Ed McBain

Zsaruk

PANNON KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1991

Fordította HERCZEG VERA

A fedél
SZABÓ ÁRPÁD munkája

A mű eredeti címe: FUZZ

First published 1968 by Hamish Hamilton Ltd.
This edition published 1970 by Pan Books Ltd, 8th printing
1983.
© Doubledy and Co Inc 1968.
Hungarian translation © Herczeg Vera, 1991

1
 A kiváló és világszerte méltán népszerű szerző e könyve a
Byrnes hadnagy által vezetett 87-es körzetbe, New York legve-
szélyeztetettebb kerületébe kalauzolja az olvasót.
A régi ismerősök -- Carella, Meyer Meyer, Haves nyomozók-
mindennapjai ezúttal is számtalan kalandot, feszült izgalmat,
mosolyt fakasztó történetet kínálnak.
Rablás, zsarolás, gyilkosság izgalma keveredik a könyvben a
vérbő New York-i humorral, miközben egy Süketnek nevezett
ismeretlen férfi rettegésben tartja, a környék jómódú polgárait.
Maga az államügyész küld erősítést a 87-es körzetbe megaka-
dályozni a további gyilkosságokat.
Egyetlen biztos nyom van csupán: a zsaroló nagyothalló ké-
szüléket visel. De vajon New Yorkban hányan használnak ilyen
készüléket? A bravúros nyomozás, az azt átszövő kalandok,
félrefogások leírása mellett a manhattani születésű író remekül
jellemzi a város polgárait, azok közönyösséget, rendőrséghez
való furcsa viszonyát.
A kiadó Ed McBain sorozatának második kötete ez a regény,
melyet még három folytatás követ ebben az évben.

2
 Ilyen egy hetet, fiúk!
Tizennégy rablás, három nemi erőszak, késelés a Culver
Avenue-n, harminc apró-cseprő betörés, és ráadásul festik az
őrszobát. Nem mintha nem fért volna már rá a festés. Még Meyer
Meyer detektív is az elsők között javasolta volna a falak kipin-
gálását. Csupán azt tartotta ostoba ötletnek, hogy a város most,
március első napjaiban határozta el ezt a munkát, amikor odakint
az idő csúf, hideg, siralmas és barátságtalan, és amikor az ember,
ha kinyitja az ablakot, tüstént vissza is zárja jó szorosan, mert az
átkozott radiátorok sem adnak elég meleget, ennek aztán az az
eredménye, hogy egész álló nap terpentinszag csavarja az ember
orrát, nem beszélve a két piktorról, akik szüntelen láb alatt van-
nak, vagy az ember feje fölött tornáznak, ezeket ecset közelébe
sem engedték volna a Sixtus-kápolnában.
-- Elnézést, uram! -- szólalt meg az egyik festő. -- Arrébb kéne
tolni a bútort.
-- Melyiket? -- érdeklődött Meyer.
-- Ezt, ni! -- mutatott maga mögé a festő.
-- Erre gondol? -- kérdezte felháborodottan Meyer. -- Erre?
Hiszen ez az irattárolónk. Amit maga bútornak titulál, az a leg-
fontosabb munkaeszközünk, abban tároljuk'a környék vala-
mennyi bűnözőjéről gyűjtött információinkat, személyi adatokat,
és ezek felbecsülhetetlen értéket jelentenek az itt güriző nyo-
mozóknak a munkában.
-- Hogy oda ne rohanjak! -- vonta meg a vállát a festő.
-- Nem akarja arrébb tolni? -- tudakolta a társa.
-- Tudja mit? Tolják el maguk -- dühöngött Meyer --, elvégre
maguknak van útban, nem?!

3
 -- A bútorok mozgatása nem a mi dolgunk! -- tiltakozott
egyikük.
A másik rákontrázott.
-- Mi csak a festéssel foglalkozunk, kérem.
-- Én pedig a nyomozással! -- dördült rá Meyer.
-- Oké -- mérgelődött az egyik --, majd meglátja, tele lesz zöld
festékkel az egész!
-- Mi lenne, ha ráterítenének valamit? -- javasolta a detektív.
-- A létező összes védőhuzatot felhasználtuk már azokra az
íróasztalokra -- intett a fejével a másik --, nincsen több.
-- Csak tudnám, hogy a fenébe kerülök mindig ilyen córeszba!
-- dünnyögte Meyer félhangosan.
-- Mi van ??? -- nézett rá az egyik festő.
-- Okoskodik, nagyon okoskodik -- dünnyögte a másik.
-- Nos, hogy a vitát befejezzük, közlöm, hozzá nem nyúlok az
iratszekrényhez, és azt hiszem, egyáltalában semmit sem fogok
csinálni. Az egész rohadt szobát a feje tetejére állították, attól
tartok, még hetek múlva is keresgélni fogjuk a holmijainkat, ha
szükségünk lesz valamire -- jelentette ki Meyer.
-- Gondos munkát végzünk, kérem -- állapította meg az első
festő.
-- Megjegyzem, nem mi akartuk ezt a melót -- folytatta a másik
--, vagy talán azt hiszi, nincs jobb dolgunk, mint hogy itt ma-
szatoljuk ezt a koszos őrszobát? Csak azt ne gondolja, ez valami
eget verően érdekfeszítő munka. Egyáltalában nem az. Ha tudni
akarja, hát megmondom, olyan egyhangú ez a munka, mint a
böjti prédikáció.
-- Milyen prédikáció? -- kapta fel a fejét Meyer.

4
 -- Borzalmasan unalmas -- erősködött a festő.
-- Ez a színtiszta igazság! -- jelentette ki határozottan a másik
is.
-- Amerre csak néz az ember, minden spenótzöld. A plafon, a
falak, még a lépcsőház is. Vagy maga szerint ez egy érdekfeszítő
dolog?
-- A múlt heti meló, az igen -- folytatta a másik --, a Council
utcai pavilonokat festettük, az látja, nem volt unalmas meló.
Ahány pavilon, annyi szín. Minden egyes bódé más és más. Az
igen! De ez?
-- Ez egy szar munka.
-- Szar munka, ráadásul dögunalmas.
-- Akkor sem húzogatom a bútorokat! -- szögezte le Meyer, s
mintha csak e végszóra várt volna, megszólalt a telefon.
-- 87. körzet, Meyer nyomozó -- szólt a kagylóba.
-- Személyesen Meyer Meyer? -- hangzott a kérdés a vonal
másik végén.
-- Ki beszél? -- kérdezte a nyomozó.
-- Először is legyen szíves megmondani, hogy valóban Meyer
Meyerrel beszélek-e!
-- Igen, itt Meyer Meyer, személyesen.
-- Szentatyám, pillanatokon belül elájulok!
-- Ide figyeljen, ki a...
-- Mielőtt folytatná, Sam Grossman vagyok.
-- Hello, Sam, mi a...
-- Meg vagyok hatva, hogy egy ilyen híres személlyel beszél-
hetek.
-- Valóban?

5
 -- Valóban.
-- Rendben, de mit óhajt? Még mindig nem értem.
-- Azt állítja, hogy nem tudja?
-- Igen, azt állítom. Tudnom kellene valamit? -- kérdezte Me-
yer.
-- Biztos vagyok benne, hogy kitalálja.
-- Lehet, de nemigen kedvelem a rejtvényeket -- sóhajtott fel
Meyer --, miért nem árulja el, hogy miről van szó, megkímélne
egy csomó fejtöréstől.
-- Aha! -- mondta Grossman.
-- Már csak maga hiányzott nekem ma! -- sóhajtott fel újra
Meyer.
-- Valójában egy férfisportdzseki miatt jelentkeztem, 38-as
méretű, piros-kék színű, kockás szövet. Tom's Town and Country
feliratú címke van a belsejében. A bal oldalán gyanús eredetű folt
virít, ezt kellett vegyi elemzés alá vetni. Most már rémlik valami?
-- Én kértem a vizsgálatot -- mondta Meyer.
-- Van kéznél egy ceruzája?
-- Halljam!
-- Vér negatív, sperma negatív. Valószínűleg hétköznapi
konyhai szennyeződésről van szó, zsír vagy olajfolt. Ha úgy
gondolják, folytathatjuk a vizsgálatot...
-- Nem gondoljuk úgy.
-- Ez a nemi erőszakkal gyanúsítotté? -- érdeklődött Grossman.
-- Ezen a héten három tucat nemi erőszakkal gyanúsított em-
berünk volt, ráadásul van két festőnk is.
-- Mijük van? Ezt most nem értem...
-- Felejtse el! Van még valami?

6
 -- Ez minden. Igazán boldoggá tett, hogy beszélhettem önnel.
Elképzelni se tudja, mennyire örülök, Mr. Meyer Meyer!
-- Hé, mi a francot akar ezzel a... -- kezdte Meyer, de Grossman
váratlanul megszakította a vonalat. Meyer egy pillanatig szótla-
nul bámulta az elnémult telefonkagylót, aztán visszatette a he-
lyére. Apró kis zöld pettyek díszítették a fekete műanyagot. --
Micsoda kétbalkezes fuserok! -- dünnyögte maga elé, mire az
egyik festő megkérdezte:
-- Szólt valamit?
-- Semmit.
-- Mintha mondott volna valamit.
-- Na, ide figyeljenek, fiúk, honnan a fészkes fenéből szalaj-
tották magukat?!
-- A Középületeket Fenntartó Vállalattól -- hangzott a válasz.
-- Karbantartási és javítási részleg -- tette hozzá a másik.
-- Azt szeretném tudni, miért nem múlt nyáron kezdtek neki a
munkának, miért vártak mostanáig, amikor ezek az átkozott ab-
lakok egész nap zárva vannak! -- méltatlankodott a detektív.
-- Miért? Valami baj van? -- kérdezte az egyik mester.
Meyer már dühöngött.
-- Az a baj, hogy bűzlik itt minden.
-- Bűzlött itt minden akkor is, mielőtt mi idejöttünk -- jegyezte
meg a másik, és ebben volt némi igazság.
Meyer megvetően körbeszaglászta a helyiséget, aztán tünte-
tőén hátat fordított a két piktornak, és keresni kezdte azt az irat-
rendezőt, amelyben az előző heti nyomozati jegyzőkönyveket
tartották, és amely ez idő szerint nyomtalanul eltűnt.

7
 Ha volt valami (és sok ilyen létezett), amit Meyer végképp nem
tudott elviselni, az a káosz volt. Márpedig az őrszobát tökéletes és
teljes káosz uralta. Létrák, védőhuzatok, újságpapírok, lezárt
kannák és nyitott festékes kannák, használt ecsetek és vadonatúj
ecsetek, terpentines üvegek és hígítós üvegek, keverőpálcák és
színminták (természetesen mindegyik a zöld szín valamelyik
árnyalatát mutatta), hengerek és festékszállító talicskák, önta-
padós plafonszegély csíkok, festékes rongyok szétdobálva, rátéve
bútorra, ablakra, ajtóra, szerteszéjjel, amerre csak a szem ellátott.
(Tegnap például a festők még a karosszékben bóbiskoló Andy
Parker detektívet is majdnem letakarták egy védőhuzattal, aki
szokásához híven íróasztalára helyezett lábbal délutáni álmát
aludta.) Meyer a türelem, élő szobraként állt e rendetlenség kö-
zepén, alapvetően nyugodt vérmérsékletű, keménykötésű ember
volt, átható kék szemekkel és enyhén kopaszodó fején apró kis
szeplőkkel (igaz, erről neki nem volt tudomása), melyek
spenótzölden virítottak. Kerek arca meggyötörtnek látszott, válla
meggörnyedt a gondtól, tanácstalanul és tehetetlenül topogott,
fogalma sem volt, hol keresse azt az átkozott jelentést. Káosz,
gondolta magában, amikor ismét megszólalt a telefon.
Carella íróasztala állt a legközelebb hozzá, azért a védőhuzat
alatt körbetapogatta az egész asztalt. Amikor kihúzta karját a
huzat alól, zakójának ujja spenótzöld színben játszott. Keresz-
tülvágott a szobán a saját asztalához, és káromkodva felkapta a
kagylót.
-- 87. körzet, Meyer nyomozó beszél.
-- Cowpert, a Park- és Közterület-felügyelőség főtanácsosát
holnap este agyonlövik, ha déli tizenkét óráig nem kapok ötezer

8
dollárt -- szólt a kagylóba egy férfihang --, a részleteket majd
később közlöm.
-- Micsoda?! -- kiáltott Meyer.
A kagylót azonban már lerakták.
A karórájára pillantott, délután 4.15 volt.
Délután fél öt volt, amikor Steve Carella nyomozó beérkezett a
körzetbe, és Byrnes hadnagy megkérte, hogy egy pillanatra
menjen be az irodájába. Byrnes kétablakos, világos szobájában
ült íróasztala mögött, szivart pöfékelt, és ügy nézett ki, mint egy
igazi főnök (valójában az is volt), szürke halszálkás öltönye alig
tűnt sötétebbnek rövidre nyírt hajánál, fekete-sárga mintás se-
lyem nyakkendőt kötött fehér ingéhez (melynek egyik man-
dzsettáján parányi zöld pötty díszelgett), jobb kezén barna köves
egyetemi emlékgyűrűt, bal kezén pedig jegygyűrűt hordott.
Megkérdezte Carellát, óhajt-e kávét inni. Az igenlő bólintás után
magához hívatta Miscolót az iktatóirodából, és kért tőle még egy
kávét, azután felszólította Meyert, számoljon be Carellának a
délutáni telefonhívásról. Meyer tíz másodperc alatt összefoglalta
a dolgot.
-- Ennyi volt az egész beszélgetés? -- kérdezte Carella.
-- Ennyi. -Hát!
-- Nos, Steve, mit gondol a dologról? -- kérdezte Byrnes.
Carella a főnök rozoga íróasztalára telepedett. A karcsú, magas
férfi jelenleg is hamisítatlan csavargónak látszott, mert, ahogy
besötétedik, kimegy majd az utcára, és behúzódik egy szögletbe
vagy egy eldugott kapu alá, időnként meghúzza a boros flaskát,
reménykedve és arra várva, hogy valaki felgyújtsa őt. Két héttel
ezelőtt néhány balhéra éhes siheder felgyújtott egy valódi haj-

9
léktalant, a múlt héten pedig egy másik csavargóból csináltak
fáklyát, aki számára végzetesnek bizonyult ez a találkozás.
Carella azóta éjszakáit elhagyatott kapualjakban tölti, mímelve a
részegséget és várva a gyújtogatókra. Harmadik napja nem látott
borotvát. A hajával megegyező színű többnapos borosta foltok-
ban sötétlett a képén, és ettől olyan határozatlanok lettek arcvo-
násai, mint egy amatőr grafikus elnagyolt portrévázlata. Szeme
barna volt (Carella szeretett azzal hízelegni magának, hogy a
vesékbe lát vele), de most tompa és fásult volt a tekintete, össz-
hangban durva külsejével és azzal a többrétegű hamisítatlan
kosszal, amelyet az elmúlt napokban hagyott összegyűlni a
homlokán és az arcán. Az orrnyergén keresztül húzódó mély
vágás is csúfította, amelyet növényi festékanyagból készített, és
amely sebből származó vér és genny keverékére emlékeztetett.
Ráadásul úgy nézett ki, mintha tetves lenne. Byrnes hadnagyot
azonnal heves viszketegség fogta el.
Ez aztán a többiekre is átragadt. Carella, mielőtt Byrnes kér-
désére felelt volna, zsíros nadrágjának farzsebéből előrángatott
egy zsebkendőt, mely úgy nézett ki, mintha valamelyik szeme-
teszsákban guberálta volna. Hosszasan trombitává fújta bele a
taknyát (“... ez aztán már mégiscsak túlzás, Carella túlzottan
beleéli magát a szerepébe!" -- gondolta magában Meyer), aztán a
zsebébe gyűrve a zsebkendőt, megkérdezte:
-- Valakivel személyesen akart beszélni az illető?
-- Nem. Amikor bejelentkeztem, rögtön beszélni kezdett.
-- Lehet, hogy egy őrült -- mondta Carella.
-- Lehet.

10
 -- De miért pont ide telefonált? -- tűnődött Byrnes. Ez jó kér-
dés. Feltételezve, hogy a telefonáló férfi nem őrült, feltételezve,
hogy valóban a fejébe vette, hogy megöli a főtanácsost, ha nem
kapja meg holnap délig az ötezer dollárját, de miért pont a 87.
körzetet választotta? Hiszen ebben a szép kis városban akad még
néhány őrszoba, olyan is, ahol nem követték el azt a balgaságot,
hogy március első hetében nekiálljanak lefesteni a falakat,
azonkívül a többi őrszobán is ugyanilyen meglett szép szál he-
kusok dolgoznak, és valószínűleg azok is délutáni kávéjukat
isszák éppen, és legalább olyan jól ismerik a Park- és Közterü-
let-felügyelőség főtanácsosát, mint itt ezek a kedves képviselői a
törvénynek -- szóval miért pont a 87. körzetet választotta?
Jó kérdés. És mint a legtöbb jó kérdésre, nem lehet azonnal
válaszolni. Miscolo belépett a csésze kávéval. Kényszert érzett,
hogy tüstént az iránt érdeklődjön Carellánál, nem tervez-e alapos
fürdést a közeljövőben, majd orrát elfintorítva távozott, hogy
folytathassa hivatalos kötelezettségeit. Mocskos, repedezett
körmű kezével Carella szájához emelte a csészét, ivott egy kor-
tyot, aztán megszólalt:
-- Találkoztunk mi már hivatalos ügyben ezzel a Cowperrel?
-- Hogy érti ezt? -- kérdezte Byrnes.
-- Pontosan magam sem tudom. Valami olyan esetre gondolok,
amelynek nyoma lehet nálunk.
-- Ha nem csal az emlékezetem, akkor semmi ilyen nem volt.
Az egyetlen említésre méltó eset, amikor a Rendőrségi Jóté-
konysági Egylet gyűlésén beszédet tartott, ez alkalommal a város
összes zsaruját meghívták.

11
 -- Talán mégis csak egy futóbolonddal van dolgunk? -- tépe-
lődött Carella.
-- Az lehet -- mondta ismét Meyer, átvéve a szót Byrnestől.
-- Gyerekes hangja volt a telefonban? -- kíváncsiskodott to-
vább Carella.
-- Nem. Normális felnőtthangja volt.
-- Jelezte a következő beszélgetés időpontját?
-- Csak annyit mondott, hogy a részletekről később tárgyal
majd.
-- Azt sem említette, hol kellene átadni a pénzt?
-- Nem.
-- Arra nézve sem adott ötleteket, hogy mi hogyan juthatnánk
ekkora összeghez?
-- Nem.
-- Talán azt hiszi, hogy gyűjtést fogunk indítani.
-- Semmiség az egész. Mindössze százötven dollárral keresek
többet egy év alatt -- dünnyögött maga elé Meyer.
-- Na látod! A hapsi biztosan hallott már a 87. körzet hekusa-
inak adakozó jószívéről.
-- Akárhogy is forgatjuk a dolgot, úgy néz ki, a telefonálónk
nem teljesen épeszű, ebben az egész marhaságban egyetlen dolog
zavar csak...
-- Mi a fene?
-- Hogy agyon akarja lőni a főtanácsost. Nem csípem az efféle
dumát. Steve! Valahogy felidegesítenek az ilyen fenyegetőzések.
-- Na igen -- mondta Carella --, ebben igazad lehet. Mi lenne,
ha kivárnánk, amíg újból jelentkezik? Ki lesz a következő
ügyeletes?

12
 -- Kling és Hawes, öt óra körül érkeznek majd be.
-- Ki van még a csoportban? -- kérdezett közbe Byrnes.
-- Willis és Brown. De ők nem jönnek be, a területükön cir-
kálnak.
-- Van valami konkrét ügyük?
-- Azok a kocsilopások. A Culver és a Második utca keresz-
teződésénél ügyelnek.
-- Maga is úgy véli, Meyer, hogy egy lökött palival van dol-
gunk? -- folytatta Byrnes.
-- Nincs kizárva. Majd meglátjuk.
-- Nem kellene felhívni Cowpert?
-- Mi a fenének -- szólt közbe Carella --, lehet hogy semmi sem
lesz a dologból, kár feleslegesen riogatni az embereket.
-- Oké, akkor végeztünk -- mondta Byrnes az órájára nézve,
odasétált a fogashoz, és leemelte a felöltőjét. Megígértem
Harrietnek, hogy elviszem bevásárolni. Úgy tudom, ma egész
este nyitva tartanak az üzletek. Kilenc körül otthon leszek. Ha
valami történne, hívjanak fel. Ki lesz a telefonnál?
-- Kling.
-- Mondják meg neki, hogy kilenc után hívhat, rendben?
-- Oké, főnök.
-- Nagyon remélem, hogy tényleg egy őrülttel van dolgunk --
fejezte be a beszélgetést Byrnes, és kiment az irodából.
Carella változatlan élvezettel szürcsölte kávéját az asztal szé-
lén. Enyhén szólva fáradtnak látszott.
-- Na, milyen érzés híres embernek lenni? -- kérdezte Meyertől.
-- Milyen embernek lenni? -- csodálkozott a másik. Carella
figyelmesen vizsgálgatta kollégáját.

13
 -- Na, ne mondd! Lehet, hogy nem is tudsz még róla?
-- Miről kéne tudnom?
-- Miről? Hát a könyvről!
-- Milyen könyvről? -- nyögött fel Meyer kétségbeesve.
-- Valaki írt egy könyvet...
-- És akkor mi van? Tilos könyvet írni?
-- Nem tilos. De a könyv címe: Meyer Meyer.
- Hogy mondtad? Mi a címe?
-- Jól hallottad: Meyer Meyer. Nagyon jó kritikát kapott a mai
lapban.
-- Meyer... de hiszen ez az én nevem!
-- Erről beszéltem mostanáig.
-- De hát az az író ezt nem teheti velem! -- méltatlankodott a
detektív.
-- Nő. Írónő, nem férfi.
-- Hogy hívják?
-- Helen Hudson.
-- Ezt még egy nő sem teheti velem. Nincs joga hozzá...
-- Van vagy nincs, a könyv megjelent.
-- Márpedig ehhez nem volt joga. Pillanatnyilag még élek, és
ezért nem nevezhetnek el rólam semmiféle regényhőst! -- Meyer
elhallgatott, aztán gyanakodva Carellára pislantott.
-- Ugye, ugratsz?
-- Eszemben sincs, csak nem képzeled? Becsületszóra igaz
minden!
-- És... abban az izében, regényben a főszereplő, vagyis én, egy
zsaru?
-- Nem, azt hiszem, valamilyen tanár.

14
 -- Jézus Krisztus! Egy tanár!
-- Nem is akármilyen. Egyetemen tanít.
-- Semmi joga nem volt annak a nőnek, hogy ezt tegye. És az a
Meyer egy kopaszodó férfi?
-- Halvány gőzöm sincs róla. A cikk szerint alacsony, köpcös.
-- Szóval alacsony és köpcös?! Kikérem magamnak, hogy az a
nő egy ilyen figurára húzza rá a nevem! Nem hagyom annyiba,
beperelem...
-- Helyes, pereljed be -- mondta Carella.
-- Látom, nem hiszed, hogy megteszem! Ki adta ki ezt az át-
kozott könyvet?
-- A Dutton cég.
-- Oké! -- Meyer előhalászta a noteszét, és feljegyezte a kiadó
nevét. Amikor vissza akarta csúsztatni a zsebébe, a jegyzettömb
kiesett a kezéből. Lehajolt, hogy felvegye, tekintete Carella gu-
nyoros pillantásával találkozott. Meyer bosszúsan odaszólt neki:
-- Elvégre én vagyok az igazi Meyer Meyer!
A második telefonhívás azon az estén kilenc óra ötvenkor fu-
tott be. Az ügyeletes Bért Kling vette fel a kagylót. Természete-
sen Meyer mindenről beszámolt neki.
-- 87. körzet, Kling beszél -- mondta a telefonba.
-- Gondolom, mindannyian azt hiszik, hogy közveszélyes
őrülttel van dolguk, de megnyugtathatom magukat, nem vagyok
az.
-- Ki van a vonalban? -- kérdezte Kling, és közben intett
Hawesnek, hogy vegye fel a másik kagylót.

15
 -- Higgyék el, nagyon is komolyan gondoltam, amit ígértem.
Ha nem kapom meg a kért összeget holnap délig, akkor a főta-
nácsos nem éli meg a másnapot.
Most pedig kapjon gyorsan egy ceruzát a kezébe, elmondom a
részleteket.
-- Uram, miért pont minket pécézett ki magának? -- érdeklődött
Kling.
-- Bizonyos okok miatt szívügyem ez a körzet hangzott a vá-
lasz, és Kling a fejét tette volna rá, hogy a férfi mosolygott, mi-
közben e szavakat mondta. -- Nos, ott a ceruzája?
-- Azt nem mondaná meg véletlenül, hogy honnan a francból
akasszunk le csak úgy hipp-hopp ötezer dollárt?!
-- Mindenkinek megvan a maga problémája -- hangzott a vá-
lasz. -- Az enyém az, hogy megöljem Cowpert, ha esetleg nem
kapnám meg a kért összeget déli tizenkét órára. Nos, folytatha-
tom?
-- Mondja! -- adta meg magát Kling, és átnézett a helyiség túlsó
felében ülő kollégájára. Az bólintott.
-- A pénzen nem lehet azonos a sorozatszám, és nyilván azt is
felesleges mondanom, hogy ne próbálják megjelölni a bankje-
gyeket.
-- Mondja, Mr. Akárki, ismeri maga a zsarolás jogi meghatá-
rozását? -- vágott közbe Kling.
-- Pontosan tudom, mit jelent ez a szó, maga viszont ne húzza
feleslegesen az időt, mert úgyis hamarabb leteszem a kagylót,
mintsem megállapíthatnák, honnan beszélek!
-- Ha ilyen nagyokos, akkor nyilván azt is tudja, hogy milyen
büntetés jár a zsarolásért, igaz?

16
 A kérdésre nem érkezett válasz. Kattant a telefon.
-- A rohadt féreg! -- dühöngött Kling.
-- Nyilván újra jelentkezik majd, és akkor azonnal rákapcsoljuk
a keresőt -- nyugtatta Hawes.
-- Ha automata kapcsolású telefont használ, nem állhatunk rá a
vonalára.
-- Próbáljuk meg, hátha sikerül...
-- Mit mondott, miért minket szúrt ki?
-- Valami szívügyről dumált.
-- Vajon mit akart ezzel mondani? -- tűnődött Kling.
-- Mit tudom én! Járj utána! -- mondta Hawes, és visszaült
íróasztala mellé. Szalvétát terített a festékes védőhuzatra és ne-
kilátott a vacsorának. Teát kortyolgatott egy műanyag pohárból,
és hatalmasakat harapott a dán sajtból, amíg a telefon félbe nem
szakította falatozását.
-- 87. körzet, itt Kling beszél.
-- A zsarolásért 15 évig terjedő börtönbüntetés is járhat --
mondta a jól ismert férfihang. -- Van esetleg még egyéb kérdése
is?
-- Ide figyeljen, maga... -- kezdte volna Kling, de a férfi durván
félbeszakította.
-- Maga figyeljen ide! Ötezer dollárt akarok, jelöletlen bank-
jegyekben, más és más szériából! Az egész pénzt rakják egy fém
ételhordó dobozba, és tegyék a Grover Park Clinton Street-i
sétányának harmadik padjára! A többit majd később. Kattant a
telefon.
-- Ez a pali szórakozik velünk -- mondta Kling Hawesnak.
-- Aha. Nem kéne felhívni Pete-et?

17
 -- Még várjunk egy kicsit, hátha okosabbak leszünk javasolta
Kling, és nagyot sóhajtva nekilátott a jelentés elkészítésének.
Tizenegy óra húsz percig csend telepedett a szobára. Aztán újra
megszólalt a telefon. Kling, amikor felemelte a kagylót, azonnal
felismerte a férfi hangját.
-- Ismétlem -- kezdte a telefonáló --, az ételhordót tegyék a
Grover Park Clinton Street-i sétányának harmadik padjára. Ha
figyelik a padot, vagy az emberük nem lesz egyedül, az edény ott
marad, és a főtanácsos aznap éjjel meghal.
-- Azt akarja, hogy egy elhagyatott kerti padon hagyjunk ott öt
rongyot? -- kérdezte Kling.
-- Úgy látom, kezdi kapiskálni a dolgot -- állapította meg a
férfi, és lerakta a kagylót.
Kling a társára pillantott.
-- Gondolod, hogy nem lesz folytatás?
-- Nem tudom -- felelte Hawes, aztán a faliórára nézett --,
mindenesetre várjunk éjfélig. Ha közben nem jelentkezne, oda-
csöngetünk Pete-nek.
-- Oké -- felelte Kling. Ismét gépelni kezdett. Az írógép fölé
hajolva hat ujjával pötyögtetett, ezt a sajátságos gépelési mód-
szert egyedül csak ő alkalmazta, gyorsan haladt, de gyakran hi-
bázott, ilyenkor hol átütötte, hol kitörölte radexszel a félreütött
betűt, mikor mihez támadt kedve, szíve mélyéből utálta a pa-
pírmunkákat, de mit tehetett, ez is rendőri feladataihoz tartozott,
eközben szüntelenül azon járt az esze, hogy mekkora marhaság,
amit a telefonáló kér, hiszen bárki felkaphatja azt a dobozt a
padról, és elszelelhet vele, elmélkedését csak egy-egy pillanatra
szakította félbe, amire azért volt szüksége, hogy a város által

18
adományozott ócska írógépet szidhassa, végül is arra a követ-
keztetésre jutott, hogy milyen lehetetlen ötlet azért követelni
ötezer dollárt, hogy ne kövessenek el egy gyilkosságot! Gépelés
közben dühösen ráncolta a homlokát, de még ez a gondterhelt
tekintet sem változtatott azon a tényen, hogy ő volt a körzet leg-
fiatalabb nyomozója, sima, nyílt arcán még egyetlen megkese-
redett ránc sem árulkodott arról, hogy milyen idegölő hivatást
választott. Karcsú, szőke, barna szemű fiatalember volt, ujjatlan
pólót viselt, dzsekijét hanyagul a szék hátára dobta. 38-as fegy-
vere, amit a derekára csatolt övben hordott, most tokostul ott
hevert íróasztala legfelső fiókjában.
A következő félóra leforgása alatt hét hívás szakította meg a
csendet, de egyik sem a zsaroló férfi volt. Már jelentése vége felé
tartott, amikor ismét megcsendült a telefon. Gyorsan utánakapott,
és Hawes is felvette a másik kagylót.
-- Többet nem jelentkezem -- szólt bele az ismert hang. --
Holnap délig kezemben legyen a pénz! Természetesen nem va-
gyok egyedül, úgyhogy meg se próbálják elkapni azt, aki elviszi
az ételhordót, mert ezt a főtanácsos nem élné túl. Ne akarjanak
átverni, pénz legyen az edényben, és ne papírcetli, úgy, ahogy
előzőleg kértem. Ha bármilyen gyanús körülmény megzavarná az
üzletet, a Cowper elleni merénylet automatikusan megkezdődik.
Most még kérdezhet, ha valamit tudni akar -- tette hozzá.
- Mondja csak, nem túlzás azt várni tőlünk, hogy ezüsttálcán
nyújtsunk át magának ötezer dolcsit? – kérdezte Kling.
-- De az túlzás lenne, ezért kértem csak ételhordóban -- felelte a
férfi, és Klingnek ismét az volt az érzése, hogy a másik mosolyog
a vonal túlsó végén.

19
 -- Meg kell beszélnem a hadnaggyal! -- válaszolt Kling.
-- Igen, neki pedig valószínűleg a főtanácsossal mondta a te-
lefonáló.
-- Van rá mód, hogy érintkezésbe léphessünk magával?
-- Mit mond? Beszéljen hangosabban, ugyanis nagyothallok!
-- Azt kérdeztem, érintkezésbe léphetünk-e... Elnémult a tele-
fon.
Ez az eszelős város már hatalmas méreteivel is megfélemlíti az
embert. Ha pedig egy olyan hideglelős időjárással lép szövet-
ségre, amely március 5-én, ezen a keddi napon köszöntött be,
akkor üdvös dolog elbujdokolni előle. Cotton Hawes a maga
részéről inkább hevert volna egy puha sír mélyén, mint hogy
ilyen időben kitegye a lábát az utcára. A sétány környékén mí-
nusz tizenkét fokot mértek, és kilenc órakor, amikor Hawes el-
indult a Clinton Street irányába, alig emelkedett valamit a hő-
mérőben a higanyszál. A Harb folyó felől vad szél tört a városra,
egyenesen északi irányba tartott, arra, ahol a sétány kezdődött. A
férfi vörös fürtjeit ide-oda cibálta, kabátját a testéhez préselte a
szélroham. Kesztyűs kezében fekete ételhordót szorongatott.
Kabátja derékmagasságban szétnyílt, alóla kilátszott a pisztoly,
amelyet szükség esetén rejtett el oda, nem árt, ha kéznél van
alapon. Az ételes doboz üres volt.
Éjfél előtt pár perccel ébresztették fel Byrnes hadnagyot, be-
számoltak neki a zsarolóval folytatott beszélgetésekről, akit
maguk között csak A lakottként emlegettek. A hadnagy álmosan
dünnyögött, aztán csak annyit mondott: “Rendben, rögtön ott
leszek." Ám mielőtt letette a kagylót, még megtudakolta a pontos
időt. Közölték vele, hogy azonnal éjfél. Ismét méltatlankodó

20
dünnyögés volt a válasz. Ahogy beérkezett a körzetbe, az ügye-
letes detektívek szóról szóra elismételték neki a beszélgetést. Úgy
határoztak, hogy mindenképp értesítik a főtanácsost. Egyedül
nem dönthetnek ilyen fontos kérdésben, mégiscsak halálos fe-
nyegetésről van szó! A főtanácsos, mielőtt felvette a telefont, az
órájára pillantott, előbb az iránt érdeklődött Byrnes hadnagytól,
tisztában vannak-e a rendőrségen azzal, hogy éjfélt mutat az óra,
és hogy nem várhattak volna-e reggelig azzal a dologgal, amivel
zavarni akarják.
Byrnes megköszörülte a torkát.
-- Valaki bejelentette, hogy meg akarja önt gyilkolni.
-- Ember, miért nem ezzel kezdte? Komikus helyzet volt.
A főtanácsos szerint életében nem került még ennél nevetsé-
gesebb szituációba, csak egy közveszélyes őrültről lehet szó,
mert épeszű ember nem képzelheti, hogy bárki is szó nélkül le-
tesz neki ötezer dollárt egy kerti padra, csupán, mert odatelefonál
a rendőrségre. Byrnes elismerte, hogy valóban komikus a helyzet,
de közben arra gondolt, hogy rengeteg bűntény történik naponta
ebben a városban, melyeket bepalizott vagy gátlástalan emberek
követnek el, és akik között kétségkívül megszállott bolondok is
akadnak, de hát egy sikeres bűntény elkövetéséhez nem szüksé-
ges feltétel a józanész.
Elképesztő helyzet.
A főtanácsos ennél hihetetlenebb agyrémmel még nem talál-
kozott, nem is értette, miért zaklatják éjnek idején ilyen ostoba-
ságokkal, hiszen nyilvánvaló, hogy a telefonhívás csak egy
holdkóros vicce lehetett. Egyszerűen el kell feledkezni az
egészről.

21
 -- Uram -- kezdte Byrnes --, igazán nem szeretném utánozni a
tévéfilmek állandóan gyanakvó zsaruit, legszívesebben én is azt
tettem volna, amit ön javasol, de meg kell mondanom, valóban
fennáll annak a lehetősége, hogy önt lelövik, vagy legalábbis
ilyesfajta terveket szőnek ön ellen. Nyugodt lelkiismerettel nem
hagyhattam figyelmen kívül ezt a lehetőséget addig, amíg önnel
nem beszéltem meg a dolgot.
-- Rendben van, akkor most már megbeszéltünk mindent --
felelte a főtanácsos. -- Ismétlem, felejtse el az ügyet.
-- Azért megkíséreljük elkapni legalább azt az embert, aki el-
viszi az ételhordót -- folytatta a hadnagy. Önnek pedig rendőri
védelmet biztosítunk holnap éjszakáig. Szándékában állt eltá-
vozni otthonról?
A park- és közterület-felügyelőségi főtanácsos közölte
Byrnesszel, hogy az ételhordót elvivő emberrel felőle azt csinál,
amit akar, akár el is foghatja. Ami viszont az ő esti programját
illeti, arról nem óhajt lemondani, mert a polgármestertől kapott
meghívást a Remington Circle közelében lévő új, városi színházi
és zenei központba, ahol a Filharmonikusok Beethoven Eroi-
ca-ját adják elő. A rendőri védelemről pedig hallani sem akar,
mert szükségtelennek tartja.
-- Rendben van, uram. Majd meglátjuk, mi lesz az éthordós
dobozzal, aztán újra felhívjuk önt -- mondta Byrnes.
-- Helyes, csak hívjanak fel, okvetlenül! -- felelte a főtanácsos
--, csak nehogy megint a legszebb álmomból verjenek fel, oké? --
és letette a telefont.
Kedden reggel öt órakor, amikor még teljesen sötét volt oda-
kint, Hal Willis és Arthur Brown felhörpintettek egy-egy csésze,

22
forró kávét a csendes őrszobában, majd magukra vették a
hóanorákot, amit az egyik riadókocsiból kértek kölcsön, hogy
meg ne fagyjanak, végezetül felcsatolták revolverüket, és elin-
dultak a sarki tundrára, azaz a Gover Parkhoz vezető Clinton
Street irányába. A parkok ösvényei általában észak-dél irányban
haladnak, mindkét végükön egy-egy kijárattal. Először arra
gondoltak, eltéveszthetik az irányt, hiszen mindkét kijáratnál
vannak padok. Az őrszoba falán lévő térkép alapos vizsgálata
után azonban egyértelmű lett, hogy csak egy bejárat van, amin át
a zsaroló által megnevezett sétányra lehet jutni. Willis és Brown a
folyó oldalán levő köves rész mögé húzódtak, úgy, hogy állandó
megfigyelés alatt tarthassák a tetthelyet. A köves emelkedőt
szilfák takarták. Dermesztő volt a hideg. Tudták, hogy addig
semmi sem történhet, amíg Hawes nem hozza az ételhordót.
Nekik viszont előbb kellett elfoglalniuk a helyüket, mert amikor
az akció megkezdődött, ezt már nem tehették volna meg. Mel-
lesleg ez Byrnes briliáns ötlete volt, így akart túljárni a padot
figyelő ember vagy emberek eszén.
A két hóanorákos férfi keze úgy járt, mint a szélmalom, ütö-
gették, tapogatták tagjaikat, az arcukat pedig óvatosan nyom-
kodták azon a helyen, ahol a fagyás tüneteit vélték felfedezni
magukon. Soha életükben nem vacogtak még ennyire, mint ezen
a hajnalon.
Cotton Hawesnak szintén nem volt melege, amikor kilenc óra
tájban belépett a parkba. Két ember is elsietett mellette. Az egyik
egy fekete felöltős idősebb úr, gyors léptekkel haladt a Grover
Avenue-i metróállomás lejárata felé. A másik egy fiatal nerc-
bundás lány volt, kabátja alól babarózsaszínű hálóinge kandikált

23
elő, hosszú pórázon, piros mellénybe öltöztetett kutyáját vitte a
kötelező reggeli sétára. Ahogy elhaladt a detektív mellett, ked-
vesen rámosolygott.
A harmadik padnál senki sem volt.
Hawes óvatosan körülnézett. A környező házak ablakai visz-
szaverték a hajnali fényt. Bármelyik ablak mögött leselkedhetett
egy távcsöves férfi, zavartalan kilátás nyílt a padra. A megjelölt
helyre letette az éthordót, aztán tanácstalanul topogott ide-oda.
Nevetségesnek érezte magát. Még egyszer körbenézett, aztán
kisétált a parkból, és visszasietett az irodába. Kling az íróasztala
mellett ült, kezében tartotta az adó-vevőt. A másik készülék
Halnál volt a parkban.
-- Mi újság odalent? -- kérdezte a fiúkat.
-- Befagy a seggünk -- válaszolt Willis.
-- Észleltetek valami mozgást?
-- Csak nem képzeled, hogy van olyan elmebeteg, aki ilyen
időben kidugja az orrát az utcára?! -- méltatlankodott Willis.
-- Oké, fiúk, csak semmi izgalom -- nyugtatta őket Kling --, azt
rebesgetik, hogy ha ennek a melónak vége, a főnök mindkettő-
töket Jamaicába küld.
-- Világos. Mindig is sejtettem, hogy ez a körzet álcázott
“Szerencsemalac Ügyosztály" -- vágott vissza Willis. -- Pszt! Jön
valaki!
A helyiségben feszült csend lett. Hawes és Kling türelmetlenül
figyelték az adó-vevőt. Egyszer csak Willis hangja hallatszott.
-- Semmi, csak egy kölyök érkezett a padhoz mondta --, meg-
állt, ránézett az éthordóra, aztán anélkül, hogy hozzányúlt volna,
továbbment.

24
 -- Azért csak maradjatok még! -- mondta Kling.
-- Ha parancsolnád, se tudnánk elmozdulni, teljesen odafagy-
tunk ehhez a rohadt kőhöz -- szólt vissza Brown.
Most már emberek is feltűntek a parkban. A rádió és a televízió
előzetes prognózisa ellenére kimerészkedtek ebbe a dermesztő
hideg, eszelős városba, pedig óvatosságra inthette volna őket az
ablakokban elhelyezett hőmérő puszta látványa, az épületek
ereszei alatt zúgó jeges szél sivítása vagy az a csontdermesztő
hideg, ami megcsapta a kezüket, amikor egy pillanatra kinyitot-
ták az ablakot. Az öltözékük arról tanúskodott, hogy felfogták a
meteorológiai jelentések lényegét, a férfiak fülvédőt és vastag
sálat hordtak, a nők dagadtak az egymásra húzott pulóverektől,
tűsarkú topogóikat szőrmés csizmákra cserélték, fejüket és fü-
lüket gyapjúkendőkkel védték a fagyos levegőtől. Szapora lép-
tekkel siettek át a parkon, egy kósza pillantást sem vetettek a
padra és még kevésbé az éthordóra. Ebben az egyébként is kö-
zönyös városban a hideg még fagyosabbá tette az embereket,
némán ment mindenki a maga útján, pillantást sem pazarolva a
másikra. Begubóztak, mint a selyemhernyó, reménykedve, hogy
így ellenállhatnak a dermesztő télnek. Mintha attól tartanának,
hogy beszéd közben nyitott szájukon át az a kis tartalék meleg is
kiszökik, ami még a lelket tartja bennük, és ha megállnak pa-
naszkodni, még inkább ki vannak téve annak, hogy a szélroham
ledönti őket a lábukról. A folyó felől újabb és újabb szélroham
csipkedte a várost, szétfújta az újságokat, meghempergette a
kalapokat a csatorna piszkában. A beszéd felesleges luxus volt
ezen a márciusi napon.

25
 Willis és Brown csendesen lapultak a parkban, és figyelték a
padot.
A festőket elkapta a locsogási vágy.
-- Nocsak -- kezdte az egyik --, földmérő póznákat akarnak
telepíteni.
-- Biztosan azért kell ez a dumamasina is! -- folytatta a másik.
-- Mondja, felplankoltak valahol egy bankrablást?
-- Pofa be! -- förmedt rájuk Kling.
A festők egy létra tetején álltak, és jókedvűen pötyögtették a
spenótzöld festéket, amerre csak a szem ellátott.
-- Képzelje el -- folytatta zavartalanul az első --, egyszer a
kerületi ügyész irodájában dolgoztunk.
-- Pont azt a fickót hallgatták ki, aki negyvenhétszer belevágott
az anyjába -- magyarázta a másik.
-- Negyvenhétszer. Nem semmi!
-- Összevissza vagdalta, a hasán, a mellén, ahol csak érte.
-- Egy jégcsákánnyal.
-- A bűnök bűnét követte el.
-- És tudja, mit válaszolt a kerületi ügyésznek? Hogy azért
tette, mert meg akarta menteni az anyját a Marslakóktól!
-- Közönséges tetű gyilkos.
-- Negyvenhétszer!
-- Ez hogy menthette meg a Mars-lakóktól?
-- Talán azt hitte, hogy a Mars-lakók nem kedvelik az olyan
nőszemélyeket, akiken csákány ütötte lyukak díszelegnek --
mondta a férfi, és hahotában tört ki. A társa követte őt. Álltak a
létra tetején, és fuldokoltak a röhögéstől, kezükben rázkódott az

26
ecset, és egyre több zöld festékpötty került a padlóra kiterített
újságpapírokra.
A férfi délelőtt tíz órakor jelent meg a parkban.
Huszonhét éves lehetett, keskeny arcát pirosra csípte a fagy.
Száját szorosan összezárta, hogy a hideg levegő ne menjen le a
torkára, szemét könnyesre fújta a szél. Barna csíkos kordnadrá-
got, ugyanolyan színű autóskabátot viselt, nyakán zöld gyapjúsál
tekeredett, kezét szorosan a zsebébe dugta. Határozott léptekkel
végigsietett a sétányon, egyenesen a harmadik padon levő ét-
hordóhoz lépett. Felkapta, és gondolkodás nélkül indult volna
tovább, ha egy hang meg nem állítja:
-- Nyugi, öreg! Egy lépést se!
Ahogy hátranézett, egy hatalmas termetű fekete férfival találta
szemben magát, az űrhajósok kék kezeslábas uniformisára em-
lékeztető ruhában, jobb kezében egy stukkert tartott, a másikban
pedig igazolványtokot. Egy mozdulattal felpattintotta a tetejét, és
előbukkant a kék-arany nyomozójelvény.
-- Rendőrség! -- mondta. -- Beszédünk lenne veled.
A MIRANDA-ESCOBEDO úgy hangzik, mintha egy mexikói
bikaviadalról lenne szó. Pedig nem.
Ez a rendőrségnél használt rövidítés, a Legfelsőbb Bíróság két
rendeletével kapcsolatos. Ezek együtt határozzák meg a kihall-
gatások rendjét, amit minden zsaru púpnak érez a hátán. Az
Egyesült Államok területén nincs egyetlen aktív zsaru sem, aki
lelkesedne a Miranda-Escobedóért. Pedig ők mind jó amerikaiak,
elismerik az emberi szabadságjogokat, és helyesnek is tartják
meglétüket egy szabad társadalomban, de úgy érzik, hogy a Mi-

27
randa-Escobedo megnehezíti a munkájukat. Az ő feladatuk a
bűncselekmények megelőzése.
A 87. körzet zsarui elkaptak egy gyanúsítottat, s miután ki
akarták hallgatni, azonnal életbe lépett a Miranda-Escobedo.
Miután 1966-ban megjelent a Legfelsőbb Bíróság e rendelete, a
parancsnok, Frick kapitány körlevelet küldött szét az embereinek,
egy zöld papírra sokszorosított okmányt, amely pontokba szedte,
az előállítottakkal és a gyanúsítottakkal szemben alkalmazható
kihallgatási módszereket. Az állománynak az a része, amely
egyenruha viselésére volt kötelezve, mindig magánál hordta a
noteszében ezt a körlevelet, hogy szükség esetén kéznél legyen.
A civil ruhás nyomozók azonban, akik lényegesen több embert
hallgattak ki egyenruhás társaiknál, inkább emlékezetükbe vésték
a regulát. Mostanra már könnyed otthonossággal mozogtak a
szabályok között, függetlenül attól, hogy ellenszenvük egy fi-
karcnyit sem csökkent irántuk.
-- A Legfelsőbb Bíróság Miranda kontra Arizona állam peré-
ben hozott határozata értelmében kötelességünk felvilágosítani a
jogaidról -- kezdte Hal Willis. Most tehát ezt teszem. Először is
jogod van nem válaszolni a kérdéseinkre, világos?
-- Igen.
-- Tehát nem kell válaszolnod egyetlen kérdésre sem, ha nem
akarsz.
-- Megértettem.
-- Akkor nyilván azt is tudod, hogy a kérdéseinkre adott vála-
szaidat bizonyíték gyanánt felhasználhatjuk ellened?
-- Igen, tudom.

28
 -- Jogod van ügyvéddel konzultálni a kihallgatás előtt és alatt.
Megértetted?
-- Igen.
-- Ha élni kívánsz ezzel a lehetőséggel, de nincs elegendő
pénzed ügyvédhez, akkor jogod van hivatalból kirendelt ügyvé-
det kérni, akinek nem kell fizetned, és akivel kihallgatás előtt és
kihallgatás közben is tanácskozhatsz. Ez is világos?
-- Igen.
-- Megismertettünk a jogaiddal -- fejezte be Hal. Mindent
megértettél?
-- Mindent.
-- Ezek után megkérdezem, hajlandó vagy-e válaszolni a kér-
déseinkre ügyvéd jelenléte nélkül?
-- A kutyafáját... nem is tudom... -- töprengett a gyanúsított. --
Maguk szerint kellene?
Willis és Brown összenéztek. Eddig pontosan eljátszották a
Miranda-Escobedót betű szerint, ahogy kellett, figyelmeztették a
gyanúsítottat a jogaira, arra is felhívták a figyelmét, hogy nem
kell maga alatt vágnia a fát, és tájékoztatták, milyen módon fo-
gadhat ügyvédet.
Mindezt világosan és egyértelműen. Nem ködösítettek holmi
bekezdésekre való hivatkozással. Meggyőződtek arról is, hogy a
gyanúsított megértette-e a jogait, mielőtt megkérdezték, akar-e
élni velük. Az említett Frick kapitány szerint nem elegendő, ha
egy tiszt egyszerűen csak figyelmezteti a gyanúsítottat, mielőtt
hozzákezd a kihallgatáshoz, arra is szükség van, hogy az előál-
lított kijelentse, hogy mindent megértett, és ügyvéd nélkül is
hajlandó válaszolni a kérdésekre. A bíróság csak ebben az eset-

29
ben ítéli meg úgy a dolgot, hogy a gyanúsított saját akaratából
nem kívánt élni alkotmány biztosította jogaival.
Ezenkívül a körlevél nyomatékosan figyelmeztetett minden
rendőrtisztet, hogy kerüljenek minden olyan megfogalmazást,
melyet a tárgyalás folyamán a védelem úgy magyarázhatna, hogy
a kihallgatást végző tiszt, fenyegetőzéssel, félrevezetéssel vagy
rábeszéléssel vette rá az előállított személyt, hogy mondjon le
törvényes jogairól. De minden pont között a legfontosabb: a
kihallgató tiszt meg ne próbálja rávenni a gyanúsított egyént,
hogy lemondjon az ingyenes ügyvédről, vagy félre ne vezesse,
mondván, egyszerűbb lesz a tárgyalás a törvényesen kirendelt
ügyvéd nélkül.
Mindezeket figyelembe véve Brown és Willis nemigen tudták,
mit válaszoljanak a feltett kérdésre. Ha azt tanácsolják, hogy ne
kérjen ügyvédet, úgy az előállított személy vallomását a későbbi
tárgyalás semmisnek nyilvánítaná. Ha viszont azt javasolják,
hogy csakis ügyvéddel való konzultáció után válaszoljon a feltett
kérdésekre, akkor jelentősen megnehezítik a nyomozás gyors és
eredményes lefolyását.
-- Felvilágosítottunk a jogaidról, helytelen lenne, ha bármilyen
tanácsot adnánk -- mondta Willis.
-- A kutyafáját! Nem is tudom, mit csináljak mondta a férfi.
-- Gondold meg még egyszer, aztán döntsél! -- javasolta Willis.
Az előállított fiatalember gondolkodóba esett. A két detektív
hallgatott. Azt azonban pontosan tudták, hogy ha ezek után a
gyanúsított nem válaszol a kérdéseikre, gyakorlatilag a kihall-
gatás befejeződik. Sok esetben így is történt. Azt is tudták, hogy
ha beszélne, de közben hirtelen mégis meggondolná magát,

30
azonnal abba kellene hagyniuk a kérdezősködést, függetlenül
attól, hogy ennek az elhatározásának miképp ad hangot, mert
mondhatja azt is, hogy “ragaszkodom a jogaimhoz", “nem kí-
vánok többet mondani" vagy azt, hogy “meggondoltam magam,
ügyvédet akarok".
Szép csendben ültek egymással szemben.
-- Semmi titkolnivalóm nincsen -- szólalt meg a fiatalember.
-- Ez azt jelenti, hogy ügyvéd nélkül is hajlandó vagy vála-
szolni a feltett kérdésekre?
-- Igen.
-- Hogy hívnak? -- kezdte a kihallgatást Willis.
-- Anthony La Bresca.
-- Hol laksz, Anthony?
-- A Riverheaden.
-- Pontosabban, Anthony! -- szólt közbe Brown.
Mindkét detektív tegezte és a keresztnevén szólította a gyanú-
sítottat, ami ugyan bánthatta az emberi önérzetét, de nem sértette
a jogait, még ha nem is így írta elő a Miranda-Escobedo, de va-
lamivel ki kellett billenteni a gyanúsítottakat a lelki nyugal-
mukból. Tegezz le egy embert, és szólítsd a keresztnevén, anélkül
hogy ő ezt viszonozhatná, ezzel:
a) abban a pillanatban alárendelt viszonyba kerül veled
szemben; és
b) lebénítja közvetlenséged kétértelmű otthonossága, ami bi-
zonytalanságot kelt benne.
-- Szóval, hol laksz a Riverheaden, Anthony? -- ismételte a
kérdést Willis.
-- Johnson, 1812 alatt.

31
 -- Egyedül élsz?
-- Az anyámmal.
-- Apád meghalt már?
-- Külön élnek.
-- Hány éves vagy, Anthony?
-- Huszonhat.
-- Dolgozol?
-- Jelenleg munkanélküli vagyok.
-- Mi a szakmád?
-- Építőmunkás.
-- Most miért nem dolgozol?
-- Múlt hónapban elküldték.
-- Miért?
-- Befejeződtek a munkák.
-- Mivel foglalkoztál azután?
-- Munka után jártam.
-- Nem volt nagy szerencséd, ugye?
-- Nem túl sok.
-- Akkor most mesélj az éthordóról!
-- Mi a csudát mondjak róla?
-- Először talán arról beszélj, hogy mi van benne!
-- Gondolom, valami zabálnivaló.
-- Gondolod?
-- Miért kérdezi? Nem az szokott benne lenni?
-- Anthony, itt mi kérdezünk, és nem te!
-- Szerintem általában kaja van az ilyen dobozokban -- ismé-
telte a fiú.

32
 -- A tegnapi nap folyamán véletlenül nem telefonáltál ide az
őrszobára? -- szólt közbe Brown.
-- Nem.
-- Honnan tudtad, hogy a padon van egy ilyen éthordó?
-- Mondta valaki, hogy ott lesz.
-- Ki mondta? -- Egy fickó.
-- Miféle fickó.
-- A munkaközvetítőnél találkoztunk össze.
-- Oké, folytasd a történetet! -- biztatta Willis.
-- Éppen sorba álltam az Ainsley utcai munkaközvetítőnél --
kezdte Anthony --, sok építőipari vállalattal van kapcsolatuk, a
múltkori melót is tőlük szereztem, szóval gondoltam, hátha most
is sikerül valami. Ahogy ott álldogálunk, egyszer csak hallom,
hogy valaki a sorból csettint egyet az ujjával, és így szól:
“Szentatyám, a parkban hagytam az éthordómat!" Én egy szót
sem szóltam, a pali rám nézett, és folytatta: “Mondja meg, hát ne
üssön meg a guta? Azt a jó kaját ott hagytam a parkban, egy
padon!" Elhihetik, tényleg nagyon sajnáltam őt, meg is mondtam
neki. Lehet, hogy az ebédjét felejtette ott.
-- Azután?
-- Mondta a pali, hogy rohanna is vissza érte, de a nyavalyás
lába miatt nem tud sietni, megkérdezte, nem segítenék-e rajta.
-- Te persze beleegyeztél, igaz? -- kérdezte Brown. Az isme-
retlen hapsi csak úgy megkért, hogy szíveskedj visszarohanni az
Ainsley Avenue-tól a Groverig, aztán a parkban levő padról
felszedni az éthordó dobozt, és visszarohanni vele a munkaköz-
vetítőhöz. Te pedig az első szóra a nyakadba szedted a lábad!
-- Dehogy is! Nemet mondtam.

33
 -- Akkor meg mi a francot kerestél a parkban?
-- Hadd folytassam! Tehát még beszélgettünk egy ideig, a pa-
sas elmesélte, hogy a háborúban a németek elleni harcban sebe-
sült meg, egy aknaszilánkot kapott a lábába. Igazán, sok minde-
nen mehetett át, nem?
-- Te pedig megsajnáltad, és úgy határoztál, hogy mégis csak
elmégy a parkba...
-- Szó sincs róla! Még magam sem tudtam, mit tegyek.
-- De végül mégiscsak ott voltál a parkban?
-- Pont ezt akarom elmagyarázni maguknak...
-- Megsajnáltad azt az ismeretlen férfit, igaz? Hideg is volt,
meg a lába is nyomorék... -- folytatta Brown.
-- Igen is, meg nem is.
-- Nem volt nagy kedved ebben a zimankóban a parkig sétálni,
mi?
-- Valahogy így volt. Végül is nem ismertem a fickót, a francot
sem érdekelte, hogy elmegy a kajáért, vagy sem.
-- Ide figyelj, Anthony! -- szólt Willis, miközben érezte, hogy
egyre inkább elhagyja a nyugalma, mert rohadt nehéz úgy vezetni
a kihallgatást, hogy az ember lépten-nyomon eszébe idézze a
Miranda-Escobedo utasításait, mert ha a gyanúsított megneheztel
valamiért, képes becsukni a száját, és egy szót sem húzhatsz ki
belőle, vagy egyszerűen azt mondja, sajnálom, fiúk, nincs több
kérdés, befoghatjátok az aranyos zsarupofátokat, vagy úgy jár-
hattok, hogy hipp-hopp, fuccs a jó kis ügynek, már el is vették
tőletek. -- Szóval, ide figyelj -- mondta nyugodtabban --, semmi
másra nem vagyunk kíváncsiak, minthogy miért sétáltál be a
parkba, egyenesen a harmadik padhoz, felvenni az éthordót?

34
 -- Értem én, persze hogy értem -- mondta La Bresca.
-- Ott hagytuk abba, hogy találkoztál azzal a háborús rok-
kanttal.
-- Így volt.
-- Ő meg elpanaszolta, hogy a parkban hagyta a éthordóját.
-- Eleinte szó sem volt az éthordóról. Csak a kajáról beszélt.
-- Mikor említette az éthordót?
-- Miután odaadta az öt dolcsit.
-- Azt állítod, hogy adott neked öt dollárt, és megkért, hogy
hozzad el az éthordóját a parkból?
-- Így történt. Elmagyarázta, hogy a parkban, a Clinton Street-i
sétányon, a harmadik padon fogom megtalálni. Ott is volt.
-- Mit mondott, mit csinálj vele, ha megtalálod?
-- Azt mondta, vigyem oda, ő meg tartja a helyemet a sorban.
-- Hm! -- csóválta meg a fejét Brown.
-- Megmondanák, mi a fenének fontos annyira az az éthordó?!
-- kíváncsiskodott La Bresca.
-- Nem érdekes -- mondta Willis. -- Mondj valamit arról a fér-
firól!
-- Semmi különös nem volt a pasason.
-- Hány éves lehetett szerinted?
-- Harminc, harmincöt... valami ilyesmi.
-- Magas, alacsony, középtermetű?
-- Inkább magas, úgy 180 körül. De lehet, hogy valamivel több.
Vagy kevesebb.
-- Milyen alakú volt? Soványabb, kövérkés, karcsú?
-- Stramm, vállas fickónak látszott.
-- Hajszíne?

35
 -- Szőke.
-- Bajusz, szakáll?
-- Egyik sem.
-- A szemére emlékszel?
-- Kék szemű volt.
-- Sebhelyet vagy más ismertetőjelet nem figyeltél meg rajta?
-- Semmit sem láttam.
-- Tetoválást?
-- Azt sem.
-- Milyen volt a hangja? Magas, mély?
-- Normális. Olyan, mint másnak. Kellemes.
-- Akcentussal beszélt? Esetleg tájszólással?
-- Nem vettem észre.
-- Emlékszel az öltözékére?
-- Barna kabát és ugyanolyan kesztyű.
-- Alatta? Öltönyt hordott?
-- Nemigen láttam, mi volt a kabát alatt. Biztos, hogy nadrág
volt rajta, de hogy milyen színű, azt...
-- Remek! És kalapot hordott?
-- Nem.
-- Szemüveget?
-- Azt sem.
-- Nincs valami, amit megjegyeztél magadnak vele kapcso-
latban? Valami különös?
-- De, most jut eszembe -- mondta La Bresca.
-- Micsoda?
-- Hallókészüléket használt a pasas.

36
 A munkaközvetítő az Ainsley Avenue és a Clinton sarkán volt,
néhány háztömbnyi távolságra a Clinton Street-i sétány bejára-
tától. Volt rá valami esély, ha nem is sok, hogy a nagyothalló férfi
még mindig ott várakozik, La Brescára. Megszállták az egyik
limuzint, és irány a munkaközvetítő! Anthony készségesen be-
vágódott a hátsó ülésre, égett a vágytól, hogy azonosíthassa a
férfit, ha még ott találják. A Clinton sarkát körbeállták a mun-
kanélküliek, tagbaszakadt férfiak munkaruhában, kabátban,
sapkában toporogtak, ugráltak, csapkodták magukat, hogy me-
legítsék megdermedt végtagjaikat.
-- Mintha csak bankjegyeket osztogatnának mondta Anthony
--, pedig ha az iroda ad nekik munkát, akkor egyheti fizetésüket
vonják le közvetítési díjként! Igaz, jó melókat adnak. A legutóbbi
helyen nyolc hónapot dolgoztam, és a pénz sem volt akármi.
-- Látod az emberedet valahol a sorban? -- kérdezte Brown.
-- Innen a kocsiból nemigen. Kiszállhatok?
-- Persze -- egyezett bele Brown --, menj csak!
A kocsi a járda mellé kanyarodott, és megálltak. Elsőként a
volán mellett ülő Willis lépett ki, alacsony, mozgékony, könnyed
mozgású férfi volt, tekintete pedig, akár egy pókerjátékosé.
Megcsapta a hideg levegő, kesztyűs kezét egymáshoz ütögette, és
várt, amíg Brown is kikecmereg az ülésről. A másik úgy mozgott,
akár egy rinocérosz, hatalmas termetét szinte centiméterenként
passzírozta át a kocsi ajtaján. Becsapta maga mögött az ajtót, és
péklapát kezét sietősen kesztyűjébe bújtatta.
-- Lehajtottad a napellenzőt? -- kérdezte Willis.
-- Minek, hiszen csak egy-két percig totojázunk itt.

37
 -- Azért csak hajtsd le! -- erősködött Willis. -- Nem szeretném,
ha valamelyik “szorgos kis hangya" egy büntetőcédulát bigy-
gyesztene az ablakra!
Brown méltatlankodva visszament a kocsihoz.
-- Emberek! Istenverte hideg tud itt lenni! -- dohogott La
Bresca.
-- Hát az tud! -- helyeselt Willis.
Brown a kocsiban lehajtotta a napellenzőt, amelyhez egy gu-
miszalaggal hozzáerősített kartonlapon a következő kézzel írott
szöveg volt olvasható:
RENDŐRSÉGI JÁRMŰ
Brown ismét becsapta a kocsi ajtaját, aztán körbenézett. Együtt
indultak el a járdán sorban álló emberek felé. Mindkét hekus
kigombolta a felöltőjét.
-- Látod? -- kérdezte halkan Brown.
-- Még nem.
Lassan sétáltak el a sor mellett.
-- Nos? -- kérdezte ismét Brown. La Bresca megcsóválta a fe-
jét.
-- Nincs itt.
-- Akkor gyerünk be az irodába! -- mondta Willis. Elhaladtak a
várakozók mellett, beléptek a kapun, és a rozoga falépcsőn fel-
mentek a második emeletre. Szemben egy koszos irodaajtó fo-
gadta őket, tejüveg ablakán felirattal:
MERIDIÁN MUNKAKÖZVETÍTŐ ÜGYNÖKSÉG
Az Ön munkája a mi munkánk!
-- Sehol sem láttad? -- kérdezte Willis.
-- Sehol.

38
 -- Maradj itt, és várj! -- azzal a két detektív a folyosó másik
vége felé indult.
-- Nos? Mi a véleményed a dologról? -- kérdezte Brown.
-- Van valami indokunk arra, hogy benn tartsuk?
-- Semmi.
-- Szerintem sincs.
-- Mi lenne, ha ráállnánk?
-- Kérdés, hogy mennyit tud a dologról.
-- Kérdezzük meg tőle!
-- Oké, megyek! Tartsd nyitva a szemed! -- mondta Brown
Willisnek, és visszaballagott La Brescához.
Willis a folyosó végén talált egy nyilvános telefonfülkét,
ahonnan felhívta a körzetet. A hadnagy figyelmesen végighall-
gatta a jelentést, aztán megkérdezte:
-- Magának mi a véleménye?
-- Szerintem igazat mondott a fickó.
-- Ezek szerint tényleg létezik valahol az a nagyothalló pasas?
-- Igen.
-- Ha valóban így van, akkor miért nem várta meg, amíg La
Bresca visszaér a fazekával?
-- Magam sem értem, Pete, de ez a Bresca gyerek nem látszik
tolvajnak.
-- Mit is mondott, hol lakik a fiú?
-- Johnson, 1812. Riverhead.
-- Melyik körzethez tartozik az a környék?
-- Nem tudom.

39
 -- Megpróbálok utánanézni, majd odacsörgök nekik. Talán
tudnak segíteni, és megspórolhatják nekünk a szimatolást. Iste-
nemre mondom, ránk férne!
-- Akkor hát engedjük futni Brescát?
-- Igen, és siessenek vissza! De előbb ijesszenek rá a srácra,
csak hogy tudja, merre hány méter.
-- Oké! -- mondta Willis, és letette a kagylót. Visszament
Brownhoz, aki a fiú mellett várakozott.
-- Rendben van, Anthony! -- kezdte Willis. -- Elmehetsz.
-- Mehetek? Már hogy a fenébe mennék el?! Visszaállok a
sorba, hátha sikerül valami melót szerezni.
-- Annyit mondok, Anthony, és ezt jól vésd abba a kelekótya
fejedbe, ha bármi zűr lenne, tudjuk, hol keressünk -- mondta
Willis.
-- Hogy érti ezt? Milyen zűrre gondol? -- kérdezte La Bresca.
-- Csak vésd a fejedbe, és ne felejtsd el, amit mondtam! -- fe-
lelte Willis.
-- Hát ahogy gondolják -- mondta a fiú, majd rövid tűnődés
után folytatta: -- Mondják, megtennének nekem egy szívességet?
-- Mit? Ki vele!
-- Vigyenek oda a sor elejére!
-- Hogy a fenébe tehetnénk ilyet?
-- Végül is maguk zsaruk, nem? Willis és Brown összenéztek.
Amikor visszaértek az őrszobára, Byrnes tájékoztatta őket,
hogy sikerült kapcsolatba lépnie a riverheadi 115. körzettel, és
közölték vele, hogy egyetlen rendőrt sem tudnak adni La Bresca
megfigyelésére. Ez a hír nem hatott az újdonság erejével.

40
 Azon az estén, amidőn Cowper a Park- és Közterü-
let-felügyelőség főtanácsosa elhagyva a hangversenytermet le-
felé lépkedett a széles márványlépcsőn, balján -- elegáns nerc-
bundában és fején áttetsző fehér kendővel szorosan mellette
tipegő -- feleségével, ő magán pedig a pompázatos talpig fekete
ünneplő ruhával és csokornyakkendővel, előttük pár lépéssel a
polgármester ugyancsak felesége társaságában, és a hűvös csil-
lagtalan ég alatt a fagyos levegő, melytől a lélegzetük is elállt,
megcsapta őket; azon az estén, amidőn a főtanácsos jött lefelé a
hangversenyteremből, és a hatalmas, kétszintes épület ablakai
sárga fényt szórtak a szélsöpörte lépcsőkre és a járdára; azon az
estén, amidőn a főtanácsos bal lábát lépésre emelte, hogy egy
lépcsőfokkal lejjebb jusson, és jóízűen felnevetett, mert a fele-
sége éppen a fülébe súgott valamit, jókedve szétáradt az utcán, a
dermesztő hidegben szájából úgy gömbölyödött elő a pára, mint
képregények hőseinek ajkából a buborékok; azon az estén, ami-
dőn jobb kezére igyekezett baljával a kesztyűt felügyeskedni;
azon az estén két lövés dörrent a park felől, belehasítva a
csendbe, és a főtanácsos nevetése elakadt, lába megrogyott, feje
előrebukott, teste lezuhant a lépcsőn, homlokáról, arcáról pata-
kokban csörgött a vér, a felesége sikoltozni kezdett, a polgár-
mester pedig visszafordult, hogy lássa, mi történt a háta mögött,
egy szemfüles fényképész pedig előlépett, elkattintotta a gépét,
hogy filmen örökítse meg a főtanácsost az örökkévalóság szá-
mára.
Már halott volt, amikor teste nagyot zuhanva megpihent a
széles, fehér lépcső legalsó fokán.

41
 Concetta Esposita La Bresca megtanulta kerülni és gyűlölni a
színes bőrűeket. A testvérei is szüntelen arra buzdították, hogy
rúgja, harapja őket, ha útjába kerülnek. Ezt a megszívlelendő
leckét az olasz bevándorlók népes táborába belesulykolta a
nyomorúságos gettóélet az olasz negyedben, melyet gyengéd
szarkazmussal Paradisónak neveztek. Concetta ahogy csepere-
dett ebben a kétes Édenkertben, gyakran látta, hogy testvérei és a
szomszéd fiúk miként törik be a feketék fejét, pedig akkor még
igencsak gyereklány volt. Ezek a véres bunyók nem izgatták. Úgy
okoskodott: ha annyira ostobák vagytok, hogy feketének szület-
tetek, és ezenkívül annyira ostobák vagytok, hogy itt tekeregtek a
Paradisóban, akkor rászolgáltatok, hogy minden egyes alka-
lommal beverjék az eszement, fekete fejeteket.
Concetta tizenkilenc éves korában mondott búcsút a
Paradisónak, amikor a Nápolyból származó helybéli jeges,
Carmine La Bresca üzletét a Riverheadre helyezte át, és feleségül
kérte az Esposito család legfiatalabb gyermekét. A lány gon-
dolkodás nélkül igent mondott, mert a kérő fekete göndör haja,
mélybarna szeme igencsak vonzotta, és mert az üzlet is re-
ménykeltőén beindult. De legfőképp azért mondott igent, mert
ekkor már a jeges magzatát hordta a szíve alatt.
A fia hét hónappal később született, most huszonkét éves, és
Concettával él együtt a Johnson Street-i kétcsaládos ház második
emeletén lévő lakásban. Carmine La Bresca Anthony születése
után egy hónappal visszament Olaszországba, a Nápolytól tizenöt
mérföldre lévő Pozzuoliba. Concetta utolsó híre az volt róla,
hogy elesett a második világháborúban, de ismerve a férjét, in-
kább azt feltételezte, hogy Carmine még most is él, és ő az

42
olaszországi jegesek királya, hajkurássza a fiatal pipiket, és te-
herbe ejti őket a hűtőházban, ahogy ezt a sors kegyetlen akara-
tából vele is tette.
Concetta Esposita La Bresca azóta is ellenszenvet és bizal-
matlanságot érzett minden feketével szemben, ezért aztán nem
csoda, hogy begerjedt, amikor egy sötét, csillagtalan éjszakán 12
óra 01 perckor az ajtaja előtt megpillantott egy színes bőrű férfit.
-- Mi a fenét akar?! Takarodjon innen! -- ordította.
-- Rendőrtiszt vagyok -- mondta Brown, felmutatta a jelvényét,
és akkor Concetta észrevette, hogy a fekete mellett egy másik
férfi is áll, egy keskeny szájú, szúrós szemű, zömök fehér ember,
aki -- Madonna mia! -- úgy bámult rá, mintha szemmel akarná
verni.
-- Mit akarnak itt? Tűnjenek el! -- hadarta, miközben leengedte
a rolettát az üvegezett bejárati ajtón.
Az ajtóhoz rozoga falépcső vezetett (Willis majd nyakát törte a
sötétben), ahonnan a hátsó udvarra nyílott kilátás, ahol egy kát-
ránypapírral körültekert fa állott. (“Jé, egy fügefa!" -- jegyezte
meg Brown, miközben felfelé botorkáltak a lépcsőn.) A bejárattól
az udvar végéig szárítókötél feszült, roskadásig rakva fehérne-
művel. A szél végigsöpört a folyosón, belekapaszkodott Willisbe,
és kis híján letaszította a külső udvar szőlőtőkéi közé.
Willis ismét megzörgette az ajtót, és bekiabált:
-- Rendőrtisztek vagyunk, ajánlom, hölgyem, nyissa ki az ajtót!
-- Sta zittó! -- mondta Concetta, és kinyitotta a zárat. -- Vár-
janak! Fel akarják zargatni az egész házat? Nem szégyellik ma-
gukat?!
-- Bejöhetünk, hölgyem? -- kérdezte Willis.

43
 -- Jöjjenek, jöjjenek! -- felelte Concetta, és hátralépve a
konyhába, éppen annyi helyet hagyott, hogy elaraszoljanak
mellette.
-- Megmondanák, hogy mi a francot akarnak hajnali kettőkor?!
-- kérdezte Concetta, miközben igyekezett becsukni az ajtót,
hogy a szél ki ne tépje a kezéből.
A keskeny konyhában az egyik fal mentén a tűzhely, a moso-
gató és a hűtőszekrény állt, szemben egy lakkozott asztal. A jobb
sarokban nyitott, polcos konyhaszekrény, benne reggelire való
zabpelyhek, konzervek sorakoztak, mellette pedig a radiátor. A
mosogató felett egy tükör lógott, a hűtőszekrény tetején egy
porcelánkutya pihent, a radiátor feletti falat pedig egy Krisz-
tus-kép díszítette. A konyha közepén lánccal állítható, gömbölyű
üvegbura világított. A vízcsap csöpögött. A villanyóra kattogása
válaszolt rá.
-- Még csak éjfél van -- közölte Brown --, nem hajnali kettő.
Olyan ingerültség volt a hangjában, ami egyáltalán nem volt
észlelhető, amíg a Riverheadre nem érkeztek, Willis ezt kizárólag
Mrs. La Bresca jelenlétének tudta be, ha valóban ő ez a hölgy.
Számtalanszor elcsodálkozott Brown abbeli képességén, hogy
ezerméteres körzeten belül azonnal és csalhatatlanul megérzett
minden hamisságot. Úgy tűnt neki, hogy az asszony kitartó el-
lenszenvvel méregeti őket, hosszú, fekete haját hátul összefogta,
barna szeme gyanakvóan villogott. Hálóingére férfi fürdőköpenyt
húzott, s csak most vette észre, hogy mezítláb álldogál a földön.
-- Maga Mrs. La Bresca? -- kérdezte Willis.
-- Concetta La Bresca, ha tudni akarja -- felelt a nő.

44
 -- Detektívek vagyunk, Willis és Brown a 87. körzetből --
mondta Willis. -- Hol van a fia?
-- Alszik -- mondta Concetta, s mivel nápolyi volt, és a
Paradisóban nőtt fel, azonnal felfogta, hogy fiának alibire van
szüksége. -- Egész este velem volt. Rossz helyen keresgélnek.
-- Legyen szíves, ébressze fel őt, Mrs. La Bresca! – mondta
Brown.
-- Miért kellene felébresztenem?
-- Beszélni szeretnénk vele.
-- Igen? És miről?
-- Hölgyem, akár le is tartóztathatjuk őt, ha az jobban tetszik --
vonta meg a vállát Brown --, de azt hiszem, egyszerűbb lenne, ha
itt és most feltennénk neki néhány kérdést. Hajlandó bemenni
érte, madam?
-- Fent vagyok -- hangzott La Bresca hangja a másik szobából.
-- Kijönne, kérem, egy pillanatra?! -- kérdezte Willis.
-- Azonnal -- felelte La Bresca.
-- Egész éjjel itthon volt -- mondta Concetta, de ez nem aka-
dályozta meg Brownt abban, hogy kezét a csípőjén levő revol-
verhez emelje, csak arra az esetre számítva, ha az asszony állí-
tásával szemben, a fiú mégiscsak kisétált volna az utcára, hogy
két golyót eresszen a főtanácsos fejébe. La Bresca kis idő múlva
megjelent. Kinyitotta az ajtót, és belépett a konyhába, kezében
nem a gyilkos fegyvert, hanem a köpenye övét szorongatta, amit
aztán gondosan megkötött a derekán. Haja kócos volt, szeme
álmosan hunyorgott.
-- Mi van már megint? -- kérdezte.

45
 Bár az egész ügy új fordulatot vett, La Bresca nem szolgáltatott
okot arra, hogy letartóztassák, ezért Brown és Willis a jogokról
való felvilágosítást ezúttal mellőzték.
Willis azonnal a lényegre tért.
-- Hol voltál ma éjjel fél tizenkettő körül? -- kérdezte.
-- Itthon -- mondta a fiú.
-- Mit csináltál?
-- Aludtam.
-- Hány órakor feküdtél le?
-- Talán tízkor...
-- Mindig ilyen korán bújsz ágyba?
-- Csak ha másnap korán kelek.
-- Korán kellett volna felkelned?
-- Igen. Hatkor -- felelte La Bresca.
-- Miért?
-- Dolgozni megyek.
-- Úgy tudtuk, hogy munkanélküli vagy.
-- Ezt a munkát tegnap délután kaptam, amikor maguk el-
mentek.
-- Miféle munkát szereztél?
-- Építőiparit, fizikai meló.
-- A Meridián ügynökség szerezte a munkát?
-- Persze.
-- Melyik vállalatnál?
-- Az Erhard Engineeringnél.
-- Itt a Riverheaden?
-- Nem, az Isolán.
-- Mikor értél haza? -- kérdezte Brown.

46
 -- Talán egy óra lehetett, hogy végeztem a Meridiánnál, igen,
annyi lehetett. Aztán a South Leary biliárdteremben levertünk pár
partit a fiúkkal. Úgy 5-6 körül kászálódtam haza.
-- Mit csináltál azután?
-- Evett -- mondta Concetta.
-- Azután?
-- Egy ideig tévéztem, és ágyba bújtam -- mondta La Bresca.
-- Az édesanyádon kívül igazolhatja valaki, amit most elme-
séltél?
-- Nem járt itt nálunk senki, ha esetleg erre gondolt.
-- Telefonon sem beszéltél senkivel?
-- Nem.
-- Szóval azt akarod, hogy higgyük el, amit most elmeséltél
nekünk?
-- Hát én?! Én is itt vagyok! -- kiabált közbe Concetta.
-- Nézzék, igazán fogalmam sincs róla, mi a fenét akarnak tő-
lem -- mondta La Bresca --, de én az igazat mondtam. Megtud-
hatnám végre, hogy mi folyik itt?
-- Nem nézted a híreket a televízióban?
-- Nem, elaludtam még a hírek előtt. Miért? Történt valami?
-- Fél tizenegykor bementem a szobájába -- szólt közbe
Concetta --, hogy eloltsam a villanyt.
-- Igazán, kérem, higgyenek nekem! -- mondta a fiú. -- Nem
tudom, mi jár a fejükben, de biztos, hogy nekem semmi közöm
hozzá!
-- Hiszek neked, fiú -- mondta Willis --, és te, Artie?
-- Én is hiszek neki -- mondta Brown.

47
 -- De ettől függetlenül, fel kell tennünk néhány kérdést --
folytatta Willis --, remélem, megérted?
-- Persze, értem -- mondta La Bresca --, de, ugye, azt azért
tudják, hogy éjszaka van, és nekem korán kell kelnem...
-- Miért nem beszélsz nekünk arról a nagyothalló férfiról? --
kérdezte rábeszélő hangon Willis.
Újabb negyedórát töltöttek el Bresca faggatásával, ezt köve-
tően két lehetőség maradt, vagy valamilyen indokkal előállítják
Brescát, és megpróbálnak vádat emelni ellene, vagy egyelőre el
kell őt felejteni. Az ismeretlen férfi, aki az őrszobára telefonált,
azt állította: “többen vagyunk", és Kling ezt az információt így
adta tovább a körzet nyomozóinak; ez a nyugtalanító információ
késztette őket arra, hogy újra meg újra kifaggassák ezt a fickót is.
Egy valamirevaló zsaru nagyjából megérzi, hogy helyes szimatot
fogott-e vagy sem. La Bresca egyáltalán nem tűnt gazembernek,
mint ahogy ezt Willis már a hadnagynak is kifejtette délután, és
ez a véleménye azóta sem változott. Ugyanakkor, ha tényleg
szervezett banda tervezte a főtanácsos meggyilkolását, miért ne
lehetne Bresca is a banda egyik tagja? Jelentéktelen fogaskerék a
gépezetben, egy kis senki, egy kétbalkezes fuser, akit csak azért
küldtek oda, hogy elszedje a cuccot, és akit könnyű szívvel
odadobhatnak, ha a rendőrség felplankolja a bulit. Mindez persze
csak arra az esetre igaz, ha La Bresca hazudott.
Ha viszont hazudik, akkor ezt profi módra teszi ártatlan kék
szemével bámul, elhinti a mesét ezeknek a keményszívű zsa-
ruknak arról, hogy a munka miatt kellett korán ágyba bújnia,
hogy nyolcórás alvás után egészséges testtel és lélekkel kezd-
hesse a másnapi munkát -- ugyanúgy, mint a többi rámenős má-

48
sodgenerációs, szarházi bevándorló. Ha viszont hazudik, amit
mind ez ideig nem sikerült rábizonyítani, akkor a Meridiannél
megismert titokzatos férfi ügyében sem jutnak előbbre. Egy fi-
karcnyi ellentmondást sem sikerült felfedezni mindabban, amit
délután és most a fiú elregélt -- ha viszont hazudik, akkor az sincs
kizárva, hogy La Bresca és a telefonáló egy és ugyanaz a sze-
mély. Akkor nincsen semmiféle banda, ezt a történetet csak azért
izzadta ki magából, hogy elhitesse a rendőrséggel, hogy egy jól
szervezett gépezettel állnak szemben. Akkor pedig egyéni zsa-
rolásról és gyilkosságról van szó. Ha a telefonáló és La Bresca
azonos személy, akkor a főtanácsos gyilkosa La Brescával lehet
azonos. Ez esetben pedig ideje lenne elkapni ezt a szemforgató
kis hazudozót, és gyilkosság címen vádat emelni ellene. Idáig
rendben van, most már csak döntő bizonyítékot kellene találni
ellene, különben már az előzetes meg hallgatásnál kiröhögik őket
a tárgyalóteremben.
Van olyan éjszaka, amikor a hidegvízre valót sem keresi meg
az ember.
Még vagy negyedórát ostromolták a legagyafúrtabb kereszt-
kérdésekkel La Brescát abban a reményben, hogy belegabalyodik
történetébe. Brown valamennyi kihallgatási trükkjét bevetette,
alkalomadtán Willis is rátett egy lapáttal, de semmi újat nem
tudtak meg a délutáni kihallgatáshoz képest. Csupán az volt a
különbség, hogy a főtanácsos már halott volt. Mit volt mit tenni,
megköszönték Mrs. La Brescának, hogy igénybe vehették a
konyháját, kezet ráztak a fiával, elnézést kértek, hogy kirángatták
az ágyból, gratuláltak az új munkahelyéhez, majd szép álmokat
kívánva mindkettőjüknek, távoztak. Lefelé menet hallották, hogy

49
Mrs. La Bresca becsapja utánuk a konyhaajtót, aztán végiglép-
kedtek a nyikorgó falépcsőn, kisiettek az utcára, át a szemben
parkoló limuzinhoz.
Willis ráadta a gyújtást, bekapcsolta a fűtést, hosszasan tár-
gyalták a történteket, és arra a megállapításra jutottak, hogy en-
gedélyt kérnek, La Bresca telefonjának lehallgatására.
Végre hazamehettek.
Hideg és sötét volt a sikátorban, ahol Steve Carella széllelbélelt
felöltőjében oldalára fordulva kuporgott a földön. A kései feb-
ruári hó kupacokban szürkült a sikátor kőfalánál, beleivódott a
város szennye, tetején korom feketéllett. Carella dupla, meleg
fehérneműt vett magára, és egy bélelt vattamellényt. Egy pár
kézmelegítőt is begyűrt a mellényzsebébe, amely melegítette őt
az elnyűtt kabát alatt. Ennek ellenére fázott. Ha a szemben lévő
hókupacra nézett, úgy érezte, még a lélek is megfagy benne.
Utálta a havat. Pedig srác korában volt egy szánkója, és nagyon
jól emlékezett a ródlizás önfeledt örömére, de ezt az emléket
teljesen elnyomta benne az az ellenérzés, amit a felpúpozott
hókupacok látványa keltett benne. A hó hideg és nyirkos volt. Ha
egyszerű polgár az ember, akkor el kell lapátolnia a havat, ha a
Köztisztasági Vállalat dolgozója, akkor még el is kell szállítania a
folyóhoz, és ott megszabadulnia tőle. A hó az olyan, mint púp az
ember hátán.
Kuporogni egy sikátorban, az is púp az ember hátán.
Ugyanakkor nem akármi. Nem akármi, ahogy Carella kuporog
a földön, a hideg és sötét sikátorban, éjszaka, egy olyan éjszakán,
amikor még a kutyát sem zavarják ki az utcára. (Ő is csak azért
feküdt ki ebbe a sötét, hideg sikátorba, mert parancsot kapott rá, a

50
hadnagy parancsolta így, a kedves, jó hadnagy, akit Peter
Byrnesnek hívnak, és aki igazán megtehetné azt a szívességet,
hogy egyszer ő maga fekszik ki egy ilyen sötét, hideg sikátorba
egy éjszakára.) Kuporogni egy sikátorban nem akármi,
Carellának nem egy bankban kellett elrejtőznie, hogy megaka-
dályozza több millió dollár elrablását, és nem is egy cukorkaüz-
letben kellett elrejtőznie, hogy lefülelhessen egy nemzetközi
kábítószer-kereskedő bandát, még csak nem is bájos hölgyek
fürdőszobájában kellett leskelődnie, hogy nyakon csípjen egy
elvetemült szexmániást. Ő azért feküdt ebben a sötét, hideg si-
kátorban, mert két hajléktalan csavargót felgyújtottak, és ez nem
akármi. Ez már valami. Nem akármi az sem, hogy az áldozatok
koldusszegények voltak. Mióta Carella csak emlékszik rá, a
rendőrség reménytelen harcot vívott a városi csavargók ellen,
elkapták őket, szabadon engedték őket, újból elkapták őket, és
így ment a dolog ad infinitum. Most a rendőrségnek segítségére
sietett néhány jótevő, akik nagylelkűen megkísérelték eltakarítani
az útból ezeket a nyomorultakat. Úgy, hogy egyszerűen meg-
gyújtották őket, és mit lépett erre a rendőrség? Azon nyomban
kivezényelte legjobb emberét, hogy oldalára fordulva kuporogjon
a hideg és sötét sikátor koszos hóbuckáján, azokra a fickókra
lesve, akik elhatározták, hogy hamuvá égetik a város összes
csavargóját. Ennek ugyan semmi értelme. De ez nem akármi.
Számtalan dolog van a rendőri munkában, ami nem akármi.
Természetesen szórakoztatóbb dolog itt feküdni és fagyos-
kodni, mint otthon pihenni az ágyban, egy tüzes és szerető asz-
szony mellett; Szentatyám, ez aztán nem akármi! Carella bele-
borzongott a gondolatba. Teddy jutott eszébe, aki egyedül fekszik

51
az ágyban, fekete haja szétterült a párnán, hamiskásan mosolyog,
és nejlon hálóinge felcsúszik gömbölyű csípőjén, itt ebben az
átkozott sikátorban akár halálra is fagyhatok, gondolta magában,
és a feleségem reggelig nem értesül a dologról. Az én szenve-
délyes feleségem! Majd csak a reggeli lapokban olvas róla! A
negyedik oldalon majd megtalálja a nevemet! És akkor majd ő...
A sikátor túlsó oldala felől léptek zaja hallatszott.
Felgyorsult a pulzusa. A kabát alatt melegedő csupasz kezét
lassan szolgálati fegyverének hűvös acélmarkolatára csúsztatta.
Kihúzta a fegyvert a tokból, kibiztosította, és kezét testéhez szo-
rította, várt, a lépések egyre közeledtek.
-- Itt fekszik egy -- szólalt meg valaki. Fiatalos csengésű hang
volt.
-- Látom -- mondta egy másik.
Carella várt. Szemét lecsukta, behúzódott a sikátor legtávo-
labbi sarkába, alvást mímelt, ujja a ravaszon pihent, egy hajszál
választotta el attól, hogy meghúzza.
Valaki belerúgott.
-- Ébresztő! -- mondta.
Hirtelen mozdult, mégsem elég gyorsan. Talpra szökkent,
előre nyújtotta fegyvert tartó kezét, amikor valami folyadék
ömlött végig a kabátján.
-- Igyál! -- kiáltotta az egyik fiú, Carella csak egy villanást
látott, és hirtelen lángba borult rajta minden.
Érzékei közül elsőnek szaglása reagált az eseményre, a kabát-
jából az égő petróleum félreismerhetetlen szaga csapta meg az
orrát, ezt követte a lángoló gyufaszál észlelése, ami önmagában is
sokkoló látványt nyújtott, és amely kitűnően megvilágította a

52
sötét sikátor közeli zugait, a szag és a látvány így együtt riada-
lomra okot adó egyveleget alkotott. Fizikai fájdalomként hasított
a tudatába, gerincétől az agyáig megbizsergette idegpályáit az a
riasztó, hirtelen felismerés, hogy lángok borítják. Nem veszítette
el a lélekjelenetét, amikor a kabátjáról felcsapó lángok az arcához
közeledtek. Csak megrémült.
Steve Carella ugyanúgy viselkedett, mint hajdan az ősember,
aki túl közel merészkedvén a pusztító tűzhöz, rájött, hogy a
lángok ugyanúgy megpiríthatják az embert, mint a kardfogú
tigrist. Elhajította a fegyverét, arcát eltakarta, és keresztülrohant a
sikátoron a korom borította hóbuckák felé, nem törődve táma-
dóival, akik közben röhögve siettek ki a sikátorból, beleveszve az
éjszakába, csak a fel-felcsapó tűzre, az egyre terjedő tűzre, az
égető tűzre, a tűzre, a tűzre, tudott gondolni, és teljes hosszában
végigvágta magát a hóbuckán. Kezét szorosan az arcára szorí-
totta, érezte, hogy a lángok dühödten mardossák a kézfejét, érezte
a megperzselődött haj és hús orrfacsaró szagát, hallotta a sister-
gést a tűz és a hó találkozásakor, érezte a hideg és enyhet adó
havat, amelyből hirtelen fehér gőzfelhő csapott fel, belehempe-
redett a jóságos, elragadó, csillapítóan hűsítő, fehéren pompázó
hóba, könnyek szöktek a szemébe, és nem gondolt semmire, csak
feküdt mozdulatlanul, arcát a hóba szorítva, aztán mélyeket lé-
legezve várt, és még mindig nem gondolt semmire.
Végül feltápászkodott, és nagy nehezen rábírta magát, hogy
előkerítse eldobott pisztolyát, aztán odabotorkált a sikátor bejá-
ratához, és az ott árválkodó lámpa fényénél szemügyre vette a
kezét. Ijedtében elakadt a lélegzete, a sarkon lévő telefonfülkéhez
vonszolta magát. Beszólt az ügyeletet ellátó Murchison őrmes-

53
ternek, hogy azok a gyújtogató tetvek megtámadták, hogy meg-
égett a keze, és hogy egy hullaszállító kocsira lenne szüksége,
ami beviszi őt a kórházba.
-- Egyébként jól vagy? -- kérdezte Murchison. Carella a kezére
pillantott, és csak annyit mondott.
-- Igen, egyébként jól vagyok, Dave!
Bert Kling nyomozó szerelmes volt, a többiek bezzeg nem
voltak szerelmesek. A polgármester sem volt szerelmes, ő dühös
volt. Földúltan tárcsázta a rendőrfőnököt, és magyarázatot kö-
vetelt, milyen istenverte város ez, ahol egy olyan tekintélyes
embert, mint amilyen Cowper, a Park- és Közterü-
let-felügyelőség főtanácsosa, csak úgy egyszerűen lepuffantanak
a hangversenyterem lépcsőjén, milyen pokoli város az, mi folyik
itt tulajdonképpen?
-- Nos, uram... -- kezdte a rendőrfőnök, de a polgármester
félbeszakította:
-- Meg tudná nekem magyarázni, miért nem rendeltek ki
rendőri védelmet Cowper főtanácsos mellé, holott a felesége ma
reggel elmondta nekem, hogy a rendőrség igenis tudott a tervezett
merényletről, megmondaná nekem ezt?! -- ordította a telefonba a
polgármester.
-- Nos, uram... -- kezdte másodszor is a felügyelő, de most sem
jutott tovább.
-- Vagy legalább arra tudna feleletet adni, hogy megtalálták-e
már azt a lakást, ahonnan leadták a lövéseket, egyáltalán a bon-
colás eredménye kiderítette már, hogy milyen irányból érkezett a
golyó, és a maga fegyverszakértői kiszámították már a behatolás
szögét, egyáltalán tudnak már valamit?!

54
 -- Nos, uram -- próbálkozott harmadszorra a rendőrfelügyelő,
de a polgármester lélegzetvételnyi időt sem hagyott neki.
-- Ajánlom, hogy mielőbb járjanak a dolog végére, ha nem
akarja, hogy az egész város a hasát fogja a röhögéstől!
A rendőrfőnök igazán nem akarta, hogy az egész város a hasát
fogja a röhögéstől, ezért így válaszolt.
-- Igenis, uram, ígérem, hogy minden tőlem telhetőt megte-
szek.
-- Hát csak igyekezzék! -- vetette oda a polgármester, és le-
csapta a kagylót.
Az kétségtelen, hogy a polgármester és a rendőrfőnök nem
rajongtak egymásért ezen a reggelen. A rendőrfőnök hívatta a
titkárát, azt a magas, szőke fiatalembert, aki azzal őrjítette a
környezetét, hogy naponta három pakli cigarettát szívott el a
munkahelyén, amitől egyvégtében krákogott, a rendőrfőnök
utasította őt, derítse ki, mit érthetett a polgármester azon a kije-
lentésen, hogy a főtanácsos ellen készülő merényletről tudomása
volt a rendőrségnek, és az eredményt azonnal tudassa vele. A
magas, szőke ifjú rögvest munkához látott, végigtelefonálta a
város összes körzetét, és megtudta, hogy a 87. körzet valóban
kapott néhány névtelen hívást egy titokzatos idegentől, aki azt
követelte, hogy fizessenek neki ötezer dollárt aznap délig, kü-
lönben megölik Cowper park- és közterület-felügyelőségi főta-
nácsost. A hír hallatán a rendőrfőnök csak ennyit szólt:
-- Igen? Vagy úgy! -- és azonnal feltárcsázta a Frederick
7-8024-es körzetet, és Peter Byrnes nyomozó hadnagyot kérte a
telefonhoz.

55
 Peter Byrnes nyomozó hadnagy elég nagy gondban volt ezen a
reggelen, egyrészt Carella másodfokú égési sebekkel feküdt a
kórházban, másrészt a festők kitúrták a saját különbejáratú szo-
bájából, ahol mindent összekentek, ami csak az útjukba került, és
a létrát támasztva naphosszat vicceket meséltek egymásnak.
Byrnes nem rajongott túlságosan a rendőrfőnökért, egyrészt mert
nem helybéli volt, egy másik városból került ide, amikor az új
közigazgatás átvette az irányítást, Byrnes szerint egy olyan vá-
rosból, ahol a bűnözési ráta sokkal magasabb volt, mint itt,
másrészt a rendőrfőnök sem rajongott Byrnes hadnagyért, aki
szerinte egy nyakas-makacs ír volt, ráadásul nyilvánosan jártatta
a pofáját a Rendőrök Jótékonysági Szövetségében, és az Emerald
nevű egyesületben, ahol bíráló megjegyzéseket tett a polgár-
mester újonnan kinevezett egyenruhás paprikajancsijára. Túlzás
lenne azt állítani, hogy ezen a reggelen a telefonkagyló átmele-
gedett a High Street-i főkapitányság és a Grover Avenue-n levő
körzet második emeleti, festékcseppekkel összepötyögtetett iro-
dája között lezajlott beszélgetés szívélyes hangnemétől.
-- Mi ez az egész ügy, Byrnes? -- kérdezte a rendőrfőnök.
-- Nos, uram -- kezdte a választ Byrnes, és az járt az eszében,
hogy az előző rendőrfőnök többnyire Petének szólította --, egy
ismeretlen férfi többször felhívott minket telefonon, ez ügyben
azonnal személyesen kapcsolatba léptem Cowper park- és köz-
terület-felügyelőségi főtanácsos úrral.
-- És milyen intézkedéseket foganatosított a telefonhívásokkal
kapcsolatban, Byrnes?
-- A vízpart felőli oldalról megfigyelés alatt tartottuk a helyet,
és elkaptuk azt a személyt, aki elvitte az éthordót.

56
 -- S azután mit tettek?
-- Kihallgattuk az illetőt, azután elengedtük.
-- Hogyhogy?!
-- Bizonyítékok hiányában nem tarthattuk benn. Éjjel, a főta-
nácsos meggyilkolása után elmentünk hozzá, és újból kihallgat-
tuk. Nem volt elegendő jogcímünk a letartóztatáshoz. Egyelőre
szabadlábon van, de hajnal óta ráálltunk a telefonjára, bármi
gyanúsat észlelünk, azonnal beavatkozunk.
-- Miért nem biztosított rendőri védelmet a főtanácsosnak?
-- Felajánlottam, uram, de a főtanácsos úr visszautasította.
-- Miért nem figyeltette a gyanúsítottat, még mielőtt megtörtént
volna a bűntény?
-- Nem volt egyetlen szabad emberem sem, uram, kapcsolatba
léptem a 115. körzettel a Riverheaden, ott lakik ugyanis az illető,
de ők sem tudtak embert biztosítani a megfigyelésére, azon kívül,
említettem már, hogy a főtanácsos úr határozottan visszautasí-
totta a rendőri védelmet. Az volt a véleménye, hogy egy ütődöttel
van dolgunk, uram, és meg kell önnek mondanom, hogy mi se
gondoltuk másképp. Addig természetesen, amíg az események
nem bizonyították az ellenkezőjét.
-- Miért nem találták meg a lakást?
-- Milyen lakásra gondol, uram?
-- Arra a lakásra, melynek az ablakából leadták a halálos lö-
véseket a Park- és Közterület-felügyelőség főtanácsosára.
-- A bűncselekményt nem a mi körzetünkben követték el. A
koncertterem az 53. körzethez tartozik, és biztos vagyok benne,
hogy a rendőrfőnök tudatában van annak, hogy gyilkossági

57
ügyben csak az illetékes körzethez tartozó detektíveknek van
joguk nyomozni.
-- Ne akarjon engem megetetni ilyen ócska dumával, Byrnes!
-- mondta a rendőrfőnök.
-- Ebben a városban, uram, eddig ez volt a dolgok rendje --
válaszolta Byrnes.
-- Ez a maga ügye. Felfogta végre?!
-- Ha ön mondja, uram.
-- Én mondom. Fogjon pár embert, kutassák át a környéket, és
találja meg végre azt a rohadt lakást!
-- Igenis, uram.
-- És mindenről jelentést kérek.
-- Igen, uram -- mondta Byrnes, és letette a kagylót.
-- Összeakaszkodtunk egy kicsit, he?! -- kérdezte az egyik
festő.
-- Belemartak a seggibe, he?! -- folytatta a másik. Mindketten a
létra tetején könyököltek, és mókás kedvükkel arányban soka-
sodott a spenótzöld foltok száma a padlón.
-- Takarodjanak a francba ebből az irodából! -- ordította
Byrnes.
-- Még nem fejeztük be a munkát -- jelentette ki az első festő.
-- Addig nem mehetünk el, amíg be nem fejeztük mondta a
másik.
-- Ez az utasításunk.
-- Mi nem vagyunk a rendőrség alkalmazottai.
-- Mi a Középületeket Fenntartó Vállalat dolgozói vagyunk.
-- Karbantartás és javítási részleg.
-- Mi nem hagyjuk csak úgy abba a munkát!

58
 -- Akkor ne fröcsköljék teli ezt az átkozott padlót! – üvöltött
Byrnes, és kirohant az irodából. -- Hawes! Kling! -- ordítozott
tovább. -- Willis! Brown! Hol a francban mászkálnak már?
Kinyílt a WC ajtaja, és személyesen Meyer lépett ki, nadrág-
sliccének cipzárját rángatva.
-- Mi történt, főnök? -- kérdezte. -Hol a fenében volt?!
-- Urológiai gyakorlaton voltam. Miért, történt valami?
-- Küldjön már ki valakit arra az átkozott területre! – ordított rá
Byrnes.
-- Milyen területre?
-- Oda, ahol lelőtték azt az istenverte főtanácsost!
-- Jó, jó. Rendben van. De miért? Az nem a mi ügyünk.
-- Mostantól kezdve a miénk.
-- Na, nem!
-- De. Ki az ügyeletes? -- kérdezte Byrnes. -Én.
-- Hol van Kling?
-- Szabadnapos.
-- Brown?
-- A telefonlehallgatónál.
-- Willis?
-- Bement a kórházba meglátogatni Carellát.
-- Hawes itt van?
-- Kiszaladt dán sajtot venni.
-- Akkor én mi a fészkes fenét keresek itt? Mi ez itt, egy hegyi
üdülő?!
-- Nem, uram! Mi...
-- Küldje ide hozzám Hawest! Abban a pillanatban, ahogy
visszajött! Telefonáljon a ballisztikusoknak! Kérdezze meg, mire

59
jutottak! Hívja fel az orvosszakértői irodát, szerezze meg a bon-
colási jegyzőkönyvet! Csipkedje magát, Meyer!
-- Igenis, uram! -- vágta rá Meyer Meyer, és azonnal a tele-
fonhoz lépett.
-- Megőrülök ebben a kuplerájban! -- dühöngött Byrnes, és
öles léptekkel elindult az irodája felé, de hirtelen megtorpant,
mert eszébe jutott, hogy azok a kelekótya festők ott maszatolnak,
ezért inkább az iktatóba rontott be.
-- Tegye rendbe ezeket az aktákat! -- üvöltötte. -- Mi az ör-
dögöt csinál itt egész nap, Miscolo, kávét főz?
-- De uram... -- dadogott Miscolo döbbenten, mert merő vé-
letlenségből éppen kávét főzött.
Bért Kling szerelmes volt.
Ez az évszak nem a legkedvezőbb a szerelemre. Sokkal kel-
lemesebb szerelmesnek lenni, amikor nyílnak a virágok, lágy
szellő lengedezik a folyó felől, és a parkban ugrabugráló fura kis
állatkák barátságosan meg-megnyalogatják a járókelők kezét.
Egyetlenegy jó dolog van abban, ha az ember márciusban sze-
relmes, hogy jobb márciusban szerelmesnek lenni, mint soha,
ahogy ezt egy bölcs ember megjegyezte egyszer. Bért Kling
őrülten szerelmes volt.
Őrülten szeretett egy huszonhárom éves, széles csípőjű, telt
keblű lányt, aki ha fejét hátravetette, aranyszőke haja a háta kö-
zepéig göndörödött, és aki olyan magas volt, hogy Kling álláig
ért, ha tűsarktú cipőjében nagyon ágaskodott. Őrülten szerelmes
volt egy pszichológia szakos diáklányba, aki éjszakánként főis-
kolai vizsgáira készült, nappal pedig ügyintézőként dolgozott a
belvárosban egy Shephard Streeten székelő cég szervezési osz-

60
tályán; őrülten szerelmes volt egy komoly lányba, aki orvos-
egyetemi diplomát is akar még szerezni, és aki azután valamelyik
államban szeretne elhelyezkedni gyakorló pszichiáterként; őrül-
ten szerelmes volt egy bolondos lányba, aki nem szégyellt fur-
nérlemezből jókora méretű szívet kivágni, pirosra festeni és be-
küldeni az őrszobára, rajta a következő szöveggel: “Cynthia
Forrest szerelmes Bertram Kling C kategóriájú detektívbe. Ez
nem számít bűncselekménynek?" mindezt múlt hónapban Szent
Bálint napjára tréfának szánta. (Klinget a mai napig ugratják a
kollégái emiatt); őrülten szerelmes volt egy érzelemgazdag
lányba, aki képes volt keserű könnyeket hullatni egy tangóhar-
monikán játszó, vak férfi láttán, akinek úgy csúsztatott a tányér-
jába csendben, hangtalanul öt dollárt, hogy észre se vehette a
férfi, aztán visszaszaladt Klinghez, és a vállára borulva zokogott;
őrülten szeretett egy lányt, aki éjszakánként szorosan hozzábújt,
és néha hajnali hatkor a következő szavakkal ébresztette: “Hé,
zsarukám! Nemsokára mennem kell dolgozni, nem jut eszedbe
erről valami?" Ilyenkor Kling többnyire azt válaszolta: “Nem,
nem jut eszembe semmi, se szex, se más ehhez hasonló" -- aztán
megcsókolta őt, és kifulladásig szerelmeskedtek, aztán ültek a
konyhaasztalnál a lány lakásában, Kling szótlanul gyönyörködött
a szépségében, és egyszer csak megszólalt: “Van egy Puerto
Rico-i asszony a Mason Avenue-n, pidaguákat árul,
Iluminádának hívják, ami spanyolul fényt jelent, téged is hív-
hatnának így, mert ha megjelensz, beragyogod a szobát."
Ilyen szerelmes volt ez a fiú.
De március lévén, az utcákon még mindig hatalmas buckákban
púposodott a februári hó, süvített a szél, és farkasordító hideg

61
csipkedte a járókelőket, és fájdalmasan hideg tél lévén, amely
már szeptemberben beköszöntött, és úgy látszott, még a követ-
kező augusztust is itt akarja tölteni, talán majd akkor, de az se
biztos, elolvad a hó, és kinyílnak a virágok, és lévén elviselhe-
tetlen tél, mit tehetne jobbat egy zsaru, minthogy a munkájáról
fecseg? Mit tehetne jobbat, minthogy ebédidőben Cindyvel vé-
gigrohanja a fagyos utcákat, magához szorítva a lány karját,
miközben süvít körülöttük a szél, Klingbe fojtva a szót, ő pedig
egyre Cowper főtanácsos rejtélyes halálát igyekszik elmesélni.
-- Hm, ez valóban rejtélyesen hangzik -- mondta Cindy, és
kihúzta a kezét a zsebéből, hogy visszaigazítsa a fejéről lecsú-
szott kendőt. -- Figyelj, Bért, most már valóban nagyon beleun-
tam ebbe a hosszú télbe! Te nem?
-- De -- felelte Kling. -- Figyelj, Cindy! Abban reménykedem,
hogy nem ő az.
-- Kiről beszélsz? -- kérdezte a lány.
-- A fickóról, aki hívogatott minket. Aki megölte a főtanácsost.
Remélem, hogy nem ő lesz az ellenfelünk!
-Ki?
-- A süket ember.
-- Kicsoda?
-- Egy fickó, akivel pár évvel ezelőtt már összerúgtuk a patkót,
hét-nyolc éve lehet. Az egész rohadt várost sakkban tartotta,
megpróbált kirabolni egy bankot. A legleleményesebb bűnöző,
akivel összehozott minket a sors.
-- De hát ki ez az ember? -- kérdezte ismét Cindy.
-- A süket -- mondta Kling.
-- De hogy hívják?

62
 -- Nem tudjuk a nevét. Soha nem sikerült elkapni. Menekülés
közben beleugrott a folyóba, azt hittük, megfulladt, és lám, lehet
hogy most újra visszatért. Mint a Frankenstein.
-- Frankensteinre, a szörnyetegre gondolsz? -- kérdezte Cindy.
-- Aha, olyan, mint ő. Emlékszel, mindenki azt hitte, hogy benn
égett a tűzben, de nem így volt.
-- Emlékszem.
-- Milyen hátborzongató film volt!
-- A bugyim is vizes lett, amikor néztem -- nevetett Cindy. -- A
televízióban.
-- A televízióban lett vizes a bugyid? -- kérdezte Kling. --
Negyvenmillió néző előtt?
-- Dehogyis, a Frankenstein volt a televízióban -- nevetett a
lány, és oldalba bökte Klinget.
-- A süket ember -- mondta Kling --, remélem, hogy nem ő tért
vissza.
Ez volt az első eset, hogy a körzetben valaki a főtanácsos
meggyilkolását kapcsolatba hozta azzal az emberrel, aki néhány
évvel ezelőtt annyi gondot okozott nekik. Dermesztő volt még
rágondolni is. Bért Kling fiatal volt, és nem volt egy Einstein, de
önkéntelenül is ráérzett, hogy csak a süket ember (aki egy alka-
lommal, amikor levelet küldött, viccesen úgy írta alá, hogy L.
Sordo, ami spanyolul annyit jelent, hogy a süket) képes számí-
tógép-pontossággal kitervelt akciókra, titokzatos zavar- és féle-
lemkeltésre, agyafúrt ötleteivel próbára téve a merev és begye-
pesedett rendőrség felkészültségét, ő volt csak képes elérni, hogy
a törvény képviselői csetlő-botló figurákká váljanak, akár csak a
megsárgult régi burleszkfilmek keystone-zsarujai; Kling ráérzett,

63
hogy ha a főtanácsos gyilkosa azonos a süket emberrel, akkor
messze még a nyomozás vége. És mert a süket ember kápráza-
tosán kemény dolgokat követett és követhet még el. Kling a
gondolatba is önkéntelenül beleborzongott, és tudta, hogy ez nem
a hideg miatt történt.
-- Remélem, nem ő az! -- mondta, és a szél továbbvitte szavait.
-- Csókolj meg -- szólalt meg hirtelen Cindy --, légy nagyvo-
nalú, és vegyél nekem egy forró kakaót!
A fiú, aki azon a szerda délutánon betoppant az ügyeletes
szobába, tíz-tizenkét éves lehetett.
Bátyja levetett síanorákját hordta, ami kék volt, és legalább
három számmal nagyobb a kelleténél. A síanorák kapucniját a
fejére húzta, a zsinórt teljesen megfeszítette az álla alatt, ennek
ellenére az lazán libegett, és minduntalan lecsúszott a fejéről.
Próbálta visszaügyeskedni magára, ahogy belépett az ügyeletre,
kezében türelmetlenül szorongatva egy borítékot, miközben
kézfejével csöpögő orrát törölgette. Magas szárú tornacipőt
hordott, mint általában a kültelki srácok, akik egész évben, té-
len-nyáron tornacipőben szaladgálnak, fittyet hányva a gyer-
mekorvosok intelmeire.
A tornacipősök hetvenkedő öntudatával odasétált az ügyeletes
asztalához, megigazította fején a kapucnit, nagyokat szipogva
megtörölte csöpögő orrát, azután felnézett Murchison őrmesterre,
és megkérdezte:
-- Maga itt az ügyeletes?
-- Én vagyok -- felelte Murchison, anélkül hogy felnézett volna
a jelenléti ívről, amelyen a napi létszámot neki kellett összesíteni.
Két óra tíz perc volt, egy óra és harmincöt perc múlva érkezik a

64
délutáni váltás, akkor pedig új létszámellenőrzést kell tartania, és
új jelenléti ívet kitöltenie, valóságos gyorsasági verseny, ezen az
alapon akár tűzoltónak vagy postásnak is mehetett volna.
-- Megbíztak, hogy ezt adjam oda magának -- mondta a kölyök,
és Murchison kezébe nyomta a lezárt borítékot.
-- Kösz -- mondta Murchison, anélkül hogy a gyerekre nézett
volna, aztán mégis felemelte a tekintetét a jelenléti ívről, és
folytatta: -- Várj csak egy pillanatra!
-- Miért? Valami hézag van?
-- Csak várj egy pillanatig! -- felelte Murchison, és feltépte a
borítékot. Kivette a benne levő gondosan háromrét hajtogatott
fehér papírlapot, és olvasni kezdte, azután ismét a gyerekre né-
zett, és megkérdezte:
-- Hol adták ezt oda neked?
-- Odakint.
-- Hol?
-- Egy hapsi adta nekem.
-- Miféle hapsi?
-- Egy magas hapsi odakint.
-- Hol odakint?
-- Ott, közel a parkhoz. Az utca másik oldalán.
-- És ezt adta neked?
-- Aha.
-- Mit mondott?
-- Aszonta, hogy hozzam be ide, és adjam oda az ügyeletes
őrmesternek.
-- Ismered azt az embert?
-- Nem, de adott egy ötöst, hogy hozzam ide a levelet.

65
 -- Hogy nézett ki?
-- Magas, szőke hapsi volt. És volt valami marhaság a fülében.
-- Milyen marhaság?
-- Mintha süket lett volna -- magyarázta a gyerek, és kézfejével
újra megtörölte az orrát.
Az üzenet így szólt:
SCANLON
POLGÁRMESTER-HELYETTES LESZ A KÖVETKEZŐ
Óvatosan tanulmányozták a levelet, vigyázva, lehetőleg ne
kerüljön rá több ujjlenyomat, mint amennyi már úgyis van rajta,
beleértve az őrmesterét is, aki elég sokáig forgatta ide-oda a
kezében a papírlapot, míg végre összecsődítette a körzet egész
állományát. Körbefogták a kék anorákos kölyköt, csak úgy zá-
poroztak a kérdések, de a gyerek semmi újabb adattal nem szol-
gált, új információt nem kaptak tőle, legfeljebb egy alapos náthát,
mégis úgy mustrálgatták, mintha csak Hasfelmetsző Jack tért
volna be hozzájuk egy röpke vikendre.
Ismét elmondta, amit egyébként az őrmester már tudott, hogy
egy magas szőke hajú hapsi, akinek valami marhaság volt a fü-
lében (“Nagyothalló készülékre gondolsz?" -- kérdezték. --
“Igen" -- válaszolta.), megszólította közel a parkhoz, itt a rend-
őrőrszobával szembeni oldalon, hogy vigye be ezt a levelet, és
adott érte neki öt dolcsit, ennyi az egész, és hogy nem ismeri a
hapsit, eddig még a környéken sem látta soha, és mivel ő elvé-
gezte a feladatát, ha megengednék, ideje lenne távoznia, mert
hazafelé még be kell ugrania egy butikba, ahol a nővére részére,
aki bedolgozó, Mrs. Montanának varr otthon néha egy-két gön-
cöt, át kell vennie a munkát. “Szóval, szerinted nagyothalló ké-

66
szüléket viselt az az ember?" “Aha -- ismételte a gyerek --, valami
olyasmi volt a fülében.") Fél háromkor elengedték a srácot, még
csak egy rágógumit sem adtak neki, bizonytalanul nézegették
egymást, csipesszel felemelve vizsgálgatták a levelet, aztán úgy
döntöttek, hogy átküldik laborvizsgálatra, hátha Grossman had-
nagy talál valami használható ujjlenyomatot, természetesen
Murchisonén kívül.
A világért ki nem ejtették volna a süket ember nevét.
Nem tanácsos a szellemeket felidézni.
Sőt még rájuk gondolni sem kellemes dolog.
-- Hello, Bernice! A főnök ott van valahol? -- szólt a telefonba
Meyer, aztán még hozzátette: -- Jó, persze, várok.
Türelmesen forgatta ceruzáját az asztal lapján, pár pillanat
múlva zengő, szépen tagolt szöveg hallatszott a kagylóban.
-- Tessék! Roul Chabrier kerületi ügyészhelyettes. Hallgatom
önt.
-- Hello, Rollie! Itt Meyer Meyer a Nyolcvanhetesről. Hogy s
mint élnek odaát a Chelsea Streeten?
-- Pompásan, öregem, nagyszerűen! -- vágta rá Chabrier. --
Ezúttal milyen meglepetéssel szolgál nekünk, kedves Meyer
nyomozó úr? Netán valami kis gyilkosság?
-- Fenét! Szó sincs semmi ilyesmiről, Rollie, biz' isten!
-- Akkor tán fejbe vertek valakit egy csinos baltával?
-- Nem. Tulajdonképpen nagyon személyes ügyről van szó.
-- Még rosszabb -- felelte Chabrier.
-- Azt szeretném megtudni, mi a teendő, ha valaki engedély
nélkül felhasználja valakinek a nevét.
-- Hogyhogy felhasználja?

67
 -- Egy könyvben.
-- Aha! -- mondta Chabrier. -- Valaki felhasználta a nevét egy
könyvben?
-- Igen.
-- A könyvben rendőrségi dolgozókról van szó?
-- Nem.
-- Kimondottan magát említik?
-- Nem. Illetve igen is, meg nem is. Mire gondolt?
-- Hogy valaki kimondottan egy Meyer Meyer nevű C kate-
góriába sorolt detektívről...
-- Elnézést, B kategóriájú detektív -- helyesbített Meyer.
-- Vagyis a könyvben egy Meyer Meyer nevű B kategóriájú
detektívről van szó, aki a...
-- Nem.
-- Nem is említi önt?
-- Nem, illetve nem így.
-- Én úgy emlékszem, azt mondta, hogy valaki felhasználta a
nevét?
-- Igen, ezt tette. Egy nő.
-- Nézze, Meyer, én elfoglalt ember vagyok -- vágott közbe
Chabrier --, most is egy rakás meló fekszik előttem, egész nap
dolgozom, mint egy igásló, megtenné nekem, hogy elmondaná
végre pontosan, mi böki az oldalát?
-- Egy regény -- mondta Meyer. -- Egy regény, aminek az a
címe, hogy Meyer Meyer.
-- Ez a regény címe? -- kérdezte Chabrier.
-- Igen. Perelhetem?
-- Én büntetőjogász vagyok -- mondta Chabrier.

68
 -- Igen, de hát...
-- Nem nagyon ismerem az írói joggal kapcsolatos törvényeket,
de legalább jó az a könyv?
-- Nem tudom -- mondta Meyer --, de nézze, én egy személy
vagyok, és az a könyv valami főiskolai professzorról vagy kiről
szól, aki alacsony, köpcös valaki...
-- El kellene olvasnom azt a könyvet -- mondta Chabrier.
-- Megkérhetem, hogy hívjon vissza, ha elolvasta?
-- Mi végett?
-- Adjon nekem tanácsot!
-- Miben?
-- Abban, hogy indíthatok-e pert vagy sem.
-- Át kellene néznem az idevágó paragrafusokat mondta
Chabrier. -- Netán valami szívességgel tartozom magának, Me-
yer?
Meyer elvesztette szokásos hidegvérét.
-- Egy tucat szívességet is megtehet nekem, tudja, hányszor
kiugraszthattam volna hajnali háromkor az ágyából, amikor volt
valami jó fogásunk, és tudja, mekkora felelősséget vállaltam
magamra, hogy itt tartottam a palit reggelig, kizárólag csak azért,
hogy a maga kellemes éjszakai nyugalmát ne zavarjam, pedig
maga volt az ügyeletes. Most pedig én kérek magától, Rollie, egy
apró szívességet, semmi kedvem valami méregdrága, dörzsölt,
szerzői jogokban jártas ügyvédet keresni, vagy effélét, a pokolba
is, csupán azt szeretném megtudni, hogy beperelhetek-e valakit,
aki felhasználta a nevemet, amit az anyakönyvi hivatal jegyzett
be a születési bizonyítványba, perelhetem-e azt a személyt, aki
regénycímnek használja a nevemet, és regényhőst nevez el rólam,

69
akkor, amikor én magam egy valóságos személy vagyok, az isten
szerelmére!
-- Oké, ne idegeskedjen! -- mondta Chabrier.
-- Ki idegeskedik? -- kérdezte Meyer.
-- Tanulmányozni fogom az idevágó törvényeket, és vissza-
hívom.
-- Mikor?
-- Hamarosan...
-- Talán, ha ismét behozunk valakit ide az őrszobára, amikor
maga lesz az ügyeletes; én pedig nekiesek a Miranda
Escobedóval, és itt tartom reggelig, hogy maga békésen hor-
tyoghasson éjszaka...
-- Oké, oké, holnap visszahívom -- ígérte egy kis szünet után
Chabrier --, vagy arra is kíváncsi talán, hogy hány órakor?
-- Jó, hogy említi. Hány órakor? -- kérdezte Meyer.
A háztulajdonosnőt reuma gyötörte, és egyaránt gyűlölte a telet
meg a rendőröket. Azonnal közölte Cotton Hawesszal, hogy már
egy másik rendőr is szimatolt itt, mióta azt az undorító nagyfejűt a
múlt éjjel lepuffantották, és hogy nem érti, miért kell őt emiatt
megint zaklatni. Hawes, akit az utca többi háztulajdonosa és
gondnoka hasonló kifakadásokkal fogadott, türelmesen magya-
rázta, hogy ő csak a munkáját végzi, és biztosra veszi, hogy a
hölgy készséggel együttműködik a rendőrséggel, hogy egy
gyilkost az igazságszolgáltatás kezére adjanak. A tulajdonosnő
pedig hangot adott abbéli véleményének, hogy mivel ez a város
rohadt és korrupt, tőle akár mindegyik mocskos, undorító nagy-
fejűt lepuffanthatják, nem lesz egyetlen álmatlan éjszakája sem
miattuk.

70
 Hawes ez ideig négy egymás melletti lerobbant bérkaszárnyát
járt végig, valamennyi a városi új hangversenyterem üvegabla-
koktól csillogó épületére nézett. Az épület a tervezés csodája (a
koncertterem akusztikája nem a legjobb, de ki a fene törődik
ilyesmivel?), mindegyik bérházból tökéletes rálátás nyílt az ut-
cára vezető széles márványlépcsőkre, pontosan lehetett látni
bárkit, aki történetesen megállt vagy le- és föllépkedett rajta.
Az az ember, aki két golyót eresztett Cowper fejébe, ezen
épületek akármelyikéből nyugodtan megtehette. A rendőrség
kizárólag azért kutatta, hogy honnan adták le a lövéseket, mert
arra számítottak, hogy a gyilkos valamilyen nyomot hagyott
maga után. Gyilkossági ügyben az egyetlen lelkesítő dolog, ha az
ember valami nyomot talál.
Az első kérdése Hawesnak természetesen az volt, hogy a hölgy
nem adott-e ki a közelmúltban lakást vagy szobát egy magas,
szőke férfinak, aki nagyothalló készüléket viselt.
-- De igen -- felelte a tulajdonosnő.
Ez jó kezdet. Hawes gyakorlott nyomozó lévén, nagy lele-
ménnyel azonnal rájött, hogy a tulajdonosnő igenlő válasza pi-
szok jó kezdet.
-- Kinek? -- csapott le. -- Tudja a nevét is?
-- Igen.
-- Hogy hívják?
-- Orecchio. Mort Orecchio.
Hawes előhalászta a jegyzettömbjét, és írni kezdett. Orecchio,
mondta, aztán Mort.
- Nem tudja véletlenül, melyik név rövidítése a Mort? Morton
vagy esetleg Mortimer vagy valami más?

71
 -- Csak Mort -- felelte a hölgy --, Mort Orecchio. Egy digó.
-- Digó? Miből gondolja?
-- Minden o-ra végződő név digó név.
-- Így gondolja? És akkor Shapiro, azzal mi a helyzet?
-- Mi maga, vizsgabiztos?! -- vágott vissza a nő.
-- Melyik lakást adta ki ennek az Orecchiónak?
-- Nem lakást, csak egy szobát a harmadik emeleten -- felelte a
tulajdonosnő.
-- A hangversenyteremre néznek az ablakok? -Aha!
-- Megnézhetem azt a szobát?
-- Persze, miért is ne? Mi más dolgom lehetne, minthogy
szobákat mutogassak a zsaruknak?!
Elindultak felfelé. A lépcsőház hideg volt, a belső udvar ab-
lakaira ráfagyott a zúzmara. Orrfacsaró szemét- és húgyszag
áradt feléjük a lépcsőn, kedves, tiszta, gondos egy öregasszony ez
a háztulajdonosnő! A harmadik emeletig egyfolytában a reumá-
járól tartott előadást, elmesélte Hawesnak, hogy a Cortison
egyáltalában nem használt neki, pedig az összes undorító nagy-
fejű orvos azt ígérte, de a fájdalmát nem szüntette meg. Megálltak
egy ajtó előtt, melyen rézből készített 31-es szám fénylett, és az
asszony kötényéből előhalászta a kulcsot. Lent a folyosón haj-
szálnyira kinyílt egy ajtó, majd ismét bezárult.
-- Ki volt ez? -- érdeklődött Hawes.
-- Kicsoda?
-- Aki kinézett a lenti ajtón egy pillanatra.
-- Tuti, hogy Polly, csak ő lehetett -- mondta az asszony, és
kinyitotta a 31-es ajtót.

72
 A szoba kicsi volt, és barátságtalan. Az ajtóval szembeni falnál
fehér bársonytakaróval leterített dupla ágy állt. Felette bekere-
tezett tájkép. Rajta egy malom, egy folyó és egy kutya, amely az
eget bámulta. Az ágy jobb oldalán koszos ernyőjű sárga álló-
lámpa árválkodott. Az ágytakarón, ott, ahol a párna púpozódott,
jókora hányásfolt éktelenkedett. Az ággyal szemben egyajtós
kisszekrény állt, fölötte tükör, tetején cigaretta égette nyomok. A
tükör foncsora kopottas, repedezett volt. A szekrény melletti
vízcsap csöpögött, terjengős rozsdafolt csúfoskodott a lefolyónál.
-- Sokáig lakott itt az a férfi? -- kérdezte Hawes.
-- Három nappal ezelőtt vette ki a szobát.
-- Csekkel vagy készpénzzel fizetett?
-- Készpénzzel. Mégpedig előre. Kifizette az egész hetet. Rö-
videbb időre nem adok ki szobát. Utálom az egyéjszakás ven-
dégeket.
-- Ezt megértem.
-- Tudom, mire gondol. Az jár a fejében, hogy nem valami
megnyerő hely ez. Valóban nincs semmi túlcicomázva. Lehet,
hogy nem megnyerő, de legalább tiszta!
-- Igen, asszonyom, ezt azonnal észrevettem -- helyeselt
Hawes.
-- Itt, kérem, nem talál poloskát vagy ahhoz hasonlókat.
Hawes bólogatott, aztán az ablakhoz lépett. A roletta, akárcsak
a zsinór, mellyel lehúzni kellett, foszladozva lógott. Hawes ki-
nyitotta az ablakot, és kibámult rajta.
-- Az éjjel nem hallott lövéseket? -- kérdezte.
-- Nem én!
-- Lakik még valaki ezen az emeleten?

73
 -- Lejjebb a folyosón Polly. Senki más.
-- Polly? Milyen Polly?
-- Malloy.
-- Ugye nem haragszik meg rám, ha bekukkantok a sublótba
meg a szekrénybe?
-- Kukkantson nyugodtan, ahová csak kedve tartja. Időmilli-
omos vagyok, s a legkedvesebb szórakozásaim közé tartozik,
hogy részt vegyek az “Ismerd meg házadat" nevű mozgalomban.
Hawes mindenhová benézett, minden fiókot kiráncigált,
semmit sem talált, kivéve egy árva csótányt a legalsó fiók hátsó
sarkában.
-- Mégis csak van egy -- jegyezte meg kaján mosollyal.
-- Mi van? Miről beszél? Ja, ez? Hogy kerülhetett ide, magam
sem értem -- csóválta fejét a tisztaságára büszke tulajdonosnő.
Már éppen távozni készültek, amikor a padlón megcsillant
valami. Hawes lehajolt, hogy felvegye, egy tízcentes volt.
-- Ha pénzt talált, azt én ejtettem le -- sietett tisztázni a dolgot
az asszony.
Hawes nem vitatkozott vele, hiszen ez a pénz annyi kézen
mehetett keresztül, nem valószínű, hogy használható ujjlenyo-
matot találjanak rajta, még ha a szoba bérlője veszítette is el,
előtte a fél város összetapogathatta.
-- Toalett is tartozik ehhez a lakosztályhoz? -- érdeklődött
Hawes.
-- Igen, a lenti folyosó végén megtalálja, de jól reteszelje be az
ajtót, gyakran kinyílik.
-- Nincs szükségem rá, csak arra voltam kíváncsi, hogy tarto-
zik-e még más helyiség is ehhez a szobához?

74
 -- Ha akarja, megnézheti, de higgye el, az is kifogástalanul
tiszta.
-- Ez meggyőződésem -- mondta Hawes, és még egyszer ala-
posan körülnézett. -- Szóval, ez minden?
-- Aha!
-- Átküldőm az egyik emberemet, hogy nézze meg a mosdó
lefolyóját -- mondta a nyomozó.
-- Mi a fenének? Hiszen látta, hogy ragyog a tisztaságtól!
-- Nem amiatt. Az ujjlenyomatokra gondoltam.
-- Ja, az más. -- Az asszony bámult egy darabig, aztán riadtan
kérdezte: -- Csak nem arra gondol, hogy innen lőtték le azt a
pasast?
-- Ez egyáltalában nincs kizárva.
-- Lehet ebből nekem valami bajom?
-- Csak akkor, ha netalán maga lőtte le -- mosolygott a detektív.
-- Hahaha! De jó vicc volt! -- méltatlankodott a nő, aztán ki-
kísérte a szobából a férfit, bezárta az ajtót, és erőltetett udvari-
assággal megkérdezte: -- Ez minden? Vagy netán máshová is be
akar még kukkantani?
-- Azzal a nővel szeretnék még beszélni, a lenti folyosón, de azt
hiszem, vele már ön nélkül is boldogulok. Köszönöm a segítsé-
gét.
-- Semmiség, úgysem tudtam volna mit kezdeni unalmamban
-- tette hozzá epésen a nő, de Hawes meg volt győződve róla,
hogy az asszonynak egy ideig lesz min törnie a fejét.
-- Még egyszer köszönöm a segítségét -- mondta Hawes, és
addig bámult az asszony után, míg az el nem tűnt a szeme elől,
aztán odasétált ahhoz az ajtóhoz, amelyen a 32-es szám állt, és

75
bekopogott. Nem jött válasz, ezért újra kopogtatott, és beszólt az
ajtón.
-- Miss Malloy? -- Az ajtó, résnyire kinyílt, és mögüle egy
hang kérdezte:
-- Ki az?
-- Rendőrség, szeretnék beszélni önnel!
-- Velem? Miről?
-- Mr. Orecchióról.
-- Ilyen nevű urat nem ismerek -- közölte bentről a hang.
-- Miss Malloy, kérem...
-- Először is asszony vagyok, aztán meg mondtam már, nem
ismerem Mr. Orecchiót!
-- Azért kinyithatná az ajtót!
-- Nem akarok semmibe belekeveredni!
-- Higgye el kérem, nem akarom én...
-- Hallottam, hogy tegnap éjjel lelőttek egy férfit. Nem akarok
semmi bajt magam körül!
-- Hallotta a lövéseket, Miss Malloy? -- erősködött Hawes.
-- Mondtam már, hogy Mrs. Malloy.
-- Hallotta?
-- Nem.
-- Arra sem emlékszik véletlenül, hogy Mr. Orecchio itthon
volt-e tegnap éjjel?
-- Nem tudom, ki az a Mr. Orecchio.
-- A férfi a 31-esből.
-- Nem ismerem őt.
-- Asszonyom, kinyitná végre ezt a ajtót?
-- Nem akarom beengedni.

76
 -- Asszonyom, akkor visszajövök házkutatási paranccsal, de
így sokkal egyszerűbb lenne...
-- Ne keverjen bajba! -- mondta a nő. -- Inkább kinyitom az
ajtót, de kérem, ne keverjen bajba!
Polly Malloy halványzöld gyapjúpongyolát viselt. Rövid ujjú
pongyolát. Ahogy kinyitotta az ajtót, Hawesnak azonnal feltűntek
a karján virító nyomok, amelyek sok mindent sejtettek a nőről,
akit Polly Malloynak hívtak. Huszonhat év körüli lehetett, karcsú,
fiatalos, arca akár szép is lehetett volna, ha nem hagy nyomokat
rajta a csillapíthatatlan szenvedély. Zöld szeme éber óvatosságot
tükrözött, a szája riadtan legörbült. Ajka idegesen megrándult, a
pongyolát szorosan összefogta meztelen testén, ujjai hosszúak és
vékonyak voltak, a karján hivalkodó nyomok árulkodtak, itt
minden árulkodott.
-- Nincs nálam por -- mondta a nő.
-- Azt nem is kérdeztem.
-- Körülnézhet, ha akar.
-- Egyelőre nem akarok.
-- Jöjjön már beljebb! -- idegeskedett Polly.
A férfi bement a lakásba. A nő bezárta az ajtót.
-- Nem akarok bajba keveredni, van elég bajom anélkül is --
mondta.
-- Nem lesz semmi gond -- nyugtatta Hawes. -- Engem csak a
szomszédjában lakó férfi érdekel.
-- Annyit tudok, hogy lelőttek valakit. Nagyon kérem, engem
ne keverjen bele ebbe!
Egymással szemben ültek, a lány az ágyon, a férfi a szemközti
egyenes támlájú széken. Valamiféle cinkos bizalmasság telepe-

77
dett közéjük, amely annyira valóságos formát öltött, mint körü-
löttük a lerobbant bérház szemét- és húgyszaga. Fesztelen köny-
nyedséggel ültek, mint akik pontosan tudják, hogy a másik ve-
séjébe látnak, és hogy semmit sem titkolhat el egymás elől Cotton
Hawes, a zsaru és Polly Malloy, a drogos. Minden bizonnyal ők
jobban ismerték egymást, mint általában az emberek többsége.
Minden bizonnyal Hawesnak elég sok drogossal volt dolga ah-
hoz, hogy pontosan értse, milyen helyzetben van ez a lány,
minden bizonnyal elég sok olyan kurvát tartóztatott már le, akik
pár rongyos dollárért is hajlandók voltak kefélni bárkivel, hogy
megvehessek maguknak azt a szart, minden bizonnyal elég sok
drogost látott már, akik kiürülve eszméletlenül vonaglottak, és
minden bizonnyal a dörzsölt és számító kábító-
szer-kereskedőknél is többet tudott erről a mocsokról, minden
bizonnyal elég sokat látott és elég sokat tudott minderről. És
minden bizonnyal a lány is elégszer lebukott már, elégszer kellett
bizonygatnia ártatlanságát, elégszer dugdosta a heroint a bár-
székek alá, vagy dobta a csatornába, ha feltűntek a kiberek, és
elégszer járt különböző őrszobákban, ahol alaposan megdolgoz-
ták a zsaruk, és elégszer ajánlották fel neki a rendőrbírók a
lexingtoni elvonót, és elégszer találkozott a kábítószeresekre
vonatkozó törvényekkel ahhoz, hogy jobban ismerje őket bár-
melyik kerületi ügyészi hivatal munkatársánál, minden bizonnyal
elég sokat látott és elég sokat tudott minderről. Az ily módon
kölcsönösen megtapasztalt élet, a törvénysértő és a törvény őre
közötti furcsa egymásrautaltság, a bűn és a büntetés közötti bo-
nyolult összetartozás meghitt cinkosságot lopott közéjük. Ez a
rejtélyes cinkosság érződött a szobában, talán vonzalom, talán

78
együttérzés. Minden szarakodás nélkül szót értettek egymással.
Akár a közös párnán suttogó szerelmesek.
-- Ismerte Orecchiót? -- kérdezte Hawes.
-- Megígéri, hogy nem márt bele az ügybe?
-- Ha csak nem sáros benne.
-- Semmi közöm hozzá.
-- Akkor szavamat adom rá.
-- Egy zsaru? -- mosolygott szomorúan a lány.
-- A szavamat adtam, magán múlik.
-- Hát, elkelne a segítsége.
-- El bizony, drágám!
-- Ismertem őt.
-- Honnan?
-- Aznap éjjel akadtam össze vele, amikor ideköltözött.
-- Mikor volt ez?
-- Két-három nappal ezelőtt.
-- Hogy akadtak össze?
-- Rohadtul le voltam robbanva, szükségem lett volna egy kis
nyugtatóra. Egy hete szabadultam Caramoorból, abból a kedves
odúból. Még arra sem volt időm, hogy kapcsolatot keressek va-
lakivel.
-- Miért vitték be?
-- Ó, strichelésért.
-- Polly, hány éves?
-- Tizenkilenc. Idősebbnek látszom, mi?
-- Igen. Idősebbnek látszik.
-- Tizenhat sem voltam, amikor férjhez mentem. Ugyanolyan
narkós volt, mint én. Főnyeremény.

79
 -- Hol van most a férje?
-- Castleview-ban csücsül egy időre.
-- Mit csinált?
Polly megvonta a vállát.
-- Narkóval seftelt.
-- Oké, és mi a helyzet ezzel az Orecchióval, itt a szomszéd-
ban?
-- Pénzt akartam tőle kölcsönkérni.
-- Mikor?
-- Tegnapelőtt.
-- Adott?
-- Pontosabban nem kölcsönkértem. Felajánlottam neki, hogy
beavatom egy-két csodába. Nézze, itt volt kéznél, a szomszéd
szobában, rettenetesen kivoltam, Isten a tanúm, az utcára ki nem
mentem volna ezért.
-- Elfogadta a felajánlkozást?
-- Adott tíz dolcsit. Ellenszolgáltatás nélkül.
-- Nocsak, milyen kedves fickó! Polly megvonta a vállát.
-- Vagy talán mégsem olyan derék fiú? -- kérdezte Hawes.
-- Mondjuk úgy, nem az esetem.
-- Csak ennyi?
-- Akkor mondjuk úgy, hogy egy aljas strici!
-- Mi történt?
-- Tegnap este bejött -- kezdte a lány.
-- Hány óra felé?
-- Talán kilenc, fél tíz körül járt az idő...
-- Szóval miután megkezdődött az Eroica -- mormolta a férfi.
-- Mi?

80
 -- Semmi, semmi, csak hangosan gondolkodtam. Folytassa!
-- Azt mondta, hogy valami remek áruja van a számomra. Azt
mondta, ha bemegyek a szobájába, ad valami nagyon finomat.
-- Bement hozzá?
-- Először megkérdeztem, hogy mi az a finom. Azt mondta,
hogy olyan valami, amit a világon mindennél jobban fogok sze-
retni.
-- És maga bement hozzá?
-- Be.
-- Semmi szokatlan dolgot nem vett észre?
-- Mint például?
-- Például egy nagy kaliberű távcsöves puskát.
-- Nem. Semmi ilyesmit.
-- Rendben, és mi volt az a remek áru, amivel kecsegtette?
-- Heroin.
-- Heroint adott magának?
-- Igen.
-- Csak ezért hívta át magát a szobájába? A heroin végett?
-- Legalábbis azt mondta.
-- Nem fogadott el pénzt a heroinért, ugye?
-- Nem, de...
-- Igen?
-- Azt akarta, hogy könyörögjek érte.
-- Hogy érti ezt?
-- Először megmutatta, aztán megkóstoltatta velem, hogy
meggyőződhessek róla, valódi a cucc, aztán kijelentette, hogy
csak akkor adja oda, ha könyörgök neki.
-- Értem.

81
 -- Így szórakozott velem... talán két órán keresztül... Egyre
csak az óráját figyelte, és közben... kényszerített... szóval... bi-
zonyos dolgokra...
-- Milyen dolgokra?
-- Ostobaságokra. Megkért, hogy énekeljek neki. Énekeljem el
az Itt a fehér karácsonyi, biztos jó viccnek találta, talán azért,
mert ez a szar is fehér, pontosan tudta, hogy mennyire szükségem
van a nyugtatóra, de ő csak újra és újra elénekeltette velem az Itt a
fehér karácsonyi, hatszor vagy hétszer is el kellett énekelnem
neki. Ő meg egész idő alatt az óráját figyelte.
-- Folytassa!
-- Aztán... aztán azt kérte, hogy vetkőzzem le... de ne csak le-
vessem egyszerűen a ruhámat... hanem mutassak be neki egy
sztriptízt... Ezt is megcsináltam. Aztán gúnyolni kezdett az ala-
kom miatt. Arra kényszerített, hogy álljak előtte meztelenül, és
mustrálgatott, és azt mondta, hogy ostoba és szánalmas vagyok,
aztán egyre azt tudakolta, hogy valóban szükségem van-e a he-
roinra, és megint az óráját nézte, akkor már 11 körüljárhatott az
idő, én pedig csak azt hajtogattam, hogy igen, szükségem van rá,
kérem, adja oda nekem, aztán azt akarta, hogy táncoljak, hogy
keringőzzek neki, és végül azt mondta, hogy gyakjam meg, nem
is tudtam, mi a francot akar tőlem, sosem hallottam ezt a kifeje-
zést, hogy meggyakni, maga hallotta már ezt a dumát, hogy
gyakni?
- Igen, hallottam már, ez egy régies kifejezés.
-- Szóval, mindent megtettem, amit csak kért, és bármit kér,
mindent megtettem volna, végül arra kényszerített, térdeljek le
elé, és magyarázzam meg neki, miért van szükségem a heroinra.

82
Őt percet adott arra, hogy elmondjam neki, mit éreznek a
kábítószerélvezők, amikor narkóra vágynak, ránézett az órájára,
és mérni kezdte az időt, míg beszéltem. Remegett az egész tes-
tem, kirázott a hideg, jobban kívántam a drogot, mint bármikor...
-- Polly lehunyta a szemét. -- Aztán sírni kezdtem, kértem, kia-
báltam, végül ránézett az órájára, és így szólt: -- Letelt az öt perc.
Itt van a mérged, és most takarodj a francba! Aztán hozzám vágta
a csomagot.
-- Hány óra lehetett? -- kérdezte Hawes.
-- Tizenegy után 10 perccel kellett, hogy legyen. Bár az órám a
zaciban van, de nézze, az ablakomból látszik a Takarékpénztár
tetején lévő nagy elektromos óra. Amikor magamba szúrtam a
tűt, negyed tizenkettő volt, úgyhogy az egész úgy tíz perccel
előtte lehetett, vagy a körül.
-- És a férfi egész idő alatt az óráját figyelte?
-- Igen. Mintha randija lett volna, vagy ilyesmi.
-- Az is volt -- biccentett Hawes. -- Mi?
-- Randevúja volt, egy távcsöves puskával, hogy aztán az ab-
lakából lelőhessen egy férfit. Egyszerűen csak elszórakozott
magával, amíg a koncertnek vége nem lett. Elbűvölő fickó ez a
Mr. Orecchio!
-- Valamit azért mondanék az igazság kedvéért mondta Polly.
-- Mit?
-- Jó volt az anyag. -- Sóvárgó kifejezés jelent meg az arcán és
a szemében. -- A legjobb, amihez valaha is hozzájutottam. Azt
sem hallottam volna, ha egy ágyút sütnek el a szomszéd szobá-
ban.

83
 Hawes a város valamennyi telefonkönyvét átnézte, és sehol
sem találkozott Orecchio -- Mórt, Morton vagy Mortimer -- ne-
vével, így hát délután négy órakor felhívta a Bűnügyi Nyilván-
tartási Hivatalt. A teljesen automatizált BNYH 10 perc múlva
visszajelzett, és közölte, hogy az illetőről semmiféle adat nem áll
a rendelkezésükre. Ezek után Hawes telexet küldött az FBI-nak
Washingtonba, kérve őket, hogy mindentudó komputerükben
keressék meg azokat az adatokat, amelyek Mórt, Mortimer vagy
Morton Orecchióval kapcsolatosak. Akkor is ott ült a festékszagú
őrszobában, az íróasztala mögött, amikor Richardo Genero járőr
visszaérkezett, és azt tudakolta, hogy kell-e mennie Klinggel a
bíróságra a miatt a lopási ügy miatt, amit egy hete közösen derí-
tettek fel. Genero egész nap az utcát járta, szinte didergett, sokáig
őgyelgett ott még azután is, hogy Hawes válaszolt neki, abban
reménykedve, hogy megkínálják egy csésze kávéval, így történt,
hogy a szeme megakadt az íróasztalon heverő papírlapon, amire
Hawes a neveket firkálta, amikor felhívta a BNYH-t. Genero nem
állhatta meg megjegyzés nélkül.
-- Megint egy újabb olasz gyanúsított, ha jól látom.
-- Miből gondolja? -- kérdezte Hawes.
-- Mert minden o-ra végződő név digó név -- felelte Genero.
-- És mi a helyzet a Munróval?
-- Mi maga, vizsgabiztos? -- mondta Genero, és elvigyorodott.
Ismét megnézte az odafirkált nevet, és így szólt: -- Azt azért
elismerem, hogy olaszul igen viccesen hangzik ennek a fickónak
a neve.
-- Hogyhogy viccesen?
-- Fül -- hangzott a válasz.

84
 -- Micsoda?
-- Igen. Orecchio olaszul azt jelenti, hogy fül. Amelyik, ha
párosul a Marttal, akkor az sem többet, sem kevesebbet nem
jelent, mint Halott Fül, vagyis Süket.
Hawes letépte és gombóccá gyűrte az előtte heverő papírt, és
megcélozta vele a szemétkosarat, elhibázta.
-- Valami rosszat mondtam? -- kérdezte Genero, tudván tudva,
hogy most már biztos nem fogja megkapni a csésze kávéját.
A fiú, aki az üzenetet hozta, alig volt nyolc évnél idősebb, és
azt a határozott utasítást kapta, hogy kizárólag az ügyeletesnek
adja át a levelet. Ott állt a kölyök a rendőrgyűrű közepén az őr-
szobában, félve nézett egyik emberről a másikra, és legszíve-
sebben lelécelt volna.
-- Kitől kaptad a levelet? -- kérdezte az egyik zsaru.
-- Egy bácsitól, a parkban.
-- Adott neked valamit azért, hogy behozd ide ezt a levelet?
-- Igen, adott.
-- Mennyit?
-- Öt dollárt.
-- El tudnád mondani, hogy nézett ki az az ember?
-- Sárga volt a haja.
-- Magas?
-- Nagyon is.
-- Volt rajta nagyothalló-készülék?
-- Micsoda? -- tágult ki a gyerek szeme.
-- Olyan készülék a fülénél.
-- Ja? Az volt -- felelte a kölyök.

85
 Olyan óvatosan, lábujjhegyen járták körül az asztalt, ahol a
levél feküdt, mintha attól tartottak volna, hogy bármelyik pilla-
natban felrobbanhat. Csipesszel emelték fel, és csakis fehér
gyapjúkesztyűvel nyúltak hozzá, egyértelmű volt, hogy azonnal
el kell küldeni a laborba. A levelet mindenki, aki ott volt, elol-
vasta, nem is egyszer, mindenki, aki ott volt, áttanulmányozta,
még a járőrök közül is feljött néhány, hogy megnézzék, és ezen
nem lehetett csodálkozni, hiszen fontos dokumentum hevert az
asztalon, megérte, hogy késlekedjenek néhány percet, akármilyen
fontos munkát hagytak is oda érte. Végül úgy döntöttek, hogy a
levelet egy átlátszó műanyag tasakba teszik, amit tartós anyagból
készült nagyméretű borítóba helyezve küldenek el a belvárosba
vizsgálatra. Az üzenet világos volt, azt tartalmazta, hogy a süket
ember (akit ekkor már, ha vonakodva is, de számításba vettek)
ismét az események középpontjába került.
FIGYELEM! EGY VADONATÚJ ÁRAJÁNLAT!
50000 $!
A polgármester helyettesének életéért 50000 dollárt követelt,
ezért az összegért volt hajlandó eltekinteni a gyilkosságtól, akár a
park- és közterület-felügyelőségi főtanácsos esetében. Mivel ez
az ötvenezer dollár lényegesen több volt, mint az előző ötezer
dolláros követelés, a nyolcvanhetes körzet zsarui jogosan hábo-
rogtak az összeg nagysága miatt. Ami pedig a zsaroló szemte-
lenségét illeti, hát az túlmegy minden határon; ez a dolog kezdte
meghaladni legmerészebb elképzeléseiket is. Hasonlított ez az
egész az emberrabláshoz, azonban lényegét tekintve mégiscsak
más volt, kimerítette az előre kitervelt gyilkosság, a gátlástalan
zsarolás és az életveszélyes fenyegetés ismérveit is. Melyek célja:

86
anyagi javak jogtalan megszerzése. Másoktól. A mások eddig az
emberrablások történetében azok a személyek voltak, akiket
életveszélyesen megfenyegettek, itt azonban nem erről van szó,
arról van szó, hogy a zsarolót egy fikarcnyit sem izgatja, hogy ki
fogja megszerezni a követelt összeget. Lényeg, hogy valakitől
megkapja a magáét. Legyen az bárki. De hogyan kellene fellépni
az embernek az ilyen elmebeteggel szemben, mint ez?
-- Ez egy őrült -- mondta Byrnes hadnagy. -- Honnan a po-
kolból kerítsünk elő ötvenezer dollárt?
Steve Carellát ezen a délutánon engedték ki a kórházból, ahogy
mindkét kezét bepólyálva maga előtt tartotta, egy bokszbajnokra
emlékeztetett, aki a mérkőzés előtt felhúzza a kesztyűjét.
-- Lehet, hogy azt hiszi, a polgármester-helyettes majd kifizeti
az összeget -- szólt közbe csendesen.
-- De ördög és pokol, akkor miért nem tőle kéri?
-- Mi vagyunk a közvetítők -- mondta Carella --, feltételezi,
hogy nagyobb súlya van a fenyegetésnek, ha a törvény képviselői
szorgalmazzák a fizetést.
Byrnes Carellára nézett.
-- Biztos így van -- mondta Carella. – Ezen kívül azért kever
bele minket a dologba, mert egyenlíteni akar, nem felejtette el,
hogy nyolc évvel ezelőtt meghiúsítottuk a bankrablását. Ezt a
módját választotta a visszavágásnak.
-- Akkor is őrült! -- erősködött Byrnes.
-- Nem. Ez egy okos cukifiú, kinyírta Cowper főtanácsost,
nyomorúságos kis ötezer dollárért. Most, hogy tudjuk, nem tréfál,
tízszeresét kéri az előző összegnek, hogy ne lője le a polgár-
mester-helyettest.

87
 -- De hol áll az üzenetben, hogy lelövi? -- kérdezte Hawes.
-- Mi? -- nézett rá Carella.
-- A tegnapi üzenetben nem volt szó arról, hogy lelövi
Scanlont, a tegnapi üzenetben csak az állt, hogy A következő
Scanlon polgármester-helyettes lesz.
- Ez igaz -- helyeselt Carella --, megkéselheti, vagy agyonüt-
heti, vagy meg is mérgezheti, vagy...
-- Kérem, kérem! -- szólt közbe Byrnes.
-- Hívjuk fel Scanlont -- javasolta Carella --, lehet, hogy van a
szekrényben felesleges ötven rongya, amivel éppen nem tud mit
kezdeni.
Felhívták Scanlon polgármester-helyettest, és tájékoztatták őt
az életveszélyes fenyegetésről, de Scanlon polgármes-
ter-helyettesnek nem volt kéznél felesleges ötven rongya, amivel
nem tudott mit kezdeni. Tíz perccel később megszólalt a telefon
Byrnes íróasztalán. A rendőrfőnök volt.
-- Ugyan már, Byrnes -- kezdte bűbájos hangon --, megmon-
daná, mit jelent ez a legújabb lószar?
-- Uram -- mondta Byrnes --, újabb két üzenetet kaptunk attól
az embertől, aki lelőtte Cowper park- és közterület-felügyelőségi
főtanácsost, ezek Scanlon polgármester-helyettes életét fenye-
gető szándékot tartalmaznak.
-- És mit óhajt tenni? -- kérdezte a rendőrfőnök.
-- Uram, mind a kettőt átküldtük rendőrségi laboratóriumi
vizsgálatra. Azon kívül, uram, megtaláltuk a szobát, ahonnan
tegnap éjjel leadták a két lövést, és alapos okunk van feltételezni,
hogy a körzetünk által igen jól ismert bűnözővel van dolgunk.
-Ki az?

88
 -- Azt nem tudjuk.
-- Mintha azt mondta volna, hogy ismert...
-- Igen, uram, azelőtt volt már néhány ügyünk vele, de jelenlegi
tudásunk szerint nem állapítható meg a pontos személyazonos-
sága.
-- Most milyen összeget követel?
-- Ötvenezer dollárt, uram.
-- Mikorra tervezi a Scanlon elleni merényletet?
-- Nem tudjuk, uram.
-- Mikorra akarja az az ember a pénzt?
-- Nem tudjuk, uram.
-- Hol kell majd átadni a pénzt?
-- Nem tudjuk, uram.
-- Akkor mi a fenét tud, Byrnes?!
-- Azt tudom, uram, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk,
hogy helytálljunk ebben a példa nélkül álló esetben, készek va-
gyunk a körzet egész állományát a polgármester-helyettes ren-
delkezésére bocsátani, ha igényt tart rá. Ezen kívül, uram, tudom
azt is, hogy rábeszélhetem Frick kapitányt, akiről ön is tudhatja,
hogy az egész körzet parancsnoka...
-- Mit ért az alatt, hogy “én is tudhatom", Byrnes?
-- Azt, hogy ez a dolgok rendje ebben a városban, uram.
-- Minden városban megvan a dolgok rendje, Byrnes.
-- Igen, uram, természetesen. Mindenesetre rá tudnám venni a
kapitányt, hogy mentsen fel néhány egyenruhás tisztet a szolgálat
alól, vagy esetleg rendeljen be néhány szabadnapos tisztet, ter-
mészetesen, uram, ha ön is szükségesnek tartja.

89
 -- Azt tartom szükségesnek, hogy megóvjuk a polgármes-
ter-helyettes életét!
-- Természetesen, uram. Mi is így érezzük -- mondta Byrnes.
-- Mondja csak, Byrnes, maga nem kedvel engem? – kérdezte a
rendőrfőnök.
-- A személyes érzelmeimet mindig igyekszem távol tartani a
munkámtól, uram -- mondta Byrnes. -- Ez időnként megnehezíti
a helyzetet. Önt még nem ismerem közelebbről, de eddig még
senkinek nem volt kifogása ellenem. Igen jó csapat dolgozik a
kezem alatt, és mindent megteszünk, amit csak lehet. Ennél
többet nem tehetünk, uram.
-- Byrnes, lehet, hogy többet kéne tenniük -- mondta a rend-
őrfőnök.
-- Uram... -- kezdte Byrnes, de a rendőrfőnök lecsapta a tele-
font.
Arthur Brown a 106-os számú középiskola alagsorában üldö-
gélt, fejhallgatóval a feje búbján, jobb kezét pedig a magnetofon
indítógombján tartotta. A telefon. amelyet La Brescáék házától az
iskoláig átvezettek az utcán, éppen harminckettedszer csendült
meg ezen a napon. Brown várta, hogy Concetta La Bresca fel-
vegye a kagylót, beindította a magnót, és felsóhajtva várta, hogy
mi következik ezután.
Nagyon okos ötlet volt a rendőrségtől, hogy poloskát szereltek
be La Brescáék lakásába, ezt a poloskát a labor egyik civil ruhás
rendőre helyezte el, telefonszerelőnek álcázva magát, szaksze-
rűen oldotta meg ezt a nem éppen népszerűnek mondható munkát
La Brescáék nappalijában, a felső vezetéket a La Bresca-ház
tetejéről egy külső telefonpóznára kötötte, ahonnan az iskola

90
járdáján álló póznához vezette, onnan pedig az iskola tetejére,
majd le az oldalfalon, a pinceablakon keresztül, az alagsor pad-
lóján végig, egy picike szobába, ahol az iskola régi tizenhat mil-
liméteres hangosvetítőjét és egy nagy halom tankönyvet tároltak,
és ahol Arthur Brown berendezte főhadiszállását.
Az is okos ötlet volt a rendőrség részéről, hogy Arthur Brownt
bízták meg a telefonlehallgatással, egyrészt, mert tapasztalt
rendőr volt, és máskor is irányított lehallgatással kapcsolatos
akciókat, másrészt, különös képessége volt arra, hogy lényeges és
lényegtelen dolgokat szétválasszon és kiszűrjön egy telefonbe-
szélgetésből.
Csak egy baj volt. Arthur Brown semmit sem értett olaszul,
Concetta La Bresca pedig kizárólag olaszul beszélt barátaival.
Mindezek miatt Brown tudta, hogy harmincegyszer ezen a napon
mindent kitervelhettek az abortusztól a kasszafúrásig, és azt is
tudta, hogy ezeknek a beszélgetéseknek értelmére majd csak
később derül fény. Két tekercset felhasznált már, s mert hogy
egyetlen szót sem értett az elmondottakból, különösen ügyelt
arra, hogy semmi se maradjon ki a szövegből. Majd -- feltehetően
Carella -- lefordítja a beszélgetéseket.
-- Hello! -- szólalt meg egy hang angolul.
Brown majdnem lefordult a székről, felegyenesedett, gyorsan
megigazította a fejhallgatót, élesre állította a hangerőszabályzót,
és figyelni kezdte a társalgást.
-- Tony? -- érdeklődött a hang.
-- Igen. Ki vagy? -- Az első hang La Brescáé volt. Valószínűleg
most érkezett haza a munkából. A második hang...
-- Dom vagyok.

91
 -- Kicsoda?
-- Dominick.
-- Halihó, Dom! Hogy vagy?
-- Pompásan.
-- Van valami, Dom?
-- Semmi. Egyszerűen kíváncsi voltam rád, ennyi az egész.
A vonalban csend lett. Brown a fülére szorította a hallgatót,
nehogy elmulasszon valamit.
-- Én is jól vagyok -- mondta végül La Bresca. Újra csend tá-
madt.
-- Hát, ha csak ez minden, amit akartál -- mondta La Bresca --,
azt hiszem...
-- Tony, igazából csak azt akartam megtudni...
-- Igen?...
-- Azt akartam megtudni, hogy tudnál-e kölcsönözni egy kis
lóvét, amíg összeszedem magam?
-- Mit értesz azalatt, hogy összeszeded magad? -- érdeklődött
La Bresca.
-- Hiszen tudod, mekkorát buktam a bunyón két héttel ezelőtt,
még most sem hevertem ki.
-- Nem is fogsz te rendbe jönni sohasem -- jelentette ki La
Bresca.
-- Tony, ez nem igaz...
-- Oké, akkor nem igaz. Az viszont igaz, hogy pillanatnyilag
nekem sincs annyim, hogy kölcsönözhetnék.
-- Nos, én mást hallottam.
-- Na, ne mondd! És mit hallottál?
-- Az a duma járja, hogy hamarosan nagy pénz üti a markodat!

92
 -- Aztán hol hallottad ezt a baromságot?
-- Tudod, hall az ember egyet, s mást, itt is, ott is felcsípek
valamit.
-- Nos, ezúttal hibázik a mese.
-- Arra gondoltam, pár százas elég lenne, hogy kihúzzon a
szarból egy hétig vagy valahogy így, aztán meg majd lesz vala-
hogy.
-- Dom, akkor láttam utoljára százdollárost, amikor piros hó
esett.
-- Tony!
Rövid, habozó csend következett, de elég hosszú ahhoz, hogy
félreérthetetlen fenyegetés érződjék belőle. Brown is megérezte a
hirtelen támadt feszültséget, türelmetlenül várta, hogy Dom
folytassa.
-- Mindent tudok -- mondta Dominick.
Ismét csend lett a vonalban. Brown várt. Hallotta, hogy egyi-
kük nehezen szedi a levegőt.
-- Mit tudsz? -- kérdezte La Bresca.
-- A balhét.
-- Milyen balhét?
-- Tony, ne akard már, hogy a telefonba mondjam! Soha sem
tudhatod, hogy ezekben a napokban ki hallgatózik.
-- Hova akarsz kilyukadni?! Le akarsz buktatni?!
-- Ugyan, semmi mást nem akartam, csak kölcsönkérni pár
száz dollárt. Amíg talpra állok. Piszokul bántana, Tony, ha lát-
nom kellene, hogy kudarcba fullad a jó kis bulitok. Szar érzés
lenne végignézni, ha ez megtörténne.

93
 -- Oké, haver, megfújtad a harci riadót, ha valaki beleköp a
levesünkbe, legalább tudni fogjuk, hogy ki pofázott!
-- Tony, ahogy én rájöttem a dologra, hidd el, van még pár
agyafúrt fickó, aki szintén felkapta a fülest. Az egész utca erről
beszél. Szerencséd van, hogy a hekusok máris nincsenek a
nyomodban.
-- A zsaruk azt sem tudják, hogy a világon vagyok vágta rá La
Bresca. -- Én még soha életemben nem buktam le.
-- Hogy eddig lebuktál vagy nem, és hogy most lebuksz-e, az
két különböző dolog, igaz, Tony?
-- Ne kötözködj velem, Dom! Ha feldobod ezt a...
-- Semmit sem akarok feldobni. Kértem kölcsön tőled tetves
kétszáz dollárt, igen vagy nem, Tony? Mert megvesz az isten
hidege ebben a kurva telefonfülkében! Igen vagy nem?
-- Rohadt szemét vagy!
-- Ez igent jelent?
-- Hol találkozzunk? -- kérdezte La Bresca.
Carella azon az éjszakán a sikátor kövén feküdt, bepólyált
kezét gyapjúkesztyűbe dugta, egyre ritkábban gondolt a két
punkra, akik felgyújtották őt, de egyre többet gondolt a süket
emberre.
Ahogy ott feküdt a sikátorban, rongyokba burkolózva, pe-
nészfoltos cipőjében, tipikus nagyvárosi csavargó benyomását
keltette, haja összetapadt, arca piszokfoltos, leheletéből csak úgy
áradt az olcsó bor szaga. De belül, a viseltes, ócska kabát alatt
kesztyűs jobb keze szorosan a 38-as rendőrségi Specialra tapadt.
A jobb mutatóujjáról levágta a kesztyű ujját, és ez lehetővé tette,
hogy még szorosabban tarthassa ujját a ravasz biztosítóján. Lö-

94
vésre készen állt, és elhatározta, hogy ez alkalommal nem fogja
megengedni, hogy sültet csináljanak belőle. Vagy lángoló pala-
csintát. Szemét kiforgatva részeg bóbiskolást imitált, de közben
megfeszített figyelemmel leste a sikátor bejáratát, és fülelt, nem
hallja-e a párosával kopogó lépteket, de gondolatai szüntelenül a
Süketre terelődtek. Nem szerette ezeket a gondolatokat, fájdal-
masan emlékezett arra a nyolc évvel ezelőtti lövésre, a vállában
sajgó elviselhetetlen fájdalomra, karja és keze tehetetlenségére,
az újra meg újra arcába csapódó vadászpuska agyának ütéseire,
amíg eszméletét vesztve a padlóra nem zuhant. Nem szeretett arra
gondolni, hogy a Süket keze jóvoltából milyen közel járt a ha-
lálhoz. Nem élvezte a gondolatot, hogy egy olyan ellenféllel van
dolga, aki sokkal eszesebb, mint a 87. körzet akármelyik nyo-
mozója, ügyes és remek szervező, egy briliáns agyú gazember,
aki matematikai pontossággal, érzéketlen hidegvérrel manipulál
élettel és halállal. A Süket mindentől függetlenül működik, akár
egy gép, Carellát megrettentették az olyan dolgok, amelyek
komputerpontossággal és logikával működnek, ugyanakkor fel-
foghatatlanok, hibátlanok, közömbösek, elszántak és halálosak.
Megrettentette a gondolat, hogy egyszer ismét szembekerül vele,
és ehhez képest pitiáner dolognak érezte, hogy itt leselkedik erre
a két punkra, ez a két punk, akiket el akar kapni, csupán feltűnési
viszketegségben szenved, ez a két punk, akiket nem lesz nehéz
elkapnia, mert arra számítanak, hogy az áldozatok védtelenek, és
egyiküknek se jut eszébe, hogy az egyik közülük zsaru, akinek
ujja rászorul egy halált osztó fegyver ravaszára. Ha egyszer el-
kapja őket, akkor megszabadulhat ettől a pitiáner ügytől, és kö-
zelebb kerülhet a süket emberhez, közelebb kerülhet a fontosabb

95
dolgokhoz. És egyszer talán megint szemben állhat a magas,
szőke férfival, aki hallókészüléket hord. A dolgok furcsa egybe-
esése, a sors iróniája, hogy van egy személy, akit a világon a
legjobban szeret, a nő, akit Teddy Carellának hívnak, aki törté-
netesen a felesége, és aki ezenfelül történetesen süketnéma, és
van egy másik személy, akitől mint zsaru s mint magánember
egyaránt a legjobban tart, és az szintén süket, legalábbis az a hír
járja róla, bár az is lehet, hogy ez sem több félrevezető fogásnál.
Az a felismerés is megdöbbentette, miszerint a Süket meg van
győződve arról, hogy egy rakás seggfejjel van dolga. Talán igaza
is van. De egy másik döbbenetes gondolat is felmerült vele kap-
csolatban. A Süket kihívóan magabiztos, de az elbizakodottsága
mindig rideg tényeken alapul. Ha azt állítja, hogy minden hekus
hülye, akkor abban, istenemre, kell lenni valaminek -- jobb fi-
zetni neki, bármennyit is kér, mielőtt még a város valamennyi
magas beosztású tisztviselőjét kinyírná. Ha kitervelt egy gyil-
kosságot, és azt sikeresen végre is hajtotta a városi előkelőségek
szeme láttára, akkor hogyan lehetne megakadályozni, hogy a
következő gyilkosságot elkövesse, vagy az azután következőt,
vagy az azután következőt?
Carella nem örvendett, ha ostobának nézték.
Sok olyan időszak volt, amikor nem élvezte feltétlenül a
rendőrségi munkát, akárcsak most, amikor befagy a segge a si-
kátorban, de soha nem volt olyan időszak, hogy ne ismerte volna
el annak fontosságát. A törvényes rend alapképlete egyszerű és
világos volt számára. Vannak jó fiúk, és velük szemben a rosz-
szak. ő a jó fiúk közé tartozott. Manapság, de bármely más kor-
ban is előfordulhat, hogy az összeütközésből néha a rossz fiúk

96
kerülnek ki győztesen, ez könnyen azt sugallhatná, hogy az erény
divatjamúlt dolog, Carella számára viszont egyértelműnek tűnt,
hogy az emberölés például nem valami bájos cselekedet. És az
sem, ha valakinek éjszaka betörnek a lakásába. És az sem, ha
valaki kokóval üzletel. De hamisítani, vagy lopni, vagy embert
rabolni, vagy striciskedni (vagy akárcsak a járdára turházni), az
sem kultúremberhez méltó, lélekgyönyörködtető cselekedet.
Carella zsaru volt. Ennek következtében tele volt a bocskora
azokkal a rettenthetetlen bálványokkal, akikkel a tévé- és mozi-
filmek megszámlálhatatlan mennyiségben tömték tele az embe-
rek fejét; a bugyuta közhivatalnokokból hülyét csináló, ke-
ményöklű magándetektívekkel, a minden lében kanál tehetséges
fiatal tudósítókkal, akiket akadályoznak a munkájuk végzésében;
az érzéketlen tökfejekkel, akik gátlástalanul arra bátorítják a
gyerekeket, hogy felnőtt korukra bűnözőkké váljanak. De hát mit
tehet az ember? Mindenkinek megvan a maga bálványa. (Azért
arra nagyon kíváncsi lett volna, hogy hány tévékrimi írója fe-
küdne itt éjszakákon át a sikátorban, arra várva, hogy két faszfej
felgyújtsa.)
A Süketben az volt az ördögi, hogy minden ócska filmtrükköt
előadott már, és valahogy élethűen sikerült neki mindegyik! Ha
egyszer feltűnik a színen, a körzet valamennyi zsaruja gyenge-
elméjű, csetlő-botló zöldfülűnek tűnik.
Ha egy ember ezt néhány telefonhívással vagy egykét fenye-
gető üzenettel el tudja érni, akkor mi történne, ha...? Carella
megmerevedett.
A detektív, akit Anthony La Bresca megfigyelésével bíztak
meg, Bért Kling volt, mert még őt soha nem látta azelőtt a fiú.

97
Brown telefonhívása után egyértelművé lett a hadnagy előtt, hogy
La Bresca érdekelt az elkövetkező balhéban, ez pedig alapos
indok volt, hogy minden lépését szemmel tartsák. Ezért aztán
Kling nekivágott a dermesztőén hideg utcáknak, otthagyta Cindy
lakásának meleg kényelmét, és a Riverheaden megállt La
Brescáék házával szemben, remélve, hogy nem szalasztja el azt a
pillanatot, amikor az embere elindul, hogy Dominickkal talál-
kozzék. Brown azt is közölte a hadnaggyal, hogy a párocska tízre
beszélte meg a találkát. Az óra kivilágított számlapján 9 óra 07
perc volt. Kling megállapította, hogy igencsak időben érkezett,
pont annyi ideje lesz, hogy jéggé dermedjen.
La Bresca tíz óra előtt tíz perccel lépett ki a stukkóval díszített
ház jobb oldalán. Kling parkoló kocsija árnyékába húzódott. La
Bresca kelet felé indult, a két háztömbbel arrébb fekvő magas-
vasúthoz. “Még szerencsém van, hogy nincs kocsija" -- gondolta
magában Kling. Fél háztömbnyi előnyt adott a fiúnak, aztán
utána eredt. Jeges szél söpörte végig a széles sugárutat. Kling
kénytelen volt néha felemelni a fejét és szembenézni a szélro-
hammal, hogy szem elől ne veszítse La Brescát, talán ötvenhét-
szer is elátkozta ezt a telet, a mostoha időjárást, amely megkese-
rítette az utcán dolgozó emberek munkáját. Nem mintha ő min-
den idejét az utcán kényszerült volna tölteni. Munkaidejének egy
részében az íróasztala mellett ült, akkor viszont hárompéldányos
jelentéseket kellett gépelnie, panaszosokat vagy szemtanúkat
kellett kihallgatnia. Ideje nagy részét azonban (ez a pontos kife-
jezés, idejének nagy részét) mégis az irodán kívül töltötte, vé-
gigtalpalta keresztül-kasul a várost, kérdezősködött, csokorba
gyűjtötte a válaszokat, miközben ez volt minden idők legrohad-

98
tabb tele. “Remélem, La Bresca, valami kellemes meleg helyre
mész -- gondolta. -- Remélem, hogy egy törökfürdőben vagy
valami más efféle kellemes helyen fogsz találkozni a barátoddal."
Az előtte haladó La Bresca felmászott a magasvasút peronjához
vezető lépcsőn. Egyszer hátrapillantott, Kling azonnal elfordí-
totta a fejét, és azután meggyorsította lépteit. Nem akart úgy
járni, hogy mire a peronhoz ér, már csak azt állapíthassa meg,
hogy La Bresca beszállt egy kocsiba, és eltűnt előle.
Feleslegesen aggódott, La Bresca a pénztárnál várakozott rá.
-- Maga engem követ? -- kérdezte.
-- Mi van?! -- csattant fel Kling.
-- Azt kérdeztem, hogy engem követ-e?
Kling lehetőségei igencsak korlátozottak voltak. Mondhatta
volna: “Mi az, elment a józan esze, miért gondolja, hogy köve-
tem, olyan jóképű talán?" Vagy mondhatta volna: “Igen, maga
után jöttem, rendőrtiszt vagyok, itt az igazolványom és a detek-
tívjelvényem", ezek közül választhatott, de az eredmény mindkét
esetben ugyanaz: lőttek a nyomozásnak.
-- Mit szólnál, ha jól pofán vernélek? -- mondta.
-- Miért? -- csodálkozott el La Bresca.
-- Majd megmondom. Mi vagy te, egy üldözési mániában
szenvedő félcédulás? -- mondta Kling, és ez egyáltalán nem az
volt, amit mondania kellett volna.
Úgy tűnt, La Bresca nem vette észre a baklövést. Naiv cso-
dálkozással bámult Klingre, motyogott valamit, de Kling dühös,
fenyegető, ijesztő tekintete belefojtotta a szót. Magában düny-
nyögve Kling is felment a lépcsőn a külvárosba tartó vágányok
peronjához. Az állomás sötét volt, kihalt, szeles. Ott állt, kabátját

99
cibálta a szél, leste, amíg La Bresca a szemközti peronra érkezik.
Alig három perc múlva befutott a belvárosba tartó szerelvény,
Anthony felszállt rá. A vonat zörögve elhagyta az állomást. Kling
ismét lement a lépcsőn, és keresett egy telefonfülkét. Amikor
Willie felvette a kagylót az őrszobán, Kling így szólt:
-- Bert vagyok. La Bresca kiszúrt pár háztömbnyire a lakásától.
Jobb lenne, ha mást küldenétek a nyomába.
-- Mióta vagy te zsaru? -- kérdezte Willis.
-- Ez még a legjobbakkal is előfordulhat -- mondta Kling. --
Mit is mondott Brown, hol fognak találkozni?
-- A Crawfordon, egy bárban.
-- Nos, az előbb szállt be egy belváros felé tartó vonatba, ha
csipkeded magad, még odaérhet valaki, mielőtt megérkezne.
-- Na jó, akkor most rögtön odazavarom O'Brient!
-- Én mit csináljak? Visszamenjek a körzetbe, vagy mi legyen?
-- Milyen rohadt trükköt dobtál be, hogy felplankolt?
-- Szerencse dolga az egész -- válaszolta Kling.
Ez egy ilyen éjszaka volt.
Gyors léptekkel közeledtek a sikátorban Carella felé, mindkét
fiú tizenhét-tizennyolc év körüli lehetett, mindketten izmosak, az
egyikük kezében egy nagy bádogkanna himbálózott, látszott a
címkéje, ahogy az utcai lámpa gyér fénye megvillant és vissza-
tükröződött az oldalán, egyre közeledtek. “Ez a benzineskanna"
gondolta magában Carella.
Villámgyorsan előrántotta a fegyverét, azaz rántotta volna, de
rendőri pályafutása alatt most először az történt, hogy fegyvere
nem engedelmeskedett, beakadt valamibe.

100
 Beakadt valamibe a kabátja alatt. Pedig egy ilyen jelentéktelen
méretűre tervezett fegyvernek nem lett volna szabad semmibe
beakadnia. Semmiképpen sem lett volna szabad beakadnia, épp
amikor az ember elő akarja rántani. “Hiába, ez a zsarusors!" --
gondolta, és talpra ugrott. Képtelen volt kiszabadítani azt a rohadt
stukkert. Lázas igyekezetében egy pillanatra sem feledte, hogy ha
a kanna tartalma pillanatokon belül ráömlik az arcára, elég egy
fellobbanó gyufaszál, hogy eleven fáklya legyen belőle, még az
oly távoli őrszobán is érezni fogják az égő hús szagát. Vaktában
odacsapott ökölbe szorított bal kezével, egyenesen, mereven,
akárha acélrúd lendülne. Az ütés a fiú kannát tartó kezét érte,
kemény és határozott volt, reccsent a csont. A fiú torkából fáj-
dalmas üvöltés tört elő, ahogy elejtette a kannát. Legszívesebben
Carella is üvöltött volna, sérült keze elviselhetetlenül sajgott a
kötés alatt.
Rohadt egy helyzet! “A kezem használhatatlan, ha ezt meg-
látják, kiverik a lelket is belőlem!" -- gondolta. Következtetései,
mint általában, ezúttal is helytállóak voltak. Nem sokat kellett
várnia, hogy balsejtelmei valóra váljanak.
A benzintől nem kellett már félnie, ez némileg nyugtatóan
hatott rá, elvégre az is haladás, hogy felgyújtani nem tudják, de
bekötözött két kezére nemigen számíthatott, ami pedig az átko-
zott stukkert illeti, hát az istennek sem akart előjönni, hiába
rángatta. A másodpercek éveknek tűntek, támadói hamar észre-
vették, hogy verebet fogtak, mindketten ráugrottak, Carellának
úgy tűnt, mintha legalább negyvenen püfölnék. Sok esélye nem
maradt, ezek a stricik remek utcai bunyósok voltak, pontosan
tudták, hova kell ütniük. Egyikük balról, a másik hátulról táma-

101
dott, előbb az ádámcsutkájára, aztán hátulról a nyakszirtjére
mértek egy ütést, akkorát, hogy Carella életében nem kapott ilyet.
Fából vagy fémből lesz-e a koporsója? -- csak erre tudott gon-
dolni, mialatt az egyik srác, nyilván valamelyik nyomortanyán
edződött, gyomorszájon rúgta, az tud csak fájni igazán. Carella
összegörnyedt, a két fiú hatalmas ütéseket mért a tarkójára. Ezek
a tenyér éllel adott tarkóütések lehettek a specialitásaik, aztán egy
felütés következett, majd leszakadt a feje. Carella elterült a si-
kátor koszos kövezetén, ahol minden tocsogott a vérétől. Tá-
madói valószínűleg csak erre vártak, úgy döntöttek, végképp
kinyírják, ez is a játékszabályokhoz tartozott, ha az ellenfél ki-
nyúlik a földön, jól meg kell rugdosni, nehogy eszébe jusson
elkapni valamelyik támadója lábát. Steve Carellának azonban
mindkét keze bebugyolálva, tehetetlenül feküdt a teste mellett,
így akár egy futballmeccset is lejátszhattak volna a fejével. Ép-
pilyen esetekre találták fel a pisztolyt. Szép csendesen csak a
ravaszt kellett volna meghúznia. Elég szégyen, hogy épp most
akadt bele valamibe a rendőrségi Special. És elég szégyen az is,
hogy Teddy özvegyi segélyért lesz kénytelen folyamodni, ha
gyorsan nem talál ki valamit -- gondolta --, ezek itt pillanatokon
belül kinyírják. Talán igaza van a Süketnek, és valóban minden
zsaru seggfej. A rúgások egyre erősebbek és egyre pontosabbak
lettek, a támadók harci kedvét csak növelte, hogy áldozatuk mind
tehetetlenebbül hevert előttük. A bal halántékára mért rúgás fáj-
dalmát csak az a megnyugtató tudat enyhítette, hogy legalább a
benzint megúszta, ez is valami. A bakancsos láb most a szem-
gödrét érte, oda a szemem világa gondolta Carella --, s csillagokat
látott fájdalmában, tehetetlenül arrébb gurult, a bakancs most a

102
bordáját érte, reccsenve tört a csont, könyökével igyekezett fel-
húzni magát, ám ekkor az egyik fiú fölé hajolt, és eltorzult arccal
ordította: “Te rohadt, kibaszott zsaru! Nesze!" -- majd hatalmas
rúgás érte a tarkóját, azonnal hányni kezdett, aztán pár pillanat
múlva ájultan zuhant saját mocskába. Ezért a pénzért akár halott
is lehetett volna.
Ez egy ilyen éjszaka volt.
A bár felé haladva, ahol Tony La Brescának volt találkozója a
Dominick nevű fickóval, Bob O'Brien kocsija defektet kapott.
Mire kereket cserélt, majd lefagyott a keze, az egész szimato-
lástól elment a kedve. A találkozót lekéste ugyan, de fennállt a
lehetősége, hogy La Brescáék még ott vannak. Tizenegy előtt tíz
perccel ért a bárhoz. Egyikük sem volt már ott, amikor belépett,
és a bárpult felé tartott, a pincér hangosan megkérdezte tőle:
-- Megkínálhatom egy itallal, felügyelő?
Ez egy ilyen éjszaka volt.
Péntek reggel, március 8-án, Sam Grossman, a rendőrségi la-
boratórium hadnagya felhívta a körzetet, és Cotton Hawesszal
akart beszélni. Közölték vele, hogy a körzet néhány nyomozó-
jával együtt bement a Buena Vista Kórházba, hogy meglátogas-
sák Steve Carellát. A férfi, aki ezt a felvilágosítást adta, Genero
járőr volt, ő tartotta a frontot a többiek visszaérkezéséig az
ügyeletesszobában.
-- Nos, akkor mondjam, vagy ne mondjam? -- kérdezte
Grossman.
-- Uram, én csak azt az utasítást kaptam, hogy jegyezzek
minden hívást, amíg vissza nem jönnek -- felelte Genero.

103
 -- Én viszont később nem érek rá -- mondta Grossman. -- Tu-
lajdonképpen magának is elmondhatom, amit akarok.
-- Rendben van, uram -- mondta Genero, és felkapta a tollat.
Egészen úgy érezte magát, mintha maga is detektív lenne. Mel-
lesleg nagyon hálás volt a sorsnak, hogy nem kell ezen a nyo-
morult napon, az utcákon kószálnia!
-- Jöhet a szöveg -- mondta, majd gyorsan hozzátette: --, uram!
-- Azokról a levelekről van szó, amelyeket átküldték hozzánk
-- kezdte Grossman.
-- Igenis, uram. Ö... ö miféle levelekről?
-- Scanlon polgármester-helyettes lesz a következő áldozat --
idézte Grossman. -- Figyelem, ez egy vadonatúj... és így tovább,
és így tovább.
-- Igen, uram -- jegyezte Genero, de halvány fogalma sem volt,
hogy miről beszél Grossman.
-- A papír anyaga Whiteside Bond típusú, tetszés szerinti
mennyiségben beszerezhető a város bármely áruházában. Az
üzeneteket az államokban megjelenő folyóiratokból és napilap-
okból ollózták össze. Ragasztóanyagként egyszerű gumiarábi-
kumot használtak.
-- Igen, uram -- mondta Genero sebesen jegyzetelve.
-- Rejtett ujjlenyomatot nem találtunk. Van ugyan egy csomó
elkenődött nyomat, de semmivel sem lettünk okosabbak tőlük.
-- Igen, uram.
-- Egyszóval -- mondta Grossman --, nyilván tudni fogják, mit
kezdjenek ezekkel a levelekkel.
-- Mire gondol, uram? -- kérdezte Genero.

104
 -- Mi elvégeztük a vizsgálatot, az már a maguk dolga. fiúk,
hogy kirukkoljanak valamivel!
Genero sugárzott. Hiszen az a kifejezés, hogy a “maguk dolga,
fiúk", rá is vonatkozott, végre az elithez tartozónak érezhette
magát.
-- Nos, nagyon köszönjük, uram -- mondta --, majd nekilátunk
a munkának.
-- Helyes. Akkor visszaküldjem a leveleket?
-- Nem árt, ha kéznél vannak.
-- Oké, akkor átküldőm -- mondta Grossman, és letette a
kagylót.
“Hm, nagyon érdekes!" -- gondolta magában Genero, miköz-
ben a helyére tette a kagylót. Ha lett volna valaki az őrszobán,
akkor most kihúzza magát.
-- Merre van a klotyó? -- kérdezte az egyik festő.
-- Miért? -- tudakolta Genero.
-- Azt is ki kell festeni.
-- Aztán nehogy ráhugyozzanak a WC-kagylóra! – dörrent
rájuk Genero.
-- Ugyan, kérem, mi a Harwardon végeztünk, sose hugyozunk
a kagylóra -- mondta a férfi. A másik festő röhögni kezdett.
A harmadik üzenet aznap délelőtt tizenegy órakor érkezett.
Egy iskolakerülő gyerek kézbesítette, aki egyenesen a körzeti
ügyeletesszobába ment, ahol Genero járőr a gumiarábikumos
ragasztás bonyolult és titokzatos módszerén törte a fejét.
-- Mi van itt? Mindenki vakációzik? -- tudakolta a kölyök.
Tizenhét éves volt, pattanásos arcú. Otthonosan érezte magát a
körzeti szobában, néhány évvel ezelőtt a tizenegy főből álló

105
Rettegett Tíznek nevezett bandához tartozott, akiket az tartott
össze, hogy együtt verték a Puerto Rico-i srácokat. A banda ka-
rácsonykor oszlott fel, igaz, nem azért, mert a Puerto Rico-iak
legyőzték őket, hanem azért, mert a Rettegett Tízek tizenegy
tagjából heten egy olyan ellenségnek hódoltak be, amely a Puerto
Rico-iakat és a fehér angolszászokat egyformán fenyegette: a
narkónak. A hétből öt lebukott, közülük kettő meghalt. A mara-
dék háromból egy börtönben ül jogtalan fegyverhasználatért, a
másik megnősült, mert felcsinált egy ír kislányt, a harmadik
pedig éppen most hozott be egy levelet az őrszobára, és elég
otthonosan érezte magát ahhoz, hogy megkockáztathasson egy
ilyen csípős megjegyzést az egyenruhás hekus előtt.
-- Mit akarsz? -- kérdezte Genero.
-- Ezt kellene átadnom az ügyeletes tisztnek, de senkit nem
találtam az asztalnál, átvenné tőlem?
-- Mi ez?
-- Mit tudom én! -- felelte a kölyök. -- Egy hapsi megállított az
utcán, és a kezembe nyomott egy ötöst, hogy hozzam ezt be
maguknak.
-- Ülj le! -- mondta Genero, átvette a levelet a kölyöktől, és
óvatosan bontogatni kezdte, aztán rádöbbent, hogy mindenhol
otthagyja az ujjlenyomatát. A levelet az asztalra pottyantotta.
Lent a WC-ben a festők kornyikáltak, General csak azzal bízták
meg, hogy vegye fel a telefonokat, és jegyezze az üzeneteket.
Újra a borítékra pillantott. Kíváncsiságával viaskodott.
-- Azt mondtam, ülj le! -- szólt a kölyökre.
-- De miért?
-- Megvárod, amíg valamelyik detektív visszaérkezik. Azért.

106
 -- Ezt neked, fakabát! -- mutatta a fiú, és elindult az ajtó felé.
Genero előrántotta a szolgálati fegyverét.
-- Hé! -- kiáltott, a srác visszanézett, és egy 38-as rendőrségi
Speciallal találta szembe magát.
-- Ragaszkodom a Miranda-Escobedóhoz! -- jelentette ki a
kölyök, de azon nyomban helyet foglalt.
-- No, végre, szót értettünk egymással! -- mondta Genero.
A zsaruk nem kedvelik, ha egy másik zsarut kikészítenek.
Idegesíti őket. Azt az érzést kelti bennük, hogy nem éppen úri
foglalkozás az övék, még ha a papírmunkát is beleszámítják. Azt
az érzést kelti bennük, hogy bármely pillanatban valaki megüt-
heti, megrugdalhatja, sőt még le is lőheti őket. Azt az érzést kelti
bennük, hogy nem ők az emberek kedvencei.
A két ifjú sportfiú, akikről ugyancsak nem állítható, hogy
Carella volt a kedvencük, becsületesen összetörték Carella három
bordáját és az orrát. Ráadásul a nyúltagyat ért jól irányzott rú-
gásaik heves fejgörcsöt okoztak neki. Röviddel azután, hogy a
kórházba szállították, visszanyerte eszméletét, és természetesen
most is magánál volt, de egyáltalán nem nyújtott elragadó lát-
ványt, rosszul érezte magát, és beszélgetni sem volt valami nagy
kedve. Feküdt az ágyban, Teddy a kezét fogta, ő pedig aprókat
lélegzett, mert minden mozdulat pokoli fájdalommal hasított a
mellkasába. Kollégái mindent elkövettek, hogy felvidítsák, de
igyekezetük kudarcba fulladt. Hirtelen az erőszak, amellyel
minden hekus nap mint nap szembetalálkozik, megszemélyesí-
tődött előttük, nem egy összevert, tehetetlen idegenként jelent
meg, hanem a barátjuk, kollégájuk képében, aki fájdalmaktól
gyötörtén feküdt előttük a kórházi ágyon, akinek kezét a felesége

107
szorongatta, és aki megpróbált mosolyogni idétlen vicceiken. A
négy detektív déli tizenkettőkor hagyta el a kórházat. Brown és
Willis mentek elöl, Hawes és Kling némán követte őket.
-- Uramisten, alaposan kikészítették! -- mondta Brown.
A tizenhét éves iskolakerülő úgy szavalta a Miranda Escobedo
paragrafusait, mintha ügyvéd lenne. Genero többször javasolta
neki, hogy tartsa a pofáját, mert soha nem értette igazán a Leg-
felsőbb Bíróság e döntését, annak ellenére, hogy a körzet minden
hekusa megkapta a körlevelet, és attól félt, hogy a kölyök esetleg
többet tud erről, mint ő maga. Fenemód megörült, amikor a kö-
zelgő lépteket meghallotta az őrszoba frissen mázolt vaslépcső-
jén. Willis és Brown tűntek fel először, Kling és Hawes mögöt-
tük. Genero legszívesebben a keblére ölelte volna őket.
-- Ezek a kíberek? -- kérdezte a kölyök.
-- Kuss! -- torkolta le Genero.
-- Mi a bajod? -- tudakolta Brown.
-- Jó lenne, ha felvilágosítanák a haverjukat a Miran-
da-Escobedóról -- mondta a kölyök.
-- Ki a fene vagy te? -- kérdezte Brown.
-- Egy levelet hozott -- szólt közbe Genero.
-- Hogy hívnak? -- kérdezte Hawes.
-- Először ismertessék a jogaimat! -- követelte a srác.
-- Ide figyelj! Vagy bemutatkozol, ahogy illik, vagy valagon
rúglak! -- mondta Brown. -- Egyelőre ennyit a jogaidról! -- A
Carellánál tett kórházi látogatás, amely bizonyítékát adta, hogy
néhány fiatal tetű mire képes, nem tett jót a tűrőképességének,
egyáltalán nem volt hangulata hozzá, hogy egy taknyos okosko-
dását elviselje.

108
 -- Michael McFadden a nevem, és egy szót sem húznak ki
belőlem az ügyvédem jelenléte nélkül! -- vágta rá a gyerek.
-- Honnan van pénzed ügyvédre? -- érdeklődött Brown.
-- Most nincs pénzem, de...
-- No, akkor gyorsan kerítsetek neki egyet, Hal! – blöffölt
Brown.
-- Hé, hé! Türelem! Mi a fene akar ez lenni? -- kérdezte a srác.
-- Ügyvédet akartál, nem? Hát mi szerzünk neked.
-- Miért kéne nekem ügyvéd? Hiszen csak egy levelet adtam át
maguknak!
-- Honnan tudjam, miért van szükséged ügyvédre? – tárta szét a
kezét Brown. -- Hiszen te ragaszkodtál hozzá! Hal! Hívd fel a
kerületi ügyészséget, és hívass ide egy ügyvédet ennek a gyanú-
sítottnak!
-- Gyanúsítottnak? -- fakadt ki a kölyök. -- Mi a francot csi-
náltam én?!
-- Azt nem tudhatom -- mondta Brown --, és ki sem találhatom,
ha nem hagyod, hogy kérdéseket tegyek fel neked ügyvéd je-
lenléte nélkül. Hal, intézed már azt az ügyvédet?!
Willis felemelte a kagylót, és természetesen a városi vonal
bugásán kívül semmit sem hallott.
-- Foglalt a vonal, Art -- mondta.
-- Oké, várunk egy hangyányit. Helyezd magad kényelembe,
kölyök, remélem, nem kell sokáig várni, míg megérkezik az
ügyvéd.
-- A pokolba! De hát nekem nincs szükségem semmiféle
ügyvédre!
-- Niiincs? Hát nem te követelted az előbb az ügyvédet?

109
 -- Én, én. De úgy gondolom, hogy ez nem valami komoly...
-- Csak a borítékkal kapcsolatban akartunk néhány dolgot
megtudni!
-- Miért? Mi van benne?
-- Kinyitjuk és megmutatjuk neki, hogy mi van benne? -- for-
dult Brown a társaihoz.
-- Én csak továbbítottam maguknak, ez minden!
-- Akkor lássuk, mit hoztál nekünk! -- lépett az asztalhoz
Brown.
Zsebkendőjét a kezére csavarva megfogta a borítékot, a pa-
pírvágó késsel felnyitotta, és csipesszel kiemelte az összehajto-
gatott lapot.
-- Jobb lenne, ha ezt használnád -- mondta Kling, és a fiókjából
egy fehér gyapjúkesztyűt húzott elő. Brown felhúzta a kesztyűt,
aztán szétterpesztette az ujjait, és kiszámított mozdulatokkal
szétterítette a papírlapot az asztalon.
MOST ISMÉTELTEN!
UGYANAZ A PARK, UGYANAZ A PAD, UGYANAZ AZ
ÉTHORDÓ! HOLNAP DÉLI 12 ÓRA ELŐTT!
VAGY KÜLÖNBEN TOVÁBBI GYILKOSSÁGOK
KÖVETKEZNEK!
-- Mi az Isten ez?! -- kérdezte McFadden.
-- Majd te eldalolod nekünk -- mondta Brown.
-- Gőzöm sincs róla!
-- Ki adta neked ezt a levelet?
-- Egy magas, szőke hapsi, aki hallókészüléket hordott.
-- Ismered?
-- Soha életemben nem láttam még.

110
 -- Azt akarod bemesélni nekünk, hogy egyszerűen csak oda-
sétált hozzád, és a kezedbe nyomta a borítékot?
-- Nem, odajött, és dohányt ígért, ha behozom maguknak a
levelet.
-- És miért vállaltad el?
-- Miért? Van abban valami rossz, ha az ember elvisz egy le-
velet a rendőrőrszobára?
-- Nincs, ha nem egy zsarolólevélről van szó mondta Brown.
-- Milyen zsarolólevél? -- kérdezte McFadden.
-- Ugye te a Rettegett Tízek közé tartozol? -- kérdezte várat-
lanul Kling.
-- A banda már feloszlott! -- mondta McFadden.
-- De a tagja voltál?
-- Igen. Honnan tudja? -- kérdezte büszkén McFadden.
-- Minden punkot ismerünk a körzetben. Artie, végeztél a
sráccal?
-- Igen, végeztem vele.
-- Akkor viszlát, McFadden!
-- De milyen zsarolásról beszélt az előbb? -- kíváncsiskodott
újra a kölyök.
-- Lódulj, gyerek! Viszlát! -- mondta Willis.
A detektív, akit megbíztak Anthony La Bresca követésével,
Meyer Meyer volt. Azért esett rá a választás, mert ki gondolná
egy kopasz emberről, hogy nyomozó, La Bresca gyanúját eléggé
felkeltették, de Meyerre még ő sem gyanakodna. Arra is rájöttek,
hogy ha La Bresca valóban érdekelve van a tervezett balhéban,
akkor jobb nem követni őt a munkahelyétől oda, ahová megy,
hanem egyszerűbb várni rá ott, ahová megérkezik. Ez viszont egy

111
másik megválaszolandó kérdést vet fel; hová mehet egyáltalán?
Az egyik nyomozó emlékezett rá, hogy La Bresca gyakran tett
említést egy biliárdteremről, amely a South Learyn van, ezért
aztán Meyer ezen a helyen vert tanyát ezen a délutánon. Buggyos
kordbársony nadrágot viselt, barna bőrdzsekit és barna sapkát.
Hajszálra olyan volt, mint bármelyik dokkmunkás. Pontosabban
maga sem tudta, hogy kihez hasonlatos, de nagyon remélte, hogy
legkevésbé egy zsarura emlékeztet. Szájában lazán egy gyufa-
szálat forgatott, úgy gondolta, ez igazán illik hozzá. És mert a
bűnözők a széllel szemben is kiszagolják, ha valaki követi őket,
Meyer nem vitt magával fegyvert. Egyetlen eszköze egy görbe
vaskampó volt, amit a dokkmunkások a kikötőben használnak,
amit nadrágszíjába akasztva hordott. S ha valakinek feltűnne,
hogy miért van a derekán ez a kampó, egyszerűen azt válaszolná,
hogy a munkájához kell, ami igazolná is őt. De reménykedett
benne, hogy nem kell használnia ezt a fegyvert.
Besétált a lerobbant épület második emeletén levő biliárdszo-
bába.
-- Hé, maga! -- szólt oda a bejáratnál üldögélő férfinak. -- Van
üres asztaluk?
-- Rex vagy biliárd? -- kérdezte a férfi, miközben ő is egy
gyufaszálat rágcsált.
-- Biliárd -- válaszolt Meyer.
-- Menjen a négyes asztalhoz! -- hangzott a válasz, és meg-
fordult, hogy bekapcsolja a világítást az asztal fölött. -- Először
van itt?
-- Aha, először.
-- Nem csípjük ám itt a simliseket -- jegyezte meg a férfi.

112
 -- Nem vagyok simlis.
-- Azt be is kéne bizonyítani!
Meyer vállat vont, és odaballagott a kivilágított asztalhoz.
Rajta kívül hat-hét férfi volt még a teremben, az asztal ablak
felőli részén álldogáltak, négyen játszottak, a többiek figyelték a
játékot. Meyer elég ügyetlenül kihúzott egy dákót, és lökdösni
kezdte a golyókat. Pocsék játékos volt. Magában számolta a
hibáit és a találatokat. Időnként az ajtóra pillantott. Már vagy tíz
perce lökdöste a golyókat, amikor egy testes férfi somfordált oda
hozzá, a másik asztaltól.
-- Hello! -- mondta a férfi. Tagbaszakadt fickó volt, sportos
gyapjúinget és könnyű dzsekit viselt. Nyitott inge alól koromfe-
kete szőrrel borított mellkas tűnt elő. Szeme barnán világlott,
bajusza, akárcsak mellének szőrzete, feketéllett. A haj is fekete
volt a fején. Kemény fickónak látszott, kihívóan nézett Meyerre,
aki azonnal tudta, hogy a helybéli nagymenővel hozta össze a
sors.
-- Voltál már itt azelőtt is? -- kérdezte a férfi.
-- Nem -- felelte Meyer, fel sem pillantva.
-- Tinó vagyok.
-- Hello, Tinó! -- biccentett felé Meyer, és tovább játszott.
-- Ezt elpuskáztad -- állapította meg Tinó.
-- El. Igazad van.
-- Simlis vagy, mi?
-- Miért lennék az? -- érdeklődött Meyer.
-- Jó, ha tudod, hogy itt kezét-lábát törjük a simliseknek, aztán
kihajítjuk az ajtón.
-- Csak a kezét-lábát, vagy magát a simlist is?

113
 -- Fejletlen a humorérzékem -- mondta Tinó.
-- Az enyém is. Úgyhogy amilyen gyorsan csak lehet, húzzál el
innen, mint a vadliba! Zavarsz a játékban.
-- Csak ne legyen nagy mellényed, édes úr! -- mondta Tinó. --
Ez a környék legbarátságosabb biliárdterme.
-- A szavaid után ítélve semmi kétségem efelől.
-- Ez csak azért van, mert utáljuk a simliseket.
-- Mintha mondtad volna már ezt néhányszor -- jelentette ki
Meyer. -- Nyolcas számú golyó, oldalt -- tette hozzá, aztán lökött,
és hibázott.
-- Hol tanultál biliárdozni? -- érdeklődött Tinó.
-- Az öregem tanított meg rá.
-- Apád is ilyen kétbalkezes volt, mint te? Meyer nem felelt.
-- Mi az ott a derékszíjadnál? -- kérdezősködött tovább Tinó.
-- Az egy kampó.
-- Mi a fenének kell az neked?
-- Használom időnként.
-- A dokkoknál melózol?
-- Eltaláltad. -Hol?
-- A dokkoknál.
-- De melyik dokknál?
-- Ide süss, haver! -- egyenesedett fel Meyer, lerakta a dákót az
asztalra, és szembenézett Tinóval.
-- Nos?
-- Mi dolgod vele, hogy én hol melózom?
-- Szeretem tudni, ki jár ide.
-- Miért, netán tied ez a lebuj?
-- A bátyámé.

114
 -- Oké -- biccentett Meyer --, Stu Levine-nek hívnak, pilla-
natnyilag a Leary Streeten levő dokknál melózom az SS Agdát
rakodjuk, amely Svédországból érkezett. Itt lakom a
Ridgewayen, és kiszúrtam, hogy van itt ez a biliárdterem, gon-
doltam, meló után beugrom, és lökök néhányat, mielőtt hazaenne
a fene. Mit gondolsz, ennyi elég lesz a bátyádnak, vagy a szüle-
tési anyakönyvi kivonatomra is kíváncsi?
-- Te zsidó vagy? -- érdeklődött Tinó.
-- Vicces. Pedig nem is látszik rajtam, igaz?
-- Dehogynem! Hiszen azért kérdeztem.
-- No és?
-- Semmi és! Jár ide néhány zsidó hapsi a környékről
hébe-hóba.
-- Örömmel hallom. Most, hogy minden rendben, játszhatok
tovább?
-- Akarsz partnert?
-- Honnan tudjam, hogy te nem vagy simlis?
-- Játsszunk egyet! Benne vagy?
-- Úgyis te nyersz.
-- Na és? Még mindig jobb, mint egyedül játszani, nem?
-- Én azért jöttem ide, hogy lökjek néhányat, és jól érezzem
magam. Mi a fenének kellene játszanom valakivel, aki jobb ná-
lam? Csak az időmet vesztegetném és leshetném, hogy te játszol.
-- A tanulópénzt mindenkinek meg kell fizetnie!
-- Én nem akarok tanulni.
-- Pedig igencsak rád férne. Úgy játszol, hogy az embernek
még a háta is lúdbőrös lesz tőle.
-- Ha majd tanulni szeretnék, elmegyek Minnesotai Falshoz...

115
 - Ilyen nevű ember nincs is, csak kitalálták -- mondta Tinó, és
Meyernek erről eszébe jutott, hogy van egy kitalált személy, akit
viszont róla neveztek el, erről viszont az jutott eszébe, hogy
Rollie Chabrier még mindig nem hívta őt vissza az ügyészi hi-
vatalból.
-- Látom, én itt ma már nem fogok játszani -- sóhajtott fel
Meyer --, itt fogsz ácsorogni mellettem, és dumálni a fülembe
egész nap!
-- Akkor rendben? -- kérdezte Tinó.
-- Gyerünk, hozz egy dákót! -- mondta Meyer, és felsóhajtott.
Büszke volt magára, jól játszotta a szerepét. Annak ellenére,
hogy nem nyájaskodott feltűnően, sikerült rávennie a biliárdte-
rem egyik törzsvendégét, hogy játsszon vele egy partit. Ha majd
betoppan La Bresca, ha egyáltalán betoppan, itt találja Tinót,
amint régi öreg cimborájával, Stu Levine-nel, a Leary Street-i
dokkmunkással biliárdozik éppen. “Nagyon jó! -- gondolta ma-
gában Meyer. -- Holnap reggel egy kategóriával előléptethetnek."
-- Kezdjük azzal, hogy rosszul tartod a dákót -- magyarázta
Tinó. -- Nézd -- mutatta --, így kell tartanod, ha lukra játszol!
-- Így? -- kérdezte Meyer, és utánozni próbálta Tinót.
-- Köszvényes vagy, haver? -- kérdezte Tinó, és hahotázni
kezdett a saját viccén, megingatva Meyert abban a meggyőző-
désében, hogy neki nincs humorérzéke.
Tinó egy különleges angol falsot alkalmazott, annak érdeké-
ben, hogy a golyója balra térjen ki az érintést követően, Meyer
eközben sűrűn az órájára pillantott, és figyelte az ajtót, amelyen
alig húsz perc elteltével La Bresca besétált. Meyer a leírás alapján
azonnal felismerte, de tüstént hátat is fordított neki, nehogy fel-

116
tűnjön valakinek az érdeklődése, figyelmesen hallgatta Tinó
előadását, hallgatta idétlen jópofáskodását, arról, hogy azért
nevezik angol falsnak ezt a lökésmódot, mert ha egy angol férfi
golyóját megütik egy bottal, ugyanolyan fehér lesz, mint az asz-
talon lévő biliárdgolyó. Világos, nem?
Tinó remekül szórakozott, Meyer is vele nevetett, és La Bresca
csak azt látta, amikor az asztalhoz közeledett, hogy Tinó és a jó
öreg cimborája, a Leary Street-i dokkmunkás nevetgélnek, ba-
rátságosan biliárdoznak, itt a környék barátságos biliárdtermé-
ben.
-- Halihó, Tinó! -- intett feléjük La Bresca.
-- Szia, Tony! -- viszonozta a köszöntést Tinó.
-- Hogy megy a sorod?
-- Hol így, hol úgy. Tony, ez itt Stu Levine.
-- Örülök, hogy megismertelek -- mondta La Bresca.
-- Részemről a szerencse -- válaszolt Meyer, és a kezét nyúj-
totta.
-- Ez itt Tony La Bresca. Kiváló spíler.
-- Nálad senki se jobb! -- mondta La Bresca.
-- Stu úgy játszik, ahogy Angié szokott. Emlékszel még
Angie-re, ahogy bénáskodott? Stu pontosan úgy játszik.
-- Hogyne emlékeznék rá! -- mondta La Bresca, és mindketten
nevetni kezdtek. Meyer velük nevetett, az ördög tudja, miért.
-- Stut az apja tanította biliárdozni -- mondta Tinó.
-- Igen? És ki tanította az apját? -- kérdezte La Bresca, és
mindketten ismét hahotázni kezdtek.
-- Hallom, akadt valami munkád -- mondta Tinó.
-- Ez igaz.

117
 -- Mára már végeztél?
-- Aha! De gondoltam, gurítok egyet-kettőt vacsora előtt. Nem
láttad Caloochot errefelé?
-- De. Ott van az ablaknál.
-- Gondoltam, lökök vele egyet.
-- Miért nem maradsz itt velünk?
-- Kösz! -- mondta La Bresca. -- De megígértem Caloochnak,
hogy vele játszom. Különben is elég a te bajod itt.
-- Na, hallod ezt, Stu? -- mondta Tinó. -- Azt hiszi, hogy bajban
vagyok.
-- Látjuk még egymást -- mondta La Bresca, elindult az ablak
melletti asztal felé. Csíkos ingben egy magas, sovány férfi hajolt
az asztalra a legoptimálisabb helyzetet kereste a lökéshez. La
Bresca megvárta, míg ellöki a golyót, aztán mindketten a bejárati
ajtóhoz mentek. Egy üres asztal felett kigyulladt a lámpa. La
Bresca és a férfi, akit Caloochnak neveztek, odamentek ehhez az
asztalhoz, levették a dákókat, elhelyezték a golyókat, és meg-
kezdődött a játék.
-- Ki ez a Calooch? -- érdeklődött Meyer.
-- Ő? Ő Pete Calucci -- felelte Tinó.
-- Tony haverja?
-- Persze. Igen régről ismerik egymást.
Calooch és La Bresca teljesen belemerültek a beszélgetésbe.
Alig játszottak. Csak járt a szájuk, néha egyikük lökött egyet,
aztán újra dumálni kezdtek, és ez így ment majd egy óra hosszat.
Az óra elteltével a két férfi visszarakta a dákókat, és kezet ráztak.
Calooch visszament az ablak melletti asztalhoz, La Bresca pedig

118
odament Tinó mellé, hogy megpihenjen egy kicsit. Meyer az
órájára pillantott.
-- A rohadt életbe, mindjárt hat óra! -- mondta. Ideje lelécel-
nem, mert az asszony kitapossa a belem!
-- Stu, öröm volt játszani veled -- mosolygott Tinó --, ha ked-
ved szottyan, ugorj be máskor is!
-- Kösz. Biztos találkozunk még -- felelte Meyer.
Odakint a naplemente sápadt szürkesége ereszkedett a városra,
a kihalt és üres utcát a fagyos, dermesztő szél uralta. Anthony La
Bresca komótos léptekkel haladt, fázósan dzsekije zsebébe dugta
a kezét, gallérját felhajtotta, nyaka köré tekert zöld sálját vadul
cibálta a szél. Meyer okulva Kling előző napi kudarcán, messzire
lemaradva követte őt, hisz egy ilyen tapasztalt öreg róka, mint ő,
nem követheti el ugyanazt a hibát. A lélekdermesztő hideg miatt
elnéptelenedett utcák nem könnyítették meg a helyzetét. Lénye-
gesen könnyebb valakit követni a népes forgatagban, mint így,
amikor ügy tűnik, ketten vannak az egész világon, és az egyik
bármely pillanatban visszafordulhat egy lépés zajára, vagy a
szeme sarkából megpillanthatja azt, aki követi. Meyer tiszteletre
méltó távolságot tartott, kapualjból kapualjba osont, nem volt
ellenére a testmozgás, mert enélkül megveszi őt az isten hidege,
arról is meg volt győződve, hogy ez a legjobb módja a rejtőz-
ködésnek, ugyanakkor nem hagyhatta figyelmen kívül azt az
esélyt, hogy ha Bresca hirtelen irányt változtatna egy saroknál,
vagy váratlanul belépne egy épületbe, azon nyomban szem elől
tévesztené őt.
A lány egy Buickban várakozott.

119
 A kocsi fekete volt, Meyer azonosította az évjáratot, és felje-
gyezte, a rendszámot azonban képtelen volt leolvasni, mert a
kocsi messze állt tőle, két háztömbnyire parkolt a járda mellett.
Járt a motorja. A kipufogó szürke szénmonoxid felhőt eregetett
az ugyancsak szürke és kihalt utcára. La Bresca megállt a kocsi
mellett, Meyer pedig beugrott a legközelebbi kapualjba, ahol
történetesen egy zálogház üvegezett kirakata díszlett. Szaxofo-
nok, írógépek, fényképezőgépek, teniszütők, horgászbotok, antik
porcelánok között kipislogva kereste Meyer a megfelelő helyze-
tet, ahonnan leolvashatja a Buick rendszámát. Sikertelen volt
minden igyekezete.
A lány szőke haja szétterült a vállán, áthajolt az első ülésen, és
kinyitotta La Brescának a kocsi ajtaját. A fiú beszállt, és helyet
foglalt a lány mellett. Meyer épp akkor ugrott ki az utcára, amikor
a hatalmas, fekete Buick kilőtt a járda mellől. A rendszámát
ekkor sem sikerült leolvasnia.
Senki sem szeret szombaton dolgozni! Van abban valami
obszcén, ami már egyenesen az ember ellen való vétek. A
szombat az a pihenés előtti nap, amely arra való, hogy az ember
leengedje a gőzt, amit hétfőtől péntekig magába sűrített. Adva
van egy szeretni való, szélfutta márciusi nap, az égen gyülekező
hófelhőkkel, egy reménykedő, nyugodt és ünnepélyes város,
adva van egy ilyen kellemes szombat, ilyenkor lehet-e nagysze-
rűbb dolog, mint tüzet rakni háromszobás lakásod kandallójában,
és elvonulva a világtól, pöfékelni. Vagy ha nincs kandallód,
lehet-e kellemesebb módja a szombat eltöltésének, mint hogy
öntesz magadnak néhány pohár Bourbont, összebújsz egy sző-
kével vagy egy könyvvel, és a Háború és békével múlatod az időt,

120
Shakespeare talán nem azokból a szombatokból merítette legjobb
vígjátékainak ihletét, amelyeken egy szolgálólánnyal iddogált
békésen egy kényelmes ágyban? A szombat a nyugalom napja.
Lehetővé teszi számodra, hogy eldöntsd, mit kezdj magaddal,
hogy ledőlj az ágytakaróra, és eltűnődj, mire használd a szabad-
ságodat, rákényszerít, hogy téblábolj a szobákban, elfoglaltságot
keresve magadnak, mialatt rosszkedvűen azzal a felismeréssel
barátkozol, hogy a hét legmagányosabb éjszakája áll előtted.
Senki sem szeret szombaton dolgozni, ezért senki nem is
dolgozik szombaton.
Kivéve a zsarukat.
Gürc, gürc, gürc, munka, munka, munka, amelyet áthat a köz
iránti felelősségtudat, az emberiség iránt érzett elkötelezettség.
A törvényes rend őrei testükkel, lelkükkel tettre készek az év
minden egyes napján, a szent cél érdekében.
Andy Parker az íróasztal melletti forgószékben szunyókált.
-- Van itt valaki? -- kérdezte az első festő.
-- Micsoda?! Mi van?! -- riadt fel Parker, felkapva a fejét, ha-
talmas mancsával végigsimogatta az arcát, és mordult egyet.
-- Mi a fészkes fene történt, mit ijesztgetik az embert?!
-- Elmegyünk -- közölte a férfi.
-- Végeztünk a munkával -- mondta a másik.
-- A szerszámokat már fel is pakoltuk a kocsira, de nem akar-
tunk elmenni anélkül, hogy a többiektől is elköszönjünk. Hol
vannak a többiek?
-- Eligazításon, a hadnagy szobájában -- mondta Parker.
-- Hát akkor bekukkantunk, és elbúcsúzunk.
-- Ezt nem tanácsolnám -- mondta Parker.

121
 -- Aztán miért nem?
-- Mert gyilkossági ügyet tárgyalnak. Talán nem az a legmeg-
felelőbb pillanat a búcsúra, amikor egy gyilkossági ügyet tár-
gyalnak.
-- Köszönni is tilos?
-- Tudják mit? Köszönjenek el tőlem, oké?
-- Azért ez nem egészen ugyanaz -- mondta az első festő.
-- Ha nem, hát nem. Akkor tekeregjenek egyet, és akkor bú-
csúzkodjanak, ha végeztek. Tizenkettő előtt befejezik. Tizenkettő
előtt be kell fejezniük!
-- Igen, de mi most fejeztük be!
-- Nem tudnának valamit még kitalálni, amit esetleg kihagy-
tak? -- javasolta Parker. -- Például nem festették még be az író-
gépeket, a vízvezetéket, sőt a fegyvereinket se. Apropó, hogy
felejthették ki a fegyvereinket, hiszen mindent összekentek ezzel
a rohadt zölddel ezen az átkozott helyen.
-- Hálásak lehetnének! -- méltatlankodott az első festő. -- Ke-
vés embert ismerek, aki szombaton egyáltalában hajlandó dol-
gozni, még fél napot is.
A két festő igen sértődötten távozott, Parker pedig visszasüly-
lyedt az íróasztala mögötti forgószékbe, és tovább szunyókált.
-- Milyen körzet ez, kikkel vagyok én itt körülvéve? – hábor-
gott Byrnes. -- Két gyakorlott emberem is elbaltázza a megfi-
gyelést, az egyik úgy jár-kel, mint egy elefánt a porcelánboltban,
a másik meg egyszerűen elveszti az emberét; jó átlag két ta-
pasztalt nyomozónak.

122
 -- Senki sem mondta, hogy a gyanúsítottnak kocsija is van --
mondta Meyer --, tegnap még csak arról volt szó, hogy gyors-
vasúttal közlekedik.
-- Így is volt -- szólt közbe Kling.
-- Valamint arról sem volt szó, hogy egy nő fogja várni őt ko-
csival -- folytatta Meyer.
-- Vagyis lerázta magát -- mondta Byrnes --, ami még nem is
lenne baj, ha a fickó hazament volna tegnap éjjel. De O'Brien ott
cövekéit egész éjjel La Brescáék háza előtt a Riverheaden, és a
fiú nem mutatkozott, amiből az következik, hogy halvány gőzünk
sincs jelenlegi tartózkodási helyéről. Vagy van? Az első számú
gyanúsítottunk szabadon császkál azon a napon, amelyiken a
polgármester-helyettest meg akarják ölni.
-- Nem, uram, valóban nem tudjuk, hol van La Bresca --
mondta Meyer.
-- Mert szem elől tévesztette!
-- Én is azt hiszem, uram.
-- És tudna valami magyarázatot adni erre a dologra, Meyer?
-- Nem tudok, uram. Szem elől tévesztettem.
-- Igen? Csodálatos! Dicséretben fogom részesíteni.
-- Köszönöm, uram.
-- Ne humorizáljon itt, Meyer!
-- Sajnálom, uram.
-- Ez egyáltalán nem egy istenverte vicc, nem akarom, hogy
Scanlon ugyanúgy végezze, két lyukkal a fejében, mint Cowper.
-- Én sem akarom, uram.
-- Oké, akkor az isten szerelmére, tanulja meg végre, hogyan
kell nyomon követni egy embert! Helyes?!

123
 -- Igen, uram.
-- És mi van azzal a másik emberrel, akiről azt mondta, hogy
La Bresca sokáig beszélgetett vele, mi is a neve?
-- Calucci, uram. Péter Calucci.
-- Utánanézett?
-- Igen, uram, még múlt éjjel, mielőtt hazamentem. Itt az
anyag, amit a Bűnügyi Nyilvántartóból kaptunk. Meyer egy
műanyag dossziét tett Byrnes asztalára, és visszalépett a helyére a
többi nyomozó közé, akik katonás rendben felsorakoztak a had-
nagy íróasztala előtt. Egyiküknek sem volt mosolygós kedve.
Legkevésbé a hadnagynak, hiszen valakinek elő kellett rukkolni
azzal az ötvenezer dollárral még tizenkét óra előtt, és számba
kellett venni azt a lehetőséget, hogy a polgármester-helyettes
hamarosan elindul a nagy mennyei városháza felé, úgyhogy
senkinek se volt mosolygós kedve. A hadnagy kinyitotta a dosz-
sziét, elsőnek az ujjlenyomatkártya fotókópiáját vette kézbe,
futólag ránézett, azután Calucci bűnügyi nyilvántartó lapjának
másolatát húzta elő. Átolvasta és megkérdezte:
NYILVÁNTARTÁSI IRODA
Név: Peter Vincent Calucci
Nyilvántartási napló száma: P421904
Felvett név, álnév: Calooch, Cocch, Kook______
Lakhelye: Isola South 91-edik utca 336.
Születésének időpontja: 1938. okt. 2.
Kora: 22 Születési hely: Isola_______________________
Magassága: 111 cm Súlya: 78 kg Hajszíne: barna
Szeme: barna_______________________________
Bőrszíne: kreol Foglalkozása: építőipari munkás

124
 Sebhely vagy tetoválás: vakbélműtétheg. Tetoválás
nincs______________________________________
Letartóztatta: Henry Butler járőr
A detektív azonosítási száma: 63-R1-1605-1960
Letartóztatás időpontja: 3/14/60 Isola North"
Vádemelés oka: Rablás
A bűntény rövidleírása: Calucci behatolt a North 65-ik utca
812. szám alatt lévő benzintöltő állomásra, és fegyverrel fenye-
gette a kútkezelőt, amennyiben az nem hajlandó kinyitni a széfet.
A kezelő azt mondta, hogy nem ismeri a kombinációt. Calucci
csőre töltötte a fegyvert, és lőni készült, amikor Butler járőr
odaérkezett (63-as körzet), és elfogta.
Korábbi priusz: nincs______________________
Ítélethozatal: Büntetőbíróság, 1960. március 15. Az ítélet
alapját képező vád: rablás. A 2125. büntetőtörvény alap-
ján_____________________________
Ítélet: Bűnösnek találtatott 7/8/60 Castleview Börtönben le-
töltendő 10 évre ítélve.

-- Mikor szabadult?
-- Megátalkodott fickó. Miután büntetésének egyharmadát le-
ülte, a további büntetés elengedéséért folyamodott, de elutasí-
tották. Minden évben újra kérelmezett, végül is hét év után ki-
engedték.
Byrnes a jelentést nézte.
-- Hol dolgozott? -- kérdezte.
-- Építéseken.
-- Lehet, hogy ott jött össze Brescával?

125
 -- Calucci nevelőtisztje közölte, hogy az utolsó munkahelye az
Abco Construction nevű cégnél volt, felhívtuk a társaságot, a
nyilvántartásukban szerepelt egy La Bresca nevű ember, aki
ugyanabban az időben ott dolgozott.
-- Jut is eszembe, van priusza ennek a La Brescának?
-- Nincsen, uram.
-- És Calucci a börtön óta tiszta?
-- A nevelőtiszt véleménye szerint igen, uram.
-- És ki lehet az a Dóm nevű illető, aki csütörtök éjjel hívta La
Brescát?
-- Elképzelésünk sincs róla, uram.
-- És miért nincs elképzelésünk, mert La Bresca kiszúrta, hogy
maga követi őt, igaz, Kling?
-- Igen, uram. Így van, uram.
-- Brown még mindig a lehallgató mellett ül?
-- Igen, uram.
-- Próbálkoztak már a besúgóinkkal?
-- Nem, uram, még nem.
-- Az ördögbe! Mikor akarnak végre megmozdulni? Déli ti-
zenkét óráig át kell adnunk ötvenezer dollárt! Most negyed ti-
zenegy! Hogy a francba...
-- Uram, megpróbáltunk ráállni Caluccira. A nevelőtisztje
adott egy címet, odaküldtünk egy embert, de a háziasszonya
közölte, hogy tegnap reggel óta nem látta.
-- Persze hogy nem! -- dühöngött Byrnes. -- Mindkettőjüket
felszedte már az a szőke nő vagy ki a fene, és most éppen azt
tárgyalják, hogyan fogják megölni Scanlont, ha nem kapják meg
a kért összeget. Kerítsék elő Danny Gimpet vagy a Hájas

126
Donnert, próbálják megtudni, ismernek-e egy Dóm nevű fickót,
aki egy nagyobb dohányt vesztett a két héttel ezelőtti bunyón! Ki
a franc bunyózott egyébként két héttel ezelőtt? Bajnoki meccs
volt?
-- Igen, uram.
-- Rendben van. Akkor indulás, csipkedjék magukat! Carellán
kívül tart más is kapcsolatot Gimppel?
-- Nem, uram.
-- És Donnerrel?
-- Én, uram.
-- Akkor nyomás, keresse meg, Willis!
-- Igenis, uram. Hacsak nincs éppen Floridában. A téli hideg
elől oda szokott menekülni.
-- A nyomorult spiclik, délre utazgatnak! -- zsörtölődött
Byrnes. -- Mi pedig itt rohadunk egy rakás őrülttel a nyakunkban,
akiknek az a rögeszméjük, hogy gyilkolniuk kell.
-- Igenis, uram! -- mondta Willis, és elhagyta az irodát.
-- Mi van azzal a másik lehetőséggel, hogy ez az egész a Süket
bulija? Jesszusom, remélem, ezt nem gondolják komolyan! Re-
mélem, hogy csak La Bresca, Calucci meg az a szőke démon, aki
múlt éjjel ellopta a fiút maga elől, Meyer...
-- Igen, uram...
-- ... és nem az a nyomorult Süket került elő megint. Egyébként
beszéltem a rendőrfőnökkel a dologról, és beszéltem a polgár-
mester-helyettessel, sőt magával a polgármesterrel is, mindany-
nyian egyetértettünk abban, hogy szó sem lehet az ötvenezer
dollár kifizetéséről! Meg kell próbálnunk nyakon csípni azt az
embert, aki majd eljön az ételhordóért, talán kiderül, hogy hová

127
vezetnek a szálak. Scanlonnak pedig védelmet kell biztosítanunk,
egyelőre ez minden. Azt akarom, hogy maguk ketten intézzék az
éthordó elhelyezését, és szem elől ne tévesszék azt a padot, azt
akarom, hogy még ma idehozzanak egy gyanúsítottat, és azt
akarom, hogy addig puhítsák, amíg nem beszél, hívjanak ide egy
ügyvédet, ha esetleg erősködik a Miranda-Escobedo betartása
miatt. Eredményt akarok még ma! Felfogták végre?
-- Igen, uram -- felelte Meyer.
-- Igen, uram -- visszhangozta Kling.
-- Gondolják, hogy elboldogulnak ezzel a feladattal, és nem
fogják elbaltázni, mint ahogy elbaltázták La Bresca megfigyelé-
sét?
-- Igen, uram, elboldogulunk.
-- Akkor munkára fel! És vissza ne merjenek jönni üres kézzel!
-- Igen, uram -- válaszolta Kling és Meyer egyszerre, és el-
hagyták az irodát.
-- És mi van azzal a kokós libával, egy lakásban volt a gyil-
kosunkkal? -- kérdezte Byrnes Hawestól.
-- Ezt vallotta, uram -- mondta Hawes.
-- És magának, Cotton, mi a véleménye erről?
-- Véleményem szerint mindent elkövetett, hogy a lány hul-
lamerev legyen, mire megkezdi a lövöldözést, ez a véleményem,
uram.
-- Ennél nagyobb baromságot még senki nem akart megetetni
velem -- mondta Byrnes. -- Menjen a pokolba, menjen, segítsen
Meyernek és Klingnek, menjen, és hívja fel a kórházat, tudja
meg, mi van Carellával, menjen, és csípje nyakon azt a két

128
gyújtogató stricit, aki kikészítette, menjen, és csináljon már va-
lamit, az isten szerelmére!
-- Igen, uram -- mondta Hawes, és kioldalgott a szobából.
Andy Parker felriadt a nagy sürgés-forgásra. Megmosta a kezét
és arcát hideg vízzel, kifújta az orrát, aztán így szólt:
-- A festők elköszöntek, üdvözletüket küldik.
-- Végre egy jó hír -- mondta Meyer.
-- Azon kívül volt egy telefonhívása is a Kerületi Ügyészi
Irodából.
-- Ki keresett?
-- Rollie Chabrier.
-- Mikor hívott?
-- Úgy félórája.
-- Miért nem kapcsolta be?
-- Miközben ott voltak a hadnaggyal? No, nem, uram!
-- Nagyon vártam ezt a hívást -- mondta Meyer, és azonnal
tárcsázta Chabrier számát.
-- Mr. Chabrier irodája -- mondta egy kellemes női hang.
-- Bernice, itt Meyer Meyer a nyolcvanhetesektől. Hallom,
hogy Rollie keresett nemrég.
-- Tényleg kereste -- hangzott a válasz.
-- Lenne olyan drága kapcsolni őt?
-- Ma már nem jön vissza.
-- Hogyhogy nem jön vissza? Hiszen még csak pár perccel
múlt tíz?
-- Nos -- mondta Bernice --, senki sem szeret szombaton dol-
gozni.

129
 A fekete éthordót, amely körülbelül ötvenezer bankjegy mé-
retű újságpapír-darabkát tartalmazott, Cotton Hawes nyomozó a
Grover Parkba vezető Clinton Street-i sétány harmadik padjára
helyezte, Hawes meleg alsóneműt, pulóvert, kötött kabátot, öl-
tönyt, felöltőt és fülvédőt viselt. Szenvedélyes síelő volt, síelt ő
már olyan napokon is, amikor a hegy lábánál a síbázison mínusz
négy, odafent a hegytetőn pedig mínusz harminc fok volt, és síelt
ő már olyan napokon is, amikor kezén-lábán csúszott le egy-
végtében a hegyről, nem szórakozásból, nem is sportból, pusztán
azért, hogy mielőbb közel kerüljön a menedékház kályhájának
melegéhez, mielőtt teste fagyott darabokra törne. De ilyen hide-
get még sohasem érzett. Az is borzasztó, hogy szombaton dol-
goznia kellett, de az már egyenesen otrombaság, hogy olyankor
kellett dolgoznia, amikor az időjárás azzal fenyegette az embert,
hogy kocsonyává fagyasztja a vérét. Ezen a szombaton csak
néhány mindenre elszánt ember dacolt az évszakhoz nem illő
széllel és időjárással, úgymint:
1. egy perecárus, a Clinton Street-i sétány bejáratánál,
2. két imádkozó apáca a park második padján,
3. egy csókolózó szerelmespár a harmadik pad mögötti füvön,
hálózsákba bújva,
4. egy vak ember a negyedik padon, vakvezető német juhász-
kutyájával és a kenyérmorzsákat csipegető galambokkal körül-
véve.
A perecárus egy Stanley Faulk nevű detektív volt, akit a park
másik oldalán lévő 88-as körzettől kölcsönöztek, ötvennyolcadik
évét taposta, különös ismertetőjele a pödrött, deresedő harcsa-
bajusz, melyet illő méltósággal viselt. Ez a bajusz könnyen fel-

130
ismerhetővé tette saját körzetében, ennek következtében leszű-
kült a rábízható feladatok köre. De ez a bajusz ugyanazt a hatást
gyakorolta a rosszfiúk lelkére, mint a zöld-fehér rádiós járőr
kocsi, nevezetesen, hogy ráijesszen a bűnözőkre, és elrettentse
őket. Faulk nem túlzottan lelkesedett az ötletért, hogy szolgálatra
vezényelték a nyolcvanhetesekhez egy olyan napon, mint ez a
mai, jó meleg pulóvereket öltött magára, és egy fekete kardigánt,
amelyen a cukorkaárusok emblémája díszelgett, öltözékét egy
fehér kötény tette teljessé. Állt a kocsija mögött, a pereceket
hosszú rudakra akasztotta. Az adóvevőt a kocsi tetejébe telepí-
tették.
A két imádkozó apáca: Meyer Meyer detektív és Bért Kling
valójában nem a Miatyánkot mormolták, hanem Byrnest szidták,
amiért a hadnagy érzetük szerint méltatlanul kipellengérezte őket
Hawes és Willis előtt, ez a megszégyenítés kellemetlen perceket
okozott nekik.
-- Még most is rohadtul érzem magam -- suttogta Meyer.
-- Miért? -- suttogta vissza Kling.
-- Úgy érzem, mintha dróton rángatnának.
A szerelmespár szerepének betöltését Hawes és Willis egymás
között sorshúzással döntötték el. A vitát közöttük a szerelmespár
nőtagja, az Eileen Burke névre hallgató rendőrnő robbantotta ki,
akivel néhány éve Willis együtt dolgozott egy lopási ügyben.
Eileen-nak vörös haja és zöld szeme volt, Eileen-nak remekbe
szabott, izmos lába és formás bokája volt, Eileennak káprázatos
melle volt, és bár Eileen lényegesen magasabb volt, mint Willis
(aki éppen csak elérte a testületnél előírt 170 centiméter), ez

131
Willist egyáltalán nem zavarta, mert mindig is vonzódott a ná-
lánál magasabb lányokhoz, és azok sem idegenkedtek tőle.
-- Azt várják el tőlünk, hogy élethűen alakítsuk a szerepünket
-- mondta Eileen-nak, és szorosan magához ölelte a meleg háló-
zsákban.
-- Már kezd kisebesedni a szám.
-- Csodás szája van.
-- Azt várják el tőlünk, hogy a dolgunkat végezzük.
-- Hm! -- hangzott a válasz.
-- Viszi el a kezét a fenekemről!
-- Ó, ez a feneke?
-- Pszt! Figyeljen csak! -- suttogta hirtelen a lány.
-- Hallom. Jön valaki. Legjobb, ha most megcsókol! A lány
megcsókolta, Willis fél szemmel a padot leste. Egy maga előtt
babakocsit toló dajka haladt el mellettük. Ki lehet az az eszement
őrült, aki ilyen lélekdermesztő időben az utcára küld egy cse-
csemőt?
A nő egyre távolodott a kocsival. Willis rendületlenül csóko-
lózott Eileen Burke B kategóriás nyomozóval.
-- Szer... nte... elm... m... a nő -- nyögdécselte Eileen.
-- Mit mond? -- nyögött Willis.
-- Azt mondtam, hogy szerintem elment már a nő mondta
Eileen, miközben elfordította az arcát hogy egy kis levegőhöz
jusson.
-- Ez meg mi?! -- kérdezte hirtelen Willis.
-- Mit rémüldözik, fehér bőrű testvérem? Ez csak a szolgálati
pisztolyom -- nevette el magát a lány.
-- Az ösvényre gondoltam. Figyeljen! Hallgatózni kezdtek.

132
 Valaki a pad felé közeledett.
Richárd Genero civil ruhában üldögélt a negyedik padon, sötét
szemüveget viselt, német juhászkutyája fejét simogatta, és ke-
nyérdarabkákat dobált a galamboknak, egyfolytában a nyár után
áhítozott, tisztán látta azt a fiatalembert, aki gyors léptekkel kö-
zeledett a harmadik padhoz, felkapta az éthordót, kutatva kör-
benézett, aztán elindult, nem a kijárat, hanem a park belseje felé.
Genero egy pillanatra megzavarodott. Most mit tegyen?
Őt valójában csak azért osztották be erre a szolgálatra, mert a
körzetben ezen a délutánon nem volt több használható ember
(márpedig a bűnesetek megakadályozásánál, legyen az bármely
időben és bármely napon, nincs fontosabb feladat, még akkor
sem, ha éppen egy szombati napról van szó), és valójában olyan
helyre osztották be, ami legkevésbé veszélyes, úgy gondolván,
hogy aki az éthordót elviszi, az azon nyomban visszafelé indul a
parkból a Grover Avenue felé, ahol Faulk, a pereces és Hawes,
aki a saját kocsijában a kanyarnál várakozik, azonnal nyakon
ragadják őt. De a gyanúsított befelé indult a parkban, Genero
padja felé, akinek nem volt kenyere az erőszak, úgyhogy csak ült,
és azt kívánta, hogy bár inkább otthon heverészne az ágyban, és
élvezné a forró zöldséglevest, amit a mamája feltálalna neki,
miközben régi olasz dalokat dúdolgatna a fülébe.
A lábánál pihenő kutya kitűnő rendőrségi kiképzést kapott,
mielőtt kirendelték volna ide a negyedik padra Generót az őr-
szobán, megismertették néhány kéz- és hangjelzéssel, mit sem
törődve azzal, hogy Genero világéletében félt a kutyáktól, kü-
lönösen az ilyen nagyobb fajtáktól, az a lehetőség pedig végképp
riadttá tette, hogy a kutya esetleg félreérti az uszítást. Mert mi van

133
akkor, ha a kutya az ő torkának ugrik a fiatalemberé helyett, aki
már csak néhány lépésre volt tőle, egyre sietősebben lépkedett, és
egyre türelmetlenebbül tekingetett jobbra-balra. Tegyük fel, hogy
ez történik, és akkor ez a dög cafatokra tépi, és akkor mit mon-
dana a mamája? Che bella cosa! Épp rendőrnek köllött neked
menni?
Willis felcsúsztatta adó-vevőjét a lány mellé, és hadarva be-
számolt a fejleményekről Hawesnak, aki a kocsijában a Gorver
Avenue-n várakozott, a legjobb helyen ahhoz, hogy az ellenkező
irányba elszelelő embert elszalassza. Willis dühösen igyekezett
lerángatni a hálózsák cipzárját, amely úgy tűnt, elakadt valami-
ben. Willist valójában nem zavarta, hogy nem tud kibújni egy
hálózsákból, ha olyan valakivel oszthatja meg, mint Eileen
Burke, aki izegve-mozogva próbált segíteni, hogy kiszabadulja-
nak, de Willis előtt felrémlett a hadnagy arca, aki ugyanúgy le-
rámolja majd őt, ahogy Klinggel és Meyerrel tette reggel, és ez
arra ösztökélte, hogy valóban lerángassa azt az átkozott cipzárt,
még mielőtt Eileen Burke élvezni kezdené ezt a tipitapit.
Generónak természetesen halvány gőze sem volt arról, hogy
Hawest már értesítették a fejleményekről, mindössze annyit
észlelt, hogy a gyanúsított karnyújtásnyira tőle elhaladt a pad
előtt. Felugrott, lekapta fekete szemüvegét, kinyitotta kabátja
harmadik gombját, úgy, ahogy ezt a tévé krimikben látta, elő-
kapta a pisztolyát, és lőtt. A saját lábába.
A gyanúsított futásnak eredt.
Genero a földre rogyott, a kutya nyalogatni kezdte az arcát.
Willisnek végre sikerült kikecmeregnie a hálózsákból, Eileen
is begombolta a blúzát, megigazította a harisnyatartóját, és

134
helyrerángatta magán a félrecsúszott kabátot, Hawes rohanva
érkezett a parkba, a harmadik pad mellett megcsúszott a felfa-
gyott úton, és teljes hosszában elvágódott a földön, akár ke-
zét-lábát törhette volna.
-- Állj! Rendőrség! -- ordított Willis.
És csodák csodája, a gyanúsított azonnal megtorpant, és
megvárta, amíg Willis fegyverrel a kezében és rúzsfoltokkal az
arcán odaér hozzá.
A gyanúsítottat Alan Parrynak hívták. Tájékoztatták jogairól, ő
azonban ügyvéd jelenléte nélkül is hajlandó volt válaszolni
minden kérdésre, pedig ezúttal az ügyvéd készenlétben állt, várva
arra az esetre, ha követelnék a jelenlétét.
-- Hol laksz, Alan? -- kérdezte Willis.
-- Itt a saroknál. Ismerem én magukat, fiúk, mindig látom
magukat a környéken. Nem ismernek meg? Itt lakom a saroknál.
-- Ismeritek? -- kérdezte Willis a többieket. Mindegyikük rázta
a fejét. Körbefogták a fiút, a pereces, a két apáca, a szerelmespár
és a nagydarab vörös hajú férfi, ősz tinccsel a fején, meleg alsó-
neműben és lüktető bokával.
-- Miért szaladtál el, Alan? -- faggatta Willis.
-- Mert lövést hallottam. Ezen a környéken, ha lövöldözést hall
az ember, tüstént szaladhatnékja támad.
-- Ki a társad?
-- Milyen társam?
-- A társad, aki benne van a buliban?
-- Miben van benne?
-- A beígért gyilkosságban!
-- Mibeeen?

135
 -- Ne kábíts, Alan! Szórakozol velünk? Hát elszórakoztatha-
tunk!
-- Hé, ember! Rossz nyomon jár -- mondta Parry.
-- Hol akartátok elosztani a dohányt?
-- Milyen dohányt?
-- A dohányt, ami abban az éthordóban van!
-- Figyeljen! Most láttam életemben először ezt az éthordót.
-- Ötvenezer dollár van abban az éthordóban! – mondta Willis.
-- Na, ki vele, Alan, ne tettesd magad hülyének!
Alan vagy nagyon ügyesen alakított, vagy valóban sejtelme
sem volt róla, hogy ötvenezer dollárnak kéne lenni az éthordóban,
amit elvitt a padról. Lassan ingatta a fejét, és bizonygatta:
-- Igazán nem tudok semmit a dohányról, csupán megkértek,
hogy hozzam el a padról ezt az éthordót, és én megtettem.
-- Ki kért meg rá?
-- Egy tagbaszakadt, szőke fickó, aki nagyothalló készüléket
viselt.
-- Elvárod, hogy ezt elhiggyem? -- mondta Willis. Ez a végszó
megbeszélt fordulat volt a nyolcvanhetesek között, melyet
gyakran alkalmaztak a gyanúsítottak kihallgatása során, Meyer
azonnal vette a lapot, és közbeszólt:
-- Nyugalom, Hal!
Ez volt a jeladás, amely Willis tudomására hozta, hogy elér-
kezett az idő az ellentétes szerepek eljátszására. (Az ezután kö-
vetkező színjátékban Willis játssza majd a megátalkodott zsarut,
aki szitkok özönét okádja szegény kis Alan Parryra, míg Meyer, a
szimpatikus atya figuráját alakítja.) A többi nyomozó pedig --
beleértve Faulkot is a 88-asoktól, akinek szintén nem volt idegen

136
ez a módszer, gyakran alkalmazta maga is saját körzetében --,
miként a görög tragédiák kórusa, tárgyilagosan és pártatlanul
asszisztál az eseményekhez.
Willis, anélkül hogy egy pillantást is vetett volna Meyerre,
kifakadt:
-- Hogy érted azt, hogy nyugalom? Ez a kis nyavalyás egy-
folytában hazudik, mint a vízfolyás, mióta behoztuk ide!
-- De hátha mégis ott volt az a hallókészülékes magas, szőke
férfi -- mondta Meyer. -- Adj neki még egy lehetőséget, hogy
elmondhassa nekünk! Jó?
-- Persze! És volt ott egy csíkos elefánt is, rózsaszínű pöty-
työkkel az oldalán! -- kiabált Willis. -- Ki a társad, te kis nyava-
lyás?!
-- Igazán nincs semmiféle társam -- mondta Parry. Aztán té-
tován Meyerhez fordult. -- Megmondaná, kérem, ennek az em-
bernek, hogy nincs semmiféle társam?
-- Higgadj le, Hal, oké?! -- mondta Meyer. -- Gyerünk, kezdd
el végre, Alan!
-- Hazafelé indultam, amikor egy...
-- Honnan?! -- csapott rá Willis.
-- Mi? -- kérdezte a fiú.
-- Azt kérdeztem, honnan jöttél?
-- A barátnőmtől.
-- Hol lakik a barátnőd?
-- A saroknál. Épp szemben a házzal, ahol lakom.
-- Mit csináltál ott?
-- Mit? Hát tudja, nem?
-- Nem, nem tudjuk -- mondta Willis.

137
 -- Az isten szerelmére, Hal -- szólt közbe Meyer --, legalább a
magánügyeibe ne turkálj, légy szíves!
-- Kösz -- mondta Parry.
-- Szóval meglátogattad a barátnődet -- mondta Meyer. -- Hány
órakor volt ez?
-- Fél tíz körül érkeztem. A lány anyja kilenckor indul melózni.
Szóval körülbelül fél tízkor mentem fel.
-- Munkanélküli vagy?!
-- Igen, uram.
-- Mikor dolgoztál utoljára?
-- Nos, az úgy volt...
-- A kérdésre válaszolj!
-- Adj neki lehetőséget, Hal!
-- Hantázik.
-- Csak válaszolni próbál neked -- mondta békítően Meyer. --
Nos, mi történt, Alan?
-- Volt egy állásom, de elejtettem a tojásokat.
-- Micsoda?
-- A Nyolcvanadik utcában egy zöldségesnél. A raktárban
dolgoztam, és egy nap kaptunk egy csomó tojást, azt kellett be-
pakolni a hűtőszekrénybe, és leejtettem két rekeszt. Erre kirúgtak.
-- Mióta dolgoztál ott?
-- A középiskola befejezése óta.
-- Mikor volt ez? -- kérdezte Willis.
-- Múlt év júniusában.
-- Befejezted a középiskolát?
-- Igen, uram. Leérettségiztem.
-- És mivel foglalkoztál azóta, hogy kirúgtak a zöldségestől?

138
 -- Semmivel -- vonta meg a vállát Parry.
-- Hány éves is vagy?
-- Tizenkilenc leszek... hányadika van ma?
-- Kilencedike.
-- Akkor jövő héten leszek tizenkilenc. Március 15-én.
-- Még megérheted, hogy a sitten fogod ünnepelni a születés-
napodat -- közölte Willis.
-- No, most már állítsd le magad! -- szólt közbe Meyer. -- Nem
akarom, hogy megfélemlítsd ezt a fiút! Nos, Alan, mi történt
azután, hogy ott hagytad a barátnődet?
-- Találkoztam azzal a hapsival.
-- Hol?
-- A Corona előtt.
-- Mi előtt?
-- A Corona előtt. Tudják, az a mozi, amelyik be van desz-
kázva, háromtömbnyire innen. Ismerik az épületet, nem?
-- Ismerjük -- mondta Willis.
-- Hát ott.
-- Mit csinált ott?
-- Csak álldogált, mintha várt volna valakire.
-- Aztán mi történt?
-- Megállított, és megkérdezte, hogy ráérek-e? Mondtam neki,
hogy az attól függ. Erre megkérdezte, akarok-e keresni öt dolcsit.
Én meg visszakérdeztem, hogy mit kéne érte csinálni? Azt
mondta, hogy a parkban a padon van egy éthordó, azért kéne
elugranom, ha azt elhozom neki, megkapom az ötöst. Megkér-
deztem tőle, hogy miért nem ő megy érte, azt mondta, hogy drótja
van valakivel, és még azt hihetné az illető, hogy nem jött el.

139
Megkért, hogy keressem meg az éthordót, és hozzam vissza ide a
mozi elé, és akkor nem kerülhetik el egymást a barátjával. A
Corona előtt beszélték meg a találkát. Ismerik a helyet, nem? Egy
zsarut lőttek ott le egyszer.
-- Mondtam, hogy ismerjük! -- vágott közbe Willis.
-- Aztán megkérdeztem tőle, hogy mi van az éthordóban, azt
mondta, hogy a kajája meg a szendvicsek mellett néhány apróság,
aztán megkérdeztem, hogy mi az a pár apróság, erre azt mondta,
hogy akarom az ötöst vagy nem. Persze elfogadtam az ötöst, és
elindultam az éthordóért.
-- Odaadta az öt dollárt?
-- Aha.
-- Mielőtt elmentél az éthordóért?
-- Aha.
-- Hazudik! -- kiáltott közbe Willis.
-- Isten bizony, ez az igazság.
-- Mit gondoltál, mi van az ételhordóban?
Parry megvonta a vállát.
-- Kaja. És más egyéb apróság. Ahogy mondta.
-- Ugyan, ne kábíts! Azt képzeled, hogy bevesszük ezt a du-
mát?! -- fortyant fel Willis.
-- Fiam! Valójában mit gondoltál, mi van abban az éthordó-
ban? -- kérdezte kedvesen Meyer.
-- Hát... azért nem tehetnek velem semmit, mert gondoltam
valamire, igaz?
-- Persze hogy nem -- nyugtatta jóindulatúan Meyer. -- Ha le-
csukhatnánk az embereket azért, amit gondolnak, akkor min-
dannyian börtönben kuksolhatnánk. Igaz?

140
 -- Az már biztos -- nevetett Parry.
Meyer is elnevette magát, a görög kórus szintén nevetett.
Mindenki nevetett, kivéve Willist, aki még mindig hűvös tekin-
tettel méregette Parryt.
-- Mégis mit gondoltál, mi lehet abban az éthordóban? -- kér-
dezte ismét Meyer.
-- Fű -- mondta Parry.
-- Kokós vagy? -- csapott le rá Willis.
-- Nem, uram! Még csak meg se próbáltam soha.
-- Tűrd fel az inged ujját!
-- Nem vagyok kokós, uram!
-- Hadd lássuk a karodat!
Parry felgyűrte az ingujját.
-- Oké -- mondta Willis.
-- Mondtam magának! -- válaszolt Parry.
-- Oké, mondtad. Mi a fenét akartál azzal az éthordóval? --
folytatta Willis.
-- Hogyhogy mit akartam...
-- A Corona az három tömbnyire keletre van innen. Te fel-
szedted az éthordót, és nyugat felé indultál. Mit akartál vele?
-- Semmit.
-- Akkor miért az ellenkező irányba indultál el?
-- Nem akartam ellenkező irányba indulni.
-- Nyugat felé indultál.
-- Nem, nyilván csak megzavarodtam.
-- Annyira megzavarodtál, hogy elfelejtetted, hol mentél be a
parkba, igaz? Elfelejtetted, hogy a bejárat mögötted van, ugye?
-- Nem. Nem felejtettem el, hogy hol a bejárat.

141
 -- Akkor miért befelé húztad a csíkot?
-- Már mondtam. Nyilván megzavarodtam...
-- Ez egy nyavalyás kis hazudozó! -- kiabált Willis. Mondhatsz
akármit, Meyer, én őrizetbe veszem!
-- Csak egy percet várj még! -- mondta Meyer. Ugye, tudod,
Alan, hogy nagy szarba kerülhetsz, ha tényleg kábítószer van
abban az éthordóban?
-- Miért? Még ha kábítószer is lenne benne, nem az enyém!
-- Én tudom, és hiszek neked, Alan. De a törvény nagyon
szigorú azokkal szemben, akiknél kábítószert találnak. Te is
tudod, hogy minden nepper, akit elkapnak, arra hivatkozik, hogy
másé az áru, sőt azt sem tudja, miként került hozzá, nem az övé és
így tovább. Még akkor is ezzel védekeznek, amikor egyértelműen
rajtakapjuk őket.
-- Hát, biztosan így van -- mondta Parry.
-- Na, látod, akkor megérted, hogy nem tudok neked túl sokat
segíteni, ha valóban kábítószer van abban az éthordóban.
-- Ez világos.
-- Nagyon is jól tudta ő, hogy nem narkó van a dobozban! A
társa küldte, hogy felmarkolja a dohányt mondta Willis.
-- Dehogyis! -- tiltakozott Parry.
-- Valóban nem is hallottál arról az ötvenezer dollárról? --
kérdezte halkan Meyer.
-- Semmit! -- mondta Parry, és megrázta a fejét. Mondom,
hogy a Corona előtt találkoztam azzal a pasival, és egy ötöst
adott, hogy elhozzam az éthordóját!
-- Amit te meg akartál fújni! -- szólt közbe Willis.
-- Micsodaaa?

142
 -- Hol akartad neki odaadni?
-- Nos... – tétovázott Parry, és Meyerre pillantott, aki bátorí-
tóan bólogatott felé. -- Nos, arra gondoltam, ha kábítószer van
benne, akkor hozzájuthatnék egy kis dohányhoz. Ezen a kör-
nyéken egy csomó fickó örömest fizetne az ilyen áruért.
-- Na, fiacskám, akkor nyisd ki gyorsan azt az éthordót! --
mondta Willis.
Parry megrázta a fejét.
-- Nem, nem akarom kinyitni.
-- Miért nem?
-- Ha kábítószer, akkor semmit nem tudok róla. Ha meg tény-
leg ötven rongy, akkor ahhoz semmi közöm. Semmiről sem tu-
dok. Több kérdésre nem felelek. Ez minden.
-- Ez minden.
-- Ez minden, Hal -- mondta Meyer is.
-- Eredj a francba, kölyök!
-- Tényleg elmehetek?
-- Aha, elmehetsz! -- legyintett fáradtan Willis.
A fiú felugrott, és anélkül hogy rájuk nézett volna, kisietett a
folyosóra vezető ajtón. Lefelé tartott, léptei visszhangoztak az
utcára vezető vaslépcsőn.
-- Nos? -- fordult Willis a többiekhez.
-- Úgy haladunk, akár a rák, seggel hátrafelé – mondta Hawes.
-- Követni kellett volna a fiút, és nem elkapni. Lehet, hogy el-
vezetett volna bennünket a Sükethez.
-- A hadnagynak nem ez volt a véleménye. A hadnagy szerint
nincs olyan marha, aki egy idegent küld ötvenezer dollárért. A

143
hadnagy szerint, aki eljön az éthordóért, annak a banda tagjának
kell lennie.
-- Nos, akkor a hadnagy ezúttal is téved! – jelentette ki Hawes.
-- Tudjátok, mi az érzésem? -- kérdezte Kling.
-- Nos?
-- Hogy a Süket eleve tudta, semmi nem lesz az éthordóban.
Ezért nyugodtan megkockáztathatta, hogy egy idegent küld érte.
Tudta, hogy nem lesz ott a pénz, és tudta, hogy akárkit küld, úgyis
elkapjuk.
-- Ha ez igaz, akkor... -- kezdte Willis.
-- Akkor meg akarja ölni Scanlont! -- fejezte be a mondatot
Kling.
Szemük egymásra villant. Faulk megvakargatta a fejét, aztán
megszólalt:
-- Nos, ha a továbbiakban nincs szükségetek rám, jobb lesz, ha
visszamegyek a park túloldalára!
-- Oké, Stan, kösz a segítséget -- mondta Meyer.
-- Ugyan, szóra sem érdemes -- legyintett Faulk, és ott hagyta
őket.
-- Kimondottan kellemes volt a megbízatásom -- jelentette ki
Eileen Burke, és jelentőségteljes pillantást vetett Willisre, majd a
fenekét ringatva ő is kivonult a szobából.
-- Nem zörög a haraszt... dúdolta Meyer.
-- Ha a szél nem fújja! -- fejezte be a dalt Kling.
-- Menjetek a francba! -- mordult rájuk Willis. Majd hirtelen
meggondolta magát, és alázatosan hozzátette: -- Kedves nővér-
kék!

144
 Ha senki sem szeret szombaton dolgozni, akkor végképp nincs
ember, aki ezt szombaton este tenné szívesen!
Szombaton este, babám, bele kell rúgni a nagybőgőbe, szom-
baton este el kell menni valahová, és szögre kell akasztani min-
den terhet. Szombaton este az ember selyempapucsot vesz, és
bársonyköntöst, ledobja magáról a monogramos, mandzsettás
inget, még a köldökét is bekölnizi, és nevetve, jókedvűen múlatja
az időt. Még ez az elátkozott város is más arcot mutat szombaton
este, kontúrjai meglágyulnak, illatos és kisminkelt és meghódít-
ható, fényeinek csillogása hátborzongatóan gyönyörű. A pirosak,
a narancssárgák, a neonok kékje és a vibráló zöldek kacsintgat-
nak az emberre szüntelen, mintha egy gyors találkára hívogatnák
egy kis házikóba, ahol a párnán, a felhőkarcolók áttetsző hűvös-
sége mögött minaretekről álmodhat az ember. Izgalom is akad
ebben a városban szombaton este, de ez is átszellemül egyfajta
várakozástól. Nem is olyan elátkozott ez a város. Legalábbis
szombat este nem az.
Nem az, ha közel áll a szívedhez.
Senki sem szeret szombaton este dolgozni.
Mivel senki sem szeret szombaton este dolgozni, a 87. körzet
nyomozói örülhettek volna, amikor a rendőrfőnök felhívta
Byrnes hadnagyot, és közölte vele, hogy a Kerületi Ügyészség
biztonsági embereit bízta meg Scanlon polgármester-helyettes
védelmével. Ha egyáltalán képesek lettek volna bármit is érezni a
87-esek, akkor szerencsésnek érezhették volna magukat. A
rendőrfőnök döntése ennek ellenére váratlanul érte őket. Min-
degyikük elindult külön-külön, hogy eltöltse a szombat estét, ki
folytatta a munkát az utcán, ki hazament pihenni, de mindegyi-

145
küket a közös kudarc érzése hatotta át. Egyikük sem sejtette,
hogy milyen szerencséjük volt.
A Kerületi Ügyészség két nyomozója nagy tapasztalattal ren-
delkezett, már azelőtt is végeztek ehhez hasonló kényes munkát.
Amikor azon az estén a polgármester-helyettes személyes sofőrje
értük jött, már a Törvényszék épülete előtt álltak a járdán, ami
csak néhány sarokra volt a kerületi ügyész irodájától. Pont nyolc
óra volt. A polgármester-helyettes sofőrje fél órával korábban
hozta ki a városi garázsból a Cadillac limuzint. Leporolta az
üléshuzatot, fényesre törölte a sárhányót, szarvasbőrrel meg-
tisztogatta az ablakokat, és kiürítette a hamutálat. Miután min-
dennel elkészült, elégedetten nyugtázta, hogy a két detektívre
nem kellett várakoznia. Utálta a pontatlan embereket.
A polgármester-helyettes lakásához hajtottak a Smoke Rise-ra,
ott az egyik detektív kiszállt a kocsiból, és becsöngetett a bejárati
ajtón, fekete egyenruhás szobalány engedte be a hatalmas kő-
házba. A polgármester-helyettes lesétált a hallba vezető hosszú
márványlépcsőn, kezet rázott a Kerületi Ügyészség biztonsági
emberével, elnézését kérte, amiért a szombat estéjét kénytelen
igénybe venni, és néhány megjegyzést tett erről az “ostoba ügy-
ről", majd felszólt a feleségének, hogy a kocsi megérkezett. Pár
pillanat múlva az asszony megjelent a lépcsőn, a polgármes-
ter-helyettes bemutatta őt a Kerületi Ügyészség biztonsági em-
berének, aztán elindultak az ajtó felé.
Először a detektív lépett ki, figyelmesen körbenézett az utcán,
még a házat szegélyező bokrok alá is bekukkantott, azután a
gépkocsihoz kísérte a polgármester-helyettest és a feleségét.
Kitárta a kocsi ajtaját. A másik detektív ezalatt a kocsi túloldalán

146
állt, és amikor a házaspár elfoglalta a helyét, társával együtt ő is
beült a szemközti pótülésre. A kocsi műszerfalán levő óra 8 óra
30 percet mutatott. A polgármester-helyettes személyi sofőrje
elindította a kocsit, a polgármester-helyettes viccekkel szóra-
koztatta a detektíveket, méltóságteljesen haladtak a szélfútta,
elegáns Smoke Riseon, végighajtottak a folyó északi partján,
majd egy bekötőútra fordultak, amely a River Highwayre veze-
tett. Az újságok már egy héttel korábban hírül adták, hogy ezen
az estén, kilenc órakor a polgármester-helyettes beszédet fog
mondani a város legnagyobb zsinagógája előtt. A polgármes-
ter-helyettes Smoke Rise-i háza mindössze tizenöt percre volt a
zsinagógától, ezért a sofőr kényelmesen és óvatosan vezetett, a
Kerületi Ügyészség két biztonsági embere pedig szemmel tartotta
a Cadillac mellett jobbról-balról elhúzó gépkocsikat.
Amikor a műszerfalon levő óra 8 óra 45 percet mutatott, a
Cadillac felrobbant.
Nagy erejű pokolgép volt. Valahol a motortérben helyezték el,
a szétrobbanó acélszilánkok papundekliként tépték le a kocsi
tetejét, a robbanás ereje a kocsiajtót az úttestre röpítette. Az autó
irányíthatatlanul átszáguldott két sávot, aztán oldalára dőlt, mint
egy acélszörnyeteg, és lángba borult. Egy mellette haladó
sportkocsi megpróbálta kikerülni a lángoló Cadillacet. Ekkor
következett be a második robbanás, és a sportkocsi nekicsapódott
a folyót szegélyező vaskorlátnak.
Amikor a rendőrség megérkezett, a szerencsétlenül járt két
autó utasai közül csak egyetlen személyt találtak élve, egy se-
bektől vérző tizenhét év körüli lányt, aki a sportkocsi szélvédőjén
keresztül kirepült az úttestre.

147
 Vasárnap délelőtt 10-től 12-ig tartott a látogatási idő a Buena
Vista Kórházban. Ez forgalmas nap volt, sokkal forgalmasabb,
mint például a szerda, mert szombat este gyakoribbak a balesetek,
törnek a kezek-lábak, törnek a fejek, reccsennek a bordák. Sehol
nincs olyan sürgés-forgás, mint szombat este egy nagyvárosi
kórház baleseti ügyeletén. Vasárnap délelőtt aztán mi sem ter-
mészetesebb, mint meglátogatni a kórházban a barátokat, roko-
nokat, akik szombaton szerencsétlenül jártak.
Steve Carellát csütörtök este érte el balsorsa, most vasárnap
délelőtt felpárnázva üldögélt az ágyában, és várta, hogy felesége,
Teddy megérkezzen hozzá, elnyűttnek és ápolatlannak érezte
magát, holott alig tíz perce borotválkozott. Pár nap alatt a kór-
házban négy kilót fogyott (nem egyszerű feladat egy időben enni
és lélegzetet venni, úgy, hogy közben az ember feje be van pó-
lyálva, és az orra le van ragasztva), sajgótt minden porcikája, és
úgy érezte, minden mozdulat újabb és újabb sebet ejt rajta, és ez
nemigen tett jót a közérzetének.
Csütörtök este óta éppenséggel elég ideje volt végiggondolni a
történteket, a düh, az indulat és az elszánt bosszú egyaránt helyet
kapott gondolataiban, végül is arra a következtetésre jutott, hogy
a Süket felelős mindenért. Ennek annál is inkább így kell lennie,
meditált Carella, mert csak így magyarázható a két nyavalyás
csavargóval szembeni veresége (különben, Krisztus szerelmére,
hogyan fordulhatna elő, hogy egy ilyen tapasztalt nyomozót
kikészítsen két semmirekellő kölyök), vereségéért csak a mes-
terbűnöző lehet felelős. A mesterbűnözők arra is jók -- gondolta
Carella --, hogy az ember mentséget találjon a saját gyengesé-
gére. Meyer régi kedvenc zsidó vicce jutott eszébe: A hadnagy

148
buzdítja a katonákat a lövészárokban: “Most pedig kitörünk, fiúk!
Közelharcra kerül sor, ember ember ellen!" Ojve -- sóhajt Jankele
--, nem mondhatnák meg, hogy név szerint ki az én emberem,
hátha meg tudnánk egyezni." Carella pontosan tudta, ki az ő
embere.
Hogy a Süket valóban mesterbűnöző volt-e, vagy sem, ez vita
tárgyát képezheti. Carella elhatározta, amint hazamegy, legelő-
ször ezt fogja megvitatni kollégáival. Hazameneteléről az agy-
sebész szerint, aki megvizsgálta a koponyáját, csak csütörtök
táján lehet szó, mert ezek az ütésből származó eszméletvesztések
együtt járhatnak belső vérzéssel, ilyen esetben legalább egy hét
szigorú megfigyelésre van szükség. Próbálna csak az ember vi-
tatkozni az orvosokkal!
Talán a Süket nem is mesterbűnöző. Talán csak ügyesebb, mint
azok a rendőrök, akikkel szembekerült, és ez gátlástalan tettekre
bátorítja őt. Adva van egy szuperintelligens bűnöző, előfordul-
hat-e, hogy egy átlagos intelligenciájú zsaru rájön, milyen ördögi
tervet eszelt ki? Erről van szó! -- gondolta magában Carella.
Ördögi! Ez az! Ördögi. Mert ördögi terv, hogy ötezer dollárt
követel, aztán megöli a park- és közterület felügyelőségi főtaná-
csost, és ördögi terv, hogy ötvenezer dollárt követel, és aztán
kinyírja a polgármester-helyettest, elgondolni is szörnyű, meny-
nyit fog követelni legközelebb, és ki lesz a következő áldozat?
Mert biztos lesz még újabb követelése, amit ha nem teljesítenek,
ismét egy ember életébe kerül. Vagy nem lesz? Hogyan tudná
egy átlagos ember követni ezt az ördögi logikát? Sehogy, mert ő
mesterbűnöző.

149
 Ugyanakkor -- latolgatta Carella -- ő egy emberi lény, és
számol az emberi tényezővel. Úgy okoskodik, hogy feltételeket
szab, és büntet, úgy okoskodik, hogy minden egyes esetben
megpróbáljuk megállítani őt, de azzal, hogy próbálkozásaink
kudarcba fulladnak, mi kényszerítjük, hogy beváltsa fenyegeté-
seit. Ez pedig azt jelenti, hogy korábbi két zsarolási kísérlete egy
nagy buli előkészítése csupán. Vélhetően felfelé halad a társa-
dalmi ranglistán, a második követelése tízszerese volt az első
összegnek, fejem tenném rá, hogy a következő kijelölt áldozat
James Martin Vale, a polgármester lesz, és ezúttal is a tízszeresét
fogja követelni az előző ősszegnek: ötszázezer dollárt! Ez aztán a
nagy kaszálás!
Én csak egy mesterbűnöző másodhegedűse vagyok? Másod-
hegedűsnek kell lennem mellette? Valóban egy nagy vad elejté-
sére készül, vagy valami egészen más ördögi (már megint itt
tartunk) terv munkál az agyában?"
Ebben a pillanatban Teddy Carella lépett be a kórterembe.
Ettől a pillanattól kezdve csak arra tudott gondolni, hogy ő csó-
kolja meg előbb a feleségét, vagy fordítva. Miután az ő orra le
volt tapasztva, az asszonyra bízta a döntést, Teddy leleményesen
oldotta meg ezt a feladatot, amelytől Carella agyában vad, ördögi
terv született, amit ha sikerül megvalósítania, örökre kitiltják a
Buena Vista Kórházból.
Még az egyágyas szobákból is.
Richárd Genero járőr szintén ebben a kórházban feküdt ezen a
vasárnap délelőttön, de gondolatai távolról sem voltak erotiku-
sak, sokkal inkább nagyra törők. A gyilkosságokat általában nem
verték nagydobra, de ezen a reggelen egy szemfüles riporter

150
kiszimatolta, hogy Genero lábsérülése és a tegnap esti
Scanlon-gyilkosság között lehetséges valami kapcsolat. A rend-
őrségnek és a városi hivatalnokoknak sikerült megakadályozni-
uk, hogy a lapok megszellőztessék a zsaroló telefonhívások és a
levelekről szállingózó híreket, de az egyik fővárosi napilap új-
ságírója azon elmélkedett cikkében, hogy vajon a park mellett
levő külvárosi körzet nyomozói tudtak-e a polgármes-
ter-helyettes életét fenyegető veszélyről, és vajon nem ezzel
kapcsolatos-e az a csapdát állító akció, melynek során egy bátor
közrendőr megsebesült a lábán, amikor megkísérelte elfogni a
feltételezett gyilkost. A riporter bárhonnan is ásta elő ezt az in-
formációt, elfelejtette közölni, hogy Genero saját maga lőtt a
lábába, és hogy a kutyától meg a bűnözőtől való félelme, vala-
mint az ilyen helyzetekben való járatlansága akadályozta meg
abban, hogy a menekülő után lőjön.
Genero apja, aki maga is közalkalmazott volt, több mint húsz
évet töltött el a Köztisztasági Hivatalnál, mit sem tudott arról,
hogy a fia véletlenül lőtt a saját lábába. Csupán annyit tudott,
hogy a fia igazi hős. És ahogy az egy hősnek dukál, fehér kar-
tondobozba csomagolt tortát vitt a kórházba, feleségével ült a fia
ágya szélén a negyedik emeleti kórterem csendjében, és nézték,
ahogy fiuk a süteményt majszolja, és latolgatták Genero majd-
nem biztosnak mondható előléptetését C kategóriás detektívvé.
Az előléptetés gondolata eddig fel sem merült Genero fejében, de
ahogy apja előadta a parkban lezajló előző napi eseményeket,
ecsetelte bátor helytállását, maga is hinni kezdte, hogy nélküle
aligha fogták volna el a gyanúsítottat. A lábába küldött figyel-
meztető lövés nélkül a menekülő Alan Parry soha nem állt volna

151
meg. Az a tény, hogy Parry közben gyanún kívül került, egyál-
talán nem zavarta. Most, hogy kiderült, Parry nem jelentett ve-
szélyt, az egy dolog, de hol voltak akkor a többiek, amikor Parry
egyenesen felé szaladt az ételhordóval és isten tudja, még mivel a
kezében, akkor hol voltak a többiek? És honnan tudhatták, ami-
kor Genero bátran előrántotta a fegyverét, hogy Parry csak egy
ártalmatlan senki, no nem, uraim, ezt ott, akkor lehetetlen volt
megmondani.
-- Bátor voltál, fiam -- jelentette ki Genero apja, és lenyalta a
szája széléről a sajtmaradékot. -- Te állítottad meg!
-- Ez igaz -- mondta Genero, és ez igaz is volt.
-- Te kockáztattad az életedet.
-- Ez igaz -- mondta Genero, és ez igaz is volt.
-- Talán elő is léptetnek.
-- Jó lenne.
-- Felhívom a főnöködet -- szólalt meg a mama is.
-- Azt ne tedd, mama!
-- Perché no?
-- Perché... Ne beszélj nekem olaszul, mama! Tudod, hogy alig
értek pár szót.
-- Vergogna! -- mondta az anya. -- Szégyen, hogy egy olasz
nem érti az anyanyelvét! Felhívom a főnöködet!
-- Nem úgy kell azt csinálni, mama!
-- Hát hogyan? -- kérdezte az apja.
-- Terjeszteni kell mindenütt.
-- Terjeszteni? Kinek?
-- Az embereknek.
-- Milyen embereknek?

152
 -- Például Carella is ugyanebben a kórházban fekszik, egy
emelettel feljebb. Talán...
-- Carella? Chi é questa Carella?
-- Mama, kérlek!
-- Ki ez a Carella?
-- A körzet egyik nyomozója.
-- Ahol te dolgozol? Si?
-- Si... de már kértelek, mama!
-- Ő is golyót kapott?
-- Nem, őt elpáholták.
-- Ugyanaz, aki rád lőtt?
-- Nem, nem ugyanaz -- felelte Genero, és ez szintén igaz volt.
-- Nem értem. Akkor mi köze ehhez az ügyhöz?
-- Nagyon befolyásos ember.
-- A főnököd is hallgat rá?
-- Az egész körzet munkáját Frick kapitány irányítja, valójában
ő a főnök. De Byrnes hadnagy, aki a nyomozók főnöke, igen
jóban van Carellával, mind a ketten B kategóriás nyomozók.
Nincs kizárva, hogy ha beszélek Carellával, és megtudja, hogy én
is ott voltam tegnap, és segítettem elkapni azt a fickót, akkor szól
majd néhány szót az érdekemben.
-- Csak hívja fel anyád a főnöködet! -- erősködött az apa is.
-- Ne! Jobb az, amit én mondtam.
-- Mi kell ahhoz, hogy valaki detektív lehessen? kérdezte az
anya.
-- Szerencse -- mondta Genero.
Sam Grossman hadnagyot mindig izgatták az érdekes szerke-
zetek, még akkor is, ha történetesen egy pokolgépről volt szó. Sőt

153
a robbanószerkezetek izgatták leginkább a fantáziáját. Mert mi
másról lehetne szó, megpillantva és megvizsgálva a kocsironcsot
és utasainak maradványait?! Kétségtelen, hogy valaki robbanó-
szerkezetet helyezett a polgármester-helyettes kocsijába, és két-
ségtelen az is, hogy a pokolgép felrobbanását meghatározott
időre állították be, és nem a kocsi gyújtáskábelére kötötték a
szerkezetet. A módszer felkeltette Grossman szakmai érdeklő-
dését, a gyújtásra kötött robbanószerkezetet primitívnek tartotta,
amihez nem kellett különösebb szakértelem, akármelyik
Gengszteriából ideszabadult majom ismerte ezt a megoldást. Ez
azonban egy időzített bomba volt, egy különleges módon időzí-
tett bomba, amelyet még csak nem is a gépkocsi órájára kötöttek
rá.
Honnan tudta mindezt Grossman megállapítani?
Nos, a rendőrségi labor dolgozói nem tétlenkednek még va-
sárnap sem. Nem beszélve arról, hogy a labor emberei két óra
számlapjára bukkantak a roncsok között. Az egyik a Cadillac
műszerfalán levő óráé volt, a másik viszont egy agyonreklámo-
zott, olcsó ébresztőóra számlapja. Más fontos bizonyítékra is
bukkantak a roncsok között, mégpedig egy olyan transzformátor
előlapjára, amely az egyenáramot váltóárammá alakítja át. A
készülék márkanevének töredéke még olvasható volt a fémlapon.
Ez a három bizonyíték úgy hevert Grossman asztalán, mintha
egy összerakós játék legfontosabb elemei lettek volna. Mást sem
kellett tenni, mint összeilleszteni a részeket, és le kellett vonni a
megfelelő következtetéseket. Kitűnő hangulatban volt a hadnagy
ezen a vasárnap délelőttön, mert a fia két nappal ezelőtt jelesre
vizsgázott kémiából. Mindig jókedvre derítette fia sikere. Arcán

154
elégedett ragyogással látott munkához, az világos volt, hogy egy
időzített bomba három darabja van előtte, azaz csak kettő, mert a
gépkocsi órájának számlapját figyelmen kívül hagyhatta. Bárki is
helyezte el a robbanószerkezetet, nem bízta a dolgot a saját ka-
rórájára, mert akkor egy vagy két másodperc különbség is köny-
nyen végzetessé válhatott volna az időzítésben -- egy-két má-
sodperc is elég lett volna, hogy a polgármester-helyettes ki-
szálljon a kocsiból, és elinduljon a zsinagóga felé. Az elektromos
órát tehát a műszerfal órájához kellett állítania. És miért használt
a merénylő elektromos órát? Mert nem akart olyan órát használni,
ami ketyeg. Az ugyanis feltűnő lehetett volna, különösen egy
ilyen csendesen járó motorral megáldott kocsiban. Mire jutottunk
eddig? Van egy elektromos ébresztőóránk és egy transzformá-
torunk, ami az egyenáramot váltóárammá változtatja át, amiből
az következik, hogy valakinek szüksége volt erre a változtatásra,
a Cadillac akkumulátora 12 voltos egyenáramot adott, míg az
elektromos óra nyilván váltóárammal működött, valószínű, hogy
a merénylő az akkumulátorra kötötte az órát, de ehhez szüksége
volt a transzformátorra. Nos, nézzük tovább! A pozitív vezetéket
az akkumulátorra kellett kötnie, a negatívot pedig a gépkocsi
bármelyik fém alkatrészéhez, merthogy földelésre is szükség
volt. Van tehát egy áramforrás, ami az órát működteti, az jár. A
többi már gyerekjáték. Kell egy elektromos gyutacs, annak mű-
ködtetéséhez elegendő energia áll a rendelkezésre, a kereskede-
lemben vásárolható legtöbb gyújtószerkezet 0,3-0,4 amperes
áram rákapcsolásával biztonságosan működtethető. Akkor néz-
zük, hol is tartunk? Van az akkumulátor.
- 12 volt egyenáram megy ... a transzformátorba...

155
 - TRAFÓ ..és működteti az elektromos órát...
- 110 volt váltóáram, TRAFÓ, óramotor meghatározott időre
beállítva, úgy 8 óra körül. Némi átalakításra volt csak szükség az
órában, hogy az ébresztő csengője helyett a kapcsolót működ-
tesse, így zárt az áramkör. Két vezetékre is szükség volt, egyik
közülük visszavezetett az akkuhoz, a másik a gyutacshoz, to-
vábbá szükségeltetett egy harmadik vezeték, amely a kocsi bár-
mely fémrészéhez csatlakoztatható. Valahogy így nézhetett ki az
egész, hát így valahogy.
Az egészet otthon összerakhatja bárki, és magával viheti egy
szerszámosládában, és pillanatok alatt rákötheti a kocsira -- ha
megbizonyosodott, hogy minden vezeték kellően szigetelve van,
nehogy valami kóboráram idő előtt robbanást okozzon. Az
egyetlen megoldandó kérdés, hogy miként juthatott a merénylő a
kocsi közelébe, de ez, hála Istennek, nem az én dolgom, gondolta
elégedetten Grossman. Fütyürészve bevégezte a rábízott munkát,
a telefonhoz ment, és feltárcsázta a nyolcvanhetesektől Meyer
Meyer nyomozót.
A városi garázs a belvárosban volt, a Dock Streeten, néhány
háztömbnyire a városházától. Meyer Meyer fél tizenegykor vette
fel a kocsijába Bért Klinget. Tíz perc alatt végighajtottak a Dix
folyó mentén. A beton és acélépülettel szemben az utca túlolda-
lán leparkoltak, Meyer gépiesen lehajtotta a napellenzőt, hogy a
Rendőrségi jármű felirat látható legyen, bár erre, vasárnap lévén,
semmi szükség nem volt.
A garázsmestert Spencer Coyle-nak hívták.
A Dick Tracyt olvasta éppen, nem töltötte el különösebb lel-
kesedéssel, hogy a két nyomozó megzavarta kedvenc képregé-

156
nyének élvezetében. Kényszerítenie kellett magát, hogy tekinte-
tét az újságról a nyomozókra emelje. Felállni azonban már vég-
képp nem volt hajlandó. A szék támlája a garázs csempézett
falának dőlt. A városi középületek legtöbbje ezzel az ízléstelen
sárgás árnyalatú csempével volt kirakva, Meyer nem tudta el-
dönteni, hogy a harmincas évek derekán megvesztegették a vá-
rosi anyagbeszerzőt, vagy egyszerűen csak színvak volt az iste-
nadta. A sápadt és borotválatlan Spencer Coyle lezseren a
csempéknek dőlt, előreterpesztette hosszú lábát, és továbbra is
kezében tartotta a képregény újságot, mint aki egyáltalán nem
hajlandó tudomást venni arról, hogy abbahagyatták vele az ol-
vasást, és alig várja, hogy folytathassa. Zöldesbarna overallt
viselt, mint általában a Szállítási és Fuvarozási Vállalat dolgozói,
tányérsapkáját pedig olyan eleganciával hordta, mintha legaláb-
bis a légierők őrnagya lenne. Egész viselkedése azt sugallta, hogy
nehezményezi, ha megzavarják, de még inkább nehezményezi,
ha vasárnap teszik ezt.
Más se hiányzott neki, csak ez a két nyomozó!
-- Mr. Coyle -- szólította meg Meyer --, az imént kaptunk egy
telefonértesítést a rendőrségi laboratóriumból azzal az üggyel
kapcsolatban, hogy a bomba...
-- Milyen bomba?! -- vágott közbe Coyle, és hatalmasat ser-
cintett a padlóra, közvetlenül Meyer kifényesített cipője elé.
-- Arról a bombáról van szó, amit a polgármester-helyettes
Cadillacjébe szereltek
-- mondta Kling, és epekedve várta, hogy Coyle megpróbál-
kozik még egy köpéssel, de Coyle nem próbálkozott.

157
 -- Ja! Arról a bombáról! -- mondta Coyle olyan hangon, mintha
mindennap előfordulna, hogy a város Cadillacjeibe bombákat
helyeznek el. -- Mi van azzal a bombával?
-- A laborból azt a felvilágosítást kaptuk, hogy bár elég bo-
nyolult szerkezetről van szó, gyerekjáték volt rákötni a kocsi
akkumulátorára, annál is inkább, mert nyilván már előre össze-
szerelték. Arra vagyunk kíváncsiak...
-- Bármiben lefogadtam volna, hogy bonyolult szerkezetről
van szó -- vágott közbe Coyle, de nem nézett a nyomozókra,
tekintete mintha a garázs túlsó oldalát kutatta volna. Kling oda is
pillantott, hogy mi vonzza annyira a garázsmester figyelmét, de a
sárga csempéken kívül semmit nem látott.
-- Van valami ötlete, hogy ki helyezhette el azt a bombát, Mr.
Coyle?
-- Én biztos nem! -- mondta Coyle határozottan.
-- Senki sem állította, hogy maga tette -- nyugtatta Meyer.
-- Jól van, csak azért mondom, hogy tiszta vizet öntsünk a
pohárba. Az én dolgom itt az, hogy menjen a garázsban a verkli,
garantáljam a kocsik üzembiztonságát, és ha valakinek szüksége
van autóra, az készen álljon, ez minden, ami rám tartozik.
-- Hány kocsijuk van itt? -- érdeklődött Meyer.
-- Van két tucat Caddynk, abból a felét rendszeresen használ-
juk, a többit csak akkor, ha valami nagykutya érkezik. Aztán van
még tizennégy buszunk és nyolc motorkerékpárunk. Szívesség-
ből tároljuk itt a Park- és Közterület-felügyelőség néhány jár-
művét, mivel van szabad helyünk. A terület azonban a miénk.
-- Ki szervizeli a kocsikat?
-- Melyiket?

158
 -- A Caddyket.
-- Melyikre gondol? -- kérdezte Coyle, és ismét sercintett
egyet.
-- Van arról tudomása, Mr. Coyle -- szólt közbe Kling --, hogy
ha a kövezetre köpköd, akkor kihágást követ el?
-- Ez nem kövezet, ez a garázsom.
-- Ez is a város tulajdona, ugyanolyan, mintha az utcán köp-
ködne. Sőt mivel a garázsbejáró az utca része, ezt a kövezetét az
utca meghosszabbításának tekinthetjük.
-- Persze -- mondta Coyle --, és most mindjárt sittre is vág érte?
-- Mondja, meddig akar még itt velünk kötözködni? -- kérdezte
Kling.
-- Ki kötözködik magukkal?
-- Mi is szívesebben ücsörögnénk otthon, és olvasnánk a
vicclapokat, ahelyett hogy lejárjuk a lábunkat e miatt a merénylet
miatt! Ehhez mit szól?
-- Egyik szerelőnk sem dugdosott bombát abba a kocsiba --
közölte Coyle.
-- Miért ilyen biztos benne?
-- Mert ismerem őket, egyikük sem olyan robbantgatós fajta!
Ezért vagyok olyan biztos benne.
-- Ki volt itt tegnap? -- kérdezte Meyer.
-- Én.
-- Egyedül csak maga?
-- Nem. Voltak itt mások is.
-- Kik?
-- A szerelők.
-- Hány szerelő?

159
 -- Kettő.
-- Általában mindig ennyien dolgoznak egy műszakban?
-- Nem. Általában hatan vagyunk, de tegnap szombat volt,
szombaton kevesebben vagyunk.
-- Senki más nem volt itt?
-- Dehogynem! A sofőrök ki-be járkáltak, s az egyik elvitte a
kocsiját, másik behozta. Valami horgászverseny is volt fenn a
Grover Parkban, ezért egy csomó buszvezető is bejött. A lakó-
telepi kölyköket kellett volna elszállítaniuk a parkba, ahol lékeket
vágtak volna a tavon, ott akartak horgászni. De lefújták az egé-
szet.
-- Miért?
-- Rohadt hideg volt.
-- Mikor voltak itt a buszvezetők?
-- Korán reggel bejelentkeztek, itt lófráltak egy darabig, aztán
jött az utasítás, hogy lefújták.
-- Nem látott senkit a körül a Caddy körül ólálkodni?
-- Nem. Figyeljen csak! Szerintem rossz lóra tettek! Pont teg-
nap vizsgáltuk át az összes kocsit, mindegyik rendben volt. Azt a
pokolgépet csak azután szerelhették rá, amikor a kocsi már el-
hagyta a garázst.
-- Nem, ez lehetetlen, Mr. Coyle.
-- Mondom, hogy itt nem szerelhették be!
-- Ennyire biztos benne?
-- Nem most mondtam maguknak, hogy a kocsikat végigelle-
nőriztük? Süketek?
-- Személyesen maga ellenőrizte a kocsikat, Mr. Coyle?

160
 -- Nem. Nekem más dolgom is van, minthogy két tucat Caddyt,
tizennégy buszt és nyolc motorbiciklit személyesen végignézzek.
-- Akkor ki ellenőrizte végig a kocsikat, Mr. Coyle? Valame-
lyik szerelője?
-- Nem, a Gépjármű-felügyelőség egyik ellenőre járt itt.
-- Ő mondta, hogy a kocsik rendben vannak?
-- Tetőtől talpig tüzetesen végignézte az összes itt lévő jár-
művet. Tisztasági szemlét tartott.
-- A motorháztetőt is kinyitotta?
-- Kívül-belül, a sebváltókat, a lengéscsillapítókat, megnézett
mindent az égvilágon. Legalább hat órát piszmogott itt.
-- Szóval megtalálta volna a bombát, ha az, akkor már ott lett
volna?
-- Az hétszentség!
-- Mr. Coyle, ez az ellenőr adott magának valami írást arról,
hogy átvizsgálta a gépparkot, és mindent rendben talált?
-- Miért? -- kérdezte Coyle. -- Rá akarják kenni?
-- Nem, dehogy. Csak...
-- Át próbálják hárítani a felelősséget a Gépjármű Felügyelő-
ségre? !
-- Mindössze megpróbáljuk kideríteni, hogyan létezhet, hogy
nem vette észre a bombát, amely minden kétséget kizáróan ott
volt a kocsi motorházteteje alatt, csupán ezt próbáljuk kideríteni.
-- Én pedig azt mondom, hogy nem volt ott!
-- Mr. Coyle, a rendőrségi labor jelentése azt mondja...
-- Mondhat nekem a maguk laborja, amit akar, fütyülök rá! Én
viszont azt mondom, hogy ezek a kocsik alapos vizsgálaton
mentek keresztül tegnap, és kizárt, hogy a polgármester-helyettes

161
kocsijában pokolgép lett volna, amikor elhagyta a garázst. Erről
van szó mondta Coyle, és nagy élvezettel még egyszer a padlóra
köpött.
-- Mr. Coyle, a saját szemével látta, hogy átvizsgálták a pol-
gármester-helyettes kocsiját? -- kérdezte Kling.
-- A saját szememmel láttam.
-- És azt is a saját szemével látta, hogy felemelték a motorház
tetejét?
-- Azt is láttam.
-- Hajlandó lenne megesküdni rá, hogy a motorteret is átvizs-
gálták?
-- Hogy érti ezt?
-- Tényleg látta, hogy az ellenőr átvizsgálta a motorteret is?
-- Nos, hát nem toporogtam a háta mögött, ha erre gondol.
-- Tulajdonképpen hol volt, amikor a polgármester-helyettes
kocsiját vizsgálták?
-- Pontosan itt.
-- Itt? Ezen a helyen, ahol most?
-- Nem, az irodában voltam. De onnan az üvegablakon át ki-
látni a garázsba.
-- És látta, hogy az ellenőr felemeli a polgármester-helyettes
kocsijának motorháztetejét?
-- Láttam.
-- Két tucat Caddy áll itt. Honnan tudta, hogy pont a polgár-
mester-helyettes kocsija volt az?
-- A rendszámtábláról. PMH és három szám. Polgármes-
ter-helyettes és a számok. Akárcsak Vale polgármester úr kocsi-

162
jának rendszámtábláján, amelyen PM áll, és a számok. Akár-
csak...
-- Rendben van, világos, hogy az ő kocsija volt, és maga ha-
tározottan látta...
-- Nézzék, az a fickó jó félórát töltött mindegyik kocsinál, ne
akarják nekem bedumálni, hogy felületes munkát végzett.
-- Félórát töltött a polgármester-helyettes kocsijánál is?
-- Úgy bizony.
Meyer felsóhajtott.
-- Azt hiszem, személyesen kell vele is beszélnünk – mondta
Klingnek, aztán ismét Coyle-hoz fordult. – Hogy is hívták azt az
embert?
-- Kit?
-- Az ellenőrt. Azt az embert a Gépjármű Felügyelőségtől.
-- Nem tudom.
-- Nem mutatkozott be? -- kérdezte Kling.
-- Megmutatta az igazolványát, és azt mondta, hogy a kocsikat
jött ellenőrizni, ez történt.
-- Milyen igazolványt mutatott?
-- Pecsétes igazolványt. Ismerik, nem?
-- Mr. Coyle -- kérdezte Kling --, mikor voltak utoljára elle-
nőrizni a Gépjármű-felügyelőségtől?
-- Ez volt az első alkalom.
-- Soha nem küldtek azelőtt ellenőrt?
-- Soha.
Meyer fáradt hangon kérdezte:
-- Mr. Coyle, hogy nézett ki az az ember?

163
 -- Magas, szőke férfi volt, nagyothalló készüléket viselt -- vá-
laszolta Coyle.
Hájas Donner, a besúgó, aki előtt megállva bárki egy hegy
lábánál érezhette magát, rögeszmésen vonzódott a meleg éghaj-
latú tájak iránt, ez a szenvedélye ugyan ellentmondott ír szár-
mazásának, és hófehér bőre sem ezt látszott igazolni; mert Hájas
Donner annyira fehér bőrű volt, olyan betegesen sápadt, hogy
Willis már-már azzal gyanúsította, kábítószer-élvező. De Willist
ez nem izgatta. Bármely valamirevaló zsaru akármelyik vasár-
nap, fél óra leforgása alatt akár hetvenkilenc narkóst begyűjt-
hetne, akik közül hetvennyolcnál biztos, hogy találnának vala-
mennyi drogot. Egy jó, megbízható informátort szerezni azonban
ezen a környéken már nem volt olyan egyszerű. És Donner a
legjobbak közé tartozott, ha éppen itthon volt. Együttműködé-
süket az nehezítette, hogy Donner utálta a hideget, ezért a téli
hónapokat Las Vegasban, Miami Beachen vagy Puerto Ricóban
töltötte, ahol Buddha-szerű, behemót testét az árnyékba mene-
kítette, nehogy megérinthesse a napsugár, de közben kimondha-
tatlanul élvezte a meleget, kéjelegve törölgette bőréről a csorgó
verejtékcseppeket.
Willis meg is lepődött, hogy Donnert a városban találja eme
rekordhidegségű márciusban. Azon viszont nem lepődött meg,
hogy a szobában, ahol rátalált, pokoli volt a hőség, három hősu-
gárzó és két, ütközésig felcsavart radiátor ontotta a meleget. A
hőség kellős közepén Donner kabátban és kesztyűben ült a pár-
názott karosszékben. Dupla gyapjúzokniba bújtatott lábát a radi-
átor tetejére helyezte. Egy lány volt még ott. Tizenöt éves lehe-
tett, mintás melltartót és tangabugyit viselt selyempongyolája

164
alatt, amely öv hiányában szétnyílt, és látni engedte teste mezte-
lenségét, szemlátomást nem zavarta őt az ismeretlen férfi meg-
jelenése. Rövid pillantást vetett Willisre, aztán tenni-venni kez-
dett a szobában, ügyet se vetve a férfiakra, akik az ablaknál su-
tyorogtak a ragyogó télies napfényben.
-- Hát ez meg kicsoda? -- kérdezte Willis.
-- A lányom -- mondta Donner vigyorogva.
Nem volt megnyerő ember ez a Hájas Donner, de kiváló be-
súgó volt, és a bűnözők kézre kerítéséhez néha szükségeltettek
ilyen kellemetlen figurák is. Willisnek nem volt kétsége afelől,
hogy Donner futtatja a lányt, egy elismert, jó hírű besúgónak is
szüksége lehet egy kis pótjövedelemre, amelyet például úgy is
megszerezhet, hogy egy kamaszlányt felszed, mondjuk, Ohióban,
kitanítja a szakmára, aztán kizavarja az utcára, “Több dolgok
vannak földön és égen, Horatio...". Willis nem törődött vele,
hogy Donner feltehetően kábítószer-élvező, nem törődött vele,
hogy a lány nyakába akaszthatná a prostitúció vádját, nem törő-
dött vele, hogy Donnert megcsíphetné a Büntető Törvénykönyv
1148. sz. paragrafusa alapján, amely a prostitúció jövedelméből
élő férfiakról rendelkezik. Willis csak azzal törődött, hogy mie-
lőbb levehesse a kabátját és a kalapját, és kiszedhesse Donnerből,
mit tud arról a bizonyos Dom nevű fickóról.
-- Milyen Dom? -- kérdezte Donner.
-- Csak ennyit tudunk róla -- felelte Willis.
-- Mégis mit gondol, hány Dom nevű hapsi élhet ebben a vá-
rosban? -- kérdezte Donner, aztán a hűtőszekrény körül matató
lányhoz fordult. -- Teszerinted, Mercy, hány Dom lehet ebben a
városban?

165
 -- Nem tudom -- válaszolt Mercy, anélkül hogy felpillantott
volna.
-- Személyesen hány Domot ismersz? -- kérdezte tőle Donner.
-- Semmilyen Domot nem ismerek. -- Willis a lány hanghor-
dozását hallva arra a megállapításra jutott magában, hogy csak
délen születhetett, Ohio, Arkansas vagy Tennessee környékén.
-- Semmiféle Domot nem ismer -- közölte Donner, és csuklott
egyet.
-- És te, Hájas, te sem ismersz Dom nevű embert?
-- Ez minden, amit tud róla? -- nézett Willisre Donner. --
Ember, maga csak úgy szórja az információt!
-- Két héttel ezelőtt egy rakás pénzt vesztett a bokszbajnok-
ságon.
-- Azon a bunyón két héttel ezelőtt mindenki, akit ismerek,
vesztett egy rakás pénzt.
-- De a mi emberünk nagyon le van robbanva. Pénzhez próbál
jutni.
-- Mit is mondott? Dom?
-- Aha.
-- Erről a környékről való?
-- Az egyik haverja itt lakik a Riverheaden.
-- Tudja a nevét?
-- La Bresca. Tony La Bresca.
-- Sáros valamiben?
-- Priusza nincs.
-- És ez a Dom benne van valamiben?
-- Nem tudom. De úgy tűnik, hogy felplankolt egy készülő
balhét.

166
 -- Ez után szaglászik, a balhé érdekli?
-- Igen. Eszerint a Dom szerint az egész város erről dumál.
-- A városban mindig összevissza pofáznak mindent! -- le-
gyintett Donner, és a lányra ripakodott: -- Mit bénáskodsz már
ott, Mercy?!
-- Pakógatok.
-- Majd megpakógatlak én, ha nem mész el innen, de rögtön!
-- Hát azé csak erakhatom a frigóba a cuccokat?
-- Nem csípem ezt a déli akcentust -- mondta Donner. -- Maga
csípi? -- fordult Willishez.
-- Engem nem zavar.
-- A felét sem értem annak, amit dumál. Úgy lefetyel, mintha
golyókat tartana a szájában!
A lány becsukta a frizsidert, és a szekrényhez lépett. Kinyitotta
az ajtaját, és az üres fogasokat kezdte rakosgatni.
-- És most mi a fenét csinálsz?! -- kiabált rá Donner.
-- Csak erendezem ezt, ni!
-- Azt akarod, hogy meztelen seggel rúgjalak ki innen!
-- Áh, nem! -- felelte halkan a lány.
-- Akkor tűnés innen!
-- Mán megyek!
-- Egyébként is itt lenne az ideje, hogy öltözködj.
-- Mán megyek.
-- Nyomás! Öltözz! -- mondta Donner, és Willishez fordult. --
Hány óra van?
-- Mindjárt dél.
-- Igen? Akkor valóban nyomás öltözni!

167
 -- Megyek mán! -- mondta a lány, és átlibegett a másik szo-
bába.
-- Átkozott kis boszorkány! -- mérgelődött Donner.
-- Alig hoz valamit a konyhára.
-- Hát mégsem a lányod? -- kérdezte Willis.
-- Azt hitte? -- vigyorgott Donner.
Willis, mintha nem is hallotta volna a kérdést, visszakanya-
rodott a saját dolgához.
-- Nos, van valami elképzelésed a dologról? -- kérdezte.
-- Nincs, egyelőre milyen elképzelésem lehetne? Amit el-
mondott, ember, az a nullánál is kevesebb.
-- Akarsz egy kis időt, hogy szimatolhass?
-- Mennyire szívügye magának?
-- Olyannyira, hogy minden érdekel, ami megtudható és minél
előbb.
-- Miféle balhét rebesgetnek?
-- Talán zsarolás.
-- Domnak hívják?
-- Domnak.
-- De lehet ez Dominick is, igaz?
-- Igen.
-- Nos, akkor körbefülelek, hátha felcsípek valamit. A lány
kijött a szobából. Miniszoknyát, fehér neccharisnyát és mélyen
kivágott vörös blúzt viselt. Száján piros rúzs csillogott, szemhéját
zöldre festette.
-- Indulsz már? -- kérdezte tőle Donner.
-- Igen.
-- Vegyél magadra kabátot!

168
 -- Jó.
-- Vidd a retikülödet is!
-- Viszem.
-- És vissza ne gyere üres kézzel, bébi!
-- Nem jövök -- mondta a lány, és elindult az ajtó felé.
-- Én is megyek -- mondta Willis.
-- Ha megtudok valamit, odacsörgök magához – ígérte Donner.
-- Oké, csak csipkedd magad, ha lehet, jó?
-- Gyűlölök kimenni ilyen kurva hidegben! -- mondta pana-
szosán Donner.
A lány ráérősen tipegett lefelé a lépcsőn, kabátját gombolgatta,
vállán himbálódzott a táskája. Willis utolérte.
-- Honnan kerültél ide, Mercy? -- kérdezte tőle.
-- Kérgye a Hájast!
-- Én tőled szeretném hallani!
-- Maga zsaru?
-- Eltaláltad.
-- Georgiából.
-- Mikor jöttél ide?
-- Tán két hónapja.
-- Hány éves vagy, Mercy?
-- Tizenhat mútam.
-- Nem tudtál volna jobb palit fogni magadnak, mint Hájas
Donnert?
A lány vállat vont. Nem nézett Willisre. Lehajtotta a fejét,
ahogy ment le a lépcsőkön, ki az utcára. Willis kinyitotta a be-
járati ajtót, jeges szél zúdult a lépcsőházba.

169
 -- Miért nem szállsz ki ebből? -- kérdezte a férfi. A lány rá-
emelte a tekintetét.
-- Hova mehetnék? -- kérdezte, és olyan rutinos mozdulatok-
kal, mintha mindig ezt csinálta volna, fenekét riszálva elindult az
utcán, táskája ütemesen himbálódzott a vállán, cipősarka na-
gyokat koppant a kövezeten.
Azon a délutánon két órakor a sportkocsi, amelyben egy ti-
zenhét év körüli lány meghalt, anélkül hogy az eszméletét visz-
szanyerte volna, nekiütközött a folyó korlátjának.
A Buena Vista Kórház jelentésében egyszerűen csak ennyi állt:
a halál oka fejsérülés.
Az őrszobán hétfőn korán reggel szólalt meg a telefon. Az első
telefonáló a város egyik népszerű napilapjának újságírója volt. A
körzet parancsnokával akart beszélni, de amikor közölték vele,
hogy Byrnes hadnagy pillanatnyilag nincs a helyén, akkor kije-
lentette, hogy neki a helyettese is megteszi.
Meyer körbenézett a szobában.
-- Itt Meyer Meyer B kategóriájú nyomozó beszél mondta. --
Ez idő szerint, úgy látom, én vagyok a parancsnok.
-- Meyer nyomozó! -- mondta az újságíró. -- Carlyle Butterford
vagyok, informálódni szeretnék egy igaznak tűnő sztori felől.
Meyer először arra gondolt, hogy valaki ugratni akarja, hisz
nem létezhet olyan ember a földön, akit Carlyle Butterfordnak
hívnak, aztán eszébe jutott, hogy ennél a helyi reggeli lapnál
olyan nevű munkatársak is vannak, mint Preston Fingerlover,
Clyde Masterfield vagy Aylmer Coopermere.
-- Tessék, Mr. Butterford -- mondta végül --, miben lehetek
segítségére?

170
 -- Egy telefonhívást kaptunk korán reggel...
-- Kitől, uram?
-- Nem mondta meg a nevét.
-- Nem?
-- Nem, de azt mondta, hogy lépjünk kapcsolatba a 87. kör-
zettel, mert önök kaptak bizonyos zsaroló telefonhívásokat és
leveleket Cowper park- és közterület-felügyelőségi főtanácsos és
Scanlon polgármester-helyettes halálát megelőzően. Hosszú
csend következett.
-- Meyer nyomozó, van valami igazság ebben az állításban?
-- Javaslom, hívja fel a Városi Rendőrparancsnokság Tájé-
koztató Irodájának vezetőjét, Glenn nyomozót – mondta Meyer.
-- A belvárosi központban található. A telefonszáma 6-0800.
-- Tud ő egyáltalán ezekről az állítólagos zsarolási hívásokról
és levelekről?
-- Ezt talán tőle kérdezze meg!
-- Önöknek van valami tudomása ezekről az állítólagos...
-- Mint már említettem -- mondta Meyer --, a hadnagy pilla-
natnyilag házon kívül tartózkodik, egyedül ő jogosult informálni
a sajtót.
-- És önnek személy szerint nincs valami információja?. ..
-- Nagyon sok dologról van információm, gyilkosságokról,
zsebelésekről, rablásokról, betörésekről, nemi erőszakról, zsaro-
lási kísérletekről és minden efféléről. De biztos vagyok benne,
hogy ön tudja, mi, nyomozók, közalkalmazottak vagyunk, és a
rendőrparancsnokság határozottan óv minket attól, hogy saját
személyünket előtérbe helyezzük. Ha beszélni akar a hadnaggyal,

171
azt javaslom, telefonáljon ide úgy tíz óra körül. Akkor már itt kell
lennie.
-- Ne vacakoljon! -- mondta Butterford. -- Legalább valamit
mondjon!
-- Igazán sajnálom, öregem, nem segíthetek.
-- Én is a munkámat végzem, akárcsak maga.
-- Vagy mint a hadnagy -- vágta rá Meyer, és letette a kagylót.
A második telefonáló fél tízkor jelentkezett. Murchison őr-
mester vette fel a telefont, de azon nyomban Meyer kezébe
nyomta a kagylót.
-- Itt Cliff Savage beszél, talán emlékszik még rám?
-- Jobban, mint kéne. Mit akar, Savage?
-- Carella ott van valahol?
-- Nincs.
-- És hol van?
-- Valahol kint...
-- Vele akartam beszélni.
-- Ő viszont nem akar magával beszélni -- közölte Meyer hű-
vösen --, tán még emlékszik rá, hogy a miatt az átkozott, mocskos
cikke miatt majdnem megölték a feleségét. S ha adhatok egy
tanácsot, kerülje el, de nagyon messzire.
-- Akkor kénytelen leszek magával tárgyalni.
-- Én sem kedvelem különösebben magát, ha kíváncsi az iga-
zságra.
-- Nos, köszönöm, de ezúttal nem ez az igazság érdekel.
-- Hát akkor mi érdekli?
-- Egy férfi hívott fel ma reggel, a nevét nem mondta meg, de
egy roppant érdekes információval szolgált.

172
 Savage szünetet tartott, majd folytatta: -- Tud valamit a do-
logról?
Meyer szívverése felgyorsult, de igyekezett nyugodtan vála-
szolni.
-- Nem vagyok gondolatolvasó, Savage -- mondta.
-- Pedig én azt gondoltam, maga tud valamit.
-- Savage, az értékes időmből, merő udvariasságból már öt
percet áldoztam magára. Ha akar mondani valamit, akkor...
-- Oké, oké! Az a férfi azt állította, hogy a 87. körzet több fe-
nyegető telefonhívást kapott, mielőtt Cowper park- és közterü-
let-felügyelőségi főtanácsost lelőtték volna, és kaptak három
zsaroló levelet Scanlon polgármester-helyettes halála előtt is.
Tud erről valamit?
-- A Telefontársaság illetékes osztálya talán tud segíteni ma-
gának, ha le akarja ellenőrizni a hívásokat, a Városi Könyvtár
Irattárában pedig...
-- Ugyan, Meyer, ne kábítson engem!
-- Nem adhatunk a sajtónak információt, ezt maga is tudja.
-- Mondjon egy összeget!
-- Mit?
-- Mennyit akar, Meyer?
-- Mennyit kínál?
-- Hogy hangzik, ha egy százast mondok?
-- Nem túl jól.
-- Kétszáz?
-- Annál még a mi kedves környékbeli narkóneppereinktől is
többet kapok, ha nem dobom fel őket.
-- Háromszáz. De ez az utolsó ajánlatom.

173
 -- Lenne olyan kedves megismételni az összeget, már csak a
magnó miatt is? Legyen bizonyítékom, amikor feljelentem magát
“rendőrtiszt megvesztegetése" címén.
-- Én csak egyszerű kölcsönt ajánlottam magának.
-- Ne kérj, de ne is adj kölcsönt! -- mondta Meyer, és lecsapta a
kagylót.
Itt valami nincs rendben. Mondhatni, bűzlik valami. Éppen
hívni akarta a hadnagyot a lakásán, remélve, hogy még otthon éri,
és nem indult el az irodába, amikor az íróasztalán ismét meg-
szólalt a telefon.
-- 87. körzet, Meyer nyomozó -- szólt a kagylóba. A hívó az
egyik délutáni újság tudósítója volt.
Nagyjából ugyanazzal a történettel állt elő, mint az előző két
telefonáló, és ő is megkérdezte, hogy Meyer tudna-e valamilyen
felvilágosítást adni neki a dologról. Meyer utált hazudni és mel-
lébeszélni, ezért azonnal közölte, hogy rendőrségi hírzárlat van,
és azt javasolta, hogy a férfi próbálja elérni a hadnagyot a nap
folyamán. Letette a kagylót, az órára pillantott, és úgy döntött,
hogy mégsem zavarja a hadnagyot, megvárja a következő hívást.
Szerencsére csak négy napilap működött a városban, e lapok
kiadói és szakszervezeti vezetői elhatározták, hogy a magasabb
bérek és a folyamatos foglalkoztatás érdekében olyan körülmé-
nyeket teremtenek, amelyek egymás után tönkreteszik a többi
újságot, és nem marad más utánuk, csak a szertefoszlott álmok és
a létbizonytalanság. Meyernek nem kellett sokáig várnia. A ne-
gyedik újság képviselője öt perc múlva jelentkezett. Élénk, vidám
hangja volt, és megnyerő modora. Ő sem tudott meg semmit
Meyertől, dühösen csapta le a kagylót.

174
 Öt perc múlva tíz óra, túl késő ahhoz, hogy Byrnest otthon ta-
lálja. Meyer, amíg arra várt, hogy a hadnagy megérkezzen, egy
rajzot készített, egy kalapos férfit, 45-ös automatával, amint
éppen tüzel. A férfi összetévesztésig Meyerre hasonlított, kivéve,
hogy annak sűrű haj göndörödött a fején. Meyer sem volt mindig
kopasz. Próbált visszaemlékezni arra az időre, amikor még az ő
fejét is haj borította. Mikor is volt? Talán tízéves korában. Szo-
morúan elmosolyodott, és a keserűség még akkor is ott ült a szája
szegletében, amikor Byrnes belépett az őrszobába. A hadnagy
úgy festett, mint akinek gyomorfájdalmai vannak. Meyer
már-már arra gondolt, hogy talán a festőket hiányolja. A kör-
zetben mindenkinek hiányzott a két festő. Emberivé tették itt a
légkört, a közös öröm hangulatát varázsolták ide, és egyfajta laza
könnyedséget.
-- Baj van -- kezdte Meyer, de mielőtt beszámolhatott volna a
hadnagynak a történtekről, a telefon újra megszólalt. Meyer
felemelte a kagylót, bejelentkezett, aztán Byrnesre pillantott.
-- A főnök van a vonalban -- mondta.
Byrnes mélyet sóhajtott, és bement a szobájába, hogy a saját
vonalára kapcsolja át a detektív-főfelügyelőt. Harminchárom
telefonhívást bonyolítottak le ezen a reggelen a rendőrség és a
város közigazgatási vezetői, forró drótot létesítve irodáik és
Byrnes hadnagy között, igyekeztek eldönteni, mit tegyenek eb-
ben az újonnan kialakult felháborító helyzetben. Egy dolog volt,
amire biztosan nem volt szükségük ennek az ügynek a kapcsán, a
nyilvánosság, amely nevetség tárgyává teszi őket. Na, már most,
ha valóban kiszivárgott valami a zsarolási kísérletekről, akkor
fennáll a veszély, hogy bármelyik pillanatban fény derülhet az

175
egész történetre, ez esetben viszont legjobb lenne kiegyezni a
sajtóval, mielőtt robbantanák a bombát. Ugyanakkor lehet, hogy
a névtelen telefonáló csak blöffölt, és semmi konkrét bizonyítéka
nincs a zsarolásról, ebben az esetben viszont egy korai sajtótá-
jékoztató olyan veszélyt teremtene, ami a valóságban nem is
fenyegetett. Mit kéne tenni, ó, mit is kéne tenni?! Csöngtek a
telefonok, szaporodtak a lehetőségek. Szédültek a fejek, patta-
násig feszültek az idegek. Maga a polgármester, James Martin
Vale is elhalasztotta szokásos sétáját a Városháza és Grover Park
között, személyesen telefonált Byrnes hadnagynak, hogy kikérje
véleményét a kialakult helyzet veszélyességét illetően. Byrnes
hadnagy pedig ugyanezen ügyben a detektív-főfelügyelőhöz
fordult segítségért, aki az ügyet a 87. körzet vezetője, Frick ka-
pitány hatáskörébe utalta, a kapitány JMV -- vagyis James Martin
Vale polgármester -- titkárát bejelentette a város rendőrfőnök-
éhez, aki ismeretlen okból a közlekedésrendészethez irányította a
titkárt, akik viszont illetékesség hiányára hivatkozva a hídfelü-
gyelőséghez továbbították kérdését, ők viszont valamilyen
meggondolásból a városi számvevőszékhez passzolták át az
ügyet, ahonnan azon nyomban felhívták magát a polgármestert, J.
M. Vale-t, hogy megtudakolják, miről is van szó tulajdonképpen.
Végül kétórai latolgatás, csűrés-csavarás után, arra az elhatá-
rozásra jutottak, hogy a telefonbeszélgetések hiteles szövegét,
valamint a három zsaroló levél fotókópiáit eljuttatják mind a
négy városi lap szerkesztőségébe. Az egyik liberálisnak mondott,
kék fejléces városi lap volt az első, amelyik kirukkolt az infor-
mációval (ez a lap azzal hívta fel magára a figyelmet az elmúlt
napokban, hogy leleplező cikksorozatot jelentetett meg a sze-

176
rencsejátékok rohamos terjedéséről, elrettentő példaként említve,
hogy még az óvodákban is tízcentes fogadásokat kötnek a
gyermekek), vezércikkben az első oldalon közölte az egész tör-
ténetet, mellékelve a három zsaroló levél fotókópiáját. A város
másik délutáni lapja, amely nemrég a
Pierce-Arrow-Universal-International-Bugle-Chronicle-Clarion
című újságok egybeolvadásából született, volt a következő,
amely hírt adott az esetről, és ugyancsak az első oldalon közölte a
leveleket a telefonbeszélgetések szövegével együtt, feltűnően
nagy betűtípussal szedve a közleményt.
Azon az éjszakán a két reggeli lap hajnali kiadása is tudósította
olvasóit az eseményről. Ez megközelítően azt jelentette, hogy
négymillió olvasó értesült mindarról, ami a zsaroló fenyegeté-
sekkel kapcsolatos.
Hogy ez után mi következik, azt senki se jósolhatta meg előre.
Anthony La Bresca és biliárdtermi haverja, Péter Vincent
Calucci (alias Calooch, Coock vagy Kook) a Stem egyik mel-
lékutcájának kabaréjában hét órakor találkoztak azon a hétfő
estén.
La Brescát a belvárosban lévő munkahelyétől, amely egy le-
bontásra ítélt banképület volt, három nyomozó követte, az
ABC-módszert alkalmazva. Okulva a korábbi sikertelenségen,
senki sem merte megkockáztatni, hogy ismét elveszítsék szem
elől -- az ABC-módszer csalhatatlan és garantált.
Az A nyomozó Bob O'Brien haladt La Bresca nyomában, őt
szorosan követte a B nyomozó, Andy Parker, szemmel tartva
társát, a C nyomozó Carl Kapek pedig párhuzamosan mozgott
együtt La Brescával az utca másik oldalán. Ha La Bresca betérne

177
egy kávéházba vagy a saroknál hirtelen irányt változtatna, akkor
Kapek azonnal helyet cserélhet O'Briennal, átveszi az A nyomozó
szerepét, O'Brien pedig lelép, átmegy a másik oldalra, és elfog-
lalja a C nyomozó helyét. Ez a módszer változatos követési tak-
tika kidolgozását tette lehetővé, amely az álcázás zavartalan
módját is biztosította, hiszen kedvük szerint váltogathatták he-
lyüket BCA, CBA vagy CAB sorrendben, annak érdekében, hogy
La Brescának ne tűnjön fel, hogy bárki is hosszabb ideje követi.
Akárhová ment La Bresca, észrevétlenül tudták szemmel tar-
tani még ebben a városrészben is, ahol igen nagy volt a forgalom,
biztonságosan végezhették munkájukat, Kapek egyszerűen át-
ment La Bresca oldalára, mintegy tizenöt lépéssel megelőzve őt,
így a sorrend a következőképpen alakult: C, La Bresca, A, majd
B. Szakmai körökben ezt nevezték kullancsmódszernek. Jól és
feltűnés nélkül teljesítették a feladatot, még a hideg sem tudta
elvenni örömüket, annak ellenére, hogy La Bresca nagy lele-
ménnyel vidám kirándulásra vezette őket a fél városon keresztül,
valahogy neki is agyon kellett ütnie az időt hét óráig, amikor
Caluccival találkozik.
A két férfi a színház tízedik sorában ült. Az előadás már ja-
vában folyt, a színpadon két bő nadrágos humorista épp egy
közlekedési balesetről váltott szót, amelyben egyikük szenvedő
fél volt, és amit egy szőke bombázó okozott.
-- Azt akarja mondani, hogy a csaj rámászott a kipufogócsö-
vére? -- kérdezte az egyik humorista.
-- Eltalált a fényszóróival -- mondta a másik.
-- Eltalálta a kipufogóját a körtéivel?
-- Majdnem be is törte!

178
 Kapek, Caluccitól és La Brescától balra, a nézőtér másik ol-
dalán kapott helyet, hirtelen eszébe jutottak a festők, akik az
őrszobát pingálták, hiányérzete támadt. O'Brien tökéletes ké-
nyelembe helyezte magát a két férfi mögötti sorban. Andy Parker
pedig Caluccitól balra, a második széken foglalt helyet.
-- Nem történt semmi idefelé? -- súgta Calucci.
-- Semmi -- mondta halkan Bresca.
-- Mi van Dómmal?
-- Be akar szállni.
-- Azt hittem, csak dohányt akar.
-- Így is volt múlt hétig.
-- Most mit akar?
-- Egyharmadot.
-- Mondd meg neki, hogy kapja be!...
-- Nyugi! Kiszagolta a dolgot.
-- Hogyan jött rá?
-- Tudja a fene! De hogy kiszagolta, az tuti!
A négytagú zenekar trombitása rázendített a zenekari árokban.
A rivalda vörösben pompázott, a színpad függönnyel takart bal
oldalát vakító reflektorfény világította meg. A fúvós is csatla-
kozott a trombitáshoz, szaxofonjának andalító hangja emlékeket,
vágyakat ébresztett. Egy kesztyűs kéz kígyózott elő a függöny
mögül.
-- És most -- hallatszott a hangszórókból fergeteges dobpergés
kíséretében --, most, Amerikában először, egyenesen Brestből,
ahonnan ez az elragadó teremtés érkezett... hogy elkápráztasson
bennünket izgató táncművészetével... boldogok vagyunk, hogy
bemutathatjuk önöknek... Miss Freida Panzert!

179
 Egy láb bukkant elő a függöny mögül.
Egyre magasabbra emelkedett a levegőben. Mintha egy fekete
tűsarkú cipő ringatózott volna a hozzá tartozó test nélkül, aztán
egy szép ívű, izmos lábszár jelent meg, hajlott a térd, és ismét
csak a cipő látszott. Aztán egyre többet mutatott magából, fekete
harisnya csillant a fényben, aztán egy comb izgató fehérsége és
egy ugyancsak fekete harisnyatartó, amely szinte belepréselődött
a fehér húsba, a színház érzékiségre hajlamosabb nézőit lázba
hozta a látvány, nem beszélve a három nyomozóról, akik pedig
most igazán nem voltak érzékiségre hangolódva. Freida Panzer
bevonaglott a színpadra, megfürdött a rivaldafény bíbor színében,
kétoldalt combjáig nyitott, hosszú estélyi ruhája minden lépésnél
elővillanni engedte fekete harisnyáját és formás combjait.
-- Micsoda lábak! -- súgta Calucci.
-- Nem mondom... -- felelte La Bresca.
A hátuk mögött ülő O'Brien ugyancsak nem maradt érzéketlen.
Ezek a lábak valóban káprázatosak voltak.
-- Semmi kedvem nincs bárkit is bevenni a buliba súgta
Calucci.
-- Nekem sem, de mit tehetnénk? Képes lesz köpni a zsaruk-
nak, ha kihagyjuk.
-- Ezt így mondta?
-- Nem így, de célzott rá.
-- Rohadt strici!
-- Akkor mi legyen?
-- Öregem, nagy dohány néz itt ki!
-- Gondolod, hogy nem tudom?
-- Miért kéne bevenni, miután mi már mindent kiterveltünk?

180
 -- Tehetünk mást?
-- Ki is vonhatnánk a forgalomból -- suttogta Calucci. A lány
vetkőzni kezdett.
A zenekari árokban a négytagú együttes már teljes erővel ját-
szott, a nagydob ütemesen kísérte a lány minden mozdulatát,
bíborszínű ruhája úgy omlott a földre, mint az elhervadt rózsa-
szirom, csípőjének minden vonaglására felharsant a trombita,
vele jajdult a szaxofon, a lány, simogató keze egyre feljebb kí-
gyózott csípőjén, ütemes zongorahangok szabtak ritmust el-
nyújtott lépteinek, villanó mosolyának, kihívó pillantásainak,
kimunkált és kiszámított erotikus mozdulatainak.
-- Micsoda csöcse van! -- csettintett Calucci.
-- Nem rossz! -- lelkesedett La Bresca is. A férfiak elnémultak.
A zene fülszaggató erővel csendült fel. A nagydob egyre job-
ban dübörgött, a trombitahang mind magasabbra és magasabbra
tört, még a felső C-t is túlszárnyalta, a szaxofon türelmetlenül
trillázott, a zongora a lokálokban szokásos erőszakos ritmusban a
legfelső hangtartományban csilingelt, cintányér csendült, a
trombita ismét felharsant, de megint hamisan szólt. Fények ke-
ringtek körbe, a színpadot színek és hangok töltötték be. Izzadság
és fülledt bujaság illata telepedett a színházra, és mintha a lány,
vonagló mozgása egy-egy kódolt üzenetet tolmácsolt volna,
amelyet már régen megfejtettek ehhez hasonló helyeken, és
amely extázisra és bűnre csábított, sugallva: “Gyere, szerezd meg
magadnak, babám! Gyere, szerezd meg! Gyere, gyere!"
A színpad elsötétedett.
A sötétben Calucci halkan megszólalt:
-- Na, mi legyen?

181
 A színpadon ismét megjelent az egyik bő nadrágos humorista,
orvosi rendelőben játszódó jelenetet adott elő partnernőjével, a
bögyös kis szőkével, akinek hihetetlen méretű melle volt, és
ehhez mérhető bánata, miszerint nagy betegnek kell lennie, hi-
szen két hónapja még a legelszántabb “lukrajátszók" is elkerülik.
-- Nem rajongok az ötletért, hogy kinyírjunk bárkit is! -- sut-
togta La Bresca.
-- Ha kell, akkor kell!
-- Akkor sem.
-- Ne bomolj! Kurva sok pénz forog kockán!
-- Elég lesz az a suska hármunknak is!
-- Miért harmadolnánk, ha risztelhetünk is?
-- Mert Dóm kipofázza, ha nem vesszük be. Nézd, semmi ér-
telme ennyit tökölni! Be kell őt vennünk!
-- Ezen még majd rágódom.
-- Sok időd nincs megrágni. Tizenötödikére terveztük a balhét.
Dóm most azonnal akarja a választ.
-- Oké, akkor mondd meg neki, hogy benne van! Aztán majd
eldöntjük, hogy mi legyen vele. Én akkor is amellett vagyok,
hogy hagyjuk ki ezt a kis szarházit!
-- És most, hölgyeim és uraim -- hangzott a hangszórókból --,
akit most jelentek be önöknek, legnagyobb örömömre, érte egész
San Francisco megbolondult, ez a fiatal lány egzotikus táncával
lázba hozta a Golden Gate városának lakóit, e fiatal lány egzo-
tikus táncától még Hongkong jámbor hivatalnokai is megvadul-
tak, mint bika a vörös kendőtől. Kirobbanó büszkeség tölt el
bennünket, hogy színpadunkon fellép... Miss Anna... Zong!

182
 A terem fényei elhalványultak. A zenekar lágy dallamú bluest
játszott. Egy cintányér csengése visszhangzott a levegőben, egy
kimonóba öltözött, mandulaszemű lány jelent meg a fényben,
aprókat lépve, kezét keresztbe fonta, mintha imádkozna, és le-
hajtotta a fejét.
-- Csípem ezeket a vágott szeműeket -- mondta Calucci.
-- Mondják, fiuk! Soha nem hagyják abba a dumát? -- szólt
hátra egy előttük ülő kopasz férfi. -- Nem tudom szemügyre
venni a lányokat, annyit dumálnak a hátam mögött.
-- Pofa be, Köpi! -- mondta La Bresca.
De mindkét fiú elhallgatott. O'Brien előrehajolt, Parker kicsit
oldalra dőlt. De ezután már fölöslegesen hallgatóztak. Kapek a
nézőtér túloldalán egyébként sem hallhatott volna semmit, ezért
minden figyelmét a vetkőző kínai lánynak szentelte.
A műsorszám végén La Bresca és Calucci felálltak helyükről,
és kimentek a színházból. Odakint elköszöntek egymástól. Parker
a lakásáig kísérte Caluccit, Kapek pedig La Brescát követte ha-
záig. O'Brien visszament a körzetbe, hogy legépelje a jelentést. A
nyomozók tizenegy óráig nem találkoztak egymással ezen az
estén, és akkor már La Bresca és Calucci mindketten az igazak
álmát aludták. Ők hárman viszont öt háztömbnyire az őrszobától
egy étkezdében találkoztak. A kávé és a fánk elfogyasztása
közben megállapították, az esti kiruccanásuk egyetlenegy, kéz-
zelfogható eredménye, hogy megtudták a Calucci és La Bresca
által tervezett balhé dátumát; ezen kívül még azt is megállapí-
tották, hogy Freida Panzernek lényegesen nagyobb a melle, mint
Anna May Zongnak.

183
 A Harbourside Ovalon levő luxuslakás folyóra néző nappali-
jában, szemben a balkonajtóval, egy heverőn üldögélt a Süket, és
elégedetten iszogatta szódás whiskyjét, ez a hely jó hárommér-
földnyire lehetett attól az étkezdétől, ahol O'Brien, Parker és
Kapek a női mellek optimális méreteiről folytatott disputát. A
széthúzott sötétítő függönyök mögött kitárult a táj, a híd pillére
melegen izzó fényben csillogott, a távoli parton vörös és sárga
színek villantak, mint enyhe tavaszi éjszakákon, pedig a hőmérő
mínusz tíz fokot mutatott odakint a teraszon.
A drága fekete bőrrel bevont luxuskanapé előtt egy dohány-
zóasztal állt, rajta két üveg kiváló minőségű Scotch, illetve csak
egy, mert a másikat már benyakalták. A kanapéval szembeni
falon egy eredeti Rouault lógott, bár csak akvarell, de még így is
szép summát érhetett. A nappaliban még egy nagyméretű zon-
gora is állt, mellette apró termetű, fekete hajú lány, miniszok-
nyában és lyukacsos horgolt blúzban, a Szív és lélek című dalt
próbálta eljátszani. Huszonhárom év körüli lehetett, pisze orrán
még látható volt a nemrég végrehajtott plasztikai műtét nyoma,
kerek szeme barnán csillogott, lebontott sötét haja a háta köze-
péig ért. Műszempillái idegesen megrebbentek, valahányszor
hamis hangot ütött, ez pedig elég gyakran előfordult. A Süketet
láthatóan nem zavarta ez a zongora felől áradó disszonancia.
Talán, mert valóban süket volt, vagy, mert elég Scotch-ot ivott
ahhoz, hogy eltompuljanak az érzékei. Láthatóan a szobában lévő
másik két férfit sem ingerelte ez a hangzavar. Egyikük dúdolni
próbálta a dallamot mindaddig, amíg a lány újabb hamis hangot
nem ütött, és újra nem kezdte az egészet az elejétől.
-- Nem találom a hangokat! -- duzzogott a lány.

184
 -- Majd megtalálod, édesem -- mondta a Süket. – Csak gya-
korolj!
Az egyik férfi, az alacsonyabb és karcsúbb termetű, aki kreol
bőrével leginkább egy indiánra emlékeztetett, szűkített fekete
nadrágot, fehér inget és elöl nyitott fekete mellényt viselt. Egy
lehajtható tetejű asztalnál ült és gépelt. A másik férfi, a maga-
sabb, tagbaszakadt, kék szemű és vörös hajú -- még a bajusza is
vöröslött --, kék magas nyakú pulóvert és feszes farmert hordott.
Arca és homloka teli volt szeplőkkel, hangja mélyen zengett,
ahogy énekelve segíteni próbált a lánynak. A lány ismét újra
kezdte a Szív és lélek című dalt, a Süketen örömteli fáradtság lett
úrrá. Ült a kanapén, és figyelte, hogy az asztalnál miként valósul
meg nagy játszmájának második fázisa, újra eltűnődött a terv
szépségén, majd a lányra nézve elmosolyodott, aki ismét hamis
hangot ütött a zongorán (rendre Észt ütött az E hang helyett),
majd tekintete ismét a kisasztalnál gépelő férfira, Ahmadra irá-
nyult.
-- Ebben a második fázisban az a szép -- mondta félhangosan
--, hogy senki nem fog hinni nekünk.
-- Hinni fognak! -- ellenkezett Ahmad, és elmosolyodott.
-- Igen. De nem ebben a fázisban.
-- Nem, majd később! -- mondta Ahmad, és hörpintett a
whiskyből, a lány combjára pillantott, aztán folytatta a gépelést.
-- Mennyibe fog kerülni a levelek postázása? -- kérdezte a
másik férfi.
-- Nézzük csak, Buck! -- szólt a Süket. -- Szétküldünk száz
ajánlott levelet, borítékonként ötcentes bélyeggel, az, ha ponto-
san számolom, öt dollárt tesz ki.

185
 -- A maga számításai mindig pontosak -- mondta mosolyogva
Ahmad.
-- Ezt az átkozott részt mindig elrontom! -- kiáltotta közbe a
lány, és újra meg újra leütötte ugyanazt a hangot, hogy emléke-
zetébe vésse.
-- Gyakorolj csak, Rochelle! -- mondta a Süket. Majd sikerül.
Buck felemelte a poharát, megdöbbenve tapasztalta, hogy ki-
ürült. Akár egy atléta, egyetlen fölösleges mozdulatot sem en-
gedve meg magának, kiszámított léptekkel az asztalhoz ment,
hogy újratöltse a poharát, hátát egyenesen tartotta, kezét oldala
mellett előre hátra himbálta, mint aki fejesugráshoz készülődik.
-- Tessék! Majd én töltök -- mondta a Süket.
-- Ne sokat! -- felelte Buck.
-- Igyon csak! -- erősködött a Süket, és alaposan meglöttyin-
tette az üveget. -- Rászolgált.
-- Nem akarom kiütni magam!
-- Miért ne? Egymás között vagyunk! -- mondta a Süket, és
elmosolyodott.
Ezen az estén különösen nagyra értékelte Buck tehetségét, mert
nélküle a nagy játszmájának e fázisa nem valósulhatott volna
meg. Nem vitás, bárki összefabrikálhatott volna valamilyen
ócska pokolgépet, és sebtében ráköthette volna a gyújtáskap-
csolóra, de az ilyen szimpla megoldást, amely ennyire kiszol-
gáltatja a véletlennek, ő sohasem kedvelte. A komolyság, ahogy
Buck átérezte a feladat felelősségét, szívet melengető volt. Az
általa készített szerkezet (a transzformátor körülbelül tíz kilót
nyomott, méretei 25 X 25 X 10 cm) könnyen szállítható és vi-
szonylag rövid idő alatt beköthető, pedig ő még olyan különleges

186
igényt is támasztott, hogy szabályozható váltóáramot biztosítson,
ugyan ez kissé megnövelte a költségeket, 64,95 dollárba került,
de a várható haszonhoz képest ez elhanyagolható volt, az a ma-
gabiztosság, ahogy egy rövid előadás keretében kifejtette a
dinamit és az elektromos gyutacs működését, egyszerűen elra-
gadó volt, elragadó. Buck remek ember, robbantási szakértő,
jelentős tapasztalatokkal rendelkezett, számtalan hivatalos rob-
bantási feladatot oldott már meg, és ez elengedhetetlen feltétel
volt a Süket terveiben, ebben az államban szigorú engedélyhez és
biztosításhoz kötötték a robbanóanyagok vásárlását, Buck
mindkettővel rendelkezett. A Süket szívből örült, hogy egymásra
találtak.
Ahmad szintén nélkülözhetetlen volt. Műszaki rajzolóként
dolgozott a Metropolitan Power and Lightnál, a térképészeti és
dokumentációs osztályon, 150 dollár heti fizetésért, amikor ösz-
szeakadtak a Sükettel. Azonnal felfogta a nagy lehetőséget, me-
lyet a terv megvalósítása biztosít, és lelkesen adta át az összes
információt, amelyekre szükség lesz a terv befejező fázisában.
Hozzá kell tenni, hogy Ahmad precíz ember volt. Még arra is
kiterjedt a figyelme, hogy ezeket a leveleket a legkiválóbb mi-
nőségű papírra gépeljék, mind a száz embernek eredeti példányt
küldjenek, ne indigós vagy fénymásolatot, mert csak így lehet azt
a gyanút eloszlatni, hogy otromba tréfáról van szó. A Süket
pontosan tudta, hogy a siker vagy bukás néha egészen apró, je-
lentéktelennek tűnő dolgokon is múlhat, elismerően Ahmadra
mosolygott, kortyolt egyet az italból, és megkérdezte:
-- Hány levél készült el eddig?
-- Ötvenkettő.

187
 -- Attól tartok, még éjszaka is dolgozni fogunk.
-- Mikor akarjuk postára adni?
-- Úgy terveztem, szerdán.
-- Addig holtbiztos elkészülök.
-- Valóban egész éjjel itt fogtok dolgozni?! -- kérdezte durcá-
san Rochelle.
-- Lefeküdhetsz, ha akarsz, drágám -- mondta a Süket.
-- Nélküled, minek?
Buck és Ahmad pillantása találkozott.
-- Menj, majd jövök én is -- mondta a Süket.
-- Nem vagyok még álmos!
-- Akkor igyál egyet, és játssz nekünk valami mást!
-- Mást nem tudok.
-- Akkor olvass egy könyvet!
Rochelle értetlenül bámult rá.
-- Vagy menj a szobádba, és keress valamit a tévében!
-- Ósdi, vacak filmeket adnak csak!
-- A régi filmek közt is van néhány tanulságos.
-- Meg egy csomó szar! -- ellenkezett a lány. A Süket elmo-
solyodott.
-- Inkább száz borítékot nyálaznál végig?
-- Nem, azt nem szeretném!
-- Ezt rögtön gondoltam.
-- Akkor mi a csudát csináljak?
-- Bújj a hálóingedbe, drágám!
-- Bújjak? -- kérdezte Rochelle kihívóan.
-- Bújjál! -- felelte a Süket.

188
 -- Oké -- mondta a lány, és felállt a zongoraszékről. – Jó éj-
szakát, fiúk!
-- Jó éjszakát! -- mondta Buck.
-- Jó éjszakát, kisasszony! -- szólalt meg Ahmad is. A lány még
egy pillantást vetett a Süketre, aztán kivonult a szobából.
-- Üresfejű kis bestia -- mondta a Süket.
-- Nem veszélyes, hogy mindig itt van körülöttünk? – kérdezte
Buck.
-- Ellenkezőleg -- mondta a Süket --, megnyugtatóan hat az
idegeinkre, feloldja a napi feszültséget. Meg van győződve róla,
hogy köztiszteletben álló üzletemberek vagyunk, és hogy valami
jópofa terven törjük a fejünket. Fogalma sincs róla, mire készü-
lünk.
-- Néha nekem sincs róla fogalmam -- dünnyögte Buck.
-- Pedig egyszerű -- válaszolt a Süket. -- Névre szóló felszólító
leveleket küldünk szét, ez egyébként számos országban már
kipróbált és gyakori eljárás az üzleti életben. Mi, természetesen,
nem mennyiségre megyünk. Mindössze száz levelet küldünk el.
De azzal hízelgek magamnak, hogy a válaszok igencsak kedve-
zőek lesznek.
-- És ha nem? -- kérdezte Buck.
-- Nos, Buck, vegyük a legrosszabb esetet. Tegyük fel, hogy
mindössze egyetlen százalék vesz komolyan minket, ami elfo-
gadott arány ilyen esetben. Az üzletbe mi eddig a következő
tételeket fektettük be: egy karabély: 86,95 dollár, egy doboz
lőszer: 3,75 dollár, transzformátor: 64,95 dollár, elektromos éb-
resztőóra: 7 dollár, egy tucat dinamitrúd, darabonként: 80 cent,
azaz 9,60 dollár, gyutacs: 10 dollár, levélpapír és postaköltség: 5

189
dollár. Ha nem tévedtem az összeadásnál - Ahmadra mosolygott
-- ...akkor ez összesen 187,85 dollár. Van még pár tétel, amire a
későbbiekben lesz szükségünk, egy feszültség- és ellenállásmérő,
egyenruhák, finom levélpapír, de ezek elhanyagolható tételek. Ha
csak az előbb említett egy százalék komolyan vesz bennünket,
vagyis a száz ember közül csak egyetlenegy, már akkor jelentős
nyereséggel térül meg a befektetésünk.
-- Két gyilkosságért nem túl nagy összeg ötezer dollár --
mondta Buck.
-- Háromért -- javította ki a Süket.
-- Még rosszabb az arány -- fintorgott Buck.
-- Biztosíthatom, hogy többen fognak válaszolni, mint egy
százalék. Pénteken végrehajtjuk -- bocsánat a kifejezésért -- a
tervünk befejező fázisát, szombat reggelre nem lesz olyan ember,
aki ne hinne nekünk!
-- Mire számít, hányat sikerül bepaliznunk?
-- A legtöbbjüket. De az is lehet, hogy mind a százat.
-- És a zsaruk?
-- A zsaruk? Fogalmuk sincs arról, hogy kik vagyunk, és nem
is fogják kideríteni.
-- Adja isten, hogy igaza legyen!
-- Tudom, hogy igazam van.
-- Engem azért izgatnak a zsaruk -- mondta Buck. Nem tehetek
róla. A véremben van, hogy tartsak tőlük.
-- Nem kell izgulni miattuk. Mit gondol, miért hívják őket
nyomozóknak?
-- Nem tudom. Miért?

190
 -- Mert ha nyomot találnak, rögtön ingerük támad, hogy elve-
szítsék. Fantáziátlanok, nyomozótechnikájuk merev és rutinsze-
rű, módszereiket egy olyan korszakra tervezték, ami nincs többé.
Ennek a városnak a rendőrsége olyan, mint a felhúzható gyerek-
játék, kiálló kulccsal a hátukban csak arra képesek, amire meg-
tervezték őket, kis gépemberek, akik merev lábbal végigcsat-
tognak a járdán, céltalan kőrútjukat járva. De tegyen csak az
útjukba egy akadályt, egy téglafalat vagy egy narancsos ládát,
reménytelenül egy helyben toporognak, végtagjaik mozognak, de
nem jutnak sehova. A Süket elvigyorodott. -- Én pedig, barátaim,
egy téglafal vagyok -- mondta.
-- Vagy narancsos láda -- jegyezte meg Buck.
-- Nem -- mondta Ahmad nevesen --, ő a téglafal!
Az ügyben az első említésre méltó esemény másnap délelőtt tíz
órakor történt, amikor Hájas Donner felhívta az őrszobát.
Mindaddig talán kétezer ötlet is felmerült azzal kapcsolatban,
hogy mit tervelt ki La Bresca és Calucci. Emellett természetesen
még egy sor apróbb kérdésre sem tudták a választ, mint például,
hogy helyileg hol tervezik a balhét, vagy, hogy március 15-én
hány órakor, ezen kívül számos személyt kellett volna azonosí-
taniuk, Dómot például (akinek még a vezetéknevét sem ismer-
ték), vagy azt a szőke, hosszú hajú lányt, aki segített meglépni La
Brescának múlt pénteken. A rendőrség feltételezte, hogy ha kö-
zülük bármelyiket sikerülne elkapniuk, akkor fenyegetéssel szóra
bírhatnák, és választ kaphatnának néhány megválaszolatlan
kérdésre. Hogy ez a balhé kapcsolatban van-e a nemrégiben
elkövetett gyilkosságokkal, az egy újabb rejtély, mint ahogy az
sincs kizárva, hogy La Bresca valamilyen módon kapcsolatban

191
áll a Sükettel. Egy csomó kérdésük volt, de ezeket csak akkor
tehetik fel, ha találnak valakit, akinek feltehetik.
Donnert azonnal kapcsolták.
-- Azt hiszem, megtaláltam a maga Domját -- mondta Willis-
nek.
-- Remek -- felelte Willis. -- Mi a vezetékneve?
-- Di Fillippi. Dominick Di Fillippi. A Riverheaden lakik, a
régi Kolosszeum közelében, ismerős azon a környéken?
-- Nagyjából. Mit tudtál meg a fiúról?
-- A Coaxial Cable tagja.
-- Ne mondd!
-- De mondom.
-- Megmondanád, hogy az micsoda? -- kérdezte Willis.
-- Mi micsoda?
-- Mit kell ezalatt érteni?
-- Mialatt mit kell érteni?
-- Amit az előbb mondtál. Ez valami fedőnév vagy ilyesmi?
-- Milyen fedőnévről beszél?
-- A Coaxial Cable-ről.
-- Nem, ez egy banda.
-- Milyen banda?
-- Zenészek.
-- Úgy érted, hogy ez a Cable vagy mi, egy dzsessz-band?
-- Igen, csak manapság bandának nevezik magukat.
-- Még mindig nem értem, mi közük a Coaxial Cable-hez?
-- Ez a banda neve. Coaxial Cable.
-- Te ugratsz engem! -- mondta Willis.
-- Nem, ez a nevük.

192
 -- Milyen hangszeren játszik Di Fillippi?
-- Basszusgitáron.
-- Hol találhatom meg?
-- A címe: North Anderson 365.
-- Ez a Riverheaden van?
-- Ott.
-- Miből gondolod, hogy ő a mi emberünk?
-- Tudja, úgy tűnik, ez a srác egy eszement zenész -- mondta
Donner. -- Az elmúlt hetekben szétkürtölte, hogy hatalmas do-
hányt vesztett a bunyóbajnokságon, úgy hangzott, mintha
két-három rongyot bukott volna. A végén kiderült, hogy ötven
dolcsi volt az egész. Nagy dolog, nem?
-- Nagy. De folytasd!
-- Ugyanakkor azzal dicsekedett a haverjainak, hogy kiszi-
matolt egy készülő nagy balhét.
-- Kinek mondta?
-- Az egyik fiú a bandában nagy narkós, már akkor az volt,
amikor ez még nem volt divat. Rajta keresztül jutottam Di
Fillippi nyomába. Ő mesélte, hogy három-négy nappal ezelőtt
együtt szívtak el egy adagot, Di Fillippi akkor hozta szóba a
tudomására jutott nagy balhét.
-- Magáról a balhéról nem mondott semmit?
-- Nem.
-- És füvet szívtak?
-- Igen, egy keveset, tudja, amennyit társaságban szokás.
-- Nem lehet, hogy Di Fillippi nem is volt öntudatánál?
-- Lehet, de mi köze ennek a dologhoz?
-- Lehet, hogy hallucinálta az egész történetet?

193
 -- Ezt nem hiszem.
-- Említette egyáltalán La Bresca nevét?
-- Nem.
-- Említette, hogy mikor lesz a balhé?
-- Nem.
-- Hát ez nem valami sok, Hájas.
-- De azért egy ötvenest megér, igaz?
-- Legfeljebb egy tízest -- mondta Willis.
-- Ne tegyen hintába, ember! Tudja, mennyit kellett szaglász-
nom, hogy ezt összeszedjem magának?!
-- Erről jut eszembe... -- kezdte Willis.
-- Micsoda?
-- Hagyd futni a kis partneredet!
-- Kit?
-- A lányt. Legközelebb, ha felmegyek, nem akarom ott találni.
-- Miért?
-- Mert így gondolom, és mert nem tetszik az ötlet, hogy ott
van.
-- Már legalább kétszer kirúgtam -- mondta Donner. -- Mindig
visszajön.
-- Akkor áldozd rá ezt a tíz dolcsit, és vegyél neki Georgiába
egy jegyet.
-- Persze, a következő tízest meg majd az üdvhadseregnek
adom.
-- Nekem mindegy, csak küldd el innen!
-- Mióta lett ilyen szigorú?
-- Ettől a pillanattól kezdve.
-- Azt hittem, hogy maga egy üzletember.

194
 -- Az is vagyok. Az ajánlatom a következő: elengeded a lányt,
én pedig megfeledkezem minden disznóságodról, még arról is,
amit ezután fogsz elkövetni.
-- Rólam senki sem tudhat semmit! -- jelentette ki Donner. --
Én vagyok az Árnyék.
-- Nem -- mondta Willis --, az Árnyék az Lamont Cranston.
-- Biztos ebben?
-- Tűnjön el a lány a közeledből! Ha legközelebb, amikor
megyek, ott találom, vádat emeltetek ellened!
-- És elveszít egy fontos embert?
-- Lehet -- mondta Willis --, ebben az esetben majd csak el-
boldogulunk nélküled is.
-- Néha magam sem értem, miért töröm magam, hogy segítsek
olyan fiúknak, mint maguk! -- méltatlankodott Donner.
-- Majd én elmesélem neked, ha lesz egy kis időd.
-- Jó, csak vicceltem.
-- Szóval, elküldöd a lányt?
-- El. El. Maga viszont lóg egy ötvenessel, igaz?
-- Tízest mondtam.
-- Oké, legyen húsz!
-- Azért a szir-szar hírért, amivel előálltál?
-- A kis hír is hír, nem?
-- Ezzel aztán ki is fújtál.
-- Nézze! Ez a hír legalább huszonötöt ér!
-- Oké. Majd küldök tizenötöt -- mondta Willis, és letette a
kagylót. A telefon szinte ugyanabban a pillanatban újra meg-
szólalt:
-- 87. körzet. Willis beszél.

195
 -- Hal, itt Artie, az iskolából.
-- Igen?
-- Alig vártam, hogy Murchison felkapcsoljon! Azt hiszem,
megcsíptem valamit.
-- Ne tartsd vissza magad!
-- Bresca felhívta az anyját öt perccel ezelőtt.
-- Angolul vagy olaszul?
-- Angolul. Azt mondta az anyjának, hogy vár egy hívást Dom
Di Fillippitől. Ez lehet a mi emberünk, nem?
-- Úgy tűnik, igen.
-- Azt üzente az anyjával Di Fillippinek, hogy találkozni akar
vele ebédidőben a Cathedral és a Hetedik utca sarkán.
-- Di Fillippi jelentkezett már?
-- Nem, de ez alig öt-hat perce történt, Hal.
-- Rendben. Hogy is mondtad, hánykor találkoznak?
-- Fél egykor.
-- Tehát 12.30 a Cathedral és a Hetedik sarkán.
-- Pontosan -- felelte Brown.
-- Odaküldök valakit...
-- Majd visszahívlak -- szakította félbe Brown --, de újabb
kuncsaft volt a vonalban.
Öt perc múlva Brown ismét jelentkezett.
-- Di Fillippi volt -- mondta. -- Mrs. La Bresca átadta neki az
üzenetet. Lehet, hogy megcsíptük a malac farkát?
-- Lehet -- mondta Willis.
A Cathedral Streetről, ahol a kényelmes Chrysler limuzinban
Meyer és Kling üldögéltek, zavartalanul figyelhették a Hetedik
utca sarkán lévő autóbuszmegállót, ahol La Bresca várakozott.

196
Az útkereszteződést uraló katolikus templom toronyórája
12.20-at mutatott. La Bresca korábban érkezett, és láthatóan
türelmetlen volt. Idegesen járkált le és fel a járdán, három ciga-
rettát elszívott egymás után, pillanatonként a toronyórára nézett,
és saját karóráján ellenőrizte az időt.
-- Nemsokára itt kell lennie -- mondta Kling.
-- Csúcstalálkozó a narkóssal való leszámolásra – humorizált
Meyer.
-- Pontosan. La Bresca most majd elmondja a jó öreg Domnak,
hogy bevették a balhéba. Aztán Calooch majd eldönti, hogy va-
lóban benne van, vagy behajítsák a folyóba.
-- Hat az öthöz, hogy a jó öreg Dom hamarosan megkapja a
sírkövét -- mondta Meyer.
-- Nem vagyok hazárdjátékos -- felelte Kling.
Felet kongatott a templomharang, hangos lett tőle a környék.
Néhány ebédidejét töltő járókelő a toronyórára pillantott. A
többség azonban nyakát behúzva védekezett a hideg ellen, és
sietve továbbhaladt.
-- Késik a jó öreg Dom -- állapította meg Meyer.
-- És nézd a jó öreg Tonyt -- mondta Willis --, rögtön megüti a
guta.
-- Látom -- kuncogott Meyer. A kocsifűtés működött, otthonos,
kényelmes és álmosító volt odabent.
Meyer egyáltalán nem irigyelte La Brescát, aki kint fagyos-
kodott a szélfútta utcasarkon.
-- Hogyan tovább? -- kérdezte Kling.
-- Ha befejezték a dumát, lekapcsoljuk az öreg Domot.
-- Nem kellene mindjárt a másikat is?

197
 -- Mondd meg, milyen alapon!
-- Végül is tudjuk, hogy La Bresca valami balhét tervez. Ez
pedig a bűnszövetség létrehozása, 580-ik paragrafus.
-- Nagy ügy! Én inkább arra szeretnék rájönni, hogy miben
sántikál, és meló közben nyakon csípni.
-- Ha kapcsolatban van a Sükettel, akkor egyszerre két bűntény
miatt helyezhető vád alá -- érvelt tovább Kling. -- Mégpedig nem
is akármilyen bűntények miatt.
-- Ha tényleg kapcsolatban van a Sükettel.
-- Gondolod, hogy igen?
-- Nem.
-- Én azért a fejem nem tenném rá -- mondta Kling.
-- Talán az öreg Dom tud majd mondani nekünk erről valamit.
-- Ha egyáltalában idejön!
-- Hány óra? -- kérdezte hirtelen Meyer.
-- Húsz perc múlva egy.
Tovább figyelték La Brescát, aki, ha lehet, még idegesebben
sétált, kesztyűs kezét a lábához csapkodta, hogy belé ne fagyjon a
lélek. Ugyanazt az autósdzsekit hordta, mint amikor az ételhordót
felkapta a parkban, ugyanaz a zöld sál tekeredett a nyakán, és
ugyanaz a vastag talpú munkásbakancs nyomta a lábát.
-- Figyelj csak! -- szólalt meg hirtelen Meyer.
-- Mi történt?
-- Ott az utca túloldalán. Most gördül a járda mellé.
-- Kicsoda?
-- Az a szőke lány, Bert! Ugyanabban a fekete Buickban!
-- Hogy kerül ez a képbe?

198
 Meyer beindította a kocsit. La Bresca is felfedezte a Buickot,
és felé sietett. A két nyomozó tisztán látta, ahogy a lány hátra-
dobja a haját, oldalra hajol, és kinyitja a kocsi ajtaját. La Bresca
beült mellé. Abban a pillanatban a Buick kilőtt a járda mellől.
-- Most mit tegyünk? -- kérdezte Kling.
-- Követjük őket.
-- És mi lesz Dommal?
-- Talán a lány viszi el La Brescát hozzá.
-- És ha nem?
-- Mit veszíthetünk? -- kérdezte Meyer.
Kling vállat vont.
-- Elveszítjük Domot a szemünk elől.
-- Adj hálát Istennek, hogy nem gyalog mennek! – jegyezte
meg Meyer, miközben a Chryslerrel a forgalomban manővere-
zett.
Ez volt a város legrégibb kerülete. Az utcák keskenyek, szo-
rosan egymás mellé épültek a házak, a járókelők fittyet hányva a
forgalomnak és a lámpáknak, nagy lelki nyugalommal közle-
kedtek a mozgó járművek között.
-- Legszívesebben mindegyiket megbírságolnám tilosban való
áthaladásért! -- dühöngött Meyer.
-- Ne tévesszük szem elől a Buickot -- mondta Kling.
-- Gondolod, hogy zöldfülű vagyok a szakmában, öregem?
-- Múlt héten is ugyanez a kocsi lépett meg előled.
-- A múlt héten gyalog voltam.
-- Balra kanyarodnak...
-- Van szemem!

199
 A Buick valóban balra kanyarodott, a Dix folyó menti fákkal
övezett sétányra. A város történetében mindössze kétszer fordult
elő, hogy a Dix parttól partig befagyott. Leállt a megszokott
kikötői forgalom, a vastag, hófedte jégpáncél, mint végtelen
kansasi hómező, Calms Pointig fehérlett. A sétány szélét szegé-
lyező lemeztelenedett fák ágait a folyó felől érkező dermesztő
szél cibálta. Még a nehéz Buick is bizonytalanul haladt előre,
orrát meg-megdobta a szél, a szőke lány megdolgozott a volán-
nál. Végül odalavírozott a kocsival a járda mellé, és leállította a
motort. Az üres sétányon csak a szél dühöngött. Lökései felkap-
tak egy-egy eldobott újságlapot, amelyek úgy röppentek a ma-
gasba, mint szárnyszegett madarak. Az út közepén egy üres ká-
beldob gurult lefelé.
Meyer az első háztömb sarkán leparkolta a kocsit, és a szél-
védő mögül figyelték az eseményeket. Olyan szél dühöngött
körülöttük, hogy még rádiójuk hívójelének hangját is elnyomta.
Kling feljebb csavarta a hangerőt.
-- Most mi legyen? -- kérdezte Meyertől.
-- Várunk.
-- Ha befejezték a dumát, elkapjuk a lányt?
-- Naná!
-- Mit gondolsz, a csaj tud valamit?
-- Remélem. Nyilván ő is benne van, nem gondolod?
-- A fene se tudja! Calucci risztelésről beszélt. Ha viszont már
hárman vannak benne...
-- Az is lehet, hogy ez a lány a jó öreg Dom nője.
-- Gondolod, hogy maga helyett küldte?

200
 -- Tuti! Az öregfiú kiszagolta, hogy hidegre akarják tenni.
Elküldte maga helyett a csajt, ő meg közben biztonságban meg-
húzza magát valahol, és pengeti a basszusgitárját!
-- Ez előfordulhat -- helyeselt Kling.
-- Csak ez fordulhat elő.
-- Akkor viszont bármi előfordulhat!
-- Ha nem mondod, hülyén halok meg -- bólintott Meyer.
-- Oda nézz -- mondta Kling --, La Bresca kiszáll a kocsiból!
-- Ez nem tartott sokáig -- jegyezte meg Meyer. Gyere, kapjuk
el a csajt!
Ahogy La Bresca kiszállt a kocsiból, és az ellenkező irányba
sietett, Meyer és Kling szintén kipattant a Chryslerből. A szél
majd ledöntötte őket a lábukról. Fejüket előreszegezve rohanni
kezdtek, el akarták érni a lányt, mielőtt még beindítja a kocsit,
hogy megspórolják maguknak az autóshajszát a belvárosi for-
galomban. Futás közben Meyer meghallotta, hogy felbőg a Buick
motorja.
-- Nyomás! -- ordított oda Klingnek, és minden erejét össze-
szedve igyekezett a kocsi felé, Kling a kocsi járda felőli ajtaját
rántotta fel. Meyer az ellenkező oldalról közeledett.
A volán mellett ülő szőke lány laza, bő nadrágot viselt, és rö-
vid, szürke kabátkát. Ahogy Kling felrántotta az ajtót, odakapta a
tekintetét, Kling meglepetten fedezte fel, hogy a lány nincs ki-
festve, és az alakja is nehézkesnek, darabosnak tűnik. Ahogy
tovább méregette, észre kellett vennie, hogy a lány arcbőre és az
álla olyan képet mutat, mint amikor egy férfi harmadik napja nem
borotválkozott.
A vezetőülés melletti ajtó kicsapódott.

201
 Meyer döbbent pillantást vetett a volánnál ülő lányra, és azt
mondta:
-- Mr. Dominick Di Fillippi, ha nem tévedek?
Dominick Di Fillippi roppant büszke volt hosszú szőke hajára.
Az őrszoba viszonylagos magányában is gyakran fésülködött, és
magyarázta a nyomozóknak, hogy minden bandához tartozó
srácnak ki kell alakítania a maga image-ét. Ha tudják követni.
Hogy az ő bandájukban is minden srácnak megvan a maga for-
mája. Ha tudják követni; és hogy a dobosuk Ben Franklin-féle
szemüveget visel, a szólógitáros pedig szemébe lógatja göndör
haját, a billentyűs meg tetőtől talpig vörösben jár. Ha tudják
követni. És hogy mindegyikük más-más figurát alakít. Az ő
szőke, hosszú haja nem eredeti ötlet, egy csomó hosszú hajú srác
van a többi bandában is, ezért találta ki, hogy szakállt növeszt.
Mivel az ő szakálla vörösesszőke lesz – magyarázta –, kemény,
férfias külsőt kölcsönöz majd az arcának, és ez teremti meg az ő
image-ét. Ha tudják követni.
-- Úgy érzem magam, mint egy marha a vágóhídon! Miért ci-
peltek ide a rendőrségre? -- kérdezte végül.
-- Maga zenész? -- kérdezte Meyer.
-- Malaca van, öregem!
-- Ebből meg tud élni?
-- Csak nemrégiben alakult a banda.
-- Mégis mikor?
-- Három hónapja.
-- Felléptek már valahol?
-- Persze. Még hogy felléptünk-e?
-- Mikor?

202
 -- Izé... szóval, meghallgatáson voltunk.
-- Kaptak már pénzt a fellépésért?
-- Nos, jóember, még nem. Valójában még nem. De hát gon-
doljon arra, hogy a Beatleséknek is el kellett kezdeni valahol.
-- No, igen!
-- Ahogy ők is, jóember, azokban a lerobbant liverpooli pin-
cékben kezdtek játszani, és könnyen lehet, hogy éhbért sem ke-
restek egész éjszaka.
-- Mi az ördögöt tud maga az éhbérről?
-- Így szokták mondani.
-- Oké, Dom! Felejtsük el a zene világát, oké? Beszéljünk egy
másfajta világról, oké?
-- Meg talán arról is, hogy miért vagyok itt! Oké?
-- Ismertetni kéne vele a jogait -- szólt közbe Kling.
-- Aha -- bólintott Meyer, és elhadarta a Miranda-Escobedót.
Di Fillippi csendben figyelt. Aztán amikor Meyer befejezte,
hanyagul hátravetette fürtjeit, és megkérdezte:
-- Kaphatok ügyvédet, ha akarok, ugye?
-- Igen.
-- Akkor kérek -- mondta Di Fillippi.
-- Saját ügyvédre gondol, vagy mi rendeljünk ki egyet hiva-
talból?
-- Saját ügyvédre gondoltam -- jelentette ki Di Fillippi.
Miközben a detektívek az őrszobában téblábolva várakoztak
Di Fillippi ügyvédjének megérkezésére, a járóbeteg Steve Carella
elhatározta, hogy lemegy a negyedik emeletre, és meglátogatja
Generót.

203
 A járőr az ágyban ült, bekötözött sebesült lába szépen gyó-
gyult. Meglepődött, amikor megpillantotta Carellát.
-- Ejha! -- kiáltott fel. -- Ez aztán a kitüntetés! Komolyan. Meg
vagyok hatva, hogy személyesen lejött hozzám!
-- Hogy érzi magát, Genero? -- kérdezte Carella.
-- Hol így, hol úgy. Még mindig fáj. Soha nem gondoltam,
hogy a lövés helye így fájhat. Amikor a moziban nézi az ember
azokat a palikat, akik összevissza lövöldöznek, aztán a földre
zuhannak, nem úgy néznek ki, mintha bármi is fájna nekik.
Carella elnevette magát.
-- Persze hogy fáj! -- Azzal letelepedett Genero ágya szélére. --
Látom, még televíziója is van! -- mondta.
-- Ez? Ez a szomszéd ágyon fekvő srácé -- aztán Genero sut-
togni kezdett. -- Soha nem nézi. Nagyon beteg, azt hiszem. Vagy
alszik egész nap, vagy nyöszörög. Az igazat szólva, alig hiszem,
hogy túléli.
-- Mi baja van?
-- Fogalmam sincs róla, csak alszik és nyöszörög. A nővérek
ki-be járnak egész nap, tömik bele az orvosságot, injekcióval
böködik, olyan ez a kórterem, mint egy átjáróház.
-- Azért nem olyan rettenetes -- mondta Carella.
-- Ezt meg hogy érti?
-- Jönnek-mennek a nővérkék.
-- Ez igaz. Némelyikük igazán csinos.
-- Ez hogy történt? -- kérdezte Carella, és fejével Genero lába
felé intett.
-- Hát nem tudja? -- kérdezte Genero.
-- Csak azt hallottam, hogy meglőtték.

204
 -- Az úgy történt -- kezdte Genero, de hirtelen zavar fogta el,
rövid szünet után folytatta: -- Éppen egy gyanúsítottat üldöztünk.
Amikor elszaladt mellettem, előkaptam a revolveremet, hogy
figyelmeztető lövést adjak le. -- Genero ismét elhallgatott. --
Ekkor történt.
-- Nem semmi -- jegyezte meg Carella.
-- Úgy vélem, az embernek számolnia kell ilyen dolgokkal is.
Ha a rendőri munkát az ember élethivatásnak választotta, akkor
számolni kell ilyen dolgokkal is.
-- Ez valóban így van.
-- Persze hogy így. Látja, magával is mi történt!
-- Hát! -- dünnyögte Carella.
-- Pedig maga nyomozó.
-- Hát! -- ismételte Carella.
-- Maguknál érthetőbb a dolog.
-- Miért lenne érthetőbb?
-- Maguk, nyomozók, gyakrabban kerülnek bajba, mint mi,
közönséges hekusok. Nem igaz? Egy egyszerű járőrtől, egy ilyen
gyalogkakukktól nem lehet elvárni, hogy percenként kockára
tegye az életét csak azért, hogy előállítson egy gyanúsítottat.
Nincs igazam?
-- Hát! -- mondta Carella mosolyogva.
-- Maga szerint el lehet várni? -- erősködött Genero.
-- Mindannyian járőrként kezdtük -- mondta kedvesen Carella.
-- Persze, természetesen. De azért maga is úgy gondolja, hogy
a járőr az egy olyan fickó, aki irányítja a forgalmat, gyerekeket
kísér át az úttesten, vagy jegyzőkönyvet vesz fel az utcai bale-

205
setekről és így tovább. Maga se feltételezi egy gyalogkakukk
hekusról, hogy az életét is kockáztathatja.
-- Seregnyi járőrt öltek már meg szolgálatteljesítés közben --
mondta Carella.
-- Persze, biztos így van. Csak azt akartam mondani ezzel,
hogy egy járőrnél az ember nem számít rá, hogy ez megtörténhet.
-- Maga nem számított rá, hogy magával is megtörténhet?
-- Hát, nem.
A kórteremben csend lett.
-- Bizony még fáj -- mondta Genero. -- De remélem, hogy
hamarosan kikerülök innen. Alig várom, hogy megint dolgoz-
hassak.
-- No, azért nem kell elsietnie!
-- Magát mikor engedik ki?
-- Úgy tudom, holnap.
-- Teljesen rendbe jött?
-- Igen, úgy vélem.
-- A bordáit törték el?
-- Igen. Hármat.
-- Meg az orrát is.
-- Igen. Azt is.
-- Nem semmi -- mondta Genero. -- De hát maga mégiscsak
nyomozó.
-- Hát!
-- Berendeltek másnap az őrszobára -- mondta Genero --, he-
lyettesítettem a fiúkat, amikor bejöttek meglátogatni magát. Ez
még a dirr-durr előtt volt. Mielőtt én is kaptam egy ólmot.

206
 -- No és hogy tetszett magának az az őrültekháza odafent? --
kérdezte mosolyogva Carella.
-- Egész jól elirányítottam a dolgokat, legalábbis azt hiszem.
Sokat kell még tanulnom, de hát gyakorlat teszi a mestert.
-- Így igaz.
-- Hosszasan elbeszélgettünk Sam Grossmannal
-- Kedves ember az a Sam...
-- ... Igen, aki a laborban van. Együtt néztük át azokat a zsaroló
leveleket. Kedves ember az a Sam
-- Az.
-- Azután jött egy kölyök, és hozott még egy levelet, ott tar-
tottam, amíg a fiúk vissza nem érkeztek magától. Végül is, azt
hiszem, jó kézben voltak a dolgok.
-- Ebben biztos vagyok.
-- Nagyon észnél kell lennie annak, aki élethivatásának tekinti
ezt a munkát.
-- Így igaz -- mondta Carella, miközben felállt, a hirtelen
mozdulattól fájdalmasan összerándult a teste, de folytatta: -- Nos,
csak látni akartam, hogyan viseli a helyzetet.
-- Köszönöm, igazán jól. Meg vagyok hatva, hogy lejött hoz-
zám.
-- Ó, semmiség -- mondta Carella, elmosolyodott, és kifelé
indult az ajtón.
-- Ha majd bemegy, adja át az üdvözletemet, jó?
Carella értetlenül nézett vissza rá.
-- Hát a fiúknak, Cottonnak, Halnak, Meyernek és Bertnek.
Velük voltam együtt abban az akcióban.
-- Ja, persze.

207
 -- És még egyszer köszönöm a látogatást...
-- Szóra sem érdemes.
-- ... Steve -- mondta halkan Genero, de csak azután, hogy
Carella kilépett az ajtón.

Di Fillippi ügyvédjét Irving Baumnak hívták.

Kifulladva esett be az őrszobába, első dolga az volt, hogy
megtudakolja, a nyomozók tájékoztatták-e védencét a jogairól.
Amikor biztosították arról, hogy Di Fillippi alkotmányos jogai
nem lettek megsértve, helyeslőén biccentett, majd levette barna
kalapját, ugyancsak barna télikabátját, és gondosan Meyer író-
asztalára helyezte mind a kettőt, azután megtudakolta a nyomo-
zóktól, miről is van szó tulajdonképpen. Kellemes külsejű férfi
volt ez a Baum, őszülő haj őszülő bajusz, meleg barna szemek.
Bátorítóan bólogatott, amikor valaki beszélt, egyetértésének
jeleként fejével biccentett. Meyer tájékoztatta, hogy a rendőr-
ségnek nincs szándékában letartóztatni Di Fillippit, mindössze
néhány információra lenne szükségük. Baum semmi okot nem
látott arra, hogy védence megtagadja az együttműködést a rend-
őrséggel. Intett Di Fillippinek, és azt mondta:
-- Gyerünk, Dominick, válaszoljon a kérdéseikre!
-- Oké, Mr. Baum -- mondta Di Fillippi.
-- Megmondaná a teljes nevét és a címét? -- kérdezte Meyer.
-- Dominick Amerigo Di Fillippi, Riverhead, North Anderson
Street 365.
-- Foglalkozása?
-- Mondtam már. Zenész vagyok!
Baum közbeszólt.

208
 -- Elnézést. Önök már tettek fel kérdéseket a védencemnek
megérkezésem előtt?
-- Nyugalom, ügyvéd úr! -- mondta Meyer. -- Csak azt kér-
deztük tőle, hogy miből él.
-- Nos -- mondta Baum, és fejét kissé félrehajtva azon tűnődött,
hogy nem történt-e mégis valamilyen törvénysértés. -- Nos,
folytassa, kérem!
-- Hány éves? -- kérdezte Meyer.
-- Huszonnyolc.
-- Családi állapota?
-- Nőtlen vagyok.
-- Ki a legközelebbi élő rokona?
-- Már elnézést kérek -- vágott közbe Baum --, ha valóban csak
néhány információt akarnak szerezni a védencemtől, akkor miért
az életrajzát kérdezi?
-- Mr. Baum -- szólalt meg Willis --, ön ügyvéd, itt van a vé-
dence mellett, úgyhogy ne aggályoskodjon! Semmi olyat nem
mondott, amiért sittre vághatnánk. Legalábbis eddig nem.
-- Egyszerű rutinkérdések, ügyvéd úr -- mondta Meyer. -- Ezt
maga is tudja.
-- Jó, jó, folytassák!
-- A legközelebbi élő rokon? -- ismételte Meyer.
-- Az apám, Angelo Di Fillippi.
-- Ő mivel foglalkozik?
-- Kőműves.
-- Nehéz manapság jó kőművest találni -- jegyezte meg Meyer.
-- Így igaz.

209
 -- Dom -- szólt közbe Willis --, milyen kapcsolatban van Tony
La Brescával?
-- A barátom.
-- Miért találkozott ma vele?
-- Csak összeugrottunk.
-- Nagyon rövid volt ez az összeugrás -- mondta Willis.
-- Valóban. Tényleg rövid volt.
-- Maga mindig végigfurikázza az egész belvárost, csak azért,
hogy valakivel öt percet beszélgessen?
-- Nem, de ő a barátom.
-- Miről beszélgettek?
-- Miről, miről? A zenéről.
-- Pontosabban?
-- Nos... Tonynak van egy unokatestvére, aki nősülni készül, a
bandánk felől érdeklődött.
-- Maga mit mondott neki?
-- Azt mondtam neki, hogy számíthat ránk.
-- Mikor lesz az esküvő?
-- Valamikor júniusban.
-- Hányadikán?
-- Nem emlékszem pontosan a napra.
-- Akkor honnan tudja, hogy rá fognak érni?
-- Júniusra nincs semmi melónk, innen tudom, hogy rá fogunk
érni.
-- Maga az együttes menedzsere?
-- Nem.
-- Akkor miért magával tárgyalt La Bresca?
-- Mert barátok vagyunk, és hallott a bandáról.

210
 -- Szóval, erről beszélgettek. Az unokatestvére esküvőjéről.
-- Pontosan így van.
-- Mit mondott neki, mennyibe fog kerülni a fellépés?
-- Azt mondtam, hogy... ööö... hetven dollár.
-- Hány zenész van az együttesben?
-- Öt.
-- Akkor mennyi jut egy főre?
-- Izé... hát hetven... osztva öttel...
-- Mennyi az?
-- Várjon csak... ööö... hétben az öt megvan egyszer, marad
kettő, hozzáteszek egy nullát... húszban megvan négyszer, ösz-
szesen 14 dollár fejenként.
-- Ezt, ugye, nem tudta, amikor hetven dollárt kért tőle?
-- Dehogynem tudtam!
-- Akkor most miért számolta ki?
-- Csak ellenőrizni akartam, jól számoltam-e.
-- Tehát maga mondta La Brescának, hogy rá fognak érni, és
hogy hetven dollár lesz a fellépti díj. És aztán?
-- Azt mondta, hogy majd megkérdezi az unokatestvérét, és
kiszállt a kocsiból.
-- Ez volt minden, amiről beszéltek?
-- Ez volt minden.
-- Nem lehetett volna ezt telefonon megbeszélni?
-- Dehogyisnem.
-- Akkor miért nem azt csinálták?
-- Hébe-hóba szeretek Tonyval összefutni, jó barátom.
-- Ezért hajtott végig az egész belvároson?
-- Igen, ezért.

211
 -- Mennyit veszített a bokszbajnokságon?
-- Nem sokat.
-- Mennyit?
-- Talán ha tíz dollárt. Erről meg honnan tudnak?
-- Nem volt az több? Esetleg ötven?
-- Lehet, nem emlékszem. Honnan tud róla? – mondta Di
Fillippi, aztán Baumhoz fordult. -- Honnan tudnak ezek róla?
-- Honnan tudnak erről? -- kérdezte Baum.
-- Ügyvéd úr -- mondta Meyer --, ha eddig mindent rendben
talált, akkor engedje meg, hogy mi tegyük fel a kérdéseket min-
daddig, amíg nem talál valami kifogásolnivalót.
-- Eddig minden rendben ment, de szeretném tudni, hova
akarnak kilyukadni -- mondta Mr. Baum.
-- Ez rövidesen kiderül -- válaszolta Meyer.
-- Nos, Meyer nyomozó, én viszont most azonnal szeretném
tudni, hogy mi ez az egész, mert ellenkező esetben azt kell taná-
csolnom a védencemnek, hogy tagadja meg a választ!
Meyer felsóhajtott. Willis lemondóan vállat vont.
-- Az a feltételezésünk, hogy védencének tudomása van egy
készülő bűntényről -- mondta Meyer.
-- Milyen bűntényről?
-- Ha megengedné, hogy tovább kérdezzük őt...
-- Nem! Nem, amíg nem válaszolnak a kérdésemre.
-- Mr. Baum -- avatkozott közbe Willis --, védencét őrizetbe
vehetnénk bűnpártolásért a Büntető Törvénykönyv 570. parag-
rafusa alapján, vagy őrizetbe vehetnénk...
-- Egy pillanat, fiatalember! Lenne olyan kedves, megmagya-
rázni ezt?! -- szakította félbe Baum.

212
 -- Igen, uram, alapos okunk van feltételezni, hogy a védencé-
nek pénzt vagy más javakat ígértek hallgatása fejében. Ez pedig
lehet bűntett vagy szabálysértés, uram, attól függően, hogy mi az
a bűncselekmény, aminek elhallgatásába beleegyezett. Ezt ön
nagyon pontosan tudja, uram.
-- És mi az a bűncselekmény, amit elhallgat a védencem?
-- Azon kívül őrizetbe vehetnénk bűnre való szövetkezés cí-
mén az 580. paragrafus alapján, ha kiderül, hogy valóban részese
a tervezett bűncselekménynek.
-- Hiteles információjuk van a készülő bűncselekményről? --
kérdezte Baum.
-- Igen, uram. Hiteles.
-- Nyilván tudják, nincs jelentősége a megegyezésnek, amíg
nem jár együtt bűncselekménnyel, még ha történt is megegyezés
az illető bűncselekmény tárgyában.
-- Figyeljen ide, Mr. Baum -- vette át a szót Meyer --, ez nem
bíróság, javaslom, ezt a kérdést itt és most ne tegyük vita tár-
gyává, oké? Nincs szándékunkban őrizetbe venni a védencét
annak alapján, amit eddig itt elmondott, bár nem sok hajlandó-
ságot mutatott az együttműködésre.
-- Remélem, nem fenyegetésnek szánta ezt a kijelentést --
mondta Baum.
-- Az isten szerelmére -- sóhajtott fel Meyer --, tudomásunkra
jutott, hogy Anthony La Bresca és egy Peter Calucci nevű fickó,
március 15-re egy bűncselekmény elkövetését tervelték ki, hogy
ez bűntett vagy csak szabálysértés, azt még nem tudjuk. Alapos
okunk van feltételezni, hogy az ön védence pontosan tudja, mire
készülnek, és pénzt követelt tőlük azért, hogy az információit ne

213
hozza a rendőrség tudomására. Nos, Mr. Baum, nem akarjuk sem
La Brescát, sem Caluccit előállítani bűnszövetkezetben való
közreműködés miatt, mert 1. a tett elkövetésének hiányában a
feltételezett vád nem állná meg a helyét, 2. attól függően, hogy
mit terveztek, lehet, hogy csak a szabálysértés fogalmát merítené
ki. Azt ön is tudja, hogy akár gyilkosságra, emberrablásra, betö-
réses lopásra, kábítószer-kereskedésre, gyújtogatásra vagy zsa-
rolásra szövetkeztek, de közben egy egészen más bűncselek-
ményt hajtanak végre, függetlenül attól, hogy mire szövetkeztek,
az elkövetett bűncselekményért valamennyien felelősek. Biztos
vagyok benne, arról is értesült, hogy néhány magas beosztású
tisztviselőt a napokban meggyilkoltak ebben a városban, és nincs
kizárva, hogy La Bresca és Calucci valamilyen módon benne van
a dologban, és a szóban forgó bűncselekmény összefüggésben
lehet a zsarolással, a gyilkossággal vagy mind a kettővel, ez pedig
a védencét illetően kimeríti a bűnpártolás vádját. Ezek után
nyilván megérti, hogy nem a védence érdekel bennünket, hanem
egy bűncselekmény megelőzése. Ezért az a javaslatom, hagyjunk
fel ezzel a rohadt szőrszálhasogatással, igyekezzék inkább a
segítségünkre lenni, de még inkább tegye ezt a védence.
-- Az volt az érzésem, hogy a védencem eddig is kifogástalanul
együttműködött önökkel -- jegyezte meg Baum.
-- Nekem meg úgy tűnik, hogy a védence eddig kifogástalanul
hazudott -- mondta Meyer.
-- Nos, ha fontolóra veszem, amit itt előadott… – kezdte Baum.
-- Mondja csak, Mr. Baum, nem tudnánk…

214
 -- … azt hiszem, jobb lesz, ha Mr. Di Fillippit vád alá helyezik,
mit tudom én, minek az alapján. Aztán majd döntsön a bíróság,
hogy bűnös-e vagy ártatlan.
-- Miközben két gazember nyugodtan garázdálkodik, igaz?
-- Semmi közöm a két fickó csapdába ejtéséhez – mondta
Baum --, ezért azt tanácsolom a védencemnek, hogy éljen a jo-
gaival, és tagadja meg a további válaszadást, amit a törvény
biztosít neki...
-- Hálásak vagyunk önnek, Mr. Baum!
-- Őrizetbe veszik vagy nem?
-- Őrizetbe fogjuk venni! -- felelte Meyer.
-- Milyen jogcímen?
-- A Büntető Törvénykönyv 570. paragrafusa alapján, bűn-
pártolásért.
-- Rendben van. Azt javaslom azonban, hogy ezt a lehető
leggyorsabban foganatosítsák -- mondta Baum --, mert vélemé-
nyem szerint már így is túl hosszú ideje tartják fogva jogcím
nélkül. Remélem, maguk is tisztában vannak...
-- Mr. Baum, tökéletesen tisztában vagyunk mindennel, oda és
vissza. Hal, vezesd el! Vádat emelünk ellene!
-- Hé, várjanak csak! -- szólt közbe Di Fillippi.
-- Javaslom, menjen velük -- mondta Baum. -- Ne aggódjon a
dolog miatt! Még mielőtt vádat emelnének maga ellen, kapcso-
latba lépek valakivel, aki leteszi az óvadékot. Egykettőre ismét
szabad lesz.
-- Hé, várjanak csak, a rohadt életbe! -- kiáltott Di Fillippi. --
Mi van, ha az a két fickó megcsinálja...
-- Dominick, azt javaslom, hallgasson!

215
 -- Igen? És mit sózhatnak rám azért a bűnszövetkezésért vagy
mi a fenéért?
-- Az attól függ, hogy mit követnek el -- felelte Meyer.
-- Dominick...
-- Ha olyan bűncselekményt követnek el, amelyet
életfogytiglannal vagy esetleg halálbüntetéssel sújtanak, akkor
még öt évet is kaphat érte. De ha...
-- És ha rablásról van szó?
-- Dominick, mint az ügyvédje, változatlanul javaslom, hogy...
-- Szóval mi van, ha rablásról van szó? -- ismételte Di Fillippi.
-- Azt tervezik? -- kérdezte Meyer.
-- Nem válaszolt a kérdésemre!
-- Amennyiben betörnek valahová, és maga a hallgatás fejében
pénzt fogad el tőlük, háromévi börtönbüntetést kaphat.
-- Ejha! -- mondta Di Fillippi.
-- Hajlandó válaszolni néhány kérdésre?
-- Ha megteszem, elengednek?
-- Dominick, igazán nem kell... -- szólt közbe újra Baum.
-- Azt akarja, hogy három évre hűvösre tegyenek? – kérdezte
Di Fillippi.
-- De hát nincsen jogcímük rá, nincs...
-- Nincs? Mit gondol, honnan tudják, hogy március 15-én lesz
a balhé? Hogy szereztek erről tudomást, mi? Talán a madarak
csicseregték az ágon?
-- Átérezzük a helyzetét, Dominick -- vette át a szót Willis. --
Higgyen nekem, semmit sem mondtunk volna magának erről az
ügyről, ha nem rendelkeznénk elegendő adattal. Most pedig el-
döntheti, hogy segít nekünk, vagy előzetes letartóztatásba he-

216
lyezzük, és vádemelési javaslattal átadjuk az ügyészségnek, élete
végéig le nem mossa magáról ezt a priuszt. Magától függ, mit
tesz!
-- Ez kényszer alkalmazása! -- kiáltott fel Baum.
-- Lehet, hogy kényszer, de ez a tényeken nem változtat --
mondta Willis.
-- Elmondok mindent, amit tudok - jelentette ki Di Fillippi.
Sokat tudott, és el is mondott mindent.
Elmondta, hogy a betörést péntek este nyolc órára tervezték, az
áldozat a Culver Avenue-n levő szabóüzlet tulajdonosa. Azért
tűzték ki a betörés napját és időpontját erre a meghatározott dá-
tumra, mert a szabó, akit John Mario Vicenzónak hívnak, álta-
lában ilyenkor rakta össze a heti bevételét és vitte haza egy kis
fémdobozban, amit aztán a felesége, Laura szombaton kora reg-
gel tett be a Fiduciary Társaság bankjába. Ez a Fiduciary Társa-
ság történetesen az egyedüli bank volt a közelben, amelyik
szombat délig nyitva tartott, a bankok alkalmazottai szintén azok
közé tartoznak, akik nem szeretnek hétvégén dolgozni.
John Mario Vicenzo (vagy John, a szabó, ahogy a Culver
Avenue-n lakó emberek ismerték) hetvenes éveinek elején járt,
könnyen elbánhattak vele. Olyan sok az a pénz, magyarázta Di
Fillippi, hogy több mint elég, még akkor is, ha háromfelé osztják.
Az volt a terv, hogy nyolc óra előtt tíz perccel bemennek az üz-
letbe, amikor John, a szabó le szokta húzni az utcára néző kirakat
redőnyét. Ezt ezúttal La Bresca tette volna meg a szabó helyett,
azután bezárja a bejárati ajtót, mialatt Calucci fegyverrel be-
kényszeríti Johnt, a szabót a hátsó helyiségbe, ahol megkötözi, ott
hagyja magatehetetlenül a padlón, a vasalógép mellett. Aztán

217
kiürítik a pénztárgépből az egész heti bevételt, és lelépnek. John,
a szabó pedig ott marad a padlón, meghal vagy túléli, attól füg-
gően, hogy milyenek az idegei.
Di Fillippi azt is elmondta, hogy a Harmadik utcában egy
pizzériában hallgatta ki ezt a beszélgetést, ahol La Bresca
Caluccival találkozott, ő pedig az előttük lévő bokszban ült, észre
sem vették, hogy a kelleténél hangosabban suttognak. Eleinte
furcsállotta, hogy éppen két olasz akar kirabolni egy olyan üzle-
tet, amelynek szintén olasz a tulajdonosa, de aztán úgy okosko-
dott, hogy az ördögbe is, ez nem az ő ügye, sok mindent csinált
már életében, de beköpni még nem köpött be senkit. Ez még a
bunyómeccs előtt történt, az ottani veszteség padlóra vitte. Töp-
rengve, hogy miként lehetne némi készpénzt szerezni, eszébe
jutott a kihallgatott beszélgetés, és ez adta az ötletet, hogy beve-
teti magát a balhéba. Nem gondolta, hogy ellenkeznének, hiszen
az összeg akkora, hogy nem vágja földhöz őket az osztozkodás.
-- Végül is mekkora összegről volt szó? -- kérdezte Willis.
-- Ó, ember! -- sóhajtott Di Fillippi, a szemét forgatva. -- Le-
galább négyszáz dolcsi, ha nem több!
Seregnyi dolog történt szerdán.
Például szerdán fedezték fel, hogy az őrszobából valaki ellopta
a következő tárgyakat: egy írógépet, hat golyóstollat, egy vil-
lanyventilátort, egy termoszt, négy darab szappant.
Senki sem tudta elképzelni, ki a tettes.
Még Steve Carella sem -- akit közben kiengedtek a kórházból,
és aki nagyon óvatosan járt-kelt bekötözött bordáival --, még ő is
képtelen volt elképzelni, ki tehette. A körzet néhány nagyokosa
azt javasolta, hogy Carella, miután úgyis gyengélkedik, derítse

218
fel az őrszoba Titokzatos Nagy Rejtélyét, de Byrnes hadnagy úgy
határozott, jobb lesz, ha a szabóüzlet megfigyelésével bízzák
meg, párban Hal Willisszel. Azon a szerdán, déli tizenkét órakor
elindultak a városon keresztül, John, a szabó üzlete felé.
De ezelőtt még seregnyi dolog történt, valóban mozgalmas nap
volt ez a szerda.
Reggel nyolckor például egy járőr, aki a szokásos körutat tette,
bejelentkezett, és közölte, hogy az egyik kapualjban holttestet
talált, és úgy tűnik, hogy a fickó szénné égett. Ami azt jelentette,
hogy a két tetves gyújtogató ismét lecsapott valamikor az éjszaka,
és hogy gyorsan kell ellenük tenni valamit, mielőtt a város va-
lamennyi csavargóját megöntözik benzinnel. Kling, aki a beje-
lentést vette, felszólította a járőrt, maradjon a holttest mellett,
amíg odaküldi a hullaszállító kocsit, a járőr méltatlankodni kez-
dett, hogy a kapualj és az egész utca olyan büdös, hogy még a
mennyországban is érzik, Kling közölte, hogy szívből sajnálja, de
panaszával forduljon Frick kapitányhoz.
9 óra 15-kor megjelent a Lüttyős Sadie, és beszámolt Willisnek
a szatírról, aki az éjjel el akarta rabolni a szüzességét. Lüttyős
Sadie hetvennyolc éves, vén csoroszlya volt, ráncos, fogatlan
banya, aki közel nyolcvan éve őrizte már szüzességét, és minden
szerda reggel kötelességtudóan jelentkezett személyesen vagy
telefonon az őrszobán, és bejelentette, hogy az éjszaka folyamán
egy férfi hatolt be a lakásába, megpróbálta letépni hálóingét, és
meg akarta őt erőszakolni. Amikor először jelentette be ezt a
bűntényt, ügy négy évvel ezelőtt, a rendőrség hitelt adott neki, és
azt gondolták, hogy egy újabb Bostoni Fojtogató bukkant fel,
csak ezúttal a saját házuk táján. Azonnal nekiláttak az ügy fel-

219
göngyölítésének, még Andy Parker nyomozót is elrejtették az
öreg hölgy lakásában. De a következő szerda reggel Sadie ismét
megjelent az őrszobán, és bejelentette az újabb erőszakolási kí-
sérletet, annak ellenére, hogy Parker az egész kedd éjszakát tettre
készen és mit sem tapasztalva az ő konyhájában töltötte. A körzet
tréfacsinálói terjeszteni kezdték, hogy talán maga Parker volt az
erőszaktevő, ezt a lehetőséget csupán Parker nem találta szóra-
koztatónak. Ezek után természetesen valamennyiük előtt nyil-
vánvalóvá lett, hogy Sadie lüttyős, és hogy ezentúl számíthatnak
gyakori látogatására és telefonbejelentéseire. Már fel sem tűnt
nekik, hogy ezek a látogatások vagy telefonok minden szerda
reggel óraműpontossággal megismétlődnek, továbbá az sem,
hogy Sadie képzelete olyan változatlan és olyan egyhangú volt,
mint maga az őrszoba. A szatír mindig egy magas, kreol bőrű
férfi volt, aki leginkább Rudolph Valentinóra emlékeztetett.
Mindig fekete köpenyt hordott szmokingja felett, fehér inget,
fekete csokornyakkendőt, és fekete szatén balettcipőt viselt. A
nadrágsliccén gombok fénylettek. Öt gomb. Mindig komótosan
gombolgatta a sliccét, miközben Sadie-t nyugtatta, hogy ne si-
koltozzon, nem akarja bántani őt, csak (Sadie szavaival élve) meg
akarja erőszakolni. Sadie minden esetben kivárta, amíg mind az
öt gombot kigombolta, elővette azt a bizonyos dolgot, és csak
akkor kezdett sikoltozni. Erre a szatír mindig kimenekült a la-
kásból, és a tűzoltólétrán át távozott, aztán leugrott a hátsó ud-
varba, akárcsak Douglas Fairbanks.
Ez a történet, amit ezen a szerdán elmondott, ugyanaz a törté-
net volt, amit minden szerdán elmondott az utóbbi négy évben.
Willis feljegyezte a bejelentést, és megígérte, mindent meg fog

220
tenni annak érdekében, hogy ezt a tébolyodott nőfalót az iga-
zságszolgáltatás kezére juttassa. Lüttyős Sadie feldobott hangu-
latban és elégedetten távozott az őrszobából, és minden való-
színűség szerint várakozással tekintett a következő heti éjszakai
látogatás elé.
Délelőtt háromnegyed tízkor egy nő jelentkezett az őrszobán,
és bejelentette férje eltűnését. Harmincöt körüli lehetett, megle-
hetősen csinos, sötét hajú, és ugyanolyan zöld színű kabátot
hordott, mint amilyen a szeme színe. Arca kipirult a hideg utcai
levegőtől, egészség és életerő áradt belőle, jóllehet, nem hagyta
hidegen férje eltűnése. Meyer foglalkozott vele, és kiderítette,
hogy az eltűnt férfi tulajdonképpen a legeslegjobb barátnőjének a
férje, aki a mellette levő lakásban lakik az Ansley Avenue-n. A
további beszélgetés folyamán a zöld szemű hölgy elmagyarázta
Meyernek, hogy ő és a legeslegjobb barátnőjének a férje között
bizonyos kapcsolat alakult ki (saját szavaival élve), három éve és
négy hónapja tart ez a flört, és azóta egy hangos szó nem volt
közöttük, rendkívül kedvelték egymást. De múlt éjszaka a zöld
szemű hölgy legeslegjobb barátnője elment a templomba, és
ekkor a zöld szemű hölgy és a férj között indulatos vita keletke-
zett, mert a férfi azt akarta csinálni (ismét a zöld szemű hölgy
saját szavaival élve) ott helyben, a lakásuk nappalijának heverő-
jén, miközben négy gyerekük a másik szobában aludt, ő termé-
szetesen visszautasította ezt, úgy érezvén, hogy az ilyesmi nem
illendő, a férfi pedig fogta a kalapját, kabátját, és bevette magát a
fagyos éjszakába. Azóta nem jött haza, a zöld szemű hölgy le-
geslegjobb barátnője arra tippelt, hogy kirúg a hámból, hiszen
minden kétséget kizáróan egy részeges disznó, a zöld szemű

221
hölgy azonban másképp állt ezzel, rettenetesen hiányolta, és az
volt a meggyőződése, hogy a férfi eltűnésének egyetlen oka az ő
bosszantása, és ha tudta volna, hogy a férfi, világgá megy miatta,
akkor hagyta volna, csináljon, amit akar.
-- Hiszen tudja, milyenek a férfiak.
-- Igen, tudom -- mondta Meyer.
Amíg a feleség feleslegesnek tartotta bejelenteni férje eltűné-
sét, nem akarván a rendőrséget is belekeverni a dologba, a zöld
szemű hölgy attól tartott, hogy a férfi elkeseredett tettre szánta el
magát, amiért megvonta tőle kegyeit, kérve kérte a törvény kép-
viselőit, segítsenek megkeresni, és vezessék vissza családja és
szerelme ölelő karjai közé.
-- Hiszen tudja, milyenek a férfiak.
-- Igen, tudom -- ismételte Meyer.
Miközben a bejelentést írta, azon töprengett, mikor is volt
utoljára, hogy le akarta fektetni Sarah-t a nappali heverőjére,
miközben gyermekeik a másik szobában aludtak, rájött, hogy
soha nem akarta Sarah-t lefektetni a nappali heverőjére. Elhatá-
rozta, hogy ma este, mihelyt hazaérkezik, megpróbálja, aztán
biztosította a zöld szemű hölgyet, hogy mindent megtesznek
annak érdekében, hogy legeslegjobb barátnőjének a férjét meg-
találják, és megnyugtatta, hogy valószínűleg semmi ok nincs az
aggodalomra, nyilván egy barátjánál töltötte az éjszakát.
-- Igen, épp ez az, amiért aggódom -- mondta a zöld szemű
hölgy.
-- Ó! -- mondta Meyer.
Amikor a zöld szemű hölgy távozott, Meyer kitöltötte az
adatlapot, de egyelőre nem szándékozott zaklatni vele az Eltűnt

222
Személyek Irodáját. Éppen hozzáfogott egy betörés jegyző-
könyvének gépeléséhez, amikor Andy Parker megérkezett az
őrszobára, a Zsebes Lewisszal. Parker ellenállhatatlanul röhögött,
Lewisnak kevésbé volt jó kedve. Izmos, sudár termetű férfi volt,
állkapcsán kékes folttal, átható, apró kék szemmel, ritkuló
fakószőke hajjal. Drapp színű átmeneti kabátot viselt, kezén
barna bőrkesztyűt, karján esernyő, mogorván nézett körül az
őrszobában. Parker megállás nélkül hahotázott.
-- Nézzétek csak, kit találtam! -- mondta, és fuldokolni kezdett
a nevetéstől.
-- Mi van ebben ilyen vidám? -- kérdezte Meyer, aztán Le-
wishoz fordult. -- Hello, Zsebes, hogy megy az üzlet?
Lewis savanyú ábrázattal nézett Meyerre. Meyer vállat vont.
-- A legjobb zsebes az egész körzetben -- hahotázott Parker. --
Találjátok ki, mi történt!?
-- Mi történt? -- kérdezte Carella.
-- Ott álldogáltam Jerry standja mellett, ismeritek, a gyorsbü-
fést.
-- Aha, és?
-- Ott álltam, háttal az ajtónak. Találjátok ki, mi történt!
-- Mi történt?
-- Érzem, hogy valakinek a keze a zsebemben van, és a brifkóm
után nyúlkál. A csuklójánál fogva elkaptam a kezét, gyorsan
megfordultam, másik kezemben a stukkerral. Mit gondoltok, ki
volt az?
-- Na, ki?
-- Hát Lewis -- mondta Parker, és ismét röhögni kezdett. -- A
körzet legkiválóbb zsebese egy törököt fogott.

223
 -- Eltévesztettem a házszámot -- ismerte el Lewis mogorván.
-- De mennyire eltévesztetted! -- harsogta Parker.
-- Háttal állt nekem.
-- Most sittre kerülsz, Zsebes! -- jelentette ki Parker vidáman.
-- Gyerünk le az előzetesbe, mielőtt megpróbálnád Meyert is
kizsebelni!
-- Nem találom annyira viccesnek! -- mondta Lewis, aztán
Parkerrel együtt kiment nagy mogorván az őrszobából.
-- Hát ez tényleg vicces -- mondta Meyer.
Nem sokkal ezután egy férfi jelent meg az ajtóban, és tört
angolsággal megkérdezte, hogy a rendőrök közül beszél-e valaki
olaszul. Carella jelentkezett, magához hívta a férfit, és leültette az
íróasztalához. A férfi olaszul mondott köszönetet, és amikor leült,
kalapját a térdére helyezte, aztán mesélni kezdett Carellának. A
dolog úgy festett, hogy valaki szemetes kukának használta a
kocsiját.
-- Rifiuti? -- kérdezte Carella.
-- Si, rifiuti -- mondta a férfi.
A férfi elmondta, már egy hete, hogy valaki minden éjjel ki-
nyitja a kocsiját, és az első ülést telepakolja szeméttel. Minden-
fajta szeméttel. Üres konzervdobozokkal, ételmaradékokkal,
almacsutkákkal, kávézaccal és mindenféle szeméttel. Teleszórja
a kocsi első ülését.
-- Perché non lo chiude a chiave? -- kérdezte Carella. A férfi
azt magyarázta, hogy hiába zárta le a kocsit éjszakára, nem se-
gített. Első alkalommal úgy került oda a szemét, hogy az a quello
porco betörte az elefántfület, aztán kinyitotta az ajtót, és beszórta
a szemetet. Semmi értelme nem lett volna továbbra is zárni az

224
ajtót, mert az a mocsok a betört elefántfülön át úgyis kinyitotta
volna, és teletömte volna szeméttel az első ülést, a kocsi már
olyan büdös, hogy messziről szaglik.
-- Ismer olyan embert, akiről feltételezi, hogy szándékosan
használja szeméttárolónak a kocsiját? -- érdeklődött Carella.
-- Nem, egyetlen egy ilyen embert sem ismerek, aki ilyen
szemétségre képes.
-- Ismer olyan valakit, aki ellenszenvvel viseltetik maga iránt?
-- Nem. Szeretnek és tisztelnek mindenütt.
-- Nos -- mondta Carella --, majd kiküldünk egy embert, hogy
körbeszimatoljon.
-- Per Piacere -- mondta a férfi, feltette a kalapját, kezet rázott
Carellával, és távozott.
Délelőtt 10 óra 33 perc volt.
10 óra 35-kor Meyer felhívta Raoul Chabriert a Kerületi
Ügyészi Hivatalban, miután szívderítő három percet társalgott
Bernice-szel, kapcsolták magához Chabrier-hez.
-- Hello, Rollie! -- kezdte Meyer. -- Kitalált már valamit?
-- Mivel kapcsolatban? -- kérdezte Chabrier.
-- A könyvvel kapcsolatban, ami miatt...
-- Ó!
-- Elfelejtette, mi? -- kérdezte Meyer.
-- Nézze -- kezdte Chabrier --, megpróbált már valaha is egy-
szerre két üggyel foglalkozni?
-- Nem, soha életemben.
-- Nos, higgye el, nem könnyű dolog. Olvasom a paragrafu-
sokat az egyik dologgal kapcsolatban, és közben jegyzeteket

225
készítek a másikról. Maga meg azt várja tőlem, hogy valami
átkozott regény miatt is idegeskedjem?
-- De hát...
-- Tudom, tudom, tudom -- szólt közbe Chabrier --, megígér-
tem.
-- Hát...
-- Majd utánajárok, ígérem magának, Meyer. Olyan ember
vagyok, aki nem szegi meg az adott szót. Soha. Megígértem, és
most újra ígérem. Mi is a címe annak a könyvnek?
-- Meyer Meyer -- felelte Meyer.
-- Persze, Meyer Meyer! Azonnal utánanézek. Aztán vissza-
hívom, becs'szóra ígérem. Bernice -- kiáltott a lánynak --, je-
gyezze fel, hogy vissza kell hívni Meyert!
-- Mikor? -- érdeklődött Meyer.
Ez 10 óra 39-kor történt.
Tizenegy óra előtt öt perccel egy nagyothalló készüléket vi-
selő, magas, szőke férfi hatalmas papírdobozt cipelve besétált a
belvárosi Halé Street-i postahivatalba. Egyenesen az ablakhoz
ment, a kartondobozt a pultra helyezte, és a hivatalnok elé
csúsztatta. Száz leragasztott és felbélyegzett boríték volt a do-
bozban.
-- Mindegyik ide a városba lesz? -- kérdezte a hivatalnok.
-- Igen -- felelte a Süket.
-- Ajánlott?
-- Igen.
-- Mindegyiken van bélyeg?
-- Mindegyiken.

226
 -- Rendben van -- mondta a hivatalnok, átvette a dobozt, és
tartalmát a mögötte levő hosszú asztalra borította. A Süket vá-
rakozott. Tizenegy órakor a hivatalnok elkezdte etetni a bélyeg-
zőgépet a levelekkel.
A Süket visszament a lakásba, Rochelle az ajtóban várt rá.
-- Postára adtad azt a sok szart? -- kérdezte.
-- Postára -- mondta a Süket vigyorogva.
John, a szabó sehogy sem akart kötélnek állni.
-- Nem akarok zsarukat az üzletemben! -- jelentette ki hatá-
rozott egyértelműséggel és némi akcentussal. Carella türelmesen
elmagyarázta neki angolul, hogy a rendőrség tudomására jutott
egy betörési terv, amelyet péntek este nyolc órára időzítettek, és a
hadnagynak az a véleménye, hogy két emberét már ezen az estén
el kell rejteni az üzlet hátsó részében, arra számítva, ha esetleg a
tolvajok megváltoztatnák tervüket, és a betörésre egy korábbi
időpontban kerítenének sort. Megnyugtatta Johnt, a szabót, hogy
nem fogják zavarni őt, csupán elhelyezkednek az üzletet két
részre elválasztó függöny mögött, igyekeznek nem láb alatt lenni,
csendben meghúzzák magukat, mint az egerek, és csak akkor
lépnek elő, ha megjelennek a betörők.
-- Lei é pazzo! -- jelentette ki John, a szabó, ami olaszul azt
jelentette, hogy Carella egy őrült. Carella is átváltott az olasz
nyelvre, amelyet még gyerekkorában megtanult, de amelyet
gyakorolni nem sok alkalma adódott az utóbbi időben, hacsak
olyan esetekben nem, amikor valaki panaszt emelt, hogy isme-
retlen személyek szeméttárolónak használják a kocsiját, vagy
mint John, a szabó esetében, akire igen kedvező benyomást tett az
a tény, hogy Carella olasz származású, akárcsak ő maga.

227
 John, a szabó egy alkalommal még levelet írt a televízió egyik
közkedvelt műsorának, melyben felpanaszolta, hogy a műsora-
ikban szerepeltetett bűnözők között feltűnően sok az olasz. Je-
lenleg hetvennégy tagú a családja, mindannyian itt élnek az
Egyesült Államokban, itt élnek ebben a városban, és közülük
még egyiknek sem gyűlt meg a baja a törvénnyel, valamennyi
becsületes ember, akik kemény munkával keresik meg a kenye-
rüket. Miért kell a televíziónak azt a látszatot kelteni, hogy
minden olasz bűnöző? Egy műsorszerkesztőtől kapott választ a
levelére, aki azt bizonygatta, hogy a műsoraikban szereplő bű-
nözők, nem mind olaszok, van köztük néhány zsidó és néhány ír
is. Ez azonban egyáltalában nem nyugtatta meg Johnt, a szabót,
elég intelligens volt, hogy felfogja a különbséget a két kijelentés
között, miszerint: Nem minden olasz bűnöző, és Nem minden
bűnöző olasz. Annak viszont nagyon örült, hogy egy olasz zsaru
állított be hozzá, még akkor is, ha tudomásul kellett vennie, hogy
kénytelen idegeneket beengedni üzletének függönnyel elkerített
részébe. John, a szabó nem kedvelte az idegeneket, még akkor
sem, ha az olasz rendőr volt. Arról nem is beszélve, hogy a másik
idegen, az alacsonyabb, egyáltalán nem volt olasz, az Isten tudja,
ki fia-borja!
Jól menő üzlet lehetett ez a szabóság, bár Carella abban ké-
telkedett, hogy négyszáz dollárt jövedelmezne hetente, nyilván
csak La Bresca és Calucci becsülte ennyire a bevételt. Azon is
eltűnődött, hogy ez a két ember miért vállalja a minimum tíz,
maximum harminc évig terjedő börtönbüntetést, ami a fegyveres
rablásért kiszabható, ha az egész zsákmány, amit erőfeszítéseik
nyomán megkaparinthatnak, mindössze négyszáz dollár. Még ha

228
a legméltányosabb büntetést kapnák is, és feltételezzük, hogy
három, három és fél év után szabadon engedik őket, ez egy évre
körülbelül százötven dolláros jövedelmet jelent, ami bizony csak
töredéke bármely munkahelyi fizetésnek.
Sosem fogja megérteni a bűnözők észjárását.
Mint ahogy sohasem fogja megérteni a Süketet sem.
Úgy tűnt neki, van valami eszelősség abban a hatalmas koc-
kázatban, amit a Süket magára vállalt, hiszen ötvenezer dolláros
összeg áll szemben az életfogytiglan tartó börtönnel. Egy ilyen
intelligenciájú és képességű embernek tudnia kellene, hogy a
város nem fog a pénztárcájába nyúlni, hogy kifizesse az ötven-
ezer dollárt, csupán, mert valakit gyilkossággal fenyegetnek. Ezt
feltételezni a realitásérzék teljes hiánya, ezt bármelyik normáli-
san gondolkodó bűnöző belátná. Amiből az következik, hogy a
Süket eleve nem pénzt akart, hanem meg akarta ölni a polgár-
mester-helyettest, mint ahogy meg akarta ölni és megölte a park-
és közterület-felügyelőségi főtanácsost is. De miért? Bárki le-
gyen is a Süket, Carella azt nem tudta elképzelni, hogy csupán a
gyilkosság élvezetéért öl. Nem, ez egy hidegfejű üzletember, aki
minden kockázattal számol. És az üzletemberek csak akkor
kockáztatnak, ha van reményük a haszonra. A Süket először öt
rongyot kért, nem fizettek, végrehajtotta a gyilkosságot. A kö-
vetkező alkalommal ötven rongyot kért, tudta, hogy nem fognak
fizetni, ismét gyilkolt. Ezután szétkürtölte az újságoknak siker-
telen zsarolási kísérleteit, azóta pedig csend van körülötte.
Hol van akkor a haszon?
“Eljön az is, babám, ne félj!" -- ebben Carella holtbiztos volt.

229
 Miközben ott ült John, a szabó, üzletének elfüggönyözött hátsó
részében, és azon tűnődött, vajon mennyit kereshet egy jó vasa-
lógép-kezelő.

Mr. Carl Wahler

Marshall Avenue 1121

Kedves Mr. Wahler,

Ha ön ezt a levelet ugratásnak hiszi, meg fog halni. Íme, a té-
nyek. Gondosan olvassa el! Ezek megóvhatják az életét.
1. Cowper park- és közterület-felügyelőségi főtanácsos nem
törődött a figyelmeztetéssel, ezért meg kellett halnia.
2. Scanlon polgármester-helyettes nem törődött a figyelmez-
tetéssel, ezért meg kellett halnia.
3. JMV lesz a következő. Ezen a péntek estén meg kell halnia.
Hogy mi köze van önnek ehhez?
1.Ez az ön figyelmeztetése. Az ön utolsó figyelmeztetése. To-
vábbi figyelmeztetés nem lesz. Emlékezzék erre!
2. Vegyen ki a bankjából ötezer dollárt, kis címletű, jelöletlen
bankjegyekben.
3. A jövő hét folyamán valamikor kapcsolatba lépünk önnel
telefonon. Akkor meg fogja tudni a helyet és az időpontot, ahol a
pénzt át kell adni.
4. Amennyiben ennek a felszólításnak nem tenne eleget, Önnek
szintén meg kell halnia. Nem lesz több figyelmeztetés!
Ne legyenek hamis illúziói! A rendőrség sem Cowpert, sem
Scanlont nem tudta megvédeni, jóllehet, figyelmeztettük őket.
JMV-t sem tudják majd megvédeni. Ön azt hiszi, hogy van más

230
esélye? Milyen más esélye lehet, ha váratlanul lecsapunk ma-
gára?
Szerezze meg a pénzt! Hallani fog rólunk. Hamarosan.

A leveleket csütörtökön száz lakásba kézbesítették. A Süket

pompás hangulatban volt ezen a reggelen. Fütyörészve járkált
otthonában, újra és újra átgondolta az egész akciót, különös
gondot fordított az ördögien kitervelt részletekre, és kéjelegve
gondolt arra, hogy a város száz jómódú polgárát hogyan keríti
majd hatalmába a pánik szombaton reggel.
Azon az estén öt órakor bizonyosra vehette, hogy a kiszemelt
polgárok többsége megkapta már a levelet, elolvasta, és véle-
ményt is alkotott róla. Néhány közülük kíváncsian elolvasta,
majd gombóccá gyűrve nyilván a szemétkosárba dobta. Számí-
tásai szerint pár félnótás azonnal feltárcsázta a rendőrséget,
egyik-másik talán személyesen rohant el a körzeti őrszobára, és
kezében lobogtatva a levelet, indulatos hatósági védelmet köve-
telt. Tervének ez a része volt a legördögibb. J. M. Vale-hez, a
polgármesterhez ugyanis csak ezen a közvetett úton jutott el a
fenyegetés. Úgy fog tudomást szerezni az ellene készülő me-
rényletről, hogy néhány berezelt állampolgár értesíti majd a
rendőrséget.
Holnap, figyelmeztetés ide, figyelmeztetés oda, a polgármester
meg fog halni.
Hat hónappal ezelőtt, amikor a Süket nekilátott terve kidol-
gozásához, néhány igen figyelemreméltó információ került a
birtokába. Először is megtudta, ha bárki a város földalatti víz-
vezeték-hálózatának tervrajzára lenne kíváncsi, csupán a Vá-

231
rosháza 1720-as szobáját kell felkeresnie, a Vízügyi Osztályt,
ahol minden állampolgár szabadon hozzáférhet a térképekhez.
Hasonló módon szerezhetők meg a város földalatti csatorna-
rendszerének a térképei is, ugyanannak az épületnek a főirodá-
jában, a Közművek Osztályán. A Süketet azonban pechére sem a
vízhálózat, sem a csatornarendszer nem érdekelte. Őt csak az
elektromos hálózat izgatta. Azokat a térképeket azonban, ame-
lyek a föld alatti elektromos vezetékek rendszerét ábrázolják,
magától értetődő okok miatt nem tették hozzáférhetővé a nyil-
vánosság számára. Azokat a térképeket a Városi Elektromos és
Áramszolgáltató Művek Térképészeti és Adat Nyilvántartási
Osztályán őrizték. Ezekben az irodákban többnyire műszaki
rajzolók dolgoztak. Ahmad egyike volt ezeknek a műszaki raj-
zolóknak.
Az első térkép, amelyet a Süket rendelkezésére bocsátott, a 60.
Körzet hálózati állomásainak megnevezése és az Alsó Isola-i
határvonalak címet viselte, és a térkép a város e körzetében lévő
valamennyi elektromos alállomás helyét tartalmazta. Az a terület,
amely a Süketet leginkább érdekelte, a Cameron Flats nevet
viselte. A polgármester háza ugyanis a South Meridián és a
Vanderhof sarkán állt, a Cameron Flats alállomás területén. A
South Meridiánt és a Vanderhofot ellátó alállomás egy kereszttel
volt megjelölve, és a következő megjegyzéssel látták el: South
Meridian, No. 3. Ezen az állomáson futottak össze az áramel-
osztóból egy közvetítő rendszeren keresztül érkező magasfe-
szültségű távvezetékek (Ahmad szerint ezeket tápvezetéknek
nevezik). Ezeket a tápvezetékeket kellett megrongálni ahhoz,

232
hogy a gyilkosság éjszakáján a polgármester háza sötétségbe
boruljon.
A második térkép, melyet Ahmad átadott a Süketnek, a Bekö-
tési rendszer elnevezést viselte, és a tápvezeték rendszer felna-
gyított alaprajzát ábrázolta az egyes alállomásokon. Az első tér-
képen megtalált South Meridián No. 3. alállomást a második
immár sokkal részletesebb térképen azonosíthatta, és arra is
módja nyílt, hogy a tápvezeték rendszer számjelölését is megta-
lálja: 65CA3. Ez a jelzés a harmadik térképen nyert végleges
magyarázatot, amelyet Ahmad darabonként lopott el, és amelyre
nemes egyszerűséggel csak ez volt írva: 65CA3, alcíme pedig:
South Meridián Alállomás helyszínrajza. Ez egy hosszú és ap-
rólékos térkép volt, amely a város utcái alatt húzódó tápvezetékek
út vonalát ábrázolta, és számmal jelölte azokat a lejáratokat, ahol
a kábelekhez hozzá lehetett férni. A 65CA3 tápvezeték rend-
szerben az áramelosztó állomástól az alállomásig tizenegy ilyen
lejárat volt található. A Süket a polgármester házától mintegy
félmérföldnyire levő lejáratot szemelte ki, feljegyezte a számát és
jelét: M3860-120' UJD-KÖZÉP.
Végül következett az utolsó, legfontosabb térkép, amelyen már
a lejáratok részletes rajza is szerepelt. Az M3860-nal jelzett le-
járat a Faxon Drive-on volt, százhúsz lábnyira a Harris déli jár-
daszegélyétől, az úttest közepén, innen kapta a kódjelét is, 120
lábra az [Harris járdájától Délre -- Középen, azaz 120'
UJD-KÖZÉP. A nagyfeszültségű vezetékek másfél méteres
mélységben haladtak az utca felszíne alatt, a kibetonozott lejá-
ratot százötven kilós fedél védte.

233
 Holnap este Ahmad, Buck és a Süket felemeli ezt a tetőt, és
Buck pokolgépe hatásosan kezelésbe veszi a kábeleket.
És azután...
Hát igen, azután...
A terv leggyönyörűbb része csak ezután következik majd, s
míg erre gondolt, a Süket önelégülten mosolygott.
Maga elé képzelte a polgármester házát pénteken este 10 óra-
kor, amikor majd rendőrök és nyomozók sürgölődnek mindenütt,
és mindegyikük azzal a különleges feladattal érkezik oda, hogy a
köztiszteletben álló JMV urat megóvja a fenyegető veszélytől.
Látta magát, ahogy megáll limuzinjával a sötétbe borult kőház
járdaszegélyénél, a rendőrlámpa fénye végigpásztázza a kocsija
elejét, amelyen a következő aranybetűs felirat lesz olvasható:
Városi Elektromos és Áramszolgáltatási Művek (öntapadós be-
tűkből, melyeket Ahmad ragasztott a kocsi mindkét oldalára nagy
szakértelemmel, betűnként 8 centbe kerültek a Művészellátó
boltjában, összköltség 4 dollár 80 cent). Látta maga előtt, ahogy
kinyílnak a limuzin ajtajai, és kiszáll belőle három férfi. Ketten
munkásoverallban (Sears, Roebuck cég, 6,95 dollár). A harmadik
férfi pedig egy főtörzsőrmesteri egyenruhában, a bal mellén a
jelvény fölött kitűzve a rangjelzés (Színházi Ruhakölcsönző, napi
bérleti díj 10 dollár plusz 75 dollár letéti díj), a ruha ujján pedig a
Rendőrségi Riadószolgálat sárga csíkja (1,25 dollár a Városi
Egyenruházati Vállalattól, amely épp szemben található a Városi
Rendőrparancsnoksággal).
-- Ki az ott? -- kérdezi majd az ügyeletes rendőr. Lámpájának
fénye végigpásztázza a három férfit. Buck, őrmesteri egyenru-
hában, előrelép.

234
 -- Minden a legtökéletesebb rendben -- mondja majd. -- Pierce
főtörzsőrmester vagyok a riadószolgálattól. Ezek az emberek az
elektromosoktól jöttek. Az áramkimaradás okát próbálják meg-
állapítani.
-- Oké, főtörzsőrmester -- feleli majd a rendőr.
-- Bent minden csendes?
-- Eddig semmi különös, főtörzs.
-- Jó lenne, ha ellenőrizné ezeknek az embereknek a felszere-
lését! Nehogy valami gond legyen később – mondja majd Buck.
-- Jó ötlet -- feleli a rendőr. A zseblámpájával körbevilágít.
Ahmad kinyitja a szerszámosládát. Nem lesz benne egyéb, mint
villanyszerelési szerszámok: próbalámpa, mérőszalag, csipesz,
csavarhúzók, egy Stillson-kulcs, fűrész, fémfűrész, kalapács,
biztosítékkiemelő, drótvágó, fogók, Allen-kulcsok, csiszolósza-
lag, szigetelőszalag -- oké, jelenti ki majd a rendőr, és akkor felé
fordul, és megkérdezi:
-- Maga meg mit cipel?
-- Egy feszültség- és ellenállásmérőt.
-- Megmutatná nekem?
-- Természetesen.
Ez a műszer tulajdonképpen egy fekete bőrtáska, lehet talán
harminc centiméter hosszú, húsz centiméter széles, és tizenkét
centiméter magas. Amikor majd kicsatolja és felemeli a tetejét, a
zseblámpa fénye egy műszerfalat világít meg a táska alsó felében,
egy szintben annak peremével. A műszerfalon két skála lesz
látható, az egyik mutatja a feszültséget és az ellenállást, a másik
az áramerősséget. A skálák alatt három kapcsológomb helyez-
kedik el egymástól azonos távolságban. Mindegyiken gyárilag

235
készített felirat jelöli a rendeltetését. A két szélső alatt ez áll:
szabályozó, a középső pedig: üzemmód kapcsoló. A műszer bal
oldalán lefelé haladva néhány csatlakozóhüvely sorakozik a fel-
irat szerint a következő sorrendben: 600 V, 300 V, 150 V, 75 V,
30 V és a közös nulla csatlakozó. A műszer jobb oldalán hasonló
csatlakozóhüvelyek sorakoznak: 60 A, 30 A, 15 A, 7,5 A, 3 A és a
közös nulla csatlakozó. A második szabályozógomb alatt még
egy csatlakozóhüvely és egy kisméretű égő látható, alattuk a
közös felirat: áramingadozás-mérő. A műszer hosszában gyárilag
rányomott nagy betűkkel pedig ezek a szavak olvashatók:
UNIVERZÁLIS MÉRŐMŰSZER.
-- Oké -- mondja majd a rendőr --, becsukhatja. Ő pedig le-
csapja a táska tetejét, és gondosan becsatolja.
-- Majd én bekísérem őket -- fogja mondani Buck.
-- Rendben van, főtörzs -- hangzik az engedély, és odamennek
a házhoz, ahol a bejárati ajtónál megállítja őket majd egy nyo-
mozó.
-- Pierce főtörzsőrmester a riadószolgálattól -- jelentkezik be
Buck. -- Ezek az emberek az elektromosoktól jöttek, hogy kide-
rítsék az áramkimaradás okát.
-- Rendben -- válaszolja ekkor a detektív.
-- Én velük maradok, de másért nem vállalok felelősséget --
közli Buck.
-- Hogy érti ezt?
-- Például, ha a polgármester úr elesne, és eltörné a bordáját,
amíg ezek itt lábatlankodnak, nem szeretném, ha a kapitányom
engem marna le miatta.

236
 -- Majd mi távol tartjuk maguktól a polgármestert – mondja
erre mosolyogva a nyomozó.
-- Oké, fiúk, hol kezdik? -- kérdezi Buck. -- Az alagsorban?
Aztán bemennek az épületbe. Csak az elemlámpa fénye világít,
a ház nagy részét homály borítja, csak felismerhetetlen, mozgó
árnyakat látni. Ők hárman az alagsorban kezdik a munkát, elle-
nőrzik az összes vezetéket. Végigmennek a ház valamennyi he-
lyiségén, ellenőrző útjuk során egyetlenegyszer sem botlanak a
polgármesterbe. A polgármester hálószobájába érve, mintha az
áramkimaradás okát keresné a konnektorban, becsúsztatja a ha-
talmas francia ágy alá a mérőműszert. Amikor majd kisétál a
szobából, már semmi sem lesz nála. Az Univerzális mérőműszer
a polgármester ágya alatt pihen a padlón.
A műszer gyári csillogása, a kapcsológombok, csatlakozóhü-
velyek és a szakszerű feliratok mind valódiak voltak -- csak a
műszer maga nem volt valódi. A műszerfal mögül hiányzott a
gyári berendezés, a doboz belsejét kiszerelték. A műszerfal mögé
Buck zseniális műszaki leleményének egy újabb példánya lett
beszerelve, hajnali két órára időzítve.
Holnap éjszaka a polgármester meg fog halni.
És szombaton reggel az következik majd, amit már nem nekik
kell végrehajtaniuk. Az emberek szétnyitják az újságokat, elol-
vassák a főcímeket, és rádöbbennek, hogy a levél, amit kaptak,
nem tréfa volt, hisz nincs olyan ember, aki meg tudna jósolni egy
gyilkosságot, hacsak nem maga tervelte ki és nem maga hajtotta
végre. Újból előveszik a levelet, amit oly hanyagul elhajítottak,
még egyszer elolvassák, és megrendülve veszik tudomásul, hogy
ezt a fenyegetést nem rázhatják le magukról, mint kutya a vizet.

237
Vajon ha egy embert ilyen készületlenül ér a fenyegető halál,
akkor valóban olyan sok pénz az az ötezer dollár? A listán sze-
replő száz személy közül egyetlenegynek sem volt kevesebb az
évi jövedelme 200 000 dollárnál. Mindegyiküket alaposan kö-
rülszaglászták, az eredeti névsorban négyszázhúsz név szerepelt,
közülük csak azok akadtak fenn a rostán, akiknek ötezer dollár
kifizetése annyit jelentett, mint egynapi veszteség a Las Vegas-i
kaszinóban, azok maradtak fenn, akik részvényekkel spekuláltak,
vagy a broadwayi szórakozóhelyeken szórták a pénzüket, egy-
szóval azok, akikről feltételezhették, hogy hajlandók lesznek
hazardírozni abban a reményben, hogy ezúttal a saját életüket
menthetik meg.
Fizetni fognak, gondolta magában a Süket.
Ó, nem mindegyik, természetesen nem mind a száz. De azért
elég sokan. Lehet, hogy még el kell követni néhány gyilkosságot,
lehet, hogy még ki kell nyírni néhányat a listán szereplő dagadt
disznók közül, míg a többiek észre térnek, de észre fognak térni,
és fizetnek.
Holnap este a gyilkosság után majd megtudják, hogy nem
tréfálunk, és fizetni fognak.
A Süket önelégülten elmosolyodott.
Lehet, hogy a Városháza körül ezekben a percekben már ha-
talmas tömeg verődött össze, gondolta magában.
Szórakoztató hétvége elé nézünk.
-- Vak tyúk is talál szemet -- mondta Byrnes hadnagy Steve
Carellának --, valóban a polgármestert szánta következő áldo-
zatnak.
-- Ez soha nem fog sikerülni neki -- jelentette ki Hawes.

238
 -- Hát ne is sikerüljön neki -- mondta Byrnes --, mert ha sikerül
kinyírnia a polgármestert, akkor úgy kaszálja le a dohányt,
mégpedig készpénzben, mintha a réten nőne. Mit gondolnak,
hány ilyen levelet küldhetett szét?
-- Próbáljunk logikusan következtetni -- szólalt meg Carella. --
Elsőként a park- és közterület-felügyelőségi főtanácsost fenye-
gette meg, és ötezer dollárt követelt. A következő a polgármes-
ter-helyettes volt, és ötvenezer dollárt követelt. Most bejelentette,
hogy péntek este a polgármestert fogja meggyilkolni. Ha az ösz-
szeg e logika szerint emelkedik, akkor tízszer ötvenezer dollárt
fog követelni, vagyis ötszázezret. Ha ezt elosztjuk...
-- Hagyja abba! -- szólt közbe Byrnes.
-- Csak megpróbáltam matematikai úton megközelíteni a
dolgot.
-- Mi köze JMV meggyilkolásának a matematikához?
-- Nem tudom -- vonta meg a vállát Carella --, de az az érzé-
sem, ha rájövünk az összeg emelkedésének logikájára, akkor
esetleg rájöhetünk arra is, hogy hol csúszhat hiba a számításába.
Byrnes értetlenül rábámult.
-- Csak azt igyekszem megmagyarázni, hogy szerintem a fic-
kónak nem elég, ha a polgármestert elteszi láb alól -- folytatta
Carella.
-- Még hogy nem elég? Ha a polgármestert kinyírja, az szá-
momra több mint elég!
-- Igen, de nem egy olyan fickónak, mint a Süket. Ez az ember
kérkedik az eszével. -- Carella ismét felettesére nézett. -- Ki ez a
Carl Wahler?

239
 -- Egy ruhagyáros, bent lakik a belvárosban, a Stewart Cityben,
17. körzet. Ma reggel hozta be ide a levelet. Bundy kapitány
nyilván arra gondolt, hogy el akarjuk olvasni, mivel a többi
gyilkosság is a mi hatáskörünkbe tartozott.
-- Ez beleillik a képbe, nem? -- kérdezte Hawes, a levélre
mutatva. -- A többi gyilkosságot is előre bejelentette.
-- Ez igaz, de mégis hibázik valami -- jelentette ki Carella.
-- Micsoda?
-- A személyes indíték. Az akciót a nyolcvanhetesben kezdte,
nyilván ez amolyan vendetta, vérbosszú nála, amiért pár évvel
azelőtt beleköptünk a levesébe, amikor pokolgépekkel szórta teli
ezt az átkozott várost, hogy elterelje a figyelmünket a bankrab-
lásról. Akkor most egyszerre miért száll le rólunk? Ha kinyírja a
polgármestert, azzal csak a védelmére kijelölt különleges biz-
tonsági szolgálat embereiből csinál hülyét, senki másból. Ezzel
mi leakadtunk a horgáról, ficánkolhatunk, mint a hal. És ez az,
amit nem értek. Valami nekem itt bűzlik.
-- Nekem nem bűzlik semmi, sima ügy -- mondta Byrnes. -- Ha
sikerül kinyírnia JMV-t, milyen esélye maradhat bárkinek is vele
szemben, hisz nyilvánvalóvá tette, hogy nem lesz több figyel-
meztetés. Nézzék, hányszor ismétli ebben a levélben is: Nem lesz
több figyelmeztetés, nem lesz több figyelmeztetés.
- Engem mégis zavar valami -- jelentette ki Carella.
-- Feleslegesen -- mondta Byrnes. -- Hiszen fehéren feketén itt
olvashatók a szavak. Ez az ember maga az ördög.
E kijelentésre Hawes és Carella is önkéntelenül felnevetett.
Nem megszokott dolog, hogy egy zsaru ördögnek tituláljon egy
bűnözőt, még akkor sem, ha az történetesen gyerekeket ront meg,

240
ha tömeggyilkos. Ez a metaforikus fogalmazás, bírók és politi-
kusok sajátja. Byrnes nem szokott szóvirágokban beszélni. S bár
mindkettőjüket nevetésre ingerelte valamilyen belső kényszer,
elég volt egy pillantást vetniük Byrnesre, arcukra fagyott a mo-
soly. A hadnagy türelme a végét járta. Hirtelen öregnek és fá-
radtnak érezte magát. Mély sóhajtás szakadt fel belőle, aztán így
szólt:
-- Hogyan tudnánk megállítani őt, fiúk? -- Hangja olyan két-
ségbeesett volt, mint egy újonc hátvédé, aki egy válogatott csapat
egyenként százötven kilós csatársorával kerül szembe.
-- Imádkozzunk! -- mondta Carella.
James Martin Vale polgármester az anglikán egyház, buzgó
híve volt, ennek ellenére úgy döntött, hogy ezen a délutánon
fontosabb dolga is akad, minthogy családja üdvösségéért imád-
kozzon.
A Városházán lévő irodájában magas szintű értekezletet hívott
össze (olyan magas szintűt, melyre még Byrnes hadnagy sem
kapott meghívót), ahol arról tanácskoztak, hogy milyen óvin-
tézkedéseket tegyenek annak érdekében, hogy a Süket (ahogy ezt
az embert a 87. körzet nyomozói maguk közt hívják) ne tudja
beváltani fenyegetését. JMV gyors észjárású ember volt, lele-
ményesen sikerült mindenkit meggyőznie ott az irodában, hogy ő
nem a saját biztonságáért aggódik, hanem a város megfenyegetett
polgáraiért.
-- Avégett kell megmenteniük az életemet, hogy ez az ember
ne szedhesse el e nagyszerű város polgárainak fáradságos mun-
kával megszerzett dollárjait -- mondta. -- Mert ha eléri célját,

241
akkor mindenki engedni fog a zsarolásnak. Csupán ez az oka,
hogy személyes védelmet kérek.
-- Méltóságos úr -- szólalt meg a kerületi ügyész --, ha java-
solhatom, az a véleményem, hogy péntek után is biztosítsunk
önnek védelmet. Mert ha ennek az embernek pénteket követően
jutna eszébe megölni önt, akkor a város lakói joggal hihetnék,
hogy túljárt az eszünkön.
-- Igen, azt hiszem, igaza van -- mondta JMV.
-- Méltóságos úr -- kezdte a városi számvevők vezetője --, azt
javasolnám, hogy szüneteltessen minden olyan programot, ahol
személyesen kell megjelennie, legalább áprilisig.
-- Nos, nem hiszem, hogy szükség lenne ilyen mértékű visz-
szavonulásra, nem ért egyet velem? -- kérdezte JMV, miközben
magában azt a tényt mérlegelte, hogy ez az év a választások éve
lesz.
-- Akkor legalább csökkenteni kellene a személyes megjele-
nések számát -- folytatta a férfi, és nyilván neki is eszébe jutott,
hogy ez az év a választások éve lesz, és hogy maga is azon a listán
szerepel, amelyen a méltóságos JMV polgármester.
-- És maga mit gondol, Síim? -- fordult a rendőrfőnökhöz JMV.
A 195 centiméter magas, 112 és fél kilós rendőrfőnök meg-
emelte ülepét a méltóságos úrral szembeni bőrszékben, és így
szólt:
-- Úgy körbeveszem önt, uram, zsarukkal, hogy hemzsegni
fognak, mint a bolhák -- és elmosolyodott, amitől egyáltalában
nem lett megnyerőbb a külseje, de kétséget kizáróan elérte célját.
-- Az én embereim közül annyit bocsátók rendelkezésére,
amennyire csak szüksége van -- jelentette ki a kerületi ügyész,

242
miközben az járt a fejében, hogy a két leghasználhatóbb emberét
néhány nappal ezelőtt küldték át a túlvilági rendőr akadémiára.
-- Azt javasolnám -- vette át a szót a városi főorvos --, hogy az
értekezlet befejezése után azon nyomban vesse alá magát egy
mindenre kiterjedő egészségügyi vizsgálatnak.
-- Ennek meg mi értelme? -- kérdezte JMV.
-- Méltóságos uram, fennáll annak a lehetősége, hogy már meg
is mérgezték önt.
-- Nos, ez enyhén szólva túlzásnak tűnik.
-- Méltóságos uram -- folytatta a városi főorvos --, a kis dózi-
sokban adagolt méreg is könnyen halálos kimenetelű lehet. S
mert olyan emberrel állunk szemben, aki hosszú távú terveket
kovácsol...
-- Rendben van, alávetem magam a vizsgálatnak, akkor, ami-
kor óhajtja. Legalább a náthámtól is megszabadítanak végre --
mondta, és magával ragadóan elmosolyodott.
-- Méltóságos uram -- emelkedett szólásra a városi képviselő-
testület elnöke --, azt javaslom, hogy a város valamennyi közle-
kedési eszközét vessük alapos vizsgálat alá. Emlékeztetem, uram,
hogy a bombát a...
-- Igen, igen, ezt meg kell tennünk! -- helyeselt lelkesen a ke-
rületi ügyész.
-- Méltóságos uram -- szólt közbe a polgármester sajtófőnök-
ségének titkára --, javaslom, rendeljünk el hírzárlatot, és előze-
tesen semmit se közöljünk a programjairól, beszédeinek színhe-
lyéről, mindaddig, amíg ez az ügy le nem zárul.

243
 -- Igen, ez jó ötlet. Természetesen mostanában nem fogunk
kirúgni a hámból, igaz, Stan? -- mondta JMV, és magával raga-
dóan a kerületi ügyészre vigyorgott.
-- Nos, uram. Én azt tanácsolom önnek, hogy mostanában ki se
mozduljon otthonról, legalábbis a következő hónapig -- felelte a
kerületi ügyész.
-- Természetesen az sincs kizárva, hogy már most is van va-
lahol egy bomba, itt az irodában -- mondta tapintatlanul a rend-
őrfőnök. E kijelentés nyomán hirtelen csend szakadt a szobára. A
dermedt némaságot csak a falióra ketyegése törte meg, ami
semmivel sem volt tapintatlanabb és idegesítőbb, mint a rend-
őrfőnök megjegyzése.
-- Nos -- mondta magával ragadóan JMV --, mindenesetre át
kell vizsgálni mindent itt is és a házamban is. Ha ezt megtettük,
akkor megtettünk minden óvintézkedést.
-- Igen, uram -- mondta a kerületi ügyész.
-- És természetesen mindent el kell követnünk, amit csak lehet,
hogy kézre kerítsük ezt az embert. Ezt a Süketet.
-- Igen, uram. Mi megtesszük, ami erőnkből telik jelentette ki a
rendőrfőnök.
-- És mire telik az erejükből? -- kérdezte magával ragadóan
JMV.
-- Arra számítunk, hogy hibázni fog -- felelte a rendőrfőnök.
-- És ha nem fog?
-- Fog.
-- És addig? -- érdeklődött JMV. -- Van valami konkrét nyo-
muk?

244
 -- A rendőrségi munka -- kezdte a rendőrfőnök --, látszólag sok
apró, egymástól független részletből tevődik össze, aztán egyszer
csak összeáll a kép -- itt hirtelen megtorpant, mert úgy érezte,
nem fogalmazott elég világosan, ezért ismét nekikezdett. -- A
rendőri munka során számos véletlen esemény akad, és a ta-
pasztalatok szerint ezek a véletlen események jelentős szerepet
játszanak egy-egy bűnöző lebukásában. Letartóztatunk például
valakit betörés vádjával, és hat vagy hét hónappal később, egy
kihallgatás során véletlenül kiderül, hogy az illető nemcsak lo-
pott, hanem gyilkolt is.
-- Nos -- szakította félbe magával ragadóan JMV --, remélem,
hogy nem adunk hat-hét hónapot az emberünknek, hogy valami
más bűncselekményben hibázzon.
-- Nem akartam ennyire borúlátónak tűnni -- jelentette ki a
rendőrfőnök --, csupán bátorkodtam megvilágítani, méltóságos
uram, hogy a rendőri munkajellege olyan, hogy a múltat, a jelent,
és a jövőt nem lehet mereven szétválasztani. Egyébként biztos
vagyok benne, hogy azt az embert belátható időn belül kézre
kerítjük.
-- Remélem, még mielőtt megölne engem -- vigyorgott ma-
gával ragadóan JMV. -- Nos, ha nincs több mondanivalónk, ak-
kor életbe léptethetjük az óvintézkedéseket.
-- Én meg közben felveszem a kapcsolatot a tűzszerészcso-
porttal -- mondta a rendőrfőnök, és felállt.
-- Valóban, ez az első feladat -- helyeselt JMV, és ő is fel-
emelkedett. -- Uraim, köszönöm a nekem szentelt időt, az értékes
javaslataikat. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz semmi baj.

245
 -- Két-három percen belül itt lesznek a biztonsági emberek --
ígérte a kerületi ügyész.
-- Köszönöm, Stan -- mondta JMV --, nagyra értékelem az
igyekezetét.
Ahogy az emberek kifelé mentek a polgármester irodájából,
valamennyien újra meg újra megígérték, hogy megfelelő védel-
met biztosítanak neki, JMV-nek. A polgármester mindannyiszor
magával ragadóan elmosolyodott, külön-külön megköszönve
fáradozásukat, majd amikor egyedül maradt, visszaült az íróasz-
tala melletti párnázott bőrfotelba, és a ketyegő faliórát bámulta.
Odakinn havazni kezdett.
Először csak szállingózott a hó.
Lustán, szemerkélve hullott az égből, vékony, puha pihékkel
borította a járdát és az utcákat. Azon az estén nyolc órakor,
amikor Richárd Generót kiengedték a Buena Vista Kórházból,
már sűrűbb pelyhekben hullott, de a közúti forgalomban még
nem jelentett nagyobb akadályt, különösen akkor nem, ha téli
gumi volt a kocsin, akárcsak Genero édesapjáén. A hazafelé
vezető út kissé zajosan, de nagyobb baj nélkül telt el, Generót
egyre csak unszolta az anyja, hogy beszéljen a kapitánnyal, az
apja viszont az anyját unszolta, hogy fogja be végre a száját.
Genero erősnek és egészségesnek érezte magát, türelmetlenül
várta, hogy mielőbb visszatérhessen a munkájához, pedig érte-
sítették, hogy az éjfélig tartó szolgálatát csak másnap délután
négy órakor kezdheti el. Arról is értesítették, hogy figyelembe
véve sebesülését, Frick kapitány nem gyalogos szolgálatra osz-
totta be az elkövetkezendő hétre. Fegyveres szolgálatot fog tel-

246
jesíteni egy rendőrségi járőrkocsiban. Genero előléptetésnek
minősítette ezt a döntést.
Legalábbis egyfajta előléptetésnek.
Egyre sűrűbben hullott a hó.

Péntek.
A város szabályos hómezővé változott, emberfia nem látott
ennyi havat, hacsak nem Alaszkában született és nőtt fel, de azóta
biztos nem, hogy elkerült onnan. Mindent elborított a hó. Hó
fedte a háztetőket, a falakat, a járdát, az úttestet, a szeméttároló-
kat, az autókat, a virágtartókat, még a járókelőket is.
Uramisten, micsoda hózápor! Ez rosszabb, mint a 88-as hó-
vihar, mondták az emberek, akik nem is emlékezhettek rá, hogy
milyen volt a 88-as hóvihar, mert nem is éltek még akkor. Mél-
tóságos JMV polgármesternek megvolt a maga gondja, most
ráadásul még a Köztisztasági Vállalattal is egyezkednie kellett
1200 alkalmi hómunkás felvétele ügyében, az ő feladatuk lett
volna, hogy összelapátolják a havat, felrakják teherautókra, és a
Dix folyóhoz szállítsák, ez a munka a városnak 508400 dollárjába
került, és legalább egy hétig eltart majd, ha közbe nem szól egy
újabb hózápor.
A hómunkások csak akkor láthattak munkának, ha eláll a ha-
vazás. Az pedig 3 óra 30-ig nem maradt abba, csak tizenöt
perccel azelőtt állt el, hogy Genero megkezdte szolgálatát a
rendőrségi járőrkocsival, és másfél órával azelőtt, hogy Willis és
Carella elfoglalták helyüket a szabóműhelyben. A városatyák
mindenre kiterjedő gondossággal megszervezték, hogy a hó-
munkások három műszakban egymást váltva dolgozzanak, de

247
semmit sem tehettek a hózáport követő dermesztő hideghullám
ellen, amely Kanada felől érkezett, és amely szinte lehetetlenné
tette a munkát. Valójában senkit sem érdekelt, hogy honnan ér-
kezett a hideg, csak fohászkodtak, távozzon tőlük ki a tengerre,
vagy le a Bermudákhoz, vagy akár Floridába, ha másért nem,
legalább “Őérte -- Júliáért".
De ezen a napon még Júlia kedvéért sem történt csoda.
A hideg rátelepedett a városra, és jéggé dermesztett mindent.
Már délben életbe léptek a rendkívüli intézkedések, délután négy
órára pedig kiürült a város. Az irodák többsége bezárt, a közle-
kedés megbénult, elvétve tűnt fel araszolva a hóban egy-egy
autóbusz, bár ideiglenesen megtiltották a járdák melletti parko-
lást, az utakon elakadt gépkocsik zárták el a kereszteződéseket,
úgy álltak ott, akár eszkimók hóval borított jégkunyhói a sark-
vidéken. Az alkalmi hómunkások nehezen birkóztak a hideggel
és a hótömeggel, üres olajoshordókban tüzet raktak, megmelen-
gették tagjaikat, és úgy lapátoltak tovább, a billenős teherautók
pedig kipufogójukból hatalmas fehér gőzgomolyagokat eregettek
a dermesztő szürkületbe. Délután ötkor bekapcsolták az utcai
lámpákat, itt is, ott is halvány fénykörök vetődtek a kihalt hófehér
tájra. Hevesen megújuló szélroham süvített át az utakon, a füst-
színű égbolt egyre sötétebb és sötétebb lett, míg végül fekete
színbe öltözött.
John, a szabó üzletében hátul a kényelmes melegben üldögélt
Carella, és dámát játszott Hal Willisszel (zsinórban hét játszmát
veszített, míg végül kiderült, hogy Willis tagja volt a középis-
kolai dámaklubnak, annak az elit klubnak, amely a Vörös és
Fekete nevet viselte), és egész idő alatt azon töprengett, hogy tud

248
majd hazajutni, ha La Brescát és Caluccit a betörés után lefülel-
ték.
Már-már abban is kételkedni kezdett, hogy végrehajtják ter-
vüket. Ha volt valami, amit soha nem értett, akkor az a bűnözők
észjárása, de egyben biztos volt, hogy nincs épeszű betörő, aki
ilyen hóban és dermesztő hidegben kimenne az utcára, bármilyen
zseniális terv ösztökélné erre. Persze más a helyzet, ha valami-
lyen soha vissza nem térő alkalom kényszerítené, hogy ezt a
napot válassza, például, ha tízmillió dollár értékű aranyrudat épp
ezen a napon és épp ebben az időben szállítanának, ez érthetővé
tenné az időponthoz való ragaszkodást és az elszántságot, de ez a
piti betörés semmi ilyesmivel nem kecsegtet. Ezek ketten gon-
dosan feltérképezték az üzletet, és kifigyelték, hogy John, a szabó
minden pénteken, zárás után, a heti bevételt hazaviszi egy fém-
kazettában. Bizonyosan így volt ez minden péntek este az idők
kezdetétől fogva, és így lesz az idők végezetéig. Akkor meg miért
ezen a péntek estén? Nem lenne jó a jövő pénteken, John? Vagy
nem lenne még jobb, ha várnának májusig, amikor kirügyeznek a
fák, és énekelnek a madarak, és nem kell megfagyni az embernek
egy hervadt kis betörés miatt? Feltételezve, hogy mégis ragasz-
kodnak ehhez az estéhez, gondolta Carella, miközben Willis
ismét két duplát ugrott a táblán, feltételezve, hogy mégis ma este
csapnak le, és feltételezve, hogy ő meg Willis azt teszik, amit
elvárnak tőlük, vagyis elkapják őket, azután beszólnak egy hó-
láncokkal felszerelt szolgálati kocsiért, hogyan fog ő hazajutni a
feleségéhez és a gyerekeihez, miután La Brescát és Caluccit
letartóztatták és beszállították éjszakára a fogdába? A saját ko-
csiján ugyan téli gumik vannak, de nincsenek hóláncok, egyéb-

249
ként is kételkedett benne, hogy akár a legjobb minőségű téli gumi
is segíthetne valamit ebben a jégkorszakra emlékeztető időben.
Természetesen az is elképzelhető, hogy Frick kapitány kivétele-
sen engedélyezi, hogy az egyik rendőrségi járőrkocsi hazavigye
őt a Riverheadre, mindig is ferde szemmel nézték, ha valaki a
szolgálati kocsit magáncélra vette igénybe, hát még ezekben a
vészterhes napokban, amikor ilyen Süket-féle emberek rohan-
gálnak a városban, és sorra gyilkolják a városi tisztviselőket.
-- Most üthetsz -- szólalt meg Willis.
Carella harákolt egyet, és ütött. Az órájára pillantott. Hét húsz
volt. Ha La Bresca és Calucci úgy csapnak le, ahogy feltételezték,
akkor alig fél órájuk maradt.
A bérelt szobában, amely a Tizenhatodik utca északi részén
volt, La Bresca és Pete Calucci magukhoz vették fegyvereiket.
Bár John, a szabó hetvenéves volt, roggyant, ősz, és a látása is
megromlott, ők mégsem akartak semmit fölöslegesen kockáztatni
ezen az estén. Calucci egy 45-ös Government Coltot szerzett, a
több mint egykilós súlyú fegyver tárjában hét lövedék volt, egy
pedig már benn a csőben. La Bresca egy Walther P-38-ast vitt
magával, amit a Dream Streeten vásárolt egy orgazdától a tárban
lévő nyolc golyóval együtt. Mindkettő automata fegyver volt. A
Walther a közepes teljesítményű pisztolyok közé tartozott, a Colt
azonban egy nagy ágyú, lényegesen nagyobb teljesítménnyel.
Mindkettő alkalmasnak látszott arra, hogy Johnt, a szabót meg-
szabadítsa az életétől, ha útjukba állna. Egyikük sem viselt
pisztolytáskát. Calucci vastag téli felöltőjének jobb zsebébe
dugta a stukkert, La Bresca pedig a nadrágszíjába akasztotta.

250
 Egymás közt megegyeztek, hogy csak abban az esetben hasz-
nálják fegyverüket, ha John, a szabó patáliát csapna.
Terveik szerint nyolc óra előtt tíz perccel kellett az üzlethez
érkezniük, ott majd hirtelen meglepik az öreget, aztán ott hagyják
megkötözve, kipeckelt szájjal az üzlet hátsó részében, és vissza-
térnek Calucci bérelt szobájába. Az üzlet ötpercnyire volt tőlük,
de a sűrű hóesés miatt, mivel egyiküknek sem volt autója, már hét
óra huszonötkor elindultak.
Mindketten félelmetesnek és mindketten legyőzhetetlennek
érezték magukat fegyvereik birtokában. Szinte szégyen, hogy
senki nem járt a közelükben, aki láthatná, hogy milyen félelme-
tesek és milyen legyőzhetetlenek ők.
Richárd Genero az URH-s járőrkocsi kényelmes kellemes
melegéből bámulta a dermesztő, szélsöpörte utcákat, hallgatta a
hátsó kerék hóláncainak zörgését, és figyelte a recsegő
URH-rádióból áramló, szűnni nem akaró társalgást. A férfi, aki a
járőrkocsit vezette, amolyan tetőtől talpig csupaszőr ember volt,
Phillipsnek hívták, és attól a pillanattól kezdve, hogy 3 óra 45
perckor megkezdték a szolgálatot, megállás nélkül panaszkodott.
Közben hét óra harminc lett, és Phillips még mindig nem hagyta
abba a siránkozást, azt magyarázva Generónak, hogy az egész
héten mint a Jolly Jokert rakták ide-oda, lélegzetvételnyi ideje
sem maradt, és az az ember is elmebeteg, aki zsarunak megy,
miközben jobbján a rádió egyfolytában a szokásos hantát szaj-
kózta: Huszonegyes kocsi... Szignál tizenhárom ... Itt a huszo-
negyes, Wilco, huszonnyolcas kocsi jelentkezz. ..
-- Ez az egész a karácsonyt juttatja eszembe -- szólalt meg
Genero.

251
 -- Apropó, karácsony! Tudod, hogy még karácsony napján is
dolgoztam? -- kérdezte Phillips.
-- Én arra gondoltam, hogy most is minden fehér mondta
Genero.
-- Ja, hogy fehér? Ki a fenének kell ez?
Genero keresztbe tette kezét a mellén, kesztyűs végét hóna alá
dugta. Phillips megállás nélkül karattyolt. A rádió zúgott, recse-
gett. A hóláncok csilingeltek, akár a száncsengő.
Genero egyre álmosabb lett.
Valami idegesítette a Süketet.
Nem a hatalmas hótömeg, amely minden kétséget kizáróan
beborította az M3860-as számú aknalejárót a Harris déli járda-
szegélyétől 36 méternyire, a Faxon Drive közepén, nem ez ide-
gesítette. Jó előre felkészült az időjárás viszontagságaira, az
aknalejárat közelében a járdánál parkoló fekete limuzin cso-
magtartójában hólapátok is voltak. A hó csak annyi változást
jelentett, hogy lapátolniuk is kell, ha az aknához akarnak jutni,
erre a munkára egyórányi időt külön biztosított magának, nem,
nem a hó, egyáltalán nem a hó idegesítette.
-- Mi van? -- suttogta Buck, aki már a kölcsönvett rendőr fő-
törzsőrmesteri egyenruhát viselte, kellemetlenül és idegesen
érezte magát a kék uniformisban.
-- Nem tudom -- felelte Ahmad. -- Nézd, hogy téblábol!
A Süket valóban téblábolt. Overall volt rajta, odasétált a szoba
sarkában álló íróasztalhoz, majd vissza, de egy szót sem szólt,
csak a fejét csóválta, akár egy öregember, aki a világ, aggasztó
állapotán búslakodik.

252
 Buck, akit a ruháján levő rangjelzés felbátorított, odalépett
hozzá, és megkérdezte:
-- Valami zűr van?
-- Igen, a 87-esek! -- vágta ki a Süket.
-- Micsoda?
-- A 87-esek, a 87-esek -- ismételte türelmetlenül. – Semmi
nem történik, ha megöljük a polgármestert, hát nem értik?
-- Nem.
-- Ők megúsznak -- magyarázta a Süket. -- Ha megöljük
JMV-t, meg tudják mondani nekem, kit fognak előszedni érte?
-- Kit? -- kérdezte Buck.
-- Hát nem a 87-eseket, az biztos. A polgármester nem az ő
körzetükben lakik.
-- Nézze -- mondta elnézően Buck --, jobb lenne, ha készü-
lődnénk. Még ki kell ásnunk az aknalejárót, még...
-- Rendben van, JMV meghal, és akkor? -- folytatta a Süket. --
Csak a pénz jelent valamit az életben? És hol van az öröm!
Buck értetlenül bámult rá.
-- Hol van az öröm? -- ismételte a Süket. -- Ha JMV... -- hir-
telen megakadt benne a szó, szélesre tágult a szeme. -- JMV --
mondta még egyszer majdnem suttogva --, JMV! -- kiáltotta
izgatottan, az íróasztalhoz ment, kinyitotta a középső fiókot, és
előkapta az isolai telefonkönyvet. Türelmetlenül lapozni kezdett.
-- Hát ez mit csinál? -- suttogott Ahmad.
-- Mit tudom én! -- súgta vissza Buck.
-- Ezt nézzék! -- kiáltott oda nekik a Süket. -- Százával vannak,
ezrével vannak!
-- Ezrével? Kik? -- kérdezte Buck.

253
 A Süket nem felelt. A telefonkönyv fölé hajolva forgatta a
lapokat, nézegette, aztán továbblapozott.
-- Ez az -- mormolta, aztán -- ... nem, ez nem jó... várjunk
csak... nem, ez sem... ez nagyon messze van... egy pillanat... ez
az! -- kiáltott fel végül. -- Culver Avenue, ez kell nekünk, ez jó
lesz! -- Felkapott egy ceruzát, és odafirkantott valamit az asztalon
levő jegyzettömbre, aztán a cédulát overallja zsebébe dugta.
Indulás! -- kiáltott.
-- Készen van? -- kérdezte Buck.
-- Igen -- felelte a Süket, és magához vette a feszültségmérő
műszert. -- Azt ígértük, hogy kinyírjuk JMV-t, igaz? -- kérdezte.
-- Pontosan azt.
-- Oké -- mondta, és elvigyorodott --, akkor most két JMV-t
fogunk elkapni, és az egyik a 87. körzethez tartozik!
Szertelen mozdulattal kitessékelte a két férfit a lakásból.
A két fiatalember már ebédidő óta az utcákat járta. Az
Ainsleyen egy csemegeüzletben bekaptak pár falatot, aztán a
Fifth Avenue-n és az Aisnley sarkán lévő benzinkútnál vásároltak
fél gallon benzint. A két fiatalember közül a magasabb vitte a
nyitott benzines kannát, szemmel láthatóan reszketett. Egyre csak
azt hajtogatta a másiknak, hogy mennyire át van fázva. Az ala-
csonyabbik megnyugtatta, hogy egy ilyen estén mindenki fázik,
mi a fenét várhat az ember egy ilyen estétől, mint ez.
A magasabbik közölte, hogy ő inkább hazamenne. Azt mondta,
úgysem találnak senkit az utcán ilyen időben, és különben is
miért kell ilyen cidriben az utcákat járni? És hogy a lába is lefa-
gyott már. A keze szinte megmerevedett.

254
 -- Miért nem te cipeled legalább egy darabig ezt a rohadt ben-
zint?! -- kérdezte.
Az alacsonyabb azt tanácsolta neki, hogy fogja be a pofáját.
Aztán kijelentette, hogy arra, amit tenni akarnak, tökéletesen
megfelel ez az este, és szerinte legalább két olyan tetűre akadnak
majd, akik valamelyik kapualjban próbálják meghúzni magukat,
aztán még hozzátette:
-- Így sem látod értelmét a dolognak?
A magasabbik valami olyasmit válaszolt, hogy inkább ő is
meghúzná magát egy jó kis kapualjban. A sarkon álltak, vitat-
koztak, kiabáltak egymással, végül a magasabb beleegyezett,
hogy tíz percet hajlandó még az ügyre áldozni, de ez minden. Az
alacsonyabbik kérlelte, hogy legalább fél óráig próbálkozzanak
még, hisz becsületbeli kötelességük megfizetni ezeknek a
mocskoknak, de a magasabbik nem engedett.
-- Tíz perc, ez minden.
Erre aztán az alacsonyabb végképp dühbe gurult, elmondta a
másikat mindennek, hogy egy húgyagyú idióta, és hogy ez remek
éjszakának ígérkezik. A magasabbik társa tekintetében eszelős
csillogást fedezett fel, félni kezdett tőle.
-- Oké, oké, de igazán csak egy félórát, Jimmy! Tényleg ret-
tenetesen átfáztam.
-- Na, azért sírva ne fakadj!
-- Egyszerűen csak fázom, ez minden.
-- Gyerünk! -- mondta Jimmy. -- Keressünk valakit, csináljunk
egy jó nagy tüzet! Egy finom, melengető tüzet.
A két fiatalember egymásra vigyorgott.

255
 Befordultak a sarkon, és elindultak a Calver Avenue irányába,
amerre a tizenhetes kocsi is haladt, benne Phillipsszel és
Generóval, akik együtt hallgatták, hogy a kocsikerék hólánca úgy
csilingel, mint a száncsengő.

Nehéz lett volna megmondani, ki lepődött meg jobban, a he-

kusok vagy a betörők.
Amikor a rendőrfőnök elmagyarázta a nagyméltóságú JMV
polgármesternek, hogy a rendőrségi munkában nem különíthető
el mereven a múlt, a jelen és a jövő, tudatában volt annak, hogy
mindezt csak azért mondta, mert ezen kívül egyetlen épkézláb
filozofikus gondolata sem volt abban a pillanatban arról, hogy
mit kell tennie. Valószínűleg nem a valóság és a látszat közötti
különbségre gondolt, és nyilván arra sem, hogy az álomvilág
miképpen keveredik a hétköznapok valóságával. Valószínűleg
nem is azt akarta megmagyarázni, hogy az idő és a tér állandó,
vagy azt, hogy párhuzamos univerzumok létezhetnek, és egymás
mellett élhetnek. Csupán arra akart rávilágítani, hogy a rendőri
munkában nagy a véletlenek szerepe, és számtalan ügy felderí-
tetlen maradna, ha a véletlen nem sietne segítségükre. Csupán azt
szerette volna elmondani a méltóságos JMV polgármesternek,
hogy néha a hekusoknak is lehet szerencséje.
Carellának és Willisnek azon a március tizenötödikén este,
pontosan nyolc óra előtt tíz perccel szerencséje volt.
Az üzlet bejáratát tartották szemmel, mert Dominick Di
Fillippi (aki soha életében nem árult el senkit) elmondta nekik,
hogy a terv szerint nyolc óra előtt tíz perccel fognak betörni az

256
üzletbe, amikor John, a szabó lehúzza az utcára néző kirakat
redőnyét.
Ezt azonban már La Bresca fogja elvégezni helyette, miközben
Calucci Johnt, a szabót az üzlet hátsó részébe irányítja fegyve-
rével, Di Fillippi a kihallgatás során lehet, hogy csak a nyomozók
által különösnek ítélt hangsúllyal, de többször is emlegette a
bejárati ajtót. Mindenki jogosan következtethetett arra (és ki nem
tett volna így), hogy La Bresca és Calucci az utca felől hatolnak
majd be, és érkezésüket jelezni fogja a bejárati ajtó csengettyűje,
fegyvereiket odanyomják John, a szabó oldalához, és utána be-
végzik aljas tervüket. Még az is kétséges, hogy a rendőrség tu-
dott-e egyáltalán az üzletbe vezető hátsó bejáratról.
La Bresca és Calucci tudták, hogy van ott egy ajtó.
Pontban hét óra ötvenkor kopogtatták meg az ajtót, úgy, ahogy
eltervezték, zajosan és félelmet keltve zörögtek, egyáltalán nem
törődtek azzal, hogy John, a szabó ijedtében tíz évet öregszik.
Tudták, hogy azonnal odarohan a hátsó kijárathoz megnézni, mi
az ördög történhetett, és hogy ekkor két rászegeződő pisztollyal
találja szembe magát.
Az első, amit észrevettek, hogy odabent két fickó dámát ját-
szik.
Az első, amit La Bresca mondott: -- Zsaruk!
Legalábbis abban biztos volt, hogy az alacsonyabbik fickó
zsaru, volt már vele dolga néhányszor. A másikat nem ismerte, de
úgy okoskodott, hogy ha az ember talál valahol egy egeret, ott
feltehetően ötven is van, és ha talál valahol egy hekust, akkor ott
feltehetően akár ezer is akad, nyilván itt is hemzsegnek a zsaruk,

257
ők pedig becsületes kis csapdába sétáltak bele -- ekkor megleb-
bent a függöny, és az üzlet bejárati ajtaja kivágódott.
Így történt, hogy az események alig tíz másodperc alatt egy-
másba gabalyodtak, a múlt, a jelen és a jövő olyannyira össze-
kuszálódott, mintha hét filmet vetítettek volna egy időben egy és
ugyanazon vászonra. Carella később, sokkal később sem tudta
összeilleszteni a részleteket, minden olyan hirtelen és annyira
szerencsésen alakult, hogy neki és Willisnek már nem is igen
maradt tennivalója.
A legelső felismerés, ami belenyilallt, és amelybe belebor-
zongott, hogy ő és Willis bakot lőttek. Amikor kirúgta maga alól
a székét, és felugorva odakiáltott Willisnek: “Hal, mögötted
vannak!" -- és előrántotta fegyverét, tudta, hogy bakot lőttek,
hiszen két nagy kaliberű stukkercső nézett velük farkasszemet,
villanásnyi idő se kell, és itt a helyszínen szitává lövik őket.
Hallotta, ahogy az egyik ember felkiált: “Zsaruk!" Aztán látta,
hogy mindkét fegyvercső egyidejűleg felemelkedik. E másodperc
töredéke alatt számtalan gondolat kavargott a fejében. Willis
hátraperdült, a dámajáték korongjai a táblával együtt a földre
zuhantak, előkapta a pisztolyát, John, a szabó félretolta a helyi-
séget elválasztó függönyt, kicsapódott a bejárati ajtó, mindez
egyetlen pillanatban.
John, a szabó később elmondta, hogy azért szaladt hátra, hogy
megnézze, mi az a zaj a függöny mögött, és amikor széthúzta a
függönyt, és visszafordult, meglátta -- amit Carella csak később
vett észre --, hogy három ember áll az üzlet ajtajában, és min-
degyiknek pisztoly van a kezében.

258
 Ez a látvány tárult La Bresca és Calucci elé is, amikor tekin-
tetüket az utca felőli ajtóra vetették. Amilyen gyorsan rájöttek,
hogy itt hátul sikerült meglepniük a zsarukat, ugyanolyan gyor-
san rá kellett jönniük, hogy az ajtóban álló három marcona kül-
sejű zsarunak viszont őket sikerült meglepni.
Pedig a három férfi nem volt rendőr, de ezt La Bresca és
Calucci nem tudták. A nyitott ajtóban álló főtörzsőrmester elor-
dította magát:
-- Zsaruk! -- azt gondolva, hogy La Bresca és Calucci hekusok.
La Bresca és Calucci viszont arra gondoltak, hogy a főtörzsőr-
mester ezzel jelezte a rendőrség megérkezését. Azután megkez-
dődött a lövöldözés. Az ajtóban álló három férfi felismerve, hogy
a rendőrség csapdát állított nekik, szinte egyidejűleg tüzelni
kezdett. John, a szabó végigvágta magát a padlón. Carella és
Willis, megérezve a lőporszagot, a kereszttűz elől a fal mellé
húzódtak. Eme óvatos hadművelet közben Willis megcsúszott
egy földre hullott dámakorongon, és egyensúlyát vesztve a pad-
lóra esett, esés közben is hallotta, hogy golyók sivítanak el a füle
mellett.
Carella kezében is ott volt a fegyver. Az ajtóból tüzelő férfira
irányította, ekkor volt alkalma szemügyre venni azt az embert,
bár nem hordott hallókészüléket, szőke és magas volt, Carella
azonnal felismerte. Gondosan és hidegvérrel célzott. A fegyver
agya nekiütődött a tenyerének, amikor meghúzta a ravaszt. Látta,
hogy a Süket a vállához kap, majd bizonytalanul, meginogva a
félig nyitott ajtó felé indul.
Carella mögött felkiáltott valaki, ahogy visszafordult, La
Brescát látta rároskadni a vasalógép tetejére, a gép kitömött fehér

259
párnájára ömlött a vére, újabb négy lövés dörrent a kis üzletben,
valaki felmordult, aztán újabb lövések következtek. Willis is
felállt, és tüzelni kezdett, az egész helyiség tele lett lőporfüsttel,
nehéz, orrfacsaró bűz terjengett a levegőben, John, a szabó a
padlón fekve, halkan olaszul imádkozott.
-- Kifelé! -- ordította el magát Carella, átugrott a kiszolgáló-
pulton, a varrógép melletti vértócsában megcsúszott, de sikerült
az egyensúlyát visszanyernie, kabát nélkül rohant ki a hóborította
utcára. Már senkit nem látott. Bénító volt a hideg.
Szinte belemart fegyvert tartó kezébe, mintha tenyere a fémhez
fagyott volna.
Az üzlet ajtajától a belváros irányába haladva, vérnyomok
mutatták az utat a fehér havon. Carella elindult a nyomok után. A
Süket minden erejét összeszedve menekült. Elviselhetetlen fáj-
dalom szaggatta a vállát. Képtelen volt felfogni, mi történt. Le-
hetséges, hogy kitalálták a gondolatát? Nem, ez elképzelhetetlen.
És mégis ott voltak, és várták. Honnan tudhatták meg? Honnan
tudhatták, mit fog tenni, amikor még tizenöt perccel ezelőtt ő
maga sem tudta pontosan?
Legkevesebb 25 oldal volt az isolai telefonkönyvben a V be-
tűsök jegyzéke, oldalanként legalább ötszáz névvel, az 12500
név. Ugyan a J betűvel kezdődő keresztneveket nem számolta
meg, de úgy tűnt, abból is volt vagy 20-30 mindegyik oldalon, de
csak tizenegy olyan névre bukkant, amelyiknek a kezdőbetűi --
JMV -- megegyeztek a méltóságos James Martin Vale polgár-
mester nevének kezdőbetűivel. Mindez közvetlenül azelőtt tör-
tént, hogy elindultak volna a Culver Avenue felé.

260
 Honnan tudhatták meg? Hogy sikerült rátalálniuk John Mario
Vecenzo szabóműhelyére? Az ő meggyilkolását utolsó tőrdö-
fésnek szánta, egy olyan JMV-t akart meggyilkolni, aki a 87.
körzet hatáskörébe tartozik. “Teljesen kizárt dolog, hogy erre
rájöttek -- gondolta magában. -- Semmit sem bíztam a véletlenre,
egyiknek sem lett volna szabad megúsznia, nyerő lapok voltak a
kezemben, csupa ász."
Nem tudta, hogy még egy ász van a pakliban.
-- Oda nézz! -- mondta Jimmy.
A magasabbik, amelyik a benzint cipelte, felemelte a fejét,
hunyorgott a szélben, és ahogyan az erősödő szélroham az arcába
csapott, lehajtotta a fejét. Egy magas, szőke férfit pillantott meg,
aki tántorogva bukdácsolt az úttesten, aztán a hóborította járdára
vonszolta magát.
-- Seggrészeg -- mondta Jimmy. -- Gyere, Bobby, kapjuk el!
A Bobbynak nevezett fickó helyeslőén bólintott. Az utcasarok
felé siettek. Ott még erősebben fújt a szél, vad erővel ütközött
nekik a széles úton. A csavargót sehol sem látták.
-- Szem elől vesztettük -- mondta Bobby. Vacogott a foga, már
elege volt az egészből.
-- Biztos bebújt valamelyik kapu alá -- mondta Jimmy. --
Gyerünk, Bobby, itt a tűzrakás ideje!
Az URH-s járőrkocsiból a megtisztított szélvédő ablakon ke-
resztül Genero jól áttekinthette az üres, szélsöpörte sugárutat,
minden újabb széllökés felkavarta a havat, megzörgette a lelógó
cégéreket, ijesztő, túlvilági hangok kísértettek a kocsi körül. A
sugárút kihalt volt, háztól házig mindent elborított a hó, a lakó-

261
épületek ablakai mögött úgy világítottak a fények, mint melen-
gető tábortüzek a hideg pusztai éjszakában.
-- Az ott mi? -- kérdezte hirtelen Genero.
-- Micsoda?
-- Ott előttünk. Az a két fickó.
-- Aha! -- nézett arra Phillips is.
-- A kapukkal próbálkoznak. Gurulj csak arra!
-- Mit csináljak?
-- Hajts közelebb, és állítsd le a motort!
Hallhatta az utcáról beszűrődő hangok zaját, hallhatta léptei-
ket, ahogy egyre csak közeledtek. A kapualjban hevert, vállából
csörgött a vér, tudta, hogy fel kell másznia azokon a lépcsőfok-
okon, fel kell jutnia a tetőre, és az egyik épület tetejéről át kell
jutnia a másik épület tetejére, és ha kell, egész éjszaka a házte-
tőkön kell másznia, de most kell egy szusszanásnyi idő, még
mielőtt kinyitják a kaput, és rátalálnak. Hogy érhettek a nyomába
ilyen gyorsan? Tele van ez a rohadt város rendőrökkel?
Túl sok dolog volt, amit nem értett.
Hallotta, ahogy a hangok egyre közelednek, aztán látta, hogy
az ajtó gombja lassan elfordul.
-- Ott maradj, ahol vagy! -- kiáltott Genero. A fiúk hirtelen
megfordultak.
-- Zsaruk! -- kiáltotta Bobby, és elhajítva a benzines kannát
rohanni kezdett.
Genero leadott a feje fölé egy figyelmeztető lövést, aztán kicsit
megkésve kiáltotta:
-- Rendőrség! Állj vagy lövök! -- majd egy újabb figyelmez-
tető lövést eresztett a levegőbe. Arrébb, az út szélén, ahol a

262
járőrkocsival leparkoltak, Phillips kinyitotta a vezetőülés melletti
ajtót, és revolvertáskájából előkapta fegyverét. Genero ismét
tüzelt, és meglepte, hogy a rohanó fiú a hóra bukik. “Eltaláltam!"
-- gondolta magában, aztán megfordult, és észrevette, hogy a
másik fiú, ellenkező irányba húzza a csíkot. “Szentséges Jézusom
-- gondolta magában --, valami betörést vagy ilyesmit akadá-
lyoztam meg!" -- Állj! -- ordított a másik után. -- Állj meg! -- és
újabb figyelmeztető lövést eresztett a levegőbe, amikor látta,
hogy a fiú befordult a sarkon, utána eredt.
Háromháznyi távolságon üldözte Jimmyt a térdig érő hóban,
meg-megcsúszva a jeges úton, széllel szemben, míg végre el-
kapta, amikor épp át akart menni egy hátsóudvar kerítésén.
-- Ott maradj, ahol vagy, fiam -- mondta Genero --, mert kü-
lönben a seggedbe engedek egy golyót!
Jimmy tétovázott egy pillanatig a kerítés tetején, nem tudta,
átlendítse-e a lábát a másik oldalra, vagy inkább visszamásszon,
mielőtt ez a mániákus fegyverbuzi tényleg beváltja a fenyegeté-
sét.
Sóhajtott egyet, aztán lehuppant a földre, Genero lába mellé.
-- Mi a baj, tiszt úr? -- kérdezte.
-- Helyes a kifejezés, baj van -- felelt Genero. -- Rakd csak fel a
mancsod!
Phillips zsörtölődve ért a sikátorba. Odabaktatott Generóhoz,
akár egy szőrös medvebocs, arrébb tolta őt, aztán Jimmyt a ke-
rítés mellé lökte, és megmotozta. Genero nagy ravaszan biztosí-
totta magának, hogy az ő bilincsét tegyék rá a fiúra, mert volt egy
pillanat, amikor úgy tűnt, Phillips versenyezni akar vele.

263
 Miután a fiút visszavezették a járőrkocsihoz, miután végig-
mentek az utcán, hogy megnézzék a másik fiút, él-e még, és
bizony már csak pislákolt benne az élet, miután odaértek a ka-
puhoz, amit a fiúk ki akartak nyitni, miután maguk is kinyitották
a kaput, beléptek, és zseblámpával körbevilágították a lépcső-
házat, akkor mindketten észrevették a vértócsát a földön.
A vércseppek a lépcsőhöz vezettek.
Követték a vérnyomokat a legfelső emeleten át, egyenesen a
tetőre vezető nyitott ajtóig. Genero kilépett, és végigpásztázta a
havat.
Egyenetlen vér- és lábnyomok vezettek a tető széléhez, onnan
a mellette levő ház tetejére, onnan a következőre, majd onnan a
város valamennyi háztetőjére és talán a világ valamennyi házá-
nak tetejére.
Két háztömbbel odébb meglátták Steve Carellát, aki kabát
nélkül botladozott a hóban, mint valami Zsivago doktor.
A szabóműhely kitakarítása hátborzongató feladatnak bizo-
nyult.
La Bresca és Calucci holtan hevertek. A nagydarab, vörös hajú
ember, akit Bucknak hívtak, szintén halott volt. Ahmad még élt
és lélegzett, amikor a mentőautóhoz vitték, két golyót kapott a
mellébe Calucci 45-öséből, a harmadikat a gyomrába La Bresca
Waltherjéből. Ömlött a vére, és vért köpött, didergett és félrebe-
szélt, nem sok remény volt rá, hogy még élve eljut a kórházba.
Carella maga is didergett.
A szabóműhely radiátora mellett állt, kabátjába burkolózva, és
fogvacogva kérdezte Johnt, a szabót, hogy mennyi pénz volt a
fémdobozban, amit haza akart vinni.

264
 -- Duecento tre dollari -- felelte John, a szabó.
Kétszázhárom dollár.
Ahmad tudta a Süket nevét.
-- Orecchio -- mondta, közben a nővér letörölte a szájából ki-
buggyanó vért --, Mort Orecchio.
-- Nem az az igazi neve -- mondta neki Willis --, másik nevéről
nem tud?
-- Orecchio -- ismételte Ahmad --, Mort Orecchio.
-- Van valaki, aki ismerheti az igazi nevét?
-- Orecchio -- ismételte megint Ahmad.
-- Más is volt még magukkal?
-- A lány -- mondta Ahmad.
-- Milyen lány?
-- Rochelle.
-- Milyen Rochelle?
Ahmad megrázta a fejét.
-- Hol találhatjuk meg?
-- Há... három... három... nyolc... Har... har... har... -- mondta,
és meghalt.
Nem nevetve halt meg.
Azt akarta mondani, hogy 338 Harbourside.
Buck nadrágzsebében találtak egy levelet, amely neki volt
címezve, a 338 Harbourside Ovalra. Teljes neve Andrew Buckley
volt, a levelet neki küldték Mr. Mort Orecchio címén. Carella és
Willis elmentek a lakásba, és egy csinos fekete hajú lányt találtak
ott, joggingban ült a zongora előtt, és a Szív és lélek című dalt
játszotta, megvárták, amíg a lány átöltözik, aztán bevitték az
őrszobára, ahol ügyvéd jelenlétében félórán át faggatták. A lány

265
elmondta nekik, hogy Rochelle Newellnek hívják, és hogy a
Süketet alig két-három hónapja ismeri. Megerősítette, hogy a
férfit, Mort Orecchiónak hívták.
-- Nem az volt a neve -- mondta Carella.
-- De, az volt a neve.
-- Maga hogy hívta őt?
-- Mortnak -- felelte a lány.
-- És hogyan szólította őt az ágyban? -- kérdezte Willis várat-
lanul, abban reménykedve, hogy kérdésével összezavarhatja a
lányt.
-- Szivikém -- felelte Rochelle.
Jimmy nem tudta abbahagyni a vihogást. Éppen az imént kö-
zölték vele Bobby barátja halálhírét, de még akkor is csak szünet
nélkül vihogott.
-- Tudod-e, fiacskám, hogy mekkora zűrben vagy? – kérdezte
tőle Meyer.
-- Nem, mekkorában? -- kérdezte Jimmy még mindig vihogva.
-- Vádat akarunk emelni ellened emberölés címén.
-- Nem fog sikerülni -- válaszolta vihogva Jimmy.
-- Sikerülni fog, fiam -- közölte Meyer. -- A haverod, mielőtt
meghalt, vallomást tett, mégpedig ügyvéd jelenlétében, azon
kívül odakint van egy rendőr, akit meg akartál ölni, és aki töké-
letesen azonosított mind a kettőtöket. Sikerülni fog, hidd el ne-
kem!
-- Nem fog sikerülni -- vigyorgott Jimmy. Meyer rádöbbent,
hogy a fiú őrült.
Meyer arra gondolt, hogy Rollie Chabrier is őrült. Már majd-
nem éjfél volt, amikor telefonált.

266
 -- Nincs egy kicsit késő? -- kérdezte tőle Meyer. Éppen most
akartam hazaindulni.
-- Hát, én még mindig itt dolgozom, ebben a rohadt irodában --
mondta Chabrier --, könnyű maguknak, fiúk!
-- Nos, mi a helyzet?
-- Arról a könyvről van szó...
-- Igen?
-- A tanácsomra kíváncsi, igaz?
-- Igen, kíváncsi vagyok a tanácsára. Különben mit gondol,
miért kerestem volna?
-- Azt tanácsolom, felejtse el az ügyet.
-- Na, ez aztán jó tanács!
-- Neveztek el valaha is Steve Carelláról könyvet?
-- Nem, de...
-- Vagy Bert Klingről?
-- Nem.
-- Vagy talán Cotton Hawesról vagy Hal Willisről? Vagy
Arthur Brownról? Vagy...
-- Nézze, Rollie...
-- Büszke lehetne -- folytatta Chabrier. -- Az én nevem még
soha nem szerepelt könyvcímként.
-- Jó, de...
-- Mit gondol, hány ember éli le az életét úgy, hogy nem sze-
repel egyetlenegy könyv címlapján sem a neve?
-- Hány?
-- Milliók. Inkább büszkének kellene lennie!
-- Büszkének?

267
 -- Természetesen. Valaki a maga nevét választotta a könyvé-
hez! Híres ember lett!
-- Én?
-- Maga, természetesen. Mostantól kezdve az idők végezetéig
az emberek bemehetnek a könyvtárakba, és ott fogják látni a
maga nevét a könyvön, gondolja csak el, Meyer! Egy könyv,
aminek a címe: Meyer Meyer folytatta lenyűgöző hangon
Chabrier, és Meyer szinte látta lelki szemeivel, ahogy ott áll,
kiterjesztett kézzel, mintha egy hatalmas fénysugarat akarna
elővarázsolni. -- Maga, Meyer, istenemre mondom, örömmá-
morban úszhat, amíg csak él!
-- Igen?
-- Irigylem magát, Meyer. Igazán és őszintén irigylem magát.
-- A fenébe is -- mondta Meyer --, köszönöm. Nagyon kö-
szönöm, Rollie, igazán. Kösz.
-- Szóra sem érdemes -- válaszolta Chabrier, és lerakta a
kagylót.
Meyer kiment a férfivécébe, és szemügyre vette magát a tü-
körben.
Andy Parker hajnali két órakor állított be az őrszobára a reggeli
lapokkal.
-- El akarod olvasni, hogy milyen okosak vagyunk? -- kér-
dezte, és Kling íróasztalára dobta az újságokat.
Kling a főcímre pillantott.
-- Világos, hiszen mi hoztuk nyilvánosságra ezt az egész ügyet.
Semmit sem dörgölhetnek ennek a csapatnak az orra alá, öregem
-- jelentette ki Parker.
Kling szórakozottan bólintott.

268
 -- Most már mindenki nyugodtan pihenhet -- folytatta Parker
--, az újságok részletesen beszámolnak majd mindenről, el-
mondják, hogyan sikerült az egész bűnszövetkezetet szétrob-
bantanunk, és hogy annak a kijelölt száznak már nem kell többé
aggódnia. És mindezt a 87. körzet briliáns agyú zsarui tették. --
Egy kis szünetet tartott, aztán hozzátette: -- Fejemet rá, hogy
Generót előléptetik ezért. Tele vannak a lapok a nevével.
Kling bólintott, de egy szót sem szólt.
A körzet Titokzatos Nagy Rejtélyén, illetve az újabb fejlemé-
nyeken töprengett. Az ellopott ventilátor a jelek szerint feltűnt
egy belvárosi zálogház polcán. A talpazatán spenótzöld ujjle-
nyomatokat találtak.
-- Arra gondolsz, hogy... -- kezdte Kling, de addigra Parker
már elnyújtózva feküdt az íróasztala mögött álló forgószékben, és
az arcára terítette az újságot.

269
 ISBN 963 795 554 2
Pannon Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó: Úrban Tamás igazgató
Irodalmi vezető: Halmos Ferenc
Műszaki vezető: Jordán Gusztáv
Felelős szerkesztő: Z. Kárpáti Zsófia
Szedte és nyomta az Alföldi Nyomda
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 3450.66-14-2
Készült Debrecenben, 1991. évben
Felelős vezető: Szabó Viktor vezérigazgató
Megjelent 11 A/5 ív terjedelemben

270