ALBERT SOBOUL

A FRANCIA FORRADALOM TÖRTÉNETE

[1789—1799]

MÁSODIK, VÁLTOZATLAN KIADÁS

KOSSUTH KÖNYVKIADÓ/ 1974

A mű francia címe: PRÉCIS D’HISTOIRE DE LA RÉVOLUTION

FRANCAISE

É'ditions Sociales Paris

Fordította: JÓZSA PÉTER

A fordítást szakmai szempontból ellenőrizte: VADÁSZ SÁNDOR

Hungarian translation © Józsa Péter, 1963

TARTALOM

Előszó

Bevezetés. AZ ANCIEN RÉGIME VÁLSÁGA

I. fejezet. A társadalom válsága

I. A hűbéri arisztokrácia hanyatlása

1. A hanyatló nemesség mint a reakció képviselője.

2. A megosztott papság

II. A harmadik rend felemelkedése és nehézségei

1. A burzsoázia ereje és belső differenciáltsága

2. A városi plebejus osztályok; a mindennapi kenyér

3. A parasztság; reális egység, lappangó ellentétek

III. A burzsoázia filozófiája

II. fejezet. Az állami berendezkedés válsága

I. Az isten kegyelméből való uralkodó

1. Az abszolutizmus. Törekvései és korlátai

2. A kormánygépezet

II. A központosítás és az önkormányzatok

1. Az abszolutizmus megbízottai

2. A helyi önkormányzatok maradványai

III. A királyi igazságszolgáltatás

IV. A királyi adóügy

1. Az egyenes adó; az egyenlőség lehetetlen volta

2. A közvetett adó és az adóbérlet

III. fejezet. A polgári forradalom előjátéka: az arisztokrácia lázadása (1787-

1788)

I. A monarchia végső válsága

1. A pénzügyi tehetetlenség

2. A politikai tehetetlenség

II. A parlamentek az abszolutizmus ellen

1. A parlamenti agitáció és a vizille-i gyűlés

2. A királyság kapitulációja

Első rész. „A NEMZET, A KIRÁLY, A TÖRVÉNY.”

POLGÁRI FORRADALOM ÉS NÉPI MOZGALOM (1789-1792)

I. fejezet. A polgári forradalom és az ancien régime bukása (1789)

I. A jogi forradalom (1788 vége-1789 június)

1. A Rendi Gyűlés összehívása (1788 vége-1789 május)

2. A jogi konfliktus (1789 május-június)

II. A népforradalom (1789 július)

1. A párizsi felkelés. Július 14-e és a Bastille elfoglalása

2. A városok lázadása (1789 július)

3. A falvak lázadása: a Nagy Félelem (1789 július vége)

III. A népforradalom következményei (1789 augusztus-október)

1. Augusztus 4-e éjszakája és a Jogok Nyilatkozata

2. A szeptemberi válság. Az „előkelők forradalmának” bukása

3. Az októberi napok

II. fejezet. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés.

A kompromisszum kudarca (1790)

I. A Nemzetgyűlés, a király és a nemzet

1. A La Fayette-féle kiegyezési politika

2. A politikai élet megszervezése

II. A nagy politikai kérdések

1. A pénzügyi probléma

2. A vallási probléma

III. A kiegyezési politika tetőpontja és bukása

1. Az 1790. július 14-i nemzeti Föderáció

2. A hadsereg felbomlása és a naneyi ügy (1790 augusztus)

III. fejezet. Az alkotmányos burzsoázia és Franciaország újjáteremtése (1789-

1791)

I. 1789 elvei

1. Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata

2. Megszegik az elveket

II. A burzsoá liberalizmus

1. A politikai szabadság az 1791-es alkotmányban

2. A gazdasági szabadság: „Laisser fairé, laisser passer”

III. Az állami intézmények és a közigazgatás ésszerűsítése

1. A közigazgatás decentralizálása

2. Az igazságügyi reform

3. A nemzet és az egyház

4. Az adóügyi reform

IV. Új társadalmi egyensúly fele: assignaták és nemzeti javak

1. Az assignata és az infláció
2. A nemzeti javak; a burzsoá tulajdon megerősödése

V. fejezet. Az Alkotmányozó Gyűlés és a király szökése (1791)

I. Ellenforradalom és népi mozgolódás

1. Az ellenforradalom: arisztokraták, emigránsok és refraktáriusok

2. A népi mozgolódás: társadalmi válság és politikai követelések

3. Az alkotmányos burzsoázia és a társadalmi konszolidáció

II. A forradalom és Európa

1. A forradalmi „fertőzés” és az arisztokrata reakció

2. XVI. Lajos, az Alkotmányozó Gyűlés és Európa

III. Varennes: a király megtagadja a forradalmat (1791 június)

1. A király szökése (1791. június 21.)

2. Varennes belső következményei: a Mars-mezei sortűz (1791. július 17.)

3. Varennes külügyi következményei: a pillnitzi nyilatkozat (1791.

augusztus 27.)

V. fejezet. A Törvényhozó Gyűlés. A háború és a trón megdöntése (1791

október-1972 augusztus)

I. Út a háború felé (1791 október-1792 április)

1. Feuillant-ok és girondisták

2. A király és a Nemzetgyűlés első konfliktusa (1791 vége)

3. Háború vagy béke (1791-1792 tele)

4. A hadüzenet (1792. április 20.)

II. A trón megdöntése (1792 április-augusztus)

1. Katonai kudarcok (1792 tavasza)

2. A király és a Nemzetgyűlés második konfliktusa (1792 június)

3. A külső veszély; a girondisták tehetetlensége (1792 július)

4. Az 1792. augusztus 1o-i felkelés

Második rész. „A SZABADSÁG ZSARNOKSÁGA.”

FORRADALMI KORMÁNY ÉS NÉPI MOZGALOM (1792-1795)

I. fejezet. A Törvényhozó Gyűlés feloszlása.

Forradalmi fellendülés és nemzeti védelem (1792 augusztus-szeptember)

I. Az első terror

1. Az augusztus 10-i Kommün és a Törvényhozó Gyűlés

2. A szeptemberi mészárlások

II. Az invázió megállítása: Valmy (1792. szeptember 20.)

II. fejezet. A girondista Konvent.

A liberális burzsoázia bukása (1792 szeptember-1793 június)

I. A pártok harca és a király perc (1792 szeptember-1793 január)

1. Girondisták és hegypártiak

2. XVI. Lajos pere (1792 november-1793 január)

II. A háború és az első koalíció (1792 szeptember-1793 március)

1. A propagandától az annexióig (1792 szeptember-1793 január)

2. Az első koalíció megalakulása (1793 február-március)

III. A forradalom válsága (1793 március)

1. A drágaság; a nép mozgolódása

2. Dumouriez veresége és árulása

3. A vendée-i lázadás

IV. A Gironde vége (1793 március-június)

1. A közjó első rendszabályai

2. 1793. május 31., június 1. és június 2.

III. fejezet. A hegypárti Konvent.

A népi mozgalom és a közjó diktatúrája (1793 június-december)

I. Hegypártiak, mérsékeltek és sans-culotte-ok (1793 június-július)

1. A Hegypárt egyezkedő lépései

2. Ellenforradalmi roham

3. A forradalom visszavágása

II. A Közjóléti Bizottság és a plebejus nyomás (1793 augusztus-október)

1. A népfelkelés (1793. augusztus 23.)

2. 1793. szeptember 4. és 5.

3. Plebejus sikerek és a kormány konszolidációja (1793 szeptember-október)

III. A közjót szolgáló jakobinus diktatúra megszervezése (1793 október-

december)

1. A terror
2. A dekrisztianizáció és a szabadság mártírjainak kultusza

3. Az első győzelmek (1793 szeptember-december)

4. A II. év frimaire 14-i (1793. december 4-i) dekrétum

IV. fejezet. A Forradalmi Kormány győzelme és bukása (1793 deccmber-

1794 július)

I. A frakciók harca és a Közjóléti Bizottság győzelme (1793 dccember-1794

április)

1. A „külföld összeesküvése” és az Indiai Társaság ügye (1793 október-

december)

2. Az engedékenyek offenzívája (1793 december-1794 január)

3. A „túlzók” ellentámadása (1794 február)

4. A ventôse-i válság és a frakciók bukása (1794 március-április)

II. A közjót szolgáló jakobinus diktatúra

1. A Forradalmi Kormány

2. Az „együttműködésre kényszerítő erő” és a terror

3. A gazdaság irányítása

4. A szociális demokrácia

5. A republikánus erkölcs

6. A nemzeti hadsereg

III. A II. év thermidor 9-e (1794. július 27.)

1. A forradalom győzelme (1794 május-június)

2. A politikai válság: a kiegyezés lehetetlen (1794 július)

3. A végkifejlet: a képtelen felkelés

V. fejezet. A thermidoriánus Konvent. A burzsoá reakció

és a plebejus mozgalom letörése (1794 július—1795 május)

I. A thermidoriánus reakció előretörése

1. A Forradalmi Kormány felbomlása és a terror vége (1794 nyara)

2. Mérsékeltek, jakobinusok és sans-culotte-ok (1794 augusztus-október)

3. A jakobinusok és a sans-culotte-ok törvényen kívül helyezése (1794

október-1795 március)

4. Régi és új gazdagok, divathölgyek és gavallérok

5. A vallási reakció; amnesztia a vendéc-i lázadóknak

II. A gazdasági válság és a pénzügyi katasztrófa

1. A gazdasági szabadság visszaállítása (1794 augusztus-december)

2. Az assignata összeomlása és ennek következményei

III. Az utolsó népi felkelések (III. év germinal és prairial)

1. A párizsi nép ellenzéki hangulatának erősödése (1794-1795 tele)

2. A III. év germinali napok (1795 április)

3. A III. év prairialja (1795 május)

Harmadik rész. „A TULAJDONOSOK ÁLTAL KORMÁNYZOTT

ORSZÁG.” BURZSOÁ KÖZTÁRSASÁG ÉS TÁRSADALMI
KONSZOLIDÁCIÓ (1795-1799)
I. fejezel. A thermidorista Konvent vége. Az 1795-ös szerződések és a III.
év alkotmánya

I. A prairialt követő napok. A fehérterror és Quiberon (1795 május-július)

II. A hódító béke (1795)

1. A thermidorista diplomácia és a koalíció

2. Az 1795-ös szerződések

3. A hadsereg és a háború a III. évben

III. A burzsoázia hatalmának megszervezése

1. A III. év alkotmánya

2. Az új rendszer megvalósításának első lépései

II. fejezet. Az első Direktórium.

A liberális stabilizáció kudarca (1795-1797)

I. A belső stabilizálás lehetetlensége (1795-1797)

1. Direktoriánusok, jakobinusok és royalisták

2. A forradalmi papírpénz végleges bukása (1796)

3. Babeuf és az Egyenlők Összeesküvése (1795-1796)

4. A royalista előretörés

II. A hódító háború (1796-1797)

1. A hadsereg az első Direktórium alatt

2. Bonaparte Itáliában (1796-1797)

III. Fructidor és Campoformio (1797)

T. AZ V. ÉVI VÁLASZTÁSOK ÉS A REAKCIÓ

2. Az V. év fructidor 18-i (1797. szeptember 4-i) államcsíny

3. A campoformiói szerződés (1797. október 18.)

III. fejezet. A második Direktórium.

A polgári köztársaság bukása (1797—1799)

I. Repressziók és reformok (1797-1798)

1. A kivételes állapot politikája

2. A VI. év floréal 22-e (1798. május 11-e) és az új jakobinusüldözés

3. A második Direktórium reformtevékenysége

II. A második Direktórium és Európa (1797-1798)

1. Az Anglia elleni háború

2. A Nagy Nemzet és a testvérköztársaságok

3. Az egyiptomi kaland (1798)

4. A második koalíció (1798-1799)

III. Az utolsó forradalmi válság (1799)

1. A VII. év hadserege és az 1799-es tavaszi hadjárat

2. A VII. év prairial 30-a (1799. június 18.)

3. A neojakobinus előretörés és a mérsékelt reakció

4. Az 1799-es nyári hadjárat

IV. A VIII. év brumaire 18. (1799. november 9.)

1. Szociális félelem és revizionizmus

2. Az államcsíny

Befejezés. A FORRADALOM ÉS A MODERN FRANCIAORSZÁG

I. Az új társadalom

1. A feudális arisztokrácia romlása

2. A gazdasági szabadság és a plebejus osztályok sorsa

3. A parasztság rétegeződése

4. Régi és új burzsoázia

5. Az ideológiai konfliktus: haladás és hagyomány, ész és érzelem

II. A burzsoá állam

1. Nemzeti szuverenitás és cenzusos szervezet

2. A laicizálás; az egyház és az állam szétválasztása

3. Az állami szervezet

III. Nemzeti egység és jogegyenlőség

1. A nemzeti egyesülés eredményei

2. Jogegyenlőség és társadalmi valóság

3. A szociális jogok: segélyezés és oktatás

4. Az arisztokrácia csatlakozása a tulajdonosok nemzetéhez

A forradalom öröksége

ELŐSZÓ
A francia forradalom a XVII. századi németalföldi és angol forradalommal
együtt arra a régóta tartó gazdasági és társadalmi fejlődésre tette rá a koronát,
amelynek során a burzsoázia a világ urává vált.

Ezt a ma már közhelynek tűnő igazságot a XIX. századtól mondták ki a

burzsoázia legtudatosabb teoretikusai. Guizot, aki szükségét érezte, hogy a
történelemmel igazolja chartáját, (Guizot polgári alkotmányáról van szó,
amely a cenzusos választójog révén a buzsoázia legvagyonosabb rétege
számára biztosította a politikai jogok gyakorlását) bebizonyította, hogy a
francia társadalom sajátossága, akárcsak az angolé, az volt, hogy a nép és az
arisztokrácia között egy erős polgári osztály létezett, amely lassanként
kidolgozta egy új társadalom ideológiáját, s kialakította annak kereteit; 1789
e társadalom felszenteléséi jelentette. Utána Tocqueville, majd Taine
ugyanerre az álláspontra helyezkedett. Tocqueville „bizonyos vallásos
borzongással” beszélt „erről az ellenállhatatlan forradalomról, amely
évszázadokon át tör előre, leküzdve minden akadályt, s amelyet még ma is
előrenyomulni látunk a maga mögött hagyott romok közepette”. Taine
felvázolja, hogyan emelkedett fel a burzsoázia fokról fokra a társadalmi
létrán egészen addig a pontig, ahol már elviselhetetlen volt számára az
egyenlőtlenség. Ezek a történészek azonban, bármilyen világosan látták is,
hogy a burzsoázia megszületését és fejlődését elsősorban az ingó vagyonok a
kereskedelmi, majd ipari vállalatok kialakulása és növekedése tette lehetővé,
sohasem vették maguknak a fáradságot, hogy alaposan megvizsgálják a
forradalom vagy a forradalmat végrehajtó osztályok gazdasági eredetét.

Figyelemre méltó, hogy e burzsoá történészek tisztánlátásuk ellenére éppen a

lényegre nem jöttek rá: nem látták meg, hogy a forradalmat végső soron a
termelési viszonyok és a termelőerők jellege közötti ellentmondás
magyarázza meg. Első ízben Marx és Engels állapította meg „A kommunista
párt kiáltványáéban, hogy azok a termelési eszközök, amelyekre a burzsoázia
hatalma felépült, „a hűbéri társadalom” méhében alakultak és fejlődtek ki. A
tulajdon rendszere, a mezőgazdaság és a manufaktúra-ipar szervezete a
XVIII. század végén már nem felelt meg a rohamosan fejlődő
termelőerőknek, és végeredményben béklyóba verte a termelést. „Szét kellett
feszíteni, szét is feszítették őket” írták a „Kiáltvány” szerzői.

Jaurès „A francia forradalom szocialista története” című művében, amely

bizonyos mértékig a történelmi materializmus szellemében fogant (csak
bizonyos mértékig, hiszen maga Jaurès írja az „Általános bevezetésiben,
hogy történelemszemlélete „egyszerre materialista Marxszal és misztikus
Michelet-vel”), a maga erőteljes stílusával hatalmas körképet adott a
forradalom gazdasági és társadalmi hátteréről. Ez a leírás azóta mit sem
vesztett értékéből. „Tudjuk írja Jaurès -, hogy a gazdasági viszonyok, a
termelés és a tulajdon formája alkotják a történelem alapját.” Abban, hogy
Jaurès előbbre vihette a forradalom történetírását, kétségtelenül közrejátszott
a munkásmozgalom század eleji fellendülése. Albert Mathiez, aki 1922-ben
előszót írt Jaurès könyvének új kiadásához, határozottan érezte ezt, bár nem
fejezte ki világosan. Megállapítja ugyanis, hogy Jaurès a múlt okmányait
„ugyanazzal a kifinomult érzékkel, ugyanazzal a szimattal” tanulmányozta,
amely a politikai harcokban is vezette. „A gyűlések és a pártharcok lázas
élete bármilyen professzornál, szobatudósnál sokkal alkalmasabbá tette őt
arra, hogy átélje a forradalmárok emócióit, világos vagy homályos
gondolatait.” Mindezek ellenére szerintem Jaurès művét bizonyos fokú
sematizmus jellemzi. A forradalom nála teljesen egyértelműen zajlik le: oka a
kialakult, érett burzsoázia gazdasági és szellemi hatalma, eredménye e
hatalom törvényes szentesítése.

Sagnac és Mathiez tovább mennek. Leszögezik, hogy az arisztokrata reakció

1787-1788-ban csúcsponthoz ért abban a folyamatban, amelyet Mathiez kissé
kétértelműen „nemesi lázadásnak” nevez: a nemesség merevebben ellenzett
mindennemű reformkísérletet, mint valaha; a kiváltságos kisebbség rátette a
kezét minden állami jövedelemre, és konokul megtagadta, hogy megossza a
vezetést a nagypolgársággal. Ez magyarázza, hogy a francia forradalom oly
hevesen folyt le, s a burzsoázia nem fokozatos fejlődés, hanem hirtelen
minőségi változás eredményeként került hatalomra.

De a forradalom nem a burzsoázia kizárólagos műve volt. Mathiez, Jaurès

nyomában, kimutatta a harmadik rend gyors felbomlását, s a burzsoázia
különböző csoportjai és a dolgozó néposztályok hamar kiütköző ellentéteit;
teljesen tisztában volt a forradalom történetének, egymásra következő
szakaszainak egész bonyolultságával. Georges Lefebvre viszont elfordította
szemét Párizsról és a többi nagyvárosról addig szinte kizárólagosan ezek
vonták magukra a történészek figyelmét -, s azon az alapon, hogy a XVIII.
századi Franciaország lényegében még mezőgazdasági ország volt, a
parasztságot kezdte vizsgálni. A parasztság fellépését mindaddig a városi
mozgalmak egyenes következményének tekintették, amely a burzsoáziáéval
összhangban lényegében a hűbériség és a királyi hatalom ellen irányult: így
megmentették a forradalom egyöntetűségének látszatát és lefolyásának
magasztos nagyszerűségét. Georges Lefebvre, pontos társadalmi
elemzésekből kiindulva, bebizonyította, hogy a polgári forradalom általános
keretein belül kibontakozott a külön paraszti áramlat, mely forrásait,
szakaszait, válságait és tendenciáit tekintve viszonylag önálló volt.
Mindamellett világosan le kell szögezni, hogy a parasztmozgalom fő iránya
egybeesett a polgári forradalom céljával: szétrombolni a feudális termelési
viszonyokat. A forradalom szétzúzta vidéken a tulajdon régi rendszerét, és
meggyorsította a mezőgazdaság hagyományos szervezetének összeomlását.

Georges Lefebvre művének nagy érdeme, hogy példát mutat a követendő

útra. He eltekintünk az általa feltört szűz területtől, a forradalom szociális
történetének megírása változatlanul hátravan. A forradalomra vonatkozó
ismereteink csak ezen az úton gyarapodhatnak. Csak akkor alkothatunk
világos képet az ellentétek és az osztályharcok mozgásáról, csak akkor
érthetjük meg a forradalmi mozgalom váltakozó folyamatait és általános
előrehaladását, csak akkor vonhatjuk meg a forradalom pontos mérlegét, ha
aprólékosan megvizsgáljuk a földbirtokot és az ingó vagyont, a különböző
társadalmi osztályok és az azokat alkotó csoportok gazdasági helyzetét.

Jellemző, hogy a polgárság több mint másfél évszázados vitathatatlan uralma

alatt egyetlenegy mű sem született, amely a forradalom alatti francia
polgárság történetét összegezné. Eltekintve néhány tanulmánytól, amely
ennek az osztálynak inkább a szellemiségével, mint gazdasági helyzetével
foglalkozik, néhány értékes monográfiától, amely példát mutat az okiratok
gondos felhasználásában és általában a követendő utat illetően bár csak egy
körzet vagy város, egy család vagy egy szűk kategória problémáit vizsgálva -,
meg kel! állapítanunk, hogy a forradalommal kapcsolatos kutatás igen
elmaradt ezen a téren. Kétségkívül nem vagyunk híján a „társadalomra”
értsd: a „jó társaságra”, az uralkodó osztályokra vonatkozó leírásoknak, de
ezek a memoárokon vagy levelezéseken alapuló munkák lényegében csak az
erkölcsöket festik vagy az eszméket vázolják, holott a termelési viszonyokat,
a jövedelmek és a vagyonok problémáit kellene tisztázni. A burzsoázia
forradalom alatti története mellett a nemességét sem írták még meg; a városi
plebejus rétegeké most formálódik. A komoly kutatás legelső célja: a
rendelkezésre álló okmányok nyújtotta lehetőségek szerint, a gazdasági és
adózási iratok felhasználásával, statisztikai adatokon alapuló helyi és körzeti
monográfiák létrehozása. Ez tenné lehetővé a különböző osztályokra és
társadalmi kategóriákra vonatkozó összefoglaló munkákat. Csak így lehetne
rögzíteni az ellentéteket, és nyomon követni az osztályharcot a maga
bonyolult dialektikus mozgásában. Sokszor leírták már például a Cukor-
szigetek természeti kincseinek kiaknázását és a vele kapcsolatos tengeri
nagykereskedelmet, de egyetlen mélyenszántó munka sem született a
hajótulajdonos burzsoáziáról; márpedig szófia beszéd marad a Gironde-ról
való minden elmélkedés mindaddig, amíg nem vagyunk tisztában a mögötte
álló társadalmi csoport vagyonával, hatalmával, és nem húztuk meg pontos
körvonalait: a társadalmon belül.

A példákat tovább szaporíthatnánk. Be kell látnunk, hogy hatalmas területek

feltöretlenek még, s a forradalom számos fordulatát egyszerűen nem értjük,
mert nem ismerjük pontosan a közrejátszó társadalmi erőket.

BEVEZETÉS

AZ ANCIEN RÉGIME VÁLSÁGA

Azokat az állapotokat, amelyek közepette Franciaország az 1789. esztendőbe

lépett, összefoglalóan ancien régime-nek, régi rendszernek nevezzük.

A társadalom lényegében arisztokratikus volt; alapját a születés kiváltsága és

a földbirtokvagyon alkotta. Ezt a hagyományos szerkezetet azonban már
aláásta a gazdasági fejlődés, amely növelte az ingó vagyon súlyát és a
burzsoázia hatalmát. Ezzel egy időben a természetre vonatkozó ismeretek
fejlődése és a felvilágosodás diadalmasan hódító filozófiája kikezdte a
fennálló rend ideológiai alapjait. Igaz, hogy a XVIII. század végén
Franciaországban lényegében még a mezőgazdaság és a kézműipar volt az
uralkodó, de a nagykereskedelem kialakulása, és a nagyipar megjelenése már
átformálta a hagyományos gazdasági életet. A kapitalizmus fejlődése, a
gazdasági szabadság követelése természetesen a régi gazdasági rendhez
kötődő társadalmi rétegek heves ellenállását váltotta ki; a burzsoázia
szemében viszont föltétlenül szükségesnek tűnt: filozófusai és közgazdászai
ki is dolgozták a burzsoá társadalmi és politikai érdekeknek megfelelő
doktrínát. A hivatalos hierarchiában még a nemességé volt a vezető szerep;
ennek gazdasági hatalma és társadalmi jelentősége azonban már hanyatlóban
volt.

Az ancien régime egész súlya a feudalizmus összes maradványaival a

dolgozó osztályok, elsősorban a parasztság vállaira nehezedett. Ezek az
osztályok akkor még sem jogaikkal, sem erejükkel nem voltak tisztában;
gazdasági és szellemi okokból egyaránt egészen természetesnek tartották,
hogy csak a burzsoázia lehet a vezetőjük.

A XVIII. századi francia burzsoázia kidolgozott egy, a múltjának,

szerepének, érdekeinek megfelelő filozófiát; ez, bár az ancien régime-t
bírálta, és annak lerombolását szolgálta, olyan széles alapokon nyugvó
szemléletű volt, és oly szilárdan az észre támaszkodott, hogy egyetemes
érvényre tett szert, s minden franciához és minden emberhez szólott.

A felvilágosodás filozófiája az élet és a társadalom hagyományos felfogását

az emberi szellem és a tudományos megismerés végtelen haladásába vetett
hiten alapuló szociális boldogságeszménnyel cserélte fel. Az ember
visszanyerte méltóságát. Tevékenységét minden téren a gazdaságban éppúgy,
mint a politikában a teljes szabadságnak kellett ösztönöznie. A filozófusok
célul tűzték az ember elé, hogy megismerje a természetet, s így jobban
uralkodjék fölötte, a társadalmi javak gyarapítása érdekében. Így fog
maradéktalanul kibontakozni az emberi társadalom.

Az ancien régime defenzívába szorult ezzel az új eszménnyel szemben. A

monarchia változatlanul istentől származtatta jogait; Franciaország királyát
isten földi képviselőjének tekintették, aki ennélfogva abszolút hatalmat élvez.
Csakhogy a király nem tartott igényt erre az abszolút uralomra. XVI. Lajos
lemondott abszolút hatalmáról, és végleg az arisztokrácia kezére bízta azt. Az
„arisztokrata forradalomnak” nevezett folyamat (amely azonban inkább
„nemesi reakció” vagy pontosabban „arisztokrata reakció”, amely sem
erőszaktól, sem lázadástól nem riadt vissza) 1787-ben kezdődött, s egészen
1789-ig, a polgári forradalom kitöréséig tartott. Hiába volt olykor feltűnően
színvonalas a felső közigazgatás: Machault, Maupeou, Turgot kísérletei,
amelyek a gazdasági szerkezet megreformálására irányultak, sorra megbuktak
az arisztokrácia bástyái a parlamentek és a rendi tartománygyűlések makacs
ellenállásán. Olyannyira, hogy a közigazgatási szervezet alig javult valamit, s
az ancien régime tulajdonképpen befejezetlen maradt.

A királyság intézményei XIV. Lajos uralma alatt nagyjából megkapták végső

formájukat: XVI. Lajos ugyanolyan miniszterekkel és ugyanolyan tanácskozó
szervekkel kormányzott, mint dédapja. Csakhogy a „napkirály”, bár a
monarchikus rendszer tekintélyét minden addiginál magasabb fokra emelte,
arról nem gondoskodott, hogy annak szerkezete logikus és átfogó legyen. A
XVIII. század folyamán sokat fejlődött a nemzeti egység; kedvezően hatott rá
a gazdasági kapcsolatok fejlődése, a klasszikus műveltség elterjedése a
kollégiumi oktatás révén, s a filozófiai eszmék térhódítása a szalonokban meg
a különböző társaságokban folyó szellemi élet jóvoltából. A régi rendszer
keretei között azonban nem tudott kiteljesedni ez a nemzeti egység. A
városok és a tartományok megtartották kiváltságaikat; északon érvényben
maradtak a régi szokások, dél viszont a római jogot követte. A számtalan
különféle súly- és mértékrendszer, a belső vám, a hídvám stb. olyannyira
gátolta a gazdasági egység kialakulását, hogy a franciák néha idegeneknek
érezték magukat saját hazájukban. A közigazgatási szervezet legjellemzőbb
vonása a zűrzavar és a rendetlenség volt; az igazságügyi, pénzügyi, vallási,
katonai körzetek mindenütt átfedték vagy keresztezték egymást.

S miközben az ancien régime egész társadalmi és állami struktúrája

fennmaradt, a szociális feszültséget hogy Ernest Labrousse kifejezésével
éljünk „a konjunktúra valóságos forradalma fokozta”. A feszültség
következményeit súlyosbította a népesség növekedése és az áremelkedés,
amelyek tovább mélyítették a válságot.

Franciaország lakosságának növekedése a XVIII. században, főleg 1740 után,

igen figyelemreméltó, mivel stagnálási időszakra következett. A növekedés
valójában elég szerény volt. A királyság lakossága a XVII. század végén
körülbelül 19 millióra tehető, a forradalom előestéjén pedig 25 millióra.
Necker, „Administration des finances de la Francé” („Franciaország
pénzügyeinek igazgatása”) című munkájában (1784), 24,7 millióról beszél,
de szerintünk ez a szám túl kicsi. Ha 25 milliónál maradunk, akkor a
növekedés 6 millió fő, azaz tekintetbe véve a különböző vidékek közötti
eltéréseket 30 és 40 százalék között mozgott. Anglia lakossága ugyanabban
az időben alig haladta meg a 9 milliót (a század folyamán mintegy 80% kai
nőtt), Spanyolországban pedig 10,5 millió ember élt. Franciaországban
magasabb volt a születések aránya: 40% körül mozgott, bár abban az időben,
különösen az arisztokrata családokban, csökkenési tendenciát vehetünk észre.
A halálozási arányszám évről évre erősen változott. 1787-ben, az adatok
szerint, 33%-ra süllyedt. Az átlagos életkor a forradalom előestéjén 29 évre
emelkedett. A népesség növekedése különösen a XVIII. század második
felében jelentős; elsősorban annak köszönhető, hogy megszűntek a XVII.
században oly gyakori nagy válságok, amelyeket a rossz táplálkozás, az
éhínség és a sok járvány okozott (mint például 1709 „nagy telén”). 1741-
1742 után ezek az „éhség”-válságok egyre inkább eltűnnek. A születési
arányszám lényegében nem változik, ezáltal mindinkább felülmúlja a
csökkenő halálozást, és különösen az alsóbb néposztályok körében és a
városokban növekedni kezd a lakosság. A jelek szerint a város sokkal
nagyobb mértékben járult hozzá a népesség növekedéséhez, mint a falu.
1789-ben legalább hatvan város lakossága meghaladta a 1o ooo-et. Ha a
2000-nél több lelket számláló helységeket a városok kategóriájába soroljuk, a
városi lakosság mintegy 16%-ra volt tehető. A népesedés fokozódása
természetszerűleg megnövelte a mezőgazdasági termények iránti keresletet, s
így hozzájárult az árak emelkedéséhez.

Az árak és keresetek mozgását Franciaországban a XVIII. században

majdnem egy évszázadon át, 1733-tól 1817-ig az állandó emelkedés
jellemezte; Simiand terminológiájával élve ez volt az A fázis, amely a XVII.
századtól 1730-ig tartó B fázist, a csökkenés kot szakát követte. A hosszan
tartó emelkedés 1733 körül kezdődött meg (a livre-t 1726-ban stabilizálták; a
forradalomig már nem is volt újabb pénzreform). 1758-ig elég lassú volt a
növekedés, de 1758-tól 1770-ig rendkívül meggyorsul (XV. Lajos
„aranykora”); 1770-ben az emelkedés stabilizálódott, majd a forradalom
előestéjén újabb lendületet vett. Ernest Labrousse számításai szerint, amelyek
24 élelmiszerre, illetve árura vonatkoznak (az 1726-1741-es alapciklust 100-
nak véve), az emelkedés átlagos aránya 1771-től 1789-ig 45%, de 1785-től
1789-ig 65% volt. A különböző cikkeknél igen eltérő volt az emelkedés. Az
élelmiszerek erősebben drágultak, mint az ipari készítmények, s a
gabonafélék ára gyorsabban nőtt, mint a húsé. Ez a következőket mutatja: az
ország gazdasága lényegében változatlanul agrár jellegű volt; a gabonafélék
igen nagy szerepet játszottak a nép költségvetésében, termelésük viszont
lassan emelkedett; a népesség ezzel szemben gyorsan nőtt, s a külföldi
gabona konkurrenciája import híján nem befolyásolhatta az árakat. 1785 és
1789 között a búza ára 66%-kal, a rozsé 71%-kai, a húsé 67%-kal nőtt. A
pálmát a tűzifa vitte el 91%-kal. A bor kivételesen csak 14%-kal drágult. A
bortermelés hasznának csökkenése igen súlyos tényező volt, mivel a
szőlőbirtokosok nem termesztettek gabonát, és kenyérvásárlásra szorultak. A
textiláruk (gyapjúszövet: 29%) és a vas (30%) áremelkedése szintén nem érte
el az átlagot.

Az egyes ciklusokon belüli változások (a ciklusok: 1726-1741, 1742-1757,

1758-1770, 1771-1789) és az évszakok szerinti váltakozások még inkább
motiválták a hosszú lejáratú folyamatot, és külön is hangsúlyozták az
emelkedés tendenciáját. 1789-ben a cikluson belüli maximum a búza
esetében 127%-ot, a rozsnál 136%-ot jelentett. A gabonaféléknél az évszakok
szerinti változások a bő termés időszakaiban alig vagy egyáltalán nem voltak
érezhetők, de rossz években igen erősen kiütköztek; ilyenkor előfordult, hogy
az árak ősztől a következő aratásig 50-100%-kal (vagy még erősebben)
emelkedtek. Az 1789-es árak július első két hetében érték el a maximumot: a
búza ára 150%-ra, a rozsé 165%-ra nőtt. A konjunktúra tehát elsősorban az
élet drágulásában nyilvánult meg: könnyű belátni ennek szociális
következményeit.

A gazdasági hullámzás okai különbözőek voltak. Ami a ciklusok és évszakok

szerinti ingadozásokat s a miattuk bekövetkező válságokat illeti, ezek okait az
általános termelési feltételekben és a közlekedés állapotában kell keresnünk.
Minden vidék bezárkózva él, a termés nagysága szabja meg a létfenntartási
cikkek árát. A túlnyomóan kézműves jellegű és alig-alig exportáló ipar a
belső piactól függ, és nagymértékben ki van szolgáltatva a mezőgazdaság
fluktuációinak. Ami a hosszan tartó áremelkedést illeti: ez valószínűleg a
fizetési eszközök megsokszorozódásából fakad. A XVIII. század folyamán
jelentékenyen nőtt a nemesfémek termelése, különösen a brazíliai aranyé és a
mexikói ezüsté; olyannyira, hogy egyes történészek ennek alapján
kijelenthették, hogy a forradalmat a pénztömeg megnövelésével és az
áremelkedés előidézésével bizonyos értelemben a mexikói bányák feltárása
készítette elő. Az áremelkedéshez természetesen a népesség szaporodása is
hozzájárult, mert fokozta a keresletet.

A gazdasági, társadalmi és politikai mozzanatok sokasága így sodorta

válságba az ancien régime-et. A válság tanulmányozása annyit jelent, hogy
felkutatjuk a forradalom mélyen rejlő és közvetlen kiváltó okait, s mintegy
előre jelezzük mindazt, ami e forradalomnak a mai Franciaország
történetében betöltött sajátos szerepét meghatározza.

Első fejezet

A TÁRSADALOM VÁLSÁGA

Az ancien régime arisztokratikus társadalmában a hagyományos

jog három rendet különböztetett meg: a papságot, a nemességet (ezek voltak

a kiváltságos rendek) és a harmadik rendet, amely a nemzet óriási többségét
foglalta magában.

A rendek eredete a középkorba nyúlik vissza. Abban az időben

megkülönböztették azokat, akik imádkoznak, azokat, akik harcolnak és
azokat, akik dolgoznak, hogy eltartsák az előbbieket. A papi rend volt a
legrégibb; kezdettől fogva különleges jogokat élvezett, helyzetét a kánonjog
szabályozta. Később a világiak tömegén belül kialakult a nemesség
társadalmi csoportja. Azok, akik nem voltak sem papok, sem nemesek, a
„laboratores” kategóriáját alkották; ebből született meg a harmadik rend. E
rend kialakulása azonban igen lassú volt. Eleinte csak a szabad polgárok
tartoztak bele, azaz a szabadságlevéllel rendelkező városok lakói. A vidéki
közrendűek akkor kezdtek behatolni a harmadik rendbe, amikor már részt
vettek e rend küldötteinek megválasztásában (ez első ízben 1484-ben történt).
A rendek fokozatosan megszilárdultak. Végül a monarchia is kénytelen volt
elismerni őket, olyannyira, hogy a rendek közti különbségtétel a királyságnak
egy szokásjog által szentesített alaptörvénye lett. Voltaire, „Essai sur les
moeurs et l’esprit des nations” című munkájában („A nemzetek szelleméről
és erkölcseiről”) (1756), „törvényesnek” minősíti a rendek létezését, és azt
írja róluk, hogy „nemzetek a nemzetben”.

A rendek nem voltak azonosak a társadalmi osztályokkal; mindegyikük

többé-kevésbé ellentétes érdekű csoportokra oszlott. S ami a legfontosabb: a
hűbéri rendszerben a fizikai munka, a termelő tevékenység megvetésén
alapuló régi társadalmi szerkezet már nem volt összhangban a valósággal.

Az ancien régime Franciaországának társadalmi szerkezete szinte érintetlenül

őrizte azt a jelleget, amely még a francia állam kialakulásának korából, a X-
XI. századból származott. Akkor a föld volt a gazdaság egyetlen forrása: a
föld birtokosai a földet megmunkáló jobbágyoknak is gazdái voltak. Azóta
számos változás érte ezt a kezdetleges rendet. A király megfosztotta a
földesurakat uralkodói jogaiktól, de meghagyta társadalmi és gazdasági
kiváltságaikat. Továbbra is ők alkották a társadalmi hierarchia felső rétegét.
Közben a kereskedelem újjáéledése (a XI. század után) és a kézműipar
kifejlődése megteremtette a gazdagság új formáját, az ingó vagyont, s az új
társadalmi osztályt, a polgárságot.

A XVIII. század végén a polgárság állt a termelés élén; ő szolgáltatta a királyi

közigazgatás kádereit és az államügyek viteléhez szükséges pénzt. A
nemesség már csak élősködött. A társadalom törvényes szerkezete nem esett
egybe a társadalmi és gazdasági valósággal.

I.

A HŰBÉRI ARISZTOKRÁCIA HANYATLÁSA

Az arisztokrácia, az ancien régime kiváltságos osztálya, a nemességet és a

papság felső rétegét foglalta magában.

1789-ben a nemesség még mindig fennállt mint rend, de már régóta

elvesztette azt a közhatalmat, amellyel a középkorban rendelkezett. A Capet-
dinasztia hosszú harcok árán, lassanként magához ragadta a regáliákat: az
adószedés, katonaállítás, pénzverés, igazságszolgáltatás jogát. A monarchia a
XVII. században leverte a Fronde-ot (nemesi lázadás az abszolút királyi
hatalom ellen, 1648—1653-ig, Condé herceg vezetésével), s a részben
tönkrejutott nemesség egyszer s mindenkorra fejet hajtott a király előtt. A
társadalmi hierarchiában mindamellett egészen 1789-ig megőrizte vezető
helyét; a papság után a nemesség volt az állam második rendje.

Az arisztokrácia nem azonosítható teljesen a kiváltságosok rétegével : a

közrendi származású papok és szerzetesek nem tartoztak bele. Az
arisztokrácia lényegében a nemességet jelentette. A papság is kiváltságos
rend volt, de egy társadalmi korlát két részre osztotta. Mint Sieyés
megállapította, a papság nem annyira rend volt, mint inkább azonos
foglalkozású emberek tömege. A felső papság püspökök, abbék, a legtöbb
kanonok az arisztokráciához tartozott, míg az alsó papság azaz a majdnem
kivétel nélkül közrendi származású plébánosok és káplánok társadalmilag a
harmadik rendhez volt sorolható.

1. A hanyatló nemesség mint a reakció képviselője

A nemesség létszámát körülbelül 350 000 főre becsülhetjük, ami az ország

lakosságának 1,5%-át jelentette. A fejadóra vonatkozó bizonyos adatokból
vagy az 1789-és választásokon részt vevő nemesi választók számából ítélve a
városokban élő nemesek létszáma a több mint 2% és a kevesebb mint 1%
között ingadozott. (Evreux több mint 2%; Albi kevesebb mint 1,5%;
Grenoble kevesebb mint 1%; Marseille kevesebb mint 1%.)

A nemesség a monarchia második rendje, de a társadalom uralkodó osztálya

volt. A nemesség fogalma egyébként a XVIII. század végén már egészen
különböző elemeket, gyakran ellenségesen szembenálló zárt kasztokat foglalt
magában. Minden nemesember rendelkezett bizonyos külsőséges, gazdasági
és adózási kiváltságokkal. Kardot viselhetett, fenntartott padja volt a
templomban; a halálra ítélt nemest csak lefejezni lehetett, felakasztani nem.
Földadót nem fizetett, útépítésre nem vihették el, katonák elszállásolására
nem kényszeríthettek, vadászati joga volt, monopóliuma a legmagasabb
katonai rangokra, egyházi méltóságokra és az igazságügyi szervek magasabb
tisztségeire. Ezenkívül a hűbérbirtokkal rendelkező nemesek hűbéri jogokat
élveztek a parasztok fölött. (A nemesember nek egyébként nem volt
föltétlenül birtoka; ugyanakkor közrendű is rendelkezhetett nemesi birtokkal,
ami azt mutatja, hogy megszűnt minden kapcsolat a nemesség mint rend és a
gazdálkodás hűbéri rendszere között.) A nemesi földbirtok területe
vidékenként változott. Az északi megyékben különösen nagy volt (a földek 2
2%-ár foglalta el Pikardiában, Artoisban pedig 3 2%-át); ugyanígy a nyugati
megyékben (Mauges-ban 60%) és Bourgogne-ban is (35%). Kevésbé volt
jelentős Közép-Franciaországban, délen (a montpellier-i egyházmegyében
15%) és délkeleten. A nemesség egészében véve a királyság földjének
körülbelül egyötödét tartotta kezében.

Ez az egységes kiváltságokkal rendelkező nemesség ugyanakkor több

különböző, gyakran ellentétes érdekű kategóriát foglalt magában.

Az udvari nemesség az udvarnak bemutatott nemesekből állott, mintegy 4000

személyből, akik Versailles-ban, a király környezetében éltek. Fényűző
életmódjuk költségeit a legkülönbözőbb forrásokból fedezték. Ilyenek voltak
a pazarló királytól kapott kegydíjak, a katonai zsoldok, a királyi
udvartartásban betöltött méltóságok jövedelmei, az úgynevezett in
commendam apátságok (Az V. századtól kezdve honosodott meg az
egyházban az a gyakorlat, hogy egyházi javadalmakat apátságokat,
kolostorokat „in commendam” (franciául: „en commende”), azaz ideiglenes
jelleggel valamelyik „papi vagy világi” személynek adományoztak.) -
amelyeknek jövedelmét egy, a király által kinevezett világi pap vagy más
világi ember kötelezettség és ellenszolgáltatás nélkül harmadrészben zsebre
vágta -, hogy a hatalmas uradalmakból származó jövedelmeket ne is
említsük. A főnemesség egy része ennek ellenére a tönk szélén állt.
Jövedelmének zömét felemésztette a „rangjához méltó” életmód. A
nagyszámú cselédség, a fényűző öltözködés, a játékok, a fogadások, az
ünnepélyek, a látványosságok, a vadászatok egyre több pénzt követeltek. A
főnemesség eladósodott, s már a gazdag közrendű örökösnőkkel kötött
házasságok sem húzhatták ki a kátyúból. E nemesség egy részét egyébként a
nagyvilági élet egyre közelebb hozta a filozófiai eszméknek hódoló
pénzmágnásokhoz; például Mme d’Epinay szalonjában. Erkölcsei, szokásai,
liberális eszméi révén deklasszálódni kezdett, mégpedig egy olyan korban,
amikor a társadalmi hierarchia a legmerevebbnek látszott. Természetesen ez a
liberális nemesség is ragaszkodott társadalmi kiváltságaihoz, de egyre
szorosabb kapcsolatba került a nagyburzsoáziával; gazdasági érdekeik több
ponton érintkeztek.

A vidéki nemesség sorsa már nem volt ilyen ragyogó. A falusi nemes
gyakran ugyanolyan nehéz körülmények között élt, mint parasztjai. Minthogy
nemesembernek büntetés terhe mellett tilos volt megaláznia magát, azaz
kereső foglalkozást űznie még földjéből is csak egy meghatározott nagyságú
területet művelhetett meg saját kezűleg -, fő jövedelmi forrása az volt, hogy
érvényesítette hűbéri jogait a parasztokkal szemben. Ezek a jogok már vajmi
keveset jelentettek pénzben, hiszen értékük századok óta rögzítve volt: a pénz
vásárlóereje pedig szakadatlanul csökkent, míg a létfenntartási cikkek
drágultak. Sok vidéki nemes ütött-kopott udvarházába bezárkózva élt. A
parasztok ezeket gyűlölték a legjobban, mert még a többieknél is mohóbban
és kegyetlenebbül préselték ki belőlük a feudális járandóságokat. Ily módon
hogy Albert Mathiez kifejezésével éljünk egy valóságos nemesi pórnép
alakult ki, amely visszahúzódva, nyomorúságos körülmények között,
gyűlölködő parasztok körében éldegélt. A nagyurak megvetették, ő viszont
szívből utálta az udvari nemességet a királyi kincstártól húzott hatalmas
jövedelmeiért, valamint a városi burzsoáziát a termelőtevékenység révén
összeharácsolt vagyonáért.

A taláros nemesség a monarchia közigazgatási és igazságügyi apparátusával

együtt alakult ki. A XVI. század folyamán vált ki a nagyburzsoáziából, s még
a XVII. században is közbülső helyet foglalt el a polgárság és a születési
nemesség („noblesse d’épée” a kard nemessége) között. A XVIII. században
azonban már kezdett beleolvadni az utóbbiba. Vezető rétege a parlamentek
élén álló nagy családok hovatovább ellenőrizte a királyi kormányt, és részt
vett az államigazgatásban. (Parlamenteknek nevezték a középkori
Franciaország bírósági testületek, amelyek az idők folyamán jelentős politikai
befolyásokra tettek szert.) A parlamentek tagjai elmozdíthatatlanok voltak,
tisztségük (amelyet megvásároltak) apáról fiúra szállt. Meglehetősen nagy
erőt képviseltek, amely gyakran került összeütközésbe a királysággal; de
kasztjuk kiváltságaihoz görcsösen ragaszkodtak, s hevesen elleneztek minden
reformot, amely pozíciójukat érinthette volna. A felvilágosodás filozófusai
élesen támadták is őket emiatt.

A hűbéri arisztokrácia tehát a XVIII. század végén hanyatlóban volt. Évről

évre szegényebb lett. Az udvari nemesség Versailles-ban ment tönkre, a
vidéki nemesség pedig birtokain vegetált. S minél kétségbeejtőbb anyagi
helyzetben voltak, annál kíméletlenebbül igyekeztek érvényesíteni
hagyományos jogaikat. Az ancien régime utolsó esztendeit a heves
arisztokrata reakció jellemzi. Politikailag: az arisztokrácia monopolizálni
igyekezett az állam, az egyház és a hadsereg minden vezető tisztségét; egy
1781-es királyi ediktum kizárólag olyanoknak tartotta fenn a tiszti
rendfokozatokat, akik négy negyedrészben bizonyítani tudták nemességüket.
Gazdaságilag: az arisztokrácia minden téren a földesúri rendszer erősítésére
törekedett. A földesurak a „triage”-ra (harmadolás) vonatkozó ediktumok
révén megszerezték a községek tulajdonában levő javak egyharmadát. Rendet
csináltak a pincékben, ahol jogaikat felsoroló regiszterek dohosodtak; réges-
rég feledésbe merült jogokat újítottak fel, és pontos betartásukat követelték.
A nemesek egyébként a polgárság vállalkozásai iránt is érdeklődni kezdtek.
Tőkéiket az új iparágakba, különösen a kohászatba fektették. Földjükön
bevezették az újabb agrotechnikai eljárásokat. A pénz utáni hajszában a
főnemesség egy kicsiny töredéke közeledni kezdett a nagypolgársághoz, s
bizonyos fokig magáévá tette annak politikai törekvéseit. Az udvari és a
vidéki nemesség zöme azonban csak kiváltságainak egyre nagyobb mérvű
érvényesítésében látta a kiutat. Ellenségesen állt szemben az új eszmékkel, s
csak azért követelte az États géncraux (Rendi Gyűlés) összehívását, hogy
biztosítsa számára a politikai elsőbbséget és szentesítse kiváltságait.

Valójában a nemesség nem alkotott egységes társadalmi osztályt, amely

igazán tudatában lett volna közös érdekeinek. Szinte mindegyik rétege
támadta a monarchiát. A parlamenti nemesség ellenzékisége a Fronde-éra
emlékeztetett: a földesurak egy része a liberális eszmék jegyében bírált, a
politikai vagy közigazgatási funkciókból kizárt vidéki nemesek pedig a
királyság ősi alkotmányához való visszatérésről álmodoztak, amelyről
egyébként aligha tudták volna pontosan megmondani, hogyan is festett. A
nyíltan reakciós vidéki nemesség tehát ellenezte az abszolutizmust. A
felvilágosult udvari nemesség haszonélvezője volt azon rendszer
visszaéléseinek, amelynek átalakítását követelte, s nem vette észre, hogy a
rendszer megszüntetése az ő számára is a kegyelemdöfést jelenti. Az ancien
régime uralkodó osztálya ilyen módon már nem volt egységes annak a
rendszernek a védelmében, amely előjogait biztosította. Vele szemben pedig
ott állt az egész harmadik rend: a parasztok, akiket kétségbeesésbe hajszolt a
feudális rendszer, a polgárok, akiket bosszantottak az adózási és társadalmi
kiváltságok. A harmadik rend egységes volt abban, hogy ellenségesen
szemlélte az arisztokratikus kiváltságokat.

2. A megosztott papság

A papság, mintegy 120 000 személy, „a királyság első testületének”

nyilvánította magát. Mint az állam első rendje, lényeges politikai,
igazságügyi és adózási kiváltságokkal rendelkezett. Gazdasági hatalma a
tizeden és a földbirtokvagyonon nyugodott.

A klérusnak városon és falun egyaránt volt ingatlana. A tulajdonában levő

városi telkekért és épületekért szedett bérleti díj összege a század folyamán
megkétszereződött. A jelek szerint a szerzetespapság esetében a városi
tulajdon volt a jelentôsebb: a kolostorok egyes városokban például Rennes-
ben, Rouen-ban igen sok telekkel és ingatlannal rendelkeztek. Az egyház
falusi föld vagyona azonban egészében kétségtelenül jelentékenyebb volt.
Országos méreteit nehéz fölbecsülni. Voltaire évi 90 millió livre-re tette az
egy ház földből származó jövedelmét, Necker 130-ra. Ez utóbbi valószínűleg
közelebb áll az igazsághoz; bár az emberek ebben az időben hajlamosak
voltak az egyház földbirtok-jövedelmeinek túlbecsülésére. Az egyházi
földtulajdon rendszerint eléggé szétdarabolódott: közepes jövedelmű
elszigetelt gazdaságokból állt. Emiatt azután nem volt megfelelő a
vagyonkezelés, s a haszonélvezők nehezen ellenőrizhették az ügyeket. Ha
helyi és körzeti kutatások alapján pontosabban akarjuk felbecsülni az egyházi
földtulajdont, kiderül, hogy aránya vidékenként meglehetősen eltérő volt.
Minél nyugatabbra haladunk, annál inkább csökkent (Mauges-ban 5%), s
délen is elég jelentéktelen volt (a montpellier-i egyházmegyében 6%).
Helyenként elérte a 2o%-ot (Nord, Artois, Brie), de egyes területeken az 1%-
ot sem haladta meg. Átlagosan 10%-ra becsülhetjük. Ha tekintetbe vesszük a
rend számszerűen csekély voltát, ez elég jelentős arány.

Az egyház továbbá tizedet szedett. Ez azt jelentette, hogy a földtulajdonosok

a 779-i és 794-i kapitulárék (a Meroving és Karoling uralkodók rendeleteit
nevezték így) értelmében a föld és a nyájak hozamának egy részét kötelesek
voltak beszolgáltatni a tizedszedőknek. A tized egyetemes volt: a nemesi
földeket éppúgy érintette, mint a papok személyes földjeit és a közrendűek
birtokait. Aránya vidékenként és a terméstől függően változott. A nagy tized
a négy legfontosabb gabonafajtára vonatkozott (búza, rozs, árpa, zab), a kis
tized pedig a többi termékre. A tized aránya a jelek szerint általában mindig
kisebb 10%-nál; a gabonafélék átlagos tizede országos viszonylatban a
tizenharmad körül mozgott. Nehéz volna felbecsülni, hogy az egyház
összesen mekkora jövedelmet húzott a tizedből. Valószínűleg nem többet,
mint 100-120 millió livre-t, amelyhez körülbelül ugyanekkora összeg járult a
földbirtokból.

Az egyház tehát a tized és a földbirtok révén a termelés jelentős részével

rendelkezett, amelyet áruba bocsátott. Ennek következtében hasznot húzott az
áremelkedésből mint ahogy hasznot húzott a bérleti díjak emelkedéséből is.
Minden jel arra mutat, hogy a tized értéke a XVIII. század folyamán több
mint kétszeresére nőtt. Ez a teher különösen elviselhetetlenül nehezedett a
parasztokra, amikor a tized eltért eredeti céljától, s mint hűbérbe adott tized
gyakran világiakhoz került.
Az egyház valódi rendet alkotott. Saját közigazgatása (a papság általános
meghatalmazoltai; egyházmegyei kamarák) és saját törvényszékei voltak.
Ötévenként összeült a papság közgyűlése, s megvitatta a vallás ügyeit és a
rend érdekeit. Önkéntes hozzájárulást vállalt az állam terheinek könnyítésére.
Ez volt az „ingyenes adomány” (don gratuit), amely a decimákkal együtt az
egyház egyetlen kötelezettséget jelentette: évi átlagban 3500000 livre-t, azaz
a rend jövedelmeihez mérten jelentéktelen összeget. (Décime a király által az
egyháztól beszedett adó (királyi dézsma). Eleinte rendszertelenül, később
egyre szabályosabban vetették ki a legkülönfélébb címeken. A XVI.
századtól kezdve rendszeres bár elvben önkéntes adóvá vált.) Emellett az
egyházra hárult bizonyos polgári adminisztráció (a keresztelők, esküvők,
temetések nyilvántartása), az egészségügyi ellátás és az oktatás. A világi
társadalom tehát még szorosan függött az egyházi hatalomtól.

A szerzetes papságot (10-25 000 barát és mintegy 40000 apáca), amely a

XVII. században még virágkorát élte, a XVIII. század végén mély erkölcsi
hanyatlás és zűrzavar jellemezte. Az 1776-ban alakult „szerzetesi bizottság”
(Comission des réguliers) reformpróbálkozása megbukott. 1789-ben 115
szerzetesi és 625 világi (abbaye en commende világiaknak adományozott)
apátságot tartottak nyilván. 253 volt az állítólag szerzetesi női apátságok
száma; valójában a szerzetesi apátságok vezetőit majdnem kivétel nélkül a
király nevezte ki. Sokat ártott a szerzetes papság tekintélyének, hogy
hatalmas földbirtokainak jövedelme a szinte elnéptelenedett kolostorokba
áradt, vagy, még rosszabb esetben, a javadalmas apátok zsebébe, akik
egyszerűen nem éltek az apátságban. A prelátusok igen rossz véleménnyel
voltak a szerzetes papságról. A tours-i érsek 1778ban így írt: „A zsinórövesek
fajzata (assisi Szent Ferenc rendjének tagjai) vidéken erkölcsi romlásba jutott.
A püspökök állandóan panaszkodnak c szerzetesek kicsapongó és zabolátlan
viselkedése miatt.”

A fegyelem csakugyan lazult. Sok szerzetes az új eszmék híve lett, a

filozófusokat olvasta. Az alkotmányt követelő papság egy csoportja, sőt a
forradalom későbbi szereplőinek egy része is közülük került ki. A női
rendekben, különösen az oktatással és gyógyítással foglalkozó zárdákban,
kevésbé volt érezhető a hanyatlás: ott tudniillik, ahol a legnagyobb volt a
szegénység. A régi apátságok néha tekintélyes jövedelemmel rendelkeztek.
Számos apátság a királytól függött. Ezeknek a jövedelmét a király a legtöbb
esetben nem hagyta meg a szerzeteseknek, hanem javadalomként adta
különböző haszonélvezőknek: világi papoknak vagy éppenséggel
laikusoknak, akik nem gyakorolták az apáti funkciókat, de zsebre vágták a
jövedelem egyharmadát.

A világi papság is súlyos válságban volt. Az egyházi hivatás már nem

nyugodott a hit szilárd talapzatán: a filozófiai propaganda réges-rég
megingatta ezeket az alapokat.

A papság minden rendi és szellemi egysége mellett nem alkotott

társadalmilag homogén együttest. Soraiban ugyanúgy megvolt a nemesek és
közrendűek, az alsó és felső papság, az arisztokrácia és a polgárság ellentéte,
mint az ancien régime egész társadalmában.

A felső papság püspökök, abbék és kanonokok egyre inkább a nemesség

soraiból rekrutálódott, s védelmezni igyekezett azokat a kiváltságokat,
amelyeknek élvezéséből az alsó papság rendszerint ki volt zárva. 1789-ben a
139 püspök kivétel nélkül nemesi származású volt. A rend jövedelmeinek
nagy része a főpapokhoz került. Az egyházfejedelmek pompája és fényűzése
a világi nagyurakéval versengett; legtöbbjük az udvarnál élt, és vajmi keveset
törődött egyházmegyéjével. A strasbourgi püspök, aki hercegi és tartományi
grófi címmel rendelkezett, 400 000 livre jövedelmet élvezett.

Az alsó papság (50000 plébános és káplán) eközben gyakran súlyos

nehézségekkel küzdött. A szinte kivétel nélkül közrendi származású
plébánosok és káplánok csak a kongruát (portion congrue) kapták meg a
tizedszedőktől (1786 óta a plébánosok 750 livre-t, a káplánok 300-at), akik
néha papok voltak, de néha közönséges világi emberek, s minden
ellenszolgáltatás nélkül élvezték az egyházi jövedelmeket. A plébánosok és
káplánok néha valósággal alsó néposztályt alkottak a papságon belül. A
népből származtak, együtt éltek vele, s magukévá tették a nép gondolkodását
és törekvéseit. Ebben a tekintetben igen jellemző a dauphinéi alsó papság
példája. Dauphinéban minden más tartománynál korábban indult meg a
plébánosok lázadása, amelynek következtében már a Rendi Gyűlés legelső
ülésein összeomlott a papi rend. A plébánosok követelőző szellemét az
magyarázza, hogy igen nagy volt a felső papság által távol tartott kongruisták
száma (a kongruából élő alsó papság); az előbbit a parlamentek is támogatták.
Anyagi nehézségeik arra késztették a plébánosokat és a káplánokat, hogy
megfogalmazzák különböző követeléseiket, amelyek lassanként átsiklottak a
teológia birodalmába. Henri Reymond, Grenoble későbbi alkotmányos
püspöke, 1776-ban kiadott egy könyvet, amely Richer XVIII. századi
teológus gallikanizmusának (Gallikanizmus a pápai hatalomtól bizonyos
fokig független, önálló francia katolikus egyházért indított mozgalom.)
szellemében fogant, Reymond a plébánosok jogait az egyház első
századainak történetére, a zsinatok hagyományára, az egyházatyák tanítására
alapozta. 1789-ben a dauphinéi plébánosok füzete, bár megtartotta a
tiszteletteljes hangot a püspökökkel szemben, a végső konzekvenciákig
fejlesztette ezeket a gondolatokat, s az alsó papság sorsát a harmadik
rendéhez kötötte.

Az alsó papságnak ez a magatartása azonban nem feledtetheti el azt a tényt,

hogy az egyház az ancien régime társadalmában szorosan összefonódott az
arisztokráciával. Ez utóbbi pedig a XVIII. század folyamán, abban a
mértékben, ahogyan létfeltételei nehezedtek, egyre merevebben bezárkózott.
Valóságos kaszttá vált a polgársággal szemben: a kard nemessége, a taláros
nemesség és a főpapság magának tartotta fenn a vezető katonai, igazságügyi,
illetve egyházi méltóságok monopóliumát, s a közrendűeket kizárta ebből a
szférából. Mindez éppen akkor történt, amikor a merőben élősdivé vált
arisztokrácia már egyáltalán nem igazolta az államnak vagy az egyháznak tett
szolgálataival azokat a megtiszteltetéseket és kiváltságokat, amelyek jogos
ellenkezést válthattak ki egy bizonyos pillanatban. Az arisztokrácia tehát
azzal, hogy haszontalanná vált, hogy egyre követelőzőbb lett, s konokul
megtagadta, hogy tekintettel legyen a közjó érdekeire, teljesen elszakadt a
nemzettől.

A HARMADIK REND FELEMELKEDÉSE ÉS NEHÉZSÉGEI

A harmadik rendet a XV. század vége óta nevezték tiers état-nak. Ez a rend a
nemzet óriási többségét alkotta. Az adatok szerint az ancien régime vége felé
több mint 24 millió főt számlált. Bár a papság és a nemesség sokkal korábban
alakult ki, a harmadik rend jelentősége tagjainak a nemzet és az állam
életében betöltött szerepe folytán gyorsan emelkedett. Loyseau a XVII.
század elején megállapította, hogy a harmadik rendnek „jelenleg sokkal
nagyobb a hatalma és tekintélye, mint régen, mert az igazságügyi és pénzügyi
méltóságok képviselői majdnem mind innen kerülnek ki, amióta a nemesség
megveti a betűt, és a semmittevés ölelő karjaiba hullt”.

Sieyés „Mi a harmadik rend?” (Qu’est ce que le Tiers Etát?) című híres
röpiratában erőteljes vonásokkal rajzolta meg a harmadik rend jelentőségét az
ancien régime végén. A feltett kérdésre így felel: „Minden.” Az első
fejezetben bebizonyítja, hogy a harmadik rend teljes nemzetet alkot:

„Ki meri azt állítani, hogy a harmadik rend nem foglalja magában mindazt,
ami egy teljes nemzet kialakításához szükséges? Ez a rend egy erős, hatalmas
emberhez hasonlít, akinek fél karja még bilincsben van. Ha kiküszöbölnék a
kiváltságos rendet, a nemzet nem kevesbedne, hanem valami több lenne. Mi
tehát a harmadik rend? Minden de egy béklyóba vert és elnyomott minden.
Mivé lenne a kiváltságos rend nélkül? Mindenné, de szabad és virágzó
mindenné. Semmi sem történhet nélküle, s minden végtelenül jobban menne
a többiek nélkül.”

És Sieyés levonja a következtetést: „A harmadik rend tehát magában foglalja

mindazokat, akik a nemzethez tartoznak; s bárki, aki a harmadik renden kívül
van, nem tekintheti magát a nemzethez tartozónak.”

A harmadik rend a falu és a város népi osztályait foglalta magában.

Ezenkívül ide tartozott a zömében kézművességgel és kereskedelemmel
foglalkozó kisés középpolgárság. E különböző társadalmi kategóriák között
nem lehetett éles határvonalat húzni. A középrétegekhez kell sorolnunk a
különféle szabad foglalkozásúakat is: a nemességet nem kapott törvényszéki
és községi tisztségviselőket, ügyvédeket, jegyzőket, tanárokat, orvosokat,
sebészeket...

A nagypolgárság a pénzügyek és a nagykereskedelem képviselője is ide

tartozott: elsősorban a hajógyárosok, pénzemberek, nagybérlők, bankárok.
Ezek vagyonilag a nemesség fölött álltak, de szerettek volna méltóságokat
szerezni és nemességet kapni. A harmadik rendet, minden belső különbség
ellenére, egységbe forrasztotta a kiváltságok ellenzése és a polgári
egyenlőség követelése. Mihelyt ez a követelés megvalósult, a harmadik
renden belüli különböző társadalmi kategóriák szolidaritása nyomtalanul
eltűnt. Ezen a talajon fejlődtek ki a forradalom osztályharcai. A harmadik
rend, a közrendűek tömege tehát rend volt, de nem osztály; olyan társadalmi
alakulat volt ez, amelyről csak akkor alkothatunk pontos fogalmat, ha külön-
külön vesszük szem ügyre különböző elemeit.

1. A burzsoázia ereje és belső differenciáltsága

A burzsoázia volt a harmadik rend legfontosabb osztálya. Ő állt a forradalom

élén, és ő volt annak haszonélvezője. Vagyonánál és műveltségénél fogva
gyakorlatilag vezető szerepet vitt a társadalomban; ez ellentmondott a
hivatalos berendezkedésnek, a kiváltságos rendek fennállásának. A
burzsoázián belül, társadalmi helyzetük és a gazdasági életben betöltött
szerepük szerint, több csoportot különböztethetünk meg. 1. A
tulajdonképpeni burzsoák rétege. Passzív, járadékos polgárság volt ez, amely
a tőkésített profitból vagy a földtulajdon jövedelméből élt. 2. A szabad
foglalkozásúak csoportja (jogászok, hivatalnokok stb.); igen összetett és
differenciált kategória. 3. A kézművesek és boltosok csoportja. Ez a kis- és
középpolgárság összefonódott a termelés és a csere hagyományos
rendszerével. 4. A nagyszabású üzletekkel foglalkozó nagypolgárság. Ez az
aktív, közvetlenül a profitból élő kategória a burzsoázia haladó szárnyát
alkotta. A harmadik rend egészéhez viszonyítva a polgárság természetesen
kisebbséget alkotott, még akkor is, ha beleértjük a kézműveseket is.
Franciaország a XVIII. század végén lényegében agrár jellegű ország volt, s
ipari termelésében a kézművesség uralkodott; a hitel meglehetősen szűk
körben mozgott, aránylag kevés pénz volt forgalomban. Ezek a körülmények
a polgárság társadalmi összetételére is hatással voltak.

A járadékos burzsoázia gazdaságilag passzív csoportot alkotott. A kereskedő,

üzletelő polgárságból vált le, és a tőkésített profitból élt. Minthogy a
burzsoázia a század folyamán állandóan gazdagodott, a járadékosok száma is
szüntelenül nőtt. Így Grenoble-ban a járadékosok (és özvegyeik) száma
megállás nélkül növekszik: 1773ban a járadékosok a polgár lakosság 21,9%-
át teszik, a jogászok aránya 13,8%, a kereskedőké 17,6%; 1789-ben a
kereskedők aránya már csak 11%, a járadékosoké viszont 28%. Toulouse-ban
a járadékos burzsoázia körülbelül io%-ot jelent a polgárságon belül. Albiban
csak 2-3% az arányuk. A jelek szerint országos viszonylatban az egész
polgárságnak körülbelül a 10%-át alkotja a járadékos réteg. Ám ezen belül is
voltak egészen szélsőséges különbségek. Egy történész közlése szerint
Havre-ban „kicsiny, sőt parányi járadékokból élő, tönkrement burzsoáziát
találunk”. Rennes-ben a társadalmi létra legtetején és legalján ott találjuk a
járadékost. Járadékosnak lenni bizonyos életmódot jelentett (burzsoá módon
élni), amelynek színvonala azonban igen különböző lehetett a vagyonok
szélsőséges különbözősége szerint. A járadékok forrása ugyanilyen
változatos volt: kereskedelmi vállalkozások, Hotel-de-Ville
(kölcsönügyletek), városi bérek, falusi haszonbér. A polgárság földbirtoka (az
egész polgárságé, nemcsak a járadékosoké) általában 12 és 45% között
mozgott vidékek szerint. Nord-ban 16%, Artois-ban 9%, Bourgogne-ban
20%, Mauges-ban több mint 15%, a montpellier-i egyházmegyében több mint
20%. Különösen nagyarányú volt a polgári földbirtoklás a városok körül,
mert a kereskedésen meggazdagodott polgárok mindig szívesen fektették
pénzüket városi lakhelyükhöz közel eső ingatlan vagyonokba.

A szabad foglalkozású polgárság igen differenciált csoportot alkotott.

Közülük kerültek ki a harmadik rend legfőbb szószólói. A legtöbb esetben ők
is kereskedő családokból származtak, amelyeknek kezdő tőkéje profitból
eredt. Ez a kategória tölti be azokat a hivatali méltóságokat, amelyek nem
vonzzák a nemességet: a különféle igazságügyi és pénzügyi tisztségeket,
amelyek bizonyos közéleti funkcióval járnak. A tisztségviselők tulajdonosai
voltak méltóságuknak, ugyanis pénzen vásárolták. A szabad foglalkozások
között első helyen a számtalan különféle jogászi tevékenységet kell
említenünk. Ügyészek, végrehajtók, jegyzők, ügyvédek a legkülönbözőbb
tisztségek az ancien régime jogszolgáltatásának tarka összevisszaságában. A
többi szabad foglalkozás már nem mutat ilyen ragyogó képet. A kevés orvos
nemigen örvendett tekintélynek, kivéve néhány hírességet (Tronchin,
Guillotin). A kisvárosokban főleg a patikáriust és a kirurgust ismerték, aki
még nem is olyan régen egy személyben borbély is volt. A tanárok még nem
vittek jelentős szerepet, legfeljebb az a néhány, aki a College de France-ban
vagy a jogi, illetve az orvosi fakultáson tanított. Egyébként létszámuk igen
csekély volt, hiszen az egyház szívósan ragaszkodott az oktatás
monopóliumához. Az oktatással foglalkozó világiak többsége iskolamester
vagy házitanító volt. Itt voltak azután a különféle literátorok és újságírók
(nouvellistes), főleg Párizsban (Brissot stb.). Grenobleban parlament
működött, s ez érthetővé teszi a számos törvénytudós, ügyvéd és ügyész
jelenlétét. Itt az polgárlakosság 13,8%-át alkották a jogászok. Toulouse-ban
ahol ugyancsak parlament székelt, s ezenkívül tartományi közigazgatás is
működött a nemesi ranghoz nem méltó igazság- és pénzügyi tisztségek
viselői, valamint a szabad foglalkozásúak a polgárság 10-20%-át jelentették.
Pauban 9000 lakosból 200-an működtek jogi vagy szabad pályán. Országos
viszonylatban a polgárság teljes létszámának 10-20%-ára tehetjük a szabad
foglalkozásúakat. Ezen a csoporton belül is igen különbözőek az
életfeltételek: a honoráriumok és a fizetések széles skálán mozognak. A
csoport egy része az arisztokráciához közeledett, a zöme közepesen élt. A
polgárságnak ez a csoportja elsősorban a jogászság amelyre általában
jellemző volt az igen egyszerű életmód, a fejlett szellemi kultúra és a
filozófiai eszmék iránti lelkes odaadás, 1789-ben főszerepet játszott: a
forradalom vezérkarának jelentős részét szolgáltatta.

A kézműves és boltos kispolgárság, a fölötte elhelyezkedő üzletelő

burzsoáziával együtt, a profitból élt; ez a két réteg együttvéve körülbelül a
polgárság egyharmadát alkotta. Ahogy alulról fölfelé haladunk, a társadalmi
differenciálódás ismérve a következő: egyre csökken a munka szerepe, és
egyre növekszik a tőkéé. Ahogy a kézművesi és boltosi szférában egyre
lejjebb ereszkedünk a társadalmi létrán, úgy csökken a tőke, és úgy növekszik
a személyes munka szerepe a jövedelemben. Ilyen módon egyszer csak a
tulajdonképpeni értelemben vett népi osztályokba kerülünk. A polgárságnak
ez az alsó rétege a hagyományos gazdasági formákhoz, a kiskereskedelemhez
és a kézművességhez kötődött, amelyet a tőke felaprózottsága és a munkaerő
kis műhelyekben való szétforgácsoltsága jellemzett. Technikája konzervatív,
felszerelése középszerű volt. E kézműves termelés ennek ellenére még igen
nagy súllyal rendelkezett. A termelés és a csere technikájában bekövetkezett
változások válságba sodorták a hagyományos gazdasági formákat. A
céhrendszer egyszer csak szemben találta magát a gazdasági liberalizmus és a
szabad verseny eszméivel. A XVIII. század vége felé a kézművesség zöme
elégedetlenkedett. Egyikük azt látta, hogy helyzete állandóan rósszabbodik,
és előbb-utóbb a bérmunkások sorába süllyed; másikuk attól félt, hogy
konkurrensei támadnak, akik tönkre fogják tenni. A kézművesek általában
ellenségesen viseltettek a termelés tőkés szervezetével szemben; nem a
gazdasági szabadság hívei voltak, mint az üzletelő burzsoázia, hanem a
szabályozott gazdasági életé. Hangulatuk, beállítottságuk megítéléséhez még
jövedelmük változandóságát is figyelembe kell vennünk: jövedelmüket
lényegében az határozta meg, hogy milyen részaránya volt üzemükben a
személyes munkának és a tőkének. A kereskedő kézművesek jövedelme
együtt emelkedett az árakkal. A XVIII. század folyamán jó néhány
kocsmáros fiú lett ügyészi írnok, törvényszéki irodatiszt, titkár (e kategória
gyűjtőneve: basoche), majd innen a szabad foglalkozásúak közé emelkedett.
A kézműves kereskedők, akik vevőkörük részére termeltek, szintén
profitáltak az áremelkedésből: termelésük értéke növekedett. Ami a függő
helyzetben levő kézműveseket illeti, akik lényegében véve bérből éltek
(tarif): ezek az ár- és bérindex közti fokozódó eltérésnek voltak az áldozatai;
jövedelmük vásárlóereje csökkent, ha névleges bérük emelkedett is. A függő
helyzetben levő kézműveseket tehát már érintette az az általános
jövedelemcsökkenés, amely az ancien régime végén oly jellemzően alakította
a városi plebejus rétegek sorsát. A válság mozgásba hozta a kézművesek
különböző csoportjait; ez a réteg szolgáltatta a városi sans-culotte-ok
különböző rétegeit. Érdekeik különbözősége azonban meggátolta őket abban,
hogy valamilyen átfogó szociális programot dolgozzanak ki. Ez magyarázza a
forradalom történetének néhány bonyolult fordulópontját, különösen a
második évben.

Az üzletelő nagyburzsoázia gazdaságilag aktív réteg volt, amely közvetlenül

a profitból élt. Ez volt a szó tág értelmében a vállalkozók osztálya, vagy mint
Adam Smith mondja a „vállalkozás vezéreinek” (chefs d’entreprise) osztálya.
Tevékenysége szerint különböző kategóriákra oszlott, amelyeket még a
földrajzi tényezők és a történelmi múlt hagyományai is differenciáltak.

A vezető szerep a pénzügyi burzsoáziáé volt. Adóbérlők, akik szövetkeztek,

hogy hatévenként bérbe vegyék az államtól a közvetett adókat, bankárok,
hadseregszállítók, pénzügyi tisztviselők valóságos burzsoá arisztokrácia volt
ez, amelyet nem is kevés szál fűzött a születés arisztokráciájához. Társadalmi
jelentőségük óriási volt; mecénási szerepeket vállaltak, pártfogolták a
filozófusokat. A közvetett adók bérbevétele, az államkölcsönök, az első
részvénytársaságok jóvoltából roppant vagyonokat harácsoltak össze. A
bérbe vett adók meglehetősen súlyosak voltak, s ez népszerűtlenné tette őket.
1793-ban vérpadra küldték az adóbérlőket.

A kereskedő burzsoázia különösen a tengeri kikötővárosokban virágzott.

Bordeaux, Nantes, La Rochelle főleg a Cukor-szigetekkel, az Antillákkal,
Santo-Domingóval folytatott kereskedelemből gazdagodott meg. Cukrot,
kávét, indigót, gyapotot hoztak onnan. A néger rabszolga („bois d’ébéne”
ébenfa)-kereskedelem révén fekete rabszolgákhoz jutottak, akiknek kivitele
nagy jövedelmet biztosított. 1786-ban a bordeaux-i kereskedők azzal
dicsekedhettek, hogy az amerikai szigetekre irányuló évi francia
rabszolgakivitel egynegyedét szolgáltatták. 1771-ben ugyancsak a bordeaux-i
kikötőbe futott be 12 millió livre értékű kávé, 21 millió értékű indigó, 19
millió értékű fehérített cukor és 9 millió livre értékű nyerscukor. Marseille
főleg a levantei kereskedelemre specializálódott, amelyben Franciaország
foglalta el a vezető helyet. A francia kereskedelem 1716-tól 1789-ig a
négyszeresére nőtt. A kikötőkben és a kereskedővárosokban hatalmas
vagyonok keletkeztek; innen származtak annak a pártnak a vezetői, amely a
burzsoá vezetésért szállt síkra (az alkotmányos monarchisták, később a
girondisták pártja). A burzsoázia a felhalmozott vagyont egyrészt
földvásárlásra fordította - az egyelőre hűbéri jellegű társadalomban ugyanis a
földtulajdon jelentette a rangot -, másrészt a születőben levő ipar
finanszírozására. A kereskedelem fellendülése megelőzte az ipar kialakulását.

A manufaktúra-burzsoázia még csak éppen hogy elszakadt a

kereskedelemtől. Az ipar hosszú ideig csak a kereskedelem függvénye volt: a
kereskedő odaadta a nyersanyagot az otthon dolgozó kézműveseknek, és
átvette tőlük a kész terméket. A XVIII. században már igen fejlett falusi
iparnak mindenütt ez volt a formája: parasztok ezrei dolgoztak a városi
kereskedőknek. A tőkés nagytermelés az igen drága felszerelést igénylő új
iparágakban jelent meg. Lassan megindult az ipar koncentrációja. A
kohóiparban létrejöttek a Creusotféle lotaringiai nagyvállalatok (1787). A
Creusot-részvénytársaság felszerelése párját ritkította: fújtatok, lóvasút, négy
kohó, két nagy kovácsműhely; az ágyúfúró műhely nagyobb volt, mint
bármelyik hasonló üzem egész Európában. Dietrich, a kor vaskirálya,
Franciaország leghatalmasabb ipari csoportjának az élén állt; niederbronni
üzemei több mint 800 munkást foglalkoztattak. Vállalatai voltak Rothauban,
Jaegerthalban, Rieschoffenban. A fémkohászat jelentős részét még a
kiváltságosok tartották kezükben: a nemesurak nem találták méltatlannak
magukhoz, hogy vasgyárosok legyenek. Ilyen volt a de Wendel család
Charleville-ben, Hombourg-ban, Hayangeban. A szénbányászat is új
lendületet vett. Részvénytársaságok alakultak, ami lehetővé tette az ésszerűbb
kiaknázást és a nagyobb munkaerő-koncentrációt. Az 1757-ben alakult anzini
bányatársaság 4000 embert foglalkoztatott. Az ancien régime vége felé tehát
kirajzolódtak a tőkés nagyipar bizonyos vonásai.

Az ipari fejlődés ritmusa állapítja meg Pierre Léon, aki az 1730tól 1830-ig
terjedő időszakot, „az ipar XVIII. századát” tanulmányozta vidékek és még
inkább termelési szektorok szerint váltakozott.

Lassan növekvő szektorok: az alapvető iparágak, a hagyományos textíliák,

posztóés vászongyártás lenből és kenderből. Ezek az ágak országos
viszonylatban meglehetősen keveset fejlődtek a század folyamán;
növekedésük mindössze 61% volt. Ami a helyi változatokat illeti:
Languedocban a növekedés 1703 és 1789 között 143%. Montaubanban és
Bordeaux-ban ugyanebben az időszakban együttvéve 109%. Champagne-ban
1692 és 1789 között 127%-os fejlődést látunk, Berryben 81%-ost. Orléans
45%-ot, Normandia 12%-ot mutat ugyanebben az időszakban. Auvergne-ban,
Poitou-ban a rendelkezésre álló adatok szerint nincs fejlődés, sőt egyes
vidékek még hanyatlanak is: így Limousin (-18%) és a Provence (-36%).

Gyors növekedésű szektorok: a gyorsan fejlődő technika és a nagy

befektetések által fellendített „új” iparágak, nevezetesen a szénbányászat,
kohászat, újfajta textíliák. A szénbányászat emelkedését Pierre Léon a
statisztikák megközelítő jellegének figyelembevételével 7-800%-ra becsüli.
Anzinra vonatkozólag folyamatos sorok állnak rendelkezésünkre; itt a
termelés növekedési együtthatója 1744 és 1789 között 681%. A kohászatban
a növekedés a forradalomig szerény, utána meggyorsul; 1815-öt követően
ismét lassulni kezd. Így az öntöttvastermelés növekedése 1738 és 1789 között
72%, de 1738 és 1811 között 1100%. A pamutra és a festett vászonra
vonatkozóan amelyek új iparágak voltak nincsenek országos adataink, de
tudjuk, hogy Rouen vidékén 1732-től 1766-ig az előbbinek a termelése
107%-kal emelkedett, a mulhouse-i kartongyárak forgalma pedig 1758-tól
1786-ig 738%-kal nőtt. A selyemgyártás régi iparág, de prolitál az általános
fellendülésből, és új iparágként viselkedik: Lyonban a szövőszékek száma
1720-tól 1788-ig 185%-kal növekedett; Dauphiné-ban a molinóselyem
gyártása (súlyban kifejezve) 400%kal emelkedett 1730-tól 1767-ig.

Bármilyen figyelemre méltó volt is a francia ipar expanziós lendülete, az a

hatás, amelyet az ipari növekedés gyakorolt az ország általános gazdasági
fejlődésére, aránylag csekélynek látszik. A mezőgazdaság viszont, a
földjáradék emelkedésével, a mezőgazdasági jövedelem növekedésével
minden jel szerint kedvezően hatott az ipari fejlődésre, mert jelentékeny
befektetéseket tett lehetővé az ipari vállalkozásokba. Ami a kereskedelmet
illeti: az ipar terjeszkedése föltétlenül befolyásolta szerkezetét. 1716-tól
1787-ig 221%-kal nőtt a gyári termékek kivitele (az egész francia kivitel
növekedése 298% volt). Ha a gyarmati kereskedelmet figyelmen kívül
hagyjuk, az ipari nyersanyagok részesedése a behozatalban ugyanezen idő
alatt 12-ről 42%-ra emelkedett.

E tevékeny gazdasági élet látványa osztályöntudatra ébresztette a burzsoázia

tagjait Világossá tette számukra, hogy érdekeik menthetetlenül ellentétesek
az arisztokrácia érdekeivel. Brosúrájában Sieyés aszerint határozta meg a
harmadik rendet, hogy tagjai milyen funkciót töltenek be az ország életében
általában és a közéletben; kijelentette, hogy a harmadik rend maga a nemzet.
A nemesség nem lehet része ennek a nemzetnek, nem részese a társadalom
szervezetének: mozdulatlan az általános mozgás közepette, elnyeli „a
termékek javát, anélkül, hogy bármit tett volna létrehozásáért... Ez az osztály,
semmittevése folytán, föltétlenül idegen a nemzettől.”

Barnave még ennél is tovább megy. Igaz, ő annak a mozgékony, tevékeny

iparnak a légkörében nevelkedett, amely ha hihetünk a Roland-manufaktúrák
felügyelője által 1785-ben írt jelentésnek Dauphinét a vállalatok sokfélesége
és sokasága, a termelés méretei tekintetében az ország első tartományává
tette. Barnave, „Introduction á la Révolution frangaise” című művében,
amely az Alkotmányozó Gyűlés különválása után keletkezett, leszögezi azt az
elvet, hogy a tulajdon hatással van az állami és társadalmi intézményekre.
Megállapítja, hogy azok az intézmények, amelyek a földbirtokos
arisztokráciát létrehozták, gátolják és késleltetik az ipari korszak eljövetelét:

„Mihelyt a mesterségeknek és a kereskedelemnek sikerül magával ragadnia a

népet, s a dolgozó osztály segítségével megteremtenie a gazdagság új
forrását, előbb-utóbb forradalom fog bekövetkezni a politikai törvényekben; a
gazdagság új elosztása a hatalom új elosztását hozza létre. Ahogyan a
földtulajdon megteremtette az új arisztokráciát, az ipari tulajdon megteremti a
nép hatalmát.”

Barnave „népet” ír „burzsoázia” helyett. A burzsoázia azonosította magát a

nemzettel. Az ipari tágabb értelemben: ingó tulajdon szükségképpen politikai
hatalomra juttatja azt az osztályt, amely birtokolja. Barnave világosan
rámutatott a földtulajdon és az ingó tulajdon, valamint a hozzájuk kapcsolódó
osztályok antagonisztikus ellentétére. A kereskedő és ipari burzsoáziának
rendkívül fejlett érzéke volt a társadalmi fejlődés iránya és saját gazdasági
hatalma iránt. Érdekeinek biztos tudatában saját céljai felé vezette a
forradalmat.

2. A városi plebejus osztályok; a mindennapi kenyér

A városi plebejus osztályok, amelyeket az arisztokrácia és a minden súlyával

rájuk nehezedő ancien régime iránti gyűlölet szorosan a forradalmi
polgársághoz kapcsolt ugyancsak különböző kategóriákra oszlottak, s ezek a
forradalom folyamán egyáltalán nem viselkedtek egyformán. Valamennyi
réteg fenntartás nélkül szemben állt az arisztokráciával, de a burzsoáziának a
forradalmi mozgalom élén egymást váltó csoportjaival szemben már eltérő
volt a magatartásuk.

Azt a tömeget, amely a két kezével kereste meg a kenyerét, és amely a

termékeket előállította, a birtokosok, arisztokraták és nagyburzsoák egyaránt
a kissé megvető ízű nép (peuple) kifejezéssel jelölték. Valójában hogy mai
terminológiával éljünk a középburzsoáziától a proletariátusig számos
különféle árnyalat és ellentét volt megfigyelhető. Sokszor szokták idézni
Lebas konventtag feleségének kijelentését. Az asszony egy Duplay nevű
„asztalosnak” (értsd: asztalosműhely-tulajdonosnak) volt a lánya, s egy ízben,
amikor vendégül látta Robespierre-t, elmondta, hogy apja sohasem engedte
asztalához egyik „szolgáját”, azaz munkását sem. Ezzel szokták lemérni a
távolságot, amely a jakobinusokat és a sansculotte-okat, a kisvagy
középpolgárságot és a tulajdonképpeni plebejus osztályokat elválasztotta
egymástól.

Hol a határ a kettő között? Nagyon nehéz, szinte lehetetlen pontosan

megvonni. Ebben a lényegileg arisztokratikus társadalomban a harmadik rend
általános elnevezése alatt összefoglalt társadalmi kategóriák nem válnak
élesen külön egymástól; az ellentétek tisztázását és kiélezését majd később
végzi el a tőkés fejlődés. A még túlsúlyban levő kézműves termelés és a
kereskedelemnek a kis boltokon alapuló rendszere észrevétlenné tette az
átmeneteket a nép és a burzsoázia között.

A függő helyzetben levő kézművesek a plebejus osztályok és a kispolgárság

érintkezési pontján helyezkedtek el. Ilyen jellegűek voltak például a „lyoni
kézi selyemszövők”. Jövedelmüket a felvásárló tőkéstől kapták, aki a
nyersanyagot szolgáltatta, s a kész terméket, piacra vitte. A kézműves saját
otthonában dolgozott, a felvásárló felügyeletétől mentesen; felszerelése
legtöbbször a sajátja volt; néha segédeket is alkalmazott, és a kisműhely-
tulajdonos szerepét játszotta. Gazdaságilag azonban mindenképpen a
kereskedelmi tőkétől függő bérmunkás volt. Ez a társadalmi szerkezet, a
kézműveseknek a felvásárló által megállapított tarifától való függése
magyarázza a

XVIII. századi lyoni zavargásokat, különösen a selyemszövő munkások

1744-i lázadását, amely a királyi biztost arra kényszerítette, hogy katonaságot
vezényeljen a városba.

Ugyanakkor meg kell különböztetnünk a kézműves termelésen alapuló céhek

munkásait a manufaktúrák és a születőben levő nagyipar munkásaitól.
Természetesen az utóbbiak száma jóval alacsonyabb.

A céhekben tömörült segédek és tanoncok a mesterek szigorú gazdasági és

ideológiai felügyelete alatt álltak. A kézműiparban a családi műhely autonóm
sejtje volt a termelésnek; ez bizonyos sajátos társadalmi kapcsolatokkal járt.
Anélkül, hogy ez írott szabály lett volna, a tanoncokon kívül még rendszerint
egy-két segéd is a mester fedele alatt élt, „kenyerét ette, fazekát, ágyát
használta és házában lakott”. Ez a szokás még a forradalom előestéjén is sok
iparágban dívott. Ám lassan kihalásnak indult, s ennek folytán távolodni
kezdtek egymástól a mesterek és a segédek. A munka hagyományos világa
felbomlott, amit egyébként a segédek számának gyorsuló növekedése is
elősegített.

A manufaktúra-munkások könnyebben mehettek végig a munkássors

ranglétrájának egymást követő fokain; ezekben a műhelyekben ugyanis
semmiféle szabályozott tanonc-kategória nem volt. Ugyanakkor szigorúbb
fegyelem uralkodott, s a munkások nehezebben válhattak meg
munkáltatójuktól. Ehhez írásbeli engedélyre volt szükség. 1781-ben minden
bérmunkás részére kötelezővé tették a munkakönyvét (livret). A városi
bérmunkások e csoportjának, a XIX. századi proletariátus elődjének a
számszerű jelentőségét persze nem szabad túloznunk.

Az alkalmi munkások talán a városi plebejus osztályok legszámosabb

csoportját alkották: napszámosok, kertészek, hordárok, vizes fahordók,
emberek, akik néhány dénárért különféle megbízatásokat intéztek, vagy
elvégeztek kisebb munkákat. Ide tartozott az arisztokrácia, illetve a
burzsoázia cselédszemélyzete is (inasok, szakácsok, kocsisok), amely
különösen nagy számú volt Párizs bizonyos negyedeiben, példáult a Saint-
Germain tájékán. Ide tartoztak azok a parasztok is, akik az „uborka-
szezonban” a városokba áramlottak, ősszel és tavasszal például rengeteg
limousini dolgozott Párizsban az építkezéseken.

A XVIII. század folyamán romlottak a városi plebejus osztályok létfeltételei.

Az árak emelkedése mellett a városi lakosság növekedése is hozzájárult a
bérek és a létfenntartási költségek egyensúlyának megbomlásához. A század
második felében a bérből élő kategóriák pauperizálódásának tendenciája
figyelhető meg. Ami a kézművességet illeti: a segédek életkörülményei nem
sokban különböztek a mesterekétől, egyszerűen csak szűkösebbek voltak. A
munkaidő rendszerint hajnaltól éjszakáig tartott. A derűs évszakokban
számos versailles-i műhelyben hajnali négytől este nyolcig folyt a munka.
Párizsban a legtöbb foglalkozási ágban tizenhat óra volt a munkaidő. A
könyvkötőket és a nyomdászokat, akik legfeljebb tizennégy órát dolgoztak,
kiváltságos rétegnek tekintették. Igaz, hogy a munka nem volt olyan intenzív,
mint manapság; sokkal lassúbb ütemben folyt, s aránylag gyakoriak voltak a
munkaszünettel járó vallási ünnepek.

A nép helyzetét lényegesen befolyásolta a bér és annak vásárlóértéke. Az

áremelkedésben mutatkozó egyenlőtlenségek költségvetésük szerkezete
szerint különbözőképpen érintették a lakosság egyes osztályait. Minthogy a
gabonafélék valamennyi többi cikknél erősebben drágultak, a népet súlyosan
érintette az áremelkedés. A lakosság az alsóbb néposztályokban növekedett a
leggyorsabban, és a nép táplálkozásában döntő szerepe volt a kenyérnek. A
nép létfenntartási költségeinek indexét csak akkor szerkeszthetjük meg, ha
nagyjából rögzítjük a különféle kiadási tételek arányát. E. Labrousse szerint a
XVIII. században a nép bevételének 50%-át emésztette fel a kenyér (ez
mindenesetre a minimum), 16%-át a zöldségés főzelékfélék, a szalonna meg
a bor, 15%-át a ruházkodás, 5%-át a fűtés, i%-át a világítás. E. Labroussc a
különböző cikkek változó árainak figyelembevételével felállítja a hosszú
lejáratú indexet, s arra a következtetésre jut, hogy (az 1726-1741-es időszakot
véve alapul) az élet az 1741-1771-es periódusban 45%-kal, 1785 és 1789
között pedig 62%-kal drágult. Ha az évszakok szerinti változásokat is
figyelembe vesszük, kétségbeejtő állapotokra derül fény. Közvetlenül 1789
előtt a kenyér az általános drágulás következtében már 58%-ot jelentett a
plebejus költségvetésben, 1789-ben pedig már 88-at, azaz minden más
kiadásra a jövedelemnek csupán 12%-a maradt meg. Az áremelkedés tehát
kedvezett a jómódú társadalmi rétegeknek, de keményen sújtotta a
szegényeket.

A bérek természetesen minden foglalkozási ágban és minden városban mások

voltak. A szakképzett városi munkások 40 sout is megkereshettek. Az
átlagkereset azonban különösen a textiliparban nem haladta meg a 20-25
sout. XIV. Lajos uralkodásának vége felé Vauban 15 soura becsülte az
átlagos bért. A bérek a XVIII. század közepéig nagyjából stabilak voltak. Egy
1777-es vizsgálat szerint 17 sou volt az átlagbér. 1789 előtt 20 sou körül
mozoghatott. Minthogy jó években 2 souba került egy font (körülbelül fél
kiló) kenyér, az átlagos munkás vásárlóképessége az ancien régime vége felé
10 font kenyér volt. Pontosan tisztázni kellene, hogy a bérek változása
enyhítette-e az áremelkedés hatását a nép létfenntartási költségeire, vagy
ellenkezőleg: súlyosbította-e azt?

Az E. Labrousse által összeállított adatsorok azt mutatják, hogy az 1726-

1741-es alapciklusból elindulva a bérek az 1771-1789-es időszakig 17%-kal
nőttek, de az eseteknek majdnem a felében (helyi statisztikai sorokról van
szó) a 11%-ot sem éri el az emelkedés. Ha különválasztjuk az 1785-1789-es
időszakot, ez alatt az idő alatt 22% volt a növekedés; sőt három
adókerületben a 26%-ot is meghaladja. A különböző foglalkozásokban más
és más volt az emelkedés: az építőiparban 18% (1771-1789) illetve 24%
(1785-1789); a mezőgazdasági napszámosoknál 12%, illetve 16%. A
textilipar valahol a kettő között volt. Hosszú távon tehát a növekedés vajmi
csekély volt az áremelkedéshez képest (48, illetve 65%): a bérek kúsztak az
árak után, de sohasem érték őket utol. A ciklikus és az évszakok szerinti
változások tovább növelték a távolságot, mivel a bérekre ellentétes irányban
hatottak, mint az árakra. Valóban: a XVIII. században a rendkívüli drágaság
munkanélküliséget idézett elő; a rossz termés csökkentette a parasztság
vásárlóképességét. A mezőgazdasági válság pedig ipari válságra vezetett,
mert a kenyér aránytalan részesedése a nép költségvetésében azonnal
csökkentette a többi cikk vásárlását, mihelyt a gabonaár emelkedett.
Ha a névleges bér emelkedését összevetjük a létfenntartási költségek
alakulásával, kiderül, hogy a reálbér nem emelkedett, hanem süllyedt. E.
Labrousse becslése szerint a reálbér, ha 1726-1741-et vesszük alapul, 1785—
1789-ig majdnem 25%-kal csökkent; ha pedig figyelembe vesszük az árak
cikluson belüli és évszakok szerinti emelkedéseit is, a csökkenés több mint
50%-os. Minthogy a bércsökkenés a kor általános életfeltételei következtében
szükségképpen főleg az élelmiszervásárlást érintette, a XVIII. századi
áremelkedési periódus elkerülhetetlenül fokozta a plebejus osztályok
nyomorát. A gazdasági fluktuációknak lényeges társadalmi következményeik
voltak: az éhség mozgásba hozta a sans-culotte-okat.

A plebejus osztályok életviszonyainak súlyosbodása nem kerülte el az

egykorú megfigyelők és teoretikusok figyelmét. Turgot volt az első, aki
megfogalmazta a vasbértörvényt [1766-ban megjelent „Réflexions sut la
formation et la distribution des richesses” (Észrevételek a gazdagság
keletkezéséről és megoszlásáról) című munkájában]: a munkás bére a dolgok
természeténél fogva nem haladhatja meg azt a mértéket, amelyet a munkás
fennmaradása és újratermelése föltétlenül megkövetel.

A néptömegek a burzsoáziával való társadalmi konfliktusaik ellenére az

arisztokrácia ellen fordultak. A kézművesek, a boltosok, a céhlegények az
ancien régime-ot okolták bajaikért; gyűlölték a nemességet. Ezt az alapvető
ellentétet csak fokozta, hogy a városi dolgozók jó része a parasztságból
származott, s megtartotta kapcsolatait a faluval. A plebejusok gyűlölték a
nemesembert: kiváltságaiért, földbirtokáért, jogaiért. Az államtól főleg az
adóterhek enyhítését követelték; elsősorban a közvetett és fogyasztási adók
megszüntetését, amelyek a községi önkormányzatok fő jövedelmét
szolgáltatták, s amelyekből csak a gazdagok húztak hasznot. A céheket
illetően a kézművesek és a segédek korántsem voltak egységes nézeten.
Végül politikailag valamilyen homályos, félig-meddig tudatos törekvés élt
bennük a demokráciára.

A nép legfőbb követelése azonban változatlanul a kenyér volt. 1788-1789-

ben a néptömegek azért voltak oly fogékonyak politikailag, mert a rendkívül
súlyos gazdasági válság már-már puszta létüket fenyegette. Az 1789-es
lázadásokat a városok többségében a nyomor okozta, s első eredményük
éppen a kenyér árának leszállítása volt. Az ancien régime Franciaországának
gazdasági válságai túlnyomórészt agrár jellegűek; rendszerint több egymást
követő közepes vagy kifejezetten deficites termés előzte meg őket. Ilyenkor
felszökött a gabona ára, s a számtalan kistermelő vagy földtelen paraszt
vásárlóképessége aki pénzen vásárolta a gabonát csökkent. Emiatt azután az
agrárválság az ipari termelésre is átterjedt. Az 1788-as mezőgazdasági válság
a század leghevesebb ilyen jellegű megrázkódtatása volt. Télen kitört az
éhínség, napról napra nőtt a munkanélküliek száma, a városokat ellepték a
koldusok. Ezek az éhező munkanélküliek alkották a forradalmi tömegek
egyik fontos csoportját.

Egyes társadalmi kategóriák természetesen hasznot húztak a gabona

drágulásából: a földbirtokos, aki természetben kapta meg haszonbér-
járandóságát, a dézsmászedő, a kereskedő tehát az arisztokrácia, a papság
vagy a burzsoázia -, egyszóval az uralkodó osztály különböző rétegei.
Kiéleződtek a társadalmi ellentétek, fokozódott a néptömegek dühe a
hatóságok és a kormány ellen. Ez volt az „éhségpaktum” legendájának
forrása; a gyanú a városok ellátásáért felelős szervekre, a törvényhatósági
testületekre és a kormányra terelődött. Magát Neckert is megvádolták, hogy a
malomtulajdonosok kezére játszott.

A nyomorból és az általános mentalitásból fakadt a lakosság politikai izgalma

és a felkelések sorozata. Párizsban 1789. április 28-án kitört az első lázadás
egy Réveillon nevű tapétapapír-gyáros és egy Hanriot nevű salétromgyáros
ellen, akiket azzal vádoltak, hogy egy választási gyűlésen különféle ostoba
kijelentéseket tettek a nép nyomorával kapcsolatban. Réveillon például azt
mondta volna, hogy egy munkás kitűnően meg tud élni napi 15 souból.
Április 27-én tüntetés zajlott le; április 28-án feldúlták a két ember házát. A
rendőrfőnök katonaságot vezényelt a helyszínre. A zendülők ellenszegültek, s
az összecsapásnak halálos áldozatai is lettek. Világos, hogy ennék az első
forradalmi megmozdulásnak gazdasági és társadalmi indítékai voltak; ezt
még nem nevezhetjük politikai lázadásnak. A néptömegek nem láttak tisztán
a politikai eseményekben. Gazdasági és szociális tényezők hozták őket
mozgásba. A nép lázongásának azonban megvoltak a maga politikai
következményei is: ha egyéb nem, hát az, hogy veszélyeztették az uralkodó
osztály hatalmát.

A nép véleménye szerint az éhség és az élelmiszer-drágaság problémája

akkor oldható meg a legegyszerűbben, ha az állam bevezeti az irányított
gazdálkodást, s azt a legnagyobb szigorral alkalmazza, az elkobzástól és az
árszabályozástól sem riadva vissza. Gazdasági téren tehát éppen az
ellenkezőjét követelte annak, mint amit a burzsoázia, hiszen az utóbbi ezen a
téren is, mint mindenütt, teljes szabadságot akart. Végső elemzésben ezek a
követelések magyarázzák, hogy a nép 1789 júliusában betört a politika
porondjára; a harmadik renden belüli ellentmondásokból pedig megérthetjük
a forradalom fejlődésének bizonyos váratlan fordulatait, különösen a II. év
demokratikus tendenciáját.

3. A parasztság; reális egység, lappangó ellentétek

Franciaország az ancien régime végén lényegében még mezőgazdasági

jellegű ország volt; a gazdasági életben uralkodó helyzetet foglalt el a
mezőgazdasági termelés. Ezért játszott olyan nagy szerepet a forradalom
idején a parasztkérdés.

Először vegyük szemügyre a parasztság súlyát az ország lakosságában. Ha a

fentebb már említett 25 millió lakosból indulunk ki (1789), és körülbelül
12%-ra tesszük a városi lakosságot, a falusi lakosság hatalmas tömegnek
bizonyul: a 20 milliót föltétlenül meghaladja. 1846-ban, amikor az
összeírások alkalmával először végeztek becsléseket a falusi és a városi
lakosság arányára vonatkozóan, a falusi lakosság még mindig 75%-ot
képviselt.

Ami a parasztságnak a forradalom történetében betöltött szerepét illeti:

kétségtelen, hogy a forradalom nem kerekedik felül, és a burzsoázia nem arat
győzelmet, ha a paraszttömegek passzívak maradnak. A fő tényező, amely a
parasztságot forradalmi beavatkozásra késztette, a földesúri jogok és a
feudális maradványok problémája volt. Ennek a beavatkozásnak volt
köszönhető, hogy a forradalom, ha fokozatosan is, de gyökeresen felszámolta
a hűbéri rendszert. Augusztus 4-e éjszakája nagyrészt a Nagy Félelem
eredménye volt. Ugyanakkor a nemzeti javak megvásárlása végérvényesen az
új rendhez kötötte a tulajdonos parasztságot.

Az ancien régime végén a francia parasztság rendelkezett földdel. Ebben

különbözött Középés Kelet-Európa robotoló jobbágyaitól, sőt az angol
napszámosoktól is, akik szabadok voltak ugyan, de bérből éltek (amióta a
bekerítések révén kisajátították az angol parasztságot). Még tisztázni kell,
hogy az egész földterület mekkora hányada volt a parasztság kezén.
Franciaország egészére vonatkozóan csak megközelítő becsléseket tehetünk.
A gazdálkodás kérdését is meg kell vizsgálni. A földbirtoklás és a
gazdálkodás két különböző, de összefüggő probléma, mert a föld
kihasználásának rendszere bizonyos fokig ellensúlyozhatja a parasztok
szempontjából hátrányos földbirtok-eloszlási viszonyokat.

A paraszti tulajdon vidékenként változott: a szántóterület 22%-ától 70%-áig

terjedt. A gazdag északi, északnyugati és nyugati gabonaföldeken és
legelőkön kicsi volt az arány: Nord-ban 30%, Mauges-ban 18, a montpellier-i
egyházmegye alföldi vidékén pedig 22%. Ezzel szemben jelentős volt a
paraszti részesedés azokon a területeken, amelyeket eredetileg bozótok vagy
cserjék leptek el és a hegyvidékeken, ahol mindenki szabadon hozzáfoghatott
az irtáshoz. Minimális volt a paraszti földbirtoklás azokon a helyeken, ahol a
talaj kezelése (például lecsapolás) nagy befektetéseket igényelt, illetve a
városok környékén, ahol a kiváltságosok és a polgárok kaparintották meg a
földeket. A paraszti tulajdon egészében véve elég tekintélyesnek látszik
(körülbelül 35%), de egy-egy paraszt részesedése a falusi lakosság nagy
létszáma következtében jelentéktelen volt; sőt: sok parasztnak egyáltalán nem
volt földje. Az ancien régime francia parasztja többnyire parcellatulajdonos
volt; a még számosabb földtelen parasztság pedig a falusi proletariátust
alkotta.

A parasztok helyzete igen különböző volt. Két fő tényező okozta az

eltéréseket: először a személyes jogi helyzet, másodszor a földtulajdon
eloszlása és a föld kihasználási módja.

Az első szempont szerint meg kell különböztetnünk a jobbágyokat és a

szabad parasztokat. A parasztság nagy többsége már elég régóta szabad volt,
de a jobbágyok száma sem volt csekély: körülbelül egymillióan voltak, főleg
Franche-Comtéban és Nivernaisben. A jobbágyokat a holtkéz intézménye
sújtotta: a gyermekek még apjuk ingó vagyonát is csak akkor örökölhették,
ha jelentős összeget fizettek a földesúrnak. Necker 1779-ben a királyi
birtokokon megszüntette a holtkéz intézményét, s az egész királyságban
hatályon kívül helyezte az „üldözési jogot”, amely lehetővé tette a
földesúrnak, hogy szökésben levő jobbágyaival szemben is érvényesítse
jogait.

A szabad parasztok között a mezőgazdasági napszámosok (manouvriers vagy

brassiers) alkották az egyre számosabb falusi proletariátust. A XVIII. század
vége felé a földesúri reakció s a hűbéri és királyi terhek fokozódása
következtében meggyorsult a paraszti lakosság alsó rétegeinek
proletarizálódása. Dijon vidékén, Bretagne-ban a napszámosok tömege száz
év alatt megkétszereződött. A proletártömeg folyamatosan növekedett a
kistulajdonosok soraiból. E falusi proletárok életviszonyai a névleges bérek
emelkedése ellenére állandóan romlottak, mert az árak még gyorsabban
nőttek.

Igen közel állt e falusi proletariátushoz az a kisparaszti tömeg, amely nem

tudott megélni tulajdonában levő vagy bérelt parcellájából ; emiatt kiegészítő
jövedelmet igyekezett szerezni bérmunkával mások földjén vagy a falusi
iparban. A papi, nemesi vagy burzsoá földtulajdonos ritkán aknázta ki maga a
földet; inkább bérbe adta, a legtöbb esetben feles bérletbe. Az volt a szokás,
hogy külön-külön adtak bérbe szétforgácsolt parcellákat; így a napszámosok
is szerezhettek egy-egy darabot, s a kistulajdonosok is kikerekíthették a
használatukban levő földet. A parcellás parasztságon belül kétségtelenül a
feles bérlők alkották a legnagyobb csoportot: Franciaország földjének
kétharmada vagy háromnegyede feles bérletben volt. Ez a rendszer uralkodott
a Loire déli folyása mentén, nevezetesen a központi vidékeken (Sologne,
Berry, Limousin, Auvergne stb.), nyugaton (Bretagne-ban a bérelt földeknek
körülbelül a fele részes bérletben volt) és délnyugaton. A Loire északi folyása
mentén már ritkább volt, Lotaringiában viszont ismét találkozunk vele. A
feles bérlet volt az uralkodó bérleti forma a legszegényebb vidékeken, ott,
ahol a parasztoknak nem voltak sem állataik, sem közlekedési eszközeik.

Azokon a területeken, ahol virágzott a földművelés, például a párizsi

medence nagy gabonasíkságain, a nagybérlők általában a napszámosok és a
kisparasztok rovására minden bérelhető földet megkaparintottak. Ez a
valóságos „falusi burzsoázia” magára vonta a falusi tömegek gyűlöletét és
haragját, mert elősegítette proletarizálódásukat. Ez a társadalmilag homogén,
kis létszámú csoport gazdaságilag nagy jelentőségre tett szert, amennyiben a
mezőgazdaság tőkés átalakításának kezdeményezője volt a gabonatermő
vidékeken. A nagybérlő általában kilenc évre vett bérbe egy jelentékeny
területet, s ehhez a továbbiakban természetesen tőkére volt szüksége. A
részes bérletnél jóval ritkább haszonbérlet főleg a gazdag gabonatermő
körzetekben dívott, az iszapos gabonasíkságokon, ahol a paraszti tulajdon
gyenge volt: Pikardiában, Kelet-Normandiában, Brie-ben, Beauce-ban stb.

A földművesek (laboureurs) jómódú, sőt olykor gazdag tulajdonos parasztok

voltak. Elég földdel rendelkeztek ahhoz, hogy függetlenül élhessenek. A
parasztság tömegéhez viszonyítva aránylag kicsi volt a számuk, viszont annál
nagyobb volt a társadalmi befolyásuk. Nagy tekintélynek örvendtek a falusi
közösségben, ők voltak a „falu kakasai”. Tulajdonképpen a falusi burzsoázia
egy fajtájának tekinthetők. Gazdasági szerepük már kevésbé jelentékeny.
Termésük egy részét piacra vitték ugyan, de ez a teljes mezőgazdasági
termelésnek igen kis százalékát jelentette. Jó években eladták
gabonafölöslegüket; sok vidéken azonban főleg borral kereskedtek, amelynek
ára 1777— 1778-ig erősen emelkedett (kb. 70%-kal). A jómódú tulajdonos
parasztság tehát XVI. Lajos uralkodásának első idejéig hasznot húzott az
áremelkedésből.

Így a falusi társadalomban éppen olyan sok réteg és ellentétes érdek

figyelhető meg, mint a városban: nagybérlők és földművesek: bérlők,
részesbérlők és kistulajdonos parasztok; végül a napszámosok tömege, s ezen
belül is azok, akiknek házuk és kertjük volt, sőt még néhány parcellát is
béreltek; legalul azok helyezkedtek el, akiknek a két karjukon kívül nem volt
egyebük.

A föld megmunkálásának hagyományos módja lehetővé tette a

szegényparasztok számára, hogy bizonyos mértékig enyhítsék földínségüket.
A faluközösség igen szívós volt még. Nemcsak politikai és közigazgatási
szervezete volt eleven (gyűlések, falubírák), hanem a legtöbb esetben
gazdasági funkciót is betöltött: a szegényparasztok azokon a vidékeken, ahol
túlsúlyban voltak, a kollektív jogok fenntartására törekedtek. Északon és
keleten a falu határát hosszú, keskeny és nyitott parcellákra osztották. Ezeket
három „sole”-ba csoportosították, amelyeken rendszeresen váltogatták a
különböző növényeket (őszi búza és tavaszi gabonafajták). Egy sole mindig
parlagon hevert, hogy a föld pihenjen. Délen csak két sole-ba osztották a
parcellákat. A parlagföldeket, azaz a megművelhető terület felét vagy
harmadát, valamint a betakarítás után üresen maradt földeket közöseknek
tekintették; ugyanígy közös volt a rét is az első szénakaszálás után
(másodfűjog). Mindkét fajta közös földre érvényes volt a szabad legeltetést
jog: minden paraszt oda vihette a jószágát.

A földek és rétek egy része ezenkívül is nyitva állt. A közös javak (legelők,
erdők) és a velük kapcsolatos használati jogok tehát további lehetőségeket
biztosítottak a parasztoknak; megvolt még a tallózási és tarlójog is. A gazdag
parasztok meglehetősen rossz szemmel nézték a kollektív jogokat, mert ezek
korlátok közé szorították a föld kiaknázásának szabadságát és
tulajdonjogaikat; a szegények viszont nagyon is ragaszkodtak hozzájuk:
nekik köszönhették létüket. Minden erőfeszítésük arra irányult, hogy
korlátozzák az egyéni tulajdonjogot és védelmezzék a kollektív jogokat, tehát
szembehelyezkedtek a mezőgazdasági individualizmus előretörésével amelyet
különösen a bekerítést ediktumok jeleztek s a mezőgazdaság kapitalista
irányú átalakításával. Így a paraszti földhasználat a XVIII. század végén
egészében véve prekapitalista jellegű volt. A kisparasztnak egészen más
felfogása volt a tulajdonról, mint a nemesi vagy polgári földbirtokosnak,
illetve a fejlett földműveléssel rendelkező vidékek bérlőjének. A kollektív
tulajdonra vonatkozó felfogása jó ideig még a XIX. században is
szembeszegült azzal a burzsoá felfogással, amely szerint a tulajdonos
feltétlenül és korlátozás nélkül rendelkezik a maga javaival.

A paraszt terhei annál súlyosabbak voltak, minél ősibb jellegű volt a falu
gazdasági berendezkedése. Ezekkel a terhekkel szemben - amelyeket a
monarchia és az arisztokrácia mért rá alakult ki a parasztság egysége.

A királyi terhek a következők voltak: lényegében a parasztnak kellett

megfizetnie az egész vagyonadót, ezenkívül fejadót és huszadot is fizetett; a
parasztra nehezedett az útépítési robot, a katonai szállítás és a sorozás egész
terhe; végül különösen súlyosak voltak a közvetett adók, főleg a sóilleték.
Ezek a királyi terhek a XVIII. század folyamán szüntelenül növekedtek.
Flandria vallon részében az egyenes adó egyedül XVI. Lajos uralma alatt
28%-kal nőtt.

Egyházi terhek: a papságnak tizedet kellett fizetni. A tized mértéke

különböző volt, majdnem mindig kisebb a tizedrésznél. A négy ,.nagy”
gabona után szolgáltatták a nagy tizedet (búza, rozs, árpa, zab), a többi
terményre pedig a kis tizedet, de fizettek az állattenyésztés hozama után is. A
tized annál is elviselhetetlenebb volt a paraszt számára, minthogy egyes régi
hűbéri szerződések következtében gyakran a püspökökhöz, káptalanokhoz,
apátságokhoz, sőt esetenként világi földesurakhoz került, s így igen kis része
szolgált a vallási szertartások költségeinek fedezésére és a plébánia
szegényeinek eltartására.

Végül itt voltak a legsúlyosabbak és a leggyűlöltebbek: a földesúri terhek. A

hűbéri rendszer a közrendűek minden földjét a feudális jogok hatáskörébe
vonta. A birtokába tartozó földeken a földesúr kezében volt az alsó fokú és
fellebbviteli igazságszolgáltatás. Ez mintegy társadalmi felsőbbrendűségének
a jelképe volt. Az alsó fokú igazságszolgáltatás a járandóságok behajtására
szolgáló gazdasági fegyver volt, s mint ilyen, a földesúri kizsákmányolás
nélkülözhetetlen eszköze. A szoros értelemben vett földesúri jogok a
következők voltak: kizárólagos jogok a vadászatra és a halászatra, a
galambdúcokra, a hídvámra, a piaci helypénzre, a földesúr személyes
szükségleteit szolgáló robotra, valamint a tilalmi jog, amely tényleges
gazdasági monopóliumokban jutott kifejezésre (az úgynevezett banalitás-
jogok, amelyek arra kötelezték a parasztokat, hogy a földesúr malmát,
présházát, kemencéjét használják). A reális jogok azok voltak, amelyek a
földekre, nem pedig a személyekre vonatkoztak. A földesúrnak ugyanis
„elsőbbségi tulajdona” (directe v. propriété éminente) volt a parasztok által
megművelt földekre (hűbérbirtok: tenure). A parasztok tulajdona csak
„használati” volt (propriété utile), s a használatért évi járandóságot fizettek
(járadékot és úrbért - cens - általában ezüstben, a termés után pedig dézsmát -
champart. (Champart (champ - mező, parte - rész szavakból) a földesúrnak
fizetett feudális szolgáltatás, leggyakrabban a gabonafélékből. Átlagosan a
termés 1/6--1/11, kivételes esetekben 1/5-1/4-ét jelentette.) Eladás vagy
öröklés okozta változás esetén alkalmi (cascuelle) szolgáltatással is tartóztak
(„droits de lods et vente” - kötelező tulajdonátruházási illeték, rendszerint az
1/13 - 1/5 rész). A rendszer intenzitása vidékenként változott. Bretagne-ban
nagyon szigorú volt, Lotaringiában is meglehetősen durva, egyebütt enyhébb.
A terhek jelentőségét csak akkor mérhetjük fel, ha a puszta szolgáltatásokon
kívül azt is figyelembe vesszük, mennyi zaklatásra és visszaélésre adtak
alkalmat.

A XVIII. század jellegzetes folyamata, a földesúri reakció még

elviselhetetlenebbe tette a feudális rendszert. Per esetén a földesúri bíróságok
természetszerűleg a parasztot marasztalták el. A földesurak támadták a
kollektív jogokat, a községi javak használati jogát. Ezeknél a földeknél is
elsőbbségi tulajdonukhoz ragaszkodtak, s a harmadolási ediktumok gyakran
biztosították is számukra a harmadrészt. Egyes vidékeken különösen heves
volt a földesúri reakció, így például Maine-ben, ahol a XVIII. század
folyamán több uradalom egyesülése révén a hűbéri tulajdon koncentrációja
ment végbe. A szokás által támogatott elsőszülöttségi jog elősegítette a
hűbérbirtokok fennmaradását; a földesurak több helyütt rátették kezüket a
községi földekre. Franche-Comtéban teljes szigorral érvényesítették a
jobbágyokkal és a holtkéziekkel szemben az üldözési jogot, amely egyébként
majdnem mindenütt feledésbe ment már. Az 1779-es királyi ediktumot,
amely ezt a jogot eltörölte, csak 1788-ban sikerült jegyzékbe vétetni a
parlamenttel, mégpedig katonai segédlettel, harmincnyolc órás ülés után.

A földesúri reakciót a század egész időszakára jellemző áremelkedés is

fokozta, mert a földesúr és a tizedszedő természetben kapta a dézsmát és a
tizedet, amelyeknek állandóan növekedett az értékük. A parasztnak tehát
egyre nőttek a terhei, s az áremelkedés és a lakosság erős szaporodása is
sújtotta; így egyre kevesebb volt a pénze. Ez magyarázza a technika egy
helyben topogását is. A válságok alkalmával még elviselhetetlenebb volt a
tized és a földesúri jogok nyomása, így például 1788-1789-ben. Ha a
középparaszt normális időben aránylag tisztességesen élt a földjén, válság
idején a tized és a földesúri szolgáltatások kifizetése után kénytelen volt
magas áron gabonát vásárolni. Ez történt 1788-1789-ben is. Innen eredt a
parasztok feneketlen gyűlölete a földesúri hatalommal szemben.

A mezőgazdaság állapotát lényegében ezek a társadalmi viszonyok

határozták meg. Nyilvánvaló, hogy a hagyományos földhasználati rendszer
nem kedvezett a technikai haladásnak. A mezőgazdasági munka
jövedelmezősége alacsony fokon állt, a technikai eljárások kezdetlegesek, a
hozam gyenge volt. A kettős és hármas vetésforgó azt jelentette, hogy a föld
kétvagy háromévenként egyszer parlagon hevert, és fokozta a parasztok
földínségét. Arthur Young angol agronómus, aki a forradalom előestéjén járt
Franciaországban, megírta, milyen elmaradott állapotban volt a
mezőgazdaság, és milyen mereven ragaszkodtak a gazdálkodók a megrögzött
szokásokhoz. A XVIII. század közepe felé a fiziokrata propaganda hatására
terjedni kezdett egy olyan felfogás, amely a mezőgazdaság tőkés átalakítását
szorgalmazta; lábra kapott az agrománia. Több főúr elhatározta, hogy maga
jár elöl jó példával. A kiváltságosok valójában csak saját jövedelmüket
szerették volna növelni, az agrárprobléma megoldása nem nagyon izgatta
őket. A közgazdászok doktrínái sok esetben csak az érveket szállították nekik
ahhoz, hogy a közjó hamis látszatával leplezzék a földesúri reakció
megmozdulásait. A mezőgazdasági technika és a mezőgazdasági termelés
elmaradottsága nagyrészt közvetlen következménye volt a falusi gazdálkodás
társadalmi struktúrájának. A technika lényeges megjavítása, a hagyományos
mezőgazdaság alapvető átalakítása, modernizálása nemcsak a feudális
maradványok megsemmisítését, hanem a kollektív jogok megszüntetését,
azaz a szegényparasztok helyzetének súlyosbítását is követelte. A
kisparasztság egészen a XIX. század második feléig ennek az
ellentmondásnak az áldozata volt.

Olyan országban, ahol a mezőgazdasági lakosság a nemzet túlnyomó

többségét alkotta, ahol a mezőgazdasági termelésnek döntőszerepe volt, a
parasztság követelései természetszerűen elsőrendű jelentőségre tettek szert.

A feudális jogok kérdésében a parasztság egységes volt. Egykorú

panaszfüzeteikből kiderül, hogy teljesen szolidárisak voltak a földesurakkal
és a kiváltságosokkal szemben. A parasztság az összes terhek közül a feudális
jogokat és a dézsmát gyűlölte a legjobban, azért, mert elviselhetetlenek
voltak, s mert a paraszt nem értette eredetüket és igazságtalanoknak érezte
őket. Egy Nord megyei plébánia panaszfüzete szerint a feudális jogok
„valamilyen gonosz titokzatosság ködében születtek”; lehet, hogy e jogok
közül némelyik törvényes tulajdon, ezt meg kell vizsgálni, de ebben az
esetben ki kell majd jelenteni, hogy megválthatok. A plébániák, sőt még a
bailliage-ok (bírósági körzetek északon) panaszfüzetei is félreérthetetlenül
tartalmazzák ezt a lényegileg forradalmi követelést, tudniillik, hogy ki kell
vizsgálni a hűbéri jogok tulajdonának eredetét. A parasztok követelték, hogy
a tizedet és a champart-t ne természetben, hanem pénzben kelljen fizetni; úgy
gondolták, hogy a pénz vásárlóerejének csökkenése következtében ilyen
módon megszabadulnak a terhektől, amelyek illuzórikusakká lesznek.
Követelték, hogy állítsák vissza a tized eredeti rendeltetését, s a kiváltságosok
is fizessenek adót. Ezekben a pontokban a burzsoázia képviselői is
egyetértettek a parasztokkal. Ilyen módon kialakulóban volt a harmadik rend
egysége.
A föld kérdésében már megoszlott a parasztság. Sok parasztnak egyáltalán
nem volt földje, sok bérlő pedig nagyon szeretett volna tulajdonos lenni.
Mégis igen kevés panaszfüzet merte követelni az egyház javainak
kisajátítását; általában arra a javaslatra szorítkoztak, hogy az egyházi birtokok
jövedelmének egy részét használják fel az adósságok törlésére és a deficit
eltüntetésére. A magántulajdont a legtöbb esetben érinthetetlennek
tekintették, még akkor is, ha egy szerzetesrend volt a tulajdonos. A parasztok
beérték az elegendő földbérlettel. Panaszfüzeteik igen félénken kezelték a
földhasználat problémáját. Sok felterjesztés a nagybérletek felosztását
követelte. A parasztság körében a hűbéri jogok megszüntetése után, 1789-ben
jelentkezett először a földproblémával kapcsolatban a felosztás követelése. A
nagyobb földterületeken gazdálkodó parasztok s a parcellás vagy
proletárparasztok tömege között érdekellentétek voltak. Az előbbiek
technikailag fejlett mezőgazdaság megteremtésére törekedtek s piacra
szerettek volna termelni, az utóbbiak viszont beérték volna a teljesen vagy
majdnem zárt gazdasággal. Több kérdésben a parasztság egyáltalán nem volt
egységes. Ilyen volt az ancien régime által kezdeményezett reformok jelentős
része (a földek körülkerítése, a szabad gabonakereskedelem stb.), a
faluközösség, a földhasználat módja. 1789 után a birtokos parasztság
ráébredt, milyen veszedelmet jelentenek számára a falusi tömegek érdekei.
Egyes északi panaszfüzetek már eleve cenzust követeltek, hogy kizárják a
politikai életből a nem adózókat és a nincsteleneket, „mert ez az egyetlen
eszköz arra, hogy a tartományi gyűlések ne legyenek túlságosan
tumultuózusak”. A birtokos parasztság tehát fenntartás nélkül elismerte a
hűbéri rendszer megszüntetésének szükségességét, de már előre gondot
okozott neki, hogyan biztosítja majd a maga társadalmi vezető szerepét.

Az ancien régime vége felé így rajzolódtak ki a parasztságon belül a jövendő

ellentétek. A parasztság csak annyiban volt egységes, amennyiben
szembenállt a kiváltságokkal, és gyűlölte az arisztokráciát. A forradalom,
azzal, hogy megszüntette a hűbéri jogokat, a tizedet és a kiváltságokat, a rend
pártjára állította a birtokos parasztságot. Ami a földet illeti: a nemzeti javak
kiárusításával megsokszorozta ugyan a kistulajdonosi réteget, de a
nagybirtokot és a nagybérletet is megtartotta, azok minden társadalmi
következményével együtt. Bizonyos értelemben már a parasztságnak az
ancien régime végén megfigyelhető struktúrája is jelzi, hogy a forradalom
aránylag szerény változtatásokat fog csak végrehajtani a falun: amit itt a
forradalom tett Georges Lefebvre kifejezésével élve -, az „amolyan
tranzakció volt a burzsoázia és a falusi demokrácia között”.

III

A BURZSOÁZIA FILOZÓFIÁJA

A társadalom gazdasági alapja megváltozott, s vele együtt módosultak az

ideológiák is. A forradalom szellemi forrásait a burzsoázia filozófiájában kell
keresnünk, amelyet a XVII. századtól kezdve dolgozott ki. A XVIII. századi
filozófusok örökösei Descartes-nak, aki bebizonyította, hogy az ember a
tudomány révén uralma alá hajthatja a természetet megalkuvás nélkül
fogalmazták meg egy új rend elveit. A filozófiai mozgalom, azzal, hogy
szembeszállt a XVII. századi egyház és állam önkényuralmi, aszketikus
eszményével, mély hatást gyakorolt a francia értelmiség gondolkodására, s új
eszméivel felkeltette, majd kifejlesztette a kritikai szellemet. A felvilágosult
gondolkodók minden területen a tudomány, a hit, az erkölcs, a politikai és
társadalmi szervezet terén az ész elvével cserélték fel a tekintély és a
hagyomány elvét.

„Filozofálni jelenti ki Mme de Lambert (1647-1733) annyi, mint visszaadni

az észnek minden méltóságát, és visszahelyezni jogaiba; annyi, mint
visszavezetni minden dolgot saját elveire, és lerázni a közvélemény és a
tekintély jármát.”

Diderot így ír az „Enciklopédia” „Eklekticizmus” című cikkében: „Az

eklektikus olyan filozófus, aki lábbal tiporva az előítéleteket, a hagyományt,
a régiséget, a közmegegyezést, a tekintélyt, egyszóval mindazt, ami a
gondolkodók tömegére járomként nehezedik önállóan mer gondolkodni, fel
mer emelkedni a legvilágosabb általános elvekhez, el mer vetni mindent az
érzékek és az ész tanúbizonyságán kívül.”

„Az igazi filozófus írja Voltaire 1765-ben feltöri

A kormány választási szabályzata liberális szellem
Második fejezet
1. A forradalmi „fertőzés” és az arisztokrata reak
A Konventen belüli nézeteltéréseket a végletekig f
Ezzel párhuzamosan haladt a Közjóléti Bizottság me
Negyedik fejezet
Thermidor 1o-én (1794. július 28-án) este Robespie
A THERMIDORISTA KONVENT VÉGE. AZ 1795-ÖS
SZERZŐDÉSEK ÉS A HARMADIK ÉV ALKOTMÁNYA
A fructidor 18-i államcsíny súlyos csapást mért a
5. Az ideológiai konfliktus: haladás és hagyomány,
„Az igazi filozófus írja Voltaire 1765-ben feltöri a megműveletlen
területeket, gyarapítja az ekék s ezzel a lakosok számát, munkát ad a
szegénynek és meggazdagítja, bátorítja a házasságokat, gondját viseli az
árváknak, nem zúgolódik a szükséges adók miatt, s olyan helyzetbe hozza a
földművelőt, hogy könnyen kifizethesse azokat. Semmit sem vár az
emberektől, s megteszi nekik mindazt a jót, amire csak képes.”

1748 után egymást követték a század legnagyobb alkotásai. Íme egy rövid
felsorolás: Montesquieu: A törvények szelleme. (1748); Rousseau: Emilé.
Társadalmi szerződés. (1762); Buffon: A természet története. (Az első kötet
1749-ben jelent meg.); Condillac: Értekezés az érzetekről. (1754); Rousseau:
Értekezés az emberek közötti egyenlőtlenség okairól. (1755); Morelly abbé:
A természet kódexe. (1755); Voltaire: Tanulmány a nemzetek erkölcséről és
szelleméről. (1756); Helvetius: A szellemről (1758). 1751-ben Diderot
jóvoltából megjelent az „Enciklopédia” első kötete, Voltaire „XIV. Lajos
százada” című munkája, s a „Journal Économique” (Közgazdasági Folyóirat)
első kötete, amely a fiziokraták folyóirata lett. Voltaire, Rousseau, Diderot,
az enciklopédisták és közgazdászok, bár különböző árnyalatokat képviseltek,
mind a filozófia fellendülésén munkálkodtak.

A XVIII század első felében két nagy gondolati irányzat alakult ki. Az első
hűbéri ihletésű, amely legtökéletesebb megfogalmazását Montesquieu „A
törvények szelleme” című munkájában nyerte; ebben a parlamentek és a
kiváltságosok fejtik ki érveiket a zsarnoksággal szemben; a második a
filozófiai irányzat, amely ellenségesen áll szemben az egyházzal, sőt néha
magával a vallással is, de politikailag konzervatív. A század második felében
e két áramlat mellett új, demokratikusabb, a társadalmi egyenlőséget hirdető
eszmék is megjelennek. A filozófusok érdeklődését most már nem annyira a
politika, a kormányzat problémája foglalkoztatja; inkább a társadalmi kérdés,
a tulajdon. A fiziokraták a közgazdasági kérdések fölvetésével konzervatív
szellemben ugyan, de hozzájárultak a század gondolkodásának ezen új
orientációjához. Míg Voltaire aki 1750-től egészen haláláig a filozófiai
mozgalom általánosan elismert vezérének számított az abszolút monarchia
keretei között képzelte el a szükséges reformokat, és a gazdag burzsoáziát
szerette volna kormányon látni; Rousseau, a nép fia a kispolgárok és a
kézművesek politikai és társadalmi eszményeinek adott hangot.
A fiziokraták úgy vélték, hogy az állam rendeltetése a tulajdonjog biztosítása:
a törvények az uralkodótól független s annak felette álló természeti
igazságok. „A törvényhozó hatalom nem megalkotja, hanem kinyilatkoztatja
a törvényeket.” „Minden olyan eset, amikor a törvény a tulajdont csorbítja,
nem egyéb, mint a társadalom felforgatása.” (Dupont de Nemours.) A
fiziokraták erős kezű kormányt követeltek, de a kormány erejét szerintük a
tulajdon védelmének kell alárendelni. Az állam egyetlen funkciója csak a
fékezés lehet. A fiziokrata mozgalom tehát a földbirtokosok érdekeit szolgáló
osztálypolitikába torkollott.

Voltaire is a gazdagoknak tartotta fenn a politikai jogokat, de nem kizárólag a

földbirtokosoknak; az ő szemében már nem a föld volt a gazdagság egyetlen
forrása. De kérdezte „vajon lehet-e szavuk azoknak, akiknek nincs se földjük,
se házuk ebben a társadalomban?” (Levél R. P. Polycarpe-hoz). „Filozófiai
szótár” című munkájának (1764) „Egyenlőség” című cikkében a következőt
olvashatjuk: „Az emberi nem sajátossága, hogy csak akkor állhat fenn, ha van
egy hasznot hajtó emberekből álló óriási tömeg, amelynek semmije sincs.”
Ugyanebben a cikkben írja: „Az egyenlőség tehát egyidejűleg a
legtermészetesebb és a legképtelenebb dolog.” Voltaire meg akarta alázni a
nagyokat, de a nép felemeléséről hallani sem akart.

Rousseau-t plebejus gondolkodásmódja szembeállította a század általános

felfogásával. Első munkájában („Vajon elősegítette-e az erkölcsök
megtisztítását a tudományok és művészetek fejlődése?” 1750) kora
civilizációját bírálja, és szót emel a kisemmizettek nevében: „A luxus, amely
száz szegényt eltart a városokban, százezret veszejt el a falun.” Második
munkájában („Az emberek közötti egyenlőtlenség okairól és eredetéről.”
1755) már a tulajdont támadja. A „Társadalmi szerződésiben (1762) kifejti a
népszuverenitás elméletét. Míg a hatalmat Montesquieu az arisztokráciának,
Voltaire pedig a nagypolgárságnak tartja fenn, Rousseau szabadságot követel
az egyszerű embereknek, és az egész nép kezében kívánja látni a hatalmat.
Az állam szerepét abban látja, hogy megakadályozza az egyéni tulajdonnal
való visszaéléseket, s megfelelő örökösödési törvények és progresszív adózás
révén egyensúlyban tartsa a társadalmat. Ez a társadalmi és politikai téren
követelt egyenlőség újdonság volt a XVIII. században; menthetetlenül
szembeállította Rousseau-t Voltaire-rel és az enciklopédistákkal egyaránt.
Ezek az eszmeáramlatok eleinte teljesen szabadon bontakoztak ki. Mme de
Pompadour, aki 1745-től kezdve a király kedvese volt. és a pénzügyi körök
támogatását élvezte, szemben állt a királynő és a dauphin vallásos táborával,
amelyet a püspökök és a parlamentek támogattak. Így azután Pompadour
védelmébe vette a filozófusokat, hiszen közös volt az ellenségük. Machault
d’Arnouville 174 5 és 1757 között a huszad bevezetésével megpróbálta
megszüntetni az adóügyi kiváltságokat és megvalósítani a közteherviselést;
ebben a filozófusokra támaszkodott, akiknek ez volt az egyik legfőbb
követelésük. Így jött létre a felvilágosult miniszterek és a filozófusok
szövetsége a kiváltságok, sőt egyenesen a vallás ellen. 1750-tő! 1763-ig a
kormány egyáltalán nem avatkozott be. A könyvkiadás igazgatásának
(Librairie) élén Malesherbes állott. Filozófus lévén, nem hitt az általa
irányított cenzúra szükségességében; neki köszönhető, hogy az
„Enciklopédiá”-t nem tiltották be már az első kötetek megjelenése után.

A filozófiai mozgalom, felbátorítva ettől a semlegességtől, annyira

megerősödött, hogy amikor a hatóságok magatartása megváltozott vele
szemben, elsöpört minden ellenállást. 1700 után diadalmaskodott a filozófiai
propaganda. Bár a legnagyobb szerzők hallgattak, s lassanként letűntek a
színről (Rousseau és Voltaire 1778-ban), a kisebb írók tovább
népszerűsítették az új eszméket. Azok behatoltak a polgárság minden
rétegébe, és elterjedtek egész Franciaországban. Az emberi gondolkodás
történetének egyik alapvető műve, az „Enciklopédia” 1772-ben készült el;
társadalmi és politikai vonatkozásban mérsékelt hangot ütött meg, de hitet tett
a tudományok végtelen haladása mellett. Hatalmas szobor volt ez, amelyet az
ész tiszteletére emeltek. A nagy elődök művét Mably, Raynal, Condorcet
folytatta. XVI. Lajos uralkodása alatt meglássuk ugyan a filozófiai munka, s
kevesebb mű jelent meg, de ezek mintegy különböző rendszerek szintézisei
voltak: lassanként kialakult a forradalom elmélete. Raynal abbé műve, „ Az
európai intézmények és az európai kereskedelem filozófiai és politikai
története a két Indiákban” amelynek megírásában Diderot is tevékenyen részt
vett, s amely 1770-től

1780-ig húsz kiadást ért meg a filozófiai propaganda minden hagyományos

témájára kitért. Áradt belőle a zsarnokság gyűlölete, az egyházzal szembeni
bizalmatlanság az egyházat szerinte szorosan a világi állam ellenőrzése alá
kell vonni a gazdasági és politikai liberalizmus magasztalása.
A könyvek, a brosúrák a társadalom minden rétegében terjesztették ezeket az
eszméket:

„Egy olyan században, amikor a nyomda révén minden polgár az egész

nemzethez szólhat jelenti ki Malesherbes 1775-ben, akadémiai
székfoglalójában -, azok az emberek, akiknek tehetségük van arra, hogy
tanítsák a többieket, vagy megvan az a képességük, hogy felkeltsék
érzelmeiket, egyszóval a művelt és írástudó emberek, szétszóródnak a nép
között, akárcsak Róma és Athén szónoka az összegyűlt nép körében.”

A nyomtatott betű hatósugarát a szóbeli propaganda is növelte.

Szaporodnak a szalonok és a kávéházak, társaságok alakulnak; gomba módra

terjednek a mezőgazdasági, a filantrópiai társaságok, a tartományi
akadémiák, az olvasókörök. Nincs többé város vagy mezőváros, amely „ment
volna az istentelenség fertőzésétől” állapítja meg 1770-ben az egyház
közgyűlése.

A filozófiai eszmék terjesztésében a szabadkőműves páholyok is

közreműködnek. A szabadkőművesség, amelyet 1715 után Angliából
importáltak, fenntartás nélkül a filozófiai propaganda oldalán áll; a két
áramlat eszményei több pontban - például a polgári egyenlőség, a vallási
türelem kérdésében - azonosak voltak. De nem kell eltúloznunk a
szabadkőművesség szerepét. A páholyok tulajdonképpen az arisztokrácia és a
nagyburzsoázia találkozóhelyei voltak, ennek a két osztálynak az
összeolvadását készítették elő, s így csak egyik csoportját alkották a
számtalan társaságnak, amely a filozófiai eszméket elterjesztette.

A társadalom hagyományos tekintélyei végül mégiscsak felfigyeltek. 1770-

ben az egyház közgyűlése kifejezést adott annak az aggodalmának, hogy a
hittel együtt esetleg „örökre kialszanak az uralkodó személye iránti szeretet
és hűség érzései”. Az egyház elleni támadások az isteni jogú monarchia
pilléreit kezdték ki, ugyanúgy, mint ahogy a kiváltságok bírálata az ancien
régime egész társadalmát tette kétségessé. A párizsi parlament 1775 és 1789
között hatvanöt írást ítélt el. Boncerf 1776-ban megjelent könyvéről - „A
hűbéri jogok hátrányai” - a parlament a következőket jelentette ki:

„Az írók hovatovább arra törekednek, hogy mindent megtámadjanak,

mindent leromboljanak, mindent felforgassanak. Ha az a rendszerező
szellem, amely ennek az írónak a tollát vezette, szerencsétlen módon
meghódítaná a sokaságot, nemsokára azt kellene látnunk, hogy a monarchia
intézménye teljesen és tökéletesen megrendül, a hűbéresek nem késlekednek
felkelni uraik, a nép pedig uralkodója ellen.”

A filozófiai propaganda legkedveltebb témája az ész elsőbbsége volt: a

XVIII. század folyamán diadalmaskodott a racionalizmus, és attól kezdve
fokozatosan meghódította az emberi szellem minden területét. Lényeges
jellemzője ennek az áramlatnak a haladásba vetett hit, az a felfogás, hogy az
ész lépésről lépésre mindenüvé eljuttatja a maga világosságát.

„Végül is mind eloszlottak az árnyak, mily fényesség ragyog mindenütt! A

nagy embereknek micsoda tömege minden szakterületen! Mily csodálatos
gyorsasággal tökéletesedik az emberi ész!” (Turgot: „Filozófiai kép az
emberi szellem haladásáról.” 1750.)

Az emberek minden téren szabadságot követeltek: a személyes

szabadságjogoktól a gazdasági szabadságig. A XVIII. század minden nagy
alkotása a szabadság problémáival foglalkozik. A filozófusok
tevékenységének, különösen Voltaire működésének egyik lényeges
mozzanata volt a vallási türelemért, a lelkiismereti szabadságért folytatott
küzdelem. Az egyenlőség problémája már nem volt olyan egyértelmű. A
filozófusok többsége csak a polgári, a törvény előtti egyenlőséget követelte.
Voltaire, a „Filozófiai szótár”-ban, örökkévalónak és végzetszerűnek minősíti
az egyenlőtlenséget. Diderot megkülönbözteti a valóságos szolgáltatásokon
alapuló igazságos kiváltságokat az igazságtalan kiváltságoktól. Rousseau
azonban meghonosítja a század gondolkodásában az egyenlősítő eszméket:
politikai egyenlőséget követel minden állampolgár részére. Az állam feladatát
abban látja, hogy fenntartson egy bizonyos társadalmi egyensúlyt.

Milyen mértékben határozták meg ezek az eszmék amelyek a filozófiai

gondolat közös alapját alkották a burzsoázia különböző rétegeinek
gondolkodását? Az általános egység alapja az arisztokráciával való
szembenállás volt. A XVIII. század folyamán a nemesek egyre merevebben
igyekeztek kizárni minden más társadalmi réteget azokból a kiváltságokból és
hivatalokból, amelyekre a nemesi származás jogot adott. A gazdagság és a
kultúra fejlődésével azonban a burzsoázia igényei is növekedtek: s éppen
ebben a periódusban minden ajtót zárva talált. Nem vehette ki részét azokból
a vezető közigazgatási funkciókból, amelyekre pedig alkalmasabbnak érezte
magát a nemeseknél. Lépten-nyomon megsértették gőgjében és
önimádatában. A burzsoázia mindezen sérelmeinek igen erőteljesen adott
hangot memoárjaiban egy nemesember, marquis de Bouillé, valamint Mme
Roland, aki világosan érezte a maga tehetségének és polgári méltóságának
fölényét a nemesi családok asszonyaival szemben.

A burzsoáziának két nagy problémája volt: a politikai és a gazdasági

probléma.

A politikai probléma a hatalom megosztásához kapcsolódott. A század

közepétől, különösen 1770-től kezdve a közvéleményt egyre többet
foglalkoztatták a politikai és társadalmi kérdések. A polgári propaganda
középpontjában nyilvánvalóan ugyanazok a problémák állottak, mint
amelyeket a filozófiai mozgalom is fölvetett: az isteni jogú monarchia
bírálata, a zsarnoki kormány gyűlölete, támadások a nemesség s annak
kiváltságai ellen, a polgári egyenlőség és a közteherviselés követelése,
valamint az a gondolat, hogy mindenki a tehetségének megfelelő hivatalt
tölthesse be.

A gazdasági probléma nem kevésbé érdekelte a polgárságot, A

nagyburzsoázia tisztában volt vele, hogy a kapitalizmus fejlődése az állam
átalakítását követeli. A dézsma, a jobbágyság, a hűbéri jogok, az adók
helytelen elosztása bénították a mezőgazdaságot, és ezzel az egész gazdasági
tevékenységet. A polgárság úgy vélte, hogy az elsőszülöttségi jog és a
holtkézi javakra vonatkozó jog megszüntetése megindítaná a javak
körforgását. Az üzletelő burzsoázia ezenkívül a munka és a vállalkozás
szabadságát is követelte. Az érvényben levő sokféle jogi szokás, a belső
vámok, a súlyok és mértékek különbözősége gátolta a kereskedelmet és a
nemzeti piac kialakulását. Az államot - vélte a burzsoázia - ugyanazzal a
rendszerességgel, világossággal, egyöntetűséggel kell megszervezni, mint
amellyel a polgár a saját ügyeit intézi. Végül a kapitalizmus vállalkozó
szelleme a tudományos kutatás szabadságát is követelte: a burzsoázia azt
kívánta, hogy a tudományos munkát és a filozófiai elmélkedést egyaránt
vonják ki az egyház és az állam ellenőrzése alól.

A burzsoáziát nemcsak érdekei vezették. Kétségtelen, hogy osztályöntudatát

külön is fokozta a nemesség elzárkózása, valamint a saját gazdasági, szellemi
emelkedése és közjogi másodrendűsége közötti ellentét. De ez az önmaga
erejét és értékét ismerő burzsoázia, amely a filozófusok világfelfogásán és
érdektől mentes kultúráján nevelkedett, nemcsak azt tartotta, hogy érdeke
átalakítani az ancien régime-et, hanem e program abszolút helyességében is
hitt. Meggyőződése volt, hogy érdekei összhangban vannak az ésszel.

Ezeket a megállapításokat természetesen árnyaltan kell értelmeznünk. A

burzsoázia nem volt egységes osztály: különböző rétegekből tevődött össze.
Sok polgárt egyáltalán nem érintett a filozófiai propaganda. Mások
vallásosságból vagy a hagyományokhoz való ragaszkodásból ellenezték a
változást (a terror áldozatai között többségben voltak a harmadik rend tagjai).
Egyébként pedig a burzsoázia mint osztály változásokat és reformokat kívánt,
de soha egy pillanatig sem gondolt forradalomra. A harmadik rend teljes
egészében mélységesen tisztelte a királyt, szinte vallásos érzülettel viseltetett
iránta mint arról Marmont memoárjai is tanúskodnak. A király
személyesítette meg a nemzeti eszmét, és senkinek sem jutott eszébe, hogy
megdöntse a monarchiát. Ami az arisztokráciát illeti: a burzsoázia nem
annyira megszüntetni akarta, mint inkább össze szeretett volna olvadni vele;
különösen a nagyburzsoázia. Ebből a szempontból jellemző volt La Fayette
iránti rajongása. Végül a burzsoázia távolról sem volt demokrata.
Ragaszkodott a társadalmi hierarchia fenntartásához, nagyon is
megkülönböztette magát az alatta levő osztályoktól. „Feltűnő - írja Cournot
»Visszaemlékezései«-ben -, milyen hangsúlyozott és merev volt a ranglétra
ebben a polgári társadalomban. Az ügyész vagy a jegyző felesége
»Mademoiselle«-nek hívatta magát; a tanácsosné »Madame« volt, s e
rangokat senkinek se jutott eszébe kétségbe vonni.” A nemesek lenézték a
közrendűeket, a polgárok lenézték a plebejusokat. Ez az osztályítélet
magyarázza a burzsoázia haragját és félelmét, amikor a plebejus osztályok,
amelyeket ő szólított harcba az arisztokrácia ellen, a II. esztendőben
bejelentették igényüket a hatalomra.

Második fejezet

AZ ÁLLAMI BERENDEZKEDÉS VÁLSÁGA

A monarchikus intézmények, amelyek a középkor óta állandóan
tökéletesedtek, utolsó legalábbis politikailag utolsó formájukat XIV. Lajos
uralkodása alatt nyerték el. Ez a király megjavította a kormányzási rendszert,
addig példa nélkül álló tekintéllyel ruházta fel, de logikus és mindent átfogó
konstrukciójáról nem gondoskodott. Azt lehetne mondani, hogy XIV. Lajos
után „a zsarnokság mindenütt ott volt és a zsarnok sehol”. A monarchia
mindig épített, anélkül, hogy rombolt volna. Ennek következtében egyre
mélyült a szakadék a társadalom és a politikai berendezkedés, a közszellem
és az intézmények között. A rendetlenség és a zűrzavar volt a közigazgatási
szervezet legjellemzőbb vonása. Franciaország

- Mirabeau szerint - „szétszaggatott népek szervezetlen és rendezetlen

halmaza volt”.

I.

AZ ISTEN KEGYELMÉBŐL VALÓ URALKODÓ

1. Az abszolutizmus. Törekvései és korlátai

A közigazgatási gépezetre támaszkodó abszolút monarchia IV. Henrik

uralkodása idején kezdett kialakulni, s XIV. Lajos alatt érte el teljes
virágzását. Ettől kezdve az egész XVIII. századon át fennmaradt. Azok a
független erők, amelyek a megelőző időszakot jellemezték, veszítettek
hatalmukból, de többségükben azért nem tűntek el. Bár a Rendi Gyűlés
utoljára 1614-ben ült össze, s lassanként feledésbe merült, a helyi
képviselőtestületek pedig elvesztették önállóságukat a XVIII. század
folyamán, a rendi tartománygyűlések, a parlamentek, az egyház közgyűlései
fennmaradtak és továbbra is működtek (természetesen a királyi hatalom
ellenőrzése alatt). Egyidejűleg kibontakozott, szabályos formákat öltött és
tökéletesedett a monarchia közigazgatási gépezete: megalakultak a királyi
tanácsok, és a helyi közigazgatás vezetését intendánsokra bízták. A
teoretikusok isteni jogokkal ruházták fel a monarchiát, s ez a tendencia egyre
fokozódott. IV. Henrik idején Loyseau még a nép megbízottjának is tekintette
a királyt, amellett, hogy isten földi helytartója, XIII. Lajos idején Lebret már
messzebb tart:

„Amiből levonhatjuk azt, hogy királyaink csakis istentől kapják jogarukat,

nem kötelesek alávetni magukat semmiféle földi hatalomnak, s élvezik
mindama jogokat, amelyek a tökéletes és abszolút szuverenitást megilletik,
hogy tehát maradéktalanul szuverének királyságukban.”

Az isten kegyelméből való katolikus monarchia legfontosabb teoretikusává

Bossuet vált „A politika, a szentírás saját szavaiból leszűrve” című művével,
amely a trónörökös számára készült, s csak 1709-ben jelent meg.

A király mint isten képviselője minden hivatalos levelében „Franciaország és

Navarra isten kegyelméből való királyának” titulálja magát. Akkor nyeri el
isteni jellegét, amikor felkenik. A szertartás rendes körülmények között a
reimsi székesegyházban zajlik le, ahol a király, pairjei körében, előbb esküt
tesz az egyháznak és népének. Ezután felkenik, azaz olajat kennek rá a szent
fiolából, miközben a reimsi érsek a következő szavakat mondja: „Légy áldva
és királlyá emelve e királyságban, melyet Isten uralkodása néked adott.” A
király ezután a királyi hatalom jelképeibe öltözötten megmutatkozik a nép
előtt. A felkenés másnapján sorra megérinti a görvélyeseket, és minden
beteghez így szól: „A király megérint, Isten meggyógyít.” Ez a szertartás a
monarchia isteni jellegét hangsúlyozza; a felkenés hozzájárul ahhoz, hogy a
király személyét vallásos tisztelet övezze.

A király abszolút hatalma isteni jellegéből folyik:

„Az, aki királyokat adott az embereknek, azt akarta, hogy helytartóiként

tiszteljék őket." (XIV. Lajos Memoárjai.)

Furcsa volna, ha az alattvalók ellenőrizni akarnának egy olyan hatalmat,

amely közvetlenül istentől veszi eredetét. Isteni jellege minden téren abszolút
tekintélyt biztosít a monarchiának. Ám a király, ha abszolút uralkodó is,
mégsem zsarnok. Amikor isten képviselőjeként gyakorolja hatalmát,
tiszteletben kell tartania az isteni törvényt. Isten szerint való királynak kell
lennie mint a thou-i elnök mondotta 1572-ben IX. Károlynak. A király felelős
istennek hatalma gyakorlásáért. Ezenkívül tiszteletben kell tartania a
királyság alaptörvényeit (a korona öröklésének szabályai, az egyes területek
jogi statútuma): ezek fejezik ki azokat a feltételeket, amelyek mellett a
koronát és a vele járó előjogokat a királyra és annak házára ruházták. A király
végül a felkenés alkalmával tett esküjével kötelezte magát, hogy megtartja a
népet az egyház aklában, s minden ítéletében igazságos és könyörületes lesz.
A király tehát nem zsarnok. Mindazonáltal - minthogy a közös érdek
képviselőjeként felette áll a királyság rendjeinek és testületeinek - korlátlan
cselekvési eszközökkel rendelkezik, és nincs alávetve semmiféle
ellenőrzésnek. A monarchiát az abszolutizmus jellemzi.

A királyi hatalom oszthatatlan és át nem ruházható. Természetesen bizonyos

testületek és gyűlések segítségére vannak a királynak az uralkodásban:
tanácsok, udvari törvényszékek, rendi tartománygyűlések. De ezek csupán
tanácsadó szervek, amelyek semmiképpen sem korlátozzák a király előjogait:

„Királyunk van, azaz egyetlen ember akaratának vagyunk alávetve: ez az

akarat nem lehet önkényes, de mindenek felett kell állnia; a belőle származó
hatalom nem lehet zsarnoki, de nem osztható tneg; s ha hasznos is lassítani
cselekvését, hogy tisztán lásson, sohasem szabad felfüggeszteni, hogy
feltartóztassuk útjában vagy kioltsuk” (Guyot: Értekezés a hivatalokról.
1786).

A király abszolút uralkodó, tehát minden hatalom a kezében van, s hatalma

korlátlan.

A király minden igazság forrása. Felkenetése arra kötelezi, hogy méltányosan

szolgáltasson igazságot népének. Michel de l’Hospital kancellár (1507-1573)
mondotta az orléans-i rendek előtt: „A királyt elsősorban az igazság
szolgáltatása végett választották. Franciaország pecsétje sem fegyverben,
lovon ülve ábrázolja a királyt, hanem trónon ülve, igazságot téve.” A király,
mint aki az igazságszolgáltatásért felelős, visszatarthat vagy kitűzhet
bármilyen ügyet, beleavatkozhat bármilyen perbe: ez a király fenntartott
igazságszolgáltatási joga (justice retenue). A király a legtöbb esetben
törvényszékeit bízza meg a jog gyakorlásával: ez a király képviseleti
igazságszolgáltatási. joga (justice délégée). Az azonban, hogy megbízottakat
delegál maga helyett, nem jelenti azt, hogy elidegeníti legfelsőbb bírói
hatalmát.

A király a forrása mindennemű törvényhozásnak. Ö maga az eleven törvény,

a Lex Rex. A királyt nem kötik elődeinek törvényei, bár rendszerint kerüli,
hogy túl élesen ellentétbe kerüljön azokkal: ,.Egyedül istentől nyertük
koronánkat - jelenti ki XV. Lajos 1770 decemberében a parlamentnek. - Az a
jog, hogy törvényeket alkossunk, amelyek szerint alattvalóinkat vezetni és
kormányozni kell, egyes-egyedül minket illet, függetlenül és osztatlanul.” A
király rendeletek és ediktumok formájában hoz törvényeket, s ezek a döntései
általános és tartós jellegűek; a parancsok (mandement), pátensek (brevet),
elfogatóparancsok (lettre) és ítéletek (arrét), egyedi rendszabályok. A király
ugyanakkor nem szegülhet szembe az isteni törvénnyel és a természetes
erkölccsel; tiszteletben kell tartania a királyság alapvető törvényeit is.

A király mindennemű közigazgatási hatalom forrása. A királyság ügyeinek

intézésére kormány áll a rendelkezésére. „Felségednek kell döntenie
mindenről vagy személyesen, vagy megbízottai révén. Az emberek öntől
várják a külön rendelkezéseket, hogy előmozdítsák a köz javát, hogy
tiszteletben tartsák a másik ember jogait; sőt olykor, hogy saját jogaikkal
éljenek.” (Turgot Memoárjai XVI. Lajos részére.) A király tölti be a
tisztségeket és a hivatalokat. A kormányzás és a közigazgatás szükségletei
folytán hatalmának egy részét megbízottakra kellett átruháznia; ez azonban
csak egyszerű megbízatás; az illetők felett a király gyakorolja a legfelsőbb
ellenőrzést. A király államának szükségleteire hivatkozva felemelheti az
adókat vagy rendkívüli adókat vethet ki; ez a szokás a XVI. században
honosodott meg, s csak a papi rend és a rendi tartományok (pays d’Etats)
tudták némiképp korlátozni. A király azonban nemcsak az adóemelés
kérdésében dönt önállóan, hanem az adók felhasználásáról is egyedül
rendelkezik: teljhatalmú ura a pénzügyi eszközök elosztásának.

A király végül a háború és a béke forrása. Egyik legrégibb kötelessége a

tuitio regni, a királyság védelmezése a külső ellenséggel szemben; ez a
XVIII. században már „az állam védelmét” jelenti. A király intézi tehát végső
fokon a külpolitikát és ő a hadsereg főparancsnoka.

„Egyes-egyedül az én személyemben rejlik a szuverén hatalom - mondotta

XV. Lajos 1766. március 3-án a parlamentnek. Egyes-egyedül én
rendelkezem a törvényhozó hatalommal, függetlenül és osztatlanul. A
közrend a maga teljességében belőlem származik, s a nemzet jogai és érdekei
szükségképpen egyek az én jogaimmal és érdekeimmel, és kizárólag az én
kezemben nyugszanak.”

A valóság azonban távolról sem felelt meg az uralkodó ilyetén igényeinek.

Nézzük például a törvényhozó hatalmat; bár a jogászok már a XVI. századtól
kezdve elismerték a király korlátlan törvényhozó hatalmát, valójában a
maradványok, régi szokások stb. még a XVIII. században is korlátok közé
szorították azt.

A Rendi Gyűlés első ízben a XIV. században, egy pénzügyi válság

alkalmával lépett fel a királlyal szemben mint közjogi tényező. Az abszolút
monarchia nem szüntette meg ezt az intézményt, de 1614 után nem hívta
többé össze. A Rendi Gyűlésnek kizárólag tanácskozási joga volt. A király
megszavaztatta vele azokat az adókat, amelyeket nélküle is kivethetett, és
tanácsokat kért tőle, amelyeket szabadságában állott egyáltalán nem követni.
A Rendi Gyűlés tulajdonképpen a királyi hatalom végső segédeszközét
jelentette, különösen válságos időszakokban. Amikor 1789-ben összehívták,
ezzel valójában egy megszűnt intézményt keltettek életre.

A parlamentek és királyi bíróságok politikai jogai már veszélyesebbek voltak

a királyi hatalom szempontjából. A parlamentek, „a királyság
alaptörvényeinek őrei” - különösen a párizsi parlament -, azzal tettek szert
politikai szerepre, hogy a beiktatás jogával (droit d’enregistrement) éltek; a
király akaratából kibocsátott törvények csak akkor emelkedtek jogerőre, ha a
parlament beiktatta (bejegyezte) őket. Ebből az alkalomból felülvizsgálta
(vérifiée), megvitatta a törvényt. Ha a parlament visszautasította a bejegyzést,
figyelmeztetési fogával (droit de remontrances) indokolta azt meg. A
parlament jogát történelmi jognak tekintette; a királyság azt állította, hogy ez
csupán a királyi hatalomnak inkább hallgatólagos, mint formális
engedménye. E jogok valójában a szokás révén alakultak ki; a királyi hatalom
az idők folyamán számos esetben kénytelen volt eltűrni, hogy a parlament
túllépje formális hatáskörét. Így vált lehetővé e rendszer kialakulása.
Kétségtelen, hogy a királyi hatalom korlátozását jelentette: a király a
visszautasított törvények beiktatását ünnepélyes üléseken, a „Lit de justice”
szertartásával volt kénytelen kicsikarni. (Lit de justice a királyság egyik
legünnepélyesebb aktusa volt. Rendszerint a párizsi parlamentben tartották, a
király jelenlétében.) A beiktatási és figyelmeztetési jog a XVIII. században
hatékony fegyver volt a parlamentek kezében az abszolút monarchia ellen.
Gyakorlatilag csak arra szolgáltak, hogy a parlamenti arisztokrácia a maga
kiváltságait védelmezze a reformtörekvésekkel, különösen az
adóügyireformmal szemben. Ám a parlamentek politikai pályafutása éppen
akkor ért véget, amikor tetőfokára hágott: az isten kegyelméből való abszolút
monarchia elveivel hamarosan már nem valamilyen kiváltságos testület
jogait, hanem a nemzeti szuverenitás elvét szegezték szembe.

2. A kormánygépezet

A XVII. és a XVIII. század folyamán befejeződött a monarchikus

centralizáció. A helyi önkormányzatok meggyengültek vagy eltűntek.
Mindent Versailles-ban intéztek, illetve a központi hatalom helyi megbízottai
révén irányítottak.

Az abszolút monarchia végső formájában a kormány a király főhatalma alatt

álló minisztériumot jelentette, amely a következőkből állt: a kancellár, a négy
államtitkár és a pénzügyek főfelügyelője. Ennek a minisztériumnak nem volt
főnöke: egyszerűen vezető hivatalnokok csoportjáról, volt szó, akik a legtöbb
esetben teljesen függetlenül működtek egymástól. Minden miniszternek
megvolt a maga hivatala, amelynek élén főtisztviselők (premiers commis)
álltak. A kormány egységes irányításáról a király és tanácsosai gondoskodtak.
Egy-egy miniszter a hét meghatározott napján felkereste a királyt, és
megbeszélte vele a hatáskörébe tartozó ügyeket; a király döntött, a miniszter
pedig hivatalán keresztül végrehajtotta a döntéseket. Ha az ügy fontos volt, a
királyi tanácsokban is megvitatták, amelyek a kormányzat tulajdonképpeni
irányító szervei voltak.

A különböző adminisztratív apparátusokat a miniszterek és az államtitkárok

irányították. A kancellár felügyelt a bíróságokra, sugalmazta a királynak a
meghozandó törvényeket, őrizte a pecséteket. A kancellár elmozdíthatatlan
volt. Ha kegyvesztett lett, a király egy pecsétőrrel helyettesítette. Az
államtitkárok, akiknek funkcióját II. Henrik alkotta meg a XVI. században, az
abszolút hatalom befolyásos megbízottai voltak. Hatásköreik hosszú időn át
változtak, míg végül szilárdan kialakultak. A hadügyi államtitkár a katonai
ügyek mellett a határtartományok ügyeit is intézte; a tengerészetügyi
államtitkár a tengerészet és a gyarmatok ügyeivel foglalkozott; a harmadik a
külügyi államtitkár volt, végül a királyi ház államtitkára következett, aki
különböző feladatköröket látott el (az egyház, a protestánsok ügyei, Párizs
városa). A belső közigazgatás a négy államtitkárság között oszlott meg. A
király évenként megállapította az egyes államtitkárok illetékes területét
(département), azaz rájuk bízott egy csomó tartományt, amelyekkel az
államtitkárok levélben vették föl a kapcsolatot. Minden egyes államtitkár
közvetítő volt a király és saját területének tartományai, városai, testületei,
rendjei között. Egyébként az államtitkárok, az egész intézmény szellemének
megfelelően, a király személyi titkárai is voltak, és egy-egy negyedéven át
személyes szolgálatokat teljesítettek körülötte. Egy-egy államtitkár három
hónapon át állította ki a király adomány-, kiváltság- és jótékonysági leveleit.
Az államtitkárok hivatali nemeseknek (de robe) számítottak, s rendszerint az
állam tanácsosai közül kerültek ki; 1750 után már a kard nemessége sem
vetette meg ezt a tisztet. Végül itt volt a pénzügyi főfelügyelő, aki
megbízatásainak horderejénél fogva gyakorlatilag miniszterelnöknek
számított: a belföldi közigazgatás, a mezőgazdaság, az ipar, a kereskedelem,
a hidak és gátak stb. ügyeit intézte.

A vezetés egységét a királyi tanácsok, a kormányzat tulajdonképpeni irányítói

biztosították. Ezek úgy alakultak ki, hogy a régi királyi törvényszék
fokozatosan felaprózódott, és egy-egy közigazgatási ágra specializálódott. A
tanácsokkal való kormányzás rendszerét végül is XIV. Lajos fejlesztette ki.
Kitartó munkával, a különböző tanácsok üléseinek rendszeresítésével
egységet adott a rendszernek, összehangolta a különböző szervek
tevékenységét. Utódai, XV. és XVI. Lajos, már nem rendelkeztek a
szükséges tulajdonságokkal. Minthogy a rendszer jó működése a király
személyes közbelépésétől függött, abban a pillanatban, amikor a király
pontosságával és kitartásával vagy tekintélyével baj volt, a rendszer
hanyatlani kezdett.

A Magastanács vagy Államtanács (Conscil d’en haut, illetve Conscil d’Etat)

a „nagy politikával” foglalkozott, azaz „a békével, a háborúval, a hatalmakkal
folytatott tárgyalásokkal”. A király egy-egy ilyen ülésre öt-hat vezető
személyiséget hívott egybe, akik az államminiszter címet viselték. A
minisztérium tagjai közül hivatalból kizárólag a külügyi államtitkár volt a
tanács tagja, s az üléseken ő számolt be a helyzetről. Az államminiszterek
abban az esetben is megtartották címüket, ha már nem töltötték be a
megfelelő funkciót, azaz nem vettek részt a Magastanácsban. Ez a tanács
rendszerint hetenként háromszor ült össze. A sürgönyök tanácsa a belső
közigazgatás egységét biztosította. A pénzügyi tanács az állam pénzügyeit és
jövedelmeit intézte, és elosztotta az adót az egyes vidékek és rétegek között.
A titkos tanács vagy más néven: a peres ügyek, tanácsa, amelyben a
kancellár elnökölt, az ancien régime semmítőszéke volt, s egyidejűleg a
közigazgatási útra tartozó jogviták törvényszékének szerepét is betöltötte. Ez
a nagy apparátus és a hozzá tartozó hivatalok valójában súlyos
fogyatékosságokat lepleztek, s ahelyett, hogy erősítették volna a monarchiát,
inkább csak bénították tevékenységét.

II

A KÖZPONTOSÍTÁS ÉS AZ ÖNKORMÁNYZATOK

A monarchia a központi adminisztráció mellett a tartományi és helyi

szférában sem vitte végig az egyesítés művét. Minden területen rendetlenség
és zűrzavar uralkodott. A közigazgatási körzetek a királyság történeti
kialakulását tükrözték vissza, s már nem voltak összhangban a század
szükségleteivel. Maguk a határok is bizonytalanok voltak; senki sem tudta
volna pontosan megmondani, hol végződik Franciaország és hol kezdődik a
Német-Római Birodalom. Navarra mindig külön királyságnak számított; a
francia király Bretagne-nak fejedelme, Provence-nak pedig grófja volt. A régi
közigazgatási határokat sohasem szüntették meg, akkor sem, ha újakat húztak
mellettük vagy rajtuk keresztül. Az egyházmegyei határok (diocéses) még a
Római Birodalom idejéből maradtak fenn, a régi igazságszolgáltatási
körzetek határai (északon a bailliage-ok, délen a sénéchaussée-k) a XIII.
századból; a katonai körzeteket (gouvernement) pedig a XVI., a pénzügyi
kerületeket (généralité) a XVIII. században létesítették. Ez utóbbiak egyúttal
az intendánsok igazgatásának kereteit is megszabták. Az egész rendszert,
amiben néha a királyi közigazgatás sem ismerte ki magát, össze nem illő
elemek keveredése jellemezte.

Franciaországot hagyományos módon tartományokra (provinces, pays),

kisebb-nagyobb területekre osztották fel. Ezekben valamiféle jogi rendszer is
kialakult, annak következtében, hogy sokáig tartoztak egy-egy feudális
dinasztia uralma alá. A szokásokban, a történelmi hagyományban, sőt néha a
nyelvben is megőrződött ez a régi tartományi megoszlás. A XVIII. század
végén a breton nemzet, a provenge-i nemzet még mindig élő valóság volt a
maga külön törvényeivel, szokásaival, tájnyelvével. A legnagyobb ilyen
tartományok Normandia, Languedoc, Dauphiné, Bretagne stb. voltak, de
léteztek kisebbek is, például Aunis. A tartomány nem jelentett közigazgatási
egységet, a királyi közigazgatás nem vett tudomást a tartományoktól, bár a
király inkább politikai, mint alkotmányjogi okokból - számolt a tartományi
partikularizmussal. A régi Franciaország adminisztratív szerkezete a
kormányzóságokon (gouvernements), főleg pedig az intendatúrákon
(intendants) nyugodott.

1. Az abszolutizmus megbízottai

A feudális monarchia idején a király képviselői és megbízottai a főbírák

(bailli) és az udvarnagyok (sénéchal) voltak, s ennek megfelelően a bailliage
és a sénéchaussée volt az alapvető közigazgatási egység. A XVI. században
azonban e funkciók megvásárolhatóvá váltak, s hivatallá alakultak. Ettől
kezdve a főbírónak már csak katonai jogköre volt (a ban és az arriére-ban
egybehívása) (Ban - nemesi hadsereg, lényegében megfelel a magyarországi
nemesi felkelésnek, utoljára 1758-ban hívták össze.), valamint megvolt az az
előjoga, hogy területén összehívja a három rend küldötteit.

A XVI. századi mérsékelt monarchia uralma alatt a kormányzó (gouverneur)

volt a király képviselője, s a kormányzóság az alapvető közigazgatási egység.
A XVII. és XVIII. századi abszolút monarchia idején a généralité (lásd alább)
élén álló intendáns irányította a helyi adminisztrációt. A XVIII. század végén
mind a négy kategória megvolt, de reális hatalommal csak az intendáns
rendelkezett.

A 39 kormányzónak akik az 1776-i rendelet értelmében a főnemesség

soraiból kerültek ki a XVIII. században már csak névleges hatalma volt. A
kormányzók, mint egy merőben címzetes tisztség viselői, általában
Versailles-ban tartózkodtak, ugyanis egy 1750-ben kelt rendelet folytán csak
a király külön engedélyével utazhattak el kormányzóságukba, ahol helytartók
(lieutenants généraux) helyettesítették őket.

Az egység és a központosítás legtevékenyebb elősegítői az igazságügyi,

rendőri és pénzügyi intendánsok voltak. Állandó érintkezésben álltak az
államtitkárokkal, a főfelügyelővel, a sürgönyök tanácsával, s így ők
kapcsolták a központi kormányhoz a helyi közigazgatást.

Funkciójuk a XVI. században keletkezett, „a folyamodványok intézőinek

járásaiból”; az intendáns intézmény azonban csak a XVII. század második
felében vált általánossá. A hozzájuk tartozó legfőbb adóügyi egység a
généralité volt, de az intendatúrák és a généraliték nem fedték pontosan
egymást. (1789-ben 32 intendatúra mellett 33 généralité állt fenn, ugyanis a
toulouse-i és a montpellier-i généralité együttvéve alkotta a languedoci
intendatúrát.) A választott testületek (élections) élen álló almegbízottak
(subdélégués) csak az intendánstól függtek; az intendáns elmozdíthatta az
almegbízottakat, módosíthatta illetékességi területüket (département).

„Lássa be végre - mondotta állítólag Law, a pénzmágnás d’Argenson

márkinak -, hogy ezt a Franciaországot 20 intendáns igazgatja. Maguknak
nincsenek se parlamentjeik, se rendjeik, se kormányzóik. A tartományok
élére rendelt harminc folyamodvány-intézőtől függ e tartományok jóléte vagy
szenvedése,, gazdagsága vagy pangása.”

Ez természetesen túlzás volt, hiszen az intendánsoknak a XVIII. század

folyamán egyfelől végig alkalmazkodniuk kellett a politikai konjunktúrához
és a helyi viszonyokhoz, másfelől cselekvési szabadságukat fokról fokra
korlátok közé szorította a központi hatalom ellenőrzése.

Az intendánsoknak akik tehát a király közvetlen megbízottaiként a titkos

tanács folyamodvány-intézői közül, azaz a nagyburzsoázia soraiból kerültek
ki, s mint ilyenek, a nemesség megvetését érezték magukon rendkívül sokrétű
volt a hatáskörük. Mint igazságügyi intendánsok: a parlamentek kivételével
minden bíróság és törvényszék ülésén részt vehettek és átvehették az elnöki
tisztet; ellenőrizték az összes bírák működését; végső soron ők ítélkeztek az
állam biztonsága ellen elkövetett bűnök és a lázadások ügyében. Mint rendőri
intendánsok: irányították az általános közigazgatást, ellenőrizték a helyi
képviselőtestületek tevékenységét, felügyeltek a kereskedelemre, a
mezőgazdaságra, az iparra, foglalkoztak a királyi útépítésekkel, irányították a
toborzást; ezek a jogköreik csak az úgynevezett rendi tartományokban (pays
d’Etats) szorultak bizonyos fokig korlátok közé. Mint pénzügyi intendánsok:
hatáskörükbe tartozott az adók elosztása és az ezzel kapcsolatos jogügyletek;
kizárólagos illetékességgel rendelkeztek a XVII. és XVIII. század folyamán
létesített adók kérdéseiben (fejadó, huszad); a régi adók (taille) felett
ellenőrzési joguk volt. Bármilyen eredményesen és pozitívan működtek is,
óriási hatalmuk egységesen szembeállította velük a lakosságot: a
panaszfüzetek az intendánsok elmozdítását kérték.

2. A helyi önkormányzatok maradványai

A régi helyi intézmények lassanként minden hatalmukat elvesztették a királyi

abszolutizmus megbízottaival szemben.

A rendi tartománygyűléseket egy-egy tartomány három rendje együttesen

alkotta. Rendszeresen összegyűltek, s bizonyos politikai és közigazgatási
jogokkal is rendelkeztek, amelyek közül az adók megszavazása volt a
legfontosabb. A királyság a XVI. századtól a rendi tartománygyűlések
megsemmisítésére törekedett, s a rendi tartományokat választó
tartományokká igyekezett átalakítani (pays d’Elections). A XVIII. században
már csak a távoli vagy a később annektált vidékeken működtek a rendi
tartománygyűlések, például Bretagne-ban, Languedoc-ban, Provence-ban,
Bourgogne-ban, Dauphinéban stb. A rendi tartománygyűlések valójában
oligarchikus intézmények voltak, ahol a harmadik rendet csak a városi
polgárság képviselte; a határozathozatal rendenként történt, nem pedig
személy szerinti szavazás útján.

Az abszolút monarchia fejlődése a helyi képviselőtestületek jogait is

megnyirbálta. A községi hivatalnokokat már nem választották: a városok az
intendánsok gyámsága alá kerültek. A falvakban, legalábbis 1787-ig, nem
voltak a szó tulajdonképpeni értelmében vett képviselőtestületek; a
faluközösség gyűlése, a földesúr közvetlen irányítása alatt, minden egyes
faluban a községi javak ügyeinek intézésével foglalkozott.

Az ancien régime végére a királyság mindennemű helyi politikai életet

megfojtott. Az, hogy a forradalom ismét decentralizálta a közigazgatást,
ennek a reakciója volt.

III

A KIRÁLYI IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS

Minthogy minden igazság forrása a királyság volt, a király minden perbe

beavatkozhatott. Igazságszolgáltatási jogát sohasem idegenítette el, s így,
amikor csak jónak látta, eltávolíthatta az egyes konkrét ügyekben őt
képviselő személyeket, s közvetlenül gyakorolhatta jogát: akár úgy, hogy
beidézte tanácsába az illetékeseket, akár úgy, hogy rendkívüli megbízottakat
küldött ki. Mint a királyság legfőbb igazságosztója, a kegyelmi levelek (lettres
de gráce) útján (az ügy megszüntetése, kegyelem vagy a büntetés enyhítése)
és a titkos elfogatóparancsok (lettres de cachet) révén (valamely állami
börtönbe való önkényes elzárás) is beavatkozhatott az ügyekbe. Rendszerint
azonban a törvényszékekre ruházta át igazságszolgáltatási jogait.

A királyi igazságszolgáltatásnak a földesúri igazságszolgáltatás elleni

harcban kellett érvényt szereznie saját jogainak. A királyi esetek (cas royaux)
elmélete (amely szerint a korona jogait érintő perekben csak a királyi
igazságszolgáltatás ítélkezhet) és a prevenció elmélete (amely szerint a
felperes a földesúri igazságszolgáltatás helyett a királyi igazságszolgáltatás
beavatkozásáért folyamodhat) lehetővé tették a földesúri igazságszolgáltatás
fokozatos kiküszöbölését. A földesúri bíróságok a XVIII. század végén már
csak a földesurak gazdasági uralmának eszközei voltak.

A polgármesteri törvényszékek (tribunaux des prévöts), amelyek az elsőfokú

bíróság szerepét töltötték be a közrendűek polgári pereiben, a XVIII. század
folyamán többnyire eltűntek. A főbírák és az udvarnagyok törvényszékei,
amelyek a XIII. században keletkeztek, jogerősen, azaz
megfellebbezhetetlenül ítélkeztek olyan ügyekben, amelyekben a vitás érték
nem haladta meg a 40 livre-t. Az elnöki székek (présidiaux), amelyeket II.
Henrik állított fel a XVI. században, hogy megfellebbezhetetlenül
ítélkezzenek a 250 livre-t meg nem haladó ügyekben, a XVIII. század végére
szinte teljesen eltűntek.

A parlamentek királyi bíróságok voltak, amelyek legfelsőbb fokon, a király

nevében ítélkeztek. Eredetileg úgy jöttek létre, hogy a régi királyi bíróság
szakokra oszlott; a XVII. és XVIII. század folyamán azután korlátlan és
egyetemes illetékességre törekedtek, beiktatási és figyelmeztetési jogukra
támaszkodva. A párizsi parlament 1789-ben a következőképpen festett: a
nagy kamara (grand’ chambre) intézte a peres ügyeket, mellette három
vizsgálati kamara (chambres des enquétes) működött; a folyamodványi
kamara (chambre des reuquétes) a kiváltságosok ügyeivel foglalkozott, a
Tournelle-kamara a bűnügyekben ítélkezett. Minthogy a királyság területe
növekedett, és az ügyek száma is egyre dagadt, a XV. századtól kezdve
megalakították a tizenkét tartományi parlamentet (Toulouse, Grenoble,
Bordeaux, Dijon, Roucn, Aix, Renncs, Pau, Metz, Bcsangon, Douai, Nancy),
amelyeknek szervezete azonos volt a párizsi parlamentével. Ezenkívül
létrehoztak négy bírósági testületet (Conseils souverains): Roussillonban,
Elzászban, Artois-ban, Korzikában.
A bírói állások betöltését a hivatalok megvásárolhatósága és örökölhetősége
határozta meg. Ennek rendszere eleinte a lemondás (résignation) formájában
alakult ki, amely már az egyházi javadalmak terén is meghonosodott: az
igazságügyi tisztséget összekapcsolták egy egyházi javadalommal, és le
lehetett róla mondani in favorem alicujus (bárki javára). A királyság amely
egyébként a XIV. században jogot adott a parlamentnek arra, hogy személyi
javaslatokat tegyen az üres helyek betöltésére, s a XV. században választási
joggal is felruházta azt szokásba vette, hogy a leköszönő tanácsosok helyére
azt nevezze ki, akinek javára azok lemondtak; az illető elhunyta esetén az
örököst állította oda. I. Ferenc törvényesítette ezt a gyakorlatot: a királyi
kincstár szükségleteire való hivatkozással pénzért adta el a megüresedett
vagy újonnan kreált királyi hivatalokat. 1522-ben külön szervet létesített erre
a célra, a mellékjövedelmek hivatalát (Bureau des parties casuelles). Eleinte
csak a pénzügyi, de később az igazságügyi tisztségek is erre a sorsra jutottak.
A lemondás rendszere azonban még fennállt, és azzal a veszéllyel fenyegette
a kincstárat, hogy a lemondás révén átadott tisztségeket nem tudja
értékesíteni. IX. Károly tehát úgy intézkedett, hogy a lemondás révén átvett
hivatalt az új tisztviselő csak akkor töltheti be, ha egy bizonyos összeget
befizetett a kincstárnak. Ettől kezdve teljessé vált a megvásárolhatóság
rendszere: az igazságügyi tisztségeket vagy a működő hivatalnokoktól, vagy
a királytól lehetett megvenni.

Ekkor a király a tisztviselő halála esetén még szabadon rendelkezett a

hivatallal. De a megvásárolhatóság következtében kialakult az a tendencia,
hogy a tisztség örökletessé váljon. Az örökölhetőség gyakorlata eleinte
egyéni rendszabályok alakjában jelentkezett: a király egy-egy hivatalnokot
felruházott az utódlási joggal (survivance), azaz feljogosította, hogy halála
esetén hivatalát egy bizonyos személyre hagyja. Ez így volt végig a XVI.
század folyamán. Időnként a király az összes kiadott utódlási jogot
visszavonta, s ilyenkor a kincstár új bevételekre tett szert. 1604-ben a király
egyik titkárának, Charles Paulet-nek a javaslatára bevezették az általános
örökölhetőséget; innen kapta a rendszer a Paulette elnevezést. A királyi
tanács kimondta, hogy a tisztség viselője a hivatal árának egyhatvanadával
egyenlő értékű összeg évenkénti befizetése esetén két előnyben részesül: ha
még életében lemond hivataláról, ez a járandóság a felére csökken; ha
hivatalában hal meg, a lemondás joga hagyatékának részét alkotja, s így
örökösei is gyakorolhatják azt. A király ezzel elveszítette azt a jogát, hogy
maga válassza ki tisztviselőit. Mellesleg megköveteltek bizonyos korbeli és
képességhez kötött garanciákat: az alsó korhatár 25 év volt, s az illetőnek jogi
licenciátussal vagy doktorátussal kellett rendelkeznie. A gyakorlatban 25
éven alul is megadták a diszpenzációt, a vizsgák pedig nem voltak szigorúak.

Az igazságügyi tisztség megvásárolhatóságából következett a bíró

elmozdíthatatlansága. A király csak akkor bocsáthatta el állásából azt a bírót,
aki hivatalát megvásárolta, ha visszafizette a pénzét. Az elmozdíthatatlanság
az adásvételi ügylet jogi következménye volt: az ancien régime-ben minden
megvásárolható hivatallal együtt járt. A megvásárolhatóság a természetbeni
ajándékok (épices-fűszerek) rendszerét eredményezte. A pereskedő felek,
akiknek a régi jogszolgáltatási szokásoknak megfelelően meg kellett
vesztegetniük a bírákat, apró ajándékokat, „fűszereket” vittek nekik
(eredetileg drazsét, lekvárt, keleti csemegéket stb.). A XV. században ezeket
az ajándékokat kötelező és ezüstben fizetendő járandósággá alakították át. A
megvásárolhatóság növelte a „fűszert”. Mivel a fizetések nem voltak
aranyban a hivatal árával, a bírák igyekeztek minél nagyobbra növelni a
hivatal jövedelmét. A bíráskodás nem volt többé ingyenes.

A hivatalok megvásárolhatósága rendkívül lényeges társadalmi és politikai

következménnyel járt. Új réteg alakult ki a polgárság és az arisztokrácia
között. A bírák (Messieurs du Parlament) tulajdonképpen hivatali nemességet
viseltek, de funkciójuk az örökletes nemesség soraiba emelte őket. Így a bírói
rend tökéletes függetlenségre tett szert, s a XVIII. században
szembeszállhatott a monarchiával. A század végén, amikor a parlamentek
exkluzív jellege a tetőfokára ért, a bírói rend bezárult: a rennes-i, aix-i,
grenoble-i parlament többé nem vett fel közrendű jelölteket. Az 1789-i
panaszfüzetek egyhangúan követelték a hivatalok megvásárolhatóságának és
örökölhetőségének megszüntetését.

A XVIII. század végén tehát a királyi igazságszolgáltatás a legkülönbözőbb

intézmények bonyolult együttese volt. A sokféle törvényszék miatt állandóan
hatásköri viták dúltak; a perek a rengeteg különféle fellebbezési lehetőség
miatt sohasem értek véget. A perköltségek hihetetlen összegekre rúgtak: az
ügyvéden kívül fizetni kellett az ügyészt is, és a bírónak is ajándékot kellett
vinni. Az egész rendszer rákfenéje a megvásárolhatóság volt. A király
azonban nem nyúlhatott hozzá, mert ez esetben egy egész társadalmi osztályt
támadott volna meg, amely féltékenyen óvta előjogait, hivatalait és
tisztségeit, amelyek vagyona lényeges részét alkották. A magántulajdonon
esett volna csorba.

IV

A KIRÁLYI ADÓÜGY

A királyi hatalom megszilárdulásával párhuzamosan, fokozatosan elvették a

földesuraktól az adószedési jogot. XIV. Lajos bevezette azt a gyakorlatot,
hogy a király tetszése szerint adóztathatja mega lattvalóit. Az adóügyi
szervezetet az alattvalók vagyoni egyenlőtlensége és a tartományok közötti
különbségek határozták meg. Egyetlen olyan adó sem volt, amely minden
alattvalóra vagy az egész királyság területére érvényes lett volna.

A központi pénzügyi apparátust a főfelügyelő irányította, a pénzügyi királyi

tanács segítségével. A királyi pénzügyeket a párizsi pénzügyi kamara
(Chambre des comptes), a Királyi Bíróság egykori pénzügyi osztálya és
tizenegy tartományi pénzügyi kamara ellenőrizte. Tizenhárom kisegítő
bíróság (Cour des aides) intézkedett kivetési jogviták esetén. A földadó
ügyeit egy-egy generalitéban a Franciaország főkincstárnokai által irányított
pénzügyi hivatal intézte, míg a fejadót és a huszadot az intendáns kezelte. Az
ancien régime végén a királyi adórendszer már elképesztően bonyolult volt.
A mérsékelt monarchia alatt bevezetett vagyonadó mellé amelyet rengeteg
kivétel és mentesség tett áttekinthetetlenné az abszolút monarchia elméletileg
ésszerűbb adói sorakoztak. A királyi adó gyakorlatilag tartományonként
változott, s az alattvalók különböző rétegei is másképpen adóztak. A
monarchia nagyrészt adózási rendszerének gyógyíthatatlan fogyatékosságaiba
bukott bele.

I. Az egyenes adó; az egyenlőség lehetetlen volta

A vagyonadó (taille) csak a közrendűeket sújtotta. A személyi vagyonadó

(taille personnelle) északon volt érvényben és a jövedelem egészét érintette; a
reális vagyonadót (taille réelle), amely a földre vonatkozott, azaz az ingatlan
vagyon jövedelmeit érintette, délen szedték. A vagyonadó nem arányos (de
quotité), hanem elosztott adó (de répartition) volt: a király nem azt rögzítette,
hogy minden egyes adókötelesnek mennyit kell jövedelme meghatározott
aránya szerint fizetnie, hanem egy egész közösséget vagy plébániát adóztatott
meg, s az egyetemesen felelt az egész összegért, amelyet az érintett lakosok
között maga osztott el. A kormány minden évben kiadta a vagyonadó-
pátenst, azaz megállapította az ország egészére kivetett teljes összeget. A
pénzügyi tanács azután elosztotta az adókerületek (généraliték és électionok)
között. Minden egyes électionban a választottak hivatala (bureau d’élus)
állapította meg a plébániák vagyonadóját; végül a plébániában az adóalanyok
által választott elosztók osztották el az összeget az adókötelesek között. Az
adót plébániánként az adószedők hajtották be, az électionokban külön
kincstárnok gyűjtötte össze, a généralitékban pedig a főátvevő. A vagyonadó
beszedése rengeteg visszaélésre adott alkalmat, ezeket Vauban leplezte le
1707-ben, a „Királyi dézsma” című munkájában.

A feladónak, (capitation), amelyet véglegesen 1701-ben vezettek be,

eredetileg minden franciát érintenie kellett volna. Az adóalanyokat huszonkét
osztályba sorolták, s ezek mindegyike közösen ugyanakkora összeget fizetett.
Az első csoport élén a dauphin állt 2000 livre-rel, az utolsó csoportban a
katonák és a napszámosok, akik t livre-t fizettek. Az egyház 1710-ben 24
millióért megváltotta magát, a nemesek egyszerűen kibújtak a kötelezettség
alól. Végül a fejadó egyedül a közrendűekre nehezedett, s mintegy
kiegészítette a vagyonadót.

A huszadot többszöri próbálkozás után 1749-ben vezették be. Ez az

ingatlanok, a kereskedelem, a járadékok jövedelmeire vonatkozott, sőt még a
hűbéri szolgáltatásokból befolyó jövedelmeket is érintette. Az ipar
gyakorlatilag kibújt alóla; az egyház az önkéntes adomány (don gratuit)
időnkénti megszavazása árán megváltotta magát; a nemesekkel gyakran
kivételt tettek; a „rendi tartományokat” mentesítették. Így a huszad is a
vagyonadó kiegészítésévé lett.

Hiába állították fel tehát elméletben a közteherviselés elvét, ez a gyakorlatban

csődöt mondott; az egyház és a nemesség végül itt is megóvta kiváltságos
helyzetét. Annál inkább növekedtek az adókötelesek terhei. Amikor már nem
lehetett tovább fokozni az adóprést, a monarchia a pénzügyi válság egyetlen
orvosságaként még egyszer megpróbálta megvalósítani a közteherviselést:
1787-ben Calonne azt javasolta, hogy a huszadot cseréljék fel a területi
földadóval (subvention territoriale), amely mindenkire kötelező lenne. Ekkor
a parlamentek ellenállása és a kiváltságosok dühödt ellenszegülése
kirobbantotta azt a válságot, amely végül a forradalomhoz vezetett.

Az országúti robot (corvée des grands chemins) a XVIII. században vált

fontossá, amikor növekedni kezdett az úthálózat. Az út menti földek
birtokosainak a rendelkezésükre álló munkáskezek, lovak és taligák
arányában földet kellett hordaniuk, töltést emelniük és követ szállítaniuk. A
királyi útépítési robot 1726-tól 1736-ig fokozatosan honosodott meg. 1738-
ban végleges utasításban általánosították és szabályozták: a robotot
összekapcsolták a vagyonadóval. Az országúti robot ebben az értelmezésben
rengeteg visszaélésre adott alkalmat, és heves ellenállást váltott ki. Turgot
1776-ban megpróbálta rákényszeríteni minden birtokosra, oly módon, hogy a
húszaddal kapcsolta össze; ezzel a robot a huszad függeléke lett, s ezüstben
volt kifizethető. A reform megbukott, s az ediktumot Turgot lemondása után
visszavonták. 1787-ben megszüntették a természetbeni robotot, s a
vagyonadó hatodrészének megfelelő pótadóval helyettesítették. Ezzel az utak
építési és fenntartási költségei teljesen a közrendűekre hárultak.

2. A közvetett adó és az adóbérlet

A kisegítő adók (aides), amelyeket a XV. században vezettek be, bizonyos

fogyasztási cikkeket sújtottak: elsősorban a bort és a többi szeszes italt. A
papság és a nemesség nem fizette. A kisegítő adókat a párizsi és a roueni
Cours des aides körzetében vetették ki, de más elnevezésekkel hasonló adók
a királyság többi részén is érvényben voltak.

A sóilleték, (gabelle), amely a XIV. század óta sújtotta a sót, a különböző

tartományokban igen egyenlőtlen volt. A megváltott vidékek (pays rédimés),
például Guyenne, olyan területek voltak, amelyek annektálásukkor azt
követelték, hogy egyáltalán ne vessék ki rájuk a sóilletéket; a mentesített
vidékek (pays exemptés), mini Bretagne, nem fizették; a kis sóilleték vidékein
(pays de petite gabelle) szabad volt a fogyasztás; a nagy sóilleték vidékein
(pays de grande gabelle) minden családnak meg kellett vásárolnia „a kötelező
sót a fazék és a sótartó számára”, s csak a jótékonysági intézmények és a
hivatalnokok rendelkeztek a szabad sózás (franc-salé) kedvezményével.
Gyakorlatilag a sóilleték elsősorban a szegényekre nehezedett; nagyarányú
csempészetet idézett elő, amely sok munkát adott a sóilleték-szedőknek és a
fináncoknak. Mindenki gyűlölte ezt az adót.
A bérletek (traites) vagy vámok az ország belterületén is megvoltak még: a
határvonalak a királyság történeti kialakulását tükrözték vissza. A
tartományoknak három kategóriáját különböztették meg: 1. az öt nagy bérlet
vidéke (pays des cing grosses fermes) az Ile de Francé körül, amelyeket
Colbert egyesített, s amelyeken belül csak a külfölddel és a királyság többi
részével folytatott kereskedelmet vámolták meg; 2. az úgynevezett idegen
(réputées étrangéres) tartományok (Dél-Franciaország, Bretagne stb.); ezeket
egyenként vámhatár vette körül; 3. végül a három ténylegesen idegen
(d’étranger effectif) tartomány (Trois Evéchés, Lotaringia, Elzász), amelyek
szabadon kereskedtek a külfölddel. Ez az egész összefüggéstelen rendszer
jelentékenyen akadályozta a kereskedelem fejlődését.

Mint láttuk, az egyenes adókat a királyi közigazgatás szedte be. A közvetett

adók területén viszont ugyanúgy kialakult az adóbérlet rendszere, akárcsak a
kincstári jogokra vonatkozóan. A rendszer elég régi volt. A bérlet (traite)
kifejezés, amellyel a vámszedés jogát jelölték, elég jól mutatja ezt a
szervezetet: a király adóbérlőkre (traitants) ruházta át az adószedés jogát. Ezt
a rendszert alkalmazták a sóilleték és a kisegítő adók területén is. Hosszú
ideig az volt a szokás, hogy a király egy-egy bérlőnek egy-egy adó beszedési
jogát adta bérbe egy körülhatárolt területen. A „választó tartományokban” a
választott tisztviselők árverés útján szerezték meg a jogot. Így helyi
adóbérletek (fermes locales) jöttek létre. A XVII. század elején kialakult az a
szokás, hogy az árverést a királyi tanácsban folytatták le. Egyidejűleg
megnőttek az egyes kijelölt területek: a bérlet területén például létrejött az öt
nagy bérlet területe. A koncentráció csökkentette a rezsiköltségeket, így ez a
folyamat kedvezett a királyság érdekeinek. XIV. Lajos alatt folytatódott a
koncentráció, míg végül 3726-ban a Franciaország területére vonatkozó
összes jogok egyetlen árverés keretében egyetlen intézmény, a főadóbérlet
hatáskörébe kerültek.

A főadóbérletet hat évre kötötték meg egyetlen ember nevére, aki

tulajdonképpen stróman volt. A szerződés megkötésekor a főadóbérlők
(fermiers généraux), azaz a legnagyobb pénzemberek adták a kezességet
(eleinte 20, később 40, majd 60 személy). A főadóbérlet saját adminisztrációt
alakított ki, amely biztosította a közvetett adók és az egyéb kibérelt
járandóságok behajtását. A gépezet fölött egyébként ellenőrzést gyakoroltak
az intendánsok és a kisegítő adók bíróságai (Cour des aides). legfelső
fórumként ezek döntötték el a kisegítő adókkal, a sóilletékkel és a vámokkal
kapcsolatos jogvitákat. Az új közvetett adókkal kapcsolatos viták az
intendánsokhoz tartoztak, akiknek döntése éllen a királyi tanácshoz lehetett
fellebbezni. A főadóbérlők óriási jövedelmekre tettek szert; az egész bérleti
rendszer rendkívül sokba került az államnak. XVI. Lajos több, addig bérbe
adott jogot visszaszerzett, de teljesen nem tudta nélkülözni a főadóbérlők
szolgálatait, mert ehhez nem voltak elég szilárdak a pénzügyei és nem volt
elég hitele. A főadóbérlet, amely leginkább a sóilleték behajtásával
foglalkozott, ádáz gyűlöletet keltett a népben: a forradalmi zavargások sok
esetben azzal kezdődtek, hogy az emberek felgyújtották a főadóbérleti
gépezet irodáit.

A forradalmat közvetlenül kiváltó okok közül a pénzügyi összeomlás volt a

legfontosabb; ezért pedig elsősorban az adózási rendszer súlyos
fogyatékosságai, a behajtás rossz rendszere és az egyenlőtlen teherviselés a
felelősek. Kétségtelenül közrejátszott az udvar pazarlása, a sok háború,
különösen pedig az Amerikai Egyesült Államok függetlenségi háborújában
való részvétel, XVI. Lajos uralkodása alatt az államadósság katasztrofális
méreteket öltött; a kamatok fizetése évenként több mint 300 millió livre-t
emésztett fel, azaz az állam bevételeinek több mint a felét. Az állam a csőd
szélén állt egy virágzó országban. A kiváltságosok önzése, konoksága,
amellyel megtagadták a közteherviselés vállalását, meghátrálásra
kényszerítette a királyságot: XVI. Lajos 1788. augusztus 8-án a pénzügyi
válság megoldására összehívta a Rendi Gyűlést.

Az ancien régime régi közigazgatási gépezete tehát a XVIII. század végén

már meglehetősen elhasznált állapotban volt. Nyilvánvaló ellentmondás
támadt a monarchia elméleti mindenhatósága és gyakorlati tehetetlensége
között. A közigazgatási struktúrából, bonyolultsága folytán, mindennemű
harmónia hiányzott. A régi intézmények fennmaradtak, s újak telepedtek
rájuk; az abszolutizmus hiába igyekezett centralizálni az ország életét, a
nemzeti egység távolról sem valósult meg. A királyságot elsősorban adózási
rendszerének fogyatékosságai tették tehetetlenné: a rosszul elosztott és
rosszul behajtott adó nem jövedelmezett. Az adót, minthogy főleg a
szegényekre nehezedett, igen nehezen viselte el az ország, s a türelmetlenség
egyre növekedett. Ilyen körülmények között a királyi abszolutizmus már nem
felelt meg a valóság követelményeinek. A bürokrácia tehetetlenségi
nyomatéka, a kormányzást intézők puhasága, a közigazgatás bonyolultsága,
sőt olykor kaotikus állapota lehetetlenné tette a monarchia számára a
hatékony ellenállást akkor, amikor az ancien régime társadalmi rendje
megrendült. A monarchia nem támaszkodhatott többé hagyományos
védelmezőire.

A POLGÁRI FORRADALOM ELŐJÁTÉKA: AZ ARISZTOKRÁCIA

LÁZADÁSA (1787-1788)

Az 1789-et közvetlenül megelőző években az általános társadalmi és

alkotmányos válság talaján súlyos politikai válság bontakozott ki, amelyet
főleg a monarchia pénzügyi tehetetlensége és állapotának megreformálására
való képtelensége idézett elő. Valahányszor egy reformokra törekvő
miniszter modernizálni akarta az államot, az arisztokrácia tüstént
kiváltságainak védelmére kelt. A forradalmat az arisztokrácia lázadása előzte
meg; ez a lázadás lényegében már 1789 előtt megrendítette a monarchiát.

A MONARCHIA VÉGSŐ VÁLSÁGA

1781 májusában Necker lemondott pénzügyi főfelügyelői tisztéről. Ettől

kezdve a válság rohamléptekben bontakozott ki. XVI. Lajos király ez a
kövér, becsületes, jó szándékú, de magányra vágyó, gyenge és habozó ember,
akit kifárasztottak a hatalom gondjai inkább vadászatokon vagy
lakatosműhelyében töltötte az időt, mint a királyi tanács ülésein. Marie-
Antoinette királyné, Mária Terézia osztrák császárnő leánya ez a csinos,
kacér és meglehetősen ostoba teremtés nemtörődömségével nagymértékben
hozzájárult ahhoz, hogy a királyság eljátszotta becsületét.

1. A pénzügyi tehetetlenség

Necker közvetlen utódai, Joly de Fleury és Lefebvre d’Ormesson alatt a

királyság kétségbeesetten kereste a kiutat. Calonne, akit 1783 novemberében
neveztek ki pénzügyi főfelügyelővé, azt a politikát folytatta, amelyet Necker
kezdett el az amerikai háború kitörésekor. Minthogy az adók emelésével nem
lehetett eltüntetni a deficitet, gátlás nélkül folyamodott kölcsönökhöz.
A deficit a monarchia krónikus betegsége és a forradalom legfőbb közvetlen
oka jelentékenyen megnőtt az amerikai háború következtében: akkor borult
fel véglegesen a monarchia pénzügyi egyensúlya. Nehéz pontos képet
alkotnunk a deficit méreteiről, hiszen az ancien régime királysága nem
ismerte a rendszeres költségvetés intézményét; a bevételek különböző
kasszák között oszlottak el, a könyvelés pedig igen hiányos volt.
Mindamellett rendelkezésünkre áll egy okmány, az 1788-i kincstári
számadás, amelyből megismerhetjük a forradalom előestéjén fennálló
helyzetet. Ez volt a monarchia ,,első és utolsó költségvetése”, bár a szó
tulajdonképpeni értelmében még nem is nevezhető költségvetésnek, mert a
királyi kincstár nem könyvelte a királyság összes pénzügyeit. Az 1788-as
számadás szerint a kiadások több mint 629 millió livre-t tettek ki, a bevételek
viszont csak 503-ra rúgtak; a deficit tehát 126 millió volt. azaz a kiadások
20%-a. A számadás 136 milliónyi kölcsönt irányzott elő. A civillista 145
millióra, azaz az összes kiadások 23%-ára rúgott. Míg közoktatásra és
egészségügyre 12 milliót (nem egészen 2%-ot) szántak, az udvar és a
kiváltságosok 36 milliót, vagyis majdnem 6%-ot kaptak, pedig 1787-ben
lényeges megtakarításokat eszközöltek a király udvartartásában. A katonai
kiadások (háború, haditengerészet, diplomácia) több mint 165 milliót tettek
ki, a költségvetés 26%-át. Ebből 46 milliót fordítottak a 12 000 tiszt
zsoldjára, többet, mint amennyit a többi katonára együttvéve. A költségvetés
legnagyobb tétele az adósság volt: a kamatok fizetése 318 milliót emésztett
fel, azaz több mint 5o%-ot. Az 1789-es költségvetésben az előrehozott
bevételek 325 millióra rúgtak, a különböző erőltetett, kerülő utakon szerzett
összegek pedig a bevételek 62%-át tették ki.

A csődnek számos oka volt. A kortársak az udvar és a miniszterek pazarlását

hangsúlyozzák. A főnemesség igen sokba került az országnak. 1780-ban a
király nem egészen 14 millió livre-t adott Provence, és még többet Artois
grófjának. Ez utóbbi a forradalom kitörése után kénytelen volt beismerni,
hogy közel 16 milliónyi érvényesíthető adóssága van. A Polignac-család
kegydíjak és ajándékok formájában évi 500000, majd évi 700000 livre-t
kapott a kincstártól. A király 10 millióért vásárolta meg magának a
rambouillet-i kastélyt, a királynőnek pedig 6 millióért a Saint-Cloud-it. XVI.
Lajos azzal igyekezett a nemesek kedvében járni, hogy kis jövedelmű
uradalmakat cserélt vagy vásárolt meg tőlük; így Condé hercegtől több mint 7
millió készpénzért és 600 000 livre járadékért megvette a clermontois-i
uradalmat, ami egyébként nem akadályozta meg a herceget abban, hogy még
1788-ban is behajtsa Clermontois jövedelmeit.

A királyság pénzügyét az adósságok ásták alá. Franciaországnak az amerikai

függetlenségi háborúban való részvételével kapcsolatos kiadásait 2 milliárdra
becsülték. Necker kölcsönökkel fedezte ezt az összeget. Miután a háború
véget ért, Calonne három év alatt további 653 millióval növelte az adósságot.
1789-ben körülbelül 5 milliárd volt az államadósság, míg a forgalomban levő
készpénz értéke mindössze 2 és fél milliárdot tett ki. Az adósság XVI. Lajos
tizenöt esztendős uralkodása alatt megháromszorozódott.

Az adók növelésével nem lehetett eltüntetni ezt a deficitet. Az adók már

úgyis elviselhetetlenek voltak a néptömegek számára, mivel az árak az ancien
régime utolsó három esztendeje alatt az 1726-1741-es időszakhoz képest
65%-kal nőttek, a bérek viszont csak 22%-kal. A dolgozó osztályok
vásárlóképessége csökkent leginkább. Minthogy az adók összege nem
egészen tíz év alatt 140 millióval nőtt, az adóprés további fokozása
teljességgel lehetetlen volt. Az egyetlen gyógymód a közteherviselés lett
volna. Először is a tartományok egyenlőségét kellett volna megvalósítani,
hiszen a rendi tartományok, mint Languedoc vagy a Bretagne, kedvezményes
helyzetben voltak a választó tartományokkal szemben. Legfőképpen pedig az
alattvalók között kellett volna megvalósítani az egyenlőséget: meg kellett
volna szüntetni a papság és a nemesség adómentességét. Az ő kiváltságuk
annál is inkább képtelen dolog volt, minthogy a földbirtokok jövedelme 98%-
kal emelkedett, míg az árak csak 65%-kal nőttek; a természetben behajtott
tized és hűbéri járandóságok követték az általános áremelkedést. A
kiváltságos osztályok addig érintetlen, megadóztatható tömeget képeztek; a
kincstárat csak az ő rovásukra lehetett volna megtölteni. Ehhez természetesen
a magánérdekeik feláldozására kevéssé hajlamos parlamentek jóváhagyására
lett volna szükség. De melyik miniszter merte volna bevezetni ezt a reformot?

2. A politikai tehetetlenség

Amikor a kölcsönforrások kiapadtak, Calonne, majd követője, Brienne, a

fenyegető csőd nyomasztó súlya alatt, a közteherviselés megvalósításával
próbálták megoldani a pénzügyi válságot. A kiváltságosok önzése azonban
meghiúsította törekvésüket.
Calonne 1786. augusztus 20-án terjesztette a király elé reformjavaslatait, „A
pénzügyek megjavításának terve” (Plán d’amélioration des financcs) címmel.
Ebben széles körű programot dolgozott ki az adóügyi, gazdasági és
közigazgatási kérdésekre vonatkozóan.

Az adóügyi reformok a deficit megszüntetését és az adósság kifizetését

célozták. Calonne azt tervezte, hogy a deficit eltüntetése érdekében az egész
ország területére kiterjeszti a dohány monopóliumát, a bélyeg- és
nyilvántartási illetéket, valamint a gyarmatáruk fogyasztási illetékeit.
Legfőbb javaslata azonban az volt, hogy meg kell szüntetni a huszadot a
földbirtokokra vonatkozólag, és a területi földadóval kell helyettesíteni azt. A
földadó a jövedelemmel arányos adó lett volna, amely sem kivételt, sem
megkülönböztetést nem ismer. Mint olyan adó, amely nem a személyt, hanem
a földet sújtja, az összes földbirtokot érintette volna, tekintet nélkül arra. hogy
egyházi, nemesi vagy közrendi tulajdonban vannak, s hogy a fényűzés vagy a
gazdálkodás céljait szolgálják-e. A javaslat négy osztályba sorolta a földeket,
degresszív adókulccsal. A legjobb földek után huszadot (5%), a
legrosszabbak után pedig negyvenedet (2,5%) kellett volna fizetni. Az ingó
vagyonokat illetően Calonne megtartotta a huszadot; ipari huszadot fizettek
volna a kereskedők és az iparűzők, hivatali huszadot a megvásárolható
tisztségek viselői, s járandósági huszadot az egyéb ingó jövedelmek élvezői.
Az adósságok megszüntetése végett Calonne a királyi birtokok huszonöt évi
időtartamra való elidegenítését javasolta. Végül tervbe vette a vagyonadó és a
sóilleték enyhítését; ha a mentességeket érintetlenül hagyta is, az egyesítési
tendencia itt is megnyilatkozott: Calonne kifejezést adott a sóilleték teljes
egységesítésére irányuló határozott óhajának.

A gazdasági jellegű reformok célja a termelés ösztönzése volt: Calonne a

gabonával való szabad kereskedelem bevezetését, a „gátak eltávolítását”
(azaz a belföldi vámok megszüntetését) és a vámhatárnak a politikai
határokkal való azonosítását javasolta. Mindez a nemzeti piac megteremtését
jelentette volna. Végül Calonne javasolta bizonyos, a termelő számára
kellemetlen előjogok megszüntetését (pecsét a vasgyártmányokon, ügynöki
jutalék, letelepedési illeték stb.). Ezzel a kereskedő és iparűző polgárság
kívánságainak adott hangot.

Calonne tervének utolsó fejezete azzal foglalkozott, hogyan lehetne a király

alattvalóit a király közigazgatása alá vonni. Necker Berryben és Haut-
Guyenne-ben már létrehozta a tartományi gyűléseket (assemblée provinciale).
Ezek rendeleti úton születtek meg. Calonne viszont megalkotta egy, a
földbirtokon alapuló cenzusos választási rendszer tervét. Ennek értelmében a
legalább évi 600 livre jövedelemmel rendelkező tulajdonosok községi
gyűléseket (assemblée municipale) választottak volna; ezeknek a küldötteiből
alakultak volna a körzeti gyűlések (assemblée de district), amelyek egyenként
egy vagy több küldöttet menesztenek a tartományi gyűlésbe. A pénzügyi
főfelügyelő mindezen szerveket tanácskozó gyűléseknek szánta, a döntés
jogát az intendáns kezében hagyva.

Calonne programja, amely az állandó, arányos jövedelemadó réven

megszilárdította volna a királyi hatalmat, bizonyos mértékig megfelelt a
harmadik rend, különösen a közigazgatással kapcsolatban álló polgárság
törekvéseinek: az adózási kiváltság megszüntetése nagy elégtételt jelentett
volna számára. Ám bármilyen érzékeny csapásokat mért is Calonne a
hagyományos társadalmi hierarchiára, megszüntetni nem akarta azt, mert
nélkülözhetetlennek vélte a monarchia szempontjából. Az arisztokrácia
továbbra is ment maradt volna a személyi terhektől a taille-től, a robottól, a
katonabeszállásolástól -, és megőrizte volna külső kiváltságait.

A program jóváhagyása végett összehívták az előkelők gyűlését (assemblée

des Notables), hiszen arra, hogy a parlamentek beiktatják, Calonne igazán
nem számíthatott. Az előkelők 1787 februárjában gyűltek össze, szám szerint
144-en. Kik voltak ezek? Főpapok, főurak, parlamenti tagok, intendánsok,
államtanácsosok, valamint a tartományi és községi rendi gyűlések tagjai.
Calonne, minthogy maga válogatta ki őket, reménykedett benne, hogy
kedvezően foglalnak állást. A monarchia azonban valójában abban a
pillanatban kapitulált, amikor az arisztokrácia jóváhagyását kérte, ahelyett,
hogy rákényszerítette volna akaratát. Az előkelők természetszerűen
védelmezték saját kiváltságaikat; követelték a kincstári számadások
felülvizsgálását, tiltakoztak a kegydíjakkal való visszaélés ellen, alkudozni
kezdtek. Politikai engedmények fejében felajánlották a területi földadó
megszavazását. A közvélemény sem támogatta Calonne-t: a burzsoázia
egyelőre nem mozdult, a nép közönyös maradt. XVI. Lajos végül,
környezetének nyomására, elhatározta, hogy megválik Calonne-tól: 1787.
április 8-án megfosztotta megbízatásától.
Calonne egyik legelszántabb ellenfele Loménie de Brienne toulouse-i érsek
volt. A király Marie-Antoinette unszolására őt hívta meg főfelügyelőnek.
Brienne-nek különféle fogásokkal (új adók, némi megtakarítás, főleg pedig
egy 67 milliós kölcsön) sikerült elkerülnie a csődöt. A pénzügyi kérdés
azonban továbbra is megoldatlan maradt.

Brienne-t a dolgok logikája arra kényszerítette, hogy megismételje elődjének

javaslatait. Bevezette a gabona szabad kereskedelmét, a robotot pénzbeli
járandósággá változtatta; megalakította a tartományi gyűléseket, amelyeken a
harmadik rendnek ugyanakkora képviselete volt, mint a másik két rendnek
együttvéve (ezt azért tette, hogy megbontsa a burzsoáziának a
kiváltságosokkal való koalícióját); végül területi földadót vetett ki a papságra
és a nemességre. Az előkelők kijelentették, hogy nincs felhatalmazásuk az
adó jóváhagyására. Miután semmit sem tudott elérni náluk, Brienne
feloszlatta a gyűlést (1787. május 25-én).

Az első kísérlet a királyság teljes kudarcával végződött. Calonne azért akart

egyezségre jutni az előkelőkkel, hogy így az arisztokrácia többi részét is
megadóztathassa. De sem Calonne, sem Brienne nem tudta megszerezni az
előkelők beleegyezését. Minthogy a reform egyre sürgetőbbé vált, Brienne
kénytelen volt megpróbálkozni a parlamenttel.

Az előkelők után a parlamentek is szembeszálltak a reformtörekvésekkel. A

párizsi parlament, majd nyomában a kisegítő adók bírósága és a számviteli
bíróság, figyelmeztetéssel élt a királynál azon ediktum miatt, amely
bélyegilletékekkel sújtotta a kérvényeket, újságokat és falragaszokat;
visszautasította továbbá a területi földadóra vonatkozó ediktumot, s a Rendi
Gyűlés összehívását követelte azzal az indoklással, hogy csak neki van joga
az új adók jóváhagyására. 1787. augusztus 6-án a király a lit de justice
szertartásával az ediktumok beiktatására kényszerítette a parlamentet.
Másnap a parlament törvénytelennek és semmisnek nyilvánította az előző
napi beiktatást. A király büntetésül Troyes-ba száműzt a a parlamentet. Ennek
agitációja azonban a tartományi bíróságokat és az egész igazságügyi
arisztokráciát megnyerte az ellenállás gondolatának. Brienne azonnal
kapitulált: az adóügyi ediktumokat visszavonták. 1787. szeptember 4-én
összeült a visszaállított parlament, és beiktatta a huszad visszaállítását; a
területi földadó többé szóba sem került. Ez a kudarc még az elsőnél is
súlyosabb volt; az adóügyi reform ugyanis végérvényesen megbukott az
arisztokrácia egészét képviselő parlament ellenállásán.

Brienne ismét a végső menedékhez, a kölcsönhöz folyamodott. Kölcsönt

azonban csak a parlament beleegyezésével kaphatott, amely a beiktatást
ahhoz az ígérethez kötötte, hogy a király össze fogja hívni a Rendi Gyűlést. A
miniszter, aki még nem volt biztos benne, hogy megvan-e a többség, egy
királyi ülésen (séance royale) terjesztette elő az ediktumot, úgy, hogy az ülést
hirtelen lit de justice-nek nyilvánította. Ezzel akarta elvágni a vitát. (Mindez
1787. november 19-én történt.) Az orléans-i herceg tiltakozott: „Felség, ez
törvénytelen.” „Törvényes felelte XVI. Lajos -, mert én akarom.” Ez XVI.
Lajoshoz méltó válasz lett volna, ha a király nyugodtan és fenségesen
viselkedik. De a dolog veszekedéssé fajult, s a vita nem ért véget. A
parlament 1788. január 4-én vádindítványt szavazott meg a lettre de cachet
rendszer ellen, és a természetjogra hivatkozva követelte az egyéni szabadság
biztosítását. Végül 1788. május 3-án nyilatkozatban foglalta össze a királyság
alaptörvényeit, s önmagát nyilvánította azok őrének. Ez már az abszolút
hatalom tagadása volt. A parlament többek között kijelentette, hogy az adókat
csak a Rendi Gyűlés szavazhatja meg, azaz csak a nemzet dönthet ebben a
kérdésben; újólag elítélte az önkényes letartóztatásokat és a lettre de cachet
rendszerét. Végül hangsúlyozta annak szükségességét, hogy fenntartsák a
„tartományi szokásokat” és a bírák elmozdíthatatlanságát. A nyilatkozatra
igen jellemző volt, hogy liberális elvek és arisztokratikus szempontok
keveredtek benne. Minthogy azonban nagyon is érthető módon nem foglalt
állást a jogegyenlőség és a kiváltságok megszüntetése kérdésében, egyáltalán
nem volt forradalmi jellegű.

Lamoignon (Chretien-Franjois de Lamoignon pecsétőr. 1772-ben vidékre

száműzte a párizsi parlamentet.), annak érdekében, hogy megtörje a
parlament ellenállását, igazságügyi reformmal próbálkozott. Rendeleteit
érvénytelenítették. A kormány azonban nem nyugodott bele ebbe. A
miniszter eltökélte, hogy keresztülviszi akaratát, s elrendelte a parlamenti
ellenzék két vezérének, Duval d’Epremesnilnek és Goislard de
Montsabertnek a letartóztatását. A letartóztatást az 1788. május 4-ről 5-re
virradó éjszakán lezajlott drámai ülés után foganatosították: a párizsi
parlament ezen az ülésen kijelentette, hogy a két tanácsos, „a törvény
védelme alá helyezve magát”, a parlamentben talált menedéket. Ráadásul
1788. május 8-án a király tekintélyi úton kikényszerítette hat olyan ediktum
beiktatását, amelyeket Lamoignon, mint pecsétőr terjesztett elő a bírák
ellenállásának megtörésére és az igazságügy megreformálására.

Egy büntetőjogi rendelet megszüntette az előzetes kínvallatást (qucstion

préalable), azaz a bűnözők kivégzését megelőző kínzást (az úgynevezett
előkészítő kínzást question préparatoire amely a bűnvádi eljárást kísérte, már
1780-ban megszüntették). Eltöröltek egy sor alsó fokú és különleges
bíróságot is; a présidialok elsőfokú törvényszékekké alakultak; a parlamentek
hatáskörét korlátozták, s jogkörük egy részét 45 nagy főbíróságnak (grands
bailliagcs) adták át, amelyek a fellebbvitcli székek feladatát látták el.
Lamoignon azonban pénzügyi okokból nem merte megszüntetni a bírói
tisztségek megvásárolhatóságát és a bírói ajándékot. A királyi határozatok
beiktatására megalakították a magas rangú hivatalnokokból álló plenáris
kúriát (a parlament beiktatási joga helyett); így az igazságügyi arisztokrácia
elveszítette a királyi törvényhozás és pénzügy feletti ellenőrzését.

Mindezek mélyreható reformok voltak, de meglehetősen elkéstek; az

arisztokráciának sikerült saját oldalára vonnia mindenkit, aki elégedetlen volt
a kormány politikájával.

II

A PARLAMENTEK AZ ABSZOLUTIZMUS ELLEN

I. A parlamenti agitáció és a vizille-i gyűlés

Lamoignon reformjával szemben, amely megfosztotta politikai kiváltságaitól

a parlamenti arisztokráciát, nem Párizsban robbant ki a tulajdonképpeni
ellenállás, hanem a tartományokban: főleg ott, ahol az arisztokráciának a
parlamenten kívül a rendi tartománygyűlések is rendelkezésére álltak a
cselekvés eszközeként. Az igazságügyi reform éppen akkor látott napvilágot,
amikor az 1787 júniusi ediktum által megalakított tartományi gyűlések
agitációja a tetőfokára hágott. Brienne, az arisztokrácia megnyugtatása
végett, kiterjedt jogkörrel ruházta fel ezeket az intendánsok rovására;
ugyanakkor kétszeres képviseletet biztosított a harmadik rendnek, s bevezette
a személy szerinti szavazást (a rendi szavazás helyett), ami felbőszítette a
kiváltságosokat. Dauphiné, Franche-Comté, Provence a régi rendi
tartománygyűlések visszaállítását követelte. Az agitáció két indítóoka
összefonódott. A parlamenti arisztokráciának sikerült uszályába vonnia a
főnemcsség liberális frakcióját és a nagypolgárságot. Megakadályozni az új
törvényszékek beiktatását, bojkottálni az igazságszolgáltatást, szabadjára
engedni a zűrzavart, követelni a Rendi Gyűlés összehívását ezek voltak a
jelszavak. A parlamentek és a rendi tartománygyűlések az apparátusukhoz
tartozó jogászok egész hadseregét mozgósították. Egymást követték a tüntető
megmozdulások. Előbb a kard nemessége, majd az egyházi nemesség is
bekapcsolódott; az egyház közgyűlése 1788 júniusában tiltakozott a plenáris
kúria felállítása ellen.

Az agitáció zendülésbe csapott át. Dijonban 1788. június 11-én, majd

Toulouse-ban a nagy főbíróságok törvényszékeinek beiktatása alkalmával
lázadás tört ki. Pauban a tartományi rendek nemessége által felbujtott
hegyilakók megostromolták az intendánst, és arra kényszerítették, hogy újból
megalakítsa a parlamentet (1788. június 19.). Rennes-ben odáig fajultak a
dolgok, hogy a parlamentet védelmező breton nemesség összecsapott a
királyi csapatokkal (1788 május-június).

A legfigyelemreméltóbb események azonban amelyek már valóban a

forradalom előjátékát jelentették Dauphinéban játszódtak le. A tartományi
gyűlés megalakítása itt roppant izgalmat keltett. Az igazságügyi reform
teljessé tette a felfordulást. Mindamellett igen jellemző tény, hogy ebben a
tartományban, amely ipara és termelési fontossága révén a királyság
legfejlettebb vidékei közé tartozott, éppen a burzsoázia állt az ellenzék élére.
A grenoble-i parlament, amikor be akarták vele iktattatni a május 8-i
ediktumokat, tiltakozott; erre felfüggesztették. Május 20-án mégis összeült;
ekkor a tartomány főhelytartója száműzetési parancsokat kézbesített a
parlament tagjainak. 1788. június 7-én, a távozásra kijelölt napon,
valószínűleg az igazságügyi alkalmazottak felbujtására akiket kétségbe ejtett
a parlament feloszlatása, hiszen ez az ő romlásukat jelentette felkelt a nép. Az
emberek elfoglalták a városkapukat; felmásztak a háztetőkre, s kővel
dobálták az utcán cirkáló járőröket. A főhelytartó, az öreg Clermont-
Tonnerre herceg hiába rendelte vissza a katonákat szállásaikra, már nem tudta
lecsillapítani a lázongó népet. Estefelé a lázadók a helyzet uraivá váltak a
városban, s az igazságügyi palotában újra beiktatták méltóságukba a régi
bírákat. Ez volt a „cserepek napja”. A lázadás, bár nem voltak nagyobb
horderejű közvetlen következményei (a magisztrátusok végül is az 1788.
június 12-ről 13-ra virradó éjjelen elhagyták Grenoble-t, tehát
engedelmeskedtek a király rendelkezéseinek), egy már valóban forradalmi
agitáció kezdetét jelentette Dauphinéban.

1788. június 14-én a grenoble-i városházán összegyűlt 9 pap (kanonokok és

plébánosok), 33 nemesember és a harmadik rend 59 képviselője (jegyzők,
ügyészek és ügyvédek, köztük Mounier és Barnave). Ez azt jelentette, hogy a
polgárság állt a mozgalom élére. Mounier javaslatára határozatot hoztak,
amely követelte a magisztrátusok visszahívását és jogaikba való
maradéktalan visszahelyezését. Követelte továbbá, hogy hívják össze a „rendi
tartománygyűlést, oly módon, hogy a harmadik rend ugyanakkora számban
legyen képviselve, mint a papság és a nemesség együttvéve, és a küldötteket
szabad választás útján jelöljék ki”; végül: „a nemzet bajainak orvoslása
végett” hívják össze a királyság Rendi Gyűlését.

A grenoble-i gyűlésnek értelmi szerzőinek tervei szerint az volt a

rendeltetése, hogy előkészítse a dauphinéi községi képviselőtestületek
közgyűlését, amelynek időpontját július 21-re rögzítették. Tartományszerte
aktív propaganda kezdődött a gyűlés sikere érdekében, amelynek egyébként a
hatóságok nemtörődömsége is kedvezett. A dauphinéi gazdasági élet egyik
mágnása, Périer akit roppant vagyona miatt Milordnak neveztek
rendelkezésre bocsátotta vizille-i kastélyát, amelyet nemrégen vásárolt
avégett, hogy pamutfeldolgozó üzemet rendezzen be helyiségeiben. Itt ült
össze 1788. július 21-én a „vizille-i gyűlés”: tartományi szinten mintegy az
1789-i Rendi Gyűlés előjátéka. A gyűlésen 50 egyházi, 165 nemesi és 276
harmadik rendi küldött vett részt. Csupa előkelőség. Soraiból Mounier
kifejezése szerint „a nép legalsó osztályai” ki voltak zárva. A városok csak
kiváltságosokat és polgárokat küldtek, Dauphiné 1212 plébániája közül pedig
csak 194 volt képviselve.

A gyűlés határozatait nyilatkozatban foglalták össze, amelyet nagyrészt

Mounier inspirált. A nyilatkozat követelte a parlamentek visszaállítását, de
politikai előjogaik nélkül; kérte a Rendi Gyűlés összehívását is, kijelentve:
„csak ennek van annyi ereje, hogy szembeszálljon a miniszterek
despotizmusával, és véget vessen az állami pénzek tékozlásának”.

A dauphinéi rendi gyűlést vissza kell állítani hangoztatták de ebben a

gyülekezetben a harmadik rendnek ugyanakkora képviselettel kell
rendelkeznie, mint a kiváltságosoknak együttvéve. Mi több: a gyűlés túltette
magát a tartományi partikularizmuson, s felemelkedett a nemzeti követelések
szintjére:

„Dauphiné három rendje semmiképpen sem különíti el ügyét a többi

tartományétól, és saját külön jogait védelmezve nem mond le a nemzet
jogairól.”

A gyűlés, példát mutatva más tartományoknak, lemondott arról a jogáról,

hogy Dauphinéra vonatkozóan jóváhagyja az adót. „A tartomány három
rendje csak akkor fogja kivetni az adót... "ha a királyság Rendi Gyűlésében
ülő képviselői majd ebben az értelemben határoznak.”

A gyűlés ellentétben Bretagne-nyal és Béarnnal, ahol az agitáció megmaradt

a tartományi keretek között kijelentette, hogy az új rend megalkotásához
nemzeti egységre van szükség. Ezzel a vizille-i gyűlés határozatai, mintha
kizárólag csak a harmadik rend törekvéseit szólaltatták volna meg, forradalmi
jelleget öltöttek. Alapjaiban rendült meg az ancien régime társadalmi és
politikai rendje.

De bármilyen nagy visszhangja volt is a harmadik rend és az arisztokrácia

szövetkezésének, annak, hogy a vizille-i határozatokban a harmadik rend
szempontjai kerültek túlsúlyba, a többi tartomány nem követte a példát. A
vizille-i nyilatkozatot mindenütt megcsodálták, de sehol sem utánozták. 1788
tavaszán elsősorban a taláros nemességnek és a kard nemességének
szövetsége tartotta sakkban a királyi hatalmat. Az arisztokrácia az erőszakos
módszerektől sem riadt vissza, amikor kiváltságait kellett védelmeznie a
királysággal szemben. A kard nemessége és a taláros nemesség egységesen
tagadta meg az engedelmességet a királynak, sőt a burzsoáziát is segítségül
hívta, amely így kijárhatta a forradalom előkészítő iskoláját. Az arisztokrácia
azonban, amely az alkotmányos rendszer bevezetését és az alapvető
szabadságjogok biztosítását követelte, s ragaszkodott ahhoz, hogy az adókat a
Rendi Gyűlés szavazza meg, a helyi közigazgatást pedig a választott rendi
tartománygyűlésekkel akarta felcserélni, nem kevésbé ragaszkodott ahhoz,
hogy a különböző szervekben továbbra is övé legyen a társadalmi és politikai
túlsúly. A nemesség panaszfüzetei egyöntetűen követelték a hűbéri jogok
fenntartását, különösen a külsőségek terén. Tény és való, hogy az
arisztokrácia harcot indított az abszolút monarchia ellen, s ebbe a harmadik
rendet is bevonta, de ezt azzal a tudatos szándékkal tette, hogy az
abszolutizmus romjain saját politikai hatalmát építse ki, és megmentse
társadalmi kiváltságait.

2. A királyság kapitulációja

A harmadik rend és a kiváltságosok fenyegető szövetségével szemben

Brienne tehetetlennek bizonyult. A hatalom kicsúszott a kezéből. A
tartományi gyűlések, amelyeket ő hozott létre, és amelyeknek összetételét is ő
határozta meg, igencsak engedetleneknek mutatkoztak: szembeszegültek az
adóemelési kísérletekkel. Nem támaszkodhatott a hadseregre sem, hiszen
annak vezetése a minisztériummal és a reformokkal ellenségesen szemben
álló nemesek kezében volt. A legnagyobb baj pedig az volt, hogy a kincstár
kiürült: Brienne-nek e zavaros körülmények között vajmi kevés kilátása volt
arra, hogy bárhonnan is kölcsönt szerezhetne. A főfelügyelő kapitulált az
arisztokrácia lázadása előtt. 1788. július 5-én megígérte a Rendi Gyűlés
összehívását; augusztus 8-án felfüggesztette a plenáris kúriát, s 1789. május
1-re kitűzte a Rendi Gyűlés megnyitását. Miután minden lehetőséget
kimerített tudniillik rátette a kezét a hadirokkantak alapjára, és elköltötte a
kórházak részére közadakozásból összegyűlt pénzt, a kincstár pedig újra üres
volt 1788. augusztus 24-én lemondott.

A király visszahívta Neckert, aki betetőzte a monarchia kapitulációját:

hatálytalanította Lamoignon igazságügyi reformját, amely a lázadást
kiváltotta, visszaállította a parlamenteket, s a Brienne által kitűzött időpontra
összehívta a Rendi Gyűlést. A párizsi parlament nyomban értésére adta az
országnak, milyen irányban óhajtja kihasználni győzelmét: az 1788.
szeptember 21-i határozata értelmében ugyanabban a formában kell
összehívni a Rendi Gyűlést, mint 1614-ben, azaz a ‘három rend külön
egység, s mindegyiknek egy szavazata van. A kiváltságosok tehát kijátszották
a harmadik rendet.

1788 szeptember végén az arisztokrácia diadalmámorban úszott. A

monarchia sarokba szorításával azonban annyira megrendítette a régi
pilléreket, hogy utat nyitott annak a forradalomnak, amelyre a gazdasági és
társadalmi fejlődés már fölkészítette a harmadik rendet. A továbbiakban a
harmadik rend vette át a szót, s megkezdődött az igazi forradalom.

Elérkeztünk tehát a hagyományos társadalmi szerkezetet fenekestül felforgató

1789-i forradalom kitörésének közvetlen küszöbére. Nem árt, ha itt
megállunk egy pillanatra, s a tények tömegéből és a társadalmi, politikai
mozzanatok sokaságából amelyek részben az egész társadalmi rendszert,
részben a pillanatnyi helyzetet jellemezték megpróbáljuk kiemelni és
konkretizálni az ancien régime válságának lényegét.

A XVIII. század a virágzás százada volt, de a gazdasági fejlődés a hatvanas

évek végén és a hetvenes évek elején éri el csúcspontját. Az amerikai
háborúig vitathatatlan volt a fellendülés, 1778 után azonban hanyatlás
következett be „XVI. Lajos korának hanyatlása”. Ugyanakkor a fellendülés
jelentőségét illetően is megszorításokkal kell élnünk: a fejlődés sokkal több
hasznot hajtott a kiváltságosoknak és a burzsoáziának, mint a
néptömegeknek; a válság is elsősorban az utóbbiakat sújtotta. 1778-tól
megkezdődött a gazdasági élet pangása, majd hanyatlása, amely általános
ciklikus válságba torkollott, szörnyű nyomor kíséretében. Jaurès sohasem
tagadta az éhség szerepét a forradalom kitörésében, de csak epizodikus
jelentőséget tulajdonított neki. Megállapítja, hogy az 178S-i rossz termés és
az 1788-1789-es válság fájdalmasan érintette a néptömegeket, s a polgári
forradalom szolgálatára mozgósította őket. De ez Jaurès szerint csak véletlen
volt. Az igazság az, hogy a baj sokkal mélyebben rejlett; az egész francia
gazdasági élet, annak minden szektora válságba került. A nyomor éppen
abban a pillanatban hozta mozgásba a néptömegeket, amikor a polgárság a
példa nélkül álló fellendülés után veszélyeztetve látta jövedelmeit és profitját.
A gazdasági hanyatlásnak és az 1789-ben kitört ciklikus válságnak feltétlenül
döntő szerepe volt 1789 eseményeiben. E folyamatok tisztázása új
megvilágításba helyezi a forradalom közvetlen kiváltó okainak problémáját.

A pillanatnyi érvényű gazdasági tényezők mögött természetesen az alapvető

társadalmi ellentéteket kell keresnünk. A francia forradalom mélyen rejlő
okait azokban az ellentmondásokban kell látnunk, amelyek mint Barnave
kifejtette egyfelől az ancien régime szerkezete és intézményei, másfelől a
gazdasági és társadalmi fejlődés között álltak fenn. A forradalom előestéjén a
társadalom külső keretei változatlanul arisztokratikusak: a földbirtoklási
rendszer szerkezete még mindig feudális volt, s a hűbéri szolgáltatások és az
egyházi tized elviselhetetlen teherként nehezedett a parasztságra. Egyidejűleg
pedig már jelen voltak azok az új termelési és csereeszközök, amelyeken a
burzsoázia gazdasági hatalma nyugodott. Az ancien régime társadalmi és
politikai szervezete azzal, hogy szentesítette a földbirtokos arisztokrácia
kiváltságait, gúzsba kötötte a burzsoázia fejlődését.

A francia forradalom Jaurès kifejezésével — „széleskörűen burzsoá és

demokratikus”, nem pedig „szűkkörűen burzsoá és konzervatív” forradalom
volt, mint az 1688-i „tiszteletre méltó” (réspectable) angol forradalom. Ezt a
néptömegek támogatásának köszönhette, amelyeket mozgásba hozott a
kiváltságok gyűlölete, az éhség és az a vágy, hogy megszabaduljanak a
feudális terhektől. A forradalom egyik lényeges feladata a hűbéri rendszer
lerombolása, s a parasztok és a föld felszabadítása volt. Ezt nemcsak az
ancien régime végén kitört általános gazdasági válság okozta, hanem még
mélyebben, az egész régi társadalom struktúrája, a maga összes
ellentmondásával. A francia forradalom kétségtelenül polgári forradalom
volt, de lényeges jellemzője, hogy a nép elsősorban a parasztság
támogatásával zajlott le.

Az ancien régime vége felé, éppen a burzsoázia nagyarányú felemelkedése

folytán, igen erős volt már a nemzet eszméje; ennek fejlődését,
kibontakozását azonban gátolta a gazdasági élet, a társadalom, az állam
hűbéri szerkezete és az arisztokrácia ellenállása. A nemzeti egység csak
részben valósult meg. A gazdasági fejlődést és a nemzeti piac kialakulását
még mindig gátolták a belföldi vámok és hídvámok, a súlyok és mértékek
sokfélesége, az adózási rendszer bonyolultsága és szétforgácsoltsága,
valamint a még mindig érvényben levő hűbéri szolgáltatások és az egyházi
tized. Társadalmi tekintetben ugyanígy hiányzott az egység. A társadalmi
hierarchiát a kiváltságok határozták meg, éspedig nemcsak a nemesség és a
papság, hanem a legkülönfélébb testületek és közösségek kiváltságai is a
különböző szabadságok, azaz privilégiumok -, amelyek szétforgácsolták a
nemzetet. Az egyenlőtlenség szabály volt, a korporatív gondolkodásmód
pedig fokozta a nemzet megosztottságát. Sébastien Mercier „Párizsi kép”
című munkájában (1781) külön fejezetet szentel a „testületek egoizmusának”:

„A testületek önfejűek, makacsok lettek, el akarnak szigetelődni a politikai

gépezet kapcsolatainak sokaságában; egy-egy testület ma már csak a saját
tagjaival szemben elkövetett igazságtalanságot érzi meg, s a nem a saját
osztályához tartozó állampolgár elnyomatását idegennek tekinti önnön
érdekeitől.”

Az állam szerkezete ugyanúgy a nemzeti egység tagadását jelentette, mint a

társadalomé. A Capet-dinasztia történelmi küldetése az volt, hogy
közigazgatási egységet adjon az államnak, amelyet oly módon hozott létre,
hogy birtoka köré tömörítette a francia tartományokat. Ez a folyamat mind a
nemzeti öntudat felébredése, mind a királyi hatalom gyakorlása
szempontjából kedvező volt. Valójában azonban a nemzet sohasem egyesült
az állammal. Ezt az uralkodó maga tanúsítja: „Egy olyan pillanatban -
mondotta XVI. Lajos 1789. október 4-én -, amikor felszólítjuk a nemzetet,
hogy siessen az állam segítségére..."

Az állam szervezete nem sokat javult a XVIII. század folyamán. XVI. Lajos
nagyjából ugyanazokkal az intézményekkel kormányzott, mint dédapja, XIV.
Lajos. A strukturális reformra irányuló kísérletek sorra meghiúsultak az
arisztokrácia ellenállásán, amely szilárdan elsáncolta magát parlamentjeiben,
a rendi tartománygyűlésekben és az egyházi közgyűlések intézményében. Az
alattvalókhoz hasonlóan a tartományoknak és a városoknak is megvoltak a
maguk szabadságai és kiváltságai, amelyek egyfelől bástyát jelentettek a
királyi abszolutizmus ellen, de ugyanakkor a makacs partikularizmus erődjei
is voltak.

Végül is azt a tényt, hogy az abszolút monarchia nem tudta következetesen

megvalósítani a nemzeti egységet, nem lehet elválasztani attól a
körülménytől, hogy változatlanul fennállt az arisztokratikus típusú társadalmi
szerkezet, amely eo ipso a nemzeti egység tagadását jelentette. Ahhoz, hogy a
monarchia művét, a nemzeti egyesítést be lehessen fejezni, okvetlenül hozzá
kellett volna nyúlni a társadalmi szerkezethez, azaz a kiváltságokhoz. Ez
megoldhatatlan ellentmondás volt: XVI. Lajos sohasem szánta el magát arra,
hogy megtagadja az ő „hű nemességét”. Az arisztokrácia feudális és katonai
gondolkodásmódjának fennmaradása, sőt fokozódása elősegítette, hogy a
nemesség többsége kizárta önmagát a nemzetből, és csak a király
személyéhez kötődött. Képtelenül az alkalmazkodásra, bezárkózva
előítéleteinek páncéljába, valamilyen megmerevedett exkluzivitásban
szigetelődött el, miközben a régi, elavult formák méhében már kialakult az új
rend.

„Ha végül meggondoljuk írja Tocqueville -, hogy ez a nemesség, miután

elkülönült a középosztályoktól (értsd: a burzsoáziától - Szerző), amelyeket
kitaszított magából s a népből, amelynek elvesztette szívét, teljesen
elszigetelődött a nemzeten belül s míg látszólag egy hadsereg élén állt, de
valójában katonák nélküli tisztikar volt -, akkor meg fogjuk érteni, hogyan
lehetett ezredévi fennállása után egyetlen éjszaka leforgása alatt
megdönteni.”

A nemzeti egység, az arisztokrata reakció bénító hatása ellenére,

kétségtelenül fejlődött a XVIII. század második felében is. Ebben nagy
szerepe volt a királyi országúthálózat növekedésének, a gazdasági
kapcsolatok terebélyesedésének („Franciaország írja Tocqueville Európának
az az országa volt, ahol a tőke a legnagyobb túlsúlyra tett szert a
tartományokban, s a leginkább elnyelte az egész birodalmat.”), végül az
általános szellemi fejlődésnek. A felvilágosodás filozófiájának elterjedése és
az egyre nagyobb jelentőségű kollégiumi nevelés létrehozta a nemzeti egység
megteremtésének feltételeit. Ám amikor mindezt megállapítjuk,
tulajdonképpen a burzsoázia fejlődéséről beszélünk. Ez az osztály lett a
nemzeti egység döntő társadalmi tényezője; joggal azonosíthatta magát a
nemzettel. „Ki merné azt állítani, hogy a harmadik rend nem foglal magában
mindent, ami egy nemzet megalkotásához szükséges?” - írja Sieyés. Egyúttal
azt is leszögezi, hogy az arisztokrácia nem lehet része a nemzetnek. „Ha
eltávolítanák a kiváltságos rendet, a nemzet nem kevesbedne, de öregbedne.”

Így alakult ki Franciaországban az ancien régime vége felé az

osztályellentétek és a legkülönbözőbb ellentmondások közepette a nemzet
eszméje. A szellemileg legérettebb és gazdaságilag leghaladóbb társadalmi
rétegtől kapott formát és életet. Ennek az egyidejűleg egységes és megosztott
Franciaországnak a látványa késztette Tocqueville-t két ellentétes fejezet
megírására: „Franciaország az az ország volt, ahol az emberek a
leghasonlóbbak lettek egymáshoz”, és „Hogyan lehetséges, hogy ezek az oly
hasonló emberek messzebb voltak egymástól, mint valaha?” . . . „Az ancien
régime és a forradalom” című mű szerzője egyszersmind hangsúlyozza, hogy
ezek az emberek „mind készek voltak arra, hogy egyetlen tömeggé
olvadjanak össze”.

A forradalomnak csakugyan meg kellett oldania ezeket az ellentmondásokat.

De azzal, hogy a nemzeten belül csak a tulajdonosoknak adott jogokat, s
rövidesen azonosította a hazát és a tulajdont, új ellentmondásokat hozott létre.

ELSŐ RÉSZ

„A NEMZET, A KIRÁLY, A TÖRVÉNY.” POLGÁRI FORRADALOM

ÉS NÉPI MOZGALOM

(1789—1792)

Az arisztokrata ellenzék által meghajszolt francia monarchia az összeomlás

előestéjén azzal próbálta meghosszabbítani életét, hogy összehívta a Rendi
Gyűlést. Csakhogy a királyság semmiféle világos akcióprogrammal nem
rendelkezett. Abszolutista elveit kétfelől támadták: támadta az arisztokrácia,
amely azzal vélte biztosítani a kormányzásban való részvételét, hogy
követelte a királyság állítólagos ősi alkotmányának a visszaállítását, s
támadták az új eszmék hívei, akik arra törekedtek, hogy a nemzetnek joga
legyen ellenőrizni az állam irányítását. A királyság az események uszályában
kullogott, ahelyett, hogy irányította volna azokat. Engedményről
engedményre csúszott a forradalom felé.

Az 1789-i forradalmat a harmadik rend burzsoá kisebbsége vezette, amelyet

támogattak, a válságperiódusokban pedig előrehajtottak a városok és falvak
hatalmas néptömegei, az a réteg, amelyet időnként „negyedik rendnek”
neveztek. A burzsoázia a néppel kötött szövetségének köszönhette, hogy
olyan alkotmányt kényszerített a királyságra, amely lényegileg az ő kezébe
adta a hatalmat. Azonosítva magát a nemzettel, az volt a szándéka, hogy a
királyt alávesse a törvény uralmának. „A nemzet, a király, a törvény” -egy
pillanatra mintha megvalósult volna ez az eszményi egyensúly. Az 1790.
július 14-i szövetségi ünnep alkalmával a nemzet valóságos monarchikus
áhítatba esett. Elhangzott az ünnepélyes eskü, amely "egyesítette a franciákat
egymás között, s a franciákat királyukkal, a szabadság, az alkotmány és a
törvény védelmére”. 1790-ben azonban a nemzet tulajdonképpen a
polgárságot jelentette: csak a polgárság rendelkezett politikai jogokkal,
gazdasági hatalommal, s a szellemi uralmat is ő mondhatta a magáénak.
A királynak és a nemzetnek a törvény égisze alatt meghirdetett egysége
ingatagnak bizonyult. Az arisztokrácia a monarchiával együtt revansra várt.
A hatalmon levő burzsoázia az arisztokrata restaurációtól és a nép újabb
támadásától rettegve két tűz közé szorult. A király 1791. június 21-i szökése
és a Mars-mezei sortűz két részre szakította a burzsoáziát. A feuillant-ok a
demokrácia iránti gyűlöletükben fokozták az alkotmány burzsoá jellegét, s
fenntartották a monarchia intézményét, mert bástyának tekintették a plebejus
törekvésekkel szemben. A girondisták gyűlölték az arisztokráciát és a
zsarnokságot, támadták a királyság intézményét, s amikor kitört a háború,
amelynek számításaik szerint minden nehézséget meg kellett oldania,
habozás nélkül a népre apelláltak.

A burzsoáziát hamar elsöpörte a nép, amely már tudatára ébredt saját

érdekeinek, és síkra is tudott szállni értük. Az 1792. augusztus 1o-i
forradalom véget vetett az Alkotmányozó Nemzetgyűlés által kialakított
rendszernek. Az élet megmutatta, hogy a király az ancien régime és a hűbéri
arisztokrácia természetes védelmezője és az új nemzet között lehetetlen
megvalósítani az egységet.

A POLGÁRI FORRADALOM ÉS AZ ANCIEN RÉGIME BUKÁSA

(1789)

A pénzügyi válság és az arisztokrácia lázadása a Rendi Gyűlés összehívására

kényszerítette a monarchiát. De vajon elképzelhető volt-e, hogy a harmadik
rend engedelmesen be fogja érni azzal, amit az arisztokrácia zöme hajlandó
átengedni neki? Vajon elképzelhető volt-e, hogy a Rendi Gyűlés továbbra is
megmarad feudális intézménynek, vagy pedig valamilyen új rend kialakulását
lehetett várni munkája nyomán, amely majd megfelel a társadalmi és
gazdasági válságnak? ... A harmadik rend hangos szóval követelte a
jogegyenlőséget; az ancien régime társadalmi és politikai berendezkedésének
újjáalakítására törekedett. A királyság ugyanolyan eszközökkel próbálta
letörni a harmadik rend lázadását, mint amilyeneket két évvel ezelőtt az
arisztokrácia mostani szövetségese ellen alkalmazott. Mindhiába: a gazdasági
válság felkelésbe sodorta a népet, s a király kezéből kicsúszott a közhatalom.
A békés és jogi forradalmat a népi és erőszakos forradalom követte. Az
ancien régime összeomlott.

I
A JOGI FORRADALOM (1788 VÉGE-1789 JÚNIUS)

XVI. Lajos 1788. augusztus 26-án Neckert nevezte ki pénzügyi főfelügyelővé

és államminiszterré. Neckernek, aki nem rendelkezett világos programmal, s
inkább az események uszályában kullogott, mintsem hogy irányította volna
őket, tulajdonképpen fogalma sem volt a politikai és társadalmi válság
méreteiről; nem fordított kellő figyelmet a gazdasági válságra, amely
lehetővé tette a burzsoázia számára a tömegek mozgósítását.

A mezőgazdasági termelés területén számos vidéket sújtott a borválság.

Akkoriban a szőlőtermelés még sokkal elterjedtebb volt, mint napjainkban.
Sok parasztnak a bor volt az egyetlen piacra vihető terméke. A szőlőtermelő
vidékek kenyeret vásárló lakossága, számát és koncentrációját tekintve, szinte
városi jellegű volt. A bortermelők egy teljes évtizeden át, 1778-tól 1787-ig,
eladási nehézségekkel küzdöttek; a bor ára is esett. A szőlőtermelők
tömegesen süllyedtek a nyomorba. 1789-től 1791-ig a gyenge szüretek
felhajtották az árakat, de ez a csökkent termelés nem tette lehetővé a
szőlőtermelők számára, hogy talpra álljanak. S miközben 1788-1789-ben a
gabona ára tovább emelkedett, a szőlőtermelő lakosság elsősorban a
részesbérlők és a napszámosok rétege felélte minden tartalékát, és teljesen
tönkrement. A borválság az általános gazdasági válság talaján bontakozott ki.
Egyidejűleg az ipari termelés is lelassult; ezt az Angliával 1786-ban kötött
szabad kereskedelmi megállapodás idézte elő. Az angol ipar kicserélte egész
felszerelését, ugrásszerűen növelte termelési kapacitását, s a francia ipart,
amely éppen hozzáfogott a felújításhoz, saját nemzeti piacán szorította
sarokba. A helyzetet a valutaválság is súlyosbította.

1. A Rendi Gyűlés összehívása (1788 vége - 1789 május)

Amikor a király 1788. augusztus 8-án megígérte, hogy a jövő év május 1-re
összehívja a Rendi Gyűlést, a harmadik rend körében lelkesedés tört ki. Ez a
rend az abszolutizmus elleni lázadásában addig az arisztokrácia uszályában
haladt. Amikor azonban a párizsi parlament 1788. szeptember 21-én olyan
határozatot hozott, amely szerint a Rendi Gyűlést ezentúl „rendszeresen össze
kell hívni, mégpedig ugyanolyan összetételben, mint 1614-ben”, az
arisztokrácia és a burzsoázia szövetsége felbomlott. „A közéleti vita jellege
megváltozott írja Mailét du Pan 1789 januárjában. Most már igencsak
másodsorban van szó a királyról, a zsarnokságról és az alkotmányról; új
háború indult a harmadik rend és a két másik rend között.”

A kiváltságosok elleni küzdelem élére a hazafias párt állt. E pártot elsősorban

polgári származású emberek alkották jogászok, írók, üzletemberek, bankárok
de azok a kiváltságosok is melléálltak, akik magukévá tették az új eszméket:
egyes főurak (Rochefoucauld Liancourt herceg, La Fayette márki) vagy
parlamenti tagok (Adrién Du Port, Hérault de Séchelles, Lepcletier de Saint-
Fargeau). Polgári, jogi és adózási egyenlőség, alapvető szabadságjogok,
képviseleti kormány ezek voltak fő követeléseik. A propaganda
megszervezésében személyes kapcsolatokat, sőt bizonyos társaságokat is
felhasználtak. Ilyen volt többek között „A feketék barátai” csoport, amely a
rabszolgaság megszüntetését követelte. Az agitáció központjai a kávéházak
lettek, így például a híres Procope-kávéház. A jelek szerint a hazafias pártnak
volt egy központi szerve, a Harmincak Bizottsága; ez irányította a párt
agitációját, sugalmazta a brosúrákat s terjesztette a panaszfüzeteket.

A hazafias párt propagandájának leglényegesebb pontja a harmadik rend

kétszeres képviseletének kérdése volt. Követelte, hogy a harmadik rendnek
ugyanannyi küldötte legyen, mint a nemességnek és a papságnak együttvéve;
ez maga után vonta a személy szerinti szavazást a rend szerinti helyett.
Necker, anélkül, hogy világosan tudta volna, mit akar, időnyerés céljából
1788 novemberében újra összehívta az előkelők gyűlését. Azt hitte, rá tudja
venni az előkelőket, hogy állást foglaljanak a harmadik rend kétszeres
képviselete mellett. Ezek azonban, mint várható volt, a régi formákhoz
ragaszkodtak. December 12-én a királyi hercegek folyamodványt terjesztettek
a király elé, amely lényegében az arisztokrácia kiáltványának tekinthető;
élesen állást foglal a harmadik rend követelései és támadásai ellen. „Már a
hűbéri jogok megszüntetését is javasolták . . . Vajon rászánhatja-e magát
Felséged arra, hogy feláldozza, megalázza derék, ősi és tiszteletre méltó
nemességét?”

A kiváltságosok makacssága azonban csak újabb lökést adott a hazafias

mozgalomnak. A parlament 1788. december 5-én revideálta előző
álláspontját, s olyan határozatot hozott, amely jóváhagyta a harmadik rend
kétszeres képviseletét; a személy szerinti szavazást azonban, amely a fő
kérdés volt, nem tette magáévá.

Necker, aki mindegyik párttal fenn akarta tartani a jó viszonyt, ugyanezt az

álláspontot képviselte a királyi tanács 1788. december 27-i ülésén elhangzott
beszámolójában. Három kérdést kell tisztázni - mondotta -, ezek pedig a
következők: a lakosság arányának megfelelő képviselet; a harmadik rend
kétszeres képviselete; s végül a küldöttek kiválasztási rendje. 1614-ben
minden bailliage vagy sénéchaussée azonos számú küldöttet választott; most,
amikor az emberek inkább az arányos képviselet elvét vallják, ez már nem
valósítható meg; keresztül kell vinni az arányosságot. Ami a kétszeres
képviselet kérdését illeti: itt sem alkalmazhatók az 1614-es formák, mert a
harmadik rend jelentősége azóta megnőtt. „Az idő minden tekintetben nagy
változásokat hozott. Az ingó vagyonok és a kormány kölcsönei a nemzeti
vagyon részesévé tették a harmadik rendet; a tudományos ismeretek és a
felvilágosodás eszméi közkinccsé lettek . . . Számtalan közérdekű dologban
egyedül a harmadik rend ismeri ki magát, ilyenek a bel- és külkereskedelem
tranzakciói, a manufaktúrák állapota, a serkentésükre alkalmas
legmegfelelőbb eszközök, a közhitei, a kamat és a pénzforgalom, az
adóbehajtással s a kiváltságokkal való visszaélés és számos más olyan terület,
amelyen kizárólag ő rendelkezik tapasztalattal.”

A harmadik rend akarata jelentette ki Necker -, amikor egyhangú, amikor

megfelel a méltányosság általános elveinek, mindig a nemzet akaratának
minősül; ezért a harmadik rendnek ugyanannyi küldötte kell hogy legyen,
mint a két másik rendnek együttvéve. A harmadik probléma a következő volt:
vajon kötelezővé kell-e tenni, hogy egy-egy rend csak a saját kebelén belül
válasszon küldötteket. (Azaz például a harmadik rendet ne képviselhessék-e
nemesek vagy papok is. Szerk.) Necker e kérdésben a legteljesebb szabadság
mellett nyilatkozott.

A határozatokat a „Versailles-ban 1788. december 27-én tartott királyi

tanács eredményei” című kiadványban tették közzé. Egy hónappal később,
1789. január 24-én elmentek az összehívó levelek, s egyidejűleg a választási
szabályzat is megjelent. Az azonban még mindig nem dőlt el, hogy a
szavazás személyek vagy rendek szerint történik-e.

A választási kampány nagy lelkesedés közepette, a király iránti lojalitás

jegyében, de súlyos gazdasági válság kíséretében bontakozott ki. Dühöngött a
munkanélküliség; az 1788-as termés közepes volt, ínség fenyegetett. 1789
első hónapjaiban sokasodtak a nép körében a zavargások, ugyanis több
tartományban baj volt már az élelmiszerellátással. A városok népe a
gabonaárak szabályozását követelte; több felkelés is kitört, például 1789.
április 28-án a párizsi Réveillonféle festettpapírgyárban. A szociális agitáció
csatlakozott a politikai agitációhoz, s gyakran kiegészítette azt.

„Őfelsége hirdette a templomi szószékeken felolvasott választási szabályzat

azt kívánja, hogy a királysága legtávolabbi területein lakóknak és a
legkevésbé ismert alattvalóknak is módjuk legyen eljuttatni hozzá óhajaikat
és panaszaikat.”

A harmadik rend emberei ezt a felszólítást betű szerint értelmezték. Arra

használták fel, hogy megmozgassák a közvéleményt. Hatalmas lendülettel
indult meg a politikai irodalom, s mintegy hallgatólagos beleegyezéssel
megszületett a sajtószabadság. Gomba módra szaporodtak a jogászok,
plébánosok, főleg pedig a középpolgárok brosúrái, pamfletjei, értekezései,
egyéb művei. Az egész gazdasági, társadalmi és politikai rendszert apróra
megvizsgálták, megbírálták, papíron újjáalakították, nemcsak Párizsban,
hanem vidéken is. Arras-ban megjelent Robespierre „Felhívás az artois-i
nemzethez” című irata; Rouenban Thouret tollából napvilágot látott a „Szózat
a jó normandiaiakhoz.’’; Aix-ben Mirabeau kiadta „Felhívás a provenge-i
nemzethez című brosúráját.

Párizsban Sieyés, akinek már ismerték a „Tanulmány a kiváltságokról” című

munkáját, 1789 januárjában kiadta a „Mi a harmadik rend?” (Qu’est-ce que
le Tiers État?) című brosúráját, amelynek óriási sikere volt. „Mi a harmadik
rend? Minden, Mi volt eddig? Semmi. Mit kíván? Hogy legyen valami,”

Híres írók, publicisták, névtelen szerzők ,,Esszék”-et, „Levelek”-et,

„Elmélkedések”-et, „Tanácsok”-at, „Tervezetek”-et jelentettek meg. Target
megírta „Levél a Rendi Gyűléshez” című munkáját, Camille Desmoulins „A
szabad Franciaország”-ot. Ez az indulatos pamflet olyan Franciaországot
követel, ahol nem lesznek megvásárolható hivatalok, nem lesz örökletes
nemesség, sem adózási kiváltság:

„Fiat! Fiat! Igen, mindez a jó megvalósul; igen, ez a boldog forradalom, ez az

újjászületés végbe fog menni; nincs földi hatalom, amely
megakadályozhatná. Csodálatos hatása ez a filozófiának, a szabadságnak és a
hazafiságnak. Legyőzhetetlenek lettünk.”
Ez a polgári toliakból származó propagandairodalom egészében véve a
tulajdonos osztály törekvéseit tükrözte vissza. A burzsoázia csak azért akarta
megszüntetni a kiváltságokat, mert ellenkeztek érdekeivel; a dolgozó
osztályok, a parasztok, a kis kézművesek sorsa vajmi kevéssé foglalkoztatta.
Egyesek azért felfigyeltek a nép nyomorára; így például Dufourny, „A
negyedik rend felterjesztései” című munkájában. Ezek akkor még elszigetelt
hangok, de már előre jelzik, hogy a sans-culotte-ok népe a politika színterére
fog lépni: akkor, amikor a liberális burzsoázia által uralomra juttatott rezsim
belebukik az ellenforradalom és a külháború erőpróbájába.
A kormány választási szabályzata liberális szellemben fogant. A választási
körzeteket a bailliage-ok, illetve sénéchaussée-k alkották. A kiváltságos
rendek tagjai összegyűltek a székhelyeken, hogy megszervezzék a papság,
illetve a nemesség választói gyűléseit. Ott voltak az illető körzet püspökei és
abbéi, a javadalmazott, világi és szerzetesi káptalanok, testületek és egyéb
egyházi közösségek; általában az összes jövedelemmel vagy a szóban forgó
területen valamilyen megbízatással rendelkező pap, illetve hűbéri földet
birtokló nemes. Az egyház választói gyűlésein természetesen részt vett az
összes plébános, ami óriási többséget biztosított az alsó papságnak. A
harmadik rend esetében bonyolultabb volt a mechanizmus. Választójoga volt
a harmadik rendhez tartozó minden francia születésű vagy honosságot nyert,
25 éven felüli, egy helyben lakó állampolgárnak, ha szerepelt az adózók
listáján. A városokban a választók céhenként gyűltek össze, vagy ha
semmiféle céhnek nem voltak a tagjai, akkor lakónegyedenként; száz lakos
választott egy vagy két küldöttet.

Ezekből a küldöttekből ült össze a harmadik rend városi választói gyűlése,

amelyen megválasztották a harmadik rend bailliage-beli gyűlésén részt vevő
elektorokat. Ez utóbbiak választották meg a Rendi Gyűlésen részt vevő
küldötteket. Falun a lakosok plébániák szerint gyűltek össze, hogy kétszáz
háztartás két küldöttet válasszon a harmadik rend bailliage-beli gyűlésére.
Valamennyi ilyen gyűlésen panaszfüzeteket (cahier de doléances) is
szerkesztettek.

Ez az 1789. január 24-i választási szabályzat a burzsoáziának kedvezett. A

harmadik rend minden képviselőjét közvetve falun két, városban három
fokozat közbeiktatásával választották meg. Lényeges mozzanat volt, hogy
miután a gyűlés megszerkesztette a panaszfüzetet, a küldötteket nyíltan, név
szerinti szavazással választották meg. Ezenkívül a legbefolyásosabb, a beszéd
művészetében legjártasabb burzsoák általában jogászok biztosak lehettek
benne, hogy uralni fogják a terepet, és maguk mellé állítják a parasztokat és
kézműveseket. A harmadik rendet végül is csupa polgár képviselte; a Rendi
Gyűlésbe a városi plebejusok egyetlen közvetlen képviselője és egyetlen
paraszt sem jutott be.

A választások meglehetősen lassan haladtak. A gyűlések aránylag nyugodt

légkörben zajlottak le, csak az egyháziakon volt némi zavar. A plébánosok
ugyanis, akik nagy számuknál fogva erőseknek érezték magukat, igen
hevesen léptek fel; rá akarták kényszeríteni akaratukat a gyűlésekre, és csupa
hazafias küldöttet kívántak megválasztani. A nemesség gyűlésein két tábor
alakult ki: az egyik oldalon állt a vidéki nemesség, a másikon pedig a
liberális beállítottságú főurak. A harmadik rend gyűlései rendkívül
méltóságteljes, olykor egyenesen ünnepélyes hangulatban folytak. Különösen
a parasztoknál lehetett ezt megfigyelni, akik legtöbbször a falu templomában
sereglettek egybe.

Mint tudjuk, minden gyűlés szerkesztett egy panaszfüzetet. A papság és a

nemesség választási körzetenként csak egy gyűlést tartott, így összesen egy
füzetet állított össze, amelyet a rend küldöttei Versailles-ban nyújtottak át. A
harmadik rend bailliage-gyűlése egyetlen panaszfüzetté olvasztotta a
plébániák és városok felterjesztéseit (ez utóbbiak maguk is a céhek, illetve
lakónegyedek panaszfüzeteinek összegezéseként jöttek létre). E
panaszfüzetek távolról sem voltak eredetiek: szerkesztőik a vidékükön
elterjedt brosúrák befolyása alatt állottak. A választási körzetekben
mintaszövegek keringtek; így a Loire vidéki füzeteken világosan észlelhető
annak az „Instrukciók” című iratnak a hatása, melyet Laclos szerkesztett a
hazafias párt egyik vezetőjének, az orléans-i hercegnek a kérésére. Néha több
szomszédos plébánia füzetét ugyanaz a jegyző, plébános, írnok vagy esetleg
valamilyen kiemelkedő személyiség fogalmazta meg; a vogézek-beli
Vicherey falu felterjesztése például, amelynek összeállítása Francois de
Neufcháteau nevéhez fűződik, tizennyolc további szerkesztőt inspirált.

Majdnem 60 000 panaszfüzet maradt fenn. Ezekből igen részletes képet

nyerünk az ancien régime utolsó időszakának Franciaországáról. Azok a
panaszfüzetek a legspontánabbak, legeredetibbek, amelyek közvetlenül a
néptől, a parasztoktól és kézművesektől származnak; még akkor is, ha
gyakran valamilyen minta alapján állították őket össze, vagy pedig csupán
egyes panaszok hosszú felsorolásából állnak. Az összegezett bailliage-i vagy
sénéchaussée-i panaszfüzetek igen nagy érdeklődésre tarthatnak számot; 615
közül 523 maradt fenn. A harmadik rend összegezett panaszfüzetei nem az
egész rend véleményét tükrözik vissza (minthogy a plébániai felterjesztések
cikkelyei nem érdekelték a polgárságot, ezeket a legtöbb esetben kihagyták),
hanem csak a burzsoáziáét. A nemesség és a papság füzetei pedig azért
figyelemre méltóak, mert ezeket nem alsóbb fokú felterjesztések alapján
állították össze kivéve azt a néhányat, amelyet egyes plébánosok vagy
egyházi közösségek előre megszerkesztettek.

A három rend panaszfüzetei egységesen elítélik az abszolutizmust. Papok,

nemesek és burzsoák egyaránt alkotmányt követelnek, amely korlátok közé
szorítja a királyi hatalmat, megteremti a nemzet képviseleti szervét az adók
megszavazása és a törvények megalkotása végett s a helyi adminisztrációt a
választott tartományi rendi gyűlések kezébe adja. A három rend még abban is
egységes, hogy az adózási rendszer átalakítását, az igazságszolgáltatás és a
büntetőtörvények reformját, az egyéni szabadság és a sajtószabadság
biztosítását követeli. A papság felterjesztései azonban hallgatnak a
kiváltságok és a lelkiismereti szabadság kérdéséről ha ugyan nyíltan el nem
ítélik az ezekkel kapcsolatos általános követeléseket. A nemesség füzetei
általában elkeseredetten védik a rendek szerinti szavazást, mert ezt tekintik a
kiváltságok legjobb biztosítékának; elfogadják a közteherviselést, de az
esetek többségében elvetik a jogegyenlőséget, és elutasítják azt a gondolatot,
hogy minden francia minden hivatalt betölthessen. A harmadik rend
egyöntetűen követeli a teljes állampolgári egyenlőséget, a tized
megszüntetését és a hűbéri szolgáltatások felszámolását (egyébként ez
utóbbiakkal kapcsolatban számos panaszfüzet csak a megváltásig megy el).

A rendek közötti ellentétek tehát igen lényeges kérdések körül forogtak.

Ezekhez járultak az egy-egy renden belüli konfliktusok. A plébánosok
szembeszálltak a püspökökkel és a szerzetesrendekkel, bírálták a sokféle
egyházi kiváltságot és javadalmat, panaszkodtak a plébánosi fizetés (a portion
congruc) elégtelensége miatt. A vidéki nemesség szembefordult az udvari
nemességgel; azzal vádolta, hogy magához kaparintja az állam összes vezető
hivatalát, és a köznemesség fölé helyezi magát. A harmadik rend
panaszfüzeteiben az egyes csoportok érdekeinek és gondolkodásmódjának
összes árnyalatai visszatükröződnek. Nincs egység a szabad legelők
megszüntetésének és a közösségi földek felosztásának kérdésében sem. A
céhek panaszfüzeteiben a mesterek véleménye jutott túlsúlyra; 31 város 943
céhfelterjesztése közül (amelyből 185 a szabad foglalkozásúaké, 138 az
ötvösöké és nagykereskedőké, 618 a különböző kézműves szakmáké) csak 41
javasolja a céhek megszüntetését. Ezt főleg a nagyobb városokban dolgozó
mesterek ellenezték, akik már erősen észlelték a számukra oly kellemetlen
szabad konkurrenciát. Ezzel szemben nagy helyet foglalnak el a kereskedők
és gyárosok kívánságai tiltakozásuk az Angliával kötött kereskedelmi
szerződés végzetes következményei ellen s a különböző ipari és kereskedelmi
ágak szükségleteinek aprólékos kifejtése.

A választási eredmények akárcsak a panaszfüzetekben meg fogalmazott

követelések azt mutatták, hogy a hazafias párt már igen nagy táborral
rendelkezett az egész országban és a társadalom minden rétegében.

A papság 291 tagú küldöttségében 200, reformot kívánó plébános foglalt

helyet. A liberális papok közül rövidesen Grégoire abbé, a nancyi bailliage
küldötte lett a legismertebb. Több olyan magas állású főpap érkezett
Versailles-ba, akik szintén a leghatározottabban a reformok pártján álltak:
Boisgelin őfőméltósága, aix-i érsek, Champion de Cicé bordeaux-i érsek,
Talleyrand-Périgord autuni érsek. Az ancien régime hívei Maury abbé, a
tehetséges szónok mögött tömörültek, vagy de Montesquiou abbét tekintették
vezetőjüknek, aki ugyancsak ügyesen védelmezte rendjének kiváltságait.

A 270 nemesi küldött között a kiváltságaikhoz erőteljesen ragaszkodó

„arisztokraták” voltak többségben. A legreakciósabbak nem minden esetben
voltak azonosak a legelőkelőbb születésűekkel. Szélsőségesen reakciósnak
számított például d’Esprémesnil parlamenti tanácsos, a taláros nemesség
szószólója, s egy Cazales nevű dragonyostiszt, délvidéki kisnemes. A nemesi
küldöttség főúri tagjai között több liberális gondolkodású ember volt. Sok
olyan akadt közöttük, aki világéletében a filozófusokat támogatta, vagy
éppenséggel az ő eszméiken nevelkedett; többen közülük önkéntesként vettek
részt az amerikai függetlenségi háborúban. Ezek mind készek voltak
támogatni a harmadik rend ügyét. A 90 hazafias nemesi küldött közül
kiemelkedett La Fayette márki (akit igen nehezen választottak meg
Riómban), de Noailles vicomte, Clermont-Tonnerre gróf, la Rochefoucauld
herceg és d'Aiguillon herceg.

A harmadik rend 578 tagú küldöttségének majdnem a felét azok a jogászok

alkották, akik oly nagy szerepet játszottak a választási kampányban.
Körülbelül 200 ügyvéd volt közöttük. Grenoble-ban választották meg
Mounier-t és Barnave-ot, Chartres-ban Pétiont, Rennes-ben Le Chapelier-t,
Arras-ban Robespierre-t. Ezenkívül vagy száz kereskedő, bankár és gyáros is
volt a küldöttségben. A falusi burzsoáziát több mint 50 gazdag földbirtokos
képviselte. Ezzel szemben egyetlen paraszt vagy kézműves sem akadt
közöttük. A harmadik rend képviselőinek körében tudósok is voltak, például
a csillagász Bailly; továbbá írók, például Volney; közgazdászok, így Dupont
de Nemours; protestáns lelkészek, mint Rabaut-SaintE'tienne, akit Nímes-ben
választottak meg. Végül a harmadik rend a kiváltságos rendek néhány
„renegátját” is megválasztotta: Aixben és Marseille-ben Mirabeau-t,
Párizsban Sieyést.

A kiváltságos rendek eszmeileg és politikailag szétforgácsoltán érkeztek

Versailles-ba. A papság szemben állt a nemességgel, a vidéki nemesség a
liberális főurakkal. Szó sem lehetett arról, hogy az 161 küldött egyöntetűen
védelmezze a két első rend kiváltságait. Ezzel szemben a jogainak és
érdekeinek teljes tudatában levő burzsoázia az egész harmadik rend
élcsapatát alkotta. Küldöttei pontosan tudták, mit akarnak; értették a
dolgukat, s becsületes emberek voltak, akik mélységesen ragaszkodtak
osztályukhoz és annak érdekeihez, amelyeket azonosaknak tekintettek az
egész nemzet érdekeivel. A jogi forradalom lényegében az ő kollektív művük
volt.

2. A jogi konfliktus (1789 május-június)

A választások világosan megmutatták, mit akar az ország. A királyság

azonban nem hajolhatott meg a harmadik rend akarata előtt anélkül, hogy fel
ne számolja saját magát, és le ne rombolja az ancien régime társadalmi
rendjét. Mint az arisztokrácia természetes védelmezője, hamarosan
szembefordult a fejlődéssel, és az ellenállás útjára lépett.

Május 2-án bemutatták a királynak a Rendi Gyűlés küldötteit. Az udvar ez

alkalommal tanújelét adta azon eltökélt szándékának, hogy fenntartja a
rendek közti hagyományos megkülönböztetést. A király míg a papság
küldötteit belső termeiben, zárt ajtók mögött, a nemességet pedig nyitott ajtók
mellett, a hagyományos szertartások közepette fogadta a harmadik rend
küldöttségét hálószobájában mutattatta be magának; rosszkedvűen és
komoran nézte végig, ahogy a küldöttek némán elvonultak előtte. A harmadik
rend képviselői az alkalom tiszteletére szigorú szabású fekete ruhát öltöttek,
amelyre selyemkabátot vettek és batisztnyakkendőt kötöttek; a nemesek
ugyancsak fekete ruhában jelentek meg, de aranymellényben,
aranysújtásokkal, amelyre selyemkabátot öltöttek és csipkenyakkendőt
illesztettek. Fejükön IV. Henrik korabeli tollas kalpagot viseltek.
A megnyitó ülés 1789. május 5-én zajlott le. XVI. Lajos szinte síró hangon
óvta a küldötteket minden újító szellemtől. Barentin, a pecsétőr mindennemű
reform ellensége üres frázisokkal vette át a szót a királytól. Végül, feszült
figyelem közepette, Necker emelkedett szólásra. Háromórás beszámolója
azonban kizárólag pénzügyi kérdésekkel foglalkozott; nem adott semmiféle
politikai programot, s egy szót sem szólt a személy vagy rendek szerinti
szavazás kérdéséről. A harmadik rend amely mélységesen csalódott, hiszen
reformokat várt Neckertől egyelőre hallgatott, és kivonult az ülésről. A
rendek első ülésének estéjén már elkerülhetetlennek látszott az összeütközés
a kiváltságos rendek és a harmadik rend között. A királyság beleegyezett a
kétszeres képviseletbe, de egyetlen további lépést sem volt hajlandó tenni az
engedmények útján. Ám a kiváltságos rendek oldalán sem mert nyíltan állást
foglalni. Habozásával elmulasztotta azt a kedvező pillanatot, amikor még
kielégíthette volna a harmadik rend, azaz a nemzet legfőbb követeléseit, s
ebből új erőt merítve, nemzeti királysággá válva, megmenthette volna életét.
A harmadik rend, látva a monarchia tétovázását, felismerte, hogy csak
önmagára számíthat. A kétszeres képviselet nem ért semmit, ha a rendek
szerinti tanácskozás és szavazás továbbra is érvényben marad. A rendek
szerinti szavazás a harmadik rend teljes vereségét jelenthette, hiszen
nyilvánvaló volt, hogy számos kérdésben, amelyek a kiváltságokat érintik, az
első két rend egységesen fog fellépni a harmadik rend álláspontjával
szemben. Ha viszont elfogadják az együttes tanácskozás és az együttes,
személyek szerinti szavazás elvét, a harmadik rend bizonyos lehetett abban,
hogy az alsó papság és a liberális nemesség csatlakozni fog hozzá; így nagy
többségre számíthatott. Ez a központi jelentőségű kérdés egy hónapon át
foglalkoztatta a Rendi Gyűlést és a tanácskozásokat élénken figyelő
nemzetet.

Május 5-én este az egyes tartományok harmadik rendi küldöttei felvették

egymással a kapcsolatot; különösen aktívak voltak a Le Chapelier és
Lanjuinais körül csoportosuló breton küldöttek. Másnap megtörtént az első
egységes akaratnyilvánítás. 1789. május 6-án a harmadik rend képviselői
fölvették „a kommunák küldöttei” címet, s határozatilag megtagadták, hogy
külön kamarát alakítsanak. (Kommuna középkori eredetű városi közösség, itt
a szervezkedés első formáinak egyike.) A harmadik rend első politikai tette
kétségkívül forradalmi jellegű volt, hiszen a kommunák egyszerűen nem
ismerték többé el a rendi felosztást. Ezzel szemben a nemesség, 141
szavazattal 47 ellenében, elvetette a személyek szerinti szavazást, s
hozzáfogott a nemesi küldöttek mandátumának megvizsgálásához. Az
egyházi küldöttségből csak 133-an (114 szavazattal szemben) szavaztak
„minden engedmény” ellen.

A kérdés roppant horderejénél fogva szó sem lehetett kölcsönös

engedményekről. Vagy meghátrál a nemesség (a két első rend közül a
nemesség vitte a hangadó szerepet), s akkor vége a kiváltságoknak, és új
korszak kezdődik; vagy a harmadik rend szenved vereséget, s ebben az
esetben fennmarad az ancien régime, szertefoszlanak mindazok a remények,
amelyeket a rendek összehívása országszerte felkeltett. A kommunák
küldöttei megértették, hogy mint Mirabeau megfogalmazta nem kell egyebet
tenniük, mint „mozdulatlanul megállni egy helyben, s ezzel félelmetessé
válni ellenségeik számára”. A közvélemény mellettük állt; az egyházi rend
habozott, mert az alsó papság Grégoire abbé vezetése alatt álló részének
magatartása aláásta cselekvőképességét.

1789. június 10-én a kommunák Sieyés felszólítására elhatározták, hogy egy

utolsó kísérletet tesznek: felkérték kollégáikat, hogy menjenek a rendek
termébe a mandátumok együttes átvizsgálására. Úgy döntöttek, hogy
ugyanazon a napon fogják szólítani valamennyi összehívott bailliage
küldötteit, s mindenképpen megejtik a mandátumvizsgálatot, „akár jelen
vannak a kiváltságos küldöttek, akár nem”. A felszólítást június 12-én
nyújtották át a papságnak, s az megígérte, hogy „a legnagyobb figyelemmel”
fogja tanulmányozni a harmadik rend javaslatait. A nemesség beérte annak
közlésével, hogy továbbra is saját helyiségében fog tanácskozni. A harmadik
rend még aznap este, a mandátumok együttes megvizsgálása jegyében,
szólítani kezdte valamennyi meghívott bailliage küldötteit. A kiváltságosok
blokkja repedezni kezdett; június 13-án Poitiers sénéchaussée három
plébánosa jelentkezett, amikor a nevét szólították; 14-én hat közöttük
Grégoire abbé -, 16-án pedig tíz. A harmadik rend érezte, hogy közel a
győzelem, s még tovább ment.

Sieyés június 15-én felszólította a küldötteket, hogy „haladéktalanul fogjanak

hozzá a gyűlés megalakításához”: minthogy a nemzetnek legalább 96%-át
képviselik, minden további nélkül megkezdhetik a munkát, amikor az ország
ezt várja tőlük. Sieyés azt javasolta, hogy mostantól kezdve hagyják el az
immár túlhaladott „Rendi Gyűlés” elnevezést, s nevezzék magukat „a francia
nemzet elismert és igazolt küldöttei gyűlésének”. Mounier, aki jobban
ragaszkodott a törvényes formákhoz, a következő elnevezést javasolta: „A
nemzet többségi pártja képviselőinek törvényes gyűlése, amely a kisebbségi
párt távollétében jár el.” Mirabeau közvetlenebb formuláért szállt síkra: „A
francia nép képviselői.” Végül Sieyés magáévá tette a Legrand berryi küldött
által javasolt elnevezést: „Nemzetgyűlés” (Assemblé national). 1789. június
17-én a kommunák „A gyűlés konstitúciós nyilatkozatá”-ban (Déclaration sur
la constitution de 1’Assemblé) 490 szavazattal 90 ellenében elfogadták
Sieyés indítványát; közvetlenül utána megszavaztak egy dekrétumot, amely
jogot adott a királynak az adók beszedésére és az államadósság kamatainak
fizetésére. A harmadik rend tehát nemzetgyűlésnek nyilvánította magát, és
felruházta önmagát azzal a joggal, hogy jóváhagyja az adókat. Ugyanakkor
jellemző az alkotmányos burzsoáziára, hogy miután kijelentette: az adót a
nemzetnek kell jóváhagynia, s ezzel implicite az adófizetők sztrájkjával
fenyegette meg a kormányt megtalálta a módját annak is, hogy megnyugtassa
az állam hitelezőit. A harmadik rend magatartása megtörte a papság
ellenállását; az engedni kényszerült. A papság június 19-én 149 szavazattal
137 ellenében úgy döntött, hogy mandátumainak végleges igazolását pleriáris
ülésen kell megejteni. A nemesség ugyanazon a napon tiltakozást nyújtott át
a királynak.

„Ha a jogok, amelyeket védelmezünk, pusztán a mi személyes jogaink

volnának, ha csak a nemesség rendjét érintenék, buzgalmunk, amellyel
ragaszkodunk hozzájuk, állhatatosságunk, amellyel kiállunk mellettük, nem
mutatna ennyi energiát. Nemcsak a mi saját érdekeinket védelmezzük,
Felség, hanem az Önéit is, az államéit, végeredményben a francia nép
érdekeit.”

XVI. Lajost felbátorította a nemesség ellenállása, s a királyi hercegek

befolyására elhatározta, hogy a sarkára áll, és szembefordul a fejleményekkel.
A királyi tanács június 19-én semmisnek nyilvánította a harmadik rend
döntéseit. Elhatározta, hogy a király plenáris ülésen fogja közölni akaratát a
rendekkel. Addig pedig meg akarván akadályozni, hogy a papság az aznapi
határozatok értelmében együttes ülést tartson a kommunákkal halaszthatatlan
javítási munkálatok ürügyén, királyi rendeletre, bezárták a rendek üléstermét.
Június 20-án reggel a harmadik rend küldöttei zárva találták helyiségüket, a
Salle des Menus-t. Guillotin küldött javaslatára ezért a néhány lépéssel arrább
levő Labdaházba (Jeu de Paume) vonultak át. Mounier, Bailly elnöklete alatt,
kijelentette, hogy „a nemzet képviselői, jogaik csorbíttatván és méltóságuk
megaláztatván, ráébredvén továbbá, milyen fáradhatatlan intrikákkal és
dühvei akarják a királyt végzetes intézkedésekre bírni, kötelesek ünnepélyes
esküvel elkötelezni magukat a közjónak és a nemzet jogainak”.

Valamennyi küldött egy kivételével lelkes hangulatban tette le a „labdaházi

esküt”, amely kategorikusan kinyilatkoztatta a kommunák reformszándékát.
Kijelentették, hogy „sohasem oszlanak meg, s összegyűlnek mindenütt, ahol
a körülmények megkívánják, amíg az alkotmány szilárd alapokon létre nem
jön, és jogerőre nem emelkedik”.

Az eredetileg június 22-re kitűzött királyi ülést csak másnap tartották meg,
mert az udvar félt a tüntetésektől; ezért külön tribünöket is építettek a
nagyközönség számára. A halasztás a kommunáknak használt: 22-én a
papság végrehajtotta 19-i határozatát, s csatlakozott a Szent Lajos-
templomban ülésező harmadik rendhez. Két dauphinéi nemesi küldött is
megjelent, akiket óriási tapssal fogadtak. A nemesség is meghátrál?

A királyi ülés (1789. június 23.) a király és a nemesség kudarcával végződött.

XVI. Lajos elrendelte, hogy a három rend külön helyiségben ülésezzen, s
megsemmisítette a harmadik rend határozatait. A közteherviselést ugyan
jóváhagyta, de kifejezetten fenntartotta „a tizedet, a járadékot, s a hűbéri és
földesúri szolgáltatásokat”. Beszédét fenyegetéssel zárta:

„Ha magamra hagynának egy ilyen magasztos vállalkozásban, egyedül fogok

népeim boldogságáért munkálkodni. Elrendelem, hogy oszoljanak szét
haladéktalanul, s holnap reggel jelenjenek meg a rendjük számára
rendelkezésre bocsátott teremben, hogy újra megkezdjék tanácskozásaikat.”

A harmadik rend nem mozdult; a nemesség lényegében teljes létszámban, a

papság pedig részben elvonult. A harmadik rend küldöttei, ügyet sem vetve a
király parancsára, amelyre a szertartásmester utána külön figyelmeztette őket,
megerősítették előző határozataikat, s kijelentették, hogy sérthetetlenek.
Ezzel a harmadik rend túlment a június 20-i állásponton is, s a nyílt lázadás
állapotába került a királysággal szemben. A király egy pillanatig arra gondolt,
hogy erőszakot alkalmaz. A testőrség parancsot kapott a küldöttek
eltávolítására. A harmadik rendhez csatlakozott nemesi képviselők
ellenszegültek, La Fayette és mások a kardjukhoz kaptak. XVI. Lajos
meghátrált. A harmadik rend a helyzet ura maradt.

Ettől kezdve diadalt diadalra aratott. Június 24-én a papság többsége a

nemzetgyűlés keretében összeolvadt a harmadik renddel. Másnap az orléans-i
herceg vezetésével negyvenhét nemesi küldött követte példáját. A király úgy
határozott: szentesíti, amit nem tudott megakadályozni. Június 27-én felkérte
a papság kisebbségét és a nemesség többségét, hogy csatlakozzanak a
nemzetgyűléshez.

1789. június 23-a fontos állomást jelentett a forradalom fejlődésében. A

királyi ülésen tett nyilatkozatában maga XVI. Lajos is beleegyezett, hogy a
Rendi Gyűlés szavazza meg az adókat, és kijelentette: hajlandó garantálni az
egyéni szabadságjogokat és a sajtószabadságot. Ezzel tulajdonképpen
elismerte az alkotmányos kormányzás elveit. Amikor pedig elrendelte a
három rend egyesülését, további engedményeket tett. A Rendi Gyűlés nem
létezett többé; a király a nemzet képviselőinek ellenőrzése alá került. A
gyűlés azonban építeni is tudott a jogilag szétzúzott ancien régime romjain:
július 7-én alkotmánybizottságot alakított, 1789. július 9-én pedig
proklamálta az Alkotmányozó Nemzetgyűlés megalakulását. A jogi
forradalom erőszak nélkül győzelmet aratott. Ám a király és az arisztokrácia
miközben úgy tettek, mintha belenyugodnának a megváltoztathatatlanba
eltökélték, hogy erőszakkal fogják engedelmességre kényszeríteni a harmadik
rendet.

II

A NÉPFORRADALOM (1789 JÚLIUS)

1789 július elején a forradalom jogi szempontból megvalósult. A harmadik

rend küldöttei, az alsó papság képviselői és a nemesség liberális töredéke
közti szövetség eredményeképp jogi síkon a nemzeti szuverenitás váltotta fel
a királyi abszolutizmust. A nép akkor még nem lépett a politika porondjára.
Azt azonban a nép beavatkozása tette lehetővé a polgári forradalom számára,
hogy végérvényesen legyűrje a fenyegető reakciót. A király és a nemesség
ugyanis a hadsereg igénybevételét tartotta az egyetlen lehetséges
megoldásnak. Egy nappal azelőtt, hogy megparancsolta a kiváltságos
rendeknek a nemzetgyűléshez való csatlakozást, XVI. Lajos már eldöntötte,
hogy 20000 főnyi katonaságot rendel Párizs és Versailles köré. Az udvar a
nemzetgyűlés feloszlatására készült.

A néptömegek körében május óta figyelemre méltó élénkség uralkodott. Az

ország feszülten várta, mi történik Versailles-ban, a küldöttek rendszeresen
tájékoztatták választóikat a politikai eseményekről. A polgárság sem volt
tétlen. Párizsban június 25-én összeült a küldötteket megválasztó 407 elektor,
és amolyan félhivatalos városi képviselőtestületet alakított. Rouenban és
Lyonban a régi városi hatóságok csatlakoztak az elektorokhoz és az
előkelőkhöz. (Az „előkelők” kifejezés itt a burzsoázia legvagyonosabb
rétegeinek képviselőit jelenti.) A helyi hatalom észrevétlenül átment a
burzsoázia kezébe. Amikor kirajzolódtak az udvar puccskísérletének
körvonalai, a nagyburzsoázia legalábbis egy része hozzáfogott az ellenállás
megszervezéséhez. Mozgósította politikai céljai érdekében Párizs oly
nagyszámú kézműves és boltos kispolgárságát, amely azután a forradalom
egész ideje alatt a felkelések kádereit adta; a segédek és a munkások is
csatlakoztak. A Rendi Gyűlés összehívása óriási reményeket keltett ezekben a
tömegekben; mindnyájan várták a megújulást. És íme, az arisztokrácia
mindezt meg akarja hiúsítani! Amikor a nemesség előbb a harmadik rend
kétszeres képviseletét, majd a személyek szerinti szavazást ellenezte, a
tömegekben gyökeret vert az a gondolat, hogy a nemesség makacsul
ragaszkodik kiváltságaihoz. Így terjedt el az „arisztokrata összeesküvés”
eszméje. Egészen természetes, hogy a nép elébe akart vágni az arisztokrácia
támadásának, és tettekkel akarta megbénítani a nemzet ellenségeit.

A tömegek mozgósításában a gazdasági válság is közrejátszott. 1788-ban

különösen rossz volt a termés. Már augusztusban emelkedni kezdett a kenyér
ára. Necker elrendelte a gabonabehozatalt. A szőlőtermő vidékek
földműveseit annál is érzékenyebben érintette a kenyér drágulása, minthogy
1778 óta sújtotta őket az értékesítési válság; a bor ára nevetségesen
alacsonyra zuhant. A rossz termes és az értékesítési nehézségek
következménye azonos volt: csökkent a tömegek vásárlóképessége. A
mezőgazdasági válság az ipari termelésre is kihatott, amely már az 1786-i
kereskedelmi szerződés következményeit is megsínylette. Fokozódott a
munkanéliküliség, egyidejűleg pedig drágult az élet. A munkások nem tudtak
béremelést elérni, mert a termelés stagnált vagy hanyatlott. 1789-ben egy
párizsi munkás napi 30-40 sout keresett, júliusban a kenyér kilója 4 souba
került, sőt vidéken 8 soura is fölment. A nép a tizedszedőket és a földesurakat
okolta az ínségért akik természetben szedték be a járandóságokat illetve a
nagykereskedőket, akik spekuláltak a gabonával. A tömeg elkobzást és
árszabályozást követelt. 1789-ben már tavasszal elkezdődtek az ínség és a
drágaság miatti zavargások, amelyek júliusban, amikor a válság közvetlenül
az aratás előtt a tetőpontra hágott, szinte az egész országot ellepték.

A nép gondolkodásában összefonódott az arisztokrata összeesküvés és a

gazdasági válság; az arisztokráciát megvádolta, hogy összeharácsolja a
gabonát, s ezzel akarja térdre kényszeríteni a harmadik rendet. Magasra
csapott a politikai szenvedélyek hulláma. A népnek már nem volt kétsége
afelől, hogy a király erőszakkal akarja feloszlatni a nemzetgyűlést, amelybe a
harmadik rend minden reményét vetette. A hazafiak azzal vádolták a
kormányt, hogy a főváros körül összevont, főleg külföldi ezredekből álló
katonaság bevonultatásával provokálni akarja a párizsiakat. Marat 1789.
július 1-én pamfletét jelentetett meg a következő címmel: „Figyelmeztetés a
néphez vagy a leleplezett miniszterek.”

,,Ó, polgártársaim! - írja. Mindig csak azt figyeljétek, hogy mit csinálnak a
miniszterek, és ahhoz szabjátok a saját magatartástokat. Céljuk: feloszlatni a
mi nemzetgyűlésünket. Egyetlen eszközük: a polgárháború. A miniszterek a
lázadás lángját szítják!.. . Rettenetes katonai gépezettel, szuronyokkal
vesznek körül benneteket!..

1. A párizsi felkelés.

Július 14-e és a Bastille elfoglalása

A Nemzetgyűlésnek észre kellett vennie a helyzet komolyságát. Július 8-án

Mirabeau beszámolója alapján folyamodványt terjesztett a király elé,
amelyben a csapatok eltávolítását kérte: „Ugyan! Mi szüksége van egy
huszonötmillió francia által imádott uralkodónak arra, hogy nagy költséggel
néhány ezer külföldit vonjon a trónja köré?” július 11-én a király a pecsétőr
útján azt válaszolta, hogy a csapatok egyetlen rendeltetése az újabb
zavargások elfojtása, illetve megelőzése. XVI. Lajos ezután, siettetni akarván
a fejleményeket, még aznap visszahívta Neckert, s de Breteuil bárót, a
közismert ellenforradalmárt állította a minisztérium élére, de Broglie-t pedig
hadügyminiszterré nevezte ki. A tehetetlenségre kárhoztatott Nemzetgyűlést a
párizsi nép beavatkozása mentette meg.

Necker lemondatása július 12-én délután tudódott ki a fővárosban; a hír

katasztrofális következményekkel járt. A nép megérezte, hogy ez csak az első
lépés a reakció útján. A járadékosok és a bankárok Necker távozásában a
közeli csőd veszélyét sejtették meg: a valutaügynökök tüstént összegyűltek, s
elhatározták, hogy tiltakozásul bezárják a tőzsdét. A diszkontóbank
értékpapírjai egyetlen nap alatt 11265 livre-ről 4165 livre-re, azaz 100 livre-
rel zuhantak. A színházak bezártak, mindenütt gyűléseket és tüntetéseket
tartottak. A Palais Royalban Camille Desmoulins szónokolt a tömeghez. Egy
tüntető menet a Tuileriák kertjében összeütközött Lambese herceg német
királyi csapataival. Erre a hírre meghúzták a vészharangot. A
fegyverkereskedők boltjait egyszerűen kiürítették, a nép fegyverkezni
kezdett.

Július 13-án a Nemzetgyűlés „megbecsüléséről és részvétéről” biztosította

Neckert és a többi visszahívott minisztert; megállapította a hivatalban levő
miniszterek felelősségét, de egy esetleges erőszakos puccskísérlettel szemben
fegyvertelen volt.

Eközben egy új hatalom alakult ki. Július 10-én a harmadik rend elektorai
összegyűltek a városházán, s kifejezték azt az óhajukat, hogy „legalábbis
Párizs város számára polgárőrség felállításáról kell gondoskodni”. 12.-én
este, újabb ülésükön, elfogadtak egy határozatot, amelyet 13-án reggel tettek
közzé. A 3. cikkely kinyilvánította egy „állandó bizottság” megalakítását. Az
5. cikkely kimondta, hogy „minden kerület felszólíttatik: állítsa össze 200
ismert és fegyverfogásra alkalmas polgártárs névsorát; ezek egyesüljenek a
párizsi milícia hadtestévé, a közrend biztosítása végett.” Valójában burzsoá
milíciáról volt szó, amelynek a tulajdonosokat kellett védenie nemcsak a
királyi hatalom és a reguláris királyi csapatok túlkapásai ellen, hanem
legalább annyira a veszélyesnek tartott társadalmi rétegek fenyegetésével
szemben is. „A polgári milícia felállítása jelentette Párizs küldöttsége 14-én
reggel a Nemzetgyűlésnek és a tegnap foganatosított intézkedések nyugalmas
éjszakát biztosítottak a városnak. Tény, hogy a polgári milícia nagyrészt
lefegyverezte és visszabillentette a rendes kerékvágásba azokat a
magánszemélyeket, akik korábban fegyvert szereztek.”

13-án újra kezdődött a lázongás. Népes csoportok járták Párizst, fegyvert

keresve, fenyegetőzve, hogy átkutatják és feldúlják az arisztokraták
kastélyait; árkokat ástak, barikádokat építettek. A vasmunkások hajnal óta
lándzsákat kovácsoltak. Természetesen tűzfegyverekre is szükség volt.
Délután a királyi testőrség, amely parancsot kapott Párizs elhagyására,
megtagadta az engedelmességet, és a városháza rendelkezésére bocsátotta
magát.

Július 14-én a tömeg általános fegyverkezést követelt. E célból az

Invalidusokhoz ment, ahol 32000 puskát szerzett, majd a Bastillehoz indult.
Bár a Bastille-t csak 80 rokkant és 30 svájci gárdista védte, az épület 30
méter magas falaival és 25 méter széles, vízzel telt árkaival egy ideig állta a
nép ostromát. A Saint-Antoine kerület kézműveseit két francia gárdista-
különítmény támogatta; ezenkívül néhány polgárőr is csatlakozott hozzájuk,
akik öt ágyút hoztak magukkal. Hármat az erőd kapujával szemben állítottak
fel. Ez a döntő beavatkozás megadásra késztette de Launay kormányzót:
leeresztette a kapuhidat, s a nép beözönlött az épületbe.

A Nemzetgyűlés aggodalommal figyelte Versailles-ból a párizsi

eseményeket. 14-én két küldöttség is ment a királyhoz, hogy bizonyos
engedményekre bírja. Rövidesen megérkezett a hír a Bastille bevételéről.
Vajon mit fog most tenni a király? Párizs letöréséhez kínos utcai harcokra
lenne szükség; több liberális főúr, köztük Liancourt herceg is, arra kérte az
uralkodót, hogy a királyság, saját érdekében, távolítsa el a csapatokat. XVI.
Lajos az időhúzás taktikáját választotta. 15-én megjelent a Nemzetgyűlésben,
és közölte, hogy visszahívta a csapatokat.

A párizsi burzsoázia kihasználta a nép győzelmét, és kezébe kaparintotta a

főváros igazgatását. A városháza „állandó bizottsága” párizsi „kommunává”
alakult át, amelynek küldöttét, Baillyt, polgármesterré választották. A polgári
milícia parancsnokává La Fayette-et nevezték ki. Ez az alakulat nemsokára
fölvette a „nemzetőrség” elnevezést. A király azzal tetőzte be
visszavonulását, hogy július 16-án ismét kinevezte Neckert, 17-én pedig
Párizsba utazott. Jelenlétével szentesítette a július 14-i felkelés eredményeit.
A városházán Bailly fogadta, aki átnyújtotta neki a háromszínű kokárdát, ,,az
uralkodó és a nép magasztos és örök szövetségének” jelképét. XVI. Lajos,
rendkívüli meghatottságában, alig tudta kinyögni ezt a néhány szót: „Népem
mindig számíthat szeretetemre.”

Az arisztokrata pártot mélyen lesújtotta az uralkodó megaláztatása. Vezetői

inkább az emigrációt választották, semhogy szolidárisak maradjanak egy
ilyen engedményekre kényszerített monarchiával. Artois grófja már július 17-
én hajnalban gyermekeivel és egész kíséretével Hollandiába utazott;
nemsokára Condé herceg is követte családjával együtt; Polignac herceg és
felesége Svájcba távozott, de Broglie marsall Luxemburgba. Kezdetét vette
az emigráció.

A királyság tehát alaposan megtépázva került ki az 1789 júliusi

eseményekből. A párizsi burzsoázia teljes győzelmet könyvelhetett el:
sikerült hatalomra jutnia a fővárosban, és magával a királlyal is elismertette
szuverenitását. Július 14-e azonban még a polgárság reális győzelménél is
többet jelentett: a szabadság jelképévé vált. Ez a nap nemcsak egy új osztály
hatalomra kerülését pecsételte meg, hanem az ancien régime bukását is
betetőzte. Mivel ezt a rendszert bizonyos fokig a Bastille épülete testesítette
meg, július 14-e a történelemben eladdig páratlan reményeket keltett minden
elnyomott népben.

2. A városok, lázadása (1789 július)

A tartományok, amelyek küldötteik leveleiből értesültek az eseményekről,

ugyanolyan aggodalommal figyelték a harmadik rend küzdelmét a
kiváltságos rendek ellen, mint a főváros. Necker lemondatása Párizshoz
hasonlóan nagy izgalmat keltett vidéken is. A Bastille bevételének híre a
távolságtól függően július 16-ra, illetve 19-re jutott el az ország különböző
részeibe. A hír mindenütt lelkesedést váltott ki, és meggyorsította azt a
mozgolódást, amely bizonyos városokban a hónap első napjaitól fogva
észlelhető volt.

A municipális forradalom lényegében egy hónapon át tartott. Rouenban

például, az élelmiszerválság következtében, július elején kezdődött; Auchban
vagy Bourges-ban viszont augusztusban zajlott le. Dijonban akkor tört ki,
amikor megérkezett Necker lemondatásának híre, Montaubanban pedig a
Bastille bevétele nyomán bontakozott ki.
A municipális forradalom vidékenként általában erősen eltérő jellegű volt.
Bizonyos városokban teljesnek tekinthetjük, Strasbourgban például
erőszakkal távolították el a régi városi hatóságot, Dijonban, Pamiers-ban a
régi hatóságok hivatalban maradtak, de egy új bizottság keretei között,
amelyen belül kisebbségben voltak. Bordeaux-ban a régi hatóságok szerepét
a „rendfenntartásra” korlátozták, s a hatalmat egy forradalmi jellegű bizottság
vette a kezébe; Angers-ben, Rennes-ben szintén ilyen bizottságok alakultak, s
ezek a régi apparátus érintetlenül hagyásával folyamatosan ellenőrizték az
ügyeket. Voltak olyan városok, amelyekben a forradalom nem volt teljes; az
új, forradalmi hatalom mellett továbbra is fennállt a régi hatalom. Így volt ez
Normandia bizonyos városaiban, ahol nagy gondot okozott a jövő biztosítása.
Ebben a kettősségben olykor két csoport szembenállása tükröződött vissza,
melyek közül egyik sem volt képes döntő győzelmet aratni a másik felett.
Metzben és Nancyban társadalmi ellentétek húzódtak meg e jelenség mögött,
amelyeket Montaubanban és Nimes-ben a katolikusok és protestánsok közötti
vallási egyenetlenség is tetézett. Limoges-ban személyi ellentétek játszottak
közre. Más városokban azért nem volt teljes a municipális forradalom, mert
átmenetinek bizonyult: így például Lyonban és Troyes-ban a hazafiak júliusi
győzelmét az ancien régime erőinek ellentámadása követte. Végül néhány
városban egyáltalán nem zajlott le forradalom. Vagy azért, mert a hazafiak
megbíztak a régi hatóságban, mint például Toulouse-ban, vagy pedig, mert a
régi apparátust a hadsereg és a bíróságok is támogatták, mint Aix-ben. E
változatosság oka részben az ancien régime községi szervezetének
tarkaságában, részben a társadalmi ellentétek működésének sajátosságaiban
keresendő. Flandriában például azért nem tudott erőre kapni a mozgalom,
mert a burzsoázia követelései politikai, a nép követelései pedig szociális
jellegűek voltak, s a kétféle áramlat időben nem esett egybe. Általában véve
északon és délen volt a leggyengébb a municipális forradalom, mert itt csupa
kiváltságos vagy konzuli testület által igazgatott város (vilié de consulat) volt,
s ezek szilárd kommunális hagyományokkal rendelkeztek. Tarbes-ban,
akárcsak Toulouse-ban, a régi képviselőtestület elég jól tükrözte vissza a
lakosság különböző rétegeit, s így a hazafiaknak egyáltalán nem volt
érdekük, hogy eltávolítsák. Ezzel szemben Bordeaux-ban ugyanúgy, mint
Montaubanban a monarchia annak idején teljesen szétzúzta a községi
önkormányzatot, s így természetes, hogy elkergették a városi hivatalnokokat,
akik senkit sem képviseltek.
A municipális forradalommal párhuzamosan haladt a polgári nemzetőrség
megalakulása, s szintén igen sok változatot mutatott. Az új bizottságok Párizs
mintájára a legtöbb esetben igyekeztek minél előbb megszervezni a
polgárőrséget. Olykor a régi hatóság szervezte meg azt, mint például Angers-
ben; az új fegyveres erő azután, amikor már túlsúlyra jutottak benne a
hazafiak, beiktatta az új bizottságot. Toulouse-ban nemzetőrséget szerveztek
anélkül, hogy lezajlott volna a municipális forradalom; Albiban viszont az
ancien régime városi rendőrsége egyszerűen átalakult nemzetőrséggé.

Bármilyen formák között zajlott is le a municipális forradalom, eredményei

nagyjából azonosak voltak: a királyi hatalom megsemmisült, a centralizáció
megszűnt, majdnem mindegyik intendáns elhagyta a hivatalát, az adók
behajtását pedig felfüggesztették. „Nincs többé király - írja egy kortárs -,
nincs többé parlament, nincs többé hadsereg, nincs többé rendőrség.” Az új
városi hatóságok gyakorolták a teljes hatalmat, átvették a régi uralom minden
jogkörét. Az abszolutizmus által régóta elfojtott helyi önkormányzat ismét
működni kezdett; feléledt a városi közélet. Franciaország municipalizálódott.

A municipális forradalomnak több vidéken hangsúlyozott szociális jellege is

volt. A forradalom közvetlen kiváltó okai között nemegyszer első helyen
szerepelt a nyomor vagy az élelmiszer-drágaság.

A városok népe a közvetett adók megszüntetését és a gabonakereskedelem

szigorú szabályozását várta. Rennes-ben az új városi hatóság nyomban
hozzáfogott a búzakészletek felkutatásához. Caenben a városi hivatalnokok, a
nép dühét lecsillapítandó, elrendelték a kenyér árának leszállítását, de
óvatosságból rögtön polgárőrséget szerveztek. Pontoise-ban csak egy,
Párizsból visszaérkezett ezred jelenléte akadályozta meg a gabonafelkelést.
Poissyban a nép ítélkezni akart valaki fölött, akit harácsolással gyanúsított; az
illetőt csak a Nemzetgyűlés küldöttsége mentette meg. Saint-Germain-en-
Layeban felkoncoltak egy molnárt. Flandriában feldúlták a vámhivatalok
irodáit. Verdimben július 26-án a felkelt nép felgyújtotta a városi
vámsorompókat, és feldúlással fenyegetett több házat, ahol gabonakészleteket
gyanított. A kormányzó felkérte a burzsoáziát, hogy alakítson városi milíciát
a rend helyreállítására; de addig nem tudták lecsillapítani a tömeget, amíg le
nem szállították a kenyér árát. Az emigrációba igyekvő de Broglie tábornagy
a forrongás kellős közepébe szaladt; csak nagy nehezen, a helyőrség
jóvoltából menekült meg a nép dühétől.

Az arisztokrata összeesküvéstől való félelem kétségtelenül igen súlyossá tette

vidéken a légkört. Gyanús volt minden moccanás; a szállításokat ellenőrizték,
a hintókat, kocsikat átkutatták, az úton levő vagy emigrációba induló
előkelőségeket feltartóztatták. A határokon külföldi inváziós készülődésekről
keringtek rémhírek; a piemontiak be akarnak törni Dauphinéba, az angolok el
akarják foglalni Brestet! Aggodalmas várakozás nehezedett az egész
országra. Hamarosan kirobbant a Nagy Félelem.

3. A falvak lázadása: a Nagy Félelem (1789 július vége)

A parasztság, amelyet a választások alkalmával egy pillanatra magával

ragadott a lelkesedés, a rendek konfliktusa alatt némi türelmetlenséggel várta
panaszaira a választ. Vajon elképzelhető volt-e, hogy amikor a burzsoáziát
egyetlen felkelés hatalomra dobta, a falvak népe továbbra is tétlenül fog
várni? Még egyetlen követelését sem teljesítették, a hűbéri rendszer
érintetlenül fennállt. A falvakban az „arisztokrata összeesküvés” gyanúja
ugyanolyan gyorsan terjedt el, mint a városokban.

A gazdasági válság fokozta az elégedetlenséget. Az ínség nőttön nőtt, sok

paraszt annyit sem takarított be, amennyi a saját megélhetéséhez kellett.
Azokon a vidékeken, ahol virágzott a falusi ipar, az ipari válság is éreztette
hatását; terjedt a munkanélküliség. A munkanélküliség és a nyomor
következtében rajokban jelentek meg a koldusok és a csavargók; tavasszal
mindenfelé rablóbandák ütötték fel a fejüket. A „rablóktól való rettegés”
fokozta az arisztokrata összeesküvéstől való félelmet. A gazdasági válság
tehát azzal, hogy ugrásszerűen megnövelte a nincstelenek számát, fokozta a
falvakban a létbizonytalanságot, egyidejűleg pedig nyugtalanította a
parasztokat, és cselekvésre késztette őket a főurak ellen.

Az agrárnépesség felkelése fenyegette az országot. Számos vidéken így

Provence-ban, Cambrésis-ben, Pikardiában, sőt még Párizs és Versailles
környékén is egész tavaszon át egymást érték a zavargások. Július 14-e döntő
hatással volt az eseményekre. Négy felkelés tört ki: Bocage Normand-ban,
Nord-ban, Scarpe táján és Sambre déli részén, Franche-Comtéban és
Máconnais-ban. Az agrárfelkelések mindenekelőtt az arisztokrácia ellen
irányultak: a parasztság el akarta törölni a hűbéri szolgáltatásokat. A cél
elérésére azt tekintették a legbiztosabb módszernek, ha felgyújtják a
kastélyokat, elsősorban pedig az ott levő levéltárakat.

A szűkebb értelemben vett Nagy Félelem időszaka, 1789 júliusának vége,

ellenállhatatlan lendületet adott ennek a mozgalomnak. A Párizsból és
Versailles-ból július eleje óta érkező hírek eltorzulva, képtelenül
megnagyítva hatoltak faluról falura; egyre újabb színezetet kaptak, s egyre
szélesebb visszhangot keltettek. Az agrárforradalom, a gazdasági válság, az
arisztokrata összeesküvés, a rablóktól való félelem együttes hatása éppen elég
volt ahhoz, hogy megteremtse a pánik légkörét. A fejvesztett emberek a
legképtelenebb rémhíreket terjesztették: a rablóbandák elszemtelenedtek,
zölden lekaszálták a búzát, felgyújtották a falvakat. A parasztok kaszával,
vasvillával, vadászpuskával fegyverkeztek a képzelt veszélyek ellen,
miközben a falvakat egymás után felverte a félrevert harangok zúgása. A
pánik egyszerre fokozódott és terjedt.

A Nemzetgyűlést, Párizst, a sajtót elfogta az ijedtség. Mirabeau a „Courrier

de Provence” 21. számában a szabadság ellenségeit gyanúsította azzal, hogy
ezt a vaklármát szítják, s nyugalomra és józanságra intette a népet:

„Ami leginkább megdöbbenti a megfigyelőt, az a baj idején mutatkozó

általános hiszékenység, az emberek általános hajlama arra, hogy hitelt
adjanak a legvészesebb híreknek. Úgy látszik, a logika ilyenkor nem arra
szolgál, hogy kiszámítsa a hírek valószínűségi fokát, hanem, hogy a
valódiság látszatát kölcsönözze a legbizonytalanabb híreszteléseknek is,
mihelyt azok merényletekről adnak számot, s a rémület borzongásával
mozgatják meg az emberek képzelőerejét. Ilyenkor gyermekekhez
hasonlítunk, akik mindig a legijesztőbb meséket hallgatják a legszívesebben .
. .”

Hat helyen tört ki a pánik: Franche-Comtéban, majd az itteni parasztok

felkelése után Champagne-ban, Beauvaisis-ben, Maine Lien, Nantes
környékén és Ruffec vidékén. Július 20-tól augusztus 6-ig ezekből mintegy
forrásokból a félelem hulláma igen gyorsan elárasztotta Franciaország
legnagyobb részét. Bretagne, Lotaringia, Elzász és Hainaut érintetlenül
maradtak.

A Nagy Félelem fokozta a parasztság forradalmi lendületét. Igen hamar

kiderült, hogy az ijedtség fölösleges volt; a parasztok azonban továbbra is
fegyverben maradtak. Felhagytak a képzeletbeli bandák üldözésével, s a
földesúr kastélyához vonultak. Fenyegetőzésükkel kicsikarták a régi levéltári
iratokat, amelyek a gyűlölt szolgáltatásokat rögzítették, s a chartákat,
amelyek valamilyen távoli múltban feljogosították a földesurakat a
járandóságok behajtására; a falu főterén máglyába rakták és elégették őket.
Előfordult, hogy a földesúr nem volt hajlandó kiszolgáltatni a pergameneket.
Ilyenkor a parasztok felgyújtották a kastélyt, gazdáját pedig felakasztották.
Olykor elhívták a környék jegyzőjét, s az annak rendje és módja szerint,
ünnepélyes formaságok közepette állította ki a hűbéri szolgáltatások
eltörléséről szóló okiratot.

Az évszázados kizsákmányolás okozta nyomorúság, az ínség és a drágaság,

az éhségtől való rettegés, a valószínűtlenségig feldagadt bizonytalan
híresztelések, a „rablóktól” való félelem, végül a nagy vágy, hogy
megszabaduljanak a hűbériség terhétől mindezek az elemek együttesen
teremtették meg a Nagy Félelem légkörét. A falu teljesen átalakulva került ki
ebből az időszakból: az agrárlázadások és a parasztfelkelések (jacqucrie)
összezúzták a feudális rendszert. Parasztbizottságok, falusi milíciák alakultak.
Ugyanúgy, ahogy a párizsi burzsoázia felfegyverkezett, és kezébe vette a
városi közigazgatást, a parasztok is fegyvert fogtak, és átvették a helyi
hatalmat.

A parasztság és a burzsoázia ellentéte azonban csakhamar kiütközött.

Nemcsak a nemességnek voltak földbirtokai, hanem a városi polgárságnak is;
ez helyenként hűbéri földekkel is rendelkezett, s ezen a címen a szokásos
járandóságokat hajtotta be a parasztoktól. A burzsoázia úgy érezte, hogy a
pánikot követő jacquerie közvetlenül fenyegeti érdekeit. A közhatalom
széthullása, mindennemű tekintély, hatóság eltűnése láttán saját kezébe vette
érdekeinek védelmét. Az új városi hatóságok állandó bizottságai és
nemzetőrségei magukra vállalták a falvakban a nemesi és polgári
földbirtokosok jogvédelmét. A megtorlás gyakorta véres formákat öltött.
Egyes helyeken például Máconnais-ban még a paraszti rablóbandák és a
burzsoá milíciák között is bizonyos együttműködés jött létre. A szociális
forradalom veszélye láttán kialakult a birtokos osztályok a burzsoázia és a
nemesség szövetsége a földjeinek felszabadításáért harcoló parasztság ellen.
Az osztályharcnak ez az aspektusa különösen világosan mutatkozott meg
Dauphinéban, ahol a burzsoázia a nemességet támogatta, a plebejusok
rokonszenve pedig a felkelő parasztok felé fordult. A represszió azonban nem
semmisíthette meg a Nagy Félelem legfontosabb eredményeit; a hűbéri
rendszer nem élte túl az 1789 júliusi parasztfelkeléseket.

A Nemzetgyűlés tehetetlenül és tanácstalanul figyelte az eseményeket;

többségében tulajdonos burzsoákból állt. Vajon törvényesíteni fogja-e a falun
kialakult új állapotokat? Vagy pedig elutasít minden engedményt, s ezzel
áthidalhatatlan szakadékot nyit a burzsoázia és a parasztság között?

III

A NÉPFORRADALOM KÖVETKEZMÉNYEI (1789 AUGUSZTUS-

OKTÓBER)

1. Augusztus 4-e éjszakája és a ]ogok Nyilatkozata

A Nemzetgyűlés, a falusi felkelések láttán, eleinte meg akarta szervezni az

ellenakciót. A vita augusztus 3-án a comité des rapports határozati
javaslatával kapcsolatosan kezdődött el:

„A Nemzetgyűlés, értesülvén, hogy konokul megtagadják a járadékok, a

tized, az adók, az úrbérek és földesúri járandóságok fizetését, hogy fegyveres
emberek bűnös módon erőszakot alkalmaznak, behatolnak a kastélyokba,
kicsikarják az iratokat és az összes okleveleket, s elégetik őket az udvarban...
kijelenti: semmiféle meggondolás alapján sem tekinthető törvényesnek az
adók és egyéb járandóságok fizetésének felfüggesztése mindaddig, amíg ő
maga állást nem foglal e szolgáltatások kérdésében.”

A Nemzetgyűlés azonban tisztában volt azzal, milyen veszélyeket rejt

magában a megtorlás politikája. Egyáltalán nem volt érdeke, hogy átengedje
a királyi kormánynak a megtorló erők feletti vezényletet, amelyet az könnyen
felhasználhatott volna arra, hogy valamilyen merényletet kövessen el a
nemzet képviselete ellen. De az alkotmányos burzsoázia ha félt is
megszervezni a megtorlást a nemességet sem engedhette kisajátítani anélkül,
hogy aggódnia ne kelljen saját javaiért. Így azután engedményekre szánta el
magát. Kijelentette, hogy a hűbéri jogok különös típusú tulajdont jelentenek,
amelyet gyakran csak bitoroltak vagy erőszakkal szereztek; ezért át kell
vizsgálni mindazokat az okleveleket, amelyek a földdel kapcsolatos
járandóságokat rögzítik. Az akció végrehajtását hallatlanul ügyesen egy
liberális nemesre, D’Aiguillon hercegre, a királyság egyik legnagyobb
földbirtokosára bízták; az ő közreműködése zavart keltett a kiváltságosok
soraiban, és valósággal versengésre bírta a liberális nemességet. Ezzel a
forradalmi burzsoázia vezetői kényszerítették a Nemzetgyűlést, hogy
feláldozzon bizonyos közvetlen részérdekeket.

Az ily módon előkészített ülés augusztus 4-én este nyílt meg. Elsőnek
vicomte de Noailles szólalt fel apjának kisebbik, s így vagyontalan fia aki
mindennemű adózási kiváltság megszüntetését, a robot, holtkéz és más
személyi szolgáltatások eltörlését s a dologi javak megváltását javasolta.
D’Aiguillon herceg nagy hévvel támogatta őt. A javaslatokat igen nagy
lelkesedéssel szavazták meg, annál is inkább, minthogy a kért áldozat a
valóságban sokkal kisebb volt, mint amilyennek látszott. Ezzel mintegy
megindult a lavina: a rendek, a tartományok, a városok minden kiváltságát
sorra feláldozták a haza oltárán. Megszüntették a földesúri vadászati jogot,
nyúltenyészetet, galambtenyészetet, a földesúri igazságszolgáltatást, a
hivatalok megvásárolhatóságát. Egy nemesi küldött javaslatára az egyház
lemondott a tizedről. E nagyszabású lemondás betetőzéseképpen hajnali két
óra tájban XVI. Lajost ,,a francia szabadság visszaállítójának” proklamálták.
Úgy látszott, hogy az ország közigazgatási és politikai egysége, amelyet az
abszolút monarchia nem tudott tető alá hozni, most megvalósult. Az ancien
régime kimúlt.

Valójában az augusztus 4-i áldozatokat inkább a pillanat hatására tett

engedménynek kell tekintenünk, mintsem a paraszti követelések önkéntes
kielégítésének. Helyre kellett állítani a tartományokban a rendet, és le kellett
csillapítani a zavargó tömegeket. Ahogyan Mirabeau írta „Courrier de
Provence” című lapjának 26. számában (augusztus 10.):

„Augusztus 4-c óta a Nemzetgyűlés minden tevékenysége arra irányul, hogy

visszaállítsa a királyság területén a törvények tekintélyét, kezébe adja a
népnek boldogsága zálogát, s lehetővé tegye, hogy a szabadság első
jótéteményeinek közvetlen élvezése csillapítsa a nép nyugtalanságát.”

Augusztus 4-én éjjel nem vették jegyzőkönyvbe az ülés hevében hozott

határozatokat. Amikor azután meg kellett szerkeszteni a döntéseket, a
Nemzetgyűlés enyhíteni próbált a zavargások hatása alatt hozott
intézkedéseken. A határozatok ellenzői, akiket akkor magával ragadott a
lelkesedés hulláma, most észhez tértek: különösen az egyház szerette volna
visszavonni a tized megszüntetését. „A Nemzetgyűlés teljes egészében
megszünteti a hűbéri rendszert.” Igen ám, de a végleges dekrétumokban
egészen különös megszorításokat találunk. A személyi jellegű
szolgáltatásokat megszüntették, de a földre vonatkozó hűbéri jogokat
megválthatóknak nyilvánították. Ezzel jogilag elismerték, hogy a hűbéri
járandóságokat egy, a földesúr és a földet bíró parasztok között valaha régen
kötött szerződés alapján szedték. A paraszt felszabadult, de földje nem.
Nemsokára tapasztalnia kellett a megszorításokat, s azt is, hogy fizetnie kell
minden régi szolgáltatást, amíg csak meg nem váltja őket.

Amikor a Nemzetgyűlés a megváltás módozatait szabályozta, a

megszorítások még súlyosabbak lettek. Egyáltalán nem követelték a
földesúrtól a földre vonatkozó jogainak bizonyítását, vagy azoknak a
szerződéseknek a bemutatását, amelyet ősei állítólag valamikor megkötöttek
a parasztokkal. Így az történt, hogy a paraszt vagy túl szegény volt ahhoz,
hogy a hűbéri szolgáltatások megváltásával felszabadítsa földjét, vagy, ha
tehetős volt, a megállapított feltételek lehetetlenné tették számára a
megváltást. Az elméletileg megszüntetett hűbéri rendszer számos lényeges
tekintetben megmaradt. A paraszttömegek körében igen nagy volt a csalódás.
Több helyen szervezni kezdték az ellenállást. Hallgatólagos megegyezéssel
megtagadták a járandóságok fizetését, a zavargások újra kezdődtek. A
Nemzetgyűlés azonban hajthatatlan volt, és a végsőkig ragaszkodott a maga
osztályérdek diktálta törvényeihez. A parasztságnak várnia kellett: csak a
Törvényhozó Nemzetgyűlés, majd pedig a Konvent vonja le augusztus 4-e
éjszakájának valóságos következtetéseit, és szünteti meg maradéktalanul a
feudalizmust.

Augusztus 4-e éjszakájának eredményei, amelyeket az 5-11-e között hozott

dekrétumok szentesítették, e fenntartások ellenére is hallatlanul fontosak
voltak. A Nemzetgyűlés szétzúzta az ancien régime épületét. Megszűnt
minden megkülönböztetés, kiváltság, partikularizmus. Attól fogva minden
francia egyenlő jogokkal és kötelességekkel rendelkezett, minden állást
betölthetett, ugyanazokat az adókat fizette. Az ország területe egyesült, a régi
Franciaország számtalan belső határa eltűnt. A helyi jogszokások, a
tartományok és városok kiváltságai eltűntek. A Nemzetgyűlés tabula rasát
csinált. Most már építeni kellett.

A Nemzetgyűlés augusztus elejétől kezdve lényegileg ennek a feladatnak

szentelte erejét. Mounier még a július 9-1 ülésen előterjesztette az
alkotmánybizottság nevében azokat az elveket, amelyek szerint az új
alkotmányt ki kellett dolgozni. Kijelentette, hogy az alkotmány törvénybe
iktatása előtt proklamálni kell a Jogok Nyilatkozatát :

„Egy alkotmány csak akkor lehet jó, ha az emberi jogokon alapul és azokat
védelmezi; ismerni kell azokat a jogokat, amelyekkel a természetes igazság
minden egyént felruház; emlékeztetni kell azokra az elvekre, amelyek
bármilyen társadalom alapját kell hogy alkossák azért is, hogy az alkotmány
minden egyes cikkelye valamilyen elv egyenes folyománya legyen . . . E
nyilatkozatnak rövidnek, egyszerűnek és pontosnak kell lennie.”

A Nemzetgyűlés augusztus 1-én folytatta a vitát a Jogok Nyilatkozatáról.

Minthogy a küldöttek körében távolról sem uralkodott egyetértés ennek
meghirdetését illetően, a felszólalások főleg e körül forogtak. Több szónok a
nyilatkozat célszerűségét vitatta. A mérsékeltek mint például Malouet akiket
megijesztettek a zavargások, fölöslegesnek vagy veszélyesnek ítélték. Mások
mint Grégoire abbé azt kívánták, hogy egészítsék ki a Kötelességek
Nyilatkozatával is. A Nemzetgyűlés 4-én reggel elhatározta, hogy az
alkotmány bevezetéseképpen proklamálni fogja a Jogok Nyilatkozatát. A vita
lassan haladt előre. A 16., 17. és 18. cikkelyt, amelyek a
véleményszabadságra és a nyilvános szertartások tiszteletben tartására
vonatkoztak, rendkívül hosszasan vitatták; az egyház küldöttei ugyanis
ragaszkodtak hozzá, hogy a Nemzetgyűlés rögzítsen egy államvallást.
Mirabeau, a lelkiismereti és a vallásszabadságra hivatkozva, hevesen
tiltakozott ez ellen. A Nemzetgyűlés 1789. augusztus 26-án elfogadta az
Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát.

A Jogok Nyilatkozata, azáltal, hogy értelemszerűen elítélte az arisztokratikus

társadalmat és a monarchia visszaéléseit, bizonyos értelemben „az ancien
régime halotti levele” volt. Egyszersmind a felvilágosodás filozófiájának
hatása alatt kifejezésre juttatta a burzsoázia eszményeit, s lerakta egy új
társadalmi rend alapjait, amely az egész emberiség számára megfelelőnek
bizonyult.
2. A szeptemberi válság.

Az „előkelők, forradalmának” bukása

Mint látjuk, csak néhány hétre volt szükség ahhoz, hogy a Nemzetgyűlés, a
népi felkelések eredményeit szentesítve, augusztus 4-én éjszaka lerombolja
az ancien régime-et, a Jogok Nyilatkozatával pedig megkezdje az építés
munkáját. Az 1789 szeptemberi válság azonban megmutatta, hogy
Franciaország megújulása nem lesz könnyű dolog.

A pénzügyi nehézségek nem szűntek meg. Necker, aki a győzelem

légkörében foglalta vissza miniszteri székét, teljesen tehetetlennek bizonyult.
Az adók nem folytak be többé. Kibocsátottak egy 30 milliós kölcsönt; a
lakosság 20 nap alatt mindössze két és fél milliót jegyzett. Necker
népszerűsége szertefoszlott.

Fokozódtak a politikai nehézségek. A király a passzív ellenállás fegyveréhez

nyúlt a Nemzetgyűléssel szemben: kapitulált a felkelés előtt, de nem volt
hajlandó szentesíteni a dekrétumokat. „Sohasem logok beleegyezni
egyházam és nemességem kifosztásába” mondotta. Nem is szentesítette az 5-
11-i dekrétumokat és a Jogok Nyilatkozatát; az állami berendezkedés
újjáalakítása így függőben maradt. A királyt csupán egy új népi megmozdulás
tudta aláírásra kényszeríteni.

Az alkotmányos nehézségek ellenállásra buzdították XVI. Lajost. Az

alkotmány vitája a Jogok Nyilatkozatának elfogadása után rögtön
megkezdődött; ez utóbbi ugyanis lényegében az alkotmány előszava volt. A
nézeteltérések fokozódtak, sőt bizonyos tekintetben áthidalhatatlanokká
váltak. A népfelkelés és annak következményei megrémítették a hazafias párt
egyik részét, amely attól fogva a forradalom megállítására, a király és a
nemesség hatalmának megszilárdítására törekedett. Mounier és Lally-
Tollendal, az alkotmánybizottság szónokai, azt javasolták, hogy létesítsenek
angol mintára felsőházat, amelynek tagjait a király nevezi ki, s ezek örökül
hagyhatják méltóságukat utódaikra. Ez a kamara az arisztokrácia erődje lett
volna. A javaslattevők abszolút vétójoggal ruházták fel a királyt: olyan
eszközzel, amellyel az uralkodó a törvényhozó hatalom minden határozatát
megsemmisíthette volna. A felsőház és az abszolút vétójog híveit
„monarchistáknak” vagy „anglománoknak” keresztelték el; akciójuk az
„előkelők forradalmába” torkollott.

Egyes hazafias küldöttek erélyesen szembeszálltak e javaslatokkal. Sieyés

mindennemű vétójogot ellenzett: „Egyetlen ember akarata nem helyezhető a
közakarat fölé. Ha a király megakadályozhatná a törvényalkotást, egyéni
akarata fölötte állna a közakaratnak. A törvényhozó hatalom többségének a
végrehajtó hatalomtól függetlenül kell cselekednie; az abszolút vagy
felfüggesztő hatályú vétójog semmi egyéb, mint a közakaratot meghiúsító
lettre de cachet.”

Párizs közvéleménye éberen figyelt. A Palais-Royalban székelő csoportok,

miután megpróbáltak Versailles ellen vonulni, hogy nyomást gyakoroljanak a
tanácskozó Nemzetgyűlésre, megszavazták a jelszót: „A vétójog nem
egyetlen emberé, hanem 25 millióé!” Augusztus 31-én küldöttséget
menesztettek a városházára, amely a kerületek közgyűlésének összehívását
követelte, hogy „kimondják: a Nemzetgyűlésnek fel kell függesztenie a
vétójogra vonatkozó tanácskozásait mindaddig, amíg a kerületek és a
tartományok állást nem foglalnak ez ügyben”.

A hazafias párt többsége amelynek akkor Barnave, Du Port, Alexandre és

Charles de Lameth állt az élén szembeszegült a felsőházra vonatkozó
javaslattal; szeptember 10-én 849 szavazattal 89 ellenében elvetettek a
kétkamarás rendszert. A jobboldal tartózkodott a szavazástól. A királyi
vétójog kérdésében a hazafias párt kevésbé volt türelmetlen: Barnave a
felfüggesztő hatályú vétójog megadását javasolta két törvényhozás tartamára.
Ezt szeptember 11-én 575 szavazattal 325 ellenében meg is szavazták. A
hazafias párt vezetői azt remélték, hogy ezzel az engedménnyel az augusztusi
dekrétumok szentesítésére bírhatják a királyt. XVI. Lajos azonban egy
tapodtat sem engedett. A hazafiak fokozatosan belátták, hogy újabb népi
megmozdulásokra van szükség.

A gazdasági nehézségek igencsak megkönnyítették Párizs népének

mozgósítását. Az emigráció ugyanis nemcsak nagy mennyiségű érmét szívott
ki Franciaországból az arisztokraták annyi pénzt igyekeztek vinni magukkal,
amennyit csak bírtak -, hanem a luxusiparra és a párizsi kereskedelemre is
hatással volt. A munkanélküliség fokozódott, a kenyér pedig drága maradt:
kilója több mint hat souba került. Szeptemberben ismét hosszú sorok jelentek
meg a péküzletek előtt; a munkások tüntetéseken követeltek béremelést vagy
munkát. A cipészsegédek például összegyűltek a Champs-Elysées-n,
határozatot hoztak bértarifájukról, és bizottságot választottak érdekeik
védelmére, amelyet egyúttal azzal is megbíztak, hogy tagdíjat szedjen tőlük
munkanélküli társaik segélyezésére. A helyzetet súlyosbította, hogy a
Nemzetgyűlés képtelen volt rendezni a gabonakereskedelem kérdését, Párizs
város elöljárósága pedig határozottan félvállról vette az élelmiszerkérdést és a
főváros ellátását. Marat a „L’Ami du Peuple” (A nép barátja) 2. számában
élesen fölveti az elöljáróság élelmezési bizottságának felelősségét:

„Ma (szeptember 16-án, szerdán) újra egész szörnyűségében jelentkezik az

ínség; a péküzletek ostrom alatt állnak, a népnek nincs kenyere. És éppen egy
rendkívül gazdag aratás után, a bőség kellős közepén állunk az éhenhalás
szélén! Ki kételkedhet abban, hogy árulókkal vagyunk körülvéve, akik
vesztünkre törnek? Mi okozza balsorsunkat? A köz ellenségeinek dühe, a
feketézők aljassága vagy a hivatalnokok ügyetlensége és hűtlensége?”

A politikai agitációt tehát a gazdasági válság hatása is erősítette. Párizs 60

kerületében külön-külön megválasztott gyűlések intézték a lakónegyedek
ügyeit, s lassanként amolyan népi klubokká váltak. A Palais-Royal a
politikailag legaktívabb elemek főhadiszállása lett Kifejlődött a hazafias
sajtó. Július óta rendszeresen megjelent a „Le Courrier de Paris á Versailles”
(Gorsas lapja), a „Les Révolutions de Paris” (Loustalot-é), a „Le Patriote
Franfais” (Brissot-é); Marat szeptemberben indította meg a „L’Ami du
Peuple”-t. A hazafias publicisták brosúrákat és pamfleteket adtak ki, hogy
felvilágosítsák a népet az arisztokraták szabadságellenes javaslatairól;
kifejtették, hogy a Nemzetgyűlést meg kell tisztítani a főpapoktól és a
nemesektől, hiszen azok a maguk ancien régime-beli rendiének a küldöttei
voltak, s így nem tarthatnak többé igényt arra, hogy a nemzetet képviseljék.
Camille Desmoulins a beszéd adományával ruházta fel a Gréve téri
lámpaoszlopot amelynek vaskarja júliusban jó szolgálatot tett néhány
sommás kivégzés alkalmával kiadta „A lámpavas beszédei a párizsiakhoz”
című brosúráját. Nagy tömegben jelentek meg az általános elégedetlenséget
visszatükröző névtelen pamfletek is. Az egyik legjellegzetesebb füzet címe a
következő volt: „Ezerhétszáznyolcvankilenc szeptember havának miértjei.”

Szeptember végén úgy látszott, hogy a forradalom ismét veszélyben forog. A

király még mindig nem volt hajlandó szentesíteni az augusztusi
dekrétumokat. Sőt: támadásba lendült, és újból csapatokat vont össze
Versailles-ban. A Nemzetgyűlést és a születőben levő szabadságot másodszor
is Párizs népének közbelépése mentette meg. A baloldali beállítottságú
hazafiak, párizsi újságírók, kerületi aktivisták, akik érezték, hogy
elkerülhetetlen a heves összecsapás a forradalom és az ancien régime között,
végezni akartak a király és a monarchisták makacs ellenállásával. Már
szeptembertől kezdve nagyarányú megmozdulásra készültek Párizsban, hogy
a nép újra érvényesíthesse akaratát. Marat a „L’Ami du Peuple” október 2-i
számában felszólította a párizsiakat, hogy cselekedjenek, amíg a tél nem
sokasítja nehézségeiket. A „Le Fouet National” című hazafias lap, amely
szeptemberben jelent meg először, még élesebben írt 3. számában: „Párizsiak,
végre nyissátok ki a szemeteket, ébredjetek, ébredjetek fel a letargiából!
Mindenfelől körülfognak már az arisztokraták, vasra akarnak verni
benneteket, s ti alusztok! Ha nem siettek szétzúzni őket, szolgaság, nyomor,
pusztulás lesz a részetek. Keljetek fel még egyszer, keljetek fel.”

A hazafias közvéleményben kialakult az a nézet, hogy a forradalom üdve

biztosítva lenne, ha a király kikerülne az arisztokraták befolyása alól, s a
nemzet képviselőitől övezve eljönne az ő jó párizsi népe körébe. A nép most
már ébren volt; csak egy incidensre volt szükség, hogy kitörjön a felkelés.

3. Az októberi napok

Az októberi eseményeket, amelyeknek mélyen rejlő okai a gazdasági és

politikai válság együttes hatásában keresendők, valóban egy incidens váltotta
ki; mégpedig a királyi testőrség bankettje. 1789. október 1-én testőrség
tisztjei bankettet adtak a versailles-i kastélyban a flandriai ezred tisztjeinek
tiszteletére. Amikor a teremben megjelent a királyi család, a zenekar
rázendített az „Ó, Richárd, ó, királyom, az egész világ elhagyott téged ...”
kezdetű dalra. A bortól felhevült vendégek letépték és lábukkal tiporták a
háromszínű kokárdát, s fehér vagy fekete kokárdát tűztek fel (a fekete
kokárda a királynő színe volt).

A hír két nap múlva ért Párizsba. A nép felháborodott. Vasárnap, október 4-
én, az utcákon mindenfelé csoportosulni kezdtek az emberek. A Palais-
Royalban, ahol tetőfokára hágott az izgalom, indítványt indítvány után
szavaztak meg; a párizsi újságírók pedig leleplezték az arisztokrata
összeesküvés új megnyilvánulását. A „Le Fouet National” első oldalán ez a
néhány sor jelent meg: „Hétfő óta a jó párizsiak elviselhetetlen nehézségek
árán szerzik be a kenyeret. Egyes-egyedül csak Monsieur Lámpavas
biztosíthatna nekik kenyeret, s nekik nem jut eszükbe segítségül hívni ezt a jó
hazafit.” Ismét az éhség volt a népi megmozdulás döntő tényezője.

Október 5-én a Saint-Antoine külvárosból és a des Halles negyedből

asszonyok járultak a városháza elé; összegyűltek és kenyeret követeltek.
Később a 6-7000 főnyi tömeg elhatározta, hogy élén Maillard ajtónállóval, a
„Bastille önkéntesei” nevű szervezet egyik vezetőjével, Versailles-ba vonul.
(A „Bastille önkéntesei” a július 14-i harcok részvevőinek utólag megalakult
katonai szervezete volt.) Dél felé megkondult a vészharang; a kerületek lakói
összegyűltek, a nemzetőrség elözönlötte a Gréve teret; „Versailles-ba!”
kiabálta a tömeg. La Fayette-et arra kényszerítették, hogy átvegye a parancs
nokságot. 5 óra körül mintegy 20 000 ember indult el Versailles felé.
Körülbelül ugyanabban az időben érkeztek meg az asszonyok, s küldöttséget
menesztettek a Nemzetgyűléshez, majd a királyhoz. Mindkét részről búzát és
kenyeret ígértek. A nemzetőrség 10 óra után ért oda. A király érezte, hogy le
kell szerelnie ellenfeleit. Hivatalosan közölte a Nemzetgyűléssel, hogy
elfogadta a dekrétumokat. A népmegmozdulás biztosította a hazafias párt
győzelmét.

Október 6-án hajnalban egy tüntető csoport behatolt a kastélyba, s egészen a

királyné lakosztályának előszobájáig jutott. A tömeg és a testőrség dulakodni
kezdett. A nemzetőrség különösebb sietség nélkül közbelépett, és kiürítette a
kastélyt. A király beleegyezett, hogy a királyné és a dauphin kíséretében, La
Fayette társaságában megjelenjen az erkélyen. A tömeg eleinte
bizonytalankodott, majd éljenezni kezdte őket, de közben ezt kiabálta:
„Párizsba!” XVI. Lajos engedett. Kikérte a Nemzetgyűlés tanácsát, s az
kijelentette, hogy a Nemzetgyűlés elválaszthatatlan a király személyétől. Egy
órakor eldördült egy ágyú, s a menet a nemzetőrséggel az élén megindult. A
búzát és lisztet szállító szekereket kétoldalt óriási tömegben kísérték az
asszonyok. Mögöttük katonák következtek, majd hintójában a király és a
királyi család. A kocsi ajtajánál La Fayette táncoltatta a lovát. Utánuk vagy
száz képviselő következett kocsikon, majd ismét a nemzetőrség tömege. Este
tíz órakor a király bevonult a Tuileriákba. Minthogy XVI. Lajos Párizsban
volt, a Nemzetgyűlés sem késlekedhetett sokáig: 12-én már az érseki
palotában ülésezett, addig is, amíg a rendelkezésére bocsátott lovardát be nem
rendezik a számára.

Az 1789 októberi népmegmozdulás megváltoztatta a pártok helyzetét. A

monarchista párt, amely augusztus óta az ellenállást vezette, végleges
vereséget szenvedett. Meg is értette ezt, s feladta a küzdelmet. Így Mounier-t,
Malouet-t és jó néhány társukat már ott találjuk a második emigráció
áradatában. Ez a párt, az „előkelők forradalmának” vezető ereje, meg akarta
állítani a forradalmat azon a ponton, amelyen túl előrehaladását már
veszélyesnek ítélte a birtokos osztályok érdekei szempontjából. A konzulátus
alatti stabilizáció hozta el számukra azt a rendszert, amelyet óhajtottak.

Számos hazafi így Camille Desmoulins a „Révolutions de la Francé et du

Brabant” című lap első számában („Párizs a városok királynője lesz, s a
főváros ragyogása a francia birodalom nagyságát és fenségét tükrözi majd
vissza”) úgy látta, hogy az ország megújulásának műve teljessé lesz, mihelyt
megvalósul az ország minden polgárának és a királynak a közössége. Kevés
olyan tisztán látó ember volt, aki óvakodott a túlságos optimizmustól. Marat
így írt a „L’Ami du Peuplc” 7. számában:

„A jó párizsiak ünnepelnek, hogy végre övék a király; jelenléte nyomán egy

csomó felszíni jelenség kétségtelenül egy csapásra megváltozik: a
szegénynép nem hal többé éhen. Ez a boldogság azonban hamarosan
szertefoszlik, mint az álom, ha nem biztosítjuk, hogy a királyi család
mindaddig körünkben tartózkodjék, amíg véglegesen szentesítve nincs az
alkotmány. A »L’Ami du Peuple« osztja drága polgártársai örömét, de nem
engedi magát álomba ringatni.”

Az 1789 júliusa és októbere között lezajlott események, valamint az a mód,

ahogyan az Alkotmányozó Nemzetgyűlés megkezdte az ország újjáépítését,
eléggé indokolta a hazafiak éberségét.

A népfelkelés biztosította a burzsoázia diadalát, A júliusi és októberi napok

jóvoltából összeomlottak az ellenforradalmi kísérletek. A Nemzetgyűlés
amely legyőzte ugyan a monarchiát, de csak a párizsi nép segítségével attól
fogva nem akart a nép kénye-kedvétől függni, s immár ugyanolyan
bizalmatlan volt a demokráciával, mint az abszolutizmussal szemben. A
Nemzetgyűlés burzsoá többsége természetesen biztosítani akarta magát az
arisztokrácia mindennemű ellentámadásával szemben, s ezért igyekezett
minél inkább meggyengíteni a monarchia intézményét. Ugyanakkor félt attól,
hogy a plebejus osztályok részt vegyenek a politikai életben és a közügyek
intézésében; óvakodott, hogy levonja a természetszerű következtetéseket a
Jogok Nyilatkozatának ünnepélyes kijelentéseiből. A monarchiát gúzsba kötő
s a népet gyámsága alatt tartó Nemzetgyűlés tehát 1789 végén hozzáfogott,
hogy a burzsoázia érdekeinek szem előtt tartásával kialakítsa Franciaország
új állami berendezkedését.
Második fejezet

AZ ALKOTMÁNYOZÓ NEMZETGYŰLÉS. A KOMPROMISSZUM

KUDARCA (1790)

Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés az egész 1790-es esztendő folyamán

növekvő veszélyek közepette dolgozott Franciaország újjáalakításán. Az
arisztokrácia nem tette le a fegyvert; a néptömegek a gazdasági nehézségek
nyomása alatt változatlanul türelmetlenkedtek. Az alkotmányos burzsoázia az
alkotmányos monarchia leple alatt szállt szembe ezzel a kettős veszéllyel, s
amikor megszervezte a maga szupremáciáját, sohasem hagyta ki
számításaiból azt a lehetőséget, hogy az arisztokrácia egy részét esetleg az új
rendszerhez való csatlakozásra bírja: ily módon kompromisszumos megoldás
jönne létre. A királyt és a nemességet meg kellett győznie ennek előnyeiről.
A kompromisszumos politika embere La Fayette volt ez a hiú és naiv katona
aki megpróbálta kibékíteni a szemben álló pártokat.

A NEMZETGYŰLÉS, A KIRÁLY ÉS A NEMZET

A kompromisszumos politikát, amely az 1688-i angol forradalom mintájára

biztosította volna a nagyburzsoázia és az arisztokrácia uralmát a leigázott
néptömegek fölött, a pénzügyi hatalmasságok, a burzsoázia vezető csoportja
minden bizonnyal elfogadták volna. Az arisztokrácia azonban hallani sem
akart róla. Így elkerülhetetlenné vált, hogy a burzsoázia az ellenállás
megtörésére igénybe vegye a néptömegek segítségét. Csak egy kisebbség
értette meg, hogy kompromisszum révén megtarthatná politikai hatalmát.

I. A La Fayette-féle kiegyezést politika

A XVIII. századi francia arisztokrácia egészen másfajta emberekből állt, mint

az előző század angol arisztokráciája. Anglia nem ismerte az adózási
kiváltságot; ott a nemesek is fizettek adót. A nemesség katonai jellege is
erősen enyhült, ha ugyan el nem enyészett teljesen. A nemesség nem vetette
meg az üzleti vállalkozást: a tengeri kereskedelem és a gyarmatosítás
fellendülése összekötötte a nemességet a kapitalista polgársággal. Az
arisztokrácia tehát részese lett az új termelőerők kifejlődésének. A hűbéri
szerkezet szétporladt, a tulajdon és a termelés szabaddá vált. Az 1688-i
kompromisszumot tehát Anglia sajátos feltételei és sajátos viszonyai tették
lehetővé. A francia nemesség ezzel szemben lényegileg megőrizte feudális
jellegét. Minthogy kizárólag a fegyverforgatáshoz értett, s néhány kevés
kivételtől eltekintve közmegvetés terhe alatt kénytelen volt távol maradni a
gyümölcsöző kereskedelmi és ipari vállalkozásoktól, makacsul ragaszkodott
a hagyományos társadalmi szerkezethez, amely biztosította megélhetését és
fensőbbségét. A gazdasági és társadalmi kiváltságaihoz való konok
ragaszkodás, a szertelen gőg, a polgári elvek számára teljesen
hozzáférhetetlen feudális gondolkodásmód menthetetlenül megmerevítette a
francia nemesség magatartását. Egyetlen szava volt: a teljes elutasítás.

Vajon lehetséges volt-e a kompromisszum 1789 tavaszán? Ehhez arra lett

volna szükség, hogy a monarchia merészen kezdeményezze ezt a megoldást;
magatartása azonban megmutatta, hogy az egész intézmény nem más, mint
egyetlen osztály uralmának az eszköze. Amikor XVI. Lajos július első
napjaiban a katonasághoz folyamodott, úgy látszott, hogy a polgári
forradalom, bátortalan első lépései után, kudarcba fullad. Csak a nép ereje
mentette meg. Vajon lehetséges volt-e a kompromisszum július 14-e után? A
burzsoázia soraiban egyesek azt hitték; sőt még az arisztokraták között is
akadt, aki lehetségesnek tartotta. Egyfelől Mounier, másfelől La Fayette.
Mounier 1789-ben akárcsak 1788-ban Vizille-ben, a dauphinéi „előkelők
forradalma” idején azt hitte, hogy a három rend egyetértésben végrehajthat
valamilyen mérsékelt forradalmat. Szándéka, mint később írta, az volt, hogy
„figyelembe vegye a tapasztalat tanulságait, ellene szegüljön az
elhamarkodott újításoknak, s csak olyan módosításokat javasoljon az akkori
kormányzati formákkal kapcsolatban, amelyek okvetlenül szükségesek a
szabadság biztosításához.”

A nemesség többsége és az arisztokrata főpapság elvetette ezt a megoldást.

Ök nem fogadták el sem a három rend önkéntes egyesülését, sem a Jogok
Nyilatkozatát, sem az augusztus 4-én éjszaka hozott döntéseket; tehát még a
feudalizmus részleges felszámolásáról sem akartak hallani. Mounier október
10-én elhagyta Versailles-t. Miután kompromisszumos politikája megbukott,
csatlakozott az arisztokrácia és az ellenforradalom táborához. 1790. május
22-én emigrált.
La Fayette akár politikai értetlenségből, akár egyéni érvényesülési vágyból
még nem hagyta el a küzdőteret. Mint főúrnak, mint a két világ hősének, volt
mivel elkápráztatnia a nagyburzsoáziát. (La Fayette részt vett az észak-
amerikai angol gyarmatok függetlenségi harcában.) Politikája arra irányult,
hogy egy angol mintájú alkotmányos monarchia keretében kibékítse a
földbirtokos arisztokráciát az ipari és üzleti burzsoáziával. Egy éven át uralta
a politikai életet. Valóságos bálványa volt a forradalmi burzsoáziának, amely
önmagát csodálta vezérében; La Fayette meg tudta védeni mindkét fenyegető
veszélytől: jobb felől az arisztokrata törekvésekkel, bal felől pedig a nép
nyomásával szemben. A fiatal, tetterős, nagy hírű La Fayette márki azt hitte,
hogy ugyanazt a szerepet hivatott betölteni a francia forradalomban, mint
barátja, Washington, az amerikaiban. A Rendi Gyűlés összeülését megelőző
és követő események idején fontos szerepet játszott a nemesség liberális
szárnyának élén. A párizsi júliusi forradalom óta a nemzetőrség parancsnoka
volt, s így fegyveres erő is állt a háta mögött. XVI. Lajos óvatosan bánt vele,
bár mélységesen megvetette. Ahhoz azonban, hogy a király és az
arisztokrácia megbéküljön a forradalommal, a Nemzetgyűlés pedig elfogadja
az erős végrehajtó hatalom gondolatát, még meg kellett győznie a királyt, s a
Nemzetgyűlésben szilárd többséget kellett kialakítania.

Volt egy pillanat, amikor e politika megvalósítására Mirabeau látszott a

megfelelő embernek. Miután Necker minden hitelét elvesztette, olyan
minisztériumot kellett alakítani, amelyben részt vesznek a hazafias párt
legfontosabb vezetői. Mirabeau szakadatlanul azon dolgozott, hogy
bekerüljön a minisztériumba. Ám ha szónoki képességével lenyűgözte is a
Nemzetgyűlést, magánéletével és megvesztegethetőségével állandóan
felbőszítette a közvéleményt. A Nemzetgyűlés úgy szabadult meg tőle, hogy
1789. november 7-én határozatikig kimondta: „Képviselő semmiféle
minisztériumi tisztséget nem nyerhet el, amíg a mindenkori Nemzetgyűlés
ülésezik.” Mirabeau ekkor eladta magát az udvarnak. XVI. Lajos
közbenjárásával egyezségre lépett La Fayette-tel. Ezek ketten 1790
májusában úgy próbálták megnövelni a király jogkörét, hogy biztosítani
akarták részére a békekötés és hadüzenet jogát. Mirabeau azonban már régóta
elvesztette befolyását a hazafiak körében.

„Ami az idősebb Riquettit (Mirabeau-t Szerző) illeti, csak becsületes szíve

hiányzik ahhoz, hogy nagyszerű hazafi legyen írta Marat a »L’Ami du
Peuple« 1790. augusztus 10-i számában. Micsoda szerencsétlenség, hogy
egyáltalán nincs lelke! ... Ki nem vette még észre Riquetti politikájának
állhatatlanságát? Ijedten láttam, hogyan erőlködik, hogy bekerüljön a
kormányba, s akkor azt mondtam magamnak: ez az ember egyszerűen
prostituálni fogja magát, s a legtöbbet ígérőnek fogja eladni a szavát. Előbb
az uralkodó ellen volt, most pedig eladta magát neki, s a vétójogtól a
hadüzenet jogáig majdnem az összes vészterhes dekrétumokat az ő
megvesztegethetőségének köszönhetjük. Mit várjunk egy olyan embertől,
akinek se elvei, se erkölcse, se becsülete? Mi lett belőle? A romlottak, a
kormánypártiak, az összeesküvők, a sötétben bujkáló ellenségeink lelke.

Mirabeau megvetette „Gilles Cézár”-t (La Fayette gúnyneve),

együttműködésük lehetetlennek bizonyult. La Fayette politikája nem
számíthatott sikerre. Nemcsak személyi ellentétek folytán, hanem belső
ellentmondásai miatt sem. Az arisztokrácia makacsul kitartott a merev
elutasítás álláspontján. Mi több: az élelmiszerválság miatti zavargások, majd
ennél is nagyobb mértékben a hűbéri szolgáltatások megváltási
kötelezettségét kimondó 1790. március 15-i törvény által kiváltott
parasztfelkelések csak fokozták az egyre fenyegetettebb helyzetben levő
arisztokrácia ellenállását. Mindaddig, amíg el nem tűntek a feudalizmus
utolsó maradványai is, az arisztokrácia és a nagyburzsoázia közti politikai
kompromisszum csak hiú ábránd lehetett. A nemesség addig, amíg a
legcsekélyebb reménye is megvolt arra, hogy megvédheti érdekeit az abszolút
monarchia visszaállításával vagy egy olyan arisztokratikus típusú rendszer
megteremtésével, amilyenről Montesquieu vagy Fénelon álmodott a
leghevesebben ellenállt a burzsoázia diadalának, azaz a legalapvetőbb
érdekeit veszélyeztető tőkés termelési viszonyok győzelmének. A burzsoázia
csak úgy gyűrhette le ezt az ellenállást, hogy szövetséget kötött a városi
plebejus tömegekkel és a parasztsággal; ennek a szövetségnek a
felszámolására fogadta el később a napóleoni diktatúrát. Amikor a
feudalizmus véglegesen megszűnt, s minden arisztokrata restaurációs kísérlet
egyszer s mindenkorra lehetetlennek bizonyult, az arisztokrácia végre
elfogadta a kompromisszumot, és a júliusi monarchia keretében megosztotta
a hatalmat a nagypolgársággal.

1790-ben azonban az arisztokrácia még messze volt attól, hogy lemondjon

saját céljairól. Annál is inkább, minthogy az emigránsok üzelmei, a külföldi
udvarok intrikái és az ellenforradalom mutatkozó tünetei ébren tartották
reményeit. Ilyen körülmények között 1790-ben La Fayette
kompromisszumos, kiegyezési politikájának elkerülhetetlenül csődöt kellett
mondania.

2. A politikai élei megszervezése

A Nemzetgyűlés eközben mégiscsak megszerveződött; lassanként kialakultak

a munkamódszerei. A Tuileriák lovardájában (salle du Manége) elég
kényelmetlen helye volt. A tanácskozások mindennap reggel és este hat óra
után folytak, egy tizenöt napra választott elnök irányítása alatt. A néppel való
kapcsolatot úgy biztosították, hogy a petíciókat hozóknak megengedték a
gyűlésterem korlátjához való felvonulást, a karzatokra pedig beengedték a
közönséget. A tanácskozások anyagát 31 különböző szakbizottság készítette
elő, ezek javaslatait a kijelölt szónok terjesztette a Nemzetgyűlés elé.

Egyidejűleg a különböző csoportosulások is kialakultak, bár akkor

természetesen még nem beszélhetünk a szó mai értelmében vett pártokról.
Eleinte csak két nagy csoport volt: az arisztokraták, az ancien régime hívei, és
a hazafiak, az új rend védelmezői. Később azután e két táboron belül is
megjelentek a különböző árnyalatok.

A „feketék” vagy „arisztokraták” a gyűlés jobb oldalán foglaltak helyet.

Voltak ragyogó szónokaik, mint Cazalés; heveskedők, mint Maury abbé és
ügyesek, mint de Montesquiou abbé. Mindegyikük elkeseredetten védte a
kiváltságokat. Nézeteiket számos röpirat támogatta, amelyek a civillista
költségén jelentek meg. Ilyen volt Royou abbé „A király barátja” című írása
vagy Rivarol „Az apostolok cselekedetei” című pamfletje, amely
nevetségessé tette a „patrouillotizmust” (tocsogás a sárban; a „patriotizmus”
szó travesztiájára). Klubjuk a Francia Szalon volt.

A monarchisták, élükön Mounier-val, aki az októberi napok után elhagyta a

Nemzetgyűlést, majd november 15-én lemondott Malouet-val és Clermont-
Tonnerre gróffal a király előjogait vették védelmükbe, s a jobboldalhoz
közeledtek, hogy feltartóztassák a forradalmat. Összejöveteleiket az
Alkotmányos Monarchia Barátainak klubjában tartották.

A régi hazafias párt zömét a konstitucionalisták foglalták magukba. Az 1789-

ben meghirdetett elvekhez híven a burzsoázia érdekeit képviselték, s
valamilyen mérsékelt monarchia fedezete alatt a polgárság uralmát szerették
volna megteremteni. Ez volt La Fayette pártja. Itt találjuk a burzsoázia és a
papság képviselőit: Champion de Cicé és de Boisgelin érseket, Sieyés abbét,
néhány jogászt mint Camus, Target, Thouret akiknek nagy szerepük volt az
új intézmények megalkotásában.

A „triumvirátus” a baloldalon helyezkedett el. A három ember - Barnave, Du

Port, Alexandre de Lameth -, liberális beállítottsága ellenére, a királyság felé
hajlott, s 1790 végén, amikor hanyatlani kezdett La Fayette befolyása,
valóban a király tanácsadói közé került. A király szökése után a triumvirátus,
megriadva a demokrácia előretörésétől és a nép fellépésétől, a La Fayette-féle
kiegyezési politika vágányára tért, és fel szerette volna tartóztatni a
forradalmat.

A szélsőbaloldali demokrata csoport, amelyből Buzot, Pétion és Robespierre

emelkedett ki, a nép érdekeit védelmezte, és általános választójogot követelt.

A hazafiak szilárd szervezetekbe tömörültek. 1789 májusa óta szokásuk volt,

hogy összegyűltek a politikai problémák megvitatására. Megalakult például a
breton küldöttek klubja. A klub az októberi napok után az „Alkotmány
Barátainak Társasága” néven a Saint-Honoré utcában levő Szent Jakab nevű
dominikánus kolostorba (couvenc des Jacobins) tette át székhelyét, s
nemcsak a küldöttek, hanem akkor még a jómódú polgárok előtt is nyitva
állott. A Jakobinus Klub rendszeresen levelezett a főbb vidéki városokban
alakult klubokkal; így a forradalmi burzsoázia összes harcos elemeit
tömörítette és a maga oldalára vonta.

„A hazafiságnak, azaz az emberbarátságnak, annak az új vallásnak a

propagálásában, amely meg fogja hódítani az egész világot írta Camille
Desmoulins a »Les Révolutions de Francé et de Brabant« 1791. február 14-i
számában -, a jakobinusok klubja vagy egyháza a jelek szerint ugyanarra a
vezető szerepre hivatott, mint a római egyház a kereszténység terjesztésében.
A hazafiak országszerte alakuló klubjai, gyülekezetei vagy egyházai már
létrejöttük pillanatában felveszik vele a levélbeli érintkezést, annak jeléül,
hogy közös úton óhajtanak haladni... A jakobinusok társasága a nemzet igazi
törekvéseit kifejező bizottság. Kevésbé veszélyes a polgárok java
szempontjából, mint a Nemzetgyűlés, mert itt a bejelentések, tanácskozások
nyilvánosak; sokkal félelmetesebb a polgárokat fenyegető veszélyekre nézve,
mert a hozzá csatlakozott társaságokkal folytatott levelezése révén a 83
megye minden zugába elér a keze. Ez a nagy vádló nemcsak az
arisztokratákat ejti rémületbe. Ez a nagy vádló helyrehoz minden visszaélést,
és segítségére siet minden polgárnak. Valóban úgy fest a dolog, hogy a klub a
nyilvános minisztérium funkcióját gyakorolja a Nemzetgyűlés mellett.
Mielőtt a felséges Nemzetgyűlés elé kerülnének, hozzá futnak be az ország
minden részéből az elnyomottak panaszai. A jakobinusok helyiségében
egymás sarkát tapossák a küldöttségek.

Vagy azért, hogy egyszerűen üdvözöljék őket, vagy hogy együttműködésüket

kérjék, vagy hogy felkeltsék éberségüket, vagy hogy bajaik orvoslását kérjék
tőlük.” Amikor a jakobinusok 1791-ben a király szökése és a Mars mezei eset
után, különösen Robespierre befolyása alatt élesebben demokratikus irányba
fordultak, a feuillant-ok kiváltak, és külön klubot alakítottak. La Fayette és
barátai az igen magas tagdíjjal tartották távol a középpolgárság képviselőit, s
így gyűjtötték maguk köré a királyhoz és az alkotmányhoz egyaránt
ragaszkodó mérsékelt nagyburzsoáziát és a hozzácsapódott nemességet.

A Cordelier Klub vagy az Emberi Jogok Barátainak Társasága - 1790

áprilisában nyílt meg. E demokratikus klub két legkiemelkedőbb egyénisége
Danton és Marat volt. A lakónegyedekben számos különféle testvéri társaság
tette lehetővé a néptömegek számára a politikai életben való tevékeny
részvételt. Elsőnek a „Mindkét Nembeli Hazafiak Testvéri Társasága” alakult
meg 1790 februárjában.

A nagyobb lapok jó része La Fayette politikáját támogatta; így a „Le

Moniteur” (Panckouke lapja), a kor legjobban informált újságja, továbbá a
„Le Journal de Paris” és a „L’Ami des Patriotes”. A Jakobinus Klub több
baloldali lapot befolyásolt; ilyen volt a „Le Courrier” (Gorsas lapja), a „Les
Annales Patriotiques” (Carra-é), a „Le Patriote Francais” (Brissot-é), a „Les
Révolutions de Paris” (Prudhomme lapja, Loustalot-val mint kiemelkedő
munkatárssal), végül a „Les Révolutions de Francé et de Brabant” (Camille
Desmoulins-é). Marat a „L’Ami du Peuple”-ban rendkívül tisztánlátással
védelmezte a néptömegek jogait.

II
A NAGY POLITIKAI KÉRDÉSEK

1789 végétől két nagy probléma uralta a politikai életet: a pénzügyi és vallási
probléma. A pártok harca ezek körül folyt. Az a mód, ahogy az
Alkotmányozó Nemzetgyűlés megoldotta e kérdéseket, beláthatatlan
következményekkel járt a forradalom sorsára.

1. A pénzügyi probléma

A pénzügyi csőd a Rendi Gyűlés összehívása óta egyre súlyosbodott. A rend

felbomlása városon és falun katasztrofális helyzetet teremtett a kincstár
számára. A felfegyverzett parasztok nem voltak hajlandók adót fizetni. Az
általános bomlás közepette, a régi tekintélyek megszűnése után nemigen
lehetett kényszerrel jobb belátásra bírni őket. A Nemzetgyűlés eleinte hasznot
húzott ebből a helyzetből: a monarchia pénzügyi nehézségeiben nagyszerű
eszközt látott arra, hogy nyomást gyakoroljon XVI. Lajosra és minisztereire.
Neckernek különböző kétségbeesett fogásokhoz kellett folyamodnia a
kincstár szükségleteinek kielégítése érdekében. A Nemzetgyűlés, „értesülve
az állam sürgető szükségleteiről”, augusztus 9-én 30 milliónyi 4,5%-os
kölcsönt szavazott meg; augusztus 27-én újabb 80 milliós kölcsönt
engedélyezett, 5%-os kamatra. Egyikre sem volt fedezet. A király a
pénzverdébe küldte edényneműjét. Szeptember 20-án az államtanács
határozata felhatalmazta a pénzverde igazgatóságát: fogadjon el minden
edényneműt, amelyet magánosok felajánlanának. Az Alkotmányozó Gyűlés
rátette kezét a templomi kincsekre: a szeptember 29-i határozat igénybe vette
mindazt az ezüstneműt, amely nem okvetlenül szükséges „a szertartások illő
lebonyolításához”. 1789. október 10-én pedig Talleyrand, Autun püspöke azt
javasolta, hogy az egyház javait bocsássák a nemzet rendelkezésére.

„Az egyház nem úgy tulajdonos, mint mások. A nemzet azáltal, hogy igen
kiterjedt jogokat élvez minden testület fölött, dologi jogokkal rendelkezik az
egyházzal szemben; megszüntetheti e rend különböző intézményeit, ha
fölöslegesnek látszanak a társadalom szempontjából, s ekkor javaik
szükségképpen a nemzet jogos birtokává válnak . .. Bármilyen szent legyen is
a törvényesen bírt javak természete, a törvény csak azt biztosíthatja, ami felől
az alapítók a megfelelő értelemben rendelkeztek. Tudjuk, hogy e javaknak
csak az a része képezi a javadalmazottak tulajdonát, amely megélhetésükhöz
szükséges; a többi a templomok és a szegények tulajdona. Ha a nemzet
biztosítja ezt a megélhetést, a javadalmazottak tulajdonát nem ette sérelem. A
nemzet tehát először is kisajátíthatja a feloszlatandó szerzetesi közösségek
javait, biztosítva egyúttal az azokat alkotó egyének megélhetését; másodszor:
igénybe veheti a funkció nélküli javadalmakat; harmadszor megfelelő
arányban csökkentheti a különböző tisztségek jelenlegi jövedelmeit,
átvállalva azokat a terheket, amelyek e javakat elvben sújtják . .

A javaslat fölött élénk vita tört ki, amelyben az egyik oldalon Maury és
Cazalés, a másikon Sieyés és Mirabeau voltak a hangadók. Az előbbiek a
Jogok Nyilatkozata megfelelő tételére hivatkozva azt hangoztatták, hogy a
tulajdon szent és sérthetetlen jog; az utóbbiak erre azt válaszolták, hogy
ugyanez a nyilatkozat a 17. cikkelyben kimondja, hogy bárki megfosztható a
tulajdontól, „ha a köz törvényesen megállapított szükséglete nyilvánvalóan
követeli azt, méltányos és előzetes kártalanítás mellett”. Az egyház különben
sem tulajdonosa, hanem csak kezelője e javaknak, amelyeknek jövedelme
jótékony vagy közhasznú alapítványok, kórházak, iskolák fenntartására és az
istentisztelet biztosítására hivatott. S minthogy az állam mostantól fogva
magára vállalja e különféle szolgáltatásokat, jogos igény, hogy javai
visszaszálljanak rá. A vita végén 568 szavazattal 346 ellenében elfogadták az
1789. november 2-i dekrétumot. A Nemzetgyűlés úgy határozott, hogy az
egyház összes javai a nemzet rendelkezésére állnak, ez pedig magára vállalja,
hogy megfelelő módon gondoskodik a vallásgyakorlat költségeiről, a vallás
szolgáinak eltartásáról és a szegények segélyezéséről; egy-egy plébánia
tisztségviselőinek legalább évi 12oo livre-t kell kapniuk.

Ezek után meg kellett határozni e hatalmas pénzügyi művelet módozatait. A

december 19-i dekrétum létrehozta a „rendkívüli pénztárat”, amelyet
lényegében az egyházi javak eladásából töltöttek fel; ezek a javak biztosítékul
szolgáltak az assignatának nevezett váltók kibocsátására. Az assignaták
tulajdonképpen 5%-osan kamatozó kincstári utalványok voltak, amelyeket
nem lehetett készpénzzel visszafizetni, csak javakkal. Ahogy az egyház javai
eladásra kerülnek, úgy térnek vissza az assignaták, amelyeket be is vonnak és
megszüntetnek oly módon, hogy fokozatosan törlesszék az államadósságot.
El fogják adni a korona birtokait - kivéve néhány erdőt és királyi kastélyt,
amelyeket a király meg akart tartani saját használatára továbbá egy bizonyos
mennyiségű egyházi uradalmat, úgy, hogy összesen 400 millió livre érték
folyjon be a kincstárba.
Ez beláthatatlan horderejű intézkedés volt. Az assignata igen hamar
papírpénzzé változott, s elértéktelenedése hihetetlen gazdasági és társadalmi
nehézségeket okozott a forradalomnak. Ugyanakkor a nemzeti javak
kiárusítása ami 1790 márciusában kezdődött el nagyszabású
tulajdonátruházással járt; ez végérvényesen az új rendhez kötötte e folyamat
haszonélvezőit, a burzsoákat és a jómódú parasztokat.

2. A vallási probléma

A vallás problémája 1789 végén merült fel, nem kevésbé élesen: az egyházi
javak elkobzása szükségessé tette a francia egyház átszervezését. A vallási és
a pénzügyi probléma szorosan összekapcsolódott. Az Alkotmányozó Gyűlést
ezen a területen egyáltalán nem a katolikusellenesség szempontjai vezették;
tagjai állandóan hangsúlyozták, hogy mélységes tisztelettel viseltetnek a
hagyományos vallás iránt. De mint a nemzet képviselői, feljogosítva érezték
magukat arra, hogy ugyanúgy, mint annak idején a királyság beleszóljanak az
egyház szervezeti és fegyelmi kérdéseibe. A XVIII. századi társadalomban
még a legmerészebb teoretikusok között sem akadt olyan ember, aki az
egyház és az állam elválasztásán alapuló rendszert akart volna bevezetni. Az
egyház szervezeti reformja egyébként természetesnek és elkerülhetetlennek
látszott, amikor a társadalom minden intézményét átszervezték; arról nem is
beszélve, hogy az egyház javait a nemzet rendelkezésére bocsátották.

A Nemzetgyűlés először a szerzetesrendekkel foglalkozott; ezeket 1790.

február 13-án megszüntette. A szerzetesek vagy kiköltöztek a kolostorból,
vagy bizonyos kijelölt helyeken telepedhettek le. 1790. április 20-án az állam
átvette az egyház javainak igazgatását, majd megkezdődött a Nemzetgyűlés
egyházi bizottsága által előterjesztett javaslatok megvitatása. Boisgelin aix-i
érsek bár elismerte „a visszaélések hosszú sorozatát” emlékeztette a
Nemzetgyűlést az egyház fegyelmi és belső igazságszolgáltatási alapelveire, s
megállapította, hogy a törvényjavaslat a katolikus egyház alkotmányának,
elemi berendezkedésének az elevenébe vág. A Nemzetgyűlés túltette magát
ezeken az ellenvetéseken, s 1790. július 12-én elfogadta „az egyház polgári
alkotmányát”.

III.

A KIEGYEZÉSI POLITIKA TETŐPONTJA ÉS BUKÁSA

Az ellenforradalmi agitáció hasznot húzott a nemzeti javak eladása és az
egyház polgári alkotmánya által okozott nehézségekből. Az arisztokraták
ócsárolták az assignatákat, és mindent elkövettek, hogy akadályozzák
értékesítésüket. Az emigránsok megkezdték intrikáikat, és nagy felkelést
készítettek elő az ország déli részén. A döntő érvet maga a Nemzetgyűlés
szolgáltatta az ellenforradalmároknak, amikor 1790. április 13-án nem volt
hajlandó elismerni a katolicizmust mint államvallást. Montaubanban május
10-én, Nimes-ben június 13-án összetűzések törtek ki a katolikus royalisták
és a protestáns hazafiak között. Augusztusban az Ardéche megyében levő
Vivarais déli részén, a Jalés mezőn nagy tömegű fegyveres gyűlt össze; csak
erőszakkal lehetett őket szétoszlatni 1791 februárjában.

1. Az 1790. július 14-i nemzeti Föderáció

A hazafiak, válaszul az ellenforradalmi mozgolódásra, föderációkat

alakítottak. Ez a tény a nemzet odaadásáról tanúskodott a forradalom ügye
iránt. A falvak és a városok lakói eleinte helyi föderációkban tömörültek, s
kölcsönös segítséget fogadtak egymásnak.

1789. november 29-én Dauphiné és Vivarais nemzetőrsége Valenceban kötött

szövetséget; Pontivyben megalakult a breton angevine-i föderáció (1790
február), május 30-án létrejött a lyoni föderáció, júniusban pedig a
strasbourgi és a lille-i.

Az 1790. július 14-i szövetségi ünnep, amelyen véglegesen meghirdették

Franciaország egységét, ennek az egyesülésre törekvő, lendületes
mozgalomnak a megkoronázása volt. Talleyrand a Mars-mezőn 300 000
ember jelenlétében ünnepi misét celebrált a haza oltárán. La Fayette a
megyék összes föderáltjai nevében letette az esküt, „amely egyesíti
egymással a franciákat és a franciákat királyukkal a szabadság, az alkotmány
és a törvény védelmére”. A király a maga részéről hűségesküt tett a
nemzetnek és a törvénynek. Az ujjongó nép hatalmas éljenzéssel üdvözölte
az újra megtalált egyetértést. La Fayette volt a nap hőse.

A föderációs mozgalom azonban nem leplezhette el a társadalmi valóságot.

Igaz, hogy a föderációk a hazafiak egyöntetű érzéseit mutatták, és a
nemzetnek az új rend iránti odaadását tükrözték. Merlin de Douainak is el
kellett ezt ismernie, amikor 1790. október 28-án a kisajátított elzászi
hercegek ügyével kapcsolatban megpróbálta kifejteni egy új nemzetközi jog
alapelveit, s a dinasztikus állammal a nemzetet mint önkéntes egyesülést
állította szembe. Az a tény azonban, hogy az 1790. július 14-i általános
lelkesedés ellenére a Föderáció egész ünnepére La Fayette kiemelkedő
szerepe nyomta rá a bélyegét, e föderáció politikai és társadalmi tartalmát
mutatta. La Fayette, a burzsoázia bálványa, az arisztokráciát is szerette volna
kibékíteni a forradalommal; vagyis a kompromisszum embere volt. A
vezénylete alatt álló nemzetőrség a burzsoázia fegyveres szervezetét
jelentette, amelybe vagyontalan állampolgárokat nem vettek fel. 1791. április
27-én Robespierre szót emelt a. fegyverviselés burzsoá kiváltsága ellen.
„Kivétel nélkül minden embernek joga, hogy fel legyen fegyverezve saját
személyes védelmére; minden állampolgárnak joga, hogy fel legyen
fegyverezve a haza védelmére. Ha valaki szegény, ettől idegenné, ettől
rabszolgává válik?” A nép az 1790. július 14-i szövetségi ünnepen, bár
kétségtelenül lelkesedett, inkább néző volt, mint szereplő. A föderáció
aktusában a nemzetőrség az új rend burzsoá értelmezésében a burzsoá
fegyveres erő, amely a pusztán királyi fegyveres erőt képviselő katonasággal
áll szemben. A nemzetőrség akkor lesz valóban nemzeti, amikor a nép - a trón
megdöntése és a cenzusos rendszer megszüntetése után 1792. augusztus 10-
től tömegesen behatol soraiba.

2. A hadsereg felbomlása és a nancyi ügy (1790 augusztus)

A nancyi ügy villámgyorsan tönkretette La Fayette óriási tekintélyét, s az

egész kompromisszumos politika csődjére vezetett. Az arisztokrácia a
látszólagos harmónia ellenére nem volt hajlandó elismerni az új rendet és
beilleszkedni abba. Míg belföldön arisztokrata összeesküvés készült, és a
dolgok a polgárháború felé haladtak, külföldön fegyverkezni kezdtek az
emigránsok, s arra vártak, hogy a Torinóban székelő Artois gróf elérje a
külföldi udvaroknál a fegyveres beavatkozást. A hazafiak azonban résen
álltak. 1790-ben kitűnő volt a termés, ami lényegesen enyhítette az ország
helyzetét, bár teljesen nem szüntethette meg a piaci zavargásokat, s a gabona
szabad kereskedelme ellen intézett támadásoknak sem vetett véget. Emellett
változatlanul ki-kitörtek a lázadások. 1790-ben parasztfelkelés zajlott le
Quercyben, Perigoed-ban és Bourbonnais-ben, közvetlenül fenyegetve a
földbirtokos arisztokrácia érdekeit. 1790 júliusában bizonytalan hírek kezdtek
szállingózni a Belgiumban tartózkodó osztrák csapatok betöréséről, s a
felizgatott nép dühe Thiérache-ban, Champagne-ban és Lotaringiában
keresett magának szabad utat. A néptömegek mindenütt készen álltak a
cselekvésre.

A társadalmi ellentétek a hadseregen belül is jelentkeztek, hiszen az

emigráció már eleve dezorganizálta a régi haderőt. A nem emigrált tisztek,
akiket egyre közvetlenebbül érintettek az Alkotmányozó Gyűlés reformjai,
ellenséges magatartást tanúsítottak, és szembekerültek a hazafias katonákkal,
akiknek patriotizmusát a klubélet szította. A Nemzetgyűlés képtelen volt
nemzeti szinten megoldani a katonai kérdést. Azt kétségtelenül érezte, hogy a
nemzet védelme és a forradalom védelme elválaszthatatlan de hogyan vonja
ki a királyi hadsereget az arisztokrácia befolyása alól, anélkül, hogy a szó
igazi értelmében ne nacionalizálná? Be kellett vinni a forradalmat a
hadseregbe. A Nemzetgyűlés tagjai azonban rabjai lévén saját belső
ellentmondásaiknak és társadalmi előítéleteiknek félrendszabályokra
szorítkoztak: felemelték a zsoldot, igazgatási, vezényleti és fegyelmi
reformokat hoztak.

Tartozunk az igazságnak azzal a megállapítással, hogy Dubois-Crancé 1789.

december 12-én, a jobboldal pfújozása közepette, miközben a baloldal
kínosan hallgatott, már rámutatott a nemzeti megoldásra:

„Valóban nemzeti összeírásra van szükség, amely alól a birodalom második

feje (ti. a Nemzetgyűlés) sem lehet kivétel, s amely kiterjed az utolsó aktív
polgárra és minden passzív polgárra is.”

Azaz katonakötelessé kell nyilvánítani az egész nemzetet, a király

kivételével. Dubois-Crancé tehát 1789 végén az általános hadkötelezettségen
alapuló nemzeti hadsereg megteremtését javasolta. A vita folyamán
Rochefoucauld-Liancourt herceg kijelentette, hogy százszor inkább élne
Marokkóban vagy Konstantinápolyban, mint egy olyan államban, ahol ilyen
törvények vannak érvényben. Az 1793-as ún. amalgám-rendeletben újra
találkozni fogunk a DuboisCrancé által 1789-ben javasolt nemzeti jellegű
rendszer bizonyos vonásaival. Ez az Alkotmányozó Gyűlés azonban még
nem tudott rálépni erre az útra. Mindazonáltal nem volt hiány a
figyelmeztetésekben. Robespierre már 1791. június 10-én rámutatott a
veszélyre:
„Akkor, amikor az arisztokrácia elvesztette lába alól a talajt, hol az az erő,
amely még egyedül tartja a frontot, merészen és fenyegetően? Szétzúztátok a
nemességet, de a nemesség még él a hadsereg élén.”

La Fayette, mint nemesember és hivatásos tiszt, egy pillanatig sem

habozhatott. Amikor a városokban, helyőrségekben, hadikikötőkben egyre
gyakrabban törtek ki lázadások, a parancsnokok oldalára állt a katonákkal
szemben. 1790 augusztusában a nancyi helyőrség tisztjei elutasították a
katonáknak azt a követelését, hogy részt vehessenek az ezredpénztárak
ellenőrzésében. A katonaság fellázadt. Az Alkotmányozó Gyűlés erre 16-án
úgy határozott, hogy "a katonák, akik fegyverrel a kézben megsértették a
Nemzetgyűlésnek a király által szentesített dekrétumait, a hazaárulás bűnét
követték el annak legsúlyosabb formájában”.

Bouillé márki, Metz katonai parancsnoka heves ütközetben verte le a

lázadást. Húsz hangadót kivégeztetett, a Cháteauvieux-ezred körülbelül
negyven svájci gárdistáját pedig a gályákra küldte. La Fayette támogatta
Bouillét aki unokatestvére volt s ezzel bátorította az ellenforradalmat.
Népszerűsége pillanatok alatt semmivé foszlott. „Vajon lehet-e még
kétségünk afelől írja Marat a „L’Ami du Peuple” 1790. október 12-i
számában hogy a nagy tábornok, két világ hőse, a szabadság halhatatlan
megvalósítója nem az ellenforradalmárok vezére, nem lelke minden
összeesküvésnek, amelyet a haza ellen szőnek?”

Ugyanabban az időben a klérus egy része fellázadt az egyház polgári

alkotmánya ellen, amelyet a Nemzetgyűlés 1790. július 12-én szavazott meg.
XVI. Lajos arra készült, hogy külföldi segítséget hívjon. A kompromisszum,
a királlyal való kiegyezés La Fayette-féle politikája tehát megbukott. A
forradalomnak ismét előre kellett lépnie.

Harmadik fejezet

AZ ALKOTMÁNYOS BURZSOÁZIA ÉS FRANCIAORSZÁG

ÚJJÁTEREMTÉSE (1789-1791)

Az Alkotmányozó Gyűlés az 1790-es esztendő összes nehézségei . közepette

állhatatosan folytatta Franciaország újjáalakításának munkáját. Ezek az
emberek, akik a felvilágosodás filozófiáján nevelkedtek, előbb kidolgozták
alapelveiket, amelyeket egyetemes érvényűeknek tekintettek, s utána
hozzáfogtak a társadalom és az intézmények ésszerűsítéséhez. Egyúttal
azonban a burzsoázia képviselői voltak. S így, két tűz közé kerülve, az
ellenforradalom merényletei és a népi erők nyomása között, gátlás nélkül
érvényesítették munkájukban osztályuk érdekeit, még akkor is, ha ezzel
időnként ellentmondásba kerültek saját, ünnepélyesen kinyilatkoztatott
elveikkel. Koruk változó, alakuló valósága közepette értettek a
manőverezéshez, s óvakodtak az elvontságtól; meg tudtak hajolni a
körülmények előtt. Ez az ellentmondás magyarázza, hogy egyfelől az
Alkotmányozó Gyűlés politikai műve oly ingatag volt (1792-ben
romhalmazzá vált), másfelől, hogy ünnepélyesen meghirdetett elveik
visszhangja még napjainkban sem halt el.

I.

1789 ELVEI

Azokat az elveket, amelyekre az alkotmányos burzsoázia felépítette művét, s

amelyekre minduntalan hivatkozott - egyesek lelkesedéssel, mások iróniával,
a túlnyomó többség mélységes tisztelettel -, szerzőik az egyetemes észre
vélték alapozni. A szóban forgó elvek az Emberi és Polgári Jogok
Nyilatkozatában nyerték el végső megfogalmazásukat. Mint a bevezetés
megállapítja, „a társadalom bajainak vagy a kormányok romlottságának oka
egyes-egyedül ezeknek az elveknek a nemtudása, elfelejtése vagy
megvetése”. Mostantól fogva „az állampolgárok ezen egyszerű és
vitathatatlan elveken nyugvó követelései csak az alkotmány fennmaradását és
mindenki javának érvényesülését szolgálhatják”. Ez az ész mindenhatóságába
vetett optimista hit méltó a felvilágosodás századának szelleméhez.

1. Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata

Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata, amelyet 1789. augusztus 26-án

fogadtak el, lényegében az új rend „katekizmusa”. Kétségtelen, hogy nem
tartalmazza az Alkotmányozó Gyűlés tagjainak összes szempontját: így
például nem beszél külön a gazdasági szabadságról, amely pedig mindennél
előbbre való volt a burzsoázia számára. Bevezetésében azonban amely a
természetjog elméletéből indul ki s tizenhét, minden rendszer nélkül
egymásra következő cikkelyében felsorolja az ember és a nemzet
leglényegesebb jogait. A Nyilatkozat az egyetemesség jegyében fogant:
feltűnően kerüli azt az empirikus jelleget, amely annyira jellemző a XVII.
században proklamált angol szabadságjogokra. Ami pedig a függetlenségi
háború kapcsán született amerikai nyilatkozatokat illeti: ezek eléggé
hangoztatták a természetjog egyetemességét, de bizonyos megszorításokat is
tartalmaztak, amelyek meglehetősen korlátozták horderejűket.

Az emberi jogok megelőznek minden társadalmat és minden államot;

természetes és elévülhetetlen jogok, s mindennemű politikai társulás célja
ezeknek a biztosítása (2. cikkely). „Az emberek szabadoknak és jogilag
egyenlőknek születnek, és azok is maradnak.” (1. cikkely.) Az emberi jogok:
a szabadság, a tulajdon, a biztonság és az ellenállás az elnyomással szemben
(2. cikkely.) Az elnyomással szembeni ellenállás joga természetesen az
elmúlt felkeléseket törvényesítette, s nem az eljövendőket szentesítette.

A szabadságot úgy határozták meg, mint az embernek azt a jogát, hogy

„mindazt tegye, amivel nem árt másoknak”; tehát a szabadság egyetlen
korlátja a mások szabadsága (4. cikkely). A szabadság mindenekelőtt a
személyiség, az egyén szabadsága, garancia az önkényes vádaskodásokkal és
letartóztatásokkal szemben (7. cikkely), amely egészen a bűnösség törvényes
megállapításáig magában foglalja az egyén ártatlanságának feltételezését (9.
cikkely). Az emberek urai saját személyiségüknek, s így beszélhetnek és
írhatnak, nyomtathatnak és publikálhatnak föltéve, hogy véleményük
hangoztatása nem sérti a törvényes rendet (10. cikkely), valamint kivéve azt a
törvény által megállapított esetet, amikor visszaélés történik e
szabadságjogokkal (11. cikkely). Az emberek a szerzés és a birtoklás
tekintetében is szabadok; a tulajdon a 2. cikkely értelmében természetes és
elévülhetetlen, a 17. cikkely értelmében sérthetetlen és szent jog.
Tulajdonától tehát senki sem fosztható meg, kivéve, ha ezt a köz törvényesen
megállapított szükséglete kívánja, méltányos és előzetes kártalanítás mellett
(17. cikkely); ez a kitétel rejtett formában a földesúri járandóságok
megváltására vonatkozó intézkedést támasztja alá.

A Nyilatkozat az egyenlőséget szorosan összekapcsolja a szabadsággal. A

burzsoázia eltökélten követelte az egyenlőséget az arisztokráciával, a
parasztok a földesurakkal. Természetesen csak állampolgári egyenlőségről
volt szó. Mindenki egyenlő a törvény előtt, a törvények egyformán
vonatkoznak mindenkire. Születésére való tekintet nélkül mindenki
egyenlően betölthet bármilyen méltóságot, tisztséget és közhivatalt (6.
cikkely), A társadalmi megkülönböztetés kizárólag a köznek hajtott hasznon
alapulhat (1. cikkely), valamint az erényen és a tehetségen (6. cikkely). A
nélkülözhetetlen adót minden állampolgár között egyenlően kell elosztani,
vagyoni helyzetüknek megfelelően (13. cikkely).

Több cikkely foglalkozik a nemzet jogaival. Az állam már nem öncél;

egyetlen rendeltetése, hogy biztosítsa a polgárok számára jogaik élvezését; ha
elmulasztja ezt, a polgárok szembeszegülnek az elnyomással (2. cikkely). A
nemzet, azaz az állampolgárok összessége, szuverén (3. cikkely). A törvény a
közakarat kifejezése; minden állampolgárnak joga van akár személyesen,
akár képviselői révén részt venni a törvény meghozatalában (6. cikkely). A
nemzeti szuverenitást különböző elvek biztosítják: legfontosabb köztük a
három hatalom szétválasztása, amely nélkül nincs semmiféle alkotmány (16.
cikkely). (A három hatalom: a törvényhozói, a végrehajtói és a bírói.) Végül
kimondják, hogy az állampolgároknak - akár személyesen, akár képviselőik
révén joguk van ellenőrizni az állam pénzügyeit és a közigazgatást (14. és 15.
cikkely).

A Nyilatkozat tehát a filozófusok tanítványainak műve volt, s látszólag

minden néphez szólt; mégis félreismerhetetlenül magán viseli a burzsoá
jegyet. Ez a liberális tulajdonosok által szerkesztett szöveg tele van
„megszorításokkal”, „fenntartásokkal”, „feltételekkel”, amelyek erősen
korlátozzák horderejét. Mirabeau meg is állapítja ezt a „Courrier de
Provence” 31. számában:

„Az emberi jogok egyszerű nyilatkozata, amely alkalmazható minden

korszakra, minden népre, a földgolyó minden erkölcsi és földrajzi szélességi
fokára, kétségtelenül nagy és gyönyörű gondolat; de azt hiszem, mielőtt ilyen
nemesen gondolkodnánk más nemzetek javára, jó lenne előbb, ha nem is
lerakni, de legalább tisztázni saját boldogságunk alapjait... Tapasztalni
fogjuk, hogy valahányszor a Nemzetgyűlés egy lépést fog tenni az ember
jogai érvényesítésében, meg fog döbbenni, mennyire vissza tud élni velük az
állampolgár. Gyakran éppen a bölcsesség fogja eltúlozni őket. Ez a
magyarázata a számos megszorításnak, az aprólékos fenntartásoknak, az
összes lehetséges cikkelyekre vonatkozó, gondosan kidolgozott feltételeknek.
E megszorítások, fenntartások, feltételek majdnem mindenütt kötelességekkel
helyettesítik a jogokat, béklyókkal a szabadságot, s azáltal, hogy nem is egy
tekintetben a legkisebb részleteket illetően is meg fogják kötni a
törvényhozás kezét, nem a természet szabad emberét, hanem a polgári állam
által gúzsba kötött embert állítják majd elénk.”

Az Alkotmányozó Gyűlés tagjai, gyakorlati emberek lévén, egyetemes

horderejű szavakba öltöztetve, a pillanat követelményeinek megfelelő művet
alkottak; egyfelől törvényesítették a királyi hatalom ellen lezajlott elmúlt
lázadásokat, másfelől azonban biztosítani akarták magukat minden olyan népi
törekvéssel szemben, amely az általuk teremtett rend ellen irányul. Innen ered
a Nyilatkozat számtalan ellentmondása. Az 1. cikkely szerint minden ember
egyenlő; de az egyenlőséget alárendelik a társadalmi hasznosságnak. A 6.
cikkely formálisan csak az adózási és a törvény előtti egyenlőséget ismeri el;
a vagyoni egyenlőtlenséget az okmány nem érinti. A 2. cikkely a tulajdont az
ember természetes és elidegeníthetetlen jogának nyilvánítja, de a
Nemzetgyűlés nem törődik azzal az óriási tömegű emberrel, akinek nincs
semmije. A 10. cikkely több tekintetben is korlátozza a vallásszabadságot; a
szakadár egyházakat csak annyiban tűrik meg, amennyiben
„megnyilatkozásaik nem háborgatják a törvény által létesített rendet”. A
katolikus vallás államvallás marad; ez az egyetlen egyház, amelyet az állam
eltart. A protestánsoknak és a zsidóknak meg kell elégedniük a saját
eszközeikből fenntartott felekezeti intézményekkel. Minden polgár szabadon
beszélhet, írhat és nyomtathat - jelenti ki a 11. cikkely -, de vannak bizonyos
esetek, amikor a törvény megtorolhatja „a visszaéléseket ezekkel a
szabadságjogokkal”. A hazafias újságírók hevesen kikeltek a sajtószabadság
e korlátozása ellen.

„Hamar jutottunk el a rabszolgaságból a szabadságba - írja Loustalot a

»Révolutions de Paris« 8. számában -; még gyorsabban haladunk a
szabadságból a rabszolgaság felé. Azoknak, akik rabszolgaságba akarnak
dönteni bennünket, az lesz az első gondjuk, hogy korlátozzák vagy
éppenséggel elfojtsák a sajtószabadságot. Sajnos, éppen a Nemzetgyűlésben
született meg az a fattyú gondolat, hogy senkit sem szabad, háborgatni
véleménye miatt, feltéve, hogy annak nyilvánítása nem zavarja meg a törvény
által létesített rendet. Ez a feltétel olyan, mint egy gépszíj; tetszés szerint
tágíthatom és szűkíthetem. S hiába veti el a közvélemény, eszköz lesz minden
csibész kezében, aki meg akarja majd tartani valamilyen megszerzett posztját.
Nem világosíthatjuk majd fel a polgártársakat arról, hogy ki volt ez az ember,
mit tett és mit akart tenni, anélkül, hogy azt ne mondaná, hogy megzavarjuk a
közrendet.”

2. Megszegik az elveket

Amikor át kellett alakítani Franciaország társadalmi valóságát, az

Alkotmányozó Gyűlés jogászai és módszeres gondolkodói cseppet sem
zavartatták magukat sem az általános elvektől, sem az egyetemes észtől.
Realisták voltak. Amikor az emberek egyik részét el kellett nyomniuk, hogy
másik részét kímélhessék, vajmi keveset törődtek a munkájukban kiütköző
ellentmondásokkal; meggyőződésük volt, hogy osztályuk érdekeit szolgálva a
forradalmat mentik meg és viszik diadalra.

Kissé haboztak, hogy megadják-e minden franciának a polgári jogokat. A

protestánsokat csak 1789. december 24-én részesítették ezekben, a délvidéki
zsidókat 1790. január 28-án, a nyugati zsidókat pedig 1791. december 27-én.
1791. szeptember 28-án Franciaország területén megszüntették a
rabszolgaságot; a gyarmatokon azonban továbbra is fenntartották.
Megszüntetése sértette volna a nagy ültetvényesek érdekeit, akiket a
Nemzetgyűlésben főleg a Lameth fivérek képviseltek. Vitatkoztak arról, hogy
lehetnek-e politikai jogaik a szabad, de színes bőrű embereknek. Végül az
Alkotmányozó Gyűlés 1791. szeptember 24-én úgy döntött, hogy a színes
bőrű embereknek nem adják meg az állampolgári jogokat. Az Alkotmányozó
Gyűlés megtiltotta a dolgozók szövetkezését és a sztrájkot. 1791. június 14-
én a párizsi műhelyekben lezajlott sorozatos sztrájkok után — a Le
Chapelier-féle törvény kimondta a munka szabadságát, és megtiltotta a
munkásoknak, hogy érdekeik védelmére egyesületeket alakítsanak.

A politikai jogokat valójában egy kisebbség részére tartották fenn. A

Nyilatkozat proklamálta, hogy minden állampolgárnak joga van részt venni a
törvény meghozatalában. Az Alkotmányozó Gyűlés azonban 1789. december
22-én törvényt hozott, amely csak a tulajdonosoknak biztosított
választójogot. Az állampolgárokat három kategóriába sorolták.
A passzív polgárokat akik nem rendelkeztek tulajdonnal kizárták a
választójogból. Sieyés, aki ezt a nómenklatúrát kitalálta, azt mondotta, hogy a
passzív polgároknak joguk van „személyük, tulajdonuk, szabadságuk
védelmére”, de nincs joguk „a közhatalom kialakításában való aktív
részvételre”. Ez körülbelül 3 millió franciát fosztott meg a szavazati jogtól.

Az aktív polgárok mint Sieyés mondotta „a nagy társadalmi vállalkozás igazi

részvényesei” voltak; minimálisan háromnapi munkabér helyi értékének
megfelelő egyenes adót kellett fizetniük, azaz 1 1/2 usque 3 livre-t. Ez a több
mint 4 millió ember első fokú gyűléseket alkotott, amelyeken megválasztották
a községi hatóságokat és az elektorokat.

Az elektoroknak, akik fejenként száz aktív polgárt képviseltek országosan

mintegy 50 000 fő a megfelelő napibér tízszeresére rúgó adót, azaz 5-10
livre-t kellett fizetniük. Az elektorok választói gyűléseket alkottak, amelyek a
megyeszékhelyen ültek össze, s megválasztották a nemzetgyűlési
képviselőket, a bírákat és a megyei közigazgatás tagjait.

Végül a Törvényhozó Gyűlést (Az Alkotmányozó Gyűlés helyét 1791.

október 1-én a Törvényhozó Gyűlés foglalta el.) alkotó küldötteknek némi
földbirtokkal kellett rendelkezniük, és 1 ezüstmárkának (52 livre) megfelelő
adót kellett fizetniük. Ez a kétfokú cenzusos választási rendszer a
pénzarisztokráciát ültette a születés arisztokráciája helyébe. A népet
kikapcsolták a politikai életből.

Az alkotmánybizottság szónoka azzal érvelt, hogy a választási cenzus

bevezetése serkenteni fogja a passzív polgárok egy részét; ezeknek nem lesz
más vágyuk, mint hogy meggazdagodjanak, s aktívak, majd elektorok
legyenek. (Ez már Guizot jelszava: „Gazdagodjatok!”) A Nemzetgyűlés
demokratikus ellenzéke különösen Grégoire abbé és Robespierre hiába
tiltakozott.

„Minden polgárnak, bármilyen legyen is, joga van arra, hogy a képviselet
bármely fokára igényt tartson mondotta Robespierre a Nemzetgyűlés 1789.
október 22-i ülésen. Ez felel meg leginkább az Önök által proklamált Jogok
Nyilatkozatának, amelynek értelmében nincs helye semmiféle
megkülönböztetésnek, semmiféle kiváltságnak, semmiféle kivételnek. Az
alkotmány megállapítja, hogy a szuverenitás forrása a nép, a nép minden
egyede. Minden egyénnek joga van tehát részt venni a törvény
megalkotásában, amely köti őt, s a közügyek igazgatásában, hiszen ezek az ő
közügyei; vagy pedig nem igaz az, hogy jogilag minden ember egyenlő, hogy
minden ember állampolgár.”

A demokrata lapok sokkal erősebb hangot ütöttek meg. Loustalot a

„Révolutions de Paris” 17. számában szót emelt az új arisztokrácia, a pénz
arisztokráciája ellen. Megbélyegezte a dekrétum képtelenségét, amely Jean-
Jacques Rousseaut kizárta volna a nemzet képviseletéből. Marat a „L’Ami du
Peuple” 1789. november 18-i számában rámutatott, milyen gyászos
következményekkel jár ez a választási rendszer a plebejus osztályokra, s
ellenállásra szólította azokat: „Azzal, hogy a képviselet foka arányos lett az
egyenes adó nagyságával, az ország a gazdagok kezébe került. A szegények
sorsa, akiket mindig leigáznak, mindig alávetnek, mindig elnyomnak,
sohasem javulhat meg békés eszközökkel. Ez kézzelfoghatóan bizonyítja,
milyen befolyása van a vagyonnak a törvényekre. Egyébként a törvényeknek
csak addig van hatalmuk, amíg a népek hajlandók alávetni magukat nekik; s
ahogyan széttörték a nemesség igáját, szét fogják vetni a gazdagságét is.”

Camille Desmoulins nem kevésbé élesen foglalt állást a „Révolutions de

Francé et de Brabant” 3. számában:

„A főváros már most egy emberként tiltakozik az ezüstmárka dekrétuma

ellen; nemsokára a vidék is követni fogja. Ez a dekrétum arisztokratikus
kormányzatot létesít Franciaországban, s ez a legnagyobb győzelem, amelyet
a rossz polgárok a Nemzetgyűlésben eddig elértek. Hogy éreztessük ennek a
dekrétumnak a képtelenségét, elég annyit mondanunk, hogy Jean-Jacques
Rousseau, Mably, Corneille nem lett volna megválasztható.. . Végül is, mit
akartok mondani ezzel a kifejezéssel, amelyet oly sokszor emlegettek: »aktív
polgár«? Azok az aktív polgárok, akik bevették a Bastille-t, akik megművelik
a földet, míg az egyház és az udvar semmittevői, hatalmas uradalmaik
ellenére, csak élősdi növények, hasonlatosan a ti evangéliumotoknak ahhoz a
fájához, amely nem hoz gyümölcsöt, s amelyet tűzre kell vetni.”

II

A BURZSOÁ LIBERALIZMUS
Az alkotmányos burzsoázia legfőbb gondja a szabadság volt, minden
formájában. A Jogok Nyilatkozatában az egyenlőséget is a szabadsággal
kapcsolta össze. Ez az egyenlőség csupán elvi kinyilatkoztatás volt, amely
inkább az arisztokrácia megdöntését és a kiváltságok megszüntetését
törvényesítette, semmint a nép reményeit váltotta volna valóra. Eleinte csak
állampolgári egyenlőségről volt szó. A szabadságot először mint közéleti és
politikai szabadságot értelmezték (a fenti cenzusos korlátozásokkal). Később
a gazdasági tevékenységre is alkalmazták, amelyet megszabadítottak minden
kényszerítő elemtől. A szabad egyén szabadon alkot és termel, szabadon
szerez profitot, és azt tetszése szerint használja fel. Az 1791-es liberális
alkotmány a „laisser fairé, laisser passer” elvén alapul.

A végrehajtó hatalom formája csak monarchikus lehetett: akkoriban még

senki sem tudott másképpen elképzelni egy nagy államot. 1789. szeptember
22-én a Nemzetgyűlés visszatérve a majd egy hónappal előbb megkezdett
vitára megszavazta azt: a tételt, hogy „a francia kormány monarchikus”. A
király jogkörét azonban a lehető legszűkebbre korlátozta, bár vigyázott arra,
hogy az uralkodó ne váljon teljesen fegyvertelenné a népi törekvésekkel
szemben. A szeptember 22-én megszavazott cikkely, miután megállapította a
kormány monarchikus jellegét, kinyilvánította:

„Franciaországban nincs semmiféle hatalom, amely felette áll a törvénynek; a

király csak a törvény által gyakorolja uralmát, és csak a törvények nevében
követelhet engedelmességet.”

A király akarata tehát nem törvényerejű többé. Másnap, szeptember 23-án a

Nemzetgyűlés visszatért a témára, hogy még jobban alárendelje a királyi
hatalmat a nemzetnek, azaz a polgárságnak. Kijelentette, hogy minden
hatalom forrása végső soron a nemzet; a törvényhozó hatalmat a
Nemzetgyűlés testesíti meg. Mindamellett kellett annyi hatalmat hagyni az
uralkodónak, hogy meg tudja védeni a burzsoáziát mindennemű népi
mozgolódással szemben. Ebben az értelemben foglalt állást a Nemzetgyűlés
többsége 1789. szeptember 11-én a felfüggesztő hatályú vétójog (vető
suspensif) mellett: ez lehetővé tette a királynak, hogy egy esetleges
demokratikus törvényhozás minden törekvését elgáncsolja. Ugyanakkor
azáltal, hogy a király nem érvényteleníthette a törvényt, hanem csak
felfüggeszthette hatályba lépését, a Nemzetgyűlés végső soron a helyzet ura
maradt arra az esetre, ha a király megpróbálná visszahozni az abszolutizmust,
vagy ahogyan Mirabeau tanácsolta neki a népre akarna támaszkodni a
burzsoá Nemzetgyűlés gyámságának lerázása céljából. A Nemzetgyűlés
1789. szeptember 10-én elvetette a felsőház megalakítására vonatkozó
javaslatot, mert teljesen ki akarta kapcsolni a monarchiával összefonódott
nemességet. Kimondták a törvényhozó testület permanenciáját; megtagadták
a királytól a feloszlatási jogot, hogy tehetetlenné tegyék a törvényhozást
kezében tartó buzsoáziával szemben.

A Nemzetgyűlés az októberi napok után folytatta a hagyományos

monarchikus berendezkedés lerombolását. Az október 8-i dekrétum a
„Franciaország és Navarra királya” címet a „franciák királya” címmel
cserélte föl; október 10-én az Alkotmányozó Gyűlés nem mervén teljesen
megszüntetni a monarchia isteni jellegét a következőképpen állapította meg a
király címét: „Lajos, a franciák Isten kegyelméből és az állam alkotmányos
törvényéből való királya.” A királyt még nyíltabban rendelték alá a
burzsoáziát képviselő törvényhozó testület emancipációját jelentő törvénynek
azok az 1789. november 9-én megszavazott cikkelyek, amelyek a törvények
felterjesztésére, szentesítésére és kihirdetésük formájára vonatkoztak. A
Törvényhozó Gyűlésnek eszerint vagy külön-külön, elfogadásukkor, vagy
együttesen, az ülésszak végén kellett bemutatnia dekrétumait a királynak. A
király egyetértését minden egyes dekrétumra vonatkozóan a következő
formulával kellett jelezni: „A király jóváhagyja és végre fogja hajtani.” A
felfüggesztő jellegű elutasítás formulája pedig a következő volt: „A király
vizsgálat tárgyává teszi.” A törvények kihirdetésének formulája világosan
mutatta a törvényhozó hatalomnak a végrehajtó hatalommal szembeni
elsőbbségét: „A Nemzetgyűlés elhatározta, mi pedig akarjuk és elrendeljük,
amint következik ...”

A királyt nemcsak a központi kormányzat szintjén, de a helyi közigazgatás

szférájában is gúzsba kötötték. Az új megyei szervezetre vonatkozó 1789.
december 22-i törvény a végrehajtó hatalom összes megbízottait eltávolította
az új közigazgatási egységekből. Megszűnt minden összekötő láncszem a
megyei közigazgatás és a végrehajtó hatalom között. Az intendánsokat és az
alájuk tartozó hivatalnokokat megfosztották funkcióiktól; egyidejűleg
megkezdte működését az új megyei adminisztráció.
A „franciák királya” tehát, aki örökli ugyan a trónt, de alá van rendelve az
alkotmánynak, amelyre felesküdött, nem egyéb immár közönséges
hivatalnoknál; a civillista alakjában 25 millió livre fizetést élvez. Megtartja
azt a jogát, hogy maga válassza ki minisztereit, de azok nem lehetnek a
Nemzetgyűlés tagjai. Minisztereinek aláírása nélkül semmit sem tehet. Ezzel
az önálló döntés minden lehetőségét elvesztette, és a királyi tanács
függvényévé vált, amely maga is függ a Nemzetgyűléstől.

A király tehát nem felelős többé semmiért. Igaz, ő nevezi ki a

főhivatalnokokat, a követeket és a tábornokokat, s ő irányítja a diplomáciát.
A Nemzetgyűlés előzetes beleegyezése nélkül azonban nem üzenhet hadat, és
nem köthet szerződéseket. A központi kormány hat miniszterből áll (belügy,
igazságügy, hadügy, tengerészet, külügyi kapcsolatok, közadók); a régi
királyi tanácsok eltűntek. A Nemzetgyűlés vád alá helyezheti a minisztereket,
akik egyébként kötelesek rendszeresen számot adni tevékenységükről. A
törvényhozó, bírói és végrehajtó hatalom szétválasztásáról szóló elméletnek
ellentmond, hogy a király a felfüggesztő hatályú vétójog alakjában megtartja
a törvényhozó hatalom egy töredékét; de ez a jog nem vonatkozik az
alkotmányjogi és a pénzügyi törvényekre.

A törvényhozó hatalom birtokosa az egyetlen testületet alkotó, cenzusos,

kétlépcsős szavazással két évre megválasztott, 745 főből álló Törvényhozó
Nemzetgyűlés (Assemblée nationale législative). Ez a permanenciában levő,
érinthetetlen és sérthetetlen, fel nem oszlatható testület a királyság valódi ura
lett. Övé volt a törvények kezdeményezési joga. Joga volt ellenőrizni a
minisztereket, akiket „a nemzet biztonsága és az alkotmány ellen” elkövetett
vétségek címén a Nemzeti Legfelsőbb Bíróság elé állíthatott, A
Nemzetgyűlés, Diplomáciai Bizottsága révén, ellenőrzi a külpolitikát; ő
szavazza meg a hadsereg létszámát. A Nemzetgyűlés a legfőbb pénzügyi
fórum; a király nem rendelkezik szabadon az állam pénzével, sőt még csak
javaslatot sem tehet a költségvetésre. A Nemzetgyűlés teljes jogú
testületként, május hó első hétfőjén ül össze anélkül, hogy a király
egybehívná; maga állapítja meg üléseinek színhelyét és ülésszakainak
időtartamát. Így teljesen független a királytól, aki fel sem oszlathatja. Sőt:
adott esetben még a királyi vétón is túlteheti magát, oly módon, hogy
kiáltvány formájában közvetlenül a néphez fordul.
A monarchikus díszletek között tehát a cenzusos burzsoáziának, a pénz
nemeseinek a kezébe került a valóságos hatalom. Ez az osztály uralta a
gazdasági életet is.

2. A gazdasági szabadság: „Laisser fairé, laisser passer”

Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata, amelyet 1789. augusztus 26-án

proklamáltak, egyetlen szóval sem említi a gazdasági kérdéseket.
Kétségtelenül azért, mert az alkotmányos burzsoázia úgy látta, hogy a
gazdasági szabadság magától is meg fog valósulni. Hozzájárult a kérdés
látszólagos háttérbe szorításához az is, hogy a plebejus osztályokban
mélységes ragaszkodás élt a különféle megkötöttségek (árszabályozás stb.)
régi rendszeréhez, amely bizonyos fokig garantálta létfenntartásukat. Az
ancien régime gazdasági struktúrájának ellentmondásos kettőssége a
hagyományos kiskereskedéssel és kézműves műhellyel az új típusú ipari
üzemet állította szembe. Míg a tőkés burzsoázia gazdasági szabadságot
követelt, a plebejus osztályok gondolkodását antikapitalista beállítottság
jellemezte. Az 1788-i siralmas termés nyomán bekövetkezett gazdasági
válság, amely betetőzte a tíz évvel azelőtt megindult hanyatlási folyamatot, a
bomlás elemeit vitte be a harmadik rendbe, s ezzel kétségtelenül
megnehezítette az egységes nemzeti öntudat kialakulását. A gabona szabad
belső forgalma és kivitele amit Brienne 1787-ben engedélyezett, majd Necker
rövid időre felfüggesztett elősegítette ugyan a termelés növekedését, de a
jelek szerint csak a vagyonos osztályoknak hajtott hasznot: a nép csupán
kárát látta. A parasztság harácsolással vádolta a földesurat és a dézsmaszedőt,
majd kisvártatva a gabonakereskedők, a molnárok, sőt a pékek ellen fordult.
Veszélybe került a harmadik rend egysége. Az élelmiszerkérdés a maga
mélyreható összefüggéseivel (szabad vagy ellenőrzött gazdasági élet? szabad
profitszerzés vagy biztosított megélhetés?) a forradalom folyamán mindvégig
erősen befolyásolta a különböző társadalmi osztályok nemzeteszméjét. A II.
évben a párizsi sans-culotte-ok azzal az indokolással követelték a biztosított
megélhetést, hogy csak ennek elismerése és alkalmazása teszi őket a nemzet
egyenjogú részeseivé. Amikor a népi megmozdulások 1793-ban a szeptember
4-i és 5-i eseményekre vezettek, Hébert így írt „Pere Duchesne” című
lapjában: „. . . a nagykereskedőknek nincs hazájuk.” A kapitalista burzsoázia
érdekei a gazdasági liberalizmust követelték.
Augusztus 4-én éjszaka megszüntették a hűbériséget, s ebből az
intézkedésből logikusan következett a tulajdon szabadsága: a földek és a
személyek egyaránt megszabadultak mindennemű függőségtől. Ám az 1789.
augusztus 5. és 11. közötti dekrétumok, amelyek a 4-én éjszaka hozott elvi
döntéseket formába öntötték bár eltörölték a tizedet, megszüntették a földek
nemesi jellegét és a hűbérbirtokok hierarchiáját a maga különleges
törvényeivel (mint például az elsőszülöttségi jog) -, különválasztották azokat
a jogokat, „amelyek a reális vagy személyi holtkézre és a személyes
szolgaságra vonatkoztak” a „valamennyi többi” jogtól; az előbbieket
kártalanítás nélkül eltörölték, az utóbbiakat viszont megválthatóaknak
nyilvánították. Merlin de Douai a hűbéri jogok megváltására vonatkozó 1790.
március 15-i végrehajtási utasításában ugyanezt a megkülönböztetést
alkalmazta.

A hűbéri uralomból folyó jogokat (droits de féodalité dominante), vagyis

azokat, amelyek a Nemzetgyűlés felfogása szerint a közhatalom bitorlásával,
a közhatalom engedményével vagy erőszak útján jöttek létre, egytől egyig
kártalanítás nélkül megszüntették. Ilyenek voltak a „droits honorifiques”
vagy „honneurs” (Honneurs az egyházon belül világiaknak templomok
alapítóinak, pártfogóinak adományozott néhány kiváltság (mint pl. elöl ülés
szertartások alkalmával) összefoglaló elnevezése.), az igazságszolgáltatási
előjogok, a holtkézi és jobbágy tartási jogok, adók, személyes szolgáltatások
és a robot, a banalitásjogok, a hídvámok és a piaci vámok. A vadászati és
halászati jogok, a galambés nyúltenyésztési kiváltságok. Ezenkívül
megszüntették azt a harmincéves gyakorlatot is, hogy a faluközösségi
birtokok egyharmadát a földesurak kihasították maguknak (triage).

A hűbéri szerződéseken alapuló jogokat (droits de féodalité contractante)

vagyis azokat, amelyeket a tulajdonos földesúr és a bérlő parasztok
valamilyen múltbeli szerződésből eredeztettek a föld átengedéséért járó
ellenszolgáltatásnak minősítették. Ezeket megválthatóknak nyilvánították.
Ilyenek voltak az évi szolgáltatások az úrbér, a dézsma, a járadékok s a
tulajdonátruházási illeték alkalmi szolgáltatása.

A megváltás összegét 1790. május 3-án állapították meg a kövekezőképpen: a

pénzbeli szolgáltatásoknál az évi érték hússzorosában, a természetbenieknél
huszonötszörösében, az alkalmi szolgáltatásoknál pedig a súly arányában. A
megváltás szigorúan csak egyéni lehetett. A parasztnak harminc évre
visszamenőleg még a kifizetetlen részleteket is le kellett törlesztenie. Ha a
földesúr be tudta bizonyítani, hogy harminc éve egyfolytában birtokolja a
szóban forgó földet, nem volt köteles bemutatni a szolgáltatásokra vonatkozó
okiratokat. Igen hamar kiderült, hogy a parasztok képtelenek megváltani
magukat; annál is kevésbé, minthogy semmiféle hitelrendszert nem
létesítettek a művelet megkönnyítésére. Csak a jómódú parasztok és a nem
dolgozó tulajdonosok szabadították meg földjeiket. Ezek sem tehettek
azonban egyebet, mint hogy a megváltás terheit áthárították saját bérlőikre és
részes bérlőikre. Az 1791. március 11-i dekrétum a tized megszüntetését a
tulajdonos javára fordította: a bérlőnek pénzben kellett kifizetnie a tizednek
megfelelő összeget, a részes bérlőnek pedig terményben, része arányában.
Világos, hogy a feudalizmus effajta megszüntetése csak a burzsoáziának és a
tulajdonos parasztságnak volt előnyös: a parasztok tömegét semmiképp sem
elégíthette ki. Az elégedetlenség agitációba, helyenként felkelésbe csapott át.
A feudalizmust csak a Konvent számolta fel véglegesen, a Gironde bukása
után.

A hűbériség megszüntetésével a tulajdon új felfogása érvényesült. A burzsoá

értelemben vett tulajdon rövidesen helyet kapott az ember elidegeníthetetlen
jogai között. A szabad, egyéni, totális tulajdonnak amellyel tulajdonosa a
római jog meghatározása szerint élhet és visszaélhet egyetlen korlátja van: a
másik ember tulajdona; valamivel kisebb mértékben szerepet játszik itt a
közérdek is. A tulajdonnak ez a polgári megfogalmazása nemcsak a földesúri
szolgáltatásokkal terhelt tulajdon hűbéri felfogásával került szembe, hanem a
községi javak kollektív tulajdonára vonatkozó vagyonközösségi felfogással
és a faluközösséget illető szolgáltatásokkal terhelt magántulajdon
felfogásával is. Az Alkotmányozó Gyűlés ugyan afelé hajlott, hogy felosszák
a faluközösségi földeket, ami a már tulajdonos parasztoknak kedvezett, de
bölcsnek mutatkozott ezen a területen: a dolgok lényegében érintetlenül
maradtak.

A művelés alá vétel szabadsága amelyet a maga teljességében elismert

tulajdonjog végérvényesen szentesített azzal, hogy az „agrárindividualizmus”
diadalra juttatásával betetőzött egy régóta tartó társadalmi és jogi folyamatot
a régi közösségi földművelési rendszer felbomlasztása irányában hatott: a
tulajdonos szabadon művelhette a vetésforgó kényszere alól felszabadított
földjeit, tetszése szerint elkeríthette őket, megszüntethette az ugart. Heurtault
de Lamerville, a bizottságok szónoka a „mezők szabadságát” (liberté des
campagnes) is követelte, ami a „természetes és alkotmányos tulajdonjoggal”
ellentétes szabad legeltetés megszüntetését jelentette volna; az Alkotmányozó
Gyűlés azonban elvetette ezt a radikális javaslatot. A mesterségesen létesített
réteket mindenesetre felszabadították. Az 1791. szeptember 27-én véglegesen
megszavazott agrártörvénykönyv (Code rural) óvakodott levonni az összes
konzekvenciákat a meghirdetett elvekből: a földek elkerítését megengedte, de
a szabad legeltetést és az áthaladási jogot amennyiben oklevélen vagy
szokáson alapultak meghagyta. A földtelen, illetve kevés földdel rendelkező
parasztság sokáig védelmezte kollektív jogait: még Napóleon sem merte
hatalmi szóval megfosztani azoktól, így éltek tovább a XIX. században is a
régi földművelési rendszer és a hagyományos faluközösség maradványai az
új individualista jog és az új mezőgazdaság mellett.

A termelés szabadsága, amelyet a mezőgazdaságban a művelés alá vétel

szabadsága biztosított, a céhek és a monopóliumok megszüntetésével vált
teljessé. Az alkotmányos burzsoázia meglehetősen tétova volt ebben a
kérdésben; a szóban forgó intézmények mögött ugyanis rendkívül különböző
gazdasági viszonyok és ellentmondásos érdekek bújtak meg. A
céhkiváltságokat elméletileg már augusztus 4-én éjszaka megszüntették: „A
tartományok, fejedelemségek, városok, testületek és községek összes külön
kiváltságai visszavonhatatlanul megszűnnek, és minden francia egyenlő
jogaiba olvadnak be.” Úgy tűnt tehát, hogy a céhek felett megkondult a
lélekharang. Camille Desmoulins legalábbis ebben az értelemben írt:

„Ez az éjszaka tehát megszüntette a mesteri címeket és a különleges

kiváltságokat... Akinek megvan hozzá a tehetsége, műhelyt nyithat. A
szabómester, a cipészmester, a parókakészítő mester sírni fog; de a legények
örvendezni fognak, és jókedvükben kivilágítják majd a padlásszobákat.”

Korai volt az öröm. Az 1789. augusztus 11-i végleges dekrétumban már csak
„a tartományok, fejedelemségek, országok, kantonok, városok és községek”
különleges kiváltságairól volt szó; a céhek fennmaradtak. Több mint másfél
évet kellett várni. Az iparengedélyről folyó vita alkalmával a ci-devant
Allarde, a Közadók Bizottságának szónoka összekapcsolta a különböző
problémákat. (Ci-devant - egykori. Személyre vonatkoztatva lefordíthatatlan
francia kifejezés. A francia forradalom idején így nevezték az
arisztokratákat.) Kijelentette, hogy a céh és a monopólium is különleges
kiváltság, amelyek ráadásul drágítják az árucikkeket, tehát meg kell szüntetni
őket. Az 1791. március 2-i úgynevezett Allarde-törvény megszüntette a
céheket, a céhképviseletet és a mesteri címet, valamint a kiváltságos
manufaktúrákat. Ezzel a Nemzetgyűlés felszabadította a tőkés termelőerőket,
és proklamálta minden ember szabadságát, hogy tőkéssé váljon. A termelés
szabadságát segítette elő azzal is, hogy megszüntette a kereskedelmi
kamarákat (a nagykereskedelem szerveit), az ipari szabályozást, a védjegyet
(marque), a fémjelzéseket és a gyárak állami felügyeletét. Attól fogva
kizárólag a kereslet és kínálat viszonya, a konkurrencia törvénye szabályozta
a termelést, az árakat és a béreket.

A munka szabadsága ebben a rendszerben elválaszthatatlan velejárója a

vállalkozás szabadságának: a munkapiacnak ugyanolyan szabadnak kell
lennie, mint a termelésnek. Az állam ugyanúgy nem tűri a segédegyleteket,
mint a mesterek testületeit. A gazdasági liberalizmus csak egyéneket ismer.
1791 tavaszán az alkotmányos burzsoázia riadtan állapította meg, hogy a
munkások szervezkednek. Az ácssegédek például azt követelték a párizsi
törvényhatóságtól, hogy rögzített bértarifát kényszerítsen a vállalkozókra.
1791. június 14-én, a munkásmegmozdulások légkörében, megszavazták a Le
Chapelier-törvényt. A törvény megtiltotta az azonos foglalkozású
polgároknak munkásoknak, mestereknek egyaránt hogy elnököket, titkárokat
vagy meghatalmazottakat (syndics) válasszanak, és hogy „határozatokat vagy
végzéseket hozzanak állítólagos közös érdekeikről”.

Röviden: betiltotta a szövetkezést és a sztrájkot. Ez a tilalom ellentmondott az

egyesülési és gyülekezési jognak. A munka szabadsága előbbre valónak
bizonyult az egyesülési szabadságnál. A segélyegyleteket ugyanúgy
betiltották, mint a munkások kölcsönös segélyegyleteit. 1791. július 20-án a
falura is kiterjesztették ezeket a tilalmakat: mind a tulajdonosoknak és a
bérlőknek, mind a cselédeknek és a mezőgazdasági munkásoknak
megtiltották, hogy bármilyen akciót végrehajtsanak az árak és a bérek
befolyásolása érdekében. Ez azt jelentette, hogy a segédeket és a munkásokat
a velük elméletileg egyenlő munkáltatók kényének-kedvének szolgáltatták ki.
A munkások szervezkedésére és a munkabeszüntetésre vonatkozó tilalom (a
sztrájkjogot 1864-ben, a szakmai szervezkedés jogát 1884ben adta meg a
törvény) a szabadversenyes kapitalizmus egyik pillére volt: az egyenlőség
jegyében fogant, s a szociális individualizmuson alapuló liberalizmus
valójában az erőseknek kedvezett.

Végül nézzük a kereskedelem szabadságát. 1789. augusztus 29-én a

gabonakereskedelem visszanyerte azt a szabadságot, amelyet annak idején
Brienne biztosított a számára; csupán a kivitel szabadságát nem
engedélyezték. Szeptember 18-án felszabadították a gabonaárakat. A szabad
belforgalmat, amelynek gazdasági és adózási szempontból egyaránt
jelentősége volt, fokozatosan alakították ki azzal, hogy 1790. március 21-én
megszüntették a sóilletéket, 1790. október 51-én a belső vámokat, végül
1791. március 2-án a városi vámokat és a közvetett adókat. Ezzel majdnem
teljesen megszűntek a fogyasztási adók, amelyeket annak idején már a
fiziokraták és a filozófusok is elítéltek. (A lakosság vásárlóerejének
növekedését azonban hamarosan megsemmisítette az áremelkedés, sőt túl is
szárnyalta a különbözetet.) Megszüntették tehát a belső vámokat, a só- és a
segélyilletékekhez szükséges ellenőrző intézményeket, megválthatónak
nyilvánították a hídvámokat, s ezzel egyesítették a belső piacot. Végül,
amikor a „sorompók kitolásával” (reculement des barriéres) Elzászt és
Lotaringiát is bekebelezték a nemzeti vámterületbe ezt a két tartományt addig
„valóságosan idegennek” (étranger effectif) nevezték egyesítették a
vámhatárt a politikai határral. A kereskedelmi szabadsághoz a pénz- és
bankügyi tevékenység szabadsága csatlakozott: az értékpapírok piacát
ugyanúgy felszabadították, mint az árupiacot, s ezzel elősegítették a tőke
kifejlődését.

A külkereskedelmet a kereskedelmi társaságok privilégiumainak

megszüntetésével tették szabaddá. A Kelet-Indiai Társaság 1785-ben alakult
újjá, a Jóreménység fokán túlra irányuló kereskedelem monopóliumával. A
kikötők és a nagy exportkereskedelem képviselői hevesen támadták a
társaságot. Az Alkotmányozó Gyűlés 1790. április 3-án nagy
megelégedésükre megszüntette annak monopóliumát: „Az Indiával való
kereskedelem a Jóreménység fokán túl is szabad minden francia számára.” A
Szenegállal való kereskedelmet 1791. január 18-án szabadították fel.
Marseille 1791. július 22-én veszítette el a levantei és barbariai kereskedelem
monopóliumát. (Barbarie - Északnyugat-Afrika: Marokkó, Algéria, Tunisz,
Tripolisz neve.) Az alkotmányos burzsoázia kereskedelmi liberalizmusa
azonban nem feledkezett meg a külföldi konkurrencia veszélyeiről. A
nemzeti termelés érdekében védvámot létesítettek. A védelem mindenesetre
elég csekély volt, mert az 1791. március 2-i jegyzék csak néhány árucikk,
többek között bizonyos textíliák behozatalát tiltotta, s kiviteli tilalmat
állapított meg a nyersanyagok egy részére és főleg a gabonára. Mi több: a
gyarmati kereskedelmet illetően a Nemzetgyűlés fenntartotta a merkantilista
kizárólagossági rendszert (systéme de l’exclusif): a gyarmatok továbbra is
csak az anyaországgal kereskedhettek (1791. március 18-i tarifajegyzék).
Ilyen nagy hatalma volt a gyarmati érdekeltségek csoportjának! Mint tudjuk,
előzőleg azt is elérte, hogy a gyarmatokon meghagyták a rabszolgaságot, a
színes bőrűektől pedig az egész birodalom területén megtagadták a politikai
jogokat.

A hagyományos gazdasági berendezkedést tehát lerombolták. Tény, hogy a

burzsoázia már 1789 előtt is a termelés és a csere ura volt. A „laisser fairé,
laisser passer” elvének megvalósítása azonban kiszabadította a kereskedelmi
és ipari tevékenységet a kiváltságok és a monopóliumok béklyóiból. A tőkés
termelés még a feudális tulajdonviszonyok közepette született meg és indult
fejlődésnek: ezeket a kereteket most szétfeszítették. Az alkotmányos
burzsoázia a gazdasági élet felszabadításával meggyorsította a fejlődést.

III.

Az állami intézmények és a közigazgatás ésszerűsítése

Az Alkotmányozó Gyűlés arra törekedett, hogy az ancien régime kaotikus

berendezkedését az egyenlő és lépcsőzetes közigazgatási egységeken alapuló,
összefüggő, áttekinthető és ésszerű szervezettel cserélje föl, oly módon, hogy
az egységek az államigazgatás összes ága számára keretül szolgáljanak. A
cenzus által korlátozott nemzeti szuverenitási elvet mindenütt keresztülvitték:
a közhivatalokat is választás útján töltötték be. Ezzel a legszélesebb körű
decentralizációt valósították meg, ami meg is felelt az ország mélyen
gyökerező óhajainak. A helyi önkormányzatok azonban, árnyalati eltérésektől
eltekintve, egyes-egyedül a burzsoázia érdekeit szolgálták.

Olyan felosztást szeretnék, amelynek célja nem egyedül az arányos képviselet

biztosítása, hanem az is, hogy összehangolja az emberek és a dolgok
igazgatását, és a polgárok minél nagyobb mérvű közreműködését biztosítsa.
Végül olyan felosztást kívánok, amely semmilyen tekintetben sem tűnik majd
túlságosan nagy újdonságnak: amely, ha szabad így mondanom, lehetővé
teszi, hogy megalkudjunk az előítéletekkel, sőt még a tévedésekkel is;
amelyet egyformán üdvözöl majd minden tartomány, s amely már ismert
viszonylatokon alapul.”

Az 1790. január 15-i dekrétum 83-ban állapította meg a megyék számát:

határaikat a Mirabeau által kifejtett elvek szerint húzta meg. A
megyebeosztás így nem valamilyen absztrakt, geometriai feldarabolást
jelentett, hanem megfelelt a történelmi és földrajzi követelményeknek. A
tartományi élet hagyományos kereteit sem bontotta meg, s ezzel világosan
körülhatárolt, áttekinthető közigazgatási egységeket adott az országnak.

A helyi közigazgatás szervezetét az 1789. december 14-i törvény alkotta meg.

Egy-egy község aktív polgárai két évre választották meg a község Főtanácsát.
A Főtanács az előkelőkből (ti. a leggazdagabb polgárokból és a községi
törvényhatósági testület tagjaiból) állt. Utóbbiak a község vezető tisztviselői
voltak, közöttük a polgármester és az ügyész. Az ügyésznek a fontosabb
városokban helyettesei segítségével a közösség érdekeinek védelmét kellett
ellátnia. A községi törvényhatóságnak kiterjedt jogköre volt: az adók kivetése
és behajtása, a rend fenntartása amihez igénybe vehette a nemzetőrséget, sőt
szükség esetén ostromállapotot is hirdethetett végül a kihágási ügyekben való
bíráskodás. Ezeket a testületeket közvetlen szavazással választották, s így
demokratikusabbak voltak a kétlépcsősen választott megyei vezető
szerveknél. Az intenzív községi közélet a forradalmi Franciaország egyik
feltűnő jellegzetessége volt.

A megyei közigazgatás kérdéseit az 1789. december 22-i törvény rendezte. A

megye tanácskozó szerve a megyei elektorgyűlés által 2 évre választott 36
tagú tanács volt. Ez saját kebeléből 8 tagú direktóriumot választott, amely
permanenciában ülésezett, s a tanács végrehajtó szervének funkcióját töltötte
be.

Egy-egy direktórium mellett a (választott) főügyész felügyelt a törvények

betartására, ő képviselte a megyében az országos érdeket; közvetlen
kapcsolatot tartott a miniszterekkel. Gyakorlatilag a közigazgatási apparátus
titkárának szerepét töltötte be. A direktórium a megye egész közigazgatását
ellenőrizte; tulajdonképpen az intendáns jogkörét örökölte. A megye,
amelyben a központi hatalomnak nem volt semmiféle közvetlen exponense,
amolyan kis köztársaság volt a nagyburzsoázia hatalma alatt. A körzetek
szervezeti felépítése pontosan a megyéét másolta (12 tagú tanács, 4 tagú
direktórium, körzeti főügyész). A körzetek feladata volt a nemzeti javak
kiárusítása és az adók szétosztása a községek között. A kantonoknak nem
volt saját közigazgatásuk.

A monarchikus centralizáció helyébe tehát a cenzusos decentralizáció lépett.

A központi hatalomnak nem volt beleszólása a burzsoázia kezében levő helyi
hatóságok tevékenységébe; a királynak joga volt ugyan felfüggeszteni e
hatóságokat, de a Nemzetgyűlés visszaállíthatta őket. Sem a királynak, sem a
Nemzetgyűlésnek nem állt módjában, hogy az adók megfizetésére vagy a
törvények betartására kényszerítse a polgárokat. Amikor a politikai válság
kiéleződött, a közigazgatási decentralizáció súlyosan veszélyeztette a nemzeti
egységet. A hatalom mindenütt a választott testületek kezében volt; ha ezek
az új rend ellenségeinek befolyása alá kerülnek, vége a forradalomnak. A
forradalom megmentése érdekében két év múlva vissza kellett térni a
centralizációhoz.

2. Az igazságügyi reform

Az igazságszolgáltatás reformját ugyanabban a szellemben hajtották végre,

mint a közigazgatási reformot. Az ancien régime számtalan különleges
bíráskodási formáját megszüntették, s helyükre a törvényszékek új
hierarchiája lépett. E bíróságok jogforrása a nemzeti szuverenitás volt. A
perrendtartást minden polgár számára egyenlőve tettek. Az új igazságügyi
szervezet szem előtt tartotta az egyéni szabadság védelmét, ezért egész sor
garanciát kötött ki a vádlott javára. A vádlottat 24 órával a letartóztatás után
bíróság elé kellett állítani; minden ügyet nyilvánosan tárgyaltak, s
biztosították a vádlottnak a törvényes védelmet. A nemzeti szuverenitás
elvének alkalmazásából következett, hogy a bírákat választották, és
bevezették az esküdtszéket. A bírói tisztségek megvásárolhatóságát
megszüntették; csak jogvégzett polgárt lehetett bíróvá választani. A bírák a
nemzet nevében ítélkeztek. A perekben a polgárok feladatává tették a
tényállás eldöntését; a bíráknak a jogi mérlegelés tekintetében kellett állást
foglalniuk. Az esküdtszéket csak büntetőperekben alkalmazták.

A polgári bíráskodás területén az Alkotmányozó Gyűlés 1790. augusztus 16-

án megalakította kantononként a „békebíróságokat" (juge de paix; a kifejezést
az angoloktól vették át). A békebírót a helyi gyűlés két évre választotta az
aktív polgárok közül. Az 50 livre-nyi összeget meg nem haladó vitás
ügyekben legfelsőbb fórumként, a 100 livre-ig terjedő ügyekben első fokú
bíróságként ítélkezett. Közigazgatási jogköre is volt (juridiction gracieuse),
amennyiben például elnökölt a családi tanácsokban. A törvény ezenkívül
nagy szerepet biztosított a döntőbíráskodásnak, amely egyebek között az
összes családi ügyekben kötelező volt. Ha a békebíróságok megszervezése
gyakran nehézségekbe ütközött is (a fizetésben nem részesülő ülnökök nem
voltak túlságosan szorgalmasak), egészében véve mégis nagy sikerrel
működtek, s az Alkotmányozó Gyűlés egyik legszilárdabb alkotásának
bizonyultak. A békebíróságok felett álló körzeti bíróság (tribunal de district)
öt bíráját a körzeti elektorgyűlés hat évre választotta; a körzeti bíróság tagja
volt ezenkívül a király által kinevezett közvádló. E testület fellebbviteli
bíróságként felülvizsgálta a békebíróságok döntéseit; a 100 livre-nyi összeget
meg nem haladó perekben legfelsőbb bíróságként ítélkezett, de ennél
nagyobb horderejű ügyekben hozott ítélete ellen fellebbezéssel lehetett élni.
Külön fellebbviteli bíróság azonban nem volt; az egyik körzeti bíróság
döntése ellen egy másik körzeti bírósághoz kellett apellálni.

A büntetőbíráskodás területén az 1791. január 20-i, július 19-i és szeptember

16-i törvény három különböző fokot létesített. A községi vonatkozású
vétségeket minden községben a kihágási bíróság (tribunal de simple police)
tárgyalta, amely a törvényhatóság tagjaiból állt. A kantonban a békebíróból
és két békéltető bíróból (prud’hommes) álló büntetőbíróság (tribunal de
police correctionnelle) ítélkezett. Végül a megyeszékhelyen ülésezett a
bűnügyi bíróság (tribunal criminel). Ez a megyei elektorgyűlés által választott
elnökből és három bíróból, a bűnvádi eljárás irányításáért felelős közvádlóból
és a büntetésre javaslatot tevő királyi biztosból állt. Egy előzetes listáról
sorsolás útján kiválasztott 8 esküdtből álló vádhatósági esküdtszék (jury
d’accusation) döntött az eljárás megindításáról; egy másik listáról ugyancsak
sorsolás útján kiválasztott 12 esküdtből álló, ítélkező esküdtszék (jury de
jugement) foglalt állást abban a kérdésben, hogy a vádlott elkövette-e a
bűncselekményt. Az esküdteket a kevésbé jómódú aktív polgárok közül
válogatták ki. A megyei bíróság ítélete ellen nem volt helye fellebbezésnek.
1791. szeptember 25-én az Alkotmányozó Gyűlés elfogadta a büntető
törvénykönyvet (Code pénal), amely megszüntette az összes „imaginárius
vétségeket” (délits imaginaires = eretnekség, felségsértés stb.), és háromfajta
törvénysértést állapított meg: 1. községi vonatkozású vétségek (délits
municipaux); 2. javító-büntető intézkedést kiváltó vétségek (délits
correctionnels); 3. a vétkes testi valóságát érintő és megbélyegző jellegű
büntetést maguk után vonó vétségek és bűncselekmények (délits et erimes
comportant peine afflictive et infamante). Az előírt, „szigorúan és
nyilvánvalóan szükséges” büntetések minden körülmények között csak a
vétkes személyét érinthették, és mindenki számára egyenlőek voltak.

Az igazságügyi hierarchia csúcsán két nemzeti törvényszék állt. Az 1790.

november 27-i törvény által létesített „semmítőszék” (tribunal de cassation)
amelybe minden megye egy bírót küldött érvényteleníthette a különböző
törvényszékek döntéseit, de csak a perrendtartás terén elkövetett formai
hibákat és a törvény téves alkalmazásait értékelte. Az ügyet az ítélet
megsemmisítése után minden esetben egy, az elsővel azonos szintű
bírósághoz utalta vissza. Az 1791. május 10-én létesített Legfelsőbb Nemzeti
Kúria (Haute Cour Nationale) a miniszterek és főtisztviselők vétségeiben és
az állam biztonsága ellen elkövetett bűnökben ítélkezett.

Ez a szerves egészet alkotó, ésszerű igazságügyi szervezet független volt a

királytól. Bár az ítéletet változatlanul a király nevében hirdették ki, az
igazságszolgáltatás lényegében a nemzet ügye lett. Gyakorlatilag
természetesen a bírói hatalom is ugyanúgy a cenzusos burzsoázia kezében
volt, mint a politikai és a közigazgatási hatalom.

3. A nemzet és az egyház

Az ancien régime idején az állam és az egyház annyira összefonódott, hogy

az egyház reformja szükségképpen következett az állam és a közigazgatás
reformjából. A folyamat vallásügyi konfliktust idézett elő, amely rendkívüli
módon kedvezett az ellenforradalomnak. Az Alkotmányozó Gyűlés tagjai
között azok voltak többségben, akik egyáltalán nem akarták ezt a konfliktust.
A katolicizmus megőrizte államvallásként élvezett kiváltságos helyzetét,
legfejlebb annyi változás történt, hogy az egyházat most már nem saját
birtokai tartották el, hanem a nemzet. A baj akkor kezdődött, amikor az
Alkotmányozó Gyűlés, amelyet áthatott a gallikán szellem, az egyház
megreformálásához látott.
Legelőször az egyház jövedelemforrásaihoz és vagyonához nyúltak.
Augusztus 4-én éjszaka megszüntették a tizedet. 1789. november 2-án, a
pénzügyi válság megoldása végett, a nemzet rendelkezésére bocsátották az
egyházi javakat, azzal a kikötéssel, hogy a nemzet méltányos módon
gondoskodni fog a papok eltartásáról, a szertartások költségeiről és a
szegények támogatásáról. A plébánosok részére évi 1200 livre fizetést
állapítottak meg a 750 livre-nyi kongrua helyett, amelyet azok az ancien
régime alatt élveztek. Ezzel az elkobzott egyházi javak nemzeti javakká
változtak. Az egyház vagyonának felszámolása után elkerülhetetlenné vált,
hogy az egyház hagyományos szervezeti felépítését átalakítsák.

1790. február 13-án megszüntették a szerzetesrendeket. Akkoriban már az

egész intézmény erősen hanyatlott, s a közvélemény szemében igencsak
népszerűtlen volt; ezzel szemben jelentős vagyonokkal rendelkezett. Újabb
rendek kialakulásának megakadályozására megtiltották, hogy francia
állampolgárok szerzetesi fogadalmat tegyenek.

A világi papságot az 1790. július 12-én megszavazott és augusztus 24-én

kihirdetett törvény, „A papság polgári alkotmánya” szervezte újjá. Az egyház
új szervezete az új közigazgatási egységek kereteibe illeszkedett: egy-egy
megye egyben püspökség is volt. A püspököket és a plébánosokat ugyanúgy
választották, mint a többi hivatalnokot: a püspököt a megyei, a plébánost a
körzeti elektorgyűlés. A törvény értelmében az újonnan választott papot
egyházi elöljárójának kellett beiktatnia a püspököt például az érseknek -, nem
pedig a pápának. A kiváltságos rendnek minősített káptalanokat
megszüntették, s püspöki tanácsokkal helyettesítették, amelyeknek részt
kellett venniük az egyházmegye igazgatásában. Így a francia egyház nemzeti
egyházzá alakult át. Az egyházat és az államot ugyanazon szellemnek kellett
áthatnia. Az 1790. február 23-i rendelet értelmében a plébánosoknak a
szószékről fel kellett olvasniuk, és meg kellett magyarázniuk a Nemzetgyűlés
dekrétumait.

A francia egyház Rómához fűződő kapcsolatait meglazították. A pápai

brévéket a kormány cenzúrázta, az annátát (egyházi javadalmasok szentszéki
adója) betiltották. A pápa formailag megőrizte ugyan a francia egyház feletti
főhatalmát, de minden jurisdictióját elveszítette. Az Alkotmányozó Gyűlés
mindenesetre megengedte a pápának, hogy Boisgelin aix-i érsek
kifejeziésével „megkeresztelje a papság polgári alkotmányát”. A nehézségek
voltaképpen akkor kezdődtek, amikor kánonjogilag szentesíteni kellett a
polgári alkotmányt. Vajon kinek a feladata ez: a pápáé vagy egy nemzeti
zsinaté? Az Alkotmányozó Gyűlés, az ellenforradalmi püspökök fellépésétől
félve, elvetette a zsinat gondolatát; így kiszolgáltatta magát a pápa kényére-
kedvére. 1790. augusztus 1-én utasították de Bernis bíborost, Franciaország
római követét, hogy szerezze meg VI. Pius pápa jóváhagyását. De Bernis
bíboros ellenezte a polgári alkotmányt, s magatartása több mint kétértelmű
volt. Állandó levelezést folytatott az arisztokrata püspökkel, s átadta a
pápának az ő szenvedélyes leveleiket. Végül szerencsekívánatait fejezte ki a
pápának ellenállásáért, és nyíltan örvendezett saját kudarcának.

A pápa már az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát is istentelennek

nyilvánította és elítélte; különben is számos sérelem érte személyét. Avignon
elutasította a pápai fennhatóságot, és követelte Franciaországhoz való
visszacsatolását. VI. Pius ugyanúgy ragaszkodott földi hatalmához, mint
szellemi tekintélyéhez. Mielőtt a lelkiek ügyében behatóbban állást foglalt
volna, pontosan tudni akarta, mik a francia kormány szándékai földi hatalmát
illetően különösen Avignon tekintetében. Nem akarta feláldozni földi
érdekeit valamilyen elsietett állásfoglalással a szellemieknek. Ezért a
halogatás taktikáját választotta, és valóságos alkudozásba bocsátkozott. A
Nemzetgyűlés igen nagy önuralomról tett tanúságot: 1790. augusztus 24-én
megtagadta az Avignon kérdésében való állásfoglalást, és a királyhoz
továbbította az avignoniak petícióját. A pápa számító eljárása zavart keltett a
franciák körében, s az országot a vallási ellentétek és a polgárháború
szakadékába taszította.

A püspöki kar viszont Boisgelin aix-i érsek vezetése alatt többször egymás
után sürgetően közbenjárt a királynál és a pápánál, hogy tegyék lehetővé a
papság polgári alkotmányának hatályba lépését. Ha mégis bekövetkezett a
szakítás, ez a püspökök szándéka és várakozása ellenére történt. 1790.
október 30-án a Nemzetgyűlésben helyet foglaló püspökök közzétették „A
papság polgári alkotmányára vonatkozó elvi nyilatkozat”-ot: nem ítélték el a
polgári alkotmányt, de azt követelték, hogy érvénybe lépését tegyék függővé
a pápa beleegyezésétől. A francia egyházat önkormányzattal felruházó
polgári alkotmány az érvényben levő kánonjog szempontjából nem volt
kimondottan schismaticus. 1790-ben még nem létezett a pápai csalhatatlanság
dogmája. A francia püspökök azokat a kánonjogi eszközöket szerették volna
megkapni a pápától, amelyek anélkül mint őszintén hitték képtelenek lettek
volna végrehajtani az egyház területi szervezetével és a püspöki tanácsokkal
kapcsolatos reformokat. A pápának számos különböző oka volt az
ellenállásra, s ezek közül a jelek szerint nem a vallásos jellegűek voltak a
legfontosabbak; a katolikus hatalmak, különösen Spanyolország, bátorították
negatív állásfoglalásában. Boisgelin mégis, az utolsó pillanatig remélte, hogy
a pápa óvakodni fog schismába taszítani Franciaországot, s belátja, hogy
kötelessége kánonjogi formába öltöztetni a papság polgári alkotmányát.

1790. november 27-én az Alkotmányozó Gyűlés megelégelte a várakozást, s

minden paptól hűségesküt követelt a királyság alkotmányára tehát a papság
polgári alkotmányára is, amely amannak részét alkotta. Mindössze hét
püspök esküdött fel. A plébánosok két, nagyjából egyenlő csoportra
oszlottak, de vidékenként igen nagy volt az eltérés. A felesküdtek vagy
alkotmányosak (assermentés, illetve constitutionnels) délkeleten voltak
többségben, az ellenszegülők (réfractaires) nyugaton.

A pápa ezek után elvetette a polgári alkotmányt, s ezzel véglegesítette! az

előállt helyzetet. 1791. március 11-i és április 13-i brévéjeben ünnepélyesen
elítélte a forradalom elveit és a polgári alkotmányt; a schisma teljessé vált.
Az ország kettészakadt. A refraktárius ellenzék fokozta az ellenforradalmi
agitációt; a politikai konfliktust vallási konfliktus tetézte.

Felmerülhet a kérdés: csakugyan nem tehetett mást az Alkotmányozó

Gyűlés? A dolog úgy áll, hogy az egyház és az állam elválasztása erkölcsi és
anyagi okokból egyaránt lehetetlen volt: az elválasztás csak a polgári
alkotmány kudarcának lehetett a következménye. Senki sem követelte akkor
a szétválasztást, sőt eszébe sem juthatott senkinek. A filozófusok annak
idején úgy képzelték, hogy az egyházat szorosan az államhoz kell kapcsolni,
és a papokat a társadalmi haladás szolgálatába kell állítani. Az Alkotmányozó
Gyűlés tagjai, ha nem is voltak mindannyian aktív hívők, a vallás elveit és
intézményeit mindenesetre tiszteletben tartották. A mélyen katolikus francia
nép nem fogadta volna el a szakítást, mert veszélyeztetve látta volna
üdvösségét. Egyház és állam szétválasztását úgy értelmezte volna, hogy hadat
üzentek a vallásnak; hatalmas fegyver lett volna ez az ellenforradalom
kezében! Az elválasztás anyagi akadályai sem voltak kevésbé fontosak. A
papság javait elkobozták, így el kellett tartani a papokat és biztosítani kellett
a szertartások költségeit. Lényegében a francia egyház átszervezését is a
pénzügyi nehézségek tették szükségessé; hiszen kifejezetten takarékossági
okokból szüntették meg a régi püspökségeknek több mint a felét, és zárták be
a kolostorok többségét. A vallási reform szorosan összefüggött a
közigazgatás átszervezésével és a pénzügyi kérdéssel.

4. Az adóügyi reform

Az alkotmányozó burzsoáziát az adóügy megreformálásánál ugyanazok az

alapelvek vezérelték, mint az állami berendezkedés újjáalakításánál. Ez a
reform a panaszfüzetek legfontosabb kívánságai között szerepelt. A
Nemzetgyűlés azzal, hogy bevezette a közteherviselést az adót mostantól
fogva „contribution”-nak nevezték (szó szerint: „hozzájárulás”) -, tehát
ésszerűsítette és az egész ország területén egyenletessé tette az adó elosztását
a jövedelem szerint, egyénileg és az egész évre állapítva meg azt,
vitathatatlanul nagyot könnyített az adózók helyzetén. A közvetett adókat
megszüntette, kivéve az ingatlan és ingó vagyonok után fizetendő adók
kivetéséhez szükséges beiktatási szolgáltatásokat, valamint a
bélyegilletékeket és a vámot.

Az új adózási rendszer három nagy, közvetlen adófajtán alapult. Az 1790.

november 23-án bevezetett birtokadó (contribution fonciére) a földből
származó jövedelmet sújtotta; ez volt a fiziokraták elveinek megfelelőn a
legfőbb adó. A birtokadó kivetéséhez azonban nemzeti kataszterre lett volna
szükség, mert csak ez tette volna lehetővé az egyenletes adóelosztást, azaz a
terhek méltányos szétosztását a megyék, a községek és az adózók között. A
Nemzetgyűlés beérte azzal, hogy a régi adók mérve szerint állapította meg az
egy-egy megyétől követelt összeget, a községi lajstromokat pedig az adózók
bevallása alapján állították össze. Az ingóvagyon adója (contribution
mobiliére), amelyet 1791. január 13-án vezettek be, a házak, lakások bérbe
adásából származó jövedelmet sújtotta; összegét a lakás bérértéke alapján
állapították meg. A törvény kedvezményt biztosított a nagy családoknak, és
többletet írt elő az agglegények részére. A kereskedők és iparosok
jövedelemadója (patente), amely 1791. március 2-án emelkedett
törvényerőre, a kereskedelmi és ipari hasznot sújtotta. Sok zavart okozott,
hogy e különböző adók szétosztását a községekre bízták; azoknak a legtöbb
esetben sem módjuk, sem kedvük nem volt rendesen ellátni ezt a hálátlan
feladatot. Az a szükségmegoldás, hogy az új adók elosztásánál némi
módosításokkal a régi huszadokat vegyék alapul, heves tiltakozást váltott ki.
A legfontosabb pedig az volt, hogy a gyakorlatban kiderült: az ingóvagyon
adója a falusiakat terheli, és kíméli a városi polgárságot. Az Alkotmányozó
Gyűlés a panaszok hatására és az ügy lassúsága láttán 1791 júniusában
biztosokat nevezett ki azzal a feladattal, hogy segítsenek a községeknek.

Az új behajtási rendszer csak fokozta a nehézségeket. Az adó behajtásával a

községi törvényhatóságot bízták meg; a törvény nem létesített külön pénzügyi
közigazgatást. Körzeti szinten egy választott adószedő gyűjtötte össze az
egész pénzt, megyei szinten egy főkifizető nyugtázta a kiadásokat a Nemzeti
Kincstár rendeletére. A csúcson a király által kinevezett hat biztosból álló
Nemzeti Kincstár (1791 márciusában szervezték meg) a minisztériumok
kiadásairól gondoskodott.

Ez az egyszerű és szerves egészet alkotó adózási rendszer fő vonásait

tekintve az egész XIX. századon át fennmaradt. Létrejötte pillanatában
azonban maga is fokozta a pénzügyi válságot. Az új rendszer bevezetéséhez
időre volt szükség. 1791. január 1-től a régi adók megszűntek, s ebben az
időpontban a birtokadót még éppen csak bevezették, az ingóvagyon adója és
a jövedelemadó pedig még nem is létezett. 1789. október 6-án kimondták a
jövedelem negyedrészét érintő hazafias hozzájárulást, de ez is csak hosszabb
idő múlva jelenthetett bevételt. A Necker által kibocsátott kölcsönök
(augusztus 9-én 30 millió 4,5%-os, 1789. augusztus 27-én 80 millió 5%-os)
kudarcot vallottak. Az állam terhei viszont növekedtek azáltal, hogy kifizette
az egyház kölcsöneit, megszüntette a hivatalok megvásárolhatóságát és a
tiszti óvadékot, továbbá fizette a papi nyugdíjakat és az egyházi szertartások
költségeit. A kincstár változatlanul üres volt; az állam egyik napról a másikra
élt a leszámítoló bank előlegeiből. A pénzügyi válság hatására az
Alkotmányozó Gyűlés arra kényszerült, hogy két lényeges intézkedést
tegyen, amelyek elmélyítették a társadalmi forradalmat; elrendelte az egyházi
javak eladását és egy papírpénz, az assignata kibocsátását.

IV.

ÚJ TÁRSADALMI EGYENSÚLY FELÉ: ASSIGNATÁK ÉS

NEMZETI JAVAK
Ezen a területen világosan lemérhetjük, milyen súlyos körülmények között
tevékenykedett az alkotmányos burzsoázia, és mennyire túl kellett mennie
azon az ésszerű és áttekinthető konstrukción, amely érdekeit kielégítette
volna. Kénytelen volt gondoskodni vívmányainak megszilárdításáról, s ennek
során elindította azt a mélyreható társadalmi átalakulást, amelyet
kétségtelenül sem nem kívánt, sem előre nem látott, de amely végül is lerakta
az új rendszer szilárd polgári és paraszti pilléreit.

1. Az assignata és az infláció

A pénzreformot, amely óriási társadalmi következményekkel járt, a pénzügyi

válság eredményezte. Az Alkotmányozó Gyűlés 1789. november 2-án a
nemzet rendelkezésére bocsátotta az egyházi javakat. Ezek után ingóvá kellett
tenni ezt az ingatlan vagyont. Az Alkotmányozó Gyűlés 1789. december 19-
én elhatározta, hogy 400 millió értékű egyházi vagyont elad. Ezt az értéket
ugyanilyen összegű assignatákban bocsátották piacra. Az assignata a
megfelelő nemzeti javakra szóló utalvány volt, akkor még kizárólag csak
egyházi javakra beváltható 5%-os kötvény, a francia állam adósságának
része, azaz állami hitellevél. Abban az időben még csak 1000 livre-es nagy
címletek léteztek. Az elképzelés az volt, hogy abban a mértékben, ahogyan az
egyházi javak eladásra kerülnek, az assignaták visszajutnak az államhoz és
annullálódnak, s így fokozatosan csökken az államadósság.

A művelet csak akkor járhatott sikerrel, ha gyors. Az assignaták elhelyezése

azonban nehézségekbe ütközött. A helyzet meglehetősen bizonytalan volt, az
egyházi javak ugyanis egyelőre egyházi igazgatásban voltak, s az egyházi
reform még nem emelkedett törvényerőre. Az Alkotmányozó Gyűlés emiatt
radikális intézkedésekre kényszerült: 1790. április 20-án kivette az egyházi
birtokokat az egyház igazgatásából, egy hónappal később megszavazta a
szertartások állami költségvetését, május 14-én pedig pontosan rögzítette a
nemzeti javak eladási módozatait. A kincstár azonban még mindig üres volt,
a deficit napról napra nőtt. A Nemzetgyűlés egy sor egymást követő
intézkedéssel fokozatosan átalakította a kötvény jellegű assignatát papírpénz
jellegű assignatává, amely már nem kamatozott, és korlátlan fizetési eszközzé
vált. 1790. augusztus 27-én az assignata bankjeggyé vált. Kibocsátását 1200
millióra növelték; akkor adták ki a közepes (50 livre-es) címleteket, majd
1791. május 6-án az 5 livre-es kis címleteket. A művelet tehát eltávolodott
eredeti céljától, az államadósság törlesztésétől, és egyre inkább a
költségvetési deficit fedezését szolgálta. E folyamat azonban gazdasági és
társadalmi téren beláthatatlan következményekkel járt.

Gazdasági szempontból: a pénz-assignata gyors inflációt okozott. Egyre

növekedett a kibocsátott papírpénz mennyisége. A Nemzetgyűlés azzal, hogy
1790. május 17-én engedélyezte a régi pénz forgalmát is, elősegítette az
elértéktelenedést. Az ércpénz eltűnt a piacról; az árunak nemsokára már két
ára volt: egy ércpénzben, egy pedig papírpénzben. A kis címletek kibocsátása
tovább fokozta az elértéktelenedést. A frank névértéke és valutaárfolyama
közti különbség 1790 folyamán 5-ről 25%-ra nőtt; 1791 májusában a. londoni
piacon 100 frank már csak 73-at ért.

Társadalmi szempontból számos következménye volt az assignata

papírpénzzé válásának. Az inflációnak kiszolgáltatott néptömegek azt látták,
hogy életviszonyaik egyre nehezebbek. A papírpénzben fizetett segédek és
munkások vásárlóképessége folyamatosan csökkent. Az élet drágult; az
élelmiszerárak emelkedése ugyanolyan következményekkel járt, mint a
gabonainség. Ismét megkezdődött a szociális agitáció: a drágaság a városi
néptömegeket a nagyburzsoázia ellen mozgósította, s hozzájárult ennek az
osztálynak a bukásához. Az infláció a burzsoázia bizonyos csoportjait
illetően is gyászos következményekkel járt: a hivatalnokok, akiknek hivatala
megszűnt, az ancien régime járadékosai, akik állami kölcsönkötvényekbe
vagy jelzáloghitelekbe fektették megtakarításaikat, egyre kisebb jövedelmet
élveztek a pénz elértéktelenedése következtében. Az infláció a felhalmozott
pénzvagyont sújtotta, ezzel szemben kedvezett a spekulánsoknak. Az sem
volt elhanyagolható körülmény, hogy a papírpénz-assignata révén mindenki
vásárolhatott az egyházi javakból, míg a kincstár kötvény jellegű assig-natája
kizárólag az állam hitelezői a szállítók, pénzemberek, megszüntetett hivatalok
viselői stb. számára tette volna hozzáférhetővé ezeket a birtokokat. Az
assignata nem pénzügyi fogás volt már, hanem a politikai és társadalmi
akciók hatalmas eszközévé lett.

2. A nemzeti javak; a burzsoá tulajdon megerősödése

A forradalom a nemzeti javak kiárusításával és az assignatá

mechanizmusával megkezdte a földtulajdon újraelosztását, ami fokozta
társadalmi jellegét. Ugyanakkor az eladási feltételek nem feleltek meg a
kisparasztság reményeinek. Minthogy a parasztság többségének nem volt
földje - vagy legalábbis nem volt annyi, amennyi független életet biztosított
volna -, az agrárkérdés csak úgy oldódhatott volna meg, ha a nemzeti javakat
kis parcellákban, kedvezményes feltételekkel bocsátják áruba, s így
sokszorosára növelik a paraszti tulajdonosok számát. Ezzel végigvitték volna
a feudális szolgáltatások megszüntetésével megkezdett földreformot.
Csakhogy jelentkeztek a pénzügyi szükségletek is, amelyek történetesen
egybeestek a burzsoázia érdekeivel. A nemzeti javak eladásánál ugyanúgy
nem vették figyelembe a parasztság tömegeinek érdekeit, mint a feudális
szolgáltatások megváltásánál: ez az akció is a vagyonosok, a tulajdonosok
túlsúlyát növelte.

Az 1790. május 14-i törvény kikötötte, hogy az egyházi javakat művelési

egységek szerint nagy táblákban, a körzeti székhelyen tartandó árverések
keretében kell eladni. Ezek a feltételek mind előnytelenek voltak a
szegényparasztok szempontjából. Egyébként a haszonbérleti szerződések is
érvényben maradtak. Az Alkotmányozó Gyűlés mindazonáltal hozzá akarta
kötni az új polgári rendhez a parasztság egy rétegét, s ezért 5%-os kamat
mellett engedélyezte a tizenkét évi részletfizetést, és hozzájárult ahhoz, hogy
feldarabolják a birtokokat, ha így az árverés összege magasabbra rúg, mint az
egészben való eladás esetén. Egyes vidékeken a parasztok összeálltak, hogy
megvegyék a falujukban áruba bocsátott földeket; az is előfordult, hogy
erőszakkal kergették el az árfelhajtókat. A paraszti tulajdon megerősödött:
így Cambrésis-ben, ahol a parasztok 1791-től 1793-ig tízszer annyi földet
vásároltak, mint a burzsoázia; továbbá Pikardiában, Laon vagy Sens egyes
vidékein. Kétségtelen azonban, hogy az egyházi javak kiárusítása elsősorban
a tehetős földműveseknek, a nagybérlőknek, főleg pedig a burzsoáziának
kedvezett; kevés volt az olyan napszámos vagy kisparaszt, aki szerezni tudott
egy talpalatnyi földet. A földkérdés teljesen megoldatlan maradt, pedig már a
legnagyobb egyházi uradalmak felosztása is demokratizálta volna a
földhasználatot, és részes bérlőként vagy bérlőként rengeteg parasztot
földhöz juttatott volna. Az assignata elértéktelenedése folytán rövidesen
óriási spekulációs vagyonok halmozódnak fel a kalandorok és fezőrök
„fekete bandáinak” (bandes noires) kezén.

*
Az Alkotmányozó Gyűlés tehát roppant horderejű munkát végzett;
tevékenysége minden szférára politikai, közigazgatási, vallási, gazdasági térre
egyaránt kiterjedt. A francia állam és a francia nemzet újjászületett, lerakták
az új társadalom alapjait. Az Alkotmányozó Gyűlés tagjai, az ész és a
felvilágosodás gyermekei, logikus, világos, egyöntetű konstrukciót alkottak.
De egyúttal a burzsoázia gyermekei is voltak, s így a szabadság és
egyenlőség ünnepélyesen meghirdetett elveit, saját osztályuk érdekeit
követve, némileg eltorzították. Tevékenységük emiatt nemcsak a hatalmuktól
megfosztott arisztokraták és régi kiváltságosok között keltett
elégedetlenséget, hanem a plebejus osztályok és a demokraták között is. Az
Alkotmányozó Gyűlés még ülésezett, munkája még véget sem ért, amikor
már az újabb nehézségek egész sora jelentkezett. A gyűlés azzal, hogy a
cenzusos burzsoázia szűk bázisán emelte fel a nemzet új épületét, számtalan
ellentmondásnak tette ki művét. Harcolnia kellett a semmiféle engedményre
sem hajlandó arisztokráciával, ugyanakkor vissza kellett nyomnia a
türelmetlen népet. Emiatt képtelen volt stabilitást kölcsönözni a burzsoá
nemzetnek, s rövidesen elkerülhetetlenné vált a háború.

Az új egység cementjét az új gazdasági kapcsolatok alkották, amelyek

természetszerűleg csak burzsoá kapcsolatok lehettek. A feudális
szétdaraboltság radikális megszüntetése, a belső forgalom szabaddá tétele
megteremtette az egységes nemzeti piacot. Így szorosabbra fonódtak az
ország különböző részei közti gazdasági kötelékek, ami politikai
szolidaritásuk alapjává vált. A nemzet éles határt von önmaga és a külföld
között azzal, hogy a belső vámhatárokat kitolta a politikai határokra, s
védelmébe vette a nemzeti termelést a külföldi versennyel szemben. Az
Alkotmányozó Gyűlés azonban a nemzet egyesítésével egyidejűleg
megbontotta a harmadik rend egységét: éppen a gazdasági élet
felszabadításával. A céhek és a gyártási szabályzatok megszüntetése
menthetetlenül felbőszítette a mestereket, mert megfosztotta őket
monopóliumaiktól. A szabad gabonakereskedelem városon és falun egyaránt
általános elégedetlenséget keltett a néptömegekben. A parasztokat külön
nyugtalanította a művelés szabaddá tétele: úgy látszott, hogy a
szegényparasztság puszta létét biztosító kollektív jogok veszendőbe mennek.
A szabályozott gazdasági élethez és a hagyományos gazdálkodáshoz
ragaszkodó néptömegek kiábrándulása azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a
haza élményét, a haza érdekeinek felismerését elveszítve, visszahúzódnak
egy osztály érdekeinek a szűk határai közé.

A cenzusos megoldás kizárta a néptömegeket a politikai életből. Az

Alkotmányozó Gyűlés az egyenlőség elméleti proklamálásával, az ancien
régime társadalmát feldaraboló „testületek” megszüntetésével, a társadalmi
kapcsolatok individualista koncepciójának érvényesítésével kétségtelenül egy
olyan nemzet alapjait rakta le, amelyben mindenki megtalálja a helyét. Azzal
azonban, hogy a tulajdont is fölvette az elidegeníthetetlen természetjogok
közé, olyan ellentmondást idézett elő saját művében, amelyet nem tudott
többé leküzdeni. Ezen ellentmondás legélesebb megnyilvánulása a
rabszolgaság fenntartása és a cenzusos választójog volt. A politikai jogokai a
gazdagság szerint adagolták. Azzal, hogy hárommillió passzív polgárt
kizártak, vajon a négymillió s egynéhány aktív polgár alkotta a nemzetet, aki
a helyi gyűléseken szavazott? Vagy abban az 50 000 elektorban
koncentrálódott a nemzet, akik az elektorgyűléseken, a tulajdonképpeni
választógyűléseken részt vettek?

„A nemzet, a király, a törvény” ez a híres formula, amely látszólag

megvalósította a nemzeti szuverenitás elvét, s a Nemzetgyűlés alkotmány
teremtő művét jelképezte, nem tudta tartósan megtéveszteni az embereket. A
nemzet nem terjedt túl a tulajdonos burzsoázia szűk határain. Ez a cenzusos
nemzet nem tudott ellenállni az ellenforradalom és a háború csapásainak.

AZ ALKOTMÁMYOZÓ GYŰLÉS ÉS A KIRÁLY SZÖKÉSE (1791)

Az Alkotmányozó Gyűlés által létrehozott állami és közéleti berendezkedés

1791-ben a különböző, ellentétes irányú erők nyomása alatt repedezni
kezdett. Miközben az arisztokrácia makacsul elzárkózott mindennemű
engedmény elől s ezzel lehetetlenné tette a kompromisszumos megoldást,
amellyel Barnave, Du Port és Lameth „triumvirátusa” ismét megpróbálkozott
-, köztudottá vált, hogy a reakció külföldi segítséget kér. Az inváziótól való
félelem így ismét életre keltette a néptömegek gondolkodásában az
„arisztokrata összeesküvés” gondolatát. Fokozatosan előtérbe került a
nemzeti probléma, ami fokozta a harmadik renden belüli szociális
feszültséget, és felborította azt az ingatag egyensúlyt, amelyre a cenzusos
burzsoázia alapozta a hatalmát.

I
ELLENFORRADALOM ÉS NÉPI MOZGOLÓDÁS

1790 nyarán kiderült, hogy La Fayette politikája csődöt mondott: az

arisztokrácia és a polgári társadalom kiegyezése lehetetlennek bizonyult. Az
arisztokrata ellenzéket erősítette a schisma és a refraktárius agitáció is. Az
assignata elértéktelenedése és a gazdasági válság pedig újabb népi
megmozdulásokat idézett elő.

1. Az ellenforradalom: arisztokraták, emigránsok és refraktáriusok

Az ellenforradalmi ellenzék az emigránsok, az arisztokraták és az

ellenszegülő klerikális erők törekvéseit egyesítette egyetlen áradatban.

Az emigrációs agitáció az ország határai mentén lángolt fel. A legfontosabb

emigrációs központok a Rajna-vidéken voltak (Koblenz, Mainz, Worms),
továbbá Itáliában (Torino) és Angliában. Az emigránsok azon mesterkedtek,
hogy külföldi intervenciót robbantsanak ki a forradalom ellen. 1791
májusában Artois grófja Mantuában kihallgatáson jelent meg II. Lipót császár
előtt, aki azonban kitért az egyenes válasz elől.

Az arisztokrata agitáció az országon belül folyt, de már nem szorítkozott az

alkotmányos problémák területére. Az arisztokraták a „feketék” igyekeztek
bizalmatlanságot kelteni az assignatákkal szemben, s meg akarták bénítani a
nemzeti javak kiárusítását. Szaporodtak a fegyveres próbálkozások. 1791
februárjában a „tőr lovagjai” (chevaliers du poignard) megpróbálták elrabolni
a királyt a Tuileriákból. Jalés táborát, amelyet 1790 augusztusában Vivarais
déli részén hozott létre 20000 királypárti nemzetőr, csak 1791 februárjában
sikerült feloszlatni, erőszak segítségével. 1791 júniusában de Lézardiére báró
felkelést szervezett Vendée-ben. Mindenütt mozgolódtak az arisztokraták.

A refraktárius agitáció újabb lökést adott az ellenforradalmi szervezkedésnek.

Az ellenszegülő papok összekötötték ügyüket a nemesekével, s az
ellenforradalom tevékeny ügynökei lettek. Továbbra is celebrálták a misét, és
kiszolgáltatták a szentségeket. (Minthogy nem esküdtek fel, a papság polgári
alkotmánya értelmében ehhez nem lett volna joguk.) Az ország kettéoszlott.
Számtalan egyszerű ember nem akarta üdvösségét kockáztatni azzal, hogy
megtagadja „jó papjait”, s így a refraktáriusok a lakosság egy részét az
ellenforradalom táborába sodorták. Nőttön-nőtt a zűrzavar, úgy hogy az
Alkotmányozó Gyűlés 1791. május 7-én engedélyezte a refraktárius papok
működését, olyan feltételek mellett, mintha egy megtűrt vallás képviselői
lennének. Ezen viszont az alkotmányos papok háborodtak fel, mert úgy
érezték, nem állják majd a versenyt a refraktáriusokkal. Kirobbant a
vallásháború.

2. A népi mozgolódás: társadalmi válság és politikai követelések

Ugyanebben az időben bontakozott ki a forradalmi ellenzék tevékenysége is,

még inkább megnehezítve a Nemzetgyűlésnek az „arany középút”
megtartására irányuló politikáját.

A refraktárius agitáció antiklerikális agitációt váltott ki. A vallási harc

amellett, hogy megkétszerezte az arisztokrata párt erőit, az antiklerikális
pártot is létrehozta. A jakobinusok az alkotmányos papok támogatása végett
hevesen támadták a római katolikus egyházat és vallást, leleplezve annak
babonás és fanatikus jellegét.

„Azt vetik a szemünkre írta a „La Feuille Villageoise” című lap, amely ezt a
propagandát megkezdte -, hogy magunk is kissé türelmetlenek voltunk a
pápistákkal szemben. Azt vetik a szemünkre, hogy nem mindig kíméltük a hit
halhatatlan fáját. De nézzük csak meg közelebbről ezt a sérthetetlen fát, s
látni fogjuk, hogy a fanatizmus annyira át- meg átfonta valamennyi ágát,
hogy egyikre sem sújthatunk anélkül, hogy a másikra is le ne sújtanánk.”

Az antiklerikális szerzők nekibátorodtak, követelték a szertartások

költségvetésének megszüntetését, és felvetették egy hazafias vallás
gondolatát, amelynek a Föderáció nagy nemzeti ünnepe mintegy előképe
volt.

A demokratikus agitáció is reagált az ellenszegülők agitációjára: a király és a

fel nem esküdöttek összejátszása kedvezett a demokraták erősödésének.
Robespierre már 1789-ben általános választójogot követelt. A demokrata párt
fejlődése sokat köszönhetett a népi klubok fejlődésének. Az első klubot mint
már szó volt róla Dansard tanító alapította meg Párizsban, 1790. február 2-án.
„Mindkét Nembeli Hazafiak Testvéri Társasága” néven. A plebejus
társaságok, amelyek a passzív polgárokat is bevették tagjaik közé, 1791
májusában központi bizottságot alakítottak. A mozgalom élén az 1790
áprilisában alakult Cordelier Klub állott. Valóságos harci szervezet volt ez:
figyelte az arisztokratákat, ellenőrizte a közigazgatást, vizsgálatokat,
aláírásokat, petíciókat, tüntetéseket, szükség esetén zendüléseket szervezett.
Marat a „L’Ami du Peuple”-ben, Bonneville a „La Bouche de Fer”-ben
szította a mozgalmat. Már olyan demokraták is akadtak, akik
republikánusoknak vallották magukat. Ezek Robert lapja, a „Le Mercure
National” körül tömörültek.

A szociális mozgolódás 1791 tavaszán újra megkezdődött. Nivernais-ban,

Bourbonnais-ban, Quercyben és Périgord-ban zavargások jelentkeztek a
parasztok között. A párizsi munkások körében nőtt a nyugtalanság. A
munkanélküliség nem enyhült, a luxusipar hanyatlóban volt. Az árak egyre
feljebb kapaszkodtak; egyes foglalkozási ágak munkásai így a nyomdászok, a
patkolókovácsok, az ácsok szervezkedni kezdtek, és bérminimumot
követeltek. A testvéri társaságok és a demokratikus lapok támogatták a
munkások ügyét, s ostorozták a vállalkozók és nagykereskedők „új
feudalizmusát”, amely a gazdasági szabadság következtében kialakulóban
volt. A szociális agitáció erősítette a demokratikus agitációt.

3. Az alkotmányos burzsoázia és a társadalmi konszolidáció

A két tűz közé került Alkotmányozó Gyűlés csak egyet tehetett: eltökélten
ragaszkodott addigi politikájához. A burzsoázia a plebejus mozgalomtól
ugyanúgy rettegett, mint az arisztokrata ellenforradalomtól. Miután La
Fayette népszerűsége és a királyra való befolyása semmivé, foszlott, egy
pillanatig úgy látszott, hogy Mirabeau kerül előtérbe.

Mirabeau, akit az 1789. november 7-i dekrétum eltávolított a kormányból,

eladta magát, és az udvar szolgálatába állt. A királyhoz intézett első
memoranduma 1790. május 10-én kelt. Mirabeau az erős királyi hatalom híve
volt, s szerette volna elérni, hogy a háború és béke kérdésében az uralkodóé
legyen a döntés. A király elé terjesztett terve részben propagandisztikus
jellegű volt, részben egy nagyszabású aknamunka programját tartalmazta.
Elgondolása szerint egy, az ő szája íze szerinti pártot kellett volna alakítani;
ezután a király elhagyná Párizst, feloszlatná a Nemzetgyűlést, és a nemzethez
fellebbezne. Az udvar az egész tervből csak a korrupció gondolatát tette
magáévá. Talon, a civillista intendánsa nem sajnálta a pénzt, hogy
ügynököket és titkos összeesküvőket szervezzen be. Egyébként a királynak
Mirabeau-hoz semmivel sem volt több bizalma, mint La Fayette-hez.
Mirabeau 1791. április 2-án hirtelen meghalt, s így politikájának bukását már
nem láthatta. Vele a kor egyik jellegzetes vezető személyisége tűnt el a
forradalom színpadáról.

Mirabeau helyét haladéktalanul elfoglalta a „triumvirátus” (Barnave, Du Port,

Lameth). Ez a demokratikus és plebejus mozgalom fejlődésétől még jobban
félt, mint az arisztokrata üzelmektől, s így természetesen szintén meg akarta
állítani a forradalmat. Barnave-ék az udvar pénzén új lapot adtak ki „Le
Logographe” címmel. Jobboldali irányzatukkal La Fayette-hez közeledtek, s
amíg befolyásuk alatt tartották a Nemzetgyűlést, ennek is ezt a fejlődési
irányt diktálták. A passzív polgárokat kizárták a nemzetőrségből, és
megtiltották nekik, hogy kollektív petíciókat terjesszenek fel. 1791. június
14-én megszavazták a Le Chapelier-törvényt, amely betiltotta a szakmai
egyesületeket és a sztrájkokat. Az általános politikai helyzet e reakciós
tendenciája magyarázza a baloldal akkori magatartását is. Robespierre
hallgatott. A nép jogait azonban a rá jellemző tisztánlátással és szilárdsággal
még 1791. április 27-én és 28-án, a nemzetőrség szervezetéről folyó vita
alkalmával is védelmezte:

„Ki vitte véghez a mi dicsőséges forradalmunkat? Vajon a gazdagok, vajon a

hatalmasok? Ezt a forradalmat csak a nép kívánhatta és a nép hajthatta végre;
ugyanezen okból csakis a nép támogathatja.” A Le Chapelier-törvény
szociális jelentősége bizonyos fokig Marat figyelmét is elkerülte; elsősorban
politikai reakciót látott benne, olyan intézkedést, amely korlátozza az
egyesülési és petíciós jogot: „A napszámosok és munkások valamennyinél
népesebb osztályától elvették azt a jogot, hogy rendszeresen összegyűljön és
megvitassa saját érdekeit írja a „L’Ami du Peuple” 1791. június 18-i
számában. El akarják szigetelni egymástól a polgárokat, meg akarják
akadályozni, hogy közösen foglalkozzanak a közügyekkel.”

Ismét kísértett tehát az arisztokráciával való kompromisszum politikája. A

triumvirek és La Fayette a demokráciától való félelmükben tervbe vették az
alkotmány felülvizsgálását. Fel akarták emelni a cenzust, és ki szerették volna
bővíteni a király jogkörét. Mindehhez azonban a „feketék” és az arisztokraták
támogatására és a király beleegyezésére lett volna szükség. Az arisztokrácia
konok ellenállása eleve lehetetlenné tette az ilyen próbálkozásokat, a király
szökése pedig csattanósan bizonyította be ennek az egész politikának a
hiábavalóságát.

II

A FORRADALOM ÉS EURÓPA

1791 folyamán különösen megnehezítette az Alkotmányozó Gyűlés

helyzetét, hogy a belső zavarokhoz külső bonyodalmak is járultak. Az új
Franciaország és az ancien régime Európája ugyanúgy állt egymással
szemben, mint a hűbéri arisztokrácia és a tőkés burzsoázia, mint a
monarchikus despotizmus és a liberális kormány. Egymás közti ellentéteik
egy időre elvonták az európai államok figyelmét attól, hogy mi történik
Franciaországban. De amikor az emigráció és XVI. Lajos a külföld segítségét
kérte az abszolút királyi hatalom és a nemesi uralom visszaállításához, a
konfliktus elkerülhetetlenné vált.
1. A forradalmi „fertőzés” és az arisztokrata reakció

A forradalmi eszmék propagandája és hihetetlenül gyors terjedése kezdettől

fogva nyugtalanította az európai királyokat. A forradalom eseményei és 1789
elvei már önmagukban véve is elég kisugárzó erővel rendelkeztek ahhoz,
hogy felkavarják a népeket és megrendítsék a királyok abszolút hatalmát. A
franciaországi események mindenütt mohó kíváncsiságot keltettek. Csak úgy
áradtak Párizsba a külföldiek, a „szabadság zarándokai”: eljött Georg Forster
Mainzból, eljött Wordsworth angol költő és Karamzin orosz író .. .
Beavatkoztak a politikai harcokba, eljártak a klubokba, és a forradalom
eszméinek tevékeny népszerűsítői lettek. A szavojai, a brabanti, a svájci, a
Rajna-vidéki politikai menekültek voltak a leghevesebbek. 1790-ben a svájci,
genfi és neufcháteli menekültek megalakították a Helvét Klubot.

A határokon túl különösen Anglia és Németország reagált érzékenyen a

forradalmi eszmék hatására, mert itt a burzsoázia, illetve a nemesség körében
már előkészítette a talajt a felvilágosodás filozófiája.

A német professzorok és írók lelkesen üdvözölték Párizst: Mainzban Forster,

az egyetem könyvtárosa, Hamburgban Klopstock, a költő, Poroszországban
Kant és Fichte, a filozófusok. Tübingenben a diákok szabadságfát ültettek. A
mozgalom túlcsapott az értelmiség szűk körén, magával ragadta a polgárságot
és a parasztságot is. A Rajna-vidéki tartományokban, például Pfalzban a
parasztok megtagadták a földesúri szolgáltatások fizetését, Szászországban,
Meissen vidékén zavargások törtek ki. A hamburgi polgárság 1790. július 14-
én ünnepséget rendezett. A jelenlevők háromszínű kokárdát viseltek, egy
leánykórus a szabadság eljöveteléről énekelt, Klopstock felolvasta „ők és
nem mi” című ódáját:

Ha ezer hangom volna is, Gall Szabadság,

Nem tudnálak megénekelni téged;

Hangjaim gyengék volnának Hozzád; ó, te Isteni, Mindahhoz, amit te

véghezvittél. ..

Angliában Fox, a whig-párt egyik feje, Wilberforce, a rabszolgaság ellenzője,

Bentham, a filozófus és Priestley, a vegyész nyíltan és határozottan a
forradalom mellett nyilatkozott. Az uralkodó osztályok kezdetben
együttéreztek, de ahogy az események előrehaladtak, fokozatosan
elhidegültek. Csak a radikálisok ápoltak változatlan rokonszenvet Párizs
iránt, és saját hazájukban is reformokat követeltek. Manchesterben 1790-ben
megalakították a Constitutional Society-t (Alkotmányos Társaság), 1791-ben
pedig ismét megalakult a London Society for Promoting Constitutional
Information. (Londoni Társaság az Alkotmányos Tájékoztatás
Előmozdítására.) A költők Blake, Burns, Wordsworth, Coleridge maradtak
hívek a legtovább az első napok lelkesedéséhez. Coleridge 1798-ban
„Franciaország” című ódájában az örömmámorról írt, amely akkor fogta el,

Amikor Franciaország haragjában felemelte hatalmas karját,

Hogy esküt tegyen, amely megrendíti a levegőt, a földet

és a tengereket, Roppant lába alatt megdobbant a föld, és zúgott a szabadság

esküje.. .

Természetesen nem aludt az európai reakció sem. Az arisztokrácia a hűbéri

rendszer megszüntetésekor, a papság az egyházi javak elkobzása után lett
forradalomellenes; a polgárság pedig megrémült a minduntalan újra kezdődő
zavargásoktól. Az emigránsok minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy a
forradalmi Franciaországra uszítsák az ancien régime osztályait. Artois grófja
1789-ben Torinóban rendezkedett be; 1790-ben a trieri választófejedelem
birtokain gyülekezni kezdtek az első fegyveres alakulatok. Az ínséges
körülmények között élő, de gőgös emigránsok, akik osztályérdekeiket elébe
helyezték hazájuk érdekeinek, azzal hetvenkedtek, hogy néhány katonával
térdre kényszerítik a maroknyi agitátor uralma alatt álló Párizst. 1790 elején
Németországban különböző pamfletírók többek között a jénai „Literarische
Zeitung”-ban támadni kezdték a francia demokratikus mozgalmat. Angliában
a földbirtokos arisztokrácia és az anglikán egyház megindította a reakció
ellenoffenzíváját. Az 1790-es választásokon megszilárdult a tory többség, a
parlamenti reformot elhalasztották. 1790 novemberében Bürke közzétette
„Elmélkedések a francia forradalomról” című munkáját, amely az
ellenforradalom evangéliuma lett. A mű azért ítéli el a forradalmat, mert az
tönkreteszi az arisztokráciát, és lerombolja az osztályok Isten által teremtett
hierarchiáját. Thomas Paine, aki azzal vált híressé, hogy állást foglalt az
amerikai felkelők mellett, 1791-ben válaszolt Burke-nek „Az emberi jogok”
című munkájában. Ez igen nagy visszhangot keltett a nép körében. Burke
tehát fölvetette az ellenforradalmi keresztes hadjárat gondolatát. Ugyanabban
az időpontban, 1791 tavaszán, VI. Pius pápa ünnepélyesen elítélte a francia
forradalom elveit; márciusban a spanyol kormány katonai kordont vont a
Pireneusok mentén, hogy útját állja a „francia pestisnek”. Az európai
ellenforradalom éppen abban a pillanatban bontakozott ki, amikor XVI. Lajos
minden reményét belevetette.

2. XVI. Lajos, az Alkotmányozó Gyűlés és Európa

XVI. Lajos politikájának céljai pontosan egybevágnak az európai

arisztokrácia óhajával: titokban ő is beavatkozásért könyörgött Európa
királyainak. Az emigránsok ebben az értelemben jártak el: Artois grófja
intervenciót követelt Madridban a Franciaország déli részén szított lázadások
támogatására. Calonne, 1790 novembere óta az emigráció minisztere,
Poroszországra számított; a terv szerint a Condé herceg által Koblenzben
szervezett hadsereg nyitná meg az utat a külföldi csapatoknak, s így sikerülne
visszaállítani az ancien régime-et. XVI. Lajos csak látszólag fogadta el a
forradalmat. 1789 novemberében titokban tiltakozást juttatott el IV. Károly
spanyol királyhoz a rákényszerített engedmények ellen. 1790 végén szökésre
határozta el magát, s megbízta Bouillé márkit a nancyi vérfürdő rendezőjét,
aki Metzben volt katonai parancsnok hogy szervezze meg a szökést. Arra
akarta rávenni az európai hatalmakat, hogy dekrétumainak revíziójára
szólítsák fel a Nemzetgyűlést, s a nyomaték kedvéért vonultassák fel
csapataikat a francia határon.

A királyok, bár általában ellenségesen álltak szemben a forradalommal, nem

viselkedtek egyformán. Oroszország uralkodóját, II. Katalint elfogta a
lelkesedés, amikor megszületett az ellenforradalmi keresztes háború
gondolata: „Ha elpusztítjuk a francia anarchiát, örök dicsőség lesz a részünk.”
III. Gusztáv svéd király kész volt vezetni a koalíciót, s 1791 tavaszán el is
utazott Aix-la-Chapelle-be. (Aachen francia elnevezése.)

II. Frigyes Vilmos porosz és III. Viktor Amadeusz szardíniái király

ugyancsak fenntartás nélkül csatlakozott a tervhez. II. Lipót osztrák császár
és az angol kormány azonban bölcsebbnek bizonyult. A királyokat főleg
kölcsönös rivalitásuk és területi igényeik osztották meg, s a koalíció
vezérének szánt császár nélkül tehetetlenek voltak. Lipót azonban alapjában
véve nem ellenezte az alkotmányos reformokat, s azért sem haragudott, hogy
meggyengült a francia király tekintélye. Ezenkívül épp elég gondja akadt
saját országaiban és birodalma keleti határain.

Az Alkotmányozó Gyűlés külpolitikáját főleg azok a jogi és területi

természetű viták foglalkoztatták, amelyek az európai királyok és a forradalom
között keletkeztek.

Az elzászi birodalmi hűbéres hercegek (princes possessionnés) ügye a hűbéri

jogok megszüntetésének egyenes következménye volt. (Eredetileg
közvetlenül a német császártól függő hűbérurak, akiknek birtokai a Rajna bal
partján terültek el. Az 1648-as vesztfáliai béke ezeket a birtokokat a
Franciaországnak átengedett Elzászhoz csatolta. A francia forradalom nem
méltányolta az elzászi hercegek kivételes helyzetét, amit a hagyomány és a
német jog biztosított számukra: 1790-ben e birtokokat Felső-Rajna és Alsó-
Rajna département-okba kebelezte be.) Számos német fejedelem, akinek
uradalmai voltak Elzászban, úgy látta, hogy sérelem érte, és tiltakozott a
Német Diétában a Nemzetgyűlés döntései ellen.

Abban viszont, hogy a pápa Franciaország ellen fordult, Avignon ügye

játszott közre. Avignon és Comtat-Venaissin fellázadt a pápai hatalom ellen,
és felszámolta az ancien régime-et; 1790. június 12-én Avignon megszavazta
a Franciaországhoz való csatlakozást. Az Alkotmányozó Gyűlés tétovázott,
és nem bánta volna, ha az ügy halogatást szenved. Augusztus 24-én, amikor
az avignoni kérdés vitájára sor került, a gyűlés tagjai óvakodtak újabb
támadási felületet adni a pápának. Tronchet javaslatát fogadták el: minthogy
diplomáciai téren a királyé az elsőség, az avignoniak petícióját hozzá
továbbították. A Nemzetgyűlés nem akarta egy alkalmatlan pillanatban
megejtett szavazással hátrányosan befolyásolni a papság polgári
alkotmányáról folyó tárgyalásokat.

Eközben kialakult egy újfajta nemzetközi jog, amely 1789 elveiből folyt. Az
Alkotmányozó Gyűlés 1790. május 22-én ünnepélyesen elvetette a hódítási
jogot: az emberek egyes-egyedül szabadon kifejezett akaratuk révén
egyesülhetnek nemzetté. 1790 novemberében közölte a német fejedelmekkel,
hogy Elzász nem a hódítás jogán, hanem lakóinak akaratából francia, mint azt
az 1790. július 14-i Föderáción való részvételük is tanúsította. Media de
Douai 1790. október 28-án, az új nemzetközi jog elveit megalapozandó, az
önkéntes egyesülésből létrejövő nemzetet szegezte szembe a dinasztikus
állammal.

„Önök és elzászi testvéreik között az egységnek nincs semmiféle más

jogcíme, mint az a társadalmi egyezség, amely tavaly jött létre minden régi és
új francia között ennek a gyűlésnek a keretében.”

A szónok a harmadik rend 1789. június 17-i döntésére célzott, amellyel az

nemzetgyűlésnek nyilvánította magát, és a gyűlés július 9-i határozatára,
amely által alkotmányozó gyűlésnek minősült. Egyetlen „végtelenül
egyszerű” kérdést kell tisztázni mondotta -, nevezetesen, „hogy az elzászi nép
diplomáciai okmányoknak köszönheti-e azt az előnyt, hogy francia . . . Mit
számítanak az elzászi népnek, mit számítanak a francia népnek azok az
egyezmények, amelyeknek a despotizmus idején az volt a céljuk, hogy az
előbbit az utóbbival egyesítsék? Az elzászi nép azért egyesült a francia
néppel, mert akarta ezt; az egységet tehát kizárólag ez az akarat törvényesíti,
nem pedig a münsteri szerződés.”

Elzász ezt az akaratot 1790. július 14-én, a Föderáción való részvételével

valóban kinyilvánította.

1791 májusában, miután a pápa elítélte a papság polgári alkotmányát, a

Nemzetgyűlés elhatározta, hogy elfoglalja Avignont és Comtat-t, s
egyidejűleg megkérdezi a népet. A csatlakozást 1791. szeptember 14-én
emelték törvényerőre. Az európai fejedelmek szemében így az új nemzetközi
jog azt jelentette, hogy a forradalmi nemzetnek joga van annektálni azokat a
népeket, amelyek ezt az óhajukat kinyilvánítják. Ez az elv fenekestül
felforgatta az ancien régime diplomáciáját.

A Nemzetgyűlés félt a háborútól, mert tudta, hogy az az udvar malmára

hajtaná a vizet. Kártalanítást ajánlott fel a német fejedelmeknek, XVI. Lajos
azonban azt tanácsolta nekik, hogy habozás nélkül utasítsák vissza azt. A
Nemzetgyűlés az utolsó pillanatig halogatta Avignon bekebelezését is.
Békepolitikáját viszonylag könnyen sikerült érvényesítenie, mivel
Poroszországot, Ausztriát és Oroszországot egyelőre lekötötte a lengyel ügy.
(A három hatalom 1792-ben megcsonkította, majd 1794-ben véglegesen
felosztotta Lengyelországot.) Lipót tisztán látta, hogy Frigyes Vilmos és
Katalin azért szorgalmazzák a franciaországi katonai beavatkozást, mert azt
remélik, hogy miközben az osztrák császár el lesz foglalva nyugaton, ők majd
saját szájuk íze szerint rendezik a lengyel kérdést. Így természetesen nem
tette magáévá a háború tervét.

A király szökése azonban keresztülhúzta a Nemzetgyűlés békeszándékait, II.

Lipótot pedig a francia ügyekbe való beavatkozásra kényszerítette.

III.

VARENNES: A KIRÁLY MEGTAGADJA A FORRADALMAT (1791

JÚNIUS)

A király szökése a forradalom egyik lényeges eseménye volt. Belpolitikailag

világossá tette, hogy a királyság és a forradalmi nemzet között
kiengesztelhetetlen az ellentét; külpolitikai tekintetben siettette a konfliktust.

1. A király szökése (1791. június 21.)

A király szökését hosszú időn át készítette elő a svéd Axel de Fersen gróf,
Marié Antoinette szeretője. Azzal az ürüggyel, hogy meg kell védelmezni egy
Bouillé hadseregéhez irányított, kincseket tartalmazó postai szállítmányt,
előfogatokat és lovasosztagokat helyeztek el a Sainte-Menehould-i út mentén.
XVI. Lajosnak a terv szerint Chálons-sur-Marne-on és Argonne-on át
Montmédybe kellett jutnia. A király 1791. június 20-án éjfélkor, inasnak
öltözve, családjával együtt elhagyta a Tuileriákat. La Fayette ugyanabban az
időpontban megszemlélte a palotaőrséget, és megállapította, hogy minden
rendben van; egy kaput azonban már régóta nem őriztetett, hogy lehetővé
tegye Fersen számára a királynőhöz való szabad bejárást.

A királyi család elhelyezkedett a külön e célra építtetett, nagy méretű, zárt

hintóban, és ötórás késéssel elindult. A Chálons-on túl elhelyezett őrségek,
minthogy nem észleltek semmiféle veszélyt, visszahúzódtak. Amikor a király
a június 21-ről 22-re virradó éjszakán Varennes-be érkezett, nem találta a
megbeszélt előfogatot, és megállt. Ám Sainte-Menehould-ban Drouet, a
postamester fia már előzőleg felismerte a nem túlságosan rejtőzködő királyt.
Varennesben utolérte a hintót, és lezáratta az Aire hídját. Amikor a király
tovább akart indulni, a hídnál ismét meg kellett állnia. Megkondult a
vészharang, a parasztok összecsődültek, az odavágtató huszárok
fraternizáltak a néppel. 22-én reggel a királyi család, a környékbeli falvakból
összesereglett nemzetőrök sorfala között, visszaindult Párizsba. Értesítették
Bouillét, de az két órával a király távozása után érkezett a faluba. Június 25-
én este a király, halálos csend közepette, a puskájukat lefelé fordítva tartó
katonák sorfala között bevonult Párizsba. Ez volt a „monarchia temetési
menete” (convoi de la monarchie).

XVI. Lajos kiáltványa, amelyet szökése előtt írt és a franciákhoz címzett,

semmi kétséget sem hagyott szándékai felől. Az volt a terve, hogy
csatlakozik Bouillé hadseregéhez, majd onnan a Németalföldön állomásozó
osztrák hadsereghez. Ezután visszatér Párizsba, feloszlatja a Nemzetgyűlést
és a klubokat, és visszaállítja abszolút hatalmát. XVI. Lajos egész titkos
politikája arra irányult, hogy beavatkozásra bírja Spanyolországot és
Ausztriát. 1789 októberében Fonbrune abbé személyében elküldte titkos
ügynökét IV. Károly spanyol királyhoz; minden tőle telhetőt elkövetett, hogy
elmérgesítse a viszonyt az elzászi birodalmi hűbéres hercegekkel. XVI. Lajos
nem volt az az együgyű, gyenge, már-már felelőtlen ember, amilyennek
gyakran ábrázolják. Megvolt a magához való esze, és rendkívüli
megátalkodottsággal dolgozott egyetlen cél érdekében: akár a nemzet
elárulásával is, visszaállítani a maga abszolút hatalmát.

2. Varennes belső következményei: a Mars-mezei sortűz (1791. július 17.)

Varennes belpolitikai következményei ellentmondásosak voltak. A király

szökése nyomán újabb lendületet vett a plebejus demokratikus mozgalom, az
uralmon levő burzsoáziát viszont a néptől való félelem saját hatalmának
erősítésére és a monarchia fenntartására késztette.

Közvetlenül Varennes után a demokratikus mozgalom erősebb volt, mint

valaha. „Végre szabadok vagyunk, és nincs királyunk” jelentették ki a
Cordelier Klub tagjai, akik június 21-én azt követelték a Nemzetgyűléstől,
hogy kiáltsa ki a köztársaságot, vagy legalábbis ne döntsön a király sorsáról
anélkül, hogy meg ne tanácskozná az ügyet az első fokú gyűlésekkel. A
király szökése döntő tényező volt a plebejus tömegek nemzeti öntudatának
megerősödése szempontjából is. Az esemény világossá tette számukra, hogy
a király összejátszik a külfölddel; ez a falvakban rendkívül nagy felindulást
keltett. Az emberek féltek az ellenség betörésétől. A határvidékek lakossága
öntevékenyen kialakította a védelmi állapotot, és állandóan készenlétben élt.
A Nemzetgyűlés 100 000 önkéntes katonát toborzott a nemzetőrség tagjai
közül. A visszahatás tehát egyszerre volt szociális és nemzeti jellegű,
akárcsak 1789-ben. A huszárok, akiknek a király szökését kellett volna
fedezniük, amikor Varennes-ben átálltak a nép oldalára, ezt kiáltozták: „Éljen
a nemzet!” A nemzet önvédelmi indulata kirobbanóban volt, 1791. június
2.2-én este Sainte-Menehould környékén Dampierre grófot, a vidék egyik
földesurát, aki üdvözölni akarta az átutazó XVI. Lajost, lemészárolták a
parasztok. Az 1791-es félelemben a nemzeti szenvedélynek majdnem
ugyanakkora szerepe volt, mint a szociális gyűlöletnek. A király szökése
mintegy bizonyíték volt arra, hogy valóban invázió fenyeget; a néptömegek a
szó szoros, katonai értelmében mozgósítani kezdték magukat.

Az alkotmányos burzsoázia mindazonáltal megőrizte hidegvérét;

parasztfelkeléstől is tartott, de főképp a városi plebejus megmozdulásoktól
rettegett (1791. június 14-én szavazták meg a Le Chapelier-törvényt). A
Nemzetgyűlés felfüggesztette a királyt és vétójogát, s ezzel Franciaországot
de facto köztársasággá változtatta. Ugyanakkor tudatosan elbarikádozta a
demokrácia útját. Kitalálta „a király elrablásának” (l’enlévement du roi)
meséjét. Barnave június 21-én este azt kiáltotta oda a jakobinusoknak: „Az
alkotmány, ez a mi vezetőnk; a Nemzetgyűlés, ez a mi tömörülési
központunk.” XVI. Lajost Robespierre tiltakozása ellenére felmentették. Csak
a „rablás” értelmi szerzőit helyezték vád alá: Bouillét, aki a Nemzetgyűléshez
intézett 1791. június 26-i levelében magára vállalta az egész felelősséget, de
szökésben volt, valamint néhány másodrangú szereplőt, akiket július 15-én és
16-án vádoltak meg. Barnave 1791. július 15-én heves beszédet mondott,
amelyben csakugyan a probléma velejét fogalmazta meg:

„Befejezzük-e a forradalmat vagy elölről kezdjük? . . . Minden további lépés

már végzetes és bűnös lenne. Minden további lépés a szabadság terén már a
királyság szétrombolását, minden további lépés az egyenlőség terén a
magántulajdon megsemmisítését jelentené.”

Az alkotmányos burzsoázia tehát a király árulása és az arisztokrata veszély

ellenére változatlanul csak a tulajdonosokat tekintette nemzetnek: számára a
forradalom befejeződött.

A Mars-mezei sortűz (1791. július 17.) a burzsoázia eltökélt szándékait

mutatta meg. A Cordelier-k és a többi testvéri társaság által fellázított párizsi
nép egymás után nyújtotta be a petíciókat és rendezte a tüntetéseket. 1791.
július 17-én a Cordelier-k összegyűltek a Mars-mezőn, hogy a haza oltárán
egy republikánus petíciót írjanak alá. A Nemzetgyűlés, állítólagos
rendbontásra hivatkozva, utasította Párizs polgármesterét, hogy oszlassa szét
a gyűlést. Kihirdették az ostromállapotot; a kizárólag burzsoákból álló
nemzetőrség elözönlötte a Mars-mezőt, és felszólítás nélkül tüzelt a
fegyvertelen tömegre. Ötven halott maradt a térségen. Utána brutális
megtorlás következett: sok embert letartóztattak, több demokrata lapot
betiltottak, a Cordelier Klubot bezárták, a demokrata pártot átmenetileg
megbénították. Ez volt a „háromszínű terror”.

Az eset helyrehozhatatlan politikai következményekkel járt.

A hazafias párt két ellenséges csoportra szakadt. A jakobinusok konzervatív

szárnya 1791. július 16-án ülést tartott, és a feuillant-ok kolostorában új
klubot alapított. Míg a Robespierre vezette demokraták inkább a
jakobinusokhoz húztak, az alkotmány hívei, a La Fayette-isták és lameth-
isták akik most egyesültek a feuillant-ok klubjában tartották
összejöveteleiket. Ez utóbbiak készek voltak megegyezni a királlyal és a
„feketékkel”, hogy megmentsék a kompromisszum művét és fenntartsák a
cenzusos burzsoázia politikai vezető szerepét. Még egyszer napirendre került
tehát a kompromisszum kísérlete. Az arisztokrácia azonban most is
hajthatatlan volt.

Az alkotmányt nem sikerült oly mértékben revideálni, ahogy a „triumvirátus”,

a helyzet jelenlegi ura, szerette volna. Mindamellett cenzusos jellegét jócskán
fokozták. Azt követelték a választóktól, hogy tulajdonosai vagy bérlői
legyenek olyan javaknak, amelyeknek értéke az esetektől függően eléri a 150,
200 vagy 400 napibérnek megfelelő összeget. Az 1791. július 28-i
törvényben, majd ennek szeptember 19-i módosításában végérvényesen
meghatározták a nemzetőrség szervezetét. Eszerint a nemzetőrségnek csak
aktív polgár lehetett a tagja. A nép tehát fegyvertelenül állt szemben a
felfegyverzett burzsoáziával. A király 1791. szeptember 13-án szentesítette az
ily módon felülvizsgált alkotmányt, 14-én pedig újra hűséget esküdött a
nemzetnek. Az alkotmányos burzsoázia ismét azt hitte, hogy a forradalom be
van fejezve.
3. Varennes külügyi következményei: a pillnitzi nyilatkozat (1791.
augusztus 27.)

Nem kevésbé fontos következményekkel járt Varennes külpolitikai téren. A

király szökése és letartóztatása Európa-szerte nagy felindulást keltett a
monarchikus körökben. „Micsoda ijesztő példa!” - mondotta a porosz király.
Ám most is minden az osztrák császár magatartásán múlott. A Mantuában
tartózkodó Lipót felszólította az európai udvarokat: tanácskozzák meg,
hogyan lehetne megmenteni a francia királyi családot és a monarchiát. A
számítás és az érdek azonban erősebbnek bizonyult a monarchikus
szolidaritás érzésénél; képtelenség volt megvalósítani a franciaellenes európai
összefogást.

A feuillant-ok politikája megnyugtatta Lipótot XVI. Lajos sorsa felől.

Visszakozásának álcázására 1791. augusztus 27-én Frigyes Vilmos porosz
királlyal együtt aláírta a pillnitzi nyilatkozatot, amely csak bizonyos feltételek
eseten fenyegette meg a forradalmárokat európai intervencióval. A két
uralkodó kijelentette, hogy készek „haladéktalanul, kölcsönös egyetértésben,
a szükséges erőkkel” közbelépni, de csak úgy, ha a többi hatalom is kijelenti,
hogy csatlakozik erőfeszítéseikhez; „akkor és abban az esetben”
bekövetkezik az intervenció. A francia közvélemény azonban szó szerint
értelmezte a pillnitzi nyilatkozatot (tulajdonképpen szerzőinek is ez volt a
szándéka). Ez a külföldi beavatkozás már elviselhetetlen volt, a forradalom
veszélyben érezte magát; a nemzeti érzés kicsapott medréből.

Az Alkotmányozó Gyűlés 1791. szeptember 30-án „Éljen a király! Éljen a

nemzet!” kiáltások közepette oszlott szét. Vezetői azt hitték, hogy
megpecsételték a királyság és a cenzusos burzsoázia szövetségét mind az
arisztokrata reakció, mind a nép nyomása ellen. A király azonban csak
látszólag fogadta el az 1791-es alkotmányt; a nemzet pedig nem volt egészen
azonos a burzsoáziával, mint azt az Alkotmányozó Gyűlés tagjai hitték.
Amikor Varennes alkalmával felszínre tört a válság, a Nemzetgyűlés 100 000
ember besorozását rendelte el a nemzetőrség tagjai közül. Ez azt jelentette,
hogy nem bízott a reguláris királyi hadseregben, a népre viszont nem akart
támaszkodni, s így a cenzusos alkotmány definíciója szerinti nemzetre
apellált. Az események azonban keresztülhúzták számításait. Pillnitz után
elkerülhetetlennek látszott a háború.

A burzsoázia, a veszély láttán, bármennyire fázott is tőle, kénytelen volt a

néphez fordulni. A nép viszont, miután a születés kiváltságát már eltörölték,
nem volt hajlandó tovább tűrni a pénz kiváltságát. Helyet követelt magának a
nemzetben; ettől kezdve a politikai és a szociális probléma is új módon
vetődött fel.

Ötödik fejezet

A TÖRVÉNYHOZÓ GYŰLÉS. A HÁBORÚ ÉS A TRÓN

MEGDÖNTÉSE (1791. OKTÓBER - 1792 AUGUSZTUS)

Az 1791-es alkotmány kísérlete, a liberális monarchia, egyetlen esztendőt

sem bírt ki. A király mögött csoportosuló arisztokrata reakció és a nép
nyomása által fenyegetett, két tűz közé került burzsoázia a belügyi problémák
levezetése végett habozás nélkül a külügyi nehézségek elmérgesítését
választotta: a királlyal összejátszva háborúba taszította Franciaországot és a
forradalmat. A háború azonban megélénkítette a forradalmi mozgalmat, s
előbb a trón, majd néhány hónap múlva a burzsoázia megdöntésére vezetett.

A forradalmi burzsoáziát tulajdonképpen az arisztokrata Európával ostoba

módon kirobbantott konfliktus kényszerítette arra, hogy a népre apelláljon, s
következésképpen engedményeket tegyen neki. A nemzet valójában ebben az
egyszerre nemzeti és forradalmi háborúban született meg: a harmadik rend
háborúja volt ez az arisztokrácia ellen és a nemzet háborúja az ancien régime
egyesült Európája ellen. Az ország határain belül és kívül hadra kelt francia
és európai arisztokrácia fenyegető árnyékában, a nép nyomása alatt, semmivé
porladt a cenzusos alkotmány törékeny építménye.

ÚT A HÁBORÚ FELÉ (1791 OKTÓBER-1792 ÁPRILIS)

1. Feuillanl-ok és girondisták.

A burzsoázia, amelynek ereje 1791-ig egységében rejlett, Varennes óta

megoszlott; Pillnitz azután tovább élezte az ellentéteket. A burzsoázia sem a
Nemzetgyűlésben, sem az országon kívül nem tudott többé egységfrontban
fellépni ellenfeleivel szemben.

A Nemzetgyűlésben a küldöttek zöme mindig polgári származású volt; a

tulajdonosok és ügyvédek voltak túlsúlyban. Az első fokú gyűléseken
júniusban megválasztott elektorok 1791. augusztus 29. és szeptember, 5.
között, azaz a Mars-mezei ügy után és a pillnitzi nyilatkozat által keltett
izgatott légkörben jelölték ki a küldötteket. Az első ízben 1791. október 1-én
összeült Törvényhozó Nemzetgyűlés 745 küldötte csupa új ember volt (az
Alkotmányozó Gyűlés tagjai Robespierre kérésére az 1791. május 16-i
dekrétumban megválaszthatatlanoknak nyilvánították magukat), többségében
fiatal (nagyobb részük még a harmincat sem töltötte be), s majdnem
ismeretlen. Politikai tanoncidejüket általában a községi és megyei gyűléseken
töltötték, s itt kezdték meg a pályafutásukat.

A 264 jobboldali küldött a Feuillant Klubba iratkozott be. Ezek a

demokráciával éppúgy szemben álltak, mint az ancien régime-mel, a
korlátozott monarchiának és a burzsoázia vezető szerepének a hívei voltak,
úgy, ahogyan ezt az 1791-es alkotmány rögzítette. De a feuillant-ok körén
belül is két irányzat, vagy inkább két tábor alakult ki. A „lamethisták”
Barnave, Du Port, Lameth triumvirátusának jelszavait követték; a
triumvirátus nem vett ugyan részt a Nemzetgyűlés ülésein, de a legtöbb
miniszter kijelölésében közvetlenül érvényesíteni tudta befolyását. Így ők
szemelték ki Lessart-t külügyminiszternek. A „fayette-isták” La Fayette-re
hallgattak, aki mérhetetlen hiúságában szörnyű kínokat állt ki, amiért a
triumvirek kiszorították az udvar kegyeiből.

A baloldalt 136 küldött alkotta, akik zömükben a Jakobinus Klub tagjai

lettek. Ezt a csoportot lényegében két párizsi küldött vezette: az újságíró
Brissot, akiről nevét is kapta a csoport (brissotins - brissotisták), és
Condorcet, a filozófus, Voltaire műveinek kiadója. A csoportban nagy
befolyásra tett szert több ragyogó, Gironde megyéből származó szónok:
Vergniaud, Gensonné, Grangeneuve, Guadet stb. Innen a girondisták
(girondins) elnevezés, amelyet ötven évvel később Lamartine terjesztett el. A
brissotisták, akik többségükben újságírók, ügyvédek, tanárok voltak, a
második forradalmi generációt alkották.

Többnyire középpolgári származásúak voltak, de szoros kapcsolatban álltak a

tengeri kikötővárosok Bordeaux, Nantes, Marseille üzleti burzsoáziájával, a
hajógyárosokkal, bankárokkal, nagykereskedőkkel, s az ő érdekeiket
védelmezték. Származásuk és filozófiai beállítottságuk révén a politikai
demokrácia felé hajlottak, de kapcsolataik és vérmérsékletük a vagyon
tiszteletére és szolgálatára késztették őket.

A szélsőbaloldalon néhány demokrata Robert Lindet, Couthon, Carnot stb. az

általános választójog mellett kardoskodott. Három szoros barátságban élő
küldött Basire, Chabot és Merlin de Thionville alkotta a „Cordelier-triót”. A
Nemzetgyűlésben nem volt számottevő befolyásuk, de a klubokra és a
plebejus társaságokra kétségtelenül hatottak.

A feuillant-ok és brissotisták között helyezkedett el a bizonytalan jellegű

közép. Ezt a 345 főnyi csoportot „függetleneknek” vagy
„alkotmánypártiaknak” nevezték. Ezek őszinte hívei voltak a forradalomnak,
de sem határozott nézetekről nem tettek tanúságot, sem kiemelkedő
egyéniségeket nem adtak.

A párizsi klubok és szalonok a Nemzetgyűlésen belüli nézeteket

visszhangozták, és hozzájárultak a politikai harcok kiéleződéséhez.

A szalonokban összejöttek az egyes csoportosulások vezetői, és

megtárgyalták a folyó ügyeket. A fayette-ista párt Madame de Staél (Necker
leánya és Barbonne gróf kedvese) szalonjába járt. Vergniaud barátai
rendszerint a Vendőme téren, Madame Dodunnek, egy főadóbérlő
özvegyének asztalánál vagy fényűző szalonjában gyűltek össze. A
brissotisták ezenkívül Madame Roland-nál is gyakran találkoztak. Ez az
érzelmes, szenvedélyesen igazságszerető asszony a Gironde lelke volt, s
barátai, illetve becsületes és középszerű férje, az egykori manufaktúra-
felügyelő közvetítésével nagy befolyása volt.

A klubokban amelyeknek szerepe szüntelenül növekedett a legkülönbözőbb

irányzatok tömörültek. A Feuillant Klubba csak alkotmánypártiak, mérsékelt
burzsoák jártak; a Jakobinus Klub viszont, amelynek kisebb volt a tagdíja,
demokratizálódni kezdett. A kispolgárok, a boltosok, a kézművesek
állhatatosan eljártak az ülésekre, és mindenről véleményt nyilvánítottak;
kedvelt szónokaik Robespierre és Brissot voltak, akiknek nézeteltérései
hamarosan napvilágra kerültek. A Jakobinus Klub fiókjai révén az egész
országra kiterjesztette befolyását, mindenütt maga köré tömörítve a
forradalom védelmezőit és a nemzeti javak felvásárlóit. A Cordelier Klubban
inkább plebejus elemek csoportosultak.

Végül itt volt a 48 párizsi szekció, amely lehetővé tette az aktív polgárok
számára, hogy figyelemmel kísérjék a politikai eseményeket, sőt bizonyos
mértékig ellenőrizzék is őket. A szekciók rendszeres közgyűléseket tartottak.
Lassan a nép politikai életének gócaivá fejlődtek, s különösen 1792 nyarától
kezdve, amikor a passzív polgárok is tömegesen beáramlottak nagyban
hozzájárult a demokrácia és az egyenlőség szellemének kibontakozásához.

2. A király és a Nemzetgyűlés első konfliktusa (1791 vége)

Az a számos nehézség, amelyet az Alkotmányozó Gyűlés megoldatlanul

hagyott, s így áthárított a Törvényhozó Gyűlésre, olyan összeütközéshez
vezetett a király és a Nemzetgyűlés között, amelyet alkotmányos eszközökkel
nem lehetett megoldani. A nehézségek a legkülönbözőbb természetűek
voltak.

Mindenekelőtt itt voltak a gazdasági és szociális problémák. 1791 őszén a

városokban és a falvakban ismét zavargások kezdődtek. A városokban főleg
az assignata értékcsökkenése és az élelmiszerdrágulás következtében
jelentkeztek a nehézségek. Elsősorban a gyarmatáruk drágultak meg (kávé,
cukor, rum) a rabszolgaságban tartott Santo Domingó-i négerek fölkelése
miatt. 1792. január végén Párizsban is megmozdult a nép, főleg a
fűszerkereskedések előtt, amelyeknek tulajdonosait a tömeg az árak
leszállítására kényszerítette. A párizsi szekciókban megkezdődött a
harácsolok leleplezése. Vidéken a búzaár emelkedése és a megváltatlan
hűbéri szolgáltatások érvényben maradása váltott ki zendüléseket. 1791
novemberétől kezdve országszerte elharapózott az a jelenség, hogy a
szegények kifosztották a gabonaszállítmányokat és a piacokat. A beauce-i
törvényhatóságok a népfelkelések nyomására maximálták a gabona és az
elsőrendű élelmiszerek árát.

1792. március 3-án Etampes-ban felkoncolták Simoneau polgármestert, a

gazdag bőrkereskedőt, mert megtagadta a maximálást. (A feuillant-ok viszont
mártírrá avatták.) Közép- és Dél-Franciaországban 1792 márciusában
kifosztották és felégették az emigránsok kastélyait. A parasztság tömegei a
hűbéri rendszer teljes megszüntetését követelték. A Nemzetgyűlés e szociális
erjedés láttán tétovázott és megoszlott.

Másodszor: a vallási nehézségek. A refraktárius papság folytatta agitációját,

és az ellenforradalom táborába vonta a katolikus tömegek egy részét. 1791
augusztusában a refraktáriusoknak sikerült zavargást szítaniuk Vendée-ben;
1792. február 26-án ráuszították a lozere-i parasztokat a mende-i hazafiakra.
A refraktáriusok és az arisztokraták mindenütt szövetségre léptek. 1791.
október 16-án az arisztokraták felkelést robbantottak ki Avignonban, és
lemészárolták Lescuyer-t, a törvényhatóság írnokát, a haladó párt vezetőjét. A
hazafiak azzal válaszoltak, hogy meggyilkolták az ellenforradalmár la
Glaciére-t.

Végül: a külügyi nehézségek. Az emigránsok, akiket most Provence grófja

egyesített, fokozták provokációikat. Kiáltványt tettek közzé, amelyben
bejelentették Franciaország küszöbönálló invázióját: heves támadásokat
intéztek a Nemzetgyűlés ellen; Condé herceg vezénylete alatt csapatokat
vontak össze Koblenzben, a trieri választófejedelem területén. Sűrűsödtek és
egyre határozottabb alakot öltöttek a forradalmat fenyegető veszélyek.

A Nemzetgyűlés politikája, ha szociális téren tétovázott is, a forradalom

ellenségeivel szemben már határozottabb jelleget öltött.

Szociális téren a burzsoázia már nem volt olyan egységes, mint

1789-ben, amikor fegyvert fogott a parasztmozgalmak letörésére. A szociális

agitációtól megrémült gazdag burzsoák egyre jobban összeolvadtak az
arisztokratákkal, s szerettek volna kiegyezni a királlyal. A középburzsoázia
azonban Varennes óta nem bízott a királyban; elsősorban saját érdekeit
tartotta szem előtt, és megértette, hogy ezeket csak a nép támogatásával
védheti meg. Vezetői azon igyekeztek, hogy meggátolják a szakadást a
polgárság és a plebejus osztályok között.

„A polgárság és a nép együtt vitte véghez a forradalmat, s csakis együtt

védhetik meg” írta Pétion 1792. február 6-án, Buzot-hoz intézett levelében.
Couthon, Puy-de-Dőme küldötte, aki később Robespierre barátja lett,
ugyanakkor kijelentette, hogy helyes törvényekkel a forradalomhoz kell kötni
a népet, és „biztosítani kell magunknak a nép erkölcsi erejét, amely
hatalmasabb a hadseregekénél”; 1792. február 29-én azt javasolta, hogy
kártalanítás nélkül töröljenek el minden hűbéri jogot, és csak azokkal a
földesurakkal tegyenek kivételt, akik bemutatják az eredeti okmányokat. A
feuillant-ok szavazni sem voltak hajlandók erről az indítványról. Csak a
burzsoázia nehézségeit fokozó háború teszi majd lehetővé a parasztság teljes
felszabadítását.

Politikai téren a brissotistáknak a fayettisták támogatásának jóvoltából, akiket

nem ijesztett a háború perspektívája sikerült rávenniük a Nemzetgyűlést,
hogy szembeszálljon a forradalom ellenségeivel. Négy dekrétumot hoztak az
emigránsokról és a refraktáriusokról. Az 1791. október 31-i dekrétum két
hónapot adott Provence grófjának a hazatérésre, ellenkező esetben
megfosztotta trónigényétől. Az 1791. november 9-i dekrétum ugyancsak
kéthavi haladékot adott a többi emigránsnak, azzal, hogy haza nem térés
esetén összeesküvésben minősülnek gyanúsnak, s jövedelmeiket és javaikat
elkobozzák a nemzet javára. A november 29-i dekrétum ismét polgári esküt
követelt a refraktáriusoktól, s lehetővé tette a helyi hatóságoknak, hogy
zavargás esetén az ilyen papokat kitelepítsék lakhelyükről. Végül egy
ugyancsak november 29-én kelt dekrétum felszólította a királyt, hogy „kérje
meg a trieri és a mainzi választófejedelmet, valamint a császárság mindazon
választófejedelmeit, akik maguk köré gyűjtik a szökevény franciákat, hogy
hagyjanak fel az ország határain folytatott csapatösszevonással és
toborzással”.

A Gironde e lépésekkel fokról fokra felszította a nemzeti érzés tüzét. Úgy

vélte, hogy ilyen módon sarokba tudja majd szorítani a királyt, és rá tudja
venni arra, hogy nyíltan állást foglaljon a forradalom mellett vagy ellen.

Az udvar politikája is a szélsőséges megoldások irányában haladt.

Novemberben lejárt Bailly párizsi polgármester megbízatása, s az udvar

meghiúsította a helyébe lépni szándékozó La Fayette jelölését. 1791.
november 16-án megválasztották a jakobinus Pétiont. A király és a királyné
ezt nagy sikerként könyvelte el. „Még a rossz túlhajtásával is írta Marié
Antoinette november 25-én sokkal inkább a javunkra fordíthatjuk mindezt,
mintsem bárki gondolná.” Ez a „minél rosszabb, annál jobb” politikája volt.
Amikor a Nemzetgyűlés meghozta novemberi dekrétumait, és kezdetét vette
a brissotisták harcias politikája, XVI. Lajos és felesége úgy érezték, mintha
hájjal kenegetnék őket. A király megvétózta a papok és az emigránsok elleni
rendszabályokat, de a fivérére vonatkozó dekrétumot, és azt, amelyik
felszólította őt, hogy ultimátumot küldjön a német fejedelmeknek,
szentesítette. A Nemzetgyűlés elvetette a kockát gondolta -, a fejedelmek ki
fogják jelenteni, hogy megtámadták őket, és megindítják a háborút. XVI.
Lajos és Marié Antoinette párját ritkító kétkulacsossággal uszította egymás
ellen a szemben álló feleket, s ezzel elkerülhetetlenné tette a háborút. A
monarchia a külföldi segítségben látta egyetlen menekvését.

3. Háború vagy béke (1791-1792 tele)

A forradalom és az anciem régime érdekeinek és eszméinek összeütközése

meglehetősen bonyolult diplomáciai helyzetet teremtett. A brissotisták és az
udvar, ahelyett, hogy enyhítették volna a konfliktust, különféle belpolitikai
okokból egyre közelebb hozták a háborút. Ezzel az irányzattal csak egy
gyenge kisebbség állt szemben, Robespierre-rel az élén.

A háborús pártot s ez első pillantásra igencsak paradoxnak tűnik a

brissotisták és az udvar alkották.

Az udvar feltétlenül háborút akart, mert már csak a külföldi beavatkozásban

reménykedett. Változatlanul a maga hagyományos kétszínű politikáját
folytatta. 1791. december 14-én a király tudatta a trieri választófejedelemmel,
hogy ha 1792. január 15-ig nem oszlatja szét az emigráns csoportosulásokat,
„Franciaország ellenségét” fogja látni benne. Azt remélte, hogy ebből az
incidensből kirobban a mindaddig hiába követelt külföldi intervenció. XVI.
Lajos, ugyanazon a napon, amelyen megfenyegette a trieri
választófejedelmet, értesítette a császárt, hogy azt szeretné, ha ultimátumát
elutasítanák:

„Ez nem polgárháború lesz, hanem politikai háború írta ügynökének,

Breteuilnek és így sokkal jobb; Franciaország fizikai és erkölcsi állapota
olyan, hogy még egy tessék-lássék hadjáratot is képtelen volna kiállni.”

Marié Antoinette ugyancsak december 14-én így ír szeretőjének, Fersennek:

„Az ostobák! Nem látják, hogy nekünk tesznek szolgálatot!” Az udvar
háborúba sodorta Franciaországot, abban a titkos reményben, hogy rosszul üt
ki, és a vereség lehetővé teszi majd az abszolút hatalom visszaállítását.
A brissotisták különböző bel- és külpolitikai okokból akartak háborút.
Többek között úgy gondolták, hogy a háború segítségével színvallásra
kényszerítik az árulókat és XVI. Lajost. „Jelöljük ki előre az árulók helyét
kiáltja Guadet 1792. január 14-én a Törvényhozó Gyűlés szószékén s ez a
vérpad legyen.” A brissotisták úgy vélték, hogy a háború megfelel a nemzet
érdekeinek:

„Egy népnek, amely hatszáz esztendős rabszolgaság után kivívta szabadságát

- mondotta Brissot a jakobinusoknak 1791. december 16-án -, szüksége van a
háborúra: háború kell, hogy konszolidálódjék.”

Ugyancsak Brissot mondotta december 29-én a Törvényhozó Gyűlésben:

„Végre eljött hát a pillanat, amikor Franciaország meg kell hogy mutassa
Európának, milyen egy szabad nemzet, amely meg akarja védeni és meg
akarja tartani szabadságát.” Ugyanebben a beszédében még pontosabban is
kifejezte magát: „A háború pillanatnyilag nemzeti jótétemény; s az egyetlen
szerencsétlenség, amitől félnünk kell, az, hogy nem lesz háború . . . Kizárólag
a nemzet érdeke követeli a háborút.”

De milyen nemzetről volt szó? A legvilágosabban Isnard beszélt erről a

problémáról 1792. január 5-én, a Törvényhozó Gyűlésen. Nem elég
„megtartani a szabadságot”, hanem „be kell tetőzni a forradalmat”. Isnard
szociális tartalmat adott a közelgő háborúnak: „A küzdelem, amely küszöbön
áll, a patríciusok és az egyenlőség között folyik majd.” A patríciusokon értsd
az arisztokráciát; ami az egyenlőséget illeti, ez csupán a cenzusos választójog
által definiált alkotmányos egyenlőség:

„A legveszélyesebb osztály valamennyi között - mondotta Isnard - olyan

személyek sokaságából tevődik össze, akik csak veszítenek a forradalmon;
közelebbről: számos nagytulajdonos, gazdag nagykereskedő, végül egy
csomó dúsgazdag és gőgös ember, akik nem tudják elviselni az egyenlőséget,
akik sajnálják a nemességet, mert maguk is arra vágytak . . .; végül: akik
megvetik az alkotmányt, a szabadság anyját.”

Itt az 1791-es alkotmányról van szó, s az egyenlőség, amelyet Isnard emleget,

„csak a jogoké” mint azt Vergniaud nemsokára leszögezte. A háború, amelyet
a girondisták annyira akartak, csak a burzsoá nemzet érdekeinek felelt meg.
A párt állásfoglalása a gazdasági kérdésekben is teljesen világos volt. Az
üzleti burzsoázia és a szolgálatában álló politikusok arra törekedtek, hogy
végezzenek az ellenforradalommal; főleg azért, hogy a vállalkozás biztonsága
érdekében visszaállítsák az assignata hitelét. Minthogy a hadiszállítás mindig
tekintélyes haszonnal járt, az üzleti világ sem nézte rossz szemmel a háború
perspektíváját. Természetesen inkább szárazföldi háborút kívántak Ausztria
ellen, mint tengeri háborút Angliával, mert ez utóbbi tönkreteheti a
gyarmatokkal folyó kereskedelmet és a kikötővárosokat. A girondisták 1792
áprilisában megindították a szárazföldi háborút, de Angliának csak a
következő év februárjában üzentek hadat.

Diplomáciai síkon a brissotisták erőfeszítései elsősorban Ausztria, az ancien

régime jelképe ellen irányultak. Készek voltak megindítani a háborút az
elnyomott népek felszabadításáért. A politikai menekültek is támogatták őket.
„Eljött az új keresztes háború ideje jelentette ki Brissot 1791. december 31-én
-; az egyetemes szabadság keresztes hadjáratáé.” Isnard is azzal fenyegette
Európát, hogy „a népeket a királyok elleni háborúba” viszik. A háború került
az egész politikai élet középpontjába.

„Háború! Háború írta egy küldött 1792 januárjában. A birodalom minden

sarkából ez a kiáltás üti meg a fülemet!”

A békepárt néhány hónapig késleltette a folyamatot. A triumvirek és a híveik

közül kikerült miniszterek ellenezték az udvar és a Nemzetgyűlés harcias
politikáját. 1792 januárjában Barnave és Du Port memorandumban kérték
Lipótot, hogy oszlassa szét az emigránsokat.

A háborús politika legvilágosabb fejű és legállhatatosabb ellenfele

Robespierre volt. Csak Danton és néhány demokrata lap támogatta,
egyébként szinte egymaga szállt szembe azzal a mindent elsöprő áradattal,
amely a brissotisták nyomában a háború felé sodorta a forradalmárokat.
Robespierre a jakobinusok szószékén három hónapon át bámulatra méltó
éleslátással vitatkozott Brissot-val. Ez az összecsapás egyszer s mindenkorra
kettészakította a forradalmi pártot. Robespierre megértette, hogy az udvar
nem őszinte, amikor háborút ajánl. A Jakobinus Klubban 1792. január 2-án
tartott beszédében megállapította, hogy a háború tetszik az emigránsoknak, az
udvarnak, a fayette-istáknak; a gonosz nemcsak Koblenzban székel. „Vajon
nincs-e Párizsban is? Vajon nincs-e semmiféle kapcsolat Koblenz és egy
másik hely között, amely nincs messze innen?” A forradalmat kétségtelenül
be kell tetőzni, és konszolidálni kell a nemzetet, de Robespierre megfordítja a
sürgősségi sorrendet:

„Kezdjük azzal, hogy belső helyzetünkre összpontosítjuk figyelmünket;

teremtsünk rendet itthon, mielőtt elvisszük a szabadságot máshova.”

Mielőtt háborút csinálunk, és elmegyünk megverni a külföldi arisztokratákat,

az itthoniakat kell megtörnünk; meg kell zabolázni az udvart, meg kell
tisztítani a hadsereget. A háború rosszra fordulhat; a hadsereget
dezorganizálta, hogy a nemesi származású tisztek emigráltak, a csapatoknak
nincs se elegendő fegyverük, se felszerelésük; az erődök nincsenek ellátva
lőszerrel. Tartozásunkat a népnek nem róttuk le azzal, hogy „háborút adunk
neki”; fel kell fegyverezni a passzív polgárokat, újjá kell éleszteni a
közszellemet. Még győzelem esetén is fennáll annak a veszélye, hogy a
szabadság elhull egy nagyratörő tábornok csapásai alatt. . . Robespierre
tisztán látó és bátor fellépése azonban nem tartóztathatta fel az áradatot.

4. A hadüzenet (1792. április 20.)

Bár Robespierre magatartása egy ideig késleltette az események

kibontakozását, ezek 1792 első hónapjaiban annál vadabb iramot vettek.
1791. december 9-én a fayette-istáknak a brissotisták támogatásával sikerült
hadügyminiszterré kineveztetniük Narbonne grófot, aki a kormányon belül a
harcias politika eszköze lett. 1792. január 25-én, miután a trieri
választófejedelem ijedtében meghátrált, és szétoszlatta az emigránsokat, a
Nemzetgyűlés felszólította a királyt, hogy követelje a császártól:
„tartózkodjék minden olyan szerződéstől és egyezménytől, amely a nemzet
szuverenitása, függetlensége és biztonsága ellen irányul.” Vagyis, hogy
formálisan vonja vissza a pillnitzi deklarációt. Lessart külügyminiszter
megpróbálta elgáncsolni ezt a háborús politikát, s el is érte Narbonne
lemondatását.

Narbonne visszahívására a brissotista minisztérium megalakulása volt a

válasz. A girondisták ugyanis dührohamot kaptak Narbonne lemondatása
miatt; Vergniaud a király „romlott tanácsadóiról” beszélt. Brissot heves
vádbeszédet mondott a békéhez ragaszkodó miniszter ellen. 1792. március
10-én Lessart-t a Legfelsőbb Kúria elé állították. Megrémült minisztertársai
lemondtak. XVI. Lajos a külügyminiszteri tárcát átvevő Dumouriez tanácsára
Brissot-t és a Gironde híveit hívta meg a kormányba: Claviére-t a közadók
miniszterének, Roland-t belügyminiszternek, majd később, május 9-én,
Servant hadügyminiszternek. Dumouriez-nak, ennek a vérbeli kalandornak,
aki már régóta titkos ügynökként működött, s aki karrierizmusból
csatlakozott a forradalomhoz, ugyanaz volt a terve, mint La Fayette-nek:
rövid háború, majd visszatérés a győztes hadsereg élén és a királyi hatalom
visszaállítása. A jakobinusokat néhány pozícióval próbálta leszerelni:
Lebrun-Tondunak és Noéinak, Danton barátjának a külügyminisztériumban
juttatott helyet, Pache-nak a belügyminisztériumban. A girondista sajtó
azonnal beszüntette az udvar elleni támadásait. Robespierre-nek nem volt
könnyű dolga, hogy leleplezze az „intrikusok” mesterkedéseit. Véglegessé
vált a szakítás közte és a Gironde között.

Most már nem sokáig késett a hadüzenet. Lipót március 1-én hirtelen
meghalt. Utóda, II. Ferenc, ellenzett minden engedményt; eltökélte, hogy
végére jár a dolgoknak. A március 25-én hozzá intézett ultimátumra
egyszerűen nem válaszolt. 1792. április 20-án a király megjelent a
Nemzetgyűlésben, s hadüzenetet javasolt „Magyarország és Csehország
királyának”, azaz csak Ausztriának, és nem a Német-Római Birodalomnak. A
küldöttek közül csak körülbelül tizenketten szavaztak a hadüzenet ellen.

A háború nem váltotta be kirobbantóinak szándékait: sem az udvar, sem a

Gironde reményei nem váltak valóra. De hozzájárult a nemzeti érzés
felszításához, és tartós dicsfénnyel övezte a girondistákat, amelyet a később
bekövetkezett katasztrófák sem tudtak megtépázni. A girondisták utóbb nem
azért buktak meg, mert háborút idéztek elő hiszen a háború végül is
csakugyan a nemzet öntudatra ébredését tette teljessé hanem azért, mert
rosszul vezették ezt a háborút.

„A köztársaság megalapítói voltak - írja Michelet -, s méltók az egész világ

hálájára, amiért keresztes háborút hirdettek 92-ben, és szabadságot akartak az
egész földnek, 93-ban le kellett mosniuk vétkeik szégyenfoltját, és
megbűnhődve halhatatlanná váltak.”

II

A TRÓN MEGDÖNTÉSE (1792 ÁPRILIS-AUGUSZTUS)

A háború, amely 1815-ig szinte szünet nélkül tartott, és amely felforgatta
Európát, Franciaországban új életre keltette a forradalmi mozgalmat. E
folyamat első áldozata a királyság volt.

1. Katonai kudarcok (1792 tavasza)

A háború akkor felelt volna meg az udvar és a brissotisták számításainak, ha

gyors és döntő jellegű.

Ezzel szemben a hadsereg számbeli gyengesége és fogyatékos tisztikara miatt

már a hadjárat legelején egymást érték a vereségek.

A francia hadsereg teljesen bomló állapotban volt. 12 000 tisztje közül

legalább 6000 emigrált. Csökkentett állománya összesen körülbelül 150 000
fő volt, amelynek egyik részét sorkatonák, másik részét pedig 1791-ben
toborzott önkéntesek alkották. A politikai és társadalmi ellentétek a
hadseregen belül is kiütköztek: a hazafias katonaság szembeszállt az
arisztokrata parancsnokokkal. Ez természetesen egyáltalán nem használt a
fegyelemnek. A főparancsnokság igencsak középszerű volt. Rochambeau
marsall, aki annak idején oly nagy szerepet játszott az amerikai háborúban,
azóta kiöregedett, s nem bízott katonáiban; Luckner marsall, az agg német
zsoldos, teljesen tehetetlen volt; La Fayette pedig a politizáló tábornok típusát
személyesítette meg.

Az első vereségek hamar bekövetkeztek. Dumouriez támadási parancsot adott

három hadseregnek, amelyeket már összevontak a határon. Az osztrákok
mindössze 35 000 embert küldtek ellenük. A franciák gyors lerohanással
esetleg egész Belgiumot meg tudták volna szerezni. Dillon és Biron
tábornokok azonban, amikor április

29-én megpillantották az első osztrák egységeket egyáltalán nem bízván saját

katonáikban elrendelték a visszavonulást; a katonák úgy érezték, hogy
elárulták őket, és szétszóródtak. Diliont felkoncolták. A határ nyitva állt. La
Fayette mozdulatlanul ült az Ardennekben. A tábornokok a katonák
fegyelmezetlenségét és az azt eltűrő kormányt okolták a csapásokért. 1792.
május 18-án a Valenciennesben összegyűlt katonai vezetők, a kormány
utasításai ellenére, lehetetlennek nyilvánították az offenzívát, és azonnali
békét javasoltak a királynak. A főparancsnokság magatartásának igazi okai
nem katonai jellegűek voltak. Robespierre már május 1-én jelezte a veszélyt:
„Nem! egyáltalán nem bízom a tábornokokban, és azt mondom, hogy tisztelet
a kivételnek majdnem mindegyik visszasírja a dolgok régi rendjét, az udvar
által osztogatott kegyeket. Én csak a népre, egyedül a népre hagyatkozom.”

La Fayette most végérvényesen összefogott a lamethistákkal, és

szembefordult a demokratákkal. Kijelentette: kész csapatai élén Párizs ellen
menetelni, hogy szétkergesse a jakobinusokat.

2. A király és a Nemzetgyűlés második konfliktusa (1792 június)

A katonai vereségek, a tábornokok viselkedése az udvarral való

összejátszásuk az arisztokratáknak a nemzet ügyéből csúfot űző magatartása
újabb lökést adott a forradalmi lendülettől elválaszthatatlan nemzeti
lendületnek.

Április 26-án Strasbourgban Rouget de Lisle nyilvánosságra hozta „Harci dal

a rajnai hadseregnek” című költeményét, amelynek nemzeti és forradalmi
tüze világosan beszél: annak a tudatában, aki ezt írta, és azokéban, akik
énekelték, forradalom és nemzet nem különült el. Leleplezi azokat a
zsarnokokat és „gonosz despotákat”, akik vissza akarják vetni
Franciaországot „a régi rabszolgaságba”; de leleplezi az arisztokratákat, az
emigránsokat is, „a rabszolgáknak, árulóknak ezt a hordáját”, ezeket az
„anyagyilkosokat”, „Bouillé cinkosait”. A dal a hazaszeretettel magasztalja, a
haza védelmére szólít. („Halljátok-e, hogyan üvöltenek földjeinken e vad
martalócok .. .”) 1789 óta alakult ki a haza fogalma, az a központi fogalom,
amely az arisztokráciával és hűbériséggel szemben áll.

Azt, amivé rövidesen a „marseille-iek himnusza” vált, semmiképpen sem

lehet elválasztani keletkezésének történelmi körülményeitől: 1792 tavaszától.
A nemzeti lendület és a forradalmi odaadás elválaszthatatlan volt: egy nagy
osztály-összeütközés fokozta fel a hazafiságot, és adott neki hallatlan
feszültséget. Az arisztokraták a királyban látták eszményeik megtestesülését,
szemben a nemzettel, amelyet megvetettek. Akik itthon voltak, türelmetlenül
várták a betolakodókat, az emigránsok pedig ott harcoltak az ellenséges
seregekben. 1702 hazafiai tudták, hogy 1789 örökét kell megvédeniük és
továbbvinniük. A haza veszélyeztetése újabb lökést adott a néptömegeknek,
amelyeket változatlanul foglalkoztatott az arisztokrata összeesküvés, és
elmélyítette a demokratikus mozgalmat. A passzív polgárok maguknak a
girondistáknak a felhívására lándzsákkal fegyverkeztek föl, feltették a vörös
sapkát, és tömegesen áramlottak a testvéri társaságokba. Széthullni kezdtek a
burzsoá nemzet cenzusos keretei? ...

„A haza írta Roland XVI. Lajosnak 1792. június 1o-i híres levelében
egyáltalán nem olyan szó, amelyet a képzelet próbál tetszelegve
megszépíteni; a haza olyan létező, amelynek az ember áldozatokat hoz,
amelyhez nap mint nap szorosabban kötődik a gondoskodás által, melyet tőle
kap; amelyet nagy erőfeszítések árán teremtettek meg, amely hatalmasan
magasodik fel a zavarok és bajok közepette, s amelyet szeretünk, nem
annyira amiatt, amit remélünk tőle, hanem inkább azért, amit ránk ró.”

A passzív polgárok számára a haza csak a jogegyenlőség által válhatott

valósággá.

A nemzeti válság a forradalmi érzület felfokozásával az egykori harmadik

renden belüli társadalmi ellentéteket is kiélezte. A burzsoázia még
nyugtalanabb volt, mint 1789-ben; rövidesen a Gironde is tétovázni kezdett.
A gazdagokat megadóztatták az önkéntesek felfegyverzése végett:
változatlanul dúlt a parasztlázadás Quercyben, sőt átcsapott Bas-
Languedocba is; egyidejűleg tombolt az infláció, és megkezdődtek az
élelmiszer-zavargások. Simoneau etampes-i polgármester 1792. március 3-án
bekövetkezett erőszakos halála megmutatta, hogy a nép követelései s a
kereskedelemről és tulajdonról alkotott burzsoá fogalmak között
kibékíthetetlen az ellentét. Jacques Roux májusban már halálbüntetést
követelt Párizsban a harácsolókra; Lyonban június 9-én Lange
törvényhatósági tisztviselő közzétette „Egyszerű és könnyű eszközök a bőség
és a méltányos árrendszer megteremtésére” című brosúráját (Moyens simples
et faciles de fixer l’abondance et le juste prix), amelyben maximált árakat és
szabályozott kereskedelmet követelt. Ettől a pillanattól fogva tartja
rettegésben a burzsoáziát az „agrártörvény” (lói agraire) kísértető. Miközben
Pierre Dolivier mauchamp-i plébános védelmébe vette az etampes-i
zendiilőket, a Gironde 1792. május 12-én, Chabot tiltakozása ellenére,
határozatot hozott, hogy ünnepélyes gyásszertartást kell rendezni Simoneau
tiszteletére, s polgármesteri vállszalagját ki kell akasztani a Pantheon
boltozata alatt. Itt kezdődött az a repedés, amely hamarosan elválasztotta
egymástól a Hegypártot és a Gironde-ot. Már hatni kezdtek azon jelenség
mélyen rejlő okai, amelyet a történelem szemérmesen a girondisták „nemzeti
elernyedésének” (défaillance nationale) nevezett el. A girondisták, minthogy
a burzsoázia képviselőiként rendületlenül ragaszkodtak a gazdasági
szabadsághoz, megijedtek a népmozgalomnak attól a hatalmas hullámától,
amelyet háborús politikájukkal ők maguk vertek fel. A nemzeti érzés
sohasem volt bennük elég erős ahhoz, hogy elnyomja az osztály-szolidaritást.

A Nemzetgyűlés politikája a nép nyomása alatt határozottabb lett. A

brissotisták tisztában voltak vele, hogy az udvar támogatja a tábornokok
lázadását. Brissot és Vergniaud 1792. május 23-án hevesen leleplezte az
„osztrák ügynökséget” (comité autrichien), amely a királyné vezetésével az
ellenség és az ellenforradalom győzelmét készíti elő. A Nemzetgyűlés ismét a
megfélemlítés taktikájához folyamodott. Viharos gyorsasággal újabb
dekrétumokat szavaztak meg. Kimondták minden olyan refraktárius papnak a
kitelepítését, akit legalább húsz megyéjebeli polgár följelent (május 27.);
feloszlatták az arisztokratáktól hemzsegő királyi gárdát (május 29.), Párizs
alá rendeltek 20000 nemzetőrt, azzal, hogy majd részt vegyenek a Föderáción
(június 8.). Ez a forradalmi erő nemcsak Párizst fedezte, hanem szükség
esetén a pártütő tábornokok merényleteinek is ellenállhatott.

A királyi párt hasznot húzott a tábornokok és a miniszterek viszályából. XVI.

Lajos megtagadta a refraktárius papokra és a föderálók összehívására
vonatkozó dekrétumok szentesítését. Június 10-én Roland valóságos
ultimátumban szólította fel a királyt a vétó visszavonására, szemére vetve,
hogy magatartásával iszonyú robbanást idézhet elő, tudniillik azt a hitet
keltheti a franciákban, hogy királyuk szíve az emigránsokhoz és az
ellenséghez húz. XVI. Lajos megmakacsolta magát: június 23-án menesztette
Roland, Servan és Claviére brissotista minisztereket. A girondisták olyan
értelmű dekrétumot fogadtattak el a Nemzetgyűléssel, hogy a lemondatott
miniszterek a nemzet együttérzését élvezik. Dumouriez megijedt, hogy vád
alá helyezik, így június 15-én ő is lemondott, s elutazott az északi
hadsereghez. A feuillant-ok visszaszerezték a hatalmat. La Fayette
kedvezőnek ítélte a pillanatot, s 1792. június 18-án kijelentette, hogy „a
francia alkotmányt a belső pártütők épp annyira fenyegetik, mint a külső
ellenség”; egyben pedig felszólította a Nemzetgyűlést, hogy törje le a
demokratikus mozgalmat.
Az 1792. június 20-i tüntetést abból a célból szervezték, hogy nyomást
gyakoroljanak a királyra. A szentesítés megtagadása, a gironaista miniszterek
menesztése, a feuillant kormány megalakítása világossá tette, hogy az udvar
és a tábornokok a fayettisták és a lamethisták programjának megvalósításán
dolgoznak: végezni a jakobinusokkal, felülvizsgálni az alkotmányt (azaz
megerősíteni a királyi hatalmat), és az ellenséggel kiegyezve befejezni a
háborút. A girondisták e veszélyek közepette igen jó szemmel nézték, hogy a
hazafiak a labdaházi eskü és a varennes-i szökés kettős évfordulója
alkalmából nagy népi megmozdulást szerveztek. A külvárosok népe Santerre
vezetésével előbb a Nemzetgyűléshez, majd a királyi palotához vonult, és
tiltakozott a hadsereg tétlensége, a szentesítések megtagadása, a miniszterek
lemondatása ellen. A király odagyömöszölte magát az egyik szűk
ablakmélyedésbe, kitárta az ablakot, föltette a vörös sapkát, ivott a nemzet
egészségére, de sem a dekrétumok szentesítésére, sem a girondista
miniszterek újbóli kinevezésére nem volt hajlandó.

A békés presszió kísérlete tehát csődöt mondott. Sőt: az eset még erősítette is
az ellenzéket, és egy pillanatra fölénybe juttatta a royalizmust. Pétiont, Párizs
polgármesterét felfüggesztették. Június 28-án La Fayette odahagyta csapatait,
és ismét megjelent a Nemzetgyűlésben, hogy a jakobinusok szétkergetését és
a június 20-i tüntetés értelmi szerzőinek felelősségre vonását követelje.

3. A külső veszély; a girondisták lehetetlensége (1792 július)

A girondisták, miután teljesen belegabalyodtak helyzetük ellentmondásaiba,

képtelenek voltak megoldani a belső és külső nehézségeket. Így történt, hogy
a főváros forradalmi elemei túlhaladták őket. A girondisták szívesen
apelláltak volna a népre, de csak addig, ameddig beéri azokkal a célokkal,
amelyeket ők tűznek elé.

Az 1792. július 11-én megjelent „Veszélyben a haza” című kiáltvány nagyon

helyesen értékelte annak a külső helyzetnek a súlyosságát, amellyel a
girondisták nem tudtak megbirkózni. Július elején hadba szállt a
braunschweigi herceg porosz hadserege, nyomában pedig ott haladtak Condé
vezénylete alatt az emigráns csapatok. Bármelyik pillanatban az ország
földjére húzódhatott át a küzdelem. A jakobinusok a fenyegető veszély láttán
megfeledkeztek viszályaikról, s csak a haza és a forradalom megmentésével
törődtek. Június 28-án Robespierre és Brissot a klub szószékéről egységre
hívtak fel mindenkit. Július 2-án a Nemzetgyűlés túltette magát a vétón, és
megengedte a nemzetőröknek, hogy összegyűljenek a július 14-i Föderációra.
3-án Vergniaud éles szavakkal leplezte le a király és a miniszterek árulását:
„A király nevében támadják a szabadságot.” Brissot 10-én visszatért erre, és
világosan megfogalmazta a politikai problémát: „A zsarnokok hadat üzentek
a forradalomnak, a Jogok Nyilatkozatának, a nemzeti szuverenitásnak.” 1792.
július 11-én a Nemzetgyűlés Brissot kezdeményezésére kihirdette, hogy a
haza veszélyben van:

„Nagyszámú katonaság közeledik határainkhoz; mindenki, aki gyűlöli a

szabadságot, a mi alkotmányunk ellen fegyverkezik. Polgárok! Veszélyben a
haza.’’

A kiáltvány kimondta, hogy mostantól fogva minden közigazgatási testület

permanenciában ülésezik; minden nemzetőr köteles bevonulni és fegyvert
fogni; újabb önkéntes zászlóaljakat fognak kiállítani. Néhány nap leforgása
alatt Párizsban 15 000 ember jelentkezett katonai szolgálatra. A kiáltvány
egységbe forrasztotta a létérdekeiben fenyegetett népet; a lakosságot
egyszerre szólította fel a politikai életben való részvételre és a haza
védelmére.

A Gironde politikai intrikái mindamellett fékezték a hazafias lendületet. A

Nemzetgyűlés fenyegetőzésétől megrettent feuillant-ista miniszterek július
10-én lemondtak; ez az esemény ismét megbontotta a hazafias párt egységét.
A girondisták vissza akarták szerezni a hatalmat, s titkos tárgyalásokba
bocsátkoztak az udvarral. Július 20-án Vergniaud, Gensonné és Guadet Boze
festő közvetítésével levelet küldött a királynak, majd Guadet a Tuileriákban
személyesen is találkozott a királyi családdal. XVI. Lajos nem engedett,
húzta-halogatta a tárgyalásokat, s ezzel megsemmisítette a Gironde-ot, amely
a kormányra kerülés perspektívájában nemzetgyűlési magatartását is
megváltoztatta, ti. elítélte a plebejus mozgolódást, és fenyegetni kezdte a
pártütőket. Brissot július 26-án állást foglalt a trónfosztás és az általános
választójog ellen:

„Ha vannak emberek, akik ma köztársaságot akarnak létrehozni az alkotmány

romjain, azokra a törvény pallosának ugyanúgy le kell sújtania, mint a
kétkamarás képviselet aktív barátaira és a koblenzi ellenforradalmárokra.”
Augusztus 4-én Vergniaud semmisnek nyilvánította a párizsi Mauconseil
szekció azon határozatát, amely kijelentette, hogy XVI. Lajost nem ismeri el
többé a franciák királyának.

A nép és a Gironde között abban a pillanatban jött létre a szakadás, amikor a

girondista politika eljutott a maga logikus konzekvenciájához. A girondisták
meghátráltak a felkelés előtt. Attól féltek, hogy a néptömegek, amelyeknek
mozgósításához maguk is hozzájárultak, el fogják söpörni őket. Rettegtek
attól, hogy veszélynek tegyék ki, ha nem is a tulajdont, de a gazdagok
föltétlen túlsúlyát. Amikor pedig tárgyalásokba bocsátkoztak XVI. Lajossal
akit előzőleg lelepleztek és meghátráltak, amikor előre kellett volna lépniük,
halálra ítélték magukat és önmagukkal együtt az 1791-es rendszert is,
amelynek fojtogató cenzusos keretei között már nem fért el a nemzet.

4. Az 1792. augusztus 10-i felkelés

Nemcsak Párizs, de az egész ország szembefordult az ellenséggel paktáló

monarchiával. Az augusztus 10-i felkelés nemcsak a párizsi nép, hanem a
föderálók által képviselt egész francia nép műve is volt: az „1792. augusztus
10-i forradalmat” joggal nevezték nemzeti forradalomnak.

A páratlan lendülettel kibontakozó hazafias mozgalmat semmi sem

tartóztathatta fel többé. A párizsi szekciók Központi Bizottságot választottak,
és permanenciában üléseztek. A szekciókba a passzív polgárok is
beszivárogtak, sőt a nemzetőrségbe is beléptek. Részvételüket végül is egy
július 30-án megszavazott dekrétummal legalizálták. Ugyanazon a napon a
Théátre-Franfais szekciója bevezette az általános választójogot saját
közgyűlésein. Végül negyvennyolc szekció közül negyvenhét a király
detronizálása mellett foglalt állást. A Jakobinus Klubban Robespierre állt a
mozgalom élére. Július 11-én így szónokolt a föderáltaknak: „Polgártársak, ti
valamiféle hívságos ceremóniára jöttetek ide? A július 14-i Föderáció
megújítására?”

Az ő sugalmazására egyre fenyegetőbb hangú petíciókat szerkesztettek,

amelyekben a föderáltak előbb július 17-én, majd 23-án a király
detronizálását követelték a Nemzetgyűléstől. Amikor észrevette, hogy a
girondisták megint az udvarral tárgyalnak, ismét megindította ellenük
támadásait, s 29-én leleplezte „az udvar és a Törvényhozó Gyűlés intrikusai
közötti összjátékot”. Ebben a beszédében már kijelentette, hogy a
Nemzetgyűlést haladéktalanul meg kell szüntetni, és egy Konventtel kell
felcserélni, amely majd megreformálja az alkotmányt. Július 25-én
megérkeztek a breton föderáltak,

30-án pedig a marseille-iek, akik himnuszukat énekelve vonultak végig a

Saint-Antoine negyeden. A dalt nemsokára róluk nevezték el. A föderáltak
Robespierre javaslatára titkos direktóriumot alakítottak.

Párizsban augusztus 1-én vált közismertté a braunschweigi herceg koblenzi

kiáltványa. A hazafiak felháborodása tetőfokára hágott, július utolsó
napjaiban amúgy is izzásig hevük a főváros légköre. Az utcákon
összecsődültek az emberek, a szónokok azt kiabálták, hogy veszélyben a
haza; a köztereken komor fenséget árasztó szertartásossággal folyt a toborzás
a hadseregbe. Marié Antoinette, azt remélve, hogy ezzel megijeszti a
forradalmárokat, fenyegető nyilatkozatot kért az ellenséges fejedelmektől;
ennek szövegét egy emigráns állította össze, s a braunschweigi herceg írta
alá. A kiáltvány halállal fenyegette a nemzetőröket és az ingadozókat, ha
„védekezni” mernének a beözönlők ellen; megfenyegette a párizsi népet,
hogy ha a „legcsekélyebb sérelem” éri a királyi családot, „példás és örökre
emlékezetes megtorlásban részesül, nevezetesen Párizs városa átadatik a
katonai büntetőosztagoknak és a teljes felfordulásnak”. A koblenzi kiáltvány
éppen ellenkező hatást ért el, mint amire az udvar számított: a végsőkig
elkeserítette a népet.

A felkelést eredetileg július végére tervezték, de azután elnapolták, addig,

amíg a párizsi szekcióknak a király detronizálását követelő petícióját
átnyújtják a Törvényhozó Gyűlésnek. A Saint-Antoine negyedbeli Quinze-
Vingts szekció augusztus 9-ig adott haladékot a Nemzetgyűlésnek. Ez
azonban e napon állásfoglalás nélkül oszlott szét. Éjjel megkondult a
vészharang. A Saint-Antoine negyed felszólította a párizsi szekciókat, hogy
küldjék el a városházára megbízottaikat, akik ott berendezkednek a törvényes
Kommün mellett, majd később a helyére lépnek. Ez volt a Felkelők
Kommünje (Commune insurrectionnelle). A felfegyverzett külvárosok a
föderáltakkal együtt a Tuileriák elé vonultak, ahol átállt a nemzetőrség.
Elsőnek a marseille-iek érkeztek meg nyolc órakor. A csapatot beengedték a
palota udvaraira; a svájci testőrség azonban tüzet nyitott rá és visszakergette.
Amikor a külvárosok is megjöttek, a föderáltak az ő segítségükkel ismét
támadni kezdtek, és kisvártatva megindították az általános rohamot. Tíz óra
tájban az ostromlottak a király parancsára beszüntették a tüzet.

A királyi család Roederer (Szajna megye Gironde-párti választott főügyésze)

sürgetésére már a felkelés kezdetekor elhagyta a palotát, s a szomszédos
lovardában ülésező Nemzetgyűlés oltalmába helyezte magát. Amíg a harc
kimenetele kétséges volt, a Nemzetgyűlés királyként kezelte XVI. Lajost.
Mihelyt a felkelés győzedelmeskedett, nem detronizálta ugyan, de
felfüggesztette az uralkodót, és megszavazta annak az általános választójog
alapján választandó Konventnek az összehívását, amelyet Robespierre
javasolt.

A trónt megdöntötték. Vele együtt bukott a feuillant párt is, azaz a liberális
nemesség és a nagyburzsoázia, amely részt vett a forradalom
kirobbantásában, s La Fayette, majd a triumvirátus vezetésével igyekezett
kezében tartani a forradalom irányítását és mérsékelni kifejletét. Ami a
girondista pártot illeti: ez, miután kompromittálta magát az udvarral, és
megpróbálta megakadályozni a felkelést, semmiképpen sem kerülhetett ki
megerősödve egy olyan győzelemből, amelyhez vajmi kevés köze volt.

A passzív polgárok ellenben, a kézművesek és a boltosok, akiket Robespierre

és a jövendőbeli hegypártiak vittek harcba, egy csapásra, puskaropogás
közepette törtek be a politika színterére.

Az 1792. augusztus 10-i felkelés a szó teljes értelmében nemzeti jellegű volt.
A délvidéki és breton megyék föderáltjainak túlnyomó szerepük volt a nagy
nap előkészítésében és lefolyásában. A semmibe tűntek a nemzetet
szétforgácsoló társadalmi és politikai válaszfalak is.

„A polgárok egyetlen külön osztályának sincs jogcíme arra jelentette ki 1792.

július 30-án a Théátre-Francais párizsi szekciója -, hogy magának vindikálja
a haza megmentésének kizárólagos jogát.” Ezután felszólította azokat a
polgártársakat, akik „az arisztokraták nyelvén passzív polgárok néven
ismeretesek”, hogy jelentkezzenek szolgálatra a nemzetőrségben, vegyenek
részt a közgyűlések tanácskozásain, röviden: a többiekkel együtt ezentúl ők is
„gyakorolják a nemzeti szuverenitásnak a szekciót megillető részét”. A
Törvényhozó Gyűlés július 30-án a fennálló állapotot szentesítette, amikor
külön dekrétummal engedélyezte a passzív polgároknak a nemzetőrségbe
való felvételét.

„Amikor a haza veszélyben van jelentette ki a Butte-des-Moulins szekció a

népfelségnek a helyén kell lennie: hadserege élén, ügyei élén; ott kell lennie
mindenütt.”

Ez a „második forradalom” az általános választójoggal és a passzív polgárok

felfegyverzésével befogadta a népet a nemzetbe, és előre jelezte a politikai
demokrácia eljövetelét. Egyidejűleg az új nemzeti valóság szociális jellege is
kidomborodott. Az arisztokráciával való kompromisszum egykori hívei
néhány hiú próbálkozás után önmagukat számolták fel: Dietrich felkelést
akart szítani Strasbourgban, majd elmenekült; La Fayette, akit csapatai
elhagytak, 1792. augusztus 19-én átállt az osztrákokhoz. Mi több: a sans-
culotte-ok porondra lépése a burzsoázia egy csoportját is szembefordította
ezzel az új nemzeti valósággal. Máris alakulóban volt az ellenzéke annak a
demokratikus és népi köztársaságnak, amelyet az augusztus 10-i második
forradalom adott hírül.

MÁSODIK RÉSZ

„A SZABADSÁG ZSARNOKSÁGA.” FORRADALMI KORMÁNY ÉS

NÉPI MOZGALOM (1792—1795)

Eljött a negyedik rend órája? A forradalmi Franciaország és az európai

arisztokrácia közti konfliktusban a burzsoázia egy része rádöbbent, hogy nem
győzhet a nép nélkül: a Hegypárt szövetkezett a sans-culotte-okkal. A
nagyburzsoázia azonban úgy érezte, hogy a sans-culotte-oknak a politika
porondjára való behatolása ráadásul nem is akárhogyan, hanem saját
programmal és saját célkitűzésekkel - létérdekeit fenyegeti. Brissot „az
anarchia hidrájáról” beszélt. Társadalmi és politikai érdekeinek védelmében a
girondista burzsoázia attól sem riadt vissza, hogy összejátsszon az
ellenforradalommal és az ancien régime híveivel. „Tulajdonunk forog
veszélyben” jelentette ki Pétion 1793. április végén. A birtokos osztályok
riadója volt ez. Június 2-án a Gironde megsemmisült a párizsi sans-culotte-ok
csapásai alatt.
A népmozgalom a tetőfokára hágott. Valamennyi nagy forradalmi
megmozdulás a nép műve volt, amely talpraállt az ország határainak
védelmére. Áldozatai fejében viszont azt követeli, hogy biztosítottnak
tudhassa megélhetését.

„A szabadság hiú agyrém, ha az emberek egyik osztálya büntetlenül

kiéheztetheti a másikat kiált fel Jacques Roux 1793. június 25-én a Konvent
szószékén. Az egyenlőség hiú agyrém, ha a gazdag a monopólium révén élet
és halál ura felebarátja fölött.”

A Hegypárt a sans-culotte-ok feltételeinek és a köztársaság üdvének

biztosítására olyan gazdasági szervezetet hozott létre, amely a rekvirálással, a
maximált árakkal és a nacionalizálással megsértette a tulajdonosok jogait. Ez
a körülmények által kikényszerített valódi osztálypolitika volt, amely
azonban pontosan megfelelt a sans-culotte-ok szükségleteinek és mélyen
gyökerező törekvéseinek.

„Önök foglaljanak állást mondotta Jacques Roux a Hegypártnak. A sans-

culotte-ok végrehajtják majd az önök dekrétumait.”

Ám a „veszettek” eltávolítása, majd 1794 tavaszán a Hébertés a Cordelier-

csoport likvidálása amelyek szavakba tudták foglalni a néptömegek zavaros
kívánságait egyre inkább meggyengítette a sans-culotte-oknak és a jakobinus
közép-burzsoáziának azt a testvéri szövetségét, amely a II. esztendő
köztársaságát jellemezte. Robespierre-nek és Saint-Justnek egy olyan
társadalmi megújulásra irányuló kísérletei („Boldogok a szegények, mert
övék az ország”), amely visszavonhatatlanul a forradalomhoz kötné a népet,
kudarcot vallottak. Beleütköztek a félrevezetett tömegek közönyébe, a
burzsoázia nyílt bojkottjába s az ellentmondásokba, amelyeket nem állt
módjukban leküzdeni. A II. esztendő thermidor 9-éjén (1794. július 27-én), a
veszély órájában a néptömegek igen gyengén reagáltak a Robespierre-féle
Kommün-felhívásra. „A forradalom befagyott” jelentette ki Saint-Just
kevéssel előbb. A nép, a szabadság zsarnokságát kényszerítve rá az új rend
ellenségeire, biztosította az arisztokrata ellenforradalom és az európai
koalíció feletti diadalt. A győzelem azonban kicsúszott a kezéből, s az
„előkelők” fellélegeztek.

A thermidorista burzsoáziának még hónapok kellettek ahhoz, hogy

lerombolja a II. esztendő köztársaságát, likvidálja a forradalmi kormányt,
megszüntesse az irányított gazdaságot, s a gazdasági szabadság és a szabad
profitszerzés talaján visszaállítsa a gazdagság és a tulajdon kiváltságát. A
párizsi sans-culotte-okat elkábította a csapás, a Robespierre-párt bukása;
ennek ellenére, elkeseredett utóvédharcokban, még hónapokon át, lépésről
lépésre védelmezték a megélhetéshez való jogukat és a nemzeten belül
elfoglalt helyüket. A sans-culotte-ok vereségét, a politikai színtérről való
eltávolítását a III. esztendő prairialjának (1795. május) drámai napjai jelezték,
amelyek egyben az 1792. augusztus 10-én, a trón megdöntésével megindult
demokratikus forradalom végét is jelentették. A forradalom befejezését tehát
sokkal inkább a III. esztendő prairialja jelenti, mint a II. év thermidor 9-éje,
mert akkor tört el a forradalom rugója.

Első fejezet

A TÖRVÉNYHOZÓ GYŰLÉS FELOSZLÁSA. FORRADALMI

FELLENDÜLÉS ÉS NEMZETI VÉDELEM (1792 AUGUSZTUS-
SZEPTEMBER)

A Törvény hozó Gyűlés nyomban szentesítette a nép győzelmét: megszavazta

a király felfüggesztését és az általános választójog alapján megválasztandó
Konvent összehívását, új alkotmány kidolgozása végett. Az augusztus 10-i
Kommün erős őrizet alatt a Temple-ban internálta XVI. Lajost és családját.
(A „kommün” szót a magyar politikai nyelv az 1871-es párizsi kommün és az
1919-es magyarországi proletárdiktatúra megjelölésére használja. (Lásd A
Magyar Nyelv Értelmező Szótára. IV. köt.) A francia nyelvben több jelentése
van; így pl. Kommünnek nevezik Párizs 1789-ben létrehozott városi
kormányzatát (Községtanács). Ezt a felülről szervezett testületet állította félre
az augusztus 10-i népfelkelésben született Forradalmi Kommün, amely a
szekciók megbízottaiból (commissaires) állt. Megjegyzendő, hogy a francia
írás csak az 1789—1795-ös községtanács és az 1871-es forradalmi kormány
megjelölése esetén használ nagy kezdőbetűket.) A Nemzetgyűlés Ideiglenes
Végrehajtó Tanácsot választott, amelyben a régi girondista miniszterek
mellett (Roland belügyminiszter, Claviére, a közadók minisztere, Servan
hadügyminiszter), Monge mint tengerészetügyi miniszter, Lebrun mint
külügyminiszter és Danton mint igazságügy-miniszter vett részt.

E konfliktusnak döntő jelentősége volt a forradalom további menete

szempontjából. A Törvényhozó Gyűlés által képviselt törvényes hatalommal
szemben létrejött egy forradalmi hatalom: az augusztus 10-i Kommün.
Amikor GireyDupré újságíró, Brissot lapjának, a „Patriote Francais”-nak a
szerkesztője augusztus 30-án a Nemzetgyűléshez intézett levelében
elpanaszolta, hogy a Kommün maga elé idézte, amiért jogbitorlással és
diktatúrával vádolta meg, a Gironde dühödten nekirontott a Kommünnek. A
Kommün 1792. augusztus 31-én, Tallien lapjában válaszolt Gensonné,
Guadet, Grangeneuve támadásaira:

„A nép mindent szentesített, amit tettünk . . . Ha minket ütnek, üssék a népet

is, amely véghez vitte, augusztus 10-én megszilárdította, és ezután is fenn
fogja tartani a július 14-i forradalmat.”

A két hatalom harca egészen a Konvent összeüléséig tart, majd a Gironde és a

Hegypárt ellentétében folytatódik. Az augusztus 10-i győzők eltökélték, hogy
keresztülviszik akaratukat. A Törvényhozó Gyűlésnek el kellett ismernie a
Kommünt, amelynek létszámát választások útján 288-ra növelték. Tagjai
mind kis- és középpolgárok voltak. A Nemzetgyűlés azonban, ahol a
nagyburzsoázia és a törvényesség pártja, a Gironde uralkodott, mélységesen
irtózott azoktól a forradalmi rendszabályoktól, amelyekhez a Kommün, majd
örököse, a Hegypárt folyamodott.

A Végrehajtó Tanácsban helyet foglaló Danton mintegy az összekötő kapocs

szerepét töltötte be a két hatalom között. A Kommün számára forradalmi
múltja jelentett biztosítékot, a Nemzetgyűlés számára pedig több esetben
tanúsított zavaros magatartása. Danton, aki 1759-ben született az Arcis-sur-
Aube bailliage ügyészének, a királyi tanács egykori ügyvédjének fiaként,
1789-től kezdve demokrataként szerepelt. A Théátre-Francais szekciójában és
a Cordelier Klubban végzett tevékenysége alapján 1791-ben a megyei
direktórium tagjává választották, majd a Párizsi Kommün helyettes ügyészé
lett. Az udvar kétségkívül megvásárolta, de a jelek szerint Danton nem tett
neki nagyobb szolgálatokat. Bár augusztus 10-i szerepe homályos, később
ugyancsak az előtérbe került. Dantont jellemvonásai - ékesszólása,
fellépésének bizonyos népies csiszolatlansága, realizmusa, képessége a
manőverezésre és a gyors, merész elhatározásokra, az olyanfajta hirtelen
haragú ember lobbanékonysága, aki képtelen a gyűlölködésre, mélységes
nagylelkűsége és élvhajhász természete alkalmassá tették arra, hogy
hazafiságával és a népbe vetett hitével egy bizonyos pillanatban személyében
testesítse meg a forradalmi Franciaországot. A Végrehajtó Tanácsban az ő
akarata érvényesült.

A hatalom tehát három különböző testület között oszlott meg, amelyek

szüntelenül igyekeztek egymás fölébe kerekedni: a Kommün, a
Nemzetgyűlés és a Végrehajtó Tanács között. A körülmények a kettős,
belülről és kívülről fenyegető veszély által indokolt forradalmi intézkedéseket
a versengő hatalmi szervek közül hol az egyik, hol a másik foganatosította,
ahogy éppen a véletlen hozta. Amolyan zavaros diktatúra volt ez, amely
sehogy sem öltött világos formát, s nem testesült meg sem egy intézményben
vagy emberben, sem egy osztályban vagy pártban.

Mindenekelőtt a megyéket és a hadseregeket kellett megnyerni az új

állapotnak. A Nemzetgyűlés még augusztus 10-én elküldte tizenkét tagját a
frontra hadseregenként négyet „felhatalmazva őket, hogy ideiglenesen
felfüggesszék akár a tábornokokat, akár bármelyik tisztet és polgári vagy
katonai köztisztviselőt”. A Végrehajtó Tanács biztosokat küldött a megyékbe;
ezeket Danton választotta ki a párizsi felkelés részvevői közül. A Kommün is
szétküldte a maga biztosait. Ezek a megbízottak forradalmi módon jártak el:
letartóztatták a gyanús elemeket, felügyelő bizottságokat szerveztek,
megtisztogatták a hatóságokat. A megyéknek követniük kellett a fővárost.

A Kommün azt követelte, hogy az ellenforradalmi bűncselekmények feletti

ítélkezés céljából alakítsanak „különleges büntetőbíróságot” (tribunal
criminel extraordinaire); ennek tagjai a párizsi szekciók által választandó
bírák legyenek. A Nemzetgyűlés eleinte hallani sem akart a dologról,
augusztus 17-én végül is meghátrált. Már augusztus 11-én utasítást kaptak a
községi hatóságok, hogy indítsanak nyomozást az állam biztonsága ellen
elkövetett bűncselekmények ügyében, s a gyanúsakat szükség esetén
helyezzék előzetes letartóztatásba. A Nemzetgyűlés az összes hivatalnokot, a
papokat is beleértve, arra kötelezte, hogy felesküdjön a szabadság és az
egyenlőség védelmére. Augusztus 26-án úgy határozott, hogy azok az esküre
kötelezett papok, akik nem teszik le az esküt, tizenöt napon belül kötelesek
elhagyni a királyság területét, ellenkező esetben Guayanába deportáltatnak.
Augusztus 28-án a Nemzetgyűlés a Kommün nyomására hozzájárult, hogy a
gyanús polgároknál házkutatásokat tartsanak a fegyverrejtegetés
megakadályozására. Lassanként létrejött a kivételes állapot.

2. A szeptemberi mészárlások

Ennek az első terrornak a szeptemberi mészárlás volt a csúcspontja. A külső

veszély távolról sem hárult még el. Augusztus 26-án híre ment Párizsban,
hogy Longwy elesett. Egyre közelebbről fenyegetett az invázió, s ez
nagymértékben fokozta a forradalmi és hazafias lázat. Kitudódott, hogy
Vendée-ban felkelési kísérlet történt. Mindenütt ellenség.

Míg a Kommün újabb lendületet adott a nemzeti védelemnek amennyiben

erőteljesen szorgalmazta a város körüli erődítési munkálatokat, 30 000
lándzsát kovácsoltatott, újabb toborzási kampányt indított, lefegyverezte a
gyanúsakat és felfegyverezte az önkénteseket -, addig a Gironde vezetői
kétségbeejtőnek ítélték a katonai helyzetet, s azt tervezték, hogy a
kormánnyal együtt elhagyják Párizst, és a Loire-vidék déli részére költöznek.
Roland hozzáfogott a kiürítés előkészítéséhez. Danton szembehelyezkedett
vele: „Roland, óvakodj szökésről beszélni; nem félsz, hogy a nép meghallja?”
Közben augusztus 30-án megkezdődtek a Nemzetgyűlés által engedélyezett
házkutatások, amelyek két napon át megállás nélkül, kíméletlenül folytak.
3000 gyanús lakost tartóztattak le és börtönöztek be (igaz, hogy sok
letartóztatottat mindjárt szabadon is engedtek). Szeptember 2-án kilenc
fogházban összesen körülbelül 2800 fogoly volt; ebből augusztus 10-e után
nem egészen 1000 fő került be.

Szeptember 2-án reggel megérkezett Párizsba a hír, hogy az ellenség Verdunt

ostromolja: Verdunt, az utolsó erődítményt Párizs és a határ között. A
Kommün tüstént kiáltványt intézett a párizsiakhoz: „Fegyverbe, polgárok,
fegyverbe, az ellenség a kapuknál van!” Elsütötték a riadóágyút, riadót fújtak
mindenütt, megkongatták a vészharangot, lezárták a városba vezető utakat,
minden épkézláb embert a Mars-mezőre hívtak, hogy menetzászlóaljakat
alakítsanak belőlük. A Kommün tagjai kimentek saját szekcióikba.
„Erélyesen le fogják festeni polgártársaiknak a hazát fenyegető veszélyt, el
fogják mondani, hogy árulással vagyunk körülvéve, mindenünnen az
fenyeget, Franciaország területét elözönlötték ...”

A Kommün ismét a hazafias lendület nagyszerű példáját adta. Az ágyúszó és

a vészharang által túlfeszített légkörben még jobban megnőtt az árulás
lidércnyomása. A terv szerint az önkéntesek egy tömegben indultak volna el.
Hirtelen elterjedt a rémhír, hogy hátuk mögött a bebörtönzött gyanúsak
felkelést készítenek elő, s az ellenséggel együttműködve két tűz közé fogják a
forradalmi csapatokat. Marat már előzőleg azt tanácsolta az önkénteseknek,
hogy el ne hagyják addig a fővárost, amíg igazságot nem tettek a nép
ellenségeivel.

Szeptember 2-án délután a marseille-i és breton föderáltak meggyilkolták

azokat a refraktárius papokat, akiket az abbaye-i börtönbe kellett volna
kísérniük. Egy boltosokból, kézművesekből, föderáltakból és nemzetőrökből
álló csapat a karmeliták börtönére vetette magát, ahol számos refraktáriust
tartottak fogva; ezeket is lemészárolták. Az abbaye-i börtön foglyainak is ez
lett a sorsuk. Ekkor közbelépett a Kommün Felügyelő Bizottsága, és
népbíróságokat alakított. A népnek az volt a felfogása, hogy az
igazságszolgáltató hatalom forrása a népfelség, ezért a nép szükség esetén
visszaveheti ezt a funkciót. A szeptember 2-áról 3-ára virradó éjszakán a
Kommün egyik biztosa kijelentette: „A bosszút álló nép egyben igazságot is
gyakorolt.” A kivégzések a következő napokon is folytatódtak a többi
börtönben: a Force-ban, a Conciergerie-ben, majd a Chátelet-ben és a
Salpétriére-ben, végül szeptember 6-án a Bicétre-ben. Összesen több mint
1100 foglyot végeztek ki, ezeknek háromnegyed része köztörvényes bűnöző
volt.

A hatóságok nem avatkoztak be. A Nemzetgyűlés tehetetlen volt. A

megfélemlített girondisták saját magukat is veszélyben érezték. Danton mint
igazságügy-miniszter semmit sem tett a börtönök védelmére. „Fütyülök a
foglyokra mondotta volna Madame Roland szerint csináljanak, amit tudnak.”
A Kommün Felügyelő Bizottsága a megyéknek küldött körlevelében igazolta
saját akcióját, s az egész nemzetet felszólította, hogy alkalmazza „ezt a közjó
szempontjából oly szükséges eszközt”, amely nélkülözhetetlen ahhoz, „hogy
megbénítsuk a falaink között rejtőző árulók légióit, amikor a nép az ellenség
ellen menetel”.

„Bár reszkettünk a borzalomtól, szükséges akciónak tekintettük” - olvassuk a

„Souvenirs d’une femme du Peuple” című könyvben (Egy népből való
asszony visszaemlékezései). A szeptemberi eseményeket csak úgy érthetjük
meg, ha belehelyezkedünk a korba és a konkrét, pillanatnyi környezetbe. Az
elmélyülő forradalmi válság egyidejűleg felszínre hozta és megszilárdította a
nemzet új vonásait. A szeptemberi mészárlásnak és az első terrornak
egymástól elválaszthatatlan nemzeti és szociális oldala van. Az invázió (a
poroszok augusztus 19-én lépték át a határt) nagymértékben hozzájárult a
túlfeszített légkör kialakulásához. 1792. augusztus vége és szeptember eleje
kétségkívül az az időszak volt, amikor a forradalmat a legnagyobb veszély
fenyegette; s a plebejussá vált nemzet akkor érezte a legerősebben a külső
veszélyt. A nemzeti félelemhez azonban szociális félelem is csatlakozott:
aggodalom a forradalomért, rettegés az ellenforradalomtól. Az „arisztokrata
összeesküvés” gondolata ismét hatalmába kerítette a hazafiak gondolkodását.
Meg kellett akadályozni, hogy az ellenség behatoljon a fővárosba - írta
„Notesz”-ébe Marquant dragonyos 1792. szeptember 12-én, miután Argonne-
ban elesett a La Croix-aux-Bois-i hadállás -; mert ha ez nem történik meg,
legyilkolják törvényhozóinkat, visszaadják Capet Lajosnak a vasjogarát, és
újra ránk rakják a láncokat.” Abban a mértékben, ahogy egyre jobban rettegik
és gyűlölik a betolakodókat, napról napra fokozottabban rettegik és gyűlölik a
belső ellenséget, az arisztokratákat és híveiket is. Szociális gyűlölet ez, amely
nemcsak a párizsi sans-culotte-okban ég. Taine, akit egyáltaIán nem
gyanúsíthatunk elfogultsággal, megragadó képet festett arról az „iszonyú
haragról”, amely az ancien régime és a hűbériség visszaállításának
perspektívája láttán elfogta a paraszti tömegeket.

„Már nem a rend és a rendetlenség, hanem az új rend és a régi között kell

választani, mert a külföldi csapatok mögött föltűnnek a határon az
emigránsok. A megrázkódtatás rettenetes; különösen a mély rétegekben,
amelyek majdnem egyedül viselték a régi építmény egész terhét, ama milliók
körében, akik keservesen éltek két kezük munkájából. . . akiket századok óta
adóztattak, fosztogattak, gyötörtek, akiknél apáról fiúra szállt a nyomor, az
elnyomatás, a megvettetés. Saját tapasztalatukból tudják, mi a különbség nem
is oly régi helyzetük és a mostani között. Csak emlékezniük kell, hogy
képzeletben viszontlássák a királyi, egyházi, földesúri adók nyomasztó
tömegét. Iszonyú harag dübörög végig az országon, a műhelyektől a
kunyhókig; az emberek nemzeti dalokat énekelnek, amelyek leleplezik a
zsarnokok összeesküvését, és fegyverbe szólítják a népet.”

Nem volt még egy olyan pillanata a forradalomnak, amikor a nemzeti

probléma és a társadalmi valóság közötti szoros összefüggés ilyen
kézzelfoghatóan megmutatkozott volna. „Azzal, hogy ellenségeinket
feltartóztattuk, egyben a népi bosszúállásnak is »megállj«-t mondtunk. Ez a
két dolog egyszerre következett be” - írta Azéma 1793. június 16-i
„Beszámoló”-jában. Valmy az első terror végét jelentette. Ám ezen a napon
az „Éljen a nemzet!” jelszó alatt már nem a Föderáció burzsoá nemzetőrsége
menetelt, hanem „a szabók és foltozóvargák” hadserege: ugyanazok az
emberek, akik a mészárlást véghezvitték.

Az első terror és a szeptemberi napok hatása elmélyítette és fokozta

augusztus 10-ének és a királyság megdöntésének következményeit.

Vallási téren a Nemzetgyűlés augusztus 10-e után megszavazta a király által

megvétózott dekrétumok végrehajtását, tehát azét az 1792. május 27-i
döntését is, hogy a refraktárius papokat internálni és deportálni kell.
Augusztus 16-án a Kommün betiltotta a körmeneteket és a szabadtéri
szertartásokat. Augusztus 18-án a Nemzetgyűlés elrendelte a még meglevő
szerzetesrendek feloszlatását, s megújította azt az 1792. április 6-án hozott
dekrétumot, amely megtiltotta a papoknak, hogy egyházi szolgálatukon kívül
papi ruhát viseljenek. Augusztus 26-án, mint már szó volt róla, deportálás
terhe mellett tizenöt napot adott a refraktárius papoknak Franciaország
elhagyására. A refraktáriusok elleni intézkedések számos községet
megfosztottak papjuktól, s így a polgári állam laicizálásához vezettek; ezt az
1792. szeptember 20-i dekrétum valóban feladatává is tette a községi
hatóságoknak. E fontos reformot, az egyház és állam elválasztása útján tett
első lépést, nem a világi semlegesség koncepciója sugallta, hanem a szükség
kényszere és a harcias szellem diktálta. Az intézkedés nemcsak a
refraktáriusokat, hanem az alkotmányos papokat is sújtotta, akiktől rövidesen
elvették a harangokat és a templomi ezüstneműeket, majd az áruba bocsátott
egyházközségi vagyonokat is. 1792. szeptember 20-án törvényesen
engedélyezték a válást. Küszöbön állt a republikánusok szakítása az
alkotmányos papsággal.

Szociális téren augusztus 25-én kártalanítás nélkül eltörölték a három évvel

azelőtt megváltandónak minősített feudális szolgáltatásokat, kivéve azt az
esetet, ha haszonélvezőjük felmutatta a behajtásukra feljogosító eredeti
okmányt. Augusztus 14-én elhatározták, hogy a július 27-i dekrétum
értelmében áruba bocsátott emigránsjavakat kis parcellákra osztják, s
megengedik a községi javak felosztását. A helyi hatóságok az élelmiszer-
probléma megoldására maximálták az elsőrendű létszükségleti cikkek árát.
Végül szeptember 9-én és 16-án a Nemzetgyűlés felhatalmazta a körzeti
direktóriumokat, hogy összeírják a gabonát, és el is kobozzák a piacok
részére. Az árszabályozást azonban elvetette. A győztes népnek tehát az
Alkotmányozó Gyűlés társadalmi-gazdasági jellegű intézkedései is áldozatul
estek. Fokozatosan kialakult az a szabályozott gazdaság, amelyet a nép a
Kommün támogatásával követelt, s amellyel a burzsoázia érdekeit képviselő
girondisták sohasem békültek meg. Itt jelentkezett a Gironde és a Hegypárt
konfliktusa.

Ami a politikát illeti: a monarchia helyreállítása egyre kevésbé látszott

lehetségesnek. Szeptember 4-én a küldöttek kifejezést adtak azon óhajuknak,
hogy a Konvent szüntesse meg a királyságot; Párizs város választógyűlése a
leghatározottabban követelte ezt megválasztott képviselőitől. Ilyen
körülmények között zajlottak le a Konvent-választások. Az első
választógyűlések szeptember 2-án ültek össze. Igen sok volt a tartózkodás,
annak ellenére, hogy a passzív polgároknak is megadták a választójogot; bár
ebből korántsem lehetett arra következtetni, hogy a tartózkodók általában
ellenségesen álltak szemben a fejleményekkel. Az arisztokraták és a feuillant-
ok bölcsességből maradtak távol. A Konvent küldötteit tehát egy kisebbség
választotta meg, amelynek eltökélt szándéka volt, hogy megvédi a forradalom
vívmányait.

II

AZ INVÁZIÓ MEGÁLLÍTÁSA: VALMY (1792. SZEPTEMBER 20.)

Az első terrort nem csupán a tömegek riadalma okozta, és nemcsak

kormányzati eszköz volt a belső ellenség leküzdésére; a külső veszély
legalább ugyanekkora szerepet játszott benne, s hozzá is járult a győzelem
biztosításához. A Kommün és a Nemzetgyűlés befolyására erőteljes
intézkedések születtek a nemzet védelmére. 1792. július 12-én törvényt
hoztak arról, hogy 50 000 emberrel ki kell egészíteni a reguláris hadsereget,
és 42 új önkénteshadosztályt kell felállítani (33 600 ember). Párizsban július
22-én a hazát fenyegető veszélyről szóló kiáltvány jelent meg; egy hét
leforgása alatt 15 000 párizsi jelentkezett önként a hadseregbe. Egyes
megyékben különösen nagy volt a lelkesedés. A keleti tartományokban július
végétől kezdve 40 000 nemzetőr állt be katonának. Puy-de-Dőme főtanácsa a
jelentkezés serkentésére szeptember 7-én biztosokat küldött minden
kantonba, hogy az összegyűlt nemzetőrök előtt lefessék „azt a szörnyű
perspektívát, amely akkor fenyeget, ha annyi erőfeszítés után
visszakényszerítenek bennünket a rabszolgaság igájába”. A biztosoknak
emlékeztetniük kellett „mindazokra az előnyökre, amelyeket ez a forradalom
hozott nekünk: a tized, a hűbéri jogok megszüntetésére..." Jobban nem is
lehetett volna hangsúlyozni e forradalmi háború szociális tartalmát. Az 1792-
es önkéntestoborzás alkalmával, az 1791-estől eltérően, kevés burzsoá
jelentkezett; főleg iparosemberek, kézművesek, segédek vonultak be.

Egyidejűleg kialakultak azok a gazdasági módszerek, amelyeket majd a II.

évben is alkalmaznak a hadsereg fegyver-, lőszerés élelmiszer-ellátására. A
Párizsi Kommün elkobozta a fényűzést szolgáló fegyvereket és lovakat, a
templomok harangjait és ezüstneműjét, és műhelyeket szervezett a katonák
ruhaneműinek előállítására. A Végrehajtó Bizottság szeptember 4-én
elrendelte a gabona és a takarmány rekvirálását és maximálását a hadsereg
érdekében. A rekvirálások rendszere azonban megijesztette a gazdasági
szabadsághoz ragaszkodó burzsoáziát; máris jelentkezni kezdtek a nemzet
védelmével kapcsolatos problémák visszahatásai, és kirajzolódott a Gironde
és a Hegypárt közötti törésvonal.

A poroszok eközben előrenyomultak. Szeptember 2-án kapitulált az

ellenforradalom és az árulás által harcképtelenné tett Verdun, miután a
royalisták meggyilkolták Beaurepaire-t, a forradalmár helyőrség-
parancsnokot, a Maine-et-Loire-i önkénteszászlóalj alezredesét. Szeptember
8-án az ellenséges hadsereg átkelt az Argonne-on, de mindenütt beleütközött
a Dumouriez által vezetett francia seregbe. Egy osztrák hadtestnek mégis
sikerült átverekednie magát Croix-aux-Bois-hoz. Dumouriez dél felé, Sainte-
Menehould irányába húzódott vissza. Párizs felé nyitva állt az út. Szeptember
19-én azonban Kellermann, a metzi hadsereg parancsnoka egyesült
Dumouriez-val, s a franciák ettől kezdve számbeli fölénybe jutottak (50000
ember 34 ooo-rel szemben).

Valmynál nem annyira csata zajlott le, mint inkább egyszerű ágyúpárbaj. Az
összecsapásnak azonban rendkívüli következményei voltak. A braunschweigi
herceg körmönfont hadmozdulattal be akarta keríteni a franciákat, a
türelmetlen porosz király azonban megparancsolta, hogy haladéktalanul
támadjon. 1792. szeptember 20-án a porosz hadsereg heves ágyúzás után
manőverezni kezdett, és a Kellermann által megszállva tartott valmyi
magaslatokkal szemben déli irányban bontakoztatta ki támadását. A porosz
király fejvesztett menekülésre számított; a sans-culotte-ok azonban állták a
sarat, és megkettőzték a tüzet. Kellermann kardja hegyére tűzte a kalapját, és
elkiáltotta magát: „Éljen a nemzet!” A katonák zászlóaljról zászlóaljra
átvették a forradalmi jelszót; egyetlen ember egyetlen tapodtat sem hátrált
Európa leghíresebb reguláris csapatainak tüze előtt. A porosz gyalogság
megtorpant, a braunschweigi herceg nem mert rohamot indítani. Az ágyúzás
még folytatódott egy ideig. Este hat óra felé szakadni kezdett az eső. A
szemben álló hadak eredeti állásaikban tértek nyugovóra.

A porosz hadsereg sértetlen maradt. Valmy nem stratégiai, hanem erkölcsi

győzelem volt. A sans-culotte-ok hadserege helytállt Európa legelső
hadseregével szemben. A forradalom megmutatta erejét. A passzív
fegyelemnek alávetett hivatásos hadsereggel győzelmesen szegült szembe az
új, nemzeti és népi hadsereg. A koalíciósok felismerték, hogy nem győzhetik
le oly könnyen a forradalmi Franciaországot. A csatában Goethe is ott volt; a
valmyi emlékműre rávésték Eckermann által följegyzett mondatát: „Ma ezen
a helyen új korszak kezdődött a világtörténelemben.”

A porosz hadsereg, miután a Dumouriez-val folytatott alkudozások révén

ideiglenes fegyvernyugvást ért el, visszavonulót fújt. Hazafelé menetelése
gyötrelmes volt. A talajt szétáztatta a szűnni nem akaró eső, a csapatokat
vérhasjárvány tizedelte, a betolakodók és az emigránsok ellen felkelt
lotaringiai és champagne-i parasztok pedig egy perc nyugtot sem hagytak a
menekülőknek. Dumouriez lassan követte őket; esze ágában sem volt
kiaknázni a helyzetet, és szétzúzni az ellenséget. Ez a gyötrelmes
visszavonulás ugyancsak nagy győzelmet jelentett az e napokban kikiáltott
köztársaság számára. Verdunt október 8-án, Longwyt 22-én szabadították fel.

1792. szeptember 20-án, a valmyi csata napján, a Törvényhozó Gyűlés átadta

helyét a Nemzeti Konventnek,

Második fejezet
A GIRONDISTA KONVENT. A LIBERÁLIS BURZSOÁZIA BUKÁSA
(1792 SZEPTEMBER-179 3 JÚNIUS)

A Nemzeti Konvent, amelynek az volt a hivatása, hogy új alkotmányt adjon

Franciaországnak, első ízben 1792. szeptember 20-án délután ült össze,
abban a percben, amikor a valmyi csata véget ért. Miután megalakult és
létrehozta adminisztratív szerveit, 21-én bevonult a Lovardába, és elfoglalta a
Törvényhozó Gyűlés helyét. A Konvent belső és külső veszélyektől
fenyegetett országot örökölt. A koalíciót visszaszorították, de nem győzték le,
az ellenforradalomra lesújtottak, de nem verték szét.

Amióta augusztus 10-én a nép vette kézbe a nemzet és a forradalom

védelmét, a liberális burzsoázia feje fölött túlcsaptak az események; a
Gironde-párt révén azonban az új gyűlésben is többségben volt. Vajon most a
helyzet magaslatán lesz-e? ... A vereség végzetes volt a Gironde-ra nézve.
Amíg a köztársaság seregei sikereket arattak, meg tudta tartani a hatalmat. De
mihelyt elkezdődtek a vereségek, el volt veszve. Háborús párt lévén, amikor
úgy érezte, hogy a nép rokonszenve elfordul tőle, azzal próbálta ismét maga
mellé állítani, hogy kiterjesztette a konfliktust. A Gironde akár politikai
manőverből, akár forradalmi idealizmusból az elnyomott népek
felszabadítójává akarta tenni Franciaországot. Így „sikerült” egységbe
kovácsolnia a forradalmi nemzet ellen az arisztokrata Európa összes
csoportosulását, de nem tudta győzelemre vinni a háborút. Az 1793. márciusi
vereségek és a belőlük származó veszélyek megpecsételték a Gironde sorsát.

A PÁRTOK HARCA ÉS A KIRÁLY PERE (1792 SZEPTEMBER -

1793 JANUÁR)

A Konvent, mint általános választójog alapján megválasztott új

nemzetgyűlés, egyedül képviselte a nemzetet, minden hatalmat maga
gyakorolt. A Párizsi Kommünnek, mint a felkelésből született városi
törvényhatóságnak, háttérbe kellett húzódnia a nemzeti képviselet előtt. Meg
is értette ezt, és lemondott addigi szerepéről; olyannyira, hogy megtagadta
saját Felügyelő Bizottságát. Egyes-egyedül a Konventben uralkodó helyzetet
elfoglaló Gironde-tói függött, hogy megszűnjön a pártharc. A hegypártiak
nem érezték magukat elég erőseknek, s az első napokban számos közeledési
kísérletet tettek. Marat bejelentette lapjában, hogy „új roham” várható.
Danton Brissot-val próbált egyezkedni.

A „pártbéke” valójában rövid életű volt. De amíg tartott, több lényeges

döntést egyhangúlag hoztak meg. A Konvent, első ülésén, egyhangúlag
elítélte mind a diktatúrát, mind az agrártörvényt, s ezzel megnyugtatta a
tulajdonosokat és a demokratákat.

„Nem lehet más alkotmány, mint amelyet a nép elfogad; a személyiség és a

tulajdon a nemzet védelme alatt áll.”

A Konvent 1792. szeptember 21-én egyhangúlag törölte el a királyságot. A

javaslatot Collot d’Herbois terjesztette elő. Grégoire is támogatta: „A
királyok az erkölcsi rendben ugyanazok, mint a szörnyetegek a fizikai világ
rendjében; az udvarok a bűn kovácsolóműhelyei, a korrupció fészkei és a
zsarnokok barlangjai; a királyok története nem egyéb, mint a nemzetek
mártíromságának története.” Még aznap este, fáklyavilágnál, kihirdették
Párizsban a dekrétumot. Roland így írt a közigazgatási testületekhez intézett
körlevelében: „Szíveskedjenek, uraim, kihirdetni a köztársaságot, azaz
hirdessék ki a testvériséget, ez egy és ugyanaz.” Másnap, szeptember 22-én
Billaud-Varenne javaslatára elhatározták, hogy a közokiratokat mostantól
fogva a Köztársaság I. éve szerint keltezik.

Szeptember 25-én, Couthon Puy-de-Dőme-i küldött javaslatára, hosszú vita

után ugyancsak egyhangúlag fogadta el a Konvent a híres formulát: „A
Francia Köztársaság egy és oszthatatlan.” Ezzel elvetette a girondistáktól
származó föderalista tervezeteket. 1792. december 16-án a Konvent a
dekrétum kiegészítéseképpen halálbüntetéssel fenyeget meg mindenkit, aki
megkíséreli „megbontani a Francia Köztársaság egységét, vagy megpróbál
leszakítani hozzá tartozó részeket, hogy külföldi területhez csatolja.”

1. Girondisták és hegypártiak

A pártbéke nem tartott sokáig. A szakítást a Gironde kezdeményezte, amely a

közép támogatásával többségben volt a még kevéssé befolyásos Hegypárttal
szemben. Az augusztus 10-i kézművesek és azok között, akik nem tudták
megakadályozni augusztus 10-ét, 1793. június 2-ig tartott a harc, amikor is a
girondistákat kizárták a Konventből és proskribálták. A harc már az első
pillanatban rendkívüli hevességgel robbant ki. Az offenzívát a Gironde
indította el, Lasource, Tarn képviselője 1792. szeptember 25-én kijelentette:
„Párizs befolyását a többi megyéhez hasonlóan 8 3-ad részre kell
csökkenteni.” Rebecqui, Bouches-du-RMne képviselője így beszélt: „Az a
párt. .. amelyik diktatúrát akar, Robespierre pártja.” A Gironde le szerette
volna járatni a hegypárti vezéreket, mert tőlük félt a legjobban: a
„triumvirektől”, Marat-tól, Dantontól, Robespierre-től. Danton hiába
dezavuálta Marat-t („Ne vádoljunk néhány túlzó egyén miatt egy egész
küldöttséget”), hiába hirdetett egységet: „Az osztrákok reszketni fognak, ha
értesülnek erről a szent egyetértésről.” A Gironde, tele rettegő
gyűlölködéssel, kitartott álláspontja mellett.

Marat-t, ugyancsak 1792. szeptember 25-én, szintén diktatúrával vádolták

meg. A „nép barátja” elfogadta és vállalta válaszában ezt a vádat:

„Azt hiszem, én vagyok az első s talán az egyetlen politikai közíró

Franciaországban a forradalom óta, aki katonai tribunust, diktátort,
triumvirátusokat javasolt mint egyetlen hatékony eszközt az árulók és az
összeesküvők eltiprására.” A továbbiakban tanúul hívja ,.a háromévi börtönt
és kínszenvedést, amelyet a haza üdve érdekében" állt ki. „Íme a virrasztások,
a munka, a nyomor, a szenvedés, a kiállott veszélyek gyümölcse! Nos hát!
Köztetek maradok és dacolok dühötökkel!”

A vita rövid volt. A Gironde-nak el kellett fogadnia a köztársaság egységére

és oszthatatlanságára vonatkozóan Couthon által előterjesztett javaslatot.

Dantonnal, aki mégiscsak hajlandó volt a kiegyezésre, a Gironde sokkal

álnokabbul bánt el. 1792. október 9-én a girondista Garat foglalta el helyét a
miniszteri székben. 10-én Dantonnak, mint minden lelépő miniszternek, be
kellett mutatnia elszámolását. A rendkívüli kiadásokra vonatkozólag meg is
tette ezt, de a minisztériuma titkos kiadásaira kiutalt 200 000 livre
felhasználását nem tudta igazolni. Október 18-án Rebecqui visszatért az
ügyre. Danton belezavarodott saját magyarázataiba, s végül beismerte:
„Bevallom, hogy ezeknek a kiadásoknak a zöméről egyáltalán nincsenek
szabályos nyugtáink.” November 7-én újabb vita zajlott le, a Gironde
acsarkodva rontott neki áldozatának. Végül is a Konvent nem volt hajlandó
megadni a felmentvényt Dantonnak, akinek feddhetetlenségéhez kétség fért.
Attól fogva a Gironde egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy Danton orra
alá ne dörgölje elszámolásainak ügyét. Danton elkeseredve, politikailag
megrokkanva került ki a dologból; kiegyezési politikája lehetetlennek
bizonyult.

Robespierre-nek példátlan hevességgel vágták a fejéhez a karrierizmus és a

diktatúra vádját. A támadást Louvet, Loiret képviselője indította meg 1792.
október 25-én:

„Robespierre . . . vádollak, hogy állandóan úgy viselkedsz, mint aki elvárja,

hogy bálványozzák; vádollak, hogy az intrika és az ijesztgetés minden
eszközével terrorizáltad Párizs megye választógyűlését; végül vádollak, hogy
letagadhatatlanul a legfelsőbb hatalomra törtél...”

Robespierre ezekre a vádakra előre válaszolt, szeptember 25-én: „Nem

tekintem magam vádlottnak; a hazafiasság ügyének védelmezője vagyok ...
Nemhogy karrierista volnék, hanem én vagyok az, aki mindig is harcoltam a
karrieristák ellen.”

Louvet-nak november 5-én válaszolt; beszédében igazán saját területére

terelte a vitát: augusztus 10-ét és általában a forradalmi akciót védelmezte:

„Mindezek a dolgok törvénytelenek voltak. Ugyanolyan törvénytelenek, mint

a forradalom, mint a trón és a Bastille ledöntése, ugyanolyan törvénytelenek,
mint maga a szabadság. Forradalmat akarni forradalom nélkül: fából
vaskarika.”

Ez újabb kudarc volt a Gironde számára. Robespierre megerősödve került ki

a vitából. Most már mindenki a Hegypárt vezérét látta benne.

E támadások lényeges következménye volt, hogy a Hegypárt végleg

szembefordult a Gironde-dal. A Gironde és a Hegypárt között kialakult egy
„harmadik párt”, a „flegmatikusok pártja”, ahogyan Camille Desmoulins a
„La Tribüné des patriotes”-ban elnevezte. „Valóságos üzérek, akik úgy
helyezkednek el Brissot és Robespierre között, mint d’Espagnac abbé a hossz
és a bessz között” írta. A megyékből érkezett független küldötteket, akik
eredetileg nagyon elfogultak voltak a Kommünnel és a Hegypárttal szemben,
nyugtalanítani kezdte a Gironde szűnni nem akaró denunciációs hadjárata,
különféle elmúlt eseményeket felhánytorgató vádaskodása. Nagy feltűnést
keltett, amikor Anachasis Cloots, a Gironde régi híve, megjelentette „Sem
Marat, sem Roland” című brosúráját, amelyben elsősorban régi barátaitól
határolta el magát. A „harmadik párt” kialakulása 1792. november elején
befejezett tény volt. Megszűnt a Gironde egyeduralma a Konventben.
November 16-án az elnöki tisztet is elvesztette: az egyik független küldöttet,
Grégoire alkotmányos püspököt választották a Nemzetgyűlés elnökévé.

Minthogy a Konventet egy, a forradalom és az ország megmentése érdekében

tudatosan cselekvő kisebbség választotta, küldöttei között egyetlen royalistát
sem találunk, sem mint az ancien régime, sem mint az alkotmányos
monarchia hívét. Nem voltak jelen a sansculotte-ok sem, a forradalmi napok
kézművesei, a nép megélhetését megkönnyítő gazdasági és szociális
rendszabályok hívei: de a párizsi szekciókban már ők uralkodtak, s ezen a
réven jutottak be 1793-ban a Nemzetgyűlésbe is. A Konventben nem voltak
szervezett pártok, csak elmosódó határú tendenciák, amelyek két vezető
csoportosulást követtek: a Gironde-ot és a Hegypártot. E tendenciák ellentéte
lényegileg különböző osztályérdekekben gyökerezett.

A jobboldalon helyet foglaló Gironde, a törvényesség pártja, visszariadt

azoktól a forradalmi rendszabályoktól, amelyeket a Párizsi Kommünben
többségben levő hegypártiak és szekció-küldöttek kezdeményeztek. A
Gironde a vagyonos kereskedő és ipari burzsoáziát képviselte, amely
mindenáron meg akarta védeni a tulajdont és a gazdasági szabadságot a sans-
culotte-ok által követelt korlátozásokkal szemben. Politikai téren a Gironde
ellenezte a közjó érdekében szükségessé vált összes kivételes intézkedést;
kirobbantotta a háborút, de hallani sem akart azokról az eszközökről, amelyek
egyedül biztosíthatták a győzelmet. A hatalom központosításával és a
közigazgatási szervek merev alárendelésével szemben a helyi hatóságok
támogatására apellált, ahol a mérsékelt burzsoáziáé volt a túlsúly. Az üzleti
burzsoáziától függő Gironde gazdasági téren, a nép akaratával szembeszállva,
szenvedélyesen ragaszkodott a gazdasági szabadsághoz, a vállalkozás és a
profitszerzés szabadságához, ellenezte a szabályozást, az árak maximálását, a
rekvirálást, az assignata árfolyamának mesterséges, adminisztratív úton való
fenntartását, tehát mindazokat a rendszabályokat, amelyeket a sans-culotte-ok
oly hevesen követeltek. A girondisták el voltak telve a társadalmi hierarchia
érzésével, annak fenntartására és megerősítésére törekedtek, sérthetetlen
természetjognak tekintették a tulajdonjogot, maradéktalanul magukévá tették
a tulajdonos burzsoázia érdekeit. Így ösztönösen idegenkedtek a néptől,
egyszerűen képtelennek tekintették a kormányzásra. Saját osztályuknak
tartották fenn a kormányzás monopóliumát.

A Hegypárt, a baloldalon, a közép-burzsoáziát és a plebejus osztályokat

képviselte, a kézműveseket, boltosokat, fogyasztókat, akik szenvedtek a
háborútól és annak következményeitől, a drágaságtól, a munkanélküliségtől,
az alacsony bérektől. Maguk is burzsoák voltak ugyan, de megértették, hogy
Franciaország válságos helyzete rendkívüli megoldásokat követel,
amelyekhez viszont meg kell szerezni a nép támogatását; csakis így érhetik el
céljukat. Szövétségben voltak a sans-culotte-okkal, akik megdöntötték a
trónt, és a felkelés révén törtek be a politikai élet porondjára. Realisták
voltak, mert közelebb álltak a néphez, jobban ismerték annak szükségleteit;
éppen ezért kevésbé zavartatták magukat elméletektől, és alá tudták rendelni
a magánérdeket a közérdeknek. A nép, a forradalom egyetlen feltétlen
támogatója érdekében hajlandók voltak korlátozni a magántulajdont és az
egyéni szabadságot. A Hegypárt vezetői, többségükben párizsi küldöttek,
tisztában voltak azzal, hogy mind az első, 1789-i, mind a második, augusztus
10-i forradalomban a főváros népe vitte a döntő szerepet. Felháborodtak a
forradalmi tömegektől rettegő girondisták azon követelésén, hogy Párizs
„befolyását a többi megyéhez hasonlóan 83-adra csökkentsék”, mint ezt
Lasource 1792. szeptember 25-én javasolta.

Brissot 1792 októberében megjelentette „Felhívás és tájékoztató

Franciaország minden republikánusához a párizsi jakobinus társaságról” című
írását, amelyben a jakobinusokat és a hegypártiakat úgy jelölte meg, mint
„azokat az anarchistákat, akik a párizsi társaságot irányítják és lejáratják”.
Egyebek között a következőt írta: „Azok, akik nivellálni akarnak mindent a
tulajdont, a jólétet, az élelmiszerárakat, a társadalomnak nyújtandó különböző
szolgáltatásokat közönséges felforgatok.”

Robespierre már előzőleg válaszolt erre a vádra a „Lettres á ses commettants”

első számában, 1792. szeptember 30-án:

„A királyság megsemmisült, a nemesség és a papság eltűnt, kezdődik az

egyenlőség uralma.” Azután a hamis hazafiakat támadja, „akik csak saját
maguknak akarják megteremteni a köztársaságot, akik csak a gazdagok és a
közhivatalnokok érdekében szeretnének kormányozni.”
Ezekkel az igaz hazafiakat állítja szembe, „akik azon lesznek, hogy az
egyenlőség és a közérdek elveire alapozzák a köztársaságot”.

A hegypárti vezetők, főleg a jakobinusok, olyan pozitív tartalmat igyekeztek

adni a nemzeti életnek, amely tömöríteni tudja a néptömegeket. Ebből a
szempontból jellemző Saint-Just fejlődése. 1791-ben, amikor még nem
szabadult meg teljesen Montesquieu befolyásától, így írt „A forradalom
szelleme és Franciaország alkotmánya” (L’Esprit de la Révolution et de la
Constitution de la Francé) című munkájában:

„Ahol nincs semmiféle törvény, ott nincs semmiféle haza; ezért a zsarnokság
alatt élő népeknek nincs hazájuk, ha hazának nem nevezzük azt, hogy
megvetik és gyűlölik a többi nemzetet.”

Nemsokára túlmegy ezen a XVIII. században oly elcsépelt témán (akkor már
minden újságíró tudta, hogy haza és szabadság azonos), s 1792. november
29-én az élelmiszerkérdésről mondott beszédében, egyébként ugyancsak nem
nagy eredetiséggel, már a hazát és a boldogságot azonosítja: „Annak a
népnek, amely nem boldog, nincs hazája.” Ennél is tovább megy azonban,
amikor kifejti, hogy a köztársaságot azért kell megalapítani, hogy „kirántsuk
a népet a bizonytalanság és a nyomor állapotából, amely tönkreteszi”. „A
jegy” az assignata „rendszertelen kibocsátását” támadva kijelenti a Konvent
tagjai előtt, hogy „egy csapásra hazát adhatnak” a francia népnek, ha megálljt
parancsolnak a dühöngő inflációnak, biztosítják a népnek a megélhetést, s így
„szorosan összekapcsolják boldogságát és szabadságát”. Robespierre még
világosabban fogalmazott 1792. december 2-án, az Eure-et-Loir-i
gabonazavargásokról mondott beszédében. A tulajdonjogot alárendelte a
megélhetéshez való jognak, s elméletileg megalapozta azt a nemzetfogalmat,
amely a néptömegeket is magában foglalja.

„Az elmélet megalkotói a megélhetéshez nélkülözhetetlen élelmiszereket

közönséges áruknak tekintették; semmiféle különbséget sem tettek a búza és
az indigó kereskedelme között; többet értekeztek a gabonakereskedelemről,
mint a nép ellátásáról... A nagykereskedők vagy a földbirtokosok hasznát
igen sokra tartották, az emberek életét lényegileg semmire ... A legelső jog a
létezés joga. A legelső szociális törvény tehát az, amelyik a társadalom
minden tagja számára biztosítja a létezéshez szükséges eszközöket, minden
egyéb ennek van alárendelve.”
Míg a hegypártiakat a háború szükségletei és saját nemzeti érzésük a sans-
culotte-okhoz közelítették, az ellentmondásaikba egyre inkább belebonyolódó
girondisták osztálykorlátaik következtében - fokozatosan távolodtak tőlük. A
háborút a Gironde üzente meg, de attól félt, hogy ha segítségül hívja az
arisztokrácia és a koalíció legyőzéséhez nélkülözhetetlen népet, ennek végül
a tulajdonosok hegemóniája vallja kárát. A Gironde semmiféle engedményre
nem volt hajlandó. 1792. december 8-án Roland visszaállította a
gabonakereskedelem szabadságát, miután Barbaroux hevesen támadta azokat,
akik „a tulajdont sértő törvényeket akarnak”. Vergniaud, 1793. március 13-
án, amikor a szabadságról és az egyenlőségről alkotott plebejus fogalmakat
bírálta, még világosabbá tette, milyen osztályérdekek húzódnak meg a
girondista politika mögött. ,,A társadalmi ember számára az egyenlőség nem
egyéb, mint a jogok egyenlősége.” Majd lejjebb: „Ugyanúgy nem jelenti a
vagyonok egyenlőségét, mint a termetét, az erőét, a szellemét, az aktivitásét,
a szakmáét és a munkáét.” Lehetséges, hogy a girondistákban valamiféle
nosztalgia élt a nemzet cenzusos szervezete iránt? . . . Egy biztos:
mélységesen bizalmatlanok voltak a néppel szemben.

A Gironde és a Hegypárt küzdelmében tehát lényegében osztályok

összeütközése jutott kifejezésre. Kétségtelen, hogy a hegypártiak többsége
ugyanúgy burzsoá származású volt, mint a girondisták. A nemzet és a
forradalom védelmének szükségletei azonban beláttatták velük, hogy olyan
politikára van szükség, amely kedvez a tömegeknek: egyesek számára ez
elveik követését, mások számára a körülményekhez való alkalmazkodást
jelentette. A terror, amelyet a Hegypárt elfogadott és törvényesített, Marx
szavai szerint nem volt egyéb, „mint a burzsoázia ellenségeivel, az
abszolutizmussal, a feudalizmussal való leszámolás plebejus módja”. Ebből
kellett kisarjadnia a polgári forradalom végleges győzelmének. A probléma
meglehetősen bonyolult. Mindenekelőtt tisztázni kell a hegypárti burzsoázia
társadalmi jellegét. Sok esetben nagyburzsoákról volt szó, amit jól példáz a
Hegypárttal szövetséges Cambonnak, a Konvent bankárának az esete. Vajon
egyszerűen csak olyan politikáról volt szó, amely erényt csinált a szükségből?
Sokkal inkább azt kell mondanunk, hogy a hegypártiak intranzigens,
öntudatos burzsoák voltak, akik, elvetve minden kompromisszumot, nem
hagytak nemzetüknek és osztályuknak más választást, mint a győzelmet, s
elfogadták e politika szükségszerű feltételeit és következményeit. Öntudatos
burzsoák voltak, mert hasznot húztak ugyan a forradalomból különösen a
nemzeti javak kiárusításából -, s tisztában voltak vele, hogy mindent
elveszíthetnek, ha a bosszúra szomjazó arisztokrácia visszatér; egyesek
közülük mégis hamar kiábrándultak a kényszerítés és a terror eszközeiből:
így Danton és az engedékenyek. A nemzet és a forradalom védelmének
politikáját egyébként a Konventen kívül levő erők, a jakobinusok és a sans-
culotte-ok diktálták. Vitathatatlan, hogy e koalíción belül, amelyre a
Forradalmi Kormány támaszkodott, a Robespierre-ben megtestesülő
jakobinus középburzsoázia volt a vezető elem. Ez alkotta a nélkülözhetetlen
összekötő kapcsot a sans-culotte nép eleven erői és a burzsoáziának a
forradalom következetes végigvitelére törekvő része között. Ennek a
pozíciónak megvoltak a maga ellentmondásai: nagyrészt innen magyarázható,
hogy Robespierre politikája végül megbukott. Ez a pozíció a jakobinus
közép-burzsoázia társadalmi helyzetének volt a következménye, amelyet jól
jelképez Robespierre házigazdájának, az „asztalos” Duplaynek a figurája, aki
állítólag igen jó jakobinus volt: származása révén még fél lábbal a munka
világában állt, de házainak bérbe adásából már 10-12000 livre-nyi járadékot
vágott zsebre. Duplay valójában szilárd jólétben élő asztalos vállalkozó volt,
s mint ilyen, pompásan testesítette meg a jakobinusok kettősségét.

Végül a Konvent „középpártja”: ez volt a „síkság” (plaine) vagy a „mocsár”

(marais), amelyet a forradalmat védelmező, őszinte republikánusok ingadozó
tömege alkotott. Ezek az emberek a burzsoáziát képviselték, a gazdasági
szabadság hívei voltak, s így alapjában véve maguk is féltek a
néptömegektől. Ugyanakkor, őszinte republikánusok lévén, lehetetlennek
érezték, hogy amikor a forradalom veszélyben van, szakítsanak a néppel,
amely július 14-ét és augusztus 10-ét véghezvitte. Végül is elfogadták a nép
által követelt rendszabályokat, de csak ideiglenesen, a győzelemig. Eleinte a
Gironde felé hajlottak, ám ennek gyűlölködő magatartása és a veszélyekkel
szembeni tehetetlensége hamarosan eltaszította őket. Egyesek csatlakoztak a
Hegypárthoz és annak a közjót szem előtt tartó politikájához, mint pl. Barére,
Cambon, Carnot, Lindet. Zömük azt a „harmadik pártot” alkotta, amelynek
körvonalai 1792 novemberében rajzolódtak ki, s amely végül elfogadta a
forradalom üdvét egyedül biztosítani képes hegypárti vezetést.

2. XVI. Lajos pere (1792 november-1793 január)

A Konventen belüli nézeteltéréseket a végletekig felfokozta XVI. Lajos pere.
A Gironde és a Hegypárt harca tulajdonképpen ekkor vált
engesztelhetetlenné.

A király vád alá helyezése sokáig húzódott. A Gironde egyáltalán nem

mutatott sietséget, titkos vágya az volt, hogy elhalassza a pert. „Ha elítélik,
halott” - mondta Danton. Voltaképpen az volt a helyzet, hogy a Konventnek
okvetlenül bűnösnek kellett nyilvánítania a királyt; ellenkező esetben
augusztus 10-ét ítéli el. Az ügyet 1792. október 16-án terjesztették a
törvényhozási bizottság elé, s az hosszasan vizsgálta, milyen eljárás
szükséges az ítélet meghozatalához. November 7-én Mailhe jól megalapozott
beszámolót terjesztett elő, amelynek az volt a lényege, hogy XVI. Lajost a
Konvent ítélheti el. Megkezdődött a vita Mailhe jelentése fölött. Míg a
Gironde vezetői kerülték a nyílt állásfoglalást, Saint-Just, november 13-i
beszédében, politikai mederbe terelte a vitát:

„Ugyanazoknak az embereknek, akik el fogják ítélni Lajost, egy

köztársaságot kell megalapítaniuk; márpedig aki fontosságot tulajdonít
annak, hogy egy királyt igazságosan ítéljenek el, sohasem fog köztársaságot
alapítani. . . Ami engem illet, én nem látok középutat: ez az ember vagy
uralkodik, vagy meghal. . . Nem lehet ártatlanul uralkodni: azt hiszem,
nyilvánvaló, hogy ezt csak feltételezni is őrültség. Minden király lázadó és
bitorló.”

XVI. Lajos nem közönséges állampolgár, hanem ellenség, idegen; a

Konventnek nem annyira elítélnie kell őt, mint inkább végigvívni vele a
harcot.

„Ö a Bastille, Nancy, a Mars-mező, Tournay, a Tuileriák gyilkosa; hol az az

ellenség, hol az az idegen, aki nála több szerencsétlenséget okozott
önöknek?”

1792. november 20-án felfedezték a „vasszekrényt”, amelyet XVI. Lajos

rendeletére építettek be a palota falába. A benne levő papírokból kiderült,
hogy a király titokban az ellenséggel paktált. Most már szó sem lehetett a per
elhalasztásáról. Robespierre december 3-án megismételte Saint-Just érveit:
„A király egyáltalán nem vádlott, önök egyáltalán nem bírák. Önöknek nem
ítéletet kell hozniuk egy ember mellett vagy ellen, hanem intézkedést a közjó
érdekében. A nemzeti gondviselés aktusát kell gyakorolniuk.”

A király elítéltetése csak erősítheti a születőiéiben levő köztársaságot.

„Azt javasolni, hogy bármilyen elképzelhető módon szabályos pert

folytassunk le XVI. Lajos ellen, annyi, mint visszalépni a királyi és
alkotmányos despotizmushoz; ez kimondottan ellenforradalmi eszme, mert
annyit jelent, hogy perelhetővé tesszük magát a forradalmat.”

A Konvent a Gironde manőverei ellenére 1792. december 6-án kinevezte azt

a bizottságot, amelynek elő kellett készítenie „Capet Lajos énonciatív
bűnlajstromát”.

A király pere 1792. december 11-én azzal kezdődött, hogy felolvasták a

Lindet által szerkesztett vádiratot. Az okmány történeti felsorolás keretében
rámutatott, milyen kétszínű magatartást tanúsított XVI. Lajos a forradalom
minden válságos időszakában. December 26-án Séze, a király ügyvédje
felolvasott egy elegáns és lelkiismeretes védőbeszédet, amelynek középponti
gondolata a király személyének az 1791-es alkotmányban kimondott
sérthetetlensége volt. A girondisták, ha már a pert nem tudták
megakadályozni, újabb elterelő hadmozdulattal próbálkoztak a király
megmentésére; a nép megkérdezését követelték. Vergniaud kifejtette, hogy az
1791es alkotmány sérthetetlenséget biztosított a királynak, amelyet csakis a
nép vonhat meg XVI. Lajostól. A szónok megfeledkezett az alkotmány
cenzusos jellegéről. Robespierre 1792. december 28-án válaszolt. Rámutatott,
milyen veszéllyel járna az országra a nép megkérdezése és az első fokú
gyűlések összehívása. „Fölöslegesen felkavarnánk a köztársaságot.”
Robespierre 1793 januárjában a „Lettre á ses commettants”-ban folytatta
érvelését „a népszuverenitásról és a Capet Lajos elítéltetésére vonatkozó
véleménykérés rendszeréről”.

„A nép már két ízben állást foglalt Lajost illetően, 1. Amikor fegyvert fogott,
hogy detronizálja, hogy elkergesse ... 2. Amikor azt a szent feladatot bízta
önökre, hogy messzehangzóan elítéljék a haza üdvére és példát mutatva a
világnak ... Kitenni az államot e veszélyeknek (ti. a véleménykérés
procedúráinak), egy születőben levő kormány válsága közepette, a
romlásunkra szövetkezett ellenség közeledtekor, mi más ez, mint azt akarni,
hogy az anarchia és a viszály következtében visszasüllyedjünk a
királyságba?”

A király elítéltetését 1793. január 14-én vitatták meg. A Konvent ezen a

napon fogalmazta meg a három kérdést, amelyre a küldötteknek válaszolniuk
kellett: „Bűnös-e Capet Lajos a közszabadság elleni összeesküvésben és a
nemzet biztonsága elleni merényletekben? Megkérdezzük-e ítélethozatal után
a népet? Hogyan bűnhődjék Lajos?”

A bűnösséget néhány tartózkodással egyhangúlag kimondták. A nép

megkérdezését 426 szavazattal 278 ellenében elvetették. A Gironde verve
volt. A halálos ítéletet 387 küldött mondta ki 334 ellenében, egy véget nem
érő név szerinti szavazás keretében, amely január 16-án este kezdődött, és
huszonnégy óra hosszat tartott. 26 küldött haladék feltételével szavazott a
halálra. A haladék kérdéséről január 18-án szavaztak, s 380 szavazattal 310
ellenében elvetették azt. Barére, a girondistákkal szemben, kifejtette, hogy a
haladék meghosszabbítaná a belső huzakodást, és gyengítené a forradalmat a
külellenséggel szemben.

A király kivégzése (1793. január 21.) mély benyomást tett az ország

lakosságára, és megdöbbenéssel töltötte el Európát. Az ítéletet délelőtt 11
órakor hajtották végre a Forradalom terén, nagy katonai erő jelenlétében.
Hatalmas tömeg nézte végig a kivégzést. Előző este egy Páris nevű volt testőr
meggyilkolta Lepeletier Saint-Fargeau képviselőt; ez a tehetetlen
kétségbeesésből fakadó elszigetelt merénylet a Konvent többségében csak
megszilárdította a politikája helyességébe vetett meggyőződést, s „a
szabadság első vértanúját” adta a forradalomnak.

A király halála a királyság hagyományos és mintegy vallásos tekintélyét

rombolta: XVI. Lajost közönséges emberként végezték ki - íme, ez lett az
isten kegyelméből való monarchiából. A Konvent ezzel felégette maga
mögött a hidat. Európa könyörtelen háborút indított a királygyilkosok ellen.
A forradalmi Franciaország és az ancien régime Európája, a király
megmentéséért mindent elkövető girondisták és a hegypártiak között a
végsőkig kiéleződött a konfliktus.

XVI. Lajos kivégzése lehetetlenné tette a Gironde által addig követett

halogató politikát. Amíg a per tartott, a Gironde nem fogyott ki a külpolitikai
érvekből. „Vitáinkban jelentette ki Brissot - nem látjuk eléggé Európát.”
Robespierre erre 1792. december 28-án így felelt: „A győzelem fogja
eldönteni, hogy önök lázadók-e, vagy az emberiség jótevői.” A girondisták, a
király megmentésére irányuló feltétlen igyekezetükben, készek voltak
lokalizálni az Európával kirobbant konfliktust. Ezzel tudatosan vagy
öntudatlanul az arisztokráciával való kompromisszum felé hajlottak.
Meglehetősen következetlen magatartás volt ez olyan emberek részéről, akik
novemberben még a propagandaháborút hirdették. A Hegypárt a király
kivégzésével egyetlen kiutat hagyott a nemzetnek: a győzelmet.

„Nincs visszaút írta Lebas, Pas-de-Calais küldötte 1793. január 20-án -,

minden út bezárult mögöttünk; akár akarjuk, akár nem, előre kell mennünk,
és most mondhatjuk csak el igazán: szabadon élünk vagy meghalunk.”

II

A HÁBORÚ ÉS AZ ELSŐ KOALÍCIÓ (1792 SZEPTEMBBR-1793

MÁRCIUS)

A köztársaság seregeit szárnyára kapta a győzelem: néhány héttel Valmy után

már az Alpokban és a Rajnánál voltak. Fölmerült a probléma: a megszállt
területek felszabadított vagy meghódított országok lesznek? A háború
logikája és a politikai szükségszerűség hamarosan hódítássá változtatta a
felszabadítást.

1. A propagandától az annexióig (1792 szeptember-1793 január)

A Rajna-balpart, Savoya és Nizza meghódítása olyan problémákat teremtett a

Konvent számára, amelyeknek megoldását egy ideig halogatni kellett.

1792. szeptember 29-én a var-i hadsereg Anselme parancsnoksága alatt

behatolt Nizzába. Montesquiou, a nép hatalmas lelkesedése közepette,
előzőleg Savoyát szabadította fel. „A falvak és a városok népe írta a
Konventnek szeptember 25-én mindenütt elénk vonult; mindenfelé kitűzték a
háromszínű zászlót.”

A Rajnánál Custine szeptember 25-én bevette Speyert, október 5-én

Wormsot, 21-én Mainzot, két nappal később pedig Frankfurtot.

Ugyanabban az időben Belgium is meghódolt. Valmy után, október 5-én, az

osztrákoknak fel kellett hagyniuk Lilié ostromával, 27én Dumouriez, a főleg
sorkatonaságból álló legjobb francia hadsereg, mintegy 40 000 ember élén,
Valenciennes sur Mons-nál behatolt Belgiumba. 1792. november 6-án Mons
előtt, Jemappes falu mellett indított támadást; a falut elfoglalta, a megvert
osztrákok visszahúzódtak. November 14-én kiürítették Brüsszelt, 30-án
Antwerpent; egy hónap leforgása alatt a franciák a Rur folyóig kergették őket
Belgiumból. Jemappes elfoglalása mély benyomást keltett Európában, hiszen
Valmy annak idején legfeljebb csak jelezhette az elkövetkezendőket, csak
„ígéret” volt. Jemappes viszont az első nagy csata volt, amelyben a
köztársaság seregei győzelmet arattak.

A propagandaháborút novemberben hirdették meg, s ezzel mintegy kesztyűt

dobtak a monarchikus Európa arcába. A nizzaiak, savoyaiak, Rajna-vidékiek
Franciaországhoz csatolásukat kérték. A Konvent habozott. 1792. szeptember
28-án felolvasták a Konvent előtt Montesquiou levelét, amelyben a hadvezér
közölte, hogy a savoyaiak 84. megyét szeretnének alakítani. „Óvakodjunk
hasonlóvá válni a királyokhoz, és a köztársasághoz csatolni Savoyát” kezdte
Camille Desmoulins. „Ki fogja megfizetni a háború költségeit?” szólt közbe
Delacroix. A girondisták maguk is megoszlottak. Amikor Anselme bevezette
a városi önkormányzati rendszert a nizzai grófságban, Lasource október 24-i
beszámolójában megtámadta: „Törvényeket adni annyi, mint meghódítani!”
Tétovázni azonban nem sokáig lehetett, mert egy igen erős, külföldi
menekültekből álló párt cselekvést követelt. A külföldiek különösen a
Cordelier Klubban működtek tevékenyen közre: Rajna-vidékiek, liéges-i
belgák, hollandok, svájciak és genfiek a Helvét Klubból, savoyaiak az
Allobroges Klubból és légióból. Ebben a vegyes csoportban különösen kitűnt
Anacharsis Cloots porosz alattvaló, Oise megye Konventküldötte, „az emberi
nem szónoka”, továbbá Claviére genfi bankár, de Kock holland bankár, Proli
belga bankár, akit Kaunitz osztrák kancellár törvénytelen fiának tartottak.

1792. november 19-én a Konvent lelkesedéssel fogadta el a nevezetes

dekrétumot:

„A Nemzeti Konvent a francia nemzet nevében kijelenti, hogy testvéri

segítséget nyújt minden népnek, amely vissza akarja nyerni szabadságát;
megbízza a végrehajtó hatalmat: utasítsa a tábornokokat, hogy vigyenek
segítséget e népeknek, és védjék meg azokat a polgárokat, akik
meghurcoltatást szenvednének vagy esetleg szenvedhetnének a szabadság
ügyéért.”

A Nemzetgyűlés hajlott arra, hogy független testvéri köztársaságokat

létesítsen. Brissot, a diplomáciai bizottság akkori elnöke, november 21-én
„köztársaságok övezetéről” beszélt. 26-án levelet írt Sevan miniszternek:
„Szabadságunk sohasem lehet biztonságban, amíg egyetlen Bourbon trónon
ül. Nincs béke a Bourbonokkal.” És lejjebb: „Csak akkor lehetünk majd
nyugodtak, ha Európa, és egész Európa, lángban áll.” Grégoire megjósolta az
erődök és határok nélküli Európát. Az emancipált nemzet magára vállalta az
elnyomott népek védelmezőjének szerepét.

A propagandaháború a legnagyobb természetességgel csapott át az annexiós

háborúba. A Konvent lázadásra szólította a népeket, és megígérte, hogy
védelmébe veszi őket. Van-e jobb védelem az annexiónál? Sok szempont
szólt emellett. Mindenekelőtt általános politikai meggondolások: a háború és
a propaganda felkeltette a nemzeti nagyravágyást. A francia seregek az
Alpokban és a Rajnánál küzdöttek: most hirtelen úgy látszott, mintha a
természetes határok kivívása lett volna eredetileg kitűzött céljuk. „A Francia
Köztársaságnak mondotta Brissot okvetlenül a Rajnáig kell terjednie.” Majd
november 26-án:

„Ha határainkat kitoljuk a Rajnáig, ha a Pireneusok majd szabad népeket

választanak el, szabadságunk biztosítva lesz.”

A propaganda és az annexió tehát elválaszthatatlanul összekapcsolódott. De

konkrétabb megfontolások is közrejátszottak. A háború sokba került. Miből
éljenek a megszállt területeken tartózkodó csapatok? Anselme Nizzában,
Montesquiou Savoyában, Dumouriez Belgiumban a lehető legkevesebbet
igyekezett elvenni a lakosságtól: Custine viszont a Rajna-vidéken a megszállt
terület terhére tartotta el hadseregét. A Konvent még novemberben is
halogatta a döntést. Végül december 1o-én Cambon, Hérault képviselője, a
pénzügyi bizottság tagja, igen nyersen vetette föl a problémát:

„Minél beljebb hatolunk az ellenséges területeken, annál jobban tönkretesz

bennünket a háború, különösen a mi filozofikus és nagylelkű elveink miatt.. .
Folyton azt mondják, hogy a szabadságot visszük szomszédainknak. Visszük
ám az ércpénzünket, az élelmiszerünket, hiszen az assignatánk a kutyának
sem kell!”

A propagandapolitika nehézségei, a háború szükségletei meggyorsították az

események menetét. Savoya megszüntette ugyan az ancien régime-et, és kérte
a csatlakozást, de Belgiumban és a Rajna-vidéken a lakosság többsége
kevesebb lelkesedést mutatott. Végül is a pénzügyi szempontok kerekedtek
felül.

A Cambon kérésére hozott 1792. december 15-i dekrétum bevezette a

forradalmi közigazgatást a meghódított országokban. Az egyháznak és az új
rendszer ellenségeinek a javait elkobozták az assignata zálogául; a tizedet és
a hűbéri szolgáltatásokat megszüntették, a régi adók helyébe forradalmi
adókat vetettek ki a gazdagokra, s elhatározták, hogy az új közigazgatási
szerveket azokkal választatják meg, akik felesküdtek a szabadságra. „Háború
a palotáknak, béke a kunyhóknak!” Mint Cambon mondotta beszámolójában:
„minden kiváltságot, minden zsarnokot ellenségként kell kezelnünk azokban
az országokban, ahova behatolunk.”

A meghódított népeknek tehát el kellett fogadniuk Franciaország forradalmi

diktatúráját; a december 15-i dekrétum végrehajtása föltétlenül erőszak
alkalmazását követelte. Ez a politika egy elszánt forradalmi kisebbségtől
eltekintve gyors elhidegülést okozott. Belgiumban például a Konvent a
lakosság jelentős részét eltaszította magától azzal, hogy kíméletlenül
elkobozta az egyházi javakat.

Az annexió volt az egyetlen lehetséges politika, amely megakadályozhatta a

megszállt országokban az ellenforradalmat. A Konvent Grégoire jelentése
alapján már 1792. november 27-én, lényegében egyhangúlag (egy szavazat
ellenében) elhatározta Savoya annektálását. A jelentéstevő a
népszuverenitással (október 22-én Allobroges Chambéryben összeült
nemzetgyűlése megszüntette az ancien régime-et, és annak az óhajának adott
kifejezést, hogy Franciaországhoz csatolják Savoyát), földrajzi
szempontokkal, továbbá Savoya és Franciaország közös érdekeivel érvelt.
Nizzát az 1793. január 31-i dekrétummal csatolták az országhoz. Ugyanazon
a napon Danton Belgium annexióját is követelte, s világosan megfogalmazta
a természetes határok politikáját:
„Azt mondom, nincs igazuk azoknak, akik óvnak bennünket attól, hogy túl
nagyra szabjuk a köztársaságot. Határait a természet jelölte ki. A látókörnek
mind a négy sarkában elérjük ezeket: a Rajna partján, az óceán partján, az
Alpoknál. Ezeknek a határoknak kell közrefogniuk köztársaságunkat.”

Belgiumban a Franciaországhoz való csatlakozást 1793 márciusában

városonként és tartományonként szavazták meg. A Rajna-vidéken egy mainzi
gyűlés március 17-én jóváhagyta az annexiót, amit a Konvent tüstént
ratifikált. Végül március 23-án annektálták a régi bázeli püspökséget is Mont-
Terrible néven.

Erre az időre létrejött a koalíció, a háború kiterjedt, s már több vereségről is

hír érkezett. A dolgok logikájánál fogva a Girondenak és politikájának sorsa
elválaszthatatlanul összekapcsolódott a köztársasági seregekével.

2. Az első koalíció megalakulása (1793 február-március)

A forradalmi propaganda és a francia hódítás közvetlenül fenyegette a

monarchikus államok érdekeit. Válaszul általános koalíciót kovácsoltak össze
a forradalmi nemzet ellen.

A szakítás először Angliával kapcsolatban következett be. Belgium

meghódítása után a Pitt vezette angol kormány fokonként eltávolodott a
semlegesség álláspontjáról. 1792. november 16-án a francia Végrehajtó
Bizottság kijelentette, hogy szabadnak tekinti a Schelde torkolatát; ezzel
túltette magát a münsteri szerződésen, amely annak idején zárlatot mondott ki
a torkolatra. Ez újabb fricska volt az angol háborús pártnak. A fellázadt
népeknek segítséget ígérő dekrétum azután eldöntötte az angol vezetők
állásfoglalását. Pitt egymás után több ellenséges lépést tett. XVI. Lajos
kivégzésének hírére a londoni udvar gyászt öltött, 1793. január 24-én pedig
Chauvelin francia nagykövetet kiutasították az országból. Február i-én a
Konvent, Brissot jelentése nyomán, Angliának és Hollandiának is hadat
üzent. A konfliktus nagyrészt gazdasági érdekellentétekből fakadt. A londoni
City, amelynek Pitt a szószólója volt, nem tűrhette, hogy Antwerpen francia
kézen legyen. Másfelől a Konvent a Hollandia elleni háborútól azt remélte,
hogy ráteheti a kezét az amszterdami bankra, s ezzel gyümölcsöző pénzügyi
műveletet hajthat végre. Az ancien régime vége felé különben is rendkívüli
mértékben kiéleződött Franciaország és Anglia kereskedelmi, tengeri és
gyarmati versengése. A gazdasági és politikai vezetők közül többen féltették
Franciaországot az angol konkurrenciától. Franciaország jókora sarcot fizetett
az angol flottának azért, hogy a tengerentúlra szállíthassa áruit; ezt a Konvent
kereskedelmi bizottságának 1793. július 2-i beszámolója is megemlítette.
Franciaország és Anglia küzdelme már nem két uralkodó, hanem több
szempontból két nemzet háborúját jelentette a politikai és gazdasági
szupremáciáért.

Az általános háború nem sokáig váratott magára. Anglia számára csak ürügy
volt a király kivégzése; a Spanyolországgal való kenyértörésben viszont ez
már sokkal nagyobb szerepet játszott, hiszen itt elevenen élt a monarchikus
érzület. Január 21-e után Godoy spanyol miniszterelnök nem volt hajlandó
elfogadni többé Bourgoingot, aki február 22-én el is hagyta Madridot.
Március 7-én a Konvent közfelkiáltással szavazta meg a Spanyolország elleni
háborút. „Eggyel több ellenség Franciaország számára jelentette ki Barére -,
csak eggyel több diadal a szabadság számára.” Ezt követte az olasz
fejedelmekkel való szakítás. Január 13-án egy, a papok által szított zavargás
alkalmával, meggyilkolták Bassville francia diplomatát, s a Konvent hadat
üzent a pápának; majd megüzente a háborút Nápolynak, Toscanának, végül
Velencének is. Svájc és a skandináv országok kivételével Franciaország
egész Európával hadban állt. „Európa valamennyi zsarnoka ellen kell most
önöknek harcolniuk szárazon és vízen” mondotta Brissot.

Az európai államok, bár túlnyomó többségük háborúban állott

Franciaországgal, korántsem voltak egységesek. A koalíciót Anglia hozta
létre oly módon, hogy 1793 márciusától szeptemberéig egymás után
valamennyi hadviselő országgal megfelelő szerződést kötött, így alakult ki
lassanként az első koalíció, amelynek Anglia volt a lelke.

A forradalom csak saját magára számíthatott. A Gironde azonban nem

készült fel a háborúra. A koalíció sikerei ezért megpecsételték a sorsát.

III

A FORRADALOM VÁLSÁGA (1793 MÁRCIUS)

A forradalmi Franciaország, alighogy hadat üzent a monarchikus Európának,

máris halálos veszélybe került. A külföldi koalíció és a katonai vereség, az
arisztokrata ellenforradalom és a polgárháború, a gazdasági válság és a nép
nyomása együttesen a tetőpontig fokozta a válságot, s a végsőkig kiélezte a
Gironde és a Hegypárt harcát.

1. A drágaság; a nép mozgolódása

1793 tavaszán kitört a forradalom általános válsága, amelynek kis híján

áldozatul esett a köztársaság. A válság első mozzanata a gazdasági és
szociális krízis volt, amely a Konvent megalakulása óta tartott. Ezt tovább
fokozta a Gironde merőben negatív politikája: a párt ebben a tekintetben
egyebet sem tett, mint a vagyonos osztályok érdekeit védelmezte. A
meghódított országok kizsákmányolásával szerette volna megoldani a
válságot. Számításai azonban nem váltak valóra.

A pénzügyi válságot az újabb és újabb assignaták szakadatlan kibocsátása

mélyítette el. A megélhetési költségek rohamosan emelkedtek. Saint-Just
1792. november 29-i beszédében az emisszió beszüntetését és a pénzügyek
szanálását követelte mint egyetlen orvosságot a drágaság ellen: „Minthogy
gazdaságunk betegsége a jegy (értsd: assignata) túltengése, tartanunk kell
magunkat ahhoz, hogy nem növeljük tovább mennyiségét, hogy nem
fokozzuk elértéktelenedését. El kell határoznunk, hogy a lehető legkevesebb
pénzt hozzuk forgalomba; ezt azonban csak úgy érhetjük el, ha csökkentjük
az állami kiadásokat, akár úgy, hogy hitelezőinknek földet adunk, akár úgy,
hogy járadékot állapítunk meg számukra törlesztésképpen, de nem bocsátunk
ki újabb jegyet.”

Saint-Just tanácsát nem hallgatták meg. A pénzügyi bizottság élén álló

Cambon továbbra is az infláció politikáját követte. 1792 október elején
majdnem 2 milliárdot tett ki a forgalomban levő assignaták névértéke;
október 17-én Cambon újabb kibocsátással 2 milliárd 400 millióra növelte ezt
az összeget. Az assignata értéke tovább esett; a folyamatot a király kivégzése
és a háború általánossá válása is gyorsította. A papírok értéke január elején
még névértékűk 60-65%-án állt, februárban már csak 50%-ot tett ki.

Mindennek következtében tovább fokozódott az élelmiszerválság. A

bérmunkások napibére vidéken átlag 20 sou volt, Párizsban 40. A kenyér
fontja viszont egyes helyeken 8 souba is belekerült; valamennyi többi
élelmiszer ára különösen a gyarmatáruké hasonló mértékben emelkedett. A
kenyér nemcsak drága volt, hanem kevés is. 1792-ben jó volt a termés, de a
búza nem került be a forgalomba. Saint-Just november 29-i beszédében leírta
ennek a „mű”-ínségnek a mechanizmusát: „A földműves nem akarja papírral
telerakni a pénzszekrényét, ezért nem szívesen adja el gabonáját. Minden más
kereskedőnek el kell adnia ahhoz, hogy a hasznából élhessen. A földműves
ezzel szemben semmit sem vásárol; szükségletei nem a kereskedelmi
forgalomban vannak. Ez az osztály megszokta, hogy a föld termésének egy
részét minden esztendőben pénz formájában halmozza fel; ma inkább
megtartja a gabonáját, mint hogy papirost rakjon félre.” A nagyobb
városokban nem volt kenyér, hiszen a tulajdonosok és a bérlők egyáltalán
nem törték magukat, hogy piacra vigyék a gabonát, s ott elértéktelenedett
papírpénzre váltsák.

A nyár folyamán az első terror hatása alatt bevezetett szabályozás

kétségtelenül lehetővé tette volna a termelők konokságának megtörését: a
gabonakészletek összeírásával és a rekvirálás megkezdésével. Roland, aki
mint belügyminiszter a gazdasági ügyekért is felelős volt, a legmerevebb
orthodox liberálisok közé tartozott, és semmit sem tett e rendkívüli
intézkedések végrehajtása érdekében. Sőt: ellenkezőleg; 1792. december 8-án
a Konvent hatályon kívül helyezte a szeptemberben bevezetett szabályozást,
és ismét a gabonával és liszttel folyó kereskedelem „legteljesebb
szabadságát” hirdette meg, bár a kivitelt továbbra is tiltotta. Halálbüntetéssel
fenyegette meg azokat, akik gátolnák az élelmiszer-forgalmat, vagy vezető
szerepet vinnének a csődületek keletkezésében. Minthogy tényleges
gabonaforgalom nem volt, az árak vidékenként erősen eltértek. 1792
októberében 1 „setier” (Setier régi francia űrmérték gabonancműek és bor
mérésére. (A latin „sextariusból”, ami egy hajdani római mértékegység Ve
része.) Párizsban 12 véka búzát, vagyis 156 litert értettek rajta, folyadékok
esetében pedig 8 pintet.) Aube-ban 25 livre volt, Haute-Marne-ban 34 livre,
Loir-et-Cherben 47 livre. Párizsban 1 font kenyér mindössze 3 souba került, a
Kommün ugyanis az adózók rovására maximálta az árát. Roland egyetlen
alkalmat sem mulasztott el, hogy ostorozza ezt a pazarlást. A Gironde
hitvallása szerint a szabad verseny volt az egyetemes orvosság. A girondisták
teljesen érzéktelenek voltak a néptömegek szenvedései iránt.

A társadalmi válság kiéleződött. 1792 őszén súlyos zavargások törtek ki a

falvakban és városokban. Lyonban a selyemszövők a selyempiac rossz
helyzete miatt munka nélkül tengődtek. A Konvent biztosai megerősítették a
csendőrséget, és letartóztatásokhoz folyamodtak. Orleáns-ban a lakosok
házakat fosztottak ki. Októberben zavargás volt Versailles-ban, Rambouillet-
ban, Etampes-ban. Novemberben Beauce egész területén napirenden voltak a
gabonazendülések, amelyek a szomszédos megyékbe is átcsaptak. Az
emberek hatalmas tömegekbe verődtek, s erőszakkal maximálták a piacokon
az árakat. November 28-án 3000 főnyi csapat tűnt föl Vendőme-ban, 29-én
6000-en jelentek meg Eure-et-Loirban, Courville nagypiacán, de itt már
fegyveresen. Kalapjukra tölgyfaágat tűztek, s ez volt a jelszavuk: „Éljen a
nemzet! A búzaár csökken!” A Gironde osztálypolitikája nem tagadta meg
magát: Beauce-ban erélyes eszközökkel helyreállították a rendet.

Párizsban a Kommün és a szekciók hiába követelték november

29-én a maximálást. A követelés szószólói a néptömegek vezetői és a

szekciók aktivistái voltak. Jacques Roux abbé, a gravilliers-i szekció egyik
vezetője, december i-én heves beszédet mondott „Utolsó Lajos elítéltetéséről,
az üzérek, a harácsolok és az árulók üldözéséről”. Egy Varlet nevű, aránylag
jól szituált postai alkalmazott az Emberi Jogok szekciójában 1792. augusztus
6-án kényszerárfolyamot követelt az assignata számára és rendszabályokat a
harácsolás ellen; ettől kezdve egy kerekeken guruló szószékről a köztereken
folytatta propagandáját. Lyonban Chalier és Leclerc, Orléans-ban Taboureau
ugyanezeket a jelszavakat hirdette: az élelmiszerárak maximálása,
gabonarekvirálás, a pékipar állami ellenőrzése és szabályozása, a
szűkölködők és az önkéntesek családjainak segélyezése. Ezeknek az
embereknek, az úgynevezett „veszetteknek” (enragés) a propagandája egyre
több követőre talált a párizsi szekciókban; a gazdasági válság fokozódása
nekik kedvezett. 1793. február 12-én megjelent a Konvent előtt a
negyvennyolc párizsi szekció küldöttsége, s a következőket jelentette ki:

„Nem elég, hogy francia republikánusoknak nyilvánítottuk magunkat; az is

szükséges, hogy a nép boldog legyen, hogy legyen kenyér; mert ahol nincs
többé kenyér, ott nincs többe törvény, szabadság, ott nincs többé
Köztársaság.”

Petíciójuk támadta „a gabonakereskedelem korlátlan szabadságát”, és

maximált árakat követelt. Ezt a petíciót még Marat is aljas intrikának
bélyegezte ... Február 25-én zavargás tört ki a Lombards-negyedben, a
gyarmatáru-kereskedelem központjában; a mozgalom városszerte tovaterjedt,
és napokon át tartott. A zendülők előbb asszonyok, majd férfiak is arra
kényszerítették az árusokat, hogy az általuk megállapított áron
szolgáltassanak ki cukrot, szappant és gyertyát.

„A fűszeresek mondta állítólag Jacques Roux nem tettek egyebet, mint

visszaadták a népnek, amit már hosszú ideje oly hihetetlenül drágán
fizettettek meg vele.”

Ám Robespierre és Marat is csak „a hazafiak ellen szőtt ármányt” látta

ezekben az akciókban; jobb dolga is akadhatna a népnek, mint hogy „hitvány
áruk miatt” lázadozzon. „A népnek nem azért kellene felkelnie, hogy cukrot
szerezzen, hanem, hogy lesújtson a banditákra.”

Igaz, hogy a „veszetteknek” nem sikerült kiharcolniuk a maximált árakat, de

legalább fölvetették a problémát. A Hegypárt ugyanúgy reagált, mint a
Gironde. A politikai válság kiéleződése azonban arra kényszerítette az
előbbit, hogy a Gironde leküzdése és az ország megmentése érdekében
engedményeket tegyen a plebejus programnak. 1793. március 26-án Jeanbon
Saint-André így írt Barére-nak: „Parancsoló szükségesség, hogy kenyeret
adjanak a szegénynek, ha azt akarják, hogy segítsen a forradalom
végigvitelében. Rendkívüli körülmények között a közjó nagy törvényén kívül
semmi egyébre nem szabad tekintettel lenni.”

2. Dumouriez veresége és árulása

A politikai válság egyre mélyült, s amikor 1793 márciusában a veszedelem

ismét feltűnt a határokon, újult erővel robbant ki a Gironde és a Hegypárt
párharca.

A köztársasági seregek 1793 elején elvesztették számbeli fölényüket az

ellenséggel szemben. A Dumouriez védőszárnyai alatt nyugodtan
garázdálkodó hadiszállítók miatt sem ruházni, sem etetni nem tudták
megfelelően a katonákat, így sok önkéntes, törvény adta jogával élve, egy
hadjárat után hazatért. A francia hadsereg létszáma 1792 decemberében még
400000 fő, 1793. februárban már csak 228 ooo-re tehető. A hadsereg egyik
nagy gyengesége volt, hogy a reguláris ezredek és az önkéntes zászlóaljak
szervezetileg különálló közeget alkottak, szervezeti felépítésük és szolgálati
szabályzatuk is eltért. A kék egyenruhás önkéntesek, a „búzavirágok”
(bleuets), választották tisztjeiket, és magasabb zsoldot kaptak; fegyelmi
szabályzatuk lazább volt, s kötelezettségük csak egy hadjáratra szólt. A
fehérruhás sorkatonák, a „fehérfenekűek” (culs blancs), hosszú lejáratú
szerződést írtak alá, igen szigorú fegyelmet kellett tartaniuk, parancsnokaikat
pedig fölülről nevezték ki. Gyakori volt a verekedés. A reguláris katonák
lenézték és irigyelték az önkénteseket.

Az 1793. február 21-i „amalgám-törvény” megszüntette a hadsereg

kettősségét, s egyetlen országos rendszert alakított ki. A javaslatot Dubois-
Crancé tette, a Konventben február 7-én tartott beszámolójában. Az
indítványozta, hogy két-két önkéntes zászlóaljat egyesítsenek egy-egy
reguláris zászlóaljjal, s ezek egy fél dandárt alkossanak. Így az önkéntesek
átadják lendületüket és állampolgári érzületüket a sorkatonáknak, azok
viszont átadják tapasztalataikat, megtanítják az önkénteseket a katonai
mesterségre, a fegyelemre. A katonák választani fogják tisztjeiket, s csak a
parancsnoki beosztások egyharmadát tartják fenn a rangidőseknek. Február
12-én Saint-Just erőteljesen kiállt Dubois-Crancé javaslata mellett:

„Nem szabad a győzelmet egyedül a katonák számától és fegyelmétől várni; a

győzelem csak akkor születik meg, ha a republikánus szellem tért hódít a
hadseregben ... A köztársaság egysége egységet követel a hadseregben; a
hazának csak egyetlen szíve van.”

A girondisták ellenezték a vegyítést, de a Konvent megszavazta. Igaz, hogy a

katonai helyzet 1793-1794 telére halasztotta a határozat végrehajtását, de az
egyenruha, a zsold és a szolgálati szabályzat már 1793 nyarától egységes
volt. A sorkatonaság viszonyait változtatták meg, és igazították az
önkéntesekéhez.

1793. február 24-én elrendelték 300000 ember behívását, s ezzel részben

megoldották a létszámkérdést. A Konvent ugyanis hiába próbálta
hazafiságukra hivatkozva visszatartani az önkénteseket. („Katona
polgártársak, a törvény megengedi, hogy hazamenjetek, ám a haza jajkiáltása
megtiltja.”) Dubois-Crancé a Védelmi Bizottmány nevében 1793. január 25-
én nagy jelentést tett. A vita eredményeképpen hozták február 21-én azt a
határozatot, amelynek a 24-i dekrétum csupán kiegészítése és konkretizálása
volt. A Konvent elrendelte, hogy be kell hívni 300 000 embert, egyenletesen
szétosztva ezt a keretet a megyék között. Elvileg folytatták az önkéntesek
toborzását; abban az esetben, ha ennek eredménye nem kielégítő, „ott
helyben ki kell egészíttetni a létszámot a polgárokkal; a legmegfelelőbb
eljárási módot ők maguk határozzák meg szótöbbséggel” (11. cikkely).

Míg 1791-ben és 1792-ben általános lelkesedés közepette folyt a bevonulás,

az 1793-as sorozás már a legsúlyosabb nehézségekbe ütközött. Ennek
részben az volt az oka, hogy a Konvent nem jelölte meg pontosan a
kiegészítés módját: azzal, hogy a helyi hatóságokra bízta, a személyes
torzsalkodásnak szolgáltatta ki a toborzás ügyét. Hérault megye a sorshúzás
vagy a többségi szavazás hátrányainak elkerülése végett 1793. április 19-én
elhatározta, hogy bevezeti a közvetlen és személyes sorozást: egy, a Konvent
biztosai által kinevezett bizottság a helyi hatóságok javaslatai alapján ki fogja
jelölni „azokat a polgárokat, akiket a legjobb hazafiaknak ismernek, s akiket
bátorságuk, jellemük és fizikai tulajdonságaik a legalkalmasabbá tesznek a
köztársaság eredményes szolgálatára”. Egyidejűleg 5 milliós
kényszerkölcsönt vetettek ki a gazdagokra a zsold kifizetése, a felszerelési
költségek fedezése és a „szegény néposztály” megsegélyezése végett. Ez a
toborzási mód azzal a nagy előnnyel járt, hogy a forradalmi hatóságok kezébe
tette le a hadsereg kiegészítésének ügyét; ezt általában el is fogadták az
országban. Mindamellett az 1793. február 24-én elrendelt sorozás az
előirányzott létszámnak a felét sem hozta meg: csak a tömeges toborzás és az
általános mozgósítás oldhatta meg a létszámkérdést. Idáig azonban csak
újabb vereségek hatására jutottak el.

Az 1793-as hadjárat kezdetét a Hollandia elleni támadás kudarca jellemezte.

A francia hadsereg nyilvánvalóan rosszabb feltételei ellenére elfogadták a
Dumouriez által javasolt támadási tervet. Dumouriez, 1793. február 16-án,
Antwerpenből elindulva, 20000 emberrel betört Hollandiába, és február 25-
én elfoglalta Brédát. Március 1-én azonban Coburg osztrák generalisszimusz
hadserege rávetette magát a Ruhr-menti szállásain szétszórt belgiumi
hadseregre. Ez katasztrófa volt. Március 2-án, fejvesztett zűrzavarban, a
franciák kiürítették Aix-la-Chapelle-t, majd utána Liége-t. Párizsban a
vereségek valóságos hazafias lázat idéztek elő, s a közjó érdekében tett első
intézkedéseket eredményezték. Március 9-én feldúlták a „La Chronique de
Paris” és a „Le Patriote Francais” című girondista lapok nyomdáit; másnap
népfelkelés tört ki, de ez, mivel a Kommün és a jakobinusok távol maradtak,
összeomlott. Ám ugyanezen a napon, március 10-én, felállították a
Forradalmi Törvényszéket az ellenség ügynökeinek ártalmatlanná tételére.
„Nem tudok másra gondolni, csak az ellenségre; üssük az ellenséget”
jelentette ki Danton.

Belgium hamarosan elveszett. Dumouriez-nak vissza kellett húzódnia dél

felé. Ez a lépése nem volt egészen jóhiszemű, hiszen nyilvánvaló, hogy
Belgiumot a legjobban akkor védhette volna, ha tovább menetel Rotterdam
felé. Összegyűjtötte megvert helyetteseinek, Mirandának és Valence-nak a
csapatait, s március 16-án megpróbált előrenyomulni Tirlemont felé. Március
18-án azonban Necrwindennél megroppantották a gerincét, majd Louvainnél
21-én újra megverték. Ekkor fölvette a kapcsolatot legyőzőjével, Coburggal.
Az volt a terve, hogy feloszlatja a Konventet, s az 1791-es alkotmány alapján
visszaállítva a monarchiát, trónra ülteti XVII. Lajost. Megkezdte Belgium
kiürítését. Amikor a Konvent elküldte négy biztosát és Beurnonville
hadügyminisztert, hogy elmozdítsák a hadsereg éléről Dumouriezt, ez április
1-én letartóztatta őket, és kiszolgáltatta az osztrákoknak. Végül megkísérelte
Párizs ellen vezetni seregét. Katonái azonban megtagadták az
engedelmességet.

1793. április 5-én néhány ember közöttük a chartres-i herceg, Égalité Fülöp
fia, a leendő Lajos Fülöp kíséretében megeresztett kantárszárral átvágtatott az
osztrák vonalak közé. Fülei mellett a Davout parancsnoksága alatt álló
yonne-i 3. zászlóalj önkénteseinek golyói fütyültek.

Belgium elvesztése következtében a Rajna bal partja is odalett. Neerwinden

hírére a braunschweigi herceg elérte a Rajnát, és 1793. március 25-én délnek
szorította Custine-t. Worms és Speyer is elesett, Custine Landau felé
húzódott vissza, a poroszok pedig ostrom alá vették Mainzot.

A koalíció erőfölénye következtében a háború ismét az ország területére

tevődött át, éppen abban a pillanatban, amikor a 300 000 ember behívása
kirobbantotta a vendée-i lázadást. A koalíció tagjai április elején értekezletet
tartottak Antwerpenben, amelyen egyáltalán nem rejtették véka alá céljaikat:
elősegíteni az ellenforradalmat, és francia területekkel kárpótolni magukat az
elszenvedett károkért. A vereség iszonyatosan kiélezte a politikai harcot. A
Gironde azzal vádolta Dantont, hogy Dumouriez cinkosa volt. Danton
március elején küldöttségben volt Dumouriez-nál, és tanúja volt első
vereségeinek. Azután sokáig támogatta a tábornokot, s még március 10-én is
megpróbálta saját felelősségére megnyugtatni a Konventet. Dumouriez-nak
március 26-án, az árulását megelőző napon, Tournai-ban találkozója volt
három, több mint gyanús jakobinussal: Dubuisonnal, Pereirával és Prolival,
akik kapcsolatban álltak Dantonnal. Danton 1793. április 1-én, rendkívüli
merészséggel, a Hegypárt tapsa közepette, a Gironde ellen fordította a vádat.
Dumouriez árulása nagymértékben meggyorsította a Gironde bukását.

3. A vendée-i lázadás

A 300 000 ember behívása számos nehézséget okozott, sőt zavargásokat is

keltett. 1793. március 9-én a Konvent kénytelen volt 82 képviselőjét a
megyékbe küldeni, hogy felügyeljenek az akció végrehajtására. A
legsúlyosabb zavargások a nyugati megyékben törtek ki. Ille-et-Vilane-ben
helyenként nagy tömegek csődültek össze, ilyen kiáltások közepette: „Éljen
XVII. Lajos király, éljenek a nemesek és a papok!” Morbihan-ban két körzeti
székhely, La RocheBernard és Rochefort a felkelők kezére került; Vannes-t
körülzárták. Március 23-án több vidéken levő képviselő, köztük Billaud
Varenne, a következőket írta Rennes-ből a Konventnek: „A fehér zászló még
mindig beszennyezi a szabadság földjét, az emberek kitűzték a fehér
kokárdát... Az összeesküvés legfőbb ügynökei a papok és az emigránsok.” A
breton felkelést azonban csírájában elfojtották.

Vendée-ben, Mainc-et-Loire-ban, Anjou és Poitou határvidékén, Mauges

vidékén ahol a papok és a nemesek már régóta dolgoztak nem a 300 000
ember behívása jelentette a felkelés mélyen rejlő okát, de közvetlenül ez
robbantotta ki. 1793. március 2-án piac volt Cholet-ban. A parasztok
tüntettek a sorozás ellen, s a megmozdulás másnap is folytatódott; 3-án a
fiatalok óriási verekedést rendeztek. Nagyjából mindenütt a cholet-i
jelenetekhez hasonlók játszódtak le. A sorozást március 10-re, vasárnapra
tűzték ki. Ezen a napon Saint-Florent-le-Vieil-ben megkondult a vészharang,
a parasztok vasvillával, kaszával és cséphadaróval fegyverkeztek fel, és
szétszórták a nemzetőröket. Megkezdődött a vendée-i felkelés.

Ez a forradalom haladásával szembeszegülő tényezőknek és a paraszti

tömegek elégedetlenségének legveszélyesebb megnyilvánulása volt. A
parasztok nehéz körülmények között küszködtek, gyakran nyomorogtak, s
így a reakció könnyen hatott rájuk. Játszva fel tudta lázítani őket a városi
burzsoázia ellen, amelynek képviselői igen sok esetben nagybérlők voltak
ezen a hagyományos részes művelő vidéken, sőt közülük kerültek ki a
gabona-nagykereskedők és a nemzeti javak felvásárlói is. A vallási válságnak
is igen mély hatása volt a nyugati tartományokban, ahol elevenen élt a hit. A
Mulotinek misszionárius szerzete, amely Bocage szívében, Saint-Laurent-
surSévre-ben székelt, a XVII. század vége óta ápolta itt a vallásos érzületet.
A rendkívül nagy számú refraktárius pap kihasználta a parasztok
vallásosságát, és a forradalom ellen uszította őket. A háború általánossá
válása óta a royalista párt már-már nyíltan felütötte a fejet ezen a vidéken.
Mindazonáltal az 1791. augusztusi nemesi lázadást nem támogatták a
vendée-i parasztok, sőt 1792-ben sem mozdultak, hogy megmentsék
„jóságos” papjaikat a deportálástól.

A 300 000 ember behívását a parasztok csakis ellenszenvvel fogadhatták. Az

intézkedés túlságosan emlékeztette őket a milíciára és arra a volt
kötelezettségükre, hogy sorshúzás útján rekrutákat adjanak a sorkatonaság
feltöltésére; ez az ancien régime leggyűlöltebb intézménye volt a falun. A
törvény lehetővé tette az önkényes végrehajtást: mivel az érintettekre bízta a
bevonulandók kijelölését, a helyi szenvedélyek martalékául dobta oda a
toborzás ügyét. 1793. március 10-én és a rákövetkező napokon a parttól
Bressuire-ig és Cholet-ig a parasztok „Békét! békét! Elég a lövöldözésből!”
kiáltásokkal lázadtak fel. A felkelés egyidejűleg tört ki több ponton, s ez arra
enged következtetni, hogy előkészítették. A parasztok, bár a refraktárius
papok izgatták föl őket, nem voltak sem királypártiak, sem az ancien régime
hívei. Egyszerűen nem voltak hajlandók odahagyni a falujukat, s harcolni
menni az ismeretlenbe. A nemesek először meglepődtek, majd lázas
sietséggel kapcsolódtak be az eseményekbe, hogy saját céljaikra használják ki
a mozgalmat.

Már az első időben több körzeti székhely, így Cholet is, a felkelők kezére
került. Machecoulban, Retz egykori fővárosában a republikánus burzsoákat
megkínozták és felkoncolták. A vendée-i háború szinte pillanatok alatt
könyörtelen jelleget és ijesztő méreteket öltött. Különösen kedvezett a
felkelésnek a táj szerkezete és a vidék állapota: a sövények szegélyezte mély
utak, amelyek elzárták a kilátást, és nagyszerű leshelyül szolgáltak, a
település szétszórtsága, a magányos tanyák, az úthálózat fejletlensége, végül
az a körülmény, hogy kormánycsapatok egyáltalán nem tartózkodtak a
vidéken; a Konvent ugyanis eleinte csak nemzetőröket küldött a felkelők
ellen. A lázadás első vezetői a nép soraiból kerültek ki, mint például Mauges-
ban Cathelineau fuvaros, Stofflet vadőr, a breton Maraisban Souchu volt
sóadószedő, Gaston parókakészítő. A nemesek csak április elején tűntek fel:
Marais-ban Charette, Mauges-ban Bonchamp, d’Elbée, Bocage-ban
Sapinaud, Poitou-ban La Rochcjacquelin. Azelőtt mindannyian tisztek voltak.
A „királyi katolikus hadsereg” tanácsában helyet foglalt egy refraktárius pap
is, Bernier abbé. A parasztok féltek túlságosan eltávolodni falujuktól, nem
merték sorsukra hagyni tanyáikat. Ezenkívül vezetőik nem értettek a nagyobb
arányú hadműveletekhez, s csak találomra vagdalkoztak. A paraszti csapatok,
amikor hírt kaptak a „kékek” érkezéséről, felfegyverkezve kimentek a
határba, s a csata után rögtön szétszóródtak.

A vendée-iek több jelentékeny győzelmet arattak. Bressuire, Cholet,

Parthenay eleve a kezükben volt; 1793. május 5-én elfoglalták Thouars-t,
június 9-én Saumurt, június 29-én azonban Nantes előtt vereséget szenvedtek.
A tengerpartot a kikötők polgárságának győzelmes ellenállása mentette meg.
A Sable-d’Olonne-iak két rohamot vertek vissza: egyet március 23-án, egyet
pedig 29-én. Így Vendée nem tudta felvenni a kapcsolatot Angliával. A
Konvent március 19-én egyhangúlag elhatározta, hogy minden felkelőt, akit
fegyverrel a kézben fognak el, ki kell végezni, és el kell kobozni javait. A
Végrehajtó Tanács ellenben csak májusban szánta el magát, hogy csapatokat
vonjon el a frontról, és Vendée ellen küldje. Két hadsereget szerveztek; egyet
Cótes-de-Brest-ben Canclaux vezénylete alatt, egyet pedig Cőtes-de-la-
Rochelle-ben, amelynek parancsnokságát Bironra bízták. A felkelők a
republikánus tábornokokat is legyőzték; Westermannt július 5-én, Santerre-t
13-án. A Vendée egészen 1793 októberéig tartotta magát.

A lázadás helyrehozhatatlan következményekkel járt. A polgárháború

kétségbe ejtette a republikánusokat, s a Hegypárthoz közelítette őket, amely,
mint a közjó érdekében folytatott politika egyetlen következetes híve,
alkalmasnak látszott a forradalom megvédelmezésére. De a Hegypárt is csak
a nép támogatásával verhette le az ellenforradalmat és győzhette le a
koalíciót. Engedményeket kellett tennie a néptömegeknek: március 10-én
felállították a Forradalmi Törvényszéket, 20-án a felügyelő bizottságokat;
április 11-én határozatot hoztak az assignata kényszerárfolyamáról, május 4-
én pedig a gabonaár maximálásáról. Csupa kivételes rendszabály, amelyet
úgy kellett kicsikarni a Gironde-tói. A Vendée azzal, hogy a végsőkig élezte a
forradalom válságát, szintén siettette a Gironde bukását.

Jeanbon Saint-André, Lót képviselője, a következőket írta 1793. március 26-

án Barére-nek:

„A köz ügye a pusztulás szélén van, s szinte bizonyosak vagyunk abban,

hogy csak a leggyorsabb és legerőszakosabb beavatkozás mentheti meg...
Most a tapasztalat bizonyítja, hogy a forradalmat még egyáltalán nem
fejeztük be, s nyíltan meg kell mondani a Nemzeti Konventnak: Önök
forradalmi gyűlést alkotnak ... A legszorosabban hozzá vagyunk kötve a
forradalom sorsához, és a kikötőbe kell kormányoznunk az állam hajóját,
vagy vele együtt kell elvesznünk.”

IV

A GIRONDE VÉGE (1793 MÁRCIUS-JÚNIUS)

A népi mozgalom a külső és belső veszély kettős nyomása alatt

kikényszerítette az első közjóléti intézkedéseket. Miközben kiderült, hogy a
Gironde képtelen megküzdeni a veszélyekkel, a forradalom megmentésére
elszánt Hegypárt fokozatosan magáévá tette a plebejus vezérek által
előterjesztett programot. Ily módon 1793 tavaszán a Gironde-dal szemben
kialakult a forradalmi kormányzat, és létrejött „a szabadság zsarnoksága”.

1. A közjó első rendszabályai

A tömegek mozgásának és a forradalmi rendszabályoknak a ritmusát a válság

fordulatai szabták meg.

A Forradalmi Törvényszéket 1793. március 10-én állították fel. A belgiumi

vereségek mint már szó volt róla ugyanolyan hazafias lázat, ugyanolyan
népfelbuzdulást keltettek Párizsban, mint a porosz előrenyomulás az előző év
augusztusában. Több szekció különleges bíróság felállítását követelte az
ellenség belső ügynökeivel való leszámolásra. Danton március 9-én a
szeptemberi emlékek hatása alatt magáévá tette a javaslatot: „Tanuljunk
elődeink hibáiból; tegyük meg azt, amit a Törvényhozó Gyűlés nem tett meg:
legyünk rettenetesek, hogy mentesítsük ettől a népet.”
Hiába kiabált a Gironde a diktatúráról, a Konvent március 1o-én elhatározta a
fellebbezési és semmítő eljárási lehetőséget nem ismerő különleges bíróság
felállítását, „amely ítélkezni fog minden ellenforradalmi cselekmény
ügyében, minden olyan merénylet ügyében, amely a szabadság, az
egyenlőség, a köztársaság egysége és oszthatatlansága, az állam belső és
külső biztonsága ellen irányul, és minden olyan összeesküvés ügyében,
amelynek célja a királyság visszaállítása”. A Konvent magának tartotta fenn a
bírák és az esküdtek kinevezésének, főleg pedig a vádemelésnek a jogát.

A forradalmi éberségi bizottságokat 1793. március 21-én, a neervinden-i

vereség után alakították meg. A Konvent ezzel tulajdonképpen csak
országossá tett egy plebejus intézményt, amely már gombamódra szaporodott
a párizsi szekciókban. Minden községben, illetve minden nagyvárosi
szekcióban ezek a bizottságok felügyeltek a külföldiekre. Hatáskörüket igen
hamar kiterjesztették: személyazonossági igazolványokat állítottak ki,
ellenőrizték a katonák papírjait, sőt: letartóztatták az embereket, ha nem
hordtak háromszínű kokárdát. Nemsokára azzal is megbízták őket, hogy
összeállítsák a gyanús személyek listáját, és kiadják ellenük a letartóztatási
parancsot. Ezek a forradalmi bizottságok, amelyeknek szilárd és odaadó
hazafiak, rendszerint sans-culotte-ok voltak a tagjai, harci szervezetté
fejlődtek a girondisták, a mérsékeltek és az arisztokraták ellen. A közjó
rendszerének egyik pillérét alkották.

1793. március 28-án összefoglalták és súlyosbították az emigránsok ellen

hozott törvényeket. Emigránsnak minősült minden francia, aki 1789. július 1-
e óta elhagyta az országot, és nem tért vissza 1792. május 9-ig, illetve nem
tudta igazolni, hogy az utóbbi dátum óta megszakítás nélkül
Franciaországban tartózkodott. Az emigránsokat örökre száműzték
Franciaország területéről, „polgári halottaknak” nyilvánították, és javaik a
köztársaságra szálltak. A kitiltás megszegőire halálbüntetés várt.

A Közjóléti Bizottságot április 5-én és 6-án hozták létre, a január 1-én

alakított Védelmi Bizottmány helyébe, amelynek tevékenysége hatástalannak
bizonyult. A Közjóléti Bizottság kilenc, havonta cserélhető Konvent-tagból
állt, titkosan tanácskozott, s az volt a feladata, hogy ellenőrizze és gyorsítsa
az Ideiglenes Végrehajtó Tanács felügyelete alá tartozó közigazgatás
munkáját. Felhatalmazták, hogy sürgős szükség esetén általános védelmi
intézkedéseket tegyen; a Végrehajtó Tanács haladéktalanul köteles volt
érvényt szerezni a bizottság által hozott határozatoknak. A girondisták most
is diktatúráról kiabáltak. Marat válaszolt nekik:

„A szabadságot erőszakkal kell megvalósítani, és eljött a pillanat, amikor

ideiglenesen meg kell szervezni a szabadság zsarnokságát, hogy
eltiporhassuk a királyok zsarnokságát.”

Az új bizottságba Danton is bekerült, valamint olyan emberek, mint például

Barére és Cambon, akik csatlakoztak a Hegypárthoz.

1793. április 9-én elhatározták, hogy a hadseregekhez delegálni fogják a nép

képviselőit. A Konvent már március 9-én 82 küldöttet menesztett a
megyékbe, hogy megszervezzék a 300 000 ember bevonultatását. Az április
9-i dekrétum három-három népképviselőt nevezett ki a köztársaság tizenegy
hadseregéhez. Ezek korlátlan hatalommal rendelkeztek, s az volt a feladatuk,
hogy a „legaktívabb módon ellenőrizzék a Végrehajtó Tanács megbízottainak
működését, az összes hadiszállító és hadivállalkozó tevékenységét s a
tábornokok, tisztek és katonák magatartását”.

A Konvent azonban elégedetlen volt ezzel a szervezeti megoldással. Április

30-án visszavonta, és új szöveget fogadott el, amely tovább növelte a
hadseregekhez küldött képviselők jogkörét, de tevékenységük
összehangolására kötelezte őket. A képviselőket feljogosították arra is, hogy
szükség esetén letartóztassák a tábornokokat. Naponta jelentést kellett
küldeniük tevékenységükről a Közjóléti Bizottságnak, hetenként pedig a
Konventnek. Így a Nemzetgyűlés szorosan kézben tartotta valamennyi
hadsereg irányítását és ellenőrzését.

Amikor április és május folyamán kiéleződött a Gironde és a Hegypárt

közötti küzdelem, a politikai intézkedéseket a néptömegek javát szolgáló
gazdasági és szociális rendszabályok követték.

1793. április 11-én határozatot hoztak az assignata kényszerárfolyamáról. A

kettős árazás gyakorlatát és az ércpénzforgalmat betiltották, az assignata
visszautasítását bűntettnek minősítették. A tömegek változatlan makacssággal
követelték a maximált árakat. Április 18-án a párizsi megye különböző
hatóságai, 30-án pedig a Saint-Antoine negyed szekciói nyújtottak be ilyen
irányú petíciót. A Konvent 1793. május 4-én meghátrált, s megállapította a
gabona- és lisztféleségek megyei árát. A körzetek megkezdték az összeírást
és a rekvirálást, hogy ellássák a piacokat, amelyeken kívül megtiltották a
gabona- és lisztkereskedelmet. Végül 1793. május 20-án a Konvent
egymilliárdos kényszerkölcsönt vetett ki a gazdagokra. Avégett tehát, hogy
maga mellé állítsa a népet, a Konvent egész sor rendkívüli intézkedést
fogadott el, amelyeknek határozottan osztály jellegük volt. Robespierre 1793.
május 8-án a Jakobinus Klubban az „aranyozott térdnadrágok” (culottes
dorées) ellen „a sans-culotte-ok hatalmas tömegére” apellált:

„A szabadságot kell megmenteniük. Proklamálják a szabadság jogait, és

vessék latba minden energiájukat. Itt van a sans-culotte-ok hatalmas tömege;
tiszták és erőteljesek, nem hagyhatják oda munkájukat, gondoskodjanak róla,
uraim, hogy a gazdagok fizessék őket!”

2. 1793. május 31., június 1. és június 2.

A Gironde és a Hegypárt párharca végső szakaszába lépett. A Hegypártnak

szüksége volt a néptömegek támogatására. A Gironde a parlamentben még
mindig erős volt, de a kormányzás már nyilvánvalóan kicsúszott a kezéből.
Roland 1793. január 22-én lemondott, s az okos Garat-nak adta át a
belügyminiszteri tárcát; az igazságügy-minisztériumban Gohier ugyancsak
óvakodott kompromittálni magát. A hadügyminisztérium élén azonban április
4-én Bouchotte ezredes, ez az igazi sans-culotte miniszter váltotta fel
Beurnonville-t; 10-én Dalbarade-ot, Danton barátját nevezték ki Monge
helyébe tengerészetügyi miniszterré. Már csak Lebrun külügyminiszter és
Claviére, a közadók minisztere volt girondista. A

Síkság a hegypárt által javasolt, a közjót szolgáló összes intézkedést

megszavazta a Konventben, de bizalmatlan volt a Párizsi Kommünnel
szemben, s így nem volt hajlandó szövetkezni a Hegypárttal a Gironde ellen.
A Síkságnak az volt az illúziója, hogy a pártok felett áll.

1793. április 3-án Robespierre indította meg a döntő támadást: „Kijelentem,

hogy a közjót szolgáló első intézkedés az kell hogy legyen, hogy a Konvent
vád alá helyezze mindazokat, akiket a Dumouriez-val való cinkossággal
gyanúsítanak, elsősorban Brissot-t.” Április 10-én ismét kipellengérezte a
Gironde vezetőinek ellenforradalmi politikáját és Dumouriez-val szemben
tanúsított bűnös elnézésüket. Válaszában Vergniaud nem félt pártját úgy
beállítani, mint amely mérsékelt irányzatot követ:

„Igen, mérsékeltek vagyunk ... A királyság megszüntetése óta sokat hallottam

beszélni a forradalomról. Azt mondtam magamnak, hogy már csak két
lehetőség van: az egyik a tulajdon és az agrártörvény, a másik az, amely a
zsarnoksághoz visz bennünket el. Szilárdan eltökéltem, hogy mindkettő ellen
harcolni fogok . . . Voltak, akik a terror segítségével akarták befejezni a
forradalmat, én a szeretet segítségével szerettem volna befejezni...
Mérsékletünk mentette meg a köztársaságot attól a borzalmas csapástól,
melynek polgárháború a neve ...”

1793. április 5-én a jakobinusok Marat vezetésével körlevelet intéztek a

csatlakozott társaságokhoz, amelyben felszólították őket, hogy követeljék a
„fellebbezők” visszahívását és elmozdítását, vagyis azokét a Konvent-
tagokét, akik a király megmentése érdekében annak idején a néphez
fellebbeztek. Április 13-án a Konvent Guadet javaslatára, heves vita után,
226 szavazattal 93 ellenében, 47 tartózkodással megszavazta Marat vád alá
helyezését, amiért a klub elnökeként aláírta az 5-i körlevelet. Marat megjelent
a Forradalmi Törvényszék előtt, s úgy mutatkozott be, mint „a szabadság
apostola és mártírja”; április 24-én a baloldal diadalujjongása közepette
mentették fel. Április 15-én a 48 párizsi szekció közül 35 petíciót nyújtott be
a Konventnek, amely a 22 legismertebb girondista vezetőt fenyegette.

A Gironde nagy erőfeszítésre szánta el magát, hogy visszaszerezze a

közvéleményre gyakorolt befolyását, és szociális térre tette át a vitát. 1793.
április végén Pétion kiadta a „Lettre aux Parisiens”-t, amelyben harcra
buzdított minden tulajdonost:

„A tulajdont veszély fenyegeti, és ti szemet hunytok a veszély fölött. Háborút

szítanak a birtoklók és a nincstelenek között, és ti semmit sem tesztek ellene
... Párizsiak, rázzátok le végre magatokról ezt a tunyaságot, kergessétek
vissza búvóhelyeikre ezeket az aljas férgeket!”

Ugyanabban az időben, 1793. április 24-én, Robespierre a Jogok

Nyilatkozatának új tervezetét olvasta fel a Konventben, amely a tulajdont
alárendelte a társadalmi hasznosságnak:
„Cikkelyt cikkelyre halmozva biztosították a legnagyobb szabadságot a
tulajdon számára, de egyetlen szót sem szóltak arról, mikor törvényes ez a
tulajdon; olyannyira, hogy úgy tűnik, mintha az önök nyilatkozata nem az
emberek, hanem a gazdagok, a harácsolok, az üzérek és a zsarnokok részére
készült volna.”

Robespierre a következő meghatározást javasolta a tulajdonra: „Minden

polgárnak ama joga, hogy élvezze és tetszése szerint használja a javaknak azt
a hányadát, amelyet a törvény biztosít a számára.” A tulajdon tehát, amely az
1789-es Jogok Nyilatkozatában természetjog, 1793-ban Robespierre-nél
társadalmi intézménnyé lett. De nem lehet nem észrevenni Robespierre
állásfoglalásának taktikai jellegét; ahhoz, hogy a Gironde-ot legyőzzék,
érdekeltté kellett tenniük a sans-culotte-okat ebben a győzelemben, s ehhez
fel kellett kelteni bennük a szociális demokrácia reményét.

Eközben a Gironde megyei szinten az arisztokráciával és az

ellenforradalommal kacérkodott. Kezét nyújtotta egy ún. „szekciós
mozgalomnak” (mouvement sectionnaire), amelynek vezetését, sok helyütt
royalisták ragadták a kezükbe. Bordeaux-ban 1793. május 9-én a kereskedő
burzsoázia által uralt szekciók csak azért érték be a hegypárti „anarchisták”
ellen irányuló fenyegető hangú nyilatkozattal, mert túl közel volt Vendée.
Ugyanez volt a helyzet Nantesban. Marseille-ben a szekcióknak az
arisztokratákkal szövetkezett girondista vezetői április 29-én elkergették a
megyei megbízatásukat teljesítő Konvent-küldötteket.

A szekciók főbizottságot alakítottak, s ez a sans-culotte-okra és a

jakobinusokra vetette magát. Lyonban nyíltan jelentkezett az
ellenforradalom. A mérsékeltek és a royalisták kezükbe kaparintották a
szekciók többségét, s május 29-én megbuktatták a hegypárti
törvényhatóságot. Chalier polgármestert börtönbe vetették, majd 1793. július
17-én kivégezték, ő volt a „szabadság harmadik vértanúja”. A girondista
ellenállás mindenütt akadályokat gördített a megyékbe küldött Konvent-tagok
tevékenysége elé. A helyi partikularizmus szabotálni kezdte a központi
hatalmat, egyre nyíltabban jelentkeztek a föderalista tendenciák. Az
osztályérdek háttérbe szorította a honvédelem szükségleteit, mégpedig igen
sokszor a Gironde aktív közreműködésével; a burzsoázia monarchista része
és az ancien régime hívei együttesen igyekeztek megbénítani a forradalom
védelmét.

A Gironde már a végleges győzelem ízét érezte. Megindította a rohamot a

Hegypárt erődje, a Párizsi Kommiin ellen. Camille Desmouiins május 17-én
a Jakobinus Klubban a következő címmel tartott előadást: „A brissotisták
története, avagy forgácsok a forradalom titkos történetéből” (Histoirc des
Brissotins, ou Fragment de THistoire secréte de la Révolution). Válaszul
Guadet másnap megtámadta a Konventben Párizs hatóságait, ezeket „az
anarchista hatóságokat, amelyek ugyanakkor mohón sóvárogják a pénzt és a
hatalmat”, s azonnali leváltásukat követelte. Még aznap tizenkét tagú
vizsgáló bizottságot jelöltek ki, amelyben kizárólag girondisták vettek részt.
A Tizenkettők Bizottsága május 24-én elrendelte Hébert letartóztatását a
„Pere Duchesne” 239. számáért, amely a következő címmel jelent meg: „A
»Pére Duchesne« nagy leleplezése a megyék összes sans-culotte-jaihoz arról,
hogy milyen összeesküvéseket szőttek a brissotisták, a girondisták, a
rolandisták, a buzotisták, a pétionisták, s Capet és Dumouriez cinkosainak ez
az egész hitvány söpredéke, hogy lemészárolják a derék hegypártiakat, a
jakobinusokat, a Párizsi Kommünt, s ezzel megadják a kegyelemdöfést a
szabadságnak és visszaállítsák a királyságot.” Más plebejus vezetőket is
letartóztattak; így Varlet-t, majd Dobsent, a Cité szekció vezetőjét. Ezek a
megtorló intézkedések robbantották ki a végső összecsapást.

Május 25-én a Kommiin követelte, hogy bocsássák szabadon az előző nap

letartóztatott Hébert-t. A Konventben elnöklő Isnard gúnyos tirádát intézett
Párizs ellen, amely bántóan emlékeztetett Brunswick kiáltványára:

„Egész Franciaország nevében kijelentem nektek: ha ezek a mindig

újjászülető felkelések csorbát ejtenének a nemzet képviseletén, akkor Párizs
el fog pusztulni, és azt is nehéz lesz megállapítani, állt-e valaha város a
Szajna partján.”

Robespierre másnap a Jakobinus Klubban felkelésre buzdította a népet:

„Gyáva az, aki most nem felkelésre buzdít, most, amikor az elnyomott nép
teljesen magára maradt. Akkor kell felkelnie a népnek, mikor azt látja, hogy
megsértik a törvényeket, amikor a zsarnokság a tetőfokára hágott, amikor
lábbal tiporják a jóhiszeműséget és a szemérmet. Ez a pillanat elérkezett.”
A jakobinusok kijelentették, hogy vezetésük alatt ezennel megkezdődött a
felkelés.

Május 28-án a Cité szekció a felkelés megszervezése végett másnapra

összehívta a többi szekciót az Evéchébe (püspöki palota). Május 29-én 33
szekció küldöttei megalakították a kilenctagú Felkelő Bizottságot. A
bizottságnak Varlet és Dobsen volt a lelke. Mindkettőjüket előző este
bocsátották szabadon a Konvent rendeletére, ugyanis csak a Hegypárt és a
Síkság maradt bent az ülésteremben. Május 30-án a párizsi megye is
csatlakozott a mozgalomhoz.

1793. május 31-én az evéchéi bizottság irányítása alatt, az augusztus 10-i

módszerek szerint, lezajlott a felkelés. Megkondult a vészharang, riadót
doboltak, eldördült a riadóágyú. A szekciók és a Kommün peticionálói
délután 5 óra körül megjelentek a Konventben, a tüntető tömeg pedig
körülvette az épületet. A forradalom védelmét és a szociális bajok enyhítését
szolgáló intézkedések egész programját terjesztették elő. Követelték a
Gironde vezetőinek kizárását, a Tizenkettők Bizottságának megszüntetését, a
gyanús elemek letartóztatását, a közigazgatás megtisztítását, forradalmi
hadsereg felállítását, a sans-culotte-ok kizárólagos választójogának
bevezetését, 1 font kenyér árának három souban való rögzítését a gazdagokra
kivetett adó segítségével, közsegélyt az öregeknek, a rokkantaknak és a haza
védelmében részt vevők szüleinek. Ám hiába mondott Robespierre heves
beszédet Vergniaud felé fordulva („Igen, dönteni fogok, éspedig önök
ellen!”), a Konvent csak a Tizenkettők Bizottságának megszüntetését
szavazta meg. A felkelés kudarcba fúlt.

„A haza nincs megmentve jelentette ki este Billaud-Varenne a Jakobinus

Klubban nagyszabású intézkedéseket kellett volna tenni a közjó érdekében.
Ma kellett volna az utolsó csapást mérni a pártütésre.”

Június 2-án, vasárnap, újra kezdődött a mozgalom. A Felkelő Bizottság

Hanriot vezetése alatt, 80 000 nemzetőrrel vétette körül a Konventet, „oly
módon, hogy a pártütés vezetőit még aznap le lehessen tartóztatni abban az
esetben, ha a Konvent megtagadná, hogy helyt adjon a párizsi polgárok
követelésének”. Egy küldöttség a Gironde vezetőinek azonnali letartóztatását
követelte. A Konvent, zavaros vita után, az éppen elnöklő Hérault de
Séchelles vezetése alatt teljes egészében kivonult, hogy megpróbáljon
keresztüljutni a sokadalmon. Hanriot vezényelt: „Tüzérek az ágyúkhoz!” A
Konvent tehetetlen volt. Visszament az ülésterembe és fejet hajtott:
megszavazta 29 girondista küldött, valamint Claviére és Lebrun miniszterek
letartóztatását. Ezzel véget ért a Törvényhozó Gyűlés megalakulása óta folyó
párharc a Gironde és a Hegypárt között.

Így pusztult el a Gironde. Hadat üzent, de képtelen volt hadat viselni;

leleplezte a királyt, de visszariadt attól, hogy halálra ítélje; a nép támogatását
kérte a monarchia ellen, de nem volt hajlandó együtt kormányozni vele;
hozzájárult a gazdasági válság súlyosbodásához, de elutasította az összes
plebejus követeléseket. A Hegypárttal, amely a közjót tartotta a legfőbb
törvénynek, hatalomra jutottak a sans-culotte-ok. Ebben az értelemben a
május 11 - június 2-i események nem egyszerűen politikai fordulatot
jelentenek: a nemzet önvédelmi reflexe és a forradalmi tömegek közbelépése
nyilvánult meg bennük, védekező és büntető jellegű reakció az arisztokrata
összeesküvés újabb megnyilvánulására. A megyékben kifejlődött „szekciós
mozgalom” eleve világossá tette e napok jelentőségét; a megyei mozgalom
keretében ugyanis a girondista ellenzék leple alatt az arisztokrata
ellenforradalom indított támadást.

Jaurès „A francia forradalom szocialista történeté”-ben tagadja a május 31-

június 2-i események osztályjellegét. Kétségtelen, hogy ha csak politikai
arculatukat és parlamenti működésüket vesszük tekintetbe, a Gironde és a
Hegypárt egyaránt a burzsoáziát képviselte (mindamellett ebben a
vonatkozásban is tisztázni kellene az árnyalatokat). De az a tény, hogy a
nagyburzsoáziát eltávolították a hatalomból, és színre léptek a sans-culotte-
ok, teljesen világos szociális jelentőséget kölcsönöz e napoknak. Nem
véletlen, hogy Georges Lefebvre „az 1793. május 31-június 2-i
forradalomról” beszél.

Harmadik fejezet

A HEGYPÁRTI KONVENT. A NÉPI MOZGALOM ÉS A KÖZJÓ

DIKTATÚRÁJA (1793 JÚNIUS-DECEMBER)

Alighogy a Gironde-ot eltávolították, a hegypártiak által uralt Konvent két

tűz közé került. Miközben az ellenforradalom új lökést kapott a föderalista
lázongástól, a drágaság által szított plebejus mozgalom nyomása egyre
fokozódott. A kormányzati szervezet képtelen volt úrrá lenni a helyzeten;
Danton a Közjóléti Bizottságban közvetítgetett, ahelyett, hogy harcolt volna.
1793 júliusában a nemzet a felbomlás küszöbén volt.

Csakhogy amíg a Hegypárt saját ellentmondásaiba belebonyolódva

tétovázott, a néptömegek, amelyeket szüntelenül előrehajtott az éhség és a
gyűlölet, a közjót szolgáló nagyszabású intézkedéseket kényszerítettek ki.
Ennek jegyében zajlott le 1793. augusztus 23-án a tömegek felkelése. Most
már nélkülözhetetlen volt egy forradalmi kormány, amely kordába, szorítja a
plebejus mozgalmat, s fenntartja a szövetséget a burzsoáziával; hiszen
egyedül ez bocsáthatta rendelkezésre a szükséges kádereket. Erre a kettős
szociális bázisra, a sans-culotte-okra és a hegypárti vagy jakobinus
burzsoáziára támaszkodva szerveződött meg a Forradalmi Kormány lépésről
lépésre, 1793. júliustól decemberig. Legvilágosabb fejű vezetői igyekeztek
mindenáron fenntartani az egykori harmadik rend egységét, azaz a nemzeti
egységet. De vajon módjukban volt-e leküzdeni ezen összefogás organikus
belső ellentmondásait? Az ellentmondásokat csak a külső veszély szorította
háttérbe egy időre. Előre lehetett látni, hogy győzelem esetén ismét
napvilágra kerülnek.

HEGYPÁRTIAK, MÉRSÉKELTEK ÉS SANS-CULOTTE-OK (1793

JÚNIUS-JÚLIUS)

A Hegypárt a párizsi sans-culotte-oknak köszönhette a Gironde felett aratott

győzelmét, mégis elhatározta, hogy nem enged nyomásuknak. A június 2-át
követő hetekben azt tekintette feladatának, hogy megfékezze a plebejus
mozgalmat anélkül, hogy felbátorítana valamilyen, a Gironde szempontjából
kedvező reakciót. A Hegypárt okvetlenül maga mellé akarta állítani a
burzsoáziának azt a részét, amely a girondistákkal való konfliktus idején
semleges maradt, s ezért elhatározta, hogy kímélni fogja a vagyonosokat és a
középrétegeket. A május 31-i Felkelő Bizottság plebejus vezetői által
előterjesztett politikai és szociális program nagyjából a következőket foglalta
magában: letartóztatni a girondistákat, kiűzni a Konventből az összes
„fellebbezőt”, forradalmi zsoldoshadsereget alakítani, amely majd
országszerte letartóztatja a gyanús elemeket és biztosítja Párizs élelmezését,
végrehajtani a gabonaár maximálását és kiterjeszteni a maximálást
valamennyi elsőrendű élelmi cikkre, megtisztítani a hadsereget és a
közigazgatást, elsősorban a nemesek eltávolításával stb. A Hegypártnak esze
ágában sem volt teljes egészében végrehajtani ezt a programot. Igyekezett
megnyugtatni a burzsoáziát: elvetette a terrort, védte a tulajdont, és
megpróbálta szűk keretek között tartani a plebejus mozgalmat. Ezt az igen
nehezen fenntartható egyensúlyt júliusban fel is borította a válság
kiéleződése.

1. A Hegypárt egyezkedő lépései

A Hegypárt egész júliusban az időt húzta. 1793. június 8-án Robespierre

rávette a Konventet, hogy vesse el az éberségi bizottságok Barére és Danton
által két nappal előbb javasolt megszüntetését („Ez azt jelentené, hogy a
szabadság ürügyén meg akarják ölni magát a szabadságot” jelentette ki
Jeanbon Saint-André a vitában), de ezen túlmenően semmiféle pozitív
intézkedést nem hoztak: a forradalmi hadsereget nem szervezték meg, a
kényszerkölcsönről folyó vita hirtelen félbeszakadt, Saint-Just július 8-án
beterjesztett jelentése pedig, amely a fogva tartott vagy szökésben levő
girondista küldöttekre vonatkozott, rendkívül mérsékelt volt. „A szabadság
egyáltalán nem lesz rettenetes azokkal szemben, akiket lefegyverzett, s akik
alá vannak vetve a törvénynek.” A Konventnek a maga oldalára kellett
állítania a megyéket, meg kellett őket nyugtatnia, s el kellett oszlatnia a
diktatúrától való félelmüket.

Szociális téren három törvényt hoztak, hogy kielégítsék a parasztok

követeléseit. Az emigránsok javainak kiárusításáról szóló 1793. június 3-i
törvény előírta, hogy az elkobzott földeket kis parcellákra kell felosztani. Így
a szegényparasztok is tudnak vásárolni belőlük akik egyébként tízévi fizetési
haladékot is kaptak. A június 10-i törvény lehetővé tette a községi javak
felosztását, s a község lakosaira bízta a döntést. Ezeket a földeket a törvény
értelmében egyenlő darabokra kellett felosztani a község állandó lakosai
között, és sorshúzás útján kellett eldönteni, ki melyik földet kapja. A feudális
rendszerre vonatkozó július 17-i törvény végérvényesen megszüntette a
hűbéri maradványokat is, amennyiben kártalanítás nélkül eltörölte az összes
hűbéri szolgáltatásokat még az eredeti okmányokkal igazolhatókat is. Az
okmányokat be kellett szolgáltatni a községi elöljáróságokra, és el kellett
égetni azokat. A Gironde bukása a föld végleges felszabadulását jelentette a
parasztok számára.

Politikai téren a Konvent gyorsan megszavazott egy alkotmányt, hogy

tisztára mossa magát a diktatúra vádjától és megnyugtassa a megyéket. A
június 24-én, Hérault de Sécnelles beszámolója alapján, rövid vita után
megszavazott úgynevezett 1793-as alkotmány már a politikai demokrácia
legfontosabb feltételeit rögzítette.

Az alkotmány bevezetése, a „jogok nyilatkozata”, tovább megy az 1789-es

Jogok Nyilatkozatánál, ti. első cikkelyében kimondja, hogy „a társadalom
célja a közös boldogság”. Kimondta a munkához, a közsegélyhez és
művelődéshez való jogot.

„A közsegélyek szent adósságot képeznek. A társadalom köteles eltartani a

szerencsétlen polgárokat, akár azzal, hogy munkát szerez nekik, akár úgy,
hogy biztosítja a létfenntartási eszközöket a munkaképtelenek számára.” (21.
cikkely.)

„A művelődésre mindenkinek szüksége van. A társadalomnak minden

erejével elő kell segítenie az általános műveltség haladását, és minden polgár
számára hozzáférhetővé kell tennie az oktatást.’' (22. cikkely.)

Végül az 1793-as nyilatkozat nemcsak az elnyomással szembeni ellenállás

jogát ismerte el (33. cikkely), mint az 1789-i, hanem a felkelés jogát is:

„Amikor a kormány megsérti a nép jogait, a felkelés a népnek és a nép

minden részének legszentebb és legfontosabb kötelessége.” (35. cikkely.)

A tulajdon Robespierre-től származó definícióját azonban eszükbe sem jutott

módosítani; az ő április 24-i javaslata szerint:

„A tulajdonjog minden polgárnak ama joga, hogy tetszése szerint élvezze és

használja javait és jövedelmeit, munkájának és tevékenységének
gyümölcsét.” (16. cikkely.)

A 17. cikkely a leghatározottabban kimondta a gazdasági szabadságot,

amelyről az 1789-es nyilatkozat egy szót sem szólt: „A munka, a művelés, a
kereskedelem semmiféle fajtáját nem szabad eltiltani a polgárok
szorgalmától.” A Hegypárt nem volt hajlandó rálépni a szociális demokrácia
útjára.

Az alkotmány fő gondja az volt, hogy biztosítsa a nemzeti képviseletnek, a

politikai demokrácia legfontosabb feltételének érvényesülését. A Condorcet-
féle girondista tervezetben javasolt kétfokozatú választást elvetették. A
törvényhozó hatalomnak a végrehajtó hatalommal, a képviselőknek a
közigazgatással szembeni elsőbbségét a nép köréből való közvetlen
kiválasztás biztosítja. Ezért a Törvényhozó Gyűlés tagjait általános és
közvetlen szavazással, egyenként és név szerint, abszolút többséggel, egy
évre választják. A 24 tagú végrehajtó tanácsot a Törvényhozó Gyűlés
választja ki a megyék általános szavazás útján választott 83 jelöltje közül; így
a miniszterek alá vannak rendelve a nemzeti képviseletnek. A nemzeti
szuverenitás gyakorlásának lehetőségét a „referendum” intézményével
szélesítették ki, amely már Condorcet tervezetében is szerepelt: az
alkotmányt, valamint bizonyos pontosan meghatározott esetekben a
törvényeket is, a népnek kell jóváhagynia.

Az 1793-as alkotmányt, amely a XIX. század első felének republikánusai

szemében a politikai demokrácia jelképe volt, a népszavazás 1 800000
„igen”-nel hagyta jóvá, kb. 17000 „nem”-mel szemben; több mint 100 000
szavazó csak bizonyos mérséklő jellegű módosításokkal fogadta el. A
népszavazás eredményeit 1793. augusztus 10-én, a monarchia
megdöntésének évfordulóján, a köztársaság egységének és
oszthatatlanságának ünnepén hozták nyilvánosságra. Az alkotmány szövegét
a ..szent ládába” zárták, és a Konvent üléstermében helyezték el de határba
lépését a háború utánra halasztották.

2. Ellenforradalmi roham

A hegypárti Konvent mérsékelt és megbékélést kereső politikája nem

akadályozhatta meg a polgárháború továbbterjedését. Azok a megyék, ahol
erős volt a Gironde, fellázadtak a, Konvent ellen: terjedt a föderalista lázadás,
megkettőződött a vendée-i felkelés ereje, s az országba mindenfelől
benyomultak a koalíció csapatai.
A föderalista lázadás a májusi „szekciós mozgalomtól” vette át a stafétabotot.
A párizsi felkelésnek és a girondisták eltávolításának a híre új lendületet adott
a lázadásnak Lyonban és Bordeaux-ban. A girondista vezetők, akik ellen
letartóztatási parancsot adtak ki, de akiknek sikerült elmenekülniük, valamint
a június 2-a elleni tiltakozást aláíró 75 jobboldali küldött közül azok, akik
csatlakoztak hozzájuk, fellázították a megyéket. Bretagne-ban,
Normandiában, délnyugaton, délen, Franche-Comtéban a megyei hatóságok
kimondták a különválást. A szekciós mozgalom föderalistákká átvedlett
vezetői bizottságokat és különleges bíróságokat állítottak fel a hazafiakkal
való leszámolásra: bezárták a klubokat, csapatokat próbáltak szervezni. A
girondista nyugati vidék fővárosa Caen lett; Bordeaux, Nimes, Marseille,
Toulon a felkelők kezére került, sőt, Lyonban is övék volt a hatalom; itt július
17-én, mint már szó volt róla, kivégezték Chalier-t. Június vége felé már
körülbelül 60 megye lázadt fel nyíltan a Konvent ellen. Ám egyfelől
Normandia és Bretagne, másfelől délnyugat közé a royalista Vendée
ékelődött; Toulouse végül nem volt hajlandó követni Bordeaux-t, s így
meggátolta, hogy Aquitaine és Bas-Languedoc között összeköttetés jöjjön
létre. A Dél, azaz Provence és Lyon között a jakobinus Joseph Payan által
lelkesített Drőme képezett hazafias bástyát. A határ menti megyék hívek
maradtak a Konventhez.

A föderalizmus szociális tartalma világosabb volt, mint politikai aspektusa.

Ebben kétségkívül közrejátszottak az egyes vidékek partikularista
hagyományai; de még ennél is nagyobb szerepe volt benne az
osztályérdekeken alapuló szolidaritásnak. Chasser, Rhőneet-Loirc megye
küldötte 1793. május 15-én a következőket írta: „Életünkről van szó, no meg
javainkról.” Június 2-a után a fellázadt Lyonba utazott, s a mozgalom élére
állt; amikor a lázongások leverése után törvényen kívül helyezték, emigrált,
és csak a IV. évben tért vissza. A felkelés elsősorban a megyei közigazgatást
kezében tartó, s tulajdona miatt nyugtalankodó burzsoázia műve volt, de az
ancien régime minden híve támogatta. Az inkább plebejus összetételű
községi hatóságok szemben álltak a mozgalommal. A munkások, a
kézművesek visszariadtak attól, hogy a gazdagokért harcoljanak, a lázadó
megyék vezetői által elrendelt sorozások pedig közönyre vagy ellenkezésre
találtak a nép körében. A felkelés vezetői között egyébként gyorsan kitört az
egyenetlenség. Az őszinte republikánusok meglehetősen rossz szájízzel
követték a royalistákat. Féltek a külföldi betöréstől, a vendée-i lázadástól, és
sehogyan sem akarták a reakció szekerét tolni. Ezzel szemben a royalisták
délkeleten igen hamar kezükbe kaparintották a mozgalom vezetését,
különösen Lyonban, ahol Précy elérte, hogy Szardínia királya az Alpokban
elterelő hadmozdulattal siessen a segítségükre.

A Konvent erélyesen hozzáfogott a mozgolódás letöréséhez. Vigyázott arra,

hogy inkább csak a vezetőkre sújtson le, s a jelentéktelenebb figurákat
kímélje. A legsúlyosabb veszély Normandia felől fenyegetett, mert ezen az
útvonalon Párizs katonailag teljesen fedezetlen volt. Amikor azonban a
girondista hadoszlopok 1793. július 13-án Pacy-sur-Eure-nél megpillantották
a párizsi szekciók által mozgósított néhány ezer embert, órák alatt
szétszóródtak; vezetőik Buzot, Pétion, Barbaroux elhagyták Caent, majd
Bretagne-ból is elmenekültek, és Bordeaux-ban kötöttek ki. A Normandiába
küldött Robert Lindet aránylag gyorsan pacifikálta a vidéket. A megtorlást
igyekezett a minimumra korlátozni. A franche-comtéi megyék ellenállás
nélkül behódoltak, de Bordeaux elég sokáig tartotta magát: csak szeptember
18-án foglalták vissza a kormánycsapatok. Délkeleten volt egy olyan pillanat,
amikor félő volt, hogy a marseille-i és nimes-i lázadók összefognak Lyonnal.
Minthogy azonban Drőme hű maradt a Hegypárthoz, a nimes-iek kezébe
került Pont-SaintEsprit-t a hegypártiak hamar visszavették; így sikerült
visszaszorítaniuk a marseille-ieket is, akik pedig már átkeltek a Durance-on,
és Avignont is elfoglalták. Carteaux tábornok csapatai július 27-én
bevonultak Avignonba, augusztus 25-én pedig Marseille-be. 29-én viszont a
royal isták megnyitották Toulont az angolok előtt, és kezükre adták a
földközi-tengeri flottát. Lyon makacsul ellenállt. Végül is a Konvent
kénytelen volt szabályszerű ostrom alá venni e két várost. Lyon október 9-én
esett el. Toulon azonban 1793. december 19-ig állta a rohamot. Itt iszonyú
megtorlásra került sor. Kétségtelen, hogy augusztus végén már úgy látszott,
elmúlt a veszély; de júliusban kis híja volt, hogy a köztársaság darabjaira nem
hullott.

A föderalista lázadás ugyanolyan következményekkel járt, mint a vendée-i

felkelés: fokozta a központi hatalom erősítésére irányuló tendenciát, növelte a
plebejus szervezetek ellenőrzését ama polgárok felett, akiket a forradalom
iránti ellenséges vagy lagymatag érzülettel gyanúsítottak. A girondisták e
lázadás során habozás nélkül összefogtak a royal istákkal, akik viszont a
külső ellenséggel szövetségben tevékenykedtek. Minthogy a girondisták a
vagyonos osztályokra támaszkodtak, ezek maguk is gyanúsakká váltak. Ez
volt az a pillanat a forradalom történetében, amikor a köztársaságot minden
addiginál inkább a Hegypárt és a sans-culotte-ok népe jelentette.

A vendée-i felkelés viszont eközben újabb sikereket ért el. A lázadók, akik
1793. június 9-e óta kezükben tartották Saumurt, július 18-án Vihiers-nél
(Maine-et-Loire) szétverték a köztársaság csapatait, 27-én bevették Ponts-de
Cét, s már Angers-t fenyegették.

A külföldi betörés is egyre fenyegetőbb méreteket öltött. Amióta Danton

bekerült a Közjóléti Bizottságba, állandóan tárgyalt, ahelyett, hogy harcolt
volna. Amikor a koalíció elfoglalta Belgiumot és a Rajna bal partját, s
Franciaországnak nem volt többé valutája, lehet, hogy Danton mint ezzel
meg is gyanúsították a királyné és gyermekei ellenében akart pénzt szerezni.
Az 1793-as alkotmány 121. cikkelye azonban így szólt: „A francia nép nem
köt békét olyan ellenséggel, amely elfoglalja területét.”

Az északi határon az angolok indították meg hadjáratukat. A yorki herceg

parancsnoksága alatt 20 000 főnyi hannoveri sereg, megerősítve 15 000
holland katonával, Dunkerque-et készült ostrom alá venni. Az osztrákok,
Coburg vezénylete alatt, módszeresen megkezdték az északi határt védő
erődített helyek ostromát. Július 10-én elesett Condé, 28-án Valenciennes, Le
Quesnoyt és Maubeuge-t körülzárták. Custine viszont, akit az északi hadsereg
parancsnokává neveztek ki, nem mozdult, s legott gyanússá is vált a hazafiak
szemében.

A Rajna mentén a poroszok a braunschweigi herceg vezénylete alatt bevették

Mainzot. Az április óta körülzárt város, amelyet 20 000 francia védett Kiéber
és a Konventet képviselő Merlin de Thionville parancsnoksága alatt, csak
július 28-án kapitulált. A rajnai és a moseli hadseregnek a Lauterig és a
Saarig kellett visszahúzódnia: Landaut ostrom alá vette az ellenség.

Az Alpokban Kellermann erősen megérezte azoknak a csapattesteknek a

hiányát, amelyeket le kellett adnia a Provence déli részén és a Rhőne
völgyében mozgolódó föderalisták ellen, valamint Lyon és Toulon
körülzárására. Így a piemontiak könnyen visszanyomták. A Maurienne és a
Tarentaise hágót a franciák csak nagy veszteségek árán tudták megtartani.
Kisvártatva elveszett egész Savoya. Nizzát közvetlen veszély fenyegette.
A Pireneusokban a spanyolok áttörtek a határon, s Perpignan és Bayonne felé
nyomultak előre.

A köztársaság seregei az összes fronton harcolva hátráltak. A gyenge tisztek

nem tudtak fegyelmet tartani, a csapatok erkölcsileg válságos állapotba
kerültek. A vezénylet igen bizonytalan kezekben volt, s állandóan
cserélődött. Az arisztokrata Custine megvetéssel kezelte Bouchotte-ot, a sans-
culotte hadügyminisztert, aki csak alezredes volt. Vendée-ben tökéletes
zűrzavar uralkodott. A hadsereghez delegált Konvent-kiildöttek között,
akiknek a tábornokokra kellett volna felügyelniük, hiányzott az egyetértés.
Mindnyájan elítélték a ci-devant Biront, aki Niortban parancsnokolt, de
Ronsin és Rossignol sans-culotte tábornokokat már egyik részük támogatta,
másik részük támadta. Valamennyien igyekeztek elhárítani magukról a
kudarcokért való felelősséget. A helyzet kétségbeejtőnek látszott.

Marat 1793. július 13-án bekövetkezett meggyilkolása hirtelen világossá

tette, milyen óriási a veszély. Charlotte Corday, a fiatal normandiai royalista,
a forradalmi Párizs kellős közepén meg tudta ölni a nép barátját. A
forradalom egyik fejét akarta levágni. Tette azonban új erőt adott a
Hegypártnak, és új lökést a forradalmi mozgalomnak. Marat igen népszerű
volt a sans-culotte-ok körében, akiknek sorsát igazi jósággal és mélységes
emberséggel viselte szívén. Meggyilkolása határtalan felháborodást keltett; a
bosszúvágy szorosan egybekapcsolódott a közjót szolgáló intézkedésekre
irányuló követelésekkel. Július 15-én egész Párizs elkísérte Marat-t utolsó
útjára: a temetésen testületileg jelen volt a Konvent. A nép fiának szívét a
Cordelier Klub boltíve alatt helyezték el. Marat, mint „a szabadság mártírja”,
a január 20-án meggyilkolt Lepeletier-vel és a július 17-én lefejezett Chalier-
val együtt a forradalmi Panthéon egyik istensége lett.

3. A forradalom visszavágása

A gazdasági és szociális válság tovább bonyolította a hegypárti Konvent

feladatait, de egyúttal forradalmi akciókra serkentette a tömegeket.

A nép elégedetlenségének legfőbb oka változatlanul az elsőrendű

élelmiszerek és közszükségleti cikkek hiánya volt. Az 1793. május 4-én
bevezetett maximált gabonaárat nem sikerült keresztülvinni. A Konvent
beismerte kudarcát, s júliusban megengedte a megyéknek és a megyékben
tartózkodó Konvent-képviselőknek, hogy felfüggesszék a rendeletet. A
párizsi sans-culotte-okat nem sújtotta ugyan a kenyér drágasága, hiszen a
Kommün az állami szubvenciók segítségével 3 souért biztosította számukra
fontját, de a rendszertelen szállítások következtében egyre csökkent a
tartalék; a péküzletek előtt újra megjelentek a sorok, a lakosságot elfogta a
nyugtalanság. Emellett a többi élelmiszer drágulni kezdett. A június 2-át
követő megyei lázadások hozzájárultak a húshiány súlyosbodásához:
Párizsba egyre kevesebb áru érkezett. 1793 júniusában 1 font borjúhús 90%-
kal, 1 font marhahús 136%-kal került többe, mint 1790 júniusában. A
drágaság miatt városszerte napirenden voltak a zavargások. június 21-én a
Saint-Antoine negyedben letartóztattak egy embert, aki ezt kiabálta: „Régen a
szappan csak 12 sout ért, ma már 40-et, éljen a Köztársaság! A cukor csak 20
sout ért, ma 4 livre-t, éljen a Köztársaság!”

Az assignata válsága külön is fokozta az élelmiszerválságot. A

feltartóztathatatlan infláció még elviselhetetlenebbé tette az áremelkedést. A
király halála és a koalíció létrejötte után a papírpénz értéke egyre zuhant:
júliusban már csak 30%-a volt a névértékének. A francia pénz hitelét
vesztette. A tőke külföldre menekült, megindult a spekuláció, megjelentek az
áruhalmozók, gyorsult az áremelkedés.

A „veszettek” az általános elégedetlenség szítására használták ki a helyzetet,

s támadták a Konventet a gazdasági és szociális problémák terén tanúsított
tétlensége miatt. 1793. június 8-án Varlet a Kommün Főtanácsának ülésén
felolvasta „Ünnepélyes nyilatkozat az emberi jogokról a szociális államban”
című írását, amelyben követelte, hogy szüntessék meg „igazságos
eszközökkel a vagyonok aránytalanságát”; követelte, hogy „a köz vagyonából
lopással, üzérkedéssel, monopóliummal, harácsolással eltulajdonított javak
nemzeti tulajdonná legyenek”.

Június 15-én az Emberi Jogok szekciója általános ármaximálást és a

harácsolok ellen irányuló törvényt követelt. 25-én Jacques Roux fenyegető
petíciót terjesztett a Konvent elé:

„Az alkotmányt jóváhagyás végett a legfőbb hatalom elé fogják terjeszteni;

vajon proskribálták-e önök az üzérkedést? Nem. Vajon kimondták-e a halálos
ítéletet a harácsolókra? Nem. Vajon meghatározták-e, miben áll a
kereskedelem szabadsága? Nem. Vajon megtiltották-e a pénzzé vert ezüst
árusítását? Nem. Nos, jó! Kijelentjük önöknek, hogy nem tettek meg mindent
a nép jólétéért. A szabadság csupán hiú agyrém, amíg az emberek egyik
osztálya büntetlenül kiéheztetheti a másikat. Az egyenlőség csupán hiú
agyrém, amíg a gazdag monopólium révén korlátlanul rendelkezik felebarátja
életével és halálával. A köztársaság csupán hiú agyrém, amíg az
ellenforradalom nap mint nap lezajlik az árak területén: a polgárok
háromnegyed része könnyeket ont, amikor be akarja szerezni a
legszükségesebbeket . . . Foglaljanak tehát újra állást. A sans-culotte-ok
lándzsával a kézben végre fogják hajtani az önök dekrétumait.”

Másnap a szappan miatt zavargások törtek ki a párizsi kikötőkben, s három

napon át, 26-tól 28-ig tartottak. A mosónők kirakták a szappant szállító
hajókat, megállapították a szappan árát, és kiosztották maguk közt. A sans-
culotte-ok népe haladt a maga útján, s végül is magával sodorta a Hegypártot.

A helyzet súlyossága teljesen érthetővé tette, hogy 1793. július 10-én

átalakították a Közjóléti Bizottságot. A plebejusok szószólói ezekben a
hetekben, a türelmetlenség lázában égve, olyan rendszabályokat javasoltak a
nemzet és a forradalom védelmében, amelyek arányban voltak a veszély
nagyságával. Vigyázni kellett azonban, hogy a szélsőséges rendszabályok ne
taszítsák el a köztársaságtól a vele mindeddig tevékenyen rokonszenvező
forradalmi burzsoáziát. Világos volt, hogy forradalmi kormányzatra van
szükség, amely képes kordába szorítani a plebejus mozgalmat. Az áprilisban
alakított Közjóléti Bizottság képtelennek bizonyult erre. Nem tudta
visszavetni a külföldi betolakodókat, nem tudta megakadályozni a föderalista
felkelést, nem tudta megoldani az assignata problémáját és az
élelmiszerválságot. Nem volt képes úrrá lenni a helyzeten, az események
uszályában kullogott, s hagyta megromlani a helyzetet. Július 10-én a
Konvent felfrissítette a Közjóléti Bizottságot. Dantont eltávolította.

A név szerinti szavazással választott új bizottságnak kilenc tagja volt. Hármat

közülük hamarosan eltávolítottak, mégpedig Gasparint, Custine feltétlen
hívét, Hérault de Séchelles-t, aki egy ci-devant asszony szeretője volt, s
nemsokára gyanússá vált, valamint Thuriot-t, Danton barátját. A Bizottság
hegypárti magvát Couthon, Saint-Just, Jeanbon Saint-André és Prieur de la
Marne alkotta. Őket követte Barére és Lindet is, akik eleinte a Síksághoz
tartoztak. Az volt a meggyőződésük, hogy a forradalom csak a sans-culotte-
ok ereje segítségével győzhet; ezért ki kell elégíteni azok követeléseit,
biztosítani kell az ínségtől és a drágaságtól szenvedő városi lakosság
ellátását, a nép minden energiáját az arisztokrácia és a koalíció ellen kell
fordítani.

A Marat ellen 1793. július 13-án elkövetett merénylet tovább mélyítette a

politikai válságot, és még eltökéltebbé tette a Hegypárt politikáját. Hébert és
a „veszettek” versengtek egymással a nép barátjának örökéért. Július 16-ától
Jacques Roux sietve átvette Marat lapjának szerkesztését, amelyet a
következő címmel jelentetett meg: „A Francia Köztársaság szócsöve Marat-
nak, a Nép Barátjának szellemében.” (Le Publiciste de la République
Frangaise pár Tömbre de Marat, L’Ami du Peuple.) 20-án megjelent Leclerc
lapja, a „L’Ami du Peuple”. Július 21-én pedig Hébert így kiáltott fel a
Jakobinus Klubban: „Ha valakinek követnie kell Marat-t, ha az
arisztokráciának egy második áldozatra van szüksége, készen áll: én vagyok
az.” A plebejus lapok gyakran demagóg hangnemben kezdtek egymásra
licitálni. A Hegypárt egyik csoportja, amelynek Hébert és Chaumette voltak a
központi figurái, magáévá tette a „veszettek” programját, hogy ne szakadjon
el a párizsi sans-culotte-októl. Ezek is, azok is fokozott hevességgel támadták
„a kereskedő arisztokráciát”, „a burzsoá és merkantil arisztokráciát”.
Minthogy az ínség egyre elviselhetetlenebb volt, és a pékek sorra bezártak,
mert nem volt lisztjük, a Maison-Commune szekció július 21-én bevezette a
jegyrendszert. Sokasodtak a petíciók, az üzletek előtt egyre tumultuózusabb
lett a sorbanállás.

„Túl hosszú ideje szenvedtek már ezek a szegény flótások, a sansculotte-ok,

és nyelték az éhkoppot - írta Hébert a „Pere Duchesne” 263. számában -;
pedig azért csinálták a forradalmat, hogy boldogok legyenek.”

Alig állt fenn néhány hete az új Közjóléti Bizottság, máris az a veszély

fenyegette, hogy túlcsapnak fölötte az események hullámai.

Ilyen körülmények között szavazták meg 1793. július 26-án a harácsolásról

szóló törvényt. A Konvent részéről ez csupán taktikai engedmény volt.
Tulajdonképpen Billaud-Varenne javasolta ezt a kibúvót: az ínség orvossága
mondotta nem a maximálás, hanem a harácsolok megbüntetése; a
halálbüntetéstől való félelem majd árleszállításra kényszeríti őket. A Konvent
július 26-án Collot d’IIerbois beszámolója alapján megszavazta a
harácsolókra vonatkozó halálbüntetést. A törvény szerint azok a kereskedők
minősülnek harácsolóknak, akik nem jelentik be a birtokukban levő
elsőrendű közszükségleti cikkek mennyiségét, és nem függesztik ki a
megfelelő listát boltjuk ajtaján. A törvény mindenesetre azt a látszatot
kelthette, hogy a Konvent lényeges engedményt tett a „veszettek”
programjának, amennyiben a harácsolás megakadályozására kijelölt
szekcióbiztosok ellenőrzése alá helyezte a kereskedelmet. Valójában elég
lanyhán alkalmazták, s hamar kiderült, hogy csupán a sans-culotteok jelképes
kielégítését szolgálta.

1793. július 27-én kiegészítették a Közjóléti Bizottságot: beválasztották

Robespierre-t, aki a bizottság védelmezőjének szerepét vállalta. A
bizottságnak ugyanis nem volt valami nagy tekintélye a Konvent előtt; a
harácsolási törvényt például megkérdezése nélkül szavazták meg. A
Nemzetgyűlés néma rosszallással fogadta a bizottság első intézkedéseit,
különösen Custine-nek a július 21-ről 22-re virradó éjszakán bekövetkezett
letartóztatását. Robespierre 27-én lett a bizottság tagja, s rögtön védelmébe
vette azt ellenfeleivel szemben. Augusztus 14-én beválasztották Prieur de la
Cőte-d’Or-t, szeptember 6-án Billaud-Varenne-t és Collot d’Herbois-t. Bár
nem gondolkoztak egyformán (Carnot és Lindet szociális téren konzervatív
volt, Billaud és Collot a sans-culotte-ok felé hajlott), s vérmérsékletük is
különböző volt, mindnyájukat feddhetetlenség és munkaszeretet jellemezte,
köztiszteletnek örvendtek, s egyetlen akarat fűtötte őket: biztosítani a
győzelmet. Egy teljes éven át, egészen a győzelemig szorosan
együttműködtek és támogatták egymást. Ez volt a II. év nagy bizottsága.

Robespierre, forradalmi tekintélye révén, a bizottság politikáját a Konventre

és a jakobinusokra is rákényszerítette. Ebben az önzetlen, tisztán látó és bátor
emberben (bátorságát megmutatta, amikor a hadüzenetet megelőző
hónapokban egyedül úszott az ár ellen), a kiváló szónokban, a
„megvesztegethetetlenben” (a francia történelem egyetlen alakja, akit
megillet ez a jelző) megbíztak a sans-culotte-ok. Szigorúan kitartott elvei
mellett, mégis mindig alkalmazkodni tudott a körülményekhez, és
államférfiúi minőségében értett a manőverezéshez. Feltétlen forradalmi
tekintéllyel igyekezett felruházni a Konventet, amelyben a nemzeti
szuverenitás megtestesülését látta. De tudta, hogy a kormányzat csak akkor
lehet erős és hatékony, ha közvetlenül a népre támaszkodik, és szoros
kapcsolatot tart vele. A május 31-június 2-i felkelés alkalmával ezt jegyezte
fel noteszába:

„Kell egy egyetlen akarat... Ahhoz, hogy ez az akarat republikánus legyen,

republikánus miniszterekre, republikánus kormányra van szükség. A belső
veszély a burzsoáktól ered; a burzsoák legyőzéséhez egységbe kell tömöríteni
a népet... A népnek a Konvent köré kell tömörülnie, a Konventnek pedig a
népre kell támaszkodnia.”

Robespierre július 13-a és 21-e között ismertette a Konventtel Lepeletier de

Saint-Fargeau-nak a nemzeti nevelésre vonatkozó tervét:

„A három esztendeje lezajlott forradalmak mindent meghoztak a polgárok

valamennyi többi osztályának, de úgyszólván semmit sem hoztak még a talán
legfontosabbnak, a proletár polgártársaknak, akiknek egyetlen tulajdonuk a
munka. A hűbériséget leromboltuk, de ebből nem volt hasznuk, mert
semmijük sincs a felszabadított falvakban. Az adókat igazságosabban
osztottuk el, de hisz őket, éppen szegénységük miatt, szinte meg sem
adóztathatták azelőtt... A polgári egyenlőséget megvalósítottuk, de ők nem
részesülnek nevelésben és oktatásban ... Itt kell hogy legyen a szegényember
forradalma . ..”

Robespierre és a bizottság tagjai tehát tisztán látták a helyzetet, de az

eszközökben már nem voltak olyan biztosak. A nemzet és a forradalom
védelmét szolgáló nagyszabású intézkedéseket, a tömeges sorozást, a terrort,
a gazdaság irányítását mintegy kívülről kényszerítette rájuk az 1793
augusztusi válság és a plebejus tömegek nyomása.

II

A KÖZJÓLÉTI BIZOTTSÁG ÉS A PLEBEJUS NYOMÁS (1793

AUGUSZTUS-OKTÓBER)

Az új bizottság elszánta magát arra, hogy erélyesen kézbe veszi a

honvédelem ügyét, amelyet szorosan összekapcsolt a forradalom védelmével.
Ugyanakkor azt is elhatározta, hogy nem engedi fejére nőni a plebejus
mozgalmat, különösen a „veszettek” propagandáját. A plebejus vezetők az
irányított gazdaságban és a tömeges sorozásban, azaz népfelkelésben látták a
védelem biztosításának egyetlen eszközét. A bizottság a népfelkelést eleinte
agyrémnek tekintette, a maximálást és az irányított gazdaságot ellenezte, a
terrortól visszariadt, a közvetlen demokráciát pedig, amit a párizsi szekciók a
maguk zavaros és kezdetleges módján próbáltak megvalósítani,
összeegyeztethetetlennek tartotta a hatékony és ütőképes államvezetéssel. A
bizottság egész augusztus hónapban manőverezett, engedményről
engedményre hátrált, míg végül az 1793. szeptember 4-1 és 5-i nagy népi
megmozdulások hatása alatt behódolt a plebejus követelések előtt.

Robespierre meg akarta szabadítani a kormányt és a Konventet az

ellenzéktől, ezért augusztus elején megkezdte a harcot a „veszettek” ellen.
1793. augusztus 6-án a Jakobinus Klubban megtámadta „az új embereket”,
„az egynapos hazafiakat”, akik megpróbálják lejáratni a nép előtt legrégibb
barátait. „Két olyan ember lépett Marat helyébe vagy legalábbis azt hiszi,
hogy a helyére lépett -, akiket e hazafias író mindig támadott, két olyan
ember, akiket a nép ellenségei béreltek fel” jelentette ki nem minden
rosszhiszeműség nélkül. Jacques Roux-nak főleg a kereskedők elleni
kirohanásait vetette a szemére. A bizottság ki akarta fogni a szelet a
„veszettek” vitorlájából, ezért behatóan foglalkozott az élelmiszerkérdéssel,
erélyes képviselőket küldött a Párizzsal szomszédos megyékbe, akik ott
munkaerőt toboroztak és kicsépeltették a búzát. 1793. augusztus 9-én a
Konvent Barére javaslatára elhatározta, hogy minden körzetben „bőségcsűrt”
létesít. Ez a nép számára csak látszatengedmény volt, a gabona körzeti
felvásárlása nem segíthetett a drágaságon. Párizs ellátását azonban
biztosították, s ezzel átmenetileg tárgytalanná vált a „veszettek” érve,
amellyel a sans-culotte-okat befolyásolták.

Robespierre nagy erővel támadt a mérsékeltek ellen is, akik a nép által
elfogadott alkotmány életbe léptetését követelték, és új választásokat
szerettek volna abban a reményben, hogy sikerül megbuktatniuk a
Hegypártot. Ez a követelés igen veszélyes volt, minthogy Hébert a „Pere
Duchesne” 219. számában, kevéssel augusztus 10-e előtt, teljesen váratlanul
magáévá tette. A Közjóléti Bizottság azon az állásponton volt, hogy a
békekötésig fenn kell tartani a forradalmi kormányzatot, s addig szó sem
lehet az alkotmány életbe léptetéséről. 1793. augusztus 11-én Delacroix,
Eure-et-Loir küldötte, a jövendőbeli „engedékenyek” egyike elérte, hogy a
Konvent elrendelte a választójogosultak összeírását az alkotmány értelmében
tartandó általános választások céljából. Robespierre kijelentette, hogy ennek
az álnok javaslatnak egyetlen célja van: Pitt és Coburg embereit ültetni a
Konvent eltávolított tagjai helyébe. Bevezetni az alkotmányt, mielőtt szét
nem zúzták a belső lázadásokat és a külföldi támadókat, annyit jelentene,
mint kockára tenni az egész forradalmat. Az elsőfokú gyűlések küldöttei még
ugyanazon a napon elhozták a Konventbe a „szent törvényt”, amelyet egy
cédrusszekrényben helyeztek letétbe. Többé nem vetődött fel, hogy kivegyék
onnan, habár formálisan csak 1793. október 10-én szögezték le, hogy az
alkotmányt a békekötésig felfüggesztik.

1. A népfelkelés (1793. augusztus 23.)

A külső veszély és a belső ellenforradalom ezalatt egyre szélesebb tömegeket

mozgósított. A Közjóléti Bizottságtól és a Konventtől sikerült kikényszeríteni
a népfelkelést.

A népfelkelés eszméje megfelelt a sans-culotte-ok forradalmi mentalitásának,

és igen népszerű volt a párizsi szekciókban és klubokban. Biztosíthatta a
forradalom seregeinek számbeli fölényét, s valószínűnek látszott, hogy ezen
az úton gyors győzelmet lehet kicsikarni az aránylag korlátozott létszámú
ellenséges csapatok felett.

Ezt bizonyította a jemappes-i diadal is. A gondolat az 1793. évi júliusi válság
idején érlelődött meg, amikor a határain már amúgy is megtámadott
köztársaságot a föderalista lázadás végveszélybe sodorta. Július 6-án a
Luxembourg-szekció azt javasolta, hogy a párizsi szekciók tömegesen
vonuljanak a lázadó megyék ellen, s „tizenhattól hatvanig kivétel nélkül
minden polgár permanensen rendelkezésre álljon, s tulajdonképpeni
fegyveres erőt alkosson”.

Július 28-án az Unité-szekció egyik ismert alakja, Sébastien Lacroix is

megismételte a javaslatot; beszédében már felismerjük az augusztus 23-i
dekrétum heroikus hangvételét:

„. . . hagyja abba külön munkálkodását egy időre valamennyi kerékgyártó,

asztalos és egyéb famunkás; és ne gyártson semmi egyebet, mint puskatust,
lövegtalpat, lőszerkocsit, szekeret; hagyja abba munkáját minden lakatos,
patkolókovács, szerszámkovács és egyéb vasmunkás, és ne gyártson semmi
egyebet, mint ágyút... A haza barátai fegyverkezzenek fel, alakítsanak
számtalan zászlóaljat; akinek nem jut fegyver, szállítsa a lőszert; az
asszonyok szállítsák az élelmiszereket vagy dagasszanak kenyeret; a haza
éneke adjon jelet a harcra!”

A július végi vereségek ellenállhatatlanná tették a tömeges felkelés

gondolatát, amelyet most már a plebejus sajtó is átvett, és kórusban hirdetett:
„Mozgósítani kell egyetlen pillanatban minden embert, aki menni tud és
elbírja a fegyvert írta Hébert a „Pere Duchesne” 265. számában -, s vessük
magunkat egyszerre minden pontra, ahol veszély van.”

A népfelkelésre vonatkozó plebejus követelést először 1793. július 29-én

terjesztették elő a Jakobinus Klubban, majd augusztus 4-én a Kommün is
megismételte, sőt augusztus 7-én az alkotmány elfogadása végett Párizsba
érkezett helyi küldöttek is szóvá tették. Szónokuk, Royer, 12-én még egyszer
követelte a Konventben, hogy az egész nép fogjon fegyvert. A Közjóléti
Bizottság tartózkodóan fogadta ezeket a hangokat. Mit kezdjenek a
népfelkelés eredményeképp összeverődött óriási tömeggel? Hogyan
fegyverezzék fel, hogyan élelmezzék? Robespierre augusztus 14-én a
Jakobinus Klubban kijelentette: „Az a nemes, de talán kissé rajongó eszme, a
tömeges felkelés, teljesen fölösleges”; majd hozzátette: „Nem emberünk
nincsen, hanem tábornokainkból hiányoznak a hazafias erények.” Végül a
Konvent a párizsi népszónokok és a helyi küldöttek nyomása alatt augusztus
16-án elfogadta a mozgósítás elvét. A Közjóléti Bizottság pedig Barére
beszámolója alapján, 23-án elhatározta, hogy előterjeszti a végrehajtás
módozataira vonatkozó tervezetet.

„A mai naptól kezdve mindaddig, amíg az ellenséget a Köztársaság

területéről ki nem vertük, minden francia a hadsereg állandó szolgálatában
áll. A fiatalemberek harcolnak, a családos férfiak fegyvert kovácsolnak és
élelmiszert szállítanak, az asszonyok tépést és ruhát csinálnak és ellátják a
kórházi szolgálatot, az aggastyánok a köztereken lelkesítik a harcosokat,
gyűlöletet szítva a királyok ellen és hirdetve a köztársaság egységét.”

A helyettesítést megszüntették. A mozgósítás elvileg általános volt, de úgy

határoztak, hogy először a nőtlen, valamint az özvegy és gyermektelen 18-25
éves férfiak vonulnak be, és mennek a frontra. Zászlóaljaik lobogóira a
következő szöveget kell hímezni: „A francia nép felkelt a zsarnokok ellen.”
Vajon a tömeges felkelésre vonatkozó dekrétum pontosan megfelelt-e a sans-
culotte-ok elképzeléseinek? Az, amit ők akartak, hogy tudniillik az egész
lakosság a lelkesedés lázában, egy emberként a frontokra masírozzon,
megvalósíthatatlan volt. Ez magyarázza Robespierre óvatosságát, a bizottság
habozását és végül a dekrétum korlátozottságát. Mozgósították ugyan a
nemzet összes erőforrásait, s rendkívüli méretekben megindították a
fegyvergyártást, de csak a 18—25 éves nőtlen férfiakat hívták be. A
felfegyverzés és az ellátás problémáin természetesen ez sem változtatott. A
„Pere Duchesne”, amikor szeptember elején kifejtette a hadjáratra vonatkozó
elképzeléseit, így tette föl a kérdést: „Hogyan indítsunk el egyszerre több
millió embert? Hogyan fegyverezzük fel, hogyan etessük őket? . . .
Mindenekelőtt igénybe kell venni a Köztársaságban rendelkezésre álló
minden élelmiszert.. . Mozgósítani kell minden munkást, aki fémmel
dolgozik, a patkolókovácstól az ötvösig; fegyverkovácsműhelyeket kell
felállítanunk a köztereken, s éjjel-nappal ágyút, puskát, kardot és szuronyt
kell gyártanunk.”

Hébert világosan rámutatott, hogy egy nagy nemzeti háborúhoz milyen

gazdasági problémákat kell megoldani: a hét korosztályra kiterjedő
mozgósítás által érintett embertömeg felfegyverzéséhez és ellátásához
okvetlenül be kell vezetni az irányított gazdaságot. A politikai és a gazdasági
probléma elválaszthatatlanul összefonódott a honvédelem problémájával.

2. 1793. szeptember 4. és 5.

1793 augusztusának végére még egyetlen nagy időszerű kérdés sem oldódott
meg. A politikai probléma változatlanul fennállt: a Közjóléti Bizottság
kivédte ugyan ellenfeleinek támadásait, de a forradalmi kormányzatot még
távolról sem sikerült megszilárdítani és megszervezni. Gazdasági és szociális
téren semmiféle alapvető jellegű intézkedés nem történt: a harácsolás ellen,
valamint a bőségcsűrökre vonatkozólag hozott törvény csak
látszatváltozásokat okozott. A maximálást és a szabályozást a Konvent és a
Közjóléti Bizottság is elutasította, pedig ettől függött az assignatának, a
forradalom egyetlen pénzügyi forrásának sorsa. Augusztus utolsó napjaiban
minden addiginál komolyabbra fordult az élelmiszerválság, s tovább
fokozódott a tömegek nyomása. Ebben a helyzetben merült fel a párizsi
plebejus vezetőkben egy új megmozdulás gondolata, amely rákényszerítené a
nép akaratát a kormányhatóságokra.

Az élelmiszerválságot, amely már-már enyhülni látszott, az aszály

robbantotta ki ismét. Az őrlés akadozni kezdett, újra megjelentek a sorok a
péküzletek előtt; a zökkenőmentes fogyasztáshoz szükséges 1500 zsák
helyett naponta körülbelül csak 400 zsák liszt érkezett Párizsba. Hébert
számára az ínség a politikai agitáció hatalmas eszközévé vált. Kampányának
középpontjába az élelmiszerkereskedést helyezte, s abban a hangnemben
támadta a gazdagokat és a kereskedőket, amelyről tudta, hogy tetszeni fog a
sans-culotte-oknak.

„B .. . meg a hazátokat - írta a „Pere Duchesne” 279. számában -, a

nagykereskedőknek nincs hazájuk. Amíg azt hitték, hogy a forradalom
hasznos lesz számukra, támogatták; kezet nyújtottak a sans-culotte-oknak,
hogy közösen megdöntsék a nemességet és a parlamenteket; de csak azért,
hogy ők kerüljenek az arisztokraták helyére. Épp ezért, amióta nincsenek
többé aktív polgárok, amióta a legszerencsétlenebb sans-culotte is
ugyanazokat a jogokat élvezi, mint a leggazdagabb semmirekellő, mindezek a
nyomorult kurafik köpönyeget fordítottak, s minden követ megmozgatnak,
hogy tönkretegyék a Köztársaságot; összeharácsoltak minden árut, minden
élelmiszert, hogy aranyért adják el nekünk, vagy éhezésre kárhoztassanak.”

A népi mozgalom 1795 szeptember elején megmutatta hatalmas erejét és

minden eredetiségét. Mint Albert Mathiez írja, ez volt az „hébertista
nyomás”. Kétségtelen, hogy a plebejus lapok, különösen Jacques Roux és
Hébert írásai, segítették a sans-culotte-okat abban, hogy tudatosítsák politikai
céljaikat, megfogalmazzák szociális követeléseiket, a mozgalmat azonban
nem ezek indították el. „Népi nyomás” volt ez, nem pedig hébertista: Hébert,
ez a harsány visszhang, a sans-culotte-ok nyomása alatt ír és agitál; ennek
hatására inognak meg a jakobinusok, lendül mozgásba a Kommün, s hátrál
meg végül a Konvent és a Közjóléti Bizottság.

A plebejus mozgalom 1789 tavasza óta szüntelenül jelen volt. Gyökereit

jóval 1789 előtt, a párizsi boltosok, kézművesek és dolgozók anyagi
életfeltételeinek súlyosbodásában kell keresnünk. Ezt a mozgalmat amely a
válságidőszakokban magával sodorta a burzsoá forradalmat, oly módon, hogy
tulajdonképpen annak szolgálatába állt, de (mint például az 1793 szeptemberi
forradalmi napok alkalmával) el is különült tőle a sans-culotte-ok fejében élő
prekapitalista gondolkodásmód jellemezte, amely lényegét tekintve azonos
volt a közösségi hagyományaikat az előretörő tőkés mezőgazdasággal
szemben elkeseredetten védelmező parasztok gondolkodásmódjával. A sans-
culotte kiengesztelhetetlenül szemben állt a kereskedő és iparűző burzsoá
gondolkodásával, aki a vállalkozása fejlődéséhez nélkülözhetetlen szabadság
nevében makacsul és kitartóan harcolt a szatócs és kézműves szívének oly
drága szabályozás és maximálás ellen.

A tulajdonra vonatkozó felfogásukból világosan kitűnik a burzsoá és a sans-

culotte alapvető szembenállása. A tulajdon szögezte le a Jogok Nyilatkozata
(az 1793-as ugyanúgy, mint az 1789-es) abszolút természetjog, amit semmi
sem korlátozhat. A sans-culotte szerint azonban csak a személyes munka
lehet a tulajdon alapja, amelynek egyébként az összesség szükségletei
korlátot szabnak. 1793. szeptember 2-án, a népi mozgalom tetőpontján, a
párizsi Sans-Culotte szekció régi nevén Jardin-des-Plantes üzenetet intézett a
Nemzeti Konventhez. Követelte a Nemzetgyűléstől, hogy „egyszer s
mindenkorra rögzítse az elsőrendű közszükségleti cikkek árát, a
munkabéreket, az ipari profitot és a kereskedelem hasznát. . . Hogyne
mondják majd önöknek az arisztokraták, a royalisták, a mérsékeltek, az
intrikusok ez merénylet volna a tulajdon ellen, amelynek szentnek és
sérthetetlennek kell lennie... kétségtelen; de nem tudják ezek a gonosztevők .
. . nem tudják, hogy a tulajdon nem terjedhet túl a fizikai szükségleteken?”

A sans-culotte-ok ezután az élelmiszerek és a bérek maximálásáért szálltak

síkra:

„2. Minden elsőrendű közszükségleti cikk árát egyszer s mindenkorra

rögzíteni kell az úgynevezett régi évek árain értsd 1789- 1790-et -, arányban
különböző minőségükkel; 3. A nyersanyagárakat is rögzítsék oly módon,
hogy az ipar profitja, a munka bére és a kereskedelem haszna amelyeket a
törvénynek kell mérsékelnie lehetővé tegyék az iparűző ember, a földművelő,
a kereskedő számára, hogy ne csak a létük fenntartásához elkerülhetetlenül
szükséges dolgokat tudják beszerezni, hanem ezenkívül mindazt, ami
hozzájárulhat jólétükhöz.”

A Jardin-des-Plantes-i sans-culotte-ok végül a tulajdonjog rendkívül merev

korlátozását követelték:
„8. Rögzíteni kel! a vagyon maximumát; 9. Egy személy csak egy
maximumot bírhat; 10. Senki se bérelhessen több földet, mint amennyire
meghatározott számú ekéhez szüksége van; 11. Egy polgárnak csak egy
műhelye, egy boltja lehessen.”

Ez a szociális program, bár tele volt ellentmondásokkal - fenn akarta tartani a

magántulajdont, ugyanakkor pedig korlátokat akart szabni neki -, gyökeresen
ellentétes volt a forradalmat vezető burzsoázia programjával. Ez az ellentét
buktatta meg thermidor idején a Forradalmi Kormányt. Pillanatnyilag
azonban a közös ellenség az ancien régime, a kiváltságok, a hűbéri
arisztokrácia elleni gyűlölet s az ellenforradalmi veszély nagysága
megteremtette a szövetséget a sans-culotte-ok és a hegypárti burzsoázia
között. A Hegypárt nem győzhetett egyedül, ezért csatlakozni kellett a
plebejus programhoz. E lépésre azonban még a további eseményeknek kellett
rákényszeríteniük.

A válság szeptember első napjaiban érlelődött meg. Miközben Hébert a

Konvent „álomszuszékait” szidta, a szekciókban megkezdődött a forrongás.
Egymást érték a felvonulások és a petíciók. Ebbe a lázas hangulatba robbant
bele szeptember 2-án egy aljas árulás híre: a royalisták kiszolgáltatták
Toulont az angoloknak. Az élelmiszerek okozta nyugtalansághoz a hazafias
aggodalom, az arisztokrata összeesküvés réme járult: mi sem lehetett volna
alkalmasabb a terrorizmus felszítására. Szeptember 2-án este a jakobinusok
belátták, hogy ha el akarják kerülni a legrosszabbat, cselekedniük kell.

1793. szeptember 4-én felszínre tört a régóta lappangó népi forrongás. A

reggeli óráktól kezdve nagy munkástömegek főleg építőipari és fegyvergyári
munkások vonultak a Gréve térre, hogy kenyeret követeljenek a Kommüntől.
Vitathatatlan, hogy a mozgalmat a munkások kezdeményezték; a forradalom
a sans-culotte-ok leginkább proletarizált rétegeiből indult el, azoknak a
dolgozóknak a soraiból, akik nem lévén sem boltjuk, sem műhelyük az
elképzelhető legrosszabb körülmények között éltek, hiszen az egyre
értéktelenebb assignatában kapták bérüket. A Kommün vezetői hiába
próbálták lecsillapítani a tüntetőket. „Nem ígéreteket akarunk, hanem
kenyeret, de tüstént!” Chaumette felmászott egy asztal tetejére:

„Magam is szegény voltam, tudom, mi az, szegénynek lenni. A gazdagok

nyílt háborút viselnek a szegények ellen: el akarnak tiporni bennünket. Nos
jó! Mi is készen állunk: mi fogjuk eltiporni őket! Van erő a kezünkben!...”

Másnapra tömegtüntetést határoztak el, hogy rákényszerítsék a Konventre a

nép akaratát.

1793. szeptember 5-én a szekciók hosszú menetben a Konvent elé vonultak, s

ezeket a jelszavakat hangoztatták: „Háborút a zsarnokok ellen! Háborút az
arisztokraták ellen! Háborút a harácsolok ellen!” Békésen körülzárták és
elözönlötték a Konvent épületét. A képviselők a nép szeme előtt
tanácskoztak. Miután Pache a Kommün és a szekciók nevében leleplezte a
harácsolok mesterkedéseit és a vagyonosok önzését, Chaumette felolvasott
egy petíciót, amely forradalmi hadsereg felállítását követelte avégett, hogy
biztosítani lehessen a gabona elrekvirálását és Párizsba szállítását. Billaud-
Varenne rajta is túltett: a gyanús elemek letartóztatását követelte, ami a sans-
culotte-ok szemében igen lényeges intézkedés volt. A Konvent, anélkül, hogy
kikérte volna a Közjóléti Bizottság véleményét, meghátrált, s nemcsak a
gyanús elemek letartóztatását szavazta meg, hanem a felkutatásukkal
megbízott forradalmi bizottságok megtisztítását is. Ezzel napirendre került a
terror megvalósítása. Barére jelentése alapján elhatározták, hogy 6000
lövészből és 1200 tüzérből álló forradalmi hadsereget szerveznek. Végül
megszavazták Dantonnak azt a javaslatát, hogy ülésenként 40 sous napidíjat
fizessenek azoknak a polgároknak, akik részt vesznek a heti kettőre
csökkentett szekciógyűléseken.

1793. szeptember 4-én és 5-én tehát győzött a nép: a sans-culotte-ok

kikényszerítettek a kormányhatóságoktól egy csomó régóta követelt
rendszabályt. De a győzelem nem volt teljes. Az 5-i dekrétumok ugyanis
főleg politikai jellegűek voltak, s a Konvent 4-én beérte azzal, hogy
megígérte az általános maximum bevezetését, ami pedig a leglényegesebb
plebejus követelés volt. A párizsi sans-culotte-ok azonban egy pillanatra sem
szüntették meg a nyomást, s végül elérték, hogy a Konvent szeptember 11-én
bevezette a gabona és a takarmány országos maximális árát, 29-én pedig az
általános maximumot. Még a hegypárti burzsoázia is csak fogcsikorgatva
szánta rá magát, hogy hozzányúljon a gazdasági szabadsághoz.

A nép győzött, de a kormányzat is sikert aratott: megmentette a

törvényességet; a törvényes terror kifogta a szelet a közvetlen akció
vitorlájából. A Közjóléti Bizottság ellenállt: sikerült időben és az általa
megválasztott terepre visszavonulnia, s megerősödött tekintéllyel került ki az
eseményekből. Ismét történt egy lépés a Forradalmi Kormány végleges
kialakulása felé.

3. Plebejus sikerek és a kormány konszolidációja (1791 szeptember-

október)

1793. szeptember 4-e és 5-e után a plebejus nyomás egy pillanatra sem
csökkent, s a Konvent és a Közjóléti Bizottság csak vonakodva lépett rá a
terror és a szabályozott gazdaság útjára. A néptömegek két irányban fejtették
ki nyomásukat; ezzel késleltették a Forradalmi Kormány konszolidációját,
amennyiben még magán a Konventen belül is sikerült kialakítaniuk egy erős
ellenzéket. A szekciók és klubok vezetői követelték a terror fokozását, a
közigazgatás nagyarányú megtisztítását, a gyanús elemeknek a közéletből
való eltávolítását, a könyörtelen megtorlást. Emellett az enyhülni nem akaró
élelmiszerválság hatására továbbra is makacsul kitartottak a gazdaság totális
irányítása s a megígért, de mindig elhalasztott általános maximális bevezetése
mellett.

A Közjóléti Bizottság szeptember folyamán végig manőverezett. A

tömegnyomást kijátszotta a Konvent sakkban tartására, a Konventet pedig a
tömegnyomás fékezésére. Az elkerülhetetlen engedményeket megtette, de
közben fokozatosan megerősítette saját hadállásait. Szeptember 6-án
beválasztották a bizottságba Billaud-Varenne-t és Collot d’Herbois-t, akik
támogatták a nép követeléseit. 13-án felújították a Közbiztonsági Bizottságot,
s elhatározták, hogy mostantól fogva a Közjóléti Bizottság fogja annak
névsorát a Konvent elé terjeszteni. Ugyanígy döntöttek a többi bizottságot
illetően is. Így haladt előre a kormányzat központosítása. A Közjóléti
Bizottság elsőségre tett szert, s kezébe vette a többi - eddigelé vele egyenlő -
bizottság ellenőrzését. Ezzel a kormányzati tevékenység középpontjává
változott.

A terrort, amely elvileg már szeptember 5-e óta napirenden volt, fokozatosan
indította el a népi akció. A szekciók ellenőrzése alatt, Vincent-nak, a
minisztérium főtitkárának kezdeményezésére, széles körű tisztogató hadjárat
kezdődött a közigazgatás berkeiben, különösen a hadügyminisztériumban. A
Kommün Főtanácsa felújította a forradalmi bizottságokat, s így azok
kikerültek a szekciók hatásköréből; a szekciók gyűlései és bizottságai pedig
kiűzték soraikból a mérsékelteket, az „indifferenseket” és a „langyosokat”. A
Konvent és a kormány bizottságai inkább maguk is a tisztogatás tárgyai
voltak, semmint irányították volna azt. A néptömegek szenvedélyeit azonban
még a tisztogatásnál is jobban felkorbácsolta a megtorlás vágya. Egyre
hangosabban követelték a terrort, mert a kormányhatóságok sehogyan sem
szánták rá magukat a tömeges megtorló intézkedések alkalmazására.
Miközben a forradalmi bizottságok a Párizsi Kommün sugalmazására már
megkezdték a gyanús elemek letartóztatását, szeptember közepe felé
mészárlásokról szóló rémhírek kaptak lábra. 8-án az abbaye-i börtönbe
szállított foglyok kijelentették, hogy félnek az előző szeptemberben lezajlott
események megismétlődésétől. A Konvent megérezte a veszélyt: rájött, hogy
bármelyik pillanatban túlcsaphatnak feje fölött az események. 1793.
szeptember 17-én, hogy elkerülje a szeptember 5-én megszavazott elvi
intézkedések bármilyen visszaélésre lehetőséget adó téves értelmezését,
Merlin de Douai beszámolója alapján elfogadta a „gyanús elemekről szóló
törvényt” (lói des suspects). A törvény igen tágan határozta meg a gyanús
elem fogalmát, ami lehetővé tette, hogy a forradalom minden ellenségére
lesújtson. Gyanúsak az emigránsok rokonai, hacsak nem tettek bizonyságot a
forradalom iránti odaadásukról, s mindazok, akiktől valamilyen forradalmi
hatóság megtagadta az „állampolgári hűségbizonyítványt” (certificat de
civisme); továbbá a felfüggesztett vagy elmozdított hivatalnokok. Gyanúsak
általánosabb értelemben mindazok, akik magatartásukkal vagy
kapcsolataikkal, szavaikkal vagy tetteikkel „a zsarnokság vagy a
föderalizmus híveinek és a szabadság ellenségeinek” mutatkoztak, valamint
azok, akik nem tudják igazolni megélhetésüket (itt az üzérekről van szó). A
forradalmi bizottságokat felszólították, hogy állítsák össze a gyanús elemek
névsorait.

A szeptember 4-én elvileg elfogadott irányított gazdaságot szintén csak a

párizsi tömegek nyomására valósították meg véglegesen. Megállapították,
hogy a gabona és a liszt szeptember 11-én maximált országos ára még nem
megoldás. Szeptember közepe felé megint tülekedéseket lehetett látni a
péküzletek előtt, a lakosság újra petíciókkal ostromolta a Konventet. 22-én a
szekciók a Kommün támogatásával a következő üzenetet intézték a
testületekhez: „Önök elvileg úgy határoztak, hogy maximálni fogják minden
közszükségleti cikk árát. . . ; a nép az ínség türelmetlenségével várja
közbelépésüket.” A Közjóléti Bizottság, részben azért, mert ezekben a
napokban magán a Konventen belül is heves ellenzék kezdett kialakulni,
részben, mert sakkban akarta tartani a Konventet a népi megmozdulás
segítségével, amelyet ily módon kielégíteni remélt, elhatározta, hogy
fokozatosan törekszik a gazdaság irányítására. 1793. szeptember 29-én
megszavazták az „általános maximumról szóló törvényt” (lói du maximum
général). A törvény maximálta az árakat és a béreket. Az elsőrendű
közszükségleti cikkek árát körzetenként az 1790-es árak középarányosának
1/3-ával magasabban állapították meg, s kimondták, hogy a törvény
megszegőit rá kell vezetni a gyanús elemek listájára. Nem lett volna logikus,
ha az árakat a munkabér maximálása nélkül rögzítik; ezért a törvény
községenként az 1790-es bét 150%-ában rögzítette a bérmaximumot. A
törvény végrehajtása óriási nehézségekbe ütközött. Az általános maximum
hatályos érvényesítése fokozott szigort, erősebb centralizációt követelt, s így
ez a törvény döntő mértékben hozzájárult a terror és a diktatúra
kialakulásához.
Ezzel párhuzamosan haladt a Közjóléti Bizottság megerősödése. Egyfelől
likvidálták a „veszetteket”, másfelől szájkosarat tettek a Konventen belüli
ellenzékre.

A „veszettek” likvidálását csakis az tette lehetővé, hogy a plebejus

tendenciák között nem uralkodott egyetértés. Jacqucs Roux, Leclerc, Varlet
jócskán előreszaladtak, s amolyan avant-garde-ot képeztek a plebejus
mozgalmon belül; így könnyű céltáblát nyújtottak a kormányhatóságoknak,
amelyek nagyon vigyáztak, hogy ezek a mozgalmak ki ne ragadják kezükből
az irányítást. 1793. szeptember 19-én a félhivatalos „Journal de la Montagne”
a következőket írta:

„A nép mozgalmai csak akkor indokoltak, amikor a zsarnokság szükségessé

teszi őket. .. ; a gonosztevőket, akik féktelen és szervezetlen
megmozdulásokat sugalmaztak, hogy ellenségeinket szolgálják vagy saját
egyéni érdekeiket elégítsék ki, mindig gyalázat és megvetés sújtotta.”

A Közjóléti Bizottság elhatározta, hogy saját politikájának érvényesítése

érdekében nem tűri tovább ezeket a „szervezetlen” mozgalmakat, azaz a
tömegek olykor rendszertelen fellépéseit. Jacques Roux-t 1793. szeptember
5-én, feljelentés alapján, másodízben letartóztatták; ezúttal már nem engedték
szabadon. Varlet ugyanerre a sorsra jutott. Öt 1793. szeptember 18-án a
Közbiztonsági Bizottság rendeletére tartóztatták le, mivel ellenzéki
megmozdulást szított az Emberi Jogok szekciójában azon dekrétum ellen,
amely heti kettőre korlátozta a szekciógyűlések számát:

„Be akarják kötni a nép szemét, gyengíteni akarják éberségét? És milyen

körülmények között? Akkor, amikor a hazát fenyegető veszélyek arra
kényszerítik a népet, hogy aktív felügyeletet igénylő, roppant hatalmat
helyezzen az önök kezébe.”

Leclerc a „L’Ami du Peuple”-ben folytatta kormányellenes hadjáratát, de

miután a Jakobinus Klubban megtámadták, és letartóztatással fenyegették
meg, szeptember 21-én beszüntette lapja megjelentetését. Ezután csupán a
Claire Lacombe színésznő irányítása alatt álló Forradalmár Republikánus
Asszonyok Társasága (Femmes Républicaines Révolutionnaires) maradt
meg. Ezt 1793. október
20-án oszlatták fel, s egyidejűleg betiltották az összes női klubokat. Az
események logikája tehát a plebejus szervezetek megfékezésére
kényszerítette a Közjóléti Bizottságot. Ennek hosszú távon elkerülhetetlenül
az lett a következménye, hogy a sans-culotte tömegek kiábrándultak a
kormányból, amely annyira félvállról kezelte a népszuverenitást legalábbis
azt, amit ők népszuverenitáson értettek.

A Nemzetgyűlés egyik legelkeseredettebb vitája után egy időre sikerült

elhallgattatni a Konventen belüli ellenzéket is. Bouchotte 1793. szeptember
24-én bejelentette, hogy az északi hadsereg éléről elmozdította Houchard-t,
akit hondsehoote-i győzelme után Meninnél megvertek. Ez jeladás volt a
támadásra. Thuriot, aki már előzőleg lemondott közjóléti bizottsági
tagságáról, szeptember 25-én általános támadást indított a kormány politikája
ellen, amely éppen akkor lépett az irányított gazdaság és a tisztogatás útjára.
Thuriot kijelentette: „Megálljt kell parancsolni ennek a vad áradatnak, amely
a barbárságba sodor bennünket.”

Vádbeszéde voltaképpen a Konvent titkos véleményét fejezte ki. A terem

tapsolt. A Közjóléti Bizottságba beválasztották Briez képviselőt, aki a
Konvent küldötteként jelen volt Valenciennes-ben, amikor az erőd megadta
magát. Robespierre tekintélyének egész súlyát és minden ékesszólását latba
vetette:

„Kijelentem önöknek: aki ott volt Valenciennes-ben, amikor az ellenség

bevonult, nem alkalmas arra, hogy a Közjóléti Bizottság tagja legyen . . .
Lehet, hogy ez kissé kegyetlenül hangzik, de egy hazafi számára még
kegyetlenebb, hogy két év leforgása alatt 100 ooo ember pusztult el árulás és
gyengeség következtében; az árulókkal szemben tanúsított gyengeségünk
miatt veszünk el.”

A Konvent megjuhászodott, és megadta a bizalmat a Közjóléti Bizottságnak.

E viták egyenes következményeként megnövekedett a bizottság jogköre.

1793. október 10-én a Konvent Saint-Just beszámolója alapján
kinyilatkoztatta, hogy Franciaország kormánya „a békekötésig forradalmi
jellegű”. A Forradalmi Kormány alapjait már szeptemberben lerakták, amikor
előírták, hogy a kivételes rendszabályokat a Közjóléti Bizottság kizárólagos
irányítása alatt kell összehangolni. Most a gazdasági szükségletek és az
általános maximummal kapcsolatos teendők e kormány végleges kialakítását
követelték. Az 1793. október 10-i dekrétum az első lépés volt ezen az úton:

„A törvények forradalmiak mondotta Saint-Just -, és ugyanakkor azok a

szervek, amelyek végrehajtják őket, nem azok... A Köztársaságot csak akkor
mondhatjuk megalapozottnak, amikor a legfőbb hatalom akarata el fogja
nyomni a monarchista kisebbséget, s a hódítás jogán fog felette uralkodni. ..
Vassal kell kormányozni azokat, akiket igazsággal nem lehet... Teljes
lehetetlenség a forradalmi törvények végrehajtását várni, amikor magának a
kormánynak a szervezete nem forradalmi.”

A minisztereket, a tábornokokat, a törvény által létesített összes testületeket a

Közjóléti Bizottság felügyelete alá helyezték, amely közvetlen kapcsolatba
lépett a körzetekkel, az új szervezeti felépítés legfontosabb végrehajtó
láncszemeivel. A tekintélyi elv fölébe kerekedett a választási elvnek.

A plebejus nyomás következtében napirendre került a terror megvalósítása.

Politikai síkon a gyanús elemekről, gazdasági síkon pedig az általános
maximumról szóló törvénnyel lépett hatályba. A szeptemberi válság erőteljes
lökést adott a Forradalmi Kormány kialakulásának, s a Közjóléti Bizottság
megerősödve került ki a válságból. Szupremáciáját most már mindenki
elfogadta, de hatalmának végleges megszilárdulása nem következhetett be
újabb megrázkódtatások nélkül.

III.

A KÖZJÓT SZOLGÁLÓ JAKOBINUS DIKTATÚRA

MEGSZERVEZÉSE (1793 OKTÓBER-DECEMBER)

A kormány, amelyről kijelentették, hogy a békekötésig forradalmi jellegű

marad, fokozatosan kialakította saját szervezetét. Minden erőfeszítése arra
irányult, hogy győzelmet arasson a frontokon és eltiporja a belső
ellenforradalmat. Politikai téren a Közjóléti Bizottság arra törekedett, hogy
szabályozza, kordába szorítsa a megtorlást, törvényes mederbe terelje a
terrort, ellenőrizze a tömegek mozgalmát. A tömegek nyomása azonban nem
engedett: a sans-culotte-ok főleg a politikai és gazdasági bűncselekmények
megtorlását követelték változatlan erővel. A Közjóléti Bizottság szeptemberi
intézkedései némileg kielégítették ugyan őket, de le nem szerelték. A
sansculotte-ok befolyása 1793 októberében és novemberében a csúcspontjára
ért. Máris jelentkezett azonban a kormány részéről az a törekvés, hogy
egyszer s mindenkorra szűk keretek közé szorítsa a plebejus mozgalmat.
Hirtelen kitört a keresztény vallás kiküszöbölésére irányuló mozgalom, s ez
ismét fellendítette a plebejus akciókat. A Közjóléti Bizottság most is
fékezőleg lépett fel, s ez lassanként világossá tette szakítását a sans-culotte-
okkal. A II. év frimaire 14-i (1793. december 4.) dekrétum, amely
megszilárdította a Bizottság tekintélyét, megszervezte kormányzati
intézményeit, szentesítette a június 2-a óta lezajlott fejlődést.

1. A terror

A terrort 1793 szeptemberében szervezték meg, de csak októberben, a

plebejus mozgalom nyomására kezdődött el. Szeptemberig a Forradalmi
Törvényszék elé állított 260 személy közül 66-ot, azaz egy negyedrészt
ítéltek halálra. A sans-culotte-irányzat diadala új szakaszt nyitott a
Forradalmi Törvényszék történetében: ez szeptember 5-én négy szekcióra
oszlott, amelyek közül kettő mindig egyszerre működött. A Közjóléti
Bizottság a Közbiztonsági Bizottsággal együttesen tett javaslatot a bírák és az
esküdtek személyére. A közvádló továbbra is Fouquier-Tinville maradt, a
bíróság elnöke Hermann lett.

A nagy politikai perek októberben kezdődtek el. 3-án Amar beszámolója

alapján a girondistákat, Billaud-Varcnne jelentése alapján pedig Maric-
Antoinette-et állították a Forradalmi Törvényszék elé. A királynét október 16-
án fejezték le; kivégzése „a »Pére Duchcsne«-nek minden addiginál nagyobb
örömet okozott”. 24-én indult meg a 21 girondista pere. Mivel az a veszély
fenyegetett, hogy a viták az örökkévalóságig elhúzódnak, a Konvent úgy
határozott, hogy az esküdtek háromnapi tárgyalás után állást foglalhatnak. A
girondistákat október 31-én végezték ki. Hébert terrorista kampánya egész
őszön át tartott, s hozzájárult a sans-culotte-ok vérengző hangulatának
fokozásához. A „Pere Duchesne”, abból az alkalomból, hogy november 6-án
kivégezték Égalité Fülöp orléans-i herceget, jó tanácsokkal látta el a
Törvényszéket. Ajánlotta, hogy „addig üsse a vasat, amíg meleg, és sürgősen
küldje a nemzeti borotva alá az áruló Bailly-t, a gyalázatos Barnave-ot. . .”
312. számában felmagasztalta a „Szent Guillotine” erényeit, és előre
tiltakozott mindennemű enyheség ellen. Madame Roland-t november 8-án
végezték ki, Bailly-t 10-én, Barnave-ot 28-án. 1793 utolsó három hónapjában
395 vádlott közül 177-et, azaz 45%-ot ítéltek halálra. A párizsi börtönökben
augusztus végén 1500, október 2-án 2398, december 21-én 4525 személyt
tartottak fogva.

A megyékben attól függött a terror mérete, hogy milyen súlyos a lázadás, és

milyen a kiküldött Konvent-képviselők vérmérséklete.

Azokat a vidékeket, amelyeket megkímélt a polgárháború, 1793 végéig nem

is érintette a terror. Normandiában a föderalista lázadás felmorzsolódása után
egyáltalán nem volt halálos ítélet, és Lindet általános megbékélést hirdetett.
A nyugati megyéket felbőszítette a vendée-i lázadás. Itt a nagyobb
városokban öttagú katonai bizottságok működtek, nevezetesen Rennes-ben,
Tours-ban, Angers-ban, Nantes-ban. Ezek a fegyverrel a kézben elfogott
lázadókat személyazonosságuk egyszerű megállapítása után halálra ítélték.
Nantes-ban Carrier, a Konvent kiküldötte, ítélet nélkül belefojtatta az
embereket a Loire-ba. Decembertől januárig 2-3000 személyt pusztított el
ezen a módon: refraktárius papokat, gyanús elemeket, „banditákat” és
köztörvényes elítélteket. Bordeaux-ban Tallien irányította a megtorlást,
Provence-ban Barras és Fréron, akik Toulonban tömegkivégzéseket
rendeztek. Lyonban a terror arányban állt azzal a veszéllyel, amelyet a város
lázadása idézett a köztársaságra (a várost csak hosszú, augusztus 9-től
október 9-ig tartó ostrommal tudták bevenni). A Konvent október 12-én
Barére javaslatára elhatározta, hogy elrettentő példát állít az ellenforradalom
elé: elrendelte a város lerombolását. „Minden épületet, amelyet gazdagok
laktak, le kell rombolni; csak a szegények házai maradnak meg, s a megölt
vagy üldözött hazafiak lakásai... ; a megmaradt házak együttesen ezentúl a
Felszabadított Város nevet viseljék.”

Couthon beérte azzal, hogy leromboltatott néhány házat a Bellecour téren, de

a november 7-én odaérkezett Collot d’Herbois és Fouché nagy arányokban
szervezték meg a megtorlást. A túlságosan engedékenynek minősített Népi
Igazságügyi Bizottság helyett felállítottak egy Forradalmi Bizottságot, amely
1667 halálos ítéletet hozott; a túlságosan lassú guillotine helyett golyóval és
kartáccsal dolgoztak.

A terror lényegében politikai jelenség volt, de a dolgok logikájánál fogva

gyakran társadalmi jelleget öltött: a Konvent kiküldöttei ugyanis csak a sans-
culotte tömegre és a jakobinus káderekre támaszkodhattak. Fő feladatuk a
tömeges toborzás irányítása volt, s jelentős részük csak a nemzet védelme és
a belső biztonság érdekében legszükségesebb intézkedéseket tette meg.
Mások viszont határozott szociális tendenciát kölcsönöztek forradalmi
tevékenységüknek: megadóztatták a gazdagokat, forradalmi osztagokat
szerveztek, műhelyeket és menhelyeket hoztak létre, szigorúan végrehajtották
a maximálást. Így tett Isoré és Chasles Nord-ban, Saint-Just és Lebas
Elzászban, Fouché Nievre-ben stb. A II. év brumaire io-én (1793. október 31-
én) Saint-Just és Lebas kilencmilliós adót vetettek ki a strasbourgi
gazdagokra, amelyből kettőt a szűkölködő hazafiak támogatására szántak.
Robespierre frimaire i-én (november 21-én) így számolt be a Jakobinus
Klubban Saint-Just küldetéséről: „Látják, megkopasztották a gazdagokat,
hogy táplálják és felöltöztessék a szegényeket. Ez felébresztette a forradalmi
erőt és a hazafias energiát. Az arisztokratákat lefejezték.”

A terror gazdasági vonatkozásai nem kevésbé világosak. Párizsban a

Kommün ellenőrizte az áruelosztást, főleg a kenyér jegy-rendszer
bevezetésével; felhatalmazta a harácsolás elleni szekcióbizottságokat, hogy
házkutatásokat tartsanak; különböző büntetőrendszabályokkal igyekezett
érvényt szerezni a maximált áraknak. Az 1793. szeptember 9-én felállított és
október elején megszervezett Forradalmi Hadsereg különítményei szüntelenül
járták a Párizs környéki gabonatermelő körzeteket, s összeszedték a
földművesektől a gabonát. Mindamellett a kormányhatóságok tartották
magukat az érvényben levő harácsolás elleni törvényekhez, s nem engedtek a
párizsi szekciók nyomásának: ezek 1793. október 23-án hiába kérték a
Konventet, hogy állítson fel a szegény polgárokból különleges esküdtszéket a
harácsolok ellen. A megyékben fokozott szigorra volt szükség a maximum
végrehajtásához, de a terror már a puszta fenyegetéssel is elérte célját: tisztán
gazdasági okokból egyetlen halálos ítéletet sem hoztak. A legtöbb város
Párizst követte: bevezették a kenyérfejadagot, sőt sok esetben községi
tulajdonba vették a pékségeket. A szervezett elosztáshoz azonban folyamatos
ellátásra volt szükség. A Közjóléti Bizottság az áruforgalom összehangolása
és a termelés ösztönzése céljából 1793. október 22-én rendkívül széles
jogkörrel felruházott Élelmezési Bizottságot állított fel, amely a legfőbb
felügyeletet gyakorolta a termelés, a kereskedelem és a szállítás fölött. A
nemzet egész gazdasági élete a bizottság ellenőrzése alá került;
megbízottainak és kiküldött képviselőinek együttműködése lehetővé tette,
hogy az irányított gazdaságot rákényszerítsék az ellenszegülő termelőkre és
kereskedőkre.

Éppen akkor, amikor a terror a Közjóléti Bizottság egyre szorosabb

ellenőrzése alatt már-már rendezett jelleget öltött, a bizottság a plebejus
nyomás egy új formájával került szembe. Ez kis híján megszüntette uralkodó
helyzetét, és majdnem kérdésessé tette a Forradalmi Kormány stabilizációját.

2. A dekrisztianizáció és a szabadság mártírjainak kultusza

A dekrisztianizációs mozgalom eredetét részben az 1790 óta folytatott

valláspolitika bizonyos mozzanataiban, részben a népi gondolkodás bizonyos
vonásaiban kell keresnünk.

A refraktárius papok 1790-ben az arisztokrácia oldalára álltak, r 792-ben

számos forradalmár szemében az alkotmányos papság is gyanússá vált,
hiszen eltekintve néhány plébánostól, akik részt vettek a plebejus
mozgalomban, mint például Jacques Roux, az alkotmányos papok túlnyomó
többsége monarchista beállítottságú maradt, nem tudott belenyugodni
augusztus 10-ébc, és siratta a királyt. A probléma 1793-ban kiéleződött. A
mérsékelt gondolkodású alkotmányos papság természetesen a Gironde és a
föderalizmus felé hajlott, ez viszont annál utálatosabbá tette a nép szemében.
Sok politikus már akkor fölöslegesnek vélte, hogy továbbra is betartsák a
papság polgári alkotmányát; Cambon 1792 novemberében azt javasolta, hogy
szüntessék be a papok fizetését. Ugyanezek az emberek azonban nehezen
tudták elképzelni, hogy az állam ellehessen valamilyen egyház nélkül, s a nép
nélkülözhetné a vallásos szertartásokat. 1790 óta fokozatosan kialakult egy
forradalmi vallás, amelynek a július 14-i Föderáció volt az első nagyszabású
megnyilatkozása. Az állami ünnepségek, emlékünnepek, gyásszertartások
például Mirabeau temetése révén lassanként formát öltöttek az új vallás
ceremóniái. S míg eleinte a papság is részt vett ezeken a megmozdulásokon,
1793. augusztus 10-én az Egység és Oszthatatlanság ünnepe már merőben
világi jellegű volt. Egyidejűleg a nép valóságos áhítattal övezte a „szabadság
mártírjainak”, Lepeletier-nek, Chalier-nek, de főleg Marat-nak az emlékét.

Párizsban már a dekrisztianizációs mozgalom kibontakozása előtt néhány

hónappal több incidens jelezte bizonyos plebejus vezetők dekrisztianizációs
szándékait: így 1793 júniusában, úrnapján, valamint a nagyarányú
fegyvergyártás megindításakor a nemesfémek fel kutatása és a harangok
leszerelése kapcsán. 1793. szeptember 12-én a Panthéon-Francais szekciója
„a szabadság iskoláinak” megnyitását követelte, ahol minden vasárnap
hirdetnék „a fanatizmus borzalmasságát”. A dekrisztianizációs áramlat
megnyilvánulásai tehát főleg a sans-culotte-oknak a politikai életbe való
betörésétől kezdve észlelhetők. A vallásellenes érzelmek mellett gyorsítólag
játszottak közre a nemzet védelmi szükségletei: a nemesfémek segítségével
az assignata értéket próbálták tartani, a harangok bronzából ágyút öntöttek. A
dekrisztianizáció gazdasági aspektusra is szert tett: az „aranyvadászat” sok
esetben egyszerre volt oka és következménye a mozgalomnak.

A forradalmi naptár bevezetése Aulard szerint a forradalom

legkeresztényellenesebb intézkedése megmutatta, hogy ezen a téren a
Konvent és a forradalmi burzsoázia ugyanúgy érzett, mint a plebejus élcsapat.
1793. október 5-én a Konvent Romme beszámolója alapján elhatározta, hogy
1792. szeptember 22-től, a Köztársaság első napjától bevezeti a köztársasági
időszámítást. Az évet 12, egyenként három dekádból álló 30 napos hónapra
osztották, s 5 vagy 6 kiegészítő nappal toldották meg, amelyeket eleinte sans-
culotte-napoknak (sans-culottides) neveztek. Így a vasárnapot a décadi
szorította ki, a vallásos szertartásokkal pedig a dekádünnepek konkuráltak.
1793. október 24-én Fabre d’Eglantine terjesztett elő újabb javaslatot a
naptárra vonatkozólag. Az „II pleut, il pleut, bergere” (Esik, esik,
pásztorlányka. ..) című dal szerzője költői elnevezéseket talált ki a hónapokra,
amelyeket a Konvent el is fogadott (vendémiaire, brumaire, frimaire, nivőse,
pluviőse, ventôse, germinal, floréal, prairial, messidor, thermidor, fructidor).
A mindennapi élet dekrisztianizálására irányuló törekvés jutott kifejezésre a
brumaire 15-i (november 5-i) dekrétumban is, amely számos polgári ünnepet
létesített.

„Önök, mint olyan emberek, akik szabadok az előítéletektől, s így méltók

arra, hogy a francia nemzetet képviseljék mondotta az előadó, Marie-Joseph
Chénier (Ismert költő, a forradalom alatt kivégzett André Chénier öccse. A
forradalom után odaadó híve Napóleonnak, de amikor az császárrá
koronáztatja magát, elfordul tőle, s keserű verseket ír a szabadság bukásáról.)
-, alkalmasak arra, hogy a trónjukról letaszított babonák romjain
megalapítsák az egyetlen egyetemes vallást, amelynek nincsenek sem titkai,
sem misztériumai, amelynek egyetlen dogmája az egyenlőség, amelynek
prédikátorai a mi törvényeink, amelynek papjai a mi bíráink, s amely csak
egy helyen füstöl tömjént, mindnyájunk anyjának és istenségének, a hazának
oltára előtt.”

Mindeddig azonban legalábbis törvény szerint semmi bántódás sem érte a

katolikus vallást.

A tulajdonképpeni dekrisztianizáció először a megyékben kezdődött el,

néhány kiküldött Konvent-képviselő irányításával. 1793. szeptember 21-én
Fouché a nevers-i székesegyházban Brutus mellszobrának leleplezésén
elnökölt; 26-án a moulins-i plebejus társaságban kijelentette, hogy a
„babonás és képmutató” kultuszokat a köztársaság és a természetes erkölcs
kultuszával akarja felváltani; végül október 10-én megtiltott minden vallásos
szertartást a templomokon kívül, laicizálta a temetési meneteket és a
temetőket; elrendelte, hogy a temetők bejáratán a következő felírást
helyezzék el: „A halál örök álom.” Rochefort-ban Lequinio az Igazság
templomává alakította át a templomot; Somme-ban Dumont megtiltotta a
vasárnapi istentiszteleteket, és áttétette őket a décadira; Drouet Maubeuge-
ben zárolta a szertartásokra szolgáló templomi ereklyéket, a „fanatizmus és a
tudatlanság díszítményeit”. Egyes Konvent-képviselők házasságra
bátorították a papokat.

A dekrisztianizáció tehát a Konventen kívül kezdődött. Chaumette, aki

szeptember végén elutazott szülőhazájába, Niévre-be, és részt vett Fouché
társaságában a 21-i szertartáson, hasonló intézkedéseket javasolt a Párizsi
Kommünnek. A Kommün október 14-én be is tiltotta a templomon kívüli
vallási szertartásokat.

Mindazonáltal bölcsen és mértéktartóan járt el. Hébert október végén, a „Pere

Duchesne” 301. számában kijelentette, hogy most már itt volna az ideje
előszedni a csuhásokat. Az impulzus ehhez is kívülről jött. A II. év brumaire
9-én (1793. október 30-án) a Corbeil melletti Ris község kommünje
bejelentette a Konventnek, hogy Szent Balázs helyett Brutust választotta
patrónusául; 16-án (november 6-án) egy mennecyi küldöttség (ugyanabból a
körzetből) közölte, hogy elveti a katolikus vallást, kérte a helybeli plébánia
megszüntetését, és vallásellenes jelmezes felvonulást rendezett a Konvent-
képviselők előtt. Vajon kinek a sugalmazására cselekedtek a ris-i és a
mennecyi sans-culotte-ok? Esetleg ellenforradalmárok intrikáltak az
alkotmányos plébánosok ellen? Vagy a corbeili körzetben a forradalmi
hadsereg osztagai segítségével gabonát rekviráló megyei hatóság vagy
Végrehajtó Tanács gyakorolt ilyen irányú nyomást? . . . A Konvent brumaire
16-án mindenesetre úgy döntött, hogy bármely kommünnek joga van elvetni
a katolikus vallást.

A dekrisztianizáció a továbbiakban már gyorsan haladt. Léonard Bourdon

küldött brumaire 16-án (november 6-án) este a Jakobinus Klubban heves
kirohanást intézett a papok ellen; majd a plebejus társaságok Központi
Bizottsága, amelyben Desfieux, Pereira, Proli és más szélsőséges elemek
tevékenykedtek, felolvasott egy petíciótervezetet a vallási szertartásokat
szolgáló állami költségvetés megszüntetésére vonatkozólag. A 16-ról 17-re
virradó éjszakán a petíció értelmi szerzői, Anacharsis Cloots és Léonard
Bourdon küldött kíséretében, felkeresték lakásán Gobel párizsi püspököt, és
lemondásra kényszerítették. A püspök brumaire 17-én vikáriusaival együtt
megjelent a Konvent előtt, és ünnepélyesen leköszönt. Chaumette azonnal
tájékoztatta a Kommünt „erről az emlékezetes jelenetről, amellyel a
fanatizmus és a papok bűvészkedése kiadta utolsó leheletét”; egyúttal olyan
határozatot hozatott, hogy a Notre-Dame-ban, az egykori érseki
székesegyházban, meg fogják rendezni a szabadság ünnepét. Az ünnepség
brumaire 20-án (november 10-én) zajlott le. A kórusban jelképes hegységet
építettek, egy színésznő személyesítette meg a szabadságot. A Konvent részt
vett az ünnepségen, s utána Chaumette javaslatára úgy döntött, hogy a Notre-
Dame-ot felszentelik az Észnek. A dekrisztianizáció hulláma néhány nap alatt
a párizsi szekciókat is magával sodorta. 17-én este a Tuileriák szekciója
Thuriot kérésére lemondott a vallásról, 19-én pedig Léonard Bourdon
felszólítására a gravilliers-i szekció ugyanezt tette. A forradalmi bizottságok
és a plebejus társaságok akcióba léptek; frimaire 5-én a főváros minden
templomát felszentelték az Észnek. Frimaire 3-án (1793. november 23-án) a
Kommün azzal szentesítette a kialakult állapotot, hogy bezáratta a
templomokat.

A szabadság mártírjainak kultusza párhuzamosan fejlődött a

dekrisztianizációs mozgalommal. De míg az utóbbit a sans-culotte tömegeken
kívül álló emberek indították el, a mártírok kultusza a nép Marat iránti
rajongásából fakadt. A sans-culotte-ok 1793 nyarán, a válság idején saját
republikánus elveik kifejezését találták meg ebben a kultuszban, az érzelmi
összetartozás megnyilvánulási formáját, forradalmi hitük rajongó
megfogalmazását. Az új kultusz pompája bizonyos fokig pótolta a régi
kultuszt, amelyet egyelőre még űztek, de amelyet az állam egyre szorosabban
ellenőrzött, majd beszorított a templomokba, végül teljesen betiltott. 1793
augusztus folyamán több párizsi szekció és plebejus társaság
gyásszertartásokat celebrált Marat emlékére, vagy leleplezte az ő és
Lepeletier mellszobrát. Így kezdtek kialakulni az új kultusz konkrét vonásai.
Szeptemberben a sans-culotte-ok végleg diadalra juttatták az effajta
szokásokat, amelyek csakhamar általánosakká váltak. Nemsokára
megjelentek a kórusok és díszegyenruhás alakulatok, amelyek igazi vallásos
jelleget adtak a republikánus ceremóniáknak. Októberben egymást érték a
körmenetre emlékeztető polgári felvonulások. Amikor Marat és Lepeletier
halála után a lyoni ellenforradalom lefejezte Chalier-t, létrejött a forradalmi
triász. A dekrisztianizációs mozgalom új lökést adott a mártírok kultuszának,
amely most már valamennyi párizsi szekcióban meghonosodott. Amikor
bezárták a templomokat, ez a kultusz annak az új republikánus vallásnak az
elemévé vált, amelyet a plebejus vezetők ki akartak alakítani a katolicizmus
romjain. A szabadság mártírjainak tisztelete szükségképpen beolvadt az Ész
kultuszába, hiszen ez utóbbi túlságosan elvont istenség volt, még ha az Opera
egyik művésznőjének vonásait vette is fel. Az Ész szentélyeivé változtatott
templomokban a mártírok képmásai kerültek a katolikus szentek helyére.
1793 őszétől kezdve azonban a kormányhatóságok de még inkább a hegypárti
burzsoázia egyes csoportjai veszélyesnek kezdték érezni a mártírok kultuszát;
ez az áramlat ugyanis Marat személyében a forradalmi érzület
legszélsőségesebb megnyilvánulásait ünnepelte. A Közjóléti Bizottság
ellenakciót indított a dekrisztianizációs mozgalom feltartóztatására, s ennek
keretében próbálta ártalmatlanná tenni a mártírok kultuszát.

A nagy lendülettel indult sans-culotte áramlat december elején akadt meg.

Amikor a plebejus társaságok Központi Bizottságának küldöttsége a II. év
brumaire 21-én (1793. november 11-én) azt követelte, hogy az állam ne adjon
többé pénzt semmilyen egyháznak, a Konvent nem volt hajlandó napirendre
tűzni a javaslatot. Robespierre 27-én a köztársaság külügyi helyzetéről
mondott beszámolójában kijelentette, hogy a dekrisztianizáció veszélyes,
mert eltaszíthatja a semlegeseket; frimaire 1-én (november 21-én) pedig a
Jakobinus Klubban erőteljesen kiállt a vallásszabadság mellett. Robespierre
egyáltalán nem érzett rokonszenvet a katolicizmus iránt, de politikailag
helytelennek érezte a vallás megszüntetését. Éppen elég ellensége volt a
Köztársaságnak, semhogy megengedhette volna magának a hagyományos
valláshoz ragaszkodó néptömegek nagy részének a forradalommal való
szembefordítását. Robespierre kijelentette, hogy Desfieux, Pereira és Proli
„erkölcstelen emberek”, „külföldi ügynökök”; megállapította, hogy az
oltárdöntögetők igen sok esetben demagógnak álcázott ellenforradalmárok is
lehetnek:

„Az, aki meg akarja akadályozni a misét, ugyanolyan fanatikus, mint az, aki
részt vesz rajta... A Konvent nem fogja megengedni, hogy üldözzék a vallás
békés szolgáit, de szigorúan meg fogja büntetni őket minden olyan esetben,
amikor funkciójukkal visszaélve félre akarják vezetni a polgárokat, s az
előítéleteket vagy a royalizmust terjesztik a Köztársaság ellen harcolva.”

Amikor visszatért Párizsba az október óta Arcis-ban tartózkodó Danton, akit

meglehetősen fölizgatott a „külföld összeesküvése”, a kormány pozíciója
tovább erősödött ezen a területen. Danton frimaire 6-án hevesen kikelt a
vallást gúnyoló maskarák ellen, és „a sorompók leeresztését” követelte; 8-án
Robespierre is visszatér a dekrisztianizáció veszélyeire. Másnap Chaumette a
szél fordulását érezve kimondatta a Kommünnel a vallásszabadságot. A
Kommün határozata azonban azt is kimondta, hogy nem fizetik többé a
papokat. Ezzel elválasztotta az egyházat az államtól. A II. év frimaire

16-án (1793. december 6-án) a Konvent is ünnepélyes dekrétumban szögezte

le a vallásszabadság elvét. Dekrétumának következményeit azonban korlátok
közé szorította 18-i döntésével, amelyben Barére javaslatára kijelentette,
hogy a már végrehajtott intézkedéseket, különösen a kiküldött képviselők
határozatait, nincs szándékában visszavonni; azaz a már bezárt templomokat
nem nyitották ki. A dekrisztianizáció tovább haladt, csak most már álcázva, s
vidékenként eltérő ütemben, aszerint, hogy ki volt a kiküldött. 179.) tavaszán
már nagyon kevés templom volt nyitva.

A Közjóléti Bizottság sikere nem volt feltétlen, de végeredményben mégis ő

kerekedett felül: megfékezte a plebejus mozgalmat, megakadályozta, hogy a
dekrisztianizálók félrotolják az útból. Ugyanakkor a javuló katonai helyzet is
elősegítette pozíciójának erősödését.

3. Az első győzelmek (1795 szeptember-december)

A Forradalmi Kormány fennállásának egyetlen értelme, e kormány egyetlen
célja a győzelem kivívása volt. A Közjóléti Bizottság sem megszilárdítani,
sem fenntartani nem tudta volna tekintélyét, ha nem aratott volna gyors
sikereket az ellenség fölött.

A háború irányítását a sans-culotte Bouchotte hadügyminiszter aktív

támogatásával rendkívül erélyesen cselekvő Védelmi Bizottmány hangolta
össze. A katonai ügyekkel közvetlenül Carnot és Prieur de la Cóte-d’Or
foglalkozott, két hivatásos tiszt, akik 1793. augusztus 14-én kerültek a
bizottmányba. Az előbbi a hadműveleteket, a második a fegyvergyártást
irányította. A hadjáratok terveit és a tábornokok kinevezését az egész
bizottmány megvitatta. Robespierre-nek mint noteszének feljegyzései
bizonyítják és Saint-Just-nek jelentős szerepe volt a háború irányításában.
Jeanbon Saint-André, hosszú kiküldetései során, ellenőrizte és fejlesztette az
öntödéket, a puska- és lőporkészítő manufaktúrákat, a hajógyártást. Lindet az
Élelmezési Bizottságban lankadatlanul gondoskodott a seregek és a
hadiüzemek ellátásáról. Carnot-t méltán nevezték el „a győzelem
megszervezőjének”, bár sikereit csak az egész bizottmány közreműködésével
érhette el. Az, hogy Robespierre, SaintJust és Couthon nem vettek részt a
győzelem módszeres megszervezésében, thermidoriánus legenda, amelyet a
bizottmány élve maradt tagjai költöttek azért, hogy a proskribáltakra hárítsák
a felelősséget a terrorért, s maguknak sajátítsák ki a köztársaság
megmentőinek kijáró dicsőséget.

Az anyagi mozgósítás megszervezéséhez 1793 nyarán fogtak hozzá. Akkor

még lényegében semmi sem volt. A raktárak és a fegyverraktárak üresen
ásítoztak, pedig július táján már 650000 ember volt a hadseregben. Mindent,
amit addig külföldről vásároltak, az országon belül kellett előteremteni. A
Közjóléti Bizottság a kor legkiválóbb tudósait vonta be tevékenységébe: első
ízben fordult elő, hogy a tudományos kutatást szisztematikusan a védelem
szolgálatába állították. Elsősorban a sokirányú tehetséggel megáldot Monge-
ot kell megemlíteni: a „I. év brumaire-jében kiadta „Az ágyúgyártás
módjának leírása” című füzetét, Hassenfratz bányamérnökkel együtt
megszervezte a párizsi rendkívüli fegyvergyártó manufaktúrát és lényeges
szerepet játszott a salétrom forradalmi felhalmozásában, valamint a
lőporgyártás kifejlesztésében. A vegyész Berthollet is a lőporra vetette magát.
Vandermonde brosúrát írt „A szuronygyártási eljárásokról”. Hassenfratz a
fegyvergyártó manufaktúrák biztosaként működött. . . Párizsban
vasmunkásokat mozgósítottak, s a kertekben és köztereken
kovácsműhelyekct állítottak fel a rendkívüli fegyvergyártás megszervezése
céljából. A II. év végén a termelés majdnem elérte a napi 700 puskát. 1793
decemberében megindult a forradalmi salétrombányászat. A polgárokat
felszólították, hogy gyűjtsék össze pincéjük salétromot tartalmazó földjét. A
községi hatóságok műhelyeket szerveztek, ahol kilúgozták a salétromot, és
lepárlással kivonták belőle „a zsarnokölő puskaport”. Ettől kezdve a
salétromgyűjtésben kifejezésre jutott a sans-culotte-ok hazafias odaadása.
Igaz, hogy ez az óriási erőfeszítés valójában csak 1794 tavaszán hozta meg
gyümölcseit, de a Közjóléti Bizottság addig is elhárította a legsúlyosabb
veszélyt, és megállította az inváziót.

Ebben természetesen a hadseregeknél bevezetett terrornak is megvolt a maga

szerepe. Ha a Közjóléti Bizottság képes volt felállítani, felszerelni,
felfegyverezni, élelemmel ellátni és győzelemre vezetni tizennégy
hadsereget, ezt nyilvánvalóan a népfelkelésnek, a rekvirálásnak, a
maximumnak, a fegyvergyártás nacionalizálásának, valamint a katonai
vezetés megtisztításának és a tábornokok megrendszabályozásának
köszönhette. Mindezek az intézkedések azonban csak azért voltak
keresztülvihetők, és csak azért lehettek eredményesek, mert a Forradalmi
Kormány a terror révén megingathatatlan tekintélyre és hatalomra tett szert.
A vezérkarokat és a tisztikart megtisztították, s az egykori harmadik rend
különböző elemeiből és a szegény nemesség soraiból új tiszti generációt
válogattak össze. (A bizottság sohasem szánta rá magát, hogy valamilyen
sommás rendszabállyal kizárja a nemeseket a hadseregből és a
közigazgatásból.) Az északi hadsereg élére az 1762-es születésű Jourdant
nevezték ki; az 1761-ben született Pichegru a rajnai sereg parancsnoka lett; az
1768-ban született Hoche a moseli hadsereg élére került. A tábornokokat a
polgári hatalom szoros ellenőrzésének vetették alá, s azoknak akarva nem
akarva engedelmeskedniük kellett. Az 1793-as alkotmány 110. cikkelye
kimondta: „Nincs többé generalisszimusz.” A forradalmi fegyelem
mindenkire, tábornokokra és katonákra egyaránt, egyforma szigorral
vonatkozott. Houchard tábornok, a hondsehoote-i győző, 1793. szeptember 6-
8-án meghódította Menint, de a bizottság utasításai ellenére váratlanul
visszavonulást rendelt el, amely eszeveszett meneküléssé fajult.
Elmozdították, a Forradalmi Törvényszék elé állították, halálra ítélték, és
1793. november 15-én lefejezték. Ám semmiképpen sem szabad azt hinnünk,
hogy valamiféle alacsony színvonalú, szemellenzős bakafántoskodással
kezelték a tábornokokat. Amikor a moseli hadsereg élén álló Hoche erőteljes
támadása Kaiserslauternnél kudarcba fulladt, a Közjóléti Bizottság
együttérzéséről biztosította, és sikereket kívánt neki a jövőre. A katonák
visszanyerték önbizalmukat. A Konvent kiküldött tagjai minden erejükkel
igyekeztek felkelteni a hazafias érzést a hadsereg soraiban. „Győzelem vagy
halál” ez lett a köztársasági seregek jelszava.

1793 őszén kezdtek kirajzolódni a győzelem körvonalai.

Lyon bevétele a föderalista lázadás végét jelezte. Az ostrom jó sokáig tartott;

a Précy gróf és a royalisták által feltüzelt város legyűréséhez nagy katonai
erőfeszítésre, így az alpesi hadsereg számottevő alakulataira is szükség volt.
A republikánusok 1793. szeptember 29-én bevették Fourviére-t, de csak
október 9-én vonultak be a Felszabadított Kommünné nyilvánított városba. A
Közjóléti Bizottság azután megkezdte Toulon ostromát. A csapatokat
Dugommier vezette, Bonaparte kapitány tevékeny segédletével. 1793.
december 15-én megindították a rohamot. A város 19-én esett el.

A vendée-i lázadás leverését a Közjóléti Bizottság által foganatosított erélyes

intézkedések tették lehetővé. A mainzi helyőrség, amely becsülettel helytállt
a fronton, döntő csapást mért a katolikus és királyi hadseregre. Valamennyi
republikánus erő egyetlen Nyugati Hadseregben egyesült Léchelle
parancsnoksága alatt (helyettese Kléber volt). Niort-ból és Nantes-ból két
erős republikánus hadoszlop indult el, maga előtt kergetve a lázadó bandákat,
és Cholet-nál egyesült, ahol 1793. október 17-én szétzúzták a vendée-i
sereget. Ám La Rochejaquelinnek és Stofflet-nak sikerült átkelnie 20-30 000
emberrel a Loire-on. Granville-ig nyomultak előre, azzal a céllal, hogy
elfoglaljanak egy kikötőt, és egyesüljenek az angolokkal. A Konvent által
kiküldött Le Carpentier parancsnoksága alatt álló granville-i csapatok
november 13-án és 14-én megverték őket, mire délnek húzódtak vissza;
Angers előtt december 3-án és 4-én ismét csatát vesztettek, s ezután a Le
Mans-i úton indultak el. Marceau és Kléber 1793. december 13-án és 14-én,
iszonyatos utcai harcban, Le Mans-ban zúzták szét a lázadó sereg
maradványait. Ami a vendée-i hadseregből még megmaradt, részben
szétszóródott, részben december 23-án Savenaynál, a Loire torkolatánál
semmisült meg. Ezzel véget ért a „vendée-i háború”. Igaz, hogy La
Rochejacquelinnek és Stofflet-nak ismét sikerült átkelniük a Loire-on,
Charette pedig még mindig tartotta Marais-t, de Vendée már semmiképp sem
jelentett közvetlen veszélyt.

A Közjóléti Bizottság háborús erőfeszítéseinek volt köszönhető az invázió

visszaszorítása is. Az ország határainak egyetlen szakasza sem volt érintetlen.
Az Északi-tenger partján a yorki herceg angol és holland csapatai augusztus
végén bekerítették Dunkerque-et, amelyet a londoni kormány mindenáron be
szeretett volna venni. A Sambre mentén Coburg herceg császári csapatai
elfoglalták Qesny erődöt, és szeptember végén ostrom alá vették Maubeuge-t.
A Saar-vidéken a braunschweigi herceg porosz hadserege kevésbé volt
mozgékony. A Rajnánál azonban Wurmser osztrák csapatai offenzívába
kezdtek, október 13-án elfoglalták a „Wissembourgvonalat”, körülzárták
Landaut, és elözönlötték Elzászt. A Közjóléti Bizottság minden fronton
parancsot adott a támadásra.

A Souham és Hoche által bátran védelmezett Dunkerque felszabadítása után

következett Houchard hondschoote-i győzelme, az ostrommozdulatokat
fedező Freytag hadteste felett. A csata három napig tartott, 1793. szeptember
6-tól 8-ig; meglehetősen zavarosan folyt le, és tulajdonképpen nem is
harcolták végig. Houchard futni hagyta Freytagot, és nem tudta elvágni a
Dunkerque-et ostromló angol sereg visszavonulási útját. Kevéssel utóbb
engedte, hogy a hollandok Meninnél megverjék; mint tudjuk, erre
elmozdították és lefejezték. Hondschoote mindazonáltal hosszú idő után a
republikánus hadak első győzelme volt.

A Carnot által támogatott Jourdan vezénylete alatt álló északi hadsereg

győzelme következtében (Wattignies, 1793. október 16.) felmentették
Maubeuge-t. A Konvent kiküldötte a tábornokokkal együtt ott haladt a
rohamra induló csapatok élén. Az a tábornok, aki a helyőrség parancsnoka
volt, az egész csata alatt meg sem mozdult; elmozdították és lefejezték. Az
osztrákok Mons-ig húzódtak vissza. Ez a győzelem még nem volt döntő
jelentőségű. De Wattignies, közvetlenül Hondschoote után, igazolta a
bizottság politikáját, és önbizalommal töltötte el a katonákat.

Landau felmentése már nehezebben ment. Miközben Wurmser osztrák

tábornok elözönlötte Elzászt, a braunschweigi herceg és a porosz hadsereg a
Saar-vidéken tétlenkedett. A Konvent SaintJust-öt és Lebas-t küldte Elzászba,
Baudot-t és Lacoste-ot Lotaringiába. A Közjóléti Bizottság összpontosította
erőit keleten, és megerősítette a Pichegru által vezetett rajnai hadsereget.
Hoche, miután kinevezték a moseli hadsereg parancsnokává, november 2830-
án Kaiserslauternnél megtámadta a braunschweigi herceget, de kudarcot
vallott. Akkor mind a két hadsereget a vezénylete alá rendelték, s másodszor
is megindította a támadást. Elfoglalta a Wissembourg-vonalat, 1793.
december 29-én felmentette Landaut, és bevonult Speyerbe. A poroszok
Mainzba vonultak vissza, az osztrákok pedig áthúzódtak a Rajna mögé.

1793 végén az inváziós csapatok mindenütt visszavonulóban voltak. A

spanyolokat a Pireneusok nyugati végében a Bidassoáig, keleten a Tech mögé
nyomták vissza. Kellermann októberben felszabadította Savoyát. Egyidejűleg
az anyagi mozgósítás első eredményei is jelentkeztek. A tömeges toborzás
kielégítő ütemben haladt, megindult a haditermelés, november elején pedig
bemutatták a Konventnek az új üzemekből kikerült első puskákat. A
Közjóléti Bizottság honvédelmi politikája hatékonynak bizonyult.

4. A II. év frimaire 14-i (1793. december 4-i) dekrétum

1793 december elején úgy látszott, hogy a plebejus mozgalom stabilizálódik.

A kormánynak a dekrisztianizáció ellen indított offenzívája zavarba hozta a
szekciók vezetőit, és megtörte azt a népi lendületet, amelyet a Közjóléti
Bizottság június 2-a után állandóan mérsékelni és ellenőrzése alá vonni
igyekezett. Egyidejűleg szükségesnek mutatkozott, hogy megyei szinten is
szabályozzák a kormány tevékenységét. A terror alkalmazásában igen nagy
különbségek jelentkeztek. A Konvent kiküldöttei a legtöbb esetben a
jakobinusokra és a plebejus társaságokra támaszkodtak, s a környék
sansculotte-jaira bízták magukat. Ez súlyos presztízsharcokat okozott a
különböző irányzatokhoz tartozó kiküldöttek között, és akadályozta a
terrorista intézkedések koordinálását. A kiküldötteknek és a jakobinusoknak
sikerült ugyan megmenteniük a nemzeti egységet, de tevékenységükből igen
gyakran hiányzott a fegyelem és az egybehangoltság. Sok esetben az is
fokozta a zűrzavart, hogy a közigazgatási szervek kettős jellegűek voltak: egy
részüket választották, más részüket a központi Forradalmi Kormány nevezte
ki. Szükségesnek mutatkozott, hogy korlátozzák a megfelelő jogköröket,
alárendeljék őket a központi hatalomnak, a tömegek forradalmi
spontaneitását a Forradalmi Kormány céljainak szolgálatába állítsák.

Ezt egyébként a gazdasági helyzet is parancsolóan megkövetelte. A

körzetenkénti általános maximum bevezetése számos egyenlőtlenséget
okozott, míg végül kiderült, hogy tisztázni és rögzíteni kell bizonyos
mozzanatokat, amelyekről az 1793. szeptember 29-i dekrétum egy szót sem
szólt: így a szállítási árakat s a nagy- és kiskereskedők haszonkulcsát. Egyes
vidékeken ínség dúlt, másutt viszont az emberek belefulladtak a gabonába, s
ez zűrzavart és zendüléseket okozott. A Közjóléti Bizottság szükségesnek
vélte a közigazgatás fokozott központosítását, hogy újjászervezze a gazdasági
irányítást, egységesítse a maximumot, nacionalizálja a külkereskedelmet, és
így biztosítsa a megyék közötti egyenletes elosztást. A gazdasági
szükségletek tehát a politikai szükségletekkel együtt késztették a Bizottságot
arra, hogy a nemzeti élet egész területén végérvényesen kialakítsa abszolút
hatalmát.

A II. év frimaire 14-i (1793. december 4-i) dekrétum, amely kimondta a

Forradalmi Kormány megalakítását, ezt a célt szolgálta. Ezzel létrehozták a
Köztársaságnak a háború idejére szóló ideiglenes alkotmányát,
megvalósították a centralizációt.

„A Nemzeti Konvent a kormány tevékenységének egységes középpontja és

forrása” (1. cikkely); de „a törvény által létrehozott összes testület és az
összes közhivatalnok az 1793. október 10-i dekrétumnak megfelelően a
Közjóléti Bizottság közvetlen felügyelete alá tartozik s a személyekkel és az
általános és belső rendőrséggel kapcsolatos összes ügy az 1793. szeptember
17-i dekrétumnak megfelelően a Központi Bizottság hatáskörébe tartozik” (2.
cikkely).

A Kommün ügyésze „nemzeti meghatalmazott”, akit egyszerűen a forradalmi

állam delegál, s aki a kormánybizottságoknak van alávetve. Az alapvető
közigazgatási egység a nem választott, hanem kinevezett nemzeti
meghatalmazott által irányított körzet, s a megye szerepe háttérbe szorul. A
kormány bárhova, bármilyen szerv fölé biztosokat küldhet ki, s ez a jog
csakis a kormányt illeti meg; az alsóbb fokú hatóságoknak tilos megbízottak
révén egymással érintkezniük és közös gyűléseket összehívniuk, sőt még a
népi társaságoknak sincs ehhez joguk. A központi forradalmi hadsereget
fenntartották, de a megyék osztagait feloszlatták, s a helyi forradalmi
adószedést betiltották.

Az események logikája szükségszerűen vezetett oda, hogy visszaállították a

központosítást, helyreállították a közigazgatás stabilitását, megerősítették a
kormányhatalmat. E feltételek nélkül lehetetlen lett volna a győzelem,
márpedig a Közjóléti Bizottság minden erejét latba vetve tört a cél felé. Ezzel
viszont meghalt a plebejus mozgalom akciószabadsága.

Ugyanakkor a körülmények máris kérdésessé tették ezt a diktatórikus

centralizációt. A forradalom győzött: december 19-én visszafoglalták
Toulont, 23-án Savenaynál felszámolták a vendée-i sereget, 29-én
felszabadították Landaut. Nem lehetett volna enyhíteni a terrort, lazítani a
diktatúrát? Mindazok, akik békés életre vágytak, mindazok, akik szerettek
volna visszatérni a gazdasági szabadsághoz, azt kívánták, hogy a Közjóléti
Bizottság enyhítse szorítását, és lazítson hatalmi módszerein. Csakhogy a
háború még tartott, és a tavaszi hadjáratot nem lehetett volna megindítani e
szervezeti formák nélkül. Vajon képes lesz-e megtartani a Közjóléti Bizottság
a sans-culotte-ok bizalmát ami a győzelem egyik leglényegesebb feltétele -,
ha meghátrál az engedékenyek offenzívája előtt, amely egyébként minden jel
szerint a dekrisztianizációs mozgalom leállításának hatására kezdett
kibontakozni!? Alig stabilizálódott a Forradalmi Kormány, máris két
ellentétes irányú ellenzéki mozgolódással kellett fölvennie a harcot.
Negyedik fejezet

A FORRADALMI KORMÁNY GYŐZELME ÉS BUKÁSA

1793 DECEMBER-1794 JÚLIUS)

A Közjóléti Bizottság mindent a honvédelem érdekeinek rendelt alá, s nem

akart engedni sem a forradalmi nemzeti egységet veszélyeztető plebejus
követeléseknek, sem a mérsékeltek követeléseinek, amelyek a hadviseléshez
nélkülözhetetlen irányított gazdaság és az általános engedelmességet biztosító
terror ellen irányultak. De hogyan találhatta meg az egyensúlyi helyzetet e két
ellentétes irányú ellenzéki áramlat kereszttüzében? A Forradalmi Kormány a
„mérsékcltség” (modérantisme) és a „túlzás” (exagération) között a középutat
kereste. A tél végén azonban hirtelen elhatalmasodott az élelmiszerválság. Az
erősödő ellenzék és a népi elégedetlenség egymásra találása ventôse havában
arra kényszerítette a Forradalmi Kormányt, hogy kilépjen
mozdulatlanságából. Először is megszabadult a szélsőséges frakciótól. Azzal,
hogy a Cordelier-k vezetőinek személyében elítélte a plebejus mozgalmat,
illetve annak az ő szándékaitól elütő, specifikus törekvéseit, kiszolgáltatta
magát a mérsékeltek kényére-kedvére, akiket pedig szintén le akart küzdeni.
Minthogy kezében tartotta a hatalom, az egész politikai élet összes rugóit,
egy ideig ellenállt a nyomásnak. Végül is abba bukott bele, hogy nem tudta
visszaszerezni a nép bizalmát és támogatását, s így martaléka lett annak az
ellentmondásnak, amely létrejötte óta rávetette árnyékát egész működésére.

A FRAKCIÓK HARCA ÉS A KÖZJÓLÉTI BIZOTTSÁG

GYŐZELME (1793 DECEMBER-1794 ÁPRILIS)

A „veszettek” felszámolása, a dekrisztianizáció leállítása, a plebejus

szervezetek, különösen a szekciótársaságok ellen intézett alattomos
támadások 1793 őszén világosan jelezték a Közjóléti Bizottság azon
szándékát, hogy elhatárolja magát a plebejus mozgalomtól, amelyet addig
inkább követett, semmint irányított. Ezzel azonban kiszolgáltatta magát a
Konventnek, s a Nemzetgyűlésben, és a közvéleményben egyaránt bátorítást
adott saját ellenfeleinek.
Danton nem minden személyes és politikai hátsó gondolat nélkül támogatta
Robespierre-t a dekrisztianizálókkal szemben. Szerette volna megmenteni
több barátját, akiket részben a „külföld összeesküvése” ügyében tartóztattak
le, vagy akik részben, mint pl. Fabre d’Eglantine, könnyen belekeveredhettek
az Indiai Társaság felszámolásának ügyébe. Távolabbi céljai is voltak:
lazítani akarta a Forradalmi Kormány hatalmát, mégpedig a Közjóléti
Bizottság feloszlatásával, amelyben Billaud-Varenne és Collot d’Herbois a
sans-culotte-ok kedvencének számított. A dantonista politika minden ponton
ellentétes volt az Hébertés a Cordelier-tagok által támogatott plebejus
programmal: a szélsőséges terrorral, a maximum fokozott érvényesítésével, a
végletekig vitt háborúval. A kormánynak a dekrisztianizáció ellen
végrehajtott támadása élesztgetni kezdte a reakciót, és kedvezett Danton
offenzívájának. Teljes erővel kitört a frakcióharc. Ez a belviszály rendkívül
súlyos következményekkel járt a Forradalmi Kormány számára, de a plebejus
mozgalomra, végül pedig magára a forradalomra is.

1. A „külföld összeesküvése” és az Indiai Társaság ügye (1793 október-

december)

Ez az egymással mind főszereplőit, mind következményeit tekintve szorosan

összefüggő két ügy megbontotta a Hegypárt egységét, és elmélyítette a
Konventen belüli nézeteltéréseket.

A „külföld összeesküvését” 1793. október 12-e körül Fabre d’Eglantine

leplezte le: Danton barátja szakított a szélsőségesekkel, s Prolit, Desfieux-t,
Pereirát és Dubuissont azzal vádolta, hogy tagjai egy összeesküvésnek,
amelyet a külföldiek szőttek, hogy a legkegyetlenebb módszerekkel
elveszítsék a Köztársaságot. A forradalmi körökben nagyon sok külföldi volt.
A forradalom eleinte arra az álláspontra helyezkedett, hogy a despotizmus
minden menekült áldozatát vendégének tekinti. Igen sok külföldit fogadtak
be Franciaországba. Egyesek még a Konventbe is bekerültek, mint
Anacharsis Cloots és Thomas Paine; mások a Cordelier Klubba léptek be,
vagy más klubokba és plebejus társaságokba, mint pl. Pereira. Ezek a
menekült külföldiek nemsokára jelentős politikai szerepet játszottak, ami
annál is inkább nyugtalanította a Közjóléti Bizottságot, minthogy
kapcsolatban voltak külföldi üzletemberekkel, akiknek a szerepe több volt,
mint kétes. Ilyenek voltak Walter Boyd, a Foreign Office bankára, akit
Chabot támogatott; Perregaux de Neuchátel bankár, porosz alattvaló, a
brabanti Proli, ugyancsak bankár, osztrák alattvaló, Desfieux jakobinus
agitátornak és számos hegypárti küldöttnek a barátja; a két Frey fivér, osztrák
állampolgárságú üzletemberek, akiknek húgát Chabot, a kiugrott kapucinus
1793. október 6-án feleségül vette; üzletember volt Guzman, a deklasszált
spanyol grand is és így tovább. E külföldieknek szövevényes kapcsolataik
voltak bizonyos hegypártiakkal. A legszélsőségesebb politika hívei voltak,
annexiókat követeltek, támogatták a dekrisztianizálást (Cloots és Pereira ott
voltak azok között, akik Gobel alkotmányos párizsi érsek lemondását
kierőszakolták); nagy nyereségekre tettek szert a hadiszállítások révén, és az
assignata esésére spekuláltak.

A viták még folytak, amikor kirobbant az Indiai Társaság ügye is, amely
teljessé tette a Hegypárt szakadását. Egy 1793. augusztus 24-i dekrétum
megszüntette valamennyi kereskedelmi és részvénytársaságot. A határozat
előzménye az a hadjárat volt, amelyet bizonyos üzleti ügyekben érdekelt
küldöttek Delaunay dAngers, Julién de Toulouse, Chabot, Basire, Fabre
d’Eglantine indítottak a társaságok ellen: e férfiak, miközben kígyót-békát
kiáltoztak a társaságokra, azok részvényeinek esésére játszottak. Az Indiai
Társaság kasszáit és papírjait zár alá vették. 1793. október 8-án Delaunay
bemutatta a dekrétumot, amely bizonyos kímélettel szabályozta a társaság
felszámolását. Fabre d’Eglantine rögtön kiverekedett egy módosítást, amely
úgy szólt, hogy a felszámolást az állam fogja végrehajtani, nem pedig maga a
társaság. Amikor azonban a „Bulletin des Lois”-ban megjelent a végleges
szöveg, az eredeti változatot közölték: eszerint a felszámolást a társaságra
bízták. A dekrétumnak a Fabre d’Eglantine által aláírt eredeti fogalmazványát
magának az aláírónak a tudtával hamisították meg; Fabre, Delaunay és
barátaik ugyanis 500000 livre-nyi vesztegetést vettek fel a társaságtól. Az
ügyet Chabot leplezte le a II. év brumaire 24-én (1793. november 14-én), a
Közbiztonsági Bizottságnál. Chabot-t előzőleg hevesen megtámadták a
Jakobinus Klubban a Frey fivérekhez fűződő kapcsolatai és a húgukkal kötött
házassága miatt, üzérkedéssel gyanúsították; mivel a dekrisztianizációs
mozgalomban egyébként is kompromittálta magát, most azzal szeretett volna
tisztára mosakodni, hogy kiadta cinkostársait. Basire megerősítette Chabot
vádjait.

A Közjóléti Bizottság hitt a „külföld összeesküvésének” realitásában, annál is

inkább, minthogy az üzleti kapcsolatokkal rendelkező küldöttek és a külföldi
menekültek üzelmei összefonódtak Batz báró royalista cselszövéseivel. Úgy
látszott, hogy Chabot leleplezése alátámasztja Fabre feljelentését. A bizottság
nem is annyira magára a sikkasztási ügyre, mint inkább a probléma politikai
és honvédelmi oldalára volt érzékeny. És ugyanabban a pillanatban éppen a
följelentett emberek indítottak támadást a Konventben a bizottság ellen.
Brumaire 20-án (november 10-én) Basire, majd Chabot is szót emelt a terror
rendszere ellen, és helytelenítette azt a zsarnoki módot, amellyel a kormány
bizottságai rákényszerítik akaratukat a Nemzetgyűlésre. A Konvent ezen a
napon elhatározta, hogy egyetlen küldöttet sem lehet a Forradalmi
Törvényszék elé állítani addig, amíg a Konvent előzőleg meg nem hallgatta
őket. A vitából kiderült, hogy kialakulóban van az üzleti világot képviselő
küldötteknek és az engedékenyek csoportjának együttműködése. Jó példa erre
Chabot és Thuriot: az egyiket üzérkedéssel gyanúsították, a másikat
mérsékeltséggel, s mindketten dekrisztianizálók voltak. A dekrétumot két
nappal később visszavonták. A bizottságokat azonban már gyanakvókká
tették Fabre d'Eglantine leleplezései aki ezekkel egyébként csak saját magáról
akarta elterelni a figyelmet -, s ettől fogva minden intrikában, amely a
hazafiak táborának megosztására irányult, a külföld kezét és Pitt aranyát
vélték fölfedezni. Chabot feljelentésére azzal reagáltak, hogy november 17-én
a feljelentőket és a feljelentetteket egyaránt letartóztatták nevezetesen
Chabot-t, Basire-t, Delaunay-t és Julién de Toulouse-t. Robespierre a II. év
brumaire 27-én (1793. november 17-én) „a Köztársaság politikai helyzetéről”
mondott beszámolójában megtámadta „mind a képtelen mérsékeltséget, mind
a módszeres túlzást, az álhazafiak politikáját”, „a külföldi udvarok fizetett
ügynökeit”, „akik minden erejükkel azon vannak, hogy veszélyes utakra
lökjék a forradalom szekerét; azt akarják, hogy az a cél előtt darabokra
törjön”. Frimaire 1-én (november 21-én) a Jakobinus Klubban ismét
leleplezte a „külföldi ügynököket”, „a zsarnokok hitvány megbízottait”,
akiket a dekrisztianizálásért is felelősekké tett. Kizáratta a klubból Prolit,
Desfieux-t, Dubuissont és Pereirát.

A „külföld összeesküvése” és az Indiai Társaság botránya azáltal, hogy

jelentékeny személyiségeket kompromittált, hogy széles körű korrupcióra
vetett fényt, s hogy felderítette az üzleti világot képviselő küldöttek és az
ellenséges hatalmak ügynökei közötti kapcsolatokat hatalmas felháborodást
keltett, és politikailag igen nagy horderejű üggyé vált. „A bizalomnak nincs
többé értéke - írta Saint-Just Robespierre-nek brumaire 15-én -, ha
megvesztegethető emberekkel osztják meg.” Attól fogva a mindig és
mindenütt jelenlevő gyanakvás gyógyíthatatlanul megmérgezte a
pártviszályokat, és felfokozta az általános gyűlölködést. A „külföld
összeesküvése” és az Indiai Társaság ügye azzal, hogy véglegesen darabokra
szakította a Hegypártot, minden addiginál elkeseredettebbé tette a
frakcióharcot.

2. Az engedékenyek offenzívája (1791 december-1794 január)

Danton 1793 októberében elhagyta Párizst. A nyár végén ugyanis másodszor

nősült, és üdülni utazott Arcis-sur-Aube-ba. Courtois azonban megérezte,
hogy az Indiai Társaság ügye, amelybe barátaik Fabre és Basire már
belekeveredtek, Dantont is érintheti, s ezért riadtan értesítette őt; Danton
brumaire 30-án (1793. november 20-án) hirtelen vissza is tért Párizsba. Az
éppen önmagára ébredő, kialakulóban levő mérsékelt ellenzék azonnal
Danton körül kristályosodott ki. Működését kezdetben elősegítette, hogy a
Közjóléti Bizottság, különösen Robespierre, meg akarta fékezni a
dekrisztianizációs folyamatot. A Forradalmi Kormány a „túlzókkal” szemben
Dantonra támaszkodott, s eleinte nem vette észre, hogy az engedékenyek a
szélsőségesek ellen indított támadásuk segítségével tulajdonképpen a
kormány forradalmi szervezetét akarják felbomlasztani és a terrornak akarnak
véget vetni.

Az engedékenyek Danton vezette offenzívája minden pozíciót célba vett, ahol

élenjáró forradalmárok vetették meg a lábukat. A II. év frimaire 2-án (1793.
november 22-én) Danton szót emelt a „vallásüldözés” ellen, és követelte „az
emberi vér kímélését”. Frimaire 6-án tiltakozott a vallásellenes jelmezes
felvonulások ellen, „a sorompók leeresztését” kívánta, és felszólította a
bizottságokat, számoljanak be „arról, amit a külföld összeesküvésének
neveznek”. Frimaire 11-én (december 1-én) még tovább ment. Amikor
Cambon a pénzérmének assignatákra való kényszerbeváltását javasolta amit
egyébként a sans-culotte-ok régen követeltek, s a Cordelier-k éppen aznap
kértek egy petícióban -, Danton rárontott, és kijelentette, hogy a „lándzsa”
szerepe véget ért:

„Hadd figyelmeztessem önöket, hogy ha a társadalom épületét felborítani

nem is lehet a lándzsa nélkül, csak az ész és a zseni iránytűje segítségével
lehet azt felemelni és megszilárdítani.” Frimaire 13-án (december 3-án) a
Jakobinus Klubban kénytelen volt védekezni a támadások ellen; kijelentette,
hogy egyáltalában nem volt szándékában „átvágni a forradalom idegét”.
Robespierre, akinek fontos volt a Hegypárt egysége, melléállt: „A hazafiak
ügye egy, ugyanúgy, mint a zsarnokságé: mindnyájan szolidárisak vagyunk
egymással!”

A „Vieux Cordelier” hadjárata jelentős lendületet adott a dantonista

offenzívának, s a kormány egész politikáját aláaknázással fenyegette. Camille
Desmoulins, ez a nagy újságíró és kétségbeejtően rossz politikus, a II. év
frimaire 15-én (1793. december 5-én) indította meg új lapját. „Ó, Pitt!
leborulok lángeszed nagysága előtt!” Desmoulins úgy vélte, hogy valamennyi
szélsőséges forradalmár Pitt ügynöke. Lapja második, frimaire 20-i
(december 10-i) számában hevesen megtámadta Cloots-ot, akit felelősnek
tartott a dekrisztianizálásért, de odasorolta mellé Chaumette-et, a Párizsi
Kommün ügyészét is: „Anacharsis és Anaxagorasz azt hiszik, hogy az ész
kerekén gurulnak, holott az az ellenforradalom kereke.” Frimaire 25-én
(december 15-én) jelent meg a „Vieux Cordelier” harmadik száma, amely
kérdésessé tette a terror egész rendszerét és magát a Forradalmi Kormányt is.
Desmoulins, Tacitust plagizálva, az első római császárok bűneire hivatkozva
bélyegezte meg a megtorlás terrorista politikáját:

„A Közjóléti Bizottság ... azt hitte, hogy a köztársaság létrehozásához

átmenetileg a zsarnokok igazságszolgáltatására van szüksége.”

Ennek a számnak óriási sikere volt. Felkeltette az ellenforradalom reményeit,

s a frakció oldalára vonta mindazokat, akiket nyugtalanított a terror. Az
engedékenyek egyre erélyesebben léptek fel, bátorította őket, hogy
Robespierre mindaddig jóakaratú semlegességet tanúsított irányukban. A II.
év frimaire 27-én (1793. december 17-én) Fabre d’Eglantine, akinek sikerült
rászednie a Bizottságot, két igen nagy tekintélyű szélsőbaloldali forradalmárt
támadott meg a Konventben: Vincent-t, a hadügyminisztérium főtitkárát (a
támadás rajta keresztül tulajdonképpen Bouchette miniszternek szólt) és
Ronsint, a Forradalmi Hadsereg tábornokát. A Konvent elhatározta
letartóztatásukat. A terror saját hívei ellen fordul? . . . A
kormánybizottságokat meg sem kérdezték, úgyhogy ez a lépés az ő
tekintélyüket is fenyegette. Frimaire 30-án (december 20-án), válaszul egy
lyoni küldöttségnek („A terror uralmát kövesse most a szereteté”) és egy
nagy létszámú asszonyküldöttségnek, a Konvent elhatározta, hogy
Igazságügyi Bizottságot alakít, amely ki fogja vizsgálni a letartóztatásokat, és
szabadlábra helyezi az ok nélkül fogva tartott embereket.

Frimaire végén azonban megfordult az áramlat. Frimaire 29-én (december

19-én) Delaunay iratai között megtalálták az Indiai Társaság felszámolására
vonatkozó hamis határozatot (azt az okmányt, amelyen Fabre aláírása egy, a
saját módosító indítványával ellentétes szöveg alatt szerepelt). A dantonisták
meglehetősen kellemetlen helyzetbe kerültek. A baloldal megindította az
ellentámadást. Collot d’Herbois, akit értesítettek a fejleményekről,
Commune-Affranchie-ból (Lyon) hirtelen Párizsban termett. Nívósé 1-én
(december 21-én) egy nagy néptömeg élén, amely a Bastille-tól a
Tuileriákhoz vonult, s egy lyoni sans-culotte küldöttség élén, amely Chalier
fejét és hamvait vitte, Collot megjelent a Konventben. A lyoni megtorlást a
Köztársaságot fenyegető veszéllyel igazolta, s megkapta a Konvent
jóváhagyását. Este kioktatta a jakobinusokat, szemükre vetette puhaságukat;
magasztalta Ronsin energiáját, kikelt a megtorlás áldozatai iránti helytelen
érzékenység ellen:

„Kik azok, akiknek maradt még könnyük a szabadság ellenségeinek tetemei

számára, amikor a hazafiak szíve megszakadt?”

A Közjóléti Bizottság kimozdult az engedékenyek támadásával szemben

tanúsított jóindulatú semlegesség álláspontjáról: Robespierre nivőse 3-án
(december 23-án) a Jakobinus Klubban a pártok feletti álláspontra
helyezkedett.

A megyékben a csoportok harca hovatovább a kormányzati egyensúlyt

fenyegette. A Forradalmi Kormánynak a dekrisztianizálás leállítása után
bekövetkezett szakítása a népi mozgalommal több helyen megváltoztatta a
politikai orientációt. Számos kiküldött Konvent-képviselő szakított a sans-
culotte-okkal, és a gyanús elemeket szabadlábra helyezve az „ultrák” ellen
fordította a megtorlást. Ez történt Sedanban, Lille-ben, Blois-ban (frimaire-től
kezdve). Orléans-ban bebörtönözték Taboureau-t, az egyik „veszettet”,
Lyonban Fouché Chalier egykori barátait üldözte, Bordeaux-ban Tallien,
saját sikkasztásait leplezendő, az „ultrákra” vetette magát, Gard-ban Boisset
elmozdította Courbis-t, Nímes hazafias polgármesterét. A mérsékeltek
mindenütt szembekerültek a túlzókkal, s a kiküldött Konvent-képviselők
valamelyik párthoz csatlakoztak, ahelyett, hogy a döntőbíró szerepét
játszották volna. A Közjóléti Bizottság felismerte a veszélyt, s elhatározta,
hogy döntőbírói szerepét mentendő, beavatkozik az események folyásába.

A „Vieux Cordelier” 4. számára, amely nivőse 4-én (december 24-én) került

az olvasók kezébe, 5-én Robespierre válaszolt „A Forradalmi Kormány
alapelvei” című beszédében. Cainille Desmoulins a lap 4. számában a
szabadság nevében („ez az égből leszállt szabadság korántsem egy operai
nimfa, nem egy vörös sipka, egy piszkos ing vagy rongyok. A szabadság: a
jóság, az ész, az egyenlőség, az igazság...”) követeli, hogy helyezzék
szabadlábra „azt a kétszázezer polgárt, akiket önök gyanúsnak neveznek”, s
kijelenti: „egész biztosan megszilárdul a szabadság, és vereséget szenved
Európa, ha önök egy kegyelmi bizottságot alakítanak”. Robespierre nivőse 5-
én (december 25-én) a hadiállapottal igazolta a terrort. Kifejtette a Konvent
előtt a Forradalmi Kormány elméletét, mondván, hogy ennek célja a
köztársaság megalapítása, míg az alkotmányos kormányé annak fenntartása.
„A forradalom a szabadság háborúja ellenségei ellen; az alkotmány a győztes
és békés szabadság uralma.”

A Forradalmi Kormány hadban áll, s ezért „rendkívüli intézkedésekre van

szüksége”. „A jó polgároknak tartozik azzal, hogy gondoskodjék a hon
védelméről, a nép ellenségeinek csak a halállal tartozik.”

Robespierre döntőbírói álláspontra helyezkedett, s mindkét szélsőséges

frakciót elítélte:

„A Forradalmi Kormánynak két szikla között kell elhajóznia: az egyik a

gyengeség, a mérsékeltség, a másik a vakmerőség, a túlzás. A mérsékeltség
úgy viszonyul a mérséklethez, mint a tehetetlenség a szüzességhez; a túlzás
úgy hasonlít az energiára, mint a vízkór az egészségre.”

Az engedékenység offenzívájának kudarca nivőse 6-án (december 26-án)

kezdett megmutatkozni, amikor Billaud-Varenne elérte a frimaire 30-án
alakított „igazságügyi bizottság” feloszlatását. A bizottság még egy ideig
tartani próbálta az egyensúlyt a két frakció között, amelyek hiába marták
egymást. A II. év nivőse 16-án (1794. január 5-én) Camille Desmoulins
közzétette a „Vieux Cordelier” 5. számát, amely teljes egészében Hébert ellen
irányult. Azzal vádolta Hébert-t, hogy pénzt kapott a „Pere Duchesne”
számára a Bouchotte által irányított hadügyminisztériumtól. Nivőse 18-án
(január 7-én) azonban a Jakobinus Klubban megtámadták a „Vieux
Cordelier”-t. Robespierre személy szerint Camille ellen intézett kirohanást, s
kijelentette, hogy el kell égetni a röpiratait. „Az elégetés nem válasz”
tromfolt vissza Desmoulins. 19-én (január 8-án) Robespierre ismételten
megtámadta a két frakciót, amely a Forradalmi Kormányt fenyegette; ezek,
minden ellentétük mellett mint mondotta úgy megértik egymást, „mint a
banditák ugyanabban az erdőben”. Ugyanazon a napon Robespierre a
Jakobinus Klubban megtámadta Fabre d’Eglantine-t is, akit súlyosan
kompromittált, hogy megtalálták az Indiai Társaság feloszlatására vonatkozó
dekrétum-tervezetnek azt a példányát, amelyet saját kezűleg javított át
ceruzával. D’Eglantine-t a nivőse 23-ról 24-re (január 12-ről 13-ra) virradó
éjszakán letartóztatták. Amikor Danton közbenjárt barátja érdekében,
Billaud-Varenne így kiáltott fel: „Jaj annak, aki ott ült Fabre d’Eglantine
oldalán, és még mindig a balekja.” Ez az engedékenyek offenzívájának
kudarcát jelentette; mi több: minthogy közben kompromittálódtak, rövidesen
tehetetlenül álltak ellenfeleik csapásaival szemben.

3. A „túlzók” ellentámadása (1794 február)

A „túlzók” csoportja, ez az „ultrás” frakció amelyet meglehetősen zavarba

hozott az a tény, hogy a kormány ellenezte a dekrisztianizálást, s amely
kompromittált helyzetbe került azon szélsőbaloldali külföldiek miatt, akik
Fabre d’Eglantine intrikáinak estek áldozatul most, hogy kiszabadult az
engedékenyek szorításából, ismét növekvő befolyásra kezdett szert tenni. A
csoport magával ragadta a Cordelier Klubot, amely fáradhatatlanul követelte
Vincent és Ronsin szabadon bocsátását. A „túlzók” bástyáit többek között a
hadügyi irodák alkották, amelyeket Vincent „közismert hazafiakkal”
népesített be. A csoport a Kommünben Hébert révén érvényesítette
befolyását, a párizsi megyében pedig Momorc útján. A „túlzók” célja a
bebörtönzött hazafiak kiszabadítása, a terror erősítése, az irányított gazdaság
fokozása volt.

A Cordelier-k minden erejüket latba vetve folytatták a kampányt Vincent és

Ronsin kiszabadításáért; a plebejus társaságokban és a párizsi szekciókban
egy pillanatra sem szűnt meg az agitáció. A II. év pluviőse 12-én (1794.
január 31-én) a Cordelier Klubban kijelentették, hogy elnyomás uralkodik, s
fátyollal takarták el a Jogok Nyilatkozatát. Ez a nyílt fenyegetés s az a
körülmény, hogy semmi sem adott ürügyet a kormány számára, hogy
megvádolhassa őket, továbbá, hogy a kormánybizottságok kénytelenek voltak
bizonyos engedményeket tenni a baloldali hazafiaknak a mérsékeltek
befolyásának ellensúlyozására, végül is, pluviőse 14-én (február 2-án),
kiszabadította Vincent-t és Ronsint.

A továbbiakban erősödött a terror fokozását követelő kampány. A Cordelier-

k, akiket felbátorított első sikerük, s felizgatott a börtönéből bosszúvágytól
fűtve érkező Vincent, egyre hevesebben támadták az „új mérsékelteket”.
Követelték a „hazafiak elnyomóinak” megbüntetését, „A Mocsár tisztátalan
maradványainak megsemmisítését” (pluviőse 18), azaz a Konvent
megtisztítását. A terrorista kampány különösen a június 2-a ellen tiltakozó 75
küldöttre vonatkozott, akik letartóztatásban voltak, de akiknek a Forradalmi
Bíróság elé állítását Robespierre mind ez ideig elodázta. A Cordelier-k
támadták az 1792 tavaszi mérsékelt petíciók aláíróit is, az úgynevezett
Nyolcezreket és Húszezreket. Hébert pluviőse 24-én (február 12-én) így
kiáltott fel a Cordelier Klubban: „Ezt a klikket egyszer s mindenkorra meg
kell buktatni.” Ventôse 2-án (1794. február 20-án) a Cordelier-k elhatározták,
hogy ismét megjelentetik Marat lapját. Ebben leleplezték „az árulókat, akik
megtévesztik, továbbá a pártütőket és a vagyonosokat, akik meg akarják
rontani vagy tévútra vezetni a népet”.

Az irányított gazdaság fokozása érdekében folytatott kampány egyre

kedvezőbb talajra talált a nép körében; a gazdasági helyzet ugyanis a tél
folyamán szakadatlanul romlott. Az általános maximálásra vonatkozó törvény
nem szüntette meg a nehézségeket. Kenyeret ugyan lehetett kapni, de szinte
ehetetlen volt. Az ínség és a drágaság pedig elsősorban a fűszeráruk területén
jelentkezett, ahol nap mint nap büntetlenül áthágták a maximált árat.
Pluviőse-tól kezdve a súlyos húsválság korbácsolta fel az elégedetlenséget.
Bár a gazdasági követelések mozgalma politikai síkon látszólag elhalt, az
élelmiszerkérdés területén változatlanul heves volt: a kereskedő-ellenesség, a
plebejus mentalitásnak ez a jellegzetes tünete naponta megnyilvánult, hiába
alakította meg a kormány a gazdasági élet ellenőrző szerveit. A válság
különösen két társadalmi kategóriát sújtott: azokat a kézműveseket, akiknek a
szakmája nem volt kapcsolatban a hadi szükségletekkel, s akik emiatt szinte
teljesen munka nélkül maradtak, és a napszámosokat. Mindkét réteg azt
vallotta, hogy a fokozott erőszak és megtorlás meghozhatja a bőség
korszakát. Hébert írásai elősegítették a pillanatnyilag lanyhulni látszó
terrorista szellem föléledését. A „Pere Duchesne” 345. száma előterjesztette
„azt a nagy indítványt, hogy a mészárosokat, akik úgy bánnak a sans-culotte-
okkal, mint a kutyákkal, s csak rágnivaló csontokat adnak nekik, küldjék a
guillotine alá, ugyanúgy', mint a sans-culotte-ok minden ellenségét, például a
borkereskedőket, akik a Pont-Neuf alatt szüretelnek.”

Lassan kiformálódott egy újabb plebejus megmozdulás gondolata; úgy

látszott, hogy az élelmiszerválság ismét mozgásba hozza a sans-culotte-okat.

A Közjóléti Bizottság, amelyet előzőleg egy időre magával rántott az

engedékenyek offenzívája, most ismét közbülső álláspontot foglalt el a
mérsékeltség és a túlzás között. De hogyan találja meg a biztos egyensúlyi
helyzetet az ellentétes tendenciák közepette? Robespierre az egyetlen kiutat
az erényben, jobban mondva a terrorban látta. Álláspontját a II. év pluviőse
17-én (1794. február 5-én) magyarázta meg beszámolójában, amelyet „ama
politikai-erkölcsi elvekről” tartott, „amelyeknek vezérelniük kell a
Konventet”.

„Ha a népi kormány feladata békében az erény, akkor a népi kormány

feladata a forradalomban az erény és a terror egyszerre: az erény, amely
nélkül a terror végzetessé válik; a terror, amely nélkül az erény tehetetlen. A
terror nem egyéb, mint a gyors, szigorú, engesztelhetetlen igazság;
következésképpen az erény emancipációja; nem annyira külön princípium,
mint inkább a demokrácia általános princípiuma a haza legsürgetőbb
szükségleteire alkalmazva.”

Az erény a személyes érdekek kikapcsolása, a közérdek iránti odaadás, és ha

kell, az önfeláldozásra való készség. Robespierre ezt az állampolgári erényt
intézményekkel, törvényes és igazságszolgáltatási garanciákkal próbálta
alátámasztani. Ami a terrort illeti, a Közjóléti Bizottságnak az volt a
szándéka, hogy ha a forradalmi törvényesség keretei között is, de fenntartja
mint kormányzati eszközt.

A tél végén hirtelen kiéleződött az élelmiszerválság; Párizsban erősen romlott

a helyzet. A nép körében oly fokú volt az elégedetlenség, hogy robbanástól
lehetett tartani, amely kérdésessé teheti a Forradalmi Kormány fennállását.

4. A ventóse-i válság és a frakciók bukása (1794 március-április)

A II. év tele folyamán fokozatosan alakult ki a válság. Erősödtek azok a

társadalmi és politikai fejlődési tendenciák, amelyeknek körvonalai a
Forradalmi Kormány létrejötte óta rajzolódtak ki. Ezek szabták meg a
ventôse-i válság irányát, amely minden addiginál élesebben vetette föl a
plebejus mozgalom és a Forradalmi Kormány viszonyának problémáját.

Lássuk előbb a társadalmi válságot! A maximális, a szabályozás és a

gazdaság állami irányítása nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy biztosítsa
Párizs lakosságának megfelelő ellátását. A sans, culotte-ok népe puszta
anyagi létét érezte veszélyeztetve. Az ínség és a drágaság hatása
összefonódott; a béremelések, amelyek gyakran lehetővé tettek a maximált
árra vonatkozó rendelkezések laza végrehajtását, nem kompenzálták többé az
áremelkedést. Ezúttal nem a pékségek, hanem a mészárosok előtt jelentek
meg a sorok. Az emberek már hajnali háromkor odaálltak, s taszigálták
egymást, néha össze is verekedtek. A csarnokokban is napirenden voltak a
csődületek: a piacról eltűntek a Párizs környéki majorok hagyományos árui.
A bérmunkásokat súlyosan érintette a helyzet, s egyre hangosabban
követelőztek. Az építőmunkások béremelésért szálltak síkra; a fegyvergyártó
műhelyekben ventôse folyamán egy percre sem csillapult az izgalom. Az
élelmiszerválság a terrorista mentalitásnak kedvezett. „Mi szükség van ezekre
az arisztokratákra? kiáltott fel egy asszony ventôse 8-án (február 26-án) az
Emberi Jogok plebejus társaságban. Nem guillotine alatt kellene már lenniük
mind a bűnösöknek, akik a népet éheztetik?”

A válságnak politikai oldala is volt. A honvédelem szükségletei és a

hatalomról alkotott jakobinus koncepció egyre inkább arra késztették a
Forradalmi Kormányt, hogy biztosítsa a plebejus szervezetek passzív
engedelmességét, hogy a demokrácia plebejus gyakorlását fokozatosan a
burzsoáziának megfelelő mértékre csökkentse. A sans-culotte-ok forradalmi
aktivitását új mederbe kellett terelni. A párizsi szekciók és a plebejus
társaságok tevékenységét a háborús erőfeszítések irányába fordították (a
„jakobinus lovasok” felfegyverzése, salétromgyűjtés, a katonák
gyermekeinek és szüleinek támogatása), hogy tagjaikat lehetőleg távol tartsák
az általános politikai problémáktól. Az alapszervezeteket fokozatosan a
szekciók forradalmi bizottságai vették a kezükbe, amelyek szigorúan tartották
magukat a kormány rendeleteihez; ez természetesen nem ment incidensek és
konfliktusok nélkül. E nehézségeket a mérsékeltek arra használták ki, hogy
újra kezdjék propagandájukat, amivel csak növelték a zűrzavart. Az
öntudatos forradalmárok tisztában voltak a veszélyekkel. „Ha csak egy
pillanatra is megállítjátok a forradalmi mozgalmat - jelentette ki egy szónok a
Fegyveres Ember nevű plebejus társaságban ventôse 4-én (február 22-én) -,
hazafiak, isten veletek! Közel a vég.”

A II. év ventôse-i válsága folyamán világosan kirajzolódott az ellentét az

1789-es hazafiak és az 1793-as hazafiak között. Kibékíthetetlen ellentét
mutatkozott egyfelől a sans-culotte-ok, másfelől a jakobinusok vagy
hegypártiak között, a politikai életre és a társadalmi szervezetre vonatkozó
plebejus koncepciók és a burzsoá akár jakobinus koncepciók között. Ez volt a
válság háttere. Az előtérben pedig ádáz dühvei, személyes gyűlölködéssel
csaptak össze az „új mérsékeltek” és a „közismert hazafiak” (patriotes
prononcés). Vincent és Ronsin hívei nem hagyták abba a harcot. Collot
d’Herbois, akit Lyonból való visszatérte után arra használtak fel, hogy
egyezséget hozzon létre a kettészakadt hazafiak között, hiába próbálta
ventôse 8-án (február 26-án) kibékíteni a Cordelier-ket és a jakobinusokat.
Ventôse 9-én a Cordelier-k ismét „a Konvent padjaira méltatlan árulók”,
különösen Camille Desmoulins letartóztatását követelték. A szélsőbaloldali
ellenzék és a népi elégedetlenség egyesülése súlyosan fenyegette a
Forradalmi Kormányt, s ez elhatározta, hogy merész szociális
intézkedésekkel próbálja elhárítani a veszélyt.

A II. év ventôse-i dekrétumok ezt a törekvést tükrözték. A Konvent már

pluviőse 13-án (február 1-én) 10 milliós segélyt szavazott meg; ventôse 3-án
(február 21-én) Barére előterjesztette az új általános maximumra vonatkozó
törvényjavaslatot. A ventôse-i dekrétumok még tovább mentek. Ventôse 8-án
(1794. február 26-án) Saint-Just, a bebörtönzöttekre vonatkozó jelentése
végén, elfogadtatta a Konventtel a gyanús elemek javainak elkobzására
vonatkozó határozatot; 13-án (március 3-án) egy további dekrétum
felszólította a Közjóléti Bizottságot, tegyen jelentést arról, „hogyan
kártalanítják az összes nincstelent a Köztársaság ellenségeinek javaival”.

„A dolgok logikája jelentette ki Saint-Just olyan irányba tereli az

eseményeket, amire kezdetben talán nem is gondoltunk. A vagyon a
forradalom elég nagy számú ellenségének kezében van, a dolgozó nép a
nélkülözés folytán függő viszonyban áll ellenségeivel. Gondoljátok meg,
fenntartható-e a kormányzat, ha a jövedelmek az állam ellenségeinek kezében
halmozódnak fel?”

És tovább; „A szegények a föld hatalmasai. Joguk van parancsolni

kormányaiknak, ha azok nem törődnek velük.”

Saint-Just az ancien régime uralkodóinak szóló kihívással fejezte be második

beszámolóját: „A boldogság új eszme Európában.”

Mindamellett nem szabad túloznunk a ventôse-i dekrétumok horderejét.

Albert Mathiez csodálkozva jegyzi meg, hogy SaintJustöt „éppen azok nem
értették meg és nem követték, akiket ki akart elégíteni”. Saint-Justöt és a
Forradalmi Kormányt kétséget kizáróan megértették. Azok a gondolatok,
hogy a forradalom ellenségeinek nincs semmilyen joguk a köztársaságban,
hogy javaikat a hazafiak kártalanítására kell felhasználni, akik életük
kockáztatásával védik a respublikát, már régóta elevenen éltek a sans-culotte-
ok körében, s már 1793 tavaszán határozott formát öltöttek, úgyhogy a
ventôse-i dekrétumok egyáltalán nem hatottak kivételes rendszabályokként.
Abban sem érthetünk egyet Mathiezzel, hogy Saint-Just konklúziói nem
voltak egyebek „félelmes kísérletnél, hogy az hébertizmus zavaros
törekvéseiből kihámozzon valamilyen szociális programot”.

A sans-culotte-ok és a szélsőbaloldali hazafiak már régóta sokkal

radikálisabb programot hirdettek ezekben a kérdésekben. Ezenkívül bár a
gyanús elemek javainak elkobzása és a szűkölködő hazafiak bejelentett
kártalanítása megfelelt a plebejus követeléseknek, s így kedvező
fogadtatásban részesült ezek az intézkedések csak hosszú távon éreztethették
hatásukat, s ezért nem feleltek meg a pillanat követelményeinek. Az
élelmiszerválságot ugyanis egyáltalán nem enyhítették. Anélkül, hogy
kétségbe vonnánk Saint-Just és a robespierre-isták őszinteségét, a ventôse-i
dekrétumokat, taktikai manővernek kell minősítenünk, amelynek az volt a
célja, hogy kifogja a szelet a szélsőbaloldali propaganda vitorlájából. A
manőver kudarcot vallott. Minthogy a Forradalmi Kormány semmit sem tett
sem gazdasági téren a sans-culotte-ok élelmezésének biztosítására, sem
politikai téren a „mérsékelt-veszély” elhárítására -, ventôse közepe felé
tetőfokára hágott a válság.

A ventôse-i válság csúcspontján a néptömegek egyre hangosabban követelték

a kereskedők és a gazdagok elleni terrorista rendszabályokat. A falakon lázító
plakátok jelentek meg, s a legkülönbözőbb rémhírek kaptak lábra a készülő
felkelésről; ezek egyfelől felrázták tétlenségükből a kormánybizottságokat,
másfelől illúziókat keltettek a Cordelier-kben, akik most azt hitték, elérkezett
a döntő pillanat az ellenfeleikkel való leszámolásra. Úgy vélték, hogy a
nyomás fokozásával elindíthatják a döntő akciót, és megszerezhetik a
győzelmet. Hébert a „Pere Duchesne”-ben megtámadta az „új frakciót”, az
„alvókat” (endormeurs), azaz a robespierre-istákat. A lap 350. száma azt írja,
hogy az „állam pillére a szent guillotine”, s támadja a kormánynak a frakciók
közti egyensúly fenntartására törekvő politikáját:

„Hiú ábrándokat kerget írta Hébert -, aki azt akarja, hogy a kecske is jóllakjék
és a káposzta is megmaradjon, és meg szeretné menteni a gonosztevőket, akik
összeesküdtek a szabadság ellen. Az igazság érvényre fog jutni, az alvók
ellenére . . .”

Hébert cikke világosan körvonalazott szociális programmal fejeződött be:

„Biztosítsanak munkát minden polgárnak, adjanak segélyt az öregeknek és a

munkaképteleneknek, s művük megkoronázásaképpen szervezzék meg
haladéktalanul a közoktatást.”

A Cordelier-k azonban, fittyet hányva az összes addigi forradalmi

megmozdulások tanulságainak, nem gondoskodtak a megindítandó
mozgalom szervezeti kereteiről, s nem biztosították kapcsolataikat a
néptömegekkel, amelyeket természetesen sokkal jobban nyugtalanított az
élelmiszerhiány, mint a mérsékelt veszély.

A „túlzók” felszámolásának drámája gyorsan és kíméletlenül zajlott le. Az

ügy megzavarta a plebejus vezetőket, és még jobban eltaszította őket a
Forradalmi Kormánytól. Ronsin, a Forradalmi Hadsereg tábornoka, ventôse
12-én a Cordelier Klubban bejelentette, hogy felkelésre van szükség. 14-én
(1794. március 4-én) elfátyolozták az Emberi Jogok tábláját. Vincent, a
hadügyminisztérium főtitkára, megtámadta azokat, „akik a jelek szerint
megfogadták, hogy romboló mérsékelt rendszert létesítenek”; Carrier
kijelentette, hogy elnyomják a hazafiakat, s ezért felkelésre, „szent
felkelésre” van szükség. Hébert is átvette a jelszót: „Igen, felkelés; és a
Cordelier-k nem lesznek leghátul, amikor meg kell adni a jelet, hogy halálra
sújtsuk az elnyomókat.”

A Cordelier-k minden valószínűség szerint csak tömegtüntetésre gondoltak,

amely azonban a mérsékelteken túlmenően a Forradalmi Kormány és annak
politikája ellen is irányult volna. Collot d'Herbois ventôse 17-én (március 7-
én) hiába próbálta kibékíteni a jakobinusokat és a Cordelier-ket. Ronsin
heves beszédben válaszolt, s Robespierre-t tette felelőssé az
„ultraforradalmár” kifejezésért, azért a szóért, „amely ürügyül szolgált az új
pártütőknek a leglángolóbb hazafiak elnyomására”; követelte, hogy „a
legrövidebb időn belül küldjék a másvilágra a mérsékelteket, a gazfickókat, a
karrieristákat és az árulókat”.

A Cordelier-k és a jakobinusok, a plebejus mozgalom és a Forradalmi

Kormány ellentéte mögött két politikai magatartás húzódott meg: a
mozgalom és az ellenállás. A „lángoló hazafiak” a mozgalom mellé álltak,
mert úgy vélték, csak ez biztosíthatja a Köztársaság üdvét, azzal, hogy
végérvényesen hozzáköti a sans-culotte-okat. „Egyetlen lépés hátrafelé
elveszíti a Köztársaságot” írta Hébert lapja utolsó számában; s igaza volt,
amennyiben arról a népi köztársaságról volt szó, amelyet a sans-culotte-ok
akartak felépíteni. A mérsékeltek szemében, akiknek a burzsoá és
konzervatív köztársaság volt az eszményük, ugyanilyen végzetes lett volna
egyetlen előre tett lépés.

Amikor ventôse közepétől kezdve a Cordelier-k offenzívájának

kibontakozása felborulással fenyegette a kormány tevékenységének alapjául
szolgáló társadalmi egyensúlyt, a Közjóléti Bizottság elvesztette türelmét: a
ventôse 23-ról 24-rc (március 13-ról 14-re) virradó éjszakán letartóztatták a
Cordelier-k főbb vezetőit, és a Forradalmi Törvényszék elé állították őket. A
perben tulajdonképpen négyféle elem szerepelt: a Cordelier-csoport (Hébert,
Ronsin, Vincent, Momoro), a „lángoló hazafiak” (Mazuel, a forradalmi
lovasság századparancsnoka, a feddhetetlen Descombes, az
élelmiszerigazgatóság munkatársa), több plebejus vezető (Ancard a Cordelier
Klubból, az igénytelen Ducroquet, a Marat-szekció harácsolásellenes biztosa)
és a külföldi ügynökök (Cloots, Kock bankár, Proli, Desfieux, Pereira,
Dubuisson). Valamennyiüket a II. év germinal 4-én (1794. március 24-én)
fejezték le.

Ezt követte az engedékenyek felszámolása. A dantonisták egy pillanatig azt

hitték, hogy eljött az ő idejük. Ventôse vége felé fokozni kezdték a nyomást;
a „Vieux Cordelier” 7. száma, amelyet elkoboztak, heves hangú vádiratot tett
közzé a Közjóléti Bizottság politikája ellen. De a bizottság, amely csak
hosszú habozás után sújtott le a „túlzókra”, most nem engedte, hogy az
ellentétes áramlat háttérbe szorítsa. A Konvent már ventôse 28-i (március 18-
i) dekrétumával vád alá helyezte az Indiai Társaság ügyében kompromittált
küldötteket: Fabre d’Eglantine-t, Basire-t, Chabot-t és Delaunayt. Billaud-
Varenne és Collot d’Herbois, akiket nyugtalanított a Közbiztonsági Bizottság
támogatását élvező Hébert-nek és barátainak proskripciója, végül is
meggyőzték a habozó Robespierre-t: a germinal 9-ről 10-re (március 29-ről
30-ra) virradó éjszakán letartóztatták Dantont, Camille Desmoulins-t,
Delacroix-t és Philippeaux-t. A Konvent Robespierre germinal 11-i patétikus
beszéde után ratifikálta az akciót. „Én magam is barátja voltam Pétionnak
mondta Robespierre -; de amikor levetette álarcát, elhagytam; kapcsolataim
voltak Roland-nal is; áruló lett és én lelepleztem. Most Danton lép a
helyükre; szememben ő már nem egyéb, mint a haza ellensége.”

A dantonista vezetőkhöz hozzácsapták a hivatalos hatalmukkal visszaélő

küldötteket, több külföldi ügynököt (Guzmant és a Frey fivéreket), egy
spekulánst, d’Espagnac abbét, Westermann tábornokot, Danton barátját, és
Hérault de Séchelles-t. Danton bátran viselkedett, leleplezte vádlóit. Egy
idevonatkozó dekrétum alapján kivezették a teremből, mint olyan vádlottat,
aki sértegeti a nemzeti igazságszolgáltatást. A II. év germinal 16-án (1794.
április 5-én) valamennyiket lefejezték.

Azzal az ürüggyel, hogy a foglyok kiszabadítása végett elő akarták készíteni

a „börtönök összeesküvését”, a bizottság még egy pert rendezett az ellenzék
maradványainak felszámolására. Akkor helyezték vád alá Chaumette-t, a
Párizsi Kommün nemzeti meghatalmazottját, Desmoulins és Hébert
özvegyét, valamint Dillon tábornokot. Ez a heterogén csoport a II. év
germinal 24-én (1794. április 13-án) lépett a vérpadra.

A germinali dráma döntő jelentőségű volt. A Cordelier-csoport kalandor

kísérlete lehetővé tette a Forradalmi Kormány számára, hogy meggyorsítsa
azt a fejlődést, amely már megalakulásakor elindult. A kormány a fenyegető
veszélyre való tekintettel beleegyezett a sans-culotte-okkal való szövetségbe,
s e szövetség fenntartása érdekében hajlandó volt bizonyos engedményekre
is, de a sansculottc demokráciának sem szociális céljait, sem politikai
módszereit nem fogadta el soha. A kormánybizottságok szemében a koalíció
és az ellenforradalom elleni harc, valamint saját politikai koncepcióik
tökéletesen indokolttá tették, hogy ellenőrzésük alá vonják a plebejus
szervezeteket és a polgári forradalom jakobinus medrébe tereljék őket.
Amikor a Cordelier-ellenzék veszélyeztette ezt az egyensúlyt, a Forradalmi
Kormány a megtorláshoz folyamodott. A sans-culotte-ok viszont, amikor
látták a „Pere Duchesne” és a Cordelier-k elítéltetését, akikre hallgattak, és
akik az ő törekvéseiket fejezték ki, nem bíztak többé a kormányban. Hiába
ítélték el másfelől Dantont. A három nagy pert követő megtorlás, bármilyen
korlátozott jellegű volt is, félelmet keltett a plebejus vezetőkben, s ez
megbénította a szekciók politikai életét. A forradalmi hatóságok és a szekciók
sans-culotte-jai közti közvetlen és testvéri kapcsolat megszakadt. „A
forradalom megfagyott” írta nemsokára Saint-Just. A germinali dráma
thermidor előjátéka volt.

II.

A KÖZJÓT SZOLGÁLÓ JAKOBINUS DIKTATÚRA

A frakciók felszámolásától a robespierre-isták bukásáig, germináltól

thermidorig semmi sem veszélyeztette a Forradalmi Kormány diktatúráját;
bár a körülmények hatására kénytelen volt néhány módosítást életbe léptetni,
alapjában véve mégis bizonyos stabilitásnak örvendett. Fokozódott a
központosítás, erősödött a terror, a megtisztított apparátus engedelmeskedett,
a Konvent vita nélkül szavazott. Ám a kormány szociális bázisa
veszedelmesen összeszűkült. 1793ban, a nyári válság idején, a párizsi
szekciók vezetői kikényszerítették azokat a kivételes intézményeket, amelyek
megfeleltek társadalmi és politikai törekvéseiknek: júliusban működésbe
léptek a harácsolásellenes bizottságok, szeptemberben megalakult a
Forradalmi Hadsereg. A kormánybizottságok, miután a sans-culotte-ok
jóvoltából megszilárdították pozíciójukat, hatalmas erőfeszítést tettek az
intézmények szabályozására és a forradalmi erők egyesítésére. A ventóse-i
válság és a germinali perek lehetővé tették számukra, hogy letörjék a plebejus
mozgalom autonómiáját és felszámolják az általa kikényszerített vagy
létrehozott intézményeket. A II. év germinal 7-én (1794. március 27-én)
szélnek eresztették a Forradalmi Hadsereget, 12-én (április 1-én)
megszüntették a harácsolásellenes biztosok tisztségét, megtisztították a
Párizsi Kommünt, feloszlatták a szekciók plebejus társaságait. A népi
mozgalmat beillesztették a jakobinus diktatúra keretei közé; de amit a
Bizottságok az „együttműködésre kényszerített erők” tekintetében nyertek,
elvesztették a bizalomteljes támogatás terén. Germinaltól thermidorig
feltartóztathatatlanul romlottak a Forradalmi Kormány és a népi mozgalom
kapcsolatai.

1. A Forradalmi Kormány

A Forradalmi Kormány szervezeti formái, amelyek az előző nyár óta

szakadatlanul fejlődtek, nagy vonalakban 1794 áprilisára szilárdultak meg
véglegesen. Chartáját a vendémiaire 19-i (október 10-i). majd még inkább a
frimaire 14-i (1793. december 4-i) dekrétum alkotta. A Forradalmi Kormány
elméletét több ízben kifejtették, elsősorban Saint-Just az 1793. október 10-i
beszámolóban s Robespierre „A Forradalmi Kormány elveiről” szóló
beszámolóban (II. év nivőse 5. - 1793. december 25.), valamint a II. év
pluviőse 17-i (1794. február 5-i) beszédében, amelyet „azokról a politikai
erkölcsi elvekről” tartott, „amelyeknek vezérelniük kell a Konventet”.

A Forradalmi Kormány háborús kormány. „A forradalom a szabadság

háborúja ellenségei ellen” mondotta Robespierre mégpedig mind a belső,
mind a külső ellenség ellen. Célja a Köztársaság megalapítása. Ha majd
legyőzték az ellenséget, visszatérnek az alkotmányos kormányhoz, „a győztes
és békés szabadság rezsinkéhez”; de csakis akkor. Minthogy hadiállapotban
áll, „a Forradalmi Kormánynak rendkívüli intézkedésekre van szüksége”, úgy
kell „lecsapnia, mint a villámnak”, meg kell törnie minden ellenállást; nem
lehet „ugyanazzal a rendszerrel élni a békében és a háborúban, az
egészségben és a betegségben”. A kormánynak rendelkezésére áll „az
együttműködésre kényszerítő erő”, azaz a terror. „Vajon az erő teszi föl a
kérdést Robespierre csak a bűn támogatására jó?” . . . A Forradalmi Kormány
„a nép ellenségeinek csak a halállal tartozik”. De a terror egyetlen célja a
köztársaság üdve: az erény, „a demokratikus vagy népi kormány alapclve”;
ez a garancia arra, hogy a Forradalmi Kormány nem fajul despotizmussá. Az
erény „a haza és törvényeinek szeretete”, a „magasztos odaadás, amely
minden magánérdeket beolvaszt a közérdekbe”.

„Ami erkölcstelen a francia forradalom rendszerében vonta le a

következtetést Robespierre -, az politikailag is káros; ami korruptív, az
ellenforradalmi.” Így ölt világos körvonalakat a forradalom célja: „Célunk
betölteni a természet kívánalmait, beteljesíteni az emberiség sorsát, betartani
a filozófia ígéreteit, felváltani a gondviseléssel a bűn és a zsarnokság hosszan
tartó uralmát. Azt akarjuk, hogy Franciaország, amely oly sokáig volt
nevezetes a rabszolgaországok között, minden eddigi szabad nép dicsőségét
elhomályosítva példaképe legyen a nemzeteknek, rettenete az elnyomóknak,
vigasza az elnyomottaknak, dísze a világegyetemnek, s miközben önnön
vérünkkel pecsételjük meg művünket, legalább az egyetemes boldogság
hajnalát lássuk fölragyogni” (a II. év pluviőse 17-én).

A Konvent változatlanul „a kormányhatalom tevékenységének kizárólagos

középpontja”. A Konventben testesül meg a nemzeti szuverenitás, a
legfelsőbb hatalom. A kormány bizottságai a Konvent ellenőrzése alatt
működnek, és annak határozatait hajtják végre. Germinal után azonban a
végrehajtó hatalomra helyeződik át a kormányzati rendszer súlypontja, s a
Nemzetgyűlés gyakorlatilag alárendelt helyzetbe kerül.

A Konvent bizottságai (a II. évben szám szerint 21) a közigazgatás és a

politikai élet különböző területeit irányítják vagy ellenőrzik. Politikai
hatalommal valójában csak két bizottság rendelkezik: a Közjóléti Bizottság és
a Közbiztonsági Bizottság. Ezeket kormánybizottságoknak nevezik.

A havonként újraválasztott Közjóléti Bizottságnak tizenegy tagja van

(Robespierre, Saint-Just és Couthon, Billatid-Varennc és Collot d'Herbois,
Barére, Carnot, Prieur de la Cote-d’Or és Prieur de la Marne, Jeanbon Saint-
André és Lindet). Mint a „végrehajtó” hatalom központi szervének,
„közvetlen felügyelete alá tartozik” valamennyi törvényes testület és minden
közhivatalnok. A diplomáciát és a háborút a Topográfiai Bizottság révén, a
fegyvergyártást a Fegyver- és Lőszerbizottságon keresztül, az ország
gazdasági életét az Élelmiszerbizottság által irányítja (ezek tulajdonképpen a
Közjóléti Bizottság albizottságai), sőt a II. év floréal hava végén alakított
Rendőri Bizottság útján még a Közbiztonsági Bizottság hatáskörébe is
beleavatkozik. A Bizottság egyes tagjai bizonyos területekre specializálják
magukat így Lindet elsősorban az élelmiszerkérdéssel, Prieur de la Cöte-d’Or
a fegyverkezéssel foglalkozik de végeredményben közösen határozzák meg a
politikai irányvonalat, s közösen felelnek a hadviselésért is.

A Közjóléti Bizottság alá tartozik az Ideiglenes Végrehajtó Tanács hat

minisztériuma, majd ezek helyett 1794. április x-től (a II. év germinal 12-től)
kezdve a tizenkét „Végrehajtó Bizottság”, amelyeket Carnot-nak a Konvent
elé terjesztett beszámolója alapján alakítanak meg. Ezek a Bizottságok,
amelyeket a Közjóléti Bizottság javaslatai alapján a Nemzetgyűlés választ,
szorosan alá vannak rendelve a Bizottságnak. Ez utóbbi változatlanul megőrzi
vezető szerepét, „magának tartva fenn a kormányzat elvi irányítását, a
Konvent elé terjesztve a fontosabb intézkedéseket”.

Az eleinte ugyancsak havonta újraválasztott Közbiztonsági Bizottság később

stabilizálódik (tagjai: Amar, Moyse Bayle, David, a festő, Lebas, Louis du
Bas-Rhin, Vadier, Voulland stb.). Az 1793. szeptember 17-i törvény
értelmében „különleges felügyelete” alá tartozik „minden, ami a
személyekkel s az általános és belső rendőrséggel kapcsolatos”. Feladata a
gyanúsakra vonatkozó törvény végrehajtása, irányítja a rendőrséget és a
forradalmi igazságszolgáltatást. Ez az állandósult bizottság tehát
tulajdonképpen a terror minisztériuma.

A megyei közigazgatási szervezetet a II. év frimaire 14-i dekrétum

egyszerűsítette. Egyben fokozták a központosítást is. A föderalista
törekvésekkel gyanúsított megyei közigazgatási szerveket megfosztották
hatáskörük java részétől, s ezek a továbbiakban már csak az adókkal, a
közmunkákkal és a nemzeti birtokokkal foglalkoznak. A két legfontosabb
közigazgatási egység a körzet és a kommün. Az előbbinek ,,a forradalmi
törvények s a közbiztonságot és a közjót szolgáló intézkedések
végrehajtásának ellenőrzése” a feladata, az utóbbié a végrehajtás. A községi
hatóságok tíznaponként beszámolnak tevékenységükről a körzeteknek, a
körzetek pedig a kormánybizottságoknak.

A választott ügyészek (syndics) tisztségét megszüntették, ezek helyett

minden körzeti és községi hatóságban a „nemzeti megbízottak” (agents
nationaux) szerepelnek. Feladatuk „biztosítani és figyelni a törvények
végrehajtását, leleplezni a végrehajtás terén mutatkozó hanyagságot és az
esetleg előadódó törvénysértéseket”. A körzeti nemzeti megbízottak
kötelesek tíznaponként „dekádbeszámolót” terjeszteni a két kormánybizottság
elé.

A forradalmi bizottságok, az 1793. március 21-én felállított s az ugyanazon

év szeptember 17-i törvénye által újjászervezett éberségi bizottságok utódai, a
gyanús elemekre vonatkozó törvény végrehajtó szervei. Elvileg minden
kommünben, illetve a nagyvárosokban a kommün minden szekciójában
működött egy ilyen tizenkét tagú bizottság (bár voltak falvak, ahol sohasem
alakult meg). Tulajdonképpen rendőri jogkörrel rendelkeztek, ők állították
össze a gyanús elemek névsorait, házkutatásokat és letartóztatásokat
foganatosítottak. A forradalmi bizottságok tíznaponként voltak kötelesek
beszámolni tevékenységükről a Közbiztonsági Bizottságnak.

A kormány tevékenységét a klubok és a plebejus társaságok forradalmi

ébersége is támogatta.

A Jakobinus Klub fiókhálózata valamennyi megyét átfonta. A burzsoázia

középrétegeiből, gyakran a nemzeti javak felvásárlói közül rekrutálódó
jakobinusok az „ellenállás” emberei voltak: a minden oldalról fenyegető
veszélyekkel dacolva 1789 politikai és társadalmi vívmányait igyekeztek
fenntartani, s evégett szövetségre léptek a sans-culotte-ok népével. Bár a
gazdasági liberalizmus hívei voltak, de háborús intézkedésként és a plebejus
követeléseknek tett enged menyként elfogadták a szabályozást és a
maximálást. A klubok összetétele a forradalom fejlődése és a sorozatos
tisztogatások folyamán kissé demokratizálódott: a jakobinus klubok tagságán
belül a középrétegek aránya 1789-1792-ben 62%, 1793-94-ben már csak
57%; a kézművesek és katonák százalékaránya ugyanebben az időszakban
28%-ról 32%-ra, a parasztoké 10%-ról 11%-ra nőtt.

Az inkább plebejus összetételű testvéri társaságok a sans-culotteokat

tömörítették: az első ilyen társaságot Dansard tanító alapította 1790. február
2-án Párizsban. „Mindkét Nembeli Hazafiak Testvéri Társasága” néven. Ez is
a jakobinusok Saint-Honoré utcai kolostorában tartotta üléseit. Ezek a
kisemberek előtt is nyitva álló lakóterületi társaságok különösen 1792.
augusztus 10-e után szaporodtak el Párizsban. Amikor a Konvent 1793.
szeptember 9-én megtiltotta, hogy a szekciók permanenciában ülésezzenek, a
plebejus vezetők a meglevő plebejus társaságokat alakították át a szekciók
társaságává, vagy új társaságokat alapítottak. Ezek az új típusú
„szekciótársaságok” (sociétés sectionnaires) a párizsi plebejus mozgalom
alapszervezetét alkották: a plebejus vezetők e társaságok révén irányították a
szekciók politikáját, ellenőrizték a közigazgatást, nyomást gyakoroltak a
városi, sőt a kormányhatóságokra is. A köztársaságot a II. év őszétől
tavaszáig a társaságok sűrű és hatékony hálója lepte be. Nehéz volna
megmondani, hogy összesen hány ilyen társaság alakult az ország egész
területén. Délkeleten, egy olyan pillanatban, amikor különösen nagy volt az
ellenforradalmi veszély, a jelek szerint rendkívül magasra ugrott a számuk.
Vaucluse-ben 154 kommün közül 139-ben működött plebejus társaság; Gard-
ban 382 kommün közül 132-ben, Drőme-ban 355 közül 258-ban, Basses-
Alpesban 260 közül 117-ben. Ezek a hazafias szervezetek elsőrendű szerepet
játszottak a belső ellenség leverésében.

Mindazonáltal egyfelől a kormánypolitikát mereven támogató jakobinusok és

vidéki klubjaik, másfelől a forradalom általános folyamatában a plebejus
mozgalom autonómiáját kifejező szekciótársaságok között fokozatosan
ellentétek keletkeztek. Germinal után a kormánybizottságok a jakobinusokra
támaszkodva hatalmas erőfeszítéseket tettek a forradalmi erők egyesítésére:
az volt a céljuk, hogy a jakobinus „anyatársaság” alkossa „a közvélemény
kizárólagos központját”. A párizsi szekciótársaságok a kormány nyomása
alatt kénytelenek voltak felosztani: a II. év floréal és prairial hava folyamán
39 szekciótársaság tűnt el. A kormánybizottságok tehát szétzúzták a plebejus
mozgalom szervezeti kereteit; s azzal, hogy erőnek erejével a jakobinus
keretek közé akartak beszorítani egy addig önálló, saját törekvésekkel és saját
demokratikus gyakorlattal rendelkező mozgalmat, végül is eltaszították
maguktól a sans-culotte-okat. Így öltött formát a sans-culotte-ok és a
jakobinus burzsoázia kibékíthetetlen ellentéte.

A kormányszervezet központosítását végül a II. év tavaszán azzal tetőzték be,

hogy visszahívták a megyékbe kiküldött Konvent-képviselőket. Ezeknek a
képviselőknek eleinte igen kiterjedt jogkörük volt, de a II. év frimaire 14-i
dekrétum már korlátok közé szorította kompetenciájukat. Utolsó nagy
megbízatásuk ennek a dekrétumnak a végrehajtása volt 1793 decemberében,
de ezzel már alá is rendelték magukat a Közjóléti Bizottságnak, amely attól
kezdve tíznaponként jelentést várt tőlük. Hatalmukat sem ruházhatták át
többé saját megbízottaikra, nem állíthattak forradalmi karhatalmat és nem
vethettek ki forradalmi adókat. Germinal 30-án (1794. április 19-én) 21
kiküldött képviselőt visszahívtak. A Közjóléti Bizottság jobban bízott saját
embereiben. Így Jullién de Paris, Drőme képviselőjének fia, leleplezte a
Nantes-ban működő Carricr és a Bordeaux-ban működő Tallien túlzásait, s
elérte, hogy visszarendeljék őket. Előfordult, hogy a bizottság egyik saját
tagját küldte ki: így messidorban Saint-Just személyesen utazott az északi
frontra.

De a központosítási folyamatnak is voltak határai. A Közjóléti Bizottságnak

mindig számolnia kellett a Konventtel és a többi bizottsággal. Így a
pénzügyekbe, amelyet Cambon tartott a kezében, lényegében nem volt
beleszólása. A kiváltságait féltékenyen őrző Közbiztonsági Bizottság nehezen
viselte el a Közjóléti Bizottság Rendőri Irodájának tevékenységét, s a két
bizottság konfliktusa gyorsította a Forradalmi Kormány bukását. A
megyékben a Közjóléti Bizottság minden erőfeszítése ellenére számos
különféle árnyalat alakult ki a kormányintézkedések végrehajtása terén.

2. Az „együttműködésre kényszerítő erő” és a terror

A büntető szándék már 1789-től kezdve a forradalmi gondolkodásmód egyik

lényeges vonása volt; mint Georges Lefebvre kimutatta, a plebejus
tömegekben és a forradalom tisztán látó vezetőiben az „arisztokrata
összeesküvéssel” szemben kialakult a „defenzív reakció” és a „büntető
szándék”. Ebből fakadtak a népi felzúdulások és a mészárlások. Ez volt az
oka annak is, hogy 1789-től kezdve szüntelenül működtek különféle
bizottságok: permanens bizottságok, nyomozóbizottságok, majd a
Közbiztonsági Bizottság. Az 1789. október 11-i dekrétum a párizsi Chátelet-
börtönt ruházta fel azzal a joggal, hogy legfelsőbb fórumként ítélkezzék a
hazaárulást ügyekben.

1792. augusztus 17-én létrehozták a rendkívüli törvényszéket, amelyet egy

nappal később felhatalmaztak a gyorsított eljárás jogával, s kimondták ítéletei
megsemmisíthetetlenségét. A szeptemberi mészárlások jelentették a plebejus
terror csúcspontját. Minthogy a girondisták még a törvényes megtorlástól is
visszariadtak, az augusztus 17-i törvényszéket 1792. november 29-én
megszüntették.

A terror a válság kiéleződésének egyenes következménye volt. Amikor a

Forradalmi Kormány létrejött és megerősödött, szervezett és törvényes
kereteket adott a terrornak. 1793. március 10-én, az újabb plebejus
mészárlások elkerülése végett, megalakították a Forradalmi Törvényszéket,
amely ítélkezni volt hivatott „minden ellenforradalmi cselekményben”. A
törvényszéket szeptember 5-én újjászervezték. Tagjait a továbbiakban a
Konvent nevezte ki, eljárását leegyszerűsítették (a vádhatósági esküdtszéket
megszüntették), s ítélete ellen sem fellebbezés, sem semmítőeljárás nem volt
lehetséges. Az 1793. március 21-én alakított éberségi bizottságokat a gyanús
elemekre vonatkozólag ugyanazon év szeptember 17-én hozott törvény
értelmében alárendelték a Közbiztonsági Bizottságnak. A Konvent ezenkívül
különleges eljárással működő katonai bizottságokat alakított: így 1793.
március 19-én a vendée-i lázadók ellen, 28-án pedig az emigránsok ellen. A
lázadókat, az emigránsokat és a deportálásból visszaszökött refraktárius
papokat törvényen kívül állóknak tekintették, s így velük szemben
egyszerűen azt az eljárást alkalmazták, hogy megállapították
személyazonosságukat és kimondták a halálbüntetést.

E második periódus folyamán a terror intenzitása megyénként változott, s a

kiküldött képviselőktől és a helyi terroristák befolyásának fokától függött. A
megtorlás méretei a körülményeknek megfelelően és a veszély nagysága
szerint bővültek vagy szűkültek; ezenkívül közrejátszott az illetékesek
vérmérséklete és az a mód, ahogy a törvények szövegét értelmezték. Egyesek
a ci-devant feuillant-okra, az egykori mérsékeltekre, az augusztus 10-i vagy a
május 31-június 2-i események ellen tiltakozó elemekre vetették magukat. A
gazdasági válság súlyosbodása, az irányított gazdaság megvalósítása növelte
a gyanús elemek számát: gyanúsak lettek a kincsgyűjtő gazdagok, a maximált
árakat áthágó termelők és kereskedők. Végül a dekrisztianizálás a terrornak is
új irányt szabott: a megtorlás az alkotmányos papok ellen fordult; részben
azért, mert a hatóságok megítélése szerint ezek nem hagytak fel elég gyorsan
papi hivatásuk gyakorlásával, részben, mert makacsul ragaszkodtak teendőik
ellátásához.

A frakciók bukása és a germinali perek után fokozott mértékben

központosították a terrort. Addig a forradalom ellenségei ellen irányult,
germinal után azonban a kormánybizottságok ellenfeleit vette célba: a két
bizottság egyidejűleg szorosabbra fogta a terror ellenőrzését. A legdühösebb
terroristákat lassanként visszahívták: így Fouchét, Barras-t és Fréront,
Tallient, Carrier-t. A II. év germinal 27-i (1794. április 16-i) dekrétum,
amelyet Saint-Justnek ,,Az általános rendőrség és a frakciók bűnei” című
beszámolója alapján szavaztak meg, kimondta, hogy „az összeesküvéssel
gyanúsítottakat a Köztársaság egész területéről Párizsba "kell szállítani, a
Forradalmi Törvényszék elé”. Floréal 19-én (május 8-án) feloszlatták azokat
a törvényszékeket és forradalmi bizottságokat, amelyeket még a kiküldött
Konvent-képviselők szerveztek a megyékben. A Lebon által alakított arras-i
forradalmi törvényszék mindazonáltal messidor 22-ig (július 10-ig)
fennállott, floréal 21-én (május 10-én) pedig Orangeban népi bizottságot
állítottak fel. Ezeket a kivételeket a körülmények diktálták.

A Nagy Terror (Grande Terreur) a II. év prairial 22-i (1794 június 10-i)
törvény folyománya volt. Prairial 1-én (május 20-án) egy bizonyos Admirat
rálőtt Collot d’Herbois-ra; 4-én (május 23-án) letartóztatták Cécile Renault-t,
aki állítólag merényletet akart elkövetni Robespierre ellen. A lány a bíróság
előtt nyíltan hangot adott ellenforradalmi meggyőződésének. Ismét életjelt
adott hát magáról az „arisztokrata összeesküvés”, kiderült, hogy éppen egy
nagy hadjárat megindításának küszöbén akcióba lépett az ellenforradalom. A
párizsi szekciókon végigsöpört a terrorista hullám, magasra csapott a büntető
szenvedély lángja; de a spontán akciók ideje már elmúlt. A terrort
leegyszerűsítették és fokozták: „Nem az a feladatunk, hogy néhány példát
statuáljunk mondotta Couthon, a prairial 22-i törvény előadója -, hanem hogy
kiirtsuk a zsarnokság javíthatatlan csatlósait.”

Megszüntették a védelmet és a vádlottak előzetes kihallgatását; az esküdtek

erkölcsi bizonyítékokkal is beérhették; a bíróság csak kétféle döntést
hozhatott: felmentést vagy halált. A forradalom ellenségeinek meghatározását
jelentékenyen kitágították. „Nem is annyira megbüntetni kell őket, mint
inkább megsemmisíteni” mondották. A 6. cikkely részletezi azokat a
különböző kategóriákat, amelyekbe a nép ellenségei besorolhatók. A nép
ellenségei „azok, akik támogatják Franciaország ellenségeinek terveit,
üldözve és rágalmazva a hazafiságot; akik igyekeznek elhinteni a
kishitűséget, bomlasztani az erkölcsöket, aláásni a forradalmi elvek
tisztaságát és erejét; mindazok, akik bármilyen eszközzel és bármilyen külső
alatt rejtőzve merényletet követnek el a Köztársaság szabadsága, egysége,
biztonsága ellen, vagy azon dolgoznak, hogy megakadályozzák
megszilárdulását.”
Ebben az utolsó időszakban általánossá vált a „vegyítés” (amalgame)
gyakorlata. Az „arisztokrata összeesküvés” fogalmának kitágítása lehetővé
tette, hogy ugyanabban a perben tárgyalják olyan vádlottak ügyét, akik között
nem volt semmiféle kapcsolat, de akiknek a nemzet elleni mesterkedéseit
azonos jellegűeknek ítélték. Minthogy a párizsi börtönökben több mint 8000
gyanús elemet zsúfoltak össze, a hatóságok fogolylázadástól is féltek. A
„börtönök összeesküvésére” kétségtelenül voltak bizonyos jelek, de az is
biztos, hogy ezeket felnagyították. Ilyen ügyben júniusban három, júliusban
hét nagyobb arányú kivégzés volt. Az áldozatok a négy legnagyobb börtönből
a Bicétre-ből, a Luxembourgból, a Carmes-ból és a Saint-Lazare-ból kerültek
ki. 1793 márciusától a II. év prairial 22-ig (1794. június 10-ig) Párizsban
1251 embert végeztek ki; a Nagy Terror törvénye alapján pedig, tehát prairial
22-től thermidor 9-ig 1376 személy lépett a guillotine alá. „Úgy hulltak a
fejek, mint a cserépdarabok” mondotta Fouquier-Tinville, a Forradalmi
Törvényszék közvádlója.

A terror problémáját azonban árnyaltan kell megközelítenünk, s igyekeznünk

kell pontosan megvonni a mérleget. Egyesek 100000-re becsülték a fogva
tartott gyanús elemek számát; mások szerint a 300000-es szám sem látszik
valószínűtlennek. Donald Greer 35-40ooo-re becsüli a halottakat,
beleszámítva az ítélet nélküli kivégzéseket is, például Nantes-ban és
Toulonban. A Greer által összeállított statisztika adatai a következők: a
Forradalmi Törvényszék és a többi különleges bíróság összesen 16 594
halálos ítéletet hozott; ebből 1793 márciustól szeptemberig 518-at, 1793
októbertől 1794 májusig 10812-t, júniustól júliusig 2554-et, 1794
augusztusában 86-ot. (A részadatok összege, valószínűleg sajtóhiba
következtében, nem egyezik pontosan a 16 594-es globális számmal) Ami a
területi elosztást illeti: a halálos ítéletek 16%-a Párizsra jut, 71%-a pedig a
polgárháború által elsősorban érintett területekre: délkeletre 19%, nyugatra
52%. Az ítéletek indokolásai összhangban vannak ezzel a területi eloszlással:
az esetek 78%-ában lázadás vagy árulás volt a halálos ítélet oka. Az ítéletek
19%-ánál játszott közre a meggyőződés (refraktárius agitáció, föderalizmus,
„összeesküvések”); a gazdasági bűncselekmények (assignata-hamisítás,
sikkasztás) mindössze 1%-ot adnak. Ami a halálraítéltek szociális összetételét
illeti: 84%-uk az egykori harmadik rend tagja volt (burzsoá 25%, paraszt
28%, sans-culotte 31%); csak 8,5%-uk volt nemesember, és 6,5% került ki a
papság soraiból. (A fennmaradó egy százalék egyéb, átmeneti csoportokra
vonatkozik.)

„Ilyen küzdelemben azonban - jegyzi meg Georges Lefebvre -az árulók

kevesebb kíméletet érdemelnek, mint az eredeti ellenfelek.” A terror tehát
lényegében véve a nemzet és a forradalom védelmének eszköze volt a
lázadókkal és az árulókkal szemben. A polgárháborúhoz hasonlóan a terror
is, mint amannak egyik aspektusa, kigyomlálta a nemzetből azokat az
elemeket, amelyek képtelenek voltak a társadalmi asszimilációra - vagy mert
arisztokratának születtek, vagy mert hozzákötötték sorsukat az
arisztokráciához. A terror adta meg a kormánybizottságoknak azt az
„együtműködésre kényszerítő erőt”, amely lehetővé tette számukra az állam
tekintélyének helyreállítását és a közjó elvének rákényszerítését az egész
lakosságra. Hozzájárult a nemzeti szolidaritás érzésének kifejlesztéséhez
azzal, hogy legalábbis rövid időre elhallgattatta a különböző osztályok önző
szempontjait. Végül lehetővé tette a háborús erőfeszítés és a nemzet üdve
érdekében nélkülözhetetlen irányított gazdaság bevezetését. Ebben az
értelemben a győzelem tényezője volt.

3. A gazdaság irányítása

Az irányított gazdaság bevezetését a honvédelem követelményei

kényszerítették ki: a tömeges toborzás után gondoskodni kellett a hadsereg
élelmezéséről, ruházatáról, felszereléséről és fegyverzetéről: biztosítani
kellett a városi lakosság ellátását is, olyan körülmények között, amikor a
blokád elsorvasztotta a külkereskedelmet, s Franciaország ostromlott erődhöz
hasonlított. A Forradalmi Kormány

1793 nyarától kezdve kénytelen volt fokozatosan bevezetni az irányított

gazdaságot.

A rekvirálás az ország összes anyagi erőforrásait érintette. Az

1793. július 26-i törvény, amely halálos ítélettel fenyegette meg a

harácsolókat, kimondta, hogy minden termelőnek és kereskedőnek be kell
jelentenie készleteit; a bejelentések ellenőrzésével a „harácsolási biztosokat”
bízta meg. A parasztnak be kellett szolgáltatnia a gabonát, a takarmányt, a
gyapjút, a kendert; a kézművesnek pedig munkája termékeit. Bizonyos
rendkívüli körülmények között az egész lakosságtól kértek fegyvert, cipőt,
takarót, lepedőt; így SaintJust Strasbourgban a II. év brumaire 10-én (1793.
október 31-én) 5000 pár cipőt, 1500 inget rekvirált, 24-én pedig (november
14-én) 2000 ágyat vett igénybe a város gazdagjaitól a sebesültek számára.
Felkutattak és összegyűjtöttek minden nyersanyagot: fémet, kötélneműeket,
pergamentet a puskaporos zacskók számára, salétromos földet stb.; a
templomok harangjait leszerelték, és az olvasztóműhelyekbe szállították,
hogy ágyút öntsenek belőlük. Minden vállalat a nemzet számára dolgozott, s
munkájukat az állam ellenőrizte, hogy maximálisra fokozzák a termelést és
bevezessék azokat az új műszaki eljárásokat, amelyeket a Közjóléti Bizottság
által mozgósított tudósok dolgoztak ki. A rekvirálás korlátok közé szorította a
vállalkozás szabadságát.

A maximálás a rekvirálás szükséges kiegészítése volt. Az 1793. május 4-i

dekrétumot, amely bevezette a gabona és a liszt maximált árát, a
gyakorlatban nem hajtották végre. A szeptember 11-i dekrétum kötelezővé
tette a maximumot. A szeptember 29-i dekrétum bevezette az elsőrendű
élelmiszerek „általános maximált árát” (maximum général), azzal, hogy az
árat a körzetek állapítsák meg az 1790-i árak négyharmadában; ezenkívül
maximálták a béreket (az 1790-es bérek 150%-ában), s ezek konkrét
megállapítását a községi hatóságokra bízták. Az új törvények végrehajtására
és a végrehajtás ellenőrzésére a Konvent a II. év brumaire 6-án (1793.
október 27-én) Élelmezési Bizottságot alakított, amely a Közjóléti Bizottság
felügyelete alá tartozott. Az Élelmezési Bizottság hatalmas munkát végzett az
árak szabályozása érdekében, s ventôse 2-án (1794. február 20-án) közzétette
az országosan egységes maximált árat, amely a termelés színhelyén volt
érvényes. Ehhez minden körzetnek hozzá kellett számítania a szállítási
költséget (a gabonánál és a lisztnél postamérföldenként 3898 m 4 sou 6
dénár-t), (A dénár az adott időszakban egészen kis értékű váltópénz
Franciaországban.)továbbá a nagykereskedő (5%) és a kiskereskedő (10%)
hasznát. Ezzel a maximált ár maximálta a hasznot is, megfékezte a
spekulációs szellemet, és korlátok közé szorította a profitszerzés szabadságát.

A gazdasági élet nacionalizálása különböző mértékben érintette a termelést és

a külkereskedelmet; az intézkedéseket elsősorban a hadsereg szükségletei
szabták meg. A Közjóléti Bizottság tulajdonképpen óvakodott attól, hogy a
polgári közellátást is nacionalizálja. Ez a termelési és kereskedelmi rendszer,
amely korlátozta a gazdasági szabadságot, föltétlenül rokonszenves volt a
szociális követeléseket hangoztató sans-culotte-ok szemében. De a Közjóléti
Bizottság csak a körülmények kényszere alatt lépett az irányított gazdaság
útjára; mindezek az intézkedések csak a nemzet és a forradalom védelmének
nélkülözhetetlen eszközeiként jöhettek számításba, hiszen a burzsoázia végig
ellenségesen szemlélte a gazdasági szabadságot korlátozó nacionalizálást.

A termelést részben nacionalizálták; vagy közvetlenül, állami műhelyek

szervezésével, vagy közvetve, állami nyersanyag rendelkezésre bocsátásával,
a szabályozással és az ellenőrzéssel, a rekvirálással és a maximálással. A
fegyvergyártásnak jelentős lökést adott a nemzeti fegyver- és lőszerüzemek
beindítása; ilyen volt Párizsban a nagypuska- és szálfegyvergyártó üzem, a
Lakanal által Bergerac-ban, a Noel Pointe által Moulins-ban felállított
manufaktúra, a Grenelle-féle párizsi lőporgyár. A Közjóléti Bizottság
mindamellett nem akart túl sok állami üzemet létrehozni (Carnot határozottan
ellenezte ezt), s nem volt hajlandó nacionalizálni a bányákat.

Néhány hónapra a külkereskedelmet is nacionalizálták. Az Élelmezési

Bizottság 1793 novemberében fogott hozzá: felvásárlókat menesztett
külföldre, kereskedelmi hajókat rekvirált, nemzeti áruraktárakat létesített a
kikötőkben. A bizottság a semleges országokkal folytatott kereskedelem
finanszírozására és a Hamburgban, Svájcban, Génuában, az Egyesült
Államokban eszközölt vásárlások fedezésére bort, pálinkát, selyemféléket és
szöveteket rekvirált az országban; a II. év nivőse 6-án (1793. december 26-
án) Cambon dekrétumot harcolt ki, amelynek alapján paritásos alapon
igénybe vették a külföldi devizákat. Hébert kivégzése után gyengült a
külkereskedelem ellenőrzése. Ventôse 23-tól (1794. március 13-tól) kezdve
különböző könnyítéseket adtak a kereskedőknek, s a kormány a termelés és
az ellátás biztosítása végett a továbbiakban igyekezett együttműködni a
nagykereskedelemmel. A kikötői kereskedőket „kereskedelmi
ügynökségekbe” (agences commerciales) tömörítettek, a bizottság külföldi
megbízottait hazahívták. A dolgok ilyetén alakulása megfelelt a kereskedő és
ipari burzsoázia érdekeinek, de elkerülhetetlenül ellenérzést keltett a sans-
culotte-okban.

A polgári közellátást közvetlenül sohasem nacionalizálták. Az Élelmezési

Bizottság, amely a II. év germinal 12-én (1794. április 7 -én) Kereskedelmi és
Közellátási Bizottsággá alakult át, lényegében csak a hadsereg érdekében élt
rekvirálási jogával, s vajmi keveset törődött a polgári fogyasztókkal. A
kapitalista koncentráció fejletlensége, az átfogó statisztikák hiánya
lehetetlenné tette a lakosság szükségleteinek pontos megállapítását s
valamilyen országos ellátási térkép megszerkesztését. A körzetek gondja volt
tehát, hogy rekvirálásokat foganatosítsanak a piacok ellátására; a községi
hatóságok ellenőrizték a malmokat, a pékségeket és állapították meg a
fejadagot. Számos városban, így Troyes-ban, községi tulajdonba vették a
pékipart; néhány helyen, mint például Clermont-Ferrand-ban, a
mészárszékeket is. A többi termékkel a cukrot és a szappant kivéve az
Élelmezési Bizottság egyáltalán nem törődött, beérte azzal, hogy közzétette a
maximált árakat. Sőt: a Közjóléti Bizottság odáig ment, hogy a helyi
hatóságoknak megtiltott mindennemű rekvirálást. A sans-culotte-ok hiába
próbálták a forradalmi, népi ellenőrzés segítségével tiszteletben tartatni a
kereskedőkkel a maximált árakat: a feketepiac egyre jobban elburjánzott,
különösen a mezőgazdasági termények területén. A II. év germinal 12-én
(1794. április 1-én) megszüntették a harácsolásellenes biztosok tisztét. A
Közjóléti Bizottság, mint látjuk, annyira kímélte a termelőket
(földművelőket, kézműveseket) és a kereskedőket, hogy germinal után
elkerülhetetlenül lazítania kellett a polgári közellátás ellenőrzésén, túltéve
magát a sans-culotte-ok minden tiltakozásán. Végül a Bizottság a kenyér
kivételével már az élelmiszerek maximált árainak megszegését is eltűrte.

1794 tavaszán tehát új gazdaságpolitika körvonalai rajzolódtak ki, s ezzel

párhuzamosan mélyült a szakadék a Forradalmi Kormány és a plebejus
mozgalom között. A középrétegek kívánságaira oly érzékeny Közjóléti
Bizottság megkezdte a visszavonulást: megnyugtatta a kereskedőket,
módszeresen elaltatta az ellenőrzést és a gazdaság irányítását szolgáló
törvényhozást. A gazdaság irányítása most már lényegében csak a hadsereg
ellátását és az állam jövedelmének biztosítását szolgálta. A Közjóléti
Bizottságnak észre kellett vennie, hogy a maximum végrehajtása okvetlenül
felbomlasztja az egykori harmadik rendet: míg a burzsoázia és a birtokos
parasztság csak fogcsikorgatva viselte el az irányított gazdaságot, a
kézművesek és a boltosok követelték az élelmiszerárak maximálását, de
felháborodtak, amikor az ő termékeik is sorra kerültek.

A bérek maximálása viszont a munkások körében keltett elégedetlenséget. A

tömeges toborzás és a háborús erőfeszítések következtében megritkult a
munkaerő, s ezt a munkások béremelések kiharcolására használták fel, annál
is inkább, minthogy számos kommün így például a párizsi sohasem hozta
nyilvánosságra a bértarifa-táblázatot. Az állam ellenben saját üzemeiben
mereven végrehajtotta a bérmaximumot, és a legkisebb engedményt sem tette
a munkásoknak. A germinali dráma után az új Párizsi Kommün minden
kiegyezési kísérletet meghiúsított; a Közjóléti Bizottság az ellenállás
pozíciójába kényszerült a bérmunkásokkal szemben. Arra az álláspontra
helyezkedett, hogy az egész gazdasági és pénzügyi építmény a kettős
maximumon nyugszik, s ha az egyiket megszüntetik, összeomlik az egész
rendszer, az assignata menthetetlen lesz. A sztrájkokat elfojtották; az aratás
közeledtével bevezették a mezőgazdasági munkások kényszertoborzását, s az
ő bérüket is maximálták. Thermidor 5-én (július 23-án) a Párizsi Kommün
végre közzétette a bérmaximumokat. Ez a lépés számos foglalkozást illetően
gyakorlatilag a napibér hatósági leszállítását jelentette. A munkások
elégedetlensége fokozódott, s csatlakozott a parasztokéhoz, akiket a
rekvirálás sújtott, a kereskedőkéhez, akiket a maximált árak bántottak és a
járadékosokhoz, akiket tönkretett az assignata elértéktelenedése.

Az irányított gazdaság mérlegét mégsem tekinthetjük negatívnak. Lehetővé

tette a Köztársaság hadseregeinek ellátását és felszerelését, nélküle
elképzelhetetlen lett volna a győzelem. A városi plebejus rétegek is az
irányított gazdaságnak köszönhették, hogy biztosítva volt a mindennapi
kenyerük: a III. évben, a gazdasági szabadság visszaállítása után, szörnyű
nyomor várt rájuk.

4. A szociális demokrácia

A szociális demokrácia eszményét bizonyos árnyalatnyi különbségektől

eltekintve a plebejus tömegek és a forradalmi középburzsoázia egyaránt
osztották. Az a gondolat, hogy a vagyoni egyenlőtlenség puszta látszattá
alacsonyítja le a politikai jogokat, s hogy az emberek közötti egyenlőtlenség
kialakulásában nemcsak a természet, hanem a magántulajdon is közrejátszik,
már szinte banalitásszámba ment a XVIII. századi társadalomfilozófiában. De
kevesen jutottak el addig a következtetésig, hogy fel kell forgatni a
társadalom egész rendjét, és meg kell szüntetni a magántulajdont. „A vagyoni
egyenlőség agyrém” mondotta Robespierre 1793. április 24-én a Konventben.
Forradalmártársaihoz hasonlóan elítélte az „agrártörvényt”, azaz a birtokok
felosztását. Március 18-án a Konvent egyhangúlag szavazta meg a
halálbüntetést az agrártörvény hívei ellen. Robespierre azonban ugyanebben a
beszédében azt is hangsúlyozta, hogy „a vagyonok szélsőséges
aránytalansága számtalan bajnak és számtalan bűnnek forrása”. Sans-culotte-
ok és hegypártiak tehát egyként gyűlölték a pénzeszsákot, a „hájasokat”, a
szertelen gazdagságot. Közös eszményük a független kistermelőkből,
parasztokból és kézművesekből álló társadalom volt; ideáljuk a kisember,
akinek van saját földje, kereskedése vagy műhelye, s el tudja tartani a
családját anélkül, hogy bérmunkát kellene vállalnia. Ez az eszmény
jellegzetes terméke volt a XVIII. század végi népi Franciaországnak,
pontosan megfelelt a kisparaszt és a mezőgazdasági napszámos, a kézműves
és a segéd, valamint a boltos érdekeinek. Összhangban volt a korabeli
termelők többségének gazdasági viszonyaival, de ellentmondásban volt a
másfelől ugyancsak szentnek tartott gazdasági szabadsággal, hiszen az
elkerülhetetlenül magával hozta a tőkekoncentrációt.

Ezt a szociális eszményt a párizsi szekciók vezetői és a robespierreisták is

megfogalmazták.

A Sans-Culotte szekció (azelőtt Jardin-des-Plantes) 1793. szeptember 2-án az

élelmiszerárak maximálását és a bérek emelését követelve kijelentette, hogy
,,a tulajdon egyetlen alapja a fizikai szükségletek köre” lehet. Kérte a
Konventet, mondja ki, „hogy meg fogják állapítani a vagyonok maximumát;
hogy egy egyénnek csak egy bizonyos maximum lehet a birtokában; hogy
senki sem bérelhet több földet, mint amennyi meghatározott számú ekéhez
szükséges; hogy ugyanannak a polgárnak csak egy műhelye, csak egy boltja
lehet”.

Robespierre, ezt megelőzően 1792. december 2-án, a tulajdonjogot

alárendelte a megélhetéshez való jognak: „Az első jog a megélhetéshez való
jog; az első szociális törvény tehát az, amely a társadalom minden tagja
számára biztosítja a megélhetési eszközöket; valamennyi többi törvényt
ennek kell alárendelni.” 1793. április 24-én az új Jogok Nyilatkozatáról
mondott beszédében még messzebb ment, amennyiben már nem
természetjogként, hanem a törvény által definiált jogként kezelte a tulajdont:

„A tulajdon minden polgárnak az a joga, hogy éljen és rendelkezzék a

javaknak azzal a mennyiségével, amelyet a törvény biztosít a számára.”
Saint-Just igen élesen fogalmazta meg ezt a tendenciát: „Nincs szükség sem
gazdagokra, sem szegényekre, a javakban való tobzódás aljasság.” A
„Jegyzetek a Köztársaság intézményeiről” (Fragments d’Institutions
républicaines) című írásában igen szűk keretek közé szorítja a tulajdonjogot:
a végrendelkezés szabadságának megszüntetését követeli. A vagyont
egyenlően kell felosztani az egyenes ágú utódok között, meg kell tiltani az
oldalági örökösödést, és ki kell mondani, hogy az egyenes leszármazottakkal
nem rendelkező polgárok vagyona visszaszáll az államra. E törvényeknek az
lenne a céljuk, hogy „lehetővé tegyék minden francia számára az elsőrendű
megélhetési eszközök megszerzését, oly módon, hogy e törekvésüket csak a
törvény szabályozza, és megszűnjön minden kölcsönös függés a polgári
életben”.

„Az embernek függetlenül kell élnie” mondja lejjebb. Így alakult ki a

republikánus gondolkodásmódban a szociális jog fogalma: a tulajdon
szervezete fölötti ellenőrzési joggal felruházott nemzeti közösség
beleavatkozik a tulajdonviszonyokba, hogy a kistulajdon biztosításával
fenntartsa a viszonylagos egyenlőséget, mert a gazdasági fejlődés e
kistulajdon tönkretétele irányában halad; a gazdagság monopóliumának
újbóli megszilárdulását és a függő helyzetben levő proletariátus kialakulását
egyaránt meg kell akadályozni.

A hegypárti törvényhozás ezekből az elvekből indult ki. A II. év brumaire 5-i

(1793. október 26-i) és nivőse 17-i (1794. január 6-i) törvény értelmében
minden örökséget 1789. július 14-ig visszamenőleg teljesen egyenlően kell
felosztani az örökösök között, a természetes gyermekeket is beleértve. De az
örökösök egyenlő megoszlásának biztosítása nem volt elég: tulajdonossá
kellett tenni azokat is, akik addig nem rendelkeztek tulajdonnal. Az 1793.
június 3-i törvény kimondta, hogy az emigránsok javait tízéves részletfizetés
mellett kis parcellákban kell áruba bocsátani. Ezeket a kedvezményeket a II.
év frimaire 2-án (1793. november 22-én) az összes nemzeti javakra
kiterjesztették. Az 1793. június 10-i törvény lehetővé tette, hogy a községi
javakat ingyen és egyenlően szétosszák a község lakosai között. A községi
birtokok feldarabolása révén egy csomó parasztnak sikerült kikerekítenie
földjeit vagy földtelenből tulajdonossá lennie, de a túlnyomó többség
semmiféle hasznot nem húzott ezekből a törvényekből. Azzal, hogy 1793.
július 17-én maradéktalanul és megváltás nélkül eltörölték a hűbéri
szolgáltatásokat, megadták a kegyelemdöfést a paraszti összetartásnak. Gyors
ütemben megindult a falusi társadalom differenciálódása. A tulajdonos
parasztságnak és a tőkés nagybirtoknak munkaerőre volt szüksége; így ezek
okvetlenül ellenségesen szemlélték, hogy a mezőgazdasági munkások
tulajdonhoz jutnak, s a falusi proletárokból független termelők lesznek. A II.
év ventôse 8-i és 13-i (1794. február 26-i és március 3-i) dekrétumokban a
robespierre-istáknak az a szándéka jutott kifejezésre, hogy még tovább
menjenek, és bizonyos fokig a szegény sans-culotte-okat is kielégítsék. A
dekrétum kimondta, hogy a „szűkölködő hazafiakat” „kártalanítani” kell a
gyanús elemek javainak elkobzásával és szétosztásával. De míg Saint-Just a
javaslat megtételekor részletesen beszélt e javak ingyenes átengedéséről, a
dekrétumban erről már szó sem volt; a végrehajtás módozatait sohasem
rögzítették. A ventôse-i dekrétumok valójában nem oldhatták meg a
földproblémát. A robespierre-isták, akárcsak a többi hegypárti, a lelkük
mélyén maguk is a gazdasági szabadság hívei voltak, s így nem szívesen
avatkoztak bele az agrárkérdésbe; mindkét csoport süket volt a
szegényparasztság követeléseire, soha nem jutott eszükbe megreformálni a
részesbérletet vagy kisparcellákra osztani a nagybérleteket, s képtelenek
voltak arra, hogy egy, a falusi sans-culotteok törekvéseinek megfelelő
agrárprogramot állítsanak össze.

A szociális törvényhozás egyfelől az Alkotmányozó Gyűlés irányvonalát

folytatta, másfelől azonban meg is haladta azt. Az 1793. március 19-i és
június 28-i dekrétumok kimondták a szűkölködők, a gyermekek és az öregek
segélyezését. A Jogok Nyilatkozata 1793. június 24-én, 21. cikkelyében
elismerte, hogy „a közsegély szent kötelesség”. A közsegélyhez való jogot a
II. év floréal 22-i (1794. május 11-i) törvény szentesítette azzal, hogy
leszögezte a szociális biztosítás elvét, s elrendelte, hogy minden megyében
fel kell fektetni „a nemzeti jótékonyság könyvét”: ebbe kell beírni a falvak
öregjeit és rokkantait, a sokgyermekes anyákat és az özvegyeket. Ezek a
kategóriák évi járadékban és segélyekben részesülnek, s lakóhelyükön
ingyenes orvosi ellátást élveznek.

„Hadd tudja meg Európa, hogy önök sem nincstelent, sem elnyomót nem
akarnak többé látni francia földön mondotta SaintJust a Konventnek a II. év
ventôse 13-án (1794. március 3-án); hadd teremje meg gyümölcseit ez a
példa szerte a világon; hadd terjessze az erények szeretetét és a boldogságot.
A boldogság új eszme Európában!”

5. A republikánus erkölcs

Az erény mint Robespierre a II. év pluviőse 17-én (1794. február 5-én)

mondotta a népi kormány princípiuma és eszköze:

„Arról a varázserejű erényről beszélek, amely annyi csodát műveit

Görögországban és Rómában . . .; arról az erényről, amely nem egyéb, mint a
hazának és törvényeinek szerelme.”

Az erény a terror korrektívumának szerepét tölti be. A Közjóléti Bizottság

igen szigorú intézkedéseket tesz a hivatali hatalmukkal visszaélő
forradalmárok ellen, visszarendeli a harácsoló terroristákat. Bár a
dekrisztianizálást helytelenítette, mégis igyekezett megtisztítani,
tökéletesíteni és egységesíteni a lényegében országszerte meghonosodott
polgári kultuszt. A közoktatás és a republikánus kultusz segítségével a
tömegek állampolgári érzületét akarta erősíteni.

A közoktatásban való részvételt az 1793. június 24-én kelt Jogok

Nyilatkozatának 22. cikkelye emberi jognak nyilvánította. A közoktatást
alapjában véve „nemzeti nevelésnek”, „polgári intézménynek” fogták fel,
amelynek az a rendeltetése mint azt 1793. július 14-én a párizsi Emberi Jogok
szekciója megállapította -, hogy megtanítsa a polgárokat „kötelességeik
szabályaira és az erények gyakorlására”. Mindenekelőtt a közéleti szellemet
kell kifejleszteni és a nemzeti egységet kell megerősíteni. 1793. október 21-
én a Konvent megszavazott egy dekrétumot, amelynek értelmében meg
kellett szervezni az állami elemi iskolákat. A tantervben egyforma helyet
kapott a szellem és a test kultúrája, az erkölcsi nevelés és a torna, az oktatás
és a gyakorlati nevelés. Ezt a dekrétumot alig néhány hét múlva elégtelennek
minősítették, és újjal cserélték fel (a II. év frimaire 29-én 1793. december 19-
én). Kimondták, hogy az elemi iskolai oktatás kötelező, ingyenes és világi.
Az iskolai rendszert az állam ellenőrzi, de formája decentralizált. Ez
nagyjából megfelelt a plebejus gondolkodásmódnak. A későbbiek során
azonban a háború gondjaival elfoglalt Forradalmi Kormány, a néptömegek
követelése ellenére, nem sokat tett a törvény végrehajtása érdekében: sem
ideje, sem pénze nem volt rá. Mindez elősegítette és szükségessé tette a
polgári „vallás” megszervezését.
A forradalmi kultusz formái már a forradalom első pillanatában fejlődésnek
indultak: az 1790. július 14-i Föderáció az egyik legelső és legnagyobb
szabású ilyesfajta megmozdulás volt. A polgári ünnepek egyre sokasodtak, s
David, a festőművész, ezeknek a szertartásoknak a szolgálatába állította
egész zsenijét. 1793. augusztus 10-én Párizsban, David közvetlen
irányításával, megrendezték az egység és oszthatatlanság ünnepét (féte de
l’Unité et de l’Indivisibilité). A dekrisztianizációs mozgalom folyamán a
templomokban elterjedt az Ész kultusza, amely 1793 őszén kiszorította a
katolikus vallásgyakorlatot; az állampolgári szellem és a republikánus morál
talaján azután nemsokára kialakult az új kultusz, amelyben a vasárnapot a
„dekád” ünnepe helyettesítette.

A Legfőbb Lény kultuszának, amelynek Robespierre volt az első számú

propagandistája, az volt a célja, hogy metafizikai alapokat építsen a
republikánus doktrína alá. Kollégista korában Robespierre vallásos
nevelésben részesült; mint igazi Rousseau-tanítvány, irtózott Gondilláé
szenzualizmusától, de még inkább a filozófusok ateista materializmusától. A
Jakobinus Klubban összetörette Helvetius mellszobrát. A
Megvesztegethetetlen hitt istenben, a lélekben, a túlvilági életben; e
tekintetben semmi kétséget sem hagy a Jakobinus Klubban 1792. március 26-
án tett nyilatkozata. Amikor beszámolót kellett tartania a dekád ünnepéről, a
II. év floréal 18-i (1784. május 7-i) beszédében abban jelölte meg annak
célját, hogy fejlessze az állampolgári érzületet és a republikánus erkölcsöt:

„A polgári társadalom egyetlen talpköve az erkölcs. .. Az erkölcstelenség a

despotizmus támasza, amiként az erény a köztársaság lényege . . . Ébresszük
fel a közéleti erkölcsöt. Vigyük győzelemre a forradalmat, de mindenekelőtt
fojtsuk meg a bűnt.”

Azután, mint olyan ember, aki nemcsak személyes meggyőződésének ad

hangot, hanem tudatosan, politikai megfontolásokból igyekszik olyan
kultuszról gondoskodni a nép számára, amely szabályozhatja a tömegek
mindennapi életét és megszilárdíthatja az erkölcsi állapotokat, így folytatta
beszédét:

„A törvényhozó szemében igaz az, ami hasznos a világnak és jól beválik a

gyakorlatban ... A Legfőbb Lény eszméje szakadatlan emlékeztetés az
igazságra, következésképpen szociális és republikánus eszme.”
A floréal 18-i dekrétum első cikkelye kimondja, hogy „a francia nép elismeri
a Legfőbb Lény létezését és a lélek halhatatlanságát”.

A forradalom nagy napjainak emlékére négy nagy köztársasági ünnepet

iktattak be (1789. július 14., 1792. augusztus 10., 1793. január 21. és május
31.); minden egyes „décadi”-t valamilyen polgári vagy szociális erénynek
szenteltek.

A III. év prairial 20-án (1794. június 8-án) a Legfőbb Lény és a Természet

ünnepe vezette be az új vallást. Az ünnepen virágcsokorral és
kalászbokrétával a kezében Robespierre elnökölt, akit néhány nappal előbb a
Konvent elnökévé választottak. A David által elrendezett ünnepi menet
Gossec és Méhul zenéjének fenséges hangjai mellett, óriási tömeg közepette
vonult a Tuileriák Nemzeti Kertjéből a Mars-mezőre. A prairial 20-i ünnep
mély benyomást tett a jelenlevőkre és a külföldre egyaránt. A Tell Vilmos-
szekcióbeli Girbal, egy alkalmazott, a következőket írja ebből az alkalomból
naplójába:

„Nem hiszem, hogy a történelemben bárhol párja volna ennek a napnak.

Külsőleg és erkölcsileg egyaránt magasztos volt. . . Emlékezete örökké élni
fog az érzékeny lelkekben.”

Az ellenforradalmár Mailet du Pan a következőket jegyezte fel: „Az ember

csakugyan azt hitte, hogy Robespierre-nek sikerül visszarántania a
forradalmat a szakadék széléről.”

Robespierre azonban nem érte el azt a politikai célt, amelynek érdekében a

Legfőbb Lény kultuszát meghonosította. A II. év tavaszán, a germinali
drámák után, a floréal 18-i dekrétumnak az volt a célja, hogy egyetlen hit és
egyetlen erkölcs talaján helyreállítsa azoknak a különböző társadalmi
kategóriáknak az egységét, amelyek addig támogatták a Forradalmi
Kormányt, de amelyeket germinal idején egymás ellen fordítottak az
osztályellentétek. Robespierre, mivel képtelen volt behatolni a gazdasági és
társadalmi viszonyok mélyébe, hitt az eszmék és az erényre való hivatkozás
mindenhatóságában. Valójában az történt, hogy a Legfőbb Lény kultusza
újabb konfliktust robbantott ki magán a Forradalmi Kormányon belül: az
erélyes dekrisztianizálás és a teljesen világi jellegű állam hívei sohasem
bocsátották meg Robespierre-nek a II. év floréal 18-i dekrétumot.
6. A nemzeti hadsereg

A háború volt az a kényszerítő erő, amelynek hatására a Forradalmi Kormány

megszerveződött, s amelynek nevében a terrorhoz folyamodott tekintélye
megszilárdítása végett. Az irányított gazdaságot a köztársasági seregek
ellátására és felszerelésére vezették be. Azért igyekeznek a szociális
demokrácia eszközeivel javítani a nép sorsán, és azért törekszenek a
republikánus erkölcs segítségével az állampolgári érzület megszilárdítására,
hogy a nép minden erejét latba vesse a haza védelmében. „A forradalom a
szabadság háborúja ellenségei ellen” jelenti ki Robespierre. A Forradalmi
Kormány tulajdonképpen minden energiáját arra összpontosította, hogy
megteremtse a II. év hadseregét.

1794 tavaszán 12 hadsereg keretében több mint egymillió ember állt

fegyverben. Ez a tömeg különböző eredetű volt: reguláris ezredek, önkéntes
zászlóaljak, a 300 ooo-es mozgósítás kényszertoborzottjai és a népfelkelés
sorozottjai alkották. 1793. február 21-én a Konvent elhatározta a „vegyítést”
és a „dandárokba osztást” (embrigadement). A dekrétumot 1793-1794 telén
hajtották végre, fél dandárokba szervezve a katonákat. Ily módon sikerült
„nemzetivé tenni” (nationalisér) a hadsereget.

A tisztikart megtisztították és felfrissítették. A Konvent kimondta a

parancsnokválasztás elvét - amely a nemzeti gárdában már érvényben volt -,
de a rangidősség bizonyos fokú elismerésével mérsékelte azt. Az 1793.
február 21-i törvény értelmében a katonák választották a káplárokat. A
magasabb parancsnoki tisztek kétharmadát úgy töltötték be, hogy a
betöltendő posztnál alacsonyabb rangúak közül három jelöltet állítottak, s a
betöltendő posztnak megfelelő rangúak választották ki a három közül az
előléptetendőt. A parancsnoki állomány fennmaradó egyharmadát
rangidősökkel töltötték be. A tábornokokat a polgári végrehajtó hatalom
nevezte ki, egyharmadukat a rangidősség alapján, kétharmadukat tetszés
szerinti jelöltek közül. „A csapatparancsnokok választása a katona
állampolgári joga jelentette ki Saint-Just 1793. február 12-én; a tábornokok
kiválasztása az állam egészének joga.” A Közjóléti Bizottság gyakorlatilag
rendkívül széles hatáskört biztosított magának ezen a területen: gyakran
átruházta jogkörét a kiküldött Konvent-képviselőkre, akik közvetlenül
beavatkoztak a tisztikar kialakításába.
Mindamellett az alacsonyabb rangú parancsnokok választásának elvét mindig
tiszteletben tartották. Ennek a bonyolult és eleven szelekciónak a rostáján
fokozatosan egy párját ritkító tábornoki kar szűrődött át: Marceau, Hoche,
Kiéber, Masséna, Jourdan és még sok más; ezeket katonai és állampolgári
erényeit tekintve egyaránt szilárd tisztikar vette körül. Az új tisztikar
kialakítása érdekében a II. év prairial 13-i (1794. június 1-i) dekrétum életre
hívta „Mars iskoláját” (École de Mars): minden körzet hat fiatalembert
küldött ide, hogy „forradalmi nevelés útján elsajátítsák a Köztársaság
katonája számára szükséges tudást és erkölcsi tulajdonságokat”.

Helyreállították a fegyelmet is. „Szeressétek a fegyelmet, mert az segít a

győzelemre” mondotta Saint-Just a II. év brumaire-jében a rajnai
hadseregnek. 1793. július 27-én a Konvent kimondta a halálbüntetést a
fosztogatókra és a szökevényekre; de a gyakorlatban az emigránsokkal és a
lázadókkal szemben oly könyörtelen katonai törvényszékek a katonákkal
szemben irgalmasaknak mutatkoztak. A Forradalmi Kormány nagy érdeme
volt, hogy sikerült megőriznie a hadsereg demokratikus jellegét. „Nemcsak a
katonák számától és fegyelmétől kell várnunk a győzelmet jelentette ki Saint-
Just 1793. február 12-én; a győzelem abban a mértékben jön közelebb, ahogy
a köztársasági szellem meghonosodik a hadseregben.” A katonák politikai
nevelése a katonai kiképzéssel párhuzamosan folyt. A II. év katonái eljártak a
klubokba, rendszeresen olvasták a hazafias sajtót. Egy II. év ventôse 26-ról
(1794. március 16-ról) kelt elszámolás felsorolja azokat a lapokat, amelyeket
Bouchotte, a sans-culotte hadügyminiszter szétküldetett a különböző
hadseregeknek: az élen a „Pere Duchesne” szerepel, utána következik Charles
Duval lapja, a „Le Journal des Horames Libres”, majd a Jakobinus Klub
sajtószerve, a „Le Journal de la Montagne”, végül Juliién de la Drőme
„L’Antifédéraliste” című lapja. A II. év hadserege forradalmi hadsereg volt,
amely a kiváltságok eltörléséért, a feudalizmus felszámolásáért, a zsarnokság
megszüntetéséért harcolt; az ellenforradalmár, a refraktárius pap, az emigráns
legalább annyira ellensége volt, mint az angol, a porosz, az osztrák.

A Közjóléti Bizottságnak azzal, hogy azonossá tette a Francia Köztársaságot

a szabadsággal és az egyenlőséggel, sikerült meggyőznie a katonákat arról,
hogy mint harcosoknak engedelmeskedniük kell.

A katonai vezényletet szorosan alárendelték a polgári hatalomnak. A

Forradalmi Kormány, minthogy az ő szemében a hadsereg csupán a politika
eszköze volt, a háború irányítását a polgári hatalom előjogának tekintette. Az
1793. június 24-i alkotmány 110. cikkelye leszögezte: „Nincs semmiféle
generalisszimusz.” La Fayette és Dumouriez árulása után a Közjóléti
Bizottság a terror segítségével szorította engedelmességre a tábornokokat:
Custine-t, Houchard-t és másokat is lefejeztetett. A hanyagságot vagy a
tehetetlenséget a köztársaságellenes beállítottság bizonyítékának tekintették.
Saint-Just beszédeiben, aki igen behatóan foglalkozott a katonai kérdésekkel,
hemzsegnek az ilyen szentenciák: „Majd csak a háború végén fogjuk
magasztalni a tábornokokat.” „A tábornoki kar még a monarchia jegyeit
viseli magán.” A Közjóléti Bizottság egy híres körlevelében külön
megmagyarázta a tábornokoknak, mit jelent a II. év frimaire 14-i dekrétum,
amely a Forradalmi Kormány fennállását tulajdonképpen jogi ténnyé tette:

„Szabad államban a katonai hatalomnak kell a legszorosabb ellenőrzés alatt

állnia; passzív emelő ez, amelyet a közakarat mozgat . . . Tábornokok, az
engedetlenség ideje lejárt.”

A harctéren a polgári hatalmat a kiküldött Konvent-képviselők gyakorolták,

akiknek lényegében korlátlan hatáskörét 1793. március 30-án rögzítették
végérvényesen. Az 1794-i hadjárat előestéjén, a II. év floréal 1-én (1794.
április 20-án) Billaud-Varenne még egyszer figyelmeztette a Konventet:

„Amikor tizenkét hadsereg van táborban, nemcsak az átpártolástól kell félni

és annak elejét venni; tartani kell a katonai befolyástól is, attól, hogy egy
vállalkozó kedvű parancsnok egyszer csak megunja az alárendeltséget, és
túlságosan nagyra tör. A történelem azt tanítja, hogy minden köztársaság így
bukott el. . . A theokrácia után a katonai kormány a legrosszabb.”

A taktikát és a stratégiát az új politikai és társadalmi szükségleteknek

megfelelően alakították ki. Az ország anyagi erőforrásainak mozgósítása
végül is meghozta gyümölcsét: sikerült élelemmel ellátni, felszerelni és
felfegyverezni a köztársaság seregeit. Ez a brigádokba és hadosztályokba
osztott hadsereg most végre számbeli fölénnyel rendelkezett. Igaz, hogy
fegyverzete nem különbözött az ancien régime hadseregének fegyvereitől: az
1777-es mintájú puskával 100 méterre lehetett pontosan lőni; a Gribeauval-
féle tüzérség pedig főleg olyan ágyúkból állt, amelyek 4 fontos golyókat
röpítettek 400 méter távolságra. De „a monarchia hadművészete nekünk már
nem felel meg jelentette ki Saint-Just 1793. október 10-én -; a francia seregek
harcmodorának a roham elvén kell alapulnia.”

Az új taktikát a katonák hiányos kiképzése tette szükségessé: a II. év katonái

rendszerint csatárláncban, a terep adottságait kihasználva küzdöttek, majd
tömeges szuronyrohamot indítottak. A köztársasági seregek sajátos, uralkodó
taktikai alakulata végül is a hadoszlop lett, amelyet könnyebb volt rendben
tartani és mozgatni, mint a hagyományos vonalalakzatot. Az új taktikai
egység 1794-ben formálódott ki: a fő egység a hadosztály lett, amelybe két
gyalogosdandár, két lovasezred és egy tüzérségi üteg tartozott, összesen
mintegy 8-9000 ember.

Hogy a rendelkezésre álló embertömeget állandóan megfelelően lehessen

mozgatni, a stratégiát is meg kellett újítani. Ugyanakkor továbbra is dívott a
háborúskodás régi formája, az ostrom, hiszen a hadműveletek támaszpontjait
a megerősített helyek képezték. Carnot a következő módszert tartotta a
legtöbbre: a döntő pontokat, amelyekre nagy tömegeket koncentráltak,
szüntelenül megújított támadásokkal vegyék be. Ebben a harcmodorban
kétségtelenül nagyobb szerepe volt az energiának és a dühös elszántságnak,
mint a katonai tudásnak. A Közjóléti Bizottság a II. év pluviőse 14-én (1794.
február 2-án) így fogalmazta meg a doktrínát:

„Az általános szabályok a következők: mindig tömegben és támadóan

fellépni, szigorú, de nem kicsinyes fegyelemre szoktatni a csapatokat, állandó
mozgásban tartani őket anélkül, hogy kimerülnének, mindenütt csak akkora
helyőrséget hátrahagyni, amekkora okvetlenül szükséges . . . Minden esetben
kikényszeríteni a szuronyharcot, és megállás nélkül üldözni az ellenséget a
teljes megsemmisítésig.”

Prairial 8-án (1794. május 27-én): „Támadjanak, szüntelenül támadjanak.”

Végül fructidor 4-én (1794. augusztus 21-én): „Úgy kell meglepni az
ellenséget, és úgy kell lecsapni rá, mint a villám.” A sikert végül is nem
annyira az ügyes manőverezések hozták meg, mint inkább a gyors
hadmozdulatok, az erélyes támadások, az elszántdüh a harcmezőn.

1794 júniusában a Forradalmi Kormány óriási erőfeszítéseinek

eredményeképpen már kezdtek kirajzolódni a győzelem körvonalai. De ezzel
szinte egyidejűleg kirobbant a politikai válság, és a kormányon levő csoport
egysége felbomlott.

III

A II. ÉV THERMIDOR 9-E (1794. JÚLIUS 27.)

1794 tavaszának végén fokozottan jelentkeztek a nehézségek, amelyekkel a

Közjóléti Bizottságnak a Konventben és Párizsban szembe kellett néznie:
egyfelől elmélyült a szakadék a népi mozgalom és a Forradalmi Kormány
között, másfelől ismét megjelent a Nemzetgyűlésben az ellenzék. A terror,
amely a súlyosbodó gazdasági nehézségek miatt változatlanul
nélkülözhetetlen volt a rendszer számára, a győzelem kivívása után már
nehezen volt indokolható és elviselhető.

1. A forradalom győzelme (1794 május-június)

A Közjóléti Bizottság külpolitikája lényegében háborús politika volt. Danton

tárgyalásokra törekvő politikáját felszámolták; ez az országon belül csak az
engedékenyeknek kedvezhetett volna, és a nemzet erőfeszítésének lazulására
vezethetett. A Közjóléti Bizottság semmit sem tett azért, hogy kiaknázza a
koalíciósok közti ellentéteket, vagy hogy támogassa a Kosciuszko vezetése
alatt felkelt lengyeleket. A semleges országokra azonban tekintettel volt.
Robespierre-nek „A Köztársaság politikai helyzetéről” szóló II. év brumaire
27-i (1793. november 18-i) beszámolója után a Konvent kinyilvánította azt a
szándékát, hogy tiszteletben tartja a semleges hatalmak érdekeit, és
kijelentette, hogy „a méltányosság, a jóakarat és a megbecsülés érzését”
táplálja a svájci kantonok és az Amerikai Egyesült Államok iránt. Ez a
propagandaháború beszüntetését jelentette.

Az északi fronton a köztársaság a hadjárat megkezdése előtt három

hadsereggel rendelkezett. Szemben, a tenger és Namur között, Coburg
csapatai helyezkedtek el. A 150000 főnyi északi hadseregnek Pichegru
vezénylete alatt Flandriában, Ypres irányában kellett megindítania a
támadást; a 25 000 főnyi ardennes-i hadsereg menetirányát Charleroi képezte;
a 40 000 főnyi moselle-i hadsereg Jourdan parancsnoksága alatt Liége
irányában támadott. Pichegru ügyetlenül manőverezett, és nem tudta
megakadályozni, hogy Coburg elfoglalja Landrecies-t; Tourcoing-nál
azonban a II. év floréal 29-én (1794.. május 18-án) megverte Coburgot, s
ezzel Escaut-tól a tengerig felszabadította a határt. A Közjóléti Bizottság
összevonta az ardennes-i és a moselle-i hadsereget, további 90 000 embert
bocsátott rendelkezésre, Jourdant kinevezte parancsnoknak, és odaküldte
Saint-Justöt (ez lett később a Sambre-et-Meuse-i hadsereg). Ez a nagy hadtest
messidor 7-én (1794. június 25-én) bevette Charleroit. Ugyanakkor Pichegru
Ypres-nél újra megverte Coburgot, s az megkezdte a visszavonulást.
Utóvédcsapatainak megmentése végett messidor 8-án (1794. június 26-án)
Charleroi előtt, Fleurusnél megtámadta Jourdant. A csata egy teljes napon át
tartott, s Coburg vereségével végződött. Saint-Just-nek oroszlánrésze volt a
győzelem kivívásában: ő volt az, aki szüntelenül rohamra buzdította a
hadoszlopokat. De a Konventnek küldött jelentésében hallgatott saját
szerepéről:

„Szeretem, amikor győzelmeket lehet jelenteni, de nem akarom, hogy az

ilyesmi az öntömjénezés ürügyéül szolgáljon. Jelentések mentek a fleurus-i
csatáról, s mások, akik semmit sem jelentettek, ott voltak a csatában; sok szó
esett ostromokról, s mások, akik semmit sem jelentettek, ott voltak a
futóárkokban.”

Fleurus meghozta Belgium felszabadítását. Jourdan és Pichegru Brüsszelben

egyesült. Pichegru azután az egyesült angol és holland seregeket észak felé
kergette, Jourdan pedig az osztrákokat kelet felé; thermidor 9-én (1794. július
27-én) az előbbi Antwerpenbe, az utóbbi Liége-be vonult be.

A Pireneusokban Dugommier elfoglalta a boulou-i síkot (floréal 12. 1794.

május 1.), és elözönlötte Katalóniát; nyugaton Moncey átlépte az
országhatárt, és bevette San Sebastiant (thermidor 7. - 1794. július 25.). Az
Alpokban közvetlenül napirendre került az Itáliába való betörés lehetősége.

Az Atlanti-óceánon levő köztársasági hajórajok bár az angol flotta

ellenőrzése alatt tartotta a Földközi-tengert, s Paoli (a korzikai
ellenforradalmi rendszer megteremtője.) cinkossága révén birtokába kerítette
Korzikát még tartották magukat. Prairial 9-én, 10-én és 13-án (május 28-án és
29-én, június 1-én) a Villaret-Joyeuse vezénylete alatt Brestből kihajózott
flotta felvette a harcot Howe angol flottájával, hogy fedezzen egy
Amerikából búzát hozó hajókaravánt. A franciák súlyos veszteségeket
szenvedtek (a „Vengeur”-t elsüllyesztették), de az angolok kénytelenek
voltak meghátrálni, s a konvoj átjutott.
Úgy látszott, hogy a Forradalmi Kormánynak, hatalmas erőfeszítések árán,
sikerül leküzdenie a belső válságot, betetőznie a győzelmet s békére
kényszeríteni a koalíciósokat:

„Nem azért menetelünk, hogy hódítsunk, hanem hogy győzzünk mondotta

Billaud-Varenne a Konventben a Közjóléti Bizottság nevében floréal 1-én
(1794. április 20-án); nem azért, hogy megszédüljünk a diadalmámortól,
hanem hogy abbahagyjuk a harcot abban a pillanatban, mihelyt akár egyetlen
ellenséges katona halála is fölösleges lesz már a szabadság számára.” A
Forradalmi Kormány azonban éppen akkor bomlott fel, amikor már-már
elérte a célt.

2. A politikai válság: a kiegyezés lehetetlen (1794 július)

1794 júliusában a politikai válságnak számos tényezője volt. A jakobinus

diktatúra, miközben a Forradalmi Kormány kezében koncentrálódott és
megszilárdult, szakadatlanul vesztett szociális bázisából Párizsban s politikai
bázisából a Konventben. A válságot az tetőzte be, amikor a két
kormánybizottság között és a Közjóléti Bizottságon belül is felszínre kerültek
az ellentétek.

A közvéleménynek Párizsban és az egész országban elege volt már a

terrorból; a plebejus mozgalom pedig ugyanakkor elfordult a Forradalmi
Kormánytól.

Abban a mértékben, ahogy a győzelem közeledett, a megtorlás egyre kevésbé

látszott szükségesnek; így az ország egyre kevésbé viselte el a terrort. Az
üzleti burzsoázia nehezen tűrte a gazdasági élet állami ellenőrzését; szerette
volna, ha minél előbb visszatér a termelés és a csere korlátlan szabadsága,
amelyet tulajdonképpen az 1789-i forradalom vívott ki számára. Attól is félt,
hogy végül súlyosabb merénylet éri a magántulajdon jogát. Úgy tűnt, hogy a
ventőse-i dekrétumokat, amelyekre addig nem sok ügyet vetettek, mégiscsak
végre kell hajtani; népi bizottságokat létesítettek a gyanús elemek
„megrostálására” (trier). A Közjóléti Bizottság igyekezett rendezett mederbe
szorítani a terrort, visszahívta a legvérengzőbb terroristákat, s a prairial 22-i
törvénnyel ismét centralizálta az igazságszolgáltatást és a repressziót. A
végrehajtás azonban kicsúszott a kezéből: a Közbiztonsági Bizottság
eltorzította a törvény szándékait, amennyiben a legkülönbözőbb ügyeket
„vegyítette”, hogy „csoportosan” (pár fournées) ítéltethesse el a vádlottakat, s
a „börtönösszeesküvések” ürügyén meggyorsíthassa a leszámolást. A „vérpad
csömöre”, amely a gazdasági nehézségekhez csatlakozott, a közvélemény
jelentős részét szembeállította a Forradalmi Kormánnyal.

A plebejus mozgalom a germinali dráma után lassanként elszakadt a

Forradalmi Kormánytól. 1794 tavaszán a Konvent és a kormánybizottságok
iránti hűségnyilatkozatok hamis látszata mögött már mindenképpen észre
lehetett venni a szekcióbeli politikai élet helyrehozhatatlan hanyatlását, a
párizsi sans-culotte-oknak a rendszertől való menthetetlen elhidegülését.
Ennek okai részben társadalmi, részben politikai jellegűek voltak.

Politikai síkon: a szekciók közgyűléseit megrendszabályozták, a községek és

a szekciók vezető testületeinek választását megszüntették, pedig abban a
sans-culotte-ok politikai jogaik lényeges megnyilvánulását látták. Álcázott
megtorlás kezdődött az „hébertizmussal” vádolt plebejus vezetőkkel
szemben. Ez a kényelmes szó lehetővé tette azoknak a szekcióvezetőknek a
likvidálását, akik ellenezték a jakobinus centralizációt, és továbbra is
ragaszkodtak a plebejus demokrácia rendszeréhez. Azt, hogy a népben él még
az ellenzéki hangulat, világosan mutatta néhány szekciós megmozdulási
kísérlet, amelyeket gyorsan elfojtottak. Floréal-ban a Marat-szekció ismét
megkezdte a Nép Barátjának kultuszát; ám prairial 3-án (1794. május 22-én)
a kormánybizottságok betiltották a „részleges” ünnepeket. Messidor végén a
vidéki szekciók többségében „testvériségi banketteket” tartottak, amelyeket a
kormányhatóságok ugyancsak megtámadtak és elítéltek.

Szociális síkon: az új gazdaságpolitikai irány elégedetlenséget keltett a

szegényebb fogyasztók körében. A megtisztított s a robespierre-ista Payan
által irányított Kommün rehabilitálta a kereskedelmet: „Mire való ez a
folytonos kiabálás a nép piócái... a fűszeresek ellen?” kérdi messidor 9-én
(1794. június 27-én). Az elsőrendű élelmiszerek ára maximálva volt; de a
kormány nem igyekezett rekvirálás útján készleteket felhalmozni, beérte a
kenyér biztosításával, amelynek szétosztását a községi hatóságokra bízta. A
Párizsi Kommün külön is leszögezte, hogy most már senki sem tiltja a
magánosoknak, hogy külföldről élelmiszert hozassanak be; ezenkívül
elrendelte, hogy le kell tartóztatni mindazokat, akik gátolják a kereskedelmet,
s ezzel kedvezett a feketepiac kialakulásának, és aláásta a maximált árakat.
Ez a politika a termelők és a kézművesek kezére játszott, ugyanakkor
rendkívül súlyosan érintette a sansculotte-ok szegényebb rétegeit, a
dolgozókat, a bérmunkásokat, akiknek egyébként azt is megtiltották, hogy
bármilyen akciót indítsanak gazdasági követeléseik érvényre juttatásáért.
Floréaltól kezdve az új maximum közzététele és az ellenőrzés lazítása
következtében emelkedni kezdtek az árak. Több szakma munkásai körében
megindult a béremelési agitáció. Ezt a mozgolódást a Kommün a
LeChapelier-féle törvény alkalmazásával brutálisan letörte. Thermidor 5-én
(július 23-án) közzétették a párizsi bérmaximumokat, s ezzel betetőzték az új
munkásellenes politikát. Az új tarifa mereven alkalmazta az 1793.
szeptember 29-i törvényt, s hatósági úton több esetben jelentékenyen
leszállította a béreket. A Panthéonban levő műhelyek kőfaragói, akik
ventôse-ban 5 livre-t kerestek, thermidorban csak 3 livre 8 soust-t kaptak. A
munkások elégedetlensége éppen akkor robbant ki, amikor a Párizsi
Kommün robespierre-ista hatóságainak föltétlenül szüksége lett volna a
néptömegek támogatására.

A Konventben az ellenzék a visszahívott képviselők körül alakult ki.

Elsősorban azokból a harácsoló terroristákból állt, akik most fenyegetve
érezték magukat Carrier, Fouché hozzájuk csatlakoztak a hatalmukkal
visszaélők: Barras, Fréron, Tallien. Létrejött a korruptak frakciója is. Ez a
csoport az új engedékenyekre támaszkodott akik arra használták ki a
győzelmet, hogy a terror beszüntetését követeljék s a Síkságra, amely csak
ideiglenes szükségmegoldásként fogadta el a Forradalmi Kormányt. Miután a
tömegmozgalmat leszerelték, s így tömegmegmozdulástól nem kellett félni,
mi késztethette volna a Konventet, hogy továbbra is eltűrje a bizottságok
gyámkodását? A diktatúra jármát megelégelt Konvent és a végérvényesen
elhidegült, ellenséges párizsi sans-culotte-ok között a Közjóléti Bizottság
egyszerűen légüres térbe került.

A kormánybizottságok vesztét az pecsételte meg, hogy közöttük is kitört az

ellenségeskedés.

A Közbiztonsági Bizottság, amely a megtorlást irányította, nehezen viselte el

a Közjóléti Bizottság hatásköri túllépéseit, különösen a Rendőri Iroda
működését. Ezek a kérlelhetetlen és egész mentalitásukkal a szélsőséges
álláspont felé hajló emberek minden eszközzel fenn akarták tartani a terrort,
mert ez jelentette számukra a hatalmat (Amart, Vadier-t, Voulland-t említjük
meg). Ateisták lévén, külön sértette őket a dekrisztianizálás leállítása és a
Legfelsőbb Lény kultusza. David és Lebas kivételével különösen gyűlölték
Robespierre-t, mind személyes, mind elvi okokból.

A Közjóléti Bizottság játszva semlegesíthette volna ezt az ellenzéket, ha

maga egységes marad. De a bomlás a nagy bizottságba is behatolt. A
forradalmi Franciaország, óriási érdemei folytán, Robespierre-t tekintette a
kormány valódi fejének, ő viszont sohasem kímélte munkatársai
érzékenységét, másokkal ugyanolyan szigorú volt, mint önmagával szemben,
nemigen épített ki személyes kapcsolatokat, s az emberek többségétől
tartózkodó távolságban maradt, ami számításnak vagy törtetésnek is
tűnhetett. Ezt a vádat, amelyet még a girondisták, majd a Cordelier-k emeltek
a Megvesztegethetetlen ellen, később a bizottságon belül Carnot és
BillaudVarenne ismét felújította. Utóbbi a II. év floréal 1-én (1794. április
20-án) a következőket jelentette ki a Konventben:

„Minden olyan embernek, aki félti szabadságát, óvakodnia kell a kiemelkedő

posztokat elfoglaló embereknek még az erényeitől is.”

A vérmérséklet terén jelentkező ellentétekhez, a hatásköri konfliktusokhoz

(Carnot-nak heves szóváltásai voltak Saint-Just-tel, s nagyon bosszantotta,
valahányszor Robespierre és Saint-Just megbírálták katonai terveit) a
szociális orientáció különbségei járultak. Carnot és Lindet eredetileg a
Síksághoz tartoztak, s csak utóbb csatlakoztak a Hegypárthoz: mindketten
konzervatív burzsoák voltak; rossz szemmel nézték az irányított gazdaságot,
és irtóztak a szociális demokráciától. Billaud-Varenne és Collot d’Herbois az
ellenkező szélsőségre hajlottak. Ami Robespierre-t illeti, vele a következő
volt a helyzet. Egy Catherine Théot nevű öregasszony éppen abban az időben
nyilvánította magát az „Isten anyjának”. Egyéb se kellett Vadier-nak: a
Közbiztonsági Bizottságban minden alkalmat felhasznált, hogy nevetségessé
tegye a Legfőbb Lény kultuszát. Robespierre-t a végletekig felbosszantották
és elkeserítették e bizottság kétes manőverei, s messidor közepe tájától
egyáltalán nem jelent meg többé az üléseken. Visszahúzódása természetesen
ellenfeleinek kedvezett.

A két bizottság a II. év thermidor 4-én és 5-én (1794. július 22-én és 23-án)
együttes ülést tartott, amelyen megpróbálták helyreállítani az egységet. A
kísérlet kudarcot vallott. Mindkét bizottság tagjai tisztában voltak vele, hogy
ha az egyezség nem jön létre, a Forradalmi Kormány nem maradhat fenn
tovább, mert nem fog tudni ellenállni a korruptak és az új engedékenyek
nyomásának. Ám amíg Saint-Just és Couthon hajlott a kiegyezésre,
Robespierre hajthatatlan volt, mert véglegesen meg akarta bontani azt a
szövetséget, amely a Hegypárton belüli ellenfelei és az őt eddig támogató
Síkság között kialakult.

3. A végkifejlet: a képtelen felkelés

Robespierre elhatározta, hogy a Konvent elé viszi a konfliktust. Ez azt

jelentette, hogy a Konvent kezébe teszi le a Forradalmi Kormány sorsát, és
teljesen fedezetlenül esetleg végzetes kockázatot vállal, hiszen a plebejus
mozgalom pillanatnyilag nem létezett; a párizsi sans-culotte-ok közönyösen
vagy ellenségesen szemlélték a fejleményeket.

Thermidor 8-án (1794. július 26-án) a Konventben Robespierre megtámadta

ellenfeleit, s őket az engedékennyé vedlett harácsoló terroristákat tette
felelőssé a terror túlkapásaiért. De azzal, hogy nem volt hajlandó néven
nevezni a megvádolt küldötteket, elfűrészelte maga alatt a fát: mindazok,
akiknek volt valami a fülük mögött, fenyegetve érezték magukat. Este,
miközben Robespierre tapsokat aratott a Jakobinus Klubban, a bizottságok
pedig tökéletes zavarban tétováztak, ellenfelei cselekedni kezdtek. Az éjszaka
folyamán azok a küldöttek, akik már régóta Robespierre vesztére törtek,
nyélbeütötték az összeesküvést: szövetségre léptek a Síksággal, amelynek azt
ígérték, hogy véget vetnek a terrornak. Ezt az összefogást a körülmények
hozták létre, egyetlen összetartó ereje a félelem volt.

Thermidor 9-én (1794. július 27-én) 11 órakor nyílt meg a Konvent ülése.
Délben Saint-Just emelkedett szólásra. Ettől a perctől kezdve nagyon gyorsan
zajlottak le a dolgok. Az összeesküvők az obstrukció taktikájához
folyamodtak: Saint-Just, majd utána Robespierre egyetlen szót sem tudott
szólni. A Konvent elhatározta, hogy letartóztatja Hanriot-t, a párizsi nemzeti
gárda parancsnokát és Dumas-t, a Forradalmi Törvényszék elnökét. Ekkor
egy Louchet nevű, eladdig teljesen ismeretlen küldött, általános kavargás
közepette, vádindítványt terjesztett be Robespierre ellen, amelyet az ülés
egyhangúlag elfogadott. A Megvesztegethetetlen öccse azt kérte, hogy
osztozhasson bátyja sorsában. Ezután Couthon és Saint-Just került sorra.
Lebas az emelvényre lépett, és magának is kikövetelte, mint mondotta, a
megtiszteltetést, hogy a proskribáltak között szerepeljen. „A Köztársaság
elveszett, a banditák diadalmaskodnak” kiáltott fel Robespierre. A karzatok
hallgatósága elhagyta a Konventet és megvitte az ijesztő hírt a szekciókba.
Még két óra sem volt.

A Párizsi Kommün felkelési kísérletét rosszul szervezték meg, s az irányítás

is gyatra volt. Fleuriot-Lescot polgármester és Payan nemzeti megbízott,
miután értesültek az eseményekről, valamivel három óra előtt felszólították a
Főtanács tagjait, menjenek ki saját szekcióikba, fúvassanak riadót, és
húzassák meg a vészharangot. Hat óra felé már az összes plebejus vezetőt
mozgósították, a szekciók talpon álltak. De a negyvennyolc szekció közül
csak tizenhat küldött nemzetőrcsapatokat a Gréve térre, a Kommünhöz. Ez a
szekciók vezetőivel szemben germinal óta alkalmazott megtorló
rendszabályok következménye volt. A sans-culotte-ok élcsapatát alkotó
tüzérszázadok mindenesetre több forradalmi kezdeményező erőről tettek
bizonyságot, mint a zászlóaljak: este tíz óra felé a felkelés vezetőinek a
fővárosban levő mintegy harminc tüzérszázad közül tizenhét állt a
rendelkezésére, harminckét ágyúval; ezzel szemben a Konvent csak a gárda-
századot tudta maga mellett. A Kommün több órán át elsöprő tüzérségi
fölény birtokában volt, s ez döntő lehetett volna, ha akad egy ember, aki
irányítani tudja ezt az erőt. A letartóztatási határozat alá eső küldötteket
szabadon engedték. Azok a Kommünbe mentek, és tanácskozni kezdtek. A
Konvent végül is összeszedte magát, és törvényen kívül állónak nyilvánította
a rebellis küldötteket. Barras-t megbízta fegyveres erő összegyűjtésével.
Gyülekezni kezdtek a mérsékelt szekciók is. A Kommün épülete előtt
összegyűlt nemzetőrök és tüzérek nem kaptak sem parancsot, sem ennivalót;
nemsokára kiszivárgott a törvényen kívül helyezés híre, s a Gréve tér
lassanként kiürült. Hajnali két óra körül Barras a városháza ellen vonult, és
rajtaütéssel elfoglalta. A Kommünt harc nélkül terítették le.
Thermidor 1o-én (1794. július 28-án) este Robespierre-t, Saintjust-öt,
Couthont és 19 hívüket ítélet nélkül lefejezték. Másnap 71 ember lépett föl a
vérpadra. Ez volt a guillotine legnagyobb napi teljesítménye az egész
forradalom alatt.

A vereségért, ha csak magát a felkelési kísérletet tekintjük, a Párizsi

Kommün vezetőit és a cselekvésképtelen robespierre-istákat terheli a
felelősség. Igaz, hogy a kormánygépezet nagyon erős volt, s számos
szekciószervet letörtek így már régóta tehetetlenségre kárhoztatták a
forradalmi bizottságokat de a sans-culotte-ok mégis ezrével siettek a
Kommün elé. Azért, hogy ez már semmit sem ért, a robespierre-isták a
felelősek, akiknek nem az lett volna a feladatuk, hogy elvonuljanak a Gréve
térről, hanem hogy a nagyforradalmi megmozdulások hű harcosainak élére
álljanak. Ehelyett leültek egy tanácskozóteremben, és várták a
kegyelemdöfést. De ha mélyebbre hatolunk, látnunk kell, hogy thermidor 9-e
történelmi szükségszerűség volt, amely a forradalmi mozgalomnak, ezen
belül pedig magának a sans-culotte-mozgalomnak a belső ellentmondásaiból
fakadt.

Robespierre, Rousseau tanítványa, akinek természettudományos és

közgazdasági ismeretei azonban jóformán a nullával voltak egyenlők,
iszonyodott Helvetius és a hozzá hasonló filozófusok materializmusától. A
világról és a társadalomról alkotott idealista felfogása egyszerűen
fegyvertelenné tette az 1794 tavaszán jelentkező ellentmondásokkal szemben.
Elméletileg meg tudta indokolni a Forradalmi Kormány és a terror
szükségességét, de képtelennek bizonyult arra, hogy alaposan elemezze kora
gazdasági és társadalmi valóságát. A társadalmi erők egyensúlyát
természetesen nem becsülhette le, s fel kellett ismernie, hogy az arisztokrácia
és az ancien régime elleni harcban milyen döntő szerepe van a burzsiáziának.
De SaintJust-höz hasonlóan saját ellentmondásai tartották fogva: mindketten
túlságosan tudatosan képviselték a burzsoázia érdekeit, semhogy
végérvényesen elkötelezhették volna magukat a sans-culotte-oknak;
ugyanakkor túl sokat törődtek a sans-culotte-ok szükségleteivel ahhoz, hogy
kegyelmet találhattak volna a burzsoázia szemében.
A szociális bázis, amelyen a Forradalmi Kormány nyugodott, különböző és
ellentmondásos, és éppen ezért osztályöntudat híján levő elemekből tevődött
össze. Robespierre a jakobinusokra támaszkodott, de ők nem biztosíthatták
számára a szükséges alapzatot; hiszen a jakobinusok nem egy osztályt
jelentettek, még kevésbé valamilyen osztály szigorú fegyelem alatt álló
pártját, amely a politikai cselekvés hatékony eszközéül szolgálhatott volna. A
II. év politikai rendszere a társadalmi viszonyokra és a demokráciára
vonatkozó idealista koncepción alapult, s ennek szükségképpen végzetes
következményei voltak.

Politikai síkon a hegypárti burzsoáziát és a párizsi sans-culotteokat, a

Forradalmi Kormányt és a szekciók vezetőit nem pillanatnyi körülmények
szülte, hanem alapvető ellentétek állították szembe. A háború tekintelyuralmi
kormányzást követelt, s a sans-culotte-ok ezzel tisztában voltak, annál is
inkább, minthogy maguk is elősegítették e kormány létrejöttét. A háború és
annak követelményei azonban ellentmondásba kerültek a demokráciával,
amelyet a hegypártiak és a sans-culotte-ok egyaránt kívántak, de amelyet
eltérően fogtak fel. A sans-culotte-ok által a saját körükben gyakorlatilag
megvalósított demokrácia ösztönösen a közvetlen kormányzás felé tendált. A
Forradalmi Kormány ezt a gyakorlatot összeegyeztethetetlennek vélte a
hadviseléssel. A választottak ellenőrzése, a nép visszahívási joga, a nyílt vagy
közfelkiáltás útján történő szavazás csupa olyan mozzanat, amely arról
tanúskodik, hogy a szekciók vezetői nem voltak hajlandók beérni valamilyen
formális demokráciával. Ez a politikai magatartás azonban menthetetlenül
ellentétbe került a burzsoázia által elképzelt liberális demokráciával. A
sansculotte-ok erős kormányt követeltek, amely el tudja tiporni az
arisztokráciát; s nem bocsátották meg a Forradalmi Kormánynak, hogy őket
is megrendszabályozta és engedelmességre szorította.

A plebejus mozgalom és a Forradalmi Kormány kölcsönös viszonyának

problémája egy másik síkon is jelentkezik. Éppen a plebejus mozgalom által
1795 tavaszán és nyarán kivívott sikerek következtében jelentős mértékben
felszívódtak a sans-culotte tábor káderei. A párizsi szekciók számos vezetője,
anélkül, hogy karrierista motívumok hajtották volna, egyszerűen odaadása
természetes jutalmának tekintette, ha valamilyen pozícióba jutott. Erre
egyébként szükség is volt, ha a Forradalmi Kormány gépezetét hatékonnyá
akarták tenni. 1793 őszén megtisztították a közigazgatást, és megbízható
sans-culotte-okkal töltötték fel. Attól fogva kialakult a konformizmus egy
formája, amelyet jól illusztrál a párizsi szekciók forradalmi bizottságainak
példája. E bizottságok, amelyek a legnépszerűbb és leglelkesebb sans-culotte-
okból alakultak meg, eleinte az egész forradalmi tábor legharcosabb részét
alkották. Életviszonyaik miatt sőt: feladatuk sikeres végrehajtása érdekében
elkerülhetetlen volt, hogy fizetést kapjanak; így a II. év folyamán ezek az
emberek, minél inkább félniük kellett a megszerzett előny elvesztésétől,
annál engedelmesebb eszközökké váltak a Forradalmi Kormány kezében. Ez
az egész fejlődés szükségszerű következménye volt a belső és külső
osztályharc kiéleződésének: a plebejus mozgalom legöntudatosabb elemei
bekerültek az államgépezetbe, és a forradalmi hatalmat erősítették. De ennek
következtében meggyengült a plebejus mozgalom, s megromlottak a
kormánnyal való kapcsolatai. A szekciószervezetek önálló politikai
tevékenységét megfékezték. Ebben az irányban hatottak a honvédelem
fokozott követelményei is. Egyidejűleg a szekciókon belül is gyengült a
demokrácia; a bürokratizálódás fokozatosan megbénította a tömegek kritikai
szellemét és politikai harckészségét. Végezetül sorvadni kezdett a
kormányszervek népi ellenőrzése, s ezzel párhuzamosan egyre erősödtek az
államgépezet autoritatív tendenciái. Így új ellentmondás keletkezett a
Forradalmi Kormány és az őt hatalomra juttató plebejus mozgalom között. A
robespierre-isták tehetetlenül álltak szemben a dolgok ilyetén alakulásával.
„A forradalom megfagyott” mondotta SaintJust, de nem értette, miért.

Gazdasági és szociális téren ugyanilyen leküzdhetetlen volt az ellentmondás.

A Közjóléti Bizottság tagjai és elsősorban Robespierre a gazdasági szabadság
hívei voltak, s csak azért fogadták el az irányított gazdaságot, mert az árak
maximálása és rekvirálás nélkül nem viselhettek volna ilyen méretű
honvédelmi háborút; a sansculotte-okat viszont sokkal inkább saját
megélhetésük szempontjai vezették, amikor a maximált árakat
kikényszerítették. A forradalom, bár a fejlődés logikájánál fogva
demokratizálódott, közben változatlanul burzsoá maradt; s így a Forradalmi
Kormány nem maximálhatta az élelmiszerárakat a bérek maximálása nélkül;
fenn kellett tartania az egyensúlyt a vállalkozók és a bérmunkások között.
Ehhez a politikához szükség volt a Hegypárt és a sans-culotte-ok
szövetségére. Ugyanakkor az intézkedések még a jakobinus burzsoázia
érdekeit is sértették, mert megszüntették a gazdasági szabadságot, és
korlátozták a profitot; a termelők és a kereskedők állandóan megszegték a
maximumot. (Ez alól csak a hadi gyártmányok képeztek kivételt, amelyeket
az állam fizetett, meg a parasztoktól kényszerfelvásárlás útján beszerzett
gabona és takarmány.) A sansculotte-ok viszont, akiket elsősorban az árak és
bérek viszonya foglalkoztatott, ki tudták használni a körülményeket, és
béremeléseket vívtak ki. Magától értetődik, hogy valahányszor a Közjóléti
Bizottság közbelépett a válság megoldása érdekében ebben a burzsoá
struktúrájú társadalomban, beavatkozása szükségképpen inkább a birtokosok
és a termelők javát szolgálta, semmint a bérmunkásokét. Ezt különösen jól
mutatja a thermidor 5-i rendelet, amely Párizsban maximálta a béreket. A II.
év irányított gazdasága nem nyugodott osztálybázison, s így idegen,
életképtelen elemként ékelődött be az új társadalmi viszonyok közé.

Az ellentmondásai között vergődő Forradalmi Kormányt halálos csapás érte,

amikor Robespierre-t és híveit megtámadták. Ezzel elveszett az a
demokratikus és egalitárius köztársaság is, amelyet a robespierre-isták
szerettek volna megalapítani. Ám a thermidorista burzsoázia ellen, amelyet
az általa szabadjára engedett reakció egyre inkább magával ragadott, a
plebejus mozgalom még tíz hónapon át folytatta elkeseredett és kétségbeesett
utóvédharcait. Drámai küzdelem volt ez, amely azzal végződött, hogy a
forradalom rugója végleg elpattant.

Ötödik fejezet

A THERMIDORIÁNUS KONVENT. A BURZSOÁ REAKCIÓ ÉS A

PLEBEJUS MOZGALOM LETÖRÉSE (1794 JÚLIUS-1795 MÁJUS)

Robespierre kidőlt a sorból, s vele együtt elpusztult a Forradalmi Kormány is.

A reakció gyors ütemben tört előre. Az elkeseredett és zűrzavaros politikai
harcok mögött a thermidoriánus időszak legfőbb jellemvonása a reakció
társadalmi jellege. A II. év kormányrendszerének volt bizonyos plebejus
szociális tartalma, amelyet az olyan rendszabályok is mutattak, mint a
ventôse-i dekrétumok vagy a nemzeti jótékonyságról szóló törvény; politikai
síkon c szociális jelleg tette lehetővé a nép számára a közügyek irányításában
való részvételt. Mindez kikezdte a burzsoázia gazdasági és politikai
monopóliumát, amelyet az Alkotmányozó Gyűlés teremtett meg.

Kétségtelen, hogy a plebejus mozgalom és a párizsi sans-culotteok, akik a

Forradalmi Kormányt létrehozták, a II. év germinaljától kezdve
visszaszorultak, mivel a Közjóléti Bizottság gazdasági és szociális
politikájának plebejus jellege csökkenni kezdett. Ebből a szempontból
thermidor 9-e nem határkő; csupán a folyamat gyorsulását jelzi. A II. év
thermidorjától a következő tavaszig a reakció sok tekintetben tért hódít, de
még korántsem tekintheti magát győztesnek. A burzsoá forradalom és a
plebejus mozgalom, a „tisztességes emberek” és a sans-culotte-ok
összeütköztek. Döntő esztendő ez; az utóbbiak reménykedve várják a
megoldást, az előbbiek rettegnek egy nagy népi megmozdulástól, amely
megpecsételné a forradalom sorsát. Párizs népe 1789 óta egyelőre
legyőzhetetlen.

A III. év prairialjában bekövetkezett vereség a párizsi sansculotte-ok

mozgalmának végét és a plebejus mozgalom végleges felszámolását
jelentette. A forradalom visszatért burzsoá medrébe.

A THERMIDORIÁNUS REAKCIÓ ELŐRETÖRÉSE

A thermidori időszakot meglehetősen zavaros politikai harcok jellemzik. Az

általános kavarodás mögött azonban könnyű fölfedezni a valóságos
erővonalakat: a „tisztességes emberek” vagy mint nemsokára mondani
fogják: az „előkelők” igyekeztek eltávolítani a politikai életből a
kispolgárokat, a kézműveseket és boltosokat, sőt, mi tagadás, segédeket,
egyszóval a sans-culotte-okat, akiknek egy pillanatra sikerült fölébük
kerekedniük. Akárcsak az 1793-as plebejus mozgolódások fellendülésekor, a
parlamenti harcoknak amelyekben a hegypárti kisebbség és az egyre növekvő
reakciós többség ütközik össze pontosan megfelel a parlamenten kívüli,
tömegméretű konfliktus: mindenütt reakciósok és II. évbeliek állnak szemben
egymással. A dezorganizált, dezorientált, kádereit vesztett plebejus
mozgalom azonban, amely 1793-ban a forradalom előrehajtó ereje volt, most
pusztán ellenálló erőt képvisel, és már csak visszavonulási harcokra képes.

1. A Forradalmi Kormány felbomlása és a terror vége (1794 nyara)

A Közjóléti Bizottságnak a robespierre-isták kiválása után is sikerült

fenntartania a kormányzati rendszert. Barére thermidor 10-én (1794. július
28-án) a bizottság nevében kijelentette a Konvent előtt, hogy 9-e csupán
„részleges megrázkódtatás volt, amely érintetlenül hagyta a kormány
integritását”. „A Forradalmi Kormány ereje megszázszorozódik attól, hogy a
forrásához visszavezetett hatalom új energiákat szabadít fel, és jobban
megtisztított bizottságokat tesz lehetővé.” Barére egyidejűleg kikelt „egyes
álcázott arisztokraták ellen, akik engedékenységről beszélnek”.
„Engedékenység! Csak az öntudatlan tévedés tekinti annak; de az
arisztokraták manőverei gaztettek, és az ő tévedéseik neve bűn.”

Gyakorlatilag azonban a II. év kormányzati rendszere néhány hét alatt

felbomlott; elvesztette leglényegesebb vonásait: a stabilitást, a
központosítottságot, s a terror megszüntetésével az „együttműködésre
kényszerítő erőt”.

A kormány stabilitása thermidor 11-én (1794. július 29-én) szűnt meg: a

Konvent ezen a napon Tallien javaslatára kimondta, hogy a
kormánybizottságokat a továbbiakban négyhavonta felújítják, s a lelépők
csak egy hónap elteltével választhatók meg újra. A Közjóléti Bizottságból
tüstént el is távolították Prieur de la Cőte-d'Or-t és Jeanbon Saint-André-t,
akiket jellegzetes tünet! Talliennel és a dantonista Thuriot-val cseréltek fel.
Nemsokára egyedül Carnot maradt meg a II. év nagy bizottságának tagjai
közül. A Közbiztonsági Bizottságból kizárták Dávidot, Jagot-t, Lavicomterie-
t, ezeket a közismert robespierre-istákat, s olyan emberekkel helyettesítették
őket, mint Legendre vagy Merlin de Thionville. Bár a cserélhetőség valóban
azt jelentette, hogy a Konvent közvetlenebb befolyásra tett szert a
bizottságokban, a változás mégis a vezető személyzet stabilitásának rovására
ment.

A központi kormányzat a II. év fructidor 7-i (1794. augusztus 24-i)

dekrétummal halálozott el. Mindaddig a Közjóléti Bizottság szupremáciája
biztosította a kormányegységet. A támadást thermidor 11-én Cambon
indította meg, a pénzügyi bizottság teljhatalmú ura, akitől az államkincstár
ügyei függtek. Ez volt az egyetlen funkció, amelyre a II. év nagy bizottsága
nem tudta kiterjeszteni hatalmát. Barére 13-án válaszolt, támadva az „erkölcsi
föderalizmust”, amely Cambon hadjárata mögött meghúzódik. A Konvent
habozott, de végül is fructidor 7-én elfogadta azt a dekrétumot, amelyet
Cambon javasolt. Attól fogva 16 bizottság működött, amelyek közül a 12
fontosabbik egy-egy végrehajtó bizottságot irányított. A Közjóléti Bizottság
hatáskörét a hadügyre és a diplomáciára korlátozta. A Közbiztonsági
Bizottság felügyelete alatt maradt a rendőrség és általában a bűnüldözés. A
Törvényhozási Bizottság új jelentőségre tett szert, ugyanis ennek a
hatáskörébe került a belföldi közigazgatás és a bíróságok tevékenysége. Ezzel
megszűnt a kormányzás központosítása, a hatalom a kormány „három
bizottsága” között oszlott meg.

Amikor a terrort megszüntették, a Forradalmi Kormány többi rugójával

együtt az „együttműködésre kényszerítő erő” is eltűnt.

Thermidor 14-én (1794. augusztus 1-én) hatályon kívül helyezték a prairial

22-i törvényt. Fouquier-Tinville bebörtönzésével a Forradalmi Törvényszék
beszüntette működését. A törvényszéket 23-án (1794. augusztus 10-én)
Merlin de Douai beszámolója alapján újjászervezték, oly módon, hogy attól
kezdve a „szándékosságra vonatkozó kérdés” lehetővé tette minden, mégoly
ellenforradalmi beállítottságú vádlott felmentését is, azon a címen, hogy nem
vezette semmiféle ellenforradalmi szándék. Thermidor 9-e után heves
hadjárat indult a forradalmi bizottságok ellen; meg is szüntették őket, s
fructidor 7-én (1794. augusztus 24-én) létrehozták helyettük a
nagyvárosokban kerületenként, a megyékben körzetenként az éberségi
bizottságokat. Párizs 48 szekcióját tizenkét kerületbe tömörítették. Az új
éberségi bizottságok, akárcsak a polgári bizottságok, a szekciók
közgyűléseitől független kormányszervek voltak. A szekció-közgyűléseket
egyébként a fructidor 4-i (1794. augusztus

2 x-i) törvény szerint dekádonként egyetlenegyszer lehetett összehívni.

Kinyíltak a börtönök kapui, szabadlábra helyezték a gyanús elemeket.
Thermidor 18. és 23. (1794. augusztus 5. és 10.) között csupán Párizsban
majdnem 500 embert engedtek szabadon. Ezzel a terror véget ért.

2. Mérsékeltek, jakobinusok és sans-culotte-ok (1794 augusztus-október)

A politikai reakció rövid idő alatt határozott alakot öltött. Az egykori

terroristák hiába próbáltak az ár ellen úszni. Ténykedésüket fructidor 9-én
(augusztus 26-án) Méhée de la Touche leplezte le „Robespierre uszálya”
című heves hangvételű pamfletjében. Barere, Billaud-Varenne és Collot
d’Herbois, akiket fructidor 12-én (augusztus 19-én) Lecointre támadott meg
azzal, hogy részt vettek a „zsarnokságban”, lemondtak a Közjóléti
Bizottságban viselt tisztségükről. A II, év vezető garnitúrája egyetlen hónap
leforgása alatt eltűnt a színről.

A Konventben a Hegypárt teljesen elvesztette a befolyását; már csak

„krétának” (créte = hegycsúcs) nevezik, s a „krétaiak” száma a szüntelen
dezertálások következtében egyre csökken. A Síkság lesz az uralkodó
csoport; ezt a centrista többséget erősítik a bűnbánó terroristák és a renegát
hegypártiak, akik közül elsősorban Cambacérés-t és Merlin de Douai-t kell
megemlítenünk. A Síkság képviselői sohasem hagytak semmi kétséget
szociális orientációjuk felől. Ellenezték az irányított gazdaságot, s a szociális
demokrácia sem volt ínyükre való. Egytől-egyig burzsoák voltak, s magától
értetődően az volt a céljuk, hogy ennek az osztálynak a túlsúlyát biztosítsák,
visszaállítsák a társadalmi hierarchiát, és visszalökjék a népet alárendelt
helyzetébe. Amikor Fayau, az egyik „krétai”, fructidor 27-én (1794.
szeptember 13-án) újabb kedvezményeket javasolt a nemzeti javak
kiárusítása terén, amelyek „a tulajdon nélküli vagy kistulajdonos
republikánusok” javát szolgálták volna, Lozeau, Charente-Inférieure küldötte
azzal torkolta le, hogy „egy huszonnégy millió emberből álló köztársaságban
lehetetlenség, hogy mindenki földművelő legyen, hiszen ebben az esetben
mindenki kénytelen volna saját földjét vagy saját szőlejét művelni, ha meg
akar élni, s így nemsokára megsemmisülne a kereskedelem, a szépmívesség
és az ipar.”

A thermidoriánusok elvetették a független kistermelőkből álló nemzet

plebejus eszméjét. Azt viszont meg kell adni, hogy a Síkság szilárdan a
forradalom mellett állt, s a kellő pillanatban megvédte a köztársaságot: a III.
év brumaire 25-én (1794. november 15-én) érvényben hagyta és
becikkelyeztc az emigránsok ellen hozott rendszabályokat. Egyesíteni
igyekezett az összes „1789-es hazafiakat”, hogy ezzel útját állja az
ellenforradalomnak és stabilizálja a rendszert. De akárcsak 1793-ban, a
döntés most sem a Konventen múlott: kívülről kényszerítették rá.

Párizsban a II. év thermidorjától a III. év brumaire-jéig (1794 augusztus-

október) a zűrzavaros politikai konfliktusok közepette végeredményben
három politikai tendencia csapott össze. A mérsékeltek vissza akarták állítani
a „tisztességes emberek”, azaz a tehetős burzsoázia uralmát, vagyis
tulajdonképpen az 1791-es állapotokat. A Választási Klubban tömörült
„neohébertisták”, akik a Múzeum-szekciót tartották kezükben, a Forradalmi
Kormánnyal annak idején ellenségesen szemben álló plebejus tendenciákat
képviselték; követelték, hogy adják vissza Párizsnak a választott
törvényhatóságot, s léptessék életbe az 1793-as demokratikus alkotmányt. A
jakobinusok amellett kardoskodtak, hogy a háború tartamára fenn kell tartani
a központi kormányzást és a II. év repressziós intézkedéseit.

A Választási Klub kampánya azzal, hogy megosztotta a népi erőket és

elszigetelte a jakobinusokat, alapjában véve a reakció erősödésének
kedvezett. A „neohébertisták”, vak antiterrorista és antirobespierre-ista
dühükben, objektíve blokkra léptek a mérsékeltekkel, s így egy olyan
folyamat megindulását segítették elő, amelynek következményeire végül ők
fizettek rá a legjobban. A Választási Klub thermidor 9-c után alakult meg.
Vezetői között ott találjuk Legrayt, az egykori „hébertistát”, és Varlet-t, az
egykori „veszettet”. A klub tagjai hadjáratot indítottak a II. év uralmi
rendszere ellen, s ebben Babeuf is támogatta őket „Le Journal de la Liberté de
la Presse” című lapjában. „Thermidor 10. az az új dátum, amely óta minden
avégett történik, hogy újjászülessünk a szabadságban” - írja fructidor 19-én
(1794. szeptember 5-én); tehát egyáltalán nem látja, milyen szociális
konfliktus húzódik meg a politikai harcok mögött. Babeuf a lap III. év
vendémiaire i-i (1794. szeptember 22-i) számában két pártot különböztet
meg. „Az egyik Robespierre kormányának fenntartását kívánja, a másik egy
olyan kormányt akar létrehozni, amely kizárólag az örök emberi jogokon
alapul.”

Ha nem is beszélhetünk összejátszásról Babeuf, a Választási Klub és a

mérsékelt reakciósok között írja Georges Lefebvre -, bizonyos, hogy az
előbbiek tevékenysége az utóbbiak malmára hajtotta a vizet, mint ezt Babeuf
a „Tribün du Pcuple” frimaire 28-i (1794. december 18-i) számában be is
ismerte.

Thermidor 11-én (1794. július 29-én) Legendre újra kinyitotta a Jakobinus

Klubot. Carrier indítványára fructidor 17-én (szeptember 3-án) kizárták a
klubból a renegát terroristákat: Fréront, Lccointre-t, Taillent. A jakobinus
ellenállás lassanként alakot öltött. A jakobinusok, Audouin „Le Journal
Universel”, továbbá Chasles és Lebois „L’Ami du Peuple” című lapjának
támogatásával, a terror rendszerének visszaállítását követelték: „Meg kell
semmisíteni az arisztokratákat, akik elő mernek bújni.” Fructidor 19-én
(szeptember 5-én) a dijoni jakobinusok petíciót fogadtak el, amely programba
foglalta a következőket: végre kell hajtani a gyanús elemekre vonatkozó
törvényt, újra kell tárgyalni a „szándékosságra vonatkozó kérdéssel”
kapcsolatos dekrétumot, minden közhivatal viselésétől el kell tiltani a
nemeseket és a papokat, végül korlátozni kel! a sajtószabadságot. A dijoni
jakobinusok petíciójához nyolc párizsi szekció is csatlakozott. Fructidor
havát kétségtelen jakobinus előretörés jellemezte, amely a II. év 5. sans-
culottide-ján kulminált (szeptember 21-én). Ezen a napon Marat földi
maradványait átszállították a Panthéonba. Lindet a 4. sans-culottide-on
(szeptember 20-án) olyan kompromisszumos programot fogadtatott el a
Konventtel, amely védelmet ígért ugyan az egykori terroristáknak, de
megtagadta a forradalmi megtorlás kiterjesztését, s elítélte azokat, akik a
„vagyonok átcsoportosításáról” álmodoznak, egyben pedig a kereskedelem
működési szabadságának visszaállítását javasolta; a III. év vendémiaire 10-én
(1794. október 1-én) egy tucat párizsi szekció jakobinus többsége élesen
elítélte ezt a döntést. A szekciókban folyó jakobinus jellegű agitáció egyre
jobban nyugtalanította a Konvent-többséget, amely így fokról fokra a reakció
uszályába szegődött. A két plebejus mozgalom azzal, hogy meghiúsította a
másik terveit, meg is semmisítette egymást, s így a győzelem a mérsékeltek
ölébe hullott.

A mérsékeltek offenzívája tarka koalícióban egyesítette a II. év rendszerének,

különösen pedig a jakobinusoknak valamennyi jobboldali ellenfelét:
konzervatív burzsoákat, monarchistákat, alkotmányosokat, meg az ancien
régime többé-kevésbé bevallott híveit. Programjuk merőben negatív volt:
bosszút állni a terroristákon, engedelmességre kényszeríteni a sans-culotte-
okat, megakadályozni a politikai és szociális demokrácia visszatérését. Két
eszköz állt rendelkezésükre: a sajtó és főleg az aranyifjúság bandái.

A thermidoriánus sajtó könnyen fölülkerekedett, hiszen volt pénze bőven; a

jakobinus lapok kormánytámogatását viszont megszüntették. A jobboldali
újságírók egyikük (ifjabb Lacretelle, a „Républicain Frangais” munkatársa)
tanúsága szerint bizottságot alakítottak, hogy közösen dolgozzák ki
ellenforradalmi taktikájukat; mint mondották, az a feladat, hogy
„visszatérjünk a Konventhez az anarchikus fejlődés két halálos esztendeje
után”. Köztük volt Dussault („La Correspondance Politique”), a Bertin
fivérek („Débats”), Langlois („Messager du Soir”). Fréron fructidor 25-én
(1794szeptember 11.) ismét megindította „Orateur du peuple” című lapját,
Tallien pedig a III. év brumaire i-én (október 22-én) kiadta a „L’Ami du
Citoyen”-t. A piacot jakobinusellenes pamfletekkel árasztják el: fructidor
végén jelenik meg a „Lehullt az álarc a jakobinusokról”, vendémiaire-ben
pedig „A jakobinusok törvényen kívül”. A leggyakoribb fegyver a
szitkozódás, a denunciálás, a rágalom, a zsarolás. A jakobinusok
„vérszopók”, „anarchisták”, „összeférhetetlenek”. E sajtóhadjáratok szociális
aspektusát a Cambon ellen intézett támadások mutatják (a „járadékosok
hóhéra”, a „tulajdonok Robespierre-je”), meg a Lindet elleni kirohanások, aki
a

II. évben a gazdasági irányítás élén állt. A „tisztességes emberek”, azaz a

pénz előkelői, nem tudtak megbocsátani nekik.

Fructidor végétől kezdve a „fiatalemberek” bandái jelentették a reakció fő

eszközét. Ezeket a renegát terroristák szervezték: Fréron („Fréron
aranyifjúságának” is nevezték őket), Tallien, Merlin de Thionville. Tagságuk
elsősorban a burzsoá ifjúságból, jurátusokból, bankhivatalnokokból és
kereskedősegédekből rekrutálódott, de jócskán akadtak köztük lógósok, be
nem vonultak és katonaszökevények is.

„Mindnyájan vagy majdnem mindnyájan be nem vonult besorozottak voltunk

írja egyikük, Duval, »Thermidori emlékek« című írásában -; azt mondták,
több hasznot hajtunk a közügynek Párizs utcáin, mint a Sambre-et-Meuse-i
hadseregben.”

A „fiatalembereket” haj fonatukról és kockás gallérjukról lehetett fölismerni.

(A XVIII. században egyes csapattestek huszárok, gránátosok a fej két
oldalán szalaggal átkötött hajfonatot viseltek. Ezt hozták divatba thermidor 9-
e után a muscadin-ok (piperkőc royalisták). Szürke frakkot hordtak zöld
nyakravalóval hozzá feszes térdnadrágot, cipőt. Ólmozott furkósbottal jártak,
amit ők „végrehajtó hatalom”-nak neveztek.) Fütykösökkel felfegyverkezve,
„Le a jakobinusokkal! Éljen a Konvent!” kiáltások közepette gyűltek össze,
vagy „A nép ébredése” című dalt énekelték, amelynek ez volt a refrénje:
„Nem menekülnek előlünk!” Az ellenfeleik által „piperkőcöknek”
(muscandins) nevezett „fiatalemberek” provokálták fructidor végén az első
verekedéseket a Palais-Égalité-ban (a Chartres-kávéház volt a
főhadiszállásuk). Rárohantak a jakobinusokra vagy a jakobinus hírében álló
emberekre. Az aranyifjúság a Közbiztonsági Bizottság és a megtisztított
éberségi bizottságok hallgatólagos támogatásával nemsokára birtokába
kerítette az utcát. A burzsoá reakciónak a Konventre gyakorolt nyomása
annál alattomosabb volt, minthogy a nemzeti képviselet védelmezőjének
mezében lépett fel. Nemsokára szolgálatába kényszerítette a Nemzetgyűlés
tétovázó többségét, és messzebbre sodorta, mintsem az szerette volna.

3. A jakobinusok és a sans-culotte-ok törvényen kívül helyezése (1794

október-1795 március)

A III. év brumaire-jében bekövetkezett fordulat döntő fontosságú volt a

thermidoriánus időszak politikai fejlődése szempontjából: feloszlatták a
jakobinus társaságot, a Választási Klubnak be kellett szüntetnie üléseit, a
párizsi szekciók a reakció hatalmába kerültek.

A jakobinusok pusztulása nagyrészt azzal magyarázható, hogy fennállásának

utolsó heteiben a klub már teljesen elvesztette a nép támogatását. Amióta a
nép „benyújtotta lemondását” írja emlékirataiban Levasseur -, a klub már
csak „tehetetlen emeltyű” volt. A III. év vendémiaire 25-én (1794. október
16-án) a Konvent azzal bénította meg a jakobinus szervezetet, hogy
megtiltotta a klubok egymáshoz való csatlakozását és a kollektív petíciókat.
Brumaire folyamán egyre több klubtag vált ki, egyidejűleg pedig fokozódtak
a „fiatalemberek” támadásai: 19-én (november 9-én) megszervezték a klub
első megrohanását. Amikor a Forradalmi Törvényszék felmentette azt a 132
nantes-i vádlottat, akit az elmúlt télen Carrier küldött Párizsba, feszegetni
kezdték Carrier felelősségét. Brumaire 21-én (1794. november 11-én)
Romme a Konventben a vád alá helyezés mellett foglalt állást, de eléggé
tartózkodó formában.

Fréron, hogy nyomást gyakoroljon a Nemzetgyűlésre, még aznap a rue

Honoré-ba vitte bandáit, és megtámadta a klubot: „Saját barlangjában lepjük
meg a fenevadat.” A dologból óriási verekedés lett, katonaság állította helyre
a rendet. A kormánybizottságok elrendelték a klub bezárását, amit másnap a
Konvent jóvá is hagyott.

A Választási Klub sem élhetett sokáig. A Jakobinus Klub bezárása után rövid
időre itt tömörült az egész plebejus ellenzék: a burzsoá reakció előretörése
lecsendesítette a baloldali ellenzék antijakobinus szenvedélyeit. De, miután
kiűzték a Múzeum-szekcióbeli ülésterméből, a III. év frimaire-jének első
napjaiban (1794 november végén) ez a klub is nyomtalanul elenyészett.

Amikor a plebejus ellenállás ezen két góca, a jakobinus társaság és a

Választási Klub eltűnt a színről, a mérsékeltek már jóval könnyebben
uralmuk alá tudták hajtani a párizsi szekciókat. Vendémiaire végétől kezdve
az aranyifjúság eljárt a szekciógyűlésekre; egyik vezére, Jullian, a Tuileriák
szekciójának egyik vezetője lett. A jakobinus szekciókat lépésről lépésre
kerítették kézre; Robespierre egykori szekciója, a Lándzsák szekciója a jelek
szerint egészen frimaire 1o-ig (1794. november 30-ig) ellenállt. Miután a
szekciók vezetőit eltávolították, nem volt többé olyan plebejus erő, amely
ellen tudott volna állni a mérsékelt burzsoáziának és szembeszegülhetett
volna a reakcióval. A reakció az intézmények után az emberekre vetette
magát. Kirajzolódóban voltak a fehérterror körvonalai.

Az antiterrorizmus és a „sons-culotte-talanítás” 1795 tele folyamán egyre

erősebben bontakozott ki. Tulajdonképpen a fehérterror álcázott formáját
jelentette. Most már nem úgynevezett tisztogatásról van szó, mint a thermidor
9-ét követő napon, hiszen a terror korszakának kádereit rég elmozdították. A
bosszúállás dominál. Előbb csak a közismert terroristákkal számolnak le,
majd a megtorlás egyre szélesedik, végül kiterjed az egykori szekciók egész
aktívájára, s bizonyos értelemben szociális jelleget ölt: egy sajátos arculatú,
teljes republikánus réteget likvidál. A jakobinusok proskripciója után Bebeuf
a „Le Tribün du Peuple” III. frimaire 28-i (1974. december 18-i) számában
elkeseredetten állapította meg, hogy proskribálták a sans-culotte-izmust,
annak minden tartozékával.

Az antiterrorizmus Carrier perével kezdődött. Carrier-t frimaire 3-án (1794.

november 23-án) állították a Forradalmi Törvényszék elé, s 26-án (december
16-án) fejezték le. Carrier elhárított magáról minden felelősséget a nantes-i
vízbe fojtásokért, de az agyonlövetéseket illetően a fegyverrel a kézben
elfogott lázadókkal kapcsolatos dekrétumra hivatkozott. Merlin de Douai
javaslatára frimaire 18-án (1794. december 8-án) visszahívták a Konventbe
azt a 75 girondistát, aki tiltakozott az 1793. május 31-június 2-i események
ellen, s akiket Robespierre annak idején megmentett a guillotine-tól. Velük
együtt még 3 volt képviselő kapta vissza a mandátumát; ezek valaha
lemondtak, vagy kizárással kerültek ki a Konventből. Összesen tehát 78
mandátumot restituáltak, köztük olyan mérsékeltekét, mint például Daunou,
reakciósokét, mint Lanjuinais, sőt royalista beállítottságúakét, mint például
Seladin. Ezek természetesen a jobboldalt erősítették. A jobboldaliak egyre
hevesebben támadták a bizottságok egykori tagjait. Végül a Konvent nivőse
7-én (december 27-én) meghátrált, és bizottságot alakított Barére, Billaud-
Varenne, Collot d’Herbois és Vadier ügyének kivizsgálására. Cambacérés
hiába javasolt amnesztiát. Az ügy elhúzódott, s az aranyifjúság bandái egyre
fokozták nyomásukat, hogy megtörjék a mérsékelt Konvent-tagok
ellenállását.

Közben a párizsi szekciókban is folyt a sans-culotte-talanítás. A 48 szekció

közül legalább 37-ben bizottságokat neveztek ki a régi vezetőségek
magatartásának kivizsgálására. 11 szekcióban összesen 200 régi aktivistát
minősítettek bűnösnek (közülük 152 forradalmi bizottsági tag volt).
Megfosztották politikai jogaiktól, s kiszolgáltatták őket a „közmegvetésnek”,
vagyis valóságos társadalmi kategóriát hoztak létre páriákból. A kormány
szabadjára engedte ezt a mozgalmat, ha ugyan nem bátorította; így a frimaire
13-i (1794. december 3-i) törvény kimondta, hogy a régi megbízottaknak el
kell számolniuk a II. év rendkívüli bevételeivel (kényszerkölcsönök, önkéntes
felajánlások), és át kell adniuk ezeknek az összegeknek a kezelését. A sans-
culotte-ellenes mozgalom szociális jellege világosan kitűnik abból, hogy
milyen jellegű sérelmeket tesznek szóvá a szekciók új hangadó elemei: a II.
év gazdasági és szociális rendszere a végsőkig feldühítette a burzsoáziát.
Különösen a volt harácsolásellenes biztosokat vették célba: a rekvirálásokat,
a kényszerkölcsönöket, az összeharácsolt áruk elkobzását most úgy tekintik,
mint megannyi merényletet a tulajdon ellen. A „vérszomjasakat” most
„nivellálóknak” nyilvánítják, akik „a javak felosztását” akarták. A sans-
culotte-ellenes mozgalom annak a burzsoáziának a reakciója volt, amelyet a
II. év politikai biztonságában, gazdasági érdekeiben, társadalmi
kiváltságaiban fenyegetett.

A tél folyamán egyre fokozódott az antiterrorista szenvedély. Pluviőse 11-én

(1795. január 30-án) a Temple szekció a Konventben megtámadta egykori
forradalmi bizottságát: „Sújtsanak le ezekre a tigrisekre.” Ventôse 11-én
(március i-én) pedig a Montreuil szekció így nyilatkozik:
„Miért nem tisztítjátok már meg a földet ezektől az emberevőktől? Vajon
fakó arcszínük és beesett szemük nem mutatja-e eléggé, milyen apa nemzette
őket? Ragadjátok meg őket... Hadd sújtson le rájuk a törvény pallosa, amúgy
is túl sokáig fertőzték már a levegőt.”

A piperkőcök most már városszerte az utcán vetették rá magukat

ellenfeleikre. A „Le Messager du Soir” „polgári sétáknak” nevezte ezeket az
akciókat. Feldúlták a jakobinus hírben álló kávéházakat. Pluviőse-ban
megindították a hadjáratot a színházak ellen. A jakobinus színészeket
nyilvános megalázkodásra kényszerítették: megtiltották nekik a
„Marseillaise” éneklését, és „A nép ébredése a terroristák ellen” című dalt
követelték tőlük. Ezután Marat mellszobraira került a sor. Minthogy a sans-
culotte-ok tiltakoztak, egyre gyakoribb volt a tömegverekedés. A
kormánybizottságok pluviőse 21-én (február 9-én) meghátráltak: Lepeletier-
nek és Marat-nak, a szabadság mártírjainak mellszobrait, valamint David
festményeit, amelyek halálukat ábrázolták, a karzatokat zsúfolásig megtöltő
aranyifjúság tapsvihara közepette eltávolították a Konvent ülésterméből.
Marat, valamint a hazáért halt két fiatal hős, Bara és Viala földi maradványait
elvitték a Panthéonból. Egyre több felhívás hangzott el a gyilkolásra: „Ha
önök nem büntetik meg ezeket az embereket mondotta Roveré ventőse 4-én
(február 22-én) az egykori terroristákról nincs olyan francia, akinek ne volna
joga megfojtani őket.”

Másnap (február 23-án) Merlin de Douai javaslatára dekrétumot hoztak,

amely szerint a thermidor 10-e után elmozdított összes hivatalnoknak vissza
kell térnie abba a kommünbe, amely e dátum előtt illetőségi helyüknek
számított, hogy ott a helyi községi hatóság felügyelete alá kerüljenek. Ez
bizonyos vidékeken azt jelentette, hogy lemészároltatták őket a lakossággal.
Ventôse 12-én (március 2-án) a Konvent újabb engedményt tett, pontot téve a
nivőse eleje óta húzódó vitára: elhatározta Barére, Billaud-Varenne, Collot
d’Herbois és Vadier azonnali letartóztatását. A Nemzetgyűlés ezek után az
aranyifjúság bandáinak foglya lett. A terrorista bandákat egyre növekvő
számban erősítették a be nem vonultak, a katonaszökevények meg az
emigránsok, akik azzal az eltökélt szándékkal szivárogtak haza, hogy
kiharcolják elkobzott javaik visszaadását.

A megyékben megkezdődött a fehérterror. Lyonban a III. év pluviőse 14-én

(1795. február 2-án) felkoncolták a fogva tartott egykori terroristák egyik
csoportját. Nivőse-tól kezdve az ország délkeleti részén megkezdődtek az
egyéni gyilkosságok. Később bandák szerveződtek: a Jézus Társaság, a
Jehova Társaság, a Nap Társasága. Ezek vadászatot indítottak a terroristák, a
jakobinusok, az összes ,,89-es hazafiak”, különösen pedig a nemzeti javak
megvásárlói ellen. A kiküldött Konvent-képviselők nem avatkoztak be, sőt
néhol egyenesen elősegítették a bandák megalakulását, így Chambon
Marseille-ben vagy a girondista Isnard Varban. Az öldöklés egyre nagyobb
méreteket öltött. Lyonban mindennap meggyilkoltak néhány jakobinust,
akiket ott „Mathevon”-oknak neveztek. Nímes-ben ventôse 5-én (1795.
február 23-án) lemészárolták a börtönök foglyait. A jakobinusok, akiket maga
a kormány is támadott, s a kiküldött képviselők teljesen kiszolgáltattak,
képtelenek voltak bármiféle ellenállásra.

A Konvent a kisujját sem mozdította; már tökéletesen cselekvésképtelen volt.

Minthogy az infláció, az éhség és a hideg újabb szenvedéseket zúdított a
népre, ismét lázongástól lehetett tartani; a Konvent pedig túlságosan félt a
párizsi sans-culotte-ok esetleges újabb felülkerekedésétől, semhogy el ne
tűrte volna a szélsőséges reakció túlkapásait és a fehérterror gyilkosságait.

4. Régi és új gazdagok, divathölgyek (merveilleuse-ök) és gavallérok

(incroyable-ok)

A politikai és társadalmi reakciót az erkölcsi reakció követte nyomon. A II.

évben a népet a republikánus erények természetes hordozójának tekintették, s
magasztalták; most megvetéssel beszéltek róla. Jullian, az aranyifjúság
vezére, azt írta emlékirataiban, hogy „a nép emberei kétségtelenül igen
tiszteletre méltóak, amikor megbecsülik magukat privát erényeikben”, de
nem szabad közügyekkel foglalkozniuk. „Egyszerűségük” ez esetben
durvasággá válik. A sans-culotte-izmust prairialban már elegendő oknak
tekintették a letartóztatásra. Rehabilitálták a fényűzést, amelyet a II. évben
annyira elítéltek. A vagyonos osztályok felszabadultak a republikánus
zordonság nyomása alól, s tobzódva keresték az élvezeteket.

„A kecs és a nevetés, amelyet a terror száműzött, íme, visszatért Párizsba írta

frimiaire 2-i (1794. november 22-i) számában a „Le Messager de Paris”, a
szórakozni vágyó burzsoázia lapja. Szép asszonyaink imádnivalók szőke
parókáikban; mind a nyilvános, mind a szalonhangversenyek csodálatosak...
A vérszomjasak, a Billaud-k, a Collot-k és ez az egész veszett banda
»ellenforradalomnak« nevezi a közhangulat ezen pálfordulását.”

A divat száműzte a sans-culotte öltözetet: a hosszú nadrágot, az egyszerű

inget zakó nélkül, s főleg a lesimított hajat és a phrigiai sapkát. A fiatal
burzsoák egymáson akartak túltenni különc ruhadarabjaikkal. Cambon nivőse
8-án (1794. december 28-án) meg is bélyegezte ezt a jelenséget: „Emberek,
akik tegnap még rongyokban jártak, hogy sans-culotte-nak nézzék őket, most
egészen nevetséges öltözködésükkel és beszédmódjukkal affektálnak.”

Párizs tombolva táncolt; minden lehető és lehetetlen helyiségben bálokat

rendeztek, így többek között még a karmeliták börtönné átalakított
kolostorában is, ahol az 1792. szeptemberi mészárlás lezajlott, meg a régi
Saint-Sulpice temetőben. Az „áldozatok báljaira" csak azok kaptak meghívót,
akiknek valamelyik hozzátartozója meghalt a vérpadon. Ezeken az estélyeken
a „Titus-frizura” volt a divat: a tarkó csupasz volt, mintha a hóhér vágta volna
le a hajat, s a nyakra vékony piros selyemzsinórt kötöttek. A tegezést
megtiltották; a megszólítás ismét „monsieur” és „madame”, a „citoyen” és
„citoyenne” kihalt.

A szalonokban megkezdődött a nagyvilági élet. Cabarrus asszony, nivőse 6-a

(1794. december 26-a) óta Tallien felesége, akit imádói „thermidori
Miasszonyunknak” neveztek, Cours-la-Reine-i „kunyhójában” rendezkedett
be, s adta a hangot a „divathölgyeknek”; ő vezette be a rövid és félig átlátszó,
görögös szabású ruha divatját. Madame Hamelin, Madame Récamier
nemsokára híresség volt. Pénzemberek, bankárok, hadiszállítók, üzérek
vették át a vezető szerepet, akiket egy időre féken tartott a terror; a nemesek,
a nagypolgárok s a kisvártatva visszatérő emigránsok pedig felújították az
ancien régime hagyományait. Így kezdődött meg az új burzsoázia
kialakulása, a régi uralkodó osztályokat az assignatával, a nemzeti javakkal és
a hadiszállításokkal folytatott spekuláción meggazdagodott emberekkel
egyesítve. Ebben a rendkívül vegyes társaságban igen nagy szerepet vittek a
divatos színésznők, mint például Contat asszony. A Konvent-képviselők, akik
belefáradtak az erénybe, engedték magukat megnyerni vagy éppenséggel
megvásárolni:

„Az emberek egymásután szöktek meg a republikánus pártból - írta

emlékirataiban Thibaudeau -, egyesek engedményeket tettek, mások
szőröstül-bőröstül eladták magukat a royalizmusnak.”

A szemérmetlenül űzött pompa, a divathölgyek és a gavallérok, azaz egy

gazdaság és dologtalan kisebbség különcködései felháborították a
hagyományos erkölcsökhöz ragaszkodó népet és a republikánus eszményhez
hű politikai kisebbséget. A tömegek ijesztő nyomora és a kisebbség
botrányos gazdagsága közti ellentét külön is hangsúlyozta a reakció
társadalmi jellegét. Ez az ellentét egyre fokozódott. A tél folyamán nőttön-
nőtt az éhség, s vele együtt az elégedetlenség.

5. A vallási reakció; amnesztia a vendée-i lázadóknak

Az ellenforradalmi folyamatot a vallási reakció is erősítette.

A II. év 2. sans-culottide-ján (1794. szeptember 18-án) hozott dekrétum

gyakorlatilag megvalósította az egyház és az állam elválasztását. Cambon
ezen a napon gazdasági meggondolásokból keresztülvitte, hogy a Konvent
szüntesse meg a felesküdött egyház állami finanszírozását. Ezzel
tulajdonképpen hatályon kívül helyezték a papság polgári alkotmányát, és az
állam teljesen világi lett. Mindamellett érvényben maradtak a refraktárius
papok ellen hozott dekrétumok, s a templomokat sem nyitották ki. Amikor
azonban erősödni kezdett a reakció, kiderült, hogy a lakosság jelentős része
visszakívánja a régi, megszokott vallási szertartásokat, s a hívők követelni
kezdték a templomok megnyitását. A polgári kultusz, minthogy túl
intellektuális volt, s amellett az idők folyamán minden hazafias és
demokratikus jellegét elvesztette, nem tudta többé lekötni a sans-culotte-okat.

Az alkotmányos papok fokozatosan újjászervezték egyházukat, így például

Loir-et-Cherben, ahol Grégoire püspök nivőse 1-én (1794. december 21-én)
teljes vallásszabadságot követelt. Közben a refraktárius papok, akiket
északon „kofferes plébánosoknak” neveztek, illegálisan „vak miséket”
celebráltak.

Amikor a III. év pluviőse 29-én (1795. február 17-én) La Jaunaye

pacifikálása során amnesztiát adtak a vendée-i lázadóknak, a vallásszabadság
nem ütközhetett többé akadályba. Ventôse 3-án (február 21-én), Boissy
d’Anglas beszámolója alapján, a Konvent engedélyezte a vallási
szertartásokat azzal a feltétellel, hogy a papok és a hívők gondoskodjanak
maguknak megfelelő épületekről, ami elé egyébként nem gördít semmiféle
akadályt. Egyben véglegesítette az állam és az egyház elválasztását, s a
templomokat fenntartotta a dekád-ünnepek számára. A vallásgyakorlat
szigorúan magánügy maradt. Minden pap gyakorolhatta funkcióit, ha
legalább az úgynevezett „kis esküt” letette a szabadságra és az egyenlőségre
(az 1792. augusztus 14-i eskü); a harangszó, a papi ruha viselése és a
nyilvános körmenet továbbra is a legszigorúbban tilos volt. Grégoire püspök
vezetésével, aki kiadta a „Les Annales de la Religion” című lapot, azonnal
meg is szerveződött az alkotmányos egyház. Azok a pápapárti papok, akik a
„kis esküt” letették, megindították a „Les Annales Religieuses, Politiques et
Littéraires” című lapot. A refraktáriusok egyre több illegális misét tartottak, s
számtalanszor nyíltan szembeszálltak az alkotmányos papokkal.

„Amikor a Konvent ismét szabadjára engedte a katolikusokat írta Mailét du

Pan 1795. március 17-én -, a royalistákat engedi szabadjára ... Nincs olyan
pap, aki ne csinálna lelkiismereti kérdése hívői számára az ancien régime
iránti odaadásból.”

A katolikusok azonban továbbra is elégedetlenkedtek. A Konvent a végső

engedményekre is hajlandó volt, hogy clhallgattassa őket, mert ugyanabban
az időben a gazdasági válság okozta plebejus-elégedetlenséggel is szembe
kellett néznie.

Ugyanezen politikai vonalba esnek a nyugati felkelőknek tett engedmények.

Thermidor 9-én Charette még mindig kezében tartotta Marais-t, Sapinaud
Bocage-t és Stofflet Mauges-t; de a rohamoszlopok egy perc nyugtot sem
hagytak bandáiknak, s fokozatosan megtizedelték őket. Egyidejűleg azonban
Bretagne is a vendée-i felkelés mellé állt, s a tartomány bozótos szélein a
chouanok1 bandái garázdálkodtak. (A „chouannerie'’ a Loire-tól északra:
Bretagne-ban, Normandiában, Maineben és Touraine-ben operáló royalista
parasztok, a chouanok mozgalma. Nem tévesztendő össze a vendée-i
háborúval, bár mindkettő a 300 000 ember mozgósítását elrendelő 1793.
január 24-i törvényre vezethető vissza. A chouanoknak sohasem volt
tényleges hadseregük, mint a vendée-i lázadóknak. Nem túlságosan nagy
létszámú csapatokba szerveződtek, és partizánharcokat folytattak, még a
konzulátus idején is. Az utolsó években már kizárólag rablás volt a céljuk. A
mozgalom első vezetőjétől, Jean Cottereautól vette nevét, akit Chouannak
neveztek el, ugyanis csak éjjel tevékenykedett, és a kuvik (chat-huant)
hangját utánozva hívta gyülekezőre embereit.)

A thermidoristák a terror és a megtorlások beszüntetése után, engedékeny

politikájukkal végül is helyre tudták állítani nyugaton a rendet. Amikor
Hoche fructidor 29-én (1794. szeptember 15-én) átvette a vidék
parancsnokságát, kijelentette, hogy vege a terrornak.

A foglyokat szabadlábra helyezték, az ellenszegülők amnesztiát kaptak. A III.

év frimaire 12-én (1794. december 2-án) azokra a lázadókra is kiterjesztették
az amnesztiát, akik egy hónapon belül leteszik a fegyvert, 1795 januárjában
tárgyalások kezdődtek a royalista bandafőnökökkel. Ez felbátorította a
lázadókat, akik, miközben változatlanul tovább gyilkoltak és raboltak
(„Birkákként viselünk hadat a tigrisek ellen” - írta Boursault képviselő
pluviőse 4-én -

1795. január 23-án), rákényszerítették feltételeiket a kormányra.

A Nantes melletti La Jaunaye pacifikálása, ami főleg a Charettetel folytatott

tárgyalások eredményeként valósult meg (pluviőse 29-én 1795. február 17-én
írták alá), amnesztiában részesítette a felkelőket, visszaadta javaikat, illetve,
ha azokat közben eladták, kártalanította őket, még akkor is, ha
emigránsoknak minősültek. Felmentette a vendée-iakat a katonai szolgálat
alól, ugyanakkor meghagyta fegyvereiket; végül biztosították a
vallásgyakorlat szabadságát még a refraktáriusoknak is. A Rennes melletti la
prévalaye-i pacifikáció (floréal 1 - 1795. április 20.) ugyanezeket a
feltételeket biztosította a chouanok számára is.

A thermidoristák kapitulációja hatástalan maradt: a pacifikálás merő illúzió

volt. A vendée-iak és a chouanok teljesen zavartalanul foghattak hozzá az új
lázadás előkészületeihez, s a chouannerie nemsokára újabb tartományokra is
kiterjedt. A thermidoristák cselekvésképtelenek voltak, mert a gazdasági
válság által felszított plebejus mozgolódás minden jobboldali és középerő
feltétlen szövetségét követelte.

II

A GAZDASÁGI VÁLSÁG ÉS A PÉNZÜGYI KATASZTRÓFA

Az irányított gazdálkodás megszüntetése hozzátartozott a thermidoriánus
reakció politikai irányvonalához. A Konvent annak idején csak a néptömegek
nyomására fogadta el a maximumot; a burzsoázia összes rétegei úgy érezték,
hogy ez a rendszer sérti érdekeiket. A Forradalmi Kormány felbomlása és a
terror bukása szükségképpen magával hozta az irányított gazdaság lazulását,
majd felszámolását, hiszen már nem volt meg az „együttműködésre
kényszerítő erő”, amely kordában tarthatta volna a szabad profitszerzésre és
liberális gazdasági életre vágyó termelőket és kereskedőket. A gazdasági
kényszer megszüntetése azután elkerülhetetlenül azzal a következménnyel
járt, hogy az assignata értéke ismét meredeken zuhanni kezdett, és féktelen
infláció kezdődött, amely a legsúlyosabb nyomorba taszította a népet. Ez is
aláhúzza a thermidoriánus reakció szociális jellegét.

1. A gazdasági szabadság visszaállítása ( 1794 augusztus-december)

Az elsőrendű élelmiszereket illetően 1793. szeptember 29-én bevezetett

maximált árrendszert a polgári lakosság ellátása területén tulajdonképpen
csak a gabonafélékre vonatkozólag tartották be. A többi élelmiszerrel
kapcsolatosan a Közjóléti Bizottság nem hajtotta végre következetesen a
dekrétumot, csak azt nem tűrte el, hogy nyilvánosan megszegjék; így
fokozatosan kialakult a feketekereskedelem. De amíg tartott a terror, az árak
nem emelkedtek jelentôsen. Bekövetkezett thermidor 9-e. A II. év fructidor
21-én (1794. szeptember 7-én) a Konvent a III. évre meghosszabbította a
gabona és a liszt maximált árát (1793. szeptember 11.) és az általános
maximumot (1793. szeptember 29.). De minthogy semmiféle megtorlást nem
alkalmazott, az áremelkedés gyorsulni kezdett, a feketepiac egyre jobban
elburjánzott, s nemsokára szinte teljesen szabadon folyt az adásvétel. „A
piacokon többé nem tartják be a maximált árakat; mindent tetszés szerinti
áron adnak és vesznek” állapítja meg egy III. év vendémiaire 20-i (1794.
október 11-i) rendőri jelentés.

Az 1793. szeptember 11-i dekrétum a piacok gabonaellátása érdekében

előírta a körzetenkénti rekvirálást; most ez is rendszertelenné vált. A
földművelők már nem féltek attól, hogy gyanús elemeknek nyilvánítják őket,
fogcsikorgatva szolgáltatták be a gabonát, s megkezdték az illegális
kereskedelmet. A parasztokat, akik nek akadt néhány védelmezőjük a
Konventben, a brumaire 19-i (1794. november 9-i) dekrétum több
engedményhez juttatta; ezek közül a legfontosabb az volt, hogy rekviráláskor
a beszolgáltatás elmulasztása csak a megfelelő mennyiség elkobzását vonja
maga után. Ez tovább erősítette a parasztok ellenállását. Egyre nehezebb volt
ellátni a városokat. Minthogy a Forradalmi Kormány nem létezett többé, és a
terror megszűnt, egyszerűen lehetetlen volt végrehajtani a rekvirálásokat és
betartani a maximált árakat.

A gazdaság jelentékeny részének a nacionalizálása (fegyvergyártás, belföldi

szállítás, külkereskedelem) most ugyancsak sok nehézséget okozott, hiszen
csak az általános maximum keretei között volt értelme. Thermidor után az
egész nacionalizált rendszer továbbra is Lindet legfelsőbb irányítása alatt
működött, aki vendémiaire 15-én (1794. október 6-án) kilépett ugyan a
Közjóléti Bizottságból, de egyidejűleg a Kereskedelmi, Mezőgazdasági és
Ipari Bizottság elnöke lett.

A hadianyaggyártás nacionalizálása számos, nem is súlytalan ellenkezést

váltott ki. A kézművesek és a gyárosok nehezen tűrték az állami ellenőrzést, a
maximálási rendszert és legfőképpen azt, hogy a nemzeti tulajdonban levő
üzemek elvonták tőlük a munkaerőt. A Közjóléti Bizottság első
engedményként több üzemet visszaadott a magánvállalkozásnak, így
fructidorban a toulouse-i vasöntödét, frimaire-ben pedig a maubeuge-i
kohókat. Ezután fokozatosan leszerelte a nagy párizsi fegyvergyárat: előbb
megszüntette a gyártást, és csak javítási munkálatokat végeztetett az
üzemben, majd a megyei műhelyekben szórta szét azokat a munkásokat,
akiknek politikai ellenzékiségétől tartott. Pluviőse-ban már körülbelül csak
1000 munkás dolgozott itt darabbérben.

A külkereskedelem nacionalizálása sértette a hajógyárosok, a

nagykereskedők, a pénzemberek érdekeit, hiszen profitjuk jelentős része a
tengeri nagykereskedelemből és a valutaspekulációból származott. Lindet a
II. év 4. sans-culottide-ján (1794. szeptember 20-án) a köztársaság
helyzetéről tartott beszámolójában beismerte, hogy fel kellene élénkíteni a
külkereskedelmet. A termés rossz volt, tavaszra ínséggel lehetett számolni; a
Közjóléti Bizottság úgy próbált gabonáról gondoskodni, hogy megengedte a
nagykereskedőknek és a semleges országoknak a szabad behozatalt. A
Konvent az engedmények útjára lépett: vendémiaire 26-án (október 17-én)
megengedte a gyárosoknak, hogy szabadon importálják az üzemek
termeléséhez szükséges cikkeket, frimaire 6-án (november 26-án)
felszabadította a nem tiltott áruk behozatalát. De az import szabadsága
összeegyeztethetetlen volt a maximált árak betartásával, annál is inkább,
minthogy a brumaire 25-i (november 15-i) dekrétum megengedte a francia
kikötőknek a semlegesekkel való szabad kereskedelmet.

Az irányított gazdaság és a maximum elleni támadás ősz vége felé

bontakozott ki. A III. év brumaire 14-én (1794. november 4-én) a Konvent
jelentést kért ,,a maximum hátrányairól”. A támadást jelentékenyen
megkönnyítette, hogy az állami szektor élén kialakult egy külön bürokrácia,
amely, semmiféle statisztikai felméréssel nem rendelkezve, képtelen volt
pontos fogalmat alkotni az erőforrásokról és a szükségletekről, s így súlyos
hibákat követett el az igazgatás során. A támadás hevességét fokozta, hogy
ezek a hivatalok tele voltak a II. év rezsimjének híveivel. A hivatalok mögött
azonban maga az irányított gazdaság elve volt a célpont, különösképpen a
hadiszállítás állami ellenőrzése. A pénzemberek vissza akartak térni a régi
gyakorlathoz, és ismét az állam nyakába igyekeztek varrni a hadiszállítók és a
pénzügyi társaságok szolgálatait. Ez gyümölcsöző forgalmat és mesés
vagyonokat jelenthetett. A gazdasági szabadság híveinek hadjáratát siker
koronázta. Frimaire 19-én (december 9-én) a Kereskedelmi Bizottságban,
ahonnan Lindet-t nemsokára eltávolították, elhangzott egy jelentés, amelynek
következményeképpen megszüntették a maximumot.

A III. év nivőse 4-i (1794. december 24-i) dekrétum hatályon kívül helyezte a
maximumot és a szabályozást. A Köztársaság területén fenntartás nélkül
felszabadították a gabonaforgalmat; a Kereskedelmi és Ellátási Bizottság
elővételi jogot kapott mindenesetre folyó áron a hadsereg ellátására. A
maximált árak megszüntetése irtózatos válságot robbantott ki.

2. Az assignata összeomlása és ennek következményei

Az assignata teljes elértéktelenedése a maximum megszüntetésének

közvetlen következménye volt. Az árak szédítő iramban emelkedtek, soha
nem látott méreteket öltött az elsőrendű élelmiszerekkel folytatott spekuláció.
A papírpénz teljesen értéktelenné vált, a valutagazdálkodás összeomlott. Az
assignata értéke 1793 decemberében névértékének 50%-án állt, a II. év
thermidorjában (1794 július) 31%-án, majd a maximált árak be nem tartása
következtében a III. év frimaire-jéig (1794 december) 20%-ára esett.
Germinalban (1795 április) 8%-ra, thermidorban pedig (július) 3%"ra
süllyedt. Az áremelkedés példátlan inflációra kényszerítette az államot, annál
is inkább, minthogy az adók gyengén vagy értéktelen assignatában folytak
be. A folyamatos kibocsátás feltartóztathatatlanul növelte az assignata
tömegét: 1794 decemberében 10 milliárd névértékű assignata volt kinyomva,
s ebből 8 milliárd volt a forgalomban; pluviőse-tól prairialig (1795 januártól
májusig) további hév milliót bocsátottak ki, s a forgalomban levő pénz most
már meghaladta a 11 milliárdot. A parasztok és a kereskedők már tudni sem
akartak az assignatáról, csak érmét fogadtak el. Ez a körülmény tovább
fokozta az elértéktelenedést; 1794 novemberétől 1795 májusáig, annak
ellenére, hogy a forgalomban levő pénzmennyiség csak 42,5%-kal nőtt, az
assignata értéke mintegy 68%-kal csökkent, vagyis a 100 livre-es papírért 24
helyett már csak 7,5 livre értékű érmét adtak.

Az elsőrendű élelmiszerek ára megyénként különböző mértékben emelkedett.

Általánosságban azonban meghaladta a papírpénznek az érmével szembeni
elértéktelenedési arányát. 1795 március-áprilisában az assignata indexe 581,
míg ezzel szemben az általános árindex 758 (1790-hez viszonyítva), s ezen
belül az élelmiszereké 819 volt.

Az ínség külön is fokozta az áremelkedés végzetes következményeit. A

Konvent hiába hosszabbította meg messidor 1-ig (1795. június 19-ig) a
rekvirálást, a parasztok nem látták többé el a piacokat, mert attól féltek, hogy
assignatával fizetik majd ki őket; s különben is: most már közvetlenül is
eladhatták a gabonát akár a hadsereg ellátásával foglalkozó bizottságnak, akár
a vagyonosokat ellátó nagykereskedőknek. A hatóságok ismét
kényszerrendszabályokhoz folyamodtak: a körzetek nemzetőrséget küldtek a
falvakba, s az addig állomásozott ott, amíg elő nem került a szükséges
gabonamennyiség. De a tavasz közeledtével az általános gabonahiány ezeket
a módszereket is teljesen hasztalanokká tette. A kormány hiába próbálkozott
külföldi vásárlással: a kincstár legfeljebb Párizs és a hadsereg szükségleteit
tudta fedezni, egyébként rá volt utalva a magántőkére, s ez is növelte a
kereskedő nagyburzsoázia túlsúlyát. A külföldi szállítmányok csak 1795
májusában kezdtek megérkezni. Az ország déli részén, amely sohasem tudta
ellátni magát gabonával, már tél eleje óta kétségbeejtő volt a helyzet; a tavasz
kezdetétől fogva Orléans-ban is nehézségek jelentkeztek, bár a város a
Beauce torkolatvidékén terült el. A kenyér fejadagja csökkent, ára
emelkedett. Verdunben, ahol 1794 nyara óta a munkások fejadagja 1 font
volt, a többieké pedig háromnegyed, 1795 tavaszának elején fél fontra
csökkentették a fejadagot, s amellett 1 font már 20 souba került. Számos
községi hatóság visszatért a szabályozott elosztáshoz: összekeverték a
különböző gabonafajtákat, fejadagot állapítottak meg, s a beszerzési ár alatt
maximálták az árat. Mindezzel azonban nagyon kevéssé enyhítették a
dolgozó osztályok szenvedését, amely most annál elviselhetetlenebb volt,
minthogy rikító ellentétben állt az újgazdagok tobzódásával.

Az assignata összeomlásának társadalmi következményei a lakosság

különböző kategóriáinál eltérőek voltak. Míg a dolgozó osztályok iszonyatos
nyomorban tengődtek (a III. év rendkívül szigorú tele csak fokozta a
szegények gyötrelmeit), s az ancien régime járadékból élő burzsoáziája és az
assignatában fizetett hitelezők rétege tönkrement, a harácsolok, feketézők,
hadiszállítók és spekulánsok mesés iramban gazdagodtak. Igazi kalandorok
voltak ezek, akiket a nemzeti javakkal és a hadiszállítmányokkal folytatott
spekuláció a társadalom élvonalába dobott, s akik új vért öntöttek a régi
burzsoázia ereibe. Közülük került ki azoknak a vállalkozóknak nagy része,
akik a Direktórium, majd a császárság idején megindították a tőkés termelést.
Az infláció elmélyítette a forradalom társadalmi jellegét.

Párizsban az áruhiány és az assignata hitelének csődje következtében az

élelmiszerek és a tüzelőanyagok ára szédítő magasságokba emelkedett. Egy
font marhahúst nivőse 6-án (1794. december 26-án) a központi
vásárcsarnokban 34 souért, germinal 12-én (1795. április i-én) 7 livre 10
souért adtak. A párizsi létfenntartási index, amely

1790-et 1 oo-nak véve 1795. januárban 580-on állt, márciusban 720ra,

áprilisban 900-ra emelkedett. A bérek és a jövedelmek mozgása megfelelően
differenciálta az áremelkedés szociális következményeit. Az áremelkedés
szinte alig érintette a kereskedő és iparűző nagyburzsoáziát s az infláció
újgazdagjait, akik egyébként természetesen a szabadpiacról szerezték be
szükségleteiket. A párizsi lakosság zömének vásárlóképessége azonban
folyamatosan csökkent a drágulás következtében. A bérmunkások és az
alkalmazottak, a kézművesek, a boltosok és a kisjáradékosok ki voltak
szolgáltatva az inflációnak. A nyersanyaghiány és a fegyvergyárak bezárása
miatt jelentékeny méreteket öltött a munkanélküliség (a hadiüzemek
munkáslétszáma 5400-ról 1146-ra csökkent). A nyomorgó néptömegeket
járvány és éhínség tizedelte; nőttön-nőtt a kétségbeesés. A rossz táplálkozás
vészes következményeit még a hideg is tetézte. A III. év telén mérték a
XVIII. században a legalacsonyabb hőmérsékletet: 1795 elején -10 C°-ot,
január 23-án -15 C°-ot. Magasra szökött a halandóság. Tél végén az
Élelmiszerhivatal egyik napról a másikra nevetséges mennyiségre szállította
le a kenyér- és a húsfejadagot, a dolgozó lakosság táplálkozásának alapját. A
hiányos begyűjtés és a gyatra szállítás miatt a Párizs ellátásának biztosítására
szolgáló gabonatartalékok fokozatosan csökkentek. Ventôse 25-én (március
15-én) a kenyérfejadagot, „a szegények egyetlen ételét”, 1 fontra
csökkentették, s csak a kétkezi munkások kaptak másfél fontot. Emellett
számos szekcióban, így a Jardin-des-Plantes-ban, a pékek még a jegyeket
sem tudták mind beváltani; a Gravillier szekcióban germinal 7-én (március
27-én) fél fontot adtak fejenként, a Hűség szekcióban pedig 10-én (március
30-án) egy negyed fontot.

A III. év germináljának első napjaiban a tömegek kétségbeesése haraggá,

majd lázadássá sűrűsödött. Ventôse 29-én (március 10-én) a Közjóléti
Bizottság a következőket írta: „Könnyen lehetséges, hogy egy szép napon
nem lesz többé kenyér, de ennek beláthatatlan következményei lesznek.”
Hiába folyamodott szükségrendszabályokhoz. Amikor germinal 7-én
(március 27) például elrendelte, hogy minden fél font kenyér mellé 6 uncia
rizst is adjanak, a háziasszonyok tüzelő híján nem tudták megfőzni az ételt.
Az éhséggyötörte sans-culotte-ok mozgolódni kezdtek. Egy rendőri jelentés
már nivőse 8-án (1794. december 28-án) felhívta a figyelmet a nép körében
észlelhető lassú erjedésre: „. . . az ínséges osztály nyugtalanságot kelt a
tisztességes emberekben: ezek félnek a mérhetetlen drágaság
következményeitől.” Ventôse végétől kezdve elkerülhetetlennek látszott a
konfliktus. Maguk a bizottságok is számoltak a várható fejleményekkel:
egymásután tartóztatták le a jakobinusokat és a sans-culotte-okat, s
felfegyverezték a „jó polgárokat”. Az aranyifjúságot szabadjára engedték; azt
csinálhatott, amit akart. A nyomor okozta plebejus mozgolódással szemben
tehát egy emberként fogott össze az egész reakciós burzsoázia.

III

AZ UTOLSÓ NÉPI FELKELÉSEK (III. ÉV GERMINAL ÉS

PRAIRIAL)

A III. év telén, miközben az assignata semmivé vált, és a gazdasági válság

kétségbeesésbe kergette a néptömegeket, két tendencia ütközött össze:
egyfelől tért hódított a reakció, s megszilárdult a „tisztességes emberek”
uralma; másfelől jelentkeztek az első arra vonatkozó kísérletek, hogy a
várható éhséglázadásnak politikai irányt és politikai célokat adjanak.

1. A párizsi nép ellenzéki hangulatának erősödése (1794-1195 tele)

A népi ellenállás azokra az alap szervezetekre támaszkodott, amelyek

megmenekültek a thermidorista megtorlástól. Az Emberi Jogok
Védelmezőinek Társasága, amelyhez klubjuk bezárása után a jakobinusok is
csatlakoztak, erőteljes sans-culotte ellenállási központtá vált a Saint-Antoine
negyedben, különösen a Montreuil és a Quinze-Vingts szekcióban. A
Gravilliers szekcióban a Szabadság és az Emberiség Barátainak Társasága,
amely egy ellenfelük tanúsága szerint „majdnem kizárólag munkásokból és
kevéssé tanult emberekből’' állt, a közgyűlésben a „hazafiaknak” biztosított
többséget. A sansculotte-ok ezenkívül még a Bondy, a Lombards és a
Múzeum szekcióiban is megtartották a többséget.

Fokozatosan kialakult a thermidoriánus reakció összes ellenfeleinek

egységfrontja. Babeuf frimaire 28-án (1794. december 18-án) újabb
hadjáratot kezdett. Sajnálkozását fejezte ki, amiért az elsők között rontott
neki „Robespierre rendszerének”; majd megállapította, hogy jelenleg két párt
van: az „arany népe” (peuple dóré) és a „sans-culotte nép”. Ez utóbbit
„Tribün du Peuple” című lapja pluviőse 9-i (1795. január 28-i) számában
felkelésre szólította, amiért letartóztatták. Lebois a „L’Ami du Peuple”-ben
ugyancsak szociális háborút hirdetett az „arany milliója” ellen (millión dóré).
Az egykori jakobinusok megbékéltek Babeuffel, amióta az feladta
terrorellenes álláspontját, s vele együtt követelték az 1793-as demokratikus
alkotmány hatályba léptetését, különös tekintettel arra, hogy az uralkodó
burzsoázia egyre hangosabban fenyegetőzött az alkotmány revíziójával.

Amikor a nyugtalankodó kormánybizottságok pluviőse-ban megtorló

intézkedésekhez folyamodtak, a plebejus vezetők illegálisan folytatták
tevékenységüket. Pluviőse 20-án (1795. február 8-án) a kormány feloszlatta
az Emberi Jogok Védelmezőinek Társaságát, néhány ellenzéki vezetőt köztük
Babeuföt letartóztatott, s a „tisztességes emberek” rátették a kezüket a
Múzeum szekcióira. A szekciók egykori vezetői most már titokban gyűltek
össze. Ventôse-ban egyre több feljelentés érkezik a rendőrséghez titkos
tanácskozásokról. A hónap végén a „hazafiak” az illegálisan beszedett
tagdíjakból névtelen plakátokkal és röpcédulákkal árasztják el a várost,
amelyekben egyre többször fordul elő a felkelés gondolata. Ventôse 22én
(március 12-én) a következő felhívással ragasztják tele a külvárosokat:
„Ébredj, nép, itt az idő!” Germinal 3-án (március 23-án) megjelenik a
„Nemzeti vészharang”; 5-én (március 25-én) a „Felhívás a Konventhez és a
néphez”. Ahogy az ínség fokozódott, úgy erősödött a plebejus agitáció, annál
is inkább, minthogy időben egybeesett a Konventen belüli politikai válság
kirobbanásával.

2. A III. év germinali napok. (1795 április)

A germinal eleji politikai válság szembeállította egymással a Konvent

thermidorista többségét és a „Krétát”, a hegypárti kisebbséget, amely a
reakció szemérmetlen előretörése következtében átmenetileg erőre kapott. A
két párt kibékíthetetlen ellentéte két kérdésben robbant ki. Először is: az
1793-as alkotmányt, amelyet Fréron „néhány gonosztevő művének” nevezett,
s amelyet a thermidoriánus többség most különféle kiegészítő törvényekkel
szeretett volna befalazni, a „krétaiak” a francia nép „palládiumának” (védő
szellemének, oltalmának) tekintették. Másodszor: germinal 2-án (március 22-
én) megkezdődött a vita a „Négyek” Barére, Billaud-Varenne, Collot
d’Herbois és Vadier vád alá helyezéséről. A tumultuózus jelenetekben
bővelkedő vita izgalomba hozta a plebejus közvéleményt. A burzsoázia
türelmetlenkedett. A Konvent végül két dekrétumot hozott: germinal 9-én
(március 29-én), az amnesztiának még a gondolatát is elvetve, úgy határozott,
hogy folytatni kell a „Négyek” kihallgatását; 12-én (április 1-én) bizottságot
nevezett ki az alaptörvények előkészítésére.

Ebben az időpontban a néptömegek már erősen mozgolódtak. A péküzletek

előtti csődületek ventôse vége (március közepe) óta egyre zajosabbak és
fenyegetőbbek voltak. Ventôse 27-én (március 17-én) a Saint-Marceau és a
Saint-Jacques negyedből egy csoport a Konventbe vonult: „Nincs kenyerünk,
maholnap ott tartunk, hogy sajnálni fogjuk mindazokat az áldozatokat,
amelyeket a forradalomért hoztunk.” Germinal 1-én (március 21-én) a Saint-
Antoine negyed három szekciója jelent meg a Konventben, követelte az
1793-as alkotmány hatályba léptetését, az ínség elleni erélyes küzdelmet, s
leleplezte a nép ellenségeit, „a gazdagok lakájait”. Napirenden voltak a
verekedések a végsőkig elkeseredett sans-culotte-ok és az aranyifjúság bandái
között. A kormány továbbra is szorgalmasan készülődött a várható felkelés
leverésére. Germinal i-én (március 21-én) Sicyés nagy horderejű
rendzavarásellenes törvényt szavaztatott meg: halálbüntetést helyezett
kilátásba mindenki számára, aki összebeszélés alapján és lázító jelszavakkal a
Konvent ellen vonul. Germinal 2-án (március 22) a bizottságok szekciónként
100 puskát osztattak szét a megbízható polgárok között. Germinal 7-én
(március 27-én) a Gravilliers szekcióban súlyos zavargások törtek ki,
amelyek két napon át tartottak. 10-én (március 30-án) viharos gyűlések
zajlottak le a szekciókban; tíz szekcióban a sans-culotte-ok kerültek ki
győztesen az összecsapásból. Másnap a Quinze-Vingts szekció újra megjelent
a Konventben, s valódi plebejus programot terjesztett elő: megbélyegezte
thermidor 9-ének és a maximált árrendszer megszüntetésének
következményeit, választott törvényhatóságot követelt Párizsnak, kívánta a
plebejus társaságok működésének engedélyezését és az alkotmány hatályba
léptetését. „Készen állunk a Köztársaság és a szabadság védelmére.” Ez
jeladás volt a népi felkelésre.

A III. év germinal 12-i (1795. április 1-i) megmozdulás világosan

megmutatta, mennyire dezorganizálódott a plebejus mozgalom, amióta a
megtorló hadjáratok folyamán elvesztette vezető kádereit. Nem is annyira
felkelés volt ez, mint inkább tüntetés, egy fegyvertelen tömeg rendetlen
csődülete, amely beérte azzal, hogy behatolt a Konventbe, és hangot adott
kívánságainak: léptessék hatályba az 1793-as alkotmányt, és hozzanak
rendszabályokat az ínség ellen. A gazdag negyedek nemzetőrsége játszva
szétkergette a tüntetőket. A megmozdulás megbukott, mert nem volt pontos
akcióterve, és nem volt, aki vezesse. Az a néhány óra, amíg a sans-culotte-ok
a Konvent urai voltak, általános zajongással és hiábavaló vitákkal telt el.

Másnap, germinal 13-án (április 2-án) még tartott a mozgolódás, különösen a

Saint-Antoine negyedben, a Quinze-Vingts szekcióban. A Konvent azonban
elrendelte az ostromállapotot, és hamarosan helyreállt a rend.

A népi megmozdulás kudarcának politikai következményei nem sokáig

várattak magukra. A jobboldal most már könnyen felülkerekedett. „Ennek a
dátumnak mondotta André Dumont, a jobboldal egyik vezetője teljes
fordulatot kell jelentenie.” A Konvent a germinal 12-ről 13-ra virradó
éjszakán úgy határozott, hogy a „Négyeket” ítélet nélkül Guayanába
deportálják. Tovább folyt a baloldal tizedelése. Letartóztattak és azonnal
Ham erődjébe szállítottak nyolc hegypártit, köztük Amart és Duhemet, majd
néhány nappal később újabb nyolcat, köztük Cambont. Floréal 17-én (május
6-án) Fouquier-Tinville-t a régi Forradalmi Törvényszék tizennégy
esküdtjével együtt halálra ítélték. Egyidejűleg napirendre került az alkotmány
problémája. Az 1793-as alkotmány önmagában mindeddig nem képezte vita
tárgyát, csupán arról volt szó, hogy kiegészítő törvényekkel bástyázzák körül.
Most már az alkotmányt is támadják. Így floréal 25-én (május 14-én) a
Köztársaság szekció kijelenti, hogy ez egy, „a félelem által diktált és a
félelem uralma alatt elfogadott decemvirális alkotmány”. A reakció
előretörése, éppen abban az időpontban, amikor az ínség általános éhínséggé
fajult, újabb népmegmozdulásokat robbantott ki.

3. A III. év prairialja (1795 május)

A germinali felkelés elfojtása és a szekciók vezetői ellen indított hajsza

valójában nem törte meg a párizsi népet; ellenkezőleg: még jobban felszította
a lázadás szellemét. Germinal 21-én (1795. április 10-én) a Konvent úgy
döntött, hogy le kell fegyverezni „azokat az embereket, akikről szekciójukban
tudják, hogy részt vettek a zsarnokság alatt elkövetett szörnyűségekben”. Ez
valójában „gyanús elemekről szóló törvény” volt, mindazok ellen, akik
feladatot vállaltak a II. esztendő rendszerében. Délen az egykori terroristák
lefegyverzése felbátorította a gyilkos bandákat. A fehérterror floréalban és
prairialban a tetőfokára hágott. Párizsban ugyan látszólag kevés embert
fegyvereztek le (az összes szekcióban együttvéve körülbelül 1600-at), de
ezek között ott voltak a II. év legjobb plebejus aktivistái. A lefegyverzés,
mint egyikük mondotta, „politikai megbélyegzést jelentett, az embert szinte
leprásnak nyilvánították”. Minthogy a fegyverviselés a nép gondolkodásában
az egyenlőség lényeges kritériuma volt, ha valakit lefegyvereztek, ezzel
lényegében kizárták a szabad emberek közösségéből, és megfosztották
polgári jogaitól. Az akció a végsőkig fokozta a lázadás szellemét a plebejusok
körében.
Eközben a floréali éhínség újra kétségbeesésbe hajszolta a tömegeket. A
tavasz folyamán egyre rosszabbodott a közellátás. Párizsban teljesen
kimerültek a készletek, s a fejadag a napi szállítmányoktól függött. A
negyedfontnyi napi fejadag, ami germinal előtt rendkívüli esetnek számított,
hovatovább megszokottá vált. Minthogy emellett az elosztást is rosszul
szervezték meg, a háziasszonyok gyakran hiába várakoztak a péküzletek
ajtaja előtt. Országszerte napirenden voltak a zavargások. Normandiában,
végig a Szajna mentén, a kiéhezett zendülők megtámadták a fővárosba tartó
konvojokat. Közben az árak tovább emelkedtek, a szállítmányok, különösen a
tüzelőanyag állandó csökkenése pedig növelte a munkanélküliséget. A
hónapok óta rosszul táplálkozó és minden tartalékát fölélt lakosságot a III. év
floréal-prairiali éhínség katasztrofális helyzetbe hozta. Az éhínség
kifejezetten osztályjellegű volt; elsősorban a plebejus osztályokat sújtotta,
mert a kormány nem volt hajlandó biztosítani a szervezett ellátást, a
gazdagoknak pedig elég pénzük volt ahhoz, hogy a szabadpiacról is
megéljenek. A hiányos táplálkozás miatt legyengült emberek az utcán estek
össze, a halandóság növekedett, terjedt az öngyilkosság. „Az utcákon - írta
floréal 8-án (április 27-én) a reakciós „Messager du Soir” - csak sápadt és
sovány embereket látni, akiknek arcára rá van írva a fájdalom, a fáradtság, az
éhség és a nyomorúság.”

A vagyonosok érzelmeiben a részvét aggodalommal keveredett: féltek, hogy

az éhínség nyomán kitör a fosztogatás, és megszűnik a tulajdon biztonsága.

S csakugyan: a népet egyre inkább elfogta a düh és a kétségbeesés. Az

emberek tudatában megtisztult a II. esztendő emléke: „Robespierre uralma
idején vér folyt, és nem voltunk szűkében a kenyérnek; most nem folyik vér,
és szűkében vagyunk, tehát vérnek kell folynia, és akkor lesz kenyerünk.”

E terrorista gondolatról igen gyakran emlékeznek meg a rendőri jelentések.

Az 1793-as alkotmány valósággal az ígéret földje: „A nép írta Levasseur de
la Sarthe minden reményét ebbe az alkotmányba helyezte, amely a
demokrácia ígéretét jelentette számára.”

Floréalban ismét mozgolódnak a szekciók. 10-én (április 29-én) a Montreuil

szekció bejelentette, hogy permanenciában van, s a többi szekciót is
felszólította, hogy gyűljön össze és tárgyaljon az élelmiszerkérdésről. 11-én
(április 30-án) a Szabadság Sapkája szekcióban zendülés tört ki. Nemsokára
megjelennek a gyújtó hangú pamfletek és plakátok. A kormány megrettent, s
nagy erőket vont össze Párizs körül, de nagyon vigyázott, hogy a katonák be
ne hatoljanak a főváros területére, mert akkor őket is megfertőzhette volna a
lakosság hangulata. A floréal 30-i (május 19-i) szekciógyűléseken a
csúcspontjára hágott a nyugtalanság. Ezen az estén jelent meg a következő
című pamflet: „A nép felkel, hogy legyen kenyere és visszanyerje jogait.”
Kiadták a jelszót a felkelésre: „Kenyeret és az 1793-as alkotmányt!”

A III. év prairial 1-én (1795. május 20-án) a Saint-Antoine és a Saint-

Marceau negyedben hajnali ötkor megkondult a vészharang. Nemsokára
valamennyi keleti városnegyedben riadót doboltak; asszonyok szaladtak
végig az utcákon, az üzemeken, a férfiak fegyvert fogtak. Délelőtt tíz óra
körül az első asszonycsapatok dobszóval a Konvent felé vonultak. A
nemzetőrséget elég lassan mozgósították. Kora délután elindultak a Saint-
Antoine zászlóaljai, s útközben felvették a többi szekcióból érkező
zászlóaljakat. Ugyanabban az időpontban nagy tömeg asszony, néhány férfi
segítségével, megpróbált behatolni a Konvent üléstermébe. Három óra felé
éppen akkor, amikor a zászlóaljak a Carrousel térre értek ellenállhatatlanná
vált a nyomás, az asszonyok elözönlötték a Konventet. Féraud küldöttet
felkoncolták, és fejét lándzsahegyre tűzték. Az általános kavargásban egy
Duval nevű tüzérnek sikerült felolvasnia „A nép felkelése” című iratot, a
felkelés programját. A felkelők azonban semmit sem tettek annak érdekében,
hogy megbénítsák a kormány bizottságait, úgyhogy azok minden ellenőrzés
nélkül készíthették elő az ellentámadást, s csak azt várták, hogy a hegypárti
képviselők kompromittálják magukat. Hét óra körül a Konvent vitája újra
megkezdődött: Duroy és Romme megszavaztatta a szekciók permanenciáját
és a bebörtönzött hazafiak szabadon engedését, Soubrany a Közbiztonsági
Bizottság megszüntetését és helyette egy ideiglenes bizottság kinevezését.
Éjjel féltizenkettőkor a nyugati negyedek nemzetőralakulatai behatoltak a
Konvent üléstermébe, visszaszorították a felkelőket, s azok kisvártatva
elmenekültek. A Konvent azonnal határozatot hozott a tizennégy
kompromittált képviselő letartóztatásáról.

A III. év prairial 2-án (1795. május 21-én) a Saint-Antoine negyedben újra

összegyűltek a felkelő alakulatok, a plebejus szekciókban pedig folytatódnak
az illegális ülések. A tömeg elfoglalja a Kommün épületét, a Saint-Antoine
negyed zászlóaljai pedig délután három óra körül ismét megindulnak a
Konvent ellen. A csendőrség megtagadja az engedelmességet. Este hét óra
felé a plebejus tüzérek, akárcsak 1793. június 2-án, a Nemzetgyűlés épületére
irányítják az ágyúcsöveket, s égő kanóccal állnak ágyúik mellett. A mérsékelt
szekciók tüzérei ugyancsak a felkelők mellé állnak. Legendre felszólítja a
küldötteket, hogy a ház padjain várják be a halált. De a felkelők, ahelyett,
hogy lefegyverezték volna a thermidorista gárdát, tétováztak, s tárgyalni
kezdtek a bizottságok tíz képviselőjével. A felkelők engedték magukat
rászedni ezzel a hamis „fraternizálással”. Küldöttségeket menesztettek az
ülésterembe, s amikor szónokuk fenyegető hangon elismételte a sans-culotte-
ok követeléseit - kenyeret és az 1793-as alkotmányt -, a Konvent elnöke
megölelte és összecsókolta. A felkelő zászlóaljak visszaindultak a
szekciókba, s ezzel kiengedték kezükből az utolsó esélyt. „Elmulasztottuk az
alkalmat mondta állítólag az egyik felkelő; beszédekkel csapták be a népet.”

A Saint-Antoine negyed katonai leverését prairial 3-án (május 22-én)

készítették elő. Háromezer főnyi lovasságot vezényeltek Párizsba, s még
másnap is érkeztek különböző alakulatok. A „jó polgárokkal” együtt, akiket
személyes felkérés útján mozgósítottak, a kormány mintegy 20 000 emberrel
rendelkezett. A főparancsnokságot Menou-ra ruházták. „Párizs katonai
táborra emlékeztet” írta a „Le Journal des Hommes Libres”. A kimerült
városnegyed még aludt, amikor a kormánycsapatok az éj leple alatt
bekerítették. Prairial 4-én reggel az aranyifjúság bandái elözönlötték a
városrészt, de rövidesen igen dicstelenül visszahúzódtak. A három szekció
zászlóaljai talpon voltak, az ágyúk csövei a városra meredtek, s mint egy
rendőri besúgó írja a felkelőket „az úton-útfélen csoportosuló asszonyok”
támogatták. „Fizikailag szólva: felkelésük alapja a kenyér, de lelke az 1793-
as alkotmány; hangulatuk, arckifejezésük általában szomorú. A felkelésnek
nem volt vezérkara, s parancsnoki káderei is szinte teljesen hiányoztak; a
tömeget egyedül a kétségbeesés hajtotta. Délután négy óra körül a
kormánycsapatok rohamot indítottak. A negyed zászlóaljai egy térre
vonultak, puskalövés nélkül kapituláltak, és lerakták a fegyvert. Nyolc órakor
mindennek vége volt.

Azonnal megkezdődött a megtorlás, mégpedig két szinten: az

igazságszolgáltatási vonalon és a szekciókban. Prairial 4-én a Közbiztonsági
Bizottság bejelentette, hogy tele vannak a börtönök.
Az igazságügyi megtorlást a Konvent által prairial 4-én létrehozott Katonai
Bizottság bonyolította le. 146 ember ügyében ítélkezett: ezek közül 73-at
felmentett, 36-ot halálra, 18-at várfogságra, 12-t deportálásra, 7-et
börtönbüntetésre ítélt. A halálraítéltek között a következők voltak: a felkelés
oldalára átállt 23 csendőr közül 18, a felkelés 5 vezetője, köztük Duval és
Delorme, a Popincourt szekció tüzérkapitánya mindketten bátor, világosfejű
és erélyes emberek voltak; továbbá 6-an ama hegypárti képviselők közül,
akik prairial 1-én kompromittálták magukat a nép mellett. Ez utóbbiak a
tárgyalásról távoztukban szíven szúrták magukat. Duquesnoy, Goujon és
Romme holtan esett össze, Bourbotte, Duroy és Soubrany a vérpadon fejezte
be életét. Ök a „prairiali mártírok”.

A szekciókban alkalmazott megtorlás következményeiben talán még

fontosabb volt, mert hosszú távra szólt. Prairial 4-én a Konvent elrendelte a
párizsi szekciók „rossz polgárainak” lefegyverzését, szükség esetén
bebörtönzését. A szekciókban prairial 5-től 13-ig folyt a tisztogatás; mintegy
1200 embert letartóztattak és 1700-at lefegyvereztek. Az érintettek
elsősorban prairiali felkelők voltak, de II. évi sans-culotte-ok is jócskán
akadtak köztük - még ha nem is volt semmi közük a III. évi felkelésekhez -,
sőt egykori terroristák és jakobinusok is. Az akció igen jelentős lélektani és
társadalmi következményekkel járt, hiszen a férfiak bebörtönzése rengeteg
család számára a teljes nyomort jelentette. Így zúzták szét azt a két erőt,
amely egy bizonyos pillanatban veszélyeztetni látszott a thermidorista rezsim
fennmaradását.

A prairiali napok döntő jelentőségűek voltak. A kimerült, dezorganizált,

vezetőitől és kádereitől a sorozatos megtorlások során megfosztott plebejus
mozgalommal az egész burzsoázia blokkja szállt szembe a republikánusoktól
az ancien régime híveiig; a hadsereg is az utóbbiakat támogatta. A forradalom
rugója a plebejus mozgalom eltörött, s ezzel a forradalom véget ért.

A III. év germináljában és prairialjában lezajlott népi felkelések végső

elemzésben az egykori harmadik rendet alkotó osztályok legdrámaibb
összeütközését jelentették. A hatalmat a burzsoázia tartotta a kezében; a
plebejus mozgalom semmiképpen sem érhette el céljait. A Forradalmi
Kormány és a plebejus mozgalom kibékíthetetlen ellentétei megbuktatták a
II. év rendszerét; a polgári forradalom és a plebejus mozgalom alapvető
ellentéte pedig magát a forradalmat ásta alá, annál is inkább, minthogy ennek
saját belső ellentmondásai is elfajulásra vezettek.

A sans-culotte-ok tábora nem azonos valamilyen osztállyal; a plebejus

mozgalom sem egy meghatározott osztály pártja volt. A kézművesek,
boltosok, iparossegédek és egy szűk burzsoá réteg együtt alkották ezt a
koalíciót, amely ellenállhatatlan erőként szállt szembe az arisztokráciával. De
még ezen a koalíción belül is ellentét keletkezett azok között, akik mint a
kézművesek és boltosok a termelési eszközök tulajdona révén szerzett
profitból éltek, és azok között, akik mint a segédek és a napszámosok csak
bért kaptak. A forradalmi harc szükségletei kikovácsolták a sans-culotte-ok
táborának egységét, és háttérbe szorították azokat az érdekellentéteket,
amelyek a különböző rétegeket szembeállították egymással; de ezzel az
ellentétek még nem szűntek meg. Tegyük hozzá, hogy a plebejus tábor egyes
társadalmi rétegeinek sajátos mentalitása még bonyolultabbá tette az
ellentétek játékát. A sans-culotte-ok táborán belüli ellentmondások nem
azonosíthatók pontosan azokkal, amelyek egyfelől a tulajdonosokat és
termelőket, másfelől a bérből élőket szokták szembeállítani egymással. Ez
utóbbiak közül az alkalmazottak, a tanítók, a színészek életmódjuknál fogva
burzsoának tekintették magukat, s nem azonosultak az „alsóbb
néposztályokkal”, még ha magukévá tették is ügyüket.

E tarka szociális összetételű sans-culotte tábor esetében tehát egyáltalán nem

beszélhetünk osztályöntudatról. A sans-culotte rétegek általában ellenségesen
állnak szemben a születőben levő kapitalizmussal, de korántsem azonos
okokból. A kézműves rettegett attól, hogy bérmunkássorba taszítják; a segéd
gyűlölte a harácsolót, mert nehezítette a megélhetést. Emellett a segédeknek,
bár bérmunkások voltak, egyáltalán nem volt saját társadalmi öntudatuk;
mentalitásukat a kézműves életmód alakította ki, hiszen a tőkés koncentráció
még nem ébresztette fel az osztályszolidaritás érzését. Mindazonáltal nem
tagadhatjuk, hogy a bérmunkás sans-culotte-ok körében élt az
összetartozásnak egy bizonyos érzése, amelynek kialakulásához munkájuk
kétkezi jellegén és a termelés rendszerében elfoglalt helyzetükön kívül
öltözködésük és életmódjuk is hozzájárult. Ezenkívül a tanulatlanság egy
fajta kisebbrendűségi, sőt olykor tehetetlenségi érzést szült a nép soraiban;
amikor a párizsi sans-culotte-ok éléről eltűntek a jakobinus burzsoázia
„tehetséges emberei”, a plebejus mozgalom elveszett.

A párizsi sans-culotte-ok, néhány félénk összefogási kísérlettől eltekintve,

sohasem rendelkeztek a politikai harc egyik fontos eszközével, a
fegyelmezett párttal, amely nagyjából egy homogén osztályból toborozza
tagjait, és szigorúan vigyáz saját tisztaságára. Számos plebejus vezető akadt,
aki erőfeszítéseket tett a mozgalom fegyelmének biztosítása érdekében, de
jócskán voltak olyanok is, akiknek a leghalványabb érzékük sem volt a
társadalmi és politikai fegyelemhez. Ami magát a tömeget illeti: az
arisztokrácia iránti gyűlölettől eltekintve teljesen világos, hogy az akkori
gazdasági és társadalmi feltételek között nem rendelkezhetett fejlett politikai
érzékkel. Különféle zavaros képzetei voltak arról, hogy milyen előnyöket hoz
számára a forradalom. Követelte a maximált árakat életszínvonalának
stabilizálása végett. Szembefordult a Forradalmi Kormánnyal, amikor az az
irányított gazdaságot a honvédelem szolgálatába állította, s nem vette észre,
hogy a Forradalmi Kormány bukása elkerülhetetlenül maga után vonja a
sans-culotte tábor pusztulását.

Végül a történelem menetének belső dialektikája magát a plebejus mozgalmat

is felbomlasztotta. Az ötesztendei szakadatlan forradalmi küzdelem
lassanként kiölte e mozgalomból a támadó készséget és az erőt, s a „nagy
reménység” örökös meghiúsulása előbb-utóbb demobilizálta a tömegeket. „A
nép kifárad” állapította meg Robespierre. Ugyanezt a gondolatot a Saint-
Marceau és a Saint-Jacques negyed sans-culotte-jai a III. év ventôse 27-én
(1795. március 17-én) így fogalmazták meg: „Maholnap ott tartunk, hogy
sajnálni fogjuk mindazokat az áldozatokat, amelyeket a forradalomért
hoztunk.” A háborús erőfeszítések, az állandó sorozások hónapról hónapra
gyengítették a sans-culotte-ok sorait. A legfiatalabbak és legharcosabbak,
egyben a legöntudatosabbak és leglelkesebbek mentek el katonának, akik az
új haza védelmét tekintették első számú forradalmi kötelességüknek. A II.
évtől kezdve a párizsi szekciók zászlóaljaiban a felkelések alkalmával
többségben voltak az ötvenen, sőt hatvanon felüli férfiak. A plebejus
mozgalomnak ez az elöregedése menthetetlenül csökkentette a tömegek
harciasságát.

Ám ha a III. év prairialjában elbukott is a plebejus mozgalom, teljesen

helytelen volna egészében véve negatívan értékelni. 1789 júliusától, de még
inkább 1792. augusztus 10-től kezdve jelentős mértékben hozzájárult a
történelem formálásához azzal, hogy döntő segítséget nyújtott a polgári
forradalomnak. A párizsi sans-culotte-ok 1789-től a III. évig a forradalmi
harc és a honvédelem egyik legfontosabb elemét alkották. A plebejus
mozgalom tette lehetővé 1793ban a Forradalmi Kormány megalakulását, s
ezzel a belső ellenforradalom és a külső franciaellenes koalíció leverését.
1793 nyarán a plebejus mozgalom diadala kényszerítette ki a terror
megvalósítását, amelynek iszonyú csapásai alatt végérvényesen porrá omlott
a régi társadalom. Thermidor minden vonalon a reakció előretörését vonta
maga után, de addigra a terror már eléggé megtisztította a terepet ahhoz, hogy
a régi romjain új társadalmi viszonyok alakulhassanak ki Franciaországban.

A III. év prairialjában bekövetkezett vereség hosszú időre kiszorította a népet

a politika színpadáról, szétzúzta az egalitárius szociális demokráciába vetett
plebejus reményeket, s ezzel lehetővé tette a burzsoázia számára, hogy ott
folytassa, ahol nyolcvankilencben az Alkotmányozó Gyűlés abbahagyta. A
visszaállított gazdasági szabadság és cenzusos rendszer alapján megkezdődött
az „előkelők” burzsoá uralma.

HARMADIK RÉSZ

„A TULAJDONOSOK ÁLTAL KORMÁNYZOTT ORSZÁG.”

BURZSOÁ KÖZTÁRSASÁG ÉS TÁRSADALMI KONSZOLIDÁCIÓ
(1795—1799)

Ezerhétszázkilencvenöt visszatért ezerhétszáznyolcvankilenchez, a

Köztársaság III. esztendeje a szabadság I. esztendejéhez.

A sans-culotte tábor és a plebejus mozgalom, amelyek 1789, de még inkább

1792. augusztus 10. óta a politikai és társadalmi harcok döntő tényezői
voltak, kiszorulnak a porondról. Az arisztokrácia, a belső ellenforradalom és
a külföldi koalíció elleni harc szükségletei egy időre rákényszerítették a
Hegypártot, hogy szövetséget kössön a sans-culotte-okkal; a szövetség
keretében annak el kellett tűrnie a plebejus demokrácia megteremtésére
irányuló kísérletet. A vagyonosokban még sokáig éltek e kísérlet szörnyű
emlékei: szabadságukat korlátozták, profitjukat megnyirbálták, kisemberek
diktálták nekik a törvényt! A burzsoázia hajthatatlanabb lett, osztályöntudata
megerősödött, s eltökélte, hogy bármilyen áron is, de elejét veszi minden
olyan kísérletnek, amely vissza akarná hozni a II. év állapotait. Féltékenyen
szervezte meg saját hatalmát. Visszaállította az „előkelők” elsőbbségét, s a
nemzetet ismét a cenzusos burzsoázia szűk keretei között definiálta.

Ezeket az elveket Boissy dAnglas világosan megfogalmazta a III. év

messidor 5-én (1795. június 23-án), az alkotmánytervezettel kapcsolatban
tartott beszédében:

„Önöknek végre garantálniuk kell a gazdag ember vagyonát. . . A polgári

egyenlőség ez minden, amit egy józan ember követelhet. ... Az abszolút
egyenlőség agyrém; ez csak akkor valósulhatna meg, ha az összes ember
között megvalósulna a szellem, az erény, a fizikai erő, a neveltetés, a vagyon
egyenlősége.”

Vergniaud már 1793. március 13-án is pontosan így okoskodott: „Az

egyenlőség a szociális ember számára csak a jog egyenlősége. Ugyanúgy
nem jelenti a vagyonok egyenlőségét, mint a termetét, az erőét, a szellemét,
az aktivitásét, a szorgalomét és a munkáét.” Íme a folytonosság a Gironde és
a thermidoristák között! Boissy d’Anglas így folytatja:

„A legjobbaknak kell kormányozniuk bennünket; a legjobbak azok, akiknek

legmagasabb a képzettségük, és akiknek leginkább érdeke a törvények
betartása; mármost: néhány egész kevés kivételtől eltekintve csak azok között
találunk ilyen embereket, akik valamilyen tulajdon birtokában hozzá vannak
kötve ahhoz az országhoz, amely ezt a tulajdont magában foglalja, a
törvényekhez, amelyek védik azt, a nyugalomhoz, amely megőrzi azt, s akik
ennek a tulajdonnak és az általa biztosított jólétnek olyan nevelést
köszönhetnek, amely képessé tette őket, hogy éleselméjűen és igazságosan
megvitassák a hazájuk sorsát megszabó törvények előnyeit és hátrányait ... A
tulajdonosok által kormányzott ország a társadalmi rend állapotában van, a
nem tulajdonosok kormányzása a természeti állapotra jellemző.”

A gazdasági szabadság szükségképpen együtt jár a tulajdonjoggal: „Ha a

tulajdon nélküli embereknek fenntartás nélkül politikai jogokat adnának, s ha
ezek az emberek valaha is a törvényhozók padjaiba jutnának, mindenféle
mozgolódást szítanának vagy engednének szítani anélkül, hogy félnének
ennek hatásától; végzetes adókat vetnének ki vagy engednének kivetni a
kereskedelemre és a mezőgazdaságra, mert nem rettegnének ennek várható
következményeitől, és nem látnák azokat előre; végül is visszataszítanának
bennünket azokba a heves megrázkódtatásokba, amelyekből nagy nehezen
kikerültünk.”

Ez azt jelentette, hogy fellebbezést nem tűrően elítélik a II. év tapasztalatait,

és minden reménytől megfosztják a néptömegeket. Így rajzolódtak ki 1789
hagyományának talaján a thermidorista republikánusok és az alkotmányos
monarchisták egyetértése jóvoltából az „előkelők”, azaz a tulajdonosok
nemzetének keretei. Mi marad a kevésbé jómódúak számára?

„A tulajdon nélküli ember mondotta Boissy d’Anglas igen világosan csak

erényének szüntelen erőfeszítése révén lelheti érdekét a rendben, hiszen az
semmit sem tartogat számára.”

A burzsoázia tehát eltökélte, hogy féltékenyen őrködni fog tulajdonán. A

tulajdonhoz való hozzájutást, amit a hegypárti törvényhozás átmenetileg
megkönnyíteti, a liberális gazdasági élet nevében lehetetlenné tették a nem
tulajdonosok, különösen a kisparasztság számára. A II. év fructidor 22-én
(1794. szeptember 8-án) Lozeau, Charente-Inférieur küldötte, amikor
beszámolót tartott a Konventnek arról, hogy „miért lehetetlen anyagilag
minden franciát földbirtokossá változtatni, s ezenkívül milyen végzetes
következményekkel járna ez az átalakulás”, hangsúlyozta: őrültség az az
elképzelés, hogy a föld felosztásával meg lehetne szüntetni a nyomort.
Föltéve, hogy esetleg csakugyan független földművelővé lehetne változtatni
minden parasztot, a köztársaságnak semmi haszna sem volna ebből; vajon
hogyan biztosíthatnák ebben az esetben a nagybérlők, a kereskedők, a
gyárosok a vállalkozásukhoz nélkülözhetetlen munkaerőt? A proletariátus
létezése a burzsoá gazdasági és társadalmi rend nélkülözhetetlen feltétele.

Mindazonáltal az arisztokrácia még mindig nem adta meg magát: egy

kérészéletű békekötési kísérlet után újra kirobbant a háború. Ismét kérdésessé
vált a burzsoá nemzetnek, a „tulajdonosok köztársaságának” a törékeny
egyensúlya, amelynek ellenállóképességét most jelentékenyen csökkentette
liberális berendezkedése. 1799-ben a haza közvetlen veszedelme ismét
szükségessé tette az autoritatív módszerek igénybevételét, akárcsak a II.
évben. Ekkor azonban már szó sem lehetett arról, hogy a néptömegek
ellensúlyozhassák a burzsoázia társadalmi és politikai uralmát. Ha viszont a
forradalmi diktatúra nem jöhetett számításba, egyetlen megoldás maradt: a
katonai diktatúra. Nyilvánvalóan ez volt brumaire 18-a tartalma: a VIII.
évben a nemzet megmaradt ugyanazon szűk cenzusos határok között,
amelyeket a tulajdonosok köztársaságának előkelői jelöltek ki számára a III.
évben.

Első fejezet

1
A THERMIDORISTA KONVENT VÉGE. AZ 1795-ÖS
SZERZŐDÉSEK ÉS A HARMADIK ÉV ALKOTMÁNYA

Miután a III. év prairiali események során szétzúzták a párizsi sans-culotte-ok

erőit, meggyorsult a reakció előretörése. De a fehérterror kilengései, majd
főleg a quiberoni partraszállási kísérlet, amely nyilvánvalóvá tette az
emigránsok árulását, végül is a forradalom javára billentették a mérleget.
Ugyanabban az időpontban a thermidoristák learatták a Forradalmi Kormány
erőfeszítéseinek gyümölcseit: a koalíció felbomlott.

A thermidoristák mindamellett változatlanul ragaszkodtak kompromisszumos

és középutas politikájukhoz. Külpolitikailag visszatértek a hagyományos
diplomáciához, s ezzel örökössé tették a háborút; az annexiós, hódító békét
hajszolták. Belpolitikailag szót értettek a jobboldallal, hogy befejezhessék
művüket: a mérsékelt republikánusok és az alkotmányos monarchisták a III.
év alkotmányával megvetették az „előkelők” rendszerének alapjait. Az új
alkotmányos berendezkedésre irányuló kísérletet azonban már első lépéseinél
meghiúsította a royalista ellenzék és az a körülmény, hogy a háború tovább
folyt.

A PRAIRIALT KÖVETŐ NAPOK. A FEHÉRTERROR ÉS

QUIBERON (1795 MÁJUS-JÚLIUS)

A III. év prairialjában lezajlott események végleg felszámolták a plebejus

ellenzéket, s ezzel a politikai élet minden területén meggyorsították a reakció
előretörését.

Ennek első következménye a hagyományos vallás visszaállítása volt. Prairial

11-én (1795. május 30-án) Lanjuinais javaslatára visszaadták a templomokat
a hívőknek, de a falakon kívüli vallásos megnyilvánulásokat egyelőre még
tiltották. A „simultaneum” elve alapján a dekádkultusz, az alkotmányos
katolicizmus és a római katolicizmus megosztozott a templomok használatán;
ebből természetesen szüntelen összeütközések származtak. Minden paptól
megkövetelték, hogy nyilatkozatot tegyen a köztársaság törvényeinek
elismeréséről. Az alkotmányos papok ezt a helyzetet arra használták föl, hogy
Grégoire vezetésével újjászervezték egyházukat. A római katolikusok, az
egykori refraktáriusok, megoszlottak, az 1792-es „kis esküt” illetően: az
„engedelmesek” (soumissionnaires) Emery abbénak, a Saint-Sulpice
szeminárium egykori igazgatójának példáját követték; az „engedetlenek”
(non-soumissionnaires) továbbra is illegálisan gyakorolták papi funkcióikat.
A zavargások folytatódtak.

Az assignata pusztulása, amellyel a thermidorista burzsoázia immár nem

törődött, együtt járt a sans-culotte-ok eltiprásával. A Konvent a III. év
messidor 3-án (1795. június 21-én) azzal szentesítette a papírpénz bukását,
hogy rögzítette az egymást követő emissziókkal arányban álló
elértéktelenedési skálát. Thermidor 2-án (július 20-án) elrendelte, hogy a
földbirtokadó felét gabonában kell fizetni. (Végül mégis megengedte a
földbirtokosoknak a mozgó skála szerinti fizetést.) Minthogy azonban a
kincstár üres volt, az assignata-kibocsátás, majdnem havi 4 milliárdos
ütemben, tovább folytatódott. Az assignata értéke germinalban (áprilisban)
névértékének 8%-a, messidorban 5%-a, thermidorban (júliusban) pedig már
csak 3%-a volt.

A plebejus mozgalom prairiali veresége döntő lökést adott a fehérterrornak.

A Konventben Carnot és Prieur de la Cőte d’Or kivételével letartóztatták a II.

év egykori bizottságainak tagjait és még vagy egy tucat hegypárti képviselőt.
Ruhl és Maure, amikor ellenük is fenyegetések hangzottak el, önkezükkel
vetettek véget életüknek. A Konvent prairial 12-én (1795. május 31-én)
megszüntette a Forradalmi Törvényszéket, és megsemmisítette a
föderalizmus miatt hozott ítéleteket.

A megyékben bíróság elé állították az egykori terroristákat; az orange-i

bizottság tagjait és a somme-i Lebont kivégezték. Floréal 20-án (május 9-én)
a Konvent felhatalmazta a most már egykori föderalisták vagy bevallott
royalisták kezében levő közigazgatási testületeket, hogy maguk jelentsék föl
a terroristákat az igazságügyi rendőrség tisztjeinél. Egyik per a másikat érte.
Mindenütt megindult a hajsza a II. év szereplői ellen; ahol nem indítottak
ellenük bírósági eljárást, ott is százféle módon zaklatták őket; lehetetlenné
tették számukra az életet. A legtöbb városban kialakult az aranyifjúság, s a
hatóságok tudtával és beleegyezésével birtokába vette az utcát. A délkeleti
vidékeket gyilkos bandák terrorizálták (Jézus Társaság, Jehova Társaság, a
Nap Társasága). Lons-le-Saulnier-ban, Bourg-ban lemészárolták a börtönök
foglyait. Lyonban floréal 5-én és 15-én (április 24-én és május 4-én)
ostrommal bevették a börtönöket, és megölték a foglyokat. Mészárlások
voltak Montbrisonban és Saint-Etienne-ben is. A marseille-i Nap Társasága
floréal 22-én (május 11-én), majd thermidor 27-én (augusztus 14-én)
felkoncolta az aix-i börtön foglyait. Toulonban, az utolsó jakobinus erődben
fellázadtak a sans-culotte-ok. A megmozdulást prairial 4-én (május 23-án)
vérbe fojtották, s a fehérterror még jobban nekivadult. A marseille-i Nap
Társasága prairial 17-én (június 5-én) halomra ölte a Saint-Jean erődben
őrzött politikai foglyokat. Tarasconban a helyi arisztokrácia tapsa közepette
vetették le a jakobinusokat René király kastélyának tornyából a Rhőne-ba.
Gyilkolás folyt Salonban, Nímes-ben, Pont-Saint-Esprit-ben. „Mindenütt
ölnek” írja egy Konvent-képviselő priarial 13-án (1795. június 1-én).

A fehérterrort a royalista párt ébredése kísérte. Amikor a royalizmus

előretörése már megkülönböztetés nélkül fenyegette a forradalom összes
hívét, a köztársasághoz hű thermidoristák kezdték összeszedni magukat.
Hovatovább már a párizsi sajtó is kedvező hangot ütött meg a royalistákkal
kapcsolatban; „Mindenfelé a legvadabb remények ütik fel a fejüket írta
prairial 17-én (1795. június

5-én) a „Le Moniteur” -; úgy látszik, már nincs is hátra egyéb, mint hogy a
Konvent proklamálja a királyságot.”

A visszatért refraktáriusok és emigránsok szabadon intrikáltak Párizsban.

Szórták az angol pénzt. A megyékben kivágták a szabadság-fákat, letépték és
lábbal tiporták a háromszínű kokárdát. De a royalisták soraiban nem volt
egység. Az alkotmányos monarchisták úgy gondolták, hogy XVII. Lajos
nevében kormányoznának, aki még mindig a Temple-ban volt bebörtönözve.
(A gyermek prairial 20-án 1795. június 8-án halt meg.) Az abszolutisták, az
ancien régime-hez való visszatérés hívei azonban többségben voltak.
Provence grófja fölvette a XVIII. Lajos nevet, s 1795. június 24-én Vérone-
ban kiáltványt tett közzé: megígérte a rendek és a parlamentek visszaállítását,
az egyház kiváltságos helyzetének helyreállítását, a királygyilkosok
megbüntetését. Környezetében arról tanácskoztak, hogy felakasztják az
Alkotmányozó Gyűlés tagjait, és agyonlövik a nemzeti javak felvásárlóit.
Franciaországban az ugyanehhez az irányzathoz tartozó royalisták felkelésre
készülődtek. Franche-Comtéban, Ardéche-ben, Haute-Loire-ban és Lozére-
ben összeszedték kádereiket; egyidejűleg a Párizsban működő „királyi
ügynökség” (agence royale) révén bomlasztó tevékenységet fejtettek ki. Így
Pichegrut, a rajnai hadsereg tábornokát 1795 májusában, majd júniusában
együttműködésre szólították fel. Prairial elején ismét fegyvert fogtak a
chouanok. A thermidoristák végre feleszméltek, és összefogtak a royalista
veszéllyel szemben.

A quiberoni expedíció ha ugyan még szükség volt erre ismét bebizonyította,

hogy a royalisták összejátszanak Angliával. Újraéledt a republikánus
buzgalom. A világosan látó Mailet du Pan 1795. június 2i-én kifejtette,
milyen veszélyt jelent ez az együttműködés a royalisták ügyére nézve:

„A polgárháború agyrém írta -, de a különháborúban való reménykedés

ugyanilyen elhibázott. A megvetéshez, amelyet Franciaországban a
szövetségesek politikája és fegyverei iránt éreznek, legfeljebb a velük
szemben táplált, nem kevésbé általános gyűlölet mérhető.”

Mindazonáltal a Konvent engedékenysége a nyugati felkelőkkel szemben, a

prairialt követő megtorlás és a kormány gyengesége felbátorította a fegyveres
megoldásban reménykedő ellenforradalmárokat. Puisaye partraszállást
készített elő. A pénzt, a hajórajt és az egyenruhát az angol kormány adta. Az
emigránsokat d’Hervilly és de Sombreuil vezénylete alatt két hadosztályra
osztották. A partraszállási kísérletet messidor 9-én (1795. június 27-cn)
Quiberon félszigetén, Bretagne déli partvidékén hajtották végre. Bár
Cadoudal vezetésével néhány chouan-banda fegyvert fogott, a lakosság zöme
meg sem mozdult. A royalista vezetést megbénította d’Hervilly és Puisaye
viszálya. Így a már prairial elején figyelmeztetett kormánynak volt ideje
csapatokat összevonni Hoche parancsnoksága alatt. A chouanokat
visszaszorították a félszigetre, s azt erős sáncokkal elzárták a külvilágtól. A
royalisták messidor 19-én (július 7-én) megkísérelték a kitörést, de véres
fejjel húzódtak vissza. Messidor 28-án újabb kudarc következett. A
köztársasági csapatok a thermidoi: 2-áról 3-ára (1795. július 20-ról 21-re)
virradó éjszakán rohamot indítottak. Az emigránsokat a félsziget csúcsába
szorították. Sombreuil megadta magát. Az érvényben levő dekrétumok
alapján a 748 fegyverrel a kézben és brit egyenruhában elfogott emigránst a
koalíció segítőiként és hazaárulókként agyonlőtték.
Az emigránsok meghiúsult quiberoni partraszállási kísérlete országszerte
fokozta az Anglia elleni gyűlöletet. A köztársaság megszilárdult. Ugyanabban
az időpontban véglegesen felbomlott a koalíció.

II.

A HÓDÍTÓ BÉKE (1795)

A thermidoristák tönkretették a Forradalmi Kormány művét. Ennek ellenére

ők aratták le a II. év honvédelmi politikájának gyümölcseit. Hasznot húztak
abból, hogy a koalíció, különböző belső érdekellentéteinek hatására,
menthetetlenül bomlani kezdett.

A köztársasági seregek győzelmét a II. év messidor 8-án (1794. június 26-án)

a fleurus-i ütközet pecsételte meg. Thermidor 9-én meghódolt Belgium. A
nyár folyamán álló hadműveletek folytak. A csapatok szeptemberben
folytatták előrenyomulásukat. A Jourdan vezénylete alatt harcoló Sambre-et-
Meuse-i hadsereg a III. év vendémiaire 11-én (1794. október 2-án)
kikényszerítette az átkelést a Ruron, s Clerfayt osztrák csapatait a Rajnán
túlra vetette; közben a moseli és a rajnai hadsereg elfoglalta Pfalzot.

A Pichegru vezette északi hadsereg bevett több holland erődöt, többek között
Maestrichtet, december végén megtisztította a Meuse-t és a Rajna befagyott
ágait. Ezzel Hollandia területe is a köztársaság megszállása alá került; a
huszárok által rohammal bevett Texel szigete mellett elvágták az ellenséges
flottát. 1795 januárjában kikiáltották a Batáviai Köztársaságot. Miközben az
alpesi seregek védekező harcokat vívtak, a pireneusi csapatok ősszel
elözönlötték Katalóniát. Nyugaton 1794 szeptemberében Moncey csapatai
elfoglalták San Sebastiant.

Az ország egész területe felszabadult. Sőt: Németalföld elfoglalása óriási

gazdasági előnyöket biztosított a köztársaság számára. A thermidoristák az
erő helyzetében voltak, s éppen abban a pillanatban indult bomlásnak a
koalíció.

1. A thermidorista diplomácia és a koalíció

A thermidoriánusok diplomáciai téren ugyanúgy a reakció foglyai voltak,

mint egyéb vonatkozásban. A III. év minden tekintélyt nélkülöző Közjóléti
Bizottságának egy végletekig gyanakvó Nemzetgyűléssel és egy
ellenforradalmi ellenzékkel kellett számolnia. Ez az ellenzék az azonnali béke
és a hódítások feladása mellett agitált. Tallien brumaire 14-én (1794.
november 4-én) olyan békét javasolt, amely „régi határai közé” zárná
Franciaországot. Tíz nappal később, amikor Barére megtámadta az „álbéke”
(paix plátrée) híveit, a régi hegypártiak felháborodtak. „Ebek harmincadjára
akarják vetni seregeink győzelmeit” kiáltotta Bourdon nivóse 8-án (1794.
december 28-án), majd pluviőse 11-én (1795. január 30-án) kijelentette:
„Olyan határokkal vesszük körül magunkat, amelyeket a természet adott.” A
természetes határok váltak a pártpolitika tétjévé és a republikanizmus
próbakövévé.

Más szempontok is közrejátszottak. A hadsereg érzelmei felől nem volt

kétség: a hadsereg a III. év politikai válsága alatt olyan politikai erő lett,
amelyet többé nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

Gazdasági szerepe sem volt csekély: a háború lassanként már nemcsak

önmagát tartotta el, hanem a lakosságot is táplálni kezdte. Igaz, hogy a
thermidorista kormány megszüntette a II. év floréaljában alakított evakuációs
bizottságokat, amelyek kifosztották a megszállt területeket, de Brüsszelben a
Belgium fölötti s Aix-la-Chapelle-ben a Rajna-vidék fölötti hatáskörrel
létrehozott francia közigazgatás továbbra is assignatával fizetett a rekvirált
javakért. A francia kormány a Batáviai Köztársaság megalakításáról folytatott
tárgyalásokon ragaszkodott a hadi kártalanításhoz, mert ez lehetővé tette
számára a további hadjárat finanszírozását.

Az annexiós politika azonban megosztotta a thermidoristákat. Nizza és

Savoya felett sohasem folyt vita; Belgiumot, s főleg a Rajna bal partját
illetően viszont annál inkább. Carnot, a II. év bizottságának politikáját
folytatva, megelégedett volna a határok stratégiai kiigazításával; egyébként
ez volt a mérsékelt és az alkotmányos royalisták álláspontja is. Végül a
republikánusok megegyeztek Belgium annektálásában, de a Rajna-vidéket
illetően tétováztak. Merlin de Douai és Merlin de Thionville ellenezték,
Reubell és Sieyés azonban, akik ventôse 15-én (1795. március 5-én) kerültek
be a Közjóléti Bizottságba, heves annexionistáknak bizonyultak, az előbbi
azért, hogy fedezze Elzászt, szűkebb hazáját, az utóbbi pedig, hogy a
köztársaságnak záloga legyen a végleges rendezés alkalmával. Hol volt már a
II. év bizottságának politikája! A thermidoristák minden tekintetben
visszatérnek a hagyományos diplomáciához.

Eközben bomlásnak indult a belső érdekellentétektől marcangolt koalíció.

Poroszország, amely meglehetősen vonakodva bonyolódott bele nyugati
határain a háborúba, és Valmynál vereséget szenvedett, keleten szerette volna
kárpótolni magát: 1793. január 23-án Oroszországgal másodízben osztotta fel
Lengyelországot. Miután Kosciuszko 1794 márciusában kirobbantotta a
lengyel felkelést, a poroszok megostromolták Varsót, de nem tudták bevenni
(1794. szeptember 6.). A város november 6-án kapitulált Szuvorov orosz
hadserege előtt. Közben az osztrák kormány kiegyezett II. Katalinnal, és
gyorsan el akarta foglalni Krakkót. Így érlelődött az ország harmadik
felosztása. Poroszország mindenképpen elejét igyekezett venni a
manővernek. Elhatározta, hogy keletre szállítja csapatait, s így kényszeríti
Ausztriát és Oroszországot, hogy odaengedjék a tárgyalóasztalhoz. A porosz
csapatok tehát visszatértek a Rajna mögé. 1794 novemberében II. Frigyes
Vilmos Svájcba küldte megbízottait, hogy tárgyaljanak Barthélemyvel, a
köztársaság képviselőjével. 1795. január 3-án aláírták Lengyelország
harmadik felosztását. Poroszország, amelyet nem vontak be a
tanácskozásokba, csak a kötelező részt kapta meg. A lengyel válság
elősegítette a koalíció szétesését.

2. Az 1795-ös szerződések

A porosz-francia tárgyalások 1794 novembere óta folytak, de csak akkor

élénkültek meg, amikor Frigyes Vilmos a franciabarát érzelmeiről ismert von
Goltz grófot küldte Bázelbe. Barthélemy azt az utasítást kapta, hogy
kompenzáció ellenében szerezze meg Poroszország hozzájárulását a Rajna
bal partjának esetleges annexiójához. Goltz 1795 februárjában meghalt, s
utóda, Hardenberg, már sokkal kevesebb jóakaratról tett bizonyságot: Észak-
Németország semlegességét követelte Poroszország garanciája alatt. Végül a
király, akinek sürgős volt az ügy, mert vesztfáliai hadseregét már
Lengyelországban szerette volna látni, engedett a Rajna-vidék kérdésében, s
utasította miniszterét, hogy egyezzen meg. Barthélemy elfogadta
Németország semlegességét, s magára vállalva a felelősséget, a III. év
germinal 15-ről 16-ra virradó éjszakán (1795. április 4-5) aláírta a szerződést.
A Poroszországgal kötött bázeli szerződés „békét, barátságot és kölcsönös
egyetértést” írt elő „a Francia Köztársaság és Poroszország királya között”. A
francia csapatok kiürítették a Rajna jobb partján levő porosz birtokokat, de
egészen az általános pacifikálásig megszállva tartották a bal parti területeket.
A két hatalom a szerződés titkos záradékaiban kölcsönösen szigorú
semlegességre kötelezte magát. A 2. cikkely pedig kimondta, hogy „ha a
Német Birodalom és Franciaország közötti általános pacifikálás során a
Rajna bal partja Franciaországé marad, őfelsége a porosz király meg fog
egyezni a Francia Köztársasággal arra vonatkozólag, hogy az említett folyó
bal partján fekvő porosz államok átengedéséért megfelelő tárgyalások alapján
más területekkel kárpótoltassék.”

Hollandiával a III. év floréal 27-én (1795. május 16-án) kötötték meg a

szerződést; francia részről Reubell és Sieyés írták alá. Miután Poroszország
békét kötött, a franciabarát Batáviai Köztársaság baloldali vezetőinek
kapitulálniuk kellett a thermidorista követelések előtt. Franciaország
megkapta a holland Flandriát, Maestrichtet és Venloot; ez utóbbit viszont
csak úgy tarthatta meg, ha annektálja Belgiumot. A stathouderatus megszűnt.
(Stathoudereknek (holland) nevezték a Németalföldi Egyesült Tartományok
élén álló orániai hercegeket. A XVI. század végétől 1795-ig viselték ezt a
címet.) A két köztársaság védés dacszövetséget kötött a háború tartamára. A
Batáviai Köztársaság beleegyezett egy 25 000 főnyi megszálló hadsereg
eltartásába. Elvállalta, hogy 100 millió forint hadi kárpótlást fizet „holland
készpénzben, akár érmében, akár jó külföldi valutára szóló váltókban” (20.
cikkely).

A III. év thermidor 4-én (1795. július 22-én) Barthélemy és Yriarte spanyol

megbízott aláírták a bázeli francia-spanyol szerződést. Moncey győzelmei a
franciák elfoglalták Bilbaót és Vittoriát, majd elérték az Ebro menti Mirandát
siettették a tárgyalásokat. Franciaország kiürítette a meghódított területeket,
de megkapta az Antillákon Santo Domingo spanyol részét. Ezt a szerződést
egy évvel később, a IV. év fructidor 2-án (1796. augusztus 18-án), Saint-
Ildefonse-ban védés dacszövetséggel egészítették ki.

Ausztriával nem indultak tárgyalások. A bázeli béke hírére Ausztria pozíciója

megerősödött: a császár szorosabbra fűzte a szövetséget Angliával, majd
Oroszországgal is; ezenkívül 1795. május 20-án 200 000 ember
felfegyverzésére kapott segélyt Angliától. A Közjóléti Bizottság, amelyben
thermidor óta többségben voltak az annexionisták, meg szerette volna tartani
Belgiumot, s kárpótlásul felajánlotta Ausztriának Bajorországot. Törekvése
azonban ellenállásba ütközött. Az osztrákok nem ismerték el a Rajnát
Franciaország keleti határaként. A IV. év vendémiaire 9-én (1795. október 1-
én) a franciák annektálták Belgiumot. A szakítás befejezett ténnyé vált, a
háború újra elkezdődött, de szánalmas feltételek között.

3. A hadsereg és a háború a III. évben

A Forradalmi Kormány felbomlása, az irányított gazdaság megszüntetése és a

pénzromlás a honvédelem dezorganizálásához vezetett. Ez a folyamat,
mindenekelőtt a hadianyaggyártás és a hadseregek ellátása terén, végzetes
következményekkel járt. A nemzeti manufaktúrák tevékenységét fokozatosan
korlátozták a magánvállalkozás javára, amelynek a III. év frimaire 21-i
(1794december 11-i) dekrétum rendelkezésére bocsátotta a szükséges
munkaerőt, „akár kényszertoborzás útján is”. A forradalmi
salétrombányászatot germinal 17-én (1795. április 6-án) visszaadták a
magánszektornak. Végül prairial 25-én (június 13-án) felszámolták a párizsi
szekciók egyenruhagyártó műhelyeit, s ezt a munkát is magánvállalkozókra
bízták.

A csapatok élelmezése megsínylette a pénzromlást és a kormány pénzügyi

tehetetlenségét. A katonáknak nem volt elég kenyerük, hiszen a hatóságok
már nem vették komolyan a rekvirálást. Mivel pedig a zsoldot is assignatában
- és ráadásul rendszertelenül - kapták, maguk sem tudtak ellátásukról
gondoskodni. „A 170 livre-ből, amelyet havonta kapok a Köztársaságtól - írja
egy hadnagy a III. év messidor 26-án (1795. július 14-én) -, még a lovamat
sem tudom megpatkoltatni, és a fehérneműmet sem tudom kimosatni . . .
Mégsem járhatok nadrág, csizma és ing nélkül, és maholnap már a szó szoros
értelmében semmim se lesz.” Miután a haditermelés és a hadsereg ellátása
magánkézbe került, a hadiszállítás a pénzügyi társaságok profitjának egyik
legfontosabb forrása lett. Ilyen a Lanchére Társaság, vagy a Michel et Roux,
amely az alpesi és itáliai hadak ellátását vállalta magára.

A katonaság hiányos ellátása a hadsereg létszámának alakulására is hatott.

Minthogy a be nem vonulókkal és a szökevényekkel szemben már nem
alkalmaztak olyan szigorú rendszabályokat, mint a II. évben, a hadsereg
állománya veszedelmesen olvadni kezdett. 1795 márciusában az elméletileg 1
100 000 főnyi hadsereg ténylegesen csak 454000 főből állt. A tavasz
folyamán oly mértékű volt a csökkenés, hogy a Rajnánál a köztársaság
seregei elvesztették számbeli fölényüket. A bajt a kormány tehetetlensége is
fokozta. A tömeges toborzás évfordulója elmúlt anélkül, hogy behívták volna
a tizennyolcadik életévükbe lépett nőtlen férfiakat; csak az 1793-as
kényszertoborzottak szolgáltak tovább, a leszerelés minden reménye nélkül.
A hadsereg állampolgári szelleme és fegyelme azonban nem csökkent;
mégpedig a következő okból. A katonák változatlanul gyűlölték a ci-devant-
okat, a papokat, a királyságot; a csapatoknál sokkal erősebben tartotta magát
a jakobinus szellem, mint a lakosság körében, sőt bizonyos megvetés is
vegyült bele a thermidorista kormány iránt, amiért az képtelen a reakció
megfékezésére.

Ilyen körülmények között az 1795-i hadjárat nem csikarhatta ki a döntést.

Először is: későn indult. A Jourdan parancsnoksága alatt álló Sambre-et-
Meuse-i hadsereg és a Pichegru vezette rajnai hadsereg lőszer, felszerelés,
élelem stb. híján egész télen át lábhoz tett fegyverrel, tétlenül állt. Jourdan
csak a III. év fructidor 20-án (1795. szeptember 6-án) tisztította meg a Rajnát
és szorította vissza Clerfayt osztrák csapatait. Pichegru, akit Condé herceg
ügynökeinek sikerült angol pénzen megvásárolniuk, alig támogatta őt.
Október elején Clerfayt ellentámadást indított. Jourdannak ismét vissza
kellett húzódnia a Rajna mögé. Novemberben az osztrákok lerohanták
Pfalzot. A hadjárat 1795 decemberében fegyverszünettel végződött.

Az általános béke lehetősége messzire kitolódott. A thermidoriánusoknak

nem sikerült fegyverrel kikényszeríteniük a békét. Annexiós politikájuk újra
összekovácsolta az angol-osztrák koalíciót, s ahhoz szeptember 28-án
Oroszország is csatlakozott. Amikor az 1795 decemberi fegyerszünet lezárta
a hadjáratot, a Konvent feloszlott. Ezzel a thermidoristák áthárították a
háború súlyos örökségét arra a rendszerre, amelyet a III. év alkotmányával
hívtak életre.

III

A BURZSOÁZIA HATALMÁNAK MEGSZERVEZÉSE

A Konventben az új alkotmánnyal kapcsolatban lezajlott vitákra és a

szavazásra a centrum és a jobboldal, a konzervatív republikánusok és az
alkotmányos monarchisták szövetsége nyomta rá a bélyegét. Volt azonban
egy pillanat, amikor közvetlenül jelentkezett a szakítás lehetősége. A
fehérterror túlkapásai és a quiberoni expedíció ugyanis világossá tették a
royalista veszély nagyságát, s ez 1795 nyarán újra felébresztette a forradalmi
szellemet. A III. év messidor 26-án nagy pompával ülték meg a Bastille
bevételének évfordulóját. Ismét felcsendültek a „Marseillaise” hangjai.
„Szavakkal nem lehet visszaadni írta a »Le Moniteur« -, milyen hatást
keltettek ezek a váratlan hangok, amelyeket oly régóta elfelejtettünk.” A
sansculotte-ok újra megjelentek az utcán, s a katonákkal együtt
hajtóvadászatot indítottak az aranyifjúság ellen. Ez volt „a fekete gallérok
háborúja”.

A kormány is erélyesebben lépett föl a be nem vonulókkal és a

szökevényekkel szemben; majd állami szubvenciókkal ismét létrehozta a
republikánus sajtót. Messidor 6-án (1796. június 24-én) Louvet, az egykori
girondista és szilárd republikánus, megindította a „La Sentinelle”-t. A Síkság
azonban ennél több baloldali engedményre már nem volt hajlandó: szüksége
volt a jobboldalra az alkotmány megszavazásához. Ez jellemző
kompromisszumokat eredményezett: a thermidor 9-i és az augusztus 10-i
ünnepségeken az ellenforradalmárok „Ébredj fel, nép” című dalát is
eljátszották a „Marseillaise” mellett. Thermidor 21-én és 22-én (1795.
augusztus 8-9) hat egykori hegypárti, köztük Fouché letartóztatását
határozták el. Ebben a politikai légkörben folyt a III. év alkotmányának
vitája.

1. A III. év alkotmánya

A Boissy d’Anglas által a Konvent elé terjesztett alkotmánytervezet vitája két

hónapig, messidor 5-től fructidor 5-ig (1795. június 23-tól 1795. augusztus
22-ig) tartott. A tervezetet a germinal 29-én (1795. április 18-án) kinevezett
Tizenegyes Bizottság állította össze, amelyben részt vettek republikánusok,
mint például Daunou, La Revelliére, Louvet, Thibaudeau; de royalisták is,
mint Boissy d’Anglas és Lanjuinais. A mérsékelt republikánusok és az
alkotmányos monarchisták megegyeztek abban, hogy útját kell állni mind a
demokráciának, mind a diktatúrának, és vissza kell térni 1789 elveihez,
amelyeket azonban a burzsoázia érdekei szerint kell értelmezni és
módosítani. Az ország politikai és gazdasági vezetését az „előkelők”, azaz a
legalábbis tehetős tulajdonosok részére kell biztosítani. Boissy d’Anglas igen
világosan fejezte ki magát ezzel kapcsolatban messidor 5-i (1795. június 23-i)
beszámolójában: „Az abszolút egyenlőség agyrém.”

A III. évi Jogok Nyilatkozata szemmel látható visszalépést jelent az 1789-

ihez képest. A vita során, thermidor 26-án (augusztus 13-án). Mailhe
kifejtette, milyen veszélyt jelentene, „ha olyan elveket foglalnánk a
nyilatkozatba, amelyek ellentétesek az alkotmányban leszögezett elvekkel.
Hogy hogyan lehet visszaélni a szavakkal, túlságosan kegyetlenül
tapasztaltuk ahhoz, semhogy most fölösleges szavakat használjunk.” Az
1789-i Nyilatkozat 1. cikkelyét („Az emberek jogilag szabadoknak és
egyenlőknek születnek, s mindvégig azok”) elvetették:

„Ha önök kijelentik, hogy minden ember élete végéig egyenlő jogilag
mondotta Lanjuinais thermidor 26-án -, akkor lázadásra provokálják az
alkotmány ellen azokat, akiktől az összesség biztonsága érdekében
megtagadják az állampolgári jogokat, vagy fölfüggesztették azok
gyakorlását.”

A thermidoristák ugyanúgy beérték az állampolgári egyenlőséggel, mint az

Alkotmányozó Gyűlés tagjai, csak okosabbak voltak azoknál: „Az
egyenlőség abban áll, hogy a törvény mindenki számára ugyanaz” - szögezte
le a 3. cikkely. Az 1793-i Nyilatkozat által elismert szociális jogok szóba sem
kerültek. A felkeléshez való jog sem. Ezzel szemben a tulajdonjogot, amelyre
vonatkozólag az 1789-i Nyilatkozat nem adott pontos meghatározást, itt úgy
definiálták, mint az 1793-i Nyilatkozatban:

„A tulajdon az embernek az a joga, hogy élvezze javait, jövedelmeit,

munkájának és szorgalmának gyümölcsét, s rendelkezzék mindezzel” (5.
cikkely).

Ez a gazdasági szabadság teljes és tökéletes szentesítését jelentette. A

thermidoristák úgy vélték, nem árt, ha a Jogok Nyilatkozatához a
Kötelességek Nyilatkozatát is mellékelik. Ennek 8. cikkelyében leszögezték:

„A tulajdon fenntartásán nyugszik a föld megművelése, a javak termelése, a

munka mindenfajta eszköze és az egész társadalmi rend.”
A szavazati jogot korlátozták:

„A tulajdonosok által kormányzott ország a társadalmi rend állapotában van

jelentette ki Boissy dAnglas a nem-tulajdonosok kormányzása a természeti
állapotra jellemző.”

A cenzus keretei azonban szélesebbek voltak, mint 1791-ben: minden 21.

évét betöltött, állandó lakhellyel rendelkező és valamilyen adót fizető francia
állampolgár „aktív polgárnak” számított. Az aktív polgárok „elsőfokú
gyűlést” tartanak a kanton székhelyén, s megválasztják az „elektorokat” az
olyan 25. évüket betöltött francia állampolgárok közül, akiknek a
tulajdonában 6000 vagy ennél több lakosú községekben 200 napibér
értékének megfelelő jövedelmet biztosító birtok van (ha egyebütt élnek, 150
napibér értékének megfelelő haszonbérért kell földet bérbe venniük). Az
ország összesen körülbelül 30 000 elektora „elektorgyűlést” tart a
megyeszékhelyen, s cenzusos korlátozás nélkül megválasztja a törvényhozó
testület tagjait.

Az állami hatóságok szervezetének kialakításában szigorúan érvényesítették a

hatalom megosztásának elvét. A Jogok Nyilatkozatának 22. cikkelye szerint
„a társadalom számára nincs más garancia, mint a hatalmak szétválasztása”.
Ez elejét veszi mindennemű diktatúra veszélyének.

A törvényhozó hatalmat két tanács kezébe tették le: a Vének Tanácsáéba,

amelynek 250 tagja legalább 40 éves, nős vagy özvegyember volt, és az
Ötszázak Tanácsáéba, amelynek tagjai legalább 30 évesek kellettek hogy
legyenek. Mindkét tanács tagjainak egyharmada évenként újraválasztható
volt. Az Ötszázak a törvényeket kezdeményezték, és határozatokat hoztak: a
Vének megvizsgálták, illetve törvényerőre emelhették ezeket.

A végrehajtó hatalmat öttagú Direktórium testesítette meg, amelyet a Vének

választottak az Ötszázak által előterjesztett ötven főnyi listáról. Évenként a
Direktórium egy-egy tagja újraválasztható volt. E szerv felügyelt a
köztársaság belső és külső biztonságára; rendelkezésére állt a hadsereg, de
közvetlen vezényletet nem gyakorolhatott fölötte; kinevezett biztosai révén
felügyelt rá és gondoskodott róla, hogy a közigazgatási szervek és a
bíróságok végrehajtsák a törvényeket. A Végrehajtó Bizottságokat
megszüntették, illetve hat miniszterrel cserélték fel, akiket a Direktórium
nevezett ki, és akik annak felelősséggel tartoztak. A miniszterek nem alkottak
tanácsot. A Direktóriumnak semmiféle hatalma nem volt a kincstár fölött; ezt
hat választott biztosra bízták; a Direktórium nem kezdeményezhetett
törvényeket, s kizárólag „üzenetek” formájában érintkezhetett a tanácsokkal.

A közigazgatási szervezetet ismét decentralizálták és egyszerűsítették. A

megye élére öttagú „központi közigazgatás” került, amelyet az elektorok
gyűlése választott. A körzet megszűnt, tekintve, hogy a II. évben ez volt a pár
excellence forradalmi közigazgatási egység. A kis falusi kommünök
csoportosan kerültek a kantonban működő községi közigazgatások vezetése
alá, a nagyvárosokat pedig, elsősorban Párizst, megfosztották a
kommünjüktől, polgármesterüktől, önkormányzatuktól, s több
törvényhatóságra osztották. Ez a közigazgatási szervezet mindazonáltal
centralizáltabb volt, mint amilyennek látszott. A közigazgatási szervek
hierarchikusan helyezkedtek el egymás fölött, a helyi törvényhatóságok a
megyének voltak alárendelve, a megyék pedig a minisztereknek. Ezenkívül
minden egyes megyei és helyi képviselőtestület mellett ott volt a kormány
képviselője, a kinevezett „biztos”. A Direktórium biztosai felügyeltek a
törvények végrehajtására, illetve érvényt szereztek a törvényeknek, részt
vettek a helyi és megyei gyűlések tanácskozásain, ellenőrizték a
hivatalnokokat; a megyei biztos közvetlen kapcsolatot tartott fenn a
belügyminiszterrel. Szemben a képviselőtestületekkel, amelyeket évenként
meghatározott arányban meg lehetett újítani, a biztos a stabilitást képviselte a
közigazgatásban. A centralizáció irányában hatott a Direktóriumnak az a joga
is, hogy közvetlenül beavatkozhatott a közigazgatás munkájába: a 196.
cikkely értelmében semmisnek nyilváníthatja e szervek döntéseit,
felfüggesztheti vagy elmozdíthatja a tisztviselőket, és a legközelebbi
választásig saját hatáskörében gondoskodhat helyettesítésükről. Ez
kétségkívül nem a II. év jakobinus centralizációja volt; de messze esett az
1791-es alkotmány teljes decentralizálásától is.

Az alkotmány életbe léptetése semmiképpen sem lehetett veszélytelen; a

forradalmat még nem stabilizálták (még érvényben voltak az emigránsok és a
refraktáriusok ellen hozott kivételes törvények), közel volt a csőd, a háború is
tartott. A thermidoristák azonban mindennél inkább féltek attól, hogy a sans-
culotte-ok visszakerülnek a hatalomba, s hogy egy nemzetgyűlés vagy egy
ember diktatúrát valósít meg. Ebből a legkülönbözőbb óvintézkedések és
garanciák fakadtak, amelyek végül is fegyvertelenné és labilissá tették a
hatalmat (a helyi képviselőtestületek felét, a tanácsok egyharmadát, a megyei
testületek és a Direktórium egyötödét évenként újjá lehetett választani),
anélkül, hogy valamilyen formában gondoskodtak volna a végrehajtó és a
törvényhozó hatalom között bármikor lehetséges konfliktusok megoldási
módjairól. A folytatódó válság és a rettegés, hogy esetleg kiszolgáltatják az új
rendszert ellenfeleinek, pillanatnyilag arra késztette a thermidoriánusokat,
hogy már előre meghamisítsák azt a liberális rendszert, amelyet létre akartak
hozni.

2. Az új rendszer megvalósításának első lépései

A III. év nyara folyamán veszedelmesen kiéleződött a válság. Az infláció

tombolt, az árak napról napra emelkedtek, a spekuláció eszeveszett méreteket
öltött, s a botrányos módon meggazdagodott kisebbség fényűzése kiáltó
ellentétben állt a nép nyomorával. A maximált árrendszer megszüntetésének
pillanatában 8 milliárd névértékű assignata volt forgalomban, a IV. év
brumaire i-én (1795. október 23-án) pedig 20 milliárd. A gazdasági élet
lényegében stagnált, a társadalmi viszonyok szétzilálódtak, hiszen az adósok,
a föld- és házbérlők értéktelen papírpénzben fizettek. Minthogy a bérek már
egyáltalán nem követhették az árakat (egy font hús ára a nyár folyamán 8
frankról 20-ra emelkedett), a termés pedig az ország számos részén erősen
közepes volt, a maximált árak kivételével visszatértek a II. év
kényszerrendszabályaihoz: bevezették a rekvirálást, és kötelezték a
termelőket, hogy áruikat a thermidor 4-én (1795. július 22-én) visszaállított
piacokra vigyék. Az állam szabályozó jellegű előjogokat biztosított magának
a gabonakereskedelemről szóló IV. év vendémiaire 7-i (1795. szeptember 29-
i) törvényalapján, amely 1797-ig maradt érvényben. Párizsban továbbra is
fontonként 3 souban maximálták a kenyér árát (nyár elején a szabadpiacon r6
frankba került), de a fejadagot az aratást közvetlenül megelőző időszakban
negyed fontra csökkentették, majd betakarítás után felemelték háromnegyed
fontra. A rendelkezésre álló adatok szerint ennek ellenére Párizsban is
meredeken emelkedett a létfenntartási index. 1790-ct 100-nak véve júliusban
2180, szeptemberben 3100, novemberben 5340. Ilyen körülmények között
nem csodálkozhatunk azon, ha augusztus 10-e, a monarchia megdöntésének
ünnepe, a rendőrségi jelentések megállapítása szerint „közönyben” zajlott le.
Az úgynevezett kétharmados dekrétumnak az volt a célja, hogy
megakadályozza a royalista ellenzék választási győzelmét. A
thermidoriánusok tisztában voltak saját mérhetetlen népszerűtlenségükkel, s
azzal, hogy a royalisták különféle manőverek segítségével törvényes úton,
szavazatok révén remélnek hatalomra jutni. Ezért elhatározták, hogy örökössé
teszik saját uralmukat. „Kinek a kezébe lesz letéve a szent alkotmány?”
kérdezte az alkotmánybizottság egyik tagja. A III. év fructidor 5-i (1795.
augusztus 22-i) dekrétum előírta, hogy az elektorok gyűlései az új küldöttek
kétharmadát (750 közül 500-at) a funkcióban levő Konvent-tagok közül
válasszák meg; a 13-i (augusztus 30-i) dekrétum leszögezte, hogy ha ezt az
arányt nem érik el, az újraválasztott Konvent-tagok kooptálással fogják
létszámukat kétharmadra kiegészíteni. Ez azt jelentette, hogy a thermidoristák
javára az egykori hegypártiakat és az alkotmányos monarchista ellenzéket
egyaránt eltávolítják.

Az alkotmányt és a kísérő dekrétumokat népszavazás szentesítette. Sajátos

módon tehát, bár cenzusos rendszer létrehozásáról volt szó, a döntést
általános szavazásra bocsátották. A szavazásban a hadsereg is részt vett. Az
elsőfokú gyűlések fructidor 20-tól (1795. szeptember 6-tól) kezdve üléseztek,
A Konvent ismét életbe léptetett több intézkedést az emigránsok és a
refraktáriusok ellen. Megfosztotta polgári jogaiktól mindazokat, akiknek
nem sikerük végleg töröltetniük magukat az emigránsok listájáról, rokonaikat
eltiltotta a hivatalviseléstől, s tizenöt napot adott a deportálásból
visszaszökött papoknak, hogy elhagyják az ország területét. Ugyanakkor
visszaadták a szavazati jogot a lefegyverzett egykori terroristáknak. De
fructidor 6-án (1795. augusztus 23-án) végleg megszüntették a plebejus
társaságokat. A IV. év vendémiaire 1-én (1795. szeptember 23-án) a Konvent
kinyilvánította, hogy az ország elfogadta az alkotmányt. A 6-án
nyilvánosságra hozott adatok szerint több mint 1 millió szavazatot adtak le az
alkotmányra, s kevesebb mint 50 ooo-en szavaztak ellene (ez azt jelenti, hogy
óriási tömeg távol tartotta magát a szavazástól). De a kétharmados
dekrétumot, amelyet külön bocsátottak szavazásra, csak 205 000 szavazattal
fogadták el 108000 ellenében. Valójában az a helyzet, hogy több mint 250
elsőfokú gyűlés módosításokat javasolt az alkotmánnyal kapcsolatban, s 19
megye, Párizsban pedig egy kivételével valamennyi szekció, elvetette a
kétharmados javaslatot.
A III. év vendémiaire 13-i (1795. október 5-i) royalista felkelés, amely
láthatólag a 20-án kitűzött Választásoknak akart elébe vágni, annak az
agitációnak volt a betetőzése, amely már az előző hónap óta teljes erővel
folyt Párizsban. Fructidor 20-án (1795. szeptember 6-án) a párizsi Lepeletier-
szekció (itt volt a tőzsde és a spekuláció központja) „garancia-határozatot”
fogadott el, a La Fontaine-deGrenelle-szekció pedig kimondta a
permanenciát. A royalista befolyás alatt álló elsőfokú gyűlések kizárták a
sans-culotte-okat és az egykori terroristákat. A népszavazás eredményeinek
közzététele után nőtt a forrongás: tizennyolc párizsi szekció kétségbe vonta
az adatokat. Vendémiaire 3-án (október 1-én) egyszerre érkezett hír a
fructidor 27-én kitört Cháteau-neuf-en-Thimcrais-i és derux-i royalista
lázadásról és a lázadások elfojtásáról. A Lepeletier-szekció kiadta a jelszót a
felkelésre. Vendémiaire 11-én (október 3-án) legalább hét szekció
bejelentette, hogy a felkelés állapotában van. A Konvent kimondta a
permanenciát, Barras részvételével öttagú Rendkívüli Bizottságot választott,
és a sans-culotte-ok segítségét kérte.

Vendémiaire 12-én (október 4-én) dekrétummal hatálytalanította az egykori

terroristák lefegyverzését, s három zászlóaljat szerveztek „1789-es
hazafiakból”. A felkelés, a fegyveres erők élén álló Menou tábornok
cinkosságával, a vendémiaire 12-ről 13-ra virradó éjszakán bontakozott ki.
Megalakult a felkelés központi bizottsága. A főváros legnagyobb része a
lázadók kezébe került, akik ostrom alá vették a Konventet. Az ellenállás
megszervezésével megbízott Barras 13-án hajnalban maga mellé vett néhány
tábornokot, köztük Bonaparte-ot. Murat-nak sikerült hatalmába kerítenie a
sablons-i táborban levő ágyúkat. A mintegy húszezernyi, de tüzérséggel nem
rendelkező felkelőt végül sikerült viszonyomni és szétszórni. A megtorlás
igen mérsékelt volt. Mindazonáltal a kudarcot szenvedett vendémiaire 13-i
felkelés véglegessé tette a thermidoristák és a royalisták szakítását. A veszély
bizonyos mértékig ismét felébresztette a republikánus szellemet: Fréront
délre küldték, hogy leállítsa a fehérterrort, s határozatot hoztak három
jobboldali küldött letartóztatására. Végül a Konvent, közvetlenül feloszlása
előtt, a IV. év brumaire 4-én (1795. október 26-án) általános amnesztiát
szavazott meg a „kizárólag a forradalomra vonatkozó tetteket” illetően.

A vendémiaire 20-án (1795. október 12-én) megkezdődött választások

azonban így is keresztülhúzták a thermidoriánusok számításait: mindössze
379 Konvent-tagot választottak újjá, akik közül 124 pótképviselő volt;
ezenkívül többségük a mérsékeltek vagy az álcázott royalisták közül került
ki, mint pl. Boissy d’Anglas és Lanjuinais. Az újonnan bekerült harmadrészt
zömmel royalisták és katolikusok alkották. A thermidoriánus reakcióért
felelős renegát hegypártiak, mint pl. Fréron és Tallien, kibuktak. Ez utóbbi
felismerte a veszélyt: „Ha nem szabadulunk meg a közigazgatásban és az
igazságszolgáltatásban levő royalistáktól, az ellenforradalom három hónapon
belül alkotmányos úton győzni fog.” A mérsékelt republikánusok ennek
ellenére nem voltak hajlandók érvényteleníteni a választási eredményt. Ilyen
előjelekkel indult meg az alkotmányos berendezkedésre irányuló újabb
kísérlet, s jött létre a Direktórium.

A IV. év brumaire 4-én (1795. október 26-án) a Konvent „Éljen a

Köztársaság!” kiáltások közepette oszlott fel. Három és fél esztendei
fennállása alatt látszólag igen kanyargós politikai vonalat követett. Valójában
azonban 1792 szeptemberétől 1795 októberéig egyetlen központi gondolat
lelkesítette: végezni az arisztokráciával, egyszer s mindenkorra
megakadályozni az ancien régime visszatérését. A thermidoriánus Konvent a
II. év demokratikus epizódja után tulajdonképpen az Alkotmányozó Gyűlés
politikáját folytatta: biztosítani igyekezett a burzsoázia túlsúlyát, amelynek
elhivatottságáért a Konvent szerint annak társadalmi súlya és intellektuális
képessége kezeskedett. Nem kell sem az 1793-as demokrácia, sem az 1789
előtti arisztokrácia; a törvény előtti egyenlőség jóvoltából kialakult új
társadalmi kategóriának kell vezetnie az országot.

A thermidoristáknak sikerült ugyan biztosítaniuk a burzsoázia számára a

szociális elsőbbséget és a politikai hatalmat, de csak egy liberális rendszer
keretei között s egy olyan országban, amelyben még dühöngött a bel- és
külháború. A vendée-i lázadás zsarátnokát még nem oltották ki, a koalíciót
még nem verték le. A thermidoristák, azzal, hogy a III. év alkotmánya révén
az annektált Belgium kilenc tartományát is magában foglaló „alkotmányos
határok” garantálására és fenntartására kényszerítették az új rendszert,
valamint azzal, hogy a diplomáciát a „természetes határok” koncepciójának
szolgálatába állították, jelentős mértékben meghatározták a Direktórium
politikáját. 1796 tavaszán újra meg kellett indítani a hadjáratot. Az új
rendszer nem örökölt egyebet a hadviseléshez, mint az elértéktelenedett
assignatát és a dezorganizált hadsereget. Az ebből adódó nehézségek
elkerülhetetlenül megmutatkoztak a III. év alkotmányának végrehajtása
során; ezt elsősorban az évenkénti választások jellemezték, amelyhez
azonban társadalmi pacifikációra és általános békére lett volna szükség.
Minthogy nem lehetett többé a népre apellálni - mint a II. évben -, a
direktoriánusokká vedlett thermidoriánusok csak úgy tarthatták magukat
felszínen az arisztokrácia meg-megújuló rohamaival szemben, hogy
állandóan megszegték az alkotmányos játékszabályokat, és nemsokára a
hadsereg segítségéhez folyamodtak.

Második fejezet

AZ ELSŐ DIREKTÓRIUM. A LIBERÁLIS STABILIZÁCIÓ

KUDARCA (1795-1797)

A cenzusos köztársaság szűk keretei közé zárkózó, s az arisztokrácia mellett a

dolgozó osztályokat is kirekesztő burzsoá nemzet uralma továbbra is labilis
volt, annál is inkább, minthogy a liberális kormányzási gyakorlat
hatástalannak bizonyult. A royalizmustól és a demokráciától egyaránt rettegő
thermidoriánus „előkelők” egyre-másra hozták az óvintézkedéseket az állam
mindenhatóságával szemben. A III. év kínos gonddal létrehozott alkotmányos
egyensúlya ily módon válság esetére csak két kiutat hagyhatott: vagy
tehetetlenné válik a kormány, vagy puccsot alkalmaz. A Direktórium
stabilizációs politikája, amelyet egyébként máris veszedelmesen kikezdett a
kormányból történt kettős kizárás és a kettős belső ellenzék, azonnal békét
követelt volna. Ehelyett folytatódott a háború, s egyre inkább előtérbe került
a hódítás célja. Ekkor kezdett beigazolódni Robespierre jóslata, amely a
háború ellen mondott 1792. január 2-i beszédében hangzott el „a nemzet
reménységévé és bálványává” lett tábornokokról: „Ha az egyik ilyen
tábornok történetesen néhány győzelmet arat. . . micsoda erőt és lendületet
kölcsönöz ez majd pártjának!”

A BELSŐ STABILIZÁLÁS LEHETETLENSÉGE (1795-1797)

Az a szociális bázis, amelyen a direktoriánusok stabilizálni szerették volna a

rendszert, igencsak szűknek látszik. A vagyonos osztályok közül az
arisztokráciát és a burzsoázia bizonyos részét is kirekesztették a hatalomból.
A IV. év brumaire 3-i (1795. október 25-i) törvény eltiltotta a közhivatal-
viseléstől az emigránsok rokonait. Ezt a törvényt az V. év royalista többsége
hatályon kívül helyezte, de fructidor 18-án ismét életbe léptették. Kevéssel
utóbb Sieyés azt javasolta, hogy száműzzék mindazokat a nemeseket, akik
hivatalt viseltek, vagy valamilyen méltóságot élveztek az ancien régime-ben,
s egyébként az összes nemeseket kezeljék külföldi állampolgárként. A VI. év
frimaire 9-i (1797. november 29-i) törvény ez utóbbi javaslaton alapult. Igaz,
hogy sohasem hajtották végre, de a szándék kétségtelenül megvolt. Sőt, még
ezzel sem érték be. A közepes vagyonokkal rendelkező direktoriánus
burzsoázia rendkívül bizalmatlan volt az ancien régime burzsoáziájával
szemben is, hiszen annak jóval magasabb volt az életszínvonala, és igen
közel állt az arisztokráciához. Az alkotmányos monarchistákat ugyanúgy
kezelték, mint az abszolutistákat. A direktoriánusok burzsoá és konzervatív
köztársaságot akartak, de elutasították a burzsoázia egy részének támogatását,
mert attól féltek, hogy az a restauráció útjára sodorja őket.

Ami a plebejus osztályokhoz való viszonyt illeti: a II. év emléke és a szociális

rettegés a direktórium egész ideje alatt a reakció hatalmas mozgatóereje volt,
s végül ez igazolta brumaire 18-át, A plebejus osztályok legöntudatosabb
elemei nem voltak hajlandók ellenállás nélkül belenyugodni abba, hogy
kirekesztik őket a nemzetből és abból a köztársaságból, amelyért küzdöttek:
ezt mutatta az Egyenlők Összeesküvése is. Miközben azonban a forradalmi
mozgalom nem minden ingadozás nélkül új utak felé tapogatózott, a
burzsoázia rettegése kiváló eszközt jelentett a kormány kezében a
„kizárólagosak”, a „terroristák”, az „anarchisták”, a „banditák”, a
„vérszomjasok” ellen. Az „előkelők”, a „tisztességes emberek” attól féltek,
hogy egyszer még visszatér a II. év rendszere: a gazdagok gyanús elemek
lesznek, a szegények diktálják a törvényt, felborulnak a hagyományos
szociális értékek, s a politikai demokrácia maga után vonja a társadalmi
nivellálást. Változatlan rémületben tartotta őket az „agrártörvény” kísértete,
amely a birtokok felosztását jelentette volna. Dauchy, ez a sötét figura, a IV.
év frimaire 10-én (1795. december 1-én) a következőkkel indokolta az
Ötszázak Tanácsában a progresszív adóval szembeni állásfoglalását:

„Az állam csak akkor prosperál, ha a lehető legtöbb állampolgárt bevonja a

prosperitásba ... A progresszív adó kivételes törvény a jómódú polgárok ellen
. . . Elkerülhetetlenül arra vezetne, hogy a végsőkig felaprózná a tulajdont; ezt
a rendszert már éppen eléggé alkalmazták a nemzeti javak elidegenítésekor . .
. Egy szó, mint száz, a progresszív adó az agrártörvény valóságos csírája, s
ezért mái születésekor el kell fojtani... A törvényhozó testületnek kötelessége
erélyesen állást foglalni minden olyan elvvel szemben, amely rombolja a
társadalmi harmóniát, azzal az elvvel szemben, amelynek tendenciája
nyilvánvalóan a tulajdon tönkretétele. Márpedig csak akkor köthetünk
szorosan minden franciát a szabadsághoz és a köztársasághoz, ha szinte
vallásos tiszteletben tartjuk a tulajdont.” De ez egyben azt jelentette, hogy a
köztársaságból mindazokat kitaszítják, akik létrehozták, s akik nem voltak
tulajdonosok.

Végül is bebizonyosodott, hogy a tulajdon, a cenzusos burzsoázia, a

republikánus „előkelők” szűk bázisán lehetetlenség stabilizálni a Direktórium
rendszerét.

1. Direktoriánusok, jakobinusok és royalisták

Az új rendszer az első időben azzal volt elfoglalva, hogy működésbe helyezze

a III. évi alkotmány által létrehozott intézményeket. Gyakorlatilag a
Direktórium alatt ugyanazoké az embereké volt a hatalom, mint a
thermidoriánus Konvent idején.

A direktoriális tanácsokban a kétharmados dekrétum folytán 511 volt

Konvent-tag foglalt helyet. A IV. év brumaire 6-án (1795. október 28-án) 379
volt Konvent-tagot jelöltek ki. Ehhez még 15 csatlakozott, akiket a megyék
elektorgyűlésein választottak, továbbá meghosszabbított mandátummal
Korzika és a gyarmatok 19 képviselője. Választás útján tehát összesen 413
egytől egyig mérsékelt vagy jobboldali volt Konvent-tag került be.
Lanjuinais-t 39 megye választotta meg, Boissy d’Anglas-t 36.

Ezek a volt Konvent-tagok „Franciaország elektorgyűlésévé” nyilvánították

magukat, s kooptálással töltötték fel az előírt kétharmadot, sőt túl is haladták
azt. Az új harmad a jobboldalt erősítette; a nemzetgyűlés ennek
következtében tele volt alkotmányos monarchistákkal (pl. Barbé-Marbois,
Dupont de Nemours, Portalis), sőt olyan nyílt ellenforradalmárokkal, mint pl.
Boissy d’Anglas, Henry Lariviére vagy Isnard. A direktoriális többséget
egykori girondisták (La Revelliére, Louvet), az egykori Síkság tagjai
(Letourneur, Sieyés) és volt hegypártiak (Barras, Tallien) alkották. A
küldöttek között 158 olyan volt, aki annak idején megszavazta a király
halálát; közülük azonban már többen megváltoztatták nézeteiket. Amennyire
rögzíteni tudjuk a küldöttek beállítottságát, a két tanácsban összesen
158többségében liberális royalista, összesen 305 főleg thermidoriánus
republikánus és a III. év alkotmányának 226 híve foglalt helyet. Ez utóbbiak
befolyása érvényesült a Direktórium tagjainak kiválasztásában.

A Direktóriumot az Ötszázak Tanácsa által előterjesztett listáról választották

meg. A Vének Tanácsa Barras-t, La Revelliére-t, Letourneurt, Reubellt és
Sieyést jelölte ki. Mind az öten „királygyilkosok” voltak. La Revelliére, az
egykori girondista, aki annak idején az Alkotmányozó Gyűlésben, majd a
Konventben is helyet foglalt, élesen szemben állt a jakobinusokkal, de szilárd
republikánus és antiklerikális volt. Egyébként nem számított élvonalbeli
tehetségnek. Általában az elzászi Reubellre hallgatott, aki szintén tagja volt
az Alkotmányozó Gyűlésnek, majd a Konventnek is, mégpedig a Hegypárt
soraiban. Nagy tekintélynek örvendett, s mindig a természetes határok mellett
kardoskodott. Carnot, aki Letourneurt, az egykori mérnökkari tisztet tartotta
befolyása alatt, megőrizte a nagy Közjóléti Bizottságban viselt tagságából
eredő reputációját, de magát a tényt, hogy egykor odatartozott, hamar
elfeledtette határozottan konzervatív irányú fejlődése. E becsületes,
munkaszerető s a republikánus burzsoázia arculatát híven visszatükröző két
csoport között foglalt helyet Barras, thermidor 9 és vendémiaire 13
keménykezű embere, a ci-devant vicomte és katonatiszt, az egykori harácsoló
terrorista, aki kétségtelenül feltétlen híve volt a forradalomnak, de bármikor
eladta magát annak, aki többet kínált.

A Direktórium a terror alatt börtönül szolgáló Luxembourg-palotában

rendezkedett be, és titkárságot szervezett magának, amely később Bonaparte
államtitkársága lett. A hat minisztérium élére a következőket jelölték ki:
belügyminiszter Bénézech, pénzügyminiszter a „királygyilkos” Ramel-
Nogaret (egészen a VII. évig megmaradt tisztségében), igazságügy-miniszter
Merlin de Douai, a gyanús elemekről szóló törvény megszerkesztője,
külügyminiszter az ugyancsak „királygyilkos” Delacroix, hadügyi és
tengerészetügyi miniszter két másodrendű katonatiszt. Később hetedik
minisztériumot is alakítottak, a rendőrminisztériumot, amelynek élére
nemsokára Cochon került.
A IV. év brumaire 14-én (1795. november 5-én) a Direktórium,
„megalakulását közhírré teendő”, kiáltványt tett közzé, amely tulajdonképpen
kormányprogram volt. Kijelentette, hogy politikai téren szándékában áll
„aktív harcot indítani a royalizmus ellen, feléleszteni a hazafiságot, erélyes
kézzel elfojtani minden pártoskodó szellemet, kiirtani mindennemű
bosszúvágyat, uralomra juttatni az egyetértést, meghozni a békét”.

Gazdasági téren a feladat: „újra megnyitni a termelés forrásait, serkenteni az

ipart és a kereskedelmet, elfojtani az üzérkedést, új életre kelteni a
művészetet és a tudományt, megteremteni a bőséget és a közhiteit.”

Röviden: „visszahozni a társadalmi rendet a minden forradalommal együtt

járó káosz helyébe.” A stabilizálás, az egyensúly, az arany középút programja
volt ez, ám kétségtelenül némi éllel jobbfelé. A kiáltvány még csak célzást
sem tesz a jakobinusokra, ezzel szemben óva inti a népet „a rojalisták álnok
suttogó propagandájától, akik tovább szövik fondorlataikat, a fanatikusokról,
akik szüntelenül képzelgésekben ringatóznak”.

A Direktórium vendémiaire másnapján lépett hivatalba. Célja: a republikánus

erők egységfrontjának megteremtése.

Politikai síkon a III. év alkotmánya körmönfont eszközökkel teremtette meg

az egyensúlyt; csak arra volt szükség, hogy ne keletkezzen súlyosabb
nézeteltérés a hatalmak között. A direktorok eleinte valóban az őket
megválasztó s a támogatásukban érdekelt többséggel egyetértésben
kormányoztak. Hivatalba helyezték a helyi hatóságokat és a bíróságokat. A
Direktórium nevezte ki a tisztviselőket, úgyhogy az elektorgyűléseknek
dolguk végezetlenül kellett szétoszlaniuk; ezenkívül magának tartotta fenn a
helyettesek kinevezésének jogát. Így hatalma már a kezdet kezdetén túlterjedt
az előírásokon. Az apparátus föltétlen engedelmességét azonban nem tudta
biztosítani, annál kevésbé, minthogy sohasem kézbesítették pontosan a
fizetéseket. Emellett a tanácsok többsége és a Direktórium nagyon hamar
szembekerült ugyanazokkal az ellenzéki áramlatokkal, mint a thermidoriánus
Konvent.

A royalisták, Párizsban elszenvedett vendémiaire-i vereségük után, nyugaton,

Languedocban és Provence-ban kezdtek zavargásokat szítani. Anglia fegyvert
és hamis assignatát szállított. 1796 januárjában Stofflet ellenforradalmi
bandái újra kezdték a harcot. Hoche, bár megtagadta a refraktárius papok
ellen hozott törvények következetes végrehajtását, felvonultatta csapatait,
megerősítette hadállásait, és végül lefegyverezte a parasztokat. Stofflet-t és
Charette-et elfogták, s az előbbit 1796. február 25-én Angers-ban, az utóbbit
március 29-én Nantes-ban agyonlőtték. A Loire északi folyása mentén,
Morbihanban Cadoudal, a Bocage Normand-ban Frotté, a Maine-ben
Scépeaux is megadta magát. Ez volt a vég. Júniusban feloszlott a nyugati
hadsereg. Szórványosan azonban még működött a banditizmus. A royalisták
között nézeteltérések támadtak a követendő taktikát illetően. Minthogy az
emigránsok elvesztették bátorságukat, az erőszakos döntés hívei meghátráltak
az alkotmányos módszerekhez ragaszkodók előtt; most úgy vélték, többséget
kell szerezniük a következő választásokon, hogy törvényes úton döntsék meg
a köztársasági kormányt. Pichegru tábornok, aki nem mert cselekedni, s
inkább lemondott parancsnoki tisztségéről, ugyancsak ehhez a taktikához
csatlakozott.

A jakobinusok kis időre ki tudták használni a kormány jóakaratát. A

Direktórium több jakobinust kinevezett a közigazgatásba, eltűrte sajtójukat,
sőt még szubvencionálta is Duval „Journal des Hommes Libres” című lapját.
Megnyíltak a klubok is. A Panthéon Klub, amely a IV. év brumaire 25-én
(1795. november 16-án) nyitotta meg ajtait, nemsokára vagy ezer tagot
számlált, köztük egykori Konvent-tagokat is, pl. Drouet-t. Gracchus Babeuf
brumaire 15-én (november 6-án) újra megindította a „Le Tribün du Peuple”-t:

„Mit jelent általában egy politikai forradalom? Mit jelent különösen a francia
forradalom? Nyílt háborút a patríciusok és a plebejusok, a gazdagok és a
szegények között.”

Babeuf leleplezte a III. év alkotmányának antidemokratikus jellegét :

„Az 1795-ös Jogok Nyilatkozata az egyetlen, amely nem azzal kezdi, hogy
szentesíti az örök igazság legelső, legfontosabb maximáját: A társadalom
célja a közös boldogság. Nagy léptekben s nagy és gyors eredményekkel
haladtunk e cél felé egészen mostanáig; azóta visszafelé haladtunk, a
társadalom céljával, a forradalom céljával ellentétes irányban, a közös
boldogtalanság és csupán a kevesek boldogsága felé. Merjük kimondani,
hogy a forradalom minden akadállyal és minden ellenállással dacolva
thermidor 9-ig előre, azóta pedig hátrafelé haladt.”
Néhány egykori Konvent-tag többek között Amar és Robert Lindet
támogatásával kibontakozott a baloldal offenzívája.

A Direktórium végül nyugtalankodni kezdett. Frimaire 14-én (december 5-

én) letartóztatási parancsot adott ki Babeuf ellen, aki attól kezdve
illegalitásban élt. Pluviőse 1-én (1796. január 21-én), a XVI. Lajos
kivégzésének évfordulójára rendezett ünnepségen, Reubell beszéde megálljt
akart parancsolni a folyamatnak. Nemcsak a royalizmusra szórta villámait;
támadta „azt az időt, amikor az anarchia és a terror diktálta a törvényeket még
a szenátus kebelében is ... A jó polgárok tökéletesen nyugodtak lehetnek.”

A rendszer stabilizációja valójában attól függött, hogy hogyan fogja

megoldani azokat az alapvető problémákat, amelyeket a thermidoriánus
korszaktól kapott örökül. Ezek közül a gazdasági és pénzügyi kérdés volt a
legfontosabb. A pénz már nem ért semmit, a gazdasági élet a tönk szélére
jutott. A pénzügyi válságot adóügyi válság tetézte; az adók egyszerűen nem
folytak be, a kincstár üres volt. Hiába szólította fel Reubell „még a
közönyösöket is. . hogy csatlakozzanak a Respublikához, s egyesüljenek a
republikánusoknak ezzel a hatalmas tömegével, amellyel szemben minden
pártütés elenyészik.”

A pénzügyi katasztrófa, ha ez lehetséges volt, tovább fokozta a nép

nyomorát; meghiúsította azt az egységpolitikát, amellyel a Direktórium
eleinte megpróbálkozott. A Direktórium megijedt, hogy a baloldali ellenzék
ebben a helyzetben új mozgalmat indít, s hirtelen jobboldali fordulatot hajtott
végre.

2. A. forradalmi papírpénz végleges bukása (1796)

Az infláció a Direktórium megalakulásakor ért csúcspontjára. A 100 livre

címletű assignata már csak 15 sounak felelt meg. Minthogy a kincstár üres
volt, a nyomóprés tovább ontotta azt a pénzt, amely nemsokára már
kevesebbet ért, mint maga a papír. A papírpénz tömege nem egészen négy
hónap alatt megkétszereződött: IV. pluviőse 30-án (1796. február 19-én) 39
milliárdnyi volt forgalomban. Hiába vetettek ki frimaire 19-én (1795.
december 10-én) kényszerkölcsönt progresszív tarifával (valójában
megadóztatták a tőkét) ; az összeg befizethető volt fémpénzben, gabonában
vagy a névérték i%-án számított assignatában (a tényleges árfolyam
háromszor-négyszer alacsonyabb volt). A kölcsön csak 27 milliárdot hozott
papírban és 12 milliót érmében; viszont heves elégedetlenséget keltett a
burzsoázia soraiban, mert erre a rétegre vetették ki a legnagyobb összeget.
Pluviőse 30-án (1796. február 19-én) be kellett szüntetni az emissziót, és
átengedni sorsának az assignatát.

Az assignatát új papírpénz, a „területi utalvány” (mandat territorial) váltotta

fel. A fémpénzhez való visszatérés lehetetlennek látszott: az ancien régime 2
és fél milliárdjával szemben most csak 300 millió volt forgalomban. A
nemzeti jegybank gondolatát elvetették. A IV. év ventôse 28-i (1796. március
18-i) törvény által létrehozott területi utalványból azonnal kibocsátottak 2400
milliót. A még el nem adott nemzeti javakra betáblázott területi utalványt
(tehát visszatértek ugyanahhoz az elvhez, amelynek alapján annak idején az
assignatát is létrehozták) 1:30 arányban váltották be az assignatára, akkor,
amikor ugyanabban az időpontban a kényszerkölcsön befizetéseként csak
1:100 arányban fogadták el az assignatát. Az utalvány, amely számára
kényszerárfolyamot állapítottak meg, felhasználható volt a nemzeti javaknak
becsértéken, árverés nélkül való megvásárlására. A területi mandátum hat
hónap alatt ugyanazt a pályát futotta be, mint az assignata öt év alatt.

A pénzügyi katasztrófa voltaképpen azonnal bekövetkezett. Az utalványt az

arannyal egyenlőnek, de ugyanakkor az assignata harmincnyolcszorosának
nyilvánították, ez utóbbi pedig csak 0,2 5-öt ért. A törvény tehát maga
állapított meg 7,50 frankos aranyértéket a 100 frankos utalvány számára. Az
utalvány már az első kibocsátások alkalmával elvesztette értékének 60-70%-
át; germinal 15-én (1796. április 4-én) 80, floréal 1-én (április 20-án) 90%-os
volt a leértékelés. Ettől kezdve az élelmiszereknek három áruk volt, ami
egyáltalán nem volt alkalmas a készpénzforgalom és az ellátás nehézségeinek
csökkentésére: germinal 27-én (1796. április 16-án) a párizsi Központi Iroda
35 assignata-livre-ben, illetve 1 livre 3 sou 4 dinár utalvány-livre-ben
állapította meg a kenyér árát, ami érmében 3 sout jelentett. A nemzeti javak
eltékozlása csökkentette a fedezetet, s ezzel is elősegítette az utalvány
romlását. A IV. év floréal 6-i (1796. április 25-i) törvény kimondta, hogy újra
kell kezdeni az eladást; rögzítette ennek módozatait is: árverés nincs, és az
utalványt névértéken kell elfogadni. Ez közönséges útonállás volt, amely az
utalványhalmozók érdekeit szolgálta, különösen az állami szállítókét. Ha
valaki megvásárolt 20 000 livre-ért egy kastélyt, csak a rácsokat és a
balusztrádokat 8000-ért adta tovább. Prairialban egy font kenyér 150
assignata-frankba került. Már a koldusok sem fogadták el papírpénzben az
alamizsnát.

A forradalmi papírpénz felszámolása a nemzeti javak eladásával kapcsolatos

szerencsétlen kísérletnek volt a következménye. A folyamat pontosan úgy
zajlott le, mint az assignata esetében, csak két hónapra összesűrítve. Messidor
29-én (július 17-én) megszüntették a kényszerárfolyamot. Thermidor 13-án
(július 31-én) úgy döntöttek, hogy a megvásárolt nemzeti javak az utalvány
árfolyamértéke szerint fizetendők. Ez az intézkedés azonban túl későn jött
ahhoz, hogy megakadályozhatta volna a nacionalizált uradalmak kifosztását.
A rendelkezést fokozatosan kiterjesztették a tisztviselői fizetésekre, a
járadékokra, az adókra és a lakbérekre is. A IV. év végén (1796. szeptember
közepén) vége volt a papírpénz fikciójának. Hivatalosan azonban csak
néhány hónappal később ismerték el, hogy az utalvány nem tudja betölteni a
fizetési eszköz szerepét. A pénz ismét megjelent a forgalomban, de az
államnak, mivel csak papírhoz jutott, nem volt belőle haszna. Az V. év
pluviőse 16-i (1797. február 4-i) törvény megszüntette az utalvány pénz
jellegét, törölte formális aranytartalmát, és értékét a névérték i%-ára
szállította le. Ez a törvény majdnem észrevétlenül született, hiszen csak a
befejezett csőd hivatalos beismerését jelentette. Így ért véget a forradalmi
papírpénz története. A Direktórium azonban csak azért térhetett vissza a
fémpénzre, mert a IV. év győzelmei igen nagy hasznot hajtottak: az V. év
germinal 5-én (1797. március 25-én) a Sambre-etMeuse-i hadsereg 10
milliót, az itáliai hadsereg több mint 51 milliót küldött haza. A háború
táplálta a rendszert.

Az utalvány összeomlása, mint megelőzőleg az assignatáé is, szociális téren

katasztrofális következményekkel járt, elsősorban a hivatalnokokat, a
járadékosokat és a dolgozó rétegeket illetően. A IV. év messidor 22-én (1796.
július 10-én) az isére-i közigazgatás vezetői azt írták, hogy az ő havi
fizetésük mellett kifizetődőbb gályarabnak lenni, mint irodafőnöknek.

„Nincs olyan gályarab, fogoly vagy elítélt, aki ne kerülne a kormánynak több
mint négyszer annyiba, mint bármelyik hivatalvezetőnk havi fizetése. Napi
bérük 6 livre 2 sou 8 dénár; létfenntartásuk kikerülhetetlen szükségletei már
régóta arra kényszerítették őket, hogy eladják bútoraikat és mindazokat a
tárgyakat, amelyek nélkülözhetetlenek az ember életében; most már a
nincsteleneknek alamizsnaként osztott kenyeret is igénybe veszik.”

A IV. év tele iszonyú volt a bérből és fizetésből élők számára; az árak szédítő
iramban emelkedtek. A piacok kiürültek. 1795-ben gyenge volt a termés; a
parasztok csak fémpénzt fogadtak el, a rekvirálás már régóta megszűnt. A
Direktórium kénytelen volt külföldön gabonát vásárolni és szigorúan
szabályozni a fogyasztást.

Párizsban naponta 1 font helyett 75 gramm kenyeret adtak fejenként; kenyér

helyett gyakran rizst osztottak, de azt a háziasszonyok nem tudták megfőzni,
mert nem volt fájuk. A rendőri jelentések egész télen át fárasztó
egyhangúsággal számolnak be a nép nyomoráról és elégedetlenségéről,
amelyet csak fokozott az üzérek szemérmetlenül fényűző életmódja.

„Párizs nyugodtnak látszik, de az emberek valójában dühösek és izgatottak

állapítja meg pluviőse 28-án (1796. február 17-én) a Központi Iroda. Az
összes árucikk rendkívüli drágasága egyhangú vélemény szerint szükségszerű
következménye a tiltott kereskedelemnek, amelyet azok a megvetésre méltó
alakok folytatnak, akiket üzér néven ismernek. Ez a korlátokat nem ismerő
visszaélés, amely már régóta rombolja a köz- és magánvagyont, elsősorban a
nincstelen osztályokat sújtja, amelyeknek panaszkodása, morgása és túlzó
véleménye már úton-útfélen hallható.”

A nép elégedetlensége a Direktórium ellen fordult, és erős támaszra lelt a

jakobinus ellenzékben, amely a Panthéon Klubban a maximált árrendszer
visszaállításáról tárgyalt. A ventôse első napjaiból származó rendőri
jelentésekből kitűnik, hogy a nép körében erősödött a mozgolódás, az
emberek egyre hangosabban követelték a maximálást: „A munkások azt
tervezik, hogy béremelést harcolnak ki - írja a ventôse 5-i (február 24-i)
jelentés -; de azt mondják, hogy a maximálás nemsokára megállítja ezt a
folyamatot (ti. az áremelkedést); ... a nép »maximáláson« árcsökkentést ért.”

A Direktórium félt, hogy a nép elégedetlensége kikristályosodhat a jakobinus

ellenzék körül, ezért ventôse 7-én (1796. február 26-án) elrendelte a Panthéon
Klub bezárását. Hajszát indított a baloldali újságírók ellen, és leváltotta a
jakobinus hírében álló hivatalnokokat.
A baloldali ellenzék új formát öltött, amikor Babeuf megszervezte az
Egyenlők Összeesküvését.

3. Babeuf és az Egyenlők Összeesküvése (1795-1796)

Babeuf a francia forradalomban elsőként küzdötte le azt az ellentmondást,

amelybe addig minden politikus beleütközött, aki magáévá tette a nép ügyét:
nevezetesen a megélhetéshez való jog elismerése s a magántulajdon és a
gazdasági szabadság fenntartása közötti ellentmondást. Babeuf, ugyanúgy,
mint a sans-culotte-ok és a jakobinusok, kijelenti, hogy a társadalom célja a
közös boldogság, és a forradalomnak biztosítania kell az élvezetek
egyenlőségét. Minthogy azonban a magántulajdon szükségképpen
egyenlőtlenségre vezet, az „agrártörvény” pedig vagyis a tulajdonok egyenlő
felosztása „csak egyetlen napig tarthat” („bevezetésének másnapján újra
megjelenne az egyenlőtlenség”), a „tényleges egyenlőség” biztosításának
egyetlen eszköze: „megteremteni a közös igazgatást; megszüntetni a külön
tulajdont; minden embert tehetsége szerint ahhoz a munkához kötni, amelyet
jól ismer; kötelezni, hogy munkájának gyümölcsét természetben helyezze
letétbe a közös raktárban; végül megteremteni az élelmiszerek egyszerű
igazgatását, amely az emberek és a dolgok nyilvántartása alapján a
legszigorúbb egyenlőséggel osztja szét ez utóbbiakat.”

Ez a program, amely a „Le Tribün du Peuple” IV. év frimaire 9-i (1795

november 30-i) számában, a „Plebejusok kiáltványa” címmel jelent meg,
lényeges újítást, vagy, helyesebben szólva, gyökeres változást tartalmazott a
jakobinus és a sans-culotte ideológiákhoz képest, amelyek mindaddig
ragaszkodtak a személyes munkán alapuló kistulajdonhoz. A „javak és a
munka közössége” a forradalmi ideológia első formája volt azon az új
társadalmon belül, amely magából a forradalomból született meg. A
kommunizmust, amely addig csak utópikus álmodozás volt, a babeufizmus
ideológiai rendszerré érlelte, s az Egyenlők Összeesküvése a politikai történet
tényezőjévé lett.

A babeufizmus szükségképpen magán viseli kora bélyegét. Kétségtelen, hogy

az autodidakta Babeufben a kommunizmus eszméje Rousseau, Mably
tanulmányozása s a Morelly által szerzett, de akkor Diderot-nak tulajdonított
„Természet kódexe” hatására született meg. De Babeuf túllépett az utópikus
álmodozáson, s a forradalom folyamán végig a tett embere volt. Ideológiai
rendszerét szűkebb hazájának, Pikardiának társadalmi valósága, majd a
forradalmi harcokban való közvetlen részvétele érlelte meg.

Agrárkommunizmusa bizonyos mértékig a pikardiai paraszti élettel

kapcsolatos tapasztalataiban gyökerezik. 1760-ban született Saint-
Quentinben. Apja sóilletéki alkalmazott volt, anyja írástudatlan szolgáló.
Babeuf a fejlett kultúrájú Santerre-ben fekvő Roy községben telepedett meg.
E vidék falvaiban még elevenen éltek a kollektív jogok és közösségi
szokások, és elkeseredett ellenállást tanúsítottak ama folyamattal szemben,
amelynek során a birtokok fokozatosan a tőkés nagybérlők kezében
koncentrálódtak. Babeuf mint a földesúri jogok összeírásával megbízott
személy (commissaire á terrier) és a feudális jogok szakértője, sőt
átmenetileg községi írnok, közvetlen tapasztalatokat szerzett a pikardiai
parasztság életéről, problémáiról és harcairól. Kétségtelen, hogy ezek
hatására került közel már a forradalom előtt a tényleges egyenlőség és a
kommunizmus gondolatához. 1779-ben megjelent „Örökös kataszter” című
munkájában az agrártörvény, azaz 1848-as kifejezéssel élve a „földosztók”
szocializmusa felé hajlott. Ám egy 1785-i memorandumában, majd Dubois
de Fosseux-höz, az arras-i akadémia titkárához intézett 1786-i levelében
„kollektív gazdaságok” megszervezéséről beszél, amelyek igazi „testvéri
közösségek” lennének. „50, 40, 30, 20 egyén élne szövetkezve ebben a
gazdaságban; s míg régebbi elszigeteltségükben csak nyomorúságosan
tengődtek, most hamarosan rájuk köszöntene a jólét.”

Ez már a munka közössége volt. Babeuf tehát tíz évvel az Egyenlők

Összeesküvése előtt nemcsak a tényleges jogegyenlőség, tehát az egyenlő
elosztás kérdését, hanem a termelés problémáját is fölveti, s megsejti a
kollektív földhasználat szükségességét:

„Egyenlő parcellákban szétosztani a földet az egyének között annyit

jelentene, mint megsemmisíteni azoknak az erőforrásoknak a legnagyobb
részét, amelyeket a föld az együttes munkának biztosítana.”

Babeuf forradalmi tapasztalatai döntően hatottak rendszerének fejlődésére.

Az 1789-i Nyilatkozat proklamálta a jogegyenlőséget, ám amikor a
forradalom folyamán napirendre került az élelmiszer, a mindennapi kenyér
kérdése, hamar kiderült, hogy ez az egyenlőség merő „agyrém”. „Kinek kell a
névleges egyenlőség?” írja Babeuf 1791. augusztus 20-án Coupé de l’Oise-
hoz intézett levelében. S amikor ugyanezt a Coupét a Törvényhozó Gyűlés
tagjává választották, 1791. szeptember 10-i levelében ezt írta neki:

„Ezért kötelessége az államnak, ezért szükséges, hogy biztosítsák az

élelmiszert a nép ez óriási többsége számára, amelynek minden jóakarata,
munkakészsége mellett nincs már kenyere. Agrártörvényt, valódi
Egyenlőséget.”

Tény, hogy Babeuf thermidor 9-e után Robespierre ellen fordult. De a

dühöngő infláció és a nép megdöbbentő nyomora hamarosan megmutatta
neki, miért volt jó a maximum, az irányított gazdaság és a termelés akár
részleges nacionalizálása is, a II. év ezen fontos kísérlete, amelyet elsősorban
a hadseregek ellátása érdekében alkalmaztak.

„Ez a kormányzás (a közös igazgatás) írja Babeuf a „Plebejusok

kiáltványáéban használhatónak bizonyult a tapasztalatban, hiszen tizenkét
hadseregünk 1 millió 200 000 emberére alkalmazták (ami lehetséges
kicsiben, lehetséges nagyban is).”

Babeuf már elveti az agrártörvényt, mondván, hogy az legfeljebb egyetlen

napig tart, s kifejezetten a föld magántulajdonának megszüntetése mellett
foglal állást. A III. év thermidor 10-én (1795. július 28-án) Germainhez
intézett levelében részletesen kifejti rendszerének mechanizmusát. Minden
embert „tehetsége szerint ahhoz a munkához kell kötni, amelyet jól ismer”:

„A termelés és a gyártás minden alkalmazottja a közös raktár részére fog

dolgozni, mindegyik természetben fogja beszolgáltatni egyéni munkájának
gyümölcsét, és az elosztás alkalmazottai, akik már nem saját javukra, hanem
a nagy család javára fognak működni, az egész egyesülés termékeinek
tömegéből minden polgárhoz visszajuttatják az ő egyenlő és különböző
termékekből összetevődő részét."

Mint Georges Lefebvre hangsúlyozta, ez lényegében fogyasztási

kommunizmus. Babeuf sejtette főleg a mezőgazdaság vonatkozásában,
pikardiai tapasztalatai alapján -, hogy termelési kommunizmusra s a
földművelés kollektív megszervezésére van szükség. De a tőkés
koncentráció, a kibontakozó ipari termelés hatalmas folyamata elkerülte a
figyelmét: előszeretete a régi, különösen kézműves gazdasági formák iránt,
az a körülmény, hogy művében még csak fel sem sejlenek a termékbőségen
alapuló kommunista társadalom körvonalai, világosan magyarázzák, miért
beszéltek vele kapcsolatban többen is gazdasági pesszimizmusról. A
korhelyzet, a tőkés koncentráció fejletlensége, a tömegtermelés teljes hiánya,
sőt magának Babeufnek a vérmérséklete és szociális tapasztalata az okai
annak, hogy nem lendületesen kibontakozó, bőséget biztosító, hanem szűkös,
stagnáló termelőerőkkel számolt. Ezért a babeufizmus helyét a XVIII. század
moralizáló kommunista utópiái és Saint-Simon ipari szocializmusa között
kell kijelölnünk.

Az Egyenlők Összeesküvése a kommunizmus megvalósítására tett első

kísérlet volt. A IV. év telén (1795-1796) Babeuf, akit a Direktórium
illegalitásba kényszerített, a kormány tehetetlensége és a népet sújtó nyomor
láttán arra a gondolatra jutott, hogy erőszakkal kell megdönteni a társadalom
épületét. Az összeesküvés a kommunizmusért küzdő kisebbség köré
pantheonistákat, egykori jakobinusokat tömörített (Amar, Drouet, Lindet),
akiknek céljai lényegileg politikai jellegűek maradtak. Buonarroti viszont, aki
annak idején a Közjóléti Bizottság korzikai biztosa volt ott még elevenen
éltek a faluközösségek -, s az itáliai Onegliában is teljesített megbízatást, bár
most is hű robespierre-istának tudta magát, tevékenyen kivette részét az
összeesküvés kommunista programjának kidolgozásából és politikai
szervezetének kiépítéséből. A IV. év germinal 10-én (1796. március 30-án)
Felkelő Bizottság alakult, amelyben Babeufön kívül Antonelle, Buonarroti,
Dartné, Félix Lépeletier és Sylvain Maréchal vett részt. A propagandát a
tizenkét párizsi kerületben egy-egy megbízott irányította. A körülmények
kedveztek a felkelésnek, az infláció egyre elviselhetetlenebbül tombolt.

Az összeesküvés politikai szervezete szakított a plebejus mozgalom addigi

módszereivel. A középpontban a kevés számú kipróbált harcosra támaszkodó
vezető csoport helyezkedett el; ezt vette körül a szimpatizánsok gyűrűje, a II.
év rendszerét visszakívánó hazafiak és demokraták, akiket nem avattak be a
titokba, s akik a jelek szerint nem tették magukévá az új forradalmi eszmét;
végül maguk a néptömegek következtek, amelyeket a felkelésnek magával
kellett ragadnia. Az összeesküvésnek tehát határozottan szervezett jellege
volt, de úgy látszik, hogy a tömegekkel való nélkülözhetetlen kapcsolat
problémáját meglehetősen bizonytalanul oldották meg. Túltéve magukat a
népi felkelés hagyományán, kidolgozták a forradalmi diktatúra fogalmát,
amelyet már Marat is megsejtett, anélkül, hogy pontosan definiálni tudott
volna. A babeufisták úgy vélték, gyerekes dolog lenne, ha a felkelés
győzelme és a hatalom megragadása után kiszolgáltatnák magukat egy, a
politikai demokrácia elvei alapján, akár általános választójoggal
megválasztott nemzetgyűlésnek. A társadalom újjáalakítása és az új
intézmények beindítása folyamán végig fenn kell tartani a forradalmi
kisebbség diktatúráját. Ez a gondolat minden valószínűség szerint
Buonarrotin keresztül került Blanquihoz, s nyilvánvalónak látszik, hogy a
proletariátus diktatúrájának lenini doktrínája és gyakorlata a blanquizmusra
vezethető vissza.

A Direktórium álláspontja nem volt egységes a babeufista propagandával

szemben. Barras köntörfalazott, kímélte az ellenzéket; Reubell nem akarta a
royalizmus malmára hajtani a vizet jakobinusellenes megtorló
intézkedésekkel. Carnot, akit autoritatív konzervativizmusa végérvényesen a
reakció táborába sodort, nem habozott. Kezdeményezésére Merlin de Douait
leváltották a rendőrminiszter tisztéről, s helyébe Cochont nevezték ki.
Germinal 27-én (1796. április 16-án) a tanácsok halálbüntetést helyeztek
kilátásba mindazok számára, akik megkísérlik „a királyság avagy az 1793-as
alkotmány visszaállítását. . . vagy a magántulajdonok elrablását és felosztását
az agrártörvény nevében.”

Babeuf eközben folytatta az előkészületeket. Felvette a kapcsolatot a

Konvent-tagok bizottságával, amely ugyanabban az időben alakult meg, s
floréal 18-án (május 11-én) egyetértésre jutott velük. Ők is bekerültek a
Felkelő Bizottság javaslatára választott új gyűlésbe. Floréal 11-én (április 30-
án) azonban feloszlatták a felkeléshez csatlakozott rendőrlégiót. A fő baj
pedig az volt, hogy Grisel, Babeuf egyik katonai megbízottja, feljelentette
Carnot-nak az összeesküvést. A IV. év floréal 21-én (1796. május 10-én)
Babeuföt és Buonarrotit letartóztatták, s minden iratukat lefoglalták. A
burzsoázia vezetőit ismét elfogta a rémület, és megindultak a letartóztatások.

A IV. év fructidor 23-ról 24-re (1796. szeptember 9-ről 10-re) virradó

éjszakán kudarcot vallott a grenelle-i katonai tábor azon kísérlete, hogy
fellázítsa a hadsereget. A kísérlet értelmi szerzői, II. évbeli jakobinusok vagy
sans-culotte-ok inkább Carnot és a rendőrminiszter (Cochon) rendőri
provokációjának áldozatai voltak, semmint igazi babeufisták megbízottai. Az
ügyben letartóztatott 131 ember között csak hat olyan akadt, aki előfizetett
Babeuf lapjára, a „Le Tribün du Peuple”-re. A Temple-ben összeült a katonai
bíróság, és 30 személyt agyonlövetett. A semmítőszék utólag kénytelen volt
törvénytelennek minősíteni az eljárást.

A vendome-i per már az V. évben zajlott le. Nemcsak Barras szerette volna
csökkenteni a hajszát, hanem olyanok is mint pl. Sieyés -, akik féltek, hogy
ezzel a royalizmus malmára hajtják a vizet. Carnot azonban hajthatatlannak
bizonyult, és magával sodorta a Direktóriumot. A fructidor 9-ről 10-re (1796.
augusztus 26-ról 27-re) virradó éjszakán az összeesküvőket Vendőme-ba,
rácsos ablakú pincebörtönbe szállították. Családtagjaik, köztük Babeuf
felesége és nagyobbik fia, gyalog követték a menetet. A Legfelsőbb Bíróság
csak 1797 februárjában kezdte meg a tárgyalást. Három hónapig tartott a per.
Az V. év prairial 7-én (1797. május 26-án) valamennyiüket halálra ítélték.
Babeuf és Darthé megpróbáltak önkezükkel véget vetni életüknek; másnap
sebesülten vitték őket a vérpadra.

Az Egyenlők Összeesküvésének jelentőségét csak a XIX. század mércéjével

mérhetjük. A Direktórium történetében ugyanis csupán epizód volt.
(Mindazonáltal módosította a politikai egyensúlyt.)

Ugyanakkor tény, hogy az összeesküvés keretében első ízben vált politikai

erővé a kommunista eszme; Babeufnek és kísérletének éppen ez a jelentősége
a szocializmus történetében. Babeuf a IV. év messidor 26-án (1796. július 14-
én) Félix Lepeletier-hez intézett levelében azt kéri, hogy gyűjtse össze összes
„demokratikus és forradalmi tervezeteit, feljegyzéseit és vázlatait”, s mutassa
meg „az Egyenlőség valamennyi tanítványának ... azt, amit a mai csirkefogók
az én álmaimnak neveznek”. Buonarroti 1828-ban Brüsszelben ennek az
óhajnak engedelmeskedve tette közzé „Conspiration pour l’Egalité dite de
Babeuf” (Az úgynevezett Babeuf-féle Összeesküvés az Egyenlőségért) című
könyvét, a szervezkedés történetét. A munka nagy hatást gyakorolt a
forradalmi közvéleményre, s ennek köszönhető, hogy a babeufizmus
láncszemként kapcsolódott be a kommunista gondolat történetébe.

4. A royalista előretörés

A Babeuf-féle összeesküvést követő jakobinusellenes hadjárat ismét jobbra

taszította a Direktóriumot, s elősegítette a royalista veszély megnövekedését.
A royalisták tevékenysége 1796 nyarától kezdve különböző területeken
bontakozik ki. Miközben Benjámin Constant, Madame de Staél tanácsait
követve, arra biztatja az alkotmányos royalistákat, hogy tömörüljenek a
konzervatív társadalmi berendezkedést biztosító Direktórium köré, délen,
ahol a royalista Willot-t a Marseilleben állomásozó hadosztály parancsnokává
nevezték ki, új lendületet vesz a fehérterror. A jobboldali nyomás alá került
tanácsok fenntartják ugyan az egykori terroristákra vonatkozó amnesztiát (IV.
brumaire 4. 1795. október 26.), de megszavazzák azoknak a közhivataloktól
való eltiltását (V. frimaire 14. 1796. december 4.). Ugyanez a törvény
érvénytelenítette a IV. év brumaire 3-i (1795. október 25-i) dekrétum 3.
cikkelyét, amely fenntartotta a papokkal szemben a terrorista törvényeket.
Minthogy ezzel a különböző megkötések illuzórikussá váltak, a parókiák
legnagyobb részében ismét megindult a vallási élet. A papok befolyása csakis
a reakció nak kedvezhetett. Természetesen ebben az irányban hatott a
jakobinusoknak a közhivataloktól való eltiltása is. Miközben Carnot egyre
inkább jobbra tolódott, La Revelliére, antiklerikalizmusa révén, Reubellhez
és Barras-hoz közeledett. A triumvirek nyugtalankodni kezdtek a royalizmus
előretörése láttán.

A royalisták összeesküvése, amelyet éppen abban az időpontban szőttek az

angolokkal, csakugyan bebizonyította, hogy a jobboldal nem fogadja el a
köztársaságot, s most is a hatalom megszerzésén jár az esze. Minthogy a
trónkövetelő XVIII. Lajos, aki Brunswick herceg oltalmába ajánlva magát
Blankenburgba menekült, hallani sem akart semmiféle engedményről, a
royalista aknamunka egyszerre két mederben, alkotmányos és abszolutista
vonalon folyt. Brottier abbé személyében még Párizsban is volt megbízottja,
aki egész hálózatot szervezett a fővárosban, s még a Direktórium gárdistái
közül is sikerült ügynököket toboroznia. 1796 nyarán az ügynökség
létrehozta a „Rend barátainak” egyesületét, amely alkotmányos ellenzékben
volt a rendszerrel szemben, de amelynek tevékenységét titokban a
„Legitimizmus fiai” nevű társaság irányította. Ennek tagjai felkelés útján
akarták visszaállítani az abszolutista rendszert. Dandré, az Alkotmányozó
Gyűlés egykori tagja s a törvényes akció híve, a közelgő választásokra
gondolva „Emberbaráti intézet”-té alakította át a társaságot. Az intézetnek
néhány megyében is voltak fiókjai; mindegyik szervezetben jelentkezett az
ellentét az alkotmány és a törvényes akció hívei, valamint az abszolutisták, az
erőszakos akció hívei között. Így volt ez Sarthe-ban, ahol az intézetet egy volt
chouan szervezte meg, valamint Bordeaux-ban; A pénz egy Svájcban
állomásozó, Wickham nevű ügynök közvetítésével Londonból jött. Ebből
szubvencionálták a sajtót és pénzelték a választási propagandát. Annak
ellenére, hogy az V. év pluviőse 11-én (1797. január 30-án) Brottier-t
letartóztatták, s egyik bűntársa részletes vallomást tett, a royalista propaganda
tovább folyt.

A politikai és szociális légkör voltaképpen kedvezett a royalistáknak.

Tömegesen tértek haza az emigránsok és a deportált papok. A vallási kérdés
nagyszerű terep volt a reakció számára. Számos republikánus ugyanúgy
összeegyeztethetetlennek tekintette a római katolicizmust és a köztársaságot,
mint maguk a refraktárius papok. Az alkotmányos egyház befolyása azonban
szakadatlanul csökkent, s a „teofilantrópia”, a dekádkultusz új formája,
amelyet 1797 elején Le Revelliére támogatásával alapítottak, csak egy
felvilágosult polgári kisebbségre terjesztette ki befolyását. (Teofilantrópia a
Robespierre által bevezetett „Legfőbb Lény” kultuszát felváltó vallási
irányzat. A katolicizmus dogmatikus istenfogalma helyébe egyszerűen egy
hatalmas és jóakaratú istent állított. A „teofilantropok” szektáját 1797 elején
Janes, Moreau, Mandar és Haüy alapították.) A reakciós mozgolódás
ezenkívül ügyesen kihasználta a pénzügyi válságot és a belőle fakadó
nehézségeket.

A pénzügyi helyzet a területi utalvány megszűnése és a fémpénzhez való

visszatérés után továbbra is szánalmas volt. Az inflációt most defláció
követte: pénz alig volt, az árak feltartóztathatatlanul zuhantak, s az 1796-i bő
termés csak tetézte a bajt. Annyi haszna mindenesetre volt ennek a
folyamatnak, hogy a tömegek nyomora enyhült valamelyest. Csakhogy a
háború folyt tovább. A Direktórium hasztalan igyekezett megteremteni a
költségvetési egyensúlyt. Az V. év prairial 13-án (1797. június 6-án)
megszavazták a folyó évre vonatkozó földadót, thermidor 14-én (augusztus
2-án) a vagyonadót. De ezzel elkéstek. Amikor a Direktórium azt javasolta,
hogy minden megyében alakítsák meg helyi hivatalnokokból az Egyenesadók
Irodáját, indítványát elvetették. Javasolta továbbá, hogy állítsanak vissza
bizonyos közvetett adókat, így a lőporra, a salétromra, a sóra. Az Ötszázak
Tanácsa beleegyezett, de a Vének Tanácsa nem állt kötélnek. Hogy
jövedelmezőbbé tegyék a nemzeti javak eladását, az V. év brumaire 16-án
(1796. november 6-án) visszaállították az árverezést. De ez sem hajtott sok
hasznot.

A kormány kétségbeesett manőverekhez folyamodott. A hadsereg gabona-,

takarmány- és lóellátásának biztosítására fenntartották a rekvirálást. A
rekvirált holmiért bonokat adtak, amelyeket azután elfogadtak adók és a
nemzeti javak ára fejében. Akárcsak az irányított gazdaság megszüntetése
után a thermidoristáknak, a Direktóriumnak is a pénzemberek, bankárok,
szállítási vállalkozók és hadianyag-kereskedők segítségéhez kell
folyamodnia, akik ki sem engedték többé karmaikból. Számtalan képtelen
próbálkozás után - így például elzálogosították a korona gyémántjait, köztük
a Régens nevű gyémántot, átengedték a „batáviai váltókat”, vagyis azokat a
hadi-kártalanítási kötelezvényeket, amelyeket Hollandia a hágai szerződés
értelmében állított ki végül is az V. év brumaire 16-i (1796. november 6-i)
törvény felhatalmazta a Direktóriumot, hogy fizetési eszközül használja fel a
nemzeti javakat. Így kapott pl. az egyik hadiszállító 600 hektárnyi földet
Nord megyében. Rövidesen kialakult az a szokás, hogy az állami jövedelmek
egy-egy kategóriáját átengedték a hitelezőknek; ez azt jelentette, hogy
„átruházás” (délégations) néven visszatértek az ancien régime „elidegenítési”
(anticipations) gyakorlatához. Így pl. elidegenítették a nemzeti erdők
kitermelését, egy-egy megye adóbevételeit, a Livornóban zsákmányolt angol
áruk eladását. Mindezt a Flachat Társaság kapta, amely az itáliai hadsereget
látta el.

A fenti intézkedések, a kormány gyengesége, a politikusok egy részének

megvásárolhatósága (Barras, Ouvrard, a pénzember, Fouché, Talleyrand,
hogy csak a leghírhedtebbeket említsük) csupa olyan tényező volt, amelyek
révén hamarosan elburjánzott a korrupció. Egyesek a sóval spekuláltak,
mások a nemzeti javakkal. Ezzel természetesen általános erkölcsi romlás
párosult, amely annál is szembeötlőbb volt, minthogy éles ellentétben állt a
II. esztendő köztársaságának spártai erkölcseivel. Ez a folyamat mindenesetre
csak egy pénzes és tétlen kisebbséget érintett, amely féktelen élvhajhászásban
töltötte idejét, s amelyet túlzó általánosítással a „Direktórium társadalmának”
neveztek el. E réteg életmódja cinikusabb formában és kevesebb fellengzős
pompával voltaképpen a császárság nagyvilági életét anticipálta. A
kormányban két ember tartozott ehhez a feslett társasághoz: Barras, az
egykori vicomte és Talleyrand, az egykori püspök. Körülöttük üzletemberek
és fezőrök („faiseurs de service”) (A konzulátus alatt és a XIX. század elején
így nevezték azokat az üzletembereket (hadsereg-élelmezők, pénzemberek),
akik az állam szállítói és hitelezői voltak.), bankárok, hadiszállítók, üzérek és
spekulánsok nyüzsögtek, a rendszer haszonélvezői, akik azonban bármelyik
pillanatban elhagyták volna a rezsimet, ha úgy látják, hogy egy másik jobban
garantálja vagyonukat.

A rendszer a társadalom minden rétege előtt lejáratta magát. A

hivatalnokokat teljesen szabálytalanul fizették. A különböző
közszolgáltatások pénz híján alig működtek. A Direktórium az országos
költségvetés tehermentesítése végett a bíróságok, a központi iskolák és a
közsegélyezés költségeit áthárította a helyi közigazgatásra, de ezeknek
semmivel sem volt több pénzük, mint a kormánynak. A járadékokat
negyedrészben érmével fizették - ha a kormánynak éppen volt készpénze -,
háromnegyedrészben pedig bonokban, amelyeket csak adófizetésre vagy a
nemzeti javak vásárlására lehetett felhasználni. A spekulánsok potom áron
összevásárolták a bonokat. A Direktórium pénzügyi tehetetlensége
nagymértékben fokozta az elégedetlenséget, s ezzel a royalista ellenzék
malmára hajtotta a vizet. Közeledtek az V. évre kitűzött választások.

II

A HÓDÍTÓ HÁBORÚ (1796-1797)

A háború új vonásai, amelyek már a Forradalmi Kormány és az általa

folytatott honvédelmi politika bukása óta kialakulóban voltak, az első
Direktórium alatt öltöttek határozott formát. A háborús erőfeszítéseket többé
nem támasztotta alá az irányított gazdaság, hiszen semmi sem korlátozta a
vállalkozás és a profitszerzés szabadságát. A hadseregek anyagi helyzete
leromlott, aminek előbb-utóbb természetesen hatnia kellett a katonák erkölcsi
állapotára is. Ehhez járult, hogy a tábornokokra nem nehezedett többé
fenyegető súlyával a Forradalmi Kormány és a terror egyenlősítő, nivelláló
törekvése; lerázták magukról a végrehajtó hatalom gyámságát, és szabad
folyást engedtek becsvágyuknak. Ebből a szempontból Bonaparte itáliai
politikája fordulópontot jelentett: a nemzet érdekeit személyes ambíciójának
kalandor perspektíváival cserélte fel. Ez az elfajulás annál veszedelmesebb
volt, minthogy a győzelem érinthetetlen dicsfénye övezte.

1. A hadsereg az első Direktórium alatt

A Direktórium hadügyi téren is, mint minden tekintetben, egyszerűen a
thermidoriánus politikát folytatta, s uralma alatt a hadsereg tovább züllött. A
papírpénz összeomlása, a kormány pénzügyi tehetetlensége, a hadiszállítók
sikkasztásai közvetlenül befolyásolták a csapatok helyzetét. A katonákat
hiányosan élelmezték és ruházták, rosszul fizették. Ez a nyomorúságos
helyzet természetesen a létszám alakulását is befolyásolta. Csakhamar a
köztársaság hadseregeinek állandó betegségévé vált, hogy az emberek nagy
része nem engedelmeskedett a behívásnak, és a bevonultak hazaszökdöstek.
Amikor az Ötszázak Tanácsa bizottságot jelölt ki egy megfelelő
büntetőtörvény tervezetének előkészítésére, Dupuis, a tanács tagja, a IV. év
brumaire 19-én (1795. november 10-én) rámutatott a baj mélyen rejlő okaira.
„Az önök ellenségei hasznot húztak a reakció cinkosainak abból az
őrültségéből, hogy minden kényszerítő eszközt, amely csírájában fojthatta
volna el a bajt, terrorista akciónak tekintettek; s ez az egyetlen elriasztó szó,
hogy »terrorizmus«, több szolgálatot tett Európának, mint leghatalmasabb
hadseregei. A köztársaság több megyéjét bejártam, s láttam a szökevényeket,
amint csapatostul vándoroltak az utakon, ugyanolyan zavartalanul, mint
jómagam, anélkül, hogy bárki kötelességének érezte volna, hogy
feltartóztassa őket, vagy érvényt szerezzen a dezertálásra vonatkozó
törvényeknek. De ez még semmi. Azt tapasztaltam, hogy a szökevények
szülei, rokonai sok esetben polgármesterek vagy községi hivatalnokok.
Egyébként könnyen lehetséges, hogy ha szigorúan ragaszkodnak a törvény
végrehajtásához, ők is áldozatul estek volna annak a szörnyű reakciónak,
amely annyi holttetemmel borította Franciaország földjét.” Dupuis
gyökerénél fogta meg a bajt. A Direktórium, akárcsak a thermidoriánus
Konvent, képtelen volt megbirkózni ezzel a problémával, mert konok
gyűlöletet táplált a II. év minden emléke iránt, s állandóan kímélni igyekezett
a reakciót, hogy kordában tarthassa a néptömegeket.

A hadsereg erkölcsi és politikai beállítottsága ezzel egyidejűleg átalakult. A

II. év szelleme kétségtelenül mély nyomot hagyott soraiban: a katonákban
most is égett a gyűlölet a volt nemesek, a papok, a királyság ellen. De a
lángot nem táplálta senki, a forradalmi lelkesedés lassanként lohadni kezdett.
A katonák, akik oly érzékenyen reagáltak a II. év vezető alakjainak erőteljes
és egyértelmű eszméire, nem tudták követni a Direktórium középutas
politikájának szeszélyes kanyargóit, s nem tudtak lelkesedni az „előkelők”
középszerű koncepcióiért. Lassanként szakadék támadt a rendszer és a
hadsereg között, s a katonák körében kialakult a „civil” iránti megvetés.
Ekkor jelent meg a „péquin” vagy „pékin” kifejezés (civil), amely a
császárság kezdetére már mindenütt elterjedt. Mindazonáltal a demokratikus
érzület a hadsereg belső világának jellegénél fogva tovább élt; mert bár a
demokratikus intézmények egy részét, mint például a tisztek választását és a
katonai esküdtszéket megszüntették, az emelkedés szempontjából
változatlanul a tanultság számított a legkevesebbet, s az értelmesség, de főleg
a hadi vitézség volt a döntő. A közkatona, ha bátor ember volt, mindig
reménykedhetett abban, hogy rövid idő alatt a legmagasabb rangra
emelkedik. Ez természetesen a becsvágynak és a kalandor szellemnek is
kedvezett.

A nemzeti érzés, amely addig a hadsereget hevítette, új színezetet nyert.

Minthogy az állományt a népfelkelés óta nem újították fel, s a seregek a
hódítás révén távol kerültek a haza földjétől, a katonák lassanként a nemzet
többi részétől különálló közegnek tekintették magukat. Az idegen földön
táborozó és szükségképpen hivatásos jelleget öltő hadsereg tábornokai köré
tömörül. A nemzet iránti odaadás lassan átadja helyét az egy-egy vezér iránti
hűségnek, a kalandvágynak, majd a fosztogatás szellemének. A II. évben
minden intézkedés azt szolgálta, hogy fenntartsák és erősítsék a hadsereg és a
nép kapcsolatát. Most igyekeznek elfeledtetni a katonával, hogy egyben
állampolgár is. Saint-Just 1793. február 12-i beszédében kijelentette, hogy a
győzelemre csak abban a mértékben lehet számítani, „ahogyan a republikánus
szellem tért hódít a hadseregben”. Bonaparte 1796. március 26-án, az itáliai
hadjárat kezdetekor kibocsátott proklamációjában a következőket mondotta:

„Katonák, rongyosak vagytok és éheztek. A világ legtermékenyebb vidékeire

vezetlek benneteket. Gazdag tartományok, nagy városok kerülnek a
hatalmatokba, becsület, dicsőség és gazdagság vár ott rátok ...”

A hazafiság elvesztette republikánus és humánus tartalmát, s

nacionalizmussal telítődött; az állampolgári érzület és a forradalmi lelkesedés
nemsokára átadta helyét az idegenek megvetésének és a katonai dicsőség
mámorának, a nemzeti hiúságnak. Marie-Joseph Chénier nemsokára „a
győzelemhez szokott Nagy Nemzetet” magasztalta. Ez a gőgöt sugalló
kifejezés a Direktórium vége felé közszájon forgott, a császárság alatt pedig
szentesítést nyert.
Meg kell állapítanunk, hogy a Közjóléti Bizottság által a II. évben kialakított
katonai szervezet és harcmodor még az 1796-i hadjárat kezdetekor is
összehasonlíthatatlanul fölényben volt a koalíció ancien régime-beli
hadseregeivel szemben. A Direktórium azzal akarta megnövelni tekintélyét a
tábornokok és a hadiszállítók előtt, hogy a kiküldött Konvent-képviselők
mintájára „hadbiztosokat” nevezett ki (comissaires aux armées). Ám ez
hasztalan próbálkozás volt, hiszen sem a biztosok, sem a Direktórium nem
rendelkeztek a tábornokokkal szemben az „együttműködésre kényszerítő
erővel”. Mihelyt a tábornokok magukhoz ragadták a vezető szerepet,
Bonaparténak első helyet biztosított katonai lángelméje. Ugyanakkor tény,
hogy bár ez a lángelme nemsokára teljes erővel érvényesült a stratégiai elvek
kidolgozásában, a taktikai egységek megszervezése és felhasználása terén
Bonaparte hű maradt a forradalmi örökséghez: újjáalkotta a harcászat
művészetét, de a forradalom által létrehozott nemzeti hadsereg segítségével.

2. Bonaparte Itáliában (1796-1797)

A koalíció az 1795-ös szerződések óta lényegében Angliára és Ausztriára

korlátozódott. Kétségtelen, hogy Ausztria, amelynek katonai és pénzügyi
helyzete egyáltalán nem volt ragyogó, feladta volna a Rajna bal partját, ha
bizonyos lett volna benne, hogy megkapja a kompenzációkat, amelyekre
vonatkozólag Poroszország is ígéretet kapott a bázeli szerződésben. Angliát
gazdasági és pénzügyi válság fenyegette, amely igen súlyos társadalmi és
politikai következményekkel járhatott; emiatt képtelen volt katonai erőt
kifejteni a kontinensen, hiába töltötte el rettegéssel mint a történelem
folyamán mindig Franciaország belgiumi és hollandiai térhódítása.

Ami a Direktórium külpolitikáját illeti: ezt a sérthetetlennek tartott

„alkotmányos határok” fogalma eleve meghatározta. A III. év alkotmányának
332. cikkelye kizárta „a köztársaság bármely területének elidegenítését”.
Belgium annexióját úgy tekintették, mint amit az alkotmányra vonatkozó
népszavazás ratifikált, s még inkább ez volt a helyzet Avignonnal és
Szavojával. De nyitva maradt a Rajna bal partjának kérdése. Carnot, aki
immár teljesen a jobboldal járszalagján mozgott, némi kiigazításokkal a „régi
határok” mellett foglalt állást. Reubell, a köztársaság diplomáciai
tevékenységének irányítója, a „természetes határok”, tehát az annexió híve
volt, sőt arra törekedett, hogy zálogul a természetes határokon túl is
területeket szerezzenek, s így majd az erő pozíciójából tárgyaljanak. A
Direktórium őt követte. Ahhoz, hogy ezeket a feltételeket Ausztriával és
Angliával is elfogadtassák, a Direktóriumnak nem lett volna szabad
megengednie, hogy magával sodorja a hódítás logikája.

Az 1796-i hadjárat terve, amelyet Carnot dolgozott ki, döntő szerepet szánt a
dél-németországi hadműveleteknek. A Jourdan parancsnoksága alatt álló
Sambre-et-Meuse-i és a Moreau vezette Rhin-et-Moselle-i hadsereg Bécs felé
menetel, miközben két kevésbé fontos csoport Kellermann alpesi és Schérer
itáliai hadserege meghódítja Piemontot és Lombardiát, s zálogul tartja ezeket
a területeket. Egy Brestnél összevont, Hoche vezénylete alatt álló „írországi
hadsereg” Angliát fenyegeti majd. A Direktórium az utolsó pillanatban, a IV.
év ventôse 12-én (1796. március 2-án) leváltotta Schérert, és helyébe
Bonapartét nevezte ki. Ez az intézkedés következményeiben a Direktórium
összes katonai és politikai terveit halomra döntötte.

Bonaparte Napóleon 1769. augusztus 15-én Ajaccióban született, egy, a

francia párthoz csatlakozott kisnemesi családból. 1779-ben ösztöndíjasként
az autuni királyi kollégiumba kerül, majd 1784-ig ugyancsak ösztöndíjjal
tanul a párizsi katonai iskola brienne-i előkészítő intézetében. 1784-1785-ben
a katonai iskola kadétja. 1785 szeptemberében, 16 éves korában, egy
versenyvizsgán 58 társa között a 42. helyen végez, s tüzérhadnaggyá nevezik
ki. (Egészen pontosan „lieutenant en second”, az egységparancsnok
helyettese lett.) Előbb Valenceban, utána Auxonne-ban, majd ismét Valence-
ban szolgál. A szegény és jövőtlen kis helyőrségi tiszt életét éli. 1789-ben
hazafi, de korzikai hazafi. 1793-ig gyakran tartózkodik szülőföldjén, s
tevékenyen részt vesz a Paoli irányította helyi politikai életben. Amikor
azonban Paoli szakít a Konventtel és behívja az angolokat, Bonaparténak, aki
Paoli szemében már gyanússá vált, 1793 júniusában el kell hagynia Korzikát.
1793 júliusában kapitányként szolgál az itáliai hadseregben. Avignonba
küldik azzal a megbízatással, hogy szervezze meg a lőporszállítást. E
tevékenysége során őszinte hegypártinak és jakobinusnak bizonyul. Megírja
„Le Souper de Beaucaire” (Beaucaire vacsorája) című dialógusát, amely 1793
augusztusában közköltségen jelenik meg Avignonban. Művében egy
„katona” (ő maga) egy nimes-i burzsoával, egy montpellier-i gyárossal és egy
marseille-i nagykereskedővel társalog. Meg akarja győzni a girondista
beállítottságú marseille-it, hogy a „Hegypárt a nemzeti ügyet képviseli”, a
Konvent „az egység központja”, s meg kell menteni „a nemrég született
köztársaságot, amelyet a legrettenetesebb koalíció zár körül s akar
bölcsőjében megfojtani”. Ez azt mutatja, hogy 1793-ban már semmi sem
fűzte szülőföldjéhez, Korzikához, s végzett a sziget függetlenségének
képtelen illúziójával. Bonaparte a forradalmi nemzet tagjának érezte magát.
Honfitársa, Salicetti, a Konvent kiküldött képviselője, 1793. szeptember 17-
én rábízta a Toulont ostromló tüzérség parancsnokságát. Szerepe bizonyos
mértékig döntő volt; december 19-én bevették a várost. 22-én Bonapartét
dandártábornokká nevezték ki. Augustin Robespierre, az itáliai hadsereghez
kiküldött Konvent-képviselő, támogatta a fiatal tisztet. A II. év germinal 16-
án (1794. április 5-én) bátyjához, Maximilienhez intézett levelében
magasztalta „Bonaparte polgártárs kiemelkedő érdemeit”.

Thermidor Bonaparte egész jövőjét kérdésessé tette. Nizzában 18-án (1794.

augusztus 5-én) értesültek az eseményekről. Bonapartét másnap a kiküldött
Konvent-képviselők felmentették parancsnoki beosztása alól, s mint
robespierre-istát bebörtönözték Fort-Carré d’Antibes-ban. Fructidor 3-án
(augusztus 20-án) kiszabadult, s visszahelyezték funkciójába. Karrierjét
azonban attól kezdve Aubry, egy visszatért girondista próbálta elgáncsolni,
aki mint a Konvent katonai szakértője, hevesen bírálta Bonaparte „korai
előmenetelét és féktelen becsvágyát”. Mindamellett 1795 márciusában
felajánlották neki a nyugati hadsereg tüzérparancsnoki posztját, de ő
visszautasította. Több ajánlatot utasított vissza, míg végül ugyanennél a
hadseregnél gyalogsági tábornokká nevezték ki.

Ettől kezdve az állampolgár a kalandornak adja át a helyét, aki csak saját

érvényesülésével törődik. A thermidori kegyvesztettség mintegy derékba
törte pályájának politikai irányvonalát. Nemsokára nem ismer más törvényt,
mint a saját karrierjét. Néhány hónapon át nyomorúságosán tengődött, majd
vendémiaire révén ismét az események közepébe került. A 13-i (1795.
október 5-i) royalista lázadás leverésében játszott szerepe megszerezte neki a
„vendémiaire-i tábornok” melléknevet, s előmenetele Barras révén attól
fogva biztosítva volt. 1795. október 16-án hadosztálytábornok, 26-án pedig
kinevezik a belföldi hadsereg vezénylő tábornokává. Ettől az időszaktól
datálódik Bonaparte és Joséphine Tascher de La Pagerie szerelme. Az 1794-
ben lefejezett vicomte de Beauharnais özvegye hat évvel idősebb, s ha
hihetünk Barras emlékiratainak, kissé már fáradt, de még mindig csábító
asszony, s a dolgát alaposan értő szerető. Az „édes és hasonlíthatatlan
Joséphine-nak” írt első levél 1795. október 28-án kelt. Meglehetősen heves
szerelem volt ez; természete felől az itáliai hadjáratból írott levelek semmi
kétséget sem hagynak. Idézni belőlük lehetetlenség. Egyébként „nemigen
hihető - írja Georges Lefebvre -, hogy Bonaparte ne tudott volna (Joséphine-
nek) Barras-val való kapcsolatáról, s hogy az asszony Barras-ra gyakorolt
befolyása ne szolgált volna a tábornok előnyére”.

1796. március 2-án Bonapartét Schérer helyett az itáliai hadsereg vezénylő

tábornokává nevezték ki; 9-én polgári házasságot kötött Joséphine de
Beauharnais-val; két nappal később elhagyta Párizst, és elutazott
főhadiszállására, a genovai Riviérán levő Savonába.

Az itáliai hadjárat eldöntötte az Ausztriával való küzdelem sorsát. A

vonatkozó haditervet még a Közjóléti Bizottság dolgozta ki a II. évben. Az
elképzelés az volt, hogy Piemontot kikapcsolva, Lombardiát megszállva az
Alpokon keresztül Bécs ellen kell menetelni. Bonaparte a hadműveletek
kezdetekor 38 000 emberrel, 48000 aranyfrankkal és 100 000 frank értékű
váltókkal rendelkezett, amelyeket azonban nem minden esetben fogadtak el.
A hadmozdulatok hihetetlen gyorsasággal indultak meg.

Piemontban Bonaparte 10 nap leforgása alatt, a montenottei (1796. április

12), a millesimói és a mondovi (április 21) csatával elszakította Beaulieu 35
000 osztrákját Colli 12000 piemonti katonájától, s ez utóbbit visszavonulásra
és Torino védelmére kényszerítette. Szardínia királya április 28-án aláírta a
cherascói fegyverszünetet. Az 1796. május 15-én kötött szerződés értelmében
átengedte Franciaországnak Savoyát, valamint a nizzai, tende-i és beuil-i
grófságot.

Lombardiában Bonaparte a Po északi oldalára, a Tessin mögé húzódó

Beaulieu üldözése közben hirtelen délnek fordult. Piacenzánál átkelt a Pón,
megverte az ellenséget az Adda folyó lodi hídjánál (május 10), és 1796.
május 15-én bevonult Milánóba. A világ rádöbbent - írta később Stendhal a
„Pármai kolostoriban -, hogy „annyi évszázad után követője akadt Caesarnak
és Nagy Sándornak”. Bonaparte átkelt a Minción, s május 30-án ostrom alá
vette Mantovát. A pármai és a modenai herceg aláírta a fegyverszünetet,
Bologna megnyitotta kapuit a franciák előtt, a pápa pedig június 23-án
elfogadta a felajánlott egyezséget. A meghódított országokra súlyos
hadisarcot vetettek ki, amely a lakosság egy részét szembefordította a
megszállókkal. Csak az olasz jakobinusok, az egységes olasz köztársaság
hívei álltak ki Franciaország mellett.

A Direktóriumnak csak az volt a célja, hogy biztosíték legyen a kezében, s

majd az erő pozíciójából tárgyalhasson. Mindenesetre addig sem ártott, ha a
megszállt területeket kizsarolják. Bonaparte állítólag 50 milliót csikart ki
Itáliából, s ebből tíz jutott a Direktóriumnak. Az osztrákok azonban még
tartották Mantovát, az Alpokon át vezető út kulcsát. Az Alpokból leereszkedő
osztrák seregek négy ízben próbálták felmenteni az erődöt. Wurmser
hadserege azonban augusztus 5-én Castiglionénál, szeptember 8-án pedig
Bassanónál vereséget szenvedett. Alvinczy seregét a november 14-től 17-ig
Arcolénál vívott kemény csaták után visszanyomták, majd 1797. január 14-én
Rivolinál megverték. Mantova február 2-án kapitulált.

A németországi hadjárat nem hozta meg azokat a döntő sikereket, amelyekre

a Direktórium számított. Jourdan és Moreau hadserege, amelyeknek a vezető
szerepet szánták, a Duna völgyén akartak eljutni Bécsbe. Jourdan 1796.
május 31-én átkelt a Rajnán, de Károly főherceg visszaszorította. Amikor
azonban a Moreaut sakkban tartó Wurmsert Bonaparte győzelmei miatt át
kellett küldeni Itáliába, a franciák ellentámadást indítottak a főherceg ellen.
Morcau június 24-én átkelt a Rajnán, és elérte Münchent; Jourdan pedig,
miután bevette Kölnt és Frankfurtot, augusztusban egészen Csehország
határáig nyomult előre. A francia seregek nem vették föl egymással az
érintkezést. Károly főherceg kihasználta ezt, s külön-külön támadt rájuk.
Kétszer egymás után megverte Jourdant a Majna völgyében, s az 1796
szeptemberében kénytelen volt újra visszahúzódni a Rajna mögé. A
fedezetlenül hagyott Moreaunak is vissza kellett vonulnia; Moreau serege,
amikor a főherceg mindenáron el akarta vágni visszafelé vezető útját, bevette
magát a Feketeerdő hegyszorosaiba. 1796. október 26-án Huningue-nál ő is
átkelt a Rajnán. A franciák a tél folyamán elvesztették a huningue-i és a kehli
hídfőt.

Ugyanabban az időpontban kudarcot vallott a Hoche által vezetett írországi

expedíció is. A francia flottát, amely 1796 decemberében futott ki a tengerre,
szétszórta a vihar. 1797 januárjában a Direktórium elrendelte, hogy
zsákmányként birtokba kell venni minden angol árut, amely bárhol francia
területen található. Anglia, súlyos gazdasági helyzete miatt, hajlott a
tárgyalásra, s 1796 októberétől decemberéig megbeszélések folytak Lille-ben
(Angliát Malmesbury képviselte); Belgium kérdésében azonban nem tudtak
megegyezni.

Az 1797-es hadjárat előestéjén tehát az itáliai hadsereg volt a Direktórium

legfőbb reménye. Bonaparte befejezte a meghódított országok pacifikálását.
Túltéve magát a kormánytól kapott utasításokon, 1796. október 15-én
Modena és a pápától elvett Legációk (Az Egyházi Állam részét képező
Bologna és Ferrara elnevezése) területeiből létrehozta a Cispadan
(Cispadania a Pón inneni köztársaság.) Köztársaságot. 1797. február 19-én
megkötötte a pápával a tolentinói szerződést. Bonaparte, bár a Direktóriumtól
kifejezetten azt az utasítást kapta, hogy rombolja le a pápa világi hatalmát,
beérte néhány millió hadisarccal, Avignon és Comtat-Venaissin
átengedésével és a Legációkról való lemondással. Politikája egyre inkább
személyes jelleget öltött.

1797. március 20-án Bonaparte ellentámadást indított az osztrákok ellen,

akiknek számbelileg megnövekedett hadseregét most Károly főherceg
vezette. A francia tábornok kicsikarta az átkelést a Tagliamentón, majd a
Tarvis-hágón; előőrse, Messéna, elérte a Semmeringet.

1797. április 16-án a Sambre-et-Meuse-i hadsereg Hoche vezénylete alatt

Dél-Németországban átkelt a Rajnán, s 18-án a Köln melletti Neuwiednél
győzelmet aratott. Moreau is megindult. De ugyanezen a napon, 1797. április
18-án Bonaparte a stájerországi Leobenben megkötötte Ausztriával a
fegyverszünetet és az előzetes békét. A hódításaihoz ragaszkodó itáliai győző
ennyire félt attól, hogy valaki más esetleg felülmúlja a pacifikálás terén.

A leobeni megállapodás szentesítette Bonaparte itáliai politikájának

eredményeit, de nem biztosította a rajnai természetes határt. A belpolitikai
fejlemények azonban arra kényszerítették a Direktóriumot, hogy meghajoljon
a befejezett tények előtt.

III

FRUCTIDOR ÉS CAMPOFORMIO (1797)

Az V. év germinaljában lezajlott választásokon aratott royalista győzelem
nyomán kialakult belső helyzet s a közvélemény unott közönye a tábornokok
kénye-kedvének szolgáltatta ki a Direktóriumot; természeténél, egész
mivoltánál fogva eleve képtelen volt arra, hogy a népre apelláljon a
köztársaság védelmében. A külpolitikai orientáció viszont szükségképpen
attól függött, hogy miképpen oldódik meg a belső válság. A koalíciósok is
tisztában voltak ezzel, s igyekeztek elhúzni a leobeni fegyverszünet után
megindult udinei tárgyalásokat és az angol Malmesbury által Lille-ben
újrakezdett megbeszéléseket. Anglia és Ausztria ugyanis a royalista jobboldal
felülkerekedése esetén jobb feltételekre számított. Ezek a körülmények
elkerülhetetlenül szorosabbra fűzték a kötelékeket a Direktórium és
Bonaparte között. A tábornok semmiképpen sem remélhette, hogy a royalista
tanácsok elfogadják itáliai politikáját. Így például messidor 5-én (1797.
június 23-án) a velencei ügy miatt is heves támadás érte. Ami a
Direktóriumot illeti: hogyan is szállhatott volna szembe megmentőjének
követeléseivel? A fructidori államcsíny és a campoformiói szerződés
egyaránt a befolyásért vívott harcnak és a kölcsönös engedmények játékának
ebből a talajából sarjadt, s a kettő között szoros belső összefüggés volt. Ez az
egész politikai helyzet végül is lényegében Bonaparte malmára hajtotta a
vizet.

1. Az V. évi választások, és a reakció

Az V. év germinaljában választásokat tartottak a tanácsokból kiváló első

harmadrész felújítása végett (a lelépő képviselők között volt az „örökös
tagok” perpétuels fele, vagyis azoké, akik még a thermidoriánus Konventből
kerültek át). Bár a Direktórium azt hitte, hogy Bonaparte kirobbanó itáliai
sikerei a javára szolgálnak majd, a választások a növekvő royalista befolyás
jegyében zajlottak le. Az események a legteljesebb nyugalom közepette
folytak. A Direktórium híveit körülbelül egy tucat megye kivételével
mindenütt kibuktatták: mindössze tizenegy egykori Konvent-tagot
választottak újra, s ezek között is több royalista volt. A tanácsok új harmada
jelentékenyen megerősítette a monarchista jobboldalt.

A reakció tábora azonnal szervezkedni kezdett, a Direktóriumon belül viszont

felszínre kerültek a nézeteltérések. Reubell valamint La Revelliére, aki
szintén felismerte a veszélyt mindenáron úrrá akart lenni a helyzeten; szükség
esetén a választási eredmény megsemmisítésére is hajlandó lett volna. Carnot
azonban, aki fenntartás nélkül elfogadta a szavazás eredményét, hallani sem
akart ilyen intézkedésekről. Barras szokása szerint várakozó álláspontra
helyezkedett. A két tanács prairial 1-én (1797. május 20-án) ült össze, s a
Vének Tanácsának elnökévé Barbé-Marbois-t, az Ötszázak Tanácsának
elnökévé pedig a Jura-hegységben tartózkodó Pichegrut választották.
Sorshúzás útján Letourheur került ki a Direktóriumból, s helyébe még aznap
Barthélemyt, a közismert monarchistát, a bázeli tárgyalások francia
megbízottját jelölték. A jobboldal azonban még tétovázott. Vezetői a Clichy
Klubban gyűltek össze, de nem alakítottak ki határozott politikai vonalat. Az
azonnali restaurációt követelő „fehér jakobinusok” kisebbségben voltak; a
többséget alkotó alkotmányos monarchisták elvetették az erőszakot; az az
ugyancsak royalista beállítottságú csoport, amelyet „hasnak” (le ventre)
neveztek el, a részleges reformok és a kivárás politikáját hirdette. Pichegru,
akitől a „fehér jakobinusok” az államcsíny végrehajtását várták, képtelennek
bizonyult a döntésre.

A reakció mozgolódása kedvezett az emigránsok rokonainak (hatályon kívül

helyezték a IV. év brumaire 3-i rendelkezéseket, s ezzel megnyitották előttük
a közhivatalokat) és a papoknak: a fructidor 7-i (1797. augusztus 24-i)
törvény érvénytelenítette az 1792-ben és 1793-ban hozott megtorló
intézkedéseket. A törvények iránti engedelmességre vonatkozó nyilatkozatot
azonban most is megkövetelték az egyház tagjaitól, az emigránsok elleni
legfontosabb törvények változatlanul érvényben maradtak, s az amnesztia alá
eső terroristáknak újra megengedték a közhivatal-viselést. A megyékben
viszont egész komoly méreteket öltött a reakció. Gomba módra szaporodtak
az Emberbaráti Társaság helyi szervezetei, az emigránsok tömegesen tértek
haza, a proskribált papok szabadon jártak-keltek, a nemzeti javak felvásárlói
pedig szüntelen támadásoknak voltak kitéve. Provence-ban ismét elszabadult
az erőszak, annyira, hogy a Direktóriumnak csapatokat kellett leküldenie.
Amikor a republikánusok „alkotmányos klubokba” tömörülve próbáltak
ellenállást kifejteni, a Direktórium megijedt, hogy a jakobinus befolyás ismét
erőre kaphat, s hagyta, hogy a tanácsok thermidor 5-én (1797. július 23-án)
betiltsák az új klubokat. A jobboldal vérszemet kapott ettől az
engedékenységtől, s elhatározta, hogy pénzügyi jogkörének megszüntetésével
teljes tehetetlenségre kárhoztatja a Direktóriumot. Az Ötszázak Tanácsa
prairial 30-án (1797. június 18-án) a közismerten ellenforradalmi
beállítottságú Kincstárra ruházta a pénzügyeket, de ezt a Vének Tanácsa nem
hagyta jóvá.

A Direktórium és a tanácsok konfliktusa akkor lépett döntő szakaszába,

amikor Barras végre kimozdult a várakozási álláspontról, s Reubellhez és La
Revelliére-hez csatlakozott Carnot-val és Barthélemyvel szemben. Az
állásfoglalásra a miniszterek lecserélésének napján határozta el magát (a
lecserélést egyébként a jobboldal rokonszenvét hajhászó Carnot követelte).
Messidor 26-án (1797. július 14-én) meghagyták tisztükben a royalisták által
gyűlölt Merlint és Ramelt; Talleyrand-t akit Madame de Staél mutatott be
Barras-nak külügyminiszterré, Hoche-t pedig hadügyminiszterré nevezték ki.
Ez utóbbi választás igen jellemző volt, mert a Hoche vezénylete alatt álló
Sambre-et-Meuse-i hadsereg csapatai már több mint tíz napja vonultak Párizs
felé.

2. Az V. év fructidor 18-i (1797. szeptember 4-i) államcsíny

A válságot, amelyet az V. év germinali választások idéztek elő a Direktórium

és a tanácsok viszonyában, mindennemű alkotmányos eljárási lehetőség
hiányában csak két módon lehetett megoldani: vagy a népre apellálva, mint a
II. évben, vagy a hadseregre apellálva, mint vendémiaire 13-án. Az
„előkelők” rendszere eleve kizárta az első megoldást: La Revelliére az első
pillanattól fogva ellenezte. Maradt a hadsereg. Bonaparte és Hoche a
puhatolózó lépésekre igennel válaszoltak. Bonaparte messidorban
bizonyítékot szolgáltatott Pichegru árulásáról, egy okmányt, amelyet
d’Antraigues royalista ügynök papírjai között talált. Hoche messidor 13-án
(1797. július 1-én) megindította csapatait Párizs ellen. Így a Direktórium
kiszolgáltatta magát a tábornokok kénye-kedvének, elsősorban Bonaparténak,
aki viszont csak azért támogatta a kormányt a tanácsokkal szemben, hogy
kikényszerítse leobeni előzetes megállapodásainak és itáliai politikájának
jóváhagyását.

Amikor a tanácsok messidor 28-án (1797. július 16-án) értesültek a

miniszterváltozásokról, és megtudták, hogy csapatok tartózkodnak a hadsereg
számára tiltott „alkotmányos övezetben”, azonnal tisztában voltak vele,
milyen veszély fenyegeti őket. Tervbe vették a „triumvirek” Barras, La
Revelliére és Reubell vád alá helyezését; Carnot azonban, amikor tudomást
szerzett Pichegru árulásáról, nem volt hajlandó odaadni nevét a restaurációs
kísérletnek. A tanácsok thermidor 25-én (1797. augusztus 12-én) a gazdag
negyedek burzsoáziájának felfegyverzése végett engedélyezték a
nemzetőrség elit-századainak megalakítását. Egyidejűleg a Direktórium is
készülődött. Bonaparte elküldte Augereaut, akit a Direktórium fegyveres
erejének főparancsnokává neveztek ki. Különféle jogcímeken csapategységek
léptek Párizs területére. „A Direktórium nem paktál a köztársaság
ellenségeivel” mondotta La Revelliére fructidor 10-én (augusztus 27-én) a
Cisalpin Köztársaság8 küldötteinek. (Cisalpin Köztársaság az Alpokon inneni
Köztársaság.) Minden jel arra mutatott, hogy a jobboldal eltökélte magát az
erőszakos fellépésre, így hát a „triumvirek” elébe vágtak az eseményeknek.

Az V. év fructidor 18-án (1797. szeptember 4-én) reggel Párizst megszállta a

katonaság. Pichegrut és vagy egy tucat képviselőt köztük Barthélemyt
letartóztattak és a Temple-ba zártak. Carnot elmenekült. Rendelet jelent meg,
amelynek értelmében a helyszínen agyonlőnek mindenkit, aki akár a
királyság, akár az 1793-as alkotmány visszaállítását követelné. Ezzel sikerült
elfojtani minden ellenállást. A tanácsok még az éjszaka folyamán
összegyűltek, s fructidor 19-én (szeptember 5-én) megszavazták a
„triumvirek” által javasolt kivételes rendszabályokat: 49 megye választási
eredményét megsemmisítették, 177 képviselőt megfosztottak mandátumától,
anélkül, hogy másokkal pótolták volna őket, 65 személyt köztük Carnot-t
Barthélemyt, Pichegrut Guayanába, a „száraz guillotine alá” való deportálásra
ítéltek. Néhány képviselő lemondott, így például Dupont de Nemours. Ezzel
megszűnt a royalista többség.

Ismét hatályba léptették az emigránsokra és a papokra vonatkozó megtorló

intézkedéseket. Az emigránsokat felszólították, hogy halálbüntetés terhe
mellett tizenöt napon belül hagyják el Franciaországot: rokonaikat ismét
eltiltották a hivatalviseléstől, sőt szavazati joguktól is megfosztották. A
deportálásból visszatért papokat a Guayanába való deportálás terhe mellett
száműzték; minden papnak előírták, hogy esküt tegyen a királyság és az
1793-as alkotmány gyűlöletére. Az ellenzéki sajtót sem kímélték: 42 lapot
betiltottak. Ellentétes irányban hatott viszont, hogy újból engedélyezték a
klubokat. A Direktórium jogkörét megnövelték: felhatalmazták, hogy saját
belátása szerint megtisztítsa a közigazgatást és a bíróságokat, és szükség
esetén tetszése szerint kihirdethesse az ostromállapotot.
A fructidor 18-i államcsíny súlyos csapást mért a III. év alkotmánya által
létrehozott liberális köztársaság politikai rendszerére. A jobboldali ellenzéket
megtizedelték ugyan, de a megalázott törvényhozó testület keserűen várta a
revansot. Az akció csak a tábornokok és csapataik segítségének köszönhette
sikerét. A Direktórium egyébként most már kevésbé félt a tábornokok
hatalmától, mert megszületett a kontinentális béke. Mindamellett ez nem a
természetes határok békéje volt, hanem az itáliai győzőé, akinek már addig is
feltűnő presztízsét a békekötés csak tovább növelte.

3. A campoformiói szerződés (1797. október 18.)

Az 1797. április 18-án Bonaparte által aláírt leobeni előzetes békét úgy
jellemezhetjük, mint az ancien régime diplomáciai gyakorlatához való
visszatérést. A Direktórium zálogul akarta felhasználni Lombardiát a Rajna
bal partjának átengedéséről folytatandó tárgyalásokon; Bonaparténak
azonban tervei voltak Lombardiával, amelynek megtartása fejében átengedte
Ausztriának a Velencei Köztársaság területét. Ausztria ezzel kijutott az
Adriára. Belgiumot átengedte ugyan, de a Rajna bal partjának sorsa függőben
maradt: félretették a kongresszusra, amelyen a Francia Köztársaság majd
megköti a békét a Német-Római Birodalommal. Ez lényegében a
Direktórium Rajnával kapcsolatos politikájának hátbatámadása volt. A
Direktórium mégis ratifikálta a leobeni megállapodásokat, mert erre
kényszerítette a belső helyzet. Csak Reubell szavazott a ratifikálás ellen:
számára szent volt a Rajna bal partjával kapcsolatos nemzeti politika.

Nyomban a megállapodás után testet öltöttek Bonaparte Itáliára vonatkozó

politikai elképzelései. Lombardiához csatolta Valtellinát (Valtellina - az
Adda folyó felső völgyének olasz neve.), s a szárazföldi velencei területekkel
és a Cispadán Köztársasággal együtt megalakította belőle a „Cisalpin
Köztársaságot”, s alkotmányt adott annak. Az olasz jakobinusok a régi
Genovai Köztársaság helyén megalakították a Ligur Köztársaságot. 1797.
május 2-án Bonaparte hadat üzent a Velencei Köztársaságnak, s 12-én
csapatai bevonultak a városba. Udinéban a végleges békekötésre
vonatkozólag tárgyalások kezdődtek az osztrák kormány képviselőivel.

Ugyanabban az időben Anglia is elhatározta, hogy fölveszi a tárgyalásokat.

Súlyos bank- és pénzügyi válságon esett át, Írország lázadozott, 1797 tavasza
óta sűrűsödtek a zendülések a flottánál. Pitt júliusban ismét elküldte Lille-be
Malmesburyt.

Eleinte sem a lille-i, sem az udinei tárgyalások nem vezettek eredményre.

Amíg a belső válság meg nem oldódott, minden függőben volt, hiszen a
koalíciósok arra számítottak, hogy a royalista jobboldal győzelme esetén
sokkal előnyösebb feltételek között tárgyalhatnak. Az ellenkezője történt. A
fructidor 18-i államcsíny sikere megmerevítette a Direktórium külpolitikáját,
amelynek irányítását ismét Reubell vette át. A lille-i értekezlet (1797 július-
szeptember) kudarcba fulladt. Franciaország nem ragaszkodott európai
hódításaihoz, de saját és szövetségesei gyarmatainak visszaadását követelte;
Anglia viszont nem volt hajlandó lemondani a Hollandiától elvett Fokföldről
és Ceylonról, így a tárgyalások megszakadtak. Udinéban Bonaparte újból
megkezdte a tárgyalásokat Cobenzllal, Thugut osztrák kancellár
megbízottjával.

A campoformiói szerződést 1797. október 18-án írták alá, tulajdonképpen

Passarianóban, Bonaparte főhadiszállásán. A tábornok semmibe vette a
Direktórium utasításait - megszerezni a Rajna bal partját és visszaállítani a
Velencei Köztársaságot -, s átengedte Ausztriának Isztriát, Dalmáciát és a
Cattarói-öbölt, továbbá Velencét és a velencei szárazföldet (Terra Firma)
egészen az Adige folyóig. (Terra Firma a hajdani Velencei Köztársaság
kontinentális tartományainak történeti elnevezése, megkülönböztetésül a
szigetvilágtól.)Franciaország a régi velencei területekből csak a Jón
szigeteket tartotta meg (Korfut, Zantét, Kefallíniát stb.). Ausztria „független
hatalomnak” ismerte el a Cisalpin Köztársaságot, s lemondott Belgiumról.
Ami a Rajna bal partját illeti, a titkos cikkelyekben Ausztria „beleegyezett” a
terület annexiójába, egészen a Nette torkolatáig (Pfalz, az egykori trieri és
mainzi választófejedelemség stb.), azaz Köln vidékének kivételével; kötelezte
magát, hogy Franciaország és a Német-Római Birodalom Rastattban
összeülendő kongresszusán „latba fogja vetni befolyását annak érdekében,
hogy a Francia Köztársaság megkapja ezt a határvonalat”. Bármilyen
kellemetlen volt is, a Direktórium ratifikálta a szerződést. Mi egyebet tehetett
volna? A kimerült országban örömujjongás tört ki a béke hírére. A
Direktóriumnak fejet kellett hajtania.

*
A forradalmi nemzet, saját elveit megtagadva, a „népek alkusza” lett.
Franciaország lemondott a Poroszországgal való szövetségről egy Ausztriával
kötött kétes értékű egyezmény érdekében. Igaz, hogy Ausztriát legyőzték, de
sem Németországban, sem Itáliában nem veszített semmit, hiszen megkapta
Lombardiát a velencei birtokokért. A Direktórium „rajnai rendszerének”
helyét Bonaparténak a nemzet hagyományaitól és akaratától olyannyira
idegen „itáliai rendszere” foglalta el. De Bonapartét máris új tervek
foglalkoztatták. A campoformiói tárgyalások folyamán kijelentette
Cobenzlnek, Ausztria teljhatalmú megbízottjának: „A Francia Köztársaság
saját tengerének tekinti a Földközi-tengert, és uralkodni akar fölötte”.
Egyidejűleg arra ösztökélte a Direktóriumot, hogy kaparintsa meg Máltát:
„Ez a kis sziget mindent megér nekünk.” Bonaparte itáliai politikája és
földközi-tengeri javaslatai háborúval voltak terhesek. A Direktórium egész
politikája egyre inkább a tábornokok különféle vállalkozásaitól függött.

Harmadik fejezet

A MÁSODIK DIREKTÓRIUM. A POLGÁRI KÖZTÁRSASÁG

BUKÁSA (1797-1799)

Fructidor és Campoformio után a Direktórium egyre inkább tekintélyuralmi

módszerekhez folyamodott a belpolitikában. Ez bizonyos fokig növelte
cselekvőképességét; jelentékeny adminisztratív munkát végzett, s ezzel
mintegy előkészítette a konzulátus szervező tevékenységét. A politikai
stabilizáció azonban lehetetlennek bizonyult, mert a rendszer szociális bázisa
továbbra is ugyanolyan szűk volt, mint a thermidoriánus Konvent idején.
Amíg a kontinensen béke volt, a rendszer a III. év alkotmányában rögzített
liberális berendezkedés szüntelen csorbításával tartani tudta magát. Ám a
második koalíció megalakulása és az újabb háború kitörése végleg válságba
sodorta. Brumaire 18-a az állam tekintélyének visszaállítását és az „előkelő”
burzsoázia társadalmi vezető szerepének fenntartását egyeztette össze.
Minthogy azonban e műveletet csak a hadsereg segítségével lehetett
végrehajtani, a politikai hatalom lényegében kicsúszott a burzsoázia kezéből.

REPRESSZIÓK ÉS REFORMOK (1797-1798)

Bár fructidor után némileg átalakították a kormányszervezetet, azt a személyi
összetétel és az intézmények tekintetében egyaránt változatlanul a labilitás
jellemezte. A kormány tagjait részben kicserélték. A Direktóriumban
Barthélemyt és Carnot-t Francois de Neufcháteauval helyettesítették aki jó
adminisztrátor volt, de semmi több valamint Merlin de Douaival, akitől nem
lehet elvitatni bizonyos politikai nagyvonalúságot. A régi miniszterek közül
csak Ramel maradt a helyén. Az új miniszterek meglehetősen középszerűek
voltak, a belga származású Lambrecht kivételével, aki igazságügy-miniszter
lett Merlin helyett. A végrehajtó hatalom tevékenységét még mindig gúzsba
kötötték a III. év alkotmányának liberális rendelkezései: a tanácsok és a
kincstár felett most sem rendelkezett törvényes hatalommal. Felmerült ugyan
a végrehajtó hatalom megerősítésének gondolata, de a bonyolult alkotmány-
revíziós eljárás a 538. cikkely értelmében kilenc évet igényelt volna. A
probléma megoldatlan maradt; az évenkénti választások bármelyik
pillanatban keresztülhúzhatták a végrehajtó hatalom számításait.

1. A kivételes állapot politikája

A fructidor után létesített kivételes állapot csak halvány visszfénye volt a II.
évinek, habár „direktóriumi terrornak” is nevezték. A thermidoriánus
burzsoázia esetében szó sem lehetett arról a gazdasági diktatúráról, amelyet a
Közjóléti Bizottság megvalósított, s a Forradalmi Kormányt szolgáló
„együttműködésre kényszerítő erő” sohasem állt a Direktórium
rendelkezésére. Igaz, hogy a veszély is kisebb volt, amennyiben a
kontinensen béke honolt, s a belső ellenforradalom banditizmussá fajult. A
fructidor 18-a utáni mozgolódásokat Pont-Saint-Esprit-ben, Carpentras-ban
vagy Montaubanban katonai különbizottságok számolták fel. A VI. év nivőse
30-i 1798. január 18-i) törvény halálbüntetéssel sújtott minden olyan
merényletet, amelyet kettőnél több személy követett el. A megtorlásnak
inkább rendőri, mint terrorista jellege volt: házkutatások, közigazgatási
internálás, a levéltitok megsértése, a sajtószabadság korlátozása de nem a
cenzúra visszaállításával, hanem jó néhány lap betiltásával (a VI. év frimaire
27-én - 1797. december 17-én - 16-ot tiltottak be) a színházak ellenőrzése, a
közigazgatási személyzet megtisztítása. Nem annyira új törvényekkel, hanem
inkább az érvényben levő törvények merev alkalmazásával elsősorban két
kategóriát üldöztek: az emigránsokat és a papokat.
Az emigránsokkal szemben elegendő volt alkalmazni azokat a törvényeket,
amelyeket a fructidor 19-i törvény ismét hatályba léptetett. A VI. évben a
katonai bizottságok 160 visszatért emigránst lövettek agyon. (Igaz, hogy ezek
között akadtak olyanok, akik újból fegyvert fogtak, mint például Surville az
Ardéche-ben; sőt egyesek állítólag még messzebb mentek.) Sieyes, aki ebben
a tekintetben jól jelképezi a forradalmi burzsoáziát, amely az arisztokráciával
éppoly elkeseredetten állt szemben, mint a demokráciával, megszervezte egy,
az összes nemes száműzésére vonatkozó javaslat benyújtását. A javaslatot
ugyan nem fogadták el, de ez inspirálta a VI. év frimaire 9-i (1797. november
29-i) törvényt, amely megfosztotta a nemeseket állampolgárságuktól:

„A valaha volt nemesek és nemesítettek nem gyakorolhatják a francia

állampolgárok jogait az elsőfokú, kommunális és elektorgyűléseken, és nem
nevezhetők ki semmiféle közhivatalba, csak ha teljesítették azokat a
feltételeket és határidő-előírásokat, amelyeket az alkotmány 10. cikkelye szab
meg a külföldiekkel szemben” (a honosításra vonatkozólag).

A törvény végrehajtási utasítása sohasem született meg, de tendenciája,

szándéka nyilvánvaló volt.

A papokat illetően fenntartották az 1792-es és 1793-as törvényeket, de a

deportálásból visszatért papokkal szemben a halálbüntetést hallgatólagosan a
Guayanába való deportálással, a „száraz guillotine”-nal cserélték fel.
Egyeseket, akik az emigránsok listáján is szerepeltek, ezen a címen
agyonlőttek. A Direktórium egyébként egyéni határozat alapján
deportálhatott minden papot még ha minden tekintetben megfelelt is a
törvényeknek -, ha nem tette le a fructidor 19-én (1797. szeptember 5-én)
bevezetett esküt a királyság gyűlöletére. A rendelkezésre álló adatok szerint
1700-1800 pap esetében alkalmazták ezeket a rendszabályokat: 263-at
Guayanába deportáltak; körülbelül 1000-et Ré és Oléron szigetén internáltak.

A Direktórium vallási politikája fructidor 18. után élesen antiklerikális jellegű

volt. A fructidor 19-i törvény 25. cikkelye előírta a IV. év vendémiaire 7-i
(1795. szeptember 29-i) törvény szigorú alkalmazását (a vallási
szertartásokról és azok közrendészeti vonatkozásairól) : minden nyilvános
szertartás, a vallás minden külső megnyilvánulása tilos volt. A dekád
megünneplését a VI. év thermidor 17-i (1798. augusztus 4-i) törvény írta elő;
a fructidor 23-i (1798. szeptember 9-i) törvény magánosoknak és
hivatalnokoknak egyaránt kötelezővé tette a köztársasági naptár használatát.
Az „emberi szellemnek ezt a nagy és szép alkotását” most a „Köztársaság
évkönyvének” nevezték el. A VI. év pluviőse 17-i (1798. február 5-i)
határozat a főleg katolikus kézen levő magániskolákat a községi hatóságok
felügyelete alá rendelte, „avégett, hogy figyelemmel kísérjék, betartják-e a
dekádokat, megünneplik-e a köztársasági ünnepeket, és citoyen
megszólítással tisztelik-e egymást”; kimondta továbbá, hogy az Emberi
Jogok Nyilatkozatán és az alkotmányon kell „alapulnia az elemi oktatásnak”.
A Konvent által létesített dekádünnepeket és nemzeti ünnepeket rendszeresen
megtartották. Egyesek tovább akartak menni, és igazi polgári vallást akartak
adni a köztársaságnak a katolicizmus ellensúlyozására. A Direktórium
többsége elutasította azt a gondolatot, hogy újból kísérletet tegyenek a
Legfelsőbb Lény kultuszával. La Revelliére azonban erősen támogatta a
„teofilantrópiát”, amelyet a Chemin kiadó kezdett népszerűsíteni 1797
januárjában, mint az „Isten imádóinak és az emberek barátainak” vallását. Ez
a szekta ,,a föld minden nemzetének dogmáit és erkölcsét” tanította; az volt a
szándéka, hogy „a vallás révén minden embert családi és társadalmi
kötelességeinek teljesítésére bírjon”. La Revelliére-t a Direktórium többsége
megvádolta, hogy ismét életre kelti a fanatizmust.

A Direktórium végül is magára haragította a hívők tömegét. Viszont sikerült

elfojtania a vallási ellenzéket, különösen a refraktárius papok törekvéseit,
akik nem voltak hajlandók esküt tenni a királyság gyűlöletére. A kivételes
rendszabályok lehetővé tették, hogy egy időre féken tartsa az
ellenforradalmat. Minthogy azonban ebből az egész konjunktúrából a
jakobinusok húztak hasznot, a Direktórium elhatározta, hogy ellenük fordul.

2. A VI. év floréal 22-e (1798. május 11-e) és az új jakobinusüldözés

Fructidor 18-a után hamarosan a VI. évi választások kötötték le a

Direktórium tevékenységét. A tanácsok lelépő harmadrészét és a kizártakat
összevéve 473 küldöttet kellett újraválasztani. A lelépők között szerepelt az
„örökös tagok” második fele is, úgyhogy nagy volt a tét. A rendszer a VI. év
pluviőse 12-i (1798. január 31-i) törvénnyel igyekezett biztosítani magát,
amely a funkcióban levő tanácsokra bízta az újonnan választott
mandátumának megvizsgálását, azaz a tisztogatást. Ám hamar kiderült, hogy
a rendszert most nem a fructidori megtorlás által megfélemlített és
dezorganizált royalista ellenzék, hanem a baloldal felől fenyegeti veszély.

Fructidor 18-a után ugyanis kibontakozott a „neojakobinus” propaganda,

különösen az „alkotmányos körök” révén. Az új biztosok és hivatalnokok,
akik a leváltottak helyébe kerültek, sok esetben jó szemmel nézték ezeket az
egyesületeket. A Direktórium megérezte a veszélyt, terroristáknak minősítette
a neojakobinusokat, s a szociális félelem érzését használta ki ellenük.
Csírájában kellett elfojtania mindennemű demokratikus törekvést. Ventôse 9-
én (1798. február 27-én) Benjámin Constant a Salm Klub néven ismert
Égalité-palotai alkotmányos körben beszédet mondott a kormány nevében, s
négy pontban foglalta össze a helyzetet: „A terrorizmustól való irtózás, az
önkény veszedelme, a royalizmus iránti méltó megvetés, végül a köztársaság
értsd a magántulajdonon alapuló III. évi köztársaság megerősítésére hivatott
választások előkészítése. Ez az a négy cél, amelynek előtérbe helyezésére,
konszolidálására és szent sáncokkal való körülzárására kell a törvényhozók
minden erőfeszítésének irányulnia.”

A Direktórium a franciákhoz (pluviőse 28 1798. február 16.), az elsőfokú

gyűlésekhez (ventôse 9 február 27.) és az elektorokhoz (germinal 4 március
24.) intézett választási felhívásaiban ugyanígy érvelt. Leleplezte a kettős
veszélyt, az ellenzék „két ágát”, s kiadta a jelszót: „Se terrort, se reakciót! Se
királyságot, se diktatúrát!” A Direktórium nem hallgatott Barras-ra, aki előre
látta a republikánus tábor megosztásának végzetes következményeit, s a
jakobinizmus és a túlzás vádját használva ürügyül mindenáron arra
törekedett, hogy megszabaduljon az ellenzéktől és megszilárdítsa saját
tekintélyét.

A kormány, szinte korlátlan mérvű adminisztratív nyomás kíséretében,

gondosan előkészítette a VI. évi választásokat. Jellegzetes tünete volt ennek a
választási hadjáratnak, hogy az elektorgyűléseken Merlin ügyes munkája
nyomán egyre-másra szakadások következtek be, s így a Direktórium azt
juttatta be, akit akart, így Párizsban, miközben a baloldali többségű
elektorgyűlés az Oratoire-ban ülésezett, egy 212 „szakadár” elektorból álló
kormánypárti gyűlés az Institut-ben rendezkedett be (az elektorok teljes
száma 609 volt). Az újonnan választottak semmi olyasmit nem képviseltek,
amitől a burzsoáziának félnie kellett volna, de a Direktóriumnak engedelmes
többségre volt szüksége. A tanácsokban a Direktórium hívei a szakadár
gyűlések választottak támogatták, s mandátumuk érvényesítését követelték.
Így Régnier a Vének Tanácsában floréal 8-án (1798. április 27-én) a
következőket mondotta: „Franciaországot elfogta a rémület, látva, hogy
kebelében újjáélednek az összes forradalmi borzalmak; megnyugtatása végett
önöknek ki kell mondaniuk, hogy a vörössapkás royalisták, akik nem kevésbé
veszélyesek, mint a fehérkokárdás royalisták, csak az önök testén keresztül
juthatnak be ide.” Az Ötszázak Tanácsának floréal 18-án (május 7-én)
Chénier megtámadta „a royalista pártütést és az anarchista pártütést”. Az
Ötszázak Tanácsának többsége, a Direktóriummal egyetértésben, Jourdan
tábornok tiltakozása ellenére, elfogadta a kizárandó újonnan választottak
névsorát. A Vének Tanácsa fejet hajtott.

A VI. év floréal 22-i (1798. május 11-i) törvény leleplezte a „két ágra oszló
összeesküvést”, s megsemmisítette a választási eredményt nyolc olyan
megyében, ahol nem volt szakadár gyűlés; megadta a mandátumot
tizenkilenc megye szakadár választottainak; leváltott 60 megválasztott bírót,
illetve hivatalnokot; összesen 106 küldöttet „floréalizált”. Ezzel szemben 191
kormányjelölt került be a tanácsokba; ebből 85 a Direktórium által kinevezett
biztos és vezető hivatalnok, 106 pedig olyan bíró és köztisztviselő volt, akiket
elméletileg választottak, de akik közül sokat eredetileg a kormány helyezett
hivatalukba. Így, bár a Direktórium pártja többségben volt a tanácsokban, a
rendszer ezzel az egész képmutató erőszakkal csak még jobban lejáratta
magát. A kormány presztízsét az sem növelte, hogy floréal 27-én (1798.
május 16-án) Francois de Neufcháteau helyébe az ügyvéd Teilhard-t nevezték
ki a Direktórium felújításakor. Igaz, hogy a Direktórium új tagja annak idején
tagja volt az Alkotmányozó Gyűlésnek, majd a királyt halálra ítélő
Konventnek is, de közepes kaliberű és ráadásul ügyetlen politikus volt. A
végrehajtó hatalom mindezek ellenére egy időre megerősödött. Folytathatta
azt a reformtevékenységet, amelyet fructidor másnapján kezdett el.

3. A második Direktórium reformtevékenysége

Az a tény, hogy a megtisztított tanácsokban nem volt többé ellenzék,

körülbelül egy éven át, a VI. év floréaljától a VII. év germinaljában lezajlott
választásokig, tehát 1798 tavaszától 1799 tavaszáig kétségtelenül bizonyos
erőt és egyensúlyt biztosított a Direktóriumnak. Ebben a politikai
atmoszférában kezdődött meg Franciaország gazdasági és pénzügyi
újjászervezése, amellyel főleg két miniszter foglalkozott: Ramel a pénzügyek
élén, Francois de Neufcháteau pedig mint belügyminiszter. Munkájuk,
különösen közigazgatási tekintetben, tartósnak bizonyult, s előkészítette a
talajt Bonaparte reformjai számára. A VI. és a VII. év törvényei vetették meg
a konzuli berendezkedés alapjait.

A pénzügyi talpraállás és az adóreform közvetlenül fructidor után

megkezdődött.

A „kétharmad csődjét” vagy a „Ramel-féle likvidálást” a főkönyvbe

bejegyzett adósságra vonatkozó VI. év vendémiaire 9-i (1798. szeptember
30-i) pénzügyi törvény és az állam hátralékos kötelezettségeire vonatkozó
frimaire 24-i (1797. december 14-i) törvény szentesítette. Az államadósság
egyharmadát „konszolidálták” a főkönyvbe való beírással; ezeket a
hátralékokat nem érmében fizették, hanem bemutatóra szóló kötvényekben,
úgynevezett „konszolidált harmad kötvényekben”, amelyekkel csak az adókat
vagy a nemzeti javak árának érmékben követelhető részét lehetett fizetni. A
konszolidált harmadot mindennemű adó alól mentesítették. Az
államadósságok „mobilizált” kétharmadát a Nemzeti Kincstár által kiállított,
bemutatóra szóló kötvényekben térítették meg, s ezeket a nemzeti javak
ártöbbletének fizetésére fogadták el. Ezzel a költségvetés megszabadult a
visszatérített kétharmad kamatától, kereken 160 milliótól. A csőd szanálta a
helyzetet: ebből profitált később a Konzulátus, amikor egy kiegészítő csőddel
teljesen felszámolta a múltat. 1801-ben a kérharmad-kötvényeket a tőke
0,25%-ában, azaz a VI. évi névértékhez viszonyított 95%-os veszteséggel
5%-os járadékkötvényekre cserélték be.

Az adózás átszervezésének az volt a célja, hogy rendszeresebbé tegye és

megnövelje az állam bevételeit, s ezzel helyreállítsa a költségvetés
egyensúlyát.

Az egyenes adók kezelését megreformálták, s feladták azokat az elveket,

amelyek e tekintetben 1789 óta uralkodtak. Az Alkotmányozó Gyűlés annak
idején a választott testületek kizárólagos jogkörébe utalta az egyenes adók
lajstromba vételét és beszedését. A VI. év brumaire 22-i (1797. november 12-
i) törvény értelmében minden megyében fel kellett állítani a
pénzügyminiszter közvetlen fennhatósága alatt álló „egyenes adók hivatalát”
(agence des contributions directes). Ebben a Direktórium biztosai foglaltak
helyet, s az ő feladatuk volt a kivetés és a behajtás. Ez a törvény mintegy
előképe volt annak a szervezetnek, amelyet a VIII. évben Bonaparte alakított
ki.

Átalakították az adózási rendszert is. A VII. év frimaire 4-i (1798. november

24-i) törvény új egyenes adót létesített az ajtókra és az ablakokra. Ez afféle
általános jövedelemadó volt, amely a jövedelem valószínű nagyságát a lakás
külseje szerint becsülte fel. 1798 őszén átszervezték a különböző meglevő
adókat: októberben a kereseti adót, novemberben a földadót, decemberben a
vagyonadót. Meglehetős félénken ugyan, de visszaállították a közvetett adót.
Bár a Vének Tanácsa az Ötszázak Tanácsa által elfogadott sóilletéket
elvetette, ugyanakkor valamelyest felemelte az importált dohányra szedett
illetéket, „átjárási jog” (droit de passe) néven bevezette az útadót, továbbá
1o%-os adóval terhelte meg a közjárművek helyjegyeinek árát. Felemelték a
bélyegilletéket, s kiterjesztették az újságokra és a falragaszokra. A VII. év
vendémiaire 27-i (1798. október 18-i) törvény visszaállította Párizs területén
a városi vámot, hogy legyen miből fedezni a közsegélyezést. A VII. év
frimaire 22-i (1798. december 12-i) törvény átszervezte a nyilvántartást. E
reformmunka tartósnak bizonyult; ezek az adóügyi törvények lényegében
napjainkig érvényben maradtak.

Az államháztartás azonban még mindig deficites volt. A VI. évben 250

millióra becsülték a hiányt; Ramel szerint a VII. évben 66 milliót tett ki. A
szokásos pénzügyi fogásokhoz kellett folyamodni: nemzeti javak eladása,
kölcsönök, a megszállt országok kizsákmányolása (az egyiptomi expedíciót
részben a Berni Kincstár finanszírozta). A Direktórium továbbra is ki volt
szolgáltatva a pénzembereknek, a szállítóknak és a spekulánsoknak, akik
követelőzőbbek voltak, mint valaha. Vígan tenyészett a korrupció, különösen
a hadügyminisztériumban, Schérer miniszter környezetében. E betegség
gyökerei igen mélyre nyúltak, még Bonaparte tekintélyuralmi rendszere sem
tudott megbirkózni vele.

A gazdasági nehézségek részben meghiúsították a kormány számos dicséretre

méltó erőfeszítését. A defláció következtében megdrágult a hitel, zuhantak az
árak, s ez fékezte a gazdasági talpraállást. Változatlanul túl kevés volt a
forgalomban levő fémpénz, s a kincsgyűjtő hajlam csak fokozta a hiányt. A
IX. évben, a Konzulátus alatt, még mindig csak egymilliárd érme volt
forgalomban, szemben az 1789-i két és fél milliárddal.

A hitel rendkívül drága volt. A szokásos kamatláb legalább havi io%-ot,

rövid lejáratú hitel esetén 7%-ot tett ki. A bankrendszer gyér és gyenge voltán
az sem segített, hogy Perregaux és Récamier 1796-ban megszervezte a
Folyószámlák Bankját (Caisse des comptes courants), 1797-ben létrejött a
Kereskedelmi Leszámítoló Bank (Caisse d’escompte du commerce), továbbá
néhány megyei bank (pl. Rouenban); ezek főleg leszámítolással foglalkoztak.

A defláció okozta áresést 1796-tól 1798-ig a sorozatos bő termések is

fokozták. A mezőgazdasági árak általában egynegyeddel-egyharmaddal
alacsonyabbak voltak, mint az ugyancsak bő termésű 1790. esztendőben. Az
élelmiszer-probléma kétségtelenül enyhült, hiszen a kenyér fontja már csak 2
souba került, s ez kedvezett a társadalmi békének. Ám a mezőgazdasági
termelők, a rendszerint elektorrá választott nagybirtokosok, nagybérlők
körében nőtt az elégedetlenség, s ez egyáltalán nem használt a rendszer
népszerűségének.

Az ipar, mint mindig, most is megérezte a mezőgazdasági válságot. Igen

nehezen heverte ki a háború következményeit, s csak nagy üggyel-bajjal
alkalmazkodott az ország megnagyobbodott területéhez. A lille-i
gyapjúgyárosok, akik a VI. évben az 1788-1 360-nal szemben mindössze 60
munkást foglalkoztattak, a megszállt vagy újonnan annektált területeken,
Limburg-ban, Verviers-ben, Aix-laChapelle-ban gyártott szövetek
konkurenciájáról panaszkodtak. Az alacsony mezőgazdasági árak
leszorították a falusi lakosság vásárlóképességét, s ezzel szűkítették a belső
piacot; a hitel hiánya lankasztotta a vállalkozó szellemet; az utak rossz
állapota, a gyenge közbiztonság bénította a belföldi kereskedelmet.

A külkereskedelem gúzsba volt kötve. 1797-ben az óceánjára kereskedelmi

flottának tizedannyi hajója volt, mint 1789-ben; a Nagy-Britanniával
folytatott kereskedelem elapadt; az egyiptomi expedíció következtében a
Közel-Kelet kapui is bezárultak. A VIII. évben az export az annexiók ellenére
körülbelül csak feleakkora volt, mint 1789-ben. Miközben angol áruk
árasztották el Németországot, a francia gyárosok, különösen a pamutszövők,
ellenezték egy olyan piac létrehozását, amely a csatlós országokat is magában
foglalná. Továbbra is a protekcionizmus hívei voltak, s a testvér-
köztársaságokat kereskedelmi tekintetben legszívesebben gyarmatként
kezelték volna. A VII. év floréal 9-i (1799. április 28-i) vámtarifa felújította,
sőt súlyosbította az 1791-i törvény előírásait: behozatali vámot vetett ki
minden gyártmányra, fényűzési cikkre és mindazokra az árukra, amelyeket
Franciaország is előállított; a nyersanyagokat pedig kiviteli vámmal sújtotta.
Erre a rendszerre épült fel később a Konzulátus vámpolitikája.

A Direktórium gazdasági építőmunkája, amelyet elsősorban Francois de

Neufcháteau irányított, ilyen körülmények között elkerülhetetlenül szűk
határok között mozgott. A belügyminiszter igen élénk tevékenységet fejtett
ki, de inkább csak tanácsokat adhatott, mintsem rendelkezhetett. Át szerette
volna szervezni a francia mezőgazdaságot, megszüntetni a szabad legeltetési
jogot, tagosítani és felosztani a községi földeket; de be kellett érnie azzal,
hogy körlevelekkel árassza el a helyi szerveket s bátorítsa a termelést. Az ipar
serkentésére 1798 őszén a Mars-mezőn megszervezte az első országos ipari
kiállítást, amelynek igen nagy sikere volt. Megkezdte a lakosság rendszeres
összeírását, a mezőgazdaság statisztikai felmérését; új központi iskolákat
létesített, átszervezte a közsegélyezést, s ennek keretében minden községben
létrehozta a „jótékonysági irodát”. Mindez meglehetősen gyenge
eredményekkel járt. Az ipari termelés még mindig nem érte el az 1789-1
színvonalat, s a technikai haladás is igen lassú volt (elsősorban a
pamutiparban jelentkezett); a gyapjúipar, a kohászat stagnált. A tőkés
koncentráció túlnyomórészt kereskedelmi jellegű volt. A legnagyobb
vállalkozók mint például Boyer-Fonfréde, Richard et Lenoir, Terriaux vagy a
régebbiek, mint Chaptal, Oberkampf még mindig regi típusú kapitalisták,
akik inkább otthon dolgoztatnak, mint üzemekben, s a termelés mellett
erőteljesen foglalkoznak kereskedelmi és bankügyletekkel is. Franciaország
falusi ország maradt, a termékek zömét a mezőgazdaság adta. Hiába
proklamálták a föld bekerítésének és művelés alá vételének szabadságát, a
régi típusú mezőgazdaság még tartotta magát, s az új kultúrák, a burgonya, a
takarmányfélék igen lassan törtek utat maguknak.

A gazdasági élet gyengesége nagyrészt érthetővé teszi a Direktórium politikai

nehézségeit. Minthogy a II. év megoldási kísérlete, az irányított gazdaság és a
profit korlátozása szóba sem jöhetett, csak egy lehetőség maradt: a
meghódított országok terhére kellett eltartani a rendszert és a hadsereget.
Amikor a hadsereg a VII. évben a vereségek következtében visszaszorult a
hazai földre, a Direktóriumnak meg kellett szorítania az adóprést. Ez fokozta
népszerűtlenségét, s ismét előtérbe kerültek a politikai problémák.

II.

A MÁSODIK DIREKTÓRIUM ÉS EURÓPA (1797-1798)

Campoformio után már csak Anglia harcolt Franciaország ellen. Az Anglia

elleni küzdelem érdekében feltétlenül szükségesnek látszott, hogy tartósítsák
az oly nehezen helyreállított kontinentális békét. A Direktórium azonban a
kontinentális terjeszkedés politikáját követte, s ez rövid idő alatt aláásta a
külső stabilizálás esélyeit. Mi több: hagyta, hogy belesodorják az egyiptomi
expedícióba, amely a Földközi-tengerre is kiterjesztette a konfliktust. Ez a
kalandorpolitika végképp meghiúsította a belső reformok érdekében tett
erőfeszítéseket.

1. Az Anglia elleni háború

A Direktórium a VI. év brumaire 5-én (1797. október 26-án) elhatározta,

hogy külön hadsereget szervez Anglia ellen, s azt Bonaparte vezénylete alá
helyezi. Frimaire 1-i (november 21-i) kiáltványában felsorolta Franciaország
sérelmeit, s megbélyegezte a Saint-James-kabinetet, mint „Európa
legkorruptabb és legromlottabb kormányát”. Hangsúlyozta az angol kormány
gazdasági érdekeltségét az összeütközésben, elsősorban a tengeri és gyarmati
érdekeket: „Ennek a kabinetnek kívánnia kell a háborút, mert a háború révén
meggazdagszik.” Utalt arra, hogyan rabolták el az angolok Franciaország és a
szövetségesek gyarmatait. Victor Hugues 1794-ben Guadeloupe-ot
visszahódította ugyan, de Martinique, Saint-Lucie és Tobago elveszett. Ha
Toussaint-Louverture kikergette is az angolokat Santo Domingóból, a
Direktórium hatalma itt merőben névleges volt. Az angolok megszállták
Spanyol-Trinidadot, HollandGuayanát, sőt még Ceylonban és a Fokföldön is
befészkelték magukat. A francia gyarmati kereskedelem tönkrement, a
kereskedelmi hajózást a brit blokád lényegében megszüntette, a francia
hadiflotta tehetetlen volt. A kiáltvány megbélyegezte az álnok Albiont,
„amely a népek könnyeit és vérét halmozza fel kincseskamráiban, s
tetemeiken hájasodik”. A politikai sérelmek sem voltak jelentéktelenek: a
Direktórium emlékeztetett arra, hogy angol aranyakkal finanszírozták a
koalíciót; felsorolta Toulont, Quiberont, Vendée-t stb. „Angliai hadseregünk
Londonban fogja diktálni a békefeltételeket.” Körülbelül 50 000 embert
irányítottak Brestbe.

A francia-angol háborúnak természetesen elsősorban gazdasági természetű

okai voltak. A blokád, amelyet addig merkantilista módon úgy alkalmaztak,
hogy kedvezzen a francia gyárosok érdekeinek, most sokkal szigorúbb lett.
Minthogy a francia iparnak exportálnia kellett, s egyben nyersanyagokra,
főleg gyapotra volt szüksége, az ide vonatkozó törvényeket bizonyos
rugalmassággal alkalmazták (bár a Konvent 1793. március 1-i törvénye,
amely kitiltotta az angol árukat, elméletileg érvényben volt). Most
harciasabban fogták fel a blokádot; olyan eszköznek tekintették, amely
meghiúsítja az angol exportot, s ezzel elősegíti Anglia csődbe jutását és
kapitulációját. Az V. év brumaire 10-én (1796. október 31-én) megszavazott
törvény értelmében el kellett fogni minden olyan hajót, amely az ismét
betiltott angol árukat (elsősorban textíliákról és vasárukról volt szó)
szállította. Mindamellett most is tekintettel kellett lenni részben a gyárosok,
részben a semlegesek érdekeire. Fructidor 18-a után azonban a jelek szerint
száműztek mindennemű opportunizmust: a VI. nivőse 29-i (1798. január 18-
i) törvény elrendelte, hogy zsákmánynak kell tekinteni minden semleges
hajót, amely angol vizeken jár vagy angol árut szállít. Teljes erővel megindult
a kalózháború. Ez azzal a következménnyel járt, hogy a semleges hajók
elkerülték a francia kikötőket, feszültté vált a viszony az Egyesült
Államokkal, a francia gyárosok pedig, bár az ipari termékek tilalmát
helyeselték, tiltakoztak a nyersanyaghiány ellen; a tehetősebb fogyasztókat
kellemetlenül érintette a gyarmatáruk eltűnése.

A francia fenyegetésre az angolok is fokozták az ellenállást. Az inváziótól

való félelem felélesztette Angliában a nemzeti érzületet. A Pitt-kormány új
adókivetésekkel növelte a rendelkezésére álló erőforrásokat: 1799-ben a 200
fonton felüli jövedelmeket 1o%-os adóval, „income-tax”-szal sújtotta. Ezt
fokozott katonai erőfeszítések követték; a toborzás elősegítése érdekében
jutalmat fizettek a bevonulóknak. De az alapvető nehézséget ez sem szüntette
meg: a katonai szolgálat nem volt kötelező, s így a létszámhiány miatt nem is
gondolhattak komoly kontinentális vállalkozásra. A brit hatalom alapja
továbbra is a flotta volt; ez biztosította a tengerek feletti uralmat és a
gyarmati kereskedelem monopóliumát. A flotta tette lehetővé, hogy eleve
reménytelenségre kárhoztassanak minden francia partraszállási kísérletet.
Miután a holland flottát szétverték, és egy spanyol hajórajt szétszórtak a
Szent Vencel-foknál, blokád alá vették a cadizi kikötőt. Nelson hajóraja
behatolt a Földközitengerre, úgyhogy a Brueys vezénylete alatt álló francia
hajóraj nem tudott kijutni és csatlakozni a bresti csapatösszevonáshoz.

Bonaparte jelentése alapján ventőse-ban (1798 február végén) elvetették az

angliai partraszállás tervét. A keleti délibábot kergető Bonaparte az egyiptomi
hadjáratra készülődött, közben pedig a Direktórium lassan rátette a kezét
Nyugat-Európára. Ezek a vállalkozások fokozatosan összekovácsolták
Franciaország ellen a második koalíciót.

2. A Nagy Nemzet és a testvér-köztársaságok

Alig száradt meg a tinta a campoformiói szerződésen, a Direktórium

megkezdte terjeszkedő politikáját. Az európai hatalmak, elsősorban Ausztria,
tüstént nyugtalankodni kezdtek. A terjeszkedésre számos politikai, ideológiai,
gazdasági tényező ad magyarázatot. Fructidor 18. után ismét fellobbant a
forradalmi hév, s ez új lendületet adott a propagandának. A szónokok, a lapok
megint azt hirdették, hogy el kell vinni a szabadságot az arisztokrácia és a
zsarnokság igája alatt nyögő népeknek. A Nagy Nemzet testvér-
köztársaságokkal vette magát körül. Ezek politikailag alárendelt,
gazdaságilag kizsákmányolt csatlós államok voltak. Az expanziós politikának
az Anglia elleni háború is kedvezett: el kellett venni Angliától a szárazföldi
piacot, s a fontosabb kikötők és átjárók ellenőrzésével lehetetlenné kellett
tenni a csempészetet. 1798-ban annektálták Mulhouse szabad várost, Genf
pedig Léman megye székhelye lett.

1798. január 22-én államcsíny segítségével átszervezték a Batáviai

Köztársaságot. A műveletet Delacroix, Franciaország hágai képviselője,
Daendels, a batáviai hadsereg vezénylő tábornoka és Joubert, a megszálló
csapatok parancsnoka hajtották végre. Egységes kormányzati rendszert
vezettek be, s a hivatalnokokat kötelezték, hogy tegyék le az esküt „a
stathouderátus, a föderalizmus és az anarchia gyűlöletére”. Floréal 22-e után
azonban a demokratákat, a központosítás híveit anarchistáknak bélyegezték, a
kormányt megtisztították, s az „előkelők” visszaszerezték vezető szerepüket.

Svájcban a burzsoá patríciusok által uralt független kantonok egykori

konföderációjának helyét a Helvét Köztársaság foglalta el. A svájci hazafiak,
mint például a bázeli Ochs vagy a vaudi Laharpe, arra törekedtek, hogy
felszámolják az oligarchikus rendszert, és központosított köztársaságot
teremtsenek. Bonyolult intrikák után, amelyekben Bonaparténak is jócskán
benne volt a keze (Valtellinát Lombardiához csatolta, s Wallis kantonon át
kívánta biztosítani az összeköttetést Franciaország és a Cisalpin Köztársaság
között), a franciák megszállták Vaud kantont. Az 1798. február 13-ról 14-re
virradó éjszakán Brune csapatai bevonultak Bernbe, s rátették kezüket a
kincstárra. Az aaraui gyűlés elfogadta a Direktórium által szerkesztett
alkotmányt. Csakhogy a három hegyvidéki kantonban, Schwyzben, Uriban és
Unterwaldenban, felkelés tört ki. Rapinat, a Direktórium biztosa a helvét
hadseregnél, 1798. június 16-án az ellenállás felszámolása végett saját
hatáskörében államcsínyt hajtott végre. Ochsot és Laharpe-ot beválasztották a
helvét Direktóriumba, ami a demokrata pártot erősítette.

1798. február 21-én a franciák szövetségi szerződést és kereskedelmi

megállapodást kényszerítettek a Cisalpin Köztársaságra. Ennek értelmében
25 000 főnyi megszálló hadsereg maradt az országban, a megszállt
köztársaság költségén. A cisalpin tanácsok először nem akarták ratifikálni az
új egyezményeket, úgyhogy a Direktóriumnak kellett beavatkoznia:
egyszerűen megtisztította a tanácsokat. Az 1798 júniusában Milánóba küldött
teljhatalmú miniszterhez, Trouvéhoz intézett utasításokból kiviláglik, hogy a
Direktórium teljes alárendeltségben kívánta tartani a testvér-köztársaságokat.
A Cisalpin Köztársaságnak arra kell szorítkoznia, hogy „a Francia
Köztársaság kizárólagos érdekeit szolgálja, segítenie kell őt abban, hogy az
egész félszigeten mindennemű politikai vita döntőbírájává váljék; föltétlenül
szükséges, hogy e köztársaságnak legyen annyi hatalma, hogy használni
tudjon nekünk, de sohase legyen annyi, hogy árthasson nekünk.”

A cisalpin hatóságokban ki kell alakítani „gyengeségük és alávetettségük

érzését”. A Direktórium különösen azokat a Cisalpin Köztársaság élén álló
„jakobinusokat” nézte rossz szemmel, akik az olasz egység hívei voltak:
bármilyen nagyszerű dolog a köztársasági Olaszország, csak kis egységekre
darabolva felelt meg politikájának.

1797. december 28-án az olasz hazafiak lázadást szítottak, s megalakították a

Római Köztársaságot. Ellenfeleik azonban felülkerekedtek, felelőssé tették és
megtámadták a franciákat, s felkoncolták Duphot tábornokot. Berthier, az
itáliai hadsereg parancsnoka, bevonult Rómába, ahol a forradalmárok
kikiáltották a köztársaságot. A pápát Sienába szállították. Egy Polgári
Bizottság Daunou és Monge részvételével direktoriális alkotmányt hirdetett
ki. Amikor Berthier helyére Masséna került, a Római Köztársaság a
hadiszállítók és a tábornokok szabad prédája lett.

Piemontnak sikerült megmentenie függetlenségét, bár 1797-ben itt is

forradalmi kísérlet történt. Ezt kegyetlenül elfojtották, s a cisalpin
köztársaságbeli hazafiak is hiába próbálkoztak a francia befolyás
érvényesítésével. Fructidor 18-a után Szardínia királya ratifikálta a szövetségi
szerződést. 1798. június 27-én a Direktórium megbízottja, a forradalmárok
által szított zavargásokat kihasználva, rákényszerített a királyra egy
egyezményt, amelynek értelmében a francia csapatok megszállták Torinót.

Közben, 1797. november 16-án, Rastattban, összeült a Rajna bal partja

sorsának eldöntésére hivatott kongresszus, amelyet még Campoformióban
határoztak el. A francia uralom teljesen megszilárdult az egykor osztrák
uralom alatt álló Belgiumban, a volt liége-i püspökségben és az annektált
holland területeken. Ezeket kilenc megyére osztották, s a francia forradalmi
törvényhozásnak vetették alá. A Rajna-vidék megszállt területeit már
korábban négy megyébe szervezték. Thugut osztrák kancellár tűrte a francia
terjeszkedést, de természetesen ellenszolgáltatásra számított. Amikor
Treilhard francia megbízott az egész Rajna bal partját követelte, Köln vidékét
is beleértve, a Német Diéta 1798. március 9-én elvben beleegyezett ebbe.
Cobenzl, az osztrákok teljhatalmú megbízottja nyomban szóba hozta a
kompenzációt, Treilhard azonban hallani sem akart róla. Bécsben áprilisban
csődület támadt, amely megrohanta a francia követséget, amelynek épületén a
tricolore lobogott. Úgy látszott, kenyértörésre kerül a dolog.

Floréal 22-e is ezt a benyomást erősítette. A Direktórium most a baloldalt

üldözte, s a testvér-köztársaságokban szakított a „jakobinusokkal”. Főleg
Itáliában szerzett ellenségeket, s ezzel újabb károkat okozott Franciaország
érdekeinek. De ezek a jakobinusellenes lépések önmagukban véve nem
engesztelhették ki Ausztriát. A Direktórium azzal, hogy megtagadta a
kárpótlást Itáliában, ezen a vadászterületen, fokozatosan Anglia karjaiba
taszította Ausztriát, éspedig ugyanabban az időpontban, amikor az egyiptomi
expedíció újabb ellenségeket szerzett a köztársaságnak.

3. Az egyiptomi kaland (1798)

Az egyiptomi hadjárat okait bizonyos mértékig Bonaparte „keleti álmában”
kell keresnünk. Ilyen irányú elképzeléseit bizonyította már Campoformióban
is az a tény, hogy mindenáron igyekezett megszerezni Franciaországnak a jón
szigeteket. Ezenkívül az is kétségtelen, hogy a Direktórium egyáltalán nem
bánta, ha a VI. évi választások előestéjén megszabadul egy kiismerhetetlen
szándékú és félelmetes becsvágyú tábornoktól. Egyébként a szultán névleges
fennhatósága alatt álló Egyiptom korántsem volt ismeretlen terület a franciák
számára. A marseille-i nagykereskedők már régóta kapcsolatban álltak ezzel
az országgal. Magallon kairói francia konzul már 1796-ban javasolta
Egyiptom megszállását, amit igen könnyű feladatnak vélt. Megszületett az a
gondolat, hogy Franciaország Egyiptomban kárpótolhatja magát az Antillák
elvesztéséért.

Ezt az elképzelést fejtegette Talleyrand is az V. év messidor 15-én (1797.

július 3-án) az Institut-ben tartott beszédében: „Értekezés annak előnyeiről,
hogy a jelen körülmények között új gyarmatokat szerezzünk.” Mindazonáltal
Talleyrand ebben az ügyben meglehetősen kifürkészhetetlen szerepet játszott.
Ő az Angliával való megegyezés híve volt, s föltétlenül látnia kellett, hogy
Egyiptom meghódítása nyugtalanítani fogja Angliát az Indiába vezető utak
biztonsága szempontjából, sőt Törökországot is szembeállítja majd
Franciaországgal. Vajon az a szándék vezette volna, hogy barátja, Bonaparte,
újabb babérlevelet tűzhessen dicsőség-koszorújába? Vagy „angol barátainak
akart kedvezni” - ahogyan kedvese, Madame Grant írta -, azzal, hogy egy
távolabbi cél felé terelte az Angliát fenyegető új hadsereget? Az V. év
thermidor 9-én azután Bonaparte már Egyiptom megszállásának
hasznosságáról beszél: „Nincs messze az az idő, amikor mindnyájunk
számára világossá válik, hogy Angliát akkor pusztíthatjuk el igazán, ha
kezünkbe kerítjük Egyiptomot. A VI. év ventôse 5-én (1798. február 23-án)
Bonaparte tervezetet nyújtott be Barras-nak, amelyet a Direktórium 15-én
(március 5-én) jóvá is hagyott.

Az expedíció előkészületei hihetetlen gyorsasággal és a legnagyobb titokban

indultak meg. Két hónap alatt 55 hadihajót és 280 szállítóhajót vontak össze
Toulonban. Az expedíciós hadtest 54000 főt számlált, ebből 38 000 volt a
legénység és az altiszti kar. Bonaparte nagy létszámú vezérkart és egy, 187
tudósból, íróból és művészből álló bizottságot is vitt magával.
Az egyiptomi expedíció a VI. év floréal 30-án (1798. május 19-én) vonta fel
a vitorlákat. A flotta június 6-án már Málta előtt volt, amely kardcsapás
nélkül elesett. Ügyesen kicsúszott Nelson kezei közül, majd elérte
Alexandriát, s rohammal bevette azt. A hadsereg a partraszállás után a
legegyenesebb úton vonult Kairó felé. Egyiptomot elméletileg a bejek
kormányozták, de őket az országot kizsákmányoló mameluk hadsereg
befolyásolta. Július 21-én a mameluk lovasság rohama megtört a négyszögbe
sorakozott francia gyalogság szilárdságán; Bonaparténak azonban nem volt
lovassága, s így nem tudott a nyomukba eredni. Július 23-án bevonult
Kairóba.

1798. augusztus 1-én azonban a Nelson vezette angol flotta meglepte és

szétverte a Brueys parancsnoksága alatt Abukir mellett horgonyzó francia
hajóhadat. Mindössze két hajó menekült meg. Anglia egyetlen csapással
hatalmába kerítette a Földközi-tengert, és Bonaparte saját hódításának foglya
lett.

Az egyiptomi kaland ugyanúgy fordulatot jelentett a forradalmi

Franciaország történetében, mint Bonaparte itáliai vállalkozásainak sorozata.
Ez az expedíció eltávolította a köztársaság legjobb csapatait, olyankor,
amikor a háború folyt Anglia ellen, és a kontinentális béke igencsak
bizonytalan alapokon nyugodott, s így a legkevésbé sem felelt meg a nemzet
érdekeinek. Mindaddig a keleti ügyek egyáltalán nem érintették a forradalmi
Franciaországot. Anglia, amely a Fokföld megszállása, 1796 óta, az Indiába
vezető utak korlátlan urának érezte magát, most fölfedezte a szuezi út
jelentőségét. A maga részéről Törökország, majd Oroszország is
nyugtalankodni kezdett. Így kovácsolódott ki e három hatalom szövetsége,
mintegy a második koalíció megalakulásának első lépéseként.

4. A második koalíció (1798-1799)

A Direktórium hódító politikájára Európa a második koalíció megalakításával

(1798 április-december) válaszolt. Anglia hónapokon át dolgozott azon, hogy
új kontinentális ellenséget uszítson Franciaországra, hiszen anélkül nem
remélhette, hogy döntő csapásokat mérhet a köztársaságra. A keleti és az
itáliai ügyek tálcán szállították számára a lehetőséget.

Az egyiptomi ügy Anglia mellé állította Oroszországot és Törökországot. A

törökök 1798. szeptember 9-én hadat üzentek Franciaországnak.
Oroszországban II. Katalint a félőrült I. Pál követte a cári trónon. A
forradalom iránti ádáz gyűlöletében fogadta a trónkövetelő XVIII. Lajost, és
Mitauban (Ma Jelgava a Lett SZSZK-ban) székhelyet rendezett be a számára.
Ezenkívül megkezdte a politikai terjeszkedést a Földközitenger felé. A
Franciaország elleni küzdelem lehetővé tette, hogy szót értsen
Törökországgal: a törökök az 1798. december 23-i szerződés értelmében
megnyitották előtte kikötőiket és tengerszorosaikat. Egy orosz hajóhad
behatolt a Földközi-tengerre, és elfoglalta a jón szigeteket. 1798. december
29-én megszületett Anglia, Nápoly és Oroszország szövetsége (utóbbi
kötelezettséget vállalt, hogy csapatokat küld Itáliába).

A félszigeten a római ügy robbantotta ki a háborút. Nápoly uralkodói, III.

Ferdinánd, de még inkább az angolimádó Mária Karolina, hátuk mögött
érezve Nelson hajóhadát, megtámadták a Római Köztársaságot. 1798.
november 26-án a nápolyi csapatok Mack osztrák tábornok vezénylete alatt
bevonultak Rómába. A Direktórium azzal válaszolt, hogy cinkossággal
vádolta meg a piemonti királyt, és elfoglalta országát. Majd Championnet
ellentámadást indított, felszabadította Rómát, és 1799. január 23-án elfoglalta
Nápolyt. A király és a királynő angol hajón menekült Szicíliába. Az ország a
megszállók szabad prédája lett. A Direktórium arra számított, hogy Nápolyt
zálogul használhatja a későbbi tárgyalásokon, de Championnet, mit sem
törődve a megfelelő utasításokkal, megalakította a Parthenopéi
Köztársaságot. (Nápoly első, ókori neve Parthenopé volt.) Poroszország
semleges maradt; Ausztria viszont, némi habozás után, látva, hogy az oroszok
hajlandók az itáliai beavatkozásra, szintén döntött: megadta az orosz
csapatoknak a területén való átvonulási engedélyt. A Direktórium erre
hivatkozva a VII. év ventôse 22-én (1799. március 12-én) hadat üzent
Ausztriának. Egyidejűleg megszállta Toscanát, és Valence-ba szállította a
pápát. (Valence a Rhone bal bartján elterülő francia város, Dróme megye
központja, püspöki székhely.) A második koalíció 1799 októberében IV.
Gusztáv svéd királycsatlakozásával vált teljessé. Meg kell jegyeznünk, hogy
Ausztria és Anglia között nem volt szerződés. Abban egyetértettek ugyan,
hogy

Franciaországot vissza kell szorítani régi határai közé, de egyetértésük ezen

nem terjedt túl. Anglia és Oroszország érdekei ellentétesek voltak a Földközi-
tengeren; Ausztria és Oroszország merőben ellentétes érdekeket hajszolt
Itáliában. Most is Anglia pénzelte a koalíciót, meglehetősen nagy
erőfeszítések árán, olyan körülmények között, amikor a munkásság harca is
fokozódott (az 1799. július 12-i „Combination act” betiltotta a sztrájkokat).
Az oroszok 80 000 embert állítottak csatasorba, úgyhogy a koalíció számbeli
fölénybe került. A háború fokozatosan kiterjedt, s 1799 tavaszára általánossá
vált.

Az 1799. április 28-án bekövetkezett rastatti merénylet világossá tette, hogy

az újra kezdődő háború vad és könyörtelen lesz. Az arisztokrata Európa
harcolt a forradalmi nemzet ellen. Április 28-án éjszaka az osztrák huszárok
megrohanták és kaszabolni kezdték a kongresszusról távozó francia
megbízottakat. A három közül kettő meghalt. Mint Sieyes mondotta, a
monarchiák fővárosában „meghúzták a vészharangot a francia nemzet
kiirtására”. A Direktóriumnak nem került sok fáradságába, hogy felszítsa az
országos felháborodást.

„Már nemcsak a szabadság ügyét kell védelmeznünk hirdette ki a VII. év

floréal 17-én (1799. május 6-án) hanem magát az emberiséget is.”

A háború ismét forradalmi jelleget öltött.

III.

AZ UTOLSÓ FORRADALMI VÁLSÁG (1799)

Campoformio után a kontinentális béke bizonyos stabilitást kölcsönzött a

megerősödött Direktóriumnak. Az új háborrú kitörése és az 1799-es tavaszi
hadjárat kudarcai azonban újból aláásták az egész rendszer egyensúlyát. Ez a
folyamat a jakobinus előretörés, majd a mérsékelt reakció felülkerekedése
után a VIII. év brumaire-jében katonai puccsba torkollott.

1. A VII. év hadserege és az 1799-es tavaszi hadjárat

A hadsereg a VII. évben ugyanolyan súlyos nehézségekkel küszködött, mint

1793-ban, a Közjóléti Bizottság háborús erőfeszítéseit megelőzően.
Ugyanakkor részben visszanyerte már-már veszendőbe ment plebejus
jellegét. A Direktórium ugyanis a létszám-probléma megoldása végett szintén
a népfelkeléshez folyamodott: a VI. év fructidor 19-i (1798. szeptember 5-i)
Jourdan-féle törvény bevezette az „összeírást”, és permanens intézménnyé
tette a 20-25 évesek kötelező katonai szolgálatát. A hadkötelezettség azonban
nem jelentett föltétlenül tényleges szolgálatot: a törvényhozó testületnek a
körülmények megítélése alapján jogában állt, hogy csak a létszám
kiegészítéséhez vagy növeléséhez szükséges kontingenst hívja be. A törvény
demokratikus szellemben szabályozta az előléptetés rendjét:

„Egyetlen francia állampolgár sem kaphat tiszti rangot, ha nem szolgált

három évet mint közkatona vagy altiszt, kivéve a hadmérnöki kart és a
tüzérséget, továbbá kivéve a csatatéren véghezvitt rendkívüli tettek eseteit.”

A VII. év vendémiaire 3-án (1798. szeptember 24-én) 200000 összeírt

hadkötelest hívtak be. A behívások sorozatosan követték egymást, egészen a
messidor 1o-i (1799. június 28-i) törvényig, amely mind az öt hadköteles
korosztályt mozgósította. A VII. év germinal 28-i (1799. április 17-i)
helyettesítési lehetőséget messidor 14-én (július 2-án) megszüntették.

Az összeírás végrehajtása nem ment minden nehézség nélkül, főleg azért,

mert gyenge volt a polgári nyilvántartás, és rengetegen megszöktek a behívás
elől. A hiány megdöbbentő volt. A vendémiaire 3-án behívott 200000 főből
mindössze 143 ooo-et minősítettek alkalmasnak; 97 ooo-en jelentkeztek a
pótkeret-alakulatoknál; végül is csak 74 ooo-en csatlakoztak kijelölt
egységeikhez. A VII. év hadserege, ellentétben a II. évivel, nem volt számbeli
fölényben az ellenséggel szemben. Ezenkívül nem is tudták rendesen
felszerelni a katonákat, hiába adtak el 125 milliós értékben újabb nemzeti
javakat; ez az erőfeszítés el is késett, és nem is volt elég. A VII. év katonái,
akik a régóta kifosztott csatlós országokban táboroztak, ugyanolyan ínséges
viszonyok között éltek, mint a III. év hadserege.

A tömegesen behívott újoncok azonban elvegyültek a kényszertoborzottak

között akik 1793 óta szolgáltak a zászlók alatt, s már-már hivatásos
katonasággá formálódtak át így a VII. év hadserege részben visszanyerte azt a
népi lendületet, amelyet a II. év hadseregét jellemezte.

Az 1799-es háború lényegileg a kontinensen zajlott. Az angolok Abukir óta

háborítatlanul uralkodtak a tengeren; a Humbert tábornok által 1798
augusztusában végrehajtott írországi expedíció kilátástalan kísérlet volt. A
szárazföldi hadműveletek elég lassan indultak meg. Az 1799-es tavaszi
hadjárat terve értelmében három csökkentett létszámú hadseregnek kellett
biztosítani Hollandiát, a Rajnát és Nápolyt. Az elképzelés az volt, hogy a
Jourdan vezénylete alatt álló 45 000 főnyi dunai hadsereg Dél-
Németországon át Bécs felé vonul, az itáliai hadsereg pedig, Schérer
parancsnoksága alatt, Velencén és Karinthián át indul el. Középen a helvéciai
hadsereg Masséna vezetésével az összeköttetést biztosítja, Tirolt fenyegeti és
manőverezési tartalékot képez. Az osztrákok hasonló tervet alakítottak ki;
Károly főherceg 75 000 emberrel Bajorországban, Kray 60 000 emberrel
Velencében állomásozik, 20 000 fő pedig Tirolban. Bonaparte keleti
hadseregétől a Direktórium megfelelő elterelő hadmozdulatokat várt.

A németországi hadjárat rosszul kezdődött. 1799. március 25-én Jourdan

vereséget szenvedett Károly főhercegtől Stokachnál, visszavonult, s maga
után húzta Bernadotte rajnai hadseregét is.

Itáliában Schérer ki akarta erőszakolni az átkelést az Adige folyón, de Verona

előtt vereséget szenvedett, s az Addáig vonult vissza. Ezután átadta a
parancsnokságot Moreaunak. Ekkor akcióba léptek a Szuvorov vezette orosz
csapatok. 1799. április 17-én Cassanónál átkeltek az Addán, s Milánó és
Lombardia kiürítésére kényszerítették Moreaut. Az olasz hazafiak, az
egységért küzdő „jakobinusok”, akik csalódtak a Direktórium politikájában, a
koalíció pártjára álltak, és felkeltek a franciák ellen. Moreau Alessandriánál
(Az észak-olaszországi Alessandria della Paglia városról van szó.)
átcsoportosította csapatait, és Genováig húzódott vissza.

Ezalatt a nápolyi hadsereg, amelynek élén MacDonald váltotta fel

Championnet-t, észak felé igyekezett. Szuvorov ellene fordult, és elállta az
útját. Háromnapos elkeseredett csatában (1799. június 17-19) MacDonald
vereséget szenvedett, és kénytelen volt visszavonulni.

Svájcban Masséna először elfoglalta Graubündent, és megszállta

Vorarlberget. De amikor Németország és Itália elvesztésével mindkét
szárnyán fedezetlenné vált, ő is visszavonult. Károly főherceg 1799. június 4-
én Zürichnél megtámadta. Masséna megnyerte az első csatát, de mégis
elhagyta a várost, hogy a Limmat folyó mögött ássa be magát, miközben
Lecourbe tábornok kiürítette a Szent Gotthard-i utat és a Reuss völgyét.
A köztársaság tehát valamennyi fronton hátrált, de a természetes határok még
sértetlenek voltak. Egyidejűleg a koalíción belüli viszályok némi
lélegzetvételhez juttatták a Direktóriumot. Az osztrák kormány meglehetősen
fanyalogva látta az oroszokat Itáliában; Thugut kancellár azon törte a fejét,
hogyan küldhetné Szuvorovot Svájcba, hogy megszabadítsa tőle a félszigetet.
A legfontosabb tényező azonban az volt, hogy a veszély felébresztette a
nemzeti energiát, és még egyszer utoljára felszította a forradalmi lendületet.

2. A VII. év prairial 30-a (1790 június 18.)

A VII. évi választások még a katonai vereségek előtt, de a Direktórium

szempontjából kedvezőtlen légkörben zajlottak le. A gazdasági pangás, az
adóemelések és a katonai összeírás miatt általános volt az elégedetlenség.
1798 novemberében felkelés tört ki a belga tartományokban, majd a
chouanok mozgalma is újra kezdődött, pedig a nyugati megyéket
mentesítették a népfelkelés alól. A Direktórium a pluviőse 23-i (1799. február
11-i) körlevélben ismét felhívta a figyelmet a royalizmus és az anarchia
kettős veszélyére: „Franciák, ti legyőztétek az összeesküdött Európát, most
már csak a belső ellenséget kell legyőznötök.” Francois de Neufcháteau a
tulajdonosok emlékezetét bolygatta meg: „Azt akarjátok, hogy visszatérjen a
maximált árrendszer?” Ventôse 14-i (március 4-i) körlevelében kétségtelenül
rámutat a royalista veszélyre is: „Polgárok, semmiféle gyűlöletet, semmiféle
bosszút, főként semmiféle reakciót.” De erőfeszítése mégis elsősorban arra
irányul, hogy újjáélessze a burzsoázia soraiban „a szörnyű 1793-as
rendszertől” való rettegést: „Polgárok, bármely osztályhoz tartozzatok is,
közös érdeketek együtt kiáltani”: ..Franciaországban nem lesz anarchia
többéi”

A Direktórium a választási hadjárat során a nyomás szokásos eszközeihez

folyamodott: leváltások, szakadár választógyűlések (így Sarthe-ban),
biztosok kiküldése. Az ellenzéki áramlat azonban oly erős volt, hogy a 187
hivatalos jelölt közül 121 megbukott. A tanácsok többségi pártjának helyzetét
persze ez nem ingatta meg: a jakobinus kisebbség megerősödött ugyan, de a
thermidorista burzsoázia szilárdan uralta a terepet. Abban a válságban,
amelyet az 1799 tavaszi vereségek robbantottak ki, az övé volt az utolsó szó.

A második Direktórium pusztulása a teljes felbomlás légkörében következett

be. A hadseregek az összes fronton hátráltak, s a katonák soraiban ez is
növelte a nélkülözést. Itália elveszett. A royalisták ismét fegyvert fogtak. Az
adóterhek felbőszítették a vagyonosokat. Miközben a kormány hitele napról
napra csökkent, még a véletlen is az ellenzéket segítette: a floréal 20-i (1799.
május 9-i) sorshúzással a Direktórium Reubellt, legenergikusabb tagját
veszítette el. 27-én (május 16-án) a Vének Tanácsa Sieyés-t jelölte a helyébe,
akinek a III. év alkotmányával kapcsolatos negatív álláspontja senki előtt sem
volt titok. Sieyés prairial 21-én (június 9-én) lépett hivatalba, s Barras
támogatásával aki megszimatolta az új széljárást a Direktórium többi tagja
ellen uszította a tanácsokat. A tanácsok prairial 28-án (június 16-án)
bejelentették, hogy permanenciában vannak. Az alkotmány 136. cikkelye
alapján, amely előírta, hogy csak az lehet a Direktórium tagja, aki legalább
egy éve kivált a törvényhozó testületből, még aznap semmisnek
nyilvánították Treilhard megválasztását. Másnap Gohier került a helyébe, aki
a II. évben igazságügy-miniszteri tisztet töltött be, s akit jó republikánusnak,
de középszerű embernek ismertek.

A VII. év prairial 30-án (1799. június 18-án) a tanácsok újabb támadást

indítottak a Direktórium ellen. A rohamot Bertrand du Calvados, a
királygyilkos Konvent egykori tagja vezette. „Önök megölték a közszellemet,
szájkosarat tettek a szabadságra, eltörték a tollakat, hajszát indítottak a
republikánusok ellen, elfojtották az igazságot” mondotta. A tanácsok
revansot akartak venni a fioréali megaláztatásért: „A francia nép a VI. évben
olyan embereket választott a köztisztségekbe, akik méltóak voltak a
bizalmára; önök azt merték állítani, hogy a választási eredmény anarchista
összeesküvés következménye volt; önök megcsonkították a nemzeti
képviseletet.” Boulay de la Meurthe folytatta a támadást: „Fructidor 18-a, a
diktatúra megteremtése óta szüntelen alávetettségben tartották a törvényhozó
testületet.” Támadta Merlint, „azt az embert, akit a kisszerű szempontok, a
kisszerű szenvedélyek, a kisszerű bosszúk, a kisszerű döntések jellemeznek'’,
és La Revelliére-t, akit „fanatizmusa” odajuttatott, hogy „valamiféle vallást
hozott létre, amelynek meghonosítása érdekében feláldozza az összes bevett
eszméket, lábbal tiporja a józan ész összes szabályait”.

Merlint és La Revelliére-t nyomatékosan felszólították, hogy mondjanak le. E

politikusok, mivel társaik cserbenhagyták őket, végül is meghátráltak.
Messidor 1-én és 2-án (június 19-én és 20-án) Roger Ducos-t, a királygyilkos
Konvent egykori tagját és a pillanatnyilag éppen Párizsban tartózkodó
Moulin tábornokot, ezt a kétes figurát választották a Direktórium tagjaivá.

A VII. év prairial 30-a, amely inkább parlamenti megmozdulásnak, mintsem

államcsínynek minősíthető, tulajdonképpen nem volt egyéb, mint az előző
esztendőben „floréalizált” tanácsok revansa a végrehajtó hatalmon. „A
törvényhozó testület jelentette ki Lucien Bonaparte az Ötszázak Tanácsában
ismét elfoglalta az első helyet, amely az államban megilleti.”

A kormány egész összetételét a tanácsok akarata szerint alakították át, azaz

nemcsak a Direktórium tagjait, hanem a minisztereket is kicserélték:
hadügyminiszter Bernadotte tábornok, igazságügyminiszter Cambacéres,
rendőrminiszter Fouché, pénzügyminiszter Robert Lindet, az egykori nagy
Közjóléti Bizottság tagja lett. Figyelemre méltó változás: „a határozott”
(prononcés) republikánusok kerültek hatalomra. Ez éppen akkor történt,
amikor a koalíció győzelmei ismét veszélybe sodorták a köztársaságot.

3. A neojakobinus előretörés és a mérsékelt reakció

A forradalmi fellendülés és a honvédelem követelményei ismét

összetalálkoztak. A prairiali győzők csak a fructidoriánusokkal szemben
voltak egységesek, s nyomban a győzelem után megoszlottak: a
neojakobinusok két hónap leforgása alatt visszaszorították a thermidorista
burzsoákat, és rákényszerítették az államgépezetre a közjóiét politikáját. Ezek
az egykori Konvent-tagok, akik az V. évi választások alkalmával vereséget
szenvedtek a royalistáktól, s akiket a fructidoriánusok a VI. év floréaljában
egyszerűen kizártak a parlamentből, most a hazát fenyegető veszély közepette
egészen természetes módon visszatértek a II. év módszeréhez. Thermidor 14-
én (1799. augusztus 1-én) visszaállították a sajtószabadságot; megjelentek a
jakobinus lapok. Megnyíltak és gomba módra szaporodtak a klubok. A
legfontosabb az Egyenlőség és Szabadság Barátainak Társasága volt, az
úgynevezett Lovarda Klub (a Tuileriák hasonnevű terméről, ahol üléseit
tartotta). Első összejövetelét messidor 18-án (július 6-án) tartotta, első
„intézője” (régulateur) Drouet volt, Varennes embere, Babeuf bajtársa. Az
ülésen számos képviselő is részt vett. A jakobinus kisebbség magával sodorta
a tanácsok aggódó többségét: ez a külső veszély elhárítása érdekében
beleegyezett az emberek és a javak mozgósításába.

Az összeírást maradéktalanul végrehajtották: a Jourdan által előterjesztett

messidor 10-i (1799. június 28-i) törvény mind az öt korosztályt
mozgósította. Messidor 14-én (július 2-án) megszüntették a helyettesítést:
„Azoknak, akik helyettest állítottak, be kell vonulniuk abban az esetben, ha
helyetteseik dezertálnak, alkalmatlannak minősülnek, vagy saját
személyükben behívatnak.”

Messidor 10-én a mozgósítás költségeinek fedezésére elvben elfogadták a

„tehetős polgárokra kivetett 100 milliós kényszerkölcsönt.

Behajtásának módozatait thermidor 19-én (1799. augusztus 6-án)

szabályozták. A kölcsön progresszív tarifa szerint sújtotta minden olyan
polgár jövedelmét, aki 100 frankot meghaladó vagyonadót vagy 300 frankot
meghaladó földadót fizetett. Azt a jövedelmet és tőkét, amely nem esett a
rendes adóbevallás alá (a 7. cikkely külön megemlíti „a vállalkozás,
hadiszállítás és spekuláció” útján szerzett vagyont), egy olyan polgárokból
álló bizottságnak kellett megállapítania, akiket a kölcsön nem érintett.

Messidor 24-én (július 12-én) szavazták meg a túsztörvényt. Mint az

Ötszázak Tanácsának egyik küldötte kifejtette, „megálljt kell parancsolni a
banditizmusnak és a chouannerie tüneteinek, amelyek a déli és a nyugati
megyékben kezdik felütni a fejüket”. A törvény a következő: ha a
törvényhozó testület megállapítja egy megyéről, hogy az „notóriusan a
polgári zavargás állapotában van”, az ottani központi közigazgatás túszokat
szedhet az emigránsok rokonai, az egykori nemesek, valamint azon egyenek
rokonai közül, akiket „közönségesen úgy ismernek, hogy részt szoktak venni
a csődületekben vagy a gyilkos bandákban”. Mindezeket az egyéneket úgy
kell tekinteni, mint akik „személy szerint és politikailag felelősek a
köztársaság iránti gyűlöletből belföldön elkövetett gyilkosságokért és
útonállásokért”. Hivatalnok, katona vagy nemzeti javakat vásárló egyén
meggyilkolása esetén a Direktóriumnak négy túsz deportálását kellett
elrendelnie: a túszokat minden egyes gyilkosság esetén egyénileg és
együttesen tették felelőssé 5000 franknyi pénzbüntetés, továbbá az
özvegynek fizetendő 6000 és minden egyes gyermek után fizetendő 3000
franknyi kártérítés erejéig. A túsztörvény mindazokat sértette, akik
veszítettek a forradalomban; ami viszont e törvény védenceit illeti, a
kényszerkölcsön őket is ellenzékbe sodorta.

A jakobinusellenes reakció nem váratott magára sokáig. Messidor 26-án,

július 14-e évfordulóján, Sieyés felszólította hallgatóit, hogy bélyegezzék
meg „azokat a botrányos időket. .. amikor minden fogalom összezavarodott,
olyannyira, hogy azok, akikre hivatalosan semmit sem bíztak, konokul
mindent magukra akartak vállalni.”

Thermidor 23-án, augusztus 10-e évfordulóján, ismét elítélte „a franciák által

oly jogosan meggyűlölt terrort”: „nem, azok egyáltalán nem köztársaságiak. .
. akik bujtogató őrületükkel elapasztják a közjóiét forrásait, megölik a hitelt,
megsemmisítik a kereskedelmet, megbénítják az egész termelést.”

A mozgósítást általában az egész lakosság rosszul fogadta, de a

kényszerkölcsön elsősorban a nagyburzsoáziát háborította fel. Ez a réteg
megszervezte a passzív ellenállást. Thermidor 13-án (július 31-én), még
mielőtt a kölcsön lebonyolítására vonatkozó törvényt megszavazták volna, a
„Le Publiciste” azt írta, hogy „ma az emberek ugyanolyan gonddal rejtik el
vagyonukat, mint amilyennel valaha fitogtatták vagy éppenséggel túlozták.
Ezért tűnt el a fényűzés. Ez rengeteg embernél, főleg a földbirtokosoknál,
nagyon is érthető. Mások pedig így szeretnének megmenekülni azoktól az
óriási adóktól, amelyektől most mindenki fél. Akadnak, akik csődöt
jelentenek be, hogy még jobban bizonyítsák nyomorukat.”

Sajtóhadjárat indult, amely fenyegetően követelte a Direktóriumtól, hogy

szakítson a „vérszomjasakkal”. A vagyonosokban ismét felébredt a szociális
rettegés, s ezt csak fokozták a Lovarda Klubban elhangzott kijelentések.
Jourdan tábornok július 14-e évfordulóján pohárköszöntőt mondott a
„lándzsák felkelésére”. „Azt mondják - írta a »Le Moniteur« egy nappal
előbb, messidor 25-én (július 13-án) -, hogy sokan, akiket megijesztettek az e
gyülekezetben elhangzó beszédek, elkezdtek kiabálni: Le a jakobinusokkal!
és köveket dobáltak a terembe.”

Lépten-nyomon tömegverekedések keletkeztek. De hiába támogatták a

jakobinusokat az egykori aktív sans-culotte-ok - alkalmazottak, kézművesek
és boltosok -, nem tudták már mozgásba hozni a néptömegeket, mert azok
teljesen dezorganizálódtak a szekciók megszüntetése óta, és a hosszú ideig
tartó megtorlás alatt elvesztették minden politikai erejüket. A világos
társadalmi programmal nem rendelkező, elszigetelt jakobinusok tehetetlenek
voltak a kormánnyal szemben, amelyet szilárdan támogatott az egész
közigazgatás, a rendőrség, fructidor óta pedig a húszezer főnyi helyőrség is.
A jakobinusok és a Direktórium szakítása a klub bezárásakor következett be.
A Vének Tanácsának egyik szónoka kijelentette, hogy a klub „a terror
visszaállításában és az összes régi proskripciós lista felfrissítésében” sántikál.
Thermidor 8-án (július 26-án) a klub kénytelen volt elhagyni a Lovardát és
átköltözni a Bac utcába. Fouché, alighogy megkapta a rendőrminiszteri tárcát
(thermidor 11 július 29), jelentést tett a tanácsoknak arról, hogy „el kell
szigetelni a politikai egyesületek belső vitáit, kívülről fojtva el őket, a
köztársaság teljes hatalmával”. Az Ötszázak Tanácsa elutasította a jelentést.
Fouché thermidor 26-án (augusztus 13-án) bezáratta a klubot. Az
intézkedésnek semmiféle következménye nem volt. Mindazonáltal a royalista
veszély és a katonai vereségek lehetővé tették a jakobinusok számára, hogy
egyelőre a felszínen tartsák magukat.

Thermidor 18-án (augusztus 5-én) Haute-Garonne-ban kitört a royalista

felkelés. A lázadók már-már Toulouse-t fenyegették, de a város állta a sarat:
közigazgatása jakobinus kézben volt. Párizsba thermidor 26-án (augusztus
13-án) érkezett meg a hír. A tanácsok legott elrendelték a rendszeres
házkutatásokat, „az emigránsok, a titkos toborzó-ügynökök, a gyilkosok és a
banditák letartóztatása végett”. Fructidor 1-én (augusztus 18-án)
Montréjeaunál szétverték a felkelőket. A nyár folyamán azonban nyugaton is
újra kezdődtek a zavargások.

A katonai vereségek hatására kibontakozott az utolsó jakobinus offenzíva.

Itáliában thermidor 28-án (1799. augusztus 15-én) Joubert vereséget
szenvedett és meghalt. Hollandiában, Heldernél, az angolok fructidor 10-én
(augusztus 27-én) egy 25 000 főnyi orosz hadtestet szállítottak partra. Az
ellenség, akárcsak 1793-ban, a köztársaság határait fenyegette. Jourdan
tábornok fructidor 27-én (szeptember 13-án) javasolta az Ötszázak
Tanácsában, hogy hirdessék ki: a haza veszélyben van. Élénk színekkel
ecsetelte, milyen fenyegető helyzetbe került az ország:

„Itália járom alatt, az északi barbárok Franciaország kapuinál, Hollandia

megszállva, a flották árulás martalékai, Helvécia feldúlva; a royalista bandák
kegyetlenkedése a megyék nagy részében már nem ismer határt; a
republikánusokat »terroristáknak« meg »jakobinusoknak« nevezik, s ezen a
címen proskribálják mindenütt. Még egy csapás, és megkondul a harang,
hogy a királyság visszaállítását adja hírül a francia földön.”
Jourdan javaslata felett ádáz vita tört ki. A javaslatot főleg Lucien Bonaparte
támadta, aki kifejtette, hogy „sokkal helyesebb lenne kiterjeszteni a
Direktórium alkotmányos jogkörét, mintsem kitenni magunkat annak a
veszélynek, hogy magával sodorjon valamilyen forradalmi erő”.

Csakugyan ez volt a probléma. Ha a kormány szembe akart szállni a

veszéllyel, akkor vagy a népre kellett támaszkodnia, mint a II. évben, vagy
meg kellett erősítenie a végrehajtó hatalmat. Daunou világosan beszélt: félő
mondotta hogy „visszatér az 1793-as rendszer”. Jourdan javaslatát másnap
245 szavazattal 171 ellenében elvetették. A VIII. év vendémiaire 2-án (1799.
szeptember 24-én) az Ötszázak Tanácsa az egykori girondista Garrau
indítványára úgy határozott, hogy halálbüntetéssel sújtandó mindenki, aki
„olyan békefeltételeket javasolna vagy fogadna el, amelyek
következményeikben a köztársaság jelenlegi területének integritását
csorbítanák”. Ez volt az utolsó jakobinus siker. A továbbiakban a döntő
győzelmek sorozata helyreállította a köztársaság külső biztonságát.

4. Az 1799-es nyári hadjárat

A hadjárat rosszul indult. De hamarosan fordult a kocka; ezt a koalíciós

hatalmak nézeteltérései is elősegítették.

Itáliában Joubert nem várta meg, amíg Piemonton keresztül megérkeznek

Championnet csapatai, hanem egymaga támadott. Már a hadjárat kezdetén,
1799. augusztus 15-én elesett Novi mellett, seregét azután Szuvorov orosz
csapatai megverték. Itália elveszett. Thugut osztrák kancellár nyomban
nekilátott, hogy megszerezze Ausztriának: különböző manőverekhez
folyamodott, hogy megszabaduljon az oroszoktól.

Svájcban Masséna Károly főherceg osztrák alakulataival és a Korszakov

vezette orosz hadtesttel nézett farkasszemet. Utóbbinak az volt a feladata,
hogy tartsa Zürichet és a Limmat vonalát. Az osztrák kormányt azonban
meglehetősen felizgatta a hollandiai angol-orosz partraszállás híre, s
parancsot adott Károly főhercegnek, hogy Svájcot elhagyva Mainz ellen
vonuljon. Szuvorov szeptember 11-én indult el Károly felváltására. Mielőtt
azonban a két orosz hadsereg egyesülni tudott volna, a franciák külön-külön
megverték őket. Lecourbe tábornok bevette a Szt. Gotthard-hágót és a Reuss
völgyét, s továbbra is sakkban tartotta Szuvorovot. Masséna támadást indított
az elszigetelt és Zürich falai közé szorult Korszakov ellen, és átkergette a
Rajnán. Ez volt a második zürichi győzelem (1799. szeptember 25-27).
Szuvorov ezalatt átkelt a Szent Gotthardon, és visszaszorította Lecourbe
csapatait. Nemsokára azonban beleütközött a Masséna által támogatott
Mortier hadtestébe. Erre Molitor tábornok ellen fordult, aki a Linth völgyét
tartotta megszállva. Miután itt sem tudta kicsikarni az áthatolást, visszavonult
Vorarlbergbe. Svájc ismét francia kézen volt. I. Pál október 23-án őrjöngő
dühében hazarendelte csapatait Oroszországba.

Hollandiában is kudarcot vallottak az augusztus 27-én partra szállt angol és

orosz alakulatok. Brune a yorki herceg támadó csapatait két csatában 1799.
szeptember 19-én Bergennél, október 6-án pedig Castricumnál felmorzsolta.
A herceg 18-án Alkmaarban aláírta a Hollandia kiürítésére vonatkozó
megállapodást.

1799 kora őszén tehát megtört a koalíció offenzívája, és az ország határai

sértetlenek maradtak. Bonaparténak és egyiptomi hadseregének a
legcsekélyebb része sem volt ezekben a sikerekben. Sőt, ellenkezőleg: a
keleti elterelő hadmozdulat kudarcba fulladt.

Az egyiptomi expedíció csődje az abukiri vereség következménye volt. A

francia csapatok zsákutcába kerültek. Bonaparte elébe akart vágni a törökök
támadásának, ezért 1799 februárjában megindult Szíria ellen. A Tábor
hegyénél győzött, de Akkonnál, amelyet az angolok a tengerről támogattak,
vereséget szenvedett. Május 20-án el kellett rendelnie a visszavonulást
Egyiptomba, ami igen keserves vállalkozásnak bizonyult. Az angolok közben
partra tették Abukirnál a Rodosz szigetén összevont török sereget. Bonaparte
1799. július 25-én ott helyben szétverte őket. Ám győzelme ellenére is saját
hódításának foglya maradt; serege állapotán már erősen érződött az éghajlat
és a hadjárat hatása. Úgy látta, hogy elvesztette a játszmát, ezért átadta a
parancsnokságot Kiébernek, s augusztusban két fregattal titokban elhagyta
Egyiptomot. Miután sikerült kijátszania az angol cirkálókat, a VIII. év
vendémiaire 17-én (1799. október 9-én) Fréjus-ben partra lépett.

A külső veszély elhárult, s Franciaországban felülkerekedett a mérsékelt

reakció. Brumaire 2-án (október 24-én) a Vének Tanácsa elvetette Garrau
indítványát, amely halálbüntetést helyezett kilátásba azok számára, akik az
ország területi épségét csorbító javaslatokat fogadnának el. Még jellemzőbb
volt azonban, hogy a kényszerkölcsön elvének helyességét is kétségbe
vonták. Brumaire 17-én az Ötszázak Tanácsában egy ismeretlen küldött
jelentést követelt erről a „progresszív és önkényes” kölcsönről. A brumaire
18-i államcsíny azután végérvényesen biztosította a vagyonosok uralmát.

IV

A VIII. ÉV BRUMAIRE 18. (1799. NOVEMBER 9.)

Bonaparte vendémiaire 17-én (október 9-én) szállt partra Fréjusben, s 22-én

(október 14-én) érkezett Párizsba. A hír nagy szenzációt keltett. A „Le
Messager des Relations Extérieures” vendémiaire 23-án így írt: „Bonaparte
franciaországi partraszállása azon események közé tartozik, amelyekkel az
ember úton-útfélen találkozik, de amelyeket senki sem hisz el.” A „Le
Moniteur” ugyanaznapi számában olvassuk: „Mindenki megmámorosodott.
A győzelem, amely mindig kíséri Bonapartét, ezúttal előtte járt;
hazaérkezvén, az a feladat vár rá (ti. Bonapartéra), hogy az utolsó csapásokat
mérje a haldokló koalícióra.”

A közvélemény Bonapartéban a compoformiói béke megteremtőjét látta, azt

az embert, aki most majd ismét békét kényszerít Európára. Valójában az
inváziós veszély a svájci és a hollandiai győzelem következtében egyelőre
elhárult. A hadjáratnak vége volt, Bonaparte legfeljebb jövő tavasszal
várhatott nagyobb jelentőségű katonai megbízatást. Minthogy azonban nem
tudta volna elviselni, ha a Direktórium az ő közreműködése nélkül érdemli ki
a békeszerzőt megillető dicsőséget, közeledni kezdett a Sieyés körül
csoportosuló puccsistákhoz.

1. Szociális félelem és revizionizmus

Ebben az időszakban újból a politikai problémák kerültek előtérbe, a maguk

bonyolult szociális vonatkozásaival. A külső veszély elmúltával a belső
helyzet labilissá vált. A háború nem ért véget, tavasszal folytatódni fog. A
polgárháború megint kirobbant: vendémiaire 22-én (október 14-én) a
chouanok bevették Mans-t, majd Nantes-ot, s bár innen rögtön kikergették
őket, igen jellemző volt az általános rémület, amelyet ez az esemény keltett.
A VIII. év tavaszán ismét választások lesznek; a royalisták és a jakobinusok
győzelme vagy legalábbis előretörése egyaránt lehetségesnek látszott, tehát a
kormányzat stabilitását újabb veszélyek fenyegették. A III. évi alkotmány a
viták középpontjába került; éspedig nem cenzusos jellege, hanem
liberalizmusa, a hatalmak kölcsönös egyensúlyát biztosító szerkezete miatt;
különösen azt az előírását vitatták, hogy évenként fel kell újítani a tanácsok
egyharmadát. Fructidor után a Direktórium álcázott diktatúrával oldotta meg
a problémát. Igen ám, de az évenkénti választások minden alkalommal
kérdésessé tették a helyzetet, s így merült fel a gondolat, hogy ritkítani kell a
választást. Ezt követelte floréal 22-e után Daunou is, aki bár a III. év
alkotmányának egyik szerzője volt belefáradt már a rendszer
bizonytalanságába, s a restaurációtól és a demokratizálástól egyaránt
rettegett. Daunou körül tömörültek „La Décade Philosophique” című
lapjukkal az „ideológusok”, akik ugyanilyen érzéseket tápláltak. Benjámin
Constant az V. év tavaszán (1797-ben) adta ki „Politikai reakciók” (Des
réactions politiques) című munkáját, amelyben „erős és stabil kormányt”
követelt, mert egyedül „ez biztosítja a polgárok személyi biztonságát és
tulajdonuk sérthetetlenséget”. Madame de Staél természetesen osztotta ezeket
a nézeteket. Sieyés pedig, ez a jellegzetesen alkotmányos kategóriákban
gondolkodó koponya, a forradalmi ideológia revíziójának útjára lépett.

A nemzeti szuverenitás elvéhez nem lehetett hozzányúlni. Ha a

thermidoriánus burzsoázia erről lemond, saját maga alól húzza ki a talajt, és
az isten kegyelméből való kormányzás híveinek malmára hajtja a vizet. A
feladat tehát az volt, hogy ezt az elvet összeegyeztessék a stabil és erős
végrehajtó hatalom követelményeivel. Sieyés úgy képzelte, hogy a választást
kooptálással kellene helyettesíteni, ami érvényesült is a VIII. év
alkotmányában. A thermidoriánusok és direktoriánusok a maguk képmutató
módján már eddig is éltek ezzel az eljárással, nevezetesen a kétharmados
dekrétum esetében, valamint a fructidori és a floréali tisztogatások
alkalmával. A VIII. évi alkotmány több tekintetben nem volt egyéb, mint a
Direktórium alkotmányos gyakorlatának eredménye és formális rögzítése.

A brumaire-i vállalkozás könnyű sikerét szociális aspektusai teszik érthetővé.

A puccskísérlet nem vezetett volna eredményre, ha nem lett volna
összhangban az új társadalom uralkodó elemeinek szükségleteivel. A
thermidoristák szentesítették a konzervatív burzsoázia társadalmi és politikai
hatalmát, s a Direktórium féltve őrizte azt. A VII. évben azonban a jakobinus
előretörés veszélyeztetni látszott a vagyonosok kiváltságait. Ismét jelentkezett
a szociális rettegés, s ez szolgált a revízió alapjául. A forradalomból született
új társadalomnak különösen két kategóriája vágyott nyugalomra és szilárd
társadalmi viszonyokra.

Elsősorban a birtokos parasztság, amely békében szeretett volna dolgozni, s

nehezen viselte el, hogy a meg-megújuló útonállás minduntalan megzavarja a
rendet. Ellenségesen szemlélte a restaurációs törekvéseket, mert ezek a tized
és a hűbéri szolgáltatások visszaállítása, a felvásárolt nemzeti javak
tulajdonjogának kérdésessé tétele esetén tulajdonának zavartalan élvezését
fenyegették. De ugyanennyire félt a plebejus előretöréstől is, hiszen az csak
az „anarchiát” és az „agrártörvényt”, a javak felosztását eredményezhette!
Kész volt fenntartás nélkül támogatni minden olyan rendszert, amely
megvédi a két veszedelemtől.

A másik az üzleti burzsoázia volt. A burzsoázia vállalkozásainak

kibontakozását gátolta a rendszer bizonytalansága és a háború elhúzódása; az
egyenlő adózás pedig, ami tendenciaként tagadhatatlanul benne rejlett a
kényszerkölcsönben, egyszerűen szörnyűségnek, valóságos agrártörvénynek
látszott a szemében. Olyan politikai rendszert kívánt, amely megvédi
érdekeit, végérvényesen garantálja jogait, s lehetővé teszi számára, hogy
fokozza a gazdasági vérkeringés megindítására irányuló erőfeszítéseit. Az
üzleti burzsoázia és a tulajdonos parasztság alkotta a konzuli, majd a császári
rendszer szociális bázisát. Az új rendszer „előkelői” elsősorban az ő soraikból
toborzódtak.

Az alkotmányrevízió módozatait a III. év alkotmányának XIII. fejezete

rögzítette. Az eljárás rendkívül bonyolult volt: a módosítást háromszor
egymás után kellett szavazásra bocsátani a tanácsokban, azonkívül össze
kellett hívni a „revíziós alkotmányozó gyűlést”. Az egész műveletet csak
kilenc év alatt lehetett lebonyolítani. Erről természetesen szó sem lehetett.
Maradt az államcsíny. Sieyés döntött. Hogy a tanácsok többségi pártját
leszereljék, ismét a hadsereg segítségéhez kellett folyamodniuk, akárcsak
fructidor 18-án; csupán annyi volt a különbség, hogy míg ez a többség az V.
évben royalista volt, a VIII. évi puccsistáknak republikánus többséggel volt
dolguk. Joubert tábornok, amikor burkolt, sejtető formában felkérték,
hajlandónak mutatkozott a művelet irányítására; ő azonban 1799. augusztus
15-én elesett Novinál. Sieyés azután Moreaunál próbálkozott, de az
tétovázott. Bonaparte éppen akkor ért Párizsba. „Itt a maguk embere”
mondotta állítólag Moreau Sieyés-nek. Valóban, Bonapartét minden
alkalmassá tette erre a szerepre: jakobinus múltja, amely megfelelő illúziót
kelthetett, hírneve, becsvágya, gátlástalansága, valamint kissé kétes helyzete,
amelybe azáltal került, hogy önkényesen elhagyta egyiptomi parancsnoki
posztját.

Az államcsíny előkészületei igen gyorsan haladtak. Sieyés és Bonaparte

között Tallcyrand közvetített. Ami a Direktórium többi tagját illeti: Barras-t,
aki szíve szerint különben is helyeselte ezt a megoldást, semlegesítették;
Roger Ducos pedig árnyékként követte Sieyés-t. Megnyerték a Vének
Tanácsának elnökét, brumaire 1-én (1799. október 23-án) pedig sikerült
megválasztaniuk Lucien Bonapartét az Ötszázak Tanácsának elnökévé. A
pénzt főleg hadiszállítók bocsátották rendelkezésre, akiket a brumaire 7-i
(október 29-i) törvény, nagy bosszúságukra, megfosztott attól a joguktól,
hogy elsőbbséget élvezve közvetlenül vegyék fel járandóságaikat a kincstár
kifizetőhelyein.

Az összeesküvők ügyesen kapcsolták össze az általános béke gondolatát az

alkotmányos változás igényével. Mi több: a szociális félelemre is apelláltak,
hogy maguk mellé állítsák a tanácsokat, és elfogadtassák uralmukat a
burzsoáziával. Madame de Stael emlékiratai is azt bizonyítják, hogy a
burzsoáziát újra elfogta a pánik az egalitárius terrorizmus kísértetétől.

„Már majdnem eljutottunk arra a pontra írta brumaire 19-én (november 10-
én) a félhivatalos »Le Moniteur« -, amikor már semmit sem lehetett volna
megmenteni, sem a szabadságot, sem a tulajdont, sem pedig e kettő
biztosítékát, az alkotmányt.”

Mintegy emlékeztetőül kifejtette, hogy „a kényszerkölcsön, ez a rablás,

tönkretette pénzügyeinket, a túsztörvény nyakunkra hozta a polgárháborút, a
VIII. évi jövedelem egy részét felemésztette a rekvirálás, és teljesen elapadt a
hitel.”

A burzsoázia a II. év kísértetét látta közeledni; elhatározta, hogy egyszer s

mindenkorra megszabadul tőle.

2. Az államcsíny
Brumaire 18-án (1799. november 9-én) reggel hétkor összeült a Vének
Tanácsa. Szemle ürügyén csapatok gyülekeztek a Tuileriákban. A teremőrök
bizottsága nevében nekik most döntő szerepük volt - egy ismeretlen küldött
leleplezett valamilyen homályos merényletet („Az összeesküvők . . . csak a
jeladást várják, hogy lesújtsanak tőrükkel a nemzeti képviselet tagjaira”). A
másnapi „Le Moniteur” már konkrétabban vagy inkább találékonyabban
állítólagos jakobinus tervekre célzott, amelyek „a két tanácsot nemzeti
konventté alakították volna át, a nem tetsző képviselőket eltávolították volna,
s egy közjóléti bizottság kezére játszották volna a hatalmat”.

A Vének Tanácsa határozatot szavazott meg arról, hogy a tanácsok

költözzenek át Saint-Cloud-ba; ezt a III. év alkotmányának 102. cikkelye
csakugyan lehetővé tette. Bonaparte tábornokot „megbízták a jelen dekrétum
végrehajtásával”, s parancsnoksága alá helyezték a Párizsban levő csapatokat.
Ez már törvénytelen intézkedés volt, mert kívül esett a Vének Tanácsának
jogkörén: csak a Direktórium hozhatott volna ilyen értelmű döntést. A
Direktóriumot ezzel megfosztották minden hatalmától (még az őrség is
Bonaparte parancsnoksága alá került), amely így arra kényszerült, hogy
tudomásul vegye az eseményeket. Barras lemondott, és visszavonult
grosbois-i birtokára. Moulint későn és haszontalanul iszonyú dühroham fogta
el; őt és Gohier-t, egészen lemondásukig, Moreau vette házi őrizetbe. Az
egész akció értelmét pontosan megfogalmazta a „Le Moniteur” brumaire 19-i
száma: „Azt beszélik, hogy visszavonják a kényszerkölcsöntörvényt és a
túsztörvényt, s lezárják az emigránsok listáját.”

Brumaire 19-én (1799. november 10-én) déli egy óra körül SaintCloud-ban
megnyílt a tanácsok ülése. Bonaparte négy-ötezer embert vont össze a palota
körül. A Vének Tanácsában azok a küldöttek, akik előző nap távol voltak,
magyarázatot követeltek, és kétségbe vonták a jakobinus összeesküvés
valódiságát. A Lucien Bonaparte elnöklete alatt ülésező Ötszázak Tanácsában
a baloldal az ülés kezdetén kicsikart egy olyan határozatot, hogy minden
képviselőnek fel kell újítania mandátumát a szószéken való személyes
jelentkezés és az alkotmányra teendő hűségeskü útján. Az a veszély
fenyegetett, hogy az egész ügy elhúzódik. Bonaparte Napóleon elhatározta,
hogy közbelép.

Szót kért a Vének Tanácsában. Ünnepélyesen biztosította a küldötteket a

köztársaság iránti odaadásáról, tiltakozott a vád ellen, hogy „katonai
kormányt” akar létesíteni, támadta az Ötszázak Tanácsát, „ahol olyan
emberek vannak, akik vissza akarják hozni a Konventet, a forradalmi
bizottságokat és a vérpadot”, az esetleges ellenzékieskedőket megfenyegette
„derék” katonabajtársainak beavatkozásával („kiknek látom már csillogni
szuronyait”). Ami a „háromszor is megsértett” alkotmányt illeti, az nem
létezik többé; „nincs többé Direktórium”. Végül egy ígéret következett:
„Mihelyt elmúltak azok a veszélyek, amelyek miatt különleges hatalmat
ruháztak rám, le fogok mondani erről a hatalomról”.

Az Ötszázak Tanácsában gránátosok és tábornokok gyűrűjében jelent meg.

Abban a pillanatban, amikor belépett, az egész gyűlés felemelkedett a
helyéről: hívás nélkül nem volt joga behatolni a terembe. Kiáltások
hallatszottak: „Törvénysértés! Le a diktátorral!” Gránátosai gyorsan
kivonszolták a tábornokot. A vita tovább folyt, de a teremben tökéletes
zűrzavar uralkodott. Amikor Lucien hiába próbálta védelmébe venni bátyját,
Napóleon parancsára egy szakasz gránátos jött érte, hogy kivezesse. A
katonák általában tétováztak; különösen a tanácsok őrsége nem tudta, mitévő
legyen. Lucien lóra ült, s heves szónoklatokat intézett a csapatokhoz.
Támadta a „tőr képviselőinek” kisebbségét, amely meg akarta gyilkolni
tábornokukat, és terrorizálja a többséget. Végül is meggyőzte a katonákat. A
csapatok meginogtak, egy oszlop Murát és Leclerc vezetésével, dobpergés
közepette bevonult az Orangerie-ba (Narancsliget), és szétkergette a
képviselőket, akik a köztársaságot éltetve távoztak a teremből.

A Vének többségének és az Ötszázak kisebbségének közreműködésével még

aznap este megszervezték a konzulátust. Kimondták, hogy a Direktórium
megszűnt. 62 küldöttet kizártak a nemzeti képviseletből, „a szünet nélkül
kezdeményezett túlzásokért és merényletekért”. Sieyés-t, Roger Ducos-t és
Bonapartét „a Francia Köztársaság konzuljaivá” választották, s
megalakították belőlük a „konzuli végrehajtó bizottságot”. Ez a szerv
örökölte a Direktórium minden jogkörét. A tanácsok helyére két, egyenként
25 tagú bizottság került, amelyeknek az volt a feladatuk, hogy megszavazzák
a konzulok által előterjesztett törvényeket s előkészítsék az alkotmány
revízióját. Az alkotmánynak a törvény 12. cikkelye értelmében az lesz a
rendeltetése, hogy „szentnek és sérhetetlennek nyilvánítsa a francia nép
szuverenitását, a köztársaság egységét és oszthatatlanságát, a képviseleti
rendszert, a hatalmak szétválasztását, a szabadságot, az egyenlőséget, a
biztonságot és a tulajdont”.

Az ülés végén a Vének Tanácsa hatálytalanította azt a hadiszállítókat

nyugtalanító intézkedést, amely megfosztotta őket elsőbbségüktől a kincstári
kifizetéseknél. A három konzul letette az esküt, és visszatért Párizsba.

Egy párizsi falragasz, amelyről a „Le Moniteur” brumaire 24-i (1799.

november 14-i) száma is megemlékezik, igen jól kifejezi, mit vár a
burzsoázia az államcsínyt követő napokban:

„Franciaország valami nagyot és tartósat szeretne. A bizonytalanság

tönkretette, szilárdságra van szüksége. Nem akar királyságot, az szóba sem
jöhet. De azt akarja, hogy a törvényeket végrehajtó hatalom teljes egységben
cselekedjék. Független és szabad törvényhozó testületet akar... Azt akarja,
hogy képviselői békés, konzervatív emberek, ne pedig lármás újítók
legyenek. Végül elvezni akarja tíz esztendő áldozatainak gyümölcsét.”

Ezzel a forradalmi korszak végleg lezárult. A szüntelen forrongást, az állandó

változásokat a konszolidációnak kellett követnie. Végérvényesen biztosítani
kellett a tulajdonosok társadalmi uralmát. Ebben a tekintetben brumaire
feltétlenül beleilleszkedik 1789 és thermidor fejlődési vonalába. De bár a
fordulat célja a végrehajtó hatalom megerősítése és az egységes kormányzó
akarat helyreállítása volt, a burzsoázia nem mondott le a szabadságról feltéve
természetesen, ha az az ő kizárólagos érdekeit szolgálja. Az események
azonban keresztülhúzták számításait. A brumaire-isták által meghonosítani
kívánt tekintélyuralmi rendszer hamarosan Bonaparte személyi hatalmába
torkollott. Az „előkelők” köztársaságának helyéi, a katonai diktatúra foglalta
el.

BEFEJEZÉS

A FORRADALOM ÉS A MODERN FRANCIAORSZÁG

Brumaire-rel eljött a végleges stabilizáció órája, amelyet mindaddig hiába

várt az ország. Az új valóság számos tekintetben messze volt még attól, hogy
pontosan megfeleljen az 1789-es burzsoázia óhajainak. A társadalom még
folyékony állapotban volt, az új szociális hierarchia gyenge lábakon állt; az
államgépezet a Direktórium reformtörekvései, nagy erőfeszítései ellenére
gyakran még hatástalanul működött, s a közigazgatás átszervezése nem volt
befejezve. Azonkívül folyt a háború, amely még mindent kérdésessé tehetett.
A leglényegesebb dolog azonban már megvalósult: az „előkelőknek” a
tulajdonon alapuló szociális primátusát már senki sem vitatta, 1799 nyarán az
utolsó rémület csak múló epizód volt. Szociális téren a forradalom már
tulajdonképpen 1795 tavaszán, a párizsi sans-culotte-ok leverésével véget ért.
E két vonatkozásban, a szociális folytonosság biztosítása és az államrend
átalakításának befejezése szempontjából, a konzuli időszak a forradalmi
dráma elválaszthatatlan epilógusa.

A forradalom tehát, bár bizonyos értelemben nem fejezte be művét, mégis

roppant munkát végzett, amelynek jelentősége felmérhetetlen volt
Franciaország és a modern világ további sorsa szempontjából. A burzsoá
társadalom uralomra kerülése Európában és az egész világon lényegében a
tőkés gazdaság győzelmének volt a következménye. A győzelem konkrét
formái az egyes országok nemzeti sajátosságai szerint váltakoztak. Angliában
és az Egyesült Államokban már 1789 előtt lezajlott a forradalom, s hatalomra
juttatta az angolszász burzsoáziát. E forradalmak olyan előzmények voltak,
amelyeknek hatását nem szabad lebecsülnünk. Ám az osztályharc példátlan
élessége és a II. évnek az egyenlőség megteremtésére irányuló nagyszabású
kísérlete a francia forradalomnak egészen sajátos jelleget kölcsönöz; s itt kell
keresnünk óriási horderejének okát.

A francia forradalom lerombolta a feudális társadalmi szerkezetet, és

meghirdette a gazdasági szabadságot. Ezzel megtisztította az utat a kapitalista
fejlődés előtt, s meg is gyorsította ezt a fejlődést. Az arisztokrácia ellenállása,
a polgárháború és a külháború arra kényszerítette a forradalmi burzsoáziát,
hogy következetesen végigjárja a régi társadalom lerombolásának útját. A
burzsoázia csak azzal tudta maga mellé állítani a néptömegeket, hogy
előtérbe állította a jogegyenlőség elvét, amelyet pedig eleinte csak az
arisztokrácia egyeduralmának megszüntetése céljából fogalmazott meg. Ez az
oka annak, hogy ha időrendben végigkövetjük a francia forradalom
eseményeit, lépten-nyomon ellentmondásos mozzanatokra bukkanunk. A
folyamat sajátosan ellentmondásos jellege külön is növeli a forradalom
jelentőségét és horderejét. Ugyanaz a forradalom, amely a burzsoá
társadalom és állam bölcsője volt, a II. évben kísérletet tett egy demokratikus
állam és egy egalitárius társadalom létrehozására. Kétségtelen, hogy ez a
forradalom egészében a burzsoá értelemben vett egyenlőség és a nemzeti
egység forradalma; a II. év rendszere azonban kísérletet jelentett abban az
irányban, hogy túllépjenek ezen a formális egyenlőségen, és olyan társadalmi
tartalommal töltsék meg az egységet, amely a plebejus osztályokat valóban a
nemzet szerves alkotórészeivé tenné. Igaz, hogy ezt a grandiózus kísérletet
belső ellentmondásai eleve kudarcra kárhoztatták; de a maga idejében
megrázta a világot, és visszhangja még napjainkban sem halt el.

I.

AZ ÚJ TÁRSADALOM

Ha úgy próbáljuk megvonni a francia forradalom mérlegét, hogy szem előtt

tartjuk az 1789-től 1799-ig terjedő időszak társadalmi konfliktusainak mélyen
gyökerező egységét, de egyben a régi társadalom bonyolultságát és a plebejus
forradalmi áramlatok jelentőségét is figyelembe vesszük, látni fogjuk,
mennyire elszakad a valóságtól mindennemű sematizmus. A burzsoázia által
vezetett forradalom lerombolta a termelés régi rendszerét és az azon épülő
társadalmi viszonyokat, s tönkretette a régi uralkodó osztályt, a föld-birtokos
arisztokráciát (természetesen pontosan meg kell határozni, milyen mértékben;
s ez a feladat még hátra van). Egyidejűleg, főleg az infláció által, a
burzsoáziának azokat a csoportjait is sújtotta, amelyek különböző címeken
hozzátartoztak az ancien régime társadalmához. Azzal, hogy a gazdasági
szabadság révén biztosította a tőkés gazdálkodás győzelmét, meggyorsította -
rétegenként különböző formákban és mértékben - azoknak a társadalmi
kategóriáknak a hanyatlását, amelyek a hagyományos termelési rendszerhez
voltak hozzákötve, ám anélkül, hogy a kapitalista gazdálkodási forma -
különösen a mezőgazdasági termelés területén - vitathatatlan egyeduralomra
tett volna szert.

1. A feudális arisztokrácia romlása

A parasztság és a sans-culotte-ok által támogatott forradalmi burzsoázia annál

dühödtebben igyekezett tönkretenni a földbirtokos arisztokráciát, minél
inkább ellenállt ez az osztály. A földet a hűbéri szolgáltatások és a tized
megszüntetésével, valamint a nemzeti javak eladásával húzták ki az
arisztokrácia lába alól.
A hűbéri szolgáltatások változó méretű, de semmiképpen sem elhanyagolható
jövedelmet jelentettek. Számos nemesi család anyagi forrásainak jelentős
részét foglalták el. A parasztokat függő helyzetben tartó személyes jogokat
még augusztus 4-én éjszaka eltörölték, a tizeddel együtt. A földekre
vonatkozó jogokat először (1790. március 15-én) megválthatóaknak
nyilvánították. A Törvényhozó Gyűlés azután megváltás nélkül megszüntette
a szolgáltatásokat, éspedig 1792. június 18-án a rendkívüli szolgáltatásokat
(droits casuels), augusztus 25-én az összes többi jogokat; de kivette a
rendelkezés hatálya alól azokat az eseteket, amikor a szolgáltatások élvezője
fel tudja mutatni az eredeti okmányt. Végül a Konvent 1793. június 17-én
visszavonhatatlanul megszüntetett minden hűbéri jogot, s elrendelte a
feudális okmányok elhamvasztását.

A nemzeti javak áruba bocsátása ugyancsak súlyos csapást jelentett az

arisztokrácia számára. Az egyházi birtokokat, a nemzeti javak első csoportját
1789. november 2-án bocsátották a nemzet rendelkezésére. Augusztus 10-e
után felszámolták a kivételeket: sorra elkobozták az egyházközségi
vagyonkezelő testületek (1792. augusztus 19.), a Máltai rend (1792.
szeptember 19.), a kollégiumok (1793. március 8.) és a segélyalapítványok
(II. év messidor 24 1794. július 12.) vagyonát. Az emigránsok javait, a
nemzeti javak második csoportját, 1792. február 9-én bocsátották a nemzet
rendelkezésére (a dekrétumot március 30-án erősítették meg). A birtokok
áruba bocsátását 1792. július 17-én határozták el.

A nemesség földvagyonát gyengítették azzal is, hogy visszaadták a

faluközösségeknek a földesurak által megkaparintott birtokokat, továbbá új
örökösödési törvényeket hoztak. 1790. március 15-én az Alkotmányozó
Gyűlés annullálta a közösségi földekből harminc éven belül történt
„harmadolásokat” (triage), majd 1792. augusztus 28-án a Törvényhozó
Gyűlés elismerte a községeknek a művelés alá nem vett földekre vonatkozó
tulajdonjogát. Az új örökösödési jog a birtokok felaprózódását eredményezte.
Az 1790. március 11-i dekrétum megszüntette „az elsőszülöttségi és fiúi
előjogokat . . . s a személyek tulajdonsága szerinti egyenlőtlen felosztást”. Az
1791. április 8-i dekrétum előírta, hogy végrendelet híján (ab intestato)
egyenlően kell felosztani a hagyatékot az örökösök között. A II. év brumaire
5-i, nivőse 17-i (1793. október 26-i és 1794. január 6-i) hegypárti törvények
megerősítették az egyenlő felosztást: ha az örökhagyónak egyenes ági
leszármazottai voltak, vagyonának csak egytizedével rendelkezett szabadon;
oldalági leszármazottak esetén egyhatod volt a szabad rendelkezésű rész, de
szabadon minden esetben csak nem örökösök javára lehetett végrendelkezni.
1793. június 4-én a Konvent a házasságon kívül született gyermekeket is
szüleik javainak örököseivé tette, a II. év brumaire 12-i (1793. november 2-i)
törvény pedig a törvényes gyermekekkel egyenlő részt biztosított számukra.
Ezek a törvények eredetileg 1789. július 14-ig visszamenőleg voltak
érvényesek, de a thermidoriánus Konvent eltörölte visszamenőleges
hatályukat.

A forradalmi intézkedések nemcsak a javakat érintették, hanem a

személyeket is. Eltekintve most a népítéletektől és a törvényes kivégzésektől,
a papság és a nemesség mint rend eltűnt. Augusztus 4-én éjszaka megszűnt
Franciaország lakosságának három rendre oszlása; ezt az 1789. november 7-i
dekrétum is megerősítette. Nemesek és közrendűek között minden különbség
megszűnt, az arisztokrata közönséges állampolgárrá vált. 1790. június 19-én
az Alkotmányozó Gyűlés eltörölte az örökletes nemességet, a címeket és a
címereket. A hűbériség felszámolása, a közigazgatási, majd az igazságügyi
reform a parasztok felett élvezett minden előjogától megfosztották a
földesurat: a törvény előtt teljesen egyenlővé vált a közrendűekkel. Az 1789-i
Jogok Nyilatkozatának 6. cikkelye leszögezte, hogy minden állampolgár
betölthet minden közjogi méltóságot, funkciót és közhivatalt. Ezt a jogot az
1790. február 28-i törvény a katonai rangokra is kiterjesztette. A születés nem
biztosított többé semmiféle kiváltságot. Amikor a válság kiéleződött, a
nemeseket fokozatosan eltiltották a közhivataloktól, legalábbis a forradalom
szempontjából fontos tevékenységi területektől. Azt a plebejus követelést
azonban a Közjóléti Bizottság sohasem tette magáévá, hogy sommás
intézkedéssel megfossza őket összes állampolgári jogaiktól. Az
arisztokrataellenes törvényhozás a thermidoriánusok, majd a Direktórium
uralma alatt sem szűnt meg; ez is mutatja, mennyire nem változtatott még
thermidor sem az osztályharc alapvető tartalmán. A IV. év brumaire 3-i
törvény (1795. október 25-i) megtiltotta, hogy az emigránsok rokonai
közhivatalt töltsenek be; ezt az intézkedést az V. évi royalista többség
hatályon kívül helyezte, de fructidor 18-a után ismét életbe lépett. Sieyés
inspirációjára odáig mentek, hogy tervbe vették mindazoknak a nemeseknek
a száműzését, akik valamilyen tisztséget töltöttek be az ancien régime alatt, s
arról is tárgyaltak, hogy minden nemest külföldiként kezelnek. Igaz, hogy a
VI. év frimaire 9-i (1797. november 29-i) törvény csak a második intézkedést
tartalmazza, s ezt sem hajtották végre soha, de a szándék jellegén ez mit sem
változtat.

A taláros nemességet nem is annyira az arisztokrata tulajdon

megnyirbálásával tették tönkre, mint inkább azzal, hogy megszüntették a
hivatalok megvásárolhatóságát, és a hivalok árát az eredeti hivatalos összeg
szerint értéktelen assignatában fizették vissza. A közigazgatási és igazságügyi
reform e tisztviselők túlnyomó többségét mellőzte, s így ezek állástalanokká
váltak.

Mindezek ellenére nem szabad túlzásba esnünk: az arisztokráciát nem

teljesen és nem visszavonhatatlanul fosztották meg javaitól. A hűbériség és a
hűbéri szolgáltatások megszüntetése minden földesurat érintett ugyan, de a
földbirtokokat csak az emigránsoktól kobozták el. Jó néhány nemesember
akadt, aki súlyosabb károk nélkül vészelte át a forradalmat, s megtartotta
birtokait; igaz, hogy ez most már burzsoá típusú, a hűbériség nyűgeitől
mentes birtok volt. Egyébként névleges válások, strómanok útján történő
visszavásárlások stb. segítségével az emigránsoknak is sikerült
megmenteniük vagy visszaszerezniük földjeik egy részét. Így maradt fenn a
régi arisztokrácia egy része, amely elvesztette ugyan címeit, de bizonyos
fokig mégis megőrizte hagyományos presztízsét, s amely később, a XIX.
században, összeolvadt a nagypolgársággal.

2. A gazdasági szabadság és a plebejus osztályok sorsa

A forradalmi burzsoázia nemcsak az arisztokrácia lerombolására törekedett,

hanem a termelés és a csere régi rendszerét is minden eszközzel igyekezett
elpusztítani, hiszen az összeegyeztethetetlen volt tőkés vállalkozásainak
kibontakozásával. Kétségtelen, hogy a II. évben össze kellett fognia a sans-
culotte-okkal, s kénytelen volt újra eltűrni a maximálást és a szabályozást, de
ez csak afféle epizód volt, amelyet az arisztokrácia elleni harc tett
szükségessé. Thermidor 9-e után a plebejus mozgalom romjain diadalmasan
rendezkedik be a gazdasági szabadság; s az új rendszer a hagyományos
plebejus osztályok és rétegek szempontjából különösen súlyos
következményekkel járt.

Kétségtelen, hogy a városi plebejus osztályoknak, egészen a városi vám

visszaállításáig, előnyös volt a közvetett adók megszüntetése, hiszen azok
létfenntartási költségeiket emelték. Az infláció és az áremelkedés azonban
jelentős mértékben semlegesítette ezt az előnyt, legalábbis a Direktórium
utolsó, bő termésű éveiig, amikor, mint tudjuk, megkezdődött az áresés. Ami
a kézműveseket illeti: az 1791-es Allarde-féle törvény, amely megszüntette a
céheket, a segédek szempontjából demokratikus volt, mert ezek most műhelyt
nyithattak; a mesterek érdekeit viszont sértette. A bérmunkások tömegének
életfeltételeit a bizonyos fokú béremelkedés ellenére erősen rontotta az
állandó munkanélküliség, a közsegélyző szervek dezorganizálódása s az a
tény, hogy elsősorban a cenzusos rendszer és a Le Chapelier-törvény
következtében a törvényhozás által szentesítve tulajdonképpen alacsonyabb
rendű társadalmi rétegnek minősültek.

A gazdasági szabadság, azzal, hogy lendületet adott a kapitalista fejlődésnek,

a vállalkozások koncentrációjának meggyorsulását eredményezte. Így a
társadalmi élet anyagi feltételeinek átalakulásával egyidejűleg megváltozott a
hagyományos plebejus osztályok struktúrája is. Természetesen nem szabad
eltúloznunk a tőkés termelésnek a forradalmi időszakban bekövetkezett
fejlődését: e folyamatot jelentékenyen gátolták az események, különösen a
háború (s amellett csak bizonyos szektorokról volt szó, elsősorban a
pamutszövésről). A tőkés gazdaság nagyarányú kibontakozásának feltételei
azonban mindenesetre megteremtődtek, s ez majd szükségszerűen
proletariátussá változtatja a sans-culotte-ok tömegét. A forradalmi burzsoázia
a városi plebejus osztályokat kiszolgáltatta az új gazdasági formák
vezéreinek: az 1791. június 14-i Le Chapelier-törvény, amely tiltotta a
„szövetkezést” ti. a munkásság érdekvédelmi szervezkedését és a sztrájkot, az
ipari kapitalizmus fejlődésének hatékony eszközévé vált.

A sans-culotte-ok differenciálódása a forradalom által meggyorsított

gazdasági fejlődés következménye volt. Az 1793-1794-es plebejus mozgalom
kádereit szolgáltató kis- és közép-árutermelők közül egyeseknek sikerült ipari
tőkéssé emelkedniük, mások megmaradtak műhelyükben és boltjukban; a
többséget azonban fokozatosan fölszámolták, és a proletariátus soraiba
taszították. A kézművesek és a segédek előre sejtették, milyen sors vár rájuk.
(Hiszen gondoljuk csak el, hány bukás jutott egy-egy felemelkedett
mesteremberre!) Az előbbiek tudták, hogy a tőkés koncentráció tönkre fogja
tenni műhelyüket, s őket magukat bérmunkássá változtatja; az utóbbiak
tisztában voltak azzal, hogy a gép növelni fogja a munkanélküliséget. A
kézművesek és a boltosok a XIX. század folyamán végig görcsösen
ragaszkodtak műhelyükhöz, kereskedésükhöz. Ebben az összefüggésben
érdekes megfigyelni, hogy az 1848 júniusi felkeléstől az 1871-es Kommünig
hogyan változik a tulajdonképpeni proletariátusnak és a hagyományos típusú
plebejus osztályoknak a megmozdulásokban való részaránya. Ez az
összehasonlítás egyfelől rávilágít, hogyan tette tönkre ez utóbbi rétegeket a
diadalmasan előretörő ipari kapitalizmus, másfelől magyarázatot ad arra
vonatkozólag, hogy mi volt a XIX. századi forradalmi kísérletek egyik rugója
és egyben gyengesége.

3. A parasztság rétegeződése

A forradalom agrárreformja nem egyforma mértékben kedvezett a falusi

lakosság különböző kategóriáinak. Mihelyt megszűnt a hűbériség, amely
ezeket a rétegeket elsősorban egységbe kovácsolta, rögtön megmutatkoztak
érdekellentéteik. A forradalom jelentékenyen megerősítette a tulajdonos
parasztságot. Ugyanakkor a parcellás vagy a proletár kisparasztság,
elkeseredett ellenállása következtében, nem került ki olyan fegyvertelenül a
forradalomból, mint a városi szegénység. A forradalom meggyorsította a
faluközösség bomlási folyamatát, de teljesen nem pusztíthatta el ezt a
közösséget.

A tized és a reális hűbéri szolgáltatások megszüntetéséből, valamint a

közteherviselés megvalósításából egyedül a tulajdonos parasztság húzott
hasznot. A bérlők és a feles bérlők, a föld nélküli parasztok számára csak a
jobbágyság és a személyi függőség megszüntetése jelentett reális előnyt. A
nemzeti javak eladására vonatkozó törvényes rendelkezések a birtokos
parasztságot erősítették, elsősorban azokat, akik már eleve tulajdonosok
voltak: a régi „földmíveseket”, a tőkés nagybirtokosokat, a fejlett
mezőgazdasági területek haszonbérlőit. Még a falu szempontjából
legkedvezőbb időszakban, a hegypárti törvényhozás idején is a tulajdonos
parasztság volt a legelőnyösebb helyzetben, mert a kiárusítás árverés
formájában történt. A faluközösségi földek felosztásának, amit az 1793.
június 10-i törvény írt elő, az lett volna a rendeltetése, hogy a
szegényparasztot is bekapcsolja a magántulajdon és ezzel a mezőgazdasági
koncentráció körforgásába. Valójában azonban az a körülmény, hogy a földet
korra és nemre való tekintet nélkül a helység összes lakosai között kellett
felosztani, a tulajdon szétforgácsolásával járt, olyannyira, hogy a legtöbb
közösség végre sem hajtotta a rendelkezést, mert a parcellákat nevetségesen
kicsinynek ítélte, és előnyösebbnek találta a közös legeltetést. A
kisparasztság földéhségének kielégítésére mint Georges Lefebvre
megállapítja más kártyákat kellett volna kijátszani (például a nagybirtokok
felosztását). Erre azonban nem került és nem is kerülhetett sor a polgári
forradalomban. Ily módon a nemzeti javak zömét a tulajdonos osztályok
szerezték meg. Vizsgáljuk meg Nord megyét! Itt az egyházi földbirtok eltűnt
(1789-ben az egész megművelt területnek mintegy 20%-át foglalta el), a
nemesség részaránya az 1789-i 22%-ról 1802-ig 12%ra csökkent. Ez az
arisztokrácia bukását mutatja. A burzsoá tulajdon viszont ugyanitt,
ugyanabban az időszakban 16%-ról több mint 28%-ra, a paraszti tulajdon
pedig 30%-ról több mint 42%-ra emelkedett. Ezek az eredmények azonban
egészen sajátos megvilágításba kerülnek, ha arra gondolunk, milyen
nagyarányú népmozgalom, mekkora belső vándorlás folyt abban az időben
Nord megye paraszti településeiben.

Az a tulajdon-koncepció, amely e folyamat során kialakult, a tulajdonos

parasztság, tehát végeredményben a burzsoázia felfogása volt. A falusi
tömegek nem álltak szemben ellenségesen az egyéni tulajdon elvével, de
megszokott fogalmaik szűk keretei közé szerették volna zárni azt: kollektív
jogok, szabad legeltetés és másodfűjog, tallózás, erdőhasználati jog és
községi földhasználat mindez a kisparasztság szemében egyenértékű volt a
földre vonatkozó társas tulajdonnal. Az Alkotmányozó Gyűlés kimondta a
művelés alá vétel és a bekerítés szabadságát, és megszüntette az ide
vonatkozó hagyományos szabályokat. Mindennek elméletileg az volt a
következménye, hogy megszűnt a „vetésforgó-kényszer” (contrainte des
soles) és a kötelező váltógazdaság; ezenkívül még a körül nem kerített réteket
is kivonták a szabad legeltetési jog hatálya alól. A forradalom ezzel a
nagybirtokos gazdálkodást erősítette, s ennek kedvezett (a maximált
árrendszer rövid időszakától eltekintve) a kereskedelem szabadsága is. Az
igaz, hogy a parasztok amennyiben megszüntette az arisztokrácia falusi
uralmát végig a magukénak érezték a forradalmat. Ez azonban nem változtat
azon a tényen, hogy az agrárforradalom hatása, bizonyos
látszateredményektől eltekintve, aránylag mérsékelt és Georges Lefebvre
kifejezésével „konzervatív” volt. A továbbiakban a burzsoázia konzervatív
törekvéseit egy fenntartás nélkül az új rendhez kötődő, maroknyi nagy
hatalmú parasztbirtokos támogatta.

A szegényparasztságnak, bár létfeltételei úgyszólván alig javultak, lényegileg

sikerült megtartania hagyományos pozícióit. Zömében nem jutott
tulajdonhoz. De a forradalmi nemzetgyűlések nem merték következetesen
lerombolni a faluközösséget, megszüntetni a közös tulajdont és a kollektív
földhasználatot. A bekerítést csak megengedték, de el nem rendelték. Ez az
állapot a XIX. század folyamán végig fennmaradt, és mindmáig sem szűnt
meg, amennyiben a ma is érvényben levő 1892-i törvény a falusi közösség
döntésére bízza a szabad legeltetés megszüntetését vagy megtartását. A
forradalom tehát ebben a tekintetben kompromisszumot hozott; hogy ez mit
jelent, azt világosan lemérhetjük, ha összehasonlítjuk az angol és a francia
mezőgazdaság fejlődését. Minthogy a parasztok döntésére bízták, hogy fenn
akarják-e tartani a javak kollektív használatát, a tulajdon és a használat
felaprózása jelentős mértékben fékezte a mezőgazdaság tőkés átalakulását.
Igen sokáig tartotta magát a falusi kistermelők autonómiája. Részben ide
vezethetők vissza Franciaország politikai történetének bizonyos sajátosságai.
Ha a falut a földek körülkerítésére és a tagosításra hatóságilag kényszerítették
volna, mint Angliában, a kapitalizmus a mezőgazdaság területén is
ugyanolyan radikális győzelmet aratott volna, mint az iparban. A feudális
arisztokráciának a forradalommal szembeni makacs ellenállása, amely hosszú
időn át mindennemű politikai kompromisszumot lehetetlenné tett a
burzsoáziával, arra kényszerítette ezt az osztályt, hogy kímélje a parasztságot,
még a szegényparasztságot is; ez utóbbi egyébként még elkeseredetten
szembe is szegült a kapitalista irányú fejlődéssel.

Ezen az összképen belül azonban nem szabad megfeledkeznünk bizonyos

árnyalatokról, olyan jelenségekről, amelyek már az ancien régime idején is
megfigyelhetők voltak a parasztság társadalmi struktúrájában. A nagyüzemi
gazdálkodást folytató vidékeken, ahol a bérlők a mezőgazdaság tőkés
átalakításának aktív elősegítői voltak, a faluközösség gyorsan szétesett, mert
elvesztette lényegét: a gyors ütemben proletarizálódott parasztok a modern
mezőgazdaság és a nagyipar számára nélkülözhetetlen munkaerőt
szolgáltatták. A fejletlen mezőgazdasági vidékeken, ahol lassúbb volt a
fejlődés, a faluközösséget belülről aknázta alá a tulajdonos parasztság s a
rétek és erdők kollektív használati jogát dühödten védelmező
szegényparasztság érdekellentéte. Így két gazdasági forma ütközött össze,
egy archaikus és egy új, amely a tőkés termelők individualizmusában jutott a
legélesebben kifejezésre. Ez a küzdelem elkeseredett volt és éles. A XIX.
század folyamán több hagyományos típusú mezőgazdasági zavargás jelezte.
Az egyik leghevesebb és legjellemzőbb ilyen forrongás éppen az utolsó volt,
amely az 1848-1851-es időszakban zajlott le.

4. Régi és új burzsoázia

A forradalomból a burzsoázia húzta a legtöbb hasznot, az az osztály, amelyik

bár rétegei szerint különböző mértékben előkészítette és végigvitte azt. A
burzsoázia, miután belső egyensúlya megváltozott, a forradalom alatt teljesen
átalakult: a forradalom előtt a szerzett vagyon képviselői töltötték be a vezető
szerepet, utána pedig az üzletemberek és a nagyvállalkozók, a termelés és a
csere vezérei.

Az ancien régime burzsoáziája értsd: a régi gazdasági és társadalmi

rendszerbe beilleszkedett burzsoázia jelentős mértékben osztozott az
arisztokrácia sorsában. A földesúri jogokat élvező burzsoák meg azok, akik
különböző földbirtok-jövedelmeikből „nemesek módjára” éltek, elvesztették
hűbéri jogaikat és járandóságaikat, a házbéreket és a földhaszonbért pedig
elértéktelenedett assignatában kapták egészen a III. év thermidor 2-i (1795.
július 20-i) törvény hatálybaléptéig; attól fogva ugyanis a haszonbér felét
gabonában kellett fizetni. A „hivatali” (des officiers) burzsoáziát ugyanúgy
tönkretette a hivatalok megvásárolhatóságának megszüntetése, mint a taláros
nemességet. A szabad foglalkozású burzsoáziára 1793. augusztus 8-án
mértek csapást, amikor megszüntették az ügyvédek, az akadémiák és az
univerzitások rendjét. Az üzleti nagyburzsoáziát súlyosan érintette a közvetett
adók bérletének eltörlése; sőt a Konvent odáig ment, hogy 1793. augusztus
24-én megszüntette a részvénytársaságokat. A tőzsde bezárása, a
Leszámítolási Bank megszüntetése, továbbá a II. évben a maximálás és a
szabályozás, vagyis a profit korlátozása a nagy pénzemberek érdekeit sértette.
A forradalmi adók és a kényszerkölcsönök a szerzett vagyont is
megnyirbálták. Ne feledjük el végül, hogy a forradalom az infláció
katasztrofális következményeivel is súlyos csapásokat mért a burzsoázia
bizonyos rétegeire. A hagyományos burzsoázia nem annyira kereskedelmi és
ipari vállalkozásokba, mint inkább jelzálogkötvényekbe és állampapírokba
fektette vagyonát. A III. évben az assignata összeomlása arra késztette a
hitelezőket, hogy a lehető leggyorsabban megszabaduljanak a
jelzálogkötvényektől, és ha értéktelen papírpénzben is, de visszaszerezzék
tőkéjüket. A III. év messidor 23-i (1795. július 10-i) törvény kénytelen volt
megtiltani az 1792. július 1. előtt fölvett kölcsönök visszafizetését és minden
egyéb kölcsön határidő előtti kiegyenlítését. Amikor Cambon a Konvent
idején szabályozta az örökös és élethosszig tartó adósságokat, majd később a
Direktórium végrehajtotta a kétharmados csődöt vagy a Ramel-féle
likvidálást, ez újabb csapásokat jelentett a burzsoázia számára. Mindez
érthetővé teszi, miért csatlakozott az ancien régime burzsoáziájának egy
jelentős csoportja az ellenforradalomhoz, és miért kellett osztoznia az
arisztokrácia sorsában. Minthogy azonban vagyonát főleg földbirtokok
alkották hiszen az ingó vagyon még elég kis helyet foglalt el az anyagi javak
között -, ez a burzsoázia, amennyiben nem emigrált, lényegében megőrizte
gazdasági pozícióit: a vihar elmúltával újra élvezhette jövedelmeit. Vezető
szerepe azonban, hiába biztosított a föld magas társadalmi rangot, már nem
volt olyan egyértelmű.

Az élvonalban egy új burzsoázia jelenik meg: a pénzügyi és gazdasági élet

vezetőinek rétege. A spekuláció, a nemzeti javak kiárusítása, a hadseregek
felszerelése, felfegyverzése, a meghódított országok kizsákmányolása és
élelmezése új lehetőségeket nyújtottak az üzletemberek számára
vállalkozásaik kifejlesztésére, s ezzel párhuzamosan a tőkés koncentráció
meggyorsítására. Igaz, hogy a kapitalizmus fejlődése általában lassan haladt,
a legtöbb vállalkozás elég kis méretű volt, és a kereskedelmi kapitalizmus
rendelkezett a döntő súllyal. Mindamellett elsősorban a textilgyártás területén
néhány nagy vállalkozás is megjelent: így a Richard-Lenoir Párizsban,
Bauwens Passyban, Lachauvetiére Bordeaux-ban, Jeanettes Amiens-ben. A
,,Milord”-nak nevezett dauphinéi Périer-t, a toulouse-i Boyer-Fonfréde-t nagy
gyárosokként emlegetik. Ezek az új, hatalmas vagyonok azonban nem
annyira magából az ipari termelésből, mint inkább a spekulációból és a
hadiszállításból származtak. A Direktórium kormányának gyengeségét
számtalan „társaság” az állam kifosztására használta ki, így a közellátással
foglalkozó Lanchére és Bodin Társaság, a hadsereg ruházatával foglalkozó
Felice Társaság, a katonai szekereket szállító Monneron Társaság. Ilyen
módon újult meg a burzsoázia, magába szíva ezeket az „újgazdagokat”,
akiknek legjellegzetesebb típusa Ouvrard, a pénzember volt, s akik általában
a hangadó szerepét játszották a Direktórium „jó társaságában”. Ezek az új
emberek, az új társadalom valóságos kalandorai, vállalkozó szellemükkel és
kockázatkészségükkel új vért ömlesztettek az uralkodó osztályba. Burzsoá
dinasztiákat alapítottak, s az ő soraikból kerültek ki az ipari kapitalizmus
elindítói, akik lassanként elhagyták a spekuláció mezejét, s a termelésbe
fektették tőkéiket.

Ha egy réteggel lejjebb szállunk a burzsoázián belül, azokat a kereskedőket

és kisebb számban kézműveseket látjuk, akiknek sikerült jelentékenyen
megnövelni tevékenységük körét vagy kifejleszteni vállalkozásukat,
kikerekíteni vagyonukat s így a nép soraiból felemelkedni a burzsoáziába. A
társadalmi felemelkedés egyik lényeges tényezője itt is a spekuláció. Az új
uralkodó osztály nemsokára erről a középső szintről toborozza
funkcionáriusait és közhivatalnokait, valamint a szabad foglalkozásúakat.

Tízévi forrongás és mozgás után még nem szilárdultak meg véglegesen az új

társadalom vonásai, de már világosan kivehetőkké váltak. A Konzulátus alatti
stabilizációt megkönnyítette, hogy a tulajdonosok rendre vágytak: meg
akarták tartani, amit régi vagyonukból megmentettek, vagy békében akarták
élvezni új gazdagságukat. Az új társadalom keretei a napóleoni korszakban
konszolidálódnak. Az új uralkodó osztály vezető szerepét biztosító
intézmények kialakításával egyidejűleg megindul ez osztály különböző
elemeinek összeolvadása is: a jómódú parasztsággal összefogó,
megfiatalodott burzsoázia és a hozzá csatlakozott arisztokrácia válik a nemzet
megtestesülésévé és foglalatává. Ezzel valósult meg véglegesen ama célok
egyike, amelyeket 1789 emberei annak idején a francia forradalom elé tűztek.
5. Az ideológiai konfliktus: haladás és hagyomány, ész és érzelem

Az eszmék mozgása a forradalom folyamán a társadalmi és politikai

konfliktust tükrözte vissza. A hagyományos társadalmi keretek széthullása,
sok ember képtelensége arra, hogy alkalmazkodjék az új rendhez, az egyén
ide-oda hányódása az események sodrában, az elmékben uralkodó zűrzavar
kedvezett az irracionalista gondolkodásnak. A forradalom úgy lépett fel, mint
a felvilágosodás századának betetőzése; az ellenforradalom viszont a
tekintélyt és a hagyományt szegezte szembe a racionalizmussal, az érzelem és
az ösztön homályos erőire apellált vele szemben. Az ancien régime hívei
kétségbe vonták az értelem elsőbbségét, és az intuícióra hivatkoztak. Az
antiracionalista reakció irodalmi és művészi téren vetette meg a lábát. Bár a
képzőművészetben David jóvoltából továbbra is szinte osztatlanul uralkodott
a klasszikus esztétika és az antik hagyomány tisztelete, a hagyományos
irodalmi műfajok teljesen üresekké váltak. A klasszikus tudományok nehezen
állták a megpróbáltatást, nem tudták fölvenni a versenyt az egyén
emancipációjával, a szenvedélyek túlzásával. A szellemi életet ugyanúgy
áthatotta a forrongás, mint az egész társadalmat.

A tudományos kutatás a racionalizmus uralma alatt maradt. 1789-ben

megjelent Lavoisier „Kémiai értekezés”-e, 1796-ban Laplace kiadta a
„Világegyetem rendszerének kifejtésé”-t, Monge pedig 1799-ben az
„Értekezés a leíró geometriáról” című művet. Az emberi szellem haladásának
három nagy dátuma ez. Lavoisier munkássága aki megvizsgálta a levegő és a
víz összetételét, s több alapelvet leszögezett, mint például az anyag
megmaradásának elvét - a korabeli kémia vívmányainak csúcsát jelentette.
Laplace, a világok keletkezését megmagyarázandó, kidolgozta azt a
hipotézist, hogy a világegyetem a csillagokká és bolygókká sűrűsödött
ősködökből keletkezett. Monge új matematikai ágat fedezett fel, a leíró
geometriát. A Muséumban a legnevesebb természettudósok tanítottak:
Cuvier, Geoffroy Saint-PIilaire, Lamarck. Cuvier a forradalom végén, a VIII.
évben kiadta „Összehasonlító anatómiai előadások” című könyvét, ezt a
korszakalkotó összefoglalást, Lamarck pedig, bár eredetileg a változatlanság
álláspontján állott, 1794-től 1800-ig kidolgozta a fajok fejlődésére vonatkozó
óriási jelentőségű hipotézist („A zoológia filozófiája” című munkája csak
1809-ben jelent meg).
Az emberre vonatkozó tudományok alkották az „ideológusok” tevékenységi
területét, akik az ész és a tapasztalat elsőbbségét vallották. 1795 után e
filozófusok az Institut (A III. év alkotmányának 298. cikkelye újjászervezte
az 1793-ban feloszlatott akadémiákat Institut de Francé néven. Szervezeti
felépítését a IV. év brumaire 3-1 törvény határozta meg. Három osztályt
foglalt magában: 1. fizikai és matematikai tudományok osztálya; 2. erkölcsi
és politikai tudományok osztálya; 3. irodalomtudomány és szépművészetek
osztálya.) „Erkölcsi és politikai tudományok” nevű II. osztályában, valamint
a Konvent által szervezett felsőoktatási intézményekben tömörültek, kiadták
a „La Décade Philosophique” című folyóiratot, s tanítványaik révén a
központi iskolákat is kezükben tartották. Ellenségesen álltak szemben a
hagyománnyal és a vallásos restaurációval.

„A teológia írja Destutt de Tracy Dupuis-nek »Az összes vallások credete«

című, III. évben megjelent munkájáról szóló recenziójában a világ
gyermekkorának filozófiája; itt az ideje, hogy ez átadja helyét az ész korának;
a vallás a képzelet terméke . . . míg a másik filozófia a megfigyelésen és a
tapasztalaton alapul.”

Ez tehát azt jelenti, hogy a XVIII. századi filozófia és a pozitivizmus között

az „ideológia” az összekötő láncszem. 1795-ben és 1796-ban Cabanis, az
orvos, az Institut-ben felolvassa az első hatot ama tizenkét értekezés közül,
amelyet „A fizikai és az erkölcsi szféra viszonya” című 1802-ben megjelent
könyve foglal magában. Cabanis-t e tanulmányok alapján a pszichofiziológia
megalapítójának tekinthetjük. Cabanis igen fontosnak tartotta, hogy az
erkölcsi tudományokat ugyanolyan egzakttá tegyék, mint a fizikai
tudományokat, s így azok egy, a dogmától független erkölcs szilárd alapjává
válhassanak. Pinel, a Salpétriére (1656-ban alapított kórház. Nevét onnan
kapta, hogy telkén hajdanában salétromot bányásztak. E kórházban bűnöző
nőket, prostituáltakat, elmebetegeket és nyomorékokat tartottak.) orvosa,
ugyanabban az időben megteremti a pszichopatológiát: 1789-ben adja ki
„Orvosi-filozófiai értekezés az elmebetegségről vagy az őrültségről” című
könyvét.

A XVIII. század szelleme még sok olyan munkát ihletett, amelyek az

erkölcsök kutatásával vagy az eszmék történetével foglalkoztak. Voltaire
„Értekezés a nemzetek erkölcséről és szelleméről” (1756) című munkájának
nyomdokain haladva Volney, aki „Egyiptomi és szíriai utazás” (1787) című
könyve révén vált ismertté, 1791-ben, az Alkotmányozó Gyűlés tagjaként,
kiadta nagy művét: „A romok, avagy elmélkedések a császárságok
forradalmairól”. Itt századának összes érveit fölsorakoztatja a vallás ellen.
Madame de Staélnak „Az irodalom a társadalmi intézményekkel való
kapcsolatában” (1800) című könyve nagymértékben hozzájárult az irodalmi
kritika kibontakozásához. „Az a szándékom, hogy megvizsgáljam, milyen
befolyást gyakorol a vallás, az erkölcs, a törvényhozás az irodalomra” írja;
ezzel az irodalmi művek tanulmányozásába bevonult a történeti kritika.

A század filozófiai örökségét Condorcet foglalta össze. Annak idején a

girondistákkal együtt letartóztatták és proskribálták. 1794-ben megírta
„Kísérlet az emberi szellem fejlődésének történeti felvázolására” című művét,
amelyből az emberiség végtelen haladásába és tökéletesedésébe vetett
megingathatatlan meggyőződés árad. A fejlődés mindenekelőtt tudományos
téren végtelen:

„Minél több összefüggést ismerünk meg minél nagyobb számú tárgy között,
annál egyszerűbb kifejezésekbe tudjuk ezeket belefoglalni, annál inkább
tudjuk őket olyan formákba önteni, amelyek lehetővé teszik, hogy még
nagyobb számú összefüggést ragadjunk meg.”

Ugyanilyen végtelen a haladás a technika területén, amely a tudományoktól

függ, végül az erkölcsi tudományok területén is, hiszen az erkölcsi világ
ugyanúgy megismerhető törvényeknek van alávetve, mint az anyagi világ. A
Konvent 1793. október 2-án a legmélyebb tisztelettel hajolt meg Descartes-
nak, annak az embernek az emléke előtt, aki megújította a gondolkodást és a
módszert; a filozófus földi maradványait átszállították a Panthéonba: „René
Descartes-nak kijár a nagy emberek iránti hódolat.”

Az antiracionalista reakció az ellenforradalommal szoros kapcsolatban ütötte

fel a fejét. Mindazok, akiknek valamilyen formában veszteséget jelentett a
forradalom, a régi társadalom felbomlása, hamarosan a század ideológiáját
tették felelőssé bajaikért. A felvilágosodás megtagadása 1794-től kezdve
jelentkezik az emigránsok körében. Az első jellegzetes munkát a mélységesen
reakciós gondolkodású Sabatier de Castres abbé írta „Erkölcsi és politikai
gondolatok és megfigyelések a kormányzás igaz elveinek megismeréséhez”
címmel. „Minél inkább felvilágosodnak a népek, annál szerencsétlenebbek”
hangoztatja. Ismét divatba jött a tekintély, a hagyomány, a kinyilatkoztatott
vallás, mint a megvert osztályok bástyái és menedékei; a felvilágosodás és a
forradalom tévedései mondják az antiracionalisták abból a tévhitből
származnak, hogy az elvek az emberek teremtményei; az elvek pedig emberi
eszközökkel valójában nem elemezhetők, és meghaladják az ész szánalmas
erejét.

Franciaországon belül ez az áramlat eleinte gyenge volt; főleg csak az

emigráció köreiben hódított tért. Egyesek beérték az események irracionalista
magyarázatával. Így Barruel abbé „Emlékiratok a jakobinizmus történetéhez”
című, 1797-1799-ben Hamburgban megjelent művében valamilyen homályos
szabadkőműves összeesküvéssel magyarázza az egész forradalmat:

„Ebben a francia forradalomban mindent, még a legszörnyűbb gaztetteket is,

mindent előre láttak, elterveztek, kikombináltak, elhatároztak,
megállapítottak; minden a legmélységesebb gondosság következménye volt,
mert mindent előkészítettek és megszerveztek a titkos társaságokban azok az
emberek, akik az összeesküvések valamennyi szálát a kezükben tartották, s
akik értettek hozzá, hogyan válasszák meg és siettessék az
összeesküvéseknek kedvező mozgolódásokat.”

Mások a végzetszerűséget vagy a „dolgok erejét” tették felelőssé a

katasztrófáért. Chateaubriand, akinek „Történeti, politikai és erkölcsi
értekezés a forradalmakról” című munkája 1797-ben Londonban jelent meg,
szüntelenül „az események végzetszerűségét” emlegeti, ,,a birodalmakat
kormányzó végzetszerűséget”, „azt a szükségszerűséget, amelyet a dolgok
erejének neveznek”. Végül is bevallja: nem tudja megérteni és nem tudja
megmagyarázni ezt az erőt.

„Hiába próbálunk ezernyi erőfeszítéssel behatolni az államok

megrázkódtatásának okaiba; érezzük, hogy valami kicsúszik a kezünkből;
valami, amiről nem tudom, hogy mi, nem tudom, hol rejlik, és ez, amiről nem
tudom, hogy mi, minden jel szerint a forradalmak tulajdonképpeni oka.”

Ugyanezt az irracionalizmust látjuk a genfi születésű, majd Angliában

letelepedett Mailét du Pannal, aki a tényeket „az események végzetszerű
folyamatára” vezeti vissza, „a dolgok parancsoló természetére, erre az
emberektől és kormányoktól független erőre”. „A dolgok erejétől” csak egy
lépés volt „a Gondviselés ujjáig”, s ezt a lépést hamarosan meg is tették.

Az ellenforradalom elméleti megalapozását két egyidejűleg, 1796-ban

megjelent munka végezte el, árnyalatnyi eltérésekkel. Az egyik Bonald
vicomte „A politikai és vallási hatalom elmélete a polgári társadalomban”
című munkája, a másik Joseph de Maistre „Elmélkedések Franciaországról”
című könyve.

Joseph de Maistre az „Elmélkedésekében nyíltan a Gondviseléssel

magyarázza az eseményeket:

„Valamennyiünket gyengéd lánc köt a Legfőbb Lény trónusához, amely tart

anélkül, hogy gúzsba kötne bennünket. . . Forradalom idején az embert kötő
lánc hirtelen megrövidül, cselekvési szabadsága összezsugorodik, és eszközei
megtévesztik őt . . . Az a helyzet, hogy inkább a francia forradalom irányítja
az embereket, mintsem az emberek a forradalmat. . . Azok, akik létrehozták a
köztársaságot, akaratlanul tették ezt és anélkül, hogy tudták volna, mit
tesznek; az események vezették őket... egy olyan erőnek az eszközei, amely
többet tudott a dolgokról, mint ők.”

A Gondviselés „büntet, hogy gyógyítson”; Franciaország eltávolodott

keresztényi küldetésétől, ezért meg kellett újulnia, vérben kellett áznia. Az
isten által kijelölt órában be fog következni az ellenforradalom. Ezekben a
rendszerbe foglalt nézetekben már az az elmélet jelentkezik, amelyet Joseph
de Maistre „Szentpétervári esték” című művében fejtett ki, különösen ami a
háborút illeti, „amely maga is isteni, hiszen a világnak törvénye”. A
legitimizmus megtalálta teoretikusát; a trónkövetelő ötven Lajos-arannyal
nyugtázta Joseph de Maistre iránti háláját.

Bonald „A politikai és vallási hatalom elméletéiben megpróbálja felvázolni

egy olyan „társadalmi test” elméletét, amely túl van minden
véletlenszerűségen és esetlegességen:

„Az ember ugyanúgy nem adhat alkotmányt a vallási vagy politikai

társadalomnak, mint ahogy nem adhat súlyt a testeknek vagy kiterjedést az
anyagnak.”

A királyságot, a „konstruált társadalom” legtisztább típusát a hatalom

egysége, a társadalmi rétegek közötti nélkülözhetetlen különbség és
hierarchia, valamint a keresztény valláshoz való ragaszkodás jellemzi. A
francia monarchia sikerei vagy kudarcai mindig attól függtek, hogy mennyire
volt hű a létét megszabó immanens törvényekhez. A „Hatalom elmélete”,
amelynek legfeltűnőbb jellemvonása az absztrakcióra irányuló erőfeszítés, az
elméleti talpraállás első kísérletét jelentette az emigráció soraiban.

Ezekre a külföldön megjelent munkákra eleinte nem figyeltek föl

Franciaországban, ahol az ellenforradalom elsősorban a szélsőségesen
irracionalista áramlatokra támaszkodott. Az érzelemnek és az intuíciónak
Rousseau által annyira magasztalt homályos erői ebben az értelemben
menedékül szolgáltak a kor bajai elől; ugyanezt a szerepet töltötték be az
okkultizmusból és az illuminizmusból (misztikus tan, amely isten
megismerését egy „belső fényből”, „megvilágosodásból” vezeti le.)
táplálkozó ezoterikus (rejtett, titkos, csak a beavatottak számára érthető.)
tanok is, de a legfontosabb ilyen szellemi erő mégis a hagyományos vallás
volt (a belső ellentétek ellenére is). Igaz, hogy a kormány és a republikánus
burzsoázia, társadalmi konzervativizmusa ellenére, mindvégig ellenségesen
állt szemben a katolicizmussal; igaz, hogy a néptömegek vallásossága
észrevehetően visszafejlődött; mégis, a hagyományos vallás sokaknak
jelentett menedéket és vigaszt, védőbástyát vagy önigazolást. Ez a körülmény
jelentékenyen megkönnyítette Bonaparte számára a vallási restaurációt.

Az irodalomban ugyanezek az áramlatok ütköztek össze. A forradalmi

megrázkódtatás nyomán új műfajok születtek; a politikai szenvedély
ugyanakkor hiába próbálta megújítani a régi klasszikus műfajokat.
Egyidejűleg a nyelv is mély átalakuláson ment át. A szavak új emocionális és
érzelmi tartalommal teltek meg: voltak kedves szavak, mint „nemzet”,
„haza”, „törvény”, „alkotmány” és gyűlöletes szavak, mint „zsarnokság”,
„arisztokrácia” stb. A szavak jelentését mintegy valamilyen belső erő
formálta újjá.

A hagyományos műfajokat, a drámát és a lírát, néhány időszerű esemény által

ihletett alkotástól eltekintve, végül is tönkretette a formák és szabályok
megmerevedett tisztelete, az antik minták idejét múlt utánzása.

A költészet csak másodrendű neveket tart számon a korból. Ilyen Delille abbé
(1758-1813), Ecouchard-Lebrun vagy más néven Lebrune-Pindare (1729-
1807), akinek esetleg „Óda a »Le Vengeur« hajóhoz” című költeményét
említhetjük meg (1794). A hazafias lelkesedés és a politikai szenvedély
azonban néhány erőteljesebb és hatásosabb művet is szült. A haza az új
istenség; s ennek ajánlotta Rouget de Lisle 1792. április 25-én „A Rajnai
Hadsereg harci dalá”-t (a „Marseillaise”, a francia himnusz szövege),
valamint MarieJoseph Chénier 1794. július 14-én a „Búcsúdal”-t. A
szabadság és a hazafiság ihlette André Chénier-t (1762-1794) is, amikor
1791-ben megírta „A labdaházi eskü”-t. André Chénier, akinek feje fölött
nemsokára túlcsapott a forradalmi áramlat, gyanús elemnek minősült, s a II.
év ventôse 17-én (1794. március 7-én) letartóztatásba került. Abban az
időben írta „A fogoly leány”-t, majd „Jambusok” című költeményét, amelyek
formájukra nézve antik veretűek ugyan, de amelyeket a személyes érzelem
túlfűtöttsége a romantikus líra előhírnökeivé avat.

Bizonyos mértékig a dráma is a kor hatása alá kerül: formája változatlanul

klasszikus, de tartalmilag nemzeti, majd republikánus jellegűvé válik. Az
Alkotmányozó Gyűlés 1791. január 13-án megszüntette a színházra
vonatkozó királyi cenzúrát és az összes kiváltságokat: „Minden állampolgár
nyilvános színházat szervezhet, és ott bármilyen műfajhoz tartozó darabokat
adhat elő.” Párizsban majdnem ötven színház nyílt. A színészek, az ancien
régime-nek ezek a páriái „komédiás polgártársakká” lettek, s gyakran jelentős
szerepet töltenek be a forradalmi mozgalomban. 1793-ban a színház az
állampolgári érzület iskolájává válik. Augusztus 2-án a Konvent elrendeli,
hogy a községi törvényhatóságok által kijelölendő színházakban hetenként
háromszor kell játszani »Brutus«, "Tell Vilmos" tragédiáját és más darabokat,
amelyek a forradalom dicső eseményeit és a szabadság védelmezőinek
erényeit ábrázolják; e heti három előadás közül egyet a köztársaság
költségére kell megtartani; be kell zárni minden olyan színházat, ahol a
közszellem megrontására és a királyság iránti szégyenletes hódolat
felélesztésére alkalmas darabokat mutatnak be.”

A II. év ventôse 20-án (1794. március 10-én) a Théatre-Francais-t

„Népszínházzá” alakítják át. A darabok egy részét a szó szoros értelmében
vett aktualitás jellemzi. Ilyen volt 1793-ban Sylvain Maréchal
„egyfelvonásos, prózában írt próféciája”, „A királyok utolsó ítélete”,
amelyben az összes uralkodót egy szigetre deportálták. Marie-Joseph Chénier
(1764-1811) volt a legtermékenyebb szerző. Témáit az ókorból merítette
(„Caius Gracchus”, 1792; „Timoléon”, 1794) vagy a francia történelemből
(„IX. Károly”, 1789; „Jean Calas”, 1791). Forradalmi szellemben fogant
tragédiái tele voltak időszerű célzásokkal. Ebből a bő termésből azonban,
amelyet elavult formája a múlthoz kapcsolt, semmi sem maradt fenn az idő
rostáján.

A politikai mozgalommal közvetlenül összefüggő új műfajok születtek. Az

írásművészet a tett szolgálatába állt. Ezt a művészetet a lapokban vagy a
nemzetgyűlések és a klubok szószékein kell keresnünk. Az új műfajok
emellett természetesen inkább a történészt érdeklik, mint az
irodalomtörténészt.

A politikai ékesszólás mint Chateaubriand mondotta „a forradalmak

gyümölcse; magától, művelés nélkül tenyészik ezen a talajon”. Valóban: a
forradalom egyik irodalmi műfaja az ékesszólás volt. Ezt a felvilágosodás
filozófiájából táplálkozó ékesszólást, amely gyakran öltött elvont jelleget, s
hemzsegett az ókori reminiszcenciáktól, sőt olykor nem volt mentes a
dagályosságtól és a deklamálástól sem, igen sok esetben az izzásig hevítette a
mélységes szenvedély.

Mirabeau egészen 1791. április 2-án bekövetkezett haláláig lenyűgözve

tartotta az Alkotmányozó Gyűlést szava hatalmával, amiben egyébként
atlétatermetének és erőt sugárzó, sajátos csúfságának is része volt. „A negyed
adójáról”, továbbá a csőd ellen mondott beszéde (1789. szeptember 24.),
valamint vádlóinak adott válasza (J790. május 22.) méltán vált híressé.
Vergniaud ékesszólása elegánsabb és könnyedebb volt; a girondista szónok
szívesen folyamodott hosszadalmas fejtegetésekhez, közhelyekhez s a
retorikának azokhoz a szokásos eljárásaihoz, mint az ismétlések, allegóriák,
görög-latin reminiszcenciák. Danton inkább rögtönző természet volt, aki sem
az ékesszólásra, sem a kompozícióra nem fordított különösebb gondot;
modora bizonyos fokig emlékeztetett Mirabeauéra (úgy is nevezték, hogy a
„csőcselék Mirabeauja”). Ami Robespierre ékesszólását illeti: bár gyakran
hiányzott belőle a spontaneitás (nagyon gondosan készült föl szónoklataira),
ellenállhatatlanul meggyőzte az embereket logikájával, elvei szilárdságával, a
szavai mögött érezhető heves és mégis visszafogott belső tűzzel. Saint-Just
beszédművészete idegesebb természetű volt, stílusa talán szaggatottabb, s
igen gazdag váratlan, mellbevágó fogalmazásokban. („Foglaljátok bronzba a
szabadságot”). A burzsoá köztársaság idején hogy a Konzulátus alatti
despotizmusról ne is beszéljünk már sokkal akadémikusabb és színtelenebb
volt a politikai szónoklás művészete.

A politikai újságírás 1789-től kezdve a sajtószabadság jóvoltából, s az 1792-

ben kezdődő korlátozások ellenére igen jelentékeny méreteket öltött. Az
ancien régime főleg irodalmi jellegű folyóiratai helyébe (a „La Gazette de
Francé” hetilap volt, a „Le Mercure” havonta jelent meg) az új politikai sajtó
lépett, amely kétségkívül a forradalmi időszak legsajátabb irodalmi műfaját
jelentette. A royalista lapok hamar eltűntek: 1790-ben megszűnt a „Le
Journal Politique National”, amelynek Rivarol is munkatársa volt, 1791
októberében a „Les Actes des Apőtres”, 1792 májusában pedig Royou abbé
„L’Ami du Roi” című lapja. 1789-től kezdve politikai és irodalmi tekintetben
egyaránt a hazafias sajtó dominál: „Les Révolutions de Paris” (Elysée
Loustalot), „Le Publiciste párisién”, illetve a hatodik számtól kezdve „L’Ami
du Peuple” (Marat), „Les Révolutions de Francé et de Brabant” (Camille
Desmoulins). Meg kell említenünk még a „Courrier de Provence”-t (1789-
1791, Mirabeau), a „La Chronique de Paris”-t (1789-1793), ahova Condorcet
írt, a „Le Patriote Francais”-t (1789-1793, Brissot) és a „Le Défenseur de la
Constitution”-t, amelyet Robcspierre jelentetett meg 1792 májusától
augusztusáig. A II. év frimaire-jében (1793 december) Camille Desmoulins
megindította a „Le Vieux Cordelier”-t, amelynek hét száma jelent meg. A
forradalmi ékesszólás számos vonását felleljük ebben a politikai sajtóban: az
eszmék szenvedélyességét, a heves polémikus hajlamot, egy bizonyos
retorikai ízt, a gyakori utalásokat az ókori történelemre. A „Vieux Cordelier”
3. száma például egyenesen úgy hat, mintha valamilyen Tacitus-szöveg
parafrázisa volna. A plebejus sajtót többek között Marat lapja, de még inkább
a „Le Pere Duchesne” képviseli, amelyet Hébert indított meg 1790
novemberében. Hébert lendületes, dús képzelőerejű, igen jó újságíró volt, aki
színes stílussal fogalmazta meg a nép törekvéseit, és sikerült e törekvések
szószólójává válnia. Thermidor után a sajtó egészében véve jakobinusellenes,
gyakran royalista jelleget öltött. E korszak politikai irományainak özönéből
igen kevés a maradandó; csupán három érdemes az említésre: a „La Décade
philosophique, littéraire, et politique”, amelyet a II. év floréaljában
alapítottak. Panckoucke „La Gazette Nationale, ou le Moniteur Universel”
című lapja, amely 1789. november 24-én jelent meg először, s 1803-ban
hivatalos lap lett, valamint a „Le Journal des Débats et des Décrets”,
amelynek első száma 1789. augusztus 29-én látott napvilágot, s amelyre
hosszú jövő várt. (A Baudoin alapította lap kezdetben a Nemzetgyűlés vitáit
ismertette, 1799-ben a Bertin fivérek megvásárolták, és igazi politikai lappá
tették. A forradalom utáni valamennyi politikai rendszerben megjelent. A
XIX. század utolsó harmadában a mérsékelt köztársaságiak szócsöve.)

Bár a forradalom tagadhatatlanul törést okozott az irodalmi fejlődésben,

mégis meg tudta találni művészi téren azokat a kifejezésmódokat, amelyek
összhangban voltak a kor nagyságával, s az egyik napról a másikra
megnövekedett közönség igényeivel. A festészet, a zene, a nemzeti ünnepek
megrendezése és pompája terén a művészet a legmagasabb csúcsokra jutott
el, s olyan alkotásokat szült, amelyek nemcsak egy maroknyi hozzáértő,
hanem az egész egységbe forrott nép lelkesedését váltották ki.

A forradalmat gyakran vádolták vandalizmussal. Igaz, hogy számos érték

elpusztult, de a forradalmi nemzetgyűlések szüntelen erőfeszítéseket tettek,
hogy megmentsék a nemzet művészi kincseit. Az Alkotmányozó Gyűlés
Műemlék Bizottsága az egész országba szétküldte megbízottait, hogy
felkutassák és műemlékké nyilvánítsák mindazt, ami megőrzésre érdemes; a
Konvent idején a Közoktatási Bizottság és az Ideiglenes Művészi Bizottság
töltötte be ugyanezt a szerepet. 1791. május 26-án az Alkotmányozó Gyűlés a
Louvre-t jelölte ki a tudomány és a művészet összes alkotásainak
gyűjtőhelyéül; a II. év nivőse 27-én (1794. január 16-án) a Konvent e
múzeum őrzését egy négy osztályból álló „konzervatóriumra” bízta
(festészet, szobrászat, építészet, régiségek). Alexandre Lenoir egyidejűleg
számos műalkotást gyűjtött össze az Ágoston-rendiek kolostorában, így
például a Saint-Denis apátság szobrait, amelyeket a királyság iránti
gyűlöletből az elpusztítás veszélye fenyegetett. Ebből a gyűjteményből hozta
létre a Konvent a II. év fructidor 15-én (1794. szeptember 1-én) a Francia
Műemlékek Múzeumát.

E folyamattal párhuzamosan haladt a művészek emancipálása. David

vezetésével 1790-től kezdve erőteljesen támadták az Akadémia
monopóliumát az Ecole de Romé (Azoknak az építészeknek, szobrászoknak,
festőknek adott otthont 5 évig -, akik megkapták a római nagydíjat) és a
Sálon (A Louvre egyik kiállítási terme) felett, amelynek 1791-ben minden
művész előtt meg kellett nyitnia kapuit. 1793. augusztus 8-án a Festészeti és
Szobrászati Akadémiát valamennyi többi Akadémiával és Univerzitással
együtt megszüntették. A forradalmi megrázkódtatás ezen a téren is új lökést
adott az alkotó egyéniségeknek.

„Zord republikánusok szemében talán furcsának látszik olvassuk a Sálon

1793-as „Katalógus”-ában (Livret) -, hogy művészetekkel foglalkozunk,
amikor az egyesült Európa ostromolja a szabadság földjét. . . Egyáltalán nem
tesszük magunkévá az ismert mondást: »Inter arma silent artes«. Sokkal
inkább Protogenészre hivatkozunk, aki az ostromlott Rodoszban alkotta meg
főművét.”

Ez a néhány sor kézzelfoghatóan tanúskodik arról, milyen szellem ösztökélte

a forradalmi időszakban a művészek többségét: a művészet nem vonhatja ki
magát a szabadságért folyó közös harcból. David, amikor 1793. március 19-
én tisztelete jeléül a Konventnek ajándékozta Michel Lepeletier képviselőről
készült portréját, akit meggyilkoltak a király halálára leadott szavazata miatt,
a következőket jelentette ki:

„Mindnyájan a hazának tartozunk a természettől kapott képességeinkkel; ha a

forma különböző is, a cél egy kell hogy legyen mindenki számára. Az igazi
hazafinak mohón meg kell ragadnia minden eszközt polgártársai
felvilágosítására, s szakadatlanul szemük elé kell tárnia a hősiesség és az
erény fenséges vonásait. Polgártársak! Az ég, amely minden gyermeke között
szétosztja a maga adományait, úgy akarta, hogy én a festészet révén fejezzem
ki lelkemet és gondolataimat.”

David (1748-1825) mint festő és mint a köztársasági ünnepek rendezője az

egész forradalmi művészet uralkodó alakja. Winckelmann tanítását követve
akinek 1764-ben megjelent „Az ókori művészet története” című könyvét
1766 és 1793 között három ízben adták ki francia fordításban David visszatér
az antik mintához: a rajzot és a közérthető formát részesíti előnyben a színnel
szemben, amely csak az érzelemhez szól. Hírnevét mindenekelőtt antik
sorozatának köszönheti: ennek legjelentôsebb darabjai: „A Horatiusok
esküje” (1784), amelyet 1791-ben újra kiállítottak a Salonban „Szókratész
halálá”-val (1787) és a „Brutus”-szal (1789) együtt, továbbá a „Szabin nők
elrablása” (1799), valamint a „Leónidasz”, amelyen 1800-tól 1804-ig
dolgozott. Átmenetileg elhagyva az antik mintát, a forradalom szolgálatába
állította művészetét, megalkotta a „Labdaházi eskü” vázlatát, amelyet
ugyancsak 1791-ben állítottak ki a Salonban ; vezető szerepet vállalt a
nemzeti ünnepek rendezésében, megfestette a „Lepeletier, a szabadság
mártírja” című képet és a „Marat mcggyilkolásá”-t. Marat lepedővel lefedett
kádjában, ültében félreborulva, átszúrt mellel haldoklik; látni a csupasz
felsőtestet és a vérző sebet; az alak fejéről vállára csúszott a fehér turbán,
szája mintha meggyötörten mosolyogna; jobb karja lelóg a földre, s keze még
szorítja a tollat, amellyel írt; a földön ott hever a gyilkos tőr . . . Az
állampolgári erényt magasztaló patetikus kép ott függött a Konvent
üléstermében, s szüntelenül emlékeztette a képviselőket, hogy a haza
veszélyben van, és mindent el kell követniük a közjó érdekében. David antik
tárgyú és forradalmi képeinek az erény gondolata és a heroikus feszültség
kölcsönöz belső egységet.

Egyszersmind a XVIII. század művészete is tovább élt. Még alkotott Greuze,

a pár excellence „érzékeny” festő (1725-1805), valamint a könnyedebb, de
páratlan tehetségű Fragonard (1732-1806), továbbá Hubert Robert (1733-
1808), akit már a romok iránti vonzódása is romantikussá tett, s akinek egyes
képei figyelemre méltó érzéket árulnak el a modern élet iránt; végül
Proudhon (1758-1823), akit ugyanúgy vonzottak az antik minták, mint
Dávidot, de akinél már fölsejlik a preromantikus tónus. Végül a szobrászat
területén Houdon (1741-1828) az. antik művészetet utánzó szobrai, főleg
pedig portréi révén vált híressé.

A zenében ugyanezt a kettősséget látjuk. Grétry (1741-1813) és Dalayrac

(1753-1809) a XVIII. század folytonosságát képviselték. Egyidejűleg
azonban a forradalom számos művésznek új ihletet adott, és új módszerek
keresésére ösztönözte őket. Gossec (17331829) és Méhul (1763-1817), sőt
részben Grétry komponálta azokat a hazafias érzületet és a republikánus
állampolgári lelkesedést magasztaló himnuszokat, amelyeket az impozáns
tömegkórusok énekeltek a nemzeti ünnepeken. Ezek közül talán a „Dal július
14-ről” a legszebb, amelyek zenéjét Gossec szerezte Marie-Joseph Chénier
„Himnusz a föderáció ünnepére” című költeményének szövegére. Méhulnek
„A távozók éneke” című szerzeménye, amely ugyancsak Marie-Joseph
Chénier szövegére készült, a ,,Marseillaise”-szel együtt a republikánusok
himnusza lett, amelyet a thermidorista reakció és a Direktórium uralma idején
„A nép ébredéséivel, a royalisták indulójával szegeztek szembe. Gossec
felvetette a gondolatot, hogy meg kell szervezni a Nemzeti Zenedét. Ez a
Konvent rendeletére a II. év brumaire 18-án (1793. november 8-án) meg is
történt, majd az intézetet a III. év thermidor 16-án (1795. augusztus 3-án)
Konzervatórium néven újjászervezték, s feladatát ,,a zene művelésében és
oktatásában” jelölték meg. Az intézet vezetését öttagú felügyelő bizottságra
bízták, Gossec, Grétry, Méhul, Lesueur és Cherubini részvételével. Ebből az
egy mozzanatból is világos, hogy mint minden területen, a XVIII. század
művészete itt is együtt élt az új kifejezési formákkal, s felosztották egymás
között a területeket.

A szellemi és művészi életet tehát ugyanúgy a folytonosság és a folytonosság

megszakadásának egysége jellemezte, mint magát a társadalom életét.
Racionalizmus és hagyomány, értelem és érzelem állt szemben egymással.
Még a klasszikus művészi formák voltak uralmon, de itt-ott már jelentkeztek
a romantika előhírnökei. MarieJoseph Chénier lefordította az Ossziánt;
Madame de Staél 1800-ban arról ír, hogy kifejezett vonzódást érez az északi
irodalom iránt. „Észak népeit sokkal inkább a fájdalom foglalkoztatja, mint
az öröm, s ez csak termékenyebbé teszi képzelőtehetségüket”. A kor, a jelen
bajai és zavarai mögül életre kelt a „régi jó idők” mítosza, a maga lovagjaival
és trubadúrjaival, s ezt a hangulatot nemsokára annak az érzelgős
katolicizmusnak a kialakulása is fokozza, amelyet Chateaubriand oly ügyesen
aknázott ki. Az érzelem- és gondolatvilágnak ez a fajta megújulása bizonyos
értelemben olyan áramlatnak tekintendő, amelyben a sötétben tapogatózó
arisztokrácia és emigráció az új rendbe való gyakorlati beilleszkedésének
eszközeit kereste. Sőt: magát az új burzsoáziát is a stabilizáció vágya fűtötte.
Ez az új burzsoázia vajmi keveset törődött eszmékkel; közönyös volt az
elvekkel szemben, kizárólag az érdekelte, hogy élvezze az életet vagy karriert
csináljon. Így az volt a fő gondja, hogy új kiváltságai sértetlenek maradjanak.
Éppen ezek az új kiváltságok alkották mint tudjuk a forradalom művének
lényegét. S a kialakult állapot konzerválására irányuló törekvés fölébe
kerekedett az eszmei ellentéteknek. A birtokon belül került burzsoázia és a
változásba beletörődött arisztokrácia kész volt elfogadni azt az erős hatalmat,
amely biztosítani tudta visszaszerzett, illetve megszerzett vezető szerepüket.

II.

A BURZSOÁ ÁLLAM

A forradalom megdöntötte az ancien régime-nek az isten kegyelméből való

uralkodó elméletén alapuló, s az arisztokrácia előjogainak biztosítására
hivatott abszolutisztikus államát, s olyan liberális és világi államot épített föl
a helyén, amely a nemzeti szuverenitás és az állampolgári egyenlőség elvein
alapult. Ezen elvek cenzusos alkalmazása összhangba hozta az új
intézményeket a forradalomból kinőtt társadalmi struktúrával: az új állam
csak burzsoá állam lehetett, amely az új uralkodó osztály előjogait volt
hivatva biztosítani.

1. Nemzeti szuverenitás és cenzusos szervezet

Az ancien régime államának lerombolása jogi szempontból augusztus 4-én

éjszaka megtörtént. Nemcsak az állam minden polgárát nyilvánították
egyenlőnek, születésre való tekintet nélkül, hanem visszavonhatatlanul
eltörölték „a tartományok, fejedelemségek, vidékek, kantonok, városok és
települések mindennemű különleges kiváltságait” is. Megszüntették a
hivatalok megvásárolhatóságát; az

1789. november 3-1 dekrétum meghatározatlan időre felfüggesztette a

parlamenteket és a főtanácsokat. Eltűnt minden, ami az állam hatalmának
korlátot szabott: a kiváltságok, a közvetítő testületek, a partikularisztikus
intézmények, az egykori önkormányzatok maradványai. A régi államgépezet
összeomlott; az állam legbensőbb lényege alakult át.

Az állam átalakulása és jogkörének csökkentése a nemzeti szuverenitás

elvéből következett. Az állam nem a fejedelem személyes tulajdona többé,
hanem a szuverén nép emanációja. Ugyanúgy, ahogy a társadalom a
természetjog elméletének megfelelően tagjainak szabad szerződésén alapul, a
továbbiakban az állam is a kormány és a kormányzottak közötti szerződésre
épül. Az állam tehát c felfogás szerint a polgárokért van, akiknek számára
mint azt az 1789-i Nyilatkozat 2. cikkelye leszögezi biztosítani kell az ember
„természetjogainak érvényesülését”. Az 1791-és alkotmány alárendeli a
monarchiát a nemzetnek, a végrehajtó hatalmat a törvényhozó hatalomnak;
mereven szétválasztja a hatalmakat; a választás révén az állampolgárok
kezére adja az államgépezetet. Ily módon a központi hatalmat
meggyengítették a közhatalom új szervezetei, helyi síkon pedig az
önkormányzat szorította vissza a centralizációt: a helyi képviselőtestületek
megalakításáról szóló 1789. december 14-i törvény s az elsőfokú gyűlésekről
és a közigazgatási gyűlésekről szóló december 22-i törvény a legszélesebb
körű decentralizációt jelentette. Az állam le volt fegyverezve: nemcsak az
adószedés csúszott ki a kezéből, hanem a rendfenntartás is, amely kifejezetten
a helyi törvényhatóságok hatáskörébe került. Ez az állam tehát liberális volt,
de burzsoá jellegű: minthogy a nemzeti szuverenitás csak a cenzus határai
között valósult meg, s az aktív polgárokat alárendelték az „előkelőknek”, az
állam a burzsoázia tulajdona lett. Az arisztokrácia ellenállása, a polgárháború
és a külháború azonnal próbára tette az új struktúrát, amely kudarcot vallott, s
nem élte túl 1792. augusztus 10-ét.

Az államhatalom megerősítése karöltve haladt a Forradalmi Kormány

megalakításával és stabilizálásával. 1792. augusztus 10-e után a királyság
megszüntetése lehetővé tette a végrehajtó hatalom új alapokon való
megszervezését. A nemzeti szuverenitás elvének korlátozás nélküli
alkalmazása és az általános választójog bevezetése nemzeti méretűvé tágította
az állam kereteit, a terror pedig kiküszöbölte az ellenséges elemeket. A II.
évnek ezen az új szociális bázison kialakult jakobinus állama demokratikus
volt ugyan, de elkerülhetetlenül tekintélyuralmi jelleget öltött: mert ezt
követelte a közjó. Autoritatív jellegét még két vonás erősítette, amelyek már
1789 embereinek művében is fellelhetők ugyan, de amelyekből csak 1793-
ban vonták le az összes logikus következtetéseket: a racionalizmus és az
individualizmus. Az állam intézményeit a racionalizmus nevében szigorúan a
logikus gondolkodás követelményei szerint építették föl; az állam az ész
eszköze, s az embereknek és a tényeknek meg kell hátrálniuk az ész
követelményei előtt; éppen ezért meg kell növelni az állam tekintélyét. Az
individualizmus jegyében megszüntették a közvetítő testületeket, a különféle
csoportosulásokat és közösségeket; az új kormány csak egyéneket ismer, s
azokkal közvetlen kapcsolata van. Az állammal szemben, amelynek hatalmát
többé semmi sem korlátozta, az állampolgár attól a pillanattól kezdve
tehetetlenné vált, amikor elvették tőle jogainak garanciáját, és létrejött „a
szabadság despotizmusa”. Robespierre „A Forradalmi Kormány elveiről”
mondott II. nivőse 5-i (1793. december 25-i) beszámolójában így nyilatkozott
erről:

„Az alkotmányos kormány főleg a polgári szabadsággal törődik; a forradalmi

kormány viszont a köz szabadságával. Alkotmányos rendszerben szinte nincs
is szükség egyébre, mint megvédeni az egyéneket a közhatalom
visszaéléseivel szemben; forradalmi rendszerben a közhatalom maga köteles
megvédeni magát minden pártütéssel szemben, amely gyengíteni akarja.”

A jakobinusok szemében tehát a körülmények indokolták a tekintélyi állam

és a centralizáció visszaállítását. Az 1793. szeptember 29-i maximum-törvény
az állam kezébe adta a gazdaság irányítását, a II. év frimaire 14-i (1793.
december 4-i) dekrétum pedig az összes törvényes testületet és
közhivatalnokot a Közjóléti Bizottság, a rendfenntartást pedig a
Közbiztonsági Bizottság közvetlen felügyelete alá helyezte. A II. év
jakobinus kormányának helyzetét azonban kettős ellentmondás ásta alá. A
gazdasági irányítás egyrészt szembeállította a tulajdonosokat és a termelőket
a bérből és fizetésből élőkkel és a fogyasztókkal. Másrészt a jakobinus
centralizáció beleütközött a sans-culotte tábornak a közvetlen demokráciára
irányuló természetes törekvésébe. A közjó diktatúrája szigorú fegyelemnek
vetette alá a plebejus vezetőket, s akiknek ez nem tetszett, azoknak megtörte
az ellenállását. A II. év jakobinus államának nem volt szociális talapzata,
osztálybázisa, mint az 1791-es liberális burzsoá államnak, s így a levegőben
lógott. Thermidor 9-e után az egész építmény összeomlott.

Restaurálták a liberális burzsoá államot. A gazdasági életet felszabadították

az állami irányítás alól. A III. év alkotmánya visszatért az Alkotmányos
Gyűlés liberális rendszeréhez, s a cenzusos választójog eltávolította a
tömegeket a hatalomból. Az „előkelők” osztályöntudata megerősödve került
ki a II. év demokratikus kísérletéből. Igaz, hogy a III. év alkotmánya
visszaállította a hatalmak szétválasztását, s pénzügyi téren
cselekvésképtelenné tette a végrehajtó hatalmat, mégis növelte az állam
súlyát, s bizonyos mértékig fenntartotta a központosítást. A Direktórium
gondoskodik a Köztársaság belső és külső biztonságáról, rendelkezik a
hadsereg fölött (144. cikkely); elővezetési és elfogatási parancsokat adhat ki
(145. cikkely); kinevezett biztosai révén ellenőrzi és biztosítja a törvények
végrehajtását a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban (147. cikkely).
A közigazgatást nem decentralizálták teljesen, a községi törvényhatóságokat
alárendelték a megyei szerveknek, ezeket pedig a minisztereknek. A
Direktórium igen kiterjedt jogkörrel rendelkező, s a belügyminiszterrel
közvetlen kapcsolatot tartó biztosai minden szinten érvényt szereznek a
kormány hatalmának és akaratának. A gyakorlatban az állam központi
hatalma még inkább megmutatkozott abban, hogy az elméletileg választás
útján betöltendő közigazgatási és bírói funkciók nagy részébe felülről
nevezték ki az embereket, kiterjesztették a rendeletekkel való kormányzás
körét, kifejlesztették a rendőri gépezetet, és hellyel-közzel szabadjára
engedték a rendőri önkényt. Minthogy a cenzusos választójog a népet kizárta
a hatalomból, az arisztokrácia még nem csatlakozott, a burzsoázia egy része
pedig ellenségesen figyelte a fejleményeket, a Direktórium államának túl
szűk volt a szociális bázisa. Emiatt minduntalan kénytelen volt megsérteni az
alkotmányt, megsemmisíteni a választási eredményt az V. év fructidorjában
és a VI. év floréaljában, s bizonyos mértékig alárendelni a törvényhozó
hatalmat a végrehajtó hatalomnak. A testvér-köztársaságokban
megerősítették az illető kormányok hatalmát; igen világosan látható ez
Hollandiában, Svájcban, Rómában. A választások évenkénti ismétlődése
egyfelől bizonyos liberális jelleget kölcsönzött a rendszernek, másfelől
azonban megbénította a végrehajtó hatalmat, hiszen az minden pillanatban ki
volt szolgáltatva a rendszerint bekövetkező változásnak. 1799-ben a
külháború és a jakobinus előretörés nyilvánvalóvá tette a burzsoázia
szemében a végrehajtó hatalom végleges megszilárdításának szükségességét;
így következett be a brumaire-i államcsíny.

A VIII. év alkotmánya kooptálással cserélte fel a választást, végérvényesen

alárendelt helyzetbe taszította a törvényhozó hatalmat, s a végrehajtó
hatalmat az első konzul kezében összpontosította. Az 1789-esek által
megálmodott liberális állam kimúlt. De a katonai diktatúra csak politikailag
fosztotta meg a hatalomtól az „előkelőket”: társadalmi vezető szerepüket
föltétlenül biztosította. Így az új tekintélyi állam bár szociális bázisának
kiszélesítése végett nemsokára befogadta az arisztokráciát változatlanul
burzsoá állam maradt.

2. A laicizálás; az egyház és az állam szétválasztása

A forradalom az isten kegyelméből való állam s a trón és az oltár szövetsége

helyébe a körülmények logikája folytán lépésről lépésre létrehozta az
egyháztól különválasztott világi államot.

Az államvallást először a privilegizált nyilvános kultusz váltotta fel. Az

Alkotmányozó Gyűlés eleinte megelégedett a puszta vallási türelemmel,
amelyet a Jogok Nyilatkozatának 10. cikkelyében proklamált. 1790. április
13-án azonban, abból kiindulva, hogy „nincs és nem lehet semmiféle hatalma
az emberek lelkiismerete és vallásos meggyőződése fölött”, bejelentette, hogy
nem hajlandó többé államvallásnak tekinteni a katolicizmust. A papság
polgári alkotmánya, amelyet 1790. július 12-én fogadtak el, mégis
fenntartotta a katolicizmus monopóliumát az ország vallásos életében. A
polgári nyilvántartás, az oktatás és a közsegélyezés az egyház kezében
maradt. A papság polgári alkotmánya által előidézett egyházszakadás
azonban a fejlődés hatalmas tényezője lett; a refraktárius papok elleni harc, az
alkotmányos papokkal szemben egyre inkább megnyilvánuló bizalmatlanság
lassanként oda vezetett, hogy az állam egyre határozottabb egyház-, majd
vallásellenes intézkedéseket hozott.

Az állam laicizálása 1792. augusztus 10-e után vett erőteljesebb lendületet. A

Törvényhozó Gyűlés augusztus 18-án, abból kiindulva, hogy „igazán szabad
állam nem tűrhet semmiféle testületet”, feloszlatta az oktatással és
segélyezéssel foglalkozó szerzeteket; a kórházak, a menhelyek, a
kollégiumok és az egyetemek javait kisajátították, és áruba bocsátották.
Ugyanez a 18-i dekrétum megtiltotta a vallási jellegű ruhadarabok viselését,
illetve csak a papi funkciók ellátásának idejére engedélyezte. Augusztus 26-
án felszólították a refraktáriusokat, hogy a Guayanába való deportálás terhe
mellett hagyják el az országot. 1792. szeptember 20-án a Törvényhozó
Gyűlés kivette az egyház kezéből a polgári nyilvántartást, és átadta a községi
törvényhatóságoknak. Ugyanaznap, tekintettel arra, hogy „a házasság polgári
szerződés”, és hogy „a válás joga ... az egyéni szabadságból fakad, s
bármilyen felbonthatatlan kötés ennek a szabadságnak az elvesztését
jelentené”, kimondták a válási jogot.

Az egyház és az állam elválasztása egyenes folyománya volt a polgárháború

fejleményeinek és a dekrisztianizációs mozgalomnak. A Konvent eleinte
engedékenynek mutatkozott az alkotmányos egyházzal szemben. 1792.
november 30-i nyilatkozatában kijelentette: nincsen szándékában megfosztani
„a polgárokat azoktól a papoktól, akiket a klérus polgári alkotmánya biztosít
számukra”; 1793. június 27-én leszögezte: a papok fizetése köztartozás. A
refraktáriusokkal szemben azonban még a Törvényhozó Gyűlésnél is
szigorúbb volt. 1793. április 23-án elrendelte, hogy haladéktalanul
deportálják őket Guayanára. Rövidesen az alkotmányos papok iránt is
jelentkezett a bizalmatlanság: royalizmussal vagy mérsékeltséggel
gyanúsították őket. Fokozatosan alakot öltöttek az újabb egyházellenes
rendszabályok. Augusztus 12-én a Konvent hatálytalanította „minden olyan
katolikus pap leváltását, akit házasság miatt ért ez a rendszabály”; kimondta,
hogy a nős papok újra, illetve továbbra is elláthatják funkciójukat. A döntő
lépést 1793. október 5-én a forradalmi naptár és a dekád bevezetése, majd a
dekrisztianizálás jelentette.

Annak ellenére, hogy a II. év frimaire 16-i (1793. december 6-i) dekrétum
ünnepélyesen kinyilatkoztatta a vallásszabadságot, a templomok zárva
maradtak. Ezt a helyzetet thermidor 9-e után szentesítették: Cambon
javaslatára a II. év 2. sans-culottide-ján (1794. szeptember 1 8-án) a Konvent
úgy döntött, hogy a köztársaság nem fedezi többé „a költségeket és a béreket
egyik vallás számára sem”. Ez implicite azt jelentette, hogy a papság polgári
alkotmányát érvénytelenítették, s az egyházat elválasztották az államtól.

Az egyház és állam elválasztását a III. év ventôse 3-i (1795. február 29-i)

dekrétum pontosan szabályozta. A köztársaság nem fizet egyetlen vallást
sem, nem ismer el egyetlen papot sem, tilos mindennemű nyílt vallásos
megnyilatkozás, a vallás minden külső jele. Prairial 11-én (1795. május 30-
án) a Konvent engedélyezte, hogy az addig el nem idegenített vallási
épületeket szabadon használhatják, de a különböző vallások felváltva. A IV.
év vendémiaire 7-i (1795. szeptember 29-i) dekrétum kodifikálta mindezeket
a rendszabályokat, s kötelességévé tette a papoknak, hogy esküt tegyenek „a
köztársaság törvényeinek elismerésére és az irántuk való engedelmességre”.
A Konvent a IV. év brumaire 3-1 (1795. október 25-i) dekrétum értelmében
fenntartotta a refraktáriusok ellen hozott 1792-es és 1793-as törvényeket;
ezeket azután a Direktórium is megerősítette az V. év fructidor 19-i (1797.
szeptember 5-i) törvény 24. és következő cikkelyeivel. A Direktórium
politikáját egyben harcos vallásellenesség jellemezte: a VI. év germinal 14-én
(1798. április 3-án) a közélet minden mozzanatában kötelezővé tette a
forradalmi naptárt, thermidor 17-én (1798. augusztus 4-én) elrendelte a dekád
munkaszünetét, fructidor 13-án (1798. augusztus 30-án) pedig szabályozta a
dekád megünneplését. A forradalmi időszak végén a katolikus egyház
befolyása és tekintélye tagadhatatlanul kisebb volt, mint a forradalom előtt. A
papság ellentétes csoportokra oszlott, nyomorban és szervezetlenül élt, a
plebejus osztályok körében lanyhult a vallásos élet, és számottevő tért
hódított a hitetlenség. Az egyház és a forradalom doktrinális téren
kiengesztelhetetlenül állt szemben egymással, s mindvégig ellenség maradt.
Másfelől azonban, ha figyelembe vesszük a társadalmi stabilizálás
szükségességét és a nemzet többségének a hagyományos valláshoz való
ragaszkodását, meg fogjuk érteni, miért restaurálódott olyan gyorsan a
vallásos élet a Konzulátus alatt. Bonaparte felismerte, hogy a vallás a
társadalmi uralom, az egyház pedig a kormányzás egyik fontos eszköze, s
elismerte azt is, hogy a francia nép túlnyomó többsége katolikus. A
katolicizmust azonban mégsem volt hajlandó ismét államvallássá emelni.
„Organikus cikkelyeivel” (Articles organiques) szorosan alárendelte az
egyházat az államnak. S bár az állam és egyház elválasztása újabb száz évig
váratott magára, az állam a továbbiakban már mégis végleg világi jellegű
maradt.

3. Az állami szervezet

A forradalom teljesen újjáalakította az államgépezetet: a közigazgatási,

igazságügyi és pénzügyi intézményeket összhangba hozta a polgári
társadalom és a liberális állam általános elveivel.

Az Alkotmányozó Gyűlés a helyi közigazgatási szerveket ésszerű terv

alapján szervezte újjá. Következetesen alkalmazta a nemzeti szuverenitás
elvét, amennyiben a közigazgatási funkciókat választás útján kellett betölteni.
Ennek következménye volt a decentralizáció: ha a helyi szervek forrása a
népszuverenitás, a központi hatalom már nem érvényesítheti akaratát
tekintélyi alapon. A decentralizáció a közigazgatási gépezet bizonyos fokú
gyengeségét eredményezte, hiszen a helyi hatóságokat választás útján
keletkezett testületek alkották. Ezenkívül a választások gyakorisága a gépezet
labilitására vezetett. Az 1791-es alkotmány értelmében a megyei és körzeti
közigazgatási testületeket kétévenként, a községieket pedig évenként
felerészben fel kellett újítani. A III. év alkotmánya elrendelte, hogy a megyei
testületeket ötödrészben, a községieket felerészben évenként válasszák újra.
Ilyen körülmények között nehezen alakulhatott ki az ügyekben jártas
közigazgatási személyzet, különösen városi és falusi szinten. A megyei és
körzeti közigazgatási szervezet tagjai a burzsoázia soraiból, a városi
hatóságok tagjai inkább a kézművesek, boltosok középrétegeiből és a szabad
foglalkozásúak közül rekrutálódtak. 1795-ban erősen megfigyelhető volt a
körzeti, de főleg a városi közigazgatás demokratizálódása: nagy számban
jutottak be a sans-culotte-ok. A falvakban, alkalmas emberek híján, sok
esetben nehéz volt megalakítani a helyi hatóságot. Ezért hozta létre a III. év
alkotmánya a kanton törvényhatósági testületét, amelyben a kanton szintjén
választott képviselők mellett ugyanannyi számú községi küldött is részt vett.
Ez a szerv azonban nem vált be.

Mindazonáltal az állami szervezet ésszerűsítése csírájában már tartalmazta a

központosítás tendenciáját. 1795-ban a forradalom válsága meggyorsította ezt
a fejlődést. A Forradalmi Kormány megvalósította a közigazgatás
állandóságát, és tisztogatás ürügyén gyakorlatilag kinevezéssel cserélte fel a
választást. A II. év frimaire 14-én (1795. december 4-én) „nemzeti
megbízottakat” delegáltak a községi hatóságok és a körzeti testületek mellé,
akiknek tíznaponként jelentést kellett küldeniük a kormány bizottságainak.
Megerősítették és demokratizálták a bürokratikus gépezetet is.

A III. év alkotmánya visszaállította a cenzusos választójogot, s ezzel a

közigazgatás monopóliumát visszaadta az „előkelők” burzsoáziájának.
Egyidejűleg igyekezett megerősíteni az állam közigazgatási épületét is azzal,
hogy a végrehajtó hatalom biztosait a községi és megyei törvényhatóságok
mellé delegálta. A Direktórium emellett minden területen nagyarányú
reformtevékenységet és szervező munkát kezdeményezett, amit többek között
a belügyminiszter, Francois de Neufcháteau gyakran figyelemre méltó
intézkedései is bizonyítanak. Bonaparte katonai diktatúrája részben erre a
megreformált államszervezetre épült fel. Ám mindaddig, amíg a funkciókat
választás útján töltötték be, nemcsak a labilitást, de olykor a hozzá nem értést
sem lehetett kiküszöbölni. Bonaparte a VIII. év pluvióse 28-i (1800. február
7-i) törvénnyel megszüntette a választást, és létrehozta az általa kinevezett,
tekintélyi alapon működő hivatalnoki kart. Ezzel stabilizálta a közigazgatási
gépezetet, s biztosította olajozott működését és szakértelmét a tekintélyi
állam szolgálatában.

Az igazságügyi szervek átalakítása során az Alkotmányozó Gyűlés

ugyanazokat az elveket alkalmazta, mint a közigazgatási intézmények
átszervezésénél. Itt azonban a választás nem vezetett a fenti nehézségekre. Az
1790. augusztus 16-i dekrétum értelmében a bírákat hat évre választották,
minden bíró újraválasztható volt, és senki sem lehetett bíró, „ha nem
működött nyilvánosan legalább öt éven át bíróként vagy jogászként valamely
törvényszék mellett”. A III. év alkotmánya 5 évre csökkentette a mandátum
időtartamát. Mindezek az intézkedések a bírói kar stabilitását és
szakértelmének biztosítását szolgálták.

Az Alkotmányozó Gyűlés a büntető perrendtartás területén igen nagy

liberalizmusról tett bizonyságot. Az ügyészi hivatalt (parquet) megszüntette, s
ez azt jelentette, hogy semmiféle külön állami szerv nem foglalkozott
bűnüldözéssel. Az eljárás a vizsgálat első lépéseitől eltekintve nyilvános volt.
Az a körülmény, hogy két esküdtszéket állítottak fel egyet a vádemelés, egyet
pedig az ítélkezés feladatával nagyfokú garanciát jelentett a gyanúsított
számára.

Az igazságügyi szervezetre természetesen ugyanúgy hatottak az események,

mint az állami struktúrára; mindkettő ugyanabban az irányban is fejlődött. A
Konvent törölte a bírává választhatóság feltételei közül azokat, amelyek az
alkalmassággal voltak kapcsolatosak, s egyetlen feltételként azt szabta, hogy
a jelölt betöltötte légyen 25. életévét. Az eljárás, ilyen feltételek között,
mindinkább egyszerűsödött. A végrehajtó hatalom ugyanakkor alárendelte
magának a bírói hatalmat: minthogy a Forradalmi Kormány minden hatalom
központját és egységét testesítette meg, e két hatalom szétválasztása
gyakorlatilag megszűnt. A terrorista igazságszolgáltatási rendszert egyrészt a
különleges bíróságok és a gyorsított eljárás gyakorlata, másrészt a közjogi
garanciák megszüntetése jellemezte. Az igazságügyi szervezet működésében
a Direktórium alatt is érezhető volt a korábbi gyakorlat. Az alkotmány
feljogosította a Direktóriumot, hogy elővezetési és elfogatási parancsokat
adjon ki. A különleges bíróságok továbbra is működtek: katonai bizottságok
alakjában, amelyek a politikai ellenfelek chouanok vagy jakobinusok felett
ítélkeztek.

A törvények rendszerbe foglalása terén a forradalom műve befejezetlen

maradt. A forradalom törvényhozása lerombolta a hűbéri jogot és a
kánonjogot, szembehelyezkedett a római joggal, s egyöntetű nemzeti jog
kialakítására törekedett. 1790 augusztusában az Alkotmányozó Gyűlés
elrendelte, hogy „egyszerű, világos és az alkotmánynak megfelelő
törvényekből általános jogszabálygyűjteményt” kell létrehozni. 1791.
szeptember 25-én elfogadta a büntető törvénykönyvet, 28-án pedig a
Mezőgazdasági Kódexet. 1793 augusztusában, a válság tetőfokán, a Konvent
megkezdte annak a polgári törvénykönyvnek a vitáját, amelyet a
Törvényhatósági Bizottság nevében Cambacérés terjesztett elő. Bár a
forradalmi nemzetgyűlések nem fejezték be munkájukat, amit csináltak, az
maradandó volt: lényeges kérdésekben nagy jelentőségű törvények alapjait
rakták le. Ilyen kérdés volt a házasság és a válás, az öröklés és az
örökhagyási jog, a falusi tulajdon és a jelzálog. A thermidoriánus és
direktoriális időszakot ezen a téren is határozott visszaesés jellemzi a
hegypárti törvényhozáshoz képest: így például törölték az öröklési törvény
visszamenőleges hatályát.

Ezen az alapon stabilizálódott a jog a konzulátus idején, visszatükrözve az

egész társadalom stabilizációját. Egyben az állam hatalmának erősítése
jegyében megszüntették a bírák választását, és fokozatosan visszaállították az
ügyészi hivatalt.

Az Alkotmányozó Gyűlés által végrehajtott pénzügyi reformot elsősorban az

adóegyenlőség és a három nagy egyenes adó létrehozása jellemezte (földadó,
vagyonadó és jövedelmi adó). A közvetett adók megszüntetése gyengítette az
állam hatalmát, amely ezzel jelentékeny és rendszeresen befolyó bevételektől
esett el; ebben az irányban hatott a pénzügyi közigazgatás teljes megszűnése
is annak következtében, hogy a kivetést és a behajtást átadták a
törvényhatóságoknak. A továbbiakban az állam ideiglenes meggyengülését
ezen a téren is tekintélyének megerősödése követte.

A Konvent átalakította az Alkotmányozó Gyűlés adórendszerét.

1793. március 12-én megszüntette a jövedelmi adót, s úgy döntött, hogy az

ipari és kereskedelmi jövedelmet a vagyonadó keretében kell tekintetbe
venni. 1793-ban az adóbevételek a polgárháború következtében erősen
csökkentek, s így a Konvent forradalmi adókhoz és kényszerkölcsönhöz
folyamodott. Az ide vonatkozó elvi határozatot 1793. május 20-án hozták
meg, s a végrehajtási utasítást szeptember 3-án adták ki. A kölcsön összegét 1
milliárdban állapították meg, s progresszíven vetették ki azokra az
állampolgárokra, akiknek jövedelme meghaladta az 1500 frankot
(agglegényeknél az 1000 frankot). A thermidoristák visszatértek az
Alkotmányozó Gyűlés rendszeréhez, amennyiben a VI. év fructidor 6-án
(1796. augusztus 23-án) visszaállították a jövedelmi adót. A III. év thermidor
2-i (1795. július 20-i) törvény az elértéktelenedés elleni harc jegyében
elrendelte, hogy a földadó felét assignatában kell fizetni (névértéken), felét
pedig gabonában, 1790-es áron számítva. A VII. évben a Direktórium
tanácsai az egész adózási rendszert újjáalakították: frimaire 3-án (1798.
november 23-án) kimondták, hogy a földadót ismét teljes egészében pénzben
kell fizetni, nivőse 3-án (1798. december 23-án) igen jelentékenyen emelték a
vagyonadókulcsokat, végül brumaire 1-én (1798. október 22-én)
módosították az adóalapot. Sőt: a frimaire 4-i (1798. november 24-i) törvény
egy új, negyedik egyenes adót létesített: az ajtók és ablakok adóját.
Egyidejűleg újjászervezték a nyilvántartási és a bélyegilletékek rendszerét
(frimaire 22-i 1798. december 12-i, illetve brumaire 13-i 1798. november 3-i
törvény). Ezek alapvető jelentőségű törvények voltak, s lényeges
mozzanataikat tekintve több mint száz éven át érvényben maradtak. Mindez
azonban nem segített: a vagyonosok nagy megelégedésére jócskán
csökkentek az állam bevételei. A tanácsok mégsem fanyalodtak rá a közvetett
adókra: beérték azzal, hogy megadóztatták a dohányt, az utakat (átjárási jog)
és a közjárművek helyjegyeit.

Nagyrészt az Alkotmányozó Gyűlés által felállított adószedési rendszer volt

az oka annak, hogy az adók oly rosszul folytak be. A helyi
törvényhatóságoknak ugyanis, amelyek felelősek voltak érte, semmiféle
kényszerítő eszköz sem állt rendelkezésükre. A VI. év brumaire 22-i (1797.
november 12-i) törvény megyénként létrehozta az egyenes adók hivatalát.
(Agence des contributions directes). E hivatal biztosainak az volt a feladatuk,
hogy segítsék a helyi közigazgatást „az egyenes adók behajtásával,
beszedésével és vitás ügyeivel kapcsolatos összes munkában”. Ez még nem
jelentett külön országos adóügyi szervezetet, csupán a helyi szervek fölé
rendelt központi ellenőrzést.

A Direktórium alatt tehát nagyot fejlődött az állam pénzügyi hatalma.

Bonaparte sok tekintetben beérte azzal, hogy felhasználta az elődei által
teremtett eszközöket. Az azonban pénzügyi vonatkozásban is
megmutatkozott, hogy a liberális államot tekintélyi állammal cserélte fel:
hatékony pénzügyi közigazgatás megteremtésével tette teljessé a Direktórium
művét. Ez a szervezet már kizárólag a központi hatalomtól függött. Később
megvalósította a telekkönyvi nyilvántartást, a földadó egyetlen ésszerű
alapját. Minthogy tökéletesen megnyugtatta a tulajdonosokat, maradéktalanul
helyre tudta állítani az állam hitelét. A császárság alatt a közvetett adók
egyebek között a sóilleték visszaállítása tett pontot a fejlődés végére, külön is
kidomborítva a tekintélyi állam hatalmát.

III.

NEMZETI EGYSÉG ÉS JOGEGYENLŐSÉG

A francia forradalom a maga egész atmoszféráját, jelentőségét belesűrítette

néhány szóba. Az egyik ilyen szó a „nemzet”. Amikor Valmynál az
ellenséges ágyútűz már-már megrendítette a franciák sorait, Kellermann ezt
kiáltotta oda az ámuló poroszoknak: „Éljen a nemzet!” A jelszó
megsokszorozva, harsogva verődött vissza az önkéntesek hadoszlopairól. Az
ellenség nem értette, mi történik. „A mai napon ezen a helyen mondotta
Goethe új korszak kezdődött a világtörténelemben.”

1789-ben a „nemzet” szó új tartalmat kapott. Ezt a tartalmat az emberek

szenvedélyesen átérezték, s azokban a spontán megmozdulásokban juttatták
kifejezésre, amelyeket a történelemben oly páratlan hit és reménység
lelkesített. A nemzet az összességet, a polgárok egyetlen tömbbé forrott
tömegét jelentette: minden francia ember a nemzethez tartozott. Ez a kulcs-
szó zúgó visszhangra lelt a kollektív lélek mélységeiben, lappangó erőket
szabadított fel, önmaguk fölé emelte az embereket. Ám e szó leple mögött
igen hamar jelentkezett az új rend valósága. A „nemzet” azon „illúzió-
szavak” egyike, amelyekről Ferdinand Brunot (francia nyelvész, 1860-1938)
beszél „A francia nyelv történeté”-ben. A nemzeti valóság társadalmi
tartalma a forradalom ritmusa szerint változott. Egyfelől vitathatatlan tény,
hogy a nemzeti egység nagyot fejlődött a forradalmi korszak alatt; másfelől
azonban a jogok egyenlőtlensége alapvető ellentmondást okozott az új
nemzetben: minthogy a nemzet fogalmát a tulajdon bázisán és a cenzusos
rendszer szűk keretei között értelmezték, gyakorlatilag kizárták belőle a
plebejusokat.

1. A nemzeti egyesülés eredményei

A francia nemzet a forradalom folyamán döntő lépést tett az egység útján. Az

új intézmények megteremtették a közigazgatásilag és gazdaságilag egységes
állam kereteit; egyidejűleg pedig a nemzeti öntudat is megedződött az
arisztokrácia és a koalíció ellen vívott forradalmi harcokban.
Az Alkotmányozó Gyűlés az intézmények ésszerűsítésével, a Forradalmi
Kormány a központosításhoz való visszatéréssel, a Direktórium a
közigazgatási reformra irányuló erőfeszítéseivel befejezte a monarchia, az
ancien régime művét, amennyiben felszámolta az önkormányzatokat és a
partikularizmust, s megteremtette az egységes állam intézményeinek alapvető
rendszerét. Egyidejűleg a polgári egyenlőség, az 1790-es föderációs
mozgalom, a jakobinusokhoz csatlakozott fióktársaságok hálózatának
kifejlődése, az antiföderalizmus, majd 1793-ban a plebejus társaságok
kongresszusai vagy „központi gyűlései” (réunions centrales) felébresztették
és kikovácsolták az „egy és oszthatatlan” nemzeti öntudatot.

A nemzeti egységet új gazdasági kapcsolatok fonták szorosra. A feudális

széttagoltságot megszüntették, a hídvámokat és a belső vámokat eltörölték, s
„kitolták a sorompókat’” a politikai határokig. Mindez természetesen az
egységes nemzeti piac kialakulásának irányában hatott, amelyet egyébként
protekcionista vámrendszerrel védtek a külföldi konkurenciától. A szabad
belforgalom életre hívta és erősítette a különböző vidékek összetartozási
érzését, bár természetesen csak abban a mértékben, ahogyan ezt a közlekedési
eszközök fejlődése lehetővé tette. A gazdasági egység egyöntetű súly- és
mértékrendszert kívánt. 1790 májusában az Alkotmányozó Gyűlés
megalakította a súlyok és mértékek bizottságát. 1791. március 26-án
elfogadta az új rendszer alapjait: „...a föld délkörének mértékét és a tízes
beosztást”. Delambre és Méchain 1792-ben megmérték a délkör hosszúságát
Dunkerque és Barcelona között; Haüy és Lavoisier pedig meghatározták a
desztillált, 0 °C hőmérsékletű és légüres térbe helyezett víz
térfogategységének súlyát. 1792. július 11-én a bizottság, az alapegységekből
a méterből és a grammból kiindulva, rögzítette a mértékek és súlyok
nómenklatúráját. A elöntő dekrétumok 1793. augusztus 11-én és a III. év
germinal 18-án (1795. április 7-én) születtek meg. Az utóbbi dekrétum 5.
cikkelye imigyen határozza meg a „métert”: „Az a hosszmérték, amely az
Északi-sark és az Egyenlítő által bezárt földi délkörív tízmilliomod részével
egyenlő”.

A gramm pedig: „Egy, az olvadó jég hőmérsékletén levő, a méter

századrészével egyenlő élű kockának megfelelő térfogatú tiszta vízmennyiség
abszolút súlya”.
Most már csak meg kellett honosítani a „méterrendszert”. A forradalom az új
rendszer bevezetését határidőről határidőre halasztotta, de nem sikerült
megoldania. Végül a X. év vendémiaire i-én (1801. szeptember 23-án) a
konzuli kormány elrendelte a „méter” általános használatát. Az új
mértékegységek azonban csak igen lassan szorították ki a gyakorlatból az
ancien régime mértékegységeit.

A nemzeti hadsereg, azzal, hogy erősítette a nemzeti öntudatot, a nemzet

kialakulásának hatalmas tényezője volt. Az Alkotmányozó Gyűlés ezen a
téren igen félénk volt: megelégedett a milícia megszüntetésével, 1790.
február 28-án pedig eltörölte a rangok megvásárolhatóságát, és kimondta,
hogy bárki elérhet bármilyen tiszti fokozatot. A reguláris hadsereg
megszervezéséről szóló 1791. március 9-i dekrétum fenntartotta az önkéntes
jelentkezésen alapuló újoncozást. Az Alkotmányozó Gyűlés azonban
egyidejűleg egy forradalmi jelenséget is legalizált, a „nemzetőrséget”; bár,
mint tudjuk, ennek csak az aktív polgárok lehettek a tagjai. A nemzetőrség
elvi alapjait az 1790. december 6-i dekrétum rakta le, s az 1791. szeptember
19-i dekrétum fejtette ki konkrétabban. A reguláris hadsereg felbomlása és a
király szökésekor keletkezett háborús veszély arra kényszerítette az
Alkotmányozó Gyűlést, hogy 1791. június 21-én 100 000, zászlóaljakba
szervezett önkéntest toborozzon a nemzetőrségbe. Ezt az 1791-es önkéntes
fegyveres erőt egészítette ki a Törvényhozó Gyűlés által elrendelt toborzás. A
trón megdöntése, a haza veszélye és a sans-culotte-oknak a politika
porondjára való betörése döntő lökést adott az egységes hadsereg
kialakulásának. 1792 júliusában a passzív polgárok beléptek a nemzetőrség
zászlóaljaiba, s ezzel az csakugyan nemzeti fegyveres erővé vált. 1793.
február 24-én a Konvent elrendelte 300 000 ember besorozását, de úgy, hogy
a 21-i dekrétum értelmében a régi reguláris hadsereg ezredeit és az önkéntes
zászlóaljakat „vegyíteni” kellett (amalgame).

A gyakorlatban elég lassan haladt az egységesítés: csak a II. év nivöse 19-én

(1794. január 8-án) mondták ki az egységes dandárok megalakítását.
Egyébként az 1793. augusztus 23-án elrendelt tömeges toborzás sem
terjesztette ki minden franciára a kötelező katonai szolgálatot. Bár a toborzás
általános jellegű volt, mégis csak a 18-25 év közötti nőtleneket és a
gyermektelen özvegy férfiakat hívták be. Mi több: a thermidoriánus Konvent
a következő évben egyáltalán nem hívott be senkit. A kötelező katonai
szolgálat tehát még nem vált általánossá. E tekintetben a VI. év fructidor 19-
én (1798. szeptember 5-én) megszavazott Jourdan-féle összeírási törvény
hozta meg a fordulatot:

„Minden francia férfi katona” (1. cikkely).

„A katonai összeírás kiterjed mindazokra a francia férfiakra, akik beléptek

20. életévükbe, és még nem töltötték be 25. életévüket” (15. cikkely).

A törvényhozó testület azonban külön törvényben rögzítette a behívandó

kontingenst, azaz nem minden besorozott teljesített tényleges szolgálatot.
Nem szólva arról, hogy a VII. év germinal 28-i (1799. április 17-i) törvény
bevezette a helyettesítés elvét, amelyet miután a rákövetkező messidor 14-i
(1799. július 2-i) törvény hatályon kívül helyezte Bonaparte az „előkelők”
nagy megelégedésére visszaállított. A „vegyítés” meg az évenkénti tömeges
toborzás hiszen az összeírás, ha minden korosztályt behívtak, ezt jelentette; a
VII. évben és a császárság alatt is e rendszer volt érvényben végül a
korlátozások ellenére is valóban egységessé és nemzetivé tette a hadsereget.
Kétségtelen, hogy thermidor után a reakció lassan átformálta a katonaság
állampolgári szellemét. A hadsereg alapjául szolgáló elv azonban ugyanaz
maradt; a hadsereg a felfegyverzett nemzet. A bátorság jutalma, a gyors
előmenetel a nép szemében az egyenlőség jelképe volt. Az az Európában
páratlan hadsereg, amelyet Bonaparte örökölt, e kettős okból kifolyólag a
nemzeti egység egyik lényeges tényezője maradt.

Ugyanebben az irányban haladt a francia nyelv fejlődése is. 1789-ben a

franciák többsége dialektusokban vagy tájszólásban beszélt. Ez jelentékenyen
torzította vagy korlátozta a szellemi, illetve politikai élet nagy áramlatait. Az
Alkotmányozó Gyűlés féltékenyen óvta a helyi autonómiát, s így a nyelvi
partikularizmust is védte. 1790. január 14-én elrendelte, hogy dekrétumait az
országban használatos összes nyelvjárásokra le kell fordítani. A Konvent
ezzel szemben, miután nemzetivé tette a háborút, igyekezett kialakítani a
francia nemzeti nyelvet. A nyelv egyöntetűségének is elő kellett segítenie a
nemzeti egység kialakulását. A klubokban és a plebejus társaságokban
nagyarányú erőfeszítéseket tettek ebben az irányban: franciául beszélni a
hazafiság jele volt. A terror alatt a nyelvjárásokban az ellenforradalom és a
koalíció törekvéseinek elősegítőit látták. Ezzel kapcsolatban például
Elzászban „nyelvi terrorról” (terreur linguistique) is beszélhetünk, amelyet
különösen Saint-Just szorgalmazott híres kiküldetése alkalmával. A II. év
pluviőse 8-án (1794. január 27-én) Barére a Közjóléti Bizottság nevében
megtámadta a „régi beszédmódokat”:

„A föderalizmus és a babona alsó-bretagne-i nyelven beszél; az emigráció és

a köztársaság iránti gyűlölet a németet használja . . . A monarchiának jó okai
voltak arra, hogy a bábeli toronyra hasonlítson; a demokráciában beletörődni
abba, hogy a polgárok ne ismerjék a nemzeti nyelvet, s így ne tudják
ellenőrizni a hatalmat, annyit jelent, mint elárulni a hazát... A francia
nyelvnek, amelyet az a dicsőség ért, hogy rajta szólaltak meg az Emberi
Jogok Nyilatkozatának szavai, minden francia nyelvévé kell válnia.
Tartozunk a polgároknak azzal, hogy kezükbe adjuk a közgondolkodás
eszközét, a forradalom legbiztosabb erjesztőjét, a közös nyelvet.”

A Konvent ebből kiindulva minden közéleti tevékenység és közokirat

kötelező nyelvévé tette a franciát, s elrendelte, hogy tíz napon belül
nyelvtanárokat kell kinevezni azokban a megyékben, ahol a lakosság a
bretagne-i, baszk, olasz vagy német nyelvet beszéli. Thermidor után ismét
érvényesült a nyelvi türelem, sőt nemsokára le is fordították a közokiratokat a
helyi nyelvjárásokra. Ugyanez a reakció következett be a nyelvoktatás terén
is: míg a III. év brumaire 27-i (1794. november 17-1) törvény előírta, hogy az
elemi iskolákban meg kell tanítani „a francia nyelv elemeit”, a IV. év
brumaire 3-i (1795. október 24-i) iskolatörvényben nemcsak a francia
nyelven történő oktatást, de még a francia nyelv tanítását sem tették
kötelezővé. A nemzeti nyelv egyértelműen csak a latint detronizálta, azaz a
középiskolákat és a felsőoktatást vette birtokába. Ez egyébként azt jelenti,
hogy a nemzeti egység nyelvi téren is bizonyos társadalmi, osztályszínezetet
nyert.

A közoktatásnak, az állampolgári nevelésnek végső soron feltétlenül

siettetnie kellett a nemzeti öntudat kialakulását. Ezért szenteltek oly nagy
figyelmet a nevelésnek a forradalmi nemzetgyűlések. Állampolgárokat
akartak nevelni. Az Alkotmányozó Gyűlés idején a papok a templomi
szószékről olvasták fel a gyűlés dekrétumait és kiáltványait. A közoktatási
tervezetek kivétel nélkül előírták a Jogok Nyilatkozatának és az
alkotmánynak a felolvasását és kommentálását. A II. év frimaire 29-i (1793.
november 19-i) törvény kifejti, hogy a legelső tankönyvek „az Emberi Jogok
Nyilatkozata, az alkotmány s a hősies vagy erényes tettek gyűjteménye”. Az
elemi oktatásra vonatkozó thermidoriánus törvények ugyanezt írják elő (itt
természetesen a III. évi nyilatkozatról és alkotmányról van szó), továbbá
elrendelik „a republikánus erkölcs elemeinek” tanítását.

Ezt a célt szolgálták a nagy nemzeti ünnepek. Az első ilyen ünnep az 1790.
július 14-i Föderáció volt. De az első valóban „filozófiai” ünnepnek az 1791.
július 11-i szertartást kell tekintenünk, amelynek keretében a Panthéonba
szállították Voltaire hamvait, s amelyet David igazi antik gyászpompával
szervezett meg. Attól kezdve minden nagy eseményt hatalmas pompával
ünnepeltek meg, s David, a festő, Marie-Joseph Chénier, a költő, Gossec és
Méhul, a zeneszerzők gyakran állították művészetüket e megnyilatkozások
szolgálatába. Ilyen volt 1792. április 15-én a szabadság ünnepe, 1793.
augusztus 10-én a köztársaság egységének és oszthatatlanságának ünnepe, a
II. év prairial 20-án (1794. június 8-án) a Legfőbb Lény ünnepe. A II. év
floréal 18-i (1794. május 7-i) dekrétum bevezette a Legfőbb Lény kultuszát, s
elrendelte, hogy a dekádünnepeken és a nagy nemzeti ünnepeken meg kell
emlékezni a forradalom dicsőséges eseményeiről vagy „az ember számára
legdrágább és leghasznosabb erényekről”. A közoktatás megszervezéséről
szóló III. év brumaire 3-i (1795. október 24-i) dekrétum hét nagy nemzeti
ünnepet állapított meg. A III. év alkotmánya leszögezte azt az elvet, hogy a
nemzeti ünnepek célja „fenntartani a testvériséget a polgárok között, s az
alkotmányhoz, a hazához és a törvényekhez kötni őket”. A Direktórium alatt
különösen nagy fénnyel ülték meg a campoformiói béke vagy a Hoche és
Jean-Jacques Rousseau tiszteletére rendezett ünnepeket. 1798. július 27-én
nagyszabású felvonulást rendeztek a szabadság és a művészetek dicsőítésére.

A nagy polgári ünnepek fejlődéstörténete azonban azt is megmutatja, hogy a

szociális ellentmondások mennyire korlátozták a nemzeti gondolkodás
kialakulását.

A nemzeti ünnepek csak a II. évben igazán elsöprő lendületűek: nemzeti

tartalmuk csak akkor hiánytalan. A nép nem nézi ezeket az ünnepeket, hanem
részt vesz rajtuk, lényeges alkotója az ünnepnek, amely éppen a népnek a
nemzetben betöltött szerepét magasztalja. David, az ünnepek új
művészetének megteremtője, igénybe veszi a festészetet és a szobrászatot; a
hatalmas kórusok vagy zenekarok révén a zene is elsőrendű szerepet játszik.
Nagy része van az ünnep pompájában a jelmez és a dekoráció művészetének;
végül mindezen elemek maximális érvényesülését a felvonulás elrendezése
biztosítja. Ily módon a nemzeti ünnep a maximumra fokozza egy egész nép
lelkesedését, amelyet egyazon hazafias hit és a köztársaság iránti odaadásnak
ugyanaz az érzése egyesít.

A reakció győzelme után a nagy ünnepek elvesztettek politikai és társadalmi

tartalmukat: a nép, amely eredetileg szereplő volt, lassanként statisztává,
majd nézővé süllyed. Így ezek a megnyilatkozások elvesztik igazán nemzeti
jellegüket. A „nemzeti” ünnepeket nemsokára katonai felvonulások és
„hivatalos” népünnepélyek váltják fel. Miután a népet kizárták a politikai
életből, az egység merő látszat volt, amely csak a jogok egyenlőtlenségét
leplezte.

2. Jogegyenlőség és társadalmi valóság

A jogegyenlőség, amelyet az 1789-i Jogok Nyilatkozata hirdetett meg,

elméletileg a nemzeti egység hatalmas tényezője volt, akárcsak a nemzeti
szuverenitás elve, amelyet a 3. cikkely szögezett le. Az egyenlőség elméleti
meghirdetése, az ancien régime társadalmi hierarchiájának alapjául szolgáló
egyéni és „testületi” kiváltságok megszüntetése, a társadalmi kapcsolatoknak
az Alkotmányozó Gyűlés munkájában vezető szerepet játszó individualista
felfogása alkalmas volt arra, hogy lerakja egy egalitárius társadalom és egy
egységes nemzet alapjait. Az alkotmányos burzsoázia azonban, azzal, hogy a
természetjog rangjára emelte a tulajdonjogot, s a gazdasági szabadságot az új
társadalmi szervezet princípiumává avatta, olyan belső ellentmondást idézett
elő az új társadalomban, amelyet sohasem tudott leküzdeni. Politikai
tekintetben ellentmondás feszült a nemzeti szuverenitás elve és a ccnzusos
választójog között. Kétségtelen, hogy az 1789-es burzsoázia csak az
arisztokrácia kiváltságainak megszüntetése végett adta ki a jogegyenlőség
jelszavát: a népet illetően csupán elméleti, törvény előni egyenlőségről volt
szó. A szociális demokráciát, sőt a politikai demokráciát is elvetették. A
törvényes nemzetet a cenzusos burzsoázia szűk határai közé szorították.

A néptömegeknek viszont konkrétabb elképzelésük volt a jogegyenlőségről, s

betű szerint vették azt, amit a burzsoázia csak elméleti kijelentésnek szánt.
Azért folytatták a harcot, hogy reális tartalmat kapjon az 1789-i „nagy
reménység”. A plebejus vezetők a jogegyenlőségből levezették a
megélhetéshez való jogot: ennek a jognak az elismerése és megvalósítása
tette volna lehetővé a plebejus rétegek számára, hogy a nemzet valóban
egyenjogú alkotórészeivé váljanak. Az élelmiszerkérdés az öntudatra ébredés
hatalmas tényezője volt: kiderült, hogy a gazdaság és a profitszerzés
szabadsága, a totális tulajdonjog következménye, ellentmondásban van a
jogegyenlőség elvével és az egységes nemzet kialakításával. A körülmények
előtérbe tolták ezt a problémát, s engedményekre kényszerítették a
burzsoáziát.

Az 1792. augusztus 10-i forradalom az általános választójoggal és a passzív

polgárok felfegyverzésével a nemzet alkotórészévé tette a népet, s meghozta
a politikai demokráciát. Ezzel egyidejűleg a koalíció és az ellenforradalom
elleni harc szükségletei erősen kiemelték az új nemzeti valóság szociális
jelleget. Igaz, hogy az 1793. június 24-i Jogok Nyilatkozata átveszi a
tulajdonjog burzsoá meghatározását (16. cikkely), de első cikkelyében
kimondja:

„A társadalom célja a közös boldogság. A kormány azért van, hogy biztosítsa

az ember számára természetes és elidegeníthetetlen jogainak élvezését.”

A Nyilatkozat elismerte a segélyezéshez és a művelődéshez való jogot (2. és

22. cikkely). A plebejus mozgalom vezetői az 1793 nyarán kibontakozott
politikai és társadalmi harcok folyamán még messzebb mentek: a
tulajdonjogot a megélhetéshez való jog alá rendelték, s ezzel lerakták a
plebejus osztályokat is magában foglaló egységes nemzet elméleti alapjait. A
megélhetéshez való jogtól rövid időn belül egészen természetesen eljutottak
„az élvezetek egyenlőségéhez”:

„Nem elég, ha a Francia Köztársaság az egyenlőségen alapul jelentette ki

1793. augusztus 20-án a Konventben Félix Lepeletier az első fokú gyűlések
biztosai nevében. Arra is szükség van, hogy a törvények és az erkölcsök,
egymással örvendetes összhangban, az élvezetek egyenlőtlenségének eltűnése
irányában hassanak.”

Ebből fakadnak a II. évben a következő makacs plebejus követelések:

korlátozzák a tulajdonjogot, s szervezzék meg a munkához, a segélyezéshez
és a művelődéshez való jogot.

Az a szociális demokrácia létrehozására irányuló kísérlet, amely a II. év

egalitárius köztársaságát jellemezte, nem volt életképes. Az irányított
gazdaságot elsősorban a profit korlátozása jellemezte. Maga a rendszer
továbbra is a magántulajdonon nyugodott, hiszen annak érinthetetlensége egy
pillanatra sem vált kérdésessé. Ezért a kormányzat megpróbálta
összeegyeztetni a vagyonosok és a vagyontalanok, a termelők és a
fogyasztók, a munkáltatók és a munkavállalók érdekeit. Ellentétek ugyanis
nemcsak a gazdasági szabadság hívei és a szabályozás hívei között
jelentkeztek. A kézművesek és a boltosok ragaszkodtak magántulajdonukhoz,
a segédek magántulajdonra vágytak, s így a magántulajdon elve magán a
sans-culotte táboron belül is ellentmondásba került, elsősorban az általuk
követelt szabályozással és maximálással, de ezen túlmenően a személyes
munkán alapuló, korlátozott magántulajdonra vonatkozó felfogásukkal is.
Ezek az egymást átható ellentmondások elkerülhetetlenül a II. év társadalmi
rendszerének pusztulására és a Forradalmi Kormány bukására vezettek. A
politikai és szociális demokráciát elvetették, s a nemzet, amely átmenetileg a
néptömegeket is magában foglalta, most újra a tulajdonosokra korlátozódott,
a cenzusos burzsoá köztársaság szűk keretei között.

Azt, hogy milyen ellentmondás volt egyfelől a jogegyenlőség és a szociális

demokráciára irányuló minden kísérletet illuzórikussá tevő gazdasági
szabadság, másfelől a sans-culotte-ok által hiába követelt ,.élvezetek-
egyenlősége” között, az Egyenlők Összeesküvésének teoretikusai, Babeuf és
Buonarroti tárták fel. Azzal, hogy a termelési eszközök magán-kisajátítását
bírálták, megtették a döntő lépést: a „Plebejusok kiáltványáéban (IV. év
frimaire 9 1795. november 30.) elvetették az agrártörvényt, mert az csak
ideig-óráig tarthat; eltörölték az öröklést, és kifejezetten a földmagántulajdon
megszüntetését követelték. A „javak és a termelés közössége” lehetővé teszi
az élvezetek egyenlőségének megvalósítását, sőt ez a feltétele a reális
jogegyenlőségnek és a nem pusztán formális nemzeti egységnek is. Ez a
termékeny gondolat később sok szocialista teoretikus iránytűjévé lett.
A thermidorista burzsoázia azonban nemcsak a szociális demokrácia
gondolatát vetette el rémülten, hanem a politikai egyenlőség legcsekélyebb
elemét is. A III. év alkotmánya visszaállította a cenzusos rendszert. A Jogok
Nyilatkozata gondosan leszögezte: „Az egyenlőség abban rejlik, hogy a
törvény mindenki számára ugyanaz, akár véd, akár büntet” (3. cikkely); tehát
csak polgári egyenlőségről van szó. Így újult meg 1789 hagyománya, s
alakultak ki az „előkelők” azaz a legalábbis jómódú tulajdonosok nemzetének
keretei. Az 1799 június-júliusában fenyegető veszély újra megrendítette a
burzsoá nemzet ingatag egyensúlyát. Most már azonban szóba sem jöhetett az
a megoldás, hogy a néptömegek ellensúlyozzák a burzsoázia társadalmi és
politikai vezető szerepét. A reakció gyors ütemben tört előre; a brumaire 18-i
fordulatnak is nyilvánvalóan ez volt a tartalma. A nemzet megmaradt ama
keretek között, amelyeket a III. évben az „előkelők” jelöltek ki számára, az
egyenlőség továbbra is formális volt, s az egység lényegében az egységes
állami szervezetből, nem pedig a nemzet szociális tartalmából, szociális
egységéből fakadt.

3. A szociális jogok: segélyezés és oktatás

A jogok egyenlőségének a sans-culotte-ok felfogása szerint az életfeltételek

egyenlőtlenségének megszűnésére kellett volna vezetnie. A segélyezési jog
csupán egyik mozzanata annak az egyetemes követelésnek, hogy minden
polgár számára biztosítani kell a megélhetést. Az oktatás jogára vonatkozó
követelésben pedig a sansculotte-oknak az a törekvése nyilvánult meg, hogy
a „tehetséges” vagy „tanult emberekkel” (hommes á talent) egyenlővé válva
sorsuk uraivá lehessenek. A polgári forradalom mindkét reménységet
meghiúsította.

Az ancien régime-ben az egyház gondoskodott a közsegélyezésről. Az

Alkotmányozó Gyűlés, miután elkobozta javait, kivette az egyház kezéből ezt
a funkciót, és állami feladattá nyilvánította. 1790-ben megalakult az
Alamizsnaügyi Bizottmány, amely kidolgozta e tevékenység elméletét: a
társadalom segíteni köteles nyomorgó tagjait, s a felelősség és a feladat
ellátása az államra hárul. Az 1791-es alkotmány első fejezete („Az alkotmány
által biztosított alapvető rendelkezések”) előírta „az általános közsegélyügyi
szervezet” megteremtését, amelynek feladata felnevelni az elhagyott
gyermekeket, támogatni a munkaképtelen szegényeket, s munkával ellátni
azokat a szegénysorsú munkaképes embereket, akik nem tudnak munkát
szerezni a maguk erejéből.

Valójában az Alkotmányozó Gyűlés ezen a téren nem tudott átfogó reformot

végrehajtani; lényegében változatlanul hagyta a dolgok állapotát, s a kórházi
alapítványok birtokait mentesítette a nemzeti javak eladása alól. Minthogy
azonban ezeknek az alapítványoknak a jövedelmét erősen csökkentette a
dézsma és a hűbéri szolgáltatások megszüntetése, az Alkotmányozó Gyűlés
kormányszubvenciókkal próbálta kárpótolni őket. Az Alkotmányozó Gyűlés
csupán két alapvető jelentőségű intézkedést hozott: a jótékonysági műhelyek
létesítésére vonatkozó 1790. május 30-i és augusztus 31-i dekrétumot. A
Törvényhozó Gyűlés, amely az Alamizsnaügyi Bizottmányt a Közsegélyügyi
Bizottmánnyal cserélte fel, lényegesen súlyosbította a helyzetet, amikor 1792.
augusztus 19-én feloszlatta a segélyezéssel foglalkozó szerzetesrendeket. A
gyakorlatban az történt, hogy lerombolták a régi kórházi rendszert, de
semmivel sem pótolták.

A Konvent új lendületet adott a segélyügyi törvényhozásnak, bár nem tudta

minden rendelkezését átültetni a gyakorlatba. 1793. március 19-én a
segélyezés általános szervezeti alapjaira vonatkozó dekrétum kimondta: „1.
Minden embernek joga van a munkából való megélhetéshez, ha munkaképes,
és az ingyenes segélyhez, ha munkaképtelen állapotban van; 2. a
szegénysorsúak megélhetéséről való gondoskodás nemzeti kötelesség.”

Az 1793. június 24-i Jogok Nyilatkozata a 21. cikkelyben ugyanezeket az

elveket szögezi le: „A közsegély szent tartozás. A társadalomnak
gondoskodnia kell a szerencsétlen polgárok megélhetéséről, akár úgy, hogy
munkát biztosít nekik, akár úgy, hogy biztosítja a megélhetési eszközöket a
munkaképteleneknek.” Az 1793. június 28-július 8-i törvény segélyt
biztosított a szegény vagy elhagyott gyermekeknek, az öregeknek és a
nyomorgóknak. Az 1793. október 15-i törvény „a koldulás megszüntetése
végett” előírta „a segélymunkákat”, de a „javítóházakat” is a csavargók
részére; ez azt jelentette, hogy visszatértek az ancien régime karitatív
eljárásaihoz, a „szegények elzárásához” és a jótékonysági műhelyekhez.

A pénzügyi nehézségek azonban sokszor meghiúsították a kormány és a helyi

hatóságok erőfeszítéseit. Ez volt az oka annak, hogy a plebejus szervezetek a
II. év telén szakadatlanul a segélyezés biztosítását követelték. Végül a II. év
floréal 22-i (1794. május 11-i) dekrétum felfektetett egy „Országos
jótékonysági könyvet” (Livre de bienfaisance nationale), s ezzel a Konvent
hozzáfogott annak a társadalombiztosítási rendszernek a megvalósításához,
amelyet a sansculotte-ok addig különféle homályos formákban követeltek
(bár meg kell jegyeznünk, hogy ez még csak a falura vonatkozott).
Elrendelte, hogy minden megyében segélyt kell adni korlátozott számban a
munkaképtelen vagy hatvan éven fölüli parasztoknak és kézműveseknek,
illetve a sokgyermekes anyáknak és özvegyeknek. A minisztériumok
megszüntetése után közsegélybizottságot szerveztek, tulajdonképpen
népjóléti minisztériumot, amelynek a hadisegélyek és a kórházi segélyezés
szétosztásáról kellett gondoskodnia. A II. év messidor 23-i (1794. július 10-i)
törvény nemzeti tulajdonnak nyilvánította „a kórházak és egyéb jótékonysági
intézmények aktíváját és passzíváját”, azaz nacionalizálta a közsegélyezést.
Ekkor következett thermidor. A hegypárti törvényekből a nép felcsigázott és
megcsalt reményein kívül semmi sem maradt.

A realistább vagy egoistább? thermidoriánus és direktóriumi burzsoázia sem

az Alkotmányozó Gyűlés elvi nyilatkozatait, sem a Konvent nagyszabású
terveit nem tette magáévá: beérte praktikus jellegű intézkedésekkel. A
thermidoristák visszaadták a kórházaknak és a menhelyeknek még el nem
adott javaikat. A Direktórium lehetetlennek tartotta a segélyezés
nacionalizálását, ezért municipalizálta. Az V. év vendémiaire 16-i (1796.
október 7-i) törvény a törvényhatóságok feladatává tette a kórházak és
menhelyek közvetlen felügyeletét. A pénzügyek kezelését egy, a
törvényhatóság által kinevezett és ellenőrzött „igazgató bizottságra”
(comission administrative) bízták, amelyet feljogosítottak az elkobzott
kórházi vagyon igénybevételére. Ezek a bizottságok jelentékeny munkát
végeztek ugyan, de a kórházi intézmények pénzügyi helyzete ennek ellenére
gyakran kétségbeejtő maradt. Az V. év frimaire 7-i (1796. november 27-i)
törvény megalakította a „jótékonysági irodákat”, s ezek keretében az
ínségesek segélyezésének megszervezését is a törvényhatóságokra bízta. A
„jótékonysági irodákat” pénzügyileg a látványosságokra kivetett
„szegényadó” (droit des pauvres) fedezte: 1 frank után 2 sou. Ugyanennek a
törvénynek az értelmében a koldusokat el kellett zárni. Végül az V. év
frimaire 27-i és ventôse 30-i (1796. december 17-i és 1797. március 20-i)
törvény úgy döntött, hogy az elhagyott gyermekeket a kórházaknak és
menhelyeknek állami költségen ki kell helyezniük parasztcsaládokhoz, az
igazgató bizottságok felügyelete alatt.

A forradalom tehát világivá tette a segélyezést. A Direktórium műve, ami az

általános elveket és célkitűzéseket illeti, nyilvánvaló visszafejlődést mutat az
Alkotmányozó Gyűlés terveihez és a hegypárti Konvent nagy horderejű
törvényeihez képest. Intézkedései kétségtelenül azt mutatják, hogy a
rendelkezésére álló pénzügyi lehetőségek keretei között rendezni akarta a
legsürgetőbb problémákat; e határokon belül feltétlenül hatékony és
maradandó munkát végzett. De ezek a burzsoá törvények a hagyományos
karitatív felfogásból indultak ki, s amellett szerves részét alkották a
Direktórium általános közigazgatási tevékenységének. Így távolról sem
elégíthették ki a néptömegek óhajait, azaz nem segíthettek az „élvezetek
egyenlőtlenségén”, ami e tömegeket megakadályozta abban, hogy
társadalmilag a nemzet alkotórészévé váljanak.

A forradalmi nemzetgyűléseket állandóan foglalkoztatták a közoktatás

problémái. A néptömegeknek végül e téren is csalódniuk kellett.

Az Alkotmányozó Gyűlés már a kezdet kezdetén bejelentette, hogy új

oktatási rendszert akar megteremteni az országban, s „az alkotmány által
biztosított alapvető rendelkezések” között „a minden polgár számára közös és
a minden ember számára nélkülözhetetlen tudás elsajátítása tekintetében
ingyenes közoktatást” szándékszik létrehozni. Gyakorlatilag azonban beérte
azzal, hogy biztosította a fennálló oktatási intézmények további működését,
ugyanis 1790. október 28-án elhalasztotta a tulajdonukban levő javak
eladását, és szubvencionálta a kollégiumokat. Csupán 1791. szeptember 1o-
én hallgatta meg Talleyrand jelentését, de vitát nem nyitott fölötte. A
Törvényhozó Gyűlés több eredményt szeretett volna elérni, s megalakította a
Közoktatási Bizottmányt, amelynek legfontosabb tevékenysége „a közoktatás
általános szervezetére” vonatkozó tervezet összeállítása volt. Ezt Condorcet
olvasta fel 1792. április 20-án és 21-én a Nemzetgyűlés szószékéről. E terv a
legjelentôsebb azok közül, amelyeket a forradalmi nemzetgyűlések elé
terjesztettek széles látókörével és mélységes optimizmusával magán viseli
századának bélyegét. Az oktatás célja kifejleszteni az ember tehetségét és
összes képességét, s „ezzel megteremteni a polgárok valóságos
egyenlőségét”, amely csökkentené a cenzusos egyenlőtlenséget fejtegeti, így
a forradalom hozzájárulna „az emberi nem általános és fokozatos
tökéletesedéséhez, annak a végső célnak az eléréséhez, amelyet minden
társadalmi intézmény szolgálni hivatott”.

A Törvényhozó Gyűlésnek azonban már nem volt rá ideje, hogy megkezdje

Condorcet tervezetének vitáját.

A hegypárti Konvent emberi jognak nyilvánította a művelődést. „Oktatásra

mindenkinek szüksége van jelentette ki az 1793. június 24-i Nyilatkozat 22.
cikkelye. A társadalomnak minden erejével elő kell segítenie az általános
műveltség fejlődését, és minden polgár számára hozzáférhetővé kell tennie az
oktatást.”

1793. július 13-án Robespierre felolvasta a Konventben Lepeletier de Saint-

Fargeau „Nemzeti nevelési terv”-ét, amelyet nagyrészt Rousseau inspirált, s
amely megvalósította az állam monopóliumát a nevelés terén. A plebejus
vezetők viszont különösen azokban az 1793. júliusi petíciókban, amelyek az
alkotmány elfogadását előzték meg olyan oktatási rendszert követeltek,
amely az állampolgári nevelés mellett a műszaki oktatást is biztosítja a
gyermekek számára. Meg kellett várniuk az „elemi iskolákról” szóló II. év
frimaire 29-i (1793. december 19-i) dekrétumot, amelynek értelmében az
oktatási rendszer ingyenes és kötelező; szabad, de állami ellenőrzés alatt áll;
decentralizált, s egészében véve jól alkalmazkodik a nép mentalitásához.

Ezt a törvényt természetesen végre is kellett volna hajtani, de a Forradalmi

Kormány egész energiáját a hadviselésre fordította, s így elhanyagolta ezt a
feladatot. A sans-culotte-ok kiábrándulása annál nagyobb volt, minthogy az
oktatási reformtól igen-igen sokat vártak: eszközt láttak benne a rendszer
konszolidálására és a jogegyenlőség megvalósítására.

A thermidorista burzsoázia eleinte érintetlenül hagyta a Hegypárt közoktatási

intézkedéseit, majd fokozatosan eltorzította az oktatási politikát saját
osztályérdekeinek megfelelően: megszüntette az oktatás ingyenességét és
kötelező jellegét. A Konvent a III. év vendémiaire 10-én (1794. október 1-én)
elrendelte a tanárképző iskola megnyitását. Itt 1300 fiatalembert, akiket a
körzetek jelöltek ki állampolgári érzületük alapján, négy hónap alatt tanítóvá
kellett kiképezni. A III. év brumaire 27-i (1794. november 17-i) dekrétum
létrehozta az „elemi iskolákat”, de a tankötelezettséget nem mondta ki.
Elvileg ezer lakosra kellett jutnia egy iskolának. Az oktatást mindennemű
kinyilatkoztatott vallástól függetlenül a republikánus erkölcsre alapozták. A
tanítókat egy, a körzeti közigazgatás által kijelölt bizottság választotta ki, s az
állam fizette. Emellett minden polgár számára biztosították azt a jogot, hogy
„a fennálló hatóságok felügyelete alatt szabad magániskolákat nyisson”.

A középfokú oktatás már sokkal fontosabb volt a thermidoriánus burzsoázia

szempontjából. Itt kellett kiképeznie az új társadalom és állam kádereit. A
Lakanal (republikánus politikus) beszámolója alapján hozott III. év ventôse
7-i (1795. február 25-i) dekrétum minden megyében létrehozott egy
„központi iskolát”, „a tudományok, az irodalom és a művészetek oktatására”.
A tanterv három ciklusra oszlott: a 12-14 évesek klasszikus és élő nyelveket,
természetrajzot és rajzot tanultak; a 14-16 évesek matematikát, fizikát és
kémiát; a 16-18 évesek általános grammatikát, szépirodalmat, történelmet és
jogot. Az oktatás korszerűsítését jelentette, hogy elsőséget biztosítottak a
tudományoknak, a francia nyelvnek és iroda lomnak; eredeti módszerrel
kapcsolták össze az oktatással a kutatást és a népszerűsítést. A tanárokat egy
oktatási bizottság válogatta ki, s a megye vezetőségétől kapták a kinevezést.
A központi iskolák tanterve és oktatási módszere, mint látjuk, összhangban
volt a felvilágosodás századának ideológiai mozgalmaival. Ugyanakkor a
konzervatív reakció hatása is megmutatkozott: az oktatás nem volt ingyenes
(bár ezt enyhítették azzal, hogy a „haza neveltjeinek” ösztöndíjat adtak).

A thermidoristák a felsőoktatásra is nagy gondot fordítottak. A régi

egyetemek és akadémiák nem léteztek többé. A Hegypárt már 1793. június
14-én megszervezte a királyi kertben a Muséumot. Ennek az volt a feladata,
hogy „nyilvánosan oktassa a természetrajzot teljes terjedelmében,
különösképpen pedig a mezőgazdaság, a kereskedelem és az ipar fejlődésére
alkalmazva”. A III. év vendémiaire 7-én (1794. szeptember 28-án) a Konvent
megalapította a Köztevékenység Központi Iskoláját (Ecole centrale des
travaux publics), amely egy év múlva a Politechnikai Iskola (Ecole
polytechnique) nevet vette föl. Vendémiaire 19-én (1794. október 10-én),
Grégoire beszámolója alapján, az alkalmazott tudományok körében
létrehozták a Művészetek és Iparok Konzervatóriumát (Conservatoire des árts
et métiers). Ennek nemcsak az volt a rendeltetése, hogy gépeket és
modelleket tároljon, hanem az is, hogy oktassa „a művészetek és iparok
számára hasznos szerszámok használatát”. A III. év frimaire 14-i (1794.
december 4-i) dekrétum három „egészségügyi iskolát” létesített: Párizsban,
Montpellier-ben és Strasbourg-ban. Említsük még meg a Keleti Nyelvek
Iskoláját, valamint a Matematikai és Csillagászati Társaságot, amelyet a III.
év germinal 1o-én (1795. március 30-án), illetve messidor 7-én (1795. június
25-én) alapítottak. Végezetül a Konvent a IV. év brumaire 3-án (1795.
október 25-én) megszervezte a Tudományok és Művészetek Országos
Intézetét (Institut national des sciences et des árts). A három osztályból
(fizikai és matematikai tudományok, erkölcsi és politikai tudományok,
szépirodalom és szépművészetek) álló intézetnek az volt a rendeltetése, hogy
„szakadatlan kutatás, a felfedezések publikálása és a tudós és külföldi
társaságokkal való levelezés útján tökéletesítse a tudományokat és a
művészeteket”. Az intézetnek demonstrálnia és illusztrálnia kellett a
tudományok egységét és összefogását. „Felbecsülhetetlenek egy olyan
rendszer örvendetes eredményei mondotta Daunou, a törvény előadója amely
szüntelen kapcsolatot biztosít a tudományok között, és elősegíti állandó
kölcsönhatásukat a haladással és a hasznossággal”.

A közoktatásra vonatkozó nagy jelentőségű IV. év brumaire 3-i (1795.

október 25-i) törvény egyetlen nagy együttesben fogta össze a különböző
létesítményeket: az elemi iskolákat, a központi iskolákat, a szakiskolákat és
az Országos Intézetet. Ám itt is megmutatkozott a reakció: a tankötelezettség
után az ingyenességet is megszüntették. Az állam beérte azzal, hogy lakást
biztosított a tanítónak; javadalmazását a tanulókra hárította. A Direktórium
ezeket a törvényeket örökölte. Nagy erőfeszítéseket tett a központi iskolák
fejlesztése érdekében; e téren 1796-tól 1802-ig valóban jelentős siketek
születtek. (1802-ben Bonaparte egyetlen rendelettel megszüntette ezeket a
lendületesen fejlődő intézményeket.) Az elemi iskolákra és a megfelelő
iskolamesterek kiképzésére viszont sohasem jutott elég pénz, úgyhogy a
fejlődés a felekezeti magániskolák irányába tolódott el. Mindenesetre ezek is
törvényhatósági felügyelet alatt álltak: a Direktórium VI. év pluviőse 17-i
(1798. február 5-i) határozata értelmében „erre a felügyeletre nagyobb
szükség van, mint valaha, hogy megállítsuk azoknak az obskurus nézeteknek
az elterjedését, amelyeket magántanítók egész tömege sulykol tanítványaiba”.

A forradalom közoktatási műve tehát igen jelentékenynek látszik, de mégis

befejezetlennek kell tekintenünk. Az egyház monopóliumát megszüntették.
Laicizálták és modernizálták az oktatást; de ez társadalmi vonatkozásban a
kisebbség monopóliuma maradt. A II. év ventôse-ában a párizsi Sans-Culotte
szekció az elemi oktatás haladéktalan megszervezését követelte, „oly módon,
hogy minden egyes egyén elsajátíthassa azokat a képességeket és erényeket,
amelyek természetjogai teljességének élvezéséhez szükségesek”. Ez
lényegében Condorcet nagy gondolatával volt azonos: megteremteni az
oktatás segítségével a valóságos egyenlőséget, s ezzel „reálissá tenni a
törvény által biztosított politikai egyenlőséget”. Ez a cél azonban a tíz
esztendei forradalmi fejlődés után még mindig igen messze volt.

4. Az arisztokrácia csatlakozása a tulajdonosok nemzetéhez

Brumaire előestéjén a nemzet társadalmi szerkezete megszilárdulóban volt:

az összes tulajdonos burzsoák és egykori arisztokraták egyaránt
beilleszkedett a cenzusos keretek közé. A polgárháború és a terror
átmenetileg abban az irányban hatott, hogy kizárja a nemzeti egységből a
jelentékeny kisebbséget képező emigránsokat és refraktáriusokat. A
Direktórium-időszak végén azonban észrevehetően megindult e rétegek
beilleszkedése.

Az emigráció érzésvilágának átalakulása elősegítette az arisztokratáknak az

új nemzethez való csatlakozását. Ezek az emberek a hagyományos értékekhez
való ragaszkodásukban, a becsületre hivatkozva vagy osztályegoizmusból
hagyták el Franciaországot. Hosszú ideig megvetéssel ejtették ki a „nemzet”
vagy a „haza” szót. De a száműzetés keserves viszonyai között újra
felismerték, hogy franciák, és felébredt bennük a ragaszkodás egy új hazához,
amely már nem „az én vallásom és az én királyom” volt, hanem „a föld és a
halottak”. Minél tovább tartott a száműzetés, annál elevenebben jelentkeztek
a szülőföld emlékei, annál kínzóbb lett a honvágy. Az emigránsok, akiket
földbirtokaiktól már megfosztottak, most felfedezték a hazához kötődő
érzelmeiket. A feudális becsületérzés, a király személye iránti odaadás átadta
helyét a nosztalgiának, a gyengéd és melankolikus gyermekkori emlékeknek.
Amikor elmentek, kozmopoliták voltak, s most felismerték a távoli haza
érzelmi realitását. Ez az új téma az emigránsok körében egyre gyakoribb
„Tristiák”-ban és „Panaszokéban kap hangot, amelyek mintegy előjátékai
Chateaubriand „édes emlékezésének”. „Azt a lelki elernyedést, amely az
embert a hazától távol elfogja - írta 1802-ben a „Kereszténység szelleméinek
szerzője -, annak idején ezzel a szóval jelölték: ennek az embernek
»honbetegsége« van. Csakugyan betegség ez, amelyet csak a visszatérés
gyógyíthat meg.”

Egyidejűleg a földtulajdon talaján megindult a politikai csatlakozás

előkészítése. Mint Mounier, az Alkotmányozó Gyűlés egykori tagja
mondotta, az új rend sarkköve a tulajdon kell hogy legyen. 1795-ben úgy
vélte, hogy „a franciák többsége most rend, nyugalom, a személyi biztonság
és a tulajdon tisztelete után sóvárog”. 1798. március 4-i levelében így írt:
„Már csak egyetlen menekvést látok: azt, hogy a tulajdonban keressünk
támaszt.” Minthogy a tulajdon struktúrája megváltozott, Mounier tisztában
volt vele, hogy újfajta stabilitásra van szükség, amelyhez mindenkinek
csatlakoznia kell. Mailet du Pan a „Le Mercure Britannique” 1799. január 25-
i számában pontosan megjelölte a csatlakozás fő feltételét: „Elsajátítani az
egyéni szabadság oltalmazó formáit és tulajdont szerezni.”

Tízévi forradalom után így egyesült az arisztokrata emigráció és a tulajdonos

burzsoázia. Bármilyen ellentétek voltak is közöttük, most, a szülőföld és a
földtulajdon titokzatos, finom hajszálerei révén megértették egymást. Közös
álláspontra jutottak abban a nagy kérdésben, hogy mi a francia föld és a
francia haza, s nem törődtek többé azokkal, akik nem lévén tulajdonosok nem
konkretizálhatták hazafiságukat valamilyen területben. A forradalom a
földtulajdon átalakításával valóban szorosabban kötötte a tulajdonosokat a
földhöz. A hűbéri szolgáltatások és az egyházi tized megszüntetése, a nemzeti
javak megszerzése minden forradalmi szellemet kiölt a parasztokból,
szakadékot ásott közéjük és a nincstelen falusi tömegek közé, s megerősítette
konzervatív tartalmú szolidaritásukat a városi burzsoáziával. A haza, amely
1789-ben elvont, inkább reményekkel, mint valósággal telített fogalom volt,
az új tulajdon, a föld birtokba vétele révén a burzsoázia és a jómódú
parasztság számára konkrét fogalommá, kézzelfogható formává vált. A haza
= a birtokolt föld teljessége. A hazafiság elvesztette a maga 1789-es politikai
és társadalmi tartalmát, s a földtulajdonban materializálódott. Az emigráció
egészen más úton, a hagyományos előítéleteinél erősebbnek bizonyult
ösztönökhöz és érzelmi értékekhez való visszatérés által ugyancsak
konkretizálta a haza eszméjét, a földdel azonosítva azt, s ily módon
előkészítette a tulajdonosok nemzetéhez való csatlakozását.

Bonaparte műve e tekintetben mindkét csoport törekvéseit kielégítette. A

földtulajdon alapján stabilizálta a társadalmat, ezzel beillesztette a hazatérő
emigránsokat az új társadalmi hierarchiába, s a tekintélyi elv
megszilárdításával hozzáidomította őket ahhoz az új rendhez, amely
eredetileg ellenük és ellenükre jött létre. Bonaparte, amikor a szenátusi
testület X. év floréal 6-i (1802. április 26-i) határozatával szélesre tárta az
ország kapuit az emigránsok előtt, kijelentette, hogy „erősíteni kívánja a
belső békét mindazzal, ami egyesítheti a franciákat és nyugalmat hozhat a
családoknak”. A családok nyugalmának visszaadására s a burzsoá
Franciaország és az arisztokrata Franciaország egyesítésére semmi sem
lehetett alkalmasabb, mint a tulajdon.

Ily módon a hazatérő arisztokráciának a burzsoá nemzetbe való

beilleszkedésével megkezdődött az új uralkodó osztály elemeinek
összeolvadása, s megvalósult ama célok egyike, amelyeket 1789 emberei a
forradalom elé tűztek.

A FORRADALOM ÖRÖKSÉGE

Ebben rejlik brumaire 18-a társadalmi tartalma, s ez adja e nap történelmi

jelentőségét. Megkezdődött az „előkelők” uralma, s hosszú időn át zavartalan
maradt. A nemzet és a haza fogalmai azért voltak oly forradalmiak 1789
hajnalán, mert úgy látszott, hogy korlátlan lehetőségeket rejtenek magukban.
Most összeszűkültek és elnehezültek: beszorultak a tulajdon korlátai közé.
Nemcsak a társadalom, hanem az állam szerkezete is átalakult. Bonaparte,
folytatva a Direktórium művét, tökéletesítette az intézményeket,
megerősítette az állam tekintélyét. Az állam természetét nem változtatta meg.
Az „előkelők” abban látták az állam rendeltetését, hogy előjogaik
bástyájaként tiszteletben tartassa törvényeiket, és fenntartsa a rendet. Ebben
az értelemben brumaire 18-a ezt végérvényesen biztosította, de a fejlődés már
thermidor 9-e és a prairiali napok óta ebben az irányban haladt.

Kétségtelen, hogy Bonaparte keresztülhúzta a brumaire-isták számításait: a

burzsoáziát is megfosztotta szabadságjogaitól, és a maga személyes hatalmát
valósította meg. De ezt a mozzanatot nem szabad eltúloznunk. Tekintet
nélkül Bonaparte személyes hatalmára, e téren is csak látszólag szakadt meg
a folytonosság: ez a fejlődési lehetőség csírájában már akkor jelentkezett,
amikor a forradalom belesodródott a háborúba. Robespierre már 1792
januárjában előre látta ezt a veszélyt. A koalícióval folytatott háború és a
polgárháború állandósult, a burzsoázia a szociális demokráciától való
félelmében elvetette a nép támogatását, s így a tulajdonosok köztársasága
elháríthatatlan szükségszerűséggel arra kényszerült, hogy a liberális
homlokzat mögött lépéstől lépésre kiterjessze a végrehajtó hatalom jogkörét.

A Direktórium makacsul ragaszkodott a végrehajtó hatalom tekintélyéhez,

soha egy pillanatig sem habozott, amikor meg kellett sértenie az alkotmányt;
szüntelen a rá jellemző képmutató erőszakhoz folyamodott, rosszul leplezett
kooptálás segítségével korrigálta mindannyiszor a választási eredményeket,
egyidejűleg pedig reális erőfeszítéseket tett az állami szervezet
megreformálására, szanálására és rendbehozására. Bonaparte a maga
leküzdhetetlen uralomvágyával egy kézben összpontosította a hatalmat, hogy
biztosítsa a kívánt hatékonyságot, de ezzel csak meggyorsította azt a
fejlődést, amelyet amúgy sem lett volna módjában megállítani. A Konzulátus
szenzációhajhász, legendás alakja sem fedheti el teljesen azt a tényt, hogy
milyen nagy jelentősége volt a Direktórium ez irányú tevékenységének, és
mennyire összhangban van egymással a két időszak.

A forradalom befejeződött jelentette ki nemsokára Bonaparte, hogy

learathassa a stabilizáció dicsőségét. Pedig a forradalom már 1795 tavaszán,
prairial drámai napjaiban véget ért. A burzsoázia váltakozó, de mindig azonos
tartalmú jelmezekben már azóta kereste a végleges egyensúlyt. Akár
thermidorista, akár direktoriális, akát brumaire-ista mezben lépett föl, minden
esetben arra törekedett, hogy végérvényesen szentesíthesse társadalmi és
politikai vívmányait. Bonaparte mind az ancien régime restaurálásával, mind
a II. év demokratikus rendszerének visszatérésével szemben biztosította az
„előkelőket”, s ezzel teljesítette óhajaikat. Kiengesztelte az arisztokráciát és a
burzsoá rendet, az egyházat és az új államot, s ezzel teljesítette 1789 ígéreteit.

Közben azonban a tíz esztendeig tartó forradalmi válság teljesen átalakította a

francia valóságot, s olyan viszonyokat teremtett, amelyek lényegileg
megfeleltek a burzsoázia és a tulajdonosok kívánságainak. Az ancien régime
arisztokráciája elvesztette kiváltságait és vezető szerepét; a hűbériség
legutolsó maradványait is lerombolták. A francia forradalom, azzal, hogy
tabula rasát csinált, eltakarította az összes feudális csökevényt,
megszabadította a parasztságot a földesúri jogoktól és az egyházi tizedtől, sőt
bizonyos mértékig a faluközösség béklyóitól is; azzal pedig, hogy
megsemmisítette a céhmonopóliumot és megteremtette az egységes nemzeti
piacot, meggyorsította a fejlődést, és döntő szakasszá vált a „feudalizmusból”
a kapitalizmusba való átmenetben. Másfelől a forradalom azzal, hogy
megszüntette a tartományi partikularizmust és a helyi kiváltságokat, és
szétzúzta az ancien régime államgépezetét, lehetővé tette, hogy a Direktórium
és a császárság alatt kiépüljön a burzsoázia gazdasági és társadalmi
érdekeinek megfelelő modern állam.

Polgári forradalom volt, de világra szóló polgári forradalom, amely

osztályharcainak drámaiságával minden előző forradalmat elhomályosított.
Ily módon a francia forradalom mint Jaurès helyesen mondotta a „Szocialista
történet”-ben „széles értelemben burzsoá és demokratikus”, szemben az
amerikai vagy angliai „szűk értelemben burzsoá és konzervatív”
forradalommal. A francia forradalom ilyen jellege az arisztokrácia
konokságának következménye volt, amely lehetetlenné tett minden
angolszász mintájú politikai kompromisszumot, s arra kényszerítette a
burzsoáziát, hogy ugyanolyan konokul a régi rend teljes lerombolására
törekedjék; ezt viszont csak a nép támogatásával tehette. Marx a terror
„iszonyú fejszecsapásairól” és a francia forradalom „gigantikus söprűjéről”
beszélt. E folyamat társadalmi és politikai eszköze a kis- és
középpolgárságnak a városi és falusi néptömegekre támaszkodó jakobinus
diktatúrája volt. Ezen társadalmi kategóriák eszményképe az önálló
kistermelők, a szabadon dolgozó és kereskedő, független parasztok és
kézművesek demokráciája volt.

A II. év kísérlete végső kudarca ellenére is példaképpé vált. 1793 emberei,

különösen a robespierre-isták, az elvileg kinyilatkoztatott jogegyenlőség és a
gazdasági szabadság követelményei közötti ellentmondást próbálták
leküzdeni, hogy egy demokratikus és szociális köztársaság keretei között
megvalósíthassák az „élvezetek egyenlőségét”. Ebből a még bukásában is
drámai, nagyszabású kísérletből láthatjuk, milyen kiküszöbölhetetlen
ellentmondás lehetséges egy bizonyos társadalmi csoport törekvései és a
történelmi szükségszerűség objektív követelményei között. Hogyan is lehetett
volna elidegeníthetetlennek nyilvánítani a tulajdonjogot, s ezzel elismerni a
magánérdekek és a szabad profitszerzés követelményeit, s egyidejűleg
elhárítani azokat a következményeket, amelyekkel e jogok egyesekre nézve
járnak, hogy biztosítani lehessen az egalitárius társadalom kialakítását?
Az „anticipációk kora” lett volna ez, ahogyan Ernest Labrousse a „Konvent
forradalmát” jellemezte? . .. Kétségkívül. A II. év kísérlete mindvégig táplálta
a XIX. század társadalmi gondolkodását, emléke rávetette árnyékát a politikai
küzdelmekre. A hegypárti koncepciók s mindenekelőtt annak a mindenki
számára hozzáférhető közoktatásnak a gondolata, amelyet a sans-culotte-ok
hiába követeltek, mint a szociális demokrácia egyik elengedhetetlen feltételét
lassan határozott alakot öltöttek, és behatoltak a forradalmi köztudatba.
Egyidejűleg azonban a gazdasági szabadság és a tőkés koncentráció
megnövelte a társadalmi osztályok közti távolságokat, fokozta a
kibékíthetetlen ellentéteket, s így az „élvezetek egyenlősége” egyre messzebb
távolodott, egyre megvalósíthatatlanabb lett. Az 1793-as sans-culotte-ok
utódai, a helyzetükhöz görcsösen ragaszkodó kézművesek és boltosok, akik
még mindig a személyes munkán alapuló kistulajdonban látták a megoldást,
az utópia és a lázadás között ingadoztak. Ugyanez az ellentmondásosság és
tehetetlenség jellemzi a szociális demokráciára irányuló kísérleteket is. Jó
példa erre az 1848. júniusi tragédia. Vajon nem a II. év, a csalóka II. év
támad fel az utópiák korszakában? („Ne legyenek se gazdagok, se
szegények” írta Saint-Just a „Republikánus intézmények” negyedik részében;
ugyanaz a Saint-Just, aki ezt írta fel előjegyzési naptárába: „Nem szabad
megengedni a tulajdon felosztását.”) Az egalitárius köztársaság a
fantasztikum birodalma maradt, a soha el nem ért, de mindig vágyott Ikária.

De Babeuf már a forradalom alatt leleplezte ezt az ellentmondást. Kifejtette,

hogy csakis „a javak és a termelés közössége” hozhatja meg az „élvezetek
egyenlőségét”, és valósíthatja meg a „közös boldogságot”. A „nép tribunusa”,
ha homályosan is, de már a magántulajdon megszüntetésében és a termelési
eszközök kollektivizálásában pillantotta meg a valódi szociális demokrácia
nélkülözhetetlen feltételét. A babeufista ideológia már nem azonos a II. év
ideológiájával, hanem a forradalomból született új társadalom forradalmi
ideológiájának első hajtása. Ezeket a gondolatokat Bounarroti adta át 1830
nemzedékének, s ezek a szocialista gondolat és a szocialista gyakorlat egyik
forrásává váltak. Így születtek meg a francia forradalomból azok az eszmék,
amelyek Marx kifejezésével „túlmutattak a dolgok régi állapotából fakadó
eszméken” egy olyan új társadalmi rend felé, amely már nem burzsoá rend
lesz.

A francia forradalom ennélfogva a modern világ történetének

csomópontjában helyezkedik el, a nemzeteket a múltban, sőt még ma is
megosztó különböző társadalmi és politikai áramlatok kereszteződésénél. E
forradalom, amelyet a lelkesedés lángja éltetett, a szabadságért és a
függetlenségért vívott harcok emlékeivel s a testvériségről és az
egyenlőségről szőtt álmaival ma is lángra gyújtja az embereket, vagy
gyűlöletre indítja őket. E forradalom, amelyet a felvilágosodás fénye éltetett,
egyfelől a kiváltság és a hagyomány kirohanásait vonja magára, másfelől
megejti az értelmet hatalmas erőfeszítéseivel, amelyek a társadalom ésszerű
alapokon való megszervezésére irányultak. E forradalom, amelyre még ma is
csodálattal vagy iszonyattal gondolnak, örökké élni fog az emberek
tudatában.