Nagyezsda Mandelstam

EMLÉKEIM

Magvető Könyvkiadó Budapest

A mű eredeti címe

ВОСПОМИНАНИЯ

(Ymca-Press, 1982)

Fordította

PÓR JUDIT
© Párizs, YMCA-PRESS, 1982

Hungarian translation Pór Judit, 1990

MÁJUSI ÉJSZAKA

… O.M., miután megpofozta Alekszej Tolsztojt, azonnal visszatért

Moszkvába, és mindennap telefonált Anna Ahmatovának, kérlelte,
hogy jöjjön el. Anna habozott, O.M. mérgelődött. Anna már
összecsomagolt, a jegyet is megvette, és gondolataiba merülve állt
az ablakban. – Imádkozik, ugye, hogy múljék el magától ez a keserű
pohár? – kérdezte az okos, fullánkos, szellemes Punyin. Ő

mondta azt is, Annával járkálva a Tretyakov-képtárban, hogy: – Na

most menjünk, nézzük meg, hogy viszik majd magát a kivégzésre! –
így született ez a vers:

A szekér azután az esti,

a trágyás hóba ragad…

Hol az őrült Szurikov,

ki lefesti az utolsó utamat?

De nem kellett megtennie ezt az utat: – Magát a végére tartogatják –

mondta Punyin kényszeresen rángó arccal. De a végén
megfeledkeztek Annáról, nem vitték el, viszont egész életében
kísérhette utolsó útjukra barátait, köztük Punyint is.

Ljova ment ki Anna elé a pályaudvarra, azokban a napokban nálunk

vendégeskedett. Ezt az egyszerű dolgot se kellett volna rábíznunk,
kimódolta, persze, hogy elkerülje az édesanyját, és Anna
elszomorodott, hogy semmi se úgy van, mint máskor. Abban az
esztendőben Anna többször is eljött hozzánk, és megszokta, hogy
már a pályaudvaron meghallja Mandelstam első tréfáit. Egyet-kettőt
különösen megjegyzett: – Maga Anna Karenyina sebességével
utazik –, mikor egyszer késett a vonat, és – Miért van ilyen
búvárfelszerelésben? –, mert Leningrádban esős idő volt, és Anna

csizmában és csuklyás gumiköpenybenérkezett, Moszkvában pedig

hétágra sütött a nap. Ahogy összetalálkoztak, mindjárt felvidultak és
gondtalanok lettek, mint egy fiú meg egy lány, akik a
Költőműhelyben akadtak össze. – Sss! Nem tudok papagájok közt
élni! – kiabáltam. De 1934

májusában sehogy se tudtak felderülni.

Gyötrelmesen hosszú volt a nap. Este megjelent a műfordító

Brodszkij, és úgy megült bennünket, hogy ki se lehetett volna
mozdítani a helyéből. Egy morzsa ennivaló nem sok, annyi se volt a
házban. O.M. átment a szomszédba, hogy szerezzen valamit
Annának vacsorára… Brodszkij utánairamodott, mi meg még azt
reméltük, hogy ha nincs itthon a gazda, elunja magát, és elmegy.

O.M. hamarosan visszatért a zsákmánnyal – egy tojással –, de

Brodszkijtól nem tudott megszabadulni. Brodszkij visszaült a
karosszékbe, s csak mondta fel tovább kedvenc verseit kedvenc
költőitől, Szlucsevszkijtől és Polonszkijtói, mert betéve tudta az orosz
költészetet is, meg a franciát is. Csak ült, idézett és emlékezett, s mi
csak éjfél után értettük meg tolakodó viselkedésének okát.

Ha eljött hozzánk Anna, a kis konyhánkban lakott, még nem volt

bekapcsolva a gáz, én a folyosón, petróleumfőzőn készítettem
valami ebédfélét, az amúgy se működő gázrezsót a vendégre való
tekintettel letakartuk viaszosvászonnal, asztalnak álcáztuk. A
konyhát elkereszteltük bálványbarlangnak. – Mit henyél itt, mint a
bálvány a barlangjában? – kérdezte egyszer Narbut, bekukkantva
Annához a konyhába –, miért nem megy inkább gyűlésre, ott ülne…
–

Így hát bálványbarlang lett a konyha, és mi ott üldögéltünk

kettesben, O.M.-et a versszerető
Brodszkij martalékául vetve, mikor egy óra körül váratlanul
felhangzott az a határozott, kibírhatatlanul sokatmondó kopogás. –
Oszjáért jöttek – mondtam, és kimentem.

Férfiak álltak az ajtóban – nekem úgy rémlett, sokan –, mind civil

kabátban. Egy töredékmásodpercre felvillant a remény, hogy ez még
nem az: nem lehetett látni a viharkabát takarta egyenruhákat. Ez a
viharkabát tulajdonképpen szintén egyenruha volt, csak álcázó, mint
valaha a borsószín, de akkor még nem tudtam. Mihelyt a hívatlan
vendégek átlépték a küszöböt, kihunyt a remény.

Csak úgy megszokásból vártam, hogy „Jó estét kívánok!”, vagy„Itt

lakik Mandelstam?”, vagy

„Itthon van?”, vagy akár hogy „Táviratot hoztunk”… Hiszen a

látogató rendszerint a küszöb túloldaláról társalog azzal, aki
kinyitotta az ajtót, s megvárja, míg félreáll és beengedi a házba. De
a mi korszakunk éjszakai látogatói nem tartották magukat ehhez az
illemszabályhoz, ahogy bizonyára más idők más titkosrendőrei se.
Nem kérdeztek semmit, nem vártak semmire, egy pillanatig se
időztek el a küszöbön, hallatlanul ügyesen és gyorsan behatoltak az
előszobába, engem elhárítva, de nem félrelökve útjukból, és azonnal
tele lett velük a lakás. Már vizsgálták is az iratokat, és megszokott,
pontos, jól kidolgozott mozdulattal végigtapogatták az oldalunkat,
megfogták a zsebeinket, hogy ellenőrizzék, vajon nem rejtegetünk-e
fegyvert.

O.M. kijött a szobából: – Értem jöttek? – kérdezte. Egy alacsony

titkosrendőr majdnem mosolyogva nézett rá: – Igazolja magát! –
O.M. elővette a zsebéből a személyazonossági igazolványát. A
csekás megnézte, aztán megmutatta neki a parancsot. O.M.
elolvasta, és bólintott.

Az ő nyelvükön ezt úgy hívták, hogy „éjszakai művelet”. Mint később

megtudtam, mind szentül hitték, hogy bármelyik éjszaka és
bármelyik házban ellenállásba ütközhetnek. Az ő
köreikben úgy teremtettek hangulatot, hogy felfújták az éjszakai
veszedelmekről szóló romantikus legendákat. Azt a történetet
magam hallottam, hogy Babel lövöldözni kezdett, és súlyosan

megsebesített egyet a „mieink” közül, ahogy az elbeszélő mondta,

egy magas rangú csekás lánya –

az apja harminchétben csinált karriert. Számára ezek a legendák az

„éjszakai munkára” igyekvő, jóságos, gyöngéd apjáért érzett
aggodalomhoz fűződtek, aki annyira szerette a gyerekeket és az
állatokat, hogy otthon mindig az ölében volt a macska, és a lánykáját
arra tanította, hogy sohase ismerje be a bűnét, mindenre makacsul
felelje azt, hogy „nem”. Ez a kedélyes macskás ember zokon vette a
vizsgálati fogságban lévőktől, hogy ki tudja, miért, mindent
beismertek, amivel csak vádolták őket. – Miért csinálták? –
mondogatta a lány az apja után. – Hiszen így maguknak is, nekünk
is ártottak. –Ez a „nekünk” azok voltak, akik éjjelente paranccsal
érkeztek, kihallgattak, ítélkeztek, s szabadidejükben érdekfeszítő
történeteket meséltek a barátaiknak az éjszakai veszedelmekről. De
nekem az éjszakai rémségeket idéző csekás legendákról csak az az
icipici lyuk jut eszembe az óvatos, okos, magas homlokú Babel
koponyáján, akinek nyilván soha életében nem volt pisztoly a
kezében.

Úgy jöttek be elcsendesült, koldus házainkba, mintha

rablóbarlangba, zsiványtanyára, titkos vegykonyhába, ahol álarcos
carbonarók dinamitot készítenek, és fegyveres ellenállásra
készülnek.

Hozzánk 1934. május tizenharmadikáról tizennegyedikére virradó

éjszaka jöttek be.

Miután ellenőrizték az iratokat, megmutatták a parancsot, és

meggyőződtek róla, hogy nem lesz ellenállás, nekiálltak a
házkutatásnak. Brodszkij nehézkesen beleereszkedett a
karosszékbe, és megmeredt. Csak ült, olyan volt, mint egy nagyon-
nagyon vad nép ormótlan faszobra, ült és szendergett, szendergett
és hortyogott, hortyogott és ült. Rosszindulatúan és sértődötten.
Véletlenül szóltam hozzá valamiért, úgy emlékszem, megkértem,
hogy nézzen a polcon olyan könyveket, amiket O.M. magával
vihetne, de csak rám förmedt: – Nézzen Mandelstam maga! – és
megint elszundított. Reggel felé, mikor már szabad volt járkálnunk a
lakásban, Brodszkij egyszer csak megéberedett, felnyújtotta a kezét,
mint az iskolások, és kikéredzkedett a klozetra. A házkutatást vezető
tiszt gúnyosan ránézett: – Hazamehet – mondta. – Micsoda? –
kérdezte csodálkozva Brodszkij… – Hazamehet – ismételte meg a
csekás, és elfordult. A csekások lenézték civil segítőtársaikat,
márpedig Brodszkijt valószínűleg azért ültették be hozzánk, hogy
meghallva a kopogást, meg ne semmisíthessünk valami kéziratot.

KÉZIRATELKOBZÁS

O.M. sokszor idézte Hlebnyikov sorait:

Az őrszoba nagyszerű hely!

Ott randevúzunk, én meg az állam…

De ez igazán jámbor módja a találkozásnak, hiszen Hlebnyikov egy

gyanús csavargó szokványos igazoltatásáról beszél, vagyis a költő
ésaz állam szinte klasszikus viszonyáról. Mi más, magasabb szinten
találkoztunk az állammal.

A hívatlan vendégek, a szertartás szigorú rendje szerint, szó nélkül

kiosztották egymást közt a szerepeket, összesen öten voltak, három
csekás és két hatósági tanú. A tanúk elterpeszkedtek az
előszobaszékeken, és elszunnyadtak. Három év múlva,
harminchétben, nyilván már horkoltak is a fáradtságtól. Miféle carta
biztosította nekünk azt a jogot, hogy hatósági tanúk legyenek jelen a
házkutatásnál és letartóztatásnál? Kinek jut eszébe még közülünk,
hogy tulajdon ez az álmos

tanúpárocska gyakorolja a társadalmi ellenőrzést a letartóztatás

törvényessége felett: mert ugye egyetlen ember se tűnt el nálunk a
ködbenhomályban letartóztatási parancs és hatósági tanúk nélkül.
Ezzel adóztunk az elmúlt századok jogi fogalmainak.

Már-már foglalkozás lett nálunk, ha valaki a társadalmi ellenőrzés

képviseletében jelen volt egy-egy letartóztatásnál. Minden nagy
házban mindig ugyanazokat az előre kijelölt személyeket keltették
fel, vidéken pedig két hatósági tanú szolgált ki egy egész utcát vagy
negyedet. Kettős életet éltek: nappal mint a házkezelőség
alkalmazottai működtek, lakatosok, házmesterek, vízvezeték-
szerelők voltak – vajon nem ezért folynak nálunk állandóan a
csapok? éjszakánként meg, ha kellett, reggelig idegen lakásokban
lebzseltek. A házbérünk egy része ráment az ő

fenntartásukra, de hisz az is a ház karbantartási költsége. Hogy

aztán hogy számolták el az ő

éjszakai munkájukat, az már nem tartozik rám.

A rangidős az iratos ládikával foglalkozott, a két alacsonyabb rangú

a kutatással. Feltűnően bárgyún dolgoztak. Az utasítás szerint
működtek, vagyis ott keresgéltek, ahová, mint gondolni szokás, a
ravaszok az iratokat, kéziratokat dugják. Minden könyvet kiráztak,
benéztek a könyvgerincek mögé, összevagdosták a kötéseket,
érdekelték őket az asztalok titkos fiókjai – ki ne ismerné a titkaikat?
–, elidőztek a zsebeknél és az ágyaknál. Ha egy fazékba dugunk
valami kéziratot, az idők végezetéig ott hevert volna. Vagy még jobb
csak úgy az ebédlő – asztalra tenni…

A két alacsonyabb rangú közül az egyikre emlékszem, egy fiatal,

öntelt mosolyú kövér pofájúra. Ő rakosgatta a könyveket,
meghatóttan gyönyörködve a régi kötésekben, s igyekezett
meggyőzni bennünket, hogy kevesebbet dohányozzunk. Az ártalmas
dohány helyett kandiscukrot kínált bádogdobozból, amit az
egyennadrágja zsebéből vett elő. Most egyik jó barátom, író, az
írószövetség funkcionáriusa, nagy hévvel gyűjti a könyveket,
dicsekszik a régi kötésekkel és könyvészeti ritkaságokkal – Szasa
Csornij- és Szeverjanyin-őskiadásokkal –, és folyton bádogdobozos
kandiscukorral kínálgat, amelyet a legexkluzívabb irodalmi
ruhaszalonban csináltatott, kifogástalan, szűk nadrágjának a
zsebéből vesz elő. Ennek az írónak valami szerény posztja volt a
szerveknél a harmincas években, azután szerencsésen landolt az
irodalomban. És ez a két alak – az ötvenes évek végének idős írója
és a harmincas évek ifjú titkosrendőre – énbennem eggyé olvadt.
Úgy tetszik, az ifjú kandiscukorevő foglalkozást változtatott, elvegyült
az emberek között, civilben jár, erkölcsi problémákat old meg, ahogy
íróhoz illik, és ugyanabból a dobozkából kínálgat engem.

Ez a mozdulat – a cukorkínálás – sok házban és sok házkutatás

alkalmával megismétlődött.

Netán ez is beépült a szertartásrendbe, mint a házba való belépés

módja, az igazoltatás, a fegyverkereső tapogatás és a titkos fiókok
kikopogtatása? A legapróbb részletekig átgondolt eljárást dolgoztak
ki számunkra, amely egy cseppet se hasonlított a forradalom első
napjainak és a polgárháborúnak az őrjöngő házkutatásaihoz. Nem
tudnám megmondani, melyik rémesebb.

Az alacsony, vézna, hallgatag, szőke rangidős guggolva lapozgatta a

ládikában lévő papírokat.

Lassan, figyelmesen, alaposan dolgozott. Hozzánk az irodalmi

részleg nagyon jól képzett munkatársait küldték, vagyishogy
megtiszteltek vele. Azt mondják, ez a részleg a harmadik
ügyosztályhoz tartozik, de ez az én ismerősöm, az a szűk nadrágos
író, aki a kandiscukorral kínálgat, váltig bizonygatja, hogy a mi
ügyeinkben illetékes ügyosztály vagy a második, vagy

a negyedik. Nem mintha számítana, de a sztálini korszak szelleme

azt sugallta, hogy tiszteletben tartsanak bizonyos hatósági-rendőri
hagyományokat.1

A ládából minden megvizsgált papír vagy a székre került, ahol

fokozatosan nőtt az elkobzásra ítélt papírhalom, vagy a földre. A
papírválogatás jellegéből mindig el lehet képzelni, hogy mire akarják
alapozni a vádat, ezért tanácsadóul szegődtem a tiszt mellé,
elolvastam O.M. nehezen olvasható kézírását, kelteztem a
kéziratokat, és elragadtam előle, amit csak lehetett, például Pjaszt
elbeszélő költeményét, amelyet mi őriztünk, és Petrarca-szonett-
piszkozatokat. Mindnyájan észrevettük, hogy a tiszt az utóbbi
évekbeli versek kézirata iránt érdeklődik. Megmutatta O.M.-nek A
farkas piszkozatát, és szemöldökláncolva felolvasta az egész verset,
azután kiragadva a tréfás sorokat a házkezelőség vezetőjéről, aki
szétveri az orgonát, mert azt nem szabad a lakásban tartani. – Ez
miről szól? – kérdezte értetlenül a tiszt, s a székre dobta a kéziratot.
– Tényleg – szólt O.M. –, miről?

A két korszak – a harminchét előtti és a harminchét utáni – közötti

különbség a nálunk tartott házkutatások jellegében nyilatkozott meg.
Harmincnyolcban nem keresett senki semmit, és nem vesztegette az
időt a kéziratok átnézésére. Hanyagul megforgatták a matracokat, a
padlóra hánytak mindent a bőröndből, zsákba gereblyézték a papírt,
térültek-fordultak, és már ott se voltak, vitték magukkal O.M.-et,
Harmincnyolcban az egész művelet mintegy húsz percig tartott,
harmincnégyben meg egész éjjel, reggelig.

De mindkét alkalommal, látva, hogy szedem össze a holmiját,

tréfálkozva – az utasítás szerint

– azt mondták: – Miért csomagol annyi holmit? Minek? Azt hiszi,

olyan sokáig vendégeskedik nálunk? Elbeszélgetnek, és elengedik…
– Ez még a húszas éveknek és a harmincas évek elejének a
„magasrendű humanizmusá”-ból maradt. – Nem is tudtam, hogy
humanisták karmai között voltunk – mondta O.M. a harminchét-
harmincnyolcas télen, olvasva az újságban, hogy szidják Jagodát,
amiért, mint írják, tábor helyett szanatóriumokat rendezett be…

Az Annának szánt tojás ott volt érintetlenül az asztalon. Mindannyian

– nálunk volt Jevgenyij Emiljevics is, O.M. testvére, nemrég érkezett
Leningrádból – fel-alá járkáltunk a lakásban, és beszélgettünk,
igyekeztünk oda se figyelni a holmijaink közt kutatókra. Egyszer csak
Anna azt mondta, hogy O.M.-nek ennie kell, mielőtt elmegy, és
odaadta neki a tojást. O.M. elfogadta, leült az asztalhoz, megsózta,
megette… A papírhalom meg csak nőtt a széken és a padlón. Mi
vigyáztunk, hogy ne tapossunk a kéziratokon, de a jövevényeknek
kisebb gondjuk is nagyobb volt ennél. És nagyon sajnálom, hogy a
Rudakov özvegye által ellopott írások közt odavesztek azok a tízes
és húszas évekből származó versfogalmazványok is – azokat nem
akarták elkobozni, és ezért a padlón hevertek –, amelyeken oly
nagyszerűen kirajzolódott a katonacsizmák sarkának lenyomata. Én
nagyon nagyba néztem azokat a lapokat, ezért olyan helyre adtam
őke megőrzésre, amit a legbiztosabbnak hittem: Rudakovnak, a
hűséges fiatalembernek. Rudakov vagy másfél évet töltött
Voronyezsben száműzetésben, és mi minden falat kenyerünket
megosztottuk vele, mert nem volt semmi jövedelme. Mikor visszatért
Leningrádba, készségesen magához vette megőrzésre a Gumiljov
kéziratgyűjteményét is, szánkón húzta el hozzá Ahmatova nagy
bizalommal. Nem láttuk többet a kéziratokat, se ő, se én. Olykor
fülébe jut Annának, hogy valaki megvett a gyűjteményből egy-egy
levelet, amit ő nagyon jól ismert.

Ugyanis a művészettel „foglalkozó” ügyosztály, amely 1825-ben

alakult, a harmadik volt.

– Irigyellek, Oszip – mondogatta Gumiljov –, te padlásszobában

fogsz meghalni. – A profétikus versek ekkor már megvoltak, de egyik
se akart hinni a tulajdon jövendölésében, és a költői balsors francia
változatával vigasztalták magukat. De hát a költő is ember, nem
egyéb, vele is szükségképpen megtörténnek a legáltalánosabb, a
legszokványosabb, a korra és az országra legjellemzőbb dolgok,
amelyek mindenkire, minden emberre leselkednek. Nem az egyéni
sors ragyogása és iszonyata, hanem az egyszerű út nyájban,
összeverődve. A padlásszobai halált nem nekünk találták ki.

A Sacco és Vanzetti védelmében folyó hadjárat idején – mi akkor

Carszkoje Szelóban laktunk –

O.M. egy egyházi személy közvetítésével azt javasolta a vezető

papságnak, hogy az egyház is szervezzen tiltakozást a kivégzés
ellen. Nem késlekedett a válasz: az egyház felemeli szavát az
elítéltek védelmében, azzal a feltétellel, hogy O.M. magára vállalja a
tiltakozás és védelem megszervezését, ha valamelyik orosz pappal
hasonló dolog történik. O.M. felszisszent, és vesztesnek nyilvánította
magát. Ez volt az egyik legelső lecke, amit O.M. kapott azokban a
napokban, mikor megpróbált békét kötni a valósággal.

Felvirradt május tizennegyedikének reggele. Minden vendég elment,

hívott s hívatlan egyaránt.

A hívatlanok a házigazdát is magukkal vitték. Magunkra maradtunk

Annával, kettesben az éjszakai randalírozás nyomait őrző üres
lakásban. Azt hiszem, csak ültünk egymással szemben, és
hallgattunk. Mindenesetre lefeküdni nem feküdtünk le, és teát inni se
jutott eszünkbe. Vártuk azt az időt, mikor már feltűnés nélkül
elmehetünk hazulról. Minek? Hová? Kihez? Az élet ment tovább…

Valószínűleg olyanok voltunk, mint a vízbe fúltak. Isten bocsássa

meg nekem ezt az irodalmi reminiszcenciát, eszünkben se volt
nekünk akkor az irodalom.

REGGELI TŰNŐDÉS

Ha azt hallottuk, hogy már megint letartóztattak valakit, sohase

kérdeztük, hogy „miért vitték el?”.

De mi kevesen voltunk. Eszeveszett félelmükben ezt kérdezgették

egymástól az emberek, hogy vigasztalják magukat – valamiért viszik
el őket, vagyis engem nem visznek el, mert nincs miért.

Erőltették az eszüket, hogy minden letartóztatásra indokot és

igazolást találjanak: „Hiszen ez a nő

csakugyan csempész”, „Ez az ember olyanokat engedett meg

magának… ” „Magam hallottam, mikor azt mondta…”. Vagy ilyesmit:
„Számítani lehetett rá, olyan rossz természete van”, „Mindig is ügy
éreztem, hogy nem stimmel nála valami”, „Nem a mi emberünk”…
Ezt mind elég oknak tartották rá, hogy letartóztassanak, elintézzenek
valakit: hogy nem a mi emberünk, hogy fecsegő, hogy
ellenszenves… Variációk arra a témára, amely még tizenhétben
hangzott fel: „Nem a mi oldalunkon áll…” A közvélemény is, a
büntetőszervek is bravúros variációkat eszeltek ki, szították a tüzet,
hogy füstje legyen. Hát ezért lett tilos kérdés nálunk, hogy „miért
vitték el?”. „Miért? –

kiabált mérgesen Anna Ahmatova, ha valakit a környezetéből

megfertőzött az általános stílus, és ezt kérdezte. – Hogyhogy miért?
Értsétek már meg, hogy nem valamiért viszik el az embereket!”

De mikor O.M.-et vitték el, mi is ezt a tilosnál tilosabb kérdést tettük

fel magunknak Annával: miért. Mandelstam letartóztatására bőven
volt ok, persze a mi jogszokásaink értelmében. Elvihették csakúgy
általában a verseiért, meg azért, ahogy az irodalomról vélekedett, de
konkrét okból is: a Sztálin-verséért. Azért is letartóztathatták, hogy
megpofozta Alekszej Tolsztojt. Tolsztoj, mikor megkapta a pofont,
torkaszakadtából, tanúk előtt azt ordította, hogy minden
könyvkiadóban lehetetlenné teszi Mandelstamot, megakadályozza,
hogy megjelenjék, kitelepítteti Moszkvából…

Ahogy elmondták nekünk, Tolsztoj még aznap útnak eredt

Moszkvából bepanaszolni a támadót a szovjet irodalom fejénél,
Gorkijnál. Hamarosan hozzánk is elért ez a mondat: „Majd adunk mi
neki, verni az orosz írókat…” Kétségtelennek látszott, hogy Gorkijtól
származik. Most váltig igyekeznek meggyőzni, hogy Gorkij ilyet nem
mondhatott, egyáltalán nem olyan volt, amilyennek mi akkor
gondoltuk. Sokan hajlanak rá, hogy Gorkijból mártírt csináljanak, a
Sztálin rendszerének mártírját, a független gondolkodás és az
értelmiség védelmezőjét. Nem akarok ítélkezni, és elhiszem, hogy
Gorkijnak súlyos nézeteltérései voltak a Gazdával, s meglehetősen
korlátozva volt maga is. De ebből egyáltalán nem következik, hogy
Gorkij ne akarta volna támogatni Tolsztojt egy olyanfajta író
ellenében, mint Oszip Mandelstam, aki velejéig idegen és ellenséges
volt neki. Ami pedig Gorkij és a független gondolat kapcsolatát illeti,
csak el kell olvasnunk a cikkeit, felszólalásait és könyveit, és
megtudjuk, milyen volt.

Mindenesetre nekünk abban volt minden reményünk, hogy a

letartóztatás bosszú azért a pofonért, amit Alekszej Tolsztoj, az
„orosz író” kapott. Akárhogy fogják minősíteni ezt a dolgot, ezért
csak kitelepítés jár, attól meg nem féltünk. A kitelepítések,
száműzetések már hozzátartoztak a mindennapi életünkhöz.
Azokban az években, mikor nem dühöngött a terror, s némileg
fellélegezhettünk, tavasszal – többnyire májusban – és ősszel volt
egy-egy elég nagy letartóztatási hullám, kiváltképpen az értelmiség
körében. Elvonta a figyelmet az épp esedékes gazdasági kudarcról.
Abban az időben még nemigen történt meg, hogy valaki nyomtalanul
eltűnt volna: az emberek írtak a száműzetésből; mikor letöltötték az
idejüket, visszajöttek, majd megint elmentek.

Andrej Belij, akivel harminchárom nyarán Koktebelben találkoztunk,

azt mondta, hogy nem győz levelet meg sürgönyt küldözni a
visszatérő barátainak. Úgy látszik, huszonhétben vagy
huszonnyolcban a teozófuskörökre járt rá a rúd, azért jöttek vissza
harmincháromban tömegestül…

Hozzánk meg Pjaszt jött vissza tavasszal, O.M. letartóztatása előtt…

Aki három– vagy ötévnyi távoliét után visszatért, a százversztás
övezet2 kisvárosaiban telepedett meg. Mindenki „elutazik”, mi mivel
vagyunk jobbak? Nem sokkal a letartóztatási hullám előtt
meghallottam, hogy O.M.

fesztelenül beszélget idegenekkel, s figyelmeztettem: „Nyakunkon a

május, óvatosabb is lehetnél!”

O.M. csak legyintett: „Hát aztán? Kitelepítenek… Lehet, hogy más

fél, de bennünket mit érdekel?”

És mi csakugyan nem féltünk a kitelepítéstől, ki tudja, miért.

Az persze más, ha felfedezik a Sztálinról szóló verset. Erre gondolt

O.M., mikor elmenőben megcsókolta Anna Ahmatovát búcsúzóul.
Senki se kételkedett benne, hogy az a vers az életébe kerülhet.
Ezért figyeltük annyira a csekistákat, szerettünk volna rájönni, mit
keresnek. Hiszen A farkas-ciklus nagyon nagy bajjal nem
fenyegetett, legrosszabb esetben táborral…
Hogyan fogják minősíteni ezeket a lehetséges vádakat? Hát nem
mindegy? Nevetséges dolog a római jog, a Code Napoléon és a jogi
gondolkodás más hasonló rendszerének szemszögéből közelíteni a
mi korunkhoz. A büntetőszervek pontosan, körültekintően és
magabiztosan működtek.

Sok céljuk volt: ki kellett irtaniuk azokat a szemtanúkat, akik

emlékezhettek valamire, meg kellett teremteniük a teljes egyetértést,
fel kellett készülniük az ezeréves országlásra, és a többi, és a
többi… Tömbökben, fajták szerint szedték össze az embereket (az
életkort ugyancsak tekintetbe vették): az egyházi személyeket, a
misztikusokat, az idealista tudósokat, a szellemes embereket, az 2

A büntetett előéletüek egy-egy nagyobb várostól esik

százversztányira (kb. egy mérföld egy verszta), pontosabban százöt
vemtáayiia lakhattak.

engedetleneket, a gondolkodókat, a fecsegőket, a hallgatagokat, a

vitatkozó kedvűeket, azokat, akiknek jogi, államigazgatási vagy
közgazdasági eszméi voltak, no meg a mérnököket, technikusokat
és mezőgazdákat, mivelhogy felbukkant a „kártevő” fogalma, amivel
minden kudarcot és tévedést meg lehetett magyarázni. – Ne hordja
ezt a kalapot – mondta O.M. Borisz Kuzinnak nem szabad feltűnni,
ennek még rossz vége lesz. – És csakugyan rossz vége lett. De
szerencsére megváltozott a kalapszemlélet, mert úgy határoztak,
hogy a szovjet tudósoknak még a nyugati jampeceknél is jobban kell
öltözködniük, s mikor Borisz Kuzin leülte a magáét, megfelelő

tudományos munkakört kapott. A kalap csak tréfa, de a fej, ami

alatta volt, valóban eleve meghatározta az ember sorsát.

A hivatásos „irtók” kitaláltak egy mondást: „Csak ember legyen,

ügyet majd kerekítünk.”

Jaltában hallottuk először (1928) Furmanovtól, az író testvérétől.

Csekista volt, de épp akkoriban sikerült áteveznie a filmiparba,
hanem a felesége révén még mindig kapcsolatban állt azzal az
intézménnyel, és egyet-mást megértett. Abban a kis penzióban, ahol
a többség a tüdőbaját gyógyítgatta, Furmanov meg a
megrongálódott idegeit erősítette a tengeri levegővel, lakott egy
jámbor és vidám nepman. Gyorsan összebarátkozott Furmanovval,
és ketten kieszeltek egy játékot, a nyomozósdit, amely azzal ajzotta
az idegeiket, hogy valóság volt. Furmanov vezette a kihallgatást,
illusztrálva az emberről és az ügyről szóló mondást, és a remegő
nepman menthetetlenül belegabalyodott a ravaszul tág értelmű
érvelések hálójának minden szavába. Akkor még aránylag kis kör
ismerte istenigazából, vagyis a maga tapasztalatából a mi
igazságszolgáltatásunk sajátosságait: még csak az előbb felsorolt
emberkategóriák mentek át a kohón, vagyis azok, akiknek fejük is
volt a kalap alatt, aztán azok, akiknek elvették a javaikat, és azok a
nepmanok, helyesebben vállalkozók, akik elhitték, hogy csakugyan
lesz új gazdasági politika. Ezért aztán O.M.-en kívül senki se figyelt
fel a volt nyomozó szórakozására, nem keltett feltűnést a macska-
egér játék. Én se vettem volna észre, ha O.M. azt nem mondja: –
Figyelj csak oda… – Most úgy érzem, mintha O.M. mindig arra hívta
volna fel a figyelmemet, amiről azt akarta, hogy megjegyezzem… A
Furmanov játékából támadt először némi fogalmunk róla, hogy
milyen a bírósági eljárás a mi kialakulófélben lévő államunkban. A
bírósági eljárás alapja a dialektika volt, és az a szilárd, nagy
gondolat, hogy: „Aki nincs velünk, az ellenünk van.”

Anna Ahmatova az első napoktól fogva feszülten figyelte az élet

alakulását, és többet tudott, mint én. Az éjjeli házkutatás után,
kettesben a szétdúlt lakásban, sorra vettünk minden eshetőséget,
latolgattuk a jövőt, de közben alig szóltunk… – Takarékoskodnia kell
az erejével – mondta Anna…

Ez azt jelentette, hogy hosszú várakozásra kell felkészülni: sokan

hosszú hetekig vagy hónapokig, olykor több mint egy évig is ültek,
mire kitelepítették vagy likvidálták őket. Időbe telt, míg
megszövegezték az okiratokat. Le nem mondtak volna a
formaságokról, makacsul papírra vetették az egész agyrémet…
Csak nem gondolták, hogy a levéltárakat kutató utódok majd éppoly
vakon elhisznek mindent, mint az ő agyalágyult kortársaik? De az is
lehet, hogy csak a bürokrataösztön működött, a tintaördög, amely
nem törvénnyel él, hanem hivatalos papirossal, azt nyeli tonnaszám.

Különben hát törvény is lehet ilyen is, meg olyan is…

A várakozási időt a letartóztatott családja szaladgálással töltötte –

O.M. A negyedik prózá-ban inponderábilis integráns mozgásnak
nevezte ezt –, pénzt kellett szerezni, sorba állni a csomagokkal.

A sor hosszából tudtuk, hogy épp milyen világot élünk.

Harmincnégyben nem voltak hosszúak a sorok. Takarékoskodnom
kellett az erőmmel, hogy végigjárhassam valamennyi utat, amit más

feleségek már kitapostak. De azon a májusi éjszakán még egy

feladat hárult rám, amiért éltem és élek: O.M. sorsát nem
változtathattam meg, de a kéziratainak egy része megmaradt, sok
mindent megőriztem az emlékezetemben – csak én menthettem
meg, és ezért érdemes volt takarékoskodnom az erőmmel.

Ljova érkezése rezzentett fel bennünket dermedtségünkből. Arra az

éjszakára, mivel Anna megjött, Ardovék elvitték magukhoz aludni,
mert nálunk kevés volt a hely. Alig pirkadt, mikor Ljova megjelent,
mert tudta, hogy O.M. korán kel, és vele akart teázni, s ahogy
belépett, mindjárt megtudta, mi újság.

Ez a kisfiú, ez a gyermekifjú csupa vibráló gondolat volt, ahová csak

ment azokban az években, minden mozgásba lendült. Mindenki
megérezte benne a dinamikus, erjedő erőt, és megértették, hogy
meg van pecsételve a sorsa. A mi házunk pedig pestisesés halálos
lett mindenki számára, aki hajlamos a fertőzésre. Ezért valósággal
elszörnyedtem, mikor megláttam Ljovát. –

Menjen innen – mondtam –, menjen gyorsan, éjjel elvitték Oszját. –

És Ljova szófogadóan elment.

Így volt szokás nálunk.

A MÁSODIK FORDULÓ
Feltelefonáltuk álmából Jevgenyij Jakovlevicset, a bátyámat, és
elmondtuk neki a hírt. Persze egyetlen tilos szót se ejtettünk ki,
olyasmit, hogy „letartóztatták”, „elvitték”, „becsukták”…

Kialakult nálunk egy egyezményes jelrendszer, és mi kitűnően

megértettük egymást úgy is, hogy semmit se neveztünk a nevén.
Hamarosan megérkezett Zsenya és Emma Gerstein. Négyen
egyenként, kisebb időközökben, elhagytuk a házat, ki piaci kosárral,
ki csak úgy zsebre téve a kéziratokat. Így mentettük meg az írások
egy részét. De ösztönünk azt súgta, hogy mindent ne vigyünk el.
Sőt, egy halom papír ott maradt csak úgy a földön. – Ne nyúljon
hozzá – mondta Anna, mikor kinyitottam a kis ládát, hogy eltegyem
azt a sokatmondó papírcsomót, és én szót fogadtam, magam se
tudva, miért… Csak bíztam a megérzéseiben…

Még aznap, mikor Annával hazaértünk a városból a sok szaladgálás

után, megint csak kopogtak, ezúttal elég finoman, és megint csak
hívatlan vendéget bocsátottam be. A rangidős volt az az éjszakaiak
közül. Elégedetten pillantott a padlón heverő kéziratokra: – Nahát,
még nem is rakta el! – és nyomban nekikezdett másodszor is a
kutatásnak. Ezúttal egyedül jött, csak a ládika érdekelte, abban is
csak a verskéziratok, a prózára rá se nézett.

Mikor Jevgenyij Jakovlevics, a világ legtartózkodóbb és

leghallgatagabb embere megtudta, hogy még egy házkutatás volt,
elkomorult, és azt mondta: – Ha még egyszer eljönnek, benneteket
is elvisznek.

Mire véljük, hogy másodszor is kutatnak, másodszor is visznek el

papírokat? Egymásra néztünk Annával – szovjet emberek ennyiből
is megértik egymást. Úgy látszik, a nyomozó már át is nézte az éjjel
elvitt kéziratot – nem sok idő kellett hozzá, nem hosszúak a versek
és nem találta, amire szüksége volt Ezért rendelte el a pótkutatást,
félt, hogy az éjszakai sietségben nem vették észre, amire neki
szüksége volt. Ebből már könnyű a következtetés, hogy határozott
célja van a keresésnek, és nem érik be A farkas típusú versekkel.
De az a kézirat, amely érdekelte őket, nem volt a ládában, azt a
verset egyikünk se írta le, se én, se O.M. Én meg aztán nem
ajánlkoztam tanácsadónak, hanem mind a ketten nyugodtan
iszogattuk a teát, és a szemünk sarkából rá-

rásandítottunk a vendégre.

Ahogy hazaértünk, húsz percre rá megjelent a tiszt. Következésképp

értesítették. De ki?

Lehetett egy házban lakó ügynök, bármelyik szomszéd, akinek

megparancsolták, hogy figyeljen bennünket, vagy az utcán ácsorgó
kopó. Akkor még nem tanultuk meg, hogy kell felismerni az ilyen
kopókat. Később jöttünk bele, mikor eleget láthattuk, amint az Anna
háza előtt posztolnak, egy cseppet se rejtekezve. Miért nem bújtak
el, miért voltak ilyen durván nyíltak? Rossz munka, illetlenül
otromba, vagy szintén illetlenül otromba megfélemlítés?
Valószínűleg mind a kettő. Egész magatartásukkal ezt mondták:
nincs hová bújnotok, figyelünk benneteket, mindenütt ott vagyunk…

Nemegyszer megesett, hogy jó ismerősök, akikre a világért se

gyanakodtunk volna, egyszer csak odavetettek egy mondatot,
értésünkre adva, hogy kicsodák és miért tiszteltek meg
barátságukkal. Ez a nyíltság bizonyára része volt az általános
nevelési rendszernek, mert egy ilyen horizontfelvillantó mondat után
befogtuk a szánkat és összehúztuk magunkat. Nekem például
többször közvetítettek tanácsokat, hogy ne hurcoljam magammal az
O.M. kéziratainak maradványait, felejtsem el a múltat, ne törekedjek
Moszkvába: „Helyeslik, hogy Taskentban él…” Nem volt érdemes
megkérdezni, hogy ki helyesli. Mosollyal feleltek az ilyen kérdésre. A
célzások, mosolyos mondatocskák, homályos beszédek dühös
ellenkezést váltottak ki belőlem: és ha csak üres fecsegés az egész,
a nyavalyás, kisszerű ember stílusutánzata a kor fő erőinek hatása
alatt? Utánzó volt bőven. De történt más is. Ugyancsak Taskentban,
mikor együtt laktunk Annával, hazatérve jó néhányszor azt
tapasztaltuk, hogy tele a hamutartó idegen csikkel, ismeretlen
eredetű könyvet, folyóiratot vagy újságot találtunk, én egyszer egy
undorítóan rikító szájrúzst leltem az ebédlőasztalon, mellette egy
kézitükröt, amely a másik szobából vándorolt át. A fiókokban és
bőröndökben időnként akkora rendetlenség támadt, hogy lehetetlen
volt észre nem venni. Utasításra hagyták ezeket a nyomokat, vagy
csak szórakoztak vele azok, akik megbízásból kutattak a
bőröndjeinkben? Vidám nevetés, és –

Nahát csak hadd gyönyörködjenek benne! – Mindkét változat

elképzelhető… Ugyan miért ne ijesszenek ránk, hogy el ne bízzuk
magunkat?… Engem különben sokkal kevesebbet ijesztgettek, mint
Annát…

Visszatérve azokra, akiket „kopónak” neveztünk, én egyre, egy

háború utánira különösen jól emlékszem. Hideg napok jártak, az
emberem topogva, kocsismód csapkodva a karjával igyekezett
felmelegedni. Néhány napig Annával szégyenlősen szaladtunk el a
táncoló kopó mellett, mikor elmentünk hazulról. Aztán más került a
helyébe, de az már nem volt ilyen temperamentumos.

Máskor meg a Fontannij Dom belső kis udvarán haladtunkban

magnézium lobbant a hátunk mögött

– bennünket fényképeztek, úgy látszik, meg akarták tudni, ki

látogatja a kegyvesztett asszonyt. Ha valaki ki akart jutni a belső
udvarra, át kellett mennie a főépület előcsarnokán. Az udvarra nyíló
kapuban őr állt. A magnéziumlobbanás napján nagyon sokáig
feltartottak bennünket a kijáratnál.

Valami hülyeséggel indokolták a fennakadást: nem találják a kulcsot,

vagy ehhez hasonlóval…

Netán a fényképezőhekus csak akkor tette be a filmet a gépbe,

mikor szóltak neki, hogy hazajöttünk? Ez nem sokkal az Ahmatovát
és Zoscsenkót sújtó határozat előtt történt, és nekem a hideg
futkosott a hátamon, hogy ilyen megkülönböztetett figyelmet
tanúsítanak a barátnőm iránt.

Nekem nem szenteltek ekkora figyelmet: személyes, nekem szóló

megfigyelés alatt majdnem egyáltalán nem voltam. Körülöttem
általában nem ügynökök nyüzsögtek, hanem alja kis spiclik.
Csak egyszer, Taskentban óvott engem Larisza Glazunova, a
szervek egy magas állású dolgozójának a lánya egyik
magántanítványomtól, akit egy matematika-fizika szakos
egyetemista lány ajánlott, azzal, hogy „Csak magánál akar tanulni…”
Larisza véletlenül összeakadt azzal

a lánnyal az ajtóm előtt, és felvilágosított, hogy a „papánál” dolgozik.

Megnyugtattam Lariszát, hogy már régen tudom: az én drága
tanítványom sose akkor jött, mikorra megbeszéltük, mindig
igyekezett meglepni engem, csak azért, hogy elnézést kérjen, és
megmondja, hogy nagyon sok a dolga, és szeretné elhalasztani az
órát… Azonkívül a kisstílű besúgókra jellemző rossz szokásai voltak,
nem tudott parancsolni magának, hogy a szeme sarkából utánam ne
nézzen, ahogy jöttem-mentem a szobában. Nem volt nehéz kitalálni,
mi végre kellettek neki azok az igénybe se vett órák… Miután
Larisza leleplezte, gyorsan eltűnt, az az egyetemista lány pedig, aki
beszerezte hozzám tanítványnak – nem volt az rossz teremtés, csak
hát nyilván ő is beleesett a csapdába –, valóságos drámát élt át, és
mindenképpen igyekezett kimagyarázkodni velem. Én nagy nehezen
kitértem a magyarázkodás elől, de azt sose felejtem el, ahogy a
spicli istenkedett és mind őzt hajtogatta: – Imádom Ahmatovát meg a
tanárnő párját… – Ebben a rétegben pórnak nevezték a férjeket. A
párjuknak – ó, mily széplelkű mondás! –, csekista körökben meg X.
elvtársnak…

De ez mind később történt, harmincnégyben még a kopó szót se

találtuk ki, és nem sejtettük, ki tájékoztathatta a csekistát a
hazajövetelünkről.
PIACI KOSARAK
A tiszt, mikor másodszor is átkutatta a ládikát és átnézte a
kéziratokat, még csak észre se vette, hogy eltűntek a Pjaszt
elbeszélő költeményei, pedig az elárulhatta volna neki, hogy mi már
magunk is foganatosítottunk elkobzásokat. Bevált az agyafúrt Anna
tanácsa, hogy ne szedjem rendbe a szobát

– ha berakom a papírokat a ládába, könnyen lehet, hogy gyanút fog

a csekás.

Pjaszt költeményei rettentő hosszúak voltak. Azokat kellett a piaci

kosarakban kivinni.

Fejezetekre oszlottak, Pjaszt szerint „lefejezetekre”. O.M.-nek

tetszettek a költemények, talán azért, hogy szidták a törvényes
feleségeket. Pjaszt házam úrnőjének nevezte a feleségét, és nem
akart együtt élni vele. Mikor majdhogynem először az életben
normális, bár parányi lakásba kerültünk, O.M. szintén fel akart
lázadni a családi élet terhei ellen, és szertelenül feldicsérte Pjasztot.
Látván lelkesedését, megkérdeztem: – És a te „házad úrnője”
kicsoda? Én, mi?

Istenem, hogy nekünk is volt mindennapi életünk összetört

szívekkel, cirkuszokkal, szakításokkal! Vannak olyan őrültek a
világon, akik nem tudják, hogy az a normális emberi élet, azt kell
akarniuk teljes erejükből. Mit nem adnék egy ilyen drámáért!

Pjaszt rám bízott két kézzel másolt elbeszélő költeményt – a

gépírónő drága volt, se nekünk, se neki nem volt rá pénzünk. A
tisztázatból, ahogy régen hívták, az volt az egyetlen példány. Hiába
mondtam, Pjaszt nem hitte el, hogy keresve se találhatott volna
rosszabb rejteket. A száműzetés után neki a mi házunk rendezett,
szilárd és nyugodt helynek látszott, majdhogynem erődnek. Mikor
O.M.
meglátta a „lefejezeteket” az éjjeli vendég kezében, keservesen,
szánakozva felsóhajtott: mi lesz Pjaszttal! És erre „akkora erő szállt
belém”, ahogy Anna mondta, hogy eloroztam a tiszttől, és kis híján
megmentettem az utókornak a törvényes hitvesek szidalmazását és
a nem törvényes széplányok, a Pjaszt-féle óriásnőstények
dicsőítését, mert őt csak a gránátostermetű nők bűvölték el.

Az utolsó óriásnőt hozzánk is elhozta, hogy hallgasson meg néhány

„lefejezetet”. Vajon megőrizte-e Pjaszt kéziratát? Azt hiszem, nem
annyira Pjaszt érdekelte, mint inkább a Rablais-fordításért járó
honorárium, amelyért akkoriban olyan keservesen megdolgozott
Pjaszt az Állami Könyvkiadónak.

Úgy emlékszem, Pjaszt abban az időben panaszkodott a

mostohalányára, hogy szeszélyes, de én azt

hallottam, hogy valahol távol él a lány, és szeretettel emlegeti különc

mostohaapját. Vajon nem nála vannak a megmentett Pjaszt-
költemények?

O.M. letartóztatásáig folyton járt hozzánk a rendőrség: Pjaszt a mi

címünket adta meg, mikor jelentkeznie kellett a rendőrségen, hogy
adjanak neki néhány napos tartózkodási engedélyt, míg elintézi
Moszkvában az irodalmi ügyes-bajos dolgait. Lejárt az idő, és őt a
tiltott körzetből átkergették az engedélyezett körzetbe. Jó, hogy a
házkutatások idején el nem vetődött hozzánk, pedig megtörténhetett
volna, ha a rendőrök rá nem ijesztenek. Ha a tiszt szeme elé kerül,
őt is elvitték volna kéziratostul. Szerencséje volt. És abban is
szerencséje volt, hogy nem érte meg azt az időt, mikor megint
elvitték azt, aki már egyszer ült, hanem meghalt valami Csuhloma
nevű

„engedélyezett” helyen rákban, a saját ágyában vagy kórházi ágyon.

Akárcsak a családijelenetek, ez is normális élet, vagyis a boldogság.
De nagy iskolát kell kijárni, míg ezt megértjük.

O.M. kéziratai közül különböző évekből származó piszkozatokat

mentettünk meg. Attól fogva otthon sose jártak. Kis adagokban
Voronyezsbe vittem őket, hogy rögzítsük a szövegeket, és
összeállítsuk a meg nem jelent versek teljes jegyzékét. Lassanként
el is végeztük ezt a munkát O.M.-mel, mert most már δ is másképp
bánt a kézirataival papírjaival, mint azelőtt. Addig tudni se akart
róluk, és haragudott, hogy én ahelyett, hogy megsemmisíteném
őket, belehajigálom a mama külföldi sárga ládikájába. De a
házkutatás vele is megértette, hogy a kéziratnak több esélye van a
megmaradásra, mint az embernek, már nem hagyatkozott az
emlékezetére, hiszen mint tudjuk, az emberrel együtt az is elpusztul.
Néhány kézirat megmaradt mind a mai napig, de nagy részük
odaveszett O.M. két letartóztatása alkalmával – hogy mit csináltak
bíráskodásunk bugyraiban azokkal a papírokkal, amelyeket először
aktatáskában, azután zsákban hordtak el? Mit töprengünk a
papírokon, mikor azt se tudjuk, hogy az emberekkel mit csináltak…
Az is csoda, hogy maradtak tanúi annak a kornak, maradt fenn
néhány kézirat.

INTEGRÁNS MOZGÁSOK

Harmadszor nem jöttek el, bennünket nem vittek el. Nekiláttunk hát
annak, amivel mindenki foglalkozott, akinek elvitték a
hozzátartozóját: az „ügyintézésnek”. Egész nap rohangáltunk a
városban, és mikor hazaértünk, ebéd helyett kibontottunk egy
egyrubeles kukoricakonzervet. Így ment ez három napig. A
negyediken anyám megérkezett Kijevből. Feladta a lakószobáját,
eladta az ormótlan családi bútorokat, és eljött, hogy hátralévő napjait
vejével és lányával töltse, akik végre szert tettek lakásra. Senki se
várta az állomáson, mérges volt, megsértődött. De ezek az érzései
nyomban elpárologtak, mihelyt megtudta, hogy O.M.-et
letartóztatták. Felébredt benne a liberális főiskoláslány, akinek
megvan a véleménye a kormányról és a letartóztatásokról.
Összecsapta a kezét, megmondta, mit tart a bolsevizmus elméletéről
és gyakorlatáról, felülvizsgálta a háztartásunkat, kijelentette, hogy az
ő idejében még a besszarábiai pellagrát a mértéktelen máléevésnek
tulajdonították a professzorok, pénzt vett ki a keblében hordott
zsacskóból, és elszaladt a piacra. Most már volt, aki gondunkat
viselje, s még energikusabban láttunk az ügyes-bajos dolgaink
után.A legelső napokban elmentem Nyikolaj Ivanovics Buharinhoz.
Elváltozott az arca, mikor elmondtam az újságot, és kérdésekkel
árasztott el. Nem is gondoltam, hogy ennyire ki tud jönni a sodrából.
Fel-alá szaladgált a hatalmas szobában, és időnként megállt előttem
az új kérdéssel: – Meglátogatta? – Meg kellett magyaráznom neki,
hogy már egyáltalán nincs látogatás.

Nem tudta. Mint a teoretikusok általában, ő se tudott gyakorlati

következtetéseket levonni a tulajdon elméletéből.

– Nem írt valamit hirtelen felindulásában? – Azt feleltem: – Nem,

csak olyan kiábrándult verseket, semmi veszedelmesebbet azoknál,
amiket Nyikolaj Ivanovics is ismer… – Hazudtam.

Máig is szégyellem. De ha akkor igazat mondok, nem lett volna a

„voronyezsi pihenőnk”. Kell-e hazudni? Szabad-e hazudni?
Mentség-e, ha „megment a hazugság”? Jó lehet úgy élni, hogy nem
kell hazudni. Van-e olyan hely a földön? Gyerekkorunktól fogva
belénk sulykolták, hogy mindenütt csak a hazugság meg a
képmutatás. Hazugság nélkül nem éltem volna meg azokban a mi
rettenetes napjainkban. Én egész életemben hazudtam – az
egyetemistáknak, a munkahelyemen, a jó ismerőseimnek, akikben
nem bíztam egészen, és azok voltak többségben. És közben senki
se hitt nekem, az általános hazugság a mi éránk udvariassági
sablonjának egy formája volt. Azt a hazugságot nem is szégyellem,
de Nyikolaj Ivanovicsot tudatosan, higgadt számítással vezettem
félre, hogy el ne ijesszem egyetlen védelmezőnket… És ez más…–
De hát megtehettem volna, hogy nem hazudok?

Nyikolaj Ivanovics váltig állította, hogy az Alekszej Tolsztoj

megpofozásáért nem tartóztathatták le O.M.-et. Én kitartottam
amellett, hogy bárkit letartóztathatnak bármiért. Ami pedig a büntető
törvénykönyvet illeti, mindig az ötvennyolcadik törvénycikkelyt
alkalmazzák – mi sem kényelmesebb annál.

Megtette a hatását a Tolsztoj fenyegetéseiről szóló történet meg az a

mondat, hogy „Majd adunk mi neki, verni az orosz írókat!”, Nyikolaj
Ivanovics majdhogynem jajgatott. Ez az ember, aki megismerte a
cári börtönöket, és elvből helyeselte a forradalmi terrort, azon a
napon valószínűleg különös élességgel megérezte a saját jövőjét.

Az ide-oda futkosásnak azokban a napjaiban gyakran benéztem

Nyikolaj Ivanovicshoz.

Korotkova, akiről Mandelstam art mondta, hogy olyan, mint a mókus,

minden látogatóval elropogtat egy-egy szem diót ( A negyedik
próza), ijedt, kedves pillantással fogadott, és nyomban szaladt
bejelenteni. Kicsapódott a dolgozószoba ajtaja, és Nyikolaj Ivanovics
futott ki elébem az íróasztala mellől: – Semmi újság? Nálam se…
Senki nem tud semmit…

Ezek voltak az utolsó találkozásaink. Átutazóban, Cserdinyből

Voronyezsbe menet, ismét beugrottam az Izvesztyijához. – Milyen
szörnyű sürgönyöket küldött Cserdinybol – mondta Korotkova, és
eltűnt a dolgozószobában. Majdnem sírva jött ki: – Nyikolaj Ivanovics
látni se akarja magát…Valami vers… – Többet nem láttam Buharint.
Ehrenburgnak később elmondta, hogy Jagoda emlékezetből
felmondta neki a Sztálin-verset, és ő megijedt és visszakozott. De
addig mindent megtett, amit megtehetett, neki köszönhetjük, hogy
felülvizsgálták az ügyet.

Ha meglátogattam Buharint az Izvesztyijánál, még az ügyintézés

időszakában, az legfeljebb egy órába telt, de magához az
ügyintézéshez szakadatlanul lótni-futni kellett a városban, A
letartóztatottak feleségei – még harminchét után is mindig a férfiak
voltak számszerű fölényben a börtönökben – valósággal utat
tapostak a Politikai Vöröskeresztbe, Peskovához. Tulajdonképpen
csak beszélgetni jártak oda, meg hogy könnyítsenek a szívükön – s
ez megadta nekik a cselekvés illúzióját, amelyre olyan nagy
szükségük volt a nyomasztó várakozás időszakában. A
Vöröskeresztnek nem volt szava. A Vöröskereszt révén néha-néha
lehetett küldeni valamit a táborba, vagy értesülni lehetett a kimondott
ítéletről és a végrehajtott kivégzésről. Harminchétben feloszlatták ezt
a furcsa szervezetet, végképp elvágva a börtön és a külvilág utolsó
kötelékét is.
Hiszen maga a gondolat is, hogy segítsünk a politikai foglyokon,
nyilvánvaló ellentétben áll egész rendszerünkkel – hány, de hány
embert küldtek kényszermunkára vagy magánzárkába csak azért,
mert ismertek olyanokat, akiket uraink megbüntettek! Tökéletesen
logikus volt, hogy bezárják a Politikai Vöröskeresztet, de attól fogva
a letartóztatottak családja a mendemondákra volt utalva,
amelyeknek egy részét épp a mi megfélemlítésünkre terjesztették.

Kezdettől fogva Peskova állt ennek az intézménynek az élén, de én

nem őhozzá menteni, hanem a helyetteséhez, egy Vinaver nevű
nagyon okos emberhez. Vinaver legelőször ezt kérdezte: milyen
rangban volt, aki a ládában kutatott? Ott tudtam meg, hogy mennél
magasabb rangú a rangidős éjjeli látogató, annál komolyabb az ügy,
annál félelmesebb sors elébe néz az ember. A jóslásnak erről a
fajtájáról akkor hallottam először, és ezért nem jutott eszembe a
házkutatás éjszakáján, hogy rangjelzéseket nézzek. Vinaver azt is
közölte velem, hogy „odabenn” rendesek az életkörülmények,
tisztaság van, és jó koszt. – Valószínűleg jobbat esznek, mint maga
meg én odahaza… – Vinavernek nem kellett magyarázni, hogy jobb
koplalni, de szabadon, s hogy ez az aljas „börtöncivilizáció”
elviselhetetlenül vészjósló. Anélkül is értett ő mindent, tudott ő
mindent.

Valamivel később elmondta, mit várhatunk a jövőtől, és teljesült a

jóslata: nagy tapasztalata volt, és tudott következtetni belőle. Úgy
jártam Vinaverhez, mintha dolgozni járnék, és azután is mindig
tájékoztattam a sorsfordulókról. Nem is azért, hogy tanácsot kérjek,
hanem mert szükségem volt rá, hogy beszélgessek valakivel az
utolsók közül, akik még ebben a mi zűrzavarunkban is igazul
gondolkodtak, és makacsul, bár hasztalanul küzdöttek az erőszak
ellen.

De Vinaver jó tanácsot is tudott adni. Az ő rábeszélésére sugalltam

O.M.-nek, hogy legyen minél passzívabb, ne kérjen semmit, például
hogy más helységbe mehessen, semmivel se vétesse észre magát,
bújjon el, hallgasson, szóval tettesse holtnak magát. – Hogy ne
legyen egyetlen új irat se, amelyen szerepel a nevük… Hadd
felejtsék el magukat… – Véleménye szerint ez volt az egyetlen
módja a megmenekülésnek vagy annak, hogy legalább némileg
meghosszabbítsa az életét az ember. Maga Vinaver nem tudta
felhasználni a receptjét, állandóan szem előtt volt. A Jezsov-
korszakban eltűnt. Azt rebesgetik róla, hogy kettős életet élt, nem az
volt, aminek mi gondoltuk. Én ezt nem hiszem el, és sohase fogom
elhinni. Szeretném, ha az utókor igazolná. Tudom, hogy nemegyszer
maga a Lubjanka terjesztett el ilyen rágalmakat az útjában lévőkről.
Még ha a levéltárak őriznének is olyan dokumentumokat, amelyek
befeketítik Vinavert, még az se lehet bizonyíték rá, hogy besúgta a
szerveknek a látogatóit; még ha Peskovát meggyőzték is róla, hogy
Vinaver őutána kémkedett, azért tették oda, akkor se higgyük el!
Nem nagy valami iratokat gyártani, a kínzókamrában az ördög tudja,
miféle hagymázos zagyvaságokat alá nem írnak az emberek,
ijesztgessük az asszonykát spiclikkel meg provokátorokkal, miből áll
az… De hogy fogják a történészek kibogozni a valóságot, mikor egy
szemernyi igazságra megannyi rakás szörnyű

hazugság rétegződött? Nem előítéletek, nem a kor fogyatékosságai,

hanem tudatos, megfontolt hazugság.

Λ KÖZVÉLEMÉNY

Anna is belevetette magát az úgynevezett ügyintézésbe. Kivívta,

hogy Janukidze fogadja. Janukidze figyelmesen végighallgatta, és
egy árva szót se szólt. Azután Anna elszaladt Szejfullinához, az meg
azonnal rohant telefonálni egy csekista ismerősének. – Csak meg ne
őrjítsék! – mondta „a csekista ismerős” – abban nagy mesterek a
mieink…

Másnap közölte Szejfullinával, hogy tudakozódott, ebbe az ügybe

nem kell beleavatkozni…

Miért?… Válasz nem volt. Szejfullina tehetetlenül széttárta a karját.

Mi mindig tehetetlenül széttártuk a karunkat, ha azt tanácsolták,
hogy ne avatkozzunk bele valamibe, s mindjárt vissza is vonultunk,
Meglepő jellemzője a mi életűnknek: kortársaim csak azután adtak
be kérelmeket és folyamodványokat, mondták meg a véleményüket
és cselekedtek, ha kiderült, hogy „odafenn” hogy vélekednek a
dologról. Mind sokkal inkább tudatában voltak a védtelenségüknek,
semhogy mertek volna ár ellen úszni. – Nekem sohase sikerül az
ilyesmi – mondta Ehrenburg, azt magyarázva, hogy miért nem akar
közbenjárni bizonyos dolgokban, például a nyugdíjak, a lakótér, a
városba való bejelentkezési engedély dolgában. Hiszen ő csak
kérhet, nem követelhet… Mi lehet kényelmesebb ennél a
főnökségnek? Bármilyen társadalmi megnyilvánulást el lehetett
fojtani azzal a célzással, hogy „odafenn” neheztelni fognak érte. Ezt
használták fel céljaikra a közbenső és a legfelső

igazságügyi fórumok, és „érinthetetlen” ügyeket kreáltak. A húszas

évek második felétől kezdve a „közvélemény suttogása” mind
halkabb lett, s már sohase változott cselekvéssé. A letartóztatások
persze mind „érinthetetlen” ügyek voltak, csak a családtagoknak illett
instanciázni, vagyis Peskovához járni, majd később az ügyészségre.
Nem szokásos, hanem kivételes eset volt, ha egy kívülálló is
beleártotta magát ezekbe az ügyintézésekbe, és meg is kapta érte a
magáét. Az O.M.

ügyébe természetesen végképp nem volt szabad beleavatkozni,

hiszen ő aztán igazán félelmes személy ellen tört a versében. Ezért
is becsülöm Paszternakot, hogy hajlandó volt részt venni a
harmincnégyes ügyeink intézésében, eljött hozzánk Annával, és
megkérdezte, hogy hová forduljon. Azt tanácsoltam, menjen el
Buharinhoz, mert azt már tudtam, hogy neki mi a véleménye O.M.
letartóztatásáról, azonkívül Gyemjan Bednijhez.

Gyemjant nem véletlenül említettem. Paszternak révén

emlékeztettem az ígéretére, amit 1928-ban tett. O.M. akkor
véletlenül megtudta az utcán egy névrokonától, Iszaj Benediktovics
Mandelstamtól, hogy öt banktisztviselőt, „régi szakembereket”,
ahogy akkor nevezték őket, sikkasztásért vagy tán hanyagságért
golyó általi halálra ítéltek. Maga és a beszélgetőtárs számára is
egész váratlanul és annak ellenére, hogy nem volt szokás
beleavatkozni a más dolgába, felfordította egész Moszkvát, és
megmentette az aggastyánokat. Említi ezt A negyedik prózá- ban is.
Egyéb

„integráns mozgásokon” kívül Gyemjan Bednijt is felkereste. A

„Nemzetközi könyv” egy félreeső

zugában jött létre a találkozó. Gyemjan szenvedélyes könyvrajongó

volt, állandó vendége az üzletnek, és valószínűleg ott is találkozott
az ismerőseivel, akik abban az időben már a Kremlben laktak, és
senkit se mertek meghívni. Gyemjan kereken megtagadta, hogy
közbenjárjon az öregekért. – Magának meg mi köze hozzájuk? –
kérdezte O.M.-től, megtudva, hogy nem rokonokról, de még csak
nem is ismerősökről van szó. De mindjárt hozzátette, hogy ha
magával O.M.-mel történik valami, feltétlenül kiáll érte.

Ennek az ígéretnek, ki tudja, miért, O.M. nagyon megörült, noha

abban az időben biztosra vettük, hogy „nem bántanak, nem ölnek
meg”… Jaltába érkezve O.M. elmondta nekem ezt a beszélgetést: –
Azért mégiscsak jó… Becsap? Nem hiszem… – Hát ezért
tanácsoltam harmincnégyben Paszternaknak, hogy beszéljen
Gyemjannal. Paszternak alighanem az első nap felhívta, mikor
másodszor is átkutatták a ládikát, de mintha Gyemjan már tudott
volna egyet-mást. –

Se maga, se én nem keveredhetünk bele ebbe az ügybe – mondta

Paszternaknak. Tudta-e Gyemjan, hogy arról a zsíros ujjú emberről
szóló versről van szó, akivel egyszer már ő is összeütközött, vagy
csak a szokásos szovjet formulával felelt, amely azt jelenti, hogy
jobb elhúzódni a pestisesektöl?

Lehetséges ez is, az is… Mindenesetre Gyemjan egyszer már

kegyvesztett lett a könyvimádata miatt. Óvatlanul beleírta a
naplójába, hogy Sztálinnak nem szeret könyvet kölcsönadni, mert
rajta hagyja a zsíros ujja nyomát a fehér lapokon. Gyemjan titkára
érdemeket akart szerezni, és kimásolta a naplóból ezt a
megjegyzést Sztálinnak. Neki láthatólag nemigen volt haszna az
árulásból, de Gyemjan sokáig nyomorgott, és még a könyvtárát is
eladta. Mikorra újra megjelenhetett, lejárt az a tizenöt év, míg az
örökösöknek jár a jogdíj, ráadásul, azt hiszem, az utolsó házassága
nem is volt törvényes, és magam láttam, hogy örököse, egy vézna
fiatalember, Szurkovhoz jár, és az apja nevére hivatkozva
alamizsnáért könyörög. És Szurkov a fülem hallatára kereken
megtagadta tóle.

Még utódaiban is megalázták Gyemjant. És miért’? Hiszen Gyemjan

nem félelemből, hanem lelkiismerete szavára dolgozott a
szovjethatalomért. Akkor én mit csodálkozom, ha engem időnként
csizmával tipornak? Mert én, ugye, semmit se szolgáltam meg.

Harmincnégyben, május közepén, Gyemjan meg Paszternak

találkozott valami gyűlésen, amelyet valószínűleg a megalakuló
írószövetség szervezése céljából hívtak össze. Gyemjan felajánlotta,
hogy hazaviszi Paszternakot, ha jól emlékszem, elküldte a sofőrt, és
sokáig keringett a városban. Akkor még sok közéleti személyiségünk
bátran beszélgetett az autóban, csak később terjedt el a hír, hogy az
autókba is magnót szereltek. Gyemjan arról beszélt Paszternaknak,
hogy

„biztos kézzel lőnek az orosz költészetre”, és többek között

Majakovszkijt emlegette. Gyemjan véleménye szerint Majakovszkij
abba halt bele, hogy olyan területre tört be, ahol ő, Gyemjan otthon
érzi magát, de Majakovszkijnak idegen volt.

Mikor elmondott mindent, amit akart, nem haza vitte Paszternakot,

hanem a Furmanov közbe, ahol a két házkutatástól tébolyultan
ültünk Annával.

Azokban a napokban volt az újságíró-kongresszus, ott meg

Baltrusajtis sürgött-forgott, rimánkodott mindenkinek külön-külön,
hogy mentsék meg O.M.-et, kérlelte az embereket, hogy tegyék meg
az elpusztult Gumiljov emlékére. Elképzelem, hogy csengett a
harmincas évek hírhedt újságíróinak fülében ez a két név, de
Baltrusajtis idegen állampolgár volt, neki nem sugallhatták, hogy
„nem ajánlatos beleártania magát ebbe az ügybe”…
Baltrusajtis már régen megsejtette, mi vár O.M.-re… Még a húszas
évek legelején (1921-ben, Gumiljov halála előtt) rá akarta beszélni
O.M.-et, hogy vegye fel a litván állampolgárságot. Lehetett volna,
mivel O.M. apja élt valaha Litvániában, ő maga pedig Varsóban
született. O.M. össze is szedett néhány iratot, és elvitte megmutatni
Baltrusajtisnak, de aztán meggondolta magát: hiszen senki se
kerülheti el a sorsát, jobb, ha meg se próbálja…

Mégiscsak volt valami foganatja annak a sok szaladgálásnak meg a

feltűnésnek, amit az O.M.

első letartóztatása körül műveltünk, mert nem a papírforma szerint

alakult az ügy. Legalábbis Anna Ahmatova így gondolja. Mert a mi
viszonyaink között még ez a leheletnyi reagálás – ez a csöndes
moraj, suttogás –, még ez is szokatlan, meglepő jelenség. De ha
elemeznénk ezt a kis visszhangot, akkor se tudni, mit lelnénk benne.
Naivságomban azt gondoltam, hogy a közvélemény mindig a
gyengét védi az erőssel szemben, a megtámadottat a támadóval, az
áldozatot a vadállattal szemben. A korszellemet jobban értő Lida
Bagrickaja nyitotta fel a szememet. Harmincnyolcban, mikor
letartóztatták a barátját, Posztupalszkijt, Lida elkeseredetten
panaszkodott nekem: – Azelőtt másképp volt… Mikor például Oszip
Emiljevicset vitték el, volt, aki nem helyeselte, volt, aki úgy gondolta,
hogy úgy kell neki. De most? A saját embereinket szedik össze!

Lida Bagrickaja jól megfogalmazta, azt meg kell adni. Spártai

egyszerűséggel kimondta azoknak az alapvető erkölcsi törvényét,
akik a mi értelmiségünk szerepkörét töltötték be, márpedig ez a
réteg alakítja a közvéleményt. A „mieink” és az „idegenek” – akkor
még „idegen elemeknek”

nevezték őket – osztályozás még a polgárháborúból származott,

azzal a törvényszerű

következménnyel, hogy „ki kit győz le?”. A győzelem és

fegyverletétel után a győztesek kitüntetésre, koncra,
kedvezményekre jogosultak, a legyőzöttek pedig pusztulásra
ítéltetnek. Hanem hát itt az derül ki, hogy a ,,mieink” kategóriához
tartozás nem örökletes, de még csak nem is életfogytig tartó állapot.
Szüntelenül folyik a harc ezért a jogért, és a tegnapi „mi emberünk”
egy szempillantás alatt az idegenek csoportjába penderülhet. Sőt: a
mieinkre és az idegenekre osztó elv logikájának kibontakozása
szerint mindenki, aki kibukik a „mieink” közül, „idegen” lesz, csak
azért, mert kibukik. Ezerkilencszázharminchét és mindaz, ami utána
következett, csak olyan társadalomban lehetséges, ahol a
kategorizálás eszméje a végletekig megvalósulhat.

Egy-egy újabb letartóztatás hírére általában egyesek

elcsöndesedtek, és még mélyebbre vackolódtak az odújukban, ami
mellesleg senkit se mentett meg, mások meg kórusban kurjongattak.

Barátnőm, Szonya Visnyeveckaja a negyvenes évek végén naponta

értesült egy-egy barátja letartóztatásáról. – Mindenütt csak az árulás
meg az ellenforradalom! – kiáltott fel elszörnyedve.

Így illett beszélnie annak, aki jobban élt, mint a többiek, és volt
vesztenivalója. Lehetséges, hogy ez a felkiáltás varázsige volt,
olyasmi, mint az, hogy „hess, ármány, hess, rontás, engem
elkerülj!”…

Mi egyéb maradt volna nekünk, mint a vajákolás?…

A VISZONTLÁTÁS

Két hét múlva csoda történt, szám szerint az első: telefonált a

nyomozó, és beszélőre hívott.

Hallatlanul gyorsan kiadták a belépési engedélyt. Felmentem a

titokzatos ház széles lépcsőjén, befordultam a folyosóra, és ahogy
meghagyták, megálltam a nyomozó ajtaja előtt. És itt valami
rendhagyó dolog történt: egy foglyot vezettek a folyosón, láthatólag
nem számítottak rá, hogy idegennel találkozhatnak ebben a
szentélyben. Annyit láthattam, hogy kiguvadt szemű, rémült
tekintetű, magas kínai ember a fogoly. Mást nem láttam, csak az
eszelős szemét meg a csüngő
nadrágját, amit kézzel fogott fel. Mikor a fogolykísérok megláttak,
gyorsan intézkedtek, és a csoport nyomban eltűnt egy szobában
vagy oldalfolyosón. Még azért sikerült ha nem is megnéznem,
inkább megéreznem a belső őrség tagjainak ábrázatát: egész más
jellegű volt, mint a külső őrségé. Futó benyomás volt, de
beleborsődzott a hátam, és félni kezdtem. Azóta is végigfut a hideg a
hátamon a hivatásos „belsők” közeledtére, még mielőtt meglátnám a
tekintetüket – a fejük nem mozdul, csak a szemük forog az ember
után. A gyerekek eltanulják ezt a pillantást a szüleiktől, megfigyeltem
az iskolás gyerekeknél meg az egyetemistáknál. Különben hát ez a
foglalkozással jár, de nálunk iszonyúan feltűnően csinálják, mint
mindent, mintha ezek a spicliszeműek jó tanulók volnának, és
buzgón bizonyítanák a tanítójuknak, hogy lám, milyen jól
magtanulták a leckét.

A kínait elvezették, de én mindig magam előtt látom a szemét,

valahányszor azt hallom,

„agyonlövés”. Hogy találkozhattunk össze? Azt beszélik, „odabenn”

gondosan kidolgozott technikai rendszabályok akadályozzák meg az
ilyen találkozásokat: szakaszokra van osztva a folyosó, mint
mondják, és különleges jelzőrendszer közli a fogolykísérőkkel, ha
nem szabad az út.

Különben mit tudjuk mi, hogy ott mi történik? Mi a kósza hírekből

éltünk, és reszkettünk. A reszketés élettani jelenség, semmi köze
sincs a félelemhez. Egyébként, mikor Anna meghallotta ezt,

megmérgelődött: – Hogyhogy nem félelem? Hát micsoda? – Ő azt

mondja, szó sincs itt semmiféle élettanról, félelem volt az, a
legközönségesebb, kínzó, szertelen félelem, amely őt azokban az
években, egészen Sztálin haláláig gyötörte.

A műszaki felszerelésről szóló hírek – sok mindenre vonatkoztak,

egyáltalán nem csak a folyosói jelzőrendszerre – csak a harmincas
évek végén apadtak el, mikor áttértek az
„egyszerűsített vallatásra”. Az új módszerek oly érthetőek és
hagyományosak voltak, hogy véget vetettek a legendáknak. –
Hiszen értem – mondta ugyancsak Anna Ahmatova –, „füles sapkát
a fejembe és huss, ki az őserdőbe!” Ugyaninnen való, hogy:
„szögesdrót közt, a tajga szívében /

árnyékom vallatni viszik…”

Máig se tudom, melyik ügyosztályra hívtak beszélőre, a harmadikra

vagy a negyedikre, csak azt, hogy a nyomozónak hagyományos
orosz irodalmi apai neve volt: Hrisztoforovics.3 Hogy miért nem
változtatta meg, mikor az irodalmi részlegen dolgozott? Biztosan
kedvére volt ez az egybeesés

– O.M. szörnyen haragudott az ilyen asszociációkért, éa azt tartotta,

hogy Puskin nevét hiába fel ne vegyük. Egyszer az én betegségem
miatt két évet Carszkoje Szelóban kellett töltenünk, méghozzá a
Líceumban, mert ott rendes lakást lehetett kapni viszonylag olcsón,
de O.M.-et rémesen nyomasztotta a dolog – hiszen ez valóságos
szentségtörés! –, és az első adandó alkalommal megfutott, de újra
csak hajléktalanságra kárhoztatott bennünket. Úgyhogy nem mertem
vele megbeszélni a Hrisztoforovics nevet.

Hrisztoforovics jelenlétében történt meg a találkozás – ezen a tiltott

néven említem, mert a vezetéknevét elfelejtettem. Testes ember volt,
szinte-szinte színész módra – a Kis Színház stílusa szerint –
pökhendi én nyers hanghordozással beszélt, folyton beleavatkozott
a beszélgetésünkbe, de nem beszélt, hanem szuggerált,
hangsúlyozott valamit. Kinyilatkoztató mondásai komoran és
fenyegetően hangzottak. Csak hát olyan a lelki alkatunk, hogy én, a
szabad életből érkező, nem féltem, csak undorodtam. Töltöttem
volna két hetet álmatlanul a börtön cellájában meg kihallgatásokon,
majd megváltozott volna a lelkiállapotom!

Mikor behozták O.M.-et, láttam, hogy eszelős a tekintete, mint a

kínainak, és csüng a nadrágja.
Kórmegelőző gyógymód öngyilkosság ellen; „odabenn” elveszik az
övét és a nadrágtartót, levagdossák a kapcsokat.

Akármilyen eszelősnek látszott O.M., azonnal észrevette, bogy nem

a saját kabátom van rajtam. Kié? Anyámé… Mikor érkezett?
Megmondtam, melyik nap. – Szóval te egész idő alatt otthon voltál?
– Nem mindjárt értettem meg, miért érdekli annyira az az ostoba
kabát, de most rájöttem – azt mondták neki, bogy engem is
letartóztattak, Szokásos fogás, a fogoly lelki gyötrésére való. Abol a
börtönt és a nyomozást titok veszi körül, mint nálunk, s nincs felette
semmiféle társadalmi ellenőrzés, ott üzembiztosan működnek az
efféle fogások.

Magyarázatot követeltem a nyomozótól. Nyilvánvaló, bogy ebben a

bíróságnak nevezett intézményben nincs helye követelésnek. Itt
csak a naiv vagy a féktelenül dühös ember követel Hát én ez is
voltam, meg az is. De persze nem kaptam egyenes választ.

O.M. úgy gondolta, hogy hosszú időre válnak el egymástól, talán

örökre, és hírt akart küldeni velem a külvilágba. Nálunk remekül
kifejlődtek a börtönszokások – a börtönviselteké és a börtönt nem
viselteké egyaránt –, és az utolsó lehetőséget is fel tudjuk használni,
hogy meghallják 3

Benkendorf gróf, I. Sándor cár „irodalmi főrendőre” viselte ezt a

nevet, ő állt kapcsolatban Puskinnal cenzúraügyekben.

a hangunkat. O.M. a Beszélgetés Dantéról- ban Ugolinót ruházta fel

ezzel az igénnyel… De ez csak ránk jellemző, csak abban fejlődhet
ki, aki a mi életünket éli. Nekem néhányszor megadatott az a
lehetőség, hogy „hallassam a hangomat”, és igyekeztem is élni az
alkalommal, de akikkel beszéltem, nem értették meg a mögöttes
szöveget, nem vették tudomásul az információmat. Azt hitték, hogy
kezdődő ismeretségünk örökké tart, nem kell sietniük, nem kell
erőlködniük, lassanként majd mindent megtudnak. Végzetes hiba
volt részükről, s az én igyekezetem kárba veszett. O.M.
kitűnő helyzetben volt ezen a beszélőn, én nagyszerűen
felkészültem a közlendők befogadására, semmit se kellett a számba
rágni, egy szó se veszett kárba.

O.M. közölte, hogy a nyomozónál ott a vers, az első változat került

hozzá. Nagyon lényeges volt, hogy kiderítsük, ki tájékoztatta a
szerveket. A továbbiakban O.M. sietett elmondani, hogyan folyt a
nyomozás, de a nyomozó folyton közbevágott, és megpróbálta
kihasználni a kialakuló helyzetet, hogy megfélemlítsen. Én meg
gondosan kihalásztam a szóváltásból minden értesülést, amit csak
lehetett, hogy hírül adjam a külvilágnak.

A nyomozó „példátlan ellenforradalmi dokumentumnak” nevezte a

verset, engem pedig bűnrészesnek. – Hogy kellett volna eljárnia egy
szovjet embernek a maga helyében? – kérdezte tőlem. Mint kiderült,
egy szovjet ember az én helyemben haladéktalanul beszámolt volna
a versről a szerveknek, mert különben őt is büntetőjogi felelősség
terheli… Partnerünk minden harmadik szava a „bűn” és a „büntetés”
volt. Azt is megtudtam, hogy csak azért nem vonnak felelősségre,
mert „nem akarnak nagy dolgot csinálni” az ügyből. És itt ismertem
meg azt a kifejezést, hogy

„elszigetelni, de nem bántani” – ilyen rendelkezés jött fentről, a

nyomozó célzott rá, hogy legeslegfelülről, ez volt az első számú
kegy… Az eredetileg tervezett ítéletet – hogy O.M.-et a
csatornaépítő táborba küldik – megváltoztatta a felsőbb hatóság. A
gonosztevőt kitelepítik Cserdiny városába… És ekkor Hrisztofoiovics
felajánlotta nekem, hogy elmehetek O.M.-mel számfizetése helyére.
Ez volt a második hallatlan kegy, és én persze azonnal ráálltam, de
máig is kíváncsi vagyok rá, mi lett volna, ha visszautasítom.

Mekkora sor lett volna, ha mondjuk harminchétben felajánlják, hogy

aki akar, önként elmehet a száműzetésbe családostul, gyerekestül,
cókmókostul, könyvestül!… A feleségek együtt álltak volna sort a
szeretőkkel, a mostohaanyák a mostohalányokkal…,

De az is lehet, hogy nem… Az embereket az tartja meg, hogy nem.

látnak a jövőbe, és remélik, hogy elkerülik a közös sorsot. Míg a
szomszéd pusztul, aki megúszta, azzal a híres kérdéssel vigasztalja
magát, hogy „miért vitték el?” – és sorra veszik valamennyi
vigyázatlanságot és baklövést, amit a pusztulónál megfigyeltek. A
nők – hiszen ők a házi tűzhely igazi őrei – démoni erővel óvják a
remény lángocskáját. Lilja Jahontova harminchétben végigment a
Lubjanka terén, és azt mondta: – Míg ez a ház áll, biztonságban
érzem maga… – Meglehet, hogy szent hitével néhány évvel
elodázta a férje halálát – szertelen félelmében, hogy hamarosan
letartóztatják, kiugrott a férje az ablakon. Ötvenháromban pedig egy
meggyőzödéses kommunista, a biológia kandidátusa, egy zsidó lány
azt bizonygatta egy másik, nyugati és éppen ezért elképedt zsidó
lánynak, hogy semmi baja se történhet, ha persze „nem követett el
bűnt és tiszta a lelkiismerete”… Aztán egy útitársnőm ötvenhétben,
aki megmagyarázta, hogy vigyázni kell a rehabilitáltakkal, mert csak
humanitárius indítékokból eresztik szabadon őket, egyáltalán nem
azért, mert ártatlanok, mert akármit is beszélnek, nem zörög a
haraszt, ha a szél nem fújja… A mi utilitárius filozófiánk alapvető

kategóriái az okság és a célszerűség.

ELMÉLET ÉS GYAKORLAT

Azzal a hírrel mentem haza, hogy a nyomozó O.M. elébe tette a

Sztálin-verset, O.M. elismerte, hogy ő a szerzője, és hogy körülbelül
tíz ember ismeri a közvetlen környezetéből. Haragudtam, hogy nem
tagadta le az egészet a konspiráció szabályai szerint. De O.M.-et
teljesen lehetetlen volt elképzelni a konspirátor szerepében, annyira
őszinte ember volt, semmiféle ravaszkodás nem telt tőle. Nyoma se
volt benne olyasminek, amit csalafintaságnak neveznek. Különben
is, tapasztalt emberek azt mondták, hogy a mi nyomozási
gyakorlatunkban valami csekélységet feltétlenül be kell ismerni, mert
jön a „ráhatás”, és akkor az elgyengült fogoly az ördög tudja, mit
magára nem vállal.

Meg aztán honnan is tudtunk volna mi konspirálni! A politikus, a

földalatti harcos, a forradalmár, az összeesküvő mind különös
emberfajta. Nekünk az ilyen munka „ellenjavallt”. De az élet szinte
olyan helyzetbe hozott bennünket, mintha carbonarók lennénk. Ha
összejöttünk, suttogtunk és a falra sandítottunk, hogy nem
hallgatóznak-e a szomszédok, nem szereltek-e be magnetofont.
Mikor a háború után Moszkvába jöttem, láttam, hogy mindenki
párnát tart a telefonján: az a hír járta, hogy hangrögzítő berendezést
szereltek a készülékhe, és mindenki reszketett félelmében, hogy a
fekete fémtanú lehallgatja legtitkosabb gondolataikat. Senki se bízott
senkiben, minden ismerősben besúgót gyanítottunk. Olykor úgy
rémlett, hogy az egész ország üldöztetési téveseszmében szenved.
És máig se gyógyultunk ki belőle.

De hiszen minden okunk megvolt erre a betegségre. Mintha mindig

röntgensugarak járnának át bennünket: a kölcsönös kémkedés volt
az alapelv, amellyel kormányoztak bennünket. „Nem kell félni –
mondta Sztálin. – Dolgozni kell… ” Az alkalmazottak hordták a
mézet az igazgatónak, a párttitkámak és a személyzeti osztálynak. A
tanítók az osztályönkormányzat: az osztálybizalmi, szakszervezeti
bizalmi, komszomolmegbízott segítségével tartották sakkban a
tanulókat. Az egyetemi hallgatókat megbízták, hogy figyeljék az
előadót. A börtön és a külvilág teljességgel összefonódott. Minden
intézményben, különösen a főiskolákon, egy csomó olyan ember
dolgozik, akik „odabenn” kezdték a pályafutásukat. Olyan kitűnő
nevelést kaptak, hogy a főnökség bármely területen szívesen
előlépteti őket. Ha „tanulni” mennek, mindenféle kedvezményt
kapnak a munkahelyükön, és gyakran benn is maradnak
aspiránsnak. Rajtuk kívül besúgók révén is tartják a kapcsolatot, s
azok, feltűnés nélkül elvegyülve a dolgozók tömegével, még
nagyobb veszélyt képviselnek. Provokálni is képesek, hogy
érdemeket szerezzenek, amit a szervek volt alkalmazottai szinte
sohasem tesznek. Ilyen volt a mindennapi élet, a lét, a pántlika rajta
a szomszéd éjjeli vallomása, hogy miképp hívták be „oda”, mivel
fenyegették és mivel kecsegtették, vagy a barátok figyelmeztetése,
hogy melyik ismerősünktől kell óvakodni. Mindez tömegesen történt
meg az olyan emberekkel, akiket külön-külön nem is figyeltek.
Minden család sorra vette az ismerőseit, hogy vajon melyik
provokátor, besúgó, áruló. Harminchét után már nem is jöttek össze
az emberek. És ezzel nagy célokat valósítottak meg a szervek. Az
állandó információgyűjtésen kívül elérték, hogy meggyengült a
kapcsolat az emberek között, szétesett a társadalom, és egy csomó
embert a körükbe vontak, folyton behívogatva, nyugtalanítva őket,
„titoktartási” kötelezvényeket íratva alá veliik.

És a „behívhatók” tömegei örökké rettegtek a leleplezéstől, és

akárcsak a szervek hivatásos alkalmazottainak, nekik is az volt az
érdekük, hogy rendíthetetlen legyen a rendszer, és ne lehessen
hozzáférni az irattárakhoz, mert ott volt az ő nevük is.

Nem mindjárt alakult ki ez az életforma, de O.M. az elsők közt volt,

akiket egyéni megfigyelés alatt tartottak: már huszonháromra eldőlt,
hogy hol a helye az irodalomban, mikor kihúzták a nevét minden lap
munkatársainak listájáról, és ezért már a húszas években
hemzsegtek körülötte a besúgók…

Több válfaját ismertük meg ennek a fajtának. Legjobban a katonás

tartásű, serény fiatalemberek tűntek fel, akik nem is tettek úgy,
mintha érdekelné őket a szerző, rögtön a „legfrissebb művét” kérték.
O.M. többnyire igyekezett elhárítani a kérést: hogy nincs felesleges
példánya De a fiatalemberek nyomban felajánlották, hogy ők majd
legépelik: „Még adunk is egy példányt…’’ Egy ilyen látogatóval Ο.M.
sokáig alkudozott, nem akarta odaadni A farkas-t…

harminckettőben történt… A buzgó fiatalember erősködött,

mondván, hogy úgyis sokan ismerik A farkas- t. Nem kapta meg a
kéziratot, erre másnap eljött, és emlékezetből felmondta. Mivelhogy
így bebizonyította, hogy „sokan ismerik” a verset, kapott egy szerzői
példányt, mert hiszen erre volt szüksége. Ezek a besúgók, ha
elvégezték a feladatukat, nyomtalanul eltűntek. Volt még egy
érdemük: mindig siettek, sose tartottak rá igényt, hogy vendégként
kezeljék őket. Hatáskörük nyilván nem terjedt ki „a baráti kör
megfigyelésére”, vagyis azokéra, akik hozzánk jártak.

A besúgók másik fajtája – a „műértők” – többnyire kollégák voltak,

munkatársak, szomszédok… A szolgálati lakásokban szomszéd,
többnyire kolléga is. Azok nem is telefonáltak, csak úgy a nyakunk
közé estek, csak úgy „bekukkantottak”… Sokáig megültek
bennünket, szakmai dolgokról beszéltek, apróbb provokációkat
hajtottak végre. Ha ilyen besúgó volt a vendég, O.M.

mindég megkövetelte, hogy kínáljam meg teával: – hiszen dolgozik

az az ember… Kell neki a tea…

– Kisstílű fortélyokhoz folyamodtak, hogy megfészkeljenek a házban.

Sz. – alias B. – keleti mesékkel jött hozzánk először, azzal, hogy ő
Közép-Ázsiába való, medreszében tanult. „Keletisége”

bizonyítékául elő is vett egy kis bazári Buddha-szobrol Ez a Buddha

bizonyította, hogy B. – alias Sz. – Kelet szakértője és igazi műértő.
Hogy hogy került össze Buddha a mohamedán vallással és a
medreszével, azt nem sikerült kiderítenünk. Hamarosan Sz.
kompromittálta magát, nem tudván uralkodni magán, és úgy tetszik,
O.M. mellett megüresedett az állás, mert hívatlanul-kéretlenül
egyszer csak megjelent a másik szomszéd, és alighogy
megismerkedtünk, elővett egy ugyanolyan Buddhát. De erre már
O.M. dühbe gumit: – Már megint Buddha! Elég! Most már találjanak
ki valami mást! – és kikergette az ügyetlen utódot. Teát se kapott.

A harmadik és legveszélyesebb fajtát „hadsegédnek” neveztük. Ezek

irodalmár fiúcskák voltak, akadémiai aspiránsok is, s csakugyan
értettek a versekhez, tudtak kívülről mindent a világon.

Többnyire a legtisztább szándékkal jöttek hozzánk, csak később

szervezték be őket. Némelyik nyíltan be is vallotta O.M.-nek –
például A. A. –, hogy „behívják és kikérdezik” őket. Az ilyen
vallomások után általában eltűntek. Volt, aki szintén egyszer csak
elmaradt, de nem mondott semmit. Sokszor csak évek múlva tudtam
meg róluk, hogy mi volt velük, vagyis hogy behívogatták őket. Mint
L.-ről is, akiről aztán Anna Ahmatovától hallottam. Leningrádba nem
mert elmenni hozzá a fiú, de Moszkvában felkereste. „El se tudja
képzelni, mi mindent tudnak magáról” – mondta neki. Fájlalja az
ember, ha egyszer csak eltűnik valaki, akivel barátságot kötött, de
sajnos ez az egyetlen, amit megtehettek a tisztességes emberek,
hogy eltűntek, vagyis nem vállalták a „hadsegédi” rangot. A
„hadsegéd” az, aki két istennek szolgál, Csakugyan szerették a
verseket továbbra is, de eszükbe jutott, hogy magúk is írók, költők
volnának, ideje már nyomtatásban is megjelenni, és valamiképp
berendezkedni az életre. Általában ezzel is kecsegtették őket, és
valóban

a Mandelstam vagy az Ahmatova társasága, barátsága nem nyitotta

meg előttük az irodalmi életet, különben is, csak néhány jóhiszemű
beszámoló valami teljesen ártatlan esti beszélgetésről, és a
„hadsegédnek” segítenek bejutni a folyóiratok vágyott lapjaira.

Egy válságos pillanatban egyszercsak beadta a derekét az

irodalmárifjú, és máris kettős életet élt.

Végezetül pedig voltak a világon amatőr gonoszok is, akik élvezték a

kettős helyzetüket.

Nevezetességek is akadnak köztük, mint például Elsberg. No hát ő

kétségkívül nagy formátumú figura a maga nemében. Más szférában
dolgozott, én csak hallottam róla, de egyszer láttam az újságban,
hogy „A szovjet korszak erkölcsi tanulsága” címmel írt cikket, s
megértettem, hogy milyen rafinált ez az ember. Akkor jelent meg a
cikk, mikor a szerzője nyilvános leleplezésére számítottak, s ő a
címmel, a tárgyával mintegy tudtára adta az olvasónak, hogy mint a
mi éránk erkölcsi normáinak kiváló ismerőjét, igazán nem fenyegeti
semmi veszély. Azért megtörtént a leleplezés, bár nem hamar, de őt
még olyan csekélységgel se lehetett sújtani, hogy kizárták volna az
írószövetségből. Semmit se vesztett, még az aspiránsai
ragaszkodását se. Elsbergre jellemző, hogy miután száműzette S.
nevű barátját, továbbra is látogatta a feleségét, és tanácsokat adott
neki… Az asszony már tudta, hogy milyen szerepet játszott Elsberg,
de nem merte éreztetni vele a haragját – nálunk nem volt ajánlatos
leleplezni a besúgókat, csúnyán ráfizethetett az ember. Mikor a
huszadik kongresszus után S. visszajött, Elsberg egy kosár virággal,
nagy gratulációval és kézszorongatással fogadta.

Olyan emberek között éltünk, akik a másvilágra költöztek,

száműzetésbe, táborokba, poklokba hulltak, és olyanok között, akik
a másvilágra, a száműzetésbe, a táborokba, a poklokba juttatták az
embereket. Veszélyes volt olyanokkal érintkezni, akik nem hagyták
abba a gondolkodást és a munkát, teljesen igaza volt Alisza
Uszovának, hogy nem engedte el O.M.-hez a férjét. „Ne járjunk
hozzájuk, annyi gazember megfordul náluk!” – mondta. Arra gondolt,
hogy nem kell kockáztatni, ki tudja, hogy az irodalmi vita hevében
kibe köt bele az ember? De Uszovon nem segített az óvatosság: a
maga útján jutott a táborba, a „szótár-ügy” nyelvészeivel együtt.
Minden út oda vezetett. A régi közmondás a börtönről és a
koldusbotról tökéletesen érvényesült, az „ír” ige jelentéstartománya
pedig új réteggel gazdagodott. Egy öreg tudós (Zsirmunszkij)
mondta nekem a szépen boldoguló kandidátushölgyek egy
csoportjáról: – Mind írnak – Sklovszkij pedig azt, hogy jó lesz
vigyázni az Anka kutyával, mert a fiatal, figyelmes és jól nevelt
„hadsegédek” megtanították írni… Mikor Uszovával együtt
dolgoztam a taskenti egyetemen, nem is találgattuk, hogy ki a
besúgó, mert mind „jegyezgetnek”. S mi ezópusi nyelvet
használtunk. Ha az aspiránsok is ott voltak, az első poharat azokra
emeltük, akiknek ezt a boldog életünket köszönhetjük, a beavatottak
is, az aspiránsok is gondolták a magukét.

Az csak természetes, hogy a „hadsegédek” meg a többiek

,jegyezgettek”, de az már különös, hogy mi le nem szoktunk a
tréfálkozásról, nevetésről. Harmincnyolcban O.M. még egy
tréfaelhárító gépet is kigondolt, mert hiszen veszélyes dolog a
tréfa… Hangtalanul mozgatta a száját, mint Hlebnyikov, és
taglejtésekkel adta értésünkre, hogy már a torkában a gép. De rossz
volt a találmány.

O.M. sose hagyta abba a tréfálkozást

ÚTI ELŐKÉSZÜLETEK ÉS BÚCSŰZÁSOK

Ahogy hazaértem, megtelt a lakás emberekkel. A férfiak nem jöttek

el a pestises házba, a feleségüket küldték el, a nőket mégse
fenyegette akkora veszedelem, mint a férfiakat. Még harminchétben
is a nők több sége a férje révén szenvedett, nem a maga „jogán”.
Nem csoda hát, hogy a férfiak óvatosabban viselkedtek, mint a nők.
Mellesleg „a házi tűzhely őrizői”
a legóvatosabb férfiakat is felülmúlták a „patriótaságban”…
Tökéletesen.megértettem a férjeket, hogy nem jöttekel, de az
meglepett, hogy mennyi nő szaladt össze: a kitelepítésre várókat
rendszerint mindenki kerülte… Anna még fel is kiáltott: – Mennyi
szép nő!

Megraktam a kosarakat, tulajdonképpen azokat, amik úgy

idegesítették a Cekubu4

személyzetét, ahogy O.M. A negyedik próza- ban elmondta.

Pontosabban nem megraktam, hanem rendetlenül beléjük hajigáltam
mindent, ami a kezembe került: lábasokat, fehérneműt, könyveket…

O.M. bevitte magával a börtönbe a Dantét, de a zárkába nem kérte

be, azt mondták neki, hogy amelyik könyv a cellában járt, azt többet
ki nem engedik a börtönből: beadják a „benti” könyvtárba.

Nem tudva pontosan, hogy milyen kritériumok alapján marad örök

fogságban a könyv, egy másik Dante-kiadást vettem magamhoz.
Gondolni kellett mindenre, nem lehetett elfelejteni semmit, hiszen az
átköltözés, kivált ha deportálják az embert, egyáltalán nem olyan,
mintha csak úgy, két bőrönddel elutazik valahová. Én igazán tudom,
mert egész életemben ide-oda utazom összes szánalmas
javaimmal.

Anyám előadta az egész pénzt, amit a bútorért kapott Kijevben. De

hát fillérek voltak, egy halom papír. A nők szétfutottak pénzt szerezni
az utazásra. Ez a búcsúztatás rendszerünk fennállásának
tizenhetedik esztendejében történt. Tizenhét évnyi gondos nevelés
se volt elegendő.

Akik pénzt gyűjtöttek nekünk, s akik adtak nekik, megszegték azt az

illemszabályrendszeri, amelyet azért dolgoztak ki nálunk, hogy tudni
lehessen, mint kell viselkedni azokkal, akiket büntet a hatalom. Az
erőszak és terror korszakaiban az emberek begubóznak, leplezik
érzéseiket, de ezek az érzések kiirthatatlanok, nincs az a nevelés,
amely elpusztíthatná őket. Még ha egy nemzedékből kigyomlálják is,
márpedig nálunk jelentős mértékben sikerült, a következőben akkor
is előtörnek.

Nemegyszer tapasztaltuk. Talán a jóra való hajlam csakugyan

természete az embernek, és az emberiesség törvényeinek
megsértői előbb vagy utóbb, a maguk személyében vagy
gyermekeikben megvilágosodnak…

Anna elment Bulgakovékhoz, s egész meghatottan jött vissza,

Jelena Szergejevna sírva fakadt, hírét véve a kitelepítésünknek, s a
szó szo

ros értelmében az utolsó pénzüket is odaadta. Szima Narbut

Bábelhez rohant, de nem jött vissza… De a többiek állandóan
visszarohangáltak a zsákmánnyal, s végül akkora összeg gyűlt
össze, hogy abból utaztunk Cserdinybe, onnan Voronyezsbe, és
még több mint két hónapig éltünk is belőle. Az igaz, hogy a jegyért
nemigen fizettünk – csak a visszafele útban –, ez az előnyük az ilyen
száműzetéses utazásoknak… A vonatban O.M. mindjárt észrevette,
hogy megszaporodott a pénzem, és megkérdezte, honnan van.
Megmondtam. O.M. elnevette magát – körülményes módja az
utazgatásra való pénzszerzésnek. Hiszen egész életében vágyott
utazni, de nem volt rá pénze. Igen nagy összeg volt abban az időben
az összegyűlt pénz. Sose voltunk gazdagok, de a háború előtt még
csak azzal se dicsekedhetett senki a mi köreinkben, hogy jómódú.
Egyik napról a másikra éltünk.

Tudósok Központi Jóléti Bizottsága, 1921-ben, Gorkij

kezdeményezésére alakult meg.

Némelyik „útitárs” író már harminchétben is elég nagy jólétben élt, de

valójában az is illuzórikus volt, csak a lakosság többi részéhez
viszonyítva, amely épp csak hogy eltengődött valahogy…

Estefelé eljött Dligacs Gyinocskával. Pénzt kértem tőle. Elment pénzt

szerezni, Gyinocskát nálunk hagyta. Soha többet nem láttam, örökre
eltűnt. Nem vártam tőle pénzt, csak kíváncsi voltam, hogy elpárolog-
e. Mindig gyanakodtunk, hogy „hadsegéd”. Ha az, el kell tűnnie,
megtudva, hogy én meglátogattam O.M.-et, mert tarthatott tőle, hogy
értesültem a szerepéről. Így is történt. De eltűnése nem lehet
tökéletes bizonyítéka bűnének: az is lehet, hogy csak megijedt…
Nincs kizárva.

Anna és a fivéreink – Alekszandr Mandelstam és Zsenya Hazin –

kísértek ki a pályaudvarra. A pályaudvarra tartva, ahogy
megállapodtunk a vizsgálótiszttel, megálltam a lubjankai ház
főbejárata előtt, amin reggel beléptem a beszélőre menet. A
szolgálatos őr beengedett, s egy perc múlva már jött is lefelé a
lépcsőn a vizsgáló O.M. kis bőröndjével. – Megy? – Megyek… –
Búcsúzóul gépiesen kezet nyújtottam neki, egyszerűen
megfeledkeztem róla, hogy kivel van dolgom. Hiszen, ismétlem, nem
vagyunk mi Népakaratosok, se összeesküvők, se politizáló emberek.
Teljesen váratlanul találtuk magunkat ebben a szokatlan szerepben,
és én majdnem kezet fogtam a titkosrendőrség egy tagjával,
megsértve a nemes hagyományokat. De a tiszt megmen

tett ettől a valóságos törvénysértéstől; nem lett kézfogás,

Hrisztoforics az olyan embernek, mint én, vagyis annak, akinek az
ügyét talán ő fogja vizsgálni, nem adott kezet. Jó leckét kaptam – az
első leckét a forradalmi hagyományok szellemében fogant politikai
öntudatból – , csendőrrel nem fogunk kezet! Nagyon szégyellem,
hogy a vizsgálónak kellett figyelmeztetnie rá, ki vagyok én és ki ő.
Azóta sohase feledkeztem meg róla.

Bementünk a pályaudvar csarnokába. Indultam a pénztárhoz, de egy

alacsony szőke férfi visszatartott, lötyögős civil öltöny volt rajta, de
megismertem, az volt, aki a ládában kutatott és a padlóra hajigálta a
kéziratot. Ő adta ide a jegyet. Pénzt nem kértek. Hordárok, de nem
azok, akiket mi megfogadtunk, felkapták a poggyászt. Mindjárt
megmondták, hogy ne legyen gondom semmire, mindent beraknak a
kocsiba. És az is feltűnt, hogy az első hordárok oda se jöttek
hozzám borravalót kérni, hanem felszívódtak…
Sokáig várakoztunk, és Annának el kellett mennie, indult a vonata
Leningrádba. Végül megint megjelent a szőke férfi, és mi csomag
nélkül, felmentve az utazással járó gondok alól, kimentünk a
peronra. Begördült a vonat. Feltűnt O.M. arca, Felmutattam a jegyet,
és a kalauznő a vagon legvégébe küldött. Kísérőinket, vagyis a
fivéreinket nem engedték fel a vonatra.

O.M. már a kocsiban volt, s vele három kísérő katona. Mi ketten meg
a katonák hat fekvőhelyet elfoglaltunk, az oldalsókat is beleértve.
Elutazásunk rendezője, az egyszer egyenruhában, másszor
civilruhában megjelenő szőke oly kifogástalanul megszervezett
mindent, mintha a szovjet kalifa Ezeregyéjszakájának csodáit
mutatná be.

O.M. az ablakhoz tapadt. – Hát ez csoda! – mondta, és megint az

üveghez ragadt. Fivéreink –

Zsenya és Sura – a peronon álltak. O.M. megpróbálta kinyitni az

ablakot, de az egyik katona rászólt: – Nem szabad. – Megint előjött a
szőke, és ellenőrizte, hogy minden rendben van-e. Utolsó utasítása
a kalauznőnek: ezen az oldalon egész úton zárva kell tartani a
vonatperonra vezető ajtót, semmi szín alatt nem szabad kinyitni, a
klozetot ezen az oldalon nem lehet használni. A közbeeső

állomásokon csak egy kísérő szállhat le, kettőnek állandóan a

kocsiban kell maradnia. Egyszóval:

„szigorúan követni kell az utasításokat.” A szőke jó utat kívánt, és

odébb ment, de én láttam, hogy ott állt a peronon, míg el nem indult
a vonat. Nyilván azt is utasításra.

Lassan megtelt a kocsi. Az utolsó kupé ajtajánál katona állt.

Elkergette a szabad helyekre törekvő utasokat – ebbe a kocsiba
nem kellett helyjegy, és dugig tele volt. O.M. el nem mozdult az
ablaktól. Mindkét oldalon emberek igyekeztek egymás felé, de az
üveg nem eresztette át a hangokat. A hallás erőtlen volt, a
mozdulatok értelme homályos. Válaszfal támadt köztünk és a másik
világ között. Még üvegből, még átlátszó, de már áthatolhatatlan. És
a vonat elindult Szverdlovszk felé.

A TÚLOLDALON

Abban a pillanatban, mikor beléptem a vasúti kocsiba és az

ablaküvegen át megláttam a fivéreinket, kétfelé hasadt
számomra a világ. Elsüllyedt minden, ami volt, homályos
emlékké vált, tükör mögötti országgá, és megnyílt előttem a
jövő, amely sehogy se akart összeilleszkedni a múlttal. Ez nem
irodalom, hanem félénk próbálkozás, hogy leírjam a tudat
átváltozását, amelyet valószínűleg nagyon sokan átéltek, mikor
átlépték a végzetes határvonalat. Ez az átváltozás leginkább
abban nyilvánult meg, hogy teljesen közömbös lett minden, ami
mögöttünk maradt, mivel tökéletes bizonyossággal éreztük,
hogy a kikerülhetetlen pusztulás medrébe léptünk. Az egyiknek
egy órája van hátra, a másiknak egy hete, talán egy éve is, de
egy a vége. Mindennek, a hozzátartozóinknak, a barátainknak,
Európának, anyánknak… Azért mondok Európát, mert ebben az
„újban”, ahová kerültem, nincs meg az az európai gondolat-,
érzés- és fogalomkör, amiben én eddig éltem. Más fogalmak,
más mértékek, más számítások…

Nemrégen még tele voltam izgalommal a hozzátartozóimért, a

kedves munkámért, mindenért, amiből az életem állt. Most eltűnt az
izgalom, és odalett a félelem. Felváltotta a megjelöltség átható
tudata, az pedig fizikailag érzékelhető, tapintható, mázsás közönyt
szült. És egyszerre kiderült, hogy idő sincs többé, hanem csak
haladék, míg be nem teljesedik az a kikerülhetetlen, amely
mindannyiunkra vár, Európánkkal, utolsó marék gondolatunkkal és
érzésünkkel együtt.

Hogy mikor jön el ez a kikerülhetetlen? Hová? Hogy történik? Hát

nem mindegy?… Hiábavaló az ellenállás. Elveszítettem a
haláltudatomat, mivel beléptem a nemlét tartományába. A végzet
színe előtt még csak nem is fél az ember. A félelem fénysugár,
életigenlés, magunk elfogadása.
Mélységesen európai érzés. Önbecsülésünk neveli ki bennünk,
önértékűnk, jogaink, hiányaink, szükségleteink és kívánságaink
ismerete. Az ember ragaszkodik a magáéhoz, fél, hogy elveszíti. A
félelem és a remény összefügg egymással. Ha elveszítjük a
reményt, a félelmet is elveszítjük, nincs mit félteni.

A bika, mikor a vágóhídra viszik, még reméli, hogy kitörhet, és

összetaposhatja az aljas bakókat. Hiszen a többi bika nem
sugalmazhatta neki, hogy ez sohase sikerül, és a vágóhídra induló
állat sohase tér vissza a csordába. De az emberi társadalomban
szüntelenül folyik a tapasztalatcsere.

Hát ezért nem hallottam soha, hogy akit kivégezni visznek,

ellenállna, rugódozna, védekezne, széttörné a korlátokat és
elszaladna. Sőt, különleges vitézi tettet találtak ki az emberek a
kivégzendő

számára: nem engedte hekötni a szemét, nyitott szemmel halt meg.

De én a bikára szavazok, a vak dühére. A makacs állatra, amely
nem mérlegeli emberi óvatossággal és bárgyúsággal, hogy mennyi
az esélye a sikerre, és nem ismeri a reménytelenség alantas
érzését.

Később sokszor elgondolkoztam rajta, hogy kell-e üvölteni, ha ütik

és csizmával tiporják az embert. Nem jobb-e ördögi kevélységbe
dermedni, és megvető hallgatással válaszolni a hóhéroknak? És arra
jutottam, hogy üvölteni kell. Abban a szánalmas üvöltésben, amely
néha, ki tudja, honnan beszűrődik a hangokat szinte egyáltalán nem
közvetítő néma cellákba, abban sűrűsödnek össze az emberi
méltóság és életigenlés utolsó maradványai. Ezzel az üvöltéssel
hagy nyomot az ember a világon, és adja tudtul a többi embernek,
hogy hogyan élt és hogyan halt meg.

Az üvöltéssel kitart amellett, hogy joga van élni, hírt küld a

külvilágba, követeli, hogy segítsenek és védekezzenek.

De azon az estén, a három katona őrizetében, a sötét vasúti

kocsiban, ahová olyan kényelmesen jutottam be. mindent
elveszítettem, a kétségbeesést is. Lehet olyan pillanat, mikor az
ember átlép valami határon, és megdöbben: hát most derül ki, hogy
hol élek és kikkel élek! Hát erre képesek, akikkel együtt élek! Hát ide
jutottam! A csodálkozás úgy megbénít, hogy még üvölteni se tudunk.

Vajon nem ez a fajta csodálkozás – az elmebeteg tompaságnak és

következésképp minden mérték és mérce, minden értékünk
odavesztének előhírnöke – fogta el az embereket, mikor „be”kerülve
hirtelen rájöttek, hol és kik között élnek, és milyen a mai idők igazi
arca? Pusztán a testi kín és a rettegés nem magyarázza meg, ami
ott történt az emberekkel – hogy mit írtak alá, mit csináltak, mit
ismertek be, kit veszejtettek el magukkal együtt. Csak a „határt”
átlépve volt lehetséges, csak bomlott aggyal, mikor úgy tetszik, hogy
megállt az idő, vége a világnak, minden odalett, s vissza sose tér. Az
ember fogalmainak összeomlása is világvége.

De hát velem tulajdonképpen mi történt? Ha ésszerűen fogjuk fel, mi

szörnyű van benne, hogy átmegyünk egy Káma parti kisvárosba,
mert azt mondják, három évig ott kell élnünk? Miért rosszabb
Cserdiny, mint Malij Jaroszlavec, Sztrunyino, Kalinyin, Mujnak,
Dzsambul, Taskent, Uljanovszk, Csita, Csebokszari, Vereja, Tarusza,
Pszkov, amin O.M. halála után végig kellett vándorolnom,
hontalannak? Volt-e rá okunk, hogy őrjöngjünk, s várjuk a világ
végét?

Azt hiszem, igen. Volt. Most, hogy visszatért a kétségbeesésem és

megtanultam üvölteni, most már szilárd meggyőződéssel állíthatom.
Volt és van. És úgy tetszik, hogy a nagyszerűen, zökkenőmentesen
megszervezett indulásunk – ahogy útközben kellett beugrani a
Lubjánkára a bőröndért, az ingyen hordárok és az udvarias szőke
kísérőnk, aki civil ruhásán is tisztelgésre emelte a kezét, mikor
szerencsés utat kívánt nekünk – rémesebb és undokabb, és
állhatatosabban jelzi a világ végét, mint a priccs, a börtön, a bilincs
és a hóhérok és gyilkosok durva szitkozódása. A legeslegszebben
és legeslegsimábban zajlott le az egész, egyetlen goromba szó
nélkül, és mi ketten a három falusi legény – az utasításokkal ellátott
keret – kíséretében száguldottunk, ismeretlen és leküzdhetetlen erő
vonzásában, valahová keletre, a telephelyre, a száműzetésbe, az
elkülönítőbe, ahol – mint kegyeskedtek közölni velem – a parancs
szerint életben kell hagyni valakit; s ezt a tiszta, nagy
irodahelyiségben mondták nekem, ahol talán épp most vallatják a
kínait, akinek valószínűleg szintén van felesége.

AZ IRRACIONÁLIS

Az észen túli erővel, az irracionális elkerülhetetlen veszedelemmel,

az irracionális iszonyattal való összeütközésünk egyszeriben
megváltoztatta a lelkünk természetét. Némelyikünk a végzetben
kezdett hinni, némelyikünk meg abban, hogy célszerű, ami történik.
Mindenkit eltöltött az a tudat, hogy nincs visszaút. A múlt
tapasztalata, a jövő sejtelme és a jelenbéli hipnózis táplálta ezt az
érzést. Állítom, hogy mindnyájan, városban fokozottabban, mint
falun, a hipnotikus álomhoz hasonló állapotban voltnnk. Csakugyan
belénk sznggerálták, hogy új korszakba léptünk, s nekünk nincs más
hátra, mint engedelmeskedni a történelmi szükségszerűségnek,
amely egyébként egybeesik a legkiválóbbaknak, az emberiség
boldogságáért harcolóknak az álmaival. A történelmi determinizmns
tana megfosztott bennünket akaratunktól és ítélőképességünktől.
Akik még kételkedtek, azoknak a szemükbe nevettünk, s magunk
végeztük be az újságok művét a soros ítélet szakramentális tételeit
és kósza híreit hangoztatva – lám, mi a vége a passzív ellenállásnak
–, és igazolást keresve annak, ami van. Fő érvül térben és időben az
egész történelemnek a leleplezése szolgált: mindenütt csak
ugyanez, mindig is így volt, erőszakon és kényszeren kívül semmi
mást nem ismert és nem ismer az emberiség. – Mindenütt lőnek
agyon embereket – mondta nekem L., egy fiatal fizikus. – Hogy
nálunk többet? Hát ez a haladás… – Értse meg, Nágya – próbált
meggyőzni L. E. –, ott is rossz… – Sokan még ma se értik a
minőségi különbséget a „rossz” és a mi

„hetedik mennyországunk” között.

A húszas évek közepén, mikor nagyobb lett a vállra nehezülő

atmoszféranyomás – a végzetes időszakokban ólomnál súlyosabb
volt –, az emberek egyszer csak elkezdték kerülni egymást. A
spicliktől, feljelentésektől való félelem nem magyarázat – akkor még
nem volt időnk istenigazából megijedni. Csak elnémultunk,
megjelentek a letargia első tünetei. Miről beszélgessünk, ha egyszer
már mindent megmondtak, megmagyaráztak, kinyomtattak! Csak a
gyerekek folytatták továbbra is tökéletesen emberi összevissza
fecsegésüket, és a felnőttek – a könyvelők és az írók – többre
becsülték az ő társaságukat a hozzájukvalókénál. De az anyák
maguk tanították a kisdedeket a felnőttek szentesített nyelvére, hogy
felkészítsék gyermekeiket az életre. Az én kisfiaim Sztálint szeretik a
világon a legjobban. Utána mindjárt engem – mesélte Zinaida
Nyikolajevna, Paszternak felesége. Mások nem vetették el ennyire a
sulykot, de a kételkedését senki se osztotta meg a gyerekeivel: miért
ítélné pusztulásra őket? És ha a gyerek elfecsegi az iskolában, és
elveszejti az egész családot? Minek neki tudni, amire nincs
szüksége? Inkább csak éljen úgy, mint a többiek…

És a gyerekek nőttek, szaporították a hipnotizáltakat. – Beteg az

orosz nép – mondta nekem Polja. –

Gyógyítani kellene. – Most, hogy elmúlt a krízis, és kiütköznek a

gyógyulás első jelei, még feltűnőbb a betegség. Azelőtt bennünket
tekintettek betegnek, akik sohase hagytuk abba a kételkedést.

Mihail Zenkevics hamar belemerült ebbe a hipnotikus álomba vagy

letargiába. De továbbra is dolgozott, pénzt keresett, nevelte a
gyerekeit. Sőt, talán még segített is ez az álom életben maradnia és
teljesen, normálisnak és egészségesnek látszania. De ha egy kicsit
megkaparjuk a dolgot, kisül, hogy már régen átlépte a határt, és nem
tudta betörni az ablakot. Zenkevics azzal a tudattal élt, hogy mindaz,
ami valaha létének értelme volt, visszavonhatatlanul oda van, ott
maradt az üveg túloldalán. Verssé is válhatott volna ez az érzés, de
a hatodik akmeista arra a szilárd meggyőződésre jutott, hogy vers se
lesz többet, ha egyszer Költőműhely sincs, se azok a beszélgetések,
amikkel őt kora ifjúságában ámították. Ténfergett Rómája romjai
között, és bizonygatta magának és másoknak,

hogy minél hamarabb meg kell adnunk magunkat, nemcsak

fizikailag, hanem szellemileg is. – Hát nem érted, hogy ez már nincs,
hogy most minden másképp van? – mondogatta O.M.-nek…

Vonatkozott ez költészeti, becsületbeli és erkölcsi kérdésekre, az

épp időszerű politikai meglepetésre vagy erőszakra, a perekre,
letartóztatásokra, a kulákok szétzúzására… Mindent igazolt, hogy
„most minden másképp van”… Különben néha mentegetőzött, annyi
brómot beszedett, azt mondta, hogy elvesztette az
emlékezőtehetségét… De igazából semmit se felejtett el, és
meghatóan ragaszkodott O.M.-hez, bár nem győzött csodálkozni,
hogy milyen konok, és milyen eszelősen kitart a magáé mellett.
Zenkevics csupán egy kupac kézírást akart átmenteni ebbe az új,
halál utáni létébe, semmi egyebet. – Lám, Gumiljov sincs már,
nekem meg egy szál papírom se maradt tőle – panaszkodott O.M.-
nek, egy icipici piszkozatot kunyerálva tőle. O.M.

megmérgelődött, és nem adott: – Már a halálomra készül!

Az ötvenes évek elején – utálatos egy időszak volt! – találkoztam

Misenykával a Herzen-ház udvarán, és ő az örökös kézirataira
terelte a szót (vagy tizenöt éve nem láttuk egymást): – Hol vannak
az Oszja írásai? Lám, nem kaptam tőle semmit, és most egy sorom
sincs tőle… Legalább maga adjon… – Eszembe jutott, hogy O.M.
mennyire nem szenvedhette a siránkozó kérincsélését, hát én se
adtam, de mégis hozzájutott valamihez. Nem könyvek, nem is
eleven versek maradtak meg neki a múltból, csak lapok, rajtuk
valami verssorok elpusztult régi társai keze írásával: mintegy a
valahai irodalmi életet dokumentáló tanúbizonyság. – Hiszen a
versek is egész mások manapság –

siránkozott Misa.

Zenkevics az elsők között ment el a csatornához,5 és rendelésre írt

egy dicsőítő költeményt a természet átalakítóiról. Ezért O.M. a
Csatornai Zenkevics nevet adományozta neki, ahogy valaha a
Szemjonov családnevet megtoldottak a megtisztelő Tiensani
előnévvel. Harminchétben Lahuti kiküldetést szerzett az
írószövetségtől O.M.-nek a csatornához. Remélte a jóindulatú
perzsa, hogy O.M. ír valamit, és megmenti vele az életét. O.M.
visszatérve írt is annak rendje és módja szerint egy gördülékeny
versikét, és megmutatta: – Ne ajándékozzuk Zenkevicsnek? –
kérdezte. O.M.

meghalt, de a vers megmaradt, nem töltötte be feladatát. Taskentban

egyszer a kezembe került, és megtanácskoztam Ahmatovával, hogy
mit csináljak vele: – Mehet a kályhába? – Ez abban a
deszkabódéban történt, ahol együtt húztuk ki az evakuációs
napokat. – Oszip feljogosította magát, Nágyenyka, hogy azt tegye az
írásaival, amit akar – mondta Anna… Színtiszta képmutatás volt.

Hiszen mi mind elleneztük a kéziratok meghamisítását,

megsemmisítését, az irodalmi hagyaték bárminemű eltorzítását;
Annának nehezére esett jóváhagyni az én szándékomat,
megajándékozott hát O.M. nevében azzal a meglepő joggal, amelyet
O.M. sohase adott nekem: hogy megsemmisítsem vagy
megőrizzem, ami jólesik. Azért, hogy megszabadulhassunk a
csatornás véreikétől; s nyomban egy marék hamuvá is vált.

Ha véletlenül valakinél megmaradt egy kallódó másolata ennek a

versezetnek, kérem – sőt könyörgök, annál a jognál fogva, amellyel
a deszkabódéban ruháztuk fel magunkat Annával –, győzze le
kézírás- és ritkasággyűjtő szenvedélyét, és dobja a kályhába. Az
ilyen vers csak arra jó, hogy az írószövetség külügyi bizottsága
megmutathassa a kíváncsiskodó külföldieknek: ugyan miféle írói
hagyatéka van Mandelstamnak, nézzék csak meg, hát érdemes ezt
kinyomtatni? Hiszen nem restelljük mi elferdíteni az életrajzokat, a
halál időpontját — ki bocsátotta útjára azt 5

A Fehér-tenger csatornája (Belomorkanal), ahol mellesleg sok

fegyenc dolgozott, ahogy Szolzsenyicin is bírni adta.

a mendemondát, hogy O.M.-et a németek ölték meg Voronyezsben?

Ki keltezett minden lágerbeli halált a negyvenes évek elejére? Ki
adja ki eleven és holt költők köteteit, gondosan elrejtve a legjobb
darabokat? Ki tartja évekig kiadói dossziékban elpusztult és élő írók
és költők nyomdakész kéziratait? El se lehet sorolni, annyi mindent
rejtettek el és ástak el különböző fajta tárolóhelyeken, és még többet
megsemmisítettek.

A csatorna szépségeit ecsetelő vers azért is háborított fel annyira,

mert O.M.-nek is oda kellett volna mennie építeni a csatornát, és
csak az „elszigetelni, de életben hagyni” utasítás akadályozta meg,
hogy így történjen. Ekkor változtatták a csatornát a cserdinyi
kitelepítésre – mert hát ezeken a csatornaépítkezéseken senkit se
lehetett életben tartani. Uszov és Jarho, két fiatal és egészséges
nyelvész majdnem azonnal meghalt, mikor kiszabadult, annyira
tönkretette őket a csatornánál töltött néhány év, pedig fizikai munkát
nem is igen végeztek. Ha O.M. a csatornához kerül,
harmincnégyben hal meg, nem harmincnyolcban – a „csoda”
ajándékozott neki még egypár évet.

De én mégis reszketek a csodáktól, pedig nem gondolom, hogy

hálátlan volnék: a csoda keleti dolog, a nyugati tudatnak ellenjavallt.

Hanem Misa Zenkevicsről, az önkéntes rómairól, aki Colosseuma

romjain őrzi megölt költők néhány kéziratát, megváltozott a
véleményem. Most úgy érzem, megható az élete, s bár nincsenek
benne katasztrófák – börtönben nem ült, nem éheztették –, majdnem
tragikus. Zenkevics törékenynek született, másoknál hamarabb
legyűrte a lelki pestis, de az övé nem heveny volt, mint az enyém a
vonatban, hanem elhúzódó, idült, és az ilyenből senki se gyógyul ki.
Vajon csak a forradalom utáni körülményekkel magyarázhatjuk, hogy
az intellektuelek olyan könnyen megkapták ezt a betegséget”! Nem
lappangtak-e már ott az első bacilusok a forradalom előtti
fejetlenségben, ide-oda csapódásban, hamis prófétálásokban?

Ennek a betegségnek – letargiának, pestisnek, hipnotikus álomnak –

egy különös válfaja ragadt azokra, akik az „új korszak” nevében
cselekedték szörnyű cselekedeteiket. Minden rendű és rangú
gyilkosnak, provokátornak, besúgónak volt egy közös tulajdonsága:
el se tudták képzelni, hogy áldozataik egyszer feltámadnak, és
beszélni kezdenek. Nekik is úgy tetszett, hogy megdermedt és
megállt az idő, márpedig ez az ismertetett betegség legfontosabb
tünete. Hiszen bennünket meggyőztek, hogy a mi országunkban
soha többé semmi se változik, a világ többi részének meg csak el
kell jutnia a mi állapotunkba, vagyis szintén belépni az új korszakba,
és akkor örökre megszűnik minden változás. És aki elfogadta ezt a
tant, becsületesen munkálkodott az új erkölcs felvirágoztatásáért,
amely végeredményben a végletes értelmében vett történelmi
determinizmus következménye. Úgy gondolták, hogy akit a
másvilágra vagy táborba küldenek, azt örökre kikapcsolták az
életből. Eszükbe se jutott, hogy feltámadhatnak az árnyak, és
kérdőre vonhatják sírásóikat. És valóságos pánikba estek a
rehabilitációk idején: úgy érezték, hogy visszafelé halad az idő, és
akiket ők „lágerpornak” kereszteltek el, visszakapták nevüket és
testüket. Úrrá lett rajtuk a félelem. Alkalmam volt megfigyelni
azokban a napokban egy kisszerű besúgót, Vaszilisza Sklovszkaja
szomszédnőjét. Folyton behívták az ügyészségre, ő visszavonta a
régi vallomásait, s így mosott fehérre élőket és halottakat. Mikor
hazaért, futott Vasziliszához, akinek a házát valaha figyelnie kellett,
és habogva elmesélte, hogy Isten a tanúja, ő soha életében senkire
se mondott rosszat, se Malkinra, se másra, és most is, az
ügyészségen egyebet se tesz, mint hogy mindenkiről a lehető
legjobbat vallja, hadd rehabilitálják minél hamarabb a
megboldogultakat… Ennek a nőnek sohase volt olyasmije, mint a
lelkiismeret, de ezt, ki tudja, miért, nem bírta elviselni, és megütötte

a guta. Talán egyszer csak megijedt, elhitte, hogy komolyan veszik a

felülvizsgálatot, s esetleg csakugyan bűnvádi felelősségre vonják a
rágalmazókat és egyéb bűntársakat. Ez persze nem így történt, de
azért neki jobb így, hűdötten, gyermeki létbe esve, – számára megint
megállt az idő.

Taskentban pedig az egyik főfunkcionárius, akit a fordulat után

nyugdíjba küldtek, de nagy ritkán behívták, hogy szembesítsék a
csodamód életben maradt és a táborokból visszatérő volt foglyokkal,
felakasztotta magát, nem bírta tovább. Alkalmam nyílt rá, hogy
elolvassam annak a levélnek a másolatát, amelyet halála előtt írt a
Központi Bizottságnak. Egyszerű az érvelése: még mint buzgó és
odaadó komszomolistát küldték az államvédelmi szervekhez, és
folyton csak előléptették meg kitüntették. A munkatársain és a
vizsgálati foglyokon kívül senki se látta ezekben az években, éjjel-
nappal dolgozott, egy percre se pihent meg, s csak mikor nyugdíjba
ment, akkor volt annyi ideje, hogy végiggondolja és felfogja a
történteket, és az jutott az eszébe, hogy hátha nem is a népet
szolgálta, hanem „valami bonapartizmusfélét”… Az öngyilkosság
bűnét igyekszik másokra hárítani: elsősorban azokra, akik a
vizsgálat folyamán mindenféle hazugságol magukra vállaltak és
aláírtak, és így rászedték a vizsgálótiszteket és ügyészeket, azután
a központi instruktorokra, akik megmagyarázták az „egyszerűsített
kihallgatás”-ról szóló utasítást, és követelték a terv végrehajtását, s
végül a külső informátorokra, akik önként tájékoztatták a szerveket,
és kényszerítették őket, hogy nagyon sok ember ellen nyomozást
indítsanak… Az osztályöntudat nem engedte, hogy a szervek
munkatársai hallatlanná tegyék ezeket az információkat… Az
taszította végképp az öngyilkosságba, hogy elolvasta „A halálraítélt
utolsó napjá”-t… 6

Az öngyilkost eltemették, és elkenték a dolgot, muszáj volt, mert

nevükön nevezte a központi instruktorokat meg a besúgókat. Az
öngyilkos lánya sokáig tombolt, szeretett volna leszámolni azokkal,
akik vesztébe sodorták az apját. Azokra haragudott, akik
belekotortak ebbe az egész pokolba. – Gondolhattak volna azokra
is, akik akkoriban dolgoztak. Hisz nem maguk találták ki, csak
parancsot teljesíI ettek – mondta Larisza: Larisza Rejszner
tiszteletére kapta ezt a nevet.

Larisza erőlködött, hogy „nem hagyja annyiban”, sőt az volt a

szándéka, hogy a külföldet is értesíti az egészről, hadd tudják meg,
hogy bántak itt el az ő apjával. Kérdeztem, mit akar felpanaszolni.

Larisza előtt teljesen világos volt a dolog, nem Lehet csak ágy,
hirtelen megváltoztatni mindent, az megsebzi az embereket. Nem
szabad megsebezni az embereket, papát meg a kollégáit… – Ki lesz
részvéttel maga iránt? – kérdeztem, de nem értette meg. Ha egyszer
azt ígérték, hogy semmi sem fog megváltozni, nem szabad
megengedni semmiféle változást. – Jó, hát ne csuktak volna be
senkit, de minden maradt volna úgy, ahogy volt! – Hadd álljon csak
továbbra is a megállított idő! Az álló időben állandóság és nyugalom
van! Az kell a mi korunk közéleti személyiségeinek…

Larisza azt követelte, hogy megint álljon meg az idő, s jelentős

mértékben meg is hallgatták a kérését. Apja leváltott munkatársainak
fiai Moszkvába mentek tanulmányozni az új módszereket, és mielőtt
elutaztak, virágot vittek a papa sírjára. Majd elfoglalják a régi
helyeket és irodákat, és híven teljesítik a fentről érkező
utasításokat…

Victor Hugo műve.

Mi nem érthetjük meg egymást Lariszával, de róla mindig eszembe

jut, hogy vajon miért vezet nálunk minden út a pusztulásba. Minek
kell lennie az embernek, hogy megmenekülhessen? Hol az az odú,
ahová be lehet bújni, hogy megmeneküljünk? Larisza meg a barátai
is ástak lyukat maguknak, és oda hurcoltak mindent, ami szemükben
a jólétet jelképezi: tálalókat, borospoharakat, kandelábereket, cseh
ólomkristályt, Kuznyecov-féle porcelánt, hímzett köpenyeket és
vásári japán legyezőket. Nemcsak bútort vásárolni jártak
Moszkvába, hanem sírkövet is, mert azért az ő odújuk se volt elég
mély. Némelyikük Sztálin parancsára tűnt el, némelyikük meg
öngyilkos lett.

A NÉVROKON

A vonatban nem láttam mindjárt, hogy mi van O.M.-mel. Lelkesen

fogadott, csodának tekintette a megjelenésemet. Hát csoda is volt.
O.M. azt mondta, egész idő alatt arra készült, hogy agyonlövik: –
Hiszen megtörténik az minálunk kisebb okkal is! – Teljesen
értelmesnek látszó beszéd. Sohase kételkedtünk benne, hogy
megölik, ha megtalálják a verset. Vinaver, aki nagyon tájékozott,
roppant tapasztalt ember volt, megszámlálhatatlan tény és titok
őrzője, néhány hónap múlva, mikor Voronyezsből hazalátogatva
benéztem hozzá, és az ő kérésére elmondtam neki a Sztálinról szóló
verset, azt mondta: – Mit akar? Nagyon irgalmasan bántak vele:
nálunk nem kell ennyi hozzá, hogy agyonlőjék az embert… – Akkor
figyelmeztetett arra is, hogy ne fűzzünk nagy reményeket a
legmagasabb kegyelemhez: – Vissza is vehetik, ha elül a zaj… – Hát
ilyen is lehet? –

kérdeztem én. Elképesztette a naivságom: – De mennyire! – Aztán:

– Ne hívják fel magukra a figyelmet, talán elfelejtik magukat… – Hát
ezt a tanácsot – ne szólj szám, nem fáj fejem – nem fogadtuk meg.
O.M. lármás ember volt, és lármázott is a sírig.

A vonatban O.M. azt mondta nekem: ez az irgalmas három

esztendei kitelepítés csak azt mutatja, hogy alkalmasabb pillanatra
halasztották a leszámolást, vagyis szó szerint azt, amit aztán
Vinavertől hallottam. És engem egyáltalán nem lepett meg ez a
gondolat: harmincnégyben már tudtunk egyet-mást. O.M. azt
bizonygatta, hogy úgyse kerülhetjük el a pusztulást, és tökéletesen
igaza volt – aki józanul mérlegelte a helyzetet, pontosan erre a
következtetésre jutott. És én csak bólintottam, mikor azt suttogta: –
Ne higgy nekik! – Jut is! eszembe? Ki hisz nekik?

Pedig éppen ez volt annak a lelki zavarnak a tartalma, amit O.M. a

börtönben szerzett. De eleinte nem őt tartottam őrültnek, hanem a
keretparancsnokot, Oszkát, O.M.-nek és a vers címzettjének
druszáját, mikor félrehívott, és jóindulatú birkaszemét meregetve azt
mondta: –

Nyugtasd meg! Mondd meg neki, hogy nótákért minálunk senkit se

lőnek agyon…

Oszka a beszélgetésünktől jött rá, hogy versről – népnyelven nótáról

– van szó. Az ő

véleménye szerint nálunk kémeket, felforgatókat, kártevőket lőnek

agyon. Persze a burzsoá országokban nem lehet megúszni, mondta
Oszka: ott nem sokat teketóriáznak, mindjárt a másvilágra küldik, aki
valami oda nem illő verset csinál…
Különböző mértékben, de természetesen mindannyian hittük, amit
belénk sulykoltak; az ifjúság különösen hiszékeny: a diákok, a kísérő
őrség, az írók, a katonák… –Ez a legigazságosabb választás

– mondta nekem harminchétben egy leszerelt katona –, javaslatot

tesznek, hogy kit válasszunk, és mi megválasztjnk… – O.M. író
létére is lépre ment, roppant hiszékenynek mutatkozott: – Eleinte így
választanak, aztán lassanként megtanulják, és rendes választások
lesznek – mondta, a választókörzetből távozóban, elképedve az
újításon, az első és utolsó szavazáson, amelyen részt vett. Még mi
se tudtuk felméral az összes átalakítást, pedig már volt elég
tapasztalatunk. Mit

várhatunk hát a fiatalságtól – a katonáktól, egyetemistáktól?… A

szomszédnőm meg, aki a háború előtt Kalinyinban a tejet hordta
nekem, egyszer felsóhajtott: – Nekünk legalább néha odavetnek egy
kis heringet, vagy cukrot, vagy petrót… De mit csinálnak a kapitalista
országokban? Ott nyilván fel lehet fordulni. – A diákok mindmáig
hiszik, hogy csak a szocializmusban tanulhat mindenki, „ott”

műveletlenségben és sötétségben él a nép… Annál a bizonyos

Lariszánál, a taskenti öngyilkos férfiú leányánál, heves vita tört ki
egyszer az asztalnál: befogadják-e7 az olyan nagy városokban, mint
London vagy Párizs, a leszerelt hadirokkant pilótákat? Taskentban
akkoriban (1959) történt egy ilyen eset, hogy visszautasítottak
valakit, és Larisza váltig amellett volt, hogy egy berepülő pilótát
feltétlenül be kell engedni. Megpróbáltam megmagyarázni, hogy „ott”
egyáltalán nincs ilyesmi, de senki se hitt nekem: hiszen „ott”
mennyivel rosszabb, mint nálunk, akkor hát a városokba is
hihetetlenül nehéz bejutni… Lakhatási engedély nélkül meg nem
lehet… Mindjárt lebukik az ember! Ha mi mindnyájan hittünk a
nevelőinknek, sőt még maguk a nevelők is belezavarodtak, s hinni
kezdtek saját maguknak, akkor miért csodálkozunk, hogy Oszka, a
keretparancsnok is hitt nekik?

Magammal vittem az útra egy Puskin-kötetet. Oszka ügy

beleszeretett az öreg cigány történetébe, hogy egész úton azt
olvasta egykedvű társainak. O.M. elnevezte őket Puskin-kutató raj-
nak, a „blanc verse” ifjú rajongói-nak, akik katonaköpenyben-
pisztolyosan „kupálódnak”. – Lám, milyen csúful bánnak az
öregekkel a római császárok! – magyarázta Oszka a társainak. – Ezt
is nótákért száműzték… – Észak leírása lenyűgözte: az északi
száműzetés persze kegyetlen dolog, Oszka el is határozta, hogy
megnyugtat: bennünket nem fenyeget, olyan keserves száműzetés,
mint a római száműzöttet. Kikísért a klozetra – az utasítás szerint! –,
s közben ügyesen odasúgta, hogy Cserdinybe tartunk – ott kellemes
az éghajlat és Szverdlovszkban szállunk át először. Mikor kiderült,
hogy a vizsgáló már közölte velünk száműzetésünk helyét, Oszka
megdöbbent: neki megtiltották, hogy megmondja, hová utazunk, és
megparancsolták, hogy az útvonalat is tartsa titokban. És különben
is, az ilyesmit csak a kíséretnek kell tudnia… Oszka megszeretett
bennünket, megszegte az utasítást, elárulta rendeltetési helyünket…
De kiderül, hogy minek, én már tudtam. De én megvigasztaltam,
hogy az ő őszinte szava híján, amely megerősítette a vizsgáló
közlését, még Isten tudja, mit nem képzelek, hisz mindenből titkot
csinálnak.

Más kedvezményben is részeltetett bennünket az Oszka

engedékenysége. A sok átszállás alkalmával a kísérő katonákkal
cipeltette a holminkat, és mikor Szolikamszkban hajóra szálltunk,
odasúgta, hogy béreljek kabint a magam költségére: – Hadd
pihenjen az urad… – Nem engedte be hozzánk a katonákat, a
fedélzeten ténferegtek. Megkérdeztem, hogy miért szegi meg az
utasítást, de Oszka csak legyintett. Eddig köztörvényeseket és
„kártevőket” kísért, azokkal nagyon kell vigyázni.

– De hát a te urad? Azt még őrizni se kell. – De az ételhez, hozzá se

nyúlt senki, hiába kínáltam a katonákat – tilos. Csak mikor
Cserdinyben átadták O.M.-et a katonai közigazgatási
parancsnoknak, csak akkor mondták: – No most már letettük a
szolgálatot, megkínálhatsz…

Életemben két olyan emberrel kerültem kapcsolatba, akik az Oszka

mesterségét folytatták. Az egyik csak csikorgatta a fogát, és azt
hajtógatta, hogy mi nem tudunk, nem értünk, nem sejtünk semmit…
Arról álmodozott, hogy leszerel, megszállottja volt ennek a
gondolatnak, s örültem, mikor 7

A Szovjetunióban nem jelentkezhet be senki bármelyik helységbe,

csak külön rendőri engedéllyel, a nagyvárosokban pedig nemigen
adják meg az engedélyt…

megtudtam, hogy sikerült kiszabadulnia. – Még az, állami gazdaság

is valóságos paradicsom –

mondta, mikor találkoztunk… A másiktól – egy alacsony homlokú,

vadállatias lénytől – elszökött egyszer egy bűnöző, és ő elvesztette
azt a beosztását, amely annyi lehetőséget biztosított neki, és
szemmel, láthatólag nagyon megfelelt az ízlésének. Évekig józanul
és részegen egyaránt átkozta az

„ellenforradalmárt”, „németet”, „kártevőt”, „fasisztát”, „ellenséget”, aki

tönkretette a karrierjét.

Mind arról ábrándozott, hogy megtalálja és megbünteti a

gonosztevőt. A szovjethatalomra is megorrolt: mit bajlódnak az ilyen
bűnözőkkel? Nem táborba kell küldeni az ilyeneket, hanem
kicsinálni, és kifejezően pattintott az ujjával.

… Rossz világ járt volna ránk, ha az utasítás nem Oszkára bízza a

Mandelstam őrizetes kíséretét, hanem erre az emberre.
BONBON
Szverdlovszkban szálltunk át először. Többórás várakozás a
pályaudvaron, közben a kísérők nemcsak O.M.-től nem tágítottak,
hanem tőlem se. Táviratot akartam feladni – nem lehet! Kenyeret
venni – nem lehet! Az újságosbódéhoz menni – nem lehet! A
közbenső állomásokon szintén nem engedtek ki – tiltja a szabály.
O.M. rögtön észrevette:

– Szóval te is horogra kerültél… – Megpróbáltam megmagyarázni a

kísérő katonáknak, hogy engem nem telepítettek ki, én a magam
jószántából utazom, kísérő vagyok… „Nem lehet. Ez az utasítás…”

Szverdlovszk: sokórás – reggeltől késő estig – üldögélés a vasúti

fapadon két fegyveres őrrel. A legkisebb mozdulatra – még felállni
se lehetett, hogy megmozgassuk a lábunkat, mozdulni se volt
szabad, vagy testhelyzetet változtatni – mindjárt felneszeltek az
őrök, és a pisztolyukhoz kaptak…

Ki tudja, miért, arccal a bejáratnak ültettek le bennünket, és ha

tetszett, ha nem, néznünk kellett a beözönlő és kitízönlő nép
szakadatlan áradatát. Első pillantásuk ránk esett, de mindenki azon
nyomban elfordult. Még a kisfiúk se méltattak figyelmükre. Enni se
lehetett, mert az elemőzsia a bőrőndben volt, és a poggyászhoz
nyúlni se volt szabad. Vízhez se lehetett jutni. Itt Oszka se merte
megszegni az utasítást: Szverdlovszk nem akármilyen állomás…

Este átszálltunk a Szverdlovszk-Szolikamszk keskenyvágányú

vasútra. Egy mellékvágányon álló vonat termes kocsijába
telepedtünk, néhány üres pad választott el bennünket a többi utastól.
Két katona egész éjjel mellettünk állt, a harmadik az utolsó üres
padnál, s kergette el a makacskodó utasokat. Mi Szverdlovszkban
egymás mellett ültünk, a vonatban egymással szemben a
kivilágítatlan vagon ablakánál. Már itt voltak a fehér éjszakák,
cikáztak előttünk az uráli erdők, állomások, dombok. Sűrű erdőben
futottak a sínek, és O.M. egész álló éjszaka csak nézett ki az
ablakon szakadatlanul. Ez volt a harmadik vagy negyedik álmatlan
éjszakáik.

Túlzsúfolt vonatokban és hajókon utaztunk, forgalmas, nyüzsgő

állomásokon üldögéltünk, de sehol senki ügyet se vetett erre az
egzotikus látványra, hogy két különböző nemű embert három
fegyveres katona őriz. Még csak meg se fordult senki, hogy
megnézzen bennünket. Vajon hozzászoktak az Urálban az ilyen
látványhoz, vagy csak féltek a fertőzéstől? Ki tudja? Leginkább a
sajátságos szovjet etikett megnyilvánulása lehetett, amelyet sok
évtizeden át szigorúan betartott a mi népünk: ha a főnökség száműz
valakit, hát biztosan úgy is van rendjén, ne szólj szám, nem fáj
fejem… O.M.-nek rosszulesett, fájt a tömeg közönye: – Azelőtt
alamizsnát adtak a foglyoknak, most meg ránk se néznek… –
Elszömyedve suttogta a fülembe, hogy bármit tehetnek a fogollyal az

ilyen tömeg szeme láttára, lelőhetik, megölhetik, széttéphetik, és

senki se avatkozik bele… Csak hátat fordítanak a nézők, hogy
megszabaduljanak a kellemetlen látványtól… Egész éjjel igyekeztem
elkapni valakinek, bárkinek a tekintetét, de nem sikerült.

Vajon csak az Urál ilyen kőkemény? Harmincnyolcban

Sztrunyinóban laktam, a Moszkva környéki százversztás zónában;
Sztrunyino kisebb szövőipari település a jaroszlavli vasútvonalon,
amelyen minden éjjel letartóztatottakat szállító szerelvények jártak. A
szomszédok, ha benéztek a háziasszonyomhoz, egyébről se
beszéltek, mint ezekről a szerelvényekről. Sérelmezték, hogy tilos
megkönyörülni a foglyokon, nem adhatnak nekik kenyeret. Egyszer
az én háziasszonyom kimódolta, hogy bedobjon egy szem
csokoládébonbont egy tehervagon ülört üvegü rácsos ablakán.

A kislányának szánfa. Ritka ínyencség egy nyomorgó

munkáscsaládban. Az őr káromkodva, poskatussal kergette el, de ő
egész nap boldog volt: mégiscsak sikerült legalább valamit tennie.

Igaz, az egyik szomszédasszony felsóhajtott: – Nem kell tengelyt

akasztani velük… Küldöznek a világból… az üzemi bizottság elé
hurcolnak… – De az én háziasszonyom „háztartásbeli” volt, vagyis
nem járt munkába, nem félt hát az üzemi bizottságtól.

Megérti-e valaki az eljövendő nemzedékekből, hogy mi volt az a

gyermekképes bonbon harmincnyolcban abban a fülledt
fegyencvagonban? Azok az emberek, akik számára megállt az idő, a
tér pedig cellává, fogdává változott, fülkévé, amelyben csak állni
lehet, dugig tömött vagonná, amelynek félholt emberrakományát
elfeledték, kitaszították, törölték az élők névsorából, megfosztották
hivatalos és családias nevüktől, megszámozták, bélyegzővel látták
el, fuvarlevéllel a táborok fekete nemlétébe irányították, ezek az
emberek sok hónap után előszöregyszer csak hírt kaptak a másik, a
számukra tiltott világból: egy olcsó, gyermeknek való csokoládét,
amely elmondta, hogy még nem felejtették el őket, s hogy még
vannak élő emberek a börtönön kívül…

Egész ütőn Cserdiny felé azzal vigasztaltam magam, hogy a szigorú

uráliak csak nem mernek ránk nézni, és aki találkozik velünk, otthon
suttogva elmondja apjának, feleségének vagy anyjának, hogy két
embert, egy férfit meg egy nőt az őrszolgálat három katonája
valahová észak felé hajt.

AZ UGRÁS

A legelső éjjel rájöttem, hogy O.M. beteg, látva, hogy nem alszik,
csak ül, lábát keresztbe vetve, a padon, és feszülten figyel. –Hallod?
– kérdezte, mikor találkozott a pillantásunk. Hegyeztem a fülemet:
kerékcsattogás, az utasok horkolása. – Süket vagy… Sohase
hallasz meg semmit… –

Neki valóban rendkívül érzékeny füle volt, a leghalkabb neszt is

meghallotta, amit én már nem, de ezúttal nem a hallásról volt szó.

O.M. egész úton feszülten figyelt, időnként összerezzent, és kozölte

velem, hogy közeledik a katasztrófa, és résen kell lennünk, nehogy
váratlanul érjen, s legyen időnk… Megértettem, hogy nemcsak hogy
a végső leszámolást várja – abban magam se kételkedtem – hanem
azt gondolja, hogy bármelyik pillanatban lesújthat ránk, mindjárt, itt,
az úton… – Útközben? – kérdeztem. – A huszonhat komisszár jutott
eszedbe, nem? – Miért ne? Azt hiszed, a mieink nem képesek rá? –

Nagyon jól tudtuk mind a ketten, hogy a mieink mindenre képesek.

De háborodottságában O.M. azt remélte, hogy „megelőzhet a halált”,
elszökik, eltűnik és elpusztul, de nem azoknak a keze által, akik
agyonlövik az embert. Furcsa, hogy mi mind, háborodottak és
épelméjűek egyaránt, mindig megőrizzük ezt a reménységet:
tartatékunk az öngyilkosság menedéke, és ki tudja, miért, hisszük,

hogy sohase késő hozzá folyamodnunk. Pedig hányan készültek rá,

hogy nem adják magukat élve a titkosrendőrség kezére, és az utolsó
pillanatban mégis rajtuk ütöttek…

Ennek a végső megoldásnak a gondolata egész életemben

vigasztalt és megnyugtatott, és többször – életünk elviselhetetlen
időszakaiban – javasoltam O.M.-nek, hogy legyünk együtt
öngyilkosok. O.M. mindig határozottan elutasította.8 Alapvető érve
ez volt: „Honnan tudod, hogy azután is lesz… élet… ajándék az,
senkinek sincs bátorsága lemondani róla.” És végül a végső és
számomra legmeggyőzőbb érv: „Miért vetted a fejedbe, hogy neked
feltétlenül boldognak kell lenned?” O.M. tele volt életörömmel,
sohase kereste a boldogtalanságot, de az úgynevezett boldogságra
se számított soha. Nem ismert ilyen kategóriákat.

Különben többnyire tréfálkozott: – Legyek öngyilkos? Lehetetlen!. Mit

szólna Averbah?

Hiszen ez pozitív irodalmi tény lenne! – Vagy: – Nem bírok hivatásos

öngyilkossal élni! – Mikor a Cserdinybe vezető úton megbetegedett,
akkor ötlött fel benne először az öngyilkosság gondolata, hogy úgy
megmenekülhetne a golyótól, mert azt elkerülhetetlennek látta.
Ekkor én azt mondtam neki: – Jó is, hogy agyonlőnek, legalább
megkímélnek az öngyilkosságtól … – Ő már akkor beteg volt,
összevissza beszélt, rögeszméje hatalmában, de hirtelen elnevette
magát: – Te csak fújod a magadét… – Attól fogva úgy alakult az élet,
hogy nemegyszer vissza tért ez a téma, de O.M.
mindig azt mondta: – Várj… Még nem most lesz az… Meglátjuk… –
De harminchétben még Anna Ahmatovával is megtanácskozta a
dolgot, de Anna mellébeszélt: – Tudja, mit csinálnak ezek? Most
még jobban óvják az írókat, már nyaralót is adnak egy ilyen
Leonovnak. Hát kell ez magának?… –

Ha akkor rászánja magát, megmenekül a második letartóztatástól, a

marhavagontól, a Vlagyivosztokba, a táborba, az iszonyatba, a
halálba vezető végeérhetetlen úttól, én meg a halálon túli léttől.
Mindig megdöbbenek, hogy milyen nehéz átlépniük az embereknek
ezt a végzetes küszöböt. Az öngyilkosság keresztény tilalma
mélységesen megfelel az emberi természetnek, hiszen az ember
nem teszi meg ezt a lépést, bár az élet sokszor rettenetesebb a
halálnál, ahogy a mi korunk bebizonyította nekünk. Én pedig, mikor
egyedül maradtam, O.M.-nek ebben a mondásában leltem támaszra:
„Miért retted a fejedbe, hogy neked feltétlenül boldognak kell
lenned?’’, meg Avvakum protopópa szavaiban: „Meddig kell még
mennünk, protopópa? – kérdezte tőle elcsigázott felesége.

– A sírig, papné” – felelte a férje, és az asszony felállt, és ment

tovább.

Ha fennmaradnak a feljegyzéseim, akik olvassák, azt hihetik, hogy

egy beteg, képzelt beteg ember írta… Hiszen az emberek mindent
elfelejtenek, és nincs az a tanúvallomás, aminek hinni fognak.
Külföldön hányan nem hisznek nekünk mind a mai napig! Pedig ők
kortársak, csak a tér választ el bennünket, nem az idő. Nemrég
olvastam valakinek az ésszerű fejtegetését: „Azt mondják, hogy ott
mindenki félt. Az nem lehet, hogy mindenki féljen: némelyek féltek,
némelyek meg nem…” Ésszerű és logikus, de a mi életünk
korántsem volt ilyen logikus. És én egyáltalán nem voltam
,.hivatásos öngyilkos”, ahogy O.M. csúfolt. Sokan gondoltak rá.
Nemhiába volt a szovjet drámairodalom csúcsa „Az öngyilkos”9 című
darab…

Szóval a vonatban, három katona őrizetében gondolt O.M. első

ízben öngyilkosságra, és ez betegség volt nála: ez az ember mindig
észrevette a legfinomabb részleteit is annak, ami történt, 8
Georgij Ivanov állításának, hogy O.M. kora ifjúságában Varsóban
öngyilkossági kísérletet tett, szerint em a legcsekélyebb alapja sincs,
ahogy az emlékíró sok egyéb történetének se. (A szerző.) 9

Nyikolaj Erdman műve.

nagyon éles szeme volt. A figyelés a lírai költő ékessége – írta

valahol valami fogalmazványában. –

A szórakozottság, kuszaság a lírai lustaság kibúvója. És Cserdinybe

menet ez a ragadozófigyelem, ez a kifinomult hallás ellene fordult,
olaj volt betegsége tüzére. A vad pályaudvari felfordulásban, a
vonatokban szakadatlanul számba vett minden apróságot, s mindent
magára vonatkoztatva – mert hát vajon nem az öntözpontúság
minden lelki betegség legfeltűnőbb ismérve? –, mindenből egy
következtetést vont le: hogy közeledik a végzetes pillanat.

Szolikamszkban teherautóra ültettek bennünket, hogy az állomásról

a kikötőbe vigyenek. Egy erdőirtáson haladtunk át. Tele volt a
teherautó munkásokkal. O.M. nagyon megijedt egy barnapiros,
oroszinges, szakállas-fejszés férfitól. – Szóval nagypéteres kivégzés
lesz – súgta oda nekem. A hajón, az Oszka jóvoltából kapott külön
kabinban már nevetett O.M. az ijedségén, és világosan felfogta,
hogy azoktól fél, akik egy cseppet sem félelmetesek, mint azok a
szolikamszki parasztok.

És azt panaszolta, hogy hagyják megnyugodni, elaltatják a

gyanakvását, és akkor csapnak le rá, mikor nem várja. Így is történt,
de csak négy év múlva.

O.M. háborodottságában látta, hogy mi vár rá, de mikor

meggyógyult, elvesztette valóságérzékét, és elhitte, hogy
biztonságban van. Abban az életben, amit mi éltünk, az ép lelkű

emberek ösztönösen nem akarták látni a valóságot, nehogy

lázálomnak nézzék. Nem könnye az embernek becsukni a szemét,
nagy erőfeszítés kell hozzá. Egyáltalán nem egyszerű passzív
cselekedet nem látni, mi történik körülöttünk. A szovjet emberek
nagyfokú pszichikus vakságot fejlesztettek ki magukban, s ez
bomlasztotta egész lelki alkatukat. Most az önkéntes vakok
nemzedéke lassan elveszti szerepét, s ennek a lehető legprimitívebb
oka van: az életkor. De mit hagytak örökül az utódaikra?

Cserdiny szép tájjal és a város Nagy Péter előtti jellegével

örvendeztetett meg bennünket.

Bekísértek a Csekára, és az iratokkal együtt átadtak a

parancsnoknak. Oszka elmondta, hogy ritka madarat hozott, azt
parancsolták, hogy feltétlenül óvni kell. Valószínűleg nagyon
nyomatékosan a lelkére kötötte ezt a parancsnoknak, aki nem a
külső, hanem a belső őrség jellegzetes vonásait viselte, az
agyonlövök és kínzók fajtájáét, s a kegyetlenségéért vezényelték
távolabbra, vagyis azért , mert említhetetlen dolgok tanúja volt.
Megéreztem kíváncsi-rosszindulatú pillantásából az Oszka
buzgalmának hatását, és abból is, hogy olyan könnyen sikerült
rávennem, hogy segítsen bejutnunk a kórhízba. Általában, ahogy
később megtudtam a cserdinyi szaműzöttektöl, nem volt „elnéző”

a fegyveres kísérettel érkezőkkel. A kórházban egy hatalmas, üres

kórterembe vezettek bennünket, s a falra merőlegesen felállítottak
két nyikorgó priccset.

Csakugyan nem aludtam öt éjszaka, őriztem a háborodott

számkivetettet. De a kórházban elnyomott a végtelen fehér éjszaka,
s hajnal felé nyugtalan, mintegy áttetsző álom lepett meg, hogy
közben azért láttam O.M.-et, amint keresztbe vetett lábbal, kigombolt
zakóban ül az ingatag priccsen, s fürkészi a csendet.

Egyszer csak eltűnt a kép – ezt álmomban is megéreztem –, O.M.

már az ablaknál volt, én pedig mellette. O.M. kidugta a lábát, és én
még érzékeltem, hogy egész teste lefelé ereszkedik.

Kétségbeesetten utánanyúltam, belekapaszkodtam a zakója vállába.

Kisíklott a kabát ujjából, és zuhant lefelé, hallottam az esés zaját –
csapódott valami – és a kiáltást… A zakó a kezemben maradt.
Sikoltozva rohantam végig a kórházi folyosón, le a lépcsőn, ki az
utcára. Utánam az ápolónők. Egy virágágynak felásott földkupacon
találtuk meg O.M.-et. Egész kicsire

összehúzódzkodva feküdt. Szitkozódva hurcolták felfelé. Legjobban

engem szidtak, hogy nem vigyáztam rá.

Beszaladt egy zilált és nagyon mérges orvosnő, és gyorsan

megvizsgálta O.M.-et. Azt mondta, kificamította a jobb vállát.
Egyébként mindene ép. Szerencsés kimenetelű eset volt, a régi
zemsztvo-kórház első emeletéről ugrott ki, amely legalább olyan
magas, mint ma kettő.

Honnan került elő annyi ápoló meg csontkovács, Isten tudja, kik
voltak. O.M. egy teljesen üres, műtőnek nevezett helyiség padlóján
feküdt, férfiak fogták, s ő kapálózott, a doktornő pedig a kórházból
hiányzó érzéstelenítőt helyettesítő harsány szitkozódás közepette
igazgatta helyre a vállát. A röntgengép nem működött, mivel a fehér
éjszakák időszakára takarékosságból kikapcsolták az áramfejlesztőt,
és villanyszerelő kivette rendes szabadságát. Ezért nem vette észre
doktornő, hogy eltörött a vállcsont (de nem mozdult el). Sokkal
később derült fény a törésre, Voronyezsben, s sebészhez kellett
forduló mert O.M. nem tudta használni a karját. Sokáig kezelték, s
így már valamennyire tudta mozgatni, de felemelni, például
felakasztani a kabátját, nem bírta. Bal kézzel csinálta.

Az éjszakai ugrás után megnyugodott. Ahogy a versben is van egy

ugrás – s észhez tértem én.
CSERDINY
Borotválatlanul, elvadult bibliai szakállal éldegélt O.M. két hétig
Cserdinyben, figyelmesen megnézegetve mindent, átható és ki tudja
miért, igen nyugodt tekintettel. Azt hiszem, sohase volt ilyen
figyelmes és nyugodt a tekintete, mint akkori betegsége idején. Nem
ijedt meg a hozzá hasonlóan szakállas parasztoktól, akik a kórház
folyosóján őgyelegtek, segített rajta a szolikamszki tapasztalat, mint
mondta nekem: semmi rosszra nem kell számítani tőlük… „Azok”
egészen másmilyenek… A parasztoknak gennyedzettek az
elhanyagolt sebeik, és ugyanolyan borbélymódszerrel gyógyították
őket, mint O.M.-et. Ráérősen beszélgettek egymással, és mindig
mosolyogtak. Sok érthetetlen dolog van az emberi viselkedésben –
ezt a mosolygást se értem meg soha. A fekélyeket könnyebb
megmagyarázni: szörnyű körülmények közé költöztették őket,
erejüket meghaladó terheket cipeltek, megsérültek… Egy arcra
hatvanéves forma, soványka nő, a kórház fehérnemű-gondozója –
azt tartotta, hogy elképesztő szerencséje volt ezzel a munkával –

azt mondta, hogy ő szívesen feláldozná az életét ezekért a

parasztokért, és O.M. ebből a kijelentéséből megtudta, kicsoda ez a
nő.

Hogy nevezték ott ezeket a szakállas falusi fickókat?

Áttelepülteknek? Átirányítottaknak? Nem emlékszem, de volt
kulákoknak tilos volt nevezni őket. Mi nem szeretjük nevükön
nevezni a dolgokat. Régen a sírban feküsznek a szakállas férfiak,
akiknek gennyes sebeik voltak. Soha, sehol nem említjük oket. Nem
merjük megérinteni azokat a sebeket?

Akkoriban nemcsak a fegyenctelepen, hanem a távoli száműzetési

helyeken is élt a bajtársiasságnak és egymás segítésének szelleme.
A szabad világban ezzel már régen leszámoltak, de Cserdiny tartotta
a hagyományokat, és a fehérneműs meleg részvétet tanúsított
irántunk.
Rábeszélt, hogy vegyek télire rénszarvasbőr csizmát – később majd
nem kapok és telepítsek konyhakertet: különben nem lesz mit
ennünk. Konyhakertnek való földdarabkát adtak a száműzötteknek,
de szobát bérelni kellett. Mint mindenütt, Cserdinybenis lakáshiány
volt, a száműzöttek kis kuckókban húzták meg magukat. Elmentünk
a fehérneműssel egy kurta lábú emberkéhez, aki egész jól
berendezkedett, plüssfüggönyökkel elkerített egy zugot valakinek

a házában, csinált polcokat, és a mennyezettől a padlóig telerakta

Marx és Engels müveivel. A feleségével lakott a függönyök mögött,
és minden harmadik napon mindketten jelentkeztek a
városparancsnoknál. O.M.-nek is kellett, noha kórházba került. Adtak
neki egy igazolványt, amely

„lakhatási engedélyül” nem szolgált, s a parancsnok minden

harmadik napon lepecsételte. A cserdinyi száműzettek tartottak tőle,
hogy a városparancsnok gondol egyet, és kikergeti O.M.-et a
járásba. Arra törekedtek, hogy senki se maradjon Cserdinyben, a
járási székhelyen: „azt tartják, hogy már így is túl sokan vagyunk
itt”… – De hát van joga hozzá? – kérdeztem, mintán elmondtam,
hogy O.M. rendeltetési helye csak „Cserdiny”, nem a járás, – A
kezében vannak. Oda küldi magukat, ahova akarja. Egyebet se tesz,
mint hogy mindenkit kiűz a városból… – Kora tavasszal még sokkal
több politikai volt itt, de mindet kitelepítették a járásba, ahol csak
fizikai munkát kapni, egyebet nem. – Voltak köztük nagyon beteg
bajtársak10 is – mondta a fehérnemű-gondozó. A fegyencek és
száműzöttek közt sajátságos jelentése volt a „bajtárs” szónak, de
arról a szabadok már régen megfeledkeztek.

A fehérneműs nő férje állandóan vitatkozott a plüssfüggöny mögött

éldegélő kurta lábú marxistával. Szétzúzott pártok maradéka,
peremvidéke voltak, még a cári illegalitásban kezdődtek a vitáik. A
feleségek inkább a háztartással meg a munkájukkal foglalkoztak,
nem elegytek a vitákba, és láthatólag búsultak a gyerekeik után.
Mindkét házaspár rokonoknál hagyta a gyerekeket. –

Valahogy csak megvannak ott – sóhajtoztak az anyák, nem tudták

rászánni magukat, hogy magukhoz vegyék a gyerekeket: – A mi
sorsunk meg van pecsételve, legalább ők hadd éljenek… –

A saját jövőjükkel teljesen tisztában voltak: alkalomadtán helyben

végeznek velük, vagy táborba hajtják őket. – Talán majd enyhül a
szigor – mondtuk egyszer a marxistának. – Ugyan! – felelte. –

Csak most jön a java. – És én nem hittem el. Mi sem

természetesebb annál, gondoltam, mint hogy ilyen sötéten látják a
jövőt; az ő helyzetükben nem szívja tele magát optimizmussal az
ember… De hát csak nem lehet örökké így, mint most… Hosszú
életem folyamán sokszor hittem, hogy elérkeztünk a végső határig s
hamarosan beköszönt az, amit én enyhülésnek neveztem… Senki
se szívesen mond le az illúzióiról.

A cserdinyi száműzöttek megnyugtattak, hogy ne aggódjam O.M.

egészségéért: – Onnan mind ilyen állapotban kerülnek ki, aztán
jobban lesznek, rendbe jönnek… – De hogy kerülnek ilyen
állapotba? – kérdeztem. Nem tudták, hogy magyarázzák meg. –
Azelőtt is így volt? – Mert ők megjárták a cár börtöneit,
megvilágíthatták volna előttem, hogy mi ez… De csak azt mondták,
hogy régen nem így hatott az idegzetre a letartóztatás. De azért ne
nyugtalankodjam: „az” nyomtalanul elmúlik… Két-három hónapig tart
ez a betegség. A legfontosabb a lelki fegyelem: nem kell a jövőbe
tekinteni, semmi jóval nem kecsegtet. Ki kell használni Cserdinyt,
mint az utolsó pihenőt. Ne várjunk semmit, és készüljünk el
mindenre. Ez a kiegyensúlyozottság titka.

Kérleltek, hogy törődjem bele a sorsomba, és ne pocsékoljam

sürgönyökre az utolsó pénzemet.

Minden száműzött, mivel annyira letaglózza őket az a hihetetlen

valami, ami „odabent” történt velük, azon kezdi, hogy tiltakozó
táviratokkal bombázza a kormányt. Még senki se kapott választ.

Óriási tapasztalatuk volt az én új ismerőseimnek, több mint tíz éve

hurcolták őket kényszerlakhelyről kényszerlakhelyre, táborról
táborra, először csak magukban, azután férjestőlfeleségestol.
Eszembe jutott egy öreg vidéki orvos, G. A húszas évek legelején
találkoztam vele 10

Az orosz tovariscs szó régen társat, bajtársat (stb.) jelentett, az

„elvtárs” csak későbbi jelentés változata.

Moszkvában. „Ügyintézni” utazott fel, de semmire se jutott. – Senkim

se maradt – mondta. –

Mindenkit kitelepítettek, még Milját és Nolját is. – Felsorolta fiait és

serdülő korú unokáit: – Hát ilyen nem volt soha. – A régi időkben,
mikor a legkisebb fiát száműzték, márpedig igen gyakran megtörtént,
tüstént elvitték hozzá az unokákat. A fia letartóztatása egy
családtagot se érintett, mind szabadlábon maradtak, és ki-ki ott
lakott, ahol jólesett neki. Most legalább valamelyik kiskorút szerette
volna kimenteni az öregember, de nem sikerült.

Beszéltem a cserdinyi száműzötteknek az „elszigetelni, de életben

hagyni” megfogalmazásról.

Mit ígér ez a megfogalmazás? Esetleg nem meri a városparancsnok

kitelepíteni O.M.-et a járásba, még nehezebb körülmények közé?
Esetleg sikerül elintézni, hogy könnyítsenek a sorsán,
gyógykezeljék? Nem bíztak benne… Az ő köreikben sokan
személyesen ismertek olyanokat, akik a hatalom részesei lettek,
Sztálint is beleértve. Előfordult, hogy a cári idők illegalitásában, a
száműzetésben is összetalálkoztak velük. Most, hogy száműzték
őket, gyakran hallottak bizonykodásokat, hogy csak „elkülönítik”, de
igyekeznek „megfelelő körülményeket” teremteni számukra, hogy
élhessenek és dolgozhassanak… Az ígéretek azonban sohase
teljesültek, s feneketlen szakadékba hullt minden kérvény és levél,
amellyel elárasztották a kormányt. Az

„elszigetelés” nem „életben hagyást” ígért, hanem azt, hogy egész

egyszerűen, csendben, tanúk nélkül, egy „alkalmas pillanatban”
elteszik láb alól, akit már lecsendesítettek… Csak a tulajdon
kitartásunkban és fegyelmünkben reménykedhetünk, semmi
másban. Hagyj fel a reménnyel, készülj a halálra, és őrizd meg
emberi méltóságodat! Nehéz megőrizni, csak megfeszített erővel
lehet, erre tanít a tapasztalat és a helyzet józan elemzése… Így
tanítgaitak bennünket azok, akik már mielőttünk tapasztalatokra
tettek szert. Mi meg úgy éreztük, hogy borúlátásukban nem elég
tárgyilagosak: hiszen olyan a sorsuk, hogy akarva-akaratlanul
mindent rendkívül sötéten látnak.

Három év száműzetés Cserdinyben, s azzal csak vége lesz? Minden

elsimul, enyhül a légkör, diadalmaskodik az élet…

Az ember a legkisebb reménybe is belekapaszkodik, senki se akar

megválni az illúióitól, nagyon nehéz a szeme közé némi az életnek.
Emberfeletti erő kell a józan elemzéshez és következtetéshez.
Vannak önkéntes vakok, de akik látónak tartják magúkat, azok között
sok olyan maradt-e, aki nemcsak néz, hanem lát is? Pontosabban,
vajon nem torzítják-e el egy kicsit, amit látnak, hogy megtarthassák
az illúziókat és a reményt? Talán épp ezzel magyarázható az
életképességünk?

Cserdinyi ismerőseimnek csak egy céljuk maradt, hogy megőrizzék

emberi méltóságukat. Ezért mondtak le mindenfajta tevékenységről,
ítélték magukat önként teljes elszigeteltségre, a hamari pusztulás
kilátásával. Kétségtelen, hogy ez egy neme a passzív
rezisztenciának, de a szó közismert értelméhez és ahhoz képest,
ahogyan Indiában alkalmazták, nagyon is aktív politikai küzdelem…

Bizonyos értelemben képességeik tökéletesítésének útját

választották, amit valaha a Vehi11 köre kínált fel nekik, de ők
felháborodottan visszautasították. Egyébként nem volt más
választásuk. Az üvöltés az egyetlen, ami megmaradt nekik, de azt
úgyse hallotta volna meg senki.

Teljesen véletlenül sikerült megtudnom, mi lett a sorsa a cserdinyi

fehérnemű-gondozónak.

Kolimába került, és egy leningrádi nőnek mesélt O.M. betegségéről.

O.M. azután is, hogy kiugrott az ablakon, egyre várta, hogy
agyonlövik, de már nem próbált elszaladni előle. Meghatározta 11
Az 1905-ös forradalom bukása után megjelenő folyóirat, eszméit
Lenin „zúzta szét”.

a gyilkosok jövetelének időpontját, és félve-rettegve várta őket.

Abban a kórteremben, ahol laktunk, nagy falióra függött a falon.
Egyszer O.M. megmondta, hogy este hatra várja a leszámolást, és a
fehérneműs nő azt tanácsolta, hogy lopva toljam előre az órát. Meg
is tettük, és O.M.-re nem jött rá az izgalom, a pánik a végzetes perc
közeledtére. – Nézd – szóltam –, te hat órát mondtál, most meg már
negyed nyolc… – Bármilyen különös, sikerült a csel, s a
meghatározott időpontokhoz fűződő rohamok megszűntek.

A fehérnemű-gondozó nagyon pontosan megjegyezte ezt az esetet,

és elmondta J. M. Tagernak, egy leningrádi irodalmárnőnek, aki
szomszédja volt a táborbeli barakkban. Vagy húsz évig kínlódott ez a
Tager nevű nő különböző táborokban, majd a huszadik kongresszus
után rehabilitálták,, és visszatért szülővárosába. Ugyanabban a
házban kapott lakást, ahol Anna Ahmatova, s ott találkoztunk. És én,
aki szintén véletlenül életben maradtam, s az emlékezetemet se
vesztettem el, abban, aki az óraesetet mesélte, ráismertem a
cserdinyi fehérnemű-gondozóra. Véletlenek láncolata kellett hozzá,
hogy leírhassam ezen a papírlapon – vajon eljut-e valaha is az
emberekhez? –, mint váltak valóra a cserdinyi száműzöttek
legrosszabb sejtelmei. Az én névtelen cserdinyi nővérem meghalt
Kolimában végkimerülésben. De gyermekei sorsáról semmit se
sikerült megtudnom, azokról, akiről ő lemondott, hogy „legalább ők
éljenek”… Vajon elkerülte-e őket a száműzöttek és fegyencek
gyermekeinek sorsa? Nem kellett-e börtönnel, táborral vezekelniük a
szüleikért, akik meg akarták őrizni emberi méltóságukat? S
végezetül, vajon megőrizték-e a gyermekek azt az emberi
méltóságot, amelyért oly drágán megfizettek a szüleik?

Nem tudom, és sohase fogom megtudni.

ÉRZÉKCSALÓDÁS

Járkáltunk Cserdinyben, beszélgettünk ezzel-azzal, a kórházban

aludtunk, és én már nem féltem a nyitott ablaktól. Csak a felkötött
kar emlékeztetett az első reggelre – vagy még a fehér éjszakán
történt? – meg arra, hogy a kezemben maradt az üres zakó. Mikor
harmincnyolcban megint jöttek a csekások, és elvitték O.M.-et, újra a
kezemben maradt az üres zakó, O.M. a nagy sietségben elfelejtette
felvenni.

O.M. néhány nap alatt teljesen megnyugodott, a heveny rosszullét

elmúlt, de még tartott a betegség. Továbbra is várta a leszámolást,
de pszichikus fordulat állt be, amely némileg visszatérítette öt a
valósághoz. Már Cserdinyben, az óraeset után mondta nekem, hogy
a leszámolást szemmel láthatóan úgyse lehet elkerülni, úgyse
tehetünk semmit, még öngyilkosnak lenni se olyan egyszerű –
„különben senki se adná magát élve a kezükre”…

Az izgalmi állapot elmúlt, de a hallucináció megmaradt. Nem belső

hangként érzékelte, hanem mint valami erőszakos, idegen dolgot.
Már Cserdinyben is szinte tárgyilagosan beszélt róla, és
megpróbáltaelemezni és megérteni, hogy mi az. Azt magyarázta,
hogy nem jöhet nek belülről azok a hangok, amelyeket hall, csak
kívülről: nem az ö szóhasználatával szólnak. – Ilyet még
gondolatban se használnék – ez volt az érve ezeknek a hangoknak
a valódisága mellett. Bizonyos értelemben épp az elemzőkészsége
akadályozta, hogy harcoljon az érzékcsalódással. Nem hitt belső

eredetében, úgy vélve, hogy az érzékcsalódásban valamiképp

tükröződnie kellene a beteg belső

világának.

– Talán valami tudat alá szorított dolog? – tapogatóztam. De ő

szilárdan állította, hogy amit „a tudat alá szorítanak”, az más, ez
idegen. – A rettegés megint csak nem ilyen… – O.M. annyira

kitárulkozott a verseiben, hogy, legalábbis számomra, nagyon kevés

sötét foltja maradt – a sötét foltokról beszélek, mert ő a maga
módján tartózkodó ember volt, és voltak témák, amelyeket szinte
egyáltalán nem érintett. Nem tárta fel például a versbeli
képzettársítás útját, nem fűzött magyarázatokat a verseihez, fukarul
mérte a szót azokról, ami és akik a legdrágábbak voltak neki,
anyjáról például, és Puskinról… Más szóval volt benne egy
tartomány, amelynek megközelítése valóságos szentségtörés volt a
szemében, s én ebben az értelemben beszélek tartózkodásról. De
ezt nem lehet gátlásosságnak nevezni, nem volt gátlásos ember se
gondolataiban, se érzéseiben, se érzeteiben, inkább ellenkezőleg…
De érdemes-e egyáltalán „gátlásokon” gondolkodni, mikor a
betegséget a valóságra való rendkívül élénk reagálás váltja ki?

– Kinek a nyelvezete ez? Kinek a szavait hallod? – Nem tudta

pontosan meghatározni. Talán azokét, akik a börtönben az éjszakai
kihallgatásokra vezették a folyosókon. Olykor összekacsintottak, és
pattintottak az ujjukkal – jelképes mozdulat, azt jelenti, hogy
„kicsinálni” – és különféle megfélemlítő szavakat váltottak. Hiszen
egész magatartásuk a rabok ijesztgetését célozta: ők is, hogy úgy
mondjam bedolgoztak a vizsgálóknak, tudta ezt mindenki, aki
megjárta a börtönt.

O.M. gyakran emlegette annak az embernek a hangját, aki

kiengedte „a GPU vaskapuján”. O.M.

parancsnoknak nevezte, de lehet hogy csak az ügyeletes őr volt.

Magát az embert nem látta, mert ő

a rabomobilban volt, de hallotta, hogy valaki ellenőrzi az iratokat,

mielőtt kibocsátaná a kapun a kocsit, és a hang meg a szertartás
együtt nagy hatással volt rá. De főképp a nyomozó szuggesztiv
szavai a „bűnről és bűnhődésről”…

– Olyanok ezek a hangok – mondta egyszer nekem –, mint a

„mustra-idézet” mindabból, amit hallottam… Andrej Belij szava a
„mustra-idézet”: Belij azt mondta, hogy benne nem különálló és
pontos idézetek képében él egy-egy író, hanem valamilyen
összefoglaló „mustra-idézet”

formájában, amely mintegy a leglényegét tartalmazza az író

gondolatainak és szavainak.
Ellenőrizni akartam, hogyan tájékozódik O.M. a valóságban, és
megkérdeztem, hogy a kísérő

katonák, például Oszka hangját nem hallja-e, vagy azokét a

parasztokét, akikkel együtt voltunk a kórházban. O.M. felháborodott:
a kísérők falusi legények, szörnyű szolgálatukba úgy kerültek, mint
Pilátus a Credoba, a kuláktalanítás áldozatait meg annak tekintette,
amik voltak. – Közönséges ember ilyet se mondani, se gondolni nem
tud… – A „közönséges emberek” és azok, akikkel

„odabent” találkozott, ég és föld voltak a szemében. Cserdinyben is,

később is többször mondta: –

El se tudod képzelni, hogy össze vannak válogatva azok.– De

különbséget tett a külső őrség meg némelyik parancsnok közt, akivel
Voronyezsben volt dolgunk: azok a különleges apparátusban
dolgoztak, s csak éjjel Az előzők az átlagos vöröskatona-típust
képviselték, de a „bentiek” egészen sajátságosak: – Elhivatottság
kell hozzá, hogy valaki ott dolgozzon… közönséges ember nem bírja
ki… – Cserdinyben csak a városparancsnokot sorolta a „belső
mesterség” emberei közé. Ez megegyezett a számüzöttek
véleményével. Figyelmeztettek bennünket, hogy minél óvatosabbak
legyünk a parancsnokkal, és minél kevesebbet keruljünk a szeme
elé: – Isten tudja, mi nem jut eszébe! – Polgárháborús veterán volt: –
Folyton az osztályösztönét faggatja – mondta elszörnyedve a kurta
lábú marxista –, abból semmi jó ki nem sül, soha se lehet tudni, hogy
mire veszi rá. – Ő

szegény mindenestül a hatalmában volt ennek a parancsnoknak,

akit önkényeskedésért helyeztek át a peremvidékre. Teljesen
indokolt volt, hogy O.M. annyira rettegett ettől az embertől.

O.M.-nek durva férfihangok rémlettek, amelyek ijesztgették,

ecsetelték a bűnét, felsoroltak minden lehetséges büntetést, a
sztálini leleplező hajszák napjainak újságnyelvén beszéltek,

ocsmányul káromkodtak rá, szemére lobbantották, hogy hány

embernek felolvasta a verseit, vesztükbe sodorva őket. Egy hang
név szerint is elsorolta ezeket az embereket, mint egy jövőbeli per
vádlottak, s a lelkiismeretére hivatkozott annak, aki elveszejtette
őket. Bármilyen furcsa, a „lelkiismeret” szó, amely mindennapi
életünkből teljesen kikopott – nem használták se az újságban, se a
könyvekben, se az iskolában, mivel szerepét először az
„osztályösztön”, majd az

„államérdek” vette át – „odabent” fennmaradt és működött. Ott

állandóan „lelkiismereti gyötrelmekkel” fenyegették a vizsgálati
foglyokat. Borisz Szergejevics Kuzin mesélte, hogy mikor őt
„puhították”, hogy legyen besúgó, ijesztgették letartóztatással,
munkahelyi kellemetlenségekkel, azzal, hogy elhíresztelik a barátai
és kollégái közt, hogy titkosügynök, de lelkiismereti gyötrelmekkel is,
mivel nyomorba dönti a családját, ha nem fogadja el a szervek
ajánlatát… Ahogy ez a szó bizonyos jellegzetes összefüggésben
megjelent a hallucinációkban, félreérthetetlenül utalt rá, hogy az
éjszakai kihallgatásokból erednek az érzékcsalódások. És a Sztálin
elleni összeesküvés

„bűnvádi eljárását”, az összeesküvéssel vádoltak névsorát se úgy

találta ki O.M., nem tudata homályos bugyraiból merítette: előttem
említett ilyesmit a vizsgáló, mondván, hogy „nem csinál ügyet
belőle”, hacsak nem felsőbb utasításra, de ezután jött a szónoki
kérdés: ugyan mi egyébbel magyarázható ezeknek az embereknek a
viselkedése, ha nem az összeesküvéssel? A mi valóságunk
felülmúlja a legmerészebb és legbetegebb képzeletet is.

Hát hol húzódik a határ az ép lélek és a betegség közt az ilyen

korban, mint a mienk? Én is, O.M. is ugyanazt gondoltuk, csak nála
érzéki aláfestéssel jelentek meg ezek a gondolatok, ő

nemcsak gondolta, hanem el is képzelte, hogy hová fajulhat ez az

egész. Éjnek idején felkeltett, és azt mondta, hogy Annát
letartóztatták, és most viszik kihallgatni. – Miből gondolod? – Úgy
érzem… – Ahogy sétáltunk Cserdinyben, a vízmosásokban Anna
holttestét kereste… Hát persze, téboly… De én is, mikor magamhoz
tértem abból a fásultságból, amely a vonatban lett úrrá rajtam,
éjszakákat virrasztottam át, és találgattam, hogy a hozzátartozóink
és a barátaink közül kit vittek már el, és mit hoznak fel ellenük – még
jó, ha csak a feljelentési kötelezettség elmulasztását, de hát bármit a
nyakukba varrhatnak… Az lett volna az igazi téboly, sőt aljasság, ha
hiszünk a vizsgáló ígérőiének, hogy „nem csinál ügyet” a dologból. Itt
van például Adalisz: mennyire elidegenedtem tőle, megtudva, hogy
mikor kihallgatásra hívogatták valamelyik férje ügyében, hitt a
vizsgálónak, és nyomban megtagadta azt az embert, aki pedig
teljesen ártatlan volt…

Vajon beteg voltam, mikor álmatlan éjszakáimon elképzeltem

valamennyi ismerősöm kihallgatását meg a kínzásukat, amely
egyelőre lelki természetű volt, mindenesetre olyan, ami nem hagy
nyomot a testen? Nem, szó se volt itt betegségről, az én helyemben
minden normális embert hasonló gondolatok gyötörtek volna.
Melyikünk nem képzelte magát a vizsgálótiszt szobájába, melyikünk
nem eszelt ki válaszokat a legképtelenebb témakörökben azokra a
kérdésekre, amelyeket majd feltesznek neki? Nem véletlenül irta
Anna, hogy

szögesdrót közt a sötétben,

az őserdő közepében

árny mi vallatni viszik…

O.M. persze fokozottan érzékeny és élénken reagáló ember volt.

Könnyebben megsérült, mint mások, és a külső ingerek nagyon
erősen hatottak rá. De hát kell-e különleges érzékenység hozzá,
hogy valakit összetörjön az ilyen élet?

A beteget gyógykezelni szokás. Szakorvosi vizsgálatot követeltem. A

kórház igazgató-

főorvosnője kereken megtagadta, hogy szakorvosi vizsgálatra küldje.

Válaszai emlékeztettek Oszka

„nem lehet”-jére… Én zaklattam, ő kerülte, hogy szóba kelljen állnia

velem, gorombáskodott.
Egyszer csak kifakadt: – Mit akar tőlem? Mind ilyen állapotban
érkeznek „onnan”…

Bennem élt egy elavult elképzelés, hogy bomlott agyú embert nem
lehet száműzni, törvénytelenség. És a közönyös doktornőt hóhérnak
neveztem. De hamarosan észrevettem, hogy a szakállas falusi
férfiak nincsenek rossz véleménnyel róla. – Minek zaklatni? –
mondta az egyik. –

Mit tehet? Semmit az égvilágon… – De hát milyen ember? –

kérdeztem. – Nem rosszabb, mint a többi – felelték a szakállasok.

Valóban, nem minden helyzetben lehet nemes erkölcsi

tulajdonságokat csillogtatni. Hogy jobban odafigyeltem, rájöttem,
hogy átlagos vidéki orvos. Nem volt szerencséje: olyan helyre került,
ahová „onnan” küldték az embereket, és ezért állandó kapcsolatban
állt a szervekkel; és

„utasításra” kellett cselekednie. Azt is megtanulta, hogy ne jártassa a

száját, és ne avatkozzon bele a főnökség rendelkezéseibe.
Naphosszat vesződött a szakállasok gennyes kötéseivel, kiabált
velük, gorombáskodott, de gyógyította őket, amennyire tőle telt,
nekem pedig adott egy jó tanácsot: ne törekedjem rá, hogy O.M.-et
elküldjék Permbe szakorvosi vizsgálatra, és ne engedjem semmiféle
egészségügyi intézménybe. – Mindegyiknek elmúlik ez, ott meg csak
tönkreteszik. Tudja, milyenek nálunk ezek a helyek… –
Megfogadtam a tanácsát, és jól tettem: „ez” csakugyan elmúlik…
Csak szerettem volna tudni, hogy hívják „ezt” az orvostudományban,
miért sújt annyi vizsgálati foglyot, milyen okok váltják ki „odabent” a
tömeges megbetegedést. Ismétlem, O.M. átlagon felül izgulékony
volt, talán a lelki betegségekre is hajlamos, és engem nem az ő
betegsége lepett meg, hanem az, hogy akivel csak összejöttem,
mindenki váltig állította, hogy tömeges ez a fajta megbetegedés; és
akik megjárták a cári idők igazán nem különösebben emberséges
börtöneit, megerősítették azt a sejtelmemet, hogy akkor sokkal
szilárdabban tartották magukat a rabok, és összehasonlíthatatlanul
épebb maradt az idegzetük.
Sok év múlva egy Keletre igyekvő vonatban egy fülkébe kerültem
egy egészen fiatalka orvosnővel: neki se volt szerencséje, egy
lágerkórházba osztották be. Már kevésbé félelmes idők jártak –
ötvennégyben volt –, és a lánykának megoldódott a nyelve. Hová
menjen?… Hogy meneküljön ki onnan?… Mert most már nem bírja
tovább… – Az a legnagyobb baj, hogy semmit se lehet csinálni… Mi
az orvos? Azt írjuk, amit parancsolnak, azt csináljuk, amit
parancsolnak… –

Akkor én már tudtam jól, hogy egy orvos se mer önkényeskedni, és

nagyon is gyakran kénytelen a lelkiismerete ellenére cselekedni, és
némelyik még csak nem is gyanítja, hogy vét az orvosi lelkiismeret
ellen, ha például megtagadja a betegséget igazoló orvosi jelentést,
bizonyítványt, a rokkantságot tanúsító bizonylatot. Mellesleg, miért
választanánk külön az orvosokat? Mindnyájan csak azt tesszük, amit
parancsolnak. Mindnyájan „utasítás szerint” élünk, minek is tennénk
ügy, mintha nem tudnánk?

FΌGLALKOZÁS ÉS BETEGSÉG

Azt hiszem, költőnél foglalkozási ártalomféle a hallucináció.

Így születik a vers: sok költőnél szó esik róla, a Hősköltemény hős
nélkül- ben is, O.M.-nél is, a költő füleken zaklató, először alaktalan,
majd pontos zenei frázis zeng, de még szavak nélkül.

Nemegyszer láttam, hogy próbált megszabadulni O.M. a dallamtól,

hogy próbálta elűzni és

otthagyni… Rázta a fejét, mintha bizony kirázhatta volna, mint mikor

fürdéskor víz megy az ember fülébe. De semmi se fojthatta el, hiába
zajongtak, rádióztak, beszélgettek ugyanabban a szobában.

Anna mesélte, hogy mikor a Hősköltemény kezdődött benne,

mindenre képes lett volna, csak hogy megszabaduljon tőle, még
mosni is nekiállt, de hiába.
A zenei frázison egyszer csak szavak ütnek át, és akkor megmozdul
a száj. Valószínűleg van valami közös a zeneszerző és a költő
munkájában, és a szavak megjelenése az a döntő pillanat, mikor
szétválik a szerzésnek ez a két fajtája.

Néha álmában látogatta meg O.M.-et egy dallam, de mikor felébredt,

nem emlékezett a megálmodott versre.

Gyökeret veit bennem az az érzés, hogy a vers megvan, még mielőtt

megcsinálnák. (O.M.

sohase mondta, hogy verset „írt”. Először „megcsinálta”, aztán

feljegyezte.) A verscsinálás folyamata abból áll, hogy a költő feszült
figyelemmel kifogja a már létező és nem tudni, honnan érkező
hangzási és értelmi elemek egységét, amely fokozatosan szavakban
testesül meg.

A munka utolsó szakaszában kidobják a versből az esetleges

szavakat, amelyek nincsenek meg abban a zenei egészben, amely
már a vers megszületése előtt is létezik. Ezek a véletlenül besurrant
szavak csak úgy hevenyében kerültek oda, hogy kitöltsék a iehér
foltokat, mikor az egész megnyilatkozott. Ottrekedtek, és
eltávolításuk szintén nehéz munka. Az utolsó szakasz gyötrelmes
befelé figyelés, annak az objektív és tökéletesen pontos egységnek
a keresése, amelyet versnek nevezünk. Az őrizd meg szavamat12
kezdetű versben utolsónak az aggályos jelző jött (a munka szurka).
O.M. panaszkodott, hogy ide pontos és visszafogott kifejezés
kellene, amilyenek Annánál vannak: – Ezt csak ő tudja… – O.M.
mintegy az Anna segítségét várta.

A verscsinálásban nem egy, hanem két „derékegyenesítő sóhajt”

figyeltem meg: az elsőt akkor, mikor megjelennek az első szavak a
sorban vagy a szakaszban, a másodikat, mikor az utolsó pontos szó
kiűzi a befurakodott jövevényeket. Akkor megáll a befelé figyelés
folyamata, az a bizonyos, amely előkészíti a talajt a belső hallás
zavarainak, a betegségnek. A vers mintegy leválik a szerzőjéről,
abbahagyja a zümmögést, nem gyötri többé. A megszállott
megszabadul. A szegény Io tehén elfutott a méh elől.
Ha nem tágít a vers, mondta O.M., akkor valami nincs rendben, vagy
„rejteget még valamit”, vagyis maradt még egy termékeny rügy,
amelyből új hajtás akar kisarjadni; más szóval még nincs kész a
munka.

Mikor elhallgatott a belső hang, O.M. rohant, hogy felolvassa

valakinek az új verset. Én sokszor nem voltam elég: én olyan
közelről láttam a vergődését, hogy O.M.-nek úgy tetszett, én is
hallottam a dallamot. Néha még szemrehányást is tett, hogy valamit
nem jól hallottam. Az utolsó voronyezsi időszakban (a Második és
Harmadik Füzetből való versek) Natasa Stempelhez mentünk, vagy
elhívtuk magunkhoz Fegya Marancot, a majomforma agronómust, a
világ legremekebb és legtisztább emberét, aki hegedűművésznek
készült, de fiatalkorában baleset érte a kezét. Fegyában megvolt az
a belső harmónia, amely a zenehallgatókra jellemző. Versekkel
ekkor találkozott először, de zenei érzéke jobb vershallgatóvá avatta
sok szakembernél.

Valamiképp az első felolvasás végzi be a verscsinálás munkáját, és

az első hallgatót a folyamat részesének érzi a költő. O.M. első
közönsége a harmincas évtől fogva Borisz Kuzin volt, a biológus, 12

Anna Ahmatovának ajánlotta O.M. ezt a verset.

akinek O.M. A német nyelvhez című versét ajánlotta, aztán

Alekszandr Margulisz: az első két füzet verseit lényegében ő
terjesztette el. Hallás után megtanulta őket, vagy másolatot kapott,
és felolvasta a barátainak és ismerőseinek, abból pedig tömérdek
volt neki. O.M. számtalan

„margulettet” írt, Maiguliszról szóló versikéket, amelyeknek mind

azzal kellett kezdődniük, hogy

„az öreg Margulisz”, de feltétlenül el kellett nyerniük a Margulisz

jóváhagyását; O.M. azt állította, hogy a koldusszegény öreg
Margulisznak (volt vagy harmincéves) van otthon egy még
szegényebb örege, akit titokban etet. Margulisz valóságos zenekar
volt, a legbonyolultabb szimfóniákat is el tudta fütyülni. Kár, hogy a
legjobb „margulettek” elvesztek, amelyek arról szóltak, hogy az
„öreg”

hogyan adja elő Beethovent a moszkvai körutakon. Iza Hancin

zongoraművésznőt vette el Margulisz, a kitűnő Szkrjabin-előadót.
Margulisz az életben a zenét, a verseket és a kalandregényeket
szerette. Elmondták nekem, hogy mikor Margulisz haldoklott a távol-
keleti ég alatt, mindenféle képtelen történeteket mesélt a
köztörvényeseknek, meg a három testőr kalandjait, azok meg adtak
neki enni érte.

Sokszor Ljova Gumiljov volt az első vershallgató, a 33f$ 4-es télen

nálunk lakott. Az Első

Voronyezsi Füzet elejét Rudakovnak olvasta fel O.M. Rudakovot a

leningrádi nemesekkel telepítették ki Voronyezsbe, de hamarosan
sikerült visszatérnie Leningrádba.

Úgy esett, hogy O.M. minden első versolvasójának tragikus lett a

sorsa. Natasán kívül mindegyiküknek meg kellett járniuk a
börtönöket, száműzetést. Fegya például több mint egy évig ült
Jezsov idejében, mindent kiállt, nem írt alá semmit, és így azok közé
a szerencsések közé került, akiket Jezsov bukása után kiengedtek.
Beteg ember lett, roncs lett, mire véget ért a megpróbáltatás, de a
háború alatt megint száműzték, csak azért, mert véletlenül Bécsben
született, bár háromhetes korában már haza is vitték Kijevbe.

A logika azt sugallja, hogy ha Mandelstam minden első hallgatójára

lesújtott a hatalom, kell valami kapcsolatnak lenni az ügyük között.
De valójában nem volt semmiféle kapcsolat. Kuzint még
ismeretségünk ülőtt hurcolták meg a biológusok perében. Először
valami tréfás vernikéje miatt akadt horogra, de ezt gondosan titkolta
előttünk. Magánlakásokra idézték, ahol külön erre a célra fenntartott
szobában

székelt a nyomozó, és besúgókat verbuvált. Először még

harmickettőben ült, aztán másodszor egy Vermel nevű biológussal
egy napon vitték el, mindketten neolamarckiánusnak számítottak, és
már előbb kidobták őket a Tyimirjazev-akadémiáról.

A biológus Kuzin, a mezőgazda Fegya Maranc, Rudakov, az

agyonlőtt tábornok fia, Ljova,az agyonlőtt költő fia még csak nem is
ismerték egymást. Az volt az egyetlen közős tulajdonságuk, bogy
szerették a verseket. Úgy látszik, ehhez a hajlamhoz olyan magas
fokú intelligencia kell, amely nálunk pusztulásra kárhoztatja az
embereket, vagy legjobb esetben száműzetésre. Csak a fordítóknak
engedték meg, hogy éljenek.

A fordítás folyamata épp az ellentéte az igazi verscsinálásnak. Nem

arról a csodáról beszélek természetesen, mikor két költő egyesül,
ami Zsukovszkijjal vagy Alekszej Konsztantyinovics Tolsztojjal esett
meg, hogy a fordítás új áramot hozott az orosz költészetbe, vagy a
lefordított vers teljes értékű része lett az orosz irodalomnak, mint „A
korinthuszi menyasszony”,13 amit úgy szeretünk. Ilyen sikeres csak
igazi költő lehet, az is nagyon ritkán, de a közönséges fordítás hideg
és 13

Goethe balladája.

kiszámított versfaragás, a versírás utánzásának bizonyos elemeivel.

Bármilyen furcsa, a fordításnak nincs kész ősképe megformálódása
előtt. A fordító felhúzza magát, mint a motort, hosszas, gépies
erőfeszítéssel hívja elő a dallamot, amelyet alkalmaznia kell. Nincs
birtokában annak, amit Hodaszevics nagyon találóan
„titokhallgatásnak” hív. A fordítás ellenjavallt tevékenység az igazi
költő számára, csak arra jó, hogy még a vers megfogalmazását is
meggátolja.

A Beszélgetés Dantéról-ban O.M. „a kész mondanivalót tartogató

fordítókról” beszél, így fejezve ki véleményét a fordítói munkáról és
azokról, akik arra használják a versformát, hogy tulajdon
gondolataikat adják elő. Egy időben felhagytak nálunk a
versolvasással: – Olyan dolog a vers – mondta Anna Ahmatova –,
hogy ha valaki egyszer pótszert eszik, örökre megmérgeződik. –
Visszatértek a vershez, több verset olvasnak, mint valaha, de csak
azért, mert megtanulták megkülönböztetni őket a fordítóipar
termékeitől.

Olyan a vers, mint a szó. A tudatosan kieszelt szó nem életképes.

bizonyitja a mesterséges szóalkotás – az ember Istentől kapott
ajándékával való önkényes, együgyű játék – megannyi kudarca. A
szónak nevezett hangcsoportot tetszőleges jelentéssel ruházzák fel,
és kész a tolvajnyelv vagy az az üres nyelvhéj, amit az áldozárok, a
vajákosok, a hatalom birtokosai és egyéb sarlatánok használnak, a
maguk javára. A szón is, a versen is elkövetik ezt a gyalázatot, hogy
ügy használhassák. mint a hipnotizáló a kristálygömhöt. Előbb-utóbb
lelepleződik a csalás. De mindig fenyegeti az embert az a veszély,
hogy új csalók bűvöletébe és hatalmába kerül, mert fordítottak egyet
a kristálygömbön.

„ODABENT”

Mi történt a börtönben, míg folyt a vizsgálat? O.M. sokat beszélt róla

Voronyezsben, és igyekezett elkülöníteni az érzékcsalódást és lázas
képzelgést a tényektől. Egy pillanatra se vesztette el éles
megfigyelőképességét. Akkor győződtem meg róla, mikor a beszélőn
mindjárt megkérdezte, hogy miféle kabát van rajtam, és
válaszomból, hogy anyámé, helyes következtetésre jutott: „szóval
nem voltál letartóztatva… ” De beteg volt, és korántsem minden
megfigyelése és következtetése bizonyult helyesnek. Gondosan
kiválogattuk a valóság szemerjeit, de nem volt könnyű.

Volt egy elég megbízható ismérve annak, hogy valóság-e, amire

emlékszik: a vizsgáló sok mindent megemlített a beszélőn.
Nyilvánvaló célja volt vele: a maga szemléletét akarta belém
sulykolni az ügyet mint egészet és a nyomozás különböző
nézőpontjait illetőén. Hogy úgy mondjam, mértékadó eligazítást
kaptam, hogyan kell értelmezni a történteket. Sok asszony, köztük
Adalisz is, hálásan fogadta az ilyen magyarázatokat… Többségük
önvédelmi ösztönből, de némelyik szívből. Így én a beszélőn olyan
lemezféle voltam, amelyen a tiszt is, O.M. is gyorsan rögzítette a
maga változatát, hogy odakinn beszámolhassak róla. A vizsgáló
szándékosan igyekezett megfélemlítem, s általam azokat is, akikkel
majd beszélek. De rosszul számított, mint korunk sok más
funkcionáriusa is, mert eszükbe se jutott, hogy áldozataik bármit
megjegyezhetnek, s merészelhetik a maguk mércéjével, nem pedig
a hivatalossal megközelíteni az eseményeket. A terror és az
önkényuralom mindig rövidlátó.

O.M. érzékeny idegzete folytán valószínűleg könnyű prédának

bizonyult, s rafináltabb módszereket nemigen alkalmaztak nála.
„Kétszemélyes magánzárkában” tartották. A vizsgáló a következő
magyarázatot fűzte a dologhoz: „humanitárius meggondolásokból
tilos nálunk a magánzárka.” Tudtam, hogy hazudik. Ha volt is valaha
ilyen tilalom, legfeljebb papíron. Minden

időszakban találkoztunk olyanokkal, akiket magánzárkában tartottak.

Hanem mikor már helyszűke támadt a börtönökben, zsúfolásig
megteltek ezek a kicsi cellák Mi abban az időben hallottunk erről
először, mikor az értékeket kobozták el. Akik kijöttek a börtönből,
elmondták, hogy napokig állniuk kellett a zsúfolt magánzárkákban.
Általában a két priccs közűl az egyiket sajátságos módon
használták, de mi harmincnégyben, O.M.letartóztatásáig még nem
tudtunk róla…

O.M.-et ijesztgette a cellatársa, hogy mi vár rá. Elhitette vele, hogy

már valamennyi hozzátartozóját és ismerősét letartóztatták, és azok
is vádlottak lesznek az elkövetkezendő perben.

Törvénycikkelyeket sorolt fel, „felokosította” O.M.-et, vagyis

fenyegette, hogy terrorcselekménnyel, összeesküvéssel és
hasonlókkal fogják vádolni. Az éjszakai kihallgatásról visszatérve
O.M. a „társa” karmai közé került, s akkor meg az nem hagyta
pihenni. De kontár munkát végzett, addig alkalmatlankodott, míg
O.M. egyszer meg nem kérdezte: – Hogy lehet, hogy olyan tiszta a
körme? – Ostobaságában azt mondta ez a rab, hogy ő „régi lakó”,
már néhány hónapja ül, de a körme rendesen le volt vágva. Egy
reggel valamivel később tért vissza a fickó, mint O.M.–
állítólag kihallgatásról, de O.M. megérezte, hogy hagymaszaga van
és rögtön meg is mondta neki.

A vizsgáló, parírozva O.M. közlését, hogy magánzárkában tartják,

nyilatkozott az emberbaráti magánzárka-tilalomról, és hozzátette,
hogy O.M. egy másik rabbal volt közös cellában, „de úgy
megsértette a társát”, hogy a másikat át kellett helyezni. – Micsoda
figyelmesség! – szúrta közbe O.M., de ezzel be is fejeződött a
szóváltás.

O.M. mindjárt az első kihallgatáson elismerte, hogy ő a szerzője a

neki tulajdonított versnek, tehát a cellájába küldött személy nem
segíthetett kideríteni olyan tényeket, amelyeket a rabok titkolni
igyekeznek a vizsgálótiszt előtt. Ezek az emberek valószínűleg a
vizsgálati foglyok megfélemlítésében és gyötrésében működtek
közre: életük megkeserítésében. Harminchétig az elegáns lélektani
gyötrés járta nálunk, de azután a legprimitívebb testi kínzás lépett a
helyébe, a verés. Harminchét után magánzárkáról se hallottam, se
besúgóval, se anélkül. lehetséges, hogy akit harminchét után
magánzárkára érdemesítettek a Lubjankán, nem jött ki élve.

O.M.-nek olyan testi kínzásban volt része, amilyeneket mindig is

alkalmaztak nálunk. Először is nem hagyták aludni. Minden éjjel
sokórás kihallgatásra vitték. Az éjszaka nagy része nem a
kihallgatással telt el, hanem azzal, hogy fegyveres kísérettel
várakozni kellett a tiszt ajtaja előtt.

Egy éjjel, noha nem volt kihallgatás, O.M.-et mégis felkeltették, és

valami nőhöz vezették, aki órákig várakoztatta az ajtaja előtt, aztán
kegyesen megkérdezte, hogy nincs-e panasza. Mindenki előtt
nyilvánvaló, hogy semmi értelme panaszt tenni az úgynevezett
ügyészi felügyeletnek, és O.M.

nem is élt ezzel a jogával. Nyilván csak a Forma kedvéért cipelték az

ügyésznőhöz, meg hogy azon az éjszakán se szakítsák félbe az
álmatlanságkúráját, mikor a vizsgálótiszt jól kialussza magát. Ezek
az éjjeli madarak képtelen életmódot folytattak, de azért ők alhattak,
ha nem is akkor, amikor a közönséges emberek. Az álmatlansággal
való kínzást meg a szemébe sütő éles fényt mindenki ismeri, aki
megjárta ezt az utat…

A beszélőn láttam, hogy O.M. szemhéja gyulladt, és megkérdeztem,

hogy mi van a szemével. A tiszt sietett a felelettel, hogy, azt mondja,
sokat olvasott, de rögtön kiderült, hogy nem adtak neki könyvet,
Évekig kínlódott a beteg szemhéjával, de nem sikerült kikezelni.
O.M. azt állította, hogy nemcsak az éles fénytől kapta a gyulladást,
hanem valami maró folyadékot fecskendeztek a szemébe, ha a cella
kémlelőnyílásához futott. Nyugtalansága mindig mozgásban
fejeződött ki, s hogy magára maradt a cellában, ide-oda rohangált…
Nekem azt mondták, hogy a kémlelőt két

vastag üveg védi, úgyhogy nem lehet folyadékot befecskendezni

rajta. Lehet, hogy a maró folyadék a képzelt emlékek rendjébe
tartozik, de okozhat-e az éles fény egymagában ilyen makacs
szemhéjbántalmakat?

O.M.-et sós étellel etették, de inni nem adtak neki – ezt állandóan
csinálták a lubjankai rabokkal. Mikor odament a kémlelőhöz, és vizet
követelt ugyanattól az őrtől, bevonszolták a fogdába, és kényszer
zubbonyt húztak rá. Addig sohase látott kényszerzubbonyt, ezért az

ajánlotta, hogy a következőképp ellenőrizzük a dolgot: ő elmondta

milyen, aztán bementünk a kórházba, és megnéztük, hogy pontos-e
a leírása. Pontos volt.

Észrevettem a beszélőn, hogy O.M.-nek mind a két csuklója be van

kötve. – Mi van a kezeddel? – kérdeztem. O.M. hallatlanná tette a
kérdést, de a tiszt fenyegető tirádát vágott ki, hogy O.M. tiltott
tárgyakat vitt a cellába, azt pedig az ilyen meg olyan szabály tiltja…
Kiderült, hogy O.M. felvágta az ereit, a fegyver egy zsilettpenge volt.
Tudniillik Kuzin, mikor harmincháromban két hónap után kijött a
börtönből – egy csekás ismerőse intézte el neki, akit érdekelt a
rovartan –, említette O.M.-nek, hogy az ilyen kényes helyzetekben
leginkább a kés vagy valami penge hiányzik az embernek. Ki is
eszelte, hogy láthatná el magát pengével minden eshetőségre: a
cipőtalpba lehet rejteni. Ahogy ezt O.M. meghallotta, rávett egy
ismerős susztert, hogy illesszen bele néhány borotvapengét a
cipőtalpába. A vérünkben volt már az ilyen előrelátás.

Még a húszas évek közepén mutatott nekünk Lozinszkij egy kis

zsákot, amibe belekészítette a holmiját arra az esetre, ha
letartóztatnák. Ugyanígy tettek a mérnökök és az egyéb „veszélyes
foglalkozást” űzők. Nem az a legfurcsább, hogy jó előre
összekészítették a börtöncsomagjukat, hanem hogy ezek a
csomagok meg közlések nem döbbentettek meg bennünket –
egészen természetes, hogy az emberek gondolnak a jövőjükre, jól
teszik… Ilyenek voltak a mi hétköznapjaink, és O.M. a csizmában
idejekorán elrejtett pengével felvághatta az ereit: az elvérzés nem is
olyan rossz megoldás a mi életünkben…

A Lubjankán mindent megtettek, hogy tönkretegyék az emberek

idegzetét, s volt rendszer ebben a munkában, de mivel nálunk a
politikai rendőrség is bürokratikus intézmény, s utasítás nélkül
semmi se tesznek, nyilván erre is megvoltak a megfelelő utasítások.
Semmi sem magyarázható a gonosz személyzet ösztöneivel, bár
természetesen az alkalmas embereket válogatták össze, de
lehetséges, hogy holnap ugyanaz a személyzet jóságosnak
mutatkozik – szintén utasításra. Elterjedt köztünk, szabadlábon lévők
közt, az a pletyka, hogy Jagoda laboratóriumokat létesített,
szakembereket verbuvált, és mindenfélével kísérletezik: lemezekkel,
kábítószerrel, hipnózissal. Nem lehet ellenőrizni ezeket a
mendemondákat, lehet, hogy csak a mi beteges képzelődésünk,
vagy szándékosan terjesztették ezeket a meséket, hogy jobban
kézben tarthassanak bennünket…

O.M. női hangot hallott messziről a cellájában, s azt hitte, az enyém,

Sírás, jajgatás és hadaró beszéd volt, de annyira összefolyó, hogy a
szavakat nem értette. Ekkor már biztosra vette, hogy csakugyan
letartóztattak, ahogy a vizsgálótiszt célzott rá a kihallgatásokon.
Mikor meghánytuk-vetettük vele a dolgot, kételkedtünk benne, hogy
az érzékcsalódás számlájára írhatjuk azt a hangot.

Miért nem értette a szavakat? Hiszen ha hanghallucinációja volt,

épphogy rendkívül világosan hallotta a szavakat, és azokban az
években nagyon sok ember hallotta a börtönben a felesége hangját
és kiabálását, pedig később kiderült, hogy szabadlábon volt. Talán
csak nem hallucinált mindegyik? És ha igen, ugyan mivel érték el?
Beszélték, hogy fel vannak szerelve a fogoly lelki

összeomlását célzó szabvány feleség-, anya– és lánygyermekhang-

lemezekkel. Attól fogva, hogy a rafinált kínzásokat és pszichológiai
módszereket felváltották a legprimitívebb eljárások, senki se
panaszolta, hogy a felesége hangját hallotta volna. Tudok durvább
fogásokról: mutattak például a letartóztatott nőnek az ajtóhasadékon
át egy összevert, véres, szörnyű állapotban lévő férfit, és azt
mondták neki, hogy az a fia vagy a férje. Viszont a távoli hangról már
senki sem beszélt… Voltak-e ilyen lemezek? Én ezt nem tudhatom,
s megkérdeznem sincs kitől. Mivel O.M.-nek a kijövetele után voltak
érzékcsalódásai, hajlok rá, hogy az a hang is azoknak a belső
hangoknak a rendjébe tartozott, amelyek Cserdinyben gyötörték. De
a kábítószeres laboratóriumokról még ma is suttognak.

Ezek a módszerek csak ott lehetségesek, ahol a letartóztatás

pillanatában megszűnik a kapcsolat a fogoly és a külvilág között: a
küldeményeket nyugtázó könyv bejegyzésén kívül egyéb hírt nem
kap az otthon maradottakról, de hát korántsem mindenkinek
engedélyeznek csomagot se.

Legelőször is azzal lehetett hatni a rabra, ha nem engedélyezték,

hogy bármit bevigyenek neki s így eltépték az utolsó szalat is, amely
a világhoz kötötte. Hát ezért volt jobb a mi életünkben, ha valaki nem
kötődött senkihez: mennyivel erősebbnek érezheti mag akinek a
kihallgatásokon nem kell lesnie a vizsgálótiszt színlelt elszólásait és
célzásait, hogy megtudjon valamit hozzátartozója sorsáról. A
magányos embernek sokkal nehezebb megingatni a lelki
egyensúlyát, és neki magának sokkal könnyebb a maga érdekeire
összpontosítania a figyelmét, és módszeresen védekeznie. Igaz,
hogy már előre meghozták az ítéleteket, de az okos önvédelem
mégiscsak számított valamit. Egyik barátomnak elképesztő módon
sikerült túljárnia a vizsgálótiszt eszén, igaz, hogy vidéken. Hosszú
küzdelem után ráállt, hogy a cellájában leírja azt a sok koholmányt,
amivel gyanúsították. Adtak neki papírt, és ő leírdogált mindent, amit
a tiszt kívánt tő csak nem írta alá a vallomását, és a vizsgáló
örömében nem vette észre. Persze szerencsés csillagzat alatt
született ez a barátom, mert ekkortájt váltották le Jezsovot. Már nem
jutott el az ügye a legfelsőbb bíróságig, nem mondták ki az ítéletet, s
ő kieszközölte, hogy felülvizsgálják az ügyét, azzal az indokkal, hogy
az aláíratlan vallomás érvénytelen. Azok közé a kevesek közé
tartozik, akiket Jezsov bukása után kiengedtek.

Nem elég szerencsés csillagzat alatt születni, ajánlatos az is, hogy

ne veszítse el a fejét az ember, s egyedülálló embernek az is
könnyebb.
HRISZTOFORICS
O.M. nyomozója, az a bizonyos Hrisztoforics, nem volt sznobizmus
nélkül való ember, és mintha örömmel teljesítette volna a
megfélemlítés és lelki terror kötelességét. Egész magatartásával,
tekintetével hanghordozásával jelezte, hogy a vizsgálati fogoly
megvetésre méltó alak, senki, az emberiség szemete. – Ez meg
mire olyan büszke? – kérdeztük volna, ha normális körülmények
között találkozunk vele, ha nem az éjszakai kihallgatásokon
feltétlenül lesújtja az embert az ilyen pillantás, de legalábbis belátja,
hogy teljesen tehetetlen. Úgy viselkedett, mint egy felsőbbrendű faj
tagja, aki lenézi a testi gyengeséget és a szánalmas entellektüel
előítéleteket. Ezt sugározta jól begyakorolt modora, és magam is, ha
meg nem is ijedtem tőle, úgy éreztem a beszélőn, hogy egyre
zsugorodom a pillantása súlya alatt. Pedig már sejtettem, hogy az
efféle hrisztoforicsok, siegfridek, a felsőbbrendű ember utódai és
barátai nem állják a megpróbáltatást, s a mi helyzetünkben teljesen
elvesztik a lélekjelenlétüket. Csak a védtelennel szemben olyan
fenségesek, csak a csapdába ejtett áldozatba tudnak belemarni.

A vizsgáló sznobsága nemcsak a modorában nyilatkozott meg,

olykor megengedte magának, hogy magasabb társadalmi osztályból
származó, irodalmiszalon-szagú fordulatokkal éljen. A fiatal
csekisták elso nemzedékének, amelyet harminchétben leváltottak és
eltöröltek a föld színéről, rendkívül divatos és kifinomult ízlése volt,
és kedvelte az irodalmat, persze szintén a divatosat.

Előttem mondta O.M.-nek, hogy a költő számára igen hasznos a

félelemérzés – „hiszen maga is mondta” –, mert segít életre hívni a
verset, és O.M.-nek „igazán lesz része ebben az ösztönző

érzésben”… Mindkettőnknek feltűnt, hogy Hrisztoforics jövő időt

használt – nem „volt része”, hanem „lesz”. Melyik moszkvai
szalonban tanult bele az ilyen csevegésbe?
Nekem is, O.M.-nek is ugyanaz az érzésünk támadt, amit O.M. így
fogalmazott meg: – Ennél a Hrisztoforicsnál minden félrefitul és
fonákjára fordul. – A csekások valóban az „új emberek”

élcsapata voltak, s az általánosan elfogadott emberi szemléletet

gyökeresen felforgatták:

„felsőbbrendű-emberivé” változtatták. Az ő helyükbe egészen más

alkatú emberek léptek, azoknak aztán nem voltak nézeteik, se
egyenesek, se görbék.

Mindazonáltal igen primitív fogással élt a nyomozó, hogy ráijesszen

O.M.-re: közölte, hogy én, Anna vagy a bátyám ilyen meg ilyen
vallomást tettünk… O.M. puhatolózott, hogy vajon letartóztatták-e
azt, akit említett, de a nyomozó nem mondott se igent, se nemet,
hanem mintegy véletlenül értésére adta, hogy „már nálunk vannak”,
a következő pillanatban azonban letagadta: „én ilyet nem mondtam.”
Az ilyen bizonytalanság összetöri a vizsgálati foglyot, de ez is csak a
mi börtönviszonyaink közt fordulhat elő. A nyomozó úgy játszott

O.M.-mel, mint macska az egérrel, csak sejtetve, hogy rokonait és

barátait is letartóztatták az ő

ügyével kapcsolatban, de csak magas beosztású vizsgálótiszt

viselkedett így, általában nem játszadoztak hanem közölték, hogy
már mindet letartóztatták, ártalmatlanná tették, kihallgatták és
agyonlőtték… Aztán tűnődhet az ember a celIában, hogy igaz-e
vagy se…

Ez a nyomozó, „az irodalom szakértője” fennen fitogtatta

tájékozottságát: mindenkit ismer,

„minden dolgukról tudok”, mondta. Azt sugallta, hogy már minden

ismerősünk járt nála, s legrejtettebb titkainkra is fényt derített.
Sokakat nem név szerint, hanem egy jellemző tulajdonságuk szerint
említett: az egyiket „a kétnejű”-nek, a másikat „a kizárt”-nak, egy nőt,
aki járt nálunk egyszer-kétszer, „a színházrajongó”-nak. Ezt a három
ragadványnevet előttem is használta a beszélőn, de O.M. mondta,
hogy másokat is elkeresztelt. A tájékozottságán kívül még egyebet is
bizonyított vele: a titkosrendőrségeken soha nem a nevükön, hanem
a fedőnevükön nevezték az ügynököket S hogy a nyomozó így
csúfnevükön említette őket, mintegy árnyékot vetett rájuk.

Jellemző, hogy a taskenti öngyilkos is „ismert mindenkit, elkeresztelt

mindenkit”, a lánya szerint…

O.M. ügyet se vetett a csúfnevekre, rájött, hogy mit szeretne elérni

velük a nyomozó. O.M. szerint Hrisztoforics munkáján minduntalan
átütött a kincstári szellem és sematizmus. A mi jogtudományunk
feltételezte, hogy minden társadalmi osztályra, sőt rétegre jellemzők
bizonyos

„típustársalgások”. Beszélik, hogy a Lubjanka tudományos

munkatársai egész hosszú osztálybeszélgetéseket szövögettek, és a
nyomozó azokon akarta rajtakapni O.M.-et. – Ennek meg ennek azt
mondta, hogy jobb szeretne Párizsban élni, mint Moszkvában… –
Úgy vélték, hogy O.M.

mint burzsoá író és a pusztuló osztályok ideológusa, bizonyára

visszavágyik kies berkeikbe. Az állítólagos beszélgetőtársat úgy
nevezte a nyomozó, ahogy épp eszébe jutott, de mindig valami
nagyon gyakori néven, mint az Ivanov vagy a Petrov, de szükség
esetén Ginzburgnak vagy Rabinovicsnak. A fogoly nyúlnak ilyenkor
össze kellett rezzennie, és emlékezetét gyötörve

végiggondolni valamennyi Petrovot vagy Rabinovicsot, akivel

megoszthatta titkos külföldábrándját.

Az ilyen ábránd a mi jogtudományunkban ha nem maga a bűntett,

hát legalábbis súlyosbító körülmény, de olykor előtérbe is léphet, és
a büntető törvénykönyv bármelyik cikkelyével minősíthető. A
Párizsról szőtt ábránd mindenképpen felfedi a gyanúsított
osztályarculatát, s az osztályhoz kötődést nem hagyhatja figyelmen
kívül a mi osztály nélküli társadalmunk… A sablonkérdéseknek
ugyanebbe a rendjébe tartozik ez is: – Panaszkodott ennek meg
ennek, hogy a forradalom előtt összehasonlíthatatlanul többet
keresett az írással, mint most, igaz? – Persze az efféle horgokra
nem akadt rá O.M. Valóban durva munka volt, de nem is volt
szükségük finomabbra. Minek?… Csak ember legyen, ügyet majd
kerekítünk…

Hrisztoforics a „pert” készítette elő a nyomozással, említette is a

beszélőn – „úgy döntöttünk, hogy nem csinálunk ügyet belőle”, meg
ilyeneket mondott… A mi szokásrendünk szerint lett volna anyag
bőven az „ügyhöz”, s valószínűbb volt, hogy lesz belőle, mint az, ami
történt. Az volt a vizsgálat módszere, hogy a vád tárgyául szolgáló
versnek minden szavát meg kellett magyarázni.

Különösen az érdekelte a tisztet, hogy mi késztette O.M.-et a

megírására. O.M. váratlan válasszal képesztette el: leginkább az,
mondta, hogy gyűlöli a fasizmust…

Nyilván önkéntelenül tört ki belőle a válasz, mert nem állt

szándékában gyónni a nyomozónak, de abban a pillanatban, mikor
kimondta, minden mindegy volt neki, fütyült az egészre… A
vizsgálótiszt tüzet okádott, ahogy illett, kiabált, megkérdezte, hogy
miben látja O.M. a fasizmust a mi életünkben – előttem is elmondta
a beszélőn ezt a mondatot –, de csodák csodája!, beérte a kitérő
válaszokkal, nem firtatta a részleteket. O.M. azt bizonygatta, hogy
valami kétértelműséget érzett a nyomozó magatartásában, s hogy
kemény hangján és fenyegetésein is átsugárzott, hogy gyűlöli
Sztálint. Nem hittem neki, de harmincnyolcban, mikor megtudtuk,
hogy őt is agyonlőtték, gondolkodóba estünk. Meglehet, hogy O.M.
észrevett valamit, amit a józan és ésszerűen gondolkodó ember nem
vett volna észre, mivel a józan és ésszerűen gondolkozó embereket
mindig kész elgondolások tartják hatalmukban. Nehéz elképzelni,
hogy a hatalmas Jagoda egész félelmetes apparátusával együtt harc
nélkül megadta volna magát Sztálinnak. Hiszen már
harmincnégyben, mikor az O.M. verse dolgában nyomoztak, sokan
tudták, hogy Visinszkij áskálódik Jagoda ellen.

Hihetetlen vakságunkban – íme, a kész elgondolások hatalma! –

érdeklődéssel lestük a főügyész és a titkosrendőrség főnöke közt
dúló küzdelem pletykáit, gondolván, hogy Visinszkij mint hivatásos
jogász, majd véget vet az önkényes és titkos bíráskodás
rémuralmának. Ez gondoltuk, pedig már tudtuk a húszas évek
pereiből, hogy mit várhatunk Visinszkijtől! Mindenesetre Jagoda
hívei, s részben Hrisztoforics is, nagyon jól tudták, hogy Visinszkij
győzelme nem kecsegteti édes élettel őket, és hát ők azzal is
tisztában voltak, hogy mennyi gyötrelem és csúfság vár rájuk, míg
befejezik.

Ha két csoport küzd azért a jogért, hogy korlátlan ura legyen

honfitársai életének és halálának, a vesztes mindig pusztulásra van
ítélve, és lehet, hogy O.M. valóban olvasott kőkemény
vizsgálótisztjének titkos gondolataiban. De – csodálatos
jellegzetessége a kornak – ezek az új emberek, a gyilkolok és
legyilkoltak, mind azt tartották, hogy csak nekik van joguk a
gondolkodáshoz és ítélkezéshez.

Hangosan kacagott volna bármelyik, ha megtudja, hogy az a csüngő

nadrágú ember, akinek egy színpadias felhangja sincs, az az ember,
akit éjjel-nappal bármelyik percben fegyveres őr kísérhet hozzájuk,
meg van győződve róla, hogy mindennek ellenére joga van olyan
verset írni, amilyet akar.

Jagodának, mint kiderült, annyira megtetszett O.M. verse, hogy

kegyeskedett megtanulni – hiszen

Buharinnak is elmondta, mikor mi Cserdinyben voltunk –, de

gondolkodás nélkül kiirtotta volna az egész irodalmat, a régit, a mait
és az eljövendőt egyaránt, ha úgy véli, hogy haszna származik
belőle. Az ilyen megdöbbentő alkatnak az embervér csak annyi, mint
a víz. Mindenki pótolható, csak a győztes uralkodó nem. Az ember
annyit ér, amennyi hasznot hajt az uralkodónak és klikkjének. Az
ügyes agitátorok, akik arra ösztönzik a népet, hogy csodálják a
fejedelmet, jobb fizetséget kapnak, mint a többi gyülevész népség. A
személyes ismerősöknek lehet kedveskedni néhanapján –
mindegyik urunk szereti a pártfogót játszani és Harun ar-Rasid-
trükkökkel élni –, de egyik se engedte meg soha, hogy valaki
beleüsse az orrát az ő dolgába, vagy egyéni véleménye legyen.
Ebből a nézőpontból O.M. verse igazi bűntett volt, O.M. bitorolta a
szó és a gondolat jogát, amely csak a hatalom birtokosait illeti meg.
Így voltak vele Sztálin ellenségei csakúgy, minta klikkjéhez tartozók;
ez a megdöbbentő meggyőződés a vérükké vált parancsolóinknak: a
véleményalkotás jogát a tisztség, a cím és a rang határozza meg, és
fogja mindig is meghatározni.

Nemrégiben Szurkov megmagyarázta nekem, hogy miért rossz

Paszternak regénye: Zsivago doktornak nincs joga hozzá, hogy
ítéletet mondjon a mi valóságunkról. Nem adtuk meg neki. ezt a
jogot. Hrisztoforics se ismerhette el Mandelstamnak ezt a jogát.

Magát a vers megírását „tett’-nek nevezte Hrisztoforics, a verset

pedig „dokumentum„-nak. A beszélőn kijelentette, hogy ilyen
szörnyűséges, példátlan „dokumentum”-ot soha életében nem látott.
O.M. nem tagadta, hogy felolvasta néhány embernek, összesen
tizenegynek, engem, a két fivért – az enyémet meg az övét – és
Anna Ahmatovát is beleértve. Ezeket a neveket egyenként húzta ki
belőle a nyomozó, felsorolva azokat, akik jártak hozzánk, és kiderült,
hogy csakugyan jól ismerte legszűkebb környezetünket. A beszélőn
O.M. megemlítette azokat, akik szerepeltek a nyomozati anyagban,
hogy figyelmeztethessem őket. Egyiküknek se esett bántódása, de
óriási ijedelem volt. Nem sorolom el őket, nehogy valaki kísértésbe
essen, és keresse köztük az árulót. A nyomozó tisztázta, hogy ki
hogyan reagált a versre. O.M. szilárdan állította, hogy mindegyik
könyörgött, felejtse el ezt a verset, és ne tegye tönkre se magát, se
másokat. Ezen a tizenegy emberen kívül még vagy heten-nyolcan
hallották a Sztálinról szóló verset, de minthogy a nyomozó nem
említette a nevüket, nem szerepeltek az ügyben. Nem hangzott el
például Paszternak és Sklovszkij neve.

O.M. úgy írta alá a jegyzőkönyveket, hogy el se olvasta, amiért én

évekig rágtam a fülét. A jelenlétemben vetette a szemére a tiszt. –
Biztosan megbízott magukban – mondtam mérgesen… És
csakugyan, ma is azt gondolom, hogy ilyen értelemben meg lehetett
bízni a nyomozóban: az ügy a mi körülményeink közt valódi ügy volt,
tíz perre is telt volna az anyagból, úgyhogy semmi értelme nem lett
volna, hogy még valami kiegészítésen törjük a fejünket.
O.M. úgy vette észre, hogy a vizsgálat elején sokkal erőszakosabb
volt a nyomozó, mint a vége felé. Még azzal is felhagyott, hogy
terrorcselekménynek minősítse a vers megírását, és agyonlövéssel
fenyegetőzzön. Eleinte nemcsak a szerzőt, hanem „valamennyi
bűntársát” is agyonlövetéssel fenyegette, vagyis azokat is, akik
meghallgatták a verset. Latolgatva ezt a megenyhiilést, arra
jutottunk, hogy az „életben hagyni” utasítás hatása volt. Én nem
találkoztam a nyomozóval az első, a fenyegetődző szakaszban, és
szerintem a beszélőn is förtelmesen agresszíven viselkedett. De hát
már csak ilyen ez a foglalkozás, és valószínűleg nemcsak nálunk.

A vizsgáló azt is tisztázni akarta, hogy mint vélekedik O.M. a

szovjethatalomról, és O.M. azt mondta, hogy bármelyik szovjet
intézménnyel hajlandó együttműködni, kivéve a Csekát. Nem

bátorságból vagy virtuskodásból mondta, hanem mert képtelen volt

köntörfalazni. Azt hiszem, ez a tökéletes alkalmatlansága talány volt
a tiszt számára, soha nem is tudta megfejteni. Csak butasággal
magyarázháttá, hogy valaki ilyen kijelentést tesz, méghozzá az ő
irodájában, de ilyen hülyével ő még sohase találkozott, és feltűnően
értetlen képpel idézte a beszélőn ezt az ostoba választ. A Jezsov-
korszak delelőjén eszünkbe jutott ez az epizód, nekem meg O.M.-
nek, mikor a Pravdában megjelent Saginyan tárcája, amelyben
elmesélte, hogy a gyanústítottak milyen szívesen öntik ki a szívüket
a vizsgálótisztjüknek, és „együttműködnek” velük a
kihallgatásokon…

És Saginyan véleménye szerint mindez a szovjet emberre jellemző

nemes felelősségérzetből fakad… Akár önszántából, akár felsőbb
utasításra írta Saginyan azt a tárcát, semmiképp sem kell elfelejteni.

Az elvadulásban és elaljasodásban mindenkin túltesznek az írók,

Még harmincnégyben hallottunk történeteket Annával Pavlenkóról,
az íróról – mint fogadta el kíváncsiságból vizsgálótiszt barátja
meghívását, aki O.M. ügyével foglalkozott, s mint hallgatott végig
egy éjszakai kihallgatást a kettős ajtó közé vagy a szekrénybe
rejtőzve. Láttam a vizsgálótiszt szobájában néhány egyforma ajtót,
sok is volt egy szobára. Később megmagyarázták, hogy némelyik
ajtó a szekrénycsapdába nyílik, a többi vészkijárat. Az ilyen épületek
tudományosan kidolgozott és nagyon modern architektúrájának az a
célja, hogy a vizsgálótisztet, aki életét kockáztatja a jogrendért vívott
küzdelemben, biztosítsa és megvédje, ha netán a fogoly szökni
próbálna, vagy rá támadna a hrisztoforicsára.

Pavlenko előadta, hogy Mandelstam szánalmas és zavarodott volt e

kihallgatáson, csüngött a nadrágja – folyton utána kapott –, nem

helyénvaló válaszokat adott, ostobaságokat fecsegett, izgult,

tekergett, mint a kárász a serpenyőben, és ehhez hasonlókat…
Nálunk mindig is úgy hangolták a közvéleményt, hogy az erős
pártján legyen a gyengével szemben, de Pavlenko mindenkit
túllicitált. Ilyenre még Bulgarin14

se vetemedett volna. Azonkívül a hivatalos irodalom világában,

ahová Pavlenko is tartozott, elfelejtették, hogy csak egyetlenegy vád
érheti a rabot: ha hamis tanúvallomást tesz a felsőbbség tetszésére
és a maga bőrének megmentése céljából — az semmiképp sem,
hogy zavarban van és fél.

Miért kell nekünk olyan vitéznek lennünk, hogy bátran kiálljuk a

huszadik század börtöneinek és lágereinek minden borzalmát?
Dalolva feküdjünk az árkokba és tömegsírokba? Bátran fulladjunk
meg a gázkamrákban? Mosolyogva utazgassunk a
marhavagonokban? Folytassunk szaioncsevegéseket a
vizsgálótiszttel, hogy milyen szerepe van a félelemnek a költői
alkotásban?

Vagy fedjük fel, mi vitt rá, hogy dühünkben és felháborodásunkban

verset írtunk?

A verscsinálást kísérő félelemnek semmi köze a titkosrendőrségtől

való félelemhez. Mikor elkezdünk félni, primitív félelemmel, az
erőszaktől, az elpusztításunktól és a terrortól, elenyészik az a másik,
titokzatos félelem, amit a lét színe előtt érzünk. Erről gyakran beszélt
O.M.: a forradalom, a szemünk előtt hömpölygő véráradat elmosta
azt a másik félelmet.
Ű
KI A BŰNÖS?

A vizsgálótiszt első kérdése: – Mit gondol, miért tartóztatták le? — A

kitérő válasz után a tiszt azt javasolja O.M.-nek, gondolkozzék, hogy
nincs-e olyan verse, amelyért letartóztathatták. Ezek után 14

Irodalmi újságíró, Puskin, Gogol esküdt ellensége: (1789-1839).

O.M. elmondta A farkas-t, a Sztari] Krim-et és A lakás- t. Még

remélte, hogy beérik ennyivel: bármelyik bőven elég, hogy táborba
küldjék a szerzőjét. Se a Sztarij Krím-ct, se A lakás- tnem ismerte a
nyomozó, és mindjárt fei is jegyezte. A lakás- ból nyolc sort kihagyott
O.M.:

Se komszomolista, se olcsó

diákdana nem pimaszabb, mint

ki ma iskolapadba lopódzó

bakót csicseregni tanít.

És olvasom azt, amit adnak,

kender-szavakat keresek,

a kolhozi földesuraknak

vészes dalt énekelek.

s így került be Taraszenkov másolatai közé is. Aztán kivett a tiszt

egy lapot az irattartóból, jellemezte a Sztálinról szóló verset, és
felolvasott néhány sort. O.M. elismerte, hogy ő írta. A nyomozó
követelte, hogy mondja el a verset. Meghallgatta, majd megjegyezte,
hogy az ő

másolatában másképp van az első szakasz. O.M. felvilágosította,

hogy ez volt az első változat.
Utána le kellett írnia a verset, és a tiszt betette az irattartóba a
szerzői kéziratot.

O.M. látta a másolatot, amit a tiszt elébe tárt, de sehogy se tudta

felidézni, hogy a kezébe vette-e és el is olvasta-e a verset. Annyira
összezavarodott abban a pillanatban, hogy azt se tudta, hogy hívják.
Ezért nincs válasz arra a kérdésre, hogy milyen formában jutott a
vers a szervek kezére, egészben vagy soronként, és pontos volt-e a
másolat.

Akik hallották a verset, többen is megjegyezhették, akár első

hallásra is, mindössze tizenhat sor volt. Aki maga is ír, kivált
könnyen megjegyzi a verseket, de szinte elkerülhetetlenek az apró
torzulások: a szócsere, kihagyás… Ha O.M. felfedez ilyen
torzulásokat, bizonyára meg tudja állapítani, hogy olyan ember adta
át a verset a szerveknek, aki hallotta, de nem írta le, és így
tisztázódhatott volna az az egyetlen ember, akinek ő megengedte,
hogy lemásolja, méghozzá az első

változatban. De O.M.-nek nem volt lélekjelenléte hozzá, hogy

megejtse ezt az ellenőrzést. Könnyű

volt utólag Voronyezsben megvitatni, hogy mit kellett volna tenni,

hogy kellett volna viselkedni.

Mostanában gyakran hallok történeteket, hogy vakmerő emberek

milyen ügyesen összezavarták a nyomozót, mennyire
megizzasztották. Vajon nem utólag gondolták el, hogy mit kell tenni,
hogyan kell viselkedni, s így születtek az ilyenek?

Volt más oka is az O.M. közönyének: nem vágyott ő leleplezni az

árulót, nem hitt benne, hogy lesz rá ideje. Olyan világban éltünk,
ahol folyton mindenkit „becitáltak”, és követelték, hogy tájékoztassák
a hatóságokat gondolatainkról és hangulatunkról. Beidéztek nőket,
szépeket és nem szépeket, egész más szerepet szánva a
szépeknek, mint a csúnyáknak, s nem egyforma, hanem különböző
jutalmakkal kecsegtetve őket. Olyan embereket, akiknek hibás
életrajzuk vagy lelki fogyatékosságuk volt – az egyiket azzal tartották
rettegésben, hogy cári hivatalnok, bankár vagy katonatiszt fia, a
másikat meg kegyekkel és pártfogással csábítgatták… Azokat, akik
féltették az állásukat, vagy karriert akartak csinálni, és azokat, akik
semmit se akartak, és semmitől se féltek, és azokat, akik mindenre
képesek voltak… Nemcsak az információszerzés volt a céljuk
ezekkel a beráncigálásokkal. Nincs olyan erős kapocs, mint a közös
bűn: mennél többet belerántanak,

belekevernek, besároznak, mennél több az áruló, a besúgó, a

feljelentő, annál több híve lesz a rendszernek, akik arról
ábrándoznak, hogy évezredekig fennmaradjon. S ha mindenki tudja,
hogy

„beráncigálják” az embereket, maga a társadalom, az ember veszíti

el a kedvét, hogy érintkezzen a másikkal, meggyengülnek a
kapcsolatok, mindenki behúzódik a vackára, és hallgat – s ez
felbecsülhetetlen előny a hatalom számára.

Kuzinnak fiúi érzéseire hivatkoztak: – Édesanyja nem éli túl, ha mi

letartóztatjuk magát… –

Kuzin azt felelte, hogy bárcsak meghalna az édesanyja, és a

beszélgetőpartner egészen elképedt, hogy milyen szívtelen.
Megfenyegette, hogy elterjesztik, ,,hogy beszerveztük magát, és
akkor majd hogy néz az emberek szemébe?”…

B., a festő, a világ legtisztességesebb embere, mindannynink

kedvence, mindig elkésett, ha beidézték – be se menni senki se
mert, bár nem hivatalos idézéssel hívták be az embereket, ha nem
többnyire telefonon, ahogy Kafkában van. Szemrehányást tettek neki
a késésért, s ő azt felelte: –

Mindig elalszom, ha kellemetlenségeim vannak… – Egy barátnőmet,

egy húszas éveiben járó szép lányt az utcán szólították meg és
vitték el, megrendezték az Európa elrablását… Mit meg nem
csináltak…
Általában nem a Lubjankára hívták az embereket, hanem erre a
célra fenntartott lakásokra. Aki nem állt kőtélnek, órákig ott tartották,
végtelenül sokáig, hogy „gondolja meg”. Nem titkolták, hogy
beidézgetnek embereket: fontos láncszeme volt ez a megfélemlítő
rendszernek, s az állampolgári érzelmek ellenőrzésére is módot
nyújtott – a makacskodókat megjegyezték maguknak, és
alkalomadtán leszámoltak velük. Aki belegyezett, annak
megkönnyítették az életét a munkahelyén, és létszámcsökkentés
vagy tisztogatás esetén számíthatott a személyzeti osztály
jóindulatára.

Mindig volt, akit behívjanak, hiszen nőttek fel az új nemzedékek.

Minden nemzedék másképp reagált a szervek együttműködési

ajánlatára. Az idősebbeket bántotta, hogy félelmükben aláírták, hogy
titokban fogják tartani a beszélgetést. Ismerőseim közül csak
Zoscsenko nem volt hajlandó aláírni ilyen papírt. A fiatalabb
nemzedékek nem is értették, miért nem kell aláírni. Ők egész
másképp rázták le őket: „Ha megtudnék valamit, magam is
jelentkeznék, de hát nem tudok én semmit, a munkahelyemen kívül
sehova se járok…” Mindezeket azok mesélik, akik visszautasították
az „együttműködést”. Nálunk nagyon sok mindent neveztek
együttműködésnek. De hány százalék tagadta meg? Nem lehet
tudni. Valószínű, hogy a terror gyengülésének időszakaiban nőtt a
számuk. Azokon kívül, akiket kényszerítettek az

„együttműködésre”, tömegével voltak az önkéntesek. Minden

intézményt elárasztottak a feljelentések. Valóságos csapás lett a sok
feljelentés. A huszadik kongresszus előtt magam hallottam, mikor a
Művelődési Minisztérium ellenőre a Csuvas Pedagógiai Főiskolán,
ahol dolgoztam, egy gyűlésen kérte a tanárokat, hogy ne írjanak már
feljelentéseket, és figyelmeztette őket, hogy a névtelen
küldeményeket ezentúl el se olvassák. Vajon így van? Csakugyan
nem olvassák el? Valahogy nem hiszem…

Két betegség fejlődött ki a becitálgatásokból: némelyek mindenkiben

besúgót gyanítottak, némelyek meg féltek, hogy őket nézik
besúgónak. Csak nemrégiben egy költő felsóhajtott, hogy nincs meg
neki O.M. verse. Felajánlottam, hogy adok példányt belőle, de ő
elszörnyedt: még azt találom gondolni, hogy ő a Lubjanka számára
csalja ki tőlem a másolatot! S., mikor ugyanazt a verset kínáltam
neki, kötelességének tartotta részletesen elmesélni, hogy őt
évtizedek óta folyton beidézik és zaklatják. Harmincnégyben, mikor
O.M. mát Voronyezsben volt, komoran, mogorván

beállított hozzám M: – Mondja, ugye nem engem… – Azért jött, hogy

megtudakolja, vajon nem őt hibáztatjuk-e O.M. letartóztatásáért,
pedig még csak nem is hallotta soha azt a verset, ami O.M.

rovásán volt, és különben is jó barátunk volt. Meg is mondtam neki, s

nagy kő esett le a szívéről.

Nemegyszer félbeszakítottuk azt, aki túlságosan merészen beszélt:

– Az istenért! Mit csinál?

Minek fogják nézni, ha így beszél? – Bennünket pedig igyekeztek

rábeszélni, hogy ne jöjjünk össze senkivel. Misenyka Zenkevics
például arra tanított, hogy csak azt engedjem be, akit örök
életemben ismertem, de józan ésszel csak azt felelhettem neki, hogy
azok is átváltozhattak valami egész mássá, mint amik életük
kezdetén voltak. Hát így éltünk, és ezért nem vagyunk mi olyanok,
mint más.

Megadja az árát az ember az ilyen életnek. Mindnyájan sérült lelkek

lettünk, kicsit rendellenesek, nem éppen betegek, de nem is teljesen
épek: bizalmatlanok, hazudósak, beszédhibásak és gyanúsan,
infantilisan optimisták. Jók-e tanúnak az ilyenek, mint mi vagyunk?

Hiszen a kiirtási programban benne volt a tanúk megsemmisítése is.

A HADSEGÉD

A Voronyezsi füzetek Stanzák című verse a következőképp született:

egy bizonyos Dligacs nevű
ember verset közölt valamelyik nagy folyóiratban, s azt ígérte benne,
hogy lírájának egyetlen hangjából ráismer tíz osztályellenségre. Az
Ének Igor hadáról-t említette a versében.

Kijevben ismerkedtünk meg Dligaccsal a húszas évek közepén,

mikor egy ifjú újságíró-

társaság úgy telebeszélte a helyi újság hülye szerkesztőjének a

fejét, hogy hajlandó volt közölni O.M. néhány kis cikkét. A központi
lapokban már nem lehetett. Dligacs felesége, egy áttetsző bőrű,
világosszőke nő, amilyenek mindig is hatottak O.M.-re, ugyanabba a
gimnáziumba járt, ahova én.

Nem messze laktak a szüleimtől, és ha Kijevbe mentünk, gyakran

találkoztunk velük. Néhány év múlva Dligacs Moszkvába került, a
Moszkovszkij Komszomolec szerkesztőségébe, O.M.-mel együvé.
Egyszer ragyogó arccal rontott be hozzánk: végre kedvezett neki a
szerencse, ellensége, az újság egyik vezetőembere elvesztett egy
levelet, és ő megtalálta. A falusi legény levele volt, aki a városba
szegődik idénymunkára. Tisztelteti a rokonokat, ismerősöket,
barátokat, a vele egyívású pajtásokat és a szomszádokat. Értesíti
édesanyát, hogy feljebbvalói hálÍstennek szeretik és pártfogolják. Az
Űr áldásában, munkában nem lát hiányt ezután se. S tán még meg
is vetheti a lábát itt, maholnap valami kis lakást is adnak jutalmul, ha
megszolgálja, és akkor magához veszi valamelyik kistestvérét, hogy
abból is ember legyen.

Nagyon emberi levél volt, egy fontos komszomolista újságíró

személyes érdekei szóltak belőle, azokhoz pedig nem volt joga.
Ráadásul Istent emlegette a fiú, az is tilos volt a
komszomolvezetőknek. Még a olyan agyonhasznált szóösszetételek
is, mint a „Hála Istennek”, vallásos gesztusnak számítottak.
Nyilvánvaló, hogy a fiú kettős életet él, két különböző nyelven
beszél. Hogy melyik pillanatban térnek át a hivatali, a fentebb,
ideologikus stílről az otthoni nyelvre? Egyik legnagyobb drámaírónk
egyre arról ábrándozott, hogy darabot ír a kétnyelvűségről és arról a
válságos pillanatról. De ő az idősebb nemzedékhez tartozott, nem
valósította meg az ötletét. De azért nem bírt nyugodni tőle, és folyton
kérdezgette: – Mikor történik? Az utcán vagy már otthon? – Sok év
múltán egy sokkal fiatalabb író nyúlt ehhez a témához, egy falusi
tanács ülését írta meg. Nála a tanácselnök ülés nyitó csengettyűjére
tértek át a parasztok a kincstári beszédre.

Dligacs fel akarta használni a leletet, a komszomolújság kétnyelvű

ideológusának levelét, hogy leleplezze ellenségét a felsőbbség előtt;
Azért jött, hogy eldicsekedjen a szerencséjével, és megmutatta a
levelet O.M.-nek. O.M. kikapta a kezéből, és bedobta a kályhába.

Dligacs magatartása jellemző a korra, a húszas évek végére és a

harmincas évek elejére. Az ideológia tisztaságáért folyó harcban
odafent minden módon támogatták a „bátor leleplezőket”, akik

„személyre való tekintet nélkül” felfedezik kollégáikban a régi szellem

„csökevényeit” és maradványait. Jó hír, tekintély szétpukkant, mint a
szappanbuborék, és a leleplezők kapaszkodtak felfelé a ranglétrán.
Minden kiválóság, aki azokban az években vitte valamire, legalább
egyetlenegyszer élt ezzel a fogással, vagyis leleplezte a főnökét.
Különben hogy foglalhatta volna el a helyét? Nagy szolgálatot
tehetett volna Dligacsnak az a levél, de csodálkozásunkra hatottak
rá O.M. érvei, és búsan, de nem haragosan távozott tőlünk, noha a
jobb jövővel kecsegtető reményei elégtek a kályhában.

Dligacs legközelebb már csak a Furmanov utcában jelent meg újra a

33/34-es év telén.

Gyinocska hozta el, akit Jahontov hagyott ránk örökül. Gyinocska

jelentéktelen színésznőcske volt, pici, ostoba, de nagyon kedves
teremtés. Szóba került a levél: Dligacs hálálkodott O.M.-nek, hogy
megmentette az aljasságtól. Gyorsan a bizalmunkba férkőzött, már
nem emlegettük azt a régi komszomolhistóriát – mit nem műveltek a
fiatal fiúk azokban az időkben, nem lehet egész életükben üldözni
őket egy cselekedetért…

Harmincháromban Dligacs Bezimenszkij körül is sertepertélt, valami

kis újságügyeit igazította el az ő révén. Minduntalan ajánlgátta O M.-
nek, hogy különféle dolgokban tanácskozzon Bezimenszkijjel: O.M.-
ben még fortyogott a Szergidzsan– és Alekszej Tolsztoj-ügy… Még
szinte közvetlenül a letartóztatása előtt is igyekezett rábeszélni, hogy
menjen el egy bizonyos ügyésznőhöz, Bezimenszkij jó barátnőjéhez,
és mondja el neki, hogy mi okbál pofozta meg Tolsztojt. Nem tudom,
mit rejtett ez a nagy buzgalom, de azt igen, hogy O.M. felolvasta
Dligacsnak a Sztálinról szóló verset.

Λ letartóztatás után reggel, nagyon korán, felhívott bennünket

Bezimenszkij. Elmondtam –

persze más szavakkal, de mindenki ismerte ezt a nyelvet –, hogy mi

történt az éjszaka.

Bezimenszkij elfüttyentette magát, és letette a kagylót. Se azelőtt, se

azután nem telefonált. Mit mondott neki Dligacs O.M.-ről? Talán
hallott a letartóztatásról, és azért telefonált, hogy megtudja az
igazat? De kitől tudhatott róla? Ki tudott róla? Hiszen Jagoda írta alá
a parancsot, alig néhány órája vitték el O.M.-et, ennyi idő alatt nem
terjedhetett el a híre. Miért telefonált?

Utoljára a Furmanov utcai előszobánkban láttam Dligacsot, akkor

mikor hazamentem a vizsgálótiszt irodájából, a beszélőről. Elment,
hogy megszerezze a pénzt, amit kértem tőle, és nem jött vissza
többé. Mikor Gyinocska hozzánk indult Voronyezsbe, Dligacs
szörnyű jelenetet rendezett neki, követelte, hogy mondjon le erről a
szeszélyéről. Gyinocska felháborodott, és szakítottak.

Gyinocska még Voronyezsben se tudott hová lenni

csodálkozásában, ahogy beszámolt nekünk szerelmese váratlan
hisztériájáról és, azt hiszem, évek óta tartó kapcsolatuk
megszakadásáról. A háború után hallottam, hogy Dligacs
felakasztotta magát. A „kozmopolita”-hajsza idején történt, megijedt.
Sohase volt valami bátor.

O.M. nem kereste az árulót. Azt mondta, ő tehet az egészről, ilyen

időkben nem lehet kísértésbe vinni az embereket. Hiszen Brodszkij
is – az, aki az O.M. letartóztatásakor ott üldögélt a karosszékben –
megmondta egyszer O.M.-nek, hogy ne olvasson neki veszedelmes
verseket, mert

kénytelen lesz feljelenteni…. – Ha nem Dligacs, hát más –

mondogatta O.M. bámulatos közönnyel.

Én zsolozsmáztam neki állandóan Dligacsról. Szívesen hárítottam

volna mindent arra féregre, mert minden egyéb lehetőség
elviselhetetlen volt. Sokkal könnyebb azt a hitvány Dligacsot
rágalmazni, mint más, igaz embert gyanúsítani, akit a barátunknak
tartottunk. De mégse vagyok biztos benne, hogy ő volt a feljelentő.

Dligacs neve el se hangzott a vizsgálat idején. Talán védték az

ügynöküket, de más is lehetséges: a besúgók, akik elmondták, hogy
kijár hozzánk, nem találkoztak Dligaccsal, mert ők leginkább
napközben jöttek el: Gyinocska este nem ért rá a színháza miatt, és
különben is elfogódött volt a mi ismerőseinkkel, jobb szerette, ha
csak magunkban vagyunk. Mert hát a besúgók mindig minden
látogatóról tájékoztatták a szerveket, nemcsak egy emberre irányult
a reflektor, hanem az egész környezetére. És a mi esetünkben
Hrisztoforics tudott is majdnem mindenkiről, aki járt hozzánk.

Meg tudott-e jegyezni Dligacs tizenhat sort hallás után? Sohase

hallottam tőle olyan verset, amit csak elmondtak előtte. A Sztálin-
verset csak egyszer olvasta fel neki O.M., szokása ellenére valaki
más, a festő T. jelenlétében. Ennek a festőnek a neve nem bukkant
fel a vizsgálat során, nem említette a vizsgálótiszt. De a
leglényegesebbet nem tudtuk felidézni: melyik változatban hallotta
Dligacs a verset, a „rémmel” vagy anélkül. Valószínűbb, hogy
anélkül. T. ritkán jött el hozzánk, nem sokkal a letartóztatás előtt járt
nálunk, s akkor már az első változatot elvetette O.M. Az egyetlen
embernek pedig, akinek O.M. megengedte, hogy lemásolja a verset,
az első változat volt meg, s az az ember egész életével bizonyította,
hogy gyanún felül áll. Talán ellopta valaki a verset?

Elég hatásvadászó feltételezés, de szerintem az otthonok és a

szervek közti közlekedőutak még ennél is sokkal primitívebbek
voltak.
Gyávasággal is lehet magyarázni, hogy miért viselkedett úgy Dligacs
az O.M. letartóztatása után, meg a híres betegséggel is: a
félelemmel, hogy besúgónak gondolják. Életrajza szerint leginkább
őrá illett volna ez a szerep, de épp az a szörnyű, hogy azok voltak
azok, akiktől legkevésbé várta volna az ember. Hány kifogástalan
hölgy és jó családból való fiatalember folytatta ezt a mesterséget –
hiszen bennük mindenki megbízik! –, hány gondolkodó,
tudományért-művészetért lelkesedő ember, akik finoman, okosan,
választékosán beszélgetve a lélek mélyére hatoltak. S
összehasonlíthatatlanul alkalmasabbak voltak arra a r/crepre, mint a
faragatlan Dligacs.

De hát hagyjuk! Szánalmas kis rovar volt, s félelmes időben kellett

élnie. Vajon csakugyan felelős magáért az ember? Még a
cselekedetei is, még a jelleme is – minden a kor karmai közt
vergődik.

Csak két ujja közé szorítja a kor az emberkét, és kiszorítja belőle azt
az egy csepp jót vagy rosszat, amire szüksége van.

Még egy kérdés: mikor szereztek tudomást a szervek a Sztálin-

versről? Harminchárom őszén írta O.M., és harmincnégy májusában
tartóztatták le. Lehet, hogy a Tolsztoj megpofozása után erősebben
szemmel tartották, kifaggatták az ügynököket, és csak akkor
fedezték fel a verset? Vagy fél évig elhevertették? Az utóbbi
képtelenségnek látszik… Dligacs pedig elé későn tűnt fel nálunk, tél
derekán, s csak tavaszra fogadtuk bizalmunkba.

És az utolsó kérdés: hibás vagyok-e én, hogy nem kergettem el a

barátokat és ismerősöket, hogy nem maradtam egyedül O.M.-mel,
ahogy nőnemű kortársaim, a jó anyák és feleségek többsége tette?
Csak az menti bűnömet, hogy O.M. úgyis lerázta volna a gyámságot,
és az első

szembejövőnek felolvasta volna azt a megengedhetetlen verset – a

mi gondolkodásmódunk szerint minden vers megengedhetetlen. Az
önkorlátozást és önbebörtönzést nem neki találták ki.

É É Ő
A CSODA TERMÉSZETÉRŐL

Vinavernek gyakran be kellett mennie a Lubjankára, ő tudta meg

elsőnek, hogy O.M. ügye körül történik valami: „Különös légkör,
lázas sietség, suttogás…” Kisült, hogy hirtelen felülvizsgálták az
ügyet, új ítélet van, a „mínusz tizenkettő”.15 Mindez elképesztő
ütemben: kellett vagy néhány óra a felülvizsgálathoz, de tán még
egy nap is. Maga ez a tempó is elárulta a csodát: ha odafenn
megnyomtak egy gombot, mindjárt bámulatosan rugalmas lett a
hivatali gépezet.

Minél erősebb a központosítás, annál hatásosabb a csoda. Örültünk

a csodának, ártatlan szívvel fogadtuk, mint a keleti, sőt, tán mint az
asszír plebs. Mindennapi életünk része lett. Ki nem küldözött
leveleket a legfelsőbb fórumnak, a legacélosabb16 nevekre is? Az
ilyen levél csodáért folyamodó kérvény, hogy úgy mondjam. Az a
roppant levélhalom – ha fennmarad – aranybánya a történésznek:
sokkal határozottabban kirajzolódik benne a korabeli élet, mint az
írásbeliség bármely más fajában, mert sérelmekről, hántásokról,
ütésekről, börtönökről és csapdákról szól. De sziszifuszi munkát kell
végeznie annak, aki majd elemzi ezeket a leveleket, és a
szóhulladék közt megleli a valóság szemerjeit. Mert még ezekben a
levelekben is azzal a sajátságos stílussal éltünk, tiszteletben
tartottuk a kifinomult szovjet udvariasságot, vezércikknyelven
beszéltünk a szerencsétlenségünkről. Viszont csak rá kell nézni
ezekre a „fel”-küldött levélhegyekre, s tévedhetetlenül
megállapíthatjuk, hogy létszükséglet volt a csoda, más szóval csoda
nélkül nem lehetett élni. Csak ne feledjük, hogy akkor is keserű
csalódás várt a levélíróra, ha teljesült a csoda.

Erre nem voltak elkészülve a kérelmezők, pedig a népi bölcsesség

régen hangoztatja, hogy a csoda csak egy villanás, s nincs semmi
haszon belőle. Mi maradt a három kívánság teljesülése után? Mivé
változott reggelre az arany, amit a bicebóca éjszaka adott?
Agyaglepénnyé, egy marék porrá… Az a jó élet, ha nincs szükség
csodára.
O.M. esete a nyitánya lett a szájról szájra szálló történetek
sorozatának, amelyben úgy zúdultak alá a csodák odafentről, mint a
mennykő és a jótékony vihar, ha ugyan lehet jótékony a vihar… De
bennünket mégiscsak a csoda mentett meg s ajándékozott meg még
háromévnyi voronyezsi élettel.

Hogy lehetnénk meg csoda nélkül? Sehogy…

J. H. megsürgönyözte, hogy megváltoztatták az ítéletet.

Megmutattuk a sürgönyt a városparancsnoknak. Vállat vont; – A
csiga lesz a postás… Mire elmászik idáig, leesik a hó… –

És figyelmeztetett, hogy ideje kitakarodni a kórházból, és szállást

keresni télire: – Aztán nézzék meg jól, hogy nem fúj-e be a szél a
hasadékokon! Nagy úr ám nálunk a tél.

Másnap megjött a hivatalos távirat. Lehet, hogy a parancsnok nem

mindjárt tudatta volna velünk, de még mielőtt hement a hivatalába,
két lány megmondta nekünk, a távírász meg az iktató, akikkel O.M.
már sokszor fecsegett és eltréfálkozott. Bementünk a parancsnoki
hivatalba, és sokáig vártuk a „gazdát”. Előttünk olvasta el a sürgönyt,
és nem hitt a szemének: – Nem a maguk rokonai fabrikálták?… Mit
lehet tudni? – Két-három napig nem is engedte el O.M.-et – nem
csekély izgalmunkra –, míg Moszkvából meg nem erősítették, hogy
valóban hivatalos a távirat, nem az 15

A száműzetésnek az a formája, amely csak a Szovjetunió tizenkét

legnagyobb városából tiltja ki az elítéltet.

16

Sztálinnak volt „acélos” neve, mivel a sztal – acél – szóból

származik. ;

őrizetére bízott száműzött ügyes rokonainak csinálmánya. Ekkor

hívatott bennünket, és javasolta, hogy válasszunk várost. Azonnal
döntenünk kellett, ragaszkodott hozzá a parancsnok: hiszen az nem
volt a táviratban, hogy adjon nekünk gondolkodási időt. –
Haladéktalanul! – közölte, s ott kellett választanunk a szeme előtt.
Nem ismertük a vidéket, sehol se volt ismerősünk, csak a tizenkét
tilalmas városban meg a határvidékeken, amelyek szintén tilalmasak
voltak. O.M.-nek eszébe jutott, hogy a taskenti egyetem egyik
biológusa, Leonov dicsérte Voronyezst, odavalósi volt.

Az apja volt ott a börtönorvos. – Ki tudja, hátha még szükségünk

lesz börtönorvosra – mondta O.M., és Voronyezsnél maradtunk. A
parancsnok kiállította az iratokat. Annyira megrázta az események
ilyetén fordul lata, vagyis hogy ilyen gyorsan felülvizsgálták az ügyet,
hogy hallatán előzékenységet tanúsított: adott állami fogatot, hogy
azon vigyük a holminkat a kikötőbe.

Magánkézből úgyse kaphattunk volna lovat, mindet elsöpörte a

nemrég végrehajtott kollektivizálás.

A parancsnok a végső percben minden jót kívánt nekünk, nyilván

bizonyos tekintetben már-már

„magafajtának” tartott bennünket, hiszen egyik legelső tanúja lehetett

a csodának, amely

„odafentről” görgött alá…

A fehérnemű-gondozónő viszont épp fordítva volt vele: azontúl nem

bízott bennünk. Ki lehet ez az ember, hogy ilyen bánásmódban
részesül? – olvastam ki a szeméből a néma szemrehányást.

Természetesen nem kételkedett benne, hogy O.M.-nek szörnyű

érdemei vannak, különben ki nem engednék a karmaik közül, hiszen
senkit se engednek ki, akit egyszer megfogtak. A fehémeműsnő

tapasztaltabb volt, mint mi, márpedig a mi országunkban furcsa, de

teljesen érthető egocentrikusság fejlődött ki az emberekben: csak a
maguk tapasztalatának hittek. A száműzött O.M.-et

„magafajtának” tekintette – három év múlva azt is megtudta, hogy

egyáltalán nem minden száműzött sorolható a „magunkfajták” közé,
s hogy száműzöttek előtt se kell fesztelenül fecsegni –

és hogy váratlanul megkegyelmeztek neki (hiszen a cserdinyi

száműzöttnek Voronyezs paradicsom), egyszerre idegen és gyanús
lett. Gondolom, elutazásunk után a cserdinyi száműzöttek sokáig
kutattak emlékezetükben, hogy nem mondtak-e előttünk valami
veszélyes dolgot, és tanakodtak, hogy vajon nem azért küldtek-e
bennünket oda, hogy kitudjuk gondolataikat és titkaikat. Nem kell
haragudni a fehérnemű-gondozóra, én ugyanígy éreztem volna az ő
helyében. A kölcsönös bizalom megrendülése az első jele a
társadalom széttagolódásának az ilyen típusú diktatúrákban, amilyen
a mienk:, s pontosan ezen fáradoznak vezetőink.

Számomra is „idegen” volt a fehérneműs, sokszor nem is értettem,

amit mondott. Nekünk olyan fonák elképzeléseink vannak a jogról,
úgy elvadultunk, és olyan félőrült szemmel nézünk a világba, hogy
lényegében nem is lehet kapcsolat a között, aki „már ismeri”, és a
között, aki „még nem ismeri”. Abban az emlékezetes évben már
megértettem egyet-mást, de még nem eleget A fehérneműs
hangoztatta, hogy mindannyiukat teljesen törvénytelenül tártját ott a
száműzetésben. Ő

például már megvált pártmunkájától, mire letartóztatták,

magánszemély volt, mikor elvitték: – És ők tudták! – De én
vadember voltam, vagy elvadultam már attól a sok agymosástól,
nem értettem az érveit: ha maga is elismeri, hogy egy szétzúzott
párthoz tartozott, miért sértődik meg, hogy száműzik? A mi
mértékünk szerint így van rendjén… Akkor így gondoltam. A mi
„mértékünk”, vélekedtem én, szörnyű, igazságtalan, de ez a realitás,
az erős hatalom nem tűrheti a nyilvánvaló, bár nem tevékenykedő,
de potenciálisan mégis aktív ellenségeit. Nemigen hallgattam az
állami propagandára, s mégis, még bennem is sikerült elültetniük ezt
a barbár jogfelfogást. De Narbut például még sokkal
fogékonyabbnak bizonyult az új jog tanításaira. Az ő álláspontja
szerint nem

lehetett nem száműzni O.M.-et; – Védekeznie kell az államnak,

nem? Mert különben mi lesz, értsd már meg! – Nem ellenkeztem.
Hát érdemes lett volna vitatkozni, és megmagyarázni, hogy az olyan
vers, amit nem nyomtatnak ki, nem olvasnak fel gyűlésen, egyenlő a
gondolattal, gondolatokért pedig nem lehet száműzni egy embert?
Csak a tulajdon szerencsétlenségünk nyitotta ki a szemünket, s tett
némiképp emberszerűvé, de az se mindjárt.

Valaha megijedtünk a káosztól, s egyszer csak mind fohászkodni

kezdtünk szilárd hatalomért, erős kézért, amely medrébe űzi a
háborgó emberáradatot. Úgy látszik, ez a félelem a legtartósabb
érzésünk, ma se gyógyultunk ki belőle, s örökletes. Az öregek, akik
látták a forradalmat, a fiatalok, akik még semmit se tudnak –
mindenki azt hiszi, hogy ő lesz a tomboló tömeg első áldozata. Mikor
azt hallom, bogy „bennünket kötnek fel legelőször a lámpavasra”,
mert örökké ezt hajtogatják, eszembe jut, mit mondott Herzen az
értelmiségről: hogy annyira fél a néptől, hogy inkább maga is viseli a
béklyót, csak a népről le ne vegyék.

Szabályozni akartuk a történelem menetét, el akartuk egyengetni a

kátyúkat az útján, hogy ne történjen semmi váratlan, hogy minden
simán és tervszerűen folydogáljon – hát ezt akartuk. És ez az
ábránd lélektanilag előkészítette a bölcsek megjelenését, akik
kijelölik utunkat. S ha már itt voltak, többé nem tudtuk rászánni
magunkat, hogy irányítás nélkül cselekedjünk, határozott
utasításokat és pontos recepteket vártunk. Mivel nem tudunk jobb
recepteket összeállítani se én, se te, se ő, legyünk hálásak azért,
amit felülről nyújtanak. Csak részletkérdésekben merünk véleményt
nyilvánítani: nem lehetne-e megengedni például, hogy a
művészetben különböző stílusokban teljesítsék a társadalmi
megrendelést? Olyan jó lenne… Vakságunkban magunk küzdöttünk
az egyengondolkodásért, mert minden nézeteltérésben, minden
különvéleményben megint csak az anarchia és a lebírhatatlan
zűrzavar rémlett fel nekünk. Magunk segítettünk – hallgatásunkkal
vagy helyeslésünkkel – az erős hatalomnak, hogy erőt gyűjtsön és
védekezzen ócsárlói ellen, holmi fehérnemű-gondozónők, költők,
fecsegők ellen.
Így éltünk, csökkentértékűségünket ápolgatva, míg csak a saját
bőrünkön nem tapasztaltuk, hogy jódolgunk múlandó. Csakis a saját
bőrünkön, mert a más tapasztalatának nem hiszünk.

Csakugyan csökkent értékűek és felelőtlenek lettünk. S csak a

csodák mentenek meg bennünket időnkint.

ÚTBAN RENDELTETÉSI HELYÜNK FELÉ

Megkaptuk az iratainkat a Szovjetunió legbefolyásosabb

intézményének pecsétjével, s engedélyezték, hogy a katonai
szabadjegypénztár adja ki a jegyünket. Hallatlan előny volt
akkoriban, mivel minden kikötő és pályaudvar zsúfolásig volt fekete,
mogorva embertömeggel, s hetekig ott rostokoltak a jegypénztárak
előtt. Sivár tömeg, mint a népáttelepítések vagy a háborús kiürítések
idején… A permi kikötő. Zsákokon, rongycsomón, lakkfestékkel
elnagyoltan kipingált faládák mellett egész családok, néhol egész
nemzetségek tanyáztak: elfeketült arcú, kimerült, rongyos emberek.
A parton szén izzott homokba vájt gödrökben, ott főztek a
gyerekeknek valami löttyöt. A felnőttek kenyérhéjat rágtak.
Zsákszámra hordták magukkal tartaléknak: még jegyre adták a
kenyeret. A kulákirtás hatalmas tömegeket lódított ki helyükről, ide-
oda bolyongtak az országban, keresték, hol jobb az élet, s még
búsultak beszegezett kunyhójuk után.

Igazi „kulák” nemigen volt itt. Azokat már régen kitelepítették, és

elvitték kényszerlak helyükre. De ezek – külső hullámgyűrűk –
ijedtükben kerekedtek fel s vándoroltak országszerte,

amerre láttak, mindegy, hová, csak el a szülőfalujukból. Átéltünk sok

kényszerű és néhány önkéntes népvándorlást: a polgárháború, a
Volga melléki és ukrajnai éhínség, a kulákirtás, a háborús kitelepítés.
Egészen a háború kitöréséig hemzsegtek a vándorútra induló
parasztok a pályaudvarokon. A háború után megint útra keltek az
emberek, de már kevesebben, kenyeret, munkát keresni. Amelyik
családban maradt férfi, oda igyekezett, ahol a hírek szerint volt
kenyér és kellett a munkáskéz. Megesett, hogy megszervezték
áttelepülésüket, vagyis már előzőleg elszegődtek valahová.
Megtapasztalva, hogy csöbörből vödörbe estek, visszairamodtak,
vagy új menedéket kerestek. Minden erőszakos áttelepítés – az
osztályok és nemzetiségek áttelepítése –

meglódította az önkéntes földönfutók hullámait is. A gyerekek és az

öregek hullottak, mint a legyek.

Az erőszakos népáttelepítés vadonatúj dolog, a huszadik század

hozta nekünk. Vagy tán az egyiptomi vagy asszír hódítók? Láttam
ukrajnai és kubáni szakállas embereket szállító vonatokat, aztán
Távol-Keletre tartó zárt rabszállító vagonokat. Aztán Volga melléki
németeket, tatárokat, lengyeleket, észteket vivő vonatokat. És
megint csak rabszállító vagonokat. Állandóan mentek, egyszer
sűrűbben, másszor ritkábban… A nemesek némileg másképp
utaztak el Leningrádból. A kulákirtás után az volt szám szerint a
második tömeges áttelepítés. Harmincötben kimentünk Annával a
Pavelecki pályaudvarra, hogy kikísérjünk egy beteges fiatalasszonyt,
akit három kisfiával végleg Szaratovba telepítettek. Persze nem a
városban jelölték ki lakhelyüket – az ilyen gyámoltalan népség a
környéken is ellakhat… A pályaudvaron a megszokott kép fogadott:
meg se lehetett mozdulni, ember ember hátán, de itt nem zsákokon
ültek, hanem egész rendes bőröndökön és útiládákon, amelyeken
még régi külföldi szállodacímkék tarkállottak. Míg kikecmeregtünk a
peronra, lépten-nyomon ismerős öregasszonyok szólítottak meg
bennünket: dekabristák unokái, hajdani hölgyek, asszonyok. – Nem
is tudtam, hogy ennyi nemes ismerősöm van – mondta Anna…

– Mit vannak úgy oda? Kár túlterhelni velük Leningrádot – jegyezte

meg ajkbiggyesztve Tánya Grigorjeva, O.M. öccsének, Jevgenyij
Emiljevicsnek a felesége, pártonkívüli bolsevik.

Olvastam, hogy minden nép történelmének van olyan időszaka,

mikor az emberek „test szerint és lélek szerint bolyonganak”. Ez a
nép ifjúsága, történelmének alkotó szakasza, amely sok évszázadra
kihat, és kultúrájának hajtóereje. És mi is „mintha vándorok” volnánk,
de nemcsak
„mintha”, hanem csakugyan. Vajon a mi bolyongásaink is
meghozzák-e gyümölcsüket, ahogy a gondolkodó ígérte? Nekünk
nehezebb sorsunk volt, semhogy megőrizhettük volna hitünket
abban a gyümölcsben. És mégse tudom kimondani, hogy nem. Mi
mind, az egész nép, fentről le, megtanultunk valamit, bár közben
megsemmisítettük a kultúránkat, és egyszerűen elvadultunk. De azt
hiszem, nagyon lényeges, amit megtanultunk.

Két hajóval utaztunk Cserdinyből Kazanyba, s nem volt valami

könnyű a permi átszállás.

Majdnem huszonnégy órát kellett várni a hajóra. A szállodába nem

engedtek be, mert O.M.-nek nem volt személyi igazolványa, elvették,
mikor letartóztatták. A személyi igazolvány a városi ember
kiváltsága: a falunak nincs igazolványa minálunk, úgyhogy a büdös
parasztnak nincs bejárása a szállodába, s a katasztrófa sújtotta
városinak se. Különben a normális állampolgároknak sincs soha hely
a szállodákban.

A kikötőben nem lehetett leülni az önkéntes áttelepülők tömegétől.

Egész nap a városban kószáltunk végkimerülésig, Ültünk a padon a
csenevész városi parkban, és csodálkozva néztük, hogy milyen
sápadtak a szerencsés városi gyerekek. Eszünkbe jutott, hogy
milyen döbbenetesen sárga lett időről időre a moszkvai kisgyerekek
bőre – az jelezte az épp soron lévő tömeges

éhínséget. Legutóbb harmincban láttunk ilyet, mikor

Örményországból visszatértünk Moszkvába, mindjárt az áremelések
után és nem sokkal a jegyrendszer és az áruelosztó helyek
bevezetése előtt.

Moszkva fizetett a kuláktalanításért. Mire elhagytuk, már magához

tért, de Perm még ijesztő

látvány volt. Vendéglőben ebédeltünk, de ott se lehetett elüldögélni,

mert minden asztal mellett sor állt: nem volt élelmiszer a városban, a
vendéglőben meg mégiscsak adtak enni valami pótszert.
O.M.-nek fáradtsága arányában növekedett a zaklatottsága, s én
tartottam tőle, hogy visszaesik.

A két utazás, kísérettel is, anélkül is, fenntartotta és súlyosbította a

megrázkódtatás okozta betegségét. Éjjel odarohant a városi MGB
kisablakához – még akkor is az utcán őgyelegtünk –, mert „beszélni
akart az ügyéről”… A szolgálatos elkergette: – Eridj innen…
Naphosszat ilyen alakok sündörögnek itt… – O.M. hirtelen észbe
kapott: – Úgy vonz az az átkozott kisablak, mint a mágnes – mondta,
és elindultunk a kikötő felé. Anna még „aránylag növényevő”
időszaknak nevezi ezt a kort, de a „mágnes” csakugyan vonzott már
minden agyat. Akadt-e ember, akit ne kísértettek volna a
kihallgatások, nyomozások, „ügyek”, kivégzések képei? Talán a
nagyon fiatalok között lehettek ilyen boldog emberek…

Éjnek idején érkezett a hajó. Miután megkaptuk a jegyünket a

katonai pénztárban, áttörtünk a zúgolódó tömegen, mintha nem is
száműzöttek volnánk, hanem legalábbis szeretett gyermekei a
félelmetes intézménynek, s szinte elsőnek léptünk a hajópallóra. A
tömeg irigy és rosszindulatú pillantásokkal kísért bennünket: a nép
nem szereti a kivételezést, és hát a permi kikötő közönsége nem
tudhatta, hogy jutottunk ahhoz a kellemes lehetőséghez, hogy nem
kellett a többiekkel együtt sort állnunk a jegyért. A mi időnkben
különösen megutálták a kiváltságosokat, mert gyakran még egy
darab kenyér is kiváltság lehetett. Legalábbis az első negyven
esztendőnkből tízben élelmiszerjeggyel gazdálkodtunk, és még
kenyér dolgában se volt ám egyenlősdi, némelyek egyáltalán nem
kaptak, némelyek keveset, némelyek meg többet a kelleténél. –
Éhínség van nálunk

– magyarázta Jevgenyij Jakovlevícs harmincban, mikor

hazamentünk Örményországból. – No de most minden másképp
van. Kategóriákba osztottak mindenkit, és ki-ki rangja szerint éhezik
vagy eszik. Pontosan annyit adnak, amennyi megilleti;… – Egy fiatal
fizikus pedig egészen elképesztette az anyósát (ez a háború után
történt]: ette a bélszínt, amit az apósa áruelosztójából kaptak, és
dicsérte: – Finom, és különösen azért ízlik, mert mis ilyet nem
eszik… – Az emberek dicsekedtek a kedvezményes fejadagjaikkal,
jogaikkal és kiváltságaikkal, és titkolták, ha alacsonyabb kategória
szerint kapták a járandóságukat. A sors iróniájából mi ezúttal a
„legfinomabb” kiváltságos pénztárból kaptuk meg a jegyünkét,
amivel általános irigységet keltettünk. Ráadásul egyáltalán nem
látszottunk főnökfélének, s ez csak fokozta az ingerültséget. Nálunk
mindig imponál a tömegnek a „fejes”, aki alkalomadtán esetleg a
pofájába mászik valakinek – ez már így van, mit csináljunk…

Viszont a hajószemélyzet egész úton remekül kiszolgált bennünket,

ők tudták jól, hogy elsőnek csak érdemdús emberek léphetnek a
hajópallóra; annyira „fontosak”, hogy még borravalót se adnak…

Kétszemélyes kabinunk volt, sétálgattunk a fedélzeten, fürödtünk;

úgy utaztunk, mint az igazi turisták. S ezekben a hajón töltött
napokban állt be a döntő fordulat O.M. betegségében.

Csodálkoztam is, hogy ilyen kevés kell neki, hogy magához térjen –
három csendes és nyugodt nap.

Azonnal elcsendesedett, jól aludt, Puskint olvasott, beszélgetett,

méghozzá teljesen nyugodtan.

Többek között a „csodálatos építők” összehasonlításának valóságos

tűzijátékával kápráztatott el, és bebizonyította, hogy nem lehet
analógiából ítélni, ahogy nálunk szokás, nem állja ki a kritikát. Az
utóbbi hetekben először beszélt erről, elfelejtette magát és azt, hogy
eltiporhatják. Mikor idáig ért,

tudtam, hogy legyőzte a betegséget. Nemhiába mondta Emma

Gerstein, hogy O.M. olyan, mint a főnixmadár, elég, s megélemedik
poraiból. Szinte egyáltalán nem tértek vissza a hallucinációk, a
félelemrohamok, az ajzottság és a valóság önközpontú felfogása; de
legalábbis megtanulta kordában tartani kisebb visszaeséseit. De
azért volt még tartaléka a betegségnek, a hajón csak a döntő
fordulat ment végbe. Késő őszig megmaradt az a fokozott
érzékenysége, fáradékonysága –
mindig is hamar kimerült, mivel a szíve aránytalanul kicsi volt, de
azon a nyáron nagyon meggyengült. Azonkívül észrevettem, hogy
szokatlanul sebezhető és szellemileg ernyedt, ami aztán igazán nem
vallott rá. Olvasni mindjárt elkezdett, de az aktív munkát kerülte, még
a Dantéba se igen nézett bele. Lehet, hogy azért lassúdott meg a
teljes élethez való visszatérése, mert Voronyezsben újabb
kellemetlenség várta: én betegedtem meg, először kiütéses tífuszt
kaptam, valamelyik kikötőben vagy pályaudvaron ragadt rám. A
népet sújtó csapásokat mindig kiütéses tífusz kíséri, s nem is
fogytunk ki belőle egészen a legutóbbi időkig. A kórházakban,
meghamisítva a statisztikát, számmal helyettesítették a betegség
nevét – nem tífuszban szenvedtek a betegek, hanem ötös vagy
hatos betegségformában, nem emlékszem pontosan a számra…
Ebből is államtitkot csináltak, nehogy a szocializmus ellenségei
megtudják, mi bajunk van. A tífusz után Moszkvába utaztam, ott meg
vérhast szedtem fel. Azt is elkonspirálták, s valami számmal jelölték.

Másodszor kerültem járvány barakkba, és régi szokások szerint

kezeitek. Bakteriofág még sohase járt azokban a barakkokban, a
magasabb kategóriájú betegeknek tartogatták. Velem egy időben
Visnyevszkijis megkapta a betegséget, és csak ezért tudtam meg,
hogy vannak új gyógyszerek, amelyek jelentősen meggyorsíthatják
gyógyulásomat. De nálunk az orvosságot is rangsor szerint adják.
Egyszer egy nyugdíjas méltóság előtt tettem szóvá: az ilyesmi,
mondom, mindenkinek szükséges… – Hogyhogy mindenkinek! –
fortyant fel a méltóság. – Azt akarja, hogy engem ugyanúgy
gyógykezeljenek, mint egy közönséges takarítónőt? – Jó ember volt
pedig ez az előkelőség, rendes ember, de hát kinek nem zavarja
meg a fejét az egyenlősdi elleni harc?

Bár O.M.-nek meg nekem a legalacsonyabb osztály szerint kellett

gyógyulnunk, azért csak felépültünk, s megkezdtük hároméves
voronyezsi pihenőnket.

NE ÖLJ!

A pusztítás valamennyi neme közül, amellyel az állam élt, O.M. a

halálbüntetést – vagyis a „legsúlyosabb büntetést”’, ahogy
tapintatosan neveztük – gyűlölte a legjobban. Nem véletlen, hogy
önkívületi állapotában is mindig az agyonlövetéstől félt. Nyugodtan
gondolt a száműzetésre, kitelepítésre és egyéb módozatokra, amely
lágerporrá változtatja az embert, csak a kivégzéstől remegett. Sok
tudósítást kellett olvasnunk, amelyek emberek agyonlövetéséről
adtak hírt. Bljumkin (vagy Konrad) kivégzését Örményországban
olvastuk, minden hirdetőoszlopra és falra kiragasztották a hirt. O.M.
és Borisz Szergejevics feldúltam letörtem betegen-jöttek vissza a
szállodába… Egyikük se bírta elviselni. Valószínűleg nemcsak hogy
jelképe volt szemükben az erőszaknak, hanem rettenetesen
konkrétan, képszerűen jelent meg a képzeletükben. A racionális női
agy ezt kevésbé érzékeli, s így számomra a tömeges kitelepítés,
tábor, börtön, kényszermunka és az ember egyéb hasonló
megcsúfolása gyűlöletesebb, mint a gyilkossága amely egy pillanatig
tart. De O.M. nem így volt vele, s első ízben azért ütközött össze a
még „nagyon fiatal” állammal, mert így gondolkozott a
halálbüntetésről. O.M. és Bljumkin összetűzésének történetét
Georgij Ivanov mások elmondása alapján írt, pontatlan és kiszínezett
elbeszéléséből ismerik. Ehrenburg is említi, mert ott

volt, mikor Bljumkin egyszer rátámadt O.M.-re: ha nyilvános helyen

találkoztak, Bljumkin feltétlenül revolvert rántott… Magam is tanúja
voltam hasonló jelenetnek.

Kijevben történt, tizenkilencben. A Continental Szálloda egyik első

emeleti erkélyén álltunk, s egyszer csak látjuk, hogy lovasok
száguldanak a széles Miklós utcán. Egy lovas fekete kaukázusi
nemezköpenyben a lovas őrség élén. Ahogy közelebb értek, a
nemezköpenyes felnézett, s megpillantva bennünket, hirtelen
megfordult a nyeregben, s nyomban felénk lendült a keze a ránk
irányított revolverrel. O.M. meghőkölt, de mindjárt áthajolt a korláton,
barátságosan intett a lovasnak. A lovasmenet egy vonalba ért
velünk, de a revolverrel fenyegető kéz már eltűnt a köpeny alatt. Egy
pillanat alatt zajlott le az egész. Egyszer a szemem láttára öltek meg
egy embert a Kaukázusban: a villamosvezető meg se állítva a
villamost, belelőtt egy cipőtisztítóba, aki a főutcán állt. Vérbosszú
volt. A Bljumkin-féle jelenet pontosan ugyanígy játszódott le, csak a
befejező lövés nélkül – nem teljesült be a vérbosszú. A lovasok
elszáguldottak mellettünk, befordultak, és eltűntek Lipkiben, ahol a
Cseka volt.

Bljumkin volt a nemezköpenyes lovas, az az ember, aki „lelőtte a

császár követét”, Mirbachot.

Bizonyára a Csekába igyekezett, a munkahelyére. Úgy hallottuk,

hogy rendkívül fontos titkos megbízatása van a kémelhárításban. A
kaukázusi köpennyel meg a lovasfelvonulással leginkább egyéni
ízlésének hódolt ez a rejtélyes ember. Csak azt nem értem, hogy fért
össze ez a hatásvadászat a kötelező titoktartással.

Bljumkinnal én már találkoztam, mielőtt O.M.-et megismertem volna.

Valaha együtt laktunk a feleségével egy csepp kis ukrán faluban,
ahol fiatal festők és újságírók közt rejtőzködött néhány ember, akiket
Petljura üldözött. A vörösök bejövetele előtt váratlanul eljött hozzám
Bljumkin felesége, és átadott egy nevemre szőlő menlevelet a
lakásra és az ingóságokra. – Miért adja? –

csodálkoztam. – Meg kell menteni az értelmiséget – hangzott a

felelet 1905. október 18-án apácának öltözött munkásosztagos nők
ugyanígy vitték az ikonokat a zsidó lakásokra. Azt remélték, hogy ez
az álcázás majd megtéveszti a pogromlovagokat. Apám a sok
házkutatás és rekvirálás alkalmával, egyszer se mutatta fel a
nyilvánvalóan hamis menlevelet, amely ráadásul egy gyermeklány
nevére szólt – tizennyolc éves voltam. Hát ettől az asszonytól, aki
ilyen naiv módon mentette az értelmiséget, meg a barátaitól
hallottam én eleget Mirbach gyilkosáról,.és néhányszor találkoztam
is azzal a felbukkanó meg eltünedező összeesküvővel…, Nem
véletlenül jutott eszembe az erkélyjelenetről a vérbosszú: Bljumkin
megesküdött, hogy bosszút áll O.M.-en, s már nemegyszer rátámadt
revolverrel, de lövöldözésig nem fajult a dolog.

O.M. úgy vélekedett, hogy üres fenyegetés az egész, Bljumkin

imádja a melodrámai jeleneteket: –
Miért ne lőhetne agyon? Ha akarná, rég megtette volna… – De azért
O.M. mindannyiszor önkéntelenül hátrahőkölt, ha Bljumkin revolvert
rántott… Huszonhatban ért véget a kaukázusi játék: O.M. tőlem
utazott el a Krímből, és véletlenül egy fülkébe került Bljumkinnal.
Ahogy Bljumkin meglátta az „ellenséget”, tüntetően kikapcsolta a
revolvertáskát, bedugta a revolvert a bőröndjébe, és kezet nyújtott.
Egész úton békésen társalogtak. Kis idő múltán olvastuk, hogy
Bljumkint agyonlőtték. Viszályuk épp az emberek agyonlődözése
tárgyában robbant ki. Georgij Ivanov úgy kicifrázta ezt a történetet az
igénytelen olvasók tetszésére, hogy így már semmi értelme sincs, de
tiszteletre méltó emberek továbbra is csak idézgetik az elbeszélését,
mit sem törődve logikai hibáival. Elszakadtunk egymástól, ez az oka
ennek is.

Nem sokkal nézeteltérésük előtt Bljumkin azt javasolta O.M.-nek,

hogy vállaljon munkát egy új, még csak szerveződő intézményben,
amelynek ő nagy jövőt jósolt. Bljumkin véleménye szerint
korszakalkotó intézmény lesz, a hatalom magva. O.M. rémülten
nemet mondott, pedig akkor még senki se tudta, hogy milyen jellegű
lesz az új intézmény. Amint O.M. meghallotta, hogy nagy hatalma
lesz az intézménynek, több se kellett neki, sebesen visszahúzódott.
Világéletében valahogy gyermetegül kerülte, hogy érintkeznie kelljen
a hatalommal. Mikor például tizennyolcban Moszkvába érkezett –
konnányvonattal utazott –, néhány napig a Kremlben lakott,
Gorbunovnál.

Egyik reggel bement reggelizni a közös ebédlőbe, és az inas, aki

azelőtt udvari alkalmazott volt, azután pedig a forradalmi kormányt
szolgálta ki, s megőrizte tiszteletteljes inasmodorát, közölte O.M.-
mel, hogy maga Trockij jön mindjárt „elfogyasztani a kávéját”. O.M.
felnyalábolta a kabátját, és elszaladt, feláldozva az egyetlen
lehetőséget, hogy jóllakjon az éhes városban. Sehogy se tudta
megmagyarázni, hogy miért futamodott meg: – Fene tudja… Hogy
ne kelljen együtt reggeliznem vele… – Hasonló esete volt
Csicserinnel is, mikor egyszer hivatalos beszélgetésre hívták a
Külügyi Népbiztosságra. Csicserin kijött a szobájából, és kérte, hogy
próbaképp fogalmazzon egy francia nyelvű kormánytáviratot, aztán
magára hagyta. O.M. felhasználta az alkalmat, és elment, meg se
próbálta megfogalmazni a táviratot. – Miért lógtál meg? – kérdeztem.
Megint kitérően válaszolt –

ha valami kis tisztviselő beszél vele, hát ott marad és beáll a Külügyi
Népbiztosságra, de az ilyen nagy hatalmú emberekkel nem kell egy
tálból cserésznyézni… Meglehet, hogy ez az ösztönös riadozása a
hatalomtól, amelyet szinte maga se látott át, ez mentette meg sok
veszedelmes tévúttól, amely megnyílt előtte abban az időben, mikor
még érett emberek se láttak tisztán. Hogy alakul a sorsa, ha belép a
Külügyi Népbiztosságra vagy „az új intézménybe”, ahová Bljumkin
olyan állhatatosan hívta?

Ennek az „új intézménynek” a szerepét O.M. a Bljumkinnal való

összeütközése idején értette meg. A helyszín a moszkvai Költők
kávéháza, és ez az egyetlen, amire Georgij Ivanov jól emlékszik. De
Bljumkin nem úgy járt oda, mint a félelmetes csekista, aki épp
legközelebbi áldozatát nézi ki magának, hanem szívesen látott
vendégként. Hiszen közel állt a hatalomhoz, márpedig ezt irodalomi
körökben nagyba nézik. O.M. néhány nappal Mirbach meggyilkolása
előtt veszett össze Bljumkinnal. Már csak az időpontból is látható,
hogy a „csekista” fogalmához még nemigen tapadt semmi. Még csak
akkor szervezték meg a Csekát, és addig más intézmények dolga
volt a terror és a kivégzés: azt hiszem, a katonai törvényszékeké.
Bljumkinnal beszélgetve jött rá talán O.M., hogy mi a szerepe az „új
intézménynek”, ahová néhány nappal azelőtt hívta őt, ugyancsak
Bljumkin.

O.M. szerint Bljumkin hencegett: élet-halál ura, és most készül

agyonlövetni egy

„entellektuelecskét”, akit az „új intézmény” letartóztatott. Azokban az

években úgyszólván divat volt csúfolni a „bágyadt értelmiségieket”,
és arcátlan cinizmussal beszélni a kivégzésről, de Bljumkin nemcsak
követte a divatot, hanem egyik kezdeményezője és népszerűsítője is
volt. Valami művészettörténészről volt szó, egy magyar vagy lengyel
grófról, akit O.M. nem is ismert. Mikor O.M. Kijevben elmesélte
nekem ezt a történetet, se a nevére, se a nemzetiségére nem
emlékezett már annak az embernek, akiért kiállt, Ugyancsak nem
volt érkezése megjegyezni annak az öt öregembernek a nevét,
akiket huszonnyolcban megmentett a gólyától. Most könnyű
megállapítani a gróf kilétét a Cseka nyilvánosságra hozott
anyagából: Dzerzsinszkij a Mirbach meggyilkolásáról szóló
beszámolójában említi, hogy már hallott valamit arról a Bljumkinról.,.

Bljumkin hetvenkedésére, hogy fogja és lepuffantja az

„entellektüelecskét”, a művészettörténészt, a másik bágyadt
entellektuel, Mandelstam, szörnyű haragra lobbant, és kijelentette,
hogy megakadályozza a kivégzést. Bljumkin közölte, hogy ő meg
nem tűri, hogy O.M.

beleavatkozzon „az ő dolgába”, és lelövi, ha „bele meri ütni az

orrát”… Azt hiszem, már ekkor, első

összetűzésük alkalmával revolverrel fenyegette Bljumkin O.M.-et.

Bámulatosan könnyen megtette, még otthon is, ahogy mesélték…

A történet külföldi változata szerint O.M. ügyesen kikapta Bljumkin

kezéből a parancsot, és összetépte… Miféle parancs lehetett? A
művészettörténész már a Lubjankán ült, vagyis a letartóztatása
parancsot már rég csatolták az irataihoz, nem lehetett a Bljumkin
kezében… És nem is lett volna semmi értelme az ilyen
cselekedetnek, bármilyen papír helyett lehet újat csinálni.

Ismerve O.M. vérmérsékletét, nagyon is elhiszem, hogy elragadott

és összetépett valamit, de nem érte volna be ennyivel. Nem vallana
rá. Eszerint, megrettenve Bljumkin fenyegetéseitől, visszakozott,
miután hiúsága kielégítése céljából kisebb botrányt csapott, így csak
közerkölcseink romlásának példázataként volna érdemes emlegetni
ezt a történetet. De folytatása is volt a dolognak.

O.M. a kávéházból egyenesen Larisza Rejsznerhez ment, és olyan

rohamot indított, hogy Raszkolnyikov felhívta Dzerzsinszkijt, s
megbeszélte vele, hogy fogadja Lariszát és O.M.-et. A nyomtatott
jelentés úgy szól, hogy maga Raszkolnyikov ment el
Mandelstammal, de ez nem igaz. A feleség (Larisza Rejszner) ment
el O.M.-mel, nem a férj (Raszkolnyikov). Úgy vélem, nincs az a
hatalom, amely arra késztette volna Raszkolnyikovot, hogy egy ilyen
ügyben elmenjen a Csekára, ráadásul O.M.-mel: nem szerette.
Mindig bosszantotta minden, ami kapcsolatban volt Larisza
irodalomrajongásával.

A jelentés többi része elég pontos: Dzerzsinszkij meghallgatta O.M.-

et, magához kérette az ügyiratot, elfogadta O.M. kezességét, és
megparancsolta, hogy engedjék ki a művészettörténészt.

Hogy teljesítették-e a parancsot, nem tudom. O.M. úgy gondolta,

hogy igen, de néhány év múlva, hasonló helyzetben, megtudta, hogy
Dzerzsinszkij ugyan előtte adta ki a rendelkezést, de nem engedték
ki a letartóztatottat… Hanem hát tizennyolcban O.M.-nek eszébe se
jutott utánajárni, hogy vajon megtartotta-e az ígéretét egy ilyen
főméltóság. Különben azt hallotta valakitől, hogy a gróf kiszabadult,
és visszatért a hazájába. És Bljumkin viselkedése is ezt
bizonyította…

Dzerzsinszkijt maga Bljumkin is érdekelni kezdte, és kikérdezte

felőle Lariszát. Larisza semmi érdemlegeset nem tudott róla, de
O.M. később panaszolta, hogy milyen szószátyár és tapintatlan volt.
Erről volt nevezetes… Mindenesetre Bljumkinnak nem ártott a
fecsegése, és nem is irányította rá a figyelmet, O.M. panasza pedig,
hogy micsoda terrorisztikus tempói vannak annak az embernek a
letartóztatottakkal szemben, mint várni lehetett, pusztába kiáltott szó
maradt. Ha akkor felfigyelnek Bljumkinra, talán meghiúsul a német
követ meggyilkolása, de nem úgy történt: Bljumkin akadálytalanul
megvalósította terveit. Dzerzsinszkijnek csak Mirbach meggyilkolása
után jutott eszébe O.M. látogatása, és felhasználta jelentésében,
nyilván azért, hogy fitogtassa tájékozottságát. Még azt is elfelejtette,
hogy ki járt nála O.M.-mel. Mirbach meggyilkolása után Bljumkint
egy időre eltávolították a Csekából, de hamarosan visszakerült, s
pusztulásáig ott maradt.

Hogy Bljumkin miért nem állt mégse bosszút, ahogy ígérte, O.M.-en,
aki beleavatkozott „az ő
dolgába”, sőt, legyőzte? O.M. véleménye szerint szörnyű ember volt,
de korántsem primitív. O.M.

váltig állította, hogy Bljumkinnak nem is volt szándékában megölni

öt: hiszen jó néhányszor rá

támadt, de mindannyiszor hagyta, hogy a jelenlévők lefegyverezzék,

Kijevben meg maga dugta el a revolvert…, A revolverrázással, az
eszeveszett őrjöngéssel és orditozással csak a temperamentumát, a
hatásvadászó hajlamát elégítette ki: született fékezhetetlen-szilaj
terroristafajzat volt, ez a stílus még a forradalom előtt alakult ki a mi
országunkban.

A másik kérdés, hogy hogyan lehet összeegyeztetni a gyilkolással

való visszataszító hencegést és az áldozatnak kiszemelt
„értelmiségicske” becsmérlését a felesége tetteivel, aki ostobán bár,
de cselekvőén igyekezett menteni az értelmiséget? Lehetséges
persze, hogy az én ukrán falubeli ismerősöm csak egyik „balkézről
való” felesége volt Bljumkinnak, ahogy gyakran megesett az ő

világában, s egyáltalán nem gondolkoztak egyformán… De az

ilyenfajta embernél, mint Bljumkin, sohase lehet biztosra venni, hogy
a látszat megfelel-e valódi mivoltának, és van, aki elképzelhetőnek
tartja, hogy tevékenységének rejtett célja is volt, s „a bágyadt
értelmiségiek”

agyonlövéséről csak azért fecsegett olyan undorítóan, hogy

bizalmatlanságot keltsen „az új intézmény” iránt, ahol a baloldali
eszerek képviseletében dolgozott. Ha így volt, O.M. pontosan az ő
céljának megfelelően reagált, és a vérbosszú is ezért nem valósult
meg. De hát ebben majdcsak az a történész igazodhat el, aki ezt a
furcsa kort és ezt a különös embert fogja tanulmányozni.

Én úgy gondolom, hogy nem volt rejtett célja, hanem azok a

gyerekek, akik akkoriban a történelmet csinálták, gyermekesen
kegyetlenek és következetlenek voltak. Miért a fiatalokból a
legkönnyebb gyilkost csinálni? Miért gondolkodik a fiatalság ilyen
bűnös könnyelműséggel az emberi életről? Különösen szembeszökő
ez a sorsdöntő korokban, mikor folyik a vér, és a gyilkosság
mindennapossá válik. Uszítottak bennünket, mint a kutyát, s a
kopófalka értelmetlen nyüszítéssel nyalta a vadász kezét. Úgy
terjedt az emberevő pszichózis, mint a ragály. Magamon is
megfigyelhettem ennek a betegségnek egy enyhe rohamát, de
nekem hozzáértő orvosom akadt.

Kijevben, Ekszter műtermében egy más városból érkezett vendég,

valami Rasal vagy Csernyak, elmondott egy Majakovszkij-bökverset,
amely arról szólt, hogy hogyan fojtanak katonatiszteket a Mojkába.
Hatottak rám a víg sorok, elnevettem magam. Ehrenbnrg dühösen
rám támadt érte. Úgy lehordott, hogy máig is tisztelem – őt a
rendreutasításért, magamat meg azért, hogy nyelves lányka létemre
alázatosan végighallgattam, és egész életemre megjegyeztem a
leckét. Még akkor nem találkoztam O.M.-mel, és neki már nem
kellett gyógyítgatnia az emberevés-rohamaimat, és magyarázkodnia,
hogy miért fogta pártját a grófnak.

Épp ezt nem érti senki nálunk, és mind a mai napig kérdezgetnek,
hogy miért csinálta azt O.M., vagyis hogy miért állt ki azért az
ismeretlen emberért, mikor jobbra is, balra is lődözték agyon az
embereket. Azt megértik minálunk, ha a „magunkét” védelmezzük, a
rokonunkat, ismerősünket, sofőrünket, titkárnőnket… Az ilyenfajta
közbenjárások még Sztálin idejében sem szűntek meg. De amihez
nincs személyes közünk, abba ne ártsuk bele magunkat! A
diktatúrában élők hamar átlátják a maguk tehetetlenségét, s meglelik
benne vigaszukat és passzivitásuk igazolását: „azt hiszi, az én
szavamra abbamaradnak a kivégzések?… nem tőlem függ… ki
hallgat énrám…” így beszéltek legjobbjaink, s az erőviszonyok
mérlegelésének megszokásából az lett, hogy ha egy Dávid puszta
kézzel ment neki Góliátnak, mindenki csak bámult, és vonogatta a
vállát. Ilyen helyzetbe került Paszternak is, mikor a
legveszedelmesebb időkben nem volt hajlandó aláírni egy levelet,
amelyben az írók helyeselték a „nép ellenségeinek” soron lévő
kivégzését… Hát ezért pusztították el olyan könnyen a góliátok az
utolsó dávidokat is.
Mindannyian benne voltunk az egyezségben: hallgattunk, remélve,
hogy nem bennünket ölnek meg, hanem a szomszédot. Még azt se
tudjuk, hogy ki ölt közülünk, s ki mentette csak hallgatással a bőrét.
AZ OROSZ FORRADALOM ASSZONYA
– Meg kell teremteni az orosz forradalom nőtípusát – mondta Larisza
Rejszner akkor az egyszer, mikor nála voltunk: mikor hazajött
Afganisztánból –; a francia forradalom megteremtette a magáét.

Nekünk is meg kell teremtenünk. – Ez egyáltalán nem azt jelenti,

hogy Larisza regény akart írni az orosz forradalom nőalakjairól. Az
ősmintát akarta megalkotni, s magára osztotta ezt a szerepet.

Ezért járkált át az arcvonalakon, utazott Afganisztánba ás

Németországba. Tizenhétben megtalálta a helyét az életben, családi
hagyományai is hozzásegítették: Rejszner professzor még
Omszkban közel került a bolsevikokhoz, és Larisza a győztesek
körében találta magát.

Látogatásunkkor Larisza egy csomó történetet zúdított O.M.-re,

azokból is az a felületes könnyedség érzett, amivel Bljumkin a
revolveréhez kapott, s a hatásos külsőségek szeretete, mint
ugyancsak Bljumkinnál. A „nőtípus” kialakítására Larisza a
Bljumkinéhoz hasonló anyagot használt, ő ugyan nem azokkal
tartott, akik a párnájukba sóhajtoznak és gyámoltalanságukat
siratják, az ő közegében az erő kultusza virágzott! Mióta a világ
világ, az erő alkalmazásának jogát a nép érdekével indokolják: meg
kell nyugtatni a népet, enni kell adni neki, el kell hárítani felőle a
bajokat… Larisza megvetette az ilyen érvelést, még a „nép” szót is
száműzte a szótárából. Abban is régi értelmiségi előítéletet látott.
Haragja élét és leleplező ékesszólását az értelmiség ellen fordította.
Bergyajev téved, hogy az értelmiséget a nép pusztította el, amelyért
valaha feláldozta magát. Az értelmiség maga pusztította el magát,
kiégetve magából, mint Larisza is, mindent, ami nem fért össze az
erő kultuszával.

Mikor összetalálkozott Larisza O.M.-mel, tüstént eszébe jutott, hogy

hogyan tagadta meg önmagát, s ment el vele Dzerzsinszkijhez: –
Minek kellett magának megmenteni azt a grófot? Mind kém, ahány
van… – Kissé kacéran panaszkodott nekem O.M.-re: ügy
megrohamozta, hogy még fel se ocsúdott, máris „nyakig benne volt
abban a históriában”… De csakugyan, vajon álláspontjával szöges
ellentétben miért állt rá, hogy egy ismeretlen „értelmiségicské”-ért
kérincséljen? O.M. ügy vélte, bizonyítani akarta a befolyását,
dicsekedni akart vele, hogy milyen közel áll a hatalomhoz. De
szerintem csak teljesítette, amit O.M. szeszélyének gondolt, mert a
verseiért hajlandó lett volna bármivel kedveskedni neki. A versekről
nem tudott lemondani Larisza, pedig szerepelt a tervei közt: de vajon
a lemondás beleillett volna „az orosz forradalom asszonya” képbe,
amely a képzeletében élt? A forradalom első éveiben sokan
szerették a verseket a győztesek közűi. Hogy ezt hogyan
egyeztették össze azzal a hottentotta-erkölcscsel, hogy „ha én ölök,
az jó, ha engem ölnek, az rossz”?

Larisza nemcsak szerette a verseket, hanem titokban még a

fontosságukban is hitt, és ezért a forradalom köntösén az egyetlen
sötét folt Gumiljov kivégzése volt. Mikor ez történt, ő

Afganisztánban volt, s úgy vélte, hogy ha akkor Moszkvában van,

idejében jó tanáccsal szolgálhat, és megakadályozhatja a kivégzést.
Ottlétünkkor minduntalan visszatért rá, és jelenlétünkben született
meg az a legenda Lenin táviratáról, amelyben megparancsolta
volna, hogy ne hajtsák végre az ítéletet. Azon az estén Larisza a
következőképp tálalta fel nekünk a legendát: Larisza anyja,
megtudva, hogy mi készül Leningrádban, elment a Kremlbe, és
rábeszélte Lenint, hogy

sürgönyözzön. Most Gorkijnak tulajdonítják a tájékoztató szerepét,

azt mondják, ö lépett kapcsolatba Leninnel. Se ez, se az nem felel
meg a valóságnak. Larisza távollétében többször meglátogattuk a
szüleit, és az anyja előttünk kesergett, hogy nem tulajdonított
jelentőséget Gumiljov letartóztatásának, és nem próbált Leninhez
fordulni, hátha jutott volna valamire… Ami Gorkijt illeti, neki valóban
szóltak. Ocup ment el hozzá. Gorkij ki nem állhatta Gumiljovot, de
vállalta, hogy közbenjár érte. Nem teljesítette az ígéretét: váratlanul
gyorsan meghozták az ítéletet, és azonnal hírül adták a
végrehajtását is, Gorkij meg még hozzá se fogott, hogy csináljon
valamit…

Mikor hozzánk is kezdtek, eljutni a táviratról szóló megható

történetek, O.M. nemegyszer emlegette, hogy hogyan született a
legenda Larisza szobájában: míg ő haza nem érkezett, nem
keringtek ilyen mendemondák, és mindenki tudta, hogy Lenint nem
érdekelte a költő, nem is hallott róla. Vajon a mi országunkban, ahol
annyi vér folyt, miért épp ez a legenda bizonyult olyan szívósnak?
Minduntalan találkozom emberekkel, akik esküdöznek, hogy még
meg is jelent az a távirat az összes műveknek ebben meg ebben a
kötetében, vagy teljes épségben megtalálható a levéltárban. Még
ahhoz a szűk nadrágos íróhoz is eljutott a legenda, aki kandiscukros
szelencét hord a zsebében Még azt is megígérte, hogy elhozza
nekem azt a kötetet, amelyben a tulajdon szemével olvasta a
táviratot, de nem teljesítette az ígéretét. A mítosz, amit Larisza szőtt,
gyengéjének hódolva, még sokáig fennmarad országunkban.

Az orosz forradalom nőeszményével nem volt akkora szerencséje

Lariszának, mint a sürgönymítosszal. Valószínűleg azért, mert
inkább a győztesek táborához tartozott, semmint a harcosokéhoz.
O.M. mesélte, hogy Raszkolnyikov és Larisza igazán fényűzően élt
az éhes Moszkvában: villa, személyzet, gyönyörűen megtérített
asztal… Ebben elütöttek az idősebb bolseviknemzedéktől, azok
sokáig megtartották egyszerű szokásaikat. Larisza meg a férje
találtak mentséget életmódjukra: mi építjük az új államot, szükség
van ránk, teremtőmunkát végzünk, képmutatás volna hát, ha
megtagadnánk magunktól azt, ami mindig is dukálta hatalmon
lévőknek.

Larisza megelőzte korát, s már a kezdet kezdetén megtanult küzdeni

a még névtelen egyenlősdi ellen.

Abból, amit O.M. elmondott, a következő történetet jegyeztem meg

Lariszáről: a forradalom legelején le kellett tartóztatni valami
katonákat, ügy rémlik, tengernagyokat – katonai szakembereket,
ahogy akkor hívták őket. Raszkolnyikovékhoz fordultak segítségért:
Raszkolnyikovék meghívták a tengernagyokat; azok valahonnan az
arcvonalról vagy más városból érkeztek. A gyönyörű háziasszony
megvendégelte és szórakoztatta a vendégeket, és a csekisták az
ebédnél kapták el őket, egyetlen lövés nélkül. Valóban veszélyes
művelet volt, de simán lezajlott, hála az ügyes Lariszának, aki
kelepcébe csalta a katonákat.

Larisza sok mindenre képes volt, de én mégis biztosra veszem, hogy

ha Moszkvában lett volna, mikor Gumiljovot elvitték, kiszabadította
volna a börtönből, s ha él és hatalma van akkoriban mikor az O.M.
megsemmisítése folyt, mindent megtett volna, hogy megmentse.
Különben semmiben sem lehetünk biztosak – az élet megváltoztatja
az embereket.

O.M. baráti viszonyban volt Lariszával. Larisza el is akarta vinni

Afganisztánba, de Raszkolnyikov ellenezte. Voltunk nála azután is,
hogy elhagyta Raszkolnyikovot, de itt meg is szakadt a
kapcsolatunk: O.M. szemlátomást egyre jobban idegenkedett a
forradalom asszonyától.

Halálhíre elszomorította, de harminchétben rájött, hogy Lariszának

szerencséje volt: idejekorán meghalt. Akkortájt tömegestől
pusztították el az ő köreihez tartozókat.

Raszkolnyikov minden tekintetben idegen volt. Egy ízben

sürgönyökkel árasztotta el O.M.-et: akkoriban foglalta el a
nyugdíjazott Voronszkij helyét s vette át a Krasznaja Nov
szerkesztését.

Furcsa elgondolni, de azok az írók, akiket Voronszkij közölt, az

úgynevezett „útitársak”, bojkottálták a lapot és új szerkesztőjét, aki
szemtelenül beült az újság nemrég eltávolított alapítójának székébe.
Raszkolnyikov annyira szűkében volt az anyagnak, hogy még O.M.-
től is kért. A táviratok kapcsán O.M. azt mondta: – Nekem mindegy,
hogy ki a szerkesztő: engem se Voronszkij, se Raszkolnyikov nem
közöl… – Az útitársak hamarosan elfelejtették első

pártfogójukat, és nem törődtek többet a szerkesztők váltakozásával,

O.M. meg ott marad Az idő
moraja kéziratával, ha a Vremja nevű magánkiadóban, amelyet még
nem zártak be, ott nem dolgozik Georgij Biok.

Mindenki, akit Larisza, mint az egyetemi tanár leánykája ismert,

mikor ostobácska újságot adott ki s ostobácska verskísérletekkel
járkált vendégségbe a költőkhöz, s később, mikor „az orosz
forradalom asszonya” akart lenni, mindenki meghalt időnek előtte.
Larisza nehézkes és feltűnő

germán szépség volt. Mikor a Kreml kórházában haldoklóit, anyja ott

virrasztott mellette, s a lánya halála után rögtön öngyilkos lett.
Annyira elszoktunk tőle, hogy valaki betegségben haljon meg,
természetes halállal, hogy nem is hiszem: lehetséges, hogy egy
közönséges tífusz elvigyen egy ilyen életerős, szép nőt? Az
ellentmondásos, féktelen Larisza minden bűnéért megfizetett korai
halálával.

Néha úgy gondolom, csak kitalálta azt a tengemagyos történetet,

hogy gyilkossággal cifrázza fel az

„orosz forradalom asszonyát”. Hiszen az új világot építők hevesen

bizonygatták, hogy a „ne ölj!”-

höz hasonló törvények mind merő képmutatás és hazugság. Mert

Larisza volt az is, aki a legnagyobb éhínség idején elment Anna
Ahmatovához, és elszörnyedve jajdult fel, hogy Anna micsoda
nyomorban él. Néhány nap múlva megint beállított egy halom
ruhával, meg egy zsák élelmiszerrel, amit utalványra szerzett. Ne
feledjük, hogy utalványt szerezni se volt könnyebb, mint egy foglyot
kiszabadítania börtönből!

TRANSZMISSZIÓS SZÍJAK

Kétlépcsős jelenség a csoda: az első, hogy sikerüljön eljuttatni a

levelet vagy kérvényt elérhetetlen címzettjéhez; mert egyébként
elindul a levél a maga hivatalos útján, és nincs rá esély, hogy
megtörténjen a csoda. Levél van milliőszám, a csodákat meg a két
kezünkön megszámlálhatjuk. Itt aztán nyoma sincs az
egyenlősdinek. Az első lépcső nélkül senki se boldogul.

Pusztába kiáltott szó lett volna a hatalom birtokosainak szóló

számtalan távirat, ahogy a fehérnemű-gondoző megjósolta, ha nem
küldök másolatot Nyikolaj Ivanovics Buharinnak…

Cserdinyi tanácsadónőm csak ezzel az aprósággal nem számolt,

mert amúgy, lényegében, teljesen igaza volt. Buharin éppolyan
lobbanékony volt, mint O.M. Nem töprengett, hogy „mi közöm nekem
ahhoz a grófhoz?”, és nem méricskélte az erejét, hogy: „lássuk csak,
meg tudom-e én tenni ezt?”…

Ehelyett leült, és irt Sztálinnak. Tette tökéletesen ellentmondott az

általánosan elfogadott magatartási szabályoknak: nem maradt már a
mi országunkban olyan ember, aki képes lett volna első
felindulásában cselekedni, addigra átnevelték vagy elpusztították az
ilyeneket.

Harmincban, egy csepp kis szuhumi üdülőben, amelyet a

főméltóságoknak tartottak fenn, s mi Lakoba ügyelmetlenségéből
kerültünk oda, Jezsov felesége beszédbe elegyedett velem: –

Mihozzánk Pilnyak jár. Maguk kihez járnak? – Felháborodottan

meséltem el a beszélgetést O.M.-

nek, de δ megnyugtatott; – Mindenki „jár” valahova. Úgy látszik,

másképp nem megy. Mi is

„járunk”. Buharinhoz.

Mi huszonkettő óta „jártunk” Buharinhoz, mikor O.M. a letartóztatott

fivéréért, Jevgenyij Emiljevicsért szaladgált. Valahányszor O.M.
életében kiderült az ég, azt mindig Buharinnak köszönhette. A
huszonnyolcas verseskötete sohase jelenhetett volna meg az ő
közbenjárása nélkül, még Kirovot is sikerült a maga pártjára állítania.
Az örményországi utazás, a lakás, az élelmiszer-fejadagok, a
szerződések a következő kiadásokra – amelyeket ugyan nem
teljesítettek, de legalább kifizették, s ez nagyon lényeges volt, mivel
ki akarták éheztetni O.M.et, sehol se adtak munkát –

mind Buharin müve volt. Utolsó ajándéka, hogy Cserdinyből

Voronyezsbe mehettünk.

A harmincas években Buharin már panaszkodott, hogy nincsenek

„transzmissziós szíjai”.

Elvesztette a befolyását, és lényegében teljesen elszigetelődött. De

sohase utasította el O.M.-et, ha segíteni kellett rajta, csak törte a
fejét, hogy hová forduljon, kinek a révén tehetne valamit. Hanem
dicsősége csúcsán, mikor az alig negyvenéves férfi a kommunista
világmozgalom középpontjában állt, és a szürke ház elé, ahová a
világ összes emberfajtájának és nemzetének képviselői jártak,
fekete autón érkezett, az őrség három-négy, ugyancsak fekete
autójának kíséretében, mondott olyasmit, amin már áttetszett a jövő.
O.M. véletlenül, az utcán tudta meg, hogy öt öregembert agyon
akarnak lőni, és vad dühvei rohangált Moszkva-szerte, követelve,
hogy változtassák meg az ítéletet.

Mindenki csak vonogatta a vállát, és ő rárontott Buharinra, az

egyetlen emberre, aki hajlott az érveire, és nem kérdezte, hogy
„magának meg mi köze hozzá?”. A kivégzés ellen szóló utolsó érve
gyanánt O.M. elküldte Buharinnak frissen megjelent Versek című
kötetét a következő ajánlással: ennek a könyvnek minden sora az
ellen beszél, amire maguk készülnek… Azért nem teszem idézőjelbe
ezt a mondatot, mert nem szó szerint jegyeztem meg, csak az
értelmét. Az ítéletet megsemmisítették, és Buharin meg is táviratozta
Jaltába, ahová O.M., kimerítve érveit, visszatért hozzám. Eleinte
Buharin még megpróbált kitérni O.M. erőszakoskodása elől, és
egyszer azt mondta: – Mi, bolsevikok igen egyszerűen fogjuk fel ezt
a dolgot: mindnyájan tudjuk, hogy velünk is megtörténhet. Senkiért
se tehetjük tűzbe a kezünket… – S példaképp elmesélte, hogy
nemrégiben

„likvidáltak” Szocsiban egy komszomolista csoportot

bomlasztásért… A Buharin-per idején O.M.-
nek eszébe jutottak ezek a szavak.

Honnan várta a támadást ez a bizalmatlan bolsevik? Legyőzött

ellenségei feltámadásától tartott, vagy a magaszőrűek felől orrontott
veszélyt2 Csak találgathattunk: az egyenes kérdést tréfával ütötte
volna el a vörös szakálla kis ember.

Huszonnyolcban, abban a dolgozószobában, ahol a huszadik

század nagy változásainak szálai összefutottak, két halálra szánt
ember mondta el véleményét a halálbüntetésről Mindketten a sír felé
tartottak, de más-más úton. O.M. még hitte, hogy a negyedik
rendnek tett szép esküvése szellemében kötelessége megbékélni a
szovjet valósággal, „a halálbüntetést kivéve”. Herzen tana a
„prioritás dignitatis”-ról – amely hathatósan aláásta a népjog
eszméjét – felkészítette rá, hogy elfogadja az újításokat. – Mi az a
mechanikus többség! – próbálta O.M. mentegetni a kormányzás
demokratikus formáinak elvetését… Mellesleg azt is Herzen agyalta
ki, bogy nevelni keli a népet, igaz, hogy ezzel a megszorítással
enyhítette a dolgot: „Törvények és intézmények révén”. Vajon nem
ebben gyökerezik korunk és mindegyikünk őshibája*? Mire jó a
népnek, hogy neveljék? Micsoda pokoli gőg kell bozzá, bogy valaki
nevelőnek tolja fel magát! Oroszországban a népművelő
törekvéseket

a népnevelés jelszavával pótolták. És O.M., mikor egyszer csak

maga is a nevelés tárgya lett, az elsők közt kelt ki a lényeg és a
módszerek ellen.

Buharin útja egészen más volt. Ő világosan látta, hogy az új világ,

amelynek a felépítésében oly tevékenyen részt vett, iszonyatosan
különbözik attól, ahogyan elgondolták. Az élet nem a sémák szerint
folyt, de a sémákat sérthetetlennek nyilvánították, és megtiltották,
hogy bárki összehasonlítsa a vázlatokat, és azt, ami megvalósult
belőlük. Az elméleti determinizmus, mint várható volt, soha nem volt
gyakorlati politikusokat szült, akik bátran tabunak kiáltották ki a való
világ tanulmányozását: minek aknáznánk alá az alapokat és
keltenénk felesleges kétségeket, mikor a történelem úgyis a
megjövendölt cél felé repít bennünket? Ha az áldozópapok cinkosok,
nincs kegyelem a hitehagyottnak, Buharin nem lett hitehagyott, csak
érezte már, bogy elkerülhetetlenül a szakadékba sodorják a kétségei
vagy az a keserű vágya, hogy valaha valamit a nevén nevezzen.

O.M. egyszer panaszkodott neki, hogy egyik intézményünk („A föld

és a gyár” nevű

könyvkiadó) egyáltalán nem áraszt egészséges szovjet szellemet. –

Hát a többi intézmény mit áraszt? – kérdezte Buharin.

– Amit egy tisztességes szemétdomb. Büdöset… – Nem is tudják,

hogyhogy meghajszolják nálunk az embereket – mondta neki O.M.
egy más alkalommal. – Mi ne tudnánk! – kiáltott fel Buharin, és P.-
vei, titkárával és barátjával együtt felkacagott.

A kor alapszabálya szerint nem volt szabad észrevenni a valóságot.

Úgy illett, hogy a közéleti férfiak csak óhajtó módot használjanak, s
felkapaszkodva az elefántcsonttoronyba – ők ültek ott, nem mi! –
jóindulatúan tekintsenek le a nyüzsgő tömegre. Aki tudta, hogy a
jövendő tégláiból nem épül fel a jelen, idejekorán megbékélt az
elkerülhetetlen véggel, nem rugódozott az agyonlövés ellen. De hát
mit is tehetett volna? Mindannyian el voltunk készülve rá, hogy így
végezzük. Mikor O.M. a harminchét-harmincnyolcas télen
elbúcsúzott Annától, azt mondta: – Elkészültem a halálra.

– Több tucat embertől hallottam ezt a mondatot különböző

változatokban. – Mindenre elkészültem

– mondta Ehrenburg, mikor elbúcsúzott tőlem az előszobában. Az

orvosper és a kozmopolitizmus ellen folyó harc korszaka volt, várni
lehetett, hogy hamarosan rákerül a sor. Korszak korszakra sorjázott,
és mi mindig mindenre el voltunk készülve.

Buharin jóvoltából O.M. a tulajdon szemével láthatta az előttünk

kisarjadó „új” első

megnyilatkozásait, és sokaknál hamarabb megtudta, merről jön a

vihar. Huszonkettőben letartóztatott fivére, Jevgenyij ügyében
szaladgált. Akkor fordult először Buharinhoz. A Metropol Szállodába
mentünk el hozzá. Buharin azonnal telefonált Dzerzsinszkijnek, és
megkérte, hogy fogadja O.M.-et. Másnap délelőttre beszélték meg.
O.M. másodszor lépettbe abba az intézménybe, amelynek Bljumkin
olyan nagy jövőt jósolt, és összehasonlíthatta a forradalmi terror
időszakát meg a meggyökeresedett új típusú államiság korát.
Dzserzsinszkij még nem mondott le a régi stílusról.

Fesztelen egyszerűséggel fogadta O.M.-et, és azt ajánlotta neki,

hogy vállaljon kezességet a testvéréért. Az igaz, hogy Buharin
sugallta ezt a javaslatot. Dzserzsinszkij felvette a telefont, és
azonnal kiadta a megfelelő parancsot a vizsgálótisztnek. Másnap
reggel O.M. elment a vizsgálóhoz, és egészen feldúltan távozott tőle.
A tiszt egyenruhában, fegyveresen, két testőr társaságában fogadta.
– Megkaptuk az utasítást – közölte de nem fogadjuk el a
kezességét. – Az elutasítás oka: –

Kínos lesz nekünk, ha a fivére újabb bűncselekményt követ el, és

magát kell letartóztatnunk… —

Ebből napnál világosabban kiderül, hogy egy bűncselekmény már

történt. – Új bűncselekmény? —

mondta O.M. hazatérve. – Mit hoztak ezek itt össze? – Egy cseppet
se bíztunk bennük,

megijedtünk, hogy „rá akarnak húzni” valamit Jevgenyij Emiljevicsre.

Még az is eszünkbe jutott, hogy Dzerzsinszkij olyan hangon adta ki
azt a telefonutasítást, ami semmire se kötelezte a vizsgálót.

Még előzékenyen hangzott az elutasítás – hogy magát, azt mondja,

nem tartóztatjuk le –, de az egész tónus, a fegyveres őrséggel való
parádézás, a titokzatosság és az ijesztgetés – „új bűncselekményt
követ el” – már újszerű volt. Azok az erők, amelyeket az idősebb
nemzedék hívott életre, kiszabadultak az általuk meghúzott határok
közül. Így érlelődött a jövőnk, amely egyáltalán nem hasonlított a
forradalom első napjainak rémuralmára. Még a szóhasználat is
megváltozott, állami lett. Bármilyen szörnyű volt az első napok
terrorja, össze se lehet hasonlítani azzal a tervszerű
tömegpusztítással, amellyel a kollégiumokból, titkárságokról,
különleges értekezletekről vagy egyszerűen „odafentről” érkező
törvények, utasítások, rendelkezések és magyarázatok révén
sújtotta polgárait az „új típusú” erős állam.

Buharin dühbe gurult, amikor megtudta, hogy hogy fogadta O.M.-et a

tiszt. Heves kitörése bennünket is megdöbbentett. Két nap múlva
maga jött el hozzánk, és közölte, hogy nincs semmiféle
bűncselekmény, se régi, se új, és két nap múlva kiengedik Jevgenyij
Emiljevicset. Még két nap kellett hozzá, hogy bevégezzék és
okmányokban rögzítsék az el nem követett bűncselekményt.

Mivel magyarázhatjuk Buharin reakcióját? Hiszen ő is híve volt a

terrornak – hát akkor mit dühöngött? Lefogtak egy fiút, hogy
megfélemlítsék az egyetemistákat, még csak agyon se akarták lőni –
mindennapos eset…. Mi történt hát Buharinnal? Megorrontotta talán,
hogy valami „új”

érkezik ránk, ami mindannyiunkat fenyeget? Eszébe jutott Goethe

seprűje, amely vizet hordott a bűvészinas parancsára? Talán, már
megsejthette, hogy ő és harcostársai nem állíthatják meg többé
azokat az erőket, amelyeket felébresztettek, ahogy a szegény
bűvészinas se állíthatta meg a seprűt?

Nem, azt hiszem, csak felháborodott, hogy egy nyavalyás

vizsgálőtiszt beleüti az orrát a más dolgába, és nem teljesíti a
ranglétrán feljebb állók rendelkezéseit. Még nem hozták rendbe a
gépet, gondolta, és akadozik. Hiszen mindig is heves vérű ember
volt, gyorsan és élénken válaszolt a külvilág hatásaira, csak
különböző időkben különbözőképp nyilvánította felháborodását.

Huszonnyolcig felkiáltott: „a hülyék!”, és felkapta a telefonkagylót, de

harminctól fogva elkomorult, és azt mondta: „Gondolkoznom, kell,
kihez forduljunk…” Örményországi utazásunkat Molotov révén
intézte el, meg a kegydíjunkat is. „Az orosz irodalomban szerzett
érdemekért” adták, annak az írónak, „akit a szovjet irodalomban nem
lehet használni”. Ez a fogalmazás nagyon megfelelt a valóságnak,
gyanítottuk is, hogy Buharintól származik. Hanem Anna
Ahmatovának nem tudtak egyebet kitalálni, mint öregségi nyugdíjat,
harmincöt éves korára. Hetven rubelt17 kapott a harmincöt
esztendős anyóka, az állam a cigarettát, de még a gyufát is
biztosította neki.

A harmincas évek elején Buharin, „transzmissziós szíjakat” keresve,

minduntalan

„Makszimicshoz” rohant, és elmondta, milyen helyzetben van

Mandelstam, hogy se nem közük, se semmiféle munkát nem adnak
neki. O.M. hiába magyarázta neki, hogy nem lesz abból semmi
haszon, ha Gorkijhoz fordul. Még azt a régi nadrághistóriát is
elmeséltük neki: O.M. Grúzián keresztül jött haza a Vrangel
megszállta Krímből, kétszer letartóztatták, és meleg ruhája nem
lévén, félholtan érkezett Leningrádba… Azokban az években nem
árultak ruhaneműt, csak utalványra lehetett kapni. Az írók
ruhautalványát Gorkij hagyta jóvá. Mikor azzal a kéréssel fordultak
hozzá, hogy utaljon ki Mandelstamnak nadrágot és pulóvert, kihúzta
a nadrágot, és azt mondta: – Meglesz 17

Régi, a mainál sokkal értéktelenebb rubelt.

nélküle… – Addig sohase fosztott meg senkit a nadrágjától, és

sokan, akikből később útitárs író lett, ma is emlegetik Gorkij atyai
gondoskodását. Semmiség a nadrág, de mutatja a semmiség,
mennyire ellenszenvezett Gorkij egy bizonyos irodalmi áramlattal,
mennyire idegen volt neki: itt is a „bágyadt entellektüelecskékről” volt
szó, akiket csak akkor kell „megtartani”, ha számottevő

tudományos ismereteik vannak. Gorkij, mint sok hasonló életrajzű

ember, becsülte a tudást, kivált mennyiségre, mennél több, annál
jobb… Buharin nem hitt O.M.-nek, és elhatározta, hogy felderíti a
telepet. Nemsokára azt mondta: – Nem kell Makszimlcshoz
fordulni… – De akárhogy erősködtem, nem sikerült megtudnom,
miért…
A harmincnégyes házkutatáskor elvették tőlünk a Buharin levélkéit.
Egy egészen kicsit mesterkélten, latin idézetekkel díszítve –
bocsánatot kér, nem fogadhat azonnal, nolens volens, a titkár által
kijelölt időpontokban kell beszélgetnie mindenkivel… Ne tekintsék
bürokratizmusnak… másképp nem győz mindent megcsinálni az
ember… Megfelel-e holnap reggel kilenckor?… A belépési engedély
várni fogja magukat… Ha nem alkalmas, mondják meg, mikor…

Sokért nem adnám, ha még egyszer megbeszélhetnék egy időpontot

Korotkovával, A negyedik próza mókus-titkárnőjével, aztán
bemehetnék Buharinhoz, és beszélgethetnék vele arról, amit már
nem tudtunk elmondani egymásnak. Meglehet, megint felhívná
interurbán Kirovot, és megkérdezné, hogy – mit művelnek maguk ott
Leningrádban, miért nem adják ki Mandelstamot…

Már régen szerepel a tervben a könyv, maguk meg évről évre

halogatják… Pedig már huszonöt éve meghalt…

A sors nem rejtélyes külső erő, hanem az ember töltetének és a kor

főirányának matematikailag kiszámítható következménye, habár
manapság sok vértanú életrajza borzalmasmód egy kaptafára
készült. De ők ketten, súlyos belső töltet hordozói, maguk határolták
meg a korral való kapcsolatuk jellegét.

A TENGELICE HAZÁJA

Mikor O.M.-et letartóztatták, elvették a személyi igazolványát. Mikor

Voronyezsbe érkeztünk, O.M.

egyetlen irata a cserdinyl GPU-nak az a kísérőlevele volt, amelyre

kiadták jegyünket a katonapénztárban. Azt beadta a GPU
összekarmizsált őrbódéjának erre a célra szolgáló ablakába, és új
igazolványt kapott: csak néhány hétre szóló ideiglenes lakhatási
engedélyt. Ezzel kellett beérnie, mig ki nem derül, hogy meghagyják-
e a száműzöttet a megyeszékhelyen, vagy vidékre küldik. Azonkívül
gyámjaink azt se tudták, milyen fajta száműzetést mértek rá. Több
fokozata is van ennek, én két fő válfaját ismerem: rendőri
felügyelettel vagy anélkül. Ha felügyelettel, akkor rendszeresen
jelentkezni kell annak a bizonyos intézménynek valamelyik
ablakánál! Cserdinyben harmadnaponként kellett jelentkeznie O.M.-
nek nyilvántartásra. Ha nem áll valaki rendőri felügyelet alatt, akkor
is több változat lehetséges, vagy szabadon közlekedhet a megye
területén, vagy nem. Ősszel hívatták O.M.-et az államvédelmi
hatóságok, és felhatalmazták, hogy kiválthassa a voronyezsi
személyi igazolványát! A legenyhébb kitelepítési formát szabták ki
rá: lehetett személyi igazolványa. Akkor tudtuk meg, hogy a személyi
igazolvány birtoklása szintén nagy kiváltság, nem mindenki
érdemelheti ki.

Óriási esemény a kitelepített életében, mikor megkapja a személyi

igazolványát: felkelti a polgári jogok illúzióját. Voronyezsi életünk
első éve azzal telt, hogy szüntelenül a rendőrségre járkáltunk az
„ideiglenes igazolvány”-nak keresztelt papírfecniért. Hét vagy nyolc
hónapig egy

hónapra érvényes iratot vagy papírt adogattak. Egy héttel a lejárta

előtt O.M. elkezdte összeszedegetni a kiváltáshoz szükséges
bizonylatokat: egyet a házkezelőségtől, hogy O.M. nem csavargó,
hanem annak rendje és módja szerint be van jelentve ebben meg
ebben a házban, egyet a GPU-tól és egyet a munkahelyétől. A GPU-
val való kapcsolata egyértelmű volt, hanem hát az volt a bökkenő,
hogy honnan vegye az utóbbit. Az első időben az írószövetség helyi
szervezetétől kellett kikunyerálnia. Ez a művelet mindig bizonyos
nehézségekbe ütközött. Az írószövetség funkcionáriusai szívesen
lekopogtak volna bármilyen igazolást, csakhogy nem mertek, s
némelyik talán csakugyan rettegett tőle, hogy élve jogával, rátegye
az írószövetség bélyegzőjét valami papírra: hátha rossz íróra teszi rá
a pecsétet. És a helyi szervezet gazdái engedélyt kértek
valahonnan, hogy vajon adhatnak-e írást O.M.-nek, amely szerint
csakugyan irodalommal foglalkozik. Sutyorgással, komor
pillantásokkal, rohangálással kezdődött az egész… Ha megkapták
az engedélyt a voronyezsi írók, mosolyogtak: ők is örültek, hogy jól
végződött a dolog… Még ártatlan világ volt, növényevő…
Minden igazolásért legalább kétszer kellett járni: először kérni,
másodszor érte menni. Sokszor elodázták a papír kiadását: „még
nincs kész… ” A rendőrség személyiigazolvány-irodája vezetőjének
kellett leadni a papírokat. Mindig hosszú sor vált rá. Két-három nap
múlva O.M. újra beállt ugyanabba a sorba, ugyanarra a főnökre
várva, hogy megkapja az ideiglenes személyi igazolványát, másnap
pedig elment nyilvántartásba vétetni az új igazolványt, és beállt a
bejelentőhivatali rendőrkisasszony ablakához vezető sorba. Kiderült,
hogy van szíve a rendőrkisasszonynak: ki tudja, miért, oltalmába
vette O.M.-et, és ügyet sem vetve a zúgolódó házkezelőségi
dolgozókra, akik vastag bejelentőkönyvekkel a hónuk alatt
senyvedeztek a sorban, odahívta O.M.-et az ablakhoz, elkérte az
igazolványát, s másnap reggel, megint csak megszabadítva őt a
sorállástól, átnyújtotta az értékes papírt, de már a bejelentést igazoló
pecséttel.

1935 nyarára kegyet gyakoroltak O.M.-mel, három hónapra szóló

személyi igazolványt és tartózkodási engedélyt kapott. Ez nagyon
megkönnyítette az életünket, annál is inkább, mivel a leningrádi
tisztogatások után nagyon megnyúltak a sorok: azok a boldogok,
akik Voronyezsbe kerültek, átestek az igazolványszerzés minden
fáradságos szakaszán. Az általános igazolványcsere idején O.M.
váratlanul méltónak bizonyult egy igazi, három évre szóló személyi
igazolványra.

Akinek nincs személyi igazolványa, el se tudja képzelni, mennyi

örömet lehet kicsiholni abból a varázslatos könyvecskéből! Azokban
a napokban, mikor Ο,Μ.-nek még értékes újdonság, a kegyes sors
ajándéka volt a személyi igazolvány, Voronyezsbe érkezett
vendégszereplésre Jahontov. Vele szavalta O.M. Moszkvában az
írók kitűnő élelemelosztó boltjának élelmiszerjegy-füzetét: És
olvasom azt, amit adnak, kenderszavakat keresek…, Most áttértek
az igazolványra, s meg kell mondanom, hogy komorabban hangzott.
A jegyfüzetben, kórusban és egy hangra, a szelvényeket szavalták:
tej, tej, tej… sajt, hús… Mikor a személyi igazolványt olvasta
Jahontov, sokértelmű és fenyegető hangsúlyok jelentek meg a
hangjában: aminek alapján… kiadták… kiadta ki… különleges
ismertető jelek… tartózkodási engedély, tartózkodási engedély,
tartózkodási engedély… Az élelmiszerjegy-füzettől csak egy lépés
addig az irodalomig, amelyet szintén úgy

„adtak ki” nekünk a folyóiratokban és az állami könyvkiadókban, s

O.M., valahányszor fellapozta a Novij Mirt vagy a Krasznaja

Novot, mindig azt mondta: – Ma Gladkovot, Zenkevicset és

Fagyejevet adnak ki… – Ebben a kettős értelemben került bele a
versbe is ez a szó. A személyi igazolvány is belekerült egy versbe:

A nyáj-évet, mikor születtem,

markomba gyűrve rebegem

fehér szájjal: a fénytelen

ezernyolcszázkilencvenegyben

egy januári éjjelen

harmadikára virradóra – engem

két tűz közé fogtak a századok.

A második mulatság, szintén „fityisz az orrunkra” stílusú, már folyt.

Jahontov egy összeállítással lépett fel Utazgató költők címmel, s
részleteket mondott az Erzerumi utazásból, és Majakovszkijt szavalt,
amiből napnál világosabban kiderült, hogy a költők csak a szovjet
korszakban utazhatnak külföldre. A hallgatóság teljesen közömbös
volt: nem is gyanították, hogy az ember külföldre is mehet: „azt se
tudják, mit csináljanak jódolgukban” – mondták lomhán, az
érthetetlen estről hazaindulóban. És Jahontovnak különféle
fogásokhoz és tréfákhoz kellett folyamodnia, hogy bátorítsa magát.
Belevett montázsába egy részletet a „Vers a szovjet útlevélről”-ből, s
elővéve zsebéből a magáét18, meglobogtatta, O.M.-re nézve. Az is
elővette a kedveset, a vadonatújat, és egyetértő pillantásokat
váltottak Jahontovval. A főnökség nem helyeselte volna az ilyen
tréfákat, de nálunk minden odafentről jön, és ilyesmire nézve nem
volt utasítás.

Aztán jósolni is lehet a személyi igazolványból. Mivel minden

általános személyiigazolványcsere egyszersmind tisztogatás is volt,
amit suttyomban hajtottak végre, nem akartam Moszkvába menni
igazolványt cserélni, úgyhogy Voronyezsben ejtettem meg ezt a
műveletet. Így aztán elveszítettem moszkvai illetőségemet, s csak
huszonnyolc év múlva kaptam vissza. De tulajdonképpen nem volt
rá esélyem, hogy moszkvai igazolványt kapjak: honnan vettem volna
munkáltatói igazolványt? Hogy magyaráztam volna meg, hogy hol
van annak a lakótérnek a gazdája, ahol lakom? És hogy milyen
viszonyban vagyok vele, és melyikünk felel a másikért?

Ahogy megkaptuk a két újdonat voronyezsi igazolványt, észrevettük,

hogy ugyanabból a szériából valók, vagyis egyformák a betűk a
szám előtt. Úgy gondolták az emberek, hogy ezek a betűk titkos
rendőrségi jelzések, amelyek az igazolvány tulajdonosának
kategóriáját határozzák meg – hogy szabad, kitelepített vagy elítélt-
e. – No hát most már végleg megfogtak téged is – mondta O.M.

a sorszámokat és a sorozatot nézegetve. Derűlátó barátaink

vigasztaltak, hogy nem engem fogtak meg, hanem a rendőrség
elfelejtette, hogy O.M. kitelepített, és nem a megfelelő jelekkel látta
el.

Nálunk mindenki oly szilárdan meg volt győződve rőla, hogy minden
állampolgárt kategóriájának megfelelően megszámoznak-
bélyegeznek, hogy senkinek még csak eszébe se jutott kételkedni
benne, hogy jelentenek valamit a betűk és a számok. Csak O.M.
halála után néhány évvel derült ki végképp, hogy a sorozat az
égvilágon semmi egyebet se jelentett, mint sorszámokat, meg még
azt, hogy az én megfélemlített honfitársaim képzelete felülmúlja rpég
a GPU-ét és a rendőrségét is.

Nem búsultunk rajta, hogy elvesztettem moszkvai illetőségemet. –

Ha én visszatérek – mondta O.M. – te is visszakapod. És amíg én
vissza nem térek, úgyse engednek vissza téged se. – Valóban,
harmincnyolcban kiutasítottak a Fővárosból, csak egy-egy hónapra
sikerült tartózkodási engedélyt kapnom tudományos kiküldetés
címén. Végül Szurkov felajánlotta, hogy visszatérhetek: „eleget 18

A személyi igazolványt is útlevélnek (paszportnak) nevezik a

Szovjetunióban.

volt már száműzetésben”. Otthagytam a munkámat, feljöttem, hogy

beköltözzem abba a szobába, amelyet az Írószövetség utaltatott ki
nekem. Fél évig tartottak Moszkvában, azután Szurkov közölte, hogy
se az ígért szobából, se a tartózkodási engedélyből nem lesz semmi:
„azt mondják, önként ment el”, arra meg nincs ideje, hogy „beszéljen
az ügyemben az elvtársakkal”… És végül most, hatvannégyben,
egyszer csak megadták a letelepedési engedélyt. Igaz, nem
csekélység, hogy mennyien kérték, intézték, levelezgettek… De az
is lehet, hogy azért, mert egy őrült folyóirat közölni akarja O.M.
néhány versét.19

Mindenesetre ez azt jelenti, hogy O.M. visszatért Moszkvába.

Harminckét éve egyetlen sora se jelent meg, huszonöt év telt el a
halála és harminc az első letartóztatása óta.

De valóban nagy megkönnyebbülésünkre szolgált, hogy megkaptuk

a valódi személyi igazolványt. Nemcsak tömérdek időt rabolt el az a
sok huzavona, míg O.M. „ideiglenes papírral”

élt, hanem állandó izgalommal és tenyérjóslással járt – megadják,

nem adják… És a GPU és a rendőrség ügyfélfogadásán mindig
ugyanazok a beszélgetések: az egyik panaszkodott az ablakban ülő
embernek, hogy megtagadták tőle a letelepedési engedélyt, a másik
kérte, hogy adják meg… A kisablakos ember nem beszélgetett, csak
kinyújtotta a kezét a kérvényért, és közölte az elutasítást.

Akit elutasítottak, az vidékre ment, ahol lehetetlen volt pénzt keresni,

és elviselhetetlenek voltak az életkörülmények. Futkostunk a
tömeggel együtt az igazolások után, a hivatalokba, a rendőrségre, és
reszkettünk, hogy ezúttal nem sikerül, és mehetünk megint ki tudja,
hova és mi végre.
A nyáj-évet, mikor születtem,

markomba gyűrve rebegem…

Mikor O.M. Mihoelsznek szavalta ezt a verset, előkapta a személyi

igazolványát, és a markába szorította…

ORVOSOK ÉS BETEGSÉGEK

Mikor Voronyezsbe érkeztünk, ki tudja, miért, de beengedtek

bennünket a szállodába. Akik éberen őrködtek felettünk, úgy látszik,
megengedték, hogy rendelte tési helyükön az igazolványtalanok is
megszállhassanak a szállodában. Szobát nem adtak, de felállítottak
egy-egy priccset a férfi- és a női teremben. Két különböző emeleten
laktunk, és én le s fel szaladgáltam a lépcsőn, aggódtam O.M.

egészségéért. De mindennap nehezebben másztam fel a lépcsőn.

Néhány nap múlva felszökött a lázam, és felfogtam, hogy a kiütéses
tífusz tör ki rajtam: valahol az úton szedhettem fel. Szerintem a
kiütéses tífuszt semmivel se lehet összetéveszteni, mindenesetre az
influenzával nem… No de ez azt jelentette, hogy hetekig kell
kórházban – barakkban – feküdnöm, s előttem az a jelenet lebegett,
mikor O.M. kiugrott az ablakon. Eltitkoltam előtte, hogy lázam van,
pedig tisztességesen ment felfelé, s már igen magas volt, s
könyörögtem, hogy menjünk el egy pszichiáterhez. – Ha annyira
akarod – mondta, és elmentünk. O.M. részletesen elmondta
betegsége folyamatát, nekem nem kellett hozzátennem semmit.
Akkor már O.M. egészen tárgyilagos és pontos volt. Elpanaszolta az
orvosnak, hogy fáradt perceiben érzékcsalódások törnek rá.
Leginkább elalvás előtt. Most már érti, hogy milyen természetű
„hangok” azok, mondta O.M., és megtanulta, hogyan kell
akaraterővel 19

1964-ben a „Moszkva”’ folyóirat közölt kilenc Mandelstam-verset.

legyőzni őket, de a szállodai életben sok az idegesítő mozzanat,

zavarják benne, hogy küzdjön a betegség ellen: a zaj meg az, hogy
nappal nem lehet pihenni… A legkellemetlenebbek a bezáruló ajtók,
pedig hát tudja ő jól, hogy nem kívülről zárják be az ajtókat, hanem
belülről…

A börtön erősen él a tudatunkban, Vaszilisza Sklovszkaja nem

tűrheti a zárt ajtókat, talán azért, mert fiatalkorában jó sokat ült, és a
maga bőrén tapasztalta, hogy milyen az, ha bezárják az embert.

De akik nem próbálták a börtöncellát, azok sem tudtak szabadulni a

börtön-képzettársításoktól, Mikor vagy másfél év múlva Jahontov is
megszállt abban a szállodában, rögtön észrevette, mennyire
csikorognak a kulcsok a zárban. – Ahá! – mondta, mikor a
szobájából kijövet bezártuk az ajtót. – Nem ilyen az a hang –
nyugtatta meg O.M. Hát ezért tér vissza O.M. verseiben a lélegzés,
az ajtókinyitás joga, O.M. félt, hogy megfosztják tőle.

A pszichiáter óvatosan beszélt vele, hiszen mindnyájan mindenkiben

besúgót gyanítottunk, s a börtönviseltek közt sok volt, mert akit lelki
megrázkódtatás ért, könnyen elveszthette az ellenálló képességét.
De meghallgatva O.M. elbeszélését, annyit mégiscsak mondott,
hogy a börtönviselt

„pszichaszténiás egyéneknél” igen gyakran megfigyelhetők hasonló

„komplexusok”…

Beszéltem az orvosnak a magam betegségéről is – O.M. csak most

jött rá, hogy miről van szó, és iszonyúan megijedt –, és
megkérdeztem, vajon nem lehetne-e O.M.-et befektetni a klinikára a
betegségem idejére. Az orvos határozottan kijelentette, hogy
nyugodtan szabadjára hagyhatjuk O.M.-et, már nyoma sincs a
traumatikus pszichózisnak. Azt mondta, hogy a Voronyezsbe
száműzöttek körében gyakran megfigyelt olyasfajta állapotot, amilyet
O.M. leírt. Általában néhány héttel, de néha néhány nappal a
letartóztatás után áll be. Az ilyen megbetegedések mindig
gyógyulással végződnek, nem marad nyomuk.

Ezúttal nem én, hanem O.M. kérdezte meg, hogy manapság miért
betegszenek bele az emberek néhány napi börtönbe, mikor azelőtt
évekig ültek az erődben, és egészségesen jöttek ki. Az orvos csak
terjegette a karját.

De vajon csakugyan egészségesen jöttek ki? Lehetséges, hogy

minden börtön lelki betegségeket vált ki, a sérülésekről nem is
szólva? Vagy ez csak a mi börtöneinkre jellemző? Vagy talán a mi
lelki egészségünket már a letartóztatás előtt megrendítette az
előérzet, a félelem, a sok töprengés és „börtöntéma”? A mi
országunkban ez senkit se érdekel, külföldön meg mit sem tudnak
az egészről, mert mi nagyon tudjuk rejtegetni a kis titkainkat a
külvilág elől.

Hallottam, hogy valaki nemrég közzétette lágerélményeiről szólő

emlékiratait: megdöbbentette a szerzőt, hogy mennyi volt a lelki
beteg a foglyok közt. Ő külföldi. A Szovjetunióban különleges
körülmények között élt, nem ismerte a mi életünket, illetve felületes
elképzelései voltak róla. Arra következtet, hogy nálunk nem kezelnek
bizonyos betegségeket, mint például a pszichaszténia, és azok a
betegek kerülnek a táborba, akik betegségükben megszegik a
munkafegyelmet, vagy hasonló vétkeket követnek el. Nálunk
csakugyan óriási a pszichikusán ingatag emberek százalékaránya.

Most a törvényszegők közt, akiket garázdaságért vagy kisebb

rablásokért ítélnek el, sok a súlyos pszichaszténiás, sőt pszichopata.
Ülnek néhány évet, amiért feltörtek egy boltot és elvittek néhány liter
vodkát, s ahogy szabadlábra kerülnek, nyomban mehetnek vissza a
börtönbe vagy a táborba, de már egy jó tucat évre, visszaeső
bűnösként, hasonló vétségért. Sztálin idejében sokkal kevesebbet
törődtek velük, ritkábban kerültek táborba, mint most, felebarátaik
viszont tömegestől… De nincs válasz arra a kérdésre, hogy az
entellektüelekre és általában az ideges és érzékeny emberekre miért
hat olyan erősen a letartóztatás, miért olyan gyakori náluk az a
titokzatos, gyorsan múló és

nyomtalanul gyógyuló traumatikus pszichózis… Hol betegedtek meg

azok, akiket az a külföldi emlékíró látott, a börtönben vagy
szabadlábon? Kik voltak, italt lopó suhancok vagy békés
állampolgárok? Pszichopaták vagy abban a bizonyos traumatikus
pszichózisban szenvedők?

Mindezekre a kérdésekre továbbra sincs felelet, nemcsak a

külföldiek számára, hanem számunkra se; addig nem is igazodunk el
rajta, míg csak múltunkról, jelenünkről és jövőnkről nem beszélünk
olyan hangosan, ahogy a torkunkon kifér.

O.M. még egyszer elment egy pszichiáterhez, már azután, hogy én

kijöttem a kórházból, ezúttal egy híres szakorvoshoz, aki
Moszkvából érkezett az őrültekháza ellenőrzésére. O.M. a maga
jószántából ment el hozzá, hogy beszámoljon betegsége
történetéről, és megkérdezze, vajon nem valami szervi baj
következménye-e. Elmondta, hogy már azelőtt is vett észre magán
rögeszmés tüneteket, például mikor súrlódásai voltak az
írószervezetekkel, semmi egyébre nem tud ott gondolni. Ráadásul –
és ez színtiszta igazság volt – ő rendkívül érzékeny mindenfajta
megrázkódtatásra… Ezt a tulajdonságot különben megfigyeltem
O.M. mindkét fivérénél is, pedig egész más alkatúak voltak, mint ő,
de szintén lelki sérültek, s szintén rögeszmévé alakították életük
minden nehéz pillanatát…

A moszkvai pszichiáter furcsa dolgot csinált: meghívta O.M.-et, hogy

járja végig vele a kórtermeket. A látogatás után megkérdezte, hogy
O.M. szerint van-e valami közös közte és a klinika betegei között.
Melyik kategóriába sorolná magát: az aggkori gyengeelméjűségben
szenvedők, a skizofrének, a mániás depressziósok, a hisztérikusok
közé?… Orvos és páciens barátként váltak el egymástól.

Másnap én azért titokban elszaladtam a pszichiáterhez: féltem, hogy

a szörnyű látvány, amelyben előző nap részünk volt, újabb sérülés
forrása lehet. Az orvos megnyugtatott Azt mondta, azért mutatta
meg O.M.-nek a betegeit, mert a dolgok ismerete csak segíthet
megszabadulnia a megrázkódtatás okozta betegség gyötrő
emlékeitől. Ami pedig ajzott idegzetét és a lelki sérülésre való
fogékonyságát illeti, abban semmi patologikusát nem látott a
pszichiáter: éppen elég súlyos megrázkódtatások érték, csak azt
kívánhatjuk, bárcsak kevesebb lenne a mi életünkben… „ő pedig
izgulékony alkat, és rendkívül érzékeny…” Így volt.

Megdöbbentett, hogy milyen könnyű szívvel csúfolódik O.M. a

tulajdon betegségén, és milyen gyorsan lemetszette magáról az
önkivület és érzékcsalódás életszakaszát. – Nagyenyka – szólt
hozzám vagy két és fél hónappal Voronyezsbe érkezésünk után,
felbosszankodva az elfuserált ebéden –, nem bírom megenni ezt a
moslékot, hisz már nem vagyok bolond…

Csak annyi maradt, úgy véltem, a betegségből, hogy O.M. időről-

időre meg akart békélni a valósággal, igazolást keresett rá.
Fellobbanásszerűen tört rá, és olyan idegállapottal járt, mintha
hipnotizálnák! Ilyenkor azt mondta, hogy együtt akar lenni a többi
emberrel, és fél, hogy kívül reked a forradalmon, rövidlátása
megfosztja attól a nagyszabású folyamattól, amely a szemünk előtt
teljesedik ki… Meg kell jegyeznem, hogy sok kortársam megélte ezt
az érzést, köztük igen érdemes emberek is, mint például Paszternak.
Jevgenyij bátyám azt mondta, hogy az értelmiség megfékezésében
nem a félelem és nem is a megvesztegetés játszotta a döntő
szerepet, bár volt elég ebből is, abból is, hanem a „forradalom” szó,
amelyről a világért le nem mondanánk. Ezzel a szóval nemcsak
városokat igáztak le, hanem sokmilliós népeket is. Olyan roppant
ereje lett ennek a szónak, hogy nem is érti az ember, minek kellettek
még börtönök meg kivégzések is a hatalmasoknak.

Szerencsére nem gyakran jött rá O.M.-re az a roham, amit ma

hazafiasságnak neveznek nálunk.

Mikor magához tért, maga is tébolynak tekintette. Azért mégis

érdekes, hogy akik művészettel foglalkoztak, azoknál a környező
valóság teljes megtagadása hallgatáshoz vezetett, teljes elfogadása
gyilkos hatással volt műveikre, elsilányította, csak a kétség volt
gyümölcsöző, azt meg sajnos üldözte a hatalom.

A legközönségesebb életösztön is arra sarkallta az embert, hogy

megbékéljen azzal, ami van.
O.M.-nek egy csepp hajlama se volt a vértanúságra, de az élethez
való jogot is drágán kellett megfizetni. Mire O.M. rászánta magát,
hogy kifizesse az első részletet, már késő volt.

Ami engem illet, hát én a kiütéses tífuszosok barakkjába kerültem. A

főorvos megállt az ágyam mellett, és azt mondta valami ellenőrnek,
hogy én súlyos beteg vagyok, s hogy engem „a biztonsági szolgálat
tart nyilván”. Azt gondoltam, hogy lázálom volt ez a beszélgetés, de
a főorvos, akiről kiderült, hogy jó ismerős, az agronómus Fegyának a
testvére, felgyógyulásom után megerősítette, hogy valóban
elhangzottak ezek a szavak, és hogy engem „a biztonsági szolgálat
tart nyilván”.

Később is, abban az időben, mikor ide-oda bolyongtam

Szovjetuniószerte, többször közölték velem a szervek hivatalos és
titkos dolgozói, vagyis a káderosztályok és a besúgók, hogy engem
„Moszkva tart nyilván”., Hogy ez mit jelent, nem tudom. A
szerkezetét kellene kiismerni a szerveknek –

amelyek valami okból nyilvántartanak – hogy megtudjam. Azt

hiszem, sokkal kellemesebb, ha senki se tartja nyilván az embert, de
el se tudom képzelni, hogy lehet azt kimódolni. Kiváncsi vagyok,
hogy mindnyájunkat „nyilvántartottak”-e, vagy csak a kiválasztottakat
Az osztályos orvos, egy derék nő, elmondta nekem, hogy
agronómus a férje, és épp táborban tölti a büntetését. Sok más falusi
értelmiségivel együtt „ment el”, mindannyiukat kútmérgezéssel
vádolták. Ez nem kitalálás, nem az ajzott képzelet szüleménye,
hanem tény. Mikor meggyógyultam, többször Moszkvába utaztam,
és az orvosnő csomagokat bízott rám, hogy küldjem el őket a
táborba. Azokban az években csak Moszkvában vettek fel
élelmiszercsomagot, most meg csak a vidéki városokban. Emma
Gerstein évekig utazgatott mindenféle fantasztikus városkákba
nehéz csomagokkal, amelyeket Anna Ahmatova Ljova számára
szedegetett össze.

Mikor a „kútmérgező” leülte a magáét és visszajött, meghívtak

bennünket egy estére. Édes bort ittunk az agronómus tiszteletére, ő
pedig románcokat énekelt lágy baritonján, és ujjongott,
Harminchétben „visszaeső bűnös” lett…

Sokat bajlódott velem egy Nyura nevű ápolónő. Az ő férje malomban

dolgozott. Egyszer elhozott egy marék lisztet éhes családjának. A
rendelet értelmében öt évre ítélték. Az ápolónők mohón felfalták,
amit a kiütéses tífuszosok és vérhasbetegek a tányérjukon hagytak.
Beszéltek bajaikról és nyomorukról.

Borotvált lejjel jöttem ki a kórházból, és O.M. elkeresztelt

fegyencnek!

A MEGBÁNTOTT HÁZIÚR

A tífuszosbarakkból O.M. nem a szállodába vitt, hanem az „ő”

szobájába. Sikerült kivennie egy ideiglenes helyiséget, egy üveges
verandát a város legjobb szakácsának düledező villájában.

Meghagyták a házat magántulajdonban a gazda érdemeire való

tekintettel, mert ő volt a lehető

legzártkörűbb étteremnek a séfje. Mondta is O.M., hogy most végre

megtudjuk, mi az a titokzatos

„zártkörűség”… Ugyanis harmincháromban a Krímben jártunk. És se

Szevasztopolban, se Feodoszijában nem engedtek be bennünket
egyetlen étkezőbe se, mondván, hogy „zártkörű”, és

O.M. tréfált, hogy ez az új Kanniverstand. Sztarij Krímben még

„zártkörű” borbély is akadt. De a szakácstól ugyan meg nem tudtunk
semmit a „zártkörű Kanniverstandról”, nem volt kedve tréfálni. Ez a
beteg, fáradt, étvágytalan öregember villája egyik szobájában
húzódott meg, a többi szobában bérlők telepedtek meg, akik már jó
ideje csak annyit fizettek, amennyit a törvény előírt. A szakács, mint
tulajdonos, köteles volt a saját zsebéből fizetni a javításokat, és
nyárra kiadta a verandát, hogy boldoguljon valahogy. Egyre arról
ábrándozott, hogy bontsák le már a házat, vagy nyilvánítsák
lakásbérleti szövetkezetnek, de az ilyen romhalmazt minden józan
eszű tanács kapásból visszautasítja. Az utolsó háziúr szomorkodott
és szegényedett, de egyre remélte, hogy szövetkezeti bérlője lesz az
úgyis lebontásra ítélt házikónak.

Harmincnégyben Voronyezs komor, kenyértelen város volt.

Száműzött, de útközben itt rekedt

„kuláktalanítottak” és szökött kolhozparasztok koldultak az utcán. A

kenyérboltoknál álldogáltak, és nyújtották a kezüket. Úgy látszik,
mind megették már a száraz kenyérhajat, amit zsákban hoztak
magukkal a szülőfalujukból. Lakott a szakács házában egy
éhségében elvadult öregember, Mitrofan.

Szeretett volna legalább éjjeliőrnek elszegődni valahová, de sehol se

vették fel. Az öreg minden kudarcát a nevének tulajdonította: – Ha
Mitrofan, gondolják, biztos egyházi személy, és kiteszik a szűrömet.
– A város közepén ott állt a félig romba dőlt szent Mitrofan-
székesegyház, és az öregnek nyilván igaza volt. Mikor téli szobába
költöztünk, Mitrofan felakasztotta magát. Utolsó jövedelemforrása is
elapadt a mi elköltözésünkkel: segített nekünk szállást keresni,
elhozott hozzánk öregisszonyokat, akik sajátságos
„házasságközvetítéssel” foglalkoztak, összehozták az odú-, priccs-
és szobatulajdonosokat a leendő lakókkal. Magánkézen maradt,
roggyant viskókban kellett keresgélni, meg azoknál, akik a
szövetkezeti bérleményükből adtak ki egy részt.

Törvénytelen dolog volt, lakótér-üzérkedés. Háziurak és lakók eleve

gyűlölték egymást. A lakók igyekeztek minél előbb összeveszni a
háziúrral, s akkor nem fizették tovább a szövetkezetihez képest
hússzoros bért. A háziúr meg a kapott pénzen kifoltoztatta a tetőt,
kicseréltette a koszorúfákat, s egyszer csak ráébredt, hogy egy tál
lencséért eladta az elsőszülöttségét, és megijedt, hogy a lakó örökké
a nyakán marad, vagyis megkaparintja a lakóteret. Általiban ezzel is
végződött a szobakiadás: a lakó bejelentkezett, ott lakott néhány
hónapig, ahogy megállapodtak, aztán összebeszélt a
házkezelőséggel – ez többnyire nem történt meg némi csúszópénz
nélkül és megkapta a koncot, vagyis saját jogon a lakóteret A
szövetkezeti bélházakban így történt, a magántulajdonban lévőkből
meg egyszerűen nem költöztek ki, bírósági úton kilakoltatni őket meg
nemigen sikerült, úgyhogy csak fizetni nem fizettek többé. Az
emberek többsége így jutott lakáshoz. Ez volt a lakótér természetes
újrafelosztása, hogy úgy mondjam. Sokkal hatásosabb volt, mint a
felesleg elkobzása és a kiutalások, és jelenetekkel, botrányokkal és
feljelentések özönével járt, aminek segítségével a lakók és a
háziurak megszabadulni törekedtek egymástól. Most rendeződtek a
viszonyok, és vége az összeütközéseknek, mert bejelentkezés
nélkül adják ki a szobákat: az a lakó, aki csak úgy, bejelentés nélkül
él, a világon semmire se tarthat igényt. A konfliktus egyetlen
lehetősége, ha egy szomszéd feljelenti a bejelentetlen lakót, de a
felsőbbség mostanában szemet huny az ilyesmi felett – változtak az
idők.

Voronyezsben szívesen fogadtak be számüzötteket a házigazdák. A

száműzött feje felett mindig ott a veszedelem, hogy még kietlenebb
helyre űzik, s ha vitájuk támadt, a gazda akár elő is segíthette a
dolgot, Ezért igen sok ajánlatot kaptunk, és O.M. napokig szaladgált
szobát nézni mindenféle nyomartanyákra, de sokáig nem sikerült
elköltöznünk, mivel mindenütt egy évre előre

kérték a bért. A verandán már megfagyott a víz, mikor Moszkvába

utaztam és fordítást kaptam.

Bámulatosan könnyen szereztem: Luppol hallott a csodáról,és biztos

volt benne, hogy különösebb kockázat nélkül elláthatja munkával
O.M:-et. Nagyon szívesen meg is tette. A fordításért járó előleget
odaadtuk egy városszéli házacska gazdájának, aki beérte félévi
bérrel. Valóságos gyötrelem volt bejutni a városba, márpedig
sokszor be kellett menni – igazolásokért, kicseréltetni a személyi
igazolványt, munkát szerezni O.M.-nek –, végeérhetetlen
várakozások a villamosmegállóban, fürtökben lógó tömegek a
villamosvagonok peronján, tolongás… A háború előtt még
Moszkvában is szörnyű, állapotok uralkodtak a városi
közlekedésben. Azon a télen megtudtuk, milyen a dühöngő

pusztai szél – a katasztrófa sújtotta emberek különösen fázékonyak.

Meggyőződhettünk róla a soros kenyérhiány és éhínség – ez
rendszeresen ismétlődött néhány évenként –, háború és száműzetés
időszakaiban.

Hamarosan kiderült, hogy annak a háznak a tulajdonosa, ahová

költöztünk, szintén agronómus, azért fogadott be bennünket, hogy
érdekes ismeretségekre tegyen szert: – Gondoltam, jönnek írók
magukhoz, Kretova, Zadonszkij, aztán majd rumbát járunk –
panaszolta, az orosz csizmás sértődött háziúr. Csalódottságában
„intézkedéseket foganatosított”: berontott, mikor a barátaink eljöttek
hozzánk – szintén száműzöttek és szintén igazolványtalanok,
Kaleckij és Rudakov –, és követelte, hogy mutassák meg a személyi
igazolványukat: – Maguk itt gyűléseznek, és én, mint házigazda,
felelős vagyok… – Ajtót mutattunk a gazdának, de az csak
szomorúan sóhajtozott, s mikor egyszer egyedül kapott, azt
panaszolta, hogy „legalább valami jobb emberek járnának
magukhoz…” Nem tudta visszaadni a pénzt, amit előre adtunk,
úgyhogy le kellett laknunk. O.M. csak nevetett: mindig is gyötörték a
házigazdák a száműzötteket, már csak ilyen a hagyomány. Régen a
rendőrségre szaladgáltak, most a GPU-ra, a mi mezőgazdánk meg
csak fenyegetőzik, de úgy látszik, „nem ír” és

„nem jár” sehova. Ezt pedig meg kell becsülni…

Következő szobánk – 1935 áprilisától 36 februárjáig béreltük – egy

valahai garniszállóban volt, ahol mindenféle gyülevész népség
húzódott meg. Néhányszor éjszakai razzia is volt a házban:
pálinkafőzőket kerestek. Fiatal kis szomszédnőnk, prostituált, imádta
O.M.-et, mert köszönt neki az utcán, s vödörrel szaladgált hozzánk
örökké, felmosta a padlót, de pénzt a világért se fogadott volna el: –
Barátságból csinálom… – Benézett hozzánk panaszkodni a három
kisunokáját nevelő öreg zsidó asszony is. Háziurunk elhatározta,
hogy kiüldözi a világból, és feljelentéseket írogatott ahová kellett,
hogy prostitúciót űz. Az öregasszony a korával védekezett – kinek
kellene az ilyen? –, meg a szobaméreteivel, ahol egymás hegyén-
hátán aludtak az unokái.

Szerencsére azt írták a feljelentők, ami esziikbe jutott, nem sokat

törődtek a valőszerüséggel, márpedig harminchétig azért kellett, mig
csak meg nem jelentek azok az újságcikkek, amelyek javasolták,
hogy jelentsük a hatóságoknak, mit beszélget a szomszéd. A
feljelentés tulajdonképpen leginkább a feljelentő színvonalát mutatja,
illusztrálja, hogy micsoda szárnyalásra képes a fantáziája. Második
voronyezsi házigazdánk ennek a létrának a legalsó fokán állt.
Egyszer behívtak bennünket az MGB ügyfélfogadó irodájába, s
megmutatták egyik feljelentését, javasolva, hogy írásban főzzünk
hozzá magyarázatot. Az vol benne, hogy éjnek idején meglátogatott
bennünket valami gyanús alak, s lövöldözés hallatszott a
szobánkból. A feljelentés első része még csak elment volna, de a
második tönkretette az egészet Jahontov, az éjszakai látogató,
akinek a felléptét városszerte falragaszok hirdették, megerősítette,
hogy reggelig nálunk üldögélt. Ezzel véget is ért az ügy.

Már az is jelezte, hegy nincs szándékukban felhasználni a

feljelentést, ha behívták az embert.

Történt velem ilyesmi harminchét után is, igaz, mikor Jezsovot

leváltották, és épp terrorapály volt.

A rendőrségen működő GDU-részlegre hívattak be Moszkvában,

ahol O.M. halála után ideiglenes bejelentkezési engedélyt kértem és
kaptam (saját lakásomba), s magyarázatot követeltek. Ez a
feljelentés sokkal kulturáltabbnak bizonyait: gyűléseket tartok a
szobámban, amelyeken ellenforradalmi beszélgetések folynak.
Paszternak volt az egyetlen ember, aki meglátogatott. Mikor
megtudta, hogy meghalt O.M., elszaladt hozzám. Rajta kívül senki
se szánta rá magát, hogy eljöjjön, ezt meg is mondtam a
megbízottnak. A dolognak nem lett következménye, illetve azt
tanácsolták, hogy ideiglenes engedélyein lejárta előtt hagyjam el
Moszkvát. Ezúttal én voltam a lakástulajdonos, engem túrt ki az
ideiglenes lakó, akit az írószövetség költöztetett be hozzánk, s
Sztavszkij kezeskedett érte. Írónak nevezte magát, de időnként
kijelentette, hogy akkora rangja van, mint egy tábornoknak.
Kosztirjov a vezetékneve. Mikor a huszadik kongresszus után lakást
akartak adni nekem Moszkvában, behívtak az írószövetségbe, és
megkérdezték, hogy vesztettem el a lakásomat Elmondtam nekik
Kosztirjovot. Iljin, a szövetség tisztviselője sokáig kereste a nevét az
írólajstromokon, de csak nem találta. Akárki volt Kosztirjov, akár író,
akár tábornok, mindegy: a klasszikus módon szerzett lakást
magának, „írni” pedig „írtak” nálunk a társadalom legkülönbözőbb
rétegeiben. Gondolom, Kosztirjov szívesen átvitorlázott volna a
szervektől az irodalomba, csak nem sikerült neki. Az az idő, mikor
hozzánk költözött, a kettős szolgálat és a kettős feladatok átmeneti
pillanata volt.

Az a voronyezsi házigazdánk, aki éjjelente lövöldözést hallucinált,

nem szégyellte írásbeli tevékenységét. Bizonyára a társadalom
hasznos tagjának, a rend vigyázőjának érezte magát. Nem lehetett
pontosan tudni, mivel is foglalkozik, ő nem beszélt róla, mi meg
jobbnak láttuk, ha nem kérdezősködünk. „Ágensnek” nevezte magát,
s folyton vidékre járt „a kollektivizálás dolgában”.

Annyi bizonyos, hogy jelentéktelen alak volt, de még az ilyeneket is

gondosan megválogatták.

Az „ágens” felesége nagyon fiatal volt, majdnem kislány, a férje azért

„vette magához”, mert ki akarta menteni a „kuláktalanitott”; család
nehéz sorsából; az asszony a férje tudta nélkül adta ki a szobát egy
alkalommal, mikor megint sokáig távol volt „a kollektivizálás
dolgában”. Az asszony kiment az átjáró konyhába, a pénzt meg
elküldte a szüleinek. A férjnek nyakába szakadtak a lakók, haszon
meg semmi. A feleség, noha „megmentette” a lovag, a markában
tartotta. Beszélgetéseikből ítélve tudhatott róla egyet-mást, amit még
azokban a kegyetlen időkben se vitt volna el szárazon.

Szemtől szemben és a háta mögött hagyományos névvel illette:

Heródesnek nevezte, s mikor válogatott gorombaságokat vágott a
fejéhez, a férfi meghunyászkodott. De a lakókkal csak nem tudott
megbékélni, és igyekezett borsot törni az orrunk alá. Bejött a
szobánkba egy eleven egeret tartva a farkánál fogva – hemzsegett a
házban, mindenféle förtelem. Udvariasan, katonás vigyázzállásban
köszöntött bennünket a küszöbön, azután azt mondta: – Engedjék
meg, hogy megsüssem! – s már ment is a födetlen izzószálas
villamos főzőlaphoz. Megvetette a főzőlapot, értelmiségi
szeszélynek, burzsuj szokásnak tartotta, amely ellen éppúgy köteles
harcolni a becsületes szovjet honpolgár, akár a kulákság ellen.
Rudakov vagy Kalickij, akik örökké nálunk lógtak, pártját fogták az
egérnek, és a háziúr, jeles gyáva férfiú lévén, mivel ellenállásba
ütközött, szégyenteljesen megfutott. A szomszéd szobából
behallatszottak az értelmiségi idegekről szóló kis viccei: majd még
jobban rájuk ijesztek, macskát sütök… Figyelemre méltó, hogy nem
ivott, ezeket a csínyjeit mind tökéletesen józanul cselekedte. Az egér
volt a főattrakciója.

Mikor O.M. Tambovba utazott szanatóriumba, a gazda kidobálta a

holminkat a szobából –

a prostituált szedte össze és őrizte meg… Mikor O.M. visszatért,

nem volt hová mennie, a szomszéd házban lévő
lapszerkesztőségben ücsörgött. Onnan telefonáltak egy ismeretlen
intézménybe, ahol a mi háziurunk, az ágens és egérgyőző dolgozott
Estére váratlanul megjelent a szerkesztőségben: –

Jöjjenek haza, megparancsolták, hogy ne csináljak botrányt – és mi

beláttuk, hogy de jó is olyan intézmény dolgozójánál lakni, ahol
katonai fegyelem van! Attól fogva olyan csendes lett, hogy szavát se
lehetett venni. Mikor találtunk új szobát és elköltöztünk, maga rakta
fel a holminkat a bérkocsira, s épp csak hogy keresztet nem vetett
örömében: ki gondolta volna, hogy a győztes lakó nem marad ott
örökre?

Mesélik, hogy harminchétben szabadult meg következő lakójától, de

nem élvezhette sokáig a lakását, táborba küldték „belső munkára”.

Három voronyezsi évünk alatt öt szobát béreltünk, a verandát is

beleértve. Az „ágens”-tól a mérnökök és technikusok fényűző új
házába költöztünk egy özvegyasszonyhoz, aki két szobáját is kiadta,
az egyiket nekünk, a másikat egy Dunajevszkij nevű fiatal
újságírónak. Az a derék fiú juttatott bennünket ehhez a pompás
lehetőséghez, de megint csak nem volt szerencsénk a
háziasszonyunkkal: az újságírónak esze ágában se volt elvenni őt
feleségül, de az özvegy csak azért fogadott be bennünket, hogy
„elegyengesse a sorsát”. Újra szerencsét akart próbálni, s nekünk el
kellett költöznünk, hogy átadjuk helyünket a férjjelöltnek. Utoljára egy
pici, földbe süppedt házikóban laktunk egy színházi varrónőnél, s az
maga volt a paradicsom, álom a visszavonhatatlanul letűnt múltból,
kárpótlás minden megpróbáltatásunkért. O.M.-et eddig sem
idegesítették a háziurakkal való súrlódások, de a varrónőnél
valósággal feléledt.

A varrónő teljesen hétköznapi teremtés volt, barátságos és jólelkű.

Az édesanyjával lakott együtt, akit nagymamának hívott, meg
Vagyikkal, a fiával, aki olyan volt, mint minden kisfiú. A férje suszter
volt, s mikor néhány évvel azelőtt meghalt, a színészek, akik nála
javíttatták a cipőt, beszerezték az özvegyet a színházba, hogy
eltarthassa a családot. Kijárták, hogy járadékot adjanak a gyerekre:
kommunista volt a suszter. Krumplin éltek, persze, s hát a
nagymama tartott a fásszínben vagy egy tucat tyúkot. Nagyon fontos
tétel volt a jövedelmükben az a kétszáz rubel, amit a szobáért
kaptak. Többnyire színészek laktak náluk, s mind a jó szívéről
ismerte az asszonyt.

Azért is ajánlották, hogy hozzá költözzünk, s mi fellélegeztünk.

Valaha sok volt a jó ember. Sőt, még a rosszak is jónak tettették

magukat, mert úgy illett. Innen a képmutatás és hamisság, a nagy
vétek, amelyeket a kritikai realizmus leleplezett a tizenkilencedik
század végén. Váratlan eredménye lett a leleplezéseknek: kihaltak a
jó emberek. Hiszen a jóság nemcsak vele született tulajdonsága az
embernek, ápolni kell, azt meg csak akkor teszik, ha van rá kereslet.
Számunkra régimódi, kihalt tulajdonság volt a jóság, a jó ember meg
amolyan mamutféle.

Mindaz, amire a kor tanított bennünket, a „kuláktalanítás”, az

osztályharc, a leleplezés, a feljelentés, a cselekedetek titkos
rugóinak fürkészése mindenre nevelt, csak jóságra nem.

Jóságot, jólelkűséget csak az isten háta mögött lelhetett az ember,

ahová nem hallatszott el az idők szava. Csak a passzív emberek
őrizték meg ezeket az ősök hagyományozta tulajdonságokat. A
visszájára fordult humanizmus mutatkozott mindenen és mindenkin.

Csendesen, nyugodtan, ember módra éltünk a varrónőnél, és

egészen el is felejtettük, hogy nekünk nincs lakóterünk. Mikor
bérkocsin, autón vagy villamoson jártam a Szovjetunió hatalmas

városait, sokszor csodálkozva vettem számba az elvillanó házak

ablakait: mennyi ablak, s miért nem nevezhetem egyiket se a
magaménak?

Ostoba álmokat láttam: óriási folyosók, olyanok, mintha fedett utcák

volnának, mindkét oldalukon ajtók. Mindjárt kinyílnak az ajtók, és én
szobát választok magamnak. Néha kiderült, hogy az ajtók mögött
holt szüleim laknak. Dühbe gurultam: szóval itt vagytok, együtt, hát
akkor én mit bolyongok? Hol az a Freud, aki ezt szorongásos
komplexusnak, elfojtott nemi ösztönnek, Oedipus-komplexusnak és
hasonló jámbor vadállatiasságnak meri nevezni?

Valaki azt mondta, hogy a szovjet állampolgároknak nincs

szükségük rá, hogy házat építsenek maguknak: joguk van
megkövetelni, hogy az állam ingyen lakást adjon nekik… De kitől
követeljék meg? Még álmomban se tudtam, hogyan kell hozzáfogni
az ilyesmihez, és felébredtem, mielőtt elérkezett volna az a boldog
pillanat, mikor végre megkapom a kiutalást, s jogot a beköltözésre, a
bejelentkezésre, a lakótérre. Voronyezsben még voltak illúzióim,
hogy van egy nehezen szerzett lakásom, egyetlen a maga nemében.
Ma már nincsenek illúzióim, és ismerem a törvényeket, amelyeknek
értelmében nekem az égvilágon semmihez sincs jogom. És hányan
vagyunk így? Csak azt ne gondolják, hogy én kivétel vagyok.
Tengernyien vagyunk.

A jövendő nemzedékek meg se értik, mi volt a „lakótér” a mi

életünkben. A lakótér miatt és a lakótérért de sok bűnt elkövettek! Az
emberek oda vannak kötve a lakásukhoz, meg se fordulhat a
fejükben, hogy ott hagyják. Kinek van szíve elhagyni az édes, drága,
értékes tizenkét és fél négyzetméteres szövetkezeti szobát? Nincs a
világon ilyen őrült, és a lakótér öröklődik is, mint a családi várak,
paloták, birtokok. Egymást gyűlölő térj és feleség, anyós és vő,
felnőtt fiak és leányok, konyha melletti szobácskájukban megragadt
volt háztartási alkalmazottak mind örökre hozzákötődtek a
„terükhöz”, s nem tudtak elszakadni tőle. A válás, a házasságkötés
problémái közül az első a lakáskérdés volt. Hallottam lovagokról,
akik elmertek otthonról, otthagyva feleségüknek a lakóteret,
hallottam menyasszonyokról, akiknek jó lakásuk volt, és
vőlegényekről, akik ilyen menyasszonyt kerestek… Okos nők
pufajkát vásároltak, és álöltözetben elszegődtek diákszállóba
takarítónőnek, s kaptak egy kamrácskát. Aztán szépen ott maradtak,
és évekig tűrték a gondnok átkoződását meg fenyegetőzését, hogy
kidobja őket az utcára. A diákszállókban laknak olyan tanárok is,
akiket szintén gyaláznak a gondnokot. Magam is megvethettem
volna a lábamat egy ilyen diákszállóban, s bezárkózva késő
éjszakáig hallgathattam volna, hogy énekelnek és táncolnak a víg
diáklányok, akikre gyakran nem jut annyi ágy, ahányan vannak,
úgyhogy a barátnők kettesével alszanak, egymást átölelve.

A letelepedési engedély is a lakással kapcsolatos – elveszítheti az

ember a saját városában a letelepedési jogát, s tán soha életében
vissza se térhet. A legtöbb embernek valóságos csapdává vált a
tulajdon lakása. Már sűrűsödtek a fellegek a feje felett, körös-körül
egymás után vitték el a barátait és kollégáit. Mi ezt úgy hívtuk, hogy
„közelednek a becsapódások”… Hanem a lakástulajdonos csak
maradt ott, ahol volt, és várta, hogy mikor jönnek érte; s míg várt,
vigasztalta magát a reménnyel, hogy ki tudja, miért, épp őtőle múlik
el ez a keserű pohár. Így őrizték az odújukat, az úgynevezett
lakásukat, s ha önálló volt és új házban volt, akkor a csapdával való
nagyobb hasonlóság kedvéért csak egy kijárata volt – az új
házakban nincs hátsó lépcső. Csak egy olyan okos nőt ismertem, aki
a leningrádi nemesek kitelepítésekor összecsomagolta a cókmókját,
és vidékre lógott, így tiszta maradt a személyi igazolványa, és ez sok
bajtól megóvta.

Engem a hajléktalanságom mentett meg a letartóztatástól. Egyszer

sikerült lakásra szert tennem. Harmincháromban Buharin addig
erősködött, míg kaptunk egy galambdúcot egy írók számára
fenntartott ház negyedik emeletén. Fél év múlva O.M.-et elvitték, de
a lakást meghagyták nekünk. Írók biztatására gondnokunk, Zalka
Máté még az MGB-be is elment engedélyt kérni, hogy kidobhassa a
száműzött lakásából az öregasszonyt – anyámat és odaadhassa a
lakást egy igazi szovjet írónak. De folytatódott a csoda, elutasították,
s megkérték, mondja meg a lakásra ácsingózó íróknak, hogy nem
kell pápábbnak lenni a pápánál. Hogy nem vették el a lakást, feléledt
bennünk a remény, hogy O.M.-et visszaengedik Moszkvába, de
mikor szükség volt rá, elvették a lakást, s mellesleg engem is
kidobtak, pedig én nem is számítottam száműzöttnek. Ha ott
maradok a moszkvai lakásban az író-tábornok mellett, már rég a
tábori közös sírban korhadnának a csontjaim. O.M. második
letartóztatása után, mikor hajlék és letelepedési engedély nélkül
hányódtam, eljöttek értem legutóbbi kalinyini bérletünkbe, de már
nem voltam ott. Nem tarthattam meg azt a szobát, mert
magánházban volt, és nagyon sokba került… Nekem nem volt
csapdám, engem, a hajléktalant elfelejtettek, így megmaradtam, és
megőriztem O.M. verseit.

És ha a jó voronyezsi varrónőnek utánunk, vagyis harminchét

nyarán olyan lakója akad, aki abbahagyja a lakbérfizetést és kiigényli
bérelt szobáját? Vajon ő is úgy gondolta volna, hogy úgy kell tenni,
ahogy mások, el kell menni a szervekhez, és feljelenteni: hogy az én
lakómnál törvénytelen összejövetelek vannak és ellenforradalmi
beszélgetések folynak… én, mint háziasszony, kötelességemnek
tartom… Vagy békésen lemondott volna az anyja és a fia betevő

falatjáról? De csak egyet tudok róla: tornác nélküli kis háza elpusztult
a háborúban, s a helyén valami egészen, de egészen más nőtt…

PÉNZ

Voronyezsben az első időben jobban éltünk, mint valaha: az Állami

Szépirodalmi Kiadót elszédítette a csoda, és adott fordítást. Zsenya
még mondta is, hogy Moszkvát megszépítette a tűzvész. Gyorsan
lefordítottam valami ocsmány regényt, s mindjárt megkaptam a
következő
szerződést. De a 34/35-ös télen a munkaadóknak alighanem
megmosták a fejüket a jóságukért, mert Moszkvába hívattak, hogy
„megismerkedjenek fordítási módszeremmel”. Sztarcev volt akkor a
szerkesztő. Dicsérte a „módszeremet”, a csoportvezető kicsalta
tőlem a könyvet, egyszerre eszébe jutott, hogy megnézze, vajon
nem válna-e javára a regénynek, ha meghúznák… Soha többet nem
láttam a könyvet, és hamarosan megjelent más fordításban
(Egyszerű emberek fészke). Egy régi szerződés alapján még
kifizettek nekünk néhány ívnyi Maupassant-fordítást, s ezzel ki is
apadt a moszkvai pénzforrás.

O.M. számtalan beadványt írt, s járt a helybéli írószövetségbe, hogy

munkát kapjon. „Elvi kérdés” volt, ahogy akkor nálunk mondták, hogy
valaki kap-e munkát vagy sem. Ez azt jelentette, hogy fentről várták
az utasítást, s az írószövetségnek kellett folyamodnia érte, vagyis
annak az intézménynek, amelyhez O.M. tartozott. Se én, se O.M.
nem kaphattunk semmiféle munkát utánajárás és várakozás nélkül.
Még ötvenötben is csak úgy állhattam munkába Csebokszariban,
hogy Szurkov elment valahová, megkapta az engedélyt, és
jelenlétemben telefonon közölte tárgyalásainak eredményét a
népművelési miniszterrel. Harmincnégyben pedig egyetlen hivatal se
adott volna száműzöttnek munkát, ha fentről el nem rendelik. Az
intézmények vezetői így próbáltak megszabadulni attól a
felelősségtől, hogy másodrendű állampolgár dolgozik náluk, de az
„éberség”

időszakaiban hiába hivatkozott volna bárki a régebbi felső

utasításokra és engedélyekre, annál is inkább, mivel sose adták
írásba ezeket a jóváhagyásokat – bólintott valaki, belemorogta a
telefonba valaki, hogy „nem bánom”, legjobb esetben azt mondta
valaki: „döntsék el maguk, mi nem ellenezzük”… A mormogásnak és
bólintásnak nem maradt nyoma az iratainkon, és a főnökök sokszor
kegyetlenül megfizettek érte, hogy „nemkívánatos elemekkel”
piszkították be az apparátust.

Oly sok évig voltunk „nemkívánatos elemek”, hogy úgy ismertük már
az egész mechanizmust, mint a tenyerünket. Változott némileg az
idők folyamán, az államhatalom mind élesebben körvonalazott
módszerekkel uralkodott az emberen, hanem az utóbbi nyolc évben,
a huszadik kongresszus óta, gyökeresen megváltozott a helyzet: új
korszak köszöntött be. De én Sztálin idejéről beszélek, és azok a
stációk, amelyeket O.M. bejárt, illusztrálják, hogy miképp süllyedt
jobbágysorba az irodalom; más területeken is ugyanaz történt, kissé
másképp, persze, de a lényeg nem változott.

Huszonkettőben, mikor Grúziából visszatértünk, minden folyóiratban

ott volt O.M. neve a munkatársak lajstromán, de a verseit egyre
bajosabb volt közöltetni. Sokatmondó volt Voronszkij magatartása: ő
mindent visszautasított. – Mit csináljak? – panaszolta Szergej
Antonovics Klicskov, a szerkesztőségi titkár. – Azt mondja: nem.
időszerű… Huszonháromban egyszerre mindenhol törölték O.M.-et a
munkatársak listájától. Nem lehetett véletlen, különben nem eshetett
volna egybe a dolog minden folyóiratnál. Valószínűleg nyáron
összeült valami ideológiai tanács, és elkezdték szétválogatni az
irodalomban a „mieinket” és az „idegeseket”. A 23/24-es télen
Buharin, aki akkor a Prozsektor nevű folyóiratot szerkeszte mondta
O.M.-nek: – Nem közölhetem a verseidet. Adj fordításokat… – Azt
hiszem, eleinte csak a lapokat érintette a korlátozás, a
huszonkettőben elfogott verseskötet (a Második könyv) még
megjelent huszonháromban, de két évvel később Narbut, a ZIF20
kiadó akkori igazgatója ugyanazt mondta, amit Buharin: –Téged nern
közölhetlek, de fordítást annyit adok, amennyit akarsz. – Αkkor már
mindenki azt írta, aki csak nem restellte, hogy MandeIstam
abbahagyta a versírást, és áttért a fordításra. O.M.-et nagyon
elkeserítette, bogy a mi sajtónkat visszhangozva a Nakanunye21 is
ezt irta. De akkor már elég nehéz volt az élet. – Csak fordítani
engednek – panaszolta O.M. De fordítani se volt olyan egyszerű. A
természetes konkurenciától eltekintve is: O.M. sohase tartozott azok
közé, akiket „el kellett látni”. A húszas évek második, felétől kezdve
egyre nehezebben lehetett fordítást kapni, nyilván elvitatták O.M.-től
a pénzkeresethez való jogát. A gyerekkönyvekkel se boldogult.
Marsak alaposan helybenhagyta a Golyók- at és A villamos- t;
biztosítószelepként már csak a koldusszegény magánkiadók
szolgáltak, amíg még megvoltak. Néhány cikket még elhelyezett
O.M. vidéken (Kijevben) meg kis színházi lapokban. Azért még nem
tiltották be egészen, csak korlátozták, és azt „ajánlották” neki, hogy
gondoljon az „időszerűséggel”… Az új szakaszt – „az ideológiai
vonal tisztaságáért” folytatott harcét – Sztálin cikke nyitotta meg a
Bolsevik- ban, amely elrendelte, hogy egyáltalán ne közöljenek nem
megfelelő dolgokat (1930). Én akkor a ZKP-ban22 dolgoztam,és azt
szűrtem le a szerkesztőségi beszélgetésekből, hogy vége a
paitizánkodásnak, meghirdették a tervszerű támadást. Azért még
beszivárgott néhány vers a sajtóba, de az Örményországi utazás-ért
(Zvezda) elcsapták 20

Zemlja i Fabirka. – Föld és Gyár.

21

Berlinben megjelenő folyóirat

22

*Za kommunisztyicseszkoje prosvescsenije – Kommunista

közművelődésért (folyóirat)

a rovatvezetőt, Cezar Volpét, aki mellesleg tudta, hogy mit vállal.

Fokozatosan szűkült a kör.

Mandelstam és Ahmatova elsőnek tapasztalták magukon, hogy mi

az a sztálini korszak, de lassanként mindenki megtudta. Sokaknak
kapóra jött az irodalom megfojtása. Némelyek ma is örülnének, ha
visszatérne a mút, küzdenek pozíciójukért és a régi tilalmak
fennmaradásáért.

A száműzetés idején már szó se lehetett megjelenésről, a fordítástól

megfosztották O.M.-et, s még a nevét se említették sehol. Csak
gyalázkodó cikkekben tűnt fel néhányszor a neve azokban az
években. Most már nem tilos kiejteni, de lusta megszokásból most
se emlegetik, Kocsetovék köreit pedig még mindig veszett dühre
ingerli. Hiszen Ehrenburgot is főképp azért bélyegezték meg, mert
Mandelstamról és Cvetajeváról ejtett néhány szót. A 36/37-es év
telén minden kereseti forrás befagyott. Csak harminckilencben
kaptam újra munkát mikor kihirdették, hogy a letartóztatottak
feleségei továbbra is élvezik munkához való jogukat, de az éberség
időszakaiban azután is mindig kidobtak. Mikor minden munka az
állam kezében van, nincs más hátra, mint az, hogy üvöltök a Kreml
fala alatt.23 Mert a lét magánlehetőségei nálunk a következők voltak
(ma már nincsenek): veteményes a telken, ahol a házunk van, ott a
tehén is, de a szénával a főnökség rendelkezik; titokban varrni, míg
a finánc meg nem fogja a varrónőt; a gépírónőre ugyanez
vonatkozik, csakhogy a háború előtt nagyon drága volt nálunk az
írógép; végezetül a koldulás, de nálunk az se jövedelmező
foglalkozás, mivel csak az állam hű szolgáinak van pénzük, azok
meg nem hozzák hírbe magukat, hogy kapcsolatban állnak egy
kitaszítottal. Ezek közül a módozatok közül mi az

„üvöltéshez” folyamodtunk, míg lehetett, vagyis igyekeztünk „elvi

döntést” kicsikarni a kérdésben.

O.M. Voronyezsben próbálkozott, én Moszkvába járogattam, s míg

beeresztettek az Írószövetségbe, beszéltem az ottani
funkcionáriusokkal, Marcsenkóval, Scserbakovval és másokkal…

Kifürkészhetetlen arcot vágtak, és egyetlen kérdésemre se

válaszoltak, de azért megkérdeztek valakit „odafent”.

A száműzetés legelső telén elvették O.M.-tol a személyi kegydíját.

Megpróbáltam utánajárni, hogy visszakapja, magyaráztam
Scserbakovnak, hogy „az orosz irodalomban szerzett érdemeket”

nem lehet elvenni, következésképp a kegydíjat se volt jogos

megszüntetni. Szellemeskedésem semmi hatást nem tett a
mágnásra: – Ugyan micsoda érdemei lehetnek Mandelstamnak az
orosz irodalomban, ha egyszer a műveiért száműzték? – replikázott.
Már egyikünk se tudott tájékozódni a jogszabályok közt, én se,
magara se tudom, meg lehet-e fosztani valakit öregségi, munkája
után járó, személyi vagy akadémiai járadékától, akit egy bizonyos
időre elítéltek, de polgári jogaitól nem fosztottak meg.
Nem véletlenül neveztem Scserbakovot mágnásnak. A
funkcionáriusnak a külleme is változott nálunk. A húszas évek
közepéig minduntalan régi földalatti harcosokba botlottunk, akiket
hasonló fiatalság vett körül. Hevesek voltak, rendíthetetlenül hittek
igazukban, szívesen vitatkoztak, agitáltak, gyakran gorombáskodtak
is. A papnövendékek és Piszarev atmoszférája lengte körül őket.

Apránként kerekfejű szőkék váltották fel őket, azok hímzett ukrán

ingben jártak, eszemadta vidám-fesztelen, mesterkélt modorú és
szándékoltan bárdolatlan népfit alakítottak. Az ő helyükbe hallgatag
diplomaták jöttek: minden szónak aranyban mérik a súlyát, csak
nehogy többet mondjanak a kelleténél, nehogy ígérjenek bármit is,
hanem lenyűgöző hatásukkal nehezedjenek az emberekre.

Scserbakov az egyik első ilyenfajta főméltóság volt. Mikor első ízben

jártam nála, mindketten 23

Anna Ahmatova: Rekviem (fiáért). Rab Zsuzsa fordítása

hallgattunk néhány pillanatig. Én azt szerettem volna, ha ő szólal

meg először, de ebből semmi se lett, mert a nagy ember lehetőséget
akart nyújtani a kérelmezőnek, hogy adja elő kérését…

Felvetettem az O.M. művei közlésének kérdését, bár tudtam előre,

hogy az ilyen próbálkozások úgyis kudarcot vallanak. Ö
elmagyarázta, hogy az irodalmi művek megjelenésének egyetlen
kritériuma a minőség: Mandelstam verset, úgy látszik, nem állják ki
ezt a próbát, ha nem közlik őket. Ugyanezt mondta Marcsenko, csak
kevésbé kiművelt hanghordozással. Scserbakov egy pillanatra
felélénkült. Megkérdezte, miről ír O.M. Azt mondtam: – A Kámáról…
– Rosszul értette. –

A partizánról? – kérdezte, és majdnem elmosolyodott, de mindjárt

eltűnt a mosoly, mikor kiderült, hogy a folyóről van szó. – A folyóról?
Miért? – Képtelenségnek tartotta. Pillanatnyi felélénkülése azt
sugallta nekünk, hogy O-M.-től valószínűleg hallelujákat és
dicshimnuszokat vártak akkoriban, és csodálkoztak, hogy nem ír.
Csak harminchétben szánta rá magát, de akkor már semmit se
vettek tekintetbe.

Azért mégis rést ütöttünk a falon, egyesült erőfeszítésünket

viszonylagos siker koronázta: O.M.-et a helybéli színházba küldték
dolgozni. Fődramaturgnak vették fel, de halvány fogalma se volt róla,
hogy mit kell csinálni. Tulajdonképpen csak fecsegett a
színészekkel, azok szerették.

Azonkívül a helyi rádiót is felfedeztük mint kereseti forrást, Az ilyen

névtelen munkához még a száműzötteket is odaengedték, igaz, csak
nyugalmas időszakokban, mikor a sajtóban nem cikázott az
„éberség” szó. Együtt csináltunk néhány műsort a rádiónak: Goethe
ifjúságáról, egy Gullivert gyerekeknek… O.M. zenei adásokhoz is
sokszor írt bevezetőt. Gluck Orpheus és Euridikéjéhez is, örült neki,
hogy mikor az utcán megy, minden hangszóróból az ő szövege árad,
amint éppen az édes Euridikéről beszél… Ugyancsak akkor csinált
fordítás-átköltéseket is nápolyi dalokból egy mély hangú száműzött
énekesnőnek.

Azért ebben a számunkra kedvező voronyezsi időszakban is elég

nehéz volt az élet. A színház 300 rubelt fizetett. Ebből a szobára
futotta (kétszáztól háromszáz rubelig fizettünk az odúinkért), és
esetleg még cigarettára. A rádió szintén két-háromszáz rubelt adott,
s engem néha megbízott az újság, hogy írjak belső recenziókat,
válaszoljak az olvasói levelekre. Mindez együtt biztosította szerény
élelmünket: rántotta ebédre, tea, vaj. Egy doboz halkonzerv
lakomának számított.

Káposztalevest főzögettünk, és nagy néha, ha nem tudtuk türtőztetni

magunkat, egy üveg grúz borba öltük a vagyonunkat. Még
Rudakovot is elláttuk valahogy: ötven rubelt küldött neki a felesége,
abból csak a puszta fekhelyre telt. Abban az évben – akkor laktunk
az „ágensnél” –

ritkán voltunk magunkban: be-benéztek hozzánk a színészek,

zenészek érkeztek vendégszereplésre.
Voronyezsnek volt saját szimfonikus zenekara – ritkaság a vidéki
városok között s minden hangversenykörúton járó művész
megfordult itt.

O.M. nemcsak a hangversenyekre járt el, hanem a próbákra is:

érdekelte, hogy a karmesterek mennyire más-más módon dolgoznak
a zenekarral. Akkor fogant meg benne egy prózai írás a
karmesterekről, de végül nem írta meg, nem volt rá ideje. Lev
Ginzburg és névrokona, Grigorij Ginzburg is eljött hangversenyezni,
sok időt töltöttek nálunk, s lakomáinkat kedvencükkel,
konzervbefőttel tettük változatossá. Marja Jugyina csak azért intézte
el, hogy Voronyezsbe jöhessen, hangversenyezni, mert O.M.-mel
akart találkozni, és sokat játszott neki. Migaj, az énekes is keresett
bennünket, de vidéken voltunk, nagyon sajnáltuk, hogy nem talált
otthon bennünket. Ezek mind nagy események voltak a mi
életünkben, O.M. társas lény volt, nem élhetett emberek nélkül,…

Harminchat őszén, mikor visszatértünk Zadonszkból, véget ért a

jólétünk. A rádióbizottságot felszámolták, mert központosították az
adásokat, a színház kiapadt, és az újságtól kapott munka szintén.
Egyszerre omlott össze minden. Ekkor mondta O.M., számba véve a
magánmegélhetési lehetőségeket, hogy: – Tehén! – S mi tehénről
kezdtünk álmodozni, csak később tudtuk meg, hogy széna kell neki.

Bármilyen nehezen éltünk még az úgynevezett jólét idején is,

hallatlan boldogság volt a voronyezsi haladék. Maga a város is
nagyon tetszett O.M.-nek. Mindent szeretett, ami valamiképpen
mezsgyére, határra emlékeztetett, s megörült neki, hogy Voronyezs
Nagy Péter végvidéke volt, itt építette az azovi-tengeri flotillát. A
határvidékek szabad levegőjét orrontotta itt, s fülelt a délorosz, még
nem ukrán beszédre. Ezért szólaltak meg ukránul nála a
mozdonysípok, A nyelvhatár Voronyezstől csak egy kicsit délebbre
húzódott, és a menyecskék, ujjukkal a szárított gyümölcsre bökve
azt kérdezték: „Ce scso za visenki?”24 Egy Nyikolszkojenevű
faluban O.M.

feljegyezte az utcaneveket, amelyek még éltek a lakosság

emlékezetében, bár már megváltoztatták őket. A falu lakói büszkék
voltak rá, hogy Péter cár korának száműzött gonosztevőitől és
szökevényeitől származnak, s az utcákat gonosztetteikről nevezték
el: gyilkos dűlőnek, sikkasztó köznek, pénzhamisítók utcájának.,.
O.M. noteszei naplófeljegyzéseivel együtt elvesztek a második
letartóztatás alkalmával, és én elfelejtettem azokat az óorosz
szavakat, amelyeket olyan könnyedén ejtett ki Nyikolszkoje népe. A
szökellő szekta tagjai voltak, és vallásos verseket szereztek
sikertelen égbe röppenéseikről. Nem sokkal érkezésünk előtt dráma
játszódott le a faluban: kitűzték a repülés napját, s szentül hitték,
hogy másnap reggelre már nem lesznek a földön, úgyhogy minden
ingóságukat elajándékozták szárnyatlan szomszédaiknak. Mikor a
zuhanás után magukhoz tértek, szaladtak, hogy visszavegyék a
tegnapi ajándékokat, és szörnyű verekedés tört ki, A legújabb vers,
amihez sikerült hozzájutnunk, arról szólt, hogyan búcsúzik a szökellő
kedvenc méhkasától, mielőtt elajándékozza! O.M. hallás után
megjegyezte, és sokszor elmondta: Nem szeretett a szökellő

felrepülni az égbe, jobb szeretett itt a földön, itt a háza, méhkaptára,

felesége…

Télen Voronyezs jégmezővé változott: örökös síkosság, Ahmatova

kristályai, amelyeken

„félénken lépegetek”… Hiszen már a nagyobb városokban se

maradtak meg mindenütt a lapátos-homokhintő házmesterek. O.M.
nem bánta se a jeget, se a szelet. Olykor elbűvölte a város, de
többnyire inkább átkozta, és szeretett volna megszökni.
Tulajdonképpen csak az nyomasztotta –

ahogy a zárt ajtók –, hogy ide van láncolva. „Olyan a természetem,

hogy úgyis mindig várok valamire – mondta s most még ideültetnek
Voronyezsbe, hogy szüntelenül várjak valamit.”

Csakugyan úgy alakult az élet, hogy folyton vártunk valamire:

pénzre, válaszra a leveleinkre vagy kérvényeinkre, kegyes bólintásra
vagy megmenekülésünkre… Én soha életemben nem láttam még
embert, aki olyan mohón élte volna meg a jelent, mint O.M. Szinte
fizikailag érzékelte az idő
tartamát, életünk minden pillanatát. Ebben az értelemben épp az
ellentéte volt Bergyajevnek, aki azt mondja, hogy sohase tudott
megbékélni az idővel, s hogy minden szorongásos vágy az
örökkévalóság utáni vágy. Én azt hiszem, hogy minden művész
érzékeli az örökkévalóságot már a múló pillanatban is, sőt, szívesen
megállítaná, hogy még érzékelhetőbb legyen. A művész kielégítetlen
vágya nem az örökkévalóság sóvárgása, hanem annak az érzésnek
az ideiglenes kihagyása, hogy a teljes, dús, sűrű pillanat maga felér
az örökkévalósággal. A jövő érzékelése 24

Mennyi a cseresznye?

természetesen ebben a szorongó vágyban születik, s így lett O.M.

„várakozó”. Voronyezsben ez a két tulajdonsága egyre erősebb lett,
s szorongásos pillanataiban el akart menekülni, mindegy, hogy hová,
de nem lehetett, mert oda volt kötve. De az is lehet, hogy olyan
madár volt, amelyik nem tűri a kalitkát, s ezért állandóan különféle
bizonyítványokat szerzett, hogy legalább néhány napra engedjék
Moszkvába: kivétetni a manduláját – soha életében nem volt
torokgyulladása gyógykezelésre vagy „irodalmi ügyei” intézésére,
megfeledkezve róla, hogy neki semmiféle irodalmi ügyei nincsenek,
és nem is lehetnek. Persze nem kapott engedélyt az utazásra.
Annyit panaszkodott, hogy Ahmatova meg Paszternak még
Katanyanhoz is elment: kérték, hogy irányítsák át egy másik
városba. Ezt a kérést is megtagadták. Katanyan irodája bárki előtt
nyitva állt, azért tartották fenn, hogy összegyűjtse azokat a
kérvényeket, amelyekre nemmel válás zoltak. Úgyhogy O.M. a
három év alatt egyfolytában Voronyezsben volt, egyetlenegyszer
lépte át az engedélyezett körzete határát: a tambovi szanatórinmba
ment, de csaknem azonnal ott is hagyta. De a megyében utazgatott
egypárszor az újság megbízásából, meg Zadonszkba, nyaralni. Úgy
sikerült Zadonszkba mennünk, hogy Anna Ahmatova szerzett ötszáz
rubelt Paszternaktól, és maga is hozzátett ötszázat.

Egyszeriben úgy éreztük, hogy gazdagok vagyunk, és teljes hat

hetet töltöttünk Zadonszkban.
Harminchat nyarán szakadt vége a mászkálásnak: Zadonszkban
hallottuk a rádióban, hogy új perek lesznek, s új korszak kezdődik
életünkben. Küszöbön állt a harminchetes esztendő. Ekkorra már
O.M. súlyos beteg volt. Az orvosok nem tudták vagy nem akarták
megállapítani, hogy mi baja.

Rosszullétei anginás rohamokra hasonlítottak. Fulladozott, de azért

csak dolgozott tovább.

Valójában két végén égette a gyertyát, és jól tette. Ha fizikailag

egészséges lett volna, mennyi felesleges gyötrelmet kellett volna
kiállnia!

Rettenetes út állt előtte, és most már tudjuk, hogy a halál volt az

egyetlen menekvés. O.M.

nemzedéke, de még az enyém se, már semmi jót se érhet meg. De

O.M. még addig a viszonylag jobb Sztálin utáni időszakig, amit mi
Annával valóságos áldásnak tartunk, még addig se húzhatta volna
ki. Én ezt világosan felfogtam a negyvenes évek végén és az
ötvenes évek elején, mikor azoknak a többségét, akik büntetésüket
kitöltötték – sokan közülük a fronton is voltak – újra táborba küldték.

– Jól tette O.M., hogy mindjárt meghalt – mondta nekem

Kazarnovszkij, aki a gyűjtőtáborban találkozott O.M.-mel, aztán még
vagy egy tucat évet töltött Kolimában. Álmunkban se gondoltunk
volna erre Voronyezsben. Hiszen valószínűleg azt hittük, hogy
rosszabb már nem történhet velünk… Vagyis inkább igyekeztünk
nem gondolni a jövőre, akár a többi halálra szánt. Tudat alatt
készültünk a halálra, megnyújtva és meghosszabbítva minden
pillanatot, hogy íze az ajkunkon maradjon, mert Voronyezs csoda
volt, s a csoda vezérelt oda bennünket.

A CSODA FORRÁSAI

Buharin utóiratot fűzött Sztálinnak írt leveléhez, hogy járt nála

Paszternak, mert nagyon nyugtalanítja Mandelstam letartóztatása.
Nyilvánvaló, hogy mire kellett Buharinnak az utóirat: így adott hírt az
úgynevezett visszhangról vagy közvéleményről. Szokásainknak
megfelelően meg kellett személyesítenie a dolgot. Azt lehet
mondani, hogy egy személy izgul, de egy egész csoport, mondjuk,
az értelmiség vagy az irodalmi berkek hangulatáról vagy
elégedetlenségéről egy szót se szabad ejteni. Nálunk egyetlen
csoportnak se lehet különvéleménye semmifyen eseményről. Ezen a
téren olyan finom fokozatok vannak, hogy csak az értheti meg, aki
belebújik a bőrünkbe. Buharin

megtartotta valamennyi illemszabályt, hogy biztosítsa az ügy sikerét

És ez az utóirat a magyarázat, hogy miért éppen Paszternakot hívta
fel Sztálin, és nem mást.

Június végén történt ez a beszélgetés, mikor már felülvizsgálták

O.M. ügyét. Paszternak sok embernek beszélt róla. Épp azon a
napon járt Ehrenburgnál, aki épp Moszkvában volt… De az
érdekelteknek, vagyis nekem, Jevgenyij sógoromnak, Anna
Ahmatovának egy árva szót se szólt.

Igaz, hogy telefonált aznap Jevgenyijnek, aki már tudott a

felülvizsgálásról, és megnyugtatta, hogy minden jóra fordul, de
ennyivel be is érte. Jevgenyij pusztán derűlátó jövendölésnek
tekintette a megnyugtatást, és az égvilágon semmi jelentőséget nem
tulajdonított neki. Magam is csak néhány hónap múlva szereztem
tudomást Sztálin telefonjáról, mikor a tífusz és a vérhas után
másodszor utaztam Voronyezsből Moszkvába. Sengeli egy véletlen
beszélgetés alkalmával megkérdezte, hallottuk-e mi is a
szóbeszédet, hogy Sztálin felhívta volna Paszternakot, s igaz-e a
pletyka. Sengeli biztosra vette, hogy csak a csapongó képzelet
koholmánya az egész, hiszen Paszternak nem szólt nekem. Én azért
mégis úgy határoztam, hogy elmegyek a Volhonkára: nem zörög a
halaszt, ha a szél nem fújja… Sengeli elbeszélése az utolsó szóig
igaznak bizonyult – Paszternak egyenes beszédben mondta el a
beszélgetést, vagyis idézte magát is, beszélgetőtársát is. Sengeli is
éppígy mesélte el: úgy látszik, Paszternak mindenkinek egyformán
adta elő, s Moszkvában a hiteles változat terjedt el.

Én úgy mondom el, ahogy tóle hallottam.

Paszternakot telefonhoz hívták, s megmondták, ki telefonál.
Paszternak azonnal panaszkodni kezdett, hogy rossznl hallani, mert
társbérleti lakásból beszél, és zajonganak a gyerekek a folyosón.

Azokban az években az ilyen panasz még nem volt kérés, hogy

azonnal, csodaszerűen rendezzék az ember lakáskörülményeit.
Csak akkoriban Paszternak minden beszélgetést ezzel a panasszal
kezdett. Ha nekünk telefonált, Annával halkan megkérdeztük
egymástól: – A társbérletet már befejezte? – Sztálinnal súgy beszélt,
mint mindnyájunkkal.

Sztálin közölte Paszternakkal, hogy felülvizsgálják Mandelstam

ügyét, és minden rendben lesz.

Ezután váratlan szemrehányás következett: miért nem fordult

Paszternak az írók szervezeteihez vagy „hozzám”, miért nem próbált
közbenjárni Mandelstamért. „Ha én költő volnék, és a költő

barátom bajba kerülne, én kezem-lábam törve próbálnék segíteni

rajta…”

Paszternak válasza: „Az írószervezetek már huszonhét óta nem

foglalkoznak ilyesmivel, de ha én valóban nem megyek sehova,
valószínűleg Sztálin elvtárs se tudott volna meg semmit… ”

Paszternak még hozzáfűzött valamit a „barát” szóval kapcsolatban,

tisztázni óhajtotta O.M.-mel való viszonya jellegét, amely persze
nem a barátság keretei közé illeszkedett. Ez a megjegyzés nagyon
jellemző a Paszternak stílusára, és semmi köze se volt az ügyhöz.
Sztálin közbevágott, megkérdezte: „De kiváló költő, nem?”
Paszternak azt felelte: „“Nem erről van sző.” „Hanem miről?” –
kérdezte Sztálin. Paszternak azt mondta, hogy szeretne találkozni és
beszélni vele.

„Miről”?” ,Életről és halálról” – felelte Paszternak. Sztálin letette a

kagylót. Paszternak megpróbált megint összeköttetésbe lépni vele,
de csak a titkárral beszélhetett. Sztálint többé nem lehetett elérni
telefonon. Paszternak megkérdezte a titkárt, hogy említheti-e
bárkinek ezt a beszélgetést vagy hallgatnia kell róla. Váratlanul
felhatalmazták rá, hogy fecsegijen, nem kell eltitkolnia a
beszélgetést… Maga Sztálin kívánta, úgy látszik, hogy minél
nagyobb visszhangot verjen a dolog.

Hiszen nem csoda a csoda, ha nem káprázik belé a szemünk.

Ahogy nem árultam el annak az egyetlen embernek a nevét se, aki

lemásolta a Sztálin-verset, mert úgy gondolom, hogy semmi köze az
O.M. feljelentéséhez és letartóztatásához, éppúgy nem

idézem Paszternaknak egy bizonyos válaszát se, mert aki nem

ismeri őt, úgy érezheti, hogy ellene szól. Különben ártatlan
megjegyzés, de némi egocentrizmus sejlik fel benne, az, hogy
Paszternak mennyire el volt foglalva magával. Nekünk, akik
ismertük, csak nevetséges volt egy kicsit az a megjegyzés.

Most már mindenki látja, hogy mit ért Sztálin csodája, de

Paszternaknak nemcsak abban a megtiszteltetésben volt része,
hogy Moszkvaszerte elhíresztelhette, hanem abban is, hogy erkölcsi
prédikációt tartottak neki. A csoda elérte célját: az áldozatról a
jótevőre, a száműzöttről a csodatevőre terelődött a figyelem.
Meglepő jellegzetessége a kornak, hogy azok közül, akik a csodáról
beszéltek, egyetlenegy se kérdezte meg, hogy vajon Sztálin miért
kivételez ennyire a költőkkel, miért vélekedik úgy, hogy az embernek
kezét-lábát törve kell költő barátja segítségére sietnie, mikor ő
nyugodt lélekkel a halálba küldi a maga barátait és elvtársait. Ezen
még Paszternak se gondolkodott el, s kicsit össze is rezzent, mikor
szóvá tettem. Kortársaim komolyan vették a költőbarátságról szóló
erkölcsi prédikációt, és el voltak bűvölve, hogy ilyen heves és
temperamentumos is tud lenni az uralkodó. De O.M.-nek meg
nekem Lominadze lebegett a szemünk előtt, akit akkor hívtak el
Tbilisziből a kivégzésére, mikor épp arról tárgyalt vele O.M., hogy
esetleg Tbilisziben maradna a levéltárban dolgozni; S Lominadzén
kívül mindazok, akiknek akkorra már lerepült a fejük. Voltak elegen,
de nálunk makacsul csak harminchéttől fogva tartják számon őket,
mikor hirtelen elfajult a dolog, és Sztálin mindenkit öldösni kezdett.
Maga Paszternak elégedetlen volt a beszélgetéssel, és sokaknak
panaszolta, hogy nem tudott élni az alkalommal, nem tudta kicsikarni
a személyes találkozást. Nekem is panaszkodott… O.M.

miatt nem aggódott, fenntartás nélkül hitt Sztálinnak, hogy őneki

nem lesz semmi baja. Annál érzékenyebben érintette a maga
kudarca: mint országunk sok polgárát, őt is betegesen érdekelte a
kremli remete. Én úgy vélem, szerencséje volt Paszternaknak, hogy
nem esett meg az a hön óhajtott találkozás, de mikor ez történt, még
sok mindenre nem jöttünk rá. Még meg kellett tudnunk egyet-mást.
És még egy meglepő jellegzetessége a kornak: hogyan vakíthatták
el kortársaikat azok a korlátlan uralkodók, akik azt ígérték, hogy
mindenáron megteremtik a földi paradicsomot? Ma senki se
kételkedik benne, hogy a két költő és a fejedelem összecsapásában
a költők oldalán volt az erkölcsi tekintély is, a történelmi érzék is, a
belső igazság is. Mindazonáltal Paszternak nehezen viselte a
kudarcát, s maga mondta nekem, hogy sokáig még verset írni se
tudott. Még érteném, ha Paszternak meg akarta volna tapintani a kor
sebeit. Mint ismeretes, később megtette, de nem kellett hozzá
uralkodókkal találkoznia. De akkor, azt hiszem, Paszternak hitte,
hogy Sztálinban testesül meg a kor, a történelem, a jövő, és csak
szerette volna közelebbről szemügyre venni az élő és lélegző
csodát.

Most azt terjesztik, hogy Paszternak úgy elgyávult, mikor Sztálinnal

beszélt, hogy megtagadta O.M.-et. Nem sokkal azelőtt, hogy
megbetegedett, találkoztam vele az utcán, és ő mesélte. Azt
ajánlottam, hogy írjuk le együtt a beszélgetést, de ő nem akarta. De
az is lehet, hogy úgy fordultak az események, hogy kisebb gondja is
nagyobb volt a múltnál.

Mivel vádolhatnánk Paszternakot, kivált ha azt is tekintetbe vesszük,

hogy Sztálin azonnal értesítette az ügy felülvizsgálásáról és a maga
jóindulatáról·? A mai változatok szerint Sztálin azt kívánta volna,
hogy Paszternak vállaljon kezességet O. M.-ért, de ő nem vállalt,
Szó se volt ilyesmiről, kezességről nem is beszéltek.
O.M. meghallgatta a részletes beszámolót, és meg volt elégedve
Paszternakkal, különösen az írőszervezetekre vonatkozó
mondásával, hogy „huszonhét óta nem foglalkoznak ilyesmivel…–

Pontos felvilágosítást adott – nevetett. Magának a beszélgetésnek

nem örült. – Minek keverték bele Paszternakot? Magamnak kell
kiveckelődnöm belőle, ő nem tehet róla… – És: – Teljesen igaza van,
nem arról van szó, hogy ki kiváló költő s ki nem… Miért fél Sztálin
annyira a „kiváló költőktől”?

Valóságos babona ez nála, Azt hiszi, varázsolni is tudunk… – És

végül: – Megtehette a hatását az a vers, ha így kikürtölte, hogy
felülvizsgálják az ügyet…

Különben nem tudni, mi történik, ha Paszternak ékes

fülemülehangon eldalolja a költői művészet és a kiváló költők
dicséretét, lehet, hogy végeznek O.M.-mel, mint Mihoelsszel,
mindenesetre szigorúbban intézkedtek volna a kéziratok
megsemmisítéséről. Biztosra veszem, hogy csak a LEF25-költők és
szimbolisták szüntelen gyalázkodásának köszönhették
fennmaradásukat: exköltő, exesztéta, valahai versek… Úgy vélték a
gazdák, hogy O.M.-et már megsemmisítették, eltiporták, hogy ő már
„tavalyi hó”, így nem keresték a kéziratokat, nem igyekeztek eltörölni
a nyomait. Elégették, ami a kezükbe került, s ennyivel be is érték. Ha
nagyobb véleménnyel vannak Mandelstam költői örökségéről, se én
nem maradok meg, se a versek. Valaha ezt úgy hívták hogy „a
szélbe szórták a hamvait”.

A Sztálinnal folytatott beszélgetés külföldi változata nagyon ostoba:

azt írják, O.M.

vendégségben volt Paszternaknál, és idegenek előtt elmondta a

verset, s a szegény házigazdát

„becitálták a Kremlbe, és gyötörték”… Minden szó elárulja, hogy

mennyire nem ismerik a mi életünket. Egyébként kinek van akkora
képzelőereje, hogy a valósághoz híven elgondolhassa, mennyire
gúzsba voltunk kötve? Sztálinról egy szót se mert szólni senki,
nemhogy „vendégségben”

elmondani egy ilyen verset… Aki elmegy valakihez, és a vendégek

előtt elmond egy Sztálin-ellenes verset, csak provokátor lehet, de
még az se merészelte volna. A Kremlbe pedig senkit se idéztek be

„kihallgatásra”, az az ünnepi fogadások és a kitüntetések

adományozásának helye volt. A kihallgatások számára ott volt a
Lubjanka, de oda Mandelstam ügyében nem idézték be
Paszternakot. Sajnálni se kell őt a Sztálinnal való beszélgetés miatt,
egy cseppet se ártott neki.

Azonkívül úgy alakult az élet, hogy mi nem voltunk Paszternaknál, ő

jött el hozzánk néhanapján.

Ezzel mindannyian be is értük.

ANTIPÓDUSOK

Bizonyos viszonylatokban O.M. és Paszternak antipódusok voltak,

de az antipódusok egyazon tér ellentétes pontjaiban helyezkednek
el. Egy vonallal össze lehet kötni őket. Vannak közös jellemzőik és
meghatározóik. Létük feltételezi egymást. Egyikük se lehetett volna,
mondjuk, Fegyin, Csanyin vagy Blagoj antipódusa.

O.M. két verse mintegy válasz Paszternaknak, az egyik egy versére,

másik egy félbeszakadt beszélgetésre. Először a másodikról
beszélek, vagyis a lakásról szóló versről. Létét Paszternak egy
szinte véletlen megjegyzésének köszönheti. Paszternak beugrott
hozzánk a Furmanov utcába, hogy megnézze, hogy rendezkedtünk
be az új lakásban. Búcsúzóban sokáig topogott és döngicsélt az
előszobában. – No most már van lakás, lehet verset írni – mondta,
és elment.

25
Levij Front iszkussztva = A művészet Baloldali Frontja (kommunista
írók csoportja, pl. Majakovszkij is tagja volt.)

– Hallottad, mit mondott? – dühöngött O.M. Utálta, ha valaki a

körülményekre panaszkodott, hogy rendezetlen az élete, nem jó a
lakása, nincs pénze, azért nem tud dolgozni, Mély meggyőződése
szerint semmi se akadályozhatja meg a művészt, hogy megcsinálja,
amit meg kell csinálnia, és fordítva, a jólét nem lehet ösztönzője a
munkának. Nem azért, mintha idegenkedett volna a jóléttől, az ellen
igazán nem lett volna semmi kifogása,… Körülöttünk elkeseredett
harc dúlt a kényelmes élet „írói fejadagjáért”, s a lakás volta
legnagyobb hadizsákmány. Valamivel később már holmi nyaralókat
is adogattak jutalmul… Paszternak szavai az elevenébe találtak
O.M.-nek –

O.M. elátkozta a lakást, és azt mondta, adjuk oda azoknak, akiknek

szánták: a becsületes árulóknak, az „ábrázolóknak” és más hasonló
lihegőknek…

Nem azért átkozta el a lakást, mintha a csavargóéletet akarta volna

dicsőíteni, hanem mert iszonyodott a fizetségtől, amit kértek érte.
Nekünk semmit se adtak ingyen, se nyaralót, se lakást, se pénzt…

Paszternak regényében szintén felbukkant a „lakás”, vagyis inkább

az íróasztal, hogy a gondolkodó ember dolgozhasson mellette.
Paszternak nem tudott meglenni asztal nélkiil, író ember volt. O.M.
járkált, úgy csinált verset, aztán egy pillanatra leillt, és leírta.
Munkastílusukban is ellentétei voltak egymásnak. És Mandelstam az
egész nép roppant jogfosztottságának napjaiban aligha védelmezte
volna asztalhoz való saját, külön írói jogát.

A másik, Paszternakkal kapcsolatos vers a Már itt az éjszaka…

Válasz Paszternaknak azokra a soraira, ahol azt mondja: Nem sorok
visszhangja, nem ám, A rím csak ruhatári szám, Jegy az oszlop
melletti helyre… Itt szembeszökően kirajzolódik a Konzervatórium
nagytermének architektúrája, ahová jegy nélkül is beengedtek
bennünket. Azonkívül a költő kiváltságos társadalmi helyzete. O.M. a
versében elutasította „az oszlop melletti” helyet. O.M. inkább
Cvetajevához hasonlóan gondolkodott a jólétről, a korral való
megbékélésről, semmint Paszternakhoz, csakhogy Cvetajeva
elutasítása sokkal elvontabb. O.M. egy meghatározott korral ütközött
összeses elég pontosan meg is határozta a kor jellemző vonásait, s
azt is, hogy neki mi elszámolnivalója van vele.

Még huszonhétben egyszer azt találtam mondani Paszternaknak: –

Vigyázzon, mert még örökbe fogadják… – Ő többször is felemlegette
nekem, utoljára harminc év múlva, mikor már megjelent a Zsivago
doktor. Még első beszélgetésünk alkalmával – róla és O.M.-ről
beszéltünk –

mondtam neki, hogy ő kezes, ismerős, moszkvai jelenség, halk

szavú nyaraló.

Ez a moszkvai természete érthető irodalmi funkcionáriusainknak, s

hajlandók megbékélni vele, de mégis elkerülhetetlen a szakítás: ők
olyan területekre tartanak, ahová Paszternak nem követheti őket.
Mandelstam pedig nomád, tőle még a moszkvai házak falai is
visszahőkölnek. Később rájöttem, hogy O.M.-mel nem így áll a
dolog, őt belekergetik a nomádságba. Ami Paszternakot illeti, nem
akartam én Kasszandrának feltolni magam, csak valamivel
hamarabb ütköztem bele a valóságba, mint ő. Ahogy a
fehémemüsnő is megelőzött engem tapasztalat dolgában, de én
észrevettem, hogy előbb-utóbb mindenkinek kinyílik a szeme, csak
sokan leplezik, hogy már látnak.

Egyik utolsó találkozásunkkor Paszternak emlékeztetett rá, hogy mit

mondtam az elkerülhetetlen szakításról.

Mindkettejük lelki alkatában benne volt a sorsuk, mint bábban a

pillangó. Mindkettejüket eljegyezte az irodalom, de Paszternak egy
ideig közeledni is akart hozzá, O.M. pedig elfele igyekezett tőle.
Paszternak megállapodottságra, elsősorban anyagi
megállapodottságra törekedett, s tudta, hogy oda az irodalmon át
vezet az út. Sohase hagyta el ezt a kört, és sohase rugódozott
ellene.
Hiszen Zsivago doktor maga sem orvos, hanem költő, és nem
Paszternak szakadt el az irodalomtól, hanem csak Zsivago, de az is
csak akkor, mikor szerzője látta már, hogy elkerülhetetlen a szakítás.

Paszternak fiatalkorában következetesen végiggondolta, hogy az

irodalomnak melyik formája juttatja megfelelő társadalmi álláshoz és
ahhoz a bizonyos megállapodottsághoz, Valamelyik O.M.-

nek írt levelében még olyat is mond, hogy hivatásos lapszerkesztő

szeretne lenni. Nyilvánvaló, hogy ez a sárgacsőrü Paszternak
képtelen ábrándja. De Paszternak és O.M. képtelen tervei
elképesztően különböztek egymástól. O.M. világéletében kapálózott
az irodalmi élet és az irodalmi robot ellen, akár fordításnak hívták,
akár szerkesztésnek, akár a Herzen-házban folyó ülésezésnek vagy
valamilyen nyilatkozatnak, amit a kor követelt. Paszternakon a
centripetális erő uralkodott, O-M.-en pedig a centrifugális. És az
irodalom ennek megfelelően bánt velük: eleinte jóindulatú volt
Paszternakkal, O.M.-et első lépéseitől kezdve pusztította. – Hiszen
Paszternak se a mi emberünk –

mondta nekem egyszer Fagyejev, az O.M. verseit lapozgatva –,

mégis valahogy közelebb áll hozzánk, van, amiben egyetérthetünk…
– Fagyejev akkor a Krasznaja Nov szerkesztője volt, O.M.

pedig már betiltott költő. Én vittem el Fagyejevnek a verseket, mert

O.M. beteg volt. Azokat a verseket, amelyek most az új versek Első
füzetében szerepelnek. Fagyejev rá se hederített A farkas-ra, se a
Farkas-ciklus- ra. Csak egy Nyolcsoros keltette fel az érdeklődését:

Szép merített rendőr-papíron

vasszálkát fal az éj, monoton

csillagdám, írnak a jómadarak, tért

ülnek, és már kész is a rapport.

És ka netán hunyorogni akar,

kérvényt nyújtson hát be hamar,

Mind, aki izzana, ima, ragyogna

engedélyt kap újra meg újra …

O.M. csak csibészkedésből nyomta a kezébe ezt a tréfás verset.

– Miért van két p-vel a raport? – kérdezte Fagyejev, és mindjárt rá is

jött, hogy a RAPP miatt.

És fejcsóválva visszaadta a verset: –Paszternakkal sokkal könnyebb

dolgunk van, ő

a természetről ír. – De hát persze nemcsak a versek tárgyáról volt

szó, még csak nem is magukról a versekről, hanem arról, hogy
Paszternaknak csakugyan voltak bizonyos érintkezési pontjai a
megszokott, a hagyományos irodalommal, s így az egész RAPP-pal,
Mandelstamnak meg nem voltak. Paszternak akarta a barátságot,
Mandelstam elutasította. Nem érdemes töprengeni rajta, hogy
melyiküknek volt igaza. Kancsal kérdés lenne. De figyelemre méltó,
hogy életük végén mindketten olyasmiket tettek, ami ellentétes volt
egész életük irányával: Paszternak regénye megírásával és
kiadásával a nyílt szakítást választotta, Mandelstam pedig már
hajlandó lett volna a közeledésre, csakhogy, mint kiderült, késő volt.
Tulajdonképpen Mandelstam csak menekülni akart, mikor már a
nyakán volt a kötél, de mégiscsak így volt. Ahmatova némileg más
helyzetben volt. Őrá azzal hatottak, hogy túszként fogva tartották
Ljovát. Különben az úgynevezett „pozitív”

versei sohase látták volna meg Isten világát…

***

Egyvalamiben következetes volt Paszternak egész életében: abban,

hogy mint vélekedik az értelmiségről, jobban mondva azokról az
értelmiségiekről, akiknek az életéből a forradalom után eltűntek a
tisztes külsőségek, s békés mindennapi életük szétesett. Valójában
Paszternak nem veszi észre az értelmiség mint egység belsejében
lejátszódó folyamatokat: az egyetemi tanárok unalmas alakok, lapos
gondolataik vannak, nem méltók Zsivago barátságára. Tönkremegy
Zsivago családjának élete, s a szerző a lázadó népet hibáztatja érte.
Paszternak az állam védőfalát szeretné odaállítani az entellektüel és
a nép közé. Kicsoda Zsivago titokzatos öccse, az az arisztokratikus,
kirgiz szemű ember, aki úgy jelenik meg mindig, mint a jő szellem, az
élelmiszerrel, pénzzel, jó tanáccsal, „pártfogással” és segítséggel?
„Megfejthetetlen volt hatalma talánya” – mondja Paszternak. Pedig a
győztesekkel és az állammal való kapcsolata nyilvánvaló végig az
egész regényben, s ahogyan segíti bátyját, az is félreismerhetetlenül
„az állami csodák” rendjébe tartozik, az olyanokéba, amelyekhez
telefonhívások, transzmissziós szíjak szükségeltetnek, meg a Gorkij
tanácsára alakúié és a tudósok életkörülményeinek javításával
foglalkozó bizottságok. Akkora pozíciója van, hogy megígéri
bátyjának, hogy külföldre küldi, vagy visszahozatja Moszkvába a
száműzött, Párizsban lakó családját. Paszternak nagyon jól tudta, ki
tehette ezt meg a fejesek közül a harmincas évek elején. Ha Zsivago
meg nem hal, a testvére révén neki is kerül „jegy az oszlop melletti
helyre”. Mandelstamtól teljesen idegen volt, hogy a csodatévő
államra számítson.

Hamar rájött, hogy mit ad az embernek az űj típusú állam, és nem

reménykedett a pártfogásában.

Hitte, hogy bíróként ítél majd a nép, s azt is mondta, hogy Felkelsz
nyomott évek fölébe, / Ó nap, világ bírája, nép. Én is osztozom
ebben a reményben, és tudom, hogy ítél a nép, ha hallgat is.

***

Paszternak Ginc néven Linde politikai biztosról beszél, akit a

katonák öltek meg a fronton.

Paszternak szerint ez volt a büntetésük azoknak, akik fellázították a

katonatömegeket, de nem tudták irányítani és kézben tartam őket,
ahogy a kozáktisztek…, O.M. jól ismerte Lindét, azt hiszem,
Szinanyjéktól. Megtudjuk, hogy ő mit gondolt a pusztulásáról, ha a
következő sorokat idézzük: Messzi poklába megáldani őt / Leszáll
könnyű léptekkel Oroszország…

***

A Hamlet- ről szóló tanulmányában azt írja Paszternak, hogy Hamlet

tragédiája nem gyenge akarata, hanem az, hogy megtéve, amit fiúi
kötelessége parancsolt, elveszíti az örökösödési jog biztosította
örökségét, más szóval azt a bizonyos jegyet „az oszlop melletti
helyre”. Moszkva Paszternaknak öröklött birtoka volt. Lehetett olyan
pillanat, mikor úgy érezte, hogy lemondott örökségéről, de hát végül
is ez nem történt meg, és minden az övé maradt. Marina Cvetajeva
is törvényes örökösként jött Moszkvába, és úgy is fogadták. De neki
semmiféle örökség nem illett az egyéniségéhez, és el is fordult tőle,
mihelyt saját költői hangjára lelt. Az akmeistákat, Ahmatovát,
Gumiljovot, Mandelstamot, egészen másként fogadták. Őbennük volt
valami, ami lappangó, haragot váltott ki az irodalom mindkét
táborában. “Velük Vjacseszlav Ivanov és környezete is, Gorkij köre is
ellenségesen viselkedett. Gumiljovval eleinte nem, csak Idegen ég
című akmeista kötete után. Ezért őket mindig is el akarták törölni a
föld szíréről, és sokkal keményebben harcoltak ellenük, mint más
költők ellen. O.M. mindig azt mondta, hogy a bolsevikok csak azokat
kímélik, akiket közvetlenül a szimbolistáktól kaptak. Az akmeistákkal
nem így történt. A szovjet érában a LEF tagjai is, a szimbolisták
maradéka is a fő csapást az utolsó akmeistákra, Ahmatovára és
Mandelstamra mérték. Néha egészen nevetséges formát öltött ez a
harc, a Brjuszov cikkeiben például, aki egekig

magasztalta a „neoakmeizmust”, élén Mandelstammal, s

tanítványául emlegetett boldog-boldogtalant, aki csak rossz hírbe
keverhette az irányzatot. Még mulatságosabb O.M. és Brjuszov
személyes összezördülése. Egyszer Brjuszov meghívta magához
O.M.-et a hivatali szobájába, s hosszasan dicsérgette a verseit,
közben Makajevszkijt, egy kijevi költőt idézve, aki rosszul használta
a latin szavakat. Máskor meg egy értekezleten, ahol az akadémiai
fejadag-kiutalásokat intézték, Brjuszov amellett kardoskodott, hogy
O.M.-nek második kategóriájú fejadagot adjanak: úgy tett, mintha
összetévesztené egy azonos nevű jogásszal. Ez a tízes évek
évődéseinek stílusa volt, politikai támadásban sohase vett részt
Brjuszov, azzal a nála fiatalabb LEF foglalkozott.

O.M. nagyon vágyott a szimbolisták és a LEF elismerésére, kivált

Verhovszkijéra és Kirszanovéra, de nem sikerült kivívnia…
Mindketten szilárdan megmaradtak álláspontjukon, és barátaink
sokat ugratták O.M.-et ezzel a kudarccal…

KÉT HANG

Andrej Belij értelmezése szerint az esszé igen tág műfaj, minden

esszé, amin nincs rajta a gyűlöletes társadalmi regény vagy
általában a szép- irodalom pecsétje, – Ha így nézzük – szólt O.M. –,
a Beszélgetés Danté- ról is esszé. – Andrej Belij helybenhagyta.

Koktebelben találkoztunk Belijjel harmincháromban. A férfiak

vonzódtak egymáshoz, de Belij feleségének, úgy látszik, eszébe
jutottak a régi súrlódások és O.M. cikkei, és látni való volt, hogy
berzenkedik a barátkozás ellen. Talán tudott róla, hogy O.M.
kedvezőtlenül vélekedik az antropozofikus és teozofikus rányzatról,
és ezért nemcsak hogy idegenkedett tőle, hanem ellenségnek
tartotta. O.M. és Belij mégis öszzejött, habár titokban, és kedvtelve
beszélgettek. Akkor írta O.M.

Beszélgetés Dantéról-t, és felolvasta Belijnek. Heves beszélgetések

folytak köztük, s Belij minduntalan Gogolról szőlő, akkor még
befejezetlen munkájára hivatkozott.

Vaszilisza Sklovszkaja említette nekem, hogy azok közül, akiket

csak ismert életében, Belij volt rá a legnagyobb hatással. Megértem,
Belijt mintha tetőtől talpig fény járta volna át, Ilyen fénylő

emberrel soha életemben nem találkoztam. Nem tudnám

megmondani, hogy szeméből eredt-e vagy a szüntelenül lüktető
gondolataiból, de mindenkit, aki csak közeledett hozzá, feltöltött
intellektuális villamossággal. Jelenléte, tekintete, hangja
megtermékenyítette a gondolkozást, meggyorsította az érverést. A
testtelenség, az elektromos feltöltődés, B

materializálódott vihar, a csoda érzését keltette fel bennem… A sír

felé tartott már, koktebeli kavicsot és őszi leveleket
szedegetett,bonyolult díszeket fabrikált belőlük, és fekete ernyővel
kószált a koktebeli parton pici, okos feleségével, aki valaha szép
lehetett, s most megvetett mindenkit, aki nem volt az ő bonyolult
antropozofikus világának beavatottja.

A szimbolisták a lélek nagy bűvölői és nagy szívhalászok voltak.

Belij is ki-kivetette hálóját, mint a többiek. Egyszer megfogott, és
hosszasan fejtegette verselméletét, amelyet Szimbolizmus-

ábán írt le. O.M. nevetve mondta neki, hogy mindannyian ezen
nevelkedtünk, és én, mint az ő

olvasója, különösen. Ez persze túlzás volt, de én nem mondtam

ellent, mert Belij, aki rendkívül el volt kényeztetve, s szinte vallásos
hódolat vette körül, egyszeriben megörült az új olvasónak, s
felragyogott az arca. Nyilván azokban az években már ő is nagyon
elhagyatott és magányos volt, úgy érezte, hogy elutasítják, nem
olvassák. Hiszen igen keserű sors jutott olvasóinak és barátainak:
egyebet se tett, mint kikísérte a száműzetésbe indulókat, s fogadta,
aki leülte a büntetését és

visszajött. Őt magát nem bántották, de körülötte mindenkit

eltakarítottak. Mikor elvitték a feleségét, márpedig többször is
megtörtént, toporzékolt és kiabált dühében. – Miért őt viszik el, miért
nem engem – panaszolta nekünk is azon a nyáron: nem sokkal
találkozásunk előtt néhány hétig benn tartották a Lubjankán a
feleségét. Már a gondolatára is őrjöngő dühbe gurult, s erősen
megrövidítette az életét. Az utolsó csepp a pohárban Kamenyev
előszava volt, amelyet az ő

Gogol-könyvéhez írt. Abból az előszóból is látszik, hogy bármiképp

alakultak volna a belső
pártviszonyok, úgyse hagyták volna, hogy normálisan fejlődjék a
gondolat. Akárhogy fordulnak az események, a nevelés és a
gondolat feletti gyámkodás eszméje marad a rendszer sarkalatos
pontja.

Itt az országút, ha már megépítettük nektek, minek járnátok a

dűlőúton?… Mit különcködtök, mikor elétek raktuk az egy igaz
feladatokat, s eleve adott a megoldásuk is?…

Gyámjaink az élet semmilyen területén se tévedtek soha, és nem

ismerték a kételyeket. A csírából bátran megállapították, hogy milyen
lesz a gyümölcs, s innen már csak egy lépés, hogy elrendeljék a
haszontalan csírák, gondolatok és hajtások elpusztítását… És meg
is teszik, méghozzá roppant sikeresen…

Belijben mélyen megfészkelt az az érzés, hogy gondolatai nem

érthetők, nehezek, érdesek.

Ezért beszélt épp ellenkező modorban, mint Paszternak. Belij

behálózta, akivel beszélgetett, lassan hódította meg, győzte meg és
bűvölte el. Egy cseppet zavart, kérő hangsúllyal beszélt. Azt lehetett
érezni belőle, hogy nem biztos a hallgatójában, fél, hogy nem hallja
meg, nem érti meg, s szüksége van rá, hogy megszerezze bizalmát
és figyelmét.

Paszternak pedig ajándékot adott a mosolyával, a szavával.

Orgonazúgással kábította el az embert, s olyan magabiztosan, mint
aki minden talajról azt hiszi, hogy eleve fel van szántva a mag
befogadására. Nem igyekezett meggyőző lenni, mint Belij, nem
vitatkozott, mint Mandelstam, hanem bizalomteljesen ujjongott és
búgott, s mindenkinek megengedte, hogy hallgassa és rajongjon
érte. Mintegy áriát énekelt, úgy vélve, hogy Moszkva, amely
gyerekkora óta az övé, már felnevelte számára a hallgatóságot,
amelynek ráadásul jó hallása és esze is van, s kétségkívül
szerelmes az ő

hangjába. Bizonyos mértékig még tekintettel is volt a hallgatóságára,

semmivel se akarta megszornorítani. De neki hallgatóságra volt
szüksége, nem beszélgetőtársakra, azokat kerülte.

Belijnek viszont gondolatajzó anyag kellett, emberek, akik a

jelenlétében gondolkodni, kutatni kezdenek. Megkérdeztem O.M.et:
– Te melyik fajta vagy a kettő közül? – Hát mint Belij, természetesen
– felelte, pedig nem igaz, ő egyenrangúakkal akart beszélgetni. A
hallgatóság, a tanítványok és a rajongók egyaránt bosszantották,
Telhetetlenül vágyott az egyenlők társaságára, és minden évvel
nehezebben jutott hozzá. Szellemi mimikri fejlődött ki a mi
társadalmunkban: a gondolatok és hangok is mimikriszínt öltöttek.

ÚT A HALÁL FELÉ

A művész halála nem véletlen, hanem utolsó alkotó tette, amely

mintegy fénykévébe foglalja életútját. O.M. már ifjú emberként is
tudta, amikor Szkrjabin halálakor cikket írt róla. Miért csodálkozunk,
hogy a költők látnoki tehetséggel megjósolják a sorsukat, és tudják,
miféle halál vár rájuk? Hiszen a vég, a halál a legerősebb szerkezeti
elem, és uralma alá hajtja az egész életmenetet.

Szó sincs determinizmusról, inkább a szabad akarat

megnyilvánulásáról. O.M. ellentmondást nem tűrő akarattal vezette
életét a rá váró pusztulás felé, amely nálunk a legelterjedtebb, a
nyájban, összeverődve halál volt. A 32/33-as télen, O.M.-nek egy
felolvasó estjén, amely a Lityeraturnaja

Gazeta szerkesztőségében volt, Markis egyszerre csak átlátta az

egészet, és azt mondta: – Maga kézen fogja magát, és úgy viszi a
vesztőhelyre… – Ez parafrázisa egy veismondatnak egy O.M. -

vers egyik változatából:

Magam vezettem kézenfogva magam…

O.M. folyton beszélt a verseiben erről a fajta halálról, de nem vették

észre, ahogy azt se, mikor Majakovszkij az öngyilkosságról beszélt.
De miközben készül a halálra az ember, az utolsó percben szívesen
elodázná az elkerülhetetlen véget. Behunyja a szemét, úgy tesz,
mintha elbújt volna, s élhetne tovább: lakást keres, tartós cipőt vesz,
elfordul a kiásott gödörtől. Így tett O.M. is, miután megírta azt a
végzetes Sztálin-verset.

A kulákirtás végén írta, a Sztaríj Krím után és A lakás előtt. Volt-e

lélektani indítéka ennek a versnek? Nyilván volt, néhány vagy sok is,
nem egy. Bizonyos mértékben valamennyi közrejátszott benne, hogy
vizsgáló tiszt-nyelven „provokációnak” mondódott, és a vizsgálat
elején terrorcselekménynek minősült.

Az első indítékot úgy nevezhetjük, hogy „nem hallgathatok”. Apáink

nemzedéke sokszor élt ezzel a megfogalmazással. Mi nem
utánoztuk apáinkat, de úgy látszik, van utolsó csepp, amely már
kicsordul a pohárból. Harmincháromra már nagyot haladtunk a
valóság megismerésében. A sztálinizmus tömegméreteket öltött a
„kuláktalanításban”, s megnyilvánult például az irodalom

„megszervezésében”.

Nyáron Sztarij Krímben voltunk, s ebben a versben először jelentek

meg olyan szavak, amelyek azt mutatták, hogy O.M. látta a
kuláktalanítás friss nyomait, Ukrajna és a Kubán-vidék rémes
árnyait, az éhes parasztokat… Az első. variáns gyilkosnak és
parasztfalónak nevezi Sztálint.

Akkoriban mindenki így gondolta, és suttogott is róla, nem előzte

meg korát a vers. Csak a kormányzó körök tudatát előzte meg, és
azokét, akik kiszolgálták őket.

A vers megírásának második indítéka az a meggyőződése volt, hogy

meg van jelölve. Már késő

volt elrejtőzni, mint sapka a bundaujjban. A harmincas évek versei

már kézről kézre jártak. A Pravdában megjelent egy névtelen
ledorongoló tárca, amely „lakájprózának” titulálta az Örményországi
utazás- t. Ez már nem figyelmeztetés volt, hanem összegezés.
Előzőleg beszélt velem Csecsanovszkij, az Állami Szépirodalmi
Kiadó szerkesztője, s azt „tanácsolta”, hogy O.M.
azonnal tagadja meg a sajtóban az Örményországi utazás-t,
különben, mint mondta, megbánjuk…

Fenyegetés vagy tanács alakjában már minden figyelmeztetést

megkaptunk (Gronszkijtól, Guszevtől), de O.M. rájuk se hederített.
Közelgett a pusztulás.

Nem emlékszem, hogy bármi szörnyűbb lett volna, mint a 33/34-es

év tele, amelyet életem első

és egyetlen önálló lakásában töltöttünk. A fal túloldaláról Kirszanov

hawaii gitárja, a szellőztetőcsöveken az íróebédek és a poloskairtó
szaga, pénz nincs, enni nincs mit, este nagy csorda vendég, akiknek
a felét úgy küldték hozzánk. A halál jöhetett gyorsan is, a lassú
megsemmisítés formájában is. O.M. mozgékony ember volt, jobb
szerette a gyorsaságot. Inkább a büntetőszervek keze

által akart meghalni, mint az írószervezetekétől, amelyek

megsemmitésének értelmi szerzői voltak.

O.M. nem ismerte el a hétköznapi öngyilkosság létjogosultságát,

ahogy Anna se. Pedig minden az öngyilkosság felé taszította: a
magány, az elszigeteltség, az idő is, amely akkor ellenünk dolgozott.
Nem a barátok, ismerősök hiánya a magány – azokból mindig van
elég –, hanem az, ha olyan társadalomban élünk, amely nem hallja
meg az intelmeket, csak megy csukott szemmel szörnyű
testvérgyilkos útján,

mindenkit magával hurcol. O.M. nem véletlenül nevezte el Anna

Ahmatovát Kasszandrának.

Nemcsak költők voltak így. A nálunk idősebb nemzedék is látta, hogy

mi következik ránk, de elveszett, elhalt a hangja, ők még az „új”
győzelme előtt elmondhatták véleményüket az erkölcséről,
ideológiájáról, türelmetlenségéről és ficamodott jogfogalmairól.
Pusztába kiáltott szó… És mindennap nyilvánvalóbb lett, hogy egyre
nehezebb beszélni, ha kivágják az ember nyelvét.
O.M. halálnemének kiválasztásában felhasználta vezetőink egyik
figyelemreméltó tulajdonságát: azt, hogy mérhetetlen, babonás
tisztelettel viseltetnek a költészet iránt. – Mit panaszkodsz – mondta
–, csakis nálunk becsülik a költészetet: meg is ölnek érte.
Költészetért sehol máshol nem ölik meg az embert.

O.M. nézte a kirakatban az arcképeket, és azt mondta, hogy csak az

emberi kéztől fél. A zsíros ujjak kétségtelenül a Gyemjan Bednij
történetének hatására jelentek meg a versben; nem csoda, hogy
megijedt, és azt tanácsolta Paszternaknak, hogy ne avatkozzon bele
ebbe a dologba. O.M.

megjegyezte, hogy Molotovnak vékony a nyaka – kinyúlt a gallérból

a vékony nyaka, azon meg a kicsi feje. – Akár a kandúré – mondta
O.M., mikor megmutatta nekem a képet.

A vers első hallgatói elszörnyedtek, és kérlelték O.M.-et, hogy

felejtse el. Ráadásul a vers magától értetődő igazsága csökkentette
az értékét a kortársak szemében. Az utóbbi években úgy
tapasztalom, hogy több megértéssel hallgatják. Akad, aki
megkérdezi, hogy lehet az, hogy O.M.

már harmincnégyben ilyen világosan látott mindent, vajon nem

téves-e a keltezés. Aki elhiszi a hivatalos változatot: hogyJezsov
idejéig minden jól ment, és tulajdonképpen az se olyan rossz, csak
vénségére, már a háború után, meghülyült az öregember, és sok bajt
csinált… Mellesleg már ez a változat is kiment a divatból, és
lassanként fény derül az igazságra. De a húszas éveket még mindig
idealizáljuk, sőt, még a harmincas évekből is hozzájuk csípünk egy
darabot. S ez makacsul él nálunk. A mai öregek, még a tábort jártak
is, ugyanúgy állítják, mint azelőtt, hogy nekik micsoda ragyogó
ifjúságuk volt, csak hát a letartóztatás véget vetett neki. Mit fognak
gondolni unokáink, ha mi mind szótlanul megyünk el?

Kortársaim különbözőképp vélekedtek a Sztálin-versről, bárom

véleményt feljegyeztem. Kuzin ügy gondolta, hogy nem lett volna
szabad ilyet írnia O.M.-nek, hiszen alapjában véve helyeselte a
forradalmat. Következetlenséggel vádolta O.M.-et: ha elfogadtad a
forradalmat, hát itt a vezéred, nesze, ne panaszkodj… Van ebben
valami ökörlogika. De nem értem, hogy Kuzin, aki szerette és
kívülről tudta O.M. verseit és prózáját – öregségére ugyan
elfelejtette, sőt Morozovnak azt írta, hogy az Örményországi utazás-t
sohase olvasta hogy nem vette észre O.M. kettősségét és örökös
vívódásait. Úgy látszik, az emberek nehezen értik meg a leplezett
vagy csak egy kicsit is rejtett véleményt! Nekik a szembeszökő
igazság kell. Néha ügy vélem, hogy O.M. azért folyamodott ilyen

„szembeszökő” szókimondáshoz, mert elege lett hallgatói

süketségéből, akik egyre azt hajtogatták: ó, milyen szép vers* de hol
itt a politika? Miért nem közlik?

Ehrenburg nem méltányolta a Sztálinról szóló verset. „Versikének”

mondta az aranyos és udvarias Ljuba elszörnyedésére, aki nem
tudja, hogy nem is volt más szó nálunk a versre. –

Hallgasd meg ezt a versikét – mondta O.M. – milyen? Megjárja? –

Ilja Ehrenburg joggal tekinti egysíkúnak, direktnek s O.M.
életművében véletlenszerűnek.

Akármilyen volt a minősége, mondhatjuk-e véletlenszerűnek, ha az

hozta rá költőjére a szörnyű

pusztulást? Tett volt, gesztus volt az a vers; az én véleményem

szerint logikusan következett O.M.

egész életéből és munkásságából. Az is kétségtelen, hogy volt

benne egy szemernyi sajátságos megalkuvás is: az a költő, aki soha
nem ment elébe az olvasónak, nem gondolt vele, hogy érthető

legyen, minden vershallgatót és beszélgetőpartnert egyenrangúnak

tartott magával, és ezért nem csócsálta meg nekik, nem
egyszerűsítette a gondolatait, ezt a verset közérthetően,
szókimondóan, könnyen felfoghatóan írta meg. Másfelől
gondoskodott róla, hogy ne szolgálhasson primitív
propagandaeszközül, még mondta is nekem: – ez nem a-z én
dolgom… – Vagyis arra számított, hogy ennek a versnek a
szokásosnál népesebb olvasótábora lesz, habár azt tudta, hogy
akkor, amikor megírja, nem lehetnek olvasói. Azt hiszem, nem akart
úgy megválni az élettől, hogy ne mondja el egyértelmű véleményét
arról, ami a szemünk előtt lejátszódott.

Paszternak is idegenkedett ettől a verstől. Szemrehányások özönét

zúdította rám. (O.M. már Voronyezsben volt.) Egyet megjegyeztem:

Hogy írhat ilyen verset egy zsidó? – Máig se értem ezt a

gondolatmenetet, és akkor mindjárt ajánlottam Paszternaknak, hogy
még egyszer elmondom neki a verset, hogy tárgyszerűen
megmondhassa, mi az benne, ami zsidóhoz nem való, de ö
elszömyedve elutasította.

Az első közönség vélekedése eszünkbe idézte, hogy Herzen, az ő

előadása szerint, mit beszélt Scsepkinnel: Scsepkin azért ment
Londonba, hogy rábírja Herzent, hagyja abba, amit csinál:
Oroszországban fiatalokat csuknak lé azért, hogy a Kolokolt
olvassák… Szerencsére „ügyeket” nem kreáltak, és bele se pusztult
senki, hogy meghallgatta O.M. versét. De hát maga Mandelstam
egyáltalán nem politikus Író, és egész más a társadalmi funkciója,
mint a Herzené… De tulajdonképpen hol a határ? Mennyire kell óvni
és kímélni honfitársainkat? Ha Herzen kortársairól van szó,
csodálkozom Scsepkinen: hogy szabad ennyire elzárni mindentől az
embereket? Nem lehet vattába csomagolni őket… De a magam
kortársai felől szeretném elhárítani a bajt: hadd éljenek békén, és
alkalmazkodjanak a nehéz időkhöz, ha Isten úgy akarja, minden
elmúlik egyszer, azután majd meglátjuk… Győzedelmeskedik az
élet, és minden helyreáll… Minek felverni az alvókat, ha egyszer
hiszek benne, hogy valamikor majd úgyis felébrednek? Nem tudom,
igazam van-e, de mint mindannyiunkban, bennem is a tétlenség, a
passzivitás, a beletörődés ösztöne munkál…

Csak abban vagyok bizonyos, hogy O.M. verse mégiscsak

megelőzte korát, születésének pillanatában még nem volt meg a
talaja, még élt az eszme. Még gyűltek a rendszer hivei, hallatszott a
hangjuk azoknak, akik őszintén hittek benne, hogy őket igazolja a
jövendő, s hogy az ezeréves országlásnak sohase lesz vége… A
többiek – sokan voltak, meglehet, többen, mint a hívők – csak
sugdolóztak és sóhajtoztak. Senki se hallotta meg a hangjukat, mert
nem volt szükség rájuk. Hiszen azok a beszédek nem az új, hanem
a régi, a soha vissza nem térő múlt részének számítottak… A
rendszer hívei nemcsak a maguk eljövendő diadalában hittek,
hanem abban is, hogy boldogságot hoznak az egész emberiségnek,
és világnézetük különös egységében és szervességében roppant
csáberő rejlett. Már az előző történelmi korszak is mohón vágyott
erre a kiegyensúlyozottságra, arra, hogy egyetlen eszmével meg
lehessen magyarázni az élő és élettelen világot, hogy egyetlen
nekirugaszkodással meg lehessen teremteni mindenek összhangját.
Hát ezért hunyták be a szemüket az emberek olyan készségesen,
ezért mentek a vezér után, s tiltották meg maguknak, hogy

összehasonlítsák az elméletet a gyakorlattal, hogy mérlegeljék

tetteik következményeit. Ezért a realitásérzék tervszerű elvesztése,
márpedig csak úgy lehetett volna rálelni az eredeti elméleti hibára,
ha visszaszerzi az ember azt az érzékét. Sok idő eltelik, míg számba
tudjuk venni, hogy mibe került nekünk az az elméleti hiba, és
ellenőrizzük, hogy vajon valóban odaadtunk a földért tíz eget… Hogy
az égért valóban megkaptuk-e a földet.

FEGYVERLETÉTEL

O.M. hosszú ideig hallgatott. Nem irt verset – a prózára ez nem

vonatkozott – több mint öt évig, huszonhattól harmincig.
Ahmatovával ugyanez történt, ő is hallgatott egy ideig, hanem
Paszternak vagy tíz-tizenkét évig. – Lehetett valami a levegőben –
mondta Anna, és csaki ugyan volt valami a levegőben – talán annak
az általános dermedtségnek a kezdete, amelyet még most se
tudtunk lerázni…

***

Tekinthetjük-e véletlennek, hogy három aktív költőt időszakos

némaság sújtott? Hármójuk kiindulópontjának különbözősége
lényegében nem változtat a dolgon, hogy megjöjjön a hangjuk,
kinek-kinek meg kellett határoznia helyét a világban, amely a
szemünk előtt alakult, s tulajdon sorsán megmutatni, hogy hol a
helye benne az embernek.

Hármuk közül O.M. hallgatott el legelőször… Valószínűleg azért,

mert ő kereste a leghevesebben a helyét: a korral való kapcsolata
lett élete és költészete fő mozgatóereje, s olyan, volt a természete –
nem volt liliomtermészetű, nem –, hogy nem elsimította, hanem
inkább kiélezte az ellentmondásokat, és minden problémát élére
állított. A húszas évek közepén apadtak el a versek.

Mi volt hát akkor a levegőben, hogy O.M. kifulladt és elhallgatott?26

Külső jegyekből ítélve nem egy, hanem néhány korszakot éltünk

meg. A történész szemszögéből könnyű korszakokra osztani ezt a
negyven esztendőt, és néhány olyan szakaszt is
megkülönböztethetünk benne, amelyek nemcsak hogy nem
egyformák, hanem éppen ellentétesek, bár én meg vagyok
győződve róla, hogy egyik logikusan következett a másikból.
Minduntalan eltűnt a felső réteg, a politikusnak még a külseje is
változott. Például egyszer csak észrevettük, hogy eltűntek a feketék,
felváltották őket a „szöszkék”, majd azok is gyorsan kibuktak. S
ezekkel az őrségváltásokkal változott az élet és kormányzás stílusa
is. De van közös vonásuk ezeknek a szakaszoknak. Akik azt
állították, hogy a történelem motorja az „alépítmény”, a gazdasági
tényező, egész gyakorlatukkal azt bizonyították be, hogy a
történelem az eszme fejlődése és megtestesülése. Az eszme
alakította egész nemzedékek tudatát, híveket verbuvált,
terjeszkedett, meghódította a fejeket, megteremtette az állami és
társadalmi lét formáit, aztán fokozatosan pusztult és elenyészett.
Vjacseszlav Ivanov a jelenlétemben mondta (huszonegyben
Tbiliszibe menet meglátogattuk Bakuban), hogy elhagyta Moszkvát,
elrejtőzött bakul magányában, mert „már nem az eszmék irányítják a
világot”, ő meggyőződött róla. Miféle Dionüszosz-kultuszt értett
eszmén Vjacseszlav Ivanov, a tízes évek tanítója, mestere,
prófétája, ha nem vette észre, hogy 26

Ekkor kezdődött O.M. szívbaja, nehéz légzése. Jevgenyij bátyám

mindig azt mondta, hogy O.M. fuldoklása nemcsak fizikai, hanem
„osztálybetegség” is. Meg is erősítik ezt első rohamának – a húszas
évek közepén tört rá – körülményei. Eljött hozzánk Marsak
vendégségbe, és hosszasan, szívhezszólóan rnagyarízgatta O.M.-
nek, hogy mi a költészet. A hivatalos-szentimentális vonal. Szamúil
Marsak izgatottan beszélt, mint mindig, s remegtette-hullámoztatta a
hangját. Elsőrendű szívhalász ő – a gyönge és a parancsnoki
szíveké egyaránt. O.M. nem vitatkozott, Marsakhoz csak nem
mérhette magát. De nem sokáig bírta: hirtelen zúgni kezdett a füle,
megszakítva Marsak sima vélekedését, és O.M.-re rájött az első
anginas roham. (A szerző.}

beszélgetésünk idején már micsoda roppant területeket és

embertömegeket hódított meg az eszme, s nemcsak nálunk, hanem
külföldön is. Az az eszme, hogy van a világon abszolút tudományos
igazság, és az ember ismeri is; s ha ismeri az igazságot, beleláthat a
jövőbe, s belátása szerint változtathatja a történelem folyását, az
értelem elemét plántálva belé. Innen az igazság tudóinak tekintélye,
a prioritás dignitatis. Ez a vallás – hívei szerényen tudománynak
nevezik – a tekintéllyel övezett embert Istennel egy szintre emeli.
Kidolgozta a maga hitszimbolikáját és erkölcsét – láttuk, hogy
működik. A húszas években sokan felidézték, hogy hogyan győzött
egykor a kereszténység, s párhuzamba állítva vele, ezeréves
uralmat jövendöltek az új vallásnak. A leglelkiismeretesebbek még
tóditották a párhuzamot, előszámlálva az egyház történelmi bűneit:
hiszen az inkvizíció se változtatta meg a kereszténység lényegét…
És mindenki előtt nyilvánvaló volt, hogy magasabb rendű az új
eszme, amely földi paradicsomot ígér mennyei jutalom helyett. De a
fő a kételyek tökéletes elutasítása és a tudomány adta igazságba
vetett rendíthetetlen hit.

– És ha nem így van, és ha a jövő másképp értelmezi? – kérdeztem

Averbahtól. Egy irodalmi ítéletéről volt szó. Azt mondta: – Beszélik,
hogy Oszip Emiljevics visszajött Örményországból, és rossz
verseket tett közzé… – Érdeklődtem ítélete kritériumai felől.
Elmondta: O.M.-nek nincs osztályszemlélete. S a következő
pillanatban: nincs kultúra általában, és nincs művészet általában,
hanem burzsoá művészet és proletár művészet van, s ugyanez
vonatkozik a kultúrára is… Semmi se örök, az értékek
osztályértékek. Egy cseppet se zavarta, hogy ő az ő osztályértékeit
azért öröknek tartja. Mivel a proletariátus győzelme új korszakot nyit,
s örökké tart, örökek azok az értékek is, amelyet Averbah, egy
osztály szolgálatában, az osztály számára megállapít. Őszintén
csodálkozott, hogy kételkedem az ítéleteiben, hiszen ő az egyetlen
tudományos módszerrel él, ezért ítélete csalhatatlan: ha ő elítél
valamit, az örökre szól. Elmeséltem Mandelstamnak ezt a találkozást
–

a villamos peronján értesültem mindeme igazságról. O.M.

megcsodálta Averbah lapidáris méltóságát, hiszen ő csakugyan hitt
a maga igazában, és megmárosodott logikai építményeinek furcsa
eleganciájától. Harmincban történt a dolog, és O.M. már bátran
gyönyörködhetett Averbah elmejátékában. Ekkorra már
visszaszerezte belső zabadságát, és megtalálta a hangját – vége
volt a húszas éveknek, velük a hanyatlásnak és kételyeknek, így hát
O.M. mintegy kívülállóként hallgathatta a kenderszavakat, s nem
kellett a szívére vennie.

Averbah a forradalom első évtizedének jellegzetes alakja volt. Így

gondolkodtak, ítéltek és beszéltek az új vallás hívei az élet minden
területén. Kihívóan beszéltek, szerették kioktatni,meghökkenteni az
embert. Magukra vállalták a bálványok ledöntését, vagyis a régi
értékfogalmakét, az idő pedig nekik dolgozott, ezért senki se vette
észre, hogy milyen bárdolatlan eszközökkel működnek.

A kiáltás, hogy „ezért harcoltunk?”, mindjárt a húszas évek elején

felhangzott, és azonnal el is halt. Még nem dermedt némaságba a
nép, de hallgatott, várta az életet, a boldogulást. Az értelmiség, ha
ráért, nekilátott, hogy átértékelje az értékeket – ez volt a tömeges
fegyverletétel időszaka.

Valójában azon az úton jártak, amelyet a forradalom előtti periódus

rombolói és Averbah típusú követőik vágtak, de persze lehetőleg
kerülték az élcsapat szélsőségeit és goromba nyíltságát. A
kapitulálók mozgalmának élén a harmincévesek jártak, akik már
részt vettek a háborúban. Vitték magukkal a fiatalabbakat. Általában
azokban az években a harminc-negyven évesek voltak aktívak.

Az idősebbek, már aki megmaradt közülük, szótlanul félreálltak.

Minden egyes fegyverletétel alapja az a premissza volt, hogy a
„régit” felváltotta az „új”, és aki ragaszkodik a „régihez”, az hoppon

marad. Ezt a felfogást a haladás elmélete, valamint az új vallás

történelmi determinizmusa kéizítette elő. A kapitulánsok megingattak
minden régi elképzelést, ha másért nem, hát azért, hogy régiek,
következésképp kiszolgáltak. A tömérdek neofita már semmiféle
értéket, igazságot, törvényt nem ismert azon kívül, amire ma
szükség volt, s amit az egyszerűség kedvéért az „osztály” jelzővel
láttak el. A keresztény erkölcsöt könnyedén a polgári erkölccsel
azonosították, s vele a „ne ölj!” ősi parancsolatát is. Mindent csak
fikciónak tekintettek, Szabadság? Hol láttatok ti olyat? Nincs
szabadság, soha nem is volt… A művészet, de kivált az irodalom,
egyebet se tett, mint a maga osztályának rendelését teljesítette, s
ebből egyenesen következik, hogy az írónak tudatosan és
öntudatosan át kell pártolnia az új megrendelőhöz… Egy csomó sző
kikopott a mindennapi használatból: a becsület, a lelkiismeret és
hasonlók. Nem olyan nehéz detronizálni ezeket a fogalmakat, ha
ismerjük a trónfosztás receptjét.

Jellemző, hogy azokban az években minden fogalmat tiszta, vagyis

teljesen elvont formában manipuláltak, mit sem törődve társadalmi
emberi és földi természetükkel. Ebben az állapotukban könnyebben
le lehetett taszítani őket a trónról: mi sem egyszerűbb, mint
bebizonyítani, hogy például sehol a világon nincs tökéletes
sajtószabadság, azután kijelenteni, hogy a hamisítványok helyett,
amivel a szánalmas liberálisok vigasztalják magukat, jobb férfias
nyíltsággal önként lemondani; a szabadság után való sikertelen
kápadozásről. Meggyőzőnek látszottak ezek a sablonok, mivel az
éretlen fejek még nem jutottak el sem a megszorító fogalmakig, sem
a negatív bizonyítási módszerhez.

Lélektanilag kapitulációra sarkallt mindenkit a félelem, hogy magára

marad, hogy nem kerül bele a fősodorba, aztán a vágy, hogy az élet
minden területén alkalmazható, úgynevezett egységes és szerves
világnézetre tegyen szert, s az a hit is, hogy tartós a győzelem s
örök a győztes. De leginkább az, hogy ezeknek a kapitulálőknak
nem volt semmiféle meggyőződésük. Ezt a döbbenetes ürességet
bizony Sklovszkij ábrázolta a legjobban szerencsétlen A zoo című

könyvében, ahol sírva kéri a győzteseket, hogy vegyék oltalmukba.

Hogy a maguk jószántából fosztották ki magukat, vagy a. háború, a
lövészárok volt ilyen szomorú hatással rájuk, de roppant erővel
sugárzott belőlük a kisebbségi érzés és a gyámság utáni vágy. Csak
azt ismerték el modern embernek, aki osztozott a többiekkel
ezekben az érzésekben.

– Irodalmi kérdésekben nem nekünk kell hozzájuk fordulni, hanem

nekik mihozzánk – mondta O.M. a Priboj szerkesztőségében, és
nem volt hajlandó aláírni egy kollektív írófolyamodványt, mert a KB-
nak az irodalomról hozott határozatán alapult. Valami kritikust
akartak megvédeni a RAPP-tól: azzal vádolták, hogy végig se
olvasta Ljaska regényét, úgy írt róla recenziót. Az írók „fel” írtak a
KB-nak, hogy vessen véget a hajtóvadászatnak. A határozatra
hivatkoztak, amely azt javasolja, hogy hagyják abba az irodalmi
harcot – a.„torzsalkodást”, ahogy akkor nevezték és fogjanak
munkához, hogy egyesült erővel minél jobban eleget tehessenek a
párt rendelésének.

Sokan összeverődtek a szerkesztőségben, mint mindig. Körülvették

O.M.-et. Vettük észre, hogy elutasításának indoka őszinte
meglepetést keltett. Amit O.M. mondott, a jelenlévők szemében a
múlt ládáiból e lőkerült ócskaságnak tetszett, a korszerűtlenség és
elmaradottság jelének. Nem kell kételkedni értetlenségük
őszinteségében: emlékszem az aláírásgyűjtő Kaverin csodálkozó
arcára, ő

is régimódi különcnek tartotta O.M.-et, aki nem érti az idők szavát és

fő áramlatait. O.M.-et és

Anna Ahmatovát harminc-egynéhány éves korukban őszintén

öregnek tekintették. De úgy fordult,
hogy mindketten lassanként fiatalodni lezdtek az emberek
tudatában, és az „új” híveinek álláspontjai szemlátomást
reménytelenül elavultak.

Andersen kisfiúja megmondta, hogy meztelen a király: nem előbb,

rém később, hanem éppen idejében. Mondták már nyilván hamarabb
is, nem is egyszer, de senki se hallotta meg. Hanem O.M.

sok mindent túl korán mondott, abban az időben, mikor minden

normális vélemény reménytelenül avatagnak és kárhozatosnak
látszott. Aki nem fújta együtt a kórussal, háttérbe szorult. A közös
kórus mindent túlharsogott, csakugyan hatalmasan zengett. Most
sokan szeretnék összekötni húszas éveket a mával, visszaállítani
azt az önkéntes egységet, amikor kialakult. A húszas évekből
ittmaradottak az új nemzedékek körül forgolódnak, és teljes
erejükből bizonygatják, hogy annakidején hallatlan virágzást éltek
meg – a tudomány, az irodalom, a színház! – és ha az akkor kijelölt
úton haladnak a dolgok, már az élet csúcsain járnánk. Akik még
élnek a LEF-ből, Tairov, Mejerbold, Vahtangov munkatársai, a
Filozófiai és Irodalmi Intézet és a Zubov Intézet tanárai, a Vörös
Professzorok Intézetében végzett professzorok,a marxisták és a
mindenünnen elűzött formalisták, mindenki, aki a húszas években
volt harmincesztendős, még most is azt ajánlja, hogy térjünk vissza
ahhoz a korhoz, és most már „ellenállva a torzításoknak”, induljunk
el azon az úton, amely akkor feltárult előttünk. Más szóval, nem
ismerik el, hogy felelősek volnának azért, ami azután történt. De
vajon így van-e? Hiszen épp a húszas évekbeliek rombolták szét az
értékeket, és találtak rá azokra az állandó kifejezésekre, amelyek
nélkül ma se tudunk meglenni: a fiatal állam, páratlan kísérlet, ha hát
vágnak, hull a forgács… Minden kivégzést az igazolt, hogy olyan
világot építenek, amelyben nem lesz erőszak, és minden áldozatot
megér a soha nem látott „új”. Senki se vette észre, miként kezdte a
cél szentesíteni az eszközt, s később, ahogy már lenni szokott, mint
foszlott szét lassanként a cél. És a húszas évekbeliek kezdték
gondosan kiválogatni a nyájból a fekete bárányokat, szétválogatni a
mieinket és az idegeneket, az „új” híveit és azokat, akik még nem
feledték el az együttélés legegyszerübb szabályait.
A győzők csodálkozhattak volna, hogy milyen könnyű győzelmet
arattak, de Ők úgy fogadták, mint ami jár nekik, mert hittek az
igazukban: hiszen ők boldogságot hoztak az embereknek…

Csakhogy egyre többet követeltek a kapitulálóktól. Az „útitárs” szó

gyors eltűnése is erről tanúskodik. A „párton kívüli bolsevik”
elnevezés váltotta fel, aztán mindegyiket felváltotta „a haza hű fia,
aki forrón szereti népét és odaadóan szolgálja a pártot és a
kormányt”. Ez aztán rögződött.

Olyan az emberi emlékezet, hogy megőrzi a homályos vázat és a

legendát, de magát az eseményt nem. Keményen le kell számolni a
legendával, hogy kivonjuk belőle a tényeket, de legelőször meg kell
határozni, hogy milyen környezetben született. A húszas évek utáni
idillikus sóhajtozás a legenda eredménye, amelyet a véletlenül
életben maradott harmincéves kapitulálok gyártottak, meg az ő
fiatalabb testvéreik. A valóságban a húszas évek jövőnk
előkészületeinek kora: a kazuisztikus dialektikáé, az értékek
trónfosztásáé, az egységes gondolkodásra és alárendeltségre
törekvésé. A legenergikusabb trónfosztók otthagyták a fogukat, de
addig is sikerült megporhanyítaniuk a talajt a jövő számára. A
húszas években büntetőszerveink még csak erőt gyűjtöttek, de már
működtek. A harmincévesek állhatatosan prófétálták hitüket. Előbb
rábeszéléssel, aztán megfélemlítéssel tömegeket vontak magukkal a
következő korszakba, ahol egyéni hangol már nem lehetett hallani.

Nálunk nincs és nem is lehet olyan intézet, amely a közvéleményt

tanulmányozza, pedig a közvélemény a mutatója azoknak a
zavaroknak, amelyek lelki folyamatokká alakulnak. Az ilyen

intézetek szerepét részben a büntetőszervek játszották. A húszas

években még meg-meg szondázták a különböző társadalmi köröket
– hogy azok hogy gondolkoznak s megvoltak rá a külön
informátoraik. Aztán úgy vélekedtek, hogy a közvélemény egybeesik
az államival, és az informátor ezerepe az eltérés tényeinek
rögzítésére korlátozódott, amelyből aztán adminisztratív
következtetéseket vontak le. Harminchét után végképp semmi
értelme nem volt már a szondázásnak, mivel tömegesen
alkalmazták a „profilaktikus” rendszabályokat, a közvéleményt pedig
államosították.

Hanem a húszas években még játszottunk a tűzzel, és semmit se

értettünk. Alig mondta ki O.M., hogy: – Mit akarsz még? Nem
bántanak, nem ölnek meg –, s megjelent a jövendő első

fecskéje. Carszkoje Szelóba eljött hozzánk a rózsaszín Vszevolod

Rozsgyesztvenszkij.

Figyelmeztetni akarta O.M.-et, hogy a vizsgálótiszt –

Rozsgyesztvenszkij rövid időt börtönben töltött, akkor jött ki –
nagyon érdeklődött O.M. után. Rozsgyesztvenszkij kereken
megtagadta, hogy elmondja, mit kérdeztek tőle O.M.-röl: – Szavamat
adtam, és gyerekkoromtól fogva úgy szoktattak, hogy meg kell
tartanom adott szavamat… – O.M. kiutasította az illedelmes
gyermeket, aztán arra gondoltunk, hogy azért küldték, mert rá
akartak ijeszteni O.M.-re, s eszébe idézni azt a mindent látó szemet.
Később többször is megtették. A Beszélgetés Dantéról-ban O.M.
nem feledte el megemlíteni a börtön és a külvilág diffúzióját,
egymásba fonódását és azt, hogy mily hasznos az irányítóknak, ha
az irányítottak rémes hörtöntörténetekkel ijesztgetik egymást.
Vszevolod Rozsgyesztvenszkij gondosan végrehajtotta feladatát, de
valahogy elfelejtette megemlíteni az emlékirataiban. Viszont
konvencionális parnasszista-akmeista stílusban beszéltette
Mandelstamot a költészetről, olyan gondolatokat és bölcs
mondásokat tulajdonítva neki, amilyenek az olyan esztétához illenek,
akit a szovjet kritika talált ki. Majd még sok ostoba beszédet fognak
a Mandelstam számlájára írni. Eredetiségük legjobb ellenőrző
eszközei azok a cikkek, amelyeket valóban ő írt. Sok O.M.-cikk
maga az ő eleven vitatkozó és beszélgető hangja. Kortársai nem
értek fel hozzá, s emlékirataikban akarva-akaratlanul eltorzították a
gondolatait. Különösen azok értették meg nehezen, akik hittel élték
végig a húszas éveket, amikor a bogok hurkolódtak, s az emberek
hatottak egymásra, az új vallást hirdetve, rombolva az értékeket, és
utat nyitva a jövőnek.

AZ ÉRTÉKEK ÁTÉRTÉKELÉSE
O.M. nem hitt az új rend ezeréves uralmában, s nem üres kézzel
érte meg a forradalmat. Nehéz poggyásza volt. Egyfelől a zsidó-
keresztény kultúra, ahogy ismeretlen barátai mondták, másfelől a
forradalom nagy F-fel, a forradalom megmentő és megújító erejébe
vetett hit, a társadalmi igazságosság, a negyedik rend és Herzen. Az
én időmben már nem olvasta Herzent, de kétségtelen, hogy hatással
volt gondolkodásmódja kialakulására. Itt is, ott is fellelhető Herzen
hatása: Az idő

morajá-ban, a madárnyelvtől való félelmében, az égő mancsát

felemelő oroszlánkölyökben, amely panaszkodik a közömbös
tömegnek, hogy szálka ment a lábába – ebből a szálkából lesz a
csukacsont, amely az írógépbe szorult –, a Barbier-fordításokban,27
a művészet szerepéről való véleményében. – A költészet hatalom –
mondta Voronyezsben Anna Ahmatovának, és Anna meghajtotta
hosszú nyakát. Száműzötten, betegen, koldusszegényen,
meghajszoltan se akartak lemondani hatalmukról… O.M. úgy
viselkedett, mint akinek hatalma van, s ez csak még jobban 27

Auguste Barbier (1805-1882) francia költö.

feltüzelte azokat, akik a vesztére törtek. Mert ők úgy értelmezték,

hogy a hatalom ágyú, büntetőintézmény, az a kiváltság, hogy
mindent jegyre adhatnak, beleértve a dicsőséget is, és
megrendelhetik a festőktől az arcképüket. De O.M. makacsul
hajtogatta a magáét: ha a költészetért megölik az embert, az azt
jelenti, hogy tisztelik és méltányolják, vagyis félnek tőle – vagyis a
költészet hatalom.

El se lehet képzelni alkalmatlanabb poggyászt, mint amilyen az övé

volt. Előre meg lehetett jósolni, hogy eljegyezte a végzet, és nem
lesz helye ebben a világban. Teljesíthetetlen feladat Herzen nevében
igazolást találni a dolgok alakulására. Igazolás helyett inkább el
kellett ítélni, elkerülhetetlenül. De Herzen fenntartja magának a
jogot, hogy félrevonuljon, büszke magányába burkolódzon, O.M.
pedig nem. Az ő útja nem elfelé vezetett az emberektől, hanem az
emberekhez, nem a tömeg fölött álló embernek érezte magát,
hanem egynek a tömeg közül. Tiltott dolog volt szemében az
elkülönülés, s ebben valószínűleg zsidó –keresztény kultúrája
nyilvánult meg. Sok kortársam, aki elfogadta a forradalmat, súlyos
lelki konfliktust élt át. Életük az elítélendő valóság és a valóság
helyeslését követelő elv között folyt. Hol behunyták a szemüket,
hogy akadálytalanul találhassanak mentséget a megvalósult
világnak, hol kinyitották, s meglátták a valóságot. Sokan közülük
egész életükben a forradalomra vártak, de mikor megpillantották
hétköznapjait, megrettentek és elfordultak tőle. De voltak olyanok is,
akik megijedtek a tulajdon ijedelmüktől: lehet, hogy elnéztem
valamit, a fától nem látom az erdőt,… Ilyen volt O.M. is. Távolabbi
barátai nem vették észre benne a forradalmár szellemet,
leegyszerűsítették az életét, s megfosztották tartalmától azt, ami
gondolkodásának egyik vezérfonala volt, Ha nem lakik benne
forradalmár lélek, nem akarta volna felfogni s értéke szerint
megítélni az események menetét. A teljes tagadás erőt adott volna
neki, hogy éljen s ellegyen, ahogy lehet. De O.M.-nek ez nem
adatott meg: élte kortársai életét, logikus végkifejletéig.

A húszas évekbeli verseiből látni, hogy biztosra vette, hogy a

forradalom győzelmével új korszak köszönt be: esendő
időszámításunk végéhez közeleg…28 A régiből csak hang maradt,
bár a hang oka elenyészett; s végül a törött gerincű kor vad, amint
nézi elhagyott csapását… Nyíltan vagy burkoltan benne van
ezekben a versekben O.M. helyzetének értékelése: a mészrög a
vérben, a század beteg fia… idetartozik a Pala-óda kétlaki lénye is:
kéüakt lény, kettős a lelkem…29

Ezek a vallomások szanaszéjjel vannak dobálva a versekben,

mintegy akaratlanul törnek elő, tele kimondatlanságokkal, a
legváratlanabb szövegkörnyezetben, mint például: sülét!ért kenyér
száraz csücske. O.M. sohase könnyítette meg olvasóinak, hogy utat
találjanak verseihez, nem udvarolt a hallgatóságának, ismerni kellett,
hogy megértse az ember…

Ennek az időszaknak a verseiben jövendő némaságát is megjósolja:

az utolsó kimondott szó /
Formáját őrzi az emberi száj. Tulajdonképpen ez a sorocska adott rá
alkalmat, hogy azt híreszteljék: „ismétli magát…” De akik kitalálták
ezt a mondást – Brik, Taraszenkov –, nem 28

Somlyó György-fordítása.

29

A harmincas évek versei közi vannak egészen nyíltak, szókimondók,

és vannak, amelyeknek értelmét tudatosan rejtjelezte O.M.

Voronyezsben egyszer eljött hozzánk egy „verskedvelő” katonaszerű

alak, az a fajta, akit most „civil ruhás műkritikosnak” nevezünk, és
hosszan faggatózoft, hogy mi rejlik a hulllám hullámra dől… mögött.
Vajon nem az ötéves tervekről van –szó1? O.M. fel-alá járkált a
szobában, és csodálkozva kérdezte: – Így gondolja? – Mi lesz, ha
mindenben rejtett értelmet fognak keresgélni? –kérdeztem később.

– Csodálkozni fognak – felelte O.M. Nem mindjárt értettem meg a

vers második rétegét, és mivel O.M. tudta, hogy engem is akármikor
„bevihetnek”, nem magyarázta meg a verseit: az őszinte
csodálkozás könnyíthetett a sorsunkon, ha meg nem is menthetett
bennünket. A hülyeséget, az értetlenséget méltányolták, kitűnő
védőpajzs volt. (A szerző.)

igyekeztek felfogni a verseket, felületesen ítélkeztek. Minden harci

eszköz jó volt nekik. Brik lakásán találkoztak az irodalmárok és Brik
munkatársai, még Agranovot30 is beleértve – ott szondázták a
közvéleményt és gyűjtötték az információt az első dossziékba –, s ott
már O.M. és Ahmatova huszonkettőben megkapta a „belső
emigráns” nevet. Nagy szerepet játszott ez a sorsukban, s
alighanem Brik használt elsőnek irodalmon kívüli eszközöket az
irodalmi harcokban.

Azért mégis különbséget tennék Brik és a Taraszenkov fajtájú

kivégzők között. O.M. „bukott angyalnak” hívta Taraszenkovot. Szép
fiatalember volt, mohó versolvasó, egyből vállalta a költészet
tönkretételére szóló „társadalmi megrendelés” teljesítését, és
gondosan gyűjtögette azokat a kéziratos verseket, amelyeknek a
kinyomtatását olyan nagy erőbevetéssel megakadályozta. Ebben
különbözött például Lelevicstől, aki azért gyűlölte annyira a
költészetet, mert „burzsoának” tartotta.

Brik helyzete egészen más volt. Okos ember lévén, az első perctől
fogva tudta, hogy lesz majd olyan irodalmi irányzat, amelynek
menlevelet ad az állam, és ezért a menlevélért küzdött mérhetetlen
mennyiségű versenytársával. Heves harc dúlt, s egy időben úgy
látszott, hogy ő lesz a győztes. Sokan csoportosultak köré, azonnal
meghódította az ifjúságot. Pártkörökben hatalmas pártfogói voltak,
különösen az esztetizáló csekások körében. Energikusan
ügyeskedett, a maga kockázatára és veszélyére, de a lényegesen
később jelentkező Averbah győzött a RAPP-pal.

Piszarev stílusával kerekedett felül, amely gyerekkoruktól fogva o]y

kedves volt a középszerű

értelmiségieknek. A RAPP bukásával az irodalmi harcnak még az

árnyéka is eltűnt. Az irodalmi szabadalmat egymástól elvitató
sokfajta csoportosulás már csak politikai eszközökkel küzdött. Brik
félresöpörte ugyan útjából Mandelstamot és Ahmatovát, de nem az
volt a célja, hogy nyílt politikai feljelentést legyen ellenük: csak el
akarta venni tőlük a fiatal olvasókat, az „új” szenvedélyes híveit, s
hosszú időre csakugyan el is érte, amit akart. O.M. és Ahmatova
egyszer csak elszigetelődött. A LEF-irányzat utolsó mohikánjai, akik
most már túljárnak a hatvanon, továbbra is dicsőítik húszas éveket,
és csodálkoznak, hogy az új olvasók kikerültek a befolyásuk alól.

Talán a húszas évek a legnehezebb időszak O.M. életében. Se

azelőtt, se azután – bár az élet sokkal rettenetesebb lett – nem
beszélt olyan keserűen a maga helyzetéről. Ifjúi szomorúsággal és
epekedéssel teli korai verseiben se hagyta el soha a diadalmas
jövendő reménye és erejének tudata: érzem szárnyam lendületét, de
a húszas években már sokszor betegségről, erőtlenségről,
végeredményben kisebbrendűségről beszél. Ez a korszak azzal
végződött, hogy már-már összetévesztette magát Parnokkal,31
majdhogynem tulajdon alakmásának tette meg. Kiderül a versekből,
hogy miben látta erőtlenségét és betegségét. Így nyilvánultak meg a
forradalmat illető

első kételyei: Kit fogsz megölni még! Kit dobsz magasra, vak kor? /
Új talmi szót koholsz-e, mondd?… A kétlelkű az, aki képes két
század-gerincet / vérrel megtapasztani, és nem tudja rászánni
magát, hogy átértékelje az értékeket.

Márpedig O.M. nagyon óvatosan bánt az értékek átértékelésével,

bár azért megfizette neki a köteles adót. Legelőször is meg akarta
határozni, hogy milyen viszonyban van a hatalommal.

Írt róla Az idő morajá-ban, az Egyiptomi pecsét –ben és A

hatalomhoz csak gyermeteg ösztön hajtott-ban. Bár ezt a verset a
harmincas években írta, gondolati és érzelmi töltése szerint a
húszas 30

(?-1939) A Cseka főnökhelyettese.

31

Az Egyiptomi pecsét. hőse, O.M. alteregója. A figara, valóságos

modellje egy Parnah nevű jelentéktelen költő, aki a kúszás évek
elején Párizsban élt. Picasso lefestette, az arckép meglepően
hasonlít O.M.-re.

évek versei közé tartozik. A hatalommal való kapcsolatát

gyermekinek nevezte O.M., de sok mindent annak a számlájára ír,
még a sérelmeket is, amelyek az akkori szép nők, a finom európaiak
részéről érte a kamasz fiút,… Az átértékelés három-négy irodalmi
cikkben öltötte a legkomolyabb formát, amelyek a Russzkoje
Iszkussztvóban, a Rosszijában és a kijevi esti újságban jelentek meg
–

huszonhatban a fővárosi újságok és folyóiratok már légmentesen el

voltak zárva O.M. elől, de vidéken még „átcsúszott”… Ezekben a
cikkekben érződik, hogy beszélni szeretne mindenáron, és félénk
kísérletet tesz rá, hogy egyet-mást elismerve és helyeselve, egyet-
mást elutasítva részt vehessen az életben. Még azt is megpróbálta,
hogy némelyik „útitárs” prózaíró kortársa számára mentséget és
igazolást találjon, noha látván látta, hogy neki nem útitársai. A
Russzkoje Iszkussztvóban megjelent két cikkében még Ahmatovát is
megtámadta – ez is adó volt a kornak.

Egy évvel a Russzkoje Iszkussztvó-beli megnyilatkozása előtt O.M.

egy harkovi újságban azt elemezte, hogy miképp gyökerezik
Ahmatova az orosz prózában, s még korábban, a Múzsák
almanachját recenzálva – ez nem jelent meg – azt írta, hogy ez a
szegényesen öltözött és fenséges megjelenésű asszony még
Oroszország büszkesége lesz. Harminchétben a voronyezsi írók
kérdéseire – rászorították, hogy tartson előadást az akmeizmusról,
és „leleplezést” vártak – azt mondta Ahmatováról és Gumiljovról: „Én
nem tagadom meg se az élőket, se a holtakat.” Valami hasonlót
mondott a leningrádi íróknak is a sajtó házában megtartott estjén.
Vagyis mindig is tudta, hogy neki épp ezekkel a költőkkel van
kapcsolata, különösen Ahmatovával, s huszonkettőben azért próbált
meg elfordulni tőlük, mert annyira űzőbe vették az akmeizmust,
korszerűtlennek, burzsoának és hasonlóknak kiáltották ki… O.M.
„minden úton magára” maradt, és nem bírta tovább. Csakugyan
elvesztette a talajt a lába alól: nem olyan könnyű szemben haladni
mindenkivel, szemben haladni a korral. Többé-kevésbé
mindnyájunkkal megesett, hogy keresztútra érve kísértésbe estünk,
szerettünk volna utánairamodni a többi nek, csatlakozni a tömeghez,
amely tudja, hová tart. Óriási a „közvélmény” hatalma, nehezebb
elleneszegülni, mint általában gondolják, és minden emberen rajta
van a kor lenyomata. A kor pedig azon munkál, hogy O.M.-et
elválassza egyetlen lehetséges szövetségesétől, Ahmatovától.
Kettesben se könnyebb mindenkivel dacolni, mint egyedül, és O.M.
megpróbálta elvágni azt az utat, amely tőle Ahmatovához vezetett,
de ha mai észre tért. Már huszonhétben, mikor tanulmánykötetét
állította össze, kihajította az egyik cikket, amely a Russzkoje
Iszkussztvóban jelent meg, a másikból kihúzta az Ahmatova-ellenes
kirohanást.
Megtagadta a kijevi újságban és a Rosszijában megjelent cikkeit is,
a kötet előszavában

„véletlenségnek” nevezte őket. Élete legrosszabb periódusának

tekintette azt az időt, mikor azokat a cikkeket irta. Leszámolt a 22-
26-os évekkel, hanyatlása korával, s nem vette észre, hogy volt
azért ott sok egészséges és eredeti, rávalló írás is, főképp az a jó
néhány cikke, amelyben megpróbált küzdeni azáltalános
megcsontosodás ellen.

Az értékek átértékelésének időszakára, azt hiszem, az volt a

legjellemzőbb, hogy mit gondolt maga O.M. arról a cikkéről, amelyet
Szkrjabin halálára írt. Kifejti benne, hogy mit gondol a keresztény
művészetről, vagyis valójában a maga igazi Credóját. Ebben a
cikkében mondja, hogy a művész halála nem a megsemmisülés,
hanem az utolsó alkotói tett. Mivel ő maga választotta a nyájban,
összeverődve halált, ez nem puszta szó volt.

Ez a cikk sehol se jelent meg. O.M. csak felolvasta mint előadást

valami pétervári társaságban, netán valami vallásfilozófiaiban.
Valakinek a villájában tartották az összejöveteleket, és egyszer
megjelent ott egy kalandor is, egy Szavin nevezetű lovaszászlós,
egy kisasztalt állított a

lépcsőpihenőre, belépti díjat szedett, aztán belemerült a vitába, az

orosz ördögről beszélt, aki ravaszságban, gyakorlatias észjárásban
és szellemességben felülmúlja az összes többi sátánt… O.M.

ritkán ment el ennek a társaságnak az összejöveteleire, úgy tetszik,

a társaság egyik szervezőjével, Kablukovval állt kapcsolatban. Ez az
öregember nagyon figyelmes volt O.M.-hez, aki akkor még kezdő
költő volt. Nemrégiben vettem egy Κő-t32 amely valaha Kablukové
volt, s teleragasztotta a versek, variánsok saját kezű másolataival,
valamint O.M. kézírásával. Ö kérte el O.M.-től a-Szkrjabin-előadás
kéziratát. Mikor mi huszonegyben a Kaukázusban voltunk, Kablukov
meghalt, és az irattára a Leningrádi Közkönyvtárba került. O.M.
elkeseredetten panaszolta, hogy elveszett a Szkrjabin-cikke: – Ez a
legfontosabb, amit írtam… oda van… nincs szerencsém… – A
húszas években megtaláltam belőle néhány össze nem függő lapot
O.M. apjának egy ládájában. O.M.

nagyon megörült, de kétlelkű volt a cikk megítélésében: kérte, hogy

tegyem el, de az „átértékelés”

idején kísértésbe esett, hogy revideálja megállapításait. Az

Egyiptomi pecsét piszkozatában megmaradt az a rész, amely
Parnokot csúfolja, hogy „madame Perepletnyik szalonjában készül
előadást tartani… ” Nyilvánvaló célzás a Szkrjabin-előadásra. A kész
szövegben csak az az ígéret maradt, hogy kitessékeli Parnokot „a
zene és a történelem dísztermeiből”, mivel közrendű

értelmiséginek semmi keresnivalója ott, nem járhat úri subában, nem

illeti meg… A közrendű

értelmiség és az úri Pétervár témája minduntalan visszatér.

Fiatalkorában bizonyára nemegyszer beleütközött mindenféle
pétervári pávakakasokba, és most ráemlékezett, hogy nem tartozik
közéjük. S azért meg különösen, mert akkor már olvasta Makovszkij
elbeszélését, amelyben az ő

anyjáról ír az Apollon nevű folyóiratban, és nagyon megbántódott

rajta. Makovszkij ostoba zsidó kereskedőasszonynak festette le O.M.
anyját. Ez a zsurnalisztikái ellentéthez kellett neki: durva,
közönséges családból való zseniális kisfiú. Pedig O.M. anyja
zenetanár volt, fiát is a klasszikus zene szeretetére szoktatta, művelt
gyerekeket nevelt, nagyon kulturált asszony volt, képtelen az olyan
durva beszédekre, amilyeneket Makovszkij a szájába adott. Ez az
egyik példája annak a lenéző-úri bánásmódnak, amely arra
ösztökélte O.M.-et, hogy „közrendű értelmiségi” voltát hangsúlyozza.

O.M. meghatározta a hatalommal való viszonyát, és az Egyiptomi

pecsét-ben a raznocsinyec- ekhez vezette vissza a Parnok meg a
maga családfáját. Van valami hasonló a Beszélgetés Dantéról-ban
is: az esetlen, zavarodott Dantét lépten-nyomon kisegíti a jóságos
Vergilius padre, nehogy ügyetlenséget kövessen el. De ez már nem
a régi világ meg az ő számadása: hiszen a szemünk előtt támadt az
új hatalom, amelyhez képest a régi szánalmas dilettáns. O.M.-nek az
„eredeti átértékelés”

segített, hogy megtalálja benne a helyét: újra bejelenti, ezúttal

versben, hogy igényt tart a közrendű

értelmiségi megüresedett hivatalára –

… Azért csámpázták a kérges

csizmát a raznocsinyecek, hogy én

most eláruljam éket?33

32

Mandelstam első verseskötete (Kameny, 19 IS).

33

Lator László foidhása.

S mije maradt a szovjet raznocsinyecnek egyebe, mint egy marék

zsidó-keresztény kultúrája? O.M.

megőrizte a Szkrjabin-tanulmány lapjaival együtt. Viszont a másik

közrendű értelmiségit, Parnok fivérét, Alekszandr Gercovicsot
megfosztja a zenéhez való jogától:

Jaj, Alekszandr Hercovics,

már minden tönkrement,

hagyd, Alekszandr Hercovics,

hagyd abba hát! Minek…

Nem sikerüli kiegyezni a korral, összehasonlíthatatlanul többet

kívánt a kapitulálóktól. Ráadásul O.M. a forradalommal beszélgetett,
nem a felemelkedő „újjal”, nem a hatalomnak azzal a sajátságos
világával, amelyben egyszeriben benne találtuk magunkat. O.M.
magyarázatainak nem volt címzettje a mi valóságunkban. Az új
vallás és államiság híveinek kara mint tömeg a forradalom
terminológiáját használta, és tudni se akart a kétkedő és vívódó új
raznocsinyecről. A hívők és űtitársak előtt már minden érthető volt. –
Az a kérdés, ki kapja a habos tortát – mondta V. I. – Az Igazság
görögül azt jelenti, hogy mrija34 – hahotázott Katajev. – Nálunk már
csak így van ez. –

Meg kell értenünk, hogy hol élűnk. – Mit akartok még? – hallatszott
innen is, onnan is, de O.M.

még mindig a negyedik renddel azonosítja őket: … s én elárulom e

csúf rágalomra készen…

a negyedik rendnek tett eskülésem… ? Az is lehet, hogy megijedt a

hívok tomholásától, és azért hirdette ki ebben a versben, hogy ő hű
marad ahhoz, amit azok már elárultak? Hiszen nemhiába választotta
ki fordításra épp Auguste Barbier A konc című versét, róluk szól:

Dolgoznak foggal és körömmel lankadatlan,

hogy mindnek jusson egy darab;

Illem szerint a kan a vadászkutya-házba

egy-egy cubákot hazahord,

és hogy a küszöbön kevély szukája várja,

és felborzolt szőrrel morog,

mutatja neki, hogy még véres a pofája,

s vicsorgó foga közt a csont,

s eléje dobva a dögöt, büszkén kiáltja:

a hatalomból ez jutott!

Huszonháromban fordította a Barbier-verset, de harmincháromban,

a lakásról szóló versben újra előkerül a „családapa”-téma:

A tisztogatások után, ha

só-tiszta, ő az ilyet

– mert néki ott a családja –

lecsapja, mint a legyet (a „becsületes áruló”…)

34

Ábránd – csak nem görögül, hanem ukránul.

Barbier versét nyáron fordította, és ugyanannak az évnek a telén

tette le az esküt a negyedik rendnek. Azt hiszem, nem véletlenül
fogadták olyan hidegen azok, akiktől a javak elosztása függött.

Vajon nem azért apadtak el a versek, mert O.M. nem tudta már,
hogy igaza van-e? Prózájában O.M. meghatározta a maga helyét az
életben, rögzítette álláspontját, szilárd talaj volt a lába alatt:

„itt állok, és nem tehetek mást…” Olyankor jöttek a versek, mikor

megerősödött az a meggyőződése, hogy igaza van, hogy helyes az
álláspontja: és hullámzottak benne belső /

igazának hullámai… O.M. már egyik első cikkében, A

beszélgetőtársról- ban is írt „a belső igazság aranyat érő tudatá”-ról;
láthatólag ez a tudat volt O.M. számára a munka előfeltétele és sine
qua nonja, különben nem tudta volna olyan bátran megnevezni még
munkássága legkezdetén: huszonkét éves volt, mikor ezt a cikket
írta. Ha megpróbálta elfogadni azt, ami van, mindenképp el kellett
ítélnie a tulajdon kételyeit; az „új” híveinek közös kórusát hallgatva
csodálkoznia kellett a maga magányos álláspontján; ha elítélte a
szimbolistákat, a LEF tagjait, a. RAPP íróit és egyéb
csoportosulásokat, akik feltétel nélkül támogatták a rendszert,
óhatatlanul sületlen kenyér száradt csücskének érezte magát. Az
ember belső igazának tudata összeegyeztethetetlen ezekkel a
csorbító érzésekkel. Igaz, mindig voltak olvasói, akik szilárdan
kitartottak mellette és esküdtek rá, de O.M.

valahogy önkéntelenül húzódozott tőlük. Ki tudja, miért, egyre

elégedetlenebb volt az olvasóival.

Úgy tetszik, azokat is a száradt csücskök közé számította, és ügy

hitte, hogy vannak valahol igazi új emberek. A húszas években még
nem vette észre, hogy ezeken a látszatra oly talpraesett és hangos
embereken is megtörténik a klasszikus átváltozás: elmerevednek,
mint mindenki, aki elveszíti azt, ami emberré teszi az embert, vagyis
az értékfogalmakat.

***

A próza hozta meg a felszabadulást, ezúttal A negyedik. Családi

cím, mert a cikkek közt szám szerint a negyedik volt, de a negyedik
rendre is célzott, amelyre O.M. gondolt, és Rómára is, mert a mi
Rómánk volt a negyedik. Ez a próza nyitotta meg az utat a
verseknek, határozta meg O.M.

helyét a való világban, és adta vissza igaza tudatát. O.M. véresnek

nevezte földünket, elátkozta a kincstári irodalmat, letépte magáról az
irodalmi bundát, és újra kezet nyújtott a közrendi, értelmiséginek: „a
legöregebb komszomolistának, Akakij Akakijevicsnek”35…
Valamelyik veszélyes pillanatban megsemmisítettük az első
fejezetét, ahol a mi szocializmusunkról volt szó.

A negyedik próza gyökerei önéletrajziak. Az Eulenspiegel-ügy36

meg a vadhajtásai – sokkal gyorsabban feledésbe merült volna az
egész, ha O.M. elkereseredetten fel nem fújja – rábírta O.M.-

et, hogy szembenézzen a valósággal. Találóan mondta Buharin, a

szovjet intézmények levegője, akár a pöcegödöré. Míg folyt az „ügy”,
az volt az érzésünk,hogy filmet vetítenek nekünk, az „új”
szolgálatában álló irodalomról, a bürokráciáról, a fantasztikus méretű
apparátusról – még Skirjatovval is beszélnünk kellett– –, a
Zaszlavszkij-félék kancellária-szerű újságszerkesztőségeiről, a
„komszomolista szabadcsapatról”, amely azt az újságot vette be,
ahol O.M. körülbelül egy évet töltött, miután szakított az
írószervezetekkel és így tovább… Majdnem két év ment rá ezekre a
viszályokra, de százszorosán megérte: „a kor beteg fia” hirtelen
megértette, hogy ő az egészséges.

Mikor újra elkezdett verset írni, már nyoma se volt száradt

kenyércsücsöknek. Ez már az elforduló hangja volt, aki tudja, miért
van egyedül, és becsüli elszigeteltségét. O.M. felnőtt, és „szemtanú”

35

Gogol: A köpönyeg című kisregényének hőse.

36

Mandelstam átdolgozott egy Eulenspiegel-fordítást, a kiadó csak az

ő nevét tüntette fel, ebből lett az „ügy” plágiumügy (1928-ban).

lett belőle. Kisebbrendűségi érzése eltűnt, mint az álomkép. O.M.

kiirtásának első periódusában, egészen 1934 májusáig politikán
kívüli és irodalmon kívüli módszereket alkalmaztak. Ez bizonyos
írók, hogy úgy mondjam, műkedvelő játéka volt, amelyet „odafentről”
támogattak. – Mint költőnek nem árthatnak nekem – mondta O.M.
hát a fordítói inamat harapdálják. – Talán épp az segített
kiegyenesednie, hogy „a kisebbítésére játszottak”. Furcsa, de ő is a
maga tapasztalata alapján értette meg a valóságot. Világosabban
szólva, a szovjet emberek dédelgették a vakságukat, és csak akkor
voltak hajlandók elismerni a valóságot, ha a saját bőrükön
tapasztalták. A tömegkampányok –

a kuláktalanítás, a Jezsov-korszak, a háború utáni intézkedések –

bővítették a tisztán látók körét, O.M.-nek korán kinyílt a szeme, de
egyáltalán nem az elsők között.
 ***

O.M. mindig tudta, hogy az ő fogalmai ellentétesen haladnak a kor

áramával, „a világ szőre ellenében”, de A negyedik próza után már
nem rettent meg tőle. A Beszélgetés Dantéról-ban és a Canzone
címü versben nem véletlenül beszél egy különös fajta látásmódról,
ahogy Dante Isteni szinjáték-ában a ragadozó madarak és a holtak
látnak: a közeli tárgyakat nem.látják, de hatalmas látósugaruk van, a
jelenre vakok, de jövőbe látó képességük van. A próza, mint máskor
is, kiegészíti, megvilágítja a verset.

Mikor Örményországból visszatérőben Tbilisziben időztünk, O.M.

megint elkezdett verset írni.

Csak forgott tovább a film: jóformán a szemünk láttára veszett oda

Lominadze. Utolsó napjaiban igazán nagy jóindulatot tanúsított O.M.
iránt. Táviratot kapott a K.B-tól, Guszevtől, azzal az utasítással, hogy
segítsen O.M.-nek berendezkedni Tbilisziben, s ő nagyon szívesen
meg is tette volna, csakhogy Moszkvába hívták, és nem jött vissza
többet, és az újságok tarkállottak a Lominadze és Szircov
csoportjára szórt átkoktól. Ilyen a sors: akivel O.M. szót érthetett,
menthetetlenül elpusztult. Vagyis az új rend közrendi
értelmiségijének nem volt helye a hatalom világában. Egyebek közt,
mihelyt színre került Lominadze tragédiája – háromszor-négyszer
fogadta O.M.-et a területi pártbizottságon –, észrevettük, hogy
akárhová megyünk, a sarkunkba ragad egy tltkosrendőr, Úgy látszik,
a helyi államvédelmi szervek úgy határoztak, hogy mindenesetre
követni kell a kegyvesztett mágnás érthetetlen látogatóját. Be is
láttuk, hogy semmi keresnivalónk Tbilisziben, és sürgősen
Moszkvába takarodtunk. Mikor Guszevnek, aki O.M.-et
Lominadzéhoz küldte, elbeszéltük, mint követtek bennünket a spiclik,
kőarccal hallgatott. Csak szovjet hivatalnok tudott ilyen kőarcot
vágni. Azt jelentette: honnan tudjam, hogy kerültek maguk a nép
ellenségéhez, és mi okok lehetett rá a grúz elvtársaknak, hogy
kövessék magukat… Hisz miből állt már akkor is, hogy egy
véletlenül odakeveredett embert belerántsanak egy vadidegen
históriába, azért is vette fel Guszev a kőálarcot. Így tett volna
Molotov is, aki Buharin kérésére megbízta Guszevet, hogy
szervezze meg szuhumi és örményországi utazásunkat, s azután is
kisérje figyelemmel, hogyan boldogul O.M. Guszev mindenütt, ahová
utaztunk, a KB helyi titkárához fordult, hogy segítsen elszállásolni
bennünket. Egy olyan emberhez fordult, akire hamari pusztulás várt.
O.M.-et is magával sodorhatta volna, de nem lett következménye a
dolognak, Nem csináltak ügyet belőle, de csinálhattak volna. Szóval,
szerencsénk volt. De akkor még nem értettük, és csúfot űztünk
Guszev kő álarcából. A Lominadze-esettel véget ért Guszev
pártfogása, de nem mondhatom, hogy csak egy marék por maradt a
markunkban, mint a mesében: hiszen O.M. Örményországban
kezdett újra verset írni, és új korszak virradt fel életében.

A MUNKA

A harmincas esztendőben értettem meg, hogy hogy születik a vers.

Addig csak azt tudtam, hogy csoda történt: valami nem volt, aztán
lett. Kezdetben, tizenkilenctől huszonhatig, nem is jöttem rá, hogy
O.M. dolgozik, csak csodálkoztam, hogy egyszerre miért olyan
feszült elmélyült, miért tér ki a csevegés dől, s fut ki az utcára,
udvarra, körútra… Aztán már felfogtam, mi lehet az, de valójában
még semmit se értettem. Mikor véget ért a hallgatás, vagyis
harminctól fogva, akaratlanul is tanúja lettem O.M. munkájának.

Különösen Voronyezsben világosodott meg előttem. Az az albérleti

szoba, az a kutyaól, barlang vagy hálózsák – minek is nevezzem? –,
ahogy ott éltünk, reménytelenül talajtalanul és primitíven, az vitt rá,
hogy elbámészkodjam az édes szavú munka minden kis részletén.
Ha O.M. verset csinált, sose kerülte az embereket. Azt mondta, ha
már megindult a munka, semmise zavarhatja meg.

Meséli Vaszilisza Sklovszkaja, akivel O.M. nagy barátságban volt,

hogy huszonegyben, mikor egymás mellett laktak a Mojka parti
Művészetek Házában,O.M. gyakran beugrott hozzá melegedni a
vaskályhánál. Néha lefeküdt a díványra, és párnát tett a fülére, hogy
ne hallja a beszélgetést a zsúfolt szobában. Ilyenkor verset csinált,
és otthon elunva magát, bement Vasziliszához… A Mary angyalról
szóló vers pedig az Állattani múzeumban jutott az eszébe, ahová
Kuzinhoz, a múzeumőrhöz mentünk látogatóba, valamelyik tudós
aktatáskájába rejtve egy üveg grúz bort borkorcsolyástul, amit vele
meg a barátaival akartunk meginni. Mi az asztalnál ültünk, O.M. meg
rohangált a hatalmas irodahelyiségben, megbontva a borivás
szertartásrendjét. A fejében csinálta a verset, mint mindig. Én még a
múzeumban leírtam, ahogy diktálta. Egyáltalán attól fogva, hogy
megnősült, igen ellustult, és mind arra törekedett hogy írni ne kelljen
neki, csak tollba mondani.

De Voronyezsben már a lehetetlenségig nyilvánosan kellett

dolgoznia. Egyik albérleti szobánkhoz se volt se folyosó, se konyha,
ahová kimehetett volna, ha egyedül akart lenni.

Moszkvában se. Isten tudja, hogyan laktunk, vagyis Isten a tudója,

hogyan, de ott mégiscsak volt hová mennem egy-egy órára, hogy
magára hagyjam. De itt nem volt hová menni, legfeljebb az utcára,
fagyoskodni, a telek pedig igen zordak voltak, balszerencsénkre. Így
hát mikor viaszérésig jutott a vers, azt tettem, amit tehettem:
ledőltem egy kicsit az ágyra, és úgy csináltam, mintha aludnék. O.M.
észrevette a dolgot, és olykor rábeszélt,

hogy „szundítsak” egyet, vagy legalább fordítsak hátat neki, úgy

feküdjek.

Utolsó voronyezsi évünkben, a „tornáctalan” házikóban már teljesen

elszigetelődtünk. Életünk az odúnk meg a háztól kétlépésnyire lévő
telefonközpont közt folyt, ahonnan a bátyámnak telefonáltunk. Két
ember, Visnyevszkij és Sklovszkij, havonta száz rubelt adott át neki,
és ő elküldte nekünk. Ök nem merték elküldeni. A mi életünkben
mindentől félni kellett. A pénz ráment a lakbérre, épp kétszáz
rubelba került egy hónapra a szoba. Kereseti forrásaink befagytak,
egyikünk se kapott munkát se Moszkvában, se Voronyezsben:
éberség is volt a világon. Az ismerősök elfordították a fejüket az
utcán, vagy ránk néztek, de nem ismertek meg. Ez is megszokott
megnyilvánulása minálunk az éberségnek. Csak a színészek
engedték meg maguknak, hogy megszegjék az általános szabályt –
még a főutcán is ránk mosolyogtak, odajöttek hozzánk. Az lehetett
az oka, hogy a színházakat nem robbantották szét annyira, mint más
intézményeket. Csak ketten jártak hozzánk, Natasa Stempel és
Fegya, de mind a ketten dolgoztak, és nehezen szakítottak rá időt.
Natasa azt meséli, hogy anyja figyelmeztette: tudod, hogy mi lehet
ezekből a látogatásokból… Natasa attól fogva titkolta a látogatásait,
de anyja azt mondta: minek titkolod?

Tudom én, hova jársz. Az én dolgom, hogy figyelmeztessetek, a tied,

hogy dönts. Hívd meg őket…

Ezután gyakran meglátogattuk Natasát, és édesanyja mindent

kirakott az asztalra, amije csak volt. A férje nemesi marsall volt, de
már régen elváltak, és ő tanított, eleinte a városi iskolában, azután
egy általános iskolában, hogy eltarthassa a két gyerekét. A szerény,
okos, vidám, könnyed Marja Ivanovna volt az egyetlen ember
Voronyezsben, aki megnyitotta előttünk a házát. Az összes többi
gondosan be volt csukva, a kulcs kétszer ráfordítva: a szocialista
társadalom érinthetetlen páriái voltunk.

Minden jel arra vallott, hogy közel a vég, és O.M. igyekezett

kihasználni az utolsó napokat.

Egyetlen érzés uralkodott rajta: sietni kell, mert még félbeszakítják,

nem fejezheti be, amit mondani akar. Néha már könyörögtem, hogy
pihenjen, sétáljon, aludjon egyet, de csak elhessegetett: nem lehet,
sürget az idő, sietni kell…

Sűrű tömegben születtek a versek, egyik a másik után. Egyszerre

többfélén is dolgozott.

Gyakran kérte, hogy írjam le; két-három verset is megírt egyszerre a

fejében, és én jegyeztem le őket először, Nem tudtam visszatartani:
– Másképp nem lesz rá időm, értsd meg!

Közelgő vesztét érezte, természetesen, de én még nem láttam olyan

világosan, mint ő. Nyíltan nem mondta, de a leveleiben, mert azon a
télen én vagy kétszer is Moszkvába utaztam pénzt szerezni, mintha
célzott volna rá, hogy mi vár ránk, de mindjárt abba is hagyta, és úgy
tett, mintha csak a napi nehézségekről volna szó. Talán csakugyan
el is űzte magától ezeket a gondolatokat, de valószínűleg inkább
engem sajnált, nem akarta megkeseríteni közös életünk utolsó
napjait.

És egész évben sietett. Sietett, nagyon sietett. A sietségtől egyre

jobban kínozta a légszomj: szaggatottan lélegzett, összevissza vert
a pulzusa, elkékült a szája. Többnyire az utcán jött rá a roham. Az
utolsó voronyezsi évben már nem mehetett el egyedül hazulról. És
otthon is csak akkor volt nyugodt, ha én is ott voltam. Ültünk
egymással szemben: én némán néztem a mozgó ajkát, s ő

igyekezett behozni az elveszitett időt, sietett elmondani utolsó

szavait.

Mikor befejezett egy verset, megszámolta a sorokat, és jelentette

mennyit kap érte a legmagasabb honorárium szerint, mert
kevesebbel nem érte be. Csak nagy ritkán, ha nem tetszett neki a
vers, csak akkor javasolta, hogy tegyük a „második kategóriába”,
vagyis az olcsóbba, mint Szologub, aki különböző árú kategóriákba
osztotta a verseit. Mikor összeszámoltuk a napi bevételt, elmentünk
kölcsönkérni egy csomag teára, egy darab tiltott kenyérre,
rántottaebédre valót a színészekhez, szedőkhöz, néha egyetemi
tanárokhoz is – egyikük Natasa jó barátja volt, a másik
irodalomtörténész. Általában úgy beszéltük meg az adakozókkal,
hógy egy néptelen mellékutcában találkozunk, s ott aztán, megtartva
a konspirációs szabályokat, nyugodt léptekkel elmentünk egymás
mellett, s menet közben átvettük az alamizsnás borítékot. A
szedőkhöz beugrottunk a nyomdába, ha előző nap egyikükkel se
sikerült megbeszélnünk a találkozót. Velük harmincöt nyarán
ismerkedett meg O.M., mikor az egérfalónál laktunk, a nyomda és a
szerkesztőség mellett. Vadonatúj verseinek keresett hallgatóságod
azért ment be hozzájuk, kivált ha éjjel készült el a vers, mert akkor
csak ők voltak fenn. A nyomdászok örültek neki, de a fiatalok néha
elképesztették Lityeraturnaja Gazeta-ízű

vélekedéseikkel, habár az öregebbek lehurrogták őket. Ínséges

időkben az öregek szótlanul végighallgatták a verset, néhány percig
még beszélgettek vele erről-arról, hogy feltartsák, míg valaki a boltba
szalad, aztán a kezébe nyomtak egy kis élelmiszeres csomagot,
Garasokat kerestek, nyilván maguk is nehezen boldogultak, de azt
tartották, hogy „nem hagyhatja el az ember a bajban a másikat…,
ilyen időkben…”

Útközben bementünk a postára, és elküldtük a verseket moszkvai

folyóiratok szerkesztőségébe.

Egyetlenegyszer kaptunk választ: Az ismeretlen katoná-ra… A

Znamja szerkesztősége kijelentette, hogy a háború lehet igazságos
és igazságtalan, és a pacifizmus egymagában még nem dicséretes
dolog. De olyan volt az életünk, hogy még ez a kincstári válasz is
angyali üdvözletnek tetszett: mégiscsak felelt nekünk, szóba állt
velünk valaki!

Az árnyról szóló vers, amely az emberek közt kószál melegedve

borukkal, egüknél, kivételesen nem Moszkvába utazott, hanem
Leningrádba, azt hiszem, a Zvezdába. Azok között a másolatok
között, amelyek manapság keringenek, találok olykor olyan verseket,
változatokat, amelyek még a szerkesztőségekbe küldözésből
származnak. A munkatársak kilopkodták a tilos versek kéziratlapjait,
s így terjedtek el az olvasók körében.

Egy Kazarnovszkij nevű újságíró, aki egy gyujtőtáborban volt O.M.-

mel, mesélte, hogy O.M.-et azzal vádolták, hogy folyóirat-
szerkesztőségekben terjeszti a verseit. És a verseket valami igen
zengzetes szóval illették. Nem mindegy, mivel vádolták? O.M.
likvidálásának ügyirata két kis lapot foglal el, láttam a dossziét az
ügyészségen, mikor közölték velem, hogy rehabilitálják a második,
az úgynevezett „visszaeső” ügyében, s én nagyon szerettem volna
elolvasni, hogy mi van odaírva, de még inkább közzétenni,
változtatás és magyarázat nélkül.

LÉPTEK ÉS SUTTOGÁS37

Ez harminckettőben történt. Mellékutcákon át hazafelé tartottam a

Kommunista Műveltségért című
folyóirat szerkesztőségéből, a Nyikitszkaja utcából. Akkoriban a
Tveri bulváron laktunk. Egyszer csak megláttam O.M.-et. Valami
lerobbant villa feljáróján ült, annyira félrefitult fejjel, hogy majdnem a
vállát érte az álla. Jobb kezében a botját forgatta, a ballal meg a kő
lépcsőfokra támaszkodott, hogy el ne veszítse az egyensúlyát.
Mindjárt észrevett, felugrott, és együtt folytattuk utunkat.

O.M. verscsinálás közben mindig mozogni vágyott. Járkált a

szobában – sajnos, mindig ólakban laktunk, nem sétálhatott
kedvére; kifutkosott az udvarra, a kertbe, a bulvárra, kószált az
utcán. Amikor én megláttam ott a lépcsőfeljárón, pihenni ült le, mert
elfáradt a bolyongásban.

Akkor épp a Vers az orosz költészetről második részén dolgozott.

A vers és a mozgás, a vers és a járás O.M. szemében összefügg

egymással. A Beszélgetés Dantéról-ban azt kérdezi, hogy vajon
Alighieri hány cipőtalpat koptatott el, míg megírta a Színjdték-o t. A
járás-költészet képe a Tbilisziről szóló versben is előjön: a város
nem felejti el a vendégköltő talpának „nemes kopottságát”. Ez
nemcsak a nyomorúság témája (O.M. cipőtalpa természetesen
mindig kopott volt), hanem a költészeté is.

Csak kétszer láttam életemben, hogy O.M. verset csinált, és nem

mozgott. Huszonhárom karácsonyán a szüleimnél vendégeskedtünk
Kijevben, s akkor ő néhány napig mozdulatlanul ült a vaskályha
mellett, és néha odahívott engem vagy Ánya nővéremet, hogy írjuk
le az 1924. január 1. egy-egy szakaszát. És még Voronyezsben is,
egyszer lefeküdt nappal pihenni, akkoriban iszonyú kimerült volt a
sok munkától. De vers zakatolt a fejében, nem tudott megszabadulni
tőle. Így született a Második voronyezsi füzet végén lévő vers: a
mély hangú énekesnőről szóló. Nem sokkal 37

Idézet egy népszerű Fet-versből.

azelőtt hallotta a rádióban Marian Andersont, s előző nap volt

látogatóban egy másik énekesnőnél, akit Leningrádból telepítettek
ki. O.M. nápolyi dalokat fordított neki szabadon, hogy felléphessen
velük a rádióban, mert abban az időben mindketten abból éltek.
Elrohantunk hozzá, mert megtudtuk, hogy a férjét, aki nemrég ült le
öt évet valamelyik táborban, s aztán valamennyit elengedve neki,
Voronyezsbe bocsátották, megint letartóztatták. Akkor még nem
találkoztunk ilyen ismételt letartóztatásokkal, nem tudtuk, milyen
kilátásokkal járnak. Az énekesnő ágyban volt. Akit megrázkódtatás
ér, az mind fekszik. Meséli anyám, akit az egyik forradalom előtti
volgamelléki éhínség idején mozgósítottak mint orvost a falu
megsegítésére, hogy minden kunyhóban mozdulatlanul feküdtek az
emberek, ott is, ahol még volt kenyér és nem mutatkoztak súlyosabb
jelei az éhezésnek. Emma, a csitai pedagógiai főiskola tanárnője
elment egyszer dolgozni a kolhozba a diákokkal. Visszatérve
meglepetten mesélte, hogy ki tudja, miért, de minden kolhoztag
fekszik. Feküdtek és fekszenek a diákok a diákszállóban, fekszenek
a tisztviselők, ha megtérnek a munkából. Mind fekszünk. Én egész
életemet végigfeküdtem…

Az énekesnő lázasan terveket szőtt – ahogy mindannyiunkon erőt

vesz ez a láz a halálok, letartóztatások, beidézések végzetes
pillanataiban. Nem lehetetlen, hogy ez a lázas önkívület segít kibírni
az olyan embernek felfoghatatlan dolgokat, mint az, hogy meghal a
hozzátartozója, vagy elviszik a huszadik század börtöneibe… Az
énekesnő ezt mondta: nem lehet az, hogy lágerba vitték a férjét,
hiszen most jött meg onnan. Égy látszik, kitelepítik valahová, hát
annyi baj legyen… nem mindegy, hová!… ö utánamegy, és énekelni
fog… Hát nem mindegy, hol énekel az ember, Leningrádban,
Isimben, Voronyezsben vagy Irgizben… ? Énekelni mindenütt lehet,
bármelyik szibériai faluban… Énekelni fog, kap érte lisztet, kenyeret
süt… És együtt megeszik…

Nem jött vissza a férje, mert valami utasítás jött ki, hogy ismételten
le kell tartóztatni azokat, akik már részesültek ebben a
megtiszteltetésben. Akkor vagy az ötvenes években, nem tudom,
volt egy olyan rendelkezés is, hogy örökre száműzni kell, aki
megjárta a táborokat… Az énekesnő maga is eltűnt, énekelni küldték
valahova, vagy ha nem, hát fát vágni, sohase tudtuk meg, hová…
O.M. azt mondta, hogy a mély hangú énekesnőről szóló versben két
alak olvadt össze, ezé a leningrádi nőé és Marian Andersoné. Mikor
azt a verset kigondolta, én nem is sejtettem, hogy dolgozik, mert
feküdt, és olyan csendes volt, mint az egér. A mozgás volt az első
jel, amiről ráismertem, hogy dolgozik; a második a szája mozgása.
Elmondja a versben, hogy nem lehet elvenni tőle, s a föld alatt is
mozogni fog. Úgy is történt.

A száj a költő termelőeszköze: a költő hanggal dolgozik. A száj

munkát végző mozgása a közös a fuvolás és a költő működésében.
Ha O.M. nem tudta volna, hogyan mozog a száj, nem írhatott volna
versel a fuvolásról:

A hangot – susogással idézve,

becsvággyal, a száj rebegő

mozgását – rendre kimérte,

tisztán, takarékosan ő.

És a fuvoláról:

Elvenni úgyse lehetne,

s te magad se hagyhatod el,

nem önti szavakba a nyelv se,

a száj se lazítja fel.

Azt hiszem, arról van itt szó, hogy a fuvolát nem lehet szavakba
önteni, olyan szavakba, amelyeket már ismer a költő. Arról a
pillanatról, mikor a fül már hallja a hangot, a száj megmozdul, és
gyötrődve keresi az első szavakat…

A fuvolás is ismerősünk volt. Schwabnak hívták. Német volt, és

szörnyen féltette egyetlen fuvoláját, amelyet Németországból küldött
neki egy régi konzervatóriumi iskolatársa. Többször is
meglátogattuk, s ő kiszabadította tokjából a fogoly fuvolát, és
Bachhal, Schuberttel és más klasszikusokkal vigasztalta O.M.-et. A
vendégművészek mind szerették. Schwab vérbeli muzsikus –

mondta mindkét Ginzburg. Egyszer munka után, a szörnyű tettek

kezdete előtt történt még, O.M. a színházban dolgozott –
felszaladtunk az erkélyre meghallgatni a szimfonikus hangversenyt.
Felülről mintha az egész zenekar a tenyerünkön lett volna, és ér
egyszer csak felfedeztem, hogy Schwab helyén egy másik fuvolás
ül. Odahajoltam O.M.-hez: – Nézz oda! – A szomszédok pisszegtek,
de mi csak suttogtunk tovább. – Csak nem vitték el? – kérdezte
O.M., és a szünetben futott a kulisszák mögé. Megerősítették a
feltevésünket. Olyan volt az életünk, hogy az ilyen feltevéseket,
hogy, hogy nem, mindig megerősítették. Babonásak lettünk, nem
mertük kimondani – jaj, még ráhozzuk a bajt!… Mint később
megtudtuk, Schwabot kémkedéssel vádolták, és a Voronyezs
környéki büntetőtáborba zárták öt évre. Ott aztán be is fejezte,
öregember volt, ráadásul fuvolás öregember…

O.M. mind azon gondolkodott, hogy vajon Schwab magával vitte-e a

fuvoláját a táborba, vagy félt, hogy elrabolják tőle a tyúktolvajok,
akikkel egy barakkban lakott. Ha elvitte, akkor azért, hogy esténkint
játsszon a többi fegyencnek… Így született A görög fuvola,
fuvolahangokból, az öreg fuvolás szomorú sorsából és a szörnyű
tettek kezdeté- től való első félelemből.

O.M. az „emlékező” száj mormogásáról beszél. Vajon csak a fuvolás

tudja előre, mit kell mondania? Van a versírás folyamatában valami
olyasmi, hogy fel kell idézni valamit, amit még sohase mondott senki.
Mi az elveszített szó keresése – Szólni akartam és elfeledtem
szavam. Vak fecske visszatér az árnyak csarnokába – ha nem az,
hogy megpróbálunk emlékezni a még megvalósíthatatlanra? Az az
elmélyült figyelem, amivel az elfeledettet keressük, s hirtelen felvillan
a tudatunkban. Az első szakaszban hangtalanul mozog a száj, aztán
már a suttogás, és lassan magasra nő, szentélyül, sátorul… 38A
belső zene gondolati egységekben mutatkozik meg.

Kiütközik az emlék, mint filmlemezen a fénykép.

Nem véletlen, hogy O.M. ki nem állhatta a dualizmust, vagyis a
formáról és a tartalomról folyó vitákat, amelyek oly divatosak voltak
nálunk, s annyira kapóra jöttek a megrendelőnek: a hivatalos
tartalomhoz mindig szép forma kellett… A formának és a
tartalomnak e miatt a szétválasztása miatt riasztotta el magától
mindjárt O.M. az örmény írókat is. Az első találkozások valamelyikén
kirohant a „formájában nemzeti, tartalmában szocialista” kultúra,
irodalom stb. jelszó ellen, azt se tudva egyébként, hogy kitől
származik… Úgyhogy még Örményországban is magunkra
maradtunk. A forma és a tartalom szétválaszthatatlanságának
tudata, amint láttam, magából a verscsinálás folyamatából
következett. A vers egy és oszthatatlan impulzusra fogamzik meg, s
a fülben zenélő

dallamban már benne van, amit tartalomnak nevezünk. A

Beszélgetés Dantéról-ban O.M.

38

Lator László fordítása.

a „formát” olyan szivacshoz hasonlítja, amelyből kinyomják a

„tartalmat”. Ha száraz a szivacs, nincs benne semmi, nem is lehet
kinyomni belőle semmit. Az ellentétes irányú út: az eleve adott
tartalomhoz megfelelő formát kell keríteni. Ezt a módszert is a
Beszélgetés Dantéról-ban kárhoztatta O.M., s „az előregyártott
értelem fordítójának” nevezte, aki így cselekszik.

Ilja Ehrenburg a jelenlétemben magyarázta Szluckijnak, hogy O.M.

sok versét azzal rontotta el, hogy „fonetikus javításokat” végzett
rajtuk. Soha nem tapasztaltam ilyesmit. A versváltozat és a „javítás”
minőségi különbség. O.M. azért mondta, hogy „mi értelmi lények
vagyünk”, mert tudta, hogy a szó mindig információt tartalmaz,
vagyis értelemhordozó. Azt hiszem, a javítás a fordítóra jellemző,
ahogy ízleli, hogy hogyan lehet minél jobban kifejezni a kész
gondolatot, a fonetikai javítások pedig díszítésre valók. A változat
vagy a felesleges elhagyása, vagy új egységhez vezető
„külön dolog”. A költő a tudata rejtekeiben lévő ép harmóniadarab
felé törekszik, elhajigálva, ami felesleges vagy hamis, ami eltakarja
azt, amit már létező egésznek nevezek.

A versírás nehéz, kimerítő munka, hatalmas belső feszültség és

elmélyültség kell hozzá. Semmi se zavarhatja meg a belső hangot,
amely bizonyára parancsoló erővel zeng. Hát ezért nem hiszek
Majakovszkijnak, mikor azt mondja, hogy a tulajdon dala torkára
lépett. Hogy csinálta? Az én különös tapasztalatom – a költői munka
szemtanújának tapasztalata – így szól: nem olyan az, amit meg lehet
zabolázni, a torkára lehet lépni, szájkosarat lehet tenni rá. Ez a világ
harmóniáit hordozó ember egyik legmagasztosabb megnyilvánulása,
és más nem is lehet.

Ennek a megnyilatkozásnak közösségi jellege van, és az emberek

dolgáról beszél, mert a harmónia hordozója ember, és emberek
között él, osztozva sorsúkban. Nem „helyettük” beszél, hanem velük
együtt, nem különböztetve meg magát tőlük, s ebben van az
igazsága.

Mindig megdöbbentett, hogy milyen ellentmondást nem tűrően

határozott az a kezdő lökés, amivel a harmónia megjeleníteni
törekszik magát. Nem lehet se tettetni, se serkenteni. Elég baj az,
természetesen annak, akit úgy hívnak, hogy költő. És nagyon
megértem Sevcsenko panaszát – Ο.

M. is méltányolta, ő mutatta nekem –, hogy azok a tolakodó versek

csak bajt hoznak rá, s nem hagyják, hogy a festőmesterséggel
foglalkozzon, pedig az csak örömet szerez. Ha kiapad az anyag,
vagyis ha meggyengül a költő és a világ, az emberek kapcsolata, ha
már nem hallja a költő az emberek hangját, és nem él velük, nem
működik tovább az az impulzus. Vajon nem az emberekkel való
kapcsolatából meríti a költő azt az igazságot, amely nélkül nincs
vers? Akkor se működik tovább az impulzus, ha meghal a költő, bár
a szája azután is mozog, mert ott marad a versben. Erről jut
eszembe, hülye, aki azt állítja, hogy a költők rosszul mondják a
verseiket, elrontják őket. Mit ért a versből? A vers csak a költő
hangján éli az igazi életét, a költő hangja meg örökké él őbenne.
Laktam én együtt Anna Ahmatovávalis, de az ő munkája nem olyan
nyíltan folyt, mint az O.M.-é, s nem mindig jöttem rá, hogy épp
dolgozik. Anna minden megnyilvánulásában sokkal zárkózottabb és
tartózkodóbb volt, mint O.M. Mindig csodáltam különleges, „nőiesen
férfias”

Ielkierejét, majdhogynem aszkézisét. Még a száját is fegyelmezte,

hogy ne mozogjon olyan látnivalóan, mint az O.M.-é. Úgy rémlik,
hogy mikor Anna verset csinált, összeszorította az ajkát, és még
keserűbb lett a szája. O.M. azt mondta, mikor én még nem ismertem
Annát, és később is sokszor, hogy ha ránéz az ember a szájára,
meghallja a hangját, s hogy a versei hangból vannak,
megbonthatatlan egészt alkotnak vele, s kortársaink, akik hallhatják
Anna hangját, gazdagabbak a jövő nemzedékeinél, mert azok nem
hallhatják. A Nyikánál lévő, nemrég készült hangfelvétel
csodálatosan megörökítette, a fiatalkori és érettebb korú
hangárnyalatokat is, és azt a mélységet is,

amit O.M. annyira megcsodált. Ha megmaradt a lemez, tárgyi

bizonyítéka is lesz annak, amit mondok.

O.M. megfigyelte Anna néhány mozdulatát, s találkozásaink után

mindig megkérdezte, észrevettem-e, mint nyújtotta ki hirtelen a
nyakát, rázta meg a fejét, feszítette meg az ajkát, mintha ezt
mondaná, hogy „nem”. O.M. utánozta, és csodálkozott, hogy én nem
emlékszem rá olyan pontosan, mint ő. A farkas változataiban
felfedeztem azt a „nemet” mondó szájat, de ott már nem női száj,
hanem az, amelyik utánozta Anna gesztusát. Ennek a két
szerencsétlennél is szerencsétlenebb embernek életre szóló
barátságuk volt talán egyetlen kárpótlás azért a keserves munkáért
és keserves sorsért, amely kijutott nekik. Anna öregkora felett
kitisztult egy kicsit az ég, s ő tud is élni a lehetőséggel. De a verseit
csak nem közlik, s a múltat nem lehet eltörölni, s ha nem volna meg
benne az a képesség, hogy a jelenben éljen, ami talán a költőkre
jellemző, legalábbis erre a kettőre, aligha tudni úgy örülni az életnek,
ahogy most örül.

KÖNYV ÉS FÜZET
– Hiszen egy egész könyv jön elő magából – mondta Csarenc az
Örményországról szóló verseket hallgatva. Ez Tbilisziben történt –
Jerevánban nem mert volna eljönni hozzánk. O.M. megörült: –Ki
tudja, talán csakugyan könyv lesz belőle… – Néhány év múlva O.M.
kérésére elvittem Paszternaknak egy csomó Voronyezsben írt versét
és ő egyszerre „egy könyv születésének csodájáról” kezdett
beszélni… Az ő életében, mint mondta, egyszer történt ilyesmi,
mikor a Nővérem, az élet…-et írta. Beszámoltam beszélgetésünkről
O.M.-nek. – Tehát a könyv nem egyszerűen vers meg vers? –
kérdeztem. O.M. csak elnevette magát.

A külön-külön keletkezett dolgok mozgása éppoly szigorúan

törvényszerű, mint egy vers sorainak rendje, de ennek a
törvényszerűségnek a külső jelei nem elég világosak. Ha egy
külsőségeiben egységes formáról, mondjuk elbeszélő költeményről
volna szó, mindenki értené, de a lírai versek belső, logikai rendje
nem olyan szembeszökő.

De amit Ο. M. a költő sztereometrikus érzékéről mondott (a

Beszélgetések Dantéról- ban), lírai versek „könyvnek” nevezett
összességére is vonatkozik.

Valószínűleg nem minden költőnél egyforma a könyv keletkezésének

folyamata. Van, akinél időrendben születnek az összefüggő dolgok,
van, aki csoportosítja a verseket, mint Annyenszkij a „három-
levelűit”, vagy Paszternak, aki részekre osztotta a köteteit, s a
részekbe különböző időben, de egy periódusban írott versek
kerültek. O.M. az első típushoz tartozott: csoportosan vagy
folyamatosan születtek a versek, míg ki nem apadt a lendület.
Időrendbe állítva őket, rálelt a kötet kompozíciójára. A Tristiá-t nem ő
állította össze, ezért nem érvényesült benne ez az alapelv.

Nehéz feladat az időrend megállapítása, és nemcsak most, mikor

már sok keltezés elveszett.

O.M.életében is nehéz volt, pedig akkor mind megvolt. Mert maguk a

keltezések is pontatlanságot rejtenek, hiszen a lejegyzés pillanatát
jelzik, nem a munka kezdetét és végét. Azt hiszem, a kezdet
különben is csak a hideg versfaragás folyamatában határozható
meg: honnan tudta volna O.M., hogy mit fog írni, és hogy
egyáltalában mi jön ki a mormogásából, mikor figyelni kezdett a
darázs dongására? A másik probléma: melyik egy-egy vers döntő
pillanata, a kezdete vagy a vége? Ez annál is fontosabb, mivel
gyakran nem egy, hanem több vers készül· egyszerre.

O.M. életében még sok mindennek nem volt meg a pontos

sorrendje: O.M. habozott, hogy hogyan rendezze el a Farkas-ciklus
és a Második voronyezsi fűzet középső részének verseit. Nem

tudta befejezni. A sajtó alá rendezés legfontosabb részét viszont

még megcsinálta: a „füzetekre”

osztást. Sokszor megkérdezték, hogy honnan ez a „füzet”. Családi

eredetű elnevezés. A harminc és harminchét közti verseket
Voronyezsben írtuk le, hiszen a harminc-harmincnégyes kéziratokat
a házkutatáskor elvitték, és nem adták vissza. Közönséges iskolai
füzeteket szereztünk, hogy leírhassuk a verseket, azt is elég
nehezen, mert tisztességes papírt sohase lehetett kapni nálunk. Az
volt a kezdet, ami most Első voronyezsi füzet. Aztán fel kellett idézni
és leírni a harminc-harmincnégyes verseket, vagyis az Új versek-e t.
O.M. maga jelölte ki annak a két füzetnek a kezdetét és végét,
amelyek az Új versek-e t tartalmazzák. A „füzet” bizonyára egy kötet
kisebb egysége.

Harminchat őszén, mikor már összegyűlt egy bizonyos mennyiségű

vers, O.M. maga kért meg, hogy kezdjek új füzetet, noha még a
régiekben is volt hely. Az lett a Második voronyezsi füzet. A Második
és Harmadik közt alig volt szünet, de a Harmadik-on látszik, hogy
valami új kezdődött. A Harmadik nem az előző lendület folytatása,
azt felemésztették az előző versek. Ha volna erre pontos verselemző
módszer, kimutathatnánk, hogy mindegyik füzet kiaknáz egy
bizonyos anyagot s egyívű lendület végződik vele. Különben látni azt
csak úgy ránéztiből is.

Fogalmaink szerint a „könyv” szó a nyomtatáshoz fűződik: feltételez

egy bizonyos terjedelmet, nyomtatásra alkalmas mennyiségű sort. A
„füzetre” semmilyen szabály nem érvényes, számtani műveletek
nem alkalmazhatók rá. A „füzet” kezdetét és végét csak a
verslendület egysége szabályozza, amelyet a versek belső
kapcsolata határoz meg. A „füzet” lényegében az, ahogy Csarenc,
Paszternak és Mandelstam a „könyvet” értette: nem kötik a
könyvkiadó feltételei, a terjedelem és az olykor mesterséges
kompozíció követelményei. De maga a „füzet” szó teljesen
esetleges, örökös papírhiányunk sugallta. Egyfelől kellemetlenül
konkrét ez az elnevezés, másfelől elhessenthetetlen képzettársítás
fűződik hozzá: Schumann „Jegyzetfüzete”. Csak házi, kéziratos
hagyománya van, amely azonban roppant jelentőségre tett szert
Gutenberg előtti korunkban.

Fiatalkorában O.M. a „könyv” szót „időszak” értelemben használta.

Tizenkilencben úgy gondolta, hogy csak egy könyv szerzője lesz, de
aztán látta, hogy van egy Kő csoport, meg az, amit később Tristiá-
nak neveztek el. Ezt a címet különben Kuzmin adta, Mandelstam
távollétében. A Tristia összeállítása véletlenszerű, az került bele
nagy összevisszaságban, amit a kiadó a szerző

tudta nélkül külföldre vitt. A Második könyv-et megpocsékolta a

cenzúra, címét pedig azért kapta, mert O.M. rájött, hogy tévedett:
nemcsak egy könyv rendeltetett neki. Nem mindjárt vette észre,
hogyan lett vége a forradalom előtti Kő-nek, és hogyan kezdődött a
háborúnak, a forradalom előérzetének és beteljesülésének a könyve.
Az Új versek a hitevesztettség felismerésének könyve, a Voronyezsi
füzetek a száműzetésé és a pusztulásé. Voronyezsben O.M. minden
vers alá, amit lemásoltam, odaírta a keltezést és egy V betűt. –
Minek az? – kérdeztem. – Csak… Hadd legyen ott… – felelte O.M.
Mintegy lepecsételte valamennyi lapot, de nagyon kevés maradt
meg belőle, mert még előttünk volt a harminchetes esztendő.

Λ CIKLUS

Az időszak világnézeti fogalom. Az ember fejlődése; a fejlődéssel

pedig változik világ– és költészetszemléletünk. A Tristia versei a
forradalom várásában és a forradalommal való első
találkozások idején születtek, az Új versek pedig azután, hogy A
negyedik próza megtörte a hallgatást. Különböző könyveket is
foglalhat magába egy-egy időszak. Azt hiszem, hogy az Új

versek és a Voronyezsi füzetek, noha két kötet, és elválasztja őket a

letartóztatás és a száműzetés, mégis egy korszak. Az egyik két
részből áll, a másik háromból, s „füzetnek” neveztük őket. Más
szóval, O.M. szemében a kötet életszakasz, a „füzet” pedig
verscsoport, amelyet az anyag és a lendület egysége fog össze.

A ciklus kisebb egység. Az Új versek Első füzeté-ben például ott a

„Farkas”– vagy száműzött-ciklus, meg az örmény. De az
Örményország maga valójában nem ciklus, hanem azonos témájú
versek gyűjteménye. O.M.-nek két ilyen gyűjteménye van: az
Örményország és a Nyolcsorosok.

Csak ezekben felborította O.M. az időrendet, következésképp a lírai

napló jelleget, amely olyannyira jellemző volt például a Voronyezsi
füzetek-re, nem úgy, mint a korai korszakokra, mikor O.M.
könyörtelenül selejtezett, és tömegével hajította el az éretlen
verseket.

A Második voronyezsi füzet-ben az egyik ciklus A kürt-tel kezdődik, a

másik A világ élesztőjé-

vel. Mindkét ciklusban van egy-egy vers, amelyből a többi kiindult,

Nem az első, és tovább készült, mint a többi. Voltak ciklusok,
amelyekben úgy kapcsolódtak egymáshoz a versek, mint a lánc
szemei, s voltak, amelyekben fürtté csoportosultak, s mind egy
versből, egy anyaméhből születtek.

Könnyű kimutatni, hogy A farkas volt az egész számüzött-ciklus

szülőanyja, mert megmaradtak a fogalmazványai. Néha annyira
távol kerülnek egymástól az egyeredetű versek, hogy első tekintetre
semmiféle kapcsolatot sem fedezhetni fel köztük: a munka folyamán
eltűntek az egymásra utaló közös szavak és sorok. Egyáltalán: aki
fürtté gombolyodott cikluson dolgozik, elkülönít – az egyik élő
szervezet mintegy elválik a másiktól, s mindegyik a rá jellemző
tulajdonságokat hordozza tovább. A kertész munkájára hasonlít ez a
művelet, aki elválasztja az ágacskákat az élethordozó tőszártól.

A Farkas-ciklusban az „aki egyenlő, csak az öl meg” sor született

meg utoljára, pedig az az egész ciklus értelmének kulcsa. A ciklus
forrása az orosz fegyenc-népdalkincs. O.M. a népdalok közül csak
azt szerette. Magát a dalra utaló szót csak a Matróz- ban mondja ki:
dalol a matróz érdes éneket…, és A farkas változataiban: erős dal
kél valahol és dalol az idő a tűzlobogásban és meghallva a hangot,
fejszét kapok, s mondom helyette magam… O.M. csak nagy ritkán
utal dalra.

Az utolsó korszakában A farkas fogalmazványain és A matróz- on

kívül csak az Abház dalocská-

ban:

Ha torkom nyirkos és szikkadt a lelkem,

mértékkel nedves a szemem, s eszméletem se

csal meg: énekelek.

Az első két esetben a dal és a vers nem azonosul, O.M. ki nem

állhatta az ilyesmit. Fellapozva a Zvezda új számát, mindig
csodálkozott, hogy a szovjet költők, kivált a leningrádiak, miért adják
hírül, hogy ők fiatalok és dalolnak. Még meg is számolta egyszer,
hogy egy számban hányszor fordulnak elő a szovjet költőnek ezek a
kellékei.

A farkas fogalmazványain nyomon követhető, hogyan születtek,

ennek a ciklusnak a versei. A változatok – a görbíti a szám a
hazugság és a vagy hát gyorsan vigy el engem / a hatujjú
hazugsághoz – önálló verssé: a Hazugság-gá lettek:
Fenyőfasziláccsal így megyek / a hatujjú hazugsághoz… És a
Meghallva a hangot, fejszére kapok, az őrizd meg örökre beszédem
a füst meg a bánat ízéért fejszéjéhez vezetett. Az a gondolat, hogy a
„beszédet” mindennek ellenére meg kell
őrizni, összekapcsolódott a Péter-kor kivégzőfejszéjével … A farkas-
ban felvillannak Moszkva meggyszín fa-útjai, s melléjegyezve:
cseresznyevillamos a rém-időkből.

Az Alekszandr Hercovics és a Szikcsillag mintegy a pereme a

ciklusnak. Kapcsolatuk külső

jegye a „bunda” sző. A Szikcsillag-ban úri bunda, amiért megrótták,

az Alekszandr Hercovics-ban És varjúszinű bundaként / a fogason
fityeg. Mind a kettő összefügg az a szibériai, a pusztai bunda-

val… A bunda O.M. egyik ismétlődő képe. Már a Kő-ben is

megjelent: a házmesterek a nehéz bundában, a nő a kis
szőrmebundában, aztán az angyal az aranybárány-bőrben… O.M.
első prózai Írásának, amely elveszett Harkovban Rakovszkij
nővérének a kiadójában, Bunda volt a címe. És végül a rangomhoz
nem illő úri bunda Az idő morajá-ból, és az irodalmi bunda, amelyet
O.M.

letép magáról, és megtapos. A bunda a jómód, a bunda az orosz

fagy, a bunda olyan társadalmi helyzet, amilyenre nem tarthat igényt
a közrendű értelmiségi.

A Csillagok bundája mulatságos esethez fűződik. A húszas évek

végén egy hölgy, aki akkor nagy méltóság volt, később pedig
elpusztult, panaszkodott Emma Gersteinnek, hogy mindig idegennek
érezte Mandelstamot, nem tudja elfelejteni, mondta, hogy milyen
elegáns bundában sétafikáit Moszkva-szerte a NEP-korszak
kezdetén…Mi csak bámultunk. A harkovi piacon vettük azt a bundát
kéz alatt, valami földhözragadt szegény templomszolgától,
kivörösödött, szőrehullott mosómedve bunda volt, úgy csukódott,
mint a papkabát… Az öreg templomszolgának kenyérre kellett a
pénz, azért adta el, O.M. akkor vette azt a fényűző darabot, mikor a
Kaukázusból Moszkvába tartottunk, hogy meg ne fagyjon északon.
Ezt az első „irodalmi” és „rangomhoz nem illő úri bundá”-t aztán
odaadtuk matracnak Prisvinnek, aki a Tveri körúton hált egy
munkásszálláson. Felrobbant a kis petróleumfőző, és Prísvin a
bundát borította rá. Elszenesedtek a vörös mosómedve maradék
szőrszálai is, úgyhogy O.M. már le se téphette magáról, meg se
taposhatta, pedig azt kellett volna… Minek hordja a más bundáját?
Nem volt akkora rangja, hogy bundát viseljen…

A bundákkal mindig meggyűlt a bajunk. Egyszer pénzhez jutottunk,

és elmentünk az áruházba közönséges szovjet bundát vásárolni, de
kiderült, hogy csak kutyabundát kapni. O.M.-et nem vitte rá a lélek
hogy ekkora árulást kövessen el a kutyák nemes faja ellen, inkább
fagyoskodott. Így aztán élete utolsó évéig egy hitvány kabátban járt,
pedig állandóan hideg vagonokban utaztunk a százversztás
körzetbe. Sklovszkij nem állhatta meg szó nélkül – Úgy néznek ki,
mintha az

ütközőn utaztak volna. Bundát kell szerezni… – Vasziliszának

eszébe jutott, hogy Sklovszkij régi bundája Andronyikovnál hányódik.
Sklovszkij a karrierje kezdetén hordta, de most már urasabbat illett
viselnie. Elhívták Andronyikovot bundástul, és nagy ceremóniával
installálták belé O.M.-et.

Nagyon jó szolgálatot tett az a bunda a kalinyini télen. Tavasszal

tartóztatták le O.M.-et, nem vitte magával, nem akart felesleges
terhet cipelni. Moszkvában maradt a bunda, és O.M. egy rossz kis
sárga bőrkabátban fagyoskodott, amelyet szintén ajándékba kapott
valakitől abban az utolsó esztendőben, amit vándoréletéből még
Moszkva környékén, a százöt versztás körzetben töltött.

A Farkas-ciklusban a száműzetés előkészületei: szibériai erdők,

prices, fadöntés… Fa az anyaga ennek a ciklusnak: fatőke, puttony,
fenyőfa, fenyőfa koporsó, szilács, fejsze, teke39, cseresznyemag…
A jelzők, elsősorban az „érdes”, ugyanebből a nemből valók ebben a
ciklusban.

39

Valójában a tekéhez némileg hasonló, fabábus-pálcás orosz népi

játék.
Még A Farkas előtt ajtóláncok bilincsével, pétervári tűzvészekkel és
fagyokkal, éles késsel és egy karéj kenyérrel kezdődött a ciklus,
abban a sejtelemben, hogy… mintha koporsóban / úgy alszunk
Péterváron, Uram, s a riadalomban, hogy hamar-hamar az állomásra
kell szaladni ahol minket senki sem keres.40… A ciklus tartalma a
hitevesztettség a kitaszított testvér. Később azt olvastam
Baudoinnél, hogy a „testvéri elsősorban nem a rokonságra utal,
hanem arra, akit

„befogadtak a törzsbe”… O.M.-et nem fogadták be a szovjet

irodalom törzsébe, sőt, még a templomszolga bundája is a burzsoá
eszmekör tanúbizonysága volt… És még arról, is szól ez a ciklus, aki
„nemet” mond, és azokról, akik a maga lábán járó köznép- pel
tartanak. A tizenhetes év visszhangja a kapunál dübörgő teherautó
hangjában, a paloták ellen induló köznép morajában.

A fa-farkas-erdőirtás-téma átterjedt az egész füzetre. Nem sikerült

az a kísérlete, hogy új hazára találjon Örményországban.
Kényszerűen tért vissza Moszkvába – Visszatértem, nem, értsd:
kényszeritettek, / hogy buddhista Moszkvába visszamenjek –, s
meghatározta benne a maga helyét.

Elég pontosnak bizonyult az a meghatározás.

Két megközelítés figyelhető meg a légszomj utáni versekben: az

egyik az ámulat az újfajta, a fekete föld láttán, s azután, mikor O.M.
magához tért ámulatából, apránként felidézte, hogy hogyan került
oda, és így születtek a cserdinyi életünkről szóló versek.

Ennek a füzetnek mindkét ciklusában minden vers az előzők

valamelyik termékeny ágából sarjadt.41

Ezek a képzettársítások szilárdan beépültek mindennapi életűnkbe,

és O.M. verseiben és prózájában sokszor előfordul a börtön szó. Az
„elvitték”, „ül”, „kiengedték”, „lecsukták” szavak új értelmet nyertek az
orosz nyelvben, s ez is jelzi, mennyire átitatták életünket a
börtöngondolatok.
Ez a diffúzió, a börtön és a külvilág egybeolvadása, szükségük van
rá a vezetőknek, hogy megfélemlítsék azokat, akiket vetetnek.

A harminchetes esztendő mindennapjaiból való kis jelenetté

szeretném zárni ezt a börtön-töprengést. Moszkva belvárosában van
egy ház, amelyben írók és csekisták laktak egymás mellett.

Isten tudja, hogy kerültek oda a csekisták, talán egy olyan intézmény
letartóztatottjainak a helyébe költöztették őket, amely osztozott a
házon az írókkal. De hát ott laktak, és a szomszédságnak különféle
okok miatt olykor érintkezni kellett velük. Egyszer például egy részeg
csekásnak kitette a szűrét a felesége, és a férj kinn handabandázott
a lépcsőpihenőn: részeg önkívületében azt emlegette, hogy hogyan
hallgatta ki és verte agyba-főbe a komáját, és a késő bánat könnyeit
ontotta.

Telefonáltam a lakásába a feleségének, és rávettem, hogy engedje

be a férjét, mondván, hogy nem fogják megdicsérni az ilyen részeg
locsogásért... Hát ebbe a házba egyszer vándorénekesek jöttek.

40

Rab Zsuzsa fordjtása.

41

A kihagyott mondatoknak csak az orosz szöveggel együtt van

értelmük (N. M. szövege, a fordítóé zárójelben): A Nausnyiki (a
versben semmi se utal rá, hogy ez a cím fülvédót, fejhallgatót vagy
éppen besúgót jelent-e) „rügyek” (Pocski) szava – ne kérdezd, hogy
duzzadnak a rügyek – először a Feketeföld- ben jelent meg, mint a
„rögök” (komocski) rímpárja, aztán az utóbbi a szakasz végére
került, együvé a „rügy”-gyel, végül a helyére. S a Voronyezs,
elmulasztasz (provoronyis) engem (O.M. szójátékra épülő

négysorosában) a „megkaparintasz”-t (provorot) idézi fel a

szócsaládból. A hangszerelő és tartalmi munka úgy összefonódott,
hogy nem lehet szétszálazni. Vajon véletlenül bukkan fel a föld és
szabadság a Feketeföld-ben vagy néhány rím – kavarodás
(kutyerma), sötétség (tyma) a kimondatlan „börtön” (tyurma) szóhoz
a Stanzák- ban? S a kivégzésre utalás miért férkőzik be a
legváratlanabb helyekre, mint például a Gyermekhajnyírás?
(Mellesleg: a versben se gyermek, se hajnyírás, a „sztrizska” vadabb
asszociációkat is megenged, mint a hajnyírás, azonkívül a „sztrizs”
[sarlósfecske] viszont előfordul, ismét mint képzettársítás-gerjesztő
elem) … és még a legnagyobb mértékben élünk… (Ismét
lefordíthatatlan szójáték: a „legnagyobb mértékben” a „legvégső
szankciót” is jelenti, vagyis a halálbüntetést.)

Érezték, hogy mit kíván a helyzet, és a legjobb, klasszikus

fegyencdalokat énekelték, szibériaiakat, bajkáliakat, tolvajdalokat.
Nyomban kitódult a nép az erkélyekre, persze nem az írók. Maguk is
beleénekeltek, pénzt dobáltak az énekeseknek. Ez így folyt vagy egy
félóráig, de akkor egy ideológiailag szilárd lakó leszáguldott, hogy
elkergesse az énekeseket.De még idejében lekiáltották, hogy
tűnjetek el, és eltűntek. Mi is kinn álltunk O.M.-mel az egyik erkélyen,
és dobtunk le rézpénzt vagy papírpénzt – azt újságpapírba
csavarják, s hogy leessen, nehezéket: kavicsot tesznek mellé. Így
róttuk le adónkat az orosz folklórnak. Az ifjabb Oszja – így hívják
most Joszif Brodszkijt, akit száműztek munkakerülésért,
pontosabban a verseiért, mert az élet ismétli magát, csak más-más
alakban – azt mondta nemrégiben Ahmatovának, hogy
Paszternakban egyáltalán nincs folklór.

Lehetséges-e ez? Azt hiszem, a költői életmű kutatásának egyik

szempontja a mű és a folklór kapcsolata. O.M.-nél feltűnő a
fegyencfolklór, az élet sugalmazta, a felszínen van. Nem ez az
egyetlen kapcsolata O.M.-nek az európai és orosz folklórkinccsel.
Senki se kerülheti ki a folklórt, csak az a kérdés, hogy; az individuális
modern költészet hogyan tudja megemészteni.

IKERHAJTÁSOK

Az A setét víz birodalma kezdetű vers lassan és nehezen készült,

sok napig egyfolytában. O.M.
panaszkodott, hogy egy alig érzékelhető és nagyon fontos „valami”
sehogy se jön elő. Az utolsó szakasz érlelődött, az is készült el
utoljára, s ez egyáltalán nem mindig van így.

O.M. az ablaknál állt, háttal nekem, és írt valamit. – Gyere ide, nézd
meg, mi van itt… –

megörültem, hogy vége a sötét víznek, és, megyünk sétálni. Már

elegem volt belőle, mint a telefonközpontnál lévö furnérlemez
térképből, amely a voronyezsi területet ábrázolta, és minduntalan
lámpácskák villantak fel rajta, jelezve, hogy milyen helységekkel van
összeköttetés.

De csalódnom kellett, a papíron, amit átnyújtott nekem, azt

olvastam: Hosszú menet útjelzői. –

Várjál, van még! – mondta O.M., és felírta: Mint elkésett ajándékot, /

úgy fogadom a telet… –

Megbolondultál – háborodtam fel. – így sose megyünk el. – Menjünk

ki a piacra, vagy elmegyek egyedül.

Együtt mentünk a piacra, kétlépésnyire volt tőlünk, eladtunk valamit

és vettünk valamit. Úgy emlékszem, aznap egy finom külföldi
anyagból való zakót adtunk el. – Ilyenekben mennek a börtönbe –
mondta a vevő, egy okos és ravasz városi muzsik. – Igaz – felelte
O.M., –, de ott már járt, űgyhogy most már nem veszélyes… – Az
ember elnevette magát, és megadta azt az árat, amit kértünk.
Mindjárt lakomát is csaptunk, vagyis vettünk soron kívül egy darab
húst, vagy tán felvágottat, ha épp volt akkor. Nehéz felidéznem, hogy
mikor mivel etettek bennünket, de mindig volt valami „ügyeletes
ennivaló”, és mindnyájan azt ettük. Moszkvában most a főtt kolbász
az.

Akkoriban, úgy emlékszem, kékbe játszó tyúkkal vendégeltek

bennünket, a konzerv fényűzésnek számított. Volt fagyasztott fácán–
és csirkekorszak is, de annak hamar vége lett. A tőkehal sokkal
tovább tartott. Igaz, hogy vidékre nemigen jutott az „ügyeletes
ennivalókból”, de ott legalább megbecsülték a mindennapi kenyeret.

Az éjszakai teafőzős szakasz is majdnem teljesen elkészült aznap,

és a „ sötét víz”–ből származó két kis versen is csiszolt még O.M. A
Hosszú menet útjelzői -ben a tambovi szanatórium ablakából látható
táj rögződött: innen a „villa” szó. Nem villákban laktunk, hanem ott,
ahová vetődtünk, főképp viskókban. Értem, hogyan segített rátalálni
Mint elkésett ajándékot, / úgy fogadom a telet a „sötét víz” utolsó
szakaszára az sugallta azt a sort, hogy A téltelen sík pucér. Ez

a vers hirtelen felmutatta az évszak furcsaságát: minden a

késlekedő tél várásába dermedt. A természet várta a telet, az
emberek pedig harminchat decemberében már tudták, hogy mit hoz
nekik a közeledő harminchetes év. Nem kellett hozzá történelmi
ösztön, még nyáron figyelmeztettek bennünket a rádióban az
elkövetkező perekre. Ebben a szakaszban O.M. azt mondja a
voronyezsi földről:

Hol vagyok? Mi bajra várva?

A téltelen sík pucér:

— Ez a Kolcov mostohája.

Tréfálsz: itt a stiglic él.

Azoknak a napoknak a hangulatát foglalja össze benne:

szerencsétlensége se győzhette le örökös, vad életörömét, a
kalitkába zárt költő megmagyarázhatatlan vidámságát. És a
továbbiakban megint pontos életrészletek: estefelé, belefáradva a
munkába, elment, kószált a néptelen városban, amely mindig borítva
volt havatlan jéggel. Mióta nincs többé házmester, vidéki városaink
„az örök síkosság” birodalmává váltak… Ezt említi Ahmatova is
voronyezsi versében – ő egyáltalán nem bírt járni a sima jégen:
„félénken járok a jégkristályon... ” A teafőző villanyteafőző volt,
hallatlan fényűzés azokban az időkben, de mi mégis megengedtük
magunknak, mert ha O.M. éjjel dolgozott, sok teát ivott. Csak két
dologról nem tudott lemondani: a teáról meg a cigarettáról. Más
majdcsak kerül, úgy gondoltuk.

Voronyezsben kétszer született „hármasiker”, vagyis három

egyeredetű vers. Az egyik A sötét víz, a Mint elkésett ajándékot – mi
„hollónak” neveztük ezt a kis verset – és a Hosszú menet útjelzői. A
másik hármasiker a Nézek a fagy szemébe egymagám, A lesújtott
pusztákkal mit tegyünk és a Káma-emlék, az Ó, ez a lomha, e
légszomjas puszta táj.42 Az első hármasiker egymásba szövődött,
mint a „fürtök”ciklus. A másodikban közös gyökérből, de önállóan
sarjadt ki a három vers . A lesújtott pusztákkal mit tegyünk, / ez
elnyúló éhes csodával és a sík, lélegző csoda sorok fűzik össze az
első két verset. A harmadik a lélegzéssel, a légszomjjal kapcsolódik
hozzájuk. A harmadik vers légszomjas puszta táj- al felel a lélegző
csodá- ra. S abban a versben, ahol kimondja Júdás nevét, maga a
ritmus is olyan, mint az akadozó lélegzet: hová mennek, hová,
honnan, kérdem, hiába… Azon a télen sok vers ritmusán
meglátszott, hogy légszomj gyötri O.M.-et.43

O.M. minden versében van egy-egy sor, amely elsőnek született, de

ha keressük, ne feledjük el, hogy ritkán az első szakasz kezdősora
az. Ha megtaláljuk – persze ha megvan, ha nem tűnt el a végleges
szövegből, mert az is megesett –, rekonstruálhatjuk a munka
menetét. Rendszeresen kiszorult a végleges szövegből az a sor,
amely először jutott eszébe O.M.-nek. Ilyenkor O.M.

kedvtelve idézte Gumiljov szavait: „Jó ez a vers, Oszip, de mire

elkészülsz vele, egy sor se marad abból, ami most megvan…” Az
ilyen esetekben persze nem rekonstruálható a szöveg története,
hiszen a munka nagyobb részét az agy és a száj végzi, s papírra
nem is kerül.

42

Lator László fordítása.

43
A kihagyott, értelmesen itt nem fordítható mondatok:

A Ja eto ja, jav eto jav (Én vagyok én, a valé a való) a példa rá.

Az első hármasikerben van még egy formai hasonlóság: az alapvers

szovhoznih és groznih rímei és a „z” hangok bősége a másik
kettőben, például a moroza-oboza-berjoza-proza (fagy, menet,
nyírfa, próza) rímekben

A kezdő, ösztönző sorban és az utoljára meglelt szóban – az is

kulcsa a verskompozíciőnak –

van a kezdet és a befejezés lendülete. Ezek a jelzők, hogy a munka

buzgó szurka, a tízértelmű fák, a lusta dalia a példái az utoljára
meglelt szavaknak.

Ritkán írt O.M. „hármasikreket”. Sokkal többször láthatunk

egygyökerű kettős hajtásokat. A megjelent versek közül a Nem
tudom én, ez a dal / mikor született és a Másztam a szénapadlásra,
valamint az 1924. január 1. és a Nem voltam én soha jellegzetes
példái az ikerversnek. A voronyezsi időszakban is akadt egynéhány:
a két Káma-vers, a Káma-versek első és harmadik darabja a
szokásos ikervers. A Káma-versek második variánsa sikeres és ritka
példa a cenzúrát megtévesztő eufemizmusokra. A világ kovászá-nak
és a Kisördög-nek megmaradt az első változata is, amiben még
egészen összefonódnak. A két Eltévedtem az égen is ikervers,
egyformán kezdődnek, és másképp folyitatódnak. Az ilyen „páros
szerkezet” nagyon jellemző O.M.-re, még sok ikerverse van a
felsoroltakon kívül.

O.M. meg akarta tartani és egymás mellett közölni az Eltévedtem az

égen két hajtását, hiszen a zeneszerzők is mindig így csinálják, meg
a festők is… Ha megérem, hogy O.M.-et szabadon ki lehet adni,
feltétlenül teljesítem az akaratát. De most, még ha kinyomtatják is
azt a könyvet, amely a „Költőkönyvtár”-ban44 rohad, akkor se
engednék meg se nekem, se Hardzsijevnek: hiszen mi jogfosztott
emberek vagyunk. Valami okos szerkesztő majd érthetően
megmagyarázza, hogy a két változatból ki kell választani a jobbikat,
s hogy se maguk a költők, se a barátaik és rokonaik nem illetékesek
ebben a dologban, hogy a költő öröksége nem azoké, akik tizenöt
évig megkaphatják érte a fele honoráriumot, hanem a tudós
műértőké és ítészeké, akiknek a kisujjukban van az egész, és
biztosan tudják, hogy mi a jó és mi a rossz. A mai szovjet szerkesztő
a helyes eszmeiségen kívül mindennél többre becsüli a
szabatosságot, pontosságot, a sima kidolgozást és a levegős
kompozíciót, amelyben szépen kiadagolva helyezkednek el a
hasonlatok, metaforák és egyéb alakzatok. O.M. nem érte meg a
kultúrának ezt a felvirágzását, de mindig csodálkozott, hogy
versértőink mennyire nem szeretik a verseket. Anna is, mikor
meghallotta, hogy egy szerencsétlen fiúcskát kikiáltottak „leendő
Puskin”-nak, azt mondta: „Mert annyira nem szeretik a verseket…”

Sima verseket írt a fiúcska, amelyekben ráismertek a száz éve

ismerősre. Legjobban a konfekcionált fordításokat kedvelik. Akad
mindenütt ilyen műértő és ítész, de Sztálin idejében teljesen
elburjánoztak, s most is van belőlük a festészet, az építészet, a film,
az irodalom urai közt. De hát bánom is én, vigye el az ördög őket…
Megparancsolták nekik, hogy csináljanak renaissance-ot, s

„Reneszánsz” kávéház lett belőle, csak nagyon megnehezítik az

ember dolgát.

Fiatalkorában O.M. eltüntette a versekből a közös származás

nyomait, vagy eldobta az egyik rokon verset. Sokáig le se írta a Nem
voltam én sohá-t meg a Nem tudom én, ez a dal-t, mert nem ismerte
el, hogy joguk volna az önálló életre. Érett korában teljesen
megváltozott a véleménye, láthatólag törvényesíteni akarta a kettős
hajtás elvét, már nem tekintette változatoknak őket: – Hogy
egyformán kezdődnek? Hát aztán? Hiszen más versek… – Vagy: –
Annál jobb, ha látszik… Nem is akartam eltitkolni – mondta. O.M.
fiatalkorában bizony „titkolózó” volt, csak különálló darabokat
mutatott az olvasónak, de érett és utolsó korszakában utat nyitott az
áradatnak, s az értéket inkább egy-egy költői lendület ívében látta,
semmint különálló megnyilvánulásaiban. Így nyilatkozott meg 44
A Szoyjetszkij Piszatyel (Szovjet fró) nevű moszkvai könyvkiadó
sorozata (Bibliotyeka Poeta), amelyben klasszikus és félklasszikus
hazai költók versei jelennek meg .

megérlelődött belső szabadsága. És az lett a szálka sok régi

tisztelőjének a szemében. Ők a befejezetlenséget,
kidolgozatlanságot látják O.M.-nek ezekben a verseiben. – Hiszen
nem kötetet állított össze, nem sajtó alá rendezte. Meg kellene
tisztítani – hajtogatták a Bernstein fivérek, a nyelvész Szergej
Ignatyjevics és Ivics. – Mennyi az ismétlés – mondta Orlov –, hisz
ezek csak variánsok. – Szluckij, akárcsak Orlov, azt kifogásolja,
hogy a kinyomtatott Mandelstam érthető, a kéziratos meg rendkívül
nehéz. Jó, hogy feltűnt az új olvasó, aki egész másképp fogja fel a
verseket, a költészetet.

Annak a költőnek, akinek a korszakai élesen különböznek

egymástól, az a sorsa, hogy az egyik korszakát befogadó olvasói
nem fogadják el a másikat. O.M. sok állandó vershallgatója
ellenségesen fogadott minden új verset és költői fogást, mert nem
ismerték fel benne a régit. Emma Gerstein sokáig és makacsul
hajtogatta, hogy a Farkas-ciklus után O.M.-nek már semmit se lett
volna szabad írni. Kuzin is így fogadta az új verseket, szinte
személyes sértésként. De aztán mindketten megszokták a verseket,
megbarátkoztak velük. De Sengeli nem tudott kibékülni a késői
versekkel, ő hű maradt a régiekhez. Kivált az érett versek szókincse
taszította, a nem költői szókészlet. Most viszont sok olyan olvasója
támadt O.M.-nek, akik kézről kézre járó másolatokból ismerik a
verseit, kötetet sohase láttak. Nem tudom, tetszik-e majd nekik a
korai korszak. De az olvasó választási joga éppoly vitathatatlan, mint
a költő joga, hogy megjelenhessen, és kitarthasson a maga
felfogása mellett. – Nekem ilyen van, kívánok maguknak másfélét –
mondta Ahmatova.

Ezért én egészen másképp vélekedem az olvasókról és ízlésükről,

sőt szeszélyeikről, mint a szerkesztőkről, akiknél vétójoguk van, és
szeretik tartogatni a kéziratokat Ami pedig O.M.utolsó korszakának
„kidolgozatlanságát” illeti, vagyis azt az óhaját, hogy kitárja
vegykonyhája ajtaját, hát az a vegykonyha a törvény a posztumusz
kiadások számára – mivel életében nem adták ki, bármennyire is
szerette volna a szerző. Hiszen el tudta ő különíteni egymástól a
verseket, ha szükségesnek tartotta.

A kettős hajtás valószínűleg nem egyéni jellegzetessége O.M.-nek

Ugyanilyen párokat találhatunk Ahmatovánál is: a „Dante”
(„Firenzéjébe, kedves városába / halála után se tért vissza már”) és
a „Mért ferteztettétek vizemet, sárral kenyerem… ” kétségtelenül
ikrek. Solt esetben magyarázza is egyik a másikát: „Nekünk csak
hóhér meg bárd, / költőknek ez adatik: /

vezeklőingben a gyertyát / jajongva, üvöltve viszik – ez a közös

indítéka a két versnek.

Mikor O.M. összeállította a kötetét, megtartott minden ikerversetj, de

még az utolsó időszakban is sokat habozott. Ki akarta hagyni
például a Kolcov mellett- et, mert eszébe jutott, hogy az indította el a
Mikor a csüggedt ágak-at. Ez az ikerpár szemre egyáltalán nem
hasonlit, O.M. mégse akarta megtartani az elsőt, túlságosan
közvetlennek, szájbarágósnak találta. Munka közben a költő

értékítélete, vagyis a véleménye a verseiről mindig elfogult, és sok

minden befolyásolja. Sokszor talán csak azért akar eldobni egy
verset, mert eltorlaszolja az új vers útját, amely már fel-felvillan, csak
nem bír felszínre törni. Olykor a régiben már fakad az új hajtás
termékeny rügye, s ha kisarjad a hajtás, úgy érzi a szerző, hogy az
első vers csak előkészület volt, a munkafolyamat prelúdiuma. Ez
történt A mosoly- lyal és A tengelicé- vel is. A kész szövegekben már
nincs semmi közös, pedig A tengelice A mosoly· ból sarjadt.
Véletlenül megmaradt a piszkozat, amelyen látható a két vers
kapcsolata. Egyik szakaszában gyerekszáj, törek és tengelice van…
A törek idézte fel a tengelicét, maga a törek csal egy tulajdonságát
őrizte meg, a szúrósságát, és ennek a nem hidegével iszonyú télnek
a szúrós fagyává változott. De O.M. eleinte fattyúnak tekintette A
tengelicé-t.
Hanem a két Ariosto-vers egész másképp született. Az elsőt
harminchárom nyarán írta O.M., mikor a börtönből szabadult
Kuzinnal együtt Grin özvegyénél vendégeskedtünk Sztarij Krímben.

Harmincnégy májusában, a házkutatáskor, elvitték a kéziratokat,

fogalmazványokat. Voronyezsben O.M. megpróbálta felidézni a
szöveget, de cserbenhagyta az emlékezete, így lett a második
Ariosto.

Moszkvába visszatérve egyik titkos rejtekemen hamarosan

megtaláltam a harminchármas Ariostó- t.

Hát így lett két egytárgyú, egyanyagú vers. A korszellem lengi be ezt
a történetet, s én átnyújtom a jövendő szövegmagyarázőknak.

AZ UTOLSÓ VORONYEZSI TÉL

Harminchat nyarán sikerült elmentünk nyaralni. Anna pénzt kapott

valahonnan. Említettem már, hogy Paszternaktól is kért valamennyit,
aztán Jevgenyij bátyám is kiegészítette, így kerekedett ki a néhány
heti nyaralásra való összeg. Nagyon nagy szükségünk volt rá, mert
egyre súlyosbodtak O.M. rohamai. Zadonszkot választottuk, egy Don
melléki városkát, amely valaha monostoráról és Zadonszki Tyihonról,
a szent életű szerzetesről volt híres. Vagy hat hetet töltöttünk a Don
felső

folyása mentén, boldogan, semmire se gondolva. De egyszer csak

közölte velünk a rádió, hogy kezdődik a terror. Megtalálták Kirov
gyilkosait, mondta a bemondó, készülnek a perre…

Meghallgattuk a közleményt, aztán szótlanul elindultunk a monostor

felé vezető úton. Mit mondtunk volna, nyilvánvaló volt minden.
Aznap O.M. lópatanyomokat mutatott, botjával beléjük bökve,
amelyekben megrekedt a víz – esett előző nap. – Mint az emlék –
mondta. Ezekből a nyomokból lett később a patkónyomok
csészécskéje, mikor a híres rádióbemondó emlékezetünkben
visszhangzó, hatalmat sugárzó hangja arra ösztönözte O.M.-et, hogy
a maga megmentéséhez lásson.
Voronyezsbe visszatérve minden ajtót zárva találtunk. Senki se állt
szóba velünk, senki se fogadott és – legalábbis nyilvános helyeken –
senki se ismert meg bennünket. De lopva azért igyekeztek segíteni
rajtunk. Így szerzett szobát nekünk a színházi titkár a színház
varrónőjénél. A folyóparti hegyen állt a ház: földbe süppedt viskó. A
ház melletti földteraszról látni lehetett a túlparti erdősávot. Kisfiúk
szánkáztak le a hegyen a víz széléig. Mindig a szemünk előtt volt ez
a tájkép, és O.M. hol említette, hol átkozta a verseiben, s egyre
gyönyörködött benne.

– Bácsi, te pap vagy vagy generális? – kérdezgették a kisfiúk, és

O.M. mindig azt felelte: – Hát, az is meg ez is egy kicsikét… – Mint
hamarosan kiderült, azért gyanítottak benne tábornokot, mert olyan
egyenesen járt, és „fenn hordta az orrát”, vagyis felvetette a fejét. A
háziasszony fiának, Vagyiknak a révén részt vett a
madárkereskedelemben. – A kisfiúknak különös kapcsolatuk van a
madarakkal – mondta O.M. – Láttál valaha is kislányt galambbal
vagy a madárpiacon? – A madarak belekerültek a versekbe. Csak a
barátkát bántotta meg O.M., nem mondott róla semmit.

Bár engem biztosított felőle, hogy a barátka is csak cinke, annak

meg már csakugyan kiadta a részét a gyerekversekben.

Tudtuk, hogy ez a nyomorúságos tél az utolsó pihenőnk, és

kiaknáztuk, amennyire csak lehetett. Mint Klicskov versében, amit
úgy szeretett O.M.:

Csak félelem jobbra-balra,

előttünk is félelem.

Ülj mellém egy pillanatra,

az Istenért, légy velem.

Hát ezért született épp ebben az időszakban a legderüsebb,

életigenlő füzet.
Minden intellektuális munkát végző ember hangszer, szüksége van
rá, hogy felhangolják.

Bizonyára különböző hangszerek vannak a világon, az egyik

folyamatosan működik, menet közben hangolódik fel, a másik
elnémul, újra fel kell hangolni a klaviatúráját. Az élesen elkülöníthető

szakaszokban dolgozó költők az utóbbi típust képviselik, s a

hangvillául szolgáló kulcsversek az új szakasz elején keletkeznek. A
Második füzet A kürt- tel kezdődött. – Mi az a kürt? – kérdeztem. –

Lehet, hogy én vagyok az – felelte O.M.

Hogyan érezhette magát ez a tökéletes elszigeteltségben élő, űzött

ember abban a pusztaságban és sötétségben, amely egyszerre
körülvett bennünket, a szovjet városok kürtjének? O.M.

a nemlétből hírül adta, hogy ő az a hang, amely végigzeng a szovjet

városokon. Bizonyára ez a költő maga igazának tudata, amely nélkül
nem lehet verset írni, O.M. életének és munkájának talán épp az a
harc volt a vezérfonala, amelyet a költő társadalmi méltóságáért,
szava hangoztatásának jogáért és véleményének szabadságáért
vívott. Említi ezt a Beszélgetés Dantérólban is, és én még a szemére
vetettem, hogy személyes elszámolást végez, de ő csak annyit felelt,
hogy: – Úgy is kell…

És a Második füzei- ben, mindjárt A kürt- től kezdve, feltűnik az a

motívum, hogy a költő

meghatározza a helyét a költészetben. A legnagyobb szorongattatás

esztendejében lehetetlen volt megfontoltan ilyen témához nyúlni.
Csak úgy jött a téma, mert hisz az jelenség, sohase a számító ész
szülötte. Először csak titkon szólalt meg, valóságelemekbe rejtőzött,
mint amilyen a kürt, vagy elharapott célzásokba, mint a Nem nekem,
nem neked: nekik- ben. – Kik azok az ők?

kérdeztem –, a nép? – Dehogyis – felelte O.M. – Az nagyon

egyszerű volna. – Tehát az „ők” az a valami, ami a költőn kívül van,
az a hang, ez az összhangzat, amit ő a belső hallásával igyekszik
felfogni az emberek számára, eleven szívüknek…

A tengelicéről szóló versekben szintén felmerül a költő-téma, de

visszhangjai csak abban a variánsban feltűnőek, ahol O.M.
megparancsolja a tengelicének, hasonmásának, hogy éljen. Egy
cikkében O.M. egy fiatal költőről beszél, aki a szerkesztőségeket
járja, és ajánlgatja irodalmi portékáját, de az égvilágon senkinek se
kell. Azt a fiatalembert is tengelicének – dendinek – hívja.45

O.M. sohase felejtette el régebbi képzettársításait és gondolatait,

vagy ahogy mondják: a képeit. A tengelicéről és a dendiről szólva
eszébe kellett hogy jusson, hogy az ő irodalmi áruja se kell már
senkinek, s talán épp ezért parancsolta magának oly állhatatosan,
hogy éljen.

A tengelicét kalitkába zárták, nem engedték ki az erdőbe.

– De engem nem lehet visszatartani – mondta O.M. – A Krímbe is

hogy becsempésztem magam! – A Kerek, tépett öböl-re célzott.
Ennek a versnek erősen lassított üteme van: s felhőbe olvadó lassú
fehér vitorla46. Mindig nyomasztott bennünket, hogy olyan iszonyú
gyorsan száguld az idő, és O.M. úgy érezte, hogy a jelen továbbra is
délen érzékelhető, és csakis délen.

– Tbilisziben is voltál – mondtam én, mert eszembe jutottak a

Tbiliszi-versek. – Kényszerű

utazás volt – felelte O.M. – Az ördög vitt el oda. – Ódát akart írni
Sztálinhoz, így születtek a Tbilisziről szóló versek.

45

Lefordíthatatlan szójáték: az oroszban a dendi szót a tengelicétöl

csak egy hang – ugyanannak a hangnak a lágyított változata
különbözteti meg.

46
Lator László fordítása.

Mikor megkegyelmezett a kegyvesztett Ne hasonlíts, egyszeri, ami

él- nek, kijelentette: – Most már legalább tudom, hogy miért nem
mehetek Olaszországba. – Tudniillik „a tündöklő bánat” nem eresz-
tette:

s Voronyezs fiatal halmaitól az ember

örök, tündökletes toszkán halmaihoz

tündöklő bánatom már soha nem ereszt el.

Itália továbbra is ott lakott velünk az itáliai költők és építészeti

együttesek képében. O.M. sétálni hívott a firenzei
keresztelőkápolnához és ebben a sétában se volt kevesebb öröme,
mint ha kiment a ház előtti földteraszrá… Váltakoztak az évszakok.
O.M. mindig azt mondta: – Ez is utazás, és ezt nem vehetik el… –
Határtalan életkedv lakott benne, mindenből erőt merített, ami mást,
kivált engem, csak kétségbeejtett, mint például az őszi latyak vagy a
hideg. Úgy érezte, hogy azelőtt minden az övé volt, a délszaki táj, az
utazások, a vonatok, a hajók, és ezért voronyezsi száműzetését,
földhözkötöttségét csak egy szóval illette: elvették…

Mikor a csillagokról kezdett írni O.M., elszomorodott. Szerinte baljós

jel, akkor jelennek meg a csillagok a versben, mikor hanyatlik a
lendület íve, mikor „minden anyagát feldolgozta a szabó”.

Gumiljov azt tartotta, hogy minden költőnek más a kapcsolata a

csillagokkal, emlegette O.M., és az ő véleménye szerint a csillag azt
jelzi, hogy eltávolodunk a földtől, és elveszítjük
tájékozódóképességünket.

Még jobban elszomorította a Kijev-Vij szerte az utcán, azon a télen

már a második vers, amelyben majd egy asszony keresi a férjét. Az
első az amiben az van, hogy: bámuló mély örvény-szeme / küldd
utánam, küldd utánam… – Nem véletlen – mondta többször is O.M.
Mindig kísértette az elválás rémülete. És sokszor félt attól, ami
egyszer csak megjelent a versekben, legjobban attól a kis daltól,
amelyben egy nő üvegen, véres homokon jár mezítláb. Csak néhány
sorát olvasta fel nekem – a vasalót meg a kötelet jegyeztem meg –,
és soha többet nem említette ezt a verset. – Ne kérdezd – kérte mert
csakugyan megtörténik.

Volt nekünk egy babonánk, hogy ami versbe kerül, az odavész. O.M.
a legképtelenebb módon hagyta el a szép szőke nádpálcá-t, amit a
Nem egyhamar leszek még pátríárká-ban említ: Hol vigyorgok, hol
fefuvalkodom, / szép szőke nádpákával mendegélek47; és az a pléd,
amivel be kellett volna takarnom – hadizászlóval, takarj be vele, ha
elér a halál –, majdnem mindjárt szétment, rongy lett belőle, de én
egyre hurcolom magammal. És a lakást is, amiért annyit harcoltam,
elveszejtette O.M., és a tengelicét megette a macska, és aztán a
macska is odaveszett. Még jó, hogy én nem vakultam meg.48
Mindig féltem tőle, de még Sztálin idejében egy bölcs festő
megvigasztalt: hamarabb meghalunk, mintsem hogy megvakulnánk,
még segítenek is…

47

Lator László fordítása.

48

Alighanem a Szólni akartam, és elfeledtem szavam kezdetű vers

(Lator László fordítása) „vak fecské’-jére, λ fecske, társnő, Antigoné-

tz céloz N.M.

AZ ÓDA

Λ költő versírás közben érti meg a való világot, mert a vers a

jövősejtelem egy elemét hordozza. A ragadozó madár rosszul látja a
közeli tárgyakat, de hatalmas vadászterületét belátja, és a pokol
lakói, mint ismeretes, vakok a jelenre, de látják a jövőt. – Mind
ilyenek ezek –, mondta Anna Ahmatova egykedvűen, mikor
megmutattam neki O.M. egy jövőbe látó versét. Ismerte „ezeket”, és
semmin se csodálkozott.

Van a Második voronyezsi füzet-ben egy ciklus, amelynek a

kényszerű Óda volt a magva, de nem töltötte be hivatását, nem
mentette meg O.M.-et. Az Ódá- ból egy csomó egészen más,
ellentétes értelmű vers gombolyodott ki, mintha a rugó
visszaugrásának törvénye érvényesült volna.

A tengelice-ciklust mohó élni vágyás, életigenlés sarjasztotta, de már

első perceiben kiütközött rajta a szerencsétlenség előérzete. A
közelgő halál sejtelme:

orgonaszínü szánra

szállók hamarosan

jutott eszébe O.M.-nek szánra ülve; elválásunk és a ránk leselkedő

iszonyatok előérzete. Még csak a kezdeti viharokat éltük át, a jövő
pedig óvatosan és fenyegetőn és elháríthatatlanul, mint a „sötétvizek
vers fellegei. Végül megírta O.M. a síkságokról szóló verset,
amelyeken végigmászik az, kivel álmodsz, s kiáltva felriadsz /
jövendő országok Júdása, s oly világos lett előtte minden, hogy
súlyos dilemma elé került: várja tétlenül a halált, vagy tegyen
kísérletet a menekvésre. 1937.

január 12-e a döntő pillanat: a tengelice-versek vége és az Ódé köré

szövődő új ciklus kezdete.

Az az ember, akihez az Óda szólt, annyira foglalkoztatta a

képzeletünkét, hogy burkolt célzásokban ott is felfedezhettük, ahol a
legkevésbé számíthattunk rá. O.M.-et mindig elárulja
képzettársításainak működése, tartós és állandó asszociációi
vannak. Honnan jött például a bálvány, aki a hegy gyomrában ül –
lehet, hogy itt csak külső hasonlóság van: Kreml-kova-kő… A
bálvány valaha ember volt: egyszer meglátogatott bennünket
Jahontovval a meghatott sztálinisták rendjébe tartozó felesége is,
Lilja, és elmesélte O.M.-nek, hogy milyen elbűvölő fiatalember,
milyen higanymozgású bátor forradalmár volt Sztálin… S a versben
mindjárt megjelent a zsíros ujjakat felidéző veszedelmes „zsír” szó…
Aki Asszíriában él, nem vetheti ki fejéből az asszírt, és O.M.

készülni kezdett az Ódá- ra.

A varrónő szobájában állt egy asztal az ablaknál, azon csináltunk

mindent. O.M.

megkaparintotta az asztalt, kirakta rá a ceruzákat és a papírt. Soha

ilyet nem tett: a papír és a ceruza csak a munka végén kellett neki.
De az Óda kedvéért megváltoztatta a szokásait, és attól fogva az
asztal sarkán kellett ebédelnünk, néha meg éppen az ablakdeszkán.
O.M. minden reggel leült az asztalhoz, és fogta a ceruzát: ahogy már
az íróhoz illik. Mint egy Fegyin. Már vártam, hogy mindjárt azt
mondja: „mindennap legalább egy sort”, de hál’ istennek ezt azért
nem mondta. Ült egy félórát így, írópózban, aztán felugrott, és szidni
kezdte magát, hogy hiányzik belőle a mesterségbeli tudás: -Bezzeg
Aszejev, az igen! Az nem sokat gondolkodna, mindjárt megírná… –
Aztán hirtelen megnyugodva végigfeküdt az ágyon, teát kért, felkelt,
a szellőztető kisablakon cukrot dobott ki a szomszéd kutyának – fel
kellett mászni a papírral gondosan letakart asztalra, csak úgy
lehetett a szellőztetőablakhoz jutni járkált a szobában, és felderülve
mormogni kezdett. Vagyis nem tudta elfojtani a saját versét: feltört,
és legyőzte a patás gonoszt. Nem és nem sikerült erőszakot tennie

magán. Az a mesterségesen kiagyalt vers, amelybe O.M. bele

akarta tenni az egész benne forrongó anyagát, egy egész, ellentétes
irányú, ellenkező értelmű ciklus magva lett. A világ kovászá-v al
kezdődik a ciklus, és a Második fűzet végéig tart.

Az Ódá-nak és a ciklus többi versének közös formai jegyei a lépten-

nyomon ismétlődő szavak és rímek hangösszetétele. Az egész
ciklus és maga az óda is tele van sz hangos rímekkel és
asszonáncokkal… De a formai jegyeknél lényegesebb az Óda és a
ciklus szabad versei mondanivalójának ellentéte.
Az Ódá- ban a művész könnyezve rajzolja a vezér portréját, s a
Darazsak- ban O.M. egyszer csak kijelenti, hogy nem tud rajzolni:
nem rajzolok és nem énekelek… O.M.-et magát is meglepte ez a
váratlan beismerés: – Látod, mi az én hibám: kiderül, hogy nem
rajzolok…

Aiszkhülosz és Prométheusz az Ódá- tói elvezették a tragédia és

vértanúság nem kényszerű

verséhez, a száj – a költő munkaeszköze – cselekedni kezd, és

egyenest a közepébe vezet a tragédiának. A vértanúság előjön a
Rembrandt- ban is, ott O.M. nyíltan magáról szól – égő

oldalamat nem őrzi senki se a maga Kálváriájáról, amelyet még

nagyszerűségétől is megfosztottak.

Rembrandt kicsi Kálváriája meg néhány görög kerámia a fekete-

vörös korszakból, a derpti egyetem kincseinek maradványa akkor a
voronyezsi múzeumban volt, s mi állandóan odajártunk.

A Kaukázus, amely az Ódá-ban mint a megénekelt személy

születési helye szerepel, nem az uralkodóra emlékszik, hanem a
kopott cipőjű költőre. Az Elbrusz a nép kívánságának mértéke lesz, a
népnek szűksége van az Elbrusz havára, kenyérre, de éppannyira a
meghitt-rejtelmü dal49- ra is.

Az Óda első reakciója a panasz volt, hogy az ő igazi dolgát

összekuszálta valami más, ami átment rajta, és kizökkentette a
tengelyt…

A költészet a világ kovásza, s tiszta: az édesszavú munka. O.M.

kijelenti ebben a ciklusban, hogy akkor énekel, ha eszméletem se
csal meg, és dicsőíti az „önzetlen dalt”: Beszélnek magukért az
önzetlen dalok – / barátnak vigasz és ellenségnek szurok. A
lakásunkba telepített ellenség, egy úgynevezett író-tábornok saját
kezűleg másolta le O.M. verseit az írógépén – akkoriban ugyan
keveseknek telt ilyen fényűzésre. Ezt szívességnek hívták, de
lehetetlen volt megtagadni tőle a szövegeket, még a párnám alól is
kihúzta volna őket. Megfélemlítésünkre piros ceruzával aláhúzta az
önzetlen dalról szóló sorokat. Majd ha megnyílnak a levéltárak,
érdemes lenne megkeresni a versről szóló feljelentést.

O.M. az embert dicséri ennek a ciklusnak a verseiben: Ne hasonlíts:

egyszeri, ami él, s még utoljára az életörömnek is adózik. És elsiratja
a kihunyó szempárt, amely kifent kaszánál élesebb volt, de már nem
láthatott bele a csillagok magányos sokaságába. Ugyancsak itt
összegzi az életét: A mindenség gyönyörét úgy kisértem, / ahogy az
orgonás nőt hangot kisér / a csöndes orgonazenével. Magáról szólva
a kérlelhetetlen múlt-ról beszél, így mondja a Beszélgetés Dantéröl-

ban. Néhány hónap múlva azt mondta Annának: – Elkészültem a

halálra. – Ezek a szavak bekerültek Annának egy hosszú versébe, s
az ajánlásban O.M. halála napja: 1938. december 27-e.

A ciklus csúcsán a halálra szánt, de még az életéért harcoló ember

büszke szavai:

Boldogtalan, kit ugatás kísér,

mint önnön árnyéka, és szél ijesztget,

49

Lator László fordítása.

az a szegény, aki csak félig él,

és egy árnyéktól kér kegyelmet.

Árnyéknak nevezi azt, akitől mindenki kegyelmet kért, s kiderült,

hogy csakugyan árnyék. A borostás, fuldokló, mindennel ijesztgetett
és semmitől se félő, eltiport és halálra szánt ember utolsó napjaiban
még egyszer szembeszállt a diktátorral, akinek akkora hatalma volt,
amekkorát még nem látott a világ.

Azokat, akiknek hangjuk volt, a legocsmányabb módon kínozták

meg: kitépték a nyelvüket, és megparancsolták, hogy a
nyelvcsonkjukkal dicsőítsék az uralkodót. Legyőzhetetlen az
életösztön, beletaszította az embereket az önpusztításnak ebbe a
változatába, meg akarták hosszabbítani egy kicsit testi létüket. Aki
megmaradt, az is halott volt, akár az elpusztultak. Nem érdemes
felsorolni a nevüket, de az akkor tevékenykedő nemzedékekből
tanú, szemtanú se maradt. Akik belebonyolódtak, sohase
gabalyodtak ki belőle, s nyelvcsonkjaikkal már semmit se mondanak.

Pedig voltak köztük sokan, akik más körülmények között megtalálták

volna a maguk útját és hangját.

De hát az Óda mégiscsak megszületett, bár nem töltötte be

rendeltetését, nem mentette meg O.M.-et. Az utolsó pillanatban O.M.
mégis megtette, amit kívántak tőle, megírta a magasztaló verset.
Lehet, hogy engem ezért nem tettek el láb alól, habár első
felbuzdulásukban megpróbálkoztak vele. Általában beszámították az
özvegyeknek, hu a férjük „leszállította a rendelést”, még ha nem
fogadták is el. És O.M. tudta. Éu pedig megmentettem a verseket,
különben csak a harininchetes kusza másolatokban maradtak volna
fenn.

Hogy igazán megérthessük, hogy miért könyörög valaki

méregpohárért, tudnunk kell, milyen kibírhatatlan a lassan és
fokozatosan közelgő halál. Várni az ólom borsószemet sokkal
nehezebb, mint elágódni a földön. Utolsó voronyezsi évünkben
egyre vártuk a halált, és aztán még egy évig Moszkva környéki
vándorlásaink idején.

Ha valaki ilyen ódá-t akar írni, fel kell hangolnia magát, mint egy
hangszert, tudatosan meg kell adnia magát az általános
hipnózisnak, a liturgia bűvöletébe esni, amely akkoriban elnyomott
minden emberi hangot. Különben nem tudja megcsinálni a költő,
eleve nincs készsége rá.

Harminchét elején O.M. képtelen kísérletet hajtott végre magán.

Fesrófolta,-felhangolta magát az Ódá- hoz, s közben maga
rendítette meg a lelki egészségét. – Most már értem – mondta
Annának –, betegség volt.
– Miért van az, hogy ha rá gondolok (Sztálinra), csak fejek meg fejek
vannak előttem, koponyahalmok? Mit csinál ezekkel a fejekkel? –
kérdezte tőlem O.M.

Mikor elmentünk Voronyezsből, O.M. megkérte Natasát, hogy tépje

össze az Ódá-t. Sokan tanácsolják, hogy tegyek úgy, mintha soha se
lett volna. De nem teszek úgy, mert nem volna teljes az igazság: a
kettős lét létfeltétele volt korunknak, senki se kerülhette el. Csakhogy
mások a lakásukban vagy a nyaralójukban fabrikálták az ódákat, és
jutalmat kaptak érte. O.M. meg kötéllel a nyakán csinálta…
Ahmatova akkor, amikor a fia nyakára tették a kötelet. Ki ítélheti el
őket?

ARANYSZABÁLYOK

Harminchét januárjának elején, épp, mikor O.M. befejezte a

Mosolyogj, haragos bárány- t, felkeresett bennünket egy fiú, egy
taknyos kölyök, letelepedett, és kijelentette, hogy „az írónak

együtt kell működnie az olvasóval”. Ismerős nóta volt: kicsikarta

O.M.-től az új verseit, hogy lemásolhassa. Ezért küldték, csak
elfelejtették kioktatni, belezavarodott, hazudozott, ostobaságokat
locsogott, még azt se tudta értelmesen megmagyarázni, hogy mi kell
neki.

Mi türelmes emberek vagyunk, s van egy aranyszabályunk: ha

szorongatnak, meg ne makacsold magad, szavazz, bármilyen
kiáltványt írj alá, vegyél kölcsönkötvényt, és minden kérdésükre felelj
a besúgónak, hogy jelentést tehessenek a főnökségnek, különben
„behurqcolnak”, ahogy a nép mondja, és úgyis elérik, amit akarnak.
Az a legfontosabb az ilyen helyzetekben, hogy minél előbb
megszabaduljunk a betolakodótól. O.M. is megtartotta ezt a
szabályt, de ekkor valahogyan dühbe gurult, vagy ahogy Anna
mondta, „kijött a sodrából”. Ebben az általános elszigeteltségben,
úgy látszik, teljességgel elviselhetetlen volt az ilyen látogató, mint ez
a fiú. O.M.
mérgében elkergette a hívatlan vendéget, hanem aztán maga is
nevetett magán – Micsoda szamárság nem jutott az eszembe:
követelem, hogy művelt spicliket küldjenek hozzám! – De mikor a
kihajított spicli helyett megjelent a következő, idősebb, de hasonlóan
művelt, O.M. már nem nevetett, hanem „a frász jött rá”, hogy megint
Anna terminológiájával éljek.

Nem volt ajánlatos leleplezni az ügynököt, a mögötte álló intézmény

nem tűrte, hogy rossz hírbe keverjék, és előbb-utóbb lecsapott a
leleplezőre. Sokan, akik börtönben vagy táborban voltak, még ma is
jobbnak látják, ha hallgatnak a „keresztapjaikról”, jobb nem kezdeni
velük, mert aztán se vége, se hossza. De akkor mindenki hallgatott.
A ritka kivételek csak erősítik a szabályt. Marietta Saginyan például
ilyen kivételnek számított. Mindenki tudta, hogy ő a közelébe se
enged besúgót, ha mégis közeledni mer hozzá, cirkuszt csinál, és
leleplezi ország-világ előtt. Harmincnégyben előttem is produkálta
magát, és azt hiszem, megfejtettem a fortélyát. Együtt jöttünk ki az
Állami Szépirodalmi Kiadóból, és ő voronyezsi életünk felől
érdeklődött, akkor épp senki se került bennünket, nem féltek tőlünk,
mert már mindenfelé híre járt Sztálin és Paszternak
beszélgetésének.

Egy költő, B. is kiugrott a kapun, és utánunk szaladt, ő is O.M. felől

akart kérdezősködni. Hanem rosszkedvében találta Mariettát. – Én a
KB-ba járok – ordította Marietta –, nem tűröm, hogy spiclik járjanak
utánam… – Megpróbáltam lecsillapítani Mariettát, mondtam, hogy B.
jó ismerősöm. De ő

rám se hederített, és én gyanakodni kezdtem, hogy Marietta maga

választja meg a botrány célpontját. Kifogástalanul rendes
embereknek esett neki, remélve, hogy így elijeszti a valódi spicliket,
mert azokkal persze nem mert volna így bánni. De, ismétlem, még
Marietta is kivétel volt, s az informátorok, mivel nem ütköztek
ellenállásba, egyre fesztelenebbek és pimaszabbak lettek.

Az a voronyezsi spicli, aki az elkergetett taknyost felváltotta, akkor

állított be, amikor neki tetszett, a legalkalmatlanabb időben, reggel,
este, napközben, ráadásul kopogás nélkül –
a tornáctalan házban m indig tárva-nyitva volt az ajtó, mert Vagyik, a
madárvásár lelkes résztvevője, a pirókok-tengelicék tudora folyton
kirohangált az utcára. Az új besúgó olyan váratlanul tűnt fel a
küszöbön, – hogy csak felkiáltottunk ámulatunkban, és nem volt
időnk eltakarítani a kéziratot az asztalról. Le se vetkőzött, leült az
asztalhoz, és nekiállt lapozgatni a papírokat, megjegyzésekkel
kísérve a műveletet: – Hány strófa van itt? Nem ismerem ki magam.

Micsoda írás! Az övé… – vagyis az enyém szép… – O.M. kikapta a

kezéből a kéziratot, és dühöngve darabokra tépte. Később
emlékezetből kellett újra leírni, s ez csak még tüzelte a mérgünket.

– Miért jön munkaidőben? – kérdezte tőle O.M.: a spicli munkásnak

adta ki magát, marósnak vagy lakatosnak… Azt felelte, hogy
elkéredzkedett, vagy hogy most éjszakai műszakon van. – És

bármikor elengedik a gyárból, amikor akarja? – kérdeztük, de oda se

neki, összevissza beszélt mindent, ami eszébe jutott, nem érdekelte,
hogy valószínű-e vagy sem. O.M., valahányszor kikísérte, mindig azt
mondta: – Most már vége, nem jön többet… – Úgy gondolta, hogy
szégyellni fog a fickó újra eljönni abba a házba, ahol leleplezték. Hiú
remény: két-három nap múlva kezdődött elölről. Nincs az a hülye,
aki beismeri a kudarcát a főnökségnek, hiszen a leleplezett ügynök
már csak fele annyit ér…

A Boldogtalan, kit ugatás kisér, / mint önnön árnyéka, és szél

ijesztget-en dolgozott már O.M., mikor telefonált a GPU-ba, és
követelte, hogy fogadja a főnök. El is érte, bár megszegte a
szokásat, a természetes az lett volna, ha azt javasolják, hogy írjon
beadványt, és dobja be a parancsnoksági épület erre a célra kitett
ládikájába. Mi mindenfajta főnökséggel ilyen ládába dobós
beadványok révén érintkezünk. Én csak akkor értesültem erről a
vállalkozásról, mikor már ki is jelölték fogadásunk időpontját, s
magam is elmentem O.M.-mel a „nagy házba”. O.M., mióta
harminchat nyarán szívgörcse volt, lehetőleg nem ment sehová
egyedül. Még telefonálni sem ment volna nélkülem, ha nem
kétlépésnyire van tőlünk a telefonközpont az automata telefonnal.
Különben Natasa említette aztán, hogy egyszer kettesben mentek
sétálni, és O.M. odaterelte a telefonhoz, felhívta a GPU-t, és
megérdeklődte, hogy mikor fogadják. Megkérte, hogy ne mondja el
nekem, tudta, hogy ellenezném: úgyse ér semmit, és nem kell
felhívni a figyelmüket magunkra.

Némi huzavona után kiadták a belépőnket két személyre,

Voronyezsben tudták, hogy O.M.

beteg, és nem jár egyedül. A parancsnokhelyettes fogadott

bennünket, egy átlagos vöröskatona jellegű ember. Gyakran látni ezt
a típust a büntetőszervek magas rangú parancsnokai közt. O.M.

szerint az ilyeneket a külvilággal való érintkezésre tartják, hogy

széles, nyílt arcukról ne lehessen leolvasni azt, ami „odabenn”
történik. Aki bennünket fogadott, hamarosan átment a filmszakmába,
és Sklovszkij azt mondta, lehet vele boldogulni, nem kicsinyes
ember… Valószínűleg az ifjabb Furmanov is élvezte a filmesek
rokonszenvét, maga is ezt az utat járta be. Egyébként az ilyen
életrajzú embereknek se szeri, se száma a filmszakmában. Máshol
is hemzsegnek, kivált a tudományos intézetekben és főiskolákon,
tudományos munkát végeznek az irodalom, a filozófia, a
közgazdaságtan tanszékeken. Nagyon szívesen alkalmazzák őket,
ezt úgy hívják, hogy „a káderállomány megerősítése”. Úgy vettem
észre, hogy azért járatják végig az ifjúsággal tömegestül a „szervek”
iskoláját, hogy ott töltsék „gyakorlóéveiket” s megfelelő nevelésben
részesüljenek.

Azután kiengedték őket az életbe, de ők sohase feledték el alma

materüket. Akadtak köztük derék gyerekek is, sok mulatságos
történetet meséltek a kocsmában, hogy hogyan éltek, hogyan
szolgáltak, hogyan szabadultak ki. A csuvas pedagógiai főiskolán én
is ismertem egy ilyen derék gyereket. Csuvasfold kolhozainak anyagi
bázisáról írt szakdolgozatot, és panaszkodott, hogy itt még az ördög
is kitöri a nyakát. Elmesélte, hogy mikor kijárta az iskolát,
„romantikus” hajlamában belépett a „szervekhez”, és fagyban-
hőségben órákig kellett ácsorognia egy öregember háza előtt, s meg
kellett figyelni, hogy ki jár hozzá. Ahhoz meg, az ő pukkasztására,
senki se járt, a „kriptaszökevény” pedig az orrát se dugta ki az
utcára, csak néha egy kicsit elhúzta a függönyt és kileselkedett.
Olykor már azt gondolta a disszertáns, hogy az öreget bízták meg az
ő

megfigyelésével, hogy vajon kiállja-e az ifjú csekás a rámért időt,

vagy befutkos a kocsmába… –

Különben mit bámult volna? Mit érdekeltem volna? – értetlenkedett

egyik kollégám, egy olyan, akit mi Annával „árnyék”-nak neveztünk.
De akik Anna házánál őrködtek, mégiscsak vígabban voltak,

őhozzá mégiscsak bevetődött egy-két ember, nem hagyták egészen

el. A „kriptaszökevény”

különben valahai mensevik volt, mint az őrt álló árnyékkal közölték.

Nem voltak rossz viszonyban a kollégák azokkal, akik a szervekből

mentek különféle intézményekbe. Azt beszélik, sose azokat
szervezték be informátornak, s ez teljesen érthető: egy értelmiségi
vagy nemesi családból való hölgy vagy fiatalember
bizalomgerjesztőbb, ahhoz őszintébbek az ismerősök, mint egy volt
csekistához. Ráadásul ezek „a jó káderek” nem féltek az
elbocsátástól, ezért kevésbé vettek részt a versenytársak
tönkretételét célzó perlekedésekben.

A voronyezsi főnök hatalmas dolgozószobájában fogadott

bennünket, amelyben ugyanolyan ajtók vagy szekrények voltak, mint
a moszkvai vizsgálótisztében. Megkérdezte O.M.-et, hogy mi
járatban van, és látható kíváncsisággal nézegetett bennünket –
vajon nem azért szegte meg a szokásokat és fogadott bennünket,
mert látni akarta, hogy miféle madár ül az ő kalitkájában? Hisz a
parancsnoknak is lehet emberi gyengéje. De azt hiszem, O.M. nem
tudott imponálni egy szovjet generálisnak. Ennek az intézménynek a
tagjai bizonyára nem ilyennek képzelték az írót. Az elcsigázott,
beesett arcú, elfehérült szájú Mandelstam félig élő-nek látszott –
ahogy a Nem vagy még egyedül- ben írja – a vállas, már hízásnak
induló, de még feszes tartású, simára borotvált, fehér-rózsaszínű
parancsnok mellett.
O.M. azt mondta, hogy két dologban jár. Az egyik, hogy hogyan
keresse meg a kenyerét. A száműzöttet sehová se veszik fel, mert
vele együtt kidobnák azt is, aki felvette, hogy nem volt elég

„éber”. Munkaközvetítő nincs. Hogy érvényesítse a munkához való

jogát? Most minden ajtó zárva O.M. előtt, de míg beengedték,
sokszor fordult már a tanácsi és pártszervezetekhez ezzel a
kérdéssel. Utoljára harminchat nyarán sikerült bejutnia a területi
bizottsághoz, s ott beszélt az elhelyezkedési lehetőségeiről. Azt
mondták neki: – Magának elölről kell kezdenie: először helyezkedjen
el akár őrnek vagy ruhatárosnak is, és tüntesse ki magát a
munkában… – De ez képmutatás, őrnek se veszik fel ugyancsak
éberségből, azonkívül, ha egy értelmiségi ilyen állásba megy, azt
politikai tüntetésnek tekintik. Valamennyi szervezeti, az
írószövetségen kezdve, azt hangoztatja, hogy semmi közük O.M.-
hez, így nem kötelességük álláshoz juttatni, és nem is fogják.

Úgy látszik, O.M.-nek „csak a maguk intézményéhez van köze”. Ha

a táborban lévőket ellátják munkával, O.M. kérdezi, hogy nem
terjeszthetnék-e ki ezt a száműzőttekre is…

A parancsnok azt mondta, hogy a szervek nem foglalkoznak a

száműzőttek állásügyeivel, „az nagyon nagy megterhelés volna”, s
nincs is rá szükség, mivel a száműzöttek azzal foglalkozhatnak,
amivel akarnak, munkanélküliség pedig nincs nálunk, mint
ismeretes.

– Jelenleg mivel foglalkozik?

O.M. azt felelte, hogy nem lévén fizetett munkája, a spanyol nyelvvel
és irodalommal foglalkozik, különösen egy költővel, nemzetiségére
nézve zsidóval, aki sok évig ült az Inkvizíció pincéiben, és
mindennap szerzett egy szonettet. Mikor kiengedték, le is írta a
szonettjeit, de hamarosan megint elfogták, és láncra verték. Nem
tudni, vajon nkkor is folytatta-e költői munkálkodását… Nem lehetne-
e az MGB klubjában spanyol kört szervezni, s megbízni O.M.-et a
vezetésével?
Nem tudom egész biztosan, de úgy rémlik, hogy ottjártunkig már
futott hozzánk a leningrádi hispanisták letartóztatásának híre, és
O.M. ezért választotta ki foglalatosságai közül épp ezt az egyet.

A parancsnok nagyon elcsodálkozott O.M. spanyol tervein. Aligha

érdekelné „a mi fiainkat”

a spanyol nyelv, felelte. Azt hiszem, az Inkvizícióról szóló történetet

se értékelte, csak bámult, hogy miféle csodabogár ül szemben
vele…

– És miért nem segítik a rokonai vagy a barátai? – kérdezte hirtelen.

O.M. azt felelte, hogy rokonai nincsenek, a barátai meg elfordítják a
fejüket, ha találkoznak vele, a leveleire se válaszolnak, „hiszen tudja,
miért…”

– Mi senkinek sem tiltjuk meg, hogy érintkezzen a száműzöttekkel –

nevette el magát szívélyesen a parancsnok, és javasolta, hogy
térjenek át a másik kérdésre.

Kiderült, hogy a versekről van szó, O.M. felajánlotta a

parancsnoknak, hogy minden új versét elküldi neki postán. – Hogy
ezért ne kelljen elvonnia a beosztottjait a munkájuktól – magyarázta.

Mint később mondta, szerette volna utánamondani a parancsnoknak

a „fiaink” szót. „Minek kutyagolnának hozzám a maguk fiai a
versekért?” De szerencsére megtartóztatta magát ettől a szerfelett
patriarkális nyelvezettől.

A parancsnok egyre barátságosabb lett. Biztosította O.M.-et, hogy

az ő intézményét nem érdeklik a versek, csak az ellenforradalom. –
Mit kezdjünk a verseivel, írjon, ami jólesik! – de váratlanul mindjárt
hozzá is tette: – De miért írta azt a verset, amiből aztán ez az egész
lett?

Megijedt a kollektivizálástól? – Pártkörökben szokás volt úgy

beszélni a kuláktalanításról, mint a múltról, elegánsan beismerve,
hogy ezt a feltétlenül szükséges és hasznos dolgot olyan elszántan
hajtották végre – „persze voltak túlkapások, mit tagadjuk” –, hogy
némelyik kevésbé ellenálló polgártársnak bizony az idegeire ment.
O.M. válasza határozatlanul csengett: valami ilyesmi, de nem
egészen… talán nem is csak az…

Míg beszélgettünk, csengett a telefon, és mi megjegyeztük a

parancsnok válaszait: – Igen, igen… az rágalom… küldje ide,
kiállítjuk… – Megértettük, hogy most dől el a sorsa valakinek, s hogy
letartóztatási parancsot állítanak ki, feljelentés alapján: valaki
mondott valamit. Ennyi elég volt, hogy eltűnjön az ember az élők
világából. Akármit mondtunk, a legközönségesebb dolgot, olyat, amit
mindenütt beszélnek, kivéve a mi országunkat, mindennel
megvádolhattak bennünket Ha egy-egy beszélgetés után elváltunk a
barátainktól, gyakran összegeztük a végeredményt: ma tíz évre valót
beszéltünk…

A legszívélyesebb hangulatban búcsúztunk el egymástól a

parancsnokkal. Megkérdeztem O.M.-et: – Mire volt jó ez az idétlen
jelenet? – Azt felelte: – Hadd tudja meg… – és én a közismert női
logikával azt visítottam, hogy hiszen úgyis tudnak mindent… De nem
sikerült elrontanom az O.M. jókedvét, napokig vidáman járt-kelt, és a
beszélgetés részleteit emlegette. Valamit azért csak elért: a spicliket
mintha a föld nyelte volna el, s míg Voronyezsben éltünk, többé egy
se tűnt fel. De hogy tulajdonképpen mi célt szolgáltak? Mert a versei
úgyis elkerültek a megfelelő helyre, igaz, Moszkvában, nem
Voronyezsben, az éber Kosztiijov és a folyóiratok szerkesztősége
révén.

Csak egy a kérdés: miért szabadított meg bennünket a parancsnok a

besúgóitól, ahelyett hogy rágalmazással vádolta volna O.M.-et, és
elfogatási parancsot adott volna ki ellene. Talán még mindig hatott
az „elszigetelni, de életben hagyni” parancs, vagy O.M. „Moszkvai
volt”, s Voronyezs csak szolgálati buzgalomból küldte rá a maga
spiclijeit: bennünket se a gólya költött. De az is lehet, hogy a
parancsnok egyszerűen csak megengedett magának egy kis
liberlizmust. Előfordul: hiszen a parancsnok is ember, s lehet, hogy
némelyik megelégeli a gyilkolást. Csak az a furcsa, hogy emberek
csinálták az egészet, létköznapi emberek

Emberek, éppolyanok,

mint ti, kétszemüek

bírók, mint ti, olyanok…

Hogy lehet ezt megmagyarázni? Hogy lehet ezt megérteni? És még

egy kérdés: minek?

AZ ÉN SZENT REMÉNYSÉGEM

1937 májusában telt le a hároméves száműzetés, de kit érdekelnek

a kiszabott idők? Nem ragaszkodunk a formákhoz: a szabadulás
nem jog, hanem szerencse dolga, el is engedhetnek a büntetésből,
de hozzá is tehetnek, kinek hogy sikerül. A tapasztalt száműzöttek,
olyanok, mint a cserdinyiek, örültek, ha még a büntetés lejárta előtt
kaptak hozzá egypár évet. A törvényes meghosszabbítás újabb
letartóztatással, újabb kihallgatásokkal és vádemeléssel jár, újra
száműzetésbe kell menni új, idegen helyre, márpedig a táborlakók
és a száműzöttek tudják, milyen fontos, hogy minél tovább egy
helyen maradhasson az ember. Lényegében ebben áll a
megmenekülés törvénye, barátokra tesznek szert az emberek,
segítenek egymásnak elviselni a fegyencéletet, összegyűjtenek némi
szegényes holmit, gyökeret eresztenek, ahogy mondani szokás, s
kevesebb erejük megy rá a létért való küzdelemre. De miért
beszélünk a száműzöttekről!

A mi viszonyaink közt minden ember számára szörnyű

megrázkódtatás a költözés, nemhiába ragaszkodnak annyira a
lakóterükhöz. Csak az olyan javíthatatlan csavargónak, mint O.M.,
csak annak volt kibírhatatlan még a gondolata is a
röghözkötöttségnek, csak annak lehetett nyűg Voronyezs, csak az
ábrándozhatott a lakóhelyváltozásról. Bármilyen változás csak a bajt
hozhatja ránk, semmi egyebet.
Áprilisban Moszkvába mentem, s mintán meggyőződtem róla, hogy
áthatolhatatlan falba ütközöm, vigasztalásul írtam Voronyezsbe,
hogy hamarosan letelik a büntetés, s majd elutazunk valahová.
O.M.-re egyáltalán nem hatott a vigasztalás. De anyám, aki eljött
Voronyezsbe, hogy O.M.-mel legyen, míg én új reményekért
Moszkvába utazom, bekapta a csalétket.

Hogy az új korszak küszöbén, a testvérgyilkos huszadik század

legelején miért neveztek el engem Nagyezsdának50? Hiszen
egyebet se hallottam a barátaimtól és ismerőseimtől, mint hogy:

„Ne reménykedj, hogy bárki is segít, mindenki megszokta, hogy ti

pusztultok… magánszemélytől ne remélj segítséget, munkát ne
remélj… Senki se olvassa el a leveledet, ne reménykedj… Senki se
fog kezet veled, ne reménykedj… Senki se köszön, ha
szembetalálkozik veled, ne reménykedj…

Még mit nem!” Hát akkor mit reméljek? Hiszen remény nélkül nem
lehet élni, s egyik nem teljesült reménytől a másikig kellett élni.
Voronyezsben csak magánsegítséggel élhettünk, ahogy a nagylelkű

MGB-parancsnok tanácsolta, de miután meggyőződtünk róla, hogy

nincs reményünk rá, nem maradt egyebünk, csak az elutazás
reménye.

1937. május 16-án elmentünk az MGB parancsnokságra,

ugyanahhoz az ablakhoz, ahová három évvel azelőtt O.M. beadta a
cserdinyi kísérőlevelét, s amelyen keresztül beszélgethetett sorsáról
az állammal. Ott kellett jelentkezniük a „felügyeleteseknek”, kinek
havonta, kinek meg háromnaponként. Sokan voltunk, eleven
hordalék, amelyet célgömbjére ültetett az állam, ezért mindig
hatalmas sor tipródott az ablaknál, de mi még csak nem is sejtettük,
hogy ez a tömeg az 50

Ez az orosz keresztnév „remény”-t jelent.

állandóság és jólét jele, mert még tart az a korszak, amelyet

Ahmatova „aránylag növényevőnek”
nevezett. Minden viszonylagos. Nemsokára azt olvastuk az
újságban, hogy Jagoda idejében úgy éltek a fegyencek a táborban,
mint az üdülőben. Az újságok kórusban vádolták Jagodát, hogy
elnéző

volt a táborlakó és száműzött csőcselékkel. – Úgy látszik – mondtuk

–, humanisták karmai között voltunk. Ki gondolta volna!

1937 májusának közepén egészen kicsi sor állt az ablaknál –

tizenöt-húsz komor képű, toprongyos értelmiségi. – Elszéledtek
Voronyezsből – súgta oda nekem O.M. Bármennyire el voltunk
vágva a világtól, rögtön tudtuk, mi lehet a titok nyitja: a
kényszerlakhelyesek többségét újra leültették, újakat meg nem
küldtek. Véget ért a vegetarianizmus, „mínuszokat”,
kényszerlakhelyet már nem osztogattak. A börtönből csak két út
nyílt: táborba vagy a másvilágra. Akadt, akit börtönbüntetéssel
tiszteltek meg. Most már a feleségeket és a gyerekeket se igen
telepítették ki, jobbnak látták azokat is erre a célra létesített
táborokba internálni. A gyerekeknek, még a kicsiknek is, külön
gyerekotthonokat rendeztek be. A jövő bosszúállóit látták a
gyerekekben. – Gumiljovnak biztosan van valami a rovásán –
mondta nekem Szurkov ötvenhatban. – Egy ilyen apát agyonlőni!

Nyilván bosszút akart állni érte… –Érdekes, hogy Szurkov ezt

nekem mondta: annyira beléköltözött a kaukázusi szellem, hogy úgy
vélte, a vérbosszú a férfiak dolga, nem a nőké… De harminchétig
még száműzték a potenciális bosszúállókat, tele voltak velük a vidéki
parancsnokságokon ácsorgó sorok.

Mikor Voronyezsbe érkeztünk, ott találtuk az ifjú Sztoletovot:

magányos volt, és félőrült.

Kóborolt az utcán, és panaszkodott az apjára, hogy „kártevő’’, az

derült ki róla. Harminchétben egy agyonlőtt ember fia nem
Voronyezsbe került volna, hanem egyenesen a szögesdrót mögé.
Nem segített rajta az se, hogy panaszkodott az apjára, aminek,
mellesleg, senki se adott hitelt, beleértve engem és O.M.-et is. De
voltak fiák, akik őszintén átkozták elpusztult szüleiket. O.M. halála
után Kalinyin (Tver) elővárosába kerültem, lakott ott néhány feleség,
akit véletlenségből nem táborral, hanem kitelepítéssel sújtottak.
Küldtek oda egy tizennégy év körüli fiút is, Sztálinnak valami
retyerutyáját. A közelben lakó, szintén száműzött nagynénje
gondoskodott róla, meg a régi nevelőnője. Szülei úgy eltűntek,
mintha a föld nyelte volna el őket. A gyerek egész nap apját-anyját
átkozta: hitszegők, a munkásosztály árulói, a nép ellenségei…
Megtalálta a gondos nevelés sugallta formulát: „Sztálin az én apám,
más apa nem kell nekem… ”, és a szovjet szöveggyűjtemények
hősét, Pavlik Morozovot emlegette, akinek sikerült még idejében
feljelenteni a szüleit. Ez meg mind azon gyötrődött, hogy nem
leplezhette le idejében apja-anyja bűnös machinációit, s így nem
került be a szöveggyűjteményes hősök közé. A nagynéni és a
nevelőnő jobbnak látta hallgatni. Tudták, mit cselekszik a
gyámolítottjuk, ha csak egy szót is szólnak. Hát ez a kisfiú
harminchétben is ott maradt a száműzöttek szabad telepén, de a
kivétel erősíti a szabályt, Voronyezsbe nem küldtek többé
száműzötteket.

Hit és remény nélkül álldogáltunk egy félóráig a ritka sorban. –

Milyen meglepetés vár ránk? –

súgta a fülembe O.M., az ablakkal lépve. Megmondta a nevét, és

megkérdezte, hogy nincs-e valami az ő számára, minthogy letelt az
ideje. Átnyújtottak neki egy iratot. Első pillanatban nem is ismerte ki
magát rajta, aztán csak felkiáltott, és visszament az ablakhoz a
szolgálatoshoz. – Szóval akkor mehetek ahova akarok? – kérdezte.
A szolgálatos ráförmedt – mindig ráförmedtek az ügyfelekre, ez volt
a társalgási modoruk s mi megértettük belőle, hogy O.M.
visszakapta a szabadságát. A soron, amely eddig ernyedten
csoszogott utánunk, mintha szikra futott volna végig, Mozgolódni és

sugdosódni kezdtek. Láthatólag fellobbantotta kihunyt reményüket a

mi esetünk: ha egyet elengedtek, mást is elengedhetnek…

Ráment néhány nap a voronyezsi életünk felszámolására.

Akármilyen nincstelenek voltunk, azért csak összegyűlt néhány
háztartási eszköz. Szereztünk vödröket, víztartályt, serpenyőt,
vasalót

– O.M. megírta Livsicnek, hogy én remekül vasalok férfiinget –,

főzőlapot, lámpát, petróleumoskannát, szalmazsákot és matracot,
befőttesüvegeket és tányérokat, két-három lábast.

Ezeket a piacon árulták, nagyon drágán, esemény volt minden

szerzemény. De még drágább lett volna, ha magunkkal akarjuk
cipelni azt a sok ócskavasat: tönkretettek volna a fuvarosok meg
hordárok, habár a „tönkretevés” nem helyénvaló szó a mi
helyzetünkben. A holmi egy részét eladtuk, de a legtöbbet
elajándékoztuk. Minek például a vödör Moszkvában, ott a
vízvezeték…

Nem is kételkedtünk benne, hogy visszatérünk Moszkvába: ha

ezekben a nehéz időkben nem húztak rá még egypár évet O.M.-re,
nyilván úgy határoztak, hogy visszaengedik. És az is eszünkbe
jutott, hogy – ki tudja, miért – három álló éve fenntartják nekünk a
lakást… Az egy árva szobájukban szorongó írók hányszor nem
kérték, hogy vegyék el tőlünk a palotánkat, s jártak anyámhoz nézni,
hogy mi lakatlan, mi nem! Anyám nem engedte be és lehordta őket
ott helyben, a küszöbön, előadva, hogy a régi értelmiségi etika
szerint hogyan kell viselkednie az írónak száműzött pályatársával…
Kosztirjovval nem is törődtünk, továbbra is hittünk a társadalmi
szervezeti képviselőinek magától értetődő tisztességében – hiszen
maga Sztavszkij kezeskedett érte! Tehát nyilván elhagyja a szobát,
mihelyt szüksége lesz rá a házigazdának. Még az is eszünkbe jutott,
hogy mit mondott Sztálin, mikor Paszternakkal beszélt: „Jóra fordul a
Mandelstam dolga.” De azt valahogyan teljesen elfelejtettük, amire
Vinaver figyelmeztetett bennünket, és még azt is elfelejtettük, hogy
hol élünk.

Néhány nap múlva kinn ültünk a voronyezsi állomáson a batyunkon.

Moszkvából hoztunk annyi pénzt, hogy elegendő volt három jegyre –
anyám is velünk volt. Senki se kísért ki bennünket: Fegya dolgozott,
Natasának órája volt. Mert Natasa pedagógus volt, és O.M. mindig
tréfás versikéket eszelt ki neki:
Ha az Isten tudna róla,

hogy Natasa pedagóga,

így szólna: az Istenért,

ne lássak diákpecért!

Előző este megittunk együtt egy üveg bort, és O.M. nem akarta
elengedni Natasát, bár Natasa félt, hogy anyja aggódik érte… Erre
az alkalomra is van vers:

Megjött Natasa. Merre volt?

szegény, nem evett, nem ivott…

S orrontja az anya legott

a hagymát meg a borszagot…

Vígan, szivárványos reményekkel utaztunk el, teljesen

megfeledkeztünk róla, hogy milyen csalóka és hiú az, amiről
elneveztek engem…

EGY NAP HALADÉK51

A saját kulcsunkkal nyitottuk ki az ajtót, és csodálkozva tapasztaltuk,

hogy senki sincs a lakásban.

Az asztalon szűkszavú üzenet. Kosztirjov közli, hogy a feleségével

és a gyerekkel átköltözött a nyaralójukba. Nem maradt a lakásban
egy árva rongyuk se, mintha O.M.távollétében senki se lakott volna
benne, senki se másolgatta volna a verseket, senki se hallgatta
volna ki, mikor anyámmal, fivéremmel beszélgettem, meg azzal a
kevés barátunkkal, aki mégiscsak el mert jönni hozzám. Miért találta
szükségesnek Kosztirjov, hogy el takarodjék? Az biztos, hogy nem
tapintatból… Jó jelnek tekintettük az eltűntését: elvégre megígérte,
hogy elhagyja a lakást, ha Mandelstamnak szüksége lesz rá.
Úgyhogy ha kiment belőle, O.M.-et csakugyan visszaengedik…
Kosztirjov hiánya és az ismerős falak és holmik – ágyak, függönyök,
lábasok és polcok, rajtuk egypár könyv – kézzelfogható valósága
egyszerre elfedte a cserdinyi és voronyezsi tapasztalatot: az az
illúziónk támadt, hogy ez igazi ház, itt laktunk, s érthetetlen és
felesleges hányódásaink után most újra itt fogunk lakni. Egy pillanat
alatt végbement az a folyamat, mikor a múlt összeforr a jelennel, s
elhalványul és kihull, ami közéjük ékelődött: a kívülről odatapadt,
nem szabadjon választott életdarab. Mivel O.M. a jelenben élt, úgy
át tudott lépni egyik életszakaszból a másikba, hogy hátra se nézett
– látszik ez határozottan elkülönülő csoportokra oszló versein is.
Ezért mikor belépett a lakásba, egyszerre az egész hároméves
száműzetés elvesztette valóságszínét, egyszeriben eggyé forrt az
élet, előzmény nélkül, mindjárt, azonnal…

Néha összeforrnak az életdarabok, néha nem. Már elmondtam,

mennyire nem akartak összeforrni, mikor Cserdinybe mentünk. De
most Moszkvában úgy éreztük, mintha el se mentünk volna. Sokan
ismerik ezt az illeszkedési folyamatot. Tapasztalták a táborok
szabadon bocsátott foglyai, akiknek volt hová visszatérniük. De
hatalmas tömegek oly sok évig éltek „ismeretlen helyen”, hogy
visszatérve hűlt heIyét találták otthonuknak: feleségüket szintén
száműzték, szüleik meghaltak, gyerekeik elpusztultak, vagy idegen
felnőttek lettek belőlük. Az ilyenek nem tehettek egyebet, mint hogy
új életet kezdjenek, s az ő életük: néhány nem illeszkedő darabból
áll. Néha nem az otthon, nem a család forrasztott össze a széthullt
életét, hanem valódi hivatásuk, amelyhez sokévnyi kényszerű,
idegen foglalkozás vagy fegyencmunka után visszatérhettek. Én
magam ugyan elkerültem a tábort, mégis meg kellett élnem, hogy
hogyan illeszkednek össze a széttört élet darabjai. Ilyenkor
visszaváltozik magává az ember, leveti azt az álarcot, amelyet a
körülmények kényszerítettek rá, azért viselte, mint az, akit
Vasálarcosnak52 neveztek. Hiszen sokunknak csak azzal a
feltétellel hagyták meg az életét, ha eltitkoljuk valódi mivoltunkat, és
olyannak álcázzuk magunkat, amilyenek azok, akiknek a
társadalmába kerültünk. Nem volt tanácsos, hogy bármiféle
kapcsolatot tartsunk tulajdon múltunkkal. Ha a kuláktalanítás
áldozata idejében munkássá változott, és nyomtalanul kitörölte
emlékezetéből a földet, akár életben is maradhatott. Vagy húsz
esztendő

telt el Mandelstam halálhíre és a között a pillanat közt, mikor

elővettem a rejtekhelyről és az asztalra tettem – pontosabban a
bőröndbe, mert asztalom nincs – a megmentett verseket, és
azokban az években én szüntelenül valaki más voltam, és
vasálarcot hordtam. Tulajdonképpen senkinek se 51

Az örményországi utazás- ból.

52

Ismeretlen francia személy (l’Homme de Masque de fér). 1679-ben

egy erödbe zárták, majd a Bastille-ba, ott meg is iáit 1703-ban.

Sohase sikerült hitelt érdemlően megállapítani, hogy ki volt.

vallhattam be, hogy nem élek, hanem csak várom, rejtekezve, hogy
mikor lehetek én megint én, mikor mondhatom ki nyíltan, hogy mire
vártam, mit őriztem.

Ötvenhatban összeforrtak széttört életem darabjai, de harminchét

májusában nem forrhattak össze: a történelem nem a szétdarabolt
részek egyesülése, hanem a törések elmélyülése felé haladt, s
Moszkvába érkezésünk napján csak optikai csalódásnak,
érzékcsalódásnak estünk áldozatul. Hanem hát ennek az illúziónak
köszönheti O.M., hogy kapott egy nap haladék- ot.

Az ilyen életben, mint a mienk, mindenki szívesen ringatja magát

illúziókban, mindenki lázasan keresi, hogy miben hihetne, mibe
kapaszkodhatna, mert vissza akarják szerezni valóságérzéküket. A
látszólagosságok világában élő ember a maga jószántából is
látszólagos cselekvésbe fog, látszólagos kapcsolatokat teremt vagy
látszólagos szerelembe esik, csak hogy fogódzója legyen. – Ügy
látjuk, mintha minden rendben lenne, az élet menne tovább, de csak
azért, mert jár a villamos – mondta O.M. jóval az első letartóztatása
előtt, mikor egyszer este a villamosmegállónál álltunk. Az üres lakás,
amelyben semmi se emlékeztet Kosztirjovra, meg a könyvespolc
sokkal jobb ürügy a vakreményre, mint a zsúfolt, háború előtti
villamos… Még biztattuk is egymást kellemes emlékeztetőkkel:
„Sztálin azt mondja” vagy „Sztavszkij azt mondta”… Akkoriban már
nagyon jól tudtuk, hogy mennyit ér a szó minálunk – ez volt a
legszömyűbb a látszólagos dolgok között de igyekeztünk nem
gondolni rá, hogy megőrizzük jótékony illúziónkat. Ahelyett, hogy
elcsüggedtünk volna, józanul mérlegelve a helyzetet iszonyú
következtetésekre jutottunk volna, lehajítottuk a holminkat a szoba
közepére, és elmentünk a Kropotkij utcai kis múzeumba, a
„franciákhoz”.

– Ha megadatik, hogy hazatérjek – mondta O.M. gyakran

Voronyezsben azonnal elmegyek a „franciákhoz”. – Marja Jugyina
észrevette, mennyire hiányzik O.M.-nek a francia festészet: sose
feledkezett meg róla, mikor ő Voronyezsbe látogatott, még akkor se,
mikor neki játszott.

Vigasztalásul Marja elküldte a múzeum egy frissen megjelent

albumát. A reprodukció, különösen az ilyen vacak, nem eredeti, csak
bosszantotta O.M.-et. Át se öltözött, felhajtotta az elmaradhatlan
teát, és rohant, hogy ott legyen a múzeumban, mire kinyitják.
Tislerhez is el akart menni: –

Gyönyörködjük ki magunkat, mielőtt még történik valami… Tisler

nagyon hamar feltűnt neki, mikor az Oszt53 legelső kiállításán
meglátta „Az időjárás igazgatója” című rajzsorozatát… – Nem is
tudod, milyen ez a te Tislered – mondta, mikor visszaérkezett
Jaltába. Közvetlenül a vég előtt volt utoljára Tislernél és nézte meg a
dolgait: harmincnyolc márciusában.

A BESSZARÁBIAI BATÁR

Αnna volt az első vendégünk. Mindjárt megérkezésünk napján eljött,

délelőtt. Moszkvai útját a mi visszatérésünkhöz igazította. Én
szörnyű fejfájással a konyhában feküdtem egy matracon, O.M.
meg fel-alá szaladgált a tenyérnyi helyiségben, és verset olvasott.
Felmondta a Második és Harmadik voronyezsi füzet-et. Kora
ifjúságuktól fogva megszokták, hogy minden sorukról beszámoljanak
egymásnak. Aznap Anna első ízben olvasta fel azt a verset, amit
O.M.-nek írt, voronyezsi létéről. Így végződik: „A kegyvesztett költőt
felváltva őrzi / hol a múzsa, hol meg a félelem.” Csakugyan, mikor
Anna nálunk volt Voronyezsben, a kétségbeesett és értelmetlen 53

„Táblaképfestök társasága” (Obscsesztvo hudozsnyikov-

sztankovisztov) – „az új tárgyiasság” orosz művelőinek társasága –
Tisler is közéjük tartozott – 1925-től 32-ig működött.

félelemnek valóságos rohama jött rá mindannyiunkra. Este történt,

annak az egérsütő ágensnek a szobájában. Mécses mellett ültünk,
kikapcsolták a villanyt, ami gyakran megesett vidéken.

Hirtelen nyílt az ajtó, és váratlanul belépett a szobába egy taskenti

biológus, Leonov nevezetű, valakinek a társágában. Semmi okunk
nem volt rá, hogy ijedezzünk: tudtuk, hogy Leonov apja
Voronyezsben él, és ő gyakran meglátogatja. Maga Leonov – remete
vagy orosz dervis, suszterfilozőfus, mindig spicces egy kicsit –
teljesen megbízható volt. Kuzin hozta el hozzánk, és azóta
megjelent néha, de aztán megint eltűnt a taskenti egyetemen, ahol
valaha Polivanovval dolgozott együtt, és megszerette a filológiát és a
költészetet. Miért ijedtünk meg? Ha Annával voltunk, mindig
legalábbis összeesküvőnek éreztük magunkat, s a világon mindentől
megijedhetünk. Egyébként minden szovjet állampolgár megijedt a
váratlan látogatótól, a háznál megálló autótól, az éjszaka felfelé
haladó lifttől… Mikor Anna nálunk járt Voronyezsben, még nem
telepedett ránk a félelem, csak néha ragadott torkon. Moszkvában
viszont, mikor úrrá lett rajtunk a vakremény, nem féltünk semmitől.
Semmivel se indokolható nyugalomba süppedtünk, s nem tudni,
miért, hinni kezdtünk életünk tartósságában. Valószínűtlen, de igaz.

Ezekből a moszkvai napokból nagyon furcsa, szaggatott emlékeim

maradtak, nagyon éles, különálló filmkockák, és köztük
betölthetetlen hézagok. A következő filmkocka, amelyben Anna
szerepel, a Hardzsijevre való elviselhetetlen várakozás: Hardzsijev
megígérte, hogy eljön, és hoz bort, de megbocsáthatatlanul elkésett,
ahogy csak a moszkvaiak tudtak elkésni, mikor senkinek se volt
órája, a villamosok meg a buszok pedig úgy jártak, ahogy akartak.
Anna nem várta meg Hardzsijevet, hazament – akkor Tolsztajánál
szállt meg a Precsisztyenkán. De Hardzsijev végül megérkezett. –
Vissza kell hívni Annát – mondta O.M., és telefonált Tolsztajához.
Cúscsforgalmi idő volt, Anna nem fért fel a villamosra, gyalog ment
hazáig, és alighogy belépett az előszobába, hívták a telefonhoz. –
Jöjjön vissza! – mondta O.M., és Anna azonnal elindult visszafelé,
mint Phoebus az „antik butaság antológiájában”, a tréfás versek
gyűjteményében, amelyet Gumiljov, Georgij Ivanov, Lozinszkij és
O.M. írogatott gondtalan ifjúságukban. „Aranyszekerén kocsikázik
végig Phoebus az égen, / másnap meg ugyanúgy, ugyanarra
visszafelé jön… ”

A nagyszobában ültünk – most már Kosztirjov szobájának neveztük

–, de amikor Anna megjött, visszamentünk a mienkbe: abba a
szekrénnyel elkerített, nagyon keskeny, nagyon kicsi átjárószobába.
A szekrény mögött csak egy kis asztal volt, meg „lábasmatrac”. Az
egyszobás emberek hamar megtanultak ágy nélkül élni. Általában a
fal mellett volt a matrac, de most keresztbe állítottuk, nem akartuk,
hogy a falnál legyen a fejünk, féltünk a poloskától. Majdnem teljesen
betölttötte széltében a szobát, csak egy szűk járat maradt a nagy,
sarkig tárt ablakig. Én a konyhában tettem-vettem, ők hárman meg a
matrancon ültek.

– A besszarábiai batár – közölte O.M., mikor bementem. – Az

elszegényedett földesasszony az intézőjével, meg én, a zsidó.

O.M. és Anna kapcsolatán mindig érződött, hogy bolondos

ifjúságukban szövődött a barátságuk. Megfiatalodtak, ha találkoztak,
s versengve nevettették egymást. Megvoltak a maguk szavai, a
maguk tolvajnyelve. „A nagy röhiő”-nek hívták azt a szertelen
nevetőrohamot, amely úrrá lett rajtuk, ha együtt voltak – aki rájuk
néz, azt mondja: hisz ez nem két elkínzott, megjelölt ember, hanem
egy vásott kamasz lány meg valami éhenkórász, akivel amaz
összebarátkozott, de titokban, hogy a felnőttek meg ne tudják… „A
nagy röhiő” még abból az időből való, mikor Anna modellt ült
Altmannak, és O.M. be-benézett hozzájuk. Mesélik, hogy egyszer
bement hozzájuk Altman

szomszédja, maga is festő, nemzetiségére nézve olasz, és

meghallva, hogy hogy hahotáznak, azt mondta: „Látom, itt most
nagy röhiő van.” Voltak más hagyományos szavaik is. O.M… ha
valami ostoba történetet hallott, mindig megjegyezte: – Ó, egy
cseppet se volt kínos… – Ennek a mondatnak is volt története.
Egyszer megkérték Annát, hogy valamilyen megbízatással menjen el
G.-hez, egy öreg, béna színészhez. Bevezették Annát az öreghez,
és megmondták, hogy kicsoda. Az öreg homályos tekintettel
ránézett, és kijelentette: – Teljesen érdektelen ismeretség… – O.M.

időtlen időkkel ezelőtt hallott erről a látogatásról, és összefoglalta: –

Ó, egy cseppet se volt kínos…

Ez a két mondat most már önálló életet élt. Mindent megtett az élet,
hogy leszoktassa őket a nevetésről, de rajtuk nemigen fogott a
nevelés.

Aznap, mikor a besszarábiai batár robogott, született még egy intim

szó. Hardzsijev hozott tojást, én rántottát sütöttem belőle, és tálcán
bevittem a szobába. Mind a hárman felém nyújtották a kezüket, és
felkiáltottak: – Ő a mi mamánk! – O.M. rögtön elferdítette: – Ő a
mamimánk! – Én megmérgelődtem: – Utálatos vénemberek, miért
vagyok én a ti mamátok? – de hiába, már csak

„mamima” maradtam… Nem sikerült jobb belátásra térítenem a

véneket – mellesleg Hardzsijev fiatalabb volt nálam –,
nevelhetetlenek voltak…

Az a határos jelenet az utolsó filmkocka Annával. Azt hiszem,

elutazott Leningrádba, hogy rendezze a dolgát Punyinnal. Már
régóta nem egyeztek, nem is tudom az idejét, mikor mondta nekem
először Anna, hogy „rossz itt nekem…” Moszkvában meg Garsinnal
öntöttek tiszta vizet a pohárba, az váltotta ki a Punyinnal való
végleges szakítást. Az ő elutazása után Jahontov meg Lilja jelent
meg a batárban. Lilja szemre igazán elment volna besszarábiai
hölgyikének, csakhogy ő

nem nevetett, hanem gondosan igyekezett átnevelni O.M.-et az

érzékeny és érzelmes sztálinizmus szellemében, mert olyan is volt…
Véleménye szerint az olyan író, aki megfeledkezik róla, hogy Sztálin
szolgálatának szentelje életét, holt ember – ugyan ki olvassa az
ilyet? –, örökre feledésbe merül. Lilja nem kételkedett benne, hogy
Sztálin az emberiség megmentője. Különben írni szándékozott
Sztálinnak, hogy segíteni kell O.M.-en, a helyes útra kell terelni, s
evégből minél hamarabb ki kell adni valamennyi versét. Később az
ilyen beállítottságot „Gapon-szellemnek”

keresztelték el. Lilja mindent összeolvasott a pártirodalomból, mert

montázsokat készített Jahontov számára. Naponta feltálalt egy-egy
ügyeletes történetet valamely csodáról, amit a vezér művelt.

Jahontov nem osztotta Lilja lelkesedését, ő inkább tréfálkozott,

szórakoztató kis jeleneteket játszott.

Egyik legsikeresebb száma az volt, mikor a tulajdon apját alakította,

egy nagy, tohonya verítékező

csinovnyikot, aki csak úgy reszketett a főnökeitől. Lilja kommentárja:

„A cárizmus idején minden tisztviselő rettegett… ” Olykor Jahontov
elszavalta Lermontovnak A próféta című versét, egy pálcát
mozgatva hozzá, mintha báb volna. A pálca keresztülnyomakodott a
tömegen, ijedten meg-meghőkölve, s alázatosan meghajolt Lilja
előtt:

Nézzétek, gőgje mire vitt:

milyen szikár, mogorva, sápadt!

Cégére a nyomorúságnak…54

54
Lator László fordítása.

– mondta Jahontov, O.M.-re mutogatva, pedig hát maga is

koldusszegény volt akkoriban. De azt hiszem, azokban a napokban
ő adott pénzt minekünk, s nem voltak különösebb gondjaink.

Mikor elutaztunk, Lilja levett a polcról néhány marxista könyvet, és

O.M.-nek akarta ajándékozni őket, hogy okuljon belőlük, de
Jahontov azt mondta: – Minek, úgyis hiábavaló – és odaadta O.M.-
nek a Bibliáját, ő is nehezen nevelhető volt. Még most is megvan az
a Biblia.

Anna jól ismeri és szereti az Ótestamentumot, s kedvtelve

boncolgatja finom árnyalatait Amuszinnal, a kiváló bibliatudóssal,
akit én vittem el hozzá. Hanem O.M. félt az ótestamentumi Istentől
és félelmetes totalitárius hatalmától. Azt tartotta – és később
Bergyajevnél is ráakadtam erre a gondolatra –, hogy a
kereszténység a szentháromság tanításával legyőzte a zsidó Isten
egyeduralmát. Hát persze hogy féltünk az egyeduralomtól…

CSALKÉP

A vakremény, a „csalkép” fogalmával harminchárom őszén

találkoztunk, mikor éppen „belaktuk”

egyetlen és végül is belakatlanul maradt lakásunkat a Nascsokin

utcában, amelyet szomszédaink tiszteletére átkereszteltek
Furmanov utcának.

Egyszer bekopogtatott hozzánk egy tarisznyás ember, és Surát

kereste, O.M. fivérét. O.M. apja épp nálunk vendégeskedett, és
emlékezett erre az emberre: valami valószínűtlen, feudális
vezetékneve volt, olyasmi, hogy Dolgopalovih, de sok
ragadványneve közül csak az elsőt használta

– Perecnek szólították. El akartam küldeni a vendéget Surához,

vesződjön vele ő, nekem már elegem volt a szállóvendégekből, mert
szálloda nem lévén, Moszkvában mindenki az ismerősök nyakára
jár, de nagyapa védelmébe vette Perecet. Perec együtt járt
gimnáziumba Surával, és nagyapa emlékezetében még az ápolt,
rózsás arcú gimnazista élt. A régi nóta: „hogy elszegényedtetek,
gyerekek, hogy lerongyolódtatok…” O.M. tudta már, mit jelent ez,
félretolt, és beinvitálta Perecet. A jövevény meg akart nyugtatni
bennünket, és mindjárt közölte, hogy köztörvényes bűnözőként ült a
börtönben, úgyhogy nincs mitől tartanunk: szó sincs a félelmetes
ötvennyolcasról55… O.M. akkoriban biztosan tudta, hogy a nyugati
rendőröknek gálád gumibotjuk van, de Perec csak vihogott: – Ha
tudnák, hogy a mieink mit csinálnak a bűnözőkkel! – Egyébként mi
már a húszas évek elején hallottuk hírét, hogy mit művelnek a
„mieink”, és nem- csak a bűnözőkkel!

Perec rendíthetetlenül vidám ember volt. Valami cimboráival

találkozgatott, a messzi északra készült velük, ahol „csak úgy
hemzseg a mi fajtánk”, s majd csak teremtenek neki is valami
egzisztenciát. Nem szerette a kádat – akkor még nem volt
gázvízmelegítőnk, a konyhában melegítettük a vizet, üstben
szombatonként gőzfürdőbe járt, s mindjárt utána hazajött teát inni
mézeskaláccsal. Ízlett neki az én teám, de szívesebben főzte maga.
Szerette a házimunkát, imádott szöget beverni, megerősítette a
polcokat, viasszal, pasztával tükörfényesre dörzsölte a padlót.

Elszokott a házimunkától, és örült, hogy O.M. társaságában

elszórakozhat leegyszerűsödött létünk legférfiasabb teendőivel. O.M.
gyakran elküldte az Állami Kiadóba az ügyeit intézni, és Perec elég
nagy pénzeket hordott haza: kifizették a hatvan százalékát a
válogatott műveknek, bár azért mégse láttak napvilágot, mivel O.M.
nem óhajtott lemondani az Örményországi utazás- ról, egy csomó
versről és sok esszéről. Egyébként akkor se jelent volna meg a
kötet, Buharinnak nem voltak 55

A „politikai”-nak, ,„szovjetellenes’’-nek minősítettek törvénycikkelye.

„transzmissziós szíjai”, és valamelyik fázisban úgyis elvágták volna,

de okosabb lett volna, ha megalkuszik: és mindenáron arra
törekszik, hogy megjelenjen, ha csak akármi is. Ha semmi se jelenik
meg, a hivatalos személyek könnyen elhírelhették hogy O.M. már a
húszas években faképnél hagyta a költészetet, és kocsmákban
kódorog. Sokan bekapták ezt a horgot nálunk is, de különösen
nyugaton. Hiszen nyugaton annak nem jelennek meg könyvei, aki
felhagyott az írással –

hogyan lehetne megmagyarázni nekik, hogy nálunk másképp is

lehetséges! Hanem hát furcsa dolog a költészet: ki tudja, miért, de
nem lehet élve eltemetni, még az olyan hatalmas
propagandagépezet, mint a mienk, még az is csinálhat, amit akar,
akkor is feltámad. – Most már megnyugodtam –

mondta Anna a hatvanas években. – Hiszen most már tudjuk, hogy

mennyire életerősek a versek…

Perec aktatáskában hozta a pénzt, és ragaszkodott hozzá, hogy

megszámoljam, csak annyit engedett meg magának, hogy egy
szendvicset vegyen, azzal derítette fel a pénztári sorban állást. –

Perec nélkülözhetetlen lett – mondta O.M. Azt becsülte a legjobban

nálunk időző vendégünkben, hogy kiváló latinos volt, mint kiderült.

O.M. különböző beszélgetéseket folytatott látogatóinkkal. Kuzin és a

biológusok a genetikáról beszéltek, a Bergson-féle életerőről,
Ajrisztotelész entelecheiájáról. Ők az elbeszélők s nem a
beszélgetők rendjébe tartoztak, és O.M. inkább hallgatta, hogy mit
mondanak, semmint beszélgetett. Kuzinnal O.M. gyakran járt
hangversenyre, nagyszerű közönség volt mindkettő

a zenére, s O.M. elfütyülte, Kuzin pedig eldúdolta a legbonyolultabb

szimfonikus darabokat is.

Margulisz is egyszemélyes zenekar volt. Iza Hancin, Margulisz

felesége konzervatóriumban tanít.

Gyakran emlegeti, hogyan hallgatott zenét O.M., és ő hogyan

játszott neki. De Iza Leningrádban lakott, Margulisz meg
Moszkvában szaladgált munka után. O.M. azt mondta, hogy neki
Margulisz a nyomdája: mohón vágyott a versekre, elkunyerált
minden új verset, s a másolatok kézről kézre jártak. Beköszöntött a
kéziratos irodalom korszaka, csak az volt a baj, hogy a házkutatások
alkalmával a költők kéziratát is meg a köteteit is elvitték.

Be-beugrott hozzánk Csecsanovszkij is, akivel a harmincas évek

elején együtt dolgoztam A kommunista nevelésért-ben. Csakis azért
hívatta meg magát, hogy egy marxistával vitatkozhasson.

– A fejlődés – mondta Csecsanovszkij – haladás… – Őt bízták meg,

hogy hagyassa ki O.M.-mel az Örményországi utazás-t. Hogy meg is
kellett-e figyelnie bennünket, azt nem tudjuk. Nemigen hiszem, de
hát nem is fontos: a sorsdöntő verseit nem is olvasta fel neki O.M.,
viszont minden este számtalan okot szolgáltatott rá, hogy
letartóztassák – nálunk könnyen megy az ilyesmi… Szóval,

„beszélt vagy tíz évre valót”…

Járt hozzánk Nilender is, a hellénista és héber tudós. Valaha

tengerésztiszt volt, akkoriban a Közkönyvtárban dolgozott, és éjfél
felé jelent meg nálunk, mindenesetre egy csomag teával.

Szophoklészt fordított, és állandóan az aranymetszésről beszélt.

Egyszer Servinszkij meghívta O.M.-et meg Annát, hogy hallgassák
meg a fordítását. Nem lehetett kettesben elengedni őket: Isten tudja,
mit műveltek ott, kacagva érkeztek haza, és O.M. megvilágította a
helyzetet:– Kapcsolatunk a tönk szélén. Servinszkij meghívott
bennünket, hogy meghallgassuk, mint masírozott Oidipusz
Kolonoszban Nilenderrel… – Vigotszkijjal is találkoztunk többször is
abban az évben, okos, elmélyülten gondolkodó ember volt,
pszichológus, a Nyelv és gondolkodás című könyv szerzője.

Csak némileg megbéklyózta a kor tudósaira jellemző’

racionalizmus… Sztolpnerrel is meg-megálltunk az utcán, a Goethe-
fordítóval, aki azt bizonygatta O.M.-nek, hogy ő nem szavakban
gondolkodik…

Kevés számú beszélgetőpartnereink közt Perec is megtalálta a

helyét. Ő is a maga módján beszélgetett velünk, közben egyre-
másra vettük le a könyveket a polcról. O.M. élvezte Perec elsőrangú
gimnáziumi műveltségét, és együtt gyönyörködtek a száműzött
Ovidius episztoláiban, egyik a jövő előérzetében, a másik már a
saját bőrén tapasztalva meg a szovjet számkivetettség szépségeit.

Perec néhány hétig nálunk lakott, és nagyon örült a nem várt

pihenőnek. Eltűnt a bőréről a zöldes fegyencszín, üdébb lett, olyan,
mint egy vidéki gimnáziumi latintanár a régi jó időkben. De a
cimborái sürgették, s a rendőrségtől való rettegés elkergette
Moszkvából. Megkértük, hogy kísérje el Leningrádig O.M. apját, akit
mi „nagypapának” hívtunk. Perec gondosan becsomagolta a
nevetséges régimódi bőröndbe a nagypapa szánalmas rongyait, s
még elkérte a régi teáskannát is –

„ha le kell ugrani forró vízért” és egy rongyos takarót – „minek

költsünk ágyneműre a vonaton”…

A teáskannát szépen hozákötötte a bőrönd füléhez – „még

elveszítjük”…

Kikísértük őket a pályaudvarra, és másnap felháborodott sürgöny jött

nagypapától: Perec ott hagyta őt a peronon, és bőröndöstül elillant.
Az öreg halálosan megbántódott, és követelte, hogy a bűnügyi
rendőrség azonnal fogja el Perecet, vegye el tőle a bőröndöt,
haladéktalanul adja vissza tulajdonosának, a bűnöst pedig állítsa
bíróság elé. Ennek érdekében O.M. adjon be a bűnügyi rendőrségre
egy jól megfogalmazott feljelentést, aztán menjen el a
parancsnokhoz, alaposan szorongassa meg, fenyegetésül
hivatkozzon rá, hogy az írói rendhez tartozik… Különben nem
találják meg a bőröndöt, gyanakodott a nagypapa. O.M. persze nem
ment sehová, csak csodálkozott, hogy Perecet miért a nagypapa
bőröndje vitte a kísértésbe a gondosan a füléhez kötözött
teáskannával, és miért nem az Állami Kiadó szép pénze. Nagyon
méltányoltuk a Perec nemeslelkűségét, és a maradék kiadói pénzen
vettünk nagyapának új vattakabátot, de az öreg még sokáig
háborgott, és kárvallottan emlegette, hogy még ő erősködött, hogy
eresszük be „azt a csavargót”, aki így rászedte… Az se vigasztalta,
hogy kapott postán egy akkurátus kis csomagot Perectől az irataival,
leveleivel és emlékirataival… Nagypapa szabad idejében
memoárokat írt vándorlásairól, elképesztő kézírással és németül, s
követelte, hogy O.M. olvassa el és adja ki…

Hát ez a Perec világította meg előttünk, hogy mi az a csalkép. Első

este, mikor O.M. meg a nagypapa beengedték ezt a csavargót, én
betegen feküdtem, és nem vettem tudomást a hívatlan vendégről. A
nők, mint ismeretes, nem szeretik a kellemetlen helyzeteket, és
hamar beletalálják magukat fényűző lakásuk teljhatalmú
háziasszonyának szerepébe, ők a régen nem létező házi tűzhely
őrzői. Perec átlátta a dolgot, és elhatározta, hogy maga vet ágyat
magának éjszakára.

Kiterített néhány újságot a konyhában a padlón, és odahívta O.M.-et:

– Tudja, mi a csalkép, Oszip Emiljevics? Ez! – és széles mozdulattal
rámutatott ez újságpapírra. Ezt már nem bírta ki O.M., kiráncigálta
alólam a ház egyetlen matracát, én pedig bőkezűen elláttam Perecet
párnával, lepedővel meg azzal a rongyos takaróval, ami azután
eltűnt a nagypapa bőröndjével.

A mi könyvespolcos lakásunk, de az egész életformánk ugyancsak

csalkép volt: a békés élet illúziója. A párnába fúrtuk a fejünket, és
igyekeztünk elhinni, hogy békésen alszunk.

EGYKÖNYVES OLYASÓ

O.M. fiatalkorában meggondolta, hogy mit beszél. Csak később lett

könnyelmű. Tizenkilencben, mikor még egészen fiatal volt, egyszer
azt mondta nekem, hogy nem kell sok könyv az embernek: az a
legjobb olvasó, aki egész életében egy könyvet olvas. – Mit, a
Bibliát? – kérdeztem. – Például

– felelte. Eszembe jutottak azok a gyönyörű keleti öregemberek, akik

egész életükben a Koránjukat olvassák, s talán egyedüli képviselői
korunkban a valahai egykönyves olvasó fajtájának, de vidám
társamat sehogy se tudtam elképzelni ebben a Szerepben. – Persze
én nem – ismerte be –, de azért mégis…
O.M.-ből nem lett eszményi olvasó, a huszadik század nem az
egyszerelműeké, de nem volt véletlen ez a futólag odavetett mondat.
Vannak emberek, akiknek minden véleményük kapcsolatban áll
azzal, ahogy általában felfogják a dolgokat. Ezek az ép
világnézetűek, és a költők valószínűleg ehhez a csoporthoz
tartoznak, talán csak még szélesebb látókörűek és mélyebbek, mint
a többiek.

Lehet, hogy ez sarkallja őket az önkifejezésre, s tán ez a valódi költő

fokmérője. Hiszen vannak emberek, akik verselnek úgy, mint
akármelyik poéta, és mégse olyan az a vers, és látja is mindenki
rögtön, de nem lehet megmagyarázni, hogy mi az oka. Az pedig
együgyű beszéd, hogy a költőt nem ismerik el a kortársak. A költőre
első lépéseitől fogva ráismer az is, aki örül neki, az is, akit bosszant.
Márpedig sokakat bosszant és ingerel. Ügy látszik, ez már csak így
van. Még Paszternak se, aki pedig olyan sokáig és olyan ügyesen
kikerülte a nem olvasók ösztönös dühét, olyan ügyesen és tudatosan
elbűvölt mindenkit, akihez beszélt, élete vége felé még ő se
kerülhette el a közös sorsot. Talán igazságérzetükkel hívják ki
maguk ellen a költők az emberek dühét, véleményalkotásuk
„egyenességével” – „beszédünk egyenessége nem csak
gyermekriogató pisztoly, hanem az ép világfelfogás
következménye… Mert minden költő gondolat-felforgató” –

vagyis nem azokkal a sematikus véleményekkel él, amelyek

kortársai közt divatoznak, hanem a tulajdon világfelfogásából szűri le
a gondolatot. Akik bevett és általánosan elterjedt sémákat
használnak, azokat persze hogy horzsolja az elébük támadó nyers,
megdolgozatlan, még lekerekítetten gondolat… Vajon nem így
értette-e O.M., a költészet nyersanyag-természetéről szólva, hogy a
költészet még sokkal inkább nyersanyag, mint maga az élőbeszéd?
Aki idegenkedik ettől a nyersanyagtól, azt mondja „Hát mivel különb
ő minálunk?”, vagy: „Milyen sértődékeny, gyanakvó, fennhéjázó,
örökké vitatkozik, mindenkit kioktat…” Erre a nótára folyt a
hajtóvadászat Ahmatova, Mandelstam, Paszternak ellen, és
Majakovszkij ellen is, míg hivatalos költőt nem csináltak belőle.
Ugyanezt mondták sokáig még a holt Gumiljovról is. Ezt el nem
kerüli a költő, bárhogy igyekszik is, de mikor változik a nézőpont, az
emberek tüstént elfelejtik a régi sémákat, amelyeket egy héttel
azelőtt hangoztattak, mert új sémák jöttek a régiek helyébe. Csak azt
ne feledjük, hogy a nem olvasókon kívül barátok is körülveszik a
költőt. S ki tudja, miért, mindig azok diadalmaskodnak.

O.M. az „egykönyves olvasóról” szólva arra célzott, amit annyira ki

nem állhatott: hogy ha valaki egykedvűen elnyeli az össze nem illő
dolgokat, a sorvadt kritikai érzékre célzott, arra, amit

„mindent eltűrésnek” nevezett, arra, hogy mi volt a jó öreg filológia,

és mi lett belőle –

türelmetlenség volt, / csupa vér, eleven, / s halvér lett, / mindent

eltűrő türelem…

Van ennek más neve is: a „mindenevés”. Tizenkilencben Kijevben

hallottam O.M. első

filippikáját is a mindenevés ellen: Brjuszovra rontott rá azokért a

történelmi versekért, amelyekben a történelmi korokat színes
lampionokhoz hasonlította. Brjuszovnak minden mindegy, ha ilyen
hasonlatot enged meg magának, mondta O.M., neki csak arra való a
történelem, hogy gyönyörködjön benne. Ez volt az értelme, a
szavaira nem emlékszem pontosan, de megvolt a neve ennek Anna
meg az ő szótárában: „századok és népek…” O.M. tudta, vagy
legalábbis tudni akarta, hogy számára mi az „igen” és mi a „nem”.
Minden ítélete valami módon valamelyik pólushoz

kapcsolódott, s ebben az a sajátságos dualizmus nyilatkozott meg,

mint a jóról és a rosszról mint a lét két alapjáról szóló ókori
tanításban. De hát a költők nem lehetnek közömbösek jó és rossz
iránt, nem mondhatják, hogy ami van, az ésszerű.

Abban is megnyilvánult O.M. erős kritikai érzéke és szigorú

szelektáló hajlama, ahogyan olvasott. Az örményországi utazás-hoz
készített jegyzetek közt van néhány szó az olvasás ördögé-
ről, amely a pusztító kultúra bugyraiból támadt elő. Az olvasó ember
ábrándvilágba merül, igyekszik megjegyezni, amit olvasott, más
szóval aláveti magát a nyomtatott betű hatalmának. O.M.

úgy gondolta, hogy nem megjegyezni, hanem felidézni kell, amit

olvasott az ember, vagyis minden szót a maga tapasztalatán
ellenőrizni, vagy ahhoz a bizonyos saját alapeszméjéhez mérni, ami
egyéniséggé teszi az embert. Hiszen mióta a világ világ, épp erre a
passzív, „megjegyző” olvasásra épült a közérthető eszmék
propagandája, azon tálalták fel a simára csiszolt, kész igazságok
tömegeledelét. Az ilyen olvasás nem serkenti a gondolkodást,
hanem éppen hogy egy bizonyosfajta hipnózissá válik, habár a mai
kornak vannak erősebb eszközei is, hogy megfossza az embert az
akaratától.

O.M. „cselekvésnek” nevezte az olvasást, s neki valóban elsősorban

válogató cselekvés volt.

Némelyik könyvet átlapozta és átnézte, némelyiket érdeklődéssel,

kíváncsian olvasta, mint például Hemingwayt és Joyce-ot. De voltak
aztán valóságos alakító olvasmányai is, amelyekkel mintegy
kapcsolatba lépett, s meghatározták életének egy szakaszát vagy az
egész életét. Az életszakaszt meghatározó könyv egy olyan
emberrel találta szemben magát, akinek sorsszerűén a barátjává
kellett válnia. A Mint a puskalövésre, felneszeltem a barátságra
korántsem csak arra vonatkozik, hogy találkozott Kuzinnal, sokkal
inkább, hogy a német költőkkel:

Milyen Walhallában törtünk mi régen

együtt diót, barátaim, miféle

útjelzőket raktatok ti le nékem,

s milyen szabadságunk volt, és mivégre…

O.M. azelőtt is ismerte ezeket a költőket, Goethét, Hölderlint,

Mörikét, a romantikusokat; de a puszta olvasás még nem
„találkozás”.

Örményországban történt meg a találkozás, s nem véletlenül. Ez a

régen várt utazás – A negyedik próza beszámol az első, sikertelen
kísérletről – felkeltette O.M. szunnyadó érdeklődését az iránt, amit
én most nem pontosan természetfilozófiának és még pontatlanabbul
kultúrfilozófiának nevezhetnék. Élénk kíváncsiság támadt benne a
kis ország, a kereszténység keleti előőrse iránt, amely századokon
át ellenállt az iszlám nyomásának. Meglehet, hogy O.M.-et annál is
inkább vonzotta Örményországnak ez az állhatatossága, mivel
országunk a keresztény lelkiismeret válságának korát élte… Más
volt, mint Grúzia, annak sokkal könnyebb élet jutott osztályrészül. A
szállodai küranocban, kicsi szobánkban nyomban felbukkantak az
örmény kultúráról szóló könyvek: Strzygowski, az örmény
krónikaírók, Khorenaci Mózes és az ország gazdaságáról és
természetéről szóló munkák. O.M. az Örményország gazdaságáról
szóló könyvek közül legtöbbre becsülte egy I. Sándor korabeli
hivatalnok, bizonyos Sopen művét, az „Örményország
államszámviteli leírásá”-t. Összehasonlította Sopen élénk
érdeklődését annak a számtalan dühös és kelletlenül zsémbelő
„kiküldöttnek” a közönyével, akikkel a szállodában találkoztunk.

Örményország vonzása hozta meg Goethe, Herder és más német

költők iránt való érdeklődését.

Ha Moszkvában találkozik Kuzinnal, a fiatal biológussal, aki az idő

tájt hevesen érdeklődött a filozófia és az irodalom iránt, némileg
Bursche szellemében, talán nincs is hatássál rá, de itt telibe talált a
golyó. A mecset udvarában melegedtek bele a beszélgetésbe, ahol
kicsi csészékben perzsa teát szolgáltak fel: szájba kellett venni a
cukrot, úgy inni hozzá a teát, aztán mindegyre beszélgetve eljöttek
hozzám a szállodába. O.M.-nek láthatólag felkeltette az
érdeklődését azoknak a dolgoknak az új, biológiai szemlélete,
amelyeken maga is sokat gondolkodott már, és az új fonnák
alkotásának örökös problémái. Már jóval azelőtt, hogy
megismerkedett volna Kuzinnal, azt írta valahol, hogy csak akkor
lesz tudomány a költészettan, ha biológiai módszerekkel közelítjük
meg. Nagyon valószínű, hogy ebben a kijelentésében a tízes
éveknek az a népszerű nyelvtudományi elmélete tükröződött, amely
szerint kétfelé kötődik a nyelvtudomány, egyfelől a
társadalomtudományokhoz, másfelől a biológiához. Egyébként a
költészet biológiai szemléletébe vetett hite szétloszlott, mielőtt
meggyökeresedhetett volna, csak annyi maradt belőle, hogy
továbbra is érdeklődött a leíró biológiai irodalom és az élet mint
olyan kérdései iránt.

Kuzin szerette Goethét, és ez is kapóra jött. Mikor O.M. Moszkvában

Dantéval „találkozott”, Kuzinnal is, a többi biológussal is afféle
egypohárboros, átlagos szívélyes viszonnyá változott a barátságuk.
Dantéról O.M. mindjárt azt mondta, hogy ő a legfontosabb. Attól
fogva sose vált meg tőle, és mind a kétszer magával vitte a börtönbe
is. Az esetleges letartóztatására gondolva –

mindenki gondolt rá, akit csak ismertem – szerzett egy kis alakú
Színjátékot, és mindenhová magával vitte a zsebében, hiszen
nemcsak otthon tartóztatták le az embereket, hanem az utcán,
intézményekben is, sőt, néha azért hívták el valahová, hogy aztán
onnan vigyék el őket örökre.

Egyik barátom azt panaszolta, hogy nem cipelheti magával a

munkahelyére azt az egész tarisznyát, amiben a lágeréletben
nélkülözhetetlen holmijai vannak, hanem mikor letartóztatták, otthon,
éjjel, annyira elvesztette a fejét, hogy elfeledkezett az előre látóan
összekészített tarisznyáról… O.M.

Moszkvában hagyta a zseb-Dantét, és egy másik, elég vaskos

kiadást vitt magával Szamatyihába, ahonnan elvitték.56 Nem tudom,
vele volt-e még a gyűjtőtáborban is, a Vlagyivosztok környéki Vtoraja
Recskában, ahol meghalt. Nemigen hiszem: olyanok voltak Jezsov
és Sztálin táborai, hogy ott már senkinek se a könyvön járt az esze.

O.M. és Anna egyszerre kezdték Dantét olvasni, pedig nem

beszéltek össze. Mikor kiderült, Anna könyv nélkül elmondott O.M.-
nek egy részt a „Divina Commediá”-ból, és O.M.-et annyira
megindította, hogy Anna hangján hallja, amit annyira szeretett, hogy
majdnem sírt O.M.-nek is, Ahmatovának is megdöbbentő tehetsége
volt hozzá, hogy ha költőt olvastak, kiiktassák maguk közül az
elválasztó időt és teret. Időtlenül olvastak, a dolog természeténél
fogva, és személyes kapcsolatba léptek a szerzővel. Így lehetett
érintkezni és beszélni nem csak a kortársakkal, hanem azzal is, aki
már régen elment. O.M. gyanította, hogy Dantéban is megvolt ez a
képesség, mikor felfedezte, hogy hogyan találkozik a pokolban
kedves ókori költőivel. A szó természetéről című esszéjében említi,
hogy Bergson kapcsolatot keres az egynemű, csak az idő által
elkülönített jelenségek között, és ez is ugyanaz: barátok és
szövetségesek keresése időn és téren át.

Valószínűleg Keats is értette volna ezt, hiszen ő is szeretett volna

eleven és holt barátaival találkozni a kiskocsmában… Ahmatova is
azért támasztotta fel halottaikból azokat, akik már nincsenek 56

Másodszor és végleg.

köztünk, hogy érintkezhessen velük, érdekelte az életük, a

mindennapi létük, az emberi kapcsolatrendszerük. Így nyújtotta át
nekem legelőször Shelleyt, akin mintegy trenírozott. Aztán
beköszöntött a Puskinnal való érintkezésének kora. Mint a jó szemű
kutató vagy a féltékeny nő, fokról fokra kifürkészte, hogyan
cselekedtek, gondolkodtak és beszéltek, akik Puskint körülvették,
kielemezte a lélektani indítékokat, nagyítóval vizsgált minden nőt,
akire Puskin csak egyszer is rámosolygott. Ilyen személyes és
szenvedélyes érdeklődéssel senki élő ember iránt nem volt
Ahmatova. Azonkívül ki nem állhatta az írófeleségeket, kivált a
költőfeleségeket. Meg nem foghatom, hogy én miért voltam kivétel a
szemében, de tény, hogy az voltam, bár nem tudta megmagyrázni,
hogy miért. Ahmatovával ellentétben O.M. szinte egyáltalán nem
foglalkozott a barátai magánéletével – a régi költőkről beszélek –,
mert ami élő barátait illeti, meglepően éles megfigyelő volt,
bármilyen szórakozottnak látszott, és a környezetünkről többet
tudott,– mint én.

Néha nem is hittem neki, de mindig kiderült, hogy neki van igaza. De
Natalja Goncsarova nővérei, Poletyika vagy Anna Dosztojevszkaja
egy cseppet se érdekelték, s Ahmatova, tudva, hogy milyen
közömbösek neki ezek a kérdések, nem osztotta meg vele idevágó
elképzeléseit. Az élőkről meg hallgatott O.M.: azt csinálnak, amit
akarnak… Sorokról, részletekről beszélgettek – hát azt a csodát
észrevette-e? emlékszik, hogy van az? és miért… Sokszor olvastak
együtt fennhangon, mutogatták egymásnak a kedvenc részeket,
mintegy megajándékozták egymást egy-egy nagyszerű lelettel… Az
utolsó éveket Dante és más itáliai költők szépítették meg, és mint
mindig, az orosz költészet.

Azt már nehezebben tudnám megmondani, hogy a korábbi években

milyen könyv-útitársai voltak O.M.-nek. Tizenkilencben Florenszkijjal
érkezett Kijevbe („Az igazság alappillére és bizonyítása”). Szemmel
láthatóan a kétségről szóló lapok fogták meg a legjobban, mert
sokszor ugyanúgy beszélt a kétségről, csak nem nevezte meg a
forrást. Iskolás korában nyilván olvasta Herzent, valamelyik ifjúkori
időszakában pedig Vlagyimir Szolovjov volt a beszélgetőtársa, aki
mint filozófus s nem mint költő, nyilvánvalóan sokkal közelebb áll
O.M.-hez, mint gondolják.

Egyszerűnél is egyszerűbb megmagyarázni, hogy miért hiányzik

Szolovjov neve a cikkeiből: írásai többségét a szovjet érában írta,
közlésre, márpedig nem volt az a szerkesztő, aki becsmérelésen és
ócsárláson kívül bármit engedett volna írni Szolovjovról.
Mindazonáltal O.M.-nél lépten-nyomon felfedezhetők Vlagyimir
Szolovjov meghatározó hatásának nyomai. A Szolovjov felfogása
szerint való vallásos-keresztény filozófiában, a vita módszerében és
eszközeiben, a párbeszédekben, sok kijegecesedett eszméjében,
sőt még egyes szavakban is. Például az Esemény-, benyomás- és
emberi horda a Belijnek írt versből közvetlen reminiszcenciája az
„eszme-hordá”-nak, amely Szolovjov valamelyik filozófiai
munkájában villant elébe. O.M. nagyrabecsülte Szolovjovot. Mikor a
cekubui

„Uzkij” szanatóriumban voltunk, Trubeckojék valahai udvarházában,

ahol Szolovjov meghalt, O.M.
megdöbbent rajta, hogy milyen egykedvűen tesznek-vesznek,
cikkecskéket írdogálnak, újságot olvasnak, rádiót hallgatnak a
szovjet tudósok abban a kék dolgozószobában, amelyben Vlagyimir
Szolovjov dolgozott és meghalt. Én akkor még mit se tudtam
Szolovjovról, és O.M. undorral azt mondta: – Éppolyan vadember
vagy, mint ők… – Ez a professzorhorda ültette el O.M.-ben azt az
érzést, hogy barbárok törnek be az orosz kultúra megszentelt
helyeire. Ritka volt, hogy beszélgetett valakivel efféle helyeken,
elkülönült. Egyszer Bolsevóban filozófus és irodalomtörténész
hölgyikék ostromolták meg, kérték, hogy olvasson fel verseket, és
biztosították felőle, hogy „maga a mi költőnk”… O.M. azt felelte
nekik, hogy értsék meg: ha költészet az ő költészete, akkor nem
tudomány az ő tudományuk, vagy fordítva, így hát nem helyénvaló
ez a békeszerető mindenevés…

Számtalan ilyen kirohanása volt: szerkesztőségekben, előadásokon

– természetesen csakis zártkörűek voltak –,
magánbeszélgetésekben, s valóságos áradatát indították el a
kiállhatatlan természetéről szóló történeteknek, pedig csak
türelmetlen természetű volt. O.M. türelmetlensége egy jó tucat
írónak is elég lett volna, csakhogy sajnos ezt nem osztják jegyre…
Akadémiai értelmiségünkkel szemben meg aztán kiváltképp
türelmetlen volt: – Mind eladó… – A húszas évek végére és a
harmincas években megtanulta a hatalom, hogy „fel kell emelni az
életszínvonalát”

annak, aki hasznosnak bizonyult, és semmiféle „egyenlősdit” nem

szabad megengedni ezen a téren.

Szembeszökő lett a rétegződés, mindenki meg akarta tartani

nehezen szerzett jólétét. Annál is szívósabban ragaszkodtak hozzá,
mivel a forradalom utáni idők kezdetének szörnyű nyomora volt a
hátunk mögött. Senki se kért belőle még egyszer, és észrevétlenül
kialakultak a nagyon vékony kiváltságos rétegek, amelyek
„csomagokat” kaptak, nyaralójuk, autójuk volt. Csak jóval később
jöttek rá, hogy kérészéletű a jólétük: a tömeges terror időszakaiban,
mikor kiderült, hogy egy pillanat alatt el lehet venni mindent, ürügy
se kell hozzá… De egyelőre azok, akiket odaengedtek a
húsosfazékhoz, igyekeztek teljesíteni, amit csak kívántak tőlük.
Egyszer Voronyezsben O.M.

mutatta nekem az újságban, hogy az akadémikus Bah nyilatkozott a

„Bolsevik párt rövid története”

megjelenése alkalmából. – Nézd, milyen ügyesen kitalálta, hogy mit

kell írni: „»A rövid történet«

életemnek egy egész korszaka…” És még rövid, mi? – Nem írni,

hanem aláírni – mondtam én. –

Készen szállították házhoz az ilyesmit, csak alá kellett írni. – Az még

rosszabb – felelte O.M. De hát tulajdonképpen mit kellett volna
csinálnia az akadémikusnak? Javította volna ki a szöveget, írta volna
meg tisztességesebben, hogy mégse tegye a nevét egy
szembeszökően kincstári iromány alá?

Nem vagyok meggyőződve róla… Vagy dobta volna ki az újságírót,

aki elment hozzá az aláírásért?

Kívánhatunk-e ilyet valakitől, mikor tudjuk, hogy milyen

következményekkel járhat? Azt hiszem, nem. Mit lehet tenni? Nem
tudom. Hiszen a terror épp az, hogy keze-lába meg van kötve az
embernek, és a kisujját se mozdíthatja.

Hanem felvetődik egy másik kérdés: volt-e életünknek olyan

pillanata, mikor az értelmiség kiállhatott volna a függetlenségéért?
Valószínűleg volt, csak hogy az értelmiség, amely még a forradalom
előtt fellazult és rétegződött, nem gondolt a függetlenségével, mert a
fegyverletétel és az értékek átértékelésének korát éltük. Lehetséges,
hogy most újra az értékek gyűjtése folyik.

Vaktában gyűlnek, lassan és nehezen. Sohase tudom már meg,

hogy meg tudják-e majd óvni és átmenteni őket új
megpróbáltatásaink idején.
KOLJA TYIHONOV
Nyikolaj Tyihonov, a költő, mindig meggyőződéssel, hangosan,
kifejezően beszélt. Le tudta nyűgözni az embereket, ő is szívhalász
volt, hódító. Az irodalomban örömmel fogadták jelentkezését: Kolja
fiatal, Kolja élénk, Kolja közvetlen… Új ember, katonás megjelenésű,
remek elbeszélő. Sokakra még ma is hat a valahai elbűvölő Kolja,
habár nem értik, hogy később mi történt vele. Kolja Csukovszkij
hozta el hozzánk Tyihonovot, és O.M.-nek tetszett mind a két
fiatalember:

– Mit szólsz, milyen derék fia van Csukovszkijnak… – Tyihonovról

meg azt mondta: –

Rokonszenves fiú… Mindjárt belép a vasúti fülkébe, és azt mondja:

kérem az irataikat, polgártársak… – Ezt olyan hangsúllyal mondta,
ahogy az élelmiszer-ellenőr osztagok parancsnokai a polgárháború
alatt, mikor ellenőrizték a vonatokat, hogy nincs-e rajta üzér, aki egy
kiló lisztet visz a városba… De azért O.M. is a Kolja Tyihonov
bűvöletébe került, bár nem hosszú időre. Nekünk

Tyihonov hamarabb mutatkozott meg valódi mivoltában, mint

másoknak. Különösen emlékezetembe vésődött Tyihonov
hanglejtése, amint őszinte meggyőződéssel azt mondja:

„Mandelstam nem fog Leningrádban lakni. Nem adunk neki szobát.”

Akkor történt, mikor visszajöttünk Örményországból. Nem volt
lakásunk, és O.M. kérte az írószervezeteket, hogy adják oda neki az
írók házában megüresedett szobát. Mikor megtudtam, hogy
elutasították a kérését, elcsodálkoztam a megfogalmazáson,
megkérdeztem Tyihonovtól, vajon kérnie kell O.M.-nek az
írószervezetek engedélyét, hogy Leningrádban lakhasson, mondjuk,
egy albérleti szobában.

Tyihonov makacsul megismételte: „Mandelstam nem fog

Leningrádban lakni…” Megpróbáltam kitudni, hogy a maga nevében
beszél-e, vagy utasítást közvetít, de nem kaptam magyarázatot. Ha
utasítás, akkor minek ez az őszinte hang. Semmi jót nem ígért ez a
magatartás, elmentünk hát Moszkvába. Tyihonov hanglejtése pedig
ezt jelentette: mi mind úgy viselkedünk, ahogy emberhez illik,
alkalmazkodunk, de ki az a Mandelstam, hogy senkire sincs
tekintettel, ördög tudja, mi lakik benne, és még szobát meg munkát
követel tőlünk… Egy kicsit sokat enged meg magának, aztán
tarthatjuk érte a hátunkat… Tyihonovnak igaza volt a maga
szempontjából: az olyan önfeledten odaadó embernek, amilyen ő,
Mandelstam rendellenes jelenség volt, a múlt kártékony szüleménye,
felesleges az irodalomban, ahol felsőbb utasítások jelölik ki kinek-
kinek a helyét, meg azok, akiket megbíznak vele…

Akkorra mi már értettük Tyihonovot. Nem sokkal azelőtt, hogy a

szobáról meg a leningrádi letelepedési engedélyről beszéltünk,
találkoztunk vele, mikor épp jött ki a Zvezda szerkesztőségéből, s a
zsebe degeszre volt tömve recenzióra kapott kéziratokkal. Tyihonov
rácsapott a zsebére, és azt mondta: – Akár a fronton… – Tudtuk,
hogy Tyihonovban elevenen élnek a polgárháborús emlékek, de nem
értettük, mi köze lehet duzzadó zsebének a fronthoz. Mindjárt
kiderült. „Irodalmi háború…” Tyihonov a legszerényebb irodalmi
munkára is átvitte harcos hevét: elintéz az ember vagy egy tucat
grafomán regényt, amilyenekkel dugig tele vannak a szerkesztőségi
irattartók, közben valamit ideológiailag ellenségesnek nyilvánít, s úgy
érezheti, hogy teljesítette forradalmár kötelességét. Hiszen ez harc,
nem? A harcos pedig semmit se kockáztat – hogy sebesülhetne meg
az ilyen

harcban? –, rabolni se kell, s kibélelheti kis otthonát szerény szovjet

kényelemmel. Mi ebben a rossz?

„Akár a fronton” – ez volt Tyihonov kedvenc mondása. De olykor

másféle diadalordítást is hallottunk tőle. Egyszer fel kellett keresnem
Moszkvában valamiért. Mi akkor a Herzen-házban laktunk, ő is ott
szállt meg, de ő az „urasági részben”, Pavlenkónál. A RAPP
bukásának napján történt a dolog, 1932. április 23-án, mi reggel
értesültünk az eseményről az újságból. Mindenkit váratlanul ért.
Tyihonov és Pavlenko asztalnál ültek, előttük egy üveg bor.
Koccintgattak, ünnepelték a győzelmet. – Le a rappsággal! – kiabálta
a találékony Tyihonov, és Pavlenko, aki sokkal okosabb és
félelmetesebb volt, csak hallgatott nagyokat…

– Hiszen maga jóban volt Averbahhal – csodálkoztam. Nem

Tyihonov válaszolt nekem, hanem Pavlenko: – Új szakaszba lépett
az irodalmi háború…

O.M. Voronyezsből egyszer küldött egy verset Tyihonovnak a

kandúrról és a gonosz varázslóról. Ki tudja, miért, de azt remélte,
hogy Tyihonov majd küld pénzt, ha száműzött és koldus
pályatársától megkapja az aranyról és drágakövekről szóló verset.
Tyihonov azonnal válaszolt táviratban, hogy mindent megtesz O.M.-
ért, amit csak tud. De úgy látszik, semmit se tudott, mert

ezzel meg is szakadt a kapcsolatunk. Már a hatvanas évek elején

emlékeztettem Tyihonovot Szurkov révén erre a táviratra; a „Költők
könyvtára” kétségbeesetten keresett valakit, akit megbízhatna a
kiadó tervében szereplő Mandelstam-kötet előszavával. Sorban
mindenki visszautasította, hogy megírja azt az ostoba előszót, senki
se akarta megosztani a kiadóval a Mandelstam feltámasztásának
felelősségét. Ha Tyihonov rááll, hogy megírja az előszót, nyilván már
régen megjelent volna a kötet. Hiszen kedvező volt a pillanat,
küszöbön állt a Szolzsenyicin kisregényének a megjelenése…
Szerencsés választás lett volna, hogy Tyihonov írja meg az előszót,
ő semmit se kockáztat, viszont megvédi a kiadót a támadásoktól,
amely mindaddig fenyegeti, amíg meg nem jelenik a kötet. Szurkov
igyekezett rábeszélni Tyihonovot, és emlékeztette a táviratban tett
ígéretére, hogy „mindent megtesz”, de Tyihonov kereken
megtagadta. – Már teljesen kínai bálvánnyá változott – mondtam
Szurkovnak. Nem ellenkezett, mit is mondhatott volna.

Azért nehéz teljesen elfelejteni a lendületes mozgású, ifjú Kolja

Tyihonovot. – Se Tyihonov, se Lugovszkoj soha senkiért keresztbe
szalmát nem tett – mondta nekem Ahmatova –, de mégis jobbak,
mint a többi… – Anna egyszer harminchétben összetalálkozott
Tyihonovval, és sétáltak egy félórát a rakparton. Tyihonov egész idő
alatt panaszkodott, hogy micsoda átkozott időket élünk. –

Ugyanazt monta, amit mi – mesélte Anna. Ezért ő most is egész jól

elszíveli. De hogy tudott beszélni!… Mikor Anna hazaért, egyetlen
olyan mondatát se tudta felidézni, amiből kiderült volna, hogy mint
vélekedik a terroról, olyan szépen ki volt lakkozva az egész, hogy
még Ahmatovának se

„szolgáltatott anyagot maga ellen”… Épp csak panaszkodott erre-

arra, de egyetlen felesleges szót se ejtett, az megsértette volna a
magasrendű fegyelmet… Én csakugyan úgy gondolom, hogy nem
lehet őt egy kalap alá venni Lugovszkojjal. Lugovszkojt egész más
fából faragták, összehasonlíthatatlanul naivabb volt és tisztább. A
fronttól úgy félt, mint a tűztől, nem vett részt az irodalmi háborúban,
és ha részeg volt, hetet-havat összehordott. Tyihonov viszont mindig
hű

önmagához és az ügyhöz, amelyet szolgál. Temetésére elmennek

az utolsó mohikánok, és katonai tiszteletadással adóznak a párton
kívüli irodalmi harcosnak, aki megértette, hogy a Zvezda folyóirat is
front.

Úgy emlékszem, Tyihonov felesége keménypapír-játékfigurákat

csinált. Maga Tyihonov is még életében papírfigurává változott. Az
ilyen papírmasé sose rejt igazi értéket. De talán Tyihonovnak nem is
volt soha, úgyhogy az átértékeléssel nem is kellett foglalkoznia. Ő az
egyik legjobb képviselője azoknak, akik az „újért” küzdöttek a húszas
évek hajnalán.

KÖNYVESPOLC

Több mint negyedszázaddal ezelőtt, harmincnyolcban, a májusi

ünnepségek idején Szamatyihából, egy Murom környéki üdülőből
Moszkvába érkeztem O.M. letartóztatásának hírével. „Ki kell tartani,
míg eldől a sorsa” – gondoltam, levettem néhány könyvet a polcról,
és elvittem a könyvkereskedőhöz. Amit kaptam értük, ráment O.M.
első és egyetlen csomagjára, amelyet visszaküldték „a címzett
elhalálozása miatt”. Mindig szerettem volna, hogy maradjon valami
arról a könyvespolcról, amely a békés élet ábrándképét villantotta
elénk: hiszen ezeknek a könyveknek a kiválasztásában mégiscsak
az O.M. harmincas évekbeli érdeklődése tükröződött. Adtam hát
Hardzsijevnek egy hozzávetőleges listát az eladott könyvekről.
Persze nem volt pontos a lajstrom: egy asszony az én akkori
helyzetemben semmire se tud odafigyelni annak rendje és módja
szerint.

Ami megmaradt, vagyis ami nem kellett a könyvkereskedőnek, az

Zsenya testvéremnél van, még most sincs hova tennem.

Akkor kezdtünk könyvet vásárolni, mikor A kommunista nevelésért

szerkesztőségében kezdtem dolgozni. Minden hónapban kaptam
egy „díjtalan könyvvásárlásra” szóló utalványt: kultúrára fogták az
újságírókat. – Alapműveket vegyenek – tanácsolta Csecsanovszkij,
mikor ideadta nekem az első utalványt. Különösen a hatkötetes
Lenint javasolta, vagy Sztálin összes műveinek akkoriban megjelenő
első köteteit. Minden ismerősünk könyvespolcain ott voltak már a
marxizmus klasszikusai: nélkülözhetetlen tartozékai lettek az
értelmiségi háznak. Ehhez nagyon ragaszkodtak a nevelőink. Sztálin
csakugyan azt hitte, hogy az értelmiségnek csak jó alaposan el kell
olvasnia ezeket a könyveket, s az ellenállhatatlan logika hatása alatt
tüstént elutasítják ideológiai előítéleteiket. Akkoriban hágott a
tetőpontjára a marxista irodalom iránt való érdeklődés.

Az a rózsás képű csekás, aki harmincnégyben, a házkutatáskor

kandiscukorral kínált bennünket bádogdobozból, azt se tudta, hová
legyen csodálkozásában, hogy nincs marxista irodalom a
könyvespolcunkon. – Hol tartják a marxizmus klasszikusait? –
kérdezte tőlem. O.M. meghallotta a kérdést, és a fülembe súgta: –
Életében először visz el olyan embert, akinek nincs meg Marx…

És egyáltalában, nem voltak meg nekünk az alapvető klasszikusok,

semmi többkötetes, bár mindig unszoltak, hogy lássuk el magunkat
ilyesmivel. Benedikt Livsicnek még sikerült is, O.M.
egyszer fogta magát, és vett egy többkötetes Larousse-t. Mert Ben
azt mondta: – Nem nélkülözheti a fordító… – A húszas évek
közepén történt, mikor O.M. már csak fordítással kereshette meg a
kenyerét. Elhevertek hát egy darabig a Larousse vastag kötetei
madzaggal átkötve, aztán visszavándoroltak a könyvkereskedőhöz,
nem lett fordító O.M.-ből. Az alapkönyvek és az összes művek sose
csábították O.M.-et, Ráadásul teljesen hiányzott belőle a gyűjtő
hajlam. Se a ritka könyvek nem érdekelték, se valamilyen kérdés
„kimerítő tárgyalása”. Ő azt szerette, ha azok a könyvek vannak meg
neki és élnek egy fedél alatt vele, amelyekkel mintegy személyes
kapcsolatba lépett és valódi párbeszédet folytat. A többitől, ha
becsülte is, könnyen megvált.

Katajevnek is megengedte, hogy elvigye a frissen megjelent

Nővérem, az élet-e t. – Ami kell nekem, arra emlékszem, neki
nagyobb szüksége van rá – jelentette ki. Mindig azt mondta: – Annál
legyen a könyvi, akinek szüksége van rá…

A magam könyvleleteivel szinte sohase sikerült kísértésbe hoznom.

Egyszer diadalmasan kihúztam az antikvárius ócskasághalmából a
Cor ardens-t57 – hiszen én elsősorban az én első

könyvespolcom elveszett könyveit szerettem volna visszaszerezni.

O.M. nem zökkent ki egykedvűségéből: – Miért mindig ugyanazt… –
Azt már egyszer átélte, oda nem akart visszatérni.

De azért Bürger kis kötetének megörült: – Te mindig tudod, hogy mi

kell nekem… – De ez nem volt igaz, Bürgeren kívül minden
ajánlatomat elutasította.

A harmincas években szerzett könyvespolcunkon egyáltalán nem

voltak huszadik századi költők, csak Annyenszkij, egy-két akmeista
– Gumiljov és Ahmatova – és még két-három véletlen szerzemény.
O.M. huszonkettőben alaposan áttekintette a huszadik századi
költészetet. Úgy történt, hogy két fiatalember ki akarta próbálni, hogy
milyen lehet magánkiadónak lenni, és rendeltek O.M.-
nél egy orosz költészeti antológiát a szimbolistáktól „napjainkig”.
Konyevszkijjel és Dobroljubovval kezdődött az antológia, és Borisz
Lapinnal végződött. Szokás szerint O.M. a költők 57

Vjacseszlav Ivanov verseskotete (1911).

csúcsteljesítményeit kereste: Dobroljubov „Beszélő sasok”-ját,

Balmont „A nevetlen arab dalá”-t, Komarovszkij „A tereken csak egy
szó hallik: dákok”-ját, Borodajevszkij „Sarlósfecskék”-jét, Lozina-
Lozinszkij „Sakkozók”-ját. Örömmel lemásolta Borja Lapin két-három
versét is, valami okos homlokról meg „a Cseka ablakában tündöklő
„csillagokról”, és még azt, hogy „Hogy csókolta meg az őszirózsát
Trill-Trall, harapdálva ujjait…” Brjuszov volt a bökkenő. Sehogy se
lehetett válogatni belőle, kihagyni meg lehetetlen volt. Azokban az
években sokkal nagyobbnak látszott, mint most, nem volt meg hozzá
Lomonoszov „távlata”, hogy kellőképpen ítélhessük meg a
jelenséget. Közelnézetből eltorzul a méretarány. O.M. olvasta
Brjuszovot, akit igen bőven kellett bemutatni, és egyszer csak kikelt
magából: – Mi az, hogy „oly forró légy, mint a láng / s mint kard,
olyan éles”? – kérdezte bosszankodva, s mikor a Dantéról szóló
sorokig fajult a dolog, akinek a föld alatti tűz megégette az arcát,
O.M. elrohant a kiadókhoz, és visszaadta a munkát. Nekik meg
akkoriban épphogy rakásszám volt a zsebükben a Brjuszov-vers. De
derék gyerekek voltak, némi vita után megnyugodtak, visszadugták
kincseiket a zsebükbe, tulajdon lelkük elbájolására szolgáló titkos
antológiájukba. Később O.M. gyakran emlegette őket: bármelyik
szovjet szerkesztőhöz képest hófehér angyalok voltak. Betiltották az
antológiát, mert O.M. nem tette bele azokat a költőket, akiket akkor
már támogatott az állam, vagyis a proletár költőket. Nevüket elnyelte
az örökkévalóság, nem tudom eszembe idézni, kikről volt szó.
Azonkívül a cenzor ragaszkodott hozzá, hogy kivegyenek egy csomó
„osztályidegen burzsoá verset”. Az egész munkából csak néhány
lapnyi tördelt levonat maradt. A rendelt munkák közül ez volt a
legkellemesebb; az egyetlen, aminek csakugyan volt értelme:
szerintem minden költőnek fiatalkorában össze kellene állítania a
maga anyanyelvi versantológiáját.
– Mit jelent ez? – O.M. gyakori érve azok ellen a versek ellen,
amelyek bosszantották. Ezt kérdezte Majakovszkij verséről is
(„Urunk rohamunk, szívünk a dobunk”)… Nekem tetszett ez a
recsegés, egész addig, míg el nem gondolkoztam rajta, hogy mit
jelent ez. O.M. különben kedvelte Majakovszkijt, és mesélte, hogy
Péterváron annak idején összebarátkoztak, de más-más oldalra
taszították őket: különböző irányzatokhoz tartozó költőknek nem illett
barátkozniuk. Abból az időből származik az a fénykép, amelyen
O.M. Majakovszkijjal, Livsiccel és Csukovszkijjal van.

Lehozta egy újság is, hogy bemutassa micsoda hibbant alakok

tolakodnak be mostanában az irodalomba. Tulajdonképpen a
szimbolistáknak, az ő roppant tanító munkájuknak köszönhetjük,
hogy megjelent az új olvasó, és az első háború idejére vagy a
forradalom kezdetére olyan szembeszökően megváltozott a
költészet fogadtatása. Én, aki egyívású vagyok a századdal, én
magam is ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyet már Ők
tanítottak. Az ö befolyásuk alatt álló – s mind szélesebb – körökben
fedezték fel újra, új megvilágításban Tolsztojt, de különösen
Dosztojevszkijt, kezdték tanulmányozni Puskint, keltették új életre
Tyutcsevet, Baratinszkijt, Fetet és másokat. Az orosz hétköznapilét-
irodalom elvesztette olvasóját, de magában az irodalomban,
írókörökben még tartotta állásait. És hadra kelt a szimbolisták tettei
ellen, a kulturális lendület ellen, amely munkásságuk feltétele volt,
ha magukat a szimbolistákat már nem támadhatta is meg. Sokáig
úgy tetszett, hogy teljesen eltiporták az úgynevezett „ezüstkor”
kultúráját, s most egyszerre csak felcsillan imitt-amott. Mi lesz vele?
Merre tartunk?

A harmincas években O.M. már nem tért vissza a huszadik századi

orosz költészethez, a tizenkilencedik századi gyűlt a polcon. O.M.
szerette az első kiadású versesköteteket, és ez nem mond ellent
annak, amit említettem, hogy nem volt benne gyűjtő hajlam. Az első
kiadású verseken

mindig a szerző keze látszik, az ő értékrendje, válogatása,

rendezése. Volt első kiadású Gyerzsavinunk, Jazikovunk,
Zsukovszkijunk, Baratinszkijunk, Fetünk, Polonszkijunk és még
egyéb is. Belőlük is kikereste O.M. a csúcsokat. Mej versei közül „A
pompeji nő”-t emelte ki…

Szlucsevszkijből a „Jaroszlavná”-t és a „Kivégzés Genfben”-t,

amelyben az öregasszonyról szóló sorok nagyon emlékeztetnek
Annyenszkijre… Polezsajev versei közül a „Cigánylány”-t. Arra nem
emlékszem, hogy Apollon Grigorjevből mi tetszett neki a legjobban,
de azt is őskiadásból olvasta: véletlenül rábukkant egy kis kötetére –
talán a „Himnuszok”-ra? –, amely mindössze ötven példányban
jelent meg. Fetnek sok versét szerette, köztük „A kígyó”-t, amelyben
„fonja haját, mossa nyakát / a szénszemöldökű özvegy”.
Választásában bizonyára tudat alatt szerepet játszott első tanítója
Vlagyimir Hippiusz értékítélete is, akiről Az idő morajá- ban beszél.

Anna azt választotta magának Fetből, hogy: „megőrjített az a rózsa-

/ sziromgyűrögető…”

Verseket ajándékoztak egymásnak, megosztották kedvenc verseiket.

Majkovval viszont ugyanaz történt, ami Brjuszovval: semmit se
sikerült kiválasztani… Egyre telt a könyvállványnak az a része, ahol
az orosz költők álltak, de antológiarendelő már nem volt, nem is
lehetett.

Mennyiségre az olasz költészet volt a legnagyobb könyvcsoport.

Dante mellé megérkezett Ariosto,Tasso, Petrarca. Nemcsak
eredetiben voltak meg, hanem német prózai fordításban is. O.M.

eleinte, mikor még nem tudott olaszul, fordításokhoz folyamodott.

Csak egyet becsült közülük, nem emlékszem, kiét, tán Gorbovét, a
„Tisztítótűz”-nek egy orosz prózai fordítását, amely a tízes években
jelent meg. A verses fordításokat ki nem állhatta. Ritka szerencsés
eset, ha fordítás részévé válik egy irodalomnak, mint a Gnyegyicsé.
Kis igényű kiadások voltak, kevés adatszerű jegyzettel, mint például
az 1904-es oxfordi. Vettünk volna újabb kiadásokat is, de hát még
most se lehet kapni.
Az itáliai prózából Vasarira, Boccaccióra, Vicóra emlékszem, de
valószínűleg volt más is.

Latin költőt is elég sokat összeszedtünk, Ovidiust, Horatiust,

Tibullust, Catullust… Majdnem valamennyit német fordításban vettük
meg, mert a németek pontosabban fordítottak, mint a franciák.

Örményországban O.M. visszatért a németekhez, és a harmincas

években igen sokat vásárolt: Goethét és a romantikusokat, Bürgert,
Lenaut, Eichendorfot, a két Kleistet, Herdert és még sokat, nagyon
sokat… Megvette Klopstockot is, mert, mint mondta, úgy szól, mint
az orgona. Mörike és Hölderlin is került a házhoz. Szerzett olyanokat
is, akik középfelnémetül írtak. Franciából sokkal kevesebb volt. A
múltból megmaradt Chénier, Barbier és az elmaradhatatlan Villon.
Verlaine-t, Baudelaire-t és Rimbaud-t újra megvásárolta.
Fiatalkorában egyszer megpróbálkozott Mallarmé fordításával,
Annyenszkij tanácsolta neki, hogy fordítson, úgy tanuljon nyelvet. De
nem sikerült, és O.M. azt fejtegette nekem, hogy Mallarmé
közönséges tréfacsináló. És úgy rémlik, Gumiljov és Georgij Ivanov
is ugratta egy félreérthető fordítássoráért… Milyen jó is, mikor az
emberek ugratják egymást…

O.M. még huszonkettőben elhozta Leningrádból az ófrancia köteteit,

egy ófrancia eposz fordításával bízták meg akkoriban. Szasa
Morozov nemrégiben találta meg valami levéltárban

„Szent Elek életé”-nek és az „Aliscans”-nak a szabad fordítását.

Egyik se egyszerű fordítás: furcsamód mintha maga a sors szólalna
meg bennük. A Szent Elek szegénységi fogadalom, az Aliscans-nal
pedig mintha esküt tett volna, hogy nem rejtőzik el, ha védenie kell
az életét. O.M.

mindig rendkívül hanyagul bánt a kézirataival, semmit se tett el

„majd megőrzi, akinek kell” és bízott az irattárakban és a
szerkesztőségekben: ezeket a verseket is egy példányban adta oda

a Rosszija nevű folyóirat szerkesztőségének, és nem engedte, hogy

másolatot készítsek. A szokásos hanyagságon kívül még más is volt
mögötte, félt tőlük, ahogy attól a kétsorostól is, amely megjövendöli
egy asszony nehéz sorsát. Bújt az ilyen versek elől, sohase
emlegette, és nem tartotta otthon őket. Mint a gyerek, aki behunyja a
szemét, és azt hiszi, hogy nem látják, vagy a madár, mikor a szárnya
alá dugja a fejét. De hát egyébként micsoda jóslatról lehet itt szó?
Hogy is alakulhatott volna másképp a sorsunk az ilyen világban?
Még jó, hogy én azért eléltem egy darabig, és megőrizhettem a
verseket. Szerencsének kell tekinteni, most már nem vesznek oda a
versek. És Anna is talpon maradt… Mi ez, ha nem csoda?

Az oroszok közül O.M. mohón vásárolta a filozófusokat, Csaadajevet

és a szlavofilokat. A német filozófiára sehogy se tudott rákapni:
egyszer vett egy kis Kant-kötetet, megkóstolta, és azt mondta: –
Nem nekünk való ez, Nágyenyka – és a többi könyv mögé hajította,
hogy ne is kísértse.

Az oroszokkal egész másképp volt: együtt élt velük. Elég hamar

eljutott hozzánk a híre, hogy Bergyajev milyen naggyá lett a
számkivetettségben. O.M. folyton kérdezősködött róla, és szerette
volna megszerezni a könyveit, de napról napra nehezebb és
veszélyesebb lett. Így éltünk, elszakítva tulajdon korunktól, kiutalt
porcióra fogva. Csak a múlt maradt meg, éltünk hát vele, ahogy
tudtunk.

Egy rövid ideig, harminctól a száműzetéséig, O.M. komolyan

foglalkozott a régi orosz irodalommal. Összegyűjtötte a krónikák
különféle kiadásait, az „Ének Igor hadáról”-t, természetesen, amelyet
mindig is nagyon szeretett és kívülről tudott, elbeszéléseket és
különböző

gyűjteményekben – Kirejevszkijében, Ribnyikovéban – orosz és

szláv dalokat. Mindig mohón kapott a régi orosz irodalom után,
ismerte Avvakum protopópát is, a boldogtalan herceglányt is, aki a
cár jegyesének bátyjához ment feleségül. Kljucsevszkij is megjelent
a könyvállványon, beleértve korai műveit is, mint például a
„Külhoniak mondái”, levéltári anyagokat is szereztünk, azt elég
bőven adtak ki nálunk: a Pugacsov-felkelés dokumentumait, a
dekabristáknak és a Népakarat tagjainak a periratait. Ahmatova is
érdeklődött az ilyesmi iránt, hanem Jezsov uralma idején egyebet se
olvasott, mint a „Száműzetés és kényszermunká”-t58. A Tyenyisev-
tanintézet59 azért mégiscsak alapos ismereteket nyújtott
növendékeinek a régi orosz nyelv és irodalom terén: valósággal a
vérükben volt. Mikor a pedagógiai főiskolákon dolgoztam, gyakran
elgondoltam, hogy milyen végzetes volt a középiskolák
megszüntetése. Azt hiszem, se én, se O.M. nem végeztük volna el a
szovjet iskolát – nem bírtuk volna de annyi bizonyos, hogy nem
gyűjtöttük volna össze azokat az életre szóló egyszerű fogalmakat
és könnyen megszerzett ismereteket, amelyeket az orosz
gimnázium nyújtott nekünk.

Az örmény krónikairodalom újdonság volt O.M.-nek. Sikerült

megszereznie az antikváriusoktól Khorenáci Mózest és még egyet-
mást, de nagyon keveset. Hanem a biológiával szerencséje volt,
megkapta Linnét, Buffont, Pallast és Lamarckot. Darwin is megvolt
neki – az „Egy természettudós utazása a Föld körül” és néhány
filozófus, akik a biológiából indultak ki, mint például Driesch.

O.M. nem idegenkedett a kultúr- és biológiafilozófiától, de Hegellel

éppúgy nem boldogult, mint Kanttal. Gimnazista korában rajongott
Marxért, de ezzel be is fejeződött a dolog. Közvetlenül a
harmincnégyes letartóztatása előtt visszautasította az ajándékba
kapott „A természet díalektikájá”-

58

„Sszilka i katorga” – a cári politikai foglyok időszakos folyóirata,

1935-ben betiltották.

59

Pétervári kereskedelmi iskola, Mandelstam oda járt.

t, s botrányos kirohanással döbbentette meg az ajándékozót,

Lezsnyevet. Ez a Lezsnyev adta ki valaha a Rossziját, és O.M.
munkatársa volt a folyóiratnak. Ő rendelte meg tőle Az idő morajá-t,
aztán visszaadta: neki egészen másfajta emlékek rémlettek, és
egész másfajta gyerekkor is, később meg is írta. Egy kisvárosi zsidó
kamasz fiú felfedezi a marxizmust. Lezsnyevnek szerencséje volt,
senki se akarta kiadni a könyvét, bár nem volt rosszabb a többinél,
hanem hát Sztálin elolvasta, és tetszett neki. Még telefonált is
Lezsnyevnek, de nem találta otthon. Lezsnyev, remélve, hogy
Sztálin másodszor is felhívja, egy álló hétig otthon ült, és nem
tágított a telefontól. Remélte, hogy megismétlődik a csoda, de mint
ismeretes, a csodák nem ismétlődnek. Egy hét múlva közölték vele,
hogy nem lesz több telefon, de már kiadták a rendelkezéseket: a
könyv nyomdából kerül, őt magát felvették a pártba – Sztálin volt az
ajánlója –, és kinevezték a Pravda irodalmi rovatának vezetőjévé.

A senki, akibe mindenki a sáros lábát törölgethette, mert jogfosztott

volt, valahai magánkiadó, most mennybe ment, és majd eszét
vesztette boldog meghatottságában. Egyébként ezek közül a Harun
al-Rasid-féle csodatettek közül ez bizonyult a legtartósabbnak:
Lezsnyev haláláig megmaradt ezen a poszton, vagy valami ezzel
egyenértékűn…

Mikor Lezsnyev értesült sorsa alakulásáról, végre rászánta magát,

hogy kimenjen a telefontól.

Először a borbélyhoz rohant, egy hét alatt, míg otthon ült, szép
szakállt eresztett, aztán hozzánk az ajándékkal meg a történettel,
hogy hogyan változott meg az élete, és hogyan jutott el a
marxizmushoz. Mikor a Rossziját adta ki, még csak nem is gondolt
ilyesmire. Tanulmányozta Engels újonnan felfedezett könyveit, kivált
„A természet dialektikájá”-t, és úgy látszik, attól érett meg. Úgyhogy
be is ment a könyvesboltba, és vett még egy példányt, mert remélte,
hogy O.M.

szintén megérik. Lezsnyev határtalanul őszinte és jóakaratú volt.

Még irigyeltem is akkor: még vége sincs az őszinte hitvallásnak, s
máris megszabadítja az összes kellemetlenségtől, s azonnal kezdi
hozni a rendszeres jövedelmet – hát ez csodálatosan kellemes dolog
lehet…
O.M. laffogó papucsban járt fel-alá a szobában, fütyörészett, és rá-
rápillantott Lezsnyevre. Az ajándékra csak ernyedten legyintett.
Lezsnyev nem hagyta annyiban a dolgot, és O.M. a végső

eszközhöz folyamodott: – Nem kell – mondta, és rám mutatott. – Ő

olvasta, és azt mondja, nekem nem kell… – Lezsnyevnek tátva
maradt a szája: hát hogy bízhatja valaki a feleségére, hogy
válasszon neki olvasmányt, mikor ilyen lényegbevágó ideológiai
kérdésekről van szó! – Miért ne bízhatná – mondta O.M. – Ő jobban
tudja. Mindig tudja, hogy nekem mit kell olvasnom… –

Lezsnyev zavartan eloldalgott, s mikor Taskentban épp csak hogy

össze nem ütöttük az orrunkat, mert mind a ketten oda menekültünk,
nem köszönt. Biztosan azt gondolta, hogy én vagyok O.M.

rossz szelleme. De ami igaz, az igaz: nem juttatta eszébe a

kormánynak, hogy engem is ki kellene selejtezni. Nem tudom, a
Pravdában hogy viselkedett, nyilván úgy, mint a többi, de én mindig
úgy éreztem, hogy rendes, becsületes ember. Sőt, azt hiszem, hogy
mikor elolvasta „A természet dialektikájá”-t, kinyílt a szeme: épp neki
való volt az a könyv, azt megértette.

O.M. a hátam mögé bújva visszautasította a Lezsnyev ajándékát, s

egy darab marxista irodalom se került a könyvállványunkra.
Különben jóval Lezsnyev megjelenése előtt mutatták a biológusok
O.M.-nek azt a könyvet, és panaszkodtak, hogy mennyire
megnehezítette az életüket. Az meg nem meglepő, hogy Lezsnyev
egy hétig nem borotválkozott, bármelyik szovjet állampolgár
ugyanígy tett volna, még azt is megkockáztatva, hogy a mulasztásért
kidobják őket a munkahelyükről.

Építészeti albumok viszont voltak a könyvállványunkon, köztük

Rodin könyve a francia gótikáról. Harminchétben küldött nekünk
valaki Olaszországból néhány múzeumi kiadványt. O.M.

nagyon megörült nekik, de Kosztirjov elrontotta az örömét: azt

tanácsolta, hogy őrizkedjünk az imperialista országokkal való
kapcsolatoktól, mert ott mindenki kém. – Céljuk volt vele, hogy
elküldték maguknak azokat a könyveket.

O.M. gyerekkori könyvei is ott voltak a könyvállványon: Puskin

csupaszon, borító nélkül, Lermontov, Gogol, az „Iliász”… Megírta
O.M. Az idő morajá- ban, véletlenül maradtak meg az édesapjánál.
Többségük Kalinyinban veszett oda, mikor a németek elől
menekültem. Hogy futkostunk mi ide-oda a huszadik században
nagy szorongattatásainkban Hitler és Sztálin között!

Sokkal több könyv volt, de hát mindre nem emlékszem:

Winckelmann például, egy gyönyörű

rozárium és még sok minden… Tudták az antikváriusok, mit kell

nekünk kínálni. Egyszer egy különleges „Haláltánc”-cal kecsegtették
O.M.-et, de nagyon drága volt, nem vettűk meg. – Sebaj –

mondta az öreg antikvárius – odaadom Leonovnak, az megvesz

mindent, ami ötven rubelnél drágább… – Sohase lálkoztam
Leonovval, annak a lelkén száradjon ez a pletyka, aki terjesztette.
A MI IRODALMUNK
A negyvenes években egy rövid hajú, mankós öregasszony vezette
a marxista könyvtárat a taskenti egyetemen. Azt beszélték, hogy egy
őrült kerékpáros keresztülment rajta, és le kellett vágni a fél lábát,
mert már üszkösödni kezdett, de Uszova esküdözött, hogy
szándékosan csinálták, mert már mindenkinek elege volt a
vénasszonyból. Nekém nagy szívességet tett az öreg hölgy,
úgyhogy nem hiszek a rossznyelvű Uszovának.

Az öregasszony kilencszázöt óta tagja volt a pártnak, s a

közelmúltban még igen fontos beosztásban dolgozott, de
lesántulván kénytelen volt megülni az egyetem falai között. Senki se
vette komolyan, nem voltak rá tekintettel, de azért féltek tőle egy
kicsit: az új államisághoz, a való helyzethez annyit értett, mint tyúk
az ábécéhez, de szentül őrizte a múlt hagyatékát, és bármikor
botrányt csaphatott. Nehéz elképzelni, hogy vészelte át a Jezsov-
korszakot, gondolom, megfeledkeztek róla, mert több mint egy évig
kórházban feküdt, de ha véletlenül eszükbe jut, nem restellnek akár
a kórterembe is bemenni a letartóztatási paranccsal. Megesett az
ilyesmi. Mikor sorban álltam a Butirki börtönél, az „M” betűsök között,
egy névrokonom mesélte, hogy a férjét, egy hetvenéves öregembert
– lehet, hogy a jogász volt az – a Botkin-kórházból vitték el, ahol
szívburok-gyulladással feküdt. Azt hiszem, a bicegő öregasszony a
valószínűtlenül régi párttagságával olyan anakronisztikus jelenség
volt, hogy a végzetes években senkinek se jutott eszébe.

A kandidátusi vizsgámra készültem filozófiából, a marxista

könyvtárban ültem egy könyvekkel borított asztalkánál. Kötelező
olvasmányok voltak, gyorsan átnéztem őket. Az öregasszony bejött
a helyiségbe, és nem hitt a szemének: valaki eredetiben olvassa azt
az irodalmat, amely akkora szerepet játszott az ő életében!
Bizonyára eszébe jutott a földalatti mozgalomban töltött ifjúsága és
az az izgalom, amivel először a kezébe vette a szent „Tőké”-t.
– Ó, ha a többi aspiráns is így olvasna, mint maga! Semmit se lehet
beléjük diktálni a filozófiai szótáron kívül.

Zavarba hozott a meg nem érdemelt bók: magam is ismertem azt a

módszert, mikor az ember a filozófiai szótárból készül a vizsgára. –
De, de, maga nem ismeri őket – mondta az öreg hölgy –, a
jegyzetek, a szótár, és semmi más. – Megengedte, hogy
hazavigyem a könyveket, és sorba járta a vizsgáztatóimat, hogy
megnyerje őket nekem: – Nem ismeri a fiatalokat, ezeknek szóról
szóra

kell, de mi, öregek nem szoktunk hozzá. Megakad, és elvágják… De

én elmondtam nekik, hogy olvas maga, meg az aspiránsaikról is
beszéltem… – Ez a második érv, az aspiránsok leleplezése, ez volt
a leglényegesebb. Vizsgáztatóim nem mertek tengelyt akasztani a
kártékony öreg hölggyel, úgyhogy inkább nem buktattak meg, noha
mi sem lett volna egyszerűbb: én nem értettem ahhoz a
művészethez, hogy hogy kell a tanárokkal egymásnak adogatni a
kérdéseket-feleleteket, mint a teniszlabdát, és a kongresszusokat is
bármikor összekeverhettem… És a folyosókon már folyt a
szóbeszéd, hogy bennem nem lehet megbízni, és alaposan
ellenőrizni kell a tudásomat. Igaz, hogy ez nem felső utasítás volt,
amit nem lehet megszegni, hanem a fiatal tanárok ellenterve: nem
volt kedvük beengedni engem, az idegent, a kiváltságos rendbe, a
kandidátusok – más szóval a „káderek” – közé, akik nagyszerű
fizetést kapnak… Jó szimatuk volt, azt meg kell hagyni: egy
mérföldről megorrontották az idegent, akárhogy rejtőzködött. Szóval
megmentett engem az öregasszony, és tudta, mit csinál: nem
könnyű a gyámoltalan embernek elevickélni az ifjú nemzedék intrikái
és forrongó szenvedélyei közt. Azonkívül bizonyára megérezte, hogy
van köztünk valami hasonlatosság: hiszen azokban az években
senki se olvasta se az ő irodalmát, se az enyémet. Ez is, az is
kiment a divatból, és mi mind a ketten reméltük, hogy egyszer
mégiscsak feltámad majd a mi irodalmunk, ő is, én is hittünk
értékeink megingathatatlanságában; bár az enyémek illegálisak
voltak és azok is maradtak, az ő ifjúságának illegális irodalma pedig
államivá vált; egyik is, másik is elvesztette az olvasóit.
Azóta eltelt vagy húsz év. Az öregasszony biztosan már rég meghalt,
de élnek még, akik hasonlóan gondolkodnak, a húszas évekből
ittmaradottak, akik makacsul reménykednek, hogy egyszer csak
észbe kap az ifjúság, és az ő fiatalságuk dialektika-
ábécéskönyvében fogja keresni a választ minden kérdésre. Azt
remélik, hogy csak azért vetették el azt az ábécéskönyvet, mert a
„Negyedik fejezet”-tel60 cserélték fel. Olyanok is akadnak – azok
fiatalabbak, még hatvanévesek sincsenek most –, akik meg épp
hogy a „Negyedik fejezet” és minden velejáró feltámadásáról
álmodoznak. Eléggé magányosak, de a tézis-antitézis-szintézis
tétele vigasztalja őket. Azt remélik, hogy kihúzzák a szintézisig, s
erejük teljében újra felfejlődnek. És végezetül vannak fiatalok, akik
emlékeznek már nyugállományban lévő apáik dicső napjairól. – A cél
nem szentesíti az eszközt –

mondta valaki abban a csoportból, amelyet tanítottam. – Én pedig

úgy gondolom, hogy szentesíti –

mondta szigorúan egy szép lány, aki jó lakásban lakott, és élvezett

minden kiváltságot, amit csak egy vidéki város nyújthat megbecsült
lakójának, gyógyintézetet, szanatóriumot, titkos, „zárt”

élelemelosztót. A kislány apja a huszadik kongresszus után ment

nyugállományba, és azt a vidéki várost választotta lakhelyül, ahol én
dolgoztam. A lány volt az egyetlen a csoportban, aki tudta, mit akar,
csak ő olvasta Szolzsenyicint, és élesen kikelt az ellen, hogy ilyen
könyveket kiadjanak. A könyvtáros öregasszony azon kesergett,
hogy az aspiránsok nem olvassák a „Tőké”-t, ezt viszont csak a
„Negyedik fejezet” érdekelte, de az nagyon. Mindketten remélték,
hogy visszatér a múlt.

Én pedig, a magam részéről, izgatottan és reménykedve figyelem,

mint sokasodnak azok, akik verseket olvasnak és A negyedik prózá-
t. Az eszmék aranytartaléka általában fiatalkorban gyűlik össze,
ritkán változtatnak rajta az emberek. Én is, ellenlábasaim is,
továbbra is kitartunk a magunké mellett. Mi vagyunk a tézis-antitézis.
Nem várom a szintézist, de szeretném tudni, kié a jövő.
60

„Az SZK(b)P rövid történetéinek a dialektikus és történelmi

materializmussal foglalkozó fejezete.

OLASZORSZÁG

Arra a kérdésre, hogy mi az az akmeizmus, O.M. így válaszolt: „A

világkultúra utáni vágy.” A harmincas években vagy a leningrádi
Sajtóházban, vagy abban a bizonyos beszédben a voronyezsi
írószövetségben, ahol kijelentette, hogy nem tagad meg se elevent,
se holtat. Nem sokkal ezután írta ezt:

…az ember

örök, tündökletes toszkán halmaihoz

tündöklő bánatom már soha nem ereszt el.

Toszkánát az ember földjének nevezi.

Ebből a versből világosabb, mint bármelyikből, hogy milyen

kapcsolatban van Olaszországgal, a Földközi-tenger vidékével.
Rábukkantam Gleb Sztruvénak egy megjegyzésére, amelyben azon
töpreng, hogy volt-e Mandelstam Olaszországban, és felsorolja O.M.
verseinek „itáliai motívumait”, ahogy ő mondja. O.M. kétszer járt
Olaszországban, mikor Heidelbergben tanult, és mikor a Sorbonne-
on. De ezekből a magányos, fiatalkori utazásokból, amelyek rövidek
is voltak –

mindössze néhány hétig volt ott –, felületesek is, a kielégítetlenség

érzése maradt meg benne:

„mintha ott se lettem volna”… De nem ez a fontos, hanem az, hogy

mi volt O.M.-nek „az ember földje”, Olaszország, pontosabban a
Földközi-tenger melléke. Nem lehet új történelmet kezdeni –

írja egy ifjúkori cikkében, amely Csaadajevről szól. –

Elképzelhetetlen, hogy elölről kezdjük. Hisz akkor se folyamatosság,
se egység. Az egységet nem lehet se megteremteni, se kiagyalni, se
megtanulni. Ahol nincs, ott legjobb esetben „haladás” lehetséges,
nem történelem, az óramutató gépies járása, nem az események
megszentelt kapcsolata és váltakozása. Ezek Csaadajev szavai, de
a gondolatok kétségkívül közel állnak O.M.-hez. A Földközi-tenger
melléke megszentelt föld volt az ö szemében, mert ott kezdődött az
a történelem, amely a maga folyamatosságában a keresztény
kultúrát adta Európának. Nem egészen értem O.M. támadó
kijelentését, amelyet az Örményországi utazás-ban tett, s amelyre
rögtön felneszeltek a marxisták: A növény esemény, történés a
világban, nyíl, nem pedig unalmas, szakállas fejlődés… Úgy látszik,
a „fejlődés” fogalma szilárdan összekapcsolódott a pozitivistákkai,
Auguste Comte-tal, Stuart Millel és mindazokkal, akiket O.M.

anyjának nemzedéke olvasott és becsült, és akik előkészítették

nálunk a talajt a marxizmus számára.

Mindenesetre O.M. két csoportba osztottá a jelenségeket, az egyiket

pozitívnak nevezhetnénk, a másikat negatívnak. A pozitív csoportba
tartozott a vihar, az esemény, a kristályosodás… A történelemre, a
művészetre, de még az emberi jellem alakulására is alkalmazta
ezeket a fogalmakat.

A negatív csoportba tartozott a gépies mozgás minden neme: az

óramutató járása, a fejlődés, a haladás. Idesorolhatjuk a filmkockák
váltakozását is, amelyet a Beszélgetés Dantéról-ban a
pántlikagiliszta alakváltásához hasonlít. Támadás ez a hasonlat
Eisenstein napjainkban divatos

„logikai ragyogása” ellen, gépies szépsége ellen. Ez a mozgás O.M.

szemében egyenértékű volt a mozdulatlansággal, a buddhizmussal,
ahogy Vlagyimir Szolovjov értette, „a barbár szekerek vonulásá”-val.
Ezért nevezte az ő kora Moszkváját buddhistának –

…hát visszatértem, értsd,

erővel visszavittek
buddhista Moszkvába…

Lépten-nyomon az új életre, a szakadatlan haladás ezeréves

eljövendő országlására terelődött a szó nálunk, és O.M. mindig
dühbe gurult és vitába szállt. „A történelem megállításáról szőtt
általános szláv ábrándot” orrontotta ezekben az elméletekben. Nem
tudom, O.M. mennyire őrizte meg a történelmi folyamat
célszerűségébe vetett hitét – a huszadik század első felében nagyon
nehéz volt

–, de annyi bizonyos, hogy nem az általános boldogságban látta a

történelem célját. Az általános boldogságról ugyanúgy vélekedett,
mint az egyéni boldogságról: Miből gondolod, hogy neked feltétlenül
boldognak kell temed? Úgy érezte, hogy az általános boldogság
elmélete a legpolgáribb a tizenkilencedig századból örökölt
elméletek közül.

A másik állandó vitaindító a folyamatosság volt, O.M. mindenütt azt

kutatta, a történelemben, a kultúrában, a művészetben. Ebben is
kezére járt az óra-párhuzam: az órát felhúzzák, mozgása a
semmiből kezdődik, de esemény elképzelhetetlen folyamatosság
nélkül.

***

Volt O.M.-ben valami mulatságos, gyermeteg hajlam a merev

konkrétságra: ha talált egy hasonlatot, ha az óramutató „az ostoba
végtelenségre” emlékeztette, ellenszenve átterjedt az olyan hasznos
holmira is, mint az óra, nem szerette, és nem is volt neki soha. –
Minek az óra, úgy is tudom, hány óra van. – Valóban
megdöbbentően pontos volt a belső időszámítása, néhány percnél
többet sohase tévedett. Azt hiszem, ez a városlakók sajátossága, és
hát ő igazi városi ember volt… Az egyetlen órafajta, amit beengedett
a házba, mikor én már nagyon erőltettem a dolgot, az ingaóra volt.
Az inga, a láncon függő órasúly, a kép a számlapon egy kicsit
feledtette vele, hogy mennyire utálja a gépies mérőművet. Az
ingaóra a konyhát juttatta eszébe. Mindig a konyha volt a kedvenc
helyisége minden lakásban, de neki magának sohase volt konyhája.
A gyógyszertári homokórák is tetszettek neki, nagyon szeretett volna
venni egyet a fürdőszobába, de olyan gyorsan kidobtak bennünket a
fürdőszobás lakásunkból, hogy nem volt érkezésünk homokórát
szerezni. A gyermekversekben feltűntek az óramutatók, de
megmelegítette őket a tányéron-futkosó-bajusz hasonlat: hiszen
találkozni olyan emberrel, aki lapos, mint a tányér…

De a gépektől nem idegenkedett O.M., érdekelték, szerette okos

munkájukat, szívesen beszélgetett mérnökökkel, és kesergett, hogy
nem akad köztük olvasója. Valóban, a műszaki ifjúságot azokban az
években inkább a LEF vonzotta, ha volt bennük irodalmi érdeklődés.

Némelyik Paszternakot olvasott, azt is a LEF adta a kezükbe. Most

megváltozott a helyzet, azonkívül nincs is a levegőben, hogy a
műszaki értelmiség képviseli a századot, hogy ők a legkorszerűbb
emberek. Az okosabbja még restelli is, hogy a technokrácia tagja
lett. Eloszlóban van az ipar hatalmáról, döntő történelmi szerepéről,
a „történelmi szükségszerűségről” és az alaptól függő felépítményről
szőtt mítosz. Mintha vége felé járna a társadalmi determinizmus
korszaka, de még él szülötte, a kultúra és a civilizáció
szembenállásának és ősszeegyeztethetetlenségének mítosza. Vajon
azért beteg a kultúránk, mert tökéletesebb eszközeink vannak, mint
száz évvel ezelőtt?

Már Blok is beszélt a kultúra helyébe álló civilizáció pusztulásáig s

korunkat összehasonlította Róma bukásával. Épsége csorbulásával
szerinte összeomlott az individuális civilizáció, estében magával
rántva a humanizmust és az erkölcsi értékeket. Helyébe a civilizációt
nem ismerő, barbár tömegek lépnek, amelyek még őrzik „a zene
szellemét”, és új kultúrát hoznak. Érdekes, hogy Bloknál ezek a
tömegek germánok és szlávok, mintha már tizennyolcban
megsejtette volna a fasizmust… Blok elgondolása közel áll
Spengleréhez. Blok gyakorló keresztény létére, s „a zene

szelleme” ellenére is lényegében megmarad pozitivistának: hiszen

az egyéniség az ő szemében nem a keresztény kultúra ismérve,
hanem csak a humanizmusé, akárcsak az erkölcsi értékek és az
emberiesség. O.M.-et egy pillanatra se csábította el Spengler
elmélete. Mikor elolvasta „A Nyugat aIkonyá”-t, mindjárt azt mondta
nekem, hogy Spengler analógiái valószínűleg nem alkalmazhatók a
keresztény kultúrára. Neki sohase volt világvége érzése, ami a Blok
pesszimizmusának egyik fő

forrása volt. Az ő felfogása szerint a kultúra a történelem

folyamatának egyik alapkövéül szolgáló eszme; maga a történelem
pedig a próbatétel, a jó és a rossz hatékony ellenőre.

O.M.-nek meggyőződése volt, hogy a kultúra folyamatos, mint a

kegyelem, s hogy kultúra nélkül nincs történelem, ezért volt meg neki
a maga szent földje: a Földközi-tenger melléke.

Verseiben is ezért tért vissza egyre Rómához és Itáliához: Róma az

ember helye a Mindenségben, a lépés ott magatartás… A Krímet és
a Kaukázusontúlt is beleértette a Földközi-tenger mellékének
övezetébe. Az Ariosto című versben ki is mondta, amiről álmodozott:

Öntsük testvéri, nagy tengerré össze, kérlek,

a te azúrodat meg a mi feketénket!

Zarándokhely volt O.M. számára Az a föld, ahol az első ember

tanult. Bármennyire szeretett utazni, kereken visszautasította, hogy
Közép-Ázsiába és a Távol-Keletre utazzon. Csak a Krím meg a
Kaukázus vonzotta. A Krím és a Kaukázusontúl, különösen
Örményország ókori görög és római kapcsolatait a világkultúrával,
pontosabban az európai kultúrával való közösség zálogának érezte.

Az utazgató írók – s nálünk nagy népszerűségnek örvendtek a távoli,

határvidéki utak – többnyire a mohamedán világot választották. O.M.
szerint nem véletlen, hogy nálunk ilyen sokan vonzódnak a
mohamedán kelethez. A determinizmus, a szent seregben feloldódó
egyéniség, az embert agyonnyomó architektúra sok pompázatos
vésete sokkal jobban megfelelt az embereknek a mi korszakunkban,
mint a szabad akaratról és az egyéniség értékéről szóló keresztény
tanítás.
O.M.-nek idegen volt a mohamedán világ – és elfordult szégyennel,
fájdalommal / kelet szakállas városaitól – csak a hellén és a
keresztény folyamatosságot kereste. Feodosziját nemcsak
festőiségéért szerette tneg, hanem a nevéért, a genovai erőd
maradványaiért, a földközi-tengeri hajókkal teli kikötőjéért is.
Egyszer azt mondta Hardzsijevnek, hogy az utolsó oroszországi
keresztény-hellén költőnek tartja magát. Csak ezzel az egyetlen
szóval, ezzel az „utolsóval” árulta el, hogy fél a kultúra
pusztulásától… És azt hiszem, azt szerette volna, ha a Krímben
temetik el, nem pedig a számkivetettség földjén, Vlagyivosztok
környékén.

Teljesen érthető, hogy miért tértek vissza a versek a

Kaukázusontúlra. O.M. vallomást tesz, hogy akkor dolgozik, ha érzi
magában Kolkhisz kohóját, vagyis a történelem és a kultúra világával
való kapcsolatot. Csak akkor születhet meg az önzetlen ének…
Sokáig és állhatatosan törekedett Örményországba, Grúziának is
fölébe helyezte, valószínűleg mint a kereszténység keleti előőrsét,
bár sokszor beszélt róla, hogy milyen nagy szerepe van Grúziának
az orosz költészetben.

Buharin intézte el, hogy elmehessünk Örményországba, mint

mindent, ami jó volt az életünkben. Első ízben még a húszas évek
végén próbált meg Örményországba küldeni bennünket.

Mravjan volt akkor a művelődésügyi népbiztos. Ő hívta meg O.M.-et

a jereváni egyetemre szörnyű

szemináriumot tartani. Ez az első utazás Mravjan hirtelen halála

miatt hiúsult meg, azonkívül O.M.

holtra rémült, hogy tanítania kell, el se tudta képzelni, hogy ő bárkit

is taníthatna, és rájött, hogy tulajdonképpen nincs rendszeres
tudása. Mikor harmincban Korotkovának, A negyedik próza

mókus-titkárnőjének a kérdésére, hogy hová akarunk utazni, O.M.

azt felelte, hogy Örményországba, Korotkova felsóhajtott, komolyan
rápillantott O.M.-re, és azt mondta: – Még mindig? Akkor ez nagyon
komoly… Nemhiába említi O.M. ezt a titkárnőt A negyedik prózá-
ban: volt benne valami szívbéli figyelmesség és jóság, ami nem
divatozott a mi intézményeinkben.

Ellentétképpen eszembe jut Ahmatova igen megalapozott félelemből

megsemmisített drámatöredékének „nem-emberi szépségű titkárnő”-
je. Az a titkárnő állandóan azt a mondatot hajtogatja, amit lépten-
nyomon hallhattunk: „Maguk sokan vannak, én meg egyedül
vagyok…” Ez mondat a tükre volt a kor stílusának egy kishivatalnok
felfogásában.

O.M. amerikai kiadásának szerkesztője, Filippov, a szerkesztőkre

jellemző éleselméjűséggel mindjárt látta, hogy O.M. az ötéves tervek
elől menekült Örményországba… Olcsó politikai spekuláció. Vidéken
sokkal erősebben érződött az iparosítás, mint a fővárosban, és
O.M.-nek igazán nem volt semmi kifogása ellene. Ugyan miért
haragudott volna a gazdaság tervszerű

megszervezésére? Hát vajon az volt a baj?

A Krím, Grúzia és Örményország O.M. szemében csak a Fekete-

tenger volt, amely a Földközi-tenger révén érintkezik a
világkultúrával. Hanem a mérték továbbra is Itália maradt. O.M. nem
véletlenül választotta Dantét, hogy kifejthesse a maga ars poeticáját:
neki Dante volt a forrás, amelyből az egész európai költészet eredt,
Dante volt a költői igazság mértéke. Van a Beszélgetés Dantéról-hoz
készített jegyzetekben néhány megjegyzés az orosz költők „itáliai
ojtásáról”.

Valószínűleg azért nem kerültek be ezek az észrevételek a

törzsszövegbe, mert O.M. kerülte a túlságos nyíltságot, nem szerette
lemezteleníteni a gondolatait: a gondolatmenetet megtartotta
magának. A kremli székesegyházakban is felfedezte az itáliai fajtát:
ötfejű moszkvai székesegyházsereg / a lelkük orosz és itáliai is és: A
finom Uszpenszkij61 a moszkvai Firenze…

Mikor Rubljov „Szentháromság”-át nézte, azt mondta,hogy Rubljov

egész biztosan ismerte az itáliai festőket, s ezért emelkedik ki kora
ikonfestői közül. Egy jelentéktelen kis írásában –

a rádióban mondta el – Goethe ifjúságáról beszélt, olyan epizódokat

idézett fel Goethe életéből, amelyeket bármelyik költőre jellemzőnek
tartott, s az itáliai utazással fejezte be. Úgy gondolta, hogy minden
művésznek feltétlenül el kell zarándokolnia az európai kultúra szent
helyeire, s zarándokútja egész életét meghatározza.

Vajon a húszas években miért nem akart külföldre menni, mikor

pedig hiányérzettel jött haza fiatalkori olaszországi utazásából? Az
akkor mindenható Buharin kezességet vállalt érte, másik kezese
Voronszkij volt, útlevélről is gondoskodtak. A kezességről szóló
papírok felhasználatlanul hevertek a ládámban, egészen a
harmincnégyes házkutatásig, akkor betették az aktatáskába, a
kéziratos versekkel együtt elvitték a Lubjankába, és „csatolták” az
ügyhöz…

Fiatalkoromban nem egészen értettem O.M. tetteinek é írásainak

összefüggését. Most sok mindent világosabban látok, mint akkor,
mikor még élt, és mindennapos veszekedéseink, ugratásaink, vitáink
betöltötték időnket és gondolatainkat. Csaadajevről szóló cikkében
találtam magyarázatot rá, hogy miért nem akart Európába utazni:
O.M. elmondja, hogy Csaadajev többször is járt Nyugaton, „a
történelmi világban”, és mégis hazajött. Megtalálta a visszafelé
vezető utat, és O.M. úgy látja, hogy ez érdem. Ugyanolyan mereven
és gyermetegen, ahogy az órákat kitiltja a házból, ellenáll a
kísértésnek – Csaadajev visszatérésére emlékezve ~t hogy még
egyszer 61

A Kreml legszebb, reneszánsz stílű székesegyháza, a Mária

Mennybevitele.

megnézze Európát. Nála a gondolat mindig cselekvéssé változott,

de mivel félt a csúfolódó nyelvemtől, nem mindig tárta fel előttem
titkos indítékait. De én már életében is tudtam, hogy vers is, próza is
sokszor mintegy megelőzte a magatartását, pontosabban szólva,
amit mondott, abból sok mindent fogadalomnak tekintett. Ilyen volt a
szegénységi fogadalom a Szent Elekről szóló versben, a veszélyes
és kínos harc folytatásának ígérete az Aliscans-ban és az Európáról
való lemondás a Csaadajev-cikkben. Kora ifjúságában írta azt a
cikket, de akkorra már kialakult a világfelfogása, és a kamasz fiú
fogadalmai mindhalálig érvényesek voltak.

A TÁRSADALMI SZERKEZET

A harmincas évek legelején O.M. egyszer azt mondta: – Tudod, ha

volt valaha aranykor, hát a tizenkilencedik század volt az. Csak nem
tudtuk.

Valóban sok mindent nem tudtunk és nem értettünk, s drágán

fizettünk meg a tudásért. Miért került mindig olyan iszonyúan sokba
az embereknek a tökéletes társadalmi formák keresése?

Nemrégiben ezt hallottam: „Tudvalévő, hogy aki boldoggá akarta

tenni az embereket, az mind rettenetesen boldogtalanná tette
őket…” Egy fiatalember mondta ezt, aki most nem óhajtja a
változást, nehogy újabb szerencsétlenséget zúdítson magára és
másokra. Tömegesen vannak most ilyenek, mint ő, persze a többé-
kevésbé jól élő rétegekben. Fiatal szakemberek,
természettudománnyal foglalkozók, akiknek munkájára szüksége
van az államnak. Két-, olykor három-négy szobás örökölt lakásokban
laknak, vagy intézetüktől várják a lakáskiutalást. Attól is borzadnak,
amit apáik műveltek, de a változástól is félnek. Vágyképük, hogy
egész életükben nyugodtan üldögélhessenek a számítógép mellett,
s ne kelljen azon gondolkodniuk, hogy mire jók a számításaik,
szabad idejüket pedig az irodalomnak, nőknek, a zenének vagy
délvidéki utazásoknak szentelhessék, ki minek. Mondta is Sklovszkij,
a vén tréfamester, mikor megkapta az új lakást, a vele egy házba
költöző többi szerencsésnek, hogy: „Most aztán kérjük Istent,
nehogy forradalom legyen….” Fején találta a szöget: ez volt az
egyéni boldogság netovábbja. Legalább azt élvezhessük egy kicsit…
Csak nyugalmunk legyen… Egy cseppnyi nyugalmunk… Hisz az
sohase volt.

Igazán találóan megfogalmazza a változást nem kívánó fiatal

műszaki értelmiség álláspontját: hiszen csakugyan, ki tudja, hová
nem vezet, ha a tökéletességet hajszoljuk. Nemrég egy más sorsú,
hajlott korú, sokat megélt ember, aki sokat harcolt az „újért” – nem
nálunk –, és még felelősnek érzi magát azért, ami megvalósult,
bevallotta: „Egyszer az életben akartuk boldoggá tenni a népet, de
sohase bocsátjuk meg magunknak…” Mellesleg azt gondolom, hogy
ő mindent megbocsát magának, és igyekszik elvenni az élettől, ami
jár neki az érdemeiért… Odalenn a mélyben pedig az a tömeg,
amelyről annyi ostobaságot fecsegtek össze – hogy civilizáció nem
érte zene, hogy gépesítették és hasonlókat –, azon töri a fejét, hogy
hogyan pótolhatná ki a fizetését, mert szintén szeretne nyugodtan
élni egy kicsit, de a többit inkább csak az ital érdekli. Honnan veszik
rá a pénzt, hogy vodkával kábítsák magukat? Pszkovban lakott
mellettem egy idős szobafestő, volt partizán és mind a mai napig
meggyőződéses sztálinista. Fizetéstor lemocskolja a csaló
brigádvezetőjét, de estére már a társbérleti lakás előszobájában
ordítozik: „Nézzétek csak, milyen jó dolga van Grigorij
Szemjonicsnak: mindene van! Sztálin mindenről gondoskodott…” A
felesége bevonszolja a szobába, ahol négyen laknak, s ott
folytatódik a dicsekvés: „… lakást adott, medáliát adott, életet adott,
tisztességet-megbecsülést adott… Tudjátok már, hogy kicsoda …
Leengedte az árakat is…” A

család illendően megüli a családi ünnepeket, összejönnek a feleség

nőtestvérei férjestül, felemlegetik a kuláklalanítást – nekik sikerült
elmenekülniük szüleik tanyájáról, előbb cselédnek álltak, aztán
állami szolgálatba. A festő felesége – az a legtalpraesettebb köztük
– a finn háborúban az állambiztonsági szervek étkezőjében
dolgozott a frontövezetben, és emlékszik, hogy „gonoszak a finnek”.
Isznak Sztálinra, és esküsznek rá, hogy azelőtt, Sztálin idejében volt
mindenük, most meg csak a baj meg a szükség… Hadirokkant
férjek, már nem fiatal asszonyok a háború után született kicsi
gyerekekkel… A festő felesége egész télen járt hozzám segíteni a
háztartásban, tavasszal meg csak úgy megszokásból feljelentette a
szomszédasszonyát, aki kiadta nekem a szobát, hogy nem pszkovi
illetőségű lakik nála. Azután keservesen sírt, bocsánatot kért tőlem,
és járt a templomba leimádkozni a bűnét. Hát ez a nagyszerű múlt,
amely fokozatosan elenyészik. Ezek legfeljebb olyan változást
szeretnének, hogy térjen vissza az ifjúságuk, mert azt most ragyogó
színekben látják, meg az, aki megtanította őket a legegyszerűbb
mondatokra: „Köszönjük boldog életünket…” És zenéjük is van, ott a
televízió, a legeslegfontosabb tárgy. Hát persze hogy boldoggá
tettek bennünket, csak senki se bánja meg.

Ahogy most átlátom a dolgot, a huszadik század elején született

meg az a meggyőződés, hogy most már ideje megteremteni azokat
a tökéletes, jobban mondva eszményi társadalmi formákat, amelyek
kötelesek, kénytelenek biztosítani – nem is merik meg nem tenni –
az általános jólétet és boldogságot. A tizenkilencedik század
humanizmusa és demokratikus áramlatai szülték ezt az eszmét, de
ugyanők akadályozták meg, hogy eljöjjön a társadalmi igazságosság
országa: hiszen a tizenkilencedik századról kisütötték, hogy a
fellengzős szavak és megalkuvó cselekedetek, a lavírozás és az
általános állhatatlanság kora. Ezzel szemben a huszadik század az
egyenesvonalúságban, az engedelmességen, tekintélyelven alapuló
vásfegyelmű társadalmi rendben kereste üdvösségét és eszméi
megvalósulását. A múlttal ellentétes irányban haladt minden. A múlt
század végén és ennek a századnak az elején szerves rendszerre
vágytak az emberek, és egységes eszmére, amely világfelfogásuk
és minden tettük alapja lehet. A humanizmus kedvenc gyermeke, a
szabad gondolat megingatta a tekintélyeket, úgyhogy feláldozták az
új eszmények oltárán. A társadalmi átalakulások racionális
programja vakhitet és tekintélytiszteletet követelt. Így helyezték
vissza jogaiba a tekintélyt, így született a diktatúra eszméje. Nem
üres szó a lelkesedés. Csakugyan volt. Csak akkor erős a diktátor,
ha vakon hívő végrehajtó gárdára számíthat. Venni nem lehet, az
igazán egyszerű volna, de ha már van, lehet bővíteni,
hozzávásárolni, kivált, ha nincs más választásuk az embereknek. De
minden eszmének van kezdete, csúcspontja és hanyatlása. Mikor
hanyatlani kezd, ott a tehetetlenségi nyomaték: a fiatalok, akik félnek
a változástól, a nyugalmat áhító kiüresedett lelkűek, az öregek,
akiket megrettent a tulajdon kezük műve, a jelentéktelen
végrehajtók, akik gépiesen mondogatják, amit fiatalkorukban beléjük
sulykoltak.
O.M. sohase fordult el a humanizmustól és értékeitől, de neki is nagy
utat kellett bejárnia, míg aranykornak nevezte a tizenkilencedik
századot. Kortársaihoz hasonlóan ő is felülvizsgálta a tizenkilencedik
század örökségét, és benyújtotta a számláját. Azt hiszem, O.M.
eszméinek alakulásában nagy szerepet játszott a tapasztalat, a
művész tappasztalata, amely éppoly erősen meghatározza az ember
világfelfogását, mint a misztikus tapasztalat. Ezért a társadalom
életében is kereste a harmóniát, az egészbe illeszkedő részek
összhangját. Hiszen ö úgy fogta fel a kultúrát, mint a történelem
folyamatának rendező elvét, architektonikát adó eszmét… Az
egyéniség architektúrájáról, a társadalomjogi és közgazdasági
formák architektúrájáról beszélt. Taszította

a tizenkilencedik század szegényes, sőt szánalmas társadalmi

architektúrája, ír is róla valahol a cikkeiben. A nyugati
demokráciáiban, amelyeket már Herzen is kigúnyolt, nem találta
meg O.M.

azt a harmóniát és nagyságot, amire áhítozott. Áttekinthető

társadalmi alakulatot szeretett volna, Jákob lajtorjáját, ahogy a
Csaadajevről szóló cikkében és Az idő morajá-ban nevezte. Ezt a
Jákob lajtorjáját a katolikus egyházban és a marxizmusban vélte
megtalálni, amelyek iránt egy időben érdeklődött diákkorában. Az idő
morajá-ban is ír róla, meg egy levélben is, amelyet Vlagyimir
Hippiusznak, középiskolai tanárának írt Párizsból, ahová tanulni
ment érettségi után. Mind a katolicizmusban, mind a marxizmusban
szervezőerőt látott, amely egésszé fogja össze az építményt.
Kijevben, tizenkilencben egyszer mondta nekem, hogy talán valami
teokráciafélében tudná elképzelni a legjobb társadalmi szerkezetet.
Ezért őt nem rettentette el a diktatórikus hatalommá váló tekintélyelv.
Azokban az években csak a párt szerkezete ejtette gondolkodóba.

Fordított egyház… Vagyis hogy a párt felépítése is a tekintélyelven

alapszik, csak Isten nélkül…

Akkor még nem kínálkozott a jezsuita renddel való összehasonlítás.

Az államiság új formái a polgárháború után kezdtek érződni. Engels
találóan jegyezte meg, hogy „az öldöklőipar” mindig az élen jár. Ezt
tanúsítja a puskapor históriája, és korunkban az atomhasadás.
Ugyancsak „élenjárók”, vagyis a legjellemzőbbek és legjobban
kifejezik egy állam eszméjét azok az intézmények, amelyek a
„társadalmi felépítés” dicsőségére az emberölő iparral
foglalkoznak… O.M. akkor találkozott először az új állammal, mikor
huszonkettőben letartóztatott fivére ügyében el kellett mennie
Dzerzsinszkijhez és a vizsgálótiszthez. Ez a találkozás késztette,
hogy mélyen elgondolkozzék rajta, hogy vajon hogy viszonylik a
„társadalmi architektúra” értéke a személyiségéhez. Akkor még csak
kezdett kirajzolódni az „architektúra”, de már látszott, hogy
nagyszabású pompája mellett elbújhatnak majd az egyiptomi
piramisok. És nem lehetett elvitatni tőle az egységes elgondolást.
Mintha kezdett volna megvalósulni O.M. ifjúkori ábrándja, de O.M.

a többi művészhez hasonlóan sohase vesztette el a valóságérzékét,

így hát nem vakította el a szocialista állam nagy formátuma, inkább
megijesztette. Ebből az időből származik a Korom című

vers, amelyben visszatér a múlthoz, és azt kérdi:

Korom, vadam, ki tekinthet

a szemedbe, van-e, ki

képes két század-gerincet

vérrel megtapasztani?62

és a Humanizmus és a jelenkor című cikke. Ebben a cikkben

kimondja, hogy a társadalmi architektúra mértéke az ember, de
vannak korszakok, amelyeket nem az ember számára építenek: Azt
mondják, mi közük az emberhez, hogy fel kell használni az embert,
mint a téglát, mint a cementet, belőle kell építkezni, nem számára.
Az emberrel szembeni ellenséges társadalmi architektúrára Asszíriát
és az ókori Egyiptomot hozza fel példaképp: Az asszír foglyok úgy
nyüzsögnek a hatalmas uralkodó lába körül, mint a csirkék, az
emberrel szemben ellenséges állom hatalmát megtestesítő harcosok
hosszú kopjával öldösik a megkötözött pigmeusokat, az egyiptomiak,
az egyiptomi építők úgy bánnak az embertömeggel, mint az
anyaggal, amiből ennyi 62

Lator László fordítása.

meg ennyi kell, és meg kell szerezni belőle a megfelelő

mennyiséget… A jelenkor Egyiptomra és Asszíriára emlékeztette
O.M.-et, de még remélte, hogy a közelítő államiság monumentális
formáit mérsékeli majd a humanizmus.

Két fényképe maradt meg O.M.-nek. Az egyiken gondterhelt

tekintetű, komoly arcú, kötött kabátos fiatalember. Huszonkettőben
készült a fénykép, mikor O.M. felfedezte államiságunk asszír
természtét. A másik felvételen szakállas öregember. Mindössze tíz
év választja el a két képet, de harminckettőben O.M. már tudta, hogy
mivé lett az, amit ő fiatalkorában álmodott a szép

„társadalmi architektúráról, a tekintélyről, a tizenkilencedik század

örökségének leküzdéséről.

Addigra már megmondta az asszír uralkodóról, hogy

Elszívta levegőm az asszír.

Kezében tartja szívemet.

és megírta a Sztálin-verset. Az elsők között tért vissza a

tizenkilencedik századhoz, aranykornak nevezte, bár tudta, hogy a
mi eszméink a tizenkilencedik században megfogant magvak
egyikéből burjánoztak fel.

O.M. élete legvégén még egyszer felidézte a híres „társadalmi

architektúrát”, s tudott még nevetni magán:

Elsőrendű ebhússal töltekezve

Egyiptomban az államrend virul,

a hullákat megjutalmazza rendre,

s égnék mered a talmi piramis.

A gótikával jól megvolt, csak azzal

a pók-erkölccsel nem fért meg soha

a bölcs diák, botrányhős, tolvaj angyal,

a csodálatos Villon Francois…

Lehet, hogy mi csakugyan asszírok vagyunk, azért tűrjük olyan

egykedvűen a rabok és foglyok, túszok és engedetlenek tömeges
lemészárlását? Ha új vérfürdőről hallunk, azt mondjuk egymásnak:

„Hiszen ez tömegjelenség… Mit lehet tenni?” Respektáljuk a

tömegkampányokat, rendszabályokat, irányelveket, határozatokat és
rendelkezéseket. Az asszír uralkodók közt is volt jó is, meg rossz is,
de ki fogja le az uralkodó kezét, ha jelt ad a foglyok legyilkolására,
vagy megengedi az építmény építőjének, hogy kastélyt építsen
magának?

Talán bizony nem ugyanaz a tömeg volt a lemészárlásra ítélt foglyok

serege, amellyel mi most egymást ijesztgetjük? Ahol vasfegyelem
van, mindenütt kialakul a „tömeg”, de mikor dolgoznak az emberek,
a maguk életét élik, és emberek maradnak. Mindig megfigyeltem,
hogy egy kórház, egy gyár, egy színház – az ilyen zárt intézmények
– a maga rá jellemző és teljesen emberi életét éli, amely egyáltalán
nem változtatja őket gépiessé, „tömeggé”…
NE TREBA
– Úgy látszik, mi a felépítményben élünk – közölte velem O.M.
huszonkettőben, nem sokkal azután, hogy visszatértünk Grúziából.
Nemrégiben még O.M. a kultúra és az állam elválasztásáról

írt, de véget ért a polgárháború, és az új állam ifjú építői, egyelőre

ugyan csak elméleti síkon, kezdték kijelölni az élet minden
jelenségének a helyét. A kultúra az alap felépítményébe került, s
hamarosan meg is mutatkoztak a dolog következményei. Klicskov, a
világoskék szemű cigány, a világ legszelídebb vadembere zavartan
azt mondta O.M.-nek Voronszkijról: – Megmakacsolta magát, nem
lehet beszélni vele. Azt mondja, nekünk ez nem kell. – Voronszkij
éppúgy nem volt hajlandó közölni O.M.-et, mint a többiek, hiszen a
felépítménynek az a dolga, hogy erősítse az alapot, márpedig erre
nem alkalmasak az O.M. versei.

Ukránul még nevetségesebben hangzott ez a „nekünk ez nem kell”

sablonmondat.

Huszonháromban O.M. elment a kijevi művészeti osztályra, hogy

engedélyezzék az előadóestjét. A hímzett inges ukrán csinovnyik
nem engedélyezte. Miért? – Ne treba – felelte egykedvűen. Ez a
bölcs mondás aztán szállóigévé lett nálunk, s a húszas évek
közepétől divatba jött a hímzett ukrán ing az oldalgombos orosz ing
helyett, olyan egyenruhaféléje lett a KB felelős munkatársainak és a
népbiztosságoknak.

Harmincban tettek végleg rendet a felépítményben, mikor a

„Bolsevik”-ban megjelent Sztálin levele azzal a felhívással, hogy ne
közöljenek semmi olyat, ami eltér az állami állásponttól. Ezzel
tulajdonképpen értelmét vesztette a cenzúra. A cenzúra, amelyet
annyit átkoztunk, csakugyan a viszonylagos sajtószabadság
ismérve, megtiltja, hogy államellenes dolgok megjelenjenek.
Akármilyen hülye, mert nem is lehet más, nem tudja megölni az
irodalmat. Sztálin szerkesztőségi apparátusa sokkal célszerűbben
működött: mindent kidobált, ami nem közvetlen állami rendelésre
készült. „A kommunista nevelésért” szerkesztőségében, ahol a
Sztálin-cikk megjelenésekor dolgoztam, lázasan felülvizsgáltuk a
kéziratokat, halomszám zúztuk ízzé-porrá őket. Ezt úgy hívták, hogy
„Sztálin elvtárs útmutatásainak fényében átrendezzük sorainkat”.
Hazavittem a Sztálin-leveles

„Bolsevik”-számot, és megmutattam O.M.-nek. Elolvasta, és azt

mondta: – Megint „ne treba”, de most már végleg. – Igaza lett. Az a
levél jelentette be a fordulat pillanatát: a felépítmény átépítését.

Sztálin hagyományainak őrizői mind a mai napig se feledkeztek meg

róla, védelmezik a szovje|

sajtót a Mandelstamoktól, Zabolockijoktól,

Ahmatováktól,Paszternakoktól, Cvetajeváktól. A „ne treba” mint érv
még ma is ott zümmög a fülünkben.

Szergej Klicskov hosszú évekig szomszédunk volt, a Herzen-házban

is, meg a Furmanov utcában is, s mindig barátkoztunk vele. A Vers
az orosz költészetről harmadik részét, a Megszerettem én az erdőt
kezdetűt neki ajánlotta O.M. Így történt: Klicskov elolvasta, hogy Tét
nélkül kártyacsatázik / szörny a szörnnyel hevesen, és azt mondta:
„Ez rólunk szól, Oszip Emiljevics…” Kártyázni egyik se kártyázott, de
a tétjük nagyobb volt, mint akármelyik kártyásé.

Klicskovot nagyon hamar eltávolították a szerkesztőségből, mert

paraszttermészetével nem tudott hivatalnokká válni, a felépítmény
tisztaságán munkálkodni. Valami végeérhetetlen eposzt fordított,
abból élt, este meg feltette a szemüveget, amelynek letört szárát
madzaggal pótolta, és az enciklopédiát olvasta, mint a tudós suszter
a Bibliát. Nekem olyat mondott, aminél hízelgőbbet nem lehet
mondani nőnek:

Maga, Nagyenyka, nagyon okos asszony, és nagyon buta kislány…

– Azért mondta, mert felolvastam Luppolnak azt az epigrammát, amit
O.M. Írt róla.

O.M.-nek tetszett Klicskov „ridegfarkas” ciklusa, és gyakran olvasott

fel belőle részleteket Klicskovot utánzó ózó tájszólással. A
házkutatáskor elvitték ezeket a verseket, oda is vesztek, mert
Klicskov nem dugta el idejében őket. Eltűntek, mint minden, ami a
Lubjankába került. Maga

Klicskov is eltűnt. A feleségének azt mondták, hogy tíz évet kapott,

levelezési jog nélkül. Nem rögtön tudtuk meg, hogy ez agyonlövést
jelent. Azt mondják, bátran, függetlenül viselkedett a vizsgálótiszttel.
Szerintem az olyan szem, amilyen a Klicskové volt, feldühíti a
vizsgálótiszteket.

A vizsgálók akkoriban biztosan tudták, hogy ha ők valakit bűnösnek

találnak, az bűnös is, ezért nincs is olyan nagy szükség bíróságra.
Előfordult, hogy a kihallgatáson lőtték agyon az embereket, s
Klicskovról is azt beszélik, hogy ő is így halt meg.

Klicskov halála után már kisszerűbbek, kevésbé festőiek lettek az

emberek Moszkvában.

Klicskov jóban volt Pavel Vasziljevvel, rossz szellemének nevezte,

mert Pavel nőkhöz cipelte és itatta. Egyszer a „Krasznaja Nov”-ban a
szerkesztőségben dolgozó lányok véletlenül Mandelstam nevével
adták nyomdába a Klicskov versét. O.M.-nek és Klicskovnak be
kellett menniük a szerkesztőségbe, hogy összeszidják a lányokat, és
átírassák a honoráriumot Klicskov nevére.

Mind a ketten okos férfiak voltak, és nagyon buta kisfiúk: eszükbe se

jutott, hogy egyszer majd még kétségessé válhat a szerző kiléte. A
lányoknál nem akarózott helyreigazítást közölni, azt mondták,
véletlenül Mandelstamot nyomtattak Klicskov helyett. Féltek, hogy
kikapnak a főnökségtől a hanyagságukért, de tán még az is lehet,
hogy kidobják őket. Hát O.M. meg Klicskov nem is erőltették tovább
a helyreigazítást, és most ez a vers zárja O.M. amerikai kötetét.
Szeretném figyelmeztetni a tévedésre a következő kiadás
szerkesztőit, de nem férek hozzájuk…
Azokban a napokban, mikor megpecsételődött Klicskov és Vasziljev
sorsa, O.M.-mel vonatra várva Szavelovo állomásán, véletlenül
vettünk egy újságot, és olvastuk, hogy eltörlik a halálbüntetést,
viszont a börtönbüntetések ezentúl húsz évig terjedhetnek. O.M.
először megörült, mindig iszonyodott a kivégzésektől, de aztán rájött,
miről van szó: – Úgy, szóval ezek ott gyilkolnak, ha el kellett törölni a
halálbüntetést! – Harminchétben aztán megvilágosodott előttünk,
hogy a „treba” vagy a „ne treba” elv alapján szemelik ki az
embereket a pusztulásra.

A FÖLD ÉS A FÖLDI

Egy nő, aki sokévnyi lágerélet után visszatért, elmondta, hogy

bajtársnőivel azokban a versekben keresett vigasztalást, amelyeket,
szerencséjére, kívülről tudott, kivált O.M. fiatalkori soraiban: szegény
földem szeretem, / hisz nem láttam sohasem mást…

A mi életünk nem ösztökélt, hogy elszakadjunk a földtől, és

transzcendentális igazságokat keressünk. – Ráérsz – mondogatta
O.M., ha az öngyilkosságról beszéltem mindenütt egyforma a vég,
és nálunk még segítenek is az embernek. – Annyival reálisabb és
egyszerűbb volt a halál az életnél, hogy mindenki legalább egy
pillanattal meghosszabbítani törekedett földi létét, hátha a holnapi
nap meghozza az enyhülést! Háborúban, táborban, a terror
korszakaiban az emberek sokkal levesebbet gondolnak a halálra –
az öngyilkosságra még annyit se –, mint a békés életben.

Mikor a földön kialakulnak a halálos félelem gócai és halomba

gyűlnek a megoldhatatlan problémák, háttérbe vonulnak a lét
általános kérdései. Hát érdemes volt félni a természeti erőktől, az
örök természeti törvényektől, mikor tapintható társadalmi alakot öltött
nálunk a félelem?

Bármilyen furcsa is, ez nemcsak iszonyata, hanem gazdagsága is

életünknek. Ki tudja, mi a boldogság? Meglehet, hogy az élet
teljessége és tartalmassága konkrétabb fogalom, mint az a híres
boldogság. Talán több volt a mélység abban, ahogy mi
kapaszkodtunk az életbe, mint az emberek normális törekvéseiben.
Nem tudom, minek nevezzem, életerőnek vagy minek… De sose
felejtem el a Szonyával, Visnyevszkij özvegyével való
beszélgetésünket. Mintegy összegeztük, ami

történt velünk: – Hát leéltük az életünket, az enyém boldog volt, a

tied boldogtalan… – mondta Szonya. Szegény, buta Szonya! Nem is
buta, hanem gyengeelméjű. A férje kezében volt valami árnyéka a
hatalomnak: tisztelkedni jártak hozzá az írók, mert rendelkezett némi
pénzzel, és ő

közölte a „híveivel” a kormány új parancsait. A KB-ba is beengedték,

s egypárszor még Sztálin is fogadta. Ő se ivott kevesebbet, mint
Fagyejev, mohón szívta az állami levegőt, és a frondeur-minimumot
azért megengedte magának: követelte, hogy adják ki Joyce-ot, és
eleinte egy száműzött tengerésztisztnek küldött pénzt Taskentba,
aztán, a fivérem révén, nekünk Voronyezsbe. Volt autója, lakása
meg nyaralója is, amit halála után aljasul elvettek Szonyától. Szonya
haláláig hű maradt ahhoz, aki biztosította neki ezt a fényűzést, és
tüzet okádott Hruscsovra, mert már csak a fele honoráriumot fizették
az örökösnek, pedig szerinte őt megilleti az egész. Rengeteg
anekdota járta Szonyáról, de azért derék asszony volt, senki se
haragudott rá, mikor torkaszakadtából azt üvöltözte, hogy a kártevők
megölték a férjét a Kreml kórházában. De ami azt illeti, csakugyan
szerencséje volt, hogy idejében meghalt a férje, még mielőtt Szonya
valamelyik vetélytársára hagyta volna az örökségét. Szonyát sokan
irigyelték, és igyekeztek kiragadni egy darab koncot a kezéből. Ezt
csakugyan sikernek és szerencsének lehetett nevezni, ebben igaza
volt.

Én is szerettem volna, ha nem is „boldogságot”, legalább egy kicsit

gondtalanabb életet:

Szebb neki az evezővilla-csikorgás,

a széles ölü hajó meg a juhnyáj…

a békés életet, az egyszerű kétségbeesést, az elkerülhetetlen halál

és a földi dolgok hiábavalóságának gondolatát… Ez nekünk nem
adatott meg, s talán épp erre gondolt O.M., mikor azt mondta a
vizsgálótisztnek, hogy a forradalom óta nem tud félni…

O.M.-nek az akmeizmus nemcsak „a világkultúra után való

nosztalgia” volt, hanem a földi és társadalmi lételem igenlése is.
Minden véleményén, mint minden egységes világnézetű emberén,
látni lehetett, hogy milyen szállal fűződik általános felfogásához. Szó
sincs természetesen átgondolt és kidolgozott nézetrendszerről,
inkább olyasmi ez, amit O.M. a művész világérzékelésé- nek nevez
egyik cikkében. „Rájöttem, hogy van ez – mondta nekem egyszer T.,
a kitűnő festő –, ül az ember, Farigcsál egy darab fát a bicskájával,
és egyszer csak előjön az Isten…” Ugyancsak ő mondta
Paszternakról: „Minek kellett neki más vallás? Minek neki közvetítő?
Hiszen megvolt a maga művészete.” Ahogyan a vallásos
világnézetet a misztikus tapasztalat határozza meg, a művész előtt a
munka tapasztalata nyitja meg a dolgok és a szellem világát. Vajon
nem a művész tapasztalatával magyarázható, hogy O.M.
lényegében egész életében ugyanúgy vélekedett a költészetről, a
költő

társadalmi szerepéről, arról, hogy hogyan olvad össze „az

intellektuális és az erkölcsi elem” az egységes kultúrában és az
individuumban, s hogy nem kellett megtagadnia korai cikkeit,
amelyek még az „Apollon”-ban jelentek meg? Alapjában véve egész
életében megtartotta nézetei és világérzékelése egységét. A
verseiben is fennmarad ez az egység, habár élesen elkülönülnek a
versperiódusok, és megesik, hogy némelyik vers egybecseng akár
korábbi időszakokból való prózával is. Így még magyarázó jegyzete
is lehet valamelyik próza valamelyik versnek.

O.M. utolsó napjaiig hű maradt a földhöz és a földi dolgokhoz, a

jutalmat is csak itt a földön, nem az égben várta, bár félt, hogy nem
éri meg. – Jó lenne megérni – mondta. Egyik utolsó versében, már a
halálra készülve, ráemlékezik, hogy az ember

elfelejti, míg műlékony egére,

a tisztítóhely mennyboltjára lát,

hogy az ég boldog, megszentelt edénye

ez a kitágítható földi ház.

Ahogy Bergyajev, egyik legkülönb kortársunk „Önismeret”-ét

olvastam, észre kellett vennem, mennyire különböző kapcsolatban
állt ez a két ember az élettel és a földi dolgokkal. Lehet, hogy azért,
mert az egyik művész, a másik meg elvont gondolattal él; azonkívül
Bergyajev lélekben a szimbolistákhoz kötődik, s bár már látszik,
hogy nézeteltérései vannak velük, és hogy némiképp csalódott
bennük, azért mégse szakadt el „anyaölüktől”, viszont O.M. életének
és művészetének lényegét az határozta meg, hogy fellázadt a
szimbolizmus ellen.

Bergyajev szemében „az élet nem más, mint hétköznapok,

gondokkal tele”, ő „az élet költészete és a szépség felé törekedett,
de az életben a próza és a rútság kerekedett felül”.

Bergyajev szépségfogalma épp az ellentéte annak, amit én azoknál

a festőknél és költőknél tapasztaltam, akik elszakadtak a
szimbolizmustól. Se festőnek, se költőnek nincs a világon
megvetendő hétköznapiság, hiszen épp abban látja meg a
szépséget, mellesleg az én nemzedékem nem is használta ezt a
szót. A szimbolisták, Vjacseszlav Ivanov, Brjuszov, úgy tekintették az
életet, hogy ők benne a költészet áldozó papjai, ezért nem esett
egybe náluk a hétköznap a szépséggel. A következő nemzedék
visszatért a földre, s ez jelentősen kitágította világukat, már nem
oszlott a rút prózára és az emelkedett költészetre. Ahmatova jut
eszembe, aki tudja, „hogy mily szemétből is sarjad ki vers
szemérmetlenül”, és Paszternak, amint hevesen védelmezi a
regénybeli hétköznapot. Mandelstamtól végtelenül idegen volt ez a
dilemma. Nem kereste, hogy menekülhetne a földiből, a
megszokottból, a tér-idő világból a tiszta szellem szférájába, mint
Bergyajev és a szimbolisták, és első kísérletében, amelyben valami
ars poetica-félét vázolt fel, megpróbálta megindokolni a
háromdimenziós földhöz való kötődését. Azt mondja, hogy a föld
neki nem teher, korántsem szerencsétlen véletlen, hanem Isten adta
palota. A továbbiakban vitatkozik azokkal, akik, mint Bergyajev, egy
jobb világba törekszenek innen, s a földi életet Isten elfordulása
jelének tekintik.

Ugyanabban a „kiáltványban” – Az akmeizmus hajnalá- ban – azt írja

O.M.: Mit gondolnának az olyan nyomorult vendégről, aki a
házigazda költségén él, igénybe veszi a vendégszeretét, de lelke
mélyén lenézi, és csak azon jár az esze, hogy hogy szedhetné rá…
? A „rászedés” azt jelenti, hogy megszökik az időből és a
háromdimenziós térből. Mandelstamnak, vagy ahogy ő nevezi
magát, az akmeistának létszükséglet a háromdimenziós tér, mert
úgy érzi, tartozik a gazdának, azért van itt, hogy építsen, márpedig
építeni csak három dimenzióban lehet. Innen a dologi világot illető
felfogása. Nem ellenséges ez a világ a művésszel, vagy ahogy ő
mondja, az építővel, mert azért vannak a dolgok, hogy építeni
lehessen belőlük. A kő építőanyag. Mintegy új létbe kívánkozik, és a
keresztboltozatba kéredzkedik, hogy részt vehessen a hozzá
hasonlók boldog együttlétében. O.M. nem használta az „alkotás”
szót, nem ismert ilyen fogalmat. Fiatalkorától fogva „építőnek” érezte
magát: A meddő rakományból is / valami gyönyörűt csinálok… Nem
arról van szó, hogy viszolygott volna az anyagtól, hanem hogy
érezte a súlyát, s hogy arra való, hogy részt vegyen az építésben.
Bergyajev nemegyszer beszél az ember magasztos földi
rendeltetéséről, alkotásáról, de nem fejti ki, hogy miben áll az
alkotás. Valószínűleg azért, mert nincs művésztapasztalata: nem
szokott hozzá, hogy érezze a dolgok és szavak súlyát. Az ő

tapasztalata misztikus és az a dologi világ határára vezeti. A

misztikához közel álló művésznek tapasztalata az alkotása által
mutatja meg az Alkotót, az ember által az Istent. Azt hiszem, ezt az
utat Vlagyimir Szolovjovnak és Bergyajevnek az Istenemberről szóló
tétele is hitelesíti. S vajon nem ezért jellemző minden igazi művészre
az igazának az az érzete, amiről O.M. beszél?

Bergyajev némileg lenézi a „tömegembert”, bármennyire küzd ellene.

Ez is rokonítja a szimbolistákkal. Vajon nem Nietzschéből indul ki a
dolog, aki olyan nagy hatással volt a szimbolistákra? Bergyajev
panaszolja, hogy „a kispolgárok századát éljük, s ez nem kedvez az
erős egyéniségek kibontakozásának”. Bergyajev „szeret háttérbe
húzódni”. Viszolyog tőle, „hogy érvényre juttassa jelentőségét és
szellemi fölényét”. Ahogy olvasom, eszembe jutnak Puskin szavai:

„a jelentéktelenek közt tán / a legjelentéktelenebb”, amelyeket

teljesen félreértett Vereszajev és a csürhéje. Mert az emberekkel
való azonosság legegyszerűbb érzésének kifejezése van bennük,
hogy olyan, mint ők, semmivel se jobb, hús a húsukból, vér a
vérükből, legfeljebb talán nem olyan jóképű, mint a többi… Úgy
érzem, ez az érzés, hogy egyek vagyunk az emberekkel,
ugyanolyanok vagyunk, mint ők, sőt esetleg kicsit irigyeljük is Őket,
hogy lám, mind milyen takarosak, ez az érzés a költő csalhatatlan
ismérve. O.M. fiatalkori cikkében, A beszélgetöpartnerről-ben arról ír,
hogy mi a különbség az irodalom és a költészet között: a prózaíró
mindig egy bizonyos hallgatóhoz szól, a kor eleven képviselőjéhez…
Az író „tartalma” a közlekedő edények törvénye szerint átömlik a
kortársba. Következésképp az írónak „magasabban” kell lennie,
„nagyobbnak” kell lennie a társadalomnál. A prózairodalom lelke a
didaxis. A költészet más. A költőnek csak a sorsszerű

partnerrel van dolga. Nem kötelessége jobbnak lenni koránál,

jobbnak lenni társadalmánál…

O.M. őszintén egyenlőnek érezte magát a többi emberrel, úgy

érezte, éppolyan, mint minden ember, legfeljebb talán rosszabb:
megyek szakállas férfiakkal én, / az egyszerű járókelő… A
szimbolisták tanítani akartak, ez volt a kultúrmissziójuk. Ezért
helyezkedtek fölébe a tömegnek, ezért vonzódtak az erős
egyéniségekhez. Még Blok sem volt ment tulajdon kivételességének
tudatától, habár, igaz, sokszor megnyilatkozott benne az a
természetes költőösztön is, hogy köze van az utcához, a tömeghez,
az emberekhez… Bergyajevnek, filozófus lévén, nem művész,
természetes volt felsobbségének tudata, de az arisztokratizmushoz,
az erős egyéniségekhez való vonzódása a kor hozadéka.

O.M. nem szerette, ha szidták a „kispolgárokat”, maga sohase

engedett meg magának ilyesmit.
Inkább tisztelte a városlakó kispolgárokat, s nem véletlenül nevezte
nagyságos úrnak a kispolgárokat megbélyegző Herzent. De kivált az
döbbentette meg, hogy a mi időnkben mennyit támadják a
kispolgárokat, a kispolgárságot. – Mit akarnak tőlük? Hiszen a
legszilárdabb réteg, rájuk épül minden. – Tulajdonképpen ő csak egy
emberfajtától viszolygott, az irodalmi szalont tartó hölgyektől meg
kékharisnya nővéreiktől. Azokat ki nem állhatta a sznobságukért, s
azok viszonozták érzelmeit… Az Örményországi utazás- ban van
egy hely, amit kispolgárellenesnek lehetne nézni. A
zamoszkvorecsjei63 szomszédokról van szó… De az nem a maga
megállapodott szokásai szerint élő kispolgárság, hanem örömtelen
teremtések tunya, sötét tömege, amely önként és szívesen hajtotta a
fejét az új igába. Itt O.M. egyetért Bergyajevvel, aki ezt a
megjegyzést tette:

„Az első világháború után született egy nemzedék, amely

meggyűlölte a szabadságot, és megszerette a tekintélyt és az
erőszakot.” De Bergyajev úgy gondolja, hogy ez „a demokratikus 63

Moszkvai kerület.

század” eredménye, és ebben nincs igaza. Az utóbbi évtizedek

történelme nálunk szélsőségesen antidemokratikus volt, és azok a
bizonyos folyamatok nálunk különösen feltűnően megmutatkoztak.

Hiszen az az egész vezérimádat, amiben a huszadik század első

fele szenvedett, maga volt a demokrácia elutasítása. Bergyajev
messziről nem vette észre, ahogy megtaposták az egyszerű

embert, nem látta, mint fejlődött ki az, amit mi „gépéus lenézés”-nek

neveztünk. Mert nem egy vezér volt, hanem annyi, amennyi
embernek csak volt a kezében valami kicsi kis hatalom: minden
vizsgálótiszt és minden házbizalmi... Nem értettük, hogy mi a
hatalom kísértése. Hát ki akarna például Napóleon lenni? De épp az
az, hogy mondjuk egy intézet igazgatója egyáltalán nem felfelé
törekszik, hanem vadul belecsimpaszkodik igazgatói mivoltába, és
abból szívja ki az egész hatalmi mámort. Mindenfelé felbukkantak az
apró diktátorok. Hemzsegtek és még ma is hemzsegnek a mi
földünkön, de most már tűnnek el, mert az emberek beteltek ezzel a
játékkal, leáldozott a napja.

Bergyajev „akárcsak a szimbolisták, nem ismeri el a

„csoporterkölcsöt”, a „klánelvet”, mert ellentmond a szabadságnak.
És itt az ő szabadságfelfogása közelít ahhoz az önkényességhez,
amely felmorzsolta a forradalom előtti értelmiséget. Hiszen a kultúra
nemcsak a társadalom felső rétege, hanem az is, ami nemzedékről
nemzedékre száll, az a bizonyos folytonosság, amely nélkül
összeomlik az élet. Az „örökség” sokszor elviselhetetlen, s
megkövesedett alakot ölthet, de egészében tekintve nem olyan
szörnyű, hiszen az emberi nem mégiscsak fennmaradt és él. Az
emberi nemet nem a „klánerkölcs” fenyegeti, hanem mozgékony
rétegeinek féktelen leleményessége. O.M. a „gondolkodás
megrendítőjének” nevezi a költőt, de ez nem a tartópillérek és a
folyamatosság elleni lázadás, hanem inkább a megmerevedett kép
elutasítása, az elhalt mondaté, amely merevségében eltorzítja a
gondolatot. Ezzel is csak az életet igenli, az eleven megfigyelést,az
események számbavételét – az elhalás ellenében. Vajon nem ebben
az értelemben beszél „illedelmes kultúráról”? A művészetben ez
nyilván ismétlése annak, ami már volt és véget ért, de az emberek
szívesen elfogadják, mert jobb szeretnek szárnyékban lenni „a
gondolkodás felforgatóitól”.

Bergyajev fő problémája a szabadság, amelyért egész életében

küzdött, de O.M. nem ismerte ezt a problémát. Valószínűleg, a többi
művészhez hasonlóan, el se tudta képzelni, hogy lehet ember belső
szabadság nélkül, valószínűleg azt tartotta, hogy a szabadság
elválaszthatatlan az emberi lénytől. Társadalmi téren pedig
Bergyajev azt óhajtotta, hogy az egyénnek legyen elsőbbsége a
társadalommal szemben; O.M. számára valószínűleg az volt a
kérdés, hogy hogyan helyezkedik el az egyén a társadalomban,
hasonlóképpen ahhoz, ahogyan a költészet és a költő társadalmi
helyzetéért harcolt. Vagyis Ő elfogadta a társadalmat mint
adottságot és legmagasabb szervezeti formát.
Nevetséges, de még az olyan részletkérdésben is, hogy hogyan
vélekedtek a női nemről, vagy pontosabban, hogy milyen
kapcsolatban voltak a nőkkel, abban is szimbolistaként és
akmeistaként viselkedtek. A szimbolistáknak ott voltak a „Szépséges
hölgyek”64 a költészetben, a papnők és azok, akiket mi Annával
tömjénezőknek hívtunk. Az én fiatalkoromban még nagy bőséggel
tenyésztek, és szörnyen rátartiak voltak, tudatában lévén
„szolgálatuk” magasztosságának. Képtelen badarságokat hordtak
össze, mint amilyenek J. R.65 jegyzetei Bergyajev „önéletrajz”-ához,
amelyekben 64

Utalás Alekszandr Blok verseskötetére.

65

Bergyajev sógornője.

a kígyóknak körmük nő, a nőknek kígyóarcuk, és köpenyes-kardos

férfi-látomások rajzanak… Ezek különleges nők, és különlegesen is
kell bánni velük. Mifelénk egyszerűbb volt a dolog.

Bergyajev nem ismeri az örömet. Bár O.M. nem kereste a

boldogságot, ami értékes volt az életében, azt vidámságnak,
játéknak nevezte: A mi kétezer éves kultúránk, a kereszténység
csodálatos kegyelméből, egyébből se áll, mint hogy megadta a
világnak a játék szabadságát, a lélek vidámságát, Krisztus
utánzásának szabadságát. És: szomorúság gyógyítója, / színtiszta
öröm a szó.

Szeretném elmondani, hogy értette O.M. a „szót”, de nem tudom.

Csak gondolom, hogy tudta, mi „a szó belső’ alakja” és hogy mi a
különbség a szó-jel és a jelkép között. Nem lelkesedett Gumiljovnak
a szóról írt híres verséért, de nem mondta el, hogy miért. A számot
is valószínűleg másképp értette, mint Gumiljov. Különben O.M.
mindig számon tartotta a sorok és szakaszok számát a versben és a
fejezetek számát a prózában. – Hát fontos ez? – csodálkoztam.
O.M.
haragudott, értetlenségemet nihilizmusnak és tudatlanságnak
tekintette: nem véletlenül vannak az embereknek bűvös számaik, a
három például, vagy a hét… A szám szintén kultúra volt a
szemében, embertől kapja az ember, a folytonosság ajándékaképp.

Voronyezsben kezdett O.M. kilenc-, hét-, tíz- és tizenegy soros

verseket írni. A hét- és kilencsorosok sokszor egy-egy hosszabb
vers önálló elemévé váltak. Egyszer csak úgy érezte, hogy új forma
érik benne: – De hisz érted, hogy mit jelent tizennégy sor… Ennek a
hétnek és kilencnek is jelentenie kell valamit …, Mindig így jön ki… –
De ez nem számmisztika volt, inkább a harmónia ellenőrzésének
kipróbált módszere.

Mindaz, amit O.M. és Bergyajev ellentétéről mondtam, Bergyajevnek

csak azokra a tulajdonságaira vonatkozik, amelyekben osztozik a
szimbolistákkal. De egyáltalán nem azonosul velük, csak a filozófiai
gondolatok közt akadnak olyan ízlésbeli megnyilatkozások, amelyek
a kor anyajegyét viselik. Úgy látszik, mindenkin úr a kor, amelyben
él, s bár Bergyajev is, mint O.M., azt mondta, hogy sohase volt
kortársa senkinek se, azért benne élt az időben, s velük élt. De ő
mondta a legfontosabbat is a szimbolistákról: se erkölcsi, se
társadalmi problémákat nem ismernek.

Elutasították az ilyesmit, és O.M. ezért lázadozott Brjuszov

„mindenevése” ellen, az értékek ingatagsága és esetlegessége
ellen. Bergyajev bizonyos ízlésbeli vonásokon kívül mindenben
fölébe kerekedett a szimbolistáknak, de mindig hatott rá ezeknek a
nagy szívhalászoknak a varázsa.

Nagy kár, hogy O.M. nem tudta megszerezni Bergyajev könyveit,

bármennyit kutatott is utánuk. Nem olvasta a kortársát, nem tudom,
hogyan fogadta volna tanát. Sajnos, elszigeteltségünkben nem
juthattunk hozzá a külvilág gondolataihoz. Ez az egyik legnagyobb
csapás, amely az embert sújthatja.

IRATTÁR ÉS HANG
A világ érzékelése a művész fegyvere és eszköze, mint kőművesnek
a kalapács, és az egyetlen valóság maga a mű (Az akmeizmus
hajnala).

O.M. néhány verse és prózai írása elveszett, de nagy része

megmaradt. Ez az én történetem, az én harcom az őselemmel,
amely engem is megpróbált elnyelni, meg azokat a szánalmas
papírfoszlányokat is, amelyeket őrizgettem.

Fiatalkorukban az emberek nem teszik el a papírjaikat. Hogy is

gondolhatná egy kisfiú, hogy valaha még jók lesznek valamire azok
a lapok, amiket telefirkált? De talán jó is, hogy elvesznek

a fiatalkori versek, az is válogatás, márpedig minden művésznek kell

válogatnia. Kijevbe egy kézikosárral érkezett O.M. Abban tartotta az
édesanyja a cérnát meg a varrást, és O.M. cipelte magával, mert ez
az egyetlen tárgy maradt meg anyjától. Nagy lakat lógott a kosáron.
O.M. azt mondta nekem, hogy anyja levelei vannak a kosárban, meg
még valamilyen írások. Maga se tudta, hogy mit tett bele. Kijevből a
Krímbe kerültek a bátyjával. Sura kártyázott a katonákkal, és sorra
eljátszotta a fivére ingeit. O.M. távollétében a katonák hozzájutottak
a kosárhoz, letépték a lakatot, aztán elszívták a papírneműt. O.M.
becsben tartotta édesanyja leveleit, és mérges volt a bátyjára. A
maga papírjaival nem törődött, a fejében volt az egész.

Közös életünk első esztendeiben még csak egy tenyérnyi teleírt

papírja se volt. A Második könyv-et emlékezetből állította össze:
előszedett emlékezetéből egy verset, tollba mondta vagy leírta,
nézegette, némelyiket megtartotta, a többit kidobálta. Még ezelőtt
odaadott egy halom piszkozatot a Petropolisz-nak,66 azok kivitték
külföldre, és kiadták a Tristiá-t. Eszünkbe se jutott, hogy meg is
halhat az ember, és vele az emlékezete. Azonkívül O.M. azt hitte,
hogy ha leadja a verseit valami szerkesztőségbe, hát biztosítja
örökös őrizetüket. El se tudta képzelni, hogy micsoda kontárság és
hanyagság folyik a mi szerkesztőségeinkben.

Anyám igen csinos, európai szállodák címkéivel teleragasztott

bőröndöket és útiládát ajándékozott nekem. A bőröndök mentek a
suszterhez, aki csizmát szabott nekünk a kemény bőröndbőrből.
Azokban az időkben ez is fényűzés volt, s mi egy darabig
világossárga bőröndlábbeliben páváskodtunk. Hanem a kis elegáns
útiláda semmire se volt jó: honnan vegyünk bele való holmit? És én
elkezdtem beledobálni mindenféle írást, nem gyanítva, hogy ezt
hívják írói irattárnak.

Megbetegedett O.M. apja, és Leningrádba kellett utaznunk. Nem

mehetett az öregember a kórházból iszonyúan elhanyagolt lakásába.
O.M. öccséhez, Jevgenyijhez költöztettük. Ahogy szedtem össze a
holmiját, rábukkantam egy ugyanolyan, csak egy kicsit nagyobb
ládára, mint az enyém, azon is címkék-cédulák. Kiderült, hogy O.M.
vette Münchenben, mikor épp megkívánta, hogy elegáns turistának
nézzék. Az első világháború előtt divatosak voltak az ilyen ládák.

Nagypapa abba hajigálta bele a főkönyveit az elértéktelenedett cári

bankókkal meg kerenkákkal vegyest. A ládikó fenekén felfedeztem
egy halom kéziratot: korai versek foszlányai, néhány oldal a
Szkrjabinról szóló írásból… Ládástól Moszkvába vittük a kéziratot.
Így született az irattár. Repült a ládába, ami nem kellett:
verspiszkozatok, levelek, cikkek. O.M. nem tiltakozott, nőtt a halom.
A napi robot nem került a ládába: a próza- és versfordítások,
újságcikkek, lektori jelentések a kiadóktól kapott, nagyrészt külföldi
könyvekről és kéziratokról. A recenziók mind elvesztek a Lenin
Könyvkiadóban – O.M. még azt hitte, hogy majd ott megmaradnak.
Kettő-három véletlenül mégis megmaradt a ládában,
figyelmetlenségből, hogy úgy mondjam. Mikor O.M. a
tanulmánykötetét állította össze, szükség volt a folyóirat– és
újságcikkekre. Zsenya bátyám meg én a könyvtárban másoltuk ki
őket, bizonyára a cenzúra torzításaival együtt. Az idő moraja se
részesült abban a megtiszteltetésben, hogy bekerüljön az irattárba.
Biztosan csak később lett a láda.

A negyedik próza után kezdtünk másképp bánni a kéziratokkal, ez

volt a fordulat, pontosabban az első jel, amely arra figyelmeztetett,
hogy feltétlenül tenni kell valamit az írásokkal. A második jel a
harmincnégyes letartóztatás volt.
66

Berlinben működő orosz könyvkiadó.

Örményországba készültünk, s nekem nem volt kedvem magammal

cipelni A negyedik egyetlen példányát. Bár igen-igen enyhe idők
jártak, azért nem cirógatták volna meg O.M.-et ezért a prózáért.
Megbízható embert kellett keresni, akinél otthagyhatjuk. Ez volt az
első kísérletünk, hogy házon kívül helyezzünk el valamit. Illetve nem
is ez volt az első. Tizenkilencben a Krímben írt O.M. két verset, nem
akarta magánál tartani őket, és el is vesztek Ljonya L. barátjánál.
Találkoztam egyszer Moszkvában ezzel az emberrel, akkor azt
mondta, hogy megvannak a versek. Ez huszonkettőben volt. Aztán
eltűntek a versek is, eltűnt Ljonya is. Csak egy-két sorra emlékszem
ezekből a versekből. Nyilván már sohase bukkannak felszínre. Hát
ez megtanított rá, hogy ne veszítsem szem elől azokat a helyeket,
ahol kézirat van, és sok másolatot készítsek róluk. A negyedik
prózá-t sohase tartottuk otthon, hanem több helyen, s én annyiszor
lemásoltam kézzel, hogy megtanultam.

Visszatértünk Örményországból, csak úgy áradtak a versek, és O.M.

rögtön érzékelte kitaszított helyzetét. Emlékszem egy leningrádi
beszélgetésre. A Nyevszkij sugárúton, az Izvesztyija hivatalában a
lap egyik munkatársa, egy jóindulatúnak látszó ember elolvasta a
Leningrád- ot, és azt mondta O.M.-nek: – Tudja, mi történik, ha
valaki ilyen verset ír? Jön három ember…

Egyenruhában… – Tudtuk mi ezt, de egyelőre nem sietett a türelmes

szovjethatalom…

Valószínűtlenül gyorsan terjedtek a versek, igaz, elég szűk körben.

O.M. azt tartotta, hogy ez a versek megőrzésének legjobb módja: –
Majd megőrzik az emberek… – Nekem azért ez nem volt elég, és az
idő engem igazolt. Már akkor kezdtem másolni, és eldugtam a
másolatokat. Főképp otthon dugdostam bele a legkülönbözőbb
lyukakba, de néhány példányt mindig odaadtam megőrzésre. A
harmincnégyes házkutatáskor láttuk, hol keresgélnek, de mi már
párnába varrtuk, fazékba, cipőbe dugdostuk a verseket. Azt nem
nézték. De sajnos ezeken a helyeken csupa másolat volt, és abból
se minden: minden új versért nem fejthettük fel a párnákat… Az
Ariostó-t is a párnából vettem elő, mikor visszajöttünk Voronyezsből.

Voronyezs új szakasza volt az életünknek és a versmentésnek.

Véget ért az idilli párnakorszak –

én még emlékeztem rá, hogy szállt a pehely a zsidó párnákból a

kijevi Gyenyikin-pogromok idején… O.M. emlékezete meggyengült a
korral, és már azt is tudtuk, hogy az emberrel az emlékezete is
elpusztul, titokzatos tőzsdénken pedig napról napra esett az életünk
árfolyama.

Keresnünk kellett olyanokat, akik hajlandók eldugni a kéziratokat, de

egyre kevesebb volt belőlük.

Találtam hivatást magamnak: a három voronyezsi év alatt egyre

másoltam a verseket, és szétosztottam, de nemigen volt megbízható
helyük sehol, legfeljebb Zsenya bátyámnál, de ő se tartotta őket
otthon. És akkor bukkant fel Rudakov.

Szergej Rudakov tábornokfiú volt, és a nemesség kitelepítésekor

került el ő is Leningrádból.

Apját és bátyjait mindjárt a forradalom elején agyonlőtték. Őt a

nővérei nevelték, éppolyan szovjet-

úttörő gyerekkora volt, mint a többi gyereknek, éltanuló volt, még

főiskolát is végzett, készült tisztességes foglalkozására, mikor
rárontott a kitelepítés. Sok árva gyerekhez hasonlóan ő is nagyon
szeretett volna haladni a korral, még egy sajátságos irodalmi
elméletet is kiagyalt: csak olyat kell írni, amit közölnek. Maga
akkoriban divatos, finoman modoros, cvetajevás verseket írt, és
azért választotta Voronyezst, hogy O.M. közelében lehessen. Nem
voltam otthon, mikor megjött, Moszkvában ténferegtem, fordítás után
jártam, s Rudakov meg O.M. vagy egy hónapot töltött együtt a
távollétemben. Az állomásról hazafelé tartva mondta O.M., hogy új
barátra talált, igen derék fiú, könyvet akar írni a költészetről. O.M.
bizonyára nem bízott a maga erejében, mióta

felépült a betegségéből, s új verseihez jóakaratú hallgatóságra volt

szüksége. Egyébként ő sose tudott légüres térben dolgozni, és azt
gondolom, hogy senki se tud.

Rudakov nem is próbált berendezkedni Voronyezsben, egyre

remélte, hogy majdcsak kimenti a felesége valamelyik tekintélyes
tábornok révén – azok aztán mind elpusztultak harminchétben.

Ágyrajáró volt egy Trosa nevű derék munkásfiúval egy szobában, és

nálunk étkezett. Bennünket abban az időszakban egész jól eltartott a
fordítás, a színház és a rádió, és igazán nem esett nehezünkre
etetni azt a szegény gyereket. Míg távol voltam, Rudakov gondosan
összeszedte minden variánsát a Feketeföld-nek, amelyet O.M. már
az ő ittlétekor írt. Mikor visszaérkeztem, O.M.-mel elkezdtük
rekonstruálni azokat a verseket, amelyek áldozatul estek a
házkutatásnak, s Rudakov mindet lemásolta magának egy kis
füzetbe. Mulatságos, cikornyás, kalligrafikus írással leírta egy darab
Whatman-papír-utánzatra, és reggelre elhozta nekünk. Lenézte az
én szarkalábbetűimet, az esztétikával mit sem törődő kéziratokat.
Azt tartotta például, hogy szégyen-gyalázat tintával írni, tussal kell…
Még rajzolt is tussal olyan sziluetteket, hogy a bulvárokon pénzért
rajzolgató borisszák se különbeket, és büszkén mutogatta nekünk a
műveit. Nekem meg, elébem tartva O.M. verseinek szép, akkurátus
másolatait, azt mondta: – Ezt fogják őrizni az irattárak, nem a maga
meg az Oszip Emiljevics ákombákomjait.

Többször is figyelmeztettük Rudakovot, hogy árthat neki a mi

barátságunk, de ő olyan válogatott nemes frázisokkal válaszolt, hogy
csak eltátottuk a szánkat, és talán ezért voltunk a kelleténél
elnézőbbek némely kellemetlen tulajdonsága iránt. Rendkívül
fensőbbséges volt például, és örökké szemtelenkedett másik állandó
látogatónkkal, Kaleckijjel, aki szintén leningrádi volt, és tanítványa
valamennyi ismerősünknek, Eichenbaumnak, Tinyanovnak és
másoknak… A szerény, bátortalan fiatal Kaleckij néha olyanokat
mondott, amit más akkoriban ki se mert volna ejteni a száján.
Egyszer is elszörnyedve mondta O.M.-nek: – Semmire se jók azok
az intézmények, amelyeket ismerünk, semminek se tudnak
megfelelni – halott, széthulló szovjet bürokrácia, semmi egyéb… És
ha a hadsereg is olyan, mint minden más? Mi lesz, ha kitör a
háború? – Rudakovnak eszébe jutott, hogy mit tanult az iskolában,
és kijelentette: – Én hiszek a pártban. – Kaleckij zavarba jött, és
elpirult. – Én meg hiszek a népben – mondta halkan. Elég csúnya és
jelentéktelen volt a szálas, szép Rudakov mellett, de lelki és szellemi
ereje az ő oldalára billentette a mérleget, és Rudakov, mikor ugratni
akarta, „kvantum”-nak nevezte: – Az a legkisebb erő, amely munkát
tud végezni – magyarázta…

Rudakov másik nyomasztó tulajdonsága az volt, hogy örökké

siránkozott. Véleménye szerint Oroszországban „a tehetséges
embereket mindig is felfalta a környezetük”, és ő, Rudakov, nem
töltheti be hivatását, nem írhat könyveket, nem nyithatja fel az
emberek szemét... O.M. ki nem állhatta az ilyen beszédeket: – És
miért nem ír? Ha van mit mondania az embernek, bármikor
elmondja… – Ezen mindig összevitatkoztak, Rudakov a
körülményeket hibáztatta – a pénz, a la-kás, a hangulat –, mérges
volt, elment, becsapta az ajtót maga után. Alig telt bele egy-két óra,
megjelent, mintha mi sem történt volna.

Rudakovot az Isten is tanítónak teremtette. Mindenkit tanított: engem

kéziratot másolni, O.M.-

et verset írni, Kaleckijt gondolkodni… O.M. minden új versét valami

szenvedélyes elmélettel fogadta, amelyet meg nem írt könyvéből
vett, s ilyesformán hangzott: „Ugyan, miért nem kérdezett meg
engem?” Láttam én, hogy gyakran idegesíti O.M.-et, s szerettem
volna kitenni a szűrét, de O.M. nem engedte: – És akkor mit eszik? –
kérdezte, és minden maradt a régiben. De azért

Rudakov is, Kaleckij is nagy vigaszunkra volt. Ha ők nincsenek,

sokkal hamarabb megsínylettük volna elszigeteltségünket.
Harminchat elején mind a ketten visszamentek Leningrádba, és mi
egyedül maradtunk. Épp akkor került hozzánk Natasa.
Voronyezsben, mikor az egérsütő „ügynök”-
nél laktunk, Rudakov skarlátot kapott, és a kórházban
megismerkedett néhány „úrilánnyal”, de gondosan eltitkolta előttünk.
Az egyik „úrilánynak”, Natasának még szavát is vette, hogy nem jön
el hozzánk, de Natasa megszegte a szavát, és milyen jól tette… Hát
szóval csodabogár volt a fiú, de korunkban a csodabogarakkal való
ismeretség nem vezet jóra. Rábíztam a legbecsesebb, kézírásos
kéziratokat, és Anna Ahmatova is szánkón húzta el hozzá Gumiljov
egész hagyatékát.

Rudakov első sebesülése után kerületi katonai parancsnok lett

Moszkvában. Felkereste egy rokona, mondván, hogy mint
meggyőződéses tolsztojánus, nem harcolhat. Rudakov, élve
hatalmával, felmentette, de rájöttek, és büntető zászlóaljba küldték.
Azonnal elesett. A kéziratok az özvegyénél maradtak, s az nem adta
vissza. Ötvenháromban találkozott Annával egy hangversenyen, és
azt mondta neki, hogy épségben megvan minden, egy fél év múlva
pedig közölte Emma Gersteinnal, hogy még az utolsó
pillanatokban67 letartóztatták, és mindent elvettek tőle.

Aztán megváltozott a magyarázat – őt elvitték, és „anyuka mindent

elégetett”… Nem lehet megállapítani, hogy voltaképpen hogyan
történt. Annyit tudunk csak, hogy néhány Gumiljov-kéziratot
eladogatott, nem ő maga, hanem megbízottak révén.

Anna fortyog és tüzet okádik, de nincs mit tenni. Egyszer elhívtuk a

drágalátös özvegyet Annához, azzal az ürüggyel, hogy vajon nem
lehetne-e kiadni a férje egy cikkét, de semmire se mentünk vele.
Hardzsijev több szerencsével járt, beférkőzött a lakásába, az
asszony odaadta neki Rudakov leveleit, és megengedte, hogy
mindent lemásoljon, amire szüksége van. Mert Hardzsijev nagy
hódító, szép férfi, nagy varázsló, és ha akar, elbűvölő. Rudakov
mindennap írt levelet, mintha naplót vezetne, gondosan meg is
számozta őket az utókornak, de semmi olyat nem leltünk bennük,
ami lényeges lett volna számunkra. Úgy látszik, súlyos pszichopata
volt a szerencsétlen gyerek.

Őrült zagyvaságokkal vannak tele a levelei, ilyenekkel: O.M.-nél

összejött az egész költészet – nem emlékszem, hogy a világlíra vagy
csak az orosz költészet – ő, O.M. és az ugyancsak nagy költő

Vagmovnak a kötete… Ő tanítja O.M.-et verset írni, ő magyaráz meg

neki mindent, s mindenki Mandelstamot dicsőíti, nem őt…
Mandelstam úgy viselkedik, mint Gyerzsavin: hol azt ordibálja, hogy
ő a cár, hol meg azt, hogy féreg… Egyjk levelében Rudakov
Mandelstam örökösének nyilvánítja magát: hogy állítólag O.M. azt
mondta neki: „Maga az örökösöm, tegye a verseimmel, amit jónak
lát…Emlékezetből idézem ezeket a leveleket, a másolatok
Hardzsijevnél vannak. Mikor elolvastuk, rájöttünk, hogy nem
véletlenül tűntek el az írásos hagyatékok, Rudakov eszelte ki a
dolgot, az özvegye csak végrehajtotta. Amiről mi azt hittük, hogy
közönséges kereskedelem –

hiszen előnyösen lehet eladni kézírásos kéziratokat –, valójában a

Rudakov lázbeteg agyának szüleménye volt. Nem tudom, mi lett
volna, ha én meghalok. Lehetséges, hogy Rudakov igazságot tesz,
és eltulajdonítja az O.M. verseit. Nem lett volna könnyű, mert
többségük másolatokban keringett. Szeva Bagrickijnak se sikerült,
sőt botrányba fulladt a dolog, mikor anyja közzétette A tengelicé-t
mint a Szeva versét. Még rosszabb lett volna, ha annak idején
hallgatok Rudakovra –

Emma Gerstein révén igyekezett hatni rám, vele nagyon

összebarátkozott és mindent odaadok neki O.M.-től. ő azzal
indokolta a javaslatát, hogy minden írásnak egy helyen kell lennie,
de mi 67

Sztálin halála előtt.

Haidzsijevvel úgy vélekedtünk, hogy jobb, ha nem egy helyre

hordunk mindent, ha az egyik hely lebukik, a másikon még mindig
maradnak másolatok… Néhány vers, majdnem valamennyi
voronyezsi fogalmazvány és a Trístia egy csomó kézírásos lapja
veszett oda Rudakovnál. O.M.

alighanem megérezte, micsoda sors vár hátrahagyott írásaira, mert

ezt írja a Beszélgetés Dantérólban: Ilyen módon a fogalmazvány
megmaradása a művészi energia megmaradásának törvénye. A
végett, hogy célhoz érjünk, számításba kell vennünk a kissé más
irányba fújó szelet is…68

Nem hibáztatom én azt a buta gyereket ebben az egész Rudakov-

históriában, bármi volt is a célja. Azok a bűnösök, akik azt a „boldog
életet” teremtették nekünk. Ha úgy éltünk volna, mint az emberek,
nem pedig mint az űzött vadak, Rudakov csak egy lett volna sok
állandó látogatónk közül, s aligha jut eszébe ellopni O.M.
kézirathagyatékát, és örökösének nyilvánítani magát, s az
özvegyének, hogy kereskedjen Gumiljov Ahmatovának írt leveleivel.

Rudakov az egyik legfontosabb eleme volt a kéziratőrzésnek, de volt

még sok sikerünk, kudarcunk rajta kívül is. Filmbe illő jelenetek
cikáztak el: Natasa, amint bádog teásdobozban viszi magával O.M.
hozzám írt leveleit, mikor már jönnek befelé a németek, és ég
Voronyezs. Nyina, amint megsemmisíti O.M. verseinek lajstromát,
mert számítania kell rá, hogy anyósát másodszor is letartóztatják, és
Edik, a barátja, amint épp dicsekszik, hogy megőrizte azokat a
lapokat, amelyeket átadtam neki, holott nincs mit dicsekednie vele,
hiszen az apósánál lakik, az pedig az a bizonyos taskenti
öngyilkos… Hát én odaadogattam a másolatokat, és jósoltam, hogy
melyik marad meg. A bátyám volt az egyetlen segítségem, csak
jártunk meg jártunk, hol itt, hol ott helyeztük el a vastartalékot… Én
bőröndben egy halom prózapiszkozatot cipeltem magammal,
disszertációhoz való nyelvtudományjegyzet-paksamétákkal
kevertem össze, hogy ha a műveletlen besúgó távollétemben
beledugja az orrát, ne ismerje ki magát, és ne azt vigye el, amit kell.
Olykor el is vesztek a papírjaim, még ma is meg esik, de
valószínűleg más okból. Minden egyes papírt nem jegyezhetek meg,
de az feltűnt, hogy nemrégiben eltűnt egy „életrajzi anyagok” feliratú
irattartó.

Mindegyiknek megmaradt a másolata, de elképzelni se tudom, hová

lettek az eredetik. Vettem egyszer egy könyvet kétszáz rubelért,
négy kézírásos kézirat volt benne, maradi kettő: a Kő egy kiadása,
melybe Kablukov bejegyezte a variánsokat, és beletette O.M.
kéziratait. Eltűnt Paszternak levele is, amelyben azt írja nekem, hogy
őt a mai irodalomban – közvetlenül a háború után történt –

csak Szimonov és Tvardovszkij érdekli, mert meg akarja érteni a

dicsőség mechanizmusát. Én azt hiszem, rajongók vitték el a levelet
is, a kéziratot is, és nem vész el. Mindenesetre ezek után a
veszteségek után már az égvilágon semmit se tartok otthon – hiszen
nincs is otthonom! –, úgyhogy megint csak azon gyötrődöm, hogy
hol marad meg, hol vész oda…

Akár így, akár úgy, aránylag csekély veszteséggel futnék be a célba,

csakhogy még mindig nem látni a célt. Csak egy megőrzési módról
kellett lemondanom, mégpedig a korom miatt: ötvenhatig mindent
tudtam kívülről, a prózát is, a verseket is… Mindennap át kell
ismételni belőle egy-egy részt, különben elfelejti az ember, és én
meg is tettem, amíg bíztam az életerőmben. Most már késő…
Végezetül elmondok egy történetet de most már nem magamról.

Él az a nő, akiről beszélek, ezért nem mondom meg a nevét.

Harminchétben naponta újságcikkek jelentek meg a férje, egy
tekintélyes pártmágnás ellen. Várta a férfi a letartóztatást, otthon ült,
nem mert kimenni, mert a ház körül volt véve titkosrendőrökkel.
Éjszakánként levelet írt 68

Makai Imre fordítása.

a KB-nek, és a felesége részenként bemagolta. A férfit agyonlőtték,

a nő jó húsz évig hányódott táborról táborra, börtönről börtönre.
Mikor hazajött, leírta a férje levelét, elvitte rendeltetési helyére, ott
pedig elsüllyedt, remélem, nem örökre… Hányan vagyunk, akik
éjjelente meghalt férjünk szavait hajtogattuk?

Még egyszer az emberi hangról… Szergej Bernstein hangtárát

megsemmisítették, őt magát formalistának bélyegezve kidobták a
Zubov-intézetből. Gumiljov- és Mandelstam-felvételek is voltak ott Ez
volt az az időszak, mikor a szélbe szórták a holtak hamvait. A
fényképeket – nagyon kevés van – ugyanúgy és ugyanazzal a
módszerrel őriztem, mint a kéziratokat, de a hangfelvételeken nem
volt hatalmam.

És nagyon jól emlékszem, hogy mondott verset O.M., a hangjára is,

de hát az megismételhetetlen, és csak az én fülemben cseng. Csak
ha hallaná valaki, akkor lenne érthető, hogy mit nevezett „beleérző
előadásnak” vagy „karmesteri munkának”. A hangfelvétel csak a
szünetek, a hangemelkedés és -ereszkedés legelnagyoltabb vázát
adhatja vissza. Kimarad a magánhangzók tartama, kimaradnak a
felhangok, a hangárnyalatok. De hol az az emlékezőtehetség, amely
megőrzi a negyedszázaddal ezelőtt elhangzott hang minden
rezdületét?

Különben magában a versépítkezésben maradt meg a hang, és

most, hogy lassan véget ér a némaság és hangtalanság, ezer meg
ezer fiatal gyerek érzett rá a versek hangzására, hallotta meg
tonalitásukat, és önkéntelenül rátalálnak a szerző hanglejtésére.
Semmit se lehet a szélbe szórni.

A színészek, rádióbemondók, tanítók szerencsére még nem

kaparintották meg ezeket a verseket. Egyszer megütötte a fülemet a
„Szabadság rádió”69 bemondónőjének nyegle hangja. A Csillagok-at
szavalta. Ez a kedves, tréfás versike mindig kapóra jött a Nyikulin-
féléknek70 és a hasonszőrűeknek, most pedig a külföldi bemondónő
használta fel, és olyan aljamód „kifejezően”

szavalta – a mi szpíkereinktől vette át a stílust –, hogy undorodva és

szomorúan elzártam a rádiót.

A RÉGI ÉS AZ ÚJ

Néhány nappal azután, hogy Voronyezsből visszaérkeztünk

Moszkvába, Valentyin Katajev megkocsikáztatott bennünket
Moszkvában Amerikából hozott, vadonatúj autóján. Szerelmes
szemmel bámult O.M.-re, és azt mondta: – Tudom, mi hiányzik
magának, a kijelölt kényszerlakhely. – Este az új íróházban ültünk,
amelynek labradoritmárványból volt a főbejárata: azok az írók, akik
még emlékeztek a forradalom és a polgárháború ínséges idejére,
valósággal elámultak. Katajev új lakásában minden új volt: új
feleség, új gyerek, új pénz, új bútor. – Én a modernet szeretem –
húzta össze a szemét Katajev, Fegyin pedig, egy emelettel lejjebb, a
mahagónit szerette, de garnitúraszám. A pénz elvette az írók eszét,
mert nemcsak új volt, hanem újszerű is, szokatlan. Mikor Katajev
beköltözött a házba, megmászott még három emeletet, meg akarta
nézni, hogy Sklovszkij hogyan rendezkedett be az új lakásában.
Ebben a házban az emelet utalt az író rangjára. Visnyevszkij például
kikövetelte, hogy adják oda neki a külföldön tartózkodó Ehrenburg
lakását, megalázónak tartotta, hogy aki olyan fontos pozícióban van
az írószövetségben, az egy manzárdlakásba költözzön. A hivatalos
indok: Visnyevszkijnek mélységiszonya van. Katajev végigjárta a
Sklovszkij lakását, és csodálkozva kérdezte: – Hát az öltönyeit hol
tartja? – Sklovszkij 69

Orosz emigránsok rádióadója, Münchenben működik.

70

Regényíró (Lev, 1891-1967). Azt gyanítják, hogy feljelentette

kollégáit, többek között Babelt.

még a régi feleségénél, a régi kisgyerekeinél tartott, és egy nadrágja

volt, legfeljebb ha kettő. De már megrendelte élete első öltönyét…
Hiszen most már nem illett toprongyosan járni, urasan kellett
megjelenni a szerkesztőségben vagy a filmbizottsógban. Végleg
kiment a divatból a kurta kabát és a Tolsztoj-ing, amit a húszas
években hordtak a komszomolisták – „Olyan legyen minden, mint
azelőtt…” A háború végén meg éppen prémiumot ígértek a
tanároknak, ha szereznek valahogy jó ruhát maguknak…

Katajev spanyol borral kínált bennünket, ami újdonság volt

Moszkvában, és naranccsal, ami szintén újdonság volt, a forradalom
óta először tűnt fel az üzletekben. Minden „olyan, mint azelőtt”, még
a narancs is. De a mi szüleinknek nem volt elektromos hűtőgépjük,
jégszekrényben tartották az élelmiszert, reggelente hozták nekik a
jéghasábokat. Katajev Amerikából hozta az első frizsidert, és a
technika és a kényelem legeslegújabb vívmánya szerint fagyasztott
jégkockák úszkáltak a borban.

Eljött Nyikulin is ifjú feleségével, aki nemrégiben ikreket szült neki,

és Katajev ámuldozott, hogy ilyen erkölcstelen, trágár alakoknak is
születik gyerekük. Nekem eszembe jutott Nyikulin régi aranyköpése,
amely már régóta nem mulattat: „Nem vagyunk Dosztojevszkijek,
nekünk csak pénz kell…” Nyikulin itta a spanyol bort, és a spanyol
nyelvjárásokról beszélt. Épp akkor volt villámlátogatáson a spanyol
forradalomnál.

Mikor mi elhagytuk Moszkvát, még nem volt kiváltságos réteg az

írótársadalom, most pedig már gyökeret eresztettek, és azon törték a
fejüket, hogy hogyan lehet megtartani a kiváltságokat.

Katajev be is avatott bennünket a tervébe: – Most Walter Scottot kell

írni…

– És nem is ez volt a legkönnyebb út, kitartás is, tehetség is kellett

hozzá.

A labradoritmárvány kapus új ház lakói jobban átlátták, hogy mi az

az ezerkilencszázharminchét, mint mi, mert mindkét oldalát látták a
folyamatnak. Valami olyasmi történt, mint az Ítélet Napján, hogy az
egyiken ördögök tipornak, a másiknak halleluját zengenek.

Aki megízlelte a mennyei nektárt, nem vágyik a pokolba. Mert amúgy

is, ki vágyik oda?… Ezért elhatározták a családi és baráti
összejöveteleken, hogy hozzáidomulnak harminchéthez. – Valja
vérbeli sztálinista

– mondta Katajev új felesége, Eszter, aki a szülői házban már

megtapasztalta, hogy milyen élete van a kitaszítottnak. Maga
Katajev is okult korai tapasztalataiból, már régen mind csak azt
hajtogatta:

– Nem szeretném, ha kellemetlenségeim lennének… Csak meg ne

haragítsuk a főnökséget…
– Ki emlékszik már Mandelstamra – mondta nekünk most
lehangoltam – Legfeljebb én említem, vagy Zsenya Petrov,71 ha
fiatalokkal beszélgetünk, más senki… – O.M. ilyesmiért nem
bántódott meg, azonkívül ez volt a színtiszta igazság, annyi
különbséggel, hogy a Katajev fivérek is csak nem szakmabeliek előtt
emlegették. Az új Moszkva rendezkedett, kezdett a maga lábára
állni, elérte első rekordjait és megnyitotta első folyószámláit, bútort
vásárolt és regényt írt… Bárki remélhette, hogy hirtelen befut, mert
naponta eltűnt valaki, és más került a helyére. Természetesen
mindenki áldozatjelölt is volt, de ezen nappal nem gondolkoztak, az
ilyen félelmek beérték az éjszakával. Rögtön elfeledték, aki kihullott
közülük, s ha a feleségének netán sikerült is megmaradnia a lakása
egy részében, a jóindulatú ajtók mind bezárultak előtte. Egyébként
egyre 71

Katajev testvére, az Ilf-Petrov szerzőpáros egyik tagja.

kevesebb feleség maradt harminchétben már nemcsak tőből vágták

ki a növényt, hanem a gyökereket is kezdték kiásni.

O.M. kedvelte Katajevet: – Van benne valami banditaelegancia;

– Harkovban ismerkedtünk meg vele huszonkettőben. Okos és

eleven szemű, ágrólszakadt fiú volt, addigra már sikerült jó néhány
súlyos kellemetlenségbe keverednie, de ki is mászott belőlük.

Harkovból Moszkvába ment, hogy meghódítsa a fővárost. Egy

csomó anekdotával-viccel állított be hozzánk Moszkvában, az
odesszaiak valahai bohémfertályának, a Milnyikov utcának a
folklórjával.

Sokat viszontláttunk belőlük azután a „Tizenkét szék”-ben, Valentyin

az öccsének ajándékozta őket, aki azért jött Odesszából Moszkvába,
hogy a bűnügyi nyomozóhatóság szolgálatába álljon, de bátyja
tanácsára író lett.

A húszas évek végére, az első sikerek után, ifjúságom minden

prózaírója, Tinyanovon és Zoscsenkón kívül, valami avult, felületes
alja-irodalmat kezdett írni. A tehetséges és cinikus Katajevnek még a
színeváltozása is egyéni és villogó volt. A harmincas évek küszöbén
egyszer taxin mentünk vele. Ezer éve nem láttuk egymást, mert mi
sokáig Leningrádban voltunk, vagy a Krímben. A lehető
legbarátságosabb hangulatban üdvözöltük egymást annyi idő
múltán, Katajev még ajánlkozott is, hogy elvisz bennünket valahová.
A harmadik, lehajtható ülésen ült, és szüntelenül beszélt – én még
ilyet nem hallottam. Szemére vetette O.M.-nek, hogy vékony
könyveket ír, és kevés példányban jelenteti meg. – Fogja magát,
meghal, és hol az életművé? Hány ív lesz? Bekötni se érdemes. Egy
írónak igenis tizenkét aranymetszésű kötet kell… – Katajevnél az

„új” visszatért a régihez; a „Nyiva” mellékletébe való volt, amit írt; a

felesége „kommissiózik”, ő

pedig, a családfenntartó és despota, toporzékol, ha a szakácsné

odaégeti a sültet. Fiatal fiúként megismerte az éhezést, halálos
félelmeket állt ki, ezért áhítozott annyira a jólétre és nyugalomra:
pénz, lányok, a főnökség bizalma. Sokáig nem láttam át, hol
végződik a tréfa és hol kezdődik a disznópofa. – Mind ilyenek –
mondta O.M. –, csak ez okos.

Akkor, a taxiban mondta Katajev azt is, hogy nem kell az igazságot
keresni: „görögül mrija az igazság…

Mikor a háború alatt Taskentban találkoztam vele, nagyon jó kedve

volt. Mielőtt Aralszkba érkezett volna, tevét látott, és rögtön eszébe
jutott O.M.: – Éppúgy tartotta a fejét, mint Oszip Emiljevics… –
Katajev megfiatalodott a látványtól, és nekifogott verset írni. Hát ez a
különbség Katajev és a többi író között: emezeknek soha sincsenek
ésszerűtlen képzettársításaik. Mi dolga például Fegyinnek holmi
tevékkel vagy versekkel? A jólétre kiválasztottak közül talán csak
Katajev nem vesztette el irodalmi érzékét, talán csak ő szerette
továbbra is a verseket. Hát ezért taxizott vele O.M. Moszkvában és
itta a spanyol bort harminchét júniusában. Katajev kikísért bennünket
az előszobába, és azt mondta: – Talán most majd hagyják végre,
hogy megállapodjék, Oszip Emiljevics… Ideje lenne…
A rehabilitációk idején Katajev mindent megtett, hogy a „Junoszty”-
ban megjelenjenek O.M.

versei, de hát csak nem merte magára haragítani a főnökséget.

Csakhogy a többiek még annyit se tettek.

Mi lehetett volna Katajevből, ha nem kell Walter Scott modorában

írnia? Nagyon tehetséges ember volt, szellemes, éles elméjű, s az
egyik legműveltebb azok közül, akik a mai tömegirodalmat írják.

Azon a nyáron valóban szívesen „megállapodtunk” volna. Terveket

kovácsoltunk: el kellene cserélni a lakást, hogy ne lakjunk a
negyedik emeleten lift nélkül… Nem kell sietni a cserével,
megvárjuk, míg Sztavszkij beváltja az ígéretét, és elhelyezi
Kosztirjovot… O.M. hevesen vitatkozott Jevgenyij bátyámmal egy
igen időszerűnek látszó problémán: vállaljon-e fordítást vagy se.
Jevgenyij azt mondta, hogy az első időben feltétlenül, s „ha utálja,
hát csinálja Nágya… ” O.M.

szenvedélyesen kijelentette, hogy ki nem állhatja az egész

műveletet; és nem találja a helyét, „mikor Nágya fordít”. A
Szépirodalmi Kiadó főszerkesztője, Luppol döntötte el a vitát. Azt
mondta, amíg ő

ül a főszerkesztői székben, Mandelstám egy sor fordítást se kap,

sem semmi egyéb munkát. Luppolt hamarosan elvitték, el is pusztult,
és más ült a székébe, de ez mit sem változtatott a dolgon: emberek
jönnek, emberek mennek, de az „irányelvek” nem gyengülnek,
tartósabbak; mint az emberek. Fal az „irányelv”, még ma se lehet
áttörni.

Luppol válasza se józanított ki bennünket, továbbra is reméltük,

hogy majdcsak kialakulnak a dolgok. Narbut már nem volt köztünk.
Margulisz már nem volt köztünk. Klicskov már nem volt köztünk.
Sokan már nem voltak köztünk. O.M. Gumiljov sorait mormolta:

Bánat, bánat, félelem,

kelepce és verem…

de azután megint csak örült az életnek, és vigasztalt, hogy majd

rendbe jönnek a dolgok. – Mit eszed magad”? Élj, amíg lehet, aztán
majd meglátjuk… Hiszen ez nem tarthat örökké! Hányadik éve már,
hogy egyetlen vigaszforrásunk ez a mondat: „Hisz ez nem tarthat
örökké.” Tudta ezt már Tolsztoj is, s Bezuhovtól hallván, megvetően
mondta, hogy „ezek” mindig így vigasztalják magukat.

A „haladék” egy jó hétig tartott.

Anna Ahmatova, a Bibliát olvasgatva, rájött, hogy a „bánat, bánat,

félelem, kelepce és verem”

csaknem szószerint idézi Ézsajás prófétát: „Rettegés, verem és tör

vár rád, földnek lakója… ” (24.

Π.)

A MILÍCIAI VÉNUSZ

– Hát a tűzoltók is meghalnak”? – kérdezte Tatyka, O.M. unokahúga.

– Hát a gazdagok is meghalnak? – alakította át a kérdést O.M., mert
Voronyezsben rájött, hogy a pénz és a jólét is hozzásegíti az embert
a hosszú élethez. – Hát Moszkvában is bejelentkeznek az emberek?
–

kérdezte, mikor emlékeztettem, rá, hogy ideje bejelentkeznünk.

Megérkezett Kosztirjov egy-két napra, és O.M. látta, hogy nem
húzhatjuk tovább a dolgot. Lement a házkezelőségbe, de mindjárt
vissza is futott. – Add ide az igazolványodat! – Minek? – Kiderült,
hogy miután májusban elmentem Voronyezsbe, Kosztirjov rendet
csinált, és felkészült a találkozásra: kijelentett. Addig moszkvai
lakosnak számítottam, Voronyezsben csak „ideiglenesen”
tartózkodtam. A házkezelőség nem is tudta, hogy Voronyezsben
cseréltem igazolványt. Valahogy megúsztam a dolgot…
Kosztirjov bezzeg szerzett magának állandó bejelentőt az ideiglenes
helyett. Elég tetemes ideig kellett volna helyben laknia, hogy
megkapja az állandót, de ő legyőzte az időt… – Utasítást kaptunk

– mondta a házkezelőség vezetője hogy Kosztirjovval tegyünk

kivétett… – Szövetkezeti lakásunk volt, komoly pénzt fizettünk érte.
A törvény szerint mi lettünk a tulajdonosai, és engedélyünk nélkül

tilos volt bárkit bejelenteni hozzánk. No hát ezekkel a szövetkezeti

lakásokkal azután bonyodalmak támadtak, az eltűntek családja
megpróbált valahogy megmaradni a lakásában, és megakadályozni,
hogy új lakókat telepítsenek be, ezért már készült az új törvény,
amely megfosztja minden joguktól a szövetkezeti épittetőket. Még
nem jelent meg a törvény, épp csak hogy szó esett róla valahol a
legmagasabb csúcson, és csak a harmincnyolcas évnek majd nem a
legvégén lépett érvénybe, de nálunk a még nem létező törvénynek is
visszaható ereje van. De hát kellett is ide törvény!

Kosztirjov bejelentéséből nyilvánvaló volt, hogy segítenek neki

megkaparintani a lakást, és ez rossz előjel volt, O.M. azonban, ki
tudja, miért, mégsem keseredett el. Szovjet észjárású fatalista lett
belőle: – Ha nekik úgy tetszik, úgyis rendbe jönnek a dolgok, ha
nem, úgyse tehetünk semmit. –

Rám is kiterjesztette a fatalizmusát, akkor mondta ki azt a bizonyos

mondatot: – Majd ha engem visszaengednek, te is visszamehetsz
Moszkvába. Egyedül nem engednek vissza… – Egy
negyedszázaddal O.M. halála után mégiscsak megengedték, hogy
letelepedjem Moszkvában, habár őt magát még mindig nemigen
engedik be, hacsak azt a kis rést nem számítjuk, amelybe
bepillanthatott, s amelynek neve „Moszkva”, ti. a folyóirat.

Kosztirjov alkatrész, a bonyolult gépezet pici csavarja. Arctalan

ember, olyan, akit nem ismerni meg az utcán vagy az autóbuszon,
de arca sok arcon felsejlik. Került volna rá borsószín köpeny72

bármilyen történelmi helyzetben, de a mi időnk kivált kedvezett a

fajtájának, s ő író is lett, meg generális is, egyszerre. Betelepedett
O.M. szobájába, és szakadatlanul gépelgette a távol-keleti tárgyú
elbeszéléseit, és ugyanazon a gépen másolta a verseket. Egyszer,
mikor a Kerek, tépett öböl-t írta le, azt mondja nekem: – Csak azért
szereti Oszip Emiljevics a Krímet, mert sohase volt a Távol-Keleten.
– Szerinte minden írónak kellene utazgatnia egy kicsit a Távol-
Keleten. Ekkor már vitték a szerelvények a foglyokat a Vlagyivosztok
környéki Vtoraja Recska felé, már kezdték benépesíteni Kolimát, és
mi tudtuk. Akire ilyen magas rangú személyt állítottak rá, mint
Kosztirjov, annak nagy esélye volt rá, hogy a Távol-Keleten köt ki, de
hát egyelőre nem Kolimáról volt szó, hanem csak a moszkvai
bejelentkezésről.

A kerületi rendőrség szokatlan sebességgel elutasított bennünket.

Felvilágosítottak, hogy még ott a főkapitányság, a Petrovka utcán. –

Ha azok se engedélyezik –

mondta O.M. visszamegyünk Voronyezsbe. – Még telefonáltunk is

régi háziasszonyunknak, hogy mindenesetre tartsa fenn nekünk a
szobát. A főkapitányságon újfent bezsebeltük az elutasítást, s meg is
magyarázták, miért nem eresztik be O.M.-et Moszkvába: hát mert
büntetett előéletű. Nem szabad összetéveszteni a „büntetett előélet”
tőről metszett szovjet fogalmát – amivel, azt hiszem, ma már csak
azokat sújtják, akiket öt évnél hosszabb időre ítéltek el – azzal, mikor
bírói ítélet megfoszt valakit polgári jogainak gyakorlásától. A priusz
örökre megbélyegzi az embert, és nemcsak azt, akit elítélnek,
hanem az egész családját is. Én százszor is kitöltöttem kérdőíveket,
amelyeken azt is megkérdezték, hogy van-e priuszom nekem vagy
közeli rokonaimnak. A „büntetett előéletű” rokonok eltitkolása
céljából hamis életrajzokat fabrikáltak maguknak az emberek.

Azokban a családokban, amelyek véletlenül megúszták, és a

gyerekek elvégezhették az iskolát, egyik legfontosabb beszédtárgy,
hogy megemlítsék-e vagy se az elpusztított apát. Én néhány éve
már a büntetett előéletűség bélyege nélkül élek, de az irodalmi
bélyeg még mindig rajtam van.

72
A politikai rendőrség egyenruhája.

A főkapitányságon tudtuk meg, hogy micsoda következményekkel

jár a büntetett előélet. –

Hová utaznak? – kérdezte a rendőrtiszt, aki átnyújtotta O.M.-nek az

elutasító határozatot: neki fel kell tüntetnie az „ügyön”, hogy hová
megyünk. – Vissza Voronyezsbe – válaszolta O.M. – Hát csak
menjenek hagyta helyben a rendőrtiszt, de mindjárt hozzá is tette: –
Csak ott nem adnak maguknak letelepedési engedélyt. – Kiderült,
hogy a „mínusz tizenkettő” ítélettel ugyan csak tizenkét város kapui
zárultak be O.M.előtt, de miután letöltötte a három évét, már több
mint hetven városba nem költözhetett, mégpedig életfogytiglan.

– És ha Voronyezsben maradtam volna? – kérdezte O.M. A rendőr

megmagyarázta, hogy

„vannak még hézagok a munkánkban”, mert el is feledkezhettek

O.M.-ről, de csak egy időre, aztán mindenképpen kitelepítették volna
a tiltott városból. Most már nem is csodálkozunk rajta:
hozzászoktunk, hogy a letelepedési engedély olyan magas akadály
nálunk, hogy csak díjnyertes versenylovak tudják átugorni. Azokon
kívül, akiket dolgozni küldenek valahova, senki se jelentkezhet he
egy városba se, és személyi igazolvány kell a bejelentkezéshez,
márpedig jó néhány embercsoportnak nem adnak. Az ilyenek röghöz
vannak kötve. Sokunk még ma se látja át, hogy a mi országunkban a
személyi igazolvány is kiváltság. De harminchétben ez még
újdonság volt, O.M. komolyan mondta: – Ez a haladás.

– Próbáld meg még egyszer beadni, tőlem függetlenül – tanácsolta,

mikor hazaértünk. – Hiszen te nem vagy büntetett előéletű.

Ez volt az első és egyetlen eset, mikor megpróbálta szétválasztani a

sorsunkat. És én elhatároztam, hogy szerencsét próbálok: az is az
első és egyetlen eset volt, hogy megpróbáltam megmenteni a lakást.

Egy nagy teremben, kis asztaloknál ültek a város főrendőrei.

Megkaptam az elutasító választ, de szerettem volna megtudni az
okát. – A priusz – mondta a rendőr. – Nekem nincs priuszom –

mondtam én felháborodottan. – Hogyhogy nincs? – csodálkozott a

tiszt, és kotorászni kezdett az iratok közt. – Hát itt van, Oszip,
büntetett… – Az férfi, az Oszip… – makacskodtam én meg nő

vagyok, Nagyezsda… – A tiszt el ismerte, hogy igazam van. –

Csakugyan – mondta, de mindjárt dühbe is gurult: – hát mit számít
az, hogy férfi? Kije magának? A férje?

Felállt, és ököllel az asztalra csapott: – Tudja maga, mi az az

ötvennyolcas törvénycikk? –

Kiabált még valamit, de én rémülten elszaladtam, holott jól tudtam,

hogy tettetett a haragja, csak azért nem teljesíti a kérésemet, mert
így szól az utasítása, és nem tud mit válaszolni az
okvetetlenkedéseimre. Mi mindnyájan és mindig teljesítettük az
utasításokat, és ha feleseltek velünk, mindjárt más hangon
beszéltünk. Némelyiknek szerencséje volt, csak teljesen ártatlan
utasításokat kellett teljesítenie, olyasmiket, hogy tagadja meg
valakitől az orvosi igazolást, vegye el a diáktól az ösztöndíját, vagy
küldje a végzős főiskolást olyan helyre, amely nem felel meg neki.

Mások a főnökség parancsára ököllel ütötték, kitelepítették,

letartóztatták az embereket. Csak az volt a kérdés, mi a foglalkozása
a parancsteljesítőnek. Nem ijedek meg, ha egy mérges természetű

rendőr rám kiabál, csakhogy az állam beszélt a szájával, és azóta

mindig reszketek, ha a rendőrségre megyek, annál is inkább, mivel
még mindig nem értek véget a kellemetlenségek, és én sohase ott
lakom, ahol teljes jogú állampolgárnak tekintenének.

O.M.-től megörököltem a hajléktalanságot és a gyökértelenséget.

Ezért felejtettek el kigyomlálni.

O.M. az utcán várt ránt. Mi mást tehettünk volna, mint hogy

felidéztük a Velencéről szóló vers Gumiljov-paródiáját, amelynek az
volt a címe, hogy „A milíciai Vénusz”: „születik az ember, meg is hal
az ember, / hanem a rendőrség csak szükséges mindig…”
Hazamentünk, oda, ami már nem volt az otthonunk.

VÉLETLEN

Nem akart szétválni a sorsunk, de épp az, hogy akkor nem vált szét,
épp az választotta el az én állampolgár-sorsomat a Mandelstamétól:
idegen környezetben, idegenek között, kóbor és hajléktalan
életemben kevesebbet gondoltam rá, mintha az íróházban laktam
volna, vagy bárhol Moszkvában. Persze mindenhová jött velem a
személyi dossziém, amit a szervek vezettek rólam, de én „Moszkva
alá tartoztam”, a vidéki feljelentések nem veszejtettek eb Hála
Kosztirjovnak, aki kiűzött a lakásomból, és a rendőrnek, aki rám
kiabált, életben maradtam. Ha a Furmanov utcában maradok, az írók
a lakótér kísértésében vagy csak állampolgári buzgalomból
okvetlenül felhívják rám a hatalom birtokosainak figyelmét.

A véletlen mentett meg. A kelleténél többször szólt bele sorsunkba a

véletlen, de többnyire végzetes véletlen volt, és véletlenségből sírba
vitte az embereket. Sok ilyen véletlennek voltam tanúja, mikor órákig
álltam sorban, hogy pénzt küldhessek O.M.-nek, vagy az
ügyészségen felvilágosításért. Egyszer láttam egy asszonyt, akinek
véletlenül elvitték a fiát az azonos nevű

szomszéd helyett, mert az épp nem volt otthon. Az asszonynak

sikerült bejutnia valahová, és bebizonyítania, hogy abban az
elfogatóparancsban, amelynek alapján elvitték a fiát, a szomszéd
keresztneve és apai neve volt. Hegyeket kellett megmozgatnia, s
meg is tette. Már meg is jött a parancs, hogy kiengedik a fiút, de
akkor kiderült,hogy már nem él. Véletlenségből halt meg, a
szomszéd pedig véletlenségből megmaradt és elrejtőzött.

Az asszony – az ügyészségen történt a dolog – zokogott és

jajveszékelt, mikor megtudta, hogy véletlenül letartóztatott fia
meghalt. Az ügyész kijött a kalickájából, és rákiabált, éppolyan
színlelt haraggal mint a rendőr énrám. Nevelési célból kiabált: hát
hogy lehet ilyen felelősségteljes ügyészi munkát végezni, ha nincs
csend? Az ügyész feladata annyi volt, hogy felvilágosítást adott, az
egyiknek azt mondta: tíz év, a másiknak: tíz év levelezési jog nélkül.
Halálesetekről itt nem adtak felvilágosítást; az az asszony, akinek
meghalt a fia, nyilván valami hallatlanul ügyes fogással élt, ha
sikerült magyarázatot kapnia, hogy miért nem tér haza a fia. Ha
meghalt valaki, azt általában véletlenül tudták meg, vagy sehogy se,
arra meg, hogy mi az a „levelezési jog nélkül”, akkor még nem
jöttünk rá.

A sorbanállók a kiabáló ügyész és a jajveszékelő asszony köré

sereglettek. Ők se helyeselték azt a nagy jajgatást. – Mit sír –
foglalta össze az esetet egy türelmes nőszemély, aki szintén a fia
felől akart tudakozódni –, a sírból úgyse kaparhatja ki… Csak
bennünket tart fel. – Kivezették a botrányokozót, és helyreállt a rend.
A szovjet emberben rendkívül erősen kifejlődött a hivatalok
tisztelete. Ha a fiú ágyban hal meg, senkit se háborít fel az anya
sírása és jajgatása, de a belső

fegyelem tiltja, hogy hivatali helyiségben zajongjunk. Nekünk

elképesztő önuralmunk van. Képesek voltunk rá, hogy az éjszakai
házkutatás és hozzátartozóink letartóztatása után bemenjünk a
munkahelyünkre és úgy mosolyogjunk, mint máskor. Mosolyogni
illett. A létfenntartás ösztöne kormányzott bennünket,
hozzátartozóink féltése és a sajátságos szovjet illemkódex; Anna
Ahmatova a fia második letartóztatásakor megszegte a kódex
szabályait: zokogott azok jelenlétében, akik

Ljováért jöttek. Pedig általában keményen tartotta magát, még a

Szurkov elismerését is kiérdemelte:

„Döbbenetes, hogy Anna hogy tartotta magát ezekben az

években…” De csak próbáljon valaki másképp viselkedni, mikor a
kezükben a túsz… Vajon véletlen-e, hogy nemigen akadt köztünk,
aki megszegte volna a szovjet illemkódex szabályait? De O.M.
például rájuk se hederített. Ő nem tudott uralkodni magán. Tréfált,
kiabált, dörömbölt a zárt ajtókon, dühöngött, és utolsó percéig nem
győzött csodálkozni rajta, hogy mi történik itt.
Most már meggyengült az önuralmam és önfegyelmem, és rovom
ezeket a lapokat, noha megmagyarázták nekünk, hogy ügyesen kell
felemlegetni azokat az éveket, Az ilyen visszaemlékezések egyetlen
megengedett formája, ha bemutatjuk, hogy az ember minden
körülmények között a kommunizmus hűséges építője marad, és meg
tudja különböztetni a legfontosabbat, a mi célunkat, a
másodrendűtől, a saját megnyomorított, megtaposott életétől.

Hogy mennyire valószerű ez a beállítás, annál kisebb gondjuk is

nagyobb volt: minek az… Hiszen állítólag azok mondják, akik fél
életüket táborokban töltötték, akik meg a fegyenctelepre küldték
őket, jóváhagyóan bólogatnak. Egyetlenegyszer találkoztam csak
egy valódi hívével ennek a felfogásnak – áthághatatlan társadalmi
korlátok állnak közöttünk, találkozásunk csak a véletlen műve
lehetett.

– Ki a csoda már megint ez a Szolzseryicin? Folyton csak róla

beszélnek – kérdezte a vasúti fülkében a szomszédom: Pszkovba
utaztam Moszkvából, és egy egész izgatott és boldog banda kísért
ki, mert előző nap tudtuk meg, hogy Tvardovszkij végre kivívta az
engedélyt: a Novij Mir közli Szolzsenyicín kisregényét. Ahogy
ránéztem mogorva útitársamra, mindjárt tudtam, hogy láthatatlan
kapcsolat van köztünk, olyan, mint a közlekedőedények közt. Habár
nem teljesen olyan: a közlekedőedényekben csak addig ingadozik a
folyadék szintje, míg ki nem egyenlítődik, a mi kedvünk, az övé meg
az enyém pedig soha sincs egy szinten: minél magasabb az enyém,
annál apadtabb az övé, és fordítva.

Beszéltem neki Szolzsenyicinről, aztán elhangzott az ítélet: nem

kellene közölni… – Olvasta az

„Érc” című elbeszélést? Nem olyan nagy mű, de van benne

nevelőszándék… – Ellenvetéseimre azt válaszolta: – Meg kell
értenünk, hogy történelmi szükségszerűség volt. – Miért lett volna
szükségszerű? Hiszen azt mondják, véletlen volt, a Sztálin rossz
természete. – Műveltnek látszik, Marxot mégse értette meg.
Elfelejtette talán, hogy a véletlen a fel nem ismert szükségszerűség?
–
Vagyis hogy ha Sztálin nincs, akkor valaki más hajtotta volna
táborba az embereket…

Útitársam katona zubbonyban volt, váll-lap nélkül, arca sárga és

puffadt, mint azoknak, akik egész életükben az íróasztalnál ültek és
álmatlanságban szenvedtek. Karosszékhez szokott: egész testével
afelé lendült, akivel beszélgetett, s hirtelen kicsit felemelte a kezét,
mintha a szék karjára akarná tenni.

Barátaim beszélgetéséből még Paszternak nevét is kihallotta. – Arról

a Paszternakról van szó?

– Rutinosan határozott volt a véleménye Paszternak könyvének

históriájáról: durva figyelmetlenség volt. – Hogy engedhették meg…
Gondolja el, mivé fajult a dolog: külföldre küldte. Nem csípték el… –
Magát Paszternakot nem olvasta, és „nem is óhajtotta”. – Ugyan ki
olvassa? Nekem figyelemmel kell kísérnem az irodalmat… de erről
még nem hallottam… – Azt vetettem ellene, hogy Tyutcsevről se
hallott, meg Baratinszkijról se. Elővette a noteszát: – Hogy mondta,
majd tájékozódom…

Először azt mondta, hogy nyugdíjas orvos – mintha kissé korai lett
volna neki a nyugdíj –, most kisegít a rendőrségen, a fiatalkorú
bűnözőkkel foglalkozik. – Miért nem betegekkel? – Így alakult. –
Kiderült, hogy az orvosi praxis a távoli múlté, s neki munka közben,
ki tudja miért, sokszor meg kellett hallgatnia, amit a régi rendszer
hívei és ellenségei beszélnek. – De hát hol beszélgettek a régi
rendszer ellenségei? – kérdeztem, de nem kaptam választ. Mikor
nyugdíjba ment, Tallinnt választotta lakóhelyéül, járt már ott
néhányszor „szolgálati úton”, kapott is egy háromszobás lakást,
abban lakik a feleségével és a kisebbik fiával. – Sose hallottam,
hogy orvosoknak ekkora családdal háromszobás lakást osztogattak
volna – jegyeztem meg. – Előfordul –

felelte szűkszavúan.

Ha már szó esett a családjáról, mint pedagógust, beavatott a

bánatába. A két nagyobbik sikerült gyerek. Elintézi, hogy
szabadságot kapjon, és meg-meglátogatja őket: a lánya férje területi
pártbizottsági titkár, és a fia is ott dolgozik a pártbizottságon. Hanem
a kisebbik fia, aki már a háború után született, hát abból nem lesz
semmi, naplopó, ott akarja hagyni az iskolát, gyárban akar dolgozni.
– Miért mondja, hogy naplopó, ha egyszer dolgozni akar? –
kérdeztem. Kiderült, hogy a gyerek nem akar együtt lakni az apjával,
a pajtásai telebeszélték a fejét; de az még semmi, az anyját is
befolyásolja, annak se tetszik valami mostanában. – Ez mind azért
van, mert a két idősebb, hiába a származás, szükséget látott a
háború alatt. A kicsi meg bőségben nőtt fel: narancs, csokoládé. És
ez lett belőle. Kár volt világra hozni… – Azt nem tudta
megmagyarázni, hogy lesz a kommunizmusban, mikor egy gyerek
se lát majd szükséget: mind rossz útra tér? Hanem úgy látszik, a fiú
pajtásai nem felejtették el, hogy mit csinált a papa, mikor „szolgálati
úton” Tallinnban járt

Nyilvánvaló volt, hogy „Sztálin birodalmának egy maradványával”

beszélgetek. Véletlen-e, hogy a fiú fellázadt apja elleni Véletlen-e,
hogy az apának nincs kedve felkavarni a múltat, azt a „történelmi
szükségszerűséget”, amelyért annyit fáradozott? Szolzsenyicin
kisregénye próbakő: olvasőja reakciójából meg lehet ítélni a múltját
vagy a családja múltját. Még nem számoltuk fel, nem gondoltuk át a
múltat. Sokkal többen vettek részt benne közvetlenül vagy közvetve,
vagy hallgattak arról, amit tudtak, semhogy most bátran
szembenézzünk vele. Nem kétséges, hogy mit akarnak „a birodalom
maradványai”, akik most a homályban lappánganak, és segítenek a
rendőrségnek nevelni a nehezen nevelhetőket. Várják, hogy
hatalomra kerüljenek korszerűsített elvbarátaik, és ők áldásukat
adhassák az új, még ismeretlen rajra.

Akik csak hallgattak vagy szemet hunytak a történtek felett, azok is

szeretnék némileg igazolni a múltat. Rendszerint ezek vádolnak
engem elfogultsággal: maga csak az egyik oldalt látja, pedig mennyi
minden volt még, az építés, Mejerhold rendezései, Cseljuszkin és
társai expedíciói s még mi minden… Hozzátehetném, hogy volt ég
is, és voltak csillagok, de mégiscsak le kell vonnunk a tanulságot
abból, ami történt. A tizenkilencedik századi humanizmus súlyos
válságát éltük meg, összeomlott valamennyi erkölcsi értéke, mivel
csupán az ember szükségletein és vágyain, netán csak.
boldogságkereső ösztönén alapultak. S a huszadik század iskolás
szemléltető módszerrel bemutatta nekünk azt is, hogy micsoda
önpusztító ereje van a rossznak. Fejlődésében feltétlenül elérkezik
az abszurdhoz és az öngyilkossághoz. Sajnos mi már azt is tudyuk,
hogy az önpusztító rossz elpusztíthatja a földi életet is, s erről se lett
volna szabad megfeledkezni. Egyébként, akármennyit szónokolunk
ezekről az elemi igazságokról, úgyis csak az hallja meg, aki maga
nem akar rosszat Hiszen minden volt már, és vége lett, és kezdődött
elölről, csakhogy mindig nagyobb

erővel és nagyobb sugarú körben. Szerencsére én már nem látom

meg, hogy mit tartogat nekünk a jövő.

A VILLANYSZERELŐ

– Korai még megadni magunkat – mondta O.M. reggelre kelve, és

elment az írószövetségbe Sztavszkijhoz, de az nem fogadta:
legfeljebb egy hét múlva fogadhatja O.M.-et, ahogy a titkárjával
üzente, mert nyakig ül a munkában. O.M. az írószövetségből az
Irodalmi Alaphoz rohant, s ott a lépcsőn szívrohamot kapott. Hívták a
mentőt, hazahozták O.M.-et, meghagyták, hogy feküdjön.

O.M.-nek más vágya se volt: azt remélte, kivárhatja, míg Sztavszkij

fogadja, s majd az ő révén megszerzi a letelepedési engedélyt. Nem
fért a fejébe, hogy ezek a Sztavszkij-félék, akik köztünk és gazdáink
közt közvetítenek, mossák kezeiket, s mindig azt mondják, hogy
nem érnek rá, egy percük sincs… Mint Szurkov ötvenkilencben,
mikor legutóbb kiűztek Moszkvából: azt mondta, egy percet se tud
szakítani rá, hogy beszéljen az elvtársakkal az ügyemben. Engem
akkor csak a hajléktalanság fenyegetett, de Sztálin idejében élet és
halál múlt rajta.

O.M. elég jó hangulatban heverészett a „besszarábiai határon”, és

mindennap eljött hozzá az Irodalmi Alap orvosa. Vagy tíz nap múlva
elküldték az Irodalmi Alap konzultánsához, Razumova
professzorhoz, egy okos arcú nőhöz, akinek a szobájában
Nyesztyerov rajzai voltak kiakasztva.

Meglepően könnyen kiadta az igazolás, hogy O.M.-nek

ágynyugalomra és általános kivizsgálásra van szűksége, ő
természetesen nem volt köteles ismerni O.M. jogi helyzetét, de
voronyezsi és cserdinyi megpróbáltatásaink után csodálkoztunk
Razumovának, de az Irodalmi Alap többi orvosának a viselkedésén
is: mintha feltámadt volna a régi értelmiség, s az, ahogyan a
száműzőttekkel bántak.

Ekkor O.M.-nek őrült gondolata támadt, hogy ki kell játszani a sorsot,

és bármi áron ragaszkodni Moszkvához, az egyetlen városhoz, ahol
mégiscsak fedél van a fejünk felett, és eltengődhetünk valahogy. Az
zavarta meg, hogy maga az Irodalmi Alap sietett segítségére:
orvosokat küldött, törődött az egészségével. Mi lehet az oka? Talán
a funkcionáriusok közül valaki rokonszenvezik O.M.-mel, vagy talán
megijedtek a rohamtól – nehogy aztán megvádolják őket, hogy nem
segítettek rajta idejében… Teljesen elképzelhető volt egyik is, másik
is. De akárhogy is volt, az Irodalmi Alap igyekezett segíteni, amiben
tudott, és a mi körülményeink között meglepő

dolog ez: nálunk nem volt és nincs egyenlösdi, az embert csak az

illeti meg, amit megszolgált.

Megérkezett Kosztirjov, körülnézett a lakásban nagy

ajtócsapkodások közepette, közölte anyámmal, hogy néhány napot
Moszkvában fog tölteni, és elment. Hamarosan visszajött, és nyitva
hagyta a mi szobánkba nyíló ajtaját. Úgy gondoltuk, hogy
egyszerűen hallgatózik – még nálunk volt Rudakov átutazóban,
Leningrádból a Krímbe tartva –, de kiderült, hogy vár valakit. Nem
vezette be a szobájába a látogatót, hanem megállt vele a mienkben,
ahol mi a szekrény mögött ültünk. Valami vezetékről beszélt a
látogatóval. A jövevény, bizonyára villanyszerelő, azt tanácsolta,
hogy cseréltesse ki a vezetéket, s nekem még át is futott az
agyamon, hogy Kosztirjov egyre inkább otthon érzi magát. O.M.
hegyezte a fülét. – Itt valami nem stimmel – kiáltott fel hirtelen. Már
nem tudtam megakadályozni: azt hittem, megint kezdődnek a
hallncinációi, mert kiugrott a szekrény mögül, és odament a
szerelőhöz: – Minek alakoskodik, mondja meg nyíltan, mit akar,
értem jött?

– Jaj, mit csinál! – súgtam kétségbeesetten Rudakovnak, biztosra

véve, hogy O.M. félrebeszél.

De legnagyobb csodálkozásomra a villanyszerelő természetesnek

tartotta a dolgot. Még némi

szóváltás, és a vitázók megmutatták egymásnak az irataikat. Az, aki

egy perccel azelőtt még szerelőt alakított, most azt követelte, hogy
O.M. menjen vele a rendőrségre. A rémület és az öröm vegyes
érzése töltött el. Két gondolat villant fel bennem: „Jaj, csak nehogy
táborba vigyék!”, és:

„Hála istennek, nem képzelődött.”

O.M.-et elvitték a rendőrségre. Rudakov futott utána. De nem sikerult

előállítani a bűnöst a rendőrőrsön: útközben megint rájött a roham.
Kihívták a mentőket, a földszinti lakásból, Kolicsevtől, szereztek egy
karosszéket, azon hozták fel. Míg az orvos ellátta O.M.-et, a szerelő-

spicli ott ült a szobában. Mikor O.M. összeszedte magát egy kicsit,
az összes orvosi igazolását megmutatta a furcsa vendégnek. – Azt
adja ide, amin a háromszögletű pecsét van! – mondta a rendőrspicli,
s megragadva Razumova igazolását, bement Kosztirjovhoz
telefonálni. Miután megkapta az utasítást, visszajött hozzánk: –
Egyelőre csak feküdjön! – és elment.

O.M. feküdt néhány napig. Szerelőnk és váltótársai – mind civilben –

mindennap eljöttek, reggel is, este is. Rajtuk kívül jártak hozzánk az
orvosok is. Nappal O.M. egész jól szórakozott: –

De sok bajuk van velem! – és azt magyarázta, hogy ha ő idejében rá

nem jön, micsoda madár ez a szerelő, éjjel állítanak be hozzánk…
Éjjel elromlott a kedve. Egyszer felébredtem, s látom, hogy az ágy
lábánál áll, a falnál, hátravetett fejjel, széttárt karral. – Mit csinálsz? –
kérdezted! A nyitott ablakra mutatott. – Nem kéne még… ? Gyerünk!
Amíg még együtt vagyunk… – Én azt feleltem: –

Várjunk – és ő nem vitatkozott. Vajon jól tettem-e? Mennyi

szenvedéstől szabadíthattam volna meg őt is, magamat is…

Reggel kiálltuk a szerelő látogatását, aki megígérte, hogy elküldi „a

saját orvosát”. Az esti spiclit már nem vártuk meg, elmentünk
otthonról. Jahontovnál éjszakáztunk, vidítottuk egymást, ahogy
tudtuk. Másnap hazamentem, hogy összeszedjem az útiholmit, de
Kosztirjov elszaladt a rendőrségre, és ezúttal engem vittek be. – Hol
van Mandelstam? – Elutazott. – Hová? – Nem tudom… –
Megparancsolták, hogy huszonnégy órán belül hagyjam el
Moszkvát. Kosztirjov fáradozásáért megkapta az O.M. tizenhat
négyzetméteres szobáját. Még most is ott lakik az özvegye meg a
lánya. Szeretném , ha a lány olvasna az apjáról, de az ilyen szülők
gyerekei nem olvasnak, legfeljebb „munkakötelességből”, ha ők is a
Lubjanka „irodalmi részlegére” kerülnek. Akkor meg jobb, ha nem
kerül elé ez a kézirat.

Három napig lappangtunk Jahontovnál, Moszkva megye térképével

elborítva. Kimrit választottuk. Csábított bennünket, hogy a szavelevói
pályaudvar közel van Marjina Roscsához, ahol Jahontovék laktak, és
az is, hogy Kimri a Volga partján épült. Jobb egy isten háta mögötti
kisváros folyóval, mint egy isten háta mögötti kisváros folyó nélkül.
Többet nem mutatkoztunk a Furmanov utcai lakásban. Az én fivérem
meg az Ο .M. fivére ígérte, hogy kihozzák a holminkat a
pályaudvarra. Anyámat kihívattuk a körútra, hogy elbúcsúzhassunk
tőle. Mikor O.M. meglátta, kezét nyújtva ment elébe: – Isten hozta,
titkos anyósom. – Anyám csak bámult.

Június elején hagytuk el Moszkvát.

Tulajdonképpen rendkívül emberséges és elnéző volt velünk a

rendőrség: hagyták, hogy az illegálisan Moszkvában tartózkodó
beteg kiheverje a baját, aztán azt ajánlották, hogy utazzon el.
Általában nem tapintatoskodnak ennyire, de meg a betegek se
mernek ott maradni a tiltott városban.

Azonkívül a mi esetünkben törvényesen járt el a rendőrség: büntetett

előéletűeknek tilos a nagyvárosokban lakni. Én is elvesztettem a
moszkvai illetőségemet, hiszen vidékre utaztam egy elítélthez, „Az
államnak is védenie kell magát, nem?” – ahogy egyszer Narbut
mondta nekem,

Csakhogy az állam a maga védelmére egy kicsit sok olyan törvényt

hozott, amely elrekesztette az embertől.

Azon is eltűnődhetünk, hogy O.M. eltűlozta-e a betegségét, rá

akarta-e szedni az államot?

Bizonyára. Hiszen még egy teljes esztendőnyi hányódás és nyolc

hónapnyi börtön és tábor kellett hozzá, hogy a másvilágra küldjék.
Nálunk csak annak van joga nem halálos nyavalyákra panaszkodni,
aki hasznos az államnak. A politikai bűnözőknek állva kell
meghalniuk. O.M. ágyba feküdt, mikor még meg tudott állni a lábán,
és úgy viselkedett, mint azok, akiket gyógyít, ápol, kényeztet az
állam, mert szükség van rájuk. Következésképp felnagyította a
betegségét, és megpróbálta becsapni az államot. Annak pedig
nemcsak törvényes, hanem erkölcsi joga volt hozzá, hogy
védekezzen az ilyen fegyelmezetlen állampolgár ellen.

A mi államunk kétszázmillió polgárt gyámolít, nem kímélheti az olyat,

aki nem szívvel-Iélekkel szolgálja. Az állam szuverén erő, jobban
tudja, mint mi, hogy mi kell nekünk. Ha majd minden nép a mi
utunkat fogja járni, megtudja, hogy a szabadság a felismert
szükségszerűség.

VÍKENDHÁZLAKÓK

– De korán eljöttünk nyaralni ebben az évben – mondta O.M., mikor

elrejtőztünk a moszkvai rendőrség elől Szavelovóban, a Volga
magas partján álló kis településen, Kimrivel átellenben.
Satnya ott az erdő. Az állomási piacon bogyós gyümölcsöt, tejet,
darát árultak, egy volt a mérték: a pohár. Eljártunk a piactéri teázóba,
ott lapoztuk át az újságot is. „Rokkantak visszhangja” volt a neve,
olyan jót mulattunk rajta, hogy örökre megjegyeztem. A teázóban
kormozó petróleumlámpával világítottak, otthon meg gyertyát
égettünk, de O.M. a rossz szemével nem tudott olvasni a gyér
fényben. Mindnyájan épp eleget ültünk életünkben mécsvilágnál,
úgyhogy nem látunk valami jól… Meg könyvet is alig vittünk
magunkkal, mert nem akartunk ott gyökeret ereszteni, úgy éltünk,
mint az igazi nyaralók. Ideiglenes pihenő volt, arra kellett, hogy
kifújjuk magunkat és körülnézzünk.

Két vagy három utcája van Szavelovónak. Jó minőségűnek látszott

minden ház: faházak, régies kapuk és tokborítások. Érződött
Kaljazin közele, amelyet épp akkor árasztottak el. Remek rönköket
hoztak onnan, mi is szerettünk volna házat építeni magunknak. De
hogy építhettünk volna, mikor napi pénzgondjaink voltak? Szavelovo
lakói gyárban dolgoztak, de a folyó táplálta őket, halásztak, és
feketén eladták a halat. Télen melengette is őket a folyó: csáklyával
kifogták a felsőfolyásról úsztatott fát. A Volga még akkor is tápláló
dajkánk volt, de azóta rendet csináltak, s már nem tartanak el
bennünket a folyók…

Jobbnak láttuk, ha a szavelovói vonal utolsó állomásán,

Szavelovóban maradunk, nem megyünk át Kimribe, a túlsó part
kifosztott városkájába, mert az átkelés megnehezítette volna, hogy
Moszkvába jussunk. A vasút volt az utolsó szál, amely összekötött
bennünket az élettel. –

Húzódjanak meg akármilyen odúban – tanácsolta G. M., aki mindent

kipróbált, ami nálunk dukál az embernek, vagyis a tábort meg az
utána következő jogfosztottságot –, csak a vasútvonaltól ne
tágítsanak: legalább a vonatfüttyöt hallhatják…

Úgy vonz a tiltott város, mint a mágnes. A tilos várostól százöt

versztányira kezdődött az az övezet, ahová már adtak letelepedési
engedélyt, s itt, a vasútvonal mentén minden helységben
hemzsegtek a volt táborlakók és száműzöttek. A helybéliét
„százversztásoknak” hívták őket, a nőket

még pontosabb szóval „százötösöknek”73. Paraszkeva-Pjatnyica, a

vértanú jutott eszükbe a százötről. Megmondtam Annának, és be is
került a szó egy hosszabb költeménybe. De én nem Szavelovóban
hallottam, hanem Sztrunyinóban, ahová O.M. letartóztatása után
költöztem. Így neveztek engem a munkások a textilgyárban, ahol
tizenkét előfonógépet szolgáltam ki, s nappali műszakomat
éjszakaira cserélve – mindenki szívesebben dolgozott nappal, mint
éjjel – Moszkvába rohangáltam csomagot, pénzt küldeni, vagy
felvilágosításért, amit sehol se adtak.

A moszkvai százversztások és százötösök körében különös

népszerűségnek örvendett Alekszandrov – az eszelős szabadfalu
O.M. verséből –, mert Zagorszkban átszállhattak a helyiérdekűre, s
így egy nap alatt megjárták Moszkvát, ha „intézkedni” akartak, vagy
pénzt szerezni, és estére már vissza is térhettek az utolsó vonattal
törvényes lakóhelyükre: hiszen ott kell éjszakáznia az embernek,
ahová a letelepedési engedélye szól. A helyiérdekű közbejöttével
három óra alatt meg lehetett tenni azt az utat, amely a többi vonalon
négy, négy és fél órába telt. Mikor harminchétben kezdték
másodszor is elvinni azokat, akiket egyszer már letartóztattak,
kapóra jött a szerveknek, hogy meghatározott helyeken gyűltek
össze a büntetett előéletűek; ahelyett, hogy egyenként kellett volna
összefogdosni őket, mindjárt egész városokra lesújthattak. Mivel az
ilyen vállalkozásokat „tervszerűen” bonyolították le, és számokkal
ellenőrizték, a csekások bizonyára jó néhány kitüntetést kaptak
önfeláldozó munkájukért és a terv teljesítéséért. A kiürült
mezővároskákat pedig megint csak elárasztotta a százversztások
áradata, akikre szintén lesújtottak,ha eljöttazideje.

Ki gondolta volna, hogy Alekszandrov meg a többi ilyen kisváros

nem egyéb, mint kelepce? Nem is álmodta egyikünk se, hogy
bizonyos embercsoportoknak – azoknak tudniillik, akiknek már volt
részük üldöztetésben – a módszeres kiirtása folyik. Mindenki azt
hitte, hogy az ő ügye teljesen egyéni, és az „elátkozott helyekről”
szóló történeteket ostoba locsogásnak tartotta. Moszkvában
idejében figyelmeztettek bennünket az alekszandrovi rajtaütésre, de
mi persze nem hittük el. Nem oda mentünk, mert O.M. nem akart az
eszelős szabadfalu-ba menni. – Rosszabb helyet keresve se találni
– mondta. Azonkívül kiderítettük, hogy Alekszandrovban
elképesztőek a szobaárak, s így nem léptünk a kitaposott ösvényre.

Szavelovóban rajtunk kívül nem voltak se a nyaralókban

meghúzódók, se százversztások, hacsak azt a néhány
köztörvényest nem számítjuk, akik ott várták ki, míg elül a vihar: nem
rájuk vadásztak, de ha nem volt meg a létszám, őket is elkaphatták,
nehogy csorbája legyen a tervnek. Az egyikkel beszélgettünk is a
teázóban, és nagyon értelmesen elmondta, mi az előnye
Szavelovónak Alekszandrovval vagy Kolomnával szemben, például:
– Ha egy helyen gyűlik össze az egész bagázs, úgy leszedik, mint
tejről a fölét… – Több esze volt, mint a naiv „ötvennyolcasoknak”,
akik közt sokan még a régi egyetemekről kerültek ki, és kitűnően
emlékeztek rá, hogy mindenki egyéni felelősséggel tartozik vétkeiért,
és egy bűnért kétszer nem felelhet. S mivel tudták, hogy Ők
egyáltalán nem is követtek el semmit, egyre remélték, hogy kivívják
igazságukat – hisz csak nem tarthat örökké! –, hanem ehelyett a
Fekete Maruszjának vagy Fekete varjúnak becézett fedett
teherautóban találták magukat.

Negyvennyolc és ötvenhárom között megint szemtanúja lehettem a

„százversztás drámának”, szerény dráma volt, semmi lenyúzott bőr,
tömegsír, ólom és kínzás, amivel úgy elhalmozott bennünket a mi
korunk. Uljanovszkban laktam, és láttam, milyen gondosan
megtisztítják a várost 73

Oroszul: sztopjaínyicc.

mindazoktól, akik büntetve voltak. Egy részüket mindjárt elvitték,

másoktól elvették a tartózkodási engedélyt, azok aztán kiözönlöttek
a százversztás övezetbe. Ott Melikesz városa volt népszerű. Oda
ment az én hegedűs ismerősöm is, egy O.M. korú férfi, a pártnak és
a proletárzenészek szervezetének74 volt tagja, valaha ő csinálta
Brjuszov nővérével a zenepolitikát. Harminchétben táborba került,
leült nyolc vagy tíz évet, és a negyvenes évek végén Uljanovszkban
kötött ki.

Eszeveszett boldogságában, s úgy vélve, hogy ami volt, elmúlt –

hányszor fenn nem akadtunk mindannyian ezen a horgon! – új életet
akart kezdeni, megnősült – régi felesége meg a gyerekei idejében
„elhatárolták magukat” tőle –, elvette egy derék kolléganőmet, és
elhelyezkedett a zeneiskolában, Új gyereke, egy magas homlokú
kisfiú, szintén vonzódott a hegedűhöz, és a boldog apa arról
ábrándozott, hogy hegedűst nevel belőle. Sokszor mondta nekem,
hogy nincs nagyobb öröm, mint a művészettel, a művészetért élni, s
a marxizmus klasszikusait idézte hozzá.

Hároméves lehetett a fia, mikor behívták a rendőrségre, elvették a

tartózkodási engedélyét, és utasították, hogy huszonnégy órán belül
hagyja el a várost. Véletlenül épp aznap néztem be hozzájuk,
mindjárt láttam az arcukon, hogy mi történt, s így lettem a
bizalmasuk, mert az ilyesmit eltitkolták az emberek, különben a
családjuk látta volna kárát.

Még aznap éjjel elment a hegedűs Melikeszbe. Kivett egy zugot, és

még néhány hegedű- és zongoratanitványt is szerzett. Hamarosan
elkezdődtek a letartóztatások a Melikeszbe özönlött valahai
táborlakótömegek körében is. Kisvárosban gyorsan elterjed az ilyen
hír: a lakásadó háziasszony nem tartja magában, elmondja a
szotnszédasszonynak, hogy éjjel elvitték a lakóját. A letartóztatások
jelezték, hogy Melikesz dugig megtelt gyanús elemekkel, és a helyi
hatóságok valóra akarják váltani a város megtisztításának tervét,
Mindenki rohant a rendőrségre kijelentkezni, s az állomást
elárasztották a menekülők. A hegedűs is kimódolta, hogy még
idejében elfusson a veszélyes városból. Attól fogva Sztálin haláláig,
vagyis több mint két évig le s fel kóborolt a Volga mentén,
valamennyi vasútvonalon, városról városra vándorolt, még
Szizranyba is eljutott. Némelyik helyen egy kuckót se talált, ahol
meghúzhatta volna magát, úgy tele volt minden szökevényekkel;
máshol meg nem kapott tartózkodási engedélyt. Megesett, hogy
letelepedett, még órákat is szerzett a helyi zeneiskolában, de akkor
egyszer csak hírül vette, hogy itt is kezdődnek a letartóztatások,
szedte a sátorfáját, és elmenekült. Vándorlása közben néha átment
Uljanovszkon, és éjjel belopakodott a feleségéhez. Nappal nem mert
mutatkozni az utcán vagy bekopogtatni a feleségéhez, mert a
szomszédok tüstént feljelentették volna. Rettegett, fogyott, köhögött,
és megint csak odébbállt a hegedűjével. És minden városban
kezdődött elölről az egész. Még Moszkvába is elment panaszkodni a
Művészbizottsághoz – ahol még emlékeztek rá hogy képesítés
nélkül veszik fel az embereket a zeneiskolákba, ő meg, az ő
végzettségével, munka nélkül van… Megígérték, hogy intézkednek,
de abban a városkában, ahol le akart telepedni, megkezdődtek a
letartóztatások, és ő

elszökött. Még azt se sikerült megtudnia, hogy vajon állták-e a

szavukat a moszkvai hivatalnokok vagy se.

Sztálin halála után mint rokkantnak megengedték neki, hogy

visszamenjen Uljanovszkba a feleségéhez. Otthon halt meg, de a
fiát nem tanította hegedülni. Még a közelébe se mert menni a
kisfiúnak, félt, hogy ráragasztja a tüdőbaját, amit az isten háta
mögötti városkákban szerzett, mikor az életéért vándorolt.

74

RAMP – hasonló a proletárírókat tömörítő RAPP-hoz.

A hegedűsnek minden kedvezett: az egy helyben lakó feleség, akit

nem dobtak ki az állásából, mert sikerült titokban tartania amúgy
sem törvényes házasságát, aztán a tapasztaltsága – mindig
idejében megorrontotta a veszélyt, de még a nemzetisége is:
akkoriban a zsidókra75 irányult a fő

csapás. A hegedűjével megkereste azt a falat kenyeret – igen, egy

falat kenyeret, és semmi egyebet, de az nagyon fontos volt.
Általában a zenészek kevesebbet szenvedtek, mint a más
foglalkozásúak.
De őt csakis a kifogyhatatlan energiája mentette meg. Sokan az ő
helyében ott maradtak volna Melikeszben, míg le nem tartóztatják
őket: „Úgyse lehet elbújni előlük!” De csak azért menekült meg, hogy
hazamenjen meghalni. Hiszen ez is nagy-nagy boldogság!

A sikeres hegedűsről mindig eszembe jutott, hogy mi várt volna

O.M.-re, ha túléli, és visszajön a táborból. Ha megsejthettük volnt
sorsunk valamennyi lehetséges változatát, nem szalasztjuk el
normális halálunk utolsó lehetőségét, azt a nyitott ablakot negyedik
emeleti lakásunkban, a Furmanov utcai íróházban, Moszkva
városában.

Voronyezs csoda volt, a csoda vezérelt oda bennünket, de a csodák

nem ismétlődnek.

LÁBA HIZLALJA A FARKAST

Gyerekkoromban, ha a francia forradalomról olvastam, gyakran

eltöprengtem rajta, bogy meg lehete úszni a terrort. Most már
biztosan tudom, hogy nem. Aki beszívta azt a levegőt, annak vége,
még ha véletlenül életben marad is. Aki meghalt, az persze meghalt,
de a többiek is – a hóhérok, az ideológusok, a cinkosok, a
tömjénezők, azok, akik szemet hunynak, és azok, akik mossák
kezeiket, de még azok is, akik éjjel csikorgatják a fogukat – mind a
terror áldozatai. A lakosság minden rétege, attól függően, hogy
mennyire sújtotta a terror, súlyosan megbetegedett a rétegére
jellemző

tünetekkel, s még most se gyógyult meg, még mindig beteg, még

mindig nem alkalmas a normális állampolgári létre. Örökletes a
betegség, a fiák bűnhődnek az apák vétkeiért, s talán csak az
unokák gyógyulnak lassan-lassan, pontosabban náluk más alakot ölt
a betegség.

Melyik csirkefogó mondta, hogy nálunk nincs elveszett nemzedék?

Óriásit hazudott, és ez is a terror eredménye. Hiszen nálunk egyik
nemzedék pusztult a másik után, de ez a folyamat egész más, mint
amilyen Nyugaton volt. Mindenki dolgozott, küzdött a pozíciójáért,
remélte, hogy megússza, s igyekezett csak a tennivalóira gondolni.
Az ilyen időkben valóságos kábítószer a napi tennivaló. Minél több
van belőle, annál jobb. El kell merülni benne, akkor gyorsabban
telnek az évek, s csak szürke káprázat maiad belőlük az
emlékezetben. Az én nemzedékemből csak keveseknek maradt
világos a fejük és az emlékezetük. O.M. nemzedékéből mindenkit
korai agyér-elmeszesedés sújtott.

Ez mind igaz, de mindennek ellenére nem győzök csodálkozni, hogy

milyen ellenállók vagyunk. Sztálin halála után Zsenya testvérem
egyszer azt mondja nekem: – Még nem is tudjuk, hogy min mentünk
keresztül – és ez igaz. A minap utazom a zsúfolt autóbuszon. Mellet-
tem szorong egy öregasszony, és teljes súlyával a karomra dől. –
Nehéz vagyok, ugye? – kérdezte hirtelen. – Egyáltalán nem –
feleltem. – Hiszen bennünket igen kemény fából faragtak. – Kemény
fából? – nevette el magát az öregasszony. – Bizony, kemény fából.
De milyen igaz! – mondta valaki más, és az is elnevette magát. Egy
pillanat, és valamennyi utas utánunk mondta: – Kemény fából 75

1951-ben Sztálin orvospert rendezett, saját orvosait megvádolva,

hogy az életére törnek, s mivel sok volt köztük a zsidó, a más
foglalkozású zsidókat is tömegestül dobták ki az állásukból, sokakat
kivégeztek, és felkészültek rá, hogy a moszkvai zsidókat kitelepítik.
Ekkor lőtték agyon Perec Markist, a zsidó költőt is.

faragtak bennünket… – de ekkor megállt az autóbusz, mindenki az

ajtóhoz nyomakodott, és már a napi tennivalóval foglalkoztak, vagyis
lökdösték egymást. Ahogy jött, úgy el is múlt a megvilágosodás:
hiszen bennünket csakugyan kemény fából faragtak, különben nem
éltük volna túl, ami osztályrészünkül jutott.

Abban az időben, amit „Jezsov-korszaknak” nevezünk, hullámokban

folytak a letartóztatások, voltak hullámhegyek, és voltak
hullámvölgyek: meglehet, hogy épp csak nem volt már hely a zsúfolt
börtönökben, de nekünk, akik még szabadlábon voltunk, olykor úgy
tetszett, hogy a legnagyobb hullám már levonult, itt az apály…
Valahány per, annyi megkönnyebbült sóhaj: na, ezzel vége! S ez azt
jelentette: hála Istennek, úgy látszik, megúsztam. De aztán feltámadt
az új hullám, s ugyanazok nagy sietve cikkekben átkozták el „a nép
ellenségeit”. Mi mindent össze nem írtak azokról, akiket már
agyonlőttek, majd őket magukat is agyonlőtték. – Sztálinnak le se
kell vágni a fejeket – mondta O.M. –, lerepülnek azok maguktól is,
mint a pitypang bolyha. – Úgy emlékszem, akkor mondta először,
mikor elolvasta a Kosszior cikkét, és utána megtudta, hogy
akármilyen cikkeket írt, őt magát is letartóztatták.

Harminchét nyarán „víkendházlakók” voltunk, és nyáron mindig

könnyebb az élet, ahogy O.M.

mondogatta. Moszkvába is elég gyakran bementünk, néha még

ismerősök nyaralójában is elidőztünk. Paszternaknál is voltunk
Peregyelkinóban. – Azt hiszem, Zina bélest süt – mondta
Paszternak, és lement tájékozódni, de szomorúan jött vissza –, nem
eresztettek bennünket Zinához… Néhány év múlva, mikor
Taskentból jövet felhívtam Paszternakot, Zina azt mondta nekem: –
Csak ne jöjjön ki Peregyelkinóba, nagyon kérem… – Többet nem is
telefonáltam, de Paszternak, ha néha találkoztam vele a
Lavrusenszkij utcai ház közelében, ahol sokáig laktam Vaszilisza
Sklovszkajánál, néha bejött hozzám, ő volt az egyetlen ember, aki
meglátogatott, mikor értesült O.M. haláláról.

Mikor utoljára jártunk nála O.M.-mel Peregyelkinóban, kikísért

bennünket az állomásra, és sokáig beszélgettünk a peronon, egyik
vonatot a másik után engedtük el. Paszternak még mindig a hatása
alatt

volt a Sztálin-féle telefonbeszélgetésnek, és panaszolta, hogy nem

tud verset írni, merthogy nem tudta kicsikarni tőle a személyes
találkozást. O.M. együttérzően nevetgélt, én meg csodálkoztam. A
háború után mintha elmúlt volna Paszternaknak ez a lidércnyomása.
Mindenesetre már nem emlegette, mikor velem beszélgetett. A
regényt már régen tervezte, mert valahányszor találkoztunk, még a
háború előtt, mindig mondta, hogy prózát ír „mindannyiunkról”…
Valószínűleg az idők folyamán többször is változott a regény
szemlélete, magán a regényen is látszik. Olyan idők jártak, hogy ide-
oda kaptak az emberek, nem tudták, melyik oldalon van az igazság.
Sklovszkij azokban az években is világosan látott, de remélte, hogy
nem terjednek túl a letartóztatások „az ő házuk táján”. Így is
osztályozta a dolgot: mikor Kolcovot vitték el, azt mondta, hogy ez
nem érint bennünket, de ha értelmiségieket tartóztattak le csak úgy,
az megrázta.

Azért szeretett volna megmaradni, hogy „tanú” lehessen, de mire

vége lett annak a kornak, már mind megöregedtünk, és elveszítettük
azt, ami „tanút” csinál az emberből: a szemléletünket és azt, hogy
megértsük a dolgokat. Sklovszkijjal is ez történt.

Ljova Brunyi pénzt dugott O.M. zsebébe, és azt mondta: – Kinek kell
ez az átkozott rendszer! –

Marietta úgy tett, mintha nem is hallott volna a letartóztatásokról: –

Kit tartóztatnak le? És miért?

Lelepleztek egy összeesküvést, megfogtak öt embert, és a bágyadt

entellektüelecskék visítanak… –

A tulajdon lánya kiabálta a fülébe, hogy mi történt a Tretyjakov

családdal, de Marietta jótékony süketségébe menekült, és nem
értette. Adalisz nem merte megengedni, hogy nála éjszakázzunk,
ami egészen természetes dolog, csakhogy még komédiázott is
hozzá: – Miért nem mennek haza? Én is magukkal megyek, és ha
jön a rendőrség, majd én megmagyarázom nekik… Elintézem. –

Elvesztették a fejüket az emberek, ide-oda kapkodtak, mindenki

összevissza beszélt, és mentette a bőrét, ahogy lehetett. A
megfélemlítés az egyik legszörnyűbb kínzás, sohase lehet
kigyógyulni belőle.

Nem volt miből élnünk, kénytelenek voltunk segítséget kérni ettől-

attól. Azon a nyáron részben abból éltünk, amit Katajev, Zsenya
Petrov és Mihoelsz adott. Mihoelsz átölelte O.M.-et, és Markisszal
kórusban vigasztalták, ahogy csak tőlük telt, Jahontov is mindig
adott pénzt, míg csak el nem ment. O.M. mindig elment az
írószövetségbe, valahányszor bejött Moszkvába, Sztavszkijjal
szeretett volna beszélni, de az kitért a találkozó elől, helyettesére,
Lahutira bízta O.M.-et.

Lahuti szívvel-lélekkel azon volt, hogy tehessen valamit O.M.-ért.

Még a csatornához is elküldte hivatalosan, az írószövetség nevében,
és rimánkodott, hogy írjon már egy akármilyen kis verset az
építkezésről. Hát azt a versikét dobtam én be a tűzbe Anna
jóváhagyásával. Mellesleg, nem érték volna be azzal a csatorna-
verssel: O.M. csak a tájképet bírta kisajtolni magából.

AZ EST ÉS A TEHÉN

Mi is meg akartunk menekülni. Minden ember meg akar menekülni.

Csak a Kelet vállalja a tűzhalált, mi mégiscsak európaiak vagyunk,
mi nem akarunk önként a tűzbe ugrani. Két tervünk volt a
menekülésre, az egyiket én eszeltem ki, a másikat O.M. Csak egy
közős tulajdonság fűzte össze a kettőt; teljesen kivihetetlenek voltak.

Az én tervem a tehén volt. A mi országunkban, ahol minden

kenyérkereseti forrás államosítva van, két lehetőség nyílik a
független életre: a koldusbot és a tehén. A koldusbotot kipróbáltuk,
kibírhatatlannak bizonyult. A koldustól mindenki elhúzódik, senki se
akar alamizsnát adni, annál kevésbé, mivel maguk is alamizsnaként
kapják, amit keresnek, az állam kegyelméből…

Oroszországban valaha sajnálta a nép „azokat a szerencsétlen”

rabokat, fegyenceket, és az értelmiség kötelességének tartotta, hogy
támogassa a politikai száműzőtteket, de az „elvont humanizmussal”
ez is letűnt. És végül már féltek tőlünk az emberek: mi nemcsak
koldusok voltunk, hanem pestisesek is. Mindenki félt a másiktól,
hiszen a következő éjjel eljöhettek a legsikeresebb emberért is, aki
épp most írt cikket a Pravdában „a nép ellenségei” ellen. Mindegyik
letartóztatás láncreakciót váltott ki: elvitték a rokonokat, az
ismerősöket, azokat, akiknek a telefonszáma benne volt a
letartóztatott noteszában, azt, akivel tavaly együtt szilveszterezett,
és azt, aki odaígérkezett, de megijedt, és nem ment el… Minden
összejöveteltől, minden beszélgetéstől féltek az emberek, hát
mitőlünk hogyne húzódtak volna el, mikor bennünket már utolért a
pestis. És mi is úgy éreztük, hogy terjesztjük a pestist. Nekem csak
egy kívánságom volt, hogy bebújhassak a sarokba, és ne is lássak
senkit, hát ezért álmodoztam én a tehénről. Ez volt a narodnyik
irodalomnak az a bizonyos

„utolsó tehénkéje”, amit a paraszt a szarvánál fogva elvonszolt a

piacra eladni. A mi sajátságos gazdasági életünknek hála, egy tehén
hosszú évekig biztosíthatta egy egész család megélhetését.

Millió és millió család kicsi házakban húzódott meg, egy darab rossz
kis földből éltek, amely krumplit, uborkát, káposztát, céklát, répát és
hagymát termett, meg a tehénből. A tejhozam egy része elment
szénavásárlásra, de mégis maradt annyi tej, hogy leöblíthessék vele
a káposztalevest. A

tehén függetlenséget ajándékoz az embernek, lazíthat egy kicsit,

csak a kenyérért kell megdolgoznia. Az állam még ma se tudja,
mitévő legyen a régi világnak ezzel a bőgő és tejelő

maradványával. Ha ad szénát a tehén számára, az emberek

lazsálnak, a kolhozban csak annyit dolgoznak, amennyit feltétlenül
muszáj, ha elveszi a tehenet, felfordul éhen a nép. Hol tilos a tehén,
hol meg szabad. De egyre kevesebb van: nincs már erejük az
asszonyoknak, hogy védelmezzék szarvas kincsüket.

A tehén megmentett volna bennünket, és én hittem, hogy meg tudok

tanulni fejni. Elmerülünk, feloldódunk a tömegben, soha ki nem
jövünk a házból, megülünk a négy fal közt… De a viskó meg a tehén
hatalmas tőkebefektetést igényel, most se győzném pénzzel. Jártak
hozzánk asszonyok Szavelovóban igen-igen olcsó boronafát kínálni,
összefutott a nyál a szánkban, olyan étvágygerjesztőén ecsetelték
az erős, tojássárgája színű falakat. Csak az oldódhat fel a
tömegben, aki beleszületett, s egy ütött-kopott, lyukas tetejű viskót
meg egy kidőlt-bedőlt kerítésű telket örökölt éhen halt nagyanyjától.
Nem lehetetlen, hogy a kapitalista országokban akadtak volna
különcök, akik összegyűjtik a száműzött költőnek a parasztházra
meg a tehénre valőt, de nálunk kizárt dolog. Bűnt követ el, aki
segítséget szervez és pénzt gyűjt a száműzöttnek, rövid úton
táborba kerülhet maga is.

O.M. nem lelkesedett a tehén-tervért, nem volt rá pénz, de az ötlet

se tetszett neki: – Az ilyen vállalkozásokból sohase sül ki semmi jó…
– Az ő terve homlokegyenest ellenkező volt: ő ki akart emelkedni a
tömegből. Úgy gondolta, hogyha kiharcol magának az
írószövetségben egy „szerzői estet”, akkor nem merik megtenni,
hogy ne adjanak neki valami munkát. Még mindig azt az illúziót
táplálta, hogy verssel bárkit legyőzhet és meggyőzhet. Még
ifjúságából maradt – valaha azt mondta nekem, hogyha ő verset ír,
senki semmit meg nem tagad tőle. Bizonyára így is volt, boldog
fiatalsága volt, óvták és becsülték a barátai. De persze a
harminchetes esztendő Moszkvájába lehetetlenség volt átplántálni
azokat a kapcsolatokat. Az a Moszkva nem hitt semmit és
semmiben.

Az volt a jelszava, hogy mindenki mentse a bőrét, ahogy tudja.

Fütyült a világ minden értékére, de a versekre aztán legkivált.
Tudtuk, de O.M. rendkívül tevékeny ember volt, nem tudott ölbe tett
kézzel ülni. De nemcsak erről volt szó: lába hizlalja a farkast, s neki
haláláig nem adatott meg, hogy megpihenjen.

Lahuti kapott az est-ötleten. Ő is úgy gondolta, hogy megmentheti

O.M.-et. De hát mit tudok én Lahutiról azon kívül, hogy barátságos
és figyelmes volt? Semmit a világon… De abban az elvadult
légkörben csodának tűnt a kedvessége. Se Sztavszkij, se Lahuti
nem dönthetett önállóan a szerzői est dolgában. Odafenn dőlt el
minden. Szavelovóban vártuk az országos jelentőségű

kérdés eldöntését, s nagy ritkán benéztünk az írószövetségbe, hogy

megtudakoljuk a legfelsőbb fórum véleményét. Egy ilyen látogatás
alkalmával O.M. az írószövetség folyosóján beszélgetett Szurkovval,
s mikor kiment az utcára, talált a zsebében háromszáz rubelt. Úgy
látszik, Szurkov alattomban beletette a zsebébe. Nem mindenki
merte volna megtenni, nagy kellemetlenség támadhatott volna
belőle. Ha majd meglatolják Szurkovot, emlékezzenek meg erről a
pénzről: ez az a hagymafej, amibe bele kell kapaszkodni, hogy a
Szűzanya a mennyországba vigye a bűnöst.

Csak nem tűzték ki a szerzői est napját. Egyszer csak telefonáltak

az írószövetségből Zsenya fivéremnek. Érdeklődtek, hol tehet
megtalálni O.M.-et, és lehet-e azonnal értesíteni, hogy másnap lesz
az estje. A távíró úgy működött, ahogy neki tetszett, Zsenya nem
merte rábízni magát. Rohant

a pályaudvarra, és az utolsó vonattal kijött hozzánk Szavelovóba.

Egy pillanatra biztosan ő is hitt a versekben és az estben.

Másnap bementünk Moszkvába, és a mondott időpontban meg is

érkeztünk az írószövetségbe.

A titkárnők még ott ültek a helyükön, de az estről senki se tudott:

igen, igen, mintha hallottak volna róla, de hogy mit, arra nem
emlékeznek… A klubban minden ajtó zárva. Plakátfélét se láttunk
egyet se.

Most már csak azt kellett megtudnunk, hogy vajon kiküldték-e a

meghívókat. Sklovszkij nem kapott, de azt tanácsolta, telefonáljunk
valamelyik költőnek, sokszor csak a szakosztály tagjainak küldenek
meghívót. Aszejev telefonszáma volt kéznél. O.M. felhívta, és
megkérdezte, hogy kapott-e meghívót, majd elsápadt, és letette a
kagylót. Aszejev azt felelte, hogy hallott valamit fél füllel, de most
nem ér rá beszélgetni, siet a Nagy Színházba a Hópelyhecskére…
Azt már nem kockáztatta meg O.M., hogy más költőknek is
telefonáljon.

Sohase fejtettük meg a szerzői est rejtélyét. Csakugyan az

írószövetségből telefonált valaki, de nem tudni, ki. Talán a
személyzeti osztály, mert a titkárnők, akik általában ilyesmivel
foglalkoznak, nem kaptak utasítást, habár hallottak valamit. Ha a
személyzeti osztály volt, mit akar O.M.-tol? Az is megfordult a
fejünkben, hogy így csalták el O.M.-et Szavelovóből, mert le akarták
tartóztatni, de még nem kapták meg a jóváhagyást valami
főnökségtől, netán magától Sztálintól, mivel az előző
ügyben is tőle kapták az utasításokat. Az agyonhajszolt csekisták
munkájának megkönnyítésére nemegyszer valami hivatalba hívták
az embert, és onnan vitték a Lubjankába. Sok ilyen esetről
beszéltek. Nem volt értelme találgatni, hogy és mint történt a dolog,
minek temetné el magát az ember időnek előtte. Visszatértünk
Szavelovóba, és továbbra is úgy tettünk, mintha nyaralnánk.

Összeomlott mind a két menekülési terv: az „est” recsegve-ropogva,

a tehén szép csendesen.

Most már álmainkban sem szerepelt a menekülés.

Ami a Hópelyhecskét illeti, hát persze hogy épp ezt az operát

említette Aszejev. Az az irányzat, amelyhez Aszejev is tartozott, illő
hódolattal adózott a kereszténység előtti Oroszországhoz húzó
hajlamoknak. De ahhoz már lusták voltunk, hogy megtudakoljuk, mit
játszottak aznap este a Nagy Színházban, s vajon nem csukott-e
már be nyárára. Mesélték, hogy Aszejev öregségére
elmagányosodott, elhagyatottan élt. Ő úgy magyarázta ezt a
magányát, hogy a személyi kultusz ellen harcolt, azért veszítette el
társadalmi állását. Kocsetovról is azt írják az elvbarátai a kritikákban,
hogy harcolt a személyi kultusz ellen. Kiderül, hogy nálunk
egyetlenegy sztálinista se volt, és mindenki hősiesen harcolt. Én
viszont tanúsíthatom, hogy egy ismerősöm se harcolt, mindenki csak
azon volt, hogy minél kevésbé legyen feltűnő. Aki tisztességes
maradt, az mind így tett. Ahhoz is bátorság kellett.

A RÉGI BARÁT

A meghiúsult szerzői est esete nem törte meg O.M.-et: – Halasszunk

őszre mindent – mondta.

Júliusra, szokás szerint, elnéptelenedett Moszkva, ezért nem is

szőttünk menekülési terveket, csak töprengtünk, hogy hogyan
húzzuk ki őszig. O.M. kijelentette: – Foglalkozni kell valamivel az
embernek, látod, most koldusok vagyunk… – S javasolta, hogy
utazzunk Leningrádba.
Azelőtt állandóan beszélgettünk O.M.-mel. Bizonyos szavai és
gondolatai belevésődtek az emlékezetembe. De az utolsó évben
már nem tagolt szavakat váltottunk, szinte csak módosító
szócskákat. Miről is beszéltünk? Semmiről: „fáradt vagyok, hadd
feküdjek le… nem bírok menni…

mégiscsak kéne csinálni valamit… sebaj, majd kialakul… most már

mindig így lesz… Istenem!…

kit vittek el?… már megint?…”

Mikor kibírhatatlanná válik az élet, úgy rémlik, hogy sohase lesz

vége ennek az egész rémségnek. Mikor Kijevet bombázták, rájöttem
hogy igenis elmúlik egyszer, ami elviselhetetlen, de akkor még nem
fogtam fel egészen, hogy olykor csak az ember életével együtt múlik
el. Hanem Sztálin terrorjáról tudtuk, hogy lanyhulhat vagy erősödhet,
de soha el nem múlik. Miért is múlna el?

Mi okból? Mindenki el van foglalva, mindenki teszi a dolgát, mindenki

mosolyog, mindenki zokszó nélkül teljesíti a parancsokat, és megint
csak mosolyog. Ha nem mosolyog, az a félelem vagy az
elégedetlenség jele, azt pedig senki se meri megvallani: ha fél
valaki, bizonyára van valami takargatnivalója, nem tiszta a
lelkiismerete… Aki állami szolgálatban állt, márpedig nálunk a
legkisebb boltos is csinovnyik, felelős ember, vidám, joviális képet
vágott: nem tartozik rám, ami itt megy, nekem felelősségteljes
munkám van, a fülem se látszik ki belőle… hasznot hajtok az
államnak, hagyjanak békén, én ártatlan vagyok, mint a ma született
bárány… ha elvitték a szomszédot, hát nyilván volt valami a füle
mögött… Csak otthon vettük le az álarcot, de még ott se mindig:
hiszen a gyerekek előtt is titkolni kellett, hogy félünk, Isten őrizz, még
kikottyantják az iskolában… Sokan annyira alkalmazkodtak a
terrorhoz, hogy még hasznot is húztak belőle: természetes dolognak
számított, ha valaki elvitette a szomszédját, és elfoglalta a lakását
vagy az állását. De az álarcnak csak mosolyogni illett, nevetni nem:
a vidámság szintén gyanús volt, és felkeltette a szomszédok
érdeklődését – ugyan mit nevetnek ezek? Talán gúnyolódnak!… A
természetes vidámság a múlté, már nem kapjuk vissza.
Leningrádba utaztunk. Lozinszkijt egy Luga környéki, magában álló
víkendházban találtuk meg. Rögtön adott ötszáz rubelt, azon
visszautazhattunk Szavelovóba, és a nyár végéig kifizethettük a
nyaralót. Mi volt az az ötszáz rubel? Nálunk sohase voltak stabil
árak, szakadatlanul változtak, s ugrándozásukban semmiféle logikát
nem tudtunk felfedezni. A szabadpiacon van törvényszerűség az
árak ingadozásában, ahogy a pénz értékének emelkedésében vagy
csökkenésében is; de a tervgazdálkodás titokzatos rezgéseiben az
ördög se ismeri ki magát: gondoltak egyet, felemelték az árakat,
megint gondoltak egyet, leszállították… Ráadásul a százaknak meg
az ezreknek, amivel dobálóztunk, valami delejes erejük volt, s hogy
ötszáz rubelt kaptunk Lozinszkijtól, nem egyszerű

koldusnak éreztük magunkat, hanem különlegesnek, mesebelinek,

aki en gros gyűjti az alamizsnát.

És úgy is volt, mert az egyszerű koldus kopejkákat kapott, kenyérre,

s azt a legkisebb pénzegység négyszeresével számolták, de minden
egyébre ugyanannak a több százszorosa kellett.

Lozinszkijnál ebédeltünk. Lozinszkij mókázott, O.M. sziporkázott az

ifjabb nemzedék komoly pillantásainak kereszttüzében, és mind a
ketten torkuk szakadtából nevettek, mint a Költőműhely idejében.
Ebéd után O.M. meg Lozinszkij bement a szobába, O.M. sokáig
verteket olvasott fel.

Lozinszkij egészen felélénkülve kísért ki bennünket az állomásra. Az

erdőn át vitt az út, de már a népes utcákon nem mertünk együtt
mutatkozni: hátha meglátja valaki Lozinszkijt egy gyanús idegennel !
Hát még ha egy írószövetségi taggal találkozunk, aki látásból ismeri
O.M.-et! Nem akartuk bajba keverni Lozinszkijt, így hát elváltunk az
erdő szélén.

Úgy alakult, hogy Ahmatova, Lozinszkij és O.M., akik a kilencvenes

években születtek, a harmincas években egyszer csak a legidősebb
értelmiségi nemzedék lettek, mivel a náluk idősebbek addigra már
elpusztultak, emigráltak vagy teljesen tönkrementek. Hármójukat
már nagyon korán öregnek tekintette a környezetük, viszont az
„útitársak”, Kaverin, Fegyin, Tyihonov

és a hozzájuk hasonlók sokáig kisfiúnak számítottak, pedig alig

néhány évvel voltak fiatalabbak náluk. Babel nem csatlakozott se az
öregekhez, se a fiatalokhoz, ő különálló ember volt. O.M. és
Lozinszkij, mintegy elébe sietve a közvéleménynek, nagyon hamar
megöregedett.

Huszonkilencben, mikor O.M. a Moszkovszkij Komszomolec nevű

újság szerkesztőségében dolgozott, a Tveri utcában, ahol egy
varieté is volt, a színházi jegyszedő, látva, hogy keresek valakit, azt
mondta: – A büfébe ment a bácsika. – Még nem volt negyvenéves a
bácsika, de már rendetlenkedett a szíve. Erről jut eszembe,
Ehrenburg csak kitalálta, hogy O.M. kis növésű volt. Én magas sarkú
cipőben jártam, de legfeljebb a füléig értem, pedig átlagos
középtermetű nő vagyok.

Ehrenburg mindenesetre alacsonyabb volt O.M.-nél. És csenevész

se volt O.M., épp hogy inkább széles vállú. Valószínűleg Ehrenburg
emlékezetében a krimi kép élt, a sovány, kiéhezett O.M., és hát a
zsurnalisztikus ellenpontozáshoz, – milyen gyönge, ártalmatlan lény,
és mit tettek vele! –

a törékeny kis ember alakja kellett, egy olyan jellegzetes kifinomult

zsidó, amilyen a zongorista Askenazi volt. De O.M. még csak nem is
hasonlított Askenazira, ő sokkal robusztusabb alkat volt.

O.M.-nek rossz volt a szíve, nem bírta a mi életünk iszonyú terhét,

de tulajdonosának zabolátlan természetét se. Lozinszkijra pedig a
titokzatos elefantiázis sújtott le, amelynek a Bibliában a helye, nem a
leningrádi hétköznapok között. A keze, a nyelve, az ajka a szemünk
láttára dagadt kétszeresére. A húszas évek közepén, mikor először
találkoztam vele – eljött hozzánk a Morszkaja utcába –, mintha már
érezte volna, hogy megbetegszik, és arról beszélt, hogy a
forradalom óta minden olyan nehéz lett, a legkisebb erőfeszítésbe,
beszélgetésbe, összejövetelbe, sétába belefáradnak az emberek, ő
is, akárcsak O.M., addigra már megjárta a börtönt, és ő is azok közé
tartozott, akiknél otthon mindig ott állt az összecsomagolt
börtöntarisznya. Többször is elvitték, egyszer azért, mert a
tanítványai – fordítószemináriumot vezetett valahol – csúfneveket
adtak egymásnak. Nem szerették nálunk a csúfneveket,
összeesküvést orrontottak bennük. Minden tréfacsinálót leültettek.
Szerencsére Lozinszkij felesége ismert valakit Moszkvában, és
mikor letartóztatták a férjét, nyomban elrohant a pártfogójához.
Zsifmunszkij felesége is ugyanígy tett. Ha nincs ez a véletlen, az a
hosszú kéz, aligha ússzak meg ilyen könnyen. Tulajdonképpen
kezdettől fogva rajtuk volt a kárhozat bélyege, és mindannyian
megörültünk, mikor az elsőként kitüntetett írók közt olvashattuk a
Lozinszkij nevét. Fehérholló volt köztük, de lám, megengedték a
fehér hollónak, hogy ott éljen a többi, idegen madár közt. Aztán
kiderült, hogy a kitüntetés se ment meg semmitől, akit letartóztattak,
attól elvették, és kész, de Lozinszkijnak szerencséje volt, iszonyú és
valószínűtlen betegségébe halhatott bele.

Mindnyájan megrendülve és betegen kerültünk ki a forradalom első

éveiből. Kezdetben a nőkön látszott meg, de ők mégiscsak
életerősnek bizonyultak, s bár a fél életüket átbetegeskedték,
túlélték. A férfiak mintha erősebbek lettek volna, kiállták az első
csapásokat, de tönkrement a szívük, és ritka köztük az olyan, aki
akár csak a hetvenedik évét megérte volna. Akit megkímélt a börtön
és a háború, azt az infarktus vitte el mint Tinyanovot, vagy egy olyan
valószínűtlen r

betegség, mint Lozinszkijt. S egy sincs köztünk, aki elhinné, hogy a

ráknak nincs köze a megrázkódtatáshoz. Épp eleget láttunk olyat,
hogy egy emberre lecsapott a vihar, nyilvánosan meghurcolták,
ijesztgették, fenyegették, az ördög tudja, mi mindennel, és egy év
múlva egyszer csak híre terjedj hogy egyáltalán nem szívbaja van,
hanem a legközönségesebb rákja. Meg kell hagyni, hogy rendesen
megtépáztak bennünket. Csak a szenvtelen statisztika állítja
állandóan, hogy

egyre növekszik az átlagos életkor. Bizonyára a nőké és a

gyerekeké, mert az én asszonyi fajtámnak, úgy látszik, csakugyan
hét élete van.

A PÁRTON KÍVÜLI TÁNYA

Jevgenyij Emiljevics, O.M. bátyja, a Sziverszkaja utcában lakott a

családjával. Lozinszkijtól hozzá mentünk, mert O.M. látni akarta az
apját. A bátyjával nemigen érintkezett. Afféle irodalmi ügynök volt,
otthagyta az orvosi pályát, kifizetődőbbnek találva az írószervezetek
körüli munkát, beszedte az Irodalmi Alap drámaíró tagjainak a
tiszteletdíját, és ehhez hasonló ügyekkel foglalkozott, utolsó éveiben
pedig átnyergelt a filmszakmába. Soha életében nem segített O.M.-
en, viszont egyre azt követelte, hogy mi vegyük magunkhoz öreg
édesapjukat. Mindig ezt hajtogatta, valahányszor találkoztunk, és írta
is, Voronyezsbe, Szavelovóba, mindenhova… O.M. Voronyezsből írt
neki egypár levelet, és nem restellt másolatot is készíteni róluk, mert
tudta, hogy a bátyja eldobja a leveleket. Ezekben a levelekben
rögzítette a viszonyukat, és kérte, felejtse el, hogy a testvére.

Jevgenyij Emiljevics egészen ötvenhatig tökéletesen el is felejtette,

és jól leteremtette, aki felőlem érdeklődött nála. Hanem az utóbbi
években nagy becsben tartja O.M. emlékét, és még hozzám is
próbált közeledni. Egyszer el is jött, és erőszakoskodott, hogy
menjek el hozzájuk.

Kereskedőszellemű átlagember, mindent elért az életben, amiről

ábrándozott: jólétet, pénzt, autót, még filmfelvevő gépe is volt, hogy
legyen mivel szórakoznia a szabad idejében. Az ilyen emberek a mi
ádáz életünkben nem a normális kereskedőmunkából élnek, hanem
ügyeskednek, és ez nem válik dicsőségükre.

O.M. az édesapján kívül unokahúgát is szerette volna látni,

Jevgenyij első házasságából való lányát, akinek anyja Szárra
Lebegyeva nővére volt. Tatyka a leningrádi blokád idején tüdőbajos
lett, és fiatalon meghalt. Én még gyönyörű kislánynak ismertem, egy
cseppet se hasonlított az apjára.

Anyai nagyanyja nevelte, a csudálatos Marja Darmolatova, annak a

lakásában lakik most is Jevgenyij. O.M. letartóztatása után Marja
nagymama titkos találkozókat szervezett nekem meg Tatykának
Lebegyeva lakásán – apja megtiltotta Tatykának, hogy találkozzon
velem. A kislány elpanaszolta, hogy apja tűzbe dobta, O.M.
verseinek másolatát, amit ő olyan nehezen szerzett.

Valami irodalmárfiúktól kapta. De akkor még kevés másolat forgott

közkézen, és a házkutatások alkalmával mindig el is vitték. Mikor
kitört a háború, Tatyka bölcsészhallgató volt, jegyben járt egy
fiatalemberrel, aki verseket írt, és nagyon tisztelte O.M.-et. A fiút
megölték az első harcokban, Tatyka pedig bolyongott az éhes
Leningrádban, s próbált valami hírt szerezni róla. Nehéz volt a
Tatyka otthoni élete, apja örökké veszekedett a nagyanyjával,
komszomolszempontok szerint leplezve le a régi világból való
öregasszonyt. Mostohaanyjától meg idegenkedett a kislány. Nem
győztem csodálkozni, hogy ez a gyerek, aki ilyen nehéz időkben és
ilyen bajos családban nőtt fel, így felülkerekedett az „új” befolyásán,
így megőrizte az új erkölcs legmagasabb rációjával legyőzött,
elfeledett, kinevetett orosz értelmiség legjobb hagyományait.

Tatyka mostohája, Tánya Grigorjevna, akinek apja a legjobb és

leghaladóbb gimnáziumok kémiatanára volt, a legértelmiségibb
értelmiségi családoknak abban a rétegében nőtt fel, amelyek még
őrizték a hatvanasok76 stílusát, és olvasták Belinszkijt és
Dobroljubovot. Tánya büszke volt 76

A 19. sz. hatvanas éveinek sílusát, vagyis az akkor kialakuló polgári

értelmiség szellemét, amelynek az úgynevezett forradalmi
demokraták adták meg az alaptónusát.

családi hagyományaira, és egy kicsit lenézte Maija nagymamát a

nemesi származásáért. Tánya külleme is a régi, demokratikus
főiskolás lányt formázta: okos arc, sima, seszínű, kontyba csavart
haj, teljesen meghatározhatatlan színű sima ruhák, amilyeneket a
leghaladóbb, forradalom előtti tanítónők viseltek. Lágy hangja volt,
és szeretett tréfálkozni. Arra volt a legbüszkébb, hogy tudta a fák,
madarak, virágok nevét, mert apja hosszú kirándulásokra vitte a
lányait, és rákapatta őket a hazai természet megfigyelésére.
Véleménye szerint Tatyka egészen más, nem demokratikus
szellemben nevelkedett, és kinevette, hogy télen nem tudja
meghatározni a fák és bokrok fajtáját.

Azon is nevetett, hogy Tatyka a bölcsészetet választotta. Csak

azokat a foglalkozásokat becsülte, amelyek hasznot hajtanak a
népnek. Mellesleg némileg megváltoztatta a hagyományos
megfogalmazást, és a kolhozok hasznáról beszélt. Az Izsák-
székesegyházban berendezett múzeumba járt Tatykával, hogy el ne
kapja nagyanyjától a vallásosságot, s egyszer valóságos dráma
zajlott le a szemünk láttára:

a kislány nem hitte el valamelyik evangéliumi textus értelmezését, és

sírva fakadt, mikor megmagyarázták neki, hogy bíznia kell a
legkiválóbb emberek kollektív tapasztalatában, hiszen azok leplezték
le a papi maszlagot, és nem kell olyan elbizakodottnak lenni. A
magyarázat szerint nem egyébre tanít az Evangélium, mint hogy
hajoljunk meg a gazdagság előtt, és az okos kislány teljesen
tisztában volt vele, hogy ez lehetetlen. Mi véletlenül éppen
Leningrádban vendégeskedtünk, és Tatyka titokban elszaladt O.M.-
hez megtudakolni, hogy kinek van hát igaza, a nagymamának vagy
mostohájának és apjának. Valószínűleg ezekben a napokban került
közel a nagybátyjához.

Tányának, apai örökségképp, tekintélyes összeköttetései voltak a

párt vezetőrétegével. Natasa testvérével mindjárt a Forradalom
kezdetén elárvultak, és Jenukidze gondoskodott róluk, akit ők

„Vörös Ábelnak” neveztek. Gondolom, régi, pártbéli fedőnév volt,

vagy tréfás csúfnév, amit a Grigorjev-házban kapott. Harminchétben
elvitték Jenukidzét, de Tánya haladt a korral, és megmagyarázta
nekem: – Nyilván csinált valamit, úgy megrontja az embert a
hatalom! – Ekkorra már kinőtt a szárnya, nem kellett neki pártfogó.
Sőt, már túl is lépett rajtuk: hiszen elmaradtak, nem tudtak lépést
tartani Sztálinnal, hogy végrehajtsák azokat a forradalmi
átalakításokat, amelyekről annyit álmodozott az ő megboldogult
apja. Ezzel magyarázta Tánya a régi bolsevikok letartóztatását, és
szívvel-lélekkel helyeselt minden tömeges intézkedést, a
kuláktalanítástól a leningrádi nemesek kitelepítéséig és a
harminchetes letartóztatásokig. A kézzelfoghatóság kedvéért minden
esetben élő példákat hozott fel a munkahelye vagy a házkezelősége
életéből.

Tánya volt a család ideológiai központja, soha fel nem emelte a

hangját, úgy irányította a családot. Valószínűleg a munkahelyén is
ugyanígy viselkedett, bár én nem láttam, de ismertem hozzá
hasonlókat. Csak Tatyka makacssága keserítette el Tányát. A
kislány korán megtanult hallgatni, de nincs az a hatalom, ami
rákényszeríthette volna, hogy akár csak egy helyeslő szót is
mondjon a Tánya elméleteire. Az első nagy összecsapás akkor
zajlott le Tatyka és a mostohája közt, mikor kitelepítették a leningrádi
nemeseket, köztük Tatyka barátnőjét és szomszédjukat, Olenyka
Csicsagovát. Tánya kijelentette, hogy a nemeseinek semmi
keresnivalójuk Lenin városában, és Csicsagovék kitelepítése miatt
igazán nem érdemes nyafogni. Tatyka hallgatott. Tánya azt mondta,
hogy a mai válságos lakáshelyzetben bűn nemeseknek és nem
munkásoknak adni a leningrádi lakásokat. Tatyka hallgatott. Tánya
közölte, hogy mindig is furcsállta, mennyire nem hozzávaló
barátnőket választ magának Tatyka: mi köze lehet neki, aki az apja
meg az ő családjában nőtt fel, egy ilyen nemeskisasszonyhoz?
Tatyka hallgatott, és csak azért is kikísérte Olját a pályaudvarra. És

Tánya a nagymamát hibáztatta, hogy mindent megenged neki. A

dráma után hamarosan bohózat következett. Magát Tányát és a
nővérét is behívták a leningrádi tisztogató bizottsághoz, és közölték
velük, hogy hagyják el a várost. A „Leningrád színe-virága” című
könyv alapján történt a kitelepítés, és abban Grigorjev személyre
szóló nemességgel bíró77 egyénként szerepelt. A kitelepítési
bizottság figyelmét a „nemes” szó keltette fel, nem a „személyre
szóló”, hiszen egy bizonyos mennyiségre kellett törekedniük, és igazi
nemest nem találtak eleget, vagy legalábbis keresni kellett őket… A
Vörös Ábel húzta ki a csávából a nővéreket, akkor még nem
vesztette el a befolyását, mindenesetre az ilyen egyszerű ügyre még
futotta az erejéből. – Diadalmaskodott az igazság – közölte velem
Tánya, mikor Moszkvában találkoztunk. – Miért engedte az
édesapja, hogy
„személyre szóló” nemesnek írják be? – kérdeztem. – Sokan
borravalót adtak érte, hogy ezt be ne írják az irataikba. – Az én
apám elvből nem adott borravalót – felelte hidegen Tánya. Azért mi
Marja nagymamával csendesen kárörvendtünk, és
összekacsintottunk: úgy sejtettük, hogy Grigorjev, a rettenthetetlen
haladó férfiú megkívánta a nemesi címet, és élt egyetemi
végzettsége adta jogával…

Tudtuk előre, hogy milyen fogadtatásra számíthatunk a Sziverszkaja

utcában, és örültünk, hogy Jevgenyijt nem találtuk otthon, csak késő
éjjel jött haza. Reggel lejátszódott a szokásos jelenet: Jevgenyij
követelte, hogy vigyük magunkkal nagypapát. Az öreg, Jevgenyij
szerint, mérhetetlen teher az ő családjának, megfojtja őt, mindenkit
tönkretesz…, O.M. nem vitatkozott a bátyjával.

Korán kelő ember lévén, már volt ideje beszélgetni apjával és

Tatykával, Tatykának elmondta azt a verset, hogy hogy adják férjhez
a csillagszemű Natasát, s mindketten sajnálták, nagybácsi és
unokahúg egyaránt, hogy már van címzettje ennek a versnek. Ahogy
Jevgenyij felkelt és elkezdte fújni az apja dolgát, elbúcsúztunk és
eljöttünk. Tánya ekkor megkérdezte, hogy miért jöttünk Leningrádba.
Megmagyaráztuk, amennyire tudtuk, és Tánya nagyon
elcsodálkozott: – Nem értem, miért nem tudja két felnőtt ember
megkeresni a kenyerét. – Megpróbáltam megértetni vele, hogy
minden munka az állam kezében van, s a méltatlanok nem férhetnek
hozzá, de Tánya elítélő

szavakat mondott a pánikról és az értelmiségi agyak koholmányairól.

Akárcsak Marietta, ő se hallott a letartóztatásokról. Megemlítettem a
Vörös Ábelt, akkor mondta el, hogy mint vélekedik…

Tánya hajthatatlan volt, emlékeztetett bizonyos magasztos

példaképekre: a spártai nőkre, a Gracchusok anyjára, a mi
Népakaratosainkra… Elmenőben még azt mondtam: – Ha éjjel
fasisztákra cserélik a maga bolsevikjait, még csak észre se veszi. –
Azt felelte, hogy ilyesmi nem történhet meg.

***
Hát így találkozott O.M. utoljára édesapjával és Tatykával. Tányán
mulatott: – Példaszerű. A párton kívüli bolsevik. – Akkoriban jött
divatba ez a kifejezés, mindnyájunkat, akik jó állásban voltunk,
párton kívüli bolseviknak neveztek, és úgy is viselkedtünk. Az
ilyeneket, mint Tánya, nyomták felfelé a hivatali szamárlétrán, addig
a létrafokig, ameddig pártonkívüli még eljuthatott. Ők képviselték az
intézményekben azt a demokratikus értelmiséget, amelyre Sztálin
parancsa szerint támaszkodni kellett. Egész valójukkal a forradalom
előtti önfeláldozó nemzedékeket idézték, s kellettek a családnak is,
az államnak is.

77

Bizonyos állásokkal járó, nem örökletes nemesi cím a cári

Oroszországban.

Húsz-egynéhány év múlva találkoztam újra Tányával: Jevgenyijjel

eljöttek meglátogatni Sklovszkijékhoz. Persze megkérdeztem, mit
szól Tánya a huszadik kongresszushoz, de Jevgenyij felelt helyette.
Tányának eleinte nagyon nem tetszett a dolog: – Amit csináltak,
megcsinálták…

Minek ez a nagy hűhó? – és látni se akarta Hruscsovot, mikor

Leningrádba érkezett, és a Nyevszkij sugárúton megelőzte a kocsija
a Tányáét… – Képzelje el, elfordult! – Igaz, hogy hamarosan
megbékélt, hiszen csakugyan voltak túlkapások, és hát a
dialektika…

Harmincnyolcban meglátogattam a haldokló nagyapát, Marja

nagymama segítségével olyan időpontot választottam, mikor
Jevgenyij és Tánya nem volt otthon. Megörült nekem az aggastyán.

Bízott henne, hogy Oszja meg én megszabadítjuk a nyomortól,

magánytól és utolsó szörnyű

betegségétől. Eltitkoltam előtte, hogy letartóztatták legidősebb fiát.

Jevgenyij hamarosan kórházba vitte, ott is halt bele a rákjába. Az
orvosok táviratoztak Moszkvába középső fiának, de már csak a
temetésre érhetett oda. A kórházi személyzet elbeszélése szerint
senki se látogatta meg a kórházban az öregembert. Eszembe jutott
Tánya története, hogy hogyan halt meg az ő nagyanyja: csöndes,
tiszta kis öregasszony volt, halkan, mint a kisegér, visszavonult a
szobácskájába, és olyan hangtalanul és könnyedén lehelte ki a
lelkét, hogy unokái munkarendjét se zavarta meg. Tánya sokszor
elmondta ezt a megható történetet, Marja nagymama szerint
nagyapa és az ő okulására.

Csakugyan úgy haltak meg mindketten, hogy nem zavarták vele se

Jevgenyijt, se Tányát: nagyapa nyáron a kórházban, mikor Tánya
kint volt a nyaralóban, Marja nagymama pedig a leningrádi blokád
idején. Tatyka is kórházban halt meg, Vologdában, mert oda utazott,
mikor kiszabadulhatott a körülzárt Leningrádből. Utolsó napjaiban
vele volt nagynénje, Szárra Lebegyeva. Egy nappal a halála előtt
Tánya szerét ejtette, hogy kihozza a kórházból a holmiját, Tatyka
kórházi ingben feküdt… Akkoriban mindenki úgy élt, hogy kenyérre
cserélte a rongyait, és Tánya helyesebbnek látta, ha kenyeret szerez
magának meg a fiának, a Tatyka rossz kis cókmókjaiért, hisz úgyis
csak bekaparnák… Ez teljesen ésszerű, csak nem volt miben
eltemetni Tatykát. Szárra Lebegyeva mesélte el nekem.

Az elembertelenedés egy bizonyos, fokán lehullanak azok az álcák,

amelyeket a képmutató társadalom eszelt ki, hogy elfedje a dolgok
valódi lényegét. De nekünk az volt a különlegességünk, hogy sohase
vettük le szép, barátságos állampolgár-álarcunkat. Sok olyan embert
láttam, aki a kellemes értelmiségi arcával és a lágy hangjával csinált
karriert. Az uljanovszki Pedagógiai Főiskola igazgatója például
szíves-örömest állt az ötvenhármas pogromlovagok élére. Mikor
engem kidobtak a főiskoláról, külön tanszéki ülést rendeztek ebből a
célból az igazgató elnökletével: nem tudtam levenni a szemem az
igazgató arcáról, a megszólalásig hasonlított Csehovra, s tudta is,
mert nem szemüveget hordott, mint más, hanem vékony
aranykeretes csíptetőt, Feledhetetlen arcjáték és lágy, árnyalt
hanghordozás.… Nem érdemes leírni, hogy folyt le az egész, még
torzképnek néznék… Velem nyitották meg a felmondások sorát.
Vidékre későn jutott el az utasítás, néhány nap múlva hírül vettük a
vezér halálát. Még ott voltam a gyászoló gyűléseken, valóban
mindenki zokogott. Az egyik hivatalsegédnő így magyarázta: – Már
megszoktuk valahogy, élünk, nem bántanak bennünket… De hogy
most mi lesz! – Sztálin életében már nem végezhetett az igazgató a
tervfeladatával, hát folytatta a halála után: hiszen minden
felmondásnak meg kellett adni a hivatalos módját. Huszonhat
embert sikerült kidobnia, köztük nemcsak zsidókat, hanem más,
szembeszökően értelmiségi személyeket is. Mikor megindult a
hajsza Ljubiscsev biológus professzor ellen, amiért Liszenkót bírálta,
elcsapták az igazgatót. Áthelyezték egy másik főiskolára,

és munkatársai nagyra becsülik szelídségéért és Csehovos

külleméért. Igazi, született pogromlovag volt ez az ember, s
képmutató korunk szívesen kihasználta csalóka külsejét. Nagyba
nézték az ilyenfajta mimikrit, és sok együgyű ember bekapta az
értelmiségi arc és a kellemes hang horgát.

VERSOLVASÓK

Két napot töltöttünk Leningrádban. Punyinéknál aludtunk, az egész

család azon volt, hogy felvidítsa O.M.-et. Még Andronyikovot is
meghívták, aki akkor még egész fiatal volt, és pompás fickó,
örömmel feltálalta O.M.-nek az összes tréfáit. Este elüldögéltünk az
asztalnál, koccintgattunk és beszélgettünk. Anna gondtalannak,
vidámnak látszott, Nyikolaj zajos volt, sokat nevetett… De
észrevettem, hogy bal orcájának és szemhéjának rángása
gyakoribbá vált.

Másnap elmentünk Sztyenyicshez. Blok orosz dendinek nevezte őt.

A szovjet írók körében cinikus ember hírében állott. Vajon nem azért,
mert mindegyik tartott az éles nyelvétől? Sztyenyics is rögtönzött kis
jeleneteket, de egész másféléket, mint Andronyikov. Még a
harmincas évek közepéről volt egy nagy sikerű száma: elmondta,
hogy mennyire fél a főnökségtől, és mennyire szereti – annyira
szereti, hogy még a bundáját is szívesen odaadja az Állami
Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatójának… Sok írónak elmondta, de
elég hidegen fogadták. Könnyebb volt saját szolgalelkűségével
dicsekvő cinikusnak tekinteni Sztyenyicset, mint magunkra ismerni
az ábrázolt személyben. Mi volt hát Sztyenyics, szatirikus vagy
cinikus?

Sztyenyics verssel kezdte. Tizenkilencben Kijevben a „Limlom” nevű

irodalmi pincében szatirikus verseket olvasott fel, sokáig
emlékezetes maradt a „Népbiztosok Tanácsának ülése”, amelynek
nem kincstári, hanem valódi aktualitása volt. Abbahagyta a versírást,
de megmaradt érzékeny, nagyszerű versolvasónak. Valószínűleg
lehetett volna belőle prózaíró, esszéíró vagy kritikus, ahogy most
nevezik ezt a furcsa mesterségét, egyszóval csinálhatott volna
valamit, de az idők nem kedveztek az olyanoknak, mint ő. Míg élt,
társaságba járt, fecsegett, vígan volt, és fordított is egy keveset, a
prózafordítók eszményképe lett. „Jó stiliszta” volt, ahogy mondani
szokás, fordításaiban rátalált a mai amerikaiak hangjára. Valójában
így hasznosította képességeit, a korszellemre, a mai emberre,
nyelvre, irodalomra fogékony finom érzékeit.

Összeölelgette O.M.-et. O.M. elmondta, miért jöttünk Leningrádba.

Sztyenyics nagyot sóhajtott, az írók nagy része elutazott, de
néhányan város környéki víkendházukban vannak. Ez persze
megnehezítette a pénzgyűjtést. Ljuba, a felesége megnyugtatta.
Megígérte, hogy kimegy Szesztroreckbe, és mindjárt ebéd után
feltette kacér kis kalapját, és útnak indult, mi meg Sztyenyicsnél
vártunk Ljubára. Oda jöttek néhányan a látásunkra, köztük Anna és
Volpe, az, akit kidobtak a Zvezda szerkesztőségéből, mert közölte az
Örményországi utazás-t, méghozzá a végével együtt, amelyben
Sapuh király még egy nap haladékot kap az asszírtól. A cenzúra
betiltotta ezt a befejező részt. Az a nap, amit Sztyenyicsnél
töltöttünk, az is egy nap haladék volt.

Ljuba visszatért a zsákmánnyal – némi pénz és egy halom ruha. Volt

a kacatok közt két nadrág, az egyik hosszú és bő, a másik akkora,
amekkora kellett. Az óriási nadrág Szavelovóba utazott, s átkerült
annak az ismerős köztörvényesnek a birtokába, aki elmagyarázta
nekünk, miért nem jó a százversztásoknak olyan helyekre költözni,
mint Alekszandrov – „leszedik, mint tejről a fölét”.
Egy nadrágnál több sose maradt meg O.M.-nél. Mindig akadt valaki,
akinek egy se volt. Sklovszkij akkoriban szintén az egynadrágosok
rendjébe tartozott, s Nyikita fia is hasonló sorsra készült. Anyja
egyszer megkérdezte tőle, hogy mit kívánna, ha a mesebeli tündér
teljesíteni akarná a kívánságát.

Nyikita gondolkodás nélkül azt felelte: – Hogy minden barátomnak

legyen nadrágja… – Minálunk, ha valaki lemondott második számú
nadrágjáról nadrágtalan társai javára, jobban jellemezte az embert,
mint a szavai, a regényeiről, elbeszéléseiről, krokijairól és cikkeiről
nem is beszélve…

Megfigyeléseim szerint általában vitéz nép a szovjet írótársadalom,

de Ljubától, Sztyenyics feleségétől nem volt könnyű megtagadni a
száműzöttnek járó segítséget…

A Sztyenyicsnél töltött napunk békésnek és csendesnek

mutatkozott, de azért oda is betört a korszellem. Sztyenyics jő
barátságban volt Gyikij feleségével. Az asszony ült már, Gyikijt is
elvitték. Sztyenyics is várta a sorscsapást. Ljubát féltette: mi lesz
vele, ha magára marad? Este megcsördült a telefon. Ljuba vette fel
a kagylót. Senki se szólt bele, és Ljuba sírva fakadt. Tudtuk
mindnyájan, hogy olykor, mielőtt kimennének az elfogatóparanccsal,
így bizonyosodnak meg felőle, otthon-e a házigazda. Aznap este
nem vitték el Sztyenyicset. A tél beálltáig várnia kellett a sorára.
Mikor búcsúzkodtunk a lépcsőfordulón, ahová több lakás ajtaja nyílt,
Sztyenyics sorban rámutogatott az ajtókra, és elmondta, hogy melyik
házigazdát hogyan vitték el. A földszinten és az első emeleten szinte
már csak ő volt szabadon, ha ugyan ezt szabadságnak lehet
nevezni. – Most rajtam a sor – mondta. Mikor legközelebb
Leningrádba mentünk, Sztyenyics már nem volt ott, és Lozinszkij
megijedt, mikor benéztünk hozzá: – Tudják, mi történt a maguk
Amphitrüonjával? –

Lozinszkij azt gondolta, hogy Sztyenyicset azért vitték el, mert mi

nála töltöttünk egy napot. S
rögtön el kellett mennünk, még pénzt se kértünk Lozinszkijtól. Azt
hiszem, Lozinszkij túlbecsülte a mi büntetőszerveink nyomozó
módszereit. Kisebb gondjuk is nagyobb volt a valóságnál; állandó
besúgóik és az önkéntes feljelentők hálózatának segítségével
névsorokat állítottak össze, és azok alapján folytak a letartóztatások.
Nem tények kellettek nekik, hanem nevek, hogy teljesíthessék a
tervet. A nyomozások idején tartalékot gyűjtöttek a foglyok
vallomásaiból, akárkire vallottak rá, akkor is, ha olyanra, akit
egyáltalán nem szándékoztak letartóztatni. Hallottam egy nőről, aki
hősiesen kiállta a kínzásokat, és nem vallott rá Molotovra.
Szpasszkijtól azt követelték, hogy tanúskodjon Ljuba Ehrenburg
ellen, akit soha életében nem is látott. Sikerült üzenetet küldenie a
táborból, és gyorsan figyelmeztették Ljubát. Úgy emlékszem, Anna
Ahmatova szólt neki. Ljuba hitetlenkedett: – Miféle Szpasszkij? Nem
ismerem… – Akkor még naiv volt, de aztán mindent megértett. A
kínzókamrákban nőtt és dagadt Ehrenburg, Solohov, Alekszej
Tolsztoj ügye, akikhez eszük ágában se volt hozzányúlni.
Tucatszám, ha nem százszám kerültek emberek táborba azzal a
váddal, hogy Tyihonov és Fagyejev vezette összeesküvésekben
vettek részt. Köztük a már említett Szpasszkij. Zagyva koholmányok,
elképesztő vádak, s mindez öncélúvá vált, a szervek munkatársai
már nagy gyakorlatra tettek szert benne, mintegy élvezve
egyeduralmukat. Az maradt a nyomozás alapelve, amit Furmanov
fivére mondott nekünk a húszas évek végén: „csak ember legyen,
ügyet majd kerekítünk…” Mikor mi Sztyenyicsnél voltunk, nyilván
már szerepelt a neve az elfogandók jegyzékén, mivel Gyikij felírta a
telefonszámát. Egyéb tanúbizonyságokra nem volt szükség. A
tömegterror elvei és céljai gyökeresen különböznek a rendőri
szervek szokásos feladataitól. A terror megfélemlítés. Hogy a
szüntelen rémület állapotában tartsuk az országot, a csillagászati
számokig kell növelni az áldozatok mennyiségét, minden emeleten ki
kell üríteni néhány lakást. A ház, az utca, a város többi lakója,
amerre csak végigsepert a seprő, életfogytiglan példás állampolgár
lesz.

Csak nem szabad megfeledkezni az újabb nemzedékekről, mert

azok nem hisznek apáiknak, és tervszerűen újra meg újra meg kell
ismételni a tisztogatást. Sztálin sokáig élt, és vigyázott, hogy időről
időre megnövekedjen a terrorhullám ereje és hatóköre. Csak egyben
vétik el a számítást

a terror hívei: mindenkit nem lehet megölni, és a rejtekező, félőrült

tömeg közt mindig akad szemtanú.

Mikor első ízben Leningrádban jártunk, még Zoscsenkóhoz is

kimentünk Szesztroreckbe vagy Razlivba. Zoscsenkónak beteg
szíve volt, és gyönyörű szeme. A Pravda rendelt tőle egy
elbeszélést, de ő

Kornyilovnak, a költőnek a feleségéről írt, hogy hogy keres munkát,

és hogy utasítják el mindenütt a rab feleségét. Persze nem közölték
az elbeszélést, de azokban az években csak Zoscsenko engedett
meg magának efféle véleménynyilvánítást. Bámulatos, hogy akkor
megúszta, de kétségkívül a számlájára írták, és ő egyszerre fizette ki
az egész számláját.

Punyinéktól indultunk a pályaudvarra. Az utolsó vonattal utaztunk,

éjfél után mentünk ki a házból, és ebben az „éji derengő kék
fényben”

nem a főváros, Európa

dísze: a száműzetés,

Jenyiszejszk jut eszembe róla,

az az út, mely Isim fele és

Csita és Irgiz meg a hírhedt

Atabászár és a „Szabad”-

nak csúfolt város, a priccsek,

a bűz, rohadás fele tart,

így ködlik az éji derengő

kék fényben a város elém,

pedig őt dicsérte legelső

költőnk – meg mi: te meg én.

Csoda-e, ha Anna így érezte? Mi is mind így éreztük. De így is volt,

csak most már nemigen száműztek senkit ezekre a viszonylag
népes helyekre.

Ljuba Sztyenyics elmondott valamit, amit én már elfelejtettem. O.M.

a pályaudvaron odament egy dézsás pálmához, ráakasztott valamit,
és azt mondta: „nomád rab a pusztában…”

Első leningrádi utazásunk három hónapnyi nyugalmat szerzett

nekünk. Tavasszal, mielőtt Szamatyihába mentünk volna,
elhatároztuk, hogy megint beszökünk Leningrádba, de ezúttal nem
jártunk sikerrel. Reggel beugrottunk Annához, és ő felolvasta O.M.-
nek a neki ajánlott versét, amely az európai fővárost megéneklő
költőkről szólt. Anna és O.M. ekkor találkozott utoljára. Többet nem
látták egymást: megbeszéltük, hogy Lozinszkijnál találkozunk, de
onnan rögtön el kellett jönnünk.

Anna már nem talált ott bennünket, aztán mi elutaztunk, azt az

éjszakát már nem töltöttük a városban, az utolsó pillanatban épp
csak hogy el tudtunk köszönni Annától telefonon.

Lozinszkijtől kijövet sokáig álldogáltunk az utcán, nem tudtuk, hová

menjünk. Esetleg Marsakhoz?

Szamuil Maisak oly vontatottan üdvözölt bennünket, hogy O.M. nem

is hozta szóba a pénzt.

Irodalmi beszélgetés alakult ki. O.M. elmondta néhány voronyezsi

versét. Marsak felsóhajtott, nem tetszettek neki: – Nem derül ki, kivel
találkoznak, miről beszélgetnek… Puskin kora… – Még mi nem kéne
neki – súgta a fülembe O.M., és elköszöntünk. Aztán nem találtunk
otthon egy másik írót, már csak az utcán találkoztunk vele. O.M.
pénzt kért, de az írónak nem volt: kiköltekezett, nyaralót

épít… Egész idő alatt ez volt a második visszautasítás, az elsőt

Szelvinszkijtől kaptuk. A másik írót nem akarom megnevezni, úgy
érzem, véletlenség volt, félreértés, hogy visszautasított bennünket.

Nagyon rendes ember volt – mi mindig az utolsó titkos

értelmiségiekhez fordultunk segítségért, az a leningrádi író igazi
entellektüel volt, versszerető ember, de hát abban a pillanatban
összezavarodott, az írószövetség tagjához méltóan viselkedett…

Az utolsó napokban, mielőtt Szamatyihába utaztunk volna, O.M. azt

mondta: – El kéne menni Pausztovszkijhoz pénzt kérni. – Még csak
nem is ismertük, és meglepődtem. – Ad – nyugtatott meg O.M.
Nemrégiben elmondtam ezt az öreg Pausztovszkijnak. – Hát miért
nem jöttek el? – kesergett –

Már nem volt rá időnk. O.M.-et letartóztatták. – Pausztovszkij

megnyugodott. – Ha O.M. eljön, az utolsó pénzemet is odaadtam
volna – mondta, jellegzetes kis nevetésével. Biztosra veszem, hogy
adott volna: tipikus titkos entellektüel volt, most pedig köztudottan
az, most már nem kell takargatni.

Nemrég a fülembe jutott egy pletyka: egy magas rangú irodalmi

hivatalnok csodálkozott, hogy micsoda ember volt az a Mandelstam,
pénzt kért kölcsön, és nem adta vissza… Nem tetszik neki ez a
Mandelstam …, Lehet, hogy könnyelmű ifjúságában O.M. csakugyan
nem adta vissza a kölcsönöket, de a hivatalnok akkor még meg se
született. De ami Sztálin idejében volt, azt nem hívják
„kölcsönkérésnek”. Az leplezetlen koldulás volt, amire az állam
kényszerítette rá, más szóval az az élet, amelyet a sajtóban
boldognak neveztek. S a koldulás még nem is a legrosszabb volt.

HOMÁLY
„Kinek kell ez az átkozott rendszer!” – mondta Ljova Brunyi, mikor
odadugta a pénzt O.M.-nek, hogy Malij Jaroszlavecbe utazhassunk,
ősszel napirendre került, hogy el kell mennünk Szavelovóból, megint
csak tanulmányozni kezdtük Moszkva környékének térképét. Ljova
Malij Jaroszlavecet ajánlotta, ő ott házikót építtetett a bátyja
feleségének és gyerekeinek: Nyikolaj bátyja pap volt, aztán
repülőgép tervező, harminchétben pedig táborlakó, az első
büntetését már letöltötte, de mindjárt megkapta a másodikat is „a
táborban elkövetett bűntettért”, ahogy akkor mondták. Más szóval
„visszaeső” lett, még mielőtt akár csak egy pillanatra is szabadlábon
lett volna. Feleségét, Nágyát kitelepítették Moszkvából, és már
néhány éve Malij Jaroszlavedl ben lakott a gyerekeivel. A konyhakert
táplálta őket, mert tehénre nem telt Ljovának. Ljova a maga nagy
családját is meg a bátyja gyerekeit is eltartotta. Neki magának
valószínűleg még békeidőben se sok étel jutott, krumplievő világ
volt, de a háború után éhen halt. Nemegyszer megesett a titkos
entellektüelekkel.

Ljovát mindenki szerette. Ember maradt, emberként élt a sok

megpróbáltatás közt is, amit rámért a sors. Mert többségünk nem él
a haláláig, csak vár valamire rejtekezve s vegetál egyik napról a
másikra.

Ősszel korán sötétedik. Malij Jaroszlavecben csak az állomás volt

kivilágítva. Mentünk felfele az utcákon a csúszós sárban, és
egyetlen utcai lámpát, egyetlen világos ablakot, egyetlen járókelőt se
láttunk útközben. Kétszer is be kellett kopognunk idegen ablakokon,
hogy megtudakoljuk az utat.

Kopogtatásunkra félelemtől eltorzult arc jelent meg az ablakban. –

Merre kell menni? – kérdeztük, és az ablak beli ember átváltozott:
kisimultak a vonásai, elmosolyodott, és feltűnően készségesen,
részletesen elmagyarázta, hogy merre menjünk. Mikor végre célhoz
értünk, Nágya Brunyi, végighallgatva, hogy milyen hatás- sal volt a
kopogásunk a helybéliekre, azt mondta, hogy az utóbbi hetekben
Malij Jaroszlavecben megszaporodtak a letartóztatások, az itteni
lakosság meg
a száműzöttek körében egyaránt, a nép fél és meglapul. A
polgárháború alatt, ha csak lehetett, nem gyújtottak világot a
házakban, hogy ne vonják magukra a kóbor condottíerék figyelmét:
még odacsalja őket a fény… A németek megszállta városokban
szintén sötétben ültek az emberek.

Harminchétben nem számított, hogy világos-e az ablak: nem

önkényesen történtek a letartóztatások, hanem elfogatóparancs
alapján. És mégis minél korábban aludni dőltek az emberek,
csakhogy ne kelljen lámpát gyújtani. Nem lehetetlen, hogy az
ősemberi ösztön szólalt meg: a sötét odú biztonságosabb, mint a
fény. Magam is ismerem ezt az érzést: ha meghallom, hogy autó áll
meg a ház előtt, önkéntelenül eloltom a világot…

Úgy megrémített bennünket az éjbe borult városka, hogy épp csak

megháltunk Nágya Brunyinál, és reggelre kelve Moszkvába
szöktünk. Nem fogadtuk meg Ljova tanácsát, a szelíd és kedves
Nágya lelkiereje kellett hozzá, hogy kibírja valaki ezt a félelmet, amit
ez a mintegy kendővel letakart város gerjesztett. Helyesebb lett
volna azt mondani, az egész ország, de a falvakban és a
nagyvárosokban mégse érződött olyan erősen.

Következő tanácsadónk Babel lett. Ő, azt hiszem, sohase lakott

íróházban, s mindig valahogy szokatlan módon élt, nem úgy, mint
más. Nagy nehezen találtunk rá valami érthetetlen villában.

Homályosan rémlik, mintha külföldiek laktak volna abban a villában,

és Babel náluk bérelt lakást az első emeleten. De lehet, hogy csak
azért mondta, hogy csodálkozzunk. Nagyon szerette meglepni az
embereket. Hiszen úgy félt mindenki a külföldiektől, mint a tűztől, a
legfelületesebb ismeretségért is csak úgy hullottak a fejek. Ki mert
volna külföldiekhez költözni? Máig se tudok hová lenni
csodálkozásomban, és nem tudom, hogy is volt az. Valahányszor
találkoztunk Babellal, mindig elképesztett bennünket valamivel,

Elmondtuk neki a bajunkat, Hosszú beszélgetés volt, rendkívül

kíváncsian hallgatott bennünket. Babel fejtartása, a szája, az álla, de
különösen a szeme mindig kíváncsiságot fejezett ki.
Ritka az olyan felnőtt, akinek ilyen leplezetlenül kíváncsi tekintete
van. Olyan benyomásom támadt, hogy Babel legfontosabb
mozgatóereje a féktelen kíváncsisága, amivel az életet és az
embereket fürkészi.

Babel gyorsan döntött a sorsunkról – meg tudta ragadni a bikát a

szarvánál. – Menjenek Kalinyinba – mondta ott van Erdman, őt
szeretik a mamuskák… – Persze a fiatal mamuskákra gondolt, s
amit mondott, azt jelentette: Erdman rossz helyre nem költözik, nem
engednék a rajongói. Babel lehetségesnek tartotta, hogy szükség
esetén mi is felhasználjuk az Erdman

„mamuskáit”, szobaszerzésre, például… Erre a helyi „mamuskák” is

megfelelnek… Hanem Babel túlbecsülte az Erdman hatalmát,
Kalinyinban egy „mamuskát” se láttunk, biztosan Erdman járt
hozzájuk, nem pedig ők Erdmanhoz. Különben, ki ismeri a női
szívet…

Babel vállalta, hogy majd ő másnap előteremti az útiköltséget, és a

beszélgetés más vágányra futott.

Babel elmesélte, hogy csak rendőrökkel jön össze, és csak velük

iszik. Az este az egyik moszkvai főrendőrrel ivott, s az részegen azt
mondta, hogy aki karddal öl, kard által vész el.

Csakugyan egymás után pusztultak a rendőrség vezetői… Tegnap

ezt vitték el, egy héttel ezelőtt meg amazt. – Ma még él, holnap meg
az ördög tudja, hová jut az ember…

Persze a rendőr szó eufemizmus volt. Tudtuk, hogy Babel

csekásokról beszél, de kortyondi fráterei közt voltak valódi
rendőrtisztek is.

O.M. megkérdezte, miért vonzódik Babel a „rendőrökhöz”. Mert ott

osztják a halált? Hogy ujjával érintse? – Nem – felelte Babel –, ujjal
nem akarom érinteni, csak az orromat dugom oda: hogy milyen
szaga van…
Ismeretes, hogy Jezsov is azok között a „rendőrök” között volt,
akikkel Babel összejött. Mikor letartóztatták Babelt, Katajev meg
Sklovszkij sopánkodott, hogy Babel olyan gyáva volt, hogy még
Jezsovhoz is eljárt, mégse segített rajta, Berija épp ezért fogatta el.
Én biztosra veszem, hogy Babel nem gyávaságból járt Jezsovhoz,
hanent kíváncsiságból, hogy odadugja az orrát: milyen szaga van?

Minden beszélgetésünk fő tárgya az volt, hogy „mi lesz velünk

holnap?”. Babel prózaíró volt, ő

harmadik személyek, a „rendőrök” szájába adta a témát. O.M.

hallgatással járta körül: neki már itt volt

a holnapi nap. Csak egyszer tört ki belőle: véletlenül találkoztunk az

utcán egy teljesen idegen emberrel, Servinszkijjel, és O.M.
váratlanul kifejtette neki, hogy „ez így nem mehet tovább”. –

Állandóan a szemük előtt vagyok. Fogalmuk sincs, mit csináljanak

velem. Vagyis hamarosan elvisznek… – Heves és rövid beszélgetés
volt. Servinszkij némán hallgatta. O.M. halála után találkoztam vele
néhányszor, de sose említette ezt a beszélgetést. Nem lepne meg,
ha elfelejtette volna: el kellett felejteni a kellemetlen dolgokat, túl sok
volt belőlük.

AZ ÉLETBŐL ELLESETT JELENET

Nemcsak Babel ismerte Jezsovot, hanem, azt hiszem, mi is. Az a

Jezsov, akivel mi harmincban együtt voltunk Szuhumiban a
kormányüdülőben, meglepően hasonlít a harminchetes Jezsov-
portrékra és -fényképekre, különösen szembeszökő a hasonlatosság
azon a fényképen, ahol Sztálin nyújtja a kezét a sugárzó Jezsovnak,
hogy gratuláljon kormánykitüntetéséhez. Mintha a szuhumi Jezsov is
sántított volna, s emlékszem, Podvojszkij, aki igen szeretett
moralizálgatni, hogy mi is az az igazi bolsevik, példaképül állította
elébem, lusta naplopó elé „a mi Jezsovunkat”, aki hogy eljárta az
orosz táncot, nem nézte, hogy beteg a lába, vagy épp hogy csak
azért is… De sok Jezsov van, és nem tudom elhinni, hogy mi
láthattuk a legendás népbiztost rövid, de káprázatos pályája
hajnalán.

Elképzelhetetlen, hogy ültünk az asztalnál, ettünk, ittunk, alkalmi

mondatokat váltottunk, és néztünk arra az emberre, akinek olyan
nagy étvágya volt a gyilkoláshoz, és aki nem elméletben, hanem
gyakorlatban fosztotta meg trónjától a humanizmus valamennyi
premisszáját.

A szuhumi Jezsov szerény és elég kellemes ember volt. Még nem

forrt össze az autójával, és ezért nem gondolta, hogy az az ő
kizárólagos előjoga, amelyre közönséges ember nem tarthat igényt.
Néha megkértük, hogy vigyen be a városba, és sohase tagadta meg.
Pedig ott, a kormánynyaralóban kiéleződött ez a kérdés. Egyre-
másra röppentek fel dombunkra az abház népbiztosság kocsijai. Az
üdülő KB-tagok gyerekei elkergették a maszatos gyerekhadat, az
alkalmazottak gyerekeit, az autóktól, amelyek, mint fontos
funkcionáriusok gyermekeit, születésüknél fogva őket illették meg, s
büszkén maguk ültek beléjük. O.M. egyszer megmutatta Tonyának,
Jezsov feleségének és egy másik kábésnénak a maszatosok
elűzetésének jelenetét. A hölgyek rászóltak a gyerekekre, hogy
szorítsanak helyet a maszatosoknak is az autóban. Nagyon
elkeseredtek, hogy a gyerekek így megsértik atyáik demokratikus
hagyományait, és elmesélték, hogy nyilváhos iskolába járatják őket,
és egy cseppet se jobb ruhában, mint amilyet a társaik hordanak,
„nehogy elszakadjanak a néptől”. A gyerekek egyelőre mindenesetre
a nép vezetésére készültek, de sokukra más sors várt.

Reggel Jezsov kelt a legkorábban, hogy minél több rózsát

szedhessen az ifjú irodalomtörténésznek, Bagrickij jó barátnőjének,
mert udvarolt neki. Utána Podvojszkij szaladt ki, az is nekiállt rózsát
vagdosni Jezsov megbántott feleségének. Ártatlan lovagi szolgálat
volt csupán, ahogy a kormányüdülő lakói mondták, mert Podvojszkij
példás családapa volt, és senki feleségének nem udvarolt, legfeljebb
a magáénak. A többi hölgy, akiknek senki se udvarolt, maguk
virágozták fel a szobájukat, s meghányták-vetették egymás közt
Podvojszkij romantikus gesztusát.
Tonya Jezsova, úgy rémlik, Tonyának hívták, a nyaraló előtt lévő
teraszos térségen, egy heverőn töltötte napjait. Lehet, hogy
elszomoríttotta a férje viselkedése, de nem adta jelét – Sztálin még
nem fogott neki a család megszilárdításának. – Hol az elvtársa? –
kérdezte tőlem, ha egyedül látott. Először nem is értettem meg, hogy
O.M.-ről beszél. Az ő köreikben még éltek az illegális idők szokásai,
és a férj elsősorban elvtárs volt. Tonya „A tőkét” olvasta, és halkan
felmondta magának, amit olvasott. Haragudott Kosszior
tűzrőlpattant, eszes feleségére, hogy lovagolni jár egy fiatal és
hetyke zenésszel, aki abház népzenét gyűjtött ott. – Mindannyian
ismerjük Kossziort –

mondta Tonya –, ő a mi elvtársunk… De kicsoda ez az ember? Még

kém is lehet! – Mind elítélték a könnyelmű Lakobát, hogy idegen
embert telepít be egy ilyen fontos nyaralóba. Ebben a nyaralóban
nyilván minden pártonkívüli élénk szóbeszéd tárgya volt „egymás
között”, de Lakoba nem törődött senkivel, mivel az abház
Népbiztosok Tanácsáé volt a nyaraló, vagyis az övé. Én még olyan
vélekedéseket is hallottam, hogy ideje központosítani a nyaraló
párthelyeinek elosztását.

Mellettünk, egy második emeleti kis szobában egy okos lett ember
lakott, a KB idős nemzedékének tagja. Mindenkivel nagyon óvatosan
és zárkózottan viselkedett, csak O.M.-mel beszélgetett. Gyakran
ideges felhangokat hallottunk ki a beszédéből, és nem tudtuk mire
vélni.

Akkor már készen volt A negyedik próza, s tudtuk, hogy rosszul áll
az irodalom szénája, de a mi lettünk nem foglalkozott irodalommal,
vezető pártfunkcionárius volt, semmi egyéb, semmiféle elhajlással
nem vádolták, honnan hát ez a nyugtalanság és a szüntelenül
előbukkanó „mi lesz holnap”? Többet nem tudok róla, de bizonyos,
hogy részt vett a „Győztesek kongresszusán”78, s így nem nehéz
kitalálni, mi történhetett vele: utólag mind nagyon okosak vagyunk.

Esténként eljött Lakoba, biliárdozott, beszélgetett az ebédlőben a

zongora köré sereglő
üdülőkkel. A válogatott vendégek lakta nyaraló volt számára az
egyetlen biztosítószelep, ott kikapcsolódhatott, fesztelenül
beszélgethetett. Egyszet Lakoba hozott nekünk egy medvebocsot, a
hegyilakók ajándékozták neki. Podvojszkij magához vette a
szobájába a kis vadállatot, de aztán Jezsov elvitte a moszkvai
állatkertbe. Lakoba érdekes történetekkel szórakoztatott bennünket.

Mesélt egyik ősapjáról, aki gyalog ment Pétervárra, hogy meghívja

ebédre Szuhumiba halálos ellenségét, úgy emlékszem, Servasidze
herceget. A herceg úgy gondolta, hogy ez majd végét szakasztja a
vérbosszúnak, és elfogadta a meghívást. Hiszékenysége az életébe
került. O.M.-re nagy hatással volt Lakoba története, áthallásokat
fedezett fel benne. Hallottuk, hogy harminchétben már nem élt
Lakoba. Díszhelyre temették, azt hiszem, egy abház fellegvár falába,
de Sztálin megharagudott valamiért a megboldogultra, és
megparancsolta, hogy kaparják ki a hamvait, és semmisítsék meg.
Ha igaz ez a változat, csak örülhetünk Lakoba nevében, hogy még
idejében sikerült meghalnia.

78

Az 1934-es pártkongresszust nevezik így, ahol Sztálin lecsapott

valódi és potenciális ellenzékére. A résztvevők nagy része áldozatul
esett a terrornak, legkésőbb 1937 után.

Lakoba hívott meg bennünket a kormányüdülőbe, a KB igazolásával

érkeztünk, hogy megpihenjünk, mielőtt Örményországba utaznánk.
Író csak Bezimenszkij és Kazin volt ott, mindketten elemükben
érezték magukat, amit rólunk nem lehetett elmondani.

Majakovszkij halála napján egy dőlyfös és elegáns grúzzal, egy

rádiómérnökkel sétáltunk a kertben. Az üdülők az ebédlőbe gyűltek
egy kis vigasságra. Esténként rendszerint énekeltek, és Jezsov
kedvencét, az orosz táncot járták. – A grúz népbiztosok nem
táncolnának egy grúz nemzeti költő halála napján – mondta
sétapartnerünk. O.M. intett nekem a fejével: – Eredj, szólj
Jezsovnak… – Bementem az ebédlőbe, és elmondtam a vidám,
felhevült Jezsovnak, hogy mit mondott a grúz. Véget vetettek a
táncnak, de Jezsovon kívül szerintem senki se értette, hogy miért.

Néhány évvel azelőtt O.M. Visinszkijre szólt rá, mert hangosan

nevetgélt és beszélgetett, miközben egy fiatal költő verseket olvasott
fel. Ez a Cekubu-szanatóriumban történt, GaszprébanJ Ki nem
állhattuk az üdülőket és szanatóriumokat, de néha azért elmentünk,
ha végképp nem volt hová lennünk. Valahogy hullaszaguk volt.

AZ ÖNGYILKOS

Ki vetett számot vele, hogy nem vezet jóra, ha bármilyen cél

érdekében lemondunk a humanizmusról? Ki tudta, hogy végzetes
útra lépünk, mikor kimondjuk, hogy „nekünk mindent szabad”? Csak
egy maroknyi entellektüelnek jutott eszébe, de senki se hallgatott
rájuk. Most

„elvont humanizmussal” vádolják őket, de a húszas években

mindenki rajtuk ékelődött, akinek jobb dolga nem volt. Nem voltak
divatosak. „Bágyadt entellektüelecskének” nevezték őket, és
karikatúrákat rajzoltak róluk. Még egy jelzőt ragasztottak rájuk, a
„puhányt”. „Bágyadtaknak” és

„puhányoknak” nem volt helyük a harmincévesek „új világában”. Az

volt az első számú feladat, hogy az irodalomban kell nevetségessé
tenni őket. Ilf és Petrov látott hozzá a feladathoz, s

„Varjú-falvába” telepítette a „puhányokat”. Az idő elmosta ezeknek

az irodalmi figuráknak a jellegzetes ismertetőjeleit, ma már senkinek
se jutna eszébe, hogy az entellektüel alapvető

tulajdonságait volt hivatva tipizálni az a csüggeteg idióta, aki fut

hűtlen felesége után. Ha a hatvanas évek olvasója olvassa a két ifjú
vadember halhatatlan művét, egyáltalán nem fogja fel, hová céloz a
szatírájuk, és kit csúfol ki. Hasonló dolog történt egy sokkal
magvasabb művel, Erdman „Az öngyilkos” című darabjával, amelytől
Gorkij el volt ragadtatva, és Mejerhold színre akarta vinni… A darab
eredeti alapötlete szerint bágyadt entellektüelecskék szánalmas
csapata visszataszító álarcban körülfog egy embert, aki öngyilkos
akar lenni. Valamennyien a maguk céljaira akarják felhasználni a
halálát, tiltakozásul egzisztenciális nehézségeik, lényegében
kilátástalanságuk ellen, mely abban gyökerezik, hogy képtelenek
beleilleszkedni az új életbe. Győz az egészséges életösztön, s az
öngyilkosjelölt; bár lezajlik a tiszteletére rendezett búcsúbankett és
elhangzanak a liberális szónoklatok, életben marad, fütyül az
álcások karára, amely a halál felé taszigálja.

Erdman vérbeli művész, akarva-akaratlanul éles és tragikus

felhangokat csendített meg az álarcos nyárspolgárok jeleneteiben –
így nevezgették ugyanis az értelmiséget, s „nyárspolgári
locsogásnak”, ha valaki elmondta, hogy elégedetlen a fennálló
renddel. Most már, hogy mindenki tudja és nem restelli nyíltan
kimondani, mennyire lehetetlen a mi életünk, az álcások panaszát
elkínzott árnyak karának halljuk. Annak is megváltozott az értelme,
hogy a hős letesz az öngyilkosságról: undorító és kibírhatatlan az
élet, de élni kell, mert az élet élet… Szándékos-e ez

a kicsengés, vagy egyszerűbb céljai voltak Erdmannak? Nem tudom.

Úgy gondolom, az eredeti értelmiségellenes vagy nyárspolgárellenes
ötletbe betört az emberség. Ez a darab arról szól, hogy miért
maradtunk életben, mikor minden az öngyilkosság felé terelgetett
bennünket.

Maga Erdman pedig hallgatásra ítélte magát, hogy megmentse az

életét.

Kalinyinban egy pici, keskeny szobában lakott, csak egy priccs meg
egy kis asztal fért bele.

Feküdt, mikor odamentünk, ott csak feküdni lehetett, vagy az

egyetlen széken ülni. Rögtön összekapta magát, és kivitt bennünket
a város szélére, ahol a magántulajdonban lévő faházakban néha
adtak ki szobát. Elég gyakran meg is látogatott bennünket, de mindig
szerzőtársa és ellenpólusa, Misa Volpin nélkül. Valószínűleg
olyankor jött el, mikor Misa Moszkvába utazott.
Mint ismeretes, Erdman a meséiért akadt horogra, amelyekből
Kacsalov könnyelműen egy kremli esten olvasott fel, vagyis annak a
körnek, amellyel Szuhumiban együtt laktunk a kormányüdülőben,
ahol Kosszior feleségének kísérőjét tüstént meggyanúsították, hogy
kém. Még azon az estén letartóztatták és száműzték az összes
elménckedőt, Misa Volpint nem is száműzték, hanem táborba vitték,
de úgy tudom, neki régi számadása volt a szervekkel, még mint
kamasz fiú borsot tört az orruk alá… Azt mondják, Erdman úgy írta
alá anyjához szóló leveleit, hogy Mamin Szibirjak,79 s megírta a
búcsúmesét:

Szól a GPU: „Mit ülök itt?”

És elkapja Aesopus t…it.

Láthatja, lám, okos, mulya,

nem kell itt többé fabula.

Ez volt Erdman életprogramja, többet nem hallottuk se meséit, se

tréfáit, némasági fogadalmat tett.

Ellentétben O.M.-mel, aki fenntartotta magának a rebegő száj jogát,

Erdman lakatra zárta a magáét.

Olykor közel hajolt hozzám, és elmondta a frissen kigondolt darabja

tartalmát, jó előre eltökélve, hogy nem fogja megírni. Az egyik meg
nem írt darabja a köznapi és a kincstári nyelv váltakozására épült.
Hogy az alkalmazott, aki kiülte a köteles óraszámot a hivatalban,
melyik pillanatban cseréli fel a kincstári szavakat, gondolatokat és
érzéseket köznapiakra, általános emberiekre? Később Jasin írta
meg…

Erdman, hírül véve, hogy Ο. M.-et letartóztatták, mormogott valami

érthetetlent, ilyesmit, hogy

„ha ilyen embereket elvisznek…”, és elkísért.

A háború alatt, mikor Taskentba menekültünk, bátyámnál megjelent
két katona. Az egyik Erdman volt, a másik a szüntelenül beszélő
Volpin. Volpin a költészetről beszélt: a versnek érdekesnek kell
lennie, engem érdekel Majakovszkij, érdekel Jeszenyin, de
Ahmatova nem érdekel… Volpin a LEF nevelése volt, és tudta, hogy
mi az érdekes. Erdman hallgatott és ivott.

Aztán felálltak, és felmentek Ahmatovához, aki a bátyám felett lakott.

Néha összetalálkozom Erdmannal és Volpinnal Ahmatovánál.

Erdman, ha meglát, azt mondja:

– Maga az, de örülök! – Aztán iszik és hallgat. Volpin beszél. Együtt

dolgoznak, és úgy tetszik, jómódban élnek.

79

Kortárs prózaíró, a neve betű szerint azt jelenti, hogy „a mama

szibériai fia”.

Egyik nyáron Garin Taruszában lakott. Panaszkodott a mai

színházra, és bánkódott. Este viták lángoltak fel: mi áll rosszabbul,
az irodalom, a színház, a festészet vagy a zene. Mindegyik a maga
területe mellett kardoskodott, azt állította, hogy az áll az első helyen
a hanyatlásban, Egyszer Garin felolvasta nekünk Erdman „Az
öngyilkos”-át, azt a színdarabot, amely sohase látott színpadot, és
én meghallottam, hogy másképp cseng: én meg elmondom nektek,
miért nem zúztátok szét a fejeteket, miért éltek tovább…

Hanem azért csak folytatódnak az értelmiségellenes kirohanások. Az

értelmiségellenesség a húszas évek öröksége, véget kell már vetni
neki.

Sokan meg fognak ütközni rajta, amit futólag a „Tizenkét székről”

mondtam. Magam is mulattam és mulatok a csibésztörténeteken, és
csak ámulok, hogy hogy merték leírni a szerzők, amint Osztap
Bender más csirkefogókkal együtt felszáll a frissen megnyitott
Turkesztán-Szibériai vasútvonal írókocsijába, elvegyül írással
foglalkozó kartársaival, és egész úton nem ismerik fel, nem leplezik
le. De a Varjúfalván bűn nevetni. Persze hogy elvadultak az
emberek abban a rogyadozó házban, s azok a nők, akiknek még volt
némi piaci értékük, mi egyebet tehettek, mint hogy meglógtak a
férjüktől. Mert lehet, hogy nem szép, hogy némelyik hal csak a vizet
szereti, de szárazra vetve se egyszerű az élete. S könnyű kinevetni
az olyat, akit már kiütöttek.

AZ ÚJ ÉLET HÍRNÖKE

Meg kell vallanom, javíthatatlan optimista vagyok: mint azok, akik a

század elején szentül hitték, hogy bizonyosan, feltétlenül jobb lesz
az élet – nem merészel nem jobb lenni mint a tizenkilencedik
században, meg vagyok győződve róla, hogy mi most a
humanizmus és a nemes emberség diadalának küszöbén állunk. Ez
a társadalmi igazságosságra is, a kultúrára is, mindenre vonatkozik.

Még hallatlan századunk első felének kegyetlen tapasztalata se

rendíthette meg optimizmusomat.

Mondhatnám, sőt: amit átéltünk, hosszú időre elriasztja az

embereket azoktól az első tekintetre csábító elméletektől, amelyek
azt állítják, hogy a cél szentesíti az eszközt, és hogy „mindent
szabad…” O.M. megtanított hinni benne, hogy a történelem a jó és a
rossz útjainak gyakorlati, tapasztalati próbája. Mi megtapasztaltuk a
rossz útjait. Vajon akarunk-e majd megint azokon járni?

Nem erősödnek-e köztünk a lelkiismeret, a jó hangjai? Úgy tetszik, új

napok küszöbén állunk. Fel-felfedezem az új világérzékelés tüneteit.
Kevés van. És csaknem felfoghatatlanok. De mégis vannak. Sajnos
nemigen osztja senki hitemet és optimizmusomat. Akik meg tudják
különböztetni a jót a rossztól, inkább a bajok kiújulására, új
gonosztettekre számítanak. Értem én, hogy könnyen
visszaeshetünk, de derültnek látom az eget utunk felett.
Melyikünknek van igaza? Majd az élet megmutatja, de tán már meg
is mutatott egyet-mást.
Persze azért bizonyos megszorításokkal élek: nem a jó kizárólagos
diadalát várom én. Másról van szó – engem a vezető eszmék
érdekelnek, nem az eljövendő zsandárok krokodilkönnyei. Nem róluk
van szó. Tanúi voltunk, mint győzedelmeskedett a gonosz szándék,
miután meggyalázták és sárba tiporták a humanizmus értékeit.
Valószínűleg azért, mert ezek az értékek semmi másra nem épültek,
mint az emberi intellektus csodálatára. Gondolom, most szilárdabb
fundamentumra kell építenünk, ha másért nem, hát azért, mert most
önkéntelenül áttekintjük tapasztalatainkat, és látjuk a múlt hibáit és
bűneit. A múlt kísértései kihunytak: Oroszország valaha
megmentette az európai keresztény kultúrát a tatároktól, most pedig
a racionalizmus és következményei ellen védelmezte, a gonosz
szándék ellen. És ez nagy áldozatába került. Hihetem-e, hogy
hiábavaló volt az áldozat?

Van egy jó barátom, még egész fiatal, de okos és nem korához illően
komor lélek. Az összes költők közül Blokot becsüli a legtöbbre, mert
Blok az orosz kultúra pusztulásának előérzetében vergődött. Engem
megvet, hogy rózsaszínben látom a világot. Szerinte a kultúra
csakugyan elpusztult, ahogy Blok megjövendölte, s bennünket a
romjai alá temetett. Nem veszi észre ez a Blok-rajongó pesszimista,
hogy micsoda változások történtek csak első találkozásunk óta is.

Közvetlenül a huszadik kongresszus után jött el hozzám először,

mikor az emberek azt kérdezgették egymástól: „Minek mondták ezt
el nekünk?” – az egyik nem szeretett kellemetlen dolgokat hallani, a
másik; aki vezetőnek készült, elkeseredett, hogy hirtelen
bonyolultabb lett ez a foglalkozás, mint amilyen azelőtt volt; s volt,
aki zavartan sóhajtozott, elgondolva, hogy a régi módozatok már
nem jók a karriercsinálásra, újakat kell keresni… Olvadásnak szokás
nevezni ezt az időszakot, mert valaki elhitte, hogy majd odafentről
megkapják a felhatalmazást a normális hangerejű beszédre.

Csalódott; aki számított az engedelemre, de nem mindenki érti meg,

hogy nem ez a fontos. Az emberek a fontosak, mindegyik ember és
mindegyik embernek a világfelfogása. Az engedély óhajtása maga is
az elmúlt korszak maradéka, a tekintélybe, a jóváhagyásba, az
útbaigazító utasításokba vetett hité, a félelemé, hogy megbüntetnek,
a rettegésé, hogy lehord a főnökség. Vissza is térhet a rettegés, ha
néhány millió állampolgárt megint táborba zárnak, de most már
mindegyik üvölteni fog. A családjuk is üvölteni fog. A barátaik és a
szomszédaik is üvölteni fognak. És ez nem kevés.

Mikor először jött el hozzám ez a barátom, egy fekete, szurtos

barakkban laktam, ott volt a csebokszári Pedagógiai Főiskola
tanárainak szállása. Mindenütt bűz és petróleumlámpa-korom.

Az én szobámban olyan hideg volt, mint odakinn, az első emelet

falából kiszakadt egy boronafa, és félő volt, hogy rázuhan a kinn
játszó gyerekek fejére. Az olvadó hó szagú szél akadálytalanul járt a
szobában. A vendég elmondta, hogy annyira szereti O.M.-et, hogy
nem állhatta meg, el kellett jönnie hozzám. Csak úgy eljött, nem
szeretkezett fel közös ismerősök leveleivel, amelyekből
megítélhettem volna, hogy miféle ember. De a modora és főképp a
szeme első pillantásra bizalomgerjesztő volt. Hellyel kínáltam, és
beszélgetni kezdtem vele, úgy, ahogy alkalmi látogatóval máskor
sohase beszéltem. Azt mondtam: – Ha valaki eljön hozzám, és azt
mondja, hogy szereti Mandelstamot, tudom, hogy besúgó. Vagy
küldték, vagy a maga jószántából jött, hogy azután csinos kis
feljelentést írjon. Így megy ez már húsz éve. Velem sohase
beszélnek Mandelstamról csak úgy: irodalmárok, akik valaha
olvasták a verseit, sohase említik, ha velem beszélgetnek. Azért
mondom el ezt magának, mert jó benyomást tett rám. Bizalmat
ébresztett bennem. De még magával se beszélhetek Mandelstamról
és a verseiről. Most már érti, miért…

A vendég elment. Körülbelül két év múlva megtudtam, hogy vannak

közös ismerőseink, és üzentem velük, hogy jöjjön el. Úgy
meghökkentette az első találkozás, hogy láthatóan nem szívesen jött
el, de hamarosan feledésbe merült az egész. Nem tudom,
megértette-e, hogy amit első

találkozásunkkor mondtam, az a bizalomgerjesztő egyénisége

keltette legnagyobb bizalom jele volt…
Azóta eltelt néhány év, és én nyugodtan válaszolok mindenkinek, aki
Mandelstam felől kérdez

– ezek mind az új nemzedékek tagjai, de néhanapján az idősebbek

is gondolnak egyet, és mondanak valamit… Most már nagyon sok
mindenről beszélünk, ami azelőtt tilalmas volt, s a mi köreinkben a
többség nem mert, nem akart gondolni rájuk, el is szokott tőlük. Sőt,
most már nem is óhajtjuk tudni, hogy vajon tilos e még valamely
beszédtárgy. Nem vesszük tekintetbe. De van még tovább is.

A húszas évek ifjú értelmisége szívesen tájékoztatta a főnökséget és

a szerveket. Azt tartották, hogy a forradalom javát, védelmét
szolgálják vele, azt a titokzatos többséget, amelynek érdeke a rend
védelme és a hatalom megszilárdulása. A harmincas évektől
egészen Sztálin haláláig ugyanazt csinálták, csak az indíték
változott. A jutalom, a haszon, a félelem volt az ösztönző erő.
Átadták Mandelstam verseit a megfelelő helyen, vagy feljelentették a
kollégájukat abban a reményben, hogy majd ennek fejében közük az
ő műveiket, vagy előléptetik őket a munkahelyükön. Mások a
legősibb félelemből csinálták: hogy el ne vigyék, be ne börtönözzék,
meg ne öljék őket…

Ijesztgették őket, és ők ijedeztek. Koncot vetettek nekik, s ők kaptak

rajta, Ráadásul biztosították őket, hogy sose szivárog ki, amit
csinálnak, sose derül fény rá. Ezt az utóbbi ígéretüket meg is
tartották, ezek az emberek nyugodtan leélik az életüket, élvezik
azokat a szerény javakat, amelyeket azért kaptak, amit csináltak. De
most már semmiféle garanciában nem hisznek, akiket be akarnak
szervezni. Nincs visszatérés a múlthoz. Nemzedékváltás történt, és
az újak egyáltalán nem olyan ijedtek és engedelmesek, mint a
régiek. És főképp nem lehet meggyőzni őket, hogy apáik helyesen
cselekedtek, nem hiszik, hogy „mindent szabad”. Ez persze nem
jelenti azt, hogy most nincsenek besúgók. Csak megváltozott az
arány. Azelőtt számíthattam rá, hogy bármelyik fiatalember hátba
támadhat, a magam nemzedékének romlott tagjairól nem is
beszélve, most viszont befurakodhat ugyan egy-egy gazember az
ismerőseim közé, de csak véletlenül, de csak fondorlattal, s
többnyire a gazember se csinál gazságokat, mert az új helyzetben
nem előnyös, mindenki elfordulna tőle. A szemünk előtt alakuló új
értelmiség körében már nem áll becsben az a víg mondás, hogy „az
igazság görögül azt jelenti, mrija”, most senki se mondja részvéttel,
hogy „ahol fát vágnak, hullik a forgács”, sőt még azt se mondják,
hogy „ár ellen nem lehet úszni”. Szóval megint helyükre kerülnek az
értékek, amelyekről azt hittük, hogy végképp érvénytelenítették őket,
s most még az is kénytelen számolni velük, aki egyénisége szerint
meglenne nélkülük. Így történt, mégpedig váratlanul, azok számára
is, akik megtartották emlékezetükben ezeket az értékeket, és azok
számára is, akik már eltemették őket. Az értékek éltek valahol
rejtekezve, eloltott világú, zárt lakóhelyeken tengődtek csendesen.
Most mozgásba lendültek, erőre kapnak. Az értelmiség volt az
értékek felülvizsgálásának kezdeményezője. S hogy felülvizsgálta,
átváltozott maga is, valami más lett, minden, csak nem értelmiség.
Most a fordítottja történik. Döbbenetesen lassú folyamat, és mi
türelmetlenek vagyunk. Honnan is merítenénk a türelmet? Már
annyit túrtunk…

Senki se tudja meghatározni, mi az az értelmiség, és miben

különbözik a művelt osztályoktól.

Történelmi fogalom; Oroszországban született, tőlünk ment

Nyugatra. Sok ismertetőjegye van az értelmiségnek, de ha
összegezzük őket, akkor se kapjuk meg a tökéletes definíciót. Az
értelmiség történelmi sorsa elmosódó, sötét, mivel gyakran nevezik
ezzel a névvel azokat a rétegeket is, amelyeket nem illet meg. Hát
értelmiségnek lehet nevezni a diplomás technokratákat és a
regényíró, versíró csinovnyikokat? A fegyverletétel idején csúffá
tették az értelmiséget, s nevét azok tulajdonították el, akik letették a
fegyvert. Hát mi az értelmiség?

Az értelmiség bármely ismertetőjegye nemcsak rá jellemző, hanem

más társadalmi rétegekre is: bizonyos műveltség, kritikus szellem s
a kritikus szellemmel összefüggő izgalom, gondolatszabadság,
lelkiismeret, humanizmus… A két utóbbi most különösen fontos,
mert láthattuk, hogy eltűnésükkel hogy tűnik el maga az értelmiség
is. Az értelmiség az értékek hordozója, s átértékelésük
legcsekélyebb kísérletére is azonnal átalakul maga is, és elenyészik,
ahogy a mi országunkban elenyészett. De hát nemcsak az
értelmiség őriz értékeket. A nép körében

a legsötétebb időkben is megtartották erejüket, mikor a kultúra

úgynevezett magaslatain megtagadták őket… Lehet, hogy azért,
mert az értelmiség nem szilárd, és az értékek dinamikai erővel
töltődnek fel a kezében. Az értelmiség hajlik a fejlődésre is, az
önmegsemmisítésre is. Akik véghezvitték a forradalmat és szerepet
játszottak a húszas években, az értelmiséghez tartoztak, amely
elfordult bizonyos értékektől más értékek kedvéért, mert azokat
előbbre valónak találta.

Ekkor fordult az önmegsemmisítés irányába. Mi a hasonlóság egy

Tyihonov, egy Fegyin meg az igazi orosz entellektüel között? Csak a
szemüveg meg a műfogsor. Hanem az új entellektüeleket, sokszor
kamaszokat, azonnal megismerni, és nagyon nehéz
megmagyarázni, milyen tulajdonságaik alapján. Jespersen, a
szellemes nyelvész hallva, hogy azon vitatkoznak, mint kell
megkülönböztetni a szófajokat, azt mondta: „A nép tudja, hogy kell
megkülönböztetni a névszót az igétől, ahogy a kutya is meg tudja
különböztetni a kenyeret az agyagtól…” Hát szóval itt vannak, és ez
visszafordíthatatlan folyamat, már nem állíthatja meg a fizikai
megsemmisítésük se, amire annyira törekednének a múlt hívei. Most
egy entellektüel üldözése több tucat új entellektüelt szül. Láttuk a
Brodszkij-per idején.

Van az orosz értelmiségnek egy olyan tulajdonsága, ami Nyugaton

valószínűleg ismeretlen. A vidéki nyugati nyelv- és
irodalomtanszékek tanárai közt én csak egyetlen entellektüellel
találkoztam. Csernovicba való volt, és Martának hívták. Csodálkozva
kérdezte tőlem, miért van az, hogy a jót, az igazat kereső hallgatók
mind szeretik a verseket. Csakugyan így van, és ez Oroszország.
Egyszer O.M. azt kérdezte tőlem, jobban mondva magától, hogy mi
teszi entellektüellé az embert. Nem ezt a szót használta, mert
azokban az években elértéktelenedett, csúfsággá vált, később meg
átkerült az úgynevezett szabadfoglalkozású csinovnyikrétegekhez.
De ez volt az értelme. – Az egyetem? – kérdezte. – Nem. A
gimnázium?... Nem… Akkor mi? Talán, hogy milyen kapcsolatban
van az irodalommal? Esetleg, de nem egészen… – És akkor a
költészettel való kapcsolatot jelölte meg mint döntő tulajdonságot.
Nálunk sajátságos szerepet játszik a költészet. Felrázza az
embereket, alakítja a tudatukat. Az értelmiség újjászületésével
párhuzamosan soha nem látott erővel támadt fel az érdeklődés a
versek iránt. Ez a mi értékrendünk aranyalapja. A költészet élni
szólít, és felébreszti a lelkiismeretet, a gondolatot. Hogy miért, azt
nem tudom, de így van.

Az a barátom, aki szeretett Blokjából merített erőt a maga

pesszimizmusához, az volt az értelmiség újjászületésének első
hírnöke: ébredezik az értelmiség, másolja és olvassa a verseket. De
nem indokolt a barátom pesszimizmusa. A költészet teszi a dolgát.
Mozgásba lendült a világ. Él a gondolat. Elsötétített odúkba bújtak a
tűz őrizői, de nem hunyt ki a láng. Megvan.

AZ UTOLSÓ IDILL

Vonzott bennünket Moszkva – beszélgetések, hírek, pénzszerzés…

Aztán észbe kaptunk, rohantunk az utolsó vonathoz, hogy ne
töltsünk még egy éjszakát a tilalmas városban. Volt úgy, hogy valaki
átadta nekem a helyét a zsúfolt vagonban, és furcsa részvéttel
beszéltek velem. O.M. említette egyszer Pjasztnak. Pjaszt horkantott
– a horkantáshoz hasonló nevetése volt – Az öltözéke miatt.

Azt gondolják, ő az, nem maga… – Én akkor báránybőr bundában

jártam, és Pjaszt úgy gondolta, azért sajnálnak, mert számüzöttnek
néznek. Moszkvában annyian elhúzódtak tőlünk éppen emiatt, hogy
váratlan ajándék volt a zsírozott csizmás idegenek részvéte.
Különben a báránybőr bunda csak mellékes szerepet játszott, mert
más körülmények között is előfordult.

Még a vonatban vitatkozni kezdtünk O.M.-mel, hogy fogadjunk-e

Kalinyinban bérkocsit vagy se. Én úgy gondoltam, jobb, ha gyalog
megyünk, és félretesszük a pénzt még egy napnyi kalinyini
fellélegzésre. O.M. más véleményen volt: egy nap úgyse számít, s
mindenképp be kell mennünk Moszkvába „rendezni dolgainkat”.
Ezek csak a szokásos variációk voltak élete utolsó éveinek témájára:
„Ez így nem mehet tovább.” Kalinyinban is csak erről beszéltünk, de
nem volt semmi

„dolgunk”, és nem tudtunk „elrendezni” semmit.

Roppant egyszerűen eldőlt a vita: két-három bérkocsi állingált a

pályaudvar előtt. A bérkocsisok magánvállalkozók voltak, addigra
már agyonnyomták őket az adókkal, s mint osztályt
megsemmisítették. Megrohanta őket a tömeg, eltűntek a nálunk
ügyesebb és fürgébb utasokkal, s nekünk nem is maradt más hátra,
mint hogy gyalog menjünk.

Metsző szél fújt a Volga és a Tymaka hídjain, a száműzetésnek és

az állam hajtóvadászatának az a bizonyos szele, amelyről már
beszéltem, Abban a külvárosban, ahol szobát béreltünk, ősszel
térdig ért a sár, télen meg elsüllyedtünk a hóban. Csak azért tudnak
meglenni ott az emberek, mert sehová se járnak, csak dolgozni meg
haza… O.M. lihegett, és azt hajtogatta, hogy minek is
takarékoskodtunk a bérkocsin, én meg vánszorogtam utána.

Kopogtatásunkra a magas, sovány, hatvan felé járó háziasszony

nyitott ajtót. Morcosan végigmért bennünket, megkérdezte, nem
vagyunk-e éhesek. Nem azért morcoskodott a háziasszony, mert
felköltöttük éjnek idején. Mindig morcos volt, sohase mosolygott.
Talán úgy érezte, hogy egy családanyának, feleségek, a szép nagy
ház tulajdonosának az arcára nem illik a mosoly.

Bizonykodtunk, hogy nem vagyunk éhesek, ettünk Moszkvában,

mielőtt eljöttünk… Némán eltűnt a maga lakrészében, de egy perc
múlva megjelent a szobánkban egy bögre tejjel meg a vacsorája
maradékával, lángossal, krumplival, káposztával. Télen disznót
vágtak, hozott egy darab húst is: –

Egyenek, a miénk, nem bolti… – A maguk munkáját sohase

számítják a mi asszonyaink: ami a konyhakertben nő, vagy az ólban,
az „a mienk”, ingyen van, Isten adta… Míg ettünk, ott állt mellettünk,
és kérdezgette, mit intéztünk Moszkvában, visszamehetünk-e, vagy
legalább munkát kaptunk-e. Halkan beszélgettünk, hogy fel ne
ébresszük a többi lakót, egy házaspárt, azok is százversztások
voltak, s egy deszkafal mögött aludtak, amely nem ért fel egészen a
mennyezetig.

Leningrádi szomszédunk, Scsegoljev hajdani titkára, Kalinyinban

húzódott meg a tábor vagy a száműzetés után. Mikor a járókelők
tanácsára bekopogtattünk Tatyjana Vasziljevhához – így hívták a
háziasszonyunkat a hangokra előjött a leningrádi, és ráismert O.M.-
re. Így megtudta a háziasszony, hogy nem afféle jöttmentek
vagyunk, és adott szobát, ami nagy szerencse volt.

Nálunk ez mindig olyan nehéz, mint, gondolom, a háború utáni

Európában lehetett, mikor romokban hevertek a lebombázott
városok. Vagy talán még nehezebb.

Tatyjana Vasziljevna a férjével lakott ott, az kohász volt. Az asszony

korlátlanul uralkodott a családban, jóságos, szelíd férje készségesen
engedelmeskedett neki. De mindig vigyáztak az illemre: Tatyjana
Vasziljevna semmiben sem döntött, míg meg nem kérdezte a gazdát
–

betessékeltek bennünket teázni, és majd ha hazajön a gazda,

eldönti, hogy kiadják-e a szobát; a gazda meg mindenre azt felelte,
hogy „ahogy a mama akarja”. Az új lakók ellen se volt kifogása,
O.M.-mel hamar össze is barátkozott, mind a ketten zenerajongók
voltak, az hozta össze őket.

Kapott a gazda egy gramofont meg egy csomó lemezt az

ezüstlakodalmukra a fiaitól – azokból

„híres pilóta” vált, egyiküket még Sztálinnak is bemutatták. A

lemezek többségén azok a dalok voltak, amelyek akkoriban
divatoztak a komszomolisták és a katonák között. A fiai „süvöltő”
dalainál többre becsülte az öreg azt a néhány lemezt, amit O.M.
szerzett: a Brandenburgi versenyt, Dvořáknak valamelyik egyházi
művét, a régi itáliai szerzőket, Muszorgszkijt. Nagyon nehéz volt
akkoriban lemezhez jutni, és a választék is telesen esetleges volt, de
férfiainknak nagy örömöt szereztek. Mikor Kalinyinban voltunk,
esténként hangversenyeztek, Tatyjana Vasziljevna begyújtotta a
szamovárt, és adott teát házi befőttel. O.M. mindig igyekezett
kimódolni, hogy úgy főzzük a teát, ahogy ő szereti, és elmesélte,
hogy mikor Sevcsenko pénzhez jutott, az volt az első

dolga, hogy vett egy font teát. Teázás közben O.M. rendszerint
átlapozta az újságot, mert a gazda, régi szakmunkás lévén,
előfizethetett a Pravdára.

***

Úgy vettem észre, hogy azokban a zord időkben a

munkáscsaládokban egyenesebben, nyíltabban beszéltek, mint az
értelmiségi családokban. A moszkvai hallgatások után, a terror lázas
helyeslése után megdöbbentettek bennünket házigazdáink nyers
szavai. Bennünket hallgatni tanítottak, és Tatyjana Vasziljevna O.M.-
nek egy kitérő válaszára szánakozva pillantott rá: – Hiába, mind meg
vannak félemlítve… Házigazdáinknak már az apjuk is, a nagyapjuk
is gyárban dolgozott. Tatyjana Vasziljevna kicsit büszkén mondta: –
Mi tősgyökeres proletárok vagyunk. – Emlegette a politikai
agitátorokat, akiket a házában rejtegetett a cári időkben: „mi mindent
mondtak, és mi lett belőle!”

Mind a kettőjüknek megvolt a véleményük a perekről: – Mit

művelnek a mi nevünkben! – mondta a gazda, undorral félredobva
az újságot. – Marakodnak a hatalomért – így értelmezte az
eseményeket. Csak dühöngtek, hogy ezt az egészet a
munkásosztály diktatúrájának nevezik:

„bolondítják magukat a mi osztályunkkal”, vagy: „azt mondják” a mi

osztályunké a hatalom, de csak ütné bele az orrát valamelyikünk,
majd adnának neki hatalmat…Előadtam nekik azt az elméletet, hogy
az osztályokat a pártok vezetik, a pártokat pedig a vezérek. –
Kényelmes – mondta az öregember. Mindkettejüknek megvolt a
maga felfogása a proletárbecsületről, és nem óhajtottak változtatni
rajta. Ebben a családban meglehetősen kiéleződött az örök orosz
probléma, az apák és fiák különbsége. Házigazdáink nem örültek
fiaik sikerének, s nem hitték, hogy tartós lesz. – Lenn sokan
vagyunk, könnyebben megússzuk, de ha valaki felkapaszkodik, nem
sok kell hozzá, hogy lebukfencezzen – mondogatta Tatyjana
Vasziljevna. Az apa a dolgok gyökeréig ásott, nem bízott a fiaiban.
Nem beszélt előttük: – Fogják magukat, és feljelentenek, tudjuk,
milyenek a gyerekek manapság… – De a legfájdalmasabb helyet
nem érinthettük meg mindjárt, előbb meg kellett ennünk együtt azt a
bizonyos pud sót, mire megtudhattuk, mi bántja legjobban a
szülőket.

Tatyjana Vasziljevna tehenet tartott – „a munkásfizetésből nem

lehetett felnevelni a fiúkat, a tehén mentett meg bennünket”. A tehén
volt a család egyetlen érintkezési pontja a faluval, mert már régen a
városba vándorolt a család, „a proletárosztályba”. A kolhozosoktól
vették a szénát a tehénnek, az alku az asztalnál folyt, a szamovár
körül. Tatyjana Vasziljevna teázgatás közben megtudhatta, mit
beszélnek a kollektivizálásról, a tervről, a munkaegységekről.
Egyszer annyira felizgatta ez a beszélgetés, hogy miután kikísérte a
vendégeit, bejött hozzánk, és elmondta O.M.-

nek, hogy az ő fiát is, még komszomolista korában, elküldték

„kuláktalanítani”. Elég sokáig ott is maradt, vidéken, és mikor
visszatért, semmit se mondott el a szüleinek, egyetlen kérdésükre se
válaszolt, és nemsokára el is hagyta a szülői házat.

– Hogy mit művelhetett ott? Sohase tudjuk meg. Minek is szültem...

– Ha a kolhozosokkal beszélt, egyre csak azon töprengett, hogy mit
csinálhatott az ő elsőszülöttje, a félje meg nyugtatgatta: Hagyd már
abba, mama, mind ilyenek most ezek…

Hamarosan megfigyeltük házigazdáink egy különös tulajdonságát:

ezek a józan emberek, akik olyan helyesen ítélték meg a mi
életünket, a politikai harcnak semmiféle formáját nem helyeselték,
sőt áltálában az aktivitást. A gazda elolvasta a perekről szóló
tudósításokat, és azt mondta: – Kellett ez nekik? Volt rendes
fizetésük. – Azért gyanakodott, hogy a perek áldozatai mégiscsak
csináltak valamit, bennünket pedig épp az ejtett kétségbe, hogy
senki a kisujját se mozdította, hogy Sztálin ne tudja magához
ragadni a hatalmat. Ellenkezőleg, mindenki segített neki sarokba
szorítani soros áldozatát. De a gazda emlékezett rá, hogy „milyenek
voltak azelőtt”, és ezért gyanakodott, hogy

„mégiscsak nyüzsögtek”. De O.M.-ről mindketten jó véleménnyel

voltak, a rendszer passzív áldozatának tekintették; „neki semmi köze
a hatalomhoz, ő csak a magáét írta…” Annak örültek volna, ha fiaik
távol tartják magukat a politikától, nem közösködnek a hatalom
birtokosaival, és

„megmaradnak az osztályukban”… Hiábavalónak, sőt helytelennek

tartottak bármiféle ellenállást.

Azt nevezték ők „nyüzsgésnek”. Kalinyinban kellett először részt

vennünk választáson. O.M.-et elképesztette a választási rendszer,
nem tudta, mitévő legyen. Vigasztalgatta magát: – Ez csak a kezdet,
később majd hozzászokik a nép, és akkor normálisan fogják csinálni
– de aztán azt mondta, hogy a világ minden kincséért se vesz részt
ebben a komédiában. A háziak vitatkoztak vele.

Első érvük: „ár ellen nem lehet úszni”, a második: „mi se vagyunk
különbek másnál, mindenki elmegy, hát mi is elmegyünk”, és az
utolsó és legmeggyőzőbb: „nem kell kikezdeni velük, mert aztán
belénk kötnek”. Ezt nem lehetett vitatni, különösen a mi
helyzetünkben. És mind elmentünk szavazni, a háziak reggel hatkor,
ahogy a gyárban meghagyták nekik, mi pedig később, reggeli után.

Tatyjana Vasziljevna lényegében törvénytartó asszony volt, nem

azért, mintha tisztelte volna a törvényt, a mieinkről például igen rossz
véleménnyel volt, hanem életszemlélete következményeképp. Azt
tartotta első kötelességének, hogy éljen, és ennek a célnak az
érdekében szerinte kerülni kellett minden felesleges cselekedetet.
Az áldozatvállalás eszméjét, vagy azt, hogy valaki meghaljon egy
eszméért, éktelen ostobaságnak tekintette volna. Ő azt tartotta, hogy
„mi kisemberek vagyunk”, nem való nekünk kilógni a többi közül.
Némi dölyfösséget is éreztünk ebben a magatartásban: odafenn dúl
a harc, bűnt bűnre halmoznak, visszaélnek annak a
munkásosztálynak a nevével, amellyel ő egynek érzi magát, de neki
semmi köze hozzá, neki tiszta az a dolgos keze…

Az ő dolga az élet és a munkálkodás, ha azok gyilkolnak, hát hadd

gyilkoljanak… De azt sose vettük észre, hogy vallásos lett volna,
templomba nem járt, bár mécsest égetett az ikonok előtt.

Néha-néha bennünket is a sürgő-forgó felső rétegekhez számított.

Olyankor, ha arra gyanakodott, hogy nincs bennünk elég életerő és
életigenlés. O.M., ha valami cinikus, félelmes vagy képtelen
nyilatkozatot olvasott, gyakran azt mondta, hogy végünk van…
Először akkor mondta, mikor megmutatta nekem, hogy mit szólt
Sztálin Gorkij „A lány és a halál” című verséhez:

„Különb Goethe Faustjánál, mert a szerelem legyőzi a halált…”

Akkor is azt mondta, hogy na, végünk van, mikor egy képesújság
címlapján meglátta Sztálint, amint éppen kezet nyújt Jezsovnak.

– Ki látott még ilyet – csodálkozott O.M. hogy az államfő együtt

fényképezkedjen a titkosrendőrség vezetőjével… – De nemcsak az
tűnt fel, hogy ki volt a képen, hanem hogy Jezsov milyen arcot
vágott: – Nézd meg, látszik, hogy Sztálinért mindenre hajlandó. –
Egyszer Tatyjana Vasziljevnánál, az asztalnál O.M. felolvasta Sztálin
beszédét, amelyet a végzős tisztiiskolásoknak tartott. Sztálin emelte
poharát arra a tudományra, amelyre nekünk szükségünk van, s nem
arra a tudományra, amelyre nincs szükségünk. Vészjósló szavak
voltak: ha van olyan tudomány, amely idegen tőlünk, és nincs
szükségünk rá, hát megsemmisítjük, gyökerestül kigyomláljuk… És
O.M. azt mondta, amit

szokott: – Na, végünk van… – És ekkor Tatyjana Vasziljevna és a

férje dühbe gurult: – Magának csak folyton vége meg vége… ne
fesse az ördögöt a falra… inkább az életen járna az esze, vegyen
példát rólunk, mi élünk, maga se ártsa bele magát semmibe, és
életben marad… – Az embernek első
kötelessége, hogy éljen – foglalta össze O.M.

O.M. letartóztatása után elmentem Kalinyinba, a városszéli

boronaházba az otthagyott kosárnyi kéziratért. A háziak annyira a
szívükre vették O.M. letartóztatását, hogy nem tudtam uralkodni
magamon, sírva fakadtam. A mosolytalan Tatyjana Vasziljevna
átölelt, és azt mondta: – Ne sírj, szentek lesznek… – És a gazda
hozzáfűzte: – A te urad nem véthetett senkinek se, szépen vagyunk,
ha már az ilyeneket is elviszik. – És mind a ketten elhatározták, hogy
elmesélik a fiaiknak, hadd tudják meg, kit szolgálnak, ki előtt
hajbókolnak. – Végig se hallgatnak – sóhajtott fel hirtelen a gazda.
Tatyjana Vasziljevna fiai „Sztálin sólymai’’ voltak, derék technokraták,
akiknek a fajtáját Szolzsenyicin oly pontosan leírta. Nekik csakugyan
semmit se volt érdemes elmondani, belőlük kivesztek a világ irányító
eszméi. Most, a hatvanas évek közepén ők azok az apák, akik fűnek
-

fának panaszkodnak a gyerekeikre – a Tatyjana Vasziljevna

unokáira. Az unokák a nagyszülőkkel tartanak, apjukat elutasítva.
Erről jut eszembe, hogy találkoztam én a vonaton még egy ilyen
maradványával a birodalomnak. Az szívvel-lélekkel helyeselte a
huszadik kongresszust, mert Sztálin alatt volt némi kellemetlensége,
letartóztatni épp nem tartóztatták le, de azért börtönszaga volt a
dolognak… Most élvezi az életet, szép nyugdíja van mint fontos
pártfunkcionáriusnak. Nem akar párttag létére ölbe tett kézzel ülni,
hát az ifjúság nevelésével kezdett foglalkozni: elszegődött
agitátornak egy leningrádi technikumba. Mint pedagógussal
megosztotta velem a problémáit. A választások napján elment a
gyámolítottjaihoz, hogy sürgesse őket, de egyik se akart szavazni.
Azt mondja nekik: „Vegyetek példát rólunk, mi forradalmat
csináltunk.” S közli, hogy ő már kora reggel leszavazott. Azt felelik:
„És ki kérte,hogy csináljon forradalmat? Azelőtt jobban éltek
azemberek…” Az egész forradalmi szótára alól kirántották a talajt: –
Hát mit szól, hogy milyen ez a mai ifjúság? És maga hogy bír velük?
– Őszintén bevallottam, hogy sehogy… Ezek a Tatyjana Vasziljevna
unokái, de a tagadóreflexeken kívül vajon van-e bennük valami?
Elfogatóparanccsal mentek értem Tatyjana Vasziljevnához,
csakhogy már nem voltam ott.

Feldúlták az egész házat, a padlást, az ólakat, a pincét is beleértve,

de nem találtak semmit, mert addigra már elvittem a holmimat. Volt
náluk egy fénykép, és figyelmesen végigmustrálták mindkét nőt, a
háziasszonyt és a lakót. Egy év múlva szereztem tudomást róla a
pályaudvaron, mikor Kalinyinba indultam, mert ott akartam
megtelepedni. Leningrádból kaptam a hírt, hogy el akartak vinni,
Scsegoljev volt titkára hozta. Ha előbb tudom, biztosan nem megyek
Kalinyinba, de már benn volt a poggyászom a vagonban, hát csak
legyintettem: – Lesz, ami lesz… – A rettegés is alábbhagyott akkor
egy kicsit: Jezsov lebukott, megszűntek a tömeges letartóztatások. A
háborús menekülésig Kalinyinban laktam, csaknem két évig, és a
hajam szála se görbült meg, noha volt a dossziémban egy nevemre
szóló, felhasználatlan letartóztatási parancs. Mesebeli történetnek
látszik, pedig sok ilyen volt: megváltoztak az emberpusztítás
mutatószámai, és akit addig nem fogtak el, megúszta… A terrort
ugyanúgy „teljesítették”, mint az életet és halált szabályozó
tervgazdálkodást.

A házkutatás roppant nagy hatással volt Tatyjana Vasziljevnára:

három hájaspofájú fenekestül felforgatta a házát. Tatyjana
Vasziljevna lehordta a hájaspofájúakat, de engem is, hogy minek
titkolom, hogy ültem már, de lehet, hogy még egyébbel is
gyanúsított: – Miért engedtek ki, most

senkit se engednek ki… – Nem fért a fejébe, hogy „ezek” el akartak

vinni valakit, de nem vitték el, mert nem találták. Miért, más elhinné?
De végül csak megenyhült, és megkérdezte, van-e hol laknom. –
Mert ha nincs, hát isten neki, lakj itt – mondta –, azt mondják, aki
megmenekedett, arra az Isten is vigyáz, habár most már úgyse
menekülhetsz… – Tulajdonképpen így megszegte azt az elvét, hogy
nem avatkozik bele országunk nyugtalan életébe, de mégse
maradtam nála, mert a hájaspofájúak rémképétől az ő házában még
kevésbé tudtam volna aludni, mint máshol.
A TEXTILESEK
Bolyongásaim közt sokféle néppel összetalálkoztam, és mindenütt
jobban éreztem magam, mint azok közt, akik a szovjet értelmiség
színe-virágának számítottak. Mellesleg azok se vágytak az én
társaságomra…

O.M. letartóztatása után Sztrunyinóban telepedtem meg. Ez a kis

textilipari település Moszkva felől jövet Zagorszk után következik, s
véletlenül szereztem tudomást róla Nagy-Rosztovból visszatérőben,
ahol először helyet kerestem. A legelső nap összetalálkoztam
Efrosszal. Elsápadt, mikor megtudta, hogy O.M.-et letartóztatták, ő
épp akkor jött ki sok hónap után a börtönből.

Majdhogynem az egyetlen ember volt, aki Jezsov idejében egyszerű

kitelepítéssel megúszta. O.M.

néhány héttel a letartóztatása előtt tudta meg, hogy Efrosz kijött, és

azt mondta: – Nem Rosztov a nagy, hanem Efrosz… – Én is bíztam
a nagy Efrosz bölcsességében, aki azt tanácsolta, hogy ne maradjak
Rosztovban: – Menjen el, itt többen vagyunk a kelleténél… –
Visszafelé a vonaton beszédbe elegyedtem egy idős asszonnyal:
szobát keresek, mondom, Rosztovban nem találtam…

Azt javasolta, hogy szálljak ki Sztrunyinóban, és adott egy címet, jó

emberekét: a férfi nem iszik, nem káromkodik… És mindjárt hozzá is
tette: –Az anyja ült… biztosan megesik a szíve rajtad… –

A vonatok jobbak voltak a moszkvai népnél, a vonatban mindig

rájöttek, miféle szerzet vagyok én, bár már kitavaszodott, és sikerült
eladnom a bőrkabátot.

Sztrunyino a jaroszlavli vasútvonalon van, arra járnak a

börtönvonatok, Az az őrült gondolatom támadt, hogy egyszer csak
meglátom a kályhásvagon ablakában – vagyis hasadékában – O.M.
arcát, kiszálltam hát Sztrunyinóban, és elmentem a jó emberekhez.
Hamar összebarátkoztunk, elmondtam nekik, miért kell nekem
„nyaraló” a százversztás körzetben. Mellesleg amúgy is rájöttek.
Kivettem náluk egy kis verandát, amelyen nem járt át senki. Mikor
beállt a hideg, erővel átcipeltek a szobájukba, és szekrényekkel,
lepedőkkel elkerítettek nekem egy sarkot: – Hogy legyen valami
sajátszoba-féléd, hisz nem szoktál te a közöshöz… – Ami a
zsidógyűlöletet illeti, annyit mondhatok a magam tapasztalatából,
hogy a népben nincsen. Mindig felülről jön. Sose titkoltam, hogy
zsidó vagyok, és ezekben a családokban – munkásoknál,
kolhozparasztoknál, kistisztviselőknél –

mindenütt úgy bántak velem, mintha családtag volnék, és soha

semmi olyasmit nem hallottam, mint ami a háború után a
felsőoktatási intézményekben fel-ütötte a fejét, és mellesleg mind a
mai napig megvan. A félműveltség a legszörnyűbb dolog a világon, a
félművelt miliő mindig melegágya a fasizmusnak, a nacionalizmus
alacsonyrendű formáinak és általában az értelmiség gyűlöletének.

Az értelmiségellenes hangulat félelmesebb és szélesebb körű, mint

a primitív zsidógyűlölet, s minduntalan fel-feltör a zsúfolt
intézményekben, ahol az emberek oly hevesen küzdenek
műveletlenséghez való jogukért. Sztálini műveltséget adtunk nekik,
sztálini diplomát kaptak.

Természetes, hogy ragaszkodnak a diplomával járó kiváltságokhoz.

Különben nem tudnának mihez kezdeni.

Moszkvába jártam csomagot-pénzt beadni Sztrunyinóból, és hamar

kiapadt szűkös vagyonom (eladogattam az O.M. könyveit).
Házigazdáim észrevették, hogy nincs mit ennem, és megosztották
velem a ciberéjüket meg a répalevesüket. A retket Sztálin-
szalonnának hívták náluk. A háziasszony öntött nekem egy bögre
gőzölgő tejet, és azt mondta: – Egyél, mert egészen legyengülsz! –
A tej nagy részét el kellett adniuk, hogy szénát vehessenek, nekik
alig jutott. Én meg vittem nekik málnát meg egyéb bogyós
gyümölcsöt az erdőről. Majdnem az egész napomat az erdőben
töltöttem, s hazatérőben mindig meglassítottam a lépteimet: egyre
azt vártam, hogy most majd mindjárt elébem jön O.M., mert
kiengedték a börtönből. Hát el lehet hinni, hogy egy embert elvisznek
otthonról, és csak úgy egyszerűen elteszik láb alól? Nem lehet
elhinni, csak az eszünkkel lehet tudni. Tudtuk, de elhinni nem bírtuk.

Őszre kimerültek a tartalékaim, valami munka után kellett nézni.

Házigazdám textilmunkás volt, háziasszonyom egy szövőnő és egy
textilfestő munkás lánya. Nagyon szomorkodtak, hogy magam is
ebbe az igába hajtom a fejem, de nem volt más megoldás, és mikor
megjelent a kapun a felvételi hirdetmény, beléptem a fonóműhelybe.
Éjszakánként fel-alá rohangáltam az óriási műhelyben, kezeltem a
gépeket, és közben verseket mormoltam. Meg kellett tanulnom
mindet, hátha elviszik a kéziratot, vagy aki őrzi nekem, egyszer csak
megijed, és bedobja a kályhába.

Történt ilyesmi, épp az irodalomhoz közel álló, megbízható, jó

barátaimmal. Az emlékezet is a megőrzés egyik eszköze, és bizony
nagy segítségemre volt nehéz feladatomban. A nyolc éjszakai óra
nemcsak a szálé és a szövedéké volt, hanem a verseké is.

A gépeken dolgozó nők kiszaladgáltak a mosdóba, hogy egy kicsit

megpihenjenek. Valóságos klub működött odakinn. Elhallgattak és
szélrebbentek, ha szorgos léptekkel berontott egy-egy ambiciózus
komszomolka. – Ezzel vigyázz! – figyelmeztettek a munkásnők. De
nyugodtabb pillanatokban, mikor egymás közt voltunk, elég alapos
oktatásban részesültem, elmondták, hogy élnek, mit veszítettek és
mit nyertek-… – Régen hosszabb volt a munkanap, de volt szünet,
lehetett teát inni, és tudod, hány gépen dolgozott egy fonónő? – Azt
is itt tapasztaltam, hogy Jeszenyin milyen népszerű, minduntalan
szóba hozták. Legendás költő volt a nép körében, „a mi fiunk”-nak
számított, szerették.

Reggelenként, mihelyt kiléptek a kapun, rögtön beálltak a sorba

valami rőfösáruért vagy kenyérért. A háború előtt állandó hiánycikk
volt a karton, kevés volt a kenyér, nyomorúságosán éltek a
munkások. Ezt most már teljesen elfelejtették, az én pszkovi
sztálinistáim makacsul hajtogatták, hogy a háború előtt semmiben
sem láttak szükséget, „csak most ismertük meg a nélkülözést”.
Megdöbbentően rövid az emberek emlékezete, ha nem akarnak
emlékezni.

Itt, Sztrunyinóban hallottam először a „százötversztáska” szót, a

kollégáim mind így hívtak.

Kedvesek voltak hozzám, különösen az idősebb férfiak. Egyik-másik

be-bejött a gépterembe, és adott egy almát vagy egy darab bélest: –
Egyél, tegnap sütötte az asszony. – Az ebédszünetben foglaltak
nekem helyet az ebédlőben, és kitanítottak: – Egyél levest is!
Különben nem laksz jól. –

Lépten-nyomon éreztem, hogy jóindulatú részvéttel vannak, nem

irántam, hanem a „százötversztáska” iránt, s itt nyoma sem volt
értelmiségellenes hangulatnak.

Egyik éjszaka bejött az én termembe két takaros fiatalember,

kikapcsolták a gépeket, és megparancsolták, hogy menjek velük a
személyzeti osztályra. Keresztül kellett menni néhány géptermen,
mire a kijárathoz értünk, mivel a személyzeti osztály egy külön
épületben működött.

Ahogy vezettek végig a termeken, a munkások mindenütt leállították

a gépeket, és jöttek utánunk. A

lépcsőn lefelé menet nem mertem hátranézni, mert éreztem, hogy

búcsúztatnak, azért kísérnek ki: tudták a munkások, hogy a
személyzeti osztályról sokszor egyenesen a GPU-ra viszik az
embert.

Elmeháborodott beszélgetés zajlott le a személyzeti osztályon.

Megkérdezték, hogy miért nem a szakmámban dolgozom. Azt
feleltem, hogy nincs szakmám. Miért költöztem Sztrunyinóba? Mert
nincs lakásom… „Művelt nő, és odaáll a munkapadhoz… Akkor
mindössze gimnáziumi végzettségem volt, a műveltségemben se a
bizonyítványom volt a ludas, hanem entellektüel mivoltom, és ezt
orrontották meg bennem. – Miért nem ment el tanítani? – Oklevél
nélkül nem vesznek fel. – Valami itt nem stimmel, beszéljen
őszintén… – Végül se értettem meg, hogy mit akarnak tőlem, de
még akkor éjjel elengedtek, nem lehetetlen, hogy azért, mert a
munkások összecsődültek az udvaron. De előbb megkérdezték,
hogy másnap éjszakai műszakban dolgozom-e, és meghagyták,
hogy munkaidő előtt jelenjek meg a személyzeti osztályon. Még alá
is íratták velem…

Aznap éjjel már nem mentem vissza a munkapadhoz, hazamentem,

A háziak nem aludtak, valaki elszaladt hozzájuk a gyárból, hogy
engem a „káderosztályra” hurcoltak. A gazda elővett egy
negyedliteres vodkásüveget, töltött három pohárral: – Na, igyunk,
aztán beszéljük meg, hogy mit csináljunk…

Az éjszakai műszak végeztével sorban odajöttek a munkások az

ablakunkhoz. Azt mondták: –

Utazz el innen! – és pénzt rakosgattak az ablakpárkányra. A

háziasszony összecsomagolta a holmimat, a házigazda meg két
szomszéd pedig felrakott az egyik legkorábbi vonatra, így szöktettek
meg a katasztrófa elől azok, akik még nem tanultak meg
közömbösnek lenni. Ha a személyzeti osztály eredetileg esetleg nem
is akarta, hogy letartóztassanak, a „búcsúztatás” után bizonyára nem
úszom meg…

Sztrunyino részvéttel volt bajaink és a százötversztás élet iránt. A

fogoly vonatok többnyire éjszaka haladtak át rajta, és a textilgyári
munkások, ha reggelente átmentek a vágányokon, a lábuk alá
néztek. Cédulát kerestek. Néha egy-egy fogolynak sikerült levelet
kidobnia az ablakon. Aki megtalálta, borítékba tette, rámásolta a
címet és feladta. És a hozzátartozók hírt kaptak a fegyencükről. Ha
pedig nappal állt meg a vonat, mindenki igyekezett bedobni a
vagonba valami enni- vagy szívnivalót a járkáló őr háta mögött. Így
dobta be az én háziasszonyom is azt a bizonyos gyerekcsokoládét.
Sztrunyinóból sok odavalósit is elvittek, nyomott és mogorva volt a
lakosság. Ott hallottam először, hogy Sztálint „ragyásnak” hívja a
nép. Ha megkérdezte valaki, miért, art felelték:
– Hát nem tudod, himlője volt… Azzal sokat bajlódnak náluk a
Kaukázusban… – Ők se úszták volna meg ép bőrrel azt a kaukázusi
himlőt, ami azt illeti, de ilyen szavakat csak egymás közt mondtak, a
besúgókat pedig mindet ismerték egytől egyig. Ez a kicsi település
előnye. Mi korántsem mindig tudtuk, hogy ki a besúgó.

Sztrunyinóban is éltek törvénytisztelő emberek, de természetadta

jóságuk nem engedte, hogy némán engedelmeskedjenek. – Az
orosz forradalom nem kegyetlen – mondta nekem egyszer Jakulov. –
A kegyetlenséget mind az állam szívta el, és odaadta a Csekának.

Oroszországban minden odafent történik. A nép hallgat, alázatosan

ellenáll, vagy makrancoskodva engedelmeskedik. Elítéli a
kegyetlenséget, de semmi esetre se helyesli az aktivitást. Hogy ez a
két tulajdonság hogy fér össze a félelmetes lázadásokkal és
forradalmakkal, azt nem tudom. Ki érti ezt?

SKLOVSZKIJÉK

Moszkvában csak egy ház állt nyitva a kitaszítottak előtt. Ha Viktort

és Vasziliszát nem találtuk otthon, a gyerekek szaladtak elénk: a pici
Varja, csokoládéval a kezében, a nyakigláb Vaszja, Vaszilisza
nővérének a lánya, és Nyikita, egy lendületes mozgású kisfiú, a
madárfogás és az igazság bajnoka. Senki nem mondott nekik
semmit, de ők tudták, hogy mit kell tenni: a gyerekeken mindig
megérezni a családi erkölcs szellemét. Bevezettek bennünket a
konyhába – az volt Sklovszkijék ebédlője megetettek, megitattak,
gyerekbeszédükkel vigasztaltak. Vaszja brácsázott, szeretett a
legújabb hangversenyekről beszélni, azokban a napokban mindenki
Sosztakovics szimfóniájáról beszélt, és Sklovszkij mindenkit sorban
meghallgatott, aztán örvendezve kijelentette: –

Sosztakovics mindenkit lepipált… – A kor megkövetelte, hogy

mindenkinek kijelöljék a helyét: kinek az első jutott, kinek az utolsó…
ki kit győz le… Az állam kihasználta „a származás alapján történő
kinevezés” ősi rendszerét80, s az első helyekre maga nevezte ki a
jelöltjeit. Akkor például Lebegyev-Kumacsot nevezték ki az első
költőnek, pedig, mint mondják, ő maga igen-igen szerény ember volt.
Vaszja is Sosztakovicsnak adta volna a pálmát. O.M. is rohant volna,
hogy meghallgassa a szimfóniát, de félt, hogy nem éri el az utolsó
vonatot.

Varjával másról beszélgettünk. Megmutatta a tankönyvét: a tanítónő

utasítására egymás után leragasztgatták vastag papírral a vezérek
arcképét. Varja nagyon szerette volna Szemaskót is leragasztani, –
Úgyis leragasztjuk, jobb lenne most mindjárt… – A Nagy Szovjet
Enciklopédia szerkesztősége megküldte azoknak a lexikoncikkeknek
a jegyzékét, amelyeket le kellett ragasztani vagy ki kellett vágni. Ez
Viktor feladata volt. Ahány letartóztatás, annyiszor vizsgálták felül a
könyveket, és repültek a kályhába a kegyvesztett vezérek opuszai.
Az új házakban nem volt se kályha, se tűzhely, de még egy kis
szelelőlyuk se, ott ollóval felvagdosták a tiltott könyveket,
írónaplókat, leveleket és egyéb lázadó írásokat, és bedobták a
klozetba. Volt mit csinálniuk az embereknek…

Nyikita, a legszótalanabb gyerek, olykor ugyancsak

megbotránkoztatta a felnőtteket. Viktor mesélte egyszer, hogy
Nyikita elment Pausztovszkijjal egy híres madarászhoz, aki
kanárimadarakat idomított A kanári az idomár jelére kirepült a
dobozából, ráült a madárrúdra, és hangversenyt rendezett. A gazda
megint jelt adott, és az énekes engedelmesen betakarodott a
dobozába. – Mint egy írószövetségi tag – jegyezte meg Nyikita, és
kiment a szobából. Mindig a szobájába vonult, miután
meghökkentette a környezetét. Éltek a szobájában madarak, úgy
édesgette oda őket, de barátkozott velük, eszében se volt idomítani
őket. Azt már tudtuk, hogy a madarak fajtájuk kiválóságaitól tanulnak
énekelni. Kurszkban megfogdosták a híres fülemüléket, és az ifjú
nemzedéknek nincs kitől tanulnia. Így hanyatlott le a
fülemüleénekesek kurszki iskolája az emberek szeszélyéből, akik
kalitkába dugták a mesterdalnokokat.

Megérkezett Vaszilisza, mosolygott a világoskék szemével, és

sürgölődéshez látott. Melegített fürdővizet, kikészítette a
hálóruhánkat. Nekem a magáéból adott, O.M.-nek a Viktor ingét.
Aztán leraktak bennünket pihenni. Viktor mindig törte a fejét, hogy
mit tehetne O.M.-ért, kedélyeskedett, mesélte, hogy mi újság… Késő
ősszel bundát szerzett O.M.-nek. Volt neki egy régi rövid
kutyabundája, Andronyikov, a zenekarember hordta előző télen
szorultságában. De aztán karriert csinált, szert tett egy írókabát-
kiutalásra, és Viktor bundástul magához rendelte. Ünnepélyesen 80

Hivatalosan a XV-XVII. sz.-ban volt érvényben Oroszországban.

ráadták O.M.-re, Beethoven-kísérettel, amit Andronyikov fütyült.

Sklovszkij még beszédet is mondott: – Hadd lássa ország-világ,
hogy a vonatban utazott, nem az ütközőn. – O.M. addig egy szintén
uraságoktól levetett sárga bőrkabátban járt. Abban is vitték a
táborba.

Ha csöngettek, mielőtt ajtót nyitottak volna, bennünket elbújtattak a

konyhában vagy a gyerekszobában. Ha magunkfajta jött, vidám
kiáltozással kiszabadítottak a fogságból, de ha Pavlenko vagy Lelja
Povolockaja, a szomszéd besúgó – az a bizonyos nő, aki később
paralízist kapott a rehabilitációktól –, akkor megültünk a
rejtekhelyünkön. Sose leptek meg bennünket, és mi nagyon büszkék
voltunk rá.

Sklovszkijék háza volt az egyetlen hely, ahol embernek éreztük

magunkat. Ez a család tudta, hogyan kell bánni a kárhozottakkal,
összeültünk a konyhában, meghánytuk-vetettük, hogy hol aludjunk,
hogy mehetnénk el hangversenyre, honnan vegyünk pénzt, és
egyáltalán, mit csináljunk.

Ha csak lehetett, nem töltöttük az éjszakát Sklovszkijéknál, mert volt

a házban házmesterné is, liftkezelőnő is, viceházmesterné is. Ezek a
jámbor szegény nyomorultak emberemlékezet óta a
titkosrendőrségnek dolgoztak. Nem kaptak pénzt érte, hozzátartozott
a munkakörükhöz. Nem tudom már, hogy oldottuk meg az éjszakát,
de a hangversenyre végül csak elmentünk. Mikor O.M.

halála után nélküle, egyedül mentem oda, a házmesterné

megkérdezte, hogy hol a férjem. Mondtam, meghalt. Felsóhajtott: –
Mi meg azt gondoltuk, hogy maga megelőzi… – Két következtetést
vontam le belőle: az arcunkon volt a bélyeg, ez az egyik, a másik
meg, hogy nem kell félni ezektől a szerencsétlen nőszemélyektől,
bennük is van könyörület. Azokat, akik akkor megsajnáltak engem,
hamarosan kivitték a temetőbe: nem soká húzzák azon a
nyomorúságos fejadagon, hullanak, mint a legyek. De én azóta
mindig szívélyes viszonyban vagyok az utódaikkal, és sohase
jelentettek fel, hogy tartózkodási engedély nélkül a Sklovszkijék
lakásában alszom. Mikor éjfél után hazamentem, s nekik fel kellett
kelniük, hogy kinyissák nekem a főkaput, mindig a kezükbe
nyomtam azt a húsz-harminc kopejkát, ahogy illett. Csak a hatvanas
évekbeli pénzreform után fogtuk fel, hogy valójában két-három
kopejkányi borravalót adtunk. De hát ilyen a szó hatalma, a „rubel”-
nek mégiscsak volt valami varázsa, nehezebben adtunk ki, mondjuk
öt rubelt, mint most ötven kopejkát.

A taxisofőrnek se lehet tíz kopejkát adni, pedig még nemrég is egy

rubel busás borravalónak számított. Hanem harminchétben aztán
nem adtunk borravalót, kerültük a házmesternéket, nem mertünk
Sklovszkijéknál maradni éjszakára, nehogy bajt hozzunk rájuk,
halálosan fáradtak voltunk, ziháltunk, örökké rohantunk.

Olykor nem volt más megoldás, Sklovszkijéknál töltöttük az éjszakát.

Matracot tettek a földre a hálószobában, és letakarták báránybőrrel.
A hatodik emeletre persze nem hallatszik fel, ha autó érkezik a ház
elé, de ha éjjel jött felfelé a lift, mind a négyen kiszaladtunk az
előszobába, és hallgatóztunk: „Hála Istennek, egy emelettel lejjebb”,
vagy „Hála Istennek, tovább ment… ”

Minden éjjel lesték a liftet, akkor is, ha mi nem aludtunk ott.

Szerencsére ritkán járt, a ház lakói többnyire kinn laktak
Peregyelkinóban, és amúgy is csöndesen éltek, a gyerekeik meg
még nem nőttek fel. A terror éveiben nem volt ház az országban,
ahol ne figyelték volna remegve az elhaladó kocsik surrogását és a
felfelé haladó lift zúgását. Mind a mai napig rettegek az éjszakai
lifttől, ha Sklovszkijéknál alszom. És feledhetetlen a kép: hiányos
öltözetű emberek hajolnak a bejárati ajtóhoz, lesik, hol áll meg a lift.
Nemrég azt álmodtam – mert autó állt meg a ház előtt –, hogy O.M.
kelteget: „Öltözz… Most érted jönnek…” De én nem
engedelmeskedtem, azt feleltem: „Elég volt. Nem kelek fel nekik.

Fütyülök rájuk…” A falnak fordultam, újra elaludtam, álomtalanul.

Pszichológiai lázadás volt.

Hiszen ez is egy neme az együttműködésnek: értünk jönnek, hogy

börtönbe hurcoljanak, és mi önként felkelünk az ágyból, remegő
kézzel felvesszük a kabátot… Elég volt. Torkig vagyok vele.

Egy lépést se megyek elébük. Vigyenek el hordágyon, öljenek meg

itt helyben... Nem megyek!

Egyszer, a legnagyobb télben, elhatároztuk, hogy nem élünk vissza

többet a Sklovszkijék jóságával. Féltünk, hogy bajba keverjük őket:
csak egy feljelentés, és nem sokat teketóriáznak velük. Ha csak
rágondoltunk, hogy tönkretehetjük Sklovszkijt és vele az egész
családját, kétségbeestünk. Ünnepélyesen közöltük az
elhatározásunkat, s bárhogy igyekeztek rábeszélni bennünket,
néhány napig nem is mentünk oda. A kietlenség és magány érzése
a mértani haladvány arányában nőtt, növekedett bennünk. Egyszer
Brunyiéknál voltunk, és O.M. nem bírta tovább, felhívta Sklovszkijt. –
Jöjjenek már el, Vaszilisza bánkódik, nem találja a helyét… –
Negyedóra múlva becsengettünk, Vaszilisza örömmel, könnyes
szemmel fogadott bennünket. Akkor értettem meg, hogy az egyetlen
valóság ezen a világon annak az asszonynak a kék szeme. Most is
úgy gondolom.

Helyesbítek: Annát mindig azonosnak tekintettem magunkkal, de

akkor messze volt, Leningrád elérhetetlen volt.

MARJINA ROSCSA
Egyszer Szanya Bernstein eljött Sklovszkijékhoz, mikor mi is épp ott
ültünk, és meghívott magához éjszakára. Pici lányuk, a „Nyúl”,
ugrándozott, az otthonosságot árasztó Nyura, Szanya felesége,
megkínált teával, és csevegett. A sovány, törékeny, elkényeztetett
Szanya egyáltalán nem látszott bátor embernek, de fütyürészve jött
az utcán, mintha mi sem történt volna, és mindenfélét összehordott
az irodalomról, mintha bizony nem is készült volna elrejteni a
lakásán két olyan félelmetes államellenes bűnözőt, mint O.M. meg
én. 1948-ban is éppilyen nyugodtan vette át a bátyámtól O.M.
kéziratait, és meg is őrizte. Testvére, Szergej Bernstein pedig, 37-38-
ban egy másik gonosztevőt rejtett el, Viktor Vinogradovot, akit
büntetett előélete miatt kitiltottak Moszkvából. Mikor aztán
Vinogradovnak rendeződött az élete, akadémikus lett és a sztálini
nyelvtudomány élére került, ki tudja, miért, megfeledkezett arról a
szegényes otthonról, és még Szergej feleségének, a harminchetes
vendégszerető háziasszonynak a temetésére se ment el.

De többnyire Vaszilisza nővére vitt el bennünket Sklovszkijéktól,

Natalja, vagy röviden Talja, aki mindig olvas, és mellesleg még ma is
százszámra tudja kívülről a tizenkilencedik századi verseket.

Talja kapott egy szobát Sklovszkijék Marjina Roscsa-i régi lakásából,

ott lakott Vaszja lányával, a kis brácsással. Ha Táljához mentünk,
Vaszja ott maradt Vasziliszánál, mi meg az édesanyjával aludtunk a
szobájukban. A lakás egy másik szobája Nyikolaj Hardzsijevé volt,
és a férfiak sokat beszélgettek esténkint, későig fennmaradtak. O.M.
letartóztatása után Hardzsijevnél töltöttem az első napokat, aztán
pedig a halálhíre után is. Feküdtem, mint a fadarab, érzéketlenül,
Hardzsijev pedig virslit főzött, és rávett, hogy egyek: – Egyen,
Nágya, jó forró… – Vagy: – Egye meg, Nágya, drága… – A
koldusszegény Hardzsijev kedves tréfákkal, forró virslivel és drága
kandiscukorral élesztgette az életkedvemet. Ő volt az egyetlen, aki
életünk legnehezebb időszakaiban is hű maradt hozzám és
Annához. Egyszer láttam nála egy ceruzarajzot, Tatlin Hlebnyikov-
portréját. Tatlin sok évvel Hlebnyikov halála után rajzolta, de mintha
élt volna,

éppolyan volt, amilyennek emlékszem rá, mikor eljött velünk az

írószövetségbe hajdinakását enni, és némán ült, szakadatlanul
mozgatva a száját. Hirtelen megszállt a remény, hogy hátha O.M. is
feltámad egyszer egy rajzon, és megkönnyebbültem egy kicsit.
Eszembe se jutott, hogy azok a festők, akik ismerték, mind
meghalnak, mielőtt meg mernék csinálni a portréját. Miklasevszkij
szánalmas rajza a Moszkvában egy mákszemnyit se hasonlít O.M.-
re. Érdekes, hogy mennyire nem bírtak vele a festők, viszont kitűnő
fényképarca volt.

O.M. mindig azt mondta, hogy Hardzsijevnek abszolút hallása van a

versre, és ezért ragaszkodtam hozzá, hogy ő legyen a szerkesztője
annak a kötetnek, amely már majdnem tíz éve sehogy se akar
megjelenni a Költőkönyvtárban.

Nekünk erőd volt a Marjina Roscsa-i kidőlt-bedőlt faházikó, de el is

kellett jutni az erődig.

Együtt indultunk el Sklovszkijéktól Taljával, de már a házmesterné

előtt egyesével vonultunk el.

Talja továbbra is elöl ment, felugrott a villamosokra, várt a

megállókban, átszállt. Mi tisztes távolban haladtunk, nem tévesztve
szem elől Talja széles hátát, összeesküvők voltunk, nem mehettünk
egymás mellett. Ha O.M.-et az utcáról viszik el, márpedig ilyen
letartóztatásokról is hallottunk.

Taljának, mint járókelőnek, semmi köze a dologhoz. Még az iratait se

nézték volna meg.

Nyugodtan – csakugyan nyugodtan? – folytathatja az útját, és mi

nem vezetjük rá a kopókat a Sklovszkij-házra. Nevetséges ez a
konspiráció, de így kellett tennünk, ha már a huszadik században
méltóztattunk születni. És úgy mentünk, nem Taljával, hanem utána,
mintha hipnotizált volna bennünket a ringó járása. Talját mintha
semmi se zavarhatta volna meg: ha nem jutottunk fel arra a
villamosra, ahová ő felugrott, tudtuk, hogy majd megvár abban a
megállóban, ahol át kell szállnunk, vagy a végállomáson. Ahogy
meglátott bennünket, megint útnak eredt, mi meg, támolyogva a
fáradtságtól, utána. Soha senkivel se találkoztunk abban az isten
háta mögötti házban, bár mások is laktak benne, de mi úgy
suttyantunk be, hogy meg se sejtették a jelenlétünket. Talja nyitotta
ki az ajtót a saját kulcsával, előbb körülnézett, és csak aztán
engedett be bennünket. Hanem azért lehetetlen, hogy a szomszédja,
egy bizonyos Vaksz, az Írószövetség tagja ne tudta volna, hogy
Taljánál idegenek éjszakáznak. Rendes ember volt, nem jelentett fel
bennünket. Reggel telefonált a folyosón, anyagot és pénzt követelt
az írószövetségtől, hogy rendbe hozathassa a nyomortanyáját, amit
mi erődnek, paradicsomnak tartottunk. O.M. tréfás versikét fabrikált
ebből az alkalomból, amely Vaksz „tatarozódühéről” szólt. A versek
kiapadtak, az ilyen élet nem kedvez a versírásnak, de tréfás versek
azért néha születtek. Sklovszkij ki nem állhatta őket. Úgy érezte,
hogy a tréfás vers az agynak legalábbis az elerőtlenedésére utal. És
nem azért, mert nem tréfálkozni való idők jártak, hanem egyáltalán:
a rímek nem az igaziak, és általában, nem az igazi… A tréfás vers
pétervári hagyomány, Moszkva csak a paródiát ismerte el, és
Sklovszkij elfelejtette pétervári ifjúságát.

Éjszakánként kiabáltam. Azon a télen kezdtem kiabálni szörnyű,

nem emberi hangon, mint egy állat, mint egy madár, amelyet
fojtogatnak. Sklovszkij csúfolt, hogy mindenki azt kiabálja álmában,
hogy „mama!”, csak én kiabálom azt, hogy „Oszja!”. Azóta is
ijesztgetem vele a szomszédaimat, meg a tenyerem színével is:
abban az évben kezdődött, hogy ha izgatott vagyok, élénkpiros lesz
a tenyerem. De O.M. makacsul megőrizte a lélekjelenlétét, és
továbbra is tréfálkozott.

Néha napokig Moszkvában kellett maradnunk, mert nem sikerült

pénzt szereznünk. Egyre szűkült azoknak a köre, akik adtak.
Megvártuk Sklovszkij legközelebbi járandóságát. Viktor megjött a
pénzzel, amelyet szanaszéjjel rakosgatott valamennyi zsebébe, és
adott egy darabot
a zsákmányból. S mi elindultunk Tatjana Vasziljevnához, egy idegen
város szélére, hogy ott költsük el.
A CINKOS
Harminchét őszén Katajev és Sklovszkij elhatározták, hogy
összehozzák O.M.-et Fagyejevvel, aki akkor még nem állt az
írószövetség élén, de nagyon befolyásos ember volt. Vagyis már
majdnem felmagasztalták. Úgy emlékszem, Katajevnél találkoztak.
O.M. verseket olvasott fel. Fagyejev nagyon megilletődött –
különlegesen érzékeny volt. Hitelesnek látszó könnyekkel a
szemében megölelte O.M.-et, és mindent elmondott, amit egy
érzékeny embernek illik. Én nem voltam ott, Sklovszkijéknál
lappangtam néhány emelettel feljebb. O.M. és Viktor elégedetten jött
haza.

Idejekorán elillantak, hogy Katajev négyszemközt megdolgozhassa

Fagyejevet. Fagyejev nem felejtette el a verseket – nem sokkal
ezután Tbiliszibe kellett utaznia Ehrenburggal, talán a Rusztaveli-
jubileumra –, váltig biztatott bennünket, hogy igyekszik kiadatni egy
válogatást O.M.

verseiből. De semmi se lett belőle. Az is lehet, hogy „nem

tanácsolták” neki, nálunk ez a kedves megfogalmazás divatozott: az
a személy, akitől engedélyt kémek valamire, elkomorul: – Maga
tudja, csak tessék… – Az elkomoruló arc egyenértékű a tiltással, de
ők „mossák kezeiket”, nem mondják ki a végzetes nemet, „alulról
jövő kezdeményezésnek”, teljesen demokratikusnak látszik, hogy
valamiről lemond az ember… A bürokratikus kormányzásnak ezeket
a leheletfinom árnyalatait egyetlen hatalom se ismerte a mienken
kívül, amelynek egyéb erényeihez még hallatlan képmutatás is járult.
Így hát Fagyejevnek bizonyára „nem tanácsolták”, gondoltuk, de
valószínűbb, hogy meg se kérdezett senkit, hogy „ne keveredjen
bele”… Ez a legvalószínűbb. Mégis, a 37-38-as tél legvégén, mikor
találkozott O.M.-mel az írószövetségben, ajánlkozott, hogy
megbeszéli a dolgot

„odafenn”, és megtudakolja, hogy „mit gondolnak”. A válaszért,

jobban mondva az információért néhány nap múlva kellett
jelentkeznünk az írószövetségben.

Csodálkozásunkra Fagyejev nem csapott be bennünket, és meg is

jelent a megbeszéli napon és időpontban. Együtt jöttünk ki a házból,
és beültünk a kocsijába. Felajánlotta, hogy elvisz oda, ahová tartunk,
hogy útközben beszélgethessünk. Ő a sofőr mellé ült, mi meg hátra.
Hátrafordulva felénk elmondta, hogy beszélt Andrejevvel, de nem
járt sikerrel: Andrejev határozottan kijelentette, hogy O.M. semmiféle
munkát se kaphat. – Kereken elutasított – mondta Fagyejev. Zavart
volt és elkeseredett. Még O.M. vigasztalta: – Nem baj, majdcsak lesz
valahogy… – Már a zsebünkben volt a szamatyihai beutalás:
Sztavszkij rendelkezésére az Irodalmi Alap két hónapra elküldött
bennünket az üdülőbe. Sztavszkij váratlanul fogadta O.M.-et, és azt
javasolta, hogy utazzunk el egy

„gyógyhelyre”, ott meglehetünk, míg eldől, hogy kapunk-e munkát

vagy se. A sorsnak ez a kegye reményt öntött belénk, nem nagyon
bánkódtunk Fagyejev kudarcán. De ő elég idegesen fogadta ezt a
hírt: – Beutaló?… Hová?… Ki adta?… Hol az a ház?… Miért nem
alkotóházba? – O.M.

megmagyarázta, hogy az írószövetségnek nincs üdülője az

engedélyezett övezetben, vagyis több mint száz kilométerre a tiltott
városoktól. – Hát Malejevka? – kérdezte Fagyejev. Mi hírét se
hallottuk Malejevkának, és Fagyejev hirtelen visszakozott: – Hát
adtak ott egy kis házat a szövetségnek, biztosan épp tatarozzák… –
O.M. feltételezte, hogy talán kényelmetlen lett volna alkotóházba
küldeni őt, mielőtt határoznának felőle. Fagyejev kapott a
magyarázaton. Látni való volt, hogy gondterhelt és levert. Most már
értem, hogy mit gondolt ő akkor: közeledtek azok az

események, amelyeket várt, és ő átlátta már a megvalósításuk

technikáját. A legedzettebb ember se tud szembenézni ezekkel a
dolgokkal. Fagyejev pedig érzékeny volt.

A kínai városrészben állt meg a kocsi. Mit kerestünk ott? Talán ott
volt a szanatóriumigazgatőság, ahol be kellett jelentenünk az
indulásunk napját, hogy fogatot küldhessenek elébünk a muromi
vonalon lévő Cserusztyi állomására. Onnan még vagy huszonöt
verszta volt Szamatyiha.

Fagyejev kiszállt az autóból, és búcsúzóul összevissza csókolta

O.M.-et. O.M. megígérte, hogy ha visszajövünk, feltétlenül felkeresi,

– Jó, jó, de feltétlenül – mondta Fagyejev, és elváltunk. Felkavart

bennünket az ünnepélyes búcsúszertartás és Fagyejev titokzatos
komorsága és jelentőségteljes viselkedése. Mi ütött belé?

Annyi minden érhette az embert azokban az években, mindenkinek

kijutott a bajból…

Elkápráztatott bennünket moszkvai életünk legeslegelső sikere, a

beutaló – lám, már gondunkat viseli az írószövetség! –, és eszünkbe
se jutott, hogy Fagyejev komorsága kapcsolatban lehet O.M.

sorsával vagy Andrejev válaszával, amely lényegében kimondta a

szörnyű ítéletet. Fagyejev tapasztalt ember volt, remekül kiismerte
magát a pártügyekben, ő megértette. Mellesleg, hogy mert a sofőr
előtt beszélni? Ilyet senki se tett. A mi kémrendszerünkben a
jelentősebb személyek gépkocsivezetői nyilvánvalóan gazdáik
minden mozdulatát, minden szavát jelentették a megfelelő

helyen. Véletlenül megtudtam, hogy Szurkov, mikor vezető pozícióba

került az írószövetségben, már Sztálin halála után, Fagyejev
szolgálati kocsiját és sofőrjét kapta meg. Első dolga volt, hogy
valami ostoba ürüggyel visszautasította a kocsit

– hogy régi, hogy rossz gyártmány – meg a sofőrt. Az új korszakban

nyilván meg akart szabadulni az állandó megfigyeléstől…

Talán bizony Fagyejev olyan démonikus hittel bízott a maga

sérthetetlenségében, hogy nem törődött a kocsijában lévő „állami
füllel”? Vagy már annyira egyetértett azzal, amit O.M.-nek tartogatott
a sors, hogy nyugodt lélekkel nézhetett a sofőrjére, míg az
érinthetetlen emberrel beszélgetett? Ljuba, Ehrenburg felesége azt
mondta nekem, hogy Fagyejev hideg és kegyetlen ember volt, s
ezek a tulajdonságai jól megfértek az érzékenységével és a kellő
pillanatban kibuggyanó könnyeivel. Ljuba szerint ezt akkor lehetett a
legvilágosabban látni, mikor a zsidó írókkal bántak el. Volt ott is csók
meg könnyes búcsú, meg aztán a letartóztatások meg a
gyilkosságok helyeslése. Ráadásul O.M. idegen volt Fagyejevnek,
azok meg a barátai… De mi távol voltunk a mi irracionális országunk
csinovnyikvilágától, egyáltalán nem értettük ezt a kétszínűséget: mi
az ördögnek az egy írónak, még ha van is valami tisztsége az
írószervezetekben? Még nem fogtuk fel teljes mélységében, hogy
mivé fajultak a dolgok. És nem is gyanítottuk, hogy minden
intézmény vezetőjét bűnrészessé tették az emberirtásban, alá kellett
írniuk a letartóztatási listákat. Harmincnyolcban különben, azt
hiszem, ez nem Fagyejev, hanem Sztavszkij dolga volt. Legalábbis
azt mondják. Semmit se tudunt biztosan. Továbbra is titokzatos a
múlt, és mind a mai napig nem tudjuk, hogy mit csináltak velünk.

Egy év se telt el, és Fagyejev, az első írókitüntetéseket ünnepelve a

Lavrusenszkij utcában,81

hírül vette O.M. halálát: – Nagy költőt pusztítottak el – mondta, O.M.

lelke nyugalmáért emelve poharát. Ami szovjet nyelvre lefordítva azt
jelenti: „Ahol fát vágnak, hullik a forgács.”

81

Az írószövetségi lakásokról nevezetes Moszkva-szerte.

Ezzel még nem ér véget Fagyejevvel való kapcsolatunk története.

Nem sokkal a háború vége előtt mentem fel liften Sklovszkijékhoz, s
véletlenül összeakadtam Fagyejevvel. Utánam szállt be, mikor már
épp be akartam csukni az ajtót és meg akartari nyomni a gombot, a
házmesterné rám kiáltott, hogy várjak, jön valaki… Fagyejev
belépett, és nem köszönt. Ehhez én már hozzászoktam, és
elfordultam, hogy ne hozzam zavarba, ha egyszer nem akar
megismerni. De ahogy elindult a lift, Fagyejev odahajolt hozzám, és
a fülembe súgta, hogy Andrejev írta alá az O.M. ítéletét. Vagyis hogy
így értettem. Körülbelül így hangzott, amit mondott: „Andrejevet
bízták meg az Oszip Emiljevics dolgával…” Megállt a lift, és
Fagyejev kiszállt. Akkor én még nem tudtam a háromtagú bíróság, a
„trojka” létezéséről, azt hittem, csak a belügyi hatóságok hoznak
ítéleteket, és nem értettem, hogy jön ide Andrejev. Azonkívül
észrevettem, hogy Fagyejev ivott.

Miért állt szóba velem, és igaz-e, amit súgott? Lehetséges, hogy

részeg agyában valami véletlenszerű képzettársítás született,
eszébe jutott a kocsibeli beszélgetés, és O.M.

összekapcsolódott benne Andrejevvel. De az se lehetetlen, hogy

igazat mondott. Még a taskenti öngyilkos férfiú leveléből tudom
Andrejevröl, hogy egyik közvetlen végrehajtója volt Sztálin
terrorpolitikájának, és azért ment Taskentba, hogy kioktassa a
szervek dolgozóit, „hogyan járjanak el az új periódusban”, vagyis
hogy mit jelent „az egyszerűsített kihallgatási módszer”-ről szóló
utasítás.

Nem mindegy, hogy ki írta alá az ítéletet? Azokban az években

mindenki aláírt volna akármit, és nemcsak azért, mert aki ellenkezik,
rögtön átküldik a másvilágra. Olyan erős volt a mi szervezettségünk,
hogy éppolyan emberek, mint mi, kétszemüek gyilkolták, pusztították
felebarátaikat, írmagjukat is kiirtották, a „történelmi
szükségszerűséggel” fedezve minden tettüket.

Szent Bertalan éjszakája csak egy éjszaka volt, jóllehet azok a

pribékek, akik akkor embervért ontottak, életük végéig hencegtek
hősiességükkel – mégis örökre bevésődött az emberiség
emlékezetébe. A tizenkilencedik század humanista elvei – és
lényegtelen, hogy ingatag alapokra épültek, és kísértésbe vittek
bennünket – mégiscsak belénk ivódtak. Bérgyilkosok mindig
akadnak, de a régi földalattiak, akik kétségkívül szerették az
embereket, a tizenkilencedik század humanizmusán nevelkedtek, az
emberek javáért áldozták fel az ifjúságukat, azok mit éreztek, amikor
részt vettek ebben a „történelmi szükségszerűségben”? Lehetséges-
e, hogy ne tanulják meg az emberek a mi példánkon, hogy nem
lehet megszegni az „emberi törvényt”?
Semmiben sem vagyok biztos, semmit sem tudok, de mégis úgy
érzem, hogy Fagyejev akkor, ott, a kocsiban tudta már, miféle sors
vár arra, akivel beszélget. Sőt azonnal rájött, hogy miért nem
írószövetségi üdülőbe küldik.

ANYUKA SZAMATYIHÁBA KÜLDI ÜDÜLNI KISASSZONY

LÁNYÁT

Úgy ment minden, mint a karikacsapás. Kiszálltunk Cserusztyiban,

már várt bennünket egy parasztszán, báránybőrökkel, hogy meg ne
fagyjunk. Olyan nagy ritkaság a mi életünkben a jó szervezés, hogy
meglepődtünk: ugyan szigorúan megparancsolhatták, hogy rendben
legyen minden, ha nem felejtették el idejében elébünk küldeni a
szánt. Gondoltuk, díszvendégek vagyunk itt, azért… Hideg március
volt, hallottuk, hogy recsegnek a fenyőfák az erdőben. Eleinte sível
közlekedtünk a nagy hóban. O.M., mint a Tyenyisev-iskola minden
növendéke, kitűnően síelt és korcsolyázott, és itt, Szamatyihában
kiderült, hogy a síelés, persze nem nagyon hosszá távon, kevésbé
fárasztó, mint a gyalogséta. Mindjárt kaptunk egy szobát a közös
házban, de ott örökké

akkora volt a zaj, hogy a legelső kérésünkre áttettek bennünket egy

cölöpökön álló házikóba, amely egyébként olvasószoba volt. Azt
mondta a főorvos, hogy értesítették O.M. érkezéséről, és kérték,
hogy teremtsen neki megfelelő körülményeket, úgyhogy ő jónak látja
egy időre kivonni a közös használatból az olvasószobát, hogy mi
csendben-nyugalomban élhessünk. Míg Szamatyihában időztünk,
még telefonáltak is néhányszor az orvosnak az írószövetségből,
hogy hogy van O.M. Az orvos kissé csodálkozva számolt be nekünk
ezekről a telefonhívásokról, láthatólag úgy vélte, hogy valami fontos
embert bíztak rá. Bennünk pedig végképp megerősödött az a
meggyőződés, hogy megváltozott valami, gondunkat viselik. Hiszen
ez mind csoda: telefonálnak, értesítést küldenek, érdeklődnek,
meghagyják, hogy „teremtsenek megfelelő körülményeket” nekünk,
mint az igazi embereknek… Ilyen még nem történt velünk.

Nyugodt emberek jöttek össze a szanatóriumban, többnyire

munkások, különböző gyárakból.
Ahogy már az üdülőkben lenni szokott, mindenki el volt merülve futó
szerelmi ügyeiben, s ránk ügyet se vetettek. Csak a kultúros
alkalmatlankodott folyton, hogy felolvasóestet rendez O.M.-nek, de
őt is sikerült lerázni, megmondtuk, hogy egyelőre betiltották a
verseket, az írószövetség engedélye kellene az esthez. Azonnal
megértette, és annyiban hagyta a dolgot Hát persze elég unalmas
volt. Ο. M, hozott magával Dante-kötetet, Hlebnyikov-kötetet, a
Tomasevszkij-féle egykötetes Puskint, meg még Sevcsenkót, amivel
az utolsó pillanatban ajándékozta meg Borja Lapin. O.M.-nek
néhányszor kedve kerekedett bemenni a városba, de az orvos azt
mondta, hogy nincs hely se a szekéren, se a teherautón.
Magántulajdonban lévő lovat lehetetlen volt szerezni, nemigen volt
falu a környéken, és a falvakban is csak a kolhozoknak volt lovuk. –
Nem estünk mi véletlenül kelepcébe? – kérdezte O.M. egy
alkalommal, mikor az orvos megint éppen megtagadta, hogy
kivigyen bennünket az állomásra, de aztán mindjárt meg is
feledkezett róla. Azért Szamatyihában mégiscsak jól éreztük
magunkat, nyugodt életünk volt, úgy gondoltuk, hogy túl vagyunk a
nehezén: hiszen maga az Írószövetség vett nekünk beutalót – mind
a kettőnknek! –, és megparancsolta, hogy „teremtsenek megfelelő”
körülményeket” nekünk.

Április elején – még a nagy házban laktunk, tehát az első napokban

– érkezett Szamatyihába egy igen intelligens kisasszony. Odament
O.M.-hez, és szóba elegyedett vele. Kiderült, hogy ismeri Kaverint,
Tinyanovot és még valamelyik comme il faut személyiséget. A
kisasszony is büntetett előéletű volt, szülei kénytelenek voltak valami
olyan demokratikus helyre venni neki beutalót, mint Szamatyiha: ha
egyszer százöt verszta, akkor százöt verszta, hiába… Sajnáltuk, és
csodálkoztunk: ilyen fiatal, és öt évet ült! De hát minden
megtörténhet ezen a világon… Sokszor benézett hozzánk a
kisasszony, kivált mikor az olvasóba költöztünk – olyan barátságos
hely!… Sokat mesélt apukáról és anyukáról: hogy apuka, mikor ő
megbetegedett, ölben vitte be a kórterembe – melyik apukát engedik
be a kórterembe? –, hogy nekik otthon milyen vastag bundájú
macskáik vannak, és mindig apuka ölében ülnek, s hogy náluk
otthon milyen nemes és gyengéd légkör uralkodik, és hogy neki, a
kisasszonynak milyen arisztokratikus keze-lába van… És a sok üres
szamárság közepette egyszer csak feltűnik a vizsgálótiszt: azt
követelte, hogy a kisasszony árulja el, ki a vers szerzője, de ő

kereken megtagadta, inkább elájult. – Milyen vers? – kérdezte O.M.

– Hogy jönnek ide a versek? –

Máskor meg kérdésekkel háborgatta O.M.-et: – Kiket érdekelnek a

versei? Kinél vannak? Ki őrzi őket? – Alekszej Tolsztoj – mérgelődött
meg O.M., de nem mindjárt jött meg az esze, az első

napokban még verset is olvasott fel neki, úgy emlékszem, a Kerek,

tépett öböl-t, és a kisasszony visítozott, hogy „hogy tudott ilyent írni”,
és hogy nem lehetne-e másolatot kapni belőle… Én még

a szemére is vetettem O.M.-nek, hogy unalmában megfeledkezik

magáról. – Butaság – felelte. –

Hiszen Kaverin ismerőse… – A szanatóriumi kényelem és unalom

még arra is rávitte, hogy apuka viselt dolgait hallgassa. Később
aztán hallottam én untig eleget Lariszától, a taskenti öngyilkos
lányától, meg a hasonló származású tanítványaimtól apukáról,
anyukáról meg az ilyesféle családi idillekről, és arra kellett
gondolnom, hogy az ő köreikben ezt nevezik intelligens
társalgásnak.

Május elseje előtt két-három nappal elutazott a kisasszony. Úgy volt,

hogy vagy két hónapig marad Szamatyihában, de apuka váratlanul
felhívta Moszkvából, és megengedte, hogy hazamenjen.

Hogy megengedte-e, vagy csak ajánlotta, azt nem tudtuk pontosan.

A teherautón vitték ki az állomásra, s vele a kultúrost meg az egyik
beutaltat, akit az ünnepi vásárlások lebonyolításával bíztak meg. Mi
is kértük, hogy hozzon cigarettát, mert a helybéli bodegában csak
valami förtelmet lehetett kapni. O.M. is nagyon szeretett volna
felugrani Moszkvába az ünnepnapokra, sejtettük, hogy lesz nagy
ivászat, tömérdek fajta mulatság, éneklés, de az orvos
megakadályozta: visszafelé rakománnyal jön a teherautó, nem lesz
hely… Az, akit megbíztunk a cigarettavásárlással, elidőzött
Cserusztyiban, és arra járó szekerekre kéredzkedve jött vissza.
Kiderült, hogy a kisasszony Cserusztyiban nagy mulatozásba fogott
a sofőrrel és a kultúrossal. A sárga földig leitták magukat, és
olyanokat műveltek, hogy az a munkás, aki véletlenül szemtanúja
lett a tivomyázásuknak, azt se tudta, hogy meneküljön.
Csodálkozott, hogy az állomásfőnököt nem háborította fel a botrány,
sőt a kisasszony első szavára átadta nekik a gyerekvárót éjszakára.
Reggelre kelve folytatódott az ivászat, és ismerősünk úgy határozott,
hogy nem várja meg a sofőrt, hanem útnak ered, lesz, ami lesz.
Azok után, amiket a nemes lelkű és intelligens apukáról és anyukáról
mesélt a kisasszony, elég furcsának találtuk, hogy milyen
ivócimborákat választott magának. – Nem spicli ez? – kérdeztem
O.M.-től. – Hát nem mindegy? – felelte O.M. – Most már nem
érdeklem őket. Ez már a múlté… –

Rendíthetetlenül hittünk benne, hogy véget ért a nyomorúságunk.

Most már biztosra veszem, hogy a kisasszony szolgálati úton volt, az
orvosnak pedig megparancsolták, hogy ne engedje el O.M.-et
Szamatyihából. Közben Moszkvában döntöttek a sorsáról.

MÁJUS ELSEJE

Közeledett május elseje, sikálták, fényesítették a szanatóriumot,

készültek az ünnepre. Mindenki találgatta, hogy mi lesz az ünnepi
ebéd. Rebesgették, hogy netán fagylaltot is rendeltek. O.M. égett a
vágytól, hogy kereket oldhasson, de én csendesítettem: csak nem
akar gyalog menni az állomásra?

Azt a két napot kibírjuk, aztán úgyis vége.

Április egyik utolsó napján az ebédlőbe tartottunk, amely külön

barakkban volt, nem messze a főépülettől. A főorvos kis háza mellett
két kocsi állt. Mi mindig megijedtünk a személyautóktól.

Az ebédlőnél összetalálkoztunk az orvossal és a jövevényekkel.

Szembeszökően elütöttek a beutaltaktól, termetesek, ápoltak, jól
tápláltak voltak… Egyikükön katonaruha, a többi civilben. A
főnökség, nyilvánvaló, de vajon a megyei? A megyei titkárokra, már
amennyit láttunk, egyáltalán nem hasonlítottak, „Bizottság” –
gondoltam. – És ha azt ellenőrzik, hogy itt vagyok-e? – kérdezte
hirtelen O.M. – Láttad, hogy nézett rám? – Csakugyan, az egyik
polgári ruhás jövevény hátranézett figyelmesen megnézett
bennünket, aztán mondott valamit az orvosnak. De mindjárt el is
felejtettük.

Sokkal természetesebb volt az a feltételezés, hogy egy megyei

bizottság ellenőrzi, miképp készül a szanatórium május elseje
nemzetközi ünnepére. Az ilyen életben, amilyen a mienk volt,
szüntelenül rettegésrohamokkal kellett küszködni, mindenki
önkéntelenül számon tartotta a közelgő

katasztrófa néha valódi, néha képzeltjeiéit, de csak a jelek

számbavétele maga is a téboly határára sodorja az embert.
Igyekeztünk fegyelmezni magunkat, de hiába. A hideglelős rémület
rohamait könnyelműséghullámok váltották fel, olyankor úgy
társalogtunk a besúgóinkkal, akár az ismerőseinkkel.

Május elsején egész nap állt a bál. Benn ültünk a szobánkban, csak
az ebédlőbe mentünk ki, de behallatszott a kiabálás, danolászás, a
verekedés zaja. Az egyik beutalt, egy Moszkva környéki textilgyár
munkásnője bemenekült hozzánk. Fecsegett, O.M. tréfálkozott vele,
én meg reszkettem, hogy mondani talál valamit, és a nő feljelenti. Az
ő falujabéli letartóztatásokra terelődött a szó.

Mesélt valakiről, akit letartóztattak, azt mondta, jó ember, mindig

rendes volt a munkásokkal, O.M.

még kérdezgette… Mikor elment az asszony, sokáig zsörtölődtem

O.M.-mel: – Hogy te milyen meggondolatlan vagy! Nem tudsz féket
vetni a nyelvedre! – Bizonykodott, hogy nem teszi többé, egészen
biztosan megjavul, és egy szót se szól senki idegennek… Sohase
felejtem el, hogy azt mondtam: – Azt várhatom, míg megjavulsz!
Hamarabb megjárod a nagy szibériai utat…
Azon az éjjelen ikonokkal álmodtam. Rosszat jelent. Sírva ébredtem,
felkeltettem O.M.-et. –

Most már nincs mitől félnünk – mondta. – Túl vagyunk a nehezén…

– Újra elaludtunk. De én se azelőtt, se azután nem álmodtam
szentképpel – nem tartozott hozzá a mindennapi életünkhöz, és a
régi ikon, amit úgy szerettünk, fára festett kép volt számunkra.

Hajnalban felkeltettek bennünket, valaki szerényen kopogtatott az

ajtón. O.M. nyitott ajtót.

Hárman léptek a szobába, két katona és a főorvos. O.M. öltözködött,

én felvettem a pongyolámat, és az ágyra ültem. – Tudod, mikor írták
alá a letartóztatási parancsot? – kérdezte O.M. Kiderült, hogy vagy
egy héttel azelőtt. – Mit csináljunk? – szabadkozott az egyik katona.
– Annyi a munka…

– Panaszkodott, hogy más szórakozik ünnepkor, nekik meg

dolgozniuk kell, teherautót is alig bírtak szerezni Cserusztyiban,
senki nincs a helyén… Észbe kaptam, elkezdtem csomagolni, és
már hallottam is a szokásosat: – Minek az a sok holmi, azt hiszi,
olyan sokáig lesz nálunk? Kérdeznek ezt-azt, és eleresztik…

Házkutatás nem is volt: csak belefordították a bőrönd tartalmát az

előkészített zsákba. Ennyi volt.,. Egyszer csak azt mondtam: –
Címem: Moszkva, Nascsokin utca. Ott vannak az írásaink. – A
Nascsokin utcában már semmi se volt, szerettem volna elvonni a
figyelmüket a kalinyini szobáról, mert ott csakugyan volt egy kosárnyi
írás. – Minek az nekünk? – mondta békulékenyen az egyik katona,
és szólt O.M.-nek, hogy induljanak. – Kísérj el a teherautón
Cserusztyiig! – kért O.M. –

Nem lehet – mondta a katona, és elmentek. Húsz percig tartott az

egész, vagy még addig se.

A főorvos is velük tartott. Az udvaron felhörgött a teherautó. Ültem

az ágyon, nem mozdultam.
Még az ajtót se csuktam be utánuk. Elindultak, és akkor újra bejött
az orvos. – Rossz idők járnak, ne essen kétségbe, hátha jóra fordul
a dolog… – És még hozzátette a szokásos mondást, hogy
takarékoskodjam az erőmmel, még szükség lesz rá…
Megkérdeztem, miféle bizottság járt nála.

Kiderült, hogy a megyei központ politikai rendőrségétől. Többek

között a beutaltak névsorát kérték.

– De magukra aztán nem gondoltam – mondta az orvos. Tartóztattak

le már üdülőket a szanatóriumában. Egyszer szintén eljöttek előző
este, hogy átvizsgálják a beutaltak névsorát, egyszer meg csak úgy
telefonon megkérdezték, hogy ki nincs ott a beutaltak közül… A
nagy emberirtásnak is megvolt a maga technikája: csak úgy lehet
letartóztatni valakit, ha meg is találják.

A főorvos régi kommunista volt, és derék ember. Elbujdosott jó

messzire az élet zajától, egy

igénytelen munkásüdülőbe, egyedül intézte a ház minden dolgái. és

gyógyította a betegeket. De így is betört az élet a remeteségéből,
nem menekülhetett előle…

Reggel berohant hozzám a textilmunkásnő, az, akitől előző este

annyira megijedtem. Sírva fakadt, nyomdafestéket nem tűrő
szavakkal illette azokat a mocskos disznókat. Nekem el kellett
adnom a holmimat, hogy visszautazhassak Moszkvába. Azt a pár
garast, amink volt, odaadtam O.M.-nek. A textiles nő segített az
eladásban és a csomagolásban. Gyötrelmesen sokáig kellett várni a
kétkerekű kocsira. Egy mérnökkel utaztam, aki látogatóba jött az
ünnepre a szanatóriumban üdülő

apjához. Az orvos még a szobámban búcsúzott el tőlem, csak a

textiles nő jött ki a kocsihoz. Míg zötyögtünk a kocsiban, a mérnök
elmondta, hogy két fivére van, mindhárman az autóiparban
dolgoznak, úgyhogy ha az egyik elbukik, megy utána a másik kettő
is: fiatalok voltak, nem gondoltak rá, hogy óvatosnak kell lenni, csak
minél távolabb egymástól… Micsoda csapás lesz az apjuknak… Én
meg azt gondoltam, hogy csekista, és egyenesen a Lubjankába visz.
De bántam is én.

1919. május elsején találkoztunk O.M.-mel, és elmondta, hogy a

bolsevikok „vérfürdővel”

válaszoltak Urickij meggyilkolására. 1938. május elsején váltunk el,

úgy, hogy őt két katona lökdöste hátba. Mondani se tudtunk semmit
egymásnak, szó közben szakítottak el egymástól, elbúcsúzni se
engedtek.

Moszkvában beléptem a bátyámhoz, és azt mondtam: – Elvitték

Oszját. – A bátyám elszaladt Sklovszkijékhoz, én meg indultam
Kalinyinba, hogy elhozzam a Tatjana Vasziljevnánál hagyott
kéziratos kosarat. Ha csak néhány napot kések, zsákba kerül a
kosár tartalma, s engem visznek a rabón. Azokban a napokban
inkább a rabomobilt választottam volna, mint az úgynevezett szabad
életemet. De mi lett volna a versekkel? Ha az ilyen Aragonok
könyveit látom, akik úgy akarnak segiteni az országukon, hogy a mi
példánkon tanítják élni honfitársaikat, azt gondolom, hogy el kell
mondanom a tapasztalataimat. Ugyan milyen eszme nevében kellett
végeérhetetlen fegyencszerelvényeket küldeni Távol-Keletre, s a
fegyencek közt az én hozzátartozómat? O.M.

mindig azt mondta, hogy nálunk hibátlan munkát végeznek:

nemcsak az ember semmisült meg, hanem a gondolat is.
GUGOVNA
A kezembe került egyszer egy kis könyv, amely a kihalt madarakról
szólt, és hirtelen megértettem, hogy valamennyi barátom és
ismerősöm nem egyéb, mint kihalófélben lévő madár. Mutattam
O.M.-

nek egy papagájpárt, amelynek a fajtája már nincs a világon, és ő is

mindjárt látta, hogy mi vagyunk azok. Annyit hurcoltam magammal
azt a könyvecskét, hogy végül elvesztettem, de az a párhuzam sok
mindent megvilágított előttem. Csak azt az egyet nem tudtam még
akkor, hogy a kihalt madarak igen-igen életerősek, az élő varjúnép
pedig életképtelen.

A megboldogult Dmitrij Uszov mondta nekem egyszer, hogy inkább

asszír eredetűnek tartja O.M.-et, semmint zsidónak. – De miért? –
csodálkoztam. Uszov megmutatta az asszír „skurcot”

ebben a két sorban:

Rád merednek félelmetes

napraforgó-nap-szemek.

– Azért látott át olyan könnyen az asszíron – tette hozzá Uszov.

Uszov szakállasán, zihálva, s mint O.M., elvadulva, s akárcsak ő,

semmitől se félve és mindentől megijedve haldoklolt a taskenti
kórházban, és hívott, hogy elbúcsúzhasson tőlem, de én elkéstem.
Bocsássa meg ezt a bűnömet azért, hogy utolsó napjait
megszépítettem Mandelstam verseivel, amelyeket végtelenül
szeretett. Mikor Misa Zenkevics kiküldetésben utazgatott a Fehér-
tenger csatornája mentén, Uszov már épp az angina pectorisáért
dolgozott ugyanott. A

„szótárasokhoz” tartozott, abban a perben volt benne, amelyben oly

sok golyó általi halálra számítottak, de az ő ítéletét Romain Rolland
közbenjárására enyhítették. A háború alatt kijött néhány szótáros,
miután leült öt évet a táborban, Közép-Ázsiába kerültek, ahová
annak idején a feleségüket száműzték. Ezek a negyvenöt éves
férfiak egymás után haltak meg a táborban szerzett szívbajukban.
Köztük az én Uszov barátom. Minden ilyen per – az Ermitázs
munkatársaié, a történészeké, a szótárasoké – a nép agyának egy-
egy szemerjét, a gondolatot és a lelkierőt semmisítette meg
tervszerűen.

Alisza Gugovna Uszova eltemette az ő óriását a taskenti temetőben,

vett magának mellette egy kis sírhelyet, s ott maradt, hogy ott töltse
hátralévő napjait a közép-ázsiai éghajlat alatt, amely halálosan
veszélyes volt neki. Még azt is kimódolta, hogy egy volt magas
rangú funkcionáriust a népes családjával együtt kimentsen
valahonnan az Isten háta mögül, Kazahsztánnak egy eldugott
zugából, mivel segített neki átvészelni száműzetése éveit, fát vágott,
vizet hordott. Az egész családot bejelentette a pedagógiai főiskola
házában lévő szobájába. Azért, hogy a vagyon, vagyis az a szoba,
amelyet Uszov professzor kapott, oda ne vesszen Alisza halála után.
Ekkor úgy gondolta, hogy a földön már elvégezte minden földi
dolgát, és csöndesen belefeküdt a sírba, de előbb adott pénzt a
temetői koldusoknak, hogy őfölé is ültessenek olyan fát, amilyen a
férje fölött nő, és öntözzék a virágot, míg el nem felejtik. A szobájába
telepített családban nemigen bízott…

Akkor is élénken felfigyelt az élet furcsaságaira, mikor már fokról

fokra hajlott a sír felé, és válogatott gorombaságokkal illette a
csinovnyikokat, a hülyéket és az áltudósokat. Életeleme volt a
tudóskörnyezet, pontosan tudta, hogy ki méltó a tudós névre, ki
besúgó, és kivel lehet meginni egy üveg savanyú lőrét. Ő eszelte ki
azt a pohárköszöntőt is, amit olyankor alkalmaztunk, mikor szerény
lakomáinkra hirtelen betoppant egy aspiráns, mert azokban persze
nem volt ajánlatos bízni. És ugyan mit lehetne jelenteni, mikor a
professzori-tanári állomány önként és szabad akaratából legelőször
azokra emeli poharát, akik ezt a boldog életet nyújtják nekünk.
Hoppon maradtak a besúgók, az aspiránsok…
Gugovna ide-oda sántikált a szobában, és hihetetlenül otthonossá
varázsolta egy porcelánkészlet csorba maradványaival, foszladozó
hárászkendőkkel, amelyek még tanúi voltak a jobbágyságnak, és
Uszov könyveivel. Kedvenc bögréjüket még Uszovval elnevezték
„tengelicé”-

nek, és csak az ihatott belőle, aki tudta kívülről Mandelstam verseit.

Gugovna masszírozta az arcát vékony ujjacskáival, és Annáról azt
mondta, hogy „ápolatlan teremtés”. Állandóan a körmeit gondozta –
nagyon is ráfér az arra, aki évekig vaskályhát fűt, lábast-padlót sikál
meg a hosszú, őszülő hajfonatát. Titkon emésztette az aggodalom,
hogy ha nem marad olyan, amilyen, Uszov esetleg nem ismeri meg
a másvilágon. A kazahsztáni száműzetésben is törődött a
„küllemével”, mikor Uszov a büntetését töltötte a táborban.
Gondosan készült rá, hogy majd ha találkoznak, ugyanolyan szép
legyen, mint elválásuk éjszakáján. Uszov halála után sokáig
haragudott rá, hogy könnyelműen magára hagyta, egyszerűen
megszökött, és neki egyedül kell eligazodnia ezekben a
szókészlettani meg stilisztikai dolgokban, hogy megkeresse száraz
özvegyi kenyérkéjét.

Ő volt az utolsó, aki azzal a gyönyörű, nyikorgó zenéjű, moszkvai úri

kiejtéssel beszélt. Uszov mindig azt mondta, hogy bármikor
elfogadnák zsidó nőnek, nem is akármilyennek, hanem
díszpéldánynak. Azt is számításba vennék, hogy mivel foglalkozott
Moszkvában, mielőtt száműzték volna: szakértő volt a Lenin-
könyvtárban, ő állapította meg, hogy kit ábrázolnak a tizennyolcadik
századi és tizenkilencedik század elejei arcképek. Tudott minden
pletykát a korszak hölgyeiről, és senki se ismerte jobban azoknak a
családoknak a családfáját, amelyek költőt termettek.

Így végezték az én nemzedékem szépasszonyai, azoknak a

vértanúknak az özvegyei, akik az emlékezetükben őrzött titkos
verstartalékkal vigasztalták magukat a börtönben, a táborban, a
száműzetésben. Különös fajta a versolvasó, akkoriban már szintén a
kihalófélben lévő madarak közé tartozott. A java versolvasók voltak
az utolsó jó, egyenes, bátor emberek. Miből merítették a bátorságot
vagy inkább az állhatatosságot? Hasonlítanak-e majd elődeikre az új
nemzedék olvasói, azok, akik most, a hatvanas években
jelentkeztek? Vajon állják-e majd úgy a megpróbáltatásokat,
amelyeket a sors tartogat számukra, mint Gugovna, aki váltig
állította, hogy ő

elkényeztetett, szeszélyes hárpia. Gugovnát úgy elkényeztette a

sors, hogy még a száműzetésben is megtartotta hosszú hajfonatát,
kiváló versmemóriáját és a gerinctelenség és a hazugság iránt való
heves türelmetlenségét. Egyszer megszólította egy fiatal tudós, és
sokáig faggatta rólam meg arról, hogy vannak-e nálam Mandelstam-
kéziratok. Gugovna kitérő választ adott, és nyomban szaladt
hozzám, hogy közölje velem a fiatal tudós tanácsát: azonnal dobjak
a tűzbe minden kéziratot. A fiú nyomatékosan kérte, hogy mondja
meg, valami titokzatos forrásra hivatkozva, amelyet nem mert
megnevezni. – Szamárság – mondtam én –, eszem ágában sincs.
Ha idejönnek és elveszik, hát az más, de magam nem pusztítom
el… – Nagyon helyes – mondta Gugovna. – De odaadni se kell
nekik. Csinálunk nekik másolatot, az eredetit meg eldugjuk. – Egész
éjjel fenn voltunk, csináltunk egy halom másolatot, az eredetit meg
Gugovna elvitte magával, és elhelyezte valahol; tartottuk magunkat
ahhoz a szabályhoz, hogy ha letartóztatnak, jobb, ha nem tudom, ki
rejtette el az írásokat.

Így, bármi történjék is, nem mondhatom meg, hol vannak… Mi

mindig a legrosszabbra gondoltunk, talán azért maradtunk meg.
Mikor találkoztunk az egyetemen, mindkettőnk munkahelyén,
Gugovna tájékoztatott a „tengelicék” hogyléte felől – jól vannak,
énekelnek –, és még madárkedvelő hírébe is került. Akkoriban
történt a dolog, mikor az a „magántanítványom” járt hozzám, akiről
Larisza közölte, hogy a „papánál dolgozik”. Valószínű, hogy az a
„tanítvány” a maga jószántából igyekezett, nem felsőbb parancsra,
mert mikor panaszra ment Larisza papájához, hogy Larisza hozzám
jár, és zavarja őt a „munkájában”, a papa megparancsolta, hogy
hagyjon békén. Azt mondta, O.M. nem politikai, hanem
köztörvényes: „Moszkvában fogták el, ott randalírozott, pedig nem is
volt tartózkodási engedélye…” És még azt ismondta,hogy engem
„Moszva tart számon”.

Mindezt Lariszától tudtam meg. Nyilván benne volt a dossziémban,

amely városról városra követett. Mikor a „tanítvány eltűnt a
láthatárról, Alisza visszahozta a kéziratot. Nem érte meg Sztálin
halálát, de javíthatatlan optimista volt, akárcsak én, és nem
kételkedett benne, hogy majdcsak meghal egyszer. Én is mindig
hittem benne.
A KELEPCE
Míg meg nem jött O.M. halálhíre, volt egy visszatérő álmom: én
vásárolok valamit vacsorára, ő

mögöttem áll, mindjárt megyünk haza… Megfordulok, de ő már nincs

ott, elindult, homályosan

látni valahol messze… Szaladok, de nem érem utol, meg akarom

kérdezni tőle, hogy mit csinálnak vele „ott”… Akkor már rebesgették,
hogy kínozzák a foglyokat.

Nappal gyötört a késő bánat: hallgattunk volna a rémületünkre, és

futottunk volna gyalog az állomásra, mikor megláttuk a bizottságot
és rosszat sejtettünk. Az az átkozott spártai fegyelem: csak semmi
pánik! Egyéb se hiányzik nekünk, mint az önuralom! El kellett volna
indulnunk gyalog, ha egyszer fogatot nem adtak, eldobtuk volna a
gönceinket, és talán leterített volna az infarktus azon a huszonöt
versztás úton Muromig.

Miért hagytuk magunkat lépre csalni, csak hogy néhány hétig ne

kelljen fedélre és kenyérre gondolnunk, s ne legyünk terhükre az
ismerőseinknek, és ne kelljen tőlük alamizsnát kérnünk? Azt
bizonyosra vettem, hogy Sztavszkij tudatosan küldött bennünket
egyenesen a csapdába. Valahol odafenn nyilván a Sztálin döntését
várták, vagy egy hozzá közel álló személyét. O.M.-et nem lehetett
volna elvinni felsőbb utasítás nélkül, mivel a harmincnégyes
ügyiratán rajta volt az a határozat, hogy „elszigetelni, de életben
hagyni”. Nyilván azt tanácsolták Sztavszkijnak, hogy juttasson
bennünket valami ideiglenes lakóhelyhez, mert akkor nem kell
keresgélni bennünket.

Sztavszkij szívélyesen odacsalt bennünket az üdülőbe, hogy a

hatóságokat megkímélje a nyomózómunkától. Az államvédelmi
dolgozók már alig bírták a sok munkát, az olyan öntudatos
kommunista, mint Sztavszkij, mindig készségesen segít nekik. És az
üdülőt is nagy körültekintéssel választotta ki; olyat, ahonnan nem
lehet csak úgy hirtelen elszelelni: huszonöt kilométer az állomás, azt
nem bírja ki egy szívbeteg.

Sztavszkij akkor fogadta először O.M.-et, mielőtt Szamatyihába

küldte. Mi is jó jelnek tekintettük. Valójában alighanem kiegészítő
anyag kellett neki a Mandelstamról szóló „jelentéshez”, azaz a
letartóztatását előkészítő jellemzéshez. Olykor utólag írták az ilyen
jellemzéseket, mikor már a börtönben ült az emberük, olykor meg a
letartóztatás előtt. Hozzátartozott az emberirtási eljáráshoz.
Általában az intézmények vezetői írták a jellemzéseket, de ha írót
tartóztattak le, sokszor több is kellett, és a hatóságok az
írószövetség bármelyik tagját felkérhették rá. A hatvanas évek
erkölcsei szerint a közönséges feljelentést megkülönböztetjük a
kényszer hatására írt

„jellemzésektől”. Vajon akit behívnak az államvédelemre, hogy

tagadhatná meg, hogy „jellemzést”

írjon letartóztatott pályatársáról? Azonnal letartóztatják őt magát is,

és mi lesz a gyerekekkel, a családdal? Akik akkor írtak ilyen
jellemzéseket, most azzal mentegetik magukat, hogy semmi olyat
nem mondtak, ami már úgyis meg ne jelent volna a sajtóban.
Sztavszkij bizonyára áttanulmányozta a lapokat – a titkárnők
gondosan összeszedték neki az anyagot –, és ő kiegészítette
néhány személyes észrevételével, O.M. maga is segített neki,
elmondta, mi a véleménye az agyonlövésekről. Feltűnt neki, hogy
Sztavszkij nagyon figyelmesen hallgatja. Köztudomású, hogy semmi
annyira össze nem kovácsolja a kormányzó köröket, mint a közös
bűn, s nálunk jutott belőle mindenkire…

Ötvenhatban, mikor húsz év után először mentem be az

írószövetségbe Szurkovhoz, fergeteges örömmel fogadott –
akkoriban mindenki azt hitte, hogy sokkal szigorúbb lesz a múlt
revíziója, mint amilyet lett, az optimisták nem vették számításba,
hogy visszapattan a rugó, amit Sztálin rendszere jó előre
előkészített, vagyis a régi rendszer bűneibe belekeveredett tömegek
ellenállnak. Ahogy a taskenti Larisza mondta: „Nem kellett volna
olyan hirtelen megváltoztatni a dolgokat, nagy megrázkódtatás ez a
régi kádereknek…” Valószínűleg ezt akarta elpanaszolni a
külföldnek.

Szurkovval mindjárt O.M. hagyatékáról kezdtünk beszélni – hol van?

Sokáig és makacsul ismételgette, hogy neki is voltak Mandelstam-
versei az O.M. keze írásával, de Sztavszkij elvette tőle, ki tudja,
miért… Minek kellettek neki versek, mikor sohase olvasott, verset?
Be akartam rekeszteni ezt az értelmetlen beszélgetést,
közbevágtam, és elmondtam, hogy mit tartok Sztavszkij szerepéről.
Szurkov nem tiltakozott.

Szimonovnak is el kellett mondanom ugyanezt, mikor Szurkov

távollétében hozzá mentem be.

Szimonov, a nagy diplomata, azt tanácsolta, kérjem, hogy O.M.-et

posztumusz vegyék fel az írószövetségbe, s hivatkozzam arra, hogy
Sztavszkij O.M. első és második letartóztatása között fel akarta
venni. Elutasítottam az efféle taktikát, és közöltem Szimonovval, mit
tartok a Sztavszkij szerepéről, ő se tiltakozott. Tapasztalt ember volt,
tudta, mit csinálnak a főnökök a nehéz időkben.

Úgy nézem, Szurkovnak is, Szimonovnak is szerencséje volt: nem

lettek főnökök azokban az években, nem írtak alá letartóztatási
névsorokat, nem kívánták tőlük, hogy írjanak jellemzést”

a pusztulásra szántakról. Adja Isten, hogy így legyen, kívánom

nekik…

De hát vajon az a kérdés, hogy ki volt a főnök? Akármelyik megtette

volna, különben jön értük éjjel a kocsi… Mind birkák voltunk, hagytuk
megnyími magunkat, leölni, vagy illemtudó hóhérsegédek, ha nem
akartunk átkerülni a birkák táborába. Ezek is, azok is az
engedelmesség csodáit művelték, minden emberi ösztönt kiirtottak
magukból. Miért nem törtük ki például az üveget, ugrottunk ki az
ablakon, miért fékeztük meg eszeveszett félelmünket, s nem
futottunk ki golyózáporban az erdőbe, a falu, a város szélére? Miért
álltunk nyugodtan, és néztük, amint a holmink közt kutakodnak?
Miért ment el O.M. engedelmesen a katonákkal, és én miért nem
vetettem rájuk magamat, mint a vadállat? Mi vesztenivalónk volt?
Netán féltünk, hogy még azt is ránk varrják, hogy ellenállást
tanúsítottunk a letartóztatásnál? Hisz úgyis egy a vége mitől féltünk
volna? Nem, ez nem félelem. Egész más érzés: gyámoltalanságunk
tudata megbénította erőnket és akaratunkat, mindnyájunkét kivétel
nélkül, nemcsak azokét, akiket öltek, hanem azokét is, akik öltek.
Porba sújtott bennünket a rendszer, amelynek szerkezetében így
vagy ügy, de mindannyian benne voltunk, s még a passzív
ellenállásra is alkalmatlanná váltunk. Engedelmességünk
megszabadította gátlásaiktól azokat, akik cselekvően kiszolgálták a
rendszert, és bezárult a bűvös kör. Hogy lehet kitörni belőle?

A SZÓFIA UTCAI82 KISABLAK

A „küldemény” volt az egyetlen kapcsolatunk a letartóztatottakkal.

Havonta egyszer, ha végigálltam a hosszú sort – csökkent a
letartóztatások száma, nem kellett többet várni három-négy óránál –,
odaértem a kisablakhoz, és megmondtam a nevet. A kisablakban ülő
ember átlapozta az „m” betűs névsorokat – én azokon a napokon
mentem, mikor azt a betűt lapozgatta. – Keresztnév, apai név? –

Megmondtam, és a kisablakon kinyúlt egy kéz. Én beletettem a

személyi igazolványomat és a pénzt, aztán visszakaptam az
igazolványt s benne a nyugtát, és mehettem. Mindenki irigyelt, mert
én tudtam, hol az én rabom, és azt is, hogy még él. Hiszen
minduntalan kiharsant az üvöltés a kisablakból: „Nincs… a
következőt!” Hiábavaló volt a kérdezősködés. A kalitkás ember
válasz helyett becsapta az ablakot, és már indult is a faggatózóhoz a
külső őrség egyik katonája. Egy szempillantás alatt helyreállt a rend,
odalépett a kisablakhoz a következő, és megmondta az ő

82

A Lubjanka nevű börtönt határoló egyik utca.

rabjának a nevét. Ha valaki mégis el akart volna időzni a kisablaknál,

a sor segít kitessékelni az őrkatonának.
Általában nem beszélgettek a sorban állók. Ez volt a Szovjetunió
legtekintélyesebb börtöne, ide válogatott, fegyelmezett, megbízható
közönség járt. Itt sohase volt vita, legfeljebb egy-egy felesleges
kérdést tesz fel valaki néha, de mindjárt zavartan visszakozik.
Hanem egyszer jött két keményített ruhácskás kislány, akiknek az
éjszaka vitték el az anyjukat. Soron kívül odaengedték őket, nem
kérdezték, milyen betűvel kezdődik a nevük. A nőknek bizonyára
összeszorult a szívük, arra gondoltak, hogy hamarosan éppígy
jönnek az ő gyerekeik is a kisablakhoz. Valaki felemelte a nagyobbik
kislányt, mert nem érte fel az ablakot, és a gyerek kiabálni kezdett: –
Hol a mama?

Nem akarunk gyerekotthonba menni… Nem megyünk haza többet…

– A kisablak becsapódott, de annyit még mondhattak a kislányok,
hogy katona az apukájuk. Lehetett igazi katona is, de lehetett csekás
is. A csekásgyerekeket kicsi koruktól fogva arra tanították, hogy azt
kell mondani, hogy katona az apjuk, mert iskolatársaik bizalmatlanok
lesznek velük.

„Tudod, nem szeretnek bennünket” – magyarázták ilyenkor a

gyerekeknek. És a külföldi utak előtt bemagoltatták velük új nevüket,
amelyen külföldön a szüleik dolgozni fognak. A kikeményített
leánykák valószínűleg szolgálati házban laktak, elmondták a sorban
állóknak, hogy más házbeli gyerekekért már el is jöttek, és elvitték
őket a gyerekotthonba, de ők nagymamához indultak Ukrajnába. De
akkor kinyílt egy oldalajtó, kijött rajta egy katona, elvezette a
kislányokat, újra kinyitották a kisablakot, folytatták a nyugták
kiadogatását, és helyreállt a rend. Csak mikor vitték el a kislányokat,
akkor jegyezte meg valaki: – Lépre mentek a kis ostobák. – Egy
másik nő még hozzáfűzte: – A mieinket is el kell küldeni a háztól,
míg nem késő.

A kikeményített lánykák kivételek voltak; a sorban álló gyerekek

általában éppoly tartózkodóan viselkedtek, éppúgy hallgattak, mint a
felnőttek. Először rendszerint az apát vitték el, kivált ha katona volt –
bármelyik fajta –, és az anya jó előre kitanította a gyerekeket, hogy
mit tegyenek, ha egészen magukra maradnak. Sokan elkerülték a
gyerekotthont, de az főképp attól függött, hogy a szülők milyen
társadalmi helyzetben voltak: minél magasabban álltak, annál kisebb
esélyük volt rá a gyerekeknek, hogy családban élhetnek. S az volt a
legmeglepőbb, hogy az élet ment tovább, az emberek családot
alapítottak, és gyerekeket hoztak a világra. Hogy szánhatták rá
magukat, tudván tudva, hogy mi történik a Szófia utcai kisablak
előtt?

Azok a nők, akikkel együtt álltam sorban, nemigen álltak szóba

senkivel. Egyként bizonygatták, hogy tévedésből vitték el a férjüket,
és hamarosan kiengedik, a szemük vörös volt a sírástól és az
álmatlanságtól, de olyat sose tapasztaltam, hogy valaki sírva fakadt
volna a sorban. A nők, mielőtt elmentek hazulról, nagy lelkierővel
mintegy kisimították a vonásaikat, kicsinosították magukat
Többségük a munkahelyére tért vissza, elkéredzkedtek valami
ürüggyel, hogy átadhassák a

„küldeményt”. A munkahelyükön nem merték mutatni a bánatukat,

nem is arcuk volt, hanem maszkjuk. Uljanovszkban, a negyvenes
évek végén, volt egy kolléganőm, aki a közös szálláson lakott a két
gyerekével. Laboránsnőnek vették fel, és hamarosan
nélkülözhetetlen lett. Elő is léptették, és megengedték, hogy levelező
tagozaton továbbtanuljon. Koldusszegény volt, a gyerekei a szó
szoros értelmében éheztek: a férje elhagyta, és még a gyerekekről
se gondoskodott.

Tanácsolták neki, hogy nyújtson be gyermektartási keresetet, de ő

csak sírt, és azt mondta, hogy nem engedi a büszkesége. Mind a
hárman, anya és gyermekei, szemlátomást fogytak. Behívták a
szakszervezeti bizottságra, a pártszervezetbe, az igazgatóhoz, és
mindenki azt magyarázta neki,

hogy a gyerekei kedvéért erőt kell vennie a büszkeségén. De ő csak

kitartott a magáé mellett: a férje elárulta őt, aljasul megcsalta egy
másik nővel, nem fogadja el a pénzét, és a közelébe se engedi a
gyerekeknek. Próbáltak hatni rá az idősebbik kisfiú révén is, de az is
éppoly hajthatatlannak bizonyult, mint az anyja. Eltelt néhány év, és
egyszer csak megjelent a férj, és mindannyian láttuk, hogy ugrott a
nyakába az asszony. Nyomban beadta a felmondását, és
csomagoláshoz látott. A minden lében kanál női őrök megtudták,
hogy nem adtak a férfinak tartózkodási engedélyt, mert táborból
szabadult. Az asszony évekig hazudott, a büszkeségét meg az
összetört szívét emlegetve, hogy el ne veszítse az állását. Bizonyára
jelentéktelennél is jelentéktelenebb ügy lehetett, különben jelentették
volna a belügyi hatóságok a káderosztálynak, hogy ez a nő egy
elítélt felesége, de a legvalószínűbb, hogy nem a híres
ötvennyolcas, hanem valamilyen köztörvényes vagy társadalmi
bűntettre vonatkozó törvénycikk értelmében ítélték el. Közvetlenül
Sztálin halála előtt engedték ki, tehát úgynevezett visszaesőként már
nem vitték el, és remélem, hogy most már boldogulnak valahogy.
Elképzelem, ahogy ez a három összeesküvő, az asszony meg a két
kiéhezett gyerek, sugdolózott éjszakánként: mit kérdeztek a
papáról… jól átejtettem őket… telebeszélték a fejemet, de nekem a
szemem se rebbent… ne hagyd magad, vigyázz… csak
visszajöjjön…

Valaha politikai gazdaságtant adott elő az apa, az ideológia ragyogó

csillaga volt. Nyilvánvaló, hogy ebben a kitartó exponálásban első
fényrendű csillag lett belőle. Számtalan ilyen eset volt, mint az övé:
„a mieinket verette a tüzérség”.

Miután néhány hónapig sort álltam a Lubjanka előtt, megtudtam·

hogy O.M.-et átvitték a Butirki börtönbe. Ott állították össze azokat a
csoportokat, amelyeket táborba akartak küldeni.

Rohantam a Butirkiba, hogy megtudjam, mikor adnak felvilágosítást

az „M” betűsökről. Ott csak egyszer vettek át tőlem csomagot,
másodszor azt mondták, hogy O.M.-et öt évre táborba küldték a
Különleges Tanács határozata értelmében. Az ügyészségen is
végigálltam minden sort, amit csak kellett, ott is megerősítették a
dolgot. Voltak kisablakok a kérvények beadására, én is adogattam
be kérvényeket, mint mindenki. Pontosan egy hónap múlva
mindenkivel közölték, hogy kérése nem teljesíthető. Ezt az utat járta
végig minden letartóztatott felesége, ha olyan szerencséje volt, hogy
ő
maga megúszta a tábort. Sima, ronthatatlan falba ütköztünk, más-
más kisablakokon kellett beadni a kérelmet és kikapni a
felvilágosítást vagy a visszautasítást. Levelet kaptam a táborból –

egyetlenegyet –, és az is nagy szerencsének számított: legalább

megtudtam, hogy hol van O.M.

Küldtem is rögtön csomagot, de visszajött „a címzett elhalálozása”

miatt. Néhány hónap múlva O.M. fivérét, Alekszandr Emiljevicset
értesítették O.M. haláláról. Egyetlen ismerős asszony se kapott ilyen
értesítést. Nem tudom, velem miért voltak ilyen irgalmasak.

Nem sokkal a huszadik kongresszus előtt Moszkvában az Ordinkán

sétáltam Anna Ahmatovával, és észrevettem, hogy tömérdek
titkosrendőr nyüzsög mindenfelé. Jóformán minden kapu alatt
ücsörgött egy. – Most nem kell félni – mondta Anna. – Most valami jó
készül. – Hallott már valami pletykát arról a pártkonferenciáról,
amelyen Hruscsov felolvasta azt a bizonyos levelét.

Hát e miatt a konferencia miatt őrizte a várost a civilbe öltöztetett

rendőrök tömege. Akkor tanácsolta Anna azt is, hogy menjek be az
írószövetségbe, és puhatoljam ki, milyen a hangulat.

Tudtuk már, hogy Babel felesége és Mejerhold lánya rehabilitációs

kérvényt nyújtott be. Ehrenburg akkor már régen javasolta, hogy
kövessem a példájukat, de én nem siettem el a dolgot, hanem azért
az írószövetségbe bementem. Szurkov szaladt elém, és láttam a
viselkedéséből, hogy csakugyan változtak az idők: így még soha
senki se beszélt velem… Első találkozásunk az előszobájában

zajlott le, a titkárnők jelenlétében. Megígérte, hogy néhány nap

múlva fogad, és nagyon kért, hogy el ne utazzam Moszkvából, míg
vele nem beszélek. Két vagy három hétig telefonálgattam a
káderosztályra, mindannyiszor nyájasan kérleltek, hogy várjak még
egy kicsit. Ezek szerint Szurkov még nem kapott utasítást, hogy
hogyan bánjon velem, én meg csak vártam, és nem győztem
csodálkozni, hogy az a „káderosztálynak” nevezett félelmetes hely
egyszerre így hangot váltott. Végül csak megtörtént a találkozás, és
én vettem észre, mennyire örül Szurkov, hogy emberi hangon
beszélhet. Megígérte, hogy segít Ljova Gumiljovon, és megtett
mindent, amit magamnak kértem. Szurkovnak köszönhetem, hogy
dolgozhattam, míg elértem a nyugdíjas kort, mert beszélgetésünk
idején megint csak munka nélkül voltam, és ő a művelődési
minisztériumhoz fordult, s elmondta, hogy mit művelnek velem…
Gyönyörűnek látta a jövőt; azt is megígérte, hogy Moszkvába
költöztet – lakás, letelepedési engedély –, sőt O.M. kiadását, költői
hagyatékát is szóba hozta… Csak annyit kért, hogy kezdetnek
adjam be a rehabilitációs kérelmet. Kérdeztem, hogy mi volna, ha
O.M.-nek nem volna özvegye, ki adná be akkor a kérvényt, de nem
akartam megmakacsolni magam… Hamarosan meg is kaptam az
értesítést, hogy a második ügyben, a harmincnyolcasban
rehabilitálták O.M.-et, és az ügyésznő maga mondta tollba nekem a
harmincnégyes ügyet illető rehabilitációs kérvényt: a vádlott írta azt a
verset, de nem terjesztette.

Ezt a pert a magyar események idején vizsgálták felül, és

megtagadták a rehabilitálást. De Szurkov úgy döntött, hogy nem
törődik vele, és kinevezett egy bizottságot, amelynek O.M. irodalmi
hagyatékával kellett foglalkoznia. Kaptam ötezer rubelt O.M. életéért.
Szétosztottam azok közt, akik harminchétben segítettek rajtunk.
Ezzel a szertartással hozzák vissza az életbe a táborban elpusztult
írókat, A második lépcsőfok a könyveik kiadása.

Nagyon sok akadálya van egy könyv kiadásának. Én nem tudom,

miféle konkurencia az, amivel ijesztgetnek bennünket,83 de azt
láttam, hogy mindenki minden eszközzel harcolt a társadalmi
helyéért. Mikor felröppent a hír, hogy Mikojan rehabilitációs
bizottságokat szervez, sokan érezték kínosan magukat, és
korántsem csak azok, akik hozzájárultak vetélytársaik kiiktatásához.
Arról suttogtak, hallottam olyat is, hogy vajon hová kerülnek a
visszatérők: netán majd el akarják foglalni a régi helyüket… Hány új
állást kell fabrikálni a szovjet intézményekben, hogy elhelyezzék ezt
a tömeget? Hanem hát semmi tragédia nem történt. Legtöbben
olyan állapotban tértek vissza, hogy munkára nem is gondolhattak.
Nem volt semmi izgalom, megkönnyebbülten fellélegzett, aki attól
tartott, hogy most majd meg kell húznia magát De az irodalom, az
más. A gondosan megállapított irodalmi rangsort körömszakadtáig
védeni kell, különben vége egy csomó jól megalapozott hírnévnek.
Hát ezért akadályozzák olyan szorgalmasan a halottak könyveinek
kiadását. Egyébként az élőkkel se bánnak jobban.

O.M. kötetét ötvenhatban vette fel a Szovjetszkij Piszatyel nevű

kiadó Költőkönyvtár sorozatába. A szerkesztőbizottság valamennyi
tagja javasolta a kiadását. Nagyon tetszett nekem a Prokofjev
álláspontja: ő úgy véli, hogy Mandelstam nevű költő nincs, azért kell
kiadni, hogy eloszlassuk az illúziókat. Sajnos, úgy látszik, nem tartott
ki nemes elgondolása mellett, mert nem győz harcolni a kötet
kiadásának elodázásáért. Orlov, a Költőkönyvtár főszerkesztője nem
tudta, hogy aktív ellenállásba ütközik, és szívélyes leveleket írogatott
nekem, de látva, hogy kellemetlenségek támadhatnak a kötet
kiadásából, gyorsan visszakozott, s mindjárt abba is hagyta 83

A nyugati kiadásokra hivatkozva tagadták meg bizonyos írók, pl.

O.M. otthoni kiadását.

a levelezést. De hát mit is várjunk Orlovtól, ettől a magas állású

hivatalnoktól, akit egyáltalán nem is érdekel az O.M. költészete?
Sokkal figyelemreméltóbb versei igazi kedvelőinek a véleménye,
tekintélyes és független embereké, akik igazán nem bürokraták.
Kettejük, a szétzúzott nemzedékek legkiválóbb maradéka,
felvilágosított róla, hogy Orlov jól teszi, ha nem adja ki O.M.-et, bár
látszatra megvolna rá a lehetősége. „Felhasználhatnák ellene az
ellenségei – sokan ácsingóznak az állására leváltanák, és odalenne
egy kulturált könyvkiadó… ” Azon az áron, hogy nem adja ki O.M.-et,
megtartja a helyét, teljesíti a tervet, ami a múlt század húszas,
harmincas és negyvenes éveinek költőit illeti – mind a két ember,
akit idéztem, részt vesz ebben a munkában. Én nem tudok
eligazodni az egyéni és csoportérdekeknek ebben az
összefonódásában, se az állások megtartásáért és az állami
kalácsdarabkákért folyó küzdelemben. Nekem csak egyet kellett
volna tennem: a magam költségén kiadnom O.M.-et, de nálunk ezt
nem lehet. Tudom, hogy nem érem meg a művei kiadását, nekem
sincs már sok hátra. Csak az vigasztal, amit Anna mondott, hogy
O.M.-nek nincs szüksége Gutenberg találmányára. Bizonyos
értelemben csakugyan a nyomtatás előtti időkben élünk, egyre több
az olvasója, másolatokban keringenek a versei országszerte. De
azért mégis szerettem volna meglátni azt a kötetet, amit már nem
látok meg.

HALÁLA NAPJA

A Pravda munkatársai mesélték Sklovszkijnak: előttük mondták a

KB-ban, hogy nem is volt soha Mandelstam-ügy…
Harminckilencben, december végén, vagy negyvenben, január
elején volt ez a beszélgetés, nem sokkal Jezsov bukása után, és
annyit jelentett: no lám, hogy miket csinált… Én végiggondoltam, és
levontam a következtetést: szóval O.M. meghalt…

Eltelt még egy kis idő, és értesítést kaptam a Nyikita kapunál lévő
postáról. Visszaadták a csomagot. – A címzett elhalálozása miatt –
közölte a postáskisasszony. Mi sem könnyebb, mint felidézni, hogy
mikor történt, mert épp aznap tették közzé az újságok az
érdemrenddel kitüntetett írók első, hatalmas névsorát.

Jevgenyij bátyám ezen az ünnepies napon ment el Sklovszkijékhoz

a Lavrusenszkíj utcába, hogy megmondja nekik. Viktort lentről hívták
fel, azt hiszem, Katajev lakásából, ahol az útitársak Fagyejevvel
ünnepelték az állam kegyét. Akkor ejtette Fagyejev azt a részeg
könnyet: micsoda költőt pusztítottunk el!… Az új kitüntetettek
ünnepébe a tiltott, rejtekező halotti tor íze vegyült.

Csak azt nem tudom, hogy Sklovszkijon kívül melyikük fogta fel
igazán, hogy mit jelent egy ember elpusztítása. Hiszen többségük
ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely átértékelte az értékeket, és
harcolt az „újért”. Ők taposták ki az utat az erős egyéniségnek, a
diktátornak, aki belátása szerint cselekedhet, büntethet és kegyes
lehet, célokat tűzhet ki, és megválaszthatja a célhoz vezető

eszközöket.
Negyven júniusában O.M. Alekszandr fivérét behívták a Bauman
kerület anyakönyvi hivatalába, és átadták neki részemre O.M. halotti
bizonyítványát. Kor: 47 év, az elhalálozás időpontja: 1938. december
27-e. A halál oka: szívbénulás. Ezt így is lehetne mondani: meghalt,
mert meghalt. Hiszen a halál az szívbénulás. És még annyit fűztek
hozzá: szívkoszorúér-elmeszesedés.

És eszembe jutott, mit mondott Kljujev a korai ősz hajszálairól.

A halotti bizonyítvány kiadása nem rendszer volt, hanem kivétel. Az

állampolgári halál –

a száműzetés vagy, pontosabban, a fogság, mert maga a

letartóztatás már száműzetést és ítéletet jelentett – láthatólag
egyenlő volt a fizikai halállal, az életből való kivonással, a szó szoros

értelmében. Senki se közölte a hozzátartozókkal, hogy mikor halt

meg a táborlakó vagy letartóztatott: az özvegység és árvaság a
letartóztatás pillanatában kezdődött. Néha az ügyészségen, mikor
értesítettek egy asszonyt, hogy tíz évre száműzték a férjét, azt
mondták: férjhez mehet…

Senki se töprengett el rajta, hogy hogyan lehet összeegyeztetni ezt a

szívélyes felhatalmazást a hivatalos ítélettel, amelyben szó se volt
halálról. Mint mondtam, nem tudom, miért voltak hozzám oly
kegyesek, hogy kiadták a „halotti bizonyítványt”. Vajon nincs-e
mögötte valami?

A halál volt az egyetlen kiút abból a helyzetből. Mikor megkaptam

O.M. halálhírét, elmaradtak a lidérces álmaim. – Jól tette, hogy
meghalt – mondta később Kazarnovszkij –, különben mehetett volna
Kolimába. – Maga Kazarnovszkij Kolimában töltötte a száműzetését,
s 1944-ben jött Taskentba. Tartózkodási engedély és kenyérjegy
nélkül élt ott, bújt a rendőrség elől, félt mindentől és mindenkitől,
alkoholista volt, s nem lévén lábbelije, boldogult anyám pici
sárcipőjét hordta.
Ráillett a lábára, mert nem volt lábujja. Mind lefagyott a táborban, ő
maga vágta le fejszével, nehogy vérmérgezést kapjon. Mikor a
fürdőbe hajtották a táborlakókat, a vetkőzőhelyiség nedves
levegőjétől megfagyott a fehérnemű, kopogott, mint a bádog.
Nemrég hallottam egy vitát: ki maradt életben a táborban, aki
dolgozott, vagy aki igyekezett elkerülni a munkát? Aki dolgozott,
megszakadt, aki nem, éhen halt. Nekem se bizonyítékom, se saját
megfigyelésem vagy tapasztalatom, hogy valamelyik elméletet
támogassam, de úgy látom, hogy emezek is hullottak, meg amazok
is. Az a kivétel, az a kevés, aki túlélte. Más szóval az a vita arra
emlékeztetett, mikor a mesebeli orosz vitéz három út elágazásában
áll, és mindegyik úton a halál leselkedik rá. Az orosz történelem
változhatatlan, állandó tulajdonsága, hogy minden úton a halál
leselkedik vitézre és nem vitézre egyaránt, és csak véletlenül lehet
megmenekülni. Nem is ezen csodálkozom, hanem azon, hogy
némelyik gyönge ember valóban vitéznek bizonyult, és nemcsak az
életét tudta megtartani, hanem az értelmét és az emlékezetét is.
Ismerek ilyen embereket, és szívesen fel is sorolnám a nevüket, de
még most sem szabad, ezért csak azt említem, akit mindnyájan
ismerünk: Szolzsenyicint.

Kazamovszkijnak csak az élete maradt meg, és némi hézagos

emléke. Télen érkezett a végleges táborba, és emlékezett rá, hogy
pusztaság volt: akkoriban foglaltak el új területeket a fegyencek
roppant áradata számára. Egyetlen épület, egyetlen barakk se állt
még. Sátorban laktak, és maguk építették maguknak a börtönt, a
barakkokat. Birtokba vették az új földet az új telepeseknek.

Hallottam, hogy Vlagyivosztokból Kolimába csak a tengeren

szállították a rabokat. Igaz, hogy elég későn, de befagy az öböl.
Hogy került Kazarnovszkij télen Kolimába? Hiszen akkor már
bizonyára megszűnt a hajózás. Vagy talán az első állandó tábora
nem Kolimában volt, valahová a közelbe küldhették, hogy
tehermentesítsék a gyűjtőtábort, az úgynevezett „továbbítót”, amely
dugig volt vonaton érkező fegyencekkel… Nem sikerült tisztáznom,
Kazarnovszkij beteg agyában minden összekeveredett. Pedig
ahhoz, hogy megtudjam O.M. halálának időpontját, tudnom kellett
volna, hogy Kazarnovszkij mikor hagyta el a „továbbítót”.

Kazarnovszkij volt a másvilág első, többé-kevésbé szavahihető

hírnöke. Jóval a felbukkanása előtt hallottam már a visszatérőktől,
hogy csakugyan egy csoportban volt O.M.-mel. A

„továbbítóban” együtt laktak, és Kazarnovszkij állítólag segített is

O.M.-nek. Egy barakkban voltak, majdnem egymás mellett lévő
priccsen… Hát ezért rejtegettem Kazarnovszkijt három hónapig a
rendőrség elől, és lassan kihüvelyeztem azokat az információkat,
amelyeket el tudott hozni Taskentig. Szalmakazallá változott a
memóriája, a fegyencélet valósága, tényei elkeveredtek benne

a képtelenségekkel, a képzelet szüleményeivel, a legendákkal és a

koholmányokkal. Tudtam én már akkor, hogy milyen az
emlékezőtehetség betegsége, nem egyéni baja volt a szerencsétlen
Kazamovszkijnak, és nem is a vodka volt az oka. Mind ilyenek voltak
az első táborlakók, akikkel találkoztam, nem ismertek se
időpontokat, se időrendet, nem vontak pontos határvonalat a tények
között, amelyeknek szemtanúi voltak, és a tábori legendák között. A
helyeket, neveket, az események sorrendjét összegubancolta a
megrázkódtatás az emlékezetükben, és én nem tudtam kibogozni. A
tábortörténetek nagy része összefüggéstelen felsorolása volt
azoknak az emlékezetes pillanatoknak, mikor az elbeszélő már a
halál torkában volt, de csodamód életben maradt Ilyen
villanófényekre hullott szét bennük a táborélet, azok vésődtek bele
az emlékezetükbe, annak bizonyságául, hogy lehetetlen volt élve
megúszni, de olyan erős az ember életösztöne, hogy mégiscsak
kimódolták. És elszörnyedve gondoltam magamban, hogy úgy
megyünk a jövő elébe, hogy nem lesz, aki tanúsítsa, milyen volt a
múlt. Mindannyian elvesztettük az emlékezőtehetségünket, odakint
is, a szöges drót mögött is. De vannak emberek, mint kiderült, akik
kezdettől fogva feladatul tűzték ki maguk elé, hogy nemcsak életben
maradnak, hanem vállalják a szemtanú szerepét is. Könyörtelen
őrzői ők az igazságnak, eltűntek a fegyencek tömegében, de csak
egy időre. Azt hiszem, a fegyenctelepeken több maradt belőlük, mint
a „nagy földön”, mert itt nagyobb volt a kísértés, hogy
megbékéljenek a világgal, és nyugodtan éljék le életüket. Persze
nem sok ilyen tiszta fejű ember akad, de megmaradásuk bizonyítja a
legjobban, hogy végül mégiscsak a jó győz, és nem a rossz.

Kazarnovszkij nem tartozott ezeknek a hősöknek a rendjébe,

hallgattam véget nem érő

történeteit, kikapdostam belőlük egy-egy szemerjét az igazságnak,

valamicskét, nagyon-nagyon keveset meg is tudtam O.M. tábori
életéről. Változó a gyűjtőtáborok összetétele, de azt a barakkot,
ahová először kerültek, a moszkvai és leningrádi értelmiség
népesítette be, mind ötvennyolcasok.

Ez nagyon megkönnyítette az életet. Barakkfelügyelőnek

köztörvényeseket neveztek ki, mint mindenütt azokban az években,
de nem közönséges tolvajokat, hanem olyanokat, akik már
szabadlábon is a belügyi hatóságoknak dolgoztak. A táboroknak ez
az „alparancsnoki kara” híres volt a kegyetlenségéről, és az
ötvennyolcasok legalább annyit szenvedtek tőlük, mint az igazi
parancsnokságtól, amellyel különben ritkábban érintkeztek. Mindig is
feltűnő volt O.M. ideges mozgékonysága, izgatottsága mindig úgy
nyilvánult meg, hogy egyik sarokból a másikba futkosott.

Ezért a nyughatatlanságért, motorikus izgulékonyságért örökké

belékötött a gyűjtőtábor mindkétfajta parancsnoksága. Az udvaron
meg gyakran közelített a tiltott helyekhez, a kerítéshez, a
védőövezethez, és az őrség kiabálva, átkozódva, káromkodva
kergette vissza. A tucatnyi szemtanú közül egy se erősítette meg azt
a hírt, hogy megverték volna a köztörvényesek. Valószínű, hogy ez
csak legenda.

Ruhát nem adtak a gyűjtőtáborban – különben hol adnak? és O.M.

fázott a máris elrongyolódott bőrkabátban, bár a legszörnyűbb
fagyok, mint Kazarnovszkij mondta, már csak O.M. halála után
sújtottak le rájuk, ő már nem érezte. S ebben is találok egy elemet
az idő pont megállapításához.
O.M. alig evett, félt az ételtől, akárcsak később Zoscsenko,
elvesztette a kenyéradagját, összecserélte a csajkákat…
Kazarnovszkij szerint boltja is volt a gyűjtőtábornak, dohányt és azt
hiszem, cukrot árultak benne. De honnan vegye rá a pénzt?
Ráadásul a boltocska áruira is kiterjedt az O.M. ennivalóiszonya,
cukrot csak Kazarnovszkij kezéből fogadott el… Áldott, mocskos

lágertenyér a cukordarabkával, és O.M. még habozik, hogy

elfogadja-e ezt az utolsó adományt…

De vajon igazat mondott-e Kazarnovszkij? Nem csak úgy kitalálta?

Az ételiszonyon és a szakadatlan motorikus izgalmon kívül még

megjegyezte O.M.-nek egy vágyképét, amely jellemző volt rá, nem
lehetett kitalálni: O.M. azzal a reménnyel vigasztalta magát, hogy
hamarosan könnyítenek az életén, mert Romain Rolland ír
Sztálinnak az érdekében. Ez a kicsi kis részlet bizonyítja az én
szememben, hogy Kazarnovszkij csakugyan érintkezett O.M.-mel.

Voronyezsi száműzetésünk idején olvastuk az újságban, hogy

Romáin Rolland feleségestül Moszkvába érkezett, és találkozott
Sztálinnal. O.M. ismerte Maja Kudasevát, és felsóhajtott: – Maja itt
mászkál Moszkvában! Biztosan elmondták neki, mi van velem.
Romain Rohand igazán megmondhatja Sztálinnak, hogy engedjen
ki, mi az neki… – O.M.-nek nem fért a fejébe, hogy a hivatásos
humanistákat nem érdeklik az egyéni sorsok, csak az emberiség
egésze, s a kilátástalan helyzetben Romain Rohand nevében
testesült meg számára a remény. Számomra bizonyíték volt ez a
név, hogy Kazarnovszkij mégsem vesztette el teljesen az emlékező
– tehetségét. Romain Rolland-ról pedig, az igazság kedvéért, meg
kell jegyeznem, hogy amint Moszkvába érkezett, azt mondják,
mindjárt kieszközölt egy kis könnyítést a „szótárosoknak”.
Legalábbis ezt beszélték… De ez sem változtat azon, hogy mit
gondolok a hivatásos „humanistákról”. Az igazi humanizmus
mindenre kiterjed, mindenhez köze van: ne válogasson az adakozó
kéz…
Még egy jellemző dolog Kazarnovszkij elbeszéléseiből: O.M.
biztosra vette, hogy én is táborban vagyok. Kérve kérte
Kazamovszkijt, hogy ha ő visszatér, keressen meg: – Kérje meg az
Irodalmi Alapot, hogy segítsem rajta… – O.M. egész életében az
írószervezetekhez volt láncolva, mint fegyenc a talicskához, ha azok
nem intézkedtek, egy falat kenyeret se kapott. Bárhogy igyekezett
megszabadulni ettől a függőségtől, nem sikerült: nem engedik, mert
nem előnyös azoknak, akik kormányoznak bennünket… Hát ezért
remélte számomra is az Irodalmi Alap segítségét. De az én sorsom
másképp alakult, és a háború alatt, mikor megfeledkeztek rólunk,
sikerült más környezetbe kerülnöm, s így megmaradtam magam is,
az emlékezetem is.

O.M. néha, világos pillanataiban, verset mondott a foglyoknak, s

néhányan leírták. Láttam

„albumokat” a táborokban közkézen forgó verseivel. Egyszer

mesélték neki, hogy Lefortovóban, a halálos cellában – a terror
éveiben mindig volt lakója – valaki a falba kaparta, hogy

Vajon vagyok-é csakugyan,

s csakugyan eljön a halál?

O.M.-et felvidította ez a hír, s néhány napig nyugodtabb volt.

Dolgozni nem küldték, még tábori takarítómunkát vagy hasonlót se

végeztettek vele. Még abban a végtelenül elcsigázott tömegben is
feltűnt az ő rossz állapota. Reggeltől estig csak téblábolt, magára
idézve a minden rendű és rangú parancsnokság fenyegetéseit,
átkozódásait, káromkodását.

Szinte azonnal kirostálták, s ez nagyon elkeserítette. Úgy gondolta,

hogy az állandó táborban mégicsak könnyebb az élet, habár a
tapasztaltabbak az ellenkezőjét állították.

Egyszer O.M. hallotta, hogy van egy Hazin nevű ember a

gyűjtőtáborban, és megkérte Kazamovszkijt, hogy menjen vele,
keressék meg, kérdezzék meg, vajon nem rokonom-e. Kiderült, hogy
csak névrokonok vagyunk. Mikor ez a Hazin elolvasta Ehrenburg
emlékiratait, írt neki, s én találkoztam is vele. Hazin is bizonyíték rá,
hogy Kazarnovszkij valóban együtt volt O.M.-mel.

Hazin kétszer találkozott O.M.-mel: mikor Kazarnovszkijjal odament

hozzá, másodszor meg mikor

odakísérte O.M.-et az egyik fogolyhoz, aki tűvé tette érte a tábort.

Hazin azt mondja, hogy nagyon megható volt O.M. meg az őt kereső
ember találkozása. Úgy emlékszik, hogy valami Hintnek hívták azt
az embert, lett volt, és mérnök. Hintet felülvizsgálatra indították
Moszkvába abból a táborból, ahol már letöltött néhány évet! Abban
az időben rendszerint tragikusan végződött az ilyen felülvizsgálat.
Nem tudom, ki volt ez a Hint. Hazin vélte, hogy leningrádi lehetett, és
O.M.-

nek iskolatársa. Csak néhány napot töltött a gyűjtőtáborban.

Kazarnovszkij is emlékezett rá, hogy O.M. Hazin segítségével
rátalált egy régi barátjára.

Hazin tanúsága szerint O.M. a kiütéses tífusz idején halt meg, de

Kazarnovszkij egyáltalán nem említett tífuszjárványt, pedig volt, mert
sok mindenkitől hallottam róla. Fel kellett volna kutatnom Hintet, de
nálunk ez lehetetlen, csak nem adhatok fel hirdetést az újságban,
hogy keresem ezt meg ezt, aki találkozott a férjemmel a lágerban…
Hazin primitív ember. Azért kereste Ehrenburg ismeretségét, hogy
elmondja neki a maga emlékeit a forradalom utáni első időkről, mikor
bátyjaival

– azt hiszem, csekisták voltak – vállvetve tevékenykedett. Neki ez a

korszak ragadt meg az emlékezetében, s ha velem beszélt, mindig
igyekezett valahai hősiességére terelni a szót.

Visszatérek Kazarnovszkij közléseihez. Egy ízben O.M. nem szállt le

a priccsről, bárhogy nógatták és kiabáltak rá. Erősödött a fagy
azokban a napokban – ennyi tájékoztatást kaptam az időpontot
illetően. Mindenkit kihajtottak havat lapátolni, O.M. magára maradt.
Néhány nap múlva levették a priccsről, és bevitték a kórházba. Nem
sokkal ezután Kazarnovszkij hallotta, hogy O.M.

meghalt, és el is temették, jobban mondva bedobták a gödörbe…

Persze koporsó nélkül temettek, alsóruhában, ha nem éppen
meztelenül, hogy kárba ne vesszen az érték, néhány embert egy
gödörbe

– halott volt mindig elég –, s mindegyiknek egy számmal ellátott

táblácskát kötöttek a lábára.

Ez még nem is a legrosszabb fajtája a halálnak, és szeretném hinni,

hogy Kazarnovszkij beszámolója megfelel a valóságnak. Mert hiszen
ezt össze se lehet hasonlítani a Narbut halálával.

Róla azt mesélik, hogy pöcegödör-tisztító volt az egyik

gyűjtőtáborban, és más rokkant-társaival egy felrobbantott
uszályhajón lelte halálát. Azért robbantották fel az uszályt, hogy
megszabadítsák a tábort a rokkantaktól. Tehermentesítés végett.
Úgy mondják, voltak ilyen esetek… Pavel, az a hajdani visszaeső
tolvaj, aki Taruszában a vizet meg a fát hordta nekem, egyszer
elmondta, hogy robbanást hallott a tenger felől, és látta, mint süllyed
el az uszály, amelyen, úgy hírlett, csupa

„ötvennyolcas” volt, „politikás” rokkantak. Akik még ma is mindenre

mindenáron mentséget keresnek, s a volt rabok közt sok ilyen akad,
igyekeztek meggyőzni, hogy egyetlenegy uszályt robbantottak fel, és
akkor is agyonlőtték azt a táborparancsnokot, aki így megsértette a
törvényt.

Valóban megható végkifejlet, de engem valahogy nem hat meg.

Ismerőseim többsége azonnal meghalt a táborban. Humán

foglalkozású emberek nemigen tudtak ott életben maradni, de meg
nem is volt érdemes. Minek nyújtani az életet, mikor a halál ki akar
menteni bennünket? Mit ért volna néhány nap haladékkal Margulisz,
kit az alvilág vett a szárnyai alá, amiért Dumas-regényeket mesélt
nekik éjszakánként? Szvjatopolk-Mirszkijjel volt együtt, aki szinte
azonnal teljesen leromlott, és szintén hamarosan meghalt. Hála
Istennek, halandó az ember, de azért még a szögesdrót mögött is
érdemes volt élni, hogy emlékezzünk, és elmondjuk az embereknek.
Hátha visszariasztja őket, ha egyszer eszükbe jutna utánozni a mi
őrültségeinket.

A másik szavahihető tanú M. volt, a biológus, akit O.M. megkért,

hogy ha kiszabadulna, menjen el Ehrenburghoz, és mesélje el az ő
utolsó napjait – tudta, hogy ö nem éli túl. M.

elbeszélését Ehrenburg szavaival mondom el, aki azért már

elfelejtett egyet-mást, mire én Taskentba

érkeztem; többek közt agronómusként emlegette M.-et, mert

szabadulása után csakugyan agronómusmunkát végzett, hogy jó
messzire elbújdoshasson. M. adatai lényegében megegyeznek
Kazarnovszkij elbeszélésével, ő úgy gondolja, hogy O.M. a legelső
évben halt meg, még mielőtt megindult volna a hajózás, vagyis
harminckilenc májusa vagy júniusa előtt. Az agronómus-biológus
elég részletesen elmondta, hogy mit beszélgetett az orvossal, aki
szerencsére szintén fogoly volt, és hírből ismerte már O.M.-et. Azt
mondta, nem lehetett megmenteni, olyan rettenetesen legyengült.

Ezt Kazarnovszkij közlése is megerősíti, amely szerint O.M. nem

mert enni, habár persze olyan volt a lágerkoszt, hogy aki mert enni,
az is csontvázzá változott. Csak néhány napig volt O.M.

a kórházban, a biológus közvetlenül a halála után találkozott az

orvossal.

Jól tette O.M., hogy Ehrenburghoz irányította a biológust az ő utolsó

napjairól szóló beszámolóval, mert azokban az esztendőkben
Sklovszkijon kívül senki más szovjet író nem fogadott volna efféle
hírnököt. Mert a pária írókhoz maga a hírnök se mert volna elmenni,
nehogy másodszor is a másvilágra kerüljön.

Akik letöltőtték az öt évüket vagy a tíz évüket, vagyis a mi

fogalmaink szerint megúszták a minimummal, önként vagy
kényszerűségből rendszerint ott maradtak a környéken,
meghúzódtak az odúikban. A háború után sokan visszakerültek a
táborba, és szótárunk és jogi fogalomrendszerünk a valószínűtlen
„ismétlő” szóval gazdagodott. Ezért maradtak meg olyan kevesen a
37-38-as deportáltak közül, inkább csak a fiatalok, akik korán
kezdtek lágerról lágerra vándorolni, s magam csak néhány olyannal
beszéltem, akik találkoztak O.M.-mel. De sorsának híre sok tábort
bejárt, sokan meséltek el nekem lágerlegendákat a szerencsétlen
költőről. Nemegyszer összehoztak olyanokkal, akik hallottak O.M.-ről
– az ő nyelvükön ez úgy hangzott, hogy „alighanem ismerem” –, s
hogy él, vagy megérte a háborút, hogy valamelyik táborban van,
vagy hogy kiszabadult. Akadtak szemtanúi a halálának is, de mikor
találkoztak velem, rendszerint zavartan beismerték, hogy csak
mások, persze teljesen megbízható szemtanúk elbeszéléséből
tudják az egészet.

Novellát is írtak O.M. haláláról. Salamov csak azt mondja el

elbeszélésében, hogy ő mit gondol, hogyan halhatott meg O.M., és
mit érezhetett. Az ő novellája a sokat szenvedett művész tisztelgése
művésztársa és sorstársa előtt. De voltak sok-sok részlettel
felcicomázott novellák is, amelyek a valóság látszatát akarták
kelteni. Az egyik azt adja elő, hogy O.M. egy Kolimába igyekvő hajón
halt meg. A továbbiakban részletesen elmondja, mint dobták az
óceánba. Az is a legendák rendjébe tartozik, hogy a köztörvényesek
ölték meg O.M.-et, és hogy a tábortűznél Petrarcát szavalt nekik.

Erre az utóbbi csalétekre sokan ráharaptak, mert ez olyan tipikus

„költői” sablon. Vannak „realista” fogantatású elbeszélések is, az
alvilág obligát n’részvételével. Egy P. nevű költőtől származik a
legkidolgozottabb változat. Egy éjjel bekopogtattak a barakkba,
meséli P., és a „költővel! akartak beszélni. P. megijedt azéjjeli
látogatóktól, hogy mit akarhatnak tőle a bűnözők. Kiderült, hogy jó
szándékűak a vendégek, egy haldoklóhoz hívják, aki ugyancsak
költő. P.

a barakkjában, egy priccsen talált a haldoklóra, vagyis O.M.-re.

Félrebeszélt, vagy tán eszméletlen volt. de ahogy meglátta P.-t,
mindjárt magához tért, és egész éjjel beszélgettek. Reggel felé O.M.
meghalt, P. fogta le a szemét. Dátum persze nincs, de a helyszín
megfelel a valóságnak: Vtoraja Recska, gyujtötábor Vlagyivosztok
környékén. Szluckij mondta el nekem ezt a torténetet, meg is adta P.
címét, de az nem válaszolt a levelemre.

Mind jót akartak, akiktől ezeket az értesüléseket kaptam. Csak

egyetlenegyszer űztek csúfot belőlem.

Uljanovszkban történt, az ötvenes évek legelején, még Sztálin

életében. Esténkint mindig beállított hozzám az irodalmi tanszék
egyik tanára, egy bizonyos Tyufjakov, ő volt az igazgatóhelyettes,
különben hadirokkant, tele kitüntetésekkel a hadsereg politikai
osztályain végzett munkája elismeréséül, szerette az olyan háborús
regényeket, amelyekben gyávákat vagy szokevényeket lőnek agyon
a felsorakozott katonák előtt. Tyufjakov egész életét „a felsőoktatás
átszervezésének”

szentelte, ezért nem volt érkezése se tudományos fokozatokra, se

diplomára, se magasabb végzettségre szert tenni. Örök
komszomolista volt a húszas évek típusából, és „pótolhatatlan
káder”. Amióta „eltették a tanulásról” felelősségteljes

megbízatást kapott, az volt a feladata, hogy ügyeljen a felsőoktatási

intézmények ideológiai tisztaságára, és a legkisebb elhajlást is
jelentse a megfelelő helyen. Egyik egyetemről vagy főiskoláról a
másikra helyezték, főleg azért, hogy figyelje a liberalizmussal
gyanúsított igazgatókat. Uljanovszkba is ezért jött, a „helyettes”
furcsa, névleges szerepkörébe, s nem lehetett megszabadulni tőle,
holott igazság szerint nem is lett volna joga felsőoktatási
intézményben dolgozni. Két ilyen örök komszomolistánk volt,
Tyufjakov meg egy Gluhov nevű – ezt a nevet érdemes volna
feljegyezni az utókor számára, lányai, unokái történelmet tanítanak
valahol. Volt ideje rá, hogy kitüntetést szerezzen a kulákirtásért,
majd pedig kandidátusi címet a Spinozáról szóló disszertációjáért.
Nyíltan működött, behívogatta a hallgatókat a szobájába, és kioktatta
őket, hogy kiről és miféle leleplező beszédet kell tartani a gyűlésen,
Tyufjakov viszont alattomban tevékenykedett. Mind a ketten már a
húszas évek eleje óta foglalkoztak az egyetemek és főiskolák
„megtisztításával”.

Velem csak úgy, a maga jószántából „dolgozott” Tyufjakov,

munkaidőn túl, pihenésül, szórakozásként. Valósággal esztétikai
gyönyörűséget lelt benne. Mindennap új történetet eszelt ki:
Mandelstamot agyonlőtték; Mandelstam Szverdlovszkban volt, és
Tyufjakov meglátogatta a táborban emberbaráti indítékokból;
Mandelstamot lelőtték szökési kísérlet közben; Mandelstam
köztörvényes bűncselekményért új büntetését tölti egy különleges
táborban; Mandelstamot agyonverték a bűnözők, mert ellopott tőlük
egy darab kenyeret; Mandelstam kiszabadult, és északon él új
feleségével; Mandelstam nemrégiben felakasztotta magát, mert
megijedt a Zsdanov levelétől, amelynek híre csak most jutott el a
táborokba… Mindegyik változatáról ünnepélyesen kijelentette, hogy
éppen most kért felvilágosítást, és ezeket az adatokat juttatta el
hozzá az ügyészség… Végig kellett hallgatnom, mivel a besúgót
nem lehet kidobni. Beszélgetésünk Tyufjakov irodalmi
elmélkedéseivel végződött: – Dolmatovszkij nálunk a legjobb
dalnok… Szeretem a cizellált formát a költészetben... Metafora
nélkül, hiába, nincs és nem is lesz költészet… A stílus nemcsak
formai jelenség, hanem ideológiai is, gondoljon Engels szavaira…
Nem lehet kétségbe vonni… Nem jutottak el magához Mandelstam
versei a táborból? Sokat írt ott… – Tyufjakovnak rugalmas, vékony
teste volt. Katonás, Sztálin-módi bajusza alatt mosoly bújkált. A
Kreml kórházában szereztek neki valódi mandragórát, és ő min-
denkit óvott a mesterséges preparátumoktól:

„ó, össze se hasonlítáni…

Sokszor hallottam pletykákat O.M. tábori verseiről, de

mindahányszor szándékos vagy akaratlan szemfényvesztésnek
bizonyult a dolog. Nemrég viszont elébem tettek egy érdekes
gyűjteményt, amelyet a tábori

„albumokból” szedtek össze. Kiadatlan versek meglehetősen

eltorzított változatát – de nem volt köztük egyetlen olyan
nyilvánvalóan politikai célzatú vers se, mint A lakás. Fö forrásuk
azok a másolatok, amelyek a harmincas években jártak kézről kézre,
de feljegyzőik az emlékezetükre hagyatkoztak, innen a sok torzulás.
Némelyik vers régi, elvetett változatában szerepelt, mint például A
német nyelvhez. Olyan is volt, amit csak maga O.M. diktálhatott,
mert sehol máshol nem szerepel. Lehetséges, hogy neki jutott
eszébe a keresztre feszítéstől szóló gyerekkori verse. Találtam az
albumokban olyan tréfás verseket is, amelyek nekem nincsenek
meg, például a Dante és a fiákeres, de sajnos teljesen rendezetlen
állapotban. Csak a leningrádiak révén kerülhetett arra a vidékre, de
hát ők rengetegen voltak ott.

D. mutatta nekem ezt a gyűjteményt, az, aki megírta a mi életünk

történetét, „a szíve vérével”, ahogy hajdanában mondták.
Regényében benne van szerencsétlen életünk leglényege, holott
ásatásokról, kígyókról, építészetről, irodakisasszonyokról szól. Ha
valaki elmélyed benne, megérti, miért volt természetes, hogy
országunkban a láger lett a fő egyensúlyozó erő.

D. azt állítja, hogy a „furcsa háború” idején látta O.M.-et, vagyis több
mint egy évvel 1938. december 27-e után, amit én O.M. halála
időpontjának gondoltam. Akkor már megindult a hajózás, és az az
ember, akit D. O.M.-nek nézett, vagy aki csakugyan az volt,
Kolimába indult egy csoporttal. Ez is abban a Vtoraja Recska-i
táborban történt. D., akkor még szertelen és heves fiatal fiú,
meghallotta, hogy van a csoportban egy ember, akinek „költő” a
ragadványneve és mindenáron találkozni szeretett volna vele.
Válaszolt is az az ember, mikor D. rákiáltott, hogy „Jó napot kívánok,
Oszip

Mandelstam!”. Az apai nevét nem tudta. Úgy látta, hogy a „költő” lelki
beteg, de nem borult el teljesen az elméje. Futó találkozás volt, arról
beszéltek, hogy hogyan lehet átkelni Kolimába ebben a háborús
feszültségben. Aztán elhívták az öregembert – olyan hetvenéves
formának látszott a „költő” – kását enni.

A vélt vagy valódi Mandelstam aggastyán külseje semmit sem

bizonyít: a táborlakók hihetetlenül gyorsan öregedtek, és O.M.
sohase volt fiatalos, mindig sokkal idősebbnek látszott a koránál. De
hogy egyeztethetem össze ezeket az adatokat a magaméival?
Feltételezhetjük, hogy O.M. kijött a kórházból, de addigra
valamennyi ismerőse már elkerült különböző táborokba, és ő
névtelenül élt még néhány hónapig, sőt évig. Vagy egy másik
öregember is élt a táborban, akit szintén Mandelstamnak hívtak – a
Mandelstamoknál gyakran előfordul az Oszip keresztnév, és arcra is
hasonlítanak egymásra –, őt nézték O.M.-nek a többiek, s ezért
reagált a „költő” névre. Vajon vélhetném-e O.M.-nek azt az embert,
akivel D. találkozott?

Némiképp megingatta az én adataimat, hogy D. annyira biztos volt a

dologban, megzavart, amit elmondott, és most már semmiben sem
vagyok bizonyos. De hát van-e bármi a mi életünkben, amit biztosra
vehetnénk? Mérlegeltem mindent, pró és kontra…

D. nem ismerte O.M.-et, de látta néhányszor Moszkvában, bár

mindig épp olyankor, mikor O.M. szakállt eresztett, a lágerbeli,.költő”
pedig simára volt borotválva. Mindazonáltal bizonyos vonásai mégis
emlékeztették D.-t O.M.-re.

Persze ez édeskevés a teljes bizonyossághoz, könnyen

összetéveszthette valakivel. D. megtudott valamit, de nem a
„költőtől”, hanem egy harmadik személytől: egy Buharin-levél
döntötte el O.M. sorsát. Úgy látszik, harmincnyolcban jutott el
Sztálinhoz az első rendőrségi ügyhöz csatolt Buharin-levél és az a
sok, Buharintól származó cédulácska, amelyet az első házkutatáskor
elvettek. Ez már több, mint valószínű. S csak az igazi Mandelstam
tudhatott róla. Az még mindig kérdés azonban, hogy mondta-e ezt a
„költő” nevű titokzatos öregember, vagy csak hozzátapadt egy
halottnak a története, amely elterjedt a táborban, mivel
összetévesztették vele. Más szóval: a rabok tudták, hogy a
Mandelstam-

ügyben szerepet játszott Buharin levele. Egy öregembert, meglehet,

hogy O.M. névrokonát, O.M.-nek néztek, eszükbe jutott a Buharin-
levél históriája, és az öregnek tulajdonították. Lehetetlen ellenőrizni,
hogy mi az igazság. De valami azért érdekel: a levélről szóló
mendemonda. Ez az első és egyetlen mendemonda, amely O.M.
második, „ismétlő”

fogságának idejéből eljutott hozzám. Jól mondta O.M. A második

prózában: Nincs vége az én pörömnek, és soha nem is lesz vége…
A harmincnégyes ügyet felülvizsgálták Buharin levelének alapján,
még harmincnégyben, majd ugyanannak a levélnek az alapján
harmincnyolcban is felülvizsgálták… A továbbiakban ötvenötben is
felülvizsgálták, de megint csak homályban maradt, és remélem,
hogy még sokszor felülvizsgálják.

De hát tulajdonképpen mi bizonyítja az én változatomat, hogy O.M.

harmincnyolc decemberében halt meg? „A címzett elhalálozása
miatt” visszakapott csomag volt az első hír a haláláról. De ez nem
elegendő: ezer esetet ismerünk, mikor ezzel az indokkal
visszaküldték a csomagot, aztán kiderült, hogy csak máshová vitték
a címzettet, azért nem kapta meg a kis dobozát. A visszaérkező
csomag mellé a halált állította a képzettársítás, és többnyire ez is
volt az egyetlen lehetőség rá, hogy értesüljünk hozzátartozónk
haláláról; de az egyenruhás csinyovnyikok a túlzsúfolt táborok
zűrzavarában azt írták oda, ami eszükbe jutott – meghalt vagy nem
halt meg, hát nem mindegy? Akit a szögesdrőt mögé dugtak, azt
eleve kizárták az életből, hát nem sokat teketóriáztak vele. A frontról
is érkezett halálhíre olyan katonának, aki csak megsebesült vagy
fogságba esett. Ott is megtörtént a hiba, pedig ott egymásra
tekintettel lévő, együttérző, egyenlő emberek voltak együtt. A lágerek
foglyaival pedig rosszabbul bántak, mint az állatokkal, és azokat az
állatokat, akik rendelkeztek az életükkel, külön kitanították rá, hogy
lábbal tiporják az emberi jogokat. A csomag visszaküldése nem
bizonyíthatja hát O.M. halálát.

Az anyakönyvi hivatal által kiadott halotti bizonyítvány keltezése se

bizonyít semmit. Teljesen önkényesen keltezték az iratokat, gyakran
millió és millió halálesetet tudatosan átkelteztek egy bizonyos
időszakra, például a háború idejére. Kellemesebb volt a statisztika,
ha a táborokban elpusztultak összekeveredtek a háborús
halottakkal… Így
elmosódik a terror képe, az igazsághoz meg kinek mi köze… A
rehabilitációk idején szinte gépiesen negyvenkettőre és
negyvenháromra keltezték az elhalálozásokat. Hogy hihetünk hát a
halotti bizonyítványokon szereplő keltezésnek? És ki röppentette fel
Nyugaton azt a mendemondát, hogy Mandelstam egy Voronyezs
környéki táborban volt, és a németek ölték meg? Nyilvánvaló, hogy
egy progresszív író vagy diplomata, akit a külföldiek sarokba
szorítottak, mert azok is mindenbe beleütik az orrukat, ahogy
Szurkov mondja, a németekre tolta az egészet, hiszen az kényelmes
volt és egyszerű…

A halotti bizonyítványban az van, hogy negyven májusában

jegyezték be az anyakönyvbe O.M. halálát. Mégiscsak ez az
egyetlen kézzelfogható valóság. Mert azt talán mégis remélhetjük,
hogy élő embert nem írtak be a halottak könyvébe, bár ebben sem
lehetünk teljesen bizonyosak. Tegyük fel, hogy Sztálinhoz fordult
valaki olyasféle, mint Romain Rolland, akire Sztálin tekintettel volt,
és kérte, hogy engedjék ki O.M.-et. Nálunk előfordult, hogy
kiengedtek embereket, ha külföldről kérték a gazdát. Lehet, hogy
Sztálin nem akarta elengedni O.M.-et, vagy nem lehetett, mert a
börtönben összeverték. Ha így van, mi sem egyszerűbb, mint holttá
nyilvánítani, s kiadni nekem a halotti bizonyítványt, hogy magam
legyek az állami hazugság szócsöve. Miért kaptam én halotti
bizonyítványt, ha egyszer mások nem kaptak? Mi volt a célja?

S ha O.M. csakugyan valamikor negyven májusa előtt halt meg,

mondjuk, áprilisban, D. találkozhatott vele, az öreg „költő” lehetett
O.M. is.

Lehet-e bízni Kazarnovszkij és Hazin tanúságában? A lágerek

foglyai többnyire nem tudják az időpontokat. Eltörlődnek a dátumok
abban az egyhangú lázálom-életben. Lehet, hogy Kazarnovszkij
elment – végül se derült ki, hogy mikor és hogyan vitték el onnan –,
még mielőtt O.M.-et kiengedték volna a kórházból. O.M. halálhíre se
bizonyít semmit: a lágerek tele vannak mendemondával. Azt se
tudjuk pontosan, hogy M. mikor beszélt az orvossal. Akár két vagy
három év múlva is találkozhattak… Senki nem tud semmit. Senki
nem tud meg semmit, se a szögesdróttal körülvett körben, se azon
kívül. Soha senki se igazodik el a zsúfolt lágereknek abban az
iszonyú egyvelegében és zagyvalékéban, ahol a megcédulázott lábú
holt az eleven mellett fekszik.

Senki se látta holtan. Senki se mosta meg a holttestét. Senki se tette

koporsóba. A lágerek vértanúinak lázas önkívülete nem ismeri az
időt, nem különbözteti meg a valóságot a legendától.

Nem hitelesebb, amit elmondanak, mint a Golgota-járásról szóló

többi elbeszélés. Azoknak a keveseknek pedig, akik meg tudtak
maradni tanúnak – mint. D. –, nem volt rá lehetőségük, hogy
kutatómunkát folytassanak, és a helyszínen elemezzék ki a pró és a
kontra adatait.

Csak egyet tudok: a mártír meghalt valahol. Minden emberi élet

ezzel végződik. Halála előtt egy priccsen feküdt, és körülötte ott
nyüzsgött a többi halálra szánt. Valószínűleg várta a csomagot.

Nem adták oda neki, vagy nem ért oda idejében… Visszaküldték.
Nekünk ez volt a jel, ez adta hírül, hogy O.M. meghalt. Neki, aki
várta a csomagot, hiánya a mi halálunkat jelentette meg. És mindez
azért, mert egy katonaruhás, jóllakott ember, akit emberek
elpusztítására képeztek ki, unt kotorászni a foglyok szüntelenül
változó, hatalmas névsorában, hogy megkeressen egy
kimondhatatlan nevet, kihúzta hát a címet, ráírta a szállítólevélre a
legegyszerűbbet, ami eszébe jutott – „a címzett elhalálozása miatt”
és visszaküldte a dobozt, hogy én, aki a társam haláláért
imádkoztam, megtántorodjam a kisablak előtt, megtudva a
postáskisasszonytól ezt az utolsó és elháríthatatlan jó hírt.

Halála után pedig – vagy előtte is? – úgy élt a lágerlegendákban,

mint hetvenéves, eszelős, csajkás öregember, aki valaha odakinn
verset írt, ezért ragadt rá a „költő” név. És egy másik

öregember – vagy maga O.M.? – a Vtoraja Recska-i táborban lakott,

beosztották a kolimai szállítmányba, és sokan Oszip Mandelstamnak
gondolták, és én nem tudom, hogy kicsoda.
Hát ennyit tudok Mandelstam utolsó napjairól, betegségéről és
haláláról. Mások még ennyit se tudnak hozzátartozóik pusztulásáról.

MÉG EGY TÖRTÉNET

Még azért tudok valami keveset. 1938. szeptember 7-én indult a

transzport. Egy fizikus, L. – valaha az egyik moszkvai műszaki
főiskolán dolgozott, ahonnan egytől egyig elvitték az
alkalmazottakat, mert dolgozott ott valaki, akinek az apját Sztálin
gyűlölte –, nem akarta, hogy megnevezzem: –

Most még csak-csak, de ki tudja, mi lesz később, ezért kérem, hogy

ne említse a nevemet… – Ő

a Taganka börtönből került a szállítmányba. A többiek a Lubjankából

voltak, és csak közvetlenül az indulás előtt vitték át őket a Butirkiba.
L. még az úton megtudta, hogy O.M. is ebben a csoportban utazik.
Történt pedig, hogy L. egyik társa megbetegedett, és néhány napra
betették az elkülönítőbe.

Visszatérve elmondta, hogy az elkülönítőben találkozott

Mandelstammal. Azt mondta, O.M.

állandóan fekszik, a takarót a fejére húzva. Maradt még néhány

garasa, és a keret néha vesz neki cipót az állomásokon. O.M. félbe
töri, és megosztja valamelyik fogollyal, de a maga részéhez addig
nem nyúl, míg a takaró alól meg nem látja, hogy útitársa már
megette a magáét. Akkor felül, és eszik. Retteg, hogy megmérgezik,
ez a betegsége, éhezik, hozzá se nyúl a kincstári kotyvalékhoz.

Október közepén értek Vlagyivosztokba. A Vtoraja Recska-i tábor

dugig tele volt. Az új transzportnak már nem jutott hely.
Megparancsolták nekik, hogy helyezkedjenek el két barakksor között
a szabad ég alatt. Száraz volt az idő, L. nem is szívesen ment volna
zárt helyiségbe.

Észrevette, hogy körös-körül latrinák vannak – elképzelhetjük,

milyen volt a lágerlatrina félmeztelen emberek guggolnak
naphosszat, és öldösik a telveket ronggyá változott ruhájukon. De a
kiütéses tífusz még nem tört ki.

Néhány nap múlva egy bizottság elé hajtották az újoncokat. A

bizottság tagjai a kolimai táborparancsnokságról jöttek. Kolimában
nagy építkezés folyt, a parancsnokságnak elsőrendű

munkaerőre volt szüksége, s nem volt könnyű épkézláb embereket

találni a börtönben, az éjszakai kihallgatásokon, az „egyszerűsített
módszerekkel” elgyötört tömegben. Sokat ki is selejteztek, köztük a
harminckét éves L.-t is, aki még gyerekkorában eltörte a lábát.
Lassan ment a tábor tehermentesítése, közben pedig továbbra is,
talán ezrével, ontották az új transzportok az éhes, piszkos, elvadult
embereket. L. hozzávetőleges fogalmat alkotott a tábor
állományáról. Egzakt matematikuselme volt, mindent elemzett,
megjegyzett, elraktározott, amit csak látott több mint húszéves
fegyencélete során. De tudása sohase válik közkinccsé, belefáradt a
lágeréletbe, semmiben sem bízik, csak nyugalmat áhít, magába
vonult, új családja körében él, és élete egyetlen értelme a lánya., az
idős, beteg ember utolsó öröme. A nagyszerű tanúk közé tartozik, de
sohase fog tanúskodni. Velem kivételt tett; az O.M.-mel való
találkozása nagy hatással volt rá, néha beszélt is róla a táborban is;
kiszabadulása után is. Nem kérdeztem, pedig meg kellett volna
kérdeznem, hogy az a kolimai bizottság tartósan csak egészséges
emberekre tartott-e igényt. Vajon később nem érte-e be bárkivel,
azzal, hogy majd kiszipolyozzák a maradék erejét, és leírják? A
munkaerő minőségét a mennyiségével is pótolhatták.

Esősre fordult az idő, de csak verekedés árán lehetett bekerülni a

barakkba, és helyet szerezni.

Lépten-nyomon ki is tört a verekedés. Addigra már L. egy hatvanfős

brigád vezetője lett. Csak

annyi volt a feladata, hogy szétossza a kenyérfejadagot, de. mikor

megjöttek az esők, a brigád követelte vezetőjétől, hogy szerezzen
nekik valami helyiséget. L. azt javasolta, nézzenek utána, hogy
nincs-e üres padlás. A talpraesettebb brigádtagok – a talpraesettség
itt többnyire az életkor függvénye volt – meg hát az erősebbek
kedvelték a padlásszobát: kevésbé zsúfolt, és a levegője se olyan
áporodott. Igaz, hogy télire ott kellett volna hagyni, mert
megfagynak, vagy éppen megégnek a kürtő mellett, de olyan
messzire nem tekintettek, a lágerlakóknak csak egészen közeli
céljaik vannak. Éjszakára meghúzódnak a padláson, s ezzel néhány
heti viszonylagos szabadságot nyernek.

Akadt is hamarosan megfelelő padlás, vagy öt köztörvényes lakott

benne, holott háromszor annyian is elfértek volna. L. és társai
felderítőútra indultak. Be volt deszkázva a bejárat. Egy szál deszka
meglazult. L. kitörte, és szembe találta magát az alvilágiak
főnökével. Már készült a verekedésre, de a gazda udvariasan
bemutatkozott:

– Arhangelszkij… – Alkudozni kezdtek. Kiderült, hogy a parancsnok

bocsátotta Arhangelszkij és társai rendelkezésére a padlást. L. azt
ajánlotta, hogy menjenek el együtt a parancsnokhoz, és
Arhangelszkij udvariasan beleegyezett. A parancsnok meglepően
viselkedett, igyekezett kibékíteni a feleket. Talán tisztelte L.-t, hogy ki
mert kezdeni az alvilággal, vagy őt magát is köztörvényesnek nézte.
Azt mondta:

– Hát ha igy áll a helyzet, alkalmazkodni kell hozzá… húzódjanak

összébb… rosszak a lakásviszonyok… – L. győzött, visszament a
társaihoz, hogy kiválogassa közülük, akik a padlásra költözhetnek,
de azok meggondolták magukat, nem akartak együtt lakni a
bűnözőkkel: kirabolják őket. L. megpróbálta meggyőzni őket: nincs
mit rabolni tőlük, és kétszer annyian lesznek, mint az alvilágiak, de
ők inkább a szabad ég alatt maradtak. Hanem L.-nek ettől fogva új
ismerőse lett, ha találkoztak Arhangelszkijjel, mindig köszöntötték
egymást. Többnyire a tábor központjában akadtak össze, ott mindig
sokadalom volt, folyt a kereskedelem, a csere.

Egyszer Arhangelszkij meghívta L.-t estére arra a bizonyos padlásra

verset hallgatni. Attól nem félt L., hogy kirabolják, már hónapok óta
felöltözve aludt, még egy lágertolvajt se ejthettek kísértésbe a
rongyai. Csak a kalapja maradt épségben, de annak nincs értéke a
táborban. Felkeltette az érdeklődését, hogy miféle versek lehetnek
azok, és elment.

Gyertya égett a padláson. Középen hordó, rajta kinyitott konzervek

és fehér kenyér. Káprázatos vendégség az éhező lágerban –
lencselevesen éltek, s még abból is kevés volt. Reggelire fejenként
egy félpohárnyi pempőt kaptak…

Volt a bűnözők között egy ősz borostás, sárga bőrkabátos ember.

Verset mondott. L. ráismert a versekre: Mandelstam-versek voltak. A
bűnözők megkínálták kenyérrel és konzervvel azt az embert,
nyugodtan evett, úgy látszik, csak az állami kezektől és az állami
ételtől félt. Néma csendben hallgatták, néha megkérték, hogy
mondja el még egyszer. Elmondta.

Ez után az est után L. mindig odament O.M.-hez, ha meglátta.

Beszédbe elegyedtek, és ekkor L. észrevette, hogy O.M. üldöztetési
téveszmében szenvedhet, vagy rögeszméi lehetnek. Nemcsak
abban állt a betegsége, hogy nem mert enni, és így éhhalálra ítélte
magát. Valami oltástól is félt…

Hallotta, még mikor szabadlábon volt, hogy „odabenn” egy titokzatos

injekciót vagy „oltást” adnak, azzal fosztják meg az embert az
akaratától, és csikarják ki belőle a megfelelő vallomásokat. A húszas
évek közepétől fogva makacsul tartotta magát ez a pletyka. Azt
persze nem tudtuk, hogy volt-e valami alapja. Azonkívül divatban
volt az a szörnyű kifejezés, hogy „társadalmilag veszélyes”, s ahogy
a beteg agyban minden összezagyválódott, O.M. azt képzelte, hogy
beoltották

veszettséggel, mert így csakugyan „veszélyes” lesz, és rövid úton

megszabadulhatnak tőle.

Elfelejtette, hogy nálunk oltás nélkül is meg tudtak szabadulni az

emberektől.

L. nem értett a pszichiátriához, de nagyon szeretett volna segíteni

O.M.-en. Nem vitatkozott vele, de úgy tett, mint aki azt hiszi, hogy
O.M. teljesen tudatosan és bizonyos céllal terjeszti a
„veszettségéről” szóló híresztelést. Talán, hogy félreálljanak az
útjából… – De engem csak nem akar elijeszteni – mondta. Sikerült a
fondorlat, O.M. többé nem hozta szóba a veszettséget meg az oltást.

A gyűjtőtáborban nem hajtották ki munkára a rabokat, de azon a

területen, amelyet a köztörvényeseknek kerítettek el – mert a
szabály szerint az ötvennyolcasokat, mint különlegesen kártékony
elemeket, el kellett különíteni a többiektől, de a túlzsúfoltság miatt
nemigen tartották be a szabályt mindig történt valami: kirakodtak,
építőanyagot cipeltek valahová… Nem volt semmi előjoga annak se,
aki dolgozott, még a kenyéradagját se emelték fel, mégis akadt, aki
munkára kéredzkedett. Akinek elege volt belőle, hogy a tenyérnyi
gyűjtőtáborban lökdösődjön az eszelős és elvadult tömegben. Így
legalább a szomszédos, kevésbé népes területre kiszabadulhatott,
és meghosszabbíthatta a sétáját. És az ifjúság testgyakorlatra
vágyott a hosszas börtönélet után.

Később, az állandó táborok bírhatatlan munkájától elcsigázva,

persze már nem vállaltak volna önként munkát, de hát ez még csak
a „továbbító” volt

L. is önként jelentkezett. Ez az ember sohase vesztette el a

lelkierejét. Minél elviselhetetlenebbek voltak a körülmények, neki
annál erősebb lett az akarata. Úgy járt a táborban, hogy
összeszorította a száját, és állhatatosan hajtogatta magában: „Látok
mindent, tudok mindent, de még ez se elegendő, hogy megöljem
magam.” Minden gondo- lata egyetlen célra irányult: hogy ne hagyja,
hogy elpusztítsák, mindennek ellenére életben maradjon. Jól
ismerem ezt az érzést, magam is harminc évig összeszorított szijjal
éltem. És ezért tisztelem olyan nagyon L. –et: én tudom, mibe került
életben maradni normális körülmények között, ő pedig a
harmincnyolcas esztendő lágerében tűzte maga elé ezt a
legnehezebb feladatot, és azokban a rettenetes években minvégig
kitartott mellette. Tüdőbajjal, gyógyíthatatlanul beteg szívvel jött
vissza ötvenhatban, de visszajött, szelleme ép maradt, és az
emlékezete jobb, mint nálunk a szabad emberek többségének.
O.M.-et vette maga mellé társul. Ez lehetséges volt, mert a
„továbbítóban” nem szabták ki a normát, maga L. se szándékozott
megszakadni. Ráraktak egy hordsaroglyára egy-két követ, elcipelték
ötszáz méternyire, Iedöntötték a terhet, és leültek pihenni. Visszafelé
L. vitte a saroglyát Egyszer, mikor épp egy kőrakáson pihentek, O.M.
azt mondta: – Az első könyvem címe is Kő volt, az utolsó is kő
lesz… – L. megjegyezte ezt a mondatot, bár nem tudta O.M.
kötetének címét, s félbeszakítva elbeszélését, megkérdezte: –
Csakugyan Kő a kötete címe? örült, mikor helybenhagytam, mert
nemegyszer ezen ellenőrizte az emlékezetét…

Mindketten jobb lelkiállapotba kerültek, hogy kitörhettek a tömegből

a köztörvényesek viszonylag néptelen és nyugodt területére. L.
szavai megmagyarázzák O.M. utolsó levelének egy mondatát: azt
írja, hogy kijár dolgozni, és ez jobb kedvre hangolta. Mindenki váltig
állította, hogy a

„továbbítóban” nem dolgoznak, és én sehogy se értettem, hogy

akkor hogy van ez. L.-nek hála, megértettem.

December elején kiütött a tífusz, és L. szem elől tévesztette O.M.-et.

A táborparancsnok hathatós intézkedéseket foganatosított: a
foglyokat bekergették azokba a barakkokba, ahol mindjárt

az elején felszabadult a betegek helye, kívülről belakatolták, és

senkit se engedtek ki. Reggel kinyitották a barakkot, kiürítették a
vedret, és a szanitécek mindenkit meghőmérőztek. Persze az ilyen
börtön-profilaxis semmit se ért, hullottak az emberek, mint a legyek.
Aki megbetegedett, elvitték az elkülönítőbe, amiről borzalmas hírek
keltek szárnyra. Az elkülönítőkről szóló történetekkel ijesztgették
egymást a rabok. Az volt az általános vélemény, hogy élve nem
kerül ki onnan az ember.

L.-nek sikerült a középső helyet elfoglalnia a háromemeletes

priccsen. Szerencsének számított, mert alul állandó lökdösődés volt,
felül meg kibírhatatlan fülledtség. Néhány nap múlva L.-t kilelte a
hideg. Felajánlotta, hogy elcseréli a helyét a felsőre, mert meg akart
melegedni. Akadt sok vállalkozó. De odafenn se szűnt meg a
hidegrázás, és L. rájött, hogy tífuszos. Csak egy gondolat élt benne:
hogy a körletben vészelje át a betegséget, ne hagyja elhurcolni
magát az elkülönítőbe.

Idejekorán kivette a hőmérőt, néhányszor becsapta az

egészségügyieket. Emelkedett a láza, egyszer nem tudta jól lerázni
a hőmérőt, rajtakapták a csaláson, és elvitték. Az elkülönítőben azt
hallotta, hogy nem sokkal azelőtt Mandelstam is ott volt. Kiderült,
hogy nincs tífusza.

A fogoly orvosok jól bántak vele, még egy rövid bundát is szereztek
neki. Sok felesleges holmi gyűlt össze, a meghaltak hagyatéka, mert
csapatostul hullottak ott az emberek. O.M. addigra már nagyon
szűkösen állt ruha dolgában, már a bőrkabátját is elcserélte cukorra.
Fél kilót kapott érte, de azonnal el is lopták tőle, L. kérdezgette, hogy
hová lett O.M., de senki se tudta.

L. néhány napot töltött az elkülönítőben, míg az orvosok meg nem

állapították, hogy kiütéses tífusza van. Akkor átvitték a kórházba.
Kiderült, hogy Vtoraja Recskának igen tisztességes, emeletes, tiszta
kórháza van. Ezt adták át a tífuszosoknak. L. sok-sok hónap után itt
feküdt először lepedőn, pihenéssé, a hallatlan kényelem édes
élvezésévé változott a betegség.

Mikor L. kijött a kórházból, megtudta, hogy O.M. meghalt. Ez 1938

decembere és 1939

áprilisa között történt, mert L.-t áprilisban átvitték az állandó lágerba.

Olyannal nem találkozott, aki tanúja lett volna O.M. halálának, ezt
már csak hallomásból tudta, ő maga precíz ember, de hogy milyenek
a tájékoztatói, azt nem tudni. L. szavai mintha megerősítenék
Kazarnovszkij változatát, amely szerint O.M.-nek gyors halála volt.
Én még valamire következtetek belőle: minthogy a kórházat átadták
a kiütéses tífuszosoknak, O.M. csak az elkülönítőben halhatott meg,
és még halála előtt se fekhetett a saját priccsén, a förtelmes, de
elképzelhetetlenül csodálatos fegyenclepedőn.
Nincs hol tudakozódnom, senki se áll szóba velem, ha erről akarok
beszélni. Ugyan ki ásná bele magát ezekbe a rémes dolgokba
Mandelstam kedvéért, akinek még a kötetét se akarják kiadni?

Örüljenek a meggyilkoltak, hogy haláluk után rehabilitálják őket, vagy

legalábbis bűntett hiányában megszüntetik az eljárást ellenük. Mert
hiszen ez a papír is kétféle nálunk, nincs ám egyenlősdi, és
Mandelstam másodrendűt kapott… így hát nem tehetek egyebet,
csak gyűjtögetem a sovány értesüléseket, és találgatom, hogy mikor
is halt meg Mandelstam.

És máig is csak azt hajtogatom magamban, hogy mennél

gyorsabban jöa a halál, annál jobb.

Nincs iszonyúbb a lassú halálnál. Rettenetes elgondolnom, hogy

mikor én értesültem a postáskisasszonytól O.M. haláláról, és
megnyugodtam, talán még élt, és csakugyan akkor vitték Kolimába,
mikor már mindannyian holtnak hittük. Nincs megállapítva a halála
időpontja. És én nem tehetek semmit, hogy megtudjam.

Oszip Mandelstam

NEM ÉRZI, HA TALPAL A SZÍV A HAZÁT…

Nem érzi, ha talpal a szív a hazát,

Nem hallani szólani senki fiát,

De futja egy kurta beszédre,

Felidézve a Kreml hegyi réme.

Keze ujjai, mint a kövér kukacok,

Szavai hitele – pudos sűlydarabok,

Röhögő csótányok a bajsza,

Csizmája ragyog, az a fajta.

S körülötte a cérnanyakú vezetők –

Alig-emberek és a cselédjei ők.

Ki fütyül, ki nyafog, ki nyivákol,

De csak δ töfög, ő ki lerámol,

Ki parancs-patkókat gyárt sebesen,

S hol a lágyék sír, hol a homlok, a szem.

A halálfej – mennyei ének

Az őszét dagadó keblének.

Kántor Péter fordítósa

***

Mandelstam utolsó levele, amelyet Alekszandr testvérének és

Nagyezsda Mandelstamnak küldött a Vlagyivosztok környéki
gyűjtőtáborból:

***

Kedves Sura!

Vlagyivosztokban vagyok az USZVTL84 11. sz. barakkjában.

A Különleges Bíróság öt évre ítélt ellenforradalmi tevékenységért.

Szeptember 9-én indult a menet a Butirkiból, és október 12-én
értünk ide. Nagyon rossz egészségi állapotban vagyok. Lefogytam,
és teljesen kimerült vagyok, alig lehet rám ismerni, de nem tudom,
érdemes-e ruhát, élelmet és pénzt küldeni. De azért
megpróbálhatjátok. Nagyon fázom a megszokott ruházatom nélkül.

84
Az Északkeleti Büntető Munkatáborok Igazgatósága.

Nágya, édesem, élsz még, szerelmem? Sura, írd meg azonnal, mi

van Nágyával! Ez itt egy gyűjtőközpont. Engem nem tettek be a
Kolimába induló csoportba, lehet, hogy itt töltöm a telet.

Csókollak benneteket, drágáim.

Oszja

Még valamit, Sura! Az utóbbi napokban kijártunk dolgozni. Ez

lelkierőt öntött belém. Úgy látszik, engem kiselejteztek, úgyhogy
számíthatok rá, hogy itt töltöm a telet. Szóval sürgönyözzetek,
legyetek szívesek, és küldjétek némi pénzt, sürgönyileg!

JEGYZETEK A KÖTETBEN EMLÍTETT SZEMÉLYEKHEZ

Adalisz, Adelina – írónő.

Agranov, Jakov (7-1939) – csekista, ő szervezte és vezette a

„Litkontroll”-t, a GPU-nak azt az osztályát, amely az írókat
ellenőrizte. Részt vett a 37-es moszkvai perek előkészítésében.

1939-ben letartóztatták és agyonlőtték.

Ahmatova, Anna (1889-1966) – költő és prózaíró. Odesszában

született, élete nagy részét Szentpéterváron (majd Leningrádban)
töltötte. 1911-ben adta ki első verseit, és Nyikolaj Gumiljovval
(férjével) az akmeista irodalmi csoport egyik vezéralakja lett. Férjét –
akitől már hamarabb elvált – 1921-ben kivégezték. Fia többször is
volt börtönben, lágerban, ahogyan más családtagjai is. Ő maga
elkerülte a börtönt, de hosszú ideig egyáltalán nem publikálhatott.
1956 után újra megjelenhettek a versei. Nemzedékéből talán neki
volt a legnagyobb hatása az utána következő költőnemzedékekre.

Altman, Natan (1889-1968) – festő.

Amuszin, Joszif – hebrológus, könyvet írt a holt-tengeri tekercsekről.

Anderson, Marian – amerikai néger énekesnő, hangja 1936-ban egy
versre ihlette Mandelstamot.

Andrejev, Andrej – 1920-tól 1961 –ig a Központi Bizottság tagja.

Andronyikov, Iraklij (1908) – irodalomtörténész és kritikus.

Annyenszkij, Innokentyij (1856-1909) – orosz költő.

Ardov, Viktor – szatirikus karcolatok, humoros novellák, filmnovellák

szerzője.

Aszejev, Nyikolaj (1889-1963) – futurista költőnek indult Majakovszkij

és Hlebnyikov szárnyai alatt. Tagja volt a LEF-nek. 1941-ben Sztálin-
díjat kapott. Sztálin halála után némileg segített a fiatal költőkön, de
világéletében konformista maradt.

Averbah, Leopold (1903-1939) – irodalomkritikus, mint a RAPP egyik

vezetője, 1927-től 32-ig valóságos diktátora volt a szovjet
irodalomnak, míg csak kegyvesztett nem lett. A 37-es tisztogatások
során halt meg.

Babel, Iszak (1894-1941) – a harmincas években a kiváló prózaírót

is elhallgattatták, éS 1939-ben letartóztatták, majd agyonlőtték.

Bagrickij, Eduard (1895-1934) – költő, fordító.

Bah, Alekszej (1857-1946) – biokémikus, 1941-ben Sztálin-díjat

kapott.

Balmont, Konsztantyin (1867-1942) – a század elején nagyon

kedvelt költő, a forradalom után külföldre ment.

Baltrusajtis, Jurgis (1873-1944) – orosz és litván nyelven író költő,

1921-től 39-ig Litvánia moszkvai nagykövete. 1939-ben emigrál,
Párizsban halt meg.

Baratinszkij, Jevgenyij (1800-1844) –kiváló költő, Puskin kortársa.

Bednij, Gyemjan (1883-1945) – a „szocialista realizmus”
proletárköltője, vallásellenes szatíráiról is nevezetes.

Belij, Andrej (1880-1934) – szimbolista költő, regényíró, kritikus.

Bergyajev, Nyikolaj (1874-1948) – híres filozófus. 1922-ben más

intellektuelekkel együtt száműzték a Szovjetunióból. Párizsban
telepedett le.

Bernstein, Szergej (1892-?) – kiváló nyelvész. A húszas években

hangfelvételt készített Blok, Majakovszkij, Jeszenyin, Mandelstam
hangjáról. Alekszandr (Szanya) nevű testvére népszerű lektűröket
írt.

Bezimenszkij, Alekszandr (1898-1973) – gyenge költő, a RAPP

egyik vezetője.

Blagoj, Dmitrij – irodalomtörténész.

Bljumkin, Jakov (18927-1929) – baloldali eszer, ő ölte meg 1918-ban

Mirbachot, a német követet. Halálra ítélték, de kegyelmet kapott, s
mint Trockij tanítványa, a Cseka egyik vezetője lett. 1929-ben
kivégezték, amiért üzenetet vitt Törökországba a száműzött
Trokijnak.

Blok, Georgij (1886-1962) – a költő rokona, könyvkiadói szerkesztő.

Borodajevszkij, Valerjan – költő, írt az Apollon nevű folyóiratba.

Borogyin, Szergej (1902-1974) – történelmi regények szerzője.

Brik, Oszip (1888-1945) – író, Majakovszkij barátja, és nagy

szerelmének, Lili Briknek a férje.

Brjuszov, Valerij (1873-1924) – költő, a szimbolisták teoretikusa.

Buharin, Nyikolaj (1888-1938) – 1907 óta a bolsevik párt tagja, 17-től

34-ig a szovjet kommunista párt központi bizottságának, 19-től 29-ig
a politbürónak a tagja. 1937-ben letartóztatták, ő lett az utolsó nagy
moszkvai koncepciós per főszereplője. Agyonlőtték.

Bulgarin, Faggyej (1789-1859) – író, főleg arról nevezetes, hogy

rendőrspicli volt I. Miklós idejében, Puskinnak is sokat
kellemetlenkedett.

Brodszkij, David (1895-1966) – költő, a francia, a német, a jiddis

költészet orosz fordítója.

Brodszkij, Ioszif (1940) – Nobel-díjas költő. Ahmatova tanítványa,

1964-ben táborba küldték

„élősdiségért”. Kiszabadulása után száműzték. Nyugaton él.

Brunyi, Lev – olasz származású festőművész, egy Mandelstam-

portré szerzője.

Cvetajeva, Marina (1892-1941) –költő, Paszternak, Ahmatova,

Mandelstam barátja. Kivételes nemzedékükből is a Cvetajeva sorsa
volt a legtragikusabb. A polgárháború alatt nyugatra emigrált. 1939-
ben hazatért, s megtudta, hogy valamivel hamarabb hazaérkező
férjét kivégezték, lányát táborba küldték. A háború kitörése után
keletre irányították, de gyanús személy lévén, csak mosogatólány
lehetett, és élelmiszerjegyet se kapott. Felakasztotta magát.

Csaadajev, Pjotr (1794-1856) – „Filozófiai levelek”-jében elítéli

Oroszország kulturális elmaradottságát, az európai hagyomány
követésére buzdítja az értelmiséget. Puskin barátja. Mandelstam
1915-ben esszét közölt róla az Apollonban.

Csarenc, Egise (1897-1937) – örmény költő, lelkesen várja az

eljövendő forradalmat, majd részt vesz országa kulturális
irányításában. Kivégzik.

Csecsanovszkij, Mark – újságíró, fordító, szerkesztő.

Csernyák, Robert (1900-1936) – festő, grafikus.

Csonij, Szasa (1880-1932) – szatirikus költemények szerzője, 1920-
ban emigrált.

Csicserin, Georgij (1872-1936) – 1918-tól 1930-ig külügyi népbiztos.

Csukovszkij, Kornyej (1882-1969) – író. Nyikolaj nevű fia regényíró.

Dobioljubov, Alekszandr (1876-?) – szimbolista költő, misztikus

anarchista. Valószínűleg a polgárháború alatt halt meg.

Dohnatovszkij, Jevgenyij (1915) – politikai konformizmusáról

nevezetes költő.

Dombrovszkij, Jurij (1909-1978) – író, nagyon sok időt töltött

kényszermunkatáborban.

Dzerzsinszkij, Feliksz (1877-1926) – a Cseka főnöke.

Efirosz, Abram (1888-1954) – művészettörténész és fordító.

Ejenbaum, Borisz (1886-1959) – irodalomkritikus, a formalista iskola

egyik vezetője. A LEF tagja is volt.

Ekszter, Alekszandra (1884-1949) – festő, Léger tanítványa, az

orosz avangárd tagja; a forradalom után a Moszkvai
Kamaraszínháznak dolgozott.

Elszberg, Jakov – Kamenyev, a kivégzett régi bolsevik titkára, író.

Erdman, Nyikolaj (1902-1970) – drámaíró.

Fagyejev, Alekszandr (1901-1956) – a szocialista realizmus

mintaképe, „Az Ifjú Gárda” szerzője, 46-tól 53-ig az írószövetség
főtitkára. Öngyilkos lett.

Fegyin, Konsztantyin (1892-1977) – regényíró, a legmegbecsültebb

„útitárs”. 1959-től az írószövetség főtitkára.
Fet, Afanaszij (1820-1892) – az egyik legnagyobb múlt századi
orosz költő.

Filippov, Borisz – emigráns költő és könyvkiadó. Gleb Sztruvéval

együtt dolgozott Mandelstam műveinek New York-i kiadásán.

Florenszkij, Pavel (1882-1952) – matematikus, majd a moszkvai

teológián a filozófia tanára.

1911-ben szentelték pappá. A forradalom után Szibériába vitték.

Garin, Érászt (1902) – színész, rendező, Mejerhold munkatársa.

Gladkov, Fjodor (1883-1958) – „proletáríró”, a leghíresebb termelési

regény, a „Cement” írója.

Gorbunov, Nyikolaj (1892-?) – a Népbiztosok Tanácsa végrehajtó

bizottságának titkára.

Guszev, Szergej (1874-1933) – pártvezető, a központi’ sajtóbizottság

feje 1925-től 33-ig.

Grigorjev, Apollon (1822-1864) – költő és kritikus.

Gronszkij, Ivan (1894-?) – újságíró, kritikus. 1928 és 34 között az

Izvesztyija főszerkesztője Gerstein, Emma – irodalomtörténész,
Mandelstamék és Ahmatova barátja, a „Lermontov sorsa”

című könyv szerzője.

Gippiusz, Vlagyimir (1876-1941) – költő, irodalomtörténész.

Mandelstam középiskolájának igazgatója.

Hardzsijev, Nyikolaj – irodalomtörténész.

Hlebnyikov, Velimir (1885-1922) – futurista költő. Éhen halt.

Hodaszevics, Vlagyiszlav (1886-1939) – költő, kritikus. 1922-ben

emigrált, Párizsban halt meg.
Ivanov, Georgij (1894-1954) – akmeista költő, Párizsba emigrált a
forradalom után.

Ivanov, Vjacseszlav (1866-1949) – szimbolista költő, 1924-ben

Rómába emigrált.

Ilf, Ilja (1897-1937) – az llf-Petrov szerzőpáros egyik tagja.

Jasin, Alekszandr (1913-1969) – költő és prózaíró.

Jagoda, Genrih (1891-1938) – 1920-tól a Cseka munkatársa, 1934-

től az NKVD főnöke. 1937-ben letartóztatták, majd kivégezték.

Jahontov, Vlagyimir (1899-1945) – híres színész, a moszkvai

Művész Színház tagja, irodalmi művek népszerű előadója és
parodista. öngyilkos lett. Lilja a felesége.

Jakulov, Georgij (1884-1928) – festő és grafikust

Jarho, Borisz – nyelvész és fordító.

Jazikov, Nyikolaj (1803-1846) – költő.

Jezsov, Nyikolaj (1894-1938?) – belügyi népbiztos, 1936-tól 1938-ig

az NKVD főnöke.

Valószínűleg kivégezték 38-ban vagy 39-ben, bár ezt hivatalosan

sohasem közölték.

Jenukidze, Abel (1877-1937) – Sztálin régi harcostársa, a központi

végrehajtó bizottság titkára.

1935-ben kizárták a pártból, titokban elítélték, és 1937-ben

kivégezték.

Kablukov, Szergej – a szentpétervári vallásfilozófiai társaság titkára.

Kalinyin, Mihail (1875-1946) – 1922-től haláláig a Legfelsőbb Tanács

elnökségének elnöke.
Kamenyev, Lev (1883-1936) – régi bolsevik, 1917-től a központi
bizottság tagja. 1934-ben letartóztatták, 1936-ban kivégezték.

Katanyan, Ruben (1881—?) – a Szovjetunió főügyészének

helyettese 1933-tól 1937-ig.

Katajev, Valentyin (1897-1986) – a szovjet korszak vezető „útitárs”

prózaírója, mindig megtalálta a módját, hogy ne ütközzön össze a
hatalommal, és mégis megőrizze tehetségét. Sztálin halála után az
akkor leghaladóbb folyóirat, a Junoszty főszerkesztője.

Kacsalov, Vaszilij (1875-1948) – a Művész Színház híres színésze.

Kaverin, Venyiamin (1902-1989) – regényíró, a húszas években a

„Szerapion testvérek” irodalmi csoport alapító tagja. Sztálin halála
után nagy szerepet vállalt a kulturális értékrend helyreállításában.

Kirszanov, Szemjon (1906-1972) – költő, műfordító.

Kljujev, Nyikolaj (1887-1937) – paraszt költő. A harmincas években

letartóztatták, Szibériában halt meg.

Klicskov, Szergej (1889-1937) – paraszt költő és prózaíró.

Letartóztatták, eltűnt.

Kolcov, Mihail (1898-1942) – újságíró, a Pravda tudósítója, a spanyol

polgárháború alatt írt cikkeiről híres. 1938-ban az Akadémia tagja
lett, majd még abban az évben letartóztatták, s meg is halt egy
munkatáborban.

Komarovszkij, Vaszilij, gróf (1881-1914) – jelentéktelen szimbolista

költő.

Konyevszkij, Ivan (1877-1901) – svéd származású szimbolista költő.

Kornyilov, Borisz (1907-1938) – Jeszenyin-epigon költő, a RAPP

tagja. A nagy tisztogatások idején letartóztatták.
Kosszior, Sztanyiszlav (1889-1939) – régi bolsevik, 1930-tól a
politbüró tagja. 1928-tól az ukrán párt első titkára. Letartóztatták és
kivégezték.

Kocsetov, Vszevolod (1912-1973) – regényíró, a hatvanas években

az antiliberális erők szócsöve.

Szatirikus regényeket írt a liberális értelmiségről. Az akkor

legreakciósabb Oktyabr nevű

folyóirat főszerkesztője volt.

Kuzmin, Mihail (1875-1936) – a szimbolizmustól az akmeizmus felé

tartó költészet képviselője.

Lahuti, Abolgaszem (1887-1957) – perzsa költő és forradalmár.

1922- ben a Szovjetunióba emigrál, a tadzsik kormány tagja.

Lakoba, Nesztor (1893-1936) – régi grúz bolsevik, az abház

végrehajtó bizottság elnöke. Halála után Sztálin-ellenes
összeesküvéssel vádolták.

Lapin, Borisz (1905-1941) – író, fordító, Ilja Ehrenburg veje.

Haditudósítóként elesett a háborúban.

Lebegyeva, Szánra (1892-1967) – neves szobrász, főképp

mellszobrokat csinált (többek között Tatlinét, Paszternakét).

Lelevics, Grigorij (1901-1945) – költő és kritikus, 1926-ig tagja a

RAPP-nak, de kizárják, mert nem akar együttműködni az
„útitársakkal”. Munkatáborban hal meg.

Lezsnyev, Iszaj (1891-1955) – újságíró. 1922 és 26 között a Novaja

Rosszija és a Rosszija főszerkesztője, Mandelstam műveit közli.
1926-ban kizárják a pártból, és száműzik a Szovjetunióból. 1930-ban
nyilvánosan bocsánatot kér, visszatér a Szovjetunióba, a pártba.
1935-től 1939-ig Ő vezeti a Pravda irodalmi és művészeti rovatát.
Leonov, Leonyid (1899-1986) – tehetséges prózaíró, mindenkor
alkalmazkodik a párt politikájához, de nem mond le önálló
íróegyéniségéről.

Ljasko, Nyikolaj (1884-1953) – regényíró, novellista.

Linde, Fjodor (?-1917) – filozófus, matematikus, bolsevik komisszár.

Livsic, Benedikt (1887-1939) – a futuristák köréhez tartozó költő. A

tisztogatások idején letartóztatták.

Lominadze, Besszo (?—1934) – a központi bizottság tagja. 1930-

ban „pártellenes blokk’”

szervezésével bízzák meg. 1934-ben öngyilkos lett.

Luppol, Ivan (1896-1943) – újságíró, kritikus, marxista

irodalomtörténész. 1935 és 40 közt a Gorkij Irodalmi Főiskola
igazgatója és a Tudományos Akadémia tagja. 1940-ben
letartóztatták, táborban halt meg.

Lozinszkij, Mihail (1886-1955) – költő és műfordító. A Költőműhely

egyik alapító tagja. 1946-ban Sztálin-díjat kapott az „Isteni színjáték”
fordításáért.

Liszenko, Trofim – biológus. Sztálin segítségével évtizedekre

tönkretette a szovjet genetikát.

Majkov, Apollon (1821-1897) – költő.

Makovszkij, Szergej (1877-1962) – Konsztantyin M., a festő fia,

költő, a szovjet avantgárd kiállításait szervezi, az Apollon kiadója,
ahol Mandelstam az első verseit közli. 1917-ben Prágába, majd
Párizsba emigrál.

Marsak, Szamuil (1887-1964) – verset, prózát ír gyerekeknek. 1924-

25-ben gyerekújságjában Mandelstam is publikál néhány verset és
fordítást. Mint az Állami Szépirodalmi Kiadó gyerekrészlegének
vezetője, két kis Mandelstam-gyerekversgyűjteményt is közöl.
Markis, Perec (1895-1952) – jiddis nyelven író költő és prózaíró. A
zsidó antifasiszta bizottság tagja. 1948-ban letartóztatják, és 1952-
ben más zsidó írókkal együtt kivégzik.

Mejerhold, Vszevolod (1874-1940) – színész, rendező. A Forradalmi

Színház igazgatója, majd saját színházat alapít, de azt 1938-ban
bezárják. 1939-ben letartóztatják, mert nyilvánosan kijelenti, hogy
nem fogadja el a szocialista realizmus doktrínáját. A börtönben hal
meg.

Migaj, Szergej (1888-1959) – a Nagy Színház énekese.

Mihoelsz, Szalomon (1890-1948) – jiddis színész, a moszkvai állami

Jiddis Színház megalapítója.

A színházat az egyik állami antiszemita kampány alkalmával, 1949-

ben bezárják. Őt magát meggyilkolja Sztálin parancsára a
titkosrendőrség. Testvérét 1952-ben több orvossal együtt
megvádolják, hogy meg akarta ölni a szovjet vezetőket.

Mikojan, Anasztasz a politbüró tagja, 1964 és 67 közt a Szovjetunió

elnöke.

Mirszkij, Dmitrij (Szvjatopolk-Mirszkij herceg, 1890-1939?) – kiváló

kritikus és irodalomtörténész, 1922 és 32 között alomndoni
egyetemen is előadott. „Az orosz irodalom története” máig is is
alaposnak számít. Belép az angol kommunista pártba, visszatér a
Szovjetunióba, ír, rádió-előadásokat tart. Letartóztatják, táborban hal
meg.

Morozov, Alekszandr – műfordító.

Morozov, Pavel („Pavlik”, 1918-1932) – a kolhozosítás idején

feljelentette az apját, hogy a kulákokhoz húz. Az apát agyon is lőtték,
Pavelt pedig megölték a felháborodott

parasztok, élükön a gyermek nagybátyjával. Sztálin alatt Pavlikot

állították példaképül a szovjet ifjúság elé, irodalmi műveket
szenteltek és szobrokat állítottak neki.

Mravjan, Askenaz (1886-1929) – forradalmár, irodalmár. 1905-től

bolsevik, a forradalom után Örményország külügyi, majd művelődési
népbiztosa. Sokat írt az örmény irodalom klasszikusairól.

Narbut, Vlagyimir (1888-1944) – nem jelentős akmeista költő,

csatlakozott a bolsevikokhoz, de 1928-ban kizárták a pártból. Sokáig
egy állami könyvkiadó igazgatója volt. Letartóztatták, halála után
rehabilitálták. Szima N. a felesége.

Nilender, Vlagyimir (1883-1965) – a szimbolisták köréből való költő.

Nyesztyerov, Mihail (1862-1942) – vallásos világú festő,

alkalmazkodott a szovjet rendszerhez.

Nyikulin, Lev (1891-1967) – regényíró, azzal gyanúsítják, hogy sok

írótársát feljelentette, különösen Iszaak Bábelt.

Osanyin, Lev – költő, drámaíró.

Orlov, Vlagyimir – a Költőkönyvtár sorozat főszerkesztője volt.

Ocup, Nyikolaj (1894-1958) – akmeista költő, Párizsba menekült.

Pausztovszkij, Konsztantyin (1892-1968) – kitűnő és tisztességes

prózairója a szovjet korszaknak (bátran védelmére kelt például
Dugyincevnek, akit 1956-ban „Nemcsak kenyérrel él az ember” című
könyvéért erősen támadtak).

Parnok – egy Mandelstam-mű szereplője, a szerző mása. Az élő

Parnok, a figura előképe, tulajdonképpen Parnah, jelentéktelen,
Párizsban élő költő. Picasso megfestette a portréját, és a kép
döbbenetesen hasonlít Mandelstamra.

Pavlenko, Pjotr (1899-1951) – nyugatellenes és rendkívül

szemellenzősen vonalas prózaírókedvence a sztálini korszaknak,
„Boldogság” című, meglepően primitív regénye nálunk is kötelező
olvasmány volt.
Peskova, Jekatyerina (1876-1965) – Gorkij első felesége volt. A
forradalom után „Politikai Vöröskereszt”-et szervezett, bármifajta
politikai foglyok megsegítésére.

Petljura, Szemjon (1879-1926) – 1918-tól 20-ig az antibolsevista,

nacionalista ukrán kormány feje. 1926-ban Párizsban megölték.

Pjaszt, Vlagyimir (1886-1940) – költő, fordító, Blok barátja.

Pilnyak, Borisz(1894-1941?) – kitűnő prózaíró. 1929-ben az

írószövetség elnöke, de hamarosan felmentik. Heves támadás indul
ellene egy Berlinben kiadott kisregényéért. 1937-ben letartóztatják,
kémkedéssel vádolják.

Piszarev, Dmitrij (1840-1868) – radikális publicista, utilitárius

kultúraszemléletéről nevezetes.

Podvojszkij, Nyikolaj (1890-1948) – a Vörös Hadsereg egyik

szervezője, a polgárháború irányítója, a KB tagja.

Polezsajev, Alekszandr (1804/5-1838) – költő.

Polivanov, Jevgenyij (1891-1938) – leningrádi filológus, mint kritikus

a formalista iskola tagja.

Polonszkij, Jakov (1819-1898) – kitűnő költő.

Posztupalszkij, Igor (1907) – költő, kritikus.

Prokofjev, Alekszandr (1900-1971) – konformizmusáról nevezetes

költő, kétszer kapott Lenin-rendet, egyszer Sztálin-díjat.

Punyin, Nyikolaj (1888-1953) – kritikus, irodalomtörténész. Anna

Ahmatova harmadik férje.

Elfogták, munkatáborban halt meg.

Rakovszkij, Hrisztyian (1873-1941) – régi bolsevik. 1938-ban, a

Buharin-perben húszévi börtönbüntetésre ítélték.
Raszkolnyikov, Fjodor (1892-1939) – tengerészeti népbiztos,
afganisztáni szovjet nagykövet.

1937-ben éppen szófiai nagykövet, mikor hazahívják. A vonaton a

kezébe kerül egy újságéig, amely őt árulással vádolja (elsiették a
dolgot Moszkvában). Visszafordul, emigrál, és megírja Sztálinnak az
első olyan levelet, amelyben egy közeli munkatársa lobbantja a
szemére, hogy hogyan tette tönkre az országot, öngyilkos lett.

Reiszner, Larisza (1897-1928) – Raszkolnyikov felesége, a

forradalom legendás nőalakja, írónő.

Rozsgyesztvenszkij, Vszevolod (1895-1977) – költő, fordító.

Saginyan, Marietta (1888-1982) – író, jelentéktelen költő a

szimbolista csoport peremén. A húszas években nyugati stílusú
detektívregényeiről híresült el, számos könyvet írt Leninről, illetve
családjáról.

Salamov, Variam (1907-1982) – költő, prőzaíró, szinte egész életét

büntetőtáborban töltötte.

„Kolimai elbeszélések” című lágernovella-gyűjteményét részben

nálunk is ismerik.

Scsegoljev, Pavel (1877-1931) – történész, a leningrádi egyetem

tanára, segített Alekszej Tolsztojnak anyagot gyűjteni a történelmi
regényeihez.

Scsepkin, Mihail (1788-1863) –híres színész.

Scserbakov, Alekszandr (1901-1945) – bolsevik, 1934-ben az

írószövetség titkára, noha semmi köze az irodalomhoz.

Sengeli, Georgij (1894-1956) – költő, fordító, kritikus.

Servinszkij, Szergej – költő, kritikus, fordító.

Skirjatov, Matvej (1883-1954) – az 1933-ban létesült központi
tisztogató bizottság tagja, Jezsov segítőtársa.

Sklovszkij, Viktor (1893-1984) – kiváló irodalmár, kritikus, jelentős

hatása volt a húszas években, tagja volt a LEF –nek.

Sopen, Ivan (1798-1870) – „Örményország története az orosz

birodalommal való egyesülése idején” címen nevezetes könyvet írt.

Szejfullina, Ligyija (1889-1954) – tatár származású orosz írónő, a

húszas években elhíresült valóban érzékletes, realista
paraszttörténeteiről.

Szelvinszkij, Hja (1899-1968) – jelentéktelen költő.

Szemasko, Nyikolaj (1874-1949) – először egészségügyi népbiztos,

majd a Szovjetek végrehajtó bizottságának tagja.

Szeverjanyin, Igor (1887-1941) – az „Egofuturisták” vezére, kedves,

szófacsaró költő. 1919-ben Észtországba menekült, ott halt meg a
német megszállás alatt.

Szinanyi, Borisz – szentpétervári orvos, vezető eszerek bizalmasa a

forradalom előtt. Mandelstam ír róla „Az idő morajá”-ban.

Szluckij, Borisz (1919-1986) – közepes költő, a háború után évekig

élt Magyarországon, s mindig is érdeklődött a magyar irodalom iránt.

Szologub, Fjodor (1863-1 927) – szimbolista költő, prózaíró.

Szolovjov, Vlagyimir (1853-1900) – misztikus, filozófus, költő, nagy

hatással volt a szimbolistákra.

Szosznora, Viktor (1936) – leningrádi költő, kötete magyarul is

megjelent.

Sztavszkij, Vlagyimir (1900-1943) – író és pártfunkcionárius.

Szurikov, Vaszilij (1848-1916) – festő, A sztrelecek kivégzésének
reggele című képét 1881. május elsején állították ki először, aznap,
mikor III. Sándort meggyilkolták.

Szurkov, Alekszej (1899-1983) – költő, haditudósító, a Lityeraturnaja

Gazeta főszerkesztője 1944-től 46-ig, az írószövetség főtitkára 1954-
től 59-ig.

Szpasszkij, Szergej (1898-1956) – költő. 36-ban vagy 37-ben

letartóztatták, sok évet töltött táborban.

Sztavszkij, Vaszilij (7-1943) – prózaíró. 1936-ban az írószövetség

adminisztratív titkára, erősen közreműködött a trockizmussal és
egyéb bűnökkel vádolt írók feljelentésében.

Sztyenyics, Valentyin (7-1938) – költő, Joyce és Dos Passos

fordítója. Letartóztatták és agyonlőtték.

Sztolpner, Borisz (1863-7) – marxista filozófus, Hegel fordítója.

Strzygowski, Joseph (1862-1941) – osztrák művészettörténész, a

Die Baukunst dér Armenier und Europa szerzője.

Szircov, Szergej (7-1938?) – a KB tagja. 1930-ban Lominadzéval

együtt megvádolták, hogy

„pártellenes blokkot” alakított, 1936-ban eltűnt szem elől,

valószínűleg táborban pusztult el.

Tager, Jelena (1895-1964) – írónő. 1920-ban a Cseka kitelepítette

Leningrádból. 1939-ben letartóztatták, kémkedéssel vádolták. Tíz
évet Kolimában töltött, s még hatot száműzetésben.

Tairov, Alekszandr (1855-1950) – színész. 1939-ig moszkvai

színigazgató.

Tatlin, Vlagyimir(1885-1956) – az orosz konstruktivizmus híres

festője.
Tyihonov, Nyikolaj (1896-1979) – költő, indulásakor Gumiljov és
Hlebnyikov volt rá hatással, a szovjet korszakban gyorsan
alkalmazkodott a szocialista realizmus követelményeihez, az egyik
legdivatosabb hivatalos költő lett, egy ideig az írószövetség főtitkára
is volt.

Tolsztoj, Alekszej Konsztantyinovics gróf (1817-1875) – költő és

drámaíró, történelmi darabjai és tréfás költeményei ma is
népszerűek.

Tolsztoj, Alekszej Nyikolajevics gróf (1882-1945) – költő, prózaíró,

újságíró, a „Golgota” és az

„Első Péter” népszerű szerzője. 1919-ben emigrált, majd visszatért,

és divatos sztálinista író lett, részt vett pályatársai üldözésében.

Tomasevszkij, Borisz (1890-195 7) – leningrádi irodalomtörténész.

Tretyakov, Pjotr (1892-1939) – esszéíró, drámaíró, a LEF tagja.

Büntetőtáborban halt meg.

Tisler, Alekszandr (1908—?) – festő és szobrász, festeni tanította

Nagyezsda Mandelstamot.

Vaginov, Konsztantyin (1900-1934) – kevéssé ismert, művelt, finom

hangú költő.

Vahtangov, Jevgenyij (1883-1922) – híres moszkvai színigazgató.

Vereszajev, Vikentyij (1867-1945) – prózaíró, irodalomtörténész.

Verhovszkij, Jurij (1878-1956) – költő, fordító, kritikus.

Visinszkij, Andrej (1883-1954) – 1920-ig mensevik, a húszas

években jogászprofesszor, majd a moszkvai egyetem rektora. 1935-
től főállamügyész, ő emelt vádat a moszkvai perekben a régi
bolsevikok ellen. 1949-ben Molotov után ő lett a külügyminiszter,
New Yorkban halt meg mint a Szovjetunió ENSZ-képviselője.
Visnyevszkij, Vszevolod (1900-1951) – a Vörös Hadseregről és a
Vörös Flottáról írt darabokat, lelkes sztálinista.

Vinogradov, Viktor (1895-1969) – híres nyelvész, a moszkvai

egyetem tanára.

Volpe, Cézár (1904-1941) – kritikus, újságíró.

Volpin, Mihail – költő, filmíró, Erdmannal dolgozott együtt.

Voronszkij, Alekszandr (1884-1943) – régi bolsevik, a húszas

években az „útitársak” legfontosabb folyóiratát, a Krasznaja Novot
szerkesztette. 1927-ben kizárták a pártból, az 1937-es tisztogatások
idején eltűnt, valószínűleg büntetőtáborban halt meg.

Zadonszki, Tyihon (1724-1783) – püspök, a zadonszki kolostor feje,

vallásos művek szerzője.

Zaszlavszkij, David (1880-1965) – újságíró. Lelkes sztálinista,

durván nekitámadt Paszternaknak, mikor Paszternak megkapta a
Nobel-díjat.

Zenkevics, Mihail (1891-1969) – akmeista költő.

Zoscsenko, Mihail (1895-1958) – szatirikus író. 1946-ban Zsdanov, a

párt akkori művészeti diktátora megtámadja, és Ahmatovával együtt
kizárják az írószövetségből, ezzel szinte éhhalálra ítélve őket.

Zubov, Valentyin gróf – a Művészettörténeti Intézet alapítója (a

kormány 1930-ban bezárja az intézetet), bebörtönzik, de kiengedik,
és Párizsba emigrálhat.

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ

Felelős kiadó Jovánovics Miklós

Akcidens Print Kft.

Ügyvezető igazgató Máthé Sándor

Felelős szerkesztő Osztovits Ágnes

Műszaki vezető Bezúr Györgyi

Műszaki szerkesztő Rorahányi Katalin

Kiadványszám 7317 · Megjelent 26,8 (A5) ív

terjedelemben, New Times betűtípusból szedve

ISBN 96J 14 1805 7