Patrick A.

Davis

A tábornok

K-Ö-N-Y-V-E-K

A mű eredeti címe: The General

Copyright © 1998 by Patrick A. Davis
Minden jog fenntartva!
 Fordította Wertheimer Gábor

Címlapterv: Cséve Gábor

Hungarian translation SWARC könyvek Kft. 2001

 Szüleimnek,
Bill és Betty Davisnek,
és feleségemnek,
Helen Davisnek,
akik végig odaadóan hittek
ebben a könyvben

Köszönetnyilvánítás

Szeretném mély nagyrabecsülésemet kifejezni Dave Markl

iránt, aki évfolyamtársam volt a Légierő Akadémiáján, akivel
együtt repültem U-2-és gépeken, és nem nevetett, amikor közéltem
vele, hogy író akarok lenni; Eric Rush, Anton Wishnik, Doug
McInnes meg a banda többi tagja iránt a Washington állambéli
Sequimben, akik olvasták, szerkesztgették e könyv kéziratát, és
ami mindennél fontosabb: biztattak, hogy tartósak ki.
Külön köszönet illeti ügynökömet, Howard Pelhamet, a kiváló
déli úriembert, aki tanárom és barátom lett egyszerre.
Hálával gondolok szerkesztőmre, Christine Pepére, aki türe-
lemmel gondozta ezt a regényt, amíg el nem jutott a kiadásig; és a
többiekre a Putnam Kiadónál, akik hittel, bizalommal fogadták az
új szerzőt:
Szeretnék köszönetet mondani Doug Anderson századosnak
meg a többieknek az American Airlines Dallas/Fort Worth Irodá-
jában megértésükért és támogatásukért.
 PROLÓGUS

Csütörtök

Amikor a Pentagon Eisenhower csarnokából befordultam a

védelmi miniszter irodájához, biccentettem az ajtó mellett szálfa-
egyenesen álló tengerészgyalogos őrmesternek.
- Uram! - vakkantotta a katona, szinte nem is mozgott az ajka.
A három méretes íróasztalt alig lehetett észrevenni a roppant
tágas fogadótérben. Kettő mögött a miniszter szárnysegédei ültek:
egy dandártábornok a szárazföldi haderőtől, és egy százados a
haditengerészettől. Mindketten telefont szorítottak a fülükhöz. A
harmadik íróasztal mögött a harmincas éveiben járó, kellemes
megjelenésű titkárnő foglalt helyet.
A zakóm hajtókájához csíptetett azonosító kártyára nézett, és
mielőtt megszólalhattam volna, már meg is kérdezte: - Segíthetek,
Jensen alezredes?
Az íróasztalán álló névtáblára pillantottam. - Beszélnem kell
Baines miniszter úrral, Ms. Donner! Sürgős ügyről van szó.
Még be sem fejeztem a mondatot, a nő már rázta a fejét. Hol-
mi alezredesek a légierőtől nem sétálhatnak be csak úgy a védel-
mi miniszter irodájába.
- Sajnálom, alezredes! A miniszter úr rendkívül elfoglalt ma. -
A két tiszt felé pillantott. - Forduljon talán...
- Nem - feleltem élesen. - Mindenképpen beszélnem kell a
miniszter úrral! Legyen szíves, mondja meg neki a nevemet: Jen-
sen alezredes vagyok a légierő Különleges Nyomozati Osztályá-
ról!
A titkárnő szája elkeskenyedett. A szemem sarkából láttam,
hogy a dandártábornok leteszi a telefont, és feláll. - Alezredes -
morrant fel -, mi a fenét...
A többire már nem figyeltem oda. Felkaptam az aktatáskámat,
és gyors lépésekkel elmentem a tábornok íróasztala előtt, egyene-
sen a dupla ajtó felé.
- Őrmester! - harsogta a dandártábornok.
Ahogy nyitottam az ajtót, a tábornok megragadta a karomat.
 Robert Baines védelmi miniszter felpillantott a hatalmas író-
asztal mögül. Homlokráncolva meredt rám az orra végére helye-
zett szemüveg fölött.
A tábornok rántott egyet a karomon. A tengerészgyalogos
megérkezett, és a mellkasomnak szegezte az M-16-osát.
Az utóbbi időben sokan fogták rám a fegyverüket.
- Charlie! - bömbölte Baines védelmi miniszter, és lassan elvi-
gyorodott. - Mi a fészkes fenére készül? Ellenőrizni akarja a biz-
tonsági szolgálatomat?
A dandártábornok szorítása enyhült. - Ismeri ezt az embert,
uram?
- Fújja le a riadót, tábornok - mondta Baines. és legyintett. -
Jöjjön be, Charlie!
Önelégült pillantást vetettem a dandártábornokra, ő meg me-
redten rám bámult. Bevágtam az ajtót.
Baines kinyújtott kézzel lépett ki az íróasztal mögül. - Te jó-
ságos isten, Charlie! Mikor is találkoztunk utoljára?
- Hét éve, miniszter úr!
Szívem szerint azt mondtam volna: tábornok úr. Még mindig
úgy gondoltam rá, mint Baines dandártábornokra, az egykori va-
dászpilótára, akinek a beosztottja voltam a légierő Különleges
Nyomozati Osztályán. Miközben kezet ráztunk, éreztem, hogy a
szorítása még mindig erős. A jól szabott öltöny alatt kisportolt test
feszült, és ez arra utalt, hogy a miniszternek mostanság is sikerül
némi időt szakítani egy kis testmozgásra az edzőteremben.
- Jó színben van, Charlie! Látom, még a haja sem hullott ki.
- Ön is jól néz ki, uram!
- Hazudik. - Végigfuttatta a kezét ritkuló hajzatán. - Amióta
elvállaltam ezt a munkát, az enyém csomókban hullik.
Biccentett az egyik szék felé, ö maga pedig elhelyezkedett az
íróasztal mögött. Palaszürke szemével vetett rám egy kutató pil-
lantást, amelyre olyan jól emlékeztem. Arcán komoly kifejezés
jelent meg.
- Mennyi ideig is volt a segédtisztem. Charlie? Két évig,
uram!
Baines bólintott. - Két évig. Nem ilyen impulzív alkatnak is-
mertem magát.
Nem szóltam semmit. Tudtam, nem arra utal, hogy berontot-
tam az irodájába.
 - Nagy bajban van, Charlie!
- Ezek szerint hallott róla, uram?
Baines felhorkantott. - Mert olyan tapintatosan járt el az ügy-
ben, mi? - Megcsóválta a fejét. - Visszavonulót kellett volna fúj-
nia!
Mély levegőt vettem. Talán hiba volt idejönni. - Tudja ön,
hogy mi történt Cao Dinh-nél?
Bólintás. - Láttam az aktát.
- Az akta hazugság, uram!
Baines összekulcsolta a kezét. - Fogadja meg a tanácsomat,
Charlie! Hagyja annyiban a dolgot!
- De Watkins tábornokot meggyilkolták...
- Az ügynek vége, Charlie!
- Tudom az igazságot, uram! - Az aktatáskámért nyúltam.
Baines arca elkomorodott. - A mindenségit neki! Hallja, amit
mondok? Senki nem akarja tudni az igazságot. Nem engedhetjük
meg magunknak, hogy tisztában legyünk az igazsággal!
Egy fényképet csúsztattam az asztalra.
- Mi ez?
- Az igazság, uram!
Baines lepillantott a fényképre. Elsápadt. - Ez a...
Bólintottam.
- Te jóságos isten! - Baines ernyedten dőlt hátra a székében. -
Honnan szerezte ezt?
- Hosszú történet, uram!
Baines bekapcsolta a házi telefont. - Lois, hívja fel Burns sze-
nátort! Mondja le az ebédünket! És ne kapcsoljon be hívást! -
Rám pillantott. - A jó úristenit magának, Charlie! Egy nagy vödör
szart nyomott a kezembe, tisztában van ezzel?
- Igen, uram!
Baines felállt, és odament a sarokban álló fekete, lakkborítású,
hordozható bárszekrényhez; már akkor is megvolt neki ez a bú-
tordarab, amikor a beosztottjaként dolgoztam. Annak idején kap-
ta, amikor F-4-esekkel repült a Takli légitámaszpontról a vietnami
háború alatt.
- Kér egy italt, Charlie?
- Még túl korán van, uram!
- Jobban teszi, ha igent mond. Egy jó darabig itt leszünk.
- Akkor egy whiskyt kérek.
 Kevert két italt, az egyiket odaadta nekem, és visszament az
íróasztalához. - Mindent tudni akarok, Charlie! Kezdje a legele-
jén, és ne hagyjon ki semmit!
A telefonhívással kezdtem.

1
Hétfő
Éppen befejeztük otthon a vacsorát, és feleségemnek, Jean-
nek segítettem leszedni az asztalt. Fél füllel az esti híreket hallgat-
tam a hűtőszekrényre állított hordozható tévében, amikor megszó-
lalt a telefon. Tizenöt éves fiam, Tony a nappaliban vette fel a
kagylót. - Téged keresnek, apu! - kiáltotta.
A főnököm, Romer dandártábornok, a légierő Különleges
Nyomozati Osztályának vezetője hívott. Ez ugyancsak meglepett,
mert a legjobb tudomásom szerint a tábornoknak ekkor már úton
kellett volna lennie Brüsszelbe, a terrorizmusról rendezendő
NATO-konferencia helyszínére.
- Remélem, nem vacsora közben zavarok, Charlie - mondta
Romer tábornok.
- Éppen most fejeztük be, uram!
- Jean és a gyerekek jól vannak?
- Nagyon jól, uram!
Felkészültem a legrosszabbra. Tudtam, hogy csak rossz hírek-
re számíthatok, ha Romer tábornok szívélyesen érdeklődik a csa-
ládom felől.
- Nagyszerű! Nézze, nyolc perc múlva indul a gépem Brüsz-
szelbe, úgyhogy rövid leszek. Watkins tábornokot holtan találták
a lakásán Fort Myerben. Szedje össze a csapatát, és a lehető leg-
gyorsabban menjen oda!
Megmerevedtem. Watkins tábornok a légierő vezérkari főnöke
volt, az egyesített vezérkar tagja. - Te jóságos isten, uram! Ho-
gyan...
- Az előzetes jelentések gyilkosságra utalnak.
- Jézusom!
Jean a mosogató mellől figyelt, és közben csóválta a fejét. Az
nem lehet, hogy már megint - ezt olvastam ki a tekintetéből.
 - Már beszéltem Ferris tábornokkal, az ő parancsnoksága alá
tartozik a Bűnügyi Vizsgálati Főosztály. Azt akartam, hogy maga
vezesse a nyomozást. Mivel maga a P Direktorátus vezetője, ez az
ügy pontosan a hatáskörébe tartozna, de Ferris ellenkezett.
Tippetté az elsőbbség. Tartsa szemmel, Charlie! Ezt nem szabad
elszúrnunk.
- Uram. Tippett ezredes egyike a legjobbaknak. Kiválóan fog-
ja végezni a munkáját.
- Csak volt egyike a legjobbaknak. Charlie! Tudom, hogy ma-
guk jóban vannak. De maga sem tagadhatja, hogy az utóbbi idő-
ben Tippett lába alól kicsúszott a talaj. Úgy hírlik, hogy a fickó
keményen iszik. Jól mondom?
Megdöbbenve hallgattam a tábornokot. Romer általában nem
szokott odafigyelni a hivatali pletykákra. – Nézze, Uram, lehet,
hogy Tippett ezredes esténként megiszik egy...
- Ühüm, gondoltam. Figyeljen oda Tippettre, Charlie! Vigyáz-
zon, hogy ne veszítse el a fejét! Nem engedhetjük meg, hogy va-
lamelyik négycsillagost magunkra haragítsuk.
Tartsam szemmel Tippettet? Na azt már nem. - Mindent meg
fogok tenni, uram!
- Helyes... A fenébe, most szólítanak utoljára a géphez! Az
irodámban tudják, milyen számon érhet el Brüsszelben. Minden
problémáról tudni akarok. Sok szerencsét, Charlie! Szüksége lesz
rá.
A telefon szétkapcsolt.
Jean mondani akart valamit. Feltartottam az ujjamat, és leütöt-
tem a telefonon az egyik nyomógombot, amivel a P Direktorátus
ügyeletes tisztjének előre beprogramozott számát hívtam fel. Jean
bőszen forgatta a szemét.
A P betűnek nincs semmi jelentése, ez is csak olyan érthetet-
len katonai megjelölés mint, mondjuk, a D-nap. A P Direktorátust
egy éve hozták létre a Különleges Nyomozati Osztály legbonyo-
lultabb, nagy port kavaró ügyeinek kezelésére. Nem foglalkoz-
tunk a rutinszerű, mindennapos ügyekkel, amelyek a KNYO
nyomozóinak az idejét javarészt lefoglalják: egy srác ellop egy
baseballkesztyűt a támaszpont kantinjából, egy szerelő füvezik a
barakkban, vagy pedig - és nekem személy szerint ez volt a ked-
vencem - egy férfi pilóta bugyiban és melltartóban az éj leple alatt
kisurran a hangárba, és beül a gépébe.
 - P Direktorátus, Rickers hadnagy.
Rickers teljesített éppen szolgálatot a P Direktorátus irodájá-
ban, ami a Bolling Légitámaszpont egyik felújított épületében
kapott helyet. Utasítottam a hadnagyot, hogy riadóztassa a hely-
színelőket. Vonalban maradtam, amíg a hadnagy elvégezte a szo-
kásos teendőket. Jean, miközben elhelyezte a tányérokat a moso-
gatóban, továbbra is rosszalló pillantást küldözgetett felém. Fel-
sóhajtottam. Tizennyolc évi házasság után sem tudta megszokni,
hogy a legkülönbözőbb időpontokban vagyok kénytelen elmenni
hazulról.
Lányom, Stacy a szokásos évi tehetségkutató versenyen tán-
colt aznap este a helyi művelődési házban. A győztes ötezer dollá-
ros támogatást kap a továbbtanulásához. Megígértem neki, hogy
ott leszek. És tessék, nem fogom látni, hogyan táncol.
Stacy ötéves kora óta tanult balettozni, és egészen ügyes volt.
Már végzős volt a középiskolában, és nemrégiben felvételizett a
Juilliardra. Még nem tudtuk, hogy fölvették-e a következő tanév-
re.
- Mindenkit értesítettem, uram - közölte Rickers hadnagy, há-
rom perccel később.
- Köszönöm.
Amikor letettem a kagylót, Jean éppen a kezét szárogatta egy
törlőkendővel. - Te fogod elmondani Stacynek, Charles! Ha mér-
ges volt, mindig Charlesnak szólított.
- Tudom, drágám!
Jean kiterítette a konyharuhát a mosogató fölé. - Nagyon csa-
lódott lesz, Charles!
Százöt kilómmal és százkilencven centimmel majd' harminc
centivel magasabb és ötven kilóval súlyosabb vagyok, mint Jean.
Félresöpörtem néhány szőke hajszálat a homlokából, és puszit
nyomtam pisze orrára. - Szeretlek.
- Hm. - Egy pillanattal később elmosolyodott. - Na, ne is lás-
salak, te nagy majom!
Elvigyorodtam. Ez a szó – „szeretlek” - mindig mágikus erő-
vel bírt. Fölmentem az emeletre, hogy átöltözzem, de előbb be-
mentem Stacy szobájába. A földön ült testhez simuló, kék dressz-
ben, lábai olyan lehetetlen pózban, hogy nézni is szinte fájdalmas
volt. Ideges mosollyal pillantott fel, és én megint csak elálmél-
kodtam azon, hogy mennyire hasonlít az édesanyjára. Mindkettő-
jüknek hosszú, aranyszőke haja volt, magasan ülő pofacsontja és
tiszta, zöld szeme. A legfontosabb különbség a testmagasságuk
volt: Stacy százhetvenöt centi magas volt, és a sok-sok éves szor-
galmas balettozásnak köszönhetően arányos testének vonalai
megnyúltak.
- Szia, apu!
Beszámoltam neki a telefonhívásról. Elkomorodott az arca. Én
meg természetesen borzalmasan éreztem magamat.
- Szeretlek, tökfej! Bárcsak én is ott lehetnék este!
- Nem baj, apu! - üres tekintettel meredt maga elé a földre.
Sosem voltam képes megérteni, hogy az a mágikus erejű szó
miért csak Jean esetében működik. Szélesen rámosolyogtam
Stacyre. - Mit szólnál hozzá, ha a hétvégén elmennénk kocsikat
nézni?
Lányom arca nyomban felderült. Már vagy fél éve gyötört egy
használt autóért, végül beadtam a derekamat: azt mondtam neki,
hogy' ha állja a felét, akkor rendben. Egész nyáron pénztárosként
dolgozott az egyik közeli vegyeskereskedésben, de még mindig
hiányzott ezer dollár a Ford Probe-hoz. amit kinézett magának.
- Komolyan mondod?
Bólintottam. - Aztán este mutasd meg nekik, hogy mit tudsz!
Bementem a szobámba, és kiterítettem az ágyra az öltönyö-
met. A Különleges Nyomozati Osztályon általában civilben dol-
goztunk, mert azt tapasztaltuk, hogy az egyenruhánk csak akadá-
lyozza a nyomozást. A tiszthelyettesek könnyen megijedtek, ha
tudták, hogy egy tiszt kérdezgeti őket, a magas rangú tisztek pe-
dig általában sokat akadékoskodtak, amikor azt látták, hogy egy
tiszthelyettes vezeti a kihallgatásukat.
Komor képpel megfogtam az öltönyömet, visszatettem a szek-
rénybe, és az egyenruhám után nyúltam. Több mint valószínű,
hogy a bűntény helyszínén csak úgy hemzsegni fognak a táborno-
kok. Az tapasztaltam, hogy szeretik pontosan tudni, kivel van
dolguk.
Öltözködés közben ért a felismerés, hogy távolmaradásom az
esti programról körülbelül négyezer dolláromba fog kerülni.
Bevizeztem egy fésűt és végighúztam a hajamon, ami a halán-
tékom környékén jelentkező néhány ősz száltól eltekintve még
mindig fekete volt. Néhány éve talán még éreztem volna némi
kísértést, hogy befestessem. De most, negyvenkét évesen, két
tizenéves gyerekkel, nem gondoltam, hogy fiatalságom prolongá-
lása megérné a fáradságot.
Kilenc milliméteres revolveremet becsúsztattam a pisztolytás-
kába. Amikor kijöttem a szobából, hallottam, hogy Stacy telefo-
nál. A vörös Probe-ról beszélt valakinek.

Amikor északi irányban rákanyarodtam a 95-ösre, a csúcsfor-

galmi időszak már a vége felé járt. A Virginia állambéli Burke-
ben laktunk, és az út a Pentagontól nyugati irányban egy-két ki-
lométerre lévő Fort Myerbe nem lehet több húsz percnél. Útköz-
ben megpróbáltam végiggondolni, mit is tudok a halott férfiról.
Raymond Watkins tábornok, a légierő legtöbb tábornokához
hasonlóan, valamikor vadászpilóta volt. Ám a legtöbbel ellentét-
ben hadifogságba is került. Körülbelül fél éve lehetett a légierő
vezérkari főnöke, és az a hír járta róla, hogy ugyancsak nehéz
kijönni vele. Emlékeztem arra, hogy a régi vezérkari főnök állo-
mányából majd' mindenkit lapátra tett. Azt hallottam, hogy
Watkins véleménye szerint elődje nem tartott rendet. Úgy vélte, a
régi beosztottak nem tudnának alkalmazkodni a munkastílusához.
Működése első hónapja alatt néhány három- és négycsillagos tá-
bornokot is eltávolított a beosztásából. Az egyik háromcsillagos
katona, akitől megszabadult, régi barátja és egykori szobatársa
volt a légierő akadémiáján; ez sokat elárult Watkinsról.
Egy olyan embernek mint Watkins, sok ellensége van.
A nyilvánosság aggasztott. A washingtoni sajtó munkatársai
elszántan kutakodnak majd, hátha valami hatalmas botrány jeleire
bukkannak. De legalább az információ-kiszivárgásától nem kellett
tartanunk - attól, ami oly sok fejtörést okoz a polgári rendőrség-
nek. Képesek leszünk titokban tartani a történteket, amíg mi biz-
tosítjuk a helyszínt.
Még mindig élt bennem a remény, hogy az előzetes jelentés
téves volt, és kiderül: valójában öngyilkosság történt, Könnyebb
lenne az élet, az biztos.
Az igazat megvallva örültem, hogy nem az én irodámé az el-
sőbbség. A hatásköri előírások szerint a bűncselekmény helyszíne
határozza meg azt, hogy ki vezeti a nyomozást. Mivel Fort Myer
katonai terület volt, a hadseregen belül működő Bűnügyi Vizsgá-
lati Főosztály irányítja a vizsgálatot, a légierő Különleges Nyo-
mozati Osztálya csak segédkezik, és Tippett a főnök. Gondolha-
tott Romer tábornok bármit, én még mindig Tippettet tartottam a
legjobbnak.
Warren Tippett ezredest már vagy tíz éve ismertem. Több tu-
cat ügyön dolgoztunk együtt. Olyanok voltunk, mint a tűz meg a
víz, egymás idegeire mentünk. Semmiben sem tudtunk egyetérte-
ni, akár a Redskins esélyeiről volt szó, akár arról, hogy melyik
szolgálat játszotta a legfontosabb szerepet az Öböl-háborúban.
Tippett a Különleges Haderőnél kezdte, és rettentő büszke volt
arra, hogy olyan ezredes, aki nem járt középiskolába. Rettenetes
szegénységben nevelkedett, a családban vagy tíz gyerek született,
ő volt közöttük a legidősebb. Tizenhét éves korában állt be a se-
regbe, hogy kiszabaduljon apja disznóhizlaldájából. A legkemé-
nyebb utat választotta ahhoz, hogy tiszt legyen, két vietnami be-
vetés között esti iskolába járt. Eszembe jutott a parti, amit a fele-
sége, Dorothy rendezett négy évvel ezelőtt az előléptetése tisztele-
tére, amikor is kitűzhette a vállára az ezredesi rendfokozatot jelö-
lő négy ezüst sast. Miután már mindenki elment, Tippett behívott
a dolgozószobájába.
- Mondtam már neked, hogy hívtak engem a kiképzőtáborban?
- Nem.
Előrehajolt. - Kocabaszónak, Charlie! Rohadt kocabaszónak
hívtak. - Ivott egy jó nagy kortyot, aztán a vállán lévő ezüst sasra
pillantott. - Megmutattam a nyavalyásoknak, Charlie!
Emlékszem, akkor arra gondoltam, hogy végre sikerült megér-
tenem Tippettet.
Kópés vigyort eresztett meg felém. - Meglátod, Charlie, kiba-
szott tábornok lesz belőlem egy napon. Belőlem, a kocabaszóból.
Bólintottam, és elmosolyodtam. Tippett tényleg expressz se-
bességgel haladt előre. Ezredesi kinevezését a megszokottnál egy
évvel korábban kapta meg. A komoly presztízzsel bíró BVF-et. a
Bűnügyi Vizsgálati Főosztályt vezette Washingtonban. Gondolat-
ban megemeltem előtte a kalapomat. Tudtam, semmi sem akadá-
lyozhatja meg abban, hogy megszerezze a tábornoki csillagot.
Tévedtem.
 2
Tippett egy éve vált el.
Először Jeantől hallottam, hogy válni készülnek. Azt mondta.
Dorothy úgy érzi, Tippett már semmit sem hajlandó tenni a házas-
ságukért. Akkoriban Tippett napi tizenhat órát dolgozott, Dorothy
meg azt akarta, hogy kevesebb időt töltsön a munkájával, és töb-
bet vele meg a két lányukkal.
Megpróbáltam figyelmeztetni Tippettet, hogy túl keményen
dolgozik. Azt tanácsoltam neki, vigye el Dorothyt egy hosszabb
hajóútra, és felajánlottam, hogy vigyázunk a lányokra, amíg távol
vannak. Oda sem figyelt rám.
Tippettnek semmiféle követelése nem volt a válóperben. Miu-
tán odaadott mindent Dorothynak, beköltözött egy toronyházba
Crystal Cityben, egy-két kilométerre a Pentagontól. Nem járt el
hozzánk, és ha felhívtam, mindig nagyon elfoglalt volt.
Az utóbbi időben azt lehetett hallani, hogy Tippett keményen
iszik. Mondták, hogy reggel, amikor megjelenik a munkahelyén,
csak úgy dől belőle a piaszag. Néhány ügyét visszadobta a katonai
ügyészség a nyomozati eljárásban észlelt szabálytalanságok miatt.
Aztán megtudtam, hogy a főnöke. Ferris tábornok egyszer durván
lehordta, és majdnem kirúgta. A jó barát iránti aggodalomtól hajt-
va, és azért, mert lehetőséget akartam adni neki, hogy könnyítsen
a lelkén, elmentem a lakására.
Éppen ivott.
Elmondta, hogy elment meglátogatni a lányait, és megtudta,
hogy Dorothy újból megházasodik. Arról nem beszélt, hogy ez
mennyire megviseli, de nem volt nehéz rájönni. Kevert magának
egy újabb jó erős italt, és elmondott még valamit. Ferris tábornok
gyenge minősítést adott neki az éves teljesítményéről szóló jelen-
tésben.
Nem lehetett kérdéses, hogy ez mit jelent. A gyenge minősítés
a halál csókja. Tippett nem kap tábornoki csillagot.
Megmondtam neki, hogy sajnálom.
- A picsába velük, Charlie - fakadt ki dühösen, és a tekinteté-
től megriadtam tőle. - A picsába Ferrisszel és a sereggel!
 Kezében a pohárral betántorgott a hálószobába, és bevágta
maga mögött az ajtót. Tizenöt percet vártam, mielőtt bekopogtat-
tam volna. Nem válaszolt. Hazamentem.
Ez már vagy három hete történt. Azóta kétszer hívtam telefo-
non, és hagytam neki üzenetet. Nem hívott vissza.
- Tippettnek csak egy rendes nőre lenne szüksége - szögezte le
Jean többször is. - Hozd össze valamelyik frissen elvált szom-
szédasszonyunkkal!
Lehet, hogy meg is teszem. Gyakori összezördüléseink ellené-
re is még mindig közeli barátomnak tartottam Tippettet, még ak-
kor is, ha az az ostoba marha nem tud róla.

A Fort Myer Wright Kapuja zárva volt, amikor megérkeztem.

Két ideges katonai rendőr teljesített szolgálatot. Megmutattam
nekik az igazolványomat. A kapu gyorsan kinyílt, és miközben a
két katona feszesen tisztelgett, behajtottam.
A vezérkari főnökök többsége a Fort Myer északi végében ál-
ló, polgárháború előtti időkben épült hat épületben lakott. A házak
stílszerűen északi irányban az Iwo Jima emlékműre, déli irányban
pedig az Arlingtoni Nemzeti Temetőre néztek. Mindig is úgy
gondoltam, ostoba dolog a szolgálatok vezérkari főnökeinek laká-
sát egymáshoz ennyire közel elhelyezni. Elég egy autóbomba, és
hirtelen súlyos hiány támadna négycsillagos tábornokokban.
Végigautózni a Fort Myeren olyan, akár egy gyorsított hadtör-
téneti tanóra. A Marshallon elhajtottam a Stewart mellett, aztán
rákanyarodtam a Shermanre, és amikor följutottam a domb tetejé-
re, jobbra fordultam.
Watkins tábornok lakása a második volt balra. Az utcában au-
tók sorakoztak, tetejükön villogó szirénával, ezért megkerültem az
épületet, és a teniszpálya mellett parkoltam le, szemben a négy
beállós garázzsal, amin Watkins tábornok a szomszédjával oszto-
zott. Egy piros Lexus állt a kocsifeljárón. A gondosan rendben
tartott pázsiton átvágtam a bejárathoz.
A házat tágas veranda vette körbe; kiváló hely arra, hogy az
ember hűs italt kortyolgatva nézze innen a naplementét. Észrevet-
tem két emberemet a falépcsőnél. Legalább fél, tucat katonai
rendőr vette őket körbe meg Tippett emberei. Marsetti törzsőr-
mester megpillantott, és megbökte Furness századost. Marsetti és
Furness voltak a csoport kriminológusai, öltönyt viseltek, jelvé-
nyüket zakójuk zsebéhez csíptették
Mindkettő jól képzett, megbízható nyomozó volt. Marsetti
őrmester jóképű, sötét bőrű olasz férfi volt. Ahogy az a külseje
alapján elvárható is volt, nagyon kedvelték a nők. Furness száza-
dos éles eszű ember volt: az apró-cseprő, lényegtelen dolgokat
félresöpörte, és sikerült mindig a lényegre összpontosítania. Na-
gyon becsültem mindkettőjüket. Az ötfős helyszínelő csoport töb-
bi tagjához hasonlóan őket is már több éve ismertem.
Biccentettek, amikor odaértem hozzájuk.
- Tippett ezredes odabent van, uram - mondta Furness.
- Dr. Owens megérkezett már?
Terry Owens őrnagy a Fegyveres Erők Patológiai Intézetének
orvos szakértője volt.
- Ő is bent van, uram!
Bólintottam. Furness és Marsetti addig nem látnak munkához,
amíg Owens doki nem végzett, és Tippett nem fejezte be a vizsgá-
lódást. Aztán a bizonyítékgyűjtögetés munkáját elosztjuk Tippett
és az én embereim között.
- Na és Jonesy?
III. Marion T. Jones főtörzsőrmester volt Jonesy. Jonesy hu-
szonhat éve dolgozott a Különleges Nyomozati Osztályon, és a
legjobb nyomozóm volt. Sosem hallottam, hogy valaki Marion-
nak szólította volna.
- A helyszínt vizsgálja, uram - felelte Marsetti. - És Webster
százados már itt járt. De Tippett ezredes elküldte valahová. Nem
tudom, hová.
- Hol van a holttest?
- A dolgozószobában, az emeleten. - Furness arca grimaszba
rándult. - Állítólag nagy vérfürdő volt.
- Vérfürdő?
- Azt mondják.
Rossz érzéssel léptem be a házba.

Az emeleti lépcsőfordulóról beléptem a dolgozószoba küszö-

bére, és körbepillantottam a helyiségben. Itt tényleg szörnyűséges
vérfürdőt rendeztek.
A dolgozószoba berendezése, bútorzata férfias eleganciát
árasztott. A faburkolat sötéten csillogott, a falak, nagy részét a
padlótól a mennyezetig könyvespolcok borították. A mély, süppe-
dős szőnyeg a légierő kékjét idézte.
A balra lévő polcokról a könyveket kupacba hányták a szoba
közepére, viszont a jobb oldalon sorakozó könyvek érintetlenek
voltak. A két iratszekrényből kiforgatták a fiókokat, tartalmuk
halomban a földön. A számítógépes nyomtató melletti hordozható
széf nyitva állt; az akták, a dossziék, amelyek korábban vélhetően
benne voltak, most a padlón hevertek. A széf mellett egy asztali
számítógép állt, a monitor darabokra törve.
Itt nem öngyilkosság történt.
Biccentettem a Bűnügyi Vizsgálati Főosztály emberének meg
a kórházi fehérbe öltözött két őrmesternek, akik az ajtóban álltak.
A BVF-ről érkezett férfit még sosem láttam. A két egészségügyis
Owens doki embere volt. Két férfi guggolt az erkélyablak előtt
álló íróasztal mögött. Odaléptem hozzájuk.
Az egyikük felpillantott, és gyorsan felállt. Alacsony, zömök
ember volt, hordószerű mellkassal, nagyon feszült rajta a zakó.
Feje tar kopaszra borotválva, enyhén ferde orra fölött szűk résű,
mélyen ülő, fekete szemek. Viharvert arca szokatlanul vörös volt.
Vajon iszogatott éppen, tűnődtem magamban, amikor befutott a
telefonhívás?
- Na végre, hogy ideértél, Charlie - vetette oda Tippett. - És mi
ez a katonai maskara? Szeretnél jó benyomást gyakorolni a nagy-
kutyákra?
- Jean sokszor csókol, Tip - feleltem szárazon. Lepillantottam
a holttestre. Arra számítottan hogy egy ötvenhét éves tábornok
finom vonásait fogom meglátni. Felfordult a gyomrom. - Te jósá-
gos isten!
- Hát igen, valami őrült rendesen megdolgozta az emberünket
egy éles késsel - állapította meg Tippett.
Nagyot nyeltem. Megpróbáltam elleplezni a borzongásomat,
miközben Owens doki gumikesztyűbe bújtatott ujjával a holttest
szájában matatott. A Különleges Nyomozati Osztályon eltöltött
húsz esztendő alatt láttam már felrobbantott, agyonlőtt, megfojtott
embereket. De egyik sem volt ahhoz hasonlítható, ami most tárult
a szemem elé.
Watkins tábornok a hátán feküdt. Szemhéját, orrát és a füleit
lemetszették. Úgy nézett ki, mint a kivájt tökből készített, emberi
fejet formázó, vérborított lámpás. Ingét szétszakították, és mellka-
sáról tízcentes nagyságú bőrdarabokat hasítottak le. Ahogy a tá-
bornok szétszabdalt felsőtestét néztem, egy véres ostábla jutott az
eszembe.
Dr. Owens felállt. Alacsony, törékeny ember volt, fekete kere-
tes szemüveget viselt, ami kerek arcán túlságosan kicsinek tűnt.
- Üdvözlöm, alezredes!
Biccentettem, de nem tudtam levenni a szememet a holttestről.
- Mire jutott, doki? - érdeklődött Tippett, közben előhúzott a
nadrágzsebéből egy csomag Red Man márkájú dohányt.
- A kés rendkívül éles volt - közölte Owens. - Lehetett egy
hosszú borotva vagy egy szike. Aki ezeket a vágásokat ejtette,
tudta, mit csinál. Nagyon precíz, majdnem sebészi pontosságú
vágások, a tettes csak a felhámot távolította el, hogy szabaddá
váljanak az idegvégződések.
- Nyilvánvaló, hogy a fickó a fájdalomra ment - mormogta
Tippett, miközben egy darabka dohányt tett a szájába.
- Aha - felelte Owens, és némi undorral nézett Tippettre. -
Ezért olyan furcsák az utolsó vágások.
- Furcsák? - kérdezett vissza Tippett.
- Amik az arcán vannak. - Owens rájuk mutatott. -- Alig volt
vérzés. Inkább csak szivárgás.
- Watkins már halott volt, amikor ezeket a vágásokat ejtették?
- Végre sikerült megtalálnom a hangomat.
Owens bólintott. - A gond az, hogy nem látok halálos sérülést.
- Késszúrásnak nincsen nyoma? - kérdeztem.
Owens megrázta a fejét.
- Tehát nem tudja a halál okát? - hangzott Tippett kérdése.
- Az életkorát tekintve és azt a szörnyűséges fájdalmat, amit el
kellett viselnie, valószínűleg szívroham végzett vele - felelte
Owens. - De csak majd a laborvizsgálat után tudok biztosat mon-
dani. Egyvalamit azonban már most megmondhatok… - A doki
hol Tippettre, hol rám nézett. - Egy igazi elmebeteggel van dol-
guk.
Tippett bizonytalannak látszott. - Talán igén. - Az ajtóban álló
emberéhez fordult. - Hé, Dolenz hadnagy, szaladjon már le a
konyhába, és keressen nekem egy poharat!
- Igen, uram - felelte Dolenz, és eliramodott.
- Mióta halott, doki? - kérdeztem.
 - A holttest majdnem szobahőmérsékletű. A fakó arcszínből
ítélve néhány órája. Később majd pontosabb adatokkal tudok
szolgálni.
- Még ma este szeretném megkapni a halottkémi jelentést, do-
ki - közölte Tippett.
Owens nagyot sóhajtott. - Szóljanak, mikor készíthetem fel a
holttestet a szállításra - felelte, aztán csatlakozott az embereihez.
- Ki találta meg, Tip? - kérdeztem.
Tippett nem válaszolt. Leguggolt, és tanulmányozni kezdte a
holttestet, miközben elgondolkodva rágcsálta a dohányt.
Megkerültem az íróasztalt, leereszkedtem Tippett mellé, de
közben nagyon vigyáztam, hogy elkerüljem a szőnyegen éktelen-
kedő vérfoltokat.
- Ki találta meg? - tettem fel újra a kérdést.
- Bizonyos Mrs. Gonzales.
- Ő kicsoda?
- A házvezetőnő. - Watkins csuklójára mutatott. - Látod ezt?
- Kötélnyomok - feleltem. - A lábán is.
- Valaki összekötözte mint a sonkát, hogy aztán eljátszadoz-
hasson vele.
- Megtaláltátok a kötelet?
- Még nem. De szerintem nem is fogjuk. Az a gyanúm, hogy a
gyilkos magával hozta a kötelet.
Bólintottam. Világosan látszott, hogy olyan emberrel van dol-
gunk, aki körültekintő, okos, és semmit sem hagy maga után, amit
akárhogyan is hozzá lehetne kapcsolni.
- A sajtó meg fog őrülni ettől, Charlie - jegyezte meg Tippett.
- Aha.
Az apró hurkákat néztem a holttest bőrén. Úgy látszott, java-
részt a felsőtesten vannak, mellkastól derékig. Elszörnyedve álla-
pítottam meg magamban, hogy a gyilkos valamivel szorosan kör-
betekerte a testet, hogy a bőrön apró kitüremkedések legyenek,
aztán módszeresen lemetszette őket. Megpróbáltam elképzelni a
fájdalmat, és megborzongtam.
- Még nem láttál ilyet, mi? - kérdezte Tippett.
Döbbenten néztem rá. - Persze, hogy nem. Hát te?
Tippett nem válaszolt rögtön. - De igen. Valamikor nagyon
régen.
 A többit megtartotta magának - ez volt az egyik legidegesí-
tőbb szokása. Gyakorta előfordult, hogy teljesen elmerült a gon-
dolataiban, és csak akkor mondta el, hogy mi jár a fejében, ami-
kor már vagy százszor átrágta magában. Bár tudtam, hogy ennek
nincs tudatában, mégis bosszantott. De az évek alatt megtanultam,
hogy végül úgyis elmondja.
Megjelent Dolenz hadnagy egy papírpohárral meg egy mobil-
telefonnal. Odanyújtotta őket Tippettnek. - Webster százados van
a vonalban, uram!
Tippett meg én felálltunk. Tippett elvette mindkét tárgyat, elő-
ször köpött egyet a papírpohárba, aztán a füléhez tette a telefont.
- Tippett. Aha. A biztonságiaknak van kulcsuk, egészen biz-
tos. Nézze meg, hozzányúltak-e valamihez! És senki sem mehet
be! Nem érdekel, hány csillagja van. - Visszaadta a telefont
Dolenznek, aztán rám nézett. - Elküldtem az emberedet, Webstert,
hogy ellenőrizze Watkins tábornok irodáját.
- Remek.
A legtöbb magas rangú, vezető beosztású katonához hasonló-
an a szolgálatok vezérkari főnökei is rendelkeztek saját irodával a
Pentagon E szárnyában. Az E szárny csak a fejeseknek jár, mivel
ez a külső szárny, és az itt lévő irodákból szép kilátás nyílik.
Valaki az ajtónál bejelentette, hogy megérkeztek a fotósok.
- Villámgyorsan jöjjenek fel ide - rendelkezett Tippett.
Dolenz hadnagy sietős léptekkel kiment a szobából.
Körbepillantottam a felforgatott szobában. - Miután a techni-
kusok végeztek, egy csapatot rá kellene állítanunk arra, hogy
megnézzék, vajon mit kereshetett a gyilkos.
- Ühüm. Bár csak az időnket pocsékoljuk vele.
A jobb oldali, érintetlen könyvespolcra esett a pillantásom.
Tudtam, mire céloz Tippett. A gyilkos nem ok nélkül fejezte be a
kutatást, hanem valószínűleg azért, mert megtalálta, amit keresett.
- Lehet, hogy mázlink lesz.
Tippett csak a fejét rázta. - Máshoz semmihez sem nyúltak a
házban. A holttest felé biccentett. - Watkins beszélt, mielőtt meg-
halt, Charlie!
Watkins keserves görcsbe rándult arcára pillantottam.
Tippettnek természetesen igaza volt.
- Nos, hogy csinálta a gyilkos azokat az apró vágásokat? -
kérdeztem Tippett-től. A dolgozószoba előtt álltunk, és néztük,
amint Dolenz bekíséri a két fényképészt a szobába. Az egyiknél
harmincöt milliméteres Nikon volt, a másiknál pedig videokame-
ra.
- Halászhálót használt - felelte Tippett.
- Halászhálót - ismételtem lassan.
De Tippett nem felelt. Dolenzhez fordult, és így szólt: - Ha a
fényképeszek végeztek, engedje be a kriminológusokat és a tech-
nikusokat. Aztán mondja meg Owens dokinak, hogy övé a holt-
test!
Ekkor hirtelen belém nyilallt, hogy itt valami nagyon furcsa.
Meghal egy négycsillagos tábornok, az egyesített vezérkar tagja,
és egyetlen nagykutya sincs itt. Megfogtam Tippett karját. - Érte-
sítetted a fejeseket?
- Senkit sem lehet elérni. Az összes tábornok értekezleten van
a Tankban egész este. Az embereim a családoknál kérdezősköd-
nek.
Tank a közkeletű neve az egyesített vezérkar tárgyalótermé-
nek a Pentagonban. - Kapcsolatba léptél már az egyesített vezér-
karral? Tájékoztattad őket?
Tippett kiköpött egy darabka dohányt a papírpohárba, aztán
megrázta a fejét. - Nyugi, Charlie! Körülbelül fél órája hagytam
üzenetet az ügyeletes tisztnél. - Az órájára pillantott. -Van rá öt
dollárom, hogy tizenöt percen belül itt lesznek.
- Nem fogadunk. Watkins tábornok vajon miért nem volt ott a
megbeszélésen?
Tippett megvonta a vállát.
Már éppen tovább akartam faggatni, hogy honnan tud a ha-
lászhálóról, amikor egy katonai rendőr szaladt fel a lépcsőn. Ránk
bámult, aztán odajött hozzánk. - Uram, a Wright Kapunál azt
mondják, hogy úton vannak - közölte Tippett-tel.
- Kik vannak úton?
- A tábornokok, uram!
Tippett a papírpohárba köpte a maradék dohányt, odaadta a
poharat a katonai rendőrnek, és elindult a lépcső felé. A férfi rám
nézett, közben hitetlenkedve csóválta a fejét.
- Jössz nekem öt dolcsival, Charlie - mondta Tippett.
 3
A katonai rendőr tulajdonképpen tévedett. Csak egy tábornok
érkezett, és egy négycsillagos tengernagy.
Tippett meg én a verandán álltunk, és a szúnyoghálón keresz-
tül ügyeltük, ahogy Clayton Holmes, a légierő tábornoka, az
egyesített vezérkari bizottság elnöke, és Henry Williams tenger-
nagy, az alelnök kiszállnak a fekete autóból. A többi ház előtt is
parkoltak le autók, a vezérkar más tagjai érkeztek haza. Legalább
nem mindannyian ide jönnek, szögeztem le magamban.
Holmes tábornok jött elöl, bal lábára észrevehetően sántított,
Williams tengernagy néhány lépéssel lemaradva követte. Holmes
hatalmas termetű férfi volt, lehetett legalább százharminc kiló és
két méter magas. Rövidre nyírt, őszülő, ám dús haja, határozott-
ságot sugalló álla és markáns arcvonásai, szinte fejedelmi külsőt
kölcsönöztek neki. A légierő egyenruháját viselte, mindkét vállán
négy csillag ragyogott, mellén pedig hat sorban díszelegtek a ki-
tüntetések. Holmes tábornok pontosan úgy festett, mint a köz-
megbecsülésnek örvendő, népszerű amerikai katonatiszt - és ha
hinni lehet a közvélemény-kutatásoknak, akkor az is volt. Pillan-
tásom a kitüntetések legfelső sorában lévő rendjelszalagra esett:
kék színű volt tizenhárom fehér csillaggal. A Medal of Honor, az
Egyesült Államok legmagasabb katonai kitüntetése. Eszembe
jutott az az óriási sikerrel játszott mozifilm, amelyik bemutatta,
hogy Holmes miért kapta.
Watkins tábornokhoz hasonlóan Holmes is hadifogoly volt. Öt
társával együtt megszökött a laoszi határ közelében felállított ha-
difogolytáborból. Csak Holmesnak és még egy embernek sikerült
eljutnia az amerikai vonalakig; a többieket vagy megölték, vagy
elfogták. A filmben a másik katona eltöri a bokáját, és Holmes tíz
napon keresztül cipeli a hátán a dzsungelben - természetesen a
sánta lábával, amit észak-vietnami fogva tartóinak köszönhet.
Az Öböl-háború tovább öregbítette Holmes tábornok hírnevét.
Már akkor is az egyesített vezérkari bizottság elnöke volt, amikor
Irak lerohanta és megszállta Kuvaitot. Kiválóan végezte a munká-
ját, és minden elismerést megkapott azért, ahogy a káprázatos
sikerhez vezető égi háborút irányította.
 Arra is emlékeztem, hogy a családi olajüzletnek köszönhetően
Holmes rettentően gazdag ember volt. A hatalmas vagyonról ter-
jengő hírek csak tovább terebélyesítették a tábornok legendáját,
hiszen nyugodtan választhatott volna könnyebb életet.
- Holmes tábornok néhány hónapon belül visszavonul -
mormogtam. - Sokan úgy gondolják, hogy indul az elnökválasztá-
son.
- Nagyszerű - horkantott fel Tippett. - Pontosan erre van szük-
ségünk. Egy újabb kibaszott politikusra. - Tippett elindult a bejá-
rathoz. - Na gyere, legyünk túl rajta! - Lementünk a lépcsőn.
Miután tisztelegve üdvözöltük egymást, Holmes végignézett
rajtunk aranykeretes szemüvege mögül. - Mit tudnak mondani
nekem?
Rám nézett, valószínűleg azért, mert a légierő egyenruháját vi-
seltem. - Csak most érkeztem, uram! - Tippettre pillantottam. -
Tippett ezredes vezeti a nyomozást.
- Nem valami sokat, uram - mondta Tippett. - Még túl korai
lenne. Csak éppen hogy elkezdtük a helyszín átvizsgálását.
- Tehát még nincs gyanúsítottjuk?
- Nincs. - Tippett mélyet sóhajtott. - Ez is túlságosan korai
lenne, uram!
- De biztos abban, hogy gyilkosság történt?
- Igen, tábornok úr! Gyilkosság volt, semmi kétség.
- Szeretném látni a holttestet - jelentette ki Holmes. Hangsúlya
egyértelművé tette, hogy parancs hangzott el.
Tippett tétovázott. Nem állhatta, ha valaki besétált a bűncse-
lekmény helyszínére, és az aranycsillagoktól sohasem ijedt meg.
Egy pillanatig azt hittem, ellenkezni fog.
A tengernagy, nagy fülekkel megáldott, tagbaszakadt, vörös
arcú ember, ingerülten felhorkant. - Ezredes, azt tanácsolom ma-
gának...
- Ugyan, Hank - intette nyugalomra Holmes, majd Tippetthez
fordult. - Tökéletesen megértem az óvatosságát, ezredes! De
Watkins tábornokkal nagyon közeli viszonyban voltam. Együtt
kerültünk hadifogságba...
Tippett nem várta meg a folytatást, sarkon fordult, és elindult
a ház felé.
 Tartsatok szünetet, fiúk - mondta Tippett, amikor beléptünk a
dolgozószobába.
Mindenki félreállt, hogy odamehessünk az íróasztalhoz. Né-
hány embert megdöbbentett Holmes tábornok látványa. Owens
doki a holttest fölött állt, és azt figyelte, hogy a beosztottjai mű-
anyag zacskókat húznak Watkins kezére és lábára. Owens mor-
mogott valamit. Az emberei felálltak, és hátrébb húzódtak.
Holmes tábornok lassú léptekkel kerülte meg az íróasztalt.
Williams tengernagy követte.
- Ne lépjen a vérfoltokra, tábornok úr! - figyelmeztette Owens.
Tippett-tel lemaradtunk néhány lépéssel. Dolenz hadnagy jött
oda hozzánk, arca ragyogott az izgatottságtól. Súgott valamit
Tippettnek a hiányzó számítógépes lemezekről. A javát én is hal-
lottam.
- Biztos benne? - kérdezte Tippett.
Dolenz hevesen bólogatott.
- Jól van, fiam - dicsérte meg Tippett.
Na végre, mondtam magamban, és én is némi izgatottságot
éreztem.
Holmes tábornok teljes harminc másodpercen keresztül me-
redt a holttestre, de az arca nem árult el semmit. Williams tenger-
nagy viszont nyomban elsápadt, és gyorsan hátralépett. Hallottam,
hogy miközben az izzadságot törölgeti a homlokáról, többször is
azt mondja: „az istenit”.
- Lehet, hogy ez a nyavalyás mindjárt elhányja magát - suttog-
ta Tippett.
Holmes felénk fordult. Érzelmeket most sem lehetett leolvasni
az arcáról.
- Ki tud erről? - kérdezte.
Tippett összevonta a szemöldökét. - Senki, uram, csak a nyo-
mozók, az ön beosztottjai, a tábornokok családjai, Mrs. Gonzales
meg Swanson őrnagy.
- Swanson? Watkins szárnysegédje?
- Mrs. Gonzales hívta fel Swanson őrnagyot, miután felfedezte
a holttestet - közölte Tippett.
- Ennyi?
- Igen, uram!
 Holmes lehalkította a hangját. - Azt akarom, hogy tartsák ti-
tokban a történteket. Majd szólok, hogy mikor hozhatják nyilvá-
nosságra.
Tippettre sandítottam. Mindketten tudtuk, mit is mond valójá-
ban a tábornok. Időt akart magának, mielőtt tájékoztatná a hatal-
masokat a Capitol Hillen és a Fehér Házban. Már kerek történettel
akart előállni, hogy gátat vessen az egyesített vezérkarhoz tartozó
tábornok brutális meggyilkolásával kapcsolatos elkerülhetetlen
találgatásoknak.
- Értettem, uram - felelte Tippett. - De az FBI mindenképpen
tudomást szerez róla, hogy történt valami. Az ő törvényszéki la-
boratóriumukat használjuk a nyomok értékelésére.
- Majd felhívom Farnsworth igazgatót, nehogy kiszivárogjon
valami. - Holmes szeme körbejárt a szobában. - Mit keresett a
gyilkos?
- Vélhetően információt - válaszolta Tippett. - Valami olyas-
mit, amin a tábornok éppen dolgozott.
Holmes szemöldöke felhúzódott kissé. - Információt? Úgy-
mint?
- Nem tudom, uram, de a számítógépes lemezek miatt logi-
kusnak tűnik.
Holmes némileg értetlennek és bosszúsnak tűnt. - Mi a jó is-
tenre célozgat, ezredes?
Tippett komótos mozdulattal rámutatott a földön álló számító-
gépre. - Egyetlen lemez sincs ehhez a masinához, uram! - Ráné-
zett a tábornokra. - Pedig kellene, hogy legyen.
Holmes és Williams a padlóra hányt tárgyakat tanulmányozta.
Voltak ott iratok, dossziék, ceruzák és fényképek mindenfelé.
Számítógépes lemezek azonban nem.
- És még valami, uram! - Tippett odalépett a számítógéphez. A
zsebéből elővett egy gumikesztyűt, és felhúzta. A merevlemez-
meghajtót borító fémlap kissé ferdén állt, nyilvánvalóan meglazí-
tották. Tippett letérdelt, fölemelte a fémlapot, és láthatóvá vált a
számítógép belseje. - Valaki vette a fáradságot, és eltávolította a
winchestert, uram! - Williams tengernagyra nézett kérdő pillan-
tással, aztán Holmes tábornokra. Csend lett a szobában.
- Értem - mondta a tábornok lassan. - Jól van, ezredes! - Rám
pillantott. - Mindennap jelentést kérek a nyomozás állásáról!
- Értettem, uram!
 A két négycsillagos katona megindult az ajtó felé. - Tábornok
úr! - Tippett a hátuknak beszélt.
Mindketten megfordultak. - Igen? - kérdezte Holmes.
- Beszélnem kell önnel, uram, és a vezérkar többi tagjával.
Meg a vezérkari tisztekkel.
- Holnap, ezredes - felelte Holmes hűvösen. - Az irodámban,
három órakor. - Kiment a dolgozószobából, Williams szorosan
követte.
- Tehát szerinted Holmes és Williams tudják, hogy Watkins
min dolgozott? - szegeztem neki a kérdést Tippettnek.
- Miért, szerinted nem?
- Dehogyisnem. Persze, lehet, hogy nem mondják el nekünk.
Attól függ, milyen az ügy besorolása biztonsági szempontból.
Tippett megrázta a fejét. - Nem, nem. Valamit mindenképpen
kell mondaniuk. Ez túlzottan nagy cirkusz.
Nem válaszoltam, de magamban úgy gondoltam, hogy Tippett
téved. A hadseregben vagyunk, és ezek négycsillagos tábornokok.
Egy árva megveszekedett szót sem kell szólniuk.
Odamentem az íróasztalon álló telefonkészülékhez. - Ellen-
őrizte ezt már valaki? - kiabáltam.
Furness válaszolt. - Még nem, uram!
Kihangosítható készülék volt. Egy golyóstoll hegyével meg-
nyomtam az újratárcsázó gombot. Néhány sípjel után csengeni
kezdett a telefon. Egy nő vette fel. Orrhangon beszélt, erős akcen-
tussal.
- Tessék, Saigoni Teaház. Miben segíthetek?
Homlokráncolva néztem Tippettre. Meglepettnek tűnt.
- Hol van az éttermük? - kérdeztem. A nő megmondta.
- Asztalt szeretne foglalni, uram? - kérdezte azután.
- Nem.
Tippett közelebb lépett, és mondott valamit a telefonba idegen
nyelven, amiből semmit sem értettem. A nő válaszolt. Tippett
megint mondott valamit, aztán biccentett felém. Lenyomtam a
kihangosító gombját, és megszakítottam a hívást.
- Szerinted a tábornok szerette a vietnami konyhát? - kérdezte
Tippett.
- Honnan tudjam?
- Talán meg kellene kérdeznünk Swanson őrnagyot - mondta
Tippett, és hunyorított egyet.
 - Vietnami nyelven beszéltél az előbb? - kérdeztem, amikor a
lépcsőhöz értünk. Tudtam, hogy Tippett tanulta a nyelvet, amikor
a háború alatt a Különleges Haderő összekötője volt a Dél-
vietnami Hadseregnél.
- Aha. Egy kicsit megkopott már. De azért értettem, hogy mit
mondott.
- Kicsoda?
- Az a nő. Miss Vinh.
- Tehát a halála előtt a tábornok utoljára egy vietnami éttermet
hívott fel. Nem különös ez szerinted?
Tippett meghökkenve nézett rám. – Nem, egyáltalán nem.
- Te tudtad, hogy milyen számot fog a telefon újratárcsázni? -
kérdeztem.
- Nem, de számítottam arra, hogy előbb vagy utóbb felbukkan
egy vietnami kapcsolat. Csak nem gondoltam, hogy ilyen hamar.
- De miért számítottál rá? Lementünk a lépcsőn.
- A csonkítás miatt, Charlie! Különösen azért, amit a tábornok
arcával csinált a gyilkos, meg azért, mert halászhálót használt. A
vietkongok régi trükkje, ez a vietnami változata a kínai „gyilkolás
ezer vágással” nevezetű módszernek. Amikor a vietkongok elfog-
ták a fiúinkat, szorosan egy fához kötötték őket, aztán körbeteker-
tek a testükön egy halászhálót úgy, hogy a lyukakon kitüremked-
jen a bőr. És azzal játszadoztak, hogy fél centi vastagságú bőrda-
rabokat hasítottak le. Mintha halat pucoltak volna, a kurva életbe.
Hallottam, hogy a srácok órákon keresztül üvöltöznek, könyörög-
nek a halálért. De nem tudtunk odajutni hozzájuk. Így képzelték a
vietnamiak a pszichológiai hadviselést. Kétszer történt meg, hogy
miután a vietkongok visszavonultak, életben találtam srácokat. A
fülüket, az orrukat meg a fütykösüket a szájukba tömték. Azok a
nyavalyás sárgák még meg sem ölték őket.
Leértünk a földszintre. Megálltam, hányinger kerülgetett. - És
mit csináltál?
- A fiúkkal?
Bólintottam.
Tippett hosszú ideig meredten bámult rám. - Mégis, mi a tip-
ped, a jó büdös francba? - kérdezte halkan.
Amíg Tippett váltott néhány szót az embereivel, kimentem a
házból egy kis időre.
 Levegőre volt szükségem.

4
Visszamentem a hallba. Tippet még mindig az egyik emberé-
vel beszélt. A hűs esti levegőtől kicsit jobban éreztem magam.
Bepillantottam a nappaliba. Tágas helység volt, csillogóan fényes-
re csiszolt hajópadlóval, amit egy kék színű, tűzokádó sárkányt
ábrázoló, hatalmas szőnyeg borított. A bútorzat fehér bőrkanapé-
ból, két karosszékből, a hozzájuk illő puffal, fotelból és kétszemé-
lyes pamlagból állt, amelyek mind egy fekete, lakkozott dohány-
zóasztal körül voltak elhelyezve. A falakat ázsiai festmények dí-
szítették, többnyire bambuszrudakat meg madarakat vagy kimo-
nót viselő japán nőket ábrázoltak.
Amikor észrevettem a kanapén helyet foglaló őrnagynőt, fel-
gyorsult az érverésem. Halkan beszélgetett a mellette ülő fekete
férfival. Elmosolyodtam. Jonesy már mindenkit megelőzött egy
lépéssel.
Tippett odajött hozzám. - Watkins autója tisztának tűnik -
közölte. - A vontatókocsi már úton van.
Nem válaszoltam.
- Talán Swanson őrnagy. Jó kis bombázó, mi?
Bólintottam. Swanson őrnagy meg a légierő előnyösnek nem
mondható egyenruhájában is igazi bombázó volt. Szőke haját di-
vatosan rövidre vágatta, arcbőre sima és napbarnított volt, arc-
csontja - a klasszikus északi szépségeket idézően - magasan ülő.
Hatalmas, kék szemeit Jonesyra függesztette, és közben aggodal-
masan harapdálta az alsó ajkát. Jonesy mondott valamit, amire a
no bólintott, aztán felénk pillantott, és szomorúan elmosolyodott.
- Hol van Mrs. Gonzales. a bejárónő? - kérdeztem.
- Owens doki bevitte a kórházba. Erős sokkot kapott. Próbál-
tam beszélni vele, de szinte semmit sem tudtam kiszedni belőle.
Ebben a pillanatban Jones észrevett bennünket, és odajött hoz-
zánk.
Amikor átvettem a P Direktorátus parancsnokságát, az első
dolgom az volt, hogy kineveztem Marion T. Jones főtörzsőrmes-
tert a nyomozati munka irányítójának. Ebbe a beosztásba általá-
ban a második legmagasabb rangú tiszt kerül. Ám egyetlen pana-
szos szót sem lehetett hallani az egységnél. Mindannyian tudták,
hogy Jonesy érti a dolgát. A Maryland Egyetemen szerzett diplo-
mát kriminológiából, és több tapasztalata volt a nyomozói mun-
kában, mint az egység többi tagjának együtt. De a Különleges
Nyomozati Osztály fejeseinek nem tetszett, hogy ilyen magas
beosztásba került.
- A jó istenit neki, Charlie, az a fickó csak tiszthelyettes -
mondta Romer tábornok.
De én kitartottam Jonesy mellett. A következő fél évben fel-
göngyölített egy csempészügyet: a légierőnél dolgozó szerelők
katonai gépeken kábítószert hoztak be Panamából az Andrews
Légitámaszpontra. Ezután lebuktatott egy alezredest a Pentagon-
nál, aki hamis számlák révén több ezer dollárt sikkasztott.
Romer tábornok többé nem elégedetlenkedett Jonesy miatt.
- Megtudott valamit? - kérdeztem Jonesytól.
A főtörzsőrmester, miközben a jegyzettömbjébe pillantott, vé-
gigfuttatta a kezét rövidre nyírt, őszülő haján. Magas férfi volt,
szinte már betegesen sovány, és hosszú karjával meg lábával né-
mileg szétszórt ember benyomását keltette. Barátságos, szerény
ábrázata tökéletesen illett csöndes, előírásos viselkedéséhez.
Olyan volt a modora, mint E. F. Huttonnak a néhány évvel ezelőt-
ti tévéreklámban. Nem beszélt sokat, de ha mondott valamit, oda-
figyeltek rá.
- Nem valami sokat, uram - felelte. - Swanson őrnagy azt
mondja, hogy negyed nyolc körül Mrs. Gonzales felhívta őt a
mobilján. Mrs. Gonzales hisztérikus állapotban volt. Watkins ne-
vét ismételgette állandóan. Ezért Swanson őrnagy idehajtott a
kocsijával.
- Értesítette a katonai rendőrséget? - kérdeztem.
Jonesy megrázta a fejét. - A jelek szerint Swanson őrnagy
csak néhány háztömbnyire volt innen. Éppen ide tartott, fél
nyolckor megbeszélése lett volna a tábornokkal. Azt mondja,
hogy arra gondolt, először inkább megnézi, mi történt, mielőtt
riasztaná a katonai rendőröket. - Jonesy elhallgatott. - Mrs.
Gonzales nem beszél valami jól angolul, és az őrnagy lényegében
egy szavát sem értette.
Bólintottam.
 - Swanson őrnagynak ma este megbeszélése lett volna a tá-
bornokkal? - kérdezte Tippett.
- Igen, uram! Watkins tábornok öt órakor felhívta az irodájá-
ban. Azt mondta neki, hogy fél nyolckor jelenjen meg a lakásán.
- Megtudta az őrnagytól, honnan telefonált Watkins?
- Nem, uram!
Tippett az őrnagyra pillantott. - Tudja a nő, hogy mit akart a
tábornok?
- Swanson őrnagy azt mondja, a tábornok rendszeresen felhív-
ta esténként, és megkérte, hogy jöjjön ide, iratokat, leveleket elő-
készíteni másnapra.
Swanson őrnagy egyenesen ránk nézett, miközben kezében
gyűrögette a sapkáját.
- Hát azt elhiszem - jegyezte meg Tippen szárazon, és odapil-
lantott az őrnagyra.
- Watkins özvegyember volt, ugye? - kérdeztem.
- Tavaly halt meg a felesége - felelte Tippen.
- Ezek szerint a tábornok egyedül élt?
Jonesy megrázta a fejét. - Swanson őrnagy szerint Mrs.
Gonzales általában heti öt napot itt töltött, hétfőtől péntekig. Az
emeleten van a hálószobája. Ezen a héten kért néhány szabadna-
pot, hogy meglátogassa a beteg nővérét. Eredetileg valamikor
holnap kellett volna megérkeznie. - Lapozott egyet a jegyzet-
blokkban. - És aztán itt van Mrs. Greer. A szakácsnő. Nem jött
rendszeresen, csak akkor, ha a tábornok vacsoravendégeket foga-
dott.
- Mi a helyzet a rokonokkal? Vannak gyerekei? - kérdeztem.
- A tábornoknak van egy lánya - válaszolta Jonesy. - Párizsban
jár egyetemre. Swanson őrnagy azt mondja, hogy néhány hónapja
látogatta meg az apját. Azt pedig ön is tudja, hogy a felesége már
meghalt. - Jonesy becsukta a jegyzettömböt.
- Megszerezte a lány és a szakácsnő telefonszámát meg lak-
címét? - kérdezte Tippett.
- Igen, uram! Swanson őrnagytól.
- Adjon egy másolatot Dolenz hadnagynak!
- Odakint talált valamit? - kérdeztem.
Jonesy megrázta a fejét. - Az ablakok rendesen zárnak. Az
épület hátsó és oldalsó ajtai kulcsra zárva. Erőszakos behatolás-
nak semmi nyoma.
 - A tábornok mindig bezárta a bejárati ajtót, ha itthon volt? -
tettem fel a kérdést.
- Nem, uram - felelte Jonesy.
- Tehát akkor valaki besétálhatott.
- Vagy pedig beengedték.
Tippett elindult Swanson félé.
- Köszönöm - mondtam Jonesynak.

A kétszemélyes pamlagra ültem le, szemben Swanson őrnagy-

gyal. Tippett pedig mellette, a kanapén foglalt helyet.
Swanson őrnagy halkan beszélt, gyakran elhallgatott, és ilyen-
kor beszívta az alsó ajkát. Elmondta, hogy már majdnem két éve
dolgozott a tábornok mellett. A szárnysegédje volt Hawaiiban, a
Hickam Légitámaszponton, amikor a tábornok a Csendes-óceáni
légierők parancsnoka volt. Örömmel fogadta a lehetőséget, hogy
elkísérheti Watsont Washingtonba.
- A legtöbb ember úgy gondolta, hogy nagyon nehéz Watkins
tábornokkal együtt dolgozni, de... - az őrnagy nagyot nyelt - én
szerettem ezt a munkát. A tábornok úr nagyon jó volt hozzám.
- Hét perccel fél nyolc előtt érkezett ide? - kérdezte Tippett.
A nő bólintott. - Becsöngettem. Nem nyitottak ajtót. Idebent
találtam Mrs. Gonzalest. Zokogott, és összevissza beszélt. Hihe-
tetlen dolgokat mondott...
- Nyitva volt az ajtó? - vetettem közbe.
Swanson őrnagy ismét bólintott. - A bejárati ajtó sosem volt
bezárva, ha Mrs. Gonzales vagy a tábornok itthon volt. Különben
is be tudtam volna jönni. Van kulcsom.
- És aztán mit csinált? - érdeklődött Tippett.
- Hát... bementem a dolgozószobába. - Hátradőlt a kanapén, és
az ölében szorosan összekulcsolt kezére pillantott. - Szörnyű volt.
- Mrs. Gonzales bement magával?
Megrázta a fejét. Remegett a szája.
Néhány pillanatig egyikünk sem szólalt meg. Aztán halkan
megkérdeztem: - Mikor látta utoljára a tábornokot? - Majdnem
hozzátettem, hogy „életben”.
- Talán... két óra körül. - Szemét elfutotta a könny. - Az irodá-
ban. Elment egy megbeszélésre.
- Milyen megbeszélésre?
- Nem tudom.
 Meglepetésemben felszaladtam a szemöldököm. A szárnyse-
géd szinte mindig fejből tudja a tábornok programjait. Ez az egyik
legfontosabb feladata. Gondoskodnia kell arról, hogy minden az
előre megszabott ütem szerint történjék.
- Tudja valaki, hogy hová ment? - kérdeztem.
- Randolph őrmester egész biztosan tudja. A sofőrje. - Fölvette
a lába mellől a dísztelen, fekete retikült. - Megvan a telefonszáma.
- Köszönöm - feleltem. Miközben elővett a táskájából egy
menedzserkalkulátort, ami leginkább számológéphez hasonlított,
újabb kérdést tettem fel: - Előre megbeszélt találkozó volt?
Beütött valamit a parányi gépbe. - Nem. Azt hiszem, váratla-
nul került rá sor. - Odanyújtotta nekem.
- Miből gondolja? - kérdeztem és letettem a dohányzóasztalra
a menedzserkalkulátort. Az ingzsebemből elővettem egy jegyzet-
blokkot.
Az őrnagy dobolni kezdett a jobb lábával. - Ez a megbeszélés
nem szerepelt az előre beütemezett programjai között... másrészt
pedig az utóbbi néhány napban úgy látszott, mintha nagyon fog-
lalkoztatná valami.
Tippett közelebb hajolt. - Ezt hogy érti?
- Mintha dolgozott volna valamin. Több megbeszélést, talál-
kozót is lemondott.
- Köztük a mait a Tankban?
A nő bólintott. - De csak alig valamivel azelőtt, hogy elment
volna az irodából. Ezért gondolom, hogy a találkozót nem beszél-
te meg előre.
- Ön tudott volna róla, ha valamilyen szigorúan bizalmas jel-
legű munkán dolgozik?
Az őrnagy hangja fáradtnak hangzott. - Alezredes, nálunk
szinte minden munka bizalmas jellegű.
- Tehát azt mondja, hogy tudott volna róla? Még akkor is egé-
szen kényes ügyről van szó?
- Ez a munkánk, alezredes! Mindannyian szigorúan titkos mi-
nősítésű ügyekkel foglalkozunk. Mi készítettük elő a tábornok
jelentéseit, feljegyzéseit.
Visszaadtam neki a menedzserkalkulátort. - Mi?
- Az állomány. Jowers és Ryerson ezredesek, a segédtisztek,
Mrs. Motiff, a titkárnő, Laura Parker őrnagy és az adminisztráto-
rok.
 - Furcsa, hogy Watkins tábornok a saját emberei előtt is titok-
ban tartotta, hogy min dolgozik - jegyeztem meg.
Az őrnagy bólintott. Megtört hangon szólalt meg. - Ráadásul
előlem is. Én voltam vele a leghosszabb ideje. Még a felesége
halála előtt kezdtem el dolgozni mellette. Olyan dolgokat is el-
mondott nekem, amiket másoknak nem. És nemcsak a munkával
kapcsolatban, hanem személyes ügyekről is. - Könnyek gyűltek a
szemébe. A zsebembe nyúltam a zsebkendőmért.
- Köszönöm - mondta, és elvette.
- Szerette a tábornok a vietnami konyhát? - kérdeztem.
Swanson a szemét törölgette, de rögtön abbahagyta, és úgy
kapta fel a fejét, mintha a kérdés kifejezetten meghökkentette
volna.
- Mondja meg a nevét az étteremnek, ahol a tábornok gyakran
megfordult - hangzott Tippett gyors kérdése.
Összeráncoltam a szemöldökömet. Tippett majdnem úgy be-
szélt, mintha parancsot adna Swanson őrnagynak.
Swanson ránézett Tippettre, úgy válaszolt. - Van egy hely,
ahová eljárt néha. Canton Café. Bethesdában van.
- Az kínai - mondtam. - Minket a Saigoni Teaház nevű hely
érdekelne.
A nő megint Tippettre nézett, aztán felém fordult. - Sohasem
hallottam tőle erről a helyről.
- Soha? - kérdeztem. - Gondolkozzon csak!
- Á, Charlie! - Tippett a jegyzettömbömre mutatott. - Beszélj
inkább a sofőrrel.
Tétováztam.
- Lehet, hogy tud valami hasznosat.
Megvontam a vállam. - Rendben, Tip!
Amikor kiléptem a nappaliból, visszapillantottam. Tippett kö-
zelebb húzódott Swansonhoz, és éppen mondott neki valamit.
Vajon mi lehet az, tűnődtem magamban, amit nem akart, hogy én
is halljak?
Elgondolkodva figyeltem őket egy rövidke pillanatig.

Randolph őrmester a második csengetésre vette föl a telefont.

Egy csecsemő sírt valahol a háttérben. Hangja alapján az őrmester
fiatalnak és nagyon fáradtnak tűnt. Miután bemutatkoztam,
nyomban óvatos lett. Meg is értettem. A légierő legtöbb katonája
rossz embereknek tartja a Különleges Nyomozati Osztály munka-
társait: ők azok, akiknek az a dolguk, hogy lebuktassák a társai-
kat.
Miután elmondtam, hogy miért hívom, adtam neki egy kis
időt, hogy összeszedje magát. Majdnem harminc másodpercre
volt szüksége. Most már idegesnek, szinte ijedtnek tűnt. - Mit
óhajt tőlem, uram?
A baba még hangosabban sírt. Egy női hang hallatszott. -
Johnny, elfogyott a pelenka!
- Drágám, éppen... - Randolph őrmester letakarta a kagylót.
Néhány pillanattal később ismét ott volt a vonal másik végén.
- Hány éves? - kérdeztem.
- Uram?
- A baba.
- Hat hónapos, uram!
- Első gyerek?
- Igen, uram! Rachelnek hívják.
- A jelek szerint ugyancsak erős a tüdeje.
Szinte hallottam, ahogy az őrmester megkönnyebbül. - Ó igen,
uram! Nem is tudom, hogyan csinálja. Olyan kicsi és ekkora
hangja van.
A kislány visító hangot hallatott.
- Johnny! - kiáltott a nő.
- Ha jól hallom, szükség van magára, őrmester, úgyhogy fog-
juk rövidre! Miután ma délután fölvette a tábornokot a Pentagon-
nál, hová mentek?
- A lakásához, uram! Valamivel fél három előtt tettem ki.
- És azután hová vitte?
- Sehová, uram! A tábornok úr azt mondta, hogy ma már nem
lesz rám szüksége. Eljöttem.
Tűnődtem magamban. Valahogyan nem akart összeállni a kép.
- Várt rá valaki a lakásánál?
- Nem láttam senkit, uram! Bár az is igaz, hogy nem mentem
be.
- Látott ismeretlen autót parkolni az utcában?
- Hát... nem emlékszem ilyesmire. De nem is nagyon figyel-
tem.
- Tapasztalt valami szokatlant?
- Nem, uram!
 - Vitte valaha is a tábornokot a Saigoni Teaház nevű vietnami
étterembe?
-Nem, uram!
- Köszönöm, őrmester! Hívjon fel, ha bármi eszébe jut. -
Megadtam neki az irodai telefonszámomat, és letettem a kagylót.

Amikor beléptem a hallba, Jonesy éppen bejött a főbejáraton.

Egy csiptetős írótábla volt a kezében. - Beszéltem a Wright Ka-
punál szolgálatot teljesítő katonai rendőrökkel.
Fort Myerben három kapu van, a Wright Kapu volt a legköze-
lebb a tábornok lakásához. - Ez a beléptetési naplójuk?
- Igen, uram! - Jonesy átnyújtotta az írótáblához rögzített papí-
rokat.
- Beszélt a másik két kapunál szolgálatban lévő őrökkel is?
- Elküldtem két embert a beléptetési naplóért.
Bólintottam, aztán átnéztem az aznapi bejegyzéseket. Két ol-
dal, majdnem negyven név. A másik két kapu beléptetési naplójá-
val együtt az összes név leellenőrzése napokig is eltarthat.
- Valószínűleg csak az időnket pocsékolnánk a nevek ellenőr-
zésével, uram - jegyezte meg Jonesy.
Tudtam, hogy mire céloz. Fort Myer napközben nyitva áll
mindenki előtt. Az őrök csak a napnyugta után érkező látogatók
igazolványait ellenőrzik.
- Mégis muszáj megtennünk, Jonesy! Itt csak azoknak a láto-
gatóknak a neve szerepel, akiknek nincs katonai igazolványa, jól
mondom?
- Nem egészen, uram! Igazolvány nélkül is bejöhet bárki, és a
beléptetési naplóba sem kerül be a neve, ha az autóban valakinek
van igazolványa. Nem feltétlenül a sofőrnek, bárkinek.
Megcsóváltam a fejemet. Sosem voltam képes megérteni, ho-
gyan lehetnek ilyen lazák a biztonsági előírások olyan létesít-
ményben, ahol a legmagasabb rangú katonatisztek laknak. Visz-
szaadtam Jonesynak a beléptetési naplót. - Beszéljen a rendészeti
szolgálat vezetőjével, ellenőriztesse vele ezeket a neveket meg a
másik két beléptetési naplóban szereplő látogatókét!
- A katonai rendőrök nagyon furcsa dolgot állítottak. A tábor-
nok háromnegyed három körül tért vissza.
- Tudom. Éppen most beszéltem a sofőrjével.
 - De most jön az, ami fura benne. Mintegy tizenöt perccel ké-
sőbb látták, hogy a tábornok elhajt a Caddyjében. Egyedül. Civil-
ben.
- Biztosak benne?
Jonesy bólintott. - Azt mondják, hogy valamivel öt előtt jött
vissza. Egyedül.
Odamentünk Tippetthez, hogy tájékoztassuk.

Amikor visszamentünk a nappaliba, Tippett egyik embere, aki

korábban a tábornok kocsiját vizsgálta át, odaadott valamit
Swanson őrnagynak; úgy láttam, egy kocsikulcsot. A férfi arcán
rajongó kifejezés, és ideges, majdnem félénk mosoly ült.
- Az utca bal oldalán parkoltam le a kocsit - mondta
Swansonnak. - Nagyon szép autó, asszonyom! Nagyon szép.
Úgy tűnt, mintha Swanson őrnagyot kissé bosszantanák az el-
ismerő szavak. - Köszönöm. Nem olyan... hosszú ideje haszná-
lom.
- Behúztam a kéziféket. Ne felejtse el kiengedni, mielőtt elin-
dul!
- Nem fogom elfelejteni.
A férfi még egyszer rámosolygott az őrnagyra, aztán kiment a
nappaliból.
Intettem Tippettnek, mire odajött hozzám. - Mi történik? -
kérdeztem.
- El kellett vitetni a kocsiját, hogy a vontató hozzáférjen a tá-
bornok autójához.
- Az a Lexus az őrnagyé? - kérdeztem meglepve.
Tippett bólintott. - Gazdag és gyönyörű. Milyen igazságtalan
az élet, nem?
- Aha. Ismered őt valahonnan?
- Én? Nem. Miért?
Megvontam a vállam. - Csak azon gondolkoztam, hogy mi
volt ez az egész. Te meg ő.
- Miről beszélsz, Charlie?
- Arról, ahogy rád nézett. Ahogy viselkedett, amikor szóba
hoztam az éttermet. Nem vetted észre? És ahogy kettesben be-
szélgettetek, miután elmentem.
Tippett csak legyintett. - Képzelődsz, Charlie! Na, nézzük, -
mire jutottunk eddig!
 Elmondtam neki, majd hozzátettem: - Azt hiszem, elmegyek
abba a vietnami étterembe. Megnézem, hátha ott járt ma Watkins
tábornok.
Tippett megrázta a fejét. - Azt mondtad, a sofőr soha nem hal-
lott róla Watkins tábornoktól.
- Igen, de...
- És Swanson őrnagy sem. Szerintem az étterem zsákutca.
- A fenébe is, Tip, te magad mondtad, hogy vietnami kapcso-
latot keresel!
Tippett arca egy pillanatra megfeszült. - Rendben, ellenőriz-
zük azt a helyet, de csak később. Előbb tegyél meg nekem egy
szívességet.
- Ezúttal mit? - kérdeztem.

5
Öt perccel később kihajtottam Fort Myerből, hogy megtegyem
a tízperces autóutat a Pentagonba. Az urasomra néztem. Együtt
érző mosolyt küldtem Swanson őrnagy felé. - Biztos, hogy készen
áll erre?
Az őrnagy bólintott.
- A keresztneve Talia, ugye?
Újabb bólintás. Tétova mosoly.
Néhány percig csöndben autóztunk. Eljutottunk a Columbiáig,
balra kanyarodtam, és kelet felé haladtunk tovább. - Van bennem
egy kis kíváncsiság, Talia! A ház berendezésével kapcsolatban.
Nos, ahhoz képest, hogy Watkins tábornok hadifogoly volt a viet-
nami háborúban...
Egy pillanatig úgy tetszett, a nő nem érti, miről beszélek.
- Az ázsiai holmikra gondol? - kérdezte végül.
Bólintottam.
- A tábornok szerette a Keletet. Tisztelte az ott élő embereket.
A munkamoráljukat, az értékrendszerüket. - Meg egyszer megtö-
rülte a szemét, aztán leengedte a kezét, benne gombóccá gyűrve a
papír zsebkendő, - Nem egységes masszaként kezelte őket. Ponto-
san megértette a különbséget kínaiak, a japánok, a kóreaiak kö-
zött...
 - Na és a vietnamiak?
A nő tétovázott. - Nem sokat mondott róluk. - Rám nézett. -
Sohasem beszélt a hadifogságban töltött évekről.
- Soha?
- Soha. Még az egykori hadifoglyok bajtársi összejövetelére
sem járt el.
- Van valami sejtése arról, hogy a tábornok miként vélekedett
a vietnamiakról?
Az őrnagy elgondolkodott. - Azt hiszen, nem szerette őket.
- Miért?
- Gondolom, mindazért, amin keresztülment a háborúban. És
amikor a múlt héten visszajött, mérgesnek látszott. Zaklatottnak.
- Visszajött? Honnan?
Swanson őrnagy láthatólag kellemetlenül érezte magát. - Nem
vagyok biztos abban, hogy ezt elmondhatom. Ugyanis... bizalmas
ügyről van szó.
- Talia...
- Sajnálom, de... - Kinézett az ablakon.
A haditengerészeti komplexum mellett hajtottunk el. Halkan,
de határozottan beszéltem: - Mindketten jól tudjuk, mit mond az
előírás a bizalmas anyagokról. Igaz, egyelőre nincs hivatalos en-
gedélyem, de minden további nélkül meg tudom szerezni. És
amennyiben, amit maga tud, az fontos, akkor csak hátráltatja a
nyomozást, és a kezére játszik annak a vadállatnak, aki megölte a
tábornokot. Ezt szeretné?
Talia egy hosszú pillanatra kibámult a kocsi ablakán. Lassan
megrázta a fejét. - Nem, természetesen, nem - mondta. Felém
fordította a fejét. - Az a gondom, hogy ez szigorúan bizalmas ügy,
csak egészen szűk kör számára hozzáférhető.
- Végül úgyis meg fogom tudni - ismételtem.
Talia hátradőlt az ülésben. - Watkins tábornok Hanoiba repült.
- Jézusom! .
- Két hónapja kezdett titokzatosan viselkedni, amikor megkap-
ta a felkérést a Fehér Házból - folytatta Talia. - Az elnök Vietnam
hivatalos elismerésére készült, és a kongresszus republikánus
többsége azzal fenyegetőzött, hogy törvényben rögzítik a tiltást
mindennemű üzleti tranzakcióra Vietnammal. Olyan törvényja-
vaslat is felmerült, amely visszatartaná a Vietnamban felállítandó
követségre szánt pénzt. A szavazást valamikor októberben tarta-
nák. Szoros eredményre, botrányos vitákra számítottak, és alkot-
mányos aggályok is felmerültek. A Fehér Házban azt akarták,
hogy Holmes és Watkins tábornokok tanúskodjanak. Tudták,
hogy ha a vezérkar két tagja, akik egykor hadifoglyok voltak Vi-
etnamban, támogatja a kormányt Vietnam elismerésében, akkor a
bizonytalan képviselők esetleg megváltoztatják a szavazataikat.
Watkins tábornok először elutasította a javaslatot. De továbbra is
győzködték a Fehér Házból. Egyszer maga az elnök beszélt vele
telefonon. A tábornok végül beleegyezett, de csak egy feltétellel:
a vietnamiaknak meggyőzően bizonyítaniuk kell, hogy minden
hadifogollyal elszámoltak.
Elhaladtunk a Pentagon hatalmas déli parkolója mellett, aztán
a River bejárat felé vettük az irányt. A világ legnagyobb irodaépü-
lete fenyegetően sötétlett az éjszakában.
- És aztán mi történt? - kérdeztem.
- Ismét kapcsolatba lépett velünk a Fehér Ház. A vietnamiak
beleegyeztek abba, hogy Watkins tábornok odautazzon egy hétre.
Nézzen körül mindenütt, ahol akar, beszéljen, akivel akar!
- Ki utazott a tábornokkal?
- Egy tolmács.
- Senki más?
- A Fehér Házban úgy akarták, hogy a tábornok utazása ma-
radjon titokban. Azt mondták, hogy csak a tábornok úr és egy
tolmács utazását hagyják jóvá.
- Ki volt a tolmács?
- Bizonyos Mr. Theodore Masonis.
- Civil?
- Az orientalisztika professzora a Duke Egyetemen. Mr. Birelli
ajánlotta.
Felszaladt a szemöldököm. - John Birelli ezredes? Aki a hadi-
foglyokkal és akció közben eltűnt katonákkal foglalkozó irodát
vezette?
- Igen.
Megérkeztünk a Pentagon River bejáratához; többnyire ezt
használják a magas rangú tisztek. Behajtottam a parkolóba, és egy
tábornokok részére fenntartott helyen állítottam le az autót.
- No és végül Watkins tábornok hogy döntött? - kérdeztem,
miközben elindultunk a járdán.
- A tanúskodást illetően?
 - Igen.
- Nemet mondott. Azt állította, a vietnamiak nem engedték
meg neki a listáján lévő összes hely ellenőrzését.
- Mikor történt ez? Mikor közölte a Fehér Házzal, hogy nem
vállalja a tanúskodást?
- Azon a napon, amikor megérkezett Vietnamból. Két hete.
Augusztus tizennyolcadikán.
- Lehet, hogy ez volt, ami foglalkoztatta? Valami az úttal kap-
csolatban?
Swanson nem válaszolt azonnal. - Lehetséges. Tudtam, nagy
nyomás nehezedik rá a Fehér Házból, hogy gondolja meg magát.
Szerintem lehet, hogy ezt fontolgatta magában.
Elértünk a bejárathoz. Kinyitottam az egyik üvegajtót, és ma-
gam elé engedtem az őrnagyot.
- Mondta magának, hogy esetleg mégis tanúskodni fog?
- Nem, de egyszer hallottam, hogy ezt mondja valakinek a te-
lefonban.
- Kinek?
- Azt hiszem, Holmes tábornoknak.
- Holmes a tanúskodás mellett döntött?
- Nem tudom.
- A biztonsági ellenőrzőpontnál Talia megmutatta az igazol-
ványát egy unatkozó őrnek, aki intett neki, hogy menjen át a fém-
detektoros kereten. Megvillantottam a jelvényemet, az őr bólin-
tott. Megkerültem a detektort.
A folyosókon még ezen a késői órán is nagy volt az élet; ez az
oka annak, hogy a legtöbb katona utál az „elvarázsolt kastélyban”
szolgálatot teljesíteni. A verkli egy percre sem áll le.
- Erre - mondta Talia.
Végigvezetett a folyosón egy csillogóan fényesre csiszolt fa-
lépcsőhöz, amin fölmentünk a harmadik emeletre.

Sötét faborítású, illetve világoskék tapétás folyosóra érkez-

tünk. Korábbi vezérkari főnökökről készült festmények függtek a
falon. Balra, az egyik faajtón, sárgaréz táblán mindössze ennyi
volt olvasható: „Vezérkari főnök”. Öltönyös fiatalember állt előt-
te.
- Járt már itt korábban? - érdeklődött Talia, amikor az ajtóhoz
értünk.
 - Elsétáltam itt egyszer-kétszer. De odabent még nem voltam.
A fiatalember megmerevedett, és már szóra nyitotta a száját.
De aztán megismert, és kiengedett.
- Üdvözlöm, Mathews őrmester - köszöntöttem. Mathews
Tippett egyik nyomozója volt.
- Jó napot, uram! Webster százados odabent van. - Rámosoly-
gott Taliára, kinyitotta az ajtót, és félreállt.
- Volt valami gond?
- Néhányan kérdezősködtek, de senki sem akart bemenni. Bó-
lintottam, aztán Taliával beléptünk az ajtón.
A fogadótérben újabb festmények és faborítás. Néhány íróasz-
tal Watkins tábornok beosztottjainak, iratszekrények és számító-
gépek. Talia bevezetett a dupla ajtón Watkins tábornok irodájába.
Webster százados a tábornok mahagóni íróasztala mögött ült, és
az egyik fiókban turkált. Felnézett, és nyomban felpattant.
Bemutattam Taliát, aztán megkérdeztem: - Talált valamit?
Webster, húszas évei vége felé járó, izmos, jóképű férfi, nem
pusztán múló érdeklődéssel nézett Taliára. - Nem, uram! - A fal
mentén sorakozó, páncélszekrényszerű irattartókra mutatott. - A
legtöbb zárva van, uram! Szükségem lenne a számkombinációkra.
Talia azonban megrázta a fejét. - Természetesen ismerem
őket, de az információk nagy része Top Secret minősítésű vagy
még bizalmasabb. Hadműveleti tervek, haditechnikai leírások,
vészhelyzeti tervek. Alezredes, igazán nem tudom, hogy...
Felsóhajtottam. - Meglesz az engedély mindenhez, Talia!
Megígérem magának, hogy egyetlen aktát sem tüntetünk el. Ha
kívánja, figyelheti, mit csinálunk. - Az iratszekrények felé intet-
tem a fejemmel. - Kérem!
Az őrnagy néhány perc alatt kinyitotta mindegyiket.
- Lásson munkához! - utasítottam Webstert.
- Lehetőleg ne keverje össze az aktákat, százados! - mondta
Talia.
Webster vigyázzba vágta magát, és vigyorogva szalutált. -
Igenis, asszonyom!
Talia a tábornok íróasztalától balra, az állványon lévő számí-
tógépre mutatott. - Akarja, hogy kutakodni kezdjek a gépen?
Bólintottam, miközben figyeltem, ahogyan Webster kihúzza
az egyik iratszekrény fiókját. Talia leült az íróasztal mögé. Meg-
fordult a székkel. - Mit keressek? - kérdezte.
 - Nem tudom.
Talia rám nézett.
- Valamit, amiért érdemes ölni - mondtam.
Talia tétovázott egy pillanatig, aztán kattogtatni kezdte az ege-
ret.
A merevlemez-meghajtó nyomban pörögni kezdett viharos se-
bességgel.
- Te jó isten! - kiáltott fel Talia.
- Mi a baj? - kérdeztem, és odaléptem hozzá.
Talia eszelős sebességgel kattintgatott az egérrel. Rámeredtem
a monitorra. Számok és jelek jelentek meg a képernyőn, és szó
szerint repkedni kezdtek balról jobbra, sorban, egymás után. Né-
hány másodperc alatt megtöltötték a képernyőt, aztán a sorok sza-
ladni kezdtek.
Talia kattintott egyet az egérrel. - Nem reagál.
- Mit csinált?
- Csak beütöttem a tábornok jelszavát.
- Indítsa újra a gépet! - javasolta Webster. Kezében egy halom
aktával odajött az íróasztalhoz.
Talia lenyomta a Control+Alt+Del billentyűket. A számok to-
vábbra is pörögtek a képernyőn,
- Kapcsolja ki - mondtam.
Talia így is tett, aztán egy-két másodperccel később ismét be-
kapcsolta a gépet.
A számok továbbra is repkedtek a monitoron. Aztán villant
egyet a képernyő, majd teljesen elsötétült.
Döbbent csendben meredtünk a számítógépre.
- A mindenségit neki, még sohasem láttam ilyet - mondta
Webster. Körbepillantott, aztán az íróasztal sarkára tette az aktá-
kat.
- Nem értem - sóhajtott fel Talia. - Már nagyon sokszor jelent-
keztem be ezen a gépen. Magam állítottam be a tábornoknak.
- Biztos a jelszóban? - kérdeztem.
Bólintott. - Six-Pack. Ez volt a hívójele, amikor lelőtték a gé-
pét Vietnamban. De ha meg is változtatta volna a jelszavát, csak
annyi történne, hogy nem tudnék bejelentkezni.
- Próbálja még egyszer újraindítani - mondtam.
Ezúttal a képernyő sötét maradt, pedig az üzemkész állapotot
jelző zöld lámpa kigyulladt. Talia kikapcsolta a gépet.
 - Lehet, hogy megrongálták a számítógépet - vélekedett Webs-
ter.
Megdermedtem. A százados megjegyzése eszembe juttatott
valamit. Ugyanez történt egy évvel ezelőtt egy ügyben, amiben
Jonesy vezette a nyomozást.
- Hány számítógép van a külső irodában? - kérdeztem.
- Az enyémmel együtt hét.
- Jöjjön - mondtam, már az ajtóban állva. :

Tudtam, mi fog történni, de azért megkértem Taliát, nézze

meg a gépeket. Leült a fogadótérben lévő íróasztalához, és most a
saját számítógépével próbálkozott. Bepötyögte, hogy TOM
HANKS, és leütötte az Enter billentyűt.
A számok táncolni kezdtek a képernyőn. |
- Ilyen nincs - mormogta Webster.
Talia hátradőlt a széken. - Egyszerűen nem értem. Hacsak... -
Elkerekedett a szeme. - Egy vírus?
- Igen - feleltem. - Egy nagyon ügyes kis vírus.
A telefonért nyúltam.

6
A Bűnügyi Vizsgálati Főosztály rádiótelefonját hívtam, Do-
lenz hadnagy vette fel. Nem, nem tudja, hol van Tippett ezredes
úr. Talán valahol a szomszédban, hogy beszéljen a tábornokok
családjaival. Igen, amint Tippett ezredes úr visszajön, megmondja
neki, hogy hívjon föl engem. Jonesy főtörzsőrmester? Igen, uram,
itt van valahol.
Elmagyaráztam Jonesynak, hogy mi a helyzet, aztán letettem a
telefont.
- No és most? - kérdezte Talia, miközben néhány tincset félre-
söpört a homlokából. Fáradtnak tűnt, de így is gyönyörű volt. A
segédtisztek asztalán álló két számítógépre mutatott. - Akarja,
hogy megnézzem őket, alezredes?
Megráztam a fejem. - Azok sem működnek. Ki ment el utol-
sóként ma este az irodából?
 Talia szemöldökét ráncolva gondolkodott. - Éppen nem volt
semmi sürgős intéznivalónk, így aztán Parker őrnaggyal valami-
vel öt után jöttünk el. Amanda talán tíz perccel korábban. Jowers
ezredes már jóval hamarabb. ,
Próbáltam gondolatban följegyezni a neveket. - Akkor már
csak Ryerson ezredes marad. Ő még itt maradt?
- Éppen egy anyagot készített elő a tábornoknak. Azt hiszem,
Boszniával kapcsolatban. - Talia meglepetten pislantott. - Csak
nem gondolja, hogy az ezredes...
- Nem, de beszélnem kell vele! Mi a telefonszáma?
Talia a szolgálati beosztásban nézte meg, ami az íróasztalán
volt, egy átlátszó műanyaglap alatt.
- Virginiai szám?
- Igen.
Felhívtam az ezredest, aki azonnal be akart jönni az irodába.
Megmondtam neki, hogy csak útban lenne, de nagyon örülnék, ha
holnap fél tizenegykor megjelenne, amikor a tábornok minden
beosztottjával szeretnék beszélni. Kelletlenül ugyan, de beleegye-
zett. Elmondta, hogy háromnegyed hét körül jött el az irodából.
Igen, ő volt az utolsó. Természetesen bezárta maga után az ajtót.
Végül azt mondta, hogy beszélni akar Taliával.
Odaadtam a telefont az őrnagynak, és Websterrel visszamen-
tünk Watkins irodájába. Minden egyes fiókot átnéztem kétszer,
Webster pedig gyorsan ellenőrizte az iratszekrényeket.
Már éppen végeztünk, amikor Talia, a kezében gombóccá
gyűrt zsebkendővel, bejött az irodába. Úgy nézett ki, mintha sírt
volna.
- Tartott a tábornok számítógépes lemezeket az irodájában? -
kérdeztem. Az íróasztal mögött ültem.
Talia biccentett, és elindult felém. - A legalsó fiókban. Jobb
oldalon.
Megráztam a fejem.
Talia megállt. - Eltűntek?
- Igen.
- Elképzelhető, hogy levitte őket magával.
Homlokráncolva néztem Taliára. - Levitte?
- Az egyesített vezérkarhoz. Ott is van egy irodája.
- Menjünk!
 Taliával lementünk a falépcsőn. A vezérkarhoz beosztott tisz-
tek és polgári alkalmazottak többszörösen biztosított irodalabirin-
tusban dolgoznak az első emeleten. Miközben egy üvegkalitkában
ülő őr felé tartottunk a folyosón, Talia azt mondta: - Nem valami
jól felszerelt iroda. De mivel Watkins tábornok nagyon sok időt
töltött itt lent, szüksége volt egy helyiségre, ahol elintézhet né-
hány telefont, esetleg a papírmunkával foglalkozhat két megbe-
szélés között. Berendeztette velünk ezt az irodát!
- Jó estét, őrnagy! - Az őr mosolygott. - Már vissza is jött?
- Tudja, hogy van ez, Willie - felelte Tina. - Néha úgy érzem,
hogy nem tudok meglenni társaság nélkül. - Megmutatta a belé-
pőkártyáját. Willie kuncogott, nem is vette a fáradságot, hogy
megnézze.
Mivel nekem nem volt olyan kártyám, ami az egyesített ve-
zérkar területére történő belépésre jogosít fel, megmutattam a
katonai igazolványomat, majd pedig a KNYO igazolványomat.
Alá kellett írnom a beléptetési naplót, aztán kaptam egy műanyag
kártyát, amit a látogatók részére rendszeresítettek Beléptünk az
üvegajtón, és egy hosszú folyosóra jutottunk.
Újabb festmények. Felismertem az arcokat: Grant, Pershing,
MacArthur, Marshall.
- Az ott a Nemzeti Katonai Parancsnoki Központ. Watkins tá-
bornok irodája pedig itt van.
Az ajtó zárva volt, Taliának azonban volt kulcsa. Beléptünk a
kis helyiségbe. Semmi jele a nagyzolásnak, amit egy négycsilla-
gos katonától várna az ember. Csupán egy íróasztal, néhány ké-
nyelmes szék, telefon, számítógép és nyomtató.
Odamentem az íróasztalhoz, és elkezdtem átnézni a fiókokat.
- Próbálja meg fentről a harmadikat - javasolta Talia.
Így is tettem. Újabb lemeztartó doboz. Üres. Lassan visszatol-
tam a fiókot.
Talia beindította a számítógépet. Tizenöt másodpercen belül
választ kaptunk a kérdésünkre. Fejcsóválva néztem, ahogy a szá-
mok repkednek a képernyőn.
- Kapcsolja ki!
A monitor elsötétült.
- Na és most? - kérdezte Talia.
Csöndben mentünk föl a lépcsőn. Erősen törtem a fejem azon,
hogy vajon miként juthatott keresztül valaki az egyesített vezérkar
biztonsági rendszerén. Amikor beléptünk az irodába, Watkins
tábornok íróasztalán megszólalt a telefon. Webster vette fel a
kagylót, aztán odanyújtotta. Tippett volt az.
- Nem vagy éhes, Charlie? - érdeklődött.

Jonesy és a két ember a Bűnügyi Vizsgálati Főosztályról hat

perccel fél tíz után érkezett meg. Tippett emberei elviszik irodá-
ban lévő számítógépeket és azt az egyet, ami lenn van az egyesí-
tett vezérkarnál, meg az esetleg fellelhető lemezeket a Pentagon
alagsorába - itt van a védelmi minisztérium hatalmas számítógé-
pes rendszere.
Maria Gutierrez őrnagy, a számítógépes biztonsági rendszer
vezetője, régi barátom volt. Úgy gondoltam, ha van valaki, aki
vissza tudja nyerni az adatokat a tábornok számítógépeiből, akkor
ő az. Jonesy és Webster az iratszekrényeket nézi majd át; valószí-
nűleg egész éjszaka eltart majd a munka, ha nem tovább.
Felajánlottam Taliának, hogy visszaviszem Fort Myerbe a ko-
csijához, de köszönettel visszautasított.
- Szeretnék inkább itt maradni - mondta. - Lehet, hogy Jones
főtörzsőrmesternek és Webster századosnak segítségre lesz szük-
ségük, hogy értelmezzék, amit találnak.
Felhívtam Jeant. Az üzenetrögzítő jelentkezett, elmondtam,
hogy későn fogok hazaérni.
Taliától megtudtam, hogy az egyesített vezérkar biztonsági
tisztjének irodája a főfolyosón, a bejárat közelében van. Ismét
lementem a lépcsőn. Bekopogtattam a Biztonsági Szolgálat felira-
tú ajtón, és beléptem. Három íróasztal állt az előtérben, egyiknél
sem ült senki. Zenét hallottam. Elindultam az előtér hátsó részé-
ben lévő, félig behajtott ajtó felé. A szolgálatos tiszt, egy túlsú-
lyos, kimerültnek látszó őrnagy a szárazföldiektől, feltett lábbal
ült az íróasztal mögött, csokoládét eszegetett és újságot olvasott.
A könyvespolcon álló hordozható rádióból egy countrydal szólt.
Megköszörültem a torkomat.
Az őrnagy felpillantott, és tágra nyílt szemekkel meredt az
egyenruhámra. Az újság és a csokoládé az íróasztalra pottyant, az
őrnagy pedig nehézkesen feltápászkodott. - Alezredes úr, mit te-
hetek...
- Hány embernek van belépőkártyája az egyesített vezérkar-
hoz?
 Az őrnagy lenyalt egy kis csokimaradékot a szája sarkáról.
- Uram, nem hiszem, hogy tudnék segíteni...
- Watkins tábornokot meggyilkolták az éjszaka - dörrentem rá
az őrnagyra. Az arcába nyomtam a jelvényemet.
Az őrnagy nagyot nyelt, aztán az asztalán álló számítógépre
nézett. Harminc másodperc kellett neki, hogy megszülje a választ.
- Háromszázhetvenhat embernek, uram!
- Nyomtassa ki a neveket, majd visszajövök érte - mondtam.
Tippett már Watkins tábornok háza előtt várt rám, amikor
megérkeztem.
Nem volt jókedve.

- Mindenki süket, néma és vak, a kurva mindenségit - doho-

gott Tippett, miközben beszálltunk a kocsiba. Ismét egy papírpo-
hár volt a kezében. - Kinyírnak egy négycsillagost, és senki az
égvilágon semmit sem lát. Hihetetlen!
Miközben elindultunk, a többi tábornoki ház felé biccentet-
tem. - Nem sokat segítettek, mi?
- Hát nem. Nehéz elhinni. A járőrszolgálatot teljesítő katonai
rendőr azt mondja, hogy öt és hét óra között vagy hatszor körbe-
járták a környéket. Nem láttak semmit. Egyelőre semmi olyan
tárgyi bizonyítékot nem találtunk, amit a gyilkoshoz lehetne kap-
csolni. Az a szemét disznó láthatatlanná tette magát.
- Lehet, hogy az étteremben sikerül megtudnunk valamit.
Tippett megvonta a vállát. - Lehet.
- Gondolkoztál már azon, hogy egy tábornok miért pont olyan
étterembe megy, ami a Tizennegyedik Utcában van? - kérdeztem.
- Lehet, hogy valami más is járt a fejében, nem csak egy jó
vacsora.
- Ezt hogy érted?
- A pasas özvegy ember volt. A többit találd ki te!
Megcsóváltam a fejemet. Tippett arra célzott, hogy a Tizenne-
gyedik Utca bizonyos részeit vöröslámpás negyedként szokás
emlegetni.
- A cím alapján az étterem jóval északabbra van, mint az a
környék, ahol a prostik flangálnak - jegyeztem meg.
- Szerinted a gyilkost az egyesített vezérkarnál kell keresnünk,
mi?
 - Hát az bizony beleillene a képbe, Tip! Így érthető lenne,
hogy Fort Myerben az őrök miért nem figyeltek fel rá a kapunál.
Bizonyára van katonai igazolványa. A fenébe, még az is lehet,
hogy egyenruhában volt. Különben hogyan tudnád megmagya-
rázni, hogy bejutott a tábornok irodájába az egyesített vezérkar-
nál? Tudod, milyen ott a biztonsági rendszer. Csak belépőkártyá-
val tudsz bemenni, vagy katonai igazolvánnyal, akkor viszont
bekerülsz a beléptetési naplóba.
- Mit is mondtál, mennyi ideig állt üresen a tábornok irodája?
- Körülbelül két órán keresztül. Á segédtiszt háromnegyed
hétkor jött el. Webster három perccel fél kilenc után érkezett meg.
- Na és a másik iroda, ami az egyesített vezérkarnál van?
- Nehéz lenne pontosan megmondani. A jelek szerint a tábor-
nok nem használta rendszeresen.
Tippett elgondolkodott egy pillanatra. - Tehát azt mondod,
hogy a gyilkos ott vár, amikor Watkins hazaérkezik. Körülbelül
eltart neki egy óráig, amíg felszabdalja. Aztán a Pentagonba autó-
zik, fölmegy Watkins irodájába, hazavágja a számítógépeket, az-
tán lesétál az egyesített vezérkarhoz, és vállalja a kockázatot,
hogy az ellenőrző pontnál az őr esetleg emlékezni fog rá. És
mindeközben abban reménykedik veszettül, hogy a holttestet nem
fedezik fel, és nem fújnak riadót.
Piros lámpához érkeztünk, ráléptem a fékre. - Az időzítés
stimmel - vetettem oda.
- Azt mondod, hogy mind a két iroda zárva volt, ugye? Bólin-
tottam.
- Erőszakos behatolásnak semmi nyoma?
- Semmi. De ez nem jelent semmit. A tábornoknak voltak kul-
csai.
Tippett a telefonért nyúlt. Harminc másodperccel később letet-
te. - Dolenz hadnagy azt mondja, hogy a hálószobában találtak
néhány kocsikulcsot. Szerinte tartalék kulcsok.
- Ez minden? Lakáskulcsok, irodakulcsok?
- Egyelőre egy darab sem. De még keresgélnek.
- Nem fogják megtalálni őket.
- Valószínűleg nem - értett egyet Tippett. - Az egyesített ve-
zérkar beléptetési naplóját ellenőrizted?
 - Hat óra és kilenc óra tíz perc között tíz ember lépett be. Négy
polgári alkalmazott, egy századós a haditengerészettől, két őrnagy
a szárazföldiektől...
Dudaszó hallatszott. A lámpa már zöldre váltott. Rátapostam a
gázra.
- De ha a gyilkosnak van belépőkártyája, akkor a neve nincs
benne a beléptetési naplóban. És fogadni mernék, hogy az embe-
rünknek van belépőkártyája. Az tuti, hogy nem írja be a nevét a
naplóba.
Tippett tűnődve bámult ki az ablakon. Ismertem ezt a pillantá-
sát. Elmerült a gondolataiban, megszűnt számára a külvilág. Át-
hajtottunk a Key hídon Georgetownba, egyre nagyobb lett a for-
galom. Békén hagytam Tippettet, és a vezetésre koncentráltam.
Keleti irányban végighajtottam az M utcán, divatos éjszakai
szórakozóhelyek és éttermek mellett haladtunk el. A járdán a vá-
ros szépei és fiataljai tolongtak. Olyan forgalom volt, hogy a ko-
csik egymásba értek.
Tippett ismét magához tért. - Mondd, Charlie, nem dolgoztál
te a Pentagonban egy ügyön, úgy két évvel ezelőtt, amikor számí-
tógépeket babráltak meg?
- Jonesy vezette a nyomozást. Kiderült, hogy valami gimnazis-
ta csinálta, aki a haditengerészet irodáiban volt nyári gyakorlaton.
A srác igazi zseni volt. A saját gyártású vírusával szórakozott. Ha
csak hozzáfért egy komputerhez, betáplálta a vírust. Majdnem
százat tönkrevágott, mire elkaptuk.
- Biztos vagy benne, hogy az másfajta vírus volt?
- Persze. Úgy működött, hogy először elsötétült a képernyő,
aztán tízcentis betűkkel megjelent rajta, hogy „Basszátok meg!”.
Tippett kuncogva nevetett. - Muris, meg kell hagyni.
- Majdnem olyan mint egy zendülés.
Figyelmesen tanulmányoztam Tippett arcát. Mintha némi kis
alkoholszagot éreztem volna. Tudtam, hogy ez az átkozott idióta
biztosan megivott egy pohárkával...
Tippett elvigyorodott. - Nézd, Charlie, ha igazad van, akkor
nem akármilyen cirkusz lesz ebből! Lehet, hogy egy gyilkos tá-
bornok kószál szabadon. Megérdemlik a kibaszott nagykutyák. A
sajtó odáig lesz a boldogságtól. Képzeld csak el a főcímeket.
- De te nem veszed be, mi?
 Tippett mély levegőt vett, aztán lassan kiengedte. - A francba,
minden lehet. Azt hiszem, abban igazad van, hogy az ügy össze-
függ a tábornok vietnami útjával. És igen, benne van valaki az
egyesített vezérkarból. De a te forgatókönyved... - Tippett meg-
rázta a fejét. - Szerinted a gyilkos összevissza rohangál, kockáz-
tat. Ez nem stimmel. A fickó körültekintő, mindent alaposan meg-
tervez. Azt tudjuk jól, hogy Watkins kínzásával nem kapkodott.
- Lehet, hogy a gyilkosnak van egy bűntársa az egyesített ve-
zérkarnál.
Tippett végigsimított a kezével tar koponyáján. A villódzó ut-
cai fényekben arca komornak tűnt. - Én egyet tudok biztosan: a
gyilkos katona. Veterán. Valaki, aki már ölt így.
Tippett csak megerősítette a gyanúmat. Az ilyen kegyetlen
gyilkosság természetes válasz egy aljas, mocskos, háborúban,
ahol a szemed láttára mészárolják le a haverjaidat.
- Ezek szerint már nem úgy gondolod, hogy a gyilkos vietna-
mi?
- Ezt nem mondtam - vakkantotta Tippett. - Azt mondtam,
hogy veterán. Azt nem, hogy melyik oldalon harcolt.
Már majdnem vitatkozni kezdtem vele, de aztán meggondol-
tam magam. Bár elképzelni sem tudtam, hogyan jutna be egy vi-
etnami a katonai rendőrök őrizte kapun Watkins tábornok házá-
hoz anélkül, hogy észrevennék. A Pentagonról meg az egyesített
vezérkarról nem is szólva.
Tippett rám nézett. - A fenébe is, lehet, hogy igazad van,
Charlie! Lehet, hogy a fickó megölte Watkins tábornokot, aztán
bement az irodájába. Bár amennyiben így történt, akkor biztos
lehetsz benne, hogy az illető az egyesített vezérkarnál dolgozik.
Mit is mondtál, hány név van a listán?
- Háromszázhetvenhat.
Halk füttyszó. - Hát, talán kicsit le tudjuk szűkíteni a kört. -
Tippett az órájára pillantott. - Igyekeznünk kell! Tizenegykor zár
az étterem. - Hátradőlt, és lehunyta a szemét.
Megcsóváltam a fejemet.
Semmi kétség. Piaszagot éreztem.
 7
- Tip, itt valami nem stimmel.
Tip kinyitotta a szemét, és hunyorogva felült. Egy neonlámpás
épület előtt négy, villogó rendőrautó zárta le a jobb sávot. Túl
messze voltunk ahhoz, hogy el tudjuk olvasni a hely nevét.
- Szerinted ez az étterem? - kérdezte Tippett.
- Aha. Útközben figyeltem a házszámokat.
A bal sávban lassan vánszorogtak a kocsik. Egyenruhás rendőr
állt a járdán az épület előtt, és türelmetlenül integetett egy zseb-
lámpával; gyorsabb haladásra próbálta rábírni az autósokat. Né-
hány pillanattal később már láttuk, hogy mi áll a neontáblán.
- Bassza meg - sóhajtott fel Tippett, és hátradőlt az ülésen.
- A Saigoni Teaház - mormogtam, ahogy kibetűztem a zöldes
fényű feliratot.
Lefékeztem a rendőr mellett, és Tippett letekerte az ablakot.
Dudaszó hallatszott mögülünk. - Tovább, jóember, tovább! - har-
sogta a rendőr. - Nincs itt semmi látnivaló!
Tippett kipattant az autóból. - Hé! - kiáltotta a rendőr, és elin-
dult felénk. Tippettre villantotta a zseblámpáját. Amikor Tippett
megmutatta neki a jelvényét, a rendőr megnyugodott. Újabb du-
dálás a háttérből. Sebességbe tettem a kocsit, és elindultam. A
visszapillantó tükörben láttam, hogy a rendőr mond valamit
Tippettnek, és a járdán álldogáló férfiak felé mutogat. Körülbelül
három utcával arrébb, egy sikátorban találtam parkolóhelyet.
Azon tűnődtem, vajon meglesznek-e még az autó kerékgumijai,
amikor majd visszajövök.
Tempósan gyalogoltam, nyomorúságos bérházak, bedeszká-
zott kirakatú üzletek mellett haladtam el, aztán egy kocsmához
értem, bejárata felett villogó fény hirdette, hogy a hely neve Búb-
ba. Éppen néhány fekete fickó tántorgott ki az ajtaján. Az egyik
üvöltözni kezdett: - Hol a kibaszott háború, tábornokom? - Egy
másik felröhögött. Meggyorsítottam a lépteimet. - Bekaphatod, te
büdös baka! - kiabálta az első. Újabb röhögés.
Mentem tovább.
Amikor már csak egy utcányira voltam az étteremtől, a kör-
nyék megváltozott. Elmentem két zöldségbolt meg egy tisztító
mellett, aztán szépen rendben tartott sorházak következtek, végül
egy étterem. Csak vietnami neveket láttam. A Saigoni Teaház
előtt a rendőrök sárga szalaggal kerítették körbe a járdát. Talán
egy tucatnyi nézelődő álldogált ott, többségük fekete és hispánó.
Meglepett, hogy csak ennyi ember gyűlt össze.
A szalag mellett álló rendőr intett, hogy továbbmehetek. Az
igazolványomért nyúltam. - Hagyja csak, Jensen alezredes! - Az
étteremre mutatott. - A barátja odabent van.
Átbújtam a szalag alatt, biccentettem az ajtónál álló két rend-
őrnek, és beléptem.
A Saigoni Teaház kicsi étterem volt: öt boksz és körülbelül
féltucatnyi olcsó műanyag asztal. A fapadló ragyogott a tisztaság-
tól. Kellemes virágillat terjengett a levegőben. A jádezöld falakat
pasztellárnyalatú minták díszítették. Tompa fények világították
meg a helyiséget.
Tippett az étterem hátsó részében állt, egy dupla lengőajtó
mellett, és halkan beszélgetett egy sötét öltönyt viselő, magas,
szikár ázsiaival. Balra, az egyik asztalnál két tagbaszakadt nyo-
mozó egy húszas éveiben járó, csinos ázsiai lányt kérdezgetett.
- Charlie! - kiáltott Tippett.
Odamentem Tippetthez meg a szikár ázsiaihoz.
- Ez itt Harry Lee hadnagy, Charlie - mondta Tippett. -
Washingtoni rendőrség gyilkossági csoport, ázsiai bandákkal fog-
lalkozó egység.
- Üdvözlöm, alezredes - szólalt meg Lee hadnagy. Kezet ráz-
tunk. Erős volt a kézszorítása. Úgy harmincöt évesnek nézett ki.
Hangja meglepően mély volt, egészen enyhe új-angliai akcentus-
sal.
- Tippett ezredes már tájékoztatott a helyzetről.
Tippettre bámultam, aki csak megvonta a vállát.
- Ne aggódjon - mondta gyorsan Lee, és elvigyorodott. -
Tippett ezredes hangsúlyozta, hogy mennyire fontos a diszkréció.
Ez természetes, a legkevésbé arra van szükségem, hogy elárasz-
szanak bennünket a riporterek a kellemetlen kérdéseikkel.
- Köszönöm, hadnagy - feleltem. Körbepillantottam az étte-
remben. - Nos, mi történt?
- Már éppen zárni készültek, amikor az egyik szakács felvitt
egy tálca ételt a tulajdonosnak, aki az emeleti lakásban lakik. Hol-
tan találta a fickót.
 - Meggyilkolták? - kérdeztem.
- Igen.
- Hogyan?
- Fültől fülig elvágták a torkát. Úgy néz ki, mintha egyetlen
vágás lett volna. Nagyon tiszta, nagyon profi munka. Még mindig
várjuk az orvos szakértőt, hogy hivatalosan is megállapítsa.
Nagyot nyeltem. - Más vágás- vagy sérülésnyom?
- Nincs. De csak éppen hogy megnéztem á holttestet.
- Ő kicsoda? - kérdeztem a lány felé intve a fejemmel.
- Ő kezeli a telefont, és fogadja a vendégeket. Miss Vinh. Az
öccse a szakács, aki megtalálta a holttestet. Beszél egy kicsit an-
golul. Tőle tudok mindent, amit elmondtam maguknak. Bár a je-
lek szerint a gyilkosságról nem tud semmit. A szakács kint van a
konyhában. Fiatal srác, maximum húszéves. Sokkos állapotban
van.
- Más szemtanúk?
- Egy-két pincér. A lány azt mondja, hogy leléptek, mielőtt
megérkeztünk volna. Valószínűleg illegális munkavállalók. Meg-
próbáljuk begyűjteni őket. Az a gyanúm, hogy a kínai negyedbe
mentek. Persze biztos vagyok benne, hogy vannak mások is. Szép
forgalmat bonyolítanak itt. De nem hajlandók tanúvallomást ten-
ni. Észrevette, hogy milyen kevesen téblábolnak odakint?
Bólintottam.
- Ázsiaiakat látott?
- Ha jól belegondolok, nem.
- Ez általában így szokott lenni. Ha ez bármilyen más környé-
ken történt volna, akkora lenne a tömeg, hogy mozdulni sem le-
hetne. De ez itt vietnami környék. A vietnamiak nem akarják,
hogy bármi közük is legyen a rendőrséghez. Ezt még otthonról
hozták magukkal, ahol a rendőrök rosszabbak, mint a bűnözők.
Ezért baromi nehéz tanúkat találni.
- Megnézhetnénk a holttestet, hadnagy? - kérdeztem.
- Már éppen készültünk fölmenni. De csak néhány percet ad-
hatok maguknak. Mindjárt itt lesznek a törvényszékiek.
Nem örülnének annak, ha a holttest közelében találnák önöket.
Egyébként én is voltam ám a seregben. A haditengerészetnél.
Maguk szolgáltak hajón?
Tippett meg én megráztuk a fejünket.
 - Szar hely. Se nő, se pia. De azt hiszem, lányok már vannak.
Bárcsak korábban is így lett volna! - Lee kacsintott egyet.
- Nem azt mondta, hogy mindjárt itt vannak a törvényszékiek?
- érdeklődött Tippett.
- De igen. - Lee hadnagy belökte a lengőajtót. - Csak önök
után, uraim!
Besétáltam az ajtón.

A kicsi konyha hátulsó részében, a szúnyoghálós ajtó melletti

asztalnál egy sovány, beijedt, fekete sörényű fiú ült. Maga elé
meredt a földre, a kezét összeszorítva tartotta az ölében, és előre-
hátra hintázott. Egy jól megtermett nyomozónő állt mellette.
A fiú felnézett. Először csak értetlenséget láttam a szemében,
aztán valami mást is. Félelmet? Felpattant, kiabálni kezdett viet-
nami nyelven, közben hadonászott.
- A franc egye meg! - szitkozódott a nyomozónő, és ledobta a
jegyzettömbjét.
Lee hadnagy sietős léptekkel elment mellettem, megragadta a
fiú vállát, és szigorú hangon mondott valamit. A fiú elhúzódott, és
eszelős sebességgel hadarni kezdett vietnami nyelven. Lee föl-
emelte a hangját. Meglepett, hogy angolul beszél. A srác megráz-
ta a fejét, gyorsan válaszolt, a szavai összefolytak.
Tippett előrelépett. Éles hangon, vietnami nyelven szolalt
meg. A fiú ránézett, és meglepetésében elhallgatott. Lee hadnagy
meg a nyomozónő félreálltak; szemmel láthatóan megkönnyeb-
büllek. Tippett megint mondott valamit. A srác most rám pillan-
tott. Ez a fiú retteg, állapítottam meg magamban. Pattogós pa-
rancsszó Tippett-től. A fiú bólintott, és lassan leereszkedett a
székre. Tippett folytatta, most már halkabb hangon.
- A mindenit neki! - A nyomozónő szélesen mosolygott. - Mi-
lyen jó, hogy itt van az ezredes úr!
Odamentem Lee-hez. - Maga nem beszél vietnamiul? - Köz-
ben Tippetten meg a fiún tartottam a szemem.
- Á, nem - felelte a hadnagy. - Koreai nyelven értek egy kicsit,
de Bostonban születtem és nevelkedtem. Hívattam egy, vietnami
nyomozót, hogy ő hallgassa ki a srácot, de a körzetben lelőttek
valakit egy autóból, és a nyomozónak most ott kell lennie a bűn-
cselekmény helyszínén. Máskülönben jó darabig eltart, mire ki-
szedjük a srácból, hogy mit tud.
 A fiú halkan beszélt, még most is úgy tűnt, hogy nagyon fél.
Tippett bólogatott, csak néha mondott egy-két szót. Így szóltam
Lee-hez: - Csak egyetlen vietnami rendőr van az osztályukon?
- Nem, összesen négy. Műszakonként egy, némi átfedéssel.
Többre lenne szükségünk, de a város költségvetési gondokkal
küszködik. Az osztályon úgy gondolják, hogy addig rendben van,
amíg legalább egy ázsiai megjelenik a helyszínen.
Tippett mondott valamit. A fiú megrázta a fejét, és néhány
szóval válaszolt. Nem volt hajlandó Tippettre nézni. - Még akkor
is, ha nem beszélik a nyelvet? - kérdeztem Lee-től.
- Nézze, alezredes, amit lehet, megteszünk!
- Mindjárt jobban lesz a srác - mondta Tippett, amikor néhány
perccel később odajött.
- Mitől rémült meg ennyire? - tettem fel a kérdést.
Tippett az egyenruhámra mutatott. - Ettől.
Értetlenül néztem Tippettre.
- Hát igen, a katonák - szólalt meg Lee. - Igen, igen, gondol-
nom kellett volna erre! Csak a katonáktól rezelnek be jobban,
mint a zsaruktól.
- A háborúban mi voltunk a jó fiúk, hadnagy - jegyeztem meg
szárazon.
- Ezt nem mondja komolyan, alezredes - felelte Lee a most
már nyugodtabban viselkedő fiúra pillantva. - Ezeknek a fiatal
vietnamiaknak a többsége internálótáborokban nevelkedett, vagy
pedig rabszolgafarmokon, ahová a háború után küldték a szülei-
ket. Kemény világ, úgy hallottam. Ennek, a srácnak mindenki
rossz fiú, aki egyenruhában van.
Már éppen válaszolni akartam, amikor Tippett megszólalt. - A
srác mondott valami érdekeset, hadnagy.
- Mit? - kérdezte Lee.
Tippett a szúnyoghálós ajtóra mutatott. - Nem sokkal azelőtt,
hogy fölment volna a tulajhoz, látott valakit itt elsétálni.
Lee magához intette a nyomozónőt. - Személyleírás?
A nő elővett egy jegyzetblokkot.
Tippett gyorsan kezdett beszélni. - Nagyon magas, legalább
százkilencven centiméter, közepesen erős felépítésű, talán a
negyvenes évei vége felé vagy az ötvenes évei elején jár. Sötét
öltönyt viselt, és...
 - Ezredes, lassítana egy kicsit? - szakította félbe a nyomozónő.
Néhány másodpercig sebesen jegyzetelt. - Megvagyok.
- Fehér férfi.
Megmerevedtem. - Biztos benne a srác?
Tippett bólintott.
- Van valami különös ismertetőjele? - kérdezte Lee.
Tippett elmosolyodott. - Egyetlen dolog. A haja. Rövid. És fe-
hér.
- Fehér - ismételte Lee. - Úgy érti, hogy ősz?
- Nem - válaszolta Tippett. - A fiú egészen biztos benne, hogy
fehér.
A srác állati jó megfigyelő, szögeztem le magamban. Ezt va-
lahogy furcsának találtam.
- Na, ez már valami. - Lee rámosolygott Tippettre. - Köszö-
nöm, ezredes! Most már csak annyi a dolgunk, hogy találjunk egy
pasast, aki pont úgy néz ki, mint Donahue.
- Szeretnénk megnézni a holttestet, hadnagy - mondta Tippett.
Lee kitárta a szúnyoghálós ajtót. - Parancsoljanak!

Az épület hátsó részében a falépcső mellett egyenruhás rendőr

álldogált.
- Jó estét! - üdvözöltem.
A rendőr meglepettnek tűnt. - 'Estét, uram! Miközben kapasz-
kodtunk fölfelé a lépcsőn, az alattunk húzódó sikátorra néztem.
Az egyetlen fényforrást a szúnyoghálós ajtó feletti csupasz vil-
lanykörte jelentette. Ha a vietnami srác nem néz ki az ajtón pont
abban a pillanatban, a férfi eltűnik a sötét sikátorban. Szerencsénk
volt.
- Ne felejtsék el: ne nyúljanak semmihez - hallatszott Lee
hangja a hátunk mögül.

8
A holttest hanyatt feküdt a földön, a parányi nappaliban. Cse-
nevész kis ember, arca mélyen barázdált, mint a munkásoké. A
háromrészes sötétkék öltöny nem illett hozzá. Az inget és a zakót
vér áztatta, ahogyan szinte vérben úszott az olcsó szőnyeg is,
amin a holttest feküdt. A jobb oldalán, talán egyméternyire drót-
keretes szemüveg hevert a földön, a lencséje ép maradt.
Letérdeltem, hogy jobban megnézhessem a holttestet. A vágás
a torkon nagyon tiszta munka volt. Egyetlen vércseppet sem lát-
tam a bőrön. Aztán észrevettem a zúzódást a homloka jobb olda-
lán.
Tippett felmordult: - Lehet, hogy ugyanaz a kéz.
- Úgy látszik, mintha előbb leütötték volna - jegyeztem meg.
- Az megmagyarázná, hogy miért fekszik a földön a szem-
üveg.
- Aha. Szép öltöny - állapítottam meg. - Mit csinált ez a fickó
az étteremben. Ő volt a főúr?
- Többnyire szakácskodott - felelte Tippett.
- Szakácskodott. - Akkor vajon miért vett föl öltönyt? Hacsak
nem azért... - Elhallgattam. - A francba - mondtam halkan.
- Mi van? - kérdezte Tippett.
Izgatottan néztem Tippettre. - Találkozója volt valakivel. Egy
fontos emberrel.
Tippett tűnődő pillantást vetett rám. - Azt hiszem igaza van
Charlie!
Valószínűleg, a fenét, gondoltam magamban.
A nappali egy nagyobb helyiség része volt. Ebben kapott he-
lyet az étkező és a konyha is. A bútorzata szerény, szegényes volt,
mindössze egy kopott kanapé, egy elnyűtt karosszék, és egy olcsó
étkezőasztal két székkel. Az egyenruhás rendőr, akivel odalent
szót váltottam, most az ajtóban állt, és feszülten figyelt bennün-
ket. Tippett megfordult, és elindult a rövid folyosón, ahol Lee
hadnagy néhány perccel korábban eltűnt.
Még egy percet szántam a holttestre. Különösen a jobb kézre.
Fekete piszokfoltok a hüvelykujjon és a mutatóujjon. Biccentet-
tem a rendőrnek, és elindultam a helyiség hátsó része felé.
A fürdőszoba két oldalán volt egy-egy hálószoba. Az elsőben
találtam meg Tippettet és Lee hadnagyot. A szoba kicsi volt és
túlzsúfolt. A fal mellett állt egy vaságy, az egyik sarokban pedig
két zöld színű katonaláda. Az ajtó melletti részt egy redőnyös
íróasztal és egy iratszekrény foglalta el. Az íróasztalon régi típu-
sú, mechanikus írógép, mellette néhány írólap. Amit nagyon meg-
lepőnek találtam, az a sok-sok fénykép volt a falon. Több tucatnyi
volt belőlük, mindegyik szépen bekeretezve. A legtöbb fekete-
fehér volt, és elég homályos. Lee éppen lemásolt valamit egy be-
keretezett iratról, ami a falon függött, az íróasztal fölött.
Becsukta a jegyzettömböt. - Ezen a nyomon el tudunk majd
indulni.
- Mi az?
- A honosítási igazolás Mr. Yuen Ki Tho részére.
Úgy tűnt, hogy Tippett minden figyelmét az egyik nagyobb
fényképnek szenteli.
Odamentem az íróasztalhoz. Az írógép mellett állt egy üveg
javítófesték, meg egy bögre tele ceruzákkal, tollakkal. Belenéz-
tem az írógépbe, és összeráncoltam a homlokomat. Nem volt ben-
ne írógépszalag, és a szemétkosár is üres volt.
Tippett még mindig a nagy fényképre meredt. Amikor odalép-
tem hozzá, megfordult. - Nincs itt sok látnivaló, Charlie! Men-
jünk!
- Egy perc, Tip!
- Nézelődj nyugodtan! - Tippett kiment a szobából.
A fényképre néztem, amit Tippett idáig tanulmányozott. Az
évek nem voltak túlzottan kegyesek Mr. Thóhoz. De a hasonlóság
egyértelmű volt. - A fenébe - mormogtam, és közelebb hajoltam.
- Mi az? - érdeklődött Lee hadnagy. - Meglepi, hogy Mr. Tho
katona volt a háború alatt? Ugyan már, az idetelepedő vietnami-
aknak a fele katonáskodott. Nagy ügy.
A fényképen látható férfi a húszas éveiben járt. Büszkén ki-
húzta magát, miközben tisztelgett egy magasabb rangú tisztnek.
Mögötte hasonló öltözetű fiatalemberek sorakoztak. A háttérben
egy zászlót lehetett látni.
- Nézze csak meg a zászlót, hadnagy!
Lee közelebb hajolt a fényképhez, és megdermedt. - Azt akar-
ja mondani...
- Az emberünk. Mr. Tho észak-vietnami katonatiszt volt. Őr-
nagy, egész pontosan.
- A mindenit neki! Ezt jól kiszúrta, alezredes úr!
Azon rágódtam magamban, vajon hogyan kerülhette el Tippett
figyelmét a zászló.
- Jöjjön ide gyorsan, hadnagy úr! - hallatszott egy hang oda-
kintről.
 A nyitott bejárati ajtón láttuk, hogy az egyenruhás rendőr a
szűk lépcsőfordulón áll, és a fakorlátnak támaszkodva bámul a
sikátorba. Tippett odalépett mellé.
Lee ért oda előbb. - Mi történik? - szegezte neki a kérdést a
rendőrnek.
- Nem tudom pontosan, uram, de kiabálást hallottam, aztán
mintha valaki elfutott volna.
Csöndben voltunk, mindannyian feszülten figyeltünk. Lépések
koppanását hallottam a járdán a távolból, majd hangokat egész
tisztán: egy nőét, aztán egy férfiét.
Lee lerohant a lépcsőn, kettesével vette a lépcsőfokokat. Mie-
lőtt beért volna a sötét sikátorba, a hóna alatti tokból előhúzta a
pisztolyát, aztán, fegyverrel a kezében, eltűnt a sikátorban.
Hallottam, hogy rákiabál valakire. Valaki válaszolt. Talán a
nyomozónő?
Aztán fémes csattanás hallatszott, mintha a szeméttartó teteje
a járdára esett volna. - Az istenit neki! - üvöltötte Lee. - Nincs
valakinél egy zseblámpa?
Kivehetetlen válasz.
Lee: - Látta őt valaki?
Két halk válasz.
Ismét Lee: - A jó isten szerelmére... Ezt nem hiszem el, a kur-
va életbe!
Tippett kérdő tekintettel nézett rám.
Elindultunk a sikátor felé.
A rothadó szemét bűze, mint valamiféle orrfacsaró köd ülte
meg a levegőt. Tőlünk jobbra, a távolban futólépések zaját hallot-
tuk. Előttünk, a sikátor végében a keresztutca halványan villódzó
fényeit láttuk. Aztán futó emberi alakok tűntek fel. A sarkon túl
nyomukat vesztettük.
Tippett megbotlott. - A franc essen belé - mormogta. - Men-
jünk vissza!
- Ugyan, ha már idáig eljöttünk.
Tippett érthetetlenül dörmögött valamit, de mentünk tovább.
Befordultunk a kereszteződésnél, amikor Tippett azt mondta: -
Nézd meg ezt!
A sarkon, egy lépcső mellett az ismerős M jelet láttam. -
Metróállomás - mondtam.
 Ekkor Lee megjelent a lépcsőnél, aztán gyors lépésekkel elin-
dult felénk.
- Öt dolcsi, hogy elvesztették, Charlie!
- Nem fogadok!
Lee odaért. Ránk nézett, aztán elkeseredetten megcsóválta a
fejét.
Tippett sokatmondó pillantást vetett rám.
Elindultunk visszafelé.

Tíz perccel később a három nyomozó leült az egyik asztal kö-

ré az étteremben. Lee körbe-körbe járkált az asztal körül. A fiatal
ázsiai lány még mindig a bokszban ült, merev háttal, az arcán
rémült kifejezéssel várta, hogy mi történik. Tippett meg én a
konyhaajtó mellett álldogáltunk.
- Te jó isten, Rita! - nyögött fel Lee. - Hogyan hagyhatta, hogy
ez megtörténjen?
Rita lógó vállal, levert arckifejezéssel csóválta meg a fejét.
Anélkül, hogy Lee-re nézett volna, azt mondta: - A srác bőgni
kezdett, hadnagy úr! Sehogy sem tudta abbahagyni. Azt gondol-
tam, ha idehívom a testvérét, akkor talán megnyugszik. Összesen
csak két percre hagytam egyedül a konyhában.
- Így igaz, hadnagy úr - szólt közbe az egyik nyomozó. - Rita
maximum két percre jött csak ki.
Lee rámeredt a nyomozóra.
A férfi gyorsan talált magmák valami érdekes tanulmányozni-
valót a falon.
Lee alig tudott uralkodni a haragján. – Rita, maga itt hagyta a
srácot a nyitott ajtónál, pedig tudta, hogy rettenetesen be van ijed-
ve!
- Igen, uram. Én... - Mély levegőt vett. - Elszúrtam a dolgot,
elismerem.
Kinyílt az ajtó, és egy egyenruhás rendőr lépett be az étterem-
be. - Hadnagy úr, itt vannak a törvényszékiek meg az orvos szak-
értő.
- Már éppen ideje volt. - mondta Lee. Szigorú pillantást vetett
Ritára, aztán odament az ajtóhoz.
- Nem fogják megtalálni. Hacsak ő maga nem akarja, hogy
megtalálják - mormogta halkan Tippett.
 - Nem juthatott messzire - vélekedtem. - A rendőrök ellenőr-
zik a metróállomásokat, és Lee elküldött néhány járőrkocsit, hogy
cirkáljanak a környéken.
- Azt te csak feltételezed, hogy felszállt a metróra.
- Miért, szerinted nem?
- Gondolj csak bele. A vietnamiak óvatos emberek. Charlie! A
háború tette őket azzá. Itt, ezen a környéken bárki befogadja a
srácot, hogy elrejtse a rendőrök elől. A fenébe is, évek óta ezt
csinálják. Bujtatták az embereiket a japánok, a kínaiak, az ameri-
kaiak elől. Nem is beszélve a saját kormányukról - Legyintett. -
Gond nélkül eltűnhetett az egyik sorházban, ahol minden lakásból
nyílik egy hátsó kijárat a sikátorra.
- Végül úgyis megtalálják a rendőrök.
- Nem is kerestetik. Hiszen nincs alapos gyanú, ami indokol-
hatná a kutatást, és senki sem fogja feladni. Nem, a rendőrök nem
fogják megtalálni, csak akkor, ha ő is úgy akarja.
A bokszban ülő lányra pillantottam. - A nővére valószínűleg
ismeri a barátait. Megér egy próbálkozást.
Tippett bólintott. – Gyere! - Elindultunk a nyomozók felé,
akik éppen akkor álltak fel az asztal mellől.
Rita a fejét csóválta. - A szemét disznó - mormogta. - Mintha
direkt csináltam volna.
- Legyenek szívesek! - szólalt meg Tippett.
Rita jeges pillantást vetett rá, aztán komótos léptekkel elment
a konyha felé.
- Ne vegye tőle rossz néven, ezredes úr - mondta az egyik
nyomozó. Ő volt a magasabbik a kettő közül, ő állt ki Ritáért. -
Mit tehetünk önökért?
Tippett a lány felé intett a fejével. - Megkérdezték tőle, hol le-
het az öccse?
- Persze. Azt mondja, hogy nem tudja.
- És maga hisz neki? - kérdeztem.
A nyomozó elvigyorodott. - Persze, hogy nem. De hát... -
Megvonta a vállát.
- Nem említette, hogy Mr. Thónak látogatója volt ma? Úgy
nagyjából három óra körül.
- De igen, ezredes úr! - A férfi odafordult a másik nyomozó-
hoz. - Lester, mikor jött az az öreg ipse?
 Lester előhalászott egy jegyzetblokkot a zsebéből, lapozott
benne néhányat. - Negyed négy körül. Miss Vinh azt mondja,
hogy idős ember volt, hatvan körüli. Fehér. Rövid hajú, közepes
termetű, zömök férfi. Kék sportzakó volt rajta. A halott férfi, Tho,
már várt rá. Fölmentek az emeletre. Az idős férfi harminc-
negyven percig maradt. - A nyomozó elhallgatott, és közelebb
emelte a szeméhez a jegyzettömböt. - Igen, itt van. Az öreg a ke-
zében egy borítékkal ment el. Nagy méretű, barna borítékkal.
- Értem. Köszönöm. - Tippett a lányra nézett. - Megengedi?
Szeretnék föltenni neki néhány kérdést.
Az első nyomozó csak legyintett egyet. - Tessék, csak nyu-
godtan!
A lány összekuporodva ült a boksz sarkában, amikor Tippett
odalépett az asztalhoz. Tippett elmosolyodott, és vietnami nyel-
vén szólalt meg. A lány bátortalanul rámosolygott, és válaszolt
valamit. Tippett leült.
Kimentem az étteremből, hogy beszéljek Lee hadnaggyal, aki
éppen a törvényszéki embereket tájékoztatta.
- Nagyon valószínűnek látszik, hogy összefüggés van Mr. Tho
és Watkins tábornok meggyilkolása között - közöltem vele, miu-
tán végzett. - Azt hiszem, a tettes ugyanaz mindkét esetben.
- Az elkövetés módja miatt?
Bólintottam.
Lee végiggondolta a hallottakat. - De nincs tippje, hogy miért?
- Valamiképpen összefügghet a dolog a háborúval, de ez most
még csak találgatás.
- Akkor maga szerint a lány Watkins tábornokot látta ma dél-
után?
- A leírás stimmel, és harminc perccel a látogató érkezése előtt
látták a tábornokot eljönni Fort Myerből. Majd küldök egy fény-
képet róla. Megmutathatja a lánynak.
Kék-fehér járőrautó gurult el mellettünk lassan. Egy rendőr
dugta ki a fejét az ablakán.
- Hadnagy úr! - kiáltotta. - Sehol sem látjuk a srácot. Akarja,
hogy keressük tovább?
- Igen, a szentségit neki! - harsogta Lee.
A fej gyorsan visszahúzódott, és az autó nagyobb sebességre
kapcsolva továbbhaladt.
 - Idióta barmok - mormogta Lee. - Nézze, alezredes, nekem be
kell most mennem! - Elővette a tárcáját, és odaadta a névjegyét. -
Maradjunk kapcsolatban.
- Természetesen. - Én is adtam neki egy névjegykártyát, miu-
tán ráírtam a hátára Tippett otthoni és hivatali számát.
Néhány perccel később Tippett jött oda hozzám. - Nagyon ér-
telmes lány. Tavaly érkezett az Államokba. Angolórára jár. Sze-
retne főiskolára menni. Ápolónő akar lenni.
- Nos, mit mondott, hol van az öccse?
Tippett megrázta a fejét. - Minden bűverőmet latba vetettem,
Charlie! Valószínűleg egyre kevesebb van belőle. Ha tudja is a
lány, hogy hol van, nekem biztosan nem akarja elmondani.
- Pedig tudja.
- Valószínűleg igen.
Átbújtunk a sárga szalag alatt, és gyalogolni kezdtünk. A bal
oldali sávban még mindig akadozva haladt a kocsisor, bár már
jóval kisebb volt a forgalom, mint korábban. Valaki dudált egyet,
aztán odakiáltott valami trágárságot a rendőröknek.
- Na, most már tudjuk, hová ment Watkins tábornok ma dél-
után - jelentettem ki.
- Aha, a lány azt mondta, hogy Mr. Tho nagyon tisztelettelje-
sen viselkedett. A lány biztos volt abban, hogy a látogató fontos
ember lehet.
Ez megmagyarázza az öltönyt, állapítottam meg magamban.
- Tip, észrevetted a foltokat Tho ujjain?
Tippett bólintott. - Tinta. Valószínűleg nemrégiben cserélte ki
a szalagot az írógépben.
- De sem a szemétkosárban, sem az írógépben nem volt sza-
lag.
- Észrevetted, mi? Akkor valószínűleg azt is kiszúrtad, hogy
az íróasztalon semmi nyoma sincs annak, hogy Tho mit gépelhe-
tett.
- Talán a rendőrök találnak majd valamit.
- Ki van zárva. Az emberünk túl okos és túl óvatos. Két em-
bert megölt valamiért, amit Tho tudott, és baromi alaposan eltün-
tetett minden iratot. Bármije is volt fickónak a lakásban, az már
rég nincs ott.
- Ahogyan így elhallgatlak, azt kell hinnem, hogy ez a fickó
igazi szupermen - mondtam. - Pedig egész biztosán fog hibázni.
 - Eddig nem hibázott.
- Dehogyis nem, Tip! Valaki látta őt, és ott van a telefonhívás.
-Telefonhívás?
- Az újratárcsázóban benne maradt a telefonszám. Ez vezetett
ide minket. Ellenőriznie kellett volna, aztán eltávolítania. És aztán
ott van még a fénykép is. - Figyelmesen néztem Tippettet, hogyan
reagál a hallottakra.
Legalább öt lépést megtettünk, mielőtt megszólalt volna. -
Milyen fényképről beszélsz?
- Az isten szerelmére, Tip! Arról, amelyik Mr. Thót ábrázolja,
mint észak-vietnami őrnagyot! Arról, amelyiket olyan hosszan
tanulmányoztál.
- Nem tudom, mire gondolsz, Charlie!
Megálltam, és megragadtam a karját.
Tip megpördült, és mérges arccal meredt rám.
- Tip, mi a jó isten bajod van neked? - vicsorogtam.
Tippett állkapcsa megfeszült.
- A pia miatt van? És ne hazudj nekem, hallod? Tudom, hogy
iszol munka közben. A francba, Tip, így is elég nagy szarban
vagy már!
- Menj a picsába, Charlie! - Csak úgy fröcsköltek a szavak
Tippett szájából. Soha nem láttam még ilyen dühösnek. Azt hit-
tem, mindjárt megüt.
Ehelyett sarkon fordult, és elment.

9
Két háztömbbel arrébb Tippett megállt egy közlekedési lám-
pánál, én meg utolértem.
Megfordult és barátságosan rám mosolygott. – Sajnálom,
Charlie, ne haragudj rám!
Rezzenéstelen tekintettel néztem rá.
- Igen, tudom. Túl sokat iszom. De segítséget fogok kérni. Je-
lentkezem elvonóra.
- Aha.
 - Ami pedig azt a fényképet illeti, hát a fene egye meg, nem
vettem észre. Annyi mindenen törtem a fejemet. Tudod, ez az
utolsó ügyem.
- Micsoda?
Tippett az utca felé fordult, és az arrafelé haladó néhány autót
figyelte. - Szögre akasztom a kardot. Múlt hónapban adtam be a
papírokat. Tizenkét nap múlva visszavonulok. Huszonhét év és
három hónap után.
Egy pillanatig nem találtam a hangomat. - Ez már biztos? -
kérdeztem, miután végül sikerült.
Tippett arckifejezése egyszerre volt komoly és kicsit szomorú.
- Már korábban el akartam mondani neked, de valahogy sohasem
volt megfelelő az alkalom.
- De miért, Tip? Dorothy miatt?
Megvonta a vállát. - Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem.
De nem csak Dorothyról van szó. Sok mindenről van szó. - Rám
nézett. - Tudod, hogy nem lesz belőlem tábornok?
- Igen, Tip, tudom.
Megcsóválta a fejét. - Sok mindent elcsesztem az utóbbi idő-
ben. Megfenyítettek, mert szájon töröltem egy kábítószerrel üzle-
telő tizedest, aki visszapofázott nekem. Lehet, hogy hallottál róla.
Volt még egy és más, többnyire apróságok. De egyszerűen már
nem érdekel az egész. Charlie! - Elindult, én meg követtem.
Nyugodt maradt a hangja, de keserűséget éreztem benne. -
Ferris tábornok fel akart menteni a szolgálat alól. El tudod ezt
hinni? Azok után, amit a hadseregért meg azért a nyavalyásért
tettem. És az egész most szart sem ér. Úgyhogy megegyeztem
vele. Megmondtam, hogy inkább nyugdíjba vonulok. - Elhallga-
tott. - Nem tudtam volna elviselni, ha fölmentést kapok a szolgá-
lat alól.
- És mihez fogsz kezdeni?
- Isten tudja! Nem sok mindent engedhetek meg magamnak.
Dorothy kapja a végkielégítésem felét. Huszonhét éven keresztül
vittem a vásárra a bőröm, és most nincs egy saját bilim, amibe
belepisálhatnék. Szerintem ez nem rendes dolog.
- Munkát vállalhatnál mint biztonsági tanácsadó.
Tippett felhorkantott. - Hogy taknyos biztonsági őröket peszt-
ráljak? Szó sem lehet róla. Én ilyet biztosan nem csinálok. Szar
meló nem kell nekem.
 Átkeltünk az utcán.
- Az igazat megvallva, Costa Rica jár a fejemben. Azt hallot-
tam, hogy szép hely. Olcsó az élet. Esetleg veszek magamnak egy
házikót a tengerparton. Mindig is szerettem volna egyet.
Tippett már korábban is említette Costa Ricát néhány alka-
lommal. - Nem sokat fogod látni a gyerekeket -jegyeztem meg.
- Az igaz, de néhány éven belül úgyis egyetemre mennek. -
Egy pillanattal később hozzátette: - Nem mintha mostanság olyan
sokat látnám őket. De persze ezt te is tudod. A franc egye meg,
soha nem vittem el nyaralni Dorothyt meg a gyerekeket. Egyet-
lenegyszer sem. Eszembe sem jutott. Túlságosan lefoglalt az,
hogy az aranycsillagokért hadakozzam. - Mély levegőt vett. - Az
nem jó, Charlie, hogy ha túlzottan akarsz valamit, és aztán úgy
végzed, hogy azt is elveszíted, amid van.
- Te mindent megtettél, Tip!
Szomorkásán mosolygott rám. - Charlie, átkozott hazudozó
vagy.
- Igen, Tip, tudom.
Megcsóváltam a fejemet. Sosem hittem volna, hogy Tippett
egyszerűen fogja magát, és kiszáll. Hiszen a hadsereg volt az éle-
te.
Kinyújtottam a karomat. - Ott van a kocsi.
Amikor befordultunk a sötét sikátorba, Tippett megállt. -
Nagyon szeretném befejezni ezt az ügyet, Charlie! Sokát jelentene
nekem.
Felsóhajtottam. - Tartsd magad távol a piától, és nem szólok
egy szót sem Ferris tábornoknak!
Tippett elmosolyodott. - Együtt dolgozunk majd, mint a régi
szép időkben. Charlie! Te meg én. Mutt és Jeff. Egy kemény
ügyön.
- Persze, Tip!
- Esetleg elmegyek majd hozzátok vacsorázni. Már jó ideje
nem ettem Jean marhasültjéből.
- Nagyon örülnénk, ha eljönnél, Tip!
Bármennyire is haragudtam rá néhány perccel ezelőtt, nagyon
sajnáltam őt. Bár voltak kétségeim afelől, hogy valóban, megér-
demelné-e az előléptetést, az nem lehet vitás, hogy Tippett dere-
kasan szolgálta a hazáját. Ráadásul, ha a személyes stílusunkból
adódó különbségeket félretesszük, barátok voltunk; könnyen le-
het, hogy rajtam kívül nem is volt más barátja.
Az igazat megvallva, nagyon féltettem. Élete célja, nagy álma,
hogy egyszer tábornok lesz belőle, nem válhat valóra, és rettene-
tes árat fog fizetni, nem is sejti, hogy milyen nagyot. Célok és
tennivalók nélkül jó, ha majd fél évig tengődik Costa Ricán, aztán
vagy pisztolyt szorít a fejéhez, vagy pedig hazajön, hogy keressen
magának valami értelmes foglalatosságot, amit ott nem találhat
meg.
Vajon el kellett volna mondanom az aggodalmaimat? Nem hi-
szem, hogy Tippett odafigyelt volna rám.
És az is biztos, hogy nem fog eljönni vacsorázni.

Keveset beszéltünk a Fort Myerbe vezető úton. Az volt az ér-

zésem, Tippett úgy gondolja: már eddig is túl sokat mondott. Be-
telefonáltam Watkins irodájába. Jonesy vette föl a kagylót.
- Ne bajlódjanak azzal, hogy minden aktán végigmennek -
mondtam. - Azokra koncentráljanak, amelyek Vietnammal van-
nak kapcsolatban!
- Keresünk valamit konkrétan, uram?
- Nem. Webster ott van?
- Kiugrott a mosdóba. Uram, itt van Ryerson ezredes!
- Ryerson?
- Watkins tábornok úr segédtisztje. Ön hívta fel telefonon.
Már emlékeztem rá. - Gondolom, nem bírt otthon maradni.
Gondot okoz?
- Nem, uram, nagyon sokat segített az akták rendszerezésében.
- Rendben van. Mondja meg Websternek, hogy menjen le az
egyesített vezérkar biztonsági irodájába. Egész biztosan van fény-
képük azokról, akik belépőkártyát kaptak. Ellenőrizzék őket.
Olyan embert keressenek, akinek hófehér haja van. - Elismételtem
a leírást, amit a srác adott Tippettnek.
- Értettem, uram! Ki ez az ember?
- Talán a gyilkos - feleltem, aztán elmondtam mindent.
- Bizalmas az információ, uram?
Óvatosságot éreztem Jonesy hangjában; Talia és Ryerson va-
lószínűleg ott vannak a közelben. Jonesy azt akarja tudni, elmond-
juk-e nekik: van egy személyleírásunk. Megértettem a főtörzsőr-
mester aggodalmát. Mivel Talia meg Ryerson ezredes is az egye-
sített vezérkar közelében dolgozik, esély van rá, hogy az informá-
ció esetleg kiszivárog. - Bizalmas - feleltem, és letettem a tele-
font.
Tippett lehunyt szemmel dőlt hátra az ülésen. - Kár, hogy az
első számú tanúnk lelépett - mormogta. - Reggelre lerendezhettük
volna az egész ügyet.
Ránéztem Tippettre. Még mindig éreztem a piaszagot.
- Hát igen - feleltem. - Kár bizony.

Watkins tábornok lakása előtt kitettem Tippettet. Amikor el-

hajtottam, észrevettem Tippett kocsiját a járda mellett. Mindkét
első ablak le volt tekerve. Hirtelen ötlettől vezérelve leálltam mel-
lé. A ház mellől néhány katonai rendőr figyelt. Intettem nekik.
Bemásztam Tippett kocsijába, és az utasülés alatt találtam egy
üveget. Visszatettem a rejtekhelyére, kikászálódtam az autóból,
aztán beültem a sajátomba.
A főnökömnek, Romer tábornoknak igaza volt. Tényleg fi-
gyelnem kell Tippettre.
Miután leparkoltam a Pentagon előtt, elővettem a jegyzet-
blokkomat, és leírtam három kérdést; gyakran teszek így, segít a
gondolkozásban.
Mit tudott Mr. Tho?
Mi volt a borítékban, amit Mr. Tho átadott Watkins tábornok-
nak?
Ki volt az a Donahue külsejű férfi?
Aztán hozzátettem egy negyediket is.
Mitől rettegett annyira a vietnami fiú?
Rámeredtem az utolsó kérdésre. Még mindig magam előtt lát-
tam a srác rémült tekintetét.
Tőlem aztán mondhat Tippett meg Lee hadnagy, amit csak
akar. Az teljesen kizárt, hogy az egyenruhám látványától ijedt
volna meg annyira.

Miután bementem a Pentagon épületébe, benéztem az egyesí-

tett vezérkar biztonsági irodájába. Webster egyedül ült az egyik
íróasztalnál az előtérben, és fütyörészve rendezgetett valamit ma-
ga előtt: nagy méretű kártyalapoknak tűntek. Fiatalság, gondoltam
magamban. Kimerültnek, elnyűttnek éreztem magam. Webster
pedig jól láthatóan tele volt energiával. Az őrnagy irodájából zene
szűrődött ki. Ám az ajtó ezúttal szorosan csukva volt.
Webster elvigyorodott. - Üdvözlöm, alezredes úr! Szerintem
hamar meglesz az emberünk. Nem túl sok fickóra illik a személy-
leírás.
- Eddig hány van?
Webster fölemelt két kártyát. - Van azonban egy kis probléma
- mondta, és átnyújtotta őket. - Mindketten tábornokok. Az egyik
kétcsillagos, a légierőtől, a másik pedig egycsillagos, a szárazföl-
diektől.
A kártya bal sarkában volt egy útlevélfénykép, mellette név,
rendfokozat, alakulat, és a belépési engedély kódszáma. Mind a
két férfinek majdnem hófehér haja volt.
Webster kifejezetten derűsnek tűnt. - Azért még kikeresgéljem
a fejeseket?
- De még mennyire!
A százados elvigyorodott. - Nagy lesz a tűzijáték, ha a nagy-
kutyák megtudják, hogy gyanúsítottak. - Eltúlzott mozdulattal
csóválta a fejét. - Esetleg le kellene kötözni őket, amikor közli
velük a hírt, uram!
- Jólesik, hogy aggódik értem, százados!
Webster arcán - rövid időn belül immár harmadszor - hatalmas
vigyor jelent meg. – Ugyan, uram, ez csak természetes! - Megko-
pogtatott egy aktát, ami az asztal sarkán állt. - Itt van a lista az
összes szemelvről, aki belepő kártyát kapott.
- Őrizze meg! Mennyi időre van még szüksége?
- Talán egy órára.
- A következő néhány percben Watkins tábornok irodájában
leszek.
Amikor eljöttem. Webster már megint fütyörészett.

Mathews őrmester már nem őrködött Watkins tábornok irodá-

ja előtt. Észrevettem, hogy a fogadótérből eltűnt az összes számí-
tógép. Egy kisasztalkán, a kávéfőző karmájában friss kávé gőzöl-
gött. A légierő jelvényével díszített kék kávésbögrék álltak egy
tartóban az asztal fölött. Fogtam egy bögrét, teletöltöttem, aztán
jóleső érzéssel kortyolgatni kezdtem a kávét. Jonesy és Talia a
tábornok íróasztalánál ültek, mindkettőjük előtt egy-egy nyitott
akta. Egy alacsony, kissé elhízott, őszülő ezredes állt mellettük, ő
is aktákat rendezgetett.
Ryerson ezredes, miután észrevett, gyorsan odajött, és bemu-
tatkozott. Meglepően erős volt a kézszorítása. - Micsoda szörnyű-
ség - mondta. - Watkins tábornok úr nagyszerű ember volt. Nagy-
szerű katona! És egy katonának nem lenne szabad így meghalnia.
Együtt érzőn bólintottam. – Sajnos, csak annyit tehetünk,
hogy…
- No és mi van a számítógépekkel? Valaki szándékosan meg-
rongálta őket?
- Vírus van bennük.
- Ez összefügg a gyilkossággal?
- Meg nem tudjuk biztosan.
- Hogyan kerülhetett vírus a számítógépeinkbe?
- Fogalmam sincs.
Ryerson megcsóválta a fejét. - Az egész úgy hihetetlen. ahogy
van. Egyszerűen hihetetlen!
Jonesyra pillantottam. - Tippett emberei már levitték a számí-
tógépeket?
Jonesy bólintott - Körülbelül fél órával ezelőtt. Megmondtam
nekik, hogy menjenek vissza Fort Myerbe. Mathews őrmesternek
is. Miután ön felhívott, uram, úgy gondoltam, már nincs szüksé-
günk rájuk.
- És mi a helyzet Watkins tábornok számítógépével az egyesí-
tett vezérkarnál? - kérdeztem.
- Én magam vittem le az alagsorba.
Az asztalra hajítottam a tányérsapkámat, majd ittam még egy
kortyot a kávéból. - Hány aktát kell még végigvizsgálni?
Talia hátradőlt a székében, és a kezébe vett egy félig teli bög-
rét, ami hasonló volt az enyémhez, azzal a különbséggel, hogy
ezen aranyszínű betűkkel rajta volt az őrnagy neve. - Ez az utolsó,
alezredes - felelte. - Az összes akta lajstromozva van, ezért csak
azokat vettük elő, amik Vietnammal foglalkoznak. Egyelőre úgy
látszik, hogy szokványos anyagok. Másolat Vietnam esetleges
megszállásának a tervéről. Hírszerzői jelentések az ország politi-
kai és katonai helyzetéről. Tanulmány a vietnami taktikai légierő
felkészültségéről. Én most éppen egy ötéves előrejelzést nézek át
a vietnami haderőről. Jones őrmester pedig a Vietnam védelmi
kiadásairól készített jelentést tanulmányozza. - Ivott egy kortyot a
kávéból, és ettől még vastagabb lett a rúzsfolt a bögre peremén.
Leroskadtam az egyik székbe. - Ennyi?
Ryerson ezredes már visszatért az akták vizsgálatához. - Mi
nem valami sokat foglalkozunk Vietnammal - mondta anélkül,
hogy felnézett volna.
- Nincs semmi új anyag? Mondjuk az utóbbi egy-két hónap-
ból?
- Nincs, uram - felelte Talia. - A védelmi kiadásokkal foglal-
kozó jelentés a legfrissebb. Három hónapja készült
- Na és a tábornok vietnami útja? - kérdeztem. - Biztosan van
róla valami feljegyzés.
Talia megrázta a fejét. - Az iroda lényegében kimaradt ebből.
A Fehér Ház intézte az utaztatást, a vízumot, a hírszerzés tájékoz-
tatását.
Ryersonra pillantottam, hátha hozzá akar tenni valamit, de az
ezredes éppen letett egy aktát, és odalépett az iratszekrényhez.
Úgy tetszett, mintha rágódna valamin.
- Az út végén sem készültek jelentések, összegzések, feljegy-
zések? - érdeklődtem.
- Nem - válaszolta Talia. - Legalább is én nem tudok róla.
Ryerson kinyitotta az iratszekrényt. Keresni kezdett valamit az
egyik fiókban. Aztán gyorsan megpördült, és izgatott arccal rám
nézett.
- Hiányzik egy akta - közölte.

10
- Én magam tettem ide az aktát ma délután - magyarázta
Ryerson. - A tábornok úr odaadta Amandának, a titkárnőnek,
hogy készítsen egy listát azokról a nevekről, amiket megjelölt.
Talia szemvillanás alatt felpattant. Gyors léptekkel odament az
iratszekrényhez, és keresgélni kezdett.
- Lassabban, ezredes - kértem. - Milyen aktáról van szó? És
milyen nevekről?
- Akció közben eltűnt katonák. Az ő nevüket tartalmazza az
akta. Emlékszik, Talia?
 Talia bólintott. - Elfeledkeztem erről az aktáról. - Néhány pil-
lanatig még kutatott a fiókban, aztán betolta. - Eltűnt. Tálán
Watkins tábornok hazavitte magával.
Ryerson határozottan rázta a fejét. - Azután tettem oda az ak-
tát, hogy a tábornok úr elment.
- És ebben az aktában akció közben eltűnt katonák nevei sze-
repelnek? - kérdeztem.
- Igen - felelte Ryerson.
- És csak bizonyos nevek vannak megjelölve?
- Igen. - Ryerson összevonta a szemöldökét.
- Milyen nevek?
- Nem tudom. Mindenféle nevek.
Taliára néztem. Megrázta a fejét.
- És a tábornok úr azt akarta, hogy a titkárnő gépeljen egy lis-
tát... - Elhallgattam, mert Ryerson határozott léptekkel elindult az
ajtó felé.
Talia úgy nézett rám, mintha azt akarná mondani, hogy „tu-
dom is én”, aztán sietős léptekkel az ezredes után ment. Jonesy
meg én követtük.
Ryerson a titkárnő íróasztala mellett álló iratszekrényben ke-
resgélt valamit.
- Amanda nem bízik a számítógépekben - mondta. - Sosem bí-
zott bennük, és nem is fog sosem. Így aztán mindenről készít má-
solatot. Tessék! - Kivett az iratszekrényből egy papírlapot. Ami-
kor felénk fordult, az arcán elégedett mosoly ült.
- Ez az a lista, amit a titkárnő az eredeti akta alapján készített?
- kérdeztem.
Ryerson bólintott, és odaadta nekem a papírt. Jonesy és Talia
odaálltak mellénk.
A fejszövegben mindössze ennyi állt: „Akció közben eltűnt
katonák listája Watkins tábornok úr részére.” Aztán következtek a
nevek betűrendben, egytől huszonháromig. Mindegyik név mel-
lett négy csoportban voltak bejegyzések: dátum, kategória, hely-
szín és forrás.
- A dátum a katona eltűnésének napját jelzi - magyarázta
Ryerson.
- Mi a jelentősége a kategóriának? - kérdeztem.
- A katonai hírszerzés kódja, ami arról ad információt, hogy az
észak-vietnamiak mennyit tudhatnak az eltűnt katona hollétéről -
felelte Talia. - Öt kategória van. Az egyes azt jelzi, hogy az észak-
vietnamiak egészen biztosan tudják, hol van az eltűnt katona.
- Úgy érti, hivatalosan is megerősítették, hogy hadifogoly? -
tettem fel a kérdést.
- Igen - válaszolta Ryerson. - A kettes pedig azt jelenti, hogy
nagy a valószínűsége annak: az észak-vietnamiak tudnak valamit,
és így tovább, egészen ötig. Az ötös jelentése: szinte biztosra ve-
hető, hogy semmi információ sincs a birtokukban.
- Ilyenről, mondjuk, akkor van szó, ha egy fickó lezuhant a
Tonkini-öböl fölött, és sohasem találták meg a holttestét?
- Nagyjából igen - válaszolta Ryerson. - Nem ismerem ponto-
san a katonai hírszerzés vonatkozó irányelveit. Esetleg maga,
Talia?
Talia megrázta a fejét.
Jonesy szólalt meg: - Mik azok a kezdőbetűk a Forrás oszlop-
ban? Mindig mások. Nézzék meg Clelandet! Aztán meg Cutlert!
Tanulmányozni kezdtem á listát. Cleland; Roland A., száza-
dos, Amerikai Légierő. 1967. február 17. Kategória: 1. Aztán pe-
dig földrajzi koordináták. A Forrás oszlopban pedig két betű: JB.
A lap aljára néztem. Cutler, Terrance, főhadnagy, Amerikai Hadi-
tengerészet... A Forrás oszlopra pillantottam. KH.
- A KH betűk nyilvánvalóan a katonai hírszerzésre utalnak -
állapítottam meg. - De mi lehet a JB? - Felnéztem a listából.
Ryerson és Talia mindketten a fejüket rázták.
- Tudják, hogy a tábornokot miért érdekelték pont ezek a ne-
vek?
Újabb fejrázás Taliától. Ryerson megvonta a vállát. - Lehet,
hogy összefügg a vietnami útjával.
- Ezt megtartjuk - közöltem Ryersonnal. Odaadtam Jonesynak
a listát.
- Semmi gond - felelte az ezredes. - Gondolja, hogy ennek kö-
ze lehet a gyilkossághoz?
- Nem tudom. - Az órámra néztem. - Nézzék, későre jár! Azt
hiszem, mára elég lesz ennyi.
- Megvárom Webster századost, aztán bezárok - mondta
Jonesy.
Ryerson az öve alá gyűrt sapkájáért, nyúlt. - Nos, ha végez-
tünk...
- Rengeteget segített nekünk, ezredes - mondtam.
 Ryerson biccentett, és elindult az ajtó felé. Megállt, és látható-
an hirtelen nyugtalan érzés fogta el. - Tudják, az akta eltűnése
nagyon kellemetlen kérdéseket vet fel.
- Igen?
- Nos, a hiányzó akta az iratszekrényben volt, amit általában
zárva tartunk. Csak a közvetlen munkatársak tudják a zárkombi-
nációt.
- Nem lehet, hogy Watkins tábornok esetleg... esetleg meg-
mondta a kombinációt a gyilkosnak? - kérdezte Talia.
Rábámultam az őrnagyra. - De, lehet.
Ryersonnak kellett néhány másodperc, mire kapcsolt. Aztán
bólintott. - Értem - mondta halkan. - Nos, akkor elbúcsúzom. Jó
éjszakát!
Az ezredes távozása után Taliához fordultam. - Kemény napja
volt ma, Talia. Tegyük el azokat az aktákat, aztán visszaviszem a
kocsijához!
Az őrnagy láthatóan nagyon elmerült a gondolataiban.
- Ó, persze - mondta végül. - Rendben.
Magához vette a táskáját meg a kalapját. - Ó, majdnem elfelej-
tettem! - Kinyitotta a táskáját, és keresgélni kezdett benne. - Ma
délelőtt hoztam el ezeket a tábornok úrnak. Úgy terveztem,
hogy... majd odaadom neki, amikor... - Az ajkába harapott, aztán
előhúzott a táskájából egy vastag, sárga csomagot.
Megnéztem, mi van az oldalára írva. Kodak.
Taliának remegett a keze, amikor átadta a csomagot. - A tá-
bornok úr vietnami útján készült fényképek. Azt hiszem... én nem
lennék képes megnézni őket.
Kiment az irodából.
- Kissé különös - mormogta Jonesy.
Elkezdtem kirakosgatni a fényképeket az íróasztalra, miköz-
ben Jonesy, arcán tűnődő kifejezéssel, még mindig az ajtóra me-
redt, amin Talia kiment.
- Mi olyan különös?
Jonesy nem válaszolt rögtön. - Csak elgondolkodtam, uram!
Kissé furcsának találom, hogy Swanson őrnagy nem tudott a hi-
ányzó aktáról. Láttam, hogy az este folyamán abban a fiókban is
keresgélt.
 Megvontam a vállamat. - Nehéz napja volt. Biztos vagyok
benne, hogy csak egyszerűen nem vette észre. - Az utolsó fényké-
pet is kitettem az asztalra, összesen harminc volt.
- Hát igen, lehet.
- Nézzen csak ide - mondtam.
A fényképek többségén a tábornok szerepelt különböző viet-
namiak társaságában; voltak közöttük katonák és hivatalos megje-
lenésű civilek is, akiket kormányzati embereknek véltem. A viet-
namiak mosolyogtak. Watkins tábornok mindig komor arcot vá-
gott.
Az első hat képet tanulmányoztam. A tábornok hatalmas kő-
épület előtt; a tábornok parányi, csupasz helyiségben; a tábornok
fallal körülkerített udvarban sétál; a tábornok szögesdrót kerítés
előtt; a tábornok óriási, betonfalú helyiségben.
- Mind börtön - állapította meg Jonesy. - Eltűnt katonákat ke-
resett a tábornok, ebből is látszik.
Bólintottam.
- Ki készítette a fényképeket?
Ismét figyelmesen nézegetni kezdtem a képeket. A tábornok
volt rajtuk az egyetlen fehér ember. - Valószínűleg a tolmács.
Valami egyetemi tanár.
- Ez az ember? - Jonesy rámutatott az egyik fényképre, ami a
tábornokot ábrázolta meg egy khakiszínű zubbonyt és szalmaka-
lapot viselő, robusztus férfit.
- Valószínűleg igen - feleltem.
- Jól megtermett pasas. Úgy néz ki mint egy szafarivadász -
jegyezte meg Jonesy, aztán elkáromkodta magát, pedig szinte
sohasem szokott káromkodni.
Egy pillanattal később én is kapcsoltam. A kalap miatt nem
vettem észre. Éreztem, hogy felgyorsul az érverésem.
- Jézusom, uram - mondta. - Csak nem gondolja, hogy...
- Talia! - kiáltottam. - Jöjjön ide!

- Igen, ez Masonis professzor - jelentette ki Talia, miután fi-

gyelmesen megnézte a fényképet. Az íróasztal mögött ült, mi ket-
ten meg ott álltunk mögötte.
- Biztos benne?
 Talia hosszan és kérdőn nézett rám, aztán bólintott. - Az el-
múlt másfél hónapban itt töltött néhány hetet, és a vietnami útról
tárgyaltak a tábornokkal.
- Járt ide, az irodába?
Talia bólintott, és hozzátette: - Nagyjából kéthetente jött Wa-
shingtonba, és néhány napig maradt.
- Mit tud róla?
Talia bizonytalan pillantást vetett rám. - Nem túlzottan sokat,
csak annyit, hogy állítólag Vietnammal kapcsolatban komoly
szakértőnek számít. A tábornok kedvelte. Masonis professzor
rendes, kedves embernek tűnt. Jó humora van. És egyedülálló.
Jonesy halkan köhintett.
Talia ellenséges pillantást vetett rá. - Nem visel jegygyűrűt,
főtörzsőrmester. - Csípőre tette a kezét. - Hadd halljuk, Jensen
alezredes! Mi következik ebből?
- Legyen türelemmel, Talia! Mást nem tud róla? Például azt,
hogy miről beszélgetett a tábornokkal?
- Nem. Egyszer együtt vacsoráztunk a tábornok lakásán. Nem
sokat beszélt magáról, de elbűvölően viselkedett. Szereti a golfot.
Órákon keresztül beszélgetett a golfról a tábornokkal. Már szinte
úgy éreztem, nem akarják szóba hozni a vietnami utat. - Talia
hátratolta a székét az íróasztaltól, és az ajtó közelében álló köny-
vespolchoz ment. Két keménykötésű könyvvel a kezében jött
vissza. - Ezek talán segítenek.
Az első könyv címe így szólt: A vereség oka: a vietnami há-
ború kritikus elemzése. A másik pedig: Eltűnt katonák - Amerika
szégyene. Mindkét könyv szerzője dr. Theodore Masonis volt.
- A tábornok olvasta ezeket a könyveket - mondta Talia. -
Egész jónak találta őket.
Megnéztem az egyik könyv hátlapját. A fényképen egy finom
arcvonalú, markáns, intelligens tekintetű férfit láttam.
De engem nem az arca érdekelt.
A hajára meredtem. Dús hajkorona. Szépen rendben tartott,
fehér haj.
Az életrajz rövidke volt. Dr. Masonis az Orientalisztika Tan-
szék professzora a Duke Egyetemen. Ezután tudományos pályafu-
tásának áttekintése következett, majd az eddig publikált öt könyv
címe. De az utolsó sor volt az, ami fölkeltette az érdeklődésemet.
- A szemét disznó - mondtam.
 - Mi az, uram? - kérdezte Jonesy.
Lassú mozdulattal becsuktam a könyvet. - Masonis Ezüst Csil-
lagot kapott Vietnamban.
Jonesy szemöldöke felszaladt.
- Na és? - kérdezte Talia.
- Holnap reggel az legyen az első dolga, hogy ellenőrzi őt -
utasítottam Jonesyt.
- Uram, elárulja nekem, hogy miről beszélnek? - érdeklődött
Talia.
- Értettem, uram, az első dolgom lesz - mondta Jonesy.
- Uram?
Megfordultam, és nagyon mérges, kék szemek meredtek rám.
Válaszoltam Talia kérdésére.

Talia bevezetett minket a fogadótér túloldalán lévő irodahelyi-

ségbe, ahol az adminisztrátorok dolgoztak Volt benne négy író-
asztal, két fénymásoló, két lézernyomtató, egy faxgép és a szoká-
sos iratszekrények meg könyvespolcok. A jelek szerint a légierő
vezérkari főnökének irodájában jelentős mennyiségű papírmunka
szükségeltetett. Talia odament az egyik iratszekrényhez, kinyitot-
ta, és elővett egy zöld iratgyűjtőt.
- Néha a tábornok meg dr. Masonis lementek az egyesített ve-
zérkarhoz - mondta Talia. - Többnyire a tábornok ottani irodájába.
Azt hiszem, csak némileg nyugodtabb körülmények között akar-
tak beszélgetni. Idefent néha egészen hektikus viszonyok vannak.
De azt tudom, alezredes, hogy dr. Masonis már leadta az ideigle-
nes belépő kártyáját. - Kinyitott egy iratrendezőt, és lapozgatni
kezdett benne. - Ha ma be akart volna jutni, mindenképpen kísé-
rőre lett volna szüksége. - Talia elhallgatott, gondterhelten ráncol-
ta a homlokát. - Ezt nem értem.
-Mit?
- Visszavettük az első belépő kártyáját, de...
- Az elsőt? Kiadtak még egyet?
Talia kissé kábán bólintott. - Biztosan akkor történt, amikor
ebédelni voltam.
Talia válla fölött megnéztem az utolsó bejegyzést: Dr. Theo-
dore L. Masonis, szép, takaros nyomtatott betűkkel. Aztán egy
aláírás - olvashatatlan macskakaparás - a „jóváhagyva” rubriká-
ban. Megnéztem a dátumot.
 - Jóságos isten! Ez a mai nap. Illetve most már a tegnapi. Ez
pedig azt jelenti...
- Itt volt, uram - mormogta Talia. - Ez az aláírás pedig a tá-
bornoké.
- Könnyen lehet, hogy megvan a gyilkosunk - állapította meg
Jonesy.
- Tévednek - mondta Talia kissé túl gyorsan. - Ő nem... nem
ölhette meg a tábornokot.
Talia reakciója meglepett. - Miért nem?
A nő félrenézett. - Hát... annyira... kedvesnek tűnt.
Ahogy Ted Bundy is, tettem hozzá magamban.

Talia menedzserkalkulátorában megvolt dr. Masonis észak-

karolinai telefonszáma. Felhívtam. A telefonhívás látszott a leg-
gyorsabb eljárásnak arra, hogy kizárjuk Masonist a lehetséges
gyanúsítottak sorából. Nem lett volna elég ideje arra, hogy megöl-
je Thót, aztán visszamenjen Észak-Karolinába. A telefon kicsön-
gött. Valójában nem készültem fel arra, hogy mit mondjak. De
igazából nem is számítottam rá, hogy Masonis felveszi a telefont.
A negyedik csengetés után kattanás hallatszott. Üzenetrögzítőre
felvett hang szólalt meg. Mély, öblös hang. - Halló, Ted Masonis
vagyok. Sajnálom, de...
Letettem a kagylót.
Az órámra néztem. Hajnali kettő múlt. Reggelig várnunk kell
Masonis felkutatásával.
Talia kimerültnek látszott. Bármennyire is tiltakozott, meg-
mondtam neki, hogy hazaviszem. Felhívtam a Bűnügyi Vizsgálati
Főosztály mobilszámát. Dolenz hadnagy vette föl a telefont.
Tippett elment Owens dokihoz a Walter Reed Kórházba. Dolenz
megígérte, hogy valakivel elviteti a Lexust az őrnagy lakásához,
Falls Churchbe.
Kifelé menet megálltam egy szóra Websternél. Azt mondta,
már a munka vége felé jár. Kilenc személy jöhet szóba. Vigyo-
rogva hallgatott, amikor közöltem vele, hogy hazaviszem Taliát.
Útközben Talia csöndes, szinte tűnődő volt. Egy városi bér-
házban lakott. Mivel nem volt forgalom, az út alig húsz percig
tartott. Miután kiszállt a kocsiból, Talia, arcán zavart kifejezéssel,
felém fordult. - Alezredes, komolyan mondtam. Nem hiszem,
hogy dr. Masonis képes lenne embert ölni. Nem tudom megma-
gyarázni, de... szerintem téved. - Kipattant a kocsiból, mielőtt
bármit is válaszolhattam volna. Néztem, ahogy gyors léptekkel
elsétál a ház felé.
Ott ücsörögtem a kocsiban, és csóváltam a fejemet. Miért vé-
delmezi ilyen hevesen a tanárt, ha csak egészen rövid ideje és
csupán felületesen ismeri? Lehet, hogy ő meg Masonis...? Gondo-
latban sem akartam befejezni a mondatot.

Amint beléptem a nappalinkba, rögtön tudtam, hogy bajban

vagyok. Feleségem, Jean, fürdőköpenyben, összekulcsolt kézzel,
keresztbe tett lábbal ült a kanapén, és kritikus pillantással mérege-
tett.
Bátortalanul rámosolyogtam. - Szia, drágám! Mit csinálsz?
- Túl fiatal hozzád, Charles! Szerintem úgy nagyjából huszon-
hét éves lehet, szőke, nagy cicikkel, és az IQ-ja annyi, mint egy
káposztának.
- Kiről beszélsz, drágám?
Jean negédesen elmosolyodott. - Hát ki másról, mint arról a
szegény fiatal kis teremtésről, aki most telefonált, és fölverte az
egész házat. Közölte, hogy feltétlenül beszélnie kell Jensen alez-
redessel. Lennék olyan kedves megmondani az alezredes úrnak,
hogy azon nyomban hívja őt vissza, amint hazaérkezett!
Leültem Jean mellé a kanapéra, és megfogtam, a kezét. Bátorí-
tólag hatott, hogy nem húzta vissza. - Drágám, fogalmam sincs,
hogy miről beszélsz!
Jean az arcomra függesztette a tekintetét. - A Talia név isme-
rősen hangzik? Említette, hogy csak néhány perce jöttél el a laká-
sából.
Felpattantam. - Jézusom! Watkins tábornok szárnysegédje volt
Talia. Éppen most vittem haza. Szörnyű napja volt szegénynek.
- Afelől semmi kétségem.
- Jean, ő találta meg a holttestet.
- Ó! Jaj, Charlie, csak vicceltem!
- Nem mondta, mit akar?
Jean megrázta a fejét.
Előkerestem a jegyzetblokkomat, aztán a kisasztalkán álló te-
lefonért nyúltam.
Talia az első csengetésre felvette, - Már nagyon vártam a hí-
vását.
 - Mi történt?
Talia nem válaszolt rögtön. - Volt egy üzenet a rögzítőmön.
Randevút kér tőlem.
- Kicsoda?
Hosszú csend. - Dr. Masonis.

11
Eltartott néhány másodpercig, mire felfogtam, miről is van
szó. Nagyon mérges lettem. Éles hangon szólaltam meg: -
Rendben van, Talia, mondjon el mindent! De most semmit se
hagyjon ki! Világos?
Talia esküdözött, hogy nincs közöttük semmi... egyelőre. Csak
beszélgettek néhány alkalommal, többnyire az irodában, és persze
a vacsoránál. Érezte, hogy a férfi érdeklődik iránta. És az igazat
megvallva, ő is vonzónak találta Masonist. De nem volt idő, és
különben is, kínosnak érezték a helyzetet, hiszen a tábornok ott
volt a közelükben. Mindennek ellenére, amikor a tábornok és
Masonis visszatértek Hanoiból, a férfi felhívta őt. Azt kérdezte
Taliától, lenne-e kedve vele vacsorázni, amikor ő, Masonis legkö-
zelebb Washingtonban lesz. Talia igent mondott.
- Ennyi? - kérdeztem, még mindig bosszúsan.
- Igen. A hívása óta nem hallottam felőle, az pedig már több
mint két hete volt.
- Telefonszámot nem hagyott? Nem mondta meg, hol szállt
meg?
- Nem. Azt mondta csak, hogy holnap majd megint hív.
- Akkor ne menjen dolgozni! Azt akarom, hogy ott legyen,
amikor bejön a hívás. Majd szólok Ryerson ezredesnek, hogy nem
lesz bent holnap.
- Rendben.
- És elintézem, hogy Webster százados meg néhány ember
menjen oda magához. Ő majd megoldja, hogy be tudjuk mérni a
hívást.
Néma csend a vonal túlsó végén.
- Talia?
 - Itt vagyok. Csak azon gondolkodtam, hogy így nem nagyon
áll össze a kép. Úgy értem, ha ő a gyilkos.
- Nem világos, hogy mire gondol.
- Nem stimmel, hogy randevút kér tőlem. Megöl két embert,
aztán felhív egy nőt, és találkozni akar vele?
Nem tudtam mit válaszolni, ahogyan azt sem tudtam, miért
vagyok olyan mérges attól, amit Talia mond, pedig az voltam,
semmi kétség. - Nézze meg, hogy az ajtók meg az ablakok rende-
sen be vannak-e zárva! - morogtam zsémbesen. - Webster száza-
dos reggel ott lesz az embereivel.
- Hm... rendben van, uram!
Letettem a telefont.

- Halló, itt Jim Rockford - mondta az üzenetrögzítő, és a be-

szélő meglepően jól utánozta James Garnert. - Ha-ha, nem is.
Johnny Webster üzenetrögzítőjével beszél...
A sípszó után üzenetet hagytam, aztán felhívtam Lee had-
nagyot. A nyomozó, aki fölvette a telefont, megadott egy rádióte-
lefon-számot. Felhívtam, de valaki azt mondta, hogy várjak egy
percet. Végül aztán Lee ott volt a vonal túlsó végén.
Közölte, hogy még nem találták meg a fiút.
Beszámoltam neki dr. Masonisról meg az üzenetről Talia rög-
zítőjén. Azt is elmondtam, hogy majd holnap délelőtt odaadom
neki az egyik könyvborítót meg egy fényképet Watkins tábornok-
ról.
Lee erre azt válaszolta, hogy nyomban odaküld egy kocsit.
Felnyögtem. Aztán hátradőltem a pamlagon, és lehunytam a
szememet. A francba, Taliának igaza volt, szögeztem le magam-
ban. Nehéz elhinni, hogy Masonis felhívja őt, ha tényleg ő a gyil-
kos. De persze, ha azt hiszi, hogy megússza...
- Drágám!
Kinyitottam a szememet.
Jean az ölére mutatott, odatettem a fejemet. Masszírozni kezd-
te a halántékomat. - Minden rendben?
A szemébe néztem. - Most már igen. Hogy ment Stacynek?
- Jól. Gyönyörűen táncolt. Csak két apró hibája volt. Büszke
lettél volna, Charlie!
Elmosolyodtam. - Mindig az vagyok. Azt is elmondod, hogy
hányadik lett?
 - Második. Az a bájos kis Margaret Han káprázatosán hege-
dült egy Chopin-dalt. Megérdemelte az első helyet.
- Stacy hogyan fogadta?
Jean végigfuttatta ujjait a hajamon. - Stacy azt mondta:
„Anyu, örülök, hogy Margaret lett az első”. Megkérdeztem, miért.
„Mert jobb volt, mint én.” Mit szólsz ehhez, Charlie?
Megszorítottam a kezét. - Nagyon rendes gyerekeink vannak,
Jean!
Feleségem elérzékenyülve mosolygott. - Hát igen, az biztos!
Becsuktam a szememet. Jean még néhány percig masszírozta
a fejemet, aztán gyöngéden szájon csókolt. - Csinos? Tudod, a
lány, aki telefonált.
Ismét a szemébe néztem, de most csibészesen vigyorogtam. -
Csak nem vagy féltékeny?
- Hát persze, hogy nem! Csak kíváncsi.
Fölnevettem. - Mert ha mégiscsak az lennél, az nagyszerű.
Sok-sok évi házasság után féltékenykedni kezd a feleségem. Azt
mutatja, hogy jelentek még neki valamit.
- Férfiak! - Félretolta a fejemet az öléből. - Megyek, lefek-
szem.
Kuncogva nevettem, és végigheveredtem a pamlagon. Már
majdnem aludtam, amikor megszólalt a csengő. Rita, a nyomozó-
nő most is olyan savanyú arcot vágott, mint máskor. Odaadtam
neki Masonis könyvét.
Négy óra körül betántorogtam az ágyba, és mielőtt álomba
szenderültem, Tippetten meg azon az üvegen járt az eszem.
A francba azzal a hülyével!

12

Kedd

Valaki rázogatott. - Charlie! Charlie! - Erőteljesebb rázogatás.

- Charlie!
Felnyögtem: úgy éreztem magam, mintha bekábítószereztek
volna.
Kinyitottam a szememet. Napfény szűrődött be a redőny rése-
in. Jean ott állt fölöttem.
 - Na végre! Azt hittem, már meghaltál. - Jean az éjjeliszekré-
nyen álló telefonra mutatott. - Jones főtörzsőrmester.
Felültem. Kilencre állítottam be az ébresztőórát. - Mennyi az
idő?
- Majdnem kilenc. Szalonnás tojás vagy gabonapehely?
- Mmm... gabonapehely, drágám. - Fölemeltem a kagylót,
megköszörültem a torkom. - Mi a helyzet?
Jonesy monoton hangja szólalt meg. - Jensen alezredes úr?
- Én vagyok az, Jonesy! Félig még alszom.
- Uram, be kellene kapcsolnia a tévét. Ötös csatorna. Most ad-
ják a sajtótájékoztatót Watkins tábornok meggyilkolásáról.
- A francba!
Szememmel a tévé távirányítóját kerestem, amit, mint általá-
ban, most sem láttam sehol. - Tartsa a vonalat, Jonesy! -
Kiugrottam az ágyból, bekapcsoltam az öltözőasztalkán álló hor-
dozható tévét, és megkerestem a megfelelő csatornát.
Clayton Holmes tábornok, az egyesített vezérkari bizottság el-
nöke az emelvényen állt a Pentagon sajtótermében; rendjelszalag-
jai és kitüntetései csillogtak az erős fényben. Királyi, méltóságtel-
jes, szinte fenyegető látványt nyújtott.
- Jelen pillanatban - mondta éppen a tábornok - még nem
szolgálhatok részletekkel a nyomozás állásáról, ami a brutális
kegyetlenséggel végrehajtott gyilkosság tettese után folyik. De
annyit elmondhatok, hogy minden rendelkezésre álló erőnkkel
keressük azt a személyt, aki felelős ezért a bűntényért. Legyenek
nyugodtak...
Felkaptam a telefont. - Az irodában van?
- Igen, uram!
- Nem tudja, Webster megkapta az üzenetet Swanson őrnagy-
gyal kapcsolatban?
- A százados magához vette a szükséges felszerelést, és éppen
most ment el Jurgensszel meg Petersszel. És még valami:
Gutierrez őrnagy kereste a Pentagonból. Azt kéri, hogy minél
hamarabb menjen be hozzá.
- Találkozzunk az irodájában fél tizenkettőkor.
- Értettem, uram! Átnéztem az eltűnt katonák listáját. Találtam
valami érdekeset.
- Folytassa!
 - Mindegyik katona az egyes kategóriába tartozik. Ez azt je-
lenti, hogy az észak-vietnamiak hivatalosan igazolták, hogy hadi-
foglyok.
- Aha.
- Amit igazán érdekesnek találtam, az a földrajzi koordináták
által meghatározott terület. Ellenőriztem a térképen. Az összes
katona a demilitarizált zónától alig valamivel északra tűnt el, egy
körülbelül tizenöt kilométeres hatósugarú körben. A legtöbbnek a
gépét lelőtték.
- Mire akar kilyukadni, Jonesy?
- Lehet, hogy együtt internálták őket. Ugyanabba a táborba ke-
rültek. Amennyiben ez valóban így van, és közülük egyetlenegy
sem jött vissza...
Megdörzsöltem az arcomat. Jonesy feltevése meglehetősen
nyugtalanító volt.
- Küldje el nekem a listát faxon! Majd felveszem a kapcsolatot
a katonai hírszerzéssel. És változott a terv. Watkins tábornok iro-
dájában találkozzunk! - Letettem a telefont.
Megpróbáltam a tévére koncentrálni, de állandóan az jutott az
eszembe, amire Jonesy célzott.
De hát miért ölték volna meg az észak-vietnamiak a hadifog-
lyokat, az értékes portékát az alkudozásban? Ennek így nincs
semmi értelme.
Belém nyilallt valami.
Eszembe jutott a szóbeszéd, ami azután kapott lábra, hogy a
hadifoglyok hazatértek. Azt beszélték: az észak-vietnamiak vala-
miképpen biztosítani akarták, hogy megkapják azt a tízmilliárd
dollárt, amit Nixon ígérete szerint a háború vége után fizetnek ki
nekik.
Nem, a hadifoglyok legyilkolása teljesen értelmetlen lett vol-
na. De ha közülük néhányat életben hagytak...
- Jézusom!
Egészen biztos voltam abban, hogy Holmes tábornok beszél,
mondjuk, tíz percen keresztül, válaszol néhány kérdésre, aztán
esetleg átadja a szót a védelmi minisztérium államtitkárának,
majd a Pentagon szóvivője következik. Általában így szokott zaj-
lani. A nagyágyúk csak azért vannak jelen a sajtótájékoztatón,
hogy hangsúlyozzák az esemény fontosságát.
 Most azonban már húsz perc is eltelt, és Holmes még mindig
beszélt. Sajtótájékoztató helyett dicshimnuszt hallhattak az egy-
begyűltek: Holmes tábornok alapos részletességgel idézte fel
Watkins pályafutásának állomásait, illetve közös élményeiket a
hadifogságban. Különösképpen az volt lenyűgöző, ahogyan
Holmes átalakult a beszéde közben. A változás olyan finom volt,
hogy majdnem elkerülte a figyelmemet. Holmes vonásai fokoza-
tosan kisimultak, a hangja meg-megremegett. Aztán jöttek a sza-
vak, mondatok közti szünetek: egyre hosszabbak és egyre gyako-
ribbak. Végül pedig, egy drámai pillanatban a tábornok hátralé-
pett az emelvényről. A kamera az arcára közelített. Most már le-
hetett látni a fájdalmat, a vöröslő szemeket, a remegő ajkat.
És ekkor legördült egy könnycsepp a bal orcáján.
Egyetlen, árva könnycsepp, amit a tábornok lassú, megfontolt
mozdulattal letörölt az arcáról.
- Na ne - dörmögtem a tévének.
Az nem lehet, hogy ez ugyanaz az ember, aki olyan sztoikus
nyugalommal szemlélte Watkins megcsonkított holttestét. Aztán
eszembe jutott valami. Holnap a tábornok fájdalomtól meggyötört
arca ott lesz az újságok első oldalán az egész országban. A televí-
ziós társaságok majd részleteket adnak a sajtótájékoztatóról az
esti híradóban. Az öreg, harcedzett katonában megláthatja min-
denki az érző szívű embert. Amennyiben Holmes tényleg a Fehér
Házra kacsingat fél szemmel - és azt beszélik, hogy így áll á do-
log -, akkor ez bizony szavazatokat jelent. Sok-sok szavazatot.
- Te ravasz disznó - mormogtam.
Holmes mély levegőt vett, és előrelépett. Egyenesen belené-
zett a kamerába, és felindult hangon szólalt meg. - Amikor meg-
néztem Watkins tábornok megcsonkított holttestét, arra gondol-
tam, hogy ennek a férfinak, aki számos olyan veszélyes helyzetet
élt túl, amiben sokan mások az életüket vesztették, nem lett volna
szabad ilyen kegyetlen körülmények között meghalnia. Az is mé-
lyen szíven ütött, hogy ez a szörnyűséges haláleset azt jelenti:
Watkins tábornok nem fejezheti be azt a munkát, amit egy tör-
vény előkészítésénél végzett, pedig ebben is megmutatkozhatott
volna, hogy a tábornok milyen nagyszerű amerikai hazafi. -
Holmes szünetet tartott, - A múlt hónapban Watkins tábornok
Hanoiba utazott, abba az országba, ahol oly sok szenvedésben
volt része. Nagyon sokáig vívódott, nem tudott döntésre jutni,
hogy támogassa-e a vietnami kapcsolatok normalizálására irányu-
ló elnöki célkitűzéseket. Ha volt valaki, akkor az Watkins tábor-
nok, aki pontosan tudta, hogy a vietnamiak becsületesen el-
számoltak-e az eltűnt amerikai katonákkal.
Hitetlenkedve meredtem a képernyőre. Holmes arra használja
fel ezt a lehetőséget, hogy megtámogassa az elnök politikáját.
Holmes szemévei végigpásztázott a közönségen, aztán ismét a
kamera felé fordult. - Tegnap Watkins tábornok eljött hozzám, és
közölte velem, hogy úgy döntött: támogatni fogja az elnök abbéli
törekvéseit, hogy az Egyesült Államok hivatalosan ismerje el Vi-
etnamot. Watkins tábornok végül arra a meggyőződésre jutott,
hogy Vietnam egyetlen amerikai katonát sem tart fogságban.
„Nem lehet az idők végezetéig haragot tartani” - mondta.
Holmes egy pillanatnyi szünetet tartott, hogy kicsit összeszed-
je magát; így még izgatottabb várakozás előzte meg a következő
szavait. Hangja mély megindultságról árulkodott. - Ha Watkins
tábornok meg tudott bocsátani, akkor én is meg tudok bocsátani.
Hivatalosan bejelentem: minden erőmmel támogatni fogom, hogy
az Egyesült Államok hivatalosan ismerje el Vietnamot.
Döbbent csend fogadta a szavait. Aztán záporozni kezdtek a
kérdések. Két egyenruhás férfi jelent meg az emelvényen, és lekí-
sérték a tábornokot. Újabb kiáltozások. A Pentagon sajtószóvivője
vette át Holmes tábornok helyét, és csendet kért. Újabb kérdé-
sek...
De már nem figyeltem oda. Azon törtem a fejem, hogy
Watkins tábornok vajon miért gondolta meg magát.
És vajon azért ölte meg valaki, mert meggondolta magát?

A dolgozószobámban voltam, amikor megszólalt a telefon.

Éppen becsúsztattam a zakóm zsebébe a Jonesytól kapott faxot.
Ma reggel hajszálcsíkos, szürke öltönyt vettem fel.
- Drágám! - kiáltott Jean odalentről - Fölveszed?
- Jensen alezredes? - kérdezte egy férfihang, amikor a fülem-
hez tettem a kagylót.
- Igen.
- Hála istennek! Már kerestem az irodában. Ön vezeti a nyo-
mozást Watkins tábornok meggyilkolása ügyében?
- Tulajdonképpen csak segédkezem benne. Tippett ezredes...
- De Watkins tábornok a légierő tisztje volt.
 - Biztosan nem azért telefonált, hogy hatásköri kérdésekről vi-
tatkozzunk. Mit tehetek önért?
- Azt hiszem, beszélnünk kellene.
- Ön kicsoda?
- John Birelli vagyok.
- Az az ezredes, aki a hadifoglyokkal és az eltűnt katonákkal
foglalkozó irodát vezette a hírszerzésnél?
- Igen, de már nyugállományban vagyok. Most az eltűnt kato-
nák felkutatására alakult szervezetet irányítom. Látta az Ötös csa-
tornát? Holmes tábornok sajtótájékoztatóját?
- Igen.
- Hazudik.
- Tessék?
- Holmes tábornok hazudik Watkins tábornokkal kapcsolat-
ban. Watkinsnak esze ágában sem volt támogatni Vietnam elisme-
rését.
- Hogy érti ezt? Ha van valami információja...
- Mondjon meg nekem valamit! Találtak fényképeket Watkins
tábornok lakásában? Képeket hadifoglyokról?
- Mire gondol pontosan?
- Higgye el nekem, tudná, miről beszélek, ha látta volna őket!
Efelől semmi kétségem. Nézze, most nincs sok időm. A Capitol
Hillre kell mennem. Ráér ma este? Mondjuk, hétkor?
- Igen, de...
- Tényleg sietnem kell. Van egy tolla?
- Mi van azokkal a fényképekkel, amiket említett?
- Nem telefontéma. Akarja tudni a címet vagy nem?
- Várjon. Oké, mondhatja!
- Manassas közelében van.
Miután lejegyeztem az útbaigazítást, leírtam, hogy John
Birelli. Aztán egy pillanatra meghűlt az ereimben a vér. John
Birelli... J. B.
Ugyanazok a kezdőbetűk, amik Watkins tábornok listáján sze-
repelnek a Forrás megjelölés alatt.
 13

Sok előnye van annak, ha az ember a főváros, Washington kö-

zelében lakik, de azt hiszem, mindet odaadnám, ha olyan helyen
élhetnék, ahol valóban mozognak a kocsik a forgalomban. Egy
hatalmas kamionnak köszönhetően majdnem egy óráig tartott,
mire eljutottam a 395-ös úton a Pentagonhoz; normális körülmé-
nyek között ez az út harmincöt percnél nem tart tovább. De leg-
alább volt időm, hogy John Birelli telefonhívásán elmélkedjem.
Egész komolyan úgy gondoltam, hogy a férfi téved. Na persze,
Holmes tábornok saját politikai tőkéje gyarapítására használta a
sajtókonferenciát. Na és? Sokszorosan kitüntetett, négycsillagos
tábornok, aki játszik a gondolattal, hogy indul az elnökválasztá-
son: De miért hazudna Watkins döntésével kapcsolatban? Holmes
személyesen nem érdekelt a Vietnam hivatalos elismerésével ösz-
szefüggő politikai vitában. Nyugodtan mondhatta volna, hogy
Watkins ellenzi az elnök politikáját, és még így is remekül sike-
rülhet a sajtótájékoztató.
De Birelli telefonja megerősítette azt, amit Talia mondott. Azt
ugyanis, hogy a tábornok, legalábbis kezdetben, határozottan el-
lenezte Vietnam elismerését. Ha föltesszük, hogy mindketten iga-
zat mondtak, akkor Watkins minden valószínűség szerint az utób-
bi néhány napban gondolhatta meg magát.
Eszembe jutott a huszonhárom név az eltűnt katonák listáján.
Van valami összefüggés közöttük és Watkins tábornok halála
között?
És miféle fényképekről beszélt Birelli?
Miközben behajtottam a Pentagon déli parkolójába, már érezni
kezdtem a kezdődő fejfájás figyelmeztető jeleit.

Ha valaki el akar igazodni a Pentagon folyosóin, tisztában kell

lennie azzal, hogy az épület tervrajza fölöttébb hasonlatos a ke-
rékagyhoz és a belőle kiálló küllőkhöz. Öt koncentrikus kör illet-
ve folyosó, A-tól E-ig elnevezve, veszi körbe a középpontot. Tíz
függőleges folyosó (a küllők) keresztezi őket; ezek számmal van-
nak jelölve, 1-től 10-ig. Az iroda száma alapján az ember ponto-
san meghatározhatja, hol van a szóban forgó helyiség. Például a
3C322-es iroda a harmadik emeleten van, a C-körben, a 3-as fo-
lyosón.
Tíz óra körül besétáltam a hadifoglyokkal és az akció közben
eltűnt katonákkal foglalkozó különleges irodába, ami az első eme-
leten, a katonai hírszerzés biztonságos irodáinak labirintusában
kapott helyet. Még mielőtt elindultam volna otthonról, betelefo-
náltam, így az osztály vezetője, Randy Butcher ezredes már várt.
A titkárnője csak intett, hogy menjek be.
Sohasem találkoztam Randy Butcherrel, a szárazföldi haderő
ezredesével, de egy-két alkalommal láttam már a televízió-
híradóban. Az akció közben eltűnt katonák ügyében ő volt a kor-
mány első számú sajtószóvivője. Zömök, jó felépítésű férfi volt.
fél centi hosszú kefe frízurával, és olyan karizmokkal, amiket
Popeye is megirigyelhetett volna. Arcán hatalmas, barátságos
mosollyal állt fel az íróasztala mögül, hogy üdvözöljön.
- Nos, mit tehetek a Különleges Nyomozati Osztályért, alezre-
des? - Az egyik székre mutatott.
Leültem, és a zsebembe nyúltam. - Köszönöm, hogy időt sza-
kított rám, ezredes! Hallott Watkins tábornok meggyilkolásáról?
Butcher arca elkomorult. - Csúnya ügy. Maga vezeti a nyomo-
zást?
Bólintottam, és kitettem az íróasztalra a Jonesytól érkezett fa-
xot. Butcher elé csúsztattam. - Watkins tábor kapott egy listát
önöktől akció közben eltűnt katonákról. Azok a nevek érdekelnek,
amelyeket a tábornok kiválasztott. Mit tudna mondani róluk?
Butcher a kezébe vette a listát. Néhány pillanattal később fel-
nézett. - Ezek eltűnt katonák Cao Dinh-ből.
- Cao Dinh?
- Hadifogolytábor. Kér kávét?
Bólintottam. - Tej nélkül.
Butcher bekapcsolta a házi telefont. – Jeri, hozza be nekem azt
az aktát, amiben Watkins tábornok múlt heti levele van. És kérek
két kávét is tej nélkül.
Fölegyenesedtem ültömben.
- Tehát ezek a katonák mind hadifoglyok voltak ugyanabban a
táborban?
Butcher rámeredt a faxra. - Azt hiszem, van itt egy-két név,
ami később kerülhetett a listára. Mi tizennyolc vagy tizenkilenc
nevet adtunk át a tábornoknak. - Hátradőlt a székében. - Még so-
hasem hallott Cao Dinh-ről?
Megráztam a fejem. Kinyílt az ajtó. A titkárnő jött be, a kezé-
ben kis tálca a kávéval, a hóna alatt pedig egy akta.
Miután kiment a szobából, Butcher, kezében a bögrével, hát-
radőlt a székében. Kinyitotta az aktát, amin a Top Secret felirat
díszelgett. - Igen, igen. Watkins tábornok bizonyos hadifoglyok
azonosítását kérte, akik Cao Dinh-ben voltak. Tizennyolc nevet
szedtünk össze. Fogalmam sincs, hogy a többit honnan szerezte. -
Kortyolt egyet a kávéból. - Cao Dinh hadifogolytábor volt körül-
belül hét kilométerre északra a demilitarizált zónától. Ezerkilenc-
százhatvanhatban építették. Elsősorban gyűjtőhelynek használták
olyan hadifoglyoknak, akiket később Hanoiba szállítottak. Ezerki-
lencszázhetvenegyben egy tengerészgyalogos felderítőraj foglyul
ejtett két katonát, akikről később kiderült, hogy őrök Cao Dinh-
ben. Akkor hallottunk először erről a táborról.
- És ezektől az őröktől megtudták a foglyok nevét?
Butcher bólintott. Lassan beszélt, mintha minden szavát gon-
dosan szeretné megválogatni. - Néhányat, de nem az összest. Ké-
szültek tervek a táborok megrohamozására és a foglyok kiszaba-
dítására. De néhány hónappal később felfedeztük, hogy a tábor
már nem működik. Az volt a feltételezésünk, hogy az észak-
vietnamiak idegesek lettek, talán az eltűnt örök miatt. Úgy gon-
doltuk, hogy a hadifoglyokat átszállították Hanoiba.
- És valóban ezt tették?
Némi hallgatás után: - Nem.
Azt vártam, hogy az ezredes részletesebb választ ad. Nem tet-
te.
- Akkor hová kerültek a foglyok? - kérdeztem.
- Nem tudom megmondani.
- Nem tudja vagy nem akarja megmondani?
Butcher állkapcsa megfeszült. - Nem tudom megmondani. -
Letette a bögrét. - Nem sikerült igazolnunk a feltevésünket, hogy
azokat a hadifoglyokat átszállították volna bármelyik más tábor-
ba.
Felszaladt a szemöldököm.
- Azt akarja mondani, hogy senki sem látta ezeket a katonákat
azután, hogy Cao Dinh-be kerültek? Maga szerint mi történhetett?
- Nehéz lenne ezt megmondani - válaszolta Butcher óvatosan.
 - Azt gondolja, hogy az észak-vietnamiak szándékosan vissza-
tartották őket?
- A fenébe, dehogyis! Ne mondja nekem, hogy maga szerint
ott maradtak hadifoglyok Vietnamban!
- Természetesen én is hallottam mindenféle szóbeszédet.
- Nézze, a hivatalos lista szerint akció közben eltűnt kétezer-
kétszázharmincegy katonáról van tudomásunk. Tudja, hogy mit
jelent ez valójában? Egyetlen átkozott dolgot: van kétezerkétszáz-
harmincegy holttest, amit nem találtak meg. Ennyi. Egyáltalán
nem jelenti azt, hogy életben vannak.
A jelek szerint Butcher nagyon otthonosan mozgott ebben a
témában; biztos, hogy már sokszor előadta ezt az érvelést. Nem
szóltam semmit.
Az ezredes rám emelte a tekintetét. - Maga a légierőnél szol-
gál. Fölteszem, hogy repült vadászrepülőkkel.
- Úgy van.
- Tegyük fel, hogy egy F-4-esen repül. Vietnam fölött. Kinéz
jobbra, és még éppen látja, hogy a szélső pilóta gépét darabokra
tépte egy irányított lövedék. A gép szó szerint szétporlad a szeme
láttára. Ejtőernyő nincs. Két haverja odaveszett. Amikor vissza-
megy a támaszpontra és leszáll, milyen jelentést ad?
- Nos... jelentem, hogy a gépet lelőtték.
Butcher előrehajolt. - Azt mondja, hogy a pilóták meghaltak?
- Persze.
Az ezredes megrázta a fejét. - A legtöbb vadászrepülő egység-
nél nem így jártak el. A család érdekében.
- Ezt hogy érti?
- Ha jelenti, hogy a haverjai az F-4-esben harc közben elestek,
a családok kapnak egy egyszeri segélyt, ami a haláleset miatt
megilleti őket, és kész. De ha maga azt mondja, hogy esetleg ki-
nyílt az ejtőernyő, akkor a feleségek meg a gyerekek folyamato-
san, havonta kapják, ami jár nekik, nem beszélve a lakóhely biz-
tosításáról meg az egyéb juttatásokról... És ez így megy éveken
keresztül. Ráadásul a havi ősszeg egyre nagyobb, ugyanis az ak-
ció közben eltűnt katonákat automatikusan előléptetik egészen az
ezredesi rendfokozatig. A különbség több százezer dollárban
mérhető. Akkoriban sok fickó úgy gondolta: így tud gondoskodni
egy jó barát családjáról.
- Még akkor is, ha a családokban hamis reményt keltenek?
 - Jobb, mintha anyagi gondokkal küszködnének
- De ez, persze, nem magyarázat arra, hogy miért van... hány
név is? Több mint kétezer név az akció közben eltűnt katonák
listáján.
- Nem. Ez javarészt annak köszönhető, hogy miként definiál-
juk azt, hogy akció közben eltűnt. A meghatározás lényegében
arra utal általában, hogy nincs holttest. Az ilyen esetekben a kato-
na rákerül a listára. - Butcher elhallgatott, és megcsóválta a fejét. -
Még akkor is, ha tudjuk, hogy halott.
- Miért nem változtatják meg a szabályokat, hogy az akció
közben eltűnt minősítést módosítani tudják harc közben elesett
minősítésre?
Az ezredes felhorkantott. - Isten a tanúm rá, hogy megpróbál-
tuk. Még ezerkilencszázhetvenhétben kezdtük el: azok a katonák,
akikről tudtuk, hogy halottak, harc közben elesett minősítést kap-
tak azzal a kiegészítéssel, hogy a holttestnek nyoma veszett. En-
nek köszönhetően néhány név lekerült a listáról. Ezerkilencszáz-
hetvenkilencben akció közben eltűnt katonák családjai pert nyer-
tek a hadsereg ellen. Á kongresszus is belekeveredett az ügybe. A
lényeg az, hogy a próbálkozásunk sikertelen volt, és az a néhány
név ismét visszakerült a listára, egy-két újjal együtt. Az a szomo-
rú ebben, hogy tudtuk: majdnem mindegyik halott közülük. De
mit lehet tenni? Parancsot kaptunk.
- Na és a szemtanúk? A fényképek...
- Lószart sem érnek! Ezerkilencszázhetvenöt óta ezerötszáz je-
lentést ellenőriztünk akció közben eltűnt katonákkal kapcsolatban.
Tudja, hogy ebből hány vezetett eredményre?
- Nem.
- Egyetlenegy sem. Thaiföldön, Laoszban, Kambodzsában és
Vietnamban egész iparág alakult már ki. Vannak, akik dögcédu-
lákat gyártanak, mások fényképeket, leveleket hamisítanak, vagy
bármi mást, amivel úgy hiszik, hogy ki tudnak szedni némi pénzt
a családokból vagy pedig olyan gazdag pasikból mint Perot. Em-
lékszik arra a fényképre, ami ezerkilencszázkilencvenhétben ke-
rült elő? Amiből olyan hatalmas nagy cirkusz lett? Egy férfi volt
rajta, állítólag hadifogoly, bizonyos Don Carr százados.
Bizonytalanul bólintottam.
- Kiderült, hogy a fénykép egy németről, Günther Dietrichről
készült. Thaiföldön csinálták egy madárfarmon. Utánamentünk
ennek a Dietrichnek, és elismerte, hogy ő van a fotón. Amikor
nyilvánosságra hoztuk, hogy az egész csak kacsa volt, megint
előkerült a régi lemez. Azzal vádolták a hadsereget, hogy el akar
tussolni egy kínos ügyet. - Butcher megvonta a vállát. - Az a gond
az akció közben eltűnt katonák körüli helyzettel, hogy az emberek
élő hadifoglyokat szeretnének, és a tény, hogy ilyen már nincs,
egy szemernyit sem zavarja őket.
- Ezek szerint tehát ön igazolni tudja azt, hogy a harc közben
eltűnt katonák listáján szereplő személyek mind halottak?
- Szinte holtbiztos, hogy mind halott. Tudja, hány névvel kap-
csolatban van némi bizonytalanság? Ahol nincs meggyőző bizo-
nyíték arra, hogy halottak?
Megráztam a fejem.
- Tizenhárom.
Meghökkenve néztem az ezredesre.
- Tizenhárom - ismételte az ezredes. - Közülük kilencről szinte
biztosan tudjuk, hogy dezertáltak az észak-vietnamiakhoz. Mint
Bobby Garwood például.
- És a foglyok Cao Dinh-nél?
- Halottak.
- De hát hogyan lehetséges ez? - A lista felé böktem a kezem-
mel. - A jelek szerint ön sem gondolja, hogy a háború után ott
maradtak volna. Nem tűnik valószínűtlennek, hogy ezek közül a
katonák közül egyetlenegy sem tért vissza? Hacsak... A fenébe is,
megkérdezem egyenesen. Ezeket a katonákat kivégezték?
Hosszú hallgatás.
- Nézze, alezredes! - Butcher komor ábrázattal megkocogtatta
a bögréjét. - Valószínűleg már eddig is többet árultam el magának
a kelleténél. Azok a katonák, akik Cao Dinh-nél voltak hadifog-
ságban, már mind halottak: A részletek bizalmasak. Sajnálom.
- Ezt nem tudom elfogadni. - Egyenesen az ezredes szemébe
néztem. - Azt hiszem, nem ért engem. Szerintem összefüggés van
Watkins tábornok vietnami útja és a halála között. Könnyen lehet,
hogy ez a kapocs Cao Dinh. Ha azt kívánja, hogy az elöljáróihoz
forduljak a szükséges engedélyekért, ezt fogom tenni.
- Ne bolondozzon már! Szigorúan titkos anyagról van szó.
- Még ebben az esetben is...
- Csak az elnök férhet hozzá.
 - Ó! - Ernyedten dőltem hátra a széken, elszállt a harciassá-
gom.
- Ha elmondom magának, Leavenworthbe küldenek. És túl
formás a fenekem ahhoz, hogy börtönbe kerüljek. - Nyoma nem
volt mosolynak az arcán, miközben ezt mondta,
Csalódottan csóváltam a fejemet. Egyre jobban bűzlött itt va-
lami. - Watkins tábornok nem említette, hogy miért kéri a Cao
Dinh-nel kapcsolatos információkat?
- Nem, és eszem ágában sem volt megkérdezni. Nem tudtam,
hogy Vietnamba készül, ma reggel Holmes tábornok sajtótájékoz-
tatóján hallottam először az útról.
Előrehajoltam ültömben. - Ha kiderülne az igazság Cao Dinh-
nel kapcsolatban, a kongresszus megakadályozná az elnököt ab-
ban, hogy normalizálja a kapcsolatokat Vietnammal?
Butcher az íróasztalra könyökölt, és a szemöldökét ráncolva,
összekulcsolta a kezét. - Erre nem válaszolhatok, alezredes! - Az
órájára pillantott.
Elértettem a célzást, megfogtam a listát, és összehajtogattam. -
Kösz a kávét. - Az ajtóból még visszafordultam. - Ó, még valamit
hadd kérdezzek, ezredes! Mi a véleménye John Birelliről?
- Birelli. - Úgy mondta ki a nevet az ezredes, mintha köpött
volna egyet. - Aljas, gané megalkuvó.
- Nem ő volt az ön elődje?
- De igen.
- Értem.
Eljöttem Butcher ezredes irodájából, és hirtelen már sokkal
jobban gyötört a fejfájás.

14
Bekopogtattam Watkins tábornok irodájába, de senki sem vá-
laszolt. Kinyitottam az ajtót. A szokásos irodai zajok: halk be-
szélgetés, telefoncsöngés.
- A pénzügyisek a LÉK-re vonatkozó javaslatot kérik? -
harsogta Ryerson ezredes az íróasztala mögül. Arcán hitetlenkedő
kifejezés ült. - Csak viccel, Laura, ugye? Az isten szerelmére,
nem tudják a pénzügyi osztályon, hogy a tábornok meghalt?
 Az ajtóban álltam, és azt próbáltam meg kideríteni, kihez be-
szél Ryerson a LÉK-ről, ami közkeletű rövidítése volt a légierő
költségvetésének. Ekkor megpillantottam egy nagydarab, megle-
hetősen jelentéktelen külsejű őrnagynőt Talia íróasztalánál. Kezé-
vel eltakarta a telefonkagyló membránját, és kissé ingerült hangon
válaszolt Ryersonnak. - Természetesen, uram, de a pénzügyisek-
nek véglegesíteniük kell a költségvetési számokat. .
- Meggyilkolták! - Ryerson úgy mondta ki ezt a szót, mintha
mindjárt elhányná magát.
- De, uram, a Fegyveres Erők Bizottsága holnap ül össze, és a
miniszter úr...
Ryerson felkapta a ceruzáját, és a hirtelen mozdulattal több
mindent levert az íróasztaláról. - Meghalt, Laura! Ezt mondja meg
nekik! És azt is mondja meg, hogy nincsenek számítógépeink, és
ezért nincs semmiféle nyomorult javaslat! Mondja meg nekik,
hogy Tupper tábornok irányítja a légierőt! Mondja meg nekik,
hogy hagyjanak minket békén, az istenit neki!
Döbbenten csóváltam a fejemet. Ryerson most nem az a nyu-
godt, csendes ember volt, akit előző este láthattam.
Laura felsóhajtott, bólintott, aztán beszélni kezdett a telefonba.
Beléptem, és becsuktam magam mögött az ajtót.
A háttérben megállás nélkül csörögtek a telefonok. Gondter-
helt ábrázatú emberek szaladgáltak a szobában keresztül-kasul, a
kezükben papírokkal, dossziékkal. Egy bozontos szemöldökű,
hórihorgas ezredes leszegett fejjel elgyalogolt előttem, közben
sebesen fölírt valamit egy jegyzetblokkra. Odament az egyik irat-
szekrényhez, és heves mozdulattal kinyitotta. Egy jólöltözött,
idősebb asszony ült az egyik íróasztal mellett, telefont szorított a
vállához, és miközben halkan beszélt, egy papír zsebkendővel
törölgette a szemét. Az asztalán álló, fából készült névtábla sze-
rint ő volt Mrs. Amanda Moffitt.
Finoman köhintettem.
Ryerson észrevett, és intett nekem. - Egy biztos, alezredes, a
szar berepült a ventillátorba. Mennyi ideig lesz még szüksége
Taliára? Lenne itt dolga rendesen.
- Nem tudom. Talán még egy vagy két napig.
- Igen? Rendben van.
Megpróbáltam együtt érző kifejezést erőltetni az arcomra.
- Nézze, ezredes, ha rosszkor jöttem...
 - Á, dehogyis! Az ön nyomozása elsőbbséget élvez minden
mással szemben. Ki fogja bírni a légierő, ha egy darabig nem
vesszük fel a telefont. Jut eszembe, beszéltem a többi beosztottal.
Senki sem vitte el azt a bizonyos aktát.
- Köszönöm. Egyébként csak néhány kérdést szeretnék felten-
ni.
- Persze, semmi gond, már szóltunk mindenkinek. Természe-
tesen mindenben együttműködnek önökkel, de így is erősen két-
lem, hogy sok mindent sikerülne megtudniuk. A legtöbben még
most is sokkos állapotban vannak.
- Tökéletesen megértem. A lehető leggyorsabban és a lehető
legkevésbé fájdalmasan próbálom elintézni. - A szemem sarkából
láttam, hogy Jonesy belép az irodába. Odajött hozzám.
- Elnézést kérek a késésért, uram - mondta.
Ryerson biccentett Jonesynak, aztán felém fordult. - Nos, kik-
re lesz szüksége?
- Egyelőre a tábornok közvetlen beosztottjaira. - Felolvastam a
neveket, amiket Talia előző este említett. - És ezen kívül bárki
másra, akit ön fontosnak tart.
- Nem, jó ez a lista így. - Az ezredes lehalkította a hangját. -
De Mrs. Moffitt kihallgatását azért meggondolnám az önök he-
lyében.
- Ő volt a tábornok úr általános titkárnője, ugye?
- Igen, de elég idős már, és meglehetősen érzékeny. Talán
jobb lenne, ha várnának egy kicsit, amíg túlteszi magát a megráz-
kódtatáson.
Elgondolkodtam egy pillanatra. - Kénytelen vagyok kihallgat-
ni. Tapintatos leszek, ne aggódjon.
Ryerson bólintott. - Adjon egy percet, szólok az adminisztrá-
toroknak, hogy kezeljék a telefonokat. A tárgyalóteremben bo-
nyolítjuk majd le, rendben? Hé, Hugh! - Odament a másik ezre-
deshez.
Jonesyval elindultunk az előtér hátulsó része felé; úgy emlé-
keztem, hogy onnan nyílik a tárgyalóterein.

Leültünk a tárgyalóasztalhoz, Jonesy meg én az egyik végénél.

Ryerson és Jowers ezredesek az asztal egyik oldalán foglaltak
helyet, velük szemben pedig Mrs. Moffitt és Laura Parker, az ad-
minisztrátorok főnöke.
 Miután részvétemet nyilvánítottam, azt mondtam: - Nos, teg-
nap este már beszéltem Ryerson ezredessel és Swanson őrnagy-
gyal...
- Hol van Talia? - dörmögött Jowers ezredes gyanakvóan.
Csontos, szögletes arca az összevont, bozontos szemöldökének
köszönhetően meglehetősen indulatos kifejezést öltött.
- Én mondtam neki, hogy ne jöjjön be. Szükségünk van a se-
gítségére egy bizonyos ügyben, ami…
- Azt elhiszem - horkant fel Jowers. Úgy hangzott, mintha,
vádat fogalmazott volna meg.
- Hugh... - Ryerson figyelmeztetően fölemelte a hangját.
- Mi az igazság? - tette föl a kérdést Jowers. - A kis hercegnő
annyira le van sújtva, hogy nem tud bejönni?
- Elég legyen. Hugh! - mondta Ryerson még nagyobb nyoma-
tékkal.
- Elvette az eszét a fájdalom, mert nem potyázhat többet? Er-
ről van szó? Mert többé már nem csurran-cseppen neki, semmi?
- A hétszentségit neki, Hugh!
De Jowers folytatta; egyenesen rám nézett, és nagyon gyorsan
beszélt. - Tudja, hogy rajta van az alezredessé előléptetendő tisz-
tek listáján? Idő előtt, két évvel korábban. Már őrnaggyá is két
évvel hamarabb léptették elő. Négy rohadt évvel megelőzi a társa-
it. És miért? Mert szépen mosolyog? Vagy mert csinos? A franc-
ba...
- Fogd be a szád. Hugh! - rivallt rá Ryerson.
- Jowers ezredes! - Mrs. Moffitt elborzadva meredt rá az ezre-
desre. - Szégyellem magam ön helyett is. Swanson őrnagyot sú-
lyos megrázkódtatás érte. Ő találta meg... a... - Mrs. Moffitt a szá-
ja elé kapta a kezét, és elkeseredetten csóválta a fejét.
Jowers ezredes meglepetten hunyorgott, és a vonásai kisimul-
tak. - Sajnálom, Amanda! - Lassan hátradőlt, és karba tette a ke-
zét.
Laura Parker őrnagy megnyugtatólag megsimogatta Mrs.
Moffitt kezét, majd rám pillantott. Kinyitotta a száját, aztán be-
csukta.
- Akart mondani valamit. Parker őrnagy?
A nő tétovázni látszott egy pillanatig, aztán megrázta a fejét.
- Gyerünk már, legyünk túl rajta - szólalt meg Jowers ezredes.
 Végigmentem a kérdéseken. A válaszok csak megerősítették,
amit Talia mondott. Főleg a két ezredes beszélt, de erre számítot-
tunk is. Watkins tábornokot láthatólag nagyon foglalkoztatta va-
lami, sokat titkolózott. Senki nem tudta pontosan, min dolgozott
az utolsó néhány napban. Senki nem tudta, miért érdeklődött a
tábornok az akció közben eltűnt katonák után. A vietnami útról
tudtak. Masonis szerepéről is, de a részletekről semmit.
- Kérdezze meg Taliát! - dörmögte Jowers.
- Már megtettem. Fogalma sincs róla, hogy min dolgozott
Watkins tábornok.
Jowers felhorkantott. - Tényleg?
Homlokráncolva néztem rá. - Ön azt állítja, hogy Swanson őr-
nagy tudta?
Jowers előrehajolt. Úgy látszott, jót derül magában. - Én csak
azt állítom, hogy ha Talia nem tudott róla, akkor ez az első ilyen
eset. A fenébe is, többet tudott a tábornok ügyeiről, mint maga a
tábornok! - A többiekre nézett. - Jól mondom?
Bólogató fejek. Még Mrs. Moffitt is helyeselt. Jowers elvigyo-
rodott. - Talán jobb lenne, ha még egyszer megkérdezné Taliát!
- Tapasztalták azt, hogy Watkins tábornok mérges volt, ami-
kor visszatért Vietnamból? - tettem föl a következő kérdést.
- Tudomásom szerint a vietnamiak egy-két tábor ellenőrzését
nem engedték meg neki - válaszolta Ryerson.
- Tudja, hogy melyik táborokról van szó?
- Nem.
Mindenki határozottan rázta a fejét.
- No és mi a helyzet a Vietnam diplomáciai elismerésével
kapcsolatos kérdéssel? Miként vélekedett erről a tábornok?
- A lehető leghatározottabban ellene volt - felelte rögtön
Jowers. Ryerson hevesen bólogatott.
- Ezek szerint nem tudják, hogy miért változtatta meg a véle-
ményét?
Jowers a homlokát ráncolta. - Az igazat megvallva, nem is tu-
dom elhinni, hogy megváltoztatta. Úgy gondolta, hogy a hivatalos
elismerés egyenlő az árulással.
- Az biztos - tette hozzá Ryerson. - Egyetértek Hugh-val. Na-
gyon nehéz elhinni, hogy Watkins tábornok meggondolta magát. -
Az ezredes elhallgatott. - De azt hiszem, végül is ezt tette.
- Igen, a jelek szerint ezt tette. Mit gondolnak dr. Masonisról?
 - Rátermett és rokonszenves embernek tűnt - mondta Ryerson.
- Rendes fickó - vélekedett Jowers. - A főnök kedvelte. Miért
kérdi?
Elengedtem a fülem mellett a kérdést. - Önnek mi volt a be-
nyomása. Mrs. Moffitt?
Mrs. Moffittot láthatólag meglepte, hogy egyenesen hozzá in-
téztem a kérdést. - Ó, hát, nagyon kedves ember! Rendkívül jó
modorú.
Megint úgy tűnt, hogy Laura akar mondani valamit, de végül
nem szólt semmit.
Becsuktam a jegyzettömböt. - Ki volt itt tegnap, amikor
Masonis bejött az irodába?
- Masonis itt volt? - kérdezte Jowers.
- Dél körül, alezredes úr - felelte Mrs. Moffitt. - A tábornok úr
és dr. Masonis beszélgettek egy rövid ideig. Azt hiszem, dr.
Masonis egy óra felé ment el.
- Én éppen ebédelni voltam - mondta Laura. - De amikor visz-
szajöttem, a tábornok úr közölte velem, hegy egy újabb belépőt
hagyott jóvá dr. Masonis részére.
- Emlékszem, hogy a tábornok úr nekem is említette - tette
hozzá Ryerson.
- Tudja valaki, hogy miért járt itt dr. Masonis? - kérdeztem.
Nemleges válasz mindenkitől.
- És ami a vírust illeti? Van valami elképzelésük arról, hogyan
kerülhetett be a számítógépeikbe?
Újabb fejrázások.
- Az a gyakorlat, hogy minden lemezen végigfuttatjuk a vírus-
irtó programot, mielőtt használnánk - jelentette ki Ryerson. -
Úgyhogy képtelen vagyok megérteni, miként juthatott be a gé-
pekbe. Amikor tegnap este eljöttem az irodából, még minden
rendben volt.
- Ön azt mondta, hogy bezárta maga után az irodát.
Ryerson bólintott.
- Kinek van kulcsa?
- Természetesen a tábornoknak volt kulcsa. - Ryerson végig-
nézett a kollégáin. - És nekünk. A közvetlen beosztottaknak.
- Taliáról se feledkezzünk meg - jegyezte meg Jowers szára-
zon.
 - És a tábornok úr egyesített vezérkarnál lévő irodájához is
van mindannyiuknak kulcsa?
- Igen, Mrs. Moffittot kivéve - felelte Ryerson.
- Rendben van. - Jonesyra pillantottam; végeztem, mondtam
neki a szememmel.
Jonesy rákönyökölt az asztalra, és összekulcsolta a kezeit. -
Egyetlen kérdésem van. Mondott-e vagy csinált-e bármit a tábor-
nok úr az elmúlt héten, ami szokatlannak, furcsának tűnt?
Töprengő arcok. Aztán néhány bizonytalan, nemleges válasz.
- Gondolkozzanak nyugodtan - mondta Jonesy. - Bármi fontos
lehet. Még valami látszólag jelentéktelen dolog is.
Mrs. Moffitt bólintása alig volt érzékelhető.
Jonesy azonban észrevette. - Mrs. Moffitt?
- Azt hiszem, csak valami semmiségről van szó. - Mrs. Moffitt
a többiekre pillantott, úgy tűnt, hogy talán zavarban van.
- Asszonyom, engedje meg, hogy ezt mi döntsük el - válaszol-
ta Jonesy.
- Lehet, hogy kicsit túlérzékeny vagyok, de azelőtt sohasem
csinált ilyet a tábornok úr. Pedig én csak segíteni akartam neki.
- Igen? - Jonesy előrehajolt.
Mrs. Moffitt mély levegőt vett, aztán Jonesyra emelte a tekin-
tetét. Remegni kezdett az ajka. - A tábornok úr kiabált velem.
Jonesy elgondolkodva nézett az asszonyra. Így tettem én is.
Mindenki más is értetlennek tűnt.
- Tudják, Watkins tábornok mindig nagyon udvarias volt -
magyarázta az asszony. - Igazi úriember. Ezért lepett meg ennyi-
re. Két napja történt. Reggel bementem a tábornok úr irodájába,
hogy bevigyem neki a kávét. Telefonált, de éppen akkor érkezett
egy fax is. Odamentem a géphez, hogy kivegyem belőle, ahogyan
máskor is szoktam. - Mrs. Moffitt elhallgatott, és rám nézett. -
Majdnem fellökött, amikor kikapta a kezemből a faxüzenetet. -
Nagyot nyelt az asszony. - És kiabált velem. Azt mondta, hogy
soha többé ne csináljak ilyet. - Elcsuklott a hangja, a szeme elho-
mályosult.
- De ön azért látta a faxot? - kérdezte Jonesy.
Bólintás.
- Mi volt az? - tettem föl a kérdést.
- Valami... pénzügyi kimutatás. A számokat nem láttam.
- Igen?
 - De a lap tetején volt egy név.
- Igen? - Türelmesen vártam. Az asszony meredten nézett rám.
- Mrs. Moffitt...
Megrázta a fejét. - Nem... nem emlékszem pontosan. Csak egy
pillanatra láttam.
Láttam, hogy idegeskedni kezd. - De azért emlékszik valami-
re, nem? - kérdeztem halkan. Óvatos fejbólintás.
- Mire?
- Olyasmi, mint... dinoszaurusz.
- Dinoszaurusz?
- Igen, valahogy úgy kezdődött, hogy dino... valami.
- Két szó?
- Azt hiszem, egy - válaszolta az asszony némi gondolkodás
után.
Mindent följegyeztem magamnak. - Még valami?
Fejrázás. - Sajnálom. - Csontos kezével végigsimított a hom-
lokán. - Később talán majd eszembe jut.
- Abban egészen biztos vagyok - válaszoltam, és rámosolyog-
tam.

A többiek semmit sem tudtak a faxról. Körbesétálva a terem-

ben, föltettem még néhány kérdést. Arra voltam kíváncsi, hogy
említett-e a tábornok bármi olyat, ami akár csak egészen távolról,
de összefüggésbe hozható Vietnammal.
- Nem tudom - felelte Jowers. - Maga szerint a vietnami út
miatt ölték meg a tábornokot? - kérdezte töprengő arckifejezéssel,
amitől bozontos szemöldöke egészen elvékonyodott.
- A nyomozással kapcsolatban nem árulhatok el semmi részle-
tet.
Jowers kiegyenesedett ültében. - De ezen törik a fejüket, nem
igaz?
Mielőtt válaszolhattam volna, Ryerson felsóhajtott. - Hugh,
fogd már be a szádat.
- Miért? Csak kíváncsi vagyok.
- Mindannyian elmehetnek - mondtam.
Jonesy ráfirkantott valamit a jegyzettömbjére, aztán odacsúsz-
tatta elém, hogy elolvashassam. Bólintottam.
- Parker őrnagy, legyen szíves egy pillanatra...
 Parker őrnagy idegesen babrált a kezével, rágta az ajkát, és
közben várakozóan nézett Jonesyra.
A főtörzsőrmester lassú léptekkel odasétált hozzá, és egy pil-
lanatra sem vette le róla a szemét.
- Ezek szerint semmit sem akart mondani, őrnagy? Az égvilá-
gon semmit?
- Nem. Már mindent elmondtam önöknek.
- Swanson őrnaggyal kapcsolatban is? Na és Jowers ezredes
megjegyzése Swanson őrnagy fájdalmáról? - Jonesy nyitott te-
nyérrel rátámaszkodott az asztalra. Hangja közömbös volt, sőt,
majdnem inkább barátságos. - Egyszer akart mondani valamit.
Szeretném tudni, hogy mire gondolt.
A nő lenézett maga elé az asztalra, és szorosan összekulcsolta
a kezét. - Én csak... nem szerettem volna, hogy téves benyomás
alakuljon ki önökben Jowers ezredest illetően.
Jonesy nem szólt semmit, változatlanul figyelmesen nézett az
őrnagyra.
- Úgy értem, mindannyian úgy gondolkozunk Taliáról, mint ő.
De Jowers ezredes... nos, mond mindenfélét. Ami a szívén, a szá-
ján. Néha bajba is kerül ezért. - A nő rám pillantott. – Nézze,
uram. nem akarok pletykálkodni!
- Kérem, őrnagy, engedje meg, hogy mi döntsük el, mi a
pletyka!
Laura Parker felsóhajtott. - Talia gyönyörű nő. Komoly hatást
gyakorol a férfiakra. Sok mindent megtesznek érte. Lehet, hogy
ha az ö helyzetében lennék, én is ugyanúgy cselekednek. De ő...
kihasználja őket. Értik, ugye? Azért, hogy előre jusson.
- Miért haragszik Jowers ezredes olyan, nagyon Swanson őr-
nagyra? - kérdezte Jonesy. - Van ennek valami konkrét oka?
- Nem tudom. Szerintem csak egyszerűen helyteleníti Talia vi-
selkedését. Azt, ahogyan Mrs. Watkins halála után betolakodott a
tábornok életébe. Szinte szó szerint. Gyakorlatilag ott lakott nála.
Azt tudják, hogy hetente háromszor-négyszer együtt vacsoráztak?
Megráztam a fejem.
- Ez így nem rendjén való! Talia járt vásárolni, ő ment el a
mosodába.
- Azt mondja, hogy viszonyuk volt? - hangzott Jonesy kérdé-
se.
 Laura elborzadva nézett rám. - Nem, ugyan, a világért sem
mondanám! Az teljesen kizárt. Inkább afféle apa-lánya kapcsolat
volt.
- Nem lehet, hogy Talia tényleg szerette a tábornokot, és tö-
rődni akart vele?
Laura úgy nézett a főtörzsőrmesterre, mintha az megőrült vol-
na. - Maga nem ismeri Taliát.
- Tehát ön szerint szó sem lehetett ilyesmiről?
Laura előrehajolt, és rákönyökölt az íróasztalra. Egyenesen
Jonesy szemébe nézett. - Talia senki mással nem törődik, csak
magával.
Nem is annyira az őrnagy véleménye, hanem inkább a hangja
lepett meg. Se gyűlölet, se keserűség. Csak puszta tényközlés.
Jonesy rám nézett. Kérdések? Megráztam a fejem.
- Elmehet, őrnagy - mondta a főtörzsőrmester.
Miközben Laura az ajtó felé ment, utánaszóltam. – Legyen
olyan kedves, szóljon Jowers ezredesnek, hogy jöjjön be hozzánk!
A nő megpördült.
- Nyugalom, őrnagy! - Bátorítóan mosolyogtam rá. - A maga
neve szóba sem fog kerülni.
Laura hosszan rám nézett, aztán kiment a tárgyalóból.

Jowers ezredes keményen bevágta maga után az ajtót. - Most

mit akarnak, az isten szerelmére?
Jonesy intett a kezével az egyik szék felé.
- Miért nem kedveli Swanson őrnagyot, ezredes úr? - kérdezte
Jonesy, miközben az ezredes helyet foglalt.
- Laura mondott...
- Nem valami hízelgőén nyilatkozott róla, ezredes úr - mondta
a főtörzsőrmester szárazon.
Jowers megvonta a vállát. - Hát igen. Na persze! A fenébe is,
nem csinálok belőle titkot! Ki nem állhatom azt a vérszívót.
Jonesy szemöldöke felszaladt. - Vérszívót mondott?
- Vérszívót - ismételte meg Jowers. Ezután elmondta lényegé-
ben ugyanazt, amit Laurától már hallottunk. Hangja mondatról
mondatra egyre hangosabb lett, és egyre keserűbben csengett.
Mire a mondandója végére ért, már majdnem kiabált.
 - A Lexus! - Jowers ujjával a főtörzsőrmesterre bökött. -
Kérdezze csak meg tőle! Kérdezze meg Taliától, honnan van a
Lexus! Kérdezze meg!
- Mondja meg ön, uram!
- Watkinstól. Rábeszélte a tábornokot, hogy vegye meg neki
azt az átkozott autót. El tudják ezt képzelni? Nekem majdnem
hánynom kell tőle.
- Biztos abban, amit állít?
- Száz százalékig. Én vettem föl a telefont, amikor az autóke-
reskedő ideszólt. Három hónapja. Ötvenháromezer dollár.
- Elképzelhetőnek tartja, hogy Swanson őrnagy egyszerűen
csak szerette a tábornokot, ezredes úr?
Jowers szemei elkerekedtek a meglepetéstől. Aztán nevetni
kezdett az ezredes... és csak nevetett.

Figyeltem, ahogyan Jowers kimegy a tárgyalóból. - Mintha az

édes lánya lenne - mondta Jonesy elgondolkodva. Rám nézett. -
Nem azt mondta, uram, hogy Swanson őrnagy ezt mondta a kap-
csolatáról Watkins tábornokkal?
- De, pontosan ezt.
- Ez pedig érthetővé teszi, hogy miért féltékenyek a munkatár-
sak.
- A gyönyörű külső néha komoly teher lehet. - Rámeredtem a
jegyzetblokkomra, és lassú mozdulattal bekarikáztam egy szót.
Jonesy odapillantott, és elolvasta. „Dinoszaurusz.” Megcsó-
válta a fejét.
Leírtam még valamit.
Jonesy felnézett. - Ugye, ön szerint Watkins tábornok nem
gondolta meg magát Vietnam hivatalos elismerésével kapcsolat-
ban?
A zsebembe dugtam a jegyzettömböt, és nem válaszoltam.
- Dr. Owens betelefonált az irodánkba. Ezért késtem el. Beug-
rottam hozzá, hogy váltsunk néhány szót a halottkémi jelentésről.
Kicsit zokon vette, hogy senki nem ment el hozzá tegnap este,
pedig rekordidő alatt elkészítette a jelentést.
- Tippett ott járt nála.
Jonesy határozottan rázta a fejét.
- Sem Tippett, sem más.
Elfogott az ingerültség. Mi a jó isten baja van Tippettnek?
 - Szívroham - mondta Jonesy.
- Hivatalosan ez a halál oka?
Jonesy bólintott. - A halál beálltának időpontja valamikor este,
hat és hét óra között.
- Uram! - Egy őrmester dugta be a fejét az ajtón. - Telefonon
keresik.

15
Ha az ember lemegy az alagsorba, azt láthatja, hogy a Penta-
gon tetszetős berendezése drámai módon megváltozik. A jelölet-
len folyosók szürke labirintusában könnyen el lehet tévedni.
Az éppen műsoron lévő nagyszabású átépítéseknek köszönhe-
tően még rosszabb volt a helyzet. Lezárt folyosók, áthelyezett
irodák, fadúcok mindenfelé. Ottani bolyongásaim közben, amikor
is rendre eltévedtem, gyakorta éreztem magam úgy, mint a pat-
kány a B. F. Skinner-kísérletben. Ezúttal körülbelül öt percig te-
keregtem, mire találtam egy ismerős pontot: a lila színben játszó
szökőkutat. Tudtam, hogy a számítógépes biztonsági központ
jobbra, két folyosóval arrébb van.
A fémajtón a következő felirat állt: Pentagon Információs
Technológiai Szolgálat, Biztonságtechnika. Lenyomtam a belső
telefon gombját, és rögtön válaszolt egy hang. Megmondtam, ki
vagyok, és amikor megszólalt a berregő hang, betoltam az ajtót.
A terem, ahová beléptem, tágas és kissé sivár volt. Körülbelül
egytucatnyi számítógépet számoltam össze. A legtöbb előtt fe-
szülten összpontosító hadnagyok meg alhadnagyok ültek, és ujja-
ik viharos sebességgel szánkáztak a billentyűzeten.
Az ajtó melletti asztalnál ülő századosnő, aki a szárazföldi
haderő egyenruháját viselte, felállt.
- Gutierrez őrnagy rögtön itt lesz, uram! Jones főtörzsőrmester
is jön majd?
- Késni fog.
A kihallgatás után befutó telefon a hadsereg nyilvántartójából
jött; Jonesy korábbi kérésére válaszoltak Masonisszal kapcsolat-
ban, és a főtörzsőrmester ott maradt, hogy megvárja, amíg faxon
megérkezik a kért anyag.
 - Uram, nem kér egy kávét?
- Köszönöm, nem!
A monitorokra meredő, fiatal arcokat figyeltem. Könnyen le-
het, hegy ezek a fiatalemberek végzik a legfontosabb munkát a
Pentagonban. Lényegében az volt a feladatuk, hogy a - többek
között a teljes katonai költségvetést is tartalmazó - számítógépes
rendszert megvédjék a hackerektől. Három műszakban tartották
állandó ellenőrzés alatt a különféle titkos és nem titkos adatbázi-
sokat; annak keresték a nyomait, hogy megpróbál-e valaki jogosu-
latlanul behatolni a rendszerbe.
- Most jóval több emberük van, mint amikor legutóbb itt jár-
tam - mondtam.
- Az elmúlt hét hónap alatt megdupláztuk a technikusok szá-
mát, de még így sem bírunk a munkával.
- Naponta átlagosan hányan próbálnak behatolni a rendszerbe?
- Harmincketten - válaszolta egy határozott hang. - Üdvözlöm,
alezredes úr! Jonesy nem jön?
- Mindjárt itt lesz.
Melegen mosolyogtam a légierő őrnagyi egyenruháját viselő
nőre, aki gyors léptekkel közeledett felém. Maria Gutierrez az
MIT-n szerezte a diplomáját, és a legkevésbé sem úgy nézett ki,
mint a hadsereg egyik legkiválóbb számítástechnikai szakértője.
Ápolt, törékeny nő volt, hatalmas szemei beszédesek, orra kissé
tömzsi, amitől az arca inkább bájos, semmint csinos volt. Hosszú,
sötét haját a gallér fölé feltűzve viselte, pontosan úgy, ahogyan a
légierő szabályzata előírja. Könnyen és gyakran nevetett. Már
négy éve ismertük egymást, a fiaink ugyanabban a csapatban
kezdtek baseballozni, és történetesen Maria férje, Frank volt ott az
edző. Azóta is rendszeresen összejárunk családostul. Az utóbbi
néhány évben Maria volt a Különleges Nyomozati Osztály nem
hivatalos számítástechnikai tanácsadója. Nálunk is dolgoztak
számítástechnikusok, de olyan, aki fölvehette volna vele a ver-
senyt, egyetlenegy sem. Legutóbb a vírust terjesztő tinédzser
ügyében dolgoztunk együtt.
Maria viszonozta a mosolyt. - Az a gyanúnk, hogy jövőre napi
ötven lesz, de a végét még nem látjuk. Na de nem azért jött, alez-
redes, hogy az én gondjaimról beszélgessünk, nem igaz?
Elvigyorodtam. Nagyon kedveltem Mariát. - De maga imád
beszélni a gondjairól.
 Maria kacsintott egyet. - Hát persze, uram! De ezt tartsuk ti-
tokban, jó? Ha a személyzetisek megtudják, hogy szeretem a
munkámat, rögtön átvezényelnek máshová.
- Az biztos. Nos, mit sikerült kideríteni?
Maria arca elkomolyodott. - Jöjjön, megmutatom.
A helyiség, ahová beléptünk, valamiféle karbantartóterem le-
hetett. A közepén néhány nagy méretű asztal állt, ezeket különféle
számítógépes alkatrészekkel teli polcok vették körül. Az egyik fal
mellett két oszcilloszkóp állt. Egy nagydarab, göndör hajú alhad-
nagynő ült az egyik sarokban, egy különálló számítógép előtt, és
sebesen püfölte a billentyűket.
A kilenc számítógép, amit Tippett emberei hoztak le, ott állt
az asztalokon, mindegyik tetején egy név. Maria rámutatott az
egyikre. - Először Watkins tábornok komputerét vizsgáltam meg.
Aztán Swanson őrnagyét, és végül a többit. Igazuk volt, alezre-
des! Az összes merevlemez-meghajtó vírusos.
- Akkor minden adat eltűnt róluk?
Maria elmosolyodott. - Nem egészen így áll a helyzet. A tá-
bornok beosztottjai által használt gépeken sikerült hatástalaníta-
nom a vírust, megmentettem minden információt. Most már flop-
pylemezen van az anyag. Szerencse, hogy ezeken a számítógépe-
ken a vírus nem kapta meg a parancsot.
- Miféle parancsot?
- Azt, amelyik aktiválja a vírust. Ez lehet időpont is, vagy pe-
dig bizonyos billentyűkombináció. Ebben az esetben úgy írták
meg a programot, hogy a vírus akkor kezdjen működni, amikor
valaki beírja a jelszót.
A legszívesebben pofon vágtam volna magamat. - Ezek sze-
rint azért tűnt el minden adat Watkins tábornok és Swanson őr-
nagy gépéről, mert bekapcsoltuk őket?
Maria bólintott. - Valószínűleg igen. De azért ne tegyen szem-
rehányást magának, hiszen nem tudhatta! Biztos vagyok benne,
hogy a vírus a boot szektorban rejtőzködött, és így volt megter-
vezve, hogy az operációs rendszeren keresztül támadjon. Lénye-
gében az történt, hogy amikor beütötték a jelszót, a vírus utasítot-
ta az operációs rendszert, hogy értelmetlen számsorokkal írjon
felül mindent a winchesteren.
- Azt mondta, hogy valószínűleg.
 - Néha kisebb-nagyobb adatfoszlányok, apró részek meg-
menthetőek. Egy vírus olyan, mint bármelyik program. Meg kell
neki mondani, hogy mikor és mit csináljon, azaz, hogy mit sem-
misítsen meg. Az olyan programokat és fájlokat, amelyek nem
szerepelnek a listáján, gyakran meg lehet menteni. És az idő is
fontos tényező: mennyi ideig futhat a vírusprogram. Amint mó-
dom lesz rá, majd megnézem, mennyi adatot tudok megmenteni.
De azt már most megmondhatom, hogy Watkins mindkét gépének
a winchesteré meglehetősen rossz állapotban van.
- Mennyi ideig tart az adatok megsemmisítése?
- Nehéz pontosan megmondani. A vírus meglehetősen gyors.
Olyan méretű gépek esetében, mint ezek, körülbelül öt-tíz percig.
- De mi csak egy vagy két percre kapcsoltuk be a gépeket.
Maria meglepettnek tűnt. - Tényleg?
Bólintottam.
- Furcsa. - Maria eltűnődve bámult a levegőbe. Feszülten gon-
dolkodott, közben erősen ráncolta a homlokát. - Ahhoz képest,
hogy mekkora pusztítást találtunk a winchesteren, érthetetlennek
tűnik.
- Micsoda? - kérdeztem.
Úgy tetszett, Maria nem is hallja, mit mondok. De néhány má-
sodperccel később mégis kérdezett valamit. - Elképzelhető, hogy
az az ember, aki föltette a vírust a gépre, tudta Watkins tábornok
jelszavát?
Váratlanul ért a kérdés. Némi gondolkodás után elmondtam
Mariának, hogy a gyilkos megtudhatta a jelszót Watkins tábor-
noktól.
- Ez mindent megmagyaráz - jelentette ki Maria. Értetlenkedő
arckifejezésemet látva, folytatta: - Watkins tábornok gépéről lé-
nyegesen több adat veszett el, mint Swanson őrnagyéról, és jóval
több, mint amennyi várható lenne annak alapján, hogy a gép csak
egy-két percig volt bekapcsolva. Mindebből arra következtetek,
hogy valaki egészen biztosan használta Watkins tábornok jelsza-
vát, és működésbe hozta a vírust - valószínűleg rögtön azután,
hogy betáplálta a gépbe. Azt hiszem, biztosra akart menni. Az
volt a célja, hogy minden adat, információ, ami Watkins birtoká-
ban volt, megsemmisüljön.
- Ezek szerint, amikor bekapcsoltuk a gépet...
 - Már minden eltűnt róla. - Maria kurta mosolyt villantott rám.
- Nézze a dolog pozitív oldalát! Magát senki sem hibáztathatja.
Szemernyivel sem éreztem jobban magamat ettől. - Vajon
mennyi ideig tartott a vírus betáplálása?
- Modemeket csatlakoztattak ezekhez a gépekhez?
Megráztam a fejemet. - Az irodában csak néhány adminisztrá-
tor gépére volt modem telepítve. Swanson őrnagy azt mondta,
nagyon ügyeltek arra, hogy a bizalmas anyagokat tartalmazó gé-
pek nehogy kapcsolódjanak a telefonvonalakhoz.
- Tehát akkor valaki floppylemezről telepítette a vírust. Mond-
juk, öt percig tartott. Ennél tovább biztosan nem.
- Úgy is lehetett telepíteni, hogy nem ismerték a jelszót?
- Persze. Mint említettem, a vírust az operációs rendszerbe
installálták, az pedig jelszó nélkül is hozzáférhető.
- Van valami ötlete, hogy az illető hol szerezhette be ezt a ví-
rust?
Jól láthatóan Maria derült a kérdésen. -Van.
- Éspedig?
- Ezért tudtam olyan könnyen hatástalanítani a vírust. Volt
már hozzá szerencsém korábban is. Tudtam, hogyan működik.
Természetesen lehet, hogy ez másik változat. Néha úgy írják meg
a programokat, hogy a vírus átalakítsa önmagát. - Az alhadnagy-
nőre pillantott. - Izoláltuk a vírust, és átküldtük elemzésre az
IBM-hez. Cindy éppen most ellenőrzi. Hamarosan meg fogjuk
tudni, hogy egyezik-e.
- Mivel?
- Azzal, ami nekünk is megvan.
Hitetlenkedve bámultam Mariára. - Maguknak van egy máso-
latuk erről a vírusról?
- Persze.
- Őrnagy!
Az alhadnagynő felénk fordult. - Azt hiszem, befejezte a rep-
rodukálást.
Odamentünk hozzá.
A képernyőn számomra érthetetlen jelek villództak.
- Sikerült igazolni, hogy a boot szektorban rejtőzködött,
Cindy?
A nő bólintott.
- Töröljön mindent a monitorról, és indítsa el a vírust!
 Cindy gépelni kezdett.
Maria magyarázatba fogott. - Amikor egy vírus először kerül a
rendszerbe, reprodukálja magát, és rögtön bejut azokba a progra-
mokba, amelyek „befogadják.” Többnyire olyan programokba,
amelyekben elég memória van, és a vírus észrevétlenül el tud rej-
tőzni. Miután ez a folyamat lezajlott, a vírus csak vár, hogy mű-
ködésbe hozzák.
- Nem tartanak attól, hogy megrongálja ezt a számítógépet is?
- Nem. Ezt a gépet speciálisan víruselemzésre tervezték.
Olyan mint egy elektronikus börtön, ahol a vírus nyugodtan ran-
dalírozhat. A gépen van egy másik, izolált merevlemez is, ami
megakadályozza, hogy a vírus elterjedjen.
- Kész. - Cindy lenyomta az Enter billentyűt.
A winchester felpörgött, és a monitoron szaladni kezdtek a
számok.
- A Brazil Poloskára emlékeztet - mondta Cindy. - Azzal a kü-
lönbséggel, hogy ez számokat jelenít meg a képernyőn és nem
rovarokat, miközben elpusztítja a szoftvert. Ejha, nagyon gyors! -
Begépelt egy parancsot. A számok megmerevedtek. Cindy megint
leütött néhány billentyűt. A monitoron mindenféle jelek és szá-
mok jelentek meg.
- Van egy szoftverünk, ami pillanatképeket ad a vírusról, mi-
közben az megtámadja az operációs rendszert - magyarázta Ma-
ria. - Olyan ez, mint amikor a videolejátszóval kimerevítjük a
képet. - Rámeredt a képernyőn látható jelekre. - Oké, Cindy!
A vírus elemzése még vagy tíz percig folytatódott.
- Eleget láttam - szólalt meg végül Maria. - Kösz, Cindy! Miu-
tán végzett, installálja a programot a Conanre, aztán készítsen róla
egy másolatot. Menjünk, alezredes! Innom kell egy kávét.
Kimentünk a folyosóra.
- Conan? - kérdeztem.
Maria elmosolyodott, Conan. a barbár után. Egy számítógép.
A rajta lévő programok segítségével darabjaira tudjuk szedni a
vírust.
- Remek. Na és, mi az ítélet?
Maria a homlokát ráncolta. - A vírusprogramot illetően?
Bólintottam.
- Ugyanolyan, mint a miénk.
 Maria irodájában ültünk le, csukott ajtó mögött. A halántéko-
mat masszíroztam, és közben Mariát figyeltem, ahogy a kávéját
kortyolgatja. Én nem kértem, nagyobb szükségem volt egy aszpi-
rinra, és szerencsére akadt egy tabletta Maria íróasztalfiókjában.
- Charlie, rettenetesen nézel ki. - Mivel régi barátok voltunk,
zárt ajtók mögött mindig tegeződtünk.
- Kösz szépen - feleltem szárazon. - És te sem segítesz rajtam.
Azt mondod, hogy nem ti csináltátok a vírust, hanem Fort
Leavenworthből került hozzátok?
Maria bólintott. Valaki megfertőzte a Hadászati Elméleti Ki-
képző Központ számítógépeit. Odaküldtük néhány emberünket,
hogy próbáljanak rendet csinálni. Óriási felfordulás volt. Miután
eltávolítottak a vírust, majd két hónap telt el, mire a HEKK rend-
szere megint rendesen működött.
- Mindig készítetek másolatot a felfedezett vírusról?
- Ha csak mód van rá, igen. Ez segít abban, hogy egy lépéssel
a hackerek előtt járjunk.
- Hogyan juthatott hozzá valaki egy másolathoz?
- Sokféleképpen. A vírust egy németországi szerb terrorista
csoport csinálta azzal a céllal, hogy megrongálják a NATO számí-
tógépes hálózatát. Megpróbálták megbénítani a rendszert, hogy a
NATO ne tudja támogatni a boszniai muzulmánokat.
- Ekkora kárt okozhat egy vírus?
- Ha elég sok rendszert meg tud fertőzni, akkor biztosan. Gon-
dolj csak bele! Minden hírszerzési és elhárítási információ számí-
tógépen van, a harci repülőket számítógép vezérelte kommuniká-
ciós rendszerek irányítják, nem is beszélve a radarellenőrzőkről,
amik teljesen megvakulnának a számítógépek nélkül. És így to-
vább. Hadtáp, csapatmozgatás, telefonrendszer. A NATO, mint
minden hatalmas szervezet, a gyors és biztonságos információcse-
re alapján működik. Aki lezárja ezt a csatornát, az működésképte-
lenné teszi a NATO-t.
- Na és hogy került a vírus Leavenworthbe?
- Az a gyanúnk, hogy tudtán kívül egy német tiszt hozta ma-
gával floppylemezen. A vezérkari akadémián volt cserehallgató.
Betelte a lemezt egy harci szimulátoros programot futtató gépbe,
és onnan terjedt el az egész HEKK rendszerben.
 - Tehát bárki is volt az, aki megrongálta Watkins tábornok
számítógépeit, Leavenwoithből szerezhette a vírust, vagy pedig ő
maga teljesített ott szolgálatot.
- Igen, ez lehetséges. Képtelenség lenne meghatározni, hány
ember anyaga fertőződött meg. És persze, más utakon is terjednek
a vírusok. Ott van például az Internet. Meg aztán van sok hacker-
klub, ahol egymásnak osztogatják őket.
- Elképzelhető az, hogy valaki tőled szerzett egy másolatot er-
ről a vírusról?
Maria a kávéscsésze pereme fölött nézett rám. - Persze. -
Fejével az iroda sarkában álló széf felé intett. - Ott van bent min-
den víruslemez.
- És ki tudja a számkombinációt?
Maria lassú mozdulattal letette a bögrét az íróasztalra. Megint
úgy tűnt, hogy remekül szórakozik magában. - Én.
- Ki más?
- Csak én. - Felállt és odament a széfhez. Néhány pillanattal
később visszajött, és odadobott az asztalra egy floppylemezt.
- Ennyi? Egyetlen lemez?
- A legtöbb vírusnak nincs túlzottan nagy memóriaigénye.
Önmagukat reprodukálják. Ezért tudnak olyan könnyen elrejtőzni.
- Visszaült az íróasztal mögé, aztán rám mosolygott. - Mondja,
kedves detektívfelügyelő, én is gyanúsított vagyok?
Felsóhajtottam. - Kért valaki tőled másolatot?
- Nem.
- Amióta ezek a vírusok a birtokodban vannak, készített valaki
valaha bármelyikről másolatot, illetve megengedted-e, hogy vala-
ki hozzájuk férjen?
- Nem.
Megdörzsöltem az arcomat. - A francba!
Már éppen menni akartam, amikor megszólalt Maria telefonja.
- Itt van Jonesy - mondta Maria. - Menj a központi bejárathoz!
Elmegyek a lemezekért, amiken az eddig megmentett anyag van,
és odaviszem őket.
- Köszönöm. Maria!
 16
Jonesy nagyon ritkán tűnt izgatottnak, de most határozottan
annak látszott. A századosnő asztalánál téblábolt. Egyik lábáról a
másikra állt, és amikor meglátta, hogy jövök, gyors léptekkel el-
indult felém. Egy dosszié volt a kezében; tudtam, hogy Masonis
személyi anyagának egy része van benne, amit a hadsereg nyil-
vántartójából szerzett be.
Gyorsan beszélt, halk, fojtott hangon. - Nagyon érdekes dol-
gokat találtam, uram! Masonis a Különleges Haderőnél szolgált.
A hetvenes évek elején kétszer is járt Vietnamban. Egy felderítő
zászlóaljnál volt. Beszéltem egy régi cimborámmal, aki a Külön-
leges Haderőtől ment nyugdíjba. Azt mondja, hogy attól az egy-
ségtől sokan részt vettek a Főnix programban.
- Főnix? Az CIA program, ugye?
- Igen, uram! Talán tíz éve oldották fel a titkosítást, ők voltak
azok a fickók, akik mélyen behatoltak az északiak vonala mögé,
hogy meggyilkoljanak vagy foglyul ejtsenek magas rangú viet-
namiakat.
- Utánanézett ennek?
- Kértem a nyilvántartóból egy listát a Főnix programban részt
vevő katonákról. Valószínűleg meg ma megkapom. De ha ez a
fickó tényleg benne volt ebben a...
- Akkor ö a mi emberünk - fejeztem be helyette a mondatot. -
Remek. Jonesy, jó munkát végzett!
Megszólalt az íróasztalon álló telefon. A százados fölvette.
Láttam, hogy Maria jön felénk, kezében egy dobozzal. -Tessék,
alezredes úr!
Átvettem a dobozt.
- Jensen alezredes úr Tippett ezredes úr keresi - mondta az
íróasztalnál ülő százados.

Elfogott a rosszullét, miközben Tippettet hallgattam.

- Istenem. Hogyan? Mikor?
- Nem tudom - felelte Tippett. - Lee hadnagy most telefonált.
Nézd, mindjárt indulok hazulról! Fölveszlek a River bejáratnál.
 Tippett lakása Crystal Cityben alig öt percre volt a Pentagon-
tól - Megyek. - Lassú mozdulattal tettem le a kagylót.
Maria meredten nézett rám. - Mi a baj?
Megráztam a fejem. - Nem mondhatom el. De nagyon köszö-
nöm a segítséget, Maria!
Már szóra nyitotta a szájat, de aztán mégis becsukta. Megszo-
rította a karomat. - Nincs mit, szívesen, máskor is... alezredes úr!
Jonesy meg én elindultunk.

Odakint a folyosón megálltunk. Jonesy a szemöldökét felvon-

va nézett rám.
Közöltem vele, hogy mit tudtam meg Tippett-től. A vietnami
lányt. Miss Vinh-t, holtan találták. Aztán azt mondtam Jonesynak:
- Vigye el ezeket a lemezeket Swanson őrnagyhoz! Websterrel
nézzék át alaposan az összes fájlt!
A főtörzsőrmester kétkedő pillantással nézett rám.
- Swanson állt a legközelebb a tábornokhoz. Ha valaki, akkor
ő tudja, mi lehet fontos.
Néma hallgatás, majd biccentés.
- És még valami, Jonesy! Talán jobb lenne, ha elmondaná
Swanson őrnagynak, hogy mi történt a lánnyal. Azt akarom, hogy
tudja, micsoda aljas gazember ez a Masonis.
- Értettem, uram! - Jonesy gondterhelten ráncolta a homlokát.
- Az a nő kedveli Masonist.
- Parancsol, uram?
Swanson őrnagyról beszélek. Azt hiszem, érdeklődik az embe-
rünk iránt.
- Ó!
- És vegye föl megint a kapcsolatot a személyi nyilvántartóval.
Hátha elő tudják ásni a régi szolgálati minősítéseket Masonisról.
Az lenne a legjobb, ha a teljes személyi anyagát megszerezné.
Esetleg van valami nyoma annak, hogy a fickó vonzódik a túlzott
erőszakhoz.
- Rendben van, uram!
- És kérje meg az FBI-t, hogy ellenőrizzék az anyagi helyzetét.
Bankszámlák, bevételezések, ilyesmi.
- Már intézkedtem, uram!
- Az NBIK központi számítógépén végigfuttatták a nevét? -
Az NBIK az FBI Nemzeti Bűnügyi Információs Központja.
 - Még csak szabálytalan parkolásért sem büntették meg.
- Van valami, amit elfelejtettem volna?
- Most semmi más nem jut az eszembe.
Kimentem a bejárathoz, hogy találkozzak Tippett-tel.

Tippettet figyeltem, miközben vezetett. Szomorúnak, tehetet-

lennek éreztem magam, és mélységesen csalódott voltam. Tippett
természetesen megpróbálta titkolni, hogy ivott. Most másik öltöny
volt rajta, és érezhetően töméntelen mennyiségű kölnit rakott ma-
gára. De vöröses, felpüffedt arcát, ideges rángatózását nem tudta
elrejteni, és az is furcsa volt, hogy indokolatlanul hangosan be-
szélt.
A hihetetlenül lassú forgalomban Tippettnek sikerült időt sza-
kítania arra, hogy rám nézzen. - Mi a baj, Charlie?
- Jonesy beszélt Owens dokival - feleltem halkan.
- Igen?
- A doki azt mondja, hogy nem mentél el hozzá tegnap este.
- Kissé hektikussá vált a helyzet Watkins lakásában.
- Tip, odatelefonáltam. Nem voltál ott!
Tippett ismét rám pillantott. - Mi a jóisten akar ez lenni. Char-
lie?
- Hol voltál?
Tippett felhorkantott. – Aha, most már értem! Azt hiszed,
hogy elhúztam egy kocsmába. Hogy poharazgassak egy kicsit.
- Ezt nem mondtam.
- De erre gondolsz, nem igaz? Köszönöm a mérhetetlen bi-
zalmat, haver!
Megcsóváltam a fejem. - Tip, nézz magadra! Úgy festesz,
mint aki egy hete nem aludt. Még a kormányt is alig tudod fogni
anélkül, hogy remegne a kezed. Mindent el fogsz szúrni.
Tippett gyors mozdulattal felém fordult. - Szállj le rólam,
Charlie! Nincs semmi bajom.
- Tip! Vigyázz!
Tippett rátaposott a fékre. Keservesen csikorogtak a kerekek.
A vállam nekifeszült a biztonsági övnek. Alig néhány centire fé-
keztünk le az előttünk haladó Mercedestől.
Néhány percig egyikünk sem szólt semmit.
 Végül Tippett törte meg a csöndet. - Beszélni fogsz Ferris tá-
bornokkal, ugye, Charlie? - kérdezte anélkül, hogy rám nézett
volna.
- Segítségre van szükséged, Tip! Talán a Névtelen Alkoholis-
tákhoz kellene fordulnod! Nagyon jól értik a dolgukat.
Tippett előregörnyedve nehezedett rá a volánra. Ismét meg-
indult a kocsisor.
- Elmegyek veled. Tip! Segítek, ahogy csak tudok.
Tippett meredten nézett előre.
Bal kezemmel benyúltam az ülés alá. Kicsit előrehajoltam, az
üveget kerestem.
- Már nincs ott, Charlie!
Felkaptam a fejemet. Tippett még mindig az útra bámult.
- Láttalak tegnap este - mondta halkan, és most sem fárasztotta
magát azzal, hogy rám nézzen.
Hátradőltem az ülésben, és hirtelen elszégyelltem magam. Az
út hátralévő részét csöndben tettük meg.

17
A kíváncsiskodó, bámészkodni vágyó autósok miatt majd' egy
kilométer hosszú volt a kocsisor. A bérház előtt a Tizenkettedik
Utcában, egy mentőautó mögött parkoltunk le. Talán négy utcá-
nyira lehettünk a vietnami étteremtől. Nem úgy, mint előző este,
most tekintélyes tömeg gyűlt össze: jó néhányan lökdösődtek,
kiabáltak a járdán, a sárga szalag mögött öt-hat elgyötört rendőrt
láttam az épületen belül, kettő pedig szabadon tartotta a járdát az
épület előtt. És ekkor megpillantottam a tévékamerákat.
- A fenébe - morogtam a fejemet csóválva.
Tippett leállította a motort. - Gyerünk, essünk túl rajta!
Egyenruhás rendőr pattant ki az egyik rendőrautóból, és oda-
rohant hozzánk. Ugyanaz a férfi, aki előző este ott volt a vietnami
étteremnél is.
- Jó napot, alezredes - üdvözölt.
Komoran bólintottam. Elolvastam a névtábláját. - Itt hagyhat-
juk a kocsit, Davis biztos úr? - kérdeztem.
 - Persze. Gondoskodni fogok róla, hogy senki ne szórakozzon
vele.
- Köszönjük.
- Hé! - Á járdán álló két rendőr közül az egyik az útját állta a
felénk tartó két embernek. Az egyikük csinos, rövid szőke hajú nő
volt, a másik pedig egy lófarkas férfi tévékamerával. A nő intett
felénk. - Ezredes úr! Jöjjön ide!
Meglepve néztem rá.
- A francba - átkozódott Tippett, miközben megpróbált kiká-
szálódni a kocsiból.
- Jobb lenne, ha minél hamarabb bemennének az épületbe,
uraim - mondta Davis.
A kollégája a riportereket próbálta kordában tartani. A ló-
farkas fickó felénk irányította a kameráját. A nő hevesen vitatko-
zott a rendőrrel. A Hetes csatornának dolgozott. Felismertem
ugyan, de nem jutott eszembe a neve.
- Hé, uraim, nem válaszolnának néhány kérdésre? - kiáltotta
nekünk. - Ugyan már, ezredes! Adjon nekem néhány percet! Mi-
ért vannak itt a katonai nyomozók?
A járdára léptünk. Többen is kiáltoztak a tömegben. Fényké-
pezőgépek kattogtak. A bérház bejárata felett ponyvatető feszült,
rajta elmosódott betűkkel: Jubileum.
- Kurva szép - dünnyögte Tippett. - Annie-nek persze minden-
képpen itt kell lennie.
- Első emelet - mondta az épület bejáratához vezető lépcső al-
jánál álló rendőr, és a hüvelykujjával fölfelé mutatott.
Elindultunk fölfelé a lépcsőn. - Ismered ezt a nőt? - kérdeztem
Tippett-től.
- Tavaly interjút készített velem a Bosler ügyben.
Beléptünk az épületbe.
A századforduló környékén épült, valamikor szállodaként mű-
ködő épületben mostanság átmeneti albérleti szobákat adtak ki.
Az előcsarnokban állt egy néptelen recepciós pult, a padló nyi-
korgott, a falakról hámlott a vakolat. A mennyezetről lánc lógott,
valamikor csillár lehetett rajta. Az egyik sarokban elnyűtt pamlag,
egy műanyag szék meg egy lepattogzott asztal, rajta teli hamutar-
tó. Miközben mentünk fölfelé a csikorgó lápcsőn, valami meg-
csapta az orromat. Erős szag volt, mintha rothadna valami.
 - Nuoc mam - horkantott fel Tippett. Valószínűleg megérezte,
hogy értetlenül bámulok rá, mert hozzátette: - Vietnami étel. Er-
jedt halból készült mártás.
- Szarszaga van.
Tippett megvonta a vállát. - Pedig egészen jó az íze.
A lépcsőfordulóhoz értünk. Jobbra is, balra is volt folyosó,
melynek mindkét oldaláról szobák nyíltak. Néhány ajtónyira tő-
lünk egy szürke öltönyt viselő, idősebb ázsiai beszélgetett egy
nyomozónővel, akinek arcára mély barázdákat vont a kimerültség.
- Üdvözlöm. Rita - szólítottam meg. - Hogyhogy szolgálatban
van?
- Ezt inkább a hadnagytól kérdezze! - Ő meg az ázsiai férfi
hátraléptek.
Hallottam, hogy a következő szobában Lee hadnagy szitkozó-
dik.

Három férfi vizsgálódott a szobában. Lee az ajtóban állt, mo-

biltelefont szorított a füléhez, és eltorzult arccal beszélt valakihez.
- Igen, Bernie! Ez igaz. Még öt embert kérek. Azt én leszarom.
Ha a százados már kiverte a farkát, és visszajött a mosdóból,
mondd meg neki, amit mondtam neked! Ez most nagy balhé. A
sajtó már itt van. Ma majd rájönnek arra, hogy összefüggés van a
két ügy között, elszabadul a pokol. Aha. Rendben. Várni fogok. -
Felpillantott. - Micsoda nap! Csak éppen hogy elaludtam, amikor
megszólalt a telefon. Néha nagyon szar tud lenni ez a meló.
- Jó napot, hadnagy - üdvözölte Tippett.
Biccentettem Lee-nek, aztán körbepillantottam. A szoba tága-
sabb volt, mint vártam. Olyan nagy, hogy elfért benne két egy-
személyes ágy, egy asztal, rajta kenyérpirító, meg egy hevenyé-
szett polc könyvekkel - a többségük vietnaminak látszott, de volt
közöttük néhány angol is. Az egyik sarokban seprűnyelet erősítet-
tek a falra, férfiruhák lógtak rajta. Az öltözőasztalkán gondosan
összehajtogatott női alsóneműket láttam. És néhány fényképet.
Parányi hűtőszekrény állt a földön, mellette néhány konzerv.
Rend volt és tisztaság.
Ekkor hangokat hallottam a fürdőszobából. Valaki veszettül
káromkodott. Egy fiatalember jött ki az ajtón, odalépett egy fekete
táskához, és kivett belőle egy hosszú hőmérőt, amit arra szoktak
használni, hogy a végbélen keresztül megmérjék a holttest hőmér-
sékletét.
- Ott van bent? - kérdezte Tippett.
- Aha - felelte Lee. - És nincs valami fényes állapotban. Hé,
doki! - Bedugta a fejét a fürdőszoba ajtaján. Egy másodperccel
később a fiatalemberhez fordult. - Várjon egy percet! - Hozzánk
pedig így szólt: - Egyszerre csak egy mehet be. Nézzék meg a
sebhelyeket a testén! Vizsgálják meg, hogy hasonlítanak-e azok-
hoz, amiket Watkins tábornok testén láttak.
Tippett ment be először. Egy-két perc múlva ki is jött, az ar-
cán komor kifejezéssel. Én következtem. A rendőrségi orvos, so-
vány, bajuszos, fekete férfi, a kád mellett állt. Biccentéssel üdvö-
zölt.
A lány hanyatt feküdt a kádban, összeszorított lábbal, megkö-
tözött kézzel. Feje félrebillent, és így látni lehetett a nyakán vé-
gighúzódó keskeny vágást. Vér alig volt. Csakúgy, mint Watkins
holttestén, az ő bőrén is voltak kitüremkedések, a mellkasán és a
gyomrán. Ám a másik esettel ellentétben csak néhány kitüremke-
dést metszettek le. Aztán észrevettem a mellbimbóit, és majdnem
öklendezni kezdtem.
Megfordultam, hogy kimenjek, de észrevettem, hogy az orvos
egy műanyag zacskót tart a kezében. Valami rózsaszínű volt ben-
ne, olyasmi, mint egy parányi gomba, de még annál is apróbb.
Nagyot nyeltem. - Ez a...
Az orvos szakértő feltartotta a zacskót. - A mellbimbói. A
gyilkos valószínűleg végig nyitva hagyta a zuhanyt, ugyanis a
lefolyóban találtam meg őket.
Gyorsan kimentem a fürdőszobából.

- Charlie, úgy nézel ki, mint aki mindjárt kidobja a taccsot.

Meg sem hallottam, mit mond Tippett, és nem szóltam sem-
mit.
Lee együtt érző pillantással nézett rám. - Durva, mi? Na jöj-
jön, menjünk ki innen! Rá kell gyújtanom. - Lementünk a föld-
szinti előtérbe, az ülőhelyekhez. Lee a pamlagon helyezkedett el,
én pedig mellette. Tippett az egyik székre ült. Az ablakon keresz-
tül láttuk a tömeget az utcán.
 Lee meggyújtott egy cigarettát, aztán mélyen leszívta a füstöt.
Néhány másodpercig meredten nézett ránk, aztán kipillantott az
ablakon. - Ejha, ez aztán jó nő!
- Kicsoda? - kérdeztem.
- Az a riporternő. Annie McDaniel a Hetes csatornától. Állati
jó teste van, - Felsóhajtott. - De általában a pokolba kívánom.
Eszes nő. És rámenős. Valószínűleg a legjobb bűnügyi riporter a
városban. Azt beszélik róla, hogy minden rendőrségi körzetben
van forrása. - Ügyes mozdulattal a hamutartóba pöccintette a ha-
mut a cigaretta végéről, hátradőlt, és hol Tippettre, hol rám nézett.
- Tudják, hogy már akkor itt volt, amikor én megérkeztem? Az
egyik egyenruhástól tudom, hogy a nő meg a csapata negyedórá-
val azután itt volt, hogy kiment a riasztás.
- Láttuk őt, amikor bejöttünk - jegyeztem meg.
- Mire akar kilyukadni, hadnagy? - szegezte Lee-nek a kérdést
Tippett.
- Arra, ezredes, hogy Annie nem jelenik meg minden szír-szar
gyilkosság helyszínén. Csak a bomba ügyekkel foglalkozik. Soro-
zatgyilkosságok, azok közül is azok, amik körül nagy botrány
van, és az olyan ügyek, amelyekben a felsőbb körök is érintve
vannak. Annie egészen biztosan nem tisztelne meg bennünket a
jelenlétével csak azért, mert egy szegény vietnami kislányt eltet-
tek láb alól. Annie csak akkor csinál ilyet, ha tud valamit.
- Azt akarja mondani, hogy a nő tisztában van azzal: ez a gyil-
kosság összefügg Watkins tábornok halálával?
Lee szabályos füstkarikákat eregetett a levegőbe. – Nem, még
senkinek sem említettem a beszélgetésünket. Valószínűleg valaki
a gyilkossági osztályról elmondta Annie-nek, hogy Tho és a lány
meggyilkolása között esetleg összefüggés van. De amint leadom a
jelentésemet, amiben megerősítem ezt a feltevést. Annie is bizto-
san tudni fogja már.
- A fenébe is, erre magától is rájöhet - mondta Tippett. Lee-re
pillantott. - Megismert engem.
- Az nem jó - állapította meg Lee. - Annie okos lány.
- Na és mikor fogja továbbadni az információt, hadnagy? -
tettem fel a kérdést.
- Reggel - felelte Lee. - A százados már rágja a fülemet a je-
lentésért - Gondosan elnyomta a cigarettáját, felnézett és elvigyo-
rodott. - Ez azt jelenti, hogy mondjuk, holnap estig van egy kis
időnk. Akkor aztán elszabadul a pokol.
- Szerencsénk van, ha csak akkor - mormogta Tippett.
Lee hátradőlt, és karba tette a kezét. - Na és most mondjanak
el mindent, amit erről a dr. Masonisról tudnak.
Tippettre néztem. Kibámult az ablakon.
Beszámoltam a hadnagynak Masonisról.

Miután végeztem, Lee tanulmányozni kezdte a jegyzettömbjét.

- Masonis múlt kedden érkezett az American Airlines járatával.
Egy kék Tempót bérelt az Avistól. Az összes szállót ellenőriztet-
tem a környéken. Semmi, de a fickó valószínűleg álnevet használ.
- Becsukta a jegyzetblokkot. - Kiadtuk a körözést, és értesítettem
a durhami rendőrséget, hátha megjelenik a saját lakásában.
- Azt is jelezték, hogy Masonis a Különleges Haderőnél szol-
gált? - kérdezte Tippett. - Nagyon veszélyes lehet.
- Erre is gondoltunk, ezredes!
- Na és ami a lányt illeti. Mi a jóisten történt? Nem figyelték
őt?
Lee szeme dühösen villant. - Dehogyisnem! Tudtuk, hogy a
legkönnyebben rajta keresztül juthatunk el az öccséhez. Elöl és
hátul is szemmel tartottuk ezt az épületet.
- Lehallgatták a telefonját?
- Nem volt telefonja. Ezért gondoltuk, hogy elhagyja majd az
épületet, és megkeresi az öccsét.
- Az egyik szomszéd telefonját is használhatta.
Lee vállat vont. - Az lehet.
- A srác ruhái vannak a szobában? - kérdeztem.
- Igen, együtt éltek. A fiú három hónapja érkezett Vietnamból.
Körbepillantottam. - Miféle hely ez? Csak vietnamiak laknak
itt?
- Főleg azok, de vannak kínaiak, thaiföldiek meg koreaiak is.
A tulajdonos tábornok volt a dél-vietnami hadseregben. Állítólag
egy rakat pénzzel jött át a háború után. Még legalább négy ilyen
háza van a városban, meg néhány étterem és mosoda. A legtöbb a
kínai negyedben.
- Ő az az idős ember odafent? - kérdezte Tippett.
- Nem. Az a férfi a lány angoltanára... illetve volt az angolta-
nára. Ma is lett volna órájuk. Ő találta meg.
 - Miként fordulhatott elő, hogy az emberei nem vették észre a
gyilkost? - tette föl a kérdést Tippett.
Lee megcsóválta a fejét. - Nem tudok rájönni. Két emberem
álldogált az utca túloldalán. Néhányan a sikátorba vezető kaput
figyelték. Esküsznek, hogy senki olyat nem láttak bemenni, akire
illene a gyilkos személyleírása.
Tippett felhorkantott. - De valójában nem is arra az emberre
számítottak, ugye, hadnagy? Az volt a feladatuk, hogy tartsák
szemmel a lányt, meg azt figyeljék, hogy nem bukkan-e fel a srác.
- Na idefigyeljen, ezredes! - csattant fel Lee. - Beszéltem a
megfigyelőkkel. Egyetlen fehér férfi sem jött be a házba. Egy
fickó hajnali három körül kijött a főbejáraton. De nem illett rá
Masonis személyleírása. Masonis körülbelül száznyolcvanöt cen-
timéter magas. Ez a fickó alacsony volt, zömök és kopasz.
- Lehet, hogy nem vették észre a sötétben - vetette ellen
Tippett. - Különösen akkor, ha békésen szunyókáltak.
- Nézze, ezredes - mondta Lee lassan, de éles hangon -, ha az
embereim azt mondják, hogy nem látták azt a nyavalyást, akkor
nem látták!
- Arra nem gondoltak, hogy az a pasas esetleg Masonis bűn-
társa volt? - vágott vissza Tippett. - Jól megnézték az emberei azt
a fehér férfit?
Lee nem válaszolt rögtön. - Nem, de esetleg a szomszédoktól
megszerezhetjük a személyleírását. Lehet, hogy itt lakik, vagy a
barátnőjéhez jár ide. Sok gazdag ember tartja itt a cicababáját.
Valami nem hagyott nyugodni. - Honnan tudta a gyilkos? -
kérdeztem.
Mindketten rám néztek.
- Honnan tudott a gyilkos a lányról meg az öccséről?
Tippett és Lee is értetlenül bámultak.
- Csak akkor áll össze a kép, ha a gyilkos tudja, hogy a srác
szemtanú. Tisztában van azzal, hogy el kell hallgattatnia. Valaho-
gyan kideríti, hogy hol lakik a fiú, és idejön. De csak a lányt talál-
ja itt, és miután kiszedi belőle, hol bujkál az öccse, megöli.
Egyetértünk?
Tippett alig észrevehetően bólintott.
- Lényegében igen - válaszolta Lee. - Csak persze az is lehet,
hogy a gyilkos nem tudta: a lány meg az öccse együtt élnek. Eset-
leg azért jött ide, mert azt gondolta, hogy a lány tudja, hol van a
srác.
- Világos. De megmondom, mi zavar engem az egészben. A
tettes csak egy esetben tudhatta, hogy a srác látta őt. Akkor, ha
észrevette a fiút, amikor eljött Tho lakásából.
- Úgy van - mondta Lee.
- Akkor miért nem intézte el rögtön a srácot?
- Lehet, hogy valaki más is volt a konyhában, Charlie - véle-
kedett Tippett.
- Na és? Várhatott volna, amíg a srác egyedül lesz. Hiszen ek-
kor még senki nem tudta, hogy Tho holtan fekszik odafent. A
gyilkosnak volt ideje. És azt tudjuk, hogy ez a szemét módszeres
alapossággal végzi a dolgát. Miért hagy meg egy tanút, aki pontos
személyleírást adhat róla?
Lee bólintott. - Esetleg nem tudta, hogy valaki meglátta, ami-
kor eljött.
- Ez pedig azt jelenti, hogy később tudta meg - tette hozzá
Tippett. - Valaki kiszivárogtatta az információt. - Egyenesen Lee-
re nézett.
- Tisztelettel közlöm önnel, ezredes úr, hogy elmehet a picsá-
ba - mondta Lee. - Ha azt hiszi, hogy az embereim...
Tippett arca elsötétült. - Hát nem maga mondta, hogy arról a
kurva gyilkossági osztályról minden információ kiszivárog?
- Elég legyen, Tip!
- Nem. Charlie. Ha...
- Tip!
Tippett összeszorította a száját, és meredten rám nézett.
- Ennél fontosabb dolgok miatt is főhet a fejünk eleget -
mondtam. - Például tudta-e Miss Vinh, hogy hol rejtőzik az öccse.
Mert ha igen, akkor...
- A gyilkos is tudja. - Lee megcsóválta a fejét. - Csak annyit
tehetek, hogy kikérdezem a szomszédokat. Hátha láttak valamit.
- Hadnagy!
Rita jött lefelé a lépcsőn rendkívül izgatottan, nyomában pedig
az idős férfi.
- Hadnagy! Ezt hallgassa meg!
 18
Az idős férfi nyelvkönyvből tanult, hibátlan angolsággal be-
szélt, és csak Lee-vel volt hajlandó szóba állni, Tippettről meg
rólam tudomást sem vett. Én megértettem. Lee, ha nem is vietna-
mi, legalább ázsiai volt.
- Hadnagy úr, a becsületszavára mondja, hogy a fiút semmi-
lyen bűncselekményért nem körözik?
Lee némileg ingerültnek tűnt. - Nem, mint már mondtam, csak
szeretnénk kihallgatni. Tanúként. A szavamat adom.
- Ön szerint ismeri azt a férfit, aki meggyilkolta... - Az öreg-
ember elhallgatott, és egy pillanatra lehunyta a szemét. - Miss
Vinh nagyon tehetséges tanítvány volt. Hiányozni fog...
- Miss Vinh tudta, hogy hol rejtőzik az öccse? - kérdezte Lee.
Az idős férfi fürkészően nézett a hadnagy arcába, aztán bólin-
tott.
- És hol van az a hely?
A férfi változatlanul meredten bámult Lee-re.
- Uram - szóltam közbe -, tudnia kell, hogy a fiú veszélyben
van.
Az öregember úgy tett, mintha nem is hallotta volna. Már ép-
pen meg akartam ismételni, amit mondtam, amikor is rám nézett.
- Nem fogják bántani?
- Nem.
- Ha elmondom önöknek, hol van, akkor mindenképpen önök-
kel akarok menni.
- Semmi akadálya - felelte Lee.
- A szavát adja, hadnagy úr?
- Igen. De most már hadd halljuk.
- Van egy hajó...

A hátsó ülésen ültem az öregemberrel, Tippett vezetett. Egy

rendőrségi autó mögött haladtunk; ebben ült Lee is. Villogott rajta
a kék fény, és teljes erővel szólt a sziréna is, de ez sem segített
sokat. A washingtoni forgalom bedugult, hosszú kocsisorok kí-
gyóztak mindenfelé.
Tippett szitkozódott.
 Próbáltam nem figyelni rá, és az öregember történetét hallgat-
tam. Egyenes háttal ült a kocsiban, összeszorított térddel, és cson-
tos kezeit összekulcsolta az ölében.
- Rettenetesen félt, alezredes úr - mondta. - Adtunk neki teát,
és elmondta, mi történt Mr. Thóval. Nagyon szomorú dolog.
- A bérház, amiben laknak, közel van az étteremhez? - kérdez-
tem.
Bólintás.
- Nem hallotta, hogy a rendőrök, meg mi ott rohangálunk a si-
kátorban?
Az öregember egyenesen a szemembe nézett. - De, természe-
tesen hallottam.
- Ezek szerint maguk tudták, hogy Mr. Vinh látta a gyilkost?
Az idős férfi meglepettnek tűnt. - Nem.
Pislantottam egyet. - Tessék?
- Nem - ismételte az öregember. - A fiú semmi ilyet nem
mondott.
- De ön szerint rettenetesen félt.
- Maguktól, alezredes úr! Vagy inkább a rendőröktől. Azt
mondta, hogy őt fogják vádolni a gyilkossággal.
- Hogy a pokolba...
Tippett megköszörülte a torkát. Az arcába néztem a visszapil-
lantó tükörben.
- Lehet, hogy ebben én vagyok a hibás, Charlie! Hogy szóra
bírjam, azt mondtam neki: ő a gyanúsított, amíg nem találunk
mást.
- A fenébe, Tip, tudtad, hogy a srác be van ijedve.
- Álljon meg a menet! - vágott vissza Tippett. - A dolog mű-
ködött, nem? A srác végül bevallotta, hogy látta a gyilkost.
Az öregúr rosszalló pillantással méregette Tippett tarkóját.
Nem hibáztattam ezért.
- És az ön fia elvitte Mr. Vinh-t a hajójára? - kérdeztem.
Az öregember visszafordult felém, és bólintott. - Ezt tartottam
a legbölcsebb lépésnek. Tudtam, hogy önök át fogják kutatni a
környéket.
- Beszélt Miss Vinh-nel? Elmondta neki, hogy hol van az öcs-
cse?
 Az öregember bólintott. - Felhívtam egy másik tanítványomat,
aki ugyanabban az épületben lakik. Ő odahívta Miss Vinh-t a tele-
fonhoz.
- Hol van most az ön fia?
- A munkahelyén. A Prudential Biztonsági Szolgálatnál dol-
gozik. Meg lenne lepve, alezredes úr, ha tudná, hogy milyen sok
vietnaminak van pénze, amit szeretnének befektetni. A fiam na-
gyon sikeres ember. Az ügyfelei részére vette a lakóhajót. - Halo-
vány mosoly jelent meg az arcán. - Tanulja, hogyan legyen igazi
amerikai.
Megcsörrent Tippett mobiltelefonja. Fölvette, beszélt néhány
szót, aztán hátrafordult. - Lee azt mondja, hogy a Prince George
megyei seriffhivatalból kimentek néhányan a kikötőbe. Szeretnék
tudni, van-e valamilyen lőfegyver a hajón.
- Nincs fegyver - mondta az öregember meglepően indulato-
san. - Mondja meg nekik, hogy nincs fegyver!
Tippett továbbította az információt.
Az öregembert figyeltem. Jól láthatóan izgatott volt. - Ön ka-
tonáskodott a háborúban? - kérdeztem halkan.
Kinézett a kocsi ablakán. - Én csak tanár vagyok.
Az autó felgyorsított. Végre elértünk a 395-ös útra.

- Mindjárt ott leszünk - közölte Tippett húsz perccel később.

Bólintottam. A Tantallon Country Clubhoz vezető, kétsávos,
kanyargós út mellett álló házakat nézegettem. Néhány perccel
később rákanyarodtunk balra egy kisebb útra, majd elkezdtünk
leereszkedni a hegyen. Balra a víz kék csillogását láttam a fák
között.
- Kezdődik a műsor - mondta Tippett.
Láttam, hogy egy földút mellett ott parkol a seriff autója. Lee
kocsija lelassított, aztán megállt mögötte. Tőlünk balra vitorlás-
és motoroshajók ringatóztak a vízen, a móló mellett. Az út mellett
tábla állt: FORT WASHINGTON KIKÖTŐ.
- Úgy látszik, hogy innen gyalogolnunk kell - állapította meg
Tippett. Lee rendőrautója mögé kormányozta a kocsit. Néhány
seriffhelyettes téblábolt a közelben.
- Tehát nem biztosak abban, hogy a srác a hajón vau? -
kérdezte éppen Lee az egyiküket, amikor kiszálltunk a kocsiból.
 - Nem akartunk túl közel menni, nehogy elijesszük őt - vála-
szolta a seriffhelyettes.
- De még senki sem ment el arról a hajóról, hadnagy - tette
hozzá az egyik kollégája.
Lee lepillantott a partmeredélyen a hajók felé.
- Melyik az?
Az elsőként megszólított seriffhelyettes megmutatta. - Látja
ott azokat a lakóhajókat? Az a világoskék a teher tetővel. A ne-
ve...
- Amerikai Álom - mondta az öregember, majd felem fordulva
hozzátette: - A fiam nagyon büszke arra, hogy amerikai.
- Két emberünk a kikötőirodában van, onnan figyelik a hajót -
folytatta a seriffhelyettes, és a tágas parkoló túlsó részén álló nagy
épületre mutatott, ami mögött egy rendőrautó parkolt. A férfi le-
kapcsolt egy adóvevőt a derékszíjáról, és beleszólt: - Steve,
Chuck, ott vagytok, fiúk?
- Igen, főnök - recsegett egy hang.
- Itt van a hadnagy Washingtonból. Láttatok valamit?
- Semmit az égvilágon.
Lee benyúlt a kocsiba a messzelátóért. A hajóra irányította.
Egy másodperccel később azt mondta: - Lemegyek.
-Talán jobb lenne, ha én mennék - vetette ellen Tippett. - Én
tudok beszélni vele.
Megszólalt az öregember: - Hadnagy úr, engedje meg, hogy
magával menjek! A fiú ismer engem. Bízik bennem.
Lee elgondolkozott egy pillanatra. - Mindannyian megyünk.
- Hadnagy, a srác már így is retteg - mondtam. – Jobb lenne,
ha csak maga vagy Tippett menne az idős úrral! Talán nem tűn-
nének olyan fenyegetőnek.
- Én beszélek vietnamiul, hadnagy - ismetelte Tippett.
- Rendben van - egyezett bele Lee. Odaszólt a seriff emberei-
nek: - Mondják meg a fiúknak, hogy lemegyünk a hajóra! Azt
akarom, hogy maradjanak láthatatlanok. - Tippettre pillantott - A
maguk kocsijával fogunk lemenni, mivel az jelöletlen. Jensen
alezredes meg én az autóban várunk, amíg maguk fölmennek a
hajóra az úrral.
Elindultunk mind a négyen a kocsi felé, de egy pillanatra fél-
revontam Tippettet. - Kedves legyél a sráchoz, Tip!
Tippett szélesen mosolygott. - Ismersz engem, Charlie!
 Az autó hátsó üléséről figyeltük, ahogy Tippett meg az öreg-
ember végiggyalogolnak a mólón. Lee a szeméhez emelte a mesz-
szelátót. - Meg akarja nézni? - kérdezte egy pillanattal később.
A lakóhajó két részre volt osztva. Jól láttam a kormányos-
fülkét, mögötte pedig a lakórészt, amit körülbelül méternyi magas
faborítás vert körül, afölött pedig ablaküveg. A hajó hátsó részé-
hez két farmotoros csónak volt erősítve. A lakóhajó belsejét fi-
gyeltem, de semmi mozgást nem láttam.
- Lehet, hogy a srác nincs is ott - mondtam.
- Egy perc, és megtudjuk - felelte Lee.
Tippett és az öregember a lakóhajóhoz értek.
Lee megint fölemelte a messzelátót. - Úgy tetszik, mintha szó-
longatnák a fiút. Nem látok senkit. Most fölmennek a hajóra. Már
a fedélzeten vannak. Még mindig sehol senki. Tippett ezredes
kinyitja a hátsó ajtót.
Ennyit én is láttam. Tippett és az öreg eltűntek a hajó belsejé-
ben.
- Látom őket. A mindenit, lehet, hogy ott van a srác. Úgy tű-
nik, mintha most leülnének.
Egy perc múlva Lee ismét megszólalt. - Valaki felállt. Megint
leült.
Eltelt egy újabb perc.
- Mi a fenét csinálnak? - mormogta Lee.
A kocsi minden ablaka le volt engedve. Forró, párás volt az
idő. A nyakamon csörgött a veríték.
- Van valami? - kérdeztem kicsivel később.
Lee az ölébe ejtette a messzelátót, és a keze fejével megtörülte
a szemöldökét.
- Semmi. Biztosan bent van a fiú, mert különben már kijöttek
volna.
Egy család haladt el előttünk, a lakóhajók felé tartottak. A fér-
fi szikár volt, napbarnított, negyven körül járhatott; a felesége - jó
alakú, csinos nő, aki szintén barnára sült a naptól - talán tíz évvel
lehetett fiatalabb nála. Két kisfiú baktatott utánuk. Fölmentek egy
lakóhajóra, ami két horgonyzóhellyel volt arrébb, mint az, ame-
lyiket figyeltünk.
- Kellemes lehet a hajókázás - morogtam.
 - Az biztos - felelte Lee. A szeméhez emelte a látcsövet.
Megint eltelt egy perc. Aztán kettő, három.
- Ez őrület - mondta Lee. - Biztosan bent van a srác. Gyerünk!
- A kocsi kilincse felé nyúlt.
Sietős léptekkel mentünk a lakóhajó felé, már csak alig húsz
méterre lehettünk. Lee felém fordult, hogy mondjon valamit, de
már nem volt rá alkalma. Ebben a pillanatban ugyanis a lakóhajó
felrobbant, és mi elterültünk a földön.

19
A fülem csengett a robbanástól, és a szájamban vér ízét érez-
tem. A saját nyögésemet hallottam, miközben küszködve talpra
álltam.
Füst terjengett a levegőben. Kőtörmelékek és fadarabok szál-
lingóztak mindenfelé, aztán nekicsapódtak a mólónak, és a vízbe
zuhantak. Arra a pontra néztem, ahol a lakóhajó állt. Először csak
lángokat láttam. Égett a szemem, de addig hunyorogtam, amíg
nem láttam tisztábban. A lakórészből nem maradt semmi, csak
hatalmas égő farakás.
Tippett!
Ekkor sikoltozást hallottam.
A többi lakóhajó is lángokban állt. Láttam, hogy emberek tán-
torognak ki a hajókból. Volt, akinek lángolt a ruhája.
Futni kezdtem, de megbotlottam, és majdnem elestem. Nyö-
gést hallottam. A hang irányába pillantottam, és megláttam Lee-t.
Hason feküdt a földön. Ismét felnyögött, aztán megpróbált feltá-
pászkodni.
Talpra segítettem. Csörgött a vér az arcán.
- Menjen vissza! - ordítottam, és rohanni kezdtem a lángok fe-
lé.
Egy férfi ugrott ki a partra. Égett az inge, és üvöltött. Mielőtt
odaértem volna hozzá, a vízbe vetette magát.
- Őt elintézem - kiáltotta egy hang. Megfordultam, és láttam,
hogy Lee beugrik a vízbe.
Odaértem a lakóhajó maradványaihoz. Erősen süllyedt a fará-
nál: a két farmotoros csónak súlya lehúzta. A fedélzetet dühödten
mardosták a lángok, faszilánkok repkedtek a levegőben. A móló
deszkázatát is nyaldosni kezdték már. A kezemmel védtem az
arcomat, így indultam futásnak,
A levegő szinte marta a tüdőmet, orrfacsaró benzinszag ter-
jengett. Megint hallottam a sikoltozást.
Egy nő meg egy férfi hevertek a mólón. Segítettem nekik fel-
tápászkodni, és eltaszigáltam őket a lángoktól. Nem az a házaspár
volt, akit korábban láttam. A nő megint felsikoltott. Kinyújtott
karja csúnyán felhólyagozódott és sebek borították.
- Menjenek innen! - üvöltöttem. - Ha a tűz eléri a benzintartá-
lyokat, itt kő kövön nem marad.
A férfi bólintott.
- Arra! - A móló túlsó vége felé mutattam, ahonnan átjáró ve-
zetett a parti sétányra. - Arra kell menniük!
A férfi ismét bólintott, aztán bizonytalan léptekkel elvánszo-
rogtak.
Odaértem ahhoz a lakóhajóhoz, ahol a családot láttam.
A hajó orra lángokban állt.
Fojtott kiáltozást hallottam.
Nagyot ordítottam, vártam egy pillanatot, aztán a fedélzetre
ugrottam.
A füst égette a szememet meg a tüdőmet. Egy nő sikoltozott.
A hang irányába haladva eljutottam hozzá.
A hátsó ajtó mögött feküdt a földön. Egy harminccentis fa-
szilánk fúródott a combjába, és rettenetesen vérzett a sebe. A mel-
léhez szorította az egyik kisfiát. A gyerek mozdulatlanul hevert.
A nő hisztérikusan üvöltött. - A fiam! Meghalt!
- Hölgyem...
- Meghalt... meghalt! - jajveszékelt. Keményen megszorítot-
tam a vállát. - Elég legyen! - Meghökkenve nézett rám.
- Hol van a férje és a másik fia?
- Ó... Garrett elöl van Rickyvel... Istenem, meghaltak! Meg-
haltak!
A lángok már legalább öt méter magasba csaptak fel, és telje-
sen elborították a hajó orrát. Teljesen fölösleges lett volna oda-
menni.
Felnyaláboltam az asszonyt meg a gyereket, és kivittem őket a
partra.
A nő végig azt mormolta: - Meghaltak, meghaltak.
 Tántorogva mentem fölfelé az úton, amikor az egyik seriff-
helyettes szólalt meg mellettem: - Fogom őket, uram!
Hagytam, hogy kivegye őket a kezemből.

Az autótelefonon hívtam fel Jeant.

- Biztos, hogy nincs semmi bajod, Charlie? - kérdezte már ne-
gyedszer.
- Igen, jól vagyok, drágám!
- Szegény Tip! Biztos vagy benne, hogy meghalt, Charlie?
- Attól tartok, hogy nincs semmi remény. Azt hiszem, föl kel-
lene hívnod Dorothyt. Nem akarom, hogy a hírekből tudja meg, és
csak a jó ég tudja, a hadsereg mikor értesíti.
- Rendben... átmegyek hozzá. Remélem, otthon van. Talán
előtte felhívom. De nem szeretném a telefonban elmondani. Én...
nem is tudom... - Jean elhallgatott.
- Jean?
- Itt vagyok. Arra gondoltam, hogy veled is történhetett volna.
- De nem velem történt. Nézd, drágám, nem tudom, mikor
érek haza! Majd megpróbállak felhívni Dorothynál. Jól vagy,
minden rendben van?
- Persze. Azt hiszem, jobb, ha egyből odamegyek hozzá. És
még valami, Charlie! Szeretlek!
- Én is téged.
A parkolóban voltam Lee-vel. A kocsinak támaszkodva fi-
gyeltük ahogyan a tűzoltók az utolsó lángokat is elfojtják. Meg-
számoltam: összesen nyolc lakóhajó semmisült meg, és még négy
vagy öt másik is megsérült. Tűzoltókocsik, mentőautók és rendőr-
ségi járművek álltak egymás hegyén-hátán. A Prince George me-
gyei tűzoltóságról érkezett egészségügyisek a mintegy tucatnyi
sérültet ápolták. Az asszonyt és a kisfiút már kórházba szállítot-
ták. Az egyik mentős elmondta, hogy a gyereknek súlyos agyráz-
kódása van, de rendbe fog jönni.
Ez is valami.
Lee felém fordult. Nedves haja fáradt, nyúzott arcába lógott.
Összevissza szakadt zakóját már korábban levette. Az egyik men-
tős sebtapaszt tett a bal szeme fölé. - Sajnálom, ami Tippett ezre-
dessel történt - mondta.
Megnyaltam felhasadt ajkamat, és nem szóltam semmit.
 - Megmentette az életemet. Nekem is a hajón kellett volna
lennem. Nagyon furán érzem magam.
Odapillantottam, ahol a lakóhajó volt nem is olyan régen.
Csak néhány fadarab úszkált a vízen. - Gondolja, hogy lesz mit
eltemetnünk, hadnagy?
- Valószínűleg nem - felelte, majd kis idő múlva azt kérdezte:
- Házas volt?
- Elvált. Két gyereke volt.
- Ó, istenem!
Néhány percig csöndben bámészkodtunk. A tűzoltók hozzálát-
tak a kiégett hajók elszállításához. Vajon hány holttestet találnak
még, tűnődtem magamban.
Lee a víz felé, a távolba mutatott. - Látja?
Arrafelé néztem. Csak apró pontot láttam a levegőben. De
Hamarosan meghallottam a rotorok csattogását.
Amikor a Bell helikopter a parkoló fölé ért, megláttam az ol-
dalán a logót.
- Hetes csatorna - mondta Lee. - Annie McDaniel.
A helikopter a parkoló hátulsó részében szállt le, talán negy-
ven méterre tőlünk. Néhány rendőr futva megindult felé a barikád
mögül; hevesen integettek és kiabáltak, de egy szavukat sem lehe-
tett hallani a rotorok csattogása miatt; Annie McDaniel és a lófar-
kas férfi pattant ki a helikopterből. Annie sötétkék kosztümöt vi-
selt. A szél belekapott a szoknyájába, és jóval a combja fölé emel-
te.
- Annyira szép - mondta Lee vágyakozva.
Ingerülten néztem rá, aztán ellöktem magam a kocsitól.
- Hová megy?
- Interjút adok - feleltem zordan. Elindultam.
Lee csatlakozott hozzám. - Nem azt mondta, hogy amennyire
csak lehet, kerülni akarja a nyilvánosságot?
Nem válaszoltam.
A rendőrök megpróbálták beterelni Annie McDanielt meg az
operatőrét a barikád mögé.
- Engedjék őket - mondtam.
A rendőrök Lee-re pillantottak. Tudták, hogy itt én nem pa-
rancsolhatok.
Lee bólintott.
 Annie szélesen elvigyorodott, és sietős léptekkel elindult, az
operatőr meg loholt utána. Csinos nő volt, az ember először a
formás alakjára figyelt fel. Keble dúsan kitöltötte a méretre ké-
szült kosztümkabátot, ami a derekánál egészen elkeskenyedett.
Izmos lábát barnára sütötte a nap. De az arcában volt valami ke-
ménység, különösképpen a szemében és a szinte kihívóan előre-
meredő állában. Valószínűleg ezért is gondoltam mindig azt róla,
hogy lelketlen, rámenős dög.
Mielőtt bármit is mondhatott volna, így szóltam: - Ha interjút
adok magának, tudja garantálni, hogy bekerül az összes országos
csatorna híradójába?
Megállt és némileg meghökkenve nézett rám. - Hát... attól
függ. Ha elég nagy sztori, akkor igen. Ön tulajdonképpen kicso-
da? A Bűnügyi Vizsgálati Főosztályon dolgozik?
- Nem, a légierő Különleges Nyomozati Osztályán. Jensen al-
ezredes vagyok. Összesen tíz gyilkosság történt, és az áldozatok
között van Watkins tábornok is. Ez elég?
- Tehát van összefüggés a gyilkosságok között! Tudtam. -
Annie győzedelmesen mosolygott. - Hát persze! Ha be akar ke-
rülni az összes híradóba, semmi akadálya. Az égadta világon
semmi akadálya, alezredes!
- Gondoskodjon arról, hegy az interjú szövege megjelenjen a
holnapi Postban meg a Timesban, a gyanúsított fényképével
együtt, amit majd eljuttatok maguknak.
- Rendben van. Ha ma le tudom adni az anyagot a tévében,
nem érdekel, ki más kapja még meg.
- Kérdésekre nem válaszolok. Elmondom, amit tudok az ügy-
ről, és ennyi.
Annie megrázta a fejét. - Nézze, nekem interjút kell csinálnom
önnel!
- Akkor felejtse el! - Sarkon fordultam, és elindultam.
Valaki megfogta á karomat.
- Jól van na - mondta Annie. - Úgy csináljuk, ahogy maga
akarja. - Lee-re pillantott. - Na és ön, hadnagy? A régi szép idők
emlékére. Esetleg lenne olyan kedves, és...
- Nem - felelte Lee. - Ez Jensen alezredes show-ja.
Annie durcás arcot vágott. - Ugyan már, hadnagy! Csak azt
szeretném, ha röviden nyilatkozna arról, hogy mi történt itt. Rob-
bantásos merénylet volt?
 - Maga is tudja, mi a dolgok menete, Annie - felelte Lee. -
Most nem az én körzetemben vagyunk. A seriffiroda majd kiad
egy közleményt.
Annie megvonta a vállát. - Ha esetleg meggondolná magát...
- Hova álljak? - érdeklődtem.
De Annie már odafordult az operatőrhöz, és mondott néki va-
lamit, amit nem értettem.
Az operatőr megrángatta a lófarkát. - Annie, úgy kellene csi-
nálni, hogy a mentőautók és a tűzoltók is benne legyenek.
- Meg a hajók is - mondta Annie. Elindult a parkoló széle felé.
Megállt és rámutatott egy pontra. - Mit szólnál Frankie, ha onnan
vennénk? Először menj végig a mentőautókon meg az áldozato-
kon! Csinálj közeliket is! Aztán az onnan balra eső részt is mutasd
meg! - Annie továbbment néhány lépéssel. - Legyen egy nagyto-
tál is! Ügyelj rá, hogy a hajók meg a tűzoltók mindenképpen ben-
ne legyenek! Azzal kezdjük majd. És aztán menj rá a részletekre!
Arcokat akarok látni.
- Oké, úgy lesz! Ez aztán baromi jó anyag lesz! - lelkendezett
Frankie.
Annie odatartotta elém a mikrofont.
- Tessék! - mondta Frankie.
Elkezdtem beszélni. Rettenetesen néztem ki. A ruhámat ko-
rom és hamu borította. Úgy éreztem, hogy az ajkam akkorára da-
gadt, mint egy kosárlabda. A zakómat levettem ugyan, és meg is
fésülködtem, de ez sem segített sokat. Holmes tábornok zabos
lesz, hogy nem kértem tőle engedélyt. De ez cseppet sem érdekelt.
El akartam kapni Masonist.
Így aztán elmondtam Annie-nek mindent dr. Theodore Ma-
sonisról. Kijelentettem, hogy a Watkins tábornok, Mr. Tho és
Miss Vinh elleni bűntények első számú gyanúsítottja. És minden
valószínűség szerint szerepe volt a lakóhajó felrobbantásában is.
Tippettről is beszéltem, meg az Öregemberről és a fiatal srácról.
- Ha valaki látja Masonist, rögtön hívja a rendőrséget - fejez-
tem be a mondandómat, aztán bólintottam, és hátraléptem. Arra
vártam, hogy Annie valami olyasmit mondjon, hogy „Ennyi!”
vagy „Vége!”.
Ehelyett azonban Annie lezseren, hűvösen ram nézett, és így
szólt: - Alezredes úr! Megtudhattuk, hogy ön szerint mit követett
el dr. Masonis. De a lehetséges indítékokról nem beszélt. Aho-
gyan a nyomozás részleteiről sem árult el semmit. Lenne olyan
kedves kissé bővebben tájékoztatni a nézőket? - Az arcomba dug-
ta a mikrofont.
Nem mondtam semmit. A kamera rám szegeződött. Igyekez-
tem, hogy ne nézzek ki nagyon mérgesnek.
Annie kedvesen mosolygott. - Alezredes! Mi a helyzet példá-
ul...
Ekkor Frankie felkiáltott. - Hé!
Odanéztem.
Lee kirángatta a kamerát Frankie kezéből.
- Az interjúnak vége - vágtam oda kurtán. - A szavát adta, An-
nie!
A nő csak mosolygott. - Ugyan már, ezért igazán nem hara-
gudhat rám. Az egyezségünk még mindig áll. Honnan fogom
megkapni a fényképet erről a dr. Masonisról?
- Van néhány másolat az irodámban - mondta Lee. - Majd át-
küldők magának egypárat.
- Nagyszerű! - Annie már hátat is fordított nekünk, és a hajók
felé pillantott. - Frankie, menjünk le, hátha szóra tudjuk bírni a
sérülteket! - Visszafordult, és ránk kacsintott. - A legjobbakat,
uraim!
- Igazam volt - mondtam, amikor Annie meg Frankie már hal-
lótávolságon kívül voltak.
- Tessék? - kérdezett vissza Lee.
- Annie rámenős dög.
- Az lehet, de bomba jó nő.

Próbáltam elnyomni magamban a bűntudatot, miközben átku-

tattam Tippett autóját, de nem akartam, hogy más találja meg az
üveget. Ám én sem találtam meg. Megkönnyebbültem. Tippett
nem hazudott.
- Mi volt ez? - kérdezte Lee, miután visszamentem az autójá-
hoz.
Megvontam a vállamat. - Semmi.
A hadnagy fürkésző tekintettel nézett rám. - Úgy tűnik, hogy
találtak egy újabb holttestet - mondta egy kis idő múlva.
Követtem a pillantását. A felrobbant lakóhajótól néhány kikö-
tőhellyel arrébb lévő hajón egy tűzoltó integetett és kiáltozott,
miközben a hajó oldala mellett lenézett a vízbe. Aztán lehajolt, és
kihúzott valamit a vízből.
Lee tévedett. Nem egy újabb holttest volt.
Hanem egy láb.
Nem is tudom, mire gondoltam akkor. Biztos volt, hogy nem
tudom megállapítani a végtagról, hogy Tippetthez tartozott-e, de
mégis úgy éreztem: meg kell néznem.
Amint közeledtünk a hajó felé, a kisebb csónakban ülő két
tűzoltó óvatos mozdulattal kitett a partra egy vitorlavászonba bu-
gyolált tárgyat.
- Megnézhetjük? - kérdeztem.
Az egyik tűzoltó felpillantott, és elgyötört arccal ránk nézett.
Megvonta a vállát. - Nincs valami sok látnivaló.
Letérdeltem, és félrehajtottam a vitorlavásznat. Lee leguggolt
mellém.
Fehér csont fénylett ott, ahol valamivel a térd alatt a bomba le-
szakította a lábat. Nagyot nyeltem, amikor megpillantottam a bőr-
cipőt, ami még mindig rajta volt a lábfejen. Gyorsan visszahajtot-
tam a vitorlavásznat a lábra.
- Fekete, katonai stílusú cipő - mormogta Lee.
Bólintottam.
- Tippett nem ilyet viselt?
Megint bólintottam. - Menjünk! - Visszamentünk a kocsihoz.

Harminc perccel később a tűzoltók az utolsó lakóhajók átkuta-

tásával is végeztek. Hat holttestet találtak, amik most fehér mű-
anyag zsákokban feküdtek az aszfalton, a kötéllel lezárt területen.
A távolból egy rendőrségi motorcsónak közeledett a kikötő felé;
messziről is lehetett látni, hogy búvárok is ülnek benne.
- Az autó mellett állva láttam, hogy Lee ellep az egyik zsáktól.
Odajött hozzám.
- Úgy tűnik, hogy két férfi és három nő. Az egyik annyira ösz-
szeégett, hogy nehéz megállapítani.
- Egyik férfinak sem hiányzik a lába? Lee megrázta a fejét. -
Gyerekek?
- Igen, van egy.
Nem akartam megnézni. Elég halált láttam már egy napra. Lee
elnézett mellettem a távolba. - Úgy látszik, társaságunk lesz.
 Megfordultam. Két jelöletlen szedán jött lefelé az úton. Meg-
álltak a rendőrségi ellenőrzőpontnál, ahol most már jó néhány
újságíró meg riporter tolongott. A legtöbb tűzoltókocsi és mentő-
autó percekkel korábban elment, és a parkoló majdnem üres volt.
A két autó odagurult, és tőlünk néhány méternyire leparkolt.
Jonesy szállt ki az egyik kocsiból. A másikból pedig két ko-
mor ábrázatú nyomozó a BVF-ről.
- Majd jelentkezem - szóltam oda Lee-nek. Indulni akartam,
amikor is Lee kezét éreztem a vállamon.
- El fogjuk kapni, Charlie - mondta halkan a hadnagy. - Elkap-
juk azt a nyavalyás disznót.
- Persze... Harry! - Erőtlenül elmosolyodtam, aztán intettem
Jonesynak, és elindultam a kocsik felé.
Ugyan megmondtam a két nyomozónak, hogy a búvárok vél-
hetően semmit sem fognak találni, mégis azt kértem tőlük, hogy
várják meg, amíg végeznek. Ha valami csoda folytán megtalálják
Tippett holttestét, rögtön értesítsenek, tettem még hozzá.
Dorothy és a gyerekek miatt.
- Merjünk, Jonesy - mondtam. Odadobtam az egyik nyomozó-
nak Tippett kocsikulcsát, beszálltam Jonesy autójába, és behuny-
tam a szememet.
- A Pentagonba, Jonesy - morogtam.

Amikor kinyitottam a szememet, az Indian Head autópályán

haladtunk, észak felé.
Jonesy rám pillantott. - Jól van, uram?
- Aha. - Nagy kínok árán kiegyenesedtem ültömben.
- Megjött a Főnix lista a nyilvántartóból.
- És?
- Masonis rajta van.
Kibámultam az ablakon; amit éreztem, már majdnem gyűlölet
volt. - Van valami hír Websterről?
Jonesy megrázta a fejét. - Utoljára egy órája beszéltem vele.
Viszont Gutierrez őrnagy üzenetet hagyott az irodában. Azt
mondja, jó néhány fájlt sikerült megmenteniük.
Az autótelefonért nyúltam. - Mi a helyzet Masonis szolgálati
minősítéseivel?
 - Keresik a nyilvántartóban. Egy St. Louis-i irodában van.
Megkértem, hogy küldjék át faxon. Ma este vagy holnap reggel
meglesz.
- Nem tudták volna gyorspostával elküldeni az egész anyagot?
- Faxolni egyszerűbb. Minden számítógépen van.
Beütöttem Maria telefonszámát. A századosnő vette föl a tele-
font. Maria éppen nincs az irodájában, de körülbelül egy óra múl-
va visszajön. Azt az üzenetet hagytam neki, hogy fél öt körül ott
leszünk nála.
Kimerültnek, elgyötörtnek éreztem magam. Hátradőltem, és
lehunytam a szememet.
Jonesy halkan köhintett. - Uram?
- Mi van? - mormogtam.
- Gondolkoztam a robbantáson.
- És?
- Azon törtem a fejemet, hogy Masonis vajon miért robbantot-
ta fel a hajót. Kicsit túlzásnak tűnik, hiszen egy késsel vagy egy
pisztollyal is elintézhette volna a srácot. Valahogy nem áll össze a
kép.
Nem feleltem.
- És mi lehet az indítéka? Politika? Pénz?
- Az FBI elküldte már az anyagot a pénzügyi helyzetéről? -
kérdeztem.
- Még nem. Ezek szerint ön úgy gondolja, hogy pénzről van
szó?
Felsóhajtottam. - Bárcsak tudnám, Jonesy!

20
- Jensen alezredes!
Próbáltam lerázni magamról a kábaságot. Jonesy rám nézett.
- Itt vagyunk... a Pentagonnál.
Körbebepillantottam. Igaza volt.
Valószínűleg haza kellett volna mennem, hogy bepiszkolódott
öltönyöm helyett fölvegyek valami mást, de már túl voltam azon a
ponton, hogy efféle dolgokkal törődjek És különben is, már majd-
nem három óra volt.
 - Miután végeztem Holmes tábornoknál, Maria irodájába me-
gyek. Ott találkozzunk - mondtam Jonesynak. - És hívja fel újra
az FBI-t! Meg akarom kapni az információkat Masonis anyagi
helyzetéről.
- Értettem, uram!
Az őr a Pentagon bejáratánál helytelenítő pillantásokkal mére-
getett, mintán megmutattam neki az igazolványomat. Majdnem
elküldtem a pokolba. Az A gyűrű közelében a férfimosdóban
rendbe szedtem magam, már amennyire tudtam.
Amikor beléptem az egyesített vezérkari bizottság titkárságá-
ra, rosszalló tekintetek meredtek rám. Közöltem a nevemet.
Három perccel később bekísértek az egyesített vezérkar foko-
zottan biztosított részére. Két jobb, majd egy bal kanyar után be-
tessékeltek egy tárgyalóba.
- Üljön le az asztal túlsó végénél - utasított a szárazföldiekhez
tartozó ezredes.
Leültem, és húsz percen keresztül bámultam a falakat. Aztán
kinyílt az ajtó, én meg felpattantam.
Az egyesített vezérkari bizottság elnöke, Holmes tábornok lé-
pett be először, azután pedig jöttek a többiek: Streeter tábornok, a
tengerészgyalogság parancsnoka, Benson tengernagy, a haditen-
gerészeti hadműveletek vezérkari főnöke, Worthen tábornok, a
szárazföldi haderő vezérkari főnöke, Williams tengernagy, az
egyesített vezérkari bizottság alelnöke, és végül Tupper tábornok,
a légierő helyettes vezérkari főnöke. A meglehetősén erős fény-
ben az összevéve negyvennyolc ezüst csillag szinte vakítóan ra-
gyogott.
Normális körülmények között talán kissé megilletődött lettem
volna, de akkor, azon a napon nem.
Mindannyian helyet foglaltak. Holmes velem szemben, az asz-
tal túlsó végénél ült le. Hat szempár meredt rám. - Üljön le, alez-
redes - morrant rám Holmes.
Ekkor ismét kinyílt az ajtó, és belépett az ezredes, aki ide-
kísért. Odament Holmeshoz, és a fülébe súgott valamit. Holmes
bólintott, az ezredes kiment. Néhány másodperccel később sötét
öltönyt viselő, elegáns megjelenésű férfi lépett be a tárgyalóba.
Biccentett Holmesnak, és anélkül, hogy egy szót szólt volna, leült
egy székre a faborítású fal mellé. Tartása feszes, majdhogynem
katonás volt. A vezérkari főnökök csak futó pillantást vetettek rá,
de az volt az érzésem, hogy ismerik.
Holmes hozzám intézte a szavait, és nagyon mérgesnek lát-
szott. - Tudomásomra jutott, hogy nem sokkal ezelőtt nyilatkozott
a televízióban. Beszámolt a nyomozás állásáról. Elmagyarázná
nekünk, alezredes, miért döntött úgy, hogy a korábban kapott uta-
sításokat figyelmen kívül hagyva, anélkül, hogy engem vagy az
elöljáróit tájékoztatta volna, kiáll a nyilvánosság elé?
- Tábornok úr, gyors döntést kellett hoznom - válaszoltam las-
san. - Nem láttam aggályosnak a helyzetet, hiszen ön a sajtótájé-
koztatóján már beszámolt a történtekről. Sem én, sem a rendőrség
nem tudja, hol lehet dr. Masonis! Úgy vélem, könnyebben kézre
tudjuk keríteni azután, hogy kiálltam a nyilvánosság elé, és meg-
neveztem.
- Vélhetően nagyon bölcs döntés volt - állapította meg Holmes
pikírten. - Eddig meglehetősen kevés eredményt tud felmutatni,
alezredes!
Tupper tábornok, a légierő helyettes vezérkari főnöke megkö-
szörülte a torkát. Barna, hullámos haja volt, és lágy vonásai; en-
nek köszönhetően túlságosan fiatalnak tűnt a vállán díszelgő négy
csillaghoz. - Ugyan már, Holmes tábornok, talán kissé elhamar-
kodottan ítéli meg a helyzetet. Még huszonnégy órája sincs, hogy
Jensen alezredes megkezdte a nyomozást. - Felém fordulva pedig
azt mondta: - Hallottam, hogy a nyomozást vezető tiszt, Tippett
ezredes meghalt. Fogadja részvétemet!
Biccentettem. Nem túlzottan sokat tudtam Tupper tábornokról,
csak annyit, hogy valamikor űrhajós volt, és mielőtt kinevezték
volna a légierő második számú parancsnokává, ő irányította az
űrfegyverkezési programot. Tisztában voltam azzal, hegy meg-
jegyzése nem feltétlenül jelenti azt: egyetért velem. Lehet, hogy
pusztán a szolgálat iránti lojalitásból próbált meg védeni engem.
Bármi is volt az oka, örültem, hogy kiállt mellettem.
Nem így Holmes. Haragos tekintettel meredt Tupperre.
Tupper nem viszonozta a pillantását.
Holmes tábornok ismét felém fordult. - Lenne kedve esetleg
minket is tájékoztatni azokról a részletekről, amelyekről már be-
számolt a sajtónak és a nyilvánosságnak? - kérdezte maró gúny-
nyal.
 Lassan beszéltem, gondosan megválogattam a szavaimat. Ösz-
szegeztem, hogy mit tudtunk meg eddig a nyomozás során. A
vezérkari főnökök egyszer-kétszer kérdeztek közbe... egészen
addig, amíg nem említettem Cao Dinh-t.
Cao Dinh hallatán a sötét öltönyt viselő férfi megfeszült és
előrehajolt. Szinte felnyársalt a tekintetével. Igyekeztem tudomást
nem venni róla.
- Megtudtuk, hogy a Watkins tábornok irodájában talált listán
szereplő huszonhárom katona mind hadifogoly volt, és mindany-
nyian Cao Dinh-be kerültek - folytattam. - Közülük egyetlenegyet
sem engedtek szabadon a háború után. Véleményem szerint
Watkins tábornok azért ment Vietnamba, hogy kiderítse, mi is
történt valójában ezekkel a katonákkal. Úgy gondolom, vizsgá-
lódni akart Cao Dinh-ben, de a kérését elutasították. Miután visz-
szatért Vietnamból, kapcsolatba lépett Mr. Thóval, aki, gyanúm
szerint, információkat szolgáltatott neki Cao Dinh-ről. Valaki,
minden valószínűség szerint Masonis, megtudta ezt, és megölte
mind a két férfit.
Összekulcsolt kezemet az asztalra tettem, jelezve, hogy mon-
dandóm végére értem. Néhány pillanatig senki nem szólt egy szót
sem.
Aztán záporozni kezdtek a kérdések.
- Mi volt dr. Masonis indítéka?
- Miért olyan fontos Cao Dinh?
- Kik voltak a hadifoglyok?
- Mit adott oda Watkins tábornoknak Mr. Tho?
- Csendet! - vakkantotta Holmes zord arckifejezéssel. A kér-
dések özöne nyomban megszakadt.
Holmes ellenszenvvel méregetett. - Mondja, alezredes! Van
valami fogalma arról, hogy miről beszél?
- Uram, én...
- Miket hord itt össze Cao Dinh-ről? Látta a jelentést arról,
hogy mi történt a hadifoglyokkal?
Tétováztam. - Nem, uram! Szerettem volna megnézni, de mint
megtudtam, szigorúan titkos.
- Na látja, ezt jól tudja, alezredes! - Holmes az asztal körül ülő
tábornokokra mutatott. - Még ezek az urak sem ismerik a részle-
teket.
 - Mik ezek a részletek, tábornok? - kérdezte Worthen tábor-
nok, a szárazföldi haderő vezérkari főnöke.
- Jogos kérdés - mondta Streeter tábornok, a tengerészgyalog-
ság parancsnoka. .- Ha az észak-vietnamiak tömegesen végeztek
ki hadifoglyokat, akkor arról bizony szeretnék tudni, elhiheti ne-
kem.
- A kötelességünk tudni róla - tette hozzá halkan Tupper tá-
bornok.
Észrevettem, hogy Williams tengernagy, az egyesített vezér-
kari bizottság alelnöke, meg sem szólalt. Ez csak megerősítette
korábbi feltevésemet, hogy a fickó Holmes bábja.
Holmes merev tekintettel nézett körbe a jelenlévőkön. Aztán
az öltönyös férfira pillantott. A bólintást alig lehetett észrevenni.
Ki a fene ez a fickó?, tettem föl magamban a kérdést.
- Erről egy szó sem szivároghat ki innen, megértették, uraim?
- kérdezte Holmes.
Határozottan bólogató fejek az asztal körül.
- A Cao Dinh-nél lévő fogolytáborral kapcsolatos információ-
kat valóban szigorúan bizalmasan kezeltük - kezdte a tábornok. -
De ellentétben Jensen alezredes feltételezésével, ez nem valami-
lyen észak-vietnami akcióval van összefüggésben. A csend annak
köszönhető, amit mi, az Egyesült Államok tettünk. - Előrehajolt
ültében. - Uraim, 1971. július 27-én az amerikai légierő Takli
Légitámaszpontról felszálló F-4-ese napalmbombát dobott Cao
Dinh-re.
Döbbent csend fogadta a szavait.
Williams tengernagy, az egyesített vezérkari bizottság alelnö-
ke szólalt meg végül. - Te jóságos isten - mormogta. - Erre van
bizonyíték? Kiirtottuk a saját katonáinkat?
- Igen - felelte Holmes. - A tábort eltörölték a föld színéről. -
Rosszalló pillantást vetett rám - Látja, alezredes, ennyit ér a maga
teóriája Watkins tábornok állítólagos érdeklődéséről Cao Dinh
iránt! Hacsak nem azt akarja mondani, hogy Watkins tábornok az
ügy nyilvánosságra hozatalával szégyent akart hozni az Egyesült
Államokra.
Megráztam a fejemet. - Nem uram, de...
- És hadd emlékeztessem valamire! Watkins tábornok szemé-
lyesen közölte velem, hogy minden erejével Vietnam hivatalos
elismerése mellett van. Ez pedig megint csak szertefoszlatja a
maga feltevésé1: a különféle vietnami atrocitásokról.
- Uram, a lista létezése azt bizonyítja, hogy Watkins tábornok
nagyon érdeklődött Cao Dinh iránt.
- Magánál van a lista?
Bólintottam. Elővettem a zakóm zsebéből, és odavittem a tá-
bornoknak az asztal túlsó végéhez. Állva várakoztam, amíg
Holmes végigment a listán szereplő neveken.
Miután a végére ért, fölnézett, és úgy kezdett beszélni hozzám,
mint egy hátulgombolós gyerekhez. - Alezredes, tudja, honnan
származnak ezek a nevek?
- Feltételezem, hogy megszököttektől és más táborok hadifog-
lyaitól.
A tengerészgyalogság parancsnoka megköszörülte a torkát,
úgy hogy mindenki hallja. - Holmes tábornok, mi volt a neve an-
nak a fogolytábornak, ahonnan ön megszökött?
Már én is tudtam; még azelőtt, hogy Holmes válaszolt volna.
- Cao Dinh - mondta Holmes tábornok. - Ezek a neveket én
adtam át a katonai hírszerzésnek. Pontosan tizennyolcat - ennyi
katona volt ott, amikor eljöttem. A többi nevet nem ismerem. De
a dátumokból ítélve, vélhetően azután internálták őket, hogy én
megszöktem.
Holmes a kezembe nyomta a listát. Dühös voltam és zavaro-
dott. Sarkon fordultam, hogy visszamenjek a helyemre.
- Alezredes! - vakkantotta Holmes.
Megpördültem. - Igen, uram?
- Remélem, amikor bizonyítékokat gyűjtöget dr. Masonis el-
len, jobban végzi a munkáját. Mondja, alezredes, talált már vala-
mit, ami alapján a maga gyanúsítottja összefüggésbe hozható a
gyilkosságokkal?
- Volt egy tanúnk, illetve tanúm, tábornok úr! De ma meggyil-
kolták.
- Akkor az égvilágon semmit nem tud letenni az asztalra, ami
dr. Masonis bűnösségére utal?
- Jelen pillanatban nem, uram!
- Van valami a kezében, ami megmagyarázza, hogy dr.
Masonis miért akarta volna megölni Watkins tábornokot? Valami
a doktor múltjában? Indíték? Fel tud egyáltalán mutatni bármit is,
alezredes?
 - Hadd utaljak dr. Masonis katonai kiképzésére, uram! És am-
ennyire meg tudom ítélni, kedvező alkalom is kínálkozott számara
a bűncselekmény végrehajtására. Olyan helyzetben volt, hogy
tudhatott Cao Dinh-ről. Bejárása volt a tábornok irodájába, és a
jelek szerint most bujkál.
- Akkor lényegében azt mondja, hogy nincs semmi konkré-
tum. Csak gyanúra és megérzésekre támaszkodik. És mindezek
alapján kiállt a nyilvánosság elé, és világgá kürtölte, hogy dr.
Masonis a tettes. Mi van, ha téved? Mindenki magán... rajtunk fog
röhögni. Nem is beszélve arról, hogy milyen pereskedésre szá-
míthatunk.
Találkozott a pillantásunk. Tudtam, jobb, ha nem válaszolok.
- Javasolni fogom a felmentését, alezredes! Eddig semmit sem
tudott felmutatni. Számomra szinte bizonyosnak tűnik: Tippett
ezredes halála után maga nincs olyan érzelmi állapotban, hegy
képes lenne folytatni a nyomozást. Leléphet!
Nem mozdultam.
- Alezredes, azt mondtam...
- Két kérdést engedjen meg, tábornok úr - szakítottam félbe. -
Watkins tábornokról. Tudta, hogy mi történt Cao Dinh-nél... hogy
az amerikai légierő napalmot dobott a táborra, és megölték a fog-
lyokat? És a tábornok elhitte, hogy valóban ez történt?
Holmes rám meredt. Egy pillanatig azt hittem, hogy fegyelmi
úton eltávolítanak a hadseregből. De a tábornok meglepett.
- Mindkét kérdésére igen a válaszom, alezredes - mondta nyu-
godtan.
Bólintottam, és kisétáltam a tárgyalóból. Tudtam: könnyen le-
het, hogy mindenben tévedtem. Lehetséges, hogy nem Masonis a
gyilkos. Lehetséges, hogy Watkinst olyan okból ölték meg, amit
még ki kell nyomoznom.
Egyvalamiben azonban egészen biztos voltam.
Holmes alig néhány másodperccel ezelőtt hazudott nekem. De
vajon miért?

21
- Jensen alezredes!
 A folyosón voltam, a tárgyalóterem előtt. Megfordultam. -
Igen, uram?
Tupper tábornok megfogta a karomat, és elindult velem a fo-
lyosón. - Mindjárt vissza kell mennem, de... menjünk be ide.
Beléptünk egy parányi helyiségbe, ahol italautomaták álltak.
Egy százados meg egy őrmester éppen üdítőt vásárolt magának.
Ideges mosollyal üdvözölték Tuppert, aztán kimentek.
A tábornok becsukta az ajtót. Meglepve láttam, hogy a kulcsot
is elfordítja a zárban.
Fürkésző tekintettel méregetett.
- Egyenes válaszokat kérek, világos? Nincs mellébeszélés, al-
ezredes!
Azt vettem észre, hogy majdnem vigyázzállásba vágtam ma-
gam. - Értettem, uram!
Tupper legyintett. - Holmes tábornoknak igaza volt. Ostoba-
ság volt nyilatkozni a tévének.
Jézusom. - Igen, uram!
- Különösen akkor, ha téved.
- Igen, uram!
- De ugye, egyetlen percig sem gondolja, hogy nincs igaza?
Nem válaszoltam rögtön. - Nem, uram!
- Azok után, amiket Holmes tábornoktól hallott, még mindig
azt gondolja, hogy Watkins a Cao Dinh-ben lévő hadifogolytábor
ügyében vizsgálódott?
Mély levegőt vettem. - Az akció közben eltűnt katonák listája
határozottan erre utal, uram! Watkins tábornok úr nem foglalko-
zott volna ezzel az üggyel, ha beveszi azt a történetet, hogy mi
magunk öltük meg az amerikai hadifoglyokat.
- És még mindig úgy gondolja, hogy a halála összefügg Cao
Dinh-nel?
- Igen, uram!
- Miért?
- Úgy gondolom, hogy ott történt valami. Valami, amit eddig
sikerült eltussolni.
- Tehát maga nem hiszi el Holmes tábornok történetét az F-4-
esekről?
- Hadd kérdezzek valamit, uram! Tegyük fel, hogy az ameri-
kaiak napalmbombával kiirtják a saját katonáikat! Ön mit tesz az
észak-vietnamiak helyében?
 Tupper majdnem mosolygott. - Összeszedek annyi újságírót,
amennyit csak tudok, odaviszem őket, és gondoskodom arról,
hogy a világ összes újságjában megjelenjenek a fényképek. A
fenébe is, talán még Jane Fondát is odacipeltem volna, ha tudom.
Bólintottam. - Én is ezt tettem volna, uram! Felbecsülhetetlen
értékű propaganda lett volna.
- A mindenségit neki! Ha magának igaza van, akkor Holmes
az orrunknál fogva vezet minket. - A tábornok megcsóválta a fe-
jét. - Ez pedig azt jelenti, hogy az észak-vietnamiak esetleg való-
ban kivégezték a foglyokat. És ha Watkins tudta ezt, és nyilvá-
nosságra hozza, akkor lőttek Vietnam hivatalos elismerésének.
- Ez pedig több milliárd dolláros veszteséget jelent sok-sok
cégnek, uram! Hatalmas botrány lesz, ha kiderül: a kormányzat is
benne volt abban, hogy a szőnyeg alá söpörjék ezt az ügyet.
- Ez akár gyilkossági indítéknak is elegendő lehet. Csak egy
ponton hibádzik a dolog, alezredes! Miért akarná Holmes eltus-
solni ezt az ügyet?
- Parancsol, uram?
- A tábornok hadifogoly volt. Ő lenne az utolsó ember, aki
megpróbálná meggátolni, hogy kiderüljön: hadifoglyokat végez-
tek ki az észak-vietnamiak. Ráadásul olyan katonákról van szó,
akiket ő maga is ismert.
- Hát... bárcsak tudnám az igazságot, uram!
Valaki megrázta az ajtó kilincsét.
- Továbbra is dolgozni fog az ügyön, alezredes - közölte
Tupper.
- De Holmes tábornok úr...
Kopogtattak az ajtón, aztán megint rángatták a kilincset. -Van
odabent valaki?
Tupper arca elkomorult. - Amíg ki nem nevezik az új vezérka-
ri főnököt, addig én irányítom a légierőt, maga pedig még mindig
a légierő kötelékébe tartozik. Folytassa a nyomozást!
Tupper hajlandó kockázatot vállalni miattam. Elismeréskép-
pen mosolyogva fejet hajtottam.
- Köszönöm, uram!
Vállat vont, és az egyenruháját díszítő négy csillagra mutatott.
- Ez az egyik előnye ennek. Megengedhetem magamnak, hogy
felbosszantsak másokat.
- Hogy érti, uram?
 Tupper mosolygott. - Nem kell aggódnom az előléptetés miatt.
- Elindult az ajtó felé, de aztán megállt. - Tudja, alezredes... - Tű-
nődő pillantással nézett rám. - Még a háború alatt hallottam vala-
mi pletykát Holmesról. Amennyiben igaz, amit beszéltek, akkor
könnyen lehet, hogy ezt most valaki felhasználja ellene.
- Milyen pletyka?
Tupper láthatóan kényelmetlenül érezte magát. - Ha utánanéz,
legyen, körültekintő és diszkrét.
Bólintottam.
Tupper mély levegőt vett, úgy kezdett bele. Egy évvel azután
érkezett a Takli Légitámaszpontra, hogy Holmest foglyul ejtették.
A repülőszázadnál az a szóbeszéd járta, hogy Holmes, akit otthon
a felesége várt, állítólag nagyon bolondult az egyik ápolónőért a
támaszponton. Azt is beszélték, hogy teherbe ejtette, és az ápoló-
nőt hirtelen visszavezényelték az Államokba.
- Mindennek egy szavát sem tudom bizonyítani - fejezte be
Tupper.
Bólintottam. - De ha valaki megtudta, hogy Holmesnak van
egy törvénytelen gyereke, és azzal fenyegetőzött, hogy...
- Ez esetleg megmagyarázhatja Holmes lépéseit - vágott közbe
a tábornok. - Ne felejtse, alezredes: legyen nagyon diszkrét!
Most már szabályosan dörömböltek az ajtón. - Hallom, hogy
vannak bent! Nyissák ki, a szentségit neki! - kiabálta valaki.
- Csak egy kérdést engedjen meg, uram! Ki volt az a civil az
eligazításon?
- Civil? Ja, Bailey dandártábornok.
- Egy dandártábornok?
- A védelmi minisztériumtól van, ő az összekötő a Fehér Ház-
nál. - Tupper a fejét csóválva folytatta, hangjában némi megvetés-
sel. - Maga valószínűleg nem ismeri a Fehér Ház vonatkozó
irányelveit. Az elnök körül tevékenykedő emberek nem szeretik,
ha az összekötő tisztek egyenruhát viselnek a vezérkari táborno-
kok társaságában. Úgy gondolják, ez is hangsúlyozza, hogy az
elnöknek nincsenek katonai tapasztalatai. Rendszeres jelentést
kérek. - Kinyitotta az ajtót, és elsétált a roppant bősz, de nyomban
visszakozni kényszerülő ezredes mellett.
Megálltam egy pillanatra a folyóson. Aztán megcsóváltam a
fejemet, és továbbmentem. Egy női hangot hallottam a hátam mö-
gött.
 Na, ez most ki lehet?, tettem fel magamban a kérdést. Meg-
fordultam.
Mrs. Moffitt.

Az asszony ragyogó szemmel, kipirulva nézett rám, és nehe-

zen szedte a levegőt.
- Hála istennek, hogy megtaláltam - mondta. - Már kerestem
az irodájában is. Mondtak, hogy itt van, ezért idejöttem. Aztán
Marcie mondta, hogy már elment, Siettem, hogy...
- Lassabban. Mrs. Moffitt!
- De tudom a nevet.
Homlokráncolva néztem rá. - Milyen nevet?
- A telefonhívás miatt jutott az eszembe.
- Telefonhívás?
- Az a férfi. Mr. Pinock. Rögtön tudtam, amikor mondta. Ez a
név volt a faxon, ami Watkins tábornok úrnak érkezett.
- Az, amit kikapott az ön kezéből? - kérdeztem, és végre meg-
értettem, hogy miről beszél az asszony.
- Igen. És megvan Mr. Pinock telefonszáma, Mondtam neki,
hogy ön keresni fogja. - A kezembe nyomott egy sárga cetlit. -
Dynatech - mondta Mrs. Moffitt diadalmasan. - Ez volt az.
Dynatech Transport. Nem dinoszaurusz.
Elmosolyodtam.
- Nagyon szépen köszönöm, Mrs. Moffitt!
- Minél hamarabb Hívja fel Mr. Pinockot - mondta anyáskodó
hangon.
- Természetesen.
Az asszony elégedetten bólintott.
Megveregettem a kezét. - Nagyon sokat segített.
Elvörösödött, megfordult és elsétált.

Második csengetésre vették fel a telefont. A háttérben egy

nyomtató kelepelt, emberek kiabáltak. - Pinock Könyvvizsgáló,
Mr. Pinock irodája - mondta egy női hang.
Bemutatkoztam, és egy pillanattal később rekedtes hang szó-
lalt meg a vonal túlsó végén. - Tessék, Pinock.
- Jensen alezredes vagyok, Mr. Pinock.
- Ugye ön vezeti a nyomozást Watkins tábornok meggyilkolá-
sa ügyében?
 - Igen.
- Hosszú évek óta ismertem a tábornokot - mondta Pinock egy
pillanatnyi hallgatás után. - Én magam is eltöltöttem húsz évet a
seregben. Kétszázharminchat bevetésen voltam Vietnamban. F-4-
eseken. A jó öreg Six-Pack kemény fickó volt.
- Sokunknak fog hiányozni - mondtam.
- Hát igen. Nézze, nem biztos, hogy tudok segíteni magának,
de hadd mondjak el valamit! Watkins tábornok felhívott néhány
napja, és azt kérte, hogy készítsünk részletes elemzést egy válla-
latról. Azt mondta, hogy nagyon sürgős, így aztán megmondtam
néhány embernek, hogy semmi mással ne foglalkozzanak, csak
ezzel. Aztán hallottam, hogy meggyilkolták a tábornokot. Nem
tudtam, hogy mit is kellene tennem.
- Biztosíthatom, uram, hogy azt teszi, ami a leghelyesebb. Ez a
bizonyos cég a Dynatech Transport?
- Igen.
- Mi érdekelte elsősorban a tábornokot?
- Szabálytalanságok. Indokolatlan veszteségek, könyvelési hi-
ányosságok, befektetések, és a tulajdonjog. Különösképpen az
utóbbi.
- Kinek a tulajdonában van a Dynatech?
- Egyelőre nem tudom. Míg nem rágjuk át magunkat a teljes
anyagon. Egyelőre négy különböző cég ügyleteit néztük át.
- Mikorra végeznek?
- Talán ma délutánra vagy holnapra. Néhány számítógépes ke-
resés eredményére várunk.
- Közölte önnel Watkins tábornok, hogy miért érdekli ennyire
ez a cég?
- Nem, velem nem.
- Megtenné, hogy felhív, amint végeztek? - kérdeztem. Meg-
adtam neki a számomat, és letettem a telefont.

Amikor kijöttem az egyesített vezérkartól és elmentem a biz-

tonsági őr mellett, először a ragyogó fény tűnt fel, aztán meglát-
tam Frankie-t, kezében a tévékamerával. Annie McDaniel háttal
állt nekem, és a mikrofonba beszélt. Néhány nézelődő gyűlt ösz-
sze, civilek és katonák vegyesen.
Határozott léptekkel megkerültem őket, majd gyors tempóban
továbbmentem.
 Annie hangosan beszélt, éppen azt mondta: - ...sem Holmes
tábornok, sem más tagja az egyesített vezérkarnak nem adott in-
formációt a nyomozás állásáról. Forrásainktól úgy tudjuk, hogy...
Odapillantottam. Néhány másodperc, és befordulok a sarkon...
Annie meglátott, a szeme elkerekedett. - A franc egye meg!
- Ennyi mondta Frankie. - Annie, nem lehet ilyet...
- Jensen alezredes! - kiáltotta Annie.
Lehajtottam a fejemet, és gyalogoltam tovább.
Női cipősarkak kopogása. - Jensen alezredes!
Felgyorsítottam a lépteimet.
Az emberek a folyosón meredten bámultak. Valaki felviho-
gott.
A pokolba. Megálltam és megfordultam.
Annie és Frankie lelassítottak, Annie arcán hatalmas, mond-
hatni győzedelmes vigyor jelent meg. Egy fiatal százados jött
mögötte; meglehetősen idegesnek látszott.
Annie ért oda hozzám először. Kissé kapkodva szedte a leve-
gőt. - Jensen alezredes, ön most tájékoztatta Holmes tábornokot…
Feltartottam a kezemet. - Nem nyilatkozom, Annie! - Frankie
kezdte a vállához emelni a kamerát. Szigorú pillantással néztem
rá. Meggondolta magát, és leengedte. A századosra pillantottam. -
Maga kicsoda?
A százados nagyot nyelt. - Barstow százados, uram! A sajtó-
osztályról.
- Csak nem hivatalosan, bizalmasan áruljon el néhány infor-
mációt! Rendben? - kérte Annie. - A szavamat adom, hogy...
- Azt elhiszem - csattantam fel. - Tudom, hogy mennyit ér a
szava. - Megfordultam és elindultam.
Annie lépést tartott velem, Frankie meg a százados követték. -
Még mindig haragszik ezért? Ugyan már, alezredes! Egy ilyen
semmiség miatt? Egyébként mindenben tartottam magam a meg-
állapodásunkhoz.
- Annie, nem érek rá, és nincs semmi mondandóm. - Megáll-
tam a lépcsőnél. A századosra pillantottam. - Barstow, ha ez a két
ember követni fog, azt maga megemlegeti. Megértette?
Úgy tetszett, hogy Barstow mindjárt rosszul lesz. - Igen, uram!
Tökéletesen megértettem, uram!
Kinyitottam az ajtót.
- Jensen alezredes...
 Fölléptem a lépcsőre.
- Igaz az a szóbeszéd, hogy Holmes tábornok leváltotta önt?
Visszaléptem a folyosóra. - Honnan a fenéből tudja ezt? -\
Ahogy kiejtettem a szavakat, már tudtam, hogy hibát követtem el.
Frankie arcán pimasz mosoly ült. Barstow értetlenül bámult.
Annie kedvesen rám mosolygott, kacsintott, aztán sarkon for-
dult, és elment. Frankie kuncogva követte. Barstow százados ott
maradt, ahol eddig állt, és a fejét kapkodta: hol Annie után nézett,
hol rám.
Charlie, te átkozott idióta, korholtam magamat.

- Menjen a karbantartóterembe, uram - mondta az asztalnál ülő

századosnő, amikor beléptem a számítógépes biztonsági központ-
ba. - Szólok Gutierrez őrnagynak, hogy megérkezett.
- Köszönöm. - Mosolyt erőltettem az arcomra, és elsétáltam a
számítógépeknél elmélyülten dolgozó hadnagyok mellett.
Jonesy a karbantartóterem ajtaja előtt várt rám. Látta, hogy
rossz hangulatban vagyok, mert nyomban azt kérdezte: - Valami
baj van, uram?
Megráztam a fejemet.
Jonesy fürkésző pillantással nézett rám. - Megint felhívtam az
FBI-t.
- És?
- Egyelőre semmi.
Tudtam, hogy egy ember pénzügyi helyzetének ellenőrzése -
többnyire az adóbevallások alapján - nem jelent gondot az FBI-
nak. Néhány perc alatt el tudják intézni.
- Kivel beszélt?
- Weatherby ügynökkel.
Nem tűnt ismerősnek a név. - Nem mondta, hogy miért tart
ennyi ideig?
- Gondjaik vannak az adatok letöltésével. Valami baj van az
adóhivatal számítógépével.
- Hisz neki?
- Felhívtam az adóhivatalban Mrs. Bakert. Tavaly együtt dol-
goztam vele a sikkasztási ügyön. Tudja, az az alezredes volt ben-
ne a légierőtől.
Bólintottam. Emlékeztem az ügyre.
 - Nos, a nő nagyon meg volt lepve, amikor azt hallotta tőlem,
hogy gond van a számítógépükkel. Így aztán megadtam neki
Masonis nevét. Azt mondta, hogy faxon elküldi az anyagot az
irodánkba.
- Lehet, hogy az FBI számítógépével van a baj - jegyeztem
meg.
- Lehet - felelte Jonesy, de arckifejezése arról árulkodott, hogy
egy percig sem hiszi.
Beszámoltam neki a beszélgetésről, amit Pinockkal folytattam.
- Dynatech - mondta Jonesy. - Sosem hallottam róla.
- Én sem. - Elmondtam neki, amit Tuppertől tudtam meg
Holmesról: lehet, hogy van egy törvénytelen gyereke. Jonesy
füttyentett egyet, és azt mondta, hogy utána fog nézni,
Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó. - Hát itt vannak - mondta
Maria, és csípőre tette a kezét. - Azt hittem már, hogy elvesztek.
Na, bejönnek vagy sem?

22
- Nyomtassa ki, Cindy - mondta Maria.
Jonesy meg én közöttem állt Maria, és mindannyian a számí-
tógép monitorjára meredtünk Cindy válla fölött. Cindy azokat a
fájlokat rendezgette, amelyeket sikerült megmenteni Watkins tá-
bornok és Swanson őrnagy komputeréről. A legtöbb dokumentum
az őrnagyé volt. Ezeket már átnéztem, és az a fájl, amire Maria
utalt, egy szolgálati minősítés volt, Watkins tábornok készítette
Jowers ezredesről.
Jonesyval együtt olvastuk el a szolgálati minősítést.
A közelben egy lézernyomtató halkan zümmögött, aztán el-
csendesedett. Maria odalépett a nyomtatóhoz, és kivette a tálcá-
ban összegyűlt lapokat.
Jóval azelőtt, hogy befejeztem volna az ezredesről készült
szolgálati minősítést, már tudtam: Jowers pályafutásának vége.
Egy civilnek úgy tetszett volna, hogy Jowers ezredes kivételes
képességű katonatiszt. De a tapasztalt tiszt könnyedén észrevette
azokat a kényes szavakat és kifejezéseket, amelyek oly kedvezőt-
lenné tették a minősítést az ezredes számára. A „kiváló” helyett
„kielégítő” szerepelt, „azonnali előléptetés” helyett „előléptetés”.
De a legrosszabb az „átlagos” szó volt - már egyszer is bőven elég
lett volna, ám összesen négyszer bukkant fel a minősítésben.
Jonesy egy másodperccel később fejezte be az olvasást. Az
órámra pillantottam. Már majdnem egy órája Maria irodájában
voltunk.
Maria odalépett hozzám, kezében a frissen nyomtatott lapok-
kal. - Ennyit tudtunk megmenteni, alezredes! Hátha talál benne
valami érdekeset. Egy részét már az érkezésük előtt kinyomtat-
tam.
Bólintottam, és átvettem a papírokat.
Cindy, látván, hogy Jonesy meg én befejeztük az olvasást, le-
nyomott egy billentyűt a klaviatúrán. A Watkins tábornok szöveg-
szerkesztőjén készült fájlok betűrendes listája jelent meg a moni-
toron.
- Nagy szerencse, hogy legalább ennyit meg tudtunk menteni -
mondta Maria, a már átadott dokumentumokra utalva.
- A vírus a fájlok több mint kilencven százalékában reprodu-
kálta magát.
- Nagyon köszönöm a segítséget, Maria - feleltem, még min-
dig Cindy monitorját bámulva. - A mindenségit! - kiáltottam föl
meglepődve, amikor megláttam a Cao Dinh szavakat.
- Cao Dinh - olvasta fel hangosan Jonesy a fájl nevét.
- Miről van szó? - kérdezte Maria, a képernyőre pillantva a
vállam felett.
- A lista felső harmadának végén van a fájl, asszonyom -
mondta Cindy.
Elvigyorodtam. A fájlban lévő szöveget két napja írták, 16 óra
37 perckor. Nem is akartam elhinni, hogy ilyen szerencsénk van.
- Mi az a Cao Dinh? - érdeklődött Maria.
- Ezt a fájlt megmentették? - kérdeztem izgatottan.
- Nem tudom - válaszolta Maria. A kinyomtatott papírok felé
intett a fejével, - Ha igen, akkor azok között vari.
- Azt hiszem, uram, hogy nem sikerült - szólalt meg Cindy.
- Sőt, egészen biztos vagyok benne, hogy nem boldogultunk
vele.
Odamentem a fémasztalhoz, és gyorsan átlapoztam a papíro-
kat. Körülbelül harminc oldal lehetett. Többségükben levelek
Watkins ismerőseinek, néhány szolgálati minősítés és egy-két
feljegyzés, emlékeztető. Mire az utolsó lapokhoz értem, már nem
is nagyon reménykedtem. Megnéztem a legutolsó oldalt. Maria és
Jonesy várakozóan néztek rám. Megráztam a fejemet.
- A többi fájlt semmiképpen sem lehet megmenteni? - kérdez-
tem Mariától.
- Nem.
Cindy is megrázta a fejét.
- Legalább annyit tudunk, uram, hogy a tábornok Cao Dinh-
nel kapcsolatban vizsgálódott - mondta Jonesy.
- Mi az a Cao Dinh? - tette fel újra a kérdést Maria.
- Jobb, ha nem tudja - feleltem.
- Oké, értek én a szóból. Nem kell feltétlenül tudnom, hogy
miről van szó.
- Egyszer azért majd elmondom.
- Addig is kibírom valahogy.
- Őrnagy, mindjárt fél hat - közölte Cindy, az órájára pillantva.
- Köszönöm. Menjünk, az irodámban nézzük meg!

- Szeretném tudni, hogy ki írta - dünnyögte Jonesy. .Egymás

mellett álltunk a piszoároknál a férfimosdóban.
- A Cao Dinh aktát? - kérdeztem.
- Nem, uram! Jowers ezredes szolgálati minősítését.
Egy pillanatig nem értettem, mire utal a főtörzsőrmester, de
aztán világos lett. Nem ez lenne az első eset, hogy egy tábornok
valamelyik beosztottját bízza meg egy szolgálati minősítés elké-
szítésével. - Maga szerint Swanson őrnagy írta?
- Megmagyarázná Jowers ezredes ellenszenvét. Különöskép-
pen akkor, ha valahogy rájött.
Jonesy elvörösödött, és így szavak nélkül adta tudtomra, hogy
mit gondol.

Maria íróasztala körül elhelyezkedve néztük a Hetes csatorna

híradóját. Annie értette a dolgát, ez nem vitás. Az ő anyagával
indult a híradó. Először őt láthattuk élőben a kikötőből, tájékoztat-
ta a nézőket, hogy mi történt délután. A háttérben lakóhajók rin-
gatóztak a vízen, és nyomozok sürgölődtek mindenfelé. Egy pil-
lanattal később bejátszották Frankie korábban készített felvételeit
az áldozatokról, a mentőautókról, a tűzoltókocsikról meg a hajók-
ról. Aztán ismét Annie jelent meg a képernyőn.
 Üdítőt kortyolgattam. Annie minden valószínűség szerint az
összeszólalkozásunk után rögtön visszament a kikötőbe. Azon
tűnődtem, vajon mikor közli a szenzációs hírt, hogy engem majd-
nem fölmentettek. És persze azon is törtem a fejem, hogy ki a
fene mondta el neki.
- Könnyen lehet, hogy ez az utóbbi évek legkomolyabb gyil-
kossági ügye - mondta Annie. - Először Watkins tábornokot gyil-
kolták meg brutális kegyetlenséggel tegnap este. A lakásában,
Fort Myerben találtak rá. Watkins tábornok a légierő vezérkari
főnöke volt… - Miközben Annie hangját hallottuk, Fort Myer
Wright Kapuját láthattuk a képernyőn. Aztán pedig a Saigoni
Teaházat, miközben Tho meggyilkolásáról beszélt Annie. Miss
Vinh halála kapcsán bevágtak egy képet a házról, ahol a lány szo-
bát bérelt, majd minket - Tippettet meg engem - mutattak, amint
besétálunk az épületbe, és közben Annie suttogó hangon közölte a
nézőkkel, hogy katonai nyomozók vagyunk. Ezután ismét élőben
mutatták a riporternőt a kikötőből.
- Az egyik katonai nyomozó Jensen alezredes volt, a légierő
Különleges Nyomozati Osztályának tisztje. Mint említettem, Jen-
sen alezredes a jelek szerint meg van győződve arról, hogy a bűn-
cselekmények első számú gyanúsítottja dr. Theodore Masonis, a
Duke Egyetem Orientalisztika Tanszékének egyetemi tanára,
számos tudományos munka elismert szerzője. A washingtoni
rendőrség egyik, neve elhallgatását kérő tisztje úgy tájékoztatott
bennünket, hogy Harry Lee hadnagy, a nyomozás vezetője szintén
hajlamos elfogadni a tanár bűnösségére vonatkozó elméletet. De
meg kell jegyeznünk: egyelőre semmiféle magyarázatot nem ta-
láltunk arra, hogy mi indíthatta volna dr. Masonist a szörnyű gyil-
kosságok elkövetésére. Ha a rendőrségi vagy a katonai nyomozók
tudnak is valamilyen lehetséges indítékról, nem közlik velünk.
Lee nyomozó nem kívánt nyilatkozni. Warren Tippett ezredes
volt a katonai nyomozás vezetője, sajnálatos módon azonban ő is
életét vesztette a robbanásban. Sikerült viszont a légierő Különle-
ges Nyomozati Osztályának magas rangú tisztjétől, Jensen alezre-
destől exkluzív interjút kérnem, amit ma korábban egy ízben be-
mutattunk már önöknek. Most ismét leadjuk az interjút...
És ott voltam a képernyőn. Az egészet leadták, kivéve azt a
részt, amikor Annie kérdéseket próbált meg föltenni.
Őszintén meg voltam lepve, hogy Annie kivágta.
 A riport végén Masonis fényképét mutatták, betöltötte az
egész képernyőt. Az egyik könyvborítón szereplő fotót használ-
ták.
Annie elbúcsúzott a nézőktől.
Sörreklám következett: három fickó horgászott egy mólóról.
Annie egyetlen szóval sem említette, hogy majdnem leváltottak.
Nem is tudtam, mit gondoljak erről.
Maria sápadtan nézett rám. - Te jóságos isten, Charlie, ezt
nem tudtam!
- Elnézést kérek. Meg kellett volna mondanom. - Határozottan
eldöntöttem, hogy nem fogok szólni Mariának Tippett haláláról.
Azt hiszem, abban reménykedtem, hogy valaki mástól már hallot-
ta.
Kiittam az utolsó cseppeket is, aztán összeroppantottam a do-
bozt. Összesen kilencen haltak meg a robbanástól. Neveket egy-
előre nem közöltek. Az a kisfiú volt az egyetlen gyermek áldozat,
akinek az édesanyját meg a testvérét sikerült kihoznom a hajóról.
Szombaton lett volna hétéves. Megint elöntött a düh.
- Nézzük meg, mi van a CNN-en - kértem.
Maria lenyomott egy gombot a távirányítón.
Még pont elcsíptük Annie riportjának a végét, aztán követke-
zett a CNN saját anyaga. Masonisról azt mondták, vietnami vete-
rán és az egyik legkiválóbb Vietnam-szakértő az országban.
Maria a kijárathoz kísért minket. - Kedveltem Tippett ezre-
dest, Charlie! Nem volt valami barátságos, de rendes ember volt.
- Ismerted?
- Együtt dolgoztunk a leavenworthi ügyön. Ő volt az, aki fel-
hívott, hogy segítsek kideríteni, miféle vírusok lepték el a gépe-
ket. Nagyra tartott téged.
Nem szóltam semmit. Az ajtóhoz értünk.
- Ó, el is felejtettem! Lehet, hogy az irodájában van egy máso-
lat.
- Milyen másolat?
- Egy másolat a vírusról.
- Kösz.
Megragadta a karomat, és a szemembe nézett. - Remélem,
hogy elkapjátok a fickót, Charlie!
- El fogjuk kapni.
 Jonesy vezetett. Útközben felhívtam Talia lakását. Félve szólt
bele a telefonba, és jól hallhatóan megkönnyebbült, hogy én va-
gyok a hívó.
- Láttam a híreket, uram! Azt mondják, hogy három holttestet
még nem találtak meg.
- Így van.
- Tippett ezredes az egyik?
- Igen.
- Sajnálom.
- Gondolom, dr. Masonis nem telefonált.
- Nem. - Úgy tetszett, mintha akarna még mondani valamit.
Vártam. - Ellenőrizte a floppylemezeket? - kérdeztem, végül.
- Igen. Semmit nem találtam, ami Vietnammal vagy a tábor-
nok úr útjával lenne összefüggésben.
- És Cao Dinh?
- Micsoda?
Lebetűztem. - Hadifogolytábor volt - tettem hozzá.
- Nem emlékszem semmi ilyesmire.
- Semmiféle utalást nem talált hadifoglyokra?
- Nem, uram! Jonesy azt mondta, hogy ezeken a floppyleme-
zeken nem a tábornok számítógépéről származó anyagok vannak.
- Tehát...?
- Tehát valószínűleg semmilyen fontos adat, információ nincs
rajtuk.
- Értem. Minden rendben van egyébként?
- Igen. - Megint azt éreztem, hogy akar még mondani valamit.
- Beszélhetnék Webster századossal? - kérdeztem.
- Hogyne!
Webster jelentkezett a vonal túlsó végén. Kissé levertnek hal-
latszott. Közöltem vele, hogy Jonesy mobiltelefonján tud elérni,
ha valamiért szükség lenne rám.
Jonesy rám nézett a szeme sarkából. - Ön szerint a jelenlegi
helyzetben van arra esély, hogy Masonis felhívja Swanson őrna-
gyot?
- Ha van egy csepp esze, akkor biztosan nem telefonál.
A forgalomkorlátozások miatt a Lee autópályán kellett men-
nünk, így legalább húsz perccel hosszabb volt az út Fairfaxtól
nyugatra kezdett elviselhetővé válni a forgalom. Egy dzsesszál-
lomásra állítottam a rádiót, hátha segít a zene a gondolkodásban,
de a dzsessz ezúttal nem gyakorolt rám jótékony hatást. Nem tud-
tam rájönni, hogy Annie miért nem említette: majdnem elvették
tőlem az ügyet. Hiszen én magam erősítettem meg a hírt, hogy
enné meg a fene.
- Uram...
Jonesy a visszapillantó tükörbe nézett. - Társaságunk akadt -
mondta.

23
- Biztos benne? - kérdeztem. Legyőztem magamban a készte-
tést, hogy hátraforduljak.
- Igen, egészen biztos vágyók - felelte Jonesy. - Barna mini
furgon. Fehér férfi. Sötét haj. Két autóval van mögöttünk. Meg-
jegyzem, nem valami ügyes a követésben. Akkor vettem észre
először, amikor rákanyarodtunk az 50-esre. Majdnem leszorított
az útról néhány kocsit, hogy a nyomunkban maradjon. Még né-
hány perccel ezelőtt is itt volt a hátunk mögött, aztán valószínűleg
rájött, hogy ez így túl feltűnő, és lemaradt egy kicsit. - Jonesy rám
nézett. - Minden atkalommal, amikor lelassítok, ő is lelassít.
Ugyanez a helyzet, ha gyorsítok.
Előrehajoltam, és a jobb oldali visszapillantó tükörbe néztem.
Megláttam a furgont. Úgy látszott, hogy a sofőr az egyetlen sze-
mély a kocsiban. Az volt a benyomásom, hogy a férfi fiatal lehet.
Elővettem a jegyzetblokkomat. - Fölírom a rendszámát.
- Már megnéztem. - Jonesy lediktálta a számot
Déli irányban ráfordultunk a 28-as útra, és Manassas dombos
vidéke felé tartottunk. A furgon továbbra is követett minket.
- Húzódjon le! - mondtam Jonesynak.
Jonesy a padkára kormányozta az autót, és leállt.
A furgon lelassított, aztán hirtelen felgyorsított, és elhúzott
mellettünk. A sofőr ráhajolt a kormányra, és az útra szegezte a
tekintetét. A nagy sebesség miatt nem láttam őt tisztán. Figyeltük,
ahogy a furgon eltűnik a kanyarban.
Jonesy kérdőn nézett rám. Megvárta, amíg egy szürke autó el-
hajt mellettünk, aztán besorolt a forgalomba.
 Öt perccel később egy kereszteződéshez értünk, ahol egy
élelmiszerüzletet és egy állatorvosi rendelőt pillantottam meg.
Láttam, hogy a szürke autó behajt a parkolóba, ahol már állt né-
hány jármű. A furgon sehol. Jobbra fordultunk. Elolvastam a cí-
met az első házon. - Nem lehet messze. A bal oldalon lesz.
Jonesy körbepillantott, és halkan füttyentett. - Nem egy nyu-
galmazott ezredes ez a fickó?
- De igen.
Jonesy reakciója érthető volt. Mindegyik ház hatalmas volt, és
legalább kéthektárnyi területen állt. Tégla- és vaskerítések vették
körbe őket.
- Valamikor lótenyészetek voltak errefelé - jegyeztem meg.
- Mostanság biztosan elkérnek ezekért a házakért egy-két-
milliót.
- Inkább négyet vagy ötöt.
- Mi a csudával foglalkozik ez a fickó, uram?
- Az eltűnt katonák felkutatására alakult szervezetet irányítja.
- Értem, uram! Ezt én is tudtam, de... a fenébe is... azzal nem
kereshet valami sokat.
- Szerintem sem. Azt hiszem, a következő lesz az, a fehér tég-
lakerítéssel.
Odagurultunk egy vaskapuhoz. Az aranyozott dísztáblán csak
ennyi állt: BIRELLI CSALÁD. A kerítésen keresztül jól láthattuk
a gondosan rendben tartott pázsiton magasodó kétszintes házat.
Balra teniszpálya volt. Kiszálltam az autóból, és odamentem a
kaputelefonhoz. Apró betűkkel szedett felirat a látogatóknak:
KÉREM MEGNYOMNI! Alatta pedig: CSAK MEGHÍVOTT
VENDÉGEKNEK.
Megnyomtam a gombot. A kör alakú kocsibejárón egy Mer-
cedest meg egy Jaguárt láttam. Fémes hang szólalt meg.
- Segíthetek?
- Jensen alezredes vagyok, és Birelli ezredes úrhoz jöttem.
Meg van beszélve.
- Értem, uram! Jöjjön be, kérem! A ház előtt legyen szíves le-
parkolni!
Elektromos motor berregése hallatszott, és a kapu lassan kitá-
rult.
 Megfordultam, éppen akkor elhajtott egy kocsi az úton.
Ugyanaz a szürke autó volt, amit már korábban is láttam. Kipil-
lantottam az útra.
A fenébe!
Ellenzőt formáltam a kezemmel és a szemem fölé emeltem.
Mivel a nap a szemembe tűzött, nem lehettem egészen biztos a
dolgomban, de a tőlünk körülbelül nyolcszáz méterre parkoló
jármű barna mini furgonnak tűnt.
Visszaültem a kocsiba, és Jonesy behajtott a kapun.

Hátrafésült hajú, fekete zakót viselő ázsiai férfi állt a ház főbe-
járatához vezető lépcsőn. Amikor odaértünk, lejött a lépcsőn, és
kinyitotta nekem a kocsi ajtaját. Erős akcentussal, éneklő hangon
beszélt, és ebből rájöttem, hogy nem őt hallhattam a kaputelefon-
ban.
- Erre jöjjenek, kérem!
Egy kavicsösvényre vezetett bennünket, ami a fészer meg egy
garázs között húzódott. A garázsban legalább öt kocsi elfért.
Jonesy kissé megilletődve nézelődött.
Hihetetlennek tűnt, hogy ilyen helyek léteznek ennyire közel
Washingtonhoz, de hát ugye, ha az embernek van elég pénze...
A puskalövés durranása hangos volt, egészen tisztán hallható.
Rögtön követte egy másik.
- Uram... - szólalt meg Jonesy, és mellém lépett.
A kísérőnket figyeltem, de meglehetősen közönyösnek mutat-
kozott. Jonesynak nem mondtam semmit, csak rámutattam az
ázsiaira. .
Átvágtunk egy virágoskerten. Jobbra egy méretes szökő-
kútban bugyogott a víz, mellette pedig nyári lak állt; akkora volt,
mint egy kisebb lakóház. Hatalmas pázsitos részhez értünk.
Két újabb lövést hallottunk.
Aztán megpillantottam egy férfit: vadászpuskát tartott a kezé-
ben. Sötét hajú nő állt mögötte, parányi doboz volt a tenyerében.
A férfi lekuporodott, és mondott valamit. Két agyaggalamb repült
föl a levegőbe egy földpad mögül. Kétszer eldördült a gyorstüzelő
puska. A galambok szétrobbantak.
Kísérőnk megállt, rámutatott a férfira, aztán megfordult, és
visszasétált az ösvényen.
 - A hétszentségit neki! - ordította a férfi, és apró tánclépéseket
lejtett.
A nő vígkedélyüen a dobozhoz ütögette a kezét - így fejezte ki
az elismerését,
- Jöjjön - súgtam Jonesynak, és keresztülvágtunk a gyepen.

24
Kiég sohasem találkoztam John Birellivel, az Egyesült Álla-
mok szárazföldi haderejének (nyugalmazott) ezredesével, de sokat
szerepelt az újságokban, és jól emlékeztem a történetére.
A nyolcvanas évek közepe felé Birellit megbízták a katonai
hírszerzés keretein belül működő, hadifoglyokkal és akció közben
eltűnt katonákkal foglalkozó iroda vezetésével. Azért választották
őt, mert igazi háborús hős volt: számos kitüntetéssel és két ezüst
csillaggal tért vissza Vietnamból. És azért, mert kellemes modora
volt, és remek retorikai képességgel megáldott ember hírében állt.
A második kritérium sokkal, de sokkal fontosabb volt.
Amikor Birelli átvette a megbízatását, az iroda állandó táma-
dások kereszttüzében állt: ostromolták a családok, kongresszusi
képviselők, eltűnt katonák ügyében tevékenykedő aktivisták és a
sajtó képviselői. Nemtörődömséggel, ügyetlenkedéssel és toho-
nyasággal vádolták az irodát. A legelvetemültebbek odáig me-
részkedtek, hogy azt állították: az iroda részt vesz abban a nagy-
szabású összeesküvésben, amelynek célja annak titokban tartása,
hogy Vietnamban még mindig vannak életben lévő amerikai hadi-
foglyok. Megszületett a döntés: szükség van egy igazi PR szak-
emberre. Színre lépett a jóképű, mindig mosolygós John Birelli
ezredes.
Kinevezése nem a kívánt hatást érte el.
Az irodával szembeni ellenséges érzületek elsőrendű okának a
családokat vélték. A hadsereg vezetése úgy gondolta, hogyha a
családok kedvére tesznek, az egyéb forrásokból - a különböző
lobbizó szervezetektől és a kongresszustól - eredő kritikai hangok
szép lassan elcsendesednek. Birellinek az volt a feladata, hogy
nyerje el a családok bizalmát, engesztelje ki őket, és a leghatáro-
zottabban cáfoljon meg minden olyan feltevést, miszerint még
vannak életben lévő hadifoglyok Vietnamban, illetve létezne
bármiféle konspiráció az igazság elleplezésére.
Fél évvel azután, hogy megkezdte munkáját az iroda élén,
Birelli sajtótájékoztatót hívott össze, ahol bejelentette: nyugállo-
mányba vonul. És ezt követte az igazán szenzációs bejelentés.
Birelli elmondta, hogy az íróasztalára kerültek olyan bizonyíté-
kok, amelyek alapján határozottan úgy gondolja, hogy igen nagy a
valószínűsége annak, hogy Vietnamban még vannak amerikai
hadifoglyok. Arról is tájékoztatta a nyilvánosságot, hogy a hír-
szerzés bürokratái meggátoltak a további, minden kétséget elosz-
lató bizonyítékok felkutatásában.
Birelli percek alatt ünnepelt híresség lett. A családok, az akti-
visták és bizonyos politikusok szentként tisztelték. A katonai ve-
zetők viszont azt fontolgatták, hogy hadbíróság elé citálják.
Könnyen lehet, így is tettek volna, ha nincsenek tisztában azzal,
hogy milyen szörnyűséges botrányt idéznének elő. Úgyhogy vé-
gül bölcsen megengedték neki, hogy vonuljon nyugdíjba.
Birelli nem késlekedett, gyorsan kiaknázta új keletű ismertsé-
gének minden előnyét. Alapított egy szervezetet, amely az eltűnt
katonák felkutatását tűzte ki céljául, és az ügy elszánt szószólója
lett. A média fokozott érdeklődésétől kísérve expedíciókat szer-
vezett Laoszba, Thaiföldre és Vietnamba. Az a tény, hogy semmi
bizonyítékot nem tudott felmutatni, ami még életben lévő hadi-
foglyok létezésére utalt volna, a jelek szerint egy szemernyit sem
zavarta a támogatóit.
Birelli állandó problémát jelentett a Pentagonnak, különösen a
hírszerzésnek. A legtöbb aktivistával ellentétben Birelli hiteles
figura volt. Az általa megfogalmazott vádakra a Pentagon illeté-
kesei nem mondhatták azt, hogy megalapozatlanok, légből kapot-
tak, hiszen az ezredes valamikor közéjük tartozott. Tudta az igaz-
ságot.
Butcher ezredes Birelli iránt érzett leplezetlen gyűlölete álta-
lában jellemző volt a Pentagon berkeiben. Számukra Birelli tör-
vényen kívüli lázadó volt, megvetni való opportunista, aki ki-
használja a családokban, hozzátartozókban élő reményt csak
azért, hogy a reflektorfényben maradhasson.
Ez pedig ugyancsak elgondolkodtatott. Vajon mi köze lehetett
Watkins tábornoknak - pont Watkinsnak! - egy ilyen figurához?
 A fegyver ismét eldördült. Lőporszag áradt szét a mozdulatlan
levegőben.
- John! - szólalt meg a nő, és közben ránk nézett. Most már
láttam, hogy mi az a kis doboz a kezében: távirányító, amivel út-
jára bocsátotta az agyaggalambokat.
Birelli rövid ujjú pólót viselt, arra pedig vadászmellényt hú-
zott. Úgy nézett ki, ahogyan a fényképeken: jóvágású férfi, mar-
káns vonásokkal; hátrafésült, sötét haj, kissé őszes bajusz, a száj
vonala fölött gondosan körbenyírva. Legalább ötvenéves volt már,
de jó néhány évvel fiatalabbnak nézett ki.
Elvigyorodott, lehajlította a puska csövét, kivett két töltény-
hüvelyt, és belepottyantottá őket a derekán függő tölténytáskába.
Izmos vállának támasztotta a fegyvert, és várakozóan nézett fe-
lénk, Jonesyra meg rám.
- Jensen alezredes, örülök, hogy eljött.
- Pazar lövések voltak, Birelli ezredes!
- John - mondta, és megvillantotta megnyerő mosolyát.
Kezet ráztunk. Kemény, férfias volt a kézfogása. Bemutattam
Jonesyt. A nő is csatlakozott hozzánk. Kék napozóruhát viselt, de
így is könnyed elegancia sugárzott belőle. Nem lehetett több hu-
szonöt évesnél. Hatalmas, csillogó szemek, finom vonások, és a
karcsú vállat verdeső, hosszú, fekete haj. Törékeny, gyönyörű nő.
- Uraim, hadd mutassam be a feleségemet, Lisát - harsogta
Birelli, és napbarnított karjával átölelte az asszonyt.
Lisa mosolygott. - Jó napot, uraim! - Erős brit akcentusa volt.
- Lisa Londonban nőtt fel - magyarázta Birelli. - Mindenki
meg szokta kérdezni.
- Nagyon szép otthonuk van, Mrs. Birelli - jegyeztem meg.
- Köszönöm. És kérem, szólítson Lisának! - Kedvesen ránk
mosolygott. - Meg kell vallanom, hogy még nem igazán szoktam
meg. Túlzottan hivalkodó az én ízlésemnek.
Birelli fölnevetett. - Ezzel vesztegettek meg engem. Az apó-
som adta, hogy elvigyem otthonról a lányukat.
- John! - Az asszony még mindig mosolygott Birelli gyöngé-
den masszírozni kezdte a felesége vállát. Lisa elnézően pillantott
rá. - Add ide a puskát, John! Beviszem a dolgozószobádba, aztán
nekiláthattok annak, amiért ez a két úr itt van.
Birelli engedelmesen átnyújtotta neki a fegyvert.
 - Ennél jobb dolog még soha az életben nem történt velem -
közölte Birelli, miközben azt figyeltük, ahogyan Lisa visszasétál a
házba. - Évtizedek óta ismerem az apját. Valamikor régen ezre-
desként szolgált a dél-vietnami hadseregben, nagy hatalmú tarto-
mányi elöljáró volt. Ezerkilencszázhetvenötben kimenekítettem őt
meg a családját. Most hat gyára van neki Malajziában. Fölvett a
cégéhez alelnöknek, én irányítom a marketing munkát. Látástól
vakulásig dolgozom. A kedves papa egyébként egy ronda és ki-
állhatatlan fráter. Ha meglátnák, mérget mernének venni rá, hogy
Lisa nem az ő lánya.
- Nagyon csinos asszony - állapítottam meg.
Birelli mély lélegzetet vett, aztán rákacsintott Jonesyra. - Csak
két okból szabad házasodni, főtörzsőrmester! Szépségért és pén-
zért.
- Én mind a kettőt szeretném egyszerre, uram! - felelte Jonesy,
és elnevette magát.
Birelli is nevetett. - Na jöjjenek, igyunk egyet!

A főépület mögött húzódó földszinti teraszon ültünk le, egy

kovácsoltvas asztal köré. Remek kilátás nyílt a kertre. Ha a bal
vállam fölött felpillantottam, az egyre lejjebb ereszkedő napot
láthattam a horizonton. A háttérben a tücskök csak éppen hogy
rázendítettek fülhasogató nótájukra. Jonesy meg én üdítőt iszogat-
tunk, Birelli pedig felhajtott egy rumos kólát. Utána elégedetten
felsóhajtott, aztán fölemelte a poharát, és megzörgette benne a
jeget.
Megjelent az ázsiai férfi, és kicserélte Birelli üres poharát egy
telire.
Birelli nagyot kortyolt az italból, letette a poharát, ránk nézett,
aztán megcsóválta a fejét. - Elkaptam néhány percet abból a
csevelyből, amit azzal a szemrevaló riporternővel folytatott. Hogy
szokták szólítani, Charlesnak?
- Jobban szeretem a Charlie-t.
- Oké, Charlie! Hallottam, mi történt Tippett-tel. Ismertem őt,
egypárszor találkoztunk, amikor még a hírszerzésnél voltam. Bár-
csak azt mondhatnám, hogy sajnálom öt! De mindig is fölényes,
ellenszenves pacáknak tartottam.
 Kezdett fölmenni bennem a pumpa. - Valami olyasmit mon-
dott, hogy Holmes tábornok hazudik. És fényképeket emlegetett.
Beszéljünk inkább erről!
Birelli lezseren mosolyogva megvillantotta tökéletes fogsorát.
- Nyugi, Charlie! Hova ez a rohanás? Hadd adjak magának valami
erősebbet! Meg persze magának is, főtörzsőrmester.
Nem szóltam semmit. Jonesy is csak ennyit mondott: -
Köszönöm, nem.
Birelli megvonta a vállát. - Szóval maguk tényleg azt hiszik,
hogy dr. Masonis ölte meg Watkinst, mi? Meg a többieket' is?
Felrobbantotta a hajót...
- Egyelőre csak gyanúsított.
Birelli megint mosolygott. - Elment az eszük. Ted Masonis
egyetlen ujjal sem nyúlt azokhoz az emberekhez.
Legyűrtem az indulataimat. - Ön ismeri dr. Masonist?
- Nagyon jól ismerem. Egyszer megkeresett engem... mikor
is? Három évvel ezelőtt. Az utolsó két könyvének a kutatómunká-
jában segítettem neki. Olvasta őket?
- Nem.
- Nagy kár. Tetszenének. Jó könyvek. Néhány alkalommal en-
gem is megemlít bennük. - Megint felhörpintett egy hatalmas kor-
tyot. - Nézze, Charlie, én csak segíteni akarok magának! Nem Ted
Masonis a maguk embere.
- Miért ilyen biztos ebben?
- Mert ismerem őt. Másrészt pedig, miért akarná egy ilyen, si-
keres ember, mint Masonis, megölni Watkinst meg a többieket?
Nincs rá semmi oka. Ted szorgalmas tudós.
- Illik rá az egyik szemtanú személyleírása. És könnyen lehet,
hogy a gyilkosságok összefüggenek Watkins tábornok vietnami
útjával. És ezen az úton Masonis is részt vett.
- Az igaz. Tudok arról az útról.
- Watkins tábornoktól?
Birelli bólintott. - A tábornok megkért, hogy ajánljak neki va-
lakit, aki elkísérné őt.
- És ön Masonist ajánlotta, uram? - kérdezte Jonesy.
- Beismerem, így történt. Masonisnál képzettebb és tájékozot-
tabb ember nem jutott az eszembe. Remekül beszéli a nyelvet, és
jól ismeri az eltűnt katonák körüli helyzetet. De a legfontosabb az
volt, hogy nincsenek kapcsolatai a kormányzattal.
 - Miért volt ez fontos? - érdeklődtem.
- Watkins tábornok civilt akart.
- Miért?
Birelli az arcomat tanulmányozta néhány pillanatig. - Ezt nem
közölte velem nyíltan.
- De azért biztosan van valami elképzelése.
- Azt hiszem, olyan embert akart maga mellé, akiben megbíz-
hat.
Elővettem a zakómból a hadifoglyok nevét tartalmazó listát. -
Watkins ebben az ügyben is tanácskozott magával?
Birelli a listára pillantott. - Igen, arra volt kíváncsi, hogy van-e
valami információm azokról, akik Cao Dinh-ben raboskodtak.
- És ön megadta neki ezeket a neveket? Azokra gondolok,
amelyek az ön nevének a kezdőbetűivel vannak jelölve.
Birelli bólintott.
- Honnan vannak ezek a nevek?
- Aktát vezettem róluk. Már évek óta nyomozok Cao Dinh
ügyében.
- Hogyan lehet, hogy a hírszerzés nem tudott róluk?
Birelli elmosolyodott. - Nekem jobb forrásaim vannak, Char-
lie. És mindennek alaposan utánajárok. A katonai hírszerzés ször-
nyűséges bürokrácia. Az a specialitásuk, hogy ücsörögnek a seg-
gükön. - Hátradőlt, és megforgatta a poharát. - Akarják hallani az
egész történetet?
Bólintottam.
Birelli révedező pillantással nézett a kert felé. - Watkins tá-
bornok a múlt hónapban jött ide. Cao Dinh-ről akart beszélgetni,
arra volt kíváncsi, hogy mit tudok. Közöltem vele, hogy az egész
ügy bűzlik. Egy percig sem hittem el, hogy mi nyírtuk ki a saját
katonáinkat. - Elhallgatott. – Hallott erről?
Bólintottam.
Birelli meglepődöttnek látszott. - Attól vált gyanússá, ahogy
kipattant az ügy. Ezerkilencszázhetvenötben a vietnamiak minden
magyarázat nélkül annyit közöltek, hogy a katonák meghaltak a
fogságban. Nem hagytuk ennyiben a dolgot, és faggattuk őket.
Két évvel később a vietnamiak előálltak ezzel a baromsággal az
F-4-esről meg a napalmbombáról is karattyoltak. Még képeket is
mutogattak, amiken állítólag a porig égetett tábort lehetett látni.
- És a kormányzat nem kérdezősködött tovább, uram?.
 - Nem. És hagyja ezt az uramozást, Jones főtörzsőrmester!
Már civil vagyok. - Birelli mosolygott. Úgy látszott, meglehető-
sen gyakran mosolyog.
- Rendben - felelte Jonesy.
Birelli keresztbe vetette a lábát. - A jó öreg Uncle Sam reakci-
ója érthető volt. A hetvenes évek vége felé már mindenki szerette
volna elfelejteni a háborút, hadd gyógyuljanak a sebek. Senki nem
akarta, hogy olyasmi történjék, ami megint erőt ad a háborúelle-
nes mozgalmaknak, És pontosan erre lehetett volna számítani, ha
napvilágra kerül a sztori Cao Dinh-nel kapcsolatban.
Megcsóváltam a fejemet. -. Nekem ez kissé túlzásnak tetszik...
- Lehet, hogy az. De gondoljon csak arra, milyen politikai kö-
vetkezményei lettek volna annak, ha hazugnak nevezzük a viet-
namiakat, mire ők meg elárasztják a világsajtót a fényképeikkel!
A fenébe is, mindenki tudta, hogy nem volt annak az országnak
olyan négyzetmétere, ahová ne szórtunk volna bombákat. Könnyű
lett volna elhitetni, hogy megöltük a saját katonáinkat. Elvesztet-
tük volna a propagandaháborút, csúnyán lebőgünk. hiszen kinyír-
tuk a fiainkat... Így aztán a fehér Házban megszületett a döntés: az
akta szigorúan titkos minősítést kapott, és elrendelték az összes
másolat megsemmisítését.
- Milyen előnyük származhatott a vietnamiaknak abból, hogy
visszatartották ezt az információt a sajtótól? Az ember azt gon-
dolná, hogy kapva kapnak a lehetőségen, és minden apró részletet
megmutatnak a nyilvánosság előtt.
- Látja Charlie - mondta Birelli lassan - ez az egymillió dollá-
ros kérdés. Tudja, mi az én tippem? Ők gyilkolták le a foglyokat,
és nem kockáztathatják meg, hogy bárki is kutakodni kezdjen Cao
Dinh körül.
- Ha mindem dokumentumot megsemmisítettek, akkor önnek
hogyan sikerült információkat szereznie Cao Dinh-ről? - kérdez-
tem.
Birelli arcán újra megjelent a mosoly. - Maga is tudja, hogy
mennek ezek a dolgok, Charlie! A katonai hírszerzés készítette a
Cao Dinh-aktát a Fehér Ház részére.
Bólintottam. Birelli lényegében azt mondta, hogy a hírszer-
zésnél csináltak egy nem hivatalos másolatot, és megtartották -
hátha hasznát veszik majd egyszer egy alkudozásban. Hírszerzői
körökben ez általános gyakorlat volt. Végül is az információ hata-
lom.
- Miután átvettem a hadifoglyokkal és akció közben eltűnt ka-
tonákkal foglalkozó iroda vezetését, tájékoztattak a Cao Dinh-
aktáról. Rögtön éreztem a zsigereimben, hogy itt valami nagyon
nem stimmel. Vagyis ezeket a szerencsétlen nyomorultakat az
észak-vietnamiak gyilkolták le. Mert, ugye, mindannyian ott vol-
tak abban a táborban, nem igaz? És egyikük sem tért vissza. Ki-
véve persze azt a faszkalap Holmes tábornokot meg Brady Han-
son őrnagyot.
- Hanson őrnagy? - kérdezte Jonesy.
- Az a fickó, aki Holmesszal együtt menekült meg. A sárgák
nagyon megdolgozták szegény fiút. Összeverték a fejét. Ezerki-
lencszázhetvenegy óta diliházban van, egy Rolling Hills nevű
szanatóriumban, valahol Danville közelében. De ez egy másik
történet. - Birelli kiitta az utolsó cseppeket is a pohárból, aztán
fölemelte. - Egy biztos: az észak-vietnamiaknak nyomós okuk
volt arra, hogy több mint húsz hadifoglyot kivégezzenek. Hiszen
végül is a hadifoglyok csak erősíthették volna az alkupozícióju-
kat. Úgyhogy elkezdtem kutakodni. A kapcsolataimon keresztül
próbáltam információkhoz jutni. Semmi. Zérus. A környéken lakó
parasztok...
Megvárta, amíg az inas kicseréli a poharát, és csak azután
folytatta. - Szóval a falubéliek azt mondták, hogy nagy tűz volt a
táborban. Azután soha többé nem látták a hadifoglyokat. De a
dologban az az érdekes, hogy az őröket viszont látták elmenni.
Eltelt egy hosszú pillanat, mire megértettem az utolsó mondat-
jelentőségét.
- Jézusom - hördült fel Jonesy, aki rögtön átlátta, hogy miről is
van szó.
- Az úristenit neki - mormogtam, amikor már számomra is vi-
lágos volt.
- Bizony, bizony - mondta Birelli gúnyosan, - Milyen váloga-
tós napalm, mi? Csak a foglyokat öli meg. A Pentagon fejesei
valahogyan rájöttek arra, hogy Cao Dinh körül szaglászom. Rög-
tön meg kellett jelennem Sorenson tábornok előtt; akkoriban ő
volt a katonai hírszerzés háromcsillagos vezetője. Azt a parancsot
adta, hogy azonnal hagyjam abba a nyomozást. - Elvigyorodott. -
Mit mondjak, Sorenson tábornok nagyon zabos volt. Azt hiszem,
félt is. Világos volt a számomra, hogy nagy nyomás nehezedik rá
felülről.
- A Fehér Házból? - szakítottam félbe.
- Valószínűleg onnan.
Elmondtam Birellinek, hogy Bailey dandártábornok, a Fehér
Ház összekötő tisztje jelen volt az eligazításon, amikor a vezérka-
ri főnökök előtt megkaptam a magamét Holmestól.
Birelli arca elkomorult. - Vigyázzon magára, Charlie! A poli-
tikai gengszterek már tudják, hogy maga vizsgálódni kezdett. Ha
folytatja, előbb vagy utóbb rászállnak magárai hogy hagyja abba.
El is durvulhat ám a dolog. Érti, mit beszélek?
Nagyot nyeltem. Arra gondoltam, hogy Holmes tábornok
megpróbált felmenteni. - Igen.
- Még az is lehet, hogy halálosan eldurvul.
- Azt akarja mondani, hogy a kormányzat áll Watkins tábor-
nok meggyilkolása mögött?
- Ez is egy lehetőség.
- Micsoda? Mondjuk, olyasmi ez, mint egy CIA művelet?
- Én csak annyit mondok, hogy legyen óvatos, Charlie! Mos-
tantól figyelni fogják magát. Az a legkevesebb, hogy amit tesz, az
hatással lesz a karrierjére.
Majdnem megemlítettem a furgont.
Birelli kényelmesen hátradőlt a széken. - Persze, bármikor
megteheti azt, amit én csináltam. A pokolba a karrierrel. -
Elvigyorodott. - Miután azt a parancsot kaptam Sorenson tábor-
noktól, hogy hagyjam abba a nyomozást, katonásan szalutáltam
neki, és közöltem, hogy kinyalhatja a seggemet. Ezután hívtam
össze a sajtótájékoztatót, és jelentettem be, hogy nyugdíjba vonu-
lok.
- De hát nem azt mondta, hogy a még életben lévő hadifog-
lyokra utaló bizonyítékok miatt vonult vissza?
- De igen, és nem is hazudtam. Tényleg azt hiszem, hogy az
észak-vietnamiak ott tartottak foglyokat. Nem túlzottan sokat, és
az is lehet, hogy ezek önszántukból maradtak ott, különösképpen
akkor, ha kollaboránsok voltak. Az a gyanúm, hogy a katonai
hírszerzés nem követ el mindent, de...
- Az igazi ok Cao Dinh volt - fejeztem be helyette a mondatot.
Birelli bólintott. Most már egészen kipirosodott az arca. - Úgy
van. Mert ez nem csak képzelgés. Nem olyan, mint amikor abban
reménykedünk, hogy még találunk egy félholt hadifoglyot. Cao
Dinh átkozott nagy botrány, talán nagyobb, mint a Watergate meg
az Irán-kontra ügy együtt. Gondolja csak meg: tömegesen végez-
nek ki hadifoglyokat, és az amerikai kormányzat, eddig összesen
öt, részt vesz az ügy eltussolásában. Valakinek a világ elé kell
tárnia az igazságot. - Megcsóválta a fejét. - Az első néhány évben
nem volt valami sok szerencsém az információgyűjtésben. Eltart
egy jó darabig, amíg az ember felépít egy információs hálózatot,
különösen olyat, ami a fél világot lefedi. No mindegy, a lényeg
az, hogy tavaly végre sikerült előkotornom valamit. - Fölemelte a
poharát, mintha köszöntőt akarna mondani, aztán ivott egy szép
nagy kortyot.
Könyökömet az asztalra téve, közelebb húzódtam hozzá.
- Amikor legutóbb Thaiföldön jártam, egy barátom beszélt ne-
kem egy fickóról, aki az egyik menekülttáborban húzta meg ma-
gát. Állítólag valamikor magas rangú tiszt volt az észak-vietnami
hadseregben. Kiderült, hogy ezredesi rangig vitte, és egy tábornok
mellett dolgozott. A fickónak tuberkulózisa volt, majd kiköpte a
tüdejét, úgy köhögött. Azt mondta, hogy ezerkilencszázhetven-
egyben elkísérte ezt a tábornokot Genfbe, hogy fölvegyenek ti-
zenötmillió dollárt készpénzben. Miután biztonságba helyezték a
pénzt, a tábornoknak ünnepelni támadt kedve. Elmentek egy kup-
lerájba, aztán meg iszogatni. Azt hiszem, a tábornok rendesen a
pohár fenekére nézett, és ugyancsak megeredi a nyelve. Így tudta
meg az ezredes, hogy honnan van a pénz. - Birelli arca csúf gri-
maszba rándult. - Egy kurva amerikaitól. Az ezredes szerint a
tábornok jókat nevetett, és art mondta neki, hogy a hadifoglyok
néha többet érnek holtan, mint életben.
Jonesy felháborodottan csóválta a fejét.
- Ön hitt neki? - kérdeztem.
- Lehet, hogy kételkedtem volna, de csak addig, amíg meg
nem hallottam a dátumot. 1971. július 8. Tudja, hogy állítólag
mikor dobta le az F-4-es a napalmbombát, és a falubeliek szerint
mikor volt a tűz Cao Dinh-nél? Alig egy héttel korábban.
- Fizetség - jelentette ki Jonesy. - Ön azt mondja, hogy az
észak-vietnamiak a hadifoglyok meggyilkolásáért kapták a pénzt.
- Határozottan fennáll ez a lehetőség.
- Miért nem állt ki ezzel a nyilvánosság elé?
 - Nem tehettem. Az ezredes néhány héttel később meghalt.
Még most sincsenek konkrétumok, cáfolhatatlan bizonyítékok a
kezemben.
- Watkins tehát ennek akart utánajárni?
Birelli megkavarta az ujjával az italát. - Igen. Beszéltem vele,
miután visszatért arról a teljesen fölösleges útról. Azt mondta,
hogy a vietnamiak készségesek és barátságosak voltak egészen
addig, amíg nem kezdett el kérdezősködni Cao Dinh-ről. Akkor
falat húztak. Ezért hívtam fel magát Holmes miatt. Watkins na-
gyon zabos volt, amikor hazajött. Esze ágában nem volt támogatni
Vietnam hivatalos elismerését. Szó sem lehetett róla. Főleg nem
azok után, amiket megtudott Mr. Thótól.
- Mr. Tho... - kérdezte Jonesy. - Arról az emberről beszél, akit
meggyilkoltak?
- Igen, igen, arról a fickóról, akit kinyírtak.
Kicsit kábának éreztem magam. - Akkor ön tudja, hogy mi a
kapcsolat Tho és Watkins tábornok között?
Birelli meredten nézett rám. - Illene tudnom. Elvégre én talál-
tam meg Thót.
Fölemelte a poharát, és megzörgette a jeget.

25
Kezdett sötétedni, az égbolt vöröses, sárgás színekben játszott.
Kutya ugatott valamelyik közeli kertben, és a szúnyogok bosszan-
tóan hangosan zümmögtek a fülünk mellett. Birelli két korttyal
félig kiitta a poharát.
Mélyet sóhajtott, hátradőlve elnyújtózott a széken, és a hasára
tette a poharat. Gyorsan kezdett beszélni, kissé egybefolytak a
szavai. - Miután Watkins elmondta, hogy üres kézzel tért vissza,
nagyon fölment bennem a pumpa. Beszéltem Lisa apjával. Meg-
mondtam neki, hogy félmillió dollárra van szükségem, mert in-
formációt akarok venni Cao Dinh-ről. Összeszedte a pénzt. Szól-
tam a thaiföldi, laoszi, vietnami meg itteni kapcsolataimnak. Nagy
pénz üti a markát annak, aki bizonyítékokkal tudja alátámasztani,
hogy mi történt Cao Dinh-nél. És tessék: Tho telefonált.
 Megcsóváltam a fejemet. - Lisa apja adott magának félmillió
dollárt?
- A mindenségit neki, tízszer ennyit is adott volna, csak ne-
hogy Amerika hivatalosan elismerje Vietnamot! Gyűlöli azokat a
disznókat Hanoiban.
- Mivel ekkora összegről volt szó, bizonyára sok telefonhívást
kapott - jegyezte meg Jonesy. - Honnan tudta, hogy Thót komo-
lyan kell venni?
- Évek óta ismertem. Ő volt az egyik forrásom. Tökéletesen
megbízható volt. Nagyon kíváncsi lettem, amikor felhívott a tör-
ténettel. Tudtam, hogy észak-vietnami dezertőr volt, de mindig
azt mondta, hogy a hátsó vonalakban tevékenykedett, főleg a ki-
képzésben meg a hadtápnál. - Birelli megvonta a vállát. - Na nem
mintha igazán hittem volna neki.
Kezdtem türelmetlen lenni. - Miért olyan fontos személy Mr.
Tho?
Birelli hosszú másodperceken keresztül meredt rám, mielőtt
válaszolt volna. - Ő volt a kibaszott ász a pakliban, Charlie! Az
utolsó darab, amitől összeáll a kirakós játék. - Kiegyenesedett, és
kissé akadozva folytatta. - Tho volt a parancsnok. Az a szemét
disznó adta ki a parancsot.
Jonesyval egymásra néztünk.
- Hát nem értik? - kérdezte Birelli. - Tho volt a Cao Dinh-nél
felállított fogolytábor parancsnoka.
Jonesy olyan hangot hallatott, mintha felszisszent volna.
- Hadd igyák mégis valamit - kértem.

Komótosan kortyolgattam a dupla skót whiskyt, - Miért nem

állt elő Tho korábban?
Birelli felhorkantott. - Mert egyetlen perc alatt kinyírták volna.
Nem Tho volt az igazi neve. Ha a vietnami kormány megtudja,
hogy kicsoda valójában, rögtön elintézik. Nem is szólva az ameri-
kai kormányról. Háborús bűnös volt. Ám úgy gondolta, hogy a
félmillióval el tud tűnni, és soha nem találják meg.
- Az egész összeget oda akarta adni neki?
- Először nem. Eredetileg háromszázezerben állapodtunk meg.
Tho elmondta nekem meg Watkinsnak, hogy mi történt azon az
éjszakán, amikor kivégezték a hadifoglyokat. Nem volt nehéz
megállapítani, hogy igazat beszél. A tábornok azt akarta, hogy
Tho írjon le mindent. Az összeg felét ígértük neki az írásos be-
számolóért Cao Dinh-ről. A többit pedig az igazi bombáért.
- Miért?
Birelli elhallgatott, hol Jonesyra, hol rám nézett, és végül raj-
tam állapodott meg a tekintete. Hangja ijesztően hidegen csengett.
- Azért, hogy megmondja, miért is kellett kivégezni a foglyokat,
meg azért, hogy, megmondja, ki az az amerikai, aki fizetett a mé-
szárlásért. És volt még valami, amit Tho perdöntő bizonyítéknak
nevezett; valami, ami mindén kétséget kizáróan alátámasztja az
állításait. Azt mondta, hogy kurva boldogok leszünk tőle.
Előrehajoltam. - Ki volt az amerikai?
Birelli megrázta a fejét. - Nem mondta meg.
- Micsoda? - Nem akartam elhinni.
- Hékás! Tho szabta meg a játékszabályokat, ő mondta meg,
mi, merre, meddig. Közölte velünk, hogy ha készen áll, értesít
minket. Aztán a múlt héten volt egy váratlan lépése. Éppen Szin-
gapúrban voltam, apósom ügyeit intéztem. Watkins hívott fel tele-
fonon. Azt mondta, hogy Tho kétszázezerrel többet akar. Először
tiltakoztam, de Watkins végül rábeszélt. Azt mondta, hogy Tho
információja ér ennyit, sőt még többet is.
- Az előbb valamilyen bizonyítékot említett - szólt közbe
Jonesy.
Eszembe jutott Birelli telefonhívása. - Fényképek - mondtam.
- Erről van szó? Ez lenne a bizonyíték?
Birelli mély levegőt vett, aztán bólintott. - Tho azt mondta,
hogy a fényképek alátámasztják az állításait. A vietnami propa-
gandacsapat készítette őket.
Meghökkenten néztünk rá Jonesyval. - Az észak-vietnamiak
dokumentálták a saját atrocitásaikat? - kérdeztem. - Ezt nehéz
elhinni. Ön látta a fényképeket?
Birelli megrázta a fejét.
- Akkor honnan tudja, hogy vannak egyáltalán fényképek?
Birelli a szemembe nézett. - Onnan, Charlie, hogy Watkins tá-
bornok közölte velem: látta őket.
Birelli kényelmes mozdulattal agyoncsapott egy szúnyogot a
nyakán, aztán a nadrágjába törölte a kezét. - A Los Angeles-i iro-
dánkban voltam egy megbeszélésen néhány befektetővel, amikor
Watkins felhívott. Azt mondta, hogy Tho sürgősen találkozni akar
vele. Watkins elment hozzá az információkért meg a fényképe-
kért. Miután mindent alaposan megnézett, felhívott engem Tho
lakásából, én meg átutaltam a pénzt egy panamai bankszámlára.
Mondhatom, Watkins mérges volt. Szinte dühöngött.
- Miért?
- Azért, amit azokon az átkozott fényképeken látott! Azt
mondta, fizessem ki Thót, mert megszolgálta a pénzt.
- Mi volt a fényképeken?
- Nem volt hajlandó megmondani.
- Micsoda?
- Na és azt megtudta, hogy ki az az amerikai, aki fizetett a ha-
difoglyok meggyilkolásáért? - kérdezte Jonesy.
Birelli megrázta a fejét. Amikor beszélni kezdett, a hangja ke-
serűen csengett. - Watkins tábornok nem volt hajlandó megmon-
dani, miért ölték meg a foglyokat. Pedig megkérdeztem, higgyék
el. Azt mondta, hogy jobb, ha nem tudom. Nagyon mérges lettem.
A franc egye meg, én szedtem össze a pénzt!
Halkan káromkodtam.
- Masonis tudhatott Thóról? - kérdezte Jonesy.
- Én sohasem beszéltem neki róla.
- Nem ez a kérdés - mondtam.
Birelli félig lehunyta a szemét, és ostoba vigyor jelent meg az
arcán. - Oké, Charlie! Ehhez mit szól? Tudtam róla, hogy Ted
kutatómunkát végez a tábornoknak Cao Dinh ügyében. Ennyit
tudtam, többet nem.
- Akkor feltételezhető, hogy Watkins beszélt Masonisnak
Thóról.
Birelli csak egy vállvonással reagált.
- De ön tudta, hogy Masonis a városban van? - kérdezte
Jonesy.
- Azt hiszem, a tábornok mondott valami ilyesmit.
- Nem említette véletlenül a tábornok, hogy Masonis hol tar-
tózkodik? - tettem föl a kérdést.
Birelli összevonta a szemöldökét. Még mindig az a bolondos
mosoly ült a száján. - Talán igen, de nem emlékszem rá. Asszem.
kicsit sokat ittam.
- Az istenit neki, John! Gyilkossági ügyben nyomozunk. Ha
tudja, hol van Masonis...
Jonesy a hátam mögé pillantott, és jól hallhatóan köhögött
egyet.
 Megfordultam. Lisa állt mögöttem, arcán bátortalan mosoly-
lyal.
- Jensen alezredes, szól a telefon a kocsijában.

Amúgy is mennünk kellett már, de még volt egy utolsó kérdé-

sem. Amíg Jonesy odaszaladt a kocsihoz, azt kérdeztem: - Hal-
lott-e valaha Watkins tábornoktól vagy Mr. Thótól egy Dynatech
Transport nevű cégről?
Birelli határozottan rázta a fejét. - Nem, soha - felelte üveges
tekintettel. - Miért kérdi?
Vállat vontam. - Nem biztos, hogy fontos. A jelek szerint
Watkins tábornok szeretett volna utánanézni ennek a cégnek.
- Sajnálom - mondta Birelli.
Lisa és Birelli a főépület bejáratához kísértek. Amint közeled-
tünk a kocsihoz, Birelli átkarolta a vállamat, mintha évek óta jó
barátok lennénk. - Ha bármikor úgy alakulna, hogy segítségre van
szüksége, Charlie, csak szóljon. Komolyan mondom. Bármiről is
legyen szó. És szálljon le Masonisról! Nem ö a maga embere.
Csak valaki rá akarja terelni a gyanút.
Udvariasan mosolyogtam. - Igyekezni fogok. - De közben arra
gondoltam, hogy a szép kerek kis történetből, amit megismertetett
velünk, bántóan hiányoznak a bizonyítékok. Lehet, hogy Birelli
valójában együttműködött Masonisszal, és tőrbe csalták Watkinst
meg Thót? Nem tartottam valószínűnek, de...
Kinyitottam a kocsi ajtaját, és beültem.
Jonesy beindította a motort. - Mire fölvettem a telefont, már
bontották a vonalat - mondta.
- Nem baj, majd hívnak újra.
Birelli és Lisa egymásba karolva álltak a lépcsőn. Integettek.
Visszaintegettem.
- Maga szerint tudja, hol van Masonis? - kérdeztem Jonesytól.
- Igen, tudja.
- Én is azt hiszem. - Miközben bekapcsoltam a biztonsági
övet, ránéztem Jonesyra. - Na és mit gondol a történet többi részé-
ről?
- Minden stimmel.
Volt valami furcsa a hangjában. - De valami nem tetszik?
- Ilyesmiről van szó, uram! Birelli ezredes hihető történetet
adott elő. De semmi bizonyítékkal nem szolgált. A becsületszavá-
ra kell elhinnünk, hogy igazat beszél. Ez különösképpen vonatko-
zik a fényképekre meg arra, hogy mit mondhatott Tho a tábor-
noknak.
Ahogy közeledtünk a kapuhoz, Jonesy lelassított. Biztosan fo-
tocellás rendszer működött, ugyanis a kapu automatikusan kinyílt.
- Az biztosnak tűnik - folytatta Jonesy -, hogy ha Tho beszélni
kezd, sok ember szívesen elhallgattatta volna.
Bólintottam. Az én agyamban is hasonló gondolatok jártak.
- Amennyiben Birelli ezredes állítása igaz, és Tho valóban bi-
zonyítani tudta, hogy a hadifoglyokat kivégezték, akkor rögtön
más a helyzet Vietnam hivatalos elismerésével kapcsolatban.
Ismét bólintottam. - És ha Tho esetleg azzal készült előállni,
hogy a mi öltük meg a saját katonáinkat, a kormányzat nagyon
kellemetlen helyzetbe kerül. Senki nem mosná le róluk, hogy
megpróbálták eltussolni az ügyet.
- Tehát lehetséges, hogy Masonis az amerikai vágy a vietnami
kormányzat megbízásából tevékenykedik, vagy pedig egy gazdag
és őrült amerikai áll mögötte, az, aki fizetett a hadifoglyok meg-
gyilkolásáért. De az is elképzelhető, hogy a saját feje után megy,
és nincs megbízója. - Jonesy elhallgatott, aztán hozzátette: - És
persze ott van az a lehetőség, hogy nem Masonis a gyilkos.
- És aztán ott van még a Dynatech.
- Esetleg üzletileg érdekeltek abban, hogy megnyíljanak a vi-
etnami piacok?
- Bennem is felmerült. - Felsóhajtottam. - Csak találgatunk,
Jonesy!
- Hát igen, uram!
Végigpillantottam az úton. A vérvörös égről már majdnem el-
tűnt a nap.
- Nem látom a furgont - jegyezte meg Jonesy. - Egyébként az
is lehet, hogy Birellinek igaza van, és nem Masonis gyilkolt.
- Persze, lehet.
De tudtam, hogy Jonesy nem hitt ebben, ahogyan én sem.
Az élelmiszerüzletnél lévő kereszteződésnél forduljunk el ép-
pen, amikor megszólalt a telefon. Megismertem Linda Martels
hadnagy, a P Direktorátus ügyeletes tisztjének hangját. - Jaj,
uram, már legalább egy órája próbálom elérni.
- Mi a helyzet, Linda?
 - Hat óra után tíz perccel felhívtak a személyi nyilvántartóból.
Közölték, hogy nem tudják átküldeni a dr. Masonisról készült
szolgálati minősítéseket.
- Megmondták, hogy miért nem?
- Igen, uram! Zároltak az illető személyi anyagát.
- Zárolták?
- Igen, uram!
- Várjon egy pillanatig, Linda! - Befogtam a telefont - Jonesy,
hallott valami olyat, hogy Masonis anyagát zárolták?
Jonesy tanácstalanul nézett rám. - Az lehetetlen, uram! Ma
reggel számítógépen átküldték nekem egy részét. Akkor nem volt
zárolva.
- Kivel beszélt. Linda?
- Vincent törzsőrmesterrel, urain!
A műszerfalon lévő órára pillantottam. Hét óra múlt néhány
perccel. - Tegyen meg nekem egy szívességet! Tudja meg, hogy
ki a parancsnok! Az otthoni telefonszámára lenne szükségem.
- Ez el fog tartani egy darabig, uram, és van még néhány üze-
net az ön számára.
- Hallgatom.
A felesége kereste. Azt kéri, hogy hívja vissza Mrs. Tippett-
nél. Megvár, a száma, uram?
- Igen. Ki hívott még?
- Lee hadnagy kétszer is kereste az elmúlt fél órában. Azt
mondja, sürgős. Otthon van. Megvan a száma, mondhatom, uram?
Lejegyeztem s telefonszámot. - Ennyi?
- Meg valami uram! Megkaptak a faxokat, amiket Jones fő-
törzsőrmester kért, Amiket annyira várt már. Az anyag Mr.
Masonis pénzügyi helyzetéről. Mit csináljak velük, uram?
- Az adóhivataltól érkezett?
- Igen, uram! Meg az FBI-tól. Úgy tűnik, hogy a kettő ugyan-
az. Jones főtörzsőrmester már nagyon türelmetlen volt.
Tudtam, hogy egy darabig most nem leszünk faxgép közelé-
ben. - Egyelőre őrizze meg őket!
- Rendben van, uram! Amint megszereztem a parancsnok
számát, hívom önt.
Letettem a telefont. - Lehet, hogy maga túlságosan gyanakvó
természet, Jonesy!
- Hogy érti, uram?
 - Úgy látszik, hogy tényleg gond volt az FBÍ számítógépével -
feleltem, aztán elmondtam, hogy megérkezett a kért fax.
Jonesy nem szólt semmit.

Felhívtam Jeant Dorothy Tippettnél.

- Én vagyok az, drágám. Hogy van Dorothy?
Jean majdnem suttogva beszélt. - Nagyjából jól. A lányok is itt
vannak már. Az a baj, hogy állandóan telefonálgatnak a riporte-
rek. Néhányan ide is jöttek. Elviselhetetlenek, Charlie! Az egyik
megkérdezte Dorothytól, hogy mit fog csinálni, ha a rendőrség
nem talál semmit, amit el lehetne temetni. Ide tudsz jönni ma es-
te? Azt hiszem, nagyon jólesne Dorothynak.
- Nagyon szeretnék, de...
- Tudom. Nagyon sok a dolgod.
- Jean, igazságtalan vagy. Azon vagyok, hogy megtaláljam azt
az aljas gazembert, aki megölte Tippettet is.
Néhány másodpercnyi hallgatás. - Ne haragudj, de...
- Majd holnap odamegyek. Stacy meg Tony tudják már?
- Igen. Itt is vannak. - Jean elhallgatott. - Megtalálták a holt-
testet? Dorothy kérdezte.
Haragudtam magamra, mert megfeledkeztem róla. - Majd utá-
nanézek. Újabb hallgatás.
- Szeretlek - mondtam.
- Én is szeretlek.
- Szia.

Lee hadnagy az első csengetésre fölvette a telefont. A háttér-

ben rockzene szólt.
- Várjon egy kicsit - kiabálta Lee. A zene elhallgatott. - Üd-
vözlöm. Charlie! Éppen indulni akartam. Hallotta már?
- Mit?
- Minden elismerésem a magáé. A nyilatkozat a tévében meg-
tette a hatását. Eddig vagy tíz telefont kaptunk. Egy-kettő egészen
érdekes. Az egyik Masonis szomszédjától jött.
- A szomszédjától?
- Masonis bútorozott lakást bérel Falls Churchben. Oda akarok
menni most. De van valami, ami ennél is fontosabb. Telefonált
egy Jacobs nevű ápolónő a Virginia állambéli Danvilie-ből. A
Rolling Hills Szanatóriumban dolgozik. Azt állítja, hogy Masonis
ma délután, öt óra körül ott járt. Egy Hanson nevű beteggel akart
beszélni,
Mély levegőt vettem. - Brady Hanson?
- Nem tudom a keresztnevét. Miért?
- Valamikor hadifogoly volt. Ezerkilencszázhetvenegyben
szökött meg Holmes tábornokkal. - Röviden összefoglaltam, hogy
mit hallottunk Birellitől Cao Dinh-ről.
- Maga szerint ez az egész összefügg egy hadifogolytáborral?
Elég vadul hangzik.
- Magam sem tudom. Lehetséges. Amíg nem tudunk meg töb-
bet, ne terjessze, amit tőlem hallott. Hol van most Masonis?
- Jacobs nővér azt mondta Masonisnak, hogy kérjen engedélyt
Hanson anyjától, csak akkor beszélhet a férfival. Ezután Masonis
eljött a szanatóriumból.
- Tudja az ápolónő, hegy hová ment?
- Igen. Azt mondja, hogy Masonis nagyon mérges volt, mert
nem engedték be a fickóhoz. Valami olyasmit mondott, hogy el-
megy Hanson anyjához. Az asszony itt él a városban, a Watergate
közelében egy bérházban. Odaküldtem néhány embert.
- És ez a Jacobs nővér biztos volt abban, hogy Masonis volt az
a férfi?
- Úgy tudom, hogy igen. Én nem beszéltem vele. Az egyik
nyomozónk fogadta a hívását, aztán értesített engem. Masonis azt
mondta az ápolónőnek, hogy interjút akar készíteni Hansonnal a
készülő könyvéhez.
Hallottam, hogy valaki kiált a háttérben.
- Nézze, Charlie, most már tényleg rohannom kell - mondta
Lee.
- Adja meg Masonis címét! Ott találkozunk.
Leírtam a lakcímet. Aztán beszámoltam Lee-nek a furgonról,
és megadtam neki a rendszámát, hogy nézzen utána.
- Rendben, el fogom intézni.
Újabb kiáltás.
- Most már tényleg mennem kell.
- Még valamit, Harry! Tippett ezredes maradványaival kap-
csolatban van valami híre?
Lee hangja hirtelen nyugodtabb lett. - Sajnálom, Charlie!
Semmi biztosat nem lehet tudni. A búvárok találtak mindenféle
emberi maradványt, de eddig a láb volt a legnagyobb darab. Az
orvos szakértő kénytelen lesz DNS-vizsgálatot végezni.
Az pedig hónapokig is eltarthat, tettem hozzá magamban. -
Kösz. - Letettem a telefont, és miközben azon tűnődtem, mit
mondok majd Dorothynak, majdnem elfogott a rosszullét.

Felolvastam Jonesynak a címet. A 28-as úton voltunk délre

Centerville-től. Öt kilométerrel arrébb rámehetünk a 66-os állam-
közire, és azon eljutunk Falls Churchbe. Hátrapillantottam. Nem
láttam a furgont.
- Úgy látom, hogy ez a lakás elég közel van ahhoz a helyhez,
ahol Swanson őrnagy lakik - szólalt meg Jonesy.
Masonis címére pillantottam. Jonesynak igaza volt. Csak két
utcányira volt Talia lakásától. Becsuktam a jegyzettömböt. -
Könnyen lehet, hogy egy országúti járőr lekapcsolja Masonist.
- Milyen autója van?
- Tempo. Kék.
- Abból elég sok van az utakon. Nem állíthatják meg mind-
egyiket a rendőrök.
- Gondolja, hogy Masonis esetleg fölveszi a kapcsolatot
Taliával?
- Nem tűnik valószínűnek, uram! De azért jó lenne szólni
Webster századosnak meg Swanson őrnagynak, hogy Masonis
esetleg Washingtonba jön.
- Talán igen. - De magamban azt gondoltam, hogy csak időpo-
csékolás.

26
Amikor ismét csöngött a telefon, Martels hadnagy jelentkezett
a számmal, amit kértem tőle. Felhívtam a hadsereg személyi nyil-
vántartójának munkatársát. Frederick Marsden ezredest St. Louis-
ban.
Egy kisgyerek vette föl a telefont. Kétszer is el kellett monda-
nom, hogy az apukájával akarok beszélni, mire Marsden ezredes
odajött a telefonhoz.
 Elmondtam neki, hogy ki vagyok, és a Masonis akta felől ér-
deklődtem.
Nagyot nyelt. - Átkozott ügy. Vincent törzsőrmester már tájé-
koztatott. Meg soha nem hallotta, hogy ilyesmi történt volna egy
aktával, és az igazai megvallva én sem.
- Nem egészen értem.
- Titkosítottak egy nem titkos aktát. Hadd magyarázzam el!
Amikor felviszünk a számítógépre egy személyi anyagot, és an-
nak titkos minősítése van, ellátjuk egy kóddal. Ha aztán később
olyan döntés születik, hogy feloldják a titkosítását, eltávolítjuk a
kódot. De még sohasem fordult elő, hogy titkosítanunk kellett
volna egy anyagot, aminek korábban feloldották a titkosítását.
Masonis anyagával pedig ez történt. Érthetetlen!
- Hát igen.
- Tíz éve került le az anyaga a titkos listáról. De amikor Vin-
cent törzsőrmester megpróbálta lehívni, XSC kód jelent meg
Masonis neve mellett. Ami pedig azt jelenti, hogy biztonsági
okokból nem hozzáférhető. Még én sem tudtam hozzáférni.
- De a személyi anyag egy bizonyos részét ma reggel átküld-
ték nekünk.
- Igen, Vincent törzsőrmester elmondta. Ezért próbáltam tuda-
kolózni a központban. Azt hittem, hogy valami hiba történt. De
nem, nincs semmi hiba. Valaki odafönt ma délután zároltatta az
aktát.
- Hogyan tudnék mégis hozzájutni?
- Maga Washingtonban van, ugye?
- Igen.
- Akkor beszéljen valakivel a központban, a Pentagonnál. A
titkosító kód Reiser tábornok irodájából jött. Ő a személyi nyil-
vántartó főnöke.
Hihetetlennek tűnt az egész. - Lehet, hogy magasabb helyről
érkezett az utasítás? Úgy értem, hogy magasabbról, mint Reiser
tábornok irodája.
Az ezredes kuncogva nevetett. - Hát persze! A hadseregben
vagyunk, alezredes! Tudja, hogyan mennek itt a dolgok.
- Köszönöm. - Letettem a telefont.
- Úgy tűnik, valaki nagyon nem akarja, hogy belenézzünk
Masonis anyagába - jegyezte meg Jonesy.
 Hirtelen elöntött a méreg. Az istenit neki, mit képzelnek ezek
magukról? Gyilkossági ügyben nyomozunk. És nem sok kétsé-
gem volt afelől, hogy ki lehet a titkosítás hátterében.
- A Fehér Ház? - kérdezte Jonesy, mintha a gondolataimban
olvasna.
- Megvan hozzá a hatalmuk, hogy zároltassanak egy aktát, és
elküldték az összekötő tisztjüket a vezérkari főnökök tanácskozá-
sára, ahol meg kellett jelennem. Amennyiben Birellinek igaza
van, nem engedhetik meg maguknak, hogy nyilvánosságra kerül-
jön a Cao Dinh ügy.
Néhány másodpercig csendben autóztunk.
- Valami átkozottul fontos dolog lehet abban az aktában -
állapította meg Jonesy.
- Bármi is van benne, nem tehetünk semmit.
Megálltunk egy közlekedési lámpánál. Jonesy rám nézett. -
Tudja, uram, ezek a személyi anyagok mind számítógépen vannak
- közölte velem sokatmondóan.
- Az igaz. Na és?
Ekkor értettem meg.
Felkaptam a telefont. A legrosszabb az lehet, hogy Maria ne-
met mond.
Harmadik csengetésre vette fel a kagylót.

- Maria, itt Charlie. Egy szívességei szeretnék kérni!

Miután mondandóm végére értem, Maria nyomban válaszolt. -
Neked elment az eszed, Charlie!
- Tudom.
- Nekem az lenne a dolgom, hogy megvédjem a számítógépes
rendszert, Jézusom! Tudod egyáltalán, hogy mit kérsz tőlem?
- Nem kérnélek, ha lenne más megoldás is.
- Watkins tábornok meggyilkolásával van összefüggésben,
nem igaz?
- Esküszöm, hogy igen.
- És tényleg szükséged van az információra?
- Életbevágóan fontos volna, hogy hozzájussak.
Maria felsóhajtott. - Nézd, most fogunk mindjárt vacsorázni.
Aztán segítek Richie-nek megcsinálni a matek házit. Legalább
még két óráig itthon kell maradnom.
- Az remek, Maria! És volna még valami.
 Hosszú csend. Szinte láttam magam előtt, ahogy Maria az égre
emeli a tekintetét. - Igen?
- Van otthon faxgéped?
- Persze.
- Sürgősen meg kellene néznem egy anyagot, és arra gondol-
tam, hogy...
Miután megadta a faxszámát, azt mondtam: - igazi kincs vagy,
Maria! Ezer köszönet.
- Aha. Charlie?
- Igen?
- Néha a pokolba kívánlak.

Linda megígérte, hogy azonnal átküldi faxon a beérkezett

anyagokat. Jonesy odahajtott egy Burger King autóspultjához.
Miközben a szendvicsünkre vártunk, felhívtam Taliát, és közöl-
tem vele, hogy Masonis esetleg a városban van.
Bontottam a vonalat, aztán az ujjammal ütögetni kezdtem a te-
lefont.
- Min gondolkodik, uram? - kérdezte Jonesy. Odaadta a zacs-
kót, benne a két Whopper meg a sült krumpli.
- Nem is tudom, de...
- Egy Cola Light? - hallatszott egy hang.
A pult fölött lévő ablakra pillantottam.
Tizenéves, rasztahajú lány nézett Jonesyra. - Cola Lightot
kért, miszter?
Jonesy felpillantott. - Igen. Meg egy simát.
A lány homlokráncolva nézett a kezében tartott két üdítős po-
hárra. - Hát... valaki összekeverte. Ez két sima kóla. - Várakozóan
nézett Jonesyra.
- Egy simát kértem meg egy Cola Lightot, miss - felelte
Jonesy.
A lány bőszen felsóhajtott, aztán hátralépett az ablaktól.
- Jó lett volna a sima is - dünnyögtem.
Jonesy úgy tett, mintha nem is hallotta volna. A lány mogorva
arccal jött vissza. Átadta a két üdítőt. Jonesy, miközben elhelyezte
őket a műszerfalon lévő pohártartóban, rám nézett. - Jó, ha ezek a
fiatalok megtanulják, hogy rendnek kell lenni, uram!
Miközben elhajtottunk az ablaktól, rámosolyogtam a főtörzs-
őrmesterre, és kinyitottam a papírzacskót.
 - Zavarja valami Swanson őrnaggyal kapcsolatban? - kérdezte,
miközben azt figyelte, mikor kanyarodhatna ki az útra.
- Nincsen semmi konkrétum. Talán kicsit túlságosan izgatott
volt Masonis miatt.
Jonesy megvonta a vállát, és besoroltunk a forgalomba. -
Kedveli azt a fickót, uram! Az enyémben nincs uborka.
Kihalásztam a zacskóból az egyik Whoppert, megvizsgáltam a
belső világítás fényében, aztán odaadtam Jonesynak.
- Hát igen, kedveli őt, az biztos - feleltem. De vajon miért za-
var ez engem?

A cím stukkóval díszített, régebbi épület volt Falls Church

északi részében, az Ellison Square közelében, nem messze egy
kisebb bevásárlóközponttól meg egy szupermarkettől. Jonesy las-
san hajtott be a parkolóba. A lakóknak fenntartott számozott par-
kolóhelyek a járda mellett sorakoztak. Az 5E jelű üres volt. A
sarkon parkoltunk le.
Egyetlen rendőrt sem láttam, de nem is számítottam rájuk.
Addig biztosan nem mutatkoznak, amíg Masonis meg nem jele-
nik.
Odasétáltunk a főbejárathoz. A dupla üvegű ajtón nem volt
távirányítós biztonsági zárszerkezet, így minden további nélkül
bemehettünk. Az előcsarnok üres volt, csak egy biztonsági őr ült a
sarokban álló asztal mögött. Intett nekünk.
Körbepillantott, aztán suttogva megkérdezte. - Ön Jensen alez-
redes?
Bólintottam.
- Lee hadnagy szólt, hogy jönni fog, uram! Tudja, melyik la-
kás az?
- Igen, köszönöm.
Jonesyval beléptünk a liftbe.
- Zsaru - mormogta Jonesy.
Bólintottam, és megnyomtam az ötödik emelet gombját.
 27
Az 5E lakás a lifttől a harmadik volt jobbra. Fojtott, dühös
hangokat hallottunk odabentről. Jonesyra pillantottam. Bekopog-
tatott.
Az ajtó kitárult. - Menj a picsába, Harry! - kiabálta valaki a
lakásban.
Gyűrött, rozsdabarna öltönyt viselő, alacsony, kövér ember
bámult ránk. - Hát maguk meg mi a jó istent akarnak? - kérdezte.
Lee jelent meg a kövér férfi mögött. - Minden oké, Fred, bejö-
hetnek. - Lee lágy vonalú arcából mogorva tekintet sugárzott. -
Megbeszéltem Wilson századossal. Jensen alezredes és Jones
főtörzsőrmester a légierő Különleges Nyomozati Osztályáról.
Fred meg sem mozdult. - Elmész te a francba, Harry! Velem
nem beszélted meg. Úgyhogy ezek a bakák...
- Hordd el magad az útból a nagy valagaddal, Fred! - förmedt
rá Lee. - Különben megmondom, hogy ingyen meneteket köve-
telsz magadnak a Tizennegyedik Utcán grasszáló kurváktól. Pél-
dául Jasmine-tól meg Bernice-től.
Fred megpördült. - Te rohadt, kibaszott ferdeszemű!
Lee hirtelen odalépett Fredhez, olyan közel, hogy az arca alig
néhány centire volt a másikétól. Majdnem suttogva beszélt. - Még
egy ilyet szólsz, és lenyomom a torkodon a golyóidat, te gané!
Fred szinte összezsugorodott Lee megsemmisítő tekintetétől.
Váratlanul fogta magát, és Lee mellett bement a lakásba.
A hadnagy a fejét csóválta. - Jöjjenek! Elnézést a jelenetért.
Tétova lépésekkel mentünk be az ajtón. A helyiség, ahová be-
léptünk, nappali és étkező keveréke lehetett. Tölgyfából készült,
furnírborítású bútorok álltak benne. Fred nehézkes mozdulattal
lehuppant a kanapéra, és ellenségesen méregetve bennünket, kar-
ba tette a kezét. Egy másik kövér férfi, aki akár Fred ikertestvére
is lehetett volna, leült mellé, és közben az adóvevőjébe beszélt.
Közönyös biccentéssel nyugtázta a megjelenésünket, aztán beszélt
tovább.
- Nézze, Harry, ha gond, hogy...
- Nem, nincs semmi gond! Minden a legnagyobb rendben van.
Csukja be az ajtót, Jonesy!
 Az ajtó hangos kattanással becsukódott.
Miközben körbenéztem, azon gondolkodtam, hogy vajon a
megfelelő lakásba jöttünk-e. A bútorokon kívül semmi jele nem
volt annak, hogy itt lakik valaki. Nem láttam magazinokat, újsá-
gokat, könyveket, növényeket. Bepillantottam a konyhába. A csu-
pasz konyhapult csillogott, még csak kávéscsésze nyomát sem
lehetett látni rajta.
Lee valószínűleg kitalálta, mi jár az eszemben. - Nincs sok
látnivaló, mi? Masonis kevés időt töltött itt. Menjünk be a háló-
szobába!
- Öt percetek van - mordult Fred rekedtes hangon, még mindig
a kanapén ülve. - Hallod, öt perc!
- Kuss legyen. Fred - felelte Lee anélkül, hogy odanézett vol-
na.
Fred fölemelkedett.
De már bent voltunk a hálószobában.
Újabb furnírborítású tölgyfa bútorok, és a virágot ábrázoló,
elmaradhatatlan csendélet a falon. De itt legalább voltak jelei az
életnek. Bevetetlen dupla ágy, és egy kék frottírköpeny, ami egy
szék támláján hevert.
Lee a szükségesnél nagyobb erővel vágta be az ajtót.
- Mi a probléma? - kérdeztem.
- Fred Lufkin egy hülye faszkalap, Charlie! Senki sem állhatja
őt a Falls Church-i rendőrségénél. Az évnek ebben a szakában
aztán különösképpen elviselhetetlen.
- Hogyhogy?
- Ilyenkor hirdetik ki az őrmesteri vizsga eredményét. - Lee
elvigyorodott. - Fred most bukott meg zsinórban hetedszer. Osto-
ba szarjankó, soha a büdös életben nem fog átmenni a vizsgán.
Egyébként azért ilyen zabos, mert itt vagyok. Fred szereti egyedül
learatni a babérokat. Pláne, ha ilyen nagyszabású ügyről van szó.
- Ismerem a fajtáját - mondtam. A hadseregben is, mint min-
den nagy szervezetben, szép számban akadtak olyanok, akik rög-
eszmés megszállottsággal üldözték a látványos sikereket.
- Azért valószínűleg jó lenne, ha nem időznénk itt sokáig -
jegyezte meg Lee.
- Nem fogunk. Talált valamit?
Lee megrázta a fejét. - Semmit az égvilágon.
 Jonesy odalépett a gardrób ajtajához, kinyitotta, felkapcsolta a
lámpát, aztán bement. Követtem.
- Beszéltem Mrs. Anuncióval, a szomszéddal, aki telefonált -
mondta Lee. - A mellettünk lévő lakásban lakik. Azt mondja,
hogy Masonis körülbelül két hónapja bukkant fel. Általában há-
rem vagy négy napot tölt itt, aztán eltűnik. A nő szerint nagyon
kedves, barátságos ember. Azt mondja, kizárt, hogy gyilkos le-
gyen.
- Egy újabb Masonis-rajongó - horkantottam fel - A jelek sze-
rint van belőlük bőven.
- Ezt hogy érti, Charlie?
- Nem érdekes.
A gardróbban lévő holmikat vizsgálgattam. Három nadrág,
gondosan elhelyezve a fogasokon, néhány selyeming meg egy
drágának tetsző, halszálkás öltöny. Lepillantottam. Gumitalpú
cipők meg egy fekete hegyes orrú. Kiléptem az ajtón.
- Mindent megnéztek már? - kérdeztem Lee-től.
Lee bólintott.
Bementem a fürdőszobába. A mosdó feletti tükrös szekrény-
ben találtam egy üveg kölnit meg egy csomag eldobható borotvát.
Végigfuttattam az ujjamat a kád falán. Tiszta volt, és száraz.
Egyetlen hajszálat sem láttam a lefolyóban. Kimentem.
Jonesy a frottírköpenyt vizsgálgatta. Lee, karba tett kézzel, az
ajtónak támaszkodva figyelte, mit csinálunk.
- Harry, van Masonisnak bejárónője?
- Mrs. Anuncio szerint hétfőn, szerdán és pénteken szokott
jönni.
- Így már érthető - mondtam.
- Tudom, mire gondol. Túl nagy itt a tisztaság.
Bólintottam. - Nem találtak papírokat, jegyzetfüzeteket? Eset-
leg egy laptopot?
- Nem. Masonis valószínűleg minden ilyesmit magával vitt.
- De hát ez a fickó író. Valaminek csak kéne itt lennie a lakás-
ban.
- Arra gondol, hogy valaki idejött, és kipucolta a lakást? -
kérdezte Lee.
Megvontam a vállam. - Nem láttam fogkefét. Masonis vélhe-
tően úgy tervezte, hogy máshol tölti az éjszakát.
 Jonesy feltartotta a fürdőköpenyt. - Uram, Masonis elég nagy-
darab embernek látszott a fényképen, nem?
- Száznyolcvannyolc centi magas - közölte Lee.
Jonesy levette a zakóját. Néztük, ahogy magára ölti a fürdő-
köpenyt. Jonesy leengedte a karját.
- A mindenit neki! - szólalt meg Lee.
A frottírköpeny egész nevetségesen hatott a száznyolcvan cen-
ti magas főtörzsőrmesteren. Az ujja a könyökéig ért, az alja pedig
az ágyékát verdeste.
- Ez egy nőé - állapítottam meg.
Dörömböltek az ajtón. Lee a szemét forgatta, és ellépett az aj-
tótól, ami rögtön ki is nyílt. Fred dugta be a fejét. Jonesyra nézett,
és megnyúlt az arca.
- Vegye le azt a szart magáról - förmedt rá. - Úgy néz ki, mint
egy rohadt buzi.
- Mi a gond, Fred? - kérdezte Lee. - Tetszik neked a főtörzs-
őrmester? Vagy te szeretnéd fölvenni a fürdőköpenyt?
Fred elvörösödött, és egy pillanatig nem tudott megszólalni.
Méretes állkapcsa megremegett. - Te szemét köcsög. Takarodj
innen! Te... te... te... kibaszott disznó!
- Hogy szolgál az egészséged, Fred? - kérdezte Lee nyugodt
hangon.
- Menj te a pokolba!
- Nem nézel ki valami jól, Fred!
- Mi a jó isten...
- Hallottál Bernice-ről?
Fred nyelt egyet, és a düh helyét átvette az értetlenség. Végig-
futtatta a nyelvét duzzadt ajkán. - Mi van Bernice-szel? - kérdezte
gyanakodva.
- Beszélnek ezt-azt az utcán.
- Mit beszélnek?
- Bernice AIDS-es.
- Hazudsz.
- Hékás, én csak elmondom neked, hogy mit hallottam.
Fred kinyitotta a száját, de egy szó sem jött ki rajta. Amikor
végre megszólalt, hangja rekedtes volt, szinte suttogó. - Hazudsz,
te szemét disznó!
Lee megvonta a vállát. - A helyedben én megnézetném ma-
gam.
 Fred meglehetősen sápadtnak tűnt. - Ajánlom neked, hogy ne
szarozz velem!
Lee felém fordult. - Indulhatunk?
Bólintottam.
Miközben kimentünk a lakásból, Fred éppen dühödten ütött be
egy számot a mobiltelefonjába.
Kinyílt a liftajtó, és beléptünk. Megnyomtam a földszint gom-
bot.
- Mondja, hadnagy, Bernice tényleg AIDS-és? - érdeklődött
Jonesy.
- Hát azt nem lehet tudni - felelte Lee szélesen mosolyogva. -
Ezek a pletykák mindig olyan megbízhatatlanok.

28
Az egyik oldalsó kijáraton jöttünk ki az épületből, így pont
odajutottunk, ahol Jonesy leparkolta a kocsit. Lee odakísért min-
ket az autóhoz.
- Mi a terv, ha Masonis megjelenik? - kérdeztem.
- Lufkinnak van három egysége. Kettő elöl, egy pedig az épü-
let mögött. Az első verzió az, hogy ha éppen nincsenek járókelők
a közelben, azonnal elkapjuk, amint kiszáll a kocsijából. A másik
lehetőség a lakása.
Bólintottam. - Maga ittt marad?
- Igen. Nem hagyom, hogy ez a Freddie fiú elcsessze a dolgot.
Jaj, majdnem elfelejtettem. - Benyúlt a zakója zsebébe. - Utána-
néztem ennek a rendszámnak. - Bekapcsolt egy parányi zseblám-
pát, és a jegyzetblokkjára irányította. - Kilencvenkettes Plymouth
Voyager. Barna, kéttonnás. A tulajdonosa a Potomac Részvény-
társaság. - Mosolyogva nézett rám.
- Mi az a Potomac Részvénytársaság? - kérdeztem.
A zseblámpa kialudt. - Azt akarja mondani, hogy nem tudja?
- Miért, tudnom kéne?
Lee kuncogva nevetett. - Ez nem fog tetszeni magának.
- Alezredes úr! - hördült fel váratlanul Jonesy.
Odapillantottam. Jonesy lelépett a járdáról, és feszülten nézett
valamit az utca túlsó oldalán.
 Szememmel végigpásztáztam az üzletközpont előtt közlekedő
autókat.
Ekkor észrevettem a barna furgont, jól lehetett látni, mert egy
arra haladó autó lámpája rávilágított. Figyeltem, ahogy beáll egy
Dumpster mellé.
Kiszálltak néhányan a furgonból. Pillanatnyi tétovázás után
gyors léptekkel átvágtak az úton. Egy másodpercre rájuk vetült az
utcai lámpa fénye.
Veszettül káromkodtam. Most már tudtam, mit akart mondani
Lee.
- A franc egye meg, bemennek az épületbe - horkant fel Lee. -
Még elszúrják az egész akciót, az úristenit neki! - Futásnak eredt.
Jonesyval elindultunk az épület főbejárata felé.
Lee a parkolóban kapta el őket, alig öt-hat méterre a bejárattól.
Dühös hangokat hallottam, és arra számítottam, hogy újabb rend-
őrök jelennek meg, de a jelek szerint úgy döntöttek: Lee-re bízzák
a dolgot.
Mi gyalogoltunk tovább. A furgon utasai és Lee a bejárat előtt
levő lámpa felé húzódtak. Egyikük megfordult, és most már töké-
letesen lehetett látni őt. Amikor megpillantotta Jonesyt meg en-
gem, megismert bennünket, és rögtön földerült az arca.
- Hé, alezredes, nem mondaná el ennek az ostoba zsarunak,
hogy szól az alkotmány első számú módosítása? - kiabálta Annie.
Lee megragadta a karját. - Annie, tűnjenek el innen!
- Na látja, ezt hívják rendőrségi zaklatásnak - jelentette ki An-
nie, és kirántotta a karját. - És vannak szemtanúk is!
Két autó hajtott be a parkolóba. Egy férfi, aki a kutyáját sétál-
tatta, felénk pillantott.
- Menjünk be! - morogtam ingerülten, - Most azonnal!
Lee mindenkit beterelt az épületbe, én meg követtem őket.

Az átmenetileg biztonsági őrként működő rendőr kinyitotta a

folyosó végén lévő, szekrényméretű helyiség ajtaját. Vizelet bűze
és még valami kellemetlen szag csapta meg az orrunkat Odabent
állt négy fémszekrény, egy fapad, egy fiókos szekrény meg egy
mosdókagyló: A világítást a mennyezetről lelógó, csupasz vil-
lanykörte nyújtotta.
Hárman voltak: Annie, Frankie meg egy húszas évei elején já-
ró, vézna srác. Sötét volt a haja, és amikor mosolygott, idegesen
rángatózott az arca. Annie ragyogóan nézett ki halványsárga kosz-
tümjében, ami tökéletesen illett a hajához. Mint mindig, Frankie
most is magával hozta a kameráját, de esze ágában sem volt hasz-
nálni. Gyanítom, hogy tudta: Lee kitekerné a nyakát, ha megpró-
bálná.
Annyira össze voltunk zsúfolódva a parányi helyiségben, hogy
mindannyian kénytelenek voltunk állni. Lee változatlanul vadul
Annie-re szegezte a tekintetét. - Sanders őrmestertől tudta meg,
mi? - kérdezte azon nyomban, hogy becsuktam az ajtót. - Az a
nagyszájú marha adta az infót!
Annie bűbájosán mosolygott. - Ugyan már, hadnagy, maga is
tudja, hogy egy jó riporter sohasem fedi fel a forrásait.
- Tudták, hogy a rendőrség megfigyelés alatt tartja az épüle-
tet? - kérdeztem.
- Persze.
Megcsóváltam a fejemet. - Na és most mi a szándéka? Föl-
megy Masonis lakásába? Ne is törődjön azzal, hegy a jelenléte
veszélybe sodorhat egy akciót, amelynek egy gyilkos
kézrekerítése a célja.
Annie felháborodottan nézett rám. - Micsoda? Hát minden
rendőr csökött szexista? A hülye, tyúkagyú riporter, mi, alezre-
des? Maga tényleg azt hiszi, hogy ennyire ostoba vagyok? És eny-
nyire etikátlan? Hánynom kell maguktól!
- Mi volt a terve?
Annie a szemembe nézett. - Menjen a pokolba!
- Minden további nélkül bevitethetem magukat azon a címen,
hogy akadályozzák a nyomozást - közölte vele Lee.
- Csak tessék, és olyan pert akasztok a nyakukba, hogy csak
na! Tudja, hadnagy, a médiának is vannak jogai. Vagy nem olvas-
ta az alkotmányt? Jaj, elfelejtettem! Az Alapító Atyák négybetűs-
nél hosszabb szavakat is használtak.
- Annie... édesem... - próbálta csitítani kolléganőjét Frankie,
miközben egyik kezével a lófarkát babrálta. - Emlékezz rá, hogy
mit mondott Jim! Ne csináljunk balhét! Nyugi. Mondd el nekik,
amire kíváncsiak!
Annie megvetően nézett a férfira.
Frankie felém fordult. - Úgy terveztük, hogy csöndben belo-
pózunk a házba. Nem zavarunk senkit, nem vagyunk útban. Észre
sem vesznek minket. Azt mondta a producerünk, hogy így csinál-
juk.
- Jimnek nincs vér a pucájában - jelentette ki Annie.
- Jobb lenne, ha hallgatna Frankie-re, Annie - mondtam.
Annie ellenségesen meredt rám. Aztán rezignáltan vállat vont.
- Tényleg? Na jó! - Megenyhültek a vonásai. - Frankie jól mond-
ta. Csöndben, minden csinnadratta nélkül akartuk lebonyolítani.
Az egyik díszletezőnek a stúdióból ebben az épületben van a la-
kása. Az ablakából pont lelátni a főbejáratra. Arra gondoltunk,
hogy ott meghúzzuk magunkat. Ha Masonis megjelenik, és letar-
tóztatják, készen álltunk volna. - Lee-re mutatott, és közben mér-
hetetlen ellenszenvvel nézett rá. - Senki nem vett volna észre ben-
nünket. Aztán jött Rambo, és lecsapott ránk. - Azt hittem, az ujjá-
val Lee mellkasába döf, de végül mégsem tett így.
- Akkor is előbb engedélyeztetnie kellett volna, Annie - kötöt-
te az ebet a karóhoz Lee, de már elpárolgott a dühe.
- Igen? És akkor belementek volna, mi? Az a neandervölgyi
Lufkin is, ugye? Maga tényleg azt hiszi, hogy nekem egy csöpp
eszem sincs.
A vézna srácot figyeltem. Észrevettem, hogy hol Jonesyra, hol
rám néz. Egyre idegesebben rángatózott a felső ajka.
- Fiam - szólítottam meg éles hangon.
Elkerekedett a szeme.
Jó alaposan megnéztem. - Mi a véleménye, Jonesy?
- Lehet, hogy ő volt, uram!
A srác Annie-re nézett. Úgy látszott, nagyon be van ijedve.
Arra számítottam, hogy Annie mindent tagadni fog, és akkor az
orra alá dugom a rendszámot.
Ám Annie így szólt: - Jerry követte magukat a Pentagontól.
- Na ne mondja - feleltem kimérten.
- Szerinte kiszúrták őt.
- Így igaz.
- És majdnem elvesztette magukat.
- Tudom. - Jerryre néztem. - Hogy talált meg minket újra?
Jerry nagyot nyelt. Annie-re nézett. A nő bólintott.
- Tudják, azt hittem, hogy utánam jönnek - mondta Jerry, aki a
jelek szerint kicsit megkönnyebbült. - Megijedtem, és lehúzódtam
egy földútra. Aztán ide-oda autózgattam, hátha mázlim lesz. El-
mentem a kereszteződéshez, tudják, ahol az az élelmiszerüzlet
van. Megláttam az autót.
- Az lehetetlen - állította Jonesy. - Figyeltem, maga nem volt
ott.
Úgy tetszett, Jerry nem ért valamit. - Ó, nem a maguk kocsi-
ját! A másikat.
Jonesy összevonta a szemöldökét. - Miféle másikat?
- A szürkét.
- A szürkét? - kérdeztem vissza.
És hirtelen minden világos lett. Jerry elmondott mindent a
szürke autóról, amit csak tudott. Dühösen csóváltam a fejemet,
haragudtam magamra meg Jonesyra is, mert nem vettük észre.
Jerry ügyetlen követési kísérlete volt a tökéletes álca, ugyanis mi
kizárólag a furgonra koncentráltunk. Nem is beszélve arról, hogy
az idő nagy részében a furgon eltakarta elölünk a szürke autót.
- Végig maga mögött maradt. - kérdeztem.
- Amennyire meg tudtam állapítani, igen - felelte Jerry. - Né-
ha-néha áthúzott a másik sávba, mintha meg akarná nézni, hogy
maguk még mindig ott vannak-e. Ezért kezdtem arra gyanakodni,
hogy ő is magukat tartja szemmel. Kicsit ideges lettem.
- Biztos benne, hogy látta, amikor mi eljöttünk a Pentagonból?
- kérdezte tőle Jonesy.
- Ó, persze! Az elejétől fogva jött utánunk. Az üvege sötét
volt, ezért tudom, hogy ugyanaz az autó. Nem sok ilyet lehet látni,
talán csak limuzinoknál.
- Rendszám? - tette föl a kérdést Lee.
Jerry megrázta a fejét. - Megvolt, de... - Annie-re pillantott.
- Úgysem mennek vele semmire - közölte Annie. - Az egyik
barátom utánanézett.
- Fogadjunk, hogy Sanders - mondta Lee.
Annie csupán egy jeges pillantásra méltatta Lee-t, aztán foly-
tatta. - A rendszámhoz tartozó autó bizonyos John Olson tulajdo-
nában van: John Olson atya. Nagyon meglepődött, amikor kide-
rült, hogy a rendszámtábla már nincs a kocsiján.
- Lecserélték vagy ellopták? - kérdezte Lee.
- Lecserélték. Ha érdekli, tudom, hogy most milyen rendszám-
tábla van Olson atya autóján. Azóta már jelentette a lopást.
Lee bólintott. - Ellenőriztetem. Tíz dollárom van rá, hogy az is
lopott.
 - Mennyi ideig várt, miután látta, hogy behajtunk a kapun? -
kérdeztem Jerrytől.
- Elég hamar eljöttem - felelte. - Hátha megint felbukkan az
autó.
- A szürke?
Jerry bólintott. - Egy idő után arra gondoltam, hogy engem
akar elkapni. Hogy megtudja, mit csinálok. Úgyhogy leléptem.
- És ez a kocsi egy Mustang volt? - érdeklődött Lee.
Én válaszoltam. - Kétajtós sportkupé.
Lee lejegyezte. - Ezzel nem tudunk sokat kezdeni.
Annie az egyik fémszekrénynek támaszkodott, és érdeklődve
figyelte Jonesyt meg engem. Ellökte magát a szekrénytől, és ki-
egyenesedett. - Maguknak fogalmuk sincs, hogy ki volt abban a
kocsiban?
- Nincs.
- Még csak nem is gyanakszanak valakire?
- Nem.
- Masonis nem lehetett, ha délután ötkor tényleg Danville-ben
volt, Virginiában. Onnan jó három és fél óra az út kocsival.
- Így igaz.
- Lehet, hogy a társa volt - vélekedett Lee,
- Mi köze van John Birelli ezredesnek ehhez az egészhez? -
érdeklődött Annie.
- Semmi - feleltem. - De minden nyomot meg kell vizsgál-
nunk.
- Maga hazudik, alezredes - mondta a nő hűvösen. - De nem
baj, úgyis rá fogok jönni.
- Efelől semmi kétségem, Annie!
- Ugye tudja, hogy tartozik nekem?
Jerry felé biccentettem. - Nagyon köszönjük az információt,
de nem kellett volna ránk állítania Jerryt. Ne csinálja ezt még
egyszer!
Apró mosoly jelent meg Annie szája sarkában. - Nem, ezt
nem, alezredes!
Eltartott egy darabig, amíg megértettem, hogy ezzel a nem is
olyan finom megjegyzéssel akar arra emlékeztetni: nem hozta
nyilvánosságra, hogy majdnem elvették tőlem az ügyet.
Annie Lee-hez fordult. - Én együttműködtem. Most magukon
a sor, hadnagy! Fölmegyünk.
 - Ha Masonis megjelenik, maguk nem mozdulnak, amíg nem
szólok - válaszolta Lee.
Annie némi tétovázás után bólintott.
- Szereti a fánkot? - kérdezte Lee, miközben a kilincs felé
nyúlt.
- Miért?
- Én szeretem - mondta Frankie.
Lee rávigyorgott a nőre. - Magukkal maradok. Na jöjjön!
Fölmegyünk. Beszélgetünk, megismerjük egymást egy kicsit job-
ban.
- Ó, te jóságos ég - sóhajtott fel Annie.
Lee rám kacsintott, és Annie nyomában kiment a szobából.

Miközben odasétáltunk a kocsinkhoz, elmondtam Jonesynak,

hogy Holmes el akarta venni tőlem az ügyet. Jonesy megjegyzés
nélkül végighallgatott. Az autónál felém fordult, de a sötétben alig
láttam az arcát.
- Észre kellett volna vennem azt az embert a Mustangban,
uram.
- Profi volt.
- CIA?
- Nem vagyok benne biztos. A kocsi típusa zavar. Nem értem,
hogy egy ilyen fickó miért sportkocsival közlekedik. Meg a rend-
számtáblalopás sem stimmel.
- Esetleg szabadúszó?
- Az lehet. - Kényes helyzetekben, ahol elsőrendű szempont,
hogy mindent tagadni lehessen, a CIA gyakorta alkalmaz olyan
személyeket, akik nem állnak közvetlen kapcsolatban az ügynök-
séggel.
- Először zárolják Masonis személyi anyagát, aztán Holmes
tábornok el akarja mozdítani önt. Most pedig ez az autó... - Jonesy
félrenézett.
- Ahogy Birelli is mondta, ez nagyszabású ügy, Jonesy! És
minél tovább kutatunk, annál rosszabb lesz a helyzet. Nézze, ha ki
akar szállni, semmi gond! De én nem szállhatok ki.
- Tippett ezredes miatt, uram?
Bólintottam. - Tartozom neki ennyivel.
Egy autó kanyarodott be viharos sebességgel az épület sarká-
nál, aztán csikorgó fékekkel megállt tőlünk néhány méternyire.
Egy férfi szállt ki belőle, aztán bizonytalan léptekkel megindult a
bejárat felé.
Figyeltük.
A férfi megtántorodott, rálépett a járdára, és közben hangosan
szitkozódott. Végül eltűnt az épület sarkánál.
.- Mit gondol, uram, meg fogjuk tudni az igazságot? - Jonesy
ismét rám nézett.
- Nem tudom.
Mély levegőt vett. - Szerintem nem.
Nem válaszoltam.
- Nem lehet harcolni a hatalmasságok ellen - mondta Jonesy.
- Nem, valószínűleg nem.
- Csak annyit fogunk megtudni, amennyit ők akarnak.
- Valószínűleg így van.
- Ez nagyon bosszant engem, uram! Tudják, hogy kis senkik
vagyunk. És azt is tudják, hogy azt csinálnak, amit akarnak.
- A hatalom arroganciája, Jonesy!
- És az égvilágon semmit sem tehetünk.
- De legalább próbálkozunk - mondtam halkan.
- Igen, uram! Azt hiszem, ez a legkevesebb. - Elindult a kocsi
felé, aztán megállt. - Uram, én kitartok ön mellett. A végsőkig.
- Tudom.
- Rendnek kell lennie - mondta Jonesy.

Úgy döntöttem, jobb, ha szólok Birellinek Annie miatt. Tud-

tam, hogy a riporternő biztosan megpróbálja majd elérni, és ki
akar csikarni tőle egy interjút. Na nem mintha olyan nagyon kel-
lene erősködnie bárkinek is, hogy a kamera elé ültesse Birellit.
Fölismertem az ázsiai férfi hangját.
- Jensen alezredes vagyok, és Birelli ezredes urat keresem -
mondtam.
- Úr nincsen itt.
- Kérem, mondja meg neki, hogy hívjon fel engem...
- Nincsen itt. Úr elment.
Próbáltam lassabban beszélni. - Igen. Értem. Amikor majd
visszajön...
- Nem visszajön. Hosszú időre elmegy. Érteni engem?
Összeráncoltam a szemöldökömet. - Milyen hosszú időre?
- Talán egy év, azt mondja.
 Egy év? Jézusom. - És Mrs. Birelli?
- Ő is.
- Hová?
- Úr nem mondja.
- Értem. Köszönöm. - Lassú mozdulattal tettem le a kagylót.
Bármikor hívjam fel, ha segítségre van szükségem, mondta
Birelli. És hittem neki. Megcsóváltam a fejemet. A szürke autó.
Az lesz az. De Birelli nem ijed meg olyan könnyen. Ezt már bizo-
nyította a múltban. Akkor miért gondolta meg magát?
És ekkor hirtelen megértettem.
Annak idején Birellinek nem volt gyönyörű, fiatal felesége,
csodálatos otthona, pénze. Annak idején Birellinek nem volt vesz-
tenivalója.
- Rátették a kést Birelli nyakára, Jonesy - mondtam.

29
Maria már várt ránk, amikor besétáltunk a számítógépes biz-
tonsági rendszer ajtaján. Rámosolygott Jonesyra, de engem csak
egy szigorú pillantásra méltatott. Bevezetett minket az irodájába.
Felkapott egy dossziét az íróasztaláról, és szó nélkül odaadta ne-
kem.
Jonesy mosolygott; láthatólag jót derült azon, hogy milyen fa-
gyos fogadtatásban volt részem.
Kinyitottam a dossziét: az adóhivataltól és az FBI-tól érkezett
faxok voltak benne Masonis pénzügyi helyzetéről.
Maria odament a széfhez, és forgatni kezdte rajta a tárcsát. -
Zárják be az ajtót!
Jonesy végrehajtotta az utasítást.
Odaadtam a dossziét Jonesynak. - Tehetünk valamit? - kérdez-
tem Mariát.
Nem válaszolt. Benyúlt a páncélszekrénybe, keresgélt egy ide-
ig aztán elővett egy iratgyűjtőt. Odalépett az íróasztalához, és
kinyitotta az iratgyűjtőt. Végighúzta az ujját az egyik oldalon. -
Oké - mormogta. Leereszkedett a székébe, megfordult, és lehúzta
az íróasztala mögött álló számítógépről a védővásznat. Jonesy
meg én leültünk az íróasztal másik oldalához. Jonesy hátradőlt,
kinyitotta a dossziét, és olvasni kezdett.
- Nagyon köszönöm a segítséget - mondtam kissé bátortalanul.
Maria bekapcsolta a számítógépet. A monitor fölé hajolt, és
közben ujjai már a billentyűket püfölték. - Csak egyvalamit ígérj
meg nekem! Tanúskodni fogsz, hogy te adtad a parancsot, rend-
ben?
- Micsoda?
Maria felpillantott, és erőltetetten elmosolyodott. - A hadbíró-
sági tárgyalásomon.
- Nem tudsz úgy bejutni a rendszerbe, hogy ne kapjanak el?
Maria ismét a képernyőre szegezte a tekintetét. - A hadsereg
személyi nyilvántartója, ugye?
- Igen.
Az iratgyűjtőre pillantott, aztán visszafordult a monitor felé. -
Még nem tudom. - Kattintott néhányat az egérrel. - Attól függ,
hogy nyitva van-e a csapóajtó.
- Csapóajtó?
Maria begépelt néhány sort, megvárta, hogy mi jelenik meg a
képernyőn, aztán ismét leütött néhány billentyűt. - Aha. Valami-
kor nagyon elterjedt módszer volt minden nagy program esetében.
A csapóajtó olyasmi, mint egy fedélzeti nyílás a repülőgépen. A
programozók ezen keresztül tudnak behatolni, hogy módosítsák a
szoftvert, és megoldják a problémákat - mindezt anélkül, hogy
bíbelődniük kellene a különféle fájlok legújabb jelszavainak a
megszerzésével. Itt van ezeken a papírokon a használati útmutató
a különféle csapóajtókhoz. De vélhetően most az összes ajtó zárva
van. A sors iróniája.
- Miért?
- Mert én utasítottam a védelmi minisztériumhoz tartozó ösz-
szes ügynökséget, hogy zárják be a csapóajtókat. Biztonsági
okokból. De néha mostanság is nyitva találunk egyet-kettőt. Talán
most is szerencsénk lesz.
Leütött néhány billentyűt, aztán karba tett kézzel hátradőlt. - A
fenébe! Zárva van!
Indulni készültem. - Azért köszönöm...
- Ülj le, Charlie! - Maria hangja fáradt volt.
Visszaültem.
Maria a monitorra meredt, nem szólt semmit.
 - Így is be tudsz jutni? - kérdeztem.
- Ó, persze! Minden gond nélkül. Ám bejutni úgy, hogy nem
hagyok magam után nyomot - ez már gondot jelent. - Felénk for-
dította a székét. - Két lehetőségem van. Behatolok a biztonsági
rendszerbe, hatástalanítom, megszerzem az adatokat, letöltőm, és
soha senki nem fogja megtudni. A baj csak az, hogy miközben a
biztonsági rendszer nem működik, bárki más is könnyűszerrel be
tud hatolni. - Várakozó pillantással nézett rám.
Nem tudtam, mit mondjak.
- Vagy használhatom a saját jelszavamat, de annak nyoma
lesz. Valaki felfedezheti, hogy behatoltam a rendszerbe.
- Vállalom a felelősséget. Maria!
Vékonyka mosoly jelent meg az arcán. - Nem áll módodban,
Charlie! Nincs meg hozzá a jogköröd! - Mély levegőt vett. - Aján-
lom neked, hogy Masonis legyen a gyilkos - mondta, és gépelni
kezdett.
Tudtam, hogy a saját jelszavát használta.

Húsz perccel később a Maria irodájában álló nyomtató elcsen-

desedett. Fogtam a papírhalmazt, és a felét odaadtam Jonesynak.
Alig egy perc múlva Maria kikapcsolta a számítógépet. Kihúz-
ta az íróasztal egyik fiókját.
- Erre volt szükséged?
- Igen. Hogyan kerülted meg a biztonsági rendszert?
Odadobott egy üres, barna színű mappát; az a fajta volt, amit
zsineg vesz körül. Elkaptam. - A jelszavammal az összes fájlhoz
hozzá tudok férni, Charlie!
Felszaladt a szemöldököm. - Még a Black Word programok-
hoz is? - A Black Word az a katonai kód, ami a fejlesztés alatt
álló, legtitkosabb haditechnikai, eszközöket jelöli.
- Persze. Az egész rendszerben én vagyok a felelős a számító-
gépes biztonságért. - Fáradtan mosolygott. - De többnyire a jó, és
nem a rossz érdekében használom a hatalmamat.
Jonesy kuncogva nevetett.
Maria visszatette az iratgyűjtőt a páncélszekrénybe, aztán be-
zárta.
Lapozgatni kezdtem az anyagban.
- Maradjatok nyugodtan, és olvassátok át - mondta Maria,
- Én hazamegyek.
 - Köszönöm, Maria!
- Kérlek. Remélem, hasznodra lesz. És még valamit, Charlie...
- Igen?
- Ha legközelebb arra gondolsz, hogy segítséget akarsz kérni
tőlem, inkább ne tedd. Jó éjt, Jonesy! Magát kedvelem.
Kiment az irodából.

- Ötvennyolc oldal, uram - mondta Jonesy majdnem fél órával

később.
- Nálam is körülbelül ennyi van - feleltem. Elolvastam az utol-
só néhány oldalt.
Kicseréltük a két papírhalmot.
Masonis személyi anyagában nem találtam semmi rendkívülit.
Időrendbe szedve az éves szolgálati minősítések, bizonyítványok
a katonai iskolákból, előléptetési javaslatok, kitüntetések, másola-
tok parancsokról, vezénylésekről. Ezerkilencszázhatvannyolcban
vonult be. Vietnamba küldték ezerkilencszázhatvankilencben,
aztán ezerkilencszázhetvenegyben megint. Miután másodszor is
visszatért, a hadsereg a Tennessee Egyetemre küldte, hogy diplo-
mát szerezzen. Az egyetem befejezése után tiszti rangot kapott.
Ha a sorok között olvasott az ember, nyilvánvalóvá vált. hogy
Masonis részt vett titkos akciókban Vietnamban, minden valószí-
nűség szerint a Főnix programban. Ezerkilencszáznyolcvanötben
szerelt le őrnagyi rendfokozattal. Addig a pontig a teljesítménye
mintaszerű volt, minden alkalommal kiváló minősítést kapott.
Nem sok kétségem volt afelől, hogy Masonis a legjobb úton járt
ahhoz, hogy ezredes, esetleg tábornok legyen belőle. Mindig azt
tette, amit kellett, és mindig a legjobb iskolákba járt.
Semmi olyat nem láttam, ami Masonis megkérdőjelezhető
vagy erőszakos viselkedésére utalt volna.
Néhány oldallal a vége előtt felpillantottam. Jonesy végzett a
saját részével. Ismét a két faxot tartalmazó dossziét tanulmányoz-
ta. Ásítottam, de folytattam az olvasást. Egy perccel később az
anyag végére értem.
- Lát valami érdekeset? - kérdeztem.
Jonesy megrázta a fejét anélkül, hogy fölnézett volna.
- Én sem. Nem értem. Miért akarná bárki is titkosítani ezt az
anyagot? Nincs benne semmi. A jelek szerint a fickó mintaszerű
tiszt volt.
 - Lehet, hogy valami elkerülte a figyelmünket, uram!
- El nem tudom képzelni, mi lehet az. A pénzügyeivel kapcso-
latban talált valamit?
- Nem, még nem.
Odaléptem Maria íróasztalához, és felhívtam Taliát, hogy
megmondjam neki: mindjárt megyünk hozzá, Jonesyra pillantot-
tam. - Indulhatunk?
Jonesy nem válaszolt. Egymás mellé tett két lapot az íróasztal-
ra, és most azokat tanulmányozta elmélyülten.
Megvontam a vállam, és hozzáláttam, hogy Masonis személyi
anyagát berakjam a mappába, amikor is Jonesy hirtelen kiegyene-
sedett ültében. Aggodalmas kifejezés ült az arcán. - Itt valami
nem stimmel, uram!

Jonesy ceruzával mutatta a bejegyzéseket a Masonis pénzügyi

helyzetét feltáró anyagban. - Ezerkilencszázkilencvenegyig a két
másolat megegyezik. Masonis minden bevétele az egyetemtől és a
könyvei kiadásából származik, illetve az előadásokért kapott ho-
noráriumokból. De nézze meg, hogy az FBI-tól kapott faxon mi
áll ezerkilencszázkilencvenegy után. - Rámutatott az egyik sorra a
baloldali lapon.
Hangosan olvastam fel. - Duc Tho Kereskedelmi KFT. Ötven-
ezer dollár. A mindenségit!
Jonesy ceruzája végigfutott az egymást időrendben követő öt-
venezer dolláros bejegyzéseken. Összesen öt volt. Negyedmillió
dollár.
- Masonis ezek szerint a vietnamiaknak dolgozott? - kérdez-
tem.
- Nézzen ide, uram! - Jonesy a jobb oldali lapra, az adóhivatal-
tól érkezett faxra bökött. A ceruza hegye 1991-re mutatott, aztán
arra a pontra, ahol az ötvenezer dolláros bejegyzésnek kellene
lennie. Csakhogy ilyen ott nem volt.
- Hát ez meg mi a fészkes fene?
- Itt nincs bejegyzés. - Jonesy ceruzája a lap aljára ért. - Az
adóhivataltól érkezett faxon egyetlenegy ötvenezer dolláros be-
jegyzés sincs.
Zavarodottan vizsgálgattam mind a két anyagot
- Valaki megváltoztatta az adatokat - jelentette ki Jonesy. -
Nézze meg, hogy mikor küldték át a két faxot - Jonesy feltartotta
a kísérőleveleket. - Az FBI anyaga majdnem két órával később
érkezett, mint az adóhivatalé. - Alig észrevehető mosoly jelent
meg az arcán. - És tudjuk, hogy az adóhivatal anyaga a forrás.
- Magának végig igaza volt - mondtam. - Nem volt semmi baj
az FBI számítógépével. Csak az időt húzták, hogy megváltoztat-
hassák az adatokat Masonis anyagában. De miért? - Elhallgattam.
- Az indíték. Azért csinálták, hogy arra következtessünk:
Masonisnak van indítéka a gyilkosságra.
- Én is erre tippelnék. Az FBI... arra törekszik, hogy Masonis
minél gyanúsabbnak tűnjön. A kérdés az, hogy miért.
- Ezek a szemetek meghamisítják a bizonyítékokat.
Jonesy vállat vont. - Nem vagyok nagyon meglepve.
Homlokráncolva néztem rá.
- Mint már mondtam, a hatalmasságok ellen meddő a harc. -
Szomorúnak tűnt a hangja.
Miközben összerendezgettük a papírokat, arra gondoltam,
hogy Jonesynak igaza van, és elfogott a félelem.

Jonesy vezetett, én meg szórakozottan bámultam ki az abla-

kon. Amikor megálltunk egy közlekedési lámpánál, a főtörzsőr-
mester megszólalt: - Kezdem azt hinni, uram, hogy nem Masonis
a mi emberünk.
- Lehet, hogy így van, de egyelőre ő az egyetlen gyanúsítot-
tunk. És amíg nem zárhatjuk ki, hogy ő a tettes... - A lámpára
mutattam. - Zöld van.
- Lehet, hogy ez nehéz feladat lesz, uram! Gondoljon csak ar-
ra, hogy milyen segítséget kaptunk az FBI-tól - felelte Jonesy,
miközben elindultunk. - És azt se felejtse el, hogy az ő laborúkban
végzik a törvényszéki vizsgálatot! - tette hozzá keserűen.
- Igen, tudom. - Jonesynak már megint igaza volt. A megha-
misított anyag után nem sok hitele lesz az FBI törvényszéki jelen-
tésének. Halkan szitkozódtam.
Jonesy néhány percen keresztül nem szólt semmit, de újra és
újra rám pillantott, és ez azt jelentette, hogy valami nagyon zavar-
ja.
- Min töri a fejét, Jonesy?
- Mi mindig őszinték vagyunk egymáshoz, nem igaz, uram?
- De bizony, mindig.
 Jonesy nem folytatta rögtön. - Tudom, hogy ön közel állt
Tippett ezredeshez.
- Nyugi, Jonesy! Nem folytatok bosszúhadjáratot. Rendben
van? Ha tisztázzuk Masonist, hát úgy legyen. Az igazságot aka-
rom megtudni.
A főtörzsőrmester megkönnyebbült. - Értem, uram!
Egy csöppet sem zavart, amit Jonesy mondott. Megvan hozzá
a joga, hogy tudja: képes vagyok-e félretenni az érzelmeimet, és
tárgyilagosan nézni a tényeket.
Felkapcsoltam a kocsi belső világítását, kinyitottam a jegyzet-
blokkomat, és a következőket írtam le:

Feltevés: Watkins tábornokot és Thót azért ölték meg, hogy ne

derüljön fény a Cao Dinh-ben történt atrocitásokra.
Ki áll Watkins és Tho meggyilkolása mögött? 1. Az amerikai
kormányzat. 2. A vietnami kormányzat. 3. Egy harmadik fél (üzleti
érdekeltség feltételezhető). 4. A fentiek kombinációja. 5. Masonis
(vélhetően a fent említettek valamelyikének megbízásából).
Ki gyakorolhat nyomást az FBI-ra, hogy bizonyítékokat hami-
sítsanak Masonis ellen? 1. A Fehér Ház. 2. Valaki a felsőbb kö-
rökből a saját szakállára, vagy pedig a fentiek egyikének megbí-
zásából.
Miért Masonist választották? 1. Masonis bűnös, és azért ha-
misítanak bizonyítékokat, hogy felgyorsítsák a nyomozást, és így
ne derüljön fény a Cao Dinh-ben történtekre, 2. Masonis ártatlan,
de kiváló balek, aki elviszi a balhét a gyilkosságba keveredett
kormányzat helyett.

Becsuktam a jegyzettömböt. Még mindig úgy gondoltam: a

leglogikusabb feltételezés az, hogy Masonis a tettes. De az FBI
ténykedése nagyon aggasztott, és arra utalt, hogy a kormányzat-
nak köze van a gyilkosságokhoz. A kulcs: Cao Dinh. Ha ki tudom
deríteni, hogy mi is történt ott valójában, a kirakós játék minden
darabja a helyére kerül.
Lekapcsoltam a belső világítást. Azon kaptam magam, hogy a
listán szereplő huszonhárom név jár az eszemben. Azon tűnőd-
tem, hogy házasok, apák voltak-e? Vajon még gyászolják őket?
Ha csak úgy gondolunk rájuk, mint nevekre egy listán, akkor
könnyű elfeledkezni magukról az emberekről meg a családjaikról.
De egyszer csak rájössz, hogy ezek hús-vér emberek.
A sötéten elterülő Arlingtoni Nemzeti Temetőhöz értünk.
Milyen stílszerű, állapítottam meg magamban
Éppen rákanyarodtunk a Bond Streetre Falls Churchben, ami-
kor megszólalt az autótelefon.
Johnny Webster százados jól hallhatóan nagyon nehezen szed-
te a levegőt. - Telefonált, uram! Nem akartam elhinni. Egyszerűen
idetelefonált.
Tudtam, hogy egész biztosan Masonisról beszél. - Mikor?
- Talán két perce.
- Sikerült bemérni?
- Mobilról telefonált. - A fenébe!
- De tudjuk, hogy hol van.
- Honnan?
- Megmondta Taliának, uram!
- Micsoda?
- Találkozni akar vele - közölte Webster. - Találkozni akar
Taliával.
Keményen megmarkoltam a telefont, - Mikor? Hol?
- Azt hiszem, amint lehet. Valami pihenőhelyen a 95-ös ál-
lamközi mellett.
- Maradjon ott, ahol van! Öt perc múlva ott leszünk Jonesyval.
- Letettem a telefont, és tájékoztattam Jonesyt.
- Nem tudom elhinni - mondta a főtörzsőrmester, és nagyobb
sebességre kapcsolt.

30
Ugyancsak meghökkentem, amikor besétáltam Talia kétszin-
tes lakásába. Tudtam, hogy mennyit keres egy őrnagy a légierő-
nél, és úgy éreztem magam, mintha a legutóbbi James Bond-film
helyszínére érkeztem volna.
Webster mutatta az utat, és közben megállás nélkül beszélt,
mintha idegenvezetést tartana. - Itt, a hátulsó részben helyezked-
tünk el, uram! Talia odafent van, készülődik. Soha nem hittem
volna, hogy a pasas idetelefonál. Hát ön, uram? Nézze meg ezt a
lakást! Szép, mi? Taliának remek ízlése van. A konyha ott van.
Az ebédlő jobbra. Jó kis asztal, nem? Na és a festmények. Talia
azt mondja, hogy sokat érnek. A művészek nevét is mondta. So-
sem hallottam róluk.
Nem igazán figyeltem Websterre, viszont a lakás berendezését
érdeklődve nézegettem. Erre szokás azt mondani, hogy modern.
Határozott, éles vonalak, drámai színhatások. Hófehér fal és sző-
nyeg. Hatalmas, fém és üveg ebédlőasztal. Festmény a falon, rajta
fekete háromszög, a közepében fehér kör. Ezzel szemben egy
másik festmény, ez fehér háromszöget ábrázolt fekete körrel a
közepén.
A halovány fényekkel megvilágított nappaliban csillogó, feke-
te talapzaton kristályszobrocskák álltak, és a hifi-berendezésből,
amit akár a Jetson család tagjai is megirigyelhettek volna, halk
zene szólt. Jurgens és Peters, a két technikusunk, felpattantak a
bőrből és krómból készült kanapéról, ami első ránézésre úgy né-
zett ki, mintha a levegőben lógna. A fejük fölött három festmény
lógott: egyre nagyobb háromdimenziós háromszögeket ábrázol-
tak, amik egy repedezett tojásnak tűnő valamin egyensúlyoztak.
Ennek bizonyára valamilyen mély értelme van, állapítottam meg
magamban. Jurgens és Peters üdvözlésképpen biccentettek felém.
Webster egyfolytában beszélt, de aztán hirtelen elhallgatott.
Észrevettem, hogy mindenki a hátam mögé néz.
Megfordultam.
Talia állt a lépcsőnél, talpig feketébe öltözve, vállán nagy mé-
retű, szintén fekete női táska. Csak most láttam, hogy az egyenru-
ha nem is áll olyan jól neki. Blúzát, ami rásimult felsőtestének
minden vonalára, telt kebleire, a feszes farmernadrágba begyűrve
viselte. Szőke haját hátrafésülte, és így meg hangsúlyosabbá vál-
tak arcának gyönyörű vonásai. A hatás megsemmisítő volt. Webs-
ter nem tudta levenni a nőről a szemét, és én sem.
Talia kissé erőltetett mosolyt küldött felém, aztán könnyed
léptekkel bejött a szobába. Biccentettem, Websterhez pedig így
szóltam: - A telefonhívásról akart mondani valamit.
- Hm... igen, uram - nézett rám Webster kissé kelletlenül. -
Úgy tűnt, hogy Mr. Masonist nagyon felkavarta Watkins tábornok
halála. Majdnem mintha...
Talia közbevágott, - Indulnom kellene alezredes!
 Rögtön. - Websterhez fordultam - Hangszalagon van a beszél-
getés, ugye?
- Igen, uram.
Talia bosszúsnak tűnt. Határozott léptekkel odament a kana-
péhoz, leült, hosszú lábait keresztbe rakta, és ujjaival dobolni
kezdett a kartámlán.
- Játsszák le a szalagot - mondtam.
Jurgens odalépett az üvegből készült dohányzóasztalhoz, amin
egy nyitott fémdoboz volt, tele elektronikus felszerelésekkel. Egy
huzal vezetett a fémdobozból a telefonba, ami össze volt kötve
egy hordozható magnóval. Jurgens lenyomta a Play gombot.
Sistergés.
Talia kissé bátortalan hangja. -Tessék, Swanson őrnagy.
-Talia? Itt Ted.
Hallgatás.
- Talia? - szólalt meg újra Masonis.
- Szia. Ted!
- Nézd, lehet, hogy nem kellett volna felhívjalak, de most hal-
lottam a rádióban, mi történt Watkins tábornokkal. Nem tudtam,
ki mást hívhatnék fel. Nem tudom elhinni, hogy én vagyok a gya-
núsított. Jézusom!
- Csak most hallottad? - Talia hangja meglepettnek tűnt.
- Mi az, talán te is azt hiszed, hogy én tettem?
- Dehogyis, csak az összes híradóban erről van szó!
- Majdnem egész nap úton voltam. A Rolling Hill Szanatóri-
umba mentem. Utoljára tegnap néztem tévét. Beszéltél már a
rendőrökkel? Ostoba kérdés. Biztosan beszéltél már velük.
- Nyugodj meg egy kicsit, Ted!
- Igen? Hogyan tudnék megnyugodni?! - Érdesen fölnevetett. -
Baromi kemény helyzet, amikor azt látod, hogy csőbe húztak.
Mondta a főnököd, hogy eldurvulhat a dolog. Hihetetlen!
- Miről beszélsz, Ted?
- Á, elég bonyolult ügy! Azt hiszem, fel kell adnom magam.
De először ügyvédet kell keresnem. Talán egy újságíróval is jó
lenne beszélnem. Hogy megtudják az én sztorimat. Igen, ez az
egyetlen lehetőségem.
- Ted, ide tudsz jönni hozzám? - kérdezte Talia. - Talán segít-
hetek neked.
 Hosszú hallgatás. - Nem hiszem, hogy téged is bele kellene
keverjelek.
- Ugyan már, Ted! Segítek neked.
- Oké. Ha eljutok odáig. Most már biztosan tudják a rendőrök,
hogy milyen autóban ülök.
- Találkozhatunk máshol is - ajánlotta Talia.
- Nem. De talán mégis. Ha az úton maradok, biztosan kiszúr-
nak.
- Hol, Ted? Hol találkozzunk?
- A fenébe is, nem tudom!
- Hol vagy most?
- Quantico közelében. Innen nyolc-tíz kilométerre északra van
egy pihenőhely az autópálya mellett.
- Ismerem.
- Jól van. Talia, nagyon köszönöm!
- Ott leszek, Ted!
- Tudom, hogy számíthatok rád.
A vonal megszakadt..
Jurgens lenyomta a visszapörgető gombot.
Miközben hallgattuk a beszélgetést, végig Taliát figyeltem.
Amint meghallotta Masonis hangját, rögtön remegni kezdett az
ajka. Aztán jöttek a gyors pislogások, majd a kéztördelés.
Masonis utolsó mondata után mély levegőt vett, és alig észrevehe-
tően megcsóválta a fejét. Jonesyra pillantottam. Ő is a nőt figyel-
te.
Talia jól láthatóan zaklatott volt. De mégis zavart valami a vi-
selkedésében.
- Jensen alezredes úr!
Webster telefont tartott a kezében. - Uram, akarja, hogy fölve-
gyem a kapcsolatot az állami rendőrséggel?
-Nem, el tudjuk intézni - feleltem némi habozás után.
Webster úgy nézett rám, mint egy őrültre. Peters és Jurgens is.
Tudtam, mire gondolnak. Masonis letartóztatása nem a mi hatás-
körünkbe tartozik. Az előírások szerint ilyen esetekben értesíteni
kell a helyi rendőrséget.
- Nem szabad elijesztenünk - mondtam. Még nekem is kissé
nevetségesnek tűn' a magyarázat.
Jonesy, némileg rosszalló arckifejezéssel, alig észrevehetően
megcsóválta a fejét. Talia mintha megkönnyebbült volna.
 Elmagyaráztam a tervet.
Talia felállt, benyúlt a táskájába, és odatartotta nekem a kocsi-
ja kulcsát.
- Masonis arra számít, hogy maga ül a volánnál.

31
Talia mellett ültem a piros Lexusban, aminek még mindig új
szaga volt. Webster és Jonesy a főtörzsőrmester kocsijában jöttek
mögöttünk. Őket pedig Jurgens és Peters követte egy furgonban.
Amikor a körgyűrűről rákanyarodtunk a 95-ös államközire, le-
lassult a forgalom, és néhány perccel később kénytelen voltunk
megállni. A távolban villogó fényeket láttam.
- Úgy látszik, baleset történt - állapítottam meg.
Talia szórakozottan bólintott, nem is fárasztotta magát azzal,
hogy rám nézzen.
Hátradőltem, és ujjammal dobolni kezdtem a karórámon. Pont
most...
Tíz perccel később lassan megindultunk a fények felé. - Na
végre - dünnyögtem. Elértünk a baleset helyszínére. Két behor-
padt orrú kocsi állt V alakban a középső sávban, mellettük két
rendőrautó. Az egyik rendőr jelzőfényeket helyezett el az úton, a
másik pedig a forgalmat irányította. Egy hármadik pedig két öltö-
nyös férfival beszélgetett - nyilvánvalóan ők voltak a sofőrök.
Egy pillanatra elgondolkoztam.
Mind a két sofőr ázsiainak látszott.
- Nem látszik túl komolynak - mondtam, miközben elhajtot-
tunk mellettük.
Talia az útra szegezte á tekintetét, és nem szólt semmit. Ahogy
gyérülni kezdett a forgalom, a Lexus egyre sebesebben haladt.
Taliát figyeltem néhány percig. Nem láttam jól az arcát, de moz-
dulatai, gesztusai sokat elárultak: lógott a válla, erősen szorította a
kormányt és nagyokat nyelt. Gyanúm bizonyossággá vált.
Laura Parker őrnagy tévedett. Talia nem csak magával törő-
dik.
Talán dühösnek kellett volna lennem, mégsem voltam az. Ne-
héz haragudni valakire, aki ennyire gyönyörű.
 - Ön és Masonis nem csak jó ismerősök, ugye? - kérdeztem
halkan.
Talia gyorsan felém fordította a fejét.. - Ezt hogy érti?
- Nem valami ügyesen leplezi az érzelmeit. És ha valaki baj-
ban van, nem azt fogja felhívni telefonon, akivel egyszer rande-
vúzott. Hacsak nem az ügyvédje az illető.
Talia nem szólt semmit.
- Meg aztán persze ott van az is, hogy Masonis két utcányira
magától bérelt lakást. És a fürdőköpeny, amit a lakásában talál-
tunk. Kék frottírköpeny. Női.
- Fogalmam sincs, miről beszél.
- Valóban? - Hátradőltem, és várakozóan figyeltem Taliát.
Nem volt hajlandó rám nézni. De láttam, hogy a vastag páncél
lassan repedezni kezd. Végigfuttatta a nyelvét az ajkán. Még
gyakrabban nyeldesett. És aztán néha lopva rám pillantott. Azt
akarta, hogy mondjak még valamit.
De csak néztem őt szótlanul.
- A pokolba magával! - Egyenesen rám nézett. - A pokolba
magával, alezredes!
- Az a maga fürdőköpenye, ugye?
Fejbólintás.
- Mennyi ideje vannak együtt? De most az igazat mondja.
- Két... két hónapja.
- Minek a titkolózás? Biztosan nem csak arról van szó, hogy
tartott Watkins tábornok rosszallásától.
Talia megrázta a fejét. - Ebben téved.
- Ugyan már. A tábornok miért...
- Nekem férjem van, érti? Ezt akarta hallani, alezredes?
- Értem - feleltem halkan. Sikerült meglepnie a válaszával.
Nem viselt gyűrűt.
- Nem arról van szó, amire maga gondol. A férjem Hawaiin
állomásozik. Már évek óta nincsenek rendben a dolgok köztünk.
Eddig több időt töltöttünk külön, mint együtt. Tudja, hogy megy
ez a hadseregben. Megbeszéltük, hogy elválunk, de... - Valószínű-
leg rájött, hogy úgy beszél, mintha mentséget keresne, mert hirte-
len elhallgatott, és pillantása ismét az útra szegeződött.
Amikor egy perccel később megszólalt, a hangja szinte gyen-
géd volt.
 - Ismernie kellett volna Watkins tábornokot. Végtelenül tisz-
tességes ember volt. Számára a házasság szent... kötelesség volt.
Nagyon szerette Barbarát... a feleségét. - Talia elhallgatott, és
apró mosoly jelent meg a szája szélén. - Tudja, alig egy hónapja
ismerték egymást, amikor megházasodtak. Komolyan mondom.
Olyan, mint egy mozifilm. A tábornok abban a kórházban találko-
zott Barbarával, ahová a szabadulása után került. Barbara ápolónő
volt. Watkins tábornok azt mondta, hogy ennél nagyobb őrültsé-
get még sohasem csinált. De szerintem ez nem őrültség volt. Ke-
vés olyan igazán boldog házasságot láttam, mint az övék. Majd-
nem huszonöt évig tartott.
Határozottan őszintének tűnt. Valószínűleg nagyon szerettem
volna azt hinni, hogy a kollégái csak kicsinyes féltékenységből
beszéltek róla úgy, ahogy. Mindenesetre jobban éreztem magam. -
Huszonöt év hosszú idő - mondtam.
Talia bólintott. - Azt hiszem, a tábornok úgy gondolta, minden
házasságnak ilyennek kell lennie. És amikor Barbara meghalt...
nos, sohasem tudta túltenni magát rajta. - Vállat vont. - Tudta,
hogy nekem meg Brentnek problémáink vannak. Tanácsokat
adott, biztatott, hogy ne adjuk fel, próbálkozzunk. Még azt is fel-
ajánlotta, hogy áthelyezteti Brentet Washingtonba. Úgy gondolta,
hogyha együtt vagyunk, majd biztosan meg tudjuk oldani a prob-
lémákat. Azt hiszem, nagyon hitt abban, hogy minden elrendező-
dik közöttünk. - Megrázta a fejét. - Nem, alezredes, a tábornok úr
felháborodott volna, sőt, megbántva érezte volna magát, ha meg-
tudja, hogy nekem viszonyom van valakivel. - Felém fordult. A
szembejövő autók fénye megvilágította az arcát. Szomorúnak
látszott. - Nem okozhattam neki csalódást.
Egy újabb percen keresztül csöndben autóztunk.
Aztán Talia megszólalt. - És a hivatali pletykák kikészítették
volna. Beszélt Jowers ezredessel? Meg a többiekkel?
Bólintottam.
- Fogadni mernék, hogy érdekes dolgokat mondtak rólam. -
Keserű volt a hangja. - Ezt a kocsit is felhozták?
Ismét bólintottam.
- Tudtam. - Az egyik kezével dobolni kezdett a kormányon -
Nézze, én egy percig sem akartam ezt az átkozott kocsit! Pont
annyira meg voltam lepve, mint bárki más, amikor a tábornok
leszállíttatta. Megpróbáltam visszautasítani. De ragaszkodott hoz-
zá. Higgye el, nagyon ragaszkodott! Azt mondta, hogy késő, már
kifizette. És láthatóan nagyon boldoggá tette, hogy megvette ne-
kem ezt az autót. Egyszer... azt mondta... úgy érzi... olyan vagyok
neki, mintha a lánya lennék. - Az utolsó szavaknál elcsuklott a
hangja.
- Hallottam, hogy hamarosan előléptetik. Gratulálok.
Halvány mosoly. - Köszönöm.
Megéreztem a kölnije illatát. Átható, finom illat volt. Valami
megmozdult bennem. Rámeredtem Taliára a sötétben. Erős vá-
gyat éreztem, hogy megérintsem. Aztán eszembe jutott, hogy mit
mondott Laura Parker őrnagy. Talia hatással van a férfiakra...
kihasználja a férfiakat... Kipillantottam az ablakon, és megvártam,
amíg elmúlik az az érzés.
- Most már az igazságot kell tudnom - szólaltam meg egy kis
idő múlva.
- Természetesen.
Ránéztem. - Eddig kétszer hazudott nekem.
- Igen...
- Gyilkossági ügyben nyomozok.
- Tudom, de...
- Komoly bajba kerülhet.
- Már korábban el akartam mondani.
- Telefonon?
Bólintott.
- Szereti őt?
- Nem tudom.
- De azért kedveli?
- Igen. Nagyon is.
Őszintének tűnik, állapítottam meg magamban ismét. - Ha így
érez Masonis iránt, miért hívott fel tegnap este, hogy beszámoljon
az üzenetéről?
- Hát... majdnem nem is hívtam fel. Annyira össze voltam za-
varodva. Nem hittem, hogy Ted lehet a gyilkos, de... azt is tud-
tam, hogy nem ismerem őt olyan jól. Nem beszélt sokat magáról.
És ön azt mondta, hogy van egy szemtanú is. - Megvonta a vállát.
- Gyűlöltem magam utána. Azután, hogy telefonáltam önnek.
- De még akkor sem érezte szükségét annak, hogy elmondja
nekem az igazat? Azt, hogy maguk ketten... közel állnak egymás-
hoz?
 Durván felkacagott. - Hogy szeretők vagyunk, nem ezt akarta
mondani, alezredes? Én... nem tudom... Azt hiszem, meg voltam
ijedve. Nem sok kétségem volt afelől, hogy tudván a mi kapcsola-
tunkról, ön milyen következtetésekre fog jutni.
Nem mondtam semmit. Talia nem is várt választ
- Legalábbis felmerült volna, hogy közöm van Watkins tábor-
nok halálához, nem? Végül is én voltam a szárnysegédje, és a
szeretőm az első számú gyanúsított.
- Igen, valóban felmerült volna - ismertem el. - De akkor is el
kellett volna mondania.
- Miért? - kérdezte élesen. - Azért, hogy megerősíthesse a saját
feltevését, miszerint Ted a gyilkos? Hogy esetleg azon fantaziál-
jon, hogy ő meg én valami összeesküvést szőttünk? Képtelenség!
Miközben az igazi gyilkos...
Talia egyre indulatosabb lett, és egyre gyakrabban nézett rám,
mint az útra. - Nyugodjon meg, Talia - kértem aggódva.
- Na persze. Nyugodjak meg...
Az autó hirtelen meglódult, mert Talia rátaposott a gázpedálra.
Előrepillantottam, és láttam, hogy vészes sebességgel közeledünk
az előttünk haladó autóhoz. - Talia...
Kivágott á bal sávba. A sebességmérőre pillantottam. Száz-
harminc. Hátranéztem. Jonesy ott volt mögöttünk, de a furgon
lemaradt.
- Az istenit neki, Talia, lassítson le!
Talia csökkentette a sebességet, és visszament a jobb sávba.
Utolért minket a furgon. Talia egyenesen előrenézett nem is vett
tudomást rólam. Kínos csöndben autóztunk néhány percen keresz-
tül.
- Elnézést kérek, uram!
- Kicsit ideges. De ez érthető.
- Nem, nem az. Tudom, miért van. Ted bízik bennem. Úgy ér-
zem magam, mintha...
- Júdás lenne?
Bólintott.
- Segít, ha azt mondom, hogy hajlamos vagyok, azt hinni: Ted
Masonis nem ölt meg senkit?
Rám pillantott. - De hát a szemtanú...
- Egy beijedt fiatal srác - mondtam. - Csak általános személy-
leírást adott, nem azonosította dr. Masonist. És van még néhány
dolog, ami sehogyan sem stimmel. A személyi anyaga alapján
kiváló katona... semmi nem utal irracionális viselkedésre vagy
túlzott erőszakra. Most pedig minden jel szerint sikeres tanár és
író. Akárkivel is beszéltünk róla, csak a legjobbakat hallottuk.
Semmiféle ésszerű indítéka nincs. És akkor még nem is említet-
tem Jonesyt.
- Jonesyt?
Elmosolyodtam. - Nagyon úgy néz ki, hogy Jonesy már eldön-
tötte: dr. Masonis ártatlan.
- Ön maradéktalan megbízik Jones főtörzsőrmesterben, ugye?
- Kivételes adottsága van az ilyesmihez. Bárcsak nekem is
lenne.
- Ezért nem értesítette a rendőrséget? Mert azt gondolja, hogy
Ted ártatlan?
- Az ártatlanságának semmi köze sincs a döntésemhez.
- Nincs? Akkor miért...
- A telefonhívás miatt. A maga barátja fél. Lényegében azt
mondta, hogy tudja, miért ölték meg Watkins tábornokot,
Tippettet meg a többieket. Tudja, hogy valószínűleg ö a követke-
ző. És nagyon komoly érdekek fűződnek ahhoz, hogy ne kerüljön
napvilágra, amit tud. Senkinek nem fogom átadni Masonist, amíg
ki nem derítem, hogy mit tud.
- Még most is azt hiszi, hogy a gyilkosságok azzal a hadifo-
golytáborral függnek össze, amit a tábornok meg akart...
- Ott - mutattam Taliának. - Balra. Azokat a fényeket keres-
sük.

32
A következő kijáratnál lekanyarodtunk az autópályáról, aztán
néhány kilométerrel arrébb, az első adandó alkalommal megfor-
dultunk, és elindultunk visszafelé. Amint ráfordultunk a pihenő-
helyhez vezető útra, szóltam Taliának, hogy álljon meg.
Lehúzódtunk az út szélére. Jonesy és Webster továbbhajtottak.
A furgon, benne Jurgens és Peters, megállt mögöttünk.
Egy perccel később megszólalt Talia mobiltelefonja.
 - Két autó a mosdóépület mellett - közölte Jonesy. - És egy
harmadik jóval arrébb, a parkoló túlsó végében. Elég sötét van.
Nem tudom megállapítani a színét, de Webster szerint lehet, hogy
kék.
- Jurgens és Peters máris indulnak - mondtam. Letekertem az
ablakot, és intettem, a furgonnak. Az autó kikanyarodott mögü-
lunk.
Még egyszer elismételtem Taliának az utasításaimat, aztán
átmásztam a hátsó ülésre. Talia idegesnek látszott, de erre számí-
tani lehetett.
Öt perccel később így szóltam: - Most.
Talia ráhajtott az útra.
A pihenőhely egész nagy volt, külön parkoló résszel a sze-
mélygépkocsiknak és a teherautóknak. Az Y kanyarnál, az autók-
nak szóló jelet követve, jobbra kanyarodtunk.
- Nem látom Tedet - mondta Talia, miközben lefékezett.
A hátsó ülésen kuporogtam. Óvatosan kilestem az első ülés
mögül. A parkolót a mosdóépület közelében álló három utcai
lámpa világította meg. Két személyautó állt az épület előtt, egy
teherautó, a furgon és Jonesy kocsija.
- Ott - mutattam Taliának. A parkoló túlsó, sötétbe boruló ré-
szében egy autó körvonalait láttam.
Talia sebességbe kapcsolt, és elindultunk. Hallottam, hogy
megkönnyebbülten felsóhajt. - Kék.
- Ne felejtse el! Ne menjen túl közel! - El akartam kerülni azt,
hogy Masonis csak egyszerűen beugorhasson a kocsijába, ha ész-
revesz. Autósüldözésre most semmi szükségünk sem volt. Kinyi-
tottam a pisztolytáskámat.
Megálltunk, de a motor még mindig járt.
- Látja öt? - kérdeztem.
- Igen.
- Kiszáll a kocsiból?
- Nem.
- Mit csinál?
- Azt hiszem, bent ül a kocsiban.
Kikukucskáltam az ablakon. A kék autó három parkolóhellyel
arrébb állt. Láttam, hogy a vezetőülésben ül valaki. - Mire vár?
- Talán nem mer kiszállni. Vagy pedig gyanút fogott, mert
nem álltam oda mellé a kocsival.
 - Ki fog szállni. - De közben arra gondoltam, hogy Taliának
talán igaza van. Úgy döntöttem, adok Masonisnak még harminc
másodpercet, mielőtt akcióba lépnének az embereim.
Hallottam, hogy a Lexus ajtaja kattan.
- Talia? - Kidugtam a fejem az ülés mögül.
De Talia már kiszállt, és nyitva hagyta az ajtót.
Az úristenit neki: Ez az ostoba... Talia határozott léptekkel tar-
tott Masonis kocsija felé. A fene egye meg! Ha Masonis most
elhajt...
Lenyomtam az újratárcsázó gombot a mobiltelefonon, és köz-
ben figyeltem Taliát. Nem láttam jól a sötétben, de a hangja be-
szűrődött a nyitott ajtón. Kicsöngött a telefon.
- Ted? - kiáltott Talia. - Ted? - Mintha felszisszent volna. Ki-
nyitotta a kocsi ajtaját. - Ted...
Jonesy végre fölvette a telefont.
Ekkor Talia felsikított.

- Gyerünk! - üvöltöttem a telefonba, aztán ledobtam a készü-

léket.
Amilyen gyorsan csak tudtam, kikászálódtam a kocsiból, és
közben bevertem a térdemet az ajtóba. Az első gondolatom az
volt, hogy Masonis megpróbálta bántani Taliát. A nő elhátrált a
vezetőülés felőli ajtótól és közben, még mindig sikoltozva, a ke-
zére meredt.
- Talia! - Kezemben a pisztollyal odarohantam hozzá, és meg-
ragadtam a karját.
Talia köhögni kezdett, és megpróbálta elhúzni magát. - Te jó-
ságos isten! Meghalt!
Félrerántottam Taliát, és a vezetőülés felé tartottam a fegyve-
remet. - Megsérült, Talia?
- Meghalt... Ted meghalt.
- Próbáljon megnyugodni. - Tettem egy lépést előre, és benéz-
tem a kocsiba. Nem volt túl sok fény. De éppen elég…
Talia remegett, és hadarva beszélt. - Vér! A kezemen! Hozzá-
nyúltam! - Kinyújtotta a karját.
- Próbáljon megnyugodni, Talia - ismételtem, és odavezettem
a nőt a Lexushoz. Beültettem a hátsó ülésre, aztán fogtam a zseb-
kendőmet, és megtöröltem a kezét.
 A szedán és a furgon alig néhány másodperccel később érkez-
tek meg. Csikorogva fékeztek le Masonis kocsijának két oldalá-
nál. Meglengettem a karomat a kocsik fényében, miközben a négy
ember kiugrott a kocsiból. Jonesy és Webster pisztolyt tartott a
kézében; Jurgens és Peters fegyvertelenek voltak.
- Főnök, jól van? - ordította Jonesy.
- Igen, semmi bajom. Nyugalom, emberek!
Az autólámpák fényében jól lehetett látni a holttestet. Webster
tett néhány lépést előre. - Mi a jó büdös franc van itt?
- Masonis halott - közöltem vele.
- Mi történt?
- Fejlövés. - Láttam, hogy a parkoló túlsó végében néhányan
kiszállnak az autókból. Egy-két ember elindult felénk. - Jurgens,
Peters, derítsék ki, hogy láttak-e valamit! Beszéljenek a teherautó-
sofőrökkel is! És gondoskodjanak arról, hogy senki ne jöjjön ide!
Jurgens és Peters elmasíroztak.
A Lexus hátsó ülésén kuporgó Taliára pillantottam. Kicsit
megnyugodott már, de időnként még most is megtörölte a kezét a
zsebkendővel. Webster, arcán aggodalmas kifejezéssel, odament
hozzá. Megmondtam neki, hogy kísérje oda Taliát a mosdóhoz,
hadd szedje kicsit rendbe magát.
- Még nem hívta ki a rendőrséget, ugye, uram? - kérdezte
Jonesy.
Megráztam a fejem. - Először nézzünk gyorsan körül!
Jonesy bólintott, aztán eltűnt a kocsijában. Egy zseblámpával
és két pár gumikesztyűvel tért vissza. Felhúztuk a kesztyűt, és
elindultunk a Tempo felé.
Hiába égett a két utcai lámpa, a kocsinak egy része így is sö-
tétben volt. Amikor odaértünk, Jonesy a vezetőülés felőli ajtó
közelében a földre irányította a zseblámpa fényét. Vért és nedves-
nek tűnő fánkdarabkákat láttunk az aszfalton. A lábnyomok tisz-
tán kivehetők voltak.
- Ezeket Talia meg én hagytuk itt.
- Nincs üveg - dünnyögte Jonesy. Az ajtóra világított. - Le van
tekerve az ablak. Könnyen lehet, hogy valaki hallotta a lövést.
Bólintottam. - Meleg van. Még nem is kezdett száradni a vér.
Nem lehet régóta halott.
Jonesy fölemelte a zseblámpát.
 Masonis teste ernyedten dőlt neki az ülésnek, feje az ajtó felé
billent, vállára ráfeszült a biztonsági öv. Hófehér haja most is
rendezett volt, de ahol a bal fülének kellett volna lennie, most egy
féldolláros nagyságú lyuk tátongott. Vér áztatta az ingét, és ráta-
pasztotta a bőrére.
Óvatosan lépegetve közelebb mentünk.
- A bemeneti seb alapján közepes kaliberű lehet a fegyver. Ki-
lenc milliméteres vagy esetleg harmincnyolcas - alapította meg
Jonesy. - Közvetlen közelről sütötték el. Valószínűleg biztosra
akart menni a tettes!
- Nézzen be az ülés mellé! Ha öngyilkosság volt, akkor kell
lennie fegyvernek.
Jonesy lefelé irányította a zseblámpa sugarát. Valami megcsil-
lant. - Mi az? - kérdeztem.
Jonesy, a műszerfalnak támaszkodva az egyik kezével, átha-
jolt az ülésen. - Fogja meg, uram!
Elvettem tőle a zseblámpát. Jonesy benyúlt a két ülés közé, az-
tán hátralépett. Óvatosan, két ujjával fogva feltartott egy revol-
vert.
- Harmincnyolcas Smith and Wesson - állapítottam meg, mi-
közben a zseblámpa fényénél vizsgálgattam a fegyvert. - Egy lö-
vést adtak le vele.
Jonesy a fejét rázta.
- Nem hiszi, hogy megölte magát - mondtam.
- Ön is hallotta a magnószalagot, uram! Olyannak tűnt ez az
ember, mint aki golyót akar röpíteni a fejébe?
- Nem. De nem a mi dolgunk eldönteni,
- Nem, uram. De...
- Menjen, és tegye vissza a fegyvert, nehogy túlzottan felzak-
lassák magukat a rendőrök!
- Ne vizsgáljam meg a holttestet? Ne motozzam meg esetleg?
Egy pillanatra elgondolkoztam, aztán megráztam a fejemet. A
vér miatt lehetetlen lett volna úgy végigkutatni Masonis zsebeit,
hogy ne hagyjunk magunk után nyomokat. - Inkább ne!
Arrébb léptem, és az utasülésre világítottam. Csak egy virgini-
ai térkép volt ott; úgy volt összehajtogatva, hogy a Washingtontól
délre eső részt lehetett látni rajta. A kesztyűtartóban megtaláltam
a kocsi forgalmiját meg a bérleti szerződést Ellenőriztem a hátsó
ülést is. A jobb oldali ablak mellett sportzakó lógott egy vállfán.
A padlón összegyűrt, McDonalds feliratú zacskót láttam.
- Jonesy, nyissa ki a csomagtartót! - A kocsi hátuljához sétál-
tam. Hallottam a kattanást. Fölemeltem a csomagtartó fejdelét.
Egy kék, négyszögletes kerekes táska volt benne, meg egy úti-
táska.
Jonesy odalépett mellém. Visszaadtam neki a zseblámpát.
Kinyitottam a kék táskát. Tartalék ing, alsóneműk, zoknik, pi-
perecikkek és egy fogkefe. Visszacsuktam.
Jonesy az útitáskára világított, én meg elhúztam a cipzárját.
- A francba!
- A jó istenit neki! - kiáltotta Jonesy.
- Elektromos huzal, szigetelőszalag, elem, gumikesztyű, hara-
pófogó, csavarhúzó - soroltam.
Jonesy felhorkantott. - Vajon találtak huzalokat a tűzszerészek
a hajó körül?
- Nem tudom. - Valami megcsillant. Benyúltam a táskába.
- Tizenöt centis penge - mormogta Jonesy, miközben kivettem
a kést. - Csontnyél. Baromi élesnek látszik.
Bólintottam, visszatettem a kést, behúztam a cipzárt. Egy pil-
lanatra elgondolkoztam, és megcsóváltam a fejemet.
- Tudom, uram - szólalt meg Jonesy. - Meglehetősen tiszta
ügynek látszik.
- Igen, de... - Lassú mozdulattal lecsuktam a csomagtartó fede-
lét.
- Nekem sem tetszik, uram!
A sötétben lévő holttestre pillantottam a hátsó ablakon keresz-
tül. Jonesy igaza volt. Masonis öngyilkossága sokak számára na-
gyon megnyugtató válasz az eddig nyitott kérdésekre. És külö-
nösképpen kapóra jön annak, aki titokban akarja tartani, hogy mi
történt Cao Dinh-nél.
- Nem láttam az aktatáskáját - mondtam.
- Uram?
- Sem jegyzetfüzetet, laptopot vagy kazettás magnót. Bármit.
És a lakásában sem volt ilyesmi.
- Lehet, hogy mostanában nem akart írni, uram!
- Nézze, azt tudjuk, hogy Masonis beszélni szeretett volna
Brady Hansonnal; valószínűleg arról, hogy mi történt Cao Dinh-
nél. Hacsak nem akarta memorizálni Hanson válaszait.
 Valaki kiabált.
Megfordultunk. Láttam, hogy Webster meg Talia a mosdóépü-
let közelében, szorosan egymás mellett ülnek egy padon egy pik-
nikasztal mellett. A százados átkarolta a nőt. Úgy látszott, hogy
egy férfi meg egy nő megpróbál szóba elegyedni velük. Közben
újabb autók érkeztek. Körülbelül tíz ember álldogált a járdán, és
mindannyian minket figyeltek. Nem láthattak valami sokat, mert a
furgon és Jonesy kocsija eltakarta a kilátást.
- Alezredes úr!
Peters és Jurgens jöttek felénk egy alacsony, inas emberrel. A
férfi megbotlott, majdnem elesett. Jurgens és Peters megtámogat-
ták.
- Alezredes úr! - integetett Jurgens. Odamentem, hogy beszél-
jek a tanúval.

33
- Mr. Romero az egyik teherautósofőr, uram - mondta Peters. -
A többi teherautóban állítólag mindenki aludt, azt mondják, nem
hallottak semmit
A furgon mellett álltunk. Peters a karjánál fogva támogatta
Mr. Romerót. Peters a férfi mellkasára irányította a zseblámpáját.
Láttam a szemem sarkából, hogy Jonesy elindul a Lexus felé.
- És a többi autóban lévő emberek? - kérdeztem. ¦
- Csak néhány perce vannak itt - felelte Jurgens. - Nem láttak
és nem hallottak semmit, amíg mi meg nem jelentünk.
- Hát persze - dünnyögtem.
- Mondja el az alezredes úrnak, hogy mit hallott, Mr. Romero
- mondta Jurgens. Lassan ejtett ki minden szót, mintha gyerekhez
beszélne.
Peters Romero arcába világított a zseblámpával. Romero hu-
nyorogni kezdett, megpróbált elfordulni, és elvesztette az egyen-
súlyát. Jurgens elkapta, és megtámogatta.
- Peters, ne vakítsa meg ezt a jóembert!
- Elnézést kérek, uram! - A zseblámpa ismét a férfi mellkasára
világított.
- Mr. Romero, a tudomásom szerint ön hallotta a lövéseket.
 Mr. Romero megpróbálta rám irányítani a pillantását. Dús sza-
kálla volt, és hosszú haja. A nagy szakállból előbukkant egy vi-
gyorgó száj, Romero benyúlt fehér pólója alá, és felrántotta a nad-
rágját. Kicsit tántorgott, és csak úgy bűzlött az alkoholtól meg
még valamitől, amit nem tudtam rögtön azonosítani.
- Mr. Romero, lövéseket hallott?
- Sí. Igen. Igen. Lövések. Dos. - Romero a hüvelyk- és a muta-
tóujjával egy pisztolyt formázott. - Bumm, bumm! Jói hallani.
- Dos...
- Azt mondja, uram, hogy két lövést hallott - magyarázta
Jurgens.
- Mr. Romero, ön azt állítja, hogy két lövést hallott? - kérdez-
tem.
Határozott bólintás. A hüvelykujj lecsapott a mutatóra. - Sí.
Dos. Bumm-bumm!
- Mikor?
Értetlenül bámult rám.
Az órámra mutattam. - Mikor hallotta a lövéseket?
Mr. Romero vigyorgott. - Áhá. Sí. Talán... hát... treinta
minutos. Oké?
- Azt hiszem, azt akarja mondani, hogy harminc perce, uram -
tolmácsolt Jurgens.
- Sí, sí - helyeselt Romero. - Harminsz, igen harminsz.
- Az első lövés harminc perccel ezelőtt volt? - kérdeztem.
Fejbólintás.
Feltartottam két ujjamat. - A második lövés mennyi idővel az
első után volt?
Romero csak bámult rám mosolyogva.
Jézusom. - Első lövés, bumm. Aztán mikor volt a második
bumm?
Elkerekedtek a szemei. - Áhá. Sí. Bumm. Talán... uno minuto.
Bumm. Oké?
- Köszönöm - mondtam. - Gracias.
Romero szélesen vigyorgott, és így belenézhettem a szájába,
amiben csak néhány fog árválkodott.
Mosolyt erőltettem az arcomra. - Magyarázzák el neki, hogy
majd a rendőrök is akarnak beszélni vele - utasítottam Peterst és
Jurgenst. - Esetleg szedjék rendbe egy kicsit. Ne hagyják egyedül!
És nincs több pia.
 Romero szemöldöke felszaladt. Végre egy szó, amit ismer. -
Pia nem, nem. Én nem inni.
- Jöjjön, Mr. Romero - mondta Peters, és Jurgensszel elvezet-
ték Romerót.

Jonesy odajött hozzám. - Ez kizárja az öngyilkosságot -

jelentette ki. A zsebébe dugta a jegyzettömbjét.
- Maga is hallotta?
- A nagy részét. - Jonesy a parkoló túlsó része felé pillantott. -
A jelek szerint Webster százados nagyon élvezi a munkáját. - Úgy
hangzott, mintha kicsit helytelenítené.
Webster és Talia még mindig ott ültek szorosan egymás mel-
lett a padon. A férfi meg a nő, akivel korábban beszélgettek, már
elmentek, csatlakoztak a tömeghez. - Ne bántsa Webstert, rendes
fickó! Lehet, hogy kicsit belehabarodott Taliába.
- Ühüm.
- Az a kamionsofőr részeg, mint a disznó, és ráadásul füvezett
is. Talált valamit?
- Nem, uram! - Jonesy a távozó Romero felé intett a fejével. -
De azért még lehet, hogy jól hall.
- Tessék?
- Az italtól meg a füvezéstől nem romlik el a hallása.
- Az lehet. - Megmasszíroztam a tarkómat. Éreztem, hogy
kezd elszállni belőlem az erő. Masonis holttestének felfedezésétől
ugyan megugrott az adrenalinszintem, de ennek most már jelentő-
sen megcsappant a hatása. - Ha - és ez bizony egy nagy ha - tény-
leg két lövés volt.
- Ez azt is megmagyarázza, hogy miért volt letekerve az ablak
a vezető oldalán.
- Mire gondol? - néztem Jonesyra homlokráncolva. A szemem
sarkából láttam, hogy Webster és Talia elindultak felénk. - Lehet,
hogy Masonisnak csak egy kis friss levegőre volt szüksége.
- Fura dolog az öngyilkosság, uram - mondta Jonesy. - Leg-
alább tízet láttam az elmúlt években. Az a megfigyelésem, hogy
van egy közös vonásuk. Mindig.
- Igen?
- Egyedül akarnak lenni. Zárt ajtó mögött. Egy üres házban.
Bezárt garázsban. Az emberek ritkán követnek el öngyilkosságot
nagy nyilvánosság előtt.
 Még sohasem gondolkoztam ezen. - Na és azok, akik leugra-
nak?
- A legtöbben éjszaka csinálják, úgyhogy senki sem tud róla.
Néhányat észrevesznek, de az egészhez képest elenyészően kicsi a
számuk.
- Na jó, mire akar kilyukadni?
- Arra, uram, amit már mondtam. Az egyedüllétre. Az ablak le
volt engedve. Ha megölte magát, akkor előtte fel kellett volna
tekernie az ablakot. Az elmúlt huszonöt évben öt olyan esetben
nyomoztam, amiben valaki pisztollyal végzett magával egy autó-
ban. Mindegyik esetben fel volt húzva az ablak. Az ablak jelenti a
világtól elválasztó falat, amíg megpróbálják eldönteni, hogy mit
csináljanak.
- Oké...
- De amennyiben Masonist meggyilkolták, a gyilkosnak min-
denképpen gondoskodnia kellett arról, hogy az ablak le legyen
engedve.
- Rendben, most már mindent értek.
- Elképzelhető, hogy a gyilkos kérte meg Masonist, tekerje le
az ablakot.
- Vagy pedig már le volt engedve, hiszen a feltevésünk szerint
Masonis nem arra készült, hogy végez magával.
- Természetesen, uram! Akármi is történt, az nagyon fontos,
hogy az ablak le volt engedve. A gyilkos vár, amíg a pihenő el-
néptelenedik. Az első lövés végez Masonisszal. Aztán a tettes
ráteszi Masonis kezét a fegyver markolatára, és kilő még egy go-
lyót a fák felé. A pisztolyon ott vannak Masonis ujjlenyomatai, a
kezén, pedig a lőpornyomok. Szép, tiszta munka.
- És a gyilkos eltünteti az egyik töltényhüvelyt.
Jonesy széttárta a karját. - Ki gondolna másra mint öngyilkos-
ságra?
- Öngyilkosság? - kérdezte Talia. Időközben odaértek hozzánk
Websterrel. - Azt hiszik, hogy Ted megölte magát?
Ránéztem. Még mindig kissé zaklatottnak tűnt, de a hangja
nyugodt volt. Webster ott álldogált mögötte, mint egy kutya, aki
csontra vár.
- Volt Tednek laptopja? - kérdeztem.
Talia elgondolkodott. - Nem.
- Nem? Biztos benne?
 Megrázta a fejét. - Soha nem láttam nála laptopot.
- Akkor hogyan írt?
Talia megvonta a vállát. - Nem tudom.
- Ugyan már, gondolkozzon egy kicsit!
- A társaságomban nem írással volt elfoglalva, alezredes -
válaszolta szárazon.
- Touché.
Websternek nagyon kellett igyekeznie, hogy ne röhögje el
magát.
Talia karba tette a kezét, és várakozóan nézett rám.
- Nem tudom, hogy megölte-e magát vagy sem - közöltem ve-
le. - És most, ha nem haragszik...
Odamentem Jonesy kocsijához, hogy felhívjam Burton Ri-
chards hadnagyot, a virginiai Bűnügyi Nyomozások Irodájának
munkatársát.

Burton régi ivócimborám volt. Persze annak már húsz éve,

hogy együtt iszogattunk: Koreában, az Osan Légitámaszponton
állomásoztunk mint a Különleges Nyomozati Osztály újoncai.
Fiatalok voltunk, egyedülállók, és azt megelőzően még sohasem
jártunk a tengerentúlon. Fantasztikus idők voltak. Burton meg én
tulajdonképpen a légitámaszpont közelében lévő kocsmanegyed-
ben éltünk. Három hónapos koreai tartózkodása alatt Burton bele-
zúgott egy tizenhét éves utcalányba, Mih-nába. Meg tudtam érte-
ni. Mih-nának olyan arca volt, akár egy angyalnak, és gyönyörű
teste. Az volt vele csak a gond, hogy nagyon rákapott a heroinra.
Ez, eljutott a főnökünk, Fallon őrnagy fülébe is. Két nappal ké-
sőbb Burton egy Amerikába tartó repülőgépen találta magát. Soha
többé nem látta Mih-nát. Hazatérése után nem sokkal leszerelt a
légierőtől, és a Virginiai Állami Rendőrségnél kezdett dolgozni.
Amikor tavaly feleségül vette Sarát, én voltam a tanúja.
Fejből hívtam fel a számát. Sara vette föl a telefont, és rögtön
odaadta Burtonnak.
- Szevasz, haver! Ejnye, ejnye, egy rendes ember ilyenkor már
ágyban van.
- Burt, gondom van. - Elmondtam neki, mi történt.
- Nem értesítetted az országúti járőröket?
- Nem.
- Egyedül mentetek oda?
 - Igen.
- A fickó halott?
- Igen.
- Hozzányúltál valamihez?
Még sohasem hazudtam Burtnek, és must sem állt szándé-
komban. - Igen. A fegyverhez. És benéztünk a csomagtartóba.
- Az úristenit, Charlie!
- Mindent visszatettünk a helyére. És volt rajtunk kesztyű.
- Elment az eszed, Charlie? Mégis mit gondoltál? Szórakozni
a bizonyítékokkal!
- Rendőr vagyok, ne felejtsd el!
- Katonai rendőr. Ahol most vagy, az kívül esik a hatáskörö-
dön.
- Burt, fáradt vagyok. Idejössz vagy telefonáljak be a rendőr-
ségre?
Hallgatás.
- Jövök, de most már maradj nyugton, Charlie! Hallod, mit be-
szélek? Ne nyúlj semmihez!
- Rendben.
- Indulok. Harminc perc és ott vagyok.
- Köszönöm, Burt!
De már le is tette a telefont.
Miközben kiszálltam a kocsiból, láttam, hogy Jurgens elhelye-
zi Mr. Romerót a furgon első ülésén.
- Alezredes! - kiáltott Talia a Lexus mellől. Odamentem hoz-
zá.
A nő az ajkába harapott. - Alezredes, eszembe jutott valami...

34
Nekitámaszkodtunk a Lexusnak, arcunkat megvilágította az
alig néhány méternyire álló szedán lámpája. Jonesy és Webster
velünk szemben álltak.
- Alezredes, azon gondolkoztam, hogy mondott-e Ted valami
fontosat vagy furcsát az utóbbi időben.
- És?
 - Ted nagyon szűkszavú volt. Néha bosszantóan az. Azt sem
tudtam, hogy a vietnami út után is együtt dolgozott Watkins tá-
bornokkal.
- Szóval nem mondott magának semmit?
Talia megrázta a fejét. - De aztán eszembe jutott valami. Múlt
szombaton Ted lakásában voltunk, és zuhanyozás után bementem
a hálószobába. Ted éppen telefonált. Először nem vett észre. De
amikor igen, letakarta a kezével a kagylót, és kizavart a szobából.
Azelőtt sohasem csinált ilyet. - Talia maga elé pillantott a földre,
és miközben visszaemlékezett, karba tette a kezét.
Ahogy figyeltem őt, elképzeltem magamban a meztelen
Taliát. Hihetetlennek tűnt, hogy egy valamirevaló férfi kizavarja
őt a hálószobából. Baromi fontos telefonbeszélgetés lehetett. Hal-
kan köhintettem. - Folytassa!
Talia mély levegőt vett, és leengedte a karját. - Azt hiszem,
ezért emlékszem rá. Arra gondoltam magamban, miért olyan nagy
baj, hogy meghallottam egy-két szót egy üzleti megbeszélésből?
Még akkor is, hogyha Ted nagyon sok pénzről beszélt.
- Mennyire sok pénzről?
- Ötszázezer dollárról.
Webster felszisszent.
- Tudja, hogy kivel beszélt? - kérdeztem.
Talia a fejét rázta.
- Emlékszik rá, hogy pontosan mit mondott? - hangzott Jonesy
kérdése.
Talia elgondolkodott. - Nem igazán figyeltem oda.
- Azért csak mondja el nekünk, hogy mit hallott - sürgette
Jonesy. - Nagyon fontos lehet.
- Megpróbálom. Amikor beléptem a szobába. Ted éppen azt
mondta: „Közölje velük, hogy az ár felment ötszázezer dollárra.”
Azt hiszem, nem tetszett neki a válasz, mert nagyon dühös volt.
„Ötszázezer dollár, különben nincs üzlet” - valami ilyesmit mon-
dott.
- Nem szólította meg az illetőt, akivel beszélt? - kérdeztem.
Talia már majdnem megrázta a fejét, de úgy tetszett, valami az
eszébe jutott.
- Igen?
 - Volt még valami. Bár nem hiszem, hogy ez sokat segítene.
Nem mondanám, hogy konkrétum. A „cég” - ez többször is el-
hangzott.
- A cég? Milyen cég?
- Csak ennyi, hogy „cég”. Mondtam, hogy ez nem fog sokat
segíteni.
- Nevet nem mondott?
- Nem.
- Milyen összefüggésben használt a „cég” szót?
Talia gondolkozott. – Ha jól emlékszem, azt mondta: „Közölje
a céggel, hogy az ár felment...
- A cég - szakította félbe Jonesy. - Biztos benne, hogy csak
ennyit mondott? „A cég”?
Hirtelen minden világos lett.
Intettem a kezemmel, és amikor megszólaltam, nagyon kellett
igyekeznem, hogy a hangom közönyösen csengjen. - Talia, sze-
rintem dr. Masonis valamilyen üzleti megállapodás ügyében tele-
fonált. Kétlem, hogy bármi köze lenne a mi dolgunkhoz.
Jonesy hitetlenkedve nézett rám. De szinte azon nyomban
megváltoztatta az arckifejezését.
- Tehát akkor ön szerint ennek nincs jelentősége? - kérdezte
Talia. Úgy láttam, hogy kicsit furcsán néz rám, de lehet, hogy
képzelődtem.
- Nincs. Webster, vigye haza Taliát, rendben? A maga kocsija
ott van a hadnagy lakásánál?
Webster meglepettnek tűnt, de elvigyorodott.
- Igen, uram! Természetesen hazaviszem Swanson őrnagyot.
De Talia a fejét rázta. - A rendőrök biztosan beszélni akarnak
velem.
Gyöngéden a vállára tettem a kezemet. - Mi majd mindent el-
intézünk Jonesyval. Magát súlyos megrázkódtatás érte. Pihennie
kell. Menjen haza!
Éreztem, hogy megfeszül a teste. Tudta, hogy meg akarok
szabadulni tőle. - Alezredes, szerintem ez nem olyan jó ötlet.
- Ez parancs, Swanson őrnagy! Webster? - Hátraléptem.
Webster odajött, és kissé határozatlanul megfogta Talia karját. -
Alezredes, én nem megyek sehová!
- Talia!
 Az éles hang meglepte. Becsukta a száját, de a szeme még
mindig dühösen szikrázott.
Finomabb hangon szólaltam meg. - Kérem, Talia! Menjen el!
Majd később megmagyarázom. Egyelőre hadd kérjem arra, hogy
senki másnak ne említse a telefonbeszélgetést! Megvan a
kocsikulcs?
Egy pillanatra azt hittem, hogy vitatkozni fog. Lassan benyúlt
a farmerzsebébe, elővette a kulcsot, kinyújtotta a karját, aztán
megdermedt. Szinte láttam magam előtt, ahogy agyában egymás-
ba kapcsolódnak a fogaskerekek. Elkerekedő szemmel nézett rám.
- A cég! Te jó isten, maga azt hiszi...
Kikaptam a kezéből a kulcsot, és odadobtam Websternek. A
százados majdnem elejtette. - Na most már menjenek!
Talia engedelmesen bólintott, és hagyta, hogy Webster bese-
gítse az utasülésre. Elhajtottak.
- Hibát követ el, uram - szólalt meg halkan Jonesy a hátam
mögött.
Megpördültem. - A szentségit neki, mégis mit gondol, mit
tenne Burton, ha kihallgatja Taliát, és rájön, hogy Masonis esetleg
kapcsolatban áll a CIA-vel?
- Richards hadnagy fölveszi a kapcsolatot a CIA-vel, és meg-
próbálja kideríteni, hogy Masonis valóban dolgozott-e nekik. A
CIA természetesen mindent tagad.
- De tudni fogják, hogy tudjuk. Csak még nehezebb lesz a
helyzetünk. Még Talia is veszélybe kerülhet.
Jonesy hevesen rázta a fejét.
- Mi az, maga nem így gondolja?
- Ez csak abban az esetben igaz, uram, ha Masonis tényleg
dolgozott a CIA-nek.
- Tehát azt mondja, hogy nem hisz Taliának?
Jonesy odapillantott Masonis kocsijára. Fáradtnak tetszett a
hangja. - Uram, csak a jó isten tudja, hogy hányszor hazudott már
nekünk ez a nő.
- Ebből még nem következik az, hogy most is hazudik.
- Talán nem, uram! De kissé furcsának találom, amit mondott.
Tudja, urán, eddig majd a nyakunkat törtük, hogy találjunk valami
indítékot, és most tessék, Swanson őrnagy, egyik percről a másik-
ra, tálcán kínálja nekünk.
 - De amit mond, az megerősíti azt, amit Birellitől hallottunk,
és amit mind a ketten jól tudunk: a kormány nyakig benne van
ebben az ügyben. Maga szerint elképzelhetetlen, hogy a CIA
megállapodik Masonisszal, aztán meg végeznek vele, mert túl
sokat tud? És félmillió dollár, bizony, nagyon sok pénz.
- Uram, Masonis majdnem ennyit keresett egy évben.
- Akkor talán nem csak a pénz számított. Lehet, hogy Masonis
főfoglalkozású alkalmazott volt a CIA-nél. Lehet, hogy személyre
szabott feladatokat kapott a cégtől. - A fenébe! Elfordultam. Kez-
dek úgy beszélni, mint aki belehülyült az összeesküvés-elméle-
tekbe.
- És aztán ott van az időzítés. Uram, nem találja kissé gyanús-
nak, hogy Swanson őrnagy pont most állt elő ezzel? Hogy hirtelen
eszébe jut egy beszélgetés, amikor éppen zokognia kellene a bá-
nattól? Egy olyan beszélgetés, ami azt sejteti, hogy Masonis a
CIA-től kapott megbízás keretében megölte Watkins tábornokot.
Egy olyan beszélgetés, ami alapján végre ráleltünk az indítékra,
de persze, mind a ketten pontosan tudjuk, hogy bizonyítékot nem
találunk, hiszen a gyanúsított halott, és a CIA egész biztosan ta-
gadni fog. Egy olyan beszélgetés, ami alapján - figyelembe véve a
csomagtartóban talált holmikat is - kötöznivaló bolondok lennénk,
ha nem azt állítanánk: megvan a gyilkos.
Jonesy rám meredt, az arcán nyoma sem volt semmiféle érze-
lemnek. Ő így mutatta ki a mérgét. Ha csak bosszús volt egy ki-
csit - ami elég ritkán esett meg vele -, akkor esetleg néhány szi-
tokszóra vagy egy-két rosszindulatú megjegyzésre ragadtatta ma-
gát. De amikor tényleg nagyon mérges volt, és a hosszú évek alatt
én talán ha ötször láttam ilyennek, akkor a lehető leghiggadtabban
viselkedett, arca nem árult el semmit - mintha belül próbálná meg
legyőzni a dühét.
- Akkor maga végül is mit állít, Jonesy? Talia is benne van
ebben az egészben? Miért? Mi oka lehet rá? És hogyan? Maga
szerint képes lett volna arra, hogy lemészárolja Watkinst? Oké,
elismerem, hogy nincs alibije, de csak gondoljon bele. El tudja
képzelni, hogy egy nő ilyesmit csináljon? Különösképpen Talia.
Ne vicceljen, Jonesy! Watkins tábornok igazi főnyeremény volt a
számára. Rajta keresztül juthatott volna el a csúcsra. Az az ember
gyakorlatilag adoptálta. Na és Masonis? Látja, itt hibádzik igazán
a maga elmélete. Vagy talán elfelejtette, hogy a nő velünk volt,
amikor a pasast megölték, az isten szerelmére!
- Nézze, uram, én nem állítom, hogy ő a gyilkos!
- Akkor csak ő is benne van az összeesküvésben? Talán a
CIA-nek dolgozik?
Jonesy feltartotta a kezét. - Uram, én csak azt mondom, hogy
nem szabad teljesen megbíznunk az állításaiban. Helytelen lenne
elhamarkodott következtetésekre jutni.
Beletúrtam a hajamba. Jonesynak természetesen igaza volt. -
Talia legfrissebb közlése előtt erősen hajlottam arra, hogy való-
színűleg nem Masonis a tettes. Biccentettem Jonesynak, és tőlem
telhetőén a legjobban utánozva Jack Webbet, így szóltam: - Csak
a tényeket nézzük, mi? - Fáradtan elmosolyodtam.
Jonesy visszamosolygott. - Csak a tényeket nézzük, uram!
Szótlanul álldogáltunk egy ideig.
- Mondjon meg nekem valamit, Jonesy, de az igazságot aka-
rom!
- Rendben, uram! - Némi óvatosságot éreztem a hangjában.
- Valami zavarja magát Swanson őrnaggyal kapcsolatban, és
tudni akarom, hogy mi az.
Jonesy a sötét éjszakába meredt, és egy hosszú pillanatig nem
szólt semmit. - Apróságok. Olyan apróságok, amelyek alapján az
a gyanúm, hogy többet tud, mint amennyit elmond nekünk.
- Úgymint?
- Először is az akció közben eltűnt katonákról készült lista. Az
volt az érzésem: tudta, hogy eltűnt az akta. És emlékszik rá, ho-
gyan viselkedett, miután Ryerson ezredes talált egy másolatot a
listáról? Úgy nézett, mintha kísértetet látott volna, főnök!
Felhorkantam. - Jonesy, azért túloz egy kicsit. Szerintem csak
meg volt lepődve. De azt hiszem, végül is mindannyian megle-
pődtünk egy kissé.
- Na és ahhoz mit szól, hogy egyre-másra olyan kijelentéseket
tesz, amivel Masonis felé terelget bennünket? Nem egészen úgy
viselkedik, mint az olyan nő, aki odavan ezért a pasiért.
- Ezt hogy érti?
- Odaadja nekünk a Vietnamban készült fényképeket, és mi
rögtön elkezdünk gyanakodni Masonisra. Felhívja önt, hogy el-
mondja, Masonis telefonált neki, és ezzel segédkezik abban, hogy
elkapjuk a fickót. Most pedig tulajdonképpen azt adja a tudtunkra,
hogy Masonis a CIA-nek dolgozott. Én mondom önnek, uram,
Swanson őrnagy az első perctől kezdve azon van, hogy minél
gyanúsabbá tegye előttünk Masonist.
- Már megint ez az összeesküvés - mondtam kimerülten. -
Jonesy. ezt már megbeszéltük.
- Én hallgatok az ösztöneimre, uram! Swanson őrnagytól meg-
ijedek, kiráz tőle a hideg.
Még soha nem láttam olyat, hogy Jonesy bármitől is félt vol-
na, ezért azt mondtam: - Elment az esze. Jonesy!
- Észrevette, hogy milyen a szeme, uram? - kérdezte.
- Kék.
- Amikor ma este a lakásában lejátszották a magnószalagot,
figyeltem őt. Nyugtalannak látszott, mintha tényleg felzaklatták
volna a történtek. Majdnem sikerült meggyőznie. Csak a szeme
nem stimmelt. Hideg volt... és könyörtelen. - Jonesy felém for-
dult. - A szemek nem hazudnak, uram!
Már megint majdnem azt mondtam neki, hogy elment az esze,
ám mégis hallgattam, és okkal tettem. Eszembe jutott, hogy mit
találtam olyan furcsának, amikor Taliát figyeltem, miközben a
szalagot hallgattuk.
A remegő ajkak, a lógó vállak, a bizonytalan mozdulatok. A
bánat és az aggodalom képe - eltekintve a szemektől. Jonesynak
igaza volt.
Az órámra néztem, aztán végigpillantottam a parkolón. - Hol a
pokolban van már Burton? - morogtam.

35
Burton öt perccel később érkezett meg. Odavittem Masonis
Tempójához. Burt társaságában újra átvizsgálhattam a helyszínt,
és egyre biztosabb voltam abban, hogy Masonis nem öngyilkos
lett. Egy hang a fejemben állandóan azt mondogatta, hogy
Masonis nem gyilkos típus. Burtonnek is megemlítettem a kétsé-
geimet, de nem volt valami boldog.
Burton úgy nézett ki, mint egy igazi zsaru. Megnyugtatóan
nagy termetű, jó felépítésű férfi volt, és fekete szeméből olyan
átható pillantás sugárzott, hogy attól bármelyik gyanúsított elve-
szítette az önuralmát. Koreában még esztelen kölyök volt; a maga
hetvenkedő módján, vidám önfeledtséggel vett részt a nyomozá-
sokban. Az évek alatt megkomolyodott, és gondolkozó zsaru lett
belőle. A terepen dolgozó nyomozók főnöke volt a Virgíniai
Bűnügyi Nyomozások Irodájánál, és hamarosan hírnévre tett szert
mint afféle politikus rendőr: olyan ember, aki sohasem hoz dönté-
seket anélkül, hogy ne mérlegelne minden lehetséges szempontot,
és mindig pontosan felméri, mi mennyibe fog kerülni neki.
Ez ugyancsak aggasztott.
De Burt a barátom volt, és azt tudomásul kell venni, hogy tár-
sadalmunkat a politika irányítja. Burton gyakran mondogatta,
hegy ő csak tartja magát a játékszabályokhoz. Ám én tudtam,
hogy nem pusztán erről van szó. Burt politikus lett, és ez bizony
komoly határokat szab a barátságunknak.
Lehet, hogy kénytelen leszek hazudni, szögeztem le magam-
ban.
Burton kivett egy méretes szivart a zakója zsebéből, leharapta
a végét, aztán egy öngyújtóval meggyújtotta. Kellemes illat töltöt-
te meg a levegőt. Elmentünk az autótól.
A parkoló túlsó végében gyülekező, egyre népesebb kíván-
csiskodó sereg felé pillantott. - Ebből sehogyan sem tudlak ki-
hagyni, Charlie! Öt perccel azután, hogy ideérnek az embereim,
tudni fognak rólad. Pearson majd a fejedet akarja. A szentségit
neki, Charlie, föl kellett volna hívnod. - Burt főnöke Pearson szá-
zados volt, a Virginiai Bűnügyi Nyomozások Irodájának Általá-
nos Nyomozati Osztályát vezette.
- Csak időt kérek. Mielőtt az Iroda hivatalosan panaszt emel-
ne. Egy kicsit már így is zűrös a helyzetem Holmes tábornokkal.
- Sejtettem. Nem erről a szétlőtt fejű fickóról harsogtad a té-
vében, hogy ő az első számú gyanúsított? Most meg azt mondod
nekem, hogy nem vagy olyan biztos a dolgodban. Ha ezt szétkür-
tölik az újságok, nyakig leszel a szarban, haver!
Bólintottam. - Lehet, hogy kicsit túlzásba estem. Tippett alig
néhány perccel korábban halt meg.
- Nézd, tudom, hogy a barátod volt, de az igazat megvallva
egy hülye fasz volt.
- Burt!?
- Persze, tudom. Halottakról vagy jót, vagy semmit. Majd hol-
nap meggyónom, rendben? - Burton nagyot szippantott a szivar-
ból, aztán szép lassan kifújta a füstöt. - Megmondom, mit fogunk
csinálni, hogy mindenki a lehető legjobban kerüljön ki az ügyből.
Végigmegyünk a szokásos dolgokon, fölvesszük a vallomásodat.
Majd úgy intézem, hogy kicsit egybemossuk az időpontokat. Azt
mondom, hogy felhívtál, volt egy kis keveredés, és ti értetek ide
hamarabb. Pearson nem nagyon fog kíváncsiskodni, ha megkap-
juk az elismerést, mert megtaláltuk egy többszörös gyilkossági
ügy első számú gyanúsítottját. A pasi imádja látni a saját nevét az
újságban.
Á fejemet ráztam. Értékeltem Burt igyekezetét, de...
- Neked ez nem tetszik, mi? Az úristenit, Charlie! - Nekem
úgy tűnik, hogy ez a fickó azért loccsantotta ki az agyát, mert ő
nyírta ki azokat az embereket, és tudta, hogy el fogják kapni. Ha
te is kiállsz a nyilvánosság elé, és azt mondod, igen, kérem, a ha-
lott pasas állt a gyilkosságok mögött, akkor rendben vagy, mi is
rendben vagyunk, jó sajtót kapunk, és még a washingtoni rendőr-
ség is élvezheti a dicsőséget. Hogy hívják azt a fickót?
- Harry Lee hadnagy.
- Rendben. Ő is bekerül a sajtóközleménybe. Mindenki boldog
lesz és elégedett. - Burton intett Jonesynak. - Hé, jöjjön már ide!
Beszéljen az agyalágyult főnökével, hátha maga tud hatni rá!
- Nem állok ki a nyilvánosság elé, amíg nem vagyok teljesen
biztos a dolgomban, Burt! Néhány dolognak előbb még utána kell
néznem. - Jonesyra pillantottam, aki odasétált mellém.
Burton felhorkant. - Maga beveszi ezt a hülyeséget, amit
Charlie mond? Hogy nem ez a Masonis a gyilkos? - Burton ré-
gebben együtt dolgozott Jonesyval. Tudta, hogy Jonesy száz mé-
terről megmondja valakiről, hogy bűnös-e vagy sem.
Jonesy rám nézett, és úgy láttam, hogy helyeslőén bólint. -
Egyet kell értenem Jensen alezredes úrral. Richards hadnagy! Azt
hiszem, túl korai lenne kimondani, hogy Masonis a tettes, és
egész bizonyosan korai még kijelenteni, hogy megölte magát.
A szivar felizzott Burton szájában, mintha Burt hirtelen táma-
dó dühét akarná illusztrálni. Nem láttam tisztán az arcát, és a te-
kintetét sem. De sejtettem, hogy milyen lelkiállapotban van.
- Ti még most is kibaszott cserkészek vagytok - morogta. - Ha
esetleg elfelejtettem volna, most már tudom, miért hagytam ott a
hadsereget.
 - Tehát szerinted Masonis hidegvérrel megölt vagy egy tucat
embert, aztán amikor rájön, hogy a rendőrök üldözik, az idegei
felmondják a szolgálatot, idejön, és megöli magát - azután persze,
hogy felhívta a barátnőjét.
- Hékás, lehet, hogy az ipse őrült volt. Vagy csak gyáva. Nem
tudta elviselni a gondolatot, hogy élete hátralévő részében rács
mögött lesz.
Éreztem, hogy elönt a méreg. Burt valamikor jó rendőr volt. -
Nézd, eleinte legalább is gyilkosságként kell kezelned az ügyet!
- Ez az előírás, és ezt te is tudod.
- Remek. Először is nézd meg alaposan a bizonyítékokat! Ha
majd akkor is biztos leszel benne, hogy öngyilkosság volt, akkor
esetleg belemegyek a játékba. Rendben? - Hüvelykujjammal a
furgon felé intettem. - Beszélned kéne Mr. Romeróval! Azt állítja,
hogy két lövést hallott.
- Kettőt? Nem vicc?
Bólintottam. - De van egy kis probléma. A fickó részes.
Burt lassan csóválni kezdte a fejét, aztán elnevette magát.
Hátba veregetett. - Megegyeztünk, te nyavalyás! Még találko-
zunk, Jonesy!
De először odament a kocsijához, hogy telefonáljon.

Jonesyval egymás mellett álldogáltunk, amíg Burton lebonyo-

lította a telefont.
- Lehet, hogy igaza van Taliával kapcsolatban - mondtam.
Jonesy arca nem árult el semmit.
- Azt hiszem, nagyon szerettem volna hinni neki.
- Nehéz dolog, uram!
- Micsoda?
- Tárgyilagosnak tenni, amikor valaki ilyen szép.
Nem válaszoltam.
Becsapódott egy kocsiajtó.
Figyeltem, ahogyan Burton odasétál az autójától a furgonhoz,
amiben Mr. Romero ült.
Jonesy megköszörülte a torkát. - Ha Swanson őrnagy hazudik,
akkor nyilvánvalóan nem azért teszi, mert nyomás nehezedik rá a
CIA-től, hiszen pontosan a cégre próbálja terelni a gyanút. Tehát
a kérdés úgy szól: ki akarhatja, hogy a CIA-t összekapcsolják
Masonis halálával? - Elhallgatott. - Nekem kézenfekvőnek tűnik,
hogy az - bárki is legyen az illető -, aki megölte Masonist.
- Persze. És ha hiszünk Birellinek, akkor marad a vietnami
kormány, a névtelen amerikai gazember, aki fizetett azért, hogy
legyilkolják a hadifoglyokat, és azok a cégek, amelyek milliókat
veszítenek azon, ha nem kerül sor Vietnam hivatalos elismerésé-
re.
Jonesy megcsóválta a fejét. - Mit mondjak, uram, kissé nyo-
masztónak tetszik a helyzet.
Burt behajolt a furgonba, és Romeróval beszélgetett.
- Bárcsak tudnám, hogy igazat beszél-e az a nő - dünnyögtem.
- Én is így vagyok ezzel, uram - mondta Jonesy halkan.

Egy perc múlva meghallottuk az első szirénát.

- Azt hiszem, szólni kellene Jurgensnek meg Petersnek, hogy
ne említsék Swanson őrnagyot és Webster századost.
Szórakozottan bólintottam. Gondolatban Talia lakásában jár-
tam. A nőnek választékos ízlése van, és ambiciózus... és már ha-
zudott.

Negyven perccel később Burt végzett a vallomások felvételé-

vel, és azt mondta, hogy menjünk. Senki sem említene Taliát vagy
Webstert. Nekem sikerült elkerülnöm, hogy bármit is elmondjak
Burtnek Cao Dim-ró1, a hadifoglyokról, a Dynatech Transportról,
meg arról, amit Birellitől tudtunk meg. Tisztában voltam azzal,
hogy előfordulhat: valamelyik tanú megemlíti a rendőröknek,
hogy volt velünk egy nő is. De azt mondogattam magamban,
hogy mire megtalálják Taliát, addigra már mindent elintéztem.
Persze tévedtem.
Nem volt különösebben nehéz elhárítani Burt kérdéseit. Mi-
közben kihallgatott bennünket, állandó telefonos kapcsolatban
volt a főnökével, és egy újság szerkesztőségével és a kormányzó
hivatalával. Nekem kellett emlékeztetnem arra, hogy valakinek
értesítenie kellene a washingtoni, meg a Falls Church-i rendőrsé-
get Masonis haláláról.
Mint már említettem, Burt igazi politikus volt.

Jurgens és Peters mentek el először. Éppen beszálltam Jonesy

kocsijába, amikor odajött hozzám egy egyenruhás rendőr.
 - Jensen alezredes?
Bólintottam.
- Egy bizonyom Lee hadnagy kéri, hogy hívja fel ezen a szá-
mon. - A kezembe adott egy papírcetlit.
- Köszönöm.
Lee vette föl a telefont. A háttérben egy forgalmas utca zajait
hallottam.
- Most jutott el hozzám a hír – mondta. - Arra gondoltam, hát-
ha kedvük lenne ünnepelni egy kicsit.
- Hát nem, inkább nem!
- Ugyan már, Charlie én fizetem az első kört!
- Nézze, Harry, hullafáradt vagyok!
- Nem valami jó a kedve ahhoz képest, hogy az első számú
gyanúsított halott.
Nem feleltem.
- Valami baj van?
- Csak fáradt vagyok. Mondja, Harry, a durhami rendőrök át-
kutatták Masonis házát?
- Csak megnézték, hogy ott van-e a fickó. Ennyi.
- Felhívná őket még egyszer?
Csend a vonal túlsó végén. - Minek?
- Nézzék meg, hogy a számítógépén van-e olyan anyag, ami
hadifoglyokkal foglalkozik. És azt is jó lenne megtudni, van-e
laptopja.
- Ez igen. Maga szerint nem Masonis tette?
- Nem tudom.
- Ugye nem titkolózik előttem?
- Nézze, Harry, nem vagyok biztos benne, hogy Masonis az
emberünk!
- A szentségit neki, Charlie, ha tud valamit, akkor beszélnünk
kell! Most azonnal.
- Oké, Harry, hol akar találkozni?
- A Kimchi Grillben Rosslynban. - Elmondta, hogyan jutunk
el oda. - Értesítem a durhami rendőrséget - tette hozzá. - Talán
körül tudnak nézni Masonis házában.
- Köszönöm, Harry!
- Nem lehet eltéveszteni ezt az éttermet. Az egyetlen vörös
épület a környéken. Néhány perc múlva találkozunk.
 Miután letettem a telefont, Jonesy azt mondta: - Kedvelem őt,
uram! Jó rendőr.
- Tudom.
Egy darabig csendben autóztunk. - Szerencséje volt a gyil~
kosnak, uram!
Hátradőlve masszírozgattam a halántékomat. - Mire gondol?
- Arra, hogy nem értünk oda hamarabb. Tudja, az autóbaleset
miatt.
- Hát igen, szerencséje volt.
- Én nem nagyon hiszek a szerencsében - mondta Jonesy fa-
hangon.
Abbahagytam a masszírozást, és ránéztem. De Jonesy az útra
szegezte a tekintetét.

36
A ragyogóan vörösre festett Kimchi Grill étterem úgy emelke-
dett ki a Wilson és a Rhodes sarka közelében álló sivár, kopott
épületek közül, akár egy világítótoron. A tetején, lévő neontábla
angol és koreai nyelven hirdette az étterem nevét. A késői órán
csak három autó állt a parkolóban. Az egyik Lee kocsija volt.
A bejárati ajtón himbálózó táblán az állt, hogy ZÁRVA, de
odabent égtek a lámpák. Mielőtt kopogtathattam volna, kinyílt az
ajtó.
- Jöjjenek be! - mondta Lee. Sörrel teli pohár volt a kezében.
Csinos, idősebb ázsiai asszony állt mellette, és kedvesen mosoly-
gott ránk.
Beléptünk, és Lee bemutatta a hölgyet. - A nagynéném, June.
Ő a tulajdonos.
- Jó estét, uraim! - mondta June. - Jöjjenek be, és helyezzék
magukat kényelembe!
Üdvözöltük a hölgyet. Lee-hez hasonlóan neki is új-angliai
akcentusa volt, de jóval erősebb.
- Mit kérnek? Sört?
- Az kiváló - feleltem. Jonesy kólát kért,
- Máris hozom - mondta June, és elment.
 Az étterem nagyon tágas volt, nagyon piros, és ázsiai dísztár-
gyak, egyszerű műalkotások díszítették. Talán harminc asztal állt
benne, mindegyik közepén méretes vaslap. Fokhagyma és főtt hús
szaga terjengett a levegőben. A hátulsó fal mellett húzódó pulton
két unott képű pincér a poharakat rendezgette. A harmadik fiatal-
ember a kőlapokkal burkolt padlózatot mosta fel éppen.
Lee odavezetett minket az egyik sarokban álló asztalhoz. -
Nagyszerű dolog, ha az ember rokona étteremtulajdonos.
Kihúztam egy széket. - Miért?
Lee elvigyorodott. - Ingyen étel, ital. Jó buli, különösképpen
egy agglegénynek, aki egy teát sem tud megfőzni.
- A nénikéje biztosan odavan magáért - jegyeztem meg.
- Én vagyok az élete értelme - válaszolta Lee, miközben June
odajött az italokkal.
A pénztárcámért nyúltam, de June rögtön intett, hogy tartsam
meg a pénzt. - Nem, szó sem lehet róla! Önök a ház; vendégei. -
Szerető pillantást vetett Lee-re, aztán elment.
Lee ismét elvigyorodott. - Mint említettem, jó buli.

Lee a poharába bámult. - Amikor először hallottam, azt mond-

tam magamban: na végre, pontot lehet tenni az ügy végére. De azt
is tudtam, hogy nincs semmi komoly bizonyíték Masonis ellen,
hiszen a vietnami srác halott. - Rám nézett. - És aztán ott vannak
azok a kérdések, amelyek akkor merültek fel, amikor annál a fic-
kónál járták. Hogy is hívják?
- John Birelli. - Letettem a sörömet.
- Azaz, Birelli. Mi a fenéért lehet olyan fontos, ami évekkel
ezelőtt történt egy hadifogolytáborban? És mi a csudáért gyilkolt
volna Masonis? Maguk arra céloztak burkoltan, hogy el akart
hallgattatni néhány embert, nehogy kiderüljön valami ezzel a tá-
borral kapcsolatban. De a háborúnak már húsz éve vége. Meg kell
mondanom, hogy nekem ez kicsit vadul hangzik.
Bólintottam. Amikor a telefonban említést tettem Lee-nek Cao
Dinh-ről, nem bocsátkoztam részletekbe. Nem beszéltem Thóról
Watkins és Birelli akciójáról, ahogyan a Fehér Ház valószínűsít-
hető érintettségéről, és a történtek titokban tartásával kapcsolatos
politikai megfontolásokról sem. Lee elég eszes fickó volt ahhoz,
hogy pontosan tudja: nem mondtam el neki mindent.
 - Azon töröm a fejemet - folytatta Lee -, hogy ki ülhetett ab-
ban a szürke Mustangban, ami magukat követte. Könnyen lehet,
hogy Masonis halála azt is jelenti, hogy soha nem kapunk választ
a legtöbb kérdésre. És meg kell mondanom valamit: ha a virginiai
rendőrök arra jutnak, hagy Masonis kinyiffantotta magát, és jól
belegondolok, hogy mi mindent találtak a kocsija csomagtartójá-
ban, akkor bizony, lezárom az ügyet. De azért akkor is kíváncsi
vagyok. - Elgondolkodva nézett rám. - Nagyon kíváncsi vagyok.
Nagyot kortyoltam a sörből, és hátradőltem. Jonesy is engem
figyelt.
- Mondja el neki. Jonesy!
- Mindent, uram?
Bólintottam.
Mire Jonesy végzett, Lee kissé kábának tűnt. Előhalászott egy
cigarettát a zsebéből, meggyújtotta, és nagyot szippantott belőle.
Felhajtotta az utolsó korty sört is, és szórakozottan figyeltem,
ahogy Lee kifújja a füstöt.
- A francba! - mondta Lee.
- Ühüm.
- Tehát az a feltételezésük, hogy Masonis nem ölt meg senkit,
és így magát sem.
Lassan bólintottam. - Egyenlőre ez a feltevésünk.
Lee engem figyelt a füstön keresztül. - Hihetetlennek tűnik az
egész.
- Harry!
Mindnyájan felpillantottunk.
- Harry! - kiáltotta June ismét, és odajött az asztalunkhoz. El-
nézett az unokaöccsére. - Harry, azt mondtam az anyádnak, hogy
abbahagytad a dohányzást. - Nyakon legyintette Lee-t. Azért,
mert ezt mondtad nekem.
Lee a tenyerébe próbálta elrejteni a cigarettát, és az asztal alá
dugta. June karba tett kézzel szomorúan meredt rá, - Nagyon
igyekszem, nénikém!
- Megígérted, Harry - mondta June fejcsóválva - Oltsd el
azonnal, különben felhívom az anyádat! Most rögtön. - Odanézett
az egyik pincérre, és mondott neki valamit koreai nyelven.
Lee, akár egy gyerek, elővette a cigarettát az asztal alól, és fel-
tartotta. Megjelent a pincér, és letett egy hamutartót Lee elé. Lee
elnyomta a cigarettát.
 - Kérem a dobozt is - közölte June szigorúan, és kinyújtotta a
kezét.
Lee benyúlt a belső zsebébe, és átadott a nagynéniének egy
majdnem üres cigarettásdobozt.
June elvette tőle, megcsóválta a fejét, és ott hagyott minket.
Az egyik pincér felvihogott.
Lee, a kezét összekulcsolva a tarkóján, hátradőlt. - A minden-
ségit, harmincnégy éves vagyok. Az ember azt hinné, hogy ebben
a korban...
- Neki mindig is kissrác lesz - mondtam, jóízűen mosolyogva
az őrnagy zavarán.
- Hát igen. - Rákönyökölt az asztalra, és Jonesyra nézett -
Sokat gondolkoztam az öltönyösökön. Azok alapján, amiket ma-
guktól hallok, most már stimmel a dolog.
- Miféle öltönyösökről beszél? - kérdezte Jonesy.
- Miután maguk ketten elmentek Masonis lakásából, egy dara-
big nem láttam őket, csak akkor, amikor Puller, aki a biztonsági
őrt játszotta, szólt, hogy megtalálták Masonist. Éppen jöttek el a
házból Annie-vel, Frankie-vel meg azzal a sráccal, Jerryvel.
Mondhatom, Annie dühös volt, mert Masonis megölte magát.
Ekkor láttam meg az öltönyősöket. Lufkinnal dumáltak a bejárat-
nál.
Homlokráncolva néztem Lee-re. - Kik azok az öltönyösök?
- Szövetségiek - felelte Lee. - Az öltönyösök a szövetségiek,
az FBI. Ember, hol élnek maguk?
- Ön is öltönyt visel, hadnagy - jegyezte meg Jonesy.
Lee a szemét forgatta.
- Szövetségiek - dünnyögtem. Alig lepődtem meg. Számítot-
tam rá, hogy előbb vagy utóbb megjelennek. .
- Harry! - June jött oda az asztalunkhoz, retiküllel a kezében. -
A hátsó bejárat zárva van. Nálad van a kulcsod?
- Igen, nénikém!
- A riasztó kódja?
- Egy-kettő-egy-hét. A születésnapod.
June elmosolyodott. - Ugye nincs több cigaretta? Ígérd meg
nekem! Az egészségedről van szó.
- Nincs több, nénikém, egy szál sem!
 - Ennek nagyon örülök. - Az asszony kinyújtotta a kezét, meg-
simogatta Harry fejét, aztán biccentett nekünk. Kiterelte a pincé-
reket, és ő is kiment. Becsapódott utána az ajtó.
- A szövetségiekre! - mondtam gúnyosan, és fölemeltem a po-
haramat, csak sajnos üres volt.

Lee két újabb sörrel meg egy üdítővel jött vissza.

- Nem a washingtoni gyilkosságiak szóltak az FBI-nak? - kér-
deztem.
- Á, dehogyis! Úgy kellenek nekünk azok a fickók, mint egy
púp a hátunkra. Bemasíroznak, átveszik tőlünk az ügyet, és úgy
viselkednek, mintha mi nekik dolgoznánk. Öntelt disznók.
- Lufkin nyomozó tudta, hogy meg fognak jelenni?
Lee felhorkant. - Fred nagyon zabosnak tűnt. Biztos vagyok
benne, hogy nem számított rájuk. Jobban utálja a szövetségieket,
mint engem.
A szövetségi beavatkozás két esetben képzelhető el. Egyrészt
akkor, ha szövetségi bűntény történik, például emberrablás vagy
bankrablás Másrészt pedig akkor, ha a helyi rendőrség segítséget
kér egy amúgy helyi ügy megoldásában. A harmadik út az lehet,
ha valahonnan felülről rendelik el az FBI beavatkozását. Valószí-
nűleg most ez történt. Valaki a kormányzatból felhívott egy ma-
gas rangú rendőrtisztet, és azt tanácsolta neki, hogy a Falls
Church-i rendőrség kérjen szövetségi segítséget a Masonis-
ügyben.
- Fort Myer szövetségi intézmény, nem? - kérdezte Lee. -
Lehetséges, hogy a szövetségieket Watkins tábornok meggyilko-
lása jogosította fel a beavatkozásra.
- Téved, Harry! Katonai intézmény - javítottam ki a hadna-
gyot. - Ami a hatásköri kérdéseket illeti, a dolog ugyanúgy műkö-
dik, mintha helyi ügy lenne. A hadseregnek kérelmeznie kell az
FBI közreműködését. Mi ilyet nem tettünk. Tudnék róla.
- Biztos benne?
Pillanatnyi tétovázás után megráztam a fejemet.
- No mindegy, én csak annyit tudok, hogy megjelentek a fiúk -
mondta Lee. - Tehát lehetséges, hogy Swanson őrnagynak igaza
van, és a CIA tényleg benne van ebben az ügyben.
 - Több mint valószínű, hogy az FBI-t azért rángatták bele az
ügybe, mert azt akarták: a lehető leghamarabb záruljon le a nyo-
mozás.
- Miért?
- Mert ha tovább folytatódik, a szálak elvezethetnek Cao
Dinh-hez - magyaráztam. - Azt pedig mindenáron el kell kerülni.
- Tehát azt mondják, hogy valakik el akarják tussolni az egész
ügyet.
- Bizony, jó ideje erről van már szó!
Lee a két kezével megdörzsölte az arcát. - Te jó ég, micsoda
disznóság! És van még valami, ami zavar engem.
- Hadd halljam a kérdést - mondtam.
- Charlie, említette valakinek, hogy Masonis ma este telefo-
nált?
- Igen, Burton Richards hadnagynak.
- Úgy gondoltam, azelőtt, hogy megtalálták Masonis holttest-
ét.
- Nem. - Mindkét kezemmel fogtam a sörömet, és Jonesyra
pillantottam.
- Néhány emberünk tudott róla - mondta Jonesy. - És termé-
szetesen Swanson őrnagy. - Amikor kimondta Talia nevét, rám
nézett.
- Senki más?
- Senki más.
Tudtam, mire akar kilyukadni Lee, és már éppen mondani ké-
szültem valamit, de Jonesy szólalt meg előbb. - Tudom, mire
gondol, hadnagy! Amennyiben Masonist valóban meggyilkolták,
honnan tudta a gyilkos, hogy, a tanár ott lesz az autópálya melletti
pihenőhelyen?
Lee bólintott. - Összesen három lehetőség van.
- De csak az egyik látszik valószínűnek - vélekedtem.
Lee hátradőlt, a hasára tette a kezét, és összekulcsolta. - Vagy
valamelyik emberük, vagy Swanson őrnagy közölte a gyilkossal.
- Az lehetetlen! - mondtam rögtön.
- Vagy pedig Swanson őrnagy lakásában poloskák vannak, il-
letve lehallgatják a telefonját.
- És ez az egyetlen lehetőség, ami szóba jöhet, különösképpen
azt figyelembe véve, hogy az FBI színre lépett. Jonesy, intézked-
jen, hogy holnap ellenőrizzék a nő lakását meg a telefonját.
 - Igen, uram! Majd holnap elintézzük Websterrel.
Lee a homlokát ráncolta.
- Mi a gond? - kérdeztem.
- Nem értek egyet. A szövetségiek nem helyeztek el poloská-
kat, hiszen este megjelentek Masonis lakásánál.
Nem szóltam semmit.
- Igaza van, uram - jelentette ki Jonesy. - Ha lehallgatták volna
a telefont vagy poloskáik vannak a lakásban, ők is tudták volna,
hogy Masonis a pihenőhelyen van.
Bólintottam. Most jöttem csak rá, hogy mennyire fáradt va-
gyok. - Igazuk van. Nem fárasztották volna magukat azzal, hogy
elmennek Masonis lakásához.
- Tehát ha valaki le is hallgatja az őrnagy telefonját, biztosan
nem az FBI az - állapította meg Lee. - És meg kell mondanom
maguknak, szerintem az FBI nem törné magát, hogy titokban ma-
radjon ez a Cow Bin...
- Cao Dinh - segített Jonesy.
- Na, akkor az. A szentségit neki, egy négycsillagos tábornok
meggyilkolásáról van szó. Még a CIA vagy az FBI sem ennyire
őrült. Persze, söpörjük a szőnyeg alá, amit csak lehet. Avatkoz-
zunk be a nyomozásba! Na de egy gyilkosság...
Jonesy egyetértőén bólintott.
Azt gondoltam, hogy mindketten naivak egy kicsit. Hiszen
micsoda következményei lennének egy ilyen botránynak! Az
amerikaiak mérhetetlenül felháborodnának, ha kiderül: a kor-
mányzat közreműködőit abban, hogy titokban maradjon huszon-
három hadifogoly halála. Amennyiben a foglyokat kivégezték, a
mostani és a korábbi kormány tagjai akár bíróság elé is kerülhet-
nek. Még az is előfordulhat, hogy vád alá helyezik az elnököt.
Halkan köhintettem. - Ha emlékeznek rá, a Watergate ügy is
egy betöréssel kezdődött.
- Az már igaz, Charlie - felelte Lee. - Történelmünk legcsú-
fabb botránya. És nem is halt meg senki. Na de térjünk vissza az
előbbi témára! Ha Swanson őrnagy telefonját nem hallgatták le,
és a lakásában nincsenek poloskák, akkor arra kell gondolnunk,
hogy Masonist követték, nem igaz?
- Nagyon valószínűtlennek tűnik - mondtam. - A környéken
majd az összes rendőr Masonist kereste, és nem tudták megtalálni.
Honnan tudhatta volna a gyilkos, hogy hol van? Hogy hol kezdje
követni?
- Lehet, hogy az elmúlt néhány napban végig a nyomában vol-
tak - vetette fel Lee.
- Akkor miért vártak ma estig a meggyilkolásával? Feltéve,
hogy Masonis tudta, amit Watkins tábornok tudott, szerintem
Masonist már sokkal korábban el kellett volna intézni. Az a tény,
hogy csak ma este végeztek vele, szerintem egyetlen dolgot je-
lenthet: nem tudták, hogy hol van.
Jonesy az italába bámult, miközben forgatta a poharát. -Van
legalább még egy magyarázat.
- És pedig? - kérdezte Lee.
- Honnan is indult el a város felé ma délután Masonis?
Lee felém fordult, de én Jonesyra néztem.
- A Rolling Hill Szanatóriumból.- mondta a főtörzsőrmester.
Sípolni Kezdett Lee személyi hívója. A hadnagy elhallgattatta
a masinát, aztán odament a pulton lévő telefonhoz.

Gondterhelt arccal jött vissza néhány perccel később. - Ne

számítsanak arra, hogy bármit is találnak majd Masonis házában!
- Miért? Mi történt?
- Porig égett a háza. Szerintem így meglehetősen valószínűt-
lennek látszik az öngyilkosság.

37
Jóval éjfél után jöttünk ki az étteremből. Jonesyval megvártuk,
amíg Lee lekapcsolja a lámpákat, és bezárja a bejárati ajtót, az-
után elsétáltunk a parkolóba.
- Tudják, ez az Annie rendes nő - jegyezte meg Lee minden
különösebb ok nélkül.
- Na persze - feleltem.
- Komolyan mondom. Elbeszélgettem vele egy kicsit. Nagyon
rendes csaj. A keménykedés csak álca. Tudták, hogy árva gyerek
volt? Csak tizenkét éves korában fogadták örökbe. Ennek köszön-
hető a keménysége. Mindenért meg kellett harcolnia.
 - Szerintem maga csak a bugyijába szeretne bejutni, Harry -
mondtam.
A hadnagy vigyorgott.
- Az sem lenne rossz. De tényleg rendes nő. Maga is kedvelné,
ha megismerné egy kicsit.
Elértünk a kocsikhoz.
- Holnap találkozunk? - kérdezte Lee.
- Igen, majd jelentkezem.
Lee betette a kulcsot a zárba. - És azt hiszem, hogy tetszem
neki.
- Tessék?
- Azt hiszem, tetszem Annie-nek. Kacsintott, kinyitotta az aj-
tót, és beült.

- Uram - mondta Jonesy, miközben megállt a kocsim mellett a

Pentagon parkolójában. - Emlékszik arra, hogy Lee azt mondta:
talán valaki közülünk hívta fel a gyilkost, és elmondta neki, hol
van Masonis?
Már kiszállni készültem az autóból, de hátradőltem. - Termé-
szetesen Taliára gondol, ugye?
- Fent volt az emeleten, uram! Emlékszik? Van mobiltelefon-
ja. Mi tudjuk, hogy senki más nem telefonált.
- Ellenőriztetni akarja a kimenő hívásait?
- Felmerült bennem, uram!
- Nem is tudom. Nincs rá nyomós okunk.
- Az nem gond, uram!
Megcsóváltam a fejem. Jonesynak mindig sikerült meglepnie
azzal, hogy rendre kiderült róla: a létező legkülönbözőbb helye-
ken vannak neki ismerősei. - Először meg kell tudnia, hogy Talia
melyik szolgáltatónál... - Elhallgattam, mert észrevettem, hogy
Jonesy mosolyog. Már tudja. De honnan?
Aztán eszembe jutott. Éppen Mr. Romerót faggattam; amikor
Jonesy odament a Lexushoz.
- Talia retikülje - mondtam. - A telefonja a retikülben volt, az
pedig a kocsiban.
- Na de uram! Nem lett volna jogom a retiküljében kutatni!
- Ühüm. - Kinyitottam az ajtót. - Ez a beszélgetés nem zajlott
le közöttünk.
- Milyen beszélgetés, uram?
 Kiszálltam.
- Mikorra fogja megtudni?
- Attól függ. Valószínűleg holnap délutánra. És kikértem a lé-
gierő nyilvántartójából mindazoknak az ápolónőknek a nevét,
akik a Takli Támaszponton dolgoztak, és a szolgálati idejük lejár-
ta előtt hazajöttek.
Bólintottam. Az igazat megvallva, nem nagyon bíztam abban,
hogy ezzel jutunk valamire. Az eddig lezajlott szörnyűségek fé-
nyében egy esetleges törvénytelen gyerek nem tűnt valami ko-
moly indítéknak.
Jonesy néhány másodpercig hallgatott, mielőtt folytatta volna.
- És van még valami.
- Igen?
- Szeretnék rutinellenőrzést kérni Swanson őrnagy személyi
anyagára. Hátha találunk valamit
- Diszkréten csinálja!
- Értettem, uram!
-Jó éjt, Jonesy!
- Jó éjt, uram!
Miközben figyeltem, ahogy Jonesy elhajt, azon kaptam ma-
gam, hogy abban reménykedem: lehetőleg ne találjon semmit.

Bekapcsoltam az autórádiót. Brahms. Kellemes, megnyugtató

zene. Azt éreztem, hogy alig tudom nyitva tartani a szememet.
Egy dzsessz állomásra váltottam. Gyors trombitaszóló. Ez már
jobb.
Alig volt forgalom az utakon. A 395-ös államközin beállítot-
tam a tempomatot száz kilométeres sebességre, és hátradőltem.
Tippettre terelődtek a gondolataim. Meghalt. Ezen nem lehet
változtatni, és hiányozni fog nekem. Burt meg Birelli reakciójából
ítélve könnyen lehet, hogy én leszek az egyetlen ilyen ember.
Újra és újra arra gondoltam, hogy milyen szomorú az, ha valaki-
nek a halálát nem gyászolják meg. Olyan, mintha az illető nem is
létezett volna, és ez azért mégiscsak túlzás.
Tippett élete hősies és tragikus volt. A semmiből emelkedett
föl, sikeres lett, aztán a sors úgy hozta, hogy megváltozott a lapjá-
rás, és Tippett csúszni kezdett lefelé a lejtőn.
Gyakran tűnődtem azon, hogy vajon Tippett meg én miért let-
tünk közeli barátok. A munkánkon kívül szinte semmi közös nem
volt az életünkben. Miért kedveli egyik ember a másikat? Egyszer
Jean megadta választ, legalább is a mi esetünkre vonatkozóan.
Azt mondta, hogy csodálom Tippettet. Csodálom azért, mert kive-
rekedte magát a nincstelenségből, mert mindig azt tette és mond-
ta, amit helyesnek tartott, nem törődve azzal, hogy mit gondolnak
róla mások. Megcsóváltam a fejemet.
Nekem minden könnyen jött. Az apám vegyészmérnök volt a
DuPontnál. Nagy házunk volt, tele szép bútorokkal. Sikerem nem
lehetett kétséges, eleve elrendeltetett. Bárhová mehettem volna
tanulni, de mivel repülni akartam, a légierő akadémiájára jelent-
keztem. Természetesen ez volt az első - és mostanáig az egyetlen
- igazi nagy csalódásom. A tanulóévek alatt megromlott a látá-
som, és nem lehetett belőlem pilóta.
Ennek ellenére vittem valamire. Családi életünk nagyszerű
volt. A Különleges Nyomozati Osztálynál komoly erőpróbát je-
lentő és eredményes munkát végeztem. Jó esélyem volt arra, hogy
hamarosan előléptetnek. Ha megkapom az ezredesi rendfokozatot,
eltöltők még néhány évet az osztályon, aztán tisztességes nyugdíj-
jal visszavonulok. Esetleg tanítok majd egy főiskolán. .
Figyeltem, ahogyan az utcai lámpák fénykörén kívül elenyé-
szik az út. Mindezt most kockára teszem, állapítottam meg ma-
gamban, és a felismerés szinte súlyként nehezedett rám.
Már megjelentek a falak. Lehet, hogy még nem olyan kőke-
mények, de ahogy kutakodom, egyre magasabbak és egyre kemé-
nyebbek. Ha Watkins tábornok halálának hátterében olyasvalaki
állt, aki a legfelsőbb körökből való, akkor bizony lehet, hogy nem
csak a karrieremet kockáztatom. Hiszen én csak alezredes va-
gyok, és valaki lemészárolt már egy négycsillagos tábornokot is.
De ahogy Jonesy mondta: rendnek kell lennie!
Régebben mindig azt mondogattam magamnak, hogy én tu-
dom, mikor kell megállni, mikor kell feladni. Én nem Tippett va-
gyok, akinek állandó bizonyítási kényszere van. Komoran moso-
lyogtam az ironikus helyzeten. Jensen, te ostoba pali!
Néhány perccel később ráhajtottam a kocsibejáróra, és meg-
hökkenve fedeztem fel, hogy sajog a kezem, annyira szorítottam a
volánt. Miután leállítottam a motort, a kocsiban maradtam még
néhány percig, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy
Tippettért imádkozom hangtalanul.
 Amikor kinyitottam a szememet, meglepve éreztem, hogy
nedves lett.

Három üzenet is várt a dolgozószobámban a rögzítőn. Az első

Tupper tábornoktól érkezett; közölte, hogy másnap reggel fél tíz-
kor jelenjek meg az irodájában. Az volt a különös, hogy ő maga
hagyta az üzenetet, nem a titkárnője vagy a szárnysegédje. Nem
túlzottan gyakori, hogy egy négycsillagos tábornok személyesen
telefonál egy magamfajta alezredesnek.
A második üzenet Burtontől jött. Izgatottnak tetszett a hangja.
A harmadik üzenetet pedig Mr. Pinock hagyta.
Az órámra néztem. Már egy óra is elmúlt és nagyon fáradt
voltam.
Levetkőztem a sötétben, és bebújtam az ágyba. Jean testének
melege megnyugtatóan hatott rám, szorosan odabújtam hozzá.
- Szia, édesem! - Mondta álmosan.
Könnyű csókot leheltem a tarkójára. Szappanillata volt.
- Lehallgattad az üzeneteidet? - mormogta.
- Igen.
- Körülbelül fél órával ezelőtt Burton megint telefonált. Ideges
volt.
- Könnyen felizgatja magát. Majd holnap reggel visszahívom.
- Megtalálták Tippett holttestét?
Nem. - Csöndben feküdtünk, és azon tűnődtem, milyen hatása
lesz annak, amit mondok. - Találtak egy lábat.
Jean elhúzódott. Éreztem, hogy megfordul, és rám néz a sötét-
ben.
- Az övé?
- Nem tudom. Meg kell várnunk a laborvizsgálat eredményét.
De a robbanás erejéből ítélve, nem hiszem, hogy mást is találnak
majd.
-Valamikor majd beszélned kell Dorothyval - mondta Jean
halkan.
- Tudom. Holnap.
- Annyira szomorú ez, szinte szánalmas.
- Micsoda?
- Dorothy a válás ellenére is még mindig szereti. Sajnálom öt.
- Értem. De akkor miért megy feleségül valaki máshoz?
 - Charlie, nem is tudom elhinni, hogy ezt kérdezed. Azok után,
hogy Tippett hogyan bánt vele, joga van legalább a lehetőséghez,
a boldogabb élet lehetőségéhez.
- De ha még mindig szereli?
- Dorothy majdnem ötvenéves. A lányok hamarosan elmennek
otthonról. - Nem akar egyedül maradni. És a fickó nagyon jórava-
ló. Könyvelő. Rupert Hendricksnek hívják. Majdnem egész nap
Dorothy mellett volt. Megbízható, kedves, és nagyon szereti
Dorothyt.
Rupert, gondoltam magamban. Jó név egy könyvelőnek. Való-
színűleg egy cingár kis nyikhaj.
Lehunytam a szememet. A párna puha volt, hívogató. Az
agyam még mindig járt, végigpörgettem magamban a nap esemé-
nyeit, és megpróbáltam összefüggéseket találni. Cao Dinh,
Masonis, Brady Hanson és Talia.
- Jó éjszakát; drágám! - mormogtam.

38
Szerda

Amikor meghallottam a telefon kitartó csöngését, átfordultam

a másik oldalamra, és közben arra gondoltam ingerülten, hogy
vajon ki telefonálhat ilyen késő este. Aztán valaki megrázott.
Kinyitottam a szememet, és száznyolcvan centiméter magas,
agár soványságú fiam, Tony gondterhelt arcába bámultam.
- Apa, Richards hadnagy keres.
A könyökömre támaszkodtam, és megnéztem, mennyi az idő.
Hét óra múlt tizenkét perccel. - Kösz, Tony! - A telefonért nyúl-
tam. Tony ott állt, nem mozdult, és láthatóan nagyon aggasztotta
valami.
- Akarsz mondani valamit?
- Stacy azt mondja, hogy venni fogsz neki egy kocsit - bökte
ki. Úgy mondta, mintha valami súlyos bűnt követtem volna el.
Bólintottam, és közben megpróbáltam kidörzsölni az álmossá-
got a szememből.
 Tony a földre szegezte a pillantását, és az egyik lábáról a má-
sikra állt.
- Tudod, arra gondoltam, apu, hogy már majdnem tizenöt és
fél éves vagyok. Nemsokára meglesz a jogosítványom is...
- Tíz hónap múlva.
Felnézett. - Az mindjárt itt van - erősködött. - És ha most
Stacy kap egy autót, akkor esetleg nekem majd nem tudsz venni
jövőre.
Tinédzserek. - Tony, ezt majd később is megbeszélhetjük...
- Ez így nem igazságos, apu! Neki lesz kocsija, nekem meg
nem.
A régi jól bevált módszer: felhívni a szülő figyelmét arra,
hogy nem igazságosan jár el. Tudtam, hogy végem van. - Oké,
oké!
- Jaj de jó, apu! - Tony szeme felragyogott. - Már beszéltem
Martyval. A bácsikájának van egy étterme, és Marty azt mondja,
hogy pincérkedhetem nála.
- Jól van. A helyzet ugyanaz, mint Stacyvel: neked kell össze-
szedned az összeg felét. Amíg nincs meg, addig autó sincs.
Tony szélesen vigyorgott. - Semmi gond! Te vagy a legjobb
fej, apu!
- Tony, itt van a busz! - kiabálta Jean a földszintről.
- Na, nyomás - mondtam mosolyogva. Tony sugárzó arccal
rohant ki a szobából.
Stacy hangját hallottam lentről: - Szia, apu, majd este találko-
zunk!
Rámeredtem a telefonra, és arra gondoltam, hogy micsoda
szerencsés ember vagyok.

- Megkaptad a kibaszott üzeneteimet, Charlie? Az istenit neki!

Legközelebb azonnal hívjál vissza!
A Lángjából arra következtettem, hogy tud mindent Taliáról
meg Websterről. - Nézd, Burt, az egészet meg tudom magyaráz-
ni...
- Nekem semmi közöm sincs hozzá! Érted? Úgy akartam in-
tézni, mint egy normális gyilkossági ügyet. Az előírások szerint.
Ahogyan mondtam neked.
Most viszont már egyetlen szavát sem értettem - Burt, miről
beszélsz?
 - De aztán besétáltak a kurva szövetségiek. És Pearson száza-
dos is megjelent a helyszínen. Richmondból hajtott oda. Az a
nyavalyás már vagy két éve nem tolta oda a képét egy bűncse-
lekmény helyszínére. És akkor már csak azt vettem észre, hogy
Pearson átvette tőlem az ügyet. Még azt sem hagyta, hogy az új-
ságírókkal beszéljek. Mindent ő intézett. Ő meg a szövetségiek.
Megkérdeztem tőle, hogy mi a fészkes fenét keresnek itt az FBI-
os fiúk. És tudod, mit mondott nekem? A, kormányzó értesítette
őket. El tudod hinni ezt a szarságot? És aztán ma reggel a kezem-
be vettem a Postot. Ezek szerint meggondoltad magad, mi, Char-
lie? Mi a jó isten folyik itt, haver? Inkább ne mondj semmit! Nem
is, akarom tudni. Túl zűrös nekem ez az ügy.
- Burt, állj már le egy pillanatra, jó? Fogalmam sincs, hogy
miről beszélsz.
Hosszú hallgatás a vonal másik végén. - Nem láttad a ma reg-
geli újságot?
- Még ágyban vagyok.
Újabb hallgatás. - Nem te szóltál az FBI-nak?
- Természetesen nem.
- Akkor ez nagyon fura. Nézd csak meg az újságot! És ne fe-
lejtsd el, öreg, nekem semmi közöm az egészhez!
- Oké, Burt!
Burt némileg szelídebb hangon folytatta. - Valami nagy ha-
talmú ember mozgatja itt a szálakat, Charlie. Ne akadékoskodj
tovább, haver! Hallod, mit beszélek, Charlie? Hagyd a francba ezt
a cserkészes hülyeséget!
- Hallottam, hogy tegnap este leégett Masonis háza.
- Az előzetes vizsgálat szerint baleset történt.
- Ugyan már, Burt!
- A szentségit neki, Charlie! Hallgass rám egyszer az életben,
és szállj le erről az ügyről!
Éppen válaszolni akartam, amikor észrevettem, hogy Burt le-
tette a kagylót.
Pinockot az irodájában értem el. Némi nyugtalanságot éreztem
a hangjában, és még valamit. Talán nem félelmet, de...
- Nos, mikor tud idejönni? - kérdezte.
- Nem tudom. Délelőtt még el kell mennem valahová. Végez-
tek a Dynatech vizsgálatával?
- Igen.
 - Találtak valamit?
Pinock nem válaszolt rögtön. - Igen.
- Tudják már, ki a tulajdonos?
- Nézze, most éppen egy értekezleten vagyok! Egész nap itt
leszek az irodában. Jöjjön, amikor tud!

Amikor lementem a földszintre, hallottam, hogy Jean éppen

kigurul a Prelude-del a kocsibejáróról; aerobic órára ment. A két
napilap a lábtörlőn hevert érintetlenül, mint mindig.
Fölvettem az újságokat, kimentem a konyhába, és töltöttem
magamnak egy csésze kávét. A hűtőszekrény ajtajára egy maga-
zinból kivágott kép volt odaragasztva: egy kocsi volt rajta.
Amikor megnéztem, hogy milyen márka és típus, elmosolyod-
tam. Nem egy használt Ford Probe volt, hanem egy vadonatúj,
meggypiros Mazda Miata. Stacy egy parányi mosolygó arcot raj-
zolt föléje.
Szó sem lehet róla, drágám!
Bementem a nappaliba, elhelyezkedtem a kanapén, és először
a Washington Postot nyitottam ki. Hatalmas betűkkel hirdette a
főcím: A TÖMEGGYILKOS SAJÁT KEZÉVEL VETETT
VÉGET AZ ÉLETÉNEK AZ AUTÓPÁLYA MELLETTI
PIHENŐHELYEN.
Letettem a kávéscsészét. A cikk mellett ott volt égy fénykép
Masonisról. Csak az arcát mutatta, régen készülhetett, Masonis-
nak kefefrizurája volt. Katonai fotó, állapítottam meg magamban,
Vajon hogyan szerezte meg ilyen gyorsan a Post, tűnődtem.
Így szólt a cikk:

Tarron Pearson százados, a Virginiai Bűnügyi Nyomozások

Irodájának munkatársa, és William Henderson, az FBI különleges
ügynöke közös sajtónyilatkozatot adtak ki. Mr. Theodore Masonis,
a jól ismert egyetemi tanár és Vietnam-szakértő tegnap este ön-
gyilkosságot követett el egy autópálya melletti pihenőhelyen,
Quanticótól északra. Mr. Masonist rendőrségi és katonai nyomo-
zók próbálták megtalálni az utóbbi napokban; a Washingtonban
és Virginia államban történt gyilkossági ügyek kapcsán (melyek
közül Raymond Watkins tábornok, o légierő vezérkari főnökének
meggyilkolása kavarta a legnagyobb port) szerették volna kihall-
gatni. Henderson ügynöktől megtudtuk, hogy „perdöntőnek minő-
sülő bizonyítékokat” találtak Mr. Masonis gépkocsijában; ezek
alapján nem lehet kétséges, Mr. Masonis állt a bűnügyek hátteré-
ben.
A közlemény nem határozza meg világosan a gyilkosságok le-
hetséges indítékát, de Henderson különleges ügynök hangsúlyoz-
ta, hogy Mr. Masonis a vietnami háború veteránja volt, és az
utóbbi időben többször is a zavarodottság jeleit mutatta. Dr.
Alphonse Coletta, a Virginia állambéli Danville közelében lévő
Rolling Hill Szanatórium orvosa elmondta, hogy Mr. Masonis
tegnap megjelent a szanatóriumban, és felvételét kérte. Dr.
Coletta elmondása szerint Mr. Masonis az utolsó percben meg-
gondolta magát, és távozott. Mr. Masonist öt órával később hol-
tan találták.
„Sajnálatos módon akkor még nem volt tudomásom arról,
hogy Mr. Masonist keresi a rendőrség, ahogyan azzal sem voltam
tisztában, hogy mennyire súlyos az állapota. Számos veterán ka-
tonához hasonlóan Mr. Masonis is egy értelmetlen háború áldo-
zata” - mondta dr. Coletta.
Az áldozatok személye is megerősíteni látszik dr. Coletta felte-
vését, miszerint Mr. Masonis cselekedetei valamiképpen összefüg-
genek vietnami élményeivel. Az összes áldozat, kivéve azt a né-
hány járókelőt, aki egy lakóhajó felrobbantása következtében
vesztette életét, vagy vietnami nemzetiségű vagy háborús veterán.
Ketten esnek az utóbbi kategóriába: Watkins tábornok és Warren
Tippett ezredes.

A cikk a következő oldalon folytatódott. Odalapoztam, és ha-

mar megtaláltam, amire Burt utalt.

Arra a kérdésre, hogy az FBI miért avatkozott be a nyomózás-

ba, Henderson ügynök azt válaszolta: Charles Jensen alezredes,
aki Tippett ezredes halála után átvette a nyomozás vezetését, és
aki televíziós nyilatkozatban nevezte meg Masonist mint első szá-
mú gyanúsítottat, úgy döntött, hogy szükség van az FBI közremű-
ködésére. Kérelmét jóváhagyták.

Letettem az újságot. Nem is annyira dühös, mint inkább csa-

lódott voltam és elkeseredett. Az FBI közbelépésére vonatkozó
kérelem egyenesen Holmes tábornok irodájából érkezett, ebben
majdnem biztos voltam. Valószínűleg külső nyomás hatására, ami
a kormányzat valamelyik tagjától származhatott. Üzenet értékű-
nek vehettem, hogy a nevem szerepelt a sajtónyilatkozatban.
Semmi kétségem nem lehetett felőle, biztosan mesteri ügyesség-
gel gondoskodtak arról, hogy valamiképpen nyoma legyen az
aktákban, iratokon: Jensen alezredesnek is köze volt az ügy eltus-
solásához. Folytasd csak a kutakodást, közölte velem valaki, és
elvágjuk a torkodat!
Agyafúrt gazemberek. Pontosan tudják, hogy ha figyelmen kí-
vül is hagyom a fenyegetéseiket, és tiltakozni kezdek, aligha hisz-
nek majd nekem. Hiszen odaálltam a kamera elé, és ország-világ
előtt elmondtam, hogy Masonis az első számú gyanúsított.
Végül is mindent szépen elrendeztek. Mindenre gondoltak.
Masonis bíróság elé állt, elítélték, az ügy lezárva. Még ezt a dr.
Colettát is belerángatták a dologba, és rávették, hogy álljon elő
valamiféle indítékkal. A Cao Dinh-i tragédia titokban marad, si-
került megőrizni az elnöki tekintélyt Vietnam elismerése sínen
van, és az ettől függő dollármilliók sincsenek veszélyben.
A hatalom, bizony, csodákra képes.
Átfutottam a Washington Post cikkén. Lényegében ugyanaz
állt benne, mint a másikban, azzal az egyetlen említésre méltó
különbséggel, hogy a Times cikkírója azt is megemlítette: dr.
Coletta Washingtonban is praktizál.
A dohányzóasztalra dobtam az újságot, és éppen fel akartam
állni, amikor észrevettem egy cikket az első oldal alján. HOLMES
TÁBORNOK INDUL AZ ELNÖKVÁLASZTÁSON? NAGY-
GYŰLÉS A VIETNAMI EMLÉKMŰ ELŐTT.
A rövidke írás arról tájékoztatott, hogy a ma délelőtt rende-
zendő nagygyűlést prominens személyiségek szponzorálják, és a
cél: arra biztatni Holmes tábornokot, hogy vegyen részt az elnök-
választáson. Mintha olyan nagyon kellene győzködni, gondoltam
magamban.
Fölmentem az emeletre, tűzforró vízzel lezuhanyoztam, aztán
gyorsan felöltöztem, írtam egy néhány soros üzenetet Jeannek, és
nyolckor már ki is léptem a házból. Tupper tábornok csak fél tízre
várt. Ez pedig azt jelentette, hogy van még időm a feladataim el-
végzésére.
Amikor kiálltam a garázsból, észrevettem egy fűzöld szedánt.
Talán fél tömbnyire parkolt a házunktól. Még sohasem láttam ezt
a kocsit a környéken. A Merkle ház előtt állt A Merkle házaspár
az előző héten elutazott Hawaiira.
Elhajtottam a kocsi mellett. Jól láttam, hogy két férfi ül benne.
Öltönyt viseltek. Jötték utánam, közvetlenül mögöttem haladtak.
Egy újabb üzenet. Azt akarjuk, hogy tudjad: szemmel tartunk, és
figyelünk, hogy akadékoskodsz-e még.
Segítségre lesz szükségem.
Megfogtam a mobiltelefont, és felhívtam Jonesyt. Éppen úton
volt a Pentagonba. Lee viszont még ágyban volt. Egyik hívás sem
volt hosszabb öt percnél. Kényelmesen elhelyezkedtem az ülésen,
és Dorothy Tippett házához hajtottam. A szedán szorosan köve-
tett.

39
Egykori közös otthonukat, a szép rendben tartott, kétszintes
házat North Springfield csöndes külső kerületében, Tippett odaad-
ta Dorothynak. Odaszóltam telefonon, és Dorothy tudta, hogy
jövök. Leparkoltam a kocsibejárón. A szürke autó továbbhajtott,
U alakban megfordult, aztán megállt a járda mellett, velem szem-
ben. Ennél egyértelmübben nem is csinálhatták volna. Szívem
szerint odaintettem volna nekik, de végül nem tettem.
Dorothy az ajtóban fogadott. Egyszerű fekete ruhát viselt, a
szeme fel volt puffadva, finom metszésű arca elgyötört volt.
Mintha öt évet öregedett volna azóta, hogy egy hónapja találkoz-
tunk. Félresöpört néhány fekete hajszálat az arcából, és remegő
ajkakkal rám mosolygott. - Ó, Charlie! - Összeölelkeztünk. Ma-
gamhoz szorítottam, és éreztem, hogy törékeny teste reszket.
- Sajnálom, Dorothy - mondtam, és hátraléptem.
- Gyere be, Charlie!
Még mindig fogtam a kezét, amikor bementünk a nappaliba.
- Jean olyan drága volt! És Stacy meg Tony is. A lányokat na-
gyon megviselte a dolog. És senki sem hajlandó közölni velünk
semmit Tippről. Mármint arról, hogy megtalálták-e a testét.
A pamlagon ülő férfira pillantottam, és halkan kőhintettem.
Mindenféle papírok hevertek előtte a dohányzóasztalkán. Felállt.
 - Jaj, milyen udvariatlan vagyok - mondta Dorothy. - Rupert, ő
Charlie, Jean férje.
Rupert nem úgy nézett ki, mint egy könyvelő. Napbarnított,
erős, zömök férfi volt, haja sötét és hullámos. Arca bizalomger-
jesztő volt, és amikor kezet ráztunk, barátságosan rám mosoly-
gott. Erősen megszorította a kezemet.
- Jean rengeteget segített Dorothynak - mondta Rupert. -
Nagyon köszönjük!
Gyengéden néztem Dorothyra. - Olyan mintha családtag len-
ne, és imádjuk őt.
- Én is - felelte Rupert. Nem védekezőén mondta, hanem in-
kább egyszerűen csak közölte a tényt.
- Hogy vannak a lányok? - kérdeztem.
- Hát hogy is lehetnének szegények? - sóhajtott fel Dorothy. -
Elküldtem őket iskolába. Nem akartak menni, de mégiscsak jobb,
mintha itthon ülnek... Hátha elfoglalják magukat. - Elengedte a
kezemet. - Jaj, milyen rossz házigazda vagyok. Kérsz egy kávét,
Charlie? Vagy egy süteményt?
Megráztam a fejemet. - Köszönöm, nem! Mindjárt mennem
kell, jelenésem van a Pentagonban. Csak azért jöttem, hogy... -
Dorothy megmerevedett, mintha érezné, hogy mit akarok monda-
ni. Odanyúltam, és a megfogtam a kezét. - Nem találták meg a
holttestet. Sajnálom. - Volt egy kis lelki furdalásom, mert nem
említettem a lábat. De úgy éreztem, ez túl sok lenne Dorothynak,
és hamis reményekkel sem akartam kecsegtetni.
Dorothy bólintott.
- Van valami remény, hogy egy ilyen robbanás után találnak
valamit? - kérdezte Rupert.
- Esetleg, bár... nem tartom túl valószínűnek. - Megszorítottam
Dorothy kezét. Rupert odalépett a nőhöz, és átölelte. Mozdulata
gyengéd érzelmekről árulkodott.
- De hát a temetés... - mondta Dorothy. - Muszáj, hogy… le-
gyen valami.
Egymásra néztünk Ruperttel. Egyikünk sem szólt semmit.
- De legalább a gyilkos halott - mondta végül morogva Rupert.
- Ez is valami.
- Igen - feleltem.
- Jó ember volt, Charlie - szólalt meg Dorothy.
- Igen - mondtam ismét.
 Dorothy kitörölt egy könnycseppet a szeméből. - Bocsáss meg
egy pillanatra, Charlie!
Néztük Ruperttel, ahogy kimegy a szobából.
- Időre van szüksége - mondtam, és Rupertre néztem. - Ezt ön
is biztosan tudja.
- Persze - felelte a férfi. - Szeretem őt, de tisztában vagyok az-
zal, hogy nagyon hosszú ideig voltak együtt. És ami azt illeti,
sajnálom, hogy nem ismerhettem a férjét. - Valószínűleg észrevet-
te, hogy meglepődtem, mert hozzátette: - Le a kalappal az olyan
ember előtt, aki így gondoskodik a családjáról.
Kissé értetlenül néztem rá. - Dorothy megkapja, a nyugdíja fe-
lét.
De Rupert a fejét rázta. - Nem! Nézze meg ezt!
Odamentünk a dohányzóasztalhoz. Rupert fölemelt néhány
összetűzött papírt.
- Az életbiztosítása - közölte. - A lányok a kedvezményezet-
tek. Dorothy nem is tudott róla. - Odaadta nekem az iratokat. -
Tegnap este itt volt a biztosítási ügynök, Mr. Abrams. Dorothy
meg a lányok meg voltak döbbenve. Azt mondta az ügynök, hogy
amint megkapják a halotti bizonyítványt, kifizetik az összeget.
Belelapoztam a papírokba.
- Maga sem tudta, ugye? Dorothy azt hitte, hogy magának
esetleg elmondta.
Megráztam a fejemet. Aztán észrevettem a számokat.
- Bizony, le a kalappal előtte! A lányoknak soha nem lesz
semmi gondjuk. Biztosítva van a továbbtanulásuk, a jövőjük. Sok
probléma megoldódik így. Egy-egymillió a lányoknak. Csak any-
nyit mondhatok, hogy le a kalappal előtte.

Amikor kijöttem a házból, a szedán még mindig ott parkolt az

utca túloldalán. Egye meg a fene. Intettem nekik.
Semmi válasz.
A Pentagonba vezető úton Tippett járt az eszemben.
Nem voltam meglepve. A maga módján Tippett nagyon sze-
rette a lányokat.
A szedán a Pentagonig követett. De amikor kiszálltam á ko-
csiból, és elindultam az épület felé, már senki sem jött utánam.
Lehet, hogy azért, mert pontosan tudják, hová tartok. De az sem
kizárt, hogy van egy emberük odabent, aki majd szemmel tart.
 De az is könnyen lehet, hogy el akarták kerülni a bejáratnál to-
longó riportereket, újságírókat, akik igyekeztek minél jobban el-
helyezkedni a sorfalat álló fekete öltönyös biztonsági őrök mö-
gött.
Mi folyik itt? Először arra gondoltam, hogy az elnököt vagy
az alelnököt várják, vagy pedig valamilyen külföldi méltóságot.
Aztán észrevettem a bejárat felé tartó limuzinokat. A legelső lök-
hárítóján volt egy matrica.
Megszámoltam a csillagokat. Négy. És ebben a pillanatban
Holmes lépett ki az épület üvegajtaján, utána pedig népes kísérete.
A biztonságiak szétrajzottak, és utat csináltak a tábornoknak. A
riporterek ordítozva, egymás szavába vágva tették fel a kérdései-
ket.
- Holmes tábornok, tényleg bejelenti ma, hogy indul az elnök-
választáson?
- Tábornok, eldöntötte már, hogy ki lesz az alelnökjelölt?
- Tábornok, republikánus vagy demokrata színekben indul?
Holmes elmosolyodott, meg sem állt, és csak intett egyet, mi-
közben könnyedén azt válaszolta: - Nem nyilatkozom. - A riporte-
rek továbbra is kiabáltak, és közben igyekeztek lépést tartani.
Ahogy Holmes közeledett felém, leléptem a járdáról a gyepre. A
tábornok sugárzó arccal nézett végig a tömegen.
Talán két méterre lehetett tőlem, amikor megpillantott. Egy
másodpercre megállt, az arcára fagyott a mosoly. Csak egy villa-
násnyi időre volt szüksége, a jég felolvadt, és Holmes masírozott
tovább.
Amikor a limuzinhoz ért, odahajolt az egyik szárnysegédjé-
hez, és súgott neki valamit. Aztán megfordult, királyi mozdulattal
intett a biztonságiak által kordában tartott tömeg felé, és beszállt a
limuzin hátsó ülésére. A legtöbb riporter eszelős sebességgel oda-
rohant a saját kocsijához. Ajtócsapódásokat lehetett hallani, mi-
közben Holmes kíséretének tagjai elhelyezkedtek a limuzinokban.
A tábornok szárnysegédje mobiltelefonon beszélt valakivel. Meg-
csóváltam a fejemet, aztán elindultam a most már üres járdán.
Alig tettem néhány lépést, amikor egy kéz nehezedett a vállamra.
- Jensen alezredes?
Megfordultam. A két férfi közül a magasabbik levette a kezét
a vállamról, miközben zömök társa a zakója zsebébe csúsztatott
egy mobiltelefont. Fölismertem őket: ezek követtek engem.
 - Imádkozzanak, hogy én legyek az, mert különben nem azt
követték, akit kellett volna!
A magas férfi állkapcsa megfeszült. Kollégája meredten, bá-
mult rám. - A tábornok úr szeretne beszélni magával - morogta a
magas.
Tétováztam. Erős kísértést éreztem, hegy elküldjem őket a po-
kolba. De az ember nem vitatkozik a Holmes tábornoktól érkezett
parancsokkal.
Bólintottam és követtem őket a limuzinhoz.

A sötétített ablak halk zümmögéssel leereszkedett. Végigpil-

lantottam a csillogó, fekete autók hosszú során. Egy-két riporter
fura, kíváncsi tekintettel méregetett. Biztosan valami baromi fon-
tos dologról lehet szó, ha ér annyit, hogy miattunk álljon az egész
kocsisor, gondoltam.
Holmes fejedelmi sörénye megjelent a kocsi ablakában, és a
tábornok intett a fejével a két férfinak. Hátrahúzódtak. Holmes
csak méregetett néhány pillanatig, a tekintetéből megvetés áradt.
- Maga nem szokott engedelmeskedni a parancsoknak, alezre-
des? - szólalt meg végül. Igyekezett halkan beszélni, mintha attól
tartana, hogy mások is meghallják.
- De igen, uram!
- Nem azt a parancsot adtam, hogy hagyja abba a nyomozást?
Nagyot nyeltem. - De igen, uram!
- Tagadja, hogy ennek ellenére folytatta?
- Nem, uram! De Tupper tábornoktól kaptam rá parancsot,
hogy...
- A hátam mögött! - csattant fel Holmes. - Isten a tanúm rá, al-
ezredes, maga már bebizonyította, hogy alkalmatlan a feladatra!
Köszönje a jó szerencséjének, hogy nem állíttatom hadbíróság
elé! Hihetetlen mázlija van, hogy megtalálták a gyilkost. - Elhall-
gatott, a vonásai hirtelen kisimultak. - Futni hagyom, alezredes,
pedig alaposan benne van a feje a hurokban.
Kábán bólintottam. Ha őrült lennék, most elkezdenék vitat-
kozni, mondván, még mindig túl sok megválaszolatlan kérdés
van. De nem vagyok őrült.
Valaki megszólalt a autó belsejében: - Tábornok úr, indulnunk
kell!
 Holmes bólintott. Felnézett rám. - Azt hiszem, nem találko-
zunk többet. Nem igaz, alezredes? - A hangja nyugodt, majdnem
barátságos volt.
Megráztam a fejemet.
Az ablak zümmögve felhúzódott. .
Agyrém, gondoltam magamban, miközben figyeltem, ahogy a
konvoj lassan megindul.
Ahogyan a bejárat felé mentem, észrevettem, hogy a követő-
imnek nyoma veszett. Odarohant hozzám egy hórihorgas, kecske-
szakállas riporter. - Ugye, maga Jensen alezredes, aki...
- Nem nyilatkozom - vetettem oda.
Amikor beléptem az üvegajtón, eszembe jutott, hogy Hol-
mesnak a szeme sem rebbent, amikor közöltem vele: Tupper tá-
bornoktól kaptam engedélyt a nyomozás folytatására. Ez pedig azt
jelenti, hogy már tudott róla.

40
- Öt perc! Öt perc múlva legyenek itt! - harsogta a telefonba:
az elgyötörtnek tűnő alezredesnő Tupper tábornok irodájának
előterében. - Még tíz doboz, és egy kézikocsi. Tíz. Nagy méretű. -
Letette a telefont, és miközben masszírozni kezdte a halántékát,
észrevett engem.
Előreléptem, és megmutattam a jelvényemet. - Jensen alezre-
des, Különleges Nyomozati Osztály....
Megszólalt a telefon. A nő rögtön felkapta. - Nem, minden-
képpen nagy dobozok kellenek! Nem érdekel, honnan! Szerezze
meg őket! - Lecsapta a kagylót, aztán fejcsóválva rám nézett. -
Hihetetlen. Szerintem ezek nem is értik, mit beszélek. És holnapra
mindennek a helyén kell lennie. Hallott már ilyet? Reggel nyolc-
ra. És csak egy órával ezelőtt szóltak nekünk.
Együtt érzőn bólintottam. Az egyik sarokban két őrmester
dossziékat pakolt ki egy iratszekrényből, aztán dobozokba rakták
őket. Egy civil nő képeket szedett le a falról, és az egyik íróasztal-
ra rakosgatta őket. Egy másik lány pedig elhelyezte a képeket egy
dobozban. Egy ezredes dühödten csapkodta egy számítógép bil-
lentyűzetét, és közben halkan szitkozódott, megállás nélkül.
 Így szóltam: - Fél tízre...
De az alezredesnő elnézett a fejem fölött, és kiabálni kezdett. -
Nem, Madge, először az űrsiklókról készült képeket! Azonnal
vigye át őket, hogy a lehető leghamarabb felkerüljenek a falra! A
tábornok asztronauta, az isten szerelmére. - Kimerültén felsóhaj-
tott, és ismét rám nézett.
- Jensen alezredes fél tízre, jól mondom? Egy pillanat. -
Elszáguldott a folyosón.
Madge hozzálátott, hogy kivegye a dobozból a korábban bera-
kott képekét, és közben halkan dünnyögött. - Azt hinné az ember,
hogy ilyenkor küldenek egy kis segítséget. Mégiscsak a vezérkari
főnökről van szó.
- Micsoda? - kérdeztem. - Mit mondott?
Madge rám pillantott.
- Tupper tábornok a légierő új vezérkari főnöke?
- Nem tudta, uram? - Madge meglepettnek tűnt. - Holmes tá-
bornok tegnap este jelentette be. Tupper tábornok a légierő új
vezérkari főnöke. Jól hangzik, nem? Mindannyian nagyon izgatot-
tak vagyunk,
- Jöjjön, Jensen alezredes - szólított az alezredesnő egy pilla-
nattal később. A folyosóról intett.
Amikor elindultam feléje, enyhe rosszullét környékezett.

Beterelt az irodába, aztán halkan becsukta mögöttem az ajtót.

Tupper tábornok karba tett kézzel állt az íróasztala mellett, és
tévét nézett. A riporter a várható bejelentésről beszélt; a háttérben
a vietnami emlékművet és az előtte felállított színpadi emelvényt
lehetett látni. Már korábban rájöttem, hogy Holmes ide tartott: a
nagygyűlésre, amit azért tartanak, hogy rábírják a jelölés elválla-
lására. Tupper tábornok az egyik székre mutatott, aztán a távirá-
nyítóval levette a tévé hangját.
Ahogy leültem, észrevettem, hogy az irodában dobozok van-
nak szétszórva mindenfelé; nyilvánvalóan a falakról eltávolított
emléktárgyakkal, dísztáblákkal voltak teli.
Tupper mosolyt erőltetett az arcára, és körbepillantott az iro-
dában. - Amint láthatja, költözködés közben vagyok, alezredes! -
Odament az íróasztal mögött álló székhez. Lassan mozgott és
lassan beszélt, mintha húzni akarná az időt.
Halkan köhintettem. - Gratulálok a kinevezéséhez, uram!
 Műmosoly. - Köszönöm, alezredes!
- Meglehetősen váratlan volt, nem, uram?
Tupper szótlanul nézett rám. Előrehajolt, és fölemelt egy irat-
tartót az íróasztal sarkáról. - Látta az FBI-jelentést Watkins tábor-
nok haláláról, alezredes?
- Fogalmam sem volt arról, hogy az FBI hivatalosan nyomo-
zást végez az ügyben, uram! - Elhallgattam. - Csak a ma reggeli
újságokból tudtam meg.
- Igen. Nos, a bizonyítékok Masonis ellen meglehetősen egy-
értelműek, nem igaz? De hát ezzel ön is tisztában van, ugye, alez-
redes?
Bólintottam.
Kinyitotta az irattartót. - A kés, a robbantáshoz szükséges kel-
lékek...
- Tudom, uram! Én is ott voltam.
Tupper becsukta az irattartót, és az íróasztalra dobta. -
Farnsworth igazgató úr közölte velem, hogy az FBI lezárja az
ügyet.
Nem szóltam semmit.
- És a területileg illetékes rendőrség is így döntött. Tájékoztat-
tam az igazgató urat, hogy a légierő sem foglalkozik tovább az
üggyel. - Sokatmondó pillantással nézett rám.
Tökéletesen kifejezéstelen arccal néztem rá, és ezért még
erőlködnöm sem kellett. A Holmesszal folytatott beszélgetés után
Tupper már nem tudott meglepetést okozni.
Tupper odacsúsztatta elém az irattartót. - Holnap reggelre ké-
rem a jelentését, amiben megerősíti a szövetségi nyomozás ered-
ményeit.
Összeszorított szájjal néztem az FBI-jelentésre. Mégsem moz-
dultam, hogy fölvegyem. Nyugalmat erőltetve magamra, így szól-
tam: - Hadd utaljak egy korábbi beszélgetésünkre, tábornok úr!
Cao Dinh, a halott hadifoglyok, emlékszik?
- Az ügy lezárult, alezredes!
- Nagy a valószínűsége annak, uram, hogy nem Masonis tette.
- A szentségit neki! Ne legyen ostoba, Jensen!
- Tegnap este valaki felgyújtotta Masonis házát.
Tupper dühödten rábökött a jelentésre. - Gázszivárgás volt!
- És gondoljon a katonákra! Húsz évvel ezelőtt cserbenhagy-
tuk azokat a szerencsétleneket.
 - Fogja be a száját, Jensen! - ordította Tupper. Néhány másod-
percig dühödten meredt rám, aztán megenyhültek a vonásai. -
Nézze, a katonák halála nagyon sajnálatos! Higgye el nekem,
hogy én is szeretném megtudni az igazságot! De pragmatikus em-
ber lévén, tisztában vagyok azzal, hogy vannak olyan kérdések,
amelyek jobb, ha megválaszolatlanul maradnak. A tegnapi be-
szélgetésünk óta bizonyos, hm, információk a tudomásomra jutot-
tak. A további nyomozás... - Nagyot nyelt, a megfelelő szavakat
kereste. - A további nyomozás jóvátehetetlen károkat okozna az
országnak és a hadseregnek. Holnapra kérem a jelentését, és a
nyomozás lezárására vonatkozó javaslatát. Megértette?
Ernyedten dőltem hátra a székemben. Nem is tudom, mire
gondoltam. Tupper nem véletlenül kapott négy csillagot: igazi po-
litikus. - Uram, önnek semmi szüksége sincs az én jelentésemre!
- Ez parancs, alezredes! Maga a nyomozást vezető tiszt. Hol-
nap reggel az íróasztalomon legyen a jelentés, amiben lezárja az
ügyet.
Lassú mozdulattal fölvettem az irattartót az asztalról. - Akkor
végeztünk is, uram?
Tupper egyenesen a szemembe nézett. - A következő két év-
ben én irányítom a légierőt, alezredes!
Hallgattam.
- Gondoltam, érdekli, hogy megnéztem a személyi anyagát,
Jensen. Kiváló. Jó esélye van arra, hogy hamarosan előléptetik... -
Lassan hátradőlt, összekulcsolta a kezét, és várakozóan nézett
rám.
Nyers megvesztegetési kísérlet, a legkevésbé sem kifinomult
módszerekkel. Vajon Holmes van a háttérben?, tűnődtem ma-
gamban. Tartsd a szádat. Jensen, és örülj az ezüst sasoknak! Bó-
lintottam. Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha nem mondok
semmit. A tévé képernyőjére esett a pillantásom.
- Érdemes elgondolkoznia rajta, Jensen! Nézze csak, úgy lát-
szik, hogy kezdődik!
A képernyőn megjelent Holmes: éppen kiszállt a limuzinból.
Lassú léptekkel ment az emelvény felé, mosolyogva integetett a
tömegnek. Ragyogóan festett elegáns egyenruhájában. A kamera
a tömegre váltott. Vidám és minden valószínűség szerint éljenző
sokaság. Közelről mutattak egy fiatal nőt; kisgyermeket tartott a
kezében, arca ragyogott a boldogságtól. Miközben a kabátja haj-
tókájára tűzött jelvény szövegét próbáltam kibetűzni, Tupper tá-
bornok megszólalt: - Holmes bejelenti, hogy a hét végén lemond
az egyesített vezérkari bizottság elnökének tisztéről.
- Ilyen hamar?
Tupper bólintott. - A vén nyavalyás végül is úgy döntött, hogy
indul az elnökválasztáson. Hova a fenébe tettem a távirányítót?
Megcsóváltam a fejemet. Holmes nem vesztegeti az idejét, az
biztos. Elindultam az ajtó felé, de megálltam.
- Tábornok úr?
- Mit óhajt még, alezredes? - kérdezte Tupper ingerülten. A
távirányító már a kezében volt.
- Tévedett, uram - mondtam halkan. - A négycsillagos tábor-
nokok is kaphatnak előléptetést.
Amikor kijöttem az irodából, Holmes hangja harsogott a télé-
ből.

Odakint, az előtérben változatlanul nagy volt a sürgés-forgás,

de valaki még a televíziót is bekapcsolta. A pakolás, rendezgetés
közben a képernyőt nézték az emberek. Odaléptem a tévé elé,
hogy belehallgassak Holmes beszédébe. Holmes tábornokot kivá-
ló retorikai képességgel áldotta meg a sors. Beszéde megindító,
felkavaró volt: a hazafiság, a szenvedély és az ígéretek ügyes ke-
veréke volt. Számos népszerű, és populista témát érintett. Keve-
sebb kormányzati beavatkozás, kevesebb adó, több rendőr, több
munkahely. A lista végtelennek tetszett.
A Medal of Honor ott virított a mellkasán, Holmes bátorságát,
hősiességét hirdette, és persze szépen gyűjtötte a szavazatokat.
Beszéde végén Holmes kitárta a karját, és örömmel sütkérezett az
éljenző, rajongó tömeg szeretetében.
Fantasztikus beszéd volt, szögeztem le magamban. Tudtam,
hogy az Amerikai Egyesült Államok következő elnökét látom.
Ezután egy riporter jelent meg a képernyőn, egy közismert po-
litikai szakíró társaságában, aki arról kezdett beszélni, hogy
Holmes milyen eredményekre számíthat a legutóbbi közvéle-
mény-kutatási adatok alapján. - Nyolcvan százalék, Tim! Hihetet-
len! Szerintem nyugodtan kihirdethetnék a győztest, és megtart-
hatnák a beiktatási ceremóniát.
 - Nagyon úgy látszik, Jake! Mindannyian tudtuk, hogy indulni
fog az elnökválasztáson, de a bejelentés mégis váratlan volt. Tak-
tikai húzás talán?
- Politikai villámháború, Tim! Csak néhány hónap múlva lett
volna esedékes a bejelentés, amikor Holmes tábornok elnöki
mandátuma, az egyesített vezérkari bizottság élén, lejár. De kato-
naember lévén, a tábornok pontosan tudja micsoda hatása van egy
váratlan, előre ki nem számítható lépésnek. És ez a nagygyűlés
volt a tökéletes díszlet. Támogatóitól körülvéve, a vietnami em-
lékmű előtt. Csöppet sem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy
Holmes az első perctől kezdve így tervezte. Alaposan feladta a
leckét a többi jelölteknek, akik most törhetik a fejüket azon, hogy
milyen stratégiai lépéssel tudják esetleg ellensúlyozni Holmes
váratlan hadbaállását.
- Mondja, Jake, mi a véleménye arról a pletykáról, hogy
Holmes azt tervezi: személyes vagyonából ötvenmillió dollárt
áldoz a kampányra?
- Minden további nélkül elképzelhető. De az a gyanúm, hogy
nem lesz rá szüksége.
- Ha jól sejtem, önnek nem sok kétsége van afelől, hogy ki
nyeri majd a választást - mondta a riporter. - Azt hiszem, most
Marsháé a szó. Roger Walsh, Holmes kampányfőnöke áll a mik-
rofonja előtt. Marsha...
A kép egy csinos nőre váltott, aki mellett egy meglepően fia-
tal, szélesen vigyorgó férfi állt. Felismertem: ő irányította a jelen-
legi elnök fölöttébb sikeres kampányát. A jelek szerint a lojalitás
nem tartozik Roger Walsh jellemző vonásai közé. Bár kétségte-
len: Holmesnak körülbelül félmilliárd dollárral több pénze van,
mint az elnöknek.
Rettentő fáradtnak éreztem magam. Az alezredesnőre pillan-
tottam, aki éppen visszatért az íróasztalához. - Csak kíváncsiság-
ból kérdem, önök mikor tudták meg, hogy a tábornok ezt a beje-
lentést teszi?
- Ma reggel. De azt hiszem, hogy Tupper tábornok tegnap este
kapott egy telefont.
- Ki váltja fel Holmes tábornokot az egyesített vezérkari bi-
zottság elnöki székében? - Nem címeztem senkinek a kérdést.
- Williams tengernagy - válaszolta az alezredesnő.
 Holmes bábja. Ebben nincs semmi meglepő. Bólintottam, és
megint a tévére pillantottam. A kamera a tömeget pásztázta, de én
nem az embereket néztem.
Csak a fekete gránitfalat láttam a háttérben. A fekete kőbe vé-
sett huszonhárom névre gondoltam.
Kisétáltam, mielőtt még valami olyat mondanék, amit aztán
megbánok.

Úgy számoltam, hogy másnap délután ötig van időm, akkortól

számíthatok arra, hogy fölmentenek a beosztásomból. Ha nem
alszom, akkor talán harminc óra.
Megálltam egy nyilvános telefonnál a Pentagon legalsó szint-
jén, a metróállomáshoz vezető mozgólépcső közelében. Figyeltem
a járókelőket, de csak azokat, akik nem viselnek egyenruhát. Ha
valaki követ, biztosan civilben van. De túlságosan nagy volt a
tömeg, és úgy látszott, senkit nem érdeklek különösebben.
Dr. Alphonse Colettát a washingtoni telefonkönyvben találtam
meg. A titkárnője közölte, hogy a doktor úr ugyan bent van, de
egész nap betegeket fogad. Talán majd a jövő héten. Azt mond-
tam neki, hogy a washingtoni rendőrség gyilkossági csoportjának
a nyomozója vagyok, és csak néhány kérdést szeretnék föltenni a
doktor úrnak. Megadtam Lee nevét; arra gondoltam, hogy egy
helyi rendőr talán nagyobb súllyal bír. A titkárnő megkért, hogy
várjak.
- Tizenegy óra körül a doktor úr tud magára szánni néhány
percet - mondta, amikor ismét jelentkezett.
Az órámra pillantottam. Az kevesebb, mint egy óra mostantól.
Oda kell mennem először.
Lee-t a rendőrségen értem el, ott várta a hívásomat. Elsétált
mellettem egy ismerős férfi, de nem is nézett rám.
Egy perccel később ráléptem a lefelé vezető mozgólépcsőre.

A vonaljegy-automatánál nézegetni kezdtem a jegyárakat, az-

tán komótosan aprópénzt keresgéltem a zsebemben. Miután a gép
kiadta a jegyet, a metrótérkép elmélyült tanulmányozásába fog-
tam. De egy pillanatra sem néztem körbe. A közeledő metrósze-
relvény zaját hallva, elindultam a bejárati forgókereszt felé.
Mint általában, a délelőtti forgalom most is meglehetősen gyér
volt, talán ha harminc ember várt a metróra, a fele egyenruhás. A
jegyellenőrző masina beszippantotta a jegyemet, és kimentem a
peronra. A metrószerelvény lassan begördült, aztán lefékezett.
Tétován, határozatlanul álldogáltam a peronon. Megszólalt a
csengő, az utolsó figyelmeztetés a beszállásra.
Rohanni kezdtem a metrókocsi ajtaja felé. Kiabálás, dulakodás
és lökdösődés zaját hallottam a hátam mögött.
- Hé, miszter! A pénztárcám! Elvette a pénztárcámat! Hékás!
- Engedjen el! Nem vettem el semmit. Az úristenit neki! En-
gedjen már el!
- Ne mozduljon! Rendőr! Rendőr! Már jönnek!
- Maga megőrült! Vegye le rólam a kezét! Maga nem tudja,
mit csinál, ember! Én nem nyúltam a pénztárcájához.
Beléptem a majdnem teljesen üres metrókocsiba.
Az ajtók sziszegve becsukódtak. Leültem. A velem szemben
ülő haditengerészeti százados megszólalt: - Vajon mi történhetett?
- Valami pénztárca miatt kiabáltak - mormogta egy asszony.
- Elég idegesnek látszik a fickó - állapította meg a százados.
- Nem úgy néz ki, mint egy tolvaj - vélekedett az asszony. -
Túl jól van felöltözve.
- Sohasem lehet tudni - mondta a százados.
Elindultunk.
Hátranéztem. Egy szőke meg egy fekete férfi lefogtak egy jól
öltözött férfit, aki láthatóan üvöltözött velük. Ahogy kigördültünk
az állomásról, a jól öltözött férfi megpördült. Mintha pontosan
engem nézett volna.
Hátradőltem, és lehunytam a szememet.

41
A McPherson Square az ötödik megálló volt. Kisétáltam a
zajba, verőfénybe, hőségbe és szmogba. Északi irányba indultam
el. Alig mentem egy háztömbnyit, amikor valaki dudálni kezdett.
- Charlie! Hé, Charlie! - Mellém gurult egy autó, és lefékezett.
Odamentem, és beszálltam az utasülésre.
- Senki nem követte? - kérdezte Lee.
 - De igen, egy férfi. Webster és Jonesy feltartóztatták, amíg én
meglógtam. - Elmosolyodtam. - Most biztosan magyarázza a bi-
zonyítványát a főnökeinek.
- FBI?
- Biztos vagyok benne.
- Nagyszerű. Utálom azokat a kölniszagú primadonnákat. -
Lee hátrapillantott a válla fölött, aztán bevágott egy taxi elé. Ékte-
len dudálás a hátunk mögött. Lee mutatott valami csúnyát a taxis-
nak. Benyúlt a zakója zsebébe, elővett egy jegyzettömböt, és oda-
adta nekem. - A cím és a telefonszám, amit kért, az utolsó lapon
van.
Lemásoltam.
- Éppen indulni készültem, amikor megjelent a főnököm.
Mondtam neki, hogy egy darabig még nem akarom lezárni az
ügyet. Előadtam a szokásos szöveget arról, hogy vannak még nyi-
tott kérdések. Megemlítettem a tüzet Masonis házánál. - Lee meg-
csóválta a fejét, és közben grimaszba rándult az arca. - Rossz ötlet
volt. Fitch százados berángatott az irodájába, bevágta az ajtót, és
üvöltve közölte velem, hogy a parancs az parancs. Nagyon vilá-
gosan a tudtomra adta, hogy hacsak nem akarom járőr szolgálat-
ban találni magam, akkor azonnal zárjam le az ügyet. Mit mond-
jak, majd szétrobbant a dühtől, és ez nagyon fura. Fitch százados
ritkán szokott kijönni a sodrából, általában nagyon nyugis.
- Nem mondta meg, hogy ki van a háttérben?
- Á, dehogyis! És eszem ágában sem volt megkérdezni, inkább
gyorsan leléptem.
- Nem érdekes. Valószínűleg úgysem tudja.
A taxi hirtelen dudálva megelőzött minket, Lee tudomást sem
vett róla.
- Visszaüt ránk, ha sokat kérdezősködünk.
- Tudom.
- Lehet, hogy csak kicseszünk magunkkal.
- Lehet. - Úgy helyezkedtem el az ülésen, hogy szembefordul-
hassak Lee-vel. - Harry?
- Tessék.
- Bármikor kiszállhat.
Lee megvonta a vállát. - Gondolom, igen. Van azonban egy
apró kis probléma.
- És pedig?
 - Koreai vagyok. - Látta, hogy nem értem. - Tudja, tartozom
Tippett ezredesnek. Mázlim volt, hogy megmentette az életemet.
Ne felejtse el, én is ott lehettem volna azon a hajón.
Megcsóváltam a fejem. Lám, a fesztelen, könnyed viselkedés
megtévesztő is lehet.

Behajtottunk a rózsaszínben és sárgában pompázó, hatalmas

kétszintes épület parkolójába. A város bármelyik másik pontján
nagyon feltűnő lett volna ez az avantgarde stílusú épület. De nem
itt. A Dupont Circle a szabad lelkek, a hatvanas évekből itt maradt
hippik és a homoszexuálisok menedéke volt. A bejárat tartóoszlo-
pán lévő dísztáblán ennyi állt: Dupont Circle Pszichiátriai Köz-
pont. Dr. Coletta neve is ott volt, vagy tíz másik orvos neve mel-
lett.
Amikor besétáltunk a tejüveg bejárati ajtón, Lee felhorkantott.
- Az az érzésem, hogy mindjárt beront Don Johnson, és nyakon
csíp egy drogdílert.
Átvágtunk a növényekkel teli előcsarnokon, amelynek rózsa-
színű falait tengeri tájképek díszítették.
- Úristen, de ronda! - mondta Lee utálkozva.
- A rózsaszín állítólag megnyugtató - feleltem. - Az iroda sze-
rintem a folyosó végén van.

- Állj! - A barna hajú, apródfrizurás, amazon termetű ügyfél-

fogadó titkárnő fölemelkedett az íróasztala mögött, és drótkeretes
szemüvegén keresztül ránk meredt. - Maradjanak ott, ahol van-
nak!
Megálltunk az elegáns, de mégis meglepően diszkrét berende-
zésű várószoba közepén. Itt nem a hipermodern lakberendezési
elvek érvényesültek: sötét faborítás a falakon, ízléses bútorok, és
vastag, sötétkék szőnyeg a földön. Baloldalt súlyos mahagóni
ajtó, rajta aranybetűkkel dr. Coletta neve.
- Maguk újságírók? - szegezte nekünk a kérdést az ügyfélfo-
gadó titkárnő. - Ha igen, hívom a biztonságiakat.
- Nyugalom, hölgyem - felelte Lee, és a jelvényéért nyúlt -
Rendőrök vagyunk.
- Ideszóltunk telefonon - tettem hozzá.
A nő kicsit megnyugodott. - Ja persze! Lee hadnagy. - Ráme-
redt a jelvényére és az igazolványára, mintha tudná, hogy mit is
lát, aztán fényesen rámosolygott Lee-re, Az én jelvényemet szinte
meg sem nézte. - Elnézést kérek, hadnagy! De ha tudná, hogy
milyen telefonokat kapunk... és néhány újságíró ide is jött. Kény-
telen voltam kidobni őket. Mindenki erről a gyilkosról beszél.
Tényleg megölte azt a sok embert?
- Azt mondják. Mennyit kell várnunk?
- Ó, csak néhány percet! Foglaljanak helyet! - Káprázatos mo-
solyt küldött Lee felé. Miközben elhelyezkedett az íróasztala mö-
gött, azt mondta: - Dr. Colettát rettenetesen bántja, ami történt.
Úgy érzi, hogy meg kellett volna akadályoznia azt a sok szörnyű-
séget. - Fölemelt egy dossziét, és odalépett a három, fából készült
iratszekrény egyikéhez. - A doktor úr nagyon sok vietnami vete-
ránt kezel - folytatta egy pillanattal később. - Tulajdonképpen ez a
szakterülete. Jó néhány veterán van odafönt.
- Odafönt? - kérdeztem.
A nő mosolygott. - Fent, a Rolling Hillsen.
- A Rolling Hills kapcsolatban áll az állami veteránkórházak-
kal?
- Nem, dehogy! Kizárólag magánkézben van. - Visszafordult
Lee-hez. - Nem túl fiatal maga ahhoz, hogy hadnagy legyen?
- Nem, nem hinném. - Lee kényelmetlenül fészkelődött a szé-
kén.
- Én Jenny vagyok. Jenny McGerry.
- Hm... én meg Harry - felelte Lee.
Amikor az iroda ajtaja kinyílt, Lee szinte felugrott a székéről.

Dr. Alphonse Coletta pontosan úgy nézett ki, mint egy pszi-
chiáter. Ötven körüli, őszülő férfi, vékony, intelligens arccal és
ápolt kecskeszakállal. Már csak egy szemüveg hiányzott. Elsétált
mellettünk, közben halkan beszélt egy félénk kis emberhez, aki
ezerdolláros öltönyt viselt. A doktor észrevett minket, és megállt.
- Doktor úr! - szólalt meg Jenny. - Az úr Lee hadnagy, a másik
úr pedig...
- Jensen alezredes - mondtam. - A légierő Különleges Nyomo-
zati Osztályáról.
Parányi mosoly. - Maga az a katonai nyomozó, akit az újsá-
gokban is említettek.
Bólintottam.
 Coletta a félénk ember felé fordult. - A jövő héten találko-
zunk, Mr. Steen!
Mr. Steen elmosolyodott, meghajtotta a fejét, aztán sietős lép-
tekkel kiment.
- Kénytelenek leszünk rövidre fogni, uraim - közölte velünk a
doktor úr.
Bevezetett minket az irodájába.

Bár volt odabent egy pamlag is, Coletta a biliárdasztal méretű

íróasztalával szemben lévő két támlás székre ültetett le minket.
- Már mindent elmondtam az FBI-nak - jelentette ki. - Nem
hiszem, hogy bármi új információval tudnék szolgálni. Minek
köszönhetem a látogatásukat? Azt hittem, hogy a nyomozást már
lezárták.
- Csak néhány rutinkérdést szeretnénk feltenni, doktor úr. -
Lee elővette a jegyzettömbjét. - Tegnap délután egy bizonyos
Jacobs nővér betelefonált hozzánk, és beszámolt Mr. Masonisról.
Bólintás. - Sally.
- Azt mondta, hogy Masonis beszélni szeretett volna az ön
egyik páciensével, Mr. Hansonnal. De ön azt nyilatkozta, hogy
Masonis fel akarta vetetni magát a szanatóriumba.
- Ó, értem már, honnan ered a félreértés! - Coletta, kecske-
szakállát simogatva, hátradőlt. - Elnézésüket kell kérnem! Ha
pontosan tudom, mit mondott önöknek Sally, akkor szóltam volna
neki, hogy hívja fel önöket, és tisztázza a félreértést. Sally látta a
riportot a tévében, és izgalmában összekeverte Mr. Masonist azzal
az illetővel, aki nagyjából ugyanabban az időben érkezett a szana-
tóriumba. Azt hiszem, ez érthető is, tekintettel a körülményékre.
Előrehajoltam. - Doktor úr, ön azt állítja, hogy Masonis egyál-
talán nem akart beszélni Mr. Hansonnal?
- Pontosan. - Elmosolyodott, és megvillant tökéletesen szabá-
lyos fogsora.
- Mondja, doktor úr, ki ez a másik ember? - tette fel a kérdést
Lee. - Tudja, akit Jacobs nővér összekevert Masonisszal!
Coletta széttárta a karját. - Számos támogatóink egyike. Egy
nagyon jómódú és nagyon nemes lelkű ember, aki komoly össze-
gekkel járul hozzá jó néhány betegünk kezelésének költségeihez.
De egyben olyan ember is, aki ragaszkodik a diszkrécióhoz. Nem
szeretné, ha jócselekedetei nyilvánosságra kerülnének.
 - Aha - jegyezte meg Lee szárazon. - Azt tudja, doktor úr,
hogy Jacobs nővér hívását rögzítettük magnószalagra?
- Hanyagságnak tartanám, ha nem így tettek volna, hadnagy!
- Akkor jobb, ha tudja, hogy Jacobs nővér a leghatározottab-
ban azt állította: ő küldte el Masonist.
- Nem Mr. Masonis volt, hadnagy! - Coletta könnyedén, mo-
solyogva válaszolt.
Lee állkapcsa egy pillanatra megfeszült, aztán a hadnagy las-
san nagyot sóhajtott. - A szalagon Jacobs nővér azt mondja, hogy
elküldött egy férfit, aki szerinte Masonis volt. Nem engedte meg
neki, hogy beszéljen Hansonnal, mert nem volt hozzá engedélye
Hanson édesanyjától.
- Nagyon különös. - Coletta összeillesztette a két kezét, és si-
került értetlen kifejezést erőltetnie az arcára. - Fogalmam sincs,
miért mondott ilyet Sally. A támogatónk természetesen beszélhe-
tett Mr. Hansonnal, ahogy néhány más beteggel is, akiknek a ke-
zelési költségeihez hozzájárul. - Megcsóválta a fejét. - Sally még
fiatal, könnyen izgalomba jön, és hajlamos arra, hogy összekever-
je a dolgokat. De én jelen voltam a támogatónk és Mr. Masonis
érkezésekor is. Biztosíthatom önöket, hogy Mr. Masonis rendkí-
vül zaklatottnak tűnt. Egyébként csak az intézet szolgáltatásai
felől érdeklődött. - Nyíltan, őszinte arccal nézett ránk.
Tudtam, hogy hazudik, Lee is tudta, és bizony Coletta is tudta,
hogy mi tudjuk. De a jelek szerint egészen biztos volt abban, hogy
képtelenek lennénk bizonyítani. Sejtettem, hogy miért, de azért
megkérdeztem.
- Doktor úr, megadná nekünk Jacobs nővér telefonszámát és
lakcímét? - Coletta megrázta a fejét. - Talán gondot jelent?
- Természetesen megadhatom maguknak - felelte -, de nem
mennek vele sokra. Sally szabadságot vett ki. Ha jól tudom, ma
reggel repülőre ült, és elutazott.
- Közölte, hogy miért és hová ment?
Határozott fejrázás. - Nem, nem emlékszem rá!
- Sejtettem - dünnyögte Lee.
Coletta, arcán műmosollyal, úgy tett, minta nem hallotta vol-
na.
- Mikor jön vissza? - kérdeztem.
- Nem mondta. - Coletta az órájára nézett. - Nézzék, uraim,
ezeket a kérdéseket már a szövetségi ügynökökkel is tisztáztuk.
Talán föl kellene venniük velük a kapcsolatot! Ma még sok páci-
ensem van.
- Még néhány kérdést engedjen meg - kértem.
- Azt hiszem, már elég időt szántam önökre, uraim!
- Brady Hanson. Pontosan mi a baja?
Coletta rám nézett, és hosszú pillanatokon keresztül nem vette
le rólam a tekintetét. Azt hittem, hogy az orvos-beteg viszonyra
való hivatkozással megtagadja a választ. De végül megvonta a
vállát, és azt mondta: - Petechialis vérzés következtében súlyos
agyi katasztrófa történt. A sérülés általános, bár a frontális lebeny
különösen súlyosan károsodott. Ennek eredményeképpen Mr.
Hanson krónikus rendellenességekben szenved, megemlíthetem
egyebek mellett az amnetikus tüneteket és a hallucinációkat, illet-
ve az általános értelmi funkciók határozott visszaesését.
- Ugyan már, doktor úr - szólalt meg Lee gúnyos hangon,
- Mondja ezt el nekünk érthető, emberi nyelven!
Coletta csak hűvös pillantásra méltatta Lee-t. - Laikusok szá-
mára is érthetően úgy fogalmazhatnám, hogy Mr. Hanson nagyon
komoly fejsérülést szenvedett, ami gyógyíthatatlan károkat oko-
zott az agyában. Valószínűleg ismerős maguknak az a jelenség,
amikor a bokszoló kábán tántorog a kapott ütésektől.
- Hogyne, láttunk már ilyet.
- Na. - hát próbálják így elképzelni. - Coletta ismét az órájára
nézett.
- Azt mondta, hogy Hanson amnetikus tüneteket produkál -
mondtam. - Ez azt jelenti, hogy amnéziás?
A pszichiáter ingerülten sóhajtott fel. - Igen, alezredes! Az
ilyen esetekben ez tipikusnak mondható. Mr. Hanson csak a sérü-
lés előtti eseményeket, illetve a közelmúlt eseményeit képes fel-
idézni egy-két rövid percre. A kettő közötti időszakból nem ma-
radt meg semmi.
Összevontam a szemöldökömet. - Tehát ön azt állítja, hogy
Mr. Hanson nem emlékszik semmire, ami a sérülése óta történt,
viszont fel tudja idézni, mondjuk, sráckorának eseményét?
- Így van.
- Tudja, hogy mikor sérült meg?
- Minden valószínűség szerint nem sokkal azután, hogy lelőt-
ték a gépét. A parasztok meg a katonák, akik megtalálták, rettene-
tesen megverték. Itt érnek véget az emlékei, logikusnak tűnik te-
hát, hogy ékkor történt a sérülés.
Lee megköszörülte a torkát. - Mennyi időt töltött Mr. Masonis
a Rolling Hill Szanatóriumban?
Coletta flegmán vállat vont. - Nem sokat. Körülbelül tíz percet
beszéltünk. És néhány perccel azelőtt érkezett, hogy, beszélgetni
kezdtünk. - Felállt. - Most már tényleg be kell fejeznünk!
Mi is felálltunk. Coletta gyorsan megkerülte az íróasztalát,
odament az ajtóhoz, és kinyitotta.
Megálltam az ajtóban.
- Doktor úr?
- Mit óhajt még?
- Csak kíváncsi vagyok. Ha jól értem, Mr. Hanson semmire
sem emlékszik a fogságba kerülésével és a szökésével kapcsolat-
ban.
Coletta automatikusan simogatni kezdte a szakállát. - Így van.
- Gyorsan kilépett az előtérbe.
Követtem őt, és azon tűnődtem, hogy vajon megint hazudott-e
a doktor úr.

Odaértünk a kocsihoz. Lee betette a kulcsot a zárba. Nekitá-

maszkodtam az ajtónak, ujjammal a kocsi tetején doboltam, és az
a régi mozifilm járt az eszemben, amelyik Holmes szökéséről
szól. Abban egészen biztos voltam, hogy a filmben Hanson nem
volt elmebeteg. Lee rám nézett a kocsi teteje fölött, és látta, hogy
nagyon töröm valamin a fejemet.
- Mi a helyzet, Charlie?
- Mondja, Harry, ha meg akarna szökni egy vietnami hadifo-
golytáborból, magával vinne egy katonát, aki mentális problé-
mákkal küszködik?
Lee hunyorgott. - Az holtbiztos, hogy nem. Őrültség lenne.
Nem akartam szójátékkal jópofáskodni.
- És azt tudjuk, hogy Holmes tábornok nem őrült.
- Igen. Gondolom, megvolt rá az oka... - Lee megcsóválta a fe-
jét. - Bár kutya legyek, ha tudom, hogy mi az.
Az órámra néztem. - Mindjárt ebédidő van.
- Aha.
Sokatmondó pillantással néztem rá. - Jenny valószínűleg ráér.
- Na, álljon meg a menet, Charlie!
 - Látta azokat az iratszekrényeket Jenny íróasztala mögött?
- Igen.
- Elmondom, mit kellene csinálnia.

42
Lee, amikor egy perccel később kijött az épületből, nem lát-
szott valami jókedvűnek. Arckifejezéséből tudtam, hogy Jenny
elfogadta a meghívást.
- Pinocknál találkozunk, miután végeztem - mondta. - De ma-
ga fizeti az ebédet, Charlie!
- Rendben.
- Meg a taxit. És a borravalót is.
Készségesen bólogattam, aztán beültem a kocsiba, és elhajtot-
tam.
Pinock irodája Fairfaxben volt. De a Watergate alig tíz percre
volt, a New Hampshire Avenue végén. Felhívtam a számot, amit
Lee-től kaptam. Egy nő vette föl a telefont. Közöltem vele, hogy
ki vagyok. Kissé értetlennek tűnt, de azt mondta, menjek föl. Az-
tán felhívtam Jonesyt Talia lakásában. Talia vette föl a telefont.
- Alezredes, azt akarom, hogy az emberei hagyják el a laká-
somat - mondta rögtön. - Fáradt vagyok. Egy kis időre van szük-
ségem. Azt akarom, hogy menjenek el! Most azonnal!
- Természetesen, Talia, de ellenőriznünk kell, hogy nincsenek-
e poloskák a lakásban...
- Ted halott, alezredes! Az ügynek vége. Az FBI szerint ön-
gyilkos lett. Lehetséges, hogy tényleg így van. Ki tudja? Én csak
azt tudom, hogy nagyon fáradt vagyok. És azt akarom, hogy maga
meg az emberei hagyjanak engem békén! Kérem!
- Rendben van, Talia! Adja Jonesyt!
Talia kiáltott a főtörzsőrmesternek. - Mondja meg neki, hogy
menjenek el - ismételte nekem.
Mielőtt válaszolhattam volna, Jonesy fölvette a másik telefont.
- Halló, uram!
Kattanás, Talia letette a kagylót.
- Mi van vele, Jonesy?
Jonesy hallgatott.
 - Nem tud beszélni?
- Nem.
- Három perc múlva a kocsijában. - Letettem a telefont. Meg-
álltam egy piros lámpánál, és beütöttem a számot. Jonesy nyom-
ban felvette.
- Mi van a nővel?
- Nem tudom pontosan - felelte Jonesy. - Nem számított arra,
hogy jövünk. Nagyon ideges volt, amikor megjelentünk. Nem
akart beengedni minket. Azt mondta, hogy jöjjünk vissza később.
Megfenyegettem, hogy felhívom Jowers ezredest, erre visszako-
zott. De furcsán viselkedik... zaklatott, ideges. Mintha rejtegetne
valamit.
- Mintha rejtegetne valamit?
- Csak megérzés. Nem volt otthon, amikor megérkeztünk. Kö-
rülbelül tíz percet vártunk rá. Látnia kellett volna, milyen arcot
vágott, amikor észrevett minket. Éppen szálltunk ki a kocsiból, és
úgy bámult ránk, mintha a pokolba kívánna minket. Útközben a
lakása felé többször is megpróbáltam felhívni, hogy szóljak neki.
De nem volt otthon.
- Elmondta, hogy hol volt?
- Nem, uram! De néhány perccel az érkezése után valaki fel-
hívta telefonon. Láthatólag nagyon felzaklatta, a hívás.
- Hallotta, hogy ki hívta?
- Nem. Rövid beszélgetés volt. Néhányszor azt mondta, hogy
nem, aztán letette.
- Nem lehet, hogy Masonis halála viselte meg?
- Ki van zárva, uram - válaszolta Jonesy tárgyilagosan.
- Már majdnem végeztek?
- Néhány perc híján.
- És?
- Egyelőre nem találtunk semmit. És egyhavi fizetésemet rá,
hogy nem is fogunk.
Nem ebben a válaszban reménykedtem. - Az FBI-os fickóval
nem volt semmi gond?
- Nagyon dühös volt. Még hallani fogunk róla. És, uram, el-
mentem a légierő nyilvántartójába, fölvettem Swanson őrnagy
anyagát.
A hangjából arra következtettem, hogy talált valamit. A fü-
lemhez szorítottam a telefont.
 - Az utóbbi két évben Watkins tábornok szárnysegédje volt.
- Ezt tudjuk.
- De ezt megelőzően másfél éven keresztül egy másik négy-
csillagos szárnysegédje volt. .
- Ki az?
- Holmes tábornok.
Hátradőltem, és a mobiltelefon sistergését hallgattam. Talia és
Holmes.
Kapcsolat ott, ahol nem kellene lennie.
Dudáltak mögöttem. A lámpa már zöldre váltott.

Szinte kótyagosan hajtottam át a kereszteződésen. A telefon

még mindig sistergett a fülembe.
- Uram?
- Itt vagyok, Jonesy!
- Az biztos, hogy Holmes tábornok neve gyakran fölmerül... -
Sokatmondóan elhallgatott, aztán megköszörülte a torkát. - Utá-
nanéztem annak az ápolónőnek a Takli Légitámaszpontról. Akivel
Holmesnak állítólag viszonya volt. Semmi. Gail Colsonnak hív-
ták. Alezredesként ment nyugdíjba. Néhány éve halt meg rákban.
Megházasodott, de gyereke nem volt.
Felsóhajtottam. Ennyit érnek hát a pletykák. Na de mindegy,
úgysem érdekes már! Holmes és Talia. Megcsóváltam a fejemet.
- Megszerezte a listát Talia kimenő hívásairól?
- Már elkészült, de még nem mentem el érte.
- Szerezze meg! Aztán találkozzunk a Watergate-nél. -
Megadtam neki a lakás telefonszámát, - Mondja meg Websternek,
hogy maradjon ott, és tartsa Taliát megfigyelés alatt. Van fényké-
pezőgépe?
- Odaadhatom neki az enyémet, de... - Jonesy finoman köhin-
tett. - Az a gyanúm, hogy Webster nem a legmegfelelőbb ember
erre a feladatra, hiszen...
- Nézze, Jonesy, lehet, hogy meg akarja kefélni azt a nőt! De
már elég nagyfiú ahhoz, hogy elvégezzen egy megfigyelési fel-
adatot.
- De ha Swanson őrnagy elmegy hazulról, és Webster követni
kezdi a déli forgalomban... A nő észreveszi, ha Webster nem ve-
szíti el rögtön.
 - Oké, igaza van. Mondja meg Websternek, hogy húzza az
időt a lakásban, amennyire csak lehet! Szóljon Jurgensnek meg
Petersnek! Diszkréten kövessék a nőt! De mondja meg nekik,
hogy ha elveszítik, kitekerem a nyakukat! Később majd beszélni
akarok Taliával, és szeretném tudni, hogy hol van.
- Negyvenöt percet kérek, uram! - Jonesy letette a telefont.
Pontosan tudtam, hogy mit mutat majd a Talia kimenő hívása-
it rögzítő lista. Coletta állítása szerint Masonis csak néhány percet
töltött a Rolling Hills Szanatóriumban. Tehát hacsak a gyilkos
nem volt éppen ott (ami fölöttébb valószínűtlennek tetszik), nem
volt elég idő ahhoz, hogy valaki értesítse a gyilkost, aki aztán
odament a szanatóriumhoz, követte Masonist, és megölte a parko-
lóban.
Hacsak nem Coletta maga tette.
De meglehetősen abszurdnak tűnt a feltevés, hogy Coletta be-
piszkítaná gondosan rendben tartott kezecskéit egy ilyen mocskos
gyilkossággal.
Tehát ha nincsenek poloskák a lakásban...
Talia vajon ugyanazt az embert hívta föl előző este, aki meg-
ölte Watkinst... és Tippettet?
Milyen kár érte, gondoltam keserűen. Gyönyörű, okos -
Taliának mindene megvolt. De hát miért? Holmes jutott az
eszembe. Talia korábban a szárnysegédje volt.
Kezdett kialakulni a kép.
Jobbra fordultam a Virginián, aztán gyorsa balra a Watergate
épületkomplexum felé.

Behajtottam a Watergate Hotel földalatti garázsába, megmu-

tattam a jelvényemet a parkolóőrnek, aztán leállítottam a kocsit
egy látogatók részére fenntartott helyen. Fölmentem a lépcsőn egy
szinttel feljebb, aztán az utcán a külföldi hangzású neveket viselő,
drága üzletek mellett elsétáltam a szomszédos épület bejáratáig.
Beszálltam a liftbe, hogy fölmenjek a hatodik emeletre.
Megint Talia járt az eszemben: becsvágya, a drága holmik iránti
vonzalma. Korábban észre kellett volna vennem, korholtam ma-
gamat.
Negyvenes évei elején járó, levendulaszínű kosztümöt viselő
nő nyitott ajtót. Fellépése magabiztos volt; irányításhoz szokott
ember benyomását keltette.
 - Jensen alezredes vagyok, és Ms. Hansont keresem.
- Ms. Hanson vagyok, alezredes! Értetlenkedve néztem rá. -
De hát.
Elmosolyodott. - Nyilván az édesanyámat keresi. Szólnom
kellett volna, amikor telefonon beszéltünk. Ő nincs itt, de kérem,
jöjjön be! Hamarosan hazaér. Azt beszéltük meg, hogy együtt
ebédelünk.
Beléptem a legnagyobb, legelegánsabb lakásba, amit valaha is
láttam. Tudtam, hogy azon a környéken egy ilyen lakás ára jóval
egymillió dollár fölött van. Ms. Hanson bevezetett a vajszínű
nappaliba, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a folyóra és a Theodore
Roosevelt-szigetre.
Leültem a pamlagra.
- Kér inni valamit?
- Köszönöm, nem. Csak néhány kérdést szeretnék föltenni.
Ms. Hanson eligazgatta a szoknyáját, és helyet foglalt. Arcvo-
násai talán kissé túlságosan élesnek tűntek, ezért túlzás lett volna
azt mondani róla, hogy gyönyörű, de kétségtelenül vonzó nő volt.
Elkomolyodott az arca. - Azt mondta, hogy a fivéremről van szó.
Köze van ennek ahhoz a férfihoz, a gyilkoshoz, aki beszélni akart
vele a szanatóriumban? Anyám említette, hogy a rendőrök azt
gondolták, az illető esetleg ide is eljön.
Bólintottam. - Könnyen lehet, hogy azt gondolta: az ön fivére
tud valamit.
- Mondjuk mit?
- Nem tudom. Abban bízom, hogy ön vagy az édesanyja segí-
teni tud nekem. Dr. Colettával már beszéltem.
- Az az öntelt kuruzsló. - Grimaszba rándult az arca. - Egy
szavát se higgye annak a sarlatánnak!
- Azt hittem, hogy ő az egyik legjobb szakorvos azon a terüle-
ten.
- Ez a hír járja róla, de én nem hiszem. Évek óta próbálom
meggyőzni az anyámat, hogy vigyük el onnan Bradyt. De ő na-
gyon odavan a doktor úrért. Szerinte Brady a lehető legjobb keze-
lést kapja.
- De önnek más a véleménye?
Ms. Hanson zord mosolyt villantott rám. - Mennyi ideje van,
alezredes úr?
 Hátradőltem, és kényelmesen elterpeszkedtem a kanapén. -
Amennyit csak akar.
Kivett egy cigarettát a dohányzóasztalkán álló ezüstdobozból.
Engem is megkínált, de köszönettel visszautasítottam. Egy sas
alakú öngyújtóval gyújtott rá. Mélyet szippantott a cigarettából,
aztán körbemutatott a nappaliban. - Hogy tetszik ez a lakás?
- Nagyon szép.
- Nem az anyámé.
- Valóban?
- A bútorok sem.
- Értem.
- És a Mercedes sem, amivel közlekedik.
- Ühüm.
- A rezsijét is fizetik, tisztességes havi járandóságot kap, orvo-
si, fogorvosi kiadásait is állják. És persze Brady kezelésének költ-
ségeit is a nagyra becsült dr. Coletta szanatóriumában. - Dühös
mozdulattal ütögette bele a cigarettáját a hamutartóba. - Kíváncsi
rá, hogy miért?
Bólintottam.
- Holmes tábornok miatt. - Rám függesztette a tekintetét. -
Most bizonyára azt gondolja, hogy nagyon hálátlan vagyok.
- Biztosan megvan rá az oka.
- Csak egy.
- A bátyja?
- Igen, a bátyám. Tönkreteszik abban a szanatóriumban.
- A Rolling Hillsben.
Bólintás. Újabb mély szippantás. - Holmes tábornok - aki ak-
koriban még Holmes őrnagy volt - ragaszkodott ahhoz, hogy
Brady odakerüljön. Anyám és én rettentő boldogok voltunk. Úgy
gondoltuk, Bradynek minden esélye megvan arra, hogy rendbe
jöjjön. És ekkor jött Holmes ajánlata, hogy élete végéig gondos-
kodik az anyámról. Nagyra értékeltük a segítségét. Az első né-
hány évben úgy tűnt, hogy Brady állapota javul. Aztán, körülbelül
tizenöt évvel ezelőtt, hirtelen rosszabbra fordult. Szinte egyik
napról a másikra. Kérdezősködni kezdtem, korábban Bradyvel
lehetett beszélgetni. Nem minden gond nélkül, de azért többé-
kevésbé érthetően képes volt elmondani néhány mondatot, és tu-
dott egyedül enni meg öltözködni. - Elnyomta a cigarettát. - Most
kellene látnia őt. Alig tud beszélni. Nehezen ismer fel engem meg
az anyámat. Régebben szívesen elment sétálni, szerette nézni a
televíziót. Most egész nap ül egy hintaszékben a sarokban, és csak
a falat bámulja.
- Azt mondja, hogy a változás egyik napról a másikra követ-
kezett be?
- Ezerkilencszáznyolcvanban, a Hálaadás ünnepén találkoztam
vele. Jól érezte magát. Akkoriban a Pennsylvaniai Állami Egye-
temre jártam. Amikor hazajöttem karácsonyra, drámaian vissza-
esett az állapota. Meg voltam döbbenve. Brady alig ismert meg
engem.
- Lehetséges, hogy a visszaesés a sérülések elkerülhetetlen
következménye volt, és dr. Coletta nem tehetett semmit.
Ezt állítja dr. Coletta is. De tíz évvel ezelőtt elvittem Brady
orvosi anyagát néhány prominens orvosnak. A legtöbben azt
mondták, hogy a visszaesés nem volt indokolt. A terápia hatására
inkább javulnia kellett volna az állapotának. Nem értették, mi
történhetett. Megpróbáltam kérni, hogy más orvosok is megvizs-
gálhassák Bradyt. Képzelheti, mi lett az eredmény. Dr. Coletta
felhívta az anyámat, és azt mondta neki, hogy én nem bízom meg
a véleményében. És ekkor akcióba lépett Holmes. Meggyőzte az
anyámat, hogy rosszul látom a helyzetet, és túlzásokba esem.
Anyám szent emberként tiszteli a tábornokot. Nélküle Brady
meghalt volna Vietnamban. Attól félt, hogy Holmes hálátlannak
fogja őt tartani, ezért ott hagyta Bradyt dr. Colettánál. Ha csak
szóba hozom a témát, rettentő mérges lesz.
Előrehajoltam. - Beszélt valaha önnek a fivére a hadifogsággal
kapcsolatos élményeiről?
Ms. Hanson elgondolkodott egy pillanatra. - Sok-sok évvel
ezelőtt. Amikor még tudott összefüggően beszélni, nem emléke-
zett semmire. Súlyos emlékezetkiesésben szenved. De amikor
hallucinálni kezdett, mondott mindenféle őrültséget. Dr. Coletta
azt állította, hogy nincs semmi értelme annak, amit beszél.
- De mégis, mit mondott? Vissza tud emlékezni konkrétumok-
ra?
A nő megborzongott. - A javát nem lehetett érteni. Gügyögött
vagy vinnyogott, nyüszített. De volt egy hallucinációja, ami több-
ször is visszatért. - Majdnem elcsuklott a hangja. - Újraélte, hogy
összeverik. Neveket üvöltözött. Vietnami neveket. Biztosan az
őrei vagy a kínzói voltak. Szörnyű volt... szörnyű. - Ms. Hanson
fázósan összehúzta magát.
- Másra nem emlékszik? - kérdeztem halkan. - Semmi olyat
nem mondott, ami ismerősnek, érthetőnek tűnt önnek? Esetleg
más foglyokat nem emlegetett?
Bizonytalan fejbólintás. – De, egyszer.
- Igen?
Ms. Hanson mély levegőt vett. - Egyszer a visszatérő halluci-
nációk alatt. Brady többnyire olyan neveket és szavakat kiáltozott,
amiket nem értettem. De ezúttal más volt a helyzet. - Lehunyta a
szemét. A hangja megremegett. - Úgy tetszett, hogy szörnyű fáj-
dalmai vannak. Elviselhetetlen... fájdalmai. - Kinyitotta a szemét,
és rám nézett. - Egy nevet kiáltozott, újra meg újra. Az egyetlen
amerikai nevet, amit valaha is hallottam tőle.
- Ki volt az?
- Holmes - felelte Ms. Hanson. - Azt üvöltötte, hogy Holmes.

43
Valahol a lakásban ütött egy óra. Ms. Hanson cigarettát tartó
keze jól láthatóan megremegett.
- Mikor jelentkeztek a hallucinációk?
- Tizenöt évvel ezelőtt.
- Egészen biztos abban, hogy a fivére Holmes tábornok nevét
üvöltötte?
- Igen.
- És ez csak egyszer fordult elő?
Bólintás. Cigarettájából hosszú füstcsík kígyózott a mennyezet
felé.
Az arcára szegeztem a tekintetemet. - Pontosan mikor? Em-
lékszik a dátumra?
Ms. Hanson a hamutartóba ütögette a cigarettáját, közben
homlokán elmélyültek a ráncok. Meglepve pillantott fel. - Akkor,
Hálaadás ünnepén. Ezerkilencszáznyolcvanban. Igen, biztos va-
gyok benne.
- Akkor esett vissza hirtelen az állapota?
 Újabb bólintás. - Milyen kár! Brady már kezdett egészen jól
lenni.
- Elmondta valakinek? Colettának? Holmesnak?
Ms. Hanson határozottan rázta a fejét. - Nem, Holmesnak
nem! De dr. Coletta éppen ott volt. Rögtön nyugtatót adott
Bradynek.
Kiegyenesedtem ültömben, és hirtelen úgy éreztem, hogy kő
van a gyomromban.
Megszólalt a csengő.

Elég volt csak rápillantanom Jonesy arcára, és máris tudtam,

hogy valami baj van. Köszönetet mondtam Ms. Hansonnak, és
megadtam neki a telefonszámomat. Megkértem, hogy hívjon fel,
ha bármi fontos az eszébe jut. Azt is elmondtam, hogy jó néven
venném az édesanyjától, ha jelentkezne, hátha hozzá tud még ten-
ni valamit az elhangzottakhoz. Azt olvastam ki azonban a tekinte-
téből, hogy az anyja soha nem fog felhívni.
Miközben a lift felé tartottunk, Jonesy azt mondta:
- Telefonáljon be az irodába, uram! Martel hadnagy már jó
ideje próbálja elérni önt, és nagyon zaklatottnak tűnik.
Megnyomtam a lift hívógombját. - Miért?
Jonesy nagyot nyelt, és szemmel láthatóan kényelmetlenül
érezte magát. Kinyílt a liftajtó.
- Ugyan már, Jonesy - mondtam, miközben beszálltunk. -
Bökje már ki!
- Talán jobb lenne, hogyha beszélne Martel hadnaggyal, uram!
Ingerülten néztem rá.
- Felmentették a P Direktorátus parancsnoki tisztségéből, uram
- mondta halkan Jonesy.

Jonesy kocsijából telefonáltam, ami Lee autójától néhány par-

kolóhellyel arrébb állt. Linda Martel hadnagynak olyan volt a
hangja, hogy azt hittem, mindjárt elsírja magát.
- Tupper tábornok nagyon mérges volt, uram! Kiabált. Azt
akarta megtudni, hogy önnek milyen beszélnivalója volt dr.
Colettával. Azt mondta, hogy közöljem önnel: azonnal hagyja
abba a nyomozást. Azt is mondta... szóval azt is mondta, hogy
találjam meg magát... és mondjam meg, hogy ön már nem vezeti a
P Direktorátust.
 - Nincs semmi baj, Linda! Nyugodjon meg, rendben? -
Hallottam, heg} szaggatottan veszi a levegőt. - Na, jobban van
egy kicsit?
- Uram, azt hiszem, fel kellene hívnia a tábornokot. Nagyon
mérges volt, uram! Nagyon mérges.
- Köszönöm, Linda! Ha megint telefonál, mondja meg neki,
hogy maga szólt nekem. Rendben? Van még valami más?
- Egy üzenet. Mrs. Moffitt-tól. Azt kéri, hogy hívja fel.
- Watkins tábornok titkárnője?
- Igen, uram! Nagyon izgatott volt.
- Megvan a telefonszáma. Ennyi?
- És többször hívta a felesége, uram! Azt mondja, hogy sür-
gős. Más nincs, uram!
Homlokráncolva gondolkodtam. Vajon miért telefonált Jean? -
Köszönöm, Linda! Minden jót! - Először Jeant próbáltam meg
felhívni, de foglalt volt. Ezután Mrs. Moffittot hívtam Watkins
tábornok irodájában. Jowers vette föl a telefont. Mrs. Moffitt ép-
pen elment ebédelni. Üzenetet hagytam. Aztán megint Jeant pró-
báltam hívni. Második csengetésre fölvette.
- Mi újság, drágám? - kérdeztem.
- Te jó isten, Charlie! Mi folyik itt? Valami bajba keveredtél?
Nem válaszoltam rögtön. - Miért? - kérdeztem végül.
- Tupper tábornok kétszer is keresett. Azt mondta, hogy azon-
nal hívd fel. Nagyon dühös volt a hangja. Charlie, mit csináltál?
- Nézd, Jean, ezt most nem mondhatom el! De tudom, mit csi-
nálok. Ne aggódj, jó?
- Charlie?
- Most nem tudok beszélni. Értsd meg, kérlek! Mennem kell!
De próbálj meg ne aggódni!
Hosszú hallgatás a vonal másik végén. - Akkor mondd meg,
hogy ki van a furgonban!
- Furgonban? Miféle furgonban?
- Egy furgon parkol az utca túlsó oldalán. Néhányszor kiles-
tem az ablakon, de nem száll ki belőle senki. Szerintem a házat
figyeli.
- Egy percig se aggódj miattuk! Engem keresnek.
- Akkor tényleg bajban vagy.
- Nem. Jean, minden rendbe fog jönni. Szeretlek!
- Vigyázz magadra, Charlie - mondta Jean halkan.
 Letettem a telefont. Gyűlöltem magamat, mert Jeannek ag-
gódnia kellett miattam. De most már nem tudok semmit sem csi-
nálni ez ellen. - Az FBI-osok megint ott vannak a házamnál, el
akarnak kapni - közöltem Jonesyval. Aztán hátradőltem a kocsi
ülésében, és az ablakon kibámultam a garázs betonfalára.
Jonesy hitetlenkedve meredt rám, amikor rájött, hogy nem te-
lefonálok többet.
- Nem hívja fel Tupper tábornokot?
- Minek hívnám fel? Azt a parancsot adná, hogy hagyjam abba
a nyomozást. Minimum fenyítést kapok.
- Igen, uram, de...
- Jonesy, fel vagyok mentve.
Jonesy nem szólt semmit.
- Nem hittem, hogy ilyen hamar sor kerül rá. - Az órámra pil-
lantottam. - Kevesebb, mint egy óra.
- Mire utal, uram?
- Nem telt el egy óra, és Tupper már tudja, hogy Colettánál
jártam, és az FBI ismét akcióba lépett. - Komoran mosolyogtam
Jonesyra. - Azt hiszem, Colettának nagyon jó kapcsolatai vannak.
Na, megvan az a lista Talia kimenő hívásairól?
Bólintás.
Egy autó gördült le a rámpán, aztán csikorgó gumikkal leféke-
zett az egyik parkolóhelyen. Buggyos nadrágot viselő,
punkfrizurás, tinédzserkorú srác mászott ki belőle, és ránk pillan-
tott. Megvonta a vállát, és elindult a lépcső felé. - Talia telefonált,
ugye? - kérdeztem mormogva.
Újabb bólintás.
- Megvan a szám, amit hívott?
- Egy másik mobiltelefon. - A hátsó ülésen lévő dossziéra mu-
tatott. Odanyúltam és felkaptam. Csak egyetlen lap volt benne.
Jonesy aláhúzta a hívást. Tegnap este háromnegyed kilenckor.
Percekkel azután, hogy Masonis felhívta Taliát. Bár tudtam, hogy
mire számítsak, mégis szörnyű csalódottság járt át.
- Ellenőriztette a barátjával, hogy kinek a számát hívta Talia?
- Nem tudta megmondani. Nem helyi a szolgáltató.
- Majd megkérjük Lee-t. - Kivettem a lapot a dossziéból, ösz-
szehajtogattam, és betettem a zakóm zsebébe.
- Az biztos, uram, hogy nagyon szeretnem tudni, miért csinál-
ta.
 Nem szóltam semmit.
- Ismerve a nőt, vagy pénz, vagy hatalom.
- Vagy Holmes.
Jonesy lassan hátradőlt.
- Hallgatom.

Miután befejeztem, Jonesy egy teljes percen keresztül szótla-

nul bámult ki az ablakon. Aztán megcsóválta a fejét. – Uram, ez
az ember elnök lesz.
- Lehet.
- Ön szerint Holmes tényleg rábírta. Colettát, hogy csináljon
valamit Hanson agyával?
Bólintottam. - Vagy lehet, hogy Coletta magától cselelfedett.
Végül is mindegy, Coletta azért tette, amit tett, mert Hanson egyre
jobb állapotban volt, kezdte visszanyerni az emlékezetét. Eszébe
jutott neki valami Holmesról.
- De ön azt mondta, hogy Hanson hallucinált.
- Igen, de fogadni mernék, hogy van valami igazság a halluci-
nációiban. Vagy Coletta nem akart kockázatot vállalni. Valószí-
nűleg azt tette, amit Holmes mondott neki. Egy biztos: az a sze-
mét disznó csinált valamit. Különben mivel magyarázható Han-
son drámai visszaesése nem sokkal az incidens után? - Egyre job-
ban elfogott a düh. - Istenem, micsoda aljas gazember!
- Vajon mit csinálhatott? Lobotómiát hajtott végre?
Elgondolkodtam. - Az törvénytelen. Nem tehetett olyasmit,
ami ennyire nyilvánvaló. Amit felfedezne egy alaposabb vizsgá-
lat. Szerintem gyógyszerezte.
- Gondolom, Hanson kihallgatása csak időpocsékolás lenne.
Bólintottam.
- Különben Hanson már régen halott volna.
- De vajon mit tudhatott Hanson, uram? Úgy értem, hogy
mindketten hadifoglyok voltak. Holmes az életét kockáztatta,
hogy magával hozza Hansont. Igazi hős.
Veszettül káromkodni kezdtem.
Jonesy értetlenkedve nézett rám. - Uram?
Lehunytam a szememet. Megint formálódni kezdett a kép.
Kissé homályos volt. Aztán egyre világosabb. - Igazi hős -
mondtam hirtelen, és kinyitottam a szememet. .
-Tessék?
 Sebesen kezdtem beszélni. - Azt mondta, hogy Holmes igazi
hős, ugye? De mi van, ha mégsem az? Mi van, ha Holmes még-
sem volt olyan baromi nagy hős?
Jonesy úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem.
- Mi van, ha Holmes kollaboráns volt? Áruló? A szentségit!
Ha Holmes... - Rácsaptam a műszerfalra. - A nyavalyás. Ezért
választotta Hansont.
- Uram?
- Hanson, Jonesy! Ő a kulcsfigura. - Rávigyorogtam Jonesyra,
de közben remegtem. Mintha valaki felkapcsolta volna a lámpát a
fejemben. - Tud követni?
- Csak próbálkozom, uram!
- Gondolkozzon csak! Mi a különleges Hansonban? Miben kü-
lönbözött a többi hadifogolytól?
- Hát, abban, hogy nem emlékezett semmire.
- Pontosan. Így aztán Holmes, miután szabadon engedték, őt
választotta. Az egyetlen foglyot, aki nem tudta elmondani, hogy
Holmes áruló, mert nem emlékezett az égvilágon semmire.
- Szabadon engedték? Azt akarja mondani, hogy az észak-
vietnamiak egyszerűen elengedték Holmest és Hansont?
- Így kellett történnie. Minél többet töröm rajta a fejem, annál
képtelenebbnek tűnik az, hogy egy olyan szellemi állapotban lévő
ember, mint Hanson, meg tudott szökni a hadifogolytáborból.
Maga sem hiszi, hogy Holmes magával vitt volna olyan katonát,
aki veszélyeztette volna egy igazi szökés sikerét.
Jonesy lassan bólintott. - Nem, tényleg nem hiszem! De hogy
az észak-vietnamiak csak hagyták elsétálni őket... - Elhallgatott. -
Pénz?
- Miért is ne? Holmes több millió dollárt ér. Egész biztosan
tudtak erről az észak-vietnamiak is. Emlékezzen csak, hogy mit
mondott Birelli. Valaki lefizetett tizenötmillió dollárt az észak-
vietnamiaknak. Nekem az a tippem, hogy Holmes megegyezett
velük: a családja fizet a szabadságáért. De volt egy apró kis prob-
léma. Nem lehet csak úgy szabadon engedni őt. A közvélemény, a
sajtó keresztre feszíti. A gazdag fickó megvásárolja a szabadsá-
gát, szegény társai meg sínylődnek a fogságban. És amennyiben
Holmes kollaboráns volt, akkor még nagyobb problémával kellett
szembenéznie. Tisztában van azzal, hogy amint a társai is kisza-
badulnak, mindenki megtudja a titkát. Ez pedig a karrierje végét
jelenti.
Jonesy állkapcsa megfeszült. - Ha önnek igaza van, akkor... -
Megrázta a fejét. - Az a rohadt, szemét gyilkos! Tehát az is része
a megállapodásnak, hogy a többi hadifoglyot kinyírják.
- Holmesnak ez volt az egyetlen megoldás.
Jonesy úgy festett, mint aki mindjárt elhányja magát az undor-
tól.
- Tehát az észak-vietnamiak úgy intézik, hogy Holmes nyu-
godtan kisétálhasson. Hanson is vele megy, valószínűleg azért,
hogy hihetőbbé tegye Holmes történetét. Vélhetőleg Holmes ötle-
te volt. Aztán kitalálja a mesét, hogy a hátán cipelte Hansont. Így
aztán tényleg olyan, mint egy igazi hős, És a dolog működik.
Holmest szentté avatják, kitüntetéseket kap, és jó úton van afelé,
hogy az ország legmegbecsültebb katonája legyen. Sötét titka
biztonságban van, hiszen az észak-vietnamiak elhíresztelik, hogy
az amerikaiak legyilkolták a saját katonáikat. És ez a garancia
arra, hogy a mieink nem kezdenek el kutakodni, nyomozni.
- Ezért van az, hogy a szövetségiek, a Fehér Ház meg minden-
ki segédkezik az ügy eltussolásában - dünnyögte Jonesy. - Cso-
dás! Holmes valószínűleg betegre nevette magát az évek folya-
mán, tudván, hogy Uncle Sam gondosan őrzi a titkát.
- Egészen addig, amíg Watkins tábornok munkához nem lát.
Watkins mindent megtud Holmes árulásáról Thótól. Beszámol
Masonisnak. Meg kellett gyilkolni őket.
- De valaki elmondta Holmesnak, hogy mit tudott meg
Watkins tábornok és Masonis.
- Igen.
- Ha nem Masonis volt az... - Nem mondta ki, ami tökéletesen
nyilvánvaló volt. Fölösleges lett volna.
Mindketten tudtuk, hogy Watkins beszélt valakinek, aki közel
állt hozzá, valakinek, akiben megbízott, valakinek, akit a lánya-
ként szeretett.
Taliának.
Hátradőltem, és mélyeket lélegeztem: így próbáltam megnyu-
godni.
- Aljas, számító dög. - Jonesyt még sohasem láttam ilyen dü-
hösnek.
Nem mondtam semmit.
 Jonesy rám nézett.
- És most mihez kezdünk?
Lényegében semmiféle bizonyíték nem volt a kezünkben.
Minden a megérzésen, gyanún alapult; a konkrétumokat már ré-
gen megsemmisítették. Megráztam a fejemet. - Nem tudom.
Nincs igazi bizonyítékunk.
- Swanson őrnagy a kezünkben van.
- De nem biztos, hogy hajlandó beszélni. - Az órámra pillan-
tottam. - Jöjjön utánam! Nézzük meg, hátha Pinock tud nekünk
mutatni valami érdekeset!

44
A fairfaxi városházától egyutcányira lévő ötszintes épület má-
sodik emeletének nagy részét elfoglalta a Pinock Könyvvizsgáló.
Részben elválasztó falak mögé rejtett asztalok labirintusán vág-
tunk keresztül: figyelmes tekintetek meredtek a fénylő monitoron
szaladgáló számsorokra. A háttérben nyomtatók zümmögtek
megállás nélkül.
Beleptünk az Elnök feliratú ajtón, és egy üvegfalú fogadó-
térbe jutottunk. Lee egy széken ücsörgött, és egy horgászati ma-
gazint olvasgatott. Fölnézett, már éppen mondani akart valamit,
de észrevette, hogy milyen komor az arckifejezésem.
A helyiség közepén elhelyezett kerek asztalnál két titkárnő ült.
Az idősebbik elmélyültet: püfölte a komputere billentyűzetét,
tudomást sem vett rólunk. Fiatalabb kolléganője, egy csinos, bar-
na hajú nő, kedvesen rám mosolygott. Odasétáltam hozza,
- Üdvözlöm. Jensen alezredes vagyok. Mr. Pinock bent van?
A nő szinte felpattant. - Igen. Jensen alezredes! Mr. Pinock
már nagyon várta. Szolok neki, hogy itt van. – Elment a fogadótér
hátulsó részében lévő dupla ajtóhoz, és finoman bekopogtatott.
Lee felállt, és az egyik asztalra dobta a magazint.
- Mit sikerült megtudnia? - kérdeztem tőle.
Lehalkította a hangját. - Coletta dupla aktákat tart a betegeiről.
- Megnézte Hansonét?
- Az nincs ott. De az összes többi igen.
- És Hansoné hiányzik?
 - Nem hiányzik. Az ő aktáját soha nem tartották együtt a töb-
bivel.
- Dr. Coletta nagyon óvatos ember.
- Úgy látszik. És van még valami. Néhány kilométerre a kikö-
tőtől a hullámok partra vetettek egy hullát. Egy kereskedelmi uta-
zó Albuquerque-ből. - Elhallgatott. - Hiányzik az egyik lába.
Felszisszentem, aztán szomorúan bólintottam.
Kinyílt az ajtó.
- Fáradjanak be, uraim! - mondta a titkárnő.
- Mi már találkoztunk - mondta Lee, és biccentett Pinocknak.
Bemutattam Jonesyt. Mindannyian kezet ráztunk, aztán elhe-
lyezkedtünk a tágas iroda sarkában az ovális tárgyalóasztal körül.
Pinock a hatvanas éveiben járó, alacsony férfi volt, agilis em-
ber benyomását keltette. Álla erős volt, kézfogása még ¦erősebb.
Az irodában kiállított dísztárgyakból ítélve, két szenvedélye lehe-
tett: a golf és a légierő. Két könyvespolcot is megtöltötték a kü-
lönféle trófeák, melyek tetején ütés közben megörökített golfozót
formázó, ezüstszínű szobrocskák díszelegtek. A falakon fényké-
pek sorakoztak, a mostaninál jóval fiatalabb Pinock feszített raj-
tuk repülős öltözetben, különféle vadászrepülők mellett.
Pinock kinyitott egy három centi vastag dossziét, kivett egy
gyorsnyomtatóval készített lapköteget, és széthajtogatta az aszta-
lon. Négyzeteket, vonalakat láttam rajta, olyan volt, mint egy cég-
csoport felépítését ábrázoló diagram,
- Tegnap este értem a végére - mondta Pinock. - Egy vagyon-
ba került túlórában. Hat emberem dolgozott rajta három napon
keresztül, napi nyolc órában. Ennek ellenére is szinte biztos, hogy
néhány összefüggés elkerülte a figyelmünket. Valószínűleg van
egy vagy két olyan leányvállalat, amit egyszerűen nem tudunk
megtalálni. Csak a nyilvános anyagokkal tudtunk dolgozni: válla-
lati jelentések, a Szövetségi Kereskedelmi Bizottsághoz eljuttatott
beadványok. De a lényeg az, hogy van egy általános elképzelé-
sünk a vállalathálózat felépítéséről.
Előrehajoltam, hogy jobban megnézhessem a diagramot. Volt
vagy tíz beszínezett négyzet, mindegyiken egy név. Cégek, állapí-
tottam meg magamban.
- Na most, Six-Pack, illetve Watkins tábornok a Dynatech
Transport iránt érdeklődött, az pedig itt van - mondta Pinock, és
rámutatott a diagram alsó részén lévő, besárgított négyzetre. -
Nos, ha kívánják, meghallgatják a százdolláros ismertetőt, és ha-
lálra unják magukat, vagy pedig kapnak egy gyors, tízcentes tájé-
koztatót.
- A tízcentes tájékoztató tökéletes lesz - feleltem.
- Nagyszerű! Különben kénytelen lettem volna behívni Julie
Priestlyt, a százdolláros ismertető az ő asztala. - Pinock hátradőlt,
és miközben rám nézett, tollával kopogni kezdett az asztalon. -
Tudják, Watkins nem volt hajlandó elmondani, hogy miért érdekli
őt a Dynatech Transport. Gyanítom, hogy maguktól sem fogom
megtudni, miért törték magukat az embereim.
- Nem mondhatok semmit. Ne haragudjon!
- Van ennek valami köze Watkins halálához?
- Tényleg nem mondhatom meg.
Pinock rám meredt. - Fura. Az újságokban az áll, hogy már el-
kapták a gyilkost, és...
- Pusztán arról van szó, hogy szeretnénk mindennek a végére
járni. Ennél többet, sajnos, nem közölhetek.
Pinock megvonta a vállát, és ismét a diagramra mutatott. - A
Dynatech Transport nemzetközi kutató-fejlesztő cég, gyorsvasút-
rendszerek fejlesztésére specializálódott. Állítólag, legalább is.
- Állítólag? - kérdezte Lee.
- Hát igen. De amennyire meg tudom ítélni, húszegynéhány
éves működése alatt ez a cég nem produkált az égvilágon semmit.
Nincs egyetlen szabadalma, egyetlen prototípusa sem. Van vi-
szont valami, amiben nagyon sikeresek: rengeteg pénzt költenek,
évente körülbelül ötmillió dollárt.
Értetlenkedve néztem Pinockra. - Akkor hogyan tudnak fize-
tőképesek maradni?
- Látják a többi céget itt a diagramon? Mindegyik évente szer-
ződést köt a Dynatech Transporttal, kutatási és fejlesztési felada-
tokkal bízzák meg a vállalatot, és úgy nagyjából egymillió dollárt
fizetnek a szolgáltatásért. Minden törvényes, minden a legna-
gyobb rendben van.
- De hát milyen szolgáltatásokról van szó? - kérdeztem. - Azt
mondta, hogy a Dynatech Transport még nem produkált semmit.
- Igen, valóban így van. Tudom, hogy képtelenségnek tetszik.
De az igazat megvallva, a kutatás-fejlesztés eredménye lényegé-
ben információ. Nehéz megítélni, mennyire hatékony a munka.
Csak annyit mondhatok, hogy Bradley Reasor biztosan tudja, mit
csinál.
- Bradley Reasor? - szólalt meg Jonesy.
Pinock bólintott. - A Global Petroleum vezérigazgatója. - Az
asztal fölé hajolt, és a tollával megütögette a diagram tetején lévő
négyzetet. - Csakúgy, mint a Dynatech, az összes cég a Global
leányvállalata. Ám ellentétben a Dynatech-kel, mindegyik pénzt
csinál. Ezért nem értem az egészet. Bradley kemény, jóeszű fickó,
egyetlen centet sem költ el véletlenül. Egyszerűen nem tudom
felfogni, miért szórja a pénzt egy ilyen veszteséges cégbe, mint a
Dynatech.
De én már nem figyeltem oda. Azóta, hogy Pinock kimondta a
„petróleum” szót. Ami olajat jelent.
Pinock elhallgatott. Rám nézett. - Valami baj van, alezredes?
Kiszáradt a szám. - Global Petroleum. Ki a tulajdonos?
- Egy részvénytársaságról van szó.
- Oké, akkor ki a főrészvényes?
- Bradley Reasor féltestvére - felelte Pinock. - Holmes tábor-
nok. Biztos jól van?
Csak ültem ott, és kalapáló szívvel, üres tekintettel bámultam
Pinockra.
A férfi összevonta a szemöldökét. - Mondják, Holmesnak van
valami köze ehhez az ügyhöz?
- Azt mondta, hogy a Dynatech nemzetközi cég?
- Igen, a központja New Yorkban van, meg valahol a Távol-
Keleten... mindjárt meg is mondom, hol. Na, itt lesz. - Kinyitott
egy dossziét, átlapozott néhány oldalt. - Megvan. Na látják, ez
aztán baromi furcsa, hogy ilyen helyen foglalkoznak gyorsvasút-
fejlesztéssel. Tudom, mit beszélek, voltam ott eleget. Még olyan
infrastruktúrájuk sincs, hogy a vonatok akár csak óránként nyolc-
vannal közlekedjenek.
- Na és hol van ez a hely”? - kérdeztem.
- Thaiföldön. Bangkokban.
Közelebb húztam a székemet az asztalhoz. - Mikor alapították
ezt a céget?
Pinock lepillantott a papírokra. - Itt az áll, hogy ezerkilenc-
százhetvenegyben.
- És minden évben veszteséget tennél? - tette föl a kérdést
Jonesy.
 - A rendelkezésünkre álló információk alapján azt mondha-
tom, hogy igen. Számításaink szerint évente jóval több, mint
százmillió dollár a vesztesége.
Lee halkan füttyentett.
Pinock a fejét csóválta. - Kutya legyek, ha értem, hogy miért
nem számolja fel a Global ezt a céget. Valószínűleg tévedünk. A
Dynatech egész biztosan produkál valamit. De ha megfeszülök,
akkor sem tudom megmondani, hogy mit - Becsukta a dossziét, és
ismét rám pillantott. - Biztos, hogy jól van?
- Remekül a lehelő legjobban.
Rá is mosolyogtam, hogy bizonyítsam.

Pinock az ajtóhoz kísért minket. Jonesy hozta a Dynatech ak-

táit, amit Pinock nekünk adott.
- Nagyon köszönöm a segítségét - mondtam neki.
- Majd nézzen be, ha már sikerült mindennek utánajárni! Sze-
retném tudni, hogy mi is itt az ábra pontosan. Jut eszembe, a fickó
a századomban szolgált, amikor először voltam Vietnamban. Ku-
tyaütő repülős volt.
- Kicsoda?
- Holmes. Hülye-faszkalap. Ha Watkins utána nyomozgatott,
biztosan megvolt rá az oka. - Sokatmondó pillantással nézett rám,
kinyitotta az ajtót, és félreállt.

Jonesyval a fogadótérben vártunk, amíg Lee a fiatalabbik tit-

kárnő telefonján lebonyolított egy hívást.
Nehéz lett volna nem odafigyelni, Lee hangosan beszélt, jól
láthatóan nagyon belemerült a vitába.
- Csak nézz utána, Wally, az isten szerelmére kérlek! Nem.
Esküszöm, hogy nem. Ez a Barnes gyilkossággal függ össze. A
franc essen... - Lee hirtelen elhallgatott, mert észrevette, hogy
mindkét titkárnő meredten bámulja. Szégyenlősen rájuk mosoly-
gott, és lehalkította a hangját. - Nézd, Wally, ne csesszél ki velem,
és nézz utána! Aztán mondd meg a századosnak, hogy már úton
vagyok az irodába! Ez nagyon fontos ügy, Wally! Kösz, haver! -
Letakarta a tenyerével a kagylót, aztán felénk fordult, és elkesere-
detten forgatni kezdte a szemét.
- Százmillió dollár - mondta Jonesy. - Sok pénz.
- Sok bizony - feleltem.
 Néhány perccel később Lee letette a telefont. Azt olvastam le
az arcáról, hogy hírei vannak. Kinyitottam az ajtót, és kisétáltunk
a zajos előtérbe.
Lee utolért. - Fitch nagy jelenetet rendezett. A jelek szerint va-
laki a tudtára hozta, hogy még dolgozom ezen az ügyön. Azt
mondja, azonnal jelenjek meg, hogy szétrúghassa a seggemet.
- De azért utánanézett a számnak, amit Talia hívott?
- Igen. - Lee nem folytatta rögtön. - Céges telefonszám.
Olyan hirtelen álltam meg a keskeny közlekedőfolyosón, hogy
Jonesy nekem ütközött. - Dynatech Transport?
- Nem, a másik. Global Petroleum. - Lee szélesen vigyorgott.
- A szentségit neki! - mondtam, és jóval gyorsabban kezdtem
gyalogolni.

Miután kiléptünk a liftből a földszinti előcsarnokba, Jonesy

elmondta Lee-nek, hogy mit sikerült megtudnunk.
Lee elsötétülő arccal, fogcsikorgatva hallgatta a főtörzsőrmes-
tert.
Kiértünk a ragyogó déli napsütésbe. A parkoló aszfaltjáról fel-
csapódó hőnek köszönhetően úgy éreztük magunkat, mintha sza-
unában lennénk.
Jonesy a mondandója végére ért.
- A jó büdös francba! - mondta Lee, és lassan mélyet lélegzett.
- Tulajdonképpen így is össze lehet foglalni - állapította meg
Jonesy.
- Nem csoda, hogy mindenki fenekedik ránk felülről - véleke-
dett Lee. - És maguk szerint odamegy a pénz? Holmes még min-
dig több milliót fizet a vietnamiaknak? Hogy megvegye a hallga-
tásukat?
- Nagyon úgy tűnik - felelte Jonesy.
- Az a szemét, aljas gyilkos - morogta Lee. - Mit gondolnak,
most már van elég bizonyítékunk?
- Nincs - válaszoltam.
- Még azzal együtt sem, amit Pinocktól kaptunk?
- Esélyünk sem lenne a bíróságon. Egy cég veszteséget termel,
nagy ügy. Ugyanez a helyzet a telefonhívással. Bizonyítani tud-
juk, hogy Talia telefonált. Azt is, hogy a Global Petróleumot hívta
fel. De azt már nem, hogy mi hangzott el a telefonban, illetve még
azt sem, hogy Talia kivel beszélt.
 - De szembesíthetjük a tényekkel, hátha rá tudunk ijeszteni -
mondta Jonesy. - És szerintem nem tud magyarázattal szolgálni.
És nem lesz hajlandó egyedül elvinni a balhét.
Nem tetszett az ötlet. Felfednénk a kártyáinkat. Talia minden,
további nélkül tagadhatja, hogy a telefonhívásnak barmi köze is
lett volna Masonishoz. Ha van esze, egy szót sem szól, ügyvédet
hív...
Végigsimítottam a tarkómon. De hát nem ez az egyetlen lehe-
tőségünk. - Gyerünk, menjünk és beszéljünk Taliával - mondtam
Jonesynak.
Jonesy zordan mosolygott.
- Mi a címe? - érdeklődött Lee.
- Nem azt mondta, hogy vissza kell mennie az őrszobára? -
kérdezte Jonesy.
- A francba Fitch századossal. Mi a címe? Jobb, ha tudom,
hátha lemaradok. - Lee leírta Talia címét. - Az kevesebb, mint
negyedóra innen.
Igaza volt, csakhogy Mrs. Moffitt hívása miatt kerülőt kellett
tennünk.

45
Éppen bekapcsoltam a biztonsági övet, amikor megszólalt a
telefon.
Aggodalmas hang szólt a vonal másik végéről. - Halló? Jensen
alezredes?
- Mrs. Moffitt?
- Úgy gondoltam, erről önnek tudnia kell. Ma reggel valaki
betelefonált az irodába. Tupper tábornok költözése miatt hatalmas
a felfordulás. Először nem hittem, hogy fontos lehet, de... aztán
amikor rájöttem, hogy ugyanazon a napon történt, arra gondoltam,
szólok önnek.
- Mrs. Moffitt, ne haragudjon, nem egészen értem, hogy mit
mond.
- Azon a napon, amikor a tábornok meghalt. Ugyanazon a na-
pon. Hétfőn. Ezért gondoltam, hogy szólok önnek a telefon miatt.
- Milyen telefon miatt?
 - Bizonyos Mr. Joseph Risser jelentkezett.
- Ő kicsoda?
- A Naplemente Fotószalonban dolgozik.
- Értem.
- Azt mondta, hogy elkészültek a fényképek.
Úgy megszorítottam a telefont, hogy majdnem elrepedt. -
Fényképek. Milyen fényképek?
- A tábornok úr hétfőn adta le őket, és másolatokat kért róluk.
De már nem igazán figyeltem rá. A fényképekre gondoltam,
meg arra, amit Birellitől hallottunk.
- Tho azt mondta, hogy vannak fényképei, Charlie!
- Alezredes? Jensen alezredes?
Jonesy éppen ki akart hajtani az utcára. Letakartam a telefont.
- Várjon! - utasítottam Jonesyt.
Megvonta a vállát, és leállította a kocsit.
- Itt vagyok, Mrs. Moffitt! Megadná a címet? - Leírtam, aztán
visszaolvastam, buzgón köszönetet mondtam Mrs. Moffittnak, és
letettem a telefont.
Jonesy érdeklődve nézett rám. - Mi újság, uram?
Lassan elmosolyodtam. - Azt hiszem, egy kis mázlink van.
Kiszálltam a kocsiból, hogy szóljak Lee-nek: változott a terv.
- Vezetéknév? - kérdezte a lány a pult mögött. Szépen csillo-
gó, zöld szeme volt. A névtáblája szerint Trishának hívták. Meg-
adtam neki Watkins nevét, aztán türelmesen várakoztam, amíg
beütötte a számítógépbe. .
A Naplemente Fotószalon nevű videó- és fotószaküzlet film-
részlegében voltunk. A vitrinekben fényképezőgépek és videoka-
merák sorakoztak. Jobb felől hevenyészett műterem volt, falán
portrék. Egy szakállas férfi éppen egy fiatal házaspárral tárgyalt
arról, hogy hogyan készítsen róluk fényképet. A háttérben halk
zene szólt.
Trisha leütött egy gombot a billentyűzetén. Felszaladt a szem-
öldöke. - Raymond Watkins?
Bólintottam.
Ismét a monitorra nézett. - És itt adták le a filmet, uram?
Előszedtem a jegyzetblokkomat. - Bizonyos Mr. Risser telefo-
nált.
A lány arca felderült. - Akkor már értem! Mr. Watkins nyilván
fényképet készíttetett.
 Értetlenül néztem a lányra. :
- Joe Risser a műteremben dolgozik. - Trisha a szakállas férfi
felé intett a fejével. - Ő az.

- Miben segíthetek, uraim? - kérdezte Risser. Elmondtam neki,

hogy tudomásom szerint felhívta Mrs. Moffittot.
Letette a ceruzáját, aztán bedobott egy borítékot a szemetesbe.
- Persze, emlékszem. Nagyon meg voltam lepve, amikor a hölgy
azt mondta, hogy az illető az a tábornok, akit meggyilkoltak.
Eszembe sem jutott, hegy a két ember ugyanaz. Az sem tudtam,
hogy az a férfi tábornok. De persze, amikor idejött, nem viselt
egyenruhát.
- Szeretnénk elvinni a fényképeket.
- Sajna, nem segíthetek. Már nincsenek itt.
Hitetlenkedve meredtem rá.
- Nincsenek itt?
- Már elvitték. Mondja, nem maga telefonált? Megmondtam a
telefonban is, hogy csak akkor adom oda a fényképeket, ha meg-
van a nyugta.
- Valaki idetelefonált? - szólt közbe Lee. - Kicsoda?
Joe kissé ingerülten sóhajtott fel. - Nemtom. Azt mondta a fic-
kó a telefonban, hogy neki kell fölvennie a fényképeket, amiket
Watkins itt hagyott. Közöltem vele, hogy ha van nyugta, akkor
semmi gond. Mire azt válaszolta, hogy rendben van. Azt kérdezte,
hogy hány fényképről van szó, mennyi a számla, meg ilyesmi.
Megmondtam neki. Meg persze azt is, hogy a nő amúgy is eljön
értük.
- Nő? Miféle nő?
- Amikor megtudtam, hogy ez a pasas, ez a Watkins, meghalt,
rögtön felhívtam a komputeremben lévő másik számot. Emlékez-
tem rá, hogy Watkins határozottan azt kérte: ha őt nem tudom
elérni, értesítsem ezt a hölgyet. Hát ezt is csináltam.
Elgyengült a térdem. - Mi a neve? A férfi elgondolkozott. -
Csinos kis nő... ja, igen! - Elvigyorodott. - Talia.
- Mikor volt itt? - kérdezte Lee mérgesen.
Joe kissé nyugtalannak tűnt. - Hát... ma délelőtt. Talán úgy tíz
körül. Valami gond van?
- És maga odaadta neki a fényképeket annak ellenére, hogy
nem volt nála nyugta? - tette föl a kérdést Lee.
 - Rajta volt a neve a megrendelésen. Megnéztem az igazolvá-
nyát.
- Mit tudna nekünk mondani azokról a fényképekről? -
kérdeztem.
De Joe a fejét rázta. - A hölgy neve ott volt a megrendelő la-
pon, értik? Úgyhogy, ha valami probléma van...
Lee a pultra csapta a jelvényét. - Na, mondjon valamit azokról
a képekről!
- Hogyne, hadnagy úr! - Joe végigfuttatta a nyelvét az ajkán.
A számítógép felé fordult, és gépelni kezdett. - Először is: csak
egy fénykép volt. Emlékszem, hogy Watkins többet is hozott, de
majdnem mindegyik elég rossz állapotban volt... repedezettek és
homályosak voltak.
- Hány volt összesen?
- Nem tudom. Talán tíz.
- Negatívok nem? - érdeklődött Lee.
- Nem. Ez volt a gond. Nagyon régi fényképek voltak. Szinte
alig lehetett kivenni, hogy mi van rajtuk. Megmondtam, hogy
nagyon nehéz fényképet készíteni róluk, és talán jobb lenne, ha
beszkennelném őket, és akkor kicsit fel is tudnám javítani a minő-
ségüket. Watkins ezt rögtön elvetette. - Joe abbahagyta a gépelést,
és a monitort kezdte tanulmányozni. - Aha, egy eredeti! Tíz máso-
latot csináltam róla, öt kilencszer tizenhármast, és öt tízszer tizen-
ötöst. Negatív nem volt.
- Miért nem akarta, hogy maga szkennert használjon? Nem
mondta meg?
Joe megrázta a fejét. - Nem. Annyit mondott csak, fényképe-
ket kér róla. Semmi számítógépes machináció.
- Mit ábrázolnak a képek? - hangzott Lee kérdése.
Joe beletúrt a szakállába. - Igazából csak arra emlékszem,
amelyiken dolgoztam. Elég rémisztő volt. Egy fickó volt rajta, aki
pisztolyt tart egy másik pasi halántékához, és lelövi. És lehetett
látni, hogy tényleg lelövi, mert... hát tudják, látszott, hogy min-
denfelék fröccsennek ki a fejéből. Mint mondtam, elég rémisztő
volt. - Idegesen nyelt egyet. - Most már persze értem. Hiszen
Watkins tábornok volt. Említette; hogy a képek a vietnami háború
alatt készültek.
- Mondjon valamit a környékről, a háttérről - kértem.
 - Valamiféle őserdő lehetett. A fickó, akit lelőttek, térdelt: A
másik meg ott állt fölötte. Ja, és valami ócska, sötét ruha volt raj-
tuk. A vietnami háborúról szóló filmekben viselnek ilyet az embe-
rek.
- Fekete pizsama? - kérdeztem.
Joe bólintott. - Aha. Mind a kettőn ilyen holmi volt. Emlék-
szem, arra gondoltam, milyen fura, hogy fehér emberek ilyen
cuccot viselnek.
- Voltak mások is a képen? - tette föl a kérdést Lee.
Joe értetlenkedve nézett rá. - Nem. Csak ketten.
- Azt mondja, hogy aki a pisztolyt tartotta, az is fehér ember
volt? - kérdeztem.
- Aha, azt mondtam.
Lee láthatólag meg volt lepve, én a legkevésbé sem.
- Maradt magánál másolat a képről?
- Nem, összesen tízet csináltam.
- És odaadta a negatívokat is, amiket maga készített?
- Igen, az eredetivel együtt. - Hol Lee-re, hol rám nézett. - Én
csak azt csináltam, amit az a férfi mondott nekem.
- Nyugi, semmi vész - mondta Lee. - Megvan a nyugta, amin
az áll, hogy Talia Swanson vette át a képeket7
- Persze, hadnagy úr! Csinálhatok róla egy másolatot.
- Legyen olyan kedves!
Joe benyúlt a pult alá.
Amikor eljöttünk a műteremből, azon a férfin járt az eszem,
aki idetelefonált a fényképek miatt. Vajon Mrs. Moffitt másnak is
szólt? Ekkor észrevettem Jonesyt, aki sietős léptekkel jött felénk a
videokamera osztályról Izgatottan integetett nekünk.
- Na most vajon mi van? - kérdezte Lee.

- Jurgens és Peters meg sem kezdték a megfigyelést - közölte

Jonesy. - Linda azt mondja, hogy Tupper tábornok odaküldött egy
egycsillagos tábornokot. Átvette a P Direktorátus vezetését.
Sanders tábornoknak hívják. Utasította Lindát, hogy állítsa le
Swanson őrnagy megfigyelését. Linda néhány perce, útközben
érte el Jurgenst és Peterst.
Elkáromkodtam magam.
Mentünk tovább a kijárat felé.
 - Miközben Lindával beszéltem, Sanders tábornok egyszer
csak átvette a telefont, és üvöltözni kezdett velem. Arról beszélt,
hogy milyen következményei vannak a parancsmegtagadásnak, és
azt is mondta, hogy rögtön jelenjek meg az irodában. - Jonesy
elhallgatott. - És ön is, uram! Elsősorban ön, uram!
Mérgemben a fogamat csikorgattam. - Mi a francnak avatko-
zik be ez az ostoba barom! Azt mondja, Jonesy, hogy senki sem
tartja szemmel Taliát?
Jonesy kitárta az ajtót, és kimentünk. - Nem tudom, uram!
Webster talán ott van.
Megálltam a járdán. - Ezt hogy érti?
Jonesy vállat vont. - Linda azt mondja, hogy Webster egy órá-
ja beszólt az irodába a kocsijából. Jelentette, hogy Swanson őr-
nagy kiutasította a lakásból. Linda néhány perce megpróbálta el-
érni őt, hogy visszarendelje, de nem sikerült neki. Sem a személyi
hívóján, sem a mobiltelefonon. - Némi nyugtalanságot éreztem a
hangjában.
- Maga szerint visszament Talia lakásába?
- Ezt nem mondtam, uram!
- Webster nem ilyen ostoba. Ráadásul a személyi hívójára ér-
kezett üzenetre akkor is válaszolhatna.
Jonesy néhány pillanatig nem szólt semmit, aztán azt kérdezte:
- Mi a helyzet a fényképekkel?
- Beszélnünk kell Taliával! Gyerünk, induljunk! Csak veszte-
getjük az időnket. Nagyon remélem, hogy Talia otthon lesz.

Már csak néhány kilométerre voltunk Talia lakásától. Ezúttal

Lee villogó lámpával haladó autóját követtük. A mobiltelefonján
és a személyi hívóján is megpróbáltam elérni Webstert. Adtam
neki egy percet, hogy visszahívjon, mielőtt újra megpróbáltam a
mobilját. Nem vette föl.
- Hol a pokolban van? - kérdeztem.
Jonesy nem is fárasztotta magát a válasszal.
 46
- Úgy látszik, Swanson őrnagy még itthon van - jegyezte meg
Jonesy, miközben behúzta a kéziféket. - De Webstert nem látom.
Lee mellett álltunk meg, Talia csillogó vörös Lexusával meg
egy furgonnal szemben, aminek a tetőcsomagtartójára egy létra
volt rákötözve.
- Korábban hol parkolt?
- Itt, balra, néhány parkolóhellyel arrébb - felelte Jonesy. - De
biztosan elállt innen, hogy Talia ne vehesse észre.
Szemmel végigpásztáztam a majdnem üres parkolót. Webster
kocsija nem volt ott.
Kiszálltunk az autóból. Lee csatlakozott hozzánk, most már
hárman kerestük Webster kocsiját. A sarkon volt egy élelmiszer-
üzlet meg egy gyorsétterem, az utca túloldalán egy bérház, temp-
lom, mellette pedig...
- Ott van. - Jonesy a templomra mutatott. Az erős napfénytől
hunyorogva pillantottam oda. Körülbelül tíz autó parkolt ott.
Webster rozsdabarna szedánja egy fa árnyékában állt.
- A fenébe - mormogtam. Még abból a távolságból is láttam,
hogy senki sem ül a kocsiban.
Átkeltünk az utcán.
A kocsi két első ablaka le volt engedve, és egyik ajtó sem volt
bezárva. Az utasülésen egy papírzacskó hevert, mellette egy nap-
szemüveg. A pohártartóban egy majdnem teli üdítős pohár.
Jonesy kinyitotta az utasülés felőli ajtót, és kivette a papírzacskót.
- Hamburger, csak a felét ette meg. - Belenézett a pohárba. - Még
van benne jég.
- Akkor nem mehetett el régen - mondtam. A vezetőoldali ajtó
mellett álltam. Kinyitottam, és megpillantottam Jonesy fényképe-
zőgépét: az utasülés előtt hevert a földön.
Nagyon rossz érzésem támadt.
- Nem valami okos dolog itt hagyni a kocsit nyitott ajtókkal -
szólalt meg mögöttem Lee. - Mázli, hogy nem lopták el a fényké-
pezőgépet.
Jonesy kivette a gépet. - Két képet készített - állapította meg. -
Használta a gumioptikát. - Rám nézett.
 - Kettőt? - kérdeztem.
Bólintás. Jonesy körbetekerte a markolatszíjat a gépen, aztán a
zsebébe tette a masinát. - Úgy tűnik, hogy Webster százados siet-
ve távozott innen.
- Igen.
- Máskülönben biztosan bezárta volna az ajtókat.
- Tudom.
- Mi a csudáról beszélnek maguk? - kérdezte Lee.
- Szerintem Webster látott valamit, Harry! Megfordultam, és
elindultam Talia lakása felé.

Először a csengővel próbálkoztunk, aztán dörömböltünk az aj-

tón. Semmi válasz. A kilincsgomb nem mozdult. Zárva volt az
ajtó. Jonesy felhívta az autótelefonról a lakás számát. Hallottuk,
hogy odabent csöng a telefon. Amikor bekapcsolt Talia üzenet-
rögzítője, Jonesy letette.
Rossz előérzetem csak fokozódott. Jonesynak hasonlóképpen
működött az ösztöne. Láttam a szemében. Valami nem stimmelt.
Ekkor kutyaugatást hallottunk: kitartó, izgatott kutyaugatást.
- Az épület mögül jön - állapította meg Jonesy. Elindultunk,
hogy megkerüljük az épületet.
A kutyaugatás fölerősödött.

A Talia parányi angolkertjét körbevevő fehér karókerítés ka-

puja nyitva volt. A szomszédban egy golden retriever meg egy
németjuhász feszült neki a drótkerítésnek, és egy vízmosáshoz
vezető fasor felé fordulva ugattak vadul. Lee kiáltott valamit, és
fegyverrel a kezében, futva elindult a vízmosás felé. A kutyák
odarohantak a kerítés felénk eső részéhez, és újult erővel kezdtek
az ugatásba.
Ráléptem a fateraszra, és megpróbáltam kinyitni az üvegből
készült tolóajtót. Zárva volt. Begörbített ujjaimat a szemem köré
téve, bekukucskáltam. A függöny majdnem teljesen el volt húzva,
de egy néhány centis résen azért láttam valamit. Szemem lassan
hozzászokott a félhomályhoz.
A nappaliba láttam. Egy fekete pamlag része, egy dohányzó-
asztal vége. Aztán még valami. A fehér szőnyegen. Valami hosz-
szú, amit félig elrejtett egy karosszék. Most már tökéletesen lát-
tam. Hirtelen, gyors mozdulattal hátraléptem.
 - Mi az? - kérdezte Jonesy. - Lát valamit, uram?
- Egy kart, Jonesy!
Jonesy kivett egy darab követ a művészien megtervezett vi-
rágágyásból, és belevágta az üvegajtóba. A lyukon benyúlt, fel-
pattintotta a kallantyút, és félretolta az ajtót.
Fegyverrel a kezünkben beléptünk.
Webster egy karosszék mögött feküdt a hátán, üveges tekintet-
tel meredt a semmibe. Elvágták a torkát.
Jonesy odalépett a falhoz. Kigyúltak a fények. Jonesy benézett
a konyhába meg az étkezőbe.
Meredten bámultam Websterre. Egy óra ketyegett valahol, a
légkondicionáló halkan zúgott. És ekkor belém hasított egy gon-
dolat. Websternek volt fegyvere. Hogyan történhetett meg, hogy
valaki odament hozzá, és egy késsel megölte? Körbepillantottam.
Sehol nem láttam Webster fegyverét. Lehajoltam, és kinyitottam a
zakóját. Pisztolya még mindig ott volt a tokjában.
- Uram? - szólalt meg Jonesy halkan. Pisztolyával a lépcső fe-
lé intett.
Odapillantottam, aztán bólintottam.
Fölmentünk, és gyorsan átkutattuk az első emeleten lévő két
hálószobát. Benéztem a fürdőszobába, amikor tompa puffanáso-
kat hallottam odafentről - mintha valaki lassan, tántorogva pró-
bálna közlekedni.
- Lépések - mondta Jonesy.
Elindultunk a lépcső felé.
Lassan, óvatosan, pisztolyunkat előreszegezve, mentünk felfe-
lé a következő szintre.
A lépések tompa zaját átvette valami más: mintha különféle
tárgyak esnének a padlóra.
Elértünk a lépcsőfordulóra. Szemben velünk újabb hálószoba,
ajtaja tárva-nyitva. Vörös foltok követték egymást a fehér sző-
nyegen végig a folyosón, aztán eltűntek egy másik szobában -
innen jöttek a hangok.
Jonesy hangtalanul azt mondta: Fedezzen!
Pisztolyommal a folyosóra mutattam. Veríték csípte a szeme-
met. Jonesy tett egy lépést. Valami súlyos test csapódott neki a
padlónak. Jonesy meggörnyedve leguggolt
Hunyorogtam, aztán kimeresztettem a szememet, ujjam ráfe-
szült a ravaszra.
 Halk zihálás. Aztán teljes csend.
Vártunk.
Végül Jonesy megindult, én meg Követtem, és megtaláltuk
Taliát.

A helyiséget dolgozószobának rendezték be. A falakat fekete,

rétegelt lemezből készített polcok borították, és egy üvegasztal
állt benne a fehér linóleumpadlón. Talia összegörnyedve feküdt az
oldalán a szoba közepén, selyemblúzán egyre terebélyesedő vörös
folt. Jonesy lehajolt hozzá. Eszébe sem jutott, hogy megnézze a
pulzusát.
- Legalább két késszúrás a mellkasába - állapította meg, -
Szerintem a tüdejét érték.
Rábámultam Taliára. Most nem volt olyan gyönyörű. Arca
grimaszba rándult, orrát és száját vöröses nyál borította: gyászos
tanúsága annak a reménytelen küzdelemnek, amit azért folytatott,
hogy levegőhöz jusson, miközben átdöfött tüdeje megtelt vérrel.
Jonesy fölemelkedett. - Vajon mit akarhatott itt? Mi lehetett
olyan átkozottul fontos, hogy idevonszolta magát, mielőtt meg-
halt?
A vérfoltok a sarokban álló könyvespolchoz vezettek. Oda-
mentem. Néhány könyv le volt szórva a földre. - Lehet, hogy
ezek.
- Egy könyv? - kérdezte Jonesy. - Nem látszik nagyon hihető-
nek.
- Nem, tényleg nem.
- Körülnézek a hálószobában, ami itt van ezen a szinten -
közölte Jonesy.
- A gyilkos már régen elment - feleltem.
- Tudom. - De azért mégis átment a hálószobába.
Elindultam Jonesy után, közben lepillantottam Taliára. Észre-
vettem, hogy mindkét keze a teste alatt van. Különös. Fél térdre
ereszkedtem, és lassan átgördítettem a holttestet. Néhány mély
vágás az alsókarján - így próbált védekezni a kés ellen. Volt va-
lami a kezében. Fekete. Egy könyv. Odanyúltam, és megpróbál-
tam kihúzni a szorításából. Ha nem is egykönnyen, de sikerült.
A cím nagy részét vér borította. De mégis tudtam, mi az a
könyv, és álmélkodva csóváltam a fejemet.
Két ujjam közé fogva a könyvet, kimentem a szobából.
 Jonesy éppen jött kifelé a hálószobából. - Ott bent késelték
meg - közölte. - Egy-két dolgot levertek az éjjeliszekrényről. Úgy
látszik, hogy dulakodtak. Mi van a kezében, uram?
Mielőtt válaszolhattam volna, valaki kiáltott odalentről. -
Charlie! Jonesy! Hol a pokolban vannak?
Feltartottam a könyvet, hogy Jonesy megnézhesse.
- Csak viccel, uram, ugye? - szólalt meg Jonesy néhány pilla-
nattal később.
- Charlie! Jonesy!
Lementünk a földszintre, hogy beszéljünk Lee-vel.

- Tehát nem látott senkit? - kérdeztem Lee-től. A konyhában

voltunk. Letettem a könyvet a pultra, aztán kinyitottam a csapot a
mosogatóban, és Lee-re nézve lemostam Talia vérét a kezemről.
Lee arcán patakokban csordogált az izzadtság. Kézfejével vé-
gigsimított a szemöldökén, aztán a nadrágjába törölte a verítéket.
- Nem, hogy a franc essen belé! Hallottam ugyan valakit, de túl
sűrűn állnak itt egymás mellett a fák. Lementem a vízmosás aljá-
ig. Van ott egy bicikliút. Fel-le szaladgáltam rajta, de nem láttam
az égvilágon senkit. Kemény dolog volt visszakapaszkodni a
dombra. - Megcsóválta a fejét. - Mit gondolnak, Talia mennyi
idővel azután halt meg, hogy megkéselték?
- Maximum néhány perc telhetett el - állította Jonesy. - A
gyilkos valószínűleg akkor csinálta, amikor az ajtónál voltunk. A
tüdejébe döfött, hogy ne sikíthasson. Régi harcászati trükk.
- Az úristenit neki! - fakadt ki Lee. - Akkor egészen biztosan a
gyilkost hallottam. A szemét mocsok.
- Nem a maga hibája - mondtam.
- Aha, lehet - Lee a válla fölött hátrapillantott Webster holttes-
tére, és ingatni kezdte a fejét. - Miért nem vette elő a fegyverét a
fickó?
- Nem tudom - válaszoltam.
- Valószínűleg nem érezte magát veszélyben - vélekedett
Jonesy.
Lee összevonta a szemöldökét. - Akkor miért rontott be a ház-
ba?
Elzártam a vizet. - Nem tudom, Harry!
Lee mély levegőt vett. - Egy dolgot legalább tudunk.
- Mi lenne az? - kérdezte Jonesy.
 - Szeretném látni, hogy azok a seggfej szövetségiek hogyan
próbálják majd Masonisra kenni ezt a dolgot - mondta Lee szára-
zon. Tett egy lépést felém. - Mit csinál, Charlie?
Egy papírtörlővel próbáltam meg letörölgetni a vért a könyv-
ről. A címet most már jól lehetett látni.
Lee és Jonesy odaálltak mellém.
- Mi a fene... - horkant fel Lee. - A Biblia.
- Igen - feleltem.
Kinyitottam a bőrkötésű könyvet. Képtelen voltam megszólal-
ni, csak meredten bámultam.
Jonesy felszisszent.
- Hát ez nem semmi! - szólalt meg Lee.

47
A fekete-fehér fénykép szemcsés és homályos volt, de ez egy
szemernyit sem befolyásolta a kép iszonyatos, zsibbasztó hatását.
Kábán meredtem rá, nem bírtam levenni róla a szememet, és köz-
ben rosszullét kerülgetett.
Joe Risser leírása pontos volt. A fénykép két kórosan lesová-
nyodott, fekete pizsamát viselő amerikai ábrázolt; egyikük térdelt,
a másik pedig, pisztollyal a kezében ott állt fölötte. Nem lehetetett
kétséges, hogy hadifoglyok.
A felvételt a lehető legjobb szögből készítették, így az arcokat
tökéletesen lehetett látni. És természetesen ez is volt a fényképész
szándéka. Azt akarta, hogy egyértelmű legyen, kik ezek a férfiak.
Különösképpen az, aki a fegyvert tartotta a kezében. A térdeplő
férfi szeme csukva volt, miközben a golyó a levegőbe fröccsentet-
te az agyvelejét. Azon tűnődtem, hogy vajon ki lehet. Tudta, hogy
miért kell neki meg a társainak meghalnia? A pisztolyt tartó férfi-
ra szegeztem a pillantásomat. Sovány arca nyugodtnak, sztoikus-
nak tűnt, nyílt tekintettel, szégyenkezés nélkül nézett le áldozatá-
ra. Frissen volt borotválva, és sötét haját gondosan hátrafésülte.
- A szemét állat! - mormogtam. Jobban feszült bennem a düh,
semhogy üvöltözni kezdjek.
- Holmes az? Meg tudja állapítani? - kérdezte Lee.
 - Nehéz lenne ezt határozottan kijelenteni - mondta Jonesy
lassan. - Most legalább ötven kilóval többet nyom. És már majd-
nem huszonöt éve csinálták ezt a képet. Csak akkor lehetünk biz-
tosak a dolgunkban, ha összehasonlítjuk azzal a fényképpel, ami
akkor készült Holmesról, amikor kiszabadult.
- Nézzék meg az állkapcsát! Az orrát. Ő az - jelentettem ki.
- Igen, uram - felelte Jonesy.
- Hol van a többi másolat? Meg az eredeti? - kérdezte Lee.
Vállat vontam. - Lehet, hogy Talia elrejtette őket.
- Vagy pedig a gyilkosnál vannak -jegyezte meg Jonesy.
- Szólok a Falls Church-i rendőröknek, hogy kapják szét ezt a
lakást - mondta Lee.
- Nem fontos - válaszoltam. - A kezünkben van ez a kép.
Többre nincs is szükségünk.
- Na nézzük csak, jól értek-e mindent - kezdte Lee. - Az
észak-vietnamiak, mielőtt szabadon engedték volna Holmest,
megcsinálták róla ezt a felvételt, amint éppen végez egy fogoly-
társával. És azóta, az elmúlt húszegynéhány évben lényegében
zsarolják őt, már több millió dollárt szedtek ki belőle.
- Valahogy így fest a dolog - mondtam. - De most már nem
csak pénzről van szó. Amennyiben Holmest elnökké választják,
olyan lehetőségek nyílnak előttük, amikre legvadabb álmaikban
sem gondoltak.
- Szerintem Holmes keresztet vethet az elnöki vágyaira -
mormogta Lee.
A zakóm zsebébe csúsztattam a fényképet.
- Azt hiszem, az a legjobb, ha most betelefonálok a körzeti
rendőrségre - mondta Lee, de abban a pillanatban megcsörrent a
telefon a nappaliban.
Odamentem a készülékhez, közben megpróbáltam nem ránéz-
ni Websterre. Fölvettem a kagylót.
Mély, fojtott hang szólalt meg a vonal másik végén. - Jensen
alezredes?
Meghökkentem. Ki tudhatja, hogy itt vagyok? - Én vagyok az.
Kivel beszélek?
- Hívja fel a feleségét! Aztán majd tárgyalunk.
- Micsoda?
De a vonal már megszakadt.
 Beütöttem az otthoni számomat. Lee odajött hozzám. - Ki volt
az? Baj van, Charlie?
A telefon kicsöngött.
- Tessék!
- Jean! Jól vagy?
Jean rémült hangon válaszolt. - Charlie, mi folyik itt? Kik
ezek az emberek?
Összeszorult a gyomrom. - Drágám... - Valami mozgolódás
volt a telefon körül. - Jean!
Egy férfi szólt bele a telefonba. Erős ázsiai akcentussal be-
szélt. - Tegye, amit mondunk vagy meghal a felesége! - Letette.
Némán, zsibbadtan bámultam a telefonra, miközben átjárt a
jeges iszonyat. Azok a férfiak nem FBI ügynökök voltak, hanem
Holmes emberei. Letettem a kagylót. Magam előtt láttam Webster
üveges tekintetét. Megremegett a kezem. - Szentséges úristen!
Lee és Jonesy meredten néztek rám. - Mi van? - kérdezte Lee.
- Mi történt?
- Fogva tartják Jeant.
- Jézusom - hördült fel Jonesy.
Megszólalt a telefon. Felkaptam. Jonesy felrohant a lépcsőn.
Fojtott hangot hallottam. - Jensen alezredes?
- Mit akar, maga rohadt gazember? - Halk kattanást hallottam,
amikor Jonesy fölvette az egyik emeleti telefon kagylóját.
- Telefonált. Ez jó. Akkor tudja, mi a helyzet. Nem akarjuk
bántani a feleségét. És a gyerekeit sem.
- A gyerekeim is ott vannak?
- Nem. Stacy és Tony remekül vannak. Az iskolában. Aztán
Tony fociedzésre megy, Stacy pedig balettozni.
Jóságos istenem. Tudják a nevüket, a programjukat. Megpró-
báltam nyelni, de elkezdtem köhögni.
- Megteszem, amit akarnak.
- Gondoltam. Hiányzik egy fénykép. Még mindig Swanson
őrnagy lakásában van. Kell nekünk!
- Nem tudom, miről beszél.
A hang megkeményedett. - Ne legyen ostoba! Swanson őr-
nagy megtartott egy másolatot. A lakásban van. Harminc percet
kap. Javaslom, hogy kezdje el keresni.
A szentségit! Ezek szerint figyelték Taliát. Valószínűleg most
is ott vannak a ház előtt. - Mi van, ha nem találom meg?
 A hang egészen durva lett. - A kurva mindenségit, Charlie!
Harminc perced van. Ezt ne cseszd el.
- Várjon! Figyeljen ide...
De a telefon már süket volt.
Értetlenkedve bámultam magam elé. Az utolsó mondat hang-
neme. Meg a tegezés. Hirtelen fura érzésem támadt. A férfi úgy
szólított Charlie-nak, mintha ismerne.
Páni érzés kezdett úrrá lenni rajtam, miközben felhívtam a tu-
dakozót. Megkaptam az iskola számát. Stacy jött oda a telefon-
hoz.
- Apu? - Hangja nyugtalanul, idegesen csengett.
Megpróbáltam nyugalmat erőltetni magamra. - Szia, kicsikém!
Tony is ott van?
- Nem, most tornaórán van. De már szóltak neki. Mi baj van,
apu?
- Ne aggódj, édesem! Úgy alakultak a dolgok, hogy azt szeret-
ném, ha az iskolában maradnátok, amíg értetek nem megyek.
Rendben? Ne menj balettórára, és mondd meg Tonynak, hogy ne
menjen fociedzésre! Várjatok meg az irodában!
- Apu, mi történt? Anyuval van baj?
- Minden rendben van - hazudtam. - Ha Tony megjön, mondd
el neki, amit kértem! Várjatok meg! Senki mással ne menjetek el!
- Apu, ha valami...
- Mennem kell! Ne aggódj, kicsikém! Nemsokára ott leszek.
Szeretlek!
Hosszú hallgatás. - Én is szeretlek!

- Charlie.
Lee feszülten nézett rám, a szemében ugyanaz a hideg pillan-
tás ült, mint amikor összeszólalkozott azzal a kövér rendőrrel
Masonis lakásában. - Ezek a mocskok a fényképet kérik a felesé-
géért cserébe? Bólintottam, és letettem a kagylót.
- Mi fog most csinálni?
- Odaadja nekik - felelte Jonesy, aki éppen lejött a lépcsőn, a
kezében egy vezeték nélküli telefonnal. - Odaadja nekik, uram!
- Akkor Holmes megússza - mondta Lee.
- Lehet, hogy nem - válaszolta erre Jonesy, és furán csillogott
a szeme.
 A zsebébe nyúlt, és elővette a kamerát, amit kölcsönadott
Websternek. - Látják ezt? - kérdezte.
Jonesy letette a fényképet a dohányzóasztalra, aztán egyenes
szögből, fölülről készített róla egy felvételt. Lee ott állt mellette,
és parányi lámpát tartott az asztal fölött.
Jonesy fürgén kattogtatta a masinát, készített egy sorozatot.
- Egy kicsit balra - kérte Lee-t. - Jó! - Csinált még néhány fel-
vételt.
Figyeltem, mit csinálnak, de közben elkalandoztak a gondola-
taim. Jean járt az eszemben. Lehunytam a szememet. Magam előtt
láttam az arcát, tágra nyílt, rémült szemét, és szinte hallottam,
ahogy a segítségemet kéri.
- Ennyi. És ezzel vége is a tekercsnek - mondta Jonesy.
Kinyitottam a szememet. Egy izzadtságcsepp végiggördült a
nyakamon. Letöröltem, aztán bementem a konyhába Lee meg
Jonesy után.
- Gondolja, hogy lehet majd látni rendesen? - kérdezte Lee.
Jonesy letette a gépet a pultra.
- A visszatükröződés esetleg gondot okozhat - felelte a fő-
törzsőrmester. Visszaadta a fényképet. Becsúsztattam a zsebembe.
- De szerintem rendben lesz.
- Azt tudják, hogy a fényképeket nem mindig fogadják el bi-
zonyítékként a bíróságon? - kérdezte Lee.
- Igen - válaszoltam. Lee arra utalt, hogy manapság már egy
szkenner segítségével bármilyen átalakítást végre lehet hajtani
egy fényképen, és ezt utólag szinte lehetetlen megállapítani. Va-
lószínűleg ez lehetett az oka annak, hogy Watkins határozottan
elvetette a számítógépes másolást. El akarta kerülni azt a helyze-
tet, hogy esetleg hamisítással vádolhassák.
- De amennyiben igazolni tudjuk a kép eredetiségét...
- De hát, ugye, nem tudjuk? - szakított félbe Lee.
Tudtam, mire céloz. Tho volt az egyetlen ember, aki igazol-
hatta volna, hogy hol és mikor készült a fénykép. Ám Tho már
halott volt. - De van olyan bíró, aki esetleg engedélyezi, hogy más
bizonyítékokkal együtt felhasználhassuk.
- Sok szerencsét - mondta Lee szárazon.
- Én hadbíróról beszélek, Harry!
- Ha eljut odáig az ügy - felelte Lee, és nagyon keserűen csen-
gett a hangja. - Ahogy én látom, a kormányzatnak most már tény-
leg baromira fontos, hogy a szőnyeg alá söpörje az ügyet. Hiszen
fedeztek egy tömeggyilkost, és nemzeti hőst csináltak belőle.
Egyvalamiben biztosak lehetünk: nem akarják, hogy ez kiderül-
jön.
- Igaza van, uram - mondta Jonesy.
- Tudom - válaszoltam halkan.
Lee meglepetten pislogott. - Maga is így gondolja?
Bólintottam.
- És ennek ellenére abban reménykedik, hogy Holmes bíróság
elé kerül, miután maga mindent átadott ezeknek a gazemberek-
nek?
- Így is mondhatjuk.
Lee a fejét csóválta. - Csak álmodozik, Charlie! Nem enged-
hetik meg maguknak, hogy Holmest perbe fogják. Az a mocsok
meg fogja úszni.
- Nem, téved, Harry! Van megoldás.
Láthatólag Lee most már egyáltalán nem értette, hogy miről
beszélek. Ahogyan Jonesy sem.
Elmagyaráztam a tervemet.

Leültem az egyik kovácsoltvas székre a konyhában, óvatos

mozdulattal a pultra tettem a vezeték nélküli telefont, és mereven
bámulni kezdtem.
Jonesy és Lee az utcát figyelték a konyhaablakból. Lee fel-
ajánlotta, hogy kiküld egy kommandós egységet a házunkhoz.
Elég volt csak rápillantanom, és már nem is erősködött tovább.
Nem telefonálunk, nem mozdulunk. Jean egyetlen esélye az, ha
pontosan azt teszem, amit mondanak.
Negyedikes általános iskolás korom óta ismertem Jeant, bár
csak a középiskola első évében kezdtünk randevúzni. Amikor
elmentem a Légierő Akadémiájára, Jean Colorado Springsbe köl-
tözött, és néhány évig pincérként dolgozott Odahaza mindenki
tudta, hogy miután lediplomázom, összeházasodunk. Aztán, ami-
kor már utolsó éves voltam az akadémián, Jean közölte velem,
hogy elhagy. Úgy érezte, kiüresedik az élete, csapdába került,
csak rajtam keresztül tudja meghatározni önmagát. Elmegy, hogy
megtalálja önmagát, hogy kezdjen magával valamit. Teljesen ösz-
szetörtem. Kapcsolatban maradtunk ugyan, de Jean elköltözött
Los Angelesbe, és filmes díszlettervező lett. Három évvel később,
pont akkor, amikor hazajöttem Koreából, felhívott. Sikeres nő
lett, dolgozott néhány nagy filmen, volt pénze és neve. És ez elég
is volt. Már tudta, hogy egyedül is képes boldogulni.
- Még mindig szeretlek - mondta.
Három nappal később összeházasodtunk. Ez tizennyolc éve
történt.
- Nem látok semmit - közölte Lee.
- Pedig ott vannak valahol - vélekedett Jonesy.
Eltelt egy újabb perc. A telefonra néztem.
- Tehát Talia Swanson valójában végig Holmesnak dolgozott?
- szólalt meg Lee.
Bólintottam. - Biztosan ő mondta el Holmesnak, hogy
Watkins tábornok Cao Dinh ügyében nyomoz. Ő tette tönkre a
számítógépeket. És azért csábította el Masonist, hogy kiszedje
belőle, mit tud.
- Nagyon sok dolga lehetett az utóbbi időben - jegyezte meg
Lee. - És végig tudta, hogy Holmes meg akarja öletni Watkinst?
- Tudnia kellett - felelte Jonesy. - És azt is tudnia kellett, hogy
amikor aznap este felhívta Holmest, aláírta Masonis halálos ítéle-
tét.
Lee felhorkantott. - Ágyba bújik a fickóval, aztán megöleti.
Klassz kis nő. - Néhány pillanatig elgondolkodva nézett maga elé.
- Maguk szerint mi történhetett? Holmes rájött, hogy a nő megtar-
tott néhány másolatot, és mivel tudta, hogy zsarolni fogja, meg-
ölette?
Jonesy a homlokát ráncolta. - Valószínűleg közel jár az igaz-
sághoz. De van valami, amit sehogyan sem tudok megfejteni.
Hogyan jött rá Holmes, hogy a nő megtartott egy másolatot?
- A telefonhívás - mondtam. - Joe Risser a Naplemente Fotó-
szalonban kapott egy telefont.
- Milyen telefont? - kérdezte Jonesy. - Ki hívta?
Eszembe jutott, hogy Jonesy még kint volt a kocsiban, amikor
Joe erről beszélt. Elmondtam, mit tudtam meg tőle.
- Ezek szerint Holmes embere telefonált?
- Az biztos - feleltem. - Csak így tudhatták meg, hogy tíz má-
solat készült. Arra azonban nem tudok rájönni, hogy honnan tud-
hattak egyáltalán Holmes emberei a fényképek létezéséről.
 Jonesy láthatólag mélyen elmerült a gondolataiban. Ellépett az
ablaktól, és lassan járkálni kezdett fel-alá. Megállt. - Talia mondta
meg nekik, uram!
- Az kizárt - jelentette ki Lee, hátrafordulva az ablaktól. -
Nagyon ostoba dolog lett volna, ha zsarolni akar a képekkel,
Jonesy!
Egyetértettem Lee-vel.
- Gondolják csak meg - folytatta Jonesy. - Risser felhívta
Swanson őrnagyot, és közölte, hogy a fényképek elkészültek. A
nő gondolkozott egy kicsit, nem lehetett nehéz rájönnie, hogy
milyen fényképekről is van szó. Vélhetően felhívta Holmest vagy
valamelyik emberét, és beszámolt a fényképekről.
Lee a fejét rázta. - Nem stimmel.
Jonesy a hadnagyra nézett. - Akkor még eszébe sem jutott a
zsarolás, Harry! Ne felejtse el: addig mindent azért tett, hogy se-
gítsen Holmesnak. Fogadni mernék, hogy amikor meglátta a
fényképet, rájött, micsoda lehetőség kínálkozik. Megzsarolhatja
Holmest. És nem tudott ellenállni.
- Ez képtelenség, Jonesy - mondta Lee. - Holmes tudta, hogy
nála vannak a fényképek.
- Na és? A nőnek csak egy másolatra volt szüksége. Úgy gon-
dolkozik, hogy Holmes nem tudja, hány készült összesen. Most
már tudjuk, hogy itt hibázott. Fölveszi a képeket, és egy kivételé-
vel leszállítja őket a megbeszélt helyre. Aztán visszajön, és itt
talál minket, Webstert meg engem. Biztosan állíthatom, nagyon
nem örült nekünk. Így már érthető, hogy miért volt olyan ideges.
Lee, vonakodva ugyan, de biccentett. - Holmes emberei meg-
nézik a fényképeket, és látják, hogy egy másolat hiányzik.
- És ideküldenek valakit, hogy elbeszélgessen Taliával - tet-
tem hozzá.
Jonesy bólintott. - És emlékezzen csak, uram, a fickó, akivel
ön beszélt, éreztette, hogy jó ideig megfigyelés alatt tartották a
nőt, és arra vártak, hogy végre elmenjünk Websterrel. Tehát való-
színűleg azt is látták, hogy Webster bejön ide.
- Ekkor már tudják, hogy súlyos probléma támadt - állapította
meg Lee. - Talia Swanson már nyilvánvalóan gyanúsított. Tisztá-
ban vannak azzal, hogy előbb-utóbb rá fogunk szállni. Gyorsan
kell cselekedniük, hogy megszerezzék a képet, és befogják a nő
száját. Ami azt jelenti, hogy Webstert is el kell intézniük.
 - Miért? - kérdeztem. - Bejöhettek volna a hátsó bejáraton is.
Webster nem vette volna észre őket.
Jonesy megrázta a fejét. - Túl kockázatos. Swanson őrnagy
meghallotta volna, hogy ugatnak a kutyák. Rögtön tudta volna,
miről van szó, ha látja, hogy ezek a fickók ott ólálkodnak a kert-
ben. De végül is mindegy, mit gondolunk, minden kétséget kizá-
róan tudjuk, hogy a főbejáraton jöttek be. - Valószínűleg észrevet-
te, hogy milyen értetlenül nézek rá, mert rögtön hozzátette: - Tud-
ja, a két fénykép, amit Webster csinált.
- Tehát akkor? Csak egyszerűen becsengettek? Miközben
Webster a kocsiból figyelt?
Jonesy bólintott. - Pontosan ezt tették.
- Nekem nem áll össze a kép, Jonesy!
Az ablakra mutatott. - Nézzen csak ki, uram! Homlokráncolva
néztem a főtörzsőrmesterre, aztán felálltam, és odamentem az
ablakhoz. - Mit keressek?
- A furgont, uram - felelte Jonesy. - Amelyiknek létra van a te-
tején. Emlékszik rá?
Kinéztem az ablakon. Sehol sem láttam a furgont. Már éppen
meg akartam mondani Jonesynak, amikor hirtelen minden világos
lett.
A szemét mocskok!
Megpördültem. A furgon volt a tökéletes álca. Így nem keltet-
ték fel Webster gyanúját. - Munkásoknak voltak öltözve.
Jonesy bólintott. - Az egyikük valószínűleg a furgonban ma-
radt, és onnan figyelt.
- Az istenit! - mondta Lee. - Maguk látták, amikor elment? -
Megráztuk a fejünket, mire megint szitkozódni kezdett.
- De hogyha Webster munkásokat látott, akkor miért hagyta
ott a kocsiját? - kérdeztem.
- Még így is lehet, hogy elmondja nekünk, uram - felelte
Jonesy halkan.
Fölvette a fényképezőgépet a pultról, és lepillantott Websterre.
Hallgattunk mindannyian. Az órámra néztem. Mindjárt lejár a
fél óra.
Megcsörrent a telefon. Felkaptam.
- Itt Jensen alezredes beszél.
 48
Az utasítás egyszerű volt.
Webster kocsijával odahajtottam a Baileys Crossroadshoz, az-
tán várakozni kezdtem az élelmiszerbolt mellett álló telefonfülké-
nél. Tudtam ugyan, hogy követnek, de nem sikerült kiszúrnom,
kik vannak a nyomomban. Két perccel később megszólalt a tele-
fon, és újabb utasítást kaptam. Egy másik telefonfülke egy másik
élelmiszerbolt mellett Annandale-ben. Tizenöt perc alatt értem
oda. Újabb telefonhívás. Megint egy fülkéhez kellett mennem,
ezúttal egy Falls Church-i benzinkútnál. Nagyon óvatosak voltak.
Meg akartak győződni arról, hogy rendesen viselkedtem, és nem
értesítettem a rendőrséget. A benzinkútnál közölték velem, hogy
hajtsak oda egy hat kilométerrel arrébb lévő bevásárlóközpont-
hoz, szálljak ki a kocsiból, és gyalogosan kerüljem meg az épület-
tömböt.
Miután leparkoltam, kivettem a fényképet zakóm zsebéből, és
lefordítva ráfektettem az utasülésre. Kiszálltam. Nem zártam be
az ajtót. Anélkül, hogy körbepillantottam volna, elkezdtem sétál-
ni.
Negyedóráig tartott, mire megkerültem az épülettömböt. Köz-
ben végig Jeanre gondoltam, és nyomorúságosán tehetetlennek
éreztem magam. Nem volt más választásom, csak abban remény-
kedhettem, hogy ha megkapják a fényképet, már semmi kétségük
nem lesz: ők győztek. És akkor már nincs miért bántaniuk Jeant.
Csörgött rólam a veríték, amikor visszamentem a kocsihoz.
Kinyitottam az ajtót, és az ülésre néztem. A fénykép már nem volt
ott
Gyorsan körbenéztem a parkolóban, de nem láttam semmi
szokatlant: néhány nőt bevásárlókocsival, egy fiatal házaspárt,
amint éppen beteszik a kisgyereküket a babaülésbe, egy kisfiút,
aki azért nyafog az apjának, mert nagyon fáradt. Aztán, alig húsz
méterre, észrevettem egy öltönyös férfit, aki felém tartott. Fiatal
volt, jól fésült. És ázsiai.
Rám mosolygott.
Leengedtem a kezemet.
A férfi feltartotta a cigarettáját, és mutatta, hogy tüzet kér.
 Vészcsengők szólaltak meg a fejemben. Megráztam a fejemet.
A férfi vállat vont, de nem állt meg.
Benyúltam a zakóm alá, és kinyitottam a pisztolytokot.
A férfi elvigyorodott.
Veríték csörgött a szemembe, hunyorogni kezdtem, hogy job-
ban lássak.
Amikor már csak öt méterre volt tőlem, a férfi megállt, és ne-
vetni kezdett. Szemvillanásnyi időre balra pillantott.
Tudtam, hogy csel.
Megpördültem.
Egy másik ázsiai férfi volt mögöttem, talán harminc méterre.
Kihajtotta a zakóját. Megcsillant a napfény a lefűrészelt csövű
puskán. Kikaptam a pisztolyomat a tokból, de túl későn. A férfi
már rám fogta a fegyverét.
Ekkor váratlanul felnyögött, és döbbent arccal bámult rám.
Lenézett maga elé a földre. Mintha varázspálca érintette volna
meg, hirtelen vörös folt támadt a mellén. Tett egy lépést előre,
megtántorodott, aztán a földre zuhant, fegyvere nagy zajjal csa-
pódott a járdához.
Egy pillanatra megdermedtem, és értetlenül meredtem a férfi-
ra. Aztán egyetlen mozdulattal a földre vetettem magam, és pisz-
tolyommal a kezemben az ellenkező irányba fordultam.
De a másik ázsiai eltűnt.
Rohanó léptek zaja. Pillanatokkal később csikorgó kerekek.
Felálltam, és láttam, hogy egy autó eszelős sebességgel kihajt a
parkolóból. Jól látható volt, hogy ketten ülnek benne.
Bátortalan hang szólalt meg a hátam mögött. - Hé, miszter,
rosszul van? Miszter... - Odanéztem. Egy fiatalember közeledett
bizonytalan léptekkel a földön fekvő ázsiai felé. Engem majdnem
teljesen eltakart egy nagy teherautó, és a jelek szerint a fiatalem-
ber nem vett észre. Visszacsúsztattam a pisztolyt a tokjába.
A fiatalember hirtelen segítségért kezdett kiabálni. Futni kezd-
tek feléje többen is. Egy idősebb férfi odakocogott hozzám. - Mi a
fene történt?
A földön heverő ázsiai felé intettem. - Nem tudom. Az a férfi
összeesett.
Emberek hajoltak éppen föléje, és csak úgy záporoztak a kér-
dések.
- Meghalt?
 - Te jóságos isten, szerintem lelőtték!
- Lelőtték? Én nem hallottam semmit.
- Hívják a mentőt!
- Atyaúristen, nézzék már meg, micsoda fegyver van a kezé-
ben!
- Az lenne a legjobb, ha felhívnák a 911-et - mondtam az
öregembernek, aki rögtön el is indult a csoportosulás felé.
Körbepillantottam. A kutya sem figyelt rám. Beszálltam a ko-
csiba, és elhajtottam.

Miután bekapcsolt az otthoni üzenetrögzítőm, letettem a tele-

font. Nagyon kellett igyekeznem, hogy nyugodt maradjak. Talán
van rá valami magyarázat, hogy Jean miért nem veszi fel a tele-
font. Talán meg van kötözve. Talán nincs eszméletén. Talán...
Felhívtam a burke-i rendőrséget, és azt kértem, hogy küldje-
nek valakit a házamhoz. A diszpécser megpróbálta föltenni az
ilyenkor szokásos kérdéseket, de ráförmedtem. Megmondtam
neki, hogy Jensen alezredes vagyok, és majd a helyszínen min-
dent elmagyarázok a rendőröknek. Aztán egyszer csak egy másik
hang jelentkezett a vonal másik végén.
- Jensen alezredes, tájékoztatnom kell önt, hogy több egysé-
günk már útban van az önök otthona felé.
- Micsoda?
- Igen, uram! Néhány perce kaptunk egy bejelentést. A szom-
szédjuktól, bizonyos Ms. Marjorie Claussentől. Közölte velünk,
hogy az ön feleségét foglyul ejtették az önök házában. Már úton
van a mentő is.
- Hogy van a feleségem?
- Nem tudjuk.
- Életben van?
- Igen. De csak a mentő érkezése után tudunk majd többet az
állapotáról.
Köszönetet mondtam, letettem a telefont, aztán akár az ámok-
futó, ide-oda cikázva az autók között, és megállás nélkül dudálva,
keresztülszáguldottam a városon.
Amikor behajtottam az utcánkba, néhány rendőrkocsit és egy
mentőautót láttam a házunk előtt. A bejárati ajtó tárva-nyitva volt.
Egy férfi meg egy nő jöttek ki, mindketten pirosba öltözve. A
mentősök.
 Egy hordágyat toltak maguk előtt.

Csikorgó fékekkel álltam meg a járda mellett. Kiugrottam a

kocsiból, megragadtam a férfi mentőápoló karját, és ezért kényte-
len volt megállni. Jean csukott szemmel feküdt a hordágyon, állig
betakarva.
- Hé! - hördült fel a férfi, és bosszúsan felém fordította a fejét.
- Én vagyok a férje.
A férfi arcáról eltűnt a düh.
- Maga Jensen alezredes? - kérdezte egy rendőr.
Bólintottam. Remegő kézzel érintettem meg Jean arcát. - Jean,
én vagyok az, Charlie! - Semmi válasz. - Jean...
- Nincs közvetlen veszélyben - próbált nyugtatgatni a másik
mentős, egy sovány, fiatal nő.
Nagyot nyeltem. - Biztos benne?
A nő bólintott. - Szabályos a lélegzése, az életfunkciói stabi-
lak.
- Akkor mi a baja? - kérdeztem. - Miért nincs magánál?
- Nem tudjuk pontosan. Van egy szúrás okozta zúzódás a kar-
ján. Szerintem elkábították. - A nő elhallgatott, aztán azt kérdezte:
- Uram, használt valaha a felesége kábítószert?
Mérgesen néztem rá. - Méghogy Jean? Kábítószert? Ugyan
már! - Nem folytattam, mert rájöttem, hogy a nőnek kötelessége
ezt megkérdezni.
Kifejezéstelen arccal nézett rám. .
- Elnézését kérem, hölgyem!
- Semmi baj! De ha van valami ötlete, hogy mit adhattak be
neki, azzal sokat segítene.
- Fogalmam sincs.
- Uram, muszáj bevinnünk őt a kórházba - szólalt meg a férfi.
- Ha megengedné, hogy továbbmenjünk...
Megsimogattam Jean arcát, és félreálltam. Miközben elhalad-
tak mellettem, a nő azt mondta: - A Commonwealth Doctors Kór-
házba visszük, uram.
Figyeltem, ahogy beteszik Jeant a mentőautóba.
- Alezredes, van valami elképzelése arról, hogy mi történhetett
itt? - kérdezte a rendőr.
 - Én... telefonon beszéltem a feleségemmel. Azt mondta, hogy
néhány férfi berontott a lakásunkba. Megszakadt a vonal. Amikor
megpróbáltam újra felhívni, senki sem vette fel.
A rendőr bólogatott. - Ez egybevág azzal, amit az egyik szom-
szédjuk mondott nekünk. Körülbelül harminc perce két ázsiai
férfit látott eljönni az önök háziból. Tudja esetleg, hogy kik lehet-
tek?
Megráztam a fejemet.
- És azt, hogy miért támadták meg a feleségét?
Hosszú pillanatokon keresztül bámultam a rendőr arcába, az-
tán ismét a fejemet ráztam.
A férfi a homlokát ráncolta. - Ötlete sincs? Semmi az égvilá-
gon?
- Semmit sem tudok mondani, biztos úr!
- Fura egy ügy - mondta a rendőr. - Nyoma sincs erőszakos
behatolásnak vagy dulakodásnak. Úgy látszik, hogy semmit sem
loptak el. De azért ön is nézzen körül!
- Lehet, hogy elijesztették őket, mielőtt bármit is elvihettek
volna - feleltem.
Egy másik rendőr jött ki a házból. Néztem, ahogy odamegy a
szomszédainkhoz, a nyugdíjas házaspárhoz, Janine-hez meg
Bradhez. Brad odaintett nekem. - Segíthetünk valamit, Charlie? -
kiabálta.
Megráztam a fejemet. - Kösz, Brad!
A mentősök becsukták a mentőautó hátsó ajtaját.
- Nézze, biztos úr - mondtam -, szeretnék bemenni a kórházba!
A rendőr határozatlannak tűnt. - Értem. Oké. De később majd
szükségünk lesz a vallomására!
Már elindultam a kocsi felé. Csak időpocsékolás lenne min-
dent elmagyarázni a rendőrnek. Mert most már biztosan tudtam,
mit kell tennem, hogy egyszer és mindenkorra lezárjam ezt az
ügyet.
Marjorie, aki az utca túloldalán lakott, szomorúan és aggódva
nézett rám. Odaszaladtam hozzá.
- Te hívtad ki a rendőröket, Marge?
Bólintott. - Azt beszéltük meg Jeannel, hogy elmegyünk vásá-
rolni a Ballstonba. Átmentem hozzá, becsöngettem, de nem nyi-
tott ajtót. Néhány perccel később láttam, hogy az a két férfi kijön
a házból, így aztán visszamentem.
 - Jól láttad őket?
- Persze. Két ázsiai. Fiatalok. Egy furgonnal mentek él. Jaj,
nagyon remélem, hogy Jeannek nincs semmi komoly baja.
- Kösz - feleltem. Megsimogattam Marge kezét, aztán odaro-
hantam a kocsimhoz, hogy kövessem a mentőautót
Jean életben van. Magamban hálát adtam az égnek.

Egy órával később egy orvossal beszélgettem az első emeleti

váróban. Közölte velem, hogy Jeant valóban elkábították, de
rendbe fog jönni. A biztonság kedvéért néhány napig bent tartja
megfigyelésre. Köszönetet mondtam neki.
Megjelent két nyomozó, és föltett néhány kérdést. Elismétel-
tem, amit már elmondtam a rendőrnek a házunk előtt. Nem, nem
tudok semmit.
Nem szívesen hagytam ott Jeant, de el kellett mennem a gye-
rekekért. És el kellett kapnom Holmest.

- De ha anyu beteg, akkor miért nem mehetünk be hozzá a

kórházba? - kérdezte Stacy. Úgy helyezkedett az utasülésen -
hogy szembeforduljon velem. Gyönyörű, zöld szeme csupa aggo-
dalom volt.
- Most éppen alszik. Majd holnap meglátogatjuk.
- Akkor nem értem, miért nem mehettem edzésre - szolalt meg
Tony.
Stacy megpördült, és szigorú pillantását a hátsó ülésen fészke-
lődő öccsére szegezte. - Te csak erre tudsz gondolni? Anyu kór-
házban van.
- Apu azt mondja, hogy rendbe fog jönni.
- És?
- De hát be sem megyünk hozzá. - Tony ernyedten dőlt hátra. -
Azt meg végképp nem értem, miért kell Mrs. Tippettnél alud-
nunk.
Hátrafordítottam a fejemet, és csúnyán ránézem. - Azért, mert
azt mondom, Tony!
Karba tette a kezét és kinézett az ablakon.
- Már mondtam, srácok, hogy ma este sokáig kell dolgoznom.
Csak egy éjszakát kell ott töltenetek.
- De cuccunk sincs, apu!
 - Van egy táska a csomagtartóban. Hazaugrottam, és hoztam
nektek váltás ruhát. Meg fogkefét is.
Tony csak meredten bámult ki az ablakon, és nem szólt sem-
mit.
- Micsoda hülye vagy te - mondta neki Stacy.
- Ostoba tyúk - morogta Tony.
- Na most már aztán elég! Maradjatok csöndben mind a ket-
ten!
Néhány perccel később leparkoltam Dorothy kocsibejáróján.
A gyerekek még mindig ellenségesen méregették egymást, de
legalább csöndben voltak.
Nagyon örültem, hogy Rupert nyitott ajtót.
Egy perccel később már ismét úton voltam. Felhívtam Lee
mobilját.
- Igen, megvannak a fényképek - közölte Lee.
- Jók lettek? - kérdeztem.
- Aha. A laborosok rendes munkát végeztek. A felesége rend-
be jön, Charlie?
Már a kórházból is felhívtam Lee-t. - Igen. Néhány napig még
bent tartják megfigyelésre.
- Jaj, de jó, Charlie! Baromira aggódtunk. - Jonesy ott lehetett
a közelében, mert hallottam, hogy Lee azt mondja: - Rendbe jön a
felesége.
- Nem volt semmi gond a Falls Church-i rendőrökkel Talia la-
kásában? - kérdeztem.
- Nem - felelte Lee. - A nyomozást vezető rendőr régi have-
rom. Brandt őrmester. Jonesyval elmondtunk neki mindent, amit
csak lehetett, anélkül, hogy túl sokat árultunk volna el.
- Utánanéztek annak az ázsiai fickónak a parkolóban?
- Úgy látszik, hogy igazi profi volt. Kesztyűt viselt. Nem volt
nála igazolvány. A fegyvere egy tizenkettes, lefűrészelt csövű
vadászpuska. A sorozatszámot eltávolították. A pasinak eszébe
sem jutott, hogy elhibázhatja. Átkozott mázlija volt, Charlie!
Hirtelen elsötétült minden. Csak a rám szegeződő puska csö-
vét láttáin. Még egy tizedmásodperc és...
- Tényleg nem hallotta a lövést? - kérdezte Lee.
- Bárki is lőtt, hangtompítót használt.
- És nem látta?
 - Talán a másik ázsiai volt, de kétlem. Nem lett volna rá ideje.
Szerintem az a fickó volt, aki a kocsit vezette.
- Jól meg tudta nézni?
- Csak egy pillanatra láttam. Azt hiszem, ő is ázsiai volt.
Lee mérlegelte a hallottakat. - Nem értem. Úgy látszik, hogy
ezek együtt dolgoznak. Miért ölnék meg a saját emberüket?
- Fogalmam sincs, Harry! Látta valaki a kocsi rendszámát?
- Nem, senki nem látott semmit.
- Na persze, ahogy az lenni szokott.
- Jonesy szerint ezek a fickók, akik megtámadtak magát, és rá-
rontottak a feleségére, valószínűleg vietnami ügynökök. Tudja,
Holmesnak dolgoznak, és vigyáznak a befektetésükre.
Mint mindig. Jonesynak most is minden valószínűség szerint
igaza volt. Felgyorsítottam, ráhajtottam északi irányba a 395-ös
államközire. - Na és maguk most hol vannak?

49
Tíz percen keresztül autóztam ide-oda Rosslynban, meg akar-
tam győződni arról, hogy senki sem követ.
A Kimchi Grill parkolója majdnem üresen állt, ugyanis volt
még vagy egy óra vacsoraidőig. Bekopogtattam az ajtón. Lee né-
nikéje nyitotta ki, aztán felvitt az emeletre, az egyik különterem-
be. Lee és Jonesy egy faragásokkal gazdagon díszített, kerek asz-
talnál ültek.
Lee hátradőlt, és fáradtan elvigyorodott. - Örülök, hogy látom,
Charlie! Kér valamit inni?
- Nem, kösz! - Leültem.
Jonesy az asztalon heverő fényképekre mutatott. - Javaslom,
hogy nézze meg őket, uram!
- Ezeket csinálta maga?
Jonesy bólintott.
A kezembe vettem az egyiket. Alig volt rosszabb minőségű,
mint az eredeti. Jonesy jó munkát végzett.
Lee felkapott egy fényképet, és odaadta nekem. - A laboro-
sokkal kinagyíttattam a legjobbakat. Hasonlítsa össze ezzel, amit
a Postnál dolgozó haveromtól szereztem. - Elém csúsztatott egy
másik képet.
Egy fiatalember volt rajta, kórházi ágyon feküdt, szélesen vi-
gyorgott, és feltartott hüvelykujját mutatta a fényképezőgépnek.
Rápillantottam arra a képre, amit Lee korábban nyomott a kezem-
be.
- Stimmel - állapítottam meg.
- Aha - mondta Lee. - A kórházi fényképet ezerkilencszázhet-
venegyben csinálták az akkor még őrnagyi rangban szolgáló
Clayton Holmesról, nem sokkal a szökése után.
Végignéztem az összes fényképet, aztán megkérdeztem: - Hol
vannak a megfigyelés közben készített fényképek? Amiket Webs-
ter csinált.
Jonesy szó nélkül odaadott nekem egy barna borítékot.
Kinyitottam, és előhúztam belőle két fényképet. Az egyiken
egy kék kezeslábast, baseballsapkát és sötét szemüveget viselő
férfit kaptak le jobbról, hátulról, amint éppen ment felfelé a lép-
csőn Talia lakásához. A bal kezében egy kis méretű szerszámos-
ládát tartott. Ebből á szögből egyáltalán nem lehetett látni az ar-
cát. Megnéztem a másik fényképet. Ugyanaz a férfi állt az ajtó-
ban, a fejét enyhén jobbra fordította, és fölemelte a kezét a csen-
gőhöz.
Grimaszba rándult az arcom. Annyit láttam, hogy zömök, fe-
hér férfi, de többet nem. - Ennyi? - kérdeztem Jonesytól.
- Attól tartok, hogy igen. Úgy látszik, hogy csak egyetlen, férfi
járt ott.
- Van néhány nagyítás az arcáról - mondta Lee. - Bár ebből a
szögből nem sokat lehet látni.
- Itt? - Előhúztam még néhány fényképet a dossziéból.
- Igen. Az utolsó néhány.
Megtaláltam őket. Megcsóváltam a fejemet. Nem láttam va-
lami sokat. - Bárcsak tudnám, ki ez a szemét - sóhajtottam fel, és
az asztalra tettem a fényképeket.
- Valószínűleg szabadúszó, akit Holmes felbérelt - vélekedett
Lee. - Lehet, hogy együtt dolgozik a vietnamiakkal.
Bólintottam. Jonesy finoman köhintett. - Mondja csak,
Jonesy! Van valami ötlete?
 Jonesy elém tett egy papírlapot. - Ezt akkor találtam, amikor
átnéztem Masonis személyi anyagát, uram! Az első alkalommal
elkerülte a figyelmemet. - Valahogy furán csengett a hangja.
Masonis egyik szolgálati minősítése volt, az 1970-71-es idő-
szakból. Amikor őrmesterként szolgált Vietnamban.
- Nézze meg az értékelő elöljáró rubrikát, uram!
Most már tudtam, miről van szó. Még az aláírást is felismer-
tem. Felnéztem, és értetlenkedve bámultam Jonesyra.
- Igen, uram! Tippett ezredes sosem említette, hogy ismerte
Masonist, nem igaz, uram?
Megráztam a fejemet.
- És tudtuk, hogy Masonis aktáját zárolták, mert valamit el
akartak titkolni.
- Várjon csak! Maga szerint Holmes ezt akarta eldugni elő-
lünk?
- Háromszor néztem át az aktát, uram! Minden egyes sort el-
olvastam. Ezt az egyetlen dolgot találtam, ami nem stimmelt.
Tippett ezredesnek szólnia kellett volna erről.
- Lehet, hogy csak elfelejtette - jegyezte meg Lee.
Nem szóltam semmit, bár egészen biztosan tudtam, hogy
Tippett nem felejthette el. Letettem a szolgálati minősítést Webs-
ter fényképei mellé. Nem, Tippett nem felejthette el megemlíteni,
hogy ismerte Masonist. Masonist gyanúsította a gyilkosságokkal.
Mint mindannyian. Akkor miért nem szólt? A fejemet csóváltam,
és ismét a fényképre esett a pillantásom.
- Szerintem ez nem olyan nagy ügy - vélekedett Lee. - A fené-
be is, Holmest már elkaptuk, nem, Charlie?
Homlokráncolva fölemeltem egy fényképet, az egyik nagyí-
tást, amin a férfi enyhén elfordítja a fejét. Volt valami az arcban...
Nagyot nyeltem, és közelebb emeltem a fényképet. Az arccsont.
Villámgyorsan felkaptam meg egy fényképet.
- Uram? - szólalt meg Jonesy.
Megint megakadt rajta a szemem. Az az apró dudor. Egyik
képről néztem a másikra.
- Mit lát, uram? - kérdezte Jonesy.
A férfi tarkójára szögeztem a tekintetemet, és közben lázasan
gondolkoztam. A baseballsapka ellenére is meg tudtam állapítani.
A férfi kopasz volt. Alacsony, zömök, kopasz férfi.
Valaki megkopogtatta a karomat. - Jensen alezredes!
 Fölnéztem, és a képek megremegtek a kezemben. Jonesy ag-
godalmas pillantással méregetett. Lee is.
- Mi az, uram? - kérdezte Jonesy. - Valami baj van?
- Az istenit neki, Charlie - szólalt meg Lee. - Úgy néz, mint
aki szellemet lát.

A semmibe meredtem, miközben Jonesy meg Lee a fényképe-

ket tanulmányozták. Zsibbadt voltam és kába.
Lehetetlen. De mégis...
Visszaidéztem azt a pillanatot, amikor bementem Watkins tá-
bornok dolgozószobájába, és megláttam a holttestét. És aztán las-
san végigmentem mindenen, amit láttam és hallottam. Lassan,
fokozatosan érthető vált oly sok minden, ami akkor megmagya-
rázhatatlannak tűnt.
Tippett érthetetlen eltűnései. A rettegés a vietnami fiú szemé-
ben, amikor bementünk a konyhába. A fiú hazugságai a gyilkos-
ról, akit úgy ír le, hogy abból Masonisra lehet ismerni. Az a kö-
rülmény, hogy a gyilkos tudja: a vietnami fiú meglátta, amikor
eljött Thótól. Aztán ott van a személyleírás arról a férfiról, akit a
rendőrök láttak kijönni a házból, ahol Miss Vinh lakott. A felte-
vés, hogy a gyilkos hozzá tudott jutni a vírushoz. És tudja a gye-
rekeim nevét, tudja, hogy Tony futballedzésre jár, Stacy meg ba-
lettozni.
Hirtelen minden világos lett.
Szinte hallottam a fojtott hangot a telefonban. Nem Jensen al-
ezredes, nem Charles, hanem Charlie.
Mintha az illető ismerne.
- Hát én nem látok semmit, Charlie - mondta Lee.
- Nézze meg az arcát!
- Mintha hatalmas rágógumi lenne a szájában.
- Nem rágógumi - szólalt meg Jonesy halkan, és közben rám
nézett.
- Dohány - mondtam. - Egy darabka dohány.
Lee a homlokát ráncolta. - Honnan tudják? - kérdezte, aztán
meglátta Jonesy arckifejezését. - Na jó, ki a fene ez a fickó?
Jonesy megmondta neki.
- Maguk megőrültek.
- Nem, nem őrültünk meg - feleltem. - Ez Tippett.
 Nem sokkal éjfél után végeztünk. Jonesyval összeszedtük a
papírokat meg a fényképeket az asztalról. Lee levitte az üres tá-
nyérokat a konyhába. A nagynénje, mielőtt hazament volna, ké-
szített nekünk egy kis harapnivalót.
Jonesyval lementünk a földszintre, és a félhomályban odaül-
tünk a bárpulthoz. Egy órája már mindenki elment. Hallottuk,
hogy Lee fütyörészik a konyhában.
Lehunytam a szememet. Websterre terelődtek a gondolataim.
Láttam magam előtt, ahogy ül a kocsiban. Unatkozik, hamburgert
eszik és melege van. Megjelenik a furgon. Kiszáll egy férfi. Va-
lami szerelő, gondolja Webster. De engedelmeskedik a paran-
csoknak, és a szeméhez emeli a fényképezőgépet. Benéz a kere-
sőbe, beállítja az élességet. Csinál egy képet.
A férfi egyre jobban látszik. Webster csinál még egy fényké-
pet. Kinyílik az ajtó.
Talia áll az ajtóban. Webster látja az arcát. Látja, hogy meg
van rémülve. Talia megpróbálja becsukni az ajtót.
De a férfi nagyon gyors, és benyomul a lakásba. Az ajtó be-
csukódik.
Webster kipattan a kocsiból. Dörömbölni kezd Talia ajtaján.
Pisztolya már a kezében van.
Kinyílik az ajtó.
És Webster úgy megdöbben, ahogyan még soha az életben.
Webster lassú léptekkel, összezavarodva, bemegy a lakásba.
Tippett utasítja, hogy tegye el a fegyverét! Webster katona. Enge-
delmeskedik.
És meghal.
Így történt. Lehet, hogy nem pontosan így, de nagyjából.
- Menjünk! - kiáltott Lee.

Az éjszaka hűvös volt és csöndes, csak a saját lépéseink zaját

hallottuk, ahogy a parkoló felé tartottunk.
- Talán jobb lenne, Charlie, ha ma éjszaka nálam aludna. Még-
iscsak nagyobb biztonságban lenne - mondta Lee.
- Kösz, Harry, nem lesz semmi bajom.
- Ahogy gondolja. De a maga helyében... Hát ez meg...
Éppen a parkolóba értünk, amit részben megvilágított az egyik
utcai lámpa. A mi három autónk az elülső részben állt. Már értet-
tem, hogy min lepődött meg Lee. A parkoló hátsó, sötétbe boruló
részében, tőlünk talán tizenöt méterre.
Egy szedán.
És egy férfi körvonalai. Nekitámaszkodik a szedánnak.
Megálltunk.
A férfi ellökte magát a kocsitól.
Megfeszültek az izmaim.
- Ki maga? - kiáltotta Lee.
A férfi csak állt ott, nem szólt semmit. Aztán elindult felénk.
Lee elővette a fegyverét. Így tettem én is meg Jonesy is. -
Rendőrség! Igazolja magát! - kiabálta Lee.
Semmi válasz.
Szememmel végigpásztáztam a parkolót. Balra ott voltak a mi
autóink. Mögöttük egy nagy Dumpster állt. Azon túl pedig a sö-
tétség.
- Álljon meg ott, ahol van! - üvöltötte Lee.
A férfi csak jött felénk.
Ujjamat rátapasztottam a ravaszra.
A férfi megállt. - Szia, Charlie!
Felismertem a hangot. - Te mocskos disznó - mondtam.
Tippett kilépett a fényre.

50
Nyugodt, szinte derűs arccal nézett rám. - Ejnye, Charlie, hát
így kell üdvözölni egy régi barátot?
A legszínesebben ott, azonnal lelőttem volna. - Megölted
Watkinst, te szemét! És Webstert is! - Elhallgattam. Tippett mo-
solygott.
- Csodálatos vagy, Charlie! Sokat törtem a fejemet, mikor
jössz már végre rá. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb sikerülni fog,
és hadd gratuláljak most. Üdvözlöm, Jonesy! Hello. Harry!
Jonesy nem szólt semmit. Az arca nem mutatott semmiféle ér-
zelmet.
- Menjen a francba! - mondta Lee.
Tippett köpött egy nagyot. Jonesy aktatáskájára esett a pillan-
tása. - Gondolom, fényképek vannak benne.
 Jonesy meglepetten hunyorgott.
- Honnan a picsából tud maga a lényképekről? - hördült fel
Lee.
Én is ugyanezen gondolkoztam. Nem tudhat róluk, hacsak...
Előreléptem. - Te nyavalyás, bepoloskáztad a kocsimat!
Tippett fölnevetett. - Nem is sejtetted, Charlie! Már két napja
lehallgatlak.
Tippett túlságosan is magabiztos, túlságosan is nagyképű volt.
Jonesy és Lee is érzékelték ezt. Feszülten figyeltek, a szemük ide-
oda ugrált. Fürkésző tekintettel vizsgálgattam a parkolót, de nem
láttam senkit.
- Menjünk inkább be! - javasolta Lee. Nyugtalannak látszott.
Intettem a pisztollyal Tippettnek. - Gyerünk, Tip!
Tippett lassan elfordította a fejét, és kiköpött. Öntelten rám
vigyorgott. Aztán kiáltott valamit. Nem értettem, mit, de ez így is
volt rendjén.
Annyit azonban tudtam, hogy valamiféle parancs hangzott el.
Vietnami nyelven.
Lépések zaja.
Elkáromkodtam magam.
- Csapda! - kiáltotta Jonesy.
Megfordultam. Valami megmozdult a Dumpster mellett. Föl-
emeltem a pisztolyomat, és célra tartottam.
Hallottam, ahogy a tár bekattan egy fegyverbe, és egy pillanat-
ra megdermedtem.
- Ne mozdulj, a kurva mindenségit! - mondta Tippett.
Megpördültem, félig-meddig a testembe csapódó golyókra
számítva. Egy ázsiai férfi bukkant fel a kocsim mögül, kezében
vadászpuskával, amit pontosan a mellkasomra irányított. Jonesy
fájdalmasan felnyögött, és hallottam, hogy fegyvere nagy zajjal
nekicsapódik az aszfaltnak. Lee megpróbált kiáltani, de valami
elhallgattatta. Lassan szembe fordultam Tippett-tel, és ráfogtam a
pisztolyomat. A vadászpuskát tartó férfi felmordult. Tippett vak-
kantva válaszolt.
- Tedd inkább le, Charlie - javasolta Tippett.
- Egyet azért lőhetnék vele.
- Talán igen. De utána biztosan meghalsz.
Jonesyra néztem. Grimaszba rándult arccal dörzsölgette a
csuklóját. Lee fölemelt kézzel állt mellette. Két ázsiai volt mögöt-
tük, és pisztolyt szorítottak a tarkójukhoz. A nyavalyások, bizto-
san végig a Dumpster mögött rejtőztek.
- Tedd le, Charlie - szólalt meg ismét Tippett.
Nem mozdultam.
Mintha szánalmat láttam volna a szemében. - Ne legyél osto-
ba, Charlie! - mondta halkan.
A vadászpuskára néztem.
Lassan leengedtem a kezemet.
Az egyik férfi odajött hozzám, és elvette a pisztolyomat. Egy
pillanatra megállt velem szemben, és ellenségesen rám meredt.
Ismerősnek tűnt. Na persze. Ma délelőtt. A férfi a cigarettával.
- Pham hadnagy nem nagyon kedvel téged, Charlie - mondta
Tippett. - Téged okol a barátja halála miatt.
- Nem én öltem meg.
- Nem? - Tippett közönyösen megvonta a vállát.
Pham még mindig gyűlölettel méregetett.
- Ezek az emberek mind a vietnami hadseregből vannak? -
kérdeztem.
- Igen, egész pontosan a Különleges Haderőtől. - Tippett ko-
mótos léptekkel odasétált az aktatáskához, és fölemelte. - Ma
majdnem túljártál az eszünkön. Amikor odaadtad a fényképet, azt
hittük, hogy nincs több belőle. Eszünkbe sem jutott, hogy másola-
tokat készítettél. - Tippett letérdelt, felkattintotta a zárat, és egy
zseblámpa fényénél halkan dünnyögve ellenőrizte a tartalmát.
Megcsóváltam a fejemet. - Az isten szerelmére, Tip! Miért
csináltad? Pénzért?
Mintha meg sem hallotta volna. Precíz mozdulattal becsukta a
táskát, és fölemelkedett. Csak ekkor nézett rám. - Tényleg azt
hiszed, Charlie, hogy pénzért csináltam? - Csalódottnak látszott.
Szótlanul néztünk egymásra.
Lassan megráztam a fejemet. Nem, nem pénzért. Tippettet so-
hasem érdekelte a pénz.
Mondott valamit vietnami nyelven. Pham hadnagy odalépett
hozzám.
- A kocsid kulcsa kell neki, Charlie!
- Minek? - kérdeztem.
Tippett kényelmesen a hátam mögé sétált. - Mindannyian el-
mentek egy kicsit kocsikázni az autóddal.
 - Azt nem fogja megúszni, ha kinyír minket - szólalt meg Lee.
- Nyomozni fognak, és...
- Nem találnak semmit - fejezte be helyette a mondatot
Tippett. - Charlie, a kulcsokat!
Pham kinyújtotta a kezét. Nem mozdultam. A fejemhez tartot-
ta a pisztolyt.
Választhatok: egy golyó most azonnal, vagy végzetes autóbal-
eset egy kicsivel később. Hát nem mindegy?
Benyúltam a zsebembe.
Nagyon gyorsan történt minden. Az egyik pillanatban Pham
még ott állt előttem. A következőben valami elzúgott a fülem
mellett, Pham feje lebicsaklott, a szeme helyén vöröslő lyuk. A
férfi az aszfaltra zuhant.
Balra valami megmozdult. Egy szemvillanásnyi idővel később
tompa puffanást hallottam.
- Meglőtték a szemetet! - kiáltotta Lee, és a másik ázsiai térdre
esett, a torkából lövellt a vér.
- Hasra, Charlie, a kurva szentségit! - hallatszott a hátam mö-
gül.
A földre vetettem magam.
Valahol a hátam mögött kétszer elsült egy pisztoly.
A vadászpuskás ázsiai megtántorodott, megroggyant...
Távolodó, sietős lépések zaja.
Előrevetettem magam, és megragadtam Pham revolverét.
Tippett az autó felé rohant. Fölemeltem a fegyvert, felkönyököl-
tem és céloztam.
Tökéletesen láttam Tippettet.
Követtem a pisztolyommal.
A ravaszra tapasztottam az ujjam.
Ekkor észrevettem, hogy nincs nála az aktatáska, csak egy
pisztoly.
Elbizonytalanodtam.
Tippett eltűnt a sötétben.
Feltápászkodtam, és megindultam utána.
Felbőgött egy autó motorja. Gumicsikorgást hallottam, és lát-
tam, hogy a kocsi felém tart. Jonesy ordítva próbált figyelmeztet-
ni. Oldalra ugrottam, a földre vetettem magam, az autó elsüvített
mellettem, aztán eszelős sebességgel kihajtott az útra.
 Néhány másodpercig hason feküdtem a földön, kábán, és
megpróbáltam ismét szabályosan, egyenletesen szedni a levegőt.
Valaki ott állt fölöttem.
Jonesy hangja. - Nem esett baja, uram?
- Túl fogom élni. - A hátamra gördültem. Jonesy fölsegített.
Lee odarohant hozzánk. - Azt hittem, elkapta, Charlie! Mi a
jóisten történt?
- Nem tudom, miről beszél, Harry!
Lee hitetlenkedve meredt rám. - Az úristenit neki! Lelőhette
volna, de maga elengedte. Most nincs semmi a kezünkben.
Tippett elvitte a fényképeket.
- Nem - válaszoltam. - Nincs semmi gond! Nem volt nála az
aktatáska.
- Ott van - szólalt meg Jonesy. Mögöttünk egy pontra meredt.
Lee meg én megfordultunk.
Az aktatáska az aszfalton hevert ott, ahol Tippett állt, amikor
eldördültek a lövések.
- Kutya legyek, ha értem - mondta Lee.
Öt perccel később begurultam egy benzinkúthoz. Jonesy mö-
göttem parkolt le. A kút már zárva volt, de találtam egy telefon-
fülkét. Kevesebb, mint egy perc alatt lebonyolítottam a hívást.
Amikor a rendőrségi telefonkezelő megkérdezte a nevemet, letet-
tem a telefont.
Kijöttem a fülkéből, és a Pentagonhoz hajtottam. Jonesy köve-
tett. Leparkoltam az autómat, és beszálltam Jonesy kocsijába.
Lehet, hogy Holmes emberei ma este már nem próbálkoznak
semmivel, de inkább nem kockáztattam. És túl sokáig tartana
megkeresni a poloskákat.
Elhajtottunk.

A kórházi szoba félhomályában állva, Jeant figyeltem, és las-

sú, szabályos lélegzését hallgattam. Békésen aludt, és gyönyörű
volt. Odahajoltam hozzá, félresöpörtem néhány hajtincset az ar-
cából, és egy pillanatra ott maradt az ujjam a homlokán. Meg-
könnyebbülést, dühöt és mélységes szomorúságot éreztem. Szinte
biztosan tudtam már, hogy miért nem ölték meg Jeant.
Tippett mindig is szerette Jeant. Nagyon szerette.
Feltételezem, hogy ez sok mindent megmagyaráz.
 Kinyílt az ajtó. Egy női alak körvonalait láttam a folyosói
lámpák fényében.
- Gondoltam, ez jól jöhet még, alezredes - mondta az ápolónő.
A kezembe nyomott egy párnát meg egy takarót.
Megköszöntem. Becsukódott az ajtó.
Összetoltam két széket Jean ágya mellett, és elhelyezkedtem.
És ekkor eszembe jutott, hogy elfelejtettem felhívni Dorothyt
meg a gyerekeket.
Egyszer majd el kell mondanom Dorothynak, de csak a jóisten
tudja, hogyan is kellene hozzákezdenem.

51
Csütörtök

- Ennyi, uram - mondtam Baines miniszternek. Hátradőltem a

székemben, és megdörzsöltem a szememet, ami már szinte fájt a
kialvatlanságtól. Jonesy pontosan hét órakor vett föl ma reggel. A
délelőtt nagy részét azzal töltöttük, hogy végigmentünk a ténye-
ken, és ellenőriztük, minden rendben van-e.
Baines miniszter úr elernyedve, előrehajtott fejjel ült a széké-
ben. Felpillantott, mindkét kezével végigsimított ritkuló haján, és
közben rám nézett az íróasztal fölött. - Tehát Tippett megölte a
vietnamiakat, és ott hagyta maguknak az aktatáskát?
Bólintottam. - Ő lőtté le azt a férfit is, aki megpróbált végezni
velem, miután leadtam a fényképet.
Baines megcsóválta a fejét. Fölemelte a fényképet, amin
Tippett volt Talia lakása előtt. Amikor még ő vezette a Különle-
ges Nyomozati Osztályt, sokat dolgozott együtt Tippett-tel.
- Tippett a Masonishoz fűződő kapcsolata miatt keveredett be-
le az ügybe. Ő volt Masonis parancsnoka Vietnamban: Masonis
megkereste Tippettet, és segítséget kért tőle a Holmes tábornok
utáni nyomozásban. Mint a Bűnügyi Vizsgálati Főosztály magas
beosztású munkatársa, Tippett rengeteg olyan információhoz hoz-
zájutott, ami sokat segített Masonisnak.
Baines letette a fényképet. Erősen ráncolta a homlokát -
Mintha azt akarná mondani, hogy Masonis már hétfő, azaz
Watkins meggyilkolásának napja előtt elkezdett nyomozni. Tehát
már azelőtt, hogy Tho beszélt Watkinsnak Holmes szerepéről a
hadifoglyok legyilkolásában?
- Birelli szerint igen. De ne felejtse el: Tho a múlt héten kért
még kétszázezer dollárt! Elejtette Holmes nevét, hogy meggyőzze
a tábornokot: megéri a plusz pénzt.
- És Masonis elmondta Tippettnek.
Bólintottam. - De valószínűleg nem mondott el neki mindent.
Tekintettel az ügy fontosságára, ez ostobaság is lett volna. Még
Birelli sem tudhatott mindent. De Tippettnek ennyi is elég volt:
világos volt a számára, hogy Holmes nagy bajban van. Meglátta a
kínálkozó lehetőséget. Fölvette a kapcsolatot Holmesszal, aki
ekkor már tudta Swanson őrnagytól, hogy folyik a nyomozás Cao
Dinh ügyében. És Holmesnak ekkor már eltökélt szándéka, hogy
megöleti Watkinst, és gyanúba keveri Masonist. Mivel Tippett
vezette a nyomozást, a siker egész egyszerűen elkerülhetetlennek
látszott.
- Miért nem volt elég megölni Thót, és elvenni tőle a fényké-
peket? A fotók nélkül Watkins nem tud mit kezdeni.
- Nyilván azért, mert fogalmuk sem volt, hol találhatják meg.
Talán még a nevét sem tudták. Mint már említettem, Masonis
nem mondott el mindent Tippettnek. Biztos vagyok abban, hogy
Swanson őrnagy is nagyon igyekezett információkat gyűjteni
Thóról Masonistól, de a jelek szerint sikertelenül.
Baines elgondolkodott egy pillanatra. - Azt mondja, hogy
Tippett nem pénzért csinálta?
- Nem, nem pénzért. Bár Holmes minden valószínűség szerint
fizetett neki egy jelentős összeget.
- Hát akkor miért csinálta?
Mély levegőt vettem. - Tudta, hogy Holmes megszerezheti
neki a csillagot.
Baines lassan hátradőlt. - Tippett tábornok - mondta keserűen.
Megcsóválta a fejét. - És Tippett ölte meg Watkinst?
Bólintottam. - Ismerte azt a... módszert. Biztos vagyok benne,
hogy használta Vietnamban. Átkozott szerencsénk, hogy Watkins
a halála előtt nem beszélt Tippettnek a fényképekről.
- Nem gondolja, hogy esetleg a vietnamiak...
 - Nem. Túl kockázatos lett volna számukra bemenni Fort
Myerbe, és Watkins tábornok lakásába anélkül, hogy észrevették
volna őket.
- Ki intézte el Thót?
- Először nem tudtam, mit gondoljak. Azt hittem, hogy Tippett
nem ölhette meg, hiszen amikor Thót meggyilkolták, Tippett a
bűntény helyszínét ellenőrizte Watkins tábornok lakásában. De
aztán eszembe jutott, hogy azon az estén megpróbáltam ott fel-
hívni Tippettet, de nem értem utol. Fogadni mernék, hogy ha utá-
nanéznénk, lenne legalább másfél óra, amikor senki sem látta
Tippettet.
- Elég kockázatos lépés a részéről. Elmegy Watkins lakásáról,
hogy megölje Thót.
- Nem volt más választása. Watkins megmondta neki, hol ta-
lálja meg Thót. De mielőtt cselekedhetett volna, a bejárónő meg-
találta a holttestet - jóval hamarabb, mint ahogyan arra számított.
Tippett tudta, hogy majd el akarok menni a vietnami étterembe,
hiszen a tábornok azt a helyet hívta fel utoljára. Elküldött
Swanson őrnaggyal, hogy időt nyerjen. A Fort Myer kapuinál
szolgálatot teljesítő katonai rendőrök egész biztosan igazolni tud-
ják, hogy távozott, aztán még este vissza is tért.
Baines miniszter úr hirtelen hátralökte magát az Íróasztaltól.
Rendkívül gondterheltnek látszott. Fölemelte a poharát, aztán az
enyémre mutatott. Megráztam a fejemet. Odament a bárszekrény-
hez.
- Tippett első hibája az volt, hogy a telefonszám ott maradt az
újratárcsázóban - mondtam. - Így jutottunk el Mr. Thóhoz. A má-
sodik pedig az, hogy a vietnami srác észrevette, amint eljött Tho
lakásából.
Baines whiskyt öntött a poharába. Rám pillantott. - Ezért volt
annyira megrémülve a fiú, amikor maguk megérkeztek?
- Igen, uram! Egészen biztos, hogy halálra vált, amikor meg-
látta Tippettet. És Tippett természetesen rögtön rájött, hogy a srác
meglátta őt. Az a szegény nyomorult otthonról hozta magával a
rettegést a rendőröktől; erre játszott Tippett. Valószínűleg azt
mondta neki, hogy ha egy szót is szól bárkinek, megöli. Talán
még azzal is megfenyegette, hogy a nővérével is végez. Ki tudja?
 Baines komor, megnyúlt arccal jött vissza az íróasztalhoz. - És
Tippett felhasználta az alkalmat, hogy kitaláljon egy személyle-
írást, ami történetesen illett Masonisra. Átkozottul eszes.
Bólintottam. - Ezek után a srác megszökött. Tippett elment
abba a lakásba, ahol a gyerek a nővérével élt, és megölte a nőt, de
csak azután, hogy szóra bírta.
- Az aljas disznó.
- Aztán megölte a srácot, és felrobbantotta a hajót.
- Ezt azonban még mindig nem értem. Mi a pokolnak kellett
felrobbantania a hajót?
Megvontam a vállamat. - Nehéz lenne pontos választ adni. Az
a gyanúm, hogy Tippett már jó ideje nem gondolkodott racionáli-
san. Az életbiztosítási szerződésen a dátum arra utal, hogy az első
perctől kezdve azt tervezte: megrendezi a saját halálát. Lehet,
hogy a hajó látszott a legjobb alkalomnak.
- Mikor készült a szerződés?
- Két hete. - Egy rövidke pillanatra lehunytam a szememet, és
masszírozni kezdtem a fejbőrömet. - Azt hiszem, bizonyos érte-
lemben én kényszerítettem. Tudta, hogy azt fogom javasolni: ve-
gyék el tőle az ügyet.
- A pia miatt?
Bólintottam. - Tippett nagyon büszke ember, szinte már fana-
tikusan az. A megrendezett halál megóvta öt a megaláztatástól.
Valójában valamiféle hős lett belőle. Ez biztosan nagyon tetszett
neki. Azt hiszem, aggódott, hogy esetleg kiderül, milyen szerepe
volt a gyilkosságokban. A „halála” volt a garancia arra, hogy soha
ne jöjjön szóba gyanúsítottként. Így egyszerűen eltűnhetett. És ez
nagyon fontos.
- Miért?
- Ily módon kitörölhette a múltat, megszabadulhatott attól az
élettől, amit kudarcként értékelt. Egész biztos, hogy a hajón várta
őt egy búvárfelszerelés. Becsúszott a vízbe a hajó oldalánál, és
miközben mi feszülten várakoztunk, elúszott.
Baines ismét arra a képre nézett, amin Tippett volt látható
Talia lakása előtt. - És nyilvánvalóan ő ölte meg Webstert és
Swansont.
Bólintottam.
- Na és mi a helyzet Masonisszal?
 - Valószínűleg Tippett szervezte meg az akciót, miután
Swanson őrnagy felhívta. Az autóbaleset, aminek köszönhetően
értékes perceket veszítettünk, biztosan az ő ötlete volt, rá vall. Ha
rajta múlik, semmit nem bíz a véletlenre. Na de hogy ki húzta
meg a ravaszt? Nem lehet tudni. Elképzelhető, hogy az egyik vi-
etnami volt.
Baines ismét elhelyezkedett az íróasztal mögött. - Ugye, maga
is tudja, hogy jó néhány ügyben személyesen együtt dolgoztam
Tippett-tel?
- Igen, uram!
- Jó ember volt.
- Igen, uram - feleltem, majd hosszú hallgatás után hozzátet-
tem: - Az volt.
Baines ivott egy kortyot. - Maga szerint nem különös? Köny-
nyedén, minden szívfájdalom nélkül gyilkolt, de magát kétszer is
megmentette.
- Igen.
- Ott hagyta az aktatáskát.
- Igen.
- Nagyon furcsa.
Végigsimítottam a hajamon. - Nem is tudom. Tippett tisztában
volt azzal, hogy kockáztatott, és veszített. Világos volt, hogy nem
lesz belőle tábornok. Lehet, hogy végül arra jutott: túl magas az
ár, és ideje kiszállni.
Baines az íróasztalon heverő fényképek felé intett. - Mi mással
tudja bizonyítani mindazt, amit elmondott nekem?
Kinyitottam az aktatáskámat, és átadtam neki egy vastag irat-
köteget.
- Ez minden? - kérdezte.
- Másolatok.
A miniszter összevonta a szemöldökét. - Másolatok? Hol van-
nak az eredeti példányok?
Változtattam a testhelyzetemen. - Elintéztem, hogy a médiá-
hoz kerüljön minden, ha ön nem teszi meg a szükséges lépéseket.
Baines hitetlenkedve meredt rám. Hirtelen előrehajolt, és le-
csapta a poharát. - A szentségit neki, Charlie! Maga elő akarja
nekem írni, hogy mit csináljak?
Üres tekintettel néztem rá.
 - Na hát erre ne számítson! Azt akarom, hogy most azonnal
adjon át nekem mindent. Megértette?
- Nem tehetem, uram!
- Most azonnal letartóztathatom parancsmegtagadásért!
- A média akkor is megkapja az anyagot, uram!
Rám meredt. Higgadtan viszonoztam a pillantását.
A düh lassan eltűnt az arcáról. - Van valami fogalma arról,
hogy mi történik, ha ez kiderül?
- Igen, uram!
Baines a fejét csóválta. - Te jó isten, ez katasztrofális hatással
lesz a kormányra, a hadseregre. Az egész országra.
- Holmest akarom, uram! És Tippettet.
- Ez a ma a zsákmánya, mi? Erről van szó?
Előrehajoltam, és veszettül küszködtem az undor egyre jobban
elhatalmasodó érzésével. Hogyan tévedhettem ekkorát Bainesszel
kapcsolatban? - Uram, talán megfeledkezik arról a huszonhárom
névről a falon. A huszonhárom amerikai katonáról, aki sohasem
fog visszatérni. Vagy Watkinsról. Vagy Masonisról. Vagy Webs-
terről. Vagy arról a szerencsétlen Brady Hansonról, vagy... - El-
hallgattam, alig kaptam már levegőt.
- Befejezte? Kiadta a mérgét?
Bólintottam.
- Most biztosan azt gondolja, hogy aljas idióta vagyok.
Nem válaszoltam.
Baines felsóhajtott. - Lehet, hogy igaza van. - A kezébe vette a
poharát, és meglötyögtette a tartalmát. - Nézze, Charlie, nincs a
földön olyan dolog, ami nagyobb örömet okozna nekem, mint az,
ha bíróság elé állíthatnánk Holmest meg Tippettet, és aztán főbe
lőnénk őket, azzal a szadista disznó Colettával együtt! A fenébe
is, akkor lennék a legboldogabb, ha én magam húzhatnám meg a
ravaszt. De az ország nem tudna megbirkózni azzal, ami kiderülne
ezen a tárgyaláson. A Cao Dinh-i szörnyűség, a hadifoglyok le-
gyilkolása. És a kormányzat is részt vett az ügy eltussolásában.
Meg aztán gondolnunk kell a családok fájdalmára is. Régi sebeket
tépnénk fel. Gondoljon csak bele, hogy mit csinál, Charlie! Mi jó
származhat abból, hogy ez most mind felszínre kerül? - Kortyolt
egyet az italából, de egy pillanatra sem vette le rólam a szemét.
- Nem emlékszem rá, uram, hogy én tárgyalást említettem
volna - mondtam.
 Baines összevonta a szemöldökét.
- Ha igazság szolgáltatik... - Hagytam levegőben lógni a mon-
datot.
Baines elgondolkozva nézett rám. Megrázta a fejét. - Tudja,
manapság már nem csinál ilyesmit a kormányzat - mondta halkan.
- Nem? - Elkezdtem fölemelkedni a székemről.
Baines intett a kezével. - Üljön le, Charlie! - utasított kissé re-
zignált hangon.
Visszaereszkedtem a székre.
Baines hosszan és figyelmesen tanulmányozta az arcomat. -
Talán meg lehetne... szervezni valamit.
- Nagyszerű, uram! .
- És az eredeti iratok...
- Át fogom adni őket önnek, uram! És a tegnap esti lövöldö-
zéssel kapcsolatban fölmerülnek majd mindenféle kérdések.
- Azt bízza csak rám!
- Van még valami.
- Igen?
- Ami a nyomozást illeti. Szeretnék továbbra is... részt venni
benne.
- Nem bízik bennem, mi?
Nem mondtam semmit.
Baines a telefonért nyúlt. - Foglaljon helyet odakint! Ez el fog
tartani egy darabig.
Nem mozdultam.
- Szerintem maga ezt nem akarja hallani, Charlie!
Igaza volt. Tényleg nem akartam hallani.
Kimentem az előtérbe.

52
A pamlagon szunyókáltam, Baines titkárnője kénytelen volt
felrázni. A karórám szerint majdnem három óra telt már el. Visz-
szamentem az irodába. Baines csak annyit közölt velem, hogy
bizonyos Mr. Smith hamarosan felveszi velem a kapcsolatot. Nem
árulta el, hogy kicsoda Mr. Smith, és én nem kérdeztem. A mi-
niszter arra is felhívta a figyelmemet, hogy érdemes lenne kimen-
nem az Andrews Légitámaszpontra. Azt is megmondta, hogy mi-
kor.
Miközben kifelé mentem az irodából, utánam szólt: - Ez a
megbeszélés nem zajlott le, Charlie!
Lementem a számítógépközpontba. Körülbelül egy órával ko-
rábban Jonesy felhívott onnan, közölte, hogy átvizsgálta a kocsi-
mat, és talált egy poloskát meg egy bemérő szerkezetet. Maria,
miközben bekísért az irodájába, a kegyetlen bánásmódról mondott
valamit.
- Tessék?
- Az a szegény ember halálosan kimerülten érkezett. - Maria
kinyitotta az ajtót. - De ahogy jobban megnézlek, te sem vagy
valami jó bőrben.
- Köszi szépen.
- Elmondod, hogy mi folyik itt?
- Egyszer majd igen.
- Ühüm.
Beléptem Maria után az irodába.
Jonesy kinyújtott lábbal ült egy széken, a feje hátrabicsaklott.
Hangosan horkolt.

A hatalmas C-5-ös teherszállító repülőgép előbukkant a késő

délutáni felhők közül, aztán kényelmesen az Andrews Légitá-
maszpont felé kanyarodott. Mielőtt földet ért volna, a pilóta üres-
be kapcsolt, és az addig süvítő motorok elcsendesedtek. A gép
kerekei finoman, lágyan ütődtek neki a leszállópálya betonjának.
- Szép landolás - állapítottam meg.
Jonesy bólintott.
Egy dzsesszzenét sugárzó állomást hallgattunk a rádióban,
miközben a légitámaszpont felé autóztunk. A légierő Boeing 707-
esei meg a magas rangú kormányzati tisztviselők által használt
Learjetek mellett haladtunk el. A távolban ott magasodtak a ha-
talmas hangárok, ahol a két elnöki Boeing 747-es szokott állni.
- Mindjárt megérkezünk - mondta Jonesy.
Szórakozottan bólintottam. A zene elhallgatott. A bemondó
közölte, hogy az ötórás hírek következnek. Néhány másodperccel
később a hírolvasót hallhattuk: utcai lövöldözésekről szóló híreket
olvasott fel. Az egyik Falls Churchben; egy parkolóban volt, a
másik pedig Rosslynban, a Kimchi Grill nevű étterem közelében.
Felhangosítottam a rádiót.
Keskeny autóúton haladtunk, és egy C-140 Jetstar felé tartot-
tunk. Mögötte vörös téglás épület állt, ebben kapott helyét a ter-
minál és a hadműveleti bázis. Behajtottunk egy területre, amely-
nek a kapuján a következő figyelmeztetés állt: CSAK
TÁBORNOKOKNAK ÉS HASONLÓ RANGÚ TISZTEKNEK.
A hírekben éppen azt közölték, hogy a gyilkosságok valószí-
nűleg bandaháborúkkal vannak összefüggésben. A hírolvasó té-
mát váltott, és halálos kimenetelű autóbalesetekről szóló híreket
kezdett beolvasni. Jonesy a kulcs felé nyúlt, hogy leállítsa a mo-
tort, de félúton megállt a keze. A rádióra nézett.
- ...Coletta, a Rolling Hill Szanatórium vezető pszichiátere éle-
tét vesztette, amikor gépkocsija nagy sebességgel neki ütközött az
autópályát szegélyező betonfalnak.. A közelmúltban dr. Coletta
neve már szerepelt a hírekben. Ő volt az az orvos, aki a gyilkos-
sággal gyanúsított Theodore Masonisszal beszélt. Dr. Masonis...
Kikapcsoltam a rádiót.
Jonesy rám nézett. - Nem nagyon vesztegetik az idejüket,
- Nem. - Kinyitottam a kocsi ajtaját.

Körülbelül száz ember lehetett a hadműveleti bázison, többsé-

gük katona. Hét tábornokot számoltam össze. Az órámra pillan-
tottam, és odasétáltam a hadműveleti pulthoz. Csinos, ifjú hölgy
állt mögötte.
- Kisasszony!
Felnézett, és rám mosolygott.
- A tervek szerint mikor száll fel Holmes tábornok?
A nő a homlokát ráncolta. - Néhány percen belül biztosan.
Már így is kicsit késésben vannak.
- Ó, igen? Miért?
- Valami kis gond volt a repülővel. Azt hiszem, a katapulttal.
A szerelők most végeztek. Jaj, a tábornok nagyon mérges volt!
- Mennyi ideig tart a repülés?
- Harminc percig.
- Köszönöm. - Jonesyval kimentünk az épületből, és megáll-
tunk a zászlórudaknál. Előttünk terült el a hatalmas leszállópálya:
itt szokott leszállni az Air Force One, az elnöki különgép. Most
egy ikermotoros, karcsú F-15-ös vadászrepülő állt ott, mellette
zöld repülős öltözetet viselő, szikár pilóta. Egy gyakorlóruhás
férfival beszélgetett, valószínűleg ő volt a szerelők főnöke. A gép
közelében már felsorakoztak a díszőrség katonái. Tőlük nem
messze, a gondosan rendben tartott pázsiton úgy nagyjából ötven
ember gyűlt össze. Három fényképész sürgölődött a tömegben;
megpróbáltak lekapni néhány hírességet. Az egyenruhák között
észrevettem egy-két képviselőházi tagot is. De Holmest sehol sem
láttam. Valószínűleg odabent van, a díszvendégek részére fenntar-
tott váróban, gondoltam.
- Tehát ez lesz Holmes „utolsó fellépése” - dünnyögte Jonesy.
Bólintottam. Az „utolsó fellépés” különleges esemény egy ka-
tonai pilótának: az utolsó hivatalos repülése katonai gépen. Bai-
nestől azt tudtam meg, hogy Holmes egy F-15-össeI akar repülni.
A gép ma reggel érkezett Virginia államból, a Langley Légitá-
maszpontról.
Két fiatal századosnő jött felénk. - Mi az, hogy otthon hagytad
a fényképezőgépet? - szólalt meg az egyik. - Nem akarom elhinni.
- Ne haragudj, Julie, de nagyon siettem! A gyerekek késésben
voltak. Azt hittem, a gép a táskámban van.
- Itt laksz a támaszponton - mondta Julie. - Menj haza érte!
Szerinted hányszor fogsz még ilyen közel kerülni egy elnökhöz?
- Még nem ő az elnök.
- De az lesz. Na, menj már!
Ingerült sóhajtás. - Nincs elég idő. Nézd, itt van Sorenson őr-
nagy! Neki van fényképezőgépe. Gyere!
A két nő sietős léptekkel elindult a zömök őrnagy felé, és én
határozottan megráztam a fejemet.
Nem, nem lesz az.
Dühös hang harsant fel a hátam mögött. Megfordultam.
Holmes tábornok állt velem szemben, tökéletes szabású pilóta-
ruhában.
- Maga mi az ördögöt keres itt, Jensen? - Holmes szinte vicso-
rogva nézett rám. Ott állt mellette Tupper tábornok, aki rosszindu-
latúan méregetett.
- Hivatalos ügyben vagyok itt, uram!
- Tupper tábornok fölmentette a beosztásából. Elrendelte a ka-
tonai ügyészségi vizsgálatot. - Holmes Tupperre pillantott, aki
hevesen bólogatott. - Nagy bajban van, Jensen!
 Megengedtem magamnak egy apró kis mosolyt. - Visszahe-
lyeztek a beosztásomba, uram!
Holmes arca elvörösödött. - Az lehetetlen! Na most már tűn-
jön el innen!
- Javaslom, hogy beszéljen Baines miniszter úrral, uram -
mondtam gyorsan.
Baines neve hallatán Holmes visszahőkölt. Száját ugyan szóra
nyitotta, de nem jött ki belőle hang. Bőszen hunyorgott miközben
megpróbálta eldönteni magában, hogyan is oldja meg ezt a hely-
zetet. Észrevettem, hogy többen is bámulni kezdenek bennünket.
Valószínűleg Holmes is érzékelhette, mert lehalkította a hangját. -
Mi a fészkes fenéről hadovál itt maga, Jensen?
- Javaslom, hogy beszéljen Baines miniszter úrral, uram -
ismételtem.
- A szentségit, Jensen!
- Készen állnak, tábornok - szólalt még Tupper. A fejével a
repülőgép mellett álló pilóta felé intett. A pilóta feltartott hü-
velykujjával jelezte, hogy minden rendben van.
Holmes meredten bámult rám. - Itt legyen, amikor visszajö-
vök.
- Igen, uram - feleltem nyugodtan.
Amikor Holmes elfordult, tettem egy lépést előre. Valószínű-
leg nem kellett volna ezt tennem, de kegyetlenül feszült bennem a
düh. Látni akartam, ahogyan ez a mocsok elkezd izzadni. A szám
egészen közel volt a füléhez, és nagyon halkan beszéltem, szinte
suttogtam.
Holmes megdermedt. Az arcából kifutott a vér, és a szája
megrándult. Úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit. De ekkor
már minden tekintet rászegeződött, és a zenekar is rázendített.
Holmes megpördült, és elindult a repülőgép felé. A díszőrség ka-
tonái, puskáikat megemelve tisztelegtek neki, amikor elhaladt
előttük. Biztató kiáltások hallatszottak a tömegből, és vadul kat-
togtak a fényképezőgépek.
Tupper keményen megfogta a könyökömet. Halkan beszélt
ugyan, de így is lehetett érzékelni, hogy milyen mérges.
- Mit mondott neki, Jensen?
Szúrós tekintettel néztem rá, amíg el nem engedte a karomat.
- A jó istenit magának, Jensen!
 Megvontam a vállam. - Közöltem vele, hogy nálam van a
fénykép.
Tupper értetlenkedve hunyorgott. - Miféle fénykép?
- Ez! - Az arcába nyomtam a fényképet.
- Mi a... - Tupper a kezébe vette a képet, és tanulmányozni
kezdte. Megmondtam neki, hogy mit is lát. Elsápadt. Felnézett. -
Te jóságos isten - mondta erőtlenül.
Holmes már a repülőgépnél volt, és elkezdett felmászni a hát-
só üléshez. Miután elhelyezkedett, a reptéri kiszolgáló személyzet
egyik tagja segített neki bekötni a biztonsági övet. Néhányan
Tuppert meg engem figyeltek, és fura pillantásokat küldözgettek
felénk.
- Mondtam önnek, uram, hogy nem Masonis volt a tettes -
jegyeztem meg halkan.
Tupper tehetetlenül bólogatott, aztán visszaadta nekem a
fényképet. Remegett a keze. - Miután leszállt, le fogja tartóztatni?
- Nem, uram - feleltem.
Tupper meglepődve nézett rám.
- Nem - ismételtem. - Nem azért jöttem, hogy letartóztassam.
Bekapcsolt az első motor, és irtózatos zajjal felbőgött. A tö-
meg előrenyomult az alacsony fémkerítéshez. A fényképészek
kirohantak a felszállópályára. A második motor is életre kelt.
Holmes lelkesen integetett a hátsó ülésről. De én úgy éreztem,
hogy még mindig engem néz.
Amint a jet elindult, Jonesyval átvágtunk a tömegen egészen a
felszállópálya pereméig. A gép gyorsítani kezdett, és ahogy távo-
lodott tőlünk, a motorok éles, sivító hangja egyre jobban elhal-
kult. A két pilótaülés feletti plexiüveg védőtető még nyitva volt,
de Holmes már nem integetett. A jet körülbelül nyolcszáz méterre
lehetett tőlünk. .
Semmiféle hangot nem hallottunk, amikor megtörtént. A kata-
pult egy rakéta sebességével kilőtte a hátsó ülést; a hozzá kötözött
ember eszeveszett kapálózását még ebből a távolságból is jól le-
hetett látni. A röppálya csúcsán az ülés egy szemvillanásnyi időre
megállt, aztán lassan zuhanni kezdett a beton felé.
Döbbent csend állt be a tömegben.
Az ülés nekicsapódott a kifutópálya betonjának és egyszer
visszapattant. A tömeg mozdulatlanná dermedt; minden szem arra
a férfira szegeződött, aki elnök lehetett volna.
 A tömeg felzúdult. Voltak, akik csak sikítoztak, mások men-
tőautóért kiabáltak. Egy-két ember elkezdett rohanni a kifutópálya
felé. Az F-15-ös megállt, a pilóta kétségbeesetten nézett hátra.
Sziréna hangját hallottam a távolból.
Egy kéz érintette meg a karomat.
- Maga tudta - mondta Tupper halkan.
- Menjünk - szóltam Jonesynak.
Miközben beszálltunk a kocsiba, Jonesy azt kérdezte: - Most
hová, uram?
- Haza akarok menni - válaszoltam.

53
Hazaértünk a gyerekekkel a kórházból. Az orvos megengedte,
hogy Jean velünk vacsorázzon a kórház büféjében. Az étel ször-
nyű volt, de ez senkit sem érdekelt. Örültünk, hogy újra együtt
lehetünk. Tony és Stacy olyan jól viselkedtek, mint talán még
soha.
A bejárati ajtó mellett a kulcstartóra tettem a kocsikulcsot. -
Holnap jön a szemetes - emlékeztettem Tonyt. - Tedd ki minél
hamarabb!
Tony bólintott.
- Persze, apu! Anyu jól nézett ki, nem?
- De igen.
Azt mondtuk a gyerekeknek, hogy Jean allergiás rohamot ka-
pott valamilyen gyógyszertől.
Örömujjongás hallatszott a konyhából. Stacy sugárzó arccal
nézett rám; a konyhaasztal mellett állt, amin ott hevertek az aznap
érkezett levelek.
- Nekem is jött valami, apu!
- Igen?
- A Juilliardról.
Elvigyorodtam. - Nyisd ki!
- Nem... nem merem!
Odamentem hozzá. - Gyerünk, nyisd ki!
A kezembe nyomta a levelet. - Inkább te!
 - Na ne csináld már, Stacy - jajdult fel Tony. Hozzálátott,
hogy kivegye a mosogató alól a szemetesvödröt.
Óvatosan kinyitottam a borítékot, Stacy közben az ajkát ha-
rapdálta.
- Mit írnak?
Felnéztem, és nagyon kellett erőlködnöm, hogy ne kezdjek el
szélesen mosolyogni.
- Apu!
Odanyújtottam a levelet. - Fölvettek, drágám!
Stacy kikapta a levelet a kezemből. Miután elolvasta, szinte
kábán nézett rám. - Hát... én... balett-táncos leszek - mondta vé-
gül.
Megöleltem. - Büszke vagyok rád, drágám!
- Hát ez baromi jó, Stacy - szólalt meg Tony. Még vigyorgott
is hozzá.
Megszólalt a telefon. Tony felkapta a kagylót. - Valami Mr.
Smith keres, apu - közölte.

A dolgozószobámban vettem föl a telefont.

„Mr. Smith” csak a nevét közölte, mást nem árult el magáról.
Gyorsan, monoton hangon beszélt. - Találtunk egy motelt Ale-
xandriában, a jelek szerint Tippett ezredes ott szállt meg. Két
holttest volt a szobában. Ázsiai férfiak. Mindketten egy lövést
kaptak. - Megadta a személyleírásukat. Úgy tetszett, illik azokra a
férfiakra, akik megtámadták Jeant. Ezt meg is mondtam Mr.
Smithnek.
- Tudnak valami Tippett ezredes hollétéről?
- Megtaláltuk a kocsiját. Ford Mustang, a Dulles reptéren par-
kolt.
Nagyot nyeltem. - Szürke?
- Igen - hangzott a válasz némi hallgatás után. - Tudomásom
szerint ön jól ismeri Tippett ezredest.
- Valamikor legalábbis azt hittem, hogy nagyon jól ismerem.
- Van valami elképzelése arról, hogy hová mehetett?
Elgondolkoztam. - Nincs.
- Nem beszélt arról, hogy esetleg hová akar menni? Konkrétan
nem említett egyetlen helyet sem?
- Várjon csak! Van egy hely, amiről sokat beszélt. Azt mond-
ta, hogy ott akarja majd tölteni a nyugdíjas éveit.
 - Hol?
- Lehet, hogy csak beszélt összevissza.
- Ellenőrizni fogjuk.
Mély levegőt vettem, aztán beszámoltam a tengerparti helyről.
Válaszoltam néhány kérdésre, és már éppen le akartam tenni,
amikor Mr. Smith azt kérdezte: - Alezredes, hallotta, mi történt
dr. Colettával?
- Igen.
- Remek. A viszontlátásra. - A vonal megszakadt.
Hosszú pillanatokon keresztül mereven bámultam a telefonra.
Holmes halott.
Coletta halott.
Már csak Tippett maradt.
Bármit is csinált, mégis fájdalmas érzés volt arra gondolnom,
hogy Tippett valamikor a barátom volt.
Kiáltás hallatszott odalentről. - Apu! Telefonálsz még? Fel
akarom hívni Brittanyt. Annyira féltékeny lesz.
- Már végeztem, kicsikém - feleltem.
Lementem a földszintre, és töltöttem magamnak egy pohár
italt.

Szombat reggel a hátsó verandán üldögéltünk Jeannel, és a ké-

sőn elfogyasztott reggeli után a kávénkat kortyolgattuk. Jean egy
napja volt otthon. Csöndes volt, majdhogynem szomorú, de ez
nem a gyógyszerek vagy a megpróbáltatások utóhatása volt. Elő-
ző este mindent elmondtam neki Holmesról. Aztán pedig
Tippettről is.
Érthető hitetlenkedéssel és megdöbbenéssel reagált. Azt hi-
szem, soha nem tudta igazából elfogadni, hogy Tippett is benne
volt.
A kezembe vettem az újságot. A főcím arról tájékoztatott,
hogy Holmes temetésére aznap kerül sor az Arlingtoni Nemzeti
Temetőben. Végigolvastam a cikket. A szerző néhány szóban
beszámolt a balesetről, aztán a nyomozás eredményeiről tájékoz-
tatott. A katapultot működésbe hozó áramkör rövidzárlata okoz-
hatta a tragédiát. Tíz év alatt a negyedik ilyen baleset. A légierő
illetékesei kijelentették, hogy konstrukciós hibáról van szó. A
gyártó a vádra azzal válaszolt, hogy a karbantartási munkálatokat
nem a kellő gondossággal végezték. Az írás végén a cikkíró ki-
emelt néhány fontosabb részletet Holmes eseménydús pályafutá-
sából, és igazi amerikai hősnek nevezte. Az elnök tartja majd a
gyászbeszédet. Fejcsóválva tettem vissza az újságot az asztalra.
Jean szórakozott pillantással nézett a kert felé, és közben a ká-
véját iszogatta. A konyhából edénycsörgést hallottunk: Stacy és
Tony éppen befejezték a mosogatást. Nagyon sokat segítettek az
elmúlt néhány napban.
- Szerinted meg fogják találni? - kérdezte alig hallhatóan Jean.
- Végül biztosan.
- Nem hiszem, hogy Dorothy kibírná a bírósági tárgyalást.
Bölcsebb lett volna, ha hallgatok, de nem ezt tettem. - Szerin-
tem ezzel nem lesz gond. .
Jean felem fordult. - Mitől vagy ilyen biztos ebben?
A szemébe néztem. - Egyszerűen csak tudom.
Jean az ajkába harapott. Az újságra esett a pillantása. - Nem
bírod elviselni, hogy mindenki hősnek tartja Holmes tábornokot.
- Miért, téged nem zavar?
- Zavar - válaszolta Jean némi tétovázás után. - De együtt tu-
dok élni vele. Te is?
Nem mondtam semmit.
- Pontosan tudom, mire gondolsz, Charlie!
Egy madár károgott valahol a kertben. Kerültem Jean pillantá-
sát.
Felsóhajtott. - Ó, Charlie, Charlie... - Megcsóválta a fejét.
Mély levegőt vettem, aztán lassan kiengedtem a tüdőmből. -
Ha Holmes megölt volna engem a háborúban, te nem akarnád
tudni?
Hosszú hallgatás. Aztán fejbólintás. Jean odanyúlt, és megfog-
ta a kezemet. - De Dorothy belehal, ha megtudja, hogy mit csinált
Tippett - mondta halkan. .
- Erős asszony. És ott van neki Rupert. Nem lesz semmi baja.
Azt hittem, Jean még akar mondani valamit, de szerencsére
ismét a kert felé fordult, és nézett szótlanul.
Néhány perccel később megszólalt. – Jó tanár leszel, Charlie -
mormogta.
Megint elolvastam a főcímet.
- Tudom, édesem!
 Az autót mostam, amikor Jean kirohant a házból. A szeme tág-
ra nyílt és az arcán félelemmel vegyes döbbenet ült. Akadozva
beszelt. - Charlie! Gyere gyorsan! Telefon! Ó, istenem..,
- Jean, nyugodj meg! Nem értem, hogy mit mondasz.
Elhallgatott, és mély levegőt vett. - Szerintem olyan, mintha...
részeg lenne.
- Kicsoda?
- Tippett!
Ledobtam a locsolócsövet, és berohantam a házba.
Jeannek igaza volt. Tippett tényleg részegnek tűnt. Nagyon ré-
szegnek, és beszéd közben újra és újra felröhögött. - Bárcsak lát-
hatnám az arcodat, Charlie! Majd összeszarod magadat, mi? Bocs,
ha nagyon megijesztettem Jeant.
- Mit akarsz, Tip?
- Nem vagy valami barátságos, Charlie! Mi a baj? Nem akaród
meghallgatni a holtak szavát? - Megint fölnevetett.
- Hol vagy most, Tip?
A nevetés abbamaradt. - A franc essen belé, Charlie, pontosan
tudod, hogy hol vagyok! Te mondtad meg nekik, nem igaz? Csak
így tudhatták meg.
Homlokráncolva néztem magam elé. - Miről beszélsz?
- Azokról a mocskokról odakint, Charlie! Négyet számoltam
össze. Lehet, hogy többen vannak. Látnod kéne, milyen házam
van, Charlie! Közvetlenül a tengerparton. Tényleg nagyon szép. A
naplemente is tetszene neked. Igazam volt, Costa Rica fantaszti-
kus hely!
- Kik vannak odakint, Tip?
- Majd te megmondod nekem. - Köhögni kezdett. - Abból ítél-
ve, ahogy lőnek, valószínűleg szaros CIA-sek.
- Lőnek rád?
Megint köhögött. - Ne csinálj már úgy, mintha baromira meg
lennél lepve! Egy kibaszott puskával megpróbáltak leszedni a
tengerparton. Most már biztosra akarnak menni.
Gyorstüzelő fegyverek ropogását hallottam.
- Tip!
- Csak kicsit rájuk ijesztettem, Charlie! Most van egy kis
időnk. Hallottam, mi történt Holmesszal. Egy gennyláda volt.
Még akkor is, ha jól fizetett. - Újabb röhögés.
Hevesen dobogott a szívem.
 Tip most halkabban kezdett beszélni. - Mondd meg Jeannek,
nem hagytam volna, hogy bántsák! Soha a büdös életben nem
hagytam volna, hogy akár csak egy ujjal is hozzáérjenek.
- Tudom.
- És téged sem, Charlie!
Nem válaszoltam.
- Az én haverommal nem szórakozhat senki, jól mondom?
Valami fojtogatta a torkomat. - Jézusom, Tip! Hogy tudtál be-
lekeveredni ebbe?
Hosszú csönd. Aztán beszélni kezdett, keserű, érdes hangon. -
Kétszer vezényeltek Vietnamba. Kétszer sebesültem meg. Tudod,
hány embert öltem meg a jó öreg Uncle Sam-nek? Van valami
fogalmad róla? Huszonhét évig voltam a seregben. Huszonhét
éven keresztül vittem a vásárra a bőrömet. Odaadtam nekik min-
dent. És miért? Dorothy elhagyott. A hadsereg nagy ívben szart a
fejemre. Baromi kevés hiányzott ahhoz, hogy teljesen tönkremen-
jek. Azt tettem, amit tennem kellett.
- Embereket öltél meg. Ártatlan embereket.
Eszelős, vad nevetés. - Mocsok, álszent disznó vagy! Ezt nem
mondtad, amikor Uncle Samnek gyilkoltam. Az a gyilkolás rend-
ben volt, mi? De ha a jó öreg Tip kedvéért ölök, akkor máris un-
dorító állat vagyok. Elmész te a pokolba, Charlie! A gyilkolás az
gyilkolás. Hadd osszam meg veled a titkomat! - Lehalkította a
hangját. - Nagyon értek hozzá, Charlie!
Hosszú, kellemetlen csönd állt be. Azt hittem, Tippett mind-
járt leteszi.
- Charlie?
- Itt vagyok még.
Mondott valamit, de olyan halkan, hogy alig hallottam. -
Kibaszott tábornok lehetett volna belőlem.
- Tudom.
Újabb hosszú hallgatás. - Lehet, hogy végül is igazuk volt.
- Kiknek?
- Lehet... lehet, hogy csak egy rohadt kocabaszó vagyok.
- Tip...
- A francba! Megint nyomulnak a fiúk. Mennem kell, Charlie,
dolgom van!
Lövés dörrent. A telefonkagyló nagy zajjal nekicsapódott va-
lami kemény tárgynak.
 - Tip!
Nyögés. Üvegcsörömpölés.
- Szemetek...
Gyorstüzelők kerepelése.
Csönd.
Lépések.
Kiáltások spanyolul.
Megszakadt a vonal.

EPILÓGUS
Vasárnap

A nap pontosan a fejünk fölött sütött, igazi kánikula volt. Ar-

comon végigfolyt a veríték. Ingem a hátamhoz tapadt, de már
majdnem végeztem.
Rányomtam a papírra a ceruzát. Az utolsó név szinte varázs-
ütésre jelent meg. Odaadtam a papírt Jonesynak, aki á többi mellé
tette.
- Ez összesen huszonhárom - állapította meg Jonesy. A ke-
zembe tette a papírlapokat, összehajtogattam, és a zsebembe dug-
tam őket.
Tettem néhány lépést hátra, és mélységes szomorúsággal néz-
tem a vietnami emlékmű fekete gránitjára. Az a sok név, az a sok
katona. A szokásos emléktárgyak sorakoztak egymás mellett tisz-
teletteljesen: régi háborús kitüntetések, virágok, fényképek és
apró amerikai zászlók.
- Az ember elgondolkozik ilyenkor, hogy vajon megérte-e a
háború - dünnyögte Jonesy; Nem várta, hogy válaszoljak rá.
- Itt vannak - mondta Jonesy néhány másodperccel később. A
járda felé nézett. Fölemelte az aktatáskát.
Megfordultam. Ketten közeledtek felénk.
Jonesy halkan megszólalt. - Biztos, hogy végig akarja ezt csi-
nálni, uram? A pályafutásának vége. Baines miniszter keresztre
feszíti.
Fáradtan mosolyogtam rá. - Tulajdonképpen maga a felelős,
Jonesy!
 - Uram?
- Rendnek kell lennie! Nem ezt szokta mindig mondani?
Jonesy nem felelt. De a tekintetétben helyeslést véltem felfe-
dezni.
- Charlie!
Lee és Annie integettek. Annie most is olyan csinos volt mint
máskor; feszes, vörös ruha volt rajta, ami túlságosan rövid volt
ahhoz, hogy adásban is viselje.
- Hello, Annie!
- Hello, Charlie! Harry azt mondja, magának van valamije a
számomra. Arról, hogy Holmes tábornoknak köze van. Watkins
meggyilkolásához.
A fejemmel intettem Jonesynak. Odaadta a táskát Annie-nek. -
Minden benne van, Annie - mondtam.
- Minden?
- Igen.
- Miért csinálja ezt?
Átnyújtottam a huszonhárom nevet tartalmazó papírlapot. De
aztán hozzáadtam még egyet: Brady Hansonét.
- Mik ezek? - kérdezte Annie.
- Majd rá fog jönni - feleltem.

Még nagyon sok dolgom van. Természetesen fel kell hívnom

Baines miniszter urat. Ennyivel tartozom neki. Aztán este majd
kitöltőm a megfelelő nyomtatványokat, papírokat; ezekre azért
van szükség, hogy nyugdíjba vonulhassak a légierőtől.
De most előbb beszélnem kell Dorothyval. Felhívtam a kocsi-
ból, és szóltam neki, hogy jövök.
Miközben leparkoltam a kocsibejárón, kijött a házból. -Szia,
Charlie! - üdvözölt.
Lassan kászálódtam ki a kocsiból.
 K-Ö-N-Y-V-E-K
Főszerkesztő:
Ivanics István

Felelős szerkesztő: Talpas János

Kiadja az I.P.C. Könyvek Kft.
Felelős kiadó: Ivanics Istvánné
MEGAPRESS 2000 Nyomda
Felelős vezető: Kerekes Ferenc igazgató
ISBN 963 635 198 8