POUL ÖRUM

CSAK AZ IGAZAT
BÜNÜGYI REGÉNY

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1980

FORDÍTOTTA GYEPES JUDIT

POUL ØRUM
KUN SANDHEDEN
FREMAD
© BY POUL ØRUM, 1974
HUNGARIAN TRANSLATION © GYEPES JUDIT, 1980

ISSN 0138-9904
1

Még nem ütötte el az éjfélt, de az esős októberi éjszakában már egy árva
lélek sem járt az utcán. Bár talán a régi mondás mégsem volt egészen
helytálló, mert íme egy lélek mégiscsak kinn van, egy macska, semmi
kétség, az bizony, ott kuporog a boltíves ablakpárkányon. A házacska, a
három egymás mellé bújt kis cseréptetős épület közül a harmadik, nem
éppen palota, semmivel sem nagyobb, mint amekkora épp beillik egy
régimódi dán kisváros képébe. Ezt a három házat akkor felejtették itt,
amikor lebontott szomszédaik helyén föléjük tornyosultak a modern
idők magasra törő épületei. A kis házak most egymáshoz húzódva kupo-
rognak a nagy, kétemeletes szomszédok hideg, ablaktalan vállai között.
Az egyik alsó ablakszemet feltolhatóvá alakították ki, hogy a macska
kedvére járhasson ki-be, most azonban zárva volt a feltolható rész, s a
ház teljes sötétségbe burkolózott. Amikor a háziak lefeküdtek, valószí-
nűleg elfelejtették nyitva hagyni a macskabejárót. A kirekesztett macska
halkan, de kitartóan nyávogott, sajnos, hiába, halk panasza süket fülekre
talált, nincs mit tenni, ma éjszaka megfeledkeztek róla.
Közeledő léptek koppantak a kövezeten, a macska abbahagyta a nyá-
vogást, megfordult, a fülét hegyezte. Az orrát szabálytalan fekete folt
ékesítette, mintha csak egy kéményseprő kente volna oda játékos ked-
vében. Fényes zöld szeme, mint két apró tükör, visszaverte az utcai
lámpa fényét. Az Úri utca sarkától, a Vidám Csuháshoz címzett kocsma
irányából női cipősarkak éles kopogása közeledett a tompán kiszűrendő
wurlitzer bariton ritmusára. A Vidám Csuhás az épület alagsorát foglalta
el, két fényes ablaka épp az utca szintjéig ért. Amikor a nő elhaladt a
kivilágított ablakok előtt; és elérte a sötét kapualjat, újra felharsant a
bariton. Valaki valószínűleg felhangosította a wurlitzert. Néhány pilla-
natra elbizonytalanodott a nő lépteinek szabályos ritmusa, mintha nem
tudná eldönteni, beugorjon-e a sötét kapualjba vagy tovább siessen.
Mögötte valahol bevágtak egy ajtót, ez eldöntötte a kérdést. Továbbsie-
tett, izgatottabban, mint az előbb. Legyőzte a kísértést, hogy hátrapil-
lantson.
A macska mozdulatlanul állt az ablakpárkányon, mereven nézte a
közeledő nőt. Az alagsori kocsmából egy férfi bukkant elő, felbaktatott
a lépcsőn, aztán a sarkon, a járdaszegélynél megállt, kezét a zsebébe
süllyesztette, kerek pocakja kitüremkedett nyitott zakójából. Hatalmasat
ásított, majd néhány érthetetlen szót motyogott. Az utca olyan csendes
volt, hogy a nő tisztán hallott minden hangot.
Ebben a pillanatban a macska puhán leugrott az ablakpárkányról. A
nő minden idegszálával hátrafelé figyelt, bár mereven előrenézett, még
a Szent Miklós-templom tornyára is felpillantott, szemügyre vette a te-
tők fölött a ködben úszó toronyórát. Tíz perccel múlt tizenegy. A macs-
ka hangtalanul és puhán ért földet, akár egy pihe, felkunkorította a far-
kát, és odalépkedett a nőhöz. Hátulról hozzádörgölőzött a lábához. A nő
rémülten szisszent fel a váratlan érintéstől.
– Úristen, de megijesztettél, te cica. Na, gyere ide.
A macska élvetegen dörgölődött a bokájához, és felpúpozta a hátát.
A nő lehajolt, hogy megsimogassa, egyúttal lopva hátrapillantott, és
látta, hogy a férfi lassan közeledik, de aztán néhány méterre tőle befor-
dult egy sötét kapualjba, ami előtt ő is elhaladt az imént. A nő felemelte,
majd a küszöbre ejtette a macskát.
– Maradj csak itt, cicus. Mindjárt jönnek és beeresztenek.
Továbblépkedett, elhaladt egy alagsori kerékpár- és robogóüzlet lép-
csője előtt. Az üzlet fölött a lakás egyik ablakát sárga zsalu fedte, a má-
sikban aszpidisztrákra és egy-két hervatag, alig-alig virágzó gerániumra
esett az utcai lámpa fénye. Ódivatú csipkefüggöny takarta az ablakot.
Mikor a nő elhaladt, a függöny alig észrevehetően megrebbent, de ő
nem figyelt abba az irányba. Elérte a gyümölcsüzletet és a modern iro-
daház kivilágítatlan ablakait. A földszintet egy kis fűszeres meg egy
ügynök foglalta el, az emeletet – a névtáblák tanúsága szerint – egy
fogorvos és egy ügyvéd. A palaszürke háttérből kiugró aranyozott betűk
mindenkinek szemet szúrtak, csak éppen neki nem. Ő sietett tovább a
következő ház felé, a Kerék utca sarkáig, ott megállt egy ablaknál,
ahonnan halvány fénysugár szűrődött ki.
A kíváncsiskodó tekintet tejüvegbe ütközött, de az üvegbe vésett be-
tűk büszkén hirdették, hogy mögöttük a Fynspost című újság szerkesz-
tősége található. A nő közel hajolt az üveghez, s az „O” betűn keresztül
próbált bekukucskálni, de az utcai irodában nem égett a villany, csak a
belső szobában, annak nyitott ajtaján szűrődött ki a fény.
Lemondóan, keserűen sóhajtott, vagy talán csak azzal a fajta beletö-
rődéssel, ami a teljes kimerültség következménye.
A Kerék utcából egy autó kanyarodott be a Szürkebarát utcába; a nő
hirtelen visszalépett az ablaktól, és elfordította a fejét. A tompított fény-
szóró éppen megvilágította alakját, de az autó továbbment, és azt a férfit
is megvilágította egy pillanatra, aki az előbb egy kapunál eltűnt előle. A
nő ismét megfordult, elsietett a tejüveges ablak előtt, és bement
Fynspost épületébe.
A sötét folyosón csak a villanykapcsoló kis vörös gombja világított.
Nem gyújtotta fel a villanyt, kitapogatta az ajtó bal oldalát, megkereste
a kilincset. Az ajtó nem nyílt, kulcsra zárták. Egyszer kopogott, s pró-
baképpen beszólt:
– Peter, itt vagy?
Hallgatózott, de nem hallott semmit, bizonytalanul lenyomta a kilin-
cset, aztán hangosabban újra megszólalt.
– Peter, én vagyok.
Rövid zörgés és kattogás hallatszott belülről, valami hír érkezhetett a
telexen, aztán csend. Az ajtót nem nyitották ki. A nő már emelte a kezét,
hogy újra kopogjon, de meggondolta magát, és visszament az utcára.
Mikor behúzta maga mögött a kaput, megint megpillantotta a kocs-
mából jövő férfit. Az is, akár csak ő az előbb, megállt az ablaknál, ahol
a macska miákolt.
– Mit képzelnek ezek, csak így kizárnak? – kérdezte, és felemelte a
macskát. – Ezt nem tűrhetjük, ugye, cica?
 A nő visszahúzódott a sötét kapualjba, és figyelte, hogyan tolja fel a
férfi az ablak leereszthető részét. A macska boldogan ugrott ki a kezé-
ből, be a nyíláson, aztán a férfi leeresztette mögötte az ablakot. Néhány
lépéssel odébb befordult a kerékpárbolthoz vezető lépcsőnél.
A nő várt még egy percig, aztán kisurrant az utcára.
Egy lelket se látott, de a távolból hallotta a forgalom zaját. Az oldal-
só ajtó a sötét udvarra vezetett. A nő ismerte a járást, azonnal megtalálta
a hátsó ajtót. Az nem volt zárva. Az előszobából a sötét kis konyhába
jutott. A savanyú szag és a rossz szellőzés nem csak a főzés szagát őriz-
te, hajnali kocsmára is emlékeztetett, ahol még csak az imént száradtak
fel az éjszaka kilöttyintett sör tócsái. Egy ajtó hasadékán keskeny fény-
sugár szűrődött ki. A nő benyitott.
– Peter – szólt újra.
A férfi az íróasztalnál ült, háttal a belépőnek. A fejét a kezén nyug-
tatva az asztalra borulva ült. Az olvasólámpa a szemközti falat világítot-
ta meg, rajta egy rajzszeggel felerősített szamárfüles szélű sárguló új-
ságkivágást, egy karikatúrát, melyen két toprongyos csavargó áll a
kocsma előtt. Az egyik azt mondja a másiknak: „Hogy van szíve eladni
az italait?”
A másik ajtó, amely a sötét irodába vezetett, nyitva állt. Az utána kö-
vetkező, világos üvegajtó mögött kopogott a telex. A nő odasietett, és
elolvasta az üzenetet: „Peter, ott vagy? Mi a franc van azzal a titkos
tanácsüléssel? Mindjárt lapzárta.”
A három méter széles, hat méter hosszú kis telexszobába egyszerre
csak egy ember fért be, aki a készüléket kezelte. A nő gyorsan, határo-
zottan betűzte le: „Hívjatok egy-két perc múlva.” Aggódva figyelte a
készüléket, vajon a hívó fél vár-e a válaszára. A zümmögés folytatódott,
a billentyűk hamarosan újra kopogtak: „Most kérjük.”
„Egy pillanat” – szólalt meg hangosan, olyan elkeseredett ingerült-
séggel a hangjában, ami saját magát is megrémítette. Kioldalazott a te-
lexszobából, és visszament a férfihoz az íróasztalhoz. Az még mindig
ugyanúgy feküdt.
 – Átkozott hülye – suttogta, kihúzta a papírt a gépből, és a fény felé
tartotta. Így szólt az aláhúzott cím: „A bizottság megvitatta az új iskola
helyét.” A cím után még néhány sor állt.
– Hála istennek – sóhajtott fel a nő, és visszarohant a telexhez. Elol-
vasta, aztán leadta a kívánt üzenetet:
„A tervezett iskolaépület. A tanács zártkörű ülésén megvitatták egy,
a város északi részén fekvő telek megvásárlását abból a célból, hogy ott
új iskolát építsenek. Tudósítónk jelentése szerint még nem döntötték el
véglegesen, hol épüljön fel az iskola. Végleges döntésre csak akkor ke-
rül sor, ha az építési és a pénzügyi osztály képviselői is megtekintik a
szóba jöhető területeket, és kiválasztják a legmegfelelőbbet. Azt a kér-
dést is meg kell vizsgálni, vajon megoldható-e, hogy a tulajdonjog a
várost illesse, ill. mik ennek a feltételei. Megvitatták még…”
Itt véget ért a szöveg. A nő visszament az asztalra boruló férfihoz, és
megragadta a vállát.
– Peter, ébredj fel!
A férfi érthetetlenül mormogott, a fejét még mindig a karján nyugtat-
ta, arca az asztal lapján feküdt.
– Ide hallgass, meg kell tudnom, mi volt azon az ülésen.
Újabb morgás volt a válasz, de most néhány szót sikerült megértenie:
– Hagyj békén…
– De hát kirúg, ha nem küldöd el a riportot – mondta a nő kétségbe-
esetten.
– Azt próbálja csak meg. – A férfi hangja úgy halkult el, mintha félá-
lomban lenne. – Tudok egy-két dolgot, nem? Hol a pénz?
Nem tudok szerezni. Mondtam, hogy nem tudok.
– Kell. Valahogy szerezned kell.
A férfi teljesen szenvtelennek mutatkozott, még a fejét se emelte fel.
Ilyenkor volt a legrémesebb, azt hihette az ember, hogy nem beszél ko-
molyan, aztán egyszer csak beváltja a fenyegetését. Azt sem bánja, hogy
a másik tönkremegy belé, de hát saját magával sem törődött soha.
– De hát nem tudok szerezni. Hogy mondhatsz ilyet?
 – Menj az anyádba!
Így még soha nem viselkedett. Azt hiszi, csak úgy rátaposhat, és ő
ezt hagyja?
Ebben a pillanatban mintha motozást hallott volna a belső irodában.
Az ajtó nyitva volt, de a villany nem égett. Mélyet lélegzett, és azt sut-
togta:
– Nincs ott senki, ugye?
A kezét a szája elé kapta, de már későn, a szavakat nem tudta vissza-
tartani.
Mintha pusztán a szavak megakadályozták volna, hogy ott legyen, ha
– de nem, az nem lehet. Nem is tudhatja. Csak a képzelete játszik vele.
Valaki elment az utcán, és ő úgy hallotta, mintha benn motoznának. A
szomszéd házban becsuktak egy ajtót. De ha mégis ott volt, és meghal-
lotta, mit beszéltek, akkor mit csináljon: meg kell tudnia, be kell néznie.
A szíve olyan kétségbeesetten vert, akár egy riadt kis madáré, mégis
belökte az ajtót, és felgyújtotta a villanyt. Az iroda üres volt. Nem volt
ott senki, bizonyos értelemben soha nem volt ott senki, ez magyarázza
azt a különös, élettelen atmoszférát, ami annyira megrémítette, amikor
benézett. Beleharapott az ujjába, hogy leküzdje az ájulást, aztán le kel-
lett ülnie, bár gyűlölt ott tartózkodni, utálta az öreg arcképét, úgy nézett
rá onnan föntről, mintha mindig mindenről tudna.
Hát persze, hogy nem volt ott senki. Csak éppen hallott valamit, és
nem tudta megállapítani, honnan. De egyszer úgyis fog jönni, és akkor
nincs menekvés. Talán éppen holnap, ha Petert kirúgja. Mit csináljon?
Valamit tennie kell, de mit? Nem, próbáljunk nem gondolni rá. Elvisel-
hetetlen. Behunyta a szemét, és a riasztó képek lassan, fokozatosan el-
tűntek.
Viszonylag hamar összeszedte magát. A telex még mindig zümmö-
gött, Peter még mindig a karjára borulva feküdt, és időnként egy-egy
nyögésszerű horkolást hallatott.
– Peter, az ülés! Ha azt akarod, hogy benne legyen az újságban, le
kell adni!
 A férfi nem felelt. A nő erre megragadta a hajánál fogva, és felemelte
a fejét. Élettelenül billegett jobbra-balra, és a sovány arc hamuszürke
volt a sárga falról visszaverődő lámpafényben. A szája sarkából kiindu-
ló mély ráncban nyál csurgott végig, lecsöpögött az állára is, és fénylett.
Teljesen bódult volt, a haja pedig lucskos és ragacsos.
– Hullarészeg – sóhajtotta a nő leverten, csaknem sírva. – Miért kell
mindent így elrontani?
Ebben a pillanatban a telex újra megindult, és egy rövid üzenetet
közvetített, az utolsót.
Elengedte a férfi haját, odasietett a telexhez, benyúlt az üveg alá, és
letépte a hengerről folyó papírt. „Többet már nem tudunk venni, lapzár-
ta. Kész. Vége.” A papírt Peter íróasztalára tette.
– Késő – mondta, és lenézett az eltompult, hamuszínű arcra. Furán,
féloldalt feküdt a feje a karján. A szája kinyílt, az alsó ajka alig észreve-
hetően mozgott. Egyetlen szót mondott, illetve több szót egymásba
mosva, hosszú sóhajszerűen:
– Többet… nem… mi?
– Mit fogok mondani? Hogyan magyarázzam meg? – kérdezte a nő
szerencsétlenül, hol kinyújtva, hol ökölbe szorítva ujjait, melyek az
előbb még a férfi karját fogták. Egyszerre úgy érezte, ragacsos a keze, s
amikor lepillantott a tenyerére, látta, hogy nem a részeg férfi izzadtságá-
tól ragadós; sötét folt fénylett a közepén. A fény felé tartva meglátta,
hogy piros.
– Peter! – kiáltotta, aztán magába fojtotta a majdnem kiszakadó si-
koltást.
A telex zümmögése abbamaradt, csak a saját rémült zihálását hallot-
ta. Igyekezett erőt venni magán. Az irodában halálos nyugalom áradt
szét. Mozdulatlanul, nyitott szájjal állt, visszatartotta a lélegzetét, és
felemelte véres kezét. Mintegy erőszakot véve magán, lassan a férfi
nyaka felé nyújtotta a kezét. Ujja benyúlt az átizzadt, lucskos haj alá.
– Ne, ne – suttogta újra hosszan elnyújtva, rémülten: – Ne…
2

Feldúlva botorkált ki a kapun, és a Kerék utca felé indult. Szemben a

sarkon állt egy telefonfülke, már épp ki akarta nyitni az ajtaját, amikor
két ember tűnt fel az utcán. Sarkon fordult és átvágott az Apátság tér
felé. A tér forgalmi csomópont volt. Fényes, vörös kocsi hajtott át rajta,
s nagy lendülettel balra kanyarodott. A nő megrémült, hogy rávetődik a
veszélyes fénycsóva, gyorsan elfordította a fejét, és befutott egy kis
közbe, öreg, düledező, favázas házak közé. A hepehupás macskakövek
még csak fokozták azt a különös érzését, mintha álmában menekülne,
hogy az életét mentse – hiába küzd a szemből hömpölygő áramlat ellen.
Elágazáshoz ért. Az egyik út a Parlament térre vezet, ott a legközelebbi
telefonfülke. De éppen a sarkon, szemben vele a rendőrség.
„Onnan nem telefonálhatsz, el kell…” Megrémült a saját hangjától, a
mondat befejezetlen maradt, elhatározta, hogy a másik utat választja, a
kertek alatt húzódó Kisóra utcát. A vállig érő kerítések fölött kibukó
bokrok csillogtak az esőben. A kolostor vastag falai alá ért, elhaladt a
mély beugró előtt, amelyben a Szent Miklós-óratorony súlyos tölgyfa
kapuja húzódik meg. Úgy érezte magát, mintha csapdában volna, örök-
kévalóságnak tűnt ez az út, pedig már csak ötven lépés választotta el a
széles, aszfaltozott úttól, a Kisasszony utcától.
A Kisasszony utcai raktárnak nem voltak ablakai, itt senki sem les-
hette meg. Ahol az út lejteni kezdett, futásnak eredt. A fülében dobolt
lépteinek a kopogása, sírva fakadt, és minden lélegzetvételnél sírva is-
mételgette: „Jaj, nem, jaj, nem, nem…”. A Kikötő utcára érve, minden
erejét megfeszítve igyekezett összeszedni magát. Várjon, vajon látja-e
valaki? Senki. A Nyugati utca sarkán fénylett a kivilágított telefonfülke.
Sietve indult abba az irányba.
A fülke szinte megtelt a remegésével és a lihegésével, míg izgatottan
lapozgatta a telefonkönyvet. Kutató ujja kétszer is elvesztette a mentők
számát, mire sikerült kiolvasnia.
 – Halló, mentők?
– Mentőszolgálat.
Ebben a pillanatban az északi rakparton a házak közül fénynyaláb
emelkedett a magasba: a Kikötő utca túlsó vége felől egy autó fényszó-
rója közeledett. A mentős vidékies hangja kicsit megnyugtatta.
– Mentőszolgálat. Tessék.
– Jöjjenek rögtön! Baleset történt.
– Legyen szíves a nevét és a címet, ahonnan beszél.
– Az nem számít.
– De hát tudnom kell, hol…
– Ne – szipogta –, csak siessenek. Peter Magnussen a neve. A
Fynspost szerkesztőségében, a Szürkebarát utcában. Felírta?
Az autó fényszórója vészesen közeledett, egyre nőtt a veszély, hogy
meglátják a szűk üvegketrecben.
– Felírta?
– Igen. Azt tetszik mondani, baleset? De hát mi történt tulajdonkép-
pen?
– Azt, azt hiszem, meghalt. Jönnek?
A kíméletlen fényszóró teljesen megvilágította, csak a fejét tudta el-
fordítani.
– Azonnal jövünk. A Fynspost szerkesztőségéből hív?
A nő eltartotta a kagylót a fülétől.
– Halló, halló, ott van még?
Az eltartott kagylóból csak hangfoszlányok szűrődtek ki, alig hallott
valamit, míg az autó el nem húzott. Kinek az autója lehetett? Olyasvala-
kié, aki esetleg felismerte? Visszaakasztotta a kagylót, és kilépett a fül-
kéből.
Az út a kikötő mellett vezetett el. A rakparton a mólók, raktárak és
tartályok környékén nem járt senki. A magas lámpák megvilágította
csendes út kísértetiesen fehér és kihalt volt, csak a part menti hajók
aranysárga fényszórói mozogtak.
 Kimerülten állt a telefonfülke mellett, nem tudta eldönteni, merre
menjen, egyáltalán, menjen-e. Végül döntött helyette a Kikötő utca déli
vége felől közeledő autó. Lehet, hogy ugyanaz? Talán meglátták és
visszafordultak?
Gyorsan befordult a Nyugati utcába. Ez az utca közelebb esett a vá-
rosközponthoz, nappal forgalmas bevásárlóutca volt, még ilyen éjszaka
is felbukkant egy-két járókelő, a kirakatok fényében imbolygó árnyék.
Nem szabad, hogy észrevegyék. Senkinek sem szabad meglátnia. Elő-
ször is meg kell nyugodnia. A legfontosabb az lenne, hogy megtudja –
de vajon nem ért-e már oda a mentő?
A saroknál a könyvtár előtt, ahol valamikor két düledező ház állt,
most üres a telek. A házakat a tanács bontatta le, aztán bevetették fűvel.
Ezen a kis téren keresett menedéket. Átvágott a bokrok közötti ösvé-
nyen. Nappal október vörösarany színében pompázott a díszcserje, éj-
szaka azonban fakóbarnának látszott. Szédült. Úgy hullámzottak körü-
lötte a bokrok, mint a tenger zavaros hullámai, valami megnevezhetet-
len hasadékból felbugyogó sötét iszaptömeg. Újra megborzongott. Sze-
retett volna felkiáltani, hogy önbizalmat merítsen a saját hangjából, de
nem sikerült. Le kellett ülnie. Mereven ült a padon, karját szorosan ösz-
szefonta.
– Szedd össze magad! – suttogta. – Muszáj.
A közelben ott állt a meztelen Léda bronzszobra, melynek felállítását
annyi heves vita előzte meg a tanács berkeiben és oly hangos zúgolódás
a helyi jobb körökben. Ott fekszik elterülve, szétvetett lábbal, az arcán a
vágy csodálatos kifejezésével. A tanács háborgó lelkiismerete nem tűrte,
hogy a Parlament téren vagy a templom előtt állítsák fel, ebbe a kis el-
dugott zugba száműzték, ahol a fák és a bokrok félig-meddig eltakarták
szemérmetlenségét a járókelők mohó pillantásai előtt.
A nő a nagyfokú kimerültségtől nem vette észre, hogy a pad, amin ül,
csuromvizes, és azt se, hogy elállt az eső, már tisztul az ég. A feltámadó
éjszakai szél megmozgatta a bronzszobor mögött álló nyírfák száraz
leveleit. Északról, a távolból meghallotta a mentő szirénavijjogását. –
Már mennek! De hiszen meghalt. Én tudom. Meghalt. Én tudom – ré-
mülten nyöszörögve, szinte öntudatlanul ismételgette a szavakat, kezét a
szájára tapasztotta, úgy fojtotta magába a szót, a bőrt harapdálta hü-
velykujja és mutatóujja között. Ahogy erősödött a sziréna vijjogása,
egyre nagyobb erővel harapta a kezét. A hang átkanyargott a város gör-
be kis utcácskáin, átvágott a Parlament téren, már az Apátság téren szól,
most befordul a Kerék utcára, végül – megérkezett a mentő a szerkesz-
tőséghez.
A sziréna elhallgatott. Most mi van?
Semmi. Meghalt. Semmi. Nem, várj!
Várt. Keze még mindig a szájára tapasztva. Bemennek, keresik. A
hátsó ajtót nyitva találják. Nem hagyta nyitva? Aztán megtalálják az
asztalra bukva. De hiszen meghalt. Rögtön elviszik vajon? Vittek be
hordágyat, vagy vissza kell menniük érte a kocsihoz? Hagyjunk rá időt
mindenesetre.
Nem tudta, mennyi idő múlt el a telefon óta. Ha élne, újra bekapcsol-
nák a szirénát.
A padon összekuporodva várt. Nem történt semmi. Eljött az éjfél. A
Szent Miklós-torony harangja elzengte a szokásos dallamot. A harangok
elnyomták a forgalom távoli zümmögését.

Füves legelőkön nyugtat engem,

és csendes vizekhez terelget engem.

Nem szólalt meg újra a sziréna, nem kísérte a visszafelé vezető szo-
morú utat. A visszatérést nem jelezték. Szóval meghalt.
Bár ki sem nyitotta a száját, a saját hangján hallotta a szavakat. A ke-
zét még mindig a száján tartotta, érezte, hogy az arca sápadt és hideg.
Fehér, dermedt.
A harangozás abbamaradt. De a visszhang még a levegőben rezgett.
Kisvártatva, vagy talán jóval később, felállt, és ugyanazzal a merev tar-
tással elhagyta a kis zugot, ahol a szétvetett lábú Léda a sötét eget kém-
leli bronz karja mögül a hattyú utáni örök vágyakozásban.
Nem szabad, hogy meglássák. A Nyugati utcai üzletek felé tartott,
maga mögött hagyta a hajófelszerelési cikkeket áruló boltot, ahol egy
olajat reklámozó átlátszó kagyló éppúgy világított, mint az egyik ablak-
ban a pislogó lámpa. Néhány lépést tett még a Kikötő utca felé, aztán
befordult egy kis közbe, ami a Parlament tér mögé, az egyik mellékut-
cába vitte. Szűk kis sikátor nyílt belőle a térre. Ott megállt a sötétben, és
látta, hogy a mentő a városháza földszintjén elhelyezett rendőrőrs kivi-
lágított ablakai előtt áll meg. A sápadt, dermedt nő újra a szája elé kapta
a kezét. Az ereiben megfagyott a vér.

Mikor a Fjord úti villához ért, világosságot látott az emeleti nagy er-
kélyablakban, halványan még a bejárati ajtó ólom betétjei is visszatük-
rözték a fényt. Szóval nem alszik. Akkor pedig azt is tudja, hogy ő nincs
otthon. A hallból a felfelé vezető lépcső tetején szobájának ajtaja nyitva
áll.
„Téged vár” – mondta magában, de a szavak üresen kongtak, mintha
valaki másnak szóltak volna, aki viszont hátat fordít, nem törődik vele.
Nem tudott a gondolatainak parancsolni, képtelen volt arra a pillanatra
gondolni, amikor majd bemegy, és megérzi a magasból rászegeződő
tekintetet. Mintha nem is a saját gondolatai lettek volna, hanem azé a
másiké, a közönyösé. A kovácsoltvas kapun vörös vasrudak váltakoztak
fekete lándzsákkal, temetői hangulatot árasztott az egész. Aki benyitott,
mintha temetőbe lépne. A súlyos, vasalt, tölgyfa kapu olyan nyomasztó
és vészjósló volt, akár egy erőd kapuja. A zár mégis könnyedén nyílt,
alig hallhatóan kattant, jóformán észre sem vette, hogy már kezében a
kilincs. Annak a másik énnek is könnyen nyílt, aki most ott áll a félho-
mályos hallban, és a kivilágított ajtóban a lépcső tetején álló alakot nézi.
A férjed. Hozzámentél. Ilse Brehmer a neved. A férjed.
Mitől jött zavarba?
A férfi némán nézett le rá, nyugodtan várt, noha érződött rajta az el-
fojtott türelmetlenség, lebiggyedt alsó ajka megtörte arcéle tiszta vona-
lát. A tisztaságot talán inkább a tekintet kölcsönözte az arcnak, nem a
vonások; a most látható húsos arc mögött felsejlett egy keskenyebb arc.
Valamit mondania kellene, valami magyarázatfélét. Mi sem könnyebb.
Még gondolkodnia sem kell, ezt nyugodt lélekkel rábízhatja a benne
rejtőzködő közömbös, érzéketlen másik énre.
– Sétáltam egyet. Nem tudtam elaludni, nem kaptam levegőt, úgy
éreztem magam, mint egy ketrecben. Friss levegőre vágytam.
– Csakugyan? – kérdezte a férj. Udvarias érdeklődéséből sütött az
együttérzés teljes hiánya.
– Szóval sétáltam egyet.
– Értem.
A nő érezte, hogy valamit még hozzá kell tennie ehhez, hogy feloldja
a hirtelen támadt csendet. Nem álldogálhatott ott csak úgy.
„Ne, várj, várj még – figyelmeztette a másik én. – Csak hadd folytas-
sa.”
– No, de éjszaka van. Fél egy; hogy pontos legyek.
– Igen, fél egy.
– Azt mondod, ketrecben érezted magad, légszomjad volt. Hisz a há-
lószobád ablaka tárva-nyitva.
– De hát úgy éreztem. Szóval…
– Hová mentél? – szakította félbe a férfi.
– Jártam egyet a környéken, meg lementem a fjordhoz.
– Nocsak.
Hajszálnyi megvetés vibrált a hangjában, mintha egyetlen szavát sem
hinné, de hagyná, hadd győzze le az igazságot az engedékenység.
– Találkoztál valakivel?
 – Hogy találkoztam-e valakivel? – Adta vissza a kérdést, de ezúttal ő
maga szólalt meg, nem az a másik, amely egyre halványult és zsugoro-
dott, ahogy a férfi a lépcső tetején egyre nőtt, ahogy növekvő árnyéka
egyre jobban betöltötte a kivilágított ajtónyílást. A férje.
– Nem, senkivel.
– Na, jól van.
A férfi hátranyúlt, megnyomott egy kapcsolót, a fenti lámpa fénye
megvilágította a nő arcát.
– Ne. A szemembe süt.
– Talán nem akarod, hogy lássanak?
– Nem értem, mit beszélsz.
– Amikor kinn sétáltál, arra mondom. Látott valaki.
– Mondtam, hogy senki.
– Jól van – válaszolt a férfi, érzékeltetve, hogy kész, a téma le van
zárva. A villanyt azonban nem oltotta el, pedig a kezét a kapcsolón tar-
totta.
– Hát akkor akár vissza is mehetsz az ágyadba.
– Jó.
Engedelmesen elindult felfelé, minden lépés közelebb vitte hozzá,
egyre közelebbről látta. Megbünteti, meghurcolják. Tudta, hogy amíg
fel nem ér, a férfi ott marad, és akkor az arcába kell néznie. Rémítő te-
kintete taszította, mégsem tudott ellenállni neki. – Engedelmeskedett
azután mégis elmenekült. Egyetlen gyöngéd mozdulat, s zuhan a vaksö-
tétbe, a szabadulásba. Úgy érezte magát, mint egy kút mélyén, ha ugyan
nem volt feneketlen a mélység.
Megpihent az újra megtalált, megváltó sötétségben, megszabadult sú-
lyától, a mély, kerek üreg alján, de nem is üreg volt, inkább tölcsér, mert
egészen kitágult. A falán rés nyílt, és fény hasított fájdalmasan a szemé-
be, valaki megnyomta és felemelte a szemhéját. Még a sötétség szenté-
lyében sem hagyják békén. Már nem érezte szemhéján a nyomást, de
pirosas fény szűrődött át rajta, és egy jól ismert hang szólalt meg:
– Mindjárt magához tér. A pulzusa már majdnem normális.
 Valaki az arcát pofozgatta.
– Ilse – hallotta, és felismerte Gustav hangját. – Hogy van?
Aztán eszébe jutott. Egyszer elájult, amikor az élelmiszer-áruházban
sorba állt a pénztárnál. Orvost hívtak, és a végén a kórházban kötött ki.
Úgy látszik, megint ez történt, és most majd megint át kell esnie az egé-
szen. De most az ismeretlen orvos helyett – nagyon okosan – Gustavot
hívták.
– A legbiztonságosabb az lenne, ha a kórházba vinnénk – mondta
egy másik hang. Szóval ő is itt van. A férje. – Nem ez a véleményed,
Gustav?
Semmi válasz. Kinyitotta a szemét. Az első, amit a dívány fölött
meglátott, az öreg konzul képe volt. Olyan élethű határozottsággal né-
zett rá, hogy akár fenyegetésnek is érezhette. A másik három alak sá-
padt volt és nem hatott igazinak, a konzul lánya, Brehmer sógor, a fű-
szeres, és közöttük fekete öltönyben, sovány nyaka körül fehér gallérral
a kis felnőttnek öltöztetett fiú. Egy cseppet sem hasonlított arra a férfira,
akihez feleségül ment. Akkor hirtelen ráeszmélt, hol van. A díványon
feküdt.
Gustav Arntoft a kabátja alatt pizsamát viselt. Két kezében tartotta a
kezét, de amikor kinyitotta a szemét, visszafektette a kezét a mellére.
Olyan óvatosan fogta, mint valami kényes, törékeny jószágot. A férje
ott állt Gustav mellett.
– Mi történt? Mit csináltok itt?
– Elájultál – mondta a férje, föléhajolva. Az arca úgy lebegett fölötte,
akár egy súlyos viharfelhő. A látvány egy korábbi alkalomra emlékez-
tette, amikor csak egyszer pillantott fel. De akkor egészen más volt az
arckifejezése, nem olyan aggódó és anyagtalan, mint most. Nem, nem
akart emlékezni.
– Nem emlékszel? Jöttél felfelé, és akkor hirtelen, már majdnem fel-
értél, épp csak hogy el tudtalak kapni.
– Elkaptál?
– Igen, hogy el ne ess. Erre sem emlékszel?
 – Nem is emlékezhet – szólt közbe Gustav türelmetlenül. – Hagyjuk
nyugodtan, még mindig bódult kicsit. Egy-két perc, és jól leszel, Ilse.
– Igen, de hát mi történt? Semmire se emlékszem. Elmentem, azt tu-
dom, de azután? Arra emlékszem, hogy futottam…
– Futottál? – kérdezte a férje. – Ide hallgass, hát hol…
Ismét felállt, végre nem lebegett fölötte az arca. Gustav felé fordult,
neki mondta:
– Nem érezte jól magát, azt mondta, kimegy egy kicsit a levegőre, le-
fekvés előtt. Ha sejthettem volna, hogy elájul…, hát persze, az ember
utólag könnyen okos. Meg sem fordult a fejemben. Különben feltétlenül
elkísértem volna.
– De mi elől futottam? Nem emlékszem.
– Valami álom, mi más lehetett volna?
– Gustav…
– Tessék.
– Álmodik az ember, ha elveszti az eszméletét?
– Természetesen. Kómás állapotban az álmok nem jutnak el az agy
felsőbb rétegeibe, de közvetlenül mielőtt magához tér…
– Tényleg kómás állapotban voltam? Úgy, mint a múltkor?
– Igen, pontosan ugyanúgy zajlott le. Sajnos, és én nem találok rá
semmiféle magyarázatot.
Miért hangsúlyozza úgy az „én”-t, mintha ő, Ilse szolgálhatna ma-
gyarázattal?
– Elmentem itthonról – kezdte. Hallotta a saját hangját, ahogy maka-
csul, védekezőn szögezi le a tényt, noha igaz.
– És csak… aztán csak arra emlékszem, hogy mentem felfelé. A…
Jorgen fenn állt a lépcső tetején.
Majdnem azt mondta, „a férjem”. Miért gondol rá mindig így: a fér-
jem? És miért fogja el olyan rémület, és akad a torkán a szó minden
alkalommal, amikor a nevén kell szólítania? Pedig most Gustav miatt
így kellett mondania.
 – Igen, ott álltam fenn, a lépcső tetején – mondta a férje rá egyáltalán
nem jellemző és nem is éppen odaillő, hamisan csengő vidámsággal.
– És akkor hirtelen, amikor én éppen azt mondtam, hogy legfőbb ide-
je lefeküdni, teljesen váratlanul, puff, egyszer csak elájul.
– Gustav, ugye nem kell újra kórházba mennem?
Arntoft megrázta a fejét.
– Nem látom semmi értelmét. Legutóbb alaposan kivizsgálták.
Megfogta a csuklóját, a pulzusát kereste. Amíg az orvos az óráját
nézte, tökéletes csend ülte meg a szobát. A férj távolabb húzódott, a
homlokán izzadságcseppek fénylettek. – Nyugtalan, miatta. Ki hitte
volna?
– A pulzusa már teljesen normális. Fizikailag tökéletesen rendben
van, csak ennyit mondhatok. Hogy miért ájult el? Hát valami rövidzárlat
valahol a szervezetben, de nem mutatható ki, hol. Holnapra teljesen jól
lesz, mégis azt hiszem, jobb lenne, ha egy-két napig itthon maradna és
pihenne. Holnap estefelé átugrom, és megnézem, hogy van.
– Képzeld el, hogy semmire nem emlékszem, csak arra, hogy elin-
dultam – magyarázta, közben magában azt mondta: Hazudsz, igen, ha-
zudsz, egyáltalán nem szellőzködni mentél, hanem hogy elkapd Petert.
Ámbár lehet, hogy ez nem hazugság, csak elhallgatása valami olyasmi-
nek, amiről hallgatni kell. De mi történt vele?
– A részleges emlékezetvesztés az ájulás mindennapos velejárója.
Mikor az élelmiszer-áruházban ájult el, utólagosak arra emlékezett,
hogy bement, de arra már nem, mit vásárolt. Talán idővel majd vissza
tud emlékezni, legalább részben.
– Nem hiszem. Nem emlékszem a világon semmire, semmire.

4
Másnap reggel az észak-németországi Wiltingből érkező komp ponto-
san érkezett. A heves délnyugati szél nagy erővel sodorta a kikötő felé.
Nem hozott sok turistát, október volt, a szezon már elmúlt.
A sétafedélzet sófoltos ablakai mögött illedelmesen sorakoztak a
németek. Nemcsak a város látnivalóit vették szemügyre, hanem a terefe-
rélő dánokat is, akik a South Fyn-North Germany Komp Társaság irodái
előtt a rakparton sorukra vártak, hogy beszállhassanak. Itt már nem ten-
gett túl az illedelem, átjárta az embereket a hajózás jóleső izgalma, nem
annyira az átkelésé, mint inkább a kompon kapható adómentes italok
kilátása.
A komp befutott a kikötőbe, már a sorompót is fölemelték, hogy a
német autók lehajthassanak. Két tengerész, aki csak az imént állt fel a
kötelező reggeli pálinka mellől a legénységi étkezőnek csúfolt büdös
lyukban, elfoglalta a helyét a csörlők mellett. Petrus, az idősebb, aki a
ritka Olsen névre hallgatott, szokása szerint most is fújta a füstöt, égő
cigarettáját tenyerével védte az esőtől. Mielőtt nekikészülődött, hogy
kidobja a sodronykötelet, utánozhatatlan eleganciával belepöccintette a
hamut a vízbe. Már éppen el akarta nyomni a csikket, mikor félúton
megállt a keze, beejtette a csikket a kompot nyaldosó, olajos habokba.
– Mi a nyavalya…? Esküdni mertem volna, hogy egy emberfej –
dörmögte, és hátrébb lökte a sapkáját.
– Mi van – kérdezte Callensen, a fiatalabb tengerész, és megeresztet-
te a két bak közé tekert kötelet, nehogy elpattanjon. Áthajolt a korláton,
és visszakiáltott Olsennek.
– Csak nem azt mondod, hogy egy…
Kuss, Kalle – torkolta le Petrus izgatottan. – Oda nézz, megint feljött.
Gyorsan, hozz egy csáklyát.
– Hol van? – szólt vissza Kalle, aki hiába nézett a part mentén a ha-
bos hullámokba, még nem látta meg a kerek koponyát.
– Hozz egy csáklyát már, az istenit!
Petrus az amerikai flottában töltött évek során sajátította el ezt a ka-
pitányi üvöltést, ahol nagy volt a keletje a lélekjelenlétnek. Ettől a böm-
böléstől, ami most is megtette a kellő hatást, bár csak ritkán alkalmazta,
Kalle úgy megugrott, akár egy nyakon ütött macska, sebesen felkúszott
a létrán a mentőcsónakhoz, Petrus pedig megragadta a kötelet, és felmá-
szott rajta a korlátra.
– Állítsd le a motorokat! – üvöltötte.
Még három-négy percig dübörögtek a motorok, aztán hirtelen leáll-
tak. A kapitány kinyitotta az ablakot és leszólt.
– Mi van, Petrus?
– Egy hullát dobál a víz. Azt hiszem, itt van oldalt, ne kössünk ki,
nehogy palacsintává lapítsuk.
– Jól van, kiadom a parancsot, hogy vissza.
– Csak hogy ki tudjuk halászni, el ne kapja a propeller.
– Rendben. Lemész érte?
Petrus már ugrott is ki a partra, mintegy másfél méter távolságra, és
ugyanannyit lefelé is – ami nem kis dolog egy alacsony, nehézkes, hat-
van felé járó férfitól. Először talpra esett, aztán épp a dánok előtt térdre
huppant. Az emberek azon nyomban köréje gyűltek, s úgy szuszogtak,
ahogy tisztességes népek akkor szoktak, amikor mások baja vagy tragé-
diája kirobban. Petrus feltápászkodott. A komp hörgött meg rázkódott,
majd néhány méterre eltávolodott a parttól. Kalle fenn a fedélzeten várt,
kezében az egyik mentőcsónak csáklyája. Először mindkét kezével ma-
gához szorította, aztán elhajította, úgy vélte, ott ér földet, ahol Petrus
várakozik a kis csoport dánnal. Mikor Petrus kinyújtott keze a csáklyán
csattant, hirtelen szétugrottak.
– Ez azért mégiscsak sok! Valakit kupán is verhetett volna!
– Így van. Az ember sohasem tudhatja, mi érheti, mikor megváltja a
jegyét erre a…
Kalle a fedélzeti megfigyelőhelyről intett Petrusnak.
– Ott lenn, kicsit odább, igen, látom, még egy pár méterrel odább,
ott, igen. El tudod kapni?
Petrus hörgött az erőfeszítéstől, hason fekve olyan messzire nyúlt ki
a csáklyával, amennyire csak bírt.
 – Megvan. Elkaptam a nyakánál – lihegte –, ha a csáklya megtartja.
Jól van, pajtás, csak finoman.
Az utolsó megjegyzés részben a vízbefúltnak, részben saját magának
szólt.
A hídon megszólalt a hangszóró: „Halló, halló, figyelem. Megkérem
a kedves utasainkat, húzódjanak el a parttól, amíg a mentési munkálatok
tartanak. A váróterem rendelkezésükre áll.”
– Menjenek odább. Félre az útból – szólt a tömeghez egy dokkmun-
kás öltözetű férfi, akinek külseje nem sok udvariasságot jósolt. Átfura-
kodott a tömegen. Petrus felé igyekezett.
– Szóval ne legyünk itt. mi?
– Úgy lökdösik az embert, mint a barmokat.
– Azt hiszem, jobb lenne…
Az utasok kissé odább húzódtak, egyesek még a váróterembe is be-
mentek. A dokkmunkás levette és a parton hagyta a klumpáját.
– Lemászok és kihúzom – ajánlkozott.
– Ezt már szeretem hallani – szólt hátra Petrus, közben lassan egyre
közelebb húzta a testet a parthoz.
– Végre egy férfi a sok bámészkodó ökör között. Összevizezed a lá-
bad, Marius.
– Inkább, minthogy elvesszen a klumpám – felelte a dokkmunkás,
közben lábbal előre kezdte a leereszkedést. Közvetlenül a víz felszíne
alatt egy gerendán vetette meg a lábát, karjával egy kiálló lécbe kapasz-
kodott, leguggolt, készen arra, hogy megragadja a halott vállát. Köze-
lebb húzta a gerendához, kiemelte a vízből, hogy Petrus elérje a másik
vállát.
– Jól van, megvan. Feljöhetsz, Marius.
Marius felkapaszkodott a partra, és letérdelt Petrus mellé. Közös erő-
feszítéssel félig már kiemelték a halottat a vízből, amikor néhány má-
sodpercre abbahagyták, Petrus másképp helyezkedett. A néhány másod-
perc alatt kicsit ki is szuszogták magukat. Jól látták a halott férfi arcát,
olyan fényes és fehér volt, akár egy felfordult hal hasa, olajfoltok pety-
tyezték, a szája tátva, az élettelen szem csodálkozva meredt a megma-
gyarázhatatlan, meglepő halálra.
– Megismered? – kérdezte Marius.
– Meg hát, az anyját. Ez az a riporter a Fynspost-tól. Ki hitte volna,
hogy ez…
– Sohase lehet tudni, mi megy végbe az emberekben, hát nem?
A halott alsó ajka lefittyedt, kilátszottak elhanyagolt, barna foltos fo-
gai.
– Húzzuk most már egyből ki – javasolta Petrus.
– Vigyázz, kész, egy, kettő.
Kihúzták Peter Magnussent a vízből, lefektették a kövekre, hogy ki-
folyjon belőle a víz, miközben Marius lehúzta nedves zokniját, és újból
belelépett a klumpájába.
Újabb viharos széllel kísért zápor söpört végig a kikötőn, kopogott az
eső a macskaköveken, dobolt a halott átázott ruháján, felfelé fordított
arcát verte. Most már a legkitartóbb nézőket is jobban érdekelte a saját
kényelmük, besiettek a váróterembe a többiekhez. A bepárásodott abla-
kokon kikandikáló arcok majdnem olyan fehérnek látszottak, mint a
halott arca. Izgatottan figyelték, hogy emeli fel és cipeli be a két férfi a
hullát a szomszédos váróterembe; rémület és izgalom járta át őket arra a
gondolatra, hogy egy hulla szomszédságában tartózkodnak.
– Mondja, mit csináltak vele?
A kérdést egy önjelölt megfigyelőhöz intézték, aki nagy bátran kinn
maradt az esőben. A megfigyelő visszatért, jelentette, hogy a raktárban
piszkos vízhatlan ponyvára fektették a betonpadlóra. Csak úgy.
A komp közben kikötött, szép sorban legördültek róla a német ko-
csik. Miközben az autók lehajtottak, egy szirénázó mentőautó meg egy
másik, valószínűleg rendőrségi kocsi érkezett, legalábbis hátul egyenru-
hás rendőr ült benne. A rendőr kiszállt, és követte a mentősöket a rak-
tárba. Más már nem volt hátra, mint hogy újra felbukkanjanak a hor-
dággyal. Eltelt néhány perc, de a hordágy nem jelent meg, a sziréna sem
búgott fel újra. Végtére is, az a vízbefúlt már nem élt.
 – Igen, halott, annak rendje és módja szerint, nem kétséges.
Megszólalt a hangszóró a váróteremben; „Megkérjük kedves utasa-
inkat, szíveskedjenek beszállni, néhány perc múlva indulunk.”
Az utasok kivonultak a váróteremből, és libasorban megindultak a
feljárón.

A záporok közti szünetekben a bágyadt októberi fény megvilágította a

tizenkét kis részre osztott ablaküveget, a párkányon virító begóniát. A
fény elérte a halványzöld falat és az íróasztal sarkát is, ahol egy öreg,
barna iratgyűjtő meg a város és közvetlen környékének térképe hevert.
– Szép az irodájuk – jegyezte meg Morck felügyelő.
– Igen. Nem panaszkodhatunk – válaszolt Andersen nyomozó, a he-
lyi bűnügyi csoport vezető tisztje. – Csak a helyünk kevés. Az ebédlő-
ből is irodát kellett csinálnunk.
Ebédlő! Morck mosolygott, és elgondolkodva bólintott. Összehason-
lította ezeket a helyiségeket azzal az egyhangú szürke irodával a kop-
penhágai főkapitányságon, ahol a helyszínelő csoport négy tagja csak
olyan szorongva fért el, akár a heringek. Szerencsért nem kell sok időt
ott tölteniük – de hirtelen a felesége jutott az eszébe, és az előbbi gondo-
latától lelkiismeret-furdalása támadt: az asszony bezzeg nem bánná, ha
többet kellene ott tartózkodniuk.
Odalépett az ablakhoz. A Parlament tér túlsó oldalán hét vagy nyolc
gyümölcs- és virágárus kordé tömörült egy gránitépítmény köré, amit
minden bizonnyal egy régi kút helyén és példájára építettek, de vizet
már nem adott. A színes piaci sátrak alatt háziasszonyok végezték a heti
bevásárlást. Virágpiac – milyen nyilvánvaló jele a vidéki életnek.
A háta mögött a szobában Einarsen megpróbált elnyomni egy ásítást,
de kevés sikerrel s még kevesebb lelkesedéssel. Ahogy ez már ilyen
korán gyakorta megesik, most sem volt igazán ébren még, és mint ren-
desen, ez nem volt független a gyomrától, amit ezúttal is óvatosan
nyomkodott. Mi több, a gyomorprobléma Einarsen esetében tulajdon-
képpen családi problémát jelentett: valójában pszicho-szomatikus rend-
ellenesség volt.
Morck elfordult az ablaktól, és leült Einarsen mellé. Szemben velük,
az íróasztal túloldalán ülő Andersen kezdte felsorolni az ügy főbb pont-
jait:
– Peter Magnussen harmincnyolc éves volt. Másfél éve költözött ide
Koppenhágából, ahol mint újságíró több kisebb helyi lap hirdetési rova-
tának vezetőjeként dolgozott. Nálunk a Fynspost, a helyi lap munkatársa
volt. Ez a lap főleg hirdetéseket közöl, de Magnussennek a szerkesztői
munkához is értenie kellett. Valamikor nős volt, de a házassága nem
lehetett valami sikeres, legfeljebb egy szempontból – kaptunk egy-két
bejelentést a szomszédaitól, lármás jelenetekről panaszkodtak. Egyéb-
ként tavaly elváltak.
– Még mindig itt lakik a felesége?
– Nem. Valahová Észak-Jütlandba költözött, és hamarosan újra férj-
hez ment. Magnussen gyakran kirúgott a hámból, élte világát, ahogy
mondják, és ami azt illeti, nem sokat számított neki az asszony távozása,
bár a nő hagyta faképnél. Nem bírta tovább: Magnussen minden idejét a
Fynspost-ban meg különböző kocsmákban töltötte.
– Közismert lump fráter, ne szépítsük a dolgot – jegyezte meg
Einarsen.
– Igen, azt hiszem, így is mondhatjuk. De a munkáját ez nem zavarta.
Ha úgy lett volna, Jorgen Brehmer nem tartotta volna.
– Brehmer? Ő a főszerkesztő?
– Ő a tulajdonos, ő irányítja a lapot, de a napi munkát Magnussen tel-
jesen önállóan végezte, csak Rasmussen, a hirdetési rovat ellenőre nyúj-
tott neki némi segítséget. Persze, hogy kit-mit ellenőriz Rasmussen, azt
nem tudom, ha csak nem azt az egy szem titkárnőt.
– Talán a hirdetéseket – vélte Einarsen.
 – Igen, meglehet. A titkárnő ugyanis Jorgen Brehmer felesége, őt
aligha ellenőrizheti – mondta Andersen. – De visszatérve Magnussenre
– úgy látszik, közeli barátai nem voltak, csak ivócimborái, és az ilyen
kisvárosban… – Andersen jelentőségteljesen vonta meg a vállát,
Einarsen pedig megfogalmazta, mit jelent a mozdulat.
– Úgy érti, ilyen kisvárosban az embernek aligha lehetnek titkai?
– Igen, úgy általában nem nagyon. És tudomásom szerint Magnussen
senkihez sem járt rendszeresen.
– Szóval vagy a Fynspost szerkesztőségében, vagy valamelyik kocs-
mában tartózkodott? – érdeklődött Morck.
– Igen, vagy itt, vagy ott, főleg miután tönkrement a házassága.
– Olyan nyavalygós fajta volt? – érdeklődött Einarsen, s végre elvette
a kezét a szája elől. Az arca kissé puffadt volt.
– Hogy érti ezt?
– Hát úgy, hogy olyan ember volt, aki mindenkinek telesírja a fülét,
hogy milyen szerencsétlen és magányos?
– Dehogy. Ő inkább – na, hogy is mondjam csak – az a magabiztos
cinikus fajta volt, aki leszarja az egész világot.
– Igazi koppenhágai, mi? – adta Einarsen szájába a szót, mintha azt a
választ várná: „pontosan, éppen, mint maga”. Einarsen délig soha nem
tér teljesen magához, jutott Morck eszébe.
– Bizony, sokan ezt gondolták róla – felelte Andersen, s kíváncsian
nézett Einarsenre, de nem árulta el, mire kíváncsi.
– Lényegében ez minden, amit mondhatok róla – folytatta Andersen.
– És ha mégis voltak szorosabb kapcsolatai bárkivel is, az bizony elke-
rülte a figyelmemet. Tegnap reggel halászták ki a kikötőnél, épp amikor
a Németországból jövő komp kikötéshez készült. Először öngyilkosság-
nak látszott. Aztán gyanút fogtunk, mert előző éjjel furcsa dolgok tör-
téntek, és az orvosi vizsgálat bebizonyította, hogy… látom, Einarsen, ott
van magánál a jelentés.
– Igen. Hogy halott volt már, amikor a vízbe került – koponyatörés
nyilván. Más szóval hátul a fején egy lyuk volt. Miért nem képesek úgy
beszélni, mint más földi halandó? Kilenc milliméteres lyuk. Egy puska-
golyó átmérője. Csakhogy ez nem puskagolyó volt. Akkor pedig csak
egy jókora ütés lehetett valami éles, nehéz fegyverrel. Fegyverrel? Mi
lehetett az? Bajonett, kard, tőr? Nem bánnám, ha tudnám, mi rejtőzik a
ködös kifejezés mögött. Talán az illetékesektől majd többet is megtu-
dunk. Megvan a száma, Andersen?
Andersen megadta a számot, Einarsen már tárcsázott, amikor Morck
meggondolta magát, nem megy végig még egyszer a tényeken.
Einarsennek ebben az állapotában jobb lesz, ha rögtön fejest ugrik a
munkába.
– Beszélhetek a körzeti tisztiorvossal? Itt Einarsen, a helyszínelő
csoport felügyelője.
Harminc másodperc telt el, közben Einarsen idegesen meredt a sem-
mibe. Ma a szokásosnál is véresebb volt a szeme. Kicsit mindig gyul-
ladt, de hát az ilyen szőke, atlétatípus hajlamos erre. Kezdett elhízni, és
az elmúlt hetekben ez a folyamat éppenséggel nem lassult. Ez is annak a
következménye, hogy otthon nem mennek jól a dolgai.
Andersen kihúzott egy fiókot, és valamit odaadott Morcknak. Még
egy telefonkészülék. Miért tartja a fiókba dugva? A drót miatt be sem
lehet tolni a fiókot. Talán nem akarja közhírré tenni, hogy a telefonbe-
szélgetésekbe időnként egy harmadik személy is belehallgat? Hogy
amíg egy kívülálló azt képzeli, egyedül van a szobában, egy füles le-
hallgatja az egész beszélgetést, aztán titokban összehasonlítják a jegyze-
teiket. Vajon Andersen ez a nem épp ritka, de nagyon undorító ember-
fajta volna?
Ez volt az egyetlen bántó pont az egész takaros irodában. A rend ma-
gát Andersent is jellemezte, halványszürke kockás zakóját, hibátlan zöld
pettyes nyakkendőjét. Egészséges, napbarnított, piros arcú férfi volt.
Minden bizonnyal lelkes amatőr kertész, akinél a gyep szélét – nem is
vitás – rendszeresen nyírják és egyengetik egy külön erre a célra rendelt
eszközzel.
– Halló. Itt dr. Arntoft. Jó reggelt, Einarsen úr.
 Morck egyik fülével az orvos kellemes hangját hallgatta, a másikkal
Einarsen ideges, ebéd előtti válaszát. Még a mondatai is véresek voltak.
– Jó reggelt, doktor úr. Sajnálom, hogy zaklatnom kell. Amiatt a férfi
miatt, akit a kikötőnél húztak ki a tengerből. Itt van nálam a boncolási
jegyzőkönyv, és…
– Az a jegyzőkönyv az előzetes vizsgálatok eredményét tartalmazza,
nem többet. Magát a boncolást Odenseben végzik.
– Így igaz. Ön a „fegyver” szót használja a jegyzőkönyvben. Meg
tudná nekem mondani, pontosan mit ért ezen?
– Hogy mit értek ezen?
– Azt írja, valami súlyos fegyverrel ütötték fejbe.
– Aha. Értem már. Érthető ez a kis félreértés, ha szó szerint vesszük a
kifejezést, bár nem hinném, hogy ez a helyzet.
Az iróniát gondosan leplezte az orvos készséges nyájassága.
– Teljesen igaza van, hát persze. „Tárgy”-at kellett volna írnom, nem
„fegyver”-t. Ez az elfogadott kifejezés, nem? Mi ugyebár errefelé nem
vagyunk járatosak a gyilkossági ügyekben.
– Jó, hát akkor legyen „tárgy” – vágta rá Einarsen kurtán. – Engem
tulajdonképpen az érdekel, szóval a sérülés természete érdekel, ha érti,
hova akarok kilyukadni.
– Hogyne, nagyon pontosan értem.
– Szóval, hogy van-e valami elképzelése arról, milyen eszközzel csi-
nálhatták?
– Eszközzel? – kérdezte az orvos kissé meglepődve.
– Nem, nem gondolkodtam semmiféle eszközön, ha az „eszköz” va-
lamilyen határozott rendeltetésű szerszámot jelent, gondolom, ez a szó
köznapi értelme.
Einarsen arca sötétvörösre vált, szinte rángott az ebéd előtti türelmet-
lenségtől, s valami célpontot keresett a düh levezetésére.
Az orvos hozzátette:
– Ön talán egy meghatározott eszközre gondolt?
– Pontosan – nyögte Einarsen lenyelve a dühét.
 – Tételezzük fel a vita kedvéért, persze ez csak feltételezés, szóval,
na, tételezzük fel, hogy egy mindennapi tárgyat használtak, egy… – itt
megtorpant.
– Meg tudná mondani, miféle tárgy lehetett?
– Hát csak találgathatunk. De úgy vélem, efféle sérülést okozhat pél-
dául egy kárpitoskalapács.
– Úgy. Kárpitoskalapács. Köszönöm, dr. Arntoft.
Letette a kagylót és elgondolkodva dörmögte: „kárpitoskalapács.”
– Azt még érteném, ha orvosi kalapácsot mondott volna, olyan kis
gumivégű reflex kalapácsot, de hogy a fenébe tudhat egy orvos bármit is
másfajta kalapácsokról?
– Az apja kárpitos volt – világosította fel Andersen. – Gyerekkorában
mindig a műhely körül ólálkodott, emlékszem. Nagyjából egyidősek
vagyunk, és magam is megfordultam ott időnként.
– Értem. A szokásos jellemzőktől eltekintve milyen egy
kárpitoskalapács?
– Hát, jó nehéz, és a kalapács nyele egyáltalán nem a fej közepébe il-
leszkedik.
– Óriási. Most már csak a kárpitos hiányzik, aki meglengeti. De talán
előbb kávézzunk. Ha lehet itt egyáltalán ilyesmit kapni. Én fizetem.
– Remek ötlet – jegyezte meg Morck. – Úgy látom, ez a kis össze-
csapás dr. Arntofttal nem tett neked jót.
– Mi? Nekem? Úgy érzem magam, mint aki most ütötte meg a főnye-
reményt.
– Akkor a kávé után úgy fogod érezni magad, mint aki már fel is
nyalta a dohányt, az összes kamatjaival együtt. Andersen, az a pék ott a
túloldalon…
– Hozhatunk ezt-azt. Mit kérnek a kávéhoz?
– Azt mondta, pék, nem? – derült fel Einarsen, s a düh szinte szem-
mel láthatóan tűnt el az arcáról.
– Igazi pék, igazi meleg, foszlós süteményekkel? – tudakolta.
 Andersen már kezdte megszokni Einarsen modorát. Könnyedén bó-
lintott, közben tárcsázta a számot.
– Nikolaisen híres pékmester – magyarázta közben.
– Mondja csak meg neki, hogy két nagy foszlós zsemlét kérek, bár
okosabb lenne, ha csak egyet ennék, vagy még egyet se, de ez nem tar-
tozik Nikolaisenre.
– Halló, igen. Itt Andersen. Küldjön nekünk kávét. Hárman vagyunk.
És kérünk négy zsemlét is.
– Nem volt sikeres az otthoni vizit? – érdeklődött Morck Einarsentől.
– Egy fenét volt. Átráz a büdös… – Einarsen nyélvére egy minden
kétséget kizáróan kétértelmű szó tolult, de kopogtak, és ez megakadá-
lyozta a folytatást.
– Szabad – szólt ki Andersen. – Egy pillanatra még – szólt bele a
kagylóba, amikor meglátta a belépőt. – Vedtofte, kérsz kávét? Hát akkor
négyet, Dorte. – A pék alkalmazottját a keresztnevén szólította.
Vedtofte fényes csizmát és mentős egyenruhát viselt.
– Remek ötlet!
Letette a kalapját az iratgyűjtőre, és közben mindenkivel kezet fo-
gott. Andersen, mielőtt befejezte a beszélgetést Dortéval, még megkér-
dezte, hogy van az édesanyja. Úgy látszik, valamit javult, ennek Ander-
sen nagyon örült. Morcknak ugyanaz jutott az eszébe, mint korábban,
íme, a vidéki élet.

A mentős néhányszor végighúzta a kezét a száján, nehogy véletlenül

morzsák maradjanak ráragadva, aztán a belső zsebe mélyéről előhúzott
egy pipát, és meggyújtott egy szál gyufát.
– Nem hiszem, hogy bármivel is ki tudnám egészíteni, amit Ander-
sennek elmondtam – kezdte. – És hát köszönöm azért a kávét.
– Utólag semmi nem jutott még eszedbe? – firtatta Andersen.
 – Nem, igazán semmi, pedig hát, sokat jár a dolog a fejemben. Hogy
a csudába ne, különös ügy. Andersen mindent leírt a jelentésében, mi-
nek mondjam el még egyszer ugyanazt.
– A jelentés nem tartalmazza a beszélgetést szóról szóra – magyaráz-
ta Morck. – A beszélgetésről szóló jelentés nem azonos magával a be-
szélgetéssel.
– Hát nem.
A mentős teljesen megzavarodott, a gyufája elaludt, védekezésül
meggyújtott még egyet.
– Nem értem egészen, mi a különbség.
– Csak azt szeretném, ha pontosan elismételné azt, ami elhangzott.
– Aha. Szóról szóra, úgy érti?
– Igen, szó szerint – magyarázta Einarsen, és odahajolt, hogy a men-
tős gyufájáról rágyújtson aznapi első cigarettájára. Egyet köhintett, az-
tán folytatta:
– Tudja, Vedtofte, ez a Morck itten szógyűjtő, úgy gyűjti a szavakat,
ahogy más, mit is, na, mondjuk a porcelánt. Tudja, milyenek a gyűjtők,
mindig próbálják kiegészíteni a készletet. Hát mondja el, hogy volt.
– Hát, tizenkettő előtt nyolc perccel telefonált egy hölgy, és kérte,
hogy menjünk.
– Mit mondott pontosan? – szólt közbe Morck.
– Először azt kérdezte, ki beszél. Azt mondta: „Halló, mentők?” Én
azt mondtam: „Mentőszolgálat. Tessék.” Ki lehetett nagyon borulva.
Azt mondta: „Jöjjenek rögtön! Baleset történt.” Akkor megkérdeztem a
nevét, meg hogy honnan telefonál, de nem árulta el. Azt mondta, az nem
számít.
– Szó szerint így mondta?
– Igen. „Az nem számít” meg „Csak siessenek”. És azzal sírva fa-
kadt.
– Hogy sírt?
 – Szipogott, úgy mondanám. Azt gondoltam, azért sir, mert azt hiszi,
nem érünk oda elég gyorsan, de az is lehet, hogy azért sírt, mert ki kel-
lett mondania neki a férfi nevét, aki…
– De azért ki tudta mondani?
– Igen, de épp csak, és nem többet, úgy emlékszem. Azt mondta:
„Peter Magnussen a neve. A Fynspost szerkesztőségében.” Nem, vár-
junk csak, azt hiszem azt mondta: „Ott ül az irodában.” Várjunk csak,
hadd gondolkozzam. Rágta a pipaszárat, úgy látszott, mélyen a gondola-
taiba merül, azt se veszi észre, hogy Andersen az előtte heverő blokkra
jegyezget.
– Nem, csak azt mondta: „A Fynspost szerkesztőségében. Felírta?”
Andersen bólintott, mintha neki szólt volna a kérdés.
– Ez biztosan nem szerepelt az első jelentésben – szólalt meg.
– Hát, tudja, olyankor az emberek összevissza habognak. Azt is
mondta: „A Szürkebarát utcában”. Aztán megkérdeztem, mi történt,
mire ő azt mondta: „Azt hiszem, meghalt. Jönnek?” Mondtam neki,
hogy megyünk, és megkérdeztem, a Fynspost-ból telefonál-e. Erre nem
felelt, mert addigra már le is tette.
– Hogyhogy? Erre a kérdésre letette a kagylót?
– Azt nem tudom, akkor-e vagy épp előtte, de mindenesetre eltűnt,
épp úgy, mint Peter Magnussen, mire a Szürkebarát utcába értünk a
mentővel. A szerkesztőség hátsó ajtaja félig nyitva állt, az íróasztalon
égett a lámpa. Mit lehetett gondolni?
– Maga mit gondolt?
– Hát hogy Magnussen részegen botorkált a városban. Nem ez lett
volna az első eset. És hogy nyitva felejtette az ajtót, meg a villanyt sem
oltotta el. Vagy ezt, vagy hogy mit érdekli őt. Nagy piás volt. Mi azt
hittük, oktalanul hívtak ki minket, hogy a telefonáló valami hisztérikus
nőszemély volt, és csak képzelődött. Biztos látta, hogy ül ottan
Magnussen kábán, és mindjárt azt hitte, hogy, szóval, nem is tudom, mit
hitt. Szóval, hogy ne legyen semmi baj, visszafelé megálltunk a rendőr-
ség előtt, és elmondtuk Jensennek mi történt.
 – Jensen volt az ügyeletes? – érdeklődött Andersen.
– És Jensen mit csinált? – ezt Einarsen kérdezte, érzékeltetve balsej-
telmeit, jelezve, hogy őt elsősorban nem az érdekli, mit csinált Jensen,
hanem hogy mit nem csinált.
– Ő is úgy gondolta, semmi ok az izgalomra. De azért majd átugrik,
és amikor majd éjjel egykor bezár, hazafelé menet benéz a Fynspost-ba.
– Milyen figyelmes – gúnyolódott Einarsen. – És benézett?
– Igen, beszéltem azóta vele, be… – Vedtofte zavartan abbahagyta,
mert rájött, hogy erre a kérdésre nem neki kellene válaszolnia. Csak hát
a nyomozó kérdezte, és a kérdés neki szólt.
– Nem vitatom, hogy odament, de vajon körül is nézett?
Einarsen kérdése úgy lebegett fölöttük, mint egy lecsapni készülő ra-
gadozó madár. Andersen arcát enyhe vörösség lepte el. Nagy önura-
lommal válaszolt:
– Jensen jelen pillanatban egy tűzeset ügyében nyomoz, de körülbe-
lül fél óra múlva itt lesz, akkor első kézből hallhatja a jelentését.
– Köszönöm. Nagyon érdekel.
Néhány másodperc komor hallgatás után a mentős kicsit hátrébb tolta
a székét, mintha meg akarná törni a feszültséget.
– Hát, ha nincs más, akkor…
De Morck intett, hogy maradjon csak a helyén.
– Csak még egyetlen dolgot, Vedtofte. Azt mondta, az volt a benyo-
mása, hogy valami hisztérikus nőszemély telefonált. De ugye nem
mindjárt, ezt csak később gondolta, amikor nem talált ott senkit. Nem
így volt?
– Hát igen, azt hiszem.
– Milyen volt a hangja?
– Milyen volt a hangja? Hát, nem tudom pontosan. Semmi különöset
nem vettem észre, csak azt, hogy kimerült, és kapkodva szedi a levegőt.
– Mintha futott volna?
– Igen, talán az lehetett az oka.
– Helyi tájszólásban beszélt?
 – Nem.
– Nem is úgy, mint valami olcsó áru?
Einarsen közbeszólása zavarba hozta Vedtoftét.
– Nem értem egészen.
– Az a fajta kis olcsó tyúk, akit az ember a kocsmában csíp fel, és
néhány pohár sör után megkettyint – tudja, mire gondolok.
Vedtofte arckifejezése az ellenkezőjét fejezte ki.
– Elsőnek nem ez jutott az eszembe – felelte, s értetlenül meredt ma-
ga elé.
– Valamit hallott? Zenét a háttérben, zajt a folyosóról, vagy más
hangokat?
– Nem, semmi ilyesmit, kivéve, azt hiszem, valami surrogó hangot,
amikor letette.
– Milyen surrogás volt?
– Olyanféle, mint az autógumi a vizes úton, úgy mondanám.
– Esett az eső akkor éjjel? – Morck saját magának tette fel a kérdést.
Bár nem szólt senkinek, Andersen mégis válaszolt rá, hogy igen, esett,
és Vedtoftéhoz fordult:
– Egyelőre ez minden, ugye? Persze, ha még valami adódik, akkor…
– Akkor jövök és elmondom – válaszolta Vedtofte, felállt, és fel-
emelte az iratgyűjtőről a sapkáját.
– Hová is jutunk mindezzel? – kezdte Morck, amikor Vedtofte el-
ment.
– Telefonál egy nő, baleset történt, odaát a Fynspost-ban, azt hiszem,
meghalt az illető. Hol volt a nő?
– Nem gondolja, hogy onnan telefonált? – érdeklődött Andersen.
– Nem. Hacsak nem akarta eltitkolni, hogy ott van. Vagy az is elkép-
zelhető, hogy Vedtofte téved. Talán az „odaát”-ot ő tette bele. Végül is
Vedtofte nem nyomozó…
– Így van.
– Mi az eddigi nyomozás eredménye? – érdeklődött Einarsen.
 – Kihallgattunk vagy két tucat embert. Főleg olyanokat, akik kapcso-
latban álltak az újsággal, aztán a szomszédokat, meg olyanokat, akik
ugyanabban az utcában laktak, és így tovább. Egész tetszetős kis akta-
csomó.
– És a tartalma is tetszetős?
– Úgy látom, egyelőre semmi.
– Hát, attól tartok, át kell nyálaznom, pedig nagy rakás szar az egész.
Morck szeret a helyszínen szaglászni. Ezt is mondanom kellett volna,
ezt is gyűjti, mint a – mit is, na, porcelánt mondtam az előbb?
Morck nem felelt, talán nem is hallotta a megjegyzést.
– Na, ez nem talált, mi? – folytatta Einarsen. – Minden poén nem
csattanhat. Halló, Jonas, szólj már egy szót! Úgy festesz, mint akinek
komoly aggályai támadtak.
– Igen, apróság az egész – felelt Morck.
– Mint mindig – szólt közbe Einarsen. – Az apró dolgok a vesszőpa-
ripája. Ott zümmögnek a fejében, és nem hagyják békén. Ki vele, Jonas.
Egy nő telefonál…
– Ez az, ami engem izgat. Tételezzük fel, hogy a Fynspost-ból tele-
fonált, és a Szürkebarát utcán végigment egy autó. Szürkebarát utca, ez
a neve? Lehetne azt a vonal másik végén hallani?
– Ha a külső helyiségből beszélnek, ami az utcai fronton van, akkor
nincs kizárva – felelte Andersen. – Ott nincs dupla ablak. De a szerkesz-
tőségi szobából, ahol Magnussen volt, lehetetlen. Annak az ablaka a
hátsó udvarra néz.
– Pontosabban, a nő mondta Vedtofte-nek, hogy ott van.
– Helyes. De jó okunk van feltételezni, hogy igazat mondott.
– Miért?
– Mert amikor a takarítónő másnap reggel a padlót mosta, sötét fol-
tokat talált Magnussen székének a támláján.
– Vérfoltokat?
– Feltehető.
 – De nincs bizonyíték – jegyezte meg Einarsen. – Van rá egy húsza-
som, hogy végighúzta rajta a felmosórongyot.
– Igen, pontosan ezt tette – ismerte el Andersen. – És pontosan így
mondta el: „végighúztam a felmosóronggyal”. Hiszen neki fogalma sem
volt…
– Nyilvánvaló. Senki se tökéletes.
– De hát hallgasson ide…
Andersen arca nem csak azt árulta el, mennyire torkig van
Einarsennel, hanem azt is, milyen kellemetlen számára az egész helyzet.
– Jensennek nem volt semmi komoly oka, hogy sűrűfésűvel
végigtetvéssze az irodát, felhatalmazása se volt rá, csak azért, mert egy
hisztérikus nőszemély felhívta a mentőket, és nyitva felejtették a hátsó
ajtót…
– Ezt már megtárgyaltuk és egyetértettünk – szólt közbe Morck. –
Nem hagyhatnánk már ezt?
– Természetesen – készségeskedett Einarsen. – Hacsak nem gondol-
ja, hogy először le kell tartóztatnunk az őrmestert és a takarítónőt – ak-
kor én lennék az első, aki helyesel.
– Higgadj, Einarsen, de legalább ne izélgess mindenkit, úgyis bego-
lyózunk, a te otthoni bajaidtól függetlenül is.
– A feleségemre célzol? Nem örülne neki. Na, egye fene, megpróbá-
lom elfojtani jogos ingerültségemet. Még máshol is találtak vérfoltot?
– Igen, a mosdón – válaszolt Andersen. – Azt mondja a takarítónő,
vörös pöttyöket látott a mosdó szélén. Azt hitte, céklalé, vagy mit tudom
én.
– És végighúzta rajta?
– Végig.
– Elsőrangú takarítónő, ezt meg kell hagyni. – Valakinek legalább is
igen becses szolgálatot tett.
– Igen – hagyta helyben Andersen. – És az eltakarított nyomokon kí-
vül mást nem találtunk.
– A bűnügyi labor még semmit sem jelentett az ujjlenyomatokról?
 – Találtak vagy tucatnyit. Csak gondolja el, hány ember sétál ki meg
be egy szerkesztőségbe naponta.
– És a Peter Magnussen elleni támadás, ha ugyan már támadásnak
nevezhetjük? – kérdezte Morck. – Vajon a szerkesztőségben történt a
dolog, vagy csak utána támolygott oda valahogy?
– Azzal a lékkel a fején? – problémázott Einarsen…
– Arntoft szerint van ilyen, ennél sokkal súlyosabb sérülésekkel is
mászkáltak már emberek.
– Á, az az orvos. Azzal is megtárgyaltad?
Kopogtak az ajtón.
– Tessék – szólt ki Andersen. – Talán a boncolás többet mond majd.
– Nahát! – Ez nem Andersennek, hanem az éppen belépő nagydarab,
széles vállú, pókhasú őrmesternek szólt.
– Jensen! Nem hiszek a szememnek, te vén kurvapecér. Fogalmam
se…
– De nekem igen – vágott közbe az őrmester széles vigyorral. –
Mondták, hogy jössz, de azt már nem, hogy ennyire – tette hozzá, és a
kezével Einarsen pocakjára mutatott.
– A mindenit, ezer éve nem láttalak. Húzd be a hasad, hadd ismerjek
rád.
– Te beszélsz? Te még nálam is többet szedtél föl, úgy nézel ki, mint
egy nyugalmazott díjbirkózó.
– A dupla Nelson még mindig a raktáron van. Gyere csak ide közép-
re, majd meglátod.
– Te már elfelejtetted, hogy amikor utoljára találkoztunk, azt hiszem,
hatvankettőben, két vállra fektettelek?
– Ez szemenszedett hazugság. Én úgy emlékszem, te voltál az, aki…
Morck felállt, és odaszólt Andersennek: – Jöjjön, nekem ebből elég!
– Megyek. Azt hiszem, mi már ehhez egy kicsit öregek vagyunk –
mondta Andersen, s arcán megkönnyebbült mosolyféle derengett.
7

A Szürkebarát utca és az Úri utca sarkán álltak meg, ott található az

alagsorban a Vidám Csuhás nevű kiskocsma. Benn már égtek a villa-
nyok, noha még kinn nem is sötétedett. A füsttől megsárgult függönyö-
kön keresztül jól látták a kockás abrosszal megterített asztalokat. Ven-
dég egy se volt a helyiségben, csak egy fehér inges férfi olvasta az új-
ságját a pultra könyökölve.
– A tanácsülés, ahol Magnussen jelen volt, kilenc előtt tíz perccel ért
véget – magyarázta Andersen. – A parlamentben tartották, tulajdonkép-
pen épp itt fölöttünk.
– Hogyhogy? A rendőrség fölött?
– Igen. A tanácsterem ott maradt a mai napig, csak a többi hivatali
helyiséget tették át az új épületbe. A Vidám Csuhás tulajdonosa szerint
Magnussen kilenc óra körül érkezett, és egy korsó sört ivott, szóval egé-
szen biztos, egyenesen a gyűlésről jött. Onnan csak két-három perc a
kocsmáig. Legfeljebb negyed órát töltött a kocsmában, aztán ment to-
vább, feltehetően a Fynspost-ba, hogy megírja és továbbítsa riportját, de
körülbelül egy óra múlva ismét megjelent a kocsmában, és ott is. maradt
majdnem tizenegyig. A tulaj azt mondja, egy nő hívta telefonon, akkor
aztán nyomban elment.
– Vissza a szerkesztőségbe?
– Nem találtunk senkit, aki azután még találkozott volna vele.
Elindultak a Szürkebarát utcán, de még mielőtt elhaladtak volna a
kocsmaablakok előtt, Morck megtorpant.
– Ezek a macskakövek – csak ennyit mondott.
– A régi utcák közt sok a macskaköves.
– De az a surrogó hang, amit hallott, a mentősre gondolok, amikor a
nővel beszélt, surrogó-nak mondta, mint amikor autó húz el a vizes út-
testen, de biztosan nem macskaköveken.
– Mire gondol?
 – Tudja, mit értett „surrogó” hangon? Az autó kerekei surrogtak, de
nem az ilyen hepehupás macskaköveken. Olyan hangot csak aszfalton
vagy betonon ad a kerék. Viszont beton úttest errefelé nincs.
– Ezek szerint a nő nem a Fynspost-ból telefonált.
– Odaát a Fynspost szerkesztőségében – idézte Morck. – „Kapkodva
szedte a levegőt, kimerült volt, nagyon” – úgy mondta Vedtofte, talán
mert futott, és az autó kerekei nagyon is közel lehettek, ha Vedtofte
meghallotta a surrogást. Talán egy nyitott ablaknál állhatott, egy aszfal-
tozott utcában, akkor lehet hallani a surrogást. De inkább arra gyanak-
szom… Andersen, maga mit gondol?
– Én azt gondolom, utcai fülkéből telefonált.
Morck egyetértően bólogatott.
– Melyik a legközelebbi?
– Van egy a sarkon. Nem több, mint ötven méter a szerkesztőségtől.
– Azon kívül van még több, ami gyalog könnyen megközelíthető?
– Persze. A városközpontban. Van vagy öt-hat. Egy az Állomás úton
az Úri utca túlsó végén, egy másik az Apátság téren, egy a Kikötő utcá-
ban, de ez így nem sokat mond magának. Mind be van jelölve a térké-
pen benn az őrsön. És a Parlament téren is van egy, de onnan nemigen
telefonálhatott. Majd beteszünk a helyi lapba egy felszólítást, hogy kér-
jük a lakosság segítségét, hátha tudnak valamit. Végtére is, ha csak
egyetlen személy is járt arra, az észrevett egy éjfél után telefonáló nőt.
– Ez a kisvárosi élet előnye – jegyezte meg Morck –, illetve átka, at-
tól függ. melyik oldalról nézzük.
Végigmentek a Szürkebarát utcán, elhaladtak a kerékpáros üzlete
előtt is. A lépcső felett ezüst színnel festett tábla hirdette nagy magabiz-
tosan: „Karlsen – kerékpárok nagy választékban. Csak nálam.”
Az alagsori üzlet fölötti ablakokat régimódi csipkefüggöny takarta.
Amikor Morck és Andersen elhaladtak az első ablak előtt, az egyik füg-
göny hajszálnyit megrebbent. Nem húzták szét, csak kisimult egy ránc,
és Morck a szeme sarkából megpillantott egy, még a függönynél is hal-
ványabb arcot. Egy madár rezzenéstelen tekintetével meredt ki a szoba
félhomályából. Ha ugyan létezik tengerkék szemű madár, meditált
Morck. Aztán a gyümölcsbolt következett, az alma jellegzetes, erős illa-
tát meg föld és gyökerek dohos szagát árasztotta, ami a járdára kitett
ládákban tárolt krumpliból és a zellerből szállt fel. A gyümölcsüzlet
mellett kétszintes új épület állt, későbbi építésű, mint a földszintes, falu-
sias házak – valószínűleg a múlt század ötvenes éveiben épült kereske-
dőház, különlegesen jó állapotban, a homlokzatát vastag, világosszürke
festékréteg védi. Lépcső vezet fel a bejárathoz, ahol az ajtó mellett a
bemélyedésben palaszürke tábla függ a falon, rajta aranyozott betűk.
Morck szeme végigszaladt a táblán. A földszinten egy fűszeres és egy
ingatlanügynök, fenn egy fogorvos és „Jorgen Brehmer. Doctor juris.
Fogad: de. 9-12-ig, du. 2-5-ig.”
– Ez az a bizonyos Jorgen Brehmer?
– Igen. Mi több, az övé mind a két ingatlan – magyarázta Andersen.
– Ez is és mellette a Fynspost-ház is.
– Különös.
– Micsoda?
– A jogászok rendszerint azt írják ki, hogy ügyvéd, nem pedig, hogy
doctor juris.
– Brehmer nem óhajtja közhírré tenni, hogy ügyvéd, pedig az. Tudja,
a jog csak az egyik ló, amit meglovagol. Azonkívül, hogy a Fynspost
tulajdonosa, a város több nagy üzleti vállalkozásában is benne van.
– Minek nevezi magát? Gondolom, nem szerkesztőnek?
– Azt már nem. Nem örülne, ha szerkesztőnek titulálná. Híres, befo-
lyásos család. A legutóbbi néhány generációig szinte a fél város az övék
volt, ők hoztak minden döntést. Aztán alaposan megcsappant a befolyá-
suk, de még mindig olyan hatalmuk van, hogy számolni kell velük.
Szóval Brehmer se nem ügyvéd, se nem szerkesztő. Ő itt az emberek
szemében egyszerűen csak Jorgen Brehmer, ha érti, mire gondolok, a
vezető réteg egyik tagja.
– És annak is tekinti magát?
 – Nyilvánvaló – felelte Andersen, s hangjában talán egy félig elfelej-
tett emlék keserűsége rezdült. Ő is helybéli családból származott, de
bizonyosan más, sokkal kevésbé kiváltságos környezetben nőtt fel.
– Mások is annak tekintik?
– Az idők változnak, de az a tisztelet, ami még az én gyerekkorom-
ban is övezte a gazdagokat, ma már a múlté. Nem, az emberek ma már
nem törődnek az ilyesmivel.
– De a szemébe ezt azért mégse mondanák?
– Minek is mondanák? Meg aztán azért vannak még maradványai a
régi tiszteletnek.
A félénk szegények tisztelete a magabiztos gazdagok iránt – még ha
nem is annyival gazdagabbak, és nem rendelkeznek akkora hatalommal,
mint valaha? Körülbelül ez az, amire Andersen gondolt?
– Ha Brehmerhez megyek, Einarsent is magammal viszem – jegyezte
meg Morck.
– Menjünk most be a szerkesztőségbe? Hátul is bemehetünk.
A szerkesztőségben nincs semmi különös. Kis, öreg, négyablakos
házban van, mellette jóval nagyobb ház. Ugyanolyan színűre festették,
mint a nagyobb épületet, de a festék alatt hullik a vakolat, gyengébb
minőségű lehet, mert a festékréteg is egyenetlen rajta.
Az oldalkapun mentek be, és egy nagy, aszfaltozott udvaron találták
magukat. Öt autó parkolt az udvaron, a szomszéd udvart elválasztó léc-
kerítés mellett.
– Ezek a szomszéd hivatal parkolóhelyei. Jorgen Brehmer is itt par-
kol, az övé az a nagy szürke csatahajó a sarokban. Nem a legújabb, de
makulátlanul csillogó Opel Admiral állt a legközelebb a kapuhoz, egy
külön megjelölt helyen. A fényes karosszérián esőcseppek csillogtak.
Nem „magánterület” – jegyezte meg Morck –, nem ilyen hétköznapi,
hanem „JB”. Ő itt az emberek szemében Jorgen Brehmer. A városi ve-
zető réteg tagja! Felségterületének a határait az jelzi, hogy egyszerűen
odabiggyeszti a monogramját, nehogy valakinek kétségei legyenek afe-
lől, kinek a különleges előjogait kell tiszteletben tartania. A „B” alsó
fele kicsit már elkopott, így a tájékozatlanok szemében inkább „JP”-nek
látszott. „JP” mint Jupiter, gondolta Morck. Hogy is szól a közmondás?
Amit szabad Jupiternek, azt nem szabad az ökörnek. Vajon Jorgen
Brehmer ilyenfajta nagy úr?… Istenem, mondta magában. Még nem is
találkoztál vele. Úgy látszik, Andersen befolyásolta a gondolatmenetét
ezzel a „vezető réteg” kijelentéssel, ő meg azonnal meggondolatlan kö-
vetkeztetéseket von le, anélkül, hogy azoknak a legcsekélyebb alapja
lenne.
– Ott az ajtó, amit félig nyitva találtak – mutatott Andersen a házra,
amit nem festettek be világosszürkére, hanem még megvolt eredeti fehér
színe. Több helyütt hámlott a vakolat. A régi típusú ablakok hat részből
álltak, az ajtó zöldre festett alsó felén pergett a festék.
– Ki hagyta úgy az ajtót? – tette fel a kérdést.
– Talán a gyilkos – felelte Andersen –, de ugyanúgy lehetett maga
Magnussen is.
– Vagy mind a kettő. Ne vesztegessük az időt feltevésekkel, amikor
semmi szilárd alapunk nincs. Menjünk?
Lenyomta a kilincset. Az ajtó kinyílt. Kis hátsó folyosón találták ma-
gukat, ahonnan meredek, agyonkoptatott lépcső vezetett fel a padlásra.
– Ott lakott fenn Magnussen az utolsó néhány hónapban. Azelőtt a
városban lakott, albérletben, de kidobták.
– Miért?
– Mert nem fizetett.
– Gondolom, elitta a pénzét.
– Igen. Nem kétséges. Szóval van a tetőtérben egy szoba, illetve csak
amolyan kis kamra, oda költözött be. Később majd megnézhetjük. Nem
mintha sok néznivaló lenne rajta. Egy ágy és egy falba vert szög.
Andersen kinyitotta a konyhába vezető ajtót. Keskeny kis helyiség
volt a konyha, az összes berendezése egy csempézett polcra szerelt gáz-
rezsó, egy kopott linóleummal borított asztal meg egy fehér, zománcos
mosogató, ezen lehettek azok a piros pöttyök, amiket a takarítónő
céklalének, vagy ki tudja, minek nézett. Itt állt meg Peter Magnussen,
amikor az irodából kitámolygott? Támolygott! Ki mondta, hogy tá-
molygott? Vigyázz, ne ereszd szabadjára a fantáziádat, még nincs mire
építened. Talán inni akart, ezért állt meg, vagy a támadást követő bó-
dultságában egy kis vizet locsolt az arcára, esetleg az ismeretlen táma-
dónak volt rá ideje, hogy megálljon, és lemossa a vért a kezéről…
– Itt ült – mutatta Andersen, és a konyha túlsó oldalán kinyitotta az
ajtót. Ócska kis irodába nyílt, melynek szerény berendezése mindössze
két öreg, fiókos tölgyfa íróasztalból és néhány polcból állt. Az egyik
íróasztalt közvetlenül az ablak elé tolták, és szemmel láthatóan nem
használták másra, csak a régi újságok tárolására. A poros zsalu nyílásain
át látni lehetett az udvaron parkoló autókat. A másik asztal a konyhaaj-
tóval szemközti falnál állt, szóval Peter Magnussen háttal ült annak, aki
azon az ajtón jött be.
Az ajtó túlsó oldalán, a ház utcai frontjára néző külső szerkesztőségi
szobában megszólalt a telefon. Kellemes, fiatal férfihang szólt bele.
– Jó napot, Mogensen úr. Nem, Brehmerné asszony nincs itt jelen
pillanatban, de talán én is szolgálhatok felvilágosítással. Szóval a hirde-
tést szeretné a jövő héten megismételtetni, egy vagy két árváltozással.
Semmi akadálya, ha szerda reggelig megkapjuk a részleteket…
– Ez Alf Rasmussen, az ügyintéző. Ő hirdetési felügyelőnek nevezi
magát – súgta Andersen.
– Igen, rettenetes. Iszonyú. Teljes talány. Ki akarhatta…
Mozdulatlanul álltak, az ajtón keresztül hallgatták a hangot, pedig
nem is akartak hallgatózni.
– Nem, még nem tudjuk, találtak-e valamit. Az ember csak remény-
kedhet. Az mi? Igen, én is láttam tegnap a tv-híradóban, azt mondják, a
bűneseteknek csak huszonöt százalékát derítik fel. Igen, bizonyára a
módszerben van valami hiba…
– Rólunk van szó – jegyezte meg Andersen. – Akkor talán jelezzük,
hogy megérkeztünk.
Bekopogott és kinyitotta az ajtót. A beszélgetés már épp a befejezé-
séhez közeledett.
 – Akkor szerdáig várjuk az új árakat. Nagyon köszönöm. Viszonthal-
lásra, Mogensen úr.
A fiatalember hallotta az ajtónyitást. Akkor látta meg őket, amikor
letette a kagylót, pillantása meglepetést fejezett ki, de mire a belépők
észrevehették volna, ez az arckifejezés szinte már el is tűnt.
– Jó napot, Rasmussen úr. Elnézést, de a hátsó ajtón jöttünk be. En-
gedje meg, hogy bemutassam Morck felügyelőt, a helyszínelő csoport-
tól.
Morck udvariasan morgott valamit.
– Örvendek. Remélem hamarosan felderítik ezt az iszonyú ügyet.
Alf Rasmussen éppen olyan sima és pehelysúlyú volt, amilyennek a
hangja hallatán képzelte az ember. Könnyedén talpra szökkent, és
Morck felé nyújtotta keskeny, bársonyos tapintású kezét. A felügyelő-
nek feltűnt a kéz határozott formája. A vékonyka kézcsontok jártak az
eszében, miközben a fiatalember Andersennel folytatott csevegését
hallgatta.
– Gondolom, még semmi biztos nincs, a dolgok sohasem oldódnak
meg olyan könnyen.
Madárcsontok, gondolta Morck. Milyen különös metafora, bár a ma-
darak már korábban is felbukkantak a tudatában. Milyen összefüggés-
ben? A madárcsontok üregesek, hogy segítsék a repülést, nincs súlyuk.
És Rasmussen, vajon hány éves lehet? Talán huszonkét-huszonöt éves,
lehetetlen megállapítani erről a sápadt, határozott és szabályos arcról,
homokszínű hajról. Morcknak csak akkor tűnt fel, milyen alacsony ter-
metű, amikor mellé állt, épp egy fejjel volt alacsonyabb nála. Könnyű
öltönye távolabbról ezüstszürkének látszott, jobban szemügyre véve
azonban felfedezte a zöldes árnyalatú, apró kockás mintát. Hasonló szí-
nű, de sötétebb inget viselt hozzá. Az egész öltözék makulátlan volt,
sehol egyetlen ránc vagy gyűrődés, az ember el sem hinné, hogy ebben
ülni is szokott. Mellette mások otrombának, rendetlennek, vasalatlannak
hatottak. Az emberek kényelmetlenül érezhetik magukat a közelében.
Morck eltűnődött, vajon hogy hatott ez az ember a megboldogult Peter
Magnussenre.
– Azt mondja, Brehmerné asszony nincs itt? – Andersen az üres író-
asztalra pillantott. Akárcsak a többi bútor a helyiségben, ez is újnak
hatott. A falakat élénk színűre festették, a két utcára néző ablakban egy-
egy cserép virág virított. – Csak nem beteg megint?
– Nem, nem…
A fiatalember gyors, üzleties modora hirtelen eltűnt, hogy utat nyis-
son egy mosolynak, mintha egyszerre egy másik ember, egy varázslatos,
bűbájos ember törte volna át a merev külső burkot, egyszeriben szinte
sugárzás ömlött el az arcán.
– Csak kiszaladt pár krémesért a délutáni kávéhoz. Ilyenkor általában
azt szoktunk enni. Persze, azok után, ami történt, ez már nem ugyanaz.
De van valami vigasztaló abban, hogy úgy folytatjuk a mindennapokat,
ahogy megszoktuk – az életnek mennie kell tovább, nem?
– Persze, természetesen. – Andersenen a kimerültség jelei mutatkoz-
tak, válasza egyáltalán nem úgy hangzott, mint aki csakugyan meg van
győződve arról, amit helyesel, mintha ő is otrombának és nehézkesnek
érezné a fiatalember társaságában magát.
– Hm, mi most körülnézünk egy kicsit.
– Ha van valami, amiben segíthetek…
– Mondja – szólalt meg Morck –, hogy jöttek ki Magnusennel, a
munkában, úgy értem.
– Hogy jöttünk ki?
– Igen.
– Nem mondhatnám, hogy szerettem vele dolgozni, és ami azt illeti,
mint embert sem szerettem. De hát ez nem jelent semmit. Annyira kü-
lönböztünk egymástól. Ő épp úgy lenézte az én életmódomat, ahogyan
én az övét – hogy finoman fejezzem ki magam. Szóval, nem voltunk
ideális kollégák. De mivel mind a kettőnknek megvolt a külön részterü-
lete, egészen jól megvoltunk. Néha ugyan összekaptunk, de én igyekez-
tem az ilyesmit elkerülni, amennyire csak lehetett. Tudja, néha nagyon
kellemetlen tudott lenni. Mit mondhatnék még? Ez volt.
A fiatalember szemmel láthatóan őszintén beszélt. Morck nem is ké-
telkedett benne.
– Általában miről vitatkoztak?
– A munkáról. Egy sereg dologban nem értettünk egyet, ezek főleg
az ő gondatlanságából és nemtörődömségéből fakadtak. Így visszate-
kintve, jelentéktelen apróságok voltak. De tudja, hogy van, rendszerint a
legjelentéktelenebb kis dolgoktól robban az ember.
– Így igaz – értett egyet Morck. – Andersen, menjünk vissza, és néz-
zük meg Magnussen szobáját tüzetesebben.
Mikor becsukódott mögöttük az ajtó, Rasmussen szobájában fürgén,
elegánsan kopogni kezdett az írógép.
– Igencsak buzgó fiatalember, nem? – vélekedett Morck.
– Igen. Ő a lap igazi hajtóereje, meg Mrs. Brehmer.
– Mióta dolgozik itt?
– Csak egy vagy két éve. Odenséből jött, egy reklámügynökségtől.
Van benne lendület, csak kicsit alacsony.
Vajon nem volt-e valami halvány lenézés ebben a megjegyzésben?
Vajon úgy érezte, hogy ennyi visszajár azért a kisebbségi érzésért, amit
Alf Rasmussen feltűnő önbizalma ébreszt?
– Nem vitás, van benne robbanékonyság.
– Az biztos – hagyta rá Morck, és odament a fal melletti íróasztalhoz.
– És itt ült a másik, a nagydarab fickó, aki aztán minden volt, csak rob-
banékony nem.
Öreg, ütött-kopott írógép állt az íróasztalon, fölötte a falon az egyik
oldalon rajzszöggel feltűzött újságkivágás: két csavargó egy italbolt
előtt. Szakállas, régi vicc, még Morck is emlékezett rá, pedig ilyesmik-
ben nem valami jó a memóriája. „Hogy van szíve eladni az italait?”
Cseppet se vicces, legalábbis Morck nem volt olyan hangulatban, hogy
értékelje a humorát. Peter Magnussen azonban nyilván igen, másképp
aligha vágja ki és tűzi fel a falra.
 A naptár október 25-öt mutatott, azt a napot, amikor meggyilkolták.
Morck nem vacakolt az asztali naptárral, Andersen bizonyára átnézte
már, és érdektelennek találta. Összekarcolt üveg hamutartó díszelgett az
asztalon, az alján vermutreklám. Morck eltűnődött, vajon nem valame-
lyik kedvenc kocsmájában csúsztatta-e Magnussen a hamutartót a zse-
bébe. A listát egy üres papírkosár zárta, amely az asztal alatt állt.
– Talált valami érdekeset a fiókokban és a szekrényben?
Andersen tagadólag rázta a fejét: – Semmi személyes holmi, elte-
kintve egy-két fizetetlen számlától.
– És a papírkosárban?
– A takarítónő kihalászott belőle három-négy üres üveget, aztán ki-
ürítette. Magnussen általában a papírkosárba hajította az üres üvegeket.
Nem tudom, volt-e a kosárban valami fontos, mert a szemetes aznap
reggel vitte el a hulladékot.
– Ez a mi formánk – dörmögte Morck, és az üveges ajtóhoz lépett.
Az ajtó sötét, ablaktalan szobába nyílt, az ember épp hogy elfért a telex
mellett.
– Volt valami ebben másnap reggel?
– Például mi?
– Például a riport a tanácsülésről, ahol Magnussen is jelen volt. Va-
laki, illetve, hogy pontosak legyünk, bizonyára Alf Rasmussen megnéz-
te a telexet, és letépte az üzenetet, ha volt.
– Őszintén szólva erre nem is gondoltam. Megkérdezem.
Andersen kopogott, bement, nyitva hagyta az ajtót.
– Még egy kérdés, Rasmussen. Nem emlékszik, volt a telexben va-
lami üzenet a gyilkosságot követő reggel?
– Üzenet? Hadd gondolkozzam.
Hosszú csend következett. Rasmussen alaposan elgondolkodott a
kérdésen. Végül így felelt: – Igen, most, hogy említi, emlékszem, volt
egy pár sor a tanácsülésről, letéptem és elolvastam.
– Aztán mit csinált vele?
– Biztosan eldobtam. Soha nem őrizzük meg az eredeti példányt.
 – Nem vett észre valami különöset az üzenetben?
– Különöset?
A hangja habozást árult el. Morck közel húzódott a nyitott ajtóhoz,
hogy lássa Rasmussent.
– Mit ért azon, hogy „különös”? – Talán csak az ablakon át beeső
fény vonta be némi bizonytalan pírral az arcát. – Mire gondol?
– Hát, akármi, ami akkor esetleg feltűnhetett.
Alf hirtelen megfordult a székén, hátranyúlt, s leemelt egy újságot az
újsághalom tetejéről.
– Egy rövid hír volt mindössze, egyébként teljesen jelentéktelen. Itt
van, olvassa el.
– Már olvastam.
– Én még nem – szólt közbe Morck. – Megkaphatnám?
– Természetesen. Olvassa el.
Rasmussen újra élénken, energikusan beszélt. Andersen fogta és át-
vitte az újságot Morcknak, aztán betette az ajtót.
– Az ötödik oldalon van.
Fynspost – független hetilap. Az első oldalt teljesen betöltik a hirde-
tések és a közlemények. A többi lapban a hirdetések fölött megjelent
egy-egy helyi hír, ezeket feltehetően maga Magnussen írta, a helyi heti-
lap fáradt pletykastílusában, ahogyan azt elvárták tőle. A szomszédban
néhány pillanatra elhallgatott a gépelés, majd energikusan folytatódott.
Morck az ötödik oldalra lapozott, és átfutotta a tanácsülésről szóló
közleményt. A felsorolás egy sereg információt tartalmazott. A közúti
bizottság elkezdte a várost északról övező út korábban javasolt kiszéle-
sítésének tervezését. A lakásépítő szövetkezet hosszú lejáratú garancia-
levelet kér a tanácstól. Végül legalul néhány sor a zárt tanácsülésről,
csak annyi, hogy az építési bizottság az új iskola építésével kapcsolat-
ban több területet meg fog vizsgálni.
Morck zsebre tette az újságot.
– Nincs benne sok, ugye? – érdeklődött Andersen.
 – Nincs, de szeretném látni az eredetit. Azt hiszem, a legjobb lesz, ha
megbízom Einarsent, hogy derítse ki, megvan-e még Odensében, a
nyomdában az eredeti – felelte Morck, s felfigyelt az ajtó túloldalán
beálló csendre. Végül is az ember nem gépelhet megállás nélkül.
– Van még telefon, ahonnan hívhatom a várost?
– Igen, Jorgen Brehmernek még megvan itt az irodája.
Andersen kinyitotta Magnussen íróasztala mellett az ajtót.
– Hogy érti azt, hogy „még”?
– Hát az újságkészítés napi munkájában ő egyáltalán nem vesz részt,
idejének legnagyobb részét a másik irodában tölti. De azért mindeneset-
re ezt a szobát is fenntartja.
A félhomályos szoba feleakkora volt, mint a másik, ahol az előbb tar-
tózkodtak. Morckot megcsapta a fojtogatóan állott levegő, a lakatlan
helyek halálos csendje, ami ott uralkodik, ahol a tárgyakat nem használ-
ják arra, amire valók.

Andersen odament az ablakhoz, és kinyitotta a zsalukat. Megint bebo-

rult, az ablakot eső verte.
Az ablaknál álló íróasztal ugyanabból a korszakból való volt, mint a
másik kettő a szerkesztőségi szobákban. Morck felkattintotta az íróasz-
tali lámpát, akkor vette csak észre, hogy majdnem még egyszer akkora,
mint azok. De kétoldalt a fiókokon egyetlen karcolás sem látszott, a
teteje sem pattogzott fel, noha a festéket megkoptatta az idő. A zöld
mappát gondosan megmunkált sötétbarna bőr sarokvédők szorították le.
Az ablakkal szemközti falnál klubgarnitúra állt: egy kopott támlájú
bőr heverő, alacsony asztal és kerek támlájú szék stílusos karfával. Va-
laha több szék tartozhatott a garnitúrához. A heverő fölötti arcképről
katonás arckifejezésű, ünnepélyes öltözetű úr nézett le rájuk nagy hatá-
rozottsággal.
 Morck leült az íróasztalhoz, és felemelte a telefonkagylót. Kattanást
hallott.
– Halló – hallotta Alf Rasmussen hangját a kagylóban és az ajtón át
is.
– Lehet innen a városba telefonálni?
– Természetesen, felügyelő úr. Én nem nagyon értek ezekhez a régi-
módi kapcsolásokhoz, mostanában már különösen nem, mert teljesen
automatizálták a készülékeinket. Az ilyesmivel rendszerint Brehmerné
asszony foglalkozik, de azért megpróbálom. Lássuk csak, na most be-
nyomom ezt a gombot, városi vonalat kell kapnunk. Tessék.
A rendőrséget hívta. Einarsennel akart beszélni.
– Itt Morck. Kiderült valami azokból a bejelentésekből?
– Körülbelül annyi, mintha a köldökömet nézegettem volna – felelte
Einarsen.
– Fel kellene hívni azt a nyomdát Odensében, ahol a Fynspost-ot
nyomják, ki kell deríteni, megvan-e a telex Peter Magnussen tanácsülés-
riportjával. Aztán a segédszerkesztővel is kell beszélni, aki akkor volt
ügyeletes, és meg kell kérdezni…
– Mikor jött a telex és hogyan – vágott közbe Einarsen. – A részle-
tektől megkímélhetsz.
– Jól van – felelte Morck hűvösen. – Ez nemcsak neked szól, most
szedem össze a gondolataimat, hogy mit is kellene csinálni. Valamikor
délután elmehetnél Odensébe…
– Értem, szóval mehetek Odensébe?
– Igen, elhozod azt a papírt, vagy segítesz megkeresni, ha még nem
találták meg.
– Ugorjak fejest valami nagy halom hulladékpapírba, valami koszos
alagsorban, mi? Bárcsak sohase botlottam volna beléd!
– Fél óra múlva boldog leszel, hogy valaha belém botlottál. Ha be-
széltél velük, gyere értem. Szeretném, ha ebédidőben elintéznél egyet-
mást.
– Másra se vágyom. Mi a francot?
 – Részletes vizsgálatot kérek egy marhasült ügyében bizonyos Vi-
dám Csuhás nevű kiskocsmában.
– Hm. Nem hagyom magam levenni a lábamról.
– Szóval nem jössz?
– Teljesen azért még nem őrültem meg, bár a nejem minden tőle tel-
hetőt megtesz a cél érdekében. Mindjárt ott leszek. Viszlát.
Einarsen letette a kagylót, Morck úgyszintén, majd felállt.
A háta mögött az ajtó felső, üveges részét tejszínű indázó borostyán-
ágak díszítették.
Kinyitotta az ajtót. Keskeny kis átjárót pillantott meg, alig lehetett
nagyobb egy négyzetméternél, a túlsó oldalán ugyancsak ajtóval.
– Ez az ajtó hová vezet?
– A szomszédos ház lépcsőházába. Amikor még a Fynspost naponta
jelent meg, ott a földszinten is voltak szerkesztőségi szobák.
– És most ki használja azt a lépcsőt?
– Senki, csak Jorgen Brehmer, ő is csak akkor, ha valami külön oka
van rá. Rendszerint körbejön, az utcán és a szerkesztőségen át. Illetve
leginkább az irodájába rendeli az embereket.
– Ezt úgy értsem, hogy ha valami megbeszélnivaló akad, hozzá men-
nek az emberek, nem pedig megfordítva, igaz?
– Igen, ez itt a rend.
Morck betette az ajtót, és odament az ágy fölött függő festményhez.
A konzul fehér ingmelle és keménygallérja kissé már megsárgult. Talán
a Bismarck-bajusz kölcsönözte neki ezt a jellegzetesen késő XVIII. szá-
zadi arckifejezést. Olyan férfinak látszott, aki nem tűr ellentmondást.
Három kitüntetés díszlett a mellén, az egyik valami lovagrendé, a másik
a Danneborg-kereszt, a harmadik valami külföldi, feltehetően német
medália.
– Ez a konzul – magyarázta Andersen –, Jorgen Brehmer nagyapja.
Ő volt annak idején, amikor még naponta jelent meg a lap, a Fynspost
politikai szerkesztője. Akkor alakult ki a lap nemzeti liberális arculata.
 – Ez pontosan látszik rajta, bár a nemzeti jobban, mint a liberális.
Konzul, nem több, nem kevesebb? Igen, azt hiszem, akkoriban a város
legbefolyásosabb személyisége a konzul lehetett.
– Ő nem Brehmer volt. Feuchtnak hívták. Az övé volt, illetve ő volt
az acélöntöde, a gépgyár meg még néhány más létesítmény fő részvé-
nyese. A lánya Jorgen Brehmer apjához ment feleségül, kb. az első vi-
lágháború idején. Valamikor a múlt századig a Brehmerek voltak a leg-
fontosabb gabona-, élelmiszer- és fakereskedők a városban. Ez volt a
két „nagy” család akkoriban, ahogy mondták.
A „nagy” szó szemmel láthatóan nem okozott Andersennek különle-
ges örömet.
– Később is azok maradtak, bár az idők változtak, és már nem ők irá-
nyították kizárólagosan a közösség gazdasági életét.
– Szóval, a házasság révén léptek szövetségre?
– Igen, nem tudom, vajon így akarták-e megtartani az utolsó… – An-
dersen nem fejezte be a mondatot. – Még ma is éppen elég nagy vagyo-
nuk van – folytatta. – Vannak acélrészvényei, bár nem főrészvényes, de
tagja az igazgató tanácsnak. Lenn a kikötőnél a fatelepen is van érde-
keltsége, és a jó ég tudja, még miben. Egyébként az apja nem sokkal az
öreg konzul után halt meg, így aztán egyedül maradt az anyjával. Az
anyja az a fajta volt, mint az öreg Feucht, de ahhoz mégsem volt elég
ereje, hogy a család hanyatlását, legalábbis az anyagi hanyatlását meg-
fékezze. Az ugyanis a két háború közötti fejlődés elkerülhetetlen velejá-
rója volt.
– Hány éves volt Jorgen Brehmer, amikor az apja meghalt?
– Gondolom, olyan hét-nyolc éves forma lehetett. Pontosan emlék-
szem, ugyanabba az évfolyamba járt, mint én.
– Szóval ismerte gyerekkorában?
– Ismertem?! Nem, egyidősek voltunk, de ez nem jelentette azt…
Hogy átlépték volna az osztálykorlátokat? Erre gondolt Andersen?
Félbehagyta a mondatot, mert meghallotta, hogy a hátsó ajtón valaki
belép a konyhába. Azt is hallották, hogy kinyitja a csapot, és megtölti a
teáskannát. Ahogy a hajlékony alak a szűk helyen forgolódott, Morck
megérezte a mozdulatokban a saját konyhájában tevékenykedő nő ott-
honos fürgeségét és határozottságát. Először feltette a kannát, csak aztán
lépett be Peter Magnussen irodájának az ajtaján. Nem felejtette el meg-
gyújtani a gázt? Nem, a gyufa sercegése is hallatszott. Emelt hangon
szólalt meg, hogy jól lehessen hallani az utcai irodában is. Annyira
megemelte a hangját, hogy hajszálnyit remegett is.
– Ne haragudj, Alf, hogy ilyen soká elmaradtam. Azok a sálak csábí-
tottak el, amikről beszéltünk.
A gáz pukkant egyet, aztán fellobbant. A nő belépett a szobába.
Ó, azt hittem… – motyogta.
A külső szoba ajtaja nyitva állt, a másik csak résnyire, az ajtó alatt
kiszűrődött az íróasztali lámpa fénye. A nő kővé meredve állt a szoba
közepén. Múltak a másodpercek.
– Mit csinálnak itt? – kérdezte csendesen, szinte kifejezéstelenül, no-
ha a látszólagos nyugalmon átsütött a félelem, s úgy látszott, rögtön
kirobban belőle.
Andersen feszengett, mint aki szólni készül. Morck viszont felvonta
a szemöldökét – a kezét is felemelte és jelezte hogy inkább hallgassa-
nak. Felébredt benne a róka, az a fajta hideg és kíméletlen kíváncsiság,
ami azt lesi, meddig lehet a húrt feszíteni.
A nő az ajtóhoz húzódott és belökte, rémült tekintettel – legalábbis
Morck úgy érezte – megállt az ajtónál, először őt nézte meg, majd tágra
nyitott, meglepett szemmel Andersent.
– Ja, maga az! Nem tudtam.
– Kezét csókolom, Brehmerné asszony – Andersen a legjobb modo-
rát vette fel, hogy megnyugtassa.
– Még egyszer körül kell néznünk, megérti, ugye?
– Igen, természetesen, tessék csak…
Finoman formált, lágy vonású arca fakósápadt volt, ami inkább a vö-
rös hajúakra jellemző, pedig gesztenyebarna volt, a szeme pedig szürke,
bár talán csak a szoba borús félhomálya mutatta szürkének. Talán az
arckifejezése is ettől tűnt olyan álmatagnak.
– Engedje meg, hogy bemutassam Morck felügyelőt.
– Üdvözlöm.
Bár egyenesen ránézett, Morcknak mégis az a különös érzése támadt,
hogy nem látja.
– Csókolom a kezét – szólalt meg Morck barátságosan mosolyogva.
– Kasmír?
– Ja, a sál? – kérdezte vissza, és megérintette a nyaka köré tekert
anyagot, mintha meglepné, hogy ott van. A könnyű, bolyhos, sötétzöld
sál állig betakarta.
– Azt mondták az üzletben. De ne zavartassák magukat.
Kiment, és Morck tudta, hová. Hallotta, hogy elzárta az imént meg-
gyújtott gázt a teáskanna alatt. – Mit, csak nem fognak teázni, amíg ez a
két zsaru itt szaglászik? – mondaná Alf Rasmussennek. – Várjuk csak
meg, amíg eltakarodnak.
Kisietett a külső irodába, aztán gondosan behúzta maga mögött az aj-
tót.
– Szóval ez Brehmerné. Mi a keresztneve? – érdeklődött Morck.
– Ilse. A leánykori neve Feucht. Az apja, na, hadd gondolkodjam
csak, igen, az öreg konzul bátyjának az unokája lehetett.
– Szóval ez a házasság újabb lépést jelentett a két család fúziójában?
Andersen zavartan pislogott. Valószínűleg nem tudta pontosan, mit
jelent a „fúzió”.
– Rokonok, de csak nagyon távoliak. Az asszony néhány évvel fiata-
labb Brehmernél.
– Adott valami használható információt?
– Semmit, akkor éjjel nem volt jól. Elájult otthon.
– Elájult?
– Igen. Kihívták dr. Arntoftot, azt, akivel Einarsen beszélt.
Brehmerék közvetlen szomszédja.
– Mi baja volt?
 Andersen megvonta a vállát. – Időnként van ilyen rohama. És akkor
mindig elájul. Nemrég kórházban is volt, kivizsgáláson, de nem tudom,
mit állapítottak meg, ha ugyan egyáltalán megállapítottak valamit. Egy
kicsit, hogy is mondjam, törékeny. Nem nagyon bírja a terheket.
– Talán ilyen alkat.
– Tessék? Ja, igen. Körülnézünk a padláson?
– Igen, menjünk.
Peter Magnussen szobáján áthaladva Alf Rasmussen hangja ütötte
meg a fülüket.
– Tudtam, hogy jól fog állni. Hát nem szép? Olyan könnyű és puha,
és a színe a te színed.
– Kedves vagy, hogy ezt mondod – mondta a nő egyszerűen, tárgyi-
lagosan, a gyengeség legkisebb jele nélkül. – Csak legalább megkérdez-
tem volna az árát, mielőtt elhatároztam, hogy megveszem.
A főlépcső egyenesen a padlásszobába vezetett. A szoba egyik sar-
kában néhány faláda állt egymás hegyén-hátán. Andersen szerint semmi
érdekes nincs bennük, csak régi lomok és idejétmúlt dossziék a
Fynspost őskorából. Magnussen a padlásszoba végében vackolt. Egy
ágy és egy szög a falban – nem épp nagyvonalú berendezés –, a vetetlen
ágyon kívül csak egy öreg fiókos szekrény és egy ruhásszekrény állt
még a szoba végében. Asztal nem volt, szék sem.
Halványan szűrődött be a fény az ablakon át, ahonnan az udvarra ve-
zető ajtóra lehetett látni. Az ágy fejénél néhány rongyos könyv hevert a
padlón. Morck lehajolt, hogy megnézze a borítójukat. Van Zatten: Jó
szerencse, olcsó kiadásban – mikor jelenhetett ez meg? Talán a húszas
évek elején? Egy másikon vastagon bepúderezett bubifrizurás ifjú hölgy
térdig érő szoknyában, esdekelve néz fel egy hegyes szakállú beduinra,
a háttérben pálmák és tevék. Címe: A sejk titka.
– Ezeket nyilván a kacatok közt találta – mondta Andersen.
– Nyilván.
Morck kinyitotta a szekrényt. Egyetlen öltöny lógott benne, a zakó
egyik zsebének sarkán égetéstől származó lyuk, mellette zsíros gallérú,
szakadt zsebű átmeneti kabát. A szekrény aljában lapult még egy pár
letaposott sarkú, ócska fekete cipő.
– Nem valami híres.
– Nem, nem maradt más utána, csak zűrzavar.
– A fiókosban mi van?
– Fehérnemű, ing, rongyos zoknik, ilyesmik, a legtöbb koszos.
– Külön fiókokban?
– Dehogyis, minden összevissza.
Morck erre csak bólintott. A leépülés tipikus esete.
– Így igaz. Nincs mit hozzátenni.
– Hát akkor most hová? Ebből itt nem derül ki semmi. Peter
Magnussen ivott, és az ideje java részét kocsmákban töltötte. Pipázott,
de az se érdekes. Lejárta a cipője sarkát, de eszébe sem jutott, hogy
megjavíttassa, és végül már semmi és senki nem érdekelte – egyetlen
dolgot kivéve. Élni szeretett volna, ha ezt életnek lehet nevezni. De
mindez nem sokat segít abban, hogy képet alkothassunk igazi énjéről.
Behajtotta a szekrényajtót. Andersen kissé gyanakodva és zavartan
nézett rá, mintha idegen nyelven beszélt volna.
– Ami a képet illeti, a hulláról készülteken kívül csak egy van róla.
Az újságíró-igazolványából.
A falépcső felől lábdobogást hallottak. Einarsen volt az. Körüljártatta
a tekintetét, mintha valamilyen kellemetlen szag forrását keresné.
– Micsoda disznóól. Van valami, amit érdemes alaposan megnéz-
nünk?
– Semmi.
– Nem is disznóól, patkánylyuk – folytatta, s Peter Magnussen ágyá-
ra pillantott. A cipője hegyével felemelte a paplan egyik sarkát.
– Sokat próbált veterán lehetett, akit sikerült becsalogatnia ez alá a
paplan alá! A hölgy, akit az előbb lent üdvözöltem, éppen nem nevezhe-
tő annak. Persze az ember sohasem tudhatja a nőknél. Legalábbis én
nem. Az érzelmes fajta nem törődik a környezettel, és bemászik a leg-
koszosabb ágyba is. Mi a véleményed, Morck? Te talán jobban ismered
ezt a fajtát.
– Két szót beszéltem Mrs. Brehmerrel, nem többet.
Andersen Einarsent nézte, és a fejét rázta zavarában.
– Teljesen valószínűtlen, hogy Brehmerné és Peter Magnussen között
lett volna valami. Ha ugyan erre céloz.
– Én arra a feldúlt hölgyre célzok, aki telefonált – vágott vissza
Einarsen. – Tudomásom szerint Brehmerné eddig az egyetlen szóba
jöhető személy, hacsak az ifjú Alfie-t nem soroljuk ebbe a kategóriába.
– Erre a feltételezésre semmi ok…
– Persze, de utánanézett ennek? Elment az odensei bűnügyiekhez,
hogy megtudakolja, nem szerepel-e a nyilvántartásukban? Talán hasz-
nos kis kirándulás lett volna. Mindenki azt mondja, Peter Magnussen
nem volt az a szokásos kocsmatöltelék. Valami oka lehetett, hogy egy
nagy cégtől egy ilyen kis isten háta mögötti ócska hetilaphoz ment. Én
ezen a vonalon keresgélek…
Valahol a közelben gyársziréna tülkölt, először mélyen, majd átcsa-
pott sikoltásba. Mikor elhallgatott, Andersen hűvös nyugalommal szó-
lalt meg.
– Maga azt tesz, amit jónak lát. Ha itt már nincs több dolgunk, akkor
én hazamegyek ebédelni.
Sarkon fordult, végigmasírozott a padláson, de a falépcsőn éppen
csak biccentett, és kurtán közölte, hogy egy órára visszamegy az őrsre.
– Mi a franc ütött beléd? Miért kell neked mindenkibe belekötnöd?
Szegény, öreg Andersen.
– Belekötöttem? Kár.
– Az.
– Úgy értem, kár, hogy itt mindenki olyan érzékeny, ha a szemükre
veti az ember a tehetetlenségüket. Amúgy nincs nekem semmi bajom
vele. Egyébként is, kit érdekel?
– Mindenkit, mert oktalanul vádaskodsz.
– Elég a beszédből. Hol az a kocsma, amiről beszéltél?
9

Einarsen természetesen mindjárt beszédesebb lett, amikor már elhelyez-

kedtek a Vidám Csuháshoz címzett alagsori kocsmában. A sörének felét
felhajtotta, aztán a kezét a szája elé emelte, hogy elnyomjon egy böfö-
gést.
– Ne haragudj, Jonas, a gyomrom. Tudod, mit csinálok? A jövő hét
végén hazamegyek, és lebuktatom a kis kurvát…
– Kiről beszélsz? – érdeklődött Morck képmutatóan, holott nagyon
jól tudta, hogy Einarsen Cilie-ről, a feleségéről beszél. Morck szemében
az asszony amolyan csillogó-villogó, egzotikus, kicsit macskaszerű je-
lenség volt. Üzletasszony, kis termetű, már nem egészen fiatal, karcsú,
de olyan inas, hogy már egyre inkább lefoszlott róla az örök fiatalság
látszata, amit oly szorgalmasan gyárt a kozmetikai ipar. Cilié kis kur-
va…
Einarsen a saját naivsága miatt érzett sértettséggel a hangjában foly-
tatta.
– Azért annyira nem vagyok ütődött, hogy mindig minden mesét me-
getessen velem…
– Miféle mesét?
– Most egy illatszergyárossal szűrte össze a levet, egy nagymenővel
Az üzlet hozta össze őket. Hurcolja a pali mindenféle menő helyekre, a
Tengerparti Gyöngyszembe meg hasonlókba. Fene elegáns úriember,
asztrakán bundája van. Ugyanaz a fajta gondosan ápolt, sima fickó, mint
ez a kis dendi a Fynspost-ban. Csak nagystílűbb, őszülő halántékú, kun-
korodó fürtökkel a homlokán.
– Alf Rasmussen nem hivatalnok, hanem a hirdetési rovat vezetője,
és ő foglalkozik az üzleti ügyekkel.
– Na igen. Az ilyen selyemfiúk és titkos buzeránsok nagyon jól tud-
ják, hogy kell megőrizni a látszatot.
 Einarsen nem magyarázta meg rejtélyes kijelentését.
– A múltkor hazafelé menet összetalálkoztam vele a lépcsőn. A má-
sodikon voltunk, de rögtön tudtam, hogy tőlünk jön, a harmadikról.
Csak nálunk égett a villany az egész házban. Cilié ott tüsténkedett
kombinéban, szedte le az asztalt az éjszakai nyalakodás után. Nekem
bezzeg eszébe se jut sonkás meg borsos sajtos miniszendvicseket csi-
nálni éjnek évadján! És amikor udvariasan megérdeklődtem, mi a nya-
valyát csinált, léleknyugalommal azt felelte, hogy akkor dobta le a ruhá-
ját, amikor a pasas elment, és egyébként semmi mást nem csinált, csak
fogta a kezét, mert szegény olyan szerencsétlen.
– Miért szerencsétlen?
– Mert buzi, és elhagyta a fiúja. Azt mondja, csak ült ott fél egyig a
szendvicsek és a sherry mellett, és zokogott.
Morck hümmögött.
– Én is ezt mondtam neki, csak nem ennyire szűkszavúan. A végén
bőgött, azt mondta, én folyton csak kételkedem benne, és különben is
olyan mocskos a fantáziám. Hát nem látom, hogy az ágy nem azért
olyan zilált, amit én gondolok, hanem éppen ellenkezőleg? Olyan volt,
mintha egy jót keféltek volna benne. Azt mondja, az ágyból kelt fel neki
ajtót nyitni. Persze ez volt az egyetlen bizonyíték, amivel szolgált. Na,
mit gondolsz, beveszem én ezt a maszlagot? Mekkora állat vagyok, úris-
ten! Na, mit gondolsz?
– Bevetted?
– Be. És bevette ő is. Mindig ez a vége. Perverz vagyok? Tökélyre
fejlesztette a módját, hogy vezessen az orromnál fogva, illetve a…, szó-
val, na, ez az én dolgom, nem tartozik másra. És a franc álljon bele,
egyszer ennek már véget kell vetni. Csak kapjam rajta őnagyságát
Monsieur Udeurrel…
– Higgadj – szólt rá Morck. – Végül is, nem biztos.
– De biztos.
Mindketten elhallgattak. Einarsen csüggedten meredt a semmibe,
Morck azon tűnődött, amit Graumann, a helyszínelő csoport főnöke
mondott nemrégiben: ahhoz, hogy egy nyomozó megfelelően tudjon
dolgozni, rendben kell lennie a háza tájának. Nem lehet egyszerre gon-
dolni az éppen napirenden lévő ügyre, meg arra is, ki fekszik a felesége
mellé az üres ágyába.
De Einarsen kivétel volt. Ő akkor dolgozott a legeredményesebben,
ha az otthoni problémák okozta gondjai tüzelték a nyomozásban. Azzal
nem törődött, ki válik agresszivitása céltáblájává, egy kolléga, egy gya-
núsított bűnöző vagy egy ártatlan asszony.
– Ez így nem mehet tovább.
– Miért? Minden szép és jó. Én itt kurkászok vidéken, ők meg ott-
hon, és összegyűrik a lepedőt.
– Amint itt megindulnak a dolgok, legjobb lesz, ha az egyik este ha-
zamész, és megpróbálsz szót érteni Cilie-vel.
– Ha haza találok menni, megmutatom nekik, milyen feneketlen ben-
nem a megértés, és kirugdalom mind a kettőt.
– Nem szükséges ennyire kimutatni a gyengeségedet.
– Gyengeség? Miféle gyengeség?
– Hallottad.
A pult mögötti sötét faborításban kis ajtó nyílt. Egy tálca bukkant fel,
majd nyomában a nadrág korcába tűrt konyharuhával a tulajdonos maga
is előjött a konyhából.
– Saját maga készíti el a hasét? – érdeklődött Morck.
– Én ám. A szárazföldi népség nem tud egy rendes hasét összeütni.
Ahhoz csak a tengeri népek értenek. Szóval, ha épp nem vagyok a Jen-
senné útjában… tudja, mindennap van néhány óra kimenője. Napközben
nincs itt nagy forgalom.
– És este?
– Akkor megy a bót leginkább. Remélem, ízleni fog.
– Gyengeség – mormogta Einarsen egy zavart grimasz kíséretében.
– Tessék?
– A gyomrával bajlódik. Adjon neki egy pohár gyomorkeserűt, az
biztosan segít. És maga is igyon egyet.
 – Köszönöm, elfogadom. És maga?
– Én maradok a sörömnél.
– Annak is van eredménye, ha az ember alaposan nekilát.
– Igen, például a tenger fenekén találja magát – szólalt meg Einarsen,
aki, úgy látszik, távolba révedő tekintete ellenére figyelt a beszélgetésre.
– Legalábbis Peter Magnussen oda jutott.
– Az bizony, oda, isten legyen neki irgalmas – szólt a tulajdonos, és
odament a pulthoz, hogy abszintot rázzon két pohárba, aztán visszament
az asztalhoz, és színültig töltötte a poharakat konyakkal. Egyet Einarsen
elé tett, a másikat maga emelte fel.
– Jöjjön rendbe a gyomra, uram. Skol! Maga a rendőrségtől van,
ugye? És a másik úr is. Láttam magukat délelőtt Andersennel. És hát
véletlenül olvastam az újságban, hogy a helyszínelő csoporttól erősítés
jön, természetesen összerakja az ember az információkat.
– Ez néha könnyebb, mint nekünk – jegyezte meg Einarsen. – Ebben
az ügyben is el kellene döntenünk, kit rakjunk össze Peter
Magnussennel. Én folyton csak azon a hölgyön töröm a fejem, aki akkor
éjjel felhívta. Üljön már le egy percre!
A tulajdonos leült az asztal végéhez. Kihúzta a konyharuhát az övé-
ből, és mintha még mindig a forró tűzhely mellett állna, az arcát és a
homlokát gondosan megtörölte.
– Hát igen, mit is gondoljon az ember az egészről? Ki tehette?
– Egy hölgy – felelte Einarsen. – Nem a felesége, hanem valami ba-
ba, aki azért telefonált, mert bosszantotta, hogy Magnussen itt lötyög, és
elissza a heti fizetését.
– Nem volt nős, bár valamikor volt felesége. Szóval hova akar kilyu-
kadni?
– Hogy nem a felesége volt az.
– Értem, ezt mondta.
– Azt mondtam, hogy „egy hölgy”, maga ugyanezt a szót használta,
amikor Andersennek elmondta. Sejt valamit, hogy…?
 Einarsen nem tudta befejezni a kérdést, olyan gyorsan vágott a tulaj-
donos a szavába. Szinte rémülten hárította el a feltételezést, hogy sej-
telme lenne bármiről is.
– Biztosíthatom, uram, halvány fogalmam sincs róla.
– Csakugyan?
A tulajdonos összeszorította a száját, elnyomta a feltoluló kérdést,
vajon mit jelent ez az ironikus „csakugyan”. Egy szót se szólt, csak újra
felemelte a poharát.
– Skol. És köszönöm az italt.
– Skol – mondta Einarsen, és ő is megemelte a poharát, de nem ivott.
– Ettől az ügytől eltekintve, úgy gondolom, kevés olyan dolog zajlik itt,
amiről magának nincs tudomása.
– Gondolom, nem sok.
– Azt viszont nem tudja, ki lehetett az, aki annyira törődött Peter
Magnussennel, hogy idetelefonált neki, és közölte vele, eleget ivott már,
jobb lesz, ha indul.
– Nem, és azt sem tudom, mit akarhatott tőle, mert addigra már el-
ment.
– De ez nem akkor fordult elő először, ugye?
– Mi?
– Hogy a hölgy éjjel abban az időben kereste.
A tulajdonos nem felelt. Morck tudta, hogy a kérdés blöff, de talált.
Ő maga ki se nyitotta a száját az egész beszélgetés alatt, a kocsmáros
Einarsen madara volt, Einarsené, aki először barátságos hangot üt meg,
hogy megnyerje az emberek bizalmát, aztán beindítja a tökéletesen ki-
dolgozott kihallgatási technikáját, amiből a megfélemlítés se hiányzik.
Morck képtelen volt részt venni ebben a játékban. Ő mindig tartotta
magát valami szertartásossághoz.
– Most, hogy elgondolkodok rajta – mondta a tulajdonos –, előfor-
dult már máskor is. De azt meg nem tudnám mondani, ugyanaz a nő
volt-e vagy sem.
– Mikor fordult elő legutóbb?
 – Nem lehet több, mint egy hónapja. Az viszont biztos, hogy szerda
volt, mert én vettem fel a kagylót. A telefon a konyha melletti folyosón
van, és rendszerint Jensenné veszi fel, de szerda este kimenője van.
– Egy hónappal ezelőtt – ismételte Einarsen.
– Mennyi időnként ül össze a városi tanács?
– Egyszer egy hónapban.
– És mindig szerdán?
– Mindig.
– Vissza tud emlékezni, mit mondott a nő?
– Peter Magnussent kérte. Azt akarta tudni, itt van-e. Nagyon kedve-
sen.
– Pontosan emlékszik a szavaira?
– Valahogy úgy mondta: „Jó estét kívánok. Peter Magnussent, a ri-
portert keresem, meg tudná mondani, kérem, ott tartózkodik?”
– A teljes nevét mondta és a foglalkozását? Mind a két alkalommal?
– Igen. Olyan, hogy is mondjam, milyen volt.
– Indokolatlanul szertartásos?
– Igen, ez az. Talán azért jegyeztem meg a szavait.
– Fene jó memóriája van.
Einarsen ezzel, úgy látszik, befejezte a beszélgetést. A tulajdonos
gyanakodva nézett rá. Már kinyitotta a száját, hogy valami megjegyzést
tegyen, de aztán meggondolta magát.
– Nem tud nekünk még valamit mondani?
– Azt hiszem, nem.
-– Abból, hogy egyszer már hallotta, felismerte a nő hangját?
– Igen, de ahogy mondtam, nem vagyok teljesen biztos benne.
– Nem, azt mondta, nem tudja, ugyanaz a hang volt-e.
– Az ugyanaz.
– Gondolom, eltűnődött rajta, ki lehet a nő.
– Én? Hát nekem arról halvány fogalmam sincs.
 – Hogyan, egyáltalán semmi? Holott pontosan emlékszik az egy hó-
nappal ezelőtti hívásra, amikor valaki annyit mondott, hogy: „Jó estét
kívánok. Peter Magnussent, a riportert keresem…” és így tovább?
– Igen. Azért emlékeztem pontosan, mert nem tudtam, ki lehetett a
hívó. Egy hölgy, aki Magnussent hívja éjjel telefonon, valahogy nem
illett hozzá, nem értettem a dolgot. Általában pontosan tudjuk, ki hívja
vagy ki hívhatja a törzsvendégeket.
– Magnussen törzsvendégnek számított?
– Igen. Mindennap benézett.
Einarsen fogta a villáját, beleszúrta a haséba. Gondosan rágcsálva
folytatta: – Gondolom, minden hétfőn hasét evett.
– Igen, így igaz. Honnan tudja?
– Aki ezt egyszer megkóstolta, annak a számára ez nyilvánvaló. –
Kezdte halomba kotorni a tányérjára a hasét, mintegy a bók folytatása-
ként, és amikor a tulajdonos visszament a konyhába, így folytatta:
– Egész sor dolog kezd nyilvánvalóvá válni.
– Igen, talán – vélte Morck.
– Tessék. No nézd csak, magamnak vettem ki a javát. Kérsz…? –
Einarsen felemelte a tányérját, és fogta a villáját, hogy visszakotorjon a
haséból Morck tányérjára.
– Nem, nem. Maradt nekem éppen elég.
– Kitűnő. Marhahús bőven. Feltétlenül igaz, amit a tengeri népek ha-
séjáról mondott, nem a szokásos zsíros disznóhúscafatok és száraz
szalámivakarék. Na, miről is beszéltem az előbb? Ja, igen. Magnussen
este rendszerint nem dolgozott a szerkesztőségben. De egy hónapban
egyszer, mindig szerdai napon, a tanács ülést tartott, és neki idejében
meg kellett írnia a riportját, hogy a cikk bekerüljön a csütörtökön meg-
jelenő Fynspost-ba. Tegyük fel, hogy ezt néhányszor már elmulasztotta,
mert riportírás helyett itt csellengett.
– Ennek könnyedén utánanézhetünk.
– Talán kirúgással fenyegették, ha még egyszer előfordul. De volt va-
laki, aki ezt nem akarta, egy hölgy, mégpedig olyan hölgy, aki egyfor-
mán jól ismerte a lapkészítés rejtelmét és Magnussent, egy hölgy, aki
magára vállalta, hogy felhívja és ráveszi, pucoljon innen idejében, és
továbbítsa a riportot. Mit szólsz hozzá?
– Egész értelmes így önmagában, csak éppen nincs semmi alapja.
– Gondolom, Jonas, a hölggyel te magad fogsz eljátszadozni, nem?
Éppen neked való. Andersen alig-alig foglalkozott vele. Egyetlen orvosi
bizonyítványt produkált, semmi mást.
– Előbb tisztáznunk kell a dolgokat, nehogy ajtóstul rohanjunk a
házba.
– Mit tisztázzunk?
– Hogy a feltételezésednek van-e valami alapja? Nincs semmi szi-
lárd, kézzelfogható alapunk.
– Egy nő nem elég kézzelfogható?
– El nem tudom képzelni, hogy ő és Magnussen…
– Nincs neked fantáziád, ha nőkről van szó. Ha Cilié lenne a felesé-
ged… na de, őt csak hagyjuk, az istenit. Mi a következő lépés, az én
odensei utamon kívül? Nem leszek meglepve, ha a nyomdászok azt
mondják, nem találják az eredetit.
– Azt hiszem, ezek után váltsunk néhány szót a nagyhatalmú férfiú-
val – indítványozta Morck.

10

Ő feltétlenül annak tekintette magát, a titkárnője nemkülönben.

A titkárnő a Fynspost melletti épület első emeletén ült szűk kis irodájá-
ban, amely egyúttal váróhelyiségül is szolgált. Szemmel láthatóan ő volt
az egyetlen alkalmazott. Igazi úrihölgy – gondolta Morck –, ráadásul
vénkisasszony is, kb. hatvanéves. A sötétszürke, fehérrel paszpolozott
jerseykosztüm nem rejtette el a hölgy csontos alakját. A nyakánál fé-
nyes, kékes árnyalatú, rózsa alakú bross fogta össze a kosztüm felső
részét. Ha a hölgy mozdult egyet, a bross mintha idegesen hunyorított
volna, akár egy üvegszem. Acélszürke, erős szálú haját hátul kontyba
fogta össze, fekete keretes szemüvege láncon lógott a nyakában.
– Brehmer úrnak rendkívül sok a dolga, de ha helyet foglalnak, meg-
próbálom, megkérdezem, tudná-e önöket még ma fogadni.
Feltette a pápaszemét, és ettől azt a benyomást keltette, mintha a
nyaklánca véletlenül fennakadt volna a fülén, ezen igazán nem illik vi-
gyorogni. A hölgy széthajtogatta azt a lapot, amit éppen akkor hajtoga-
tott össze, amikor beléptek, gondosan megnézte, aztán borítékba tette.
Ezek után a ragasztós széleket nagy alapossággal megnedvesítette egy
szivaccsal. Végezetül egy fiókból bélyegblokkot húzott elő, letépett
egyet, és ráragasztotta a borítékra.
– Hihetetlen – szólalt meg Einarsen.
A hölgy felvonta a szemöldökét, leeresztette a szemüvegét, és
Einarsenre nézett.
– Tessék?
– Kérem, a mi kedvünkért a világért se siessen. Rengeteg az időnk.
– Köszönöm.
Közömbös arccal bólintott, hűvösen és higgadtan, aztán a bal oldalon
megnyomott egy gombot egy kis doboz tetején. – Mr. Brehmer?
– Tessék, Nancy. – A mikrofonból erőteljes, zengő férfihangot hal-
lottak. A Nancy mögötti fehér kettős ajtón át is kihallatszott.
– Két úr van itt a rendőrségtől. A nevüket lennének szívesek még
egyszer.
Morck felelt:
– Einarsen és Morck.
– Igen, Morck úr és Einarsen úr. Szeretnének önnel pár szót beszélni.
– Pár szót? – szólt közbe Einarsen. – Ki az ördög beszélt itt pár szó-
ról?
– Rendben van, Nancy. Néhány pillanat, és bejöhetnek.
– Igen, Mr. Brehmer.
 A titkárnő megnyomta a gombot, és rajta tartotta az ujját. Vajon el-
számolt húszig vagy ötvenig? Morck úgy érezte, az ő szeme is megme-
revedik. Végül a hölgy felemelte az ujját.
– Azt hiszem, most már bemehetnek, kérem.
– Köszönjük – felelt Morck. Einarsen felállt, és tettetett jólneveltség-
gel, rekedten suttogta:
– Mélységesen hálásak vagyunk önnek, Nancy. Ön igazán jól tudja,
hogy kell a megfelelő benyomást kelteni.
– Kérem, ne nevezzen engem…
– Miért? Annak nevezzem, ami?
– Hallgasson el, kérem. – Most már ő is suttogott, és idegesen pislo-
gott a fehér ajtóra.
– Fan-tasz-ti-kus – suttogott Einarsen. – Egyszerűen fantasztikus.
– Nem tud rendesen viselkedni?
– De tudok, nagyságos asszonyom.
– Einarsen! – szólt rá Morck és bekopogott.
– Igenis főnök. Jövök – mondta alázatosan, s Morck után sietett. A
bizonytalan mozdulat, amellyel a titkárnőt barátságosan hátba akarta
veregetni, félbemaradt. Erre gyorsan visszahúzta a kezét, mintha attól
félne, hogy megégeti. Mikor Morck az ajtót nyitotta, még látta, hogy dől
Nancy mereven hátra a székében, kis csontos arca milyen fagyos és sá-
padt, a szeme fényes, mintha sírni készülne. Őrült ez az Einarsen, gon-
dolta, és belépett a belső szentélybe.
– Jöjjenek be! Morck úr, ha nem tévedek?
– Köszönöm.
– És Einarsen úr.
Brehmer az íróasztal mögött állt. Az olyan széles volt, hogy átnyúlva
nem lehetett kezet fogni. Brehmer egyik kezével üdvözlő mozdulatot
tett, mialatt a másikkal lázasan rendezett holmi papírokat.
– Foglaljanak helyet, rögtön befejezem.
Andersen, hangjában a proletáririgység keserű élével, az uralkodó
osztály tagjának nevezte Brehmert. A hatalom embere? Nem pontosan.
Katonás férfi? Valójában nem. Zöldesbarna hangafűszinű tweedöltönyt
viselt. Kézi szövés. A mellénye szarvasbőr, illetve annak látszik. Sárga
ing és sötét bronzszínű nyakkendő egészíti ki az öltözéket. Fényes vilá-
gosbarna haja hátul felkunkorodik, a homlokán hullámos. A vonásai
nagyfokú szilárdságot sugároznak, de minden nehézkesség nélkül, ő az
állhatatos tekintetű, barátságos, ám hatalmas férfiú.
Lendületesen kivonult a külső irodába, közben az íróasztal melletti
zöld borszékekre mutatott.
– Helyezzék magukat kényelembe, uraim.
Mielőtt behúzta volna az ajtót maga mögött, még hallották, mit
mond:
– Másolja le az előző szerződést, Nancy, csak ott változtasson, ahol
bejegyeztem.
– Igen, Brehmer úr.
– Ezek a jogászok könnyen termelik a dohányt – jegyezte meg
Einarsen.
Morck nem szólt. A „hatalom embere”, jutott eszébe a kifejezés, de –
úgy határozott majd később gondolkodik rajta, mit is jelent ez.
Einarsen nem zavartatta magát, besétált az íróasztal mögé, onnan ho-
zott ki magának széket.
– „A gárda meghal, de meg nem adja magát” – pontos az idézet?
– Az, az idézet pontos, de ki mondta? – kérdezte Morck, s rápillantott
Dávid képére: Napóleon a viharral küzd, szálegyenesen üli meg harci
ménjét, miközben átkel az Alpokon. – Ezt Pierre Cambrone mondta.
– Ja, persze. Ezt természetesen mindenki tudja. Ki volt Pierre
Cambrone?
– A gárda kapitánya. Egyébként tagadta ezt a mondást, mert először
is, mint mondta, ő nem halt meg, másodszor pedig, ő igenis megadta
magát. A rossz nyelvek szerint ő valami egészen mást mondott, egyetlen
egytagú szót: „merde!”
– Az meg mit jelent?
– Szar.
 – Akkor ő az én emberem. Gyakran idéztem. Mellesleg honnan tudsz
te ilyeneket?
– A szabadidőmben néha olvasni is szoktam.
Einarsen bólintott. – Néha én is, a magam sokkal szerényebb módján.
Ha van egy szabad percem, a feleségemre gondolok, és úgy olvasok
benne, mint egy nyitott könyvben. Az ördögbe vele! Az ki ott, aki a
lovát húzkodja? Szent György a sárkánnyal, Dossi képe a Drezdai Galé-
riából? Dávid és Dossi – mind a kettő ugyanazon a lóversenypályán
lődöröghetett.
– Két évszázad a különbség köztük.
– Na és? A mindenható szemében az kevesebb egyetlen napnál.
Brehmer irodáját néhány, a családi vállalkozásokat megörökítő fel-
nagyított fotó is díszítette. Az egyik a betűszedőket és a betűszekrénye-
ket ábrázolta, a Fynspost fénykorában, a másik az öntödét, csíkos inges,
bőrkötényes munkások öntik az olvadt fémet a formákba. A képek alatt
a polcon jókora, vagy harminc centi hosszú, éles hegyben végződő, fé-
nyes tetejű nikkelezett üllő. Kicsit elcsúszott az eredeti helyéről, ott,
ahol eredetileg volt, látszott a nyoma a diófában.
Az aljába ezt maratták: „Feucht és tsa Acél Öntöde és Fémfeldolgozó
Üzem 1854-1929.” Valószínűleg az öreg Feucht maga öntette, a cég
hetvenöt éves jubileumának emlékére.
Morck végignézett a könyveken. Egy sor jogi és közgazdasági könyv
után drága bőrbe kötött életrajzi sorozat következett, rajtuk arany betűk-
kel a címek: Lord Nelson, Nagy Frigyes, Emil Ludwig patetikus hangú,
kétkötetes Napóleon életrajza, ugyancsak ellátva a „Nagy” jelzővel.
Morck felismerte a könyveket, valamikor olvasta. Fiedrich Nietzsche
„Imigyen szólott Zarathustra”. Aztán Talleyrand. Morcknak rémlett
valami a császár és az őt követő Bourbon-uralkodók külügyminiszteré-
ről, de nem emlékezett az arcára. Leemelte a könyvet a polcról, és ki-
nyitotta. Talált egy képet a címoldalon: királyi tartású férfiú, intelligen-
ciát sugárzó arc, egyszerre szenvedélyes, hideg és számító.
– Úgy látom, Morck úr, önt érdekli a történelem.
 Morck meglepve nézett fel, vagy talán szórakozottan, hisz észrevette,
amikor Brehmer az ajtót nyitotta, csak nem reagált azonnal. Esetleg
éppen azért, hogy meglepettnek lássék? Megjátszottá az udvariast, mert
a társasági életben így szokás reagálni Brehmer burkolt szemrehányás-
ára, amelyet nagyon pontosan jelzett felemelt álla, leeresztett szemhéja,
egyenes dereka, kidüllesztett melle – a túlzásba vitt Talleyrand-póz?
– Elnézést, hogy csak úgy benyúltam a könyvei közé, de a könyvek
ellenállhatatlan kísértést jelentenek a számomra, különösen ilyen szép
kötésben.
– Örülök, hogy tetszik – felelte Brehmer hűvösen, de kissé megbé-
kélve. – Én csináltattam a kötéseket.
– Gondoltam.
Morck visszatette a könyvet. Nem törődve Einarsen hitetlenkedést
sugárzó kék szemével, így folytatta:
– A történelem néhány nagy alakjáról látok itt könyveket. Sokat ma-
gam is olvastam közülük. És gyakran tettem fel magamnak a kérdést, mi
az, ami olyan lenyűgöző bennük.
Brehmer fensőbbségesen nevetett.
– Mai témánktól kissé eltér a kérdés – felelte de én is gyakran tettem
fel magamnak ezt a kérdést. És a válasz az, hogy pusztán azért lenyűgö-
zőek, mert nagy egyéniségek, született vezetők. Fáklyák, akikben a
lángész és a jellem, az akaraterő és a sors együtt lobog, nem tudom,
világos-e mindez?
Morck bólintott, nem a nagy világosság, hanem az elismerés késztet-
te arra, ugyanis halványan emlékezett rá, hogy ugyanezeket a szavakat
már olvasta valahol.
– Tökéletesen igaza van – mondta, és leült Einarsen mellé, Brehmer
pedig az íróasztal mögötti magas támlájú széken foglalt helyet, közben
az órájára pillantott.
– Már útban kellene lennem egy megbeszélésre. De öt percre a ren-
delkezésükre állok, uraim. Ennek bőségesen elégnek kell lennie, ugya-
nis, úgy vélem, önök már lényegesen többet tudnak az ügyről, mint én,
tehát kevésbé valószínű, hogy bármi fontossal ki tudnám egészíteni
mindazt, amit már kiderítettek. Tehát mit óhajtanak tudni?
– Úgy tudom, Peter Magnussen körülbelül egy éve dolgozott az ön
újságjánál – kezdte Morck. – Hogy lépett ön először kapcsolatba vele?
– Én hogyan léptem kapcsolatba vele?
Brehmer megvetően lebiggyesztette a száját.
– Fordítva történt – felelte kurtán. – Betettem egy hirdetést a Berling
Times-ba, hogy segédszerkesztőt keresek a Fynspost-hoz. Ő lépett kap-
csolatba velem. Sajnos, csak levélben.
– Miért sajnos?
– Hát, bizonyára az én hibám, hogy nem ragaszkodtam a személyes
jelentkezéshez. Ha alkalmam lett volna előbb szemügyre venni, bizo-
nyosan nem alkalmaztam volna.
– Miért?
– A válasz egyszerű, Morck úr, bár nem egészen kellemes: nem ked-
velem a közelemben a kétes értékű egyéneket.
– És őt annak tartotta?
– Attól a perctől kezdve, hogy megláttam. Teljesen nyilvánvaló volt.
Most Einarsen szólalt meg, s ezzel véget vetett a rá egyáltalán nem
jellemző hallgatásnak.
– Mit ért ön azon, hogy „kétes értékű” egyén? Azt, hogy az egyik
csehóból a másikba ment, és jól beszívott, vagy mit?
– Ez az egyik összetevő, de megmutatkozott ez az ápolatlan külsőben
is, és általában a mindennapjaiban. De hát bárki észrevehette, hogy tel-
jesen tartás nélküli egyén, nem volt se jelleme, se szilárd értékrendszere.
Ezt most már minden szépítgetés nélkül mondhatom, úgy vélem, ez nem
az a helyzet, amikor kerülgetni kell a forró kását.
– Mégis megtartotta.
– Megtartottam? Nem egészen világos, amit mond, Einarsen úr.
Einarsen arca alig észrevehetően egy fokkal vörösebbre vált.
– Saját maga mondta, hogy nem szereti, ha kétes értékű egyének ve-
szik körül.
 – Szóval, arra céloz, hogy el is bocsáthattam volna? Ez nem olyan
egyszerű.
– Miért nem? Ha nem állhatta a társaságát.
– Abban bizonyos lehet, kérem, hogy nekem nem kellett elviselnem
az ő „társaságát”. Nem ilyen a kapcsolatom az alkalmazottaimmal. Ön
is megértheti, hogy nem volt semmi különös okom elbocsátani, ugyanis
a feladatát többé-kevésbé kielégítően elvégezte.
– Többé-kevésbé?
– Manapság az ember nemigen várhat ennél többet.
– Hm. És voltak a munkával kapcsolatos nézeteltéréseik?
Brehmer nem tudta, vajon a fejét ingassa-e, vagy felsőbbrendű moso-
lyát dobja-e be.
– Ha ezt úgy érti, hogy vita formájában, a válasz: nem. A lap nyom-
dai munkálataival nekem egyáltalán semmi dolgom, csak az ügyinté-
zőmmel tárgyalok időnként, hogy a publikációk stílusában és szerkesz-
tésében feltétlenül érvényesüljenek a nézeteim.
– Nem kétlem, hogy a követendő politikáról is tájékoztatja.
– Természetesen. Ez az érem másik oldala.
– De Peter Magnussennel nem tárgyalt ezekről a dolgokról?
– De, csak nagyon ritkán. Ez azért elkerülhetetlen volt. Rendszerint
azonban, ahogy már mondtam… gondolom, nem kell megismételnem.
– Természetesen nem – mondta Einarsen. – Szóval ezt az ügyintéző-
re bízta? És Magnussen hirdette az ön politikáját?
– Egészében természetesen igen. Tucat-újságíró volt, Koppenhága
külvárosaiban szerzett némi gyakorlatot kis helyi lapoknál.
– Szóval értette a módját, hogyan kell az árut csomagolni az ön
irányelveinek megfelelően?
Brehmer valamelyest megemelte az állát, és kissé lejjebb engedte a
szemöldökét. Hűvösen végignézte Einarsent, mielőtt válaszolt.
– Ha úgy véli, hogy ezt feltétlenül így kell kifejezni, akkor megfo-
galmazhatja így is. Én a magam részéről sokkal inkább használnám az
egyértelmű megfogalmazást: használható alkalmazott volt.
 – Így is jó – hagyta rá Einarsen közömbösen. – Mikor beszélt vele
utoljára?
– Hadd pergessek csak vissza az emlékezetemben, úgy gondolom,
három-négy nappal a halála előtt.
– Mi volt az ürügy?
– Egy csekélység. Egy nemrég felújított virágüzlet megnyitása. Szól-
tam, hogy írjon néhány kedves sort a virágüzletről, azt is megmagyaráz-
tam, miért. Az üzlet tulajdonosa a város megóvására alakult társaság
elnöke. Ennek a társaságnak az a célja, hogy megóvja a régi épületeket
– ez olyan törekvés, amit én messzemenően támogatok, bár néha igen-
igen nehéz. Szentségtörő korban élünk, Einarsen úr.
– Igen? Megmondaná, hol zajlott le ez a beszélgetés?
– Egy nyitott ajtóban. Elmenőben benyitottam a külső szerkesztőségi
szobába, ő meg a belső irodában ült. Egyszerűen közöltem vele, mit
csináljon, ahogy az előbb elmondtam. Ennyi volt az egész.
– Többet nem beszéltek?
– Nem.
– Valójában nagyon kevés kapcsolat volt önök között, így van?
– Nem mondtam, hogy szinte mindig Alf Rasmussen, az ügyintézőm
közvetítette az utasításaimat? Ne felejtse el, kérem, a Fynspost nem ját-
szik komoly szerepet az üzleti ügyeim között, sokkal fontosabb dolgok-
kal kell törődnöm, mint egy újság mindennapi irányítása.
Tüntetően az órájára nézett.
– Ugyanez okból aligha szolgálhatok önöknek további hasznos in-
formációkkal ebben az ügyben. Szeretném megjegyezni, hogy az idő
múlik. Hadd gondolkodjam, van-e esetleg még valami – ja, igen, meg
kell mondanom, hogy Magnussen a szerkesztőség fölötti padlásra az én
engedélyem nélkül költözött be. Tulajdonképpen nem is tudtam, hogy
egy idő óta ott lakik.
– Három hónapja – szólt közbe Einarsen.
– Az bizony lehetséges.
 – Úgy vélem, Alf Rasmussen azt gondolta, nem szükséges, hogy
olyan dolgokkal terheljen, ami önmagában véve teljesen jelentéktelen.
Talán kicsit feszélyezte is a dolog, nem akart elémállni és bevallani,
hogy Magnussen fait accompli elé állította.
– Ezt hogy csinálta?
– Amennyire én tudom, az utcán találta magát, és akkor egyszerűen
beköltözött az üres padlásszobába.
– Anélkül, hogy bárkitől is engedélyt kért volna?
– Igen. Valószínűleg abból a feltételezésből indult ki, hogy Rasmus-
sen, ez a lágy szívű ember tolerálni fogja egy ideig, amíg nem talál va-
lami mást. Így is történt, Rasmussen hagyta.
– Ő pedig nem próbált más lakás után nézni, egyszerűen ott maradt.
Így történt?
– Úgy látszik.
– Nagyszerű – nyugtázta Einarsen.
– Ellenkezőleg. Szerintem nagyon jellemző Magnussenre. Újabb bi-
zonyítéka faragatlan, másokat semmibe vevő természetének.
– Nem ezt neveztem nagyszerűnek.
– Úgy? Akkor mit?
– Azt, hogy három hónapig lakott ott, anélkül, hogy önnek a leghal-
ványabb fogalma lett volna róla. A felesége biztosan tudta, hisz együtt
dolgozott Magnussennel. És mégsem említette?
– Feltehetően azt hitte, én már tudom.
– De Magnussen csak felbukkant beszélgetéseikben, még ha futólag
is? Soha nem említette a dolgait?
– Felbukkant? Említette? Mi okunk lehetett volna, hacsak nem tisz-
tán üzleti ügyekben? Közönséges proli volt, aki semmilyen szempontból
nem lehetett számomra érdekes.
– Ezért nem hozta soha szóba a felesége? Nem nehéz kikövetkeztet-
ni.
– Kikövetkeztetni? Mi az ördögöt jelentsen ez a megjegyzés?
 Einarsen lenyelte a választ. Hátradőlt a székén, két ujját a zakója fel-
ső zsebébe süllyesztette, kihúzta egy cigarettacsomag végét, s kihalá-
szott belőle egy viharvert cigarettát. Elmerülten sodorgatta ujjai között,
mialatt Brehmer, az íróasztal túloldaláról mérgelődve és türelmetlenül
meredt rá. Einarsen viselkedése kiszámított plebejus provokáció volt,
Morck zavartan figyelte az egészet, nagy önuralmába került a hallgatás,
szerette volna megtörni a csendet. Végül Einarsen újabb meglepő meg-
jegyzéssel rukkolt ki.
– Ön nem nagyon titkolja, hogy olümposzi magaslatokon érzi magát
a beosztottjaihoz képest.
Brehmer arca egy pillanatra szinte élettelenné dermedt. Aztán lassan
összeszedte magát. Olyan egyenesen ült, mint aki nyársat nyelt. Morck
meglepetten figyelte. Vajon ez a nyíl célba talált?
– Ha úgy óhajtja megfogalmazni, az az ön dolga. Legyen szabad em-
lékeztetnem önöket, hogy el kell érnem a storbelti kompot. Így, ha to-
vábbi fontos és lehetőleg nem túl hosszadalmas kérdésük nem lenne…
– Eljöhetünk majd máskor, ha már tisztábban látunk az ügyben.
Einarsen kritikus rosszallással vizsgálgatta a cigarettáját, mielőtt a
szájába dugta.
– Szóval, ha időközben újabb értesülései lennének… van tüzed,
Morck?
– Nem hinném – felelte Brehmer, de Einarsen elfordult, és Morck fe-
lé nyújtotta a kezét, aki hiába kotorászott a zakója zsebeiben.
– Engedje meg, Einarsen úr…
Brehmer az asztalon keresztül odacsúsztatott egy nagy, díszes ön-
gyújtót.
– Köszönöm. – Einarsen rágyújtott, aztán megcsodálta az öngyújtót.
Ezüstből készült, tokja sertésbőrből, rajta arany domborítások. Egyik
oldalán ovális alapon a monogram: „JB”. Einarsen sotto voce olvasta
fel, aztán megfordította, ugyanaz a monogram a másik oldalon is.
Einarsen füttyentett.
– Ez aztán díszes! – jegyezte meg, és visszatette az asztalra.
 – Mit mondott, Brehmer úr? – folytatta, s úgy tett, mintha most térne
magához az álmodozásból.
Brehmer a tökéletes úriember hűvös nyugalmával reagált, aki nem
mutatja ki a mérgét, ha egy modortalan tökfilkó felbosszantja.
– Azt óhajtottam közölni, hogy nincs több mondanivalóm, ami az
ügyre fényt deríthetne. Természetesen számomra épp olyan rejtélyes az
ügy, mint az önök számára. De annyit meg lehet talán kockáztatni, hogy
a megoldást valahol a kocsmák világában kell keresni, ahol Magnussen
gyakran megfordult.
– Miért gondolja?
– Egyszerűen azért, mert nem látok más magyarázatot.
– De konkréten nem tud semmit sem mondani?
– Nem, attól tartok, ebben nem tudok a segítségükre lenni. Nem for-
gok ilyen körökben.
– Aha – felelt Einarsen. – És a felesége?
– A feleségem?
– Ő sem forog olyan körökben?
Brehmer mélységesen megdöbbent, még a székéből is felemelkedett.
Az arca felpuffadt, láthatóan majdnem felrobbant. Aztán összeszedte
magát, a kezét maga elé tette az asztalra.
– Természetesen nem – mondta éles hangon. – Ez a téveszméje talán
megbocsátható, hiszen ön itt idegen. Azt ajánlom, próbáljon Andersen-
től pontosabb képet kapni a helyi társadalmi viszonyokról. Ő bizonyo-
san informálja majd az én társadalmi helyzetemről.
– És akkor?
– Akkor a kérdése értelmetlen. Ha jobban ismerné az itteni viszo-
nyokat, a kérdést sértésnek minősíteném. Már maga a gondolat, hogy az
én feleségem… á, kár erre a szót fecsérelni. Mellesleg neki semmi ér-
demleges mondanivalója nincs az ügyről. Andersen már beszélt vele.
– Tudom. De azért majd mi is felkeressük.
 – Semmi kifogásom ellene, de figyelmeztetnem kell önöket, hogy a
feleségem egészségi állapota nem százszázalékosan kielégítő. Leköte-
leznének, ha nem tennék ki semmiféle fájdalmas szellemi tornának.
– Csakugyan? Valami effélében volt része a gyilkosság éjszakáján?
– Hogy érti ezt?
– Hallottam, hogy elájult.
– Ön a legnagyobb tévedésben van, kedves Einarsen úr. És kertelés
nélkül meg kell mondanom, hogy az a mód, ahogyan ön a kérdéseit fel-
teszi, egyáltalán nem tetszik nekem. A feleségem időnkénti ájulása
mindig hirtelen, minden előjel nélkül következik be, soha semmi külső
kiváltó körülmény nem mutatható ki – a gyilkosság éjszakáján is így
történt.
– Honnan tudja ezt olyan biztosan?
– Honnan tudhatom? De kérem, Einarsen úr? Együtt voltunk, amikor
elájult.
– De közvetlen előtte nem. Épp akkor ért haza.
– Lefekvés előtt kiment kicsit a friss levegőre. Nem érezte jól magát.
– Mennyi ideig volt távol?
– Talán néhány percig.
– Talán?
– Őszintén szólva, nem figyeltem az órát, nem sejtettem, hogy ki-
hallgatáson kell majd beszámolnom róla. Hallottam az emeleti hálószo-
bámból, amikor elment.
– Külön hálószobájuk van?
– Van ennek valami köze az ügyhöz? Egyébként, igen. Egymás mel-
lett, ha ez is érdekli.
– Szóval hallotta, amikor kiment?
– Igen. Gondolom, körülbelül éjfél lehetett. Ültem és olvastam, és
még akkor is olvastam, amikor visszajött. Kimentem és megkérdeztem,
jobban érzi-e magát.
– Honnan tudta, hogy nem volt jól, hiszen nem beszéltek, mielőtt el-
ment.
 – Einarsen úr – felelte Brehmer, és sikerült egy halvány mosolyt
erőltetni az arcára. Morck kissé diadalmasnak látta ezt a mosolyt. – Ha
teljesen eltekintünk attól a ténytől, hogy a kérdéseinek, úgy tűnik, sem-
mi köze az ügyhöz, ön még feleslegesen bonyolítja is a dolgot.
– Igen?
– Miért nem tekinti ezeket a dolgokat ok és okozat egyszerű láncola-
tának? Ez nagy mértékben megkönnyítené a nyomozást. Természetesen
korábbi tapasztalataim megtanítottak rá, hogy ha a feleségem ilyen késő
éjszaka elmegy otthonról, akkor nincs jól, és ha jár egyet a friss leve-
gőn, az valószínűleg jót tesz neki.
– De amint hazaért, elájult, nem?
– De, egy perccel azután. Néhány szót váltottunk, ebből arra a követ-
keztetésre jutottam, hogy a szomszédos kis utcákon át lement a fjord-
hoz. Vezet oda egy kis gyalogút.
– Ebből arra a következtetésre jutott, azt mondja?
– Mire céloz?
– Én abból, amit a felesége Andersennek mondott, arra a következte-
tésre jutottam, hogy másra nem emlékszik, csak az elindulásra és a ha-
zatérésre.
– Igen. Igaz, magára a sétára nem. Említenem kellett volna, hogy
ezeknek az ájulásoknak a következtében gyakran elveszíti egy időre az
emlékezőtehetségét. Képtelen visszaemlékezni az ájulást megelőző per-
cekre. De nem kétséges, hogy a fjordhoz ment. Nyilvánvaló volt, hogy
oda indul. Hova mehetett volna máshová? Nevetséges ötlet.
– Mi olyan nevetséges ebben?
– A maguk időpocsékolása. Minek rá is kiterjeszteni a nyomozást?
Biztosíthatom önöket, neki az egészhez semmi, de semmi köze.
– Hm – hümmögött Einarsen. – Sajnos a mi szempontunkból ez nem
teljesen kielégítő. Mennyi ideig volt távol a felesége?
– Néhány percig, ahogy már mondtam.
– Néhány percig? Tizenöt, húsz percig vagy egy fél óráig?
Brehmer megvonta a vállát. – Úgy körülbelül.
 – Hogy körülbelül?
– Elmerültem a könyvben, amit olvastam, egyáltalán nem figyeltem
az idő múlását, nem néztem az órát.
– Sem amikor elment, sem amikor visszajött?
– Nem, illetve amikor elájult, és orvost hívtam, láttam, hogy néhány
perc múlva fél egy.
– De azt nem tudja pontosan, mikor ment el.
– Azt hiszem, ezt már elég világosan megmondtam.
– Nem lehet, hogy egy fél óránál tovább volt távol? Például három-
negyed órát vagy esetleg egy órát is?
– Ha ez lett volna a helyzet, feltűnt volna, hogy szokatlanul sokáig
elmarad.
Einarsen némán nézett rá, majd céltudatos közömbösséggel tette fel a
kérdést: – Bizonyos ön ebben?
Vajon elbizonytalanodott Brehmer, ha csak egy másodperc tört ré-
széig is, mielőtt igenlően bólintott, mintha valamiféle elhatározásra ju-
tott volna?
– Igen, bizonyos vagyok benne.
– Semmi sem tűnt fel akkor?
– Nem.
Morck ezt a „nem”-et inkább visszautasításnak, mint cáfolatnak érez-
te. Hosszú másodpercekre csend lett. Teherautó dübörgött végig a Szür-
kebarát utca macskakövein. Brehmer mereven ült a széles íróasztal mö-
gött, állát hegyesen előreszegezve. Aztán megenyhült az ijesztő arckife-
jezés, úgy látszott, valamit mondani akar, majd meggondolja magát.
Einarsen előrehajolt, és elnyomta a cigarettáját.
– Hát körülbelül itt tartunk most – mondta. – Ha csak a kollégám… –
Morck látta, hogy Einarsen a szokásos kérdő tekintettel néz rá, mintha
azt mondaná: – Folytasd te, mit ülsz ott?
Brehmer úgy nézett rá, mintha már megfeledkezett volna a jelenlété-
ről.
 – Ezzel a sétával kapcsolatban, Brehmer úr – kezdte Morck. Érezte a
hangja száraz, kihívó tónusát, amiből arra lehetett következtetni, hogy
erőnek erejével kellett kirántania magát a passzivitásából, bár ezt csak a
zavara okozta. – Ön is megteszi néha ezt a sétát?
– Igen.
– Akkor tudnia kell, körülbelül mennyi időt vesz igénybe.
– Húsz perc, fél óra. Attól függ, milyen gyorsan megy az ember, me-
lyik utcán. Több lehetséges útvonal is van.
– Igen?
– Azonkívül egy-két pad is a fjord partján, és ha a feleségem netán
leült valamelyikre… persze, nem tudom, leült-e, mert semmire sem em-
lékszik.
– Értem. De néha előfordulhatott, hogy a séta a szokásosnál tovább
tartott. Kérdezhetek még valamit, Brehmer úr? A felesége ájulásairól.
Mi a baj orvosi magyarázata?
Brehmer felvonta a szemöldökét, megvető pillantással nézte végig.
– Ennek is szerepe van az ügyben?
– Nem közvetlenül, de mégis…
Morck nem fejezte be a mondatot, várt. Brehmer nagy sokára vála-
szolt.
– Hát, miután úgy látom, ezek a részletek is érdeklik, kérem, tessék.
Amennyire ez megállapítható, semmi szervi baja nincs. A közelmúltban
benn feküdt a helyi kórházban, elvégeztek egy sor vizsgálatot, az ered-
mény azt bizonyítja, hogy kitűnő egészségnek örvend. Ennek ellenére
időnként mégis előfordulnak nála ezek az ájulások.
– És nem lehet tudni, mitől?
– Nem, illetve – szeretném, ha ezt senki nem tudná meg, ezért kérem,
tekintsék bizalmas közlésnek, amit mondok.
– Ezt csak akkor ígérhetem meg, ha az ügyhöz nincs semmi köze.
– Tudom, viszont azt is tudom, hogy nincs. Csupán azért mondom el,
hogy jól megértsék, a feleségemmel tapintatosan és türelmesen kell
bánni, nem szabad őt kitenni semmiféle lehangoló pszichikai élmény-
nek.
Brehmer ismét az asztalra fektette a tenyerét, ezúttal szántszándékkal
lassan, mintha csak érzékeltetni akarná a türelmet, amit az imént kért.
Aztán összehúzta a szemöldökét.
– Aggódom is. Ez kisváros, és tudják, hogy lesz a bolhából elefánt,
ha az emberek elkezdenek pletykálni. Ennek ellenére, feltételezem,
hogy számíthatok a diszkréciójukra.
Morck bólintott. Einarsen türelmetlenül mordult egyet, és hátralökte
a székét. Gyűlölt mindenféle köntörfalazást. Felállt, és odament az ud-
varra néző ablakhoz. Brehmer úgy tett, mintha nem vette volna észre,
Morck felé nézett, de a tekintete mintha a távolba révedt volna, valójá-
ban nem is Morckra összpontosította a figyelmét, hanem azokra az ese-
ményekre, amiket elmondott.
– Pár évvel ezelőtt a feleségemmel Párizsban töltöttünk néhány napot
– amolyan megkésett mézeshetek voltak. Egyik este ugyanúgy elájult a
hotelben, ahol laktunk. Éppen leültünk az étteremben, amikor észrevet-
tem, hogy nem figyel rám, nem válaszol, csak néz a semmibe. Aztán
hirtelen, minden előjel nélkül, hisztérikus révületbe esett. Szemmel lát-
hatóan fogalma sem volt róla, hol van. Rettentő kellemetlen volt. Úgy
viselkedett, mintha berúgott volna, holott, természetesen, erről szó sem
volt. Szinte hozzá sem nyúlt a pohár borhoz, ami előtte állt. Nagy nehe-
zen felvittem a szobába, ott azonnal elájult. Felhívtam a portát, és kér-
tem, hogy hívjanak orvost. Meglepő módon, azon nyomban küldték az
orvost. Véletlenül épp akkor egy jónevű párizsi orvos a hotelben tartóz-
kodott az egyik páciensénél. Mikor az orvos feljött, a feleségem félig
még eszméletlen volt, nem emlékezett rá, ahogy elájult, később arra
sem, hogy orvos járt nála. Nem akartam felzaklatni az eset ismertetésé-
vel, sem akkor, sem azóta. Ezért azt szeretném, ha minden köztünk ma-
radna.
– És a párizsi orvos volt az, aki… – szólt közbe Morck.
 – Igen. Ő mondta mint egyik lehetőséget. Nyilván megértik, mennyi-
re aggasztottak ezek a tünetek, így aztán másnap felkerestem az orvost.
Dr. Corvisart azt mondta, ezek a tünetek és a roham forrásai, annak
alapján, ahogy leírtam, olyan betegségre utalnak, amilyet hosszú orvosi
pályája során csak néhányat látott, elszigetelt esetek, a legjobb francia
családokban: örökletes betegség, egészen ritka. Azt mondta, Európában
nagypolgári és nemesi családok tagjait támadta meg a történelem során.
Beszél ön franciául, Morck úr?
– Nem.
– Milyen kár. Ennek a betegségnek nincs dán neve, még latin sem.
– Milyen francia szót használt az orvos?
– „Le petit mal”-nak nevezte.
– Igen? ,,Petit mal…”
– „A kis gonosz” – fordította le Brehmer. Újra elnevette magát, de ez
a nevetés inkább a felsőbbrendű tudás okozta zavarának volt a követ-
kezménye. – Nevezhetjük, ha úgy tetszik, „kis őrület”-nek is, bár tulaj-
donképpen ezt nem szükséges belemagyarázni. Most talán már értik,
miért nem akarom, hogy ez elterjedjen. Még soha senkinek nem mond-
tam el. Elsősorban azért, mert talán nem is pontos a diagnózis. Az orvos
hangsúlyozta, hogy ez csak az egyik esetleges diagnózis. Azt is meg-
mondta, hogy bizonyos esetekben semmit sem lehet tenni, meg kell ta-
nulni együtt élni ezzel a rendellenességgel, hát…
Több mondanivalója nem lévén, Brehmer megvonta a vállát.
– Jónevű francia orvos? – tűnődött Morck. – Mit is mondott, hogy
hívták?
– Mondtam a nevét? Istenem, hirtelen kiesett a fejemből, na, hogy is
hívták?
Töprengve bámulta a mennyezetet.
– Ahogyan említettem, nagy prakszisú háziorvos, a jobb családok or-
vosa. Azelőtt kórházban dolgozott. Nem volt szakorvos, vagy ilyesmi,
de hosszú évek gyakorlata állt mögötte. Körülbelül hetvenéves lehetett
akkor, hallottam, hogy azóta meghalt.
 – Corvisart doktor – szólalt meg Morck. – Nem ezt a nevet mondta?
– De igen, legalábbis, úgy rémlik, így hívták…
Brehmer hangja elhalkult. A hangja fáradt volt, de a vonásai nyu-
galmat tükröztek, amikor a múltról beszélt.
– Ez lett volna a neve? Olyan régen történt.
Morck együttérzően bólogatott.
– Hát igen – sóhajtotta, ugyancsak fáradtan. – Úgy látszott, minden
mondanivalóból kifogytak, de Einarsen talált még valamit. Visszafor-
dult az ablaktól.
– Még egy apróság. Az a csatahajó az öné?
– Tessék? – riadt fel Brehmer merengéséből, és újra felvette a méltó-
ságteljes pózt.
– Úgy érti…
– Az az Opel Admiral.
– Igen, az az én kocsim.
– Akkor éjjel hol volt, amikor Peter Magnussent meggyilkolták?
– Hogy hol volt? Természetesen a szokott helyén.
– Hol? Ott lenn, az udvaron? Akkor feltehetően utánanéztek, vajon
ezt használta-e a gyilkos a holttest elszállítására?
– Félreértett, ez szóba sem jöhetett…
A mondat közepén elakadt, mert Einarsen közberikkantott:
– A csomagtartója éppen megfelelő méretű.
– Kérem, mondom, hogy az autóm egészen bizonyosan nem itt volt.
– Hogyan? Hát sehol sem volt?
– Otthon volt – vágott vissza Brehmer rekedten.
– Mi az ördög, miért nem világos ez magának? Idejövök vele, meg
haza, akkor tehát otthon volt, a garázsban. Bezárva.
– Bezárva? – ismételte Einarsen békülékenyen. – Értem. Szóval nem
lenne értelme, hogy megvizsgáljuk a csomagtartóját?
– Ha úgy gondolják, csak rajta. A kocsim a rendelkezésükre áll.
– Nagyon köszönjük, de nem élünk az engedélyével. Még egy utolsó
kérdés: a felesége is használja a kocsit?
 Brehmer megmarkolta a szék karfáját. Ha azt mondanánk, hogy fel-
állt, nem fejezné ki igazán, inkább méltóságteljesen felemelkedett, és
csak amikor már állt, akkor mutatkozott meg a dühe abban a heves
mozdulatban, ahogy a széket a lábszárával ellökte, sokkal hátrább, mint
az a felálláshoz szükséges. A hangját azért fékezte, noha zihálva léleg-
zett, a szavai hidegen, kifejezéstelenül koppantak.
– Feltételezem, több dologra valóban nem kíváncsiak, és ez a leg-
utolsó kérdésük.
– Hogyne, mára – biztosította Einarsen.
– A válaszom – kezdte Brehmer az íróasztalra támaszkodva, aztán
hirtelen olyan ordításban robbant ki belőle a feszültség, hogy felfújódott
az arca, és az iroda falai visszhangoztak: – Nem, ő soha nem használja a
kocsimat! EZ KIELÉGÍTI?
Einarsen egykedvűen jelezte, hogy igen.
– Ennyi az egész. Menjünk, Morck.
Einarsen már elindult az ajtó felé.
– Viszontlátásra, Brehmer úr – köszönt Morck. – Köszönjük a segít-
séget.
Brehmer szemmel láthatóan nem is hallotta. Ott állt az asztal mögött,
maga elé meredt, mintha a saját dühkitörése hipnotizálta volna. Morck
kiment, és behúzta maga mögött az ajtót. Az öregecske titkárnő lehajtott
fejjel ült a helyén, nézte, ahogy Morck elhalad, mintegy reménykedve,
hogy a vihar gyorsan elvonul.
– Viszontlátásra – köszönt Morck. – A titkárnő száját alig hallható
suttogás hagyta el, Morck nem tudta megállapítani, vajon a köszönést
viszonozta-e. Brehmer üvöltése nyilvánvalóan elvette a beszédképessé-
gét.

11

– Ez aztán fáklya – jegyezte meg Einarsen lefelé menet.

– Micsoda?
– Fáklya, „akiben a lángész és a jellem, az akaraterő és a sors együtt
lobog.” Nem ezt mondta?
– Nem saját magáról mondta.
– Nem, ezt tiltja a szerénysége. Ezért ékesszólását valami történelmi
nagyságra pazarolta. Szentséges isten! Micsoda felfújt hólyag! Kinek
képzeli ez magát?
– A letűnt patrícius osztály utolsó képviselőjének, gondolom. Nem
rajongsz ezért a típusért, ugye?
– Alig tudtam elviselni. Tudtad. Nem vitás, ezért hagytad, hogy kín-
lódjam vele, mi?
– Vártam, hogy kipattanjon a szikra…
– Igazán? Honnan? – kérdezte Einarsen gúnyosan, majd mintegy a
saját kérdésére válaszolva hozzátette: – A proli és a patrícius találkozá-
sából?
– Hát ide hallgass, én nem tartalak…
– Hagyd már abba. Nem hiszed el, hogy ennyi idő alatt elég jól kiis-
mertelek? És azt sem hiszed, hogy magamat is elég jól ismerem? Vagy
meséljek magamról? Ez a szelíd, érzékeny külső egy nagy adag állati
ravaszságot takar, cinizmusomról nem is beszélve.
– Nocsak – jegyezte meg Morck bizonytalanul. Valójában oda sem
figyelt. A lépcső alján megálltak.
– Ez a beszélgetés egy sereg kérdést vet fel.
– Úgy bizony – felelt Einarsen. – Mi a fenét akarhatott, mit gon-
dolsz? El akarta hárítani a gyanút? Védte a feleségét, vagy ki akarta
adni?
Egy emelettel feljebb kinyílt egy ajtó.
– Menjünk – siettette Morck. – Ne arra. Hátra, az udvar felé.
– Meg akarod lesni, amikor elmegy, mi?
A folyosó túlsó vége felé tartottak, közben egy ajtó előtt is elmentek.
Einarsen lenyomta a kilincset. Az ajtó zárva volt.
 – Ez vezet a Fynspost szerkesztőségébe? Persze nem használja túl
gyakran…
Lefelé jövő lépések koppanását hallották. Ott álltak az udvaron egy-
más mellett, mindkettőjük keze a kabátzsebükbe süllyesztve. Brehmer
meglátta őket, mikor a hátsó ajtón kilépett. Nem fordította el a fejét,
ellenkezőleg, egy pillanatig egyenesen rájuk szegezte a tekintetét, egy
nagyon kicsit megbiccentette a fejét, aztán fordult csak el. Morck érezte,
milyen bután viselkednek; két szemtelen semmirekellő, az utcasarkon
idétlenkednek, megsértik az udvariasság elemi szabályait. Brehmer
odament az Opelhez, felnyitotta a csomagtartót, s beletett egy kis akta-
táskát.
– A hátsó ülésre is tehette volna – szólalt meg Einarsen.
– De nem tette.
– Nem mintha sokat számítana.
– Nem.
– Ha csak azt nem, hogy ő igenis megmutatja ennek a két buzgómó-
csingnak – már mint nekünk –, hogy őt nem olyan egyszerű kibillenteni
a megszokott kerékvágásából.
Brehmer lecsapta a csomagtér tetejét, s beült anélkül, hogy visszané-
zett volna. Indított, kifarolt, de a kapunál megállt.
– A neje ott van a szerkesztőségben – szólalt meg Einarsen és még
csak be sem köszön neki.
– Talán majd kinn, az ajtó előtt megáll.
– Gyere, nézzük meg.
Elindultak a kapu felé, még látták, mikor a kocsi befordul a Szürke-
barát utcába, balra, keleti irányba, ahol az egyes számú főút, a storbelti
komp és Koppenhága kezdődik. Einarsen tovább morfondírozott.
– Nem alszanak közös hálószobában. Persze, amennyire meg tudjuk
ítélni, ez lehet csak comme el – no, hogy mondják?
– Comme il faut.
– Na, ezt jobb lesz, ha törlőm a szótáramból, főleg ha írásra kerül a
sor. Ha nem segítenél, halvány lila gőzöm se lenne, hogyan kell az ilyen
jobb körökkel boldogulni, ahol nem divat a közös háló, szóval a felső
középosztállyal meg a nemességgel.
Einarsen megvetően szívott egyet az orrán. – Jónevű párizsi orvos,
meg az egész nagy rakás baromság a régi francia családokról. Tudod,
mit jelent nála a „régi”?
– Gondolom, azt, hogy „gazdag” – vélekedett Morck.
– Nyilván azt is. Nem bírt ellenállni, még jobban kicirkalmazta a
sztorit, mint kellett volna. Megmondjam, mi a véleményem?
– Már megmondtad, de úgy nagy vonalakban talán igaz, amit mesélt.
A betegség, meg miegymás.
– Mit is mondott, mi az?
– Petit mal.
– Ami olyan kiváltságos nyavalya, hogy még le sem lehet fordítani. –
Einarsen újra szívott egyet az orrán.
– Nem, ez egy pontosan meg nem nevezhető valami, de azért nagy-
jából lefordítható.
– Hát akkor mi az?
– Epilepszia.
– Aha.
– Enyhe formában. Azért petit, kicsi.
– Köszönöm a magyarázatát, professzor úr. Gondolom azért „kicsi”,
hogy meg lehessen különböztetni a „nagy”-tól.
– Igen, de a le grand mal a „nyavalyatörés”.
– Ami olyan rémes görccsel és habzó szájjal jár? Hát ugye arról szó
sem lehet. Úgy a jobb körökben nem viselkednek.
Einarsen elhallgatott, az új információkon tűnődött, próbálta meg-
emészteni a hallottakat. A szája úgy mozgott, mintha rágna, az arcán
rosszkedv tükröződött, nem kétséges, a délután történtek egy cseppet
sem voltak ínyére. Az elmúlt néhány nap folyamán szinte állandóan
ilyen borús arccal járt-kelt.
– Lehetséges persze, de talán az is elképzelhető, hogy tudatosan hoz-
ta szóba.
 – Miért?
– Hát nézd, ha az asszony csinálta, és ő tud róla, és ügyvéd, aki a le-
hetséges védekezési módokat ismeri, akkor tudja, hogy nem lehet bű-
nösnek nyilvánítani, ha nem volt észnél, mikor a tettet elkövette. Ehhez
mit szólsz?
Morck megvonta a vállát.
– Korai még bármit is gondolni. Még nem is beszéltünk vele.
– Most menjünk?
– Nem. Később. Nem munkaidőben.
– Sejtettem.
– Miért?
– Ismerlek, Morck, szeretsz bepillantani a családi fészekbe, és be-
szippantani az illatát. Én meg mehetek Odensébe. A kocsim az őrszoba
előtt parkol. Visszajössz?
– Nem. Azt hiszem, járok egyet itt a környéken.
– Amíg én fejest ugróm egy szeméthalomba valami koszos pincében.
Áldhatod a jó szerencsédet, hogy itt vagyok, és elvégzem a piszkos
munkát.
– Igen – hagyta rá Morck gépiesen, de a szeme már a távolba révedt.
– Ne haragudj, mit mondtál?
– Semmit, nem fontos, úgysem figyelsz. A feleséged nem szokta
mondani?
– De, néha mondja.
– Az enyém, tudod, mit mond? Ah, a fene egye meg.
Bárkinek szólt is, a kérdés megválaszolatlan maradt. Einarsen sarkon
fordult, és hosszú léptekkel megindult.

12

Einarsen Odensébe ment, és elvégezte a piszkos munkát, mint már any-

nyiszor. Andersen, a helyi bűnügyi csoport tisztje, két másik nyomozó-
val megkezdte a környékbeli lakosok kihallgatását. Kihallgattak embe-
reket a kikötő környékén, ahol Peter Magnussent kihalászták, kihallgat-
ták azokat, akikkel üzleti kapcsolatban állt, továbbá az ivócimboráit.
Mit csinált ezalatt Morck?
Neki, mint a nyomozás vezetőjének, legalább látszólag irányítania
kellene a dolgokat – tűnődött. Mocorgó lelkiismerete nyugtalanította.
Mit fognak gondolni az emberek, ha nem játszom el a nekem szánt sze-
repet, amit elvárnak? Viszont ezek a rutinvizsgálatok többé-kevésbé
maguktól is elintéződnek, és a helyi rendőrség helyzeti előnyénél fogva
sokkal könnyebben boldogul, mint ő. Persze az lenne a kötelessége,
hogy célszerűen cselekedjék, ne csak céltalanul kószáljon magában.
Végigsétált a Szürkebarát utcán. A sarkon a Vidám Csuhásnál meg-
fordult és megállt. Határozott célja nem volt, azért állt meg, mert vala-
mit meglátott. Igen, egészen bizonyos, két munkaruhás férfi kockázott a
Vidám Csuhás ablaka melletti asztalnál. A khaki-overall alapján ítélve
ács lehetett az egyik, a másik, a kék overallos pedig bizonyára vízveze-
ték-szerelő. Ott parkolt a teherautója. Néhány cső állt ki belőle hátul, a
végükön műanyag zacskó himbálódzott, figyelmeztetésül a hátulról jövő
kocsiknak. Nagyon fontos megfigyelések, jegyezte meg Morck. A zöld-
séges előtt a ládák körül még jól érezhetően terjengett az alma keser-
nyés illata.
Morck megállt az elegáns patríciusvilla mellett. A „patrícius” szótól
már nem tudott szabadulni, bár a „patrícius stílusú” jobban fejezte ki a
valóságot. A Szent Miklós-toronyban hármat ütött az óra, a harangzúgás
a nappali forgalom zaját is elnyomta.

Gyere galambom, szállj a légbe,

s vidd el az olajágat…

Pontosan! Olajág vigyen békességet a felkorbácsolt haboknak.

– Legyen! – mondta Morck félig hangosan.
 Ezzel az elhatározással próbálta előcsalogatni lelkiismeretes énjét,
hadd bújjon elő a sok nem szakmai jellegű asszociáció közül, amik
gyakran a hatalmukba kerítik az embert. A lépcsőn felfelé titokban mo-
solygott a szerepen, amit e kósza gondolat váltott ki: gyere, Morck Jo-
nas, galambom, vedd az olajágat a csőrödbe, menj fel, és kérj tőle bo-
csánatot a kollégád bántó és csakugyan megbocsáthatatlan viselkedésé-
ért. Végtére is ez elég ésszerű, és semmi sem puhítja úgy meg az embe-
reket, de legalábbis az ilyen vénkisasszonyokat, és nem ingerli olyan
bőbeszédűségre, mint a bocsánatkérés.
Behúzta maga mögött az ajtót, és megindult felfelé a széles lépcsőn.
Valahol a tudata mélyén az motoszkált, amit Einarsen mondott, hogy az
együttérző felszín alatt ő valójában cinikus fráter. Erről az jutott eszébe,
hogy amint lehet, el kell küldenie Einarsent Koppenhágába, hadd ren-
dezze Cilie-vel a dolgait, hátha lehiggad egy kicsit. Ha otthon viharfel-
hők gyülekeznek, ami az utóbbi években elég gyakran előfordult, a kö-
vetkezmény mindig ugyanaz volt. Einarsenben sistergett az agresszivi-
tás, és a rutinkihallgatásoknak is úgy fogott neki, mintha ellenséges föl-
dön próbálná erőszakkal megvetni a lábát, és ezzel a lehető legnagyobb
kárt okozta. De ezúttal már tényleg túllőtt a célon, ez így már nem me-
het tovább. Meg kell akadályoznia, hogy teljesen megvaduljon.
Felért a második emeletre. Újra szemben találta magát a csillogó sár-
garéz névtábla finoman metszett betűivel: Brehmer. Doctor juris. Kopo-
gott és benyitott. Csakúgy, mint korábban, a kötött jerseykosztüm keb-
lén a bross mintha idegesen pillogott volna, ahogy a titkárnő felegyene-
sedett, hogy fogadja a belépőt, egyúttal gyorsan letörölt valamit az író-
asztalról, és az ölébe rejtette. A mozdulatból Morck arra következtetett,
hogy nem könyvet. A titkárnő alkarján kidagadtak az izmok, olyan szo-
rosan markolta azt a valamit. Morck biztosra vette, hogy a kötését rejte-
geti.
– Megint itt vagyok. Úgy éreztem, vissza kell jönnöm és bocsánatot
kérnem a kollégám lehetetlen viselkedéséért.
A titkárnő értetlenül nézett rá. Az arcán riadalom tükröződött.
 – Brehmer elment. Csak holnapután jön vissza.
– Nem vele akarok beszélni, hanem önnel.
– Nem egészen értem.
– Akkor, azt hiszem, nem is fontos.
– Csak nem arra gondol, hogy tőlem kellene bocsánatot kérnie.
Morck hevesen bólogatott.
– De, pontosan erre gondolok – mondta kedvesen. – Ez a legkeve-
sebb, amit tehetek.
– De kedves Morck úr, erre igazán semmi szükség. Én, én annyira
hozzá vagyok szokva, szóval, és nem is nagyon figyeltem oda. Kérem,
felejtse el.
– De én nem tudom elfelejteni. Emberek vagyunk; nem?
– Hát igen. Nem lehetünk mindig teljesen érzéketlenek az ilyesmi
iránt. Igazán nagyon kedves öntől.
– És még valami. Szégyellem, ahogy Einarsen viselkedett, de tetszik
tudni, vannak emberek, akik elvesztik a lelki egyensúlyukat, ha a privát
dolgok elborítják őket…
– Bizony. Én teljesen megértem.
Az értetlen tekintet megváltozott, a titkárnő szemében friss érdeklő-
dés csillogott.
– Az az igazság, hogy utána azt mondtam magamban, biztosan érhet-
te valami, remélem nem túl súlyos.
– Nem, nem túl súlyos. Csak hát egyesek jobban a szívükre veszik a
dolgokat, és ha nem találják a megoldást, hajlamosak rá, hogy mások-
nak ugorjanak neki.
– Nagyon is értem. Ismerem ezt az érzést.
– Hogyan? Ön? Ellenkezőleg, én inkább azt mondanám, ön szokatla-
nul kiegyensúlyozott.
– Hát igen, mindig is ez volt a gyengém, illetve mások inkább úgy
mondják, ez a fő erősségem, mert ha az ember nyugodt, és nem veszti el
a fejét, akkor erős, de én tudom Brehmer úr példájából…
– Igen? Ő is indulatos? A beszélgetésünkből már sejtettem.
 – Igen. Néha nagyon heves – magyarázta a titkárnő elnézően. – Nem
kell neki sok, és felcsattan, és hát kell egy villámhárító. Kitalálhatja, ki
ez, de hát, azt hiszem, nem szabadna erről beszélnünk.
– Nem. Világos az egész.
– Igen. Ugye?
A titkárnő félénken, vénkisasszonyosan rámosolygott. A beszélgetés
bensőséges légkörben folytatódott.
– Nem lehet valami kellemes – jegyezte meg Morck.
– Nem, de ha tudja az ember, hogy semmi az egész, elmúlik hamar,
és általában nagyon udvarias, főleg velem.
– Igen?
– Üljön le egy kicsit, Morck úr.
– Köszönöm. Ha nem tartom fel.
– Mikor Brehmer úr elutazik, rengeteg időm van. Néha persze sok a
munka, de többnyire csak a telefonokat kell fölvennem.
Morck egy kárpitozott kis kanapéra ült a fal mellett.
– Szóval most egy kis kötésre is jut ideje?
– Jaj, istenkém, hát meglátta? Nem akartam. Nem lenne szabad…
– Mi rossz van abban, ha nem hanyagolja el miatta a munkáját?
– Szerintem nincs benne semmi rossz, de Brehmer úr nagyon mérges
lett, mikor egyszer meglátta. Valami olyat mondott, hogy az ő irodája
nem varroda. Egészen felbőszült.
– Hát, őszintén szólva, azt hiszem, ezzel egy kicsit túllőtt a célon.
– Igen, de ha jól ismeri az ember, milyen sokat törődik a külsőségek-
kel – ezért csak akkor kötök, ha tudom, hogy biztosan nem jön be. Ezt
az apróságot megengedem magamnak. Csak hát… – A fejét rázta.
– Csak hát?
– Csak hát a lelkem mélyén tudom, hogy nem lenne szabad.
– De azért titokban megteszi?
– Meg. De nagyon rosszul teszem. De hát azt mondom magamnak,
valahogy csak el kell tölteni az időt, és nem zavarhatja olyan nagyon az
én kötögetésem, ha nem is tud róla.
 – Ez igazán józan felfogás.
– Tényleg, úgy gondolja?
– A legnagyobb mértékben. Pontosan így van, ahogy mondja. Végté-
re is, mindig nem hajthat fejet az ember.
– Én nem is tudom, nem nevezném így. Higgye el, Brehmer úr
ilyesmit nem is vár el az emberektől.
– Én alig tudok róla valamit. Gondolom, jogi ügye nem valami sok
lehet.
– Nem sok. Az ideje nagyobb részét az üzleti vállalkozások kötik le.
De ezen a téren se mennek már úgy a dolgok, mint valaha.
– Gondolom, valaha jól megalapozott és kiterjedt családi üzlet volt.
– Bizony. Mikor én ide kerültem, akkor itt sok-sok alkalmazott dol-
gozott, és még a szomszédban is hivatali helyiségek voltak, a nyomda
pedig lenn.
– Akkoriban Jorgen Brehmer apja volt a cég feje?
– Nem. Ő korán elhalt. Brehmerné asszony irányította az üzletet.
– Úgy érzem, ezt csupa nagybetűvel mondta.
– Kiváló igazgatót tartott, de hiába volt az igazgató a felelős minde-
nért, senki nem kételkedett abban, hogy minden vállalkozás rugója,
mozgatója Brehmerné asszony. Ez abban az időben teljesen szokatlan
dolognak számított.
– Szóval kemény üzletasszony volt?
– Ó, nem. Ezt senki sem mondta volna róla. Csak nagyszerű képes-
ségekkel rendelkezett. Mondhatnám, különleges képességekkel. Ez nem
kétséges.
– És csínján kellett vele bánni?
– Ha ezt úgy érti, hogy hajlamos volt a heveskedésre, akkor nem. Ezt
el sem lehetett képzelni. Igazi úri dáma volt. És, bár közvetlen kapcsola-
tunk nem volt, mindennap megjelent az irodában, és tudtuk, hogy min-
dent éberen figyel.
– Nem sokat beszélgetett az alkalmazottakkal, ugye?
 – Beszélgetett? Nem, ő nem azt a módszert választotta. Ha valakit
megszólított, akkor csak azért tette, hogy utasítást adjon vagy parancsot,
vagy ilyesmit.
– Vagy megfeddjen7
– Azt nem. Ha valakit szidni kellett, azt a közvetlen főnök végezte.
De ha utána végigment az irodán, mindig ránézett a bűnösre, alaposan
végignézte, úgy is mondhatnám, és úgy, de úgy, hogy kétség nem fért
hozzá, ki a bűnös.
– Nem lehetett valami kellemes – jegyezte meg Morck halkan.
– Hát nem. Az ember egészen kijött a rendes kerékvágásból, és nem
tudott visszazökkenni jó néhány percig.
Felsóhajtott, szinte megbabonázta az emlék, a szája széle kicsit le-
biggyedt, még mindig nyomasztotta a múlt nagy tehetségű asszonya
iránt érzett rettegő tisztelete, és az emésztő tehetetlenség, amit soha nem
mutathatott ki, de még saját magának sem vallhatott be. A tehetetlenség,
hogy soha nem beszélhet vissza, nem magyarázhatja meg a viselkedé-
sét. Az egyetlen válasz a lehajtott fej és a megadóan lesütött szem lehe-
tett. Rémülten nézett fel, hirtelen tért magához révületéből.
– De mindez az első generáció idején volt. Nem szabad azt hinnie…
Nem fejezte be, mi is az, amit Morcknak nem szabad hinnie, de
Morck ösztönösen megértette a választ.
– Természetesen nem. Ez magától értetődik.
– Akkor másképp mentek a dolgok.
– Mióta van a cégnél?
– Több mint harminc éve. Ha elgondolom, hogy Brehmer úr még
csak öt- vagy hatéves volt akkor – sápadt, sovány kisfiú és olyan, de
olyan félénk. Hogy múlik az idő!
– Bizony, az idő elszáll. Nagyon fiatal lehetett, mikor idekerült.
– Bizony most már elmúltam hatvan.
– Nahát, ezt nem hittem volna – kiáltott fel Morck, s észrevette, hogy
a titkárnő egy cseppet elpirult. Te hamisítatlan képmutató, mondta ma-
gának.
 – Kedves, hogy ezt mondja. Hatvankettő vagyok, így megértheti, mi-
lyen hálás vagyok Brehmer úrnak, hogy még tart. Az én koromban már
nem találnék másik állást, és az a gondolat, hogy egyedül üljek odahaza
a kis szobámban…
– Azt tetszett mondani, akkor másképp mentek a dolgok. Ezt úgy ért-
sem, hogy a cég jobb napokat látott?
– Igen, a gépgyár bizony jobb napokat is látott. Brehmer úr a társtu-
lajdonosa. Mindig kielégítő volt a haszon, amíg az új részleg meg nem
bukott.
– Az új részleg?
– Tudja, olyan modern központi kazánokat gyártott, mint egy kis fri-
zsider. Olyat, ami mindent teljesen automatikusan elvégez. Hát persze
ez az új részleg hatalmas összegeket emésztett fel, mire termelni kez-
dett, százezreket, ha jól emlékszem. De volt valami eredendő baja vagy
hibája, amit nem lehetett rendbe hozni.
– Eredendő baj – ismételte Morck.
– Igen. Rettenetes volt. Hat hónap után feladták a reményt, nem lehe-
tett rendbe hozni, és mind vissza kellett venni, amit eladtak, mert nem
működtek rendesen. Óriási veszteség volt, és Brehmer úrnak is vállalnia
kellett a ráeső hányadot. Azt is hallottam, hogy be fogják zárni a gyárat.
Akkor kezdett a felesége a szerkesztőségben dolgozni. Találkozott már
Brehmerné asszonnyal?
– Csak futólag.
– És hogy tetszik?
Nem várta meg a választ, annyira kikívánkozott belőle a véleménye,
s lelkesen, csillogó szemmel már mondta is:
– Ezer között se talál ilyet egykönnyen, azt én mondom. Keresve se
talál benne hibát.
– Miért keresnék én hibát benne?
– Ó, hát tudja, milyenek az emberek, szeretnek a főnök feleségéről
pletykálkodni. De Brehmerné asszony az más. Ő úgy bánik az emberrel,
mint az egyenrangúval. Szomorú, hogy nem teljesen egészséges. Egy
biztos, valamikor Brehmer úr a világért sem engedte volna, hogy a fele-
sége titkárnői munkát végezzen. Hát igen, még nekik is meg kell szorí-
tani a nadrágszíjat. Én nagyon jól tudom, miért. Brehmer úr nagyon
megértő velem. Nekem, tudja, nagyon sokat jelent, hogy itt maradhatok,
és hasznos munkát végezhetek, még ha kis fizetést kapok is. Ez ad ér-
telmet az ember életének, hát nem?
– Természetesen. Tetszik tudni, mit gondolok, kedves… elnézést, de
nem tudom a családi nevét
– Bentsen. Nancy Bentsen. Brehmer úr mindig Nancynek hív. Tudja,
olyan régen vagyok itt. De valamit arról akart mondani, mit gondol.
– Én azt gondolom, kedves Bentsen kisasszony, hogy ön mindenkit
kedvesnek tart, függetlenül attól, mit csinál az illető.
– Á, nem, ez túlzás. Az igaz, hogy én jól kijövök az emberekkel, álta-
lában, de ez nem jelenti azt, hogy én mindenkit egyformán becsülök.
– Peter Magnussenről mi volt a véleménye? Amit eddig hallottam ró-
la, annak alapján feltételezem, hogy voltak irányában fenntartásai.
– Nem is tudom. Nem lehet rámondani, hogy az embert azonnal jó-
kedvre derítette, nem volt az a fajta ember. Nem lehet tagadni, faragat-
lan modorú is volt. De mindent egybevetve, az egész olyan hihetetlen,
hát nem?
– De bizony.
Pár pillanatig egy szót sem szólt, szomorúan nézett a semmibe, az el-
képzelhetetlenbe.
– Csak elképzelni is, hogy ilyen rémség történhetett vele. Nem az a
fajta ember volt, akit bárki is meg akarna ölni. Mit gondol?
– Nem, de történnek mégis ilyen dolgok.
– De ki tehette? És miért? Hát igen, gondolom, ezért jöttek ide a kol-
légájával. Majdnem elfelejtettem, ahogy itt ülünk és beszélgetünk.
– Mi volt a véleménye róla, Bentsen kisasszony?
– Ó, istenkém, nekem szinte semmi dolgom nem volt vele, csak ha
Brehmer úr elküldött érte, és fel kellett jönnie, akkor ment át itt a szo-
bán.
 – Azt tetszett mondani, faragatlan volt a modora.
– Talán szabad szájú, pontosabb lenne. Bár tulajdonképpen nem is
tudom, én mindig épp az ellenkezője voltam. Tudja, ő volt az egyetlen
ember, aki úgy köszönt nekem, hogy „szia”. Most előttem van, ahogy
bejött azon az ajtón, és azt mondja: „Szia, Nancy”, erre felöltöm a leg-
szigorúbb ábrázatomat, mert hogy így szól hozzám, ő meg kacsint. Ez
olyan, butaságnak hangzik, de hát ezt csinálta, egyik szemét behunyta,
és olyan furcsán, hamiskodva rám mosolygott. Ez a csendes színjáték
zajlott, valahányszor bejött. Aztán emlékszem, egyszer, mikor átment
itt, játékosan a vállamra tette a karját, és én, elképzelheti, megpróbáltam
a szokásosnál is szigorúbban nézni, és így csináltam:… – és mutatta,
hogy söpörte le a tolakodó kart a válláról, azzal a mozdulattal, amit a
nők fésülködés után csinálnak. Eltávolította a képzeletbeli Peter
Magnussen kezét.
– Nancy – azt mondta. Illetve, hát tulajdonképpen így mondta: – Az
istenit, Nancy, hát már nem szeretsz?
– Vigyázzon a nyelvére, kérem – mondtam rémülten, mert megijed-
tem, hogy Brehmer úr meghallja. Akkor otthagyott, és bement Brehmer
úrhoz.
Úgy nézett Morckra, mintha megfeledkezett volna a jelenlétéről, az-
tán hirtelen rájött, hogy még ott ül, és zavarba jött.
– Kérem, ne haragudjon, nem is tudom, minek mesélem ezt itt mind
el. Olyan nevetséges.
– Szerintem egyáltalán nem.
– De hát hogyan segíthet ez maguknak?
– Ó – felelte Morck, az együttérző, a megértő Morck, aki pontosan rá
tudja hangolni a készülékét bármilyen hullámhosszú vevőre. – Segít
meglátni az embert magát, az élő személyt. Megtudom, milyen volt
vagy lehetett.
A titkárnő bólintott, és elfordította a fejét, kinézett az ablakon.
– Honnan lehetne tudni – miért ez lett a vége?
 Az októberi szürke ég fénye visszatükröződött a szemén,. Morck lát-
ta, hogy a könnyeivel küszködik. Miért ez lett a vége? A kérdés talán
túlmutatott Peter Magnussen meggyilkolásán, és önmagára is vonatko-
zott. Az élet elhaladt mellette, csak egy röpke pillanatra állt meg, és
tette a vállára kezét, de ez sem volt több egy tévedésnél.
– Egyébként – tette még hozzá – az életmódjáról semmit nem tud-
tam.

13

Mikor Morck visszament a Parlament térre, a rendőrőrsre, Andersen

fogadta. Négy óra múlt néhány perccel.
– Vinsted egész délután kihallgatásokat folytatott, még nem ért visz-
sza. Magam is érdeklődtem itt-ott, próbáltam utánajárni a legégetőbb
kérdéseknek, az idő többi része meg telefonokra ment el.
– A legégetőbb kérdéseknek?
– Igen, a Három Koronában a túloldalon.
Bár még egy óra volt a naplementéig, a tér csaknem sötét volt már.
Újabb esőfelhők gyülekeztek a tenger felől, a bevásárlásaikat végző
háziasszonyok megálltak, felnéztek az égre, kinyitották ernyőiket, vagy
kihajtogatták a nylon esősapkájukat, és szorgalmasan siettek tovább,
mint a rizsföldeken a kulik. Az árusok már elmentek, a gránit fal mellett
mindössze két fedett kocsi, egy gyümölcsös és egy virágárus maradt. A
Három Korona nevű kávézó az árusok mögött volt. A nevét hirdető ne-
onbetűk épp az imént villantak fel a sárgára festett favázas falon. Az
alacsony ház beszorult a patika klasszikusan elegáns épülete és egy mo-
dern háromemeletes bank közé. Szemben vele krémszínű csempecsoda
parádézott, lényegesen elegánsabb, mint a legbecsvágyóbb helyi építész
elképzelései, ha nyilvános W. C.-ről álmodozik.
– Kiderült, hogy Peter Magnussen a tanácsülés előtt a Három Koro-
nában tartózkodott. A gondnok felesége mondta, mikor egy egészen
más ügy miatt felkerestem. Azt mondja, ott szokott találkozni két ta-
nácstaggal az értekezlet előtt fél órával. Mind a kettővel beszéltem, és
megerősítették kb. hat óra harminc perckor igenis ott találkoztak Peter
Magnussennel, és megittak egy-két pohárral.
– Hárommal – helyesbített Morck. – Nyilván mindegyik fizetett egy
rundot.
– Ha Magnussennek is volt miből. Mikor a kikötőnél kihalászták,
néhány korona volt a zsebében.
– Ezért kihagyta volna a rundját? Inkább kölcsönkért volna valame-
lyiktől.
– Igen, pontosan ilyen volt – ismerte el Andersen.
– És abban a reményben tette volna, hogy soha nem kerül kiegyenlí-
tésre.
– De került – mondta Morck. Ha nem is ezért.
– Hát igen. De visszatérve a két tanácstagra – az egyik forgalmi elle-
nőr, a másik vízvezeték-szerelő – gondolom, a nevük meg miegyéb nem
érdekes. Mind a kettő azt állítja, hogy Magnussen már korábban is ivott.
Nem volt részeg, de egy bizonyos mennyiséget már fogyasztott.
– Ezek a maga szavai. Ők hogy mondták?
Andersen a jelentést lapozgatta. – Nézze csak. Az egyik ezt mondta:
„Magnussen már lekörözte őket”, a másik meg azt, hogy „volt benne
nyomás” amikor a Három Koronában találkoztak. Aztán, nem emlék-
szem pontosan…
– A második volt a vízvezeték-szerelő, gondolom.
– Az – ismerte be Andersen kissé meglepve, de azért folytatta. Azt
mondta, annyira nem nagy, hogy… De honnan tudja?
– Ez a második kifejezés inkább kétkezi munkás, mint a forgalmi el-
lenőr stílusa. Demokratikusan felszabadult hang. Mondja, a vízvezeték-
szerelő kocsijának az ajtaján nem az áll, hogy H. P. Petersen?
De igen.
– Mikor ma délután elmentem a Vidám Csuhás előtt, benn kockázott.
– Ott is törzsvendég. Észrevett vele kapcsolatban valamit?
 – Semmit a világon. Csak véletlenül jegyeztem meg a nevét.
– Nem vesztegeti az idejét, gyorsan tájékozódik a helyi dolgokban –
ismerte el Andersen. – Ez a Petersen jó néhány sört bedob naponta, de
meg sem látszik rajta. Jó tanácstagnak tartják, újra és újra megválaszt-
ják. Ő is, meg a forgalmi ellenőr is azt mondja, nem láttak semmi szo-
katlant Magnussenen. Ugyanúgy beszélgettek, mint máskor, szóval nem
sokat tudtam meg tőlük.
– Kivéve azt, hogy már azelőtt is ivott, és utána is bedobott még
hármat.
– Igen. Felhívtam a gondnok feleségét, ahogy mondtam, hogy meg-
próbáljam megállapítani, mikor telefonált oda Magnussen.
– Ezt korábban nem mondta. Miért telefonált?
– Hogy valamit megtudjon a zárt ülésről. A gondnok nem emléke-
zett, mikor telefonált.
– Az asszonyok az ilyesmire mindig jobban emlékeznek.
– Igen, rendszerint. Azt mondta, késő éjjel szólt a telefon, ő vette fel.
Magnussen hangja rekedt volt, és olyan nyálasan beszélt.
– Ezt úgy értette, hogy botladozott a nyelve?
– Nem, így mondta: „nyálasan”, és hozzátette még, hogy rögtön érez-
te a hangján az italosságot. Azt mondta, épp az éjjeli híreket mondták a
tv-ben, ezek szerint tíz óra negyvenöt perc volt, megnéztem a tévémű-
sorban.
– Akkor ez biztos.
– Igen, ha ugyan fontos ez az időpont. Összesen eddig jutottam ma
délután. Nem valami nagy eredmény.
Végighúzta az ujját az iratgyűjtőben egymás mellé zsúfolt aktákon.
Ide tették a nyomozás eddigi összes aktáját.
– Soknak látszik, de nem sok a hasznuk, mondhatnám egy szál se.
Megpróbáltam összeállítani Peter Magnussen utolsó éjszakájának az
útvonalát. Itt egy példány, ha meg akarja nézni.
Átnyújtott egy másodpéldányt, Morck elvette, de nem nézett bele.
 – Inkább meghallgatnám – kérte Morck, és a lapot Einarsen asztalára
tette. Ismét rágyújtott. Kicsit megmozdult a lelkiismerete, mikor meglát-
ta a hamutartóban a két csikket. Észre se vette, és már ennyit szívott az
alatt a rövid idő alatt, amióta itt van. Már három, aztán jön a negyedik…
Az órára pillantott: öt perc múlva fél kettő.
Andersen is odapillantott. Ő valószínűleg a napi jelentésre gondolt,
amit még meg kell írnia, és a feleségére, aki az ebéddel várja. Nem az
első eset, hogy várnia kell.
– Amennyire tudjuk, Peter Magnussen benn maradt a Fynspost szer-
kesztőségében munkaidő után, azaz öt után is, csak a fűszereshez sza-
ladt ki. Rasmussen fél hat előtt ment el, szerinte Magnussen akkor már
valószínűleg visszafelé tartott egy zacskó ennivalóval, no meg némi
folyékony kenyérrel.
– Feltehetően visszament a szerkesztőségbe. Ott körülbelül egy órát
tartózkodott, amíg elfogyasztotta magányos vacsoráját. Arra lennék
kíváncsi, hová ment aztán. És még valamire: mit találtak a zsebében,
amikor kihalászták?
– Sokkal okosabbak nem lettünk tőle, de ha kíváncsi, megmutatom.
– Igen, ha kéznél vannak.
Andersen felállt és kiment. Egy papundeklidobozzal tért vissza. Ki-
emelt belőle néhány nylonzacskót, és az asztalra tette. Gyűrött zsebken-
dő volt az egyikben, szürke és foltos, de valószínűleg csak a tengervíz-
től. A másikban kopott pénztárca lapult. Morck a zacskón keresztül lát-
ta, hogy az egyik sarka lyukas. A kiszáradt bőr nyikorgott, mikor kézbe
vette.
– Mennyi volt benne?
– Egy tízkoronás papírpénz, egy egykoronás, meg némi apró.
Andersennek nem volt szüksége listára, fejből sorolta.
Az egyik zacskóban egy csomag szétmállott cigaretta, Prinz márkájú,
egy másik zacskóban néhány kisimított papírlap.
– Számlák. Persze fizetetten számlák, de ez nem a mi gondunk. Az-
tán van itt még egy fél ív közönséges géppapír, alig olvasható feljegyzé-
sekkel. Magnussen kézírása. A törvényszéki labor szerint többek között
az áll rajta: „A teljes összeg: hétezer… korona, amit tudomásul vettek.”
Valószínűleg egy tanácsülésről készült riport része.
– Semmi személyes feljegyzés? Telefonszámok? Címek?
– Egy darab se.
Morck felemelte az egyik zacskót. Fémesen csendült. Sörnyitó. Há-
rom kulcs, ebből kettőt egy szakadt cipőfűzővel összekötöttek. Az egyik
közönséges bejárati ajtó, a másik biztonsági zár kulcsa volt.
– Ez a Fynspost Szürkebarát utcai bejáratának a kulcsa. Először nem
tudtuk, honnan való a másik, de mikor Magnussen régi háziasszonyával
beszéltem, panaszkodott, hogy nem adta neki vissza a kulcsot, mikor
kiköltözködött, mellesleg a lakbért se fizette ki.
– És a harmadik?
– Az a hátsó udvari bejárat kulcsa; azé az ajtóé, ahol reggel bemen-
tünk.
Rozsdás, régimódi kulcs volt, két kis szarv vagy szárny képezte a fe-
jét, ahol meg lehetett fogni. Morcknak úgy rémlett, valahol látott már
ilyet. Mikor kézbe vette, felismerte a gyermekkorából ismerős fogásá-
ról; az udvari vécéjük kulcsa volt ilyen.
– Ezt is magánál tartotta – magyarázta Andersen –, pedig benn kellett
volna hagynia a zárban, de amióta beköltözött a padlásra, a zsebében
hordta, arra viszont semmiféle bizonyítékunk nincs, hogy valaha be is
zárta volna. Súlyos hiba volt, mint utólag kiderült.
– Az – mondta Morck. – Valaki követte, s bement utána a hátsó aj-
tón, vagy már benn is volt, vagy voltak, és vártak rá. Azt hiszem, ezt a
kulcsot magamnál tartom, hátha ma este még hirtelen eszembe jut, hogy
egy kicsit körülnézzek.
– Azt hiszem, annak semmi akadálya – vélte Andersen, de aztán a
kételyeinek is hangot adott: – bár tulajdonképpen nem kérdeztük meg…
– Kinek lehet kifogása ellene?
– Hát…
 – És különben is, ha mégis, érdekes lesz megtudni, ki az – fejezte be
Morck, és zsebre vágta a kulcsot.
– Még milyen kincseket találtak?
– Egy golyóstoll, egy körülbelül háromcentis ceruzacsonk, a végén
Peter Magnussen fogainak a nyomával, egy kis méretű bicska két rozs-
dás pengével és műgyöngyház nyéllel.
– Ez minden?
– Ez.
– Hát, ami azt illeti, nem mondhatjuk, hogy túlontúl sok holmija volt.
– Mégis, a földi javaitól teljesen függetlenül, valakinek eléggé fontos
volt, hogy meggyilkolja.
– Igen. De miért? Olyan hihetetlen.
– A gyilkosságok gyakran hihetetlenek, és talán a végső analízis sze-
rint minden gyilkosság hihetetlen.
– Ha így nézzük, én azt hiszem… Mindent látott, amire kíváncsi
volt?
Andersen visszarakta Peter Magnussen szegényes holmiját a papír-
dobozba, majd azon kapta magát, hogy újra az órájára néz.
– Folytassuk az esti események listáját, vagy… szóval, nem tudom,
lenne-e kedve benézni hozzánk és valamit bekapni? Szívesen látnánk.
És akkor folytathatnánk az ügy megbeszélését is.
– Köszönöm a meghívást, de ne halasszuk inkább egy másik alka-
lomra? Szeretnék még egy kicsit körülnézni, mielőtt besötétedik.
A kifogás gyengén sikerült, úgy hangzott, mintha legalábbis turistás-
kodni jött volna ide. És egyébként is, a tér kinn már majdnem teljes sö-
tétségbe burkolózott. Morck igyekezett gyorsan befejezni.
– Fejezzük csak be az eseménysort. Feltételezhetjük, hogy
Magnussen fél hét körül ment el a szerkesztőségből, akkor tért be a Há-
rom Koronába, hogy magához vegye a szokásos folyékony frissítőket.
Aztán elkezdődött a tanácsülés.
– Igen, hétkor – erősítette meg Andersen, gondosan tanulmányozva a
papírt.
 – Magnussent mint újságírót beengedték. A pénztáros szerint látszott
rajta, hogy kicsit már kapatos. A gyűlés nyolcig tartott, akkor feltehető-
en egyenesen a Vidám Csuhásba ment. A tulaj szerint kilenc körül érke-
zett, és sört ivott. Negyed óra múlva visszament a szerkesztőségbe,
ahonnan nyilván telexen továbbította a riportot. Körülbelül tízkor visz-
szament a Vidám Csuhásba, és jól beivott: ivott sört, snapszot, miegye-
bet. Nyilván teljesen elázott, erre lehet következtetni abból, amit a pénz-
táros felesége mondott. Tíz negyvenötkor beszélt a nővel, tehát onnan
kellett beszélnie.
– A tulaj említette, hogy Magnussen telefonált?
– Ami azt illeti, nem.
– És mások a kocsmában?
– Még négyen voltak ott, többé-kevésbé mind részegen már. Mind a
négyet kihallgattuk, egyik se biztos benne. De csak onnan beszélhetett,
ha a többi információnak hihetünk. A telefonfülke a kamra felé vezető
keskeny átjáróban van. Talán ezért nem figyelt fel rá senki. Aztán tize-
negy előtt valamivel elment a Vidám Csuhásból, miután egy nő ott fel-
hívta…
– Nem fordítva?
– Mi fordítva?
– A két beszélgetés. Akkor világos volna, miért nem vette észre sen-
ki, hogy telefonált. Nem ment ki a fülkébe, hogy telefonáljon, mert már
ott volt. Érti mit jelent ez, nem?
Lehet, hogy értette, de semmi jelét nem mutatta.
– Tételezzük fel – folytatta Morck –, hogy Magnussent a nőismerőse
felhívta a Vidám Csuhásban, hogy megkérdezze, nem felejtette-e el
nyomdába küldeni a zárt tanácsülésről szóló riportot. Elfelejtette, mire a
nő azt mondja, akkor legyen szíves, menjen, és intézze el. Rögtön ezu-
tán Magnussen felhívja a pénztárost, hogy beszerezze a szükséges in-
formációkat. Ha így történt, akkor nyilvánvaló a következtetés, hogy
először is: a nő aggódott Magnussenért, nyugtalankodott, mert tudta,
hogy bizonyos mennyiségű ital után már nem tudja, mi fontos és mi
nem, másodszor: pontosan ismernie kellett az újság munkarendjét, vagy
magának más a véleménye?
– Nem – ismerte el Andersen kissé vonakodva. – De azért mégsem
tudom elképzelni. Ő olyan… hogy is mondjam?
– Túlságosan úrinő? – segített Morck. – Egy felső tízezerből szárma-
zó hölgy, történjék bármi, mégiscsak hölgy marad, ezért nem tudja el-
hinni? Emlékezzen csak vissza, a mentős ugyanezt mondta. Egy hölgy
telefonált. Mikor is, a feljegyzései szerint?
– Éjjel, tizenegy óra ötvenkét perckor.
– El tudja képzelni, hogy más volt az, és nem ő?
Andersen megrázta a fejét.
– Nem, de Brehmer szerint a felesége körülbelül éjfélig otthon volt.
– Nekem ezt délután nem mondta. Csak megpróbálta meghatározni
az időpontot. Amikor magával beszélt, biztosabb volt benne?
– Tulajdonképpen nem. Csak azt mondta, úgy gondolja, akörül.
– De nem volt benne biztos?
– Nem nagyon firtattam, nem sejtettem, hogy fontos lehet.
– Értem. Bármi legyen is az igazság, Brehmer nem erősítgette vakon,
hogy a felesége éjfélkor ment el, egyszerűen csak feltételezte. Csak ab-
ban volt biztos, hogy nem tudja, mikor ment el, nem abban, hogy meny-
nyi ideig volt távol, de úgy gondolta, ha fél óránál több lett volna, arra
feltehetően felfigyelt volna.
– Feltehetően?– kérdezte Andersen. – Nem volt ennél biztosabb?
– Nem. Ő maga fogalmazott így. Ezt őszintén mondhatta. Saját ta-
pasztalatából is tudhatja, hogy ha elmerül egy könyvbe, nem veszi észre
az idő múlását.
– Ha az én feleségem ment volna levegőzni éjjel…
– Szokott?
– Isten ments, dehogy. De ha menne, én biztosan tudnám, mennyi
ideig van távol.
– Nyilván tudná.
 – Mondja, mennyi idő alatt ért volna Brehmerné a Szürkebarát utcá-
ba?
– Úgy tíz perc alatt. De miért hívta volna fel Magnussent a Vidám
Csuhásban, aztán miért ment volna utána a Fynspost-ba?
– Talán mert egészen biztos akart benne lenni, hogy elküldi a ripor-
tot. Ne felejtse el, Magnussen teljesen részeg volt. Ez az egyik lehetsé-
ges magyarázat. De lehetett még más oka is. Talán a biztonságáért ag-
gódott, talán félt, hogy valami történik vele. Talán tudott valami fenye-
getésről. Valaki talán haragudott rá.
– Valaki? – kérdezte Andersen tompán. – Tényleg úgy gondolja?
– Még korai bármit is gondolni – folytatta Morck.
– Tegyük félre a fantaziálást egy pillanatra. Az egyetlen biztos pont
az, hogy eddig még csak Brehmertől tudjuk, hogy a felesége bizonyta-
lan időtartamú sétára ment. Ő maga semmire nem emlékszik, ami az
elindulása és a hazaérkezése között történt. Ez lehet igaz is, de lehet,
hogy ezt csak valami okból állítja. Egyet viszont nem felejthetett el, azt,
hogy a Vidám Csuhásban felhívta Magnussent, és rávette, hogy menjen
vissza a szerkesztőségbe. Ez körülbelül háromnegyed tizenegykor tör-
tént, tehát jóval előbb, mint az állítólagos emlékezetkiesés.
Morck szavait hosszú csend követte, melyet csak az üres folyosón
kopogó lépések zaja tört meg.
– Ez Vinsted lesz mondta Andersen. Elmegy ma este Brehmernéhez?
– El.
– Nekem ő egy szóval sem említette, hogy akkor éjjel felhívta
Magnussent. Persze, nem is kérdeztem semmi ilyesmit. De még ha fel-
hívta is, aki a férjét ismeri, megérti, ha hallgat róla. Nem mintha ez azt
jelentené, hogy volt köztük valami a munkatársi viszonyon túl, de ha…
– maga is találkozott Brehmerrel, láthatta milyen.
– Láttam. Egyik legjellemzőbb vonása, hogy nem szeret olyanokkal
kapcsolatot tartani, akiket kétes értékű egyéneknek tart.
– Éppen ezt akartam mondani. Ő aztán egyértelműen a felső tízezer-
hez tartozik.
 – Gyere be! – szólt ki hangosan.
Vinsted engedelmesen belépett. Sovány, középkorú őrmester volt,
majdnem kopasz, csak a tarkóján és a füle mögött maradt némi haj. Az
arca beesett, fakó bőre a homlokán szeplős és ráncos. Ideges, nyugtalan,
az a fajta, aki az egyik kérdést a másikra halmozza, aztán lélegzet-
visszafojtva várja a választ, olyan, mint az egy helyben futó atléta.
– Andersen, nagy baj lenne, ha ezeket a jelentéseket holnap írnám
meg? Egész délután rohangáltam, most meg már olyan késő van, hány
óra is van? Háromnegyed hat, a fene egye meg! Megígértem az asz-
szonynak, hogy ma este elviszem valahová. Hát ha csak nem kellenek
rögtön, de nem hiszem, hogy ilyen későn…
– Jól van, reggelig ráér, de mielőtt elmész, mondd el, mi az ered-
mény.
– Semmi komoly. Csak Karlsennél jártam, tudod, a biciklisnél, aki-
nek a szuterénben van a boltja, a hibbant Mikkelsenné alatt. Tegnapelőtt
beszéltem vele, és az volt az érzésem, nem válaszolt valami nagy lelke-
sen. Tudod: kicsit orrol ránk, mert nem hagytuk, hogy az ócska bicikli-
gyűjteményét a járdán tartsa.
– Tudom, ismerem – felelte Andersen az olyan ember fáradt beletö-
rődésével, aki egy számtalanszor hallott mesét százegyedszer is kényte-
len végighallgatni.
– Ma bőbeszédűbb volt?
– Igen, ott volt akkor éjjel a Vidám Csuhásban, még akkor is, amikor
Magnussen tizenegy körül elment. Mikor egy runddal később elindult a
kocsmából…
– Egy runddal később?
– Igen, egy runddal később – ismételte meg Vinsted, s szeplős hom-
lokán összeszaladtak a ráncok.
– Az ő kifejezése, nem az enyém. Szóval, amikor kiment a kocsmá-
ból, egy darabig a sarkon álldogált, levegőzött meg nézelődött. Azt
mondja, egy árva lélek sem járt az utcán, csak egy nő, meg a dokkmun-
kás Nansen macskája ült a járdán. Lehet, hogy csak véletlenül arra ve-
tődött járókelő volt, de mégis, olyan kevés a nyom, minden szálat meg
kell ragadni, ha valahogy a végére akarunk járni.
– Mit csinált ott? – kérdezte Morck. – Azt mondta, a járdán ült.
– Az a macska volt. Karlsen szerint a Nansenék elfelejtettek nyitva
hagyni valami felhajtható részt az ablakon, ahol a macskájuk közleke-
dik. Esett az eső, a macska nyávogott. A nő – no, mit is mondott
Karlsen? – Vinsted elővette a jegyzetfüzetét. Az a fajta ember volt, aki
soha nem ér rá rendesen becsukni a jegyzetfüzetét, ott hajtja össze, ahol
éppen használta. – Itt egy „C” – mondta összezavarodva. – Mi is volt az
a szó, amit Karlsten használt?
– Nem lényeges – szólt közbe Andersen.
– A nő megcirógatta? – kérdezte Morck.
– Igen, ez az, eltalálta. Karlsen nem tudja, ki volt a nő, csak hátulról
látta. Világos kabát volt rajta, majdnem fehér, valószínűleg esőkabát, de
ezt én mondom, mert ő azt mondta, hogy őt egy védőhálóra emlékeztet-
te, tudja olyan, vagyis hogy a nő…
– Sajnos nem tudom – vágott közbe Andersen nyersen, alig visszafoj-
tott ingerültséggel. – Magyarázd meg, de röviden!
– Ahogy ott állt a nő, és a macska fölé hajolt, egy női kerékpár hátsó
kerekét védő hálóra emlékeztetett.
– Vinsted egy félkört rajzolt a levegőbe. – Egy olyan mindennapi ka-
bát, de persze Karlsennek mindig a kerékpárok járnak az eszében.
– Van még valami? – dörmögte Andersen.
– Azt hiszem, az öve nem volt becsatolva.
– Azt hiszed?
– Igen, Karlsen azt mondja, hátul középen az övön volt egy nagy
csat, csillogott az utcai lámpa fényében. De ha rendes öv lett volna, ak-
kor a csat nem hátul van, ugye? Szóval azt hiszem, olyan félöv volt. A
Szürkebarát utcán ment, aztán eltűnt.
– Melyik irányba?
– Az Apát utca felé.
– Szóval elment a Fynspost előtt?
 Karlsen nem tudta biztosan. Először hebegett-habogott, azt mondta, ő
nem figyelte, a végén jött csak ki a farbával, és bevallotta, hogy lement
a Vidám Csuhás bejáratához, hogy könnyítsen magán. Szavamat kellett
adnom, hogy a tulajnak nem árulom el. És mire újra előjött, a nő már
eltűnt. Tizenegy óra tizenkét perc volt.
– Honnan tudja ilyen pontosan?
– Hazafelé menet felnézett a Szent Miklós tornyára, hogy pontosan
be tudja állítani a vekkerét. Uram, segíts, már majdnem hat óra.
– Na menj, Vinsted.
– Ezer hála. Épp hogy odaérek.
Mikor elment, csend maradt utána. Nagy sokára Andersen szólalt
meg:
– Akkor éjjel esett. Azon a környéken olyan későn nemigen mászkál
senki. Egyáltalán nincs kizárva, hogy a mi hölgyünk volt az az esőkabá-
tos nő. Az időpontot most legalább már jobban meg tudjuk közelíteni.
Tizenegy óra tizenkét perckor érkezett a szerkesztőségbe, a mentők pe-
dig tizenegy óra ötvenkét perckor kapták a hívást. Szóval, negyven per-
cig tartott, amíg bement, megtalálta a halott Magnussent, kiment, és
valahonnan a városból telefonált. Nem sietett.
– Volt valaki, aki hamarabb végzett a dolgával – jegyezte meg
Morck.
– Igen. Mikor a nő elment, valaki villámgyorsan kivitte a hullát, és
elhajtott vele.
– Ha ugyan ő volt a tettes.
– Hogy érti ezt?
– Eddig még nem győződtünk meg róla, hogy aki a hullát elvitte,
azonos-e a gyilkossal.
– Nohát, ez már túlzás. – Andersen megmarkolta a szék karfáját,
nyugtalanságában rövid, izgatott mondatokban beszélt:
– Hadd mondjam meg… én nem hiszem, egy pillanatig se hiszem…
még csak feltételezni is… hogy Brehmerné asszony… még ha kiderül
is, hogy ő telefonált… de még azt se tudjuk, de hogy ő képes lenne…
nem, nem, az teljesen lehetetlen.
– Honnan tudja?
– Elég jól ismerem. Maga még szinte nem is beszélt vele.
– Viszont láttam már egy sereg olyan embert, akikről senki sem téte-
lezte volna fel hogy képes gyilkolni, mégis megtette.

14

Andersen még ott maradt az őrsön, hogy befejezze a jelentését, Morck

pedig átvágott a Parlament téren, és betért a Három Koronába. Nyáron
biztosan tele lett volna turistákkal, de ezen az októberi estén kongott az
ürességtől, csak a kövér, középkorú pincérnő üldögélt a pult mögött.
Letette a kötését, megkérdezte, mit parancsol.
– Egy szelet kenyeret valamivel, mindegy, mivel. Mit ajánl?
– Megyek, megnézem, mi van.
– Van még abból a tegnapi fasírtból? – kiabált be a konyhába. – Jó,
adjatok egyet.
Visszafordult és Morckra nézett.
– Az nem lehet rossz. Még mi tetszik?
– Egy korsó sört, ja, és egy csomag cigarettát.
Már majdnem megkérdezte, melyik asztalnál szokott Peter
Magnussen üldögélni, de kérdeznie sem kellett, annyira nyilvánvaló
volt. A térre néző ablak mellett három asztal állt, az ember ösztönösen
leült az ajtó mellettihez, nem ült a középsőhöz, csakis a fal mellettihez.
Morck odament, leült. Sietve megette a kenyeret és a fasírtot, mintha
ezen hamar túl kellene esnie, hogy maradjon ideje a nézelődésre. Aztán
már ráérősebben rágyújtott, és megitta a sörét.
Magnussen úgy estefelé, körülbelül ilyen idő tájt találkozhatott itt a
két tanácstaggal, a szerelővel, aki jó pár korsó sört vedelt naponta, és a
forgalmi ellenőrrel. Nagyon valószínű, hogy fejenként egy korsó sört és
néhány whiskyt ittak. Mintha ez számítana! De mégis, hátha… Morck
engedékenyen mosolygott a saját fantáziáján, ostobaság, de néha tá-
madnak az embernek ilyen képzetei: csak gondold el, ha az ember leül-
hetne egy másik asztalhoz itt a Három Koronában az egyik ilyen szer-
dán, talán csak egy pillanatra, és figyelhetné a társaságot: ahogy Peter
Magnussen felemeli a poharát, és ripacs módjára gesztikulál beszéd
közben. Nyilván ő volt a vidám társaság lelke, ha ugyan vidámak vol-
tak, igyál, és légy vidám! A semmiről és a bármikor folytatott üres be-
szélgetések, a szakállas viccek, és a melegséget nélkülöző nevetés, ami
olyan emberre vall, akinek a kocsmaasztal az otthona. Hiteles ez a kép
vajon? Milyen lehetett a hangja? Bárcsak hallhatná most, bár nemigen
érteni, miről, beszélnek, nyilván közhelyeket, jelentéktelen városi plety-
kákat tárgyaltak meg azokban a félórákban.
Igen. Ha az ember el tudná képzelni, de semmi sem nehezebb, mint
elképzelni egy halottat, akit életében nem ismert. Még homályos képet
is nehéz alkotni róla, lehetetlen életre hívni azokat az alig meghatároz-
ható jegyeket, amelyek az ember egyéniségét alkotják.
Morck elővette a jegyzetfüzetét, újra megnézte a rendőrségen szer-
zett két fényképet. A nagyobbikon a halott Magnussen a raktárban, a
vízhatlan ponyván. Vizes hajcsomók keretezik az üres, kerek arcot, a
száj félig nyitva. Mint már annyiszor, most is csodálkozva szemlélte a
békés kifejezést az olyan ember arcán, aki hirtelen, erőszakos halállal
halt meg. Hiába is kereste volna rajta azt az arckifejezést, amit az áldo-
zat közvetlenül a halála előtt viselt. Vajon eltorzította a hitetlenkedés,
vagy döbbenetet fejezett ki az arca? Minden nyomot letörölt ugyanaz a
– minek is lehetne nevezni? – ugyanaz a mindent elmosó semlegesség.
A halottak némák, nem felelnek.
Ezt valószínűleg olvasta valahol. Letette a kisebb fényképet a na-
gyobb mellé. A kisebb Magnussen újságíró-igazolványából származott.
A húszas évei elején járhatott, amikor a kép készült, sovány arcán az
orrtól a szájig húzódó vonások még nem mélyültek barázdákká. Belené-
zett a lencsébe, mintha azt akarta volna tudatni a világgal, hogy a fény-
képezés nincs ínyére. Keskeny ajka gúnyosan lekonyul, talán a nevetés
jele, talán a védtelenségé. Nem, valószínűleg egyik sem, gondolta
Morck: a megvetés nem a bátor külső alá rejtett gyengeség? Idővel az-
tán ez a gyengeség olyan jól elbújik még a szenvedő alany elől is, hogy
csak a bátor megvetés marad.
„Az áldozat arcképe kölyökkutya korából” lehetett volna a kép címe.
És ha Morck nem tévedett, olyan valakinek az arcképe, akinek nem volt
zavartalan a gyermekkora. Magnussen arcképét ismerősnek érezte. Ha
jobban megvizsgálta volna, kiderül, hogy hasonló, csak apróbb részle-
tekben eltérő arcok találhatók a rendőrségi dossziékban. A fejlődés kü-
lönböző lépcsőin láthatta volna őket az ember a fiatalkorúak javító-
nevelő intézeteiben.
Persze, arra semmi bizonyítéka nem volt, hogy Magnussent gyerek-
korában elvitték otthonról, vagy hogy valaha is dolga akadt volna a
rendőrséggel.
Újra feltámadt a szél, és az eső verte az ablakot. Az utcai lámpák és a
kirakatok fényei visszatükröződtek az ablaküvegen, az üresen ásítozó
Parlament tér macskakövein, épp úgy, ahogy valószínűleg akkor este,
hat harminckor is. Az egész város vacsoraasztalnál ült, hallgatták a hí-
reket a rádióban, Magnussen nem találkozhatott senkivel, amikor a Há-
rom Korona felé tartott.
Morck kiitta a sörét. Legfőbb ideje, hogy felcihelődjön, és kövesse
Peter Magnussen nyomát, ne pedig fantaziáljon róla.
Felvette a kabátját és fizetett. A pincérnő, miközben visszaadott,
megjegyezte:
– Hát nem rettenetes, ami Peter Magnussennel történt? Akárhogy
nézzük is.
Morck szerette volna megkérdezni, milyen az az akárhogy, de ez
olyan Einarsen-féle kérdés lett volna, aminek inkább az a célja, hogy
zavarba hozzon, mint az, hogy kicsalogassa a választ.
– Milyen gyakran járt ide Magnussen? – érdeklődött.
 – Nem egyformán. Néha hetek múltak el, a színét se láttuk, aztán
meg egy darabig naponta jött. De ha valami történt a tanácsházán, akkor
mindig felbukkant.
– Megkérdezhetném, mi volt róla a véleménye, de őszintén?
– Hát persze. De mit mondhatnék? – Egy pillanatra elhallgatott. –
Nem volt az a fajta, hogy is mondjam, nem volt finom ember. De tudja,
engemet sose molesztált. Nem tudom. Se nem szerettem, se az ellenke-
zője, nekem csak egy vendég volt, semmi más.
Kész sírfelirat, gondolta Morck kifelé menet, és akaratlanul is fel-
bukkant emlékezetéből néhány verssor, amit valamikor régen, fiatal
korában olvasott:

Bennem már csak az a homály dereng,

mely alkony után sápad nyugaton
s amelyet lassan, feketén beleng
az éj, a fél-halál, a nyugalom.

Ostobaság! Ennek a férfiasan szentimentális (vagy inkább szentimen-

tálisán férfias?) versnek a világon semmi köze Peter Magnussen ködbe
veszett alakjához, aki csak azért jött be ebbe a kisvárosba, hogy eltűn-
jön, és az ittenieknek nem adott okot sem arra, hogy szeressék, sem az
ellenkezőjére.
Elállt az eső. Megkondult a Szent Miklós toronyórája, a dallamos
zengés ott rezgett a tetők felett. Morck erőt vett magán, és elindult arra a
beszélgetésre, amitől a lelke mélyén viszolygott. Maga sem tudta ponto-
san, miért, de valamiképpen összefüggésben volt ez azzal az első be-
nyomással, amit a rosszul megvilágított öreg szerkesztőségi szobában
szerzett a nőről.
Nem volt mit tennie. Az eseményeket nem lehetett megállítani.
Átvágott a téren, elérte a városházát, aztán befordult a Virág utcába,
az vezetett ki a városból északnyugat felé, a fjord mellett sorakozó elő-
kelő villák irányába.
15

Fjord út 21. Mikor Andersen megadta a címet, még hozzátette: – Ez

még a régi családi házak közül való. Valamikor csak ilyenek voltak ar-
rafelé.
Az út másik oldalán valaha a vidékre oly jellemző zöld bozóttal borí-
tott mezők nyúltak a távolba, de a bozótot kiirtották, és az egykori me-
zőkön kis és közepes jövedelmű családok építették fel jelentéktelen kis
házaikat. A gazdagok már nem voltak olyan gazdagok a szegényekhez
viszonyítva, hogy teljesen önállóan fenn tudtak volna tartani egy külön
utcát a saját drága villáiknak. De a tenger felőli oldal még mindig az ő
kizárólagos területük volt; és amikor a város szerény költségvetése úgy
intézkedett, hogy itt a külső részeken elég az egyik oldalon a járdát fel-
építeni, természetesen nem képezhette vita tárgyát, melyik legyen az az
oldal.
A gondosan nyírt élő sövények és durván faragott magas fenyőfa
oszlopos kerítések mögött diszkréten húzódtak meg a villák. A kertek
között keskeny ösvény vezetett le a fjordhoz. Az ösvényeket most elrej-
tette a sötét. A tenger felől fújó nyirkos szél só és rothadó hínár szagát
hozta. A Brehmer-villa két utcai lámpa közötti szakaszra esett. Morck
nem látta a házszámot, de amikor elhaladt a 19. előtt, tudta, hogy annak
kell következnie. Piros téglaépület volt, jóval kisebb, mint gondolta vol-
na, a tetőtérben két boltíves, fényes kőlapokkal körülrakott ablakkal.
Barna, mályvaszín vagy fekete, nem tudta eldönteni, de sötéten csillant
a homályban. Feketére festett rácsozat kapcsolta össze a vörös téglaosz-
lopokat, ez zárta el a házat az utca felől. Középen kavicsos út vezetett
fel a garázshoz.
Mikor kinyitotta a vaskaput, megpillantotta a zöld patinás réztáblát,
rajta a csupa nagybetűvel írott rövid felirat: „BREHMER”. Az újabb
generációnak nem kellett a szöveget megváltoztatnia: most is Brehmer-
tulajdon. Nyilván a hátát mutatja az utcának, mert egyetlen ablakban
sem égett a lámpa, de még a bejárat fölött sem. Halovány fény szűrődött
ki a díszes tölgyfaajtó vastag üvegablakán. Mikor közelebb ért, a rács
mögött megpillantotta a zölden világító kukucskáló ablakot. Alatta
oroszlánfej ásított, de szemmel láthatóan nem szolgált kopogtatóul.
Tapogatva kereste a csengőt. Valahol egy távoli sarokban szólalt
meg, mintha a ház üres lenne. Egy pillanat múlva kinyílt egy ajtó, és
közeledő lépések kopogását hallotta. Várakozásával ellentétben sem
kulcs, sem biztonsági lánc nem csörrent. Mielőtt kinyitották az ajtót, női
hang szólt ki:
– Nincs bezárva, gyere be – jaj!
Döbbenten nézett rá a félig nyitott ajtóban, kezét a szája elé kapta,
mintha vissza akarná tartani a már kimondott szavakat.
– Jó estét, asszonyom.
– Jaj, maga az?
– Igen, megint itt vagyok – mondta meglehetősen sután, mert a nő
majdnem ugyanabba a tévedésbe esett, mint délután, bárkire is gondolt
ott a szerkesztőségben, vagy most. Morck biztatóan rámosolygott.
– Bocsásson meg, hogy betörtem, nyilván nem engem várt.
– Nem, azt hittem…
Abbahagyta, és teljesen kinyitotta az ajtót.
– Jöjjön be.
– Ha nem zavarom. De talán vendégeket vár?
Morck, a ravasz róka, alattomos kérdéseivel. (Morck, az ember, két-
ségkívül vegyes érzelmekkel figyelte.)
– Nem, egyáltalán nem. Jöjjön csak be. Tegye le a kabátját.
– Köszönöm. Nem zavarom sokáig.
Bár Morck inkább sovány volt, néha mégis nagydarabnak és nehéz-
kesnek érezte magát. Oldalazva ment be az előszobába, ügyetlenkedve
vette le a kabátját, s a lépcső melletti sarokban álló fogasra akasztotta.
Az asszony szótlanul nézte, kezdeti meglepetése már elmúlt. Noha a
tükör mellett állt, háttal a két fali lámpának, Morcknak mégsem a szeme
káprázott, amikor észrevette a nő arcán a hirtelen támadt, majd épp
olyan hirtelen eltűnt pírt. Nem várt látogatókat, de valaki számára mégis
nyitva hagyta a bejárati ajtót. Talán maga is rájött az ellentmondásra,
rájött, mi jár Morck eszében, és bocsánatkérő mosollyal próbált véde-
kezni a következő elkerülhetetlen kérdés ellen.
– Azt hittem, Arntoft jött meg.
– A doktor?
– Igen. Azt mondta, hazafelé benéz. Nem vagyok egészen jól mosta-
nában.
– Értem. Megnyugtathatom, nem maradok sokáig, mindössze egy-két
információra lenne szükségem, amit talán öntől megkaphatok. De ha az
orvost várja, jobb lenne, ha máskor jönnék. Egyáltalán nem sürgős.
– Nem, ez nem probléma, tulajdonképpen teljesen jól vagyok. És ez
különben sem szabályos orvosi vizit, csak úgy benéz, és érdeklődik,
hogy vagyok úgy általában. Tudja, közvetlen szomszédok vagyunk,
innen a város irányában a második házban lakik. Jöjjön be, kérem. Me-
gyek, leoltom a villanyt a konyhában.
Antik bútorokkal telizsúfolt szobába lépett, örökség, aminek a nyo-
masztó voltát a modernebb, sötét bőrfotelek sem oldják fel. A heverő
feletti nagyméretű fényképen a kitüntetésekkel borított ünnepi öltözékű
férfiban felismerte a konzult, a család zsenijét. A szigorú atya – a ke-
resztapa, aki még a sírból is szemmel tartotta a család gyarapodását. A
heverő másik vége felett lógó családi csoportképen az egyik nő kétség-
telenül a konzul lánya. Ugyanaz a mereven tartott fej és felemelt áll,
ugyanaz a tartás, amit Jorgen Brehmer is felvett a délutáni beszélgetés
során, amikor az indulatait igyekezett megfékezni. De a két előd ezt a
tartást nemcsak alkalmanként vette fel, állandó jellemzőjük volt. A kon-
zul lánya olyan arcot vágott, mint akit bosszant a fényképezés, és nem
hiszi, hogy a fénykép megfelelően fogja ábrázolni. Ezt talán Morck csak
annak alapján képzelte, amit Nancytől hallott a nagyasszony rosszallá-
sairól: odanéz a bűnösre, rámered, mire az egészen kifordul magából. A
két kép alapján ítélve, ő, akárcsak az apja, soha nem fordult ki önmagá-
ból. És a férje?
Mellette állt, mégis azt a benyomást keltette, mintha valahol a háttér-
ben húzódna meg. Talán csakugyan ő jelentette a feleségének a hátteret?
Sápadt, kövérkés vonásai és seszínű szeme elmosódott, csak a felkunko-
rodó bajusz volt éles, azt a benyomást keltve, mintha nem is tartozna az
archoz. Morck újra a konzulra pillantott. Az ő bajusza csakugyan az övé
volt, a veje csak azért viselte, hogy az öreg kedvében járjon.
A fiatal Jorgen Brehmer a szülei között állt. Akárcsak a szülők, ő is
szőke volt, kialakulatlan vonásai azt mutatták, inkább az anyjára ütött.
Az anya egyik keze a fia vállán nyugodott, mintha el akarná indítani
azon a pályán, amit számára tervezett.
Több jel mutat arra, hogy ez nem egészen sikerült – gondolta Morck.
A család hanyatlott, és vele együtt a családi vállalkozások is. Jorgen
Brehmert nem ugyanabból a fából faragták, mint Feucht konzul lányát.
A képen még a valóságosnál is törékenyebbnek és határozatlanabbnak
látszott, mert felnőtt öltönybe, keménygalléros ingbe és hasonló hol-
mikba öltöztették. Nem is vitás, hogy ez az anyja gondossága volt. A
gallér nyilván túl bőre sikerült, de az anya akaratlanul is meghúzta, mi-
kor a kezét a vállára tette, ennek következtében aztán inkább szűknek
hatott. A házban szinte tapintható némaság lakott. Morck hallotta, hogy
a nő elzárja a gázt a zümmögő teáskanna alatt, aztán felmegy a lépcsőn.
Az esti kávé vagy tea. Pár perc múlva bejött, közben juthatott ideje
Arntoftot felhívni, és szólni, hogy még ne jöjjön, itt az a Morck nevű
nyomozó. Hogy viselkedjen? Vajon ezt akarta megkérdezni? Bár várta
Arntoftot, mégis elfelejtette meggyújtani a külső villanyt. A doktor a
család barátja, nyilván nyitva hagyta számára az ajtót. Vagy netán olyan
intim a kapcsolatuk, és azért nem égett a villany, hogy észrevétlenül
jusson be a házba?
Morck és nyomorult gyanakvása! De ez valóban lehetséges. Minden
lehetséges, épp az előbb mondta Andersennek, amikor elindult az őrsről.
Annak a lehetőségéről beszélt, hogy még a leghalványabb gyanú is
igaznak bizonyulhat.
– Tapogatóznunk kell. Ezért vagyunk itt.
– Bizonyára – felelt Andersen. – Nem valami vonzó tevékenység.
– Nekünk is kijut a piszkos munkából.
Morck sóhajtott. Még akkor is a képet nézte, amikor az asszony be-
lépett. A hall ajtaját nyitva hagyta, és megállt.
– Foglaljon helyet, Morck úr.
– Köszönöm. Gondolom, a kisfiú a szüleivel, a férje.
– Igen. Egy évvel a halála előtt, úgy értem, a férjem apjának a halála
előtt.
– Ezt a házat ő építette?
– Nem. A konzuli villában laktak. De mikor meghalt, a felesége úgy
döntött, az túl nagy lenne kettőjüknek, akkor építette ezt a házat.
– A kép alapján ítélve, anyósa különleges akaraterejű asszony lehe-
tett. Bocsánat, ezt talán nem kellett volna mondanom?
– Miért ne? Nem lenne értelme tagadni. Mindenkit ő irányított, aki-
vel csak kapcsolatba került, nagyjából ugyanúgy.
– A fiát is?
Az asszony idegesen mosolygott, de nem válaszolt. Hevesen össze-
kulcsolta a kezét. Mikor Morck megérkezett, akkor nem volt ennyire
zaklatott, legalábbis nem így.
– Megkínálhatom valamivel? – kérdezte gyorsan.
– Nem, köszönöm.
– Még egy csésze kávéval sem?
– Kérem, ne fáradjon a kedvemért.
– Nem fáradság.
Mindent megtett, hogy rábeszélje, szemmel láthatóan aggódva várta
az igent.
– Nem, igazán, de azért nagyon köszönöm.
Úgy látszott, még folytatja a rábeszélést, aztán mégis behúzta maga
mögött az ajtót, de úgy, hogy egy résnyire nyitva maradjon. Morck az
egyik karosszékbe ült le. Nyilvánvaló volt, hogy a nő az időt húzza, és
úgy gondolta, érti is, miért. Fentről felhívta Arntoftot, de nem azért,
hogy lebeszélje az idejövetelről. Ellenkezőleg, azt kérte, jöjjön, és ne
hagyja egyedül Morckkal, és az előre látható kérdéseivel.
Vajon tudatosan cselekedett, amikor nem a nővel szemben ült le,
ahogy az első pillanatban akart, hanem a díványra, a konzul képe alá?
– Mint nyilván sejti, asszonyom, azért jöttem, hogy azzal az éjszaká-
val kapcsolatban tegyek fel néhány kérdést, amikor Peter Magnussent
meggyilkolták.
Morck pontosan érezte, milyen ügyetlenül, milyen rosszul fog hozzá.
– Van egy, hogy is mondjam, egy momentuma annak az éjszakának,
amelynek a tisztázása alapvető fontosságú a számunkra. Persze vannak
más, hasonlóan fontos kérdések is. De abban az egyben, azt hiszem, ön
a segítségünkre lehet.
– Hogyan? Én semmit nem tudok az egészről, ezt ön is tudja.
Hirtelen támadt sápadtsága riadalomról, visszahúzódásról árulkodott,
bár meg sem mozdult, csak az arca árulta el a változást. Védtelennek
látszott, mint akit a legcsekélyebb zavar összeroppant.
– Hogyne, tisztában vagyok vele – nyugtatta meg, noha távolról sem
a megnyugtatás volt a célja. Talán csak megjátszottá a megnyugtatót.
– Egész este itthon tartózkodott.
– Igen.
– Úgy értem, azon a sétán kívül, amikor kiment levegőzni.
– Igen, nem voltam jól.
Halkra fogta a hangját, majdnem suttogott. Akár egy gyerek, aki el-
árulja valami titkos gondolatát, vagy talán saját magát is meg akarja
győzni, hogy csakugyan az volt a helyzet. Valószínűleg inkább az utób-
bi, függetlenül attól, hogy mi az igazság. A szeme nem szürke, ahogy
akkor hitte, mikor a szerkesztőségben látta, nagy, kék, és kitartóan rá-
szegezi, de akkor Morck úgy érezte, nem őt látja.
Kicsit több meggyőződéssel, valamivel hangosabban folytatta:
 – Mikor hazaértem, azt hiszem, elájultam. Előfordult már máskor is.
Aztán nem emlékeztem rá.
– A sétára sem emlékszik?
– Nem, de valószínűleg a partra mentem ki itt valamelyik kis utcán.
Rendszerint arra megyek.
– De abban nem lehet teljesen biztos, hogy akkor este is arra ment,
így van?
Az asszony nem válaszolt. Nem is kellett válaszolnia, hiszen a kérdés
sem volt valódi kérdés.
– Azonban egy valamire emlékeznie kell – folytatta Morck. – Meg
kell kérnem, hogy segítsen. Nem mintha magának az eseménynek túl
nagy lenne a jelentősége, de hozzásegíthetne minket ahhoz, hogy össze-
állíthassuk Peter Magnussen programját a meggyilkolását megelőző
éjszakán. Hány órakor hívta fel telefonon?
– Ki, én? Miért gondolja, hogy én?…
Nem tagadta, csak megpróbált kitérni a válasz elől. Igyekezett össze-
szedni magát, szorosan összekulcsolta a kezét, és felemelte a hangját. –
El se tudom képzelni, hogy jutott erre a gondolatra, hogy én telefonál-
tam.
– Asszonyom, maradjunk a puszta tényéknél – folytatta Morck sze-
líd, megértő hangon, bár tudta, hogy hazudik. – Tudjuk, hogy csak ön
lehetett az. Nincs más lehetséges magyarázat. Ön tudta, hogy
Magnussen a Vidám Csuhásban járt, ott hívta fel háromnegyed tizenegy
tájban. Nem így történt?
– Nem tudhatja biztosan, hogy én voltam. Mondta ezt Magnussen va-
laha valakinek?
– Asszonyom, hiszen már elismerte, hogy ön hívta.
– Nem. És nem is fog rávenni. Nem vagyok hajlandó elismerni, bár-
mit is mond. Én nem merem…
– Nem meri? Miért? A férje miatt?
– Ha kitudódik, és a fülébe jut…
 – Attól fél, hogy a férje azt hinné, volt valami ön és Peter Magnussen
között?
– Fogadjunk, hogy maga is azt hiszi! – kiáltott fel dühösen. Az ajka
félig nyitva maradt, mintegy készen, hogy visszaverje a következő vá-
dat. Ha valaki nézi őket, azt hiheti, veszekednek, de ez még mindig
jobb, mint az a dermedt mozdulatlanság, ami azt a benyomást keltette
benne, hogy bármelyik pillanatban millió darabra hullhat a kezei között.
– Én nem hiszem.
– Soha… úgy értem, egész jóban voltunk mint kollégák, és sajnál-
tam, mert micsoda élete volt, nem törődött vele senki, úgy élt, mint a
kutya… na, hogy is mondják?
– Mint a kivert kutya, erre gondol?
– Igen, és persze gyakran mondott gorombaságokat, anélkül, hogy
komolyán gondolta volna. Azt hitték róla, hogy cinikus, és nem törődik
az emberek érzelmeivel.
– Önnek is mondott ilyeneket?
– Mindenkinek, még saját magának is. Mindig úgy viselkedett, mint-
ha teljesen közömbös lett volna mások iránt, saját maga iránt is. De mi
mást tehetett volna, mikor nem volt senkije, nem törődött vele senki.
Nem csoda, ha csak az italban talált vigasztalást. A gyerekkora is nehéz
volt.
– Ő mondta?
– Igen, illetve nem azt mondta, hogy nehéz, de rá lehetett jönni abból
a gúnyos hangból, ahogy beszélt róla.
– A gyerekkoráról?
– Apja nem volt, az anyja meg az a fajta, aki nem törődik a gyereké-
vel. Hová vezet az ilyesmi? Nyilván maga is tudja.
– Hát igen – biztosította Morck, akinek szintén nem volt apja, de az
anyja mindig törődött vele.
– Ha jól értettem, asszonyom, ön titokban törődött vele. Azért hívta
fel akkor éjjel?
 – Igen. Még egyszer nem úszta volna meg, ha lekési a lapzártát. De
miért mondatja el velem mindezt? És ha a férjem is rájön?
– Nem fog rájönni. Számíthat a diszkréciómra. Feltéve, hogy a hí-
vásnak nincs jelentősége az üggyel kapcsolatban, illetve azzal kapcso-
latban, ami később történt.
– Hogy lehetne?
– Nem tudom – mondta Morck (te álszent, gondolta), és már elő is
hozakodott a következő kérdéssel.
– Azért hívta, mert attól félt, hogy ellógja az idejét a kocsmában, és
elfelejti befejezni a munkáját?
– Igen. Be kellett fejeznie a cikket a tanácsülésről, és már többször
előfordult, hogy a zárt ülésről nem számolt be a riportban. Ha ez még
egyszer előfordult volna, kirúgják.
– A férje?
– Igen.
– És ezt akarta megakadályozni?
– Úgy gondoltam, butaság lenne egy ilyen semmiség miatt elveszteni
az állását. Hol talált volna másikat, ezért…
– Mikor fenyegette meg a férje, hogy kirúgja?
– Három hónappal ezelőtt.
– És azóta ön szemmel tartotta, nehogy még egyszer előforduljon?
– Szemmel tartottam? Hogyan is tudtam volna…? Nem elég világo-
san fejeztem ki magam?
– De, csak ön nem forog ilyen körökben – felelt rá Morck, közben
észrevette, hogy többé-kevésbé szó szerint ismétli Jorgen Brehmer sza-
vait, pontosabban vitán felül álló szavait, amelyet Einarsennek mondott,
akinek egyetlen mentsége az volt, hogy csak nem rég van itt a városban.
Már a puszta feltételezés, hogy Magnussen és Brehmerné útjai munka-
időn túl is egyfelé vittek volna, sértés.
– Hát persze, hogy nem – mondta, akárcsak a férje. – Csak gondol-
tam, felhívom, elővigyázatosságból. Tudtam, milyen ostoba és kelekó-
tya tud lenni, és ha ivott, nem érdekelte semmi.
 – Nagyon részegnek találta, amikor beszélt vele?
– Hát, nem volt józan.
– Botladozott a nyelve?
Az asszony nem felelt azonnal, a távolba révedt, a halvány pír vissza-
tért az arcára, mintha valami olyan jutott volna az eszébe, amit szégyell.
Vajon a Peter Magnussen iránti kéretlen gondoskodása valami gorom-
baságot váltott ki a férjéből? Talán valamit akart tőle, azért telefonált
utána? Ez lenne a válasz?
– Barátságtalan volt?
– Mit számít?
– Talán azt mondta, hogy törődjön a maga dolgával, és ne üsse az or-
rát az övébe?
– Ivott, és olyankor goromba lett. Ez az este se volt más. Ez volt a
megszokott stílusa. De tudtam, hogy a józan érvekre hallgat, és azt teszi,
amit mondok.
– Elmegy a szerkesztőségbe, és elküldi a riportot?
– Igen.
– Honnan tudja, hogy nem ment el?
– Nem tudhattam, de tehettem volna mást?
– Elmehetett volna a szerkesztőségbe, hogy megnézze.
– Nem. – Ezt habozás nélkül rávágta. Aztán mintha több másodperc-
re lett volna szüksége, hogy pontosabban megfogalmazza, félve, levegő
után kapkodva folytatta:
– Nem, nem mehettem volna. Nem szabadna ilyeneket mondania.
Mondom, hogy nem mentem.
– Asszonyom, ön sétálni ment, de nem emlékszik, merre.
– Nem arra!
– Miért? Nem emlékszik rá, hova ment.
– Ez nem igaz. Én azt nem merném megtenni, az azt jelentené, hogy
a férjem háta mögött cselekszem.
– Ha nem engedi, hogy ürügyet találjon Magnussen kirúgására?
– Igen, álmomban sem mertem volna.
 – De már akkor is a háta mögött cselekedett, amikor felhívta
Magnussent a Vidám Csuhásban.
– Az más. Én… – az asszony elhallgatott.
– Csakugyan más? – kérdezte Morck gyengéden.
– Talán meg tudná magyarázni, miért?
– Ha nem érti, akkor maga egy…
Nem mondta meg, mi, de a hanghordozása nem hagyott semmi két-
séget.
– És amikor egy hónappal ezelőtt felhívta?
– Hogyhogy?
– A körülmények ugyanazok voltak. Egy hölgy telefonált a Vidám
Csuhásba, hogy emlékeztesse Magnussent a riportra. Ez a hölgy ön volt.
– És ha én voltam?
A hangja hirtelen megváltozott, harsányan, hisztérikusan csengett – a
makacs, lázadó gyerek síró hangjára emlékeztetett, akit rákényszeríte-
nek, hogy bevalljon valami rosszaságot.
– Ha már úgyis tud mindent, akkor mért strapálja magát a kérdezős-
ködéssel?
Morck abbahagyta a kérdezősködést. Hagyta, hogy a nőben fokozód-
jék a sarokba szorítottság érzése, nyújtotta a kínlódását, így csökkentette
az ellenállását. Ha az emberek nem törnek meg, és nem vallanak, a dán
igazságszolgáltatás nem boldogul. Ez volt minden rendőri nyomozás
nélkülözhetetlen előfeltétele egy újsütetű hatalmasság szerint. És ki ta-
gadhatta? Így működött a gépezet, ennek megfelelően kellett eljárniuk.
Hogyan is másképpen?
De nem élvezte a helyzetet, sem a saját szerepét, legkevésbé pedig
azt a képességét, ami az évek folyamán alakult ki, hogy ki tudja válasz-
tani a legmegfelelőbb pillanatot a kegyelemdöfésre, a végső és mindig
(vagy majdnem mindig) tisztességtelen csapásra. A visszaemlékezés
néha még sokáig kínozta később is: a féligazság kíméletlen kiaknázásá-
ra, hogy napvilágra hozza az igazságot, és szembesítse vele az áldoza-
tot.
 – Elvégeztük a szükséges nyomozást – felelte kurtán, fenyegető han-
gon, válaszképpen arra a feltételezésre, hogy már mindent tud. – Mond-
ja, asszonyom, amikor egy hónappal ezelőtt felhívta Magnussent, akkor
utána, később, este nem ment le a szerkesztőségbe, hogy megnézze,
vajon csakugyan elküldte-e a riportot?
– Az nem ugyanaz…
– Hogyhogy nem ugyanaz?
– Mert… szóval, akkor lementem. De még egyszer nem mertem vol-
na. Mert ha a férjem rájön…
– Gondolja, hogy rájött?
– Honnan tudhatnám? De ha…
– Félt tőle?
– Igen.
– Mit gondol, mit csinált volna?
– Fogalmam sincs – felelte kétségbeesetten. – Nem is sejtem. De
nem is hiszem, hogy ezt köteles lennék elmondani.
– Semmit, ami a magánéletét érinti, nem. De…
Brehmerné újra közbevágott.
– Amit tudok, azt elmondtam. Most pedig, kérem, menjen, és hagy-
jon engem békén.
– Azonnal – felelt Morck és felállt. – Már csak egyetlen kérdés, asz-
szonyom.
Bár teljes három lépés távolságban állt a nő székétől, úgy érezte,
mintha egyre közelebb érne hozzá, fölé tornyosulna. Szikár arcán meg-
feszültek az izmok, megremegett a rémülettől, amit keltett, attól, hogy a
nő el fogja árulni magát, és összeomlik.
– Asszonyom, néhány tanú egy nőt látott akkor éjjel, amikor Peter
Magnussent meggyilkolták. Egy nőt, aki ön is lehetett.
– Én nem lehettem. Hazugság.
– Én hazudok?
– Nem, azok hazudnak, akik ezt mondták, vagy csak tévednek – fe-
lelte, holott először azt akarta mondani, hogy ő hazudik.
 – Kérem, figyeljen rám. Ön nem emlékszik, hová ment…
– Nem a Szürkebarát utcába!
– Szóval feltételezi, hogy ott láthatták volna, így van? Nem én mond-
tam.
– Azt hiszi, nem tudtam, hogy arra gondol?
A válasz kicsit sántított, és határozottan szemrehányó volt a szándé-
kosan alkalmazott olcsó beugratás miatt. Szóval vitatkozunk, gondolta
Morck, marakodunk, mint a régi jó ismerősök. Máris. Még csak fél óra
telt el, máris a bizalmába fogadott.
– Jól gondolta. A Szürkebarát utcában láttak egy nőt negyed tizenket-
tőkor.
– Én ott nem voltam.
– Miért olyan biztos ebben?
– Csak, tudom.
– Nincs véletlenül egy világos esőkabátja?
– Az sok nőnek van. Szóval, ha csak ennyi…
Megint félbehagyta a mondatot. Vajon hogyan fejezte volna be? Ha
csak ennyit láttak, akkor ez nem jelenti azt, hogy őt látták?
– Azt viselte akkor éjjel, amikor sétálni ment?
– Hát persze, olyan időben.
– Szóval arra emlékszik, milyen idő volt?
Morck mosolygott, de a jeget nem törte meg, a nő továbbra is ellen-
ségesen óvatos maradt. Ha erőszakosabban bánik vele, akkor se megy
többre.
– Igen, azt a kabátot viseltem.
– Milyen színű?
– Tört fehér, ez közelíti meg a leginkább.
– Öve nincs?
Az asszony a fejét rázta.
– De hátul van rajta öv, és egy nagy csat fogja össze középen, így
van?
– Egyáltalán nincs így! Az a férfi valaki másnak nézett.
 – Milyen férfi?
– Hát nem egy férfi volt, aki…?
A tekintetük találkozott. A nő lesütötte a szemét, és elfordult, zavar-
ban volt, félt a következő kérdéstől. Morck férfit nem említett, ő maga
viszont igen. Morck hallgatott, jobbnak látta, ha hagyja rémülten lebeg-
ni az igazság és a hazugság határán. Mint a családi veszekedésekben,
amikor már viaskodnak a hűtlenség vészjósló gyanújával, de a vita még
nem robbant ki.
Morck ironikus megjegyzést tett, mintha ezzel akarná kisegíteni a kí-
nos helyzetből.
– Nyilván éppen fordítva gondolja.
– Fordítva?
– Fordítva, nem? Úgy, hogy a kérdéses személy valaki mást nézett
önnek.
– Igen, hát persze. Nem is értem, hogy keverhettem össze. Egészen
összezavar ezzel a sok kérdéssel. Ha ez minden, amire kíváncsi volt,
akkor…
Felállt, most már igazán szeretett volna megszabadulni tőle. Nem bír-
ta már tovább. Ugyanakkor futólag a nyitva hagyott ajtóra pillantott.
Morck is meghallotta, valahol a közelben fém csattan a fémen. Valaki
bejött a kapun.
– Egyelőre nincs több kérdésem. De megmutatná nekem a kabátját,
mielőtt elmegyek?
– Miért? Nem hisz nekem? – kérdezte harciasan, mintha a bejárat fe-
lől közeledő léptek felélesztették volna a harci kedvét.
– Hiszek, de mégis szeretném látni.
Megszólalt a csengő. Az asszony épp akkor újabb visszavágásra ké-
szült, de nem került rá sor, kisietett, és behúzta maga mögött az ajtót.
Morck sajnálta az elmaradt visszavágást.
Morck nem sokat tétovázott, követte a nőt, és ahogy a fülét a kilincs-
re tapasztotta, egy férfi hangját hallotta:
– Valami baj van, Ilse, nyugtalannak látszol.
 – Itt egy nyomozó, valami Morck. Azt mondja, hogy én…
A nő hangja suttogássá halkult. Morck kinyitotta az ajtót.
– Jó estét – köszönt, és megbiccentette a fejét a férfi felé, aki épp
csak hogy átlépte a küszöböt, még be sem húzta maga mögött a külső
ajtót. Aztán az asszonyhoz fordult, és így folytatta: – Azt hiszem, már
mindent megkérdeztem, amit akartam, nem is tartom fel tovább. De
szeretnék egy pillantást vetni a kabátjára, mielőtt elmegyek. Nincs en-
nek semmi jelentősége, merő formaság.
– Gustav, ez az ember idejött, és azt mondja, hogy én lenn voltam a
Szürkebarát utcában, amikor elájultam.
Beszéd közben egyre közelebb húzódott az ajtó mellett álló férfihoz,
mintha az árnyékában keresne menedéket. A férfi egy jó fejjel maga-
sabb volt nála. Sötét tweedkabátjának felhajtotta a gallérját, homlokába
hulló sötét, ritkuló haját a szél összeborzolta. Napbarnított arca baráz-
dált volt, de nem a kortól. Jó ötvenesnek látszott. Senki se nézte volna
orvosnak.
Anélkül, hogy ránézett volna, felemelte a kezét, megfogta a nő fedet-
len karját, kicsit megszorította a könyökét, hogy megnyugtassa és el-
hallgattassa. A mozdulat szoros barátságról árulkodott, szemmel látha-
tóan nem először szorította meg így a karját. Közben gúnyosan, minden
meglepetés nélkül nézett Morckra.
– Mit jelent ez? – kérdezte.
– Úgy gondolom, ön doktor Arntoft.
– Csakugyan.
– Úgy tudom, önt várták itt. De Brehmerné asszony, nem abban
egyeztünk meg, hogy azt a Szürkebarát utcai ügyet, amennyire csak
lehet, nem szellőztetjük?
– Igen, azért, hogy a férjem rá ne jöjjön. De nem fog, mert Gustav…
á, jól van, hát akkor miért tálaljunk ki mindent?
Arntoftra nézett. Az orvosnak, a család barátjának a jelenléte vissza-
adta a bátorságát. Morck egy hajszálnyit elmosolyodott. Noha igyeke-
zett rögtön elfojtani, Arntoft arcán mégis meglátta a válasz villanását,
legalábbis annak hitte.
– Úgy látom, asszonyom, félreértett. A lényeg az, hogy a gyilkosság
éjszakáján valaki látott a Szürkebarát utcában egy nőt…
– És ő azt hiszi, ez a nő én voltam. Csak azért, mert elmentem sétál-
ni, és nem emlékszem…
– Várj egy percig, Ilse. Előbb hallgassuk meg Morck urat. – Úgy
szólt hozzá, ahogy egy gyereket utasítanak rendre. Mély basszus hangja
nem tűrt ellentmondást. Úgy látszott, ez a hang azonnal hat rá, mintha
csakugyan felzaklatott gyerek lenne.
– Semmiféle bizonyítékunk nincs – magyarázta Morck de egy tanú
nagyjából leírta a kabátot, amit a nő viselt.
– Mondtam már, hogy az enyém nem olyan!
– Igen, már biztosított róla, de attól tartok, asszonyom, a puszta szó
itt nem elég. A mi feladatunk az, hogy utánanézzünk annak, amit a tanú
állít. Szóval most önön a sor.
– Így igaz – szólalt meg Arntoft. – Ilse!
– Mutassam…?
Tőle várta a választ, és engedelmesen várta a döntést, mintha saját
akarata nem is lenne.
– Természetesen – felelte Arntoft, s a lépcső alatti beépített szekrény-
re mutatott. A nő hátat fordított nekik, és kinyitotta a szekrény ajtaját. A
férfiak figyelték, hogyan húzza végig a kezét a kabátokon. Keresés köz-
ben néhány vállfát félrelökött. A csendet csak az a hang törte meg, amit
az acélrúdon csúszó vállfák adtak, mintha kés csikordulna a tányéron.
– Nincs itt. Pedig biztosan ide akasztottam, amikor hazajöttem. Hova
tehettem volna máshová?
– Egyáltalán levetetted, mielőtt elájultál?
– Nem tudom, nem emlékszem – felelte tompán.
– Azóta nem volt rajtad?
– Nem. Régi már. Akkor is csak azért vettem fel, mert esett.
– Nézd meg fenn, a szobádban!
 Felszaladt, és az ajtót tárva-nyitva hagyta. A férfiak némán hallgat-
ták, hogyan nyitogatja, ráncigálja a szekrények ajtaját.
– Meg fogja találni – mondta Arntoft. – Reggel nem önnel beszéltem,
ugye?
– Nem, a kollégámmal, Einarsennel.
– Ja, igen, emlékszem a névre.
– Egyébként szeretnék majd beszélni önnel a boncolásról.
– Nem derült ki semmi lényeges, amit még ne tudna, de, természete-
sen, nagyon szívesen beszámolok róla. Mikor gondolja?
– Lehetne ma este?
– Kilenc után feltétlenül otthon leszek, de azért jobb, ha felhív, mie-
lőtt jön. Tudja, hol lakom?
– Hogyne. Brehmerné asszony szomszédja. Innen a második ház.
Arntoft egy pillanatra megdöbbent, mereven nézte Morckot, aztán
csak ennyit mondott: – Pontosan.
Morck maga sem, tudta, vajon előre megfontolt szándékkal nevezte-e
Brehmerné asszony szomszédjának, ahelyett, hogy Brehmeréket mon-
dott volna. Még akkor is ezen gondolkodott, amikor az asszony elindult
lefelé, majd félúton megállt, mintha valamiről megfeledkezett volna.
Mozdulatlanul, közömbösen nézett le rájuk, egyetlen szót sem szólt.
Arntoft törte meg a csendet.
– Nincs ott?
– Nincs. El se tudom képzelni, mit csinált…
Elhallgatott, de mintha nem szándékosan tette volna. Egyszerűen
csak nem tudta folytatni.
– És a mosókonyhában? Bizonyára átázott.
– Átázott – visszhangozta az asszony, mintha nem értené. Arntoft
ráncai elmélyültek, de a hangja változatlanul magabiztos maradt.
– Hiszen esett az eső, talán oda akasztottad száradni, amikor hazajöt-
tél. Ott sincs?
– Nincs. Ha ott lett volna, megtaláltam volna.
– Szóval már kereste? – csapott le rá Morck.
 – Úgy, úgy értem, hogy észrevettem volna, ha…
Újra elhallgatott.
– Hát valahol csak kell lennie – szólalt meg Arntoft. – Próbálj gon-
dolkodni.
Az asszony a fejét rázta.
– Ott sincs. Abban biztos vagyok.
Ha biztos benne, gondolta Morck, ez azért van, mert már kereste.
Arntoft a homlokát ráncolva nézte az asszonyt. Láthatóan őt is ugyanaz
a gondolat nyugtalanította.
– Akkor bizonyára elvitték onnan – szólalt meg Morck, még mielőtt
rájött volna, hogy Arntoftot nem az nyugtalanítja, amire ő gondol.
Az asszony egyfolytában a fejét rázta, ezt az alig észrevehető reme-
gést maga észre se vette.
Ketten egyszerre szólaltak meg. Morck azt kérdezte:
– Küldött mostanában holmikat a mosodába vagy tisztítóba?
Arntoft erélyes utasítása szinte elnyomta Morck kérdését:
– Ilse, gyere le!
Felment, és megfogta a könyökét. A nő látszólag nem vett róla tu-
domást, de azért hagyta magát levezetni a lépcsőn.
– Nem, a tisztítóba… – mondta bizonytalanul. Bár Morckra nézett, a
szavait nem hozzá intézte. Morckot újra elfogta az a különös érzés,
hogy nincs jelen. Mintha a nő titokban saját magának beszélt volna.
– Ez tegnapelőtt történt, ugye? Igen. Emlékszem, én magam állítot-
tam össze a csomagot, nem lehetett benne, hogy is lehetett volna?
– Saját maga vitte el a csomagot? – Morck óvatosan kérdezett, majd-
nem olyan halkan és titokzatosan, mint ahogy a nő, mintha súgna neki a
belső monológhoz. – Nem, ugye?
– Nem. Ő maga ajánlotta fel, ami furcsa, mert soha nem szokta. Nem
hasonlít rá…
A szeme újra megtelt élettel, meglepetten nyitotta tágra.
– Ez az azt követő napon volt, ugye, Mrs. Brehmer? Most felemelte a
hangját, újra rendes hangerővel beszélt. Már nem igazodott a nő sutto-
gásához. Talán az asszonynevének az említése tette? A nő vad rémület-
tel meredt rá, mint az alvajáró, akit hirtelen magához térítettek a bódu-
latból.
– Az azt követő napon – ismételte meg. – Nem tudom. Mit akar foly-
ton, mit mondjak? Miért nem hagy engem? Gustav!
– Igen, Ilse, itt vagyok. Minden rendben.
– Miért nem mondod meg neki?
– Majd megmondom – mondta, és Morck felé fordult. A szenvtelen,
fegyelmezett arckifejezés mögött Morck többet látott egyszerű ellen-
szenvnél és megvetésnél.
– Nem hagyhatnánk most abba, Morck úr?
– Dehogynem. Köszönöm, asszonyom, nagyon sajnálom, hogy al-
kalmatlankodtam. Jó éjszakát kívánok.

16

Csak a Fjord út sötétjébe kilépve vette észre, hogy csurog róla a verej-
ték, aztán, mikor átfújta az októberi szél, szinte minden átmenet nélkül
fázni kezdett. Talán inkább a kimerültségtől és a bűntudattal vegyes
szomorúságtól. Nem volt rá semmi oka, hogy megfutamodjék, de nem
volt kellemes érzés, hogy alattomos kígyó módjára viselkedett. Ezek a
játékszabályok. Hogy gombolyítson fel az ember egy gyilkosságot, ha
közben kedves és megértő, elnéző és emberséges – esetleg még tapinta-
tos is? Nem, az egyetlen cél a rejtély felderítése. Sajnos, erőszakot kell
alkalmaznia, kevesebb nem elég, ha a kihallgatás sikere így kívánja.
A Virág utcán ment hazafelé; az egyik kivilágítatlan kirakat fölött
egy cégtáblát pillantott meg: „Folttisztítás, gyorstisztítás”. Brehmerék
számára nagyon alkalmas helyen van ez a tisztító. Az üzlet fölött a la-
kásban égett a villany.
Néhány lépéssel arrébb, a Parlament tér felé talált egy telefonfülkét.
Fellapozta a telefonkönyvet, megtalálta a számot, tárcsázott.
 – Halló, itt Andersen.
– Morck beszél. Rosszkor hívom?
– Nem, csak a tévét nézzük. Azt pedig könnyen nélkülözöm.
A városlakóknak legalább 80-90%-a, akik megbabonázva merednek
a készülékre, nem így vélekedne.
– Megkérhetném egy szívességre? Maga nyilván ismeri a Virág utcai
folttisztító tulajdonosát.
– Ismerem. Jakobson a neve.
– Lehet rá számítani, hogy hallgat?
– Miért?
– Nehogy szétkürtölje az egész városban, hogy ma este nála járt va-
laki, és egy bizonyos tisztítandó holmi felől érdeklődött?
– Hogyan? Brehmerné?
– Igen. A kabátja. Feltehetően Jorgen Brehmer vitte oda a gyilkossá-
got követő napon.
– Mi a csuda! Jorgen Brehmer? Ez aztán különös.
– Eléggé – felelte kurtán Morck. Igyekezett nem túl élesen fogal-
mazni. Többet nem akart mondani, de Andersent furdalta a kíváncsiság.
– Még ma este?
– Igen. Ha még nincs kitisztítva, elképzelhető, hogy holnap mindjárt
reggel beteszi a gépbe.
Ez elég valószínűen hangzott.
– Beszélt Brehmernével, és megegyeztek, hogy elhozza?
– Nem, illetve beszéltem vele, de nem egyeztünk meg semmiben.
Nem is hiszem, hogy erre szükség lenne.
Andersent nyugtalanította a dolog.
– Nem lesz zűr később, ha kiderül, hogy nem úgy van, ahogy gondol-
ta?
– Egyelőre azt sem tudom, mit gondolok. Viszont ha Brehmer bará-
tunk mégis cirkuszt csinál a szokásos banális kifogással még mindig
védekezhetünk; mi semmiféle kockázatot nem vállalunk.
 – Máris indulok. És gondom lesz rá, hogy ne jártássa a száját. Mit
csináljak a kabáttal, ha megtalálom?
– Tegye az asztalomra, aztán hívjon fel a Fynspost-ban.
– Értem, szóval ott állít fel megfigyelőállomást?
– Dehogy. Csak gondoltam, most odasétálok.
Letette a kagylót, kilépett a fülkéből, és elindult a Parlament tér felé.
Átvágott a téren, újra elment a Három Korona és a kőfal előtt, majd a
sarkon a Vidám Csuhásnál befordult. Megint esett, de nem nagyon, épp
csak csöpörgött. Az alagsori ablakokat pára borította, halványan mégis
ki tudta venni két alak körvonalait, akik az ablak előtti asztalnál ültek,
és éppen a poharukat emelték. A háttérben egy görnyedt alak látszott,
valószínűleg a bárpulton könyöklő tulaj. Az ember nemcsak a szemével
lát, hanem a tudatával is, illetve azzal, amit látni vél…
Mivel tudott róla, a figyelmét most arra a kis feltolható részre össz-
pontosította, amit Nansen az egyik ablakán vágott, hogy éjjel ott járjon
be a macskája, ha nem felejti el nyitva hagyni, mint a kérdéses éjszakán.
Aztán eszébe jutott még valami, amit aznap korábban észlelt: a szeme
sarkából észrevette, hogy figyelik, Karlsen kerékpárboltja fölött néhány
centire félrehúzták a mocskos függönyt. Most megint úgy érezte, mintha
egy madár lesné mozdulatlan tekintettel rejtett fészkéből. A vén bolond
Mikkelsen néni.
Az utca többi lakóját kihallgatták, de őt nem, így tájékoztatta Ander-
sen. Szenilis és üldözési mániában szenved, a rendőrség réme. Egy idő-
ben folyton telefonált, azt mondta, éjjelenként egy férfi leselkedik rá, és
be akar törni hozzá. Nem tudom, hányszor küldtek ki járőrt a megnyug-
tatására, de hát a végtelenségig ez nem mehet.
Morck elment a ház előtt, aztán visszafordult, és felment a meredek
külső lépcsőn. A függönyön eltűnt a rés, de Morck még mindig a hátá-
ban érezte a vizsla tekintetet. Becsengetett, az ajtó résnyire nyílt. Most
az előszoba sötétjéből kémlelte az a különös tekintet.
A reszketeg hang olyan halkan suttogott, mintha messziről jött volna,
alig lehetett megérteni.
 – A rendőrségtől jött?
– Igen. Jó estét kívánok, asszonyom. Beszélhetnék önnel?
– Hogyne.
Kinyitotta az ajtót, aztán behátrált a nappali szobába, hogy a vendég
is beléphessen az alig egy négyzetméternyi előszobába. Fél szemével
tovább vizslatta, a másik szemét valami hályogféle borította. A vállát
régi sötétszürke kendő fedte, amit elöl az álla alatt fogott össze. Hajlott
hátú, töpörödött kis öregasszony volt, orra előremeredt a beesett arcból,
úgy feszült és fénylert rajta a bőr, akár az elpattanni készülő buborék.
Régimódi, több részből álló pohárszék mellett állt meg, amiről
Morcknak a gyerekkorában látott munkáslakások jutottak az eszébe. Az
üveges részt fakó sárga függöny takarta. Mikkelsen néni két poharat és
egy üveget vett elő.
– Hadd kínáljam meg egy kis semmiséggel. Ugye nem utasít vissza
egy pohár sherryt?
– Dehogy, nagyon köszönöm.
– Töltsön, kérem. Nekem csak egy cseppecskét.
A poharakat régen használhatták utoljára, vastagon ült rajtuk a por.
És mikor nyitották ki utoljára a palackot? Nehéz lett volna megmonda-
ni. A sherry enyhén zavaros volt.
– Üljön le, kedves…
– Morck a nevem.
Kihúzta az egyik magas, merev támlájú széket, és leült az asztal sar-
kához. Mikkelsen néni az ablakhoz tipegett megszokott, fonott széké-
hez. A szék megnyikordult, amikor leült. Ott, ahol el szokta húzni, hogy
kikukucskáljon az utcára, a piszkos, szürke csipkefüggöny még piszko-
sabb és szakadtabb volt.
– Egészségére, asszonyom.
Ittak egymás egészségére. Az asszony kicsit félrehajtotta a fejét, rég
elfeledett mosoly derengett fel halványan az arcán. A sherrynek az íze is
zavaros volt kissé.
 – Sokat tetszik az ablaknál üldögélni? – érdeklődött Morck, mintegy
bevezetésképpen. – Talán még éjjel is?
– Igen. Mostanában nem alszom sokat.
– Későn fekszik le?
– Igen. Azért is gondoltam akkor éjjel, hogy ő volt az.
Láthatóan a saját gondolatmenetét követte, és feltételezte, hogy a
nyomozó is követni tudja.
– Azt gondolta, hogy ő volt az?
– Igen, mert olyan késő éjjel hajtott itt végig. Mi másért jönne,
mondtam magamnak. És abban a nagy fekete kocsiban – biztosan látott
az ablaknál, mert olyan nagy sietve hajtott itt el.
– Szóval épp itt gyorsított fel?
– Igen. Néha egészen lassan hajt. De nem akarta, hogy lássam. És –
így történt – hallottam a hátsó ajtónál, amikor lefeküdtem. Vagyis, ha ő
volt. Azt gondolom, magának tudnia kell, Morck úr.
– Nekem tudnom kell? – ismételte meg bizonytalanul, közben a te-
kintete a dohányzóasztalon fekvő nikkelezett tárgyra tévedt. Kisebb
méretű változata annak, amit aznap már látott valahol.
– Igen, mert már kihallgatta. Ő volt az?
– Biztos vagyok benne, hogy nem – szólt megnyugtatóan, s közben
próbálta megérteni, miről beszél. Egy fekete kocsi közeledett lassan,
aztán felgyorsított, később pedig, ahogyan már sokszor azelőtt, azt kép-
zelte, hogy valaki nyitogatja a hátsó ajtót.
– Emlékszik, mikor történt mindez?
– Ugyanakkor, amikor a hölgy kinn állt és várt.
– Várt?
– Igen. Másképp miért állt volna az ablak előtt?
– Egy fehér kabátos nő?
– Szóval róla is tud! Szóval már mindent kiderített! Tűnődtem is, va-
jon neki is köze lehet-e hozzá.
– Úgy érti, az autóban ülő férfihoz?
– Igen. De aztán a hölgy elment, mielőtt a férfi a hátsó ajtóhoz ért.
 – De az nem ő volt, asszonyom.
– Maga azt mondja. De akkor miért hajtott olyan sietve? Mert aztán
el kellett menekülnie, mert én felhívhattam volna a rendőrséget, és el-
mondhattam volna, hogy behatolt a hátsó udvaromba.
Nem sok értelme lett volna felvilágosítani, hogy összekeveri az ese-
mények sorrendjét. Az időbeli egymásutániságra vonatkozó érzéke any-
nyira eltompult, hogy már nem tudta eldönteni, vajon az ok megelőzte-e
vagy követte a következményt.
– Mondja, asszonyom, mi az érzése a járdán álló hölggyel kapcsolat-
ban, látta már máskor is?
– Hát bizony én már nem ismerem az itt lakókat, csak Nansenéket, a
szomszédjaimat, meg akik szemben laknak, ja, meg a fűszerest. De azo-
kat már nem, akik lejjebb laknak a Kerék utcában.
– Arrafelé ment?
– Igen. Azon a kapun ment be. Biztosan ott lakik, ha csak nem láto-
gatóba ment, persze, de ez ugye nem jelenti azt, hogy köze lett volna
ahhoz a férfihoz. Ugye maga se hiszi?
– Nem.
– Talán csak azért állt ott, mert nem érezte jól magát.
– Úgy gondolja, nem érezte jól magát?
– Hát egy kicsit odább állt meg a mentő. Talán érte jöttek? –
Mikkelsen néni nem értesült a gyilkosságról, pedig csak néhány háznyi-
ra történt. Morck igenlően bólintott. Nem volt értelme felizgatni az idős
asszonyt.
– Nagyon valószínű. De önnek nincs oka izgulni miatta, és ami azt il-
leti, a férfi miatt sem.
– Még egy pohárkával?
– Attól tartok, hogy most már mennem kell.
– Gondolom, sok ilyen esettel kell foglalkoznia.
– Hát bizony.
Most már úgy érezte, felállhat, és közelebbről szemügyre veheti a
dohányzó asztalon lévő nikkelezett tárgyat.
 – Ez a levélnehezék még abból az időből való, amikor a férje élt?
– Levélnehezék? Én már nem kapok leveleket.
– Arra az üllőre gondolok.
– Ja, az. Nem jól értettem, nagyot hallok. Igen, akkor kapta az uram,
mikor a cég a jubileumot ünnepelte.
– Megnézhetném? Uramisten, de jó nehéz.
A tenyerében forgatta, próbálta megállapítani, mennyit nyomhat. Le-
galább egy kilót, talán másfelet is. Az aljára zöld posztót ragasztottak. A
hosszát is megmérte, a hüvelykujja tövétől a mutatóujja hegyéig ért,
tizenöt centiméter, pontosan a fele annak, amit Jorgen Brehmer irodájá-
ban látott a polcon. A hegye viszont legalább öt centiméter hosszú.
– Tudja, az uram művezető volt az öntödében. Mindenki kapott
ilyent, a munkások nem, csak a művezetők meg a cégvezetők. Még az
ünnepségre is meghívtak minket. Persze nem a fő ünnepségre, amit az-
nap tartottak, hanem a másnapira, amit az egyszerűbb embereknek csi-
náltak.
– Szóval ott kapták. Réges-régen.
Az idős asszony csillogó szemmel nézte, ahogy visszatette az üllőt a
helyére.

17

A szerkesztőség utcára néző ablaka világos volt. Alf Rasmussen az író-

asztala mellett állt, és hevesen, szemmel látható dühvel beszélt valaki-
vel. Az illető Alf székébe húzódva ült, és az ablak alsó felének tejüve-
gén át csak elmosódott árnyéka látszott.
Morck a hátsó bejárati ajtóhoz ment, befordult a kapun, közben a Pe-
ter Magnussen szegényes holmija közt talált kulcs után kotorászott a
zsebében. Csak annyi zajt csapott, amennyit a zárban megforduló kulcs
és a konyhában felkattintott villanykapcsoló adott. Végigment a kes-
keny konyhán, rátette a kezét a kilincsre, lassan lenyomta, majd résnyire
nyitotta Magnussen szobájának ajtaját. Aztán mozdulatlanul állt, nézte a
szoba kopott küszöbénél kiszűrődő fénycsíkot. Alattomos alak! Nézd,
mit csinálsz, mások után leselkedsz.
Még a lélegzetét is visszafojtotta, hogy jobban hallja, mit beszélnek.
Alf Rasmussen dühösen kiabált.
– Magának nincs joga itt tartózkodni!
– Frászt nincs! Még más meglepetés is érheti, fiacskám. Mit képzel,
hol vagyunk?
– Az én szobámban, természetesen. És nem tűröm, hogy az én hol-
mim közt turkáljon.
– Először is, ez most nem a maga szobája, hanem egy bűntény szín-
helye, érti? Másodszor is, az egészet tetőtől talpig fel fogom forgatni, a
maga úgynevezett saját fiókjait is beleértve.
– Nincs joga itt kutatni, ha csak nincs megfelelő oka rá.
– Ha nincs rá megfelelő okom! Nem történt itt gyilkosság véletlenül?
Gondolom, fiacskám, hallotta, mi újság, nem?
– A modortalansága nélkül is megleszek, köszönöm!
– Rendben van, én viszont a maga kulcsa nélkül is. Szóval maga ide-
adja, aztán közös erővel megnézegetjük, nem akad-e véletlenül valami
érdekes ezekben a fiókokban. Maga szerint persze nem, mi?
– Nem.
– Szóval csak az nem tetszik, hogy a személyes holmija közt kotorá-
szom?
– Pontosan.
– Jézus, mit kell nekem itt hallgatnom!
Néhány pillanatnyi csend következett. Morck elképzelte, hogy döfi át
Einarsen eleven kék szeme a kis Rasmussent. Einarsen ideges, s most
kihasználja az alkalmat, hogy egy kicsit kiadjon a felhalmozódott, elfoj-
tott agresszivitásból.
– Na, ide azzal a kulccsal!
A türelmetlent csak megjátszottá, rendszerint kedvtelve nyújtotta az
áldozat kínlódását.
 – Vagy netán ki kell forgatnom privát kis zsebeit? Magán múlik, de
jobban teszi, ha máris ideadja.
– Azt nem teheti, nem fogom engedni…
Alf Rasmussen dadogni kezdett, Einarsen újra a lelkébe gázolt.
– Pofa be! Mit nem fog engedni, mi? Hogy az eldugott bizonyítéko-
kat megkeressem? Mit gondol, micsoda helyzetben van maga, Rasmus-
sen? Kezdem azt hinni, hogy most azonnal le kell tartóztatnom. Nem
tetszik nekem ez a dolog.
– Nem értem, miket beszél.
Einarsen megmagyarázta. Tekintetét a mennyezetre vetette, mintha
valami felsőbb hatalmat hívna tanúnak, hogy az is lássa Alf Rasmussen
viselkedését.
– Gyanús egyben fenyegető magatartást tanúsít, mindent elkövet,
hogy akadályokat gördítsen a nyomozás útjába. Nekem gyanús, hogy
olyan dolgokat dugott el, amik az ügyre nézve döntő fontosságúak le-
hetnek. Továbbá… na, egyelőre ennyi elég. Több, mint elég.
Morck is úgy gondolta, hogy ez már több, mint elég. Meg se állt,
hogy a villanyt felkapcsolja, átvágott a félhomályos irodán, és éppen
abban a pillanatban lépett be, amikor Rasmussen ezt kérdezte:
– Dolgokat? Mit ért „dolgok”-on?
Mikor az ajtó kinyílt, Rasmussen elnémult, mint a csuka. Feszes kis
arca sápadt volt, az orra viaszfehér. Látszott rajta, hogy feldúlt, minden
önuralmára szüksége volt, nehogy elfogja a remegés, de nem a félelem-
től. Einarsen durva, ízléstelen modorának kereszttüzében védekező ma-
dárra emlékeztetett a megfeszült sovány kis test.
Morck megpróbált kedélyesen mosolyogni, aztán Einarsenhez for-
dult, aki cseppet sem lepődött meg a megjelenésén. Hanyagul hátradőlt
Rasmussen székében, előre-hátra hintázott, és kezét hátul összefonva
lóbálta.
– Nos – kérdezte Morck –, jutottál valamire?
Einarsen unottan ásított, ez is a komédiához tartozott. Erőszakos arca
fénylett, aki nem ismeri, részegnek nézte volna, pedig egyáltalán nem
volt részeg, csak nemrég vacsorázott, s ennek megfelelő mértékben volt
goromba.
– Nem. Az egész délutánt fenékkel felfelé, fejjel lefelé töltöttem, és
több tonna papírhulladékot böngésztem át egy mocskos alagsorban, az
eredmény pedig, a várakozásnak megfelelően, abszolút nulla. Hát, gon-
doltam, itt talán jobb fogást csinálok. Rendezgetem a gyűjteményemet.
Csakhogy attól tartok, nem lesz belőle semmi, mert épp most hallottam,
hogy nincs itt semmi keresnivalónk.
– Miért?
Alf válaszolt. – Belépek, és azt látom, hogy a fiókjaimban kutat.
– Tiszta véletlen, természetesen – szólt közbe Einarsen. – Ne felejtse
el, hogy teljesen véletlenül jött ide ma este. Mi pedig nagy-nagy fontos-
ságot tulajdonítunk a pontosságnak.
– De hát van joga a tudtomon kívül?
– Természetesen – felelt Morck tárgyilagos hangon.
– Nem kötelesek előre értesíteni?
– De, csak nem feltétlenül előre. A legfontosabb feladatunk az, hogy
minden nyomot megvizsgáljunk, és minden lehetséges szálat felgombo-
lyítsunk. Feltételezem, hogy ezt megérti.
– Hát hogyne értené meg – helyeselt Einarsen. – Ki ne fogná ezt fel.
Szóval elő a kulccsal!
Alf Rasmussen még egy pillanatig bizonytalankodott, aztán megha-
jolt az elkerülhetetlen előtt, és a zsebébe nyúlt. Miközben előhúzta a
kulcscsomót, egyet levett róla. Einarsen nem tudta türtőztetni magát.
– Ez az, kisöcsém. Így sportszerű, tudtam, hogy jó kis fiú leszel a vé-
gén.
– Hallgasson – utasította vissza Rasmussen dühtől vörös arccal.
– Uramisten, az ember mindent megtesz, hogy az elismerését…
– Einarsen, kérlek – avatkozott közbe Morck.
– Mit kérsz?
 Einarsen megjátszott érzékenységgel kapta fel a fejét, Morck higgad-
tan közölte: – Átveszem az ügyet. Neked más dolgod lesz, Koppenhá-
gában kell nyomoznod.
– Afenébe – dühöngött Einarsen. Cipősarka végigkaristolta a parket-
tát, ahogy kinyújtott lábát behajlította, és felegyenesedett a székben. –
Azt hiszed, szívesen megyek? Honnan veszed ezt az ötletet?
– Tőled, részben.
– Nem értem, mit beszélsz. Hogyhogy részben?
– Két dolognak is utána kell nézned. Most rögtön indulnod kell, ha
mind a kettőt el akarod végezni.
– Nem tudnád egy hajszálnyival világosabban körvonalazni?
– Majd reggel, telefonon.
Einarsen véreres szemmel, dühödten méregette, úgy érezte, egy
örökkévalóságig vizslatja ez a tekintet.
– Pontosan ötven perc múlva indul a komp. Éppen eléred.
– Elérem – visszhangozta Einarsen lecsillapodva –, feltéve, ha nem
veszed zokon, hogy meghajlás és pukedli nélkül távozom, továbbá nem
kell azt mondanom, hogy „Igenis, ezredes úr”.
– Menni fog, majd meglátod – felelte Morck higgadtan. Einarsen so-
ha nem tudta, vajon ez az egykedvűség, ami Morck viselkedését jelle-
mezte, őszinte-e, vagy csupán magára erőltetett átlátszó vért.
– „Menni fog. majd meglátod.” Isten az egekben! – Einarsen suttog-
va, keserűen ismételte Morck szavait. De az ajtóban visszafordult, és
mintegy búcsúlövésként odalökte: – Fait accompli, mi? Így szoktad
nevezni azon az utánozhatatlan orrhangodon?
– Te tudod – felelte Morck elgondolkodva.
Einarsen bevágta maga mögött az ajtót. Morck gúnyos mosollyal né-
zett utána.
– Tudja, milyen az, ha valaki labilis – jegyezte meg engesztelően. –
Időnként kitör.
– Vettem észre.
– Ne törődjön vele…
 Alf Rasmussen gúnyosan nézett Morckra, még mindig meg volt sért-
ve. Ne törődjön vele? A vörösség még mindig nem tűnt el teljesen az
arcáról, enyhe pír formájában ott maradt a nyoma. Morck nem nagyon
tudta. mit mondjon.
– Hát talán, ahogy maga mondaná, térjünk a lényegre.
Alf, arcán az undor nyilvánvaló kifejezésével átnyújtotta az íróasztal
kulcsait. Azon az éjszakán nem ez volt az első alkalom, hogy Morck
ellenállást és utálatot tapasztalt. Foglalkozásának velejárói ezek, réges-
rég nem kellene zavarba jönnie az ilyesmitől.
– A két középsőt tartom zárva. A másik kettőt jól felturkálta. Nyu-
godtan folytathatja ott, ahol a kollégája abbahagyta.
Morck visszautasította a felajánlott kulcsot.
– Nem fogja…?
– Nem. Legalábbis nem most. Mind a kettőnknek sokkal könnyebb
lenne, és kevésbé kínos, ha maga találná meg.
– Mit?
– Az üzenetet, amit a gyilkosság utáni reggelen szakított le a telexről.
Alf Rasmussennek nem kellett sokáig keresgélnie. Ott feküdt legfelül
az első kinyitott fiókban. Szó nélkül nyújtotta át Morcknak. Alf mere-
ven állt és nézte. Amíg Morck az üzenetet tanulmányozta, magán érezte
Alf ellenséges tekintetét.
Két üzenet jött az odensei szerkesztőségből:
„A tervezett iskolaépület. A tanács zártkörű ülésén megvitatták egy,
a város északi részén fekvő telek megvásárlásának tervét abból a célból,
hogy ott új iskolát építsenek. Tudósítónk jelentése szerint még nem dön-
tötték el véglegesen, hol épüljön fel az iskola. Végleges döntésre csak
akkor kerül sor, ha az építési és a pénzügyi osztály képviselői is megte-
kintenek bizonyos területeket, és kiválasztják a legmegfelelőbbet. Azt a
kérdést is meg kell vizsgálni, vajon megoldható-e, hogy a tulajdonjog a
várost illesse, ill. ennek mik a feltételei. Megvitatták még…
Morck már látta ezt a bekezdést az újságkivágásban, és alig figyelt a
tartalmára, egyáltalán nem érdekelte, viszont a telexüzenet utolsó mon-
data annál inkább: „A többi felmerült téma…” ennyi állt rajta. Mi tör-
ténhetett ezután? Valami vagy valaki beavatkozott, és az üzenet többi
részét már nem továbbították. Alatta ott állt az odensei záróüzenet:
„Többet már nem tudunk venni. Lapzárta. Vége.”
Morck még egyszer gondosan átolvasta az egész szöveget, aztán fel-
nézett. Tekintete találkozott a fiatalember tekintetével.
– Hol a kézirat?
– Kézirat? Hogy érti ezt?
– Maga nagyon jól tudja, hogy értem. Az eredetit is eldugta?
– Semmit se dugtam el. Ezt se dugtam el, egyszerűen csak betettem a
fiókomba, minden hátsó gondolat nélkül. Teljesen mellékesen.
– Értse meg, Rasmussen, semmire sem megy ezzel a viselkedéssel,
legfeljebb néhány percig hátráltatja a dolgot.
– De hát mit gondol, mit csináltam?
– Legyen szíves, válaszoljon a kérdésemre: magánál van a kézirat,
vagy nincs?
– Természetesen nincs. Ellenőrizze!
Ez egyértelmű felszólítás volt a kutatásra, ami ellen az előbb olyan
vadul tiltakozott. Kirántotta az egyik fiókot, a másik kettőben megfordí-
totta a kulcsot. A hirtelen aktivitás talán jól is esett neki, kissé levezette
idegességét.
– Tessék – mondta. – Miért nem forgatja ki a fiókjaimat?
– Nem szükséges, hiszek magának. Azonkívül az üzenet maga is
elég. Olyan csiszolt és pontos, mint egy üzleti levél, nincs benne egyet-
len javítás, egyetlen hiba sem. Az újságírók általában nem így fogal-
maznak, legkevésbé az olyanok, mint Peter Magnussen. Még józanul is
sokkal zavarosabb lett volna, amint nyilván maga is nagyon jól tudja.
Ráadásul részeg is volt, tehát ezt semmiképpen nem írhatta ő.
– Nem tudhatja pontosan.
– Dehogynem, és maga is pontosan tudja. Ha józanul nézné az ügyet,
rájönne, hogy semmi értelme falazni Brehmernének.
– Maga nem tudja, mit beszél! Ki hitetett el magával ilyeneket?
 – Milyeneket? Hogy Brehmerné itt járt akkor éjjel, amikor
Magnussent meggyilkolták?
– De azt csak nem hiszi, hogy ő csinálta?
– Mit? Hogy ő továbbította az üzenetet, vagy hogy ő követte el a
gyilkosságot? Vagy mind a kettőt?
– Fantasztikus. Ez őrültség.
– Pontosan. Így van. Maga attól fél, hogy van is rá okom.
– Nem igaz.
– Akkor mért hozta fel?
– Én nem hoztam fel semmit.
– Dehogynem. Sőt mi több, maga még sokkal messzebb ment, ami-
kor feltételezte, hogy gyilkossággal is vádolható, holott én erre célzást
sem tettem.
– Azt hiszi, nem tudom, mire célozgat?
– Honnan tudhatná, ha csak tőlem függetlenül nem jutott maga is ha-
sonló következtetésre? Miért nem vallja be, Rasmussen? Higgye el,
csak ront Brehmerné helyzetén, ha ilyen túlzott lelkesedéssel próbálja
védeni, ugyanakkor azt hangoztatja: hogy nincs mitől.
Rasmussen arcizmai megfeszültek. Elefántcsontszínű bőrén ráncba
futott a düh és a szomorúság. A kettő viaskodott egymással, de a düh
egyelőre még erősebbnek bizonyult.
– Maga csuda dörzsölt, ugye? Minden kis részletet kidolgoz, aztán
várja, hogy az emberek belesétáljanak a csapdájába.
Morck elmosolyodott. Megérkeztek. Megérkeztek a fordulóponthoz.
Most kell majd a végtelen türelem és előzékenység.
– A dörzsölt nem túl hízelgő kijelentés.
– Az agyafúrt talán jobban tetszik? – kérdezte Alf Rasmussen gúnyo-
san.
– Teljesen igaza van, a munkám természete néha megköveteli az
ilyesféle eljárást. De az a tény, hogy maga eldugta ezt a csinos kis ripor-
tot, mert feltételezte, vagy talán tudja, hogy ezt Brehmerné továbbította,
ami azt bizonyítja, hogy akkor éjjel itt járt Peter Magnussen irodájában,
rendkívül fontos. Nem gondolja?
– Egyáltalán nem.
– Hát ez a maga dolga. De akárhogy áll is a dolog, a következtetés
ugyanaz marad. Talán hagyjuk is most abba. Nem jutottunk nagyon
messzire, de azért mégis hasznos kis beszélgetés volt.
– Nem!
Morck felemelkedett. – Azt mondta, nem? – kérdezte tettetett megle-
petéssel. A fiatalember kézmozdulata maradásra biztatta.
– Azt hiszem, én…
– Engem nem érdekel, mit hisz.
– Nem lehet abban biztos…
– Üljön le, és hallgassa meg, mi az, amiben biztos lehet. Mi az ördö-
göt képzel maga, mi forog itt kockán? Egy embert meggyilkoltak, és azt
képzeli, eljátszhatja itt a maga külön kis bújócskáját, és akkor hagyja
abba, amikor jónak látja? Azt mondtam, üljön le.
Hirtelen kitörésétől Alf megrettenve lépett hátra. Morck utánanyúlt,
egyik kezével megragadta a vállát, és lenyomta a székre. Nem indokolta
semmi, hogy leültesse, pontosabban, más oka nem volt rá, mint hogy
így megragadhatta Rasmussent. Alig tudta türtőztetni magát, nehogy
megrázza. Szerette volna kirázni belőle az ostobaságait és a gátlásait.
– Ehhez nincs joga – dadogta Alf Rasmussen. Ahogy lesüllyedt a
székre, még kisebbnek és törékenyebbnek látszott. Elegáns vonalú öltö-
nye úgy állt rajta, mintha azzal a gondolattal vásárolták volna, hogy
majd belenő. Összehúzta magát, a vállához kapott, mintha egy sebet
óvna.
Morck zavartan fordította el a fejét. Visszaült az asztal sarkára. A
kellemetlen csendben zaklatottnak érezte magát és szégyenkezett. Min-
dig meglepte a saját dühkitörése, ami elsöpörte megszokott énjét, és
gátlástalanul áttört hallgatáson, hazugságokon és tettetésen. Soha nem
ismerjük meg igazán önmagunkat, nem vagyunk teljesen tisztában a
bennünk rejlő veszedelmes lehetőségekkel, váratlanul támadnak ránk a
sötétből. De amikor lezajlik a vész, Morck rettentő dühe nyomtalanul
eltűnik, mintha sohasem létezett volna.
– Elnézést a hevességért. Néha ez is kell.
Ehhez nem volt mit hozzátenni. Alf Rasmussen hallgatott, nem tudott
mit mondani. Egy ideig lehajtott fejjel, csendben ültek, Morck a félig
kihúzott fiókot nézte, ahol a riportot találta. A riport mellett bekeretezett
fénykép feküdt. Jobban kihúzta a fiókot, alaposabban szemügyre vette a
fényképet. Alf Rasmussen, úgy látszott, nem figyel rá, a cipőfűzőjét
nézegette elkeseredett arccal. Folytatniuk kell. Meg kell szabadulniuk
ettől a gyászos hangulattól. Mindkettőjük érdekében.
A lány a fényképen – nőnek nemigen nevezné az ember, noha kezes-
lábast viselő kisbabát tart a kezében – egy nyitott ajtóban áll, és ha csak
az ajtó nem különlegesen magas, a lány a szokatlanul alacsony, talán
még százötven cm-nél is kisebb. Érzékeny szép szája boldogan moso-
lyog, mintha a világgal való elégedettségét akarná kifejezni.
Morck cigaretta után kotorászott a zsebében, kivett egyet, aztán az
asztal túlsó oldalára csúsztatta a csomagot.
– Rágyújt?
– Nem dohányzom – felelte Alf Rasmussen leverten.
– Egyébként ez a felesége itt a fényképen?
– Mi köze…? – kezdte Alf, aztán feladta a további ellenségeskedésre
irányuló kísérleteket. – Igen, a feleségem.
Alf kiegyenesedett a székben, már nem kuporgott, és a cigaretta után
nyúlt.
– Mégis kérek egyet. Szeretnék leszokni. Nem futja cigarettára, a
legegyszerűbb, ha leszokom.
Rágyújtott, és lassan megnyugodott. Ez a vihar utáni csend volt. A
legmegfelelőbb pillanat hasznos információk szerzésére.
– Azt hittem, itt elég magas a fizetés – jegyezte meg Morck.
– Ellenkezőleg. Nagyon is alacsony.
– Akkor miért marad itt?
– Mert én magam is meglehetősen alacsony vagyok.
 A válasz rövid volt és lényegre törő. Ez az egyetlen megfelelő vi-
szony ahhoz a tényhez, ami valószínűleg állandó keserűség forrása szá-
mára. Mereven kihúzta magát. Rendkívül kistermetű ember, aki nyil-
vánvalóan állandóan viselte a saját alacsonyságának fájdalmas tudatát.
Egyszer valaki azt mondta, hogy minden alacsony emberben van egy
belső hang, ami konokul ezt ismételgeti: „középtermetű, középtermetű”.
De Alf Rasmussenben ez sem működött. Ő még ahhoz is alacsony volt,
hogy ezt a belső hangot hallja.
– El tud képzelni olyan főnököt, aki örülne, ha az ügyintézője egy
fejjel kisebb, mint a hivatali kifutófiú?
Morck megrázta a fejét. – Nem hiszem.
– Akkor érti, mire gondolok?
– Hát mivel a feleségét csak erről a fotóról ismerem…
– A feleségem? Hát igen, ebben igaza van. Nyilván ez a legfontosabb
dolog, de…
Vállat vont, s nem folytatta, hagyta, hogy a „de” fejezze ki, amit
gondolt. Elég világos volt.
– Egyébként – folytatta bizonytalanul, kis bocsánatkérő mosollyal,
mintha a folytatás kissé nevetséges lenne – ő se valami magas, vagy két
centivel alacsonyabb nálam. Nem mintha ez számítana.
– Nem, teljesen érthető.
– Mármint neki.
Morck, a megértő, értelmesen bólogatott. Egy darabig szótlanul fúj-
ták a füstöt. Aztán Brehmerné asztalán megszólalt a telefon.
Alf vette fel.
– Fynspost, igen, egy pillanat. Andersen felügyelő beszél – önt kéri.
Morck már felállt, és nyúlt a kagylóért. Andersen hangja izgalomról
árulkodott.
– Maga az, Morck? Bizony ott volt a kabát a tisztítósnál, és nagy sze-
rencse, hogy még hozzá se nyúlt. Nagyon kíváncsi voltam, hát jól meg-
néztem, ámbár eddig megesküdtem volna az ellenkezőjére, de úgy lá-
tom, mégiscsak ő volt az.
 – Micsoda? Van az övnek hátul csatja?
– Az nincs. De vannak barnás foltok, nincs kizárva, hogy tévedek, de
nagyon olyanok, mintha vér lenne. Jöjjön, nézze meg!
– Vér? – ismételte Morck.
– Igen, nem lennék meglepve, ha az derülne ki – erősítette meg An-
dersen, s hangjában megilletődöttség rezgett.
– Pár perc, és ott vagyok.
Morck letette a kagylót. Alf Rasmussen megbabonázva meredt
Morckra.
– Nem ő volt az, ugye? Nem lehetett – suttogta.
Morck semmit sem szólt, csak visszaült az íróasztalra, és a cigaretta
parazsáról rágyújtott a következőre. Cigarettát tartó ujjai kissé remeg-
tek, mint a váratlan szagot szimatoló kutya orrcimpái. Bizonyos helyze-
tekben teljesen hatalmába kerítette a vérebösztön.
– Ez az, amitől maga leginkább fél, Rasmussen.
– Ki, én? Hogy talán ő…
– Gyilkolta meg. Ettől fél, ugye?
– Nem. Ez lehetetlen. Már a gondolat maga is abszurdum.
– Talán, de ki tudja?
– Bennem fel sem merült ez a gondolat.
– Én nem mondom, hogy felmerült. Én csak azt mondom, hogy maga
fél ettől az eshetőségtől. Ezért dugta el a telexet.
– Teljesen félreérti. Azt hiszi, ilyen, ilyen szarházi alak vagyok?
Elpirult, mert az ilyen beszéd nem volt jellemző rá, mégis rögtön
folytatta.
– Elvittem volna innen, megsemmisítettem volna, ha egy pillanatig is
azt gondolom, hogy ez lehetséges. Egyszerűen azért tettem a fiókba,
mert nem tudtam, milyen jelentősége lehet…
– A maga vagy az ő számára? Gondolom, nem az ügy felderítése
szempontjából?
– Miért nem hagyja, hogy befejezzem?
– Kérem, beszéljen. Legfőbb ideje.
 Alf Rasmussen gondolkodott, nem tudta pontosan, hogy fogalmazza
meg a mondanivalóját. Közben újra visszatért arcára természetes sá-
padtsága.
– Maga nem tudja, miféle ember az. Ha rájönne, hogy neki volt va-
lami dolga Peter Magnussennel, hát eszét vesztené.
– Jorgen Brehmerről beszél?
– Igen. A felesége gondolni sem mer rá, mit művelne vele. Tapasztal-
ta már.
– Mit?
– Hogy ha nem tolja a szekeret – az ő szekerét – minden tekintetben,
vagy ha a saját elképzeléseit követi, és valami olyat csinál, amit ő nem
helyesel, vagy valakivel beszél, aki ellen neki esetleg kifogása van, ak-
kor a legképtelenebb dolgokra képes. Biztos vagyok benne, hogyha er-
ről a dologról értesülne, rémes bosszút állna, iszonyú módon megalázná.
Nem is tudom, hogy magyarázzam, de teljesen rabszolgává tenné. Már
máskor is előfordult, és most azt szerettem volna megakadályozni. Hát
most már tudja, bár nem lett volna szabad elmondanom.
– Még nem tudok semmit. Mit csinált máskor?
Alf Rasmussen megrázta a fejét. – Többet nem mondok. Már épp
eleget mondtam, és a részleteket egyébként sem tudom. Egyetlenegy-
szer egy gyenge pillanatában beszélt nekünk bizalmasan, nem nekem, a
feleségemnek, és akkor is csak célzások formájában, amit később pró-
báltunk megfejteni.
– Brehmerné a felesége barátnője?
– Mind a kettőnk jó barátja.
– Akkor, azt hiszem, értem már – mondta Morck, és rájött, hogy amit
valójában megértett, Alf Rasmussen fiatal kora. Úgy használta a jó barát
kifejezést, ahogy nők használják, ha a barátnőjükről beszélnek, és úgy is
értette. Nem mintha a férfiasság hiányzott volna belőle, ez valahogy az
alkatából következett. Valószínűleg egész életében jobban érezte magát
női társaságban, mint fiúk vagy férfiak között, jobban elfogadták egyen-
rangúnak. A nők általában nem nézték le alacsony és törékeny termete
miatt.
– Mindig jó volt hozzánk, és minden lehetséges módon segített, kéz-
zelfoghatóan is, meg egyébként is, attól kezdve, hogy összeházasod-
tunk, meg amikor a gyereket vártuk. A feleségem még nagyon fiatal
volt, és kiderült, hogy a medencéje szűk. Császármetszéssel szült. Még
más komplikáció is adódott, elég sokáig betegeskedett. Brehmerné asz-
szony gondozta őt is, a gyereket is, mintha a sajátja lenne. Még most is
megteszi, ha alkalom adódik.
– Alkalom adódik?
– Rendszerint akkor jön el hozzánk, ha Jorgen Brehmer elutazik.
– Mert Brehmer ellenzi.
– Igen. Az a fajta ember.
– Milyen fajta?
Annyi fanyarsággal, amennyit az ember el sem várna Alf Rasmus-
sentől, azt felelte:
– Mindennél fontosabb neki, hogy a felesége semmiféle kapcsolatot
ne tartson fenn egy bizonyos társadalmi szint alatti emberekkel.
– Nocsak – jegyezte meg Morck mosolyogva. – Talán szó szerint
idézi?
– Nincs kizárva.
Még valamit hozzá akart tenni, de meggondolta magát. Csak vállat
vont.
– Egyetlen dolgot hadd mondjak el arról, hogy bánik vele, bár már
így is többet mondtam a kelleténél. Talán így majd megérti. Ha a fele-
sége nem tartja be valamelyik arra vonatkozó szabályát vagy rendelke-
zését, hogy ki a megfelelő társaság és ki nem, meg általában a viselke-
désre vonatkozó előírásait, azaz, ha összejön nem kívánatos emberek-
kel, a férje száműzi, ez az ő kifejezése; több napra, illetve éjszakára nem
engedi fel az emeleti hálószobába.
– Úgy értsem, hogy nem mehet fel a saját hálószobájába vagy az
övébe?
 – Nyilván kizárólag a sajátjának tekinti.
– Nincs külön hálószobájuk?
– Külön hálószobájuk van? – Alf Rasmussen igencsak meglepődött.
– Én nem tudom, de, szóval, az emeleti hálószobába sem mehet fel. Így
értettem, amit mondott. Lefeküdni. És addig ott kell maradnia, amíg
urának és parancsolójának nem méltóztatik megkegyelmezni, és úgy
bánik vele, mint egy szolgálóval, egy utolsó cseléddel, még rosszabbul.
– Mit jelent a „még rosszabbul”?
Rasmussen nem felelt.
– Ez az, amit az előbb úgy írt körül, hogy rettenetesen megalázza?
– Én csak ennyit tudok, hogy egyszer… Nem.
– Hogyhogy nem?
– Valahol meg kell vonni a határt. Maga a legapróbb részletekig
mindent szeretne tudni, nekem viszont nincs jogom az ő magánéletéről
mesélni.
– Ez inkább úgy hangzik, mintha Brehmerné a férje magánéletének
lenne az áldozata.
– Lehetséges.
Alf Rasmussen feszesre merevített arca nem árult el érzelmeket. Nem
volt hajlandó folytatni.
– Hát, miután így állunk, feltételezem, nem óhajt nekem Brehmerné
és Peter Magnussen kapcsolatáról beszélni.
– Nem volt az olyan. Semmi kapcsolatuk nem volt abban az értelem-
ben.
– Milyen értelemben?
– Neki a természete olyan, hogy törődik az emberekkel, őt izgatja,
hogyan boldogulnak mások. Ennyi az egész. Ösztönösen csinálja ezeket
a dolgokat, még ha nagy ostobaságnak tartja is.
– Egyáltalán nem.
– Abszolút semmi nem volt köztük. Nem érti?
– Mind a két dolgot próbálom megérteni.
Morck felállt, s kezdte gombolni a kabátját.
 – Még egy dolgot mondjon meg nekem. Gyakran megy Jorgen
Brehmer üzleti ügyben Koppenhágába?
– Általában egyszer-kétszer egy hónapban.
– Miféle üzleti ügyben?
– Azt csak ő tudná megmondani.
Noha Rasmussen meglehetősen közömbös hangot használt, abban az
„azt”-ban érződött valami, talán egy csöpp irónia, egy megvető, de el-
fojtott mosoly. Bármi volt is, gonoszkodva villant a szemében is.
– A titkárnője sem tudja?
– Az öreg Nancy? Hát bizalmasan már beszélgettünk a témáról, de
vele sem közli, mit csinál Koppenhágában.
– Azt sem tudja véletlenül, melyik hotelben száll meg?
– Nem. És Nancy sem tudja. A hotelszámlák nem kerülnek bele
azokba a könyvekbe, amiket ő vezet. Azt sem tudom, az öntöde könyve-
lésébe bekerülnek-e. Talán az öntöde ügyeit intézi Koppenhágában.
Rasmussen utolsó megjegyzéséből nem csendült ki túl nagy meg-
győződés.
– Mi mást csinálhat?
– Halvány fogalmam sincs.
– De Nancy Bentsen csak kapcsolatba tud vele lépni, nem?
– Ön nem érti a dolgokat, Morck úr. Mi nem léphetünk kapcsolatba
Jorgen Brehmerrel. Ő lép kapcsolatba velünk. A kapcsolatfelvétel kizá-
rólag egyoldalú lehet. Gyakorlatban ez úgy alakul, hogy naponta egy-
szer, rendszerint ebédidőben felhívja Nancyt, és megérdeklődi, kell-e
véleményt nyilvánítania valamilyen ügyben.
– Honnan szokott telefonálni?
Alf Rasmussen beszédesen tárta szét üres tenyerét.
– Mindössze annyit tudok, hogy gyakran ebédel a Wivex vendéglő-
ben. De hát, semmi közöm a dolgaihoz.
– Úgy érti, engem miért érdekel mindez? Előfordulhat, hogy mi óhaj-
tunk kapcsolatba lépni vele. Csak ezért.
 Morck utolsó megjegyzése, anélkül, hogy akarta volna, a beszélgetés
berekesztésének hatott. Egy pillanatig még tétovázott, nem tudta, ne
ellensúlyozza-e a hatást valamiképpen, aztán úgy döntött, hogy nem
szükséges, és távozott. Alf Rasmussen bizalmatlan pillantását érezte a
hátában, mintha azt mondta volna ez a tekintet: rászedtél, beugrattál,
többet mondtam, mint szerettem volna.

18

Mire Morck kilépett a Fynspost-ból, teljesen elült a szél. Az októberi éj

enyhe volt és szürke, az a langyos délnyugati szél fújdogált, ami gyak-
ran vonja puha szürkeségbe a dán szigeteket, ami inkább a tavasz, mint
a nyirkos, fakó tél hírnöke. Itt-ott az alacsony tetőkről csepegett a víz a
lyukas ereszeken. Több száz olajkályha kénes koromlerakódása tömte el
a lefolyókat, bizonytalan pára vont fénylő glóriát a Szürkebarát utca
lámpái köré.
Morck immár megszokott útvonalán, a Parlament tér irányába tartott,
a Vidám Csuhásnál befordult az Úri utcába, és felnézett a Szent Miklós-
torony ég felé törő sötét körvonalaira. A kivilágított óra 9.45-öt muta-
tott. Az este rövidesen éjszakába fordul. Mennyit haladt előre? Képtelen
volt összerendezni a kihallgatások során elhangzott szavakat, s azt az
egy-két tényt, amiben viszonylag biztos volt. Nem is tett tudatos erőfe-
szítéseket, hogy mindezt rendszerbe foglalja, még korai lett volna. Ha
túlságosan koncentrál a legvalószínűbb lehetőségekre, szem elől téveszti
a kevésbé kézenfekvő eshetőségeket. Időt kell hagyni, hadd álljon össze
a rendszer magától, addig csak csorogjon a csap.
Erről eszébe jutott, hogy Einarsen már nyilván átért a túlpartra. Ha
minden jól megy, a ködös kis falusi utak talán kicsit lehűtik háborgó
lelkivilágát.
– Nem várakoztattam? – kérdezte Morck.
– Á, nem tesz semmit.
 A rendszerint fegyelmezett, kiegyensúlyozott Andersen alig tudta el-
rejteni szokatlan izgatottságát. Nem bírt ülve maradni, a szoba közepén
állt, kezét a háta mögött összekulcsolta, úgy próbálta visszatartani ma-
gát, nehogy hozzányúljon az asztalon heverő esőkabáthoz. Mikor Morck
belépett, Andersent az esőkabátra szegezett tekintettel találta.
– Hát így. Fura, mennyire felületes benyomásokat szerez az ember az
emberekről, de az utolsó vasamban is lefogadtam volna, hogy
Brehmerné…
Ezt már másodszor mondta, s mindkét alkalommal félbehagyta a
mondatot.
– Hogy mi van Brehmernével? – érdeklődött Morck a szokásosnál
élesebb hangon. – Még kissé korai bármit is véglegesnek tekinteni.
– De ha ez itt vér, akkor mi másra lehet következtetni? Nézze meg,
az ujját kifacsarta, de itt, oldalt meg a zsebeknél nem vette észre.
– Jó, de előbb vizsgáltassuk meg. Lássunk világosan, vér-e vagy
sem, és sok egyebet is, mielőtt feltételezésekbe bocsátkozunk!
Megfordította a kabátot, magasra emelte. Nem hazudott, amikor azt
állította, hogy az övön nincsen csat, csak egy széles, fénylő műanyag
betét. Messziről könnyen nézhető csatnak.
– Tudja, mi lepett meg engem? Miután ez adva van, komolyan fog-
lalkoznunk kell annak a lehetőségével, hogy ő ölte meg, nem?
– De.
– Hát, az istenbe is, hogy csinálhatta… úgy értem, maga is találko-
zott vele, lehetetlen, segítség nélkül nem vihette ki a hullát, nem tudta
elfurikázni a kikötőbe, és behajítani a tengerbe. Egyedül nem tehette.
Kellett, hogy legyen bűntársa.
– Erre én is gondoltam. Meg arra is, hogy talán más a gyilkos.
– Mi? Valaki leütötte, aztán a kikötőnél behajította a tengerbe? Maga
szerint is valószínű, ugye, figyelembe véve a vérfoltokat Brehmerné
kabátján, ha ugyan vérfoltok.
– Nem tartom valószínűnek.
– Hát akkor?
 – Hát akkor mi? – ismételte Morck Andersen szavait. Tudta, min
mosolyog, azon, hogy fogja szétrombolni Andersen spekulációit. An-
dersen az egyik pillanatban még kész volt megesküdni, hogy
Brehmernének soha semmi köze nem lehetett Peter Magnussenhez, a
következő pillanatban viszont már lázba jött a puszta feltételezéstől is,
hátha ő a gyilkos.
– Azt javasolja, azonnal tartóztassuk le, és vádoljuk gyilkossággal?
Andersen a várakozásnak megfelelően elsápadt. – Dehogy, először
meg kell…
– Hát igen. Én is így gondolom.
Mialatt lazán begöngyölítette a kabátot a tisztító papírjába, saját ma-
gának is feltette a kérdést, mi ez az egész. Andersennek minden oka
megvan rá, hogy feltételezze Brehmerné bűnösségét, akkor meg ő miért
beszél vele olyan magas lóról? Az egyetlen ésszerű ellenérv, hogy a nő
nem látszik olyannak. De hát kiről hinné az ember? És mégis. Persze
logikátlan megfontolások könnyen eltérítik az embert, és mégis… An-
dersen elvágta kissé összefüggéstelen elmélkedéseit.
– Gondoskodom róla, hogy a bűnügyi labor reggel elsőnek ezt a ka-
bátot vegye.
– Jobb lenne, ha még az éjjel kezelésbe vennék.
– De hát hogyan?
– Megvan az orvos telefonszáma, nem?
Igazán fel kellene hagynia ezzel az agresszív, lekezelő hanggal. A vi-
lágon semmi sem indokolja. Mi célt szolgál? Andersen szemmel látha-
tóan megsértődött, mintha ő ugyanezt a kérdést tette volna fel magának.
– Kikeresem – mondta, odament az asztalához, és elkezdett lapozni a
telefonkönyvben. – Most rögtön végezze el a vizsgálatot?
– Igen. Szeretném látni a reakcióját. Végtére is Brehmerné a betege.
– Értem – felelte Andersen, és nem firtatta tovább a dolgot, noha
nyilvánvalóan nem értette az összefüggéseket. Morck abban sem volt
biztos, hogy ő maga érti. Úgy viselkedett, ahogy néha ösztönösen szo-
kott, várta, hogy egy bizonyos dolog bekövetkezzék, amitől aztán az
egész kérdés megvilágosodik. Igaz, ez a módszer nem mindig válik be.
Esetleg kiderül, hogy amit fénynek vél, sötét útvesztő, amibe vakon
belesétál. Ha az embert a megérzései vezetik, akkor borotvaélen táncol,
de mégis. Mi lehet közöttük? Gustav Arntoft orvosszakértő és Ilse
Brehmer között?
Morck most vette észre, hogy eddig gondolatban Brehmernének ne-
vezte, de dr. Arntoft mellett „Ilse” lett belőle. „Itt vagyok, nincs semmi
baj.” Ezt mondta. „Ilse.” Az orvos nem ilyen szavakkal nyugtatja a be-
teget, ezek a szavak inkább mélységes bizalmat és meghittséget fejez-
nek ki, vagy túl sokat magyaráz bele ebbe a néhány szóba?
– Tessék?
Andersennek meg kellett ismételnie a számot, Morck nem hallotta,
annyira elmerült a gondolataiba. Aztán tárcsázott, és meghallotta az
erőteljes, de kellemes hangot – Gustav hangját.
– Telefonszolgálat. Ha orvosra van szüksége, kérem, hívja az ügyele-
tet. A szám: …
Morck letette a kagylót.

19

Kinyílt a Brehmer-rezidencia ajtaja, és a bejárat sötétjében Gustav

Arntoft jelent meg.
Mikor észrevette Morckot, megállt a kapu előtt.
– Ma éjjel már nem szabad beszélnie vele – kezdte –, ha ugyan ez
volt a szándéka. Pihenésre van szüksége.
– Adott neki valami nyugtatót?
– Igen. A kihallgatás után rettenetesen fel volt zaklatva.
– Gondoltam. Elhoztam az esőkabátját.
Arntoft hosszú másodpercekig megbabonázva nézte a felügyelő hóna
alatt a csomagot, mielőtt le tudta venni róla a tekintetét.
– A tisztítóban találta meg?
 – Igen. Még nem mosták ki.
– Én nem tudom, mi az ön szándéka, de ha valamiféle azonosítást
akar…?
– Esetleg.
– Akkor várnia kell. Azt tanácsoltam neki, holnap ne menjen be dol-
gozni, szedje kicsit össze magát, önnek pedig azt javaslom, ne vesse alá
újabb kihallgatásnak, legalábbis ne rögtön.
– Nem vagyok benne biztos, hogy ezt megígérhetem.
– De néha azért tehetnek bizonyos engedményeket, nem? Talán nem
egészen világos az ön számára, menynyire törékeny ez az asszony.
Kissé habozva mondta ki az utolsó mondatot, mintha attól tartana,
hogy Morck nem érti meg.
– Valami szervi baja van?
– Nem szokásom a betegeim problémáit másokkal megtárgyalni. A
boncolásról akar velem beszélni?
– Igen, többek között.
– Hát az eredmények csupán azt igazolják, amit úgyis gyanítottunk.
Peter Magnussen már halott volt, amikor a tengerbe dobták. A sérülése
halálos volt, vagy azonnal, vagy perceken belül végzett vele. Amennyi-
ben ez minden, amit tudni óhajt…
– Nem csak. Szeretném megkérni egy, egy egészen egyszerű analí-
zisre. Van otthon rendelője?
– Van.
– Akkor feltételezhetem, hogy rendelkezik a szükséges eszközökkel
egy egyszerű benzidrin-próba elvégzéséhez.
Noha a félhomályban nem látta tisztán Arntoft arcát, mégis az volt az
érzése, megkeményedtek a vonásai.
– Vér kimutatására kér?
– Arra. Lehet, hogy Brehmerné asszony kabátján vérfoltok vannak.
– Az lehetetlen. Bizonyára elnézte.
Az orvos igyekezett nem felemelni a hangját, most mégis inkább re-
kedtnek, mint erőteljesnek hatott.
 – Elvégzi a vizsgálatot?
Arntoft visszanézett Brehmerné – Ilse – sötét ablakos házára.
– Menjünk.
A rövid úton nem beszéltek többet. A kertkaput egyetlen fenyők
övezte lámpa világította meg, töredezett árnyékot vetve a sárga, egy-
emeletes homokkő épületre. A bejárati ajtó nyitva volt.
A tágas előszobában égett a villany. Több sor széket helyeztek itt el
azoknak a betegeknek a számára, akik akkor érkeznek, amikor a váró-
szoba már zsúfolásig megtelt. Aznap szemmel láthatóan sok beteg járt a
rendelőben. A kerek asztalt újságok borították, egy élénk színű famoz-
dony és hasonló teherautó hevert a fogasok közt a ruhatárban. Arntoft
felemelte és félretette a kis járműveket.
– Ennél általában nagyobb a rend, de ma nem jött a bejárónő, nekem
pedig nagyon sok volt a dolgom.
– Egyedül él, doktor úr?
– Igen. Hosszú évek óta özvegy vagyok. Tegye le a kabátját.
Az orvos akaratlanul is gyors pillantást vetett a csomagra.
– Menjünk be.
Bementek a rendelőbe. Az egyik falon szemvizsgálatoknál használt
táblázat lógott, a másik falnál üvegfalú műszerszekrény állt. A doktor a
heverő fölötti állítható lámpát kattintottá fel. Elöl az íróasztalán gömb-
burás lámpa állt.
– Lássuk – szólalt meg a gyakorló orvos szakmai nyugalmával. –
Egyelőre tegye ide a heverőre.
Amíg Morck kicsomagolta a kabátot, a doktor bement a szomszédos
szobába, és egy négyszögletes dobozzal tért vissza. Aztán elővett egy
üveget meg egy szűrőpapírt az íróasztalfiókból, és odament a kiterített
kabáthoz.
– Melyik részén végezzük a tesztet?
– A jobb kar alsó részénél, a kézelőnél. A gyűrődésekből ítélve az az
érzésem, csap alá tartották, aztán kicsavarták. Még most is nedves.
– Vérnek nincs nyoma.
 – Eggyel több ok, hogy elvégezzük a tesztet.
– Igen, de csak ha a megfelelő helyen végezzük.
– Talán ez a megfelelő hely. Nézze ezeket a foltokat az oldalán és a
zsebek körül. Vérnek látszik, csak elmázolva, amikor az oldalához dör-
zsölte a karját, és zsebre tette a kezét.
– Ő? – kérdezte Arntoft anélkül, hogy felnézett volna. A kabátot
vizsgálta, és ha egyáltalán valami, csak összeszorított szája árulta el
érzelmeit.
– Azt mondja, ezek a foltok úgy kerültek oda, hogy a kézelőjét a ka-
bát oldalához dörzsölte, mikor véres lett – ha ugyan valóban vérfoltok?
– Igen, ez a feltételezésem.
– De korábban azt mondta, a kabát ujját kimosták és kicsavarták.
Akkor nem mondta, hogy feltételezése szerint ő maga csinálta. Vagy ez
véletlen egybeesés?
– Igyekszem csak a legnyilvánvalóbb tényekre szorítkozni.
Arntoft feléje fordult, a szemük találkozott. Úgy látszott, megértették
egymást. Arntoft csaknem hangot is adott ennek az érzésnek, de aztán
meggondolta magát, visszafordult a heverő felé, és odahúzta a lámpát,
hogy a fény a nedves, gyűrött kabátujjra essen.
Kinyitotta a műszeres szekrényt, kiemelt egy szikét és egy pipettát,
felhajtotta a kabátujj alsó végét, és a szikével egy helyen fellazította az
anyagot. Szögletes csuklója és erőteljes ujjai inkább kézművesre, mint
orvosra emlékeztettek. A szűrőpapírt ráhelyezte a fellazított felületre,
aztán kirázott egy tablettát a dobozból, és letört belőle egy darabkát. A
maradékot visszatette, és visszahelyezte a doboz tetejét is, aztán odavit-
te a pipettát a mosdóhoz. A tablettadarabot a kabátujj alá helyezte, s
néhány csepp vizet csöppentett rá.
– Nyilván tudja, hogy ez nem benzidrin-teszt. Gyakorló orvosok azt
ma már nem alkalmazzák. Ez sokkal megbízhatóbb.
– Igen, tudom. Az igazat megvallva nem jutott eszembe annak az új
anyagnak a neve.
– Okkult reaktor.
 – Az okkult ezúttal rejtettet jelent? Olyan módszert, ami kimutatja a
rejtett szennyeződést?
– Talán. Ha a reakció pozitív, két percen belül mutatkoznia kell.
Morck az órájára pillantott. Szótlanul várták az eredményt. Arntoft a
kabátujjra szegezte a tekintetét. Mikor a két perc letelt, megmozdult, de
várt még néhány másodpercig, mielőtt a szűrőpapírt elvette a kabátujj-
ról.
Fehérről kékre változott.
– Hát – mondta mélyet sóhajtva igaza van.
A kék szűrőpapírt egy tálcába tette, mellé a szikét. Aztán a csapnál
kiöblítette a pipettát, a végét megtörölte egy darab vattával, végül visz-
szatette a szekrénybe. Az egész műveletsort automatikusan végezte, így
mozognak az agyonhajszolt emberek.
– Megkérdezhetem, vajon az eredményből súlyos következtetéseket
szándékozik-e levonni?
– Arra gondol, vajon Ilse Brehmert gyilkossággal fogom-e vádolni?
Ha ezt kérdezi, a válaszom az, hogy nem. Egyelőre, úgy látom, erre
nincs elegendő alap.
– Egyelőre?
– Igen. Meg kell várnunk, míg részletesebben megismerjük az ese-
mények egymásutánját.
– És ha az megvan?
– Nem jósolhatom meg a következményeket, azt meg kell értenie.
– Felügyelő úr, nem hiheti, hogy ő tette.
Morck rövid bizonytalankodás után megrázta a fejét.
– Mindössze annyit mondhatok, nehezen tudnám elhinni. De amit én
hiszek, annak nincs jelentősége, Brehmerné asszony ott volt a helyszí-
nen, és a kabátján vér van.
– Valami más magyarázatának kell lennie, hogy került vér a kabátjá-
ra – mondta Arntoft elszántan.
– Mi lehetne?
 – Fogalmam sincs. De még a gondolat is, hogy ő, nem, maga a gon-
dolat is rettentő, szó ki sem fejezheti. Valaki másnak kellett lennie. Nem
érti?
– Én csak azt értem az eddigiek alapján, hogy még valakinek jelen
kellett lennie, aki elvitte és a kikötő vizébe dobta a tetemet.
– Pontosan. A gyilkos. Mi másért tette volna az az ember, ha csak
azért nem, mert ő ölte meg Magnussent.
– Ember? Minden alap nélkül feltételezi, hogy a másik személy férfi
volt.
– Ön nem úgy gondolja?
– Dehogynem. Csakhogy a tetem elszállítása még nem feltétlenül bi-
zonyítja, hogy a gyilkosságot is ő követte el. Az is lehet, hogy Ilse
Brehmert akarta védeni.
– Vagy saját magát.
– Igen, ez a két lehetőség van.
– Meg vagyok róla győződve, hogy…
Arntoft hirtelen elhallgatott, mintha rájött volna, hogy kissé elragadja
meggyőződésének az ereje.
– Meg van róla győződve, hogy a második feltételezés felel meg a
valóságnak? Van valami elképzelése, ki lehetett?
– Kinek? Nekem? Hogy lenne?
– Nyilván gondolkodott az ügyön. Bár, gondolom, az elképzeléseit
nem szándékozik velem közölni.
Pontosan ezt várta. Ez a barátságos, összeesküvő hangnem, a maga
enyhe célzásaival gyengébb lelkeket gyakran rávett, hogy minden fenn-
tartás nélkül könnyítsenek a lelkükön. De Arntoftot más fából faragták.
Összeszorított szája nem árult el semmit.
– Akkor talán meg tudná magyarázni, miért szakított olyan lelkesen
félbe, amikor arról beszéltem, hogy a kabát ujját kimosták és kicsavar-
ták.
– Mert úgy véltem, azt gondolja, nem ő maga csinálta.
– És ezzel egyetértett?
 – Nem szeretnék erre a kérdésre válaszolni.
– Miért?
– Mert… – Arntoft kereste a megfelelő szavakat. – Senkit nem aka-
rok kínos helyzetbe hozni.
– A senki, gondolom, Jorgen Brehmert jelenti. Ez nyilván kellemet-
len önnek, a család barátjának. De talán nem kell rá emlékeztetnem,
hogy Ilse Brehmer már épp eléggé kínos helyzetbe került. Így, ha ön
hallgat, neki sem segít.
Arntoft az ablakhoz ment, és kinézett a sötét kertbe, erőteljes kezét
összekulcsolta a háta mögött. Mikor végül megszólalt, csak félig fordult
vissza, s változatlanul kinézett az ablakon.
– Akkor ájult el, amikor felfelé ment a lépcsőn. Jorgen Brehmer át-
szólt értem, és mivel még nem feküdtem le, néhány perc múlva már ott
is voltam. Brehmer a nappaliba vitte, és a heverőre fektette. Még mindig
eszméletlen volt. Mindezt már ön is tudja. De én észrevettem egy-két
dolgot, aminek akkor semmi jelentőséget nem tulajdonítottam, csak
sokkal később döbbentem rá, hogy is mondjam, különös voltukra.
Brehmer levette Ilse kabátját, mielőtt a nappaliba vitte.
– Nem valami könnyű valakiről levenni a kabátot, ha az illető eszmé-
letlen, és elengedi magát.
– Éppen ezt találtam különösnek. Miért vette…
– Miért tartotta fontosabbnak levenni róla a kabátot, mint önt hívni?
– Igen. De a magyarázat az is lehet, hogy Ilse elájulása őt is sokkos
állapotba hozta. Ilyen esetben viselkedhetett különös módon.
– A hallban volt a kabát?
– Nem láttam.
– Azt mondta, még mást is észrevett.
– Igen. Mikor megérkeztem, vízcseppeket láttam a földön a hallban,
a lépcső alján pedig egy törülközőt és egy konyharuhát, amit esetleg ott
felejtettek, bár ilyen messzemenő következtetést talán nem szabad le-
vonni. Mindenesetre ezek a holmik már nem voltak ott, amikor elmen-
tem.
 – Azalatt vitte ki a törülközőt és a konyharuhát, amíg ön ott tartózko-
dott?
– Egyszer kiment, amíg ott voltam, tehát nyilván. Természetesen
mindennek talán semmi komoly jelentősége nincs.
– Úgy érti, ez nem bizonyít semmit, csupán azt, hogy Brehmer fon-
tosnak tartotta a vérfoltok eltávolítását, mielőtt önt áthívta. Ez minden
kétséget kizáróan azt bizonyítja, hogy tudott a gyilkosságról, vagy azért,
mert valami köze volt hozzá, vagy mert megtudta, mielőtt a felesége
elájult. Világos?
– Engem ne kérdezzen – felelte Arntoft hirtelen felé fordulva. – El-
mondtam, amit tudok, ennyi az egész. Azt ne várja, hogy következteté-
seket is levonjak.
– Nem, ez nyilván az én dolgom. A maga dolga csak az, hogy azt
nézze, ki tud-e térni előlük.
Erre Morck nem kapott választ, ha csak az, ahogy Arntoft ránézett,
nem tekinthető válasznak. Úgy látta, ez a tekintet maga a színtiszta gyű-
lölet. De Morck többet fogott fel a láthatónál. Arntoft nem őt gyűlölte,
hanem azt, hogy kénytelen volt közölni, milyen eredményt hozott a
vizsgálat, annak ellenére, amit ez jelentett.
– Van még valami, amit közölni óhajt?
– Van. Hosszú évek óta ismerem Ilse Brehmert, nemcsak mint bete-
get, hanem társadalmilag is, és teljességgel elképzelhetetlennek tartom,
hogy képes lenne… – Nem fejezte be a mondatot. – De nincs értelme
ugyanazt ismételgetni.
– Nincs. Ön épp olyan jól tudja, mint én, szinte mindig elképzelhetet-
len, hogy valaki képes legyen gyilkolni. És mégis. És azt állítja, nem
emlékszik semmire.
– Biztosíthatom, nála az emlékezetkiesés teljesen normális. Nem elő-
ször fordul elő.
– Igen, hallottam. Mit gondol, van annak valami valószínűsége, hogy
egyszer majd vissza tud emlékezni ezekre az eseményekre?
 – Kétlem, bár egyszer már előfordult. De azt a külső körülmények
különös egybeesése eredményezte.
– Mik voltak azok a külső körülmények?
– Visszaélnék Ilse bizalmával, ha elmondanám, úgy is mint orvos,
úgy is mint jó barát. Mivel indokolnám ezt?
A kérdés ugyan saját magának szólt, mégis Morck válaszolt rá.
– Tudnia kell, hogy ha nem mond semmit, akkor hagyja a tényeket
önmagukért beszélni, tudomásul veszi, hogy Brehmerné asszony meg-
fordult a bűntény színhelyén, és onnan vérfoltokkal bemocskolva távo-
zott. Elkerülhetetlenül gyilkossággal fogjuk vádolni, ha csak nem buk-
kan fel valami új bizonyíték…
– De hát nem mondhatok semmi olyat, amit ne mondtam volna el
már. Csak régebbi ügyekről tudok beszélni.
– Pontosan azokat szeretném hallani.
– Mire akarja felhasználni ezeket az információkat?
Arntoft ellenszenve megint magasra csapott.
– Nézze, nyilván ön is tudja, hogy egy dologban biztosak lehetünk;
Peter Magnussen meggyilkolásának rejtélyét éppen ezekben az említett
„régebbi ügyek”-ben kell keresnünk.
Múltak a másodpercek, talán egy teljes perc is, Arntoft még mindig
az ablaknál állt, mintha a fekete fák és bokrok közt rejtőző Brehmer-
villát keresné a szemével. Végül fáradtan szólalt meg, mintha saját ma-
gához beszélne. – Talán igaza van.
Morck hallgatott. Ha az ember kijátszotta az aduját, elérkezett a hall-
gatás ideje. Arntoft visszanézett rá. Az arcvonásai megfeszültek, és hir-
telen sokkal idősebbnek látszott.
– Nem tetszik nekem ez a dolog, egy cseppet sem, annyit mondha-
tok.
Kicsit megrázta a fejét, igyekezett kiszakítani magát a bódult elmél-
kedésből. Úgy tűnt fel, nem a rábeszélésnek enged, inkább önmagát
próbálja legyőzni.
 – Rendben van. Üljünk le, és beszéljük meg. De legelőször is, kér
egy whiskyt?
– Nagyon köszönöm.
– És egy csésze kávét? Hosszú volt a nap, ránk fér.
– Ne fáradjon.
– Nem fáradság. Itt benn van a kávéfőző, csak be kell dugni.
Átment a rendelő melletti szobába, oda, ahonnan a vér kimutatásához
szükséges tablettákat hozta. Morck egy pillanatig arra gondolt, hogy
becsomagolja a kabátot, de aztán mégsem tette. Odament a heverőhöz,
és lekapcsolta a bántóan erős fényt. Amint megmozdult, megérezte,
hogy fáj a lába. Régóta talpon volt egyfolytában, hosszúra nyúlt a nap,
tizenegy óra is elmúlt már, féltizenkettő felé járt az idő.
Mikor beült abba a székbe, ahová a betegek szoktak, és kinézett az
ablakon, rájött, hogy az ablak nem arra néz, amerre gondolta. Arntoft
nem a Brehmer-villa irányába nézett. Az éjszaka nem volt olyan sötét,
mint korábban. Látta a bokrok felé lejtő füves részt, azon túl pedig a
fjord csillogó vizét.
Eltűnődött, hol tévedhetett, de nehezen tudta összeszedni a gondola-
tait. Ilyen hosszú, kihallgatásokkal zsúfolt nap után, ha az ember üldö-
gél, és nem csinál semmit, gyorsan elbóbiskol. Az egyik kezét az arcára
tette. A bőre ráncos volt és löttyedt. Belül is ilyennek érezte magát. Ó,
szedd össze magad, még csak most jön a java!
Gyakorlatból tudta, hogy ha egyszer túljut a mélyponton, izgalmas,
majdnem fájdalmas tisztánlátás következik, de csak valami külső
stimulus eredményeképpen, rendszerint, ha felbukkan valami új, valami
váratlan.
Felült és cigaretta után kezdett kotorászni. Arntoft bejött egy tálcá-
val, és az asztalra tette.
– Átmehetnénk a nappaliba, de úgy gondolom, jobb, ha ebben a hiva-
talosabb környezetben maradunk.
– Igen, maradjunk itt. Rágyújthatok?
– Természetesen. Magam is dohányzom.
 Kitöltötte a kávét, és mindkettőjüknek egy kis pohár whiskyt.
Morck ivott egy kortyot. A szeme könnybe lábadt és megremegett.
Éppen ezt a hatást várta. Na, most talán felébredsz. A többi whiskyt a
kávéjába öntötte. Arntoft helyeslő tekintettel kísérte.
– A néphit szerint jó keverék – nyugtató és egyszersmind stimuláló is
– mondta, és követte Morck példáját. Ivás közben nem szóltak egy szót
sem. Tószt nem illett a helyzethez. Arntoft elővett egy kis görbe pipát az
egyik fiókból, és meggyújtotta. Jól illik a rézbőrű indián vonásaihoz,
gondolta Morck, s próbálta leszámítani az orvos iránti rokonszenvét,
azt, hogy jól érzi magát a társaságában. Nem csupán azért ült ott, hogy
Arntoft társaságát élvezze.
Felemelt egy újságot az íróasztalról. Az első lapon nagy betűkkel ez
állt: „KI RIASZTOTTA A RENDŐRSÉGET A MAGNUSSEN-
GYILKOSSÁG UTÁN ?” és az alcím: „A rendőrség keresi a telefonáló
nőt.”
Andersen gondoskodott róla, hogy ez az utóbbi is benne legyen.
– Olvasta?
– Igen. Megkérdeztem, emlékszik-e egy telefonfülkére. Semmire se
emlékszik.
– Azt mondta, az emlékezetkiesései természetesek. Ezt hogy értette?
– Úgy, hogy valódiak, nem tetteti, de ön, azt hiszem, nem erre gon-
dolt.
– Nem. Miért és hogyan jelentkeznek ezek az emlékezetkiesések?
– Én csak egyszerű gyakorló orvos vagyok, szóval ha pszichológiai
magyarázatot kér, nem jótól kéri. Talán azt lehetne mondani, a dolog
gyökere egy fajta tudat alatti védekező mechanizmus.
– Mi ellen?
Arntoft megvonta a vállát.
– Nehéz ezt megmondani.
Én úgy tudnám megfogalmazni, hogy ha valamilyen támadás éri a
tudatát, ami ellen nem tud kellőképp védekezni, egyszerűen kihagy.
– Szóval nem igazi emlékezetkiesés, csak emlékezetelfojtás?
 – Az, amennyire én meg tudom ítélni. Ennyit tudok mondani.
– Ön korábban azt mondta, egyszer egy ájulási roham után elvesztet-
te az emlékezetét, de később mégis vissza tudott emlékezni a történtek-
re. Az hogy történt?
– Csakugyan szükséges erről beszélnünk?
Arntoft letette a pipáját, és úgy nézett rá, mintha undorítaná az íze.
– Sajnos azt hiszem, igen.
– Hát, azt már tudja, hogy három hónappal ezelőtt megfigyelés céljá-
ból kórházba vitték, miután az Apátság téri élelmiszer-áruházban elájult.
Később csak arra emlékezett, hogy odament a vásárolt holmival a pénz-
tárhoz, arra már nem, mi okozta az ájulását, mialatt a pénztárnál várako-
zott. Csak három hónap múlva bukkant újra a felszínre, amikor ugyanaz
az eset megismétlődött, pontosabban valami, ami nagyon hasonlított a
korábbira.
– Mi volt az?
– Az élelmiszer-áruház egy nagyon forgalmas utca sarkán van. Egy
borzalmas baleset történt azon a sarkon, egy teherautó és egy személy-
autó frontálisan összeütközött, a személyautó eleje teljesen összeroncso-
lódott. Nagy amerikai kocsi volt, fekete, már nem tudom, milyen márká-
jú, de első pillantásra Opel Admiralnak is lehetett nézni.
– Azt hitte, a férje kocsija?
– Azt.
– És elájult?
Arntoft bólintott.
– Miért? – kérdezte Morck.
– Feltehetően, mert attól félt, hogy valami baj érte a férjét. Elég ter-
mészetes reakció.
Ahogyan Arntoft az utolsó néhány szót mondta, azt érzékeltette,
hogy erről saját magát is, Morckot is meg kellene győznie.
– Bizonyára, de ez volt a döntő faktor?
– Hogy a fenébe! Elnézést. – Arntoft felegyenesedett, tágra nyitott
szemmel meredt Morckra. – Bizalmasan beszélt magával?
 – Nem.
– Gondoltam. Akkor mire alapozza azt, amire az imént célzott?
– Hát, először is ön célzott rá, hogy az egész ügy nem olyan egyér-
telmű, amilyennek látszik.
– Én?
– Igen, ahogyan szóba hozta. Másodszor, az ember joggal feltételez-
heti, hogy ha valaki olyan drasztikus védekező mechanizmust fejleszt
ki, mint az emlékezetkiesés, akkor a fenyegetésnek feltétlenül nagyobb-
nak kell lennie, mint az ilyen esetekben természetesen jelentkező aggo-
dalom.
– Fenyegetést mondott?
– Igen. Valami, ami elől be akarta csukni a szemét. Nem, az „akarta”
nem jó kifejezés. Hogy is mondjam?
– Akárhogy is mondja, nagyon nehéz a dologról beszélni – mondta
Arntoft nem titkolt kedvetlenséggel.
– De nyilván tudja, hová akarok kilyukadni: emlékezetkiesés azért
következik be, mert az ember képtelen elviselni bizonyos vágyat vagy
gondolatot, amiről legszívesebben nem venne tudomást, vagy valami
tettet, amit egy ilyen impulzus sugall. Sose lehet tudni.
– Ez úgy hangzik, mintha meglehetősen sokat tudna.
– Erről az esetről nem. Ilse Brehmer csak önnek mondta el őszintén a
dolgot.
– Így van, de természetesen azzal a feltétellel, hogy senkinek sem
mondom el.
– Én is úgy tettem volna.
– Már késő. Bár még mindig nem látom be a szükségességét…
– Ha tovább akarok ezzel az üggyel lépni, figyelembe véve az eddigi
fejleményeket…
– Nevezetesen azt, hogy Ilse a gyanúsított?
– Igen. Akkor az előbbre lépés azon múlik, megtudok-e valamivel
többet róla, a férjéről és a kettőjük kapcsolatáról. Azt hiszem, érti, miért.
 Arntoft hallgatott, ami akár válasz is lehetett. Letette a pipáját a ha-
mutartóra. Úgy látszott, a legszívesebben visszakozna. Talán ki akart
bújni a felelősség alól, ami – nagyon jól tudta – rá hárul. Itt volt az ide-
je, hogy megadja magát. Összefonta a karját, rátámaszkodott az íróasz-
talra, s úgy beszélt, hogy közben egyfolytában Morckra nézett.
– Néhány héttel ezelőtt megint elment az élelmiszer-áruházba. A
pénztár előtt állt sorban, amikor majdnem újra baleset történt kinn az
utcán. Ugyanazok a jelenségek, fékcsikorgás, stb. Ilse azt hitte, ugyanaz
ismétlődik meg, ami három hónappal azelőtt. Azt mondta, hirtelen fel-
villant előtte mindaz, amire addig a pillanatig nem tudott visszaemlé-
kezni. Szédült, és attól félt, újra elájul.
– De nem.
– Hogyan?
– Az ember nem ájul el egy emléktől. Szóval visszaemlékezett a ko-
rábbi balesetre?
– Igen, de a sokkot nem maga a baleset okozta, illetve nem az zaklat-
ta fel. Nem is az aggodalom, hogy a férje megsérült, bár annak része
volt benne. Nem, ezeket a tényezőket szinte teljesen kiszorította egy, azt
hiszem, ön a „leküzdhetetlen vágy” kifejezést használta.
– Én azt mondtam, olyan vágy, amiről az ember nem akar tudomást
venni.
– Igen. Ilse felismerte ezt a vágyat, megszólalt benne egy belső hang,
nem idegen, a sajátja, elkeseredetten imádkozott, nem tudta elhallgattat-
ni. Egyfolytában ezt ismételgette: Bárcsak meghalna, bárcsak meghal-
na!
Arntoft kivárta c szavak hatását, aztán hozzátette: – Ezt nevezte
„döntő faktor”-nak.
Mintha még világosabban meg akarná határozni a fogalmat, Morck
még hozzáfűzte. – Szóval ez volt az a valóság, amivel nem tudott szem-
benézni.
– Nem tudom, a „valóság” megfelelő szó-e, noha bizonyos értelem-
ben a lidércnyomás is a valóság része,
 – A Jorgen Brehmerrel folytatott életére céloz?
Arntoft kissé megremegett és felállt. Újra az ablak felé fordult.
– Igen. A Jorgen Brehmerrel folytatott életére gondolok, ha azt
egyáltalán életnek lehet nevezni.
– Másképp hogyan nevezné? Úr-szolga viszonynak?
A kérdés megválaszolatlan maradt, és Morckot újra elfogta a vágy,
hogy szólásra bírja az orvost, egyre mélyebbre és mélyebbre vájjon az
ügybe, a velejéig hatoljon. Még ravaszabb provokációba kezdett.
– Vagy nevezzem inkább kényúr-rabszolga viszonynak? Ez meglehe-
tősen anakronisztikus, de talán közelebb áll az igazsághoz.
Arntoft hirtelen mozdulattal fordult felé:
– Honnan tudja?
– Beszéltem vele, és azonkívül is informálódtam. Az a benyomásom,
hogy Jorgen Brehmer, a helyzettől függetlenül, mindig az úr szerepét
akarja eljátszani.
– Pontosan – felelte Arntoft tompán. – Ezt a szerepet játssza. Csak-
hogy nála ez nem szerepjátszás. Őt szinte nem is lehet valóságos sze-
mélynek tekinteni. Ő a testet öltött uralkodási kényszer.
– És a felesége ennek a kényszernek az áldozata?
– Magától értetődik.
– Miért értetődik magától?
– Istenem, ez a sok „miért”! A felesége.
– Elválhatna.
– Ha az ilyen egyszerű lenne. Nincs olyan helyzetben, hogy elválhat-
na.
– Ez azt jelenti, az a tévképzete, hogy hozzá van kötve?
– Igen, ha feltétlenül ezt az átkozott pszichológiai zsargont akarja
használni. Mi köze ennek a hús-vér emberekhez?
– Szeretném kideríteni az igazságot bizonyos hús-vér emberekkel
kapcsolatban.
– Az igazat, csakis a tiszta igazat. Van valami, amit ennél nehezebb
kideríteni? Ahogy én látom…
 Összeráncolta a homlokát, a megfelelő szavakat kereste, aztán meg-
rázta a fejét, mintha azt jelezné, hogy nem megy, leült, és szórakozottan
azt motyogta:
– Még egy whiskyt?
– Kérek – mondta Morck, az üvegért nyúlt, s töltött két pohárral,
mintha a második menet az ő feladata lenne. Visszacsavarta a kupakot,
aztán megismételte Arntoft félbehagyott mondatát.
– Ahogy ön látja…
– Ilse felelősnek érzi magát érte, nem tudja rászánni magát, hogy el-
hagyja, bármi történik is. Ő mindenki iránt így érez, akivel kapcsolatba
kerül. Ez az egyik alapvető jellemvonása.
– „Amíg el nem választ a halál.”
– Hogyan érti ezt?
– Úgy, hogy természetes kapcsolatnak kell lennie az ilyen erős, fel-
oldhatatlan kötelék és a tudat alatti vágy között, hogy megszabaduljon
tőle a másik fél halála által. Az ember csupa ellentmondás.
– Talán, de végül is, Ilse tudja, noha nem tudatosan, hogy ha elhagy-
ná Jorgen Brehmert, a férjének nem maradna semmi, csak saját maga s
az üresség.
– Ezt jobban meg kellene magyaráznia.
– Nem tudom, megy-e.
– Próbálja meg – kérte Morck, közben belelöttyintette a whiskyt a
kávéjába, aztán lehajtotta az egészet, észre se vette, hogy már kihűlt.
– Azt mondják, az embernek el kell szakadnia az apjától és az anyjá-
tól. Ez normális körülmények között a kamaszkorban zajlik le. A szü-
lőkhöz fűző erős kötelékek meglazulnak, hogy lehetővé váljék a szemé-
lyiség végleges kialakulása. Ez Jorgen Brehmer esetében nem történt
meg. Az anyja nem engedhette meg ezt az elszakadást. Az az asszony
volt a konzul utóda és örököse, ő volt a domináns fél mindenféle szem-
pontból. És az maradt a halála után is, ami a fiát illeti.
– Gyerekkora óta ismeri Jorgent?
 – Igen, és meggyőződésem, hogy az apjára ütött, aki elég rendes em-
ber volt, de nem különösebben markáns egyéniség.
– Láttam a családi fotón. Szinte beleolvadt a háttérbe.
– Akárcsak Jorgen az iskolaudvaron. Annyira jelentéktelen volt,
hogy az ember meg is feledkezett róla. Nyilvánvaló volt, hogy olyan
lesz, mint az apja, talán gyenge, bizonytalankodó, de mégis valamiféle
egyéniség. Ez az, amit az anyja nem tűrt meg. Kényszerítette, hogy
olyanná legyen, amilyennek ő elképzelte, illetve amilyenné szerinte
lennie kell. Ez az, amivel Jorgen még most is csak próbálkozik. Nincs
más lehetőség számára, még most is szolgaian engedelmeskedik az any-
ja akaratának. Vagy mondhatjuk másképp is, ahelyett hogy kifejlesztette
volna a saját akaratát és jellemét, az anyja akaratának a visszfénye lett.
Arntoft néhány pillanatra elhallgatott.
– Sokat gondolkodtam én ezen, de ennél jobban most sem tudom
megfogalmazni. Talán, mert olyan közelről érint az egész. Ez azt hi-
szem, nem elég világos.
– De, igen.
– Ön is találkozott vele. Mi volt a benyomása?
– Hát azok után, amit most hallottam, minden sokkal világosabb.
Úgy éreztem, van benne valami furcsa. Olyan nagyon hangsúlyozta az
akaraterő és a határozottság jelentőségét, mégis azt éreztem, neki fonto-
sabb ezeknek a látszata, mint az, hogy valóságosan is rendelkezzék
ezekkel a tulajdonságokkal.
– Pontosan. Éltető eleme az illúzió, hogy a családi vállalkozások
fénykora még mindig tart, holott valójában az utolsó töredékek is már
csak egy hajszálon függenek, és ezt ő pontosan tudja. Itt érvényesül a
kettősség. Talán közelebb jutnánk az igazsághoz, ha úgy fogalmaznánk,
Jorgen fő célja az, hogy a Jelentős Személyiséget játssza, és ezt a látsza-
tot sértetlenül fenntartsa.
– Azt mondta, Jorgen Brehmer a testet öltött uralkodási kényszer. Ez
hogyan nyilvánul meg?
 – Hát, majdnem azt mondtam, a szokásos módon. Ha valaki a saját
jelentőségének a hamis látszatát fenn akarja tartani, akkor rossznak kell
feltüntetnie a környezetét, és le kell néznie másokat – minden tekintet-
ben.
– Üzleti ügyekben is – tette hozzá Morck. – Beleillik a képbe az is,
hogy csak olyanokat alkalmaz, akik ezért vagy azért, de elfogadják az
alacsony fizetést, a titkárnője, az ügyintézője és feltehetően Peter
Magnussen is.
Morck ezt már tudta Andersentől.
– Magnussen főleg, mert neki különösen nehéz, majdnem lehetetlen
lett volna bármilyen más állást találni, még a munkaközvetítőben is ki-
húzták a listáról. Mielőtt a Fynspost-hoz jött, segélyen élt. Alig keresett
többet, mint egy átlagújságíró fizetésének a fele.
– Honnan tudja?
Arntoft bizonytalankodott.
– Hogy honnan tudom?
– Ilse Brehmertől, nem?
– De igen. Ő törődött vele, mint mindenkivel, aki…
A mondat itt megszakadt. Nem kellett folytatnia. Bár csak néhány
órája ismerték egymást, néhány szó is sokat mondott.
– Ő ilyen.
Morck újabb csalit dobott be: – Szóval ő lehetett az, aki hónap vége
felé kölcsönadott neki, ha elfogyott a pénze, vagy ha elitta?
Morck semmit sem tudott a témáról, egyszerű blöff volt, csak tény-
ként tálalta. Arntoft ráharapott, igenlően bólintott.
– Körülbelül mekkora összegek kellettek neki?
– Legfeljebb kétszáz korona.
– Esetleg három-négyszáz?
– Igen, elképzelhető.
– Brehmerné öntől kért kölcsön, hogy tudjon neki adni?
– Miért gondolja?
 A doktor időt akart nyerni, nem tudta, hová akar Morck kilyukadni,
mi rejlik a kérdések mögött? Az elodázással viszont sikerült Morck
gyanúját megerősítenie.
– Brehmerné asszony mesélt önnek Peter Magnussen anyagi problé-
máiról. És abból, ahogyan ön nekem Brehmert lefestette, feltételezem,
hogy elég szűkösen látta el a feleségét pénzzel, talán még el is számol-
tatta, így nyilván ön adott neki kölcsön, hogy tudjon adni
Magnussennek.
– Igen, egyszer-kétszer, talán többször is.
– Ismerte Peter Magnussent?
– Nem. Soha nem beszéltem vele, nem kerültünk össze, csak látásból
ismertem.
– Mi volt róla a benyomása?
– Nem lehet valakiről másodkézből szerzett értesülések és a megje-
lenése alapján véleményt alkotni.
– Talán nem, bár egyesek megteszik. Az első benyomásokat később
lehet módosítani. Mondja, szerette volna jobban megismerni?
– Egyáltalán nem.
– Mégis hajlandó volt neki pénzt adni, bár csak közvetítő útján.
– Igen.
– Miért?
– Csak – felelte Arntoft, és bár egyenesen Morckra nézett, halvány
mosolya saját magának szólt. – Mert Ilse kért rá. Ez volt az egyetlen ok.
Mindent megtennék… de ezt maga nem értheti.
– Azt hiszem, kezdem. De, gondolom, sokat nem tehet, a férje telje-
sen elnyomja.
– Ezt hogy érti?
– Az efféle kapcsolathoz két ember kell. Az elnyomó fél csak akkor
tud uralkodni, ha a másik aláveti magát, vagy legalábbis, nem áll ellen.
Vagy ha az ellenállásnak ez a hiánya is csak képzelt?
 – Fenét, ez nem ilyen egyszerű! – kiáltott fel Arntoft hevesen. Nyil-
ván meglepte Morck megjegyzése, és védekezésképpen ösztönösen tá-
madott.
– Sohasem olyan egyszerű. De azért van benne valami. Az ilyen em-
berek hajlamosak a képzelt felsőbbrendűségüket azoknak az elnyomása
árán bizonyítani, akik a legközelebb állnak hozzájuk, megalázzák őket,
megjátsszék a zsarnokot. Nem így van?
– Ő pedig megengedi, hogy felhasználják.
– Igen, de… – Arntoft kereste a megfelelő szavakat. – Nem érti, hoz-
záköti az a puszta tény, hogy ha elhagyná, úgy maradna ott – hogy is
mondjam –, igen, mint az üres nézőtér előtt ágáló színész. Durván fo-
galmazva ez a helyzet.
Így nem jutunk messzire, gondolta Morck. Lehet, hogy teljesen
őszinte, így mégse jutunk közelebb a lényeghez.
– Talán pontosabb lenne, ha a kapcsolatukat az üllő és a kalapács vi-
szonyához hasonlítanánk.
– Miért?
– A kalapács üllő nélkül nem koppan.
– Igaz – hagyta rá Arntoft. – Mondja, ez a kép csak véletlenül jutott
az eszébe?
– Igen, bár talán az a néhány üllő is hozzájárult, amit ma láttam.
Jorgen Brehmer irodájában is láttam egyet – súlyos, nehezen mozdítható
darab.
– Igen, a polcon. Azt külön a konzulnak öntötték, azt hiszem, az első
jubileum alkalmával.
– Csináltak egy másfélét is, az kisebb, körülbelül fele a nagynak,
jobban kézre áll. A cég ajándéka volt egyes alkalmazottainak és üzletfe-
leinek.
– Jól emlékszem, azt hiszem, itt is van egy valahol. Az apám levél-
nehezéknek használta. Kárpitos volt, és elég sokat dolgozott az öntödé-
nek. – Arntoft hirtelen elhallgatott. – Azt mondta „jobban kézre áll”?
 – Igen. Be lehet ütni vele egy rajzszöget, ha nincs kéznél megfele-
lőbb szerszám.
– Ha meg tudná találni, szeretném alaposabban megnézni.
Arntoft arckifejezését Morck gondolatban a szárazra vetett hal bamba
tekintetéhez hasonlította. Aztán visszatért a szemébe az élet, és felemel-
kedett.
– Megpróbálom megkeresni.
Néhány perc múlva visszajött, markába szorítva hozta az üllőt, mint-
ha kipróbálta volna, megfelel-e gyilkos szerszámnak. Mielőtt az asztalra
tette, meg is lóbálta.
– Egy ilyet használhatott esetleg.
– Ki?
– Akárki, aki volt. Nem akarok…
Vajon azt akarta mondani: „belekeveredni az egészbe”? Megvonta a
vállát és leült. Morck a tenyerébe vette az üllőt, és a súlyát próbálgatta.
A könyökét az asztalra téve néhányszor meglengette.
– Nagyot lehet ütni vele, nem kell hozzá sok erő.
– Ez ostobaság! – csattant fel Morck.
– Mi ebben az ostobaság? Az, hogy Ilse képes lett volna…
– Az!
– De hát ezt már megtárgyaltuk. És még azt se tudjuk, ilyen üllő volt-
e a gyilkos szerszám. Valószínűleg van ilyen a cég irodájában is. Végté-
re is az alkalmazottakat ajándékozták meg velük. De eddig ez csak „ha”.
Ettől függetlenül, kölcsönadná?
– Mire akarja használni?
– Ha kell, az eredeti helyettesítésére, ami, ha jól sejtem, Peter
Magnussen holttestével együtt eltűnt a kikötőben.
– Az eredeti helyettesítésére? Nem egészen értem, hogyan?
– Ha például azonosításra kerül sor. Elvihetem?
Arntoftot nyugtalanította a dolog, ami azt mutatta, hogy nem egészen
érti.
– Igen, hogyne – egyezett bele nem épp lelkesen.
 – Mielőtt elmegyek, nem bánnám, ha egy kicsit részletesebben is-
mertetné Ilse Brehmer állapotát orvosi szempontból.
– Elmondtam mindent, amit tudok.
– Inkább Jorgen Brehmer pszichológiájáról beszélt, illetve pszicho-
lógiai különlegességeiről, mint a feleségéről.
– Azért, mert ez mindennek az alapja.
– Az asszony személyiségének? Vagy a kapcsolatuknak?
– Igen – emelte fel Arntoft mérgesen a hangját –, mind a kettőnek!
– Akkor tehát Ilse Brehmer gyenge, alakítható egyén, aki hagyja,
hogy a férje basáskodjon és megtapossa.
– Ha akarja, gondolja így.
Arntoft elhallgatott. Morck nézte, hogy dagadnak ki a nyakizmai,
mekkora erőfeszítéssel igyekszik megőrizni a nyugalmát. Aztán kicsit
higgadtabban folytatta:
– Tulajdonképpen teljesen igaza van. Nem nagyon határozott egyéni-
ség, hajlamos mások személyiségét tükrözni, azzá válni, amit kívánnak
tőle.
– Szerénynek, önfeláldozónak nevezné?
– Inkább lappangó személyiségnek, ami egyáltalán nem ritka képlet.
Némi keserűség vegyült ebbe a megjegyzésbe, mintha fájdalmat
okozna a kimondása.
– Ez természetesen csak pszichológia. Semmi egyéb, csak pszicholo-
gizálás.
– Szóval az egyetlen nem szokványos vagy abnormális vonás az ő
esetében a házassága?
– Igen. A tényezők lehető legtragikusabb kombinációja. De önmagá-
ban – ha ennek így van értelme – Ilse teljesen normális, erről biztosítha-
tom.
– Jorgen Brehmer nyilvánvalóan más véleményen van.
– Nocsak.
– Ma délután azt mondta, a felesége egy petit mal nevű betegségben
szenved.
 – Epilepszia!
Arntoft hitetlenkedve bámult rá.
– Erre a világon semmi bizonyíték nincs! A legutóbb a kórházban
alaposan kivizsgálták. EEG-t, electroencephalograph-vizsgálatot is csi-
náltak. Tudja, mi az?
– Azt hiszem, az agy elektromos tevékenységét méri, és kimutat bi-
zonyos rendellenességeket.
– Pontosan.
– De nem minden esetben – ellenkezett Morck tapintatosan. – Nem
százszázalékos módszer.
– Ide hallgasson! Egyáltalán nincs ok feltételezni… Nincs neki sem-
mi baja. Ezt mutatták ki a vizsgálatok, és ezt a férje is tudja. Mi a fené-
ért hiszi azt…? Mit mondott?
– Azt, hogy néhány éve Párizsban voltak nászúton…
– Úristen! – szólt közbe Arntoft idegesen. – Így nevezte? Már majd-
nem hat éve házasok. Mindig kicifrázza a tényeket – feltupírozza. Nász-
út, mondhatom!
– Ilse a hotelben rosszul lett. A roham az étteremben kezdődött. Az
asszony először zavartnak látszott, és nem figyelt a férjére.
Vajon nem ugyanebben az állapotban látta az este, amikor majdnem
a lépcső aljára ért, és Arntoft ment oda, hogy lesegítse?
– Úgy látszott, nem tudja, hol van, aztán hirtelen felélénkült, egész
heves lett, és meglehetősen kínos helyzetet teremtett. Bár csak egy-két
korty bort ivott, úgy viselkedett, mint a részeg.
– Úgy? – szólt közbe Arntoft rekedten, Morck pedig indokolatlan
hévvel folytatta Jorgen Brehmer elbeszélésének ismertetését, tovább
nyugtalanítva az orvost.
– Brehmer valahogy felvitte a szobájukba, ott Ilse a karjaiban ájult el.
Orvosért küldtek. Véletlenül tartózkodott egy a hotelben.
– Ő volt az, aki…
– Igen. Ő mondta Brehmernek, hogy sok évi háziorvosi gyakorlata
során a leggazdagabb családokban, nem is, szó szerint a „legősibb” csa-
ládokat mondta, de hát ugyanaz, nem? – a legősibb francia családokban
találkozott hasonló esetekkel. Ritka betegség, gyakran öröklődik az eu-
rópai nemesség körében…
– Úristen!
– Az orvosnak az volt a véleménye, hogy a tünetek és a roham egé-
sze a petit mai nevű betegségre utal. Ennek a betegségnek nincs dán
neve, így van? Jorgen Brehmer „kis őrültség”-nek fordította.
– Ha ez a történet igaz lenne, Ilse elmondta volna nekem. De egy
szóval sem említette.
– Brehmer szerint nem tért teljesen magához az orvos látogatása
alatt. Később nem is emlékezett az egészre, ő pedig senkinek nem
mondta el.
– Még nekem se – jegyezte meg Arntoft –, ami teljesen érthető. Kép-
zelheti, hogy reagáltam volna egy ilyen sztorira.
– Be kell vallanom, nekem is kissé különösnek tűnt, olyan az egész,
mint egy gondosan megszerkesztett elbeszélés, nem? Különösen a szu-
perdivatos párizsi orvos nevét találtam különösnek: dr. Corvisart. Ezt a
nevet vagy hallottam, vagy olvastam már valahol.
– Corvisart – ismételte Arntoft.
– Mond magának valamit ez a név?
– Volt egy ilyen nevű francia orvos, aki fontos felfedezést tett a has-
nyálmiriggyel kapcsolatban. Bebizonyította, hogy van benne egy enzim,
ami lebontja a fehérjéket. De ez a múlt században történt.
– Nekem nem ő jutott az eszembe, amikor megláttam azokat az élet-
rajzokat Brehmer könyvespolcán. Persze, a névegybeesés lehet véletlen
is, vagy talán családi kapcsolat.
– Kivel?
– Dr. Corvisart-nak hívták Napóleon háziorvosát.
– Ne mondja! Hát tessék, mit mondtam!
Arntoft a whiskys üveg után nyúlt. Csak akkor jutott eszébe Morckot
is megkínálni, mikor már magának töltött.
– Tölthetek?
 – Köszönöm, nem. Mit mondott?
– Semmit. De hát nem világos?
– De, a tényeket nagy adag fantáziával színezi ki.
– Tényeket!
Arntoft felemelte a poharát, és a whiskyt egy hajtásra kiitta. Össze-
szorította az ajkát és hátradőlt.
– Örült. Mondom, felfújt hólyag, fantáziavilágban él, azt színezgeti.
– De az ilyen színezgetésnek mindig van valami célja, nem? Mit
gondol, ennek mi lehet a célja? Azt a látszatot akarja kelteni, hogy a
felesége gyilkosságot követhetett el?
– Na nem…
– Hogy ezzel fedezze magát?
Arntoft a fejét rázta.
– Ebben az esetben – folytatta Morck – őrültnek nem lehet nevezni,
ha az őrült beszámíthatatlant jelent. Ellenkezőleg, a taktikája agyafúrt
ravaszságra utalna.
– Áthárítani rá! Ez még annál is nagyobb bűn lenne…
Arntoft a homlokát törülgette. Ajka kissé szétnyílt, az arca beesett.
Ebben a pillanatban zavart öregemberre emlékeztetett.
– Természetesen létezik egy másik lehetőség is – folytatta Morck
hogy megpróbálja az asszonyt fedezni, amennyire tőle telik.
– Miért?
– Tudomásom szerint, de ön erről nyilván sokkal többet tud, petit
mai roham esetén olyan izgalmi állapotba kerülhet a beteg, hogy tudtán
kívül elkövethet erőszakos cselekményt. Ezért a történtekért utólag nem
vonható felelősségre.
Arntoft felkiáltott.
– Ez színtiszta hazugság. Azért találta ki, hogy mentse a bőrét. A
mocskos… de hát ez ő.
– Ez? Csinált már máskor is hasonlót?
– Képes rá. Ismerem.
– Gyűlöli?
 – Igen. Hazugság az élete. Saját maga is egy nagy darab hazugság!
Arntoft már nem látszott öregnek, a vakon perzselő; düh egy fiatal-
ember szájából tört elő. Mint ilyenkor mindig, Morck kissé megreme-
gett attól a szenvtelenségtől, amivel áldozatát figyeli. Kiugrattad a nyu-
lat a bokorból, mondta magának, aztán csak úgy mellesleg még hozzá-
tette, hogy Arntoftot a végsőkig hajszolja:
– A hazugság élteti, ahogy mondta.
– Igen, és ennek Ilse az áldozata. A hazugságaiért bármikor hajlandó
feláldozni, mindig is ezt tette. Nem csoda, ha Ilse idegroncs. De ez őt
nem érdekli. Mindenre képes lenne, hogy a hazugságait megóvja.
– Képes lenne még gyilkosságra is?
– Igen. Nála nincs határ, mindenre képes.
Úgy látszott Arntoft is elment a végsőkig. Hirtelen elhallgatott, szinte
megbénult, mintha abban a pillanatban hallotta volna meg a saját hang-
ját. Aztán ernyedten hátradőlt.
– Most hát tudja – mondta halkan. – Egyébként az ügyről magáról
nem tudok semmit.
– Azt hiszem ez az, ameddig eljuthattunk – mormogta Morck. Akár-
csak Arntoft, ő is elsősorban saját magához beszélt.
– Igen – hagyta rá Arntoft, és a szeme Ilse Brehmer kabátjára tévedt,
ami még mindig a díványon hevert. A kabát egyik ujja lelógott, a másik
kinyújtva feküdt, mintha integetne feléjük. Gyengeséget és megadást
fejezett ki.
Morck felállt, és felemelte az üllőt. A nyelve hegyén volt még egy
megjegyzés: Elfelejtette talán a doktor a vért Ilse kabátján? Mégis szinte
válasznak hangzott, amikor Arntoft megszólalt:
– Valamilyen magyarázatnak kell lennie.

20
A kabáttal a hóna alatt hagyta el a házat. A város felé indult, de amikor
elérte a fjord felé vezető első ösvényt, befordult. Nem volt semmi hatá-
rozott célja, hirtelen elhatározás volt. Úgy érezte, feltétlenül be kell ha-
tolnia ezek közé az áthatolhatatlan nagypolgári házak közé, meg akarta
nézni, milyenek hátulról.
Jól sejtette, a Fjord út halvány fényeinél csak a szögletes körvonala-
kat láthatta. Széles, aszfaltozott utca vezetett a fjord mellett, a felfelé
kapaszkodó kertek alján. Arntoft rendelőjében még mindig égett egy
magányos lámpa. Morck egy árnyat látott mozogni az ablakban – vagy
talán csak képzelte. Arntoft feláll az íróasztaltól, kinéz a sötét kertbe,
épp úgy, ahogy beszélgetés közben többször is. Ez csak szokás vajon,
bár akkor úgy érezte, valami célja van. Te mindig mindenbe belemagya-
rázol valami jelentést. Morck a felesége türelmetlen, mégis megértő
hangját hallotta. Titokban elmosolyodott. Milyen igaza van a feleségé-
nek. Szakmai ártalom, minden jelentéktelen, előre meg nem fontolt cse-
lekedet mögött határozott célt keres, lehetőleg indítóokot.
Lejjebb halvány fény pislákolt a fák között. Idegroncsnak nevezte,
mikor végül őszintén beszélt, akit Jorgen Brehmer hajlandó közönyösen
feláldozni annak a hazugságnak az érdekében, amiben él. Meglehetősen
szívtelen megjegyzés egy orvostól a betegéről. Pedig olyan nőbetegről
van szó, akiért, saját bevallása szerint, bármit megtenne, ugyanaz a kife-
jezés, amit Jorgen Brehmerrel kapcsolatban használt, mikor azt mondta,
bármire képes lenne, hogy a hazugságait megóvja, még a gyilkosságra
is.
Morck az aszfaltúton ment. Az út szélén füves lejtő vezetett le a fö-
venyen. A bokrok mögött mintegy ötven méterenként padok sorakoztak.
Bizonyára itt sétált éjszakánként, és valahol itt ült le, innen nézte a fjor-
dot. Ilyen éjszakákon igazi frisslevegő-imádónak kell annak lennie, aki
kimerészkedik a sötét víz felől fújó, nedves, sós szélbe, melynek nyir-
kos ölelése mindent befon. Vagy talán nem is a friss levegő szeretete,
hanem a reménytelen szomorúság vagy a rettegés vezeti ide? Az esti
rettegés és a hiú remény, hogy talán lefekszik és elalszik, mire ő vissza-
tér, és akkor nem kell végigszenvednie, mikor bemegy a szobájába, és
becsúszik mellé a sötétben. Miféle történetet találsz te itt ki?
Morck maga is sötétben tapogatózott. Vajon a maga mintájára kép-
zelte el a nőt? A Brehmer-kert alsó végén leült egy padra, öntudatlan
cselekedet volt. Hallotta a fjord fekete vizének csattogását a homokon.
Összerezzent. Ajtó nyílt, a kerti ösvényen lépések alatt csikordult a ka-
vics. Morck visszahúzódott a bokrok árnyékába, mikor Ilse elhaladt
mellette. Aztán előbújt, és mintegy húsz méter távolságból, óvatosan, a
füvön lépkedve követte. Ha megfordul, meglátja. De Morck tudta (hon-
nan? tiltakozott a belső felügyelő), hogy nem fordul meg. Az a mód
árulta el, ahogy ment. Úgy lépkedett, mint a vakok. A kabátja alatt va-
lami világos holmi leért a bokájáig. Hálóing.
Mikor eltűnt a másik kapu mögött, Morck átvágott az úton a sövé-
nyig. Kicsit kitisztult az ég, látta, hogy most megy fel a nyírfákkal sze-
gélyezett, gyepes kerti úton. A veranda felől jövő fényben az elsárgult
levelek úgy világítottak, mint a fakó ezüst. Az ajtó nyitva volt, Arntoft
lejött elé a lépcsőn, kinyújtotta a karját, mintha el akarná kapni, ha eset-
leg elesik. Átölelte a vállát. Anélkül, hogy megállt volna, megfordult, és
visszasietett vele a házba.
Morck visszament a padhoz a csomagért. Mire visszanézett, a veran-
dán és a rendelőben már nem égett a villany, csak egy másik ablakon
szűrődött ki némi fény. Nem várta meg, amíg azt is eloltják, elindult a
város felé.
Útközben egy lelket se látott. A kisváros éjszakai csendjét csak egy
gyerek pityergése törte meg az egyik sötét házban és egy taxi, amely
előtte pöfögött át az útkereszteződésen. Még a csillogó kockaköves Par-
lament tér is kihalt volt. Csak a toronyóra mutatója mozgott, minden
percben rándult egyet előre. Hét perc múlva kettő, de percekig kellett
néznie, mire ez eljutott a tudatáig. Halálosan kimerült volt.
Kinyitotta a rendőrőrs ajtaját, áthaladt a szobákon, mentében itt is, ott
is felgyújtotta a villanyokat. Andersen szobájában leült a neki átengedett
asztalhoz, és kicsomagolta a kabátot. Egy darabig ült, és csak nézte,
anélkül, hogy kiteregette volna. Aztán kihúzta az ablakhoz legközelebb
álló íróasztal legalsó fiókját. Megállt, elgondolkodott, vajon miért azt a
fiókot választotta. De hát azt választotta, és minden nem tudatos cselek-
vésnek is megvan az oka, még ha nem ismerjük is. Most mégis abba-
hagyta az ok keresését, a papírt lazán a kabát köré tekerte, és a fiók mé-
lyére tette. Kulcsa nem volt, de ez nem változtatott az elhatározásán.
A nikkelezett üllő ott feküdt egy zöld itatóson, hegye és fényes felü-
lete visszatükrözte a lámpa fényét. Morcknak bántotta a szemét a fény,
eloltotta a lámpát, megelégedett az utcáról beszűrődő fénnyel.
Mást már nem csinálhat az éjjel. Nem kellene itt ülnie. Vissza kelle-
ne mennie a hotelbe, és néhány órát aludni. De még a gondolatot se tud-
ta elviselni, hogy felálljon és induljon. Hátradőlt a székben, a kezét a
felöltője zsebébe süllyesztette, az álla belefúródott a vastag sálba. Kas-
mír.
Az a sál is kasmír volt, amit Brehmerné aznap reggel vett, legalábbis
az üzletben azt mondják. Sötétzöld. Könnyű, lebegő. Ebben az Alfie
gyerekben van valami kettősség, mint egy hermafrodita, az ember elva-
rázsolt gonosz kis fekete manót gyanít benne. Tulajdonképpen ebben az
ügyben minden és mindenki olyan, mintha valami látszatokból font spa-
nyolfal mögött rejtőzködne.

Több-dolgok vannak földön és égen,

Horatio, mintsem bölcselmetek
Álmodni képes.

A távoli harangkongást szinte alig hallotta. Pislogott néhányat, aztán

kinyitotta a szemét. Majdnem elaludt.
Nem a holdfény sütött a szemébe, hanem a homályos üvegen keresz-
tül a tér lámpáinak csillagként pislákoló fényei. A Szent Miklós-torony
harangjának dallama délutánról már ismerős volt.
Arntoft idegroncsnak nevezte, áldozatnak, csakhogy Arntoft sokkal
több, mint pártatlan megfigyelő, aminek fel akarta magát tüntetni. Az
igazat, csakis a tiszta igazat, azt mondta. Létezik egyáltalán valami, amit
nehezebb megközelíteni? Ilse ugyanannak a hazugságnak az áldozata,
mint Jorgen Brehmer. Jorgen Brehmer életének. Erre jött rá ma éjjel,
meg arra, hogy egyikük se képes szembenézni az igazsággal, még a
gondolatát se bírják elviselni. A látszat fontosabb nekik a valóságnál,
mind a ketten fontosabbnak tartják, hogy annak lássák őket, aminek ők
akarják, ezért a célért küszködnek.
Arntoft ezt a tényezők szörnyű kombinációjának nevezte.
Józan ésszel kapcsolatukat csak szadomazochistának lehet nevezni.
De ez csak pszichológia, hogy újra Arntoftot idézzük. Valóságos, hús-
vér embereket nem lehet beskatulyázni, mert a skatulyák szűkek, és
megnyomorítják az embert.
Az igazság!
Végső soron nem egymás áldozatai ezek?
De mi legyen az igazi áldozattal, Peter Magnussennel, ha ugyan őt
annak lehet nevezni. Róla semmit sem tudott meg Morck ma este. Szür-
ke, névtelen, szinte láthatatlan alak maradt, mintha csak esetleges, jelen-
téktelen mellékszereplő lenne abban a drámában, aminek Ilse a fősze-
replője. Pontosabban, a gyilkosságot övező cselekményeknek és esemé-
nyeknek ő volt a kiindulópontja.
Eszébe jutott az első találkozásuk az ócska szerkesztőségi szobában,
ahol az öreg konzul ünnepélyesen kicicomázott, érdemjelekkel teleagga-
tott harcias alakja nézett le a falról számonkérő tekintettel – az úr és
parancsoló. „Te mit csinálsz itt?” kérdezte a hangjában remegő féle-
lemmel, s nem lehet tudni, kinek szólt a „te”. Morck meglepő módon
azonnal felismerte, mikor az ajtóban megjelent a zöld sállal a nyakán.
Az arca döbbenetesen sápadt volt, majdnem élettelenül fehér, csodálko-
zó szürke szeme fürkészve nézett a félhomályban. Hableány-szemek.
Nappal nem támadnak ilyen gondolatai az embernek. Csak azért jut-
nak ilyenek az eszébe, mert itt van egyedül éjszaka, félhomályban. A
szempillái lecsukódtak. Fel akart ébredni, megrázta a fejét, de csak egy
bólintásra futotta.
 Félig becsukott szempillái alól látta az üllőt a zöld itatóson. Itt is volt
egy ilyen, az íróasztalon? Az utcáról beszűrődő fényben dicsfény vette
körül az üllőt a sötétben.
Nem Ilse Brehmert ismerte fel. Az agyát elborította a köd, keresnie
kellett a szót, amit korábban már használt, nem őt, hanem a mágneses
terét. Mit jelent ez? Csak Edward Munch madonnáira tudott gondolni,
akik sápadtan és rémülten bukkantak elő, s a sötét háttér szinte a hajuk-
hoz tapadt. Vagy még régiesebben fogalmazva, a vakon kóválygó elté-
vedt Agnetére emlékeztette, aki a zöld mezőre akart menni, de a tenger
mélye felé indult.
A tenger asszonya. Ibsennél visszatér a partra. De mi lesz ezzel az
asszonnyal? Ezzel az Ilsével? Mikor megjelent az ajtóban, vajon nem
azért emelte fel a kezét, hogy Andersent elhallgattassa, hogy ne zavarja
a következő jelenetet? Mint egy álomban.
Ezt a jelenetet folytatta álmában. Meglepően statikus álom volt: egy
ajtóban álló törékeny nőalakot látott, az arca gyöngyházfényben csillo-
gott. Semmi más, csak szeretet sugárzott róla, a fenyegetésre emelt fér-
fikéz árnyékában.

21

Öt óra múlt már, mire felébredt, és ráeszmélt, hol van. Micsoda őrület a
fél éjszakát egy székben alva tölteni. Ráadásul az éjszaka második felét.
Felállt. Minden tagja elgémberedett, a nyaka kínosan hasogatott. Át-
ment a mosdóba, ivott, és az arcára is löttyintett egy kis vizet. Ettől sem
javult sokat a közérzete. Nyúzott arc, álmos szem nézett rá a tükörből.
Legalább egy kávét ihatna, hogy egy kicsit helyrebillentse a vércukor-
szintjét.
Visszament Andersen szobájába, a súlyos üllőt a zsebébe süllyesztet-
te, aztán elhagyta a rendőrőrsöt. Szemben, a tér túloldalán, a pékség
alagsorában égtek a villanyok. Olyan korán volt még, hogy a városban
csak a pékek és a takarítónők dolgoztak, akik az üzletek és a hivatalok
nyitása előtt már be is fejezik a munkájukat. A városháza előtt ácsorgó,
bosszúsan ásítozó Morck előtt épp elsietett egy középkorú asszony, ta-
karítónő, könnyen rá lehetett jönni fáradt járásáról, kendővel bekötött
rendetlen hajáról. Élvezettel szívott még egy utolsó slukkot a cigarettá-
jából, ez talán a jóléti állam egyetlen kárpótlása azért a nagyon kemény,
kellemetlen, cseppet sem látványos és gyalázatosan fizetett munkáért.
Morck úgy határozott, inkább most mindjárt nyélbe üti a találkozást
egy bizonyos másik takarítónővel, nem megy egyenesen a hotelbe.
Az Úri utcából a Szürkebarát utcába fordult, és a hátsó ajtón ment be
a Fynspost szerkesztőségébe. A konyhában felkattintotta a villanyt. Hir-
telen visszaemlékezett a vízmelegítő előző napi zümmögésére. Belepil-
lantott a gáztűzhely fölötti polcon a kék kávésdobozba. Úgy gondolta,
van benne elég, főzhet magának anélkül, hogy bárki is észrevenné, bár
ebben az állapotban nem biztos, hogy pontosan meg tudta ítélni. Meg-
gyújtotta a gázt, aztán átment Peter Magnussen szobájába, és megsza-
badult a zsebében hordott nehezéktől. Az íróasztalra tette az üllőt, aztán
üres tekintettel körülnézett Peter Magnussen munkahelyén, de nem tud-
ta odaképzelni őt az asztalhoz. A falra szögezett buta karikatúrán akadt
meg a szeme: „Hogy van szíve eladni az italait?” Vajon nevetett-e ezen
valaha is, miután kitűzte a falra? Nyilván nem. Ez az a fajta vicc, amin
csak egyszer nevet az ember. Aztán már csak arra jó, hogy másokat
megnevettessen. Vajon Peter Magnussen valaha is megnevettetett má-
sokat?
A víz zümmögni kezdett. Éppen kitöltötte a kávét, mikor meghallot-
ta, hogy a hátsó ajtón belép a takarítónő, kinyitja a konyhaajtót, és ré-
mülten kap levegő után.
– Úristen!
– Megijesztettem? Ne haragudjon.
– De meg ám!
Egyik kezével a kilincset szorongatta, a másikkal utólagos és megle-
hetősen eltúlzott mozdulattal a szívéhez kapott. Az arcán rémület ült.
 – Egy pillanatig azt hittem, jaj, micsoda fura dolgok történnek az
emberrel! Maga az egyik koppenhágai rendőr?
– Igen. A nevem Morck. Hasonlítok Magnussenre?
– Mostan, hogy az arcát is látom, már nem. De akkor… Sokszor jöt-
tem ide be reggel, és pont így találtam, ott állt, ahol maga, és főzte a
kávét.
– Gondolom, magát is megkínálta.
– Hát persze. Mindig jól kijöttünk.
– Egy pillanat, és kész. Gondolom maga tudja, hol vannak a csészék.
– Hát persze – felelte az asszony, s kezdte kigombolni a kabátját. Vi-
seltes, formátlan, barnás színű holmi volt, felkunkorodó hajtókákkal. A
kabát alatt kötényt viselt. Levetette a kendőt, összehajtogatta, a táskájá-
ba tette, egyúttal rövid haját is megigazgatta. Utána elővette a csészéket
a szekrényből. Nyújtózkodnia kellett, hogy elérje, alacsony, kövér, vas-
tag térdű, nagy mellű asszony volt, dagadt bokája kidudorodott elnyűtt
cipőjéből.
– Jó korán jött – mondta az asszony –, vagy egész éjjel jött-ment?
– Nem egész éjjel, de majdnem. Nem sokat aludtam.
– Nem is úgy néz ki, mint aki kialudta magát – jegyezte meg, miköz-
ben felült az asztal szélére, és kitöltötte a kávét. – Talált valamit?
– Senkit és semmit.
– Érthető.
– Miért.
– Hát hogy lehet azt hinni, hogy valaki meg akarta ölni Magnussent!
Miért akarta volna? Ezt kérdezem én folyton magamtól. Mit csinálhatott
ez az ember, én azt el se tudom képzelni, amitől valakinek a terhére lett
volna, saját magát kivéve. Cigarettát keresgél?
– Tessék? – kérdezte Morck, és csakugyan akkor vette észre, hogy a
zsebében kotorászott, de csak egy üres, gyűrt dobozt talált. – Igen, azt
hiszem.
– Vegyen egyet.
– Igazán vehetek?
 – Persze, tessék. Azt hiszi, én nem tudom, milyen érzés ilyen korán
reggel cigaretta nélkül?
– Köszönöm – mondta Morck. Mind a ketten rágyújtottak. – Azt
mondta, mit csinálhatott?
– Igen. Nem tudok én arról semmit se. De ő legalább nem hordta
fenn az orrát. Éppen ellenkezőleg. Sokszor mondta: „Larsenné, nem
dobunk le egyet a kávéhoz?” Hát én azt nem szoktam, és ha más mondta
volna, de ő olyan őszintén mondott ilyeneket. Még akkor is, ha egész
éjjel piált, és olyan volt, mint a rühes macska. Ismertem én egy ilyen
alakot, egyszer réges-régen, rá tudta az venni mindenre az embert, de ez
nem fontos mostan. Szóval a Magnussen az csak nyaggatott, hogy
ugyan igyunk egyet így kora reggel, de én csak egy felet ittam, többet
soha, még ha kiviccelt, akkor se, mert hát az is előfordult. Mondtam is
neki: Nem is rossz egy kis szíverősítő, ha az embernek nincs más a ha-
sában, csak egy kis felmelegített kávé.
– Milyen igaza van, bárcsak ihatnánk most is valamit.
– Maga bizony úgy néz ki, mint akinek jól gyönne most egy korty.
– Attól tartok, Magnussen mást nem hagyott az utókorra, csak egy
halom üres üveget.
– Azt bizony nem nehéz kitalálni. Éppen olyan volt, mint az én Arne
fiam. Ő a dokkokban dolgozik, jól is keres, de néha rájön a piálás, és
akkor mindent odahagy. Szép alakok maguk, mondtam a
Magnussennek, de maga még Arnénál is rosszabb. Mért lakik abban a
büdös lyukban ott fenn, olyan, mint az ól, miért nem keres egy rendes
helyet, mint mások? Tudja, én azt hiszem, szerette, ha szidtam. De per-
sze eszébe se volt, hogy valamit megfogadjon.
– Mit mondott?
– Hát csak nevetett, meg visszaválaszolt, úgy. Tudja, olyan hülyés-
kedve. Talán, most, hogy meghalt; ezt nem lenne szabad mondani, de
hát olyan volt.
Az asszonyról nem sugárzott az egészség, lompos is volt, látszott raj-
ta, hogy nem alszik eleget, elnyűtte az állandó sietség, hogy neki már
akkor rohannia kell a munkába, amikor a többi ember épp a másik olda-
lára fordul, hogy saját magára soha nincs elég ideje. A szeme alatt sötét
árkok, szája körül mély ráncok húzódtak, a fogai rosszak voltak, ápolat-
lanok. Morckot az anyjára emlékeztette, akin ugyanúgy mutatkoztak a
hajszoltság jelei, és ugyanúgy ült a konyhaasztal szélén a csészével.
– Istenkém, én csak itt ülök és beszélek, mikor magának meg bizto-
san sok más dolog jár az eszében.
– Dehogyis, nem, tulajdonképpen… kezdte Morck. Tulajdonképpen
csak félig-meddig figyelt rá, valójában azon tűnődött, hogy is beszélhe-
tett vele Peter Magnussen „úgy”.
– Azt hiszem, értem, mit szeretett Magnussenen.
– Én őtet nem úgy szerettem, remélem, nem azt vette a fejébe?
– Egy pillanatig sem.
– Mert igaz, hogy szerettem, de csak beszélgettünk.
– Ő is így volt vele?
– Azt hiszem. Ha ugyan bírt egyáltalán szeretni.
– Ezt hogy érti?
– Hát egy volt az utunk. Énvelem véletlenül összefutott néha reggel.
Mindegy lett volna neki, ha nem én vagyok az, hanem valaki más. De
látszott ám, hogy így él: mintha senki se jelentett volna neki sokat,
semmi se számított neki. Minden mindegy volt. Nem azt akarom mon-
dani, hogy én őtet megértettem, de…
– De valószínűleg igaza van – mondta Morck, felállt, és a kávéskan-
na felé nyúlt. – Még egy csészével?
– Nem, de köszönöm. Jobb lesz, ha leteszem a kabátom, és nekilátok,
másképp sose jutok a végire. Még egy sor hivatal vár rám ezután.
Átment a másik helyiségbe, s Morck szinte azonnal meghallotta a
csodálkozó felkiáltást:
– Mi a jó ég ez itt?
– Mi a baj?
– Ez a holmi itten.
 Morck lecsúszott az asztalról, és utánament. A kabát még a vállán
lógott. Az üllőre mutatott Peter Magnussen asztalán.
– Honnan gyütt ez ide?
– Én tettem ide.
– Ez azt jelenti, uram segíts! – suttogta izgatottan.
– Azt gondolja, ezzel csinálta?
– Ki?
– Hát a gyilkos.
– Talán.
– Akkor az itten jól kiismerte magát, mert akkor tudta, hogy eztet a
fiókba tartjuk.
– Melyik fiókban?
– Az öreg, a konzul fiókjában. Nem lehetett idegen, mert akkor hogy
tudhatta volna. Maga hol találta?
– Mutassa nekem azt a fiókot!
Az asszony bevezette a belső irodába, és felkattintotta a villanyt. A
falról a konzul nézett le rájuk. Senki se gondolhatta volna róla, hogy,
mondjuk, egy görbe éjszakáról hazatérő lumpot ábrázolna a kép.
Az asszony még mindig megbabonázva meredt az üllőre.
– Vér van rajta?
– Nincs. Jöjjön csak ide! Melyik fiókot mondja?
– Jobb oldalt a legfelső.
Rémült, tágra nyílt szemmel követte Morck mozdulatait, ahogy ki-
húzza a fiókot. Láthatóvá vált egy súlyos zöld márvány írókészlet két
négyszögletes tintatartóval. A múlt itt maradt darabjai. Kék és piros
tintát tartottak benne, állapította meg Morck, amikor felemelte a fedelü-
ket.
Az egyikben szürke, a másikban barna kiszáradt szemcsés maradék
ült a tintatartók mélyén. Elől mélyedés szolgált a tollszáraknak, a két
végén két megkopott fényű ezüst galamb, mint valami sírkövön. Az
egyik kicsit elfordult, mert a tartó csavarja meglazult. A tollszárak a
fiók mélyén hevertek.
 Még egy barna foltos ezüst szivardoboz is volt a fiókban, üres, le-
számítva az egyik sarkában egy kis poros dohánytörmeléket.
– Ezeket a holmikat tartották az asztalon is, mióta maga idejár takarí-
tani?
– Igen, de csak a port fogták. Meg is mondtam a főnöknek, hogy el-
teszem én ezeket a fiókba, úgyse használja ezt az íróasztalt senki se.
– Az üllő is itt volt? Azt mikor látta utoljára?
– Nem emlékszem én arra. Mikor eltettem azokat a holmikat a fiók-
ba, nem volt már nekem semmi okom se, hogy kihúzgáljam. Semmi
közöm se volt hozzá.
Az asszony kezdett kissé titokzatoskodva és óvatosan beszélni.
Morck még jobban kihúzta a fiókot. Leghátul még talált egy levéltartót,
ami ugyancsak a készlethez tartozott, márvány alapon négy fényes rész-
ből állt.
– Ezt valami nevezetes alkalomra kaphatta ajándékba. És azt hiszem,
még egy hamutartó is tartozhatott a készlethez.
A halálos csendben Morck jól hallotta az asszony hirtelen szusszaná-
sát, ahogy elfojtott egy újabb rémült felkiáltást. Morck hirtelen teljesen
felébredt, és figyelni kezdett, bár nem tudta pontosan, mire. Felnézett az
asszonyra.
– Vajon mi történhetett a hamutartóval?
– Ne nézzen rám így. Azt hiszi, én vettem el?
– Egy pillanatig se hittem. Miért gondolja?
– Ó, látom én abból, ahogy mondta. Hát ha igazából tudni akarja, hát
igen, eltört, már van annak egy éve is, törölgettem róla a port, aztán
persze be kellett volna jelenteni. De ha maga azt tudná, hogy ki tud
Jorgen Brehmer borulni még a legkisebb dolgoktól is, hát nem mondtam
én senkinek semmit. Na, most már tudja. Csináljon, amit akar!
– Nem akarok én semmit se csinálni. És cseppet se érdekel a hamu-
tartó.
– Nem hiszem én aztat – folytatta az asszony csökönyösen.
– Hallgasson ide. Teljesen félreért.
 – Igazán. Megmondaná talán hogyan?
Morck kételkedett benne, hogy sikerülni fog, pedig a magyarázat
elég egyszerű. Abban a felsőbbségtől való félelem gyökerezik, amit
azok éreznek, akiknek a társadalmi helyzete bizonytalan, és a náluk ha-
talmasabbak pillanatnyi hangulatától és szeszélyeitől függenek. Össze-
függ ez azzal a titkos félelemmel is, mit fognak tenni, hogy torolják
meg, ha tudomásukra jut valami ballépés. Ha arra kerül a sor (az asz-
szony azt hitte), nem volt más hátra, mint megelőzni őket egy nyomorú-
ságos vallomással.
– Borítsunk rá fátylat! És ha bárki megkérdezné, mi lett azzal a nyo-
morult hamutartóval, mondja azt, hogy nem tud róla semmit.
– Szép tanács egy rendőrtől.
– Igen, miért ne? De cserébe mondja meg nekem, ha ugyan vissza
tud rá emlékezni, a fiók melyik részében tartották azt az üllőt.
– Hát csak úgy itt. Rögtön meglátta az ember, ha kihúzta. Visszate-
szi?
– Igen – felelte Morck, és betolta a fiókot –, de tegyen meg nekem
valamit, ezt ne mondja meg senkinek.
– Befogom a számat – ígérte az asszony.

22

– Igen. Ezúttal végleg – mondta újra Einarsen aznap késő délután, mi-
kor a Három Koronában üldögéltek.
– Nekem úgy rémlik, valami nagyon hasonlót mondtál a múltkor is –
jegyezte meg Morck. – Aztán, mikor néhány nap múlva felhívott…
– Semmi vész. Nem kell nyugtalankodni, most más szelek fújdogál-
nak. No, persze, a válás részleteit még meg kell beszélnünk.
– Nem ebből lett az a meglehetősen intim kis beszélgetés a múltkor?
 – Talán, úgy rémlik. No, de most, az ember hazamegy, és ott találja
úgy! Annak is van határa, ameddig hagyom vezetni magam az orromnál
fogva, vagyis pontosabban mondva a…
– Jól van, értem, nem kell pontosabban megfogalmaznod, legyünk
tekintettel a személyzetre.
Ugyanannál az asztalnál ültek, ahol Morck előző este vacsorázott, a
kockás terítő is ugyanaz volt.
– Az istenit – kezdte Einarsen újra. – Már ott tartottam, hogy pala-
csintává lapítom a kis rüfkét.
Részletesen elmesélte Morcknak az előző este történteket. Einarsen
nem tudta magában tartani a dolgokat, feltétlenül mutogatnia kellett a
sebeit.
A kompon felhajtott jó néhány sört és whiskyt. Mikor hazaért, a ház
előtt egy elegáns fehér kocsit talált. A hálószobából fény szűrődött ki.
Halkan ment be, és az ágyban lepte meg őket. Cilié felsikoltott, és a
paplan alá bújt. Einarsen szerette volna kissé megvallatni a halálra vált
illatszer-kereskedőt, de a pasas meglépett, csak a bundája maradt a fel-
bőszült Einarsen keze között. Einarsen nem érzett erőt a fogócskához,
csak a bundát vágta az elrobogó autóhoz.
– Az ember mindenre képes, ha kellőképpen felbőszítik, hát nem? Ha
nem egy ilyen vinnyogó kis egérke az a pasas ott az ágyon – hát igen, ez
tartotta vissza.
– Aztán alkalmazhattad a szokásos eljárást. Pontosan ezt csináltad,
ugye? Keresztkérdések. Meggyőződésem, hogy az ilyen helyzetekben
azért követnek el gyilkosságokat, mert valamelyik fél képtelen beszélni.
De neked nem éppen ez az Achilles-sarkad, ha ez a metafora alkalmaz-
ható ebben az esetben.
– No gyerünk csak, magyarázd meg jobban – követelte Einarsen.
– Ha az embernek elakad a szava, nem tudja szavakkal megsemmisí-
teni a másikat: ezért képes a végsőkig kétségbeesett ember a szóval való
gyilkolásról áttérni a valódi…
– Valódi gyilkosságra – vágott közbe Einarsen.
 – Inkább úgy mondtam volna: „fizikai értelembe vett” gyilkosságra.
– Hm. Látszik rajtad a tapasztalat. Biztos végiggondoltad ugyanezt
ezzel a mi kis gyilkosságunkkal kapcsolatban is. De te kétségbeesett
férfiről beszéltél. Mi van a kétségbeesett hölggyel?
– Nem tudom. Nemigen jutottunk előbbre.
– Úgy érted, a vér a kabáton nem jelent előrelépést? Ha ez a helyzet,
akkor egyre távolabb kerülünk az igazságtól.
– Így igaz, de…
– Mi igaz?
– Az, hogy nem feltétlenül ő a gyilkos. Lehet hogy épp ellenkezőleg.
– Igen? Ez már haladó szint. Mondd… nem is, várj csak, nézzük,
hátha magam is ki tudom bogozni. Magnussennek volt a fején egy csi-
nos kis lyuk, körülötte némi horpadásokkal, igaz? De a fejét nem verték
be, és a vér nem kente össze a gyilkost, a gyilkos férfira gondolok.
– Így van – hagyta jóvá Morck.
– Pontosabban szeretnéd, ha így lenne, mi?
Morck hallgatott.
– Nem válaszolsz? Vagyis mivel bizonyos hölggyel kapcsolatban
gyengéd érzelmeket melengetsz, tételezzük fel, hogy bizonyos hölgy
csupán végignézte a jelenetet: a gyilkos lesújt a tompa szerszámmal,
ami, mondjuk egy kárpitoskalapács is lehetett.
– Valószínűleg üllő volt.
– Micsoda?
– Egy üllő alakú levélnehezék.
– Honnan tudod?
– Majd később elmondom. Hosszú történet.
– Jól van. Akkor a gyilkos, vagy nevezzük férjnek?
– Erre egyelőre nem sok alapunk van.
– Ha csak az nem, hogy jobb ötletünk nincs. Szóval a férfi odacsap a
kárpitos…, pardon az üllővel, rá nem fröccsen semmi, félreáll, aztán jön
a hölgy, megvizsgálja az eredményt, s csupa vér lesz. Így képzeled?
 – Nagyjából. De a hölgy nem volt feltétlenül jelen, amikor a gyilkos-
ság történt. Esetleg később érkezett, és távozott anélkül, hogy a gyilkost
látta volna.
– Igen. A gyilkos bizonyára nem akarta megijeszteni a hölgyet. Talán
kiosont, hogy pössentsen egyet az udvaron. Aztán, mikor a hölgy távo-
zott, a pasas visszament, hogy eltüntesse a hullát. Szóval ne is kérdezze-
lek tovább, meg a nőt se, gondolom, még mindig nem emlékszik sem-
mire.
– Nem.
– Jól jön egy kis emlékezetkiesés.
– Szerintem valódi.
– De te, mon ami, a hölgy barátja vagy. Te már a harmadik vagy,
akivel az elmúlt néhány óra során találkozom. Mind itt nyüzsögtök. Elő-
ször az ott az ágyban, aztán a báró.
– Miféle báró?
– Így hívják Brehmert a pornóboltban, Vesternróban.
– Menjünk át az őrsre. Tájékoztassuk Andersent is.
– Nem valami zaftos sztori.
A rendőrőrsön Andersennel a folyosón futottak össze, épp egy széket
cipelt.
– Épp jókor jönnek. Van itt egy idős házaspár, akik azt hiszik, látták
Brehmernét éjfél előtt a telefonfülke felé menni.
A férj, bizonyos Nicolaisen, nyugalomba vonult üveges. Andersen
bemutatta kollégáit a házaspárnak. Nicolaisen úr ült az egyetlen széken,
sétabotja a térde közé szorítva, nemezkalapja a kezében. Az asszony
mereven állt az ajtó mellett, testtartása kifejezte az egész ügy elleni til-
takozását.
– Kérem, asszonyom, foglaljon helyet.
– Én nem akartam – mondta az asszony. Leült, kézitáskáját mereven
tartotta az ölében, mintegy válaszfalként saját maga és a környezete
között. – Ő erősködött, hogy el kell jönni. Másról se beszél, mióta ol-
vastuk az újságban a nőt a telefonfülkében.
 – Ő volt az – szólt közbe Nicolaisen.
– Honnan vagy te olyan biztos a dolgodban? – vágott vissza az asz-
szony. – Akkor semmit se szóltál.
– Nem engedsz egy jottányit se, mi?
– Nem is. Mert csak azt mondtad, hogy „Nem olyan az a nő, mint a
Brehmerné?”
– És te mit mondtál? Azt mondtad, hogy „Igen, tényleg olyan.”
– Hát mert kicsit hasonlított. De nem voltam benne biztos, és te se
lehetsz biztos.
Andersen hangosan megköszörülte a torkát. – Egyezzünk meg a
puszta tényekben, önök láttak egy nőt, és úgy gondolták, Brehmernére
hasonlít. Ön is úgy látta, ugye, asszonyom?
– Azt hiszem. De azért nem biztos, hogy ő volt az. Brehmerné asz-
szony olyan kedves hölgy, soha senki nem mondott rá semmi rosszat.
– Így van. Önök tehát, ha jól értettem, éjfél tájban mentek hazafelé, a
Bognár utcában jártak a fiuknál és a menyüknél látogatóban. A hölgy a
Szürkebarát utca felől jött?
– Én nem láttam. Én csak azt láttam, mikor a Kerék utcánál átment
az úttesten.
– A Szürkebarát utcai oldalról?
– Talán.
– Hát persze, hogy ott – motyogta Nicolaisen maga elé. – Átrohant,
és nem is a zebrán.
– Na és? Te is azt csinálnád, ha nem lenne forgalom.
– És éppen be akart lépni a fülkébe, mikor minket meglátott.
– Honnan tudja, hogy maguk miatt nem lépett be?
– Ez világos lett volna mindenkinek, akinek szeme van, és lát vele.
Szóval sarkon fordult, és ment tovább a Kerék utcán az Apátság tér felé.
– Azt is látta, amikor az Apátság téren átvágott?
– Nem. Amikorra a sarokra értünk, eltűnt. Talán valahová bement.
Nyilvánvaló volt, nem akarta, hogy meglássák.
– Ne kezdd újra! Nem tudsz te semmit az egészről!
 – De én igenis tudom, amit láttam!
– Tudod? Mikor már több mint egy éve új szemüveg kellene?
– Csak olvasáshoz. Távolra épp olyan jól látok, mint valaha.
– Jó, jó, te mindenre tudsz valamit mondani.
Andersen újra a torkát köszörülte.
– Hát, köszönjük szépen, hogy eljöttek. Minden információ segít ne-
künk.
Csendben ültek a helyiségben, mikor az idős pár eltávozott. Még a
folyosóról is hallották a hangjukat.
– Hát mit gondolnak? – törte meg Andersen a csendet.
Einarsen szólalt meg elsőnek, Andersent utánzó hivatalos torokkö-
szörüléssel vezette be mondókáját.
– Hm, hm. Egyre világosabb számomra, mitől menekülök meg hosz-
szú távon.
Andersen értetlenül bámult rá.
– Nem a szóban forgó témáról beszél – magyarázta Morck. – Ez a
házasságról vallott felfogása jelen pillanatban.
– Jelen házasságomról nyilvánítottam véleményt, a szóban forgó ügy
ugyanis teljesen világos. Van egy tanúnk, aki látta, mikor a gyilkosság
színhelye felé ment. Mi is a neve? Karlsen, a biciklis és zugvizelő. Most
meg lett még kettő, akik látták elmenni. Tehát, ha másra nem is, de arra
van elég tanúnk, hogy bebizonyítsuk, miszerint ott járt. Igaz?
Morck bólintott.
– Akkor talán újra kezelésbe vehetnéd a hölgyet, és megpróbálhatnád
megmozgatni a renyhe memóriáját, hadd bukkanjon elő a különös titok.
– Ma estére gondoltam.
– Mi lenne, ha kivinnénk a helyszínre?
– Valami ilyesmire gondoltam én is. De arra, hogy végigjárjuk az
egész útvonalat, beleértve az utolsó szakaszt is a telefonfülkéig. Abból,
amit eddig tudunk, ki lehet deríteni, melyik fülke volt az. Nem lehet
olyan nagyon sok. Andersen tegnap azt mondta, van olyan térkép, amin
minden utcai fülke megtalálható.
 – Vinsted őrmester szobájában van – felelte Andersen. – De én is
majdnem biztosan meg tudom mondani, melyik lehetett. Emlékszik, mit
mondott a mentős, keréksurrogást hallott, mielőtt a nő letette a kagylót.
– Aszfalton – szólt közbe Morck.
– Igen. Azóta újra beszéltem vele, azt mondja, nagy sebességgel me-
hetett a kocsi, olyan volt a hangja. Az pedig csak hosszú, egyenes sza-
kaszon lehetséges, olyan itt a város közepén nincs, itt csupa kanyargós
kis utca van. Az egyetlen egyenes a Kikötő utca, és ott van is egy fülke
a könyvtár közelében. Egyszóval, ha a városközpont közeléből telefo-
nált…
– Ez nyilvánvaló.
– Akkor szinte biztos, hogy onnan.
– Különös – vélekedett Einarsen. – Lemegy a kikötőhöz, és onnan te-
lefonálja meg, hogy Magnussen hulláját a szerkesztőségben hagyta. És
ugyanakkor hajítják be a hullát ugyanabba a kikötőbe. Ezt hogy magya-
rázza?
– Nem tudhatta. Biztosan jóhiszeműen cselekedett.
– Én azt szeretném tudni, most milyen hiszeműen cselekszik.
Einarsen kérdésére senki nem válaszolt, néhány percig mindenki
hallgatott. Morck felállt, az ablakhoz lépett. Az októberi félhomályban
senki nem járt a Parlament téren, csak két fiatalember suhant el kerék-
párján a pék kivilágított ablaka előtt. Mindenki otthon ült a vacsoránál.
– Vajon esik-e még ma este? – szólalt meg anélkül, hogy hátrafordult
volna. A macskakő már nedvesen csillogott.
– Mi a véleménye – kérdezte Andersen –, hogy fogjunk hozzá?
– A kérdés, ha jól ismerem Morckot, nem az, hogyan fogjunk hozzá
– vélekedett Einarsen. – Ő rendszerint egyedül óhajt lenni, amikor vo-
nakodó hölgyek magánügyeiben vájkál, és keresi az érzékeny pontokat.
Vannak emberek, akik… – Einarsen elhallgatott, mintha a folytatás kel-
lemetlen emlékeket ébresztene fel benne.
Félig szívott cigarettája parázsló végére nézett, előrehajolt, s elnyom-
ta a hamutartóban, gondolatban nyomatékosan pontot tett valami után.
 – Ez van. Nekünk csak az apró részletek jutnak. Nem ez a helyzet,
Morck?
– Na, nézzük csak, hogy jutunk a legtöbbre – szólalt meg Morck az
ablakból visszafordulva. – Egyébként, Andersen, kiderítette, mikor jön
Brehmer általában haza a kiruccanásairól?
– Ki. Későn, kilenc harminc és tíz harminc között. Megkérdeztem a
titkárnőjét.
– Mondd, Knud, mit keresett Brehmer Koppenhágában?
– A báró? Jó, de nem fogjátok elhinni, legalább is, Andersen nem.
– Miért nem?
– Visszament az anyjába.

23

– Nem értem, miről beszél – jegyezte meg Andersen. Einarsen újra rá-
gyújtott, hátradőlt a székében, és az egyik lábát feltette az asztalra.
– Nem is fogja, hacsak nincs titkos, de jól fejlett érzeke a bizarr dol-
gok iránt. Mert Brehmer bizarr dolgokat művel. De hadd kezdjem az
elején. Ma reggel lementem a Fő térre, Brehmert kerestem a Wivexben.
Nem találtam, erre vagy egy órát ide-oda lötyögtem, gondoltam, majd
csak felbukkan ez a félresikerült arisztokrata is a többi műarisztokrata
közt. És lőn. Háromnegyed tizenegykor érkezett, de nem a Wivexbe
ment, hanem az Angol Vendégfogadóba. Ez várható volt. Nyilván be
akart dobni egy whiskyt nemes szarvasbőr mellénye mögé.
Einarsen húsz percet adott neki, ő maga addig a Vesterbo utca túlol-
dalán egy presszóban megivott egy csésze kávét.
– De alig negyedóra múlva Brehmer kis híján meglépett. Odaintett
egy arra haladó taxit. Tíz másodperccel utána én is fogtam egyet. Sze-
rencsém volt. Követtem Brehmert végig a Vesterbo utcán, túl a vasútál-
lomáson a Szekeres utca sarkáig. Ott szállt ki.
 Aztán kicsit fel-alá sétálgatott, gondolom, hogy erőt gyűjtsön a vár-
ható kínos jelenethez a hotelben. Mit mond, Andersen? Nem világos?
– Nem. Mit jelent az, hogy…
– Be kell látnom, az előadásom csupa jogi csűrés-csavarás, de hát
végtére is Brehmer jogász. Majd sorba mindent megmagyarázok. Szóval
fel-alá sétált a pornóutcában, én pedig diszkréten követtem.
Einarsen levette a lábát az asztalról, s hirtelen dobbantással megfor-
dult, ahogy a szék két lába a padlóra csapódott.
– Voltak ott mostanában? Én már több mint két éve nem jártam arra,
és bár a féktelen szemérmesség nem a fő erősségem, mégis, az istenbe!
Az egész utca egyetlen hatalmas pornóbolt. Ha a turista manapság ki-
száll a központi állomáson, kérdeznie sem kell, hol találja a kuplerájo-
kat, rögtön látja, hogy királyi fővárosunk nem más, mint egyetlen ha-
talmas kupleráj, minden kirakat tele hirdetésekkel, minden érthető és
számos érthetetlen póz, éles, jól felnagyított fényképével, nem beszélve
a legkülönfélébb perverzitásokról. És minden sarkon sovány, fiatal, ká-
bítószertől réveteg szemű lányok ácsorognak. Ha csak egyetlen pillan-
tást vetsz akármelyikre, gyerekes hangon, suttogva invitál egy röpke
numerára valami hotelszobába, hogy megkeresse a következő adagra
valót. Istenem! Koppenhága szeret dicsekedni a negyedszázada tartó
szociáldemokrata vezetéssel, aminek hála, így megjavultak a viszonyok,
– de erről a szörnyű gettóról nem beszélnek. Szerény véleményem sze-
rint a város vezetőit ki kellene állítani ezen a húspiacon a többi nyalánk-
ság mellett.
– És mit csinált Jorgen Brehmer? – sürgette Morck.
– Jó, jó, nem kellene belebonyolódnom a politikába. Szóval térjünk
vissza az arisztokráciához. Jorgen Brehmer, ahogy mondtam, lassan fel-
alá sétált a pornóutcában, de, lévén tökéletes úriember, túl feltűnően
egyik árunál se időzött el. Többször megállt, és az órájára nézett. Volt
valami furcsa abban, ahogy ezt csinálta, hogy is magyarázzam? Nem
csak egyszerűen megállt, és megnézte az óráját, nem, ő eljátszotta, saját
magának is, másoknak is, a „Jorgen Brehmer az óráját nézi” című jelen-
tős szerepet. Érthető?
Andersen láthatóan nem értette.
– Nagyon szemléletesen írtad le – mondta Morck. – Utána mi tör-
tént?
– Pontban tizenkettőkor befordult a sarkon, és bement a Renóba. Va-
lamikor más neve volt, de a városrendezés legutóbbi terveinek megfele-
lően ezt is és a környéken még több más létesítményt olcsó szállodává
alakítottak.
Einarsen az üvegajtón át figyelte Brehmert. Mikor felment a lépcsőn,
akkor ő is bement.
– Mikor a portásnak megmutattam a rendőrigazolványomat, azt hitte,
új fiú vagyok az erkölcsrendészettől, azokkal pedig a lehető legjobb a
viszonya.
– Kiskorúaknak nem adunk szobát, arra mindig nagyon vigyázunk –
kezdte.
– Mindig? – érdeklődött Einarsen. – Most már így megy?
– Hát mindig nem tudja az ember csak úgy ránézésre. Ezen a kör-
nyéken korán kezdik a lányok.
– Lehet. Én viszont nem azért vagyok itt.
– Őszinte legyek? Én azt hiszem, a rendőrség se tudja, mit kezdjen
velük, csak hagyja őket. Na de miben lehetek szolgálatára?
– Az érdekel, aki az előbb érkezett.
– Ki? Csak nem a báróra gondol – mi errefelé így hívjuk. Csak nincs
valami egy ilyen finom úrral?
– Ő itt a díszvendég?
– A legnagyobb mértékben. Emeli a nívót.
– Milyen sűrűn jön?
– Körülbelül havonta egyszer. Egyik nap jön, itt alszik, másnap déle-
lőtt megy. És egy pissz nélkül kifizet két éjszakát.
– És még mit?
 – Ezt tőlem ne kérdezze. Mi soha nem ütjük bele az orrunkat a ven-
dégeink magánéletébe, itt ez a házi szabály.
– De azért akaratlanul is látnak bizonyos dolgokat, nem?
A portás megvonta a vállát. Arckifejezése erősen emlékeztetett egy
akváriumban úszkáló lepényhaléra. A zsebében tartott jobb keze idege-
sen megrándult.
– Erről le kellene szoknia, tudja. Csak bemocskolja az ujját, ha így
sodorgatja a tízkoronásokat, amit a vendégek a zsebébe dugdosnak. A
rossz nyelvek szerint még ötvenkoronásokat is. Talán változó a tarifa?
– Szemenszedett hazugság! Én soha…
– Jól van, jól van, az egész rendszer csupa hazugság. Na, hadd hall-
jak még valamit a báróról!
– Mindig ugyanazokat a szobákat veszi ki a második emeleten.
– Szobákat mondott?
– Igen, pontosabban egy kis egyágyast és egy nagy dupla ágyast mel-
lette. Mikor egyszer ki volt adva másnak, fogta magát és elment. Egy
kétágyas egyedül neki nem felel meg.
– Miért?
– Ne engem kérdezzen! Odanézzen, ott jön a lány – felelte a portás,
és az üvegajtó felé pillantott.
– Amelyik most jön át?
– Igen. Neki mindig Natalie kell.
– Nem a fiatalokra bukik?
– Hát fiatal az nem volt, és nem is tudom, hogy tudnám jól leírni.
Most így utólag összekeverem már, mit tudtam meg akkor és mit ké-
sőbb Natalie-tól. Esküszöm, életemben még ilyet… – elhallgatott, újra
felébredt benne a hitetlenkedés. – Mint mondtam, nem valami gusztusos
történet. Na, hogy folytassam, bejött a szállodába, és egyenesen felment.
Láthatóan megbeszélt időre. Egy óra múlva, mikor kifelé ment, bemu-
tatkoztam a rám jellemző udvariassággal, és meghívtam a szomszédos
szállodába. A portás már leadta neki a drótot, persze, de azt is rögtön
tudta, hogy nem az erkölcsrendészettől jöttem, mert azt mondta: –
Azoknak ugyan eszébe se jut, hogy az embernek piát vegyenek.
– Ez sokkal inkább jellemző a gyilkossági csoportra. – mondtam én,
nehogy véletlenül valami rosszul értelmezett diszkréció vagy tisztesség
vegyen rajta erőt a kliense iránt. És bejött. Azt mondta: – Várjon rám
egy percet, csak nem azt akarja mondani, hogy a Feucht a Renóból be-
lekeveredett valamibe?
– Feucht! – kiáltott fel Andersen. – Ezen a néven szerepelt?
– Pontosan ezt kérdeztem én is. És a válasz: igen.
– Szóval a piros lámpás hotelben így jelentkezett be, ne mondja!
Megérteném, ha kitalált neveket használna, de a konzul nevét! Miért?
– Ne engem kérdezzen! Talán nem akart kilépni a családi keretek kö-
zül, és nem óhajtott akárki lenni.
– Az anyja neve is Feucht. Neki is a fia – vélekedett Morck.
– De még mennyire! Sokkal inkább, mint… – Itt Einarsen megállt, és
gyanakodva nézett Morckra. – És akkor mi van? Te ravasz róka. Csak
nem azt akarod elhitetni velem, hogy már kiszagoltad az ügyet?
– Nem. Halljuk a folytatást! Milyen ez a Natalie?
– Milyen is? Begyes öreg tyúk, lehet vagy negyvennyolc éves, és le-
galább negyvennyolcas holmikat visel. Olyan, mint akármelyik háziasz-
szony, aki a konyhaszekrényben egy üveg piát is tárol, és ha vásárolni
megy, felrak egy plusz adag festéket, hogy eltüntesse a harci nyomokat.
Egy apró kis különbséggel, ez nem vásárolni ment, ő maga volt az áru.
Világos?
– Nem egészen így értettem. Milyen benyomást tett rád?
– Rám? Arra nem adtam neki alkalmat. Nagy üggyel-bajjal az asztal
túloldalára kormányoztam… Olyan fáradt arca volt. Vagy nem erre
gondoltál?
– „Öreg tyúk”-nak nevezted. Ez a gúnyneve a környéken?
– Nem, ezt csak én adtam neki. Az a fajta magabiztos nőszemély, aki
úgy törtet előre, hogy a melle úgy mered előre, akár a hadihajó ágyúja.
Az az érzésed támad, ha ránézel, mintha azt mondaná: – Amit én ma-
gamtól nem adok, azt ne is kérjed. Világos?
Morck jelezte, hogy igen. – Ilyennek képzeltem. Erélyesnek.
– Tényleg? Mondd, hogy jutottál erre a következtetésre?
– Abból, amilyennek Jorgen Brehmert az eddigiek alapján elképze-
lem, meg annak alapján, amit tőled korábban hallottam.
– Mit hallottál tőlem?
– Az anyjáról. Nyilván őt játszatja el Natalie-val.
Einarsen felállt, átsétált az íróasztal túlsó oldalára, és felült rá. Né-
mán nézte Morckot, mintha azt akarná elérni, hogy ezt a pózt az emlé-
kezetébe vésse.
Végül mégis megtörte a hosszúra nyúlt csendet:
– Mit akarsz még tudni?
– A saját keresztnevét használta? Feltételezem…
– Folytasd csak – vetette oda Einarsen keserűen.
– Mi a fenének strapáltam magam, ha te magadtól is tudod az egé-
szet? Igen, a saját keresztnevét használta. Sőt mi több, ahhoz is ragasz-
kodott, hogy a nő is azt használja, mind a két jelenetben, amit eljátszot-
tak, az egyiket éjjel, a másikat másnap déltájban. Mind a két jelenet
egyformán kezdődik. Brehmer van a kis szobában, a nő a kétágyasban.
Az összekötő ajtónak is fontos szerep jut. Annak a repedésén át lesi
Brehmer a nőt.
Einarsen gúnyos mosollyal adta elő a történetet.
– És még valami, aminek hogy úgy mondjam, ugyancsak szerepe van
abban, hogy Brehmer könnyíteni tudjon magán. Emlékszel arra, amikor
a Fynspost udvaráról indult. Az aktatáskáját a csomagtartóba tette,
ugye?
– Igen, emlékszem.
– Mit gondolsz, mi volt benne?
Morck nem válaszolt azonnal. Olyan merőn nézte Einarsent, ami már
egész zavarba ejtő.
– Rajta, Jonas, ki vele!
 – Valami ruhadarab? – kérdezte végül közömbösen. – Talán egy ru-
ha? Hogy minél jobban el tudja játszani.
– Az, te átok.
Einarsen leugrott az íróasztalról, és Andersenhez fordult. – Nézzen
rá! Milyen elégedetten üldögél ott. Maga a megtestesült jólneveltség.
De legalább is egy átlagos, tisztességes, mindennapi polgár. És mit gon-
dol, mi zajlik e mögött a szokványos külső mögött? Na, mondja ki!
Ha Andersennek volt is valami észrevétele, jobbnak látta magában
tartani a véleményét. Eme szándékát egy kézmozdulattal jelezte.
Einarsen újra leült.
– Igen, egy ruha volt benne – hagyta jóvá lemondóan. – Egy majd-
nem bokáig érő özönvíz előtti modell. A nő azt mondta, úgy érzi magát
benne, mintha a saját anyja lenne.
– Mi történik aztán?
– A szertartás azzal kezdődik, hogy a nő belebújik ebbe a rémületes
öltözékbe, és Brehmer abban a pillanatban rámászik, hogy finoman fe-
jezzem ki magam. Lelöki az ágyra, és neki közben azt kell kiabálnia:
„De Jorgen, hát mit művelsz?” Mire ő azt feleli „Most megkapod”, és
közben szipog, majdnem sír. Azt mesélte a nő, hogy ez így megy egé-
szen addig, amíg, na, tudjátok meddig.
– Amíg mi?
Einarsen hangja gyűlölködővé vált: – Szóról szóra idézzem, keve-
sebb nem elég, mi? Azt mondta: „amíg csak tart ez a sírban turkálás”.
Azt is pontosan magyarázzam meg, mire gondol Brehmer, amikor azt
kiabálja, hogy „most megkapod”?
– Nem szükséges – hárította el Morck közömbösen.
– Második felvonás. Másnap délben a nő újra levetkőzik, de ezúttal
közben észre kell vennie az ajtóhasadékon leselkedő Brehmert, és be
kell rontania.
– A gyerekszobába – szúrta közbe Morck.
– Hova?
– Folytasd!
 – Ja, azt hittem, ezt csak úgy, a saját szórakozásodra mondtad. Szó-
val a nőnek be kell rontania, mintha leselkedésen kapta volna, és most
megfordul a kocka, Brehmer az, aki „megkapja”. Előadják a rémületes
megtorlás című jelenetet, amelyben a Brehmerről lerántott nadrágtartó
is szerepel, de természetesen azzal végződik, hogy a nő ismét kegyeibe
fogadja, meg egyéb helyekre, amikkel rendelkezik. Óhajtod az összes
részletet?
– Nem, ennyiből már összeáll a teljes kép.
– Figyelje csak! Azt mondja, összeáll a teljes kép – visszhangozta
Einarsen, Andersenből viszont kitört a visszafojtott megdöbbenés.
– Ez nem lehet igaz! Jorgen Brehmer amint…
Ezen a ponton abbahagyta, mert sem Morck, sem Einarsen nem fi-
gyelt rá. Több, mint egy percig csend ülte meg a szobát. Einarsen sava-
nyú hitetlenkedéssel figyelte Morckot, akinek cigaretta fityegett a szájá-
ban, s hiába kotorászott szórakozottan a zsebében a nem létező gyufa
után.
– Tessék, az istenért. Na, hát mi a véleményed az egész komédiáról?
– Azt hiszem, az ilyesmit gyermekkori regressziónak nevezik.
– Na, most már tudjuk!
– Te valami szertartást emlegettél. A lényegre tapintottál.
– Igen? Hurrá! Ha van valami problémád, fordulj hozzám mindig bi-
zalommal!
– Bár nekem semmiféle szakmai ismereteim nincsenek ezen a téren,
annak alapján, amit tegnap éjjel megtudtam Brehmerről, meggyőződé-
sem, hogy ezek a jelenetek bizonyos kényszer szertartásos kielégítései,
bosszút áll valami felsőbb hatalmakon, amelyek, érzése szerint, elnyom-
ják.
– Perverz disznó, te meg úgy beszélsz róla, mintha valami vallási
szertartást végezne.
– Így is fogalmazhatod, ha tetszik, illetve, lehetséges ilyen összeha-
sonlítást tenni. Természetesen Brehmer esetében felsőbb hatalom az
anyja.
 – Már évek óta halott – szólalt meg Andersen.
– Igen, de benne tovább él. És nem csak az. Brehmer az anyja fia,
semmi egyéb. Tökéletesen azonosul vele. De ez még nem is fejezi ki
pontosan. Inkább úgy mondanám, az anyja a hatalmában tartja. Teljesen
áthatja a jelenlétének az érzése, és az a kényszer, hogy meglegyen kö-
zöttük az összhang. És ezt természetszerűleg nem képes megvalósítani.
A kényszernek nem tud eleget tenni, egyszersmind nem tudja elviselni a
kényszer érzését. Ezért időnként elmegy Koppenhágába, és fellázad
ellene, aztán, amikor a lázadásnak vége, újra aláveti magát. Ez talán
valamiféle lelki megkönnyebbülést ad neki.
– És egy Vesterbo utcai kurva játssza az anyja szerepét – tette hozzá
Andersen ingerülten.
– Igen. Teljesen világos, hogy az anyja szerepét játssza.
– Akkor Brehmer egyszerűen és röviden őrült!
Morck a fejét rázta.
– Mondhatja őrültnek, ha minden súlyos neurotikust őrültnek tart. De
én azt mondom, hogy azért műveli ezt, nehogy megőrüljön.
– Vége az előadásnak? – érdeklődött Einarsen gúnyosan. – Ha igen,
akkor talán folytathatom, ezt a lényegesen evilágiba történetet, ugyanis
még nincs vége. Van még egy említésre méltó részlet, nevezetesen az,
hogy Peter Magnussen tudott azokról a pszichoterápiás gyakorlatokról,
amiket Brehmer a Renóban művelt. Ehhez mit szólnak?
– Honnan a csudából?
A kérdést Andersen tette fel. Einarsen sugárzó szemmel, látható ön-
elégültséggel dőlt hátra a székében, mielőtt válaszolt.
– Kicsi a világ, a Vesterbo utca pedig még annál is kisebb. Peter
Magnussen halálosan unta a vidéki életet. Ne nézzen ilyen sértődötten,
Andersen, ebben nincs semmi személyeskedés. Természetes dolog,
hogy Magnussent vonzotta a koszos aszfalt, ott született, ott nőtt fel. Hát
időnként hazaruccant. Egy péntek este ki mást pillant meg, mint a nagy-
ságos és magasságos kenyéradó gazdáját, egy, véleménye szerint, csep-
pet sem emelkedett környéken. Magnussen követte, és kielégítette a
kíváncsiságát.
– Utánament a szállodába?
– Igen. Brehmer a szálloda felé tartott, hogy Natalie közreműködésé-
vel felelevenítse gyermekkori emlékeit. A folytatást nem tudom ponto-
san, lehet, hogy Magnussen meglátta Natalie-t, mikor Brehmer után
megérkezett, vagy talán a portás bizalmát udvarolta ki, de mikor Natalie
a bulldózer-jelenet után betért a legközelebbi korcsmába, Magnussen
már ott várta, és azonnal puszipajtások lettek. Azt mondják, a történe-
lemben a dolgok ismétlődnek, noha kisebb eltérésekkel, és ez nem téve-
dés. Én pontosan ugyanabba a kocsmába vittem Natalie-t. Elmesélte,
hogy pár hónappal ezelőtt Peter Magnussennel ült ott, és néhány pohár
sör mellett kicserélték Feucht báró illetve Lord Brehmer kissé különös
viselkedésével kapcsolatos információikat.
– Na, most aztán már tényleg mindent tudok.
– Pontosan ezt mondta Natalie is, amikor elmondtam neki, mi történt
Magnussennel. Leesett az álla, és azt mondta: „Eszerint Feuchtot gya-
núsítják? Nem tudom elképzelni, hogy ilyesmire képes.”
– Erre mit feleltél? – kérdezte Morck élesen.
– Azt, hogy én se. Legalább is az a Feucht nem, akit ő a Renóból is-
mer. De ha az illusztris, Brehmer névre hallgató kétéltű képességeit
nézzük, az már egészen más tészta.
– Ez jó!
Einarsen Morckra nézett. – Szerinte „jó”. Hallotta ezt? – jegyezte
meg élesen. – Nincs kizárva, ugye, hogy egy vadonatúj okot találunk,
ami a gyilkosságot indokolja. Mi a véleményed, Morck? Olyan ember
volt Magnussen, aki az ilyen információt okosan magában tartja, vagy
inkább az a zseniális ötlete támadt, hogy ez talán megkönnyíti a lakbér-
kiegyenlítést.
– Arra gondol, hogy megpróbálta Brehmert zsarolni? – érdeklődött
Andersen. – Esetleg azzal, hogy elmondja a feleségének?
 – Ha igen, akkor a hölgy meg is kapta az üzenetet, és ennek eredmé-
nyeképpen lett annyira véres a kabátujja, hogy utána ki kellett mosni a
konyhai mosogatóban. Mi van, Morck? Úgy nézel rám, mintha valami
izgatna.
– I… igen – dadogta Morck. – Tegnap éjjel beszéltem a háziorvosá-
val, Arntofttal. Nem csak orvosuk, jó barátjuk is.
– Ja, az, aki a kárpitoskalapács ötlettel jött.
– Az. Bevallotta, hogy adott bizonyos összegeket Brehmernének, aki
Magnussennek továbbította a pénzt.
– Hogyhogy bevallotta? Magától mondta?
– Nem. Sejtettem, hogy lehet valami ilyesmi, csak úgy találomra be-
dobtam mint tényt, és azt hitte, tudok róla.
Morck megvonta a vállát, mintha kissé szégyellné ezt a trükköt.
– A régi, jól bevált csapda – jegyezte meg Einarsen. – Mekkora ösz-
szegek vándoroltak?
– Először kétszáz koronát mondott egy alkalomra, vagy körülbelül
annyit, én három-négyszázat mondtam, és azt se tagadta. Nem tudom,
még többet is hajlandó lett volna-e elismerni.
– Semmi se drága – gúnyolódott Einarsen. – Szerinte néhány száz
korona ide vagy oda semmit se számít. Talán még néhány ezer se. Baga-
tell. De miért kölcsönzött Magnussennek?
– Mert Brehmerné kérte rá, és ez neki elég.
– Ez nem válasz. Ő kérte, ő adta.
– Igen. – hagyta jóvá Morck. – Azt is bevallotta, hogy Brehmerné
kedvéért a világon mindenre képes lenne, így mondta.
– Brehmerné kedvéért! – kiáltott fel Andersen. – Csak nem akarja azt
mondani, hogy viszonyuk van?
– Nem. Én csak megismétlem, amit hallottam.
– Istenkém, kétség sem férhet hozzá – gúnyolódott Einarsen. – Ne fe-
lejtse el, ez a felső tízezer, ezek nem ugrálnak csak úgy hipp-hopp egy-
más ágyába.
 – Nem lepne meg, ha kapcsolatuk merőben plátói lenne. – szólt köz-
be Morck.
– Csak a legjobbat vagy hajlandó feltételezni róluk?
– Egyáltalán nem hiszem, hogy ez a legjobb. Brehmernének biztosan
nem. Éppen ellenkezőleg. De nincs kizárva.
Morck felállt. – Nyolc múlt. Induljunk. Nézzük csak meg Vinsted
térképét! Andersen, menjen a Fynspost hátsó udvarába, és figyelje
Brehmert, mikor megérkezik.
– Biztosan egyenesen hazamegy a Fjord utcába.
– Feltehető. De szerintem ideges lesz ahhoz, hogy sokáig ott üljön,
ha felfedezi, hogy a felesége nincs otthon. Knud, a te kocsiddal me-
gyünk érte.

24

Ezúttal nem égett a villany a hallban, és az ajtót is kulcsra zárták.

Brehmerné most nem várt olyan látogatót, aki csak úgy besétálhat.
Morck megnyomta a csengőt. A rácsos zöld kukucskálóban fény vil-
lanyt, aztán kulcs fordult a zárban.
– Jó estét, asszonyom.
A sápadt fehér arc visszahőkölt, mikor meglátta őket. A kimondha-
tatlan rémületnek ebben a pillanatában, amit Morck nem szakított meg,
pontosan átérezte, hogy hat a nőre az ajtaja előtt a sötétben hatalmasan
föléje tornyosuló két férfialak.
– Sajnos, kénytelenek vagyunk újra zavarni, asszonyom – szólalt
meg végül. Az udvariaskodással valódi céljukat leplezte. Tipikus nyo-
mozóstílus. Vagy Jonas Morck saját stílusa?
– Mit akarnak? Csak nem…
Az asszony nem fejezte be a kérdést. Morck rájött, hogy ő hallgattat-
ta el, mert csaknem észrevétlenül megrázta a fejét, mintha figyelmeztet-
né, ne tegyen fel elhamarkodott kérdéseket, nincsenek egyedül, jelen
van egy harmadik, semleges tanú is.
– Asszonyom – kezdte újra. – Újabb bizonyítékok kerültek a birto-
kunkba. Igénybe vehetnénk még egyszer az idejét? Talán segíthet ne-
künk a felmerült problémák tisztázásában.
– Hát, én…
– Akkor megkérném, hogy jöjjön be velünk a városba.
– A Fynspost-ba?
– Igen, oda is, meg máshova is.
– Máshová? Hova?
– Pontosabban meg fogom magyarázni, ha odaérünk.
– De hát csak megmondhatja…?
(Most is elhallgattatta egy fejmozdulattal?)
– Azt reméljük, ez az új bizonyíték egy lépéssel közelebb visz a
megoldáshoz – felelte Morck kitérően.
Az asszony szemmel láthatólag szerette volna megismételni a kérdé-
sét, de nem volt hozzá bátorsága. Csak Morckról vett tudomást, mintha
ők ketten valóban szövetségesek lennének, utasításainak a félelem táp-
lálta bizalommal engedelmeskedett.
– Muszáj?
– Muszáj – felelte Morck nagyon halkan.
– Jöjjenek be egy percre, várjanak meg a nappaliban. Rögtön jövök.
Bementek. Mintha addig láthatatlan lett volna, Einarsen csak akkor
bukkant elő a háttérből, amikor az asszony behúzta mögöttük az ajtót.
– Ennyi elég a kesztyűs kézből, legalábbis egyelőre – szólalt meg.
Morck félrehajtott fejjel álldogált és hallgatott, Einarsen ezalatt
szemrevételezte a régi, nehéz empire bútorokat és a dívány fölött a ma-
hagóni keretben az ősz hajú konzul portréját.
– Kész tabló, mi? Úgy is mondhatnánk, a felső középosztály halódá-
sának ábrázolása. Hova mész?
Morck a nagy francia ajtón át bement a kertre néző szobába. Hallotta,
hogy az asszony felmegy a lépcsőn. Morck a falnál álló kis íróasztalhoz
lépett. Valamikor női íróasztalnak nevezték az ilyet. Kacskaringós ro-
kokó minta díszítette a két felső sor polcot.
Ezen az asztalon állt egy telefon. Morck felemelte a kagylót, intett
Einarsennek, hogy maradjon csendben. A figyelmeztetés felesleges volt,
Einarsen a szőnyegen óvatosan lépkedve követte.
– Itt a telefonügyelet. Ha a doktor úrral óhajtanak beszélni, kérem,
hívják fel az ügyeleten. A szám…
Arntoft hangja lassan, nyomatékosan sorolta a számokat. – Gustav –
suttogta az asszony, mintha siettetni akarná. A két nyomozó szinte rára-
gasztotta a fülét a készülékre, szemük egymás tekintetét kereste. Morck
úgy érezte, olyanok, mint két ravasz, tyúkketrec körül szaglászó róka.
– Ha személyes üzenetet óhajt hagyni, kérem, a jelzés után mondja
be. – Itt Arntoft szünetet tartott, aztán megnyomott egy gombot. – Ké-
rem most beszéljen.
– Gustav, újra eljött az a tegnapi nyomozó, és még egy másikat is
hozott magával, azt a magas szőkét. Először, mikor kinyitottam az ajtót,
és megláttam őket, azt hittem, letartóztatnak. Olyan hirtelen történt. Azt
mondják, be, kell mennem velük a városba, mert valami új bizonyítékot
találtak, és azt akarják, hogy segítsek nekik, nem tudom, mit jelenthet
ez, nem tudom, mit akarnak tőlem, és nem mondják, mire jöttek rá, én
meg nem merem megkérdezni. Gustav, mit csináljak? El kell mennem
velük, azt mondták, a szerkesztőségbe, de még valahol máshol is van
dolguk, és oda is velük kell mennem. A fekete hajú nem mondja meg,
hova, amíg oda nem érünk. Gustav, mit csináljak? Félek…
– Itt a telefonügyelet. Ha a doktor úrral…
– Gustav, jaj, Gustav, miért nem vagy ott?
Kattanás jelezte, hogy az asszony letette a kagylót.
– Egész komoly praxisa lehet ennek a doktornak – jegyezte meg
Einarsen. – A hölgynek nyilván bűnügyekben is ő a tanácsadó pszichiá-
tere.
– Úgy tűnik.
 – És tudod még hogy? A pszichológusok ezt szép finoman
transzferenciának nevezik, amikor a beteg félre nem érthető jelét adja,
hogy szívesebben látná a pszichiátert maga mellett a díványon, mint a
háta mögött láthatatlanul. Ehhez mit szólsz?
– Régi jó barátok. Menjünk vissza a másik szobába.
Hallották, hogy lejön a lépcsőn, és nyitja az előszobaszekrényt.
Einarsen halkan suttogva utánozta a hangját.
– Gustav, mit csináljak, félek. Mitől fél? Netán rájövünk, hogy ő kö-
vette el a gyilkosságot? Vagy a férje? Vagy tökéletes házastársi egyetér-
tésben támogatták és segítették egymást? Vagy mitől?
– Attól fél, ami az emlékezete mélyén rejtőzködik. Attól, amit nem
tud.
– Vagy attól, hogy véletlenül ráakadunk a hiányzó láncszemre, ami
valójában nem is hiányzik – vélekedett Einarsen. Tekintete ráesett a
dívány fölött a Brehmerek családi fotójára.
– Láttad ezt?
– Láttam – Morck pontosan emlékezett a kép minden részletére, nem
kellett újra megnéznie.
– Csoportkép hölggyel. Mégis van némi hasonlóság.
– Jorgen Brehmer és az anyja között?
– Dehogy. A szorosra fűzött hölgy és Natalie, az öreg kurva közt. A
fiú az apjára hasonlít, nem gondolod? Vagy még inkább egy vízbe poty-
tyant verébfiókára. – Igazi Einarsen-féle, vesébe látó kíméletlen meg-
jegyzés. Még folytatta: – Vagy talán levesbe pottyant
– Hallgass – figyelmeztette Morck. Meghallotta a nő lépteit, és már
mozdult is a kilincs.
– Készen vagyok – közölte, miközben nyitotta az ajtót.
– Köszönjük – felelte Morck, aztán rájött, hogy ez valószínűleg na-
gyon ostobán hangzott. De hát mi mást mondhatott volna? Szó nélkül
indultak útnak.
Az asszony sötét gyapjúkabátot viselt, a gallérját felhajtotta, a fejére
svájcisapkaszerű, enyhén fényes anyagból készült sapkát tett. Az autó
félhomályában leginkább finom szőrmére emlékeztetett. Morck hátraült
melléje. Einarsen indított.
– Soká fog ez tartani? – kérdezte a nő.
– Remélem, nem. Ugye a férje ma este jön haza?
– Igen.
– Tudja, hány órakor?
– Egy-két óra múlva.
– Ha addigra nem ér haza, sejteni fogja, hol találja?
A nő nem felelt.
– Nem hagyott üzenetet? – érdeklődött Morck udvariasan, óvatosan
közelítve a cél felé. – A férjének, úgy értem.
– Nem – vágta rá gyorsan. Kétségbeesetten igyekezett kivédeni a kö-
vetkező kérdést.
A rövid út további részét csendben tették meg. Morck odapillantott,
és látta, hogy a nő összehúzza a nyaka körül a kabátgallérját, mintha
fázna. Csakugyan átjárta a hideg: az elárultatás és a bizonytalanság ri-
asztó, magányos hidege. Ezzel a rémülettel kellett Morcknak szembe-
néznie, a bizonytalanságból fakadó rémülettel. Meg kell puhítani az
áldozatot, így nevezték ezt egymás közt. Nagyon okos vagy, ugye? Él-
vezed az emberek megpuhítását? Talán még a saját ellenérzéseidet is
élvezed.
Kifordultak a Virág utcába, elhaladtak a tisztító előtt, ahová Jorgen
Brehmer beadta a vérfoltos kabátot, amit Morck az előző éjjel oly gon-
dosan elrejtett egy fiók mélyén. Miért. Nem emlékezett rá. Halálosan
fáradt volt, de még akkor sem tagadhatta, hogy valami mélyről feltörő,
belső hangnak engedelmeskedett, ami arra biztatta, hogy rejtse el a ter-
helő bizonyítékot. Elhessegette a gondolatot. A Parlament téren elhajtot-
tak a rendőrség előtt, le az Úri utcán, aztán balra, be a Szürkebarát utcá-
ba, végül a Fynspost szerkesztősége előtt megálltak.
– Megérkeztünk.
Morck kinyitotta az asszonynak az ajtót. Mikor Brehmerné már ki-
szállt, Morck behajolt, és azt kérdezte: – Most tudod, mi a teendő, ugye?
 – Igen. Ahogy megbeszéltük. Viszlát.
Figyelték az Apátság tér irányába elhúzó autót.
– Menjünk – mondta Morck, és az eltűnő autó felé bökött. – Arra
megyünk mi is, ha nincs ellene kifogása.
– Hogyhogy? Nem a Fynspost-ba?
– Még nem. Arra gondoltam, először megpróbáljuk rekonstruálni azt
az útvonalat, amit akkor tett meg, amikor éjfél előtt elment a Fynspost-
ból.
– Mikor?
– Amikor Peter Magnussent meggyilkolták.
– De én nem voltam itt! Már mondtam!
– Nekem azt mondta, nem emlékszik, hol járt. Én viszont tudom.
– Nem tudhatja. Honnan tudhatná?
– Mert véletlenül többen is látták – hazudozott Morck, ha ugyan ez
hazugság volt. Egyedül az öreg házaspár vélte felismerni, akik akkor
délután elmentek a rendőrségre.
– Biztosan tévedtek. Összecseréltek valakivel.
– Nem cserélték össze, felismerték.
– Akkor sem hiszek magának. És különben is, mi ennek az egésznek
az értelme? Ha azt képzeli, ismeri az egész történetet, akkor miért kell
magával mennem?
– Ez öntől függ, asszonyom. Én csak azt reméltem, hogy ha megpró-
bálnánk végigjárni ugyanazt az utat, talán eszébe jutna valami, ami segít
megfejteni a rejtélyt.
– Ez nem fordulhat elő. Tudom, hogy nem. Én ezek után az ájulások
után soha nem emlékszem semmire.
– De egyszer előfordult, hogy később visszaemlékezett mindenre,
amikor valami hasonló történt, és úgy látszott, az események megismét-
lődnek.
Értetlenül nézett rá.
– Nem tudom, mire gondol.
 – Hát jó, ha nem akarja betartani a játékszabályokat. Csak azt akar-
tam mondani… – Morck rámosolygott: – Úgy látszik, ezt az ötletet el
kell vetnünk, és a kérdést másképp kell megközelítenünk.
Eleredt az eső, de nem olyan hevesen, mint a gyilkosság éjszakáján.
A levegő megtelt alig kivehető apró páracseppekkel, úgy ült az arcukra,
mint a harmat az üvegre.
– Rendben van, menjünk – adta meg magát az asszony. – Ha, ragasz-
kodik hozzá. Merre?
– Erre.
Morck akaratlanul megérintette a nő könyökét, mintegy támogatta,
de aztán elengedte, ellenállt a ködös kísértésnek. Szerette volna, ponto-
sabban egy pillanatig erős kísértést érzett, hogy feladja az egész tervet,
és azt kiáltsa, nem, ezt nem csináljuk végig. Nem teszlek ki ennek a
gyötrelemnek. Nem a nőt sajnálta, őt magát gyötörte a fájdalom, hiába
próbálta elnyomni. Elértek a Kerék utca sarkára.
– Háromnegyed tizenkettőkor jött ki az épületből. Gyorsabban ment,
mint ahogy most jöttünk, sietett, majdnem futott oda, a telefonfülke felé,
hogy hívja a mentőket. Nem emlékszik?
– Nem, egyáltalán semmire. Egy szó se igaz…
– Dehogynem. Kihívta a mentőket. Nem kétséges. De nem onnan.
Menjünk csak tovább – mondta Morck, és elkapta, nehogy a sarkon
bekanyarodó autó elé lépjen. Az autót két zajos motorkerékpár követte.
Ezeket már Morck is alig vette észre. Elengedte a nő karját, de miután
megérintette, úgy érezte, jobban tud rá hatni, ha halk, monoton hangon
beszél, jobban behatolnak, szinte befúródnak a gondolatok a nő ködös
emlékezetébe.
– Átvágunk itt a sarkon. Így vágott át a telefonfülke felé. Amikor ki-
jött Peter Magnussen szobájából, Magnussen az íróasztalra borulva ült,
elvesztette az eszméletét, vérzett, talán már nem is élt. Gyorsan telefo-
nálni akart.
Még mindig ugyanazon a sarkon álltak. Elment még egy autó, és
közben néhány járókelő is elsétált a szemközti telefonfülke mellett.
Morck alig vett róluk tudomást, de azért megvárta, míg akadály nélkül
mehetnek át. A nő bizonytalanul védekezett.
– De ha… szóval, a Fynspost-ból is telefonálhattam volna – mondta
bizonytalanul.
– Nem. Onnan nem telefonálhatott volna. Nem akarta, hogy megtud-
ja a férje, szóval, …menjünk,
– Ez nem igaz! Nem tudhatja, hogy telefonáltam-e vagy sem.
– De tudom. És innen nem telefonálhatott amiatt a két ember miatt.
Félt, hogy felismerik, ezért tovább sietett, arra, hogy elbújjon, mielőtt az
idős házaspár befordul a sarkon, és újra meglátják. De hol bújt el? Ab-
ban a kapualjban, vagy itt a lépcsőn? Hol várt, amíg elmentek? Fogalma
sincs, ugye, persze, nem ön volt…
– Én! Ne beszéljen úgy, mintha jobban ismerne, mint én saját maga-
mat.
– Hogy akkor éjjel mit csinált, arról többet tudok. Várjon!
Újra megfogta a karját. A járda szélén vártak, az elhúzó autót csak
mint szürke fénycsíkot észlelték a nagy sötétségben. A nő megmozdítot-
ta a karját, mintha szabadulni akarna, de éppen ellenkezőleg, közelebb
került hozzá.
– Itt átmegyünk. Akkor se igen lehetett másként.
A fasor bejáratánál magányos lámpa világított, de hamarosan félho-
mályba kerültek ismét, mikor beértek a kis favázas házakkal szegélye-
zett, kanyargós utcába, ahol kopogott a cipőjük a macskaköveken, és
elnyomta a távoli forgalom tompa moraját.
– Erre ment? Nem emlékszik?
Csak nagy sokára válaszolt, akkor viszont határozottan elhúzta a kar-
ját, és szembefordult Morckkal. Az ajka remegett, mintha a szavak csak
valami félelmetes akadályon keresztül tudnának kitörni.
– Én, én nem emlékszem.
– Fél.
– Mitől félnék?
– Az emlékezéstől.
 – De ha nem emlékszem, miért nem hagy elmenni?
Morck úgy érezte, a kérdés sokkal többet jelent, mint első hallásra
vélhető. Amíg a válaszon töprengett, a nő mozdulatlan aggodalommal
figyelte. Kislány, gondolta, kegyelemért könyörgő kislány, akit elcsábí-
tottak, és most szeretné, ha elengednék, mégis úgy érezte, nem szabad
elengednie, magára hagynia. Szedd össze magad, Jonas. Ilyesmit nem
ígérhetsz neki.
– Öntől függ.
– Hogyhogy?
– Nem tudok a kérdésére válaszolni. De mindjárt ott leszünk, nem
mehetnénk mégis együtt?
Morck nem várta meg a válaszát. A kérdése egyébként is inkább rej-
tett fenyegetés volt, mint kérdés; biztosítani akarta, hogy menjen vele
tovább.
Folytatták az utat, de most már nem egymás mellett. Morck érezte a
közéjük szakadt távolság hidegét, a be nem végzett vita következmé-
nyét. Útelágazáshoz értek.
– Erre ment – szólalt meg Morck sokkal élesebben és parancsolób-
ban, mint korábban. – A Parlament térre nem mehetett, onnan nem tele-
fonálhatott volna anélkül, hogy valaki meg ne lássa. Ott túl sokan jár-
nak, és különben is, a fülke épp a rendőrség ablaka alatt van.
– Úgy csinál, mintha mindent tudna – mondta a nő keserűen. – El
akarja hitetni velem.
– Így van. Az Óra utcán ment le, nem volt más választása, arra kellett
mennie. Ott nyilván egy lélekkel se találkozott akkor éjjel, igaz?
– Mondtam, hogy nem emlékszem…
A Szent Miklós-torony megkonduló harangja szakította félbe. A ha-
rangzúgás szinte felkavarta körülöttük az éjszakai ködöt. A nő hangosan
kérlelte.
– Mikor lesz már ennek vége?
– Hamarosan. Itt most balra fordulunk, és már ott is vagyunk. Tudja
hol, ugye?
 – Nem tudom.
Befordultak balra, a kikötőhöz vezető szélesebb útra. Valamikor ez
lehetett a városban az egyik legkeskenyebb utca, apró, nádfedeles há-
zakkal, de azokat lebontották, hogy helyet biztosítsanak a raktáraknak
és a műhelyeknek.
– Kisasszony kapu – olvasta le hangosan az utcanév-táblát, aztán
szinte automatikusan folytatta a gondolatmenetet, vagy tulajdonképpen
rá akart ijeszteni?
– Akkoriban itt nem engedték át őket.
– Mikor?
– Valamikor kapu állt itt, nehogy a tisztességes kisasszonyok eltéve-
lyedjenek.
– Eltévelyedjenek?
– Igen, és átalakuljanak valami egészen mássá. A középkorban ez le-
hetett a prostituáltak utcája – mondta, és rögtön megérezte a szavak
rossz mellékízét, úgy hangzott, mintha egy megcsalatástól félő, kételke-
dő szerelmes fogalmazta volna meg finoman a gyanakvását.
Kisasszony kapu. Szép név, nem? Még ha az emberek igazában utca-
lánynak nevezték is őket.
A nő elhúzódott, mintha ki akarná szabadítani a karját, pedig nem is
ért hozzá.
– Mire akar folyton kilyukadni? Mit akar velem minden lehető és le-
hetetlen módon beismertetni? Rajta, mondja meg nyíltan!
– Jól van, megmondom. Ugyanis megérkeztünk.
A Kisasszony kapuból kifordultak a Kikötő utcába. A telefonfülke
felé tartottak, a magányos kis fénylő üvegkalitka felé a nagy üres kikö-
tőben. A mögöttük parkoló autó indított. Mikor elhúzott mellettük,
Morck hátulról megpillantotta Einarsen fejét. A stoplámpái az északi
rakpart legtávolabbi raktáránál tűntek el. Morck megállt a fülkénél. Hir-
telen lehiggadt, magabiztos volt újra. Ha már végig kell csinálni, gye-
rünk, mondta magának határozottan, és a nő felé fordult.
– Ez az a hely, innen telefonált, ön is nagyon jól tudja.
 – Én nem!
– Nem is akarja tudni? Jól van, ismételjük meg az egészet, akkor
majd emlékezni fog.
– Nem kényszeríthet rá. Ehhez nincs joga. Nem megyek be.
– Újra – fejezte be helyette Morck a mondatot.
– Nem.
Hevesen rázta a fejét, egyenesen a szemébe nézett. A kikötő lámpái-
nak természetellenes fényében az arca agyagszínűvé vált, akárcsak egy
álarc, a szája sötét folt, szeme fényes, csillogó, üvegszerű.
– Nem is ezt akarom. Csak hallgasson meg, elmondom, mit csinált.
– És ha nem hallgatom meg?
Most már kötözködő gyermekké vált, aki azt követeli, hagyják bé-
kén, pedig tudja, hogy nem fogják.
– Ha már eddig eljutottunk, meg fog hallgatni. Ide bement.
Morck nem tudta, vajon megérintette-e, vagy magától fordult a tele-
fonfülke felé. Az üvegen keresztül látta az északi rakpart villogó fénye-
it.
– Felhívja a mentőket, azonnali orvosi segítséget kér. Azt mondja,
baleset történt, liheg, mert futott. A mentős tudni akarja a nevét és hogy
honnan beszél. Az nem számít, azt feleli, az nem számít. De a mentős
feltétlenül tudni akarja, ettől teljesen elveszti a fejét, sírva fakad, mert
közeledik egy kocsi, mint ez, ami most jön.
A fénycsóva bekanyarodik a Kikötő utcára, és egyre nagyobb sebes-
séggel közeledik a hosszú, egyenes aszfaltúton, a fehér fénytócsa szinte
mossa előtte az utat.
– A komp felől jött. Akkor lökte bele Peter Magnussen tetemét a víz-
be.
– Nem!
Ez már nem tagadás volt, inkább az igazság elhárítása.
– Nem. Én nem tudtam. Fogalmam se volt róla. Hagyjon engem!
 A könyörgés nem annyira Morcknak, mint inkább Einarsen fényszó-
rójának szólt, ami erős fehér fénybe vonta őket. A telefonfülke üvegfalai
csillogtak a fényben.
– Csak egyet tudott, nem szabad, hogy meglássák. Mert Peter
Magnussen halott volt.
– Igen – lihegte majdnem sikítva. – Igen, én telefonáltam, ha feltétle-
nül tudni akarja, jaj, istenem, valaki jön! Nem szabad, hogy meglássa-
nak itt…
Azt hitte, újra ugyanabban a helyzetben van, és ezúttal Morck is vele
van. Még mindig elvakította őket a fényszóró, amikor hátulról lépéseket
hallottak. Az autókerék surrogva távolodott a vizes aszfalton.
– Menjünk – szólalt meg Morck, és karon fogta. – Jöjjön, forduljunk
be erre.
A Nyugati utcában mentek, nem messze onnan kezdődött a fényesen
kivilágított üzletsor. Egyre több járókelő jött velük szembe. Jobb lenne,
ha nem látnák őket annyian.
– Hová ment, hogy ne találkozzon senkivel? – kérdezte Morck kö-
zömbösen. A nő még mindig zavart volt és rémült.
– Ide be – felelte gyorsan, sürgető hangon. Most ő vette át a vezető
szerepet. Bevezette a könyvtár melletti kis parkba, a bronz akt melletti
padhoz.
– Meglátott minket valaki? – kérdezte kifulladva.
– Most már nem számít.
– Nem?
Felnézett rá, kezdett lassan magához térni. Visszatért az élet az arcá-
ba, leolvadt róla az alvajáró kifejezéstelen maszkja, helyet adott a két-
ségbeesésének.
– Most mit gondoljak, jaj, istenem, nem bírom már sokáig.
– Üljünk le erre a padra?
Hagyta, hadd pihenjen egy kicsit, szedje össze magát. (De ne túl so-
káig, szólalt meg benne a nyomozó: végre sikerült megfognod.) A nő
összegörnyedt, a tenyerét a térdére fektette, alig észrevehetően előre-
hátra ringatózott, aztán valamit suttogott. Vagy megfeledkezett a jelen-
létéről, vagy talán úgy érezte, már olyan jól ismerik egymást, hogy az se
számít, ha meghallja.
A kikötő felől a hideg szél esőt hozott, a bronz Léda nedvesen csillo-
gott. Morck, a hidegtől vörösen, megérintette a vállát.
– Biztosan fázik.
A nő nem felelt, de kisvártatva felegyenesedett, az arca mélységes
kétségbeesést tükrözött.
– Mi lesz velünk?
– Nem tudom – felelte. Nem tudta pontosan a „velünk” kit jelent, a
férjét, Arntoftot, vagy mind a kettőt? Az időpont ennek a tisztázására
nem volt alkalmas. Inkább egy másik kérdést tett fel:
– Akkor éjjel is ezen a padon ült?
– Igen. A mentőket vártam. Biztosan tudni akartam, meghalt-e. Én
nem tudtam.
– Bement a szerkesztőségbe, és az asztalra borulva találta. Melyik aj-
tón ment be?
– A konyha felől. De először azt hittem, csak alszik. Részeg, mint ál-
talában. Ja, nem is, már emlékszem. Élt, igen, hiszen beszéltem hozzá,
és válaszolt. Persze, hogy válaszolt! Hogy is felejthettem el. Valamit
motyogott.
– Mit?
– Hogy hagyjam békén.
– Szó szerint ezt mondta?
– Nem, de ezt vettem ki a szavaiból. Nem volt túl nehéz rájönni.
– Nem emlékszik pontosan a szavaira?
– Nem értem, miért kellene?
Mostanra már teljesen magához tért, s a makacs kérdezősködésre
nem is titkolt ellenségeskedéssel felelgetett. A köztünk korábban kiala-
kult sajátos, bár ingatag szövetség felbomlott. Viszont az igazságnak ki
kell derülnie, gondolta Morck sóhajtva. Minden más cél elképzelhetet-
len vagy legalábbis hamis. Nincs választása.
 – Szeretném tudni – erőltette tovább.
– Hát, ha magának olyan fontos. A szokott stílusában beszélt, elkül-
dött a maga módján. Mikor megpróbáltam ébresztgetni, azt mondta:
„Menj az anyádba!” Most már boldog?
Morck azt se igen tudta, mi készteti a – „Szomorú, milyen szomorú”
– megjegyzésre.
– Szomorú – mondta a nő keserűen. – Ez volt az ő stílusa, ilyen em-
ber volt.
– Nem nagyon kedvelte, igaz?
– Miért kedveltem volna? – hirtelen elhallgatott. – Ennyi nem lenne
elég? Kezdek fázni.
– Jól van, menjünk vissza a Fynspost-ba.
– Mit akar ott? Elmondtam, amit tudok.
– Azt még majd meglátjuk.
Morck hidegen, szenvtelenül beszélt. A nő aggódva nézett rá, aztán
felállt, és szó nélkül követte.
Kijöttek a parkból. Most a nő a rövidebb, de forgalmasabb útvonalat
választotta, a Parlament tér és az Úri utca felé a Nyugati utcán mentek.
Úgy tett, mintha Peter Magnussen meggyilkolásának éjszakáját maga
mögött hagyta volna, és már senki előtt semmi takargatnivalója nem
maradt volna. Még saját maga előtt sem.

25

A Vidám Csuhásnál, Peter Magnussen törzshelyénél fordultak be. Oda

telefonált akkor éjjel, hogy visszatérítse a szerkesztőségbe. Morck sze-
rette volna tudni, vajon mikor részegen beleszólt a telefonba, ugyano-
lyan trágárul beszélt-e, mint később. Feltehetően igen. A nő mindeneset-
re nem várt jobbat. Ilyen ember volt, azt mondta. Mégis felhívta, és an-
nak is utánajárt, hogy továbbítsa a riportot, nehogy kirúgják. Ez az, ami-
től félt, pedig nem kedvelte különösebben. Miért?
 Morck nem kérdezte meg. Amíg el nem haladtak a három kis ház
előtt, és nem érték el a macskabejárót Nansen ablakán, Morck nem törte
meg a csendet. A szürke kismacska ott ült a párkányon a virágcserepek
közt.
– Akkor éjjel kinn hagyták a macskát az esőben – szólalt meg újra a
szokásos udvarias hangnemben. – Emlékszik, hogy megállt, és megsi-
mogatta?
– Nem, egyáltalán nem emlékszem.
Morck biztos volt benne, hogy hazudik, bár ennek nem volt semmi
jelentősége. Konokul tagadja, hogy minden lépésére emlékszik.
– Egy tanú látta. Bár ez csak egyetlen apró részlet, mégis lehet vala-
mi jelentősége az ön szerepével kapcsolatban.
A nő megállt és rámeredt.
– Hogyhogy az én szerepemmel kapcsolatban?
– Csak annyi, hogy ha ön előre tudta volna, mi történhet, esetleg mi
történt már Peter Magnussennel, aligha állt volna meg egy macskát
megsimogatni.
– Hát nem, gondolom. És most, hogy említi, már egész tisztán em-
lékszem. A lábamhoz törleszkedett, egész megrémített. Felemeltem, és a
lépcsőre tettem. Ennyire emlékszem.
– Szóval most már majdnem mindenre emlékszik?
– Igen, azt hiszem – felelte, de a lelkesedése hirtelen elhalt. A válla
fölött felnézett a kerékpárüzlet fölötti ablakra. A piszkos függönyt egy
hajszálnyit félrehúzták. Rájuk szegeződött a tiszta madártekintet.
A nő megremegett, és azt suttogta: – Menjünk! Olyan furcsán nézi az
embert. Ismeri?
Morck közelebb lépett, és üdvözlésre emelte a kezét. Szégyellte,
hogy olyan ostobának érzi magát ettől. Mentek tovább.
– Kicsit furcsa, akárcsak más magányos, félős öregek. Órák hosszat
ott ül az ablakban, és nézi, mi történik az utcán. Akkor éjjel is ott ült.
– Ő volt a tanú, akit említett?
 – Nem. Egy férfi, aki akkor jött ki a Vidám Csuhásból. Mikkelsen
néni tanúnak nem éppen alkalmas, de ő is elmondta, hogy akkor éjjel
látott egy fehér kabátos hölgyet, és nem sokkal ezután egy nagy, fekete
autó ment el, nagyon gyorsan. Na, megérkeztünk.
Jó az időzítés, gondolta, s kicsit viszolygott tőle. Talán tévedhetetlen
ösztöne kényszerítette rá ezt a pontos időzítést.
– Az az autó – dadogta a nő gondolja, hogy az volt…?
– Igen, nagyon valószínű.
Nem kellett kimondania, mi. Mind a ketten tudták, az a kocsi vitte el
Peter Magnussen holttestét. Félig befejezett mondatokból és ködös uta-
lásokból is nagyszerűen megértették egymást.
– Szeretném tudni, ki vezette azt a kocsit – elmélkedett Morck. – Mit
gondol?
– Hogy mer tőlem ilyet kérdezni! – kiáltott fel. Az arca megfeszült,
kis híján sírva fakadt.
– Miért ne kérdeznék ilyet? – vágott vissza. A kellemetlen kérdést,
előzetes elképzeléseinek megfelelően, még Einarsen megjelenése előtt
mondta ki.
– Még nem jött – tájékoztatta Einarsen viszont valaki más megérke-
zett.
– Ahogy sejtettem. Menjünk be. Csak ön után, asszonyom.
Inkább udvarias gesztusnak szánta, mint utasításnak.
Á nő felkattintotta a villanyt az utcai irodában, de mikor mindnyájan
benn voltak, Einarsen leoltotta.
– Nincs értelme felhívni rá a figyelmét, hogy legyen résen. Megvolt?
Morck egy intéssel elhallgattatta. Brehmerné berohant Peter
Magnussen szobájába. Arntoft az ablaknál állt, a túlsó sarokban. A férfi
a kezét a nő vállára tette. A nő sebes suttogásba kezdett.
– Ne izgasd fel magad, Ilse, most már itt vagyok veled.
A nő egy pillanatra annyira felemelte a hangját, hogy odakinn is hal-
lani lehetett a szavait.
 – Gustav, félek ettől az embertől. Nem hagy békén. Mindent kiszed
belőlem, mindent.
– Dehogy. Csak azt tudod elmondani, amit tudsz. Minden rendben
lesz. Neked nem lehet semmi bajod.
– Szóval köpött – állapította meg Einarsen. – Jellemző rád, az olcsó
trükkjeidre és a hirtelen lecsapásaidra.
Morck nem figyelt. Elment Einarsen mellett, be egyenesen Peter
Magnussen szobájába. Gustav Arntoft hideg tekintetével találta magát
szemben. Az orvos nagy, erős keze átfogta a remegő nő vállát. Morck
megjelenésére félig-meddig elengedte.
– Ilyen eljáráshoz nincs joga – kezdte az orvos. A haragtól a mély
hang még mélyebb lett. – Olyan információkat használt fel, amelyeket
sohasem bíztam volna önre, ha sejtettem volna, mire fogja használni.
– Mire? Az igazság felderítésére?
– Megbocsáthatatlanul erőszakos eljárás volt!
– Túloz. Egyetlen célom volt, valami kézzelfoghatót akartam felmu-
tatni. És mi az eredmény? Brehmerné asszony most legalább már rész-
ben vissza tud emlékezni a gyilkosság éjszakájának eseményeire. Most
már nincs más hátra, csak meg kell néznünk, mire tud még visszaemlé-
kezni a gyilkosság színhelyén?
– Nagy kedvem lenne…
Nagy akaraterővel lenyelte a folytatást. A felülről jövő fényben az
arcvonásai úgy elmélyültek, mint egy fekete alapra vésett karc. Ez a
kettőjük összeütközése volt:
– Nagyon jól tudja, hogy nem akadályozhatja meg.
– És ha mégis?
– Akkor le kell tartóztatnom. A rendőrség munkájának akadályozása
miatt.
– Mit beszél, Gustav? – kérdezte Ilse. – Téged biztosan nem tartóz-
tathat le!
Arntoftra nézett, tőle várta a választ, de helyette Morck felelt, mikor
a nő zavartan ránézett.
 – Nem gondoltam egészen komolyan, kedves asszonyom – nyugtatta
meg mosolyogva.
– Akkor most mi van? – kérdezte újra Arntoftra pillantva. Az orvos
megfogta a könyökét. Vajon a féltékenység hasított Morckba, mikor
meglátta, hogy közelebb húzódik az orvoshoz? Nem, hát persze, hogy
nem.
– A felügyelő úr azt akarja, mondd el, mi történt akkor éjjel, amikor
idejöttél. El kell mondanod. Én is itt leszek.
Az utolsó megjegyzést kihívásnak szánta. Azt várta, Morck kifogást
emel majd a jelenléte ellen, de nem így történt.
– Ha nem avatkozik közbe, maradhat.
– Ez kizárólag azon múlik, nem teszi-e ki Brehmerné asszonyt feles-
legesen sok megrázkódtatásnak. Végtére is az orvosa vagyok.
– Ezt nem tagadhatjuk. Bár az volt a benyomásom, Brehmerné asz-
szony nem ebben a minőségben kereste a segítségét, mielőtt eljöttünk a
villából.
– Honnan tudhatja? – kérdezte Brehmerné. – Gustav, én nem mond-
tam meg neki, honnan…?
– Hallgass – szólt rá Arntoft. Úgy intette le, ahogy egy gyereket pró-
bálnak elhallgattatni, amikor a felnőttek vitatkoznak. Morck szemébe
nézett.
– Szóval hallgatózott, igen?
– Igen.
– És úgy gondolja, ehhez joga van? Magánházban, ahová még belép-
ni sincs semmiféle törvényes joga?
– Ostobaság – vágta el Morck olyan dühvel, ami még saját magát is
meglepte. Nagyon ritkán vesztette el a türelmét. Annyira ritkán, hogy
még Einarsen is visszafordult az utcai szoba ablakából, és kissé kinyi-
totta az ajtót, kíváncsi volt, mi történik.
– Megvolt a törvény adta jogom, annál jóval több is!
– Úgy mint?
 – Hát ide hallgasson! Nekem az a feladatom, hogy keresztülvágjam
magam azokon a féligazságokon és elhallgatásokon, amik ezt az ügyet
összekuszálják. És úgy látom, az összekuszálásból ön is alaposan kivet-
te a részét.
– Ezt megjegyzem. Ezért az állításáért még felelni fog.
– Nem lesz rá szükség. Most fog mindenki felelni. Éppen azért va-
gyok most itt, hogy ezt elrendezzem.
Morck hevesen zihált. Tudta, hogy több indulatot árult el, mint amit
a helyzet megenged. Nem kellett volna, mégsem bánta, egyáltalán nem,
torkig volt már ezzel az eredménytelen vagdalkozással.
Miközben egymást méregették, Ilse Brehmer közbeszólt:
– Miről beszélnek? Egy szót se értek az egészből.
Ebben az újabb tiltakozó panaszban nem volt semmi gyerekes. A két
riválishoz szólt, akik az ő kegyeinek elnyeréséért csatároznak, és egyi-
kük se törődik azzal, ő mit érez.
Ez a találkozás nem úgy alakult, ahogy Morck elképzelte.
– Ilse, fentről telefonáltál?
– Igen.
– Ez el is dönti a kérdést. Amíg te beszéltél, Morck úr úgy határozott,
hogy körülszaglász a lakásban. Megtalálta a földszinti készüléket, és
kihallgatta, mit beszélsz.
– Pontosan. Éppen úgy, mint a férje, asszonyom.
– Mint a férjem?
– Igen. A gyilkosság éjszakáján. Csak akkor fordított volt a helyzet.
Ön lent, onnan hívta fel Magnussent a Vidám Csuhásban, igaz?
Brehmerné Arntoftra nézett, tőle várt volna eligazítást, de nem ka-
pott, vagy mégis, egészen észrevehetetlenül tudomására hozta a bele-
egyezését?
– Igen – felelte.
– Ezt akartam tudni. A férje föntről kihallgatta a beszélgetést. Ami-
kor befejezte és elindult, a férje követte.
 – Követett, micsoda, ide követett engem? Nem létezik! Megláttam
volna. Egy lélek se járt az utcán.
– Persze, csakhogy ő nem közvetlenül a háta mögött haladt. Dehogy
is, ő autón ment, és más útvonalon. Hisz tudta, hová megy.
– Úgy értsem, ő már…
– Úgy. Még ön előtt ideért.
– Akkor látnom kellett volna a kocsiját a parkolóban.
– Nem ott parkolt, nehogy felfedezze a jelenlétét!
Érthetetlen meglepődéssel nézett Morckra, aztán Arntoftra, mindená-
ron szerette volna elkerülni az elkerülhetetlen következtetést.
– Gustav. Mit gondoljak? Mit gondolhatok egyáltalán?
Morck a néző hűvös közönyével figyelte, hogy fogja át Arntoft vé-
delmezőn az asszony vállát. A nő szinte azonnal elhúzódott. A hirtelen
beállott csendben csak Einarsen cipője nyikorgott a másik szobában.
Először nekik akart szólni, de aztán meggondolta magát, és kiment a
bejárati ajtón, mert rájött, hogy már ők is meghallották az udvarra be-
hajtó kocsit.
– Megjött – mondta az asszony Arntoftnak. – Most mit csináljunk?
– Azt hiszem, ezt jobb lesz, ha rám bízza, kedves asszonyom. – Fel
kell majd tennem néhány kérdést azzal az éjszakával kapcsolatban.
A nő talán fel se fogta a szavak értelmét, a figyelme állandóan elka-
landozott. Amikor a kocsi ajtaja becsapódott kinn a sötétben,
Brehmerné összerezzent.

26

Bármennyire visszariadt is a jobbik énje, most, mikor a végkifejlet meg-

fogható közelségbe került, mégis elfogta az izgalom, az érthetetlenül
viszolyogtató hatalmi mámor. Véget ért ez a céltalan egy helyben topo-
gás, hamarosan felkapja őket a forgószél, csak még azt nem látta ponto-
san, melyik ponton ragadja el. De legalább a kezében vannak, ezt akar-
ta. Lekapcsolta a nagyvillanyt.
– A konyhán átjött be, ugye, asszonyom, és itt találta Peter
Magnussent az asztalra borulva. Azt hitte, alszik?
– Igen. Alig láttam, majdnem teljesen sötét volt, mert az asztali lám-
pa a falra világított.
– Így?
Morck úgy fordította a lámpát, hogy a fénysugár a falra essen.
– Hogy írná le a testhelyzetét?
– Elnyúlt az asztalon.
– És hol volt az írógép?
– A falhoz tolva. Még benne volt a riport.
Morck emlékezett, hol tartják a géppapírt. Kihúzta a középső polcot a
jobb oldalon, kiemelt egy lapot, betette a gépbe, és a gépet a falhoz tol-
ta. A fehér lap a fényben vakítóan világított. Mikor visszafordult, az
asszony és Arntoft egymás mellett álló, alig kivehető árnyékát látta az
ablakon.
– Szeretném pontosan tudni, hogy ült Magnussen, amikor meglátta.
Einarsen!
Nagyon jól tudta, hogy Einarsen kiment az udvarra. Megpróbált nem
gondolni rá, milyen gyilkos indulat foghatta el, igyekezett megnyugtatni
a lelkiismeretét.
– Dr. Arntoft, helyettesítené a kollégámat, ha már úgyis itt van?
– Úristen, nem – utasította el Arntoft hevesen.
– Hát, akkor azt hiszem, Andersent kell megkérnem.
A konyhán át ment ki. Mikor az ajtót nyitotta, megpillantott egy ár-
nyékot, éppen a kivilágított ablak elől húzott el, és nagy sietve távozott.
– Andersen – szólt ki – Jöjjön be egy pillanatra! Szeretném rekonst-
ruálni a gyilkosságot, és szükségem van a segítségére.
Andersen előbukkant az árnyékból.
– Brehmer benézett az ablakon – jelentette. – Már tudja, hogy figyel-
jük.
 – Nem baj, nem árt, ha tudja. Mikor újra kimegy, ne siessen, hagyjon
neki időt elosonni.
– Tényleg azt hiszi, hogy vissza fog menni…
– Jöjjön be, Andersen – sürgette türelmetlenül.
Nem szabad nekik időt hagyni, hogy megnyugodjanak, pontosabban,
Arntoftnak nem szabad időt hagyni, hogy az asszonyt megnyugtassa,
vagy bármi módon megerősítse, és kivédje a rosszulléteit. Morck és
Andersen visszamentek a szerkesztőségi szobába. Arntoft valamit sutto-
gott, de a nő réveteg, merev tekintetéből ítélve nem sok eredménnyel.
– Jó estét, asszonyom.
Andersent szemmel láthatóan feszélyezte a helyzet.
– Gombolja ki a zakóját, és üljön le Magnussen székére. Kérem, asz-
szonyom, ön álljon a konyhaajtóba.
– Mi a fene? – szólalt meg Arntoftból a kárpitos fia. – Köteles?
– Igen. Ki akarjuk deríteni, pontosan mi történt.
– De a hatás Brehmerné asszonyra súlyos lehet. Figyelmeztetnem
kell…
– Nincs rá szükség! Vagy nem avatkozik bele, vagy eltávozik.
– És ha nem, akkor letartóztat? – mondta Arntoft ellenségesen.
– Pontosan.
– És bíróság elé állít?
– Nem lenne rá szükség. Huszonnégy órám lesz, hogy döntsék, az
bőven elég. Kérem, lépjen el az ablaktól.
– Miért?
– Mert elfogja a kilátást.
Arntoft ellépett az ablaktól. Úgy látszott, abban a pillanatban valamit
megértett. Megfordult, visszafojtotta a lélegzetét, de nem szólt egy szót
se. Morck elfordította róla a tekintetét.
– Asszonyom – hívta Morck, és az ajtóhoz kalauzolta.
– Muszáj? – fordult Brehmerné kétségbeesetten Arntoft felé.
– Igen, jobb lesz.
A konyha felé irányította. A küszöbön Morck megállt.
 – Most jöjjön be!
A szótlan, engedelmes arcon már nem a kétségbeesés, hanem az aka-
raterő teljes hiánya tükröződött. Olyan volt, mint az alvajáró, magatehe-
tetlen holdkóros.
– Zárva volt az ajtó, amikor megérkezett? – Kérdezte halkan, próbál-
ta nem magához téríteni.
– Nem, nyitva.
Kicsit meglepődött azon, hogy Morck tudja.
– Mennyire volt nyitva? Mutassa meg!
Szófogadóan megfordult, és behajtotta az ajtót, épp csak kis résnyire
hagyta nyitva.
– Itt kinn meggyújtotta a villanyt?
– Nem, sötétben mentem be. Kiszűrődött egy kis fény.
Morck kinyúlt, és lekapcsolta a villanyt. Szorosan mellette állt, érez-
te a bőre melegét. Neki is éreznie kellett a leheletét a nyakán. Egy röpke
másodpercig az övé volt. Az ajtó hasadékán beszűrődő fénycsík egyesí-
tette őket, és Morck felügyelő csak nagy erőfeszítéssel tudta leküzdeni
azt az illúziót, hogy ő is elvarázsolt, holdkóros, és az egész helyzetet
csak azért hozta létre, hogy egy pillanatra egyedül maradhasson vele a
sötétben, belélegezhesse nőiességének illatát.
– Nyissa ki az ajtót – mondta hűvösen. Nem árulta el az érzelmeit.
Nem is lett volna már mit, abban a pillanatban megtört a varázs, amikor
a nő engedelmeskedett a parancsnak.
Andersen szálfa egyenesen ült az asztalnál, lerítt róla, milyen kínban
van.
– Dőljön rá az asztalra, a fejét hajtsa a karjára – utasította Morck.
– Nevetséges – jegyezte meg fojtott keserűséggel Arntoft a félho-
mályban.
Andersen szemmel láthatóan egyetértett vele, csak vonakodva teljesí-
tette az utasítást. Nem túl meggyőzően alakította a rá osztott szerepet.
Szőke haja, széles válla amúgy sem helyettesítette valami jól a sötét
hajú, horpadt mellű Magnussent. De ez nem sokat számít, a nő úgysem
Andersent fogja látni, hanem a rongyos, lerobbant Magnussent.
– Így látta, az íróasztalra borulva. Mi történt aztán?
– Én…
Úgy látszott, nem találja a szavakat, de nem ez volt a helyzet. Morck
hirtelen megérezte, hogy eljutottak a döntő pillanathoz. A nő tartása egy
hajszálnyit megváltozott, az izmai megfeszültek. Egyedül Morck vette
észre, mert ő állt közvetlenül mögötte, még mindig egészen szoros volt
köztük a kapcsolat, de ezt a nő nem tudhatta, ezt a kapcsolatot csak
Morck realizálta.
– Azt hittem, alszik – fejezte be kicsit nyugodtabban. Úgy látszott,
nem mond igazat, ezzel a hazugsággal kerüli meg az eléje tornyosuló
akadályt.
– Odamentem a telexhez, és elküldtem a riportot.
– Mi történt aztán?
Az ajtóban alig fértek el ketten. Morcknak lüktetett a halántéka,
ahogy oldalra fordulva figyelte a nőt, mint a sátánnak, ha keresztény
vért érez. De ezt a kényelmetlenséget el kellett viselnie, így látta meg,
hogy siklik a nő fáradt tekintete a belső iroda zárt ajtaja felé.
– Hallott valamit? – kérdezte halkan, egészen közelről.
– Úgy rémlett, de nem tudom, ideges voltam, és attól féltem, valaki
van ott benn. És a legkisebb zaj…
– Úgy gondolta, lépéseket hall?
– Igen, egy pillanatig, de nem volt ott senki.
– Az ajtó zárva volt?
– Én azt hittem, mert…
Csak ekkor fordult feléje, és mikor meglátta, milyen közel van az ar-
ca, ijedten visszahőkölt.
– Nem volt benn senki, mondom!
– Bement és megnézte?
– Igen.
Morck még az „igen” előtt bólintott.
 – Köszönöm. Csak ezt akartam tudni.
Morck megkönnyebbülten sóhajtott. Az asszony bizonytalankodva
elindult Arntoft felé, nem tudta biztosan, vajon csakugyan mehet-e már.
Andersen felállt és megfordult. Az arca vörös volt, mint valami ki-
merítő tornagyakorlat után.
– Ha nincs tovább szüksége rám…
– Nincs, ennyi az egész. Most már kimehet újra, de ne arra – szólt rá
a konyha felé induló Andersenre.
– És egy-két percig várjon, mielőtt kimegy az udvarra.
– Miért? – heveskedett Arntoft. – Mi az ördögöt akar ezzel az undorí-
tó komédiával?
– Önt nem hívtuk ide, kérem, ne avatkozzék bele.
Morck türelmetlenebbül utasította rendre, mint szándékában állt,
mert bizonyos fokig ő is kirekesztettnek érezte magát. – Lehet, hogy ez
undorító komédia. De szükséges.
– Miért szükséges?
– Hogy kiderüljön az igazság.
– Azt akarja mondani, hogy Brehmerné asszony hazudik?
– Nem, azt éppen nem mondanám – felelte, és sarkon fordult. Nem
kellett volna ennyire dühbe gurulnom Arntoft közbeszólásától, gondol-
ta, miközben kinyitotta a belső iroda ajtaját, és felkattintotta a villanyt.
Vigyázott, nehogy kinézzen az ablakon. Adjunk neki öt percet. A fény
majd idecsalogatja. Kihúzta az íróasztal egyik fiókját, és félig nyitva
hagyta, aztán megfordult, és a konzulra nézett. A konzul a díszes egyen-
ruhájában még Arntoftnál is rosszallóbban nézett vissza rá. Vajon a lá-
nyának a fia hogy reagált erre a modorra? Összeroppantotta, vagy any-
nyira igyekezett utánozni, hogy ennek a képnek a hatására csak még
kínosabban igyekezett elrejteni a valódi érzelmeit?
Morck kidugta a fejét az ajtón.
– Bejönne egy percre, asszonyom?
 – De hát mondtam már, hogy nem volt ott senki – tiltakozott pana-
szosan szipogva, épp úgy, mint egy gyerek, aki nem akar engedelmes-
kedni a felnőttek érthetetlen szeszélyeinek.
– Persze, hogy nem – mondta Arntoft is. Hangjának nyersesége aka-
rata ellenére elárulta nyugtalanságát.
– Jöjjön be, kérem – kérte újra Morck. – Lenne szíves ismételten ki-
jelenteni, hogy…
– Miért?
– Szeretnék valamit mutatni.
– Gustav, muszáj?
Arntoft bizonytalankodott.
– Ragaszkodik hozzá? – kérdezte Morcktól.
– Igen.
– Nem tudom, van-e joga erre, azt se tudom, mi az értelme, de ha ez
már a befejező…
– Az, azt hiszem.
– Akkor, Ilse, azt tanácsolom, menj csak be. Menj!
Megfogta a könyökét, és gyengéden megtolta. A nő hátrapillantott,
biztos akart lenni benne, hogy Arntoft is bemegy. Morck félrehúzódott,
a nő az ajtótól egy lépésre megállt.
– Mit akar nekem mutatni? Nekem csak úgy rémlett, hogy volt itt va-
laki.
– De bejött, hogy meggyőződjön róla. Mennyi ideig maradt itt?
– Csak pár pillanatig. Nem volt rá semmi okom, de én annyira meg-
rémültem, hogy le kellett ülnöm.
– Hová? Az íróasztalhoz?
– Hogy?
– Az íróasztalhoz ült?
– Nem emlékszem pontosan. De hát hova máshová?
Zavartan pillantott a konzul képére, aztán megrázta a fejét. Biztosan
nem a díványra.
– Biztosan az íróasztalhoz ültem, most már emlékszem.
 – Arra is emlékszik, hogy ezt a fiókot kihúzta?
– Hogy kihúztam-e?
Akaratlanul közelebb lépett, akkor fedezte fel a nyitott fiókot: Morck
benyúlt, és kiemelte az üllőt. Jól időzítette a kérdést, hisz magától adó-
dott.
– Ne! – nyögte. – Kérem, kérem. Ne!
Heves szívdobogása ellenére Morck iszonyattal vegyes tartózkodó
érdeklődéssel figyelte a nőt, aki majdnem sikítva zokogta:
– Ez nem lehet ott! Nem lehet!
– Hát hol lehet? – kérdezte, de a választ is rögtön megadta: – Nagyon
jól tudja, hogy a tenger fenekén kellene lennie, a kikötőnél, ugye?
Most megfogta. Ez lett volna az ügy vége, ha Arntoft, a nemes lelkű
lovag ebben az alantas játékban, nem sietett volna azonnal a hölgy ol-
talmára, amikor észrevette, milyen reménytelenül próbál menekülni.
– Azt… azt hiszem, rosszul vagyok.
– Hát persze. Milyen kényelmes ez a rosszullét…
– Hallgasson! – rivallt rá Arntoft. Közéjük nyomult, megfogta a nő
vállát, aggódva nézte lecsukódó szemét. – Gyere, ülj le ide!
Végül mégis a díványra feküdt a konzul képe alá. Összehúzódzko-
dott, mintha el akarna bújni, épp úgy, mint az esőben a padon a bronz-
szobor mellett, mikor Morck mellé ült. A válla remegett.
– Hozzon egy pohár vizet! – rendelkezett Arntoft.
Morck engedelmeskedett.
Pohár nem volt a konyhaszekrényben, csak kávéscsészék. Az egyiket
megtöltötte vízzel. A keze remegett. Hirtelen fogta el a fáradtság, hideg,
kiszámított céltudatossága elpárolgott, kiverte a verejték, s végigfolyt az
arcán. Szomjasan kiitta a csésze vizet, gondolta, majd bevisz egy mási-
kat, de a gondolatai elkalandoztak, azon tűnődött, miért olyan megfog-
hatatlanok a dolgok, miért ilyen ködösek és törnek elő aztán váratlanul
és keservesen akár az érzelmek. Arra gondolt, adhatna neki ugyanabból
a csészéből, amiből ő ivott, s ezt a gondolatot az elhagyott szerelmes
fájdalma kísérte. Úgy érezte, a csésze titkos kapcsolatot alkotna kettejük
között, még a nő előtt is titok maradna – mint egy alvó nőre lehelt csók,
amiről a nő mit sem tud. Ott fogja érinteni az ajka a csészét, ahol az
előbb az övé.
Valaki megjelent a hátsó ajtónál. Morck, mint a kutya, lerázta magá-
ról az álmodozást. Mi van veled, Morck? Most már aztán elég! A zseb-
kendőjével megtörülte az arcát. Andersen belépett.
– Néhány perce átment a szomszéd házba – jelentette.
– Hová? Az irodaházba?
– Oda. És a lépcsőházban sem gyújtott villanyt, meg fent, az irodá-
ban sem.
– Jól van.
– Hogyhogy jól van? – kérdezte Andersen értetlenül. Kérdésére nem
kapott választ.
– Lehet, hogy egyenesen átment, és ki az utcai ajtón? – kockáztatta
meg a feltevést Andersen.
– Nem hiszem. Einarsen ott van. Menjen vissza az udvarra, és semmi
szín alatt ne engedje megugrani.
– És ha a kocsijához fut?
– Tartóztassa le! – vágta rá. Utasítását olyan határozott fejmozdulat-
tal kísérte, ami Andersent azonnali indulásra késztette. Morck közben
tökéletesen megfeledkezett arról, hogy ivott a csészéből, megtöltötte és
bevitte.
Arntoft a díványtámlán ült. Morck belépésére visszahúzta a kezét a
nő válláról. Az asszony felült, az arcán érthetetlen, csodálkozó kifejezés
ült, a szeme ködösen nézett a távolba. A tenger asszonya. Nem kért vi-
zet, Morck a csészét az íróasztalra tette, az üllő mellé. Morck még háttal
állt, amikor Arntoft beszélni kezdett.
– Elmondtam Brehmerné asszonynak, hogy a papírnehezék az
enyém, tőlem kérte kölcsön, de azt persze nem közölte velem, milyen
alattomos módon fogja felhasználni.
 – Szóval elmondta? – válaszolt Morck, kissé már fáradtan Arntoft
nemes gesztusaitól. – Igazság szerint, amikor elkértem, még fogalmam
se volt róla, hogy így alakulnak a dolgok.
– Hogy?
Amíg a válaszon törte a fejét, nem nézett rájuk, az üllőt forgatta, de
egyfolytában a hátsó, kis átjáróba vezető ajtó nyílására várt, és annak az
ajtónak a nyílására, ami a szomszédos irodaépületbe vezet. A zár alig
kattant, csak ő hallotta meg. A nő és Arntoft a válaszát várták.
Szóval ott van. Ott áll a tejüveg mögött a sötétben, zihálva lélegzik,
nyitott szájjal, izgatottan várakozik.
Einarsennek itt kellene lennie. Elszámította magát, lehet, hogy egye-
dül nem tud minden szálat kézben tartani.
– Kérdeztem valamit – sürgette Arntoft a háta mögül.
– Igen. – Morck hirtelen megfordult. – És meg is kapja a választ. De
többet aztán ne kérdezzen! Nem volt rá semmi okom, hogy ilyen reak-
ciót várjak Brehmerné asszonytól.
– De azt csak nem hiszi, hogy ennek a felfedezésnek bármiféle jogi
jelentőséget tulajdoníthat?
Morck felvonta a szemöldökét. – Különös dolgokat mond, doktor. Ki
beszélt itt jogi jelentőségről?
– Velem nem megy sokra, ha megidéz tanúnak, legalábbis…
– Hallgasson!
– Tessék?
– Várjon egy percig!
Morck átvágott a szobán, és felrántotta az ajtót.
– Einarsen – szólt ki –, gyere be egy percre!
Einarsen a szomszédos épület ajtaja előtt bukkant fel, a hívásra oda-
ügetett hatalmas lúdtalpain. Morck egy szót sem szólt, amíg Einarsen be
nem lépett.
– Szükség van rám?
– Igen. Szeretném ezt a kihallgatást felesleges közbeszólások nélkül
lefolytatni. Doktor Arntoft azt kérte, hogy jelen lehessen, mert
Brehmerné asszony a betege, és félti a megrázkódtatástól. Ezt megértet-
tem, de természetesen csakis azzal a feltétellel, ha semmilyen körülmé-
nyek között nem akadályozza a munkámat. Ha mégis, akkor kérlek vidd
be az őrsre, hogy őt is kihallgathassuk.
– Rendben, mindent értek.
– Nincs joga – pattant fel Arntoft dühödten. – Nem egyezem bele!
Einarsen hidegen szemlélte. – Kénytelen lesz. Vigyem máris,
Morck?
– Ne.
– Rendben. Üljön le, és pofa be!
Arntoft megérezte, hogy a rendíthetetlen Einarsen ellen mit sem te-
het. A díványon fekvő nő mellett maradt, nem ült le, csontos arca falfe-
hér volt a dühtől. Morck arra gondolt, megint úgy beszélnek, mintha a
nő nem is lenne jelen, mintha egy néma, magatehetetlen tetem fölött
marakodnának. Az asszony megfogta Arntoft kezét. Vajon ő is látja, mi
történik, tűnődött Morck, s vigyázott, hogy nehogy a tejüveg felé téved-
jen a pillantása. Talán nem lenne szerencsés, ha észrevenné. Nyugtalaní-
totta a dolog, hátha Brehmer meglátta, mikor a felesége megfogta
Arntoft kezét, és hirtelen rájön, hogy a kettőjük kapcsolata több, mint
aminek ő képzelte.
– Ugye nem mész el, Gustav?
– Nem, itt maradok – morogta, és megszorította a kezét.
Morck az íróasztal szélére ült, utálta ezt a helyzetet, amit maga idé-
zett elő, utálta saját magát, és ez az utálat még csak fokozódott, amikor
Einarsen, akiből a tapintat teljességgel hiányzott, megfordította
Magnussen székét, és mint egy néző, aki nem zavartatja magát, karját a
szék támlájára helyezve leült a székre. De most már benne vannak, visz-
szaút nincs. Néhány centire megemelte az üllőt, aztán újra letette. A filc
tompán puffant az íróasztalon.
– Asszonyom – kezdte –, az ön reakcióját csak egyféleképpen tudom
magyarázni: ön tudta, hogy ebből a fiókból eltűnt egy ilyen üllő. Azt is
tudta, hogy azzal hajtották végre a gyilkosságot. Meg tudná mondani,
honnan tudta?
A nő némán rázta meg a fejét.
– Nem? Gondolja át kérem!
A megszokott udvarias hanghordozásnál kicsit feljebb emelte a hang-
ját, ez nála gyakran valamilyen rejtett fenyegetés jele volt. Azt akarta,
hogy jól hallják a kérdést.
– Nem érti, milyen súlyos a helyzete?
A nő felnézett Arntoft sápadt arcára, de onnan nem jött semmiféle
segítség. Már úgy látszott, megadja magát, azt dadogta:
– Nem húz ki belőlem semmit. Én nem tudok semmit.
– Egész idő alatt ezt mondta. Azt mondta, nem emlékszik, hol járt
Peter Magnussen meggyilkolása előtt és után.
– Nem is emlékeztem.
– Nem, de amikor kiderült, hogy én tudom, mit csinált, mindjárt az
eszébe jutott. Persze, csak az, amit már amúgy is tudtam. Ez különös,
hogy mást ne mondjak. Mindenki tudja, Arntoft doktor különösen, hogy
a memóriakiesés nem így gyógyul.
Arntoft megpróbált közbeszólni: – Tudomásom szerint, nincs kidol-
gozott…
– Legyen szíves, hallgasson! Ön már úgyis túlságosan belekeveredett
ebbe az ügybe, ne kezdjen most szakmai magyarázatokba.
– Belekeveredtem? Hogyan?
– Több alkalommal pénzt adott Brehmerné asszonynak, amit ő Peter
Magnussennek továbbított, ezzel akarták elérni, nehogy bizonyos té-
nyeket napvilágra hozzon.
Arntoft teljes rémülettel meredt rá. Kiborult végre?
– Tényeket? Milyen tényeket?
A kérdést a díványon fekvő nőhöz intézte. A nő nem nézett fel rá.
Arntoft alig hallhatóan a nevén szólította. Szemmel láthatóan teljesen
elvesztette a fejét, megszólalni se tudott.
 – Nem tudja? – kérdezte Morck. Semmi válasz. – Nem, persze, hogy
nem. Tegnap azt mondta nekem, csupán azért adott neki pénzt
Magnussen számára, mert Brehmerné asszony kérte. És ön, asszonyom?
Ön miért adta azokat a kölcsönöket Magnussennek?
– Én, én csak adtam.
– Miért? Mert ő kérte?
– Igen.
– De mi volt a valódi ok?
– Szüksége volt rá, nem volt pénze. Nem keresett itt sokat, sohasem
jött ki a fizetéséből.
– Legalább is az italra nem volt elég. Ön pedig hajlandó volt az italo-
zásait finanszírozni a hónap vége felé, amikor már kifutott a pénzéből.
A nő nem szólt egy szót se. Szürke szemét feléje fordította. Talán
nem is volt szürke, de annak látszott, amikor a rémület teljesen hatal-
mába kerítette.
– Mekkora összegről volt szó?
– Pontosan nem tudom.
– Azt akarja mondani, hogy fel se jegyezte, mennyivel tartozik
Arntoft doktornak?
– Dehogynem. Úgy értettem, az összeg nagysága változott.
– Gondolom aszerint, mennyihez tudott a férje háta mögött hozzájut-
ni. Ez a dolog lényege, ugye?
– Igen.
– Szóval, mennyi a teljes összeg? Több száz korona?
– Azt hiszem, alig több háromezer koronánál.
– Azt hiszi? Akkor az lehet akár négyezer is, vagy még annál is több,
nem?
– Én őszintén mondom, nem tudom – nyögte szerencsétlenül. – Csak
folyton kért és kért, és én, szóval, nem volt értelme feljegyezni, úgyse
tudta visszafizetni.
– Mert nem is várták el tőle, ugye?
– Hogy? Nem egészen értem.
 – Dehogynem érti. Visszafizetésről itt szó se volt. Hogy ezt kimond-
ták-e vagy csak amolyan hallgatólagos megállapodás volt, nem számít.
Miért nem vallja be, hogy Magnussen ezeket a kölcsönöket kikényszerí-
tette. Tulajdonképpen kizsarolta.
– Nem igaz. Nem is értem, mit beszél. Nem tudok semmit…
Ezúttal Arntoftnak bizonygatta tudatlanságát és elkeseredettségét. –
Gustav, én erről semmit, de semmit nem tudok – mondogatta, és a férfi
kezét olyan szorosan és bizalmasan szorította az arcához, ahogy a sze-
relmesek szokták, amikor azt hiszik, egyedül vannak. De nem voltak
egyedül, Morck is figyelte őket, és az ablak mögött rejtőzködő férfi is.
Morck gyorsan közbelépett, mintha az lenne a legfontosabb, hogy az a
férfi ne vegye észre.
– Ez buta magatartás, asszonyom, úgysem tudja megmenteni a férjét.
Erre a mondatra elengedték egymást, s leejtették a kezüket. A nő feje
remegett a megdöbbenéstől, mintha Morck kijelentésének semmi értel-
me nem lenne.
– A férjemet megmenteni?
– Nem lehet sem a gyilkosság vádjától, sem a botránytól, amiért a
férje tudta nélkül Peter Magnussent pénzelte. Még most se tudja, miről
beszélek? Jól van, akkor elmondom. Magnussen véletlenül rájött, miért
jár a férje Koppenhágába. Olyasmiért, amit, nos, talán nem kell részle-
teznem. Nem kell a dolgokat még kínosabbá tennünk, mint amennyire
feltétlenül szükséges, bár a bíróság elől nem lesz mód eltitkolni.
Te álszent, gondolta Morck, te átkozott álszent. Azzal védekezel,
hogy elhiszed, hogy ez az egyetlen kiút. Egy fenét ez! Csak teljesen
térdre akarod őket kényszeríteni.
– Pénzelte Magnussent, hogy hallgasson arról, amit tud. És a férje
előtt is titkolta. Két okból. Először azért, mert nem merte bevallani,
hogy az életének erről az oldaláról is tud. Félt tőle, félt, mi lesz a min-
dennapjaiból, ha a férje rájön, hogy tudja róla az igazat. Erről az első
okról többet nem mondok: ez a magánügye. A második, ami szoros
kapcsolatban áll az elsővel, az, hogy tudta, mekkora jelentőséget tulaj-
donít a férje a látszatnak, a társadalmi pozícióinak. Tudta, hogy a leg-
rosszabb, ami érheti, ha – még mindig a régi szólás fejezi ki legjobban –
, szóval, ha a becsületén folt esik, ha megvetés és gúny tárgya lesz.
Mindent megtett volna, hogy ezt megelőzze, még ha ez valakinek az
életébe kerül is. És ezt ön nagyon jól tudta. Ezért pénzelte Peter
Magnussent, nehogy napvilágra hozza a birtokában lévő tényeket.
– Ez nem igaz, én…
Felemelte a kezét, elhallgattatta. Ez a Brehmer-féle mozdulat azt az
illúziót keltette, mintha Brehmer bőrébe bújt volna, úgy nyugtatja. Mi-
csoda komédiát játszol? – kérdezte magát. – Csak kitalálsz mindent? Ha
így volt, most már elkapta a gépszíj, engedelmeskednie kellett a szabá-
lyainak, folytatnia kellett a maga választotta módon. Számára ez az
egyetlen út, bármi legyen a következménye, most már nem kerülheti el.
De hová vezet mindez? Nem tudta, vagy talán nem akarta tudni. Minden
feltoluló kételyét félre kellett söpörnie. Bármi vezette is, most már nem
fordulhat vissza.
– Asszonyom, azon az éjszakán, amikor Peter Magnussent meggyil-
kolták, a férje kihallgatta a beszélgetését.
– Kihallgatta?
– Ezt ön nagyon jól tudja.
Morck belenézett a csaknem alélt asszony mély szürke szemébe. Va-
lóban csak ő gondolta úgy, hogy tudja.
– A férje belehallgatott a beszélgetésébe. Ön felhívta Magnussent a
Vidám Csuhásban, és azt kérte tőle, menjen vissza a szerkesztőségbe.
– Én csak azt akartam, hogy küldje el a riportot.
– Mert attól félt, ha nem, a férje beváltja a fenyegetését, és kirúgja?
– Igen.
– És akkor sor kerül a jelenetre, ahol Magnussen kipakol egyet-mást.
Erre már semmit nem szólt, csak kifejezetlenül nézett rá.
– A telefonbeszélgetés során is kért pénzt?
– Nem. Nem hiszem, legalább is nyíltan nem.
– Csak célzott rá?
 – Talán megkérdezte, nincs-e egy pár felesleges…
– Felesleges mi? De ön a férje szemében nem akárki. Először is, ő a
goromba beszédet nem tűrte, másodszor rájött, hogy ön és Magnussen
között valamilyen sajátságos kapcsolat létezik, bármilyen…
– Ez nem igaz. Köztünk soha nem volt semmi!
Ez a vad tiltakozás azt mutatta, hogy félreértette Morckot, úgy értet-
te, mintha a pénzügyeken kívül egyéb kapcsolatra is célzott volna, azt
pedig mindenáron vissza akarta utasítani. Egyúttal gyorsan fel is állt,
hirtelen összeszedte magát, mintha csak most jött volna rá, hol van.
– Nem maradok itt egy percig sem tovább. Nem bírom tovább. – je-
lentette ki, és Arntoft megnyugtató keze elől is elhúzódott. Mintha a
díványon nem akart volna maradni, mert itt, a konzul képe alatt volt
része abban a sajátságos kapcsolatban? A kérdés csak kellemetlen, kö-
dös, futó gondolat volt, Morck egy pillanatig sem vette komolyan. De
még ha lett volna köztük valami, akkor sem tartozik rá. Nem azt kutatja,
ez csak mellékszál, ami bonyolítja és nehezíti az igazság kibogozását,
különösen, mivel Jorgen Brehmer ott liheg az ajtó mögött, mert látja ezt
a másik párt. Annak a dolognak semmi köze az ügyhöz. Végre már egy-
szer és mindenkorra át kell vágnia magát a féligazságok bonyolult szö-
vevényén.
– Rövid leszek. Mikor letette a telefont, elindult a Fynspost-ba. A
férje néhány perccel előbb ért oda, még mielőtt ön megérkezett, vagy
míg benn ült az íróasztalnál, mert, mint mondta, rosszul érezte magát,
Én a második lehetőséget tartom valószínűbbnek. Mikor ön megérke-
zett, Brehmer már itt volt, és hallotta Peter Magnussen goromba szavait.
– Miféle szavait. Én nem tudom…
– Akkor hadd ismételjem meg. Barátunk, Magnussen azt mondta:
Menj az anyádba. Nem hiszem, hogy Jorgen Brehmer az a fajta férfi,
aki eltűri, hogy így beszéljenek a feleségével. Szóval ez volt a közvetlen
előjáték. Nem így történt?
– Nem, ő itt se volt.
 – Csak nem azt akarja nekem mondani, hogy a férje csendesen ello-
pakodott, miután meghallotta, hogyan beszélt önnel Magnussen? Nem,
asszonyom, ő lenne az első, aki ez ellen tiltakozna. Szép kis jelenet ját-
szódott itt le, én mondom. Látta, amikor az üllővel leütötte Peter
Magnussent?
– Nem ütötte le! Nem ő volt az. Én… én nem tudok semmit!
– És feltehetően arról se tud semmit, hogy bejött és kivette az üllőt a
fiókból, amikor ön itt ült?
– Nem tudom. Nem hagyna békén? Csupa hazugságot hord itt össze!
– Akkor ön ölte meg Magnussent? És a férje szállította el a hullát,
miután ön elment?
– Nem. És nem is én öltem meg, és most már több választ belőlem ki
nem húz. Egyetlen szót se, érti?
– Értem. És békén is hagyom.
A jelenetet végigjátszotta. Amíg tartott, mintha a tér bezárult volna
körülötte, nem létezett más, csak a nő, akivel beszél és a titokban hall-
gatózó férfi. Most a tér újra kitágult, meglátta Arntoft megviselt, re-
ményvesztetten aggódó arcát, aztán Einarsent, aki közben megváltoztat-
ta a testhelyzetét, az állát öklére fektette, az egyik jelenlévőről a másikra
nézett, acélkék szemében hitetlenkedés tükröződött, mintha azt mondta
volna, mi a nyavalya, hát kihallgatás ez?
Erre a kérdésre Morck se igen tudott volna válaszolni.
– Hazamehet, asszonyom. Holnapig gondolja át a dolgokat. Ha hol-
nap is ennyire vonakodik elmondani, amit tud, akkor nem marad más
hátra, kénytelen leszek Peter Magnussen meggyilkolásával vagy lega-
lábbis bűnrészességgel vádolni.
– Úristen – suttogta, megragadta, majd rögtön el is engedte Arntoft
karját. – Úristen, ne!
Suttogása nem Morck bejelentésének szólt, fel se fogta, amit hallott.
Morck mögé nézett, mert meghallotta az ajtónyílást. Morck is megfor-
dult, és meglátta Jorgen Brehmert. A keskeny átjáró ajtajában állt, az
ajtófélfa keretbe foglalta. Mint mikor valaki félhomályban belép egy
üres szobába, és hirtelen valakit meglát a tükörben.
– Arról szó sem lehet, Morck úr – szólalt meg.

27

A kis aktatáskával a kezében belépett. Ezt a nagyon is személyes és

intim holmit nem merte az autóban hagyni.
– Nem? – kérdezte Morck halkan, udvarias kíváncsisággal.
– Nem, amint ön is nagyon jól tudja, birtokában mindazoknak az in-
formációknak, meg kell jegyeznem, sajnálatos módon alapos informáci-
óknak, amelyeket az imént előtárt.
Brehmer viselkedését ezúttal nem jellemezte a szokásos agresszív
önteltség, mégis, a hatás, ha lehet, még a korábbiaknál is hamisabb volt.
Tükörkép, Morck „információinak” tükrében talán még inkább az.
– Akkor ön az, aki Peter Magnussent meggyilkolta. Azért jött ide,
hogy ezt bevallja?
– Bevalljam – ismételte megvető ajkbiggyesztéssel. Az ilyen ajk-
biggyesztés a rég letűnt lovagkorba illett volna, akárcsak az a figura,
akit Jorgen Brehmer megpróbált eljátszani. Minden megjátszott, minden
hamis volt vele kapcsolatban.
– Nem tartom sokra a kifejezést, bár annak a ténynek tudatában va-
gyok, hogy a maga köreinek zsargonjában elkerülhetetlen a szó haszná-
lata. Mégis, a feleségem ellen irányuló, mélységesen körmönfont fenye-
getései – ne képzelje, hogy nem tudom, tudom, maga nagyon fontos
információk birtokába jutott, a fenyegetései csupán egy célt szolgálnak,
azt, szóval, ahogy a magafélék fogalmaznak, hogy kiugrassa a nyulat a
bokorból, azaz engem. Igen, a gyilkosságért vállalom a felelősséget,
bizonyos feltételekkel.
– Feltételekkel? Azt hiszi, idejön, és…
 – Természetesen azt hiszem. Ne tartson engem ilyen kevésre, Morck
úr.
Magabiztos fejmozdulattal a gallérjára hulló rendetlen tincsek közé
lökte a homlokába hulló napóleoni tincset, ilyen mozdulattal zavarják el
az arcátlan beosztottat, aki a főnök tévedhetetlen véleményét merészeli
megkérdőjelezni.
– Ügyvéd vagyok, ne felejtse el. Noha nem bűnügyekkel foglalko-
zom, azt azért tudom, hogy kitartó tagadás esetére nem rendelkeznek
megfelelő mennyiségű bizonyítékkal.
– Ki fog tagadni? Ön vagy a felesége?
– Ami őt illeti, neki semmi bevallanivalója nincs.
– Dehogy nincs. Tudott a bűntényről, és az indítékról is.
– Morck úr, tőlem kap majd megfelelő tájékoztatást, ha a helyzet úgy
alakul. Ez azon múlik, beleegyezik-e, hogy a feleségemet semmiféle
további kihallgatásnak nem veti alá? Egyébként sincs semmi értelme,
nem tud semmit, és nincs is semmiféle kapcsolatban a történtekkel. A
felelősség kizárólag az enyém.
– Felelősség? – visszhangozta Morck, és ismét úgy érezte, mintha fa-
lak záródnának köréje, s csak ketten lennének a szobában. Brehmer sö-
tétbarna szeme rászegeződött, alsó ajkát előretolta – egy törvényt ülő
Habsburg parancsoló alsó ajka. Rájött vajon, milyen anakronisztikus és
hamis, amit megjátszik? Igen, persze hogy tudja, gondolta Morck, és
furcsa módon még tisztelte is érte: állandóan érzi a maszkot, amit visel,
ez tölti ki a tudatát. Nem más, csak szerep, amit játszik. Számára a sze-
rep az egyetlen realitás.
– Ha én bele is egyezem, hogy a felesége kihallgatását abbahagyjam,
a bíróságtól nem várhatja el ezt.
– A problémának ezt a részét csak bízza rám – mondta Brehmer,
egyetlen kézmozdulattal söpörve el ezt a felesleges aggályoskodást. – A
kérdés az, maga beleegyezik-e?
– Igen, ha lehet. Ez az ön vallomásán múlik.
 – Rendben van. Csak ennyit kérek. És most elmondom, amit fontos-
nak tartok. Úgy látom, elegendő számú tanú van jelen.
Agresszív pillantását gyorsan körülhordozta, mintha ellenőrizné, va-
jon az összesereglett alattvalók mind jelen vannak-e – az elkínzott arcú,
megviselt Arntoft, mellette a felesége, akinek sima, sápadt arcán ki-
mondhatatlan rémület tükröződött. A szája megvonaglott, mintha be-
szélni akarna, de valószínűleg nem mert. Felette éppúgy elsiklott
Brehmer tekintete, mint a többiek felett. Einarsen még mindig az utcai
irodába vezető ajtónál ült, de már nem támaszkodott az öklére. Ander-
sen is bejött az udvarról, és elhelyezkedett a háttérben.
– Szóval bevallja, hogy meggyilkolta Peter Magnussent? – kérdezte
Morck.
– Bevallani! Igen, bevallom, ha ennyire ragaszkodik ehhez a szóhoz
– mondta Brehmer, s büszkén emelte fel a tokáját. (Császári mozdulat,
gondolta Morck, de hát őrült.) – Igen, rájöttem, hogy a halála szükség-
szerű, bár csak egy nyomorult féreg volt.
– Jorgen!
Az asszony hirtelen kitört, képtelen volt fegyelmezni magát. Zokogá-
sa sírássá csendesedett.
– Nem mondhatsz ilyeneket, nem te voltál az! Ez nem igaz!
Szavai csukló sírásba fulladtak, Brehmer a homlokát ráncolva, hide-
gen szólt rá: – Nem hihetem, hogy a belém vetett bizalmad ilyen korlá-
tozott, csak nem érzed kötelességednek, hogy azt színleld, bár kétségte-
lenül a jó szándék vezet, hogy én olyan sérelmet szenvedtem – nem,
ennél engem jobban ismersz.
– De nem te tetted! Mondd, hogy nem te voltál!
– Kérlek, Gustav, vidd el innen, nincs magánál. Vidd innen, ha mon-
dom!
Morck nem vette le a szemét Brehmerről, aki a most következő jele-
netet, a lábdobogást és az ajtó elől elhúzódó Einarsen székének a csi-
korgását a padlón nem tekintette többnek, mint zavaró közjátéknak. Az
utcai irodában az asszony Arntoft vállára borult és felzokogott.
 Morck magukra hagyta őket.
– Miért gyilkolta meg? – kérdezte.
– Azért, amit elmondott. Azt képzelte, kihasználhat, megfenyegetett,
hogy bemocskolja a nevemet. És mintha ez önmagában még nem lenne
több is, mint elég, nem átallotta a feleségemet is megfenyegetni. Ez már
aztán több volt annál, amit eltűrhettem, úgy éreztem, ezt jogom van
megértetni vele, és nem is haboztam megtenni.
– Ezt nem mondja komolyan.
– Mit?
– Hogy úgy érzi, joga volt meggyilkolni.
– Dehogynem. Biztosíthatom, hogy erről meg vagyok győződve.
Természetesen nem a köznapi értelemben vett erkölcs alapján, de annak
az érvénye igen korlátozott, ha magasabb kérdések forognak kockán. Ez
történelmi tény. Azonkívül mit számított Magnussen? Szívtelen, lélekte-
len lény volt, és mélységesen hálátlan… igen, hogy is fogalmazzam?
Megakadt, elvesztette a fonalat, úgy járt, mint egyesek, mikor szólás-
ra emelkednek, és rémülten tapasztalják, hogy a gondosan összeállított
szónoklat kiesett a fejükből, nem maradt más, csak egy-két összefüggés-
telen töredék. Eltorzult az arca az erőlködéstől, hogy folytatni tudja, de
csak annál jobban széthullottak a gondolatai. Kétség jelei mutatkoztak
rajta, mint egy vékony kagylóhéjon a törés előtt az első hajszálrepedé-
sek, magány és végső kétségbeesés, s közben az ajkai próbálták meg-
formálni a makacsul ellenálló szavakat. Nem a saját szavait, gondolta
Morck. Valaki másnak a szavait. Saját szavai nem léteztek.
Morck helyre akarta billenteni, határozott hangon, hangosan kiáltott
rá: – Dührohamában ölte meg?
– Düh… nem hiszem – dadogta.
– Válaszoljon a kérdésre!
Morck hanghordozása magához térítette kábulatából.
– Nincs joga ilyen hangon beszélni velem. De ha feltétlenül tudni
akarja, hát természetesen dühös voltam. Ezt készséggel elismerem. Ne-
vezheti gyengeségnek, ha úgy tetszik… Mit is mondtam?
 – Azt mondta, nevezhetem gyengeségnek.
– Rendben van, gyengeség. De nem olyan gyengeség, amit szégyel-
lek. Mindenkinek vannak gyengéi, az enyém az, hogy nem tűröm el a
sértést.
– Micsoda komédia!
Einarsen hangos suttogása hitetlenkedésének adott hangot. Brehmer,
úgy tűnt, nem hallotta a megjegyzést.
– Le tudná írni részletesen, hogy történt a gyilkosság?
– Felesleges, maga már részletesen elmondta.
– És azt úgy elismeri?
– Igen. Írásba is adom, hogy pontosan úgy történt. Az nyilván kielé-
gíti.
Most hadarva beszélt, mintha attól félne, kifogy az időből, közben
idegesen hátrált az átjáró felé, és a kilincs után nyúlt.
– Írok egy nyilatkozatot, hogy rendben legyen az ügy. Még ma éjjel.
Most rögtön, felmegyek az irodámba, és megírom.
– Most rögtön, attól tartok, nem mehet. Le kell tartóztatnom – jelen-
tette ki Morck, de nem próbált közbelépni, amikor Brehmer halkan ki-
nyitotta az ajtót, mint ahogy akkor sem, amikor először jött be, és fello-
pakodott a sötét lépcsőházba. Mindannyian hallották, hogy a kulcs meg-
fordul a zárban.
– Ne hagyd elmenni! – kiáltotta Einarsen izgatottan.
– Miért nem kapod el? Andersen, nyomás a kocsihoz!
– Nem fog elszökni – felelte Morck az üres falaknak. Einarsen és
Andersen kirohantak.
Morck az utcai irodán át Einarsen után ment. Nem égett a villany. Az
asztal túloldalán álltak, alig vette észre őket. Az asszony Arntoftba ka-
paszkodott, a sötétben ölelkező szerelmesekre emlékeztettek. A nőt még
mindig rázta a zokogás.
Morck kiszaladt az utcára. Einarsen már dörömbölt az első emeleti
ajtón.
– Nyissa ki, Brehmer! Ebből semmi előnye nem származhat.
 A felfelé igyekvő Morckhoz fordult: – Mit akarhat? Na, mondd meg,
ha úgyis mindent tudsz – mondta keserűen.
– Majd elválik.
– Majd elválik! Azt is kedvem lenne megkérdezni, te mit akarsz. Ha-
gyod egérutat nyerni, és… benyomjuk az ajtót? Tömör tölgy, de mégis.
– Van egy belső ajtó is, de nyilván azt is bezárta.
– Szóval áll a bál. Ha hamarosan nem adja meg magát, akkor lakatost
kell hívnunk.
Einarsen újra dörömbölni kezdett. – Nyissa ki, Brehmer! Egy hang
se. Látod azt ott?
Kerek krómlapra mutatott az ajtó mellett.
– Az a szemétledobó. Isten tudja, hogy ügyeskedték be ebbe a vén
házba.
– Valamikor kémény lehetett.
– Hát, mindegy. Mikor utánarohantam, oda dugta a holmikat az akta-
táskából. Egy szemvillanás alatt bevágta az orrom előtt az ajtót.
Einarsen az öklével verte az ajtót:
– Brehmer, nyissa ki!
– Nem fogja – állapította meg Morck.
– Akkor hozzuk a lakatost! Andersen biztosan tudja, hol találunk.
Lemegyek és…
Nem fejezte be.
A vastag falú épületben a két masszív ajtón keresztül a lövés nem is
szólt nagyot, nem adott hangot, mintha kalapáccsal hirtelen rávertek
volna a belső ajtóra.
– Az anyját! Szóval ezt akarta – szólalt meg Einarsen. – Sejtetted,
ugye? A fenébe is, nem sejtetted, az első perctől kezdve nagyon ponto-
san tudtad!
– Menj, szólj Arntoftnak, hogy hívja a mentőket, aztán mondd An-
dersennek, hogy hozza el a kulcsokat Bensten kisasszonytól.
– Kitől?
– Nancytől, a titkárnőtől. Itt lakik a közelben.
28

– A szívébe fúródott – állapította meg Arntoft a holttest mellől felegye-

nesedve. A jobb kéz véres ujjaira pillantott.
– Azonnal meghalt, egészen biztos – mondta, és kiment a külső iroda
melletti fürdőszobába. Behallatszott a vízcsobogás.
Jorgen Brehmer az íróasztalnál ült. Két kézzel markolta a pisztolyt, a
hüvelykujjával nyomta meg a ravaszt. Mikor bementek, az asztalra bo-
rulva találták, a pisztolyt nem látták. Amikor előrehanyatlott, a homloka
az aláírt papírra bukott. Mielőtt agyonlőtte magát, visszacsavarta a töltő-
tolla kupakját, és a papírlap felső szálával párhuzamosan tette le az asz-
talra. Morck felemelte, és a polcra tette az üllő mellé. Felemelték a tes-
tet, hogy Arntoft meg tudja vizsgálni. A széktámlának döntötték, a karja
lelógott, a feje a mellére csuklott. Szokásos arckifejezése eltűnt, meg-
adással, nyitott szájjal meredt a semmibe. Kibomlott, mint egy csomó,
gondolta Morck, hideg kíváncsisággal szemlélve, de belül azért megre-
megett. Az a figura, aki Jorgen Brehmer szeretett volna lenni, eltűnt,
ahogy eltűnik a díszlet, ha lemegy a függöny. Ami maradt belőle, rémült
gyerekre emlékeztetett, aki meg se mer moccanni.
Arntoft a kezét törölgetve jött vissza.
– Megyek – közölte kurtán. Morck némi meglepetéssel pillantott rá,
kimondottan barátságtalanul néztek egymásra.
– Menjen, és legyen szíves mondja meg Andersennek, öt perc múlva
küldje fel a mentőket.
Visszafordult a halott felé. Az ajtó becsukódott, ketten maradtak
Einarsennel.
– Mit írt? – kérdezte Einarsen.
Morck leemelte a finom papírt a polcról. A felső sarkában elegáns,
metszett betűkkel nyomtatva csupán ennyi állt: Jorgen Brehmer. Hatá-
rozott kézírás, nagy betűk, a lefelé húzott szárak kétszer olyan határo-
zottak, mint a felsők: kerek, gyerekes kézírás, nyomatékos férfiassággal
megfejelve.

Én, alulírott Jorgen Brehmer ezennel elismerem, hogy én öltem meg

Peter Magnussent. Akkor tettem, amikor jogos haragomat felébresztette,
ugyanis rájöttem, hogy zsarolja a feleségemet, azzal a fenyegetéssel,
hogy gusztustalan – természetesen hazug – pletykákat fog terjeszteni
rólam, az életvitelemről.

Jorgen Brehmer

– Hihetetlen – jegyezte meg Einarsen, aki Morck válla fölött egyide-

jűleg elolvasta az írást.
Morck megvonta a vállát. Az ő figyelmét az íróasztal mögötti falon
lógó kép kötötte le. Dávid: Napóleon átkel az Alpokon és Dossi: Szent
György a sárkánnyal. Szent György – Szent Jorgen. Vajon tényleg őrül-
tebb volt Jorgen Brehmer, mint Bonaparte, akinek a mondásai vissza-
csengtek a szavaiban? „Nem vagyok olyan, mint mások, a hétköznapi
erkölcsi normák rám nem vonatkoztathatók.” Vagy más történelmi sze-
mélyeknél, akiktől a külsőségeket kölcsönvette, akiknek a vonásaiból
jellemét összetákolta?
Einarsen az irodában kotorászott. Kinyitott egy szekrényajtót, bené-
zett minden sarokba. Az egyikben megtalálta a kis aktatáskát, amit
Brehmer az utazásaira magával vitt. Kinyitotta.
– Üres – állapította meg. – Biztos behajította az anyajelmezt a sze-
métbe. Menjek le az alagsorba, és bányásszam elő?
– Ne! – intette le Morck. Most az egyszer, inkább Einarsenre jellem-
ző módon, engedett a csábításnak, és kimondta:
– Hadd temesse el a halott a halottait.
– Tessék?
– Nem lényeges. Hagyd ott, ahol van.
 Hangok hallatszottak a külső szobából. Einarsen kiszólt a mentősök-
nek, hogy vihetik a hullát.

29

Másnap este fél kilenc tájban Morck a Három Koronában üldögélt egy
pohár sör mellett, az ablakon át a Parlament teret nézte. Teremtett lélek
se járt a téren, ami cseppet se volt meglepő, csöpögött az eső, a kávéház
ablakain csillogtak a lecsurgó vízcseppek. Egykedvű volt és lusta, üres-
nek érezte magát. Most, hogy a krízis elmúlt, úgy érezte, mintha meg-
csapolták volna. Nem volt itt már semmi dolguk. Az ügy a holttest vizs-
gálatával befejeződik, épp most végzi el Arntoft és a rendőrfőnök, utána
Andersen megírja az összefoglaló jelentést, és elsüllyeszti.
Most jutott eszébe, hogy elfelejtette visszaadni a fényképeket. Egy
nap saját magadat is ott felejted valahol, korholta a felesége valahol a
tudata mélyén. Őt is elfelejtette felhívni, pedig meg kellett volna mon-
dania, hogy holnap reggel Lollandba mennek egy gyilkossági ügy ki-
vizsgálására. Egy megszorult farmer megzavarodott az anyagi gondjai-
tól, éjszaka felkelt, fogta a baltát, és az ágyban agyonverte a feleségét
meg a három gyerekét. Az egyik szomszéd talált rájuk másnap. Szép
kilátások.
Tulajdonképpen nem felejtette el, hogy telefonálnia kell, napjában
többször is eszébe jutott, csak éppen a cselekvésig nem jutott el. Bántot-
ta a lelkiismeret, hogy egyedül van az asszony. Szóval ma este fel kell
hívnia. Majd később. Előbb a fényképekkel kell foglalkoznia.
Kinyitotta a jegyzetfüzetét, kiemelte a belső borító alól a képeket. Az
asztalra tette a fiatal Magnussen kis méretű fényképét, és a nagyobbat,
amin a kikötőből kihalászott halott volt látható. Nem tudta elképzelni,
milyen lehetett ez az arc a két időpont között.
Valaki bejött a kávéházba. Einarsen volt. Sört rendelt, aztán odament
Morck asztalához.
 – El akarod vinni emlékbe?
– Nem, vissza kellett volna adnom Andersennek.
– Nem valami haj de; ha éppen el akarsz kezdeni gyűjteni.
– Nem sokan sírnak utána. Mi se igen tudtuk megközelíteni.
– Hát, végső soron halott volt, ez kissé akadályozza a közeledést. A
halottak nem válaszolnak, te szoktad mondani. Csak annyit tudtunk meg
róla, amennyit mások tudtak, vagy amennyit bevallottak.
– De mégis, kellett, hogy legyen benne valami, mindennek ellenére.
– Minek ellenére? Piszkos élete volt, úgy élt, mint egy patkány a
lyukában, és vastagon kihasznált egy sötét titkot, amibe véletlenül bot-
lott bele. Ez lenne az?
– Valaminek lennie kellett, hiszen a nő törődött vele.
– Ki? Ja, Brehmerné? Ne próbáld velem elhitetni, hogy más közük is
volt egymáshoz, mint a zsarolás, Magnussen minden pénzt kiszedett
belőle. Az nem törődés, ha valaki fizet a zsarolójának.
– Nem vagyok biztos benne. Nem tudom.
– Én sem, illetve nem tudom, mire gondolsz. Nem tudnád kissé vilá-
gosabban megmagyarázni?
– Nem nagyon. De a zsarolás még nem zárja ki más egyébnek a lehe-
tőségét.
– Arra gondolsz, hogy egyszer talán lefeküdt vele? Azon a koszos
padláson?
– Nem erre gondoltam.
– Talán máshol? – mormogta Einarsen kíváncsian.
Régen együtt dolgoztak már, s bár a gondolkodásmódjuk nagyon kü-
lönbözött, az agyuk járását azonos fegyelem szabta meg.
– Szóval úgy gondolod, a konzuli díványon kefélte a magasságos ol-
tár előtt, az atya fenséges szeme láttára, a molyrágta családi szentély-
ben? És ha Jorgen Brehmer megtudta… Ide akarsz kilyukadni?
Morck bizonytalanul rázta a fejét, aztán hirtelen összeszedte magát,
és megszólalt: – Nem, ez túl messzire vezetne. Hagyjuk ezt az ötletet!
 – Jól értelek? – kérdezte Einarsen, s szemmel látható élvezettel haj-
totta fel maradék sörét. Mélyen belenézett a pohárba, mintha kristály-
gömb lenne, amelyben látható a válasz. – Egy fenét értelek jól – folytat-
ta. – Különösen, ha belekeversz ezekbe a kificamodott szellemi torna-
mutatványokba.
Felállt és áthajolt az asztalon.
– Egyébként nem mindegy nekünk?
– Dehogynem. Lezártuk az ügyet. Elutazol?
– El. Felhívom Cilie-et, megbeszéljük a randevút az ügyvédnél, hogy
megtárgyaljuk a különélés részleteit.
– Szóval ez még mindig aktuális?
– Úgy érted, még mindig akarom-e? Igen. De még mennyire! Csak
nem kételkedsz jellemem rendíthetetlenségében?
-– Egy fikarcnyit sem. De kétlem, hogy egy adag egészséges rugal-
massággal is rendelkezel.
– Mennybéli atyaúristen! – sóhajtott fel Einarsen, és odament a tele-
fonhoz.
Morck felállt, és a pincérnőtől még egy pohár sört kért. Üres volt az
estéje. Hogyan töltsön el az ember egy idegen városban egy ilyen nyir-
kos októberi estét, amikor lehetőleg senki nem mozdul ki otthonról? Az
ablakon kopogott az eső. Tekintete a fényképekre siklott, még mindig
ott feküdtek az asztalon, fogta és visszadugta őket a jegyzetfüzetébe,
aztán egykedvűen bámult kifelé a térre. Kezdte érezni az alkohol hatá-
sát, s ez kellemesen érintette, feldobta és magával ragadta.
Einarsen befejezte a telefonálást, jött vissza, kezében újabb pohár
sör.
– Megbeszélted a randevút?
Einarsen bólintott, s egy percig szokatlan némaságba burkolózott.
Aztán megadta magát bőbeszédű alaptermészetének.
– Holnap este találkozunk Koppenhágában.
– Hogy megbeszéljétek a randevút az ügyvéddel? Értem.
– Mit akarsz azzal mondani, hogy érted? Ki vele!
 – Nincs erre vonatkozóan semmi mondanivalóm. Majdnem elállt az
eső. Azt hiszem, sétálok egyet.
– Veled megyek. Vagy nincs ínyedre a társaságom?
– Dehogynem – nyugtatta meg Morck, s eltűnődött, vajon igazat
mondott-e.
Az eső azonban nem állt el. Átvágtak a téren, végigsétáltak a Virág
utcán, ki a Fjord útra. Egész úton egy lélekkel se találkoztak. Csak egy-
egy kocsi húzott el néha mellettük az aszfaltozott úton. Arntoft házában
minden ablak sötét volt. Még nem érhetett haza a boncolásról. Morck
befordult a fjordhoz vezető keskeny, kanyargós ösvényre.
– Mi a nyavalyának megyünk ide le? – értetlenkedett Einarsen.
– Hogy beszívjuk a tenger illatát.
– Neked különleges örömöt okoz a rohadt hínár szaga, vagy mi?
Mikor leértek a part menti ösvényre, Arntoft házában, a rendelőab-
lakban meggyulladt egy lámpa.
– Hazaért – állapította meg Morck. Aztán odamutatott egy másik
házra, ami alig látszott a sötét fák között. Az egyik rejtett oldalablakban
ugyancsak égett a villany.
– Ott lakik a nő. A személyzeti szobában.
Einarsen megállt, és mérgelődve nézett Morckra.
– Mit játszod itt a városnézést?
– Most hívja fel – folytatta Morck halkan. A tenger felé néző szobá-
ban, ahol a kis íróasztal áll, meggyulladt a villany. Néhány másodperc
múlva újra elsötétedett.
– Gyere, itt nem messze van egy pad.
– Te már máskor is kószáltál erre – jegyezte meg Einarsen, közben
követte a parton a bokrok szegélyezte padhoz. – Most mit csinálunk?
Leülünk és gyönyörködünk a látványban?
– Csak várj, majd meglátod.
Még sötétebb volt, mint korábban, a fjord csillogása alig látszott, pe-
dig annyira közel voltak, hogy a hullámok csobogását is hallották.
 Az oldalablakban kialudt a fény. A kerti ösvényen léptek alatt recs-
csent a murva. Szeretett volna rászólni Einarsenre, hogy üljön le, de
nem volt képes rá. Nevetséges lett volna, hogy mind a ketten bujkálja-
nak, és nézzék egymást, ahogy leselkednek. Mikor a kertkapu megcsi-
kordult, behúzódtak a bokrok mögé. A nő végigment a kerti ösvényen.
Nem vette őket észre. A sötét télikabát alatt a bokája körül fehér anyag
lebegett.
Mikor eltűnt a másik kapu mögött, a férfiak előbújtak.
– Csak nem vett estélyi ruhát erre az alkalomra – suttogta Einarsen –,
ez begolyózott.
– Ez hálóing – magyarázta Morck.
Arntoft felkapcsolta a villanyt az erkélyen. A sövényen keresztül lát-
ták Arntoftot, lement a lépcsőn a nő elé. De most nem siettette be, mint
előző este. Átfogták egymást, hosszan ölelkeztek. Most már lehet, gon-
dolta Morck. Biztonságban vannak.
– Úgy látszik, biztonságos révbe ért – jegyezte meg. – Menjünk.
De Einarsen nem akart menni. – Ne, várj még egy pillanatig! Erről
mi a véleményed?
– Nem is tudom.
Morck bizonytalankodott, mintha addig nem akart volna válaszolni,
amíg azok ott be nem mentek a házba. Szorosan összeölelkezve mentek
be. Az erkélyen kialudt a villany.
– A legnyilvánvalóbb lehetőség, ami szinte kiabál, gyakran elvakítja
az embert, és nem látja meg a többit – mondta nagy sokára. – Te Kop-
penhágában kiderítetted a legkézenfekvőbb választ, nevezetesen, hogy
Peter Magnussen Brehmerné zsarolására használta fel a Brehmerről
szerzett értesüléseit, és ezeknek az értesüléseknek köszönhette a halálát.
De végül is nem tudhatjuk, vajon ez-e a teljes igazság. Nem vagyok
benne biztos.
– Akkor nagyon magabiztosnak látszottál, amikor Jorgen Brehmer
nyakára tetted a hurkot.
 – Talán Brehmernek ez a variáció tűnt a legelfogadhatóbbnak. Elfo-
gadta a magyarázatot, amit szolgáltattam, és inkább szembenézett a kö-
vetkezményekkel, mint a másik lehetőséggel.
– Ne cifrázd már annyira. Mi a másik lehetőség?
– Jól van na. Lehet, hogy Peter Magnussen egész idő alatt tudott er-
ről a másik párról is, és ezzel zsarolt.
– Tovább – sürgette Einarsen türelmetlenül, és mivel Morck elhallga-
tott, ő maga fejezte be a történetet.
– Szóval Brehmer rájött, hogy tudja, és megölte, nehogy eljárjon a
szája? Aztán agyonlőtte magát a játékszabályoknak megfelelően. „Jobb
ma egy halott oroszlán, mint holnap egy nevetséges túzok.”
– Még abban se lehetünk biztosak, hogy Jorgen Brehmer ölte meg
Magnussent.
– Mi? – mondta Einarsen elfúló hangon. – Csak nem azt akarod
mondani, csak nem gondolod komolyan, hogy a nő volt? Mert attól félt,
hogy Magnussen elmondja Brehmernek az ő ügyét? Kétségbeesésében
tette volna. De Brehmer bevallotta…
Morck szokatlan keserűséggel felelt: – Az elvek embere volt, ahogy
ezt valaha mondták. Óvta a becsületét. Azonkívül egy nagy semmi volt.
– Ezt te tudtad, és ennek értelmében cselekedtél.
– Igen, azt hiszem.
– Kihasználtad a feltételezést, meglengetted az orra előtt a vörös
kendőt, aztán, amikor kellett, a kezébe adtad a fegyvert.
Morck nem szólt. Néhány perc mélységes hallgatás után Einarsen fe-
jével a Brehmer-villa felé bökött.
– Kezdem érteni, mit mondott, amikor bevitted a szerkesztőségbe.
– Mit?
– Hogy fél tőled. Megemlítetted egyáltalán ezt a lehetőséget neki?
– Nem.
– Szóval ez az adu még a kezedben volt. És ha volt némi alapja, ami-
lyen érzékeny jószág, nyilván rá lehetett volna…
– Nem.
 – Értem. Jehova szerepét játszottad.
– Egy nyavalyát – vágta rá Morck ingerülten. – Nem bűn és bűnhő-
dés kérdésével foglalkozunk, hanem olyan emberekkel, akik valamilyen
módon mind egymás áldozatai. Ez fájdalommal jár, és még ha ő volt is
a gyilkos, amit nem tudhatok persze, egészen magán kívül lehetett, ami-
kor elkövette. Nem is tudhatta, mit csinál abban a szorult helyzetben.
– Szóval akár hagyhatjuk is ennyiben a dolgot – szögezte le Einarsen
gúnyosan vigyorogva.
– Igen, mert ha így történt is, nem látom értelmét, hogy kipattintsuk.
Senkinek se származna belőle semmi haszna, csak további pusztítást
okoznánk. Nincs rá semmi ok, hogy tovább vigyük a dolgot. Szerinted
van?
– És az igazságszolgáltatás érvényesítése?
– Az már megtörtént. Egyszer elég.
– Ezt honnan veszed? Úgy látszik, fel kell lapoznom a büntető tör-
vénykönyv megfelelő passzusát.
– Hallgass már! Egyszer-egyszer az ember eltérhet az írott betűtől, ha
másért nem, a saját lelki nyugalma érdekében. (Ez volt az egyetlen ok?
– szólalt meg a lelke mélyén egy feszengő hang. Felemelte a valódi
hangját, úgy nyomta el a belső hangot.) – Vagy azt hiszed, a körülmé-
nyektől teljesen függetlenül, földig lógó nyelvvel, mint két véreb, foly-
tatnunk kellene a fürkészést, hogy megfogjunk valakit, akit az Igazság-
nak nevezett, nagyon is kétes ideál kedvéért feláldozhatunk?
Egyik lábáról a másikra állt, zavartan, hogy így feltárta az érzelmeit,
és mintha a legszívesebben meg nem történtté tenné az egészet.
– Leszálltál már a földre? – érdeklődött Einarsen. – Attól tartok, túl
magasan szárnyaltál, nem fogtam fel mindent, csak a fő vonalat. De
bármi volt is, nem az üggyel kapcsolatos. Akkor meg miért mászkálunk
még mindig itt?
Arntoft rendelőjében kialudt a lámpa. Még néhány másodpercig hall-
gatták a sötétben a hullámok csobogását, a visszahúzódó víz sóhaját.
 – Nem tudom – mondta Morck váratlanul ingerülten és türelmetle-
nül, – Menjünk!
Kiadta az Európa Könyvkiadó
A kiadásért az Európa Könyvkiadó igazgatója felel
Szedte a Nyomdaipari Fényszedő Üzem
Nyomta az Alföldi Nyomda
A nyomdai rendelés törzsszáma: 7554.66-14-2
Készült Debrecenben, 1980-ban

FEKETE KÖNYVEK

Felelős szerkesztő: Bart István

A fedélrajz Szabó Árpád munkája
Műszaki szerkesztő: Liener Katalin
Műszaki vezető: Andrási Győzőné
Készült: 89850 példányban, 17,7 (A/5) ív terjedelemben.
Eu-d-8081
ISBN 963 07 2177 5