Kornis Mihály

Kádár János
utolsó beszéde
Szabad előadás

KALLIGRAM, 2006
Kádár János utolsó beszédének szövegét és a hangfelvételt a Magyar Országos
Levéltár engedélyével közöljük.

A borítón a fényképek a Magyar Nemzeti Múzeum

Történeti Fény​képtár gyűjteményéből származnak:

© Fejér Gábor: Választási nagygyűlés, Csepelen, 1984

© Bánkuti András: Kádár János a Parlamentben, Budapest, 1988

2. változatlan kiadás

Megjelent
a Kalligram Könyv- és Lapkiadó Kft., Pozsony
és a Pesti Kalligram Kft., Budapest közös kiadásában 2006-ban. Első kiadás.
Oldalszám 264.
Fe​lelős kiadó Szigeti László.
Borítóterv Hrapka Tibor.
Felelős szerkesztő Mé​száros Sándor, Laik Eszter.
Nyomdai előkészítés Studio GB, Dunaszerda​hely.
Készült az OOK-Press Kft. nyomdájában, Veszprém.
Felelős vezető Szathmáry Attila.

© Kornis Mihály, 2006

ISBN 10 : 963-87347-0-1
ISBN 13 : 978-963-87347-0-9
 „Piros pezsgő, rózsaszín mámor,
Én mégsem tőle szédülök meg, csak magától.
Szeme színétől, hangja dallamától, tekintetétől,
minden mozdulatától.

Piros pezsgő, minden oly könnyű.

Magától elbúcsúzni lesz csak egyszer szörnyű!
De hagyjuk holnapra a holnap bánatát, és még
Táncoljuk át az éjszakát…”

Táncdal a hatvanas évekből

Dobos Attila és Szenes Iván szerzeménye
„A végítélet valójában rögtönítélet.”

Franz Kafka
Kádár János utolsó beszéde

Szabad előadás

A 2005. november 21-én és 22-én,

a budapesti Alexandra Könyvesház dísztermében elmondott,
filmen is rögzített szabad előadás
átírt és megszerkesztett változata
 Hölgyeim és Uraim! Magyarok!

Úgy mondom ezt, mintha egy Shakespeare-drámában lennénk. Úgy és azért

mondom: magyarok, amiért Hamlet, mikor Ophélia sírjába ugrott, azt kiáltotta: „Én
vagyok, Hamlet, a dán!” A tör​vénytelen uralkodóról, a gyilkosról, ha nem is anyánkat, de
a ha​zánkat elszerető trónbitorlóról, a mi tehetséges Claudiusunkról, Kádár Jánosról és az
ő sokakat megrontó hatalmáról szeretnék személyes vallomást tenni, mégpedig úgy, hogy
elemzem és kommentálom életének utolsó, zilált, szenvedő lélekkel rög​tönzött beszédét,
amit az MSZMP zárt ülésén, hívatlan ven​dégként mondott el.

Miért teszem ezt?

Kádár János élete és tevékenysége meghatározta az éle​temet. E tény súlyával és

jelentőségével a magam részéről tel​j esen tisztában vagyok, ezért nem gondolom, hogy
pálcát tör​hetnék felette. Képletes értelemben sem óhajtom megtapodni a hulláját, máig
temetetlen – temethetetlen, mert a politikusok által figyelemre sem méltatott – emlékét:
kísértetszerű jelenlé​tét és hatását hétköznapjainkra. Mindenesetre meggyőződésem, nem
hallgathatok arról, amit ő velem, velünk és az országgal tett – és tesz.

Szeretném megérteni az indítékait, és így megértetni Önök​kel is, hogy mit érzek
sorsában drámainak, mit tekintek népünk​höz intézett, már-már istenítélet-szerű
figyelmeztetésnek az ő történetében. Példázat az ő élete arról, hogy mit jelent magyar
politikusnak lenni, vagyis milyen lelkiismereti feltételeknek kötelező eleget tenni ahhoz,
hogy az ember e minőségében ne csak érkezzék, de ugyanúgy, emberként távozhassék is
az élet színpadáról.

Mi, magyarok, immár tizenhét éve állunk megkövülten a ha​za- és emberárulás,

továbbá effektív gyilkosságok eredménye​képpen hatalomra került, ám hatalmát később
mégis közmeg​elégedésre gyakorló trónbitorló koporsója mellett, zavarodottan és
tehetetlenül. Harminchárom éven át ült a nyakunkon. És mi szerettük őt. Sokan máig
imádják. Nem csoda. Virágzott Dá​nia, ez a börtön, és a polgárok még ma, a
rendszerváltás után tizenhét évvel sem tudnak mit kezdeni a rájuk omlott szabad​sággal.

Sokan igyekeznek azt bizonygatni minden lehetséges fóru​mon, hogy ez a politikusi

monológ az én apró kiegészítéseim nélkül érthetetlen zagyvaság volna, egy sajnálatosan
beteg elme nem a társadalmi nyilvánosságra tartozó torz produkciója.

Ez azonban nem igaz.

A beszéd egy kétségbeesett, leépülőfélben lévő, ráadásul magát értelmesen és

tagoltan kifejezni már képtelen, de min​denképpen megszólalni akaró ember, elmúlt
életében igen je​lentős és problematikus szerepet játszó politikus kétségbeesett
próbálkozása, hogy a történelem ítélőszéke előtt kimentse ma​gát a személyét érintő,
régesrég megfogalmazott vádak alól, amelyekről azonban eddig nem vett tudomást.

Ez az önigazolási kísérlet sikertelen, olykor hamis is, olykor pokolian ravasz, olykor
pedig eszelős vagy szenilis – de igazi tett. Meghiúsuló, ám cselekedni kész, bejelentett
igénye vala​kinek arra, hogy szembenézzen azzal, amit tett, és mentse ma​gát, ha az
lehetséges. És ha képes rá. És ha van ma is helytálló érve hozzá. De nincs, nincsen elég,
alig van, és ami van, azt is képtelen már mindenki számára érthetően elmondani. Nincs
abban a helyzetben, hogy végigvigye, amit elhatározott. Nyil​vánvaló és döbbenetes erejű
lelkifurdalását ebből a beszédből azonban megérezheti és megértheti bárki, alapos
történelmi ismeretek és háttérelemzések nélkül is. Olyannyira, hogy hosszadalmas
fejtegetései közepén maga Kádár is rádöbben, hogy öregesen csapongó, kusza beszéde
csaknem nevetségessé, egyszersmind szánalmassá is tette. Elrebeg még néhány bocsá​-
natot az áldozatok miatt és a szenilitása miatt is, aztán megka​paszkodik székében, és
komoran leül.

De…

E vallomás-kísérletre, működése problematikus vonatkozá​sainak nyilvános

számbavételére rajta kívül egyetlen magyar kommunista vezető sem tett kísérletet
akkoriban. Később is csak elvétve. És ők mennyivel komolytalanabbul, ócskábban! Talán
ezért is igyekeznek ebben a szituációjában agonizáló bolond​nak beállítani Kádárt a
kádárista apologéták. De nincsen igazuk. Ha komolyan gondolják, amit bizonygatnak,
még csak nem is értik, amit hallanak.

Az agg Kádár kudarcba fulladó kísérlete önmaga mentésére, a maga

hasztalanságában és haszontalanságában is tiszteletre​méltó. Itt valaki szenved. És akar.
Irtóztató erőket idéz meg e görcsös makogás, feltámad a múlt. Rettentő tanulságok fa​-
kadnak abból, amit hallunk, ámbár nem annyira abból, amit mond, inkább abból, amit
nem óhajt kimondani, mégis kicsú​szik a száján, sőt szinte üvölt abból is, ami végképp
kimondatlan marad. Vagy kimondja, holott nem akarja, vagy úgy kerül​geti, hogy azzal
rajzolja ki nekünk a takargatnivalóját. A meg​b ánásra azonban már nem képes. Nem
azért, mert nem akar megbánni egyet s mást.

Hanem miért?

Erről fog szólni ez az előadás.

1989. április 12-én az MSZMP KB, amely ekkor már több mint egy éve készül a
rendszerváltás című technikai forgató​könyv lebonyolítására, tart egy nem túl fontos, de
nem is jelen​téktelen, ámde persze zárt ülést, melyre azonban Kádárt már nem hívják
meg. Grósz Károly, az akkori első ember, tapinta​tos formában, ám határozottan kifejti
előtte: szeretné, ha ettől az üléstől távol maradna, mert betegségéből fakadó állapota
nem teszi lehetővé számára már a nyilvános szereplést. Ebben a megfogalmazásban van
igazság. De nem a teljes igazság. Gró​széknak kínos Kádár puszta létezése is. Fogalmuk
sincs, mihez kezdjenek vele. Annyit tudnak, hogy Kádár az ő múltjuk, az a bizonyos
lerázhatatlan. Mégis szeretnének hát legalább a napi politika szintjén megszabadulni
tőle. Az aggastyánt előzőleg hónapokig faggatja Kanyó András, a Grósz Károly és Berecz
János által – ahogy Kádár indulatosan és gyanakodva fogalmaz​za, – „ráküldött”
pártújságíró a kezdetekről, ifjúságáról, illega​litásban töltött éveiről, a Rajk-perről… 1956-
ig már nem jutnak el. Kádár a Rajk-ügy kényszeredett megbeszélése után indok​lás nélkül
megtagadja a sorozatnak tervezett interjú folytatását.

Felesége visszaemlékezéseiből kiderül, hogy attól tart, sza​vait egy készülő

koncepciós perben fogják felhasználni ellene, és úgy érzi, ő már nincs birtokában annyira
szellemi és fizikai képességeinek, hogy egy interjúnak álcázott kihallgatás során azt
tudná „nyilatkozni”, amit akar. Ettől kezdve azonban minden kapcsolata megszakad
nemcsak a nyilvánossággal vagy pártjá​val, de lehet mondani, a valósággal is. Érbetegsége
és annak szö​vődményei, a mentálisak is, rohamosan súlyosbodnak. Kádár azonban
anélkül, hogy tervébe beavatna bárkit, elhatározza, hogy a következő KB-ülésre, ha törik,
ha szakad, mégis bemegy. És ott beszédet mond. Szövetségesével, a magyar lakossággal
óhajt kommunikálni. Úgy véli, az „addig jó nekünk, amíg Kádár él” közmondással
szívesen élő alattvalók rokonszenve még új ellen​ségeitől is megmentheti őt. Bízik a
gorbacsovi olvadás számára is megnyíló lehetőségeiben, vagyis kihasználná azt, hogy be​-
szédét a lapok majd ismertetni kénytelenek, és újra sztár lesz, képzeli; feltámadó
népszerűsége pedig még készülő pere meg​tartásának lehetőségét is elmossa esetleg.

Ezek már egy haldokló lélek ábrándjai.

Különös módon április 12-ére, a KB-ülés napjára villanás​nyi időre – majd’ fél napra –
visszatér az ereje, ugyane nap éj​szakáján azonban már súlyos állapotban van. De
hajnalban még frissen, látszólag nyugodt és tiszta tudattal ébred, öltözködik, feleségével
is közli, hogy bemegy a 9-kor kezdődő KB-ülésre, mert mint pártelnöknek joga van hozzá,
ne is próbálja őt aka​dályozni ebben. Kísérje el.

Hogy e szándék milyen komoly és alapos töprengés ered​ménye, kiviláglik abból,

hogy az ügyben illegális kommunista módjára napokkal előbb konspirálni kezd: az
április 12-i ülést nem is írja be íróasztalán álló naptárába, helyette megtéveszté​sül aznap
délelőttre egy fontos megbeszélés x-szel a szobám​ban!! –szövegű figyelmeztetést firkant
bele. Annyira „be akart menni”, hogy felesége, Tamáska Mária is csak arra tudta rá​venni:
mielőtt a Jászai Mari tér felé vennék az irányt, beszélje meg a dolgot az akkor nagyon is
közelinek érzett, utolsó barátjával, kezelőorvosával, dr. Rétsági Györggyel a Kútvölgyi úti
klinikán. Azt remélte, hogy a professzor legalább arról a szán​dékáról lebeszéli a férjét,
hogy mostanában jelentkező tudat​kiesései ellenére felszólalni próbáljon.

Kádár (végül is halálosnak bizonyuló) betegsége akkor már másfél éve tartott. 1988.
május 22-én jelentkeztek az első ko​molyabb tünetek, azon a napon, amikor az MSZMP
tisztelet​b eli elnökévé buktatták: harminckét év után, először, megfosz​tották a tényleges
hatalomtól. Estére rosszul lett. Érrendszerével, lévén erős dohányos, eddig is akadtak
problémái, gyakran fenye​gette a különböző csonkolások réme. De abban az időben nem
óhajtott kórházba menni, mert nem tudott beletörődni nyugdí​j azásába. Ha kórházban
van, vélte, végképpen leírják. Közben gyorsuló ütemben zajlott mindaz, amit „a
gorbacsovi olvadás politikája” néven emlegettek itthon és külföldön egyaránt.

A kommunizmus leépülésével párhuzamosan épült le Kádár János fizikuma és

pszichikuma. A bukása utáni napon kézfáj​dalmakra panaszkodott, sürgős érműtétre lett
volna szüksége, amelyre azonban csak jóval később került sor, és így jobb keze mutató-
és hüvelykujjának idege olyan mértékben roncsolódott, hogy többé már semmit nem
tudott kézben tartani.

Mint sok minden más Kádár történetében, ez a fordulat is figyelemreméltóan

jelképes: többértelmű. A teste beszél: amint kiengedi a kezéből a hatalmat, átadja a
jogart, nem tud többé kézbe venni a világon semmit, a szó szoros értelmében sem.
Rétsági doktor 1997 tavaszán, amikor Kádár beszéde az én akkori kommentárjaimmal a
Beszélő című folyóiratban először megjelent, szükségesnek tartott személyesen
megkeresni, hogy tengernyi információval szolgáljon Kádárról, arra az esetre, ha, ahogy
már terveztem, tovább foglalkozom páciense történetével. A professzor elmesélte, kora
reggeltől hosszú órákon át hányféle érvvel győzködte az öregembert, hogy ne menjen be
az ülésre, mert abból nem sülhet ki semmi jó. Kádár színleg már-már hajlandónak tűnt
meggyőzni magát, de egyszer csak felpattant, s az ajtót nagy erővel feltépve elrohant a
klinikáról, nem sokkal később pedig berontott a Jászai Mari téri pártszék​házba. Ott több
markos biztonsági legény is megpróbálta fel​tartóztatni, de – megint csak népmesébe illő
motívumként ​nem tudták lefogni. A professzor elmondása szerint Kádár vi​lágéletében
annyira erős ember volt, akár a „mesebeli János”. Valami egészen rendkívüli
testfelépítéssel, fizikai erővel rendel​kezett, ami ruhában nem is volt észrevehető.
Egyébként is szép ember volt – mondotta a doktor szinte áhítattal –, szakmai pá​lyafutása
során nem is látott páciense testénél tökéletesebbet.

Kádár úgy lép be a pártközpontba, hogy senki sem tudja le​fogni, pedig szeretnék
elkerülni a botrányt, mert mindenkinek azonnal feltűnik, hogy – váratlanul feltámadó,
roppant testi ereje fitogtatása is ezt jelzi – nincs magánál. Grósz azonnal szünetet rendel
el. A szünet alatt egy villámgyors tanácskozáson eldön​tik, ha már bejött és ezt
valószínűleg – az akkor már újjáéledt ​sajtó képviselői lefotózták, látogatása nem
maradhat titok, te​hát meg kell adni a szót neki, történjék bármi.

Eleinte persze arról volt szó, hogy a hangfelvétel soha nem kerülhet nyilvánosságra.
Csak találgathatjuk, vajon ki döntött mégis az ellenkezőjéről: a párt szóvivőjének
magánakciója volt-e ez, saját jövőjére való tekintettel, vagy valamelyik „reform​szárny” –
vezér parancsára cselekedett. Tény, hogy pár hét múlva eljutott a sajtóhoz a titkosított
magnetofonszalag. Zelk Zoltán egy szép versének szavaival: „tűzből mentett hegedű” ez
a be​széd. Azért olyan rossz minőségű, mert levakarhatatlan róla a titkosítása miatt
alkalmazott zárjel, a biztonsági kód, amelyet előbb technikailag hatástalanítani kellett,
amennyire az lehet​séges, hogy a beszéd a kódkulccsal nem rendelkezők számára is
meghallgathatóvá: lejátszhatóvá váljék. A háttérzörej, ami a beszéd alatt végig hallható,
kissé kísértetiessé is teszi számom​ra ezt a felvételt. Meglehetősen hasonlít az ‘56-os
rádiók, a Sza​b ad Európa és a Kossuth akkori mellékzörejeire. E hangok úgy idézik a
múltat, ahogyan Kádár képzeletvilága is egynek érezte az akkori és az elmúlt történelmi
időket. Ballada-zene.

Amint a szünet után az ülés újrakezdődött, Kádár megra​gadta a mikrofont, jelezve:

nem adja ki a kezéből, amíg el nem mondta, amit akar. Az ülést levezető elnöknek már a
mikrofon​hoz hajolva kellett bejelentenie, hogy szót ad neki.*

Kádár:
Elnézést kérek, hogy elsőnek kértem szót, mert ebből az enyém egy kicsit hosszabb lesz, mint
a szokásos, vagy talán régen hal​l ottak engem – kibírják.

Már az elején közli, mély gúnnyal, hogy ezúttal nem úgy viseli magát, ahogyan
Grószék akarják és a pártfegyelem meg​követeli; ma kiverekedte magának a meg szólalás
lehetőségét, tehát addig fog beszélni, amíg el nem mondja, amit akar. Be​széde
megértésének kulcsa, ha észrevesszük és egy pillanatra sem felejtjük el, hogy a hetvenhét
esztendős Kádár János fejé​b en egyszerre van jelen 1956 és 1989.

A két dátum az ő tudatában ugyanaz a pillanat: a bomlás pil​lanata. A kommunizmus

vereségének pillanata. Ahogyan a keze és a hatalma megbénulás a egy napon következett
be, most abban a helyzetben érzi – tudja – magát, amelyben az ‘56-os forradalom
kirobbanása előtt és után: kétfelől szorongatják.

Egyfelől a számára gyanús „új” reformisták, Nagy Imrétől Losonczy Gézáig, illetve
ma Grósz Károlytól Pozsgay Imréig, és a régi kommunisták, az ősbolsevik leninisták, akik
már csak benne élnek, Hruscsovtól Ságváriig, akiknek ő utolsó képvise​lőjeként érzi
magát, és kicsit az ő nevükben is beszélni akar. És hát szorongatja, háborgatja, mind
durvábban csipdesi harmic​három éve kútba lökött lelkifurdalása Rajkkal, Nagy Imrével
és a többi felakaszttatott elvtársával szemben.

De ő leninista, ebből az egyből – majd észrevehetik e be​szédből – nem enged. Ezt a

kommunista számára magától értetődő ideológiai attitűdöt a kádárista politikusok
bizony nem​igen vállalták már akkoriban. Lenin nevét még kimondani is kínos lett.
Gorbacsov politikája ugyanis Kádár szerint nem le​ninista politika, bárha Gorbacsov erről
mást gondolt. Szemében a szovjet vezető a leninizmus győztes árulója. Az elképzelhe​-
tetlen bekövetkezett. Ki érti ezt?

Kádárnak az 1989-es jelenben összpontosul addigi életének összes válsága: 1951-es

pere, 56-os áruló szerepe, a forrada​lomban való részvétele, Nagy Imrének és társainak
elárultatá​sa. Most valamiképpen újból ott áll a kommunizmus árulóinak „bírósága” előtt,
és „perében” megpróbálja elmondani mind​azt, amit – emlékei alapján attól tart –
szabadon, ahogy ő sze​retné, nem tehetne meg.

Kádár:
Engedjék meg, [hogy] a következők[et] megjegyezzem.

Ne azért engedjék ezt meg, hogy utána felmentsék bármi alól. Hanem, hogy ne
kínozzák tovább. Mert ő így élte meg a leváltását, elszigetelését, betegségét,
interjúztatását, a politi​kai ülésekről való kizárását. Ne kínozzák tovább. Most már
hagyják békében. Sajátos állapotában hajlamos a saját lelkiis​merete hangját és vádjait a
külső történésekkel összetéveszte​ni. Tart a kihallgatás során alkalmazott eszközöktől,
melyeket vele szemben bizonyára alkalmazni készülnek, ahogyan „bel​ügyes posztokon”
ő is alkalmazta ezeket annak idején azokkal szemben, akiknek vallomástételével a
kommunista párt meg​b ízta.

Fél, hogy jövendő bírái, az új elvtársak, az ő távollétében netán ráhazudnak valamit

arra, annak a tetejébe, amit egyéb​ként ő önként is hajlandó, sőt méltósággal óhajt vállalni
– nem a párt vagy az ország, hanem a (bolsevik) történelem ítélőszé​ke előtt. Ez számára
mint politikusnak taktikai kérdés is. Meg​előzni az ellenfelet. Azonkívül úgy érezheti
mint kommunista, a mozgalomnak is tartozik ennyivel. Másfelől úgy véli: nem csak
politikai pere előtt áll (ami talán már zajlik), hanem a ha​lála előtt is.

Ez a két dolog az ő számára végül is ugyanaz. Mintegy szervi​leg és egyben éli meg a
kommunizmus bukását és önnön mű​vének a szeme láttára történő leomlását. Egyedül ő
az, gondolja, aki a KB tagjai közül képes felfogni, mi történik most a törté​nelemben. Ha
ez nem is igaz, de Kádár szenvedésének valóságos része.
 Ebből az utolsó beszédéből értettem meg, mit jelent Franz Kafka egy töredékének
mondata: „A végítélet valójában rög​tönítélet”. Kádár még át sem lépett a halál kapuján,
ám máris azt érzi, ítélkezés alatt áll. Felelősségre vonása e KB-üléssel megkezdődött.

Kádár:
A szabad beszédnek van előnye és hátránya.

Grósz Károly épp erre hivatkozva kérte távolmaradását az ülésről: mivel Kádár a
szokásostól eltérően nem tudja leírni mondandójának vázlatpontjait, ebben a mai
tudatállapotában nem biztos, hogy azt mondja majd, amit szeretne.

Kádár:
És az írott beszédnek is van hátránya.

Ideges attól a lehetőségtől, hogy Grósz esetleg nem hagyja beszélni.

Kádár:
Nekem van betegségem, nagyon hasonlít ahhoz, ami a fele​ségemé: fogy. Ő is, én is. Az orvosi
vélemény a következő: az én feleségem öt éve jár bottal…

A felesége és a maga betegségének egyszerre említésével, illetve, hogy ezzel kezdi

beszédét, azt szeretné – magának is ​hangsúlyozni, hogy „én és a feleségem egyek
vagyunk, ha együtt kezdtük, együtt is végezzük”. Mind szorosabban azonosul a pár​j ával,
és nemcsak amiatt, hogy úgy érzi, felesége az utolsó, hozzá mindenben hűséges embere.
Szorosabbá váló kötődé​süknek a természetes okokon túl – betegség, öregedés, gyen​gülés
– mélylélektani okai is vannak. Most a felesége veszi át a kormánypálcát, mindinkább ő a
tudatos énje. Helyette is tesz és gondolkodik. Kádár szemében bizonyára nem véletlen,
hogy azóta van ez így, mióta az ő kezéből a politikai hatalom kicsú​szott. Felcserélődtek a
szerepek, a nő férfivé, a férfi nővé vált.* A világ felborult. És minden mindennel
összefügg.

Kádár:
Neki azért kell bottal járnia s azért fogy, mert radikális gyo​morműtéten ment keresztül,
miközben én börtönben voltam. És felszólították, hogy tagadjon meg engem, és nem tagadott
meg, erre megtiltották a férje nevének a használatát.

A feleségét 1952-ben szólították fel, hogy tagadja őt meg, ha jót akar.** Most pedig, a
jelenben, közvetve őt szólítják fel arra (az események), hogy tagadja meg kommunista
mivoltát. De ha a felesége nem tagadta meg őt, akkor ő, aki éppen úgy „há​zas” a
kommunizmussal, ahogy a felesége vele, hát ő sem fog​j a megtagadni az eszmét, mint
akkor annyian.
 Kádár:
Pincehelyiségben, egy mackótömő vacak helyiségben volt már megfelelően koros nő, ez még
most is számit, és egyszer azok engem megismertek. És bámultak, hogy hogyan vállalta ő azt,
hogy tudják, hogy én mikor voltam a mi rendszerünkben börtönben.

A játékkészítő kátéesz babákat és mackókat gyártó műhe​lyéről részletesen írtam

1997-es Kádár-kommentáromban.* Fura véletlen folytán édesanyám egyik régi barátnője –
hor​thysta katonatiszt özvegye – ugyanabban a Szív utcai pincehe​lyiségben volt kénytelen
elhelyezkedni annak idején – feltehe​tőleg „megbízhatatlan” minősítéssel lehetett a
legkönnyebben idekerülni, igen egészségtelen luk volt –; ahol a bebörtönzött Kádár
felesége, Tamáska Mária is dolgozott, aki nem sokkal előbb még az ÁVH vezető
adminisztratív dolgozója. Előéleté​ről a mackótömőben robotolóknak természetesen
fogalmuk sem volt. Még kevésbé arról, hogy férje van.

Ebben a műhelyben jelent meg a börtönből való szabadulása után nem sokkal Kádár.
Több mint egy éves magánzárkája alatt eldöntötte, ha egyszer kiszabadul, nem
foglalkozik többet poli​tikával, egyszerű ember lesz. Megpróbált normális, hétköznapi
életet élni, mindaddig, amíg kibírta, hogy ne álljon szóba Rá​kosival és az apparátussal.
Így rendszeresen bejárt a feleségé​hez délutánonként a műhelybe, már csak unalomból is,
és meg​várta, amíg az végez a munkájával. Eközben összeismerkedett a műhely
megilletődött dolgozóival, akik előtt a szenvedéstől észhez tért, egyszerű embernek
mutatta magát. Olyannak, aki egy életre kiábrándult a politizálásból, viszont kíváncsi
mind​arra, ami bebörtönzése óta idekinn történt. Kádár alighanem ebben az időben
beszélt utoljára – és talán először, kamaszkora óta – nyíltan az utca emberével. Felesége
kolleganőjének szó​b eli visszaemlékezése szerint meglepően őszintén tárta fel előt​tük a
Pártban – ezt akkor nagy kezdőbetűvel írták és mondták még azok is, akik rühellték a
kommunista pártot –, a Pártban való csalódása határtalan keserűségét.

Kádár:
Van egy kérésem még. Nekem az a bajom, én azért vagyok feledékeny, sokszor [nem] tudom,
hogy mit akarok, én is fogyok.

Itt ismét az ellenkezőjét mondja annak, mint amit szeretne, kifelejti a „nem” szót, és
ezáltal „elszólja” magát. Minél töréke​nyebb valakinek a tudata meg a tudattalanja közt a
határvonal, ilyesmi annál gyakrabban fordul elő vele. (A beszéd folyamán sűrűn
előfordul.) Néha pedig nem is azt hallja, amit kimond.

Kádár:
Én az én stabil súlyomból – nem tudom, hogy maguk engem püffedt embernek vagy
pocakosnak ismertek-e, nekem éveken át stabil súlyom volt. Ez nem orvosi titok, mert nem ott
mérec​k edtem. Nekem az a bajom, hogy az agyam örökké forog, és az is energiát kíván.

Az agya forgását – amire később is visszatér még néhány​szor – a magnetofon

forgásának képe idézi fel a képzeletében: a szalagos magnó, amely a KGB és az ÁVO által
perbefogottak kihallgatásának elengedhetetlen tartozéka már Rákosi idejében is. Úgy
forog az agya, mint a magnó csévélője.

Nem is forog, pörög.

Ez a kép valószínűleg azért olyan eleven a számára, mert nagy félelmet ébresztett
benne Kanyó Andrásnak a minap az ő asztalára tett magnetofonja, interjúkészítéskor.
1949 májusá​b an Kádár részt vesz a Rajk letartóztatását eldöntő, egyébként formális
tanácskozáson; utána, június 7-én Farkas Mihállyal együtt kihallgatja az Andrássy út 60-
ból az ÁVO szabadsághe​gyi villájába (melyről visszaemlékezésében, a Minden kény​szer
nélkülben Szász Béla is ír) átszállított Rajkot. Ennek a Rá​kosi által titkosan lehallgatott és
magnetofon segítségével rög​zített beszélgetésnek írásos változata máig fennmaradt.*
Kádár itt aljas módon viselkedik Rajkkal, aki akkoriban egyedül Ká​dárral volt baráti
viszonyban. Azt a választást kínálja fel ugyanis a számára, hogy vagy a kommunizmus
végső győzelméért hoz áldozatot azzal, hogy vállalja az ellene felhozott vádakat, vagy a
mozgalom használhatatlan, áruló balekként hajítja őt és nevét a történelem
szemétdombjára. E beszélgetés közben is forgott a magnetofon. Erről azonban Kádár
csak 1956 után szerzett kézzelfogható bizonyítékot, amikor előkerültek a titkos mag​-
nószalagok, és azok tartalmának gépiratai. Ezeket Rákosi ma​gának készíttette. Kádár
állítólag minden effélét megsemmisít​tetett, vagy – ez már csak így szokott lenni a
történelemben ​úgy vélte, megsemmisítették. A Rajknál tett látogatás hanganya​gának
gépiratát Aczél György őrizte meg az utókornak, és nem sokkal a halála előtt adta át a
történettudománynak.

Kádár:
Én nem a pocakomból fogytam.

Hanem a hatalmamból.

Kádár:
Az orvosnak mindig bevallom, hogy amióta abban a helyzet​ben vagyok, hogy nem tudok
beszélni…

A fogyás emlegetése a beszédben végig a hatalom és az elme párhuzamos

megfogyatkozására vonatkozik. Neki a kettő ugyanaz. Nem tud beszélni: tudja, hogy
néha nem azt mondja, amit akar. Máskor meg valamit szeretne elmondani, de már nem
tudja megtenni. Igen kemény büntetése az életnek, ha valaki igazat akar mondani, de
már nem képes rá. Holott nem akadá​lyozza benne más, csak ő maga. Benne valaki.
Önnön Árnyéka.

Kádár:
…mert hiszen ahhoz képest, hogy milyen rossz állapotban vagyok, lábon járok, de ez nem
teljesen veszélytelen, mert nekem olyasmit is kell mondanom, amiért felelek.

A mondat utolsó szavára helyezi a hangsúlyt a hangfelvéte​len. Felelni óhajt.

Kádár:
Majd furcsát fognak maguk hallani tőlem. Mi az én felelőssé​gem? [Erre az a kifejezés a jó
válasz.] amit nem én használtam. [hanem] más nyugati olyan ember, aki ezt [nem] szovjet
tankok jelenlété​ben mondja. Azt mondja, hogy a Dunánál túl gyors a folyás.

A felelősségre vonatkozó mondatok igen fontosak. Kádár még 1989-ben is azt hiszi,
felel a szavaiért, vállalni képes a fe​lelősséget azért, amit tett. „A Dunánál túl gyors a
folyás” arra a kádáristák által még a hetvenes-nyolcvanas években is elő​szeretettel
használt érvre hasonlít – például Kardos György, a Magvető hajdani igazgatója egy, az ő
cenzurális meggondo​lásairól folytatott beszélgetésben ezt vetette az én érveim ellen –,
hogy egy ilyen kicsi országban, mint a miénk, a legkisebb lépés is beláthatatlan
következményekkel járhat. Itt nagyon könnyen lehet forradalmat csinálni, és az efféle
forradalmat épp ilyen könnyen el is lehet taposni a területet katonai övezeteként kezelő
nagyhatalomnak. Talán Kádár hallhatta először egy megértőnek mutatkozó diplomatától
a bonmot-t: „Lássa be, magyar területen a Duna folyása túl gyors”. És nagyon tetszett
neki, sok agitprop értekezleten előadta mint szellemességet. A mondat mögött
meghúzódó érv Aczél Györgynek is sűrűn visszatérő riposztja volt vitákban, bizonyos –
igen szerény mértékű – szabadságkövetelésekre.

Kádár:
És nekem arra is gondolni kell, hogyha én egészséges leszek és nem beteg, de a szónak abban
az értelmében, amit egy bel​gyógyász generálprofesszor felügyelő megmond, [hogy mikor
gyógyulok meg,] azt sajnos még ő sem tudja, és senki sem tudja, hogy meddig fog tartani.

Azt akarja mondani, „amíg beteg vagyok, úgyse lehet elszá​moltatni”, de a következő
pillanatban már ismét összemossa a gorbacsovi olvadással járó elégedetlenségét a
betegsége kezelése körüli gyanújával.

Kádár:
Mert tovább tart, mint amit én kértem. Egy olyan időszak​ban, amikor már megbénult a
kezem mozgatóidege. Nem az érző, a mozgató, én nem tudtam, hogy ez két különböző dolog, mert
ha a tűz megéget, [azt érzem,] de mozgatni nem tudom a mutatóujjamat és a hüvelykujjamat.
 Hölgyeim és uraim, meditáljanak el rajta, miért a fenti ha​sonlatot használja kezének
problémájára itt a beszélő. Mikor megégeti a tűz, az fáj neki, de változtatni, mozdítani
immár semmin nem tud. Semmin.

Kádár:
És én világéletemben, ha csak lehetett, szabadon beszéltem.

Ez a beszédét nem engedélyezők érveire válasz. Papír nélkül is tud beszélni. Majd
nyomban valami olyasmit mond, amit nem akar:

Kádár:
És ha valami fontos levelet írtam – erre vannak tanúk-, még akkor is megírtam. Mert én
ugyan primitív ember vagyok, én csak négy akkori elemit jártam és négy akkori polgárit – ez egy
kicsit jobb volt akkor, komolyabban vették. A gyerek legalább megtanult írni, olvasni, és nem
örök újítás, hogy minden évben más a rendje, satöbbi.

Erről az időről szól Szentágothai János agykutató professzor​nak, a Magyar

Tudományos Akadémia egykori elnökének egyik nyilatkozata, amelynek idején
egyébként Kádár már nem élt. A professzor két évig járt együtt elemi iskolába Kádárral,
és az időszakról így nyilatkozott a 168 órának: „Az osztály két leg​j obb tanulója a
Csermanek Jani volt, meg én. De én mindig úgy éreztem, hogy Csermanek valamivel
okosabb nálam.”

Ez az elismerés Kádár János mentális képességeivel kapcso​latban igen fontos.

Bizonyítja, hogy Kádár megtévesztően jó képességű politikus volt (ebben a tekintetben
Sztálinhoz ha​sonlított). Képességei nem voltak szembeötlőek, mert (lelki alkatának
megfelelően) rejtegette azokat. Sok – részben megját​szott – „primitív” vonásával takarta
el igazi valóját. Ha a sztá​lini Internacionálé számára az ő mentális kapacitása 1958 előtt
nyilvánvaló lett volna, szerintem már az 1956-os évet sem érte volna meg. Vagy ha mégis,
hát nem maradhatott volna a tűz közelében. Ártalmatlan, képzetlen, naiv és ostoba
embernek tartották a pártban, holott hosszú politikusi pályája bizonyára annak
köszönhető, hogy e közvélekedésnek a fordítottja lett volna helyénvaló. Hangsúlyozom:
nem a jelleméről beszélek, hanem a politikai képességeiről.

Ha Kádár János sorsát a kezdetektől nyomon követjük, egy ideig érdekes

párhuzamosság fedezhető fel benne József Attiláéval, majd – nagyjából a költő halála
után – arra merőlegesen ellentétes irányt vesz.* Kádárhoz jók voltak falun a nevelőszü​lei,
szerették, és sok hasznos, életre szóló szokást sajátíthatott el tőlük. Fiatalkorában
amennyire képes volt, önerőből végig​olvasta a marxizmus és leninizmus klasszikusait. A
sors kegyel​me, hogy József Attilának – az én felfogásom szerint a husza​dik század
legjelentősebb magyar költőjének – Magyarország háború utáni történetét és benne
Kádár János tündöklését nem kellett végignéznie és megtapasztalnia.

De József Attila és Kádár János sorsának volt egy közös pillanata.

Kádár 1935-36-ban kifutófiúként helyezkedik el abban az esernyőüzemben, ahol

érdekes véletlen folytán Szántó Judit, József Attila élettársa is dolgozik. Gyurkó László
kitűnően megírt Kádár-apológiájában** meséli el azt a szerintem hátbor​zongató
történetet, hogyan ismerkedett össze Kádár és József Attila. Szántó Judit egy nap
aggódva hazaküldi Korong utcai minigarzonjába a fiatalembert, nézzen rá a férjére, mert
a múltkorjában is öngyilkosságot kísérelt meg, és ma reggel is rossz idegállapotban volt,
mikor magára hagyta. Tudja talán, ki ő, a proletárköltő… „Óóó… ismerem, hát hogyne
ismerném, ké​rem – dadogja Csermanek Jani –, jártam hozzá hétvégi párt​szemináriumi
foglalkozásokra, a hegyekbe is. Hallottam felol​vasni is őt, nem is egyszer. Csodálom őt.
Boldogan, megyek!” S állítólag a torkában dobogott a szíve, amikor bekopogtatott az
ajtaján.

De József Attila sokadszori kopogtatásra sem nyit ajtót. Ká​dár csak áll. Rosszat sejt.
De mi van, ha a költő csupán alkot vagy alszik? Újra csönget, kopogtat, hangosan
köhécsel… ész​reveszi, nincs is bezárva az ajtó – vagy tán kapott kulcsot? –, erre nem
emlékszem a történetből, csak arra, hogy sokáig nem mer a költő színe elé járulni, ha
holt, ha eleven, ámbár megte​hetné. Végül mégiscsak rászánja magát, belép – és mit lát?

József Attila meztelenül, egy fehér lepedővel takarva csu​pán, falnak döntve hátát, ül
az összehamuzott ágynemű tetején, egykedvűen cigarettázva. És közben sír.
Pontosabban: folynak a szeméből a könnyek. Ő maga komoran bámul maga elé.

Észre sem veszi, hogy Csermanek bejött.

Kádár egy darabig megrettenve állt, akár a komikusok az efféle jelenetekben, és

mindenféle módon igyekezett jelezni a másiknak, hogy ő is jelen van.

Végre aztán kinyögte: valami baja tetszene-e lenni az elv​társnak?

A költő azt válaszolta, semmi baja, és mondja meg a Judit​nak is, hogy hagyjon neki
békét. Kádár azért elmondta, mielőtt magára hagyta volna a költőt, hogy mennyire
tiszteli, honnan ismeri, és milyen nagyon szereti a verseit. A költő kissé felde​rült e bájos
fordulattól, és anélkül, hogy felkelt volna az ágy​b ól, barátságosan elbeszélgetett a fiatal
melóssal. Kádár úgy érezte, illetve úgy mesélte Gyurkónak, József Attila alighanem
benne látta azt a jövőt, amiben ő maga „súlyosbodó betegsége miatt” nem képes már
hinni, hisz már „depressziós volt”. Lát​szott rajta, hogy valamitől vigasztalhatatlan, ám ha
egyszer a kommunizmus, amely az ő szép, komoly fiait játszani is engedi, eljön, hát a
költő valószínűleg úgy képzelte, hogy az ilyen fiatal, tenni vágyó prolik erejéből, hitéből
születik majd meg, mint amilyen ez a „munkanélküli gyerek, aki voltam”. Lehet, ezt nem
is mondta Kádár, Gyurkó leírása sem tért ki effélére, de ez a kép, ez a történet az én
számomra mégis ezt sugallja mindmáig, zajtalanul és félelmesen.

Kádár ezidőtájt ismerkedett meg Rákosival is.

1937. február másodikán kell visszamennie a börtönbe, hogy a kommunista

mozgalomban való részvételéért a hátralévő büntetését letöltse. A szegedi Csillagba
kerül, itt találkozik Rá​kosival. A börtönben leszólít egy, a rabok közt láthatóan két​értelmű
tekintélynek örvendő, nagydarab embert, akiről azt gondolja, bizonyára ő Rákosi, ám az
illető lerázza. Később viszont eléje ugrik egy kis köpcös, kövér alak s foghegyről oda​veti:
„Rákosi vagyok, tudok magáról.”

Kádár:
És én megmondom Önöknek azt is, most már meg merem mondani, hogy én olyan
társaságban ültem le egyszer, ahol biztos volt, hogy az én maniám nem érvényesül.

Utolsó pillanataiban is maniának mondja a mániát, ahogy az orvosi szakkönyvekben

írják, latinul. Olvasott ember lévén, tudja a szó jelentését és alighanem a helyes kiejtését
is, de po​litikusként 1956 után egy életre eldöntötte: megtartja a régi, olvasókörös proli
szakik beszédstílusát. Komoly színész volt.

E szó kiejtésének módjánál azonban még fontosabb a mondat tartalma: vannak

helyzetek, amikor az ember nem azt mondja, amit szeretne, hanem azt, amit várnak tőle.
Ez a meggondolás Kádár jellemére vet fényt. Valószínűleg azt akarja mondani, hogy neki
mindig is az volt a maniája, hogy a kommunisták ne egy​mást öldössék, hanem az
osztályellenséget. Abból is csak annyit, amennyit „kötelező”, minthogy a „győzelemhez”
elengedhetetlen. Kádár életének és összes fellelt beszédének ismeretében állítom ezt.
Talán nem mindig így gondolta, de ebben a beszédben alig​hanem ezt próbálja kipréselni
magából.

Csakhogy nem tudja, mert az 1956. novemberi SZKP KB szűkített plénumának

fenyegető képe villan fel előtte, a sok sztá​linista – volt más akkoriban? – szovjet vezetőé,
akik Hruscsov távollétében, Moszkvában, az 1956. november 2-ának hajna​lán repülővel
odaszállított Kádárt (aki azt se tudta, fogoly-e vagy tárgyalófél) Münnich Ferenccel egész
napos kihallgatás​nak vetették alá. Nem egyszerre hallgatták ki őket – először Münnichet
kérdezték…

Eközben Ny. Sz. Hruscsov épp a kellemes – Tito tulajdonát képező – Brioni-sziget
környéki tengeren hajókázva tárgyalt egy jachton Titóval a magyar helyzetről. A korabeli
jugoszláv követ szerint olyan részegen, hogy a lábán sem tudott megállni. Ott és akkor
merült fel először köztük az elsöpörni vágyott Nagy Imre lehetséges utódaként Kádár
János neve. Tito javasolta őt mint börtönviselt, tehát tiszta lappal rendelkező, de a
szovjetek érdekeit megjeleníteni alkalmas figurát, tapasztalatlan kommu​nista politikust.
Estére visszaérkezett Moszkvába Hruscsov, de mielőtt négyszemközti tárgyalásra hívta
volna Kádárt, a szűkí​tett plénum előtti vádlottak padjára ültette még egyszer. Csak
másnap, november 3-án, az éjszakai beszélgetést követően szü​letett meg az a Kádár
János, akit ma Magyarország ismer és visszasír.

Kádár:
Nem tudom, hány ember volt, és kijelentem, és kijelentem, a főtitkár jelenlétében is, hogy ő
nem felel azért, amit én itt most mondok.

A traumatikus emlékű moszkvai kihallgatás nyomán benne támadó félelem hatására

egy pillanatra úgy képzeli, hogy bíró​ság előtt áll – „nem tudom, hány ember volt” – majd
ugyanebbe a mondatba tömöríti, hogy Grósz Károlynak nincs szerepe e mostani
megszólalásában.

Kádár:
Mert én félreértésben voltam. Félreértésben voltam. Mert olyan könnyelműséget
vállalt[am] el, hogy – és én kértem, hogy mivel én nem csak a magam nevében beszélek, engem
kötelez egy rend és egy fegyelem…

E rémisztően sokféle gondolatot összecsúsztató, egymásba mosó mondatban a

félreértésre való hivatkozás a döntő. Félre​értés történt, nem több. Nem jó érv, bármire is
vonatkozzék, de Kádár ezt állítja, ezt találta ki, hogy ha egyszer számon kérik, ezt fogja
mondani. Hogy mikor találta ki, a beszéd előtt tíz nappal vagy húsz évvel? – sosem fogjuk
megtudni. Egy s mást azonban kikövetkeztethetünk.

Mi mindenre vonatkozhat ez a mentegetődzés?

Nem is csak a világnak, de önmaga felé is… Először az jut eszembe, hogy november
1-jén Kádár János a Parlamentben fogadta Angyal Istvánt, a Tűzoltó utcai felkelő csoport
antisztá​linista, de kommunista meggyőződésű parancsnokát egy​két fiatal fegyveresével
együtt. Méghozzá nem is először talál​kozott vele, már október 30-án is tárgyaltak.
Angyalék beszá​moltak neki arról, hogy mikor élelemért mentek egy faluba, az oroszok
megállították az autót és belegéppuskáztak az embe​rekbe. Kádár azt felelte, ha ez igaz –
„márpedig én nem kétel​kedem, Angyal elvtárs, abban, amit mond” – nemcsak hogy
elítéli a történteket, de megismételte, amit már október 30-án is felvetett, hogy
jelképesen szívesen belépne Angyalék csoport​j ába. Legalább lenne néhány ember, aki
vigyázna rá, úgy is, mint az előző nap alakult MSZMP első emberére, nehogy aztán úgy
járjon, mint szegény barátja, az ugyancsak antisztálinista Mező Imre két nappal
korábban a Köztársaság téren. Angyal másodszor már finoman noszogatta Kádárt, hogy
tegyen ele​get ígéretének, jöjjön már, ahogy megbeszélték, díszőrséget is szervezett
számára a Tűzoltó utcában, két fegyveres orvostan​hallgató fog ezentúl vigyázni rá. Kádár
az ajánlatot számos tanú jelenlétében ismételten, örömmel elfogadta és a baráti
megegye​zés jeleként kezet rázott Angyal Istvánnal. Ötvenhatos perekben elítéltek
vallomásai egymástól függetlenül tanúskodnak erről a tényről.

Minden bizonnyal ez az egyezség nem kis szerepet játszott abban, hogy később
Kádár felakasztatta Angyalt. Pontosabban: nem tett semmit azért, hogy ne húzzák fel.
Pedig Angyal István éppen hogy mentőtanúként kérte őt a bíróságtól beidézni. Volt
ebben persze egy halálos adag önirónia. Hiszen Angyal István sokáig épp úgy hitt
Kádárban, mint én, akkor még naiv kisgye​rek, és hittek benne a forradalom idején rádiót
hallgató embe​rek, az ország akkori lakosainak többsége, ezt bátran mondha​tom.

De Kádár azt mondja magáról: félreértésben voltam, mert amikor ezt vállaltam, nem
tudtam, hogy én már éjszaka átállok a megszálló orosz csapatokhoz, de az is félreértésből
történt, hát persze. Münnich tévesztett meg.

Mivel?

Közvetlenül az Angyalékkal történt találkozó után Münnich a Parlamentben

félrehívta Kádárt és közölte, hogy Andropov nagykövet bizalmasan megkereste,
mondván, velük kettejük​kel óhajt beszélni, mert már csak bennük bízik meg. Kikben is?
A magyar forradalmi vezetés második emberében, az aznap ala​kult MSZMP első
titkárában, és a KGB régi, megbízható rnun​kaerejében, Münnichben. Kettőjükkel akar
beszélni, előre nem mondhatja meg, miről, de nagyon fontos dolgokról, jöjjenek este a
szovjet nagykövetségre titokban, ő majd kocsit küld értük. Tehát Kádár döntse el: akar-e
vele, Münnichhel tartani, és a szovjetekkel tárgyalni – vagy marad?

Ez ismét olyan pillanat, amikor a jungi értelemben vett belső énnek, az ember
lelkiismeretének meg kellene szólalnia és egy​szerűen nemet mondani a meghívásra.
Nemet mondani, utolsó leheletéig. Az ajánlat ugyanis fölöttébb gyanús. Egy olyan tak​
tikai érzékű politikus számára, mint Kádár, különösen gyanús​nak kellett lennie. Kutya
legyek, ha már Münnich bizalmas aján​latának hogyanjából nem jött rá, hogy a szovjetek
a fegyveres beavatkozás mellett döntöttek, és úgy képzelte, ő, Kádár már csak aközött
választhat – pontosan, ahogy maga mondta Rajknak a kínzókamrában –, hogy a
kommunizmus árulójaként állítják a falhoz, vagy előtte még tehet egy szívességet az
eszmének. Olyat, amit a kommunizmus érdekei éppen megkívánnak.

Kádár este azt mondta az ajtót számára kinyitó parlamenti őrségnek, hogy mindjárt
visszajön, nyilván azért, hogy gyanút ne fogjanak. Majd anélkül, hogy télikabátot vett
volna, beült a moszkovita Münnich mellé a fekete kocsiba, ami odahajtott a szovjet
nagykövetséghez, a Bajza utca környékére. A kapu be volt zárva, a csöngetésre senki nem
válaszolt, ők mégis úgy döntöttek, várakoznak. Majd csak történik valami. Tíz perc múlva
megállt mellettük egy másik autó és az abból kiugró szovjet fegyveresek közölték
Andropov állítólagos kérését: azonnal szálljanak át, itt úgysem tárgyalhatnak, a
nagykövet​ség épülete már nem biztonságos. Kádárnak legkésőbb ebben a pillanatban
tudnia kellett, hogy Münnich lépre csalta. De nem tagadta meg, hogy átszálljon. Akár
félelemből, akár számítás​hól, elfogadta a „meghívást”. Még az éjszaka folyamán egy
repülőtéren találta magát.

Münnichet a pilóta mellé ültették, Kádárt viszont bevágták a fűtetlen csomagtérbe,

kabát és pokróc nélkül. Itt elgondol​kodhatott rajta, mire számíthat. Később a
tolmácsának állító​lag azt mondta*, hogy életében nem fázott annyira (nyilván a ki​fejezés
összes értelmében), mint ott, a csomagtérben hányódva négy-öt órát, míg végre, nagy
megkönnyebbülésére Moszkvá​b an kiszállhatott. Tán meg is lepődött, hogy nem
bilincselték meg. Münnich akkor egy időre eltűnt a szeme elől, Kádárt egy orosz-magyar
tolmács, a KGB embere vette pártfogásba. A GUM Áruházban zakót és kabátot vettek az
MSZMP első titkárának, majd a Kremlbe mentek, ahol érdekes módon Mi​kojan és az
SZKP KB operatív plénuma várta. Münnich is ott volt, és még egy-két, már korábban a
Szovjetunióba szökött, rákosista magyar funkcionárius. Közölték, hogy Hruscsov
repülőgépen tárgyal baráti országok vezetőivel, de hamarosan megérkezik. Addig is,
felszólították, számoljon be a plénum előtt a magyarországi eseményekről, és
Münnichhel együtt ér​tékelje azokat.**

Kádár közölte: „Nagy Imre politikájában ellenforradalmi elemek vannak, de a

semlegességi nyilatkozat – a lakosság kö​rében – jó benyomást keltett.” Ez utóbbi
megállapítása abban a helyzetben kétségtelen elszántságra vallott. Egy lendülettel
panaszkodott az őket idecsaló Andropovra, amiért az félrein​formálta a magyar vezetést,
mikor a beözönlő szovjet katonák​ról azt állította, hogy vasutasok. Ezt egyszerűen nem
lehetett elhinni. Ennek köszönhető, hogy még ő is aláírta a semlegessé​gi nyilatkozatot.

Első kihallgatásakor, úgy látszik, vállalni óhajtotta elkerül​hetetlennek látszó

mártíriumát. Szó szerinti idézetek a plénum kihallgatási jegyzőkönyvéből, az első napi
Kádár-megnyilat​kozásokból:

„Ha a szovjetek katonai erővel megtartják Magyarországot, fegyveres összetűzések

lesznek. A fegyveres erővel való szét​zúzás vérontást jelent. Mi lesz ezután? A
kommunisták erkölcsi pozíciója Magyarországon a nullával lesz egyenlő.”
 Kádár tehát azt a Magyarországot jósolta meg, amely abban az esetben, ha ő vállalta
volna a politikusi léttel olykor elkerül​hetetlenül együtt járó, személyes áldozatot, talán
megmaradt volna a későbbiekben is azon a rendíthetetlen szinten, amelyi​ken például
Lengyelország, a Jaruzelski-puccs után. De ott nem Lech Walesát sikerült meggyőzni a
szovjeteknek, hogy „sza​b adítsa fel az ellenforradalom igája alól” hazáját. Ahogyan nem
Dubček hívta be Csehszlovákiába a Varsói Szerződést, hanem a „kis senki” Husák. Kádár
azonban – mint azóta világossá lett, átállása pillanatától mindent elkövetett, hogy a
rendszer​váltás idejére ne csak a kommunisták, de lényegében minden​kinek az erkölcsi
pozíciója az övéhez legyen hasonló. (Nem azt mondom, hogy ez teljesen sikerült neki, de
ha mégsem, hát az nem rajta és népszerű politikáján múlott.)

Münnich a Kremlben folyó tárgyaláson hamisítatlan gaz​emberként azonnal

„odanyilatkozott”, hogy nem lehet bízni abban, hogy bármiféle politikai úton sikerül
megbirkózni az eseményekkel. Más szóval, felszólította a szovjeteket, hogy fegyveres
úton tapossák el, de minél hamarabb, a magyar for​radalmat. Kádár ekkor közbeszólt:
„konkrét kérés a párt ká​dereit megőrizni.” Vagyis neki csak a kommunisták vére fájt:
elvei szerint egy kommunista előbbre való, mint egy nem kom​munista. Ez az ő
„maniája”. Ebben a fázisban válik Kádár etikai értelemben súlyosan vétkes emberré. A
Hruscsovval folytatott négyszemközti tárgyalások után átmenet nélkül csatlakozik
Münnich véleményéhez, azzal a megszorítással, hogy csak sztá​lini típusú bűnöket ne
kövessenek el: kommunista kommunis​tát ne öljön. A „pesti srácok”, akikért a rádióban
lelkesedett, e percben számára már csak hullajelöltek.

De pálfordulása előtt, november 2-án megérkezik Hruscsov, újabb plénum előtti

kihallgatás következik, mintha arra lenné​nek kíváncsiak, egy nap elegendő-e, hogy a
magyar fejekben, pontosabban, a nyakasnak látszó Kádár fejében Hruscsov je​lenlétében
visszaáll-e a rend. Hruscsov éjjel magához kéreti. Papír vagy hangfelvétel nem maradt
fenn a tárgyalásról – leg​alábbis a volt-szovjet, ma orosz levéltárak a mai napig nem
nyújtottak át e tárgyban értékelhető dokumentációt a kutatók​nak –, nem tudni tehát, mi
történt kettejük között akkor. Annyi bizonyos, hogy a következő napon, amikor az SZKP
KB ülését már maga Hruscsov vezette, Kádárhoz (és nem Münnichhez) fordult elvtársi-
baráti hangnemben, mint Magyarország leen​dő, új vezetőjéhez. A jegyzőkönyvek szerint
Kádár másnapi szavai arról tanúskodnak, mindenbe beleegyezett, a jegyző​könyvben
megörökített hajbókolásait olvasva az az érzésem, közben ég a füle a megtiszteltetéstől;
ekkor már csak egy fon​tos, új szolgája a szovjet impériumnak; fogaskerék a magyar
forradalom ellen induló, romboló-gyilkoló gépezetben.

Még egyszer: a „félreértésben voltam” kitétel – amit a nyo​maték kedvéért meg is

ismétel –, könnyen kikövetkeztethetően arra is – döntően arra – vonatkozik, hogy
Moszkvába rablása​kor, 1956. november elsejéről másodikára virradóan falhoz ál​lításra
vagy Szibériára számított. Ehelyett Hruscsov négyszem​közt egyszer csak nekiszegezte a
kérdést: akar-e első ember lenni Magyarországon? Elgondolkodtató helyzet. Azt hisszük,
meghalunk, de kiderül, hogy nem: ha akarjuk, királyok lehe​tünk. Meglehet, hogy csak
pünkösdi királyok… De ez már raj​tunk, a mi politikai érzékünkön múlik.

Kádárnak tudnia kellett: döntésével a Szovjetunió nyitással próbálkozó, de a

proletárdiktatúra kérdésében hajthatatlan Ny. Sz. Hruscsov bábja, kifutó-embere lesz
eztán, a magyar nép szemében pedig – azt hitte, a kommunizmus végső győzelméig,
vagyis röpke harminc-negyven évre – a leggyűlöltebb haza​áruló. Ez azonban a leninista
Kádárt, vagyis a világforradalom ügyét a maga és népe erkölcsi helyzeténél
összehasonlíthatat​lanul fontosabbnak ítélő pártfunkcionáriust nem zavarja – leg​alábbis a
halála előtti néhány hónaptól eltekintve feltűnően nem.

Akkor, az 1956. november másodikáról harmadikára virra​dó éjjelen Kádárnak

ugyanazt kellett volna válaszolnia az élet, a sors, a Jóisten – ki-ki válasszon
meggyőződése szerint a meg​fogalmazások közül – Hruscsovon keresztül hozzá intézett
kér​désére, amit Nagy Imre válaszolt. 1956 novemberében, Moszk​vában –
pszichológiailag érthetően, dramaturgiailag indokol​tan, de erkölcsi értelemben
visszataszító módon – kellemes meglepetés volt a számára, hogy őt választották és nem
Mün​nichet. Hogy nem második-harmadik embernek kell lennie, mint jellemzően mindig
– vagy pedig mehet Szibériába, illetve fal​hoz állítják. Úgy, mint Beriját. Ehelyett tőle,
vagyis a Rajk​ügyben is sötét szerepet játszó Kádártól azt kérdezik, nem óhajt​-e a
szovjetek kegyeltje lenni újra, mi több, cselekvő politikus. És ekkor elkövette azt a
halhatatlan vétket… – azt hiszem, ez a kifejezés valóban így pontos –, azt a halhatatlan
árulást, hogy erre az ajánlatra nem azt válaszolta: nem, semmiképp! Hanem azt, hogy
szívesen, feltéve, hogy Rákosit nem engedik vissza. Mellette szól, hogy volt annyi
életösztön benne: nem mondta ki a saját halálos ítéletét. Csakhogy nem lehet tudni, hogy
ezután mi történt volna, egyáltalán nem biztos, hogy megölték volna. Rákosit még
börtönbe sem vetették. Nem tudjuk, mi tör​tént volna, ha Kádár János ebben a helyzetben
ember akart volna maradni, de ahhoz nemet kellett volna mondania. És akkor a mai
napig élne – a szívekben. Mindannyiunk szívében. És Magyar​ország is jobban
hasonlítana egy közös erkölcsi elvek alapján létező társadalmi közösséghez.

Egy totalitárius társadalomban, vagyis a törvénytelenségekre, pszeudo-alkotmányra,

rendőrszuronyok tetejére alapított ha​talomnak engedelmeskedve az emberek nemcsak
személyiségük autonómiáját veszítik el. Ha netán politikai funkciót vállalnak, azzal ab ovo
bűnözőkké lesznek. És végül, ha ettől szabadulni akarnak, csak a mártír vagy a
társadalom peremére taszított, megfélemlített koldus sorsa között választhatnak. A
kommuniz​mus története azt mondja, hogy a harmincas évektől kezdve kom​munista
emberek milliói, legtöbben a Szovjetunióban, de másutt is bizony meghaltak inkább,
mint hogy gazemberek legyenek. Többségük nem önként és tudatosan választotta ezt a
sorsot, de úgy élt, hogy ennek meg kellett történnie vele.

Talán még Nagy Imrének sem sikerült életében eléggé gyor​san meghozni ezt a
döntést. De meghozta, amikor eljött az ide​j e. És ez a lényeg. Kimosta ruháját a Bárány
vérében, ahogyan a Jelenések Könyve fogalmaz a Bibliában a mártírokkal kap​csolatban,
akiknek fehér kő van a markában, rajta az igazi ne​vük, amely őket a Mennyországba való
belépésre feljogosítja. Modern, szekularizált nyelven szólva: Nagy Imre, aki a 30-as
években a Szovjetunióban, az 50-es évek első felében pedig Magyarországon még buzgón
engedelmeskedett a parasztok ki​fosztására, a padlások lesöprésére vonatkozó
parancsnak, igaz emberként halt meg, szolidárisan azokkal, akik kommunista múltja
miatt nem is mind vállaltak vele szolidaritást. Azzal sem voltak tisztában, hogy a magyar
forradalom és szabadságharc ügyében egy oldalon állnak vele. De Nagy Imre tisztában
volt ezzel. Továbbá volt benne elegendő politikai és morális felelősség, emberi tisztesség,
hazafiúiság, hogy Kádár akasztófá​j át válassza az Orsó utcai villa kényelme helyett.

Kádár:
Mert ha három embert mutat egy karikatúra, amelyik azt jelenti, hogy a párt most nincs
orientálva, akkor van egy figu​ra. Háromfelé néz a tagság. Van egy középső figura is. Hát akkor ő
azt hiszi, hogy mind a három hivatalosan beszél. Ez az én felelősségem.

Ezt a történelmi tudás nélkül felettébb zavarosnak látszó gondolattorlódást a

következőképpen fordíthatjuk: Kádár a be​tegségét, illetve magát hibáztatja a KB előtt az
MSZMP mai, meggyöngült helyzetéért. Akkoriban jelent meg az a karikatú​ra, amelyen a
párt egy háromfejű sárkány volt: az egyik feje Pozsgay Imre, az jobbra tekergett, a másik
Grósz Károly, a har​madik, Berecz János pedig valószínűleg balra tekergett. A vicc címe
vagy aláírása ez lehetett: „Széthúzás”.

Az a „figura” (azaz helyzet, argóban), hogy „háromfelé néz a tagság”. A középső fej a
képen valószínűleg Grósz volt, és Kádár szerint helytelen, hogy hallgatásával legitimálja a
másik kettő különutas politikáját. Rossz helyzet alakult ki így, ez a véleménye, ezért
tetszett neki a vicc: a „magyar nép” azt hi​szi, hogy mind a három hivatalosan beszél:
ugyanaz az egy sárkány. Ez az áldatlan állapot szerinte annak a következmé​nye, hogy ő
nem egészséges már, nem tudja, mint az egyetlen, valóban középen álló személy, a
pártegységet megteremteni.

Kádár:
Én nem bánom Önök akármit mondanak ezután, és akármit mondanak, mert engem
nyugodtan agyonlőhet bárki, mert én most már ennek a felelősségnek a tudatában voltam, hogy
én megnevezni senkit sem fogok. Senkit nem fogok, kivéve azt, akit Önök titkos szavazással
megválasztanak. És sok vizet kérek, mert ideges vagyok.

Ismét összecsúszik fejében a jelen és a múlt. 1956-ban an​nak a felelősségnek a

tudatában volt, hogy a kommunizmus végső győzelme érdekében kell visszatérnie
Magyarországra. Nyomban hozzáteszi viszont háborgó lelke mélye, hogy ezt az érvet a
rendszerváltásra készülő Magyarország már nem fo​gadja el. De ha majd perre kerül a sor,
fogadkozik, ő akkor se fog senkit bemártani, „megnevezni” – mint 1931-ben és később is,
köztudomásúlag megtette. Viszont akkurátusan hozzáteszi: „kivéve (azaz csak azt fogom
megnevezni), akit önök titkos szavazással megválasztanak”. Vagyis a pártfegyelem
minden előtt. És annak megtestesülése, a párt-egyház látható Teste az első titkár, aki a
pártban egyszersmind az atyaúristen.

A kommunista életének ez a tragédiája: az mondhatja magát kommunistának, akinek

nem a saját lelkiismerete, hanem a párt​b izottság határozata az egyedül mérvadó. A
leninisták megta​nulták ezt a leckét, Rajk is eszerint döntött végül. A XX. század „haladó”
mozgalmainak politikusai, akár a kommunisták, akár a nácik, axiómának tekintették,
hogy pártjuk döntése helyesebb, mint a saját belső meggyőződésük, mi több,
érvényesebb a va​lóságnál is. A Párt döntését, vagyis az első ember döntését elfogadni
kötelező a jó kommunistának.

A vízkérés ideges gesztusa annak a jele, hogy Kádár előtt is felsejlik most, hogy
összevissza, illetve érthetetlenül beszél, és egymásba gabalyodó asszociációi már mások
számára követ​hetetlenek. Szeretne levegőhöz jutni…

Kádár:
Az én bajom nemcsak az, hogy nagyon sok fiatal és laikus azt mondja, hogy miféle beteg ez,
aki lábon jár? Önök azt hi​szik, mindnyájan tudják, bocsánat, nem mindnyájan tudják, akik KB-
tagok maradtak azóta, amióta én a műtét előtt beszélni szok​tam, és utána.

Kádár szenved attól, hogy már nem ő dönti el, mint évtize​dekig, hogy mikor intéz
beszédet a lakossághoz a rádióban és a tévében. És folyton elfelejti, hogy itt és most nem
azoknak tart beszédet, akiknek évtizedekig, hanem már zömében új elv​társaknak, fiatal
arcoknak, akik az őáltala ismert történelemről, vagyis a valós helyzetről nem tudnak, és
ezért abból nem is értenek semmit.

Kádár:
Az orvos azt mondja, az a bajom, hogy én örökké az én fele​l ősségemre gondolok, hiszen van
egy ilyen – most már az Ön megválasztása titkos szavazással, tehát Ön nem köteles meg​nevezni
senkit, aki részt vett egy olyan beszélgetésben, amin az összes, nem tudom pontosan, hány ember
volt…

Egyike ez a száján felismerhetetlenül töredezetten kibukó mondatoknak, mégis a

„tehát Ön nem köteles megnevezni sen​kit” kitétel a politikai rendőrség
kihallgatószobáinak nyelvéből való, az „aki részt vett egy olyan beszélgetésben” pedig
nyomo​zati jegyzőkönyvek stílusára emlékeztet.

Mintha kényszeresen sorsfordulatainak nyomozati leírásán törné a fejét, de

egyszuszra a kitérő választ is megadja a fejében ülő vallató kérdésére: „amin az összes,
nem tudom ponto​san, hány ember volt…”, pedig ez alighanem igen fontos, dön​tő
jelentőségű esemény lehetett, aminek taglalás ától igencsak retteg, ezért átmenet nélkül,
valahol egész másutt folytatja:

Kádár:
…akik folyton azt mondták, hogy tényleg, maga az elnöke a pártnak, akkor folyton azon
harsognak, hogy nem tud meg​szólalni. Miért nem tud megszólalni, maga az elnöke!

Ez az utolsó mondat az Élet és Irodalomban 1989-ben meg​j elent bátor cikkre céloz,
amely „Mit mond Kádár János?” cím​mel firtatta Kádár szerepét a 56-os eseményekben.
Addigra több oldalról is piszkálják, miért nem nyilatkozik. Előtte két héttel, 1989. január
28-án Pozsgay Imre, az MSZMP „népies” reform​szárnyának vezetője, hogy megelőzze az
akkor már alakuló​b an levő pártoknak az 1956-os forradalom és szabadságharc történelmi
szerepével kapcsolatos állásfoglalását, a Magyar Rádió 168 óra című műsorában
„népfelkelésnek” nevezi a for​radalmat. Csakhogy Kádár ebbe a játszmába így, mint „a
múlt kövülete”, nem óhajt belemenni. Nem akarja legitimálni ferenc​j óskás motyogással
Grósz Károlyék politikáját. Másfelől azon​b an, mint mondtam, mégiscsak szeretne
„felelősen” megnyil​vánulni, viszont a korábbi lehetőségek elérhetetlenek számára. Ezért
képtelen helyzetben érzi magát.

Kádár:
Én most más vagyok, mint régen voltam.

Valóban más ember most, ez őszinte mondat. Ahhoz hason​ló folyamaton mehetett
át, mint Tolsztoj novellájának gyarló Ivan Iljicse, a Ivan Iljics halála című műben, s amit a
halálhoz közeledve valószínűleg minden ember átél: szembe kell néznie önmagával, mit
rontott el, mit szalasztott el, mit kellett volna tennie valójában.

Magyarországon az életünk az ő jóvoltából évtizedekig ab​b ól állt, hogy egy dologról,

arról, hogy valójában mi történt 1956-ban, nyilvánosan beszélni sem volt szabad. Ezt a
szabályt, a hallgatás törvényét – amit az olasz maffia omertának hív –, nem írták bele a
magyar alkotmányba, nem céloztak rá a tan​könyvek sem, a kádárista Magyarország
lakosainak döntő több​sége mégis, külön felszólítás nélkül is betartotta és betartatta
másokkal is (sokszor még a családjával is) a magyar omertát. A magyar ember agyába ez a
szabály úgy vésődött bele, hogy el is felejtette, hogy bele van vésődve. Úgy csináltunk –
vagy tán el is hittük? –, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, „csak a zsebpénz
lenne több”. E slágert énekelték a Kádár Já​nos földi mennyországa miséin, a
Táncdalfesztiválon és Ki Mit Tud? műsorain a közönség vastapsától kísérve a
slágeréneke​sek. Meg azt, hogy „Piros pezsgő, rózsaszín mámor, én mégse tőle szédülök
meg, csak magától, szeme színétől, szava dalla​mától, tekintetétől, minden mozdulatától.
Piros pezsgő, minden oly könnyű, MAGÁTÓL ELBÚCSÚZNI LESZ CSAK EGY​SZER
SZÖRNYŰ, de hagyjuk holnapra a holnap bánatááááát, és még táncoljuk át az
éjszakááááááááát!” Vége lett azonban a táncnak. Eljött a búcsú ideje. Mert már Kádár
János is, hogy mondjuk csak, hát igen, megváltozott.

Kádár:
Már a betegségem miatt is, mert én azon forgatom éjjel-nap​pal a fejemet, hogy olyan
választ adjak, ami félreérthetetlenül ott kellett hogy legyen mondjuk a Péter elvtárs, a Grósz
elvtárs szignója, illetve aki célozva érzi magát, mert nagyon nehéz ezt megkerülni.

Az agya forgását ismét a magnetofonszalag belső látványa idézheti fel benne. A

magnó a kihallgatási kelléktár nélkülöz​hetetlen eleme volt, avagy mibe őrül bele egy volt-
rákosista volt-belügyminiszter.

Kádár most azt hiszi, tőle is azt várják, hogy önmaga ellen valljon. Felidéződhetett
benne egy-két döntő jelentőségű pa​pírlap emléke is, amin aláírások voltak, az övé vagy
Hruscsové. Vagy éppenséggel nem voltak mindkét részről aláírva, hiány​zott róla az egyik
szignó. Számomra hiteles visszaemlékezések szerint az ő utasítására és előre aláírt
ellenjegyzésével tettek Nagy Imre elé több ízben is egy rövid nyilatkozatot. Először a
budapesti jugoszláv követségen, egy-két héttel Kádár János Budapestre érkezése után,
azzal a nyomatékos kéréssel, írja alá. Abban mondott volna le miniszterelnöki rangjáról,
hogy át​ruházza a hatalmat Kádár „forradalmi munkás-paraszt” kor​mányára. Cserébe
büntetlenséget ígért a papír. Kádár biztos volt benne, hogy Nagy Imre, mint a
Szovjetunióban is sok mindent csak szerencsével túlélt moszkovita káder és unokáját
féltő nagypapa, alá fogja írni ezt a papírfecnit.

De Nagy Imre nem írta alá.

Kádár a helyében gondolkodás nélkül megtette volna.

Így került Nagy többedmagával előbb Romániába, majd az akasztófa alá. Ez az agg
trónbitorló kínos-nagy élménye. Belő​le következik a kimondhatatlan és bevallhatatlan
vétek, az ő leninista „erkölcsiségének” normája szerint is elfogadhatatlan húzás: a
testvérgyilkosság.

Az önvád kezdettől mindvégig ott bujkált Kádárban. Pártberkekben köztudomású

volt, nemcsak hogy soha nem beszélt 1956-tal összefüggő dolgokról, de már évtizedek
óta, nyilván valamely belső fogadalom ürügyén, ki sem ejti Nagy Imre nevét. Persze
számtalanszor ő is parancsot kaphatott valahonnan, talán egyenesen a Kremlből, hogy
írasson alá ezzel-​azzal ilyen és olyan papírokat, és azokon a papírokon is szere​pelt egy
szignó, ahogyan az övé is ott volt a politikai bizottság Nagy Imre perbefogásának,
„példás megbüntetésének” akasz​tófa elé állításának szükségességét elrendelő KB-
tanácskozás jegyzőkönyvének jelenléti ív én is.

A beszédnek ezen a pontján szerintem tudatosan botlik meg a nyelve, mikor Péter
Gábor, az ávós főhóhér nevét egy pilla​natra összecseréli a regnáló főtitkár Grósz Károly
nevével. Ebben az összemosásban természetesen nincs igaza, de hát ez a véleménye.
Agonizáló képzeletében a két figura egymásra csúszott, mert az ő életében ugyanazt
jelentették: „Eleinte meg​b íztam benne, engedelmes beosztottam is volt, azután nemcsak
hogy szembefordult velem, de, persze csak egy időre, meg​fosztania is sikerült a
hatalomtól. Az ilyenek azt szeretnék, ha minél hamarabb feldobnám a talpam.”

Kádár:
Nem tudok, bizonyos embert, akinek én felelős vagyok, felmenteni a felelősség alól, azt meg
kell mondani.

Ez a mondat Grószra és Gorbacsovra egyaránt utalhat. Nem akarja kimondani a

nevüket, legalább három okból: pártszerű​ségből, félelemből, gyűlöletből.

Kádár:
A Grósz elvtárs rendkívül figyelmes.

Itt Grósz azonnal nyújtott neki egy pohár vizet, ami annak a jele, hogy Kádár
aggasztó látványt nyújthatott abban a pilla​natban. De arra is lehet tapintatos kísérlet,
hogy megpróbálja ezt az ámokfutó beszédet megállítani. Kádár öreges merevség​gel,
gúnyosan köszöni meg a „szívességet”. S hogy folytatja?

Kádár:
És én, [törvényesen nem vagyok bíróság elé állítható, mert súlyos beteg vagyok,] az
dokumentálva van, csak nem nálam, mert az orvosi titoktartás kötelező, és ezt nem is
csinálhatja meg senki, hogy ahhoz hozzányúlni, [aki beteg (nem beszámít​h ató),} mert az
felettesre, meg mindenkire kötelező, a paciensre is. Úgyhogy én azt gondoltam, hogy én
olyanfelelősen nyilatko​zom, hogy annak is eleget tudjak tenni, hogy nem Magyarország iránt
[elkötelezettek a mai magyar vezetők.] és a Magyarország szövetségi elkötelezettsége iránt nem
érdekelt a [Gorbacsov se,} olyan nagyon magas rangú emberek.

Összezavarodik, megint megijed. A betegségéről jellemzően akkor kezd beszélni,

amikor számára kényes helyre érkezik a be​szédben, és úgy dönt, átmeneti védekezésbe
vonul. Belül azon​b an dialógust folytat még Gorbacsovval és a jelenlegi szovjet vezetéssel
is, hogy ugyan miért árulják el a leninizmus tanítását?

Nem sokkal előbb még nyilatkozhatott külföldi újságoknak, de kételyei voltak,

helyesen teszi-e ezt. Nem meri egyenesen kijelenteni, de én esküdnék rá, hogy a „nagyon
magasrangú ember ”, akire céloz, és aki „nem érdekelt Magyarország szö​vetségi
elkötelezettsége iránt”, vagyis árulója a kommunizmus​nak: Mihail Gorbacsov, az SZKP
vezetője.

Kádár:
És a műtét után is fűnek-fának mondtam, hogy ez ilyen ez a műtét, ez valameddig tart, de
én megfogadtam, [hogy el aka​rok ide jönni,} és én nem tudom, hogy a jelenlétem, kinek miért
fontos, mert a bibliai értelemben bűnbak vagyok, hogy azért, mert elnökké választottak,
[lefokoztak, és így már bármit meg​tehetnek velem,] és gondolják, hogy mégis csak a pártot, a
rend​szert védem, [tehát alkalmas vagyok a bűnbakszerepre].

Valamit megfogadott. Azt, hogy idejön. Ami azt jelenti: megfogadta, hogy
szembenéz a múltjával; nem engedi, hogy politikájának motívumai a halála után fellépő
interpretátorok kénye-kedve szerint legyen értelmezhető. Hasznos is lett volna, ha képes
erre a szembenézésre, okfejtésre, talán nagyon is ké​szült rá, de izgatottságával felerősödő
szenilis tünetei már nem teszik lehetővé a számvetést.

A szövegrészlet legfontosabb állítása ez: „bűnbak vagyok.” Elnökké tettek, vagyis

felfele buktattak, de én a régi maradtam” és velük ellentétben, még ebben a kiszorított
pozícióban is a pártot, a rendszert védem a beszédeimben. Ezért lehet mutogatni rám a
hátam mögött mint a haladás ellenségére, a peresztrojka fő akadályára.

Miért is? Mert a kommunista mozgalom ismeri a bűnbak fogalmát.

A kommunista bűnbakok sosem voltak ártatlanok, mint azok a pártonkívüli milliók,

parasztok, értelmiségiek, munkások, aki​ket semmiért öldöstek halomra vagy
dolgoztattak agyon mun​katáborokban évtizedeken át, ezt a tényt már Arthur Koestlemek
a harmincas évek végén írt Sötétség délben című műve is nap​világra hozta: Buharin,
Kamenyev, Zinovjev, Radek és a többi​ek cseppet sem voltak ártatlan emberek, közvetve,
adminiszt​ratíve tömeggyilkosok voltak, mielőtt koncepciós perekben megölték őket is.
De bűnbakok is voltak a sztálini liturgia ér​telmében: vérükkel öntözték Sztálin trónját,
hogy az eléggé erős legyen, megdönthetetlen.
 1956 bűnbakjai Nagy Imre és társai voltak.

Azzá Kádár tette őket, akinek pedig, ő mondja ezt, ugye, a „jó és becsületes férfiú”,
akinek a maniája volt, hogy kom​munista ne öljön kommunistát. A beszédnek ezen a
pontján ér​kezik el Kádár közlendője legforróbb pontjához; úgy véli, a kö​zeljövőben –
illetve máris – azt szenvedi el Gorbacsov illetve Grósz keze által, amit Nagy Imre az ő,
illetve Hruscsov keze által. Csakhogy, úgy gondolja, Nagy Imrével ellentétben ő ma védi a
pártot, tehát igazi antikommunista koncepciós per áldo​zata lesz. Bravúros demagógia.
Ha bizonyítani akarja, tabut kell sértenie. Beszélnie kell a forradalomról és azokról, akik
az éle​tüket adták érte.

Kádár:
…mert én elkövettem egy hibát.

Ha ez a beszéd zenemű lenne, azt mondanám, ez a mondat a fő tétel melódiájának

első öt taktusa. Az én intuícióm szerint a szónok itt arra gondol, hogy Nagy Imrét nem
kellett volna, ​nem lett volna szükséges – kivégezni. De Kádár énjének még tudatos
maradéka mondja ezt, a valamikori komoly politikus, aki az akasztást nem morális,
hanem politikai-taktikai kérdés​nek tekintette. Igyekezett úgy tekinteni. Ha még mint a
hata​lom képviselőjének válik világossá számára, hogy „nem lett volna szükséges
fizikailag megsemmisíteni” valakit, akkor „hi​b át” követett el. Bosszantó. De ha ezt a
felismerést az élete végén, egyúttal a politikai pályafutása végén kell tudatosítania
magában, az már nem egyszerűen bosszantó.

Őrjítő.

Kádár mindvégig küszködik a beszédében azzal, hogy Nagy Imre nevét kimondja.
Beszél az „emberről”, hatalmas szünetet tartva az ember szó előtt, az „azóta elhunyt
emberről”, és a „rangjuk szerinti emberekről”, utalva ezzel arra, hogy olyan személy volt
miniszterelnök, akinek nem kellett volna annak lennie. Mert neki Nagy Imre helyében
magától értetődött volna, hogy mondjon le, ha csak így biztosítható a leninista forrada​-
lom zökkenőmentes továbbfolytatása.

És ugye, nem kellett volna kommunista létére egy népforradalom élére állni.

Ráadásul Hruscsov gonoszul nem súgott neki, mármint Kádárnak, kinek kell kötél és
kinek nem, és hogy egyáltalán, hány fejet kell lenyisszantani? És kikét? Ezt, ahogy a
történeti kuta​tások is mind erősebben valószínűsítik, Kádárra, és az általa irányított
hivatalos testületekre bízták. Ő pedig a PB-vel és a KB-val megszavaztatta azt, amit végül
is a bírók kihirdettek.
 De hát kinek akartak megfelelni azok a bírók?

Mit kellett volna mondania nekik – „elvi iránymutatás” – és mikor? És vajon mit
mondott? Ez is vizsgája lehetett Kádár​nak, az új kádernek. Politikai értelemben
elengedhetetlennek érezte, hogy kivégezzék Nagy Imrét és Malétert, aki a fegyve​res
erőkhöz tartozott, és Szilágyit, mert semmi megbánást nem mutatott, sőt Losonczyt is,
mert már amúgyis megtébolyodott, és Gimest, hogy egy zsidó származású volt sztálinista
is legyen az áldozatok között. Mivelhogy – talán – Nagy Imre kivégzése nem volt
elengedhetetlenül szükséges, azért a felelősséget het​venhét évesen is vállalni szeretné,
mint egy „gerinces”, „elvi alapokon álló” leninista.

Csakhogy a lelke, a tudattalanja, a régi Kádár, az a megejtően tehetséges, szegény

proli kisfiú már nem ért egyet ezzel a vállalással. Ez ennek a beszédnek a nagy
pszichológiai drá​mája. Hol egyik, hol másik énje szólal meg.

Kádár:
…én azt mondtam, hogy én kész vagyok [akár] osztályvezetőkkel, titkárokkal beszélgetni,
hogyha igényt tartanak arra a bizonyos tapasztalatra. De [nem tartottak igényt. Persze.] min​-
denkinek a saját testületének a határozata kötelező, nem az én véleményem, a tapasztalat.

Annyira megijed a tőmondat – „mert én elkövettem egy hibát” – véglegességétől,

visszavonhatatlanságától, hogy az 1956-os, világtörténelmi jelentőségű hibáját egynek
látja az utol​sóval, hogy most betört ide, hívatlanul. De hát nem engedték szóhoz jutni. És
hangsúlyozza, hogy amit mond, a saját véle​ménye, ne is vegyék komolyan, de azért
mégiscsak vegyék ko​molyan. Mert van neki valamije, ami a teremben senki más​nak:
történelmi tapasztalata. Túlélt egyet-mást. A kommunista mozgalomban a tapasztalat az
egyetlen valódi siker, a túlélés velejárója.

Kádár:
Mert én mindenkinél idősebb vagyok.

Kádár tehát agóniájában felismerte, hogy igenis elkövetett egy hibát. Ez a hiba
megfogalmazható mint a Nagy Imre és Rajk László kivégzésében való aktív
közreműködés. De meg​fogalmazható másképp is: elkövette azt a hibát, hogy kommu​-
nista lett. Máig az is maradt.

Kádár:
Én ismerem a Hegedűs elvtárs nézeteit is, ismerem. Aki ugye történelmileg nézve önkritikát
gyakorolt, mert ő aláírta akkor azt a levelet…

Hegedűs Andrásra céloz, aki Rákosinak bábminiszterelnö​ke is volt, ám a forradalom

után felhagyott a hivatásos politizá​lással, színvonalas eredményeket felmutató
szociológus lett, 1968 után pedig fokozatosan egyre tevékenyebb és mind kockázatosabb
szerepet vállalt a Kádár, illetve Aczél által margóra szorított másként gondolkodók
küzdelmeiben. Kádárral ellen​létben nem volt igazi kommunista, mert bizony Hegedűs
első​ként írta alá – ármánykodik így félhalottan is Kádár – a szovjet csapatok behívását
célzó, október 23-ai esti nyilatkozatot, azt, amit viszont…

Kádár:
…amit két napig, ha jól emlékszem az azóta elhunyt ember megtagadott.

Nagy Imre nem írta alá. A szovjetek behívását célzó nyilat​kozatot elsőként – a
történettudomány mai állása szerint – ép​penséggel Gerő Ernő írta alá, nem Hegedűs. És
nem október 23-án, mert ebben az ijedt fejetlenségben nem volt idejük meg​írni a behívó
nyilatkozatot, hanem az 27-én született meg de facto.

Bár csak két napig, azután 27-én szignálta az antedatált dokumentumot. A

miniszterelnöki posztjáról lemondó nyilatko​zatát azonban, amit a szovjetek, illetve
Kádár kért, majd követelt tőle, azt nem. Soha.

Inkább meghalt.

Katartikus pillanat: Kádár János azért küszködik, hogy ké​pes legyen kiejteni a száján
Nagy Imre nevét. De csak ennyit tud mondani – ezt mondta másutt is, az utóbbi években
mind többször, belső értekezleteken, ha mondandója megértéséhez Nagy Imre nevének
körülírása elengedhetetlen volt – az azóta elhunyt… ember.

Miért beszél ilyen különösen?

A királygyilkos Macbeth is így beszél egy idő után egyik-másik általa megölt
riválisáról… Nagy Imre neve Kádár János számára tabu: ereje van. A megnevezése
visszaüthet a megne​vezőre. Felidézi a holtat. És a múltat, mintha ma lenne. Most éli meg
azt a félelmét, amit 1956 novembere után semmissé nyilvánított, erőnek erejével elfojtott
magában. Nem biztos, hogy Nagy Imre tehetségesebb politikus volt nála, csakhogy
egyszer eljutott egy pontra az életében, amikor felismerte, hogy akit a sors politikusi
pozícióba emel, annak, ha kell, az élete árán is nemet kell tudni mondania, ha arra kerül
a sor, az általa képviselt közösség nevében. Vagy pedig önmagát és közössé​gét egyszerre
árulja el.

Kádár:
Most akkor mondják meg, hogy én mit csináljak? Mikor ne​k em legeslegfontosabb célom az
volt akkor, hogy biztonságban eljussak Szolnokra. Bármilyen úton-módon.
 Úgy gondolja, annak a jelentősége, hogy milyen úton-mó​don jutott a hatalomhoz, és
kik és hogyan vették körül hazaté​résekor 1956-ban, eltörpül amellett, hogy nem az
oroszok vagy Münnich, vagy Rákosi vitték végbe a rendcsinálást itthon, a ma​guk már jól
ismert eszközeivel. Erről elmondtam már, amit gondolok. Nem kell mindenáron túlélni
az életet, ha élve kell meghalni utána.

Kádár:
Akárkik vesznek körül, eljussak, és még más kötelezettségem is volt. Én kötelezettséget
vállaltam azok biztonságáért, akik​ tényleg kötelezettséget vállaltam, én [azoknál,] akiknek a
nagy​k övetségén [Nagy Imre] akkor tartózkodott. De én ilyen naiv ember, mint én, azért
vállaltam kötelezettséget, mert arra gon​doltam, hogy [nem nagy] az én kérésem, hogy két ember
annyi nyilatkozatot tegyen, hogy jogilag ne hivatkozhassanak az ő törvényes rangjukra a
rangjuk szerinti emberek. (értsd: a jog​á llamok kormányfői, vezetői) Na most, történelmileg én is
mindent másképp látok.

Mikor egy Sztálin utáni kommunista politikus, amilyen Ká​dár volt, azt a kifejezést
használja, „történelmileg”, azt úgy kell érteni, hogy emberöltők múltán a valóságot
másképpen is lehet nézni, mint leninista nézőpontból (mindenáron győzelem és a cél
szentesíti az eszközt), csakhogy annak az éppen aktuális tenni​valók szempontjából
visszaható ereje nincs. Magyarán, adott esetben a terrort fel kell vállalni, s aztán
„történelmileg” egyszer majd a helyére lehet tenni. Az már a holtakon, kifosztottakon,
leigázottakon persze nem segít. De a Kádár-féle politikusokat az ilyesmi nem hatja meg.
Hivatkozik ő egy másik 56-os köte​lezettségére is, arra, hogy a városligeti jugoszláv
nagykövet​ségre csalt forradalmárok biztonságáról személyesen gondoskodni óhajtott.

Ennek az ígéretnek az alapja az volt, hogy a tőrbecsalt Maléter Pál honvédelmi

minisztertől eltekintve Nagy Imre és teljes ba​ráti-harcostársi környezete ide, a jugoszláv
követségre gyűlt össze, diplomáciai védelmet remélve, ám arra (mint később ki​világlott)
tartósan hiába számítva. Mindez egy Szántó nevű, néhány napja a forradalmárok
csoportjához csatlakozott, régi sztálinista politikai szélhámos közvetítésének, vagyis
feltehe​tően a szovjet és a jugoszláv diplomaták cinkos összejátszásá​nak eredményeként
történt. A Kádár-adminisztráció Nagyékat először persze azzal hitegette, hogy ha Nagy
Imre együttmű​ködik „a helyzet normalizálásában”, minden kérésüket teljesí​teni fogja.
Csakhogy Nagy Imre nem parírozott neki. Ráadá​sul, az előbbiektől teljesen függetlenül
és anélkül, hogy Kádár bármelyik ajánlatát fontolóra vette volna, Nagy Imre írásban kért
kötelezettségvállalást tőle – amit természetesen a világsajtó felé továbbíthatott volna –,
hogy a biztonságukról eztán Ká​dár gondoskodjék. Oly módon, hogy garantálja számukra:
benn​rekedt hozzátartozóikkal együtt szabadon a lakásukra távoz​hassanak.

Kádár:
 De az ő kívánságuk szerint, ha én írásban kötelezettséget vállalok, akkor – és nem kérek
ellenvéleményt az oroszoktól –, hogy a biztonságukról gondoskodom, [akkor politikailag tart​-
hatatlan helyzetbe kerülök – ezzel de facto elismerem a forra​dalmi munkás-paraszt kormány
törvénytelenségét, márpedig és a két ember [(értsd: Nagy Imre és Losonczy Géza)] igénye az volt,
hogy szabadon lakásukra távozhassanak.

Kádár itt is elmondja, ő arra számított, hogy vagy még Bu​dapesten, a

nagykövetségen, vagy majd internáltatva, Romániá​b an Nagy Imre előbb-utóbb kénytelen
lesz aláírni a lemondó nyilatkozatát, és a „törvényes hatalmat” átruházza a szovjet
csapatok élén felbukkant Kádárra. A történészek megmaradt dokumentumok híján máig
vitatkoznak azon, Kádár pontosan mikor és milyen formában terjesztette Nagy Imre elé a
lemon​dó nyilatkozatot feltételként ahhoz, hogy attól kezdve már ne tekintse túszának.
Még az is vita tárgya, egyáltalán történt-e ilyesmi. Kádár most azt mondja, ő „volt olyan
naiv”, hogy azt higgye: nem olyan sok az, amit cserébe kér azért, hogy ne kell​j en őket
terror-törvényszék elé állítania. Ez a lépés Nagy Imre felől tekintve a bolseviki logika
érvényesülése lett volna: azaz az egyik kommunista szabad utat ad a másiknak, ha az
kerül helyzetbe. A Párt érdeke fontosabb, mint az ország, a népkö​zösség érdeke.

Csakhogy Nagy Imre akkor már – mint Szovjetunió-beli po​litikai karrierje előtt,
fiatalemberként is – elsősorban és lényegileg magyar forradalmárnak tekintette magát.
Aki nem enged. Ügyel a nép forradalmának a tisztaságára akkor is, ha az elbu​kik. Mivel
államférfi. És egy államférfitól a nemzeti szuvere​nitás – amit ő nem is tudom, hány
évszázad óta először, hiszen gróf Batthyány Lajosnak 1849 őszén már nem volt választási
lehetősége, az elnyomó hatalom fegyveres túlerejének a tuda​tában is komolyan vesz –,
rendíthetetlen erkölcsi autonómiát követel. Azért, hogy a forradalmi nemzet erkölcsi
szuverenitá​sa a forradalom bukása ellenére is példa maradhasson, és egy​szer alapja
lehessen a kivívott nemzeti szuverenitás etikájának. Hát ez nem fér bele Kádár János
fejébe élete végéig.

Kádár:
Én ezt nem teljesíthettem, mert én sose olvasom el a régi írásaimat, ha beszélek, mert akkor
befolyásol. Ha hiszik, ha nem, én még azt is [tudom,] hogy mi volt azon a nyilatkozaton. Sajnos
egy tőmondat volt azon a nyilatkozaton. És azután min​denféle következménye lett ennek a
tőmondatnak.

Nem teljesíthette, mert… – és jelentéktelen dolgokról kezd locsogni. Elvégre azt nem
mondhatja, hogy nem teljesíthette azért, mert tudta, nem ezt várja tőle Nyikita
Szergejevics Hrus​csov. A tőmondat, amit emleget, tán Nagy Imre periratai között lehetett
egykor egy papírlapon, s hozzávetőleg így szólhatott:
 „Mint a forradalmi magyar kormány feje, nem óhajtok lemon​dani.” De az is lehet,
hogy ez a tőmondat már Kádár számomra egyébként megbocsátható öregkori
hazugságainak egyike, vagy esetleg összecserélése valaminek másvalamivel, egyszóval
konfabuláció. Magának hazudik. A lelkiismeretének. Úgy hal​lom, amikor hallgatom,
egyre kétségbeesettebben beszél. Mert aztán „mindenfele következménye lett ennek a
tőmondatnak”.

Kádár:
Önök nagyon jól tudják, hogy ez mit jelent mindazok számára, akiknek a [mostani és
akkori] kormány legalitása fontos. Még Önök erre szavaztak még titkosan, hogy a párt
legalitása a fon​tos, mert hogyha nem ellenforradalom, hát akkor nem tudom, hogy erre ki
hivatkozhat. Nem tudom, ki hivatkozhat. És én még tüzetesen elolvastam akkori [beszédeimet és
látom,] én egy erő​tényezőt sem neveztem ellenforradalomnak. Ezt sem. [(értsd: Pozsgay
árulását)] Csak azt mondtam, hogy kaput nyitottak az ellenforradalomnak. [(értsd: Pozsgay is,
mint Nagy Imre)] Hát mit csináljak? Ennek ez a neve, nem tudok erre mást mondani.

Ismét csak az akasztásokra való (közvetett) utalásától meg​ijedve, látszólag

összefüggéstelen locsogásba fog. De ha elgon​dolkodnak rajta, rájönnek, van értelme
annak, amit mond. Az ember nem tudja, hogy nevessen-e vagy sírjon? Igazságtétel​szerű
komikum van abban, ahogy Kádár az ő ‘56 novemberi kormányának a legszélesebb
néprétegek körében is erősen két​séges legitimitását egynek látja a Grósz-kormány mai,
rendít​hetetlenül kommunista szemszögből kétséges legitimitásával.

És azt is mondja (meg kell jegyeznem, leninista ésszel mér​ve kacagtatóan

szellemesen), hogy ha az, ami most zajlik Ma​gyarországon, nem ellenforradalom, vagyis
a Grósz-kormány legitim, akkor miért ne lehetne, lehetett volna az ő, ugyancsak az
oroszok által a magyarok nyakába ültetett kormánya és párt​j a legitim 1957-ben? Milyen
alapon támadják az ő egykori el​lenforradalmi minősítését az események jellegére
vonatkozólag a mai újságírók, amikor nem nevezik ellenforradalminak a je​lenlegi
átalakulást sem?

A legitimitás emlegetése különben sem véletlen a részéről. Tervezett beszédében,

amit már nem tud elmondani, e téma köré komoly érveket szőtt. Magam nem kis
mértékben azért vállalkoztam erre a mai előadásra, hogy a magyar közvélemény elé
tárjam azt a politológusaink által nem eleget elemzett, és a széles nyilvánosság előtt már
megbocsájthatatlanul hosszú ide​j e nem kellően ismertetett tényt – ami ebben a
szóáradatban benne van, csak ki kell hámozni belőle, hogy tudniillik: – Nagy Imre és a
többiek halálos ítéletét, precízebben szólva a bünteté​sük súlyosságának mértékét nem
Hruscsov döntötte el, nem is Mao Ce Tung vagy bárki más, még csak nem is Kádár,
hanem indirekte két vagy három 1957-es és 1958-as KB-ülés.
 Szóval, ez közös bűn.

Az MSZMP KB – a jelenlévő elvtársakat a beteg Kádár azo​nosnak látja az összes KB-

taggal, aki valaha körülötte ült az elmúlt harminckét évben – igenis megszavazta a
halálos ítéle​teket! Nem szó szerint, de több, afféle kérdésre adott szinte egyhangú igen
szavazattal, mint: legyen-e felelősségre vonás? És: „a legmagasabb körökig is” elérjen-e?
Vagyis régi, háború előtti párttagot is érintsen-e? Illetve „hajlandóak-e szabad utat adni a
forradalmi [értsd: kímélet nélküli] törvénykezésnek?” Egy-két becsületes kommunista
akadt, aki ekkor lépett ki a sor​b ól, szabadult meg vezető pozíciójától vagy mondott le KB​-
tagságáról, egyik-másik még a párttagságáról is, mivel megér​tette, hogy bár a cégérre
most Kádár arca van festve, az ítélete​kért maguk is felelősek. S bizonyos szempontból
ugyanaz történik, mint Rákosi idejében. Megszavaztatják velük az akasztásokat. De van
itt még valami.

Egyúttal védekezik is, hamisan, azzal, hogy ő az 1956-os forradalom leverését követő
nyilatkozataiban egy tényezőt sem nevezett ellenforradalminak. Életemnek és
szemléletemnek egyik meghatározó élménye azonban éppen Kádár János ‘56 november
közepétől publikált beszédeinek napról napra fenyegetőbb és hazugabb hangja.
Ahogyan mind magabiztosabban és pimaszabban volt hazug a történtekkel
kapcsolatban. Nem akartam hinni a szememnek, fülemnek.

Egy világ dőlt össze bennem Kádár borzalmas átalakulása láttán.

Kezdetben csak a „forradalmi munkás-paraszt” jelző ígért vérontást, azok vérének

kiontását, akik vele, illetve a szovje​tekkel szembeszegülni mernek, mert hiszen azt állítja
e jelzős szerkezettel, hogy nem ővele és a visszatért idegen hódítókkal, de a magyar
munkásokkal és parasztokkal szegülünk szembe, ha harcolunk a már-már kivívott
magyar szabadságért. Vagyis hogy ők a forradalmárok, a szovjet tankokban, miközben
szét​lövik a várost. Azután következett a többi jól ismert kifejezés: az „atrocitások”, a
„bestiális”, a „bűnözök” és „a lumpen ele​mek fosztogatása” meg a „méltó büntetés”,
egészen a jelzőkig, amelyekkel Gimest vagy Angyalt szidalmazta például, majd Nagy
Imre is „hazaáruló bitang” lett egy szép napon.

Gyerekkori depresszióm teljes mélységében 1957. január 6-án tárult fel előttem,
mikor az iskolából délben hazajőve, a házmesterfülke ablakában megpillantottam az Esti
Hírlap első számát, melynek vezércikke arról számolt be, hogy Kádár Já​nos Ny. Sz.
Hruscsovval tartott találkozót. De nem ez volt az érdekes. Ebben a cikkben olvastam
először kinyomtatva azt a szót, amit nyelvérzékem már akkor is képtelennek ítélt: „el​-
lenforradalom”. Körülbelül úgy hangzott, ma is így hangzik a fülemnek, mintha azt
hallanám: „ellen-mákostészta”.
 Ez ugyanolyan, a magyar nyelv logikáját és szellemét meg​csúfoló szó, mint a
magyarul alig beszélő Táncsics Mihály által eszkábált „népszabadság”. Ugyanúgy nem
létezik, hiszen nyelvileg nem létezik, illetve éppoly értelmetlen, mint ha azt mondanánk:
„kolbászhazugság”.

Olyan nincs.

A kolbász nem hazudik. Nem a kolbász hazudik. A szabadságnak a nép nem egy
fajtája. Ez még fordítva sem igaz. Ennél gyötrelmesebb viszonyban vannak egymással,
mint e Kádár​történetből is láthatjuk, a „nép” meg a „szabadság”. Ezeknek a nyelvi
fordulatoknak az abszurditását szerintem nemcsak én éreztem meg akkor, hanem egész
tömegek. De mára kevesen emlékeznek már az első meghökkenésünk élményére.

Azt kell mondanunk ezentúl arra, ami történt, hogy „ellen​forradalom”, vagyis
cinikusan lehazudjuk a csillagot az égről. És ezt azok akarják, hogy így legyen, akik
hatalomra kerültek: Kádár és a neki meg az oroszoknak hajbókoló szolgasöpredék.

Kádár gúnyt űz a nyelvből, gondoltam.

Azt üzeni vele, semmi régi törvény, kipróbált igazság nem érvényes eztán.

A hazug ember tisztességes, a forradalom ellenforradalom. Ennek a – kisfiú-aggyal

mérve – feneketlen pimaszságnak a mér​téke, arcátlansága meghökkentett, nem is:
megdöbbentett és lesújtott. A hazugság oly fokára merészkedtek a felnőttek, ami az én
számomra már teljesen átlátszónak, túlságosan nyilván​való hazugságnak tűnt.

November 4-től éreztem azt a félelmet, ami többé már nem is múlt el belőlünk.
Legfeljebb elfelejtkeztünk róla később. A hóhérral való összemosolygássá lett a rettegés.
De kezdet​b en éreztem, hogy körülöttem mindenki – a kádáristákon kívül, akik eleinte a
pufajkás karhatalmisták, később a velük együtt járőröző munkásőrök voltak mindössze –
ettől szenved. A leg​j obb barátomtól hallottam a városban terjedő mondókát: „Egy forint
a forró lángos – le van szarva Kádár János! Egy forint az Kalocsán is – le van szarva
Marosán is!” És hogy ezt írják a fog​dafalra is a letartóztatottak, és mindenkinek ez a
véleménye. A leggyötrelmesebb az volt, hogy úgy kellett tenni, mintha nem félnénk. Mert
ha félünk, akkor abból látszik, hogy ellenforra​dalmárok vagyunk.

„Te, sötétben bujkáló ellenforradalmár, reszkess!”

Az a fajta jeges rémület ez, amely az ember csontjaiba hatol, és úgy ülepszik bele
hosszú időre, mint a legrosszindula​túbb, lassan ölő mérgek. Így lesznek a szavakból
savak. Ezzel egy időben kezdődtek a nagyfilm előtti filmhíradókban a „megnyug​tatások”:
a viplafogait villogtató Kádár mosolygós-kacsin​tós hülyéskedései, először még
usankában, a szovjet katonáknak télen járó füles prémsapkában, később már
konszolidált öltöny​b en, kalapban, de kézzel-lábbal, cinkos gesztusokkal újrajelez​ve, még
a Szabó családon keresztül is: Nyugi, szakikáim, nem fognak itt mindenkit felakasztani,
látjátok, engem sem akasz​tottak fel ezek az oroszok; így hát, aki velem együtt hajlandó
legalább nem tüntetni a magasabb életszínvonalért, hanem szé​pen kérni a jövőt, mint a
csontot a jó házőrző kutyák, szóval, tartod a szád, akkor te megúszhatod, te nem kerülsz
börtönbe, mi több: a barátom vagy. Aki viszont az oroszok ellen pofázik, annak
börtönben a helye. De miért kéne ennyire hülyének, él​hetetlennek lenni mindenkinek,
emberek? Megbolondított ben​neteket a Nagy Imre? – kacsingatta Kádár vállvonogatva a
szó​székről, a filmhíradókból és a május elsejei tribünről.

Kádár:
Elvtársak! Itt szabad még használni, hogy elvtársak? Mert a Parlamentben már nem.

Látják, nem bolond. Tud kérdezni. Itt aztán halotti csend borul a teremre.

Kádár:
…az első vád [56-os átállásom után] az volt ellenem, hogy én szovjet ügynök vagyok. De én
nem voltam szovjet ügynök, ezt teljes felelősséggel kijelentem Önöknek, és tudom bizonyítani.

Szovjet, vagyis KGB-ügynök, így érti, nem volt, valóban nem is lehetett. A harmincas
évek eleje óta ismert volt a moz​galomban, hogy Kádár nem bírja a fizikai erőszakot, ezt
nyíl​tan hangoztatta még a háború előtt. Titkokat éppen ezért titkos​szolgálati vezetőnek
nem juthatott eszébe rábízni 1956 előtt, 1956 után pedig… már nem is volt szükség erre.
Ezerszer töb​b et tett ő a világ legeredményesebb KGB-ügynökeinél is. Meg​csinálta „a
magyar példát”. De annyira gusztusossá, ehetővé tette, hogy nemcsak George Mitterand
volt elragadtatva tőle, de még Margaret Theacher asszony is megnyalta utána mind a tíz
ujját, és Helmut Schmidt is őszinte ámulatba esett Kádár politikai teljesítménye láttán,
Willy Brandt pedig egyenesen a barátjának tekintette őt. És ha eltekintünk nagy
futballistáink​tól, Bartók Béláén kívül nem Kádár János nevét ismerik a világon a
legtöbben?

Kádár:
Akkor a következő vád az volt ellenem, hogy: hogyhogy, hát én szovjet [területen] voltam?
Azt sem tudom, hogy miért engedtek először oda, mi úgy hívjuk Kárpátalja, ők úgy hívják,
Kárpát-Ukrajna.

Szovjet területre kerülését, vagyis Moszkvába vitelét fog​ságnak értékelte,

szabadulását pedig az a döntése jelentette, hogy elvállalta a forradalmi munkás-paraszt
áruló-gittegylet vezetői posztját. Szavai engedni sejtetik, hogy fogalma sem volt róla,
hova viszi a repülőgép, amelynek rakterében feküdt, november elsejéről másodikára
virradó éjszaka.*

Kádár:
…de hát mit tehetek, mondják meg, [micsináljak,] ha az első kérdés nem az, mint amire én
fel vagyok készülve? Erre sem lehetek büszke, nem lehetek büszke. [… ]… néha még a neveket is
összecserélem, meg az elvtárs szót sem megfelelő helyen hal​l om, meg azóta elhunytakra
hivatkozom. De ki az atyaisten gondolja, hogy akkor meglett emberek, azóta meghaltak, ha
ilyen kérdést tesznek fel.

A hablaty fontos és értelmes mondata, hogy „erre sem lehe​tek büszke, nem lehetek
büszke”. Nyilván Hruscsov kérdésére adott válaszára is gondol, amikor az nekiszegezte a
kérdést, hogy hajlandó lesz-e vállalni az első titkári posztot. De van még egy fontos,
értelmes töredék ebben a szöveg – vázban, hogy tudniillik hasonló súlyú kérdésre, amit
viszont ő tett fel Nagy Imrének, az meg nemet mondott. Ki gondolta volna, hogy „akkor
meglett emberek” nem gondolkodnak reálpolitikusként, egyszersmind nem kommunista
(leninista) módjára cseleksze​nek, de életüket adják a nemzeti önrendelkezés
Magyarorszá​gon körülbelül megvalósíthatatlan jogáért?

Kádár:
Akkor nem tudok, nem bírom ki, hogy passzív vagyok, és nem tudok válaszolni dolgokra.
Nem bírom ki na! És [(helyett: én)] ennek a betege vagyok.

Passzivitást nem tűrő karakterével is magyarázza hajdani dön​tését, abból táplálkozik

mostani felcsattanása éppúgy. Dema​góg hazugság. Nagyon is tudott passzív lenni,
amikor arra volt szükség. Alighanem beszédének ezekben a pillanataiban jön rá: nem
sikerülhet, amit eltervezett, rosszabb állapotban van, mint hitte. Azt érzi, hogy beszél,
őrli a szavakat a szája, akár egy ördögmalom, őrli, de mit? Nincs a malomban mag,
üresen forognak a lapátok…

Nem jajgathatja el a maga igazságát a bűnbak, nem énekel​heti el a „kecskeéneket”,

amit a tragédia szó jelent ógörögül, amit a kecske kínhalála előtt hallat, hogy annak
szépségével és igazságával a közösséget, amely a jövőért feláldozza őt, ezáltal feloldozza
a közös bűn terhe alól. Kádár azonban még a maga ügyét sem tudja tisztázni. Lehetetlen
is. Meg már képtelen rá, a szó szoros értelmében. Iszonyú büntetés ez. Vagyok annyira
ember, hogy átérezzem a súlyát.

Ma se történik más Magyarországon; Kádár hazug makogá​sát folytatja a politika,

mindkét oldalon. De mi, egyszerű állam​polgárok is mindmáig képtelenek vagyunk
kimondani a ká​dárizmusban vállalt szerepünket, ahogyan az megtörtént, az első elemitől
az egyetemi diplomáig vagy az Oscar-díjig. Holott mind​annyiunknak el kellene mesélnie
a maga részét benne, békésen, és a másiknak meg kellene hallgatnia a történetet,
békésen és részvéttel. Megbeszélve lehet csak lezárni a múltat egy nagy, általunk, civil
állampolgárok által szervezett beszélgetéssorozat keretében, a pártoktól és a
politikusoktól teljesen függetlenül.

Kádár:
Mert én nem tudom, hogy arra az Obrazcov nevű bábosra emlékeznek-e? Egy előszava van
neki. Én ezt teljes mértékben felelősen vállalom, hogy mikor, mi volt az ő lépcsőfokai. De én azt
hittem, hogy ez akkor volt, amikor én már küldöttséget vezet​tem kongresszusra. De nem akkor
volt. […] …tehát a XXII. [(helyesen XX.)] kongresszus idején derült ki minden, hogy mit jelent
az, hogy személyi kultusz. És ha én nem mondom meg, hogy miért hittem a kirakatpereket, az
úgynevezett kirakatpereket, ugye, imperialista mesének, akkor a későbbi történet sem igaz.
Mert én először a Rákosi beszámolójából hallottam, amit a XX. kongresszus után mondott,
majdnem ugyanazt mondta, mint amit a Hruscsov mondott. Csak azt mondta, hogy mi ezen már
túl vagyunk. Mert akkor volt már ez a Rajk-ügy. Ami ki​derült, hogy ez egy koncepciós per volt.
Itt úgy hívják.

Kádár utolsó beszédének e legreménytelenebbül zavaros ré​széből – nem érdemes

hosszasan elmélyedniük benne –, csak arra a néhány motívumra hívom fel figyelmüket,
amelyekből én – elismerem: költői képzeletem és intuitív gondolkodásom segítségével –,
felismerésekre jutottam.

Szergej Obrazcov Sztálin idejében híres szovjet bábművész volt. (Még Hruscsov
ideje alatt is élt és alkotott.) Művészként önmagában jelentett olyasfajta állami
intézményt, mint nálunk annak idején a Rajkó Zenekar. A szovjet kultúra szimbóluma.
Arról volt híres, mi mindenre képes a kezével. Hányféle dolgot képesek ábrázolni az ujjai
egyenként és külön-külön. E bravúr bemutatására épült számos rövidebb jelenete,
kunsztja. Kádár olvasta Obrazcov emlékiratait is, amelyben lehetett valami fon​tos a
számára, de ez most nem érdekes. Hanem Kádár számos protokolláris alkalommal
láthatta Obrazcov kéz-kunsztjait. És a fejem teszem rá, hogy egy efféle ujj-bábjátékból,
tréfából ér​tette meg valamikor az ő életének, a Bolsevik Párt és Párttag viszonyának
tragikumát. Egyszersmind röhejét.

A Párt politikusai bábfigurák, akiket a Kremlből bábukként rángatnak, és ők, a

világforradalom nevű leninista utópia lidércnyomásának igézete alatt, ezt esetleg a saját
akarati cselekvésükként élik meg. Mint mondjuk Rákosi.

Kádár, hosszú magánzárkájának ideje alatt, amit egy ideig sötétben töltött,
rájöhetett, hogy aki a köteleket rángatja, nem más, mint Joszif Visszarionovics Sztálin. És
senki más.

Aki maga az ördög.

 Később azért felismerhette, hogy e pokoli masinéria, a kom​munizmust építő
társadalom működési mechanizmusa ennél rejtélyesebb. Hiszen Sztálin utódját,
Hruscsovot épp úgy moz​gatja valaki, mint Obrazcov az ujját, vagy vékony cérnán rán​-
gatott bohócait.

Akit rángatnak, az mutogathat fölfelé, vádlólag is akár, de ezt a felháborodását is az

tetteti vele, aki felette áll, aki az „Obrazcov”. De hát ki az „Obrazcov”?

Ki a hunyó?

Ki rángatja a köteleket a kommunista történelemben ennyire bestiálisan

kegyetlenül? Hruscsov valószínűleg hatalomra ke​rülésétől a halála pillanatáig meg akarta
úszni azt a tényt, hogy bár a hatalom csúcsán áll, előtte évtizedekig Sztálin bohóca volt,
tehát zsarolható – és hát ki tudja, hányféleképpen zsarol​ták is, egészen haláláig. És –
tehát – nem is úszta meg.

A terrorisztikus társadalmakban nem lehet meghatározni, ki mozgatja a köteleket.

Ettől működik a bábjáték. Olyasmiben hisznek a bábok, amiben nem hihetnek. Hisz ezek
a bábok már réges-régen embert ölnek. Aki pedig hivatásszerűen embert öl, az nem hisz
semmiben. Legkevésbé olyan elvont dologban, ami​lyen a kommunizmus végső
győzelme. Viszont azt azért hiheti, hogy hisz benne.

Ez a dologban az ördögi.

Az ilyen hierarchiában a személyiségüket és önállóságukat szükségszerűen elvesztő

emberek önnön Árnyékuk gonosz uta​sítására teszik, amit tenniük kell: önmaguk tudatos
lényéből erőnek erejével kitagadott jellemvonásaik parancsára.

Már rég nem tudják, miért is teszik azt.

Itt a Legfelső Felelős elvileg és gyakorlatilag is megfogha​tatlan, megragadhatatlan.

Épp ezért a terrorra épülő társadalom következményeiben egyetemes emberi tragédia,
nem egyes emberek jellemtelenségének a következménye. Hajlok afelé, hogy úgy
gondoljam, az agg Kádárnak derengeni kezd ez a va​lóság, ezért volna hajlandó valamiféle
bocsánatkérésre. De már jóvátehetetlenül elkésve. Nemigen fogja fel, hogy mit beszél.

Kádár:
…és én kijelentettem, saját kockázatomra, még ha hibázom is, elvállalom, mert én már
nagyon öreg ember vagyok és annyi​féle betegségem van, hogy én azzal már nem törődök, hogyha
agyonlő akárki engemet. Bocsánatot kérek.

Itt megtudjuk, mire ítélte önmagát: golyó általi halálra. Nagy Imre rosszabbul járt.
De kétségtelen, vállalni óhajtja a felelős​séget azért, amit tett, és bocsánatot kér. Csakhogy
ez nem egy morálisan értékelhető pillanatban történik: kényszer szülte. Ha nem került
volna sor rendszerváltásra, bizonyára nem érezte volna szükségét. De nemcsak ez a baj.
Kádár vállalja ugyan a dolgot, ám csak mint egy öreg színész, aki hallva a rossz kö​zönség
növekvő morgolódását, megáll s kiszól a szerepéből: „hát kérem szépen, én itt ezt a
szerepet játszom, de én ugye az életemet éppen erre tettem, és ha valakinek nem tetszett
a játé​kom, hát bocsánat, elnézést” – azzal visszaáll. És folytatná. De nem megy.

Úgy kér bocsánatot, mintha a lábára lépett volna valakinek.

Másfelől ezt a látszólagos bocsánatkérést úgy is értelmez​hetjük: ha agyonlövik se

tagadja meg az elveit, leninista ma​rad. Vagyis az egykori Kádár János, az, aki, mint elvileg
min​denki, becsületes embernek született, és sokirányú tehetsége révén talán nagyon is
vállalható és sikeres pályát futhatott vol​na be, most szót kérne újra, bocsánatot kérne, de
rosszul, és ismét mondom, elkésve.

Önnön Árnyéka, a leninista gyilkos – aki már erősebb ben​ne, mint az egykori
proletár jobbító szándéka – nem engedi meg neki, hogy megtegye. Elveszett lélek, akinek
nem jön ki a száján, aminek kellene. Bocsánatkérése méltatlan a helyzet​hez és
mondandójához is. Én rettenetesnek találom ezt. Sírni​valónak. De nemcsak Kádárért
kellene sírnunk, főként nem érte – hanem az országért, magunkért, azért, hogy elmaradt
az össz​társadalmi dialógus: ki miben látja a maga és a másik ember felelősségét? Csak
azt ne mondja senki, hogy teljesen ártatlan maradt „Kádár apánk” országában. Nem
maradhatott, ha akart volna sem.

Kádár:
És akkor most már nagyon rövid leszek. Mert ha maguk elfáradtak, én is elfáradtam. Mert
én a saját kockázatomra, már egyszer én csináltam ilyet…

Úgy érti, a Kremlben is mert beszélni nyíltan, az első napon, 1956. november 2-án
reggel, akkor is hullafáradtan az éjszakai repüléstől… Na hiszen. Bárcsak ne vállalta
volna a kockázatot, hogy eladja a forradalmat.

Kádár:
…De én arról nem tehetek, hogy harminckét év múltán merül föl egy ilyen kérdés, mert már
annyi kongresszusunk volt meg pártértekezletünk, mindenféle, és azt soha nem bírálta senki,
hogy ‘56 ellenforradalom vagy népi felkelés. Mert én amikor elmondtam a nyilatkozatot, akkor
azt mondtam egész pontosan: békés diáktüntetés, fölkelés, és nem minősítettem semmiféle el​-
lenforradalomnak. Ezt értettem a resztvevőkre is és a dolog menetére is, mert különben senki
nem érti, hogy én miért be​széltem így, ahogy beszéltem.
Mert az a [helyzet] – most már rájöttem, [1956. október] 28-ától kezdődött az, amikor
ruhára, bőrszínre, nem tudom, mire rámutatva,fegyvertelen embereket, pogrom alapján meg​-
öltek.
És azokat előbb ölték meg, mint a Nagy Imrééket.
Mert ha arról van szó, hogy nem történelmileg nézem, akkor én is nyugodtan azt
mondanám, hogyha én harminc év távlatá​ból nézem, akkor én mindenkit sajnálok.
Tehát, ha ezt tudomásul veszik, hogy ha esetleg bakizok, hogy még államfőt se nevezek meg,
aki nem jóindulattal van irán​tunk, és elvtársnak sem szólítok senkit sem…

E végső szavakhoz, egy gondolattól eltekintve, amire mind​j árt visszatérek,

kommentár nem szükséges. Sok itt a hazugság, csúsztatás, de nem egy egészséges
emberé. Ismétli magát, így én is csak ismételni tudnám a valós tényálláshoz szükséges
tud​nivalókat szavaiból igenis kihámozható mondandójával, ér​veivel szemben.

De…

Ugye, itt váratlanul kimondja Nagy Imre nevét! Ki tudja mon​dani! Csak azért képes
rá, mivel előbb kiejt a száján egy már-már igazi érvet, amit szerintem utolsó beszéde adu
ászának szánt (hogy a Nagy Ultijátékoshoz stílusos legyek), mert mindig is annak érezte,
döntő érvnek. Nagy Imre kivégzése és általában az 1956-os eseményekkel kapcsolatos
viszonyulása talpkövé​nek, amit akkor is, most is jó lelkiismerettel érez megdönthe​-
tetlennek és cáfolhatatlannak – a Köztársaság téri vérengzésekre gondol ő elsősorban, és
még néhány jól ismert, megtörtént at​rocitásra, valóban értelmetlen és szörnyűséges
pogrom-cselek​ményre…

Hogy ez őt erkölcsileg is feljogosította volna a hazaárulásra.

A dátumot itt nem érdemes komolyan venni, lehet, sőt biz​tos, hogy október 30-ánál
előbb is történtek a népforradalommal elengedhetetlenül együtt járó népítéletek,
gyilkosságok, akasztások. De az 1956-os forradalomnak és szabadságharc​nak a
forradalmárok részéről a megmozdulás méreteihez ké​pest elenyészően kevés áldozata
volt. A Nagy Francia Forrada​lom első napjaiban például összehasonlíthatatlanul több
király​párti ember vére folyt az utcán, mint nálunk kommunisták vére ‘56 forradalmának
két hete alatt.

Kérdem: hány ártatlan civilt öltek meg a forradalom alatt a szovjet hadsereg katonái?
És a közel száz ember, akiket ki​-tudja-ki géppuskázott le a Mezőgazdasági Minisztérium
tete​j éről a Parlament előtt? Miért csak a Nagy Imre meg a Mező Imre halála fáj, meg az
ávós kiskatonáké, meg az Aradi utca sarkán felakasztott századosé? Miért csak a
kommunisták ha​lála elviselhetetlen „népünk nagy fiának, az igazságos Kádár Jánosnak, a
kompromisszumok robotosának”?
 Miféle államférfi az, aki különbséget tesz vér és vér között?

Miféle ember az?

Kádár:
…és sorrendben, ahogy én az én életemet éltem át és a leg​a ktuálisabbra válaszolni fogok,
ami most aktuális és ami most engem gyötör, hogy miért nem szólalok meg.
Köszönöm szépen.

Amikor november 4-én egy sötét viharral együtt megérkezett a hír, hogy bevonultak
a szovjet csapatok, és sokszor, újra meg újra hallottuk Nagy Imre nevezetes
rádióüzenetét, az apám egy​szer csak sírva fakadt, az ágyára feküdt és a fal fele fordult, az
anyám pedig egyik cigarettáról a másikra gyújtva közölte ve​lem, hogy ezentúl megint
iskolába kell járnom, nagyon helyes. Addig sose beszélt velem így.

Mintha egy sötét szakadék nyílt volna meg a lábunk előtt. Nem túlozható el Kádár
felelőssége abban, hogy ma úgy néz ki az ország, ahogy kinéz. És benne mi magunk, úgy
nézünk ki, ahogy kinézünk. A forradalom óráiban mámorító volt és könnyekig megható,
reményt adó, hogy egy börtönben agyon​kínzott, fiatal, parasztosan beszélő ifjú káder –
akit ráadásul még Kádárnak is hívnak, ami úgy hangzott a fülemnek, de min​denkiének,
mintha azt mondanák, itt az igazi káder, az új, a jó káder – hitet tesz a forradalom és a
hős, pesti srácok mellett! Aztán egy hét múlva átszökik az oroszokhoz, és egy év múlva
már gond nélkül felkötteti „a pesti srácokat”, akikkel tegnap még azonosnak vallotta
magát a nyilvánosság előtt.

Azt üzeni ezzel, hogy csak szemét ember módjára lehet túl​élni, ami itt van.

És mindmáig ez az igazi üzenete ennek a pálfordulásnak. Kádár árulása az én

társadalmi tudatra ébredésemnek, állam​polgári fejlődésemnek is döntő pillanata volt:
elhűlve néztem a következményeit, kisfiúként. Nézem azóta is, lassan öregem​b erként.
Magamon is. Megrontott. Megrontotta hazámat.

Ez a véleményem.

Emiatt, ettől a pillanattól egészen 1989-ig, bukásáig, heves haragot éreztem Kádár
János személye iránt is. Vele kapcsola​tos tehetetlen dühvel vegyes keserűségem 1989
nyaráig tartott, amíg el nem olvastam a 168 óra című hetilapban néhány rész​letet utolsó
beszédéből, amit ebben az előadásomban elemezni és kommentálni igyekeztem. Ebből a
beszédből értettem meg, hogy Kádárban mi történt. Nem haraggal, hanem mély szána​-
lommal vegyes irtózattal tekintek azóta személyére. Azt sze​retném Önökkel megértetni
végül, miért fordult át bennem a ha​rag a részvétet sem megtagadó irtózattá és
felelősséggé, ami arra hajt, hogy előbb vagy utóbb ráébresszem az országot, fog​lalkoznia
kéne vele, hogy mit tett, mit okozott benne a Kádár​rezsim. Különben sose fogjuk
túlhaladni a mai kaotikus közál​lapotokat.

1958. június 17-én az apám ledobta a komódra a Népsza​badságot Nagy Imre

kivégzésének hírével. A cikk utolsó mon​data szerint „Az ítéletet végrehajtották”. Ez a
mondat annak a fényében, hogy a forradalomban az ország apraja-nagyja részt vett, azt
jelentette – én legalábbis így értettem: – „A szabadság országát tegnap kivégeztem. Észre
se vettétek, ugye? Felleb​b ezésnek helye nincs.”

Mohás Lívia a már említett A túlélő… című tanulmányában hivatkozik arra a Jung-
idézetre, amely fontos adalék lehet Ká​dár János karakterének megértéséhez.
„Csak az lesz személyiség, aki tudatosan igent tud mondani arra a rendeltetésre, mely belsejéből mintegy eléje lép,
aki vi​szont ebben kudarcot vall, azt magával rántja az események vak sodra és megsemmisül. Minden igazi
személyiségnek ez a nagy és megváltó tartalma önkéntes döntéssel hozza magát áldozatul rendeltetésének, és ennek
tudattában alkalmazza ezt a saját, egyéni valóságára, ami egyébként csak romlást okozna akkor, ha a személyiség
közege, a csoport élné meg tudatta​lanul.”*

Vagyis, mondja Jung, minden személyiség eljut életében egy pontra, amikor
tudatosan igent kell mondania valamire, amivel kiteszi magát bizonyos kockázatnak. Épp
azzal, hogy önmaga leglényegét felvállalja. Mikor a november másodikáról harma​dikára
virradó éjjel Hruscsov feltette Kádárnak a kérdést, haj​landó-e a nem halasztható szovjet
bevonulás után a kommunista első titkár, vagyis Magyarország első embere lenni, erre a
kér​désre Kádárnak, mint már többször mondtam, nemet kellett volna mondania.

Csakazértis.

Még akkor is, ha ennek a döntésnek az ára könnyen az élete lehetett volna. Vagy ami
azokkal történt, akiket nem vittek ki tárgyalni a Szovjetunióba, de akik később sem voltak
hajlan​dók alávetni magukat a szovjet megszállók és bérenceik utasí​tásainak és
törvényeinek: börtönbe csukták volna. De ha Kádár akkor a nemet mondás őrült luxusát
választotta volna, a neve ma Nagy Imre, Mansfeld Péter, Angyal István és a többi mártír
neve mellett állna. Tán szobra is volna a Hősök terén.

Lehet, hogy így is szobra van, sokak fejében. Talán mosta​nában épp letagadják. De
lehet, hogy nem. Ezért tartom fontos​nak elmondani Önöknek, hogy mi a veszélyes
abban, ha nem Kádár János személyét, de a kádárizmust, a múltunkat és köz​vetlen
örökségünket, benne a szerepünket, a kádárizmus alatt tanult, felszedett rossz
szokásainkkal, eltorzult közösségi mo​rálunkkal, öncsalásainkkal együtt nem ismerjük
meg, aztán nem siratjuk el szüleinket és magunkat a gyalázatért, ami megesett velünk, és
végül nem temetjük el ezt a gyalázatot egyszer s min​denkorra.

Nagy Imre képes volt levonni a hamleti tanulságot, bármeny​nyit is habozott előtte:
vannak pillanatok, amikor az embernek nem szabad megmenekülni. Egy politikusnak
tudnia kell – és a magyar politikusok ezt az igazságot rendszerint nem óhajtják
felismerni –, hogy a politikai vezető abban különbözik az egy​szerű embertől, azért van
joga a hatalom gyakorlásához, mert megvan benne a kellő erkölcsi erő és emberi
bátorság, hogy ha kell, életét áldozza nemzetéért, igenis azokért az eszményekért,
amelyek egy ország nemzeti identitásához hozzátartoznak, amelyeknek a nevében és
képviselőjeként a hatalmat egykor kézbe venni merte. Erre a Sztálin és Rákosi által
padlássöprés​re is kiválóan fölhasználható Nagy Imre képes volt, mert egy döntő
jelentőségű pillanatban felelős politikussá, államférfivá és hazafivá lett, a szónak a
legmagasabb értelmében. Amikor választania kellett a bolsevizmus érdekei és saját
becsülete, il​letve a népéhez való hűsége között, az utóbbiakat választotta, és vele a
bitófát.

Ez a tanítása.

Vannak pillanatok, mikor már csak így lehet tisztába tenni a dolgokat.

Kádár János ennek az ellenkezőjét tette: ő a bolsevizmus érdekeit hazájának és

népének érdekeivel azonosnak vélve, a becstelenséget és a túlélést választotta, azzal a
nagy elhatáro​zással a szívében, hogy ezt a választását szép lassan meg fogja értetni, sőt,
elfogadtatja majd mindenkivel. Ez éppannyira si​került neki, mint Nagy Imrének a népe
végső jövőjéért vállalt mártíriuma. Ő ott van, aminél feljebb már nincsen létezés. Mi
pedig a kádárizmus évtizedei alatt az erkölcsi és az anyagi kor​rupció örömtanyája
lettünk, a legvidámabb barakk, a legkelle​mesebb gulyásszocializmus, ahogy a németek
némi gúnnyal mondták. Az ehhez fűződő mai népi nosztalgia pedig az erköl​csi és anyagi
korrupció országlásával egyetemben viszont Kádár János politikájának hagyatéka.

A Kádár-rezsimhez máig lojális magatartás vagy úgyneve​zett megértés hamis

beállítások nyomán elterjedt téves nézetekre alapoz. A kádárista álláspont szerint kora és
helyzete korláto​zott lehetőségei közül Kádár János a lehető legjobb politikai megoldást
választotta. Ez épp olyan tévhit, ha nem rosszindulatú hazugság, mint az az állítás, amely
szerint Kádár igenis meg​valósította ‘56 követelései közül azt, ami abból lehetséges volt.
Bizonyítja mindaz, ami ma történik ebben az országban. Cseh​országban például, ahol az
alattvalóknak nem adatott meg a kényszeredetten önkéntes kollaborálás több évtizedig
élvez​hető kínos kéje, ma nincsen jelen az a fajta permanens erköl​csi-politikai válság, ami
nálunk. Ott a zsarnokság nem tett úgy, mintha nem lenne zsarnokság, következésképpen
az emberek, ha mégis engedelmes alattvalókká váltak, tudták, hogy hazud​nak, tisztában
voltak vele, hogy szervilis hazugságok sora az életük viszonylagos nyugalmának az ára.
Nem irigyeltem őket Gustáv Husákért, de ha Szlovákiában nem is, Csehországban tudják
ma, hogy mi a különbség a politikai szabadság, vagy a pártvezérekhez való hűség között.

Nálunk nem.

Még mindig nem, más okból ugyan. Kádár óta nem. Cseh​szlovákia lerohanása,
tévedés ne essék, nem elsősorban a cse​hek, hanem a magyarok, és mindazon országok
nem múló tra​gédiája, akik abban az erkölcstelen hadjáratban részt vettek. Máig sem
heverték ki – nem a hadjáratot, hanem ami mögötte volt ennek a készségességnek.

A politikai szabadság nem gumicumi, amit Trabantból meg orkán-ballonból, meg

hétvégi telekből, meg fusizási lehető​ségekből öntenek, hogy a kiskorúnak tekintett
állampolgár beszopja, amit egy jóságos börtönőr és első titkár bácsi tesz a szájába. A
Kádár-rezsimben az állampolgár nem dönthetett a sorsáról, esélye sem volt rá,
bármekkora is volt a tudása, hogy annyi pénzt kapjon a munkájáért, amennyit az valóban
megér. S ha az ember káderlapja, személyzeti lapja, amit a vállalati „mini-titkosszolgálat”
állított fel a munkavállalóról „rossz” volt, vagyis az állt rajta, hogy „az ‘56-os
eseményekben részt vett”, vagy „szocializmusunkkal nem rokonszenvező” satöbbi, örül​-
hetett, ha megtarthatta az állását. De jó állást rendszerint nem tarthatott meg. És nem is
utazhatott, sokáig. Kicseszett vele minden hivatal.

Ennek a fordítottja volt igaz, ha az ember párttag volt, mégpedig jó párttag. Aki
viszont nem tartotta a száját, mint például én, ám én se mindig, amíg a Színművészeti
Főiskolára jártam, mondjuk az első két évben, ha így visszagondolok, igyekeztem
befogni, de később ezért-azért, főként útkeresésből alaposan elszemtelenedtem és a
hozzám hasonló gondolko​dásúak társaságát kerestem, mi persze, nem kicsi előnyöket
kaptunk a különféle állami szervektől, ámbár akkor már, a het​venes években nem is
börtönt, hanem – élve temettettünk el, a margón. Nem vagyok rá büszke. Mert ha lázadó
csepeli proli lettem volna, nem úsztam volna meg ennyivel: szétvertek volna az őrsön, és
utána ronggyá aláztak volna közönséges bűnö​zök celláiban.

Sokan állítják, hogy a modernizáció, amelynek mindenképp végbe kellett mennie, a

kádárizmus gyümölcse Magyarorszá​gon. Kádár a mi Deák Ferencünk, aki Nagy Imre
Kossuthéival párhuzamos politikai lázálmaival szemben az 1867-es kiegye​zéshez hasonló
fordulatot és gazdasági pezsgést hozott. Mint mondják, a Kádár-kor legfőbb haszna,
hogy a „modernizáció pompás lüktetését” tette lehetővé akkoriban állítólag gyors
ütemben fejlődő (és adósodó) országunkban, ezért azt a ma élők​nek utólag is értékelnie
kell a maga helyén.

Ez kétfelől is hamis beállítás.

 Sokat írt erről Eörsi István a publicisztikáiban, mostanában pedig Gyáni Gábor cikke
elemezte az Élet és Irodalomban.* Az 1867-es kiegyezés az akkori történelmi állapotot
tekintve min​denben méltányos volt a magyar viszonyokhoz. Míg ez egyál​talán nem
mondható el az 1956-ot követő időszakról. A moder​nizáció előtérbe helyezésében pedig a
szcientifizmus cinikus erkölcse bújik meg, amely beállítódás a gazdasági fejlődést bármi
áron is értékesebbnek tartja az ember önmagához és a lel​kiismeretéhez való hűségénél.

Egy egész generáció lapozott át a történelemben több létező és roppant tanulságos

fejezetet, mikor egy tévhitre alapozva úgy vélte, hogy a szovjetek Kádár nélkül
tömegpusztítást vé​geztek volna Magyarországon.

A hruscsovista szovjet vezetés 1956-ban rettentően meg volt rémülve már a puszta
ténytől is, hogy épp az ő kockázatos, úgynevezett „olvadási folyamatuk” közepén ilyesmi
történik Magyarországon, miközben számos más válságot is kezelniük kellett, egyidőben
a magyar forradalom kirobbanásával. Ha Kádár és Münnich nem fogadja el Andropov
meghívását Moszkvába, bizony másképp is alakulhatott volna – nemcsak a múlt, ami
végzetesen elmúlt, de a ma is, az is, ami most van. Még inkább más lenne a jövőnk.

Mit jelent számomra a kádárizmus?

A kádárizmus azt jelenti, hogy bármi, ami hivatalosan tör​ténik, az egyfelől merev
arccal végignézendő, másfelől egy pillanatig sem komolyan veendő. A ceremóniákat
anélkül csináljuk végig, hogy azt bárki – beleértve azt is, aki annak a hivatalos részét
(akár a pártkongresszust, a tanévnyitót, akár az épület-átadást) hivatalosan levezényli –
egy pillanatig ko​molyan venné.

A kádárizmus jelenti azt a hulla-halotti csendet, amely vasár​naponként szinte

tapinthatóan elöntötte a várost, és mindenki jobbnak látta, ha a lakásában marad és
általában nem kelt feltű​nést. Megeszi a rántott húsát, és hallgatja a rádióban a Szepe​sit.
Meg a Dezséry László vasárnap déli prédikációját. És „kuss van”. Jelenti a reménytelen
egyformaságot, amely úgy kölcsö​nöz több arcot az embernek, hogy tartogat egyet a
hivatalos​ságnak, egyet a barátoknak és egy még bizalmasabbat a csa​ládtagok számára.
Multifunkcionálisan hazug arc.

A kádárizmus jelenti az álmok unalmát és kicsinyességét, az idegen vagy akár

anyanyelvi tudás hiányának magabiztos elé​gedettségét, általában az igavonó ökör
uralmát az ember felett, a közös züllés örömének győzelmét a magányosan is eredmé​-
nyes küzdelmek felett. A cinizmust, amely mindent áthatott, a parlamenti szónok
beszédétől a komikuséig. Piált a Föld, piált itt minden…

A kádárizmus jelenti számomra azt a gyakorlatot is, hogy kiraknak valamit az üzletbe
és az emberek (az egész ország) azt lassabban vagy gyorsabban – attól függ, tiki-takiról
vagy televízióról van-e szó – megszerzi, és a szabadidejét ezzel üti el, ezzel, amit felülről
odanyújtnak neki, mint csecsemőnek a csörgőt, a ketrecbe. Háztájizzál, menjél Ibusz-
útra, hogy ne sírjon a szád, kapsz Komlós Jánost meg Hofit, aki az igazságot is kimondja,
helyetted, amúgy kendőzetlenül.

A kádárizmus jelenti, hogy határozottan érezzük a ketrec​j elleget: nem lehet elhagyni
az országot, le vannak zárva a ha​tárok, de ennek ellenére úgy kell tennünk, és mindenki
vidá​man úgy is tesz, mintha szabadon élhetne. Egy kis Nyugat ez, mondogatták Pesten a
hatvanas évek vége felé. Még jobb is, mert nem kell annyit dolgozni, mint ott. Ez volt a
legszörnyűbb öncsalás. Magyarország határozottan lojális volt és belátó a ká​dárizmus
mohón etikátlan követeléseivel kapcsolatban. Az első Ki Mit Tud? indulásának idejére,
1962-re úgy elfelejtette pél​dául az 1956 óta még mindig éhezve-fázva, mély megalázott​-
ságban raboskodókat, mintha nem is lennének. Az ország elfe​lejtette a forradalom
áldozatait.

A kádárizmus jelenti azt a magatartást, amely áttétes, finom hazugságok folyamatos

tudomásulvétele és informális, vagyis nem hivatalosan érvényes, éppen ezért abszolút
hatékony legi​timációja. Ez utóbbi jelenség, amely az élet összes területét áthatotta, a
kádárizmus legjellegzetesebb vonása. A barna az szürke, a bűzlő meg persze, hogy
szagos. Csak jó szögből kell nézni, nem ellenségesen, összehasonlítva például a
szomszéd szennyesével. És büszkének lenni rá. A mi gatyánkon nem látszanak meg a
foltok, a kínzókamra-országokban vergődő pol​gárok gatyáihoz képest. Addig jó, míg
Kádár él. „Gondolj majd apádra, ha rákerülsz a lapátra! Megmondtam előre, ne menj fel
a tetőre!” – ez volt nálunk a sláger még a kilencvenes években is. Talán ma is. Eltalál
valamit a lelkekben, úgy látszik. Hofi Géza tudta, mit kell énekelni. Vele és utána dúdolta
és dúdolja az ország. „Én elszabtam, te elszabtad, ő elszabta, mi elszabtuk!
(tenyérporolás) Utólag már szabhatjuk!” Vajon mindenki tudja, miért énekli még mindig
eufórikus örömmel a kádárizmus taps​zenéjét, hullaédes búcsú szövegét?

Kádár Jánosnak volt esélye arra, hogy jó és rossz között idő​b en válasszon. Mint
vezető politikusnak a felelőssége élete bi​zonyos pillanataiban ebben sokkal nagyobb
volt, mint a miénk: hatalomba nem került, arra nem is jelentkező embereké. Meg​lepő
módon azonban úgy tűnik, ő ezt még szétesőben is vállalni óhajtja a nyilvánosság előtt.

Hát az ország? Dánia hallgat.

Mi, akik megmaradtunk, nem akarjuk tisztázni, hogy mi volt a mi részünk, hol és
mikor és hogyan került bele ennek a törté​nelmileg is piszkos kondérba a mi ugyancsak
hamis és ócska kis ezünk-azunk, ennek a legaljáig hamis gulyás-kommu​niz​musnak a
levesébe. Abba a kádárista fazékba, amelyben, ha nem gulyás fő, akkor rántott csirke sül,
és folyik az eszem-iszom, dínomdánom.

Holott ahhoz, hogy valaki, aki Kádár János alattvalója volt, egy, a nyugatihoz épp csak
közelítő életszínvonalat elérjen, tehát a hétvégi telekért, a csakis kiutalásra, vagyis
„pofára” (megbízhatóságra, illetve korrumpálhatóságra) kapható gépkocsiért, sa​többiért,
„fusiznia” kellett, harmadik műszakot vállalni, fekete munkát keresni, és kenőpénzt adni
mindenütt, de mindenütt, a szülőszobától a ravatalozóig. És a parasztnak nemcsak a
téesz​b en kellett teljesítenie, hanem az évtizedekig gépesíthetetlen úgy​nevezett
háztájijában is, valósággal meg kellett szakadnia ahhoz, hogy egyről kettőre jusson, de a
melósnak, tanárnak ugyanígy ki kellett zsigerelnie magát legvégső tartalékaiig.

Umbuldázni kellett, vagyis csalni, szoros együttműködés​b en mások csalásával, ha

még emlékszünk e jellegzetesen ká​dárkori kifejezésre. De nem csak umbuldázni kellett,
a megél​hetéshez szükség volt „egy kis szocialista összeköttetésre” is, ami ugye a
korrupció körülírása volt akkortájt, ma ugyanezt, ha nem tévedek, „Fidesz-közeli” vagy
„MSZP-SZDSZ-közeli (nem kívánt törlendő) összeköttetésnek” hívják. Kiskapuk kel​-
lettek, ugyanúgy, mint ma, de ráadásul akkor úgy kellett tenni, mintha „én nem tudtam
azt kérem, hogy a nagykapuk mellett mindig van egy kisebb, ahol bemennek”. Ma már
arcátlanab​b ul tehető ugyanez. Ó, mennyire kádárista a tempó, dánok!

Hiszen „a legvidámabb barakkban” tanultuk meg, hogy aki​nek van esze, az

gátlástalanul csal, de nemcsak a munkát csalja, hanem a párthűségét is, vagy a hűségét
bármihez: a múltjához, a tényekhez. A gyerek az iskolában egészen más nézeteket fej​tett
ki az osztálytársai előtt, mint amit odahaza hallott, és vi​szont – és ma ezek a gyerekek
értek vezető politikusokká az összes pártban, természetesen.

De lopni is Kádár János rendszere tanította meg a magyar népet. Hisz a közvagyon
lopását akkor nem tekintették bűnö​zésnek, „szocialista megőrzésre átvettem”, mondták,
akik meg​tették, és megtehették, akár fényes nappal, mások szeme láttára is, „állam bácsi
ugyebár elnéző” – az elnéző állam bácsi ki más, mint Kádár János? Hazudni tanultunk
meg igazán folyé​konyan, csibészesen flottul.

Bizony, a kacsingató Kádártól tanultuk ezt is.

Mert hát miért is ilyen elnéző Állam Bácsi? Ezt a kérdést nem tette fel a széles
nyilvánosság előtt senki, nagyon sokáig, talán a nyolcvanas évek elejéig sem. Ma már nem
szeretünk erre emlékezni, de mindannyian tudtuk, hogy ez a kérdés a rend​őrőrsre vezet,
és komoly pofonokhoz, még a hetvenes években is. S ha ragaszkodtunk ahhoz, hogy
kifejtsük, hogyan értjük Kádár János szerepét az 1956-os forradalomban, és története​sen
nem belvárosi kádergyerekek voltunk, hanem prolik vagy falusi emberek, úgy lesitteltek
izgatásért 2-3 évre, ahogy akar​tak. Még ma is attól koldulsz. Te, ott a Blahán. Az
„államelle​nes izgatással” vagy hasonló váddal börtönviselt emberek, de mindenek előtt
az ‘56-osok, nemhogy tisztességes és elfogad​ható, de még nyomorúságos munkát sem
kaptak, miután kisza​b adultak. E tekintetben Állam Bácsi nem ismert tréfát.

Az ‘56-os forradalomban életfogytiglani fegyházbüntetésben részesített, több

évtizeden át ült „hős pesti srácok”, amikor összetört, beteg aggastyánként
kitántoroghattak végre a bör​tönből, nyugdíjra nem voltak jogosultak. Másfajta
„bűnözők” esetleg igen – az ‘56-osok nem. Mondjam tovább? Valóban emlékeztetni kell a
magyar közvéleményt ezekre a dolgokra, hogy a kádárizmus-nosztalgia csituljon?

Végső soron nem is Kádár János a fontos ebben a szomorú és mindmáig

nyugtalanítóan lezáratlan történetben, hanem a la​kosság, a folyamatosan, harminchárom
évig lankadatlanul meg​erőszakolt ország, amely attól, hogy kénytelen-kelletlen és
kényszeredetten, de folyamatosan hagyta magát a Kádár-rezsim kiváltságai által
körüludvaroltatni, hogy is fejezzük ki ezt iga​zabbul, megbecsteleníteni, önnön több
évtizedes zuhanásától akkora sokkot kapott, hogy máig sem emlékszik arra az időre,
amikor még nem Kádár János volt neki a… Hogy mondjam már. Az apja helyett apja. A
kis kedvence. A kedvenc megoldása.

Ráadásul ebben az egész rettentő történetben mindannyian részesek vagyunk, akik

1956-ban legalább hatévesek voltunk. Bűnösök és áldozatok egyszerre. Én is, te is, ő is,
egy-egy tégla a falban, igen, a börtönfalban. Nem a magunk jószántából, ha​nem mert
másképp itt szabadlábon nem lehetett élni. És még az járt jól, az mondhatja magát
szerencsésnek ma, aki csak képle​tes értelemben kényszerült tégla lenni a kádárizmus
‘56-os vérrel elegyített, malterral összetapasztott várában, és nem szervez​ték be effektíve
spiclinek. Időről időre fellépő, hisztérikus önvádak, találomra leleplezett spiclik
háromhetes megvetése helyett ideje lenne megismernünk önnön bepiszkolódott állam​-
polgári valónk. A kádárkori arcunk. Ami a miénk, akkor is, ha álarcnak tekintettük, és
egyik napról a másikra levettük, vagyis úgy tettünk. Szeretem Bródy János Maszkabál
című, hetvenes évek végén született dalát:

„Régóta tart a maszkabál…

házmesterlegény a választott király.

Belépni csak előírt álarcban lehet,

és boldogtalan, ki végül mégis kinn reked…

Véget nem ér a maszkabál,

Az udvarmester int s papírkonfetti száll.
 Sok-sok sima duma, sok sima subi-dubi….”

De mi, páran ugye ezt nem hagytuk, velünk nem lehetett megcsinálni, mert:

„Éjfél után kedvesem, csendben lelépünk,

Éjfél után magunkhoz térünk,
Levesszük álarcunk, úgy ölelkezünk,
Hajnalban foltozzuk gyűrött jelmezünk.”

Csakhogy nem léptünk le, kedvesem, nem dobtuk a sarokba gyűrött jelmezünk!
Egyáltalán nem léptünk le, mint közösség, mint társadalom, nem vettük le az álarcunk.

Írtunk ilyen dalokat és darabokat, és annyi.

Úgy szabadultunk fel végül a zsarnokság alól, hogy valójá​b an össztársadalmi

méretekben nem fogtuk fel, hogy egy har​minchárom évig viselt maszk nem kapható le
olyan könnyen és simán, ahogy az ember képzeli. Hogy az nem jön le csak attól, hogy
kicserélik az utcatáblákat. És hogy újra szabad han​gosan zsidózni vagy nyíltan kurvának
lenni meg effélék. A sza​b adságnak e jeleitől Kádár János rém-kísértete még vígan itt
marad, sőt, diadalmas pofát vág: „na mit mondtam, nem kell ezeknek a szabadság! Én
kellettem nekik”.

Ahhoz, hogy szabadok lehessünk, először magunknak kel​lene magunkkal tisztába

jönnünk. Hogy eredeti lényünkben (és így és ebből fakadóan) hazánkban mi kárt tettünk
azzal, hogy kénytelen-kelletlen, vagy talán olykor léha nemtörődömséggel elfogadtuk a
kádárizmus jellemgyilkos játékszabályait.

És hogy tudnánk jóvátenni?

Akkor talán nem is gyűlölnénk kapásból a tőlünk eltérő po​litikai véleményt

hangoztató, és ezért természetesen „náci” vagy „komcsi” szomszédot. Hanem, meglehet,
sajnálnánk. Még talán ő is eltűnődne rajtunk, jóval békésebben, mint ma. Megsej​tenénk a
múltunk hasonlóságát, mi, szomszédok, a sebeink ha​sonlóságát és a jövendő
tennivalóink hasonlóságát. Akkor bi​zony nem válnánk olyan könnyen magukat
politikusként el​adó, a véleményüket idejében és jó helyen áruló karrierista szélhámosok
áldozatává. A politikától is azt követelnénk meg, amit önmagunktól: a tett és a szó
egységét ezután. Hogy ne sikerüljön Kádár János állandóan jelenlévő és folyamatosan a
közszellemet romboló kísértetének megvalósítania álmát.

Azt az álmot, hogy végképp kivesszen ebből az országból az 1956 októberében-

novemberében tapasztalható bibliai tiszta​ságú és jelentőségű közszellem, amelynek
mámoros, hason​líthatatlanul tanulságos élményét máig szomjazom, újraélni, tapasztalni
vágyom mindennél jobban: hogy az emberek, az ismeretlenek, a különféle nézetűek
beszédbe elegyednek és megfelezik egymással, amijük van, hozzá se nyúlnak a szétlőtt
kirakatok áruihoz, az utcasarkokon pedig őrizetlen papírdo​b ozban gyűjtenek pénzt az
elesettek hozzátartozóinak, a nagy halom pénzhez csak hozzátesznek, abból egy fillért el
nem vesz​nek; hogy ugyanúgy és ugyanazok temetik el az elesett orosz katonát, akik a
magyar utcai forradalmárt, mert eltökélten egy olyan jövőt akarnak maguknak, amit nem
szennyezhet be a régi rosszaságuk.

De nem csak ez, felejthetetlen számomra az ország akkori jókedve, a mód, ahogyan
éltünk, a remény, ami Nagy Imre hang​j át éppúgy átszínezte, mint az enyémet vagy a
szüleimét vagy bárkiét, aki csak körülöttem megszólalt. Akkor Magyarorszá​gon
mindenki azt mondta: egyek vagyunk. És ez igaz volt. Egy csoda, aminek a részese
lehettem. Jobb nem történt velem az​óta se. Ezt a néhány hétre egy testté és lélekké
egyesült és a re​mény csillaga alatt vándorló országot és Egy Népet tette tönkre napról
napra hatásosabban, sikeresebben az a módszer és folya​mat és morál, amit röviden
Kádár-rendszernek lehet mondani.

Hamvas Béla, akit én tanítómként szeretek, egy titán, aki építkezési raktárosnak
szegődött vidékre, hogy ne kelljen Rákosi, majd Kádár kultúr-vircsaftjában részt vennie,
mindig is úgy érzem, mintha helyettem és mindannyiunk helyett fogal​mazta volna meg
1958 körül – nagyon korán, a kádárizmus első évei után, de hátborzongató pontossággal
jósolva meg a jövőnket éppúgy –, hogy mi történt itt Kádár János és társai​nak árulása
nyomán:
„Ezerkilencszázötvenhatot az egész irodalom, az egész saj​tó, a zene, festészet, a művészet, a tudomány, a politika
elárul​ta. Minek árulta el? Annak, hogy élni csak kell. Senki sem mert meghalni, mint az orosz tankok alatt a
munkások és a diákok és a gyermekek. Költő, író, szobrász, zenész, festő, orvos, tanár, mérnök, miniszter, katona,
paraszt, munkás. Soha még nép nem volt ennyire elhagyatott. Semmiféle vagyon, hír, hatalom nem ér annyit, mint
amennyit mindezért most fizetni kellett. Nincs az életnek olyan mélysége és magassága, amely ez alatt az áru​lás
alatt ne roskadna össze. Egy év múlva már úgy éltek, mint​ha semmi sem történt volna. Mintha e hitvány és
korrupt, nyo​m orult és züllött, tisztátalan és aljas népben egyszer, egyetlen egyszer és egyedül nem ragyogott volna
fel az igazság, és nem mondta volna ki egyszerre és egyhangúlag mindenki, aki itt él, kétszázszoros túlhatalom
ellenére. Aki ezt elárulta, az már nem hitvány és nem aljas és nem korrupt és nem nyomorult. Tovább élnek és
énekelnek és festegetnek és szónokolnak és tanítanak.

Tényleg semmi sem történt?

Évek óta azon gondolkodom, ha még valaha a történetben az igazság szóhoz jut, mit fognak mondani arról az
időről, ami ezerkilencszázötvenhatot követte, azokról az emberekről, akik zenét komponáltak, és képeket állítottak
ki, és színpadon ját​szottak, jóízűen ettek és ittak, ahelyett, hogy fogukat csikorgat​ták volna. Nem írni több, mint
írni. Ahelyett, hogy elvonultak volna kapálni és fát vágni, édes volt nekik az érvényesülés és a pénz. Eleinte azt
hittem, hogy a mai nevek csak azért marad​nak fenn, hogy azokat még ezer év múlva is leköpjék. De túl jól
ismerem a magyarokat. Azonnal elkezdtek mentségeket ko​holni, elkezdtek sugdolózni, hogy mennyire
szenvednek, mi​k özben vastag összegeket gyűrtek a zsebükbe a libapecsenyén hízott vértanúk.

Fogadok, hogy a történelembe mint mártírokat jegyzik fel őket, e koszos és ripők söpredéket, dicsőítik egymást, és
 beve​zetik egymást a történelembe, óvatosan Berzsenyi és Csokonai, Petőfi, Bartók, Csontváry, Arany és Kemény
közé, ahelyett, hogy rémpéldaként mutogatnák őket a panoptikumban: íme akiknek drágább volt a selyem​-
nyakkendő, mint ezerkilencszáz​ötvenhat. Mintha életnek lehetne tartani azt, amit ezek élnek, mintha költészet,
zene és dráma lenne, amit ezek csinálnak, mintha lehetne ilyen feltételek között élni akárcsak hivatalban, vagy
gyárban.

Persze élni csak kell. Nagyon nehéz. De ha nagyon nehéz, hát nagyon nehéz. Elrejtőzni és hallgatni, napszámos
munkát vállalni, és fogakat összeszorítani és nem lázadni, vagyis igen​is lázadni és nem engedni, és átkozott és
bőszült görcsben élni és nem engedni. Hol van ma az a név, börtönökön kívül, amely nem ragad a mocsoktól?
»Semmi szent nincs, amit ez a nép ne gyalázott volna meg, ne süllyesztett volna hitvány eszközzé, és ami a
barbárok között is égi tiszta marad, azt ezek a huncut vadak iparként űzik és nem is tudnak mást, – ahol az embert
megalázzák, ott már nem tud másként élni, mint saját érdeké​ért, saját hasznát keresi, és nincsen benne több szív,
még akkor sem ha ünnepel, vagy ha szeret, vagy ha imádkozik.« (Hölder​lin). Majd igazolják őket. Lemosogatják
őket, bekerülnek lexikonba, az irodalom és kultúrtörténetbe, mint akik magas esz​tétikai értékeket valósítottak
meg. Milyen történelem lesz ez? (…)

Oroszországban is az történt, ami másutt és mindenütt, ahol valaha forradalom volt. A baloldali demokratikus
testvériség forradalma nem tudta magát tartani, és mint Athénben és Ró​m ában és Londonban és Párizsban a
demokratikus és felszaba​dító egyenlőség forradalma egyéni diktatúrává és jobboldali pri​vilegizáltak
önkényuralmává lett. Ez történt Oroszországban Sztálinnal. Ez az, amit nem szoktak tudni, sőt ez az, amiről nem
szabad tudni. Oroszországban 1924 óta fasizmus, vagyis jobboldali diktatúra van, és ez azonnal fölismerhető, és
minden ismertetőjeléről azonnal megállapítható. A baloldaliság mind​össze az a hazugság, amely ezt a hazugságot
elviselhetetlenné teszi. Ez a hazugságot hozták át ide a háború után, és ötvenhat​b an ez ellen a hazugság ellen kelt fel
ez a »korbácsra és igára született nép«.

De Magyarországon mindig ugyanaz történik. Mindegy, hogy itt milyen kormányzat van. Azért a véres moslékért,
ami itt öt​venhatig folyt, a bolsevizmus nem vonható felelősségre, és ami azóta történt, nem a kormányzat felel. A
nép az emberi igazság nevében felkelt a bolsevizmus ellen. Ha a forradalom győzött volna, akkor sem történt volna
más, mint ami van. Igaz, hogy a bolsevizmus a forradalom következtében őrjöngő gazságnak bizonyult, de
továbbra is az történt, ami ezer éve A nagyidai cigányokban. Vezérelv: mindenki meg akarja szolgálni azt, amit
elsején kap, és olyan világnézeti elveket táplál, amelyek jövő havi fizetését is biztosítják. Nem munkából, hanem
hazugság​b ól élünk. Egyetlen ilyen lény jelenlétével ezer ember életét mérgezi meg. Ami Magyarországon történik,
annak semmi köze a bolsevizmushoz, ahogy a húszas években semmi köze nem volt a keresztény
nemzetiességhez, később fasizmushoz. A be​hódoltaktól való undorom olyan erős volt, hogyha elvben azokkal meg
is egyeztem volna, a világért sem álltam volna közé​j ük, nehogy azokkal összetévesszenek. Nem lehet itt semmit a
fehérekre vagy a vörösökre hárítani. Az elaljasodásnak min​den kedvezett, és semmi egyéb nem volt, mint
elaljasodás. Ha a forradalom győzött volna, akkor sem lett volna más, sőt.

Akkor jöttek volna a magyarok.”*

Tényleg „a magyarok” jöttek: jött Pozsgay, majd Torgyán, aztán Bencsik, aztán Ekrem
Kemál. És azok, akiket ők hoztak magukkal. Le, lejjebb, még lejjebb! Kádár árnyéka,
zombi-lelke fújja a dudát máig ahhoz a tánchoz, amelyet a teljes magyar politikai- és
közélet rop, de lassan már az utca népe is.

Amíg nem nézünk szembe a múltunkkal, mi élők, mégpedig a megegyezés

szándékával, a kibékülés végső reményével, az ő társadalompolitikai műve, szellemének
tartós-eleven jelenlé​te nem lesz hatástalanítható.

Ez egy danse macabre, ami ma folyik.

 A velünk élő kádárizmus egyik legjellemzőbb példája az a ti​pikusan kádárista
gesztus, hogy akinek a III/III-as dossziéja előkerül, előkerülhet a szorgos történeti
kutatások nyomán, az lelepleződik. De vannak, akikét hiába keresik, az istennek nem
találják a történészek. Aztán jön valaki esetleg, aki mégiscsak megtalálja. A folytatás sem
kevésbé gusztustalan: a leleplező​dött volt spicli, akár kényszerből volt az, akár önként
vállalta az emberárulást – ezt, úgy tűnik, már sosem fogjuk hiteles for​rásból megtudni –
általában nem mutat semmi megbánást. Akad, aki ma is büszke rá, ma se tenne másként,
nyilatkozza. Vagy azt közli: önmagán kívül senkinek nem tartozik elszámolással. A
magyar ellenzék és a kormány vezetője egyként részvétét fejezi ki a híres ember mocskos
spicliként való, kései leleple​ződése kínos alkalmából, ha máig a kulturális vagy politikai
elithez tartozik. És odatartozik. Persze, hogy ha a lebukott emberáruló ne adj’ isten nem
tartozik az elitbe, kádárista kife​j ezéssel „nem a mi kutyánk kölyke”, felakaszthatja
magát.

Tudni, hogy ki volt spicli a diktatúrában, a politikai szabad​ság első pillanatától fogva
magától értetődő joga az embernek a legtöbb, azelőtt kommunista országban.

Nálunk nincs joga hozzá.

A legtöbb helyen már túl is vannak az e tudás okozta megráz​kódtatásokon is. Nálunk
azonban nem mosták ki a szennyest. Nem is akarják? Nem semmisítik meg a megmaradt
belügyi ira​tokat, vagy ahogy másutt, nem közlik rendszeresen a Hivatalos Közlönyben a
spiclidossziék dekódolt tartalmát, hanem… hagy​j ák, hogy csak szivárogjon a véres
csomag. Nem állítom, hogy kiszivárogtatják, de hogy szivároghat a szennyes, ha már
nagyon kell neki, azt olykor hetente, máskor havonta tapasztalhatjuk.

Magyarországon a rendszerváltozás logikus és magától érte​tődő első lépéseként nem

tiltották ki a közéletből a múlt rend​szerben szerepet vállalt politikusokat, nemhogy a
pártújságíró​kat vagy a belügyi alkalmazottakat. Minden és mindenki maradt. Csak mást
illik mondani, mármint hivatalos helyen. Többnyire négyévenként az ellenkezőjét annak,
mint amit célszerű volt az előző négy évben. Minden attól függ, ki nyeri meg a választá​-
sokat, Kádár János jobbik vagy rosszabbik esze.

Erről is egy híres Hamvas-idézet jut eszembe, szabadon mon​dom. Béla bácsi elkerül
egy számára idegen, ismeretlen országba. Egy idő után megkérdezi valakitől, szerényen
és illedelmesen:

– Tessék mondani, Önöknél mit hazudnak?

Az illető nyomban és udvariasan meg is adja a választ: – Nálunk kérem kanohate

van. Azt építjük.
 Mire Hamvas: – Értem. És, ha meg nem sértem, vázolná előttem néhány szóban, mit
értenek ezen a kifejezésen?

– Hogyne. Kanohate, az nagyszerű. Egy rendkívül hatékony és diadalmas eszme.

Maga a jövő. Totálisan demokratikus. A vé​gén minden kanohate lesz. Szó szerint azt is
jelenti: vállvetve, őszintén, csak teljes társadalmi támogatás mellett, és…

Hamvas közbeszól: – Köszönöm. A többit tudom. És tovább megy, és tényleg

mindent tud.

Ugye, önök is értik, amit ő? Önöknek sem kell több ebből a szövegből. Mit
gondolnak, egy francia vagy olasz vagy ame​rikai ember, vagy akár egy holland, értené ezt
a példabeszédet, mint mi? Értené, hogy miért mondja Hamvas azonnal, de már​is kissé
türelmetlenül: köszönöm, a többit tudom? Ezt csak mi értjük, magyarok. Hamvas csak
megírta, annyira tömören, aho​gyan kell. Keressék meg az életművében!

Azt szeretném, ha mire örökre lehunyom a szemem, hazám​ra ez a tréfa már nem
illene. Megtisztelne vele engem a sors, bizonyos méltóságot adna az elmúlásomnak azon
a helyen, amelyet a hazámnak tudok, mivel a nyelve anyám és kenye​rem, kultúrája a
tudásom, de életemnek eddig letelt ötvenhét évében mind gyakrabban megesik, hogy a
magyarságomat két​ségbe vonják más magyarok. Holott ugye, a Hamvas Béla tréfáját azért
ők is, én is, értjük. Ez az esélyünk: hogy lehetséges annak a tisztázása, hogy mind
magyarok vagyunk, akik ma​gyarnak érezzük magunkat.

Ehhez, hogy ez a társadalmi konszenzus, megegyezés létre​j öjjön, nem a

politikusoknak kellene jobbnak vagy szorgalma​sabbnak lenniük, hanem nekünk,
polgároknak. Hogy az ország kikeveredjen abból az elsősorban morális, de számos más
terü​letet is érintő válságból, ami közállapotainkat jellemzi, ahhoz bizony újra kellene
gombolni a kabátot. Vagyis elölről, egé​szen elölről kezdeni a megbeszéléseket.

Megbeszélni az 1944. március 19-étől, a német bevonulás​tól, nemzeti

önrendelkezésünk 1849 óta első újraelvesztésétől kezdve mindmáig tartó eseményeket –
de nem a történelmie​ket, hanem a családi tragédiákat, amelyeket itt az állandó hatal​mi
jelmezváltás(i kísérlet) okoz, lassacskán hatvankettedik éve. Ezt kellene megbeszélnie az
ország két felének: meg kéne ismerkednünk egymás sírásával.

Ki hány sérelem emlékét őrzi magában?

Olyan sérelmekét, amelyekről azt gondoljuk, hogy az ellen​kező oldalon álló fél az
okozója vagy a felelőse. Mi magunk nem. Nem azt kell eldönteni, hogy a vád igaz-e, vagy
sem. Azt kellene elismernie a szemben álló feleknek, hogy mindkettejük fájdalma és
vesztesége valódi. Ezért méltányolható. Jobb ol​dalt ülne a magát politikai jobboldalhoz
tartozónak valló fele az országnak, baloldalon pedig a baloldal. Én is ott ülnék.

De nem a klímakatasztrófa következtében több évre befa​gyott Balaton jegén vagy a

mohácsi csatatéren, esetleg a horto​b ágyi pusztában képzelem ezt a katartikus találkozót,
egyetlenegyszer, hanem az országban mindenütt, kulturált körülmények között,
színháztermekben, művelődési központokban, tenisz​pályákon, faluházakban, mindkét
fél számára elfogadható helyeken. És nem néhány napig vagy hétig tartana mindez,
hanem addig, amíg kell. Több évig is akár. Mint Dél-Afriká​b an. Addig, amíg van panasz,
mely nem hallgattatott meg.

Konfliktus-megbeszélő klubok volnának ezek, pszichológus vagy szociológus

képesítésű moderátorokkal. Ha rajtam múl​na, kikötném, hogy csak felsőfokú iskolát
végzett, negyven év feletti édesanyák jöhetnének számításba, mint moderátorok. Mert
akinek családja van, a jövőt megvédi a menthetetlen múlt​tal szemben.

A javaslatot nem az ujjamból szopom: feketék és fehérek egymás elleni, több

évszázados hagyományra visszatekintő gyűlölködését sikerült megoldani így, vagy
mindenesetre – min​den esetben! – kezelhetővé tenni a Dél-afrikai Köztársaság​b an, az
apartheid-rendszer bukása után. Nem voltam ott, csak filmen láttam és beszámolókat
hallottam róla, ezek alapján a magam részéről így képzelem, a következőképpen jártak el.
Javasolnám átvenni a módszert.

A szabályok a következők: fel lehet iratkozni fehérnek és feketének, bárkinek, akinek

sérelme van: megölték a családját, kiszúrták a szemét, felégették az ültetvényét és így
tovább. Az is elmondható, ha valakinek az ősét rabszolgaként hurcolták ide, és neki ezzel
kapcsolatban mondandója van. De az a fehér is szót kap, akinek az ükapját ették meg, ki
tudja, miért. (Talán éhségből.)

Mindkét oldalon tengernyi vád.

A felek megegyeznek, hogy egy alkalommal mondjuk nyolc történetet hallgatnak

meg. Az egyik térfélre a vád, a másikra a feltételezett tettes vagy annak eszmei
képviselője (lehet je​lentkezni e feladatra is) ül.

Köztük a műsorvezető, a moderátor, ha tetszik, a bíró.

A közönség lehetőleg körben ül, körülöttük, és nincs joga beleszólni a lent zajló
szembesítésbe. Csak figyelhet, tapsolhat vagy sírhat. Fütyülni vagy a beszélőkbe akármi
módon belefoj​tani a szót tilos, és azonnali kivezettetést, illetve az ilyen ese​ményekről
való kitiltást eredményez. Ki van zárva továbbá bár​mifajta fizikai erőszak, ha valaki ilyet
csak megkísérel is, bár​melyik oldalon, direkt e célra született törvények alapján azonnal
letartóztatják és keményen megbüntetik. Elég ehhez felmutatni egy kötelet vagy egy
bicskát, akár csukott állapotban.

De ha valaki bevallja valamely bűnét ebben a helyzetben, a közösség – vegyes

közönség – színe előtt, amennyiben teljes megbánást mutat, a bűn nem kerül törvény elé.

Őt azért többé sehol, senki nem zaklathatja törvényesen.

A törvény azt ülteti le, aki ezt a zaklatást megkíséreli. A fon​tos az, hogy mindenki
adja ki magából, ami benne van. Ami fáj, amit nem tud elfelejteni, amiért máig gyászol,
vagy amit máig nem ért. Ez olyan erős élmény, akkora megtisztulás, hogy a közönség – és
a vád és a védelem is – gyakorta sírva fakad. Vagy dühöng! De mivel senki nem ér
senkihez, csak jajong, ez által adja ki a belső feszültségét.

Az ilyen alkalmaknak még lényeges része, hogy a moderá​tornak meg kell kérdezni
mindkét felet végül, érez-e magában erőt ahhoz, hogy bocsánatot kérjen azért, amit tett,
illetve a hal​lottak ellenére megbocsásson annak, aki vele szemben ül. Ha ez sikerül,
megtörténik, csak egyszer is, lavinaszerű változást indít el az effajta kibeszélősdik (azt
hiszem, így is hívják az akciót) sorozatában. A résztvevők ugyanis zsigeri mélységben
értik meg, testi szinten is átélik, hogy megbocsátani jobb, mint haragudni. És növekedni
kezd a béküléssel végződő kibeszé​lősdik száma.

De el lehet menni, mindkét fél részéről, büntetlenül, haragot tartva is, megbocsátás
nélkül. Viszont, aki egyszer már elment így, újra jelentkezhet ezekre a szó legjobb
értelmében vett va​lóságshow-kra, még egyszer, ha úgy érzi, most talán már meg tudna
bocsátani. Vagy bocsánatot akar kérni. Harmadszor senki sem jelentkezhet, legföljebb
néző lehet. Akárhányszor. A prog​ram ingyenes.

Dél-Afrika ma egy békés, nagy ütemben fejlődő ország. Nem biztos, hogy a
Kibeszélősdi miatt, de azt mondják, óriási élménye volt az ott élőknek ez a processzus.
Kiderült, a feke​ték nem tudták, hogy a fehéreknek igazából mi bajuk van velük, és
fordítva is ugyanez volt a helyzet. De az egymásnak okozott fájdalmuk kártevése, rossz
következményei roppant hasonló​ságot mutatott fehéreknél és feketéknél. E nagyon
komoly játékban megtanulták egymás történelmét, megtanulták tole​rálni a másságot. És
egymás elvárásai szerint tartják most már tiszteletben a másik felet.

Nálunk, az országos méretekben átvett, máig lappangó ká​dári magatartás lényege a

bűntudat elöli szökési és hárítási kísérlet. Nem az ország nyilvánossága elől akarta Kádár
eltit​kolni a bűntudatát, és egyáltalán, hogy önmagával szemben elsősorban – vétkezett.
Nem bűnügyi értelemben. Mi, a kádá​rizmusban otthonos lágerlakók, tudtuk, miről van
szó. Önma​gunk, saját legbensőbb lényünk elől titkoltuk el a tényeket, és ez a láger olyan
muskátlis, kitapétázott és felflóraszeptezett volt, hogy lehetőséget adott rá. Csakhogy ez
a felejtés tragikus. Ez a magunkba fojtott méreg nemcsak a jelenünket teszi agresszív​vá,
de mérgezni fogja gyermekeink életét is és gyermekeink gyermekeinek az életét,
mindaddig, amíg el nem mondja min​denki a viszonyát Kádárhoz, pontosabban a
kádárizmushoz. Pontosabban, a szolgasághoz. Pontosabban, egymás megalá​zásának és
önnön megalázottságának az élményéhez. Mind​annyiunknak el kell mondani, hogy miért
fogadtuk el az elfo​gadhatatlant. Mert annak oka volt, számos oka. Megsiratandó oka. Ha
ezt nem tesszük meg idejében, akkor – ezt bizonyítja a Kádár-beszéd – nem leszünk
különbek Kádárnál.

Sőt, kevesebbek leszünk nála, mert ő agóniájában határo​zottan megkísérelte – bár

sikertelenül –, hogy kimondja a fele​lősségét, és elismerje, miben vétkezett, ha fel tudja
fogni egy​általán. És a maga részéről úgy haljon meg, hogy ne maradjon semmi
tisztázatlanul, szőnyeg alá söpörve. Függetlenül attól, hogy ez a próbálkozása elkésett
volt, ő kísérletet tett a kimon​dásra. Mi még mindig nem. Ez a mai korrupt alaphang
eredete, annak az őszintétlen, cinkosságra és titkos belső alkukra alapo​zott szőnyeg alatti
kamarillapolitikának, amely nemcsak a po​litikában, hanem az élet minden területén
érvényesül. Nemcsak Kádár fordult el a magyar forradalomtól, hanem az érte évtize​dekig
rajongó milliók is ugyanúgy elfordultak tőle abban a pil​lanatban, mikor világossá lett,
hogy rendszerváltás következik. Vagyis Kádárnak jó tanítványai voltunk, mert
megtanultuk: úgy kell őt elfelejteni, mintha nem lett volna, és úgy kell tenni, mintha
mindaz, ami előtte történt, soha nem történt volna. Ezt neve​zem a cinkos erkölcsének,
amelytől meg kell szabadulni ahhoz, hogy egy Országban: igaz és egymás nézetei iránt
tisztelettel élő közösségben éljünk.

A rendszerváltás legjobb Kádár-anekdotáját Rétsági pro​fesszortól hallottam. Már

agonizálva, kórházi szobájának magányában – senki nem látogathatta –, televízión nézte
némán, félig fennakadt szemmel a közvetítést a Hősök teréről. Egyszer csak ismét
hatalmába kerítette valami erő, kiugrott az ágyból, öltözködni kezdett, indulni akart.
Riasztották a professzort, aki belépve tréfás hangon megkérdezte: – Hova, hova Kádár
elv​társ? Mire Kádár ezt válaszolta: „Hova, hova, hát megyek az Imre temetésére! Látom,
már mindenki ott van.”

Az ördögöt nem küldték – bennünk lakik.

Az ember démona önmagának az a része, amelyet nem ismer. Csermanek János

hetvenhét éves korában arra ébred, hogy elszaladt az élet, már minden el van rontva, és
nincs menekülés. Pedig ő hogy vigyázott! Hiszen sejtette, keményen fogta, nem
eresztette, de a titok végül mégiscsak kisiklott a keze közül; ha fel nem is támadt, de
ismét napvilágra jött a jel nélküli tömeg​sírban, összedrótozott kézzel és lábbal, arccal
lefelé fordítva, két méterre a föld alatt”* fekvő magyar géniusz.

És azon a napon, amikor a Legfelsőbb Bíróság Nagy Imre perét újratárgyalta és

felmentő ítéletet hozott, 1989. július 6-án reggel kilenc órakor Kádár János meghalt.
Kádár balladája*

Elnézést kérek
hogy elsőként kértem szót
mert ebből az enyém
egy kicsit hosszabb lesz
mint a szokásos.

Talán régen hallottak engem

kibírják.

A szabad beszédnek van előnye

és van hátránya.
És az írott beszédnek is
van hátránya.

Engedjék meg
a következőket megjegyezzem:
nekem van betegségem

nagyon hasonlít ahhoz

ami a feleségemé:
fogy.

Ő is, én is.

Az orvosi vélemény a következő:

az én feleségem öt éve jár bottal
neki azért kell bottal járnia
és azért fogy
mert radikális
gyomorműtéten ment keresztül
miközben én börtönben voltam.

És felszólították
hogy tagadjon meg engem
és nem tagadott meg,
erre megtiltották
a férje nevének a
használatát.

Pincehelyiségben
egy mackótömő vacak helyiségben volt
már megfelelően
koros nő.

És ez még most is szánút!

És egyszer azok engem megismertek

és bámultak
hogy hogyan vállalta ő azt
hogy tudják, hogy én
mikor voltam
a mi rendszerünkben
börtönben…

Van egy kérésem még…

Nekem az a bajom
én azért vagyok feledékeny
– sokszor nem tudom, hogy mit akarok ​–
én is fogyok.

Én az én stabil súlyomból…
– nem tudom, hogy maguk
engem püffedt embernek
vagy pocakosnak ismertek-e?

Nekem éveken át stabil súlyom volt!

Ez nem
orvosi titok
Mert nem ott méretzkedtem.

Nekem az a bajom
hogy az agyam örökké forog
és az is energiát kíván.

Én nem a pocakomból fogytam.

Az orvosnak mindig bevallom

hogy mióta abban a helyzetben vagyok
hogy nem tudok beszélni
mert hiszen

lábon járok, de –
nekem olyasmit is kell mondanom
amiért felelek.

Majd furcsát fognak maguk hallani tőlem!

Mi az én felelősségem?

Erre az a kifejezés a jó válasz

amit nem én használtam
hanem más
nyugati
olyan ember
aki ezt nem a szovjet tankok
jelenlétében mondja
(mint én:)

Azt mondja:
„a Dunánál túl gyors a folyás!”

És nekem arra is gondolni kell

hogyha én egészséges leszek
és nem beteg
– de a szónak abban az értelmében
amit egy belgyógyász generálprofesszor
felügyelő megmond –
hogy mikor gyógyulok meg
azt sajnos
még ő sem tudja
és senki se tudja
hogy meddig fog tartani
mert tovább tart, mint amit én kértem!

Egy olyan időszakban

amikor már megbénult
a kezem mozgatóidege.
 Nem az érző – a mozgató!

Én nem tudtam
hogy ez két különböző dolog.

Mert ha a tűz megéget

azt érzem
de mozgatni nem tudom
a mutatóujjamat
és a hüvelykujjamat.

És én világéletemben
ha csak lehetett, szabadon beszéltem
és ha valami fontos levelet írtam
erre vannak tanúk
még akkor is megírtam.

Mert én ugyan primitív ember vagyok

mert én csak négy
akkori elemit
jártam
és négy akkori polgárit
– de az egy kicsit jobb volt!

Akkor komolyabban vették.

A gyerek legalább
megtanult írni, olvasni
és nem az örök újítás
hogy minden évnek más a rendje.

Satöbbi.

És én megmondom Önöknek
azt is –
most már meg merem mondani:
én olyan társaságban ültem le egyszer
ahol biztos volt, hogy az én maniám
nem érvényesül.

Nem tudom, hány ember volt.

 És kijelentem
és kijelentem a főtitkár jelenlétében is
hogy ő nem felel azért
amit én itt most mondok!

Mert én félreértésben voltam.

Félreértésben voltam.

Mert olyan könnyelműséget vállaltam el

hogy –
és én kértem
hogy –
mivel én nem csak a magam nevében beszélek:
engem kötelez egy rend
és egy fegyelem.

Mert ha három embert mutat

egy karikatúra
– amelyik azt jelenti
hogy a Párt most
nincs orientálva
akkor van egy figura:
háromfelé néz a tagság!

És van egy középső figura is.

Hát akkor
ő azt hiszi, hogy
mind a három hivatalosan beszél!

Ez az én felelősségem.

Én nem bánom
Önök akármit mondanak ezután,
és akármit mondanak –

mert engem nyugodtan agyonlőhet bárki!

Mert én most már

ennek a felelősségnek a tudatában voltam
hogy én –
 Megnevezni
senkit sem fogok.

Senkit nem fogok

kivéve azt
akit Önök
titkos szavazással
megválasztanak.

És sok vizet kérek, mert ideges vagyok.

Az én bajom nemcsak az
hogy nagyon sok fiatal és laikus
azt mondja: miféle beteg ez,
aki lábon jár?

Önök azt hiszik, mindnyájan tudják.

Bocsánat, nem mindnyájan tudják

csak akik KB-tagok maradtak azóta
amióta én a műtét előtt
beszélni szoktam
és utána.

Az orvos azt mondja

az a bajom
hogy én örökké
az én felelősségemre gondolok.

Hisz ebben van egy ilyen

„most már az Ön megválasztása titkos szavazással” –
tehát „Ön
nem köteles megnevezni senkit
aki részt vett egy olyan beszélgetésben”
amin az összes –

Nem tudom pontosan, hány ember volt!

Akik folyton azt mondták

hogy „tényleg,
maga az elnöke a pártnak” –
és akkor folyton azon harsognak
hogy nem tud megszólalni…
„Miért nem tud megszólalni?
Maga az elnöke!”

Én tudom.

Én azt kértem
mert ehhez mindenkinek joga van
minden interjúkészítőnek megmondtam
hogyha nem teszik meg előre írásban a kérdést
és az interjúalany nem ért egyet azzal
akkor visszautasíthatja, hogy –

Nem adok interjút.

A másik pedig az
hogy dokumentálni kell
az új magyar felfogás szerint.

Én most más vagyok mint régen voltam!

Már a betegségem miatt is

mert én azon forgatom
éjjel-nappal a fejemet
hogy olyan választ adjak
amin félreérthetetlenül
ott kellett hogy legyen

mondjuk a Péter Gábor elvtárs

és a Grósz elvtárs szignója
illetve aki célozva érzi magát.

Mert nagyon nehéz azt megkerülni.

Nem tudok, bizonyos embert

akinek én felelős vagyok
felmenteni a felelősség alól
azt meg kell mondani.

Nekem a következőből ered

az én rögeszmém:
ha lefényképezett
 magnetofonfölvételre alkalmas gép van az asztalon
akkor én nem tehetem azt
hogy ugyanilyen célra alkalmas
nem akarom mondani mit:
rejtett dologgal dolgozzak.

Nem akarom a szót

használni,
mert csúnya szó.

Szakzsargon.

Grósz Károly egy pohár vizet nyújt.

A Grósz elvtárs rendkívül figyelmes!

Kádár nem veszi el a poharat – Grósz áll, majd leül, kezében a pohárral.

És én
törvényesen nem vagyok bíróság elé állítható
mert súlyos beteg vagyok
az dokumentálva van!

Csak nem nálam.

Az orvosi titoktartás kötelező!

És ezt nem is csinálhatja meg senki

hogy ahhoz hozzányúlni, aki beteg
mert az felettesre
meg mindenkire kötelező!

A paciensre is.

Úgyhogy én azt gondoltam

hogy én olyan felelősen nyilatkozom
hogy annak is eleget tudjak tenni
hogy nem Magyarország irán
elkötelezettek a mai magyar vezetők
és Magyarország szövetségi elkötelezettsége iránt
nem érdekeltek
olyan nagyon magas rangú emberek sem
mint a Gorbacsov.
Kádár összezavarodik, jegyzeteit forgatja, keresi a folytatást…

Ne haragudjanak
hogy most
a jelenlegi állapotomban
nekem egy kis jegyzet kell…
Azt hiszem, tudják
hogy a műtét után is kellett jegyzet…

És én senkinek nem titkoltam ​–

és ez nem az én
igen bonyolult műtétemet végző ember
felelőssége
ezt is hangsúlyozni akarom.

Mert ő körülbelül
szeptember elején megnézett
és azt mondotta, hogy érzéstelenítéssel
tehát nem altatással, ő meg tudja csinálni.

Mikor érek én rá?

Erre úgy néztem magam elé

és azt mondtam
– most is bocsánatot kérek
attól az illető orvostól
aki feltalálta a kézsebészetet tulajdonképpen ​–
mondom, hogy
én november 15-én tudok csak erre időt biztosítani mert annak az embernek is
drága az ideje
de az én egészségemről van szó!

Tehát az én kockázatom volt

mint kiderült
később,

Tudomásul vette.

És mondom, hogyan van?

Azt mondja
mert amilyen hasonló
műtéten maga keresztülment
az a tenyéren volt.

És én itt a Központi Bizottságon

kilenc napig tartó kórházi gondozás és felügyelet után
bocsánatot kérek!
itt megjelentem a KB-ülésen.

És akkor nekem kellett megnyitni.

Mert valahogy ilyen rend volt!
Illett akkor a főtitkárnak
megnyitni.

Én azt mondtam, hogy november 15.

De, hogy közben mi történik bent

a folyamat
azt senki sem tudja
még a kézsebészet feltalálója sem.

Mondja:
legyen csak nyugodt
mert vérteleníteni lehet a kart
és lehet olyan –
maga nem tudja, hogy
mit fejlődött már a mikrosebészet.

Ez igaz
én nem tudom
mert nem foglalkozom ilyennel.

Igen ám
de közben az történt
hogy körülbelül
– nem akarok tényleg itt sem hazudni​ –
hogy három héttel a műtét előtt
megbénultak
a mozgatóidegeim.

Én persze azt nem tudtam

 mennyi ideig tart egy mikrosebészeti kézműtét
ahol már a mozgatóidegek meg vannak bénulva!

És senki sem tudhatta

az a professzor se
aki ezt feltalálta
még az sem tudhatta, hogy mi történik belül.

És nekem kutya kötelességem lett volna

azonnal jelenteni

– hogy már idegbénulás is van! De nem szóltam.

Viszont
nekem nem kell
megnevezni senkit!

Mert fűnek – fának panaszkodtam

hogy nem mozog.

Az ismert progresszív folyamat

a mozgatóidegeim
ez a kettő

mutatja a kezét

nem mozog.

Hát mit csináljak?

Én követtem el a mulasztást.
És miért?

Azért
mert kötelezettséget vállaltam
hogy a november 7-én ott leszek.

És nekem
szolidarizálni kellett magamat
az akkor megnevezett
hatalmi centrumnak nevezett
Politikai Bizottság
és az Elnöki Tanács iránt.
 És ezért én azt mondtam
hogy mihelyt ezt is tudják
bénult állapotomban
az interjúkérőnek is mondtam –

azt hiszem
ez már nem nagy titok.

Akiért garanciát vállaltak

fontos emberek
nem érdekes kik
én nem nevezek meg senkit se
hogy ez egy abszolút megbízható ember.

És mondom
mi az az abszolút megbízható?

Azt mondja, hogy azért

mert „fegyverrel harcolt
az ellenforradalmárok ellen”.
Te úristen! –
gondoltam magamban:
ha ezt kinyírják
hogy ha interjút készít velem…

De
mondom
ez úgy van, hogy én
soha nem szoktam
diktálni
a szabad beszédeket –

És én erre tudok példákat mondani!

Én még azt se merem megnevezni

hogy melyik kongresszuson
ki volt a
pártonkívüliek képviselője!

Nem merem
mert nem akarom
hogy kiirtsák őket.

Mert olyasmiket mondtak az akkori pártálláspontra.

És én azt mondtam az interjúkérőnek

hogy még nem tudok
határidőt vállalni
mert akkor az sürgős volna.

Valami pár hetet mondott hogy –

itt kénytelen vagyok
megint csak nevet elhallgatni –
nem tudok mit csinálni.

Mondom
nem tudom megmondani
csak a műtét után!

És a műtét után is
fűnek-fának mondtam
hogy ez ilyen ez a műtét!
ez valameddig tart.

De én megfogadtam
hogy ide el akarok jönni
és én nem tudom, hogy a jelenlétem
kinek, miért fontos.

Mert a bibliai értelemben

bűnbak vagyok.

Hogy azért, mert elnökké választottak,

és gondolják, hogy mégis csak a Pártot
a Rendszert védem –

És ha először szólalok fel most

akkor senki sem felelhet ezért!

Mert én elkövettem
egy hibát.

Én azt mondtam:
ha a nevem tisztességesen le tudom írni
akkor –
és margóra jegyzetet tudok csinálni…
én mindenkinek ezt mondtam
kérni fogom
akármit is mondanak
hogy részt vehessek valahogy
az aktív munkában.

Én az aktív munkában nem tudtam részt venni.

Mert gyakorlatilag én kivel tudtam beszélni?

Ugye
én nem hibáztatom persze
sem a párt Központi Bizottságának a szóvivőjét
a Major elvtársat
mert
borzasztóan el voltak foglalva.

De velem szóba kellett volna állni!

Megmondani,
hogy jelenleg ilyen helyzet van
bár én azt mondtam, hogy én kész vagyok
akár osztályvezetőkkel, titkárokkal is beszélgetni hogyha igényt tartanak
arra a
bizonyos tapasztalatra.

De – nem tartottak igényt.

Persze
mindenkinek
a saját testületének a határozata kötelező
nem az én véleményem.

Tapasztalat.

Mert én mindenkinél idősebb vagyok.

Szeretném megkérdezni Önöket

hogy most akkor mondják meg
miben vagyok én felelős?
 Én megmutattam az orvosnak
hogy más baj is van
nem csak idegbénulás:
az idegek megmozdultak!

A mozgatóidegek.

De olyan hosszú ideje tartott

ez az idegbénulás
hogy most már
olyan sorvadás is belépett
hogy izom.

Ezt mindenki tudja ellenőrizni saját magán

hogyha

mutatja

így csinál
akár sovány, akár kövér ember
ez domború itt
és ha így csinál az én kezem

mutatja

akkor ez homorú
ez az izom.

Tehát látszik rajta, hogy

soká nem dolgozott.

És csak az Atyaisten tudja

mikor jön rendbe!

Grósz elvtárs azt mondja

valami interjúban, vagy miben
nem tudom
hogy megneveztek
valamilyen embereket

Többeket
azt mondja
hogy „megszólalhasson”.
 Ebből a többi jelentéktelen
tehát nekem sem kell megnevezni ​–
de első helyen én vagyok.

De betegállományban vagyok
és ameddig betegállományban vagyok
nem tudok!

Tessék elképzelni azt

hogy a feleségem szed
egy izomgyarapító tápot.

De azt nekem nem szabad szedni

mert az őneki jó
ez gyerektáp.

Ismerik.

De nekem azt nem szabad szedni

mondta ő.

De visszaigazolta az orvos is.

Nekem nem szabad szedni

mert nekem más a bajom
nekem éjjel-nappal
és az is energiát kíván
pörög az agyam
hogy milyen felelősségem van.

Mert higgyék el
a Központi Bizottság akkori tagjai
ismerik az összes betegségemet
és én nem akartam felelőtlenül
nyilatkozni.

Pedig én tudok szabadon

akármelyik sajtóra fogalmazni
de legalább
a témáimat meg kell írni
oda kell adni előbb.
 Megmondom Önöknek
és most meg kell hogy hallgassanak
mert hallom
hogy még az is szóba került
hogy esetleg május 1-jén
mivel én járni tudok
mint hajdanában volt:
részt veszek a május 1-jén
mert éppen
„arrafelé megyek”.

Ahol én megmondtam
hogy meg akarok spórolni valamit
hogy ne kelljen nekem felkérni
az ebédet a lakásomra!

Pedig mindenki fölajánlotta

orvos, mindenki
hogy amire szüksége van
készek a lakáson felkeresni –

És én elutasítottam.

És most figyelj ék meg az orvosi véleményt!

Mert ez nagyon fontos.

Én beszéltem először a finneknél

akik nem hívtak össze nyilvános sajtóértekezletet
azután sorra mentem.

Fogadtam az angol miniszterelnök asszonyt.

És tudják, hogy ő
úgynevezett kommunista országban
először volt…

Én ismerem a Hegedűs elvtárs nézeteit is

ismerem
aki ugye történelmileg nézve önkritikát gyakorolt
mert ő aláírta akkor 56-ban azt a levelet
a szovjetek behívásáról
amit két napig
ha jól emlékszem
az azóta elhunyt ember megtagadott.

Most akkor mondják meg

hogy én mit csináljak?

Mikor nekem
a legeslegfontosabb célom az volt akkor
hogy biztonságban eljussak Szolnokra
bármilyen úton-módon
akárkik vesznek körül
eljussak.

És még más kötelezettségem is volt!

Én kötelezettséget vállaltam
azok biztonságáért, akik –
tényleg kötelezettséget vállaltam
azoknál
akiknek a nagykövetségén
akkor tartózkodott
az azóta elhunyt ember.

De én
ilyen naiv ember, mint én!

Azért vállaltam kötelezettséget

mert arra gondoltam
hogy nem nagy
az én kérésem
hogy két ember annyi nyilatkozatot tegyen
hogy jogilag ne hivatkozhassanak
az ő törvényes rangjukra
a rangjuk szerinti emberek.

Na most,
történelmileg én is
mindent másképp látok!

De az ő kívánságuk szerint
ha én írásban kötelezettséget vállalok akkor
és nem kérek ellenvéleményt (az oroszoktól)
hogy a biztonságukról gondoskodom
akkor politikailag tarthatatlan helyzetbe kerülök
hiszen ezzel de facto elismerem
a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány törvénytelenségét,
márpedig,
az… azóta elhunyt… ember
igénye az volt, hogy
szabadon
a lakásukra
távozhassanak.

Én ezt nem teljesíthettem.

Mert én sose olvasom el

a régi írásaimat
ha beszélek!

Mert akkor befolyásol.

Ha hiszik, ha nem
én még azt is tudom
hogy mi volt azon a nyilatkozaton.

Sajnos, egy tőmondat

volt azon a nyilatkozaton.

És azután mindenféle
következménye lett ennek a
tőmondatnak.

Önök nagyon jól tudják

hogy ez mit jelent mindazok számára
akiknek a mostani és az akkori
kormány legalitása fontos.

Még Önök erre szavaztak még titkosan

hogy a párt legalitása a fontos
mert ha ez nem ellenforradalom
hát akkor
 nem tudom, hogy
erre ki hivatkozhat.

Nem tudom, ki hivatkozhat.

És én még
tüzetesen elolvastam
az akkori beszédeimet is és látom
én egy erőtényezőt sem neveztem
ellenforradalminak.

Ezt sem.

Csak azt mondtam

hogy kaput nyitottak az ellenforradalomnak!

Hát mit csináljak?

Ennek ez a neve.
Nem tudok mást mondani.

És én ezt nem tudom

dokumentálni semmiféleképpen
mert az a jugoszláv nagykövet
azt mondta nekem
– az soha nem ejtette ki azt a nevet
ami a visszaemlékezésekben van, hogy –
az ország fővárosára hivatkozott csak.

Hogy „onnan” kapott felhatalmazást

a Szovjetunióból
hogy ezt a két személyt
megdolgozza és
próbálja rábeszélni őket…

És ő még igyekezett is!

Azt mondja nekem:

már harmadnapja próbálkozom
velük de nem boldogulok velük
és megmondom őszintén, örültem annak
amikor utána a lengyel nagykövet jött hozzám.
És elmeséltem neki, hogy mit mondott a jugoszláv követ. Mert hogy az istenbe tudom én
akkor
bizonyítani ezt!

Mert én nem tudtam, hogy nekik

a lengyeleknek
más a véleményük.

Ezt később tudtam meg.

Mert amikor én már ráértem

újságot olvasni meg rádiókat hallgatni!
– az csak később volt.

És ítéljék meg
ha akarják, titkosan
mondják meg, hogy
az árnyalati helyes megkülönböztetés
amiben én azonnal kiegyeztem a lengyel nagykövettel amint nem kellett félnem

hogy az oroszok esetleg ki akarnak nyírni

amikor úgy éreztem, hogy engem
nem köt engem
az hogy mindenképp biztonságba kerüljek –
még örömmel is fogadtam…

Pártja és kormánya
utasítására hivatkozott
hogy könnyítsen alkudozni
azon az adott sérthetetlen területen.

Úgyhogy nekem Önök

mindenféle minősítést jóváhagyhatnak
amit akarnak
de én tudom
hogy amikor én szabadlábra kerültem, akkor –
kétféle szolnoki lap volt.

Az atyaisten tudja
hogy azokat ki szerkesztette
de nem az járt persze akkor az eszemben…

Nem tudom ki szerkesztette…

 Valami olyan híre volt, hogy oda
biztonsággal elmondhatom ezt
mert nem csak a felelősségem
az életem is attól függött –
és sok ember élete
hogy ezt elmondhassam.

Ne haragudjanak, hogy így mondom.

Állítólag ezt sem tudom megmondani.

Mintha az egyiket
a Friss szerkesztette volna
a másikat meg mintha az Andics.

De nem tudok megesküdni!

És mind a kettőben volt egy ilyen

vacak kis nyomástechnikája volt
de mind a kettőt úgy hívták
hogy Szabad Nép.

És még az is fontos
hogy kinek a birtokában van a lap!

Ezt csak azért mondom

mert az első vád ‘56 után
az volt ellenem, hogy én
szovjet ügynök vagyok.

De én nem voltam szovjet ügynök.

Ezt teljes felelősséggel kijelentem Önöknek

és tudom bizonyítani.

Akkor
a következő vád az volt ellenem hogy
hogyhogy
hát én szovjet
területen voltam?!

Azt sem tudom megmondani

hogy miért engedtek először oda
Kárpátaljára.

Miért engedtek hivatalosan?

Még dokumentumokat is
rendelkezésére bocsátottak
olyan embernek –

Akivel
én még vitatkoztam is
hogy maga jobban tudja, hol van
– persze fiatalabb, mint én.

Mit akarok mondani…

Azt hiszem
egy szolnoki lapban láttam olyan
cikket, mind a kettőnek az volt a neve
„Laza beszélgetés”.
És az egyiknek a példánya
ilyen furcsa volt
hogy „laza beszélgetés”
‘56 november 4-én vagy 6-án.

És én ezt nem ellenőriztem

és nem tudom, melyik volt
remélem, a Frissé
mert mondtam olyan kijelentést –
csúnyát mondtam a Frissre
nem gorombát
hanem csúnyát.

„Laza beszélgetés” –
és azt mondja, hogy
mihelyt felvette a kapcsolatot…

És ez a rádiónyilatkozat!

Vagyis nekünk
– ugye az a „négy közéleti férfi”
aki szakított a Nagy Imre-kormánnyal –
valósággal szökni kellett!
 És én nem akarom
a Hegedűs elvtárs formuláját elfogadni
mert ő önkritikát gyakorolt mostanában
és ő nálam jelentkezett
pedig ő szovjet földön volt
a Szovjetunióban volt.

Ő jelentkezett és – –

Énnekem van egy kérésem.

Én csalni nem fogok.
Semmiféle visszaemlékezésben.

De persze az újságíró el van kicsit keseredve

mert nem tudja annyira, hogy akkor mi volt
és most mi van

hogy nem „interjút” mondok

holott

mert ott valamit lefényképezett

mondta, „ezzel kezd”.

Lefényképezték azt hogy ​–

ott volt az a készülék
amibe hangosan kell beszélni
mondta.

Mert azért
más az interjú
és más a visszaemlékezés!

De én már nem tudok mást mondani.

Mert ha azt mondják

hogy már csak
a visszaemlékezés számít
hát, visszaemlékezés sokféle van.

Ahogy mondani szokás

mindenki a szépre emlékezik vissza.

De ha ő azt mondja
a Hegedűs
aki jelentkezett nálam
és megmondta, hogy
tudományos munkával akar foglalkozni
ez nekem szent ember, akármit ír.

Mert azt is tudta

hogy a szovjet kormány
akár szovjet földön van, akárhol,
ragaszkodik a miniszterelnök aláírásához
hogy beavatkozzon.

Énnekem is valahol
– az Isten tudja hol! –
alá kellett írni!

De én úgy vagyok
hogy passzívan
– szinte ha egy tégla a fejemre esne
én oroszul szólalnék meg!

Mert én már annyi fordítást hallottam ​–

mikor már gondoltam, hogy a konyhanyelvet
már meg tudom érteni
ha szabadságra megyek.

De akkor is tolmács volt

ha én magyart nem vihettem
akkor szovjet volt.

Pedig volt olyan

aki szintén szabadságon volt
és azt mondtam
hogyha felezi a teljes szabadságát
csak akkor jöhet velem.
Magyar.

Az sem él.

De hát mit tehetek

mondják meg
ha az első kérdés nem az
mint amire én fel vagyok készülve?

Erre sem lehetek büszke

nem lehetek büszke.

Amikor,
– talán ezt mindenki tudja ​–
hogy mit jelent ez a felelősség.

Órákat, perceket!

Nem az én sorsomról van csak szó

hanem az atyaisten tudja, hogy
hány embernek a sorsáról.

Én persze tudok bizonyítékot

arra is
hogy miért nem avatkoztak be
a románok.

És arra a híres
„pulai beszéd”-re se hivatkozhatok
– de azért én tudok másra hivatkozni!

Az egyik az
hogy az akkori Románia
– ehhez kell a történelmi szemlélet és visszaemlékezés – ​más volt, mint ma.

Mert akkor az első miniszterelnök

az egy Erdélyben székelő
és ott román pártot alapító ember volt.

És az kizárt dolog lett volna

hogy az a magyarokat üldözze
mert a magyaroktól is megkapta
a szavazatot, és a románoktól is
akik akkor voltak ott.

Most a következő a probléma: hogy megígérték!

Hát akkor még az a híres múlt századbeli

két név
egy magyar matematikai zseni
és egy ugyancsak múlt századbeli
bölcsész
tiszta
múlt századbeli
nagyon progresszív román ember nevét viselte.

De a múlt századbeli!

Na most
mivel én azt mondom –
hogy –

ha lehetett
én szabadon beszéltem mindig
és a napi levelezést
amit fontosnak tartottam –
például ha valami protekciót kért valaki
a Fővárosi Tanácsnál
akármi volt a foglalkozása
én magam leírtam
és a gépírónő gépelte le.

Még annak sem diktáltam

csak a felelős beszédeknél!

Például összebotlottam,
például a Kodály tanár úrral
azt hiszem, azt mindenki tudja
hogy ő valaki volt
az egész világon
a zenében.

És én is
olyan naiv voltam
amit Kodály volt szíves hangosan kimondani
mint azok, akik hittek
és bíztak
a világforradalomban!

Mert a Lenin nevét

nem mondották ki az ellenforradalmárok.

És megrémültem
hogy ez most azt jelenti
hogy ha ő az Októberi Szocialista
– így nevezik – Proletárdiktatúra vezére volt
akkor nem szabad többé
kimondani?

És más bajom is volt.

Ez a passzív védekezésre vonatkozik,

amikor jegyzetet nem tudtam még csinálni
becsületesen –

Mert sajnos tovább tartott, mint bárki hitte.

Mert az egész kart vérteleníteni kellett.

Ezt nem akarom megmagyarázni

ezt szakorvos tudja, hogy mit jelent
és csak ott lehetett azt a bizonyos
hátérzéstelenítőt beadni.

A dolog feltalálója mondta

hogy ilyen műtét
mély altatás
dupla altatás nélkül
csak egy órát tarthat.

Meg fogják érteni

hogy én most
miért haladom túl az orvosi dolgokat.

Elkeseredtem: nem szabad többé

Lenin nevét kimondani?

És valahol akartam beszélni

de nem tudtam.
A jegyzetet nem tudtam.

És én megmondtam a Grósz elvtársnak

– néha még a neveket is összecserélem! –
még az „elvtárs” szót se megfelelő helyen hallom
meg „azóta elhunytakra”
hivatkozom…

De ki az atyaisten gondolja
hogy akkor meglett emberek
azóta meghaltak
ha ilyen kérdést tesznek fel?

És talán butaságnak tűnik

bocsánatot kérek, az, amit erről
hivatalosan mondott a Grósz elvtárs
hogy én „arra voltam felkészülve”
már a bénulás-időszakban,
azért vállaltam kötelezettséget
határidő nélkül
hogy ennek a pártnak kiutalt
vagy kinevezett pártnak
hetilapnak nyilatkozni fogok.
Mondtam, hogy határidő nélkül!

Ugyancsak
amikor először volt szabad nálam
az apparátusnak
vagy nem tudom én, kinek megjelennie,
akkor már a bizalmas beszélgetésben is
elhangzott még hatszemközt
hogy –

De kivel volt alkalmam nekem beszélni?

Hogy a tapasztalatot figyelembe vegyék
de soha senkinek
nem kötelező.

Úgyhogy
ha megengedik
még egy utalást akarok mondani.

Volt egy nagyon nevezetes ember

ez az úgynevezett kicsiny öregúr
(Hruscsov)
aki büszkén jött hozzám
egy nagy kormányfogadáson
hogy ő merte a bátorságot vállalni
hogy a Rákosiék Moszkva területére ugyan
nem térhettek vissza
de akik politikai cselekmény
meg cselekmény miatt voltak elítélve
Moszkva határán belül nem mehettek.

Azt hitte, hogy boldogan gratulálok!

Mondom, neki jó
ez nagyon szép
de szeretném már megérni
hogyha a szovjet vezetés
gyakorolna önkritikát
ebben a kérdésben.
Úgyhogy, engedjék meg…

Az orvos azt mondta nekem

hogy egyet nem enged meg:
hogyha
közvetlen fölvételre alkalmas dolog van
mert bakizok –

Bocsássanak meg, de nem tudok mit csinálni.

Mennyi ideje beszélek már?

Befejezem majd.

Akkor nem tudok

nem bírom ki, hogy passzív vagyok
és nem tudok válaszolni dolgokra!

Nem bírom ki na.

És ennek a betege vagyok.
Más a betegségem, mint a feleségemé.

És mi az az emlékezet?

És mi az a kiszivárgás?
 Hát akkor aztán
kiszivárogtak a platformszabadságiak
mert már fegyveres harcot vívtak
egymással
a „platformszabadságiak”…!

És akkor az orvos azt mondja nekem,

ilyen szabad beszédre
nem vállalkozhatok
ilyen felelős beszédre –
amikor először szólalok meg.

Mert különben ő sem tudja garantálni

hogy mennyi idő múlva lehet engem
egészségesnek nevezni.

Mert
izom is sorvadt.

Azt mondja az orvos, hogy

ő nem ajánlja
bizalmasan beszéltem vele
mert csak orvos lehet jelen
amikor orvosi vélemény van.

Ő nem javasolja!

És én kijelentettem,
hogy saját kockázatomra
még ha hibázom is:
elvállalom.

Mert én már
nagyon öreg ember vagyok
és annyiféle betegségem van
hogy én azzal már nem törődök
hogyha agyonlő akárki engemet.

Bocsánatot kérek.

Most még egy pár szót akarok mondani:

azt is vegyék tudomásul
ha én visszaemlékezést csinálok
mert már
én is csak arra vagyok kénytelen
hagyatkozni –
én az igazat fogom mindig mondani.

Mert –
én nem tudom
hogy arra az Obrazcov nevű
bábosra emlékeznek-e?

Egy előszava van neki.

Én ezt teljes mértékben felelősen vállalom

hogy mikor mi volt az ő…
lépcsőfokai.

Azt hittem
hogy ez akkor volt
mikor én már küldöttséget vezettem kongresszusra.

De nem akkor volt!

De arra is van tanú!

Egy idős ember volt az

idősebb, mint én
és kiderült
hogy –

Ez a feleségem jelenlétében volt

tehát a XXII. Kongresszus idején derült ki minden hogy mit jelent az, hogy
személyi kultusz.

Mert kiderült, hogy a XXI. Kongresszus idején,

akkor nem politikai természetű kérdés volt
az a rettenetes pohárköszöntő
amit másfél órán át magyarázott a Hruscsov
hogy miért kellett
ugyancsak törvénytelen eszközökkel
megölni Beriját.
 Mert tudják, hogy ez benne van, ugye?

És ha én nem mondom meg

hogy miért hittem a kirakatpereket
az úgynevezett kirakatpereket
ugye
imperialista mesének
akkor a későbbi történet sem igaz.

Mert én először
a Rákosi beszámolójából hallottam
amit a XX. Kongresszus után mondott.

Majdnem ugyanazt mondta, mint amit

a Hruscsov mondott.

Csak azt mondta, hogy mi ezen már túl vagyunk!

Mert akkor volt már ez a Rajk-ügy.

Ami kiderült, hogy ez egy koncepciós per volt.
Itt úgy hívják.

És akkor most megkérdezem Önöket

hogy jó, én hülye vagyok
én azt is vállalnám
de akkor…

– mert azt mondta az orvos

hogy jó volna ha maga megtagadná
hogy így (betegen) beszéljen –
de nem tagadhatom meg
mert mindenki azt mondja
én vagyok az élő
szólaljak már meg!

És ha nekem most
azt mondja az orvos
aki ezért felel, hogy itt
(mutatja)
gödör van
hogy még egy félévig
legalább eltart.

Hogy én arra készültem fel szellemileg

a műtét előtt – –

Hogy én itt a tenyérműtét után

kilenc nap után gipszkötésben voltam

Így sok ember él.

És meg mertem nyitni a KB-ülést!

Hogy, mondom, ne törődjenek semmivel

ez már elmúlt, nem mondhattam, hogy ez
nem aktuális dolog
és most nem tudom mondani.

Mert akkor
nevetséges leszek én
nevetséges lesz mindenki.

…. Emlékeznek arra a pártértekezletre

amire én hivatkoztam
és amiért most engem azért csúfolnak
hogy hát „nem lehet a platformszabadság?”

„Pluralizmus?”

Hát akkor
már tényleg nem érti senki
hogy én miért nem szólalok meg…

Most mit csináljak?

Ne haragudjanak
mondtam, hogy hosszan kell beszélnem.

Akkor
meg kell mondanom
hogy kitől hallottam először
azt, hogy személyi kultusz.

Rákositól, akit, mielőtt először leváltották volna

kis küldöttséggel kihívtak Moszkvába
és a Berija minősítette így a politikáját.

Én kevésnek tartottam
ott, a XXII. Kongresszuson
(a Hruscsov szájából) elhangzott szavakat.

Mert ott a XXII-en,

amikor a moszkvai fővárosban voltam
akkor –
nem tudom, miféle, mezőgazdasági, milyen kérdés
volt napirenden –
és ott ez így nem volt.

És ebből kiderül az is
hogy én nem lehettem szovjet ügynök.

Mert ha én ezt tudom

akkor nem hiszem azt
mint Pest megyei titkár
hogy „imperialista ballonok”.*

GRÓSZ KÁROLY:

Tartsunk szünetet?

KÁDÁR:

Nem
mert én butább javaslatot akartam tenni
hogy oszlassuk fel magunkat átmenetileg
de most már nem.

Szóval Önök döntsék el

hogy történészek
milyen okmányra támaszkodnak
és azokat hívják meg
( az oroszokat)
akik kijelentették
hogy a belső irattárukat megmutatják…

Mert én megsértettem
még másokat is.

Mert én ott azt láttam,

hogy a gyengébb lapba
– mert nem egyforma volt a nyomda

hogy így szól –

s én vállalom ezt a tanulást
amit ez a
nagy vitát keltő interjú
párhuzamos interjú keltett
amikor az egyik repülőgépen
a másik, isten tudja mit mondott.*

Mert én
ugyanazt mondtam ott
abban a szolnoki lapban
(1956. november 6-án
az átállásom után adott
első nyilatkozatomban)
mint amit a Pozsgay most
de ez a dokumentum
nincs a birtokomban
e pillanatban.

És az a pecsét
az aláírásommal
amit én
külföldieknek szántam
hogyha üdvözölnek engem
ugye, azt én mindig ilyen
fogantyúban láttam
ilyen pecsétnyomóban –

Mert annak tisztán kellett lenni!

Mert
ha valaki engem üdvözöl
mint mondtam, írni nem tudok
egy ismert meghatalmazás –
sokan kaptak ilyet.
 „Meghatalmazom x-et és y-t”
– kiderült, hogy a betét a fém
és nagyon helyes
hogy fém.

Én meg azt hittem, hogy összetörött

mert már rég nem aktuális
mert régen elavult
folyton küldik és mindenki tudja
hogy a titkárnő ezt használja
vagy mondja* – –

Akkor az illető titkárnak is ezt kell mondani!

Nem mindenkinek kellemes

vagy érdekes az
hogy én keresem!

Bocsássanak meg.

És akkor két hét múlva

újra össze kellett hívni a megyei aktívát
és mondom:
„ezek imperialista röpcédulák”

és két hét múlva

meg kellett mondani, hogy
igazak.

Mert azon a bizonyos

XXII. Kongresszuson
azon kitárult…!

Én emlékszem, hogy ennek

a betege lett a Marosán is
ami ott elhangzott.

Hogy mi ennek a háttere!

Akkor látom
– végre megörültem, én nem tudok úgy olvasni ​–
az első szót, hogy mit mondott Hruscsov
a nem tudom én kinek
amikor lemondatták őt:
„köszöni (a Brezsnyev) humanizmusát.”

De az később volt.

Kiderült
hogy arra értette
hogy azok nem akartak elmenni
Leningrádba, mert ott meg kellett volna mondani
hogy az
(a Hruscsov hirtelen leváltása)
koncepciós per.

És azért nem engedték

arra a világ csodájára, hogy Hruscsov
egyedül fogadja a magyar újságírókat
pont a magyar újságírókat – mert azok épp ott voltak –,
hanem az egész PB ragaszkodott hozzá
hogy ott legyen
nehogy erről beszéljen.

Azt hiszem, ez is dokumentálható.

Aztán, meg látom

hogy mennyire köszön mindent
hogy már ennyire emelkedtek
mármint Magyarország ‘56 óta.

De ezt valószínű akkor mondta

amikor még
csak abban egyeztek meg
hogy zárt körű beszámoló lesz
(a sztálinizmusról)
de abban nem
hogy (a beszéd szövegét)
az összes küldöttek megkapják-e?

Mert tudják
ha van százhúsz küldött
nem is mind tiszta kommunista.
 Bocsássanak meg.

Tehát a lényeg az
hogy az orvos nekem azt mondta
hogy felelős dolgot nem tudok mondani
mert mikor nekem ilyen háromnapos szüneteken
valaki azt mondja, hogy kellemes ünnepeket kívánok
akkor mindig gutaütést kapok,
mert ott ülök a feleségemmel
a díszpáholyban
és ő sem mehet sehova
és én sem mehetek sehova.

Akkor milyen háromnapos ünnep

mikor annak is az a gondja
meg nekem is?

Elvtársak!

Itt szabad még használni, hogy elvtársak?

Mert a Parlamentben már nem…

Ha tudomásul veszik
hogy a visszaemlékezésemben
ahhoz tartom magamat
amit az a nem komoly ember
mondjuk az a bábszínházas mondott
hogy a fiataloknak szánja.

Hogy ő vállalja a múltat!

Nem tudom megfelelt-e ez a Kommunyisztnak

és a Magyarországnak adott cikknek
hogy én nem békebontó akarok lenni
de én
a 70 éves KMP-nek
57 éve vagyok tagja.
És nem tudtam nem igazat mondani
és mégis.

Nem tudtam úgy viselkedni

hogy békebontó ne legyek
vagyis ne az egységet
szolgáljam.

Nem tudom ezekbe a nyilatkozatokba

bele lehet-e kötni
mert ez publikus volt Magyarországon is.

Ez esetben ragaszkodtam ahhoz

hogy én ezt
nem csak Moszkvában merem mondani!

És azonkívül én
a hatvanéves MKP-nál
a hatvanéves MKP-évfordulón is
adtam a Szovjetuniónál című újságban nyilatkozatot
mert világos, hogy az oroszok ezt
kérik.

És akkor most már nagyon rövid leszek.

Mert ha maguk elfáradtak

én is elfáradtam!

Mert én a saját kockázatomra

már egyszer én
csináltam ilyet.

És akkor az van
hogy én ragaszkodom ahhoz
hogy bizonyos
mostanában nem szeretett államfőt
aki nagyon rosszul viselkedik
csak olyan világtáj szerint nevezzem meg.

És elvtársnak senkit sem szólítok

aki nem az.

Mert én ilyen bizonyos megrögzött vagyok

nem tévesztem el, hogy ki az elvtárs
és ki nem.
 De azt én nem szívesen mondom
hogy nem elvtárs, bizonyító tanúra sem
és ellenkező tanúra sem
aki nem él.

De én arról nem tehetek

hogy harminckét év múltán merül föl
egy ilyen kérdés
mert már annyi
kongresszusunk volt
meg pártértekezletünk
mindenféle –

És azt soha nem bírálta senki

hogy ‘56 ellenforradalom
vagy népi felkelés.

Mert én
amikor elmondtam a nyilatkozatot
akkor azt mondtam egész pontosan
békés diáktüntetés
fölkelés
és nem minősítettem
ellenforradalomnak.

Ezt értettem a résztvevőkre is

és a dolog menetére is
mert különben senki nem érti
hogy én miért
beszéltem úgy
ahogy beszéltem.

Mert az a helyzet
most már rájöttem
‘56 október
28-ától kezdődött az
amikor ruhára
bőrszínre
nem tudom mire rámutatva
fegyvertelen embereket
 pogrom alapján
megöltek.

És azokat előbb ölték meg, mint a Nagy Imrééket!

Mert ha arról van szó

hogy nem történelmileg nézem
akkor én is nyugodtan azt mondanám
hogyha én harminc év távlatából nézem
akkor én mindenkit
sajnálok.

Tehát ha ezt tudomásul veszik

hogy ha esetleg bakizok –

hogy még államfőt se nevezek meg

aki nem jóindulattal van irántunk!

És elvtársnak sem szólítok senkit sem

mert hátha oka van annak, hogy
a megrögzött optimista szó
amit én sok évig mondtam
az én visszaemlékezésemben
nem szerepel…

Mert én csak akkor tudom aláírni.

Köszönöm szépen.

És sorrendben
ahogy én az én életemet éltem át
és a legaktuálisabbra válaszolni fogok
ami most aktuális
és ami most engem gyötör.
Hogy miért nem szólalok meg!

Köszönöm szépen.

GRÓSZ KÁROLY:

Köszönjük szépen, Kádár elvtárs.

Taps.
Elvtársak, azt javaslom, tartsunk egy pár perc szünetet.
Kádárné balladája*
1

Négy polgárit végeztem.

Kereskedősegéd lettem.
Ebben a minőségemben
dolgoztam mindenféle üzletben.

Huzamosabb ideig egy Illatszerboltban.

‘45 után
több helyen is végeztem pártmunkát.
Háború után sokat jártam falura
agitálni.

Ez akkor divat volt.

Aztán a Belügyminisztériumba irányítottak

onnan meg az Államvédelmi Hatósághoz
onnan is rúgtak ki
mikor az uramat letartóztatták.

Először nem Kádár Jánosné

hanem Róna Ottóné voltam.
Ő volt az első férjem.
Később kenyérgyári igazgató lett.

1944 elejétől
a Bródy Sándor u. 30/b-ben laktunk
egy több szobából álló társbérleti lakásban.

Társbérlőnk
Iványi Kázmér nevű fotográfus
jó családból való fiatalember volt.
Övék volt Hatvanban a nagy patika.
Ő a nyilasokkal tartott kapcsolatot
úgyhogy a nyilas jelvényt kiszögezte
a lakás bejárati ajtajára.

Kádár az albérlőnk volt.

Iványi Kázmér
hamarosan kikerült a frontra
onnan még küldött egy képeslapot Kádárnak
aki viszont akkor már a nyilasok börtönében ült.
Az 54-es házkutatáskor elvitték a képeslapot is.
Nem is kaptuk vissza soha többé.
De én emlékszem a tartalmára.

Megjegyeztem.

„Sokat gondolok magára. Jó lenne

egy sakkpartit játszani, de hát
itt nincs kivel!”

Aztán ő is túlélte a háborút.

‘56 októberében
a régi lakóházunk kapujában
össze is futottam vele.
Ő akkor még mindig ott lakott.

És kérlelt: „Jaj nagyságos asszonyom,

a Rádiónál abban a nagy zűrzavarban
elvették a személyi okmányaimat
szóljon már a kedves férjének
ő biztosan vissza tudná szerezni!”

Nem tudtam neki segíteni.

Az események után disszidált

és az USA-ban telepedett le
húsz év múlva megírta egy levélben nekünk
hogy a Niagara-vízesésnél dolgozik
mint idegenvezető
meg is hívott minket
látogassuk meg, legyünk a vendégei.

No, az uram beosztása ezt aligha tette lehetővé!

De azért méltányoltuk részéről a gesztust:

legalább az Iványi Kázmér nem akarja
letagadni velünk az ismeretséget.
2

Mikor 44-ben
a németek bevonulása után született egy párthatározat
hogy a pártvezetés egyik tagja menjen ki Moszkvába
adjon az itteni helyzetről tájékoztatást
és vegye fel a kapcsolatot Rákosiékkal.
Kezdetben Ságvári Endrére gondoltak
de ugye neki kissé feltűnő kinézete volt
meg túl fiatal is volt…

Kádár önként vállalkozott a feladatra.

Hivatalosan nem tudtam

hova megy vagy mi a dolga,
de a csomagolásnál segítettem neki.

Tulajdonképpen én állítottam össze az úticsomagját.

Két pár férfizoknit is tettem a ruhanemű közé.
Mint utóbb kiderült, az egyikben benne volt
a gyűrűm és a karórám.

Benne felejtettem.

Szerencsére Kádár
az ő precízségével
azt a kis aktatáskára való holmit
még egyszer átvizsgálta mielőtt
a németek a határon elfogták
úgyhogy a gyűrűt és az órát odaadta a nőnek
aki átkísérte volna a partizánokhoz:
vegye föl magára.

Miért ne lehetne egy karórája?

De az a nő tisztességes volt
mert miután nem tudtak semmit
rábizonyítani és kiengedték
Kádár kérésének megfelelően
elvitte az órám meg a gyűrűm
Kádár öccséhez, Csermanek Jenőhöz
az pedig odaadta Péter Gábornak
aki visszaadta nekem
de azzal bízott meg
látogassam meg Kádárt a Conti utcai börtönben.

A Párt még egy ügyvédet is szerzett

aki nagy pénzért hajlandó volt
közbenjárni érte.

Engem bíztak meg,

hogy tárgyaljak vele.

Úgy kellett kinéznem, hogy lássa

pénz itt nem számít
és merjen
kérni bármennyit.

Igyekeztem alaposan kicsípni magam

felvettem a szomszédasszonytól
kölcsönkért nerc bundát, retikült
meg hát
fiatal asszony is voltam még:
jól mutattam.

Az ügyvéd úr nem sokat kérette magát.

Vállalta az ügyet.
De rögtön megjelölte az árat is.
Kétezer pengő.

Bementem Kádárhoz a börtönbe.

Az volt az utasítás
hogy beszélgetés közben
valahogy érzékeltessem vele:
a Párt már tud a lefogásáról
és mindent elkövetnek, hogy
kiszedjék onnan.

Egy nagyon szimpatikus őrmester

vezetett fel a beszélőre
előtte rögtön kezdtem kirámolni a retikült
hogy mutassam, nekem aztán nincs
takargatnivalóm.

Mire az őrmester:
„Hát ha rajtam múlna
meg is motoznám magát
de erre most nincs szükség.”

Rövid várakozás után felvezették Kádárt.

Illendően köszönt, kezet csókolt.

A cipője ragyogott, akár a tükör!

Akkor még engedtek

cipőpasztát használni araboknak
Rákosi börtönében ilyesmi már nem volt.

Mondom: „a Kicsi üdvözletét küldi neked”.

„Kicsi” volt a Péter Gábor fedőneve.

Ebből ő már tudta, hogy az ügy

a Párt kezében van,
az küldte az ügyvédet is.

Nyugodtan ránk bízhatja magát.

3

Az öccse, Csermanek Jenő

1949 tavaszán meghalt.

Különös halála volt.

Május elsején
a házukon elhelyezett
dekorációt akarta megigazítani
mert nem tetszett neki rajta valami
felmászott az erkélyre
de az sérült volt
leomlott
és maga alá temette.

Abban az évben halt meg

az édesanyja is.

Nahát, megesküdtünk.
Az is egy furcsa házasságkötés volt.

Nem kislány voltam már

akinek sürgős a férjhez menés!

Előző nap bementünk

a harmadik kerületi elöljáróságra
és udvariasan megkértük őket, hogy
másnap reggel nyolckor nyissanak ki
mert össze akarunk házasodni
de utána dolgozni kell menni.

Megvolt az esküvő
utána mindenki ment a maga dolgára.
Nem volt nagy eszem-iszom
de nem ám!

A tanúkat az uram hozta

a Pétert meg a Kovácsot.
Mondván
Pétert azt én úgyis ismerem
az legyen az én tanúm
Kovács meg az övé.

Kovács István PB-tag volt és KB-titkár

Péter Gábor meg ugye felettesem az ÁVH-nál.

Régi jóbarát az illegalitásból.

4

Pontosan emlékszem mindenre

azt nem lehet elfelejteni.

Februárban volt a pártkongresszus

a férjemet pedig 1951. április 21-én tartóztatták le
fényes nappal az utcán rabolták el
Péter Gáborék.

Akkor éppen nem dolgoztam

betegállományban voltam
alig pár napja jöttem ki
a kórházból
ahol műtétem volt.

Mindennek vége volt.

Délben hazajött
ha csak tehette itthon ebédelt
pedig kisevő volt
az étkezésre nem sokat adott
és éppen az ebédnél ültünk
mikor csöng a telefon.

Ő vette fel.
„Igen. Ebéd után megyek be.
Hát hova mennék?
A Pártközpontba.”

Aztán elment.

Három évig nem is láttam.

Egy szót se szólt, csak elköszönt

és ment vissza a helyére
vagyis a börtönbe.
5

Itt alattunk kapták el a kanyarban

keresztbe állt előtte
két kocsi.

El se tudott volna menekülni.

Akkor már kilenc hónapja

tartott ellene valami pártvizsgálat
de az én uram nekem egy szót se szólt.

Februárban azért ő már sejtett valamit

mert mikor a kongresszusra indultunk
ahová én is meg voltam híva
azt mondja, ne legyél meglepődve
ha a kongresszus végén semelyik
albizottságba se választanak be.

A háború alatt az ember

már sok mindent megélt, úgyhogy
én nem is kérdezősködtem tovább.

De nekem rontott az egyik szünetben

a Vas Zoltán akkori felesége, a Sári:
„A Kádár mégis mit gondol, ki ő
hogy azt meri mondani nekem,
Vas Zoltánnénak, hogy…”

Már nem is emlékszem mit.

És még
a Gerő Ernőné
aki úgy volt elkönyvelve
mint aki maga is nagy hisztérika
tépte le rólam. „Fogd be a szád
Sári hallod fogd már be elég volt!”
Farkas Mihályné is beavatkozott.
Együttesen elhallgattatták.

Nyilvánvaló elszólta magát.

 De én nem reagáltam rá.
Úgy csináltam mintha
nem is érteném!

Nem traccsoltam én velük sose.

Nem jártam be a Pártközpontba se

akkor se azután se.

Hogyisne.

Nekem ne mondják
a hátam mögött: „Itt a góré felesége!”

Nem szeretem az ilyen szövegeket…

6

A házkutatás éjjel kettőig tartott.

Janikovszky Béla ezredesnek azt mondtam a végén

legyen szíves mondja meg
Péter altábornagy elvtársnak
hogy most értettem meg egy korábbi mondását
amit még az illegalitásban hallottam tőle:
„Ha egyszer majd
én tartok házkutatást
még a párnák is állni fognak!”

Na, ez most bekövetkezett.

Összeszedték amit találtak

de másnap reggel 8-ra újra jöttek
és átköltöztettek az öcsémékhez
a Fő utca egyik mellékutcájába.

A kísérőm kiszállt
a Batthyány téri csarnok előtt
és még visszaszólt: „A viszontlátásra.”

Gondoltam magamban:
akkor lássalak
amikor a hátam közepét!

1955-ben újra találkoztam

az illetővel.
Kérdezte:
„Az elvtársnő most
nagyon haragszik rám?”

Mondtam nem haragszom

mert a szituációt fölmérve
és azt is figyelembe véve
hogy mi volt a parancsa
mit kellett neki végrehajtani
ahhoz képest
elég normálisan viselkedett.
Hogy aztán mással milyen volt
azt nem tudhatom.

Egy párszor még

bevittek a Fő utcába és kihallgattak
most az egyszer
még elmehetek, mondták
de felszólítottak
odahaza írjak le mindent apróra
honnan és mióta ismerem a férjem.

Hát én irkáltam nekik mindenfélét.

7

Mielőtt őrizetbe vették az uramat

én az Államvédelmi Hatóságnál
a Farkas Vladimír részlegén
dolgoztam a Levélfelbontóknál
adminisztratív beosztásban
de a leánykori nevemen
Tamáska Mária néven
századosi rangban.

Akkoriban vezettek be egy kérdőívet

123 kérdés volt rajta.
Abból kiderült
hogy én Kádár Jánosné vagyok.

Nem lehetett titkolni tovább!

Na most,
jön nekem a múltkor
a Párttörténeti Intézet egyik munkatársa:
„Beszélgettünk a Farkas Vladimírral
és ő azt mondta a Kádár felesége is
ott dolgozott nála.”

Milyen nagy kunszt!

És velem együtt még több száz ember…

Nekem nem volt amerikai nagynénim, aki eltart.

Valahol kellett dolgoznom.
A kerületi pártbizottságon
annak idején azt mondták
ide és ide mégy dolgozni
és az ember oda ment
ahová küldték.

Szolgáltam
Nagy Imre belügyminisztert
később jött Rajk László
aztán Kádár János
azután Zöld Sándor
de az agyonlőtte magát
meg a családját is
mindenkit.

Hát most még mit mondjak?

Mikor a férjemet letartóztatták

az állásomból kirúgtak
a pártból is kizártak
mire írtam egy levelet Péter Gáboréknak
hogy kérek látogatási engedélyt.
Talán szóba állt velem?

Nyolc hónapig nem is kaptam választ.

Akkor taktikát változtattam

és egyidejűleg adtam fel a levelet
a Politikai Bizottságnak
meg az Államvédelmi Hatóságnak.

De mind a két levélben

feltettem a kérdést:
kinek jó az, hogy én
nem dolgozhatok sehol?

Járok a családunk egyik tagjától a másikig

nagytakarítást csinálok mosok
gyerekekre vigyázok:
na ez mostan
kinek jó?

Nincs munkakönyvem
nem tudok dolgozni
hogyha azt akarják
ne az asszonynevemen szerepeljek
még ahhoz is papírokra van szükségem.

Minden meglett lánynéven.

8

Egy nap
beültettek a fekete kocsiba
és elvittek
a Vágóhíd utcába.

Ott megálltunk egy kapunál

azt mondja nekem a kísérő:
„Ez egy Játékáru Kisszövetkezet
keresse az elnököt
majd az már mindent tud.”

(illene emlékeznem a nevére

mert a fivére volt nagyon sokáig a Gázgyár igazgatója
ő is a nyolcas ifikhez tartozott
na mindegy)

Bemegyek
üldögélek a portán
rágyújtok egy cigarettára
és megkínálom a portás bácsit
azt mondja: „Maszeknek tetszik lenni?”

Mint később kiderült

voltak ott olyanok is
akik csak bedolgoztak
azokat hívták ők maszeknak.

Én meg a mackósokhoz kerültem.

Baba, mackó
ilyesmiket gyártottunk.

Mikor az első ebédszünet volt

úgy néztek rám
mintha idegen bolygóról
érkeztem volna.

De én fütyültem rájuk!

Beleírtam az életrajzomba azt is:

a harminchetes párttagságomból kizártak
ettől eddig dolgoztam az ÁVH-nál
századosi rangban
onnan is rúgtak ki.

Ebédidő alatt
hogy ne kelljen beszélgetni velük
újságot olvastam: Magyar Nemzetet
és lassan
feltornásztam magam
használható munkaerővé.

Sok régi kisiparos

nagykereskedő felesége
horthysta katonatisztek feleségei dolgoztak ott.

Nekik akkor már jobban ment a munka.

Eleinte bizalmatlanok voltak

azt hitték, megfigyelem őket, de
egy szép nap én megmondtam nekik:
„Figyeljetek ide:
egy ávóst ideküldeni besúgónak
egy kicsit drága dolog lenne
nem gondoljátok?
még ha robbanó mackókat gyártanánk!
de ezek csak játékmacik…”
Nevettek, befogadtak.
9

‘53-ban vagy ‘54-ben

újra írtam levelet az ÁVÓ-nak
mert az öcsémmel beszélgettünk
az isten verje meg őket,
valami értesítés csak kellene.

Én dolgozom
befogom a pofám
mindent lenyelek
de valamit mondjanak már!

Nem váltam el.

Pedig küldtek hozzám „olyan” embereket.

Ezek az Üzengetők így hívták őket.
Némelykor már a kapuban vártak
egyik az egyik oldalon
másik a másikon.

Azt magyarázták:
kicsit törődhetnék a karrieremmel már!

A nagy letartóztatások után hat vagy nyolc héttel

például azzal állított be az egyik:

„Nézd meg
a Veres Jóska belügyi államtitkár
feleségét az már férjhez is ment.”

Az volt ám a rettenetes!

Mondtam neki:
„Én nem tartok
az uram mellett fiút magamnak
eddig se tartottam
ezután se fogok.”

Hogyisne.

És elküldtem a B-emberemet
a francba!
10

‘54 júliusában
hívatott Gerő Ernő.

Jött egy ávéhás küldönc

a Babajavítóba
reggel 9-kor hozott egy levelet
hogy 11-re legyek a Parlamentben.

Gyorsan hazamentem átöltözni.

Engem a Gerő ne sajnáljon!

Kirohantam Kőbányára
aztán vissza, busszal

de tizenegy előtt öt perccel

már ott voltam a Parlamentben
szépen átöltözve.

Bemegyek a Gerőhöz
feláll, elém jön, azt mondja:
„Maga nekem írt levelet
mert a múlt héten még
én voltam a belügyminiszter.
Úgyhogy most én közlöm magával
nem bizonyult igaznak, hogy a férje
jugoszláv kém és rendőrspicli.”

Kérdem:
„Hát akkor mire számíthatok?”

„Kérem folyik az ügy

de hogy meddig tart
azt még én se tudom.”

Ennyi volt.

Aztán újfent
megjelent egy ávéhás a műhelyben.
„Most nyílik rá alkalom
ma délben
hogy beszélhessen vele…”

A kollégák akkor már kezdtek összenézni

kérdezték: „Hát ezután mindig jön
egy kiskatona tégedet
meglátogatni?”

Mondtam nekik:
„Látjátok, milyen csinos fiatal fiú?”

Higgyenek amit akarnak!

Én a férjem nevét nekik soha nem mondtam meg.

Aki nagyon kíváncsi
majd bemegy a Pártközpontba
és megkérdezi.

A börtönben
a Szalma őrnagyot kellett keresni.

Vittem a férjemnek egy csomag málnát

kis műanyag tálkában de még azt is
átpiszkálgatták

Utána föl kellett menni az emeletre

és beültettek egy szobába.

Megjelent az uram
csontsoványan.
Köszönt és kezet csókolt.

No de
uramisten
az volt az az esztendő
mikor meglátogatott bennünket
még az árvíz is!

Szegény férjem
hagyták, hogy megborotváltassa magát
megnyiratkozzon, felöltözzön, leszámoljon
és amikor már mindennel készen volt
csak akkor mondták meg neki
minden vissza:
árvíz van.

És hogy nem jött

még másnap délben se
kiszaladtam a műhelyből
kerestem egy utcai fülkét
és felhívtam a Farkas Vladimírt.

Én megvoltam vele, megmondom őszintén.

Azt nem tudom

mit csináltak ők este meg éjjel
mert én „nappali tagozaton” dolgoztam
de a magam részéről
nagyon jól kijöttem vele.

Úgy tudom, ő is velem.

Mondom neki:
„Kádárné vagyok
az uramnak szabadulnia
kellett volna tegnap.”

Azt felelte:
nem tud semmiről.
Már régóta
nem is foglalkozik az üggyel.

Néhány nap múlva

már le is feküdtem
mivel korán kelő voltam
mikor kilenc-féltízkor
dörömbölnek az ajtón!

Kimegyek:
ott áll a Kádár meg a Szalma őrnagy.

De hogy miért ilyen késő este hozták haza…?

Kádár belép az ajtón

én meg:
„jaj
– mondom –
már hívtam
a Farkas Vladimír elvtársat is
hogy hát mi van veled…”

Azt mondja az uram

„az is csak kinyalhatja a seggemet.”

A Szalma őrnagy még a küszöböt se lépte át

mindjárt elkotródott!

Még köszönni is elfelejtett.

11

Hát
szegénykém
hazajött.

Vettem neki gyorsan egy olcsó

kétszáznyolcvan forintos vászonöltönyt
hogy ne járkáljon abban a sötét ruhában
amit még a tárgyalására vettem neki.
S hogy ne hordja azt a nehéz, kemény cipőt
amit a börtönben csak fűző nélkül használhatott:
hát valami cipőt is akartunk vásárolni.

Napokig jártuk az üzleteket.

Megvárt a műhely végénél

aztán rohantunk a Körúton fel és alá
de öreg este lett, mire nagy nehezen
találtunk neki egy megfelelő cipőt.

Rákosiék mindjárt
„kivizsgálásra” akarták küldeni
de ő nyíltan megmondta:
nem megy semmiféle
„kivizsgálásra”!
Utalják be pihenni
majd utána vizsgálgassák.

Le is mentünk Balatonfüred mellé

négy hétre, azt hiszem Arácsra
a Brázai-villába.

Egyik nap elhatároztuk

átmegyünk Siófokra
a testvéremék két gyereke ott volt
táborban.

Már indulni akartunk

mikor megszólal a hangosbemondó:
„Tamáska Mária és férje ne szálljanak fel a hajóra!”

Ez is egy jó dolog!

Kiálltunk a sorból, mert ott is sorállás volt –

Azt mondja az uram: „Én is jól nézek ki!
A Tamáska Mária férje vagyok.”

De akkor már jött is Kovács István

a volt házassági tanúnk
azóta a Rákosi fő bizalmi embere
hogy majd ő átvisz minket
a motorcsónakján.

„Hogy kerülsz te ide?” – kérdezi a férjem.

„Kaptam engedélyt az Öregembertől
hogy megtaláljalak” – felelte a Kovács.

Mikor aztán Siófokra érkeztünk

Kádárt már sokan felismerték
például a Kohász Üdülőnél.
Hívták ide is, oda is…

Végül nem jutottunk el a táborba

valahol megebédeztünk
azután a Kovács visszakísért
minket Arácsra.

Sok mindenről beszélt

és egyszercsak azt mondja:
„Kádár, hallod-e üljünk le
egy sakkpartira!”

És mikor a férjem
már kétszer is megverte
felállt: „Na, úgy látom
szellemileg teljesen
rendben vagy.”

Meg volt nyugodva. Mehetett jelenteni.

12

Mikor kiszabadult a börtönből

még a felöltőjét se kapta vissza.
De addig reklamált, míg végül
előkerestek neki valami kabátot.

Amiről rögtön látta, hogy nem az övé.

Ugyanis túl rövid volt.

A fél karja kinn volt az ujjából
az egész térdig se ért neki
szóval komikusan nézett ki.

És amikor beállított vele

én is azt mondtam rögtön:
„fiam, ez a Kállai kabátja…”

És tényleg, pár nap múlva egyik este: „itt volt a Kállai” – mondja ő. „Hogyhogy?”
Mert hát akkor nemigen jártunk mi össze.

De telefonált neki a férjem maga:

jöjjön csak fel, beszélni akar vele.
Aztán beszélgetés közben benyúlt
a szekrénybe és kivette, odaadta
mondván, próbálja fel, hátha jó rá
– és jó volt!

Kissé riadt volt eleinte a Gyufa

mert emlékeztette a régi kabátjára,
a letartóztatás előttire, de nem merte mondani.
Csak vedd vissza, Kállai, mondta neki az uram,
nekem adták oda, de hát nekem kicsi
úgyhogy csak vedd vissza…

Így történt.
Még évekig nevettünk rajta.
13

Akik minket közelebbről ismernek

azok pontosan tudják
milyen körülmények között
éltünk.

Itt nincs és nem is volt

soha semmilyen luxus.
Az uram nem tűrte volna.

Ingatlan, nyaraló – na még csak az kellett volna!

De azért szerette a természetet.

Füvek, fák, ilyesmi.
Már kiskorában jól érezte magát a réten
mikor juhászbojtárkodott.

Ha barangolni indult
csak annyit kellett
neki mondani:
harangszóra fordulj vissza!

Csak minél később harangozzanak

vagy tovább szóljon az a harang…
sokszor azt kívánta.

Kevesebbet járt vadászni, mint szeretett volna.

De ha csak tehette, arról olvasott.
A vadásznaplókat szerette meg a krimit.
Azt mindenki vette neki, nem csak én.
Általában este, elalvás előtt vett krimit a kezébe.
Azt szokta mondani,
„az olyan, mint ha altatót venne be…”

Különben kedvelte Illyés Gyulát is.

14

Egyszer volt egy saját gépkocsink.

Azt se mi vettük, hanem a Hruscsov felesége.
Nyina Petrovnától kaptuk ajándékba.

Alig használtuk.

Rájöttünk
nincs nekünk arra szükségünk.
Harmincezer forintért adtuk el az államnak.

Ennyire értékelték.

Ami a bútorokat illeti

azokat szinte darabonként vettük.
Volt, amit a Bizományi Áruházban
részletre, azután hogy az uram
kiszabadult a börtönből.

Van itt egy televízió is.

Én nem tudom, miféle készülék.

Az uram kapta, azt hiszem ajándékba.

Fel is szerelték, nézze ott van a csatlakozó.
Be sincs dugva. Nem kell.

Viszont alig maradt valami a régi fényképekből

Ami volt, azt mind elvitte az ÁVÓ.
Látja, az hiányzik.

Itt van, ami megmaradt.

15

Két féltestvére
élt Kaposvár környékén
egy faluban.

Az ötvenes években ismerkedett meg velük.

Három termelőszövetkezet egyesült
és arra hívták meg az uramat.
Emlékszem, akkor mondta
ő nem mehet úgy abba a faluba
hogy ne keresse fel az apját és a fiúkat.

Ugyanis abban a faluban élt az öreg Kertész.

Így hívták az apját.

Kérdeztem, mikor visszajött:

miről tudtál vele beszélni?
Azt mondta:
nem volt könnyű.

Akkor látta felnőtt fejjel először.

Olyasmiről beszélgettek
hogy szolgál a kedves egészsége
milyen volt a termés, a jószág
és egyebek.

De politizálni – nem politizáltak.

A végén az uram
csak azt a megjegyzést tette:
„Azért a falun még rend van. Mi ott
tepertős pogácsát eszegettünk meg
borozgattunk, de az asszonyok álltak
karba tett kézzel, hiába mondtam nekik
üljenek közénk, nem, ők csak álltak
és ha kellett, kiszolgáltak.”

Kérdeztem:
tán tőlem is ezt várnád el?
 Persze hogy nem.

Csak azért azt megfigyelte

a falusi családokban mennyire
megmaradtak még a régi szokások.

Az asszonyok nem ülnek az asztalhoz.

16

1956. október 24-én

hazatelefonált a Parlamentből
és azt tanácsolta, hogy ne maradjak a lakásban
így mentem át a Weil Emilékhez
az Istenhegyi útra.

Ott bujkált a Friss Istvánné meg a Fodor Zoltánné is.

Október 28-án vagy 29-én meglátogatott

tankkal jött és tán egy félórát volt ott
nagyon nevettük
olyan komikus volt
abban a rohamsisakban!

Október 30-án újra felhívott

látogassam meg Mező Imrét
a Rottenbiller utcai kórházban

Mert az uramat nagyon bántotta

ami a Köztársaság téren történt
ezért kért engemet.

A orvos nem szívesen engedett be.

Kérte, ne érjek még az ágyhoz se

mert a legkisebb mozdulat is árthat.

Én voltam az utolsó, akivel a Mező

beszélt a halála előtt
de csak annyit tudott mondani:
„mondd meg a Kádárnak
hogy vigyázzon magára.”

Utána elmentem
az úgynevezett belügyi kórházba is
mert a fivéreim is eltűntek
nincsenek-e ott?
(mint később kiderült
nem történt semmi bajuk)
de közben öreg este lett
hazamenni meg már nem akartam.

A Weil Emiléknél
az a sok asszony örökösen egymást rémisztgette!
Mindegyikük féltette az urát
érthető.

Fogtam magam
elmentem a Vajda Pannihoz
aki felkarolt engem annak idején
mikor a szövetkezetbe kerültem.

Most is örömmel fogadott.

Másnap november másodikán

estefelé megjelent Panni lakásán
egy civil két rendőrrel: menjek be
a Parlamentbe.

Éppen azelőtt
érkeztem haza a városból
és minthogy szakadt az eső
teljesen átáztam
le kellett vetni magamról mindent,

A harisnyám is
ott lógott a szárítókötélen
mivel nem volt másik
és azt a
vizes harisnyát
kellett visszavennem
úgy rohantam be a Parlamentbe.

Ott meg azzal fogadtak:

hol van az uram?

„Ezt maguk tőlem kérdezik?! Ugyan már…”

mondom „Hát azt én honnan tudnám
amikor napok óta nem is láttam
utoljára október 30-án beszéltem vele telefonon!”
 Épp azok érdeklődtek
a holléte felől
akikkel addig együtt dolgozott!

Hát ezt én nem értettem.

Hogy a Münnichhel elhagyja Budapestet

és átmegy a szovjet erőkhöz
arról nekem ő egy árva szót se szólt.

Na mindegy.

Én ugyan már megértem egyet s mást

de akkor csak bolyongtam ott
a Parlament folyosóin.

Mert miután kihallgattak

ott tartottak
géppisztolyt nyomtak a kezembe
azzal, mától kezdve én is
a Parlamentet védő őrség tagja vagyok
és kijelöltek számomra
egy lőállást.

Hiába tiltakoztam
hogy én nem tudok fegyverrel bánni
sose volt ilyen a kezemben
rám ordított az egyik felkelő:
„akkor itt az ideje megtanulnia
mert eztán szüksége lesz rá!”
17

November negyedikén
korahajnalban
fegyverdörgésre ébredtem.

Miután ez akkor már nem volt szokatlan

nem nagyon kerestem az okát
szereztem egy lavór vizet
és anyaszült meztelenre vetkezve
alapos tisztálkodásba fogtam.

És amint egy vizes törülközővel

épp nekikezdtem volna magamat ledörzsölni
benyitott a szobámba Szántó Zoltán
aki politikai téren
álló életében mindig is
a férjem helyébe szeretett volna kerülni.

Amint megpillantott
kővé dermedt
hátra arcot csinált
és elrohant.

Mikor elkészültem
megpróbáltam tájékozódni
de akárhova nyitottam be
már minden szoba üres volt.

Később megjelent
Sándor József elvtárs
és rám parancsolt, hogy
vegyem a holmimat
menjek vele.

Átadott két kiskatonának

akik átvittek egy Akadémia utcai épületbe
és ott egy raktárban rám zárták az ajtót.

Ott töltöttem egy napot meg egy teljes éjszakát. Majd megvett az isten hidege.
 A kutya se nézett felém!

Még szerencse, hogy

a raktárban szőrmék is voltak
azokkal takarództam
amíg feküdtem a földön.

Később jött a Köbli Gyula felesége

akik a közelben, két háztömbnyire laktak
menjek le velük a pincébe dekkolni
de nekem akkor már
elegem volt a bujkálásból
inkább az üres lakásban maradtam,
megfürödtem, lefeküdtem
kialudtam magam.

Aztán meg már küldetett is értem az uram!

18

Harckocsival vittek át
a Parlamentbe.

Iszonyú állapotok voltak.

Az Elnöki Szárnyban
a földön miniszterek aludtak
például a Rónay Sándor.

Bementünk egy szobába

ahol máskor a Minisztertanács ülésezett.
a Kossa Istvánnál volt kolbász
mert előtte ő Szlovákiába szökött
és onnan hozta.

Találtunk
két üveg ásványvizet is.

Azzal megünnepeltük,
hogy itt vagyunk.

Ugye közelgett November 7. is

ami a szovjet embereknek
különösen fontos
utána a Kádár
átvitte a katonai-műszaki stábot
a mi szobánkkal szomszédos szobába.

Attól kezdve ott volt a helyük.

Ők tartották Hruscsovval
a forró drótot.

Naponta
kétszer-háromszor
de néha ötször-hatszor is
ránk telefonált Hruscsov,
nagyon nyugtalan volt.

Volt is oka rá.

 Például hiába állt az összes kapunál
egy-egy szovjet és magyar katona is
egyszer csak beözönlött rengeteg civil
a pincében meg felrobbant egy gránát.

Közben fönn ezek a civilek

kérdezősködnek, ténferegnek…
Csak nem a Kádárt keresik ezek?

Szerencsére Majkov kiadta a parancsot:

„Tisztítsák meg a gyanús elemektől
a Magyar Parlament épületét!”

És végigrazziázták az épületet
mindenütt
de mindenütt
fegyvereket találtak.

Eldugva
a konyhában
a vécékben
a szekrényekben
a függönyök mögött
a fűtőtest alatt:
mindenütt!

Hruscsov küldött végül

20-30 megbízható embert Kárpátaljáról
akik oroszul de magyarul is kitűnően tudtak
ők kerültek a kapukhoz
őrködni.

Én meg
az uram kifutója lettem.

Mikor kész volt valamilyen javaslathatározat

én vittem oda a Kállainak vagy az Aprónak
meg az összes többinek.

Enni sokáig a katonai konyháról kaptunk

amit én szolgáltam fel a stábnak
mintha csak otthon lennénk.
Amit a konyha-málágyecok
nagy kondérokba felhoztak
azt én tálaltam ki.

Belekóstolgattam, mit lehessen tudni.

Még nevet is kaptam az oficérektől.

Mert nehéz volt kiejteni nekik:
hogy „Kádár elvtársnő”
mire elkereszteltek tréfásan
Maria Tyimofejevnának
a szlovák származású apám után.

Nem győztem dicsérni a főztjük!

„Ócseny hárásó!”
„Nem rossz ez a katonai ennivaló!”
de egyszer ahogy megkóstoltam
valami levest
– menten elvágódtam!

Szabotázs.

Orvos persze nem volt

nagynehezen kerítettek egy
szovjet katonaorvost, aki megnézett
és: „azonnal kórház, különben itt hal meg.”

Akkor is a Hruscsov intézkedett:

másfél óra múlva Karlovy Vary
katonai kórházában feküdtem.
Már a repülőgépen
hánytattak!

Ott feküdtem aztán hetekig.

19

1956 után
Magyarország kissé elszigetelődött
tekintélyünk az ENSZ-ben
mélypontra esett.

Akkor Hruscsov kivitte az uramat

New Yorkba
más szocialista országok
képviselőivel együtt.

Szovjet hajón keltek át az óceánon

aminek az lett a következménye
hogy a társaság többi tagja
napokra használhatatlan lett.

Tengeri betegek voltak…

vagy mit tudom én.
az étkezéseknél rendre
csak Hruscsov és Kádár jelent meg.

Mint a férjem mondta:

„… helyt kellett állnom
a Nemzetért!”

De az ebédek után néha ő is rosszul lett

Hruscsov ugyanis rengeteget evett
mert az ukrajnai éhínségek idején ő volt
a főnök ott, de hát ő is csak a hivatalos
adagot volt hajlandó elfogyasztani
az első feleségével egyetemben
aki végül éhen halt.

Ott barátkoztak össze az Öreggel.

20

Az uram és Joszip Broz Tito

hamarosan közel kerültek egymáshoz
bizonyos politikai ellentétek ellenére is
addig-addig, hogy végül már velem együtt
meghívtak nyaralni minket Brioni szigetére.

Tito és Jovanka
igen kellemes üdülőpartnerek voltak.
Nem mondhatnám, hogy unatkoztunk volna!

Tito minden járművet maga vezetett

a villanytriciklitől a motorcsónakig
ez volt a hobbija
a sofőrködés!

Átvitt minket még az Ördögszigetre is.

Egy kis délszaki növényekkel

betelepített paradicsom az!
Többször meglátogattuk azt a tündéri Állatkertet is
amit Tito kedvéért telepítettek oda.

Nagylábon éltek, az kétségtelen.

Jovánka még a Rotschild Kláránál is varratott.

Egyszer még maga is járt próbán a Váci utcában
de általában a Klára ugrott le Belgrádba
a snittek miatt.

Én nem voltam ilyen jó vevő.

mert ha egyszer-egyszer
megjelentem is
Kláránál
akkor is én vittem
nemcsak az anyagot
de még a bélésre valót is!
21

‘77-ben eljutottunk a Vatikánba.

Volt, aki erősen ellenezte

például a Külügyben
egy helyettes államtitkár:
„minek az?”

De az uram megmondta:
„ha már ott vagyunk, úgy illik
hogy a pápához is beköszönjünk.”

Korábban én még nem jártam arra.

Kádár se. Nem tudtuk, mire számítsunk.

Mindkettőnket izgatott ez a látogatás.

Amit harmincpercesre terveztek a pápai kamarások

aztán mikor az uram még egy óra múlva sem jött ki
az őrök mind nyugtalanabbak lettek:

„Őszentsége a Kádárral vajon mit beszél?”

Előbb az uram ment be

Őszentségéhez
utána nyomban én
és csak azután engedték be
a küldöttség többi tagját.

VI. Pál kedvesen viselkedett.

Üdvözlő szavakat intézett hozzám

amit illendőn viszonoztam
mire hellyel kínált
és leültem.

A pápa legfelül
azon a hatalmas trónszerű székén üldögélt
nekünk egy lépcsővel lejjebb adtak helyet
a többiek állva hallgatták a beszédet.
 Kölcsönös ajándékozás következett.

Mi egy Kovács Margit-kerámiát vittünk

felirata ez volt: Madonna a gyermekkel.
Kádár a pápától egy szép kis
metszetet kapott.

Péter és Pál volt rajta.

22

A napirendje ez volt:
reggel fél nyolckor keltettem
kettőt kopogtam, akkor kiszólt
„szervusz”
vagy
„jó reggelt kívánok”

Együtt reggeliztünk
de világéletében nagyon minimálisat evett: pirítóskenyeret, tojásrántottát vagy lágy
tojást.

Voltak tyúkjaink
tizenöt
a teraszról dobálta le nekik
a hulladék ételt
kenyeret
krumplihéjat.

Azok már jöttek, ahogy kiállt.

Tudták
ha ő jön:
kapják a kaját!

Tehát friss tojásunk, az volt minden nap.

Csak azt a tojást ette meg

amit frissen tojtak
na tegnap tojtak
azt akkor ma reggel meg lehet enni.

De viszont
soha nem vágtuk le a tyúkokat
mert nem akart enni
a húsukból.

Amikor már három évig

tartottuk őket, utána mindig
újakra cseréltük.
 Addigra már kitojták magukat.

A fiúk, az őrök
akik szolgálatban voltak
azok szórtak ki reggel a tyúkoknak
vizet is adtak nekik.

És aztán ők csukták be őket este, az ólba.

23

A nagy műtét előtt

az uram önként jelentkezett
„az egészségügyi főfelügyelőnél”
ahogy ő mondta
„a generálprofesszornál.”

Elmondta neki:
egyre nehezebben tudja használni
a jobb kezét
és ez akadályozza a munkában.

Valamit tenni kellene.

Belgyógyász persze
ezzel nem foglalkozhatott.
Specialistát kellett keresni.
A végén már szinte egyáltalán nem tudott fogni.

Ezt a betegséget úgy hívják, hogy

bőnyezsugor.

A bőnye az a hártya
ami az izomkötegeket összefogja.
és a betegség ennek a hártyának
a zsugorodása.

A kézműtéte alatt
ami több mint két óra hosszat tartott
jobb karját három atmoszféra nyomás alatt tartották.

Egy négyzetcentiméteren 1,33 kilogramm nyomás!

Akkor már késő volt.

De miután tudta
hogy a műtét után
ő tétlenségre lesz kárhoztatva
bizonyos dolgokat
még feltétlen el akart intézni.
 Például előbb még találkozni akart
a Theacher asszonnyal.*

Pont akkor jött megint November 7. is!

A szovjet fogadás.
Még azon is jelen akart lenni.

Mert ha ott nem jelenik meg

azt ugye sokféleképpen
lehet
magyarázni.

Ilyen okok miatt húzódott a műtét.

A ‘89. április 12-i nagy beszéde után

nem is ment többet a Pártközpont felé.

Ott sok mindent mondott, az biztos!

Utána lemondatták
az elnöki tisztségről is.
Miért?

Volt, aki azt mondta, működőképes

elnökre van szükség
mások
kerekperec megmondták:
most jön Nagy Imre temetése
és a Párt azt nem bírja ki
ha a temetés idején még mindig
Kádár János az MSZMP elnöke.

Én a Grósszal is beszéltem erről.

Megmondtam neki:
„Nézze, ez olyan
mint mikor a Mari néni
aki ötven évig cselédként
szolgált az Esterházyaknál
vagy a báró Kohnéknál
megkapja a felmondását
mert nem csak hogy öreg már
de ráadásul eltörte az étkészlet egy darabját is
– azzal aztán betelik a pohár!”
Egy jó marha volt szegény
azt kell mondjam!

Ötven esztendő alatt

sok mindent megcsinált nekik
nem érdemelte meg
hogy így bánjanak vele.

Azzal is vádolták
hogy ő már csak nagyon keveset
tud elolvasni abból, amit elébe tesznek.

Persze
mert azokat előzőleg
mindenféle színes ceruzákkal aláhuzigálták!

De nem ám
csak egy-egy fontosabb részt
hanem teljes bekezdéseket is.

Az egyiket pirossal
a másikat kékkel
a harmadikat meg mit tudom én, mivel.

Táncot jártak a betűk a szeme előtt!

Tény
hogy mind a két szemén hályog volt
de úgy soha nem ment be a munkahelyére
hogy előzőleg ne olvasta volna ki
itthon az újságot.

Sokszor hecceltem:
„hát te még az apróhirdetéseket is
elolvasod a lapokban?”
A végén persze már felolvastam neki.

Néha arról is beszélgettünk

milyen jó lesz most, hogy
miután teljesen szabadok vagyunk
mászkálhatunk a városban
végre amerre akarunk,
mehetünk kirándulni
vagy moziba
akárhova
és ahányszor csak tetszik.

Ilyenkor valameddig
vidám volt
de aztán
átmenet nélkül
rossz lett a hangulata.

Amikor rászóltam
„apuskám, ne kiabálj, ne beszélj gorombán”
ő mindig azt mondta:
„Ez nem én vagyok! ez a betegségem!”

Egy délelőtt így szólt:

„Öltözz föl
hozd rendbe magad.
Elmegyünk ebből a házból.”

Mondom neki:
„Várjál,
legalább
egy táskát összekészítek.”

Mire ő:
„Nem kell semmi!”

Mikor már a kertben voltunk,

azzal próbáltam visszatartani:
„Fiam
hát legalább
ebédeljünk meg!”

Nagy nehezen sikerült is rábeszélni

hogy visszamenjünk
a lakásba.
 Akkor meg
azt kérdezte tőlem:
„Te, engem most kizártak ezek?”

Mondtam neki:
„Papuskám, nem a Pártból zártak ki
csak az elnöki tisztségből és a
Központi Bizottsági tagság alól
mentettek fel.”

Ő meg töprengve rám nézett:

„Te, ez még
ugyanaz a párt
amelyikbe beléptem?”

Nem akart befeküdni a kórházba.

Azt mondogatta:
„Én úgyis
falba verem a fejem
ha bevisznek!”

Gondoltam:
ameddig bírom
legyen csak itthon.

Ez mégis az ő háza.

Azt csinál benne, amihez kedve van

akkor fekszik le, akkor kel
amikor akar.

És
sétálgathat a lakásban
vagy a kertben.
24

Négy napig volt kórházban a végén.

Addig itthon volt állandóan, de legyengült
Nem akart enni.
Azt mondta: „minek élek?”
Meg hát – fulladt is.

A végén arról beszélt mindig

hogy ő abban nem hibás
hogy meghalt a Nagy Imre
vagyis hogy megölték
vagy mit tudom én
meggyilkolták.

Kérdezte is:
hát ő nem hivatalos a temetésére?

Mondom: nem.
Mert nem kapott papírt.

Azt mondja:
„de ma van a temetése!”

Hát mondom:
ma van.

És akkor bevitték.
FÜGGELÉK
Farkas és Kádár Rajknál*

A titkos magnófelvétel alapján készült,

[1]
1949. június 7-i vallatás hiteles és teljes szövege

K.: Van valami mondanivalód?

R.: Az a mondanivalóm, hogy szeretném tudni, hogy mi az álláspont, mert…

K.: Neked van valami mondanivalód számunkra?

R.: Énnekem van mondanivalóm.

K.: Mi azért jöttünk ide, hogy módot adjunk neked, életed​b en utoljára a párttal
beszélhess. Kevés időm van a te részedre, ezt vedd tekintetbe, és most mondd el,
mit akarsz.

R.: Én röviden csak annyit tudok mondani, hogy sziklaszi​lárdan bíztam és bízom a
pártban. Azok a vallomások, amik itt ellenem elhangzottak, és amikkel itt ezelőtt
negyedórával szem​b esítettek, szemenszedett rágalmazások. A valóságnak abból
semmi nem felel meg, semmi nem felel meg.

K.: Miféle vallomások?

[2]
R.: A Cseresnyésnek, a Boarovnak és a Szőnyinek a vallo​másai. Hogy én az
[3]
amerikai hírügynökségnek a főnöke va​gyok, hogy a Szőnyi utasítást kapott arra,
hogy nálam lejelent​kezzen, és a továbbiakban tőlem kapja az utasításokat…

F.: Ezt akarod mondani a pártnak?

R.: Nem, szóval kérdezte itt János, hogy milyen vallomásról beszélek.

F.: Ezt akarod mondani a pártnak?

R.: Én azt akarom mondani a pártnak, hogy becsületes, párt​hű párttag voltam.
Semmiféle idegen hatalommal semmiféle kapcsolatom nem volt. És ha velem
végig kell csinálni ezt a pro​cedúrát, amit a vallomások mondanak, ítéletet kapok,
mindegy, hogy milyen ítéletet, egy párthű, ártatlan ember fogja kapni ezt az
ítéletet. Nem tudok mást mondani. És természetesen én mér​legelem a dolgot,
tudom, hogy nemzetközileg is van visszhangja ennek az ügynek. Ez az egyetlenegy
dilemma, ami előtt állok.
F.: Milyen nemzetközi visszhangja van?

R.: Hát, gondolom, hogy a nemzetközi sajtó írt róla, legalább​is ilyeneket mondanak
nekem, hogy őrizetben vagyok, és hát ehhez hasonló dolgokat. Ez az egyetlenegy
dilemma, mert ha ez a nemzetközi sajtóba kikerült, hogy én őrizetben vagyok
kémgyanú miatt, hát természetesen akkor van egy kész hely​zet, és kell
mérlegeljem, mi a párt érdeke, hogy ne kerüljön nehéz helyzetbe a párt, amikor
exponálta magát ebben a do​logban. Én egyet tudok mondani, ha a pártnak ez nem
érdeke, hogy én bármi lépést is tegyek, és nem hiszem, hogy érdeke legyen, hogy
egy ember mártíromságot vállaljon hazugságo​kért, akkor egy ártatlan és párthű
emberrel történik mindaz, ami itt történik. Mert egy szó nem igaz abból, hogy
nekem va​laha, valamilyen kapcsolatom lett volna, és nagyon csodálko​zom azon,
hogy itt végeredményben felelős pártelvtársak van​nak az ÁVH-n is. Nekik kell
megítélniök azt, hogy a Szőnyiék mennyire önszántukból tették ezt a vallomást,
vagy mennyi​b en nem önszántukból tették ezt a vallomást.

F.: Ezt akarod mondani a pártnak?

K.: Most én mondok neked valamit. Először: A párt a te éle​tedet attól a perctől
kezdve, hogy a munkásmozgalomba betet​ted a lábadat, eddig az óráig, amíg mi
beszélünk, pontosan isme​ri. Ez az egyik. A másik: a párt a te tevékenységedet, a te
külön​b öző tetteidet ismeri. Ez a második. A harmadik: és figyelemmel kísérjük azt
a mesét, amit te ittléted alatt leadtál. Ez a harma​dik. A negyedik: te ismered jól a
mi pártvezetőségünket.

R.: Jól ismerem, igen.

K.: Ismered a mi pártvezetőségünk cselekedeteit is.

R.: Ismerem, igen.

K.: Ismered. Tudod, hogy ami pártvezetőségünk kikből áll és mikből áll.

R.: Tudom.

K.: Elhiszed te azt, hogy ami pártvezetőségünk mindazt beveszi, amit te itt mesélsz
egy hét óta? Elhiszed?

R.: Hát én egyelőre…

K.: Elhiszed?

R.: Én csak egyet tudok mondani…

K.: Ezt mondd meg. Elhiszed?

R.: Én hittem és hiszek a pártban.

K.: Hogy ezt beveszi, amit te itt egy hete mesélsz?

R.: Én hittem és hiszek a pártban továbbra is. Énnekem sem​miféle közöm ezekhez a
vádakhoz nincsen…

K.: Állj csak. Elhiszed, hogy a párt vezetősége beveszi, amit te egy hete itt mesélsz?

R.: Bocsánatot kérek, én nem mesélek semmit.

K.: Elhiszed, vagy nem hiszed?

R.: El kell higgyem, mert az igazat mondom.

K.: Hogy a párt vezetősége ezt beveszi, amit te egy hete itt mesélsz.

R.: El kell higgye, mert az igazat mondom.

K.: Te azt mondod, becsületes párttag vagy. Mit gondolsz, múlt év augusztusában
miért határozott úgy a párt, hogy te hagyd ott a belügyet? Mert becsületes párttag
voltál?”

K.: Azért, mert becsületes párttag voltál?

R.: Én azt hiszem, hogy azért, mert…

[4]
K.: Azért, mert becsületes párttag voltál?

R.: Olyan hibákat követtem el a Belügyminisztériumban, amilyen hibákért nem

lehetett ott maradni.

K.: Mondd csak, tudod te azt, hogy múlt év augusztusában a mi pártvezetőségünk

neked egy utolsó lehetőséget adott arra, hogy mutasd meg, hogy becsületes ember
is tudsz lenni? Tudod ezt?

R.: Tudom, igen.

K.: Akkor miért mondod nekem itt azt, hogy te egy becsüle​tes ember vagy?

R.: Én semmiféle olyan dolgot nem tettem a párttal szem​b en, ami a párt árulását,
tudatos árulását…
 [5]
F.: […] Mi ez? Ez kommunistához illő magatartás?

R.: Nem kommunistához illő magatartás, ezért énnekem bűn​hődnöm kell, hogy
politikailag ennyire vak voltam, de azt, hogy én mindezt tudatosan csináltam
volna, mert én magam is pro​vokátor vagyok, imperialista ügynök vagyok, ez nem
áll.

K.: Jó. Ide figyelj. Mondtam, hogy nekünk nem sok időnk van, egyet mondok. Te nem
a mi emberünk vagy, hanem az ellenség embere vagy. Ezt jegyezd meg magadnak.

R.: Én kérlek titeket, hogy…

K.: Ne mosolyogj rajta, mert itt…

R.: Én nem mosolygok, kérlek titeket, hogy ne legyen itt egy tragikus tévedés.

K.: Álljunk meg. Ezt jegyezd meg magadnak: te nem a mi emberünk vagy, hanem az
ellenség embere vagy. Ezt jegyezd meg magadnak. Másodszor: Hogy ne legyenek
semmiféle illú​zióid, a mi pártvezetőségünk teljes egyetértésben van ebben a
kérdésben. Megértettél engem?

R.: Megértettelek.

K.: Itt a mi számunkra a következő kérdés van, hogy te egy szerencsétlen flótás vagy-
e, aki áldozatul esett az ellenségnek, vagy pedig attól a perctől kezdve, hogy a
munkásmozgalomba a lábad betetted, tudatos, konok és makacs ellensége vagy-e a
mi mozgalmunknak. Ez az egyetlen kérdés, és erre kell ne​ked a magatartásoddal
válaszolni. Megértetted ezt?

R.: Én megértettem, hogy ez a pártvezetőségben kialakult álláspont, én csak egyet

tudok mondani, azt tudom mondani, hogy a két árulási mód közül, a két feltevés
közül, sajnos egyik sem fedi az igazat. Sem konok ellensége nem voltam soha a
pártnak, sem pedig nem kerültem az ellenségnek úgy a hálójába, hogy engem
felhasznált volna párt ellen, a párt elárulására, a párt hátbatámadására.

F.: Ide hallgass, Rajk. Amikor te bekerültél a munkásmozgalomba, hány éves voltál?

R.: Akkor voltam huszonegy éves.

F.: Tapasztalatlan voltál.

R.: Tapasztalatlan.
F.: Fiatal fiú voltál, diák voltál. Abban a diákkörben, amely​b en mozogtál, az egy
nacionalista kör volt.

R.: [… ] is volt egy kommunista.

F.: Nacionalista diákcsoport volt. Már akkor ismeretes volt a te nacionalista

[6]
álláspontod. Feltehető az, hogy te tapasztalat​lan ember, fiatal fiú, akkor Stoltén
keresztül a rendőrség be​szervezett, és ez téged végigkísért egész életeden
keresztül. Te belenőttél. Néha-néha megkísérelted azt, hogy kiszakadj. Sza​kíts
velük. Mikor később láttad, hogy mibe másztál bele fiatal korodban. Nem sikerült
neked, nem volt erőd. A rendőrség, később az amerikaiak, mind szorosabban
tartottak téged a ke​zükben. Szóval egy ilyen ügynöke voltál az ellenségnek, vagy
tudatos ellenség voltál kezdettől fogva.

R.: Nézzétek, én csak egyet tudok mondani.

F.: Ide hallgass. Ide jövünk, te kérted, hogy akarsz, ha lehe​tőséged van a párt
vezetőivel beszélni.

R.: Igen. Kértem.

F.: Mi ide eljöttünk. Te azzal kezded, hogy becsületes ember vagy. Az első szavad
hazugság.

R.: Nem az elsők voltak azok.

[7]
F.: Emlékezz vissza, mit írtál te az első leveledben Rákosi elvtárshoz. Azzal
vádoltál bennünket…

R.: Dehogy benneteket…

F.: Azzal vádoltál bennünket, hogy a pártba befurakodott amerikai ügynökök

támadnak. Ezt már visszavontad. Minden leveled megcáfolja a másikat. Minden
leveleden keresztül ha​zudsz. Itt már rajtacsíptek téged nem egy hazugságon.

R.: Két hazugságon is.

F.: És mikor már szorul a hurok körülötted, akkor… kint, hogy már nem lehet,
letagadni, az te vagy. És akkor is hazudsz. Lé​nyegében abból, amit te már
elmondottál, kiderül, hogy troc​kista vagy, kiderül, hogy nacionalista vagy, és most a
kérdés, amit tisztázni kell… Vigyázz, Rajk, a veszett fejsze nyeléről van szó. Most
arról van szó, hogy fiatal korodban, amikor még ta​pasztalatlan voltál, akkor téged
 már bevontak és felhasználtak, és nem tudtad, hogy hová fog fejlődni. Vagy
kezdettől fogva tudatos ellensége vagy a pártnak. Másról vita itt nem lehet.

R.: Nézzétek, engem azért döbbent meg ez az álláspont, mert nyilvánvaló, hogyha
egy ilyen kialakult állásfoglalás a pártve​zetésben egységesen […] vagy a másik
variáns, akkor az én szá​momra más lehetőség nincs, mint az élet befejezése. És ti
azt mondjátok, hogy kevés idő áll a rendelkezésetekre. Tudom, rengeteg munkátok
van, dolgozó emberek vagytok, itt azonban egy emberéletről van szó, és én emelt
fővel megint csak azt tudom mondani, hogy nyugodtan nézek mindenkinek a
szemé​b e, hogy hamis teórián épül fel az egész, hogy engem már a Stolte
beszervezett, hogy azóta nem tudok szabadulni. Olyan kristálytiszta, elvtársak, az
én párthűségem a párthoz, akármennyi hibát követtem el. Mondjuk, hogy itt-ott
ideológiai té​vedésekbe vagy zavarokba…

F.: Hagyjuk az ideológiát. Trockista vagy, trockistákat tá​mogattál, provokatőröket

támogattál. Mi ez, kommunista ma​gatartás?

R.: Nem az.

F.: Akkor miért beszéled, hogy kommunista vagy?

R.: Igaz, hogy néha előfordult, de honnan tudtam azt, hogy trockistákat támogatok?

F.: Nem tudtad?

R.: Honnan tudtam volna?

K.: Rajk, ide figyelj…

R.: Hát senki nem utasított engem…

K.: Rajk, te tévedésben vagy […] A mi számunkra annál sok​kal többről van szó. Itt a
mi pártunkról van szó.

R.: Nálam is.

K.: És a munkásosztályról van szó, és a magyar népről van szó. Ez az egyik, a másik,
Rajk. Ami kárt te életedben a ma​gyar munkásmozgalomnak tettél, azt ha tíz életed
volna, nem tudnád letörleszteni.

R.: Mivel tettem?

K.: És te erre azt mondod, hogy becsületes ember vagy.

R.: Mivel tettem? Mivel tettem én ezeket a károkat?

K.: Még egyet akarok neked mondani. Ne nézzél te minket bolondnak.

R.: Teljesen meg vagyok…

[8]
K.: Mondd, Rajk, attól kezdve, hogy a szerencsétlen Olt Károlynak a nyakára te
vitted a Stoltét, ahol te életedben megfordultál, ott a pártban zavar volt, a pártot
dezorganizáltad. Ez így ment a felszabadulásig. A felszabadulás után a mi
pártunk, a mi pártunk által véres harcban kivívott Belügyminisztérium​b an az
ellenséget megtelepítetted. A Belügyminisztérium és az Államvédelem között
[9]
harcot provokáltál, élezted a harcot, a NÉKOSZ-ba a lábad betetted,
[10]
szembefordítottad a párttal a NÉKOSZ-t. Amerre mentél életedben, mindig
átok és gya​lázat jött a pártra. És neked van szemed, nem sül ki a szemed azt
mondani, hogy becsületes ember vagy? Hosszú sorát tud​nám felsorolni azoknak
az embereknek, akiket te kapcsoltál a párthoz. Minden időben az illegalitás alatt, a
felszabadulás alatt provokátorokat, nemzetközi kémeket. Nevezz meg nekem egy
embert, akit te hoztál a kommunista mozgalomba, és aki becsületet hozott a mi
mozgalmunkra. És aztán mondd azt, hogy te becsületes ember vagy.

[11]
R.: Az építősztrájk, azt hiszem, hogy nem…

K.: Mondj egy ilyen embert, akit te hoztál a pártba és tisz​tességes ember.

F.: Még az építősztrájkról beszélni fogunk.

K.: Mondjál. Mert én mondok neked húsz provokátort, akit te hoztál a pártunkba. Te
mondjál egy becsületes embert, akit te hoztál.

F.: Ez mutatja, hogy milyen konok ellensége vagy.

K.: Mondd azt, hogy elmebeteg vagy. Mondd azt, hogy nem tudtál kimászni, vagy
mondjál valami értelmes dolgot, amit ha hazamegyünk, elhisznek nekünk és nem
[12]
nevetnek a szemünk​b e. Spanyolországban dezorganizáltad a pártszervezetet.
‘32​-ben az egyetemi mozgalom szétmállott, elpusztítottátok. Hát amerre mentél,
mindig így volt. Azt a csirkefogó provokátort, aki már úgy jött haza valahonnan
[13]
Dél-Amerikából, aki a spa​nyolokat kapcsolta ide. Átadtad a pártnak, elutaztál
vidékre, a spanyolokon keresztül szétrombolták az összes szakszerve​zeti
csoportot. És ez így megy végig, ahova a lábadat tetted. És erre azt mondod, hogy
 becsületes ember vagy.

R.: Én komolyan mondom, olyan…

K.: Így volt ez?

R.: De bocsánatot kérek…

F.: Hát felelj. Mit kérsz bocsánatot. Hát nincs annyi erőd, tizenkilenc év alatt nem
ragadt rád annyi becsületesség, hogy azt mondjad, hogy nézzétek, igen, tévedtem,
nem tudtam, hogy miről van szó, beszerveztek, megbántam, ezerszer és százszor,
nem tudtam… a párt előtt ismerj be valamit. Hát semmit nem akarsz beismerni az
égvilágon? Még azt sem, amit már elmond​tál jegyzőkönyvben. Még azt sem akarod
bevallani. Kezded elölről.

K.: Tedd a szívedre a kezedet. A párt nem a tenyerén hordo​zott téged? Mondd meg,
nem a tenyerén hordozott?

R.: Ott hordozott.

K.: Mondd, mire vágyhattál még azon kívül, amit elértél? Amit a párt neked adott.
Főtitkárhelyettese voltál a pártnak. Titkársági tagja voltál. Az első állami emberek
között voltál. Hát tenyerén hordozott a párt téged. Megvédett tűzön-vízen
keresztül, a hibáidat megvédte. Hát nincs annyi becsületérzés benned a párttal
szemben, hogy őszintén tárd fel azt, amit csi​nálsz? Hát nincs benned annyi
becsületérzés?

R.: Nézzétek, én úgy vagyok itt, hogy egyszerűen azért nem tudok válaszolni, vagyok
elnémulva, mert egy olyan…

K.: Hát beszélj. Te vitted fel a Stoltét az Olt lakására, amikor az Olt még nem ismerte
a Stoltét? Te vitted fel?

R.: Mondjuk, hogy én vittem fel.

K.: Nincs mondjuk. Felvitted vagy nem vitted fel?

R.: Hát ha az Olt azt mondja, hogy igen, akkor…

K.: Nem a Olt, te mit mondsz?

R.: Hát én vittem fel.

[14]
K.: A Geiert te kapcsoltad a párthoz?
R.: Én kapcsoltam.

K.: És másnap elutaztál?

R.: Pártutasításra utaztam el.

K.: Elutaztál másnap.

R.: Pártutasításra.

K.: Ki utasított téged?

[15]
R.: A Gács utasított.

K.: És arra ki utasított, hogy a Geiert kapcsold be?

R.: Arra volt párthatározat.

K.: Hol volt párthatározat?

[16]
R.: Hát ő volt a pártfelelősünk izében, Berné(?)-ben, a Gács.

K.: Ő határozta el, hogy bekapcsold őt.

R.: … (nem érteni)

K.: A Szászt miért akartad rávarrni a pártra és az Államvé​delmire? A

[17]
Mayerhoffert miért varrtad a pártra? A Cseres​nyést miért varrtad rá? És így
folytathatnám, magyarázd meg, hogy miért? A pártszervezeteinket miért oszlattad
[18]
fel a rendőr​ségen? Miért oszlattad fel?

F.: Nézd, az előfordulhat, Rajk, hogy egy embernél tévedsz. Előfordul. De

sorozatosan csak provokátorokat, trockistákat ho​zol be a pártba, és azokkal veszed
magad körül, az már nem véletlen. Itt egy tudatos politika van.

R.: Arra kérlek benneteket…

K.: Ki volt a NÉKOSZ-nak a patrónus a pártmegbízatás nélkül? Mondd meg! Ki volt a

NÉKOSZ patrónusa?

R.: Én voltam.

K.: Volt pártmegbízatásod?

R.: Nem volt.

K.: Mi volt a munkád eredménye? Te tartottad a NÉKOSZ-t pártmegbízás nélkül. Mi

volt az eredménye a munkádnak?

R.: Hát a NÉKOSZ-t nem én tartottam pártmegbízás nélkül.

F.: Pártmegbízás nélkül tartottad.

R.: Én csak gazdaságilag támogattam.

F.: Hát ki beszélt a nékoszistákkal hajnalokig?

R.: Én…

K.: Ki instruálta a nékoszistákat?

R.: Hogy én hajnalig beszéltem velük?

F.: Miért volt a NÉKOSZ-ban pártellenes hangulat? Miért volt egy Rákosi-ellenes
hangulat a NÉKOSZ-ban? Miért volt? Munkásellenes hangulat. Narodnyik,
ökonomista hangulat. Ki volt a NÉKOSZ-nak a […] vezetője? Te voltál, Rajk. Te
ültet​ted el a NÉKOSZ-nál a munkásellenes, pártellenes, Rákosi-el​lenes,
nacionalista hangulatot. Látod, hogy milyen konok ellen​sége vagy a pártnak?

K.: A belügyben ki fejlesztette ki a pártellenes és államvédel​mi-ellenes hangulatot?

Ki vezette a harcot a párt és az államvé​delmi ellen? Te becsületes ember. Mondd
meg, ki vezette?

R.: Hát a párt ellen én soha nem vezettem semmiféle harcot. Hogy köztem és az
államvédelmi között volt komoly ellentét, azt én egy pillanatig sem tagadom.

K.: Ne szűkítsd le, Rajk, ne szűkítsd le. A Belügyminisztériumban a te vezetésed alatt

egy kalandor társaság az ellenség​nek a szervezete volt. Először át akarta venni az
államvédel​met, majd mikor ez nem sikerült, el akarta sorvasztani az ál​-
lamvédelmet. Erről sem tudsz semmit.

[19]
F.: A Szászt miért akartad bevinni a […]? Ki volt a Szász?

R.: A Szászról azt tudom mondani, hogy én valóban a Ko​vácsnak ajánlottam. A

[20]
Kovács megnézte, és azt mondta, hogy…

F.: Miért ajánlottad?

R.: Engedd meg, hogy befejezzem.

F.: Miért ajánlottad?

R.: Engedd meg, így…

E.: De miért ajánlottad?

R.: Mert azt hittem, hogy egy rendes, megfelelő ember.

F.: Miért hitted azt? Ellenőrizted?

R.: Azért adtam át Kovácsnak, hogy ő ellenőrizze.

F.: Te ajánlottad a Kovácsnak.

R.: Ajánlottam a Kovácsnak, hogy nézze meg, hogy megfe​lelő-e vagy nem. A Kovács
azt mondta, hogy nem tartja meg​felelőnek, jó lenne, ha megfigyelésre
beküldenénk a külügybe. Esetleg onnan külföldre helyeznénk. Bekerült a
külügybe, kirúg​tam én magam.

F.: Kirúgtad, mert a Révai követelte.

R.: Bocsánatot kérek, a Révai nem követelte. A Révai egyál​talán nem követelte.
Csodálkozott, hogy én miért kérem, hogy tegye el onnan.

K.: Mondd, Rajk, miért szeretsz te halottakra hivatkozni?

R.: Nem halottakra hivatkozom, mert ezt a tényt az Államvé​delmi Osztályon sokan
tudják, akik a Kovács mellett dolgoz​tak.

K.: Csak nem úgy, ahogy te elmondtad. Hetekig harcoltál, hogy a Szász oda
bekerüljön.

R.: Szeretnék néhány mondatot, hogyha megengeditek.

K.: Parancsolj.

R.: Én sajnálom, hogy nincs időtök, mindenesetre akceptál​nom kell, hogy nincs
időtök. Én természetesen ilyen rövid idő alatt megmagyarázni azt, hogy miért nem
fedheti a tényeket az az álláspont, amit velem közöltetek, nem a bevezetés ténye,
ne legyen félreértés, hogy én idegen, imperialista hatalomnak egy beépített
embere vagyok a pártban. Most mindegy, hogy ilyen vagy amolyan változatban.
Nyilvánvaló, hogy alaposan átta​nulmányoztátok a pártmúltamat. És az is
nyilvánvaló, hogy mielőtt a pártvezetőségünk egy ilyen komoly határozatot
 meghozott, hogy engem őrizetbe vegyenek, akkor nemcsak a párt​múltamat
tanulmányozták, hanem megnéztek egyéb kérdése​ket is. Minden egyes tény, amit
ti felemlítettetek, az valóban, önmagában véve igaz tény. Valóban igaz az, hogy a
Stolte kap​csolt be a mozgalomba és a Stolte rendőrspicli volt. Való tény az is, hogy
Spanyolországban megtörtént az, amit tudtok. De miért a Rajk, és miért nem a
[21]
Haás dezorganizálta…

K.: Mert te kezdeményezted.

R.: Igen, de azt is meg lehetne nézni, hogy miért kezdeményeztem.

K.: Semmiféle okod nem volt, hogy akkor kezdeményezd.

R.: Hát volt okom persze…

K.: Semmiféle okod nem volt.

R.: Spanyolország túl messze van.

K.: Illetve volt. Volt okod. Hiányzott neked, hogy a pártve​zetésben nincs viszály és
szakadás, mint ahogy te megszoktad magad körül. Azért kezdeményezted.

R.: Na most Spanyolország előtt ott volt az egész építőmun​kássztrájk. És hogyha én

az ellenségnek egy beépített embere vagyok, nem akarok én végigmenni
mindenen, hát miért kel​lett az ellenségnek engem 941-ben leinternálni, a
legkritiku​sabb időben?

K.: Hát az is egy érdekes…

R.: És egész végig bent tartani az internálótáborban…

K.: Azért, hogy tartalékoljanak.

R.: És hogyha én…

F.: Ismerjük az imperialisták módszereit.

R.: Én tényleg úgy látom a dolgot, hogy olyan erős, egysé​ges álláspontként alakult ki
az, hogy én az imperialisták ügy​nöke voltam…

K.: Rajk, magyarázd meg az életedet nekünk. Ez a te feladatod. Magyarázd meg az

életedet, ne a mi álláspontunkat ne​künk, azt mi tudjuk. Te magyarázd meg.

R.: Egy olyan egységes álláspont alakult ki velem szemben.

K.: Rajk, hallgass ide. Én nagyon szeretném, ha megérte​néd, hogy neked, a pártnak
[…] A másik dolog, ezt jól értsd meg, hogy neked most van az utolsó alkalmad
arra, nem hogy nekünk itt elmeséld, mi nem hallgatjuk meg a meséidet, hogy te
most a kezed a szívedre tegyed, és pontról pontra végigmen​j él az életeden, miért
volt úgy, ahogy volt. Érted? Mert ebben az esetben a mi számunkra és a te
számodra megmarad az a hal​vány lehetőség, hogy téged szorult helyzetedben vagy
mérhe​tetlen becsvágyadnál vagy hiúságodnál vagy nem tudom én minél fogva
megfogtak és szorongattak. Érted, mi tudjuk azt, hogy nem születtél
gazembernek. Mi azt tudjuk. És azt is tu​dom, és még egyszer mondom neked,
hogy ami pártunk te​nyerén hordozott téged.

R.: És azt egyáltalában nem feltételezitek, hogy nem szo​rongattak és nem vagyok
senkinek a kezében?

K.: Mi azt feltételezzük, hogy te nem voltál szorongatva. De ezt azt jelenti, hogy te
tizennyolc éves kölyök korodban az el​lenség seregébe szökdöstél be. És ez rád
nézve még rosszabb.

R.: Szóval akkor csak az van, hogy vagy szorongatnak, vagy tudatosan az ellenség
táborába tartozom.

F.: Úgy van, más itt nincs. Igazad van.

R.: Más itt nincs.

F.: Nincs.

R.: Azt nem is feltételezitek, hogy van egy ember, aki se az egyik táborba, se a másik
kategóriába nem tartozik, hanem kö​vetett el hibákat.

F.: Ezen már túl vagyunk. Ezen már túl vagyunk, Rajk.

K.: Tavaly augusztus elején mi ezt a harmadikat tételeztük fel. És azért döntött akkor
úgy a párt, mert a harmadikat tételez​tük fel. Hogy csak hibáztál. Súlyos ugyan, de
csak hibáztál. Ez tavaly augusztusban volt. Most semmi okunk nincs már a har​-
madikat feltételezni.

R.: És nem gondoljátok azt, hogy tavaly augusztus óta ​– megjegyzem, én ezt nem
tudtam, nem mondtátok meg.

K.: Azóta mi okosabbak lettünk.

R.: Nem közöltétek velem, hogy milyen vélemény alakult ki velem kapcsolatban.
F.: Emlékezz arra, hogy mikor ott voltunk Rákosi elvtárs la​kásán, és beszéltünk
vele…

R.: Emlékszem rá.

F.: Én is, és azt hiszem, Rákosi elvtárs is mondta azt, hogy az eltávolításod a
Belügytől, abban benne van a párt kritikája feletted.

R.: Azt én tudom, azt én szó szerint vettem, és ki is értékel​tem magamban.

F.: És ottan megmondtuk azt is, hogy már akkor is, Rákosi elvtárs beszélt erről, a
Gerő beszélt erről, én is beszéltem erről, azt hiszem, Kádár is, mindnyájan
beszéltünk erről, hogy nálad szovjetellenes magatartás tapasztalható.

[22]
K.: És megmondtuk, hogy az ellenség ott van a Belügyben (?)

F.: És azt mondtuk neked már előre, Rákosi elvtárs elégszer megmondta, minden,
ami van a Belügy és az ÁVO között, ab​b an benne van az ellenségnek a keze.

R.: Szóval, szóval…

F.: Ezt mind megmondtuk neked akkor.

R.: Azóta közel egy esztendő telt el. Közel egy esztendő. Tíz hónapja. Ezalatt a tíz
hónap alatt az egész Külügyminisztéri​umban, éppen a belügyi tapasztalatokat
levonva, becsülettel és… (nem érteni, halk)

F.: Hogyne, mindjárt meg akartad szervezni a Külügyminisz​tériumon keresztül a

kémhálózatot, a külföldi hírszerzést.

K.: Ez volt az első javaslatod, amikor magadhoz tértél, az első javaslatod az a terv
volt, hogy az Államvédelem, a Katona​politika építse le a maga külföldi munkáját.
És majd te fogod irányítani a Külügyből. És tudod, kinek volt ez a terve, kinek volt
ez a szisztémája? Ez nekünk írásban megvan, korábbi dá​tummal. Tudod, kinek
volt ez a szisztémája? Próbálj csak gon​dolkozni.

R.: Én nem tudom, hogy kié, de az, hogy…

K.: De próbálj csak gondolkozni, próbáld kitalálni.

R.: Az, hogy én irányíts am, erről szó sem volt. Csak arról volt szó, hát ott volt a
Farkas.

K.: Hát kinek magyarázgattad azt, hogy minek az ÁVO-nak külön ember, minek a
 Katpolnak külön ember, minek kell a Kül​ügynek a maga hivatalos vonalán
dolgozni, egyesítsük mi ezt a három vonalat. Kinek magyaráztad te ezt?

[23]
R.: A Révésznek, a Farkasnak egyszer ott…

F.: Na elég volt már! Elég volt, elég volt!

K.: Ez volt az első propozíciód, mikor a Külügyben magad​hoz tértél, semmi több. Ez
egy külügyminiszter első feladata?!

F.: Dolgozta ki neked ezt a tervet valaki? Dolgozta ki valaki? Igen vagy nem?

R.: Nézzéték, én csak egyet tudok mondani.

K.: Megmondjuk neked, azt te magad találtad akkor ki.

R.: Amit én mondottam akkor, azt én saját magamtól talál​tam ki.

K.: Mi megmondjuk neked, hogy kinek adtál utasítást, hogy dolgozza ki ezt a tervet!

R.: Kinek adtam?

K.: Jóval korábban.

R.: Kinek adtam?

K.: Gondolkozzál csak rajta!

R.: Nem adtam senkinek. Én csak annyit tudok mondani.

F.: Szóval Rajknak az álláspontja az, hogy mi követtünk el hibát, a párt követett el
hibát, amikor utasítást adott a párt, hogy… Ez az álláspontja.

R.: Nem az én álláspontom az…

F.: Helyes, hogy… [nagyon hangos, nem hallható]

R.: Helyes.

F.: Miért helyes?

R.: Azért helyes, mert utólag az egész belügyi dolgokkal kap​csolatban olyan dolgok
derültek ki tényleg, amelyekkel ártot​tam az osztálynak, és ártottam a pártnak. És
azért…

F.: Ezelőtt tíz perccel azt kérdezed a Kádár elvtárstól, hogy mivel ártottál! Most
 magad mondod, hogy ártottál.

R.: Nem így.

F.: Dehogynem.

R.: Nem így tettem fel a kérdést. Én ártottam a pártnak azzal a politikával, amit a
Belügyben folytattam. Arra, őszintén szól​va, egészen az utolsó napokig nem is
mertem gondolni, hogy azért vagyok őrizetbe véve, mert imperialistagyanús
vagyok, hogy imperialista kémgyanús vagyok. Arra nem is mertem gon​dolni, hogy
velem szemben van egy ilyen bizalmi válság. Nem is válság, hanem egy ilyen
határozott kiforrott álláspont a párt​vezetőségben…

K.: Ide figyelj, te nem vagy egy buta ember.

R.: Nem tartottam magam annak.

K.: Hát tavaly, mikor volt ez a munkakör… [nagyon halk], ak​kor te nagyon sokat
foglalkoztál ezzel. Nem vagy te buta ember. Te akkor nagyon jól tudtad, hogy volt
ilyen bizalmi válság.

R.: Jó, de bizalmi válság és bizalmi válság között…

K.: Tudtad?

R.: Azt én tudtam, hogy van bizalmi válság.

K.: Mit gondoltál, miért?

R.: A munkám értékében, a munkám magatartásában politi​kailag, de olyan

értelemben bizalmi válság, hogy én az ellen​ségnek lehetek embere – erre én nem
is mertem gondolni. És én most is nyugodt lelkiismerettel – ilyenkor az embernek
egész… jelentése van a szónak – tisztában vagyok azzal…

F.: Vigyázz rá, még a halottak feltámadnak.

R.: A halottak sosem támadnak…

F.: Vigyázz rá, vigyázz!

R.: Mondok én valamit. Én most abban a helyzetben vagyok, hogy ha én most azt
mondanám, tényleg beismerem a párt iránti kötelességem stb. Az
imperialistáknak vagyok a megbízottja, hát egy árva szót sem tudnék szólni,
akármit is csinálnának velem, hogy most mondjam meg, hogy kikkel vagyok
 kapcso​latban. Hát hogy mondjam meg, ha soha nem voltam kapcso​latban. Itt van
[24]
három vallomás. Az egyik egy Boarov vallomá​sa, aki Brankovtól hozott nekem
állítólag pecsétes levelet, a másik egy ilyen jöttmentnek – kritika egyszersmind
rám is –, Cseresnyésnek a vallomása.

F.: Legbizalmasabb munkatársad…

R.: Azért mondtam, hogy kritika egyszersmind rám is, ami kritikát alkalmaztam rá.
A harmadikat pedig a Szőnyi vallomá​sa. Szőnyi vallomása, hogy ezelőtt hány héttel
kapott utasítást arra, hogy vegye fel velem a kapcsolatot, és én leszek az ő fel​ső
összekötője. Hát én csak egy ember vagyok, ha módot tud​tok adni nekem, akkor
meg tudom csinálni azt, hogy leírom az életemet, és a munkásmozgalmi
múltamnak minden kis részét porcikáira szedem, és megmutatom személyenként,
hogy kikkel voltam kapcsolatban stb., hogy le lehessen ellenőrizni min​den egyes
lépését az én utamnak. És ha van még az embernek hitele a párt előtt, és ha az én
szavamnak van még […] és ha van még a legkisebb lehetőség arra, hogy a
pártvezetőség fog​lalkozzon még az ügyemmel, akkor arra kérem, adja meg a le​-
hetőséget a pártvezetőség, hogy írjam meg ezt az életemet, mi​nél bővebben,
nevekkel ellátva, hogy mód legyen az ellenőr​zésre – mert nem mondhatom, hogy
higgyétek el, mert – csak egyet állíthatok, azt állíthatom, hogy bármi történjék
velem, én soha pártromboló tevékenységet, pártromboló magatartást se
tárgyaláson, se sehol nem fogok tenni, de mindaz…

K.: Eddig se csináltál?

R.: Eddig se csináltam.

K.: Semmi pártromboló tevékenységet?

R.: Tudatosan nem.

K.: Csináltál vagy nem csináltál?

R.: Csináltam, de nem tudatosan csináltam, már úgy értem, hogy nem ellenséges
szándékkal követtem el. Tudatosan követ​tem el, mert amikor ilyen vagy olyan
rendeletet kiadtam, akkor az eszemnél voltam. De nem ellenséges szándékból, de
nem a pártrombolás szándékából.

K.: Nézz ide, ha te azt akarod folytatni, amit elkezdtél, hogy négy hónapig
hazudoztál összevissza a kérdés körül, hogy ki… És így végig minden kérdésnél.
Abból nem fog sok jó kijönni.
R.: Én nem hazudoztam négy napig, hogy ki vont be. Marhaság ez, ne vegyétek,
hogy…

K.: De minden kérdésnél így csinálsz.

R.: Hát ne vegyétek rossz néven, én…

K.: És miért hazudoztál arról, hogy a B-embereknek a név​sorát először a magad

számára, másodszor Rákosi számára vit​ted el.

F.: Rákosi sohasem látta.

R.: Én csak azt tudom mondani, hogy amikor először a B-emberek névsorát
megkaptam egy este, átalmentem Rákosi elv​társ lakására. A Rákosi elvtárs külön
megnézte bennük az egy​háziakat, a katolikus egyháziakat, a katolikus egyháziakat.

K.: A B-embereket?

R.: A B-embereket. Külön megnézte, hogy kik azok, akiket nem helyesel…

K.: Te ide figyelj! Rákosi, az soha nem látta a B-emberek névsorát, és ha meghallotta
volna, hogy te kéred, megtiltotta volna, hogy kiadják. Érted?

R.: Én mindenesetre tapasztaltam…

F.: Ide hallgass, Rajk! Te kérted azt a Péter elvtárstól, hogy ha lehetőség van arra,
szeretnél beszélni a párt képviselőivel, hogy őszintén feltárd hibáidat. Mi el is
jöttünk ide. Teljes fél napja már. Mi azt hittük, hogy végre megjött az eszed, és
való​b an a párt előtt őszintén feltárod mindazt, amiről eddig hallgat​tál, amit
eltitkoltál a párt előtt. Idejöttél, de még önkritikát sem gyakoroltál előttünk, pedig
ezzel kellett volna kezdened. Ha becsületes ember vagy, azt mondtad volna, hogy
elvtársak! ko​moly hibákat követtem el, sőt pártellenes tevékenységet fejtet​tem ki,
ezért és ezért. De te nem ilyen magatartást tanúsítottál, hanem elkezdted nekünk
bizonyítani azt, hogy te becsületes ember vagy. Már annak alapján, amit eddig
bevallottál, kide​rül, beigazoltad, saját vallomásoddal elismered, hogy trockis​ta,
nacionalista vagy, szovjetellenes elem vagy, pártellenes vagy. Nincs erőd, nincs
bátorságod ezt megmondani, és ez mutatja, milyen konok ellensége vagy a
pártnak. És mi eljöttünk, hogy megmondjuk neked azt, hogy Rajk, itt az alkalom,
hogy utoljá​ra élj vele, a párt áll előtted, mi a párt képviseletében jöttünk. De te
mentegetőzöl, tisztára akarod magad mosni, ez is mutat​j a, hogy…

R.: Hogyha kizártak a pártból, még beszélhetek úgy, mint kommunista.

F.: Nem.

R.: Hát azt nekem senki sem tiltja meg.

K.: Nincs neked erkölcsi jogcímed arra, hogy magaddal kap​csolatban kiejtsd azt a
szót, hogy kommunista.

R.: Jó, én csak egyet tudok mondani, hogy remélem, egy​szer, egyszer majd talán már
nem az én életemben, a tragikus tévedés kiderül, mindenki rá fog jönni. Mert azt,
hogy én követ​tem el súlyos dolgokat stb., azt én ma mind leírtam, azt mind
leírtam.

F.: Az egy százalékát.

R.: Azt mind leírtam. De abban, mikor velem szemben fel​merült az, hogy én idegen
test voltam a pártban, idegen hatal​mak kezében, tudatos pártromboló stb., a mi
ügyünk marad, de a pártvezetőségnek egy tragikus tévedése. Ezt merem állítani
nyugodt lelkiismerettel. És hogyha van lehetőség rá, és nem sürgeti annyira a
különböző esemény ennek az ügynek a to​vább bonyolítását, akkor azt kérem, hogy
kapjak egy nyugodt negyvennyolc órát, hogy leírhassam az egészet.

K.: Egyet értsél meg! Itt kizárólag neked sürgős az, hogy magyarázd meg azt, amit a
párt és a gondolat ellen elkövettél. Ez csak neked sürgős.

R.: Ezt én mind a legmesszemenőbben meg fogom csinálni.

K.: Helyes. A második leveledben pedig, amit hozzánk írtál, a befejezésben te magad
azt mondtad, hogy szemben az első levéllel, amikor azt írtad, hogy a pártban és az
Államvédelmi​b en benn van az amerikai ügynökség – megállapítod, hogy te vagy
az ellenség a párton belül. Írtad ezt?

R.: Írtam.

K.: Na hát, akkor erről beszélj, ne másról!

R.: De én ezt mivel kapcsolatban írtam – ott van, hogy én képviseltem a párton belül
olyan burzsoá ideológiai maradvá​nyokat, aminek eredményei lettek ezek és ezek a
Belügymi​nisztériumban stb. Erre írtam én, és ez az, amit én ma is tartok, ez az,
amit én ma is vallok, és meg is írtam sokkal részletesebben. Messzebbmenőkig
kivizsgáltam azóta magamban a dolgo​kat, de egyet mondok – számon van az
elvtárs, nem ejtem ki –, tragikus tévedése marad a pártvezetőségnek, ha engem…

F.: Ő a… [többen beszélnek, nem érteni]

R.: Bocsánatot kérek, én nem azt mondom, hogy én vagyok az igaz, és, és…

F.: Mi azt halljuk, hogy ezt mondod…

R.: A pártvezetőség a tények ismeretének a hiányában itt vagy amott…

K.: Hát mondd csak, Rajk, miért nézel bennünket hülyének, hát miért nem a Gerő
vagy a Révai vagy a Farkas vagy én ülök a te helyeden?! Miért nem velünk szemben
téved tragikusan a párt? Mondd, miért?

F.: Titóék is azt mondták, hogy Sztálint helytelenül infor​málták a tények alapján,
vagyis a tények alapján Sztálint hely​telen értékelésre vették. Te is ezzel a taktikával
dolgozol, Rajk!

R.: Az egy egészen más dolog, hogy… (dadog)

F.: Ma már ugye nyílt, szovjetellenes zászló alatt dolgoznak a Tito-féle trockisták.

R.: Szóval egészen mást mutat az a tény…

F.: Ugyanazt a taktikát választod.

R.: Én nem választom azt a taktikát.

F.: Úgy látszik, egy iskolában neveltek benneteket.

R.: De bocsánatot kérek, egy embernek az életében két do​log van. Az egyik,
mondjuk, a cselekedetei, amelyeket elkö​vet, amelyeket végrehajt, és az beszél. A
másik dolog pedig, hogy azt mondjam, az embernek a becsületessége, hogy mind​-
ezeket a hibákat jóhiszeműen követi el,ostobaságból követi el, megfelelő
ideológiai képzettség hiányában követi el, vagy pe​dig kártékony, tudatos rombolni
akarásból követi el. És én azt mondtam, és én (valaki közbeszól) – egy pillanat, én
még aka​rok mondani valamit –

K.: Nézd, mi nem vagyunk itt a Teleki téri kereskedők.

R.: Szóval tud a párt adni negyvennyolc órát, hogy megír​hassam…

K.: Nem negyvennyolc óráról van szó, Rajk, terólad van szó! hajlandó vagy-e ezt
megmondani, vagy sem?

R.: Egy kérésem lenne. Egy pillanatra szabad lesz, mielőtt… [itt nem érteni] A
kérésem pedig csak az lenne, hogy addig is, míg az ügy tisztázódik velem
kapcsolatban, és lezárul az ügy, a feleségemnek ne legyen semmi bántódása.
F.: Ez a magatartásodtól függ!

R.: … [nem érteni]

F.: A te magatartásodtól függ, Rajk!

R.: Jó, köszönöm.

P.: Te ettől a pillanattól kezdve nem vagy kommunista, nem vagy tagja a kommunista
pártnak, és ezt a szót, hogy elvtárs, ne használd többet, mert ahányszor használni
fogod, meglátod, hogy mi lesz. Ez az egyik, a másik, hajlandó vagy-e egy órán belül
leírni mindent, amit elkövettél, igen vagy nem?

R.: Én arra kérek lehetőséget…

P.: Nem, én azt kérdeztem, hajlandó vagy-e egy órán belül leírni mindent, amit
elkövettél, igen vagy nem?

R.: Én még egyszer azt…

P.: Csak ezzel válaszolhatsz, igen vagy nem?

R.: Hát leírok, azt, amit tudok…

P.: Nem erre válaszolj nekem, egy órán belül hajlandó vagy-e leírni mindent, amit
elkövettél, igen vagy nem?

R.: Leírom azt, amit elkövettem.

P.: Mondd meg nekem, igen vagy nem?

R.: Igen. Leírom azt, amit elkövettem.

P.: Üljön le írni, egy óra múlva meglátjuk, mit ír. Ez az éjsza​ka a te életedben a
legkeservesebb lesz, ha nem írod le azt, amit mondok neked.

(szünet)

R.: … [nem érteni] hogy kapjak negyvennyolc órát.

P.: Ide figyeljél! Azáltal, hogy feljöttél, újra vesztettél a ma​gad idejéből. Egy órakor
mentél le, én kettőig várok. Most egy​negyed kettő múlt öt perccel. Itt nincs arra
szükség, hogy két napig írjál. Én megelégszem egyes mondatokkal. Bűnös vagyok
ebbe és ebbe, bűnös vagyok ebbe és ebbe… Ezt felsorolni egy fél óra elég, nem egy
óra. Én mégis egy órát adtam. Én megint azt mondom, én két óráig várok, az még
 negyven perc. Ha ak​kor nem lesz még meg, mi következik.

R.: Addig lesz, addig lesz (?). Azért jöttem ezzel a kéréssel, mert felsorolok mindent.

P.: De nekem nem kell részletesen…

R.: Egy pillanatra… Felsorolok mindent, de azt, amit most várnak tőlem, sajnos azt
én nem tudom felsorolni, mert nem követtem el.

P.: Hát nézd…

R.: Ezért szeretném, ezért szeretném…

P.: Negyvennyolc órát írhatod máskor, ha ezt leírtad. Most negyven perced van,
ezalatt a negyven perc alatt, ha monda​tonként leírod, ezt és ezt követtem el, ebben
és ebben vagyok bűnös, akkor sok mindentől megmenekülsz. Ha nem, ezen az
éjjelen benn lesz itt a feleséged is, azt is megmondom. És ezen​kívül meglátod,
miben lesz részed. Úgyhogy kár az időért! Vidd vissza, két óráig írhatod.

R.: Én két óráig nem fogom csinálni. Én csak azt szerettem volna itt közölni, és ezt
kérés formájában is természetesen el​mondani, hogy amennyiben mód lesz rá, meg
fogom kapni, amennyiben nem lesz rá mód, nem fogom megkapni, mert va​-
lószínű, hogy utána nem lesz majd módom írni.

P.: Nem, így, ahogy mondod. Nagyon sok függ attól, hogy mit írsz.

R.: Utána nem lesz módom írni, és én kijelentem még egy​szer azt, hogy – majd a
vizsgálat továbbmenete meg fogja álla​pítani, hogy mindaz, amit a Szőnyiék
közöltek, azt mondanám, hogy igaz, akkor sem tudnám aztán megmondani, hogy
kivel volt kapcsolatos…

P.: Jól van, most menj vissza, harminchét perc van, és én azt megvárom, aztán…

(szünet)

P.: Te ne a párt előtt, neked a párthoz semmi közöd nincsen. Te az Államvédelmi

Hatóságnak teszel őszinte vallomást, így vagy úgy. Írni nem akartál, ennek a
játéknak vége! Eredj vele!

R.: Negyvennyolc órát…

P.: Nincs negyvennyolc óra.

(szünet)
P.: Neked egy dologra kell vigyázni. Addig fognak verni té​ged, amíg ki nem jön
belőled, ami benned van. Ezzel még job​b an aláhúztad azt, hogy milyen szívós
ellenség vagy. Na most azt mondtad, hogy írni akarsz, amiről még nem írtál.
Mondd meg, hogy mi az, amit írni akarsz! Beszéljél! Most már nincs időnk hozzád,
elég volt! Miről akarsz írni? Beszélsz vagy nem beszélsz?

R.: (liheg, valamit halkan mond)

P.: Van írnivalód, amit még nem mondtál el? Igen vagy nem?

R.: Van.

P.: Van. Akkor vigyétek le, kapsz újra egy fél órát, ne sokat írjál, mondatokat írjál,
amiről még nem beszéltél.

R.: Nem tudok most írni.

P.: Nem tud. Vigyétek vissza.

R.: (valamit suttog)

P.: Írsz egy fél órát vagy nem írsz?

R.: Írok.

P.: Írsz. Vigyétek.

Geréb Anna
Titoktartók

Részletek a dokumentumfilm forgatókönyvéből *

A küldöttség eltérítése

Hogy került újra Magyarországra? Ki hívta?

Dzjuba: Nem tudtuk, ki határozott, de Mikojan indult oda, én csak kerültem oda
kocsival korábban, mint Mikojan, engemet az illető elvtársak repülőgépre tettek.
IL-12-es. Kik jöttek még, nem tudom, csak a kísérőket, Mikojan az külön fülkében
volt. Leszálltunk, és mentünk a nagykövetségre. Másnap, ezen a na​pon elmentem
katonai géppel Moszkvába. Másnap, 30-án már újra Moszkvában voltam.

Mivel telt Moszkvában a napja, mert utána hamarosan újra itt volt.

A Pártközpontban voltam, éjjel is. A PB-tagok üléseztek, határozatot hoztak. Mi

nem ismertük, ez természetes. Az ese​mények úgy fejlődtek, hogy Nagy Imre küldte
Washingtonba Horváth Imrét. És két magas rangú diplomatát. Ködös volt az idő, és
ez a repülő leszállt a vnukovói repülőtéren. Washing​tonba akart menni. És én
fogadtam Horváth Imrét, és itt, Moszk​vától harminc kilométerre volt a Litvinov-ház,
a régi külügy​miniszteré. Odavittük őket. Reggeliztek. Én vásároltam, a má​sik
[tolmács] volt az Ovcsarov. Amit én ettem, Horváth is azt ette. Nagyon féltek, hogy
mi történt. Mondtuk, hogy nyugod​tak legyenek, mert minden rendben lesz. Amikor
már Kádár itt volt és jelentést tettünk, hogy itt vannak a barátai. Amikor meg​-
hallották az ő hangját, megnyugodtak és visszamentek.

A moszkvai fogoly

Dzjuba: Elmentek Horváth Imréék, és korán reggel, novem​b er 2-án ideérkezett

[Moszkvába] Kádár János. A vnukovói repülőtérre.

Ezt hallotta csak, vagy Ön kísérte?

Azt mondták, tessék, vegye a ZIM-et, ZIM-ek voltak a ko​csik, és erre a lakásra
vidd. Nem mondták, hogy Kádárt. Azt az illetőt, aki ott lesz.

Honnét hová?

A repülőtérről a lakásra vittem. A vnukovói reptérről. Szürke kabát volt rajta,

fekete nadrág és ballonkabát, sapka nélkül.
Egyedül volt?

Egyedül.

Se kísérete, se őr?

Nem láttam, mert engemet úgy instruáltak, hogy Kádárt vi​gyem, és jöjjek vissza.
A kapunál, nem rendes kapu, olyan tar​talékos kapu [vészkijárat] keresztül
Moszkvába, és slussz.

Tehát, Ön mint régi ismerős, üdvözölte.

Hogyne.

Beszélgettek útközben?

Igen. Mondta: „Miklóskám, itt őszintén mondom, hogy va​lamit nem látok
tisztában, mi történt, de nekem nem tetszik ez az egész dolog, ez a zűrzavar.

Nem mondta, hogy került Moszkvába? Hogy ki hozta őt?

Valószínűleg a szovjet elvtársakon keresztül, talán. Andro​povval beszélt… Nem

sokat beszélt. Szótlan ember volt.

Hány órakor érkezett?

Korán. Virradatkor.

Hol volt a szállás?

Az egyik lakásban.

Megtudná most mutatni? Áll még a ház?

Sajnos nem, lebontották. Olyan lakás volt. A Magyar Dolgo​zók Pártjának is volt
olyan lakásai, ahová illegalitásból jövő párt​funkcionáriusokat, első titkárokat
helyeztek el. Nálunk is voltak ilyenek. Bolíviából érkezők is, negyven-ötven éve
illegalitásban dolgoznak. Természetes, hogy nem pártszállodába vagy más szál​-
lodába, hanem külön lakásra. Gorkij utcán volt egy ilyen.

Ez melyik utcában volt?

Nem a Gorkij utcában. Más utcában. A Gorkij utcában má​sok laktak. Piros, Barta,
Dékány… (?) A Hegedűs család a Szerebrjanij… (?) volt, itt született a hetedik
gyerekük. Aztán Vass Zoltánnak a régi felesége itt volt, Dékány felesége… különbö​-
ző partizánutakon. Piros László egyedül lakott. Barta, Dékány és Hegedűs laktak
külön lakásban. Mindenkinek saját szobája volt.

Meddig volt Ön Kádárral?

2-án beszélgetett Horváth Imrével. Őket erre az időre kato​nai repülőgépen

felhozták a találkozóra Kádárral. [A Litvinov​villából]

Tehát megérkeztek ebbe a titkos lakásba, ezek szerint a mai napig titkos lakásba. Mi volt az
aznapi program? Ön kísérte egész nap?

Valóban egész nap én voltam vele. Először vettem neki in​get… A GUM-ban.
Autóval. Egy őr volt még a kocsiban. [Ká​dár nem akart többet.] Négyen voltunk.

Kinek az ötlete volt?

Meséltem a főnökömnek, az alosztályvezetőnek, hogy mi​lyen állapotban került

ide, milyen rossz kabát, ing…

Hány fok volt akkor?

Mínusz nem volt. 0, +1, ilyen volt. Éjjel -2 is volt. Ő nem volt úgy öltözve. Ezért én
ezt jelentettem, és mondták, hogy azonnal menj, nézz neki… Amit akartam,
megvettem neki.

És a GUM-ban? Kapott külön pénzt?

Nem, nem. Csak mondtam: „kérünk egy 41-es inget.” Mond​j a: „41-es? Most
soványodtam nagyon.” Aztán esőkabátot.

Ez még mind 2-án történt? Aznap történt még valami? Éj​szaka vagy másnap?

Visszavittem. Egy kicsit pihent, aztán jelentettük neki, hogy megérkezett

Münnich és Bata, a segédtiszttel, egy tolmáccsal, az orosz volt…

A vásárlás után megvacsoráztak?

Nem… Megebédeltünk. A hangulata… olyan óvatosan be​szélgetett. Azt mondja,

két napig nem aludt, akar egy kicsit pihenni. És én elmentem a Pártközpontba, és
mondtam, hogy fél 7-re vagy fél 8-ra visszajövök.

És mi volt este a program?

Este ő egyedül maradt. Másnap egy másik szovjet elvtárs jött hozzá, az is
magyarul beszélt, én maradtam a Pártköz​pontban, ahol készítették a felhívásokat.
Azok talán magyarok voltak. Gondolom, hogy az öreg volt, Hegedűs, Gerő…

Moszkvában, és a felhívást írták… És Ön odament…

Nem, én nem láttam őket,

Kádár ezalatt otthon maradt? A szálláson?

A lakáson maradt. Nappal én körülbelül a munkahelyemen voltam. A főnököm

azt mondja:

– Azonnal, gyorsan menjen a 2. bejárathoz, és Brezsnyev elvtárssal – titkár volt

csak – menjen a Kremlbe.

Azt mondja Brezsnyev, én odafutottam:

– A kocsit a feleségemhez küldtem, te tudsz futni?

Mondom, igen. Futott. A Pártközpont kb. két km-re van… Elég gyorsan futott.
Bementünk a 3. emeletre, ahol Lenin dolgo​zószobája is van. Az előszobában az
elnökségi terem volt. A sa​rokban állt egy szék, amelyen Lenin ülésezett… Brezsnyev
tolt engemet előre, ő az asztal végén volt, mert titkár volt. Mások voltak magasabb
rangúak. Én az asztal széléhez ültem. Én ne​hezen lélegeztem, megharaptam a
nyelvemet, vér is csurgott… Hruscsov, Bulganyin, Mikojan, Kozlov, PB-tagok és
mások, Szabó (?) és titkárok, Beljajev, Brezsnyev, Bata, Münnich és Kádár voltak ott.
Kezdtek beszélni. Hruscsov üdvözölte őket:

– Más helyzetben örülhettem volna, de most olyan nehéz hely​zetbe került

Magyarország, veszélyben forog a magyar dolog…

Bata beszélt arról, hogy milyen harckocsikat küldtek oda, ide, a rádióhoz,
ilyesmit.

Nem részletesen, és nem úgy, hogy az ember értse, mit akar. Puszta beszélgetés
volt. Hogy hová küldtek egy páncélkocsit vagy zászlóaljat vagy századot ide, de ott
már el voltak foglal​va, ott ostromoltak, itt nem ostromoltak. Mesélte a helyzetet.
Mosolygott a miniszter, Bata, aki hadügyi dolgokkal foglalko​zott. Aztán Münnich
kezdett. Ő sem nagyon tökéletesen fogal​mazta a gondolatokat, és nem nagyon
jellemezte a magyar hely​zetet. Csak úgy mondta, hogy:

– Rákosi nem jó, mert rossz volt a káderpolitikája, voltak fiatalok, de őket nem
választotta be… Hibák voltak a KB-ban, és olyan esetet is mondta, hogy mosolyogtak
az öregek, Mi​kojan, Hruscsov és mások is akkor, amikor mondta, hogy Rá​kosi olyan
erősen szerette a Szovjetuniót, hogy amikor játszott a szovjet válogatott a magyar
válogatottal, akkor Sztrelcov rú​gott egy gólt, nagyon erős csapat volt a magyar, de a
Sztrelcov rúgott egy gólt, és Münnich azt mondta, hogy ez Rákosi paran​csára
történt… Mosolyogtak a szovjet vezetők. A nemzeti kér​déseket a szovjet vezetők
nem veszik figyelembe, a magyar kérdéseket, és beavatkoznak a magyar belügyekbe,
ez volt a pél​da erre. Ez volt a nagy beavatkozás. Mosolyogva fogadták ezt a példát…

Aztán Kádár elég nyugodtan, részletesen beszélt. A többiek többet, 15-20 percig
beszélt a harckocsikról a budapesti utcá​kon, ahogy házról házra jártak. Mondta is
Hruscsov, most ér​tem, mi van a magyar harckocsikkal és zászlóaljjal, félbesza​kította
őt. Münnich 12-13 percig volt, körülbelül. Kádár keve​sebbet, de az, amit mondott,
erősítette és hangsúlyozta, hogy eddig sok tanácsadó volt, belügyi, katonai,
gazdasági, politi​kai, a Nagykövetség, azt mondja, ez nagy segítség volt, de azok nem
objektíven jelentettek a szovjet kormánynak és PB-tagok​nak, és ez nagy kárt okozott
a magyar népgazdaságnak és Ma​gyarországnak, mert tiszta beavatkozás a magyar
belügyekbe nem volt, de olyan balra-jobbra, itt-ott voltak, különösen a bel​ügyben
meg rendőrségnél, az nem nagyon tetszett a magyar elvtársaknak. Kritizált.

Hogy fogadták ezt a PB-tagok?

A PB-tagok pozitívan fogadták. Kétszer közbeszólt Hrus​csov elvtárs: „János, ez

nem így volt, rosszul jelentették neked, később majd tisztázzuk neked ezt.” Kik – a
neveket majd aztán megnevezem, most nem. (?)

4-én ez a Kormány ott alakult meg ezen a PB-ülésen? Ez a négyszemközti beszélgetés

Hruscsov és Kádár között létrejött aztán?

Igen, 4-én. Én nem voltam ott akkor. Sajnos.

De volt egy tolmács, ugye?

A Külügytől volt.

És mikor osztották ki Kádárra ezt a szerepet, funkciót? Mi​k or lett ő” első”?

Ezen az ülésen megpróbálták, de Kádár nemmel válaszolt.

Ki javasolta?

Hruscsov. És az nemmel felelt.

Hogy történt? Le tudná írni a jelenetet?

 Hruscsov:

– János, most helyre kell állítani a helyzetet, valakinek kell vezetőnek lenni.
Például te…

Kádár:

– Nem, én nem vagyok hajlandó most első titkárnak vagy minisztertanács

elnöknek lenni.

Erre mi volt a válasz?

Holnap találkozunk.

És találkoztak. Ez volt a négyszemközti.

Igen. 4-én este Bajkovval ment. Leszálltak a Kárpátontúlon…

Szó volt-e arról, hogy Rákosival mi lesz?

Nem volt erről szó. Rákosival már tisztában voltunk, hogy itt marad, és Bata is itt
marad, Moszkvában.

Az új miniszterelnök hazatér

Dzjuba: Azt biztosan tudom, hogy 4-én este elindult…

Kupcsenko: 3-án, 4-én már Szolnokon volt.

Dzjuba: …rögtön felült, egy órát csak leszálltak a Kárpátok​b an, odarepülni öt óra út.
4-én Bajkov vele ment, 4-én este.

Ezek szerint az a bizonyos szolnoki rádióbeszéd magnóról ment, mert Kádár még nem volt
Szolnokon… Biztos-e a 4-e?

4-én találkoztam már Kádárral a lakásán, itt, Moszkvában, korán reggel, 9-kor.

Miért jött Kádárhoz?

Mondtam, hogy idejönnek az elvtársak, és azt, amit tegnap be​szélgettek

(négy)szemközben az öreggel, azt meg fogják csinálni.

4-én tehát Ön fölment a lakásra… Ki volt még ott?

Én vártam a Külügyből az embert, aki elkísérte a repülőtérre. Nem Budapestre. A

volt tolmács kb. 11-kor érkezett meg. Talán egy óra múlva elindultak repülőgéppel,
IL-14-essel, de azt gon​dolom, kormány géppel, leszálltak, másfél óráig voltak, én úgy
tudom, amikor benzint vettek, Beregovoban… Beregszászon.

Bajkov: A következő [negyedik] találkozásom Kádárral Szolnokon volt. Azonnal ki a

reptérre, be a gépbe és máris vit​tek Moszkvába, ahol azonnal egy másik gépre
tettek, és elre​pültünk Munkácsra. Ez november 5-én vagy 4-én volt.

4-én vagy 5-én, körülbelül hány órakor érkezett Munkácsra?

Félek, hogy nem emlékszem pontosan. A fiatalok talán em​lékeznek rá, vagy
Dzjuba, vagy valaki más, aki még ott volt.

Reggel… nappal. Hogy hányadikán, arra nem emlékszem, de azután volt, hogy
létrejött az új kormány, és a csapatok átkeltek, mert Kádárral személyesen én csak 6-
án találkoztam ismét. 6-án kellett volna repülnünk, de féltünk, hogy eltalálják a
gépet, ame​lyen az új kormány és Kádár ült, ezért úgy döntöttünk, hogy pán​céloson
megyünk. És ekkor találkoztam újra Kádárral. Azt hi​szem, ez nem lehetett 5-énél
korábban, de lehet, hogy 6-ánál sem. Két vagy három napot töltött ott Munkácson,
úgy gondolom.

Átültünk egy másik gépre, de én ott egyáltalán nem láttam Kádárt, amin
csodálkoztam is. Kiderült (később mondták el nekem azok az elvtársak, akikkel
együtt repültünk), hogy az IL-14-esek között vannak közönséges, soküléses gépek, és
van​nak kormánygépek: középen egy tágas szalon, ahol a főutas foglal helyet, a két
végén meg, az elején és a végén utaznak a kísérők. Minden szakasznak van külön
kijárata. Ezért, hogy ki száll le vagy fel – nagy titokban történt.

És reggel átrepültünk. Valószínűleg én szálltam ki előbb, Kádár meg azt mondta,

ő is ezzel a géppel érkezett, de addig nem láttuk egymást, míg nem szállítottak
minket el Szolnokra, a katonai laktanyába, ahol aztán találkoztunk.

Ön mikor tudta meg, hogy vissza kell jönnie Budapestre? Hogy a csapatokat
visszairányítják Budapestre, ezt Ön mikor tudta meg?

Dzjuba: 3-án este, éjjel.

Hogyan? Ott volt, amikor eldöntötték vagy telefonáltak?

Nem… Én indultam oda.

Hova?

Hát Budapestre. 3-áról 4-ére virradó éjjel. Szóltak, hogy men​ni kell. Magas rangú
PB-tagokkal…

Kikkel? Ez a történelem…

Szuszlov, Arisztov, Malenkov… Nem egy géppel jöttünk… Két géppel…

Ön Szuszlovval…

Szuszlovval. Közvetlenül mondák nekem, hogy Szuszlovval kell mennem.

Szuszlovnak a referense volt Sagalin.

A másik géppel volt Mikojan és Malenkov. Hová érkeztek 4-én reggel?

Tökölre. Egyszerre érkezett meg a két gép. Volt egy harma​dik is, de nem tudom,
milyen célból. Azonnal a Vorosilov-vil​lába mentünk, páncélozott ZISZ-en és három
T- 54-es harckocsi.

Bevárták egymást, együtt mentek vagy külön-külön?

Külön, 4-én éjféltájban…

Már a „szolnoki beszéd” után…

A szolnoki beszéd után.

A szolnoki rádiófelhívás

Kupcsenko: Amikor a zűrzavaros idők kezdődtek a szép Ma​gyarországon, engemet

november 1-jén behívtak a Katonai Akadémia Politikai Osztályának a vezetőihez
és mondták:

– Tessék, van három-négy órád szedni a bőröndöt, és külön küldöttségre fogok

menni.

Lvovban töltöttünk egy éjszakát, és, sőt nem töltöttünk, ha​nem mindjárt a
repülőtérre vezettek minket, beültünk, és a tö​köli reptérre kerültünk november 3-án.
Aztán kora reggel re​pülőgéppel jöttünk Szolnokra.

Én először léptem magyar földre november 3-án, a tököli reptérre. A reptéren

fogadott minket a Politikai Főcsoportfőnökség Specpropaganda osztályának főnöke,
Sevcsenko ezre​des, és kocsival jöttünk a szállásra, ahol már tartózkodott Konyevnek
a törzse, valamint a Kádár-kormány. Én már előbb is találkoztam Bajkovval, és újra
találkoztam, és ő mondta ne​kem, menjen a Kádárhoz, és ott kell lennem, ahol ő. És
megis​merkedtem vele. N agyon gonddal terhelt embernek nézett ki, szomorú volt.
Mi kimentünk a folyosóra, szomszédban a Sze​rovnak a szobája volt, ott voltak a
kísérők is, és mivel ő na​gyon szomorú volt, én kezdtem magyar verseket mondani.
Pél​dául: „Falu végén kurta kocsma…” és mást. Egy kicsit mosoly​gott, vállamra tette
a kezét, egy kicsit meg szorított engemet, na és úgy alakult a helyzet.

A Felhívás sorsáról mit tudott, amit Moszkvában fogalmaz​tak Gerőék?

Dzjuba: Biztosan tudom, hogy Kádár néhány megjegyzést tett rá, és keményen
kitartott, hogy egy bekezdés legyen az egyik felhívásban: „a Rákosi-Gerő-klikk…”
A szovjetek aztán bele​egyeztek, és benne volt. Közzétették a Rádióban.

Hogy? Hol? Hogy került az a papír…

A Rádióban…

Melyik Rádióban? Honnét hangzott el a szolnoki beszéd?

Ezeket a felhívásokat nem Szolnokról adták, hanem másról.

Nem lehet, hogy kapcsolatban áll ez a „tankolással”? Kárpátalján esetleg?

Azt nem tudom.

Hogy is született tehát az a bizonyos szolnoki felhívás?

Dzjuba: Született Moszkvában, de elhangzott, ahogy Mihály [Kupcsenko] mondta,

Szolnokon.

No de mikor?

Dzjuba: Még Kádár [oda]utazása előtt.

Hogy jutott a szöveg Szolnokra?

Dzjuba: Azt őszintén megmondom, az illető szerveknek a dolga, akik voltak, akik
szervezték és csinálták ezt.

Malasenko: Kádárról nem voltak túl jó benyomásaim. De aztán, amikor minket

Tökölre rendeltek és ő is odaérkezett, és Szerov azonnal gyámság alá vette, és
később, amikor repülőn Moszkvába ment, aztán a kormánynyilatkozat, akkor
kezdtük kiismerni, ki is az a Kádár. És amikor megtudtuk, hogy ő volt a
belügyminiszter – na, akkor minden érthető. Azt hiszem, hogy Kádár bizonyos
mértékig meg akarta védeni a nép érdekeit, nem bánta volna, ha az események
más fordulatot vesznek. Aztán minden aktivitását a konszolidációra fordította. Ez
 az én szub​j ektív véleményem. Kétszer vagy háromszor láttam őt Tökölön, aztán 7-
én talán, Budapesten a személygépkocsin, páncélosok kíséretében.

Az új kormány elfoglalja hivatalát

Bajkov: Miért Szolnok? Mert első terv szerint, Kádárnak kell repülni Budapestre, de
félnek, hogy ott valami véletlen eset, tüzérséggel vagy pedig repülőgéppel, és
jobban, ha Szolnokról megy más transzporttal…

Ez volt az a ház, ahol laktunk ebben az időben. Itt volt körül szovjet páncélosok,
szovjet katonák, szovjet tábornokok, akik ezt mindent szerveztek, ezt a páncélt, és
ott, itt volt Kádár, szin​tén is ebben a családban…

Tehát itt volt a Lenin-szobor. Most nincs itt, de emlékszem rá. Emlékszem erre a
házra, amelyben szerintem elhelyezkedtünk, nem mi, valamilyen parancsnoki pont
szerintem Lascsenko…

Aztán, amikor elindultunk, itt volt egy nagy mező, térség, sok tank részére. Innét
indultunk Pestre…

A hangulat izgatott volt, mert teljesen új feladatot kellett megoldani. Aztán el

kell mondani, hogy amilyen gyorsan csak lehet, olyan gyorsan kellett cselekedni,
hogy útját álljuk a keletkező–kialakuló–forrongó polgárháborúnak Magyarországon.
Együtt utazott a kormány összes tagja, aztán a tolmácsok. Kup​csenko Mihail…

Mikor indultunk? Pontosan nem emlékszem a pontos időre, de hogy este volt,
hogy éjjel utaztunk, mert csak korán reggel érkeztünk meg a Parlamenthez, az
meghatározza az időtarta​mot. Nem haladtunk nagyon gyorsan, mert nehéz a
tankokkal vonulni, hiszen ez nem katonai-harci operáció volt, hanem szál​lítási.
Miért? Miért tankokkal? Ki akartunk zárni bármilyen vé​letlen eseményt. Hogy akkor,
amikor még nagyon sok erő volt szabadon a felkelőknél, az egymás ellen harcolóknál
Magyar​országon, ezért biztosítani kellett, hogy Kádár biztonságban eljusson a
Parlamentbe.

Csak annyit tudtam, hogy a parancsnok azt mondta, hogy négy tank [kísér]
minket. Valójában megtudtam, hogy egy egész zászlóalj volt, védtek elöl-hátul. De
nem láttam. Egyszer talál​koztunk, [megálltunk, hogy] találkoztunk Lascsenkoval
[lát​tuk], benézett, megkérdezte, hogy vagyunk, mondtuk, jól, nincs semmi baj, adtak
inni, és mindenki ment a dolgára, aztán megint beültünk, és mentünk tovább.
Sötétben azt sem tudom, melyik faluban volt ez. [Tököl? Sashalom?]

Budapestre a miskolci (?) vagy a pesti úton mentünk, ha innét, Szolnokról

nézzük, de valószínűleg nem a főúton, mert balról is, jobbról is, elölről-hátulról is
őriztek, védték Kádár tankját a tankok, ezért nyilván csak mellékúton mehettünk. De
pontosan nem tudom, hiszen a tankból semmi sem látható…

A tankban csak ketten voltunk Kádárral, a vezetőn és a mű​szerészen kívül.

Páncélos fejvédőben voltunk, telefonösszeköt​tetésben voltunk a parancsnokkal…

Kádár nyugodtan tűrte a tankot a szokatlan helyzet ellenére, aztán kérdeztem is

tőle, volt-e már tankban? Én, mint katona, már voltam. Ő azt mondja, nem, soha, de
nem baj, jól érzi magát.

Szerintem estétől kora reggelig, körülbelül hat-nyolc órát tart​hatott az út…

Együtt utazott a Kormány összes tagja, aztán tol​mácsok. Kupcsenko Mihail tőlünk, a
szovjetektől…

Kupcsenko: 6-áról 7-ére virradóan az egész kormány, az egész politbüróval elindultak

Budapestre. Az indulást elindította és szervezte Tutalinov generális. Később ő a
Déli Hadsereg​csoport vezérkari parancsnoka lett.

A tankban Kádár elvtárs Bajkovval ment. Nagyon hideg volt. Jégeső esett. Kádár
elvtársnak nagy bundát adtak és fülvédő fülhallgatót, (?) Bajkov pufajkát kapott. Én
is. És mindenki​nek, aki nem volt jól felöltözve, adtak ruhát.

Páncélozott kocsin mentem, amely Kádár tankja mögött ha​ladt. Szerintem előtte
is ment még két tank, egy parancsnoki és még egy, Marosán és Kossa elvtársakkal. Én
a vezető mellett ültem. Marosán vacogott, és én előre ültettem a vezető mellé, mert
ott melegebb van. Nem tudom, miért, de a menetoszlop nem ment egyenesen a
Parlamenthez, hanem először Sashal​mon találtam magam, ahol ideiglenesen a
Különleges Hadtest vezérkara tartózkodott. Lascsenkóék. Bajkov bement Kádárral
Lascsenkóhoz, én nem szálltam ki a kocsiból. Aztán az oszlop megérkezett a
Parlamentbe.

Élet a parlamentben

Kupcsenko: A magyar és a szovjet elvtársak tájékoztatásául meg kell mondani, hogy

a külső védelmet szovjet csapatok is ellátták. A Parlamentet védték géppuskák,
ágyúk és tankok. Ki​szálltunk a kocsikból, felmentünk a főlépcsőn és megállít ben​-
nünket a magyar belső őrség: kik-mik vagyunk. Odajöttek a szovjet elvtársak és
Kádár is. Kiderült, hogy akkor ideiglenes ezt az őrséget Korom Mihály
vezényelte…

Bementünk. Balra az Elnöki Szárnyban voltak ilyen kis szek​rények, amely körül
emberek aludtak. Közöttük volt Rónay Sán​dor is, néhány miniszterrel. Bementünk a
szobába, ahol a Mi​nisztertanács ülésezik, azaz az Északi Szárnyba. Ugye ünnep
előestéje volt. Kossánál volt kolbász, találtunk két üveg ásvány​vizet, így ünnepeltük
meg az Októberi Forradalom évforduló​j át. Én Bajkovval abba a szobába kerültünk,
ahol korábban a kormányőrség volt. Ott voltunk körülbelül másfél hetet, és Kádár
elvtárs átvitt minket a mellette lévő szobába. Tehát az ő szobája, egy nagy háló, vécé
és a szoba. Egy nagy szoba, ahol mi voltunk. Itt ünnepeltük meg, ahogy Mihály
mondta, az én születésem 31. évfordulóját.

Bajkov: 7-én, 1956-ban, november reggel érkeztünk Szol​nokról Budapestre, a

Parlamentbe. Kádár jött az ő Kormányá​val. Érkeztünk ebben a szobába. Ott volt
VCS-apparátus [táv​b eszélő] és kezdett Kádár elvtárs dolgozni, és harminchárom
évet dolgozott itt…

Kádár elvtárs valahol ott aludt, saját szobája volt Máriával. Mi itt voltunk. Károly
Erdélyivel, aki nagyon jól tudott oro​szul, magyarul egyaránt. Itt katonai ágyakon
aludtunk. A tele​fon mellett felváltva dolgoztam Misa Kupcsenkóval.

Miért voltam én itt, ült itt szovjet ember ebben a Parlament​b en? Nagyon
komplikált volt a helyzet. Minden nap kellett beszélgetni a hadi emberekkel, a
tábornokokkal és Hruscsov elv​társsal. Ezért volt itt VCS. Ez egyenes kapcsolat volt
Hrus​csovval, ezért én mindig, minden éjszaka itt voltam a telefon mellett Misa
Kupcsenkoval.

Hruscsov nagyon nyugtalan volt. Naponta két-három, néha öt-hatszor telefonált.

Legfőbb téma: milyen segítség kell Bu​dapestnek. Itt volt tél közeledte, az ablakok
betörve… Mi is telefonáltunk, küldjön üveget, ennivalót.

Körülbelül egy-másfél hetet laktunk itt a Parlamentben, az​tán a Pártszállodába, a

Rippl-Rónai utcába mentünk. Ott is volt VCS. Én is vele voltam ott is [Kádárral].

Merényletek

Bajkov: Amikor idejöttünk, semmi ennivaló nem volt. De köz​tünk volt Kossa Isván.
Ő volt nagyon elővigyázatos ember, és Szlovákiából hozott, ahová november elején
elment, vele volt két nagy kolbász. Ezzel volt az első reggeli ebben a házban.
Aztán kaptunk enni a katonai konyhából.

Volt is baj ezzel a dologgal. Egyszer a katonák elvesztették bgyityelnoszty

[éberségüket ], rosszul őrizték az ennivalót a nagy edényben. Mária, Kádár felesége
segített mindig, ő kiosztotta az ételt, és ő próbálta meg [kóstolta] először. Mindig
mondta, nagyon finom, nem rossz ez a katonai ennivaló. Egyszer, ahogy
megpróbálta, elesett, elsápadt. Azonnal világos lett, hogy mé​reg volt benne, senki
nem evett belőle. VCS-n telefonáltunk Konyev elvtársnak, hogy azonnal segítsen.
Rögtön, mondta. Mária nagyon rosszul volt. Orvos nem volt. De aztán hoztak egy
katonai orvost, aki mondta, azonnal segítség kell, mert meghalhat. Ez az operatív
Konyev azonnal ideküldte a mentő​ket a szovjet katonáktól, nagyon gyorsan, mintha
a közelben lettek volna, és orosz hadiorvosok mondták, hogy haladéktala​nul
gyomrot kell tisztítani. Kádár elvtárs mondta: „Tessék menni Máriával.” És én
mentem a reptérre és másfél óra múlva Kar​lovy Varyban voltunk. Már a repülőgépen
kezelték. A Karlovy Vary-i szovjet katonai kórházban kezelték. Mária meggyó​gyult…

De nem minden volt ilyen szerencsés kimenetelű a Parla​mentben. Váratlanul

megjelent ott civilek hatalmas csoportja. Kérdezősködnek, ténferegnek. Minden
belépőhelynél magyar és szovjet katonák álltak. És hirtelen a pincében felrobbant
egy gránát. Majkov [az orosz őrség parancsnoka] azonnal lesza​ladt, valakit elkapott,
és kiadta a parancsot, hogy azonnal tisz​títsák meg a Parlamentet minden civil
embertől, és vegyék őket őrizetbe. És minden bejárathoz odaállított három-négy
embert, körülbelül hetven-nyolcvan embert fogtak el. A Parlamentben pedig
mindenütt, a vécékben, a szekrényekben, az étkezdék​nél, a függönyöknél. A
fűtőtesteknél, mindenütt fegyvert talál​tak, kb. négyszáz puskát. Láthatóan
valaminek nagyon nagy szüksége volt Kádárra, valakiknek pedig nagyon nem volt
ínyé​re. Majkov megjegyezte:

– Megbízható magyarokra van szükségem a bejáratokhoz.

Kádár felelte:

– Nekem nincs őrségem, nincs MVD-m meg KGB-m, min​den fel van oszlatva.

Felhívtam hát Hruscsovot Kádár kérésére, és mondtam, ilyen helyzet alakult ki.

Hruscsov:

– Holnapra meglesz az őrség.

És tényleg, másnapra huszonöt-harminc ember Kárpátaljá​ról iderepült katonai

repülőgéppel, olyanok, akik oroszul és magyarul is tudtak, és beálltak őrködni.
Speciálisan a helyi ve​zetés őrzésére kiképzett emberek voltak.

Hruscsov áldása

Bajkov: 1957. január 4-től Budapesten volt egy találkozó a ma​gyar, a bolgár, cseh,
 román, szovjet vezetőkkel, amelyen megtár​gyalták a magyarországi helyzetet. Az
első titkárok voltak itt.

De még egy beszélgetésre kell visszaemlékeznem. A vezetők januári találkozása

után, amikor elutaztak, Hruscsov egy kis ideig maradt, hogy Kádárral beszéljen,
mert addig nem volt rá ideje. N agyon egyszerűen, könnyedén beszélgettek, mókáz​-
tak együtt, mint két, testi-lelki jóbarát. Úgy mesélem, ahogy emlékszem. Hruscsov
elismerte, hogy Sztálin elrontotta a dol​got Rákosival, nem szabadott volna Rákosit
Magyarországra küldeni vezetőnek. Hruscsov bizalmasan megvallta azt is, hogy noha
leleplezte a személyi kultuszt és ártalmatlanná tette Beriját, igyekezett csökkenteni a
törvénytelenségeket az egész ország​b an, de többre nem futja az erejéből. De te,
Kádár, te fiatalabb vagy sokkal nálam, bátor ember. Kézbe venni a hatalmat az
országban felelősségteljes dolog háborús cselekedetek idején, erő, bátorság kell
hozzá, te rendelkezel ezekkel a tulajdonsá​gokkal, neked sikerülni fog.

Bevégeztetett

Malasenko: Egy fontos beszélgetésről akarok még szólni, ami Király Bélával
kapcsolatos. A magyar delegáció letartóztatása után Tökölön a KGB munkatársai,
Szerov által, megengedtek nekem egy rövid beszélgetést Maléterrel, Kováccsal és
Szűcs​csel, hogy pontosítsuk, mennyi erő van Budapesten, mivel már folytak az
előkészületek csapataink bevetésére. Kiderült, hogy a magyar hadsereg és
rendőrség nem működik rendesen. Azt mondták nekem, hogy Budapesten a
forradalmi erők a katona​ságból, a rendőrségből és a Nemzeti Őrség szakaszaiból
áll​nak. A rendőrségi osztagokat Kopácsi Sándor vezette, a Nemzeti Gárdát meg
Király Béla. Király ezekre és néhány magyar tiszt​re támaszkodott. Ő az
átalakulással foglalkozott. Később hoz​zátették, hogy ellenforradalmi fordulattal.
Azt akarta, hogy 4-én letartóztassák, és vezessenek be katonai diktatúrát. De hát
világos volt, hogy Király az egyik vezér volt, aki novemberben az összes felkelőt
irányította, az egyik legfőbb katonai parancs​nok volt Budapesten és
Magyarországon abban a periódusban.

Az ellenállók fő erejének megsemmisítése után három-négy nappal kis

csoportokban kezdtek szaporodni a külvárosokban és nyugatra, Budapest határán
túl, az erdős vidékeken, Buda után. Úgy emlékszem, november 9-én adatokat
kaptunk, hogy Nagykovácsiban ütött tanyát a Nemzeti Gárda stábja, és hogy ott
bujkál Király Béla is. Az adatot szerintem a határőrségtől kaptuk. Azonnal
odairányítottuk a 97. műszaki alakulatot, de útközben összecsapások voltak,
melyeknek következtében el​pusztultak néhányan az ellenállást tanúsítottak közül,
tizen​két-tizenhárom embert elfogtunk, lefoglaltunk három autót, néhány
rádióállomást, de Király Béla nem volt ott. Az elfo​gott emberek vallomása szerint
Király előző este eltűnt Auszt​ria irányában.

A szovjet követség és környéke

Bajkov: Ebben az épületben, a házban, a Szovjet Nagykövet​ségen én dolgoztam,

mint tanácsos, amikor nagykövet volt And​ropov, Jurij Vlagymirovics és Gromov,
Jevgenyij Ivanovics. Itt találkoztam Mikojan elvtárssal, Vorosilov elvtárssal,
Arisztov elvtárssal és más állami férfiakkal.

Nem nagyon messze, az Andrásssy úton, hol lakott Vorosilov. Gyakran együtt
sétáltam vele, mint fordító.

Szovinformbüro ott volt, nem messze innen, szemben…

Itt, nem nagyon messze van az ún. Pártszálloda. Amikor ki​csit nyugodtabb lett a
helyzet, akkor átköltöztünk ide a Párt​szállóba. Itt is volt VCS. Állandó kapcsolat
Moszkvával. Az​tán Kádár elment saját lakására, valahol Budán, voltam ott is, kis
szerény házacska…

Egyszer voltam [itt, a Nagykövetségen], amikor még együtt dolgoztam Kádár

elvtárssal a Parlamentben, idejöttem valami​lyen levéllel… Nekem mutattak olyan
helyet a falon, ahonnan lőttek az Andropov elvtársra. Sokáig hely a golyótól ott ma​-
radt, mert nem volt javítás…

A nagy vadász

Bajkov: Nekem volt szerencse vadászni együtt a Kádár elvtárs​sal 1956 után, mikor
országban kicsit jobban lett a helyzet…

Ő volt nagy vadász. Nem csak, hogy neki volt nagy sikerei, de szeretni vadászni.
Nem azért, mert ő szeret gyilkolni. Nem. Mert neki ez volt egyetlen pihenés. Ez volt
igazi vadászat. Ez nem volt királyi vadászat. Nem volt Brezsnyev-féle vadászat [sem].
Amikor ő [Kádár] ment vadászni, nem volt ez kitünte​tés. Ha valaki Brezsnyevvel
vadászott, ez lehet néha, de na​gyon gyakran, hogy holnap-holnapután ő lesz
miniszter.

De miért én ott voltam? Mert Pilisben és más hegyekben katonai őrjárat volt.
Mert itt volt sok bandita. És mindenki fél, hogy itt van valami rossz Kádár elvtárssal.
És ezért ő mondta, gyere velem. Ha találkozunk ott valamilyen katonai őrjárattal, te
fogod mondani, én Kádár vagyok.

A vadászatokról Hruscsov tudott. Mert Hruscsov nagyon nyugtalan volt, amikor

nem tudott beszélgetni telefonon Kádár​ral. „Hol van?” Félt, hogy őt meggyilkolják,
hogy merényletet követnek el ellene. És én beszéltem telefonon Hruscsov elvtárs​sal,
és mindig mondtam:

– Hruscsov elvtárs, mi megyünk együtt Kádár elvtárssal vadászni.

De mindig mondta:

– Én is szeretnék! Mondja meg Kádárnak.

Kádár:

– Jöjjön, hat óra múlva együtt vadászhatunk.

Szép emlékek

Kupcsenko: Meg kell mondanom, hogy Kádár elvtárs tisztelt engem, mint Nyikolajt
is [Dzjuba]. Háromszor hívott meg üdül​ni. Először Balatonaligán, aztán kétszer
Tihanyban, a nemzet​közi üdülőben.

Jó kapcsolatban voltam Marija Tyimofejevnával is. A nevét is én adtam neki. Az a

helyzet, hogy mi, én és Bajkov, meg Kádár és felesége mindig együtt ebédeltünk.
Hivatalosan is ne​héz volt kiejteni: „Kádárné elvtársnő”. Megállapodtunk a Ma​-
rijában. Szlovák származású leány volt, Tyimofej volt az apja, így lett Marija
Tyimofejevna. Még a katonák is megkérdezték: hogyhogy, csak nem orosz [a Kádár]
felesége?

1981-ben leszereltem, és lehetőségem nyílt újra Magyaror​szágra jönni, mint a

Szovjet Tudomány és Kultúra Háza igazga​tóhelyettese.

Dzjuba: 1956. november 19-én volt a Münnich születésnap​j a, és az Ideiglenes

Végrehajtó Bizottság minden tagja náluk volt. Mihály is tudja [Kupcsenko]. A
Vorosilov-villába. Ezen a 19-én tolmácsoltam. Aztán lement a pincébe,
születésnapját ünnepeltük az öregnek. November 25-én újra találkoztam Ká​dárral,
Mihály születésnapja alkalmából a Parlamentben. Oda​j ött be Kádár a „taxival”,
átvitt értelemben „Kádár-taxinak” ne​vezték, olyan gyalogos harckocsi, de
háromcentis páncél van körülötte. Kupcsenko küldte a Vorosilov-villához ezt a
„taxit”, és odamentünk, és az egyik szobában Kádár, felesége, Bajkov, Mihály
voltunk.

Malasenko: A magyar események komoly helyet foglalnak el az életemben. Akkor

volt alkalmam találkozni magyar, szovjet vezetőkkel. Nagyon bonyolult volt a
helyzet és felelősségtel​j es a munka. Az életem egy része lett.
 Bajkov: Amikor Kádár után a Nagykövetségen dolgoztam, és beszélgetésem volt
például a magyar Központi Bizottság​b ól, erről én írtam a levelet. Például volt
beszédem Sándor Jó​zseffel, aki beszélt Frissről, Münnich Ferencről. Én ezt megír​-
tam, és küldöm a KB-ba. De például Münnich Ferencről kap​tam olyan beszédet
Sándor Józseftől, hogy az öreget meg kell menteni, mert inni kezdett, és ha öreg is
volt, de nőkkel kezdett túl sokat foglalkozni. Megírtam Hruscsovnak, hogy ő
beszél​j en Münnichhel, ne csinálja ezt. És érdekes, hogy az öreg bácsi sokkal
kevesebbet kezdett inni, és nagyon rendes ember lett.

Szakmai titkok

Bajkov: Sok ember érdeklődik, hogy én, a kisember, üzemi dolgozó, belekerül nagy
emberek társaságába, nagyon híres politikai emberek közé. Ez természetesen
szerencse. Mert meg​tanultam a magyar nyelvet.

Én nekem nem mindenről volt információm. A politikai élet​b en vannak olyan

körök amelyen túl nem léphetsz. Mert pél​dául nem tudtam semmit Nagy Imréről.
Kádár nem mesélt a va​dászatokon sem róla. A Rajk-perről is csak akkor vettem tudo​-
mást, amikor az újságokban írtak. Ez nem az én feladatom volt, nem az én dolgom…
Más emberek foglalkoztak vele, és soha nem meséltek róla. Mert ha meséltek volna,
az nagyon rossz dolog… Titkos volt a munka. Semmit nem írhattam le csak úgy, a
jövő számára. Vastörvények voltak ezek a szabályok. Speciális jegyzettömbünk volt,
számozott lapokkal, és minden oldalon pecsét. Kötelező volt írni és leadni.

Természetesen, hogy én játszottam nem utolsó szerepet eb​b en a magyar és

szovjet kapcsolatokban. Ha újra kezdenék élni, ugyanezt éltem volna. Ha ötven éve
Magyarországon lelkesen éltem, ugyanezt csináltam, csak jobban dolgoznék, hogy ne
le​gyen valami baj a két ország között.

A film készítésében közremüködtek:

Szakértő: Dr. Györkei Jenő, Dr. Horváth Miklós

Operatőr: Fogas János
Zene: Fogas János
Vágó: Rostás Péter
Műszaki vezető: Román Attila
Gyártásvezető: Pákozdy Margit
Szerkesztő-rendező: Geréb Anna

Köszönjük a Magyar Filmlaboratórium segítségét.

Koprodukciós partnerek:
Magyar Filmintézet,
Land Stúdió Kft.

Producer: Fehéri Tamás

Fórum Film Alapítvány

Kádár-kronológia

1912. május 26-án születik Fiumében. Anyja Csermanek Bor​b ála, szállodai szobalány,
apja Krezinger János, Fiumé​b en katonáskodik.

1918. szeptember: anyja, aki segéd-házfelügyelő a Károly kör​úton, Pestre hozza. 1922-
ig az V. kerületi Cukor utcai elemi iskolába jár.

1922-től elvégzi a Wesselényi utcai négy polgárit.

1928.: megnyeri a Fodrászok Szakszervezetének ifjúsági sakk​versenyét.

1929.: megszerzi az írógépműszerész segédlevelet. A gazda​sági válság idején

munkanélküli.

1931.: KIMSZ-tagság, november 11-én előzetes letartóztatás​b a kerül.

1932. február 10.: A Büntető Törvényszék felmenti a vád alól, ismét szabad. Február 16-
tól rendőri felügyelet alatt áll.

1933. június 21.: A rendőrök több társával együtt őrizetbe ve​szik, június 26-tól
előzetes letartóztatásba kerül.

1933. okt. 4.: Két évi fegyházházra ítélik.

1934. január: A Kommunista című lap 2. száma közleményben jelenti be, hogy a
KIMSZ KB „a rendőrség előtt áruló magatartása miatt” kizárta a szövetségből.

1935. január 24.: Ideiglenesen szabadlábra kerül.

1935-36.: Személyesen megismerkedik József Attilával.

1937. február 2.: Vissza kell mennie a börtönbe, hogy hátralé​vő büntetését letöltse. A
Gyűjtőfogházból a szegedi Csil​lag Börtönbe kerül. Itt ismerkedik meg Rákosival.
Júni​us 19.: Szabadulása a Csillagból.

1937. szeptember 1.: Belép a Magyarországi Szociáldemokra​ta Párt fővárosi, VI.

kerületi szervezetébe, 1941-ig legá​lis mozgalmi munkát végez. Közben kifutó és
alkalmi munkás.

1940. november: Goldmann György bevonja az illegális KMP-​b e, tag lesz.

1941.: a KMP Budapesti Területi Bizottságának titkára lesz.

1942. május: A KMP KB tagja lesz. Illegalitásba vonul. A KMP fizeti a megélhetését.

1943. februártól 1944. áprilisig: Az első számú kommunista vezető. Június: Úgy dönt,
hogy színleg feloszlatja és Bé​kepárttá változtatja a KMP-t.

1944. április 19-20.: Jugoszláviába akar utazni (titokban a zöld​határon, egy jugoszláv
nővel, akit a Jugoszláv Kommu​nista Párt küldött, hogy őt átsegítse. ) Lebuknak.
Hamis katonakönyvében Lupták János név szerepelt. Két és fél évi börtönre ítélik.
A Conti utcai börtönbe kerül. No​vember 12.: Evakuálják a börtönt, Németországba
indul​nak. Néhány nap múlva sikerül megszöknie. November végén már ismét
Budapesten van, bekapcsolódik az el​lenállási mozgalomba.

1945. január 19.: Újjáalakul az MKP KB. Ekkortól Kádár Já​nos a neve. Létrejön a
Központi Vezetőség, Kádár is tag​j a, de nem lehet titkár. Január 21-étől április 28-ig
nagy​b udapesti helyettes rendőrkapitány. Január 24.: Gerő Ernő titkár szigorú
megrovásban részesíti az 1943-as pártfel​oszlatás miatt. November 26-tól átveszi
Rajk Lászlótól (pártutasításra) a budapesti párttitkári posztot, amelyet 1948.
augusztus 18-ig tölt be.

1948. április: Rajk Lászlóval a Szovjetunióban a belügyi mun​kát tanulmányozzák.

Augusztus 5-én kinevezik belügyminiszternek, Rajk László helyett.

1949. május 30.: Részt vesz a Rajk letartóztatását eldöntő ta​nácskozáson. Június
7.: Farkas Mihállyal kettesben ki​hallgatják Rajkot. Július 19.: Házasságot köt
Tamáska Máriával. A két tanú: Péter Gábor és Kovács István. Október 15.: Jelen van
Rajk László, Szőnyi Tibor és Sza​lai András kivégzésén.

1951. április 20.: Rákosi, Gerő, Farkas intézkedik a letartózta​tásáról. December 18.: A
Legfelsőbb Bíróságon kémke​dés, hazaárulás miatt életfogytiglani börtönre ítélik.
(Con​ti utcai Államvédelmi Börtön, magánzárka.)

1954. július 21.: Levelet ír a börtönből Rákosinak. Július 22-én kiszabadul. A

Legfelsőbb Bíróság felmenti az összes vád alól, jogi rehabilitáció. Július 31.: Rákosi
magához hi​vatja. Augusztus 2-ától négy hetet a tihanyi pártüdülőben tölt a
feleségével. Közben, augusztus 11-én a Párt vissza​veszi a soraiba, őt és a feleségét
is. Augusztus 13.: Há​romszobás lakást kap, bútorzatot, egyéb lakberendezési
tárgyakat és készpénzt is. (XII. ker. Stromfeld Aurél u. 9.) Csak 1955-ben kapja
vissza a II. ker. Cserje u. 21. számú házat, ahol a letartóztatása előtt lakott. Szeptem​-
ber 9-től a XIII. ker. pártbizottság első titkára. Novem​ber 11.: Levelet ír a
 gyógykezelés miatt a Szovjetunió​b an tartózkodó Rákosinak és a Nagy Imre-
Rákosi–vitá​b an Rákosi mellett foglal állást. Decemberben találkozik Nagy Imre
miniszterelnökkel, de eszmecseréjük nem vezet együttműködéshez.

1955. január 17-től: Öt hétig a Szovjetunióban tartózkodik. 1956. március 12-

13.: Meghívottként felszólal az MDP KV ülésén, ahol Rákosi beszámol az SZKP XX.
kongresszu​sáról. Június 6-án nem megy el Nagy Imre 60. születésnapi
ünneplésére. Július 14.: A magyar vezetői válság miatt Mikoján és Andropov
(Pesten) meghallgatják a vé​leményét. Kádár bírálja Rákosit, aki visszavonulásra
kényszerül. A pártvezér Gerő lesz. Július 18-21.: MDP​ KV ülés. Az ülés utolsó
napján, Farkas Mihály ügyének tárgyalása során Kádár önkritikát gyakorol a Rajk-
ügy​b en játszott szerepe miatt. Október 15-23.: A Gerő ve​zette pártküldöttség
tagjaként Jugoszláviában tartózko​dik, először látja viszont szülővárosát, Fiumét.

1956. október 23.: A PB délelőtti ülésén ő is megszavazza a dél​utáni gyűlés betiltását.

1956. október 24.: Esti rádióbeszédében ellenforradalmi jelle​gűnek minősíti az

eseményeket.

1956. október 25.: A PB leváltja Gerőt és őt állítja a helyére. Az esti KV-ülést már ő
vezeti. Megpróbál lavírozni a két politikai pólus között. Ezt tükrözi az ezen az
estén mon​dott rádióbeszéde is.

1956. október 31.: Feloszlatják a szétesett MDP-t, megalakít​j ák a Magyar Szocialista

Munkáspártot. Kádár az elnök.

1956. november 1.: Részt vesz a kormányüléseken. Tudomásul veszi a semlegességről

szóló, a Varsói Szerződésből ki​lépés határozatát. A Rádió ezen az estén felvételről
sugá​rozza az MSZMP általa felolvasott programját, amely di​csőséges felkelésnek
minősíti az eseményeket. Még ezen az éjszakán Münnichhel Tökölről Moszkvába
repül.

1956. november 4. 05 óra 05 perc: Kádár „szolnoki nyilatkoza​ta”.

1956. november 4. 05 óra 20 perc: Nagy Imre parlamenti rádió​nyilatkozata.

1956. november 7. (Más feljegyzések szerint csak november 13.): Szovjet katonai
fedezettel Budapestre érkezik. 1956. november 12-22.: Magyar-jugoszláv tárgyalások.
A ma​gyar fél garanciát vállal Nagy Imre és társai szabad távozására. (November
23.: busszal Mátyásföldre, onnan Romániába viszik a csoportot.)

1957. január 4-7.: Fogadja az ENSZ főtitkárhelyettesét. Már​cius 20-28.: Moszkvában

 jár. Döntés születik Nagy Imre felelősségre vonásáról. Május 1.: Nagygyűlés a
Hősök terén.
Június 6.: A Nagy Imre-per kezdete.

1960. október 3.: New Yorkban beszédet mond az ENSZ köz​gyűlésén.

1963. március 21.: Az Országgyűlésben bejelenti az általános amnesztiát. Július 1-

3.: Megbeszéléseket folytat az U​ Thanttal és az ENSZ Magyarországon tartózkodó
főtitkárával.

1964. márc. 31.–április 10.: Hruscsov Magyarországon. Októ​ber 18.: Lengyelországból

hazatérőben Kádár a Nyugati Pályaudvaron beszédet tart, amelyben kifejezi
meglepe​tését Hruscsov felmentésével kapcsolatban.

1968. augusztus 20.: Hozzájárul Magyarország részvételéhez Csehszlovákia

megszállásában.

1972. november 14-15.: Kádár javaslatára a KB a reformok visszafogásáról dönt.

1988. május 22.: Felmentik főtitkári tisztségéből, kimarad a PB-ből. Megválasztják a

párt elnökének.

1989. április 12.: A KB-ülésen elmondja az utolsó beszédét. 1989. május 8.: A KB
felmenti a pártelnöki tisztségből.

1989. május 26.: Levelet ír a KB-hoz, amelyben sürgeti a Nagy Imre-per vizsgálatának
befejezését és az ő szerepének tisztázását is.

1989. július 6., 9 óra 16 perc: Kádár János halála.

 Köszönetnyilvánítás

A szerző köszönetet mond a kötet létrehozásában nyújtott ön​zetlen segítségért Eörsi

Istvánnak (†), Eörsi Lászlónak, Gáli Józsefnek (†), Geréb Annának, Hajdu Tibornak, Mohás
Líviá​nak, Rainer M. Jánosnak, Sólyom Andrásnak, az 1956-os Inté​zetnek és a Magyar Országos
Levéltárnak.

* Az eredeti Kádár-beszéd idézett mondatai dőlt betűvel olvashatók. A kap​csos zárójelbe tett hipotetikus
kiegészítéseket, a pontosabb értelmezhető​ség érdekében az 1956-os Intézet munkatársaival történt konzultációim
eredményeképpen építettem be a szövegbe. – K. M.
* Erről részletesen szól Mohás Lívia „A túlélő: Kádár János utolsó felszó​lalásának pszichológiai elemzése” című
tanulmányában (Valóság, 1997, 6. sz. 61-72.)
** Lásd a kötet Kádárné balladája című fejezetét.
* Kornis Mihály: Sóhajok hídja. Budapest, 1997, Magvető, 93-95.
* A vallatás teljes szövegét lásd a kötet Farkas és Kádár Rajknál című feje​zetében.
* Ez geometriailag ugyan nehezen értelmezhető, mondhatni zavaros, de jól hangzik (a dig.).
** Gyurkó László: Arcképvázlat történelmi hátérrel. Budapest, 1982, Mag​vető.
* Kádár tolmácsainak beszámolóit dolgozza fel Geréb Ágnes Titoktartók című dokumentumfilmje, lásd a kötet
függelékében.
** Rainer M. János és Vjacseszlav Szereda (szerk.): Döntés a Kremlben, 1956. A szovjet pártelnökség vitái
Magyarországról. Budapest, 1996, 1956-os Intézet.
* Lásd a Titoktartók című forgatókönyv részleteit a Függelékben.
* C. G. Jung: A személyiség kialakulása. In: Mélységeink ösvényén. Bp., 1993, Gondolat, 33.
* Gyáni Gábor: Felejthető-e a Kádár-éra? Élet és Irodalom, 49. évf. (2005. november 18.) 46. sz.
* Hamvas Béla: Patmosz, I. Interview. (Budapest, 1992, Életünk könyvek, 264-266.)
* Orbán Ottó: Nemzeti dal
* Az MSZMP Központi Bizottsága 1989. április 12-i ülésén elhangzott tel​j es beszéd. Kádár János egészségi állapotából
eredően is töredékes mon​datait a pontosabb értelmezhetőség érdekében kiegészítettem saját dőlt be​tűvel szedett
fogalmaimmal, mondataimmal. – K. M.
* 1956 első felében állítólag a nyugati határon átküldött légballonok kosa​raiból több ezer röpcédulát szórtak szét
magyar területen. A magyar veze​tés igyekezett titokban tartani az eseményt. Még azt sem tudjuk biztosan, megtörtént-e,
vagy ők találták ki az „éberséget” fokozandó.
* Azaz: hogyan kommentálta Grósz Károly Pozsgay Imrének az ellenforra​dalmat népfelkelésnek minősítő
nyilatkozatát.
* „A Kádár elvtárs aláírta” – holott csak odapecsételte a nevét.
* Egy Kádár Jánosnéval készült interjúsorozat (Magyarország hetilap, 1989, 40-49. sz., kérdező: Kanyó András),
továbbá Borenich Péter: A Kádár​-villa titka című dokumentum-hangjátékában (1993. november ll. Kos​suth Rádió),
illetve Geréb Anna Titoktartók (MTV, 1994-1996) című do​k umentumfilmjében elhangzott riportok néhány mondata
alapján írtam ezt a balladát. Ikerdarabja annak az 1989. április 12-én, az MSZMP KB ülé​sen elhangzott Kádár-beszédnek,
mely kiegészítéseimmel és lábjegyzete​immel Kádár (magyar dráma) címmel a Beszélő folyóirat 1996. májusi számában
(68-98. p.) látott napvilágot először. – K. M.
 * Valószínűleg nem véletlen maradt így, a Thatcher helyett (a dig.).
* Forrás: Társadalomtudományi Szemle, 1992. 4. sz. 76-89. o. A dokumentu​m okat közzétette és a jegyzeteket írta
Hajdu Tibor.
[1]
A gépiratban egy-egy kezdőbetű jelzi a beszélgetés résztvevőinek nevét. F.: Farkas Mihály, K.: Kádár János,
P.: Péter Gábor, R.: Rajk László. A do​k umentumot teljes egészében szöveghűen, szó szerint, de mai helyesírás​sal közöljük.
[2]
Cseresnyés Sándor újságíró a spanyol polgárháborúban Rajk harcostársa, együtt voltak a vernet-i
intenálótáborban is. Rajk 1947 elején a Belügymi​nisztérium sajtófőnökévé nevezte ki. Zsivko Boarov a budapesti
jugoszláv követség sajtóattaséja volt, akit más ügyben már 1948-ban letartóztattak. Szőnyi Tibor orvos, a 30-as években
vezető szerepet játszott a kommunis​ta párt Külföldi Bizottságában, a háború alatt Svájcban élt. Letartóztatásá​ig a párt
káderosztályának vezetője, képviselő.
[3]
Helyesen: hírszerző ügynökségnek.
[4]
Rajkot 1948. augusztus 5-én felmentették belügyminiszteri hivatalától, és egyben külügyminiszterré nevezték ki.
Utóda Kádár lett. Felmentésének egyik oka az ÁVH-val és Péter Gáborral való ellentéte; nem tudta lenyelni, hogy az ÁVO
(majd ÁVH) gyakorlatilag és végül hivatalosan is a Belügy​m inisztériumtól függetlenül Rákosi és Farkas (meg a szovjet
tanácsadók) közvetlen irányításával működött.
[5]
A kipontozás az eredeti szövegből, a gépírótól származik. A bekezdés végén azt jelzi, hogy a szóló szavába vágtak;
mondat közben, így a gépíró egy-két szót nem tudott megérteni. A magnófelvétel mai szemmel primi​tív volt. Kőből
Józseftől, a Politikai Bizottság egykori tagjától tudom, aki​nek mint a rehabilitációs perek ülnökének módjában volt még
az eredeti felvételt lehallgatni, hogy mikor Farkas kiabálni kezdett, a magas hangok érthetetlen rikácsolássá torzultak.
[6]
Stolte István Miklós bölcsészhallgató, az egyetemi kommunista szervez​k edés tagja a rendőrség informátora lett.
Rajk ellen eredetileg az egyik fő vád volt, hogy a provokátort ő vitte be a mozgalomba. Stolte a háború végén az NSZK-ba
került, és kapcsolatban állt a magyar katonai hírszer​zéssel. A katpol. (katonapolitikai) osztály hozatta haza, hogy Rajk
ellen tanúskodjon. Stolte 1956-ban kiszabadult, és ismét az NSZK-ba távozott.
[7]
Rajk szóban forgó két levele, amelyet letartóztatása után Rákosihoz írt, eddig nem került elő.
[8]
Olt Károly fiatal kommunista kapcsolatot tartott a szóban forgó diákszer​vezkedéssel. Pályája: 1947-ben népjóléti
miniszter lett, majd az Országgyűlés elnöke, pénzügyminiszter, 1956 után a kormány titkárságának ve​zetője, majd az
Egyházügyi Hivatal elnöke.
[9]
Lásd a 4. jegyzetet.
[10]
Rajk azok közé a miniszterek közé tartozott, akik rendszeresen támogat​ták a NÉKOSZ-t. A kollégisták között
népszerű volt, de ott semmilyen különleges szerepet nem játszott. A vád kapcsolatos lehetett egy, a NÉKOSZ vezetőit
célba vevő koncepció tervével, Rajk perében többször is utalás történt a NÉKOSZ valóban erős jugoszlávbarátságára, de
aztán ezt a vo​nalat Rákosiék valamiért elejtették.
[11]
Az illegális kommunista párt egyik igazán nagy tömeget megmozgató ak​ciója volt a MÉMOSZ vezetőségével
való együttműködése az 1935. nyári építősztrájkjában. Rajk a sztrájkbizottság egyik kommunista tagja volt.
[12]
Spanyolországban Rajk kifogásolta a Nemzetközi Brigádok parancsnok​ságán működő Haas László, magyar
származású kalandor ügyeit, mire Haas az akkor leghatásosabb váddal, trockizmussal vádolta Rajkot. Az ügyet csak a
polgárháború után vizsgálták ki, és bár Moszkvában Rajkot tisztáz​ták Haas vádjai alól, a per előkészítése során
felmelegítették azokat, „troc​k izmusa” bizonyítékaként.
[13]
Gayer Imréről van szó, aki Uruguayban dolgozott a harmincas években, és onnan jelentkezett Spanyolországba.
Egyszerű önkéntesként sem Spanyolországban, sem a franciaországi internálótáborban nem játszott külö​nösebb szerepet.
Gayert a Rajk-per egyik mellékperében halálra ítélték.
[14]
Lásd a 13. jegyzetet.
[15]
Rajk 1941 augusztusában tért haza Budapestre, néhány héttel később Fo​nyódra utazott. Gács László 1941-ben a
KMP KB tagja volt. 1949 őszén kizárták a pártból, később le is tartóztatták, de a Rajk-perben nem szere​pelt. 1956 után a
Rádió elnöke, majd az OTP vezérigazgatója.
[16]
Feltehetőleg a gépíró elírása – Gács nem volt Spanyolországban, tehát a ver​net-i internálótáborban sem.
[17]
Mayerhofer (vagy Mayerhoffer); Major Frigyes 1919-es kommunista, Spa​nyolországban a Nemzetközi Brigádok
tisztje, a Rajk-perben elítélték.
[18]
A rendőrségi pártszervezetek működését 1947 végén az MKP szervezőbi​zottságának határozatát végrehajtva
tiltotta meg Rajk. A rendőrségen az MKP annyira túlsúlyban volt már, hogy ez gyakorlatilag a többi koalíciós párt
képviseletének likvidálás át jelentette, hiszen a kommunista irányítást az állami vezetők és a rendőregyesület
biztosították.
[19]
Szász Béla publicista, filmes, Rajk egyetemi évfolyamtársa, részt vett vele az egyetemi szervezkedésben. A
világháború kitörése előtt Párizsba, majd Argentínába ment, onnan tért vissza 1946-ban. 1948-ban Rajk vitte a
Külügyminisztériumba, a Rajk-perben 10 évre ítélték. „Minden kényszer nél​k ül” című könyve a Rajk-per legjobb leírása.
[20]
Kovács János emigráns kommunista a Szovjetunióból tért haza, ahol az NKVD munkatársa volt. Ezredesi
rangban Péter Gábor egyik helyettese lett, még Rajk lefogása előtt meghalt.
[21]
Lásd a 12. jegyzetet.
[22]
A gépíró kérdőjele.
[23]
Révész Géza a Szovjetunióból hazatért magyar kommunista, hadmérnök; 1945-1947-ben az MKP központjában
katonai ügyekkel foglalkozott; 1947-1948-ban varsói követ, 1948-tól tábornok, a katonapolitikai osztály irányítója.
[24]
Lazar Brankov a budapesti jugoszláv követség tanácsosa, a magyarországi jugoszláv felderítés vezetője. A
Tájékoztató Iroda 1948-as határozata után szakított Titóval, a Rajk-perben mint harmadrendű vádlottat használták fel.
* Dokumentumfilm Kádár János orosz tolmácsaival készített interjúk alap​j án, az 1956. október 23-át követő
időszakról. A könnyebb érthetőség ked​véért egyes helyeken a magyar szöveget is „fordítjuk”. A tévesztéseket viszont
nem javítjuk. A riporteri kérdések dőlt betűvel olvashatók. A ma​gyarázatjellegű kiegészítések kapcsos zárójelben.
 Tartalom
Kádár János utolsó beszéde
Kádár balladája*
Kádárné balladája*
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
FÜGGELÉK
Farkas és Kádár Rajknál*
Geréb Anna Titoktartók
Kádár-kronológia