Ursula Curtiss

A meghajszolt tanú

ALBATROSZ KÖNYVEK
BUDAPEST
 1.

Köd kerekedett Hirtelen jött, észrevétlenül. Először csak mintha halvány,

füstös tócsát fújt volna a szél a hosszú szárú, érdes fű fölé — ott, ahol
lejteni kezdett a talaj. De még egy perc, és az áprilisi késő délután puha,
fehér szürkületbe fordult
Caroline Emmettet is körülfogta a köd. Óvatosan lépkedett Nem is
sejtette, hogy veszedelmesebb dologba botiak majd, mint egy fatönk vagy
kiszögellő szikla vagy a ködborította talaj más csapdája. Nehéz terep —
gondolta, és megpróbált figyelni lépéseire, miközben azon tűnődött hogy a
régi jó közmondások közül nem egyről kiderült már: kényelmes hazugság.
Például: „A szökés soha nem segít.” De segít; nagyon is segít, ha az
ember torkig van már bizonyos arcokkal és egész környezetével. Ha nem
bírja mór elviselni. Ha aztán új és teljesen idegen helyről visszanéz, az
arcok lassacskán újra visszanyerik természetes arányaikat — és a többi se
annyira elviselhetetlen. Innen, az isten háta mögötti, massachusettsbeli
városból a lány csak őszinte aggodalomnak látta újra családja
aggályoskodását. Szinte fájdalom nélkül tudott már azokra a helyekre is
visszagondolni, ahová Richard Illinggel járt — amikor még az ő gyűrűjét
hordta.
Nem mintha igazi szökés lett volna; néhány sort hátrahagyott az
anyjának és nővérének. Ott állt valamennyi bőröndjük becsomagolva, útra
készen. Poconosba készültek, Mrs. Emmett barátnőjéhez. S csak amikor
lefeküdt Caroline, akkor fogta fel rémülten — visszaidézve az esti rejtélyes
integetéseket és bólogatásokat —, hogy itt valami jó szándékú
összeesküvés készül, és félő, hogy Richard Illing is odatalál majd Po-
conosba. Nem — gondolta jéghidegen. Ezt már nem.
Ezt a kis külön fricskát már nem bírta volna el a büszkesége. Szakításuk
szokványos és sivár volt. Szokásos veszekedésük váratlanul súlyosabbra
fordult; a lány sértetten, kihívóan ajánlotta fel, hogy visszaadja a gyűrűt,
és Richard hidegen felelte: „Döntsd el te.” Végül, ahogy ez már lenni
szokott, Caroline rájött, hogy nő van a dologban.
Caroline csúnya hűlése tüdőgyulladásba fordult; ha az ember
mélyponton van, csőstül jön a baj. A lányt sem az nem lepte meg, hogy
betegségét anyja tüdővésznek tartotta, sem az, hogy nővére, aki
egyébként már férjnél volt, határozottan kijelentette: a betegsége
pszichoszomatikus. Az viselte meg igazán, hogy Richard Illing is meg volt
róla győződve: tüdőgyulladása az ő személyének szól, valami hízelgésféle,
úgyszólván a bűnbánat jele. Mivel Richard választottja, a „kis kezdő”,
időközben kikezdett egy hajdani hivatásos ökölvívóval, Richard óvatosan
megint virágot kezdett küldözgetni Caroline- nak, és telefonálgatott.
— Nem gondolod, drágám, hogy talán? ... — kérdezte Mrs. Emmett.
Caroline nővére pedig:
— Elvégre egy férfi kijöhet a sodrából...
Csakhogy Richard nem jött ki a sodrából.
Hűvös volt, mintha csak szándékosan provokálta volna a veszekedést, s
aztán ügyesen úgy irányította, hogy szakításra kerüljön a sor. Egy
pillanatnyi csendben szemlátomást felmérte Caroline-t — latolgatta a
lehetőségeket. Azután döntött, és — ismerve Caroline-t — úgy irányította a

2
dolgot, hogy a döntő szót ne neki kelljen kimondania.
Caroline nem akarta, hogy ezek a hideg szemek újra méregessék, és azt
se akarta beismerni senkinek, hogy a férfi még mindig meg tudja sebezni
őt.
Most csak ennyit vetett oda könnyedén:
— Ha már mindenképpen kell valamit terveznünk, nem mehetnénk el
egy-két hétre valahová?
Másnap délután — a doktor utolsó látogatásakor — Mrs. Emmett
gyanús engedékenységgel tanácskozta meg a dolgot az orvossal. Dr.
Flutter óvatosan jóváhagyta az utazás tervét; Caroline vigyázzon magára,
nehogy kifáradjon, nehogy megfázzon; a friss levegő s a környezetváltozás
jót fog tenni. Az orvos hallott egy jó kis helyről, Wicklowról. Kisváros
Massachusettsben. Négy szanatórium is van a környékén — ez is arra vall,
hogy egészséges az éghajlata.
Caroline anyja szótlanul hallgatott, megvárta, amíg a doktor mögött
becsukódik az ajtó, és akkor megjegyezte: Caroline hála istennek nem halt
meg, semmi okuk rá, hogy eltemessék. Kisváros Massachusettsben — na
igazán, mondta megütközve Mrs. Emmett. És mint akinek ihlete támad,
megemlítette po- conosi barátnőjét.
Caroline nem vitatkozott, ö mindössze szabadulni akart a lakástól, az
utcáktól és a váratlan helyektől, ahol Richard Illing hirtelen
felbukkanhatott, idő előtt próbára téve egészségét. Csodálkozott, hogy
anyja milyen hosszú távolsági beszélgetést folytat csukott ajtók mögött, a
hálószoba alkóvjába húzódva, és. érzékelte a nővérét körüllengő elégedett
és enyhén bűntudatos atmoszférát. De csak az ágyában, az összecsomagolt
bőröndökkel teli szobában ébredt rá, mit is főzhettek ki ezek ketten. Heves
elutasítást érzett; ennek az új lehetséges helyzetnek a gondolata is fejébe
kergette a vért. Egyetlen szilárd pontba tudott megkapaszkodni. De ez
gyors, csendes kiutat ígért.
Wicklow — ezt a várost említette dr. Flut- ter. Egészséges éghajlat,
kicsi közösség, ahol senki sem ismeri, senki se néz rá zavartan,
szánakozva, azzal a bizonyos harsány tapintattal, otromba
szemrehányással, amit azoknak a lányoknak tartogatnak, akik eljegyezték
magukat, és aztán mégse lett semmi a dologból. Igen, ez ujjmutatás.
Wicklow az a hely, ahol felszívódhat erre a hétre. A doktor ragaszkodott
hozzá, hogy még egy hetet pihenjen, mielőtt munkahelyére visszatér. Ca-
roline mentőövként kapaszkodott Wicklowba.
Ezzel aludt el, s erre is ébredt kora reggel a csendes lakásban.

Caroline tetőtől talpig városi volt. Nem ismerte a vidéket, csendjének

meghitt hangulatait, az időjárás bizalmas közelségét és fontosságát, a
mindig ráérős, tempós időtöltést. Itt vidéken minden más volt, még a
legegyszerűbb dolog is, mint például a gyaloglás. Az orvos javaslatára
sétált — mindennap egy kicsivel többet. New Yorkban az ember azért
gyalogol, hogy a legolcsóbban jusson egyik helyről a másikra. Vagy siet,
meredt tekintettel a buszt lesi, és éberen fürkészi, nem jön-e egy üres taxi.
Itt pedig egyszerűen csak sétál, amíg eljön az ideje, hogy megforduljon és
visszafelé induljon.

3
 Tegnap rosszul becsülte fel a távolságot, s már jó két órával vacsoraidő
előtt visszaért a panzióba, ahol szobát bérelt. Ma, eszmélt rá Caroline,
sietnie kell A köd elnyelte a fákat, a kerítéseket és az utat is. Most a ködöt
is hamarosan elnyeli a sötétség.
Hol volt az út? A lány állt a fojtott, párás levegőben, s emlékezetében
visszafelé követte az utat, de újra meg újra csak idáig jutott el, eddig a
dombig. Felkapaszkodott egy újabb kaptatóra. Ez mintha azzal csábította
volna, hogy valami öbölre láthat le majd. Ez persze képtelenség: Wicklow
távol van a tengertől. De efféle vonzások néha váratlanul elkapják az
embert, és értelmetlen makacssággal űzik valamiféle cél felé. Így hatolt
előre a kemény szálú mezei fűben. Jobbra egy fenyves sűrű foltja tűnt fel,
ezt kikerülte, és mielőtt a világ egészen fehérbe fordult volna körülötte,
még idejében felfedezte, hogy szinte a peremén áll egy óriási, kihalt
kőbányára emlékeztető valaminek.
Ez aztán öböl — gondolta Caroline, s némi homályos megrovással
gondolt dr. Flutterre. Most balra indult, s mindjárt egy sziklafal kiálló
élébe ütközött, amit nem vett észre. Soha, soha többé nem kel útra ezen a
környéken óra, iránytű, ködlámpa, lábszárvédő nélkül...
Mintha még jobban sűrűsödne a köd — vagy nem? Caroline semmiképp
sem akarta tudomásul venni, hogy áthatolhatatlan, nedves szürkület
közelít. Ha azonnal rátalálna az útra, még épp napvilágnál lejuthatna a
dombról.
Azután sík terep következik, s a városig már csak egy mérföld. (Biztos
ez?) De már útközben is vannak kivilágított házak — ha nem is sok —, és
időnként autók. Egyszerre nagyon fontos lett, hogy emlékeztesse magát:
nincs igazán egyedül ebben a megfehéredett áprilisi világban. Kicsit odébb
emberek járnak-kelnek nyugodtan, kényelmesen. Járnak a dolgaik után —
ha siet, hamar közéjük érhet. Pár perc múlva már...
De nem percek voltak. A lány óvatosan haladt előre, és végre felfedezte
az utat, egy sziklás, dimbes-dombos nyúlványon át. Előrekémlelt; az erdős
foltot kereste, amelyik már a lefelé vezető ösvényt jelzi. Ekkor pillantotta
meg a párt.
Ötméternyire voltak tőle? vagy hat méterre? A sűrűsödő szürkület
csalóka volt. Csak két, nem nélküli, jellegtelen árny meredt elő a mindent
beburkoló szürkeségből. Ismerhették a terepet, nem aggasztotta őket a
közeledő sötétség. Egyikük lehajolt, és kitartóan tapogatózott a földön,
mintha valami leejtett holmit keresne. Caroline ösztönösen megtorpant,
majd villanásnyi, oktalan megkönnyebbülést érzett. Megijedt az előbb?
Lehet. Persze, ebben a ködben, de most. . .
Már az ajkán volt az előre kigondolt udvarias, tudakozódó mondat,
amikor a közelebbi alak megszólalt:
— ... lásd be, nekem muszáj ... — mondta, s természetellenes
rövidséggel vágta el a szót. Női hang. Társa megfontoltan felemelkedett;
Caroline egy kart látott a magasba lendülni. Majd újra az asszonyt hallotta
— más hangnemben, más jelleggel.
— Ne! Jaj, ne! Esküszöm, nem fogom,.. Ó, istenem! Ó, is ...
A felemelt kar előrelendült, lesújtott, és elnémította a hangot. Az
asszony, akinek a hangja még a levegőben rezgett, szörnyű, tehetetlen
megadással zuhant a földre. A támadó is lekuporodott És a kar megint
emelkedett, és sújtott, emelkedett és... —

4
 Most Caroline torkából tört fel egy hang; nem sikoltás, nem is éppen
öklendezés. De valami tiltakozásféle. Hiábavaló és tehetetlen. Tiltakozás
az ellen, ami itt most történik. Ott, a földön. Idegei és izmai futni akartak,
kegyelemben továbbállni innen és kitörölni tudatából ezt az elszánt, néma
mészárlást. De megbénította a rémület. S fogva tartotta — csak egy
másodpercre.
Ekkor adta a hangot.
A kuporgó alak gyorsan felemelkedett. A zsebéből előkotort elemlámpa
— mielőtt vakító fényével elérte volna Caroline arcát — hosszú
gumikabátfélét világított meg, egy szemvillanásra, meg egy darabka
bélést. Minden egyéb beleveszett a sötétségbe.
Caroline sarkon fordult, és elrohant a halálos fény elől.

Egyszer, évekkel ezelőtt elragadta a ló. Visszatekintve mulatságos és kissé

komikus történet, de akkor — gyakorlatlan lovast — percről percre jobban
átjárta a rettegés. Ne nézz előre, ne gondolj előre; ha ki is csúszott a lábad
a kengyelből, kapaszkodj. — Csak még erre a másodpercre, mag még erre,
meg még egyre. Ha felbuksz a szédítő, káprázatos sebességben, ha nem
koncentrálsz a lüktető jelenre, gerincedet töröd, vagy a nyakadat szeged.
Az a régi vágta volt ez most megint. — Caroline száguldott lefelé a
dombon, megpróbálta visszafojtani felcsukló sírását és azzal együtt a
pánikot is. Ne törődj az ösvénnyel, ne gondolj az útra.
Mögötte a gyilkos ugyanígy rohan, mint ő, felhevült agyában az ő
arcmása — a szemtanúé. Most minden erejét össze kell szednie, hogy ki ne
forduljon a bokája, el ne essen, sarokba ne szoríthassák egy sziklafal vagy
bozótos előtt — ahol aztán szó nélkül leütik.
Tüskebokrok, még mindig a hosszú szárú fű. Most hirtelen meredek
lejtő, amitől a gyomrát is süllyedni érzi. A saját szaggatott lélegzését hallja
vagy az üldözőjéét? Nem soká bírok így futni. Csakhogy futnia kell; ez nem
az a verseny, amitől visszaléphet. Nem, itt az élete a tét.
Vajon az út felé szalad, vagy távolodik az úttól? Vagy egy kiszámítható
körben fut? S ez az árny itt mögötte visszafuttában egyszer csak
szembekerül majd vele? Caroline hangtalan, eszeveszett sírásba kezdett;
ebből nincs kiút, semerre. Alig érezte a fájdalmat, mikor a fa kérge
felhorzsolta az arcát, majd rögtön utána egy kődarab hasított metszően a
bokacsontjába; figyelmét teljesen lekötötte a tű a bal oldalában; minden
lélegzetvételnél mintha egy karddá nőne, s így állna ki belőle. Ezzel nem
tud tovább szaladni. És ha megáll?
Fagyökérbe botlott, bukdácsolt, még lejjebb és előrébb hatolt, bele
valami hideg áramlásba. Egy patak. Óvatosan tapogatta az útját a patakon
át, aztán hirtelen megállt. Minden érzékével maga mögé figyelve halkan
megindult fölfelé a csendesen áramló, metszőén hideg vízben — majdnem
a lábszáráig ért.
A közelében valahol bokor zörrent, helyéről elhúzott faág csapódott
visszafelé. Akárhogy is — vége a hajtóvadászatnak. A zseblámpa —
gondolta Caroline, és megpróbálta visszafojtva lecsendesíteni kapkodó
lélegzetét. Üldözője vajon eldobta-e a felfedeztetés rémült pillanatában?
Ha nem, ha most felvillanna a kereső fény ...

5
 Caroline a földre vetette magát, reszketett, félig kint volt a patakból,
félig benne feküdt, és sápadt arcát belenyomta valamibe, amit mohának
érzett. Lejjebb, a patakban, egy kő csörrent, lépés csobbanása hallatszott.
Mintha úgy három méterre tőle valaki a vízbe lépett volna.
Bármit tesz is, lezárt szemhéja mögött egyetlen ábra: egy kar
emelkedik és lesújt, emelkedik és lesújt újra, Ó, istenem... de hiszen ezt
sikoltotta a halálba roskadt asszony is. Caroline még közelebb
húzódzkodott a parthoz, és várt.

6
 2.

Még egy csobbanás, egy bokor zörren a patak túlpartján — azután csend.
Tökéletes, puha csend. Azt jelenti, hogy arra kint rét fogja fel a szaladó
lábak zaját? Vagy a gyilkos, a hosszú kabátos figura, pár lépésre tőle,
figyel, vár, a zseblámpa gombját tapogatva?
Caroline azon kapta magát, hogy állandóan nyeli vissza a torkából
feltörni készülő kavargást. Valami fondorlatosat érzett a csendben; erővel
kényszerítette magát, hogy nyugodtan feküdjön, hogy leküzdje a rémült
menekvési vágyat. Ez űzte-hajtotta volna, hogy keljen fel, iramodjon neki,
kiáltson. Várni ... várni. Az egyetlen mód, ahogyan — talán — megmentheti
az életét, még ha a gyilkos meg is jegyezte az arcát.
Valamerre az áprilisi estében kutya ugatott; áthatóan, ingerülten. Kis
kutya ugatásának hangzik — gondolta Caroline, kétségbeesetten
terelgetve másfelé gondolatait. Kicsi kutya ugat így, ha a saját farka vagy a
postás lábszára után kapkod. De a kutya többnyire házat jelent, a ház
fényt, menedékét, telefont — igen, talán — ... ha el bírja érni.
Egy óra telt el, vagy csak tizenöt perc? Caroline nem tudta. Végül
felkapaszkodott a túlsó partra. Állt, várta, hogy a vérkeringés visszatérjen
elgémberedett tagjaiba. Borzongott, reszketett. Ruhája átázott, cipője
megtelt vízzel; milyen nehéz!
Tudatában volt a körülötte ólálkodó veszélynek. Ügy érezte, hogy egy
módszeresen szűkített kör foglya — mégis kiürítette a cipőjét, és
megpróbálta kifacsarni a vizet a szoknyájából is. Azután nekivágott az üres
mezőnek.
Futott, mert most, hogy a passzív félelem állapotán túljutott, futnia
kellett, nem tehetett ellene, s mert titokzatos neszek éledtek az estében.
Felbotorkált egy meredek emelkedőn, és fojtott, rekedt kiáltást hallatott,
de nem a lábát csapkodó vadrózsa miatt.
Pár méterre előtte — csak egy alacsony, düledező fal választotta el tőle
— utcai lámpa fénye vetődött az aszfaltra.
Caroline nem is állt meg, hogy mérlegelje, mennyire egérlyuknyi ez a
menedék, ez a biztonság. Az utcai világítás száz halvány árnyat idézett fel.
A lány kétségbeesetten szegezte tekintetét a falra, elérte, átvetette magát
rajta, s közben érezte, amint a szoknya- slicce továbbhasad. S máris az
úton szaladt, a párás, tej szerű fényben.
Nyomában visszhangok keltek. Csakugyan visszhangok? Bal oldalán —
áldott közelben az úthoz — kivilágított ablakok tűntek fel. Gyors szökkenés
a kőlépcsőkön, egy rézkopogtató, és máris vadul csapkodta a fehér ajtót,
ügyet sem vetve arra, hogy a zaj milyen durván megtöri az este csendjét.
Hát nem hallják, nem tudna már valaki...?
S aztán a lidérces felismerés: nincsenek itthon! A kivilágítás: csak
látszat. A ház gazdája elment, és bekapcsolta a biztonsági berendezést —
mintha otthon volnának ...
Ez az a balszerencse, villant fel a rémület Caroline agyában, amiről az
emberek később így beszélnek fejcsóválva: „Ha csak egy-két perccel előbb
...”, és „Borzasztó még rágondolni is, hogy ha akkor csak egy kicsivel is
hamarabb...”
Ez is efféle eset lesz? Mi volt ez? Ez már nem a rézkopogtató ütéseinek
visszhangja... Valaki az út mentén — a sötétség felől, ámenről ő is

7
menekült — futásnak eredt. Caroline dermedten fordította meg a fejét, és
egy zseblámpa hunyorgó fehér szemét látta pislogni, amint az út egyik
oldaláról a másikra söpört, aztán lehunyódott és egészen eltűnt.
El az úttól! Leszaladt a kőlépcsőkön, és vaktában balra fordult. Pázsit,
valami élő sövény szúrt és csapkodott. Lefelé szaladt, s majdnem
nekifutott egy töltésnek. Most a feje fölött látott világosságot; a
fénysugarak halványan vetődtek a fűre. Caroline átvágott egy kitaposott
ösvényen, s megint a sírás szélén érezte magát, amint vizes cipőjében
szétterpesztett lábujjakkal botladozott felfelé a földhányás meredek
emelkedőjén.
Kint az úton most megálltak a léptek, mintha valaki fürkészőn figyelne;
s mintha csak a lány kínos, mély zihálása adta volna a jelet, megint gyorsan
nekiiramodtak. Caroline összeszedte magát, s úgy érezte, hogy egy röpke
szünet után újra viszi a lába. Egyik bokája tüzesen lüktetett. Most áthatolt
a derengő világosságon. Két csillogó ablakból vetődött ez a fény a töltés
tetejére. Megkerülte az ablakokat, s rátalált a ház ajtajára; fakó fehéren
meredt elé a hosszúkás ajtó a sötétségben.
Erőteljesen megdöngette. Szinte nyomban kinyílt — s felbukkant egy
riadt, méltatlankodó arc. Caroline végső erőfeszítésre kényszerítette
lázongó tüdejét. Zihálástól habogva mondta:
— Engedjen be. Kérem, engedjen... — Maga sem tudta, vajon az asszony
lépett-e hátra, vagy ő nyomakodott be erőnek erejé- jével. Végül is
kivilágított szobában állt, védelemben a halálos sötétség ellen, és az ajtó —
vajon ő rántotta be? — biztonságosan be volt csukva már mögötte.
— Óhajt valamit? — kérdezte az asszony. És ugyanilyen udvarias,
társalgási hangon, tekintetét le nem véve Caroline-ről, hozzátette: —
Lydia, hívd Henryt.
Azért beszél ilyen nyugodtan, nehogy megriasszon — gondolta Caroline
távolian —, nehogy megriasszon vagy felingereljen.
Szeme sarkából egy fiatal lányt látott felállni a székről. Lydia felállt —
meglepő magasra nyúlt —, és kisietett a szobából.
Caroline még mindig elakadó lélegzetével viaskodva megszólalt:
— Elnézést, biztosan őrültnek tartanak — s azonnal eszébe jutott, hogy
ez az a fajta közömbös, könnyed nyilatkozat, amit egy igazi őrült is tenne
most. Kimerültségében egy percre lehunyta a szemét. Még mindig az
ajtófélfának támaszkodott. Amikor a szemét újra kinyitotta, az asszonyra
nyílt a tekintete. Ez a nő tűnődő kis bagolyra hasonlított, és várakozóan
kémlelte őt.
— Valakinek értesítenie kellene a rendőrséget — mondta Caroline. Ügy
gondolta, ésszerűen és nyomatékosan fog beszélni, ehelyett minden
hevesen és nyugtalanul szakadt ki belőle. — Én ... itt egy ...
— Azt hiszem, jobb lenne, ha leülne — vágott közbe az asszony, és
Caroline beljebb került az alacsony mennyezetű, barátságosan rendetlen
nappaliba. Leroskadt egy dívány végébe; majd rögtön újra felegyenesedett
ültében. Izmai még mindig görcsbe rándultak, mintha nem bíznának
ebben a nyugalomban, és valami eszeveszett dolgot akarnának tenni. Az
egyik fehér ajtónyílásban, amely a kékre festett falat megtörte, most
mozgás támadt. A fiatal lány tért vissza — tizenöt éves — gondolta
Caroline önkéntelenül — vagy tizenhat. Szemöldöke dús volt, és
egyéniségéből nagy nyugalom áradt. Egy férfi követte. Az asszony a

8
kandallónál röviden így szólt:
— A fiam. És a lányom, Lydia. Nos, Miss...?
Lydia kecsesen omlott le ugyanarra a székre, amin az előbb ült, és
átadta magát a bámészkodásnak. A férfi kihajolt az ajtókeretből,
Caroline-ra nézett:
— Átázott — mondta a leplezetlen meglepődés hangján.
— Egy patakban voltam — mondta Caroline. — Menekültem egy... —
Nem, nem így. Rájött, hogy úrrá lehet kezének remegésén, ha a térde alatt
összekulcsolja. A kutató arcokba nézett, s így szólt: — Caroline Emmett
vagyok. — S hozzáfogott, hogy elmesélje a rövid, de iszonyú jelenetet a
ködben,
A tárgyak ebben a szobában . .. Amíg él, nem felejti el: a lámpafény,
amint elmázolódik a pávakék falon, festmény keret nélkül — sötét angyal
lebeg a sugárzó fényben —, Lydia jegyzetfüzete nyitva a térítőn, villognak
a fémkarikái. Mielőtt szavait befejezte volna, Henry ráérősen a bejárati
ajtóhoz ment, s rátolta a reteszt. Caroline kimondhatatlan hálát érzett.
Ezzel, bár szótlanul, elfogadták, amit mondott, és befogadták őt a házba.
— A szomszédba már megpróbáltam bejutni, de nem voltak otthon, és
ezért... — mondta.
— Ó, maga szegény jószág — szólalt meg melegen az asszony. Mialatt
Caroline beszélt, ő szórakozottan turkált zöld kardigánja zsebében;
egyszer csak, mint valami alkimista, előrántott belőle egy szaruból való
hajtűt meg egy hagymát. A hajtűt beleszúrta vékony szálú, világosbarna
hajába; a hagymára rácsodálkozott, s visszaejtette a zsebébe. —
Egyébként a mi nevünk Olivér. Én Maude Olivér vagyok. Henry telefonál a
rendőrségre. Maga meg rögvest bújjék ki ezekből a nedves holmikból,
különben hordágyon kell elmennie innen.
Elmenni... Caroline szíve összeszorult a sötéten fenyegető szóra. Mrs.
Olivér egy másik fehér ajtón át elvezette a tágas, régimódi fürdőszobába,
Lydiát meg elküldte, hozzon valami ruhát, ami jó lesz Carolinenak. Ö maga
whiskyért indult. Caroline magára maradt, s önkéntelenül belenézett a
mosdó felett levő tükörbe — megdöbbent és elámult, hogy nem dobták ki
nyomban.
Olyan sáros, maszatos volt az arca, mint egy kisfiúé, az egyik fele vörös
a horzsolástól; rövid, szőke hajába levélfoszlányok tapadtak. A legrosszabb
a szeme volt: beesett, valószínűtlenül fénylő, az egyik felett még hetyke
pótszemöldök is ívelt — száradt vérből. Ez attól a legutóbbi sövénytől lehet
— gondolta Caroline. S a meghitt fürdőkád, néhány fogkefe meg egy pár
harisnya társaságában — a harisnya a zuhanyozó rózsáján lebegett, mint
két színtelen, fonnyadt lábszár — a lány érezte, amint keze gyámoltalanul
remeg kosztümkabátja gombján.
Nem bír, nem képes újra kimenni innen, nem.
Levetkőzött, nedves ruháit felakasztotta, amilyen rendesen csak tudta,
és éppen szárogatta magát a törülközővel, amikor kopogtak az ajtón. A
kopogás nyomában Lydia fekete feje bukkant elő és egy nyaláb
cseresznyepiros gyapjú.
— Ruha — mondta Lydia röviden. — Meg fésű.
— Köszönöm — mondta Caroline. — Vagyis inkább, nem köszönhetem
meg maguknak eléggé. Jöjjön csak beljebb.
Lydia — magasan és szótlanul — bejött, leült a fürdőkád szélére,

9
kimesterkedve, hogy Ijosszú lábát lógázhassa. Sötét szemöldöke alól
némán figyelte, hogyan küszködik Caroline a hajával. Caroline a tükörből
hátrapillantott, s azt gondolta: egészen vonzó lenne, csak ne kalimpálna
annyira a lábával.
— Szájrúzsom is van, ha akarja. Új — mondta Lydia, s harciasán
meresztgette a szemét, figyelve, hogyan reagál erre Caroline. — Csak egy
olcsó kis rúzs.
— Piros, igaz? — kérdezte gyakorlatiasan Caroline, s kölcsönkérte. Már
majdnem elkészült, amikor Lydia higgadtan megszólalt.
— Szerintem látta magát ide bejönni.
Caroline keze a rúzzsal megállt a levegőben; azután gondosan
rácsavarta a kupakot.
Ez az óriási gyerek — aki valójában egyáltalán nem gyerek már — kibökte
a kérdést... A kérdést, amit a többiek nyilván nem gondoltak át, de ott lapul
nesztelenül ajtók-ab- lakok tövében a sötét áprilisi estében: mekkora
biztonságban vannak valamennyien, amíg őt a fedelük alatt tartják?
Caroline érezte, hogy a félelem jeges szorítása lassan mégiscsak
felenged benne. Nem mintha eloszlott volna, csak egy időre csillapította a
fény, a jó szó meg a piros gyapjúruha. Szándékosan kitért:
— Nem tudhatom — mondta.
— Ha látta — kezdte töprengve Lydia, de ránézett Caroline-ra és
abbahagyta. Kívül Mrs. Olivér szólalt meg vidám hangon:
— Minden rendben, Miss Emmett? Itt kint várja magát egy korty ital.
Rövid ital volt és erős. Ez tette, vagy a fűtött szoba, de Caroline meleget
érzett és biztonságot. Ügy érezte magát, mint aki nincs egészen jelen.
Sajogtak a sebei, ahogy frissen megmosakodott, a bokája még dagadt volt,
de zárva az ajtó, s útban a rendőrség. Egyszer csak az ablakra pillantott.
Mrs. Olivér elkapta a tekintetét, és zavartan mondta:
— Igen. De mi soha nem eresztjük le a redőnyt, és azt gondoltam ...
Persze. Lehúzott redőny ezen az úton, ezen az estén mintha kereszttel
jelölné meg azt a helyet, ahol egy gyilkosság tanúja menedéket talált.
Caroline-ban felötlött a himbálódzó zseblámpa képe, és erővel el kellett
fordítania tekintetét a nedves, fekete ablakról. Ekkor Henry Olivér
előrehajolt a székén, és így szólt:
— Mindenekelőtt, pontosan hol is történt a dolog? Ha egyszer letért az
útról, ha nem volt ura a terepnek, vissza tud emlékezni legalább valami
jellegzetesre?
Harmincas — gondolta foszlányosan Caroline. Harminc-egynéhány
éves lehet, és erősen kirí ebből a roskatag, rendezetlen házból; mint aki
elhagyta s azután keserűen visszatért, hogy letelepedjen a lehangoló
unalomba. Fekete volt, mint Lydia, az ő gondtalan kényelmességéből is
volt benne valami; de inkább belenőtt a kagylóhéjba, mintsem kinőtt volna
belőle.
Szinte ébernek látszott most a férfi. Mintha épp időben rántotta volna ki
magát a közelítő szendergésből. Várt. Caroline valami jellegzetes után
kutatott az emlékezetében ... Eszébe jutott, milyen vaktában haladt
azután, hogy a köd beállt. S mielőtt feltűnt volna a két szürke figura... Nem
útitársai lettek, hanem: gyilkos és áldozata
Mielőtt a felemelt kar lecsapott, s megkezdődött az öldöklés ott a földön
...

10
 Beszélt a férfinak a kiálló szikláról meg a fenyves foltjáról. Még javában
beszélt, amikor Mrs. Olivér szigorú pillantást küldött a fia felé, s
közbelépett.
— Egy perc múlva hozom a forró levest,
Miss Emmett. Hiszen maga éhen hal! Innen a környékről való?
— Nem, New Yorkból. Egészségi okokból vagyok itt — Caroline
hitetlenül hallgatta magát. Mintha egy idegen beszélne.
— Wicklow nagyon egészséges — szólalt meg Lydia ünnepélyesen a
maga sarkából. — Egy csomó szanatóriumunk van. Egy a gazdagoknak
meg a lábadozóknak, egy az alkoholistáknak egy a ...
— Lydia — szólt Mrs. Olivér gépiesen.
— Ennyire nem vagyok járatos — mondta Caroline, s elhallgatott.
Valamennyien fojtott hangon beszéltek. Kiélesedett hallásuk minden finom
zajt felfogott az estében.
Maude Olivér Caroline-ra nézett:
— Esik — mondta kelletlenül.
Caroline hevesen rázta a fejét. Ez más. Közeledő neszezés hangzik át az
eső lágy hangfátyolán. Ösztönösen Lydiára nézett, kerekre tágult, sötét
szemébe.
-— A rendőrség lesz — mondta Henry, s magától értetődő
természetességgel az ajtóhoz ment.
Hét óra harminc perc volt.

11
 3.

— ... szóval tömörítsünk; ami a lényeget illeti — mondta az ügyeletes

rendőr, Joseph Trunz, és komoly képpel bámult Caroline-ra — valójában
egyiküket sem látta.
Árnyak voltak — sugalmazta a hangja reménykedve —, a ködben
élénken működik a képzelőerő.
— Arcokat bem láttam. Csak egy villanásnyit az esőköpenyből meg a
bélés csíkját. Azt hiszem, kockás volt. Szürke — mondta Caroline, s
lehunyta a szemét, hogy újra felidézze azt a tört másodpercnyi, iszonyú
villanást. — Vagy talán barna és ...
Itt abbahagyta. Belezavarodott. Emlékezett, hogy a béléscsík kis része
voltaképpen egy árnyékcsík volt, amint ráncoltan elővillant a
zseblámpafényben. Megrázta a fejét. Mrs. Olivér és Lydia szemmel
láthatóan úgy vélték, hogy a rendőri kihallgatás olyasféle, mint az orvosi
vizit; ezért körülményeskedve, lábujjhegyen kilopakodtak a szobából.
Henry maradt. Átható, cinikus tekintettel méregette Trunzot. Caroline
most, hogy elmondta, amit tudott, úgy érezte, semmire se jutottak. Nem
tudta egész pontosan, mit is várna el a hatóságtól, de nem ezt, az biztos.
Trunz zord profilú, vörös képű rendőr volt, szürkéssárga haja
hátrasimítva és letapasztva fénylett a fején. Választék nem látszott rajta.
Nagydarab ember volt, s úgy feszengett az uniformisában, mintha kölcsön-
zőből vette volna ki, éppen csak erre az estére, és legközelebb majd valami
neki valóbbat választ. Kötelességtudó, becsületes, lelkiismeretes ember
volt. Hivatása magaslatán akkor állott, mikor mindennap két óra harminc
perckor a Centre Avenue-n az iskolai órák befejezése utáni forgalmat
irányította. Henry Olivér pontosan tudta ezt; Caroline hogy, hogy nem,
megsejtette.
A lány a dívány szélén ült. Megint mereven, mert épp az imént
elhangzott szavai, hangja belopták ide a meleg, világos szobába is a köd és
a félig-meddig rejtett, rosszul rejtőző erőszak légkörét. Trunz jelenléte ezt
az atmoszférát a legkisebb mértékben sem enyhítette. Még mindig buzgón
jegyezgetett. Talán nem is jegyez — gondolta Caroline dühösen —, hanem
csak firkál, vagy seprős szempillájú női arcokat rajzol, hullámos haj-
zuhataggal.
Trunz mintha csak megérezte volna a lány tekintetét, felállt. Kételkedve
nézte Caroline-t meg a piros ruhát.
— A kőfejtő — mondta. — Nagy kiterjedésű hely. Jobb lenne tán, ha
maga...
— Én meg tudom mutatni — mondta
Henry, miközben ráérősen feltápászkodott. Caroline-hoz fordult. — Bízza
rám ezt a dolgot.
Elismételte a lány útleírását, és Caroline bólintott. Néhány perc múlva,
magára maradva a nappali szobában, már hallotta elhaló lépteiket a köves
úton. Motorindítás zaja, a távozó kocsi búgása. Az ajtót figyelte, mióta
becsukódott a két férfi mögött. És ha most ő is ott van, kint — ragadta meg
a gondolat akarata ellenére —, s türelmesen várakozik hosszú
gumikabátjában ? Észreveszi, hogy az egyetlen férfi elhagyta a házat.
Felismeri, hogy itt a jó alkalom ...
Ezalatt Caroline az ajtóhoz ért, és bezárta.

12
 A ház mélyéből léptek közeledtek. Mrs. Olivér hangja szólalt meg,
erőltetett nyugalommal:
— Ó, hát Henry is elment? Nos, most, hogy túl vagyunk ezen, Miss
Emmett, jó lesz egy tányér forró leves. Nem ártana egy-két aszpirin. Maga
elég ...
Csendes kis nesz hallatszott valahonnan a szobából. Mrs. Olivérnek
elállt a szava. Caroline csak azt látta, hogy az asszony kerek bagolyszeme
riadtan néz át az ő válla felett, egy pontra mered. — Űjra beléhasított a pá-
nik. Pedig még az ujja hegyén érezte az ajtó zárját. Mielőtt
megfordulhatott volna, száraz hang szólalt meg:
— Látom, hogy ... vendégünk van ... bár a füle botját se mozdítja senki,
hogy bemutasson neki.
A ház belseje felé vezető ajtók egyike nyílt ki — és egy nő támaszkodott
az ajtófélfához. Caroline gyors impressziót szerzett egy sápadt arcban ülő
sötét szempárról, egy ingerlékeny, darázsszerű lényről, aki valami lebegő
vászonruhafélébe burkolózott. Majd hirtelen Mrs. Olivérré nézett. Az asz-
szony összerezzent.
— Miss Emmett — szólalt meg, és élénk hangjába némi hízelkedés
vegyült —, a másik lányom, Julié ... Mgg. Muir.

— Jó napot, Miss Emmett — mondta szertartásosan Julié. Caroline-ra

mosolygott mereven. Sötét szeme független maradt ettől a mosolytól.
Fakó-szárazon, hűvösen vizsgálódott. Harmincöt lehet? Harminchat? — tű-
nődött Caroline futólag. Mindenképp a legidősebb Mrs. Olivér gyermekei
közül. Ez éppoly nyilvánvaló, mint hogy Lydia a kései legkisebbik.
Caroline félelme ismét csillapodott. Újra átérezte a helyzetét: az arca
összekaristolva, esetleg még maszatos is kicsit — gyors mosdása közben
ez elkerülhette a figyelmét —, kölcsönruhában van. Egyszerűen csak eny-
nyit mondott:
— Megpróbáltam elmondani az édesanyjának, mennyire hálás vagyok
valamennyiüknek, hogy befogadtak. Ilyen állapotban.
— Igen, tudom — mondta Julié Muir kurtán. — Nagyon csendesen voltak
itt valamennyien, de azért mégiscsak kihallgattam egyet-mást.
Mrs. Olivér feszengett:
— Bevetted a porodat, Julié? Azt reméltem, hogy elaludtál.
Hát persze — gondolta Caroline —, a lenge fehér öltözet, a fakó, száraz
arc, a támaszkodó póz az ajtóban: Julié Muir beteg. S ingerlékeny.
Julié megvetően szólt oda az anyjának:
— Magad is jól tudod, hogy ezek a porok semmit sem érnek. Cukros víz.
Nem, nem aludtam. Hallottam Miss ... Emmettet és aztán azt az ostoba
Trunzot. Csak azt szeretném tudni, milyen lépések történtek a mi
biztonságunk érdekében? Ha már a házunk, Miss Emmett kedvéért,
erőddé alakult, felteszem, hogy minden ajtó zárva? És az ablakok?
Caroline csendben állt. Jéggé dermedt a színtelen, semmibe vevő
hangtól. Persze nincs joga azt várni, hogy szívesen fogadják. Még azt sem,
hogy befogadják. Veszedelmet hozott rájuk, igazi, nyilvánvaló
veszedelmet. Az én dolgom most az — gondolta —, hogy visszavegyem a
saját ruháimat, ha nedves, ha nem, s amilyen gyorsan csak tudok, visz-

13
szatérjek a városba.
Ki a sötétbe, ahol lesben állnak, rám várva. Nem bírok — gondolta
Caroline, s érezte, hogy az arca szánalmasan tüzel, a keze hideg. Képtelen
vagyok.
Parányi döbbent csönd támadt a három nő között a nappaliban. Mrs.
Olivér törte meg:
— Természetesen: a ház zárva! Henry első dolga volt...
— Na, ez legalább valami — mondta Julié, és hidegen, futólag újra
rámosolygott Caroline-ra. — Szép dolog irgalmas szamaritánusnak lenni,
meg más efféle, de halott szamaritánussá válni . .. nem nagy jövő, ugye?
Az utolsó szavak meg az eső kopogása töltötte be a szobát egy
pillanatig. Aztán Lydia jött be kullogva:
— Te fent vagy, Julié? — kérdezte, és prózaian hozzátette. — Kihűl a
halászlé.
☼

Az ebédlő gazdagon berendezett, teremszerű helyiség volt. Fakó

terrakotta képek a falon, mély fényű, ovális szőnyeg a feketére festett,
széles deszkapadlón, az ablakok két oldalán fehér fodrok ereszkedtek alá.
Hatalmas, régi, piros téglás kandalló foglalta el a harmadik falat. A
mahagóni asztalon négy teríték, bár Julié közölte, hogy ő egy tálcán a
szobájába kéri a vacsorát.
Akkor hát Mrs. Olivér, Lydia meg ő maga - gondolta Caroline az asztalra
pillantva, mialatt Julié kiment. Henry valószínűleg még mindig a
kőbányánál van, vagy már végeztek ott? Ide fognak jönni, vagy egyenesen
a rendőrőrsre mennek telefonálni valahová
— a mentőknek, vagy kinek? —, hogy elvigyék az esőáztatta, halott
asszonyt?
Caroline agya akarata ellenére összekapcsolta őket a kőbányával,
mindig újra emlékeztetve az ott történtekre. A kuporgó alak elszánt
ütéseire; kétszeresen-háromszorosan akarta biztosítani a halált? vagy így
kísérelte meg a gyilkos féli smerhetetlénül szétroncsolni az ^ldozat arcát?
Az ember néhanapján olvashat ilyesmiről az újságokban. Előfordul, hogy
sikerül i s . . . A hús és a csont nem ar- ra van teremtve, hogy kiállja ezt a
megfontolt szétkalapálást...
— Csinálhatnék vagy bevihetnék valamit? — kérdezte Caroline
kétségbeesett segítőkészséggel a konyhában.
— Nem. Várjon csak, a vajat — mondta Mrs. Olivér, és egy kistányért
nyújtott át Caroline-nak. A lány bevitte az asztalra, és önkéntelenül
körülnézett, amint letette. A tányéralátét műanyag, de rajta ezüst evő-
eszköz; nehéz és gyönyörű és régi. Ugyanilyenek voltak a gyertyatartók;
reszkető fényük ünnepélyes ezüst fénykarikákat szórt szét. Caroline
visszaemlékezett a háziasz- szonya zsebéből előkerült hagymára meg az
egyéb apró tárgyak sokaságára, és arra gondolt, hogy ez a tanyasi ház,
amelyben főz, és házimunkáját végzi, feltehetőleg valami egészen új dolog
Maude Olivér számára.
Elfordult az asztaltól, és jólesően sikerült kizárnia tudatából mindent,
ami a gyertyák közvetlen fénykorén kívül esett; kis híján beleütközött
Lydiába, aki kinyújtott tenyerén egy pohár vízzel közeledett.

14
 — Aszpirin — mondta Lydia morózusan.
— Akár a nyakát is kitörheti itt, csak aszpirint kap.
Caroline engedelmesen bevette a gyógyszert, és vacsorához ültek.
A halászlé remek volt, pompás keveréke két iskola módszereinek:
paradicsommal színezett krém, enyhén édes, enyhén sós, fűszeres és
finoman csípős. Caroline ínye méltányolta is, de a gyomra nem akarta
bevenni. Mrs. Olivér gondoskodó-aggódó tekintetére azért mégis megkent
egy vajas kenyeret, harapott belőle, és nyelte hozzá a halászlét.
Kényszerítette magát, hogy ne nézzen a sötét, nedves ablakokra.
— A lányom, Julié — kockáztatta meg végül Mrs. Olivér — nem
egészséges, amint észrevehette. Nincs egész rendben. A férje nemrégiben
halt meg .. . Repülőszerencsétlenség ... S ez persze iszonyúan megrázta.
Most meg valami gerincbántalma van, komplikációkkal. Az orvos azt
mondta, hogy nem szabad felizgatni.
— Julié — mondta Lydia, és a kanala megállt a levegőben — sohasem
lesz m á r . . .
— Lydia — szólt rá Mrs. Olivér, hogy elhallgattassa.
— ... komplett — fejezte be Lydia. Hal- V
kan mondta, de határozottan.
— Sajnálom — kezdte Caroline zavartan, és túl későn vette észre, hogy
itt nincs mit mondani. Ragaszkodott itteni menedékéhez, még ha százszor
is nem szabad Julie-t felizgatni. Volt valami Mrs. Olivér lesütött
tekintetében és Lydia gúnyos szemében, ami nem tűnt őszintének, ha
Julie-ről volt szó. Mindegy. Caroline úgy érezte, hogy Julié ellenséges
gesztusa olyan, mintha egy dühös kéz penderítené őt kifelé innen, ki a
külső veszélybe. De Julié, aki most a pirulák, feltornyozott párnák és a
fehér lenvászon ágynemű kímélő világában élt, semmiképpen sem
tudhatja, milyen az, ha ...
Caroline félig üres tányérjába meredt, és szédelegve úgy látta, hogy a
tányér úszva-lebegve emelkedik felé. Szorosan megmarkolta az asztal
szélét. Hirtelen borzongás futott át rajta, didergés tetőtől talpig. Mintha
azon a barikádon, amit a tudatában kétség- beesetten kiépített, valami
valóságos ajtó vagy kapu lett volna, és most váratlanul felpattant, kinyílt
egy igazi, kinti, fagyos sötétségre.
Valahonnan távolról Lydia vízzel kínálta.
Caroline nehezen uralkodott magán, a tóduló hidegen.
— Bocsánat — mondta, és hátratolta a székét. Kikerülte Mrs. Olivér
aggodalmasan felé nyújtott kezét, nagyokat nyelt, s így ment mereven,
amíg elérte a fürdőszobát.
— Nem csoda, ha émelyeg — hallatszott Lydia hangja kívülről.
— Attól félek, hogy ez több az émelygésnél.
Ezt Mrs. Olivér mondta. S hozzátette:
— Azt mondta, hogy gyógyulni jött ide, ami azt jelenti, hogy beteg, vagy
beteg volt. Nem tudom, nem kellene-e orvost hívni a biztonság kedvéért.
— Nem! — mondta Caroline határozottan, előbukkanva a
fürdőszobából. — Kérem, ne. Jól vagyok, igazán, esküszöm, nem fog meg-
ismétlődni.
Tudta, hogy nincs jól, különben nem érez- ne felváltva hol forróságot,
hol jeges hideget, s hogy előfordulhat, hogy ez — ilyen kevéssel egy
tüdőgyulladás után — valami nagyon kellemetlen betegség előjele. Hirte-

15
len egy pillanatra — rózsaszínűén és szigorúan — dr. Flutter jelent meg
előtte, amint azt mondja: „Nyugalom és mérsékelt mozgás . .
Ez egy másik világban volt, abban a világban, ahonnan olyan sietősen
menekült el, mert — lehetséges ez? — félt a kockázattól, hogy
összetalálkozik egy Richard Illing nevű emberrel... Dr. Flutter, jól ismert
környezete, rendelője, ápolónője és páciensei, akik Emmették barátai — az
másik világ; és egész más ez a nedves áprilisi éjszaka, mindazzal, amit
megidézett. Julie-t nyilván specialista kezeli, mert Mrs. Olivér azt mondta,
„egy orvost” kellene hívni, ahelyett hogy megnevezett volna bárkit is. Még
egy ember, aki megtudja, hogy ő, egy idegen, ide menekült. Nem —
gondolta Caroline újra.
— Várjon csak, Ada ápolónő — mondta hirtelen Mrs. Olivér, és
magyarázkodó pillantást vetett Caroline-ra. — Miss Mayberry, az emeleti
lakónk. Most már, hogy nyugdíjas, főként csak gyerekeket vállal, de
biztosan tudom, hogy képzett ápolónő. Mindenesetre jobb lesz a semminél.
— Ez itt Miss Mayberry — mondta Lydia sötéten figyelve —, hívja azt
a borzalmas Dukie-t. Behívjam?
— Hívd — mondta Mrs. Olivér határozottan.
Lydia az ajtóhoz ment, kinyitotta a zárat, és szélesen kitárta az
ajtószárnyat a csepegő, sustorgó, esős éjszakába. Erélyes hang süvített
keresztül a sötétségen. „Dukie!” — kiáltotta, és aztán mintha
visszhangozna: „Djúú-kii. . .”
Lydia visszahúzta a fejét, és undorodó grimasszal az anyjára pillantott.
Aztán derékig ismét eltűnt az ajtóban, s udvarias hangon kikiáltott:
— Miss Mayberry ? Lydia vagyok .. . anya kéri, hogy jöjjön be egy
pillanatra, ha tud.

— Ez a kutya — mondta Miss Mayberry lemondóan, és zörgő műanyag

esőköpenybe burkolózva átlépte a küszöböt. — Nem is tudom, miért
aggódom annyira, de hát sohasem szokott ilyen sokáig kint maradni. — A
hangja nyers volt, de a szeme ki volt pirosodva. — Persze öreg már, és
sosem volt sok esze ... Jó estét, Mrs. Olivér.
Hátrahajtotta szörnyű kapucniját, felfedve göndörített fekete-szürke
haját és rózsaszínbe játszó, erőteljes profilját. Félig Lydiához fordult, és
reménykedve mondta:
— Nem látták vagy hallották erre Dukie-t valahol? Persze, nem
hinném ...
Lydia és Mrs. Olivér a fejüket rázták. Miss Mayberry most remegő
hangon mondta:
— Ez a gyalázatos út. Nem látszik, hogy zsákutca, és az emberek
száguldoznak fel- alá, ügyet sem vetve a gyerekekre vagy a kutyákra. Azt
hittem, Dukie-t már hozzászoktattam ehhez, de most nem jön a vacso-
rájáért ... mindegy. Hívatott, Mrs. Olivér?
Mrs. Olivér nem volt gyakorlott a hazudozásban; körülményes
magyarázkodásba fogott. Barátnője, Miss Emmett... beteg ... sok
viszontagságot szenvedett el... hányt...
A szemmel láthatóan zavaros beszámoló felénél Miss Mayberry felvonta
szemöldökét.

16
 — Viszontagság? — kérdezte szemügyre véve Caroline beesett arcát
és összekaristolt homlokát. — Ez erre enyhe kifejezés... Nézzük csak.
Miss Mayberry fürgén Caroline-hoz ment, hűvös, erős kezét a
homlokára tette; meglepő módon, az eltűnt Dukie okozta izgalma ellenére,
egy pillanat alatt olyanná változott, mint a jól képzett ápolónők dr. Flutter
rendelőjében. Másik kezével Caroline kezéért nyúlt, s ujjai könnyedén
rátaláltak a lány pulzusára.
— Beteg? — kérdezte Miss Mayberry, s higgadtan nézte Caroline-t. —
Mi baja van?
— Tüdőgyulladás.
— Csak nem maga az az elegáns lány, aki körbefutja itt a környéket az
esőben — mondta Miss Mayberry csípősen. — Azt hiszem, egyszer majd
még beszélnünk kell erről. Egyébként van egy hőmérője, Mrs. Oliver?
— Van — mondta Mrs. Olivér határozott pillantást vetve a
kandallópárkányra. Majd az asztalok, könyvespolcok tetejét vette
szemügyre, végül a zsebében kezdett kutatni. — Tudom, hogy van valahol.
Miss Mayberry halkan sóhajtott, és azt mondta, hogy lehozza a sajátját.
A pici előszobába vezető fehér ajtóhoz ment, kinyitotta és eltűnt. Mrs.
Olivér felállt, és Lydiával sustorgott valamit. Caroline őszinte izgatott-
sággal mondta:
— Nagyon kérem, hagyja a tányérodat, nem udvariaskodom, igazán
szeretnék valamit csinálni.
Behallatszott az eső tompa kopogása. Várták, hogy Henry visszatérjen
— mind feszültebben várták mindannyian —, és Mrs. Olivér is ugyanúgy
akart tenni-venni, mint akármelyik másik szerdai estén, így hát Caroline
magára maradt. Átment a kék falú nappaliba. Milyen csendes minden.
Elengedte magát, s tekintete az ablakra siklott.
Vajon Julié Muir ébren van-e még? hall- gatódzik-e még elszántan,
ellenségesen?
Hol van Henry?
Miss Mayberry visszatért, s Caroline, szinte anélkül hogy tudta és
akarta volna, hirtelen így szólt:
— A kutyája milyen fajta?
— Öreg — mondta Miss Mayberry, s erőteljesen lerázta a hőmérőt. De
a tárgyilagos higgadtság mintha eltűnt volna megnyúlt, hivatalos képéről.
— Közönséges kopó, egy kis tacskó beütéssel.
— Miss Mayberry Caroline szájába tette a hőmérőt.
— Fehér, májszínű foltokkal, és többnyire morcos, mert nem tetszik
neki, hogy öregszik. Néha elkóborol, de hogy a vacsorájáról
megfeledkezne, vagy kint maradna az esőben, ez még nem fordult elő.
Néhány másodperc csönd. Majd az öreg nő szólalt meg hirtelen:
— Miért? Csak nem látott erre kószálni egy kutyát?
Caroline megrázta a fejét. Nem, nem látott kutyát, de egyszeriben újra
a patakban érezte magát, ahogy ott feküdt, arcát a mohába temette, s
hallotta a fejhangú, ingerült ugatást. De csak azért, mert Miss Mayberry
kutyája öreg és morcos — némi tacskó beütéssel —, még nem biztos, hogy
őt hallotta, és az se — miért is gondol erre? —, hogy az ápolónő nem
láthatja többé élve Dukie-t.
Most halk, de határozott nesz szűrődött be kintről, az éjszakából.
Caroline felegyenesedett, ahogy ott ült a díványon, Miss Mayberry gyors,

17
határozott mozdulattal kihúzta szájából a hőmérőt, a lámpa alá tartotta, s
így szólt:
— Igen, hát most egy darabig nyugton marad, kislány, ha csak nem akar
...
Caroline nem figyelt rá. Felállt, otthagyta az asszonyt, és az ajtóhoz
ment. Lydia égve hagyta a külső lámpát, s a fénysugárban egy pillanatra
megvillant Henry Olivér halvány, fáradt arca.
Caroline elfordította a zárat, és kinyitotta az ajtót.

18
 4.

Carmichael épp a rendőrőrsön volt, mikor, hívás érkezett az Olivér házból.

Majd egy órával később, amikor az ügyeletes rendőr, Trunz visszaérkezett
— megint csak ott volt. Igyekezett begyömöszölni hosszú testét a faragott
irodai tölgyfaszékbe, és amikor az ajtó kinyílt, kérdően vonta fel a
szemöldökét.
Trunz tudta, hogy Carmichael, mint a városka csütörtök reggel
megjelenő hetilapjának tulajdonosa és szerkesztője, szokásos „lapzárta
utáni” látogatását teszi most a rendőrőrsön — mint minden szerdáról csü-
törtökre virradó éjjel, hogy még felszedhesse az utolsó híreket —, de
nagyon örült volna, hogyha ezen a különleges szerdai éjszakán nem találja
itt Carmichaelt.
Trunz — kissé együgyű ember lévén — nem ismerte fel, hogy meg nem
fogalmazott, határozatlan körvonalú bizalmatlansága mélyén, melyet
Carmichaellel szemben érzett — a kölcsönös ellenszenv lappang. Azt sem
értette, nem is gondolkozott rajta, hogy miért hasonlítgatja össze mindig a
körözött egyének személyleírását Carmichaellel. Harminc év körüli férfi —
illetve harminc és negyven között, talán közelebb a negyvenhez —, szikár,
az átlagosnál magasabb, haja sötét, szeme szürke, bal halántékán régi
sebhelyből származó forradás húzódik, hüvelyknyi hosszúságban... —
Trunz úgy hordta magában ezt a kidolgozott, képzeletbeli fényképet, olyan
titkolva és makacsul, mint egy kisfiú a kincset rejtő hely térképét. Trunz
Wicklow szülötte volt; e kisvárosba zárva töltötte el eddig életének első
huszonöt, kényszerű évét. S nem tudta elképzelni, hogy egy ilyen szabad
ember, mint Carmichael, bármilyen megfontolásból is, de saját akaratából
efféle kis fészket válasszon állandó lakhelyéül. Mindig újra megpróbálta
Carmichaelt tőrbe csalni; csapdákat állított neki; lassan lopakodott fürge
áldozata felé, mint egy nagy, vadászó macska, amelyiknek azonban —
sajnos —- hangos csengő van a nyakában.
Carmichaelt eleinte bosszantotta ez, aztán élvezni kezdte, játszani
kezdett Trunzzal, s úgy találta, hogy hiszékenységének nincsenek határai.
Most ezzel fogadta:
— Na? akadt valami munka?
— Nem — mondta Trunz, és meggyújtotta az asztali lámpát.. Az órára
pillantott, és írni kezdte a jelentést.
— Téves riasztás? Ezt nem tudom elképzelni Mrs. Olivérről — mondta
Carmichael elgondolkozva. — Bárkiről inkább. Mrs. Olivér nem ilyen
minden lében kanál fajta.
— Nem Mrs. Oliver volt — felelte Trunz kelletlenül megszakítva az írást.
— Valami lány volt, nem is a városból való. A régi kőbánya körül mászkált,
látni vélt valamit, és begyulladt. Elvesztette a fejét, és Olivérekhez futott,
ennyi az egész.
Trunz ellenszenve a szokásosnál is erősebbnek látszott. Carmichaelt ez
arra ösztönözte, hogy apróra kikérdezze, részletről részletre. Először csak
lankadtan figyelt, majd koncentrálni kezdett a hallottakra.
Amikor Trunz befejezte, így szólt:
— Szóval valaki üldözte ezt a lányt?
— Igen ... legalábbis azt hitte, hogy üldözik. Vagy mondjuk, hogy
tényleg üldözték — mondta Trunz tollával gesztikulálva. — Mondjuk, hogy

19
egy fickó fenn járt valakinek a feleségével, és ott összevesztek; egyszerre
csak észrevették, hogy valaki nézi őket. Tudták, hogyan fogadna a város
egy ilyen históriát, ezért a fickó azt gondolta, hogy megugrasztja ezt a
kölyköt, úgy tesz, mintha utánaeredne. Csakhogy ez épp nem kölyök volt
— mondta Trunz szolgálatkészen magyarázva el a helyzetet
Carmichaelnek —, ez az Emmett lány volt.
— Pontosabban — mondta Carmichael —, ez nem kölyök volt, hanem
felnőtt, aki talán meg tudja különböztetni a szerelmesek veszekedését egy
esetleges gyilkosságtól.
A hangja még mindig szelíd volt és fontolgató, de a feltételezés, amit
elmondott, megfellebbezhetetlenül csengett a kopott kis szobában.
— Persze, biztos — mondta Trunz türelmesen —, ezért fel is mentem és
körülnéztem. Azt akartam tudni, van-e ott valami teendő ... és hát nem
volt.
Carmichael zsebre tette a gyufaskatulyát, amivel játszott, és felállt. Már
vacsorázott, és megitta utolsó adag kávéját is az irodájában; az este
hátralevő részének foszlányai jelentek meg képzeletében: bérelt szobája, a
könyv, ami untatja, álmatlan heverészés — mindez kevéssé vonzotta.
— Zavarná, hogyha én is elmennék a kőbányába és körülnéznék? —
kérdezte.
— Menjen csak — felelte Trunz, és óriási fortéllyal hozzábiggyesztette
—, hiszen maga ... azelőtt... úgyis detektív volt, nem?
Carmichael meglepetten nézett rá, aztán elfordult. Trunz kihasználta
pillanatnyi előnyét:
— Ügy tudom ...
—- Hát ez nem az, amire büszke lehetnék — mondta Carmichael
eltűnődve, és hirtelen visszafordult. — Kicsiben kezdtem, Trunz, mint
mindenki. Egy kis ivás, mielőtt kinyitottam az irodát reggel, és megint egy
kicsi, hogy felkészüljek az ügyfelek fogadására. Odáig jutottam, hogy volt
egy üveg italom az íróasztalom fiókjában, aztán minden irat- szekrényben
külön is egy-egy, és egy a mosdóhelyiségben. Aztán egy éjszaka kimentem
valami munkára, és nehéz helyzetbe kerültem. Benyúltam a revolveremért
— mondta Carmichael jelentőségteljesen a hónaljába csapva —, és egy
félliteres üveget találtam helyette. Tudtam, hogy nekem mint detek- tívnek
befellegzett.
— Igen, igen — mormogta Trunz —, nekem még valamit meg kell
csinálnom — s haja tövéig elvörösödve jelentése fölé hajolt. Csak akkor
nézett fel újra, amikor az ajtó kinyílt, majd becsukódott; csendes sóvárgás-
sal, hiú reményekkel telve lapozgatta agyában Carmichael személy
leírásának jegyzékét.
☼

Még mindig esett; lágyan esett, erőtlenül, de mindent átjárt az április

éjszakai eső, kis patakokban folyt erre-arra a víz. Carmichael a kocsijához
ment, és három sikertelen kísérlet után beindította a motort. Óráját
szorosan a műszerfal lámpájához tartotta, még mindig tűnődve. Még csak
kicsivel múlt kilenc óra. Késő kiszaladni a kőbányához — kilencvenkilenc
százalék, hogy hiábavaló hajsza lenne. Sokkal egyszerűbb megállni Oli-
véreknél, beszélni az Emmett lánnyal, és aztán, ha úgy látszik, hogy van
valami, nemcsak az idegek játéka ...

20
 Egyszerűbb, de kellemetlenebb. Carmichael erős idegenkedést érzett,
ha arra gondolt, hogy beszélgetnie kell egy olyan körben, ahol egy riadt
tekintetű fiatal nő feltehetően magára akarja vonni egy — bárha csak kicsi
kis — újság figyelmét. És volt még valami Trunz beszámolójában, ami
felkeltette Carmichael kíváncsiságát. A zseblámpa, amellyel a lányt
megvilágították: pici, nyikorgó hangot adott. Ügy látszik, gondosan
állították össze a felszerelést erre a randevúra — hiszen alighanem még
napvilágnál indult el ez a két feltételezett ember. Aki magával hozta, arra
számíthatott, hogy később szüksége lesz rá, pedig a nedves, lassan leszálló
s mindent beborító köd már az induláskor sem látszhatott a legkedvezőbb
időjárásnak valami hosszas enyelgés számára.
Kicsi, talán nem is létező részlet volt ez; más körülmények között fel
sem keltette volna Carmichael figyelmét. De szerda éjszaka volt, a lapnak
egy újabb számát kellett megtölteni, ha lehet, még lapzárta után érkező
anyaggal is. S elvégre neki mint riporternek az a dolga, hogy ott csapjon
le, ahol ellentmondásra bukkan, nyomozzon is, ha kell és lehet; mint
kiadónak pedig üzleti érdeke, hogy jó időben döntse el: használható-e ez az
anyag. Ami Trunzot illeti — Trunz olyan szenvedélyesen gyanakvó volt,
hogy Carmichael álmában sem gondolt arra, hogy felfedje előtte a maga
wicklowi tartózkodásának igazi, egyszerű magyarázatát: a fővárosi
újságírás évei után kapott a vidéki hetilap ajánlatán. Meg volt győződve
róla, hogy nincs még egy ilyen élettelen kisváros, amilyennek ez látszott —
legalábbis a sajtója alapján. Vagy mégse volna olyan élettelen? Hát
legalábbis nyomtatásban nem kellene ilyen halottnak látszania. Trunz
persze fordítva nézte ezt a helyzetet. —Öt nem vonzotta ez az élettelenség,
irigyelte a nagyvárosiakat, több, „nagyobb” életet szeretett volna — most
mégis kellemetlenül érintette Olivérek hívása. Feszengett az ügytől.
Carmichaelnek nem voltak illúziói saját nyomozói képességeiről, de
Trunzéről sem. Mégis a kőbánya felé indult. A hegy tetején, ahol az út
zsákutcába fordul, megállt, a fényszórókat égve hagyta, kivette a
zseblámpáját a kesztyűtartóból, és kiszállt az autóból.
Ismerte a kőbányát; hónapokkal ezelőtt már áttanulmányozta ezt a
terepet, mint egy szatirikus vezércikk témáját. Ugyanis itt találomra
fogtak hozzá a fejtéshez, ötletszerűen, és ez a szeszély ijesztő összeget
nyelt el a város pénzéből. Amilyen hamar elkezdték, olyan hirtelen abba is
hagyták a munkát, s évek óta itt tátongott ez a kavicsos szakadék a
hegyoldalban. A kőfejtő szerszámok és gépek rozsdás, törött darabjai még
mindig látszottak, beletörve a kőfalba, vagy ott hevertek szétszóródva a
bánya fenekén. Carmichael megtalálta a sziklakiszögellést, látta a fenyves
sötét foltját, amiről Trunz beszélt. A zseblámpa fényével tapogatózott
maga körül, de nem sokra ment. Akár égő gyufával is próbálkozhatna.
Éjszaka, eső, és lába előtt a gödör, mintha még a sötétség mélyebb tar-
talékait is rejtegetné. Balra halkan, rejtélyesen sustorgott a fenyves; az
eső dobolt a leveleken és a füves földön — semmi más zaj ezen a
magányos, kihalt helyen.
Carmichael visszament az autóhoz. A motor bemelegedett, a kerekek
csikorogva nekilódultak, és dülöngéltek az egyenetlen buckákon. Sok
hátrálás és ide-oda csúszkálás után — Carmichael a percet is elátkozta,
amikor egyáltalán elindult erre az útra — végre sikerült olyan pontra jutni
a kocsival, ahonnan a fényszórók csillogóan pásztázták be a bánya

21
meredek oldalát. A fény ezernyi apró, fekete árnyékot vetett.
Mit találhat itt? Voltak lábnyomok a sáros talajban egy kicsit beljebb a
bánya szélétől — itt jártak, persze, de hiszen ezt már úgyis mindenki tudja.
Ha én futva jönnék ezen az úton visszafele, miután lekergettem valakit —
gondolta Carmichael, s hagyta, hogy agya félig kábultan játszadozzon a
lány történetével —, ha rohanva jönnék visszafelé, hogy megszabaduljak
egy halott asszonytól, mert tudnám, hogy valaki látott, mi az ördögöt
csinálnék én itt a hullával?
A bánya fekete, nedves, visszhangzó zugai, a titokzatosan sötét
kiszögellések és redők sokféle választ kínáltak. Nincs mit tenni — gondolta
Carmichael céltalanul kóborolva lefelé a reflektor fénycsóvájában —, fel
kell ezt adnom ma éjszakára. És ha a lány ragaszkodik még a meséjéhez,
nappali nyomozást kell itt szervezni. Vagy: felejtsük is el ezt az egész
dolgot.
De a gyilkosnak, aki a tett színhelyére visszatér, és tudja, hogy a tanú
sértetlenül elmenekült az éjszakában, kétségbeesetten kell
sietnie, hogy megszabaduljon a hús és a csontok kellemetlen halmazától.
És sietségében árulkodó dolgokat hagyhat el — „szemetelhet”.
Carmichael tovább kóborolt. Az egyetlen, ami értelmet ad ennek a
kószálásnak, hogy pontosan az alatt a hely alatt járok, ahol a támadás
állítólag lezajlott — gondolta, és hirtelen izgatott lett. Újra lecsillapodott,
amikor az erszény nagyságú fekete dologról a zseblámpája fényében
kiderült, hogy egy kődarab árnyéka. Efölött balra egy másik fekete árnyék
látszott; ez cipő-alakot formázott csúfondárosan.
Könnyebb az embernek bolondot csinálni magából, ha senki sem látja.
Carmichael közelebb ment az árnyékhoz, megint rávilágított, és az utolsó
néhány lépést már futva tette meg, mert most nem árnyék volt ez:
valóságos fekete bőr feküdt a lábánál.
— Jó, jó — szólt gyengéden Carmichael az üres kőbányához, az
esőkabátja zsebébe csúsztatta a tárgyat, és fölfelé indult.

22
 5.

— Talán csak elkábult az a nő — mondta Mrs. Olivér reménykedve öt

perccel Henry felszínes beszámolója után. — Talán ...
Abbahagyta, és zavart pillantást vetett Miss Mayberryre, akiről
mindnyájan megfeledkeztek.
— Na! Kibújt a szög a zsákból, Mrs. Olivér! Már akárhogy is — kezdte
Miss Mayberry szárazon ropogtatva a szavakat —, nem vagyok azért olyan
szenilis, mint amilyennek látszom. Még hogy „viszontagság”! Köszönöm
szépen! Az első percben, amint megláttam, tudtam, hogy ez a lány
belekeveredett valamibe. Mi történt? Nekiment egy asszonynak?
Caroline némán ült a díványon, ügyet se vetett Mrs. Olivér sietős
magyarázkodására. Megkönnyebbülése elmúlt — értelmének hideg fénye
eloszlatta —, valahogy megint úgy történt, mint odakint a ködben, először
a megkönnyebbülés, hogy embereket pillantott meg, hogy emberi hangot
hallott; aztán egy pillanat, és kiderült: itt az igazi veszedelem. Világosan
kell tudnia — gondolta magában, hogy valaki emlékezetében őrzi most az ő
élesen megvilágított, rémült, mindent tudó arcát — s ő nem vakíthatja el
magát azzal, hogy ez a gyilkos nem teheti meg azt, hogy ...
Caroline szorosan összekulcsolta a kezét. Most vette csak észre, hogy
Mrs. Olivér csaknem esedező tekintettel nézi őt, miközben ezt hajtogatja:
— El is bódulhatott az az asszony, s egy idő után magához tért és elment.
— Nem — mondta Caroline, és igyekezett kirekeszteni emlékezetéből, az
újra meg újra feltoluló képet. — Nem mehetett el. — A felemelkedő, majd
lesújtó kar s a tompa, meghatározhatatlan hang, amit kétszer, nem,
háromszor is hallott azután, hogy az az asszony leroskadt... — Megölték —
mondta Caroline határozottan. — Biztosan tudom.
Egy percig senki sem szólalt meg. Henry töprengve bámult Caroline-ra.
Lydia — tenyerén az álla — térdén átvetett, lógázó lábát figyelte. Miss
Mayberry még egyszer lerázta gondosan a hőmérőjét, s olyan zajjal lökte
be szép kis bőrtokjába, hogy valamennyien összerezzentek. Ez arra
indította Mrs. Olivért, hogy eltökélten megszólaljon:
— Nos, Miss Emmett, éjszakára mindenesetre itt marad. Miss Mayberry
azt mondja, lázas. És a bokája is fájhat. Lydia, megnéznéd, hogy kész-e
már a kávé?
Átlépték a Rubicont; Caroline tudta ezt, s szégyenkezett, hogy képtelen
akár csak üres, formális tiltakozásra is. Bizonytalanul mondta:
— Igazán csodálatos, hogy így befogadnak egy ilyen vadidegent, és . .. és
boldogan maradnék, ha csakugyan nincs ellene kifogásuk.
A szobában zavart, nyugtalan mozgolódás támadt. Mrs. Olivér kiment a
konyhába. Miss Mayberry felemelkedett, az ajtó felé indult, majd megállt:
— A maga helyében, Miss Emmett, bevennék egy aszpirint valami forró
itallal, s nyomban lefeküdnék. Később majd lejövök, és megnézem, mit
csinál a láza. Henry! nem látta útközben Dukie-t?
— Sajnos nem — vetette oda Henry hanyagul, majd egy futó pillantással
Miss Mayberry arcába nézett. — Biztosan nyúlra vadászik.
— Nem hiszem; öreg hozzá. Majd újra hívogatom; talán az előbb még túl
messze volt, nem hallhatta, hogy szólítom.
Most ugyan hall-e téged? — tűnődött Caroline szemét piros ruhájára

23
szegezve. Sajátságos meggyőződéssé érlelődött benne, hogy ez a kutya
valakit megugatott odafent a kőbányában. Időközben visszatért Mrs.
Olivér, és Caroline mögül idegesen így szólt:
— Ne! úgy értem, a maga helyében nem mennék el túl messzire, Miss
Mayberry.
— Nem megyek — mondta az ápolónő —, de a mostaninál is sötétebb
éjszaka vár arra,
aki ilyen ügybe akarna keverni engem, mint Miss Emmettet. — Kifelé
indult, de újra megállt a fehér ajtó nyílásában, s egy kis szünet után még
ezt mondta: — A mennyezeten kopogtassanak, ha valakinek szüksége van
rám, jó? — és ezzel elment.

☼
— Azt hiszem — mondta kissé kongó hangon Mrs. Olivér —, a legjobb
lenne, ha most már mindannyian lepihennénk. Magának is jobb lenne már
az ágyban, Miss Emmett. Lydia hoz kávét, és Henry, a halászlét feltettem
...
Hirtelen megszólalt a kapucsengő; éles hangja megszakította Caroline
erőfeszítéseit, hogy megpróbálja magát kellemesen érezni, és valami derűt
erőltessen magára. Henry morgott, s az ajtó felé ment. Caroline most
érezte, hogy milyen fáradt, egy-egy pillanatra, félálomban, apró, látszatra
jelentéktelen dolgok kavargó képe tolult elébe, aztán szemeket látott
villogni; mintha egy szempár figyelné, és csendesen, elszántan hason-
lítgatná össze az ő arcát és azt, amelyet a zseblámpa fényében látott
megvillanni,
— Elnézésüket kérem — hallatszott egy lágy, bocsánatkérő hang a
küszöbről —, de ott találtam ezt a bejáratnál, mikor este hazajöttem, s arra
gondoltam, talán Miss Olivéré.
— Ja, Mr. Clive az — mondta Mrs. Olivér eltúlzott
megkönnyebbüléssel. — Jöjjön csak beljebb. Ez a zsebkendő? Milyen ked-
ves magától... a tied, Lydia?
— Nem — mondta Lydia, miután alaposan megnézte. — Csipke van a
szélén.
Caroline, anélkül ho^y odanézett volna, tudta, hogy az övé lesz; egy
perc múlva meg is kapta, köszönetét mormolt érte az illetőnek, akit Mrs.
Olivér bemutatott — nyilván a szomszéd ház tulajdonosa. Az ő ajtaját verte
olyan hevesen és hiába. Alacsony kis ember volt, görbe lábú, holmi
kabaréfigura légkörét idézte. Barna, ráncos, jóindulatú arcában opálkék
szemek. Mrs. Olivér rátukmált egy kis kávét, s a férfi leült, hogy gyengéd
és gáláns figyelmét Caroline-nak szentelje.
— Most. jár először Wicklowban, Miss Emmett?
— Igen — mondta Caroline, s mivel Mrs. Olivér szemmel láthatóan
arra készült, hogy újra valami mesterkélt és zavaros hazugságot adjon elő,
eltökélten hozzáfűzte: — Elvétettem az irányt, mint rendesen, és először a
maga házánál kötöttem ki.
— Egén — mondta Mr. Clive, s enyhe akcentusának eredete rögtön ki
is derült: skót származású volt —, és hogy tetszik magának itt nálunk, Miss
Emmett?
Micsoda forróság van itt, vagy talán a láz teszi ?

24
 — Nagyon — válaszolta Caroline. — Persze New York után kissé
csendes.
— Csendes? Igen, csendes — mondta Mr. Clive, és mosolyogva kissé
megingatta a fejét. — Hát az igaz, hogy nem várhatunk különösebb
eseményeket Wicklowban, igaz-e, Mrs. Olivér? De van, aki éppen ezt
szereti, és egy biztos, hogy ez a nyugodtabb élet az egészséges.
Mr. Clive felhörpintette kávéját, s óvatosan tette le a csészét. Henry
látva Caroline néma, feszült fejtartását, átjött a szoba túlsó végéből,
cigarettát adott neki s tüzet. Mr. Clive elfintorította barna arcát, és
megfontoltan így szólt:
— Nos, furcsa egy eset, amint az este hazafelé, jöttem a sétámból,
éktelen zajt és szörnyű csapkodást hallottam. Mondom magamban: valami
heves teremtés be akarja törni az ajtódat. De mire a főbejárathoz értem ...
Mr. Clive kinyújtotta rövid, vaskos kezét, és lebilincselően mosolygott;
Oliverék és Caroline meredten bámultak rá vissza. Mr. Clive arcáról lassan
eltűnt a mosoly.
— Fiúk lehettek — mondta. — Biztos nem akartak semmi rosszat.
Játszottak. — Ezzel felállt. — Köszönöm a kávét, Mrs. Olivér, megyek.
Hosszabb ideig marad nálunk, Miss Emmett?
— Holnap indulok vissza — mondta Caroline, s tekintete
összetalálkozott a férfi opálkék szemével. — Egy korai vonattal.
— Máris? Azt fogjuk hinni, nem szeret bennünket — mosolygott Mr.
Clive, s rövid, fürge lábain meghajolva, búcsúzkodni kezdett. Henry
kísérte kifelé.
Caroline hálatelten nyomta el cigarettáját — órák óta ez volt az első,
amit elszívott —, s lepillantott az ölében heverő zsebkendőre. Mrs.
Emmett, a fáradhatatlan és gyakorlott kézimunkázó, díszítette ki, fehér
szatén C. E. monogrammal —- így hát Mr. Clive nem gondolhatta igazán,
hogy Lydiáé.
— Özvegyember — mondta Mrs. Olivér —, és olyan rendes. Mr.
Clive-nél jobb szomszédunk nem is lehetne. Szegény ember! Ha
meggondoljuk, hogy néhány héten belül egymás után veszítette el a
feleségét és egyetlen fiát...
Mrs. Olivér kezdte összeszedni a kávéscsészéket; Caroline nagy
nehezen felemelkedett, s abba az irányba indult, amerre Mr. Clive hagyta
el a szobát. Félúton a karosszék felé, melyben a férfi ült, Caroline megállt,
s kissé lehajtott fejjel így szólt:
— Visszajön.
A csuklója annyira megmerevedett, hogy a csésze a tányéraljon, amit a
kezében tartott, hevesen ugrándozni kezdett: pedig ez a szelíd tekintetű
özvegyember maga volt a jóakarat. Nem olyan embernek látszott, akitől
tartani kell.
De nem Mr. Clive volt az, aki Henryvel most a szobába lépett.
Másvalaki, magasabb, fiatalabb, sajátságosán szúrós tekintetével
nyomban Caroline-t vette célba, és nyíltan, hidegen vizsgálgatta. Caroline
gyorsan elnézett mellette — Henryre, akinek az arca bátorító volt, s Mrs.
Olivér meglepett, mérsékelten szívélyes hangját hallotta:
— Nahát! Helló, Mr. Carmichael!
Carmichael üdvözölte Mrs. Olivért, s ünnepélyesen Lydia felé
biccentett. Lydia kibontakozott ültéből — mint egy colstok — gondolta

25
Caroline —, s búsan mondta:
— Szörnyű képet közölt rólam a múlt heti Sfar-ban.
— Hokiöltözékben senki sem mutatja a legjobb formáját — válaszolta
Carmichael megfontoltan. Hallgatott. Mrs. Olivér szólalt meg még mindig
azzal a bizonyos enyhe fe- szélyezettséggel:
— Miss Emmett, ez Mr. Carmichael, helyi lapunk szerkesztője. — S a
férfihoz fordult: — Parancsol egy kávét? Biztos nem? Nos, akkor... Henry,
a vacsorád mindjárt újra kihűl!
Így azután egy percen belül Caroline egyedül találta magát a nappali
szobában Carmi- chaellel, aki most felé fordult, és nyájasan így szólt:
— Miss Emmett, nem gondolnám, hogy szívesen mondja el újra meg újra
ezt a dolgot, mint egy papagáj, de fenn voltam a kőbányánál, és beszéltem
a rendőrrel, aki ott járt. Nem látunk tisztán. Ha nincs ellenére, mondja el
nekem ...
Caroline óvatosan, vonakodva ült le. Megint ráébredt — nagyon is
élesen —, hogy milyen furcsa lehet ebben a piros ruhában Lázas
forróságot érzett, és tudta, hogy az arca is majdnem úgy világíthat, mint a
ruhája. Szeretett volna hátat fordítani az ablaknak, hogy csak a falak és a
lámpafény biztonságát lássa, de másfelől úgy vélte, mégiscsak
biztonságosabb lenne a sötét, esőverte üveget figyelni. Végül is arccal az
ablak felé fordult, de tekintetét határozottan Carmichaelre irányította, aki
elfoglalta Ly- dia karosszékét a sarokban. Hová tűnt megint ez a lány? A
többiekkel együtt ment ki?

☼
Elképesztő volt, hogy minden ennyire megelevenedjen az előadás során.
Hogyan? Azt lehetett volna hinni, hogy a rémület összezsugorodik a
visszapillantásban, ahelyett hogy így megnövekedne. A hideg félelem
mintha jeges indákat bocsátott volna ki magából, s ezek egészen befonták
a kezét, a lábát. Caroline saját hangját figyelte, miközben beszámolóját
mondta, s csak azon csodálkozott most, hogy ő volt az, aki a szaladó lábak
menekülését irányította. De akkor a riadalom s a fejvesztett pánik sodorta
őt; most az események felidézése csak megsebezte. A félelem meghitt és
csalárd módon a csontja velejéig bevette magát.

Carmichael jegyzeteket készített.

Caroline úgy ült, mint aki nyársat nyelt. Hirtelen megjelent lelki szeme
előtt nyomtatásban a neve, a címe — a családja; ez az esőverte vidéki
éjszaka kísértetiesen behatolt a Harminchatodik utcába, a barátságos
lakásba is ... Színtelen hangon mondta:
— Ez minden, amit tudok, a rendőrnek is elmondtam, Mr. Carmichael.
Visszamegyek New Yorkba, amilyen gyorsan csak lehet. Nem akarok ...
nincs kedvem belekerülni az újságjába.
Csend. Carmichael hosszan, tárgyilagos pillantással nézte a lányt, és
kedvesen mondta:
— Ez meglehetősen kicsinyes álláspont, nem gondolja, Miss Emmett?
— Igen, az — mondta Caroline indulatosan. Mert ez volt az igazság, és

26
mert szégyenkezése mélyén ott lapult a düh, mióta csak átlépte a ház
küszöbét. — Biztos, hogy igaza van, Mr. Carmichael. Azt hiszem, általában
is meglehetősen kicsinyes ember vagyok, és túlzott fontosságot
tulajdonítok magamnak.
— Nem így vagyunk-e mindannyian? — kérdezte Carmichael. —
Gondolom, hogy az a nő ott fent a kőbányában, ő is pótolhatatlannak
érezte magát; s ami azt illeti, akár jó, akár rossz értelemben, az is volt.
Egyszerű. Más emberek is biztosan így gondolkoznak.
Caroline maga elé nézett. Akár akarta, akár nem, most újra meg újra
hallania kellett azt a hangot, amelyik higgadt nyugalmából rémült,
kétségbeesett könyörgésbe csapott át, és azt sikoltotta: „Ne! Jaj, ne!” — s
ekkor belefojtották a szót. Csend. Eddig nem sokat gondolt erre az
emberre; mindig csak a gyilkosra gondolt és saját magára.
Caroline hirtelen támadt sírást fojtott el. Carmichael valahol a
messziségben lebegett, onnan szólt:
— Nem akartam megríkatni, Miss Emmett.
— Nem maga tehet róla — mondta Caroline, s azt fontolgatta, hogy meg
tudná-e magyarázni, milyen forróságot és zúgást érez a fejében. Kicsit túl
sok volt ez, és még nincsen vége. — Még soha életemben nem voltam ilyen
szorult helyzetben, és ez megzavart. Erről van szó, azt hiszem. Az ember
úgy nagyjából tudja magáról, hogy gyáva, de amíg nem kerül igazán nehéz
helyzetbe, nem tudja, hogy mennyire az.
Bizonytalanul rámosolygott Carmichaelre, és egy kicsit jobban érezte
magát. Mintha ettől a kis sírástól megenyhült volna a nyomás a fejében.
— Ezentúl úgy fogok bánni magammal, mintha üvegből lennék —
mondta.
— Azt hiszem, ez valahogy nem lenne a maga formája — mondta
Carmichael nagyon szelíden —, tudja, kire jellemző inkább ez a nagy,
körültekintő óvatosság? A gyilkosra. Igen .. . óvatos gyilkosnak látszik.
— Éppen ez az — mondta Caroline. — A nő eltűnt. A rendőr, ha nem is
mondta ki nyíltan, de éreztette velem, hogy csak afféle bajkeverőnek tart.
Ezért aztán joggal érez- hetem, hogy nekem itt nincs több dolgom,
leléphetek, sőt ez a legjobb ...
— Trunz még nem látta ezt, amikor magával beszélt.
Carmichael odament a díványhoz, széthajtotta a karján átvetett
esőkabátot, és kivett valamit a zsebéből. Caroline előrehajolt, s egy női
cipőre meredt.
Fekete, fűzős félcipő volt, kubánsarkú, borjúbox. Fűzője hosszan
kilógott belőle. Űj volt, vagy majdnem új; bár sokáig áztathatta az eső, a
bőre mégis fénylett, a fűzője még selymes. Carmichael csendesen a fény
felé billentette a cipőt, hogy belevilágítson a lámpa; rámutatott a fekete
jelzésre — 7B — meg a kódszámra: élesen, tisztán látszottak a jelek a
szürke bőrbélésen. Új cipő, ez biztos.
— Ki dobna el ilyesmit? — kérdezte Carmichael. — Szerintem akkor
eshetett le a nő lábáról, amikor felemelték és elvitték vagy elvonszolták.
— De . . . mikor?
— Amikor maga a patakban feküdt. Maga is mondta, hogy közben eltelt
egy kis idő. Aki ismerte a terepet, annak nem tarthatott sokáig, hogy
visszamenjen, és elmozdítsa a testet. Nem túl nagy távolságra, de ahhoz
elég messze, hogy ne lehessen megtalálni ott, azon a helyen, amelyikre

27
maga emlékszik. Valószínű, hogy majd reggel megtalálják valahol a bánya
körül; de reggelig — mondta Carmichael bosszúsan — még hosszú az idő.
A cipőre meredt, elmélyülteti forgatta a lámpa alatt.
— A nyomozóosztály gyakorlott szakemberei tudnák, hogy mihez
kezdjenek ezzel... Nem sokat értek hozzá, de azt hiszem, hogy a
sorozatszám jelzi a dátumot és a gyárat vagy a megrendelő céget. Trunz —
mondta Carmichael unott meggyőződéssel — azt fogja mondani, hogy a
kőfejtő munkások szórakozottan kiléptek belőle öt évvel ezelőtt, amikor
utoljára rakták le a lapátot. Vagy valaki dísznek tette oda. Vagy csak
úgy... elvesztette.
— Nem hinném.
— Semmi bohókás nincs ezen a cipőn — mondta Carmichael
határozottan. — Egy ilyenfajta talpbetétes, 7-es cipő gazdája nem
szaladgál mezítláb a réten, csak úgy a hecc kedvéért. Szeretném, ha —
Carmichael elharapta a szót, hirtelen eszébe jutott valami; váratlanul
megfordult, felemelte a kabátját, és visszalökte a zsebébe a cipőt. — Jobb
lesz, ha eltesszük ...
Az ebédlőből Mrs. Olivér hangja hallatszott :
— ... aszpirin kell, és ez a forró limonádé és azután feltétlenül...
— Most veszem észre — mondta Carmichael, és vizsgálgatva nézte
Caroline-t —, hogy magát alighanem sürgősen ágyba kellene dugni.
Saját szavaitól kicsit zavarba jött, felhúzta a szemöldökét, és mókás
fintort vágott; Caroline bizonytalanul mosolygott, és meghatott, gyerekes
derű szorította össze a torkát.
Olyan hirtelen pattant fel a nappali befelé vezető kisebb ajtaja, hogy
mindketten összerezzentek.
— Most már igazán torkig vagyok ezzel az egésszel — hangzott Julié
Muir éles hangja, s egy szempillantással előbb, mint ahogy megfordult
volna, Caroline megérezte, hogy az ebédlőbe vezető ajtón közben Mrs.
Ohver nyitott be.
— Követni tudom már Miss Emmettet minden sziklán és fagyökéren —
mondta Julié. Caroline úgy látta, mintha Julié teste sorvadozna; elsősorban
fehér, szánnivalóan elvékonyult keze, amely az ajtófélfát markolja, s az
önemésztő, sötét szempár. — Honnan tudjuk, hogy az-e, akinek mondja
magát? Erre gondolt-e valaki? Honnan tudjuk, hogy nem gyilkolt-e meg
egy Caroline Em- mett nevű nőt, ott fent, a kőbányában, hogy azután a
tökéletes búvóhelyre meneküljön? Honnan tudjuk? — mondta reszketve
Julié. — Honnan tudjuk, kinek, minek nyújtunk itt menedéket?

28
 6.

Ez a perc, ez most mindennél rosszabb volt. Teljes csend, egy hosszú

pillanatig tartó szünet, ami alatt senki sem mondta: „Hülyeség!”, vagy:
„Ne nevettesd ki magad!”
Nem tartott soká. Henry Olivér gunyorosan mormogta:
— A családom kikészült.
És Carmichael előrelépett, és könnyedén odavetette:
— Jó napot, Julié! Hogy van?
De mégiscsak volt egy néma perc.
— Nem úgy értem — mondta Julié merev mosollyal. Teste kecsesen
kornyadozott az ajtóban, mégis rideg volt és feszes. Mintha nagy erővel
kellene kényszerítenie lábait, hogy elbírják vászonba burkolt alakjának
kicsi súlyát.
— Tényleg, nem akarom megsérteni, Miss Emmett, de nem volna ez okos
dolog? Lássa be. Kiszúrni egy kisvárost, ahol végezhet áldozatával, pont
ilyet, amilyen Wicklow, azután sikoltozva elfutni valami kis ember elől, aki
ott se volt?
Carmichael fürkészve figyelt, és azt gondolta: Gyűlöli ezt a lányt.”
Gyűlöl — gondolta Caroline is. És szerelmes. Vagy szerelmes volt —
ebbe az emberbe, Carmichaelbe.
Halkan szólalt meg:
— De igen, okos dolog volna, nagyon is. Kijátszani az emberek bizalmát,
és megszerezni pártfogásukat reggelig, amíg az első vonat elindul. Értem,
hogy mire gondol. De elvesztettem a zsebkönyvecskémet, minden
iratommal együtt, s tényleg nem tudok bizonyítani semmit.
Mrs. Olivér remegő hangon kezdte:
— Julié, én szégyen . . .
— Mindenkinek van valakije — mondta Julié határozottan, élesen; úgy
beszélt, mintha csak ketten lennének a szobában: ő meg Caroline. —
Valaki, aki kezeskedik érte. Akárki. Valaki.
Ismét kis csend támadt, de Caroline túl volt azon, hogy megsértődjék.
Életében először volt „ismeretlen”, idegenek között — riasztó helyzet.
Hogyan bizonyítsa kivoltát? Mintha nem is volna — mintha nem is ő volna.
. . Mintha eddigi léte felszívódott volna mögötte a nedves, áprilisi
éjszakában. Mit is gondolhatnak a házbeliek — hiszen maga is egy kicsit
úgy érzi magát, mintha csak úgy vaktában, találomra halászták volna ki a
sötétségből. Mintha mindaz, ami huszonöt év alatt történt, az állása, a
barátai, a családja — igen, szerette őket, és olyan természetesen voltak
körülötte eddig —, most mindez egy kellemes álom peremére szorult, és ő
itt valamilyen rendkívüli és kellemetlen helyzetre ébred. És mindezt maga
készítette elő azzal, hogy elmenekült, hogy minden eddigit
érvényteleníteni akart. . .
Veszélyes érzés volt ez, le kellett győznie. Összeszedte magát, hogy
megpróbáljon valami biztosat ideidézni elsuhant életének árnyai közül.
— Hát... nézzük csak ... az anyám, Mrs. Charles Emmett, és a nővérem,
Mrs. John Cullinane . . . Most épp látogatóban vannak anyám egyik
barátnőjénél, Poconosban. Igaz, fogalmam sincs, hogy hol lehetne őket ott
elérni. Nem tudom a címüket. A sógorom ... a sógorom üzleti úton van Los
Angelesben. De . . . Felhívhatják Mrs. Gillt, itt a panzióban .. . de ő nem volt

29
ott, amikor tegnap reggel érkeztem, s bár tudja, hogy én ott vagyok, nem
hiszem, hogy látott már engem a vendégei között.
Mrs. Olivér kínlódva feszengett a háttérben:
— Kérem, Miss Emmett, Julié nem úgy …,
— Mégis különös — mondta Caroline, és kezét felhevült arcára
szorította. — Pont ezen a héten... az' orvosom kongresszusra ment St.
Louisba, s reggelig nem fogják tudni felhívni az ő rendelőjét sem. Ami a
barátaimat illeti, meg a jelenlegi főnökömet, a McCann Műveknél,
sejtelmük sincs róla, hogy hol vagyok, mert a ...
— Pillanat — harsant egy éles hang a döbbent, hallgatag csoportba, s
Miss Mayberry egyszeriben a szoba közepén termett. — Kopogtam, de
senki sem hallotta. Tudja-e, hogy ez a lány — mondta az ápolónő erőteljes
hangon Julié Muirnak — igazán beteg? Nemcsak ideges, hanem a teljes
kimerülés határán van. Nem vagyok orvos, de nem vállalnám a
felelősséget, ha továbbra is itt hagyják álldogálni ilyen feldúlt állapotban.
A dolog más szempontból nem tartozik rám, mindenesetre beszéljék meg,
de később!
Mrs. Olivér csak ennyit mondott kínlódva:
— Mrs. Mayberrynek igaza van. Erre, errefelé ... — s Caroline-t már az
ápolónő kemény keze vezette kifelé az ajtón. Tompa, moraj ló hangzavart
hallott maga mögött, majd még a külső ajtó csukódását. Biztosan
Carmichael ment el.

Később Caroline ráeszmélt, hogy egy szűk, kicsi, sárga falú szobában van,
az ablakon fehér függöny. Mindössze egy heverő volt a szobában, ősrégi
kis perzsaszőnyeg, éjjeli- szekrény meg a lámpa. Lágy, derűs színekkel teli
menedék. Kívül rekedt minden ellenséges hang, az éjszaka és mindaz, ami
az éjszakában lesben állva őrá várakozhat. Jó kis hely, itt gondolkozhat,
hogy mit is csináljon.
Öt percig még sürögtek-forogtak körülötte, azután már az ágyban volt.
Miss Mayberry - ugyanolyan összeszorított szájjal jött- ment, mint eddig —
most aszpirint adott be neki. Mrs. Olivér kicsit zavartan mentegetőzött,
hogy az aszpirint nem ő maga adta be, és gőzölgő, whiskyvel alaposan
feltöltött limonádét hozott.
Milyen tünékeny is az ember azonossága - gondolta Caroline
szenderegve, álomittasan. Irataitól megfosztva — például kezelési lapjától
is. ami a réges-régi fogorvosi kezelésekre emlékezteti — az ember senki;
vagy akárki.
Dr. Flutter — gondolta Caroline álmosan - meg az ő egészséges
éghajlata . . . Inkább ő jött volna ide, mint én.. . Dr. Flutter.
Valahogyan ki szeretett volna jutni innen, vissza a panzióba; egy
pillanat, egy perc múlva majd gondolkozni fog ezen. . . milyen jó kis
biztonságos szoba ez — milyen jó arcú ez a Carmichael. . . igaz, van valami
különös benne, nem egészen veszélytelen ez az arc. Mi történik most itt
belül a fejében?
Valamerre a házban egy férfihang szólalt meg élesen:
— Tíz óra öt perc. A Birdsong Tea híreivel jelentkezünk. Egy mattapani

30
fiú súlyos égési sérülést szenvedett ma, amikor . . .
Valaki gyorsan lecsavarta a rádiót.
A hang elhalt. Caroline hirtelen fagyos fuvallatot érzett, feljebb húzta a
takarót, és megfordította fejét a párnán. Erővel, szándékosan kötötte
magát az illúzióhoz, hogy túl van a lidérces veszélyen, vége — biztonságo-
san sikerült a múltba zárni mindazt. Ö ide tartozik — pillanatnyilag
mindenesetre ide tartozik. Sem nem aludt egészen, sem nem volt teljesen
ébren. A lámpa fényét figyelte most, a kopott, mégis gyönyörű szőnyeget;
színei belemosódtak az álom színeibe.
Ügyet se vetett az ablakra a kis szoba másik végében. Az éber
veszélyérzék, amely egész este nem hagyta el, most, amikor szüksége lett
volna rá, lustán, álnokul elszenderedett benne.

Carmichael a rendőrőrsre indult, hogy ismét felkeresse Trunzot, az

ügyeletest. De aztán habozás fogta el, és végül is megállt a Star
szerkesztősége előtt. Egy kis téglaépületben volt a szerkesztőség és a
szedőterem.
Az eső annyira gyengült, mintha csak a köd szitálna. Carmichael
elhajította cigarettáját, és ingerülten látta, hogy az épület egyik eldugott
zugában még lámpa ég. Ez csak Morton lehet, Carmichael kövér, fiatal
helyettese. Morton állandóan a Star kereskedelmi ügyletei körül
buzgólkodott. Nem volt olyan stréber, akit Morton meg ne szégyenített
volna; Carmichael előtt érkezett a szerkesztőségbe, és mindig csak utána
távozott. Fáradhatatlanul kutatott lakáshirdetések, berendezés-reklámok
és gyászjelentések után, hogy növelje a lap bevételét. Carmichaelnek ezt
nagyon is méltányolnia kellett volna, de ő csak azt érezte, hogy ez napról
napra tetézi Morton iránti utálatát. A baj az volt, hogy helyettese túlontúl
megfelelt mindazoknak a kívánalmaknak, amelyeket a lap, a
szerkesztőség, Carmichael elvárhatott tőle. Bárha a Star csak heti tíz,
olykor tizenkét oldalon jelent meg, Carmichael nem tudta volna egyedül
megcsinálni.
Hogy ne kelljen Mortonnak kopognia, kulcsával nyitotta ki az ajtót, és
felkattintotta a mennyezetvilágítást. Nagy, zöldre festett szoba
bontakozott ki a homályból. A gyér bútorzatból három íróasztal Mortoné
volt — mivel félállásban ő volt a hirdetési rovat vezetője, a szerkesztőség
titkára és könyvelője is. Carmichael szobája beljebb volt; e külső
szerkesztőségi szoba és a szedőterem között. A lámpa az ő szobájában
égett.
Megjelent Morton. Kefek képe meglepetést sugárzott.
— Á! Jó estét, Mr. Carmichael. Eszébe jutott, hogy nem ártana még
ellenőrizni a Coudette-esküvő részleteit, bár még csak tervek. De
emlékszem, egyszer is leírtam egy leendő menyasszony ruháját, és huuu,
micsoda zűr lett belőle.
Így, írógép nélkül — sőt, Carmichael azt szokta mondani, hogy
„leszerelve az írógépéről” — ez a Morton mintha egyenest egy zenés
vígjátékból lépett volna ki, ahol az ellenszenves figurát játssza. Carmichael
szelíden ennyit mondott:

31
 — Maga túlzottan aggályos — és leült az íróasztalához maga elé húzva
a telefonkönyvet.
Wicklowban öt orvos volt, számuk most négyre csökkent; egyikük
szabadságon volt, és a többiekhez irányította át hívásait. Carmichael sorra
felhívta dr. Chatkot, Colliust, Ewinvallt és Haydent. Egyiküket sem hívták
balesethez máma, nem is kereste fel őket efféle segélykérő páciens. Tehát
a nő nem jött le a bányából, s nem talált rá olyan valaki, aki segítséget vitt
volna neki …
Carmichael egy percig csendesen ült az íróasztala előtt, zsebében
érezte a cipő súlyát, és merengett gyülekező bizonyítékain. Egy pillanatra
meglepő élességgel bukkant fel benne Caroline Emmett zaklatott, köny-
nyektől ázott arca, bizonytalan mosolya, s ott lebegett előtte, mintegy a
kinti éjszakában, a nedves sötétség mélyén. Azt kívánta, bár ne lenne
Wicklow ilyen elszigetelt, hogy mielőbb feltehetné egy vonatra vagy
buszra, hogy vinnék el innen biztonságosabb helyre, jó pár mérföldre.
Ilyen lehetőség nem volt. Carmichael még egy percig maga elé meredve
ült, azután jó éjszakát üvöltött Mortonnak, és sietve távozott.

— A fenébe is — mondta Trunz, és kételkedve ráncolta homlokát az

íróasztalára helyezett cipő láttán. — Én miért nem láttam ezt?
— Én is alig vettem észre — mondta Carmichael. — A kőbánya nem a
legideálisabb hely arra, hogy az ember ott keresgéljen, sötét éjszaka. De
most mégis itt van.
A cipő csillogva verte vissza az íróasztallámpa fényét — úgyszólván
harmadik személy volt a szobában. Jókora darab, józan, kényelmes,
viselésre készült; nem az a fajta cipő — gondolta Carmichael —, amelyikről
pásztorórákra asszociálna az ember, sietős találkákra, elhagyatott
helyeken. Az ilyen komoly cipő mindig is távol jár minden effélétől. És most
mégis — itt volt. Az majdnem biztos, hogy aki ezt hordta, nem lehetett
fiatal. Inkább olyan középkorú forma.
Carmichael arra gondolt mélabúsan, hogy bár nő volna Trunz; egy nő
képes lenne felidézni e cipő láttán mindazt, ami e cipőhöz tartozhatott,
vagy égy típust legalább, aki ezt á cipőt hordhatta. A cipő: hetes, de ez
semmit se jelent. A legkecsesebb kis teremtésről is kiderülhet, hogy
elképesztően terebélyes lába van. Carmichael képzeletébe makacsul
bevette magát egy ötven év körüli asszony, őszes hajú, nyers modorú, de
végzetesen naiv; ruhája fekete, szerény szőrmével; sétál, kényelmesen, a
halála felé. Áthatóan vizsgálta a cipőt, de az asszony mindig ugyanaz
maradt, a képzeleti kép nem akart változni.
Trunz szerencsétlen képet vágott, szívta az alsó ajkát.
— Nem tudom .. . átkozott vacakok kerülnek néha elő, minden ok
nélkül. Mégis, ami a lány történetét illeti, akár beteg, akár nem, azt
hiszem, a főnöknek most már tudnia kell erről.
Carmichael kis híján kimondta, amit gondolt: hogy Merriman, a
rendőrfőnök aligha engedélyez egy helyi gyilkosságot most, mielőtt a
városi gyűlést meg nem tartották. Már nyílt is az ajka, de aztán mégse
mondta ki, amit gondolt. Ez az asszony, aki nemrégiben vásárolt új cipőt,
Carmichael fejében úgy élt, mint aki valami egyszerű dologba fogott bele

32
éppen, de mohón, türelmetlenül. — Trunz felemelte a telefonkagylót.
Carmichael az órájára nézett, látta, hogy negyed tizenegy van, s gyorsan
odament a sarokban levő kisebbik íróasztalhoz, hogy az ott álló
készülékről ő is beszélhessen. Füléhez szorította a kagylót, lenyomta a
készülék gombját.
Két taxivállalat van a városban, Teddyé és . .. hogy az ördögbe is hívják
a másikat? Ace. Egyik sem dolgozik tíz után, de valószínűleg éppen zárás
közben éri őket. Carmichael átfutotta a telefonkönyvet, feltárcsázta Teddy
számát, egy kézzel rágyújtott, s feltette kérdését egy unott női hangnak.
Nem — mondta a nő rövid szünet után, mialatt a körülötte levőktől
tudakozódott, nem szállítottak városon kívüli személyt sem a busztól, sem
a vonattól. Valamennyi utasuk helyi lakos volt, mind előre rendelték a
kocsit — s ma igen kevesen voltak. Nagyon gyenge nap, mondta
Carmichael informátora őszintén; mi több — egyenesen pocsék.
Carmichael mögött a nagyobbik íróasztalnál Trunz ezeket mondta:
— Rendben... igenis, uram, tudatom önnel, ha ... — azután tovább
figyelt.
Carmichael felhívta az Ace taxit. Alighanem Ace feleségével beszélt.
— A férjem az egyetlen, aki tudhatna róla — mondta az asszony —, de ő
bezárt, s lement Pietróhoz egy spagettire.
Carmichael megköszönte az információt, s letette a kagylót. Trunz a
torkát köszörülte, s úgy bökdöste a cipőt az íróasztalán, mintha máris
veszített volna valamit fontosságából és sürgető jellegéből. Majd így szólt:
— Beszéltem a főnökkel. Azt .mondja, tartsunk ügyeletet, amíg
bejelentés érkezik, hogy valaki eltűnt, vagy ...
— Az isten szerelmére — mondta Carmichael unott megvetéssel —, ha
az asszony idevalósi volna, már órákkal ezelőtt hallott volna róla a férjétől.
Vagy a szomszédjától, vagy az egyik barátjától. Hát nem képes felfogni,
hogy látogatóba kellett jönnie ide ebben a szép, új cipőjében? És valaki, aki
is- f merte a kőbányát, odavitte, tudta, hogy ott nem láthatják meg;
odavitte, mert el akarta tenni láb alóL Másképp nincs értelme az egésznek
— Vannak dolgok — mondta Trunz mélyértelműen —, amelyeknek soha
sincs értelmük.
— Vannak. Egy új cipő a kőbányában, már ez önmagában is egyike
ezeknek a mókás dolgoknak. Aztán másik efféle dolog: az Emmett lány
története. Vagy el kell utasítania azzal, hogy a lány részeg vagy bolond,
vagy elhiszi, hogy látta is, amit elmondott.
Trunz zavartan bámult, de konokul.
— Ha van valami a dologban, majd hallunk róla.
— Jó, helyes. Várja csak a bejelentést. — Carmichael lassan, nyugodtan
vette a kalapját. — Merriman békén visszafekhet párnáira, semmiféle
hívás nem lesz. Legalábbis ma éjjel nem, és innen Wicklowból nem...
Megszólalt a telefon. Trunz, mielőtt felvette volna, még hagyta, hogy
csengjen egy kis ideig, és diadalmasan bámult Carmichael arcába.
Izgatott női hang csivitelése hallatszott ki a kagylóból. Carmichael várt;
nyugodtan állt, de keze a zsebében akaratlanul ökölbe szorult az
izgalomtól; rezzenéstelen arccal nézte Trunzot. Végül a rendőr, megtörve
a pillanatnyi átható csendet, így szólt:
— Hölgyem ... igen, igen, értem, de ön a tűzoltóságot keresi, nem? Nekik
van felszerelésük, nekünk nincs.

33
 Carmichael maga is meglepődött attól, hogy mekkora feszültség
engedett fel benne, s udvarias, érdeklődő pillantást vetett Trunzra. Trunz
dörmögött:
— Hogy jön ahhoz egy kétéves gyerek, hogy magára zárja a fürdőszobát,
s méghozzá egy ilyen éjszakai órában? Nem mondaná meg nekem?
Carmichael már az ajtóhoz ért, s higgadtan mondta:
- Vannak dolgok, melyeknek soha sincs értelmük, Trunz. — S ezzel
kiment Már az utcán volt, amikor a telefon bent megint csengeni kezdett.

34
 7.

Caroline Emmett az órára nézett. Az óra ott állt a fehér könyvespolcon..

Járt, nem állt meg. A félszendergés, amely mintha órákon át tartotta volna
ebben az álomszerű éjszakában, nem egész tíz percig tartott. Pontosan tíz
óra tizenöt perc volt.
Hatalmas robaj és csörrenés szakította meg ezt a félálombeli állapotot
— s Caroline most már figyelt éber remegéssel.
Igen! Ez azt jelenti, hogy attól a perctől fogva, amint a kis sárga
szobában felvillant a fény, attól a perctől fogva a kőbányabeli gyilkos
figyelte őt. Az ablakredőny csak háromnegyedig volt leengedve. Mrs.
Olivér megnyugtatóan elmagyarázta, hogy az ablak egy használaton kívüli,
gyomverte útra néz, ami az ő telkük és Clive háza között húzódik. A Clive
felőli oldalon ráadásul sűrű, magas sövény is van.
De mégis: attól kezdve, hogy a fény kivetődött a sötét ösvényre —
figyelték őt. Milyen óvatosnak kell lennie egy gyilkosnak, s milyen
türelmesnek! Kint kell várakoznia az esőben, meg kell fékeznie a
menekülés ösztönét, fürkészve, hogy mikor jön el az alkalmas pillanat. De
minthogyha ez a helyzet itt megrendezett lett volna — gondolta Caroline, s
képtelen volt megállni, fel-alá járkált izgatottan. A kis sárga szoba a
földszinten volt, s a ház sarkát itt Mrs. Olivér sziklakertje vette körül,
különféle szemrevaló szik- lácskákkal: volt köztük legömbölyített, volt
hegyes szélű, éles, és volt érdes felületű. Valamennyi súlyos, de a nedves
földből könnyen kimozdítható; primitív, de használható fegyvertár, kézhez
álló annak, aki szorult, kétségbeesett helyzetben van.
Caroline most mondta harmadszor némi bárgyúsággal Mrs. Olivérnek,
aki összetörtén ült a díványon:
— Elnézést kérek, hogy az ágyat úgy hagytam ott, rendbe kellett volna
hoznom — s Mrs. Olivér szótlanul rázta a fejét.
— Még jó, hogy időben mozdult el — mondta Lydia megilletődötten. S
Caroline egy pillanatra megállt. Hallotta a saját ünnepélyes hangját, amint
mondja:
— Igen, igen, ugye?
Már a nappaliban voltak.
Mi történt?
Súlyos, oválforma szikladarab zúdult be az ablakon, s a párnát is
átszakítva — miközben a rátapadt nyirkos föld szétszóródott a szobában,
az ágyon —, szétzúzta az ágytámlát. Bár a távolság az ablak és az ágy
között különben se volt nagy, de arról az erőről, amellyel a szikla a juharfa
támlába fúródott, látni való volt, hogy a dobás valami egészen felfokozott,
dühödt lendülettel történt. Az üvegtábla csörömpölő hangja vagy valami
más apró jel riaszthatta fel Caroline-t a megsemmisítő ütés előtt? Caroline
csak azt tudta, hogy amikor a szikladarab a párnákra zuhant, és az
ágytámlához csapódott, ő már ült az ágyban, rémülten, és így ébren
hallotta ezt az iszonyú, csattanó zajt. Agya és minden érzéke riadtan
meredt a semmibe — mi történhetett? —, s talán percek teltek el, amíg
felpattant az ajtó.
— Szeretném, ha leülne, nem tenné meg? és szeretném — mondta
indulatosan Julié Muir —, ha Henry bejönne.

35
 Caroline engedelmesen leült. Most ébredt, csak tudatára Julié
jelenlétének, aki valami újabb fehér vászonfelhőbe burkolva bukkant elő a
szobájából, körülötte a megszokott konok rosszindulat légköre. Igazából
csak most fogta fel a többiek jelenlétét. Mrs. Olivér sápadtan, de harciasán
ült a dívány másik végén. Lydiát Julié megfosztotta karosszékétől, és a lány
most görnyedten kuporgott egy zsámolyon. — Csupa térd meg könyök;
mintha egészen össze volna gubancolódva. Sötét szemöldökű fiatal arca
éberen figyelt, állát kezére támasztotta. Caroline látta mindannyiukat, de
az egész mégis olyan volt, mintha vastag üveggel el lenne tőlük választva.
Mintha a saját elkerülhetetlen döntése következtében, hogy távozik innen,
máris elment volna, s most arra készülődne, hogy bérelt szobájában még
kihúzza ezt az éjszakát. Mindannyian Henryt várták, aki kint cserkészett a
nyirkos tavaszi éjszakában, és lesték, hogy felkutasson ott valamit vagy
valakit; ez a megfeszített figyelem, ez a feszengő, nyomott hangulat ebben
a gondtalan, derűs szobában — annyira nem helyénvaló, olyan furcsa. ..
Caroline érezte, hogy nem tud egy helyben megülni; hiába Julié ingerült
tekintete. Felállt.
— Szabad? — kérdezte Mrs. Olivért, s kivett egy cigarettát az asztalon
heverő dobozból. Akkor érezte magát biztonságban, ha mozgott. Nesz
hallatszott a veranda felől, mind megmerevedtek. Lydia megszólalt:
— Ez Henry.
Megfeledkeztek róla, hogy az ajtó zárva van. Lydia felegyenesedett a
zsámolyról, s odament, hogy kinyissa. — Zárva, ilyen rövid időre is —
gondolta Caroline. Este tíz óra tájt, egy csendes vidéki utcán. Zárva van, és
ebben most nincs semmi túlzás. — Caroline is csak azon tűnődött, hogy
vajon a többi ajtó is zárva van-e, és hogy bezárták-e a garázs ajtaját is.
— Senki — mondta Henry. Nehezen szedte a levegőt, s most először
látszott fel- háborodottnak és dühösnek. — Még Clive sövényén is
átmentem, hátha oda bújt be, de sehol semmi jel, semmi nesz. Szerintem
mégiscsak legjobb volna a rendőrségre telefonálni. Ha szerencsénk van,
csak elvetődnek erre valamikor a hét végén vagy azután.
Mindnyájan figyelték, a hangját hallgatták, amint telefonált, majd Lydia
megjegyezte:
— Most megint csak várunk. Odatettem vizet kávénak, de ez az utolsó
adag. Nincs több itthon.
— Sebaj, Hannsonék tizenegyig nyitva vannak — mondta Mrs. Olivér,
hálásan pillantva kisebbik lányára. — Ha cigaretta meg kávé kell. Henry
kocsival leszaladhat érte.
S engem is magával vihet — gondolta Caroline, s minden erejét
összeszedte, hogy a fejét tisztán megőrizze. Nem számít, akármilyen riadt
is az ember, meg hogy kiveri a forróság, összevissza van karistolva, érzé-
keny és sebezhető, mégiscsak megvan a határa annak, hogy mennyi terhet
róhat ártatlan emberekre, akikre nem tartozik ez az ügy. De Lydia kávéja:
ez átmeneti haladék. Ezt még elfogadhatja, élvezheti még néhány percig a
társaságot, mielőtt egyedül nekivág az éjszakának. Távoli cipőkopogás
hallatszott, mindnyájan idegesen megrezzentek, nyílt az ajtó, s Miss
Mayberry dugta be hullámcsatokkal megtűzdelt fejét.
— Ebben a nagy izgalomban megfeledkeztünk Julié injekciójáról —
mondta az ápolónő, s kíváncsian nézelődött a néma szobában.
— Mintha hallottam volna valamit... Idelenn! minden rendben?

36
 ☼

Az óramutató lassan vánszorgott, mintegy hitelesítve Mrs. Olivér zavart

magyarázkodását. Miss Mayberry megbotránkozott arccal hallgatott és
kérdezett. Lydia a konyha felé indult, Caroline hálatelten követte. Mögötte
Miss Mayberry ismét összeszedte magát, szakmabeli komolyságát
visszanyerte, és Julie-t terelgette már a szobája felé. Julié zsörtölődött,
hogy a májinjekciók nem érnek semmit. Mire az ápolónő derűsen és
leszerelően mondta:
— Lehetséges, de ezt dr. Marshsai kell megbeszélnie — s az ajtó
becsukódott mögöttük.
A konyha kicsi volt, régimódi és meleg. Semmi csillogás, de csupa
kényelem. A konyhaszekrények fehérre festett fából voltak, fekete
vastűzhely, mellette viharvert láda. A vaspántos ajtó melletti ablakon lila
orgonák rajzolata. Henry Olivér a mosogatónál állt, s épp befejezte a
jéggel meg egy üveg gyömbérsörrel folytatott műveletét.
— Ott vannak a csészék — mondta Lydia kissé kényszeredett
élénkséggel. — Ilyenkor kávét inni! Ez izgalmas, de kissé kísérteties.
Caroline ránézett, és futólag eltűnődött, mi kellene ahhoz, hogy valami
igazában megijessze Lydiát, s tovább szedegette a csészéket meg'a
csészealjakat. Válla fölött szólt oda Henrynek:
— Az édesanyja említette, hogy esetleg leszalad az áruházba . .. Bevinne
a városba, ha már úgyis arra jár?
Henry most tágra nyitotta bágyadt szemét.
— Miért? Minek? Azt hittem, itt marad.
— Nem — mondta Caroline lélekben összehúzva magát, és elzárkózva e
ház fényei, védelme és biztonsága elől. — Elég soká voltam már itt,
átgondoltam a dolgot. Azt hiszem, nyugodtan hazamehetek a szobámba,
hiszen senki sem tudja, hogy hol vagyok.
— De hát hol van? — kérdezte Lydia miközben kitöltötte a kávét.
— Bizonyos Mrs. Gillnél. Olyan panzióféle.
— Az egyetlen a városban. Aki Wicklow-ba jön, és szállodát keres —
mondta egyszerűen Lydia —, mind Mrs. Gillnél köt ki. Nem sok ész kell
hozzá, hogy akárki is ki tudja számítani, hogy hol van.
Caroline fagyos borzongást érzett, amint a hosszú, sokfordulós
lépcsőházra gondolt, amelyik az ő harmadik emeleti szobájába visz, eszébe
jutottak a félhomályos pihenők, a sötétbe húzódó sarkok, a régimódi zárak
az ajtókon, inkább csak díszek, mert nincs ember, aki ki ne tudná nyitni
őket, ha akarja. Micsoda kétségbeejtően hosszú éjszaka lesz ez, ha Mrs.
Gillnél kell eltöltenie ... Henry ránézett, és ezt mondta:
— Tapintatos — és fejével gunyorosan Lydia felé bökött. — Csodálatosan
becélozza mindig, hogy hová ugorjon.
— Miért? Ez az igazság, nem? — kérdezte Lydia tárgyilagosan, — Én
legalábbis azt hiszem, bolond volna, ha visszamenne. Különösen most,
ezek után; és annak a férfinak tudnia kell, hogy most nem ...
Lydia elkapta Henry pillantását, és félbeharapta a mondatot. De
folytatása így, némán is világos volt:
— ... hogy most nem találta el magát.
És ebből aztán világosan következik, hogy próbálkozni fog újra meg

37
újra. Hogyan is? Mrs. Gill afféle „mézeskalács kunyhó”- stílusban tartott
félhomályos, csendes házában ... talán felnyitja az ócska zárakat, vagy
kintről kapaszkodik fel az emeleti vészkijárat vasajtajához a pókhálós
tűzoltólétrán. Vajon most miféle szikladarab? . . . Vagy puszta kézzel,
egyszerűen, hirtelen ugrik majd elő a rejtekhelyéről, hogy belefojtsa a
szuszt? Caroline felhörpintett egy tüzes kortyot a kávéból, s letette a
csészét. Nem nézett sem Henryre, sem Lydiára, és azt mondta:
— Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha felöltözöm.
A fürdőszobaablakot ezüstös plasztikredőny tette átláthatatlanná;
Caroline most szándékosan hátat fordított ennek az ablaknak, hogy
próbára tegye magát. A kombinéja száraz volt, szövetkosztümjét óvatosan,
kellő távolságba, de mégis a fűtőtest közelében akasztották fel — a
gyapjúanyag meleg volt, de nyirkos. Caroline felvette, és lassan
gombolkozni kezdett. Ügy érezte, mintha minden egyes gombbal
messzebb kerülne innen, mintha valami lépcsőn kapaszkodna felfele egy
magányos, kietlen fennsíkra. Félredobta a harisnyát, rongyfoszlány volt,
amit már csak a varrás tartott össze; meztelen lábára húzta fel nedves
cipőjét.
Az arca piros volt és forró, a haja kócosán száradt meg, kunkori
tincsekbe tapadva.
Lydia előzékenyen otthagyta a fésűjét s a száj rúzsát; Caroline
mindkettőt használatba vette, és a mosdó felett áthajolva vizsgálgatta a
tükörképét. Most nem látszott annyira tébolyultnak, mint amikor először
nézett ebbe a tükörbe, de most se volt éppen bizalomgerjesztő.
Hirtelen csapta le a fésűt, mert kint megnyílt a bejárati ajtó, és távolról,
a szobákon át, egy férfi hangja hallatszott
Végre! az ügyeletes rendőr. Majd ő elmeséli, hogy hogyan csapódott be
a szikla azon a helyen, ahol egy pillanattal előbb még a feje volt; majd
biztos átkutatják a terepet, és kész! Aztán már tényleg Semmiféle ürügy
nem lesz rá, hogy továbbra is visszaéljen a háziak türelmével. Caroline
visszatekerte Lydia rúzsát, rácsúsztatta a kupakot, és a fésű mellé tette az
üvegpolcra. Kiment a nappaliba. Sajátságos, dermedt csoportkép fogadta.
☼
A bejárati ajtó félig nyitva; a nyirkos, esős áprilisi éjszaka sötétjébe egy
magas fiatalember körvonalai rajzolódtak. Esőköpenyben volt, kalap
nélkül; háta mögött, a feje felett égett a bejárati lámpa, és ez sajátos,
derengő glóriát vont a feje köré. Félig a küszöbön állt, félig már behajolva
a parányi előszobába; Henry szemben állt vele, és óvatosan, de
határozottan elzárta előle a nappali szoba bejáratát. Az ajtó közelében, a
kandallónál ott állt Mrs. Olivér, kicsi alakja szinte megfeszült a figyelemtől
és az izgalomtól.
Henry az udvarias csodálkozás hangján mondta:
— Mondja, maga mindig ilyen késő esti órákban árusít ablaktáblákat,
Mr.. . .?
— Longfellow — mondta készségesen a fiatalember. A szeme valahogy
elütött élénk, rokonszenves arckifejezésétől; álmos, nehéz szemhéját
mintha csak nagy erőfeszítéssel tartaná nyitva. — Bizony elég késő van, de
épp itt kötöttem üzletet az utcában, amikor láttam, hogy maguknál teljes a
kivilágítás. Gondoltam, beugróm, szerencsét próbálok. Elnézést, nem

38
akartam zavarni . . csak épp itt hagyom ezt a prospektust, és majd máskor
...
Henry félbeszakította, még mindig ugyanazon a kicsit gúnyosan szelíd
hangon:
— A cége meglehetősen későig dolgoztatja önt.
— Ó, nem — mondta méltányosan Mr. Longfellow, s álmos tekintete
végre megélénkült egy kicsit. Most Caroline arcára nézett, majd nyomban
elvette róla a szemét. — Magamnak dolgozom — szólt Mr. Longfellow -
ismét vidáman. — S ha már itt tartunk, hadd mondjak két szót a
Longfellow-ablaktáblák- ról...
Senki sem szakította félbe. Henry Olivér unottan bólogatott. Mrs.
Olivér láthatóan megkönnyebbült, s elfordult a kandallótól. Miss Mayberry
eddig a szoba végében ült hullámcsatos fejével, most hanyagul felkelt a
székéről, s visszament Julié hálószobájába. Csak Caroline állt dermedten
és némán. Maga sem tudta, hogy miért, de rettegett attól, hogy
megmoccanjon, vagy akármilyen kis zajt üssön; mintha akkor valami
helyrehozhatatlan történne, valami rejtélyes alkémiai folyamat festett
falemezzé, ablaktáblává változtatná. — Nevetséges, nevetséges, ennyire
megdermedni attól, hogy ez a vidor fiatalember ránézett, de a szíve
ellialóan kalapált, hiába volt ez nevetséges.
És a férfi szeme — nem volt éppen vidornak nevezhető.
Caroline félt, hogy az idegen újra az arcába néz; de nem. Tekintete nem
érintette többé az arcát, noha mialatt Henry unottan lapozgatta a
prospektust, arca egyenesen Caroline felé fordult, de nem az arcába
nézett. A lány szoknyáját pásztázta végig tekintete, majd távolabb siklott,’
pár pillanat múlva újra visszatért a bokáihoz; az egyik bokája sebes volt és
kicsit dagadt; itt bágyadtan elidőzött, majd hirtelen felemelte a szemét
Henry arcához. Most megint az ablaktáblákról mondott valamit, amit
Caroline hallott, de nem fogta fel. Mr. Clive jóakaratú és kitartó pillantása
feszélyezte; most attól volt feszült, hogy ez a jókedvű üzletember nem
nézett rá egyenesen, tekintete nem emelkedett feljebb ruhaderekának alsó
gombjánál.
A férfi mosolyogva mentegetőzött és végre elment. Caroline rnegmt
megmozdulhatott. Henry a könyvespolcra lökte a propektust és kitört:
-— Az ember kihívja a rendőrséget, már erre a fajankóra is azt hittem,
hogy végre az ügyeletes kocsi, és hol az ördögbe vannak? Utálnék itt
lélegzetvisszafojtva várni, de szavamra, már közel állok hozzá.
Caroline elsétált Henry mellett, odament a könyvespolchoz, és
megnézte a prospektust.
— Nem sokat értek hozzá, de nem furcsa, hogy ablaktáblákat
ajánlgatnak ebben az évszakban, áprilisban?
—-De az! Hacsak nem azzal számolnak, hogy mihelyt az emberek
leszedték az ablaktáblájukat, máris újabb előkészületeket tesznek a ... a
vízözönre. Tudja — mondta Henry elgondolkozva —, amikor ez az ember
belépett, az jutott eszembe, hogy ez nem becsületes szándékkal jön. Hát
ebből láthatja, hogy mire képes a képzelődés.
Caroline hallgatott. Julié Muir hálószobájának ajtaja nyílt, s Miss
Mayberry jött ki lábujjhegyen; gyengéden becsukta maga mögött az ajtót,
és végigsöpört pillantásával a szobán.
— Ez aztán vidám fickó — mondta undorral, s Caroline hevesen rávágta:

39
 — Nem volt az.
Hallgattak. A konyha felől a folyóvíz zubogása hallatszott, edények
csörömpöltek, majd Miss Mayberry behúzta ápolónői táskáján a zippzárt,
és az előszoba felé indulva így szólt:
— Ez ugyan tisztára rágalmazás, és nem is szívesen említem, de
megfigyelték ennek az embernek a szemét? Most, hogy már elment, s
abban bízom, hogy bezárták az ajtót, talán kimondhatom: láttam
kábítószereseket, azoknak volt ilyen tekintetük.

Tíz perc múlva tizenegy; az eső újra rá- kezdte, de most nem az a lágyan
hulló, párás nedvesség töltötte be az éjszakát, amely a ködöt követte,
hanem kemény, ezüstfényű cseppek kopogtak az ablaküvegen. Mrs. Oli-
vér, kimerültén és sápadtan fordult Caroline felé, a haja most inkább, mint
valaha, egy elhagyott madárfészekre emlékeztetett, és így szólt:
— Miss Emmett... Caroline .. . nem bírom elengedni ma éjjel. Nem.
Egyszerűen nem bírom. Mit gondol, mit éreznénk itt valamennyien, ha
valami baja esnék?
— De semmi sem fog történni — mondta Caroline, s úgy érezte, hogy bár
Mrs. Olivér, Henry és Lydia figyelő arccal fordultak felé, ő mégis
határozottan saját magához beszélt. — Ha Henry bevisz a városba, sür-
gönyzök az orvosom titkárnőjének, hogy távirati úton küldjön nekem pénzt
a visszaútra. Azután egyenesen felmegyek a szobámba, aszpirint veszek be
és lefekszem. S minden egész más lesz majd reggel, a világosban.
— A posta ilyenkor már zárva van — mondta Lydia, szavai koppantak,
mint a kövek.
— Akkor telefonálhatnék innen, ha megengedik, csak hogy biztos
lehessek ...
— Valaki .jön — vágta el a szót kurtán Henry. Odament az ablakhoz,
kezét a szeméhez emelte és kikémlelt. — Összekaparta végre Trunz az
ügyeletes kocsit? Nem, az ördög vigye el, egy nő.

Magas nő volt, hajszálnyival magasabb Henrynél; csontos, intelligens

arcú, rövidre nyírt, szökés haja előkunkorodott a füle mögül. Caroline
mechanikusan megjegyezte magának, hogy az esőköpeny és a sötét, skót
mintás, bő nadrág, amit olyan hanyagul viselt, jó sokba kerülhetett. Az
asszony egyenesen Mrs. Olivérhez fordult:
— Mrs. Olivér? — A hangja egy férfié, érdes és harsány. — Gyűlölni
fog ezért, nem most van az ideje, hogy az ember a Vörös- kereszt ügyében
járjon, de Mrs. Vermilya vagyok innen a szomszédból, a sarki házból. Maga
az utolsó név a listámon, pokolian belefáradtam már, s gondoltam, ma este
befejezem,
— Ó, persze, és semmi baj — mondta vonakodva Mrs. Olivér. — Jöjjön be,
kérem, Mrs. Vermilya. A fiam, Henry, a lányom, Lydia és egy barátunk,
Miss Emmett.
Köszöngetés körben a szobában, majd az asszony visszafordul Mrs.
Olivérhez:

40
 — Annyiszor akartam már idecsengetn i . . . körülbelül egy éve lakhatnak
itt, ugye? De tudja, hogy van .. .
— Tudom — felelt Mrs. Olivér udvariasan. — Annyi dolog van, a telefont
meg mindig halogatja az ember ...
— Tényleg pokoli, hogy mennyi dolga van az embernek — helyeselt az
asszony. — Ebbe is hogy rántottak be engem, meg se tudnám mondani
magának. Így járok körbe-körbe pénzt kéregetni az emberektől, méghozzá
a szomszédaimtól. .. Ha máshol adott már — a szeme futólag Henryre
villant —, vagy egyáltalán nem akar adni, csak egy szavába kerül, s már
szedem is a sátorfámat.
— Nem, nem — szólt Mrs. Olivér. — Szeretnék hozzájárulni.. . Lydia,
idehoznád a csekk-könyvemet, kérlek? Lydia, idehoznád? ...
Lydia felemelkedett szendergéséből, és eltűnt. Mrs. Vermilya harsogó,
férfias hangján azt mondta:
— Micsoda elbűvölő öreg ház! Imádom az ilyet, higgye el, imádom!
Ismerős Wicklowban Miss Emmett, vagy csak látogatóban van itt?
— Látogatóban — felelte Caroline —, és sajnálatomra, épp távozóban.
— Tekintete összetalálkozott az éber, zöldes szempárral, s mereven
hozzáfűzte: — Kedves város.
— Kicsi — szólt Mrs. Vermilya nyersen —, de minél kisebb a város,
annál több benne a bonyodalom. Nagyon is figyelemre méltó dolgok
történhetnek egy kisvárosban, bár az ember nem is hinné, ugye, Mrs.
Olivér?
Hogy összeszűkültek a szemei, milyen éles a tekintete!
— Nem, az ember csakugyan nem gondolná — szólt bágyadtan Mrs.
Olivér, kitöltötte a csekket, és lengette, hogy megszárítsa.
Mrs. Vermilya köszönetét mondott és búcsúzott; Caroline-hoz fordult:
— Örülök, hogy találkoztunk, Miss Emmett. Talán még látjuk egymást.
Wicklow- nak nagyon egészséges az éghajlata, és hát tudja, maga nincs
épp a legjobb színben. Remélem, magának is jót tesz majd, hogy itt van.
Caroline válaszképpen mosolygott, valami ügyetlenséget mondott, és
ujjait erősen a tenyerébe szorította, amíg csak be nem csukódott az ajtó a
látogató mögött.
Henry visszajött, és tűnődve mondta:
— Hát, hát. . .
Mrs. Olivér Lydiához fordult:
— Lydia, neked ágyban a helyed. Félig aludtál már, amikor a
csekkfüzetemet kértem. Kétszer is kellett szólnom.
— Nem aludtam, csak gondolkoztam. Nekem volt egy Mrs. Vermilya
nevű úszómesternőm tavaly, innen a szomszéd sarokról, és az — mondta
Lydia nyugodtan a bejárati ajtó felé bólintva — nem ez a Mrs. Vermilya
volt.

41
 8.

Pietro vendéglője mély, színpompás barlang volt; borostyánszínű fény

világította meg a műmárvány lapokkal borított falat. Az egyik oldalt
csaknem teljesen elfoglalta a hosszú, sötétre fényezett bárpult; a szemben
levő falon végig bokszok. Tíz óra huszonöt perc volt. amikor Carmichael
felsétált a vendéglőhöz a kövezett úton, nedves szirmú tulipánok és íriszek
kicsi sorfala között. A bárpult székei s a bokszok mind foglaltak.
George; nos, hol van George? Carmichael az ajtóban várakozott,
szoktatta fülét a tompa morajhoz meg a wurlitzer zajos ritmusához.
Türelmesen várt. Jutalmul hamarosan ráragyogott George pincérruhája
egy üres sörösüvegekkel megrakott tálca felett.
— ... estét, Mr. Carmichael! Ma este jó a spagetti meg a ravioli.
Carmichael szórakozottan ingatta a fejét. Volt valami zsongító és
álomszerű a narancsszínekben derengő helyiség légkörében; már azon
kezdett tűnődni, hogy minek is jött. Megszólalt:
— George, ki is az Ace Taxi? Tudnom kéne, de nem tudom.
— Mr. Cream lesz, Bili Cream — mondta George, s ahogy koncentrált,
egy pillanatra ráncokba futott az arca. — Most itt van, hátul az utolsó
boksz, azt hiszem.
— Mit iszik?
George a szemét forgatta:
— Rozspálinka, vörös bor, azt hiszem, most a sörnél állapodott meg.
— Hozzon nekünk két üveg sört, jó? — mondta Carmichael, és elindult
lefelé a duruzsoló, borostyános helyiségben. Megállt az utolsó boksznál, s
egy piros képű, krumpliorrú embert szólított meg, akit mintha már látott
volna azelőtt:
— Mr. Cream? A nevem Carmichael.
Megengedné, hogy ideüljek magához néhány percre? — és leült.
— Carmichael? — kérdezte Bili Cream elgondolkozva a söre fölött. — A
Star szerkesztője, ugye?
— Ügy van. A helyzet az, hogy adódott valami, s én . ..
— Kedvesem — szólalt meg egy női hang Carmichael füle mellett; ijedten
felneszeit, s látta, hogy egy fényes, barna szempár bámul egyenesen Bili
Creamre. — Hogy van most Doris?
— Nos — mondta Bili Cream, s igen aprólékos, részletező szülészeti
fejtegetésbe bocsátkozott. Carmichael először elképedten hallgatta, aztán
feljegyezte a fejében, amint ez egy szerkesztőhöz illik, hogy Bili Creamék
kisbabát várnak. Ügy látszik, most már minden percben megjöhet. Végre
csak elment a vaskos, barna nő, s megérkezett a sör. Carmichael feltette
kérdését, amennyire lehetett, szenvtelenül. Bili Cream elmerülve tűnődött,
vakargatta a szemöldökét.
— Vittem, vittem . .. nos, lássuk csak. Tudja, Les Brownell meg én
vezetjük a taxit. Les héttől háromig veszi fel a hívásokat, én meg háromtól
tízig; akkor zárunk. Ha jól emlékszem, Lesnek csak hat fuvarja volt ma,
mind h e l y i . . . tudja, a Garden Club ebédje, bevásárlók a kétórás bostoni
vonattal meg efféle hívások.
— Engem a késő délután érdekel — emlékeztette Carmichael még
mindig elfojtva izgatottságát. — A bostoni busz vagy az érkező vonatok,
mondjuk, hat harmincig.

42
 Bili Cream nagyot húzott a sörből, rágyújtott egy cigarettára, s merőn
nézte az abroszt. Magában mormogott:
— Mr. Whitehead, Ella Danforth, Gibneyék, az a vénkisasszony, aki a
hobbyboltot v e z e t i . . . — szünetet tartott. — Volt valaki, egy nő, az ötórás
vonattal. Sose láttam azelőtt, s ahogyan a kiszállásnál körülnézett, abból
kiderült, hogy nem idevalósi. Ez az, akire gondol?
— Lehetséges — mondta Cai'michael még mindig óvatosan; meg kellett
fékeznie feltörő ujjongását. — Hova vitte?
— Mrs. Gillhez — mondta Bili Cream, s arcát fintorítva felnézett. —
Hova máshova vihettem volna?
— Gondolom, a nevét nem tudta meg — Carmichael gépiesen az órájára
nézett és felállt. Bili Cream még megélénkülő kíváncsisággal
megkérdezte:,
— Nem, de mi ez a felhajtás körülötte? Valami különlegesség ez a nő?
— Amennyire én tudom, nem az — mondta Carmichael. Köszönetét
mondott Creamnak, és távozott a vendéglőből. Nem tudta volna
megmagyarázni, de határozottan érezte, hogy minden szóbeszéd a
dologról, bármilyen gyors szárnyon repülő pletyka, még nagyobb
veszedelembe sodorná Caroline Emmettet. Igen, itt ugyanaz az elv
érvényesül, mint egy veszedelmes állat jelenlétében: a lehető
legnyugodtabban kell viselkedni. Közmondások futottak át a fején, amint a
kocsija felé tartott a nedves, áprilisi éjszakában: aki á-t mond, mondjon
bé-t is; ha lúd, legyen kövér; két legyet egy csapásra. Az utolsó volt
valamennyi közül a leggyilkosabb, a rémesen egyoldalú logika, amelyik azt
mondja: „Ha megismeri az arcomat, végem — mi vesztenivalóm van?”
Saját beszámolója szerint Caroline Emmett nem látta a gyilkos arcát;
más hangot nem hallott, mint az áldozatét, de aki egy elemlámpát tart a
kezében, soha nem lehet biztos abban, hogy nem villantotta-e meg a saját
vonásait is. Így a gyilkosnak csak egy éjszakája marad, hogy
megszabaduljon a lánytól; a tetem sietős és ezért gondatlan elmozdítása
nyilvánvalóan azt jelzi, hogy egy éjszakányi egérutat akar nyerni, és
azután menekülésre készül.
Kezdetben minden a gyilkosnak kedvezett. Az áldozat látogató, akiért
nem indítanak nyomban zajos hajszát. A köd. A kőbánya, melyet napokon,
sőt heteken át nem keres fel senki. Caroline Emmett merő véletlenségből
elrontotta ezt a körültekintő számítást; egy perc tört részére élő tanú
támadt a félhomályos szürkület, a néma fák, a süket, elhagyott üregek
helyén. De meddig engedhető meg a tanúnak, hogy életben maradjon?
Carmichael azon kapta magát, hogy lába erőteljesen tapossa a gázt;
azután zökkenve fékez Mrs. Gill panziója előtt. Idegei megfeszültek —
emlékeztette magát, hogy az, amire mindent épít, egy hetes számú, fényes
fekete cipő meg egy azelőtt soha nem látott lány arcán megpillantott,
féken tartott rémület. Ezzel ment fel a panzió lépcsőjén. Mögötte a kis
udvarban susogtak az orgonák. Ujját még le se vette a csengőről, már nyílt
az ajtó, s az ajtóban ott állt Mrs. Gill. Gömbölyded volt, rózsás, a maga
érett, özvegyi szépségében. Dévaj mosollyal mondta:
— Nahát, Mr. Carmichael!... visszajött a régi szobája kedvéért? Soha
nem volt kedvesebb vendégünk, bár meg kell mondanom, hogy a múlt
nyáron az a sör a fürdőkádban ... ‘
— Behűtöttem — mondta nyájasan Carmichael, és belépett a sötét,

43
tágas előtérbe. Minden olyan volt, mint régen. A lépcsőház mahagóni
korlátja méltóságteljes homályba vész, megcsillan a nehéz, zöldes tükör
alatt a faragott rács, ahová a kalapját dobja az ember, az asztalon ott a tál,
a tálban a viaszrózsák. Mindenen áthat a bútorfényesítő nyomasztó
tisztaszaga; mintha valaki ebben a házban a bútorfényesítésnek szentelné
az életét.
— Voltaképpen az egyik vendége miatt jöttem — mondta Carmichael.
— Igen? — kérdezte Mrs. Gill, s az arca megkeményedett a barátságos
mosoly máza alatt. — Ki lenne az?
— Az a nő, aki az ötórás vonattal érkezett. Bili Cream hozta ide a taxiján.
— Á, Miss White. — Mrs. Gill elfordult Carmichaeltől, kövérkés kezével a
viaszrózsákat rendezgette, majd újra visszafordult: — Mit óhajt tudni?
Talán gyanakszik kissé? — ez lappang az udvariassága mögött?
— Beszélni szeretnék vele, csak néhány percig — mondta Carmichael; s
tovább figyelte Mrs. Gillt. Hirtelen élesen felötlött benne egy kép: a
fanyalgó, méltatlankodó Miss White, amint követelőzve közli, hogy tudni
akarja, miért zavarják ebben az órában.
Ekkor Mrs. Gill közönyösségében kissé meginogva azt mondta:
— Tartok tőle, hogy nem lesz rá módja.
Még nem jött meg. Miért érdekli magát ez a nő, ha megengedi a kérdést?
Most semmi dévajság nem volt a szőlőszínű szemekben. Mrs. Gill
veszélyt szimatolt, a panzióját féltette, s el volt szánva, hogy
megvédelmezi. Carmichael csak egyetlen gyors módját tudta annak, hogy
leszerelje. Tárgyilagosan, de kissé türelmetlenül azt mondta, hogy
megtudta: Miss White inkognitóban utazó, hírneves hölgy; el akarja
kerülni a ceremóniákat, üdvözléseket, fogadásokat. Ide látogatóba
érkezett. Ez átlátszó trükk volt, de Mrs. Gill arca mégiscsak mohón
felderült:
— Igazán? Híres? Ki gondolhatta volna? Nem néz ki belőle; de hát akkor
feltételezem, hogy...
Ahogyan Mrs. Gill beszélt, a nő titokzatos módon egyszer csak alakot
öltött Carmichael képzeletében, hússá és vérré vált, itt a viktoriánus
ízléssel berendezett előtérben. Negyvenes évei végén vagy ötvenes évei
elején járó nő, rózsásfehér bőrű, középmagas, szépen őszülő, göndör
fürtökkel. Nem éppen elegáns — de — érti, ugye? — Carmichael
gyanította, hogy a meghatározhatatlan jelleg, amire Mrs. Gill utalt, afféle
tisztes középszerű öltözködés — Igen, ez lehetett az, amit most Mrs. Gill
rózsás képzelete felnagyított valami mássá, afféle rangrejtett eleganciává.
Mrs. Gill a nyilvántartási könyvhöz vezette.
„Laura White, Bridgeport, Connecticut.”
— Carmichael elolvasta, és hosszan nézte a szép, cikornyás írást. Mrs. Gill
is nézte a bejegyzést, frissiben megélesedett tekintettel, s Carmichaelt
meglepte arcának tűnődő kifejezése.
Laura White mintegy tíz perccel öt után érkezett a panzióba, Bili Cream
taxiján. Fél hat lehetett, amikor kilépett a szobájából; telefonon felhívott
valakit az előcsarnok sarkában levő nyilvános állomásról. Ezután elment;
nyilvánvalóan sétára indult, mivel nem Wicklow főutcája, nem a város felé
tartott.
Carmichael az órájára nézett. Udvariasan mondta:
—Nem jutott még eszébe, hogy mikor térhet vissza? Nem tűnődött még

44
rajta?
— Hát van kulcsa. Amellett egyszer már visszajött azóta. Ügy fél nyolc
tájban — mondta Mrs. Gill.
☼

Hm... Hát így áll a helyzet. A gyilkos, akiről Caroline Emmett beszélt,
agyrém, kiméra. S az új cipő? — egyike a Trunz-féle megmagyarázhatatlan
furcsaságoknak. Ugyanis fél nyolcra a lány már régen elmenekült a fel-
tételezett bűntény színhelyéről, és biztonságosan kikötött az Olivér
házban. Carmichael kis híján dühödt hitetlenséggel az asszonyra támadt,
de aztán csak úgy hanyagul megkérdezte:
— Látta Miss White-et bejönni?
— Nem — mondta védekezőn Mrs. Gill. — Tudja, hét órakor szolgálom
fel a vacsorát az állandó lakóknak.
És ott volt előtte újra az egész ügy, ismét feltárult — sötéten,
szövevényesen.
Volt egy bizonyos Mr. Simms, ott lakott közvetlenül a Miss White
melletti szobában, a második emeleten. Ö hallotta, hogy valaki tesz-vesz a
szobában, mialatt a magáéban várta, hogy szokás szerint tálcán hozzák fel
a szobájába a vacsorát. Carmichael tudta, hogy Mr. Simms elmúlt már
nyolcvanéves, és félig süket. — Tudta ezt valaki más is, és ebben bízott? A
képletbe beleillett; e szerint: a tettes ismerős a helyi viszonyokkal. Erre
vall, hogy a kőbányát szemelte ki a gyilkosság helyéül, meg az a gyorsaság
is, ahogyan a halott asszonyt el tudta rejteni. És tegyük fel, hogy valaki
tudja: hét óra a vacsora pontos, megváltozhatatlan ideje Mrs. Gill-nél, és
Mr. Simms, bár a szobájában van, de alig háll. — Nagyon kockázatos lenne
az áldozat erszényéből kivett kulccsal behatolni a szobájába, és
eltávolítani onnan valamit, ami nagyon is beleilleszkedhet az események
láncolatába? Carmichael egy pillantást vetett a makulátlan, rideg
előcsarnokra, a meredeken emelkedő, homályba vesző lépcsőre, s úgy
gondolta — nem.
Hasztalan kérné Mrs. Gillt a maga éles, magabiztos modorában, hogy
vezesse be Laura White szobájába; ehelyett Carmichael behízelgően azt
mondta:
— Mrs. Gill, magának olyan jó szeme van
az öltözködéshez, nem emlékszik esetleg, milyen cipőt viselt Miss White?
Ugyan mit érdekli magát, milyet — kezdte Mrs. Gill, de akarata ellenére
kelepcébe csalta Carmichael hízelkedő tekintete. — Nos, ami a cipőt illeti,
fekete borjúbőr volt, vagy kecskebőr. Tudom, mert amikor lejött
megkérdezni, hol a telefon, megállt, hogy bekösse az egyiket; kioldódott a
fűzője. Tulajdonképpen kicsoda ő, Mr. Carmichael, egy léleknek se
mondom meg.
Ö — gondolta komoran Carmichael — a néhai Laura White.

Bridgeport. Ismert valakit Bridgeportban az egyik lapnál... George Griffin?

Nem, az sportújságíró Chicagóban. Carmichael visszahajtott az irodájába,
kutatva emlékezetében az ismerősei között, akikre riporter-vacsorákon és
újságíró szövetségekben tett szert. — S miközben a kulcsával bajlódott,

45
felbukkant benne a név.
A szerkesztőség épülete sötét volt; Morton nyilván boldogan hazament
már az esküvői sztorijával. Carmichael felkattintotta a villanyt, bement a
maga kis cellájába, leült a telefonhoz; végül is sikerült kapcsolást kapnia a
bridgeporti újsággal, s Amby Littauert kérte. Mialatt várt, távoli
tevékenység, sürgés-forgás zaját hallotta a vonal másik végéről; s ez arra
emlékeztette, hogy milyen nagyon kicsi is az ő S tar-ja. Két év abban a
hajszás életben — egyáltalán ott lesz még Amby?
Ott volt. Rekedt, szívélyes hangja a viccek özönét zúdította a dróton át,
míg végül Carmichael azt mondta:
— Nem ... igaz, persze, szerencséje van a lánynak. Magam is
emlékszem . .. Mikor utána voltam az efféle szerelemnek ... Amby ! Meg
tudná nézni valaki ott nálatok, hogy nincs-e a dokumentációs
anyagotokban valami Laura White-ról? Miss, gondolom .. Nem, nem a
lakcíme érdekel... elmúlhatott negyvenéves, talán ötven is. Jó, itt leszek a
helyemen.
Carmichael megadta a számát, és letette a kagylót. Meglepve látta,
hogy egy csomó női cipőt rajzolt, mind nagy és ormótlan, hosszan kilógó
cipőfűzővel. Az új cipőfűzők selymesen síkosak; ezért kellett Laura Whi-
te-nak lehajolnia, hogy megkösse a magáét Mrs. Gill panziójában — s ez
volt az oka, hogy leesett a cipő a halott lábáról. Szikrákat rajzolt még a
cipők köré, hogy csillogásukat jelezze. Majd, anélkül hogy ezt tudatosan
megfontolta volna, újra felvette a kagylót, és felhívta az Olivér házat.
Ezúttal, amíg Henry Olivér mérges hangjára figyelt, aki elmondta a
Caroline Emmett elleni merénylet történetét, s azt is, hogy a rendőrségi
kocsi az ügyeletessel csak nem érkezik meg, egyáltalán semmit sem
rajzolt, mivel ujjainak hirtelen szorításától recsegve tört ki a ceruza hegye.
Három vagy négy hektárnyi nedves, sötét föld rémlett fel előtte —
ekkora lehet a házhoz tartozó földrész Oliverék mögött, s körülbelül
ugyanekkora területen keresztül vezet az út a bejárathoz; aztán a házhoz
tartozó garázsnak használt kocsiszín meg a padlás ... Remélhetőleg
minden ajtót zárva tartanak — bár nagyon sok ajtajuk van, riadt meg Car-
michael, amint emlékezetében maga elé idézte a házat.
Carmichael nagy erőfeszítéssel próbált tisztaságot és rendezettséget
vinni kavargó gondolataiba és emlékképeibe. Fülébe csengett Henry nyers
hangja:
— Akárki legyen is az, átkozottul biztos benne, hogy Miss Emmett itt
van a házban. A kocsit valaki elrontotta ... persze nyilván a teteje se volt
rendesen rácsukva, könnyen hozzáférhetett. Amennyire látom, meg se le-
het mozdítani. Legfeljebb vontatókötélleL
Mindez megerősítette Carmichaelt, hogy jó úton jár, mégis meghökkent
ekkora merészség láttán; a kihívás nyílt volt, csúfondáros; kapj el, ha bírsz!
Íróasztalára sandított, és maga elé vázolta Oliverék autóútjának
kanyarulatait, amint kacskaringózik a sűrűn telepített orgonabokrok
között, majd egyenesbe fordul, szembe a kocsiszín széles ajtajával. A
kocsit, egy kis szürke, kiérdemesült kabrioletet, az orgonák alatt hagyták,
néhány méternyire az úttól. Carmichael emlékezett rá, ahogy a kocsi
megvillant, amint ő ott hajtott el, és fényszórója ezüstösen suhant végig az
utat szegélyező bokrokon és a kocsi oldalán.
A vonal túlsó végén Henry Olivér csípősen mondta:

46
 — ... ez a mi trükkfilm rendőrségünk. Istenem, hát magának mégiscsak
van egy lapja, nem gondolja, hogy tenni kellene valamit?
Carmichael egyetértett. De aligha ez volt a megfelelő perc, hogy
belekezdjenek egy vezércikkbe. Carmichael a szeme sarkából most
elkapta azt a kis narancsszínű fénypontot az íróasztalára erősített
fémlapon, amelyik azt jelezte, hogy a másik vonalon hívják. Henry Olivér
folytatta:
— Még szerencse, hogy — de Carmichael közbevágott, miközben a
sürgető kis fényt figyelte:
— Ide figyeljen, Henry, vár valaki a másik vonalon. Tizenöt percen belül
kint leszek maguknál.
Átkapcsolt; erőteljes női hang szólt bele Bridgeportból, majd egy
sorozatnyi fülsiketítő kattogás után: Amby Littauer. Carmichael az
íróasztal fiókjában kotorászott ceruza után, s jegyzeteket készített. Laura
White, aki eddig félig-meddig kialakított képmással és egy cipővel élt a
fejében meg még azzal a cikornyás aláírással a Mrs. Gill
nyilvántartókönyvében — most egyre azonosabbá vált saját magával.

47
 9.

Az ötvenegy éves Laura White — bridgeporti, Crescent tér 23 alatti lakos

— csak azért került bele a Telegraph dossziéjába, mert január első
napjaiban a járdáról egyenesen egy mozgó busz elé lépett, s komoly
sérüléseket szenvedett a fején és a mellkasán. Először azt hitték, nem is él;
majd egy háromnapos kómából előbukkanva még öt hétig volt a Szent
Tádé Kórházban válságos állapotban.
Carmichael egyre erősebben ráncolta a homlokát, mialatt ezt hallgatta.
Magában a balesetben semmi különös nincs; a tanúk azt állították, hogy a
baleset a gyalogos hibájából történt — s ezt mondta Laura White is, amikor
már tudott beszélni.
— S még megadják a nőknek a szavazati jogot! —- mondta Amby Littauer
ámuldozva, amikor idáig ért a tények közlésében.
— Fénykép, esetleg... — kérdezte Carmichael nem sokat remélve.
— Igen. Van... A kórházat végül is elhagyta, hála istennek, méghozzá a
buszvállalat tisztviselőjének a karján. Várj csak egy percig, emlékszem,
hogy éppen az idő tájt volt valami zűr a kártérítéseik körül, és aztán
pecsenyét sütöttek a nő sztorijából; tudódba megbotlott gyalogos és a
melegszívű vállalat; kifizették a számláit, virágot küldtek neki... A főcímek,
nézzük csak, azt mondja, hogy... „Szerencse, hogy életben maradtam”,
mondja a hálás ápolónő ...
— Ápolónő? — szakította félbe Carmichael.
— Aha, igen. Olyan, mint valamelyik vidámabb nagynénikéd. Bodorított
fürtök ... - jelentette Amby távoli hangja — meg olyan pici száj ...
középmagasnak látszik, olyan betegszobába való, de nem mogorva. Mi
van? Mi történt vele?
— Még nem tudom — mondta Carmi-hael ösztönös elővigyázattal —,
köszönöm, Amby. Ha valaha lesz valami, amiben a Star segíthet a
Telegraph-nak, csak kiálts ide. Várj csak, mikor hagyta el a nő a kórházat?
Szünet, majd:
— Április 9-én — mondta Amby Littauer.
— Ma egy hete.
☼

Egy hét. Rövid idő arra — gondolta Carmichael —, hogy egy csodaszerűen
visszanyert életet élvezni lehessen. Mozdulatlanul ült, a sötét ablakra
meredt. Laura White három hónapig volt a kórházban; nincs semmi látható
jele annak, hogy valami is megzavarta volna felépülését. Mosolyogva
hagyta el a kórházat, hogy visszatérjen magányos szállására a Crescent
téren.
De hat nappal később lelépett a wicklowi vonatról, telefonált valakinek,
s egy-két órán belül — Caroline Emmett időmeghatározása érthetően
bizonytalan — halott volt. Azóta már el is rejtették valahol ebben a nedves
áprilisi éjszakában; s egy gyermekvers zord paródiájaként — egyik lábán
cipő, a másikon nincsen.
Laura White látszólag nem volt valami feltűnő személyiség. — Mégis
milyen feltűnő sorsra jutott. Középkorú nő, egyedül él. Kicsit naiv,
csaknem önpusztítóan becsületes — más nő az ő helyében tanúk ellenére
mindent elkövetett volna, hogy elképesztő igényeket támasszon a

48
buszvállalattal szemben. Hiszen balesete majdnem végzetessé vált.
Mi hozta ilyen sebtiben ide, ebbe a kis massachusettsbeli városba?
Nem vakáció, ez biztos; erre aligha kereshette ki Wicklowt és Mrs. Gill
házát. Mindenesetre nem foglalt előre szobát — ezt Bili Cream mondta
Carmichaelnak —, és kis kézipoggyásszal érkezett, tehát eszébe sem volt
meghosszabbítani itt-tartózkodását. Éppen csak idejött valamiért.
Meghívásra jött a halála elé, vagy saját ötlete volt ez az út?
Miközben gépiesen pörgette a ceruzát ujjai közt, Carmichael átkozta a
körülményeket, hogy tizenegy óra elmúlt, s a Crescent tér 23 kétszáz
mérföldnyire van innen. Volt
látogatója Laura White-nak a kritikus hat nap alatt? Kapott esetleg
táviratot? Beszélt valakivel interurbán telefonon? — mindez ott
ellenőrizhető volna.
De a végső válasz mégis itt volt: fele Laura White-ban magában, fele a
gyilkosában.
Vagy talán abban a tényben is, hogy Laura White — ápolónő?... titkok
részese, bizalmas kívülálló, haláltusák lehetséges tanúja?
Az eső megint rákezdte, dobolva. Carmichael leoltotta az
íróasztallámpáját, s a félhomályban megint csak Caroline Emmett arca
formálódott elébe, mintha joga volna itt lenni; sápadt, felszólító erejű volt
ez az arc, nem egészen a saját arca, eltorzítja a megrázkódtatás és a
tétován rátörő rémület. Nem kifejezetten szép arc, de hűvösen tiszta rajzú.
Az ember szívesen megismerné közelebbről, szeme ritka sötétkék, szinte
kábítóan sötét. Szemüveget kéne hordania — gondolta prózaian
Carmichael, és fejébe nyomta a kalapját. Lekattintotta a villanyt, és kifelé
tartott az esőbe, Oliverékhez.
☼

... ha igazán nincs ellenére — mondta Caroline Emmett eltökélten, s

hallgatta a templomi harangszót, amint a levegőben szállt: épp a
tizenegyet ütötte.
Nem arról van szó, hogy ellenemre volna szolt Miss Mayberry kissé
ingerülten, és turbánt tekert hullámcsatos fejére a kan-
dalló felett függő tükör előtt —, csak éppen azon tűnődöm, vajon maga...
De hát nyilván maga már mindezt alaposan átgondolta. És tényleg mintha
a gondviselés keze lenne benne, hogy a garázsmester épp keresztbe
parkolt a kocsimmal az úton ezen a gyalázatos talajon.
— Azt hiszem, Miss Emmett teljesen jól van — mondta Julié. Henry
dühös bejelentése óta, hogy mi történt a saját kocsijukkal, az asszony
majdnem olyan fehér volt, mint lenge vászonneműje. — S Henry is velük
mehet.
— Persze hogy jól vagyok — mondta Caroline, s utálta, hogy Julié
szavaira tüzelni kezdett az arca —, s nagy szamárság lenne, ha Henry
velünk jönne.
Caroline kissé oldalt fordult, hogy láthassa Mrs. Olivér zavart és
kétkedő arcát s Lydia komoly rosszallását.
— Én, akár tetszik, akár nem, pillanatnyilag olyan vagyok, mint egy
tífuszbeteg a háznál. Körülöttem nyilvánvalóan mindenkinek jobb, ha
elmegyek.

49
 — Nem tudom — mondta lassan Miss Mayberry. Most, hogy a döntés
határozottsága elhagyta, elesettnek és zavarodottnak látszott. — Én... nem
tudom ...
— Én igen — mondta Caroline erélyes fellépésre kényszerítve magát.
Gondolatban hangtalanul suttogta: ó, istenem, segíts, most segíts meg, ne
hagyj el. Automatikusan körülnézett, a táskája s a kesztyűje után; eszébe
jutott, hogy egyik sincs meg, s udvariasan mondta: — Kérem, Mrs. Olivér,
tudom, mit csinálok, komolyan. Itt egérfogóba szorultam, hát nem látják?
És maguk valamennyien. Mindannyiunk fejére csak bajt hozok, ha tovább
is itt maradok azután, ami történt.
Lydia és Julié némán, tiltakozóan ültek. Némaságuk más-más ellen
tiltakozott. Mrs. Olivér csüggedten mondta:
— Tudom, hogy ez kiút, de baj lehet belőle, ha elengedjük. Még ha lenne
valami más, biztos hely, ahol tartózkodhat. Bár tudnék ...
Miss Mayberry műanyag esőkabátját recsegtetve belebújt, a kapucnit
ráhúzta a turbánra meg a kiálló hullámcsatokra, így most éltes, fanyar
manónak látszott, majd türelmesen így szólt:
— Én kész vagyok, ha maga is, Miss Emmett...
— Jövök — mondta Caroline, de hogy semmi nem volt, amit vihetett
volna, üresnek érezte magát, és különösen elhagyottnak. Felszippantotta
magába utolsó benyomásként a lámpafényt és az aggódó arcokat, és így
szólt Mrs. Olivérhez: — Nem is próbálom megköszönni mindazt, amit
értem tett, de majd jelentkezem még — s követte Miss Mayberryt az ajtó
felé.
Henry az ebédlőből bukkant elő nyugtalanul, izgatottan; szemmel
láthatóan feszengett, amiért itthon marad, de még jobban félt attól, hogy
anyját és nővéreit magukra hagyja. Rosszkedvűen mondta:
— Elkísérem legalább a kocsiig.
S ekkor az ajtó kitárult az esőverte sötétségre, s Caroline kilépett. A
veranda végében lustán imbolygóit egy fiatal fenyő; mint egy ember, aki
megfontoltan tesz meg egy rég várt lépést. A hatalmas akantusz a ház
sarkán mintha megmozdult volna.
A szél — gondolta Caroline a rémület vasmarkának szorításában — meg
az eső; ennyi az egész. Csak szorosan, Henry nyomában követni Miss
Mayberry óvatos, plasztikzajú lépteit. Muszáj neki ennyire recsegtetnie?
Minden reccsenő zizzenés egy kis jel ebben a hallgatózó éjszakában.
Persze, ő nem gondol a magányos órákra, amelyek a kocsikázás végén
várnak rá...
Most fényszóró pásztázott végig éles fénnyel a töltésen, és errefele
fordulva, pontosan a kapu előtt hunyt ki. Egy kocsi ajtaja csapódott, s
egyszeriben köztük volt Carmichael. Henryvel beszélt, majd Miss May-
berryvel. Hosszú, tüzesen intenzív pillantást vetett Caroline-ra, és nem
nézett rá többé. Hanem megfogta a lány kezét, mintha gépiesen magához
húzna egy gazdátlan gyereket, s még akkor is tartotta, amikor újra a
verandához értek. Engedelmesen, a riadalomnak újabb rohamában,
Caroline megint ott találta magát a kék nappali szobában, s Carmichael
metsző, fojtott, izgatott hangját hallgatta.
Carmichael bement a kis sárga szobába, és megnézte a bezúzott
ablakot, a széttört ágytámlát, a súlyos, rögös sziklát, amelyet otthagytak a
fal mellett, ahová lezuhant. Amikor megint kijött, aprólékosan kikérdezte

50
Henryt a kocsi felől.
Caroline összekulcsolta hideg kezeit az ölében, és azt mondta:
— Láthatja, miért a legjobb mindenki számára, ha én ...
— Nem, nem jobb — mondta lassan Carmichael. Pillantása arcról arcra
járt, majd a félig fényben álló, sötét ablakokat pásztázta, egyiket a másik
után. — Hát nem látják át az egész tervet? Ez csapda, és kis híján
beleestek.

Elsőnek Miss Mayberry fogta fel e szavak teljes horderejét. Arca döbbent,
tanácstalan, színe szürkére váltott:
— Ügy érti, hogy ez a férfi tudta, hogy az én kocsim végül is itt van, és
minket akart? ...
— Meg mernék rá esküdni — mondta tompán Carmichael, s Miss
Mayberry bágyadt „Jó ég!” kiáltással egy székre roskadt.
— Nézzék — szólt Carmichael a döbbent csendben. — Itt van először is
ez a hajsza majdnem a ház ajtajáig. Aztán a második menet: ez a kísérlet a
sziklával, mihelyt Miss Emmett egyedül maradt. Nem sikerült.
Számíthatunk rá, hogy ilyesféle kudarcnak nem teszi ki magát újra, tehát
úgy próbálja sarokba szorítani magát, hogy megbénítja a kocsit. Ez mindig
a legbiztosabb mód arra, hegy valakit a szabadban eltegyenek láb alól.
Hangok törtek fel, majd Mrs. Olivér hangja:
— Ó, Caroline. Ha arra gondolok ...
Miss Mayberryé még mindig reszketően:
— Milyen iszonyúan logikus ...
Lydiáé, zord diadallal:
— Ez az, amit végig mondtam, de senki se hallgat rám.
Henry sötéten meredt a jégre a poharában:
— Nem értem, hogyan lehetett bárki is ilyen abszolút biztos abban, hova
megy Miss Emmett? Úgy értem, annyira biztos, hogy ilyen eltökélten
merjen a zavarosban halászni.
Carmichael vállat vont.
— Laura White, a halott nő, Mrs. Gillnél szállt meg. Szinte biztos, hogy a
gyilkosa ott járt ma este. Miss Emmett elvesztette a táskáját, az irataival,
valahol a kőbánya és a ház közt. S Miss Emmett neve pontosan a Laura
White-é fölött van a Mrs. Gill nyilvántartási könyvében. Nem nagyon nehéz
... Carmichael itt megállt, egyszerre két dologra lett figyelmes. Az egyik,
hogy halk, de határozott reakció volt érzékelhető a szobában, ahányszor
Laura White nevét ismételte; ahogy jobban megfigyelte: Julié rezzent
össze. Fehér vászonruhájának parányi rebbenése, egy önkéntelen
mozdulat, amely nyomban abbamaradt. Julié most előrehajolt, és remegő
hangon mondta:
— Henry, kérlek, adnál egy cigarettát? — bár egy teli csomag volt épp a
könyökénél.
A másik dolog: halk, óvatos nesz kívül, az éjszakában. Nem a szél zaja
volt, nem is az esőé, hanem meghatározhatatlanul emberi nesz volt,
rejtélyes, titokzatos. Caroline Emmett hallotta; szeme tágra nyílt
nyugodttá simult arcában. Carmichael az ajtónál termett, elszántan és
gyorsan kitárta az esőre és sötétségre, kinézett a keskeny, egész hosz-

51
szában megvilágított verandára — egy emberre, aki épp a sötét és a fény
határvonalán állott.

— Tudom, hogy késő van, de láttam, hogy még mindenütt világosság van —
mondta egy szelíd, mentegetőző hang, s láthatóvá vált a barna, ráncos arc,
rosszalló tekintetével. — Nevem Clive, a szomszéd házban lakom — fűzte
tovább a szót a férfi, mialatt Carmichael kiment a verandára. — Nem
akartam megzavarni az egész ház népét, de hát a hölgy olyan sokáig
szólongatta a kutyáját, annyira hívta, gondoltam, talán tudatnom kell
valakivel...
Kutya . . . volt valami kutya Caroline Emmett beszámolójában, amikor a
kőbányától való menekülését mesélte.
— Megtalálta? — kérdezte Carmichael, s Clive bólintott. Egyszerűen
mondta:
— Nem tudom, akarja-e a hölgy, hogy eltemessem, vagy nem. Az
emberek, a hölgyek olykor különösek, ami a kutyájukat illeti.
— Értem — mondta Carmichael tanácstalanul. S Clive újabb
fejbiccentéssel így szólt:
— Másfelől nem tudom, hogy szeretné-e megnézni? Fél szemmel is elég,
a fejét valaki teljesen bezúzta, szinte ripityára törte. Hogy ki az, aki képes
ilyesmit tenni egy ártatlan kiskutyával?
Vajon ki? — tűnődött hűvösen Carmichael. Lelépett a verandáról, tudta,
hogy Henry Olivér kijött mögötte, s így szólt a gnómszerű archoz:
— Biztos benne, hogy Miss Mayberry kutyája? Hol találta?
— Fönt, a kőbánya közelében. Ma este valahogy semmiképp se tudtam
megnyugodni. Valami izgatottság van itt a levegőben — a szelíd, opálszínű
szempár bocsánatkérően kandikált fel Carmichaelre. — Hallottam, hogy
Miss Mayberry egyre csak hívja, hívja a kutyáját hosszasan, én meg
szeretem az állatokat, és gondolni se szerelek arra, hogy esetleg ott hever
az útszélen, talán megsérült, érti. Aztán fogtam a zseblámpámat, oda-
mentem, s ott volt, csepp kis fehérség, ott egy szikla mögött. Szegény kis
jószág. Odavittem magamhoz, aztán gondoltam, mégiscsak jobb, ha
megkérdem ...
— Ez bizony Dukie — mondta két perccel később Henry Olivér a sűrű
orgonás másik oldalán. Arca az elemlámpa halványan felvillanó kévéjében,
rosszullétről árulkodott. — Te jóisten! Azt hiszem, a legjobb, ha fogom, és
kerítek egy lapátot.
Megkerülve a verandát egy kicsi, fehér foltos, rozsdabarna testet
hozott, és útban a kocsiszín felé, hátrafordult:
— Furcsa Clive-nek ez az éjszakai sétája oda fel. .. — mondta eltűnődve.
— Talán nem — mondta Carmichael, félig-meddig önmagával vitázva. —
Szereti az állatokat, és azon töprengett...
— Lehet, hogy szereti az állatokat — mondta röviden Henry —, de azt
láttam, hogyan rúgott bele ebbe. Nem is egyszer. — Odament a
kocsiszínhez; magára hagyta Carmichaelt, aki csendben rágódott a
hallottakon, majd vonakodva visszatért a házba.
☼

52
— Elnézést — mondta Miss Mayberry mintegy öt perccel később. A szeme
már száraz volt, a hangja határozott, de az arca még mindig mély
bíborszínben izzott a keserű haragtól. — Vénkisasszonyok meg az ő ked-
venceik. Legendás dolgok ezek, ugye? De hát olyan értelmetlen ez... Dukie
öreg volt, foghíjas, még ha akart volna, sem tudott volna senkit
megharapni... No. Mit is mondott, ki volt az a nő?
— Laura White volt a neve. Ápolónő volt - mondta Carmichael. —
Bridgeportban élt.
Arra vagyok kíváncsi, volt-e betege itt az utóbbi időben, vagy valami
szakmai kapcsolat hozta-e ide ... Vissza ...
A szeme sarkából Julie-t figyelte, aki még mindig olyan rezzenéstelenül
ült, hogy Carmichael azt gyanította, visszatartja a lélegzetét. Miss
Mayberry elmélázva ismételgette a nevet, s a fejét rázta.
— Nem ismerős; de attól tartok, ez nem sokat jelent. Ha például fiatal nő
volt, akkor nem is ...
— Ötvenegy éves volt — mondta Carmichael, s leírta, amennyire tudta,
Laura White külsejét. Miss Mayberry másodszor is megrázta a fejét.
Carmichael mintha azt látta volna ebben a mozdulatban, hogy elhessenti
maga elől a halott ápolónő képét, és lelki szemei előtt az öreg kis kopót
látja. Henry Olivér éppen most ássa el a kertben.
Miss Mayberry hirtelen azt mondta:
— Az ápolónő-nyilvántartók persze zárva vannak ilyenkor, de mi lenne,
ha a South Shore Kórházhoz fordulna, vagy az itteni ápolónő-otthonokhoz?
Valamelyik talán útbaigazítást adhatna?
— Igen. Ez jó. Talán — mondta Carmichael és felállt. A fehér
könyvespolc órájára nézett, majd a magáéra.
Húsz perc múlva tizenkettő. Caroline Emmett is az órára nézett, az arca
nyugodt volt, de a szeme rémült. A többieknek is elég rossz lehet ez a
feszült várakozás itt ebben a bezárt szobában — olyan a házuk, mint egy
kivilágított erőd a sötét, esős éjszakában —, de Caroline Emmett... Ő látta,
amint Laura White-ot megölték. És őt látta a nő gyilkosa.
Addig van biztonságban, amíg emberek között van. De ha egyedül
marad ...
A figyelő arcok megfáradtak, elernyedtek. Carmichael halkan
megszólalt:
— Mrs. Olivér — Mrs. Olivér kissé összerándult, és kihúzta magát. —
Nem hiszem, hogy sokra megyünk vele, de talán érdemes volna
megpróbálni...

53
 10.

Az eső halkult, de csak nem akart elállni. A szél időnként belekapott a

felhőkbe, és újult erővel paskolta a cseppeket a járdához, tetőhöz,
ablaküveghez. Az Olivér ház körül a bokrok bólongattak, és csillogtak a
kiszűrődő tompa fényben. Carmichael kiment a kocsijához,
visszakanyarodott a város felé, és meg se állt a szerkesztőség épületéig.
Bement a sötét házba. A kihalt irodahelyiségben leült az íróasztalához,
és az alsó fiókból egy ócska, kopott bőrdobozt szedett elő. Valaha
mandzsettagombok voltak benne, most vaktában beledobált, használaton
kívül került kulcsokkal volt tele. Carmichael kifordította a dobozt, és
hamarosan megtalálta azt a kapukulcsot, amelyiket nem tudott visszaadni
Mrs. Gillnek egy évvel ezelőtt, amikor elköltözött tőle, mert akkor éppen
nem találta meg. Aztán meglett, és ide dobta be. Ezt az egyet
különválasztotta, de a többit is bedobálta a zsebébe, leoltotta a villanyt,
újra bezárta a szerkesztőséget, és visszahajtott Oliverékhez.
Az árnyékok az ablakpárkányokra vetődtek, amint Carmichael elhaladt
a ház előtt, s a hosszúra nyúlt házat a nyugtalanító titokzatosság fokozódó
légkörével vették körül. Carmichael a keskeny úton, amelyiknek másik
oldalát Clive orgonasövénye szegélyezte, az Olivér ház mögé hajtott.
Bent már várták a motorzajt. A hátsó ajtó most kitárult a sötétben
egyetlen percre, ami alatt Caroline Emmett kisurranhatott volna, majd az
ajtó ismét becsukódott. Hangosan csattant az esőfüggöny mögött, a szeles
éjszakában. Carmichael közben kiszállt, kinyitotta kocsija hátsó ajtaját,
majd bevágta, gyorsan visszaült a volánhoz, az első ajtót is becsapta,
visszafordult, és újra a város felé indult — egyedül.
Mintha valami melodrámát játszanának — gondolta —, eltúlzott
pantomim egy nem létező közönség számára. De mégse, hiszen fent a
bányában valahol egy halott nő fekszik, és a kocsiszín mögött Henry Olivér
eltemette a döglött kutyát.
Mi rövidíthetné meg ezt az éjszakát?
Carmichael mintegy két háztömbnyivel Mrs. Gill háza előtt parkolt, és
egy keskeny sikátoron át hátulról közelítette meg a panziót. Átvágott két
hátsóudvaron. Most hirtelen csapódás zaját hallotta egészen közelről a
sötétben. Teste megfeszült, védekezésre készen. Semmi. Valaki kint
felejtette a mosott ruhát a szárítókötélen; ez csapódott most nedvesen
Carmichael arcába. Némán szitkozódva ért Mrs. Gill háza mögé,
megkerülte, felosont a lépcsőn. Óvatosan nyitotta ki kulcsával a kaput, és
vigyázva húzta be maga mögött. Egy pillanatra megállt az előcsarnokban.
Odakint kihalt volt az utca. Két kocsi parkolt a ház közelében, és a
juharfák árnyai susogtak.
Az éjjeli lámpa gyenge fényét szinte elnyelte a tükör alatt álló tál,
rózsaszín és sárga viaszrózsáival. Csak a szőnyeggel borított
lépcsőfokokra vetett egy halvány sugarat.
A harmadik emeleti kilences szoba — Caroline Emmetté. Olyan halkan,
puhán lépdelve, ahogy csak bírt, Carmichael felfelé osont a lépcsőn. Keze
a zsebében, ujjai a kulcskészleten.

54
Ezek az imbolygó árnyékok — gondolta Caroline —, csak ezek ne volnának.
Minden percben úgy érezte, hogy vagy futnia, vagy sírnia kell, és minden
percben újra legyűrte félelmét. Ez a bujkálás valami elől az éjszakában,
valami elől, amit nem láthat, amiről nem tudhatja, hol van — ez a színjáték
... Most, hogy az ablakokat betáblázták, így vakon és fehéren még
komorabbak voltak, mint amikor a nedves üvegen feketén csúszkáltak az
árnyékok. Mintha így észrevétlenül odakúszhatna valami vagy valaki
szorosan, egészen a ház falához, látatlanul várakozva és kémlelve, és
terveket koholva.
A sárga szobában Henry mesteri szakszerűtlenséggel barkácsolgatott
egy ideiglenes ablaktáblát is, ragasztóval és keménypapír lemezekből.
Mrs. Olivér Julie-t tuszkolta a hálószobájába, és azt mondta határozottan:
— Ha aludni nem is tudsz, akkor is pihenhetsz. Nemsokára én is
lefekszem.
Caroline kétségbeesetten kapaszkodott a szemével Lydiába, Lydia
óriási nyugalommal rakta ki az ebédlőasztalra könyveit, füzeteit. Ismét
hozzálátott házifeladataihoz, de még ez a készülődés is, ebben az órában,
röviddel éjfél előtt, valami válságos atmoszférával volt terhes.
— Segíthetek? — Caroline az algebrakönyvet félrelökve, gyorsan egy
elnyűtt Caesart emelt fel. — Elég jó latinos voltam, megpróbálhatnánk
együtt esetleg ...
Akármi legyen is — gondolta Caroline, amint Lydia kellemesen
meglepve bólogatott —, csak valamit csinálhassak; egy félórával talán ez is
közelebb visz a reggelhez, a biztonsághoz . .. Lydia az asztal túlsó végén
ült és sírt. Aztán merően nézett valamit, radírozott. Caroline maga elé
húzta a latin- könyvet, s ugyanolyan buzgalommal szentelte magát a
fordításnak, mint valamikor középiskolás korában. A feladat arra szólította
fel Lydiát, hogy jelentse latinul: A csata harmadik napján, a késő esti
órákban, Caesar egy kis folyó közelében, a mezőn feszíttette ki sátrait.
Miért, miért akart ő annyira felmászni arra a dombra, az utolsó kis
dombnyúlvány volt és . .. Ha nem kapaszkodik fel, nem lát semmit. Nem
látja egy vadidegen erőszakos halálát. Ezt most már soha nem fogja elfe-
lejteni. Ha nem kapaszkodik fel, szép biztonságban lesétálhatott volna
vissza a városba, s nem kellett volna ráakaszkodnia valamiféle
veszedelmes bajt hozó kölöncként Olivérekre.
Most ez a kaparászás, ez a finoman matató zaj az elfedett ablakon?
Persze, biztos a futórózsa a szélben — vagy ahogy leveleiről az ablakra
pereg az eső. Caroline felnézett, és látta, hogy Lydia is az ablakra mered.
Visszahajolt a latinra fordítandó mondat fölé.
Hirtelen kétségbeesett, mert az jutott eszébe, hogy a tönkretett kocsi
körüli felfordulásban meg Carmichael tervei miatt elfelejtették elmondani
a szerkesztőnek, hogy az a magas nő járt itt, az, aki Mrs. Vermilyá- nak
mondta magát, s akiről Lydia határozottan állította, hogy nem Mrs.
Vermilya. A vidám fiatalemberről se szóltak, aki este tíz órakor állított be
azzal, hogy ablaktáblákat akar eladni.
Azt is szerette volna, ha nem látja állandóan Mr. Clive halványkék,
jóindulatú, kissé fátyolos szemét, miközben maga elé mered a vonalozott
papírlapra.
Caroline azon merengett, hogy melyikük is lehetett az, aki végül is
valahová begyömöszölte hosszú, gumiszerű esőkabátját valami

55
rejtekhelyre vagy hasadékba odakint, ebben a nedves áprilisi éjszakában.

Mrs. Gill viktoriánus házának legfelső emeletén Carmichael végül is úgy

döntött, hogy ha ő lenne Caroline Emmett, körülbelül tizenöt percen belül
leoltaná a villanyát.
Könnyen bejutott a szobába. A zár simán engedett — ahogy gondolta is.
Egy régi, ki tudja, miféle ajtóhoz tartozó kulcsot feszített bele, megemelte,
oldalról megnyomta egy kicsit, és a zár csusszanva kinyílt. A kilences
szoba ablaka a ház oldalára nézett. Ha valaki az utcáról felnéz,
mindenképpen észre kell vennie a kivilágított négyszöget az éjszakai
sötétségben — még ha a ház előtt áll is.
Tizenöt perc. Ez körülbelül elegendő idő arra, hogy egy fáradt és
megriadt fiatal nő gyorsan fogat mosson, megmossa az arcát, bezárja az
ajtaját, és ágyba bújjon. És arra is elég, hogy valaki, aki az Olivér házat fi-
gyelte, és tudta, hogy onnan Caroline-nak Mrs. Gill panziójába kell
megtérnie — átvágjon a réten, a vasúti síneken, a hátsó udvarok
nyúlfarmjain, és még idejében meglássa a magányos fényt a panzió
legfelső emeletén.
Carmichael fészkelődve keresett valami kényelmes helyzetet az
alacsony, ócska karosszékben. Mintha valami csonka manó számára
tervezték volna.. . Nekikészült a várakozásnak.
Ágy, éjjeliszekrény, az ágy előtt szőnyeg. Fiókos szekrény. A komód
tetején odahajított rózsavörös sál, Caroline Emmett biztos felpróbálta,
mielőtt útnak indult, de aztán mégsem tetszett neki. A kesztyű is ott hever
mellette, világos disznóbőr; meg egy karkötő sápadtarany abroncsa...
Carmichael azon kapta magát, hogy ásítozik. Ijedten préselte magát
egyenesebbre a kicsi, merev székben. Az órájára nézett, és leoltotta a
villanyt. A szoba tiszta, sötét kis kockává változott. Mintha meghitt percek
után maradt volna így. Az eget az esőfelhők fedték el, az utcai lámpa fénye
nem hatolt el idáig. Carmichael Caroline Emmett arcát idézte, de
váratlanul Laura White jelent meg emlékezetében, hogy megossza vele a
sötétséget.
Laura White ápolónő volt. Ápolónők furcsa dolgokat tudnak meg,
belelátnak a családokba, rokonokat ismernek meg, hozzátartozókat, akik
nem igazán kívánják szeretteik felépülését. Esetleg abban segítenek a be-
tegnek, hogy ne váljon hivatásos rokkanttá, aki a családján élősködik ...
Röviden: ahány diszkrét titok, annyi lehetőség a zsarolásra. De furcsa
fajtája volna a zsarolásnak az, amelyik ilyen hirtelen lobban fel. — Éppen,
amikor Laura White kijött a kórházból, és ...
Zsarolás — ez valahogy nem egyezett ennek a nőnek a jellemével.
Derűsen beismerte, hogy a csaknem végzetes balesetről ő tehetett, „az én
gondatlanságom . . Hát akkor mi ez? Kihez fűzte Laura White-ot olyan
szoros kötelék, amelyet gyilkossággal kellett elvágni. És éppen itt,
Wicklowban?
Valami meghatározhatatlan módon Carmichael úgy látta, hogy az ügy a
balesettel kezdődött. De hát ez zsákutca. Hiszen az eset olyan korrekt...
Kivéve — villant fel Carmichael agyában —, kivéve azt a pontot, hogy
Laura White nem halt meg, amint várták. Ott ült Caroline Emmett

56
szobájának néma sötétségében, és erre gondolt. Nem halt meg, pedig .'..
Például: valaki, aki tudomást szerzett a balesetről, meg volt győződve róla,
hogy Laura White meg fog halni. Hetek teltek el. És mégse halt meg.
Három hónappal később mosolyogva vett búcsút a kórháztól ...
Carmichael nem tudta, hogy mikor ébredt rá, de egyszer csak
észrevette, hogy már egy idő óta szinte biztos benne: hiába üldögél itt.
Csapdája kudarcot vallott. Teljesen belemerült abba a töprengésbe, hogy
mit is jelenthetett Laura White váratlan felépülése annak, aki azután
megölte őt. De most hirtelen felfedezte, hogy az üldögélés ebben a
pattanásig feszült éjszakában elernyeszti. Már nem is vár senkit, azt se
tudja, mennyi idő telt el, csak egészen jól érzi magát Caroline Emmett
könnyedén szétszórt hintőporának enyhe illatában.
Hát senki se figyeli az Olivér házat? Vagy, ami még valószínűbb:
Carmichael távozása és gyors visszatérése túlon-túl megrendezett dolog
volt, és az illető tudja, hogy Caroline Emmett nem jött el? Carmichael
felemelkedett, kinyitotta, majd zajtalanul újra becsukta a kilences szoba
ajtaját maga mögött. És most hirtelen szemtől szembe találta magát egy
újabb ötlettel, ami eddig nem jutott eszébe. Elégedett volt.

A lépcsőház második emeleti pihenője díszesebben volt berendezve, mint a

harmadik. Faragott szék állt itt az éjjeli lámpa kis asztalkáján, egy vázában
eukaliptusz, az ablakon függöny és — ki tudja, miért — egy hatalmas dob.
Carmichael úgy gondolta, hogy teljes csöndben ért le idáig. De most kinyílt
egy ajtó. s idősebb, reszketeg női hang szólt ki:
— Maga az, Mrs. Gill? — s utána még bizonytalanabbul: — Mrs.
Partridge? ...
Carmichael meglapult a homályban, és legyűrte azt a kísértését, hogy
válaszképpen egy hatalmasat üssön a dobra. Kis idő múlva az ajtót —
bizonytalanul, kevéssé meggyőződve arról, hogy senki se jár kint — be-
csukták. Pech. Várnia kell. Szinte biztos, hogy a nő ott áll benn az ajtó
mellett, és fülel.
Carmichael várt. Hamarosan lépéseket hallott, a nő megunta a
hallgatózást. Kis idő múlva kinyitotta a vízcsapot az ódon mosdó felett.
Szerencsére a szomszéd szoba lakója már a félig süket Mr. Sirnms volt.
Biztosan rég alszik. Carmichael csendesen felsétált a négyes szobáig, s
nekilátott a zárnak olyan finoman, ahogyan csak bírt. De a kulcsok
kellemetlenül karcolták a fémzár lapjait. Carmichael minden pillanatban
azt várta, hogy segélykiáltást hall a lépcső felől. A hatodik kulcs végre
simán, selymes puhasággal fordult meg a zárban. Belépett Laura White
szobájába.
Meggyújtotta a villanyt. Tudta, hogy a nő halála után már jártak itt,
mégis feszült várakozással nézett körül.
Első szempillantásra ez a szoba is éppolyan semmitmondó volt, mint
Caroline Emmetté. A különbség talán csak annyi, hogy Laura White
megszokta a rendet. Nem hagyott maga u tán illatosított
hintőpornyomokat, sem odahajított sálat. De ugyanaz az ágy, ugyanazzal a
fehér takaróval, ugyanaz a rojtos szőnyeg, ugyanaz a komód, ugyanaz a
szék. A széken egy kis bőrönd; fedele alól rendetlenül kandikál ki az

57
összehajtogatott, odacsípett fehérnemű.
Kellemetlen látvány. Egyébként minden olyan katonás pontossággal
elrendezve hever itt a komódon: a fésű, a kefe, az összehajtogatott
zsebkendők.
A gyilkos ugyancsak siethetett, ha még arra se vett időt, hogy rendesen
visszagyömöszölje a kiálló ruhadarabokat. Carmichael felemelte a bőrönd
fedelét, és megnézte az igénytelen, kék hálóinget. Fehér vállszegélye
takarosán vasalt, de nyilvánvalóan foltozott. Mellette villogó fémsütővas,
egy fehér ujjatlan mellény ... az alja plisszírozott. A plisszé-sor most épp
gyűrött volt, ezt becsípte a bőrönd fedele. A mellény is foltozott. Nem
olyan nő ruhái, aki vidáman él zsarolásaiból. Ezt a ruhatárat nyilvánvalóan
egyetlen napra hozták. De ezt a napot már nem érhette meg Laura White.
Kellemetlen, ízetlen dolog ez, itt álldogálni ebben a szobában,
belekémlelni egy lezárt élet utolsó tartozékaiba. Rámeredni ezekre a
holmikra személytelenül és könyörtelenül. Nemrégen még egy nő
gondozta, mosta és vasalta ezeket, közvetlenül a bőrén hordta ... Ez a nő
most halott. Újra hallotta magában Caroline Emmett szavait; képtelen volt
kételkedni benne, és átérezte a lány iszonyatát és rémületét. Látta a
kőbányában a lábnyomokat és a páratlan cipőt. Nincs mese — gondolta
Carmichael —, ez a nő, akit egy szikladarabbal újra meg újra fejbe ütöttek,
mert biztos, hogy egy darab nehéz kő lehetett az, amelyért a másik ember
lekuporodott, ez a nő halott. Nem jött vissza ide, a szobájába, nem járt a
rendőrségen, nem kereste fel az orvost. — Halott.
Itt most, ebben a szobában, az összehajtogatott ruhák és az érintetlen
ágy mellett halála még sokkal biztosabbnak és sokkal iszonyatosabbnak
látszott. Itt aludt volna ma éjjel, ebben az ágyban. Carmichael összeszedte
magát, s leküzdve ellenállását, odament a ruhásszekrényhez. Azt hitte,
hogy üres szekrényt, üres vállfákat talál, hiszen a nő csak egy kicsi táskát
hozott, és megérkezése után szinte azonnal el is ment. De nem. Egy ruha
lógott a szekrényben, valamikor úgy látszik volt ideje rá, hogy
kicsomagoljon. Becsben tarthatta a holmiját. Gondosan volt a vállfára
akasztva, ráncai kisimítva. Ruha? Carmichael arra gondolt, hogy biztos
valami büszkébb neve volt az áruházban, ahol Laura White vehette.
Kagylószínű volt a lámpafényben. Itt is egy lelkiismeretesen megstoppolt
folt a fodor csipkés szélén. Halvány, de határozottan kivehető foltozás.
Laura White valószínűleg nem különösebb alkalmakra hozta. Talán afféle
otthoni viselete volt, s az útra is azért hozta magával, hogy itthon majd
felvegye. Volt valami derűs és házias a tiszta kis ruhában. Bár most üresen
és elárvultan lógott, mintha nem a helyén volna, mint egy lepke a
rovargyűjtőben — gondolta Carmichael.
Ruha vagy nem ruha — zsebe volt. Igaz, nem valami jól használható,
négyszögletű zseb, hasított nyílással, hanem csak egy szemérmes kis
halványrózsaszín tölcsér a tetején, csipkével beszegve. Ez volt az egyetlen
zseb, amit Carmichael talált ebben a szobában. Elképzelhető, hogy ezt
nem kutatták át. Két ujját a zsebecskébe csúsztatta.
A ruha, ahogy ott függött és most meglebbent, olyan volt, mint a
meggyilkolt középkorú ápolónő méla hasonmása. Carmichael
meghökkenve figyelte, de még jobban meglepte, hogy tényleg talált
valamit a zsebben: újságpapír darabkát. Átfutotta. Meglepetése
fokozódott.

58
 11.

Az újságból kitépett aprócska hírt Carmichael kétszer is elolvasta.

Április 15. Weymouth, Massachusetts. Tehát tegnapi. A szöveg: A
weymouthi rendőrség ma fejezte be a vizsgálatot a South Shore-i Mrs.
Ellen Trent tragikus öngyilkossága ügyében. Megállapították, hogy a köz-
tiszteletben álló hitves és anya — James Hamilton Trent harmincéves
felesége; Terrace Drive 128 — a férje tulajdonát képező 32-es revolverrel
oltotta ki életét tizenöt perccel azután, hogy Mr. Trentet és hároméves
kislányukat látogatóba küldte férjezett nővéréhez. Holttestét a nem sokkal
ezután érkező bejárónő fedezte fel...
Nevek és címek következtek: a férjezett nővér, a bejárónő neve, címe
stb. Az eset egy héttel ezelőtt történt. A hír nagyon pontos és részletes
volt; a rendőrség az orvosszakértő leletével is kiegészítette jelentését. A
dolog egyértelmű: öngyilkosság. Nyilvánvaló.. De ugyanilyen világos, hogy
valamilyen szempontból fontos volt Laura White számára. Kitépte az
újságból a sztorit, begyűrte az éppen rajta levő ruhája zsebébe, majd
becsomagolta, és magával vitte a wicklowi vonatra.
Ebből az következik, hogy Laura White személyesen ismerte Trentéket,
sőt... — Carmichael erőfeszítést tett rá, hogy megőrizze józan
tárgyilagosságát, mert hirtelen izgatottá vált, felpezsdült. Nézzük csak:
Laura White ápolónő volt. Tíz az egyhez, hogy valaki a családból a
páciense lehetett. Valaha...
Beszélnie kellene a kórházakkal. De ahhoz — ebben az éjszakai órában
— Trunz-ra van szüksége. Carmichael zsebre vágta az újságfecnit,
leoltotta a villanyt, becsukta és ismét kulcsra zárta Laura White
szobájának ajtaját. Leosont a lépcsőn, és elhagyta az alvó házat. Az eső
csendesedett. Az utcán csak a juharfák imbolygó árnyai látszottak, meg
egy parkoló kocsi.
Két kocsi állt itt, amikor belépett Mrs. Gill házába ...
Tehát azóta valaki beült az egyikbe és elhajtott — állapította meg
Carmichael, és rendkívül ingerültté vált attól, hogy olyan feszültek az
idegei. De továbbra is ezen tűnődött, miközben vonakodva a rendőrőrszo-
bára indult.
☼

— Á! Mr. Carmichael személyesen — mondta Trunz kedélyeskedve. Az

éjszaka végül is tűrhető nyugalomban telt el, s már egy órácska sincs
hátra, és ő hazamehet. — Bök-
je már ki, mi a baj? Nem sikerült megtalálni a hullát?
— Nem. De meg tudom adni a nevét, a korát és a címét az illetőnek, aki
annak a cipőnek a párját viselte.
— Megint az a cipő —: mondta Trunz, s nyomban keserű lett. Most, hogy
Merriman rendőrfőnökkel semmiképp nem léphetett kapcsolatba, még
kellemetlenebből érintette, hogy esetleg felborítják a még hátralevő
rövidke időre az éjszakai őrszolgálat rutinos rendjét és nyugalmát.
Összehúzta a szemét, és amennyire tőle telt, ravaszül és elgondolkodva
mondta: — Tudja, ha nem ismerném ilyen jól magát, hát azt mondanám,
van valami furcsa abban, hogy ennyit foglalkozik ezzel a nővel, megtalálja

59
azt a cipőt, meg minden. Azt mondanám, úgy fest a dolog, mintha maga
várta volna ezt a nőt.
Kis szünet. Carmichael ajkához emelte, majd ismét kivette szájából a
cigarettáját, és áthatóan nézte Trunzot.
— Maga soha nem hitte el nekem, Trunz, hogy találomra szúrtam ki ezt a
várost. Hát igaza van, nem találomra jöttem ide. És ha voltak is köztünk
nézeteltérések, azt hiszem, megtisztelhetem a bizalmammal.
Trunz izgatottan mormogott.
Carmichael folytatta:
— Hát igen, a legidősebb nővéremről van szó. Tudja, a szüleim
meghaltak, amikor mi még egész kicsi gyerekek voltunk, és ez a nővérem
vette kezébe a ház vezetését. Bár ismerhette volna őt Trunz! Kilencen
voltunk, s ő valamennyiünknek apja meg anyja lett, jóllehet ő maga is
kölyök volt még. Majd egy napon, úgy emlékszem, a középiskola első
osztályába járt, egyik reggel elment ... és nem jött vissza. Egyik nap telt a
másik után, és semmi hír róla, egy hang se. És teltek a hetek, a hónapok és
aztán az évek . . .
Trunz gondterhelt elragadtatással bámult Carmichaelre. Úgy érezte,
most kinyitotta a Pandora szelencéjét. Végül esetlenül azt motyogta:
— És? és? mi történt?
— És aztán... soha nem hallanunk többé róla — mondta Carmichael
véget vetve a mesének, és előrehajolt az asztal fölött. Nem törődött azzal,
hogy Trunz arcán a felderengő érdeklődés helyét a kirobbanni készülő düh
foglalta el. Carmichael elszánt volt most és józan. Emlékezetében ott
lengedezett a szomorkás, rózsaszín sifonruha, amit Laura White utoljára
akasztott fel életében, és mindig újra felbukkant benne az Olivér ház képe,
az Olivér házé, ahonnan kizárták az erőszakot, de belézárták a félelmet.
Most Carmichael is dühös volt.
— Akár tetszik magának, akár nem, egy gyilkosság került a kezére,
Trunz. És ez nem az én passzióm, nem az én magánötletem, én egyszerűen
csak rábukkantam. De itt süllyedjek el, ha csak ácsorgok itt, és figyelem,
mikor történik meg még egy másik is.
Elmondta Trunznak, hogyan tették használhatatlanná Oliverék kocsiját.
Tömör riporteri stílusban közölte, amit megtudott Laura White-ról.
Elhallgatta, hogy másodszor is járt Mrs. Gillnél, nem szólt kutatásairól sem
a halott nő szobájában. A betörés — ez túlzottan mellbe vágná most
Trunzot. De így viszont az újsághírt nem tudja felhasználni reggelig,
hacsak nem ...
Trunz elmagyarázta, hogy az ügyeletes kocsit valami diszkrét ügy
tartóztatja Észak-Wicklowban, de a hívást továbbították a szomszédos
rendőrőrsre, és — Trunz az órájára nézett — azoknak perceken belül ott
kell most már lenniük az Olivér házban. Carmichael halk hangon sorolta
fel a tényeket, és ez a meggyőző lista még Trunzot is arra kényszerítette,
hogy vonakodva bár, de maga elé húzza a telefonkönyvet, és telefonálgatni
kezdjen a környék kórházaiba.
Az őrszoba sárga fénye lassan megkékült a cigarettafüsttől, az eső
dobolt csak bele a hosszú, várakozó csendbe. Hajnali egy óra harmincöt
perc. Egy ápolónő nevét keresik a kórházi dossziékban, többnyire már
használaton kívüli jegyzékekben. Ez bizony lassan megy. Carmichael
hosszú léptekkel rótta a szobát. Némi elismerés ébredt benne Trunz iránt.

60
Amennyire megtapadt eddig a makacs, csökönyös ellenállásban — abban,
hogy „nem történt semmi” —, ugyanannyira beletapadt most ebbe a
feladatba.
— Igen, madame, tudom, hogy késő van, de rendőri ügyről van szó ...
Laura White ... nem, W-h-i-t-e . . . Elnézést, főnővér, hogy zavarom, de azt
akarom kideríteni, hogy alkalmazott-e a szanatóriumuk valaha is egy
ápolónőt, akinek neve . . .
Szerencsére ezek többnyire kis kórházak voltak. Az ápolónői névsorok
viszonylag rövidek. Két óra körül Trunz felélénkült. Nyersen odaintette
Carmichaelt, és jegyzeteket készített. Nem hivatalos információkat kapott,
hanem az egyik ügyeletes nővér a lista átnézése után megjegyezte, hogy itt
ugyan a neve nem szerepel, de ő ismerte Laura White-ot. Egy időben
együtt dolgozott vele. Laura White a Traverton Házban volt ápolónő. Ez
egy kis magánszanatórium, fele úton Boston és Wicklow között. Laura
White 1950 késő tavaszáig dolgozott ott. Ekkor nyugalomba vonult, és
ettől kezdve csak privát eseteket vállalt. Nem. Amennyire ő tudja, sohasem
volt férjnél, bár ezután megszakadt közöttük a kapcsolat.
Carmichael odament a másik telefonhoz, és a Traverton Házat hívta.
Közben a vállán át figyelte, hogy Trunz még miről beszél.
Carmichael feszülten várta a kapcsolást. Nem tudta pontosan, mit vár.
Meglepte a telefonközpont rövid válasza:
— Ez a szám ki van kapcsolva.
Hát eddig lehet eljutni Laura White kioltott életének különös, visszafelé
vezető útján? Csalódott volt és kimerült. Kezébe ejtette a fejét, és szeretett
volna egy ideig egyáltalán semmire sem gondolni. A kicsi, félhold alakú
seb a halántékán halványan, de világosan látszott széttárt ujjai között.
Trunznak egy brocktoni bankrablás tettesének személyleírása jutott az
eszébe, és hirtelen reménykedve összehúzta a szemét, kinyitotta a száját,
majd újra becsukta. Carmi- chael észrevette ezt a reménykedő vizsla- tást,
talpra állt és zordan mondta:
— Akárki volt, Trunz, nem én voltam.
Kilépett az őrszobáról az alvó éjszakába.

Hajnali két óra. Holt idő — a legholtabb mind között. Meredt csönd, sehol
senki. Egyetlen lépés se visszhangzik az utcán. Egyetlen madár se
csicsereg. Sehol sincs egyetlen kivilágított ablak. Kívül, túl a városon,
biztosan szól a tücskök titokzatos mocsári dala, s alkalmasint egy-egy
levelibéka éles hangja is felhangzik, de a főutcán, amerre Carmichael
elhajtott, csak élettelen áruházi ablakok, takarékosan elhelyezett utcai
lámpák, alattuk üres járda dereng — és saját motorjának túl erős,
visszhangzó zaja.
A Star főszerkesztő-helyettese, a kövér ifjú Morton nagyon kicsi,
nagyon öreg házacskában lakott, kinn, a város peremén. Mortonnak szinte
nőies emlékezőtehetsége volt. Hallatlan élénken és élesen maradt meg
benne minden haszontalan részlet, kósza hír, pletykafoszlány. Minden
kérdésemnek örülni fog — gondolta Carmichael —, szinte szívességet
teszek neki, ha most felzavarom ezzel. Erélyesen nyomta meg Morton
kapucsengőjét, és irgalmatlanul, kitartóan csengetett.

61
 Tényleg szívélyesen fogadták. Az első emeleten még égett a lámpa;
most nyomban erősebb fény villant, és nyílt az ajtó. Morton állt ott,
könyvvel a kezében. Könnyű selyemköntöse alól flanell pizsamanadrág
bukkant elő. A legkomolyabban mondta Carmichael színlelt
mentegetőzésére:
— Dehogy! Nem számít, úgyis olvastam. Újraértékelem Joyce-t.
Kerüljön beljebb.
A nappali szoba Morton mögött: alacsony ablakok, fehér ablaktáblák,
piros-fehér nyomott kartontapéta. Morton szemmel láthatóan örömmel
bélelte a fészkét. Saját keze munkájával alakított át öreg sárgaréz kö-
pőcsészéket — lámpává; borotválkozó tálkákra enyhén borzongató
jeleneteket festett, és borostyánt futtatott fel az ablakokra és a
kandallópárkányra. A kandalló előtt egy régi szánkó darabkája állt, rajta
fényes párnák halomban.
Carmichael gyors pillantással mérte fel a szobát, és arra gondolt, hogy
abból a pénzből, amit Morton a Sfartól húz, biztosan nem futja minderre;
de mintha volna itt emlékezete szerint néhány szenilis nagynéni.
Carmichael kissé feszélyezetten érezte magát Morton házában; a
szerkesztőségben Morton buzgott, nyüzsgött, ügyeskedett, és mindig
terhére volt ezzel a nagy buzgalmával. Itt a saját környezetében viszont
méla bámészkodásában volt az ereje.
— Megkínálhatom valamivel? Kávé vagy ital?
Carmichael azt mondta, hogy szívesebben fogadna egy italt, ha épp
kéznél van, s egyszer csak ráébredt, hogy iszonyatosan fáradt.
Az ital jó erős volt — és jólesett. Mire elszopogatta, el is mondta
Mortonnak röviden az este történetét. Azzal kezdte, hogy mit látott a
ködben Caroline Emmett. És eljutott egészen Trunz telefonjaiig.
Morfon ámultán figyelt, eleinte mintha hinni se akarta volna az egészet.
Aztán rövid fecsegés után sikerült kikotornia terebélyes emlékezetéből
mindazt, amit a Traverton Házról tudott, öreg, georgiánus kastély,
mintegy nyolc mérföldnyire Wicklowtól északra. Az 1940-es évek végén
átalakították magánszanatóriummá. Néhány jómódú beteget gondoztak
itt, általában valódi vagy képzelt neurózissal kerültek be, és alkalmi
idegösszeomlással.
Hát ez elég jámboran hangzik — gondolta Carmichael —, és figyelte a
borostyánt az egyik széles ablakpárkányon, amint lustán mozdul, ahogy
kint felerősödik a szél. Hacsak a neurózis meg az idegösszeomlás nem
takar valami mást
Morton beszélt:
— Körülbelül három éve, hogy bezárt. Túl extra ezeknek a
fafejeknek.
Carmichael gondolatai szertekószáltak, de most kiszólt a saját
tűnődéseiből:
— Volt valami gyanús hírverés körülötte?.
— Én soha nem hallottam semmit.
Morfon szánakozó hangon beszélt, de éber, szürkés szeme most
összeszűkült. Carmichael adott neki egy-két percet arra, hogy megjárassa
ezt az újabb kérdést emlékezetének labirintusában — aztán megmutatta a
kitépett újsághírt, amit Laura White ruhájának zsebében talált.
Ezen a ponton Morton teljes tájékozatlanságot árult él. Azon a tényen

62
kívül, hogy James Hamilton Trent a jótékonysági alap helyi igazgatója,
semmit nem tudott a családról. Hát ennek nem volt válami szenzációs
jelentősége. Carmichael felállt, és megint szorongatva érezte magát. Az
éjszaka rövidülőben, és az idő szalad. A napvilág a biztonságot hozza
Caroline Emmett számára, mert Laura White holttestének felfedezésével a
törvény egész mechanizmusa mozgásba lendül, s a lány védelmet kap. De
a nappal még majd háromórányira van.
Hagyja sorsára? Győzze meg magát, hogy az Olivér ház zárainak és
reteszeinek biztonságos sáncai mögé nem hatolhatnak be telefontrükkök
vagy más fortélyos ürügyek, hogy kicsalják Caroline Emmettet, hogy aztán
felszívja őt a várakozó sötétség? Igazából ez nem az ő dolga, s már eddig is
mindent megtett, amit csak tehetett. Mit csináljon. még? De mintha egy
pokolgép heverne valahol, egy fel nem robbant akna vagy bomba, elrejtve,
robbanásra és ülésre készen. Csak az teheti ártalmatlanná, aki kellő
szakértelemmel, a megfelelő szögből tudja megközelíteni.
Mit csináljon? Ha odébbáll, sorsára hagyja Caroline Emmettet. Ha
tényleg felrobban az a bomba, és megöli a lányt, akkor egyszerre világossá
lesz az ő felelőssége, gondolta. Carmichael felelősségnek nevezte logikai
megfontolásból, de minden elemzés nélkül is tudta, hogy valami mélyebb
dologról van itt szó.
Vette a kalapját, és Morton is felállt. Szürkés szemével üresen és
buzgón nézett főnökére. Most hirtelen, bizonyos megkönnyebbüléssel,
mintha hosszas erőfeszítés után végre célba jutott volna, azt mondta:
— Úgy tudom, volt ott valami... Miért nem kérdi meg a barátait,
Oliveréket, a Traverton Ház felől?
Carmichael letette a kalapját és várt. Nem volt ínyére a Morton
hangjából áradó, tisztelettel vegyes rosszindulat. Éppen most, amikor
nincs abban a helyzetben, hogy visz- szautasíthassa.
— Az egyik lányuk ott volt, úgy tudom, nem is olyan régen — folytatta
Morton. — Soha nem jut eszembe a neve... A . . . az a férjes asszony ...

63
 12.

Az eső csendesen kopogott az Olivér ház körül. Buborékot pattintott a

járda kövén, bólogató, lassú táncra indította az akantuszt a nappali
elfüggönyözött ablakaival szemben. Odabent Caroline Emmett a dívány
sarkába kuporodva üldögélt, ölében képeslap. Épp annál a cikknél volt
nyitva, amelyik arra buzdította, hogy építsen ő is madárházat. Vele
szemben Miss Mayberry ült egy mély karosszékben, és szaporán
öltögetett.
Caroline nem nézte már az órát. Minden perc tízet tett ki. Bár
Carmichael távozása után vagy egy órával mintha apadni kezdett volna a
veszély a ház körül. Olyan ez — gondolta a lány —, mint valami mérhető
jelenség. Mintha valami dagály fenyegetné a házat azzal, hogy továbbárad,
és ide is becsap. Most mintha visszahúzódott volna. Azért volt ez így, azért
érezte így Caroline, mert olyan kétségbeesetten akart hinni benne, hogy
talán új célpontra irányult a halálosan feszült figyelem? Carmichaelre,
Caroline szobájában, Mrs. Gillnél?
Akárhogy volt is, nem Caroline volt az egyetlen, aki valami
enyhülésfélét érzett.
Lydia fellázadt és aludni tért. Kicsi szobája a Julie-jére nyílt. Hamarosan a
világos csík is kialudt Julié ajtaja alatt. Trunz telefonált, és közölte, hogy az
ügyeletes kocsi most már bármelyik percben megérkezhet. Mrs. Olivér
rábeszélően adta oda Carolinenak a képeslapot, azután kihívta Henryt a
konyhába, hogy segítsen neki reggelihez való kávét keresni. A felső
polcokon kutattak. Időnként a mormogásuk is behallatszott, ebből
kiderült, hogy találtak egy ígéretes konzervdobozt, de kárpitszegek voltak
benne kávé helyett.
Caroline most már az összes vágásokat, karcolásokat, horzsolásokat és
zúzódásokat érezte a testén. Kissé megdagadtak a sérülései. Ügy érezte
magát, mintha megkorbácsolták volna. Egyszerre motoszkáló nesz
hallatszott valahonnan a csöndből. Az örömteli nyugalom burája erre
elpattant. Caroline derekát megfeszítve ült fel, és feszülten figyelt.
— Madarak — mondta kurtán Miss Mayberry. — A kéményekben
fészkelődnek.
— Ó — mondta zavartan Caroline, s újra elernyedt. A tompa hangú,
pelyhes csapkodás visszavitte gondolatait az ölében heverő képeslaphoz.
Lehajtotta a fejét, és megpróbálta alaposan áttanulmányozni azt a
részletes listát, ami a madárház építéséhez szükséges kellékeket és
tudnivalókat sorolta fel. De minek kell ház a madaraknak? Évszázadokon
át éltek boldogan a fészkeikben.
Caroline mindig is azt gondolta, hogy a madarak titokban utálják és
megvetik a madárházakat.
Vele szemben ott ült Miss Mayberry, és maga elé mormolta:
— Laura White ... — és kitartóan nézte, nézte a szőnyeget. — Mindig
újra azt érzem, hogy valahonnan ismerős nekem ez a név, valamit mond
nekem. De nem tudom, honnan, nem tudom, mit mond.
Tűnődőn húzta a szót. Caroline abbahagyta a képeslap
tanulmányozását, és merészen megszólalt:
— Miss Mayberry! Mi történt Mr. Clive feleségével meg a fiukkal?
— Clive? — ismételgette az ápolónő, és szemmel láthatóan

64
meglepődött a hirtelen témaváltáson. — Mr. Clive? Itt, a szomszéd, ugye,
őt gondolja? Hát én úgy tudom, a fia egy autókarambolban halt meg, azt
hiszem, éppen húszéves volt. Összeütközött a kocsijával. Vakáción volt
itthon éppen, hazajött a kollégiumból... azt mondják, ivott. Halála után
néhány héttel aztán az anyja öngyilkosságot követett el. Abban az időben
orvosi kezelés alatt állt, gyenge volt, gondolom, túl sok volt neki ez az ügy.
Mindez öt vagy hat éve lehetett, azt hiszem.
Caroline visszagondolt az özvegy ember jóságos barna arcára, szelíd,
figyelő szemére. Bármilyen nevetséges, ez a szempár riasztotta őt
— Milyen szörnyű — mondta Caroline. — És hogyan lett. ..
— Patkányméreg — felelte tömören Miss Mayberry, és újra nekilátott
a varrásnak. — Mit tud egy civil a mérgekről! Borzalmas dolog volt. Én
nem laktam itt akkoriban, nem is ismertem őket, de azt mesélik, hogy
szegény Mr. Clive kis híján az eszét vesztette. — Kicsit hallgatott, azután
még vonakodva hozzáfűzte: — A fiú az asszonyé volt, előző házasságából
való gyerek. De úgy tudom, hogy Mr. Clive is majomszeretettel csüggött
rajta.
Patkányméreg. Egy fiatal fiú holtan egy roncshalmazban. ,A
barátságos, kékre festett
szoba mintha hirtelen összeszűkült volna, és fojtogatná. Megtelt ezekkel a
szörnyű árnyakkal.
— Talán már kinyithatnánk az ablakot! — mondta hirtelen Caroline.
Miss Mayberry egyetértett.
— Rossz itt a levegő — mondta, és enyhe undorral nézett a
hamutartóra Caroline mellett. — S meglehetősen füstös. De — tekintetét
idegesen emelte az ablakra, majd szeme az ajtó felé rebbent — az
ebédlőben, ott talán jobb lenne, nem gondolja?
Ebben megegyeztek. Átmentek az ebédlőbe. Csak egyetlen lámpa égett
a pohárszék felett. Fénye lágyan világította meg a tapéta elmosódott
mintáit, sötéten megcsillogtatta az asztal felületét, és egy tompa fényű
sávon a rojtos szőnyeget is megvilágította. A hatalmas kandalló hűvösen és
sötéten ásított.
A lámpa fénye nem érte el a tálalóval átellenben levő ablakokat. Ezek a
ház előtti pázsitra néztek és a verandára. Caroline félig felhúzta az egyik
rolót, s készült, hogy kinyissa az ablakot. De eszébe jutott, hogy ez nem az
ő háza, és hogy Oliveréket is meg kellene kérdeznie. A futórózsa vizesen,
feketén csillogott, pontosan a párkány alatt. Most Mrs. Olivér diadalmas
hangja hallatszott a konyhából:
— Itt van, ni! Tudtam, hogy van még valahol!— s Caroline, amint
kicsit kihajolt, bámult kifelé az ablakon, váratlanul megpillantott valamit a
sötétben. Hirtelen megremegett, és zihálva kapkodta a levegőt.
Mögötte Miss Mayberry szólalt meg:
— Megakadt? Várjon csak, majd segítek.
— Nem, ne — mondta Caroline, s az éles, indulatos hangban nem
ismert a magáéra. Szerette volna az ablakot becsapni, és egyetlen
rántással visszaereszteni a rolót a párkányra. De csak tovább bámult.
Rémületénél erősebb volt az a csüggeteg bűvölet, amellyel a bejárati
ajtóra nézett. Az ajtó kilincsén ott himbálózott csúfondárosan, mint egy
névjegy, kis irattartó zsebkönyve, amit elvesztett valahol, amikor
fejvesztetten menekült a kőbányából.

65
 ☼

Az ügyeletes kocsi húsz perccel kettő előtt megérkezett. Caroline azonnal

visszaszerezte a noteszét. Nem azért, hogy a tartalmát megvizsgálja —
pontosan olyan üres volt. amilyennek várta —, hanem csak mert nem bírta
elviselni, hogy ott függjön integetve az éjszakában, mint egy diadalmi
jelvény, nyílt gúnyolódás. „Elmentél, mi? Ö, de én jobban tudom,
tudom, hogy még itt vagy!”
Biztos, hogy így van, biztos, hogy itt van. Hiszen a gyilkos nem tudja,
hogy ő, Caroline nem látta az arcát a hirtelen felvillanó fényben. Ö azt
hiszi, hogy itt olyan valaki van, aki, ha megpillantja, rámutat, és így szól:
Ez az, akit láttam, ez az illető ...
A két rendőr esőkabátban biztatóan hallgatta metszőén nyugodt
beszámolóját az este történtekről, mialatt egyikük jegyzeteket készített. S
végül azt mondta:
— Tehát az itteni cím — s. felírta. Azután: — A kóbor eb pedig ...
Kóbor. Micsoda primitív szó — gondolta Caroline, szörnyű. S abban a
szempillantásban Mrs. Olivér hamuszínű arccal, dühösen rávágta:
— Nem volt kóbor kutya. Mondtuk magának ...
— Biztos úr! — mondta Miss Mayberry kategorikusan. — A
kutyámat...
Julié hálószobájában felkattant a villany.
— Egy pillanat — mondta engesztelőén Henry. — Legyünk
mindannyian ...
— ... és most meg ez a notesz — mondta Mrs. Olivér magánkívül a
benne ágaskodó dühtől —, most meg ez bukkan itt fel a kilincsen az
éjszaka közepén ...
— ... szándékosan megölték — mondta Miss Mayberry továbbra is
ugyanolyan határozottan.
Caroline úgy érezte, hogy egészen kisgyerekesen elsírja magát vagy
felsikolt. Hirtelen csend lett, egy pillanatra mindenki elhallgatott. Az a
rendőr, aki jegyzetelt, nyugodtan megszólalt:
— Értem, asszonyom. Most körülnézünk, s ha van itt kint valaki,
megtaláljuk, legyen nyugodt. Talán, ha Mr. Olivér megmutatná nekünk. ..
Az ebédlő másik ablakából néztek ki a ház mögötti gyepre. Csendesen
várakozva álltak, s figyelték a türelmes lámpafényt, amint a ház túlsó
végéről lassan hatol előre. Csend volt. Halkan jöttek errefelé, s a fényben
itt is, ott is megelevenedett az éjszaka. Nedves fekete fatörzs jelent meg a
képben, aztán a csöpögő ágak, a csuromvizes, csillogó fű ...
Caroline érezte, hogy a szíve a torkában kalapál. A zseblámpa távoli
fénye most a kocsiszín körül kutatott. Pásztázva világította át a
borbolya-bokrokat a szín sarkánál. Aztán elseperte az árnyakat egy öreg
körtefa alól.
Persze most senki sem lesz ott. De a rendőrök esőköpenyének halvány
gumifényű villogása nagyon is emlékeztette Caroline-t...
Hevesen mozdult meg, hogy elszakítsa emlékezetét ettől a látványtól.
Mrs. Olivér mellette állt, és figyelmeztette:
— Nézze: a csirkeólba mennek.
Fehérre festett deszkafalat és élénk türkizkék ajtót látott most

66
elővillanni a sötétségből Caroline, majd ismét eltűnt mindez, felszívódott a
sötétben. A rendőrök Henry- vel beléptek a csirkeólba. Kint sötét lett. De
nem maradtak soká. Néhány feszült perc, és Henry újra előbukkant a két
rendőrrel. A táncoló zseblámpák az esőt világították meg, a ház felé jöttek,
a hátsó ajtó felé tartottak.
Valamit találtak. Ez olyan nyilvánvaló volt abból, ahogy határozottan és
gyorsan igyekeztek a bejárat felé, mintha már idekiáltották volna. Mrs.
Olivér a hátsó ajtóhoz futott, kitárta, mielőtt még odaértek volna, és
szorongva kérdezte:
— Mi az, Henry? Mit találtatok odakint?
A két rendőr közül a magasabbik előrenyújtotta a kezét, és kinyitotta a
tenyerét. Caroline és Miss Mayberry egy félig üres cigarettásdobozra
meredtek, a doboz össze volt gyűrve, szét volt szaggatva. Mellette az
elhasznált gyufaszálak. A cigaretta közismert márka volt. Országszerte
hirdetik plakátokon, a televíziók képernyőjén, a képeslapok hátsó oldalán.
Caroline is mindenütt látta már, de csak hirdetésekén. Ismerősei kezében
még sohasem.
Nem volt valami mutatós lelet. Hacsak nem képzel el az ember
gesztusokat köré.
„Én, az én éber magányomban...” — ott kint a baromfiól sötétjében. Egy
kéz, amint óvatosan gyufáért nyúl, hogy cigarettára gyújtson. Valaki
megpróbálja elütni az időt a hosszú őrködés alatt. Arcát a kicsi ablakhoz
nyomja, ujjai a cigaretták közt matatnak, gyűrködik-szaggatják a félig üres
dobozt.
Mindez persze megmagyarázza, hogy az, aki itt a ház körül ólálkodva
figyelt, miért nem dőlt be Carmichael aprólékosan kidolgozott
némajátékának, amit éppen itt játszott el a kocsijával és az
ajtócsapkodással a ház mögött. Mert ő is itt állt. Innen nézte a házat. Látta,
hogy nem jött ki senki. Ez senkinek se jutott eddig eszébe.
De ... nem történt baja Carmichaelnek?
— ... tehát alighanem úgy fest a dolog, hogy látogatójuk volt, hacsak
nem a csirkéik szívják ezt a márkát — mondta az elmés rendőr.
— De mi nem is tartunk csirkét — magyarázkodott komolyan Mrs.
Olivér. Miss Mayberry Caroline válla fölött kis, ideges horkantást hallatott,
mintha félig-meddig mulattatná a dolog. — És igaz is, Henry, nem éppel
ma reggel takarítottad ki a baromfiólat?
Henry bólintott, s még mindig homlokát ráncolva nézte a cigarettás
dobozt.
Ma reggel — gondolta Caroline. — Igazából ez tegnap reggel most már.
Igen ... Reggel olyan sokáig aludtam, hogy Mrs. Gill szobalánya dühöngött,
mire beengedtem. Ma reggel. .. Henry itt a csirkeólat takarította, és Laura
White is tett-vett valahol valamit. És senki se tudta közülünk, hogy Laura
White meghal, mielőtt még ez a nap véget ér. És én látni fogom a halálát.
Szemtanúja leszek. És a gyilkosa Henry Olivér szépen kitakarított
csirkeóljában rejtőzködik majd el.
Caroline-t magukkal ragadták a gondolatai. Amikor újra előbukkant
ebből a sodrásból, a rendőr éppen Mrs. Olivérnek bólintott megértőén.
Megígérte, hogy mielőtt visszatérnének saját őrszobájukra, jelentést tesz-
nek a wicklowi rendőrőrsön. Amint a bejárati ajtó becsukódott a rendőrök
mögött, hirtelen, mintha egy szerkezet működne a két ajtó között, feltárult

67
— nem, felpattant — Julié hálószobájának ajtaja.
Julié most is ugyanabban a lenge, ingszerű vászonruhában jelent meg.
Ennek a holminak a puhasága különös ellentétben állt azzal az éles, merev
rosszindulattal, ami Julié arcából és mozgásából áradt. Az arca keserű volt
és kicsi. Sötét haját mintha csak szándékosan zilálta volna össze. Mintha
azt akarná bizonyítani mindnyájuknak, hogy igenis szörnyű állapotban van
— és erről ők tehetnek, összeszorított szájjal egy pillanatig ott állt az
ajtóban, szemét egyikükről a másikukra villantotta, tekintete csak Caro-
line arcát kerülte el.
— Ki-be trappol a rendőrség! A házunk fogdává változott, vagy mi?
Miért kellett nekünk ezt az egész ügyet a nyakunkba venni? És még
meddig megy ez így?
Senki se válaszolt.
De nem is kellett, mert kopogtattak az ajtón, és Carmichael lépett be.

Megváltozott — gondolta Caroline. — Fáradt és konok. Mintha kissé

diadalittas lenne. Mintha valami sejtelem derengett volna fel az agyában,
és most ebben hisz eltökélten. Carmichael egyenesen Caroline-ra nézett,
de egy villanásnyi időre észrevehető volt, hogy Julié arcát szándékosan
kerülte a tekintetével. Caroline gimnazista kora óta nem jött így zavarba,
mint most. Ahogy Carmichael nézte őt, szinte úgy érezte, mintha a férfi
megfogta volna a kezét. Kicsit megin- dultan gondolta: vigyázat, mi ez a
felvillanyozó öröm ... vagy nem is?
Carmichael most Mrs. Olivérré nézett:
— Bocsásson meg, hogy megint... De hát ahogy biztos minden
szomszéd is mondja majd holnap: világosságot láttam maguknál. Az a
helyzet, hogy amit tudtam, kiderítettem Laura White-ról. Ügy látszik, hogy
itt, a közelben volt egy darab ideig ápolónő valami Traverton Házban. Ezt
azóta bezárták. De maguk régebben laknak itt, talán tudnak erről a
szanatóriumról valami közelebbit.
Henry üres tekintettel meredt maga elé. Miss Mayberry motyogott:
— Traverton Ház. Ejha, ejha! Hát igen, valamivel jobb hely volt talán.,
mint a többi efféle házaink ... — Élénken felvonta fekete szemöldökét. Mrs.
Olivér meghökkenve ismételte meg:
— Traverton Ház ...
Julié Muir nyugodtan mondta:
— Én tudok róla egyet-mást. Egyszer voltam ott egy ideig.
— Volt ott? — kérdezte Carmichael. Caroline úgy érezte, hogy van
valami hasonlóság Mrs. Olivér és Carmichael meghökkenésében.
Julié biccentett. Egy ideje már az egyik karosszékben ült, s most
könnyedén hátravetette fejét a szék támlájára. Ez a mozdulat ernyedt volt
és laza. De ujjai ideges táncban remegtek a szék karfáján. Miss Mayberry
kissé izgatottan nézte, s azt mondta Carmichaelnek:
— Remélem, nem akarja hosszúra nyújtani ezt a beszélgetést? Julie-nek
ágyban a helye. Engem kapnak le holnap, ha jön a doktor.
— Ostobaság — mondta kurtán Julié. — Nincs semmi bajom. De nem
tudom, miben segíthetek. A Traverton Ház nagyon felvágós hely volt. Én
csak úgy tudtam bejutni, hogy egyik barátunk ismert valakit a vezető-

68
ségből. Nem voltam ott valami soká, csak annyit mondhatok, hogy az
ellátás remek volt. Az ápolás, mint bármelyik jó kórházban. S az árak?
Hacsak az ember nem volt olyan szerencsés, mint én, hogy kedvezményt
kapott, kész leégés.
— Egy bizonyos Mrs. Trent nem volt ott ugyanakkor? — kérdezte
Carmichael. — Mrs. James Hamilton Trent Weymouthból?
— Nem — mondta Julié. Caroline felfigyelt Carmichael hangjának
akaratlan hevességére. Esküdni mert volna, hogy Julié az igazat mondja. —
Később, azt hiszem, láttam a nevét az újságban. Igen, valahol itt Wicklow
mellett lakott. Meglőtte magát, vagy ilyesmi, nem?
Carmichael bólintott.
— És White nővér? ö ott volt abban az időben, Julié?
— Ezt nem tudnám megmondani — mondta Julié hirtelen feszült hangon.
— Olyankor, mikor az ember... olyankor az egyik ápolónő olyan, mint a
másik. Ezt biztos maga is tudja, hogy van ez, vagy lehet, hogy nem tudja ..
Miss Mayberry, aki Julie-t figyelte, most élesen megszólalt:
— Mr. Carmichael, én nem hinném, hogy ez most...
S Mrs. Olivér most első ízben szólt olyan ellentmondást nem tűrő
hangon idősebbik lányához, amilyet Caroline még nem hallott tőle:
— Julié! Nem akarom, hogy itt kint virrassz.
Meglepő volt, hogy Julié azonnal felemelkedett, és befelé indult. De
hálószobája ajtajában még megfordult, és tartózkodóan így szólt:
— Tudja, anyám azóta is szégyelli ezt az esetet. Az Olivéreket ugyanis
nem olyan fából faragták, hogy .. . egy Olivér nem kap idegösszeomlást. S
ez az Olivér kapott. Jó éjszakát! A következő rendőrhullámig.
Miss Mayberry ingerült pillantást vetett Carmichaelre, és követte
Julie-t. Henry zavartan a fejét rázogatta. Caroline tudta, hogy most
olyasmit hallott, amit Julié nem szeretett és nem akart idegenek tudtára
adni. Összehúzta magát, és olyan moccanatlan csendben ült a díványon,
mintha csak egy tárgy volna maga is, csak egy díványpárna. Egy
lélegzetvételnyi szünet után Mrs. Olivér felállt, és nagyon fáradtan
mondta:
— Mr. Carmichael. ..
Carmichael szótlanul követte őt a konyhába.

69
 13.

— ... és hát látja, azóta nagyon megkeseredett — mondta Mrs. Olivér

tizenöt perc múlva.
Most, hogy elmondta ezt a kis védőbeszédet, az ő arca is kissé
keserűnek látszott. Az ő nemzedéke még másféle volt, zárkózottabb —
gondolta Carmichael. — Ők még a maguk erejéből viselték el az élet
terheit, és az érzelmi vagy más megrázkódtatásokat nem fordították
javukra, nem változtatták át egy betegség kényelmévé. Mrs. Olivért most
is csak ez a túlfeszített éjszaka bírta szóra. Meg az, hogy Julié fanyar,
kényszeredett szavai, amiket a hálószoba-ajtóból még hátravetett,
valamiféle magyarázatot igényeltek.
Hát igen, a férje repülőszerencsétlenség áldozata lett. Éppen útban volt
ide, a feleségéhez. Azzal jött, hogy visszaviszi a házukba, haza. Ezt a házat
úgyszólván Julie-nak vette a nyugati parton. A férje halála megrázta Julie-t,
ez természetes. De éppen teherben volt, s a megrázkódtatás koraszüléssel
végződött. A gyerek nem markát életben. Ezután került Julié Muir a
Traverton Házba. Igen, ez sok volt. De Julie-nak azóta már három éve volt
rá, hogy újra nekikezdjen az életnek. Ehelyett azonban visszahúzódott
képzelt betegségeinek világába, és ezen a táptalajon lassan-lassan
felnevelt egy igazi betegséget.
— Julié minden ilyen csapásról úgy érzi, hogy kudarc. Tudja, mindig
mindenben ő volt az első. Aranycsillag, első díj, kék szalag ... lehet, hogy
én vagyok az oka? — kérdezte fojtott hangon Mrs. Olivér, de nem
Carmichaeltől. — Igen, amikor Gilbert, a férje ott veszett, Julié teljesen
összeroppant. Tudja, elég sokat veszekedtek, de amikor a férje utoljára itt
járt, mégis úgy döntöttek, hogy újra megpróbálják. A gyerek nagy vál-
tozást hozott volna mindkettőjük életébe.
Carmichael feszengett egy kissé a székében. Mialatt Mrs. Olivér
beszélt, maga előtt látta Julié száraz, fehér arcát, amint gyorsan és
keserűen mond valamit.
Mrs, Olivér mereven folytatta:
— A gyerek, hála érte Istennek, a szülőotthonban született meg, de
Julie-nak az a rögeszméje támadt, hogy ő megmenthette volna, ha nem
engedi el magát annyira. Vagy ilyesmi. Nevetséges. Attól is elzárkózott,
hogy visszamenjen New Yorkba. Vagy találkozzon bárkivel is a barátaik
közül. Semmit nem javul. Csak romlik az állapota. Most már egyszerűen
nem tudom, hogy mit csináljak. Dr. Thornhill azt mondja, hogy semmi szer-
vi oka nincs az állapotának, csak éppen nem akar javulni, úgy látszik.
Mrs. Olivér elhallgatott, és egy pillanat alatt mintha minden neszt
elnyelt volna a csend. Carmichael esetlenül mondta:
— Az idő, valami érdekeltség a külvilágban ... — hirtelen eszébe jutott,
és kelletlenül gondolt rá, hogy rövid időre ő volt ez az „érdekeltség”.
Mrs. Olivér szórakozottan meredt az asztalra, és az ujjával az
asztallapra láthatatlan ábrákat rajzolt. Carmichael találomra meg-
kérdezte:
— Meglátogatta ott, a Traverton Házban?
Mrs. Olivér hirtelen felkapta a fejét:
— Igen, persze... de attól tartok, Mr. Carmichael, hogy a saját
gondjaimmal elterelem a figyelmét a magáéról. Inna-e egy kávét, mielőtt

70
elindul?

Elterel? Vagy éppen ez volna az egyenes út — a gyilkosság felé?

Biztos, hogy volt valami furcsa ebben a kis magánkórházban —
gondolta Carmichael már a volán mellett. A Traverton Házban, ahol Laura
White dolgozott. Ápolónő volt. Morfon is nagyon keveset tudott erről a sza-
natóriumról. Ez arra vall, hogy csakugyan zártkörű hely lehetett. Miss
Mayberry szemöldöke meredeken felszaladt a homlokára, amikor a Ház
nevét meghallotta. Mintha valami gunyoros tisztelettel... S bár Julié és
Mrs. Olivér látszólag egészen nyíltan beszéltek róla, de mégiscsak
mindketten a felszínen siklottak el, ügyesen.
Íígy hát a Traverton Ház, ha tényleg titkokat rejteget, ezeket jól
megőrizte. Persze, ez várható is volt, ilyen magas árak már alapos
védelmet biztosítanak. Az idegösszeomlás még csak megjárja, az afféle
divatos dolog — de már mondjuk, az idült alkoholizmus ... vagy a
kábítószeresek vagy az elmebetegek ...
Mindez természetesen csak spekuláció. Laura White halott. Ez tény —
gondolta Carmichael. Barátnője szerint annak idején egy beteg
kísérőjeként hagyta el a Traverton Házat, később aztán feltehetőleg áttért
a magánápolónői praxisra Bridgeportban. Mígnem most, három évvel
később, visszahozta ide egy újsághír. Egy fiatal nő öngyilkosságának híre
— Weymouth, Massachusets.
Mért jött vissza? Valami anyagi előnyt remélt ettől az úttól? Vagy
erkölcsi felelősséget érzett? Tudta talán, hogy mi okozhatta hajdani betege
halálát? Talán tudta. Ellen Trent minden bizonnyal öngyilkos lett — a dolog
valóban úgy történhetett, ahogy az újság leírta; a rendőri hír pontosnak
látszott.
Talán... talán találhat valamit a Star hajdani főszerkesztőjének
archívumában. Valamit, ami Mrs. Trentről szól. Nem valószínű. De azért
odahajtott a szerkesztőséghez. Felkattintotta a villanyt a szedőteremben,
és elkezdte kihúzgálni a fal hosszán végighúzódó fémszekrények tömött,
poros fiókjait. Szerencsére elég vékony paksaméta volt. Néhány igen
gondosan címkézett, összehajtogatott irattal kezdődött, és egy csomó
összevissza tűzött, gyűrt újságkivágással végződött. 1949 augusztusában a
kis Cindy Tolliver nem csekély riadalmat okozott azzal, hogy beleesett a
szomszéd halastavába. Semmi baj. Sértetlenül úszta meg. Fénykép is volt
az eseményről. Ügy hatott, mintha a tó fenekén készült volna. 1951.
február: a fénykép mintha egy dühödt kecskéről készült, volna; az
aláírásból azonban kiderült, hogy ez Miss Loretta Trask arcképe. Bejelenti,
hogy visszavonul a közkönyvtárosi állásból. „Valamennyien nélkülözni
fogjuk derűs lényét, és segítőkészségét” — írja nagy hangon lelkendezve a
Star. Carmichael felsóhajtott, cigarettára gyújtott, s türelmesen folytatta a
kivágások olvasgatását.
Nem egészen öt perc múlva elnyerte jutalmát — vagy inkább ott maradt
csüggedten, kifosztottam
Ezúttal a fénykép elég világos volt és egyértelmű. Három mosolygó
lány; valami eljegyzési ünnepség sokadalma veszi őket körül. Díványon
ülnek. Jobboldalt a háziasszony. Carmichael rá se nézett a vendégekre, a

71
középső lányt tanulmányozta, ő volt az ünnepelt. Az aláírás szerint: Miss
Ellen Elisabeth Coates. A jövő hónapban házasságot köt James H. Trenttél.
Mosolygó, kissé fennhéjázó, dölyfös arc. ,,Bronzszínű és fehér
krizantémok — egész virágerdő” — zendített rá a Star... Carmi- chael
mormogott. Hát megvan, dörmögte. Miss Coates éppen most tért vissza
hathónapos európai útjáról... A dátum: 1950. május ...
Igaz, hogy Laura White ugyanennek az évnek késő tavasza táján hagyta
el a Traverton Házat, hogy egy magánbeteg gondját viselje, de ez a lány
nem lehetett az. Carmichael eddig nem is volt teljesen tudatában, hogy
milyen biztos benne, mennyire meg van győződve róla, hogy a két tény —
az öngyilkosság és a gyilkosság — között valamiféle összefüggés van. Sőt:
szoros kapcsolat. Most ezt a meggyőződését eltemethette magában. Az
ügy újra összekuszálódott, megint ugyanolyan zavaros lett .. Csak most
hatolt el a tudatába, hogy cseng a telefon. '
Amby Littauer volt Bridgeportból. Mint mondta, rendszeresen hívogatja
Carmichaelt azóta, hogy Laura White-ról tudakozódott. Rögtön utána
ugyanis, csak úgy kíváncsiságból, telefonált az ápolónő címére. Kiderült,
hogy egy panzióban lakott, s a tulajdonosnő olyasmiket közölt, amiről úgy
gondolja, hogy érdekelheti Carmichaelt.
Amby ráérősen beszélt át lapja éjszakai műszakának tompa, de élénk
hangzavara fölött. Carmichael tudatában volt annak, hogy mit jelenthet
minden perc késedelem ezekben a sötét, esős órákban, és izzott a
türelmetlenségtől. Végül is a következőket tudta meg:
A tulajdonosnő váltig hangoztatta: ő már régen tudta, hogy itt van
valami a levegőben. Másnap ugyanis, azután, hogy Laura White-ot kis
híján megölte az az autóbusz, ő bent járt lakója szobájában, és ott keres-
gélt. Nem tetszett neki a dolog már akkor sem, és most se tetszik. Ö jó
hírű, köztiszteletben álló házat vezet — és így tovább és így tovább.
Amby végül azt mondta:
— Ügy látszik, az asszony arra számított, hogy a bérlője' meghal,
temetésre kerül sor, és megjelennek a rokonok. Ezért bement a szobába,
hogy megnézze, minden rendben van-e. Valószínű, hogy egy pillantást
akart vetni az öreglány fehérneműjére. Akárhogy is, másnap hiányzott az
egyik kontytűző fésűje, vagy hogy is hívják azt a vacakot. Gondolta, talán
kiesett valahol, talán a White szobában. Amikor oda is visszament keres-
gélni, nyitva találta az ajtót, holott ő maga zárta be előző este. És a szoba
sem volt olyan, mint ahogyan ő hagyta. Szerinte az egyik szobalányt
megvesztegethették, hogy nyissa ki valakinek.
Carmichael letörten szólt közbe:
— Az egyik szobalányt?
— Nem arról van szó, amire gondolsz. A sublódon ott volt a pénz, egy jó
karóra a fürdőszobában, a tükör alatti polcon. Nem nyúltak egyikhez sem.
A könyvszekrényben kellett lennie valaminek, valaki valamit ott
kereshetett. Ha ugyan. Szerintem ne törődj az egésszel — biztatta Amby
—, én csak el akartam mondani neked mindazt, amit az öreg tyúk
elmondott nekem,
— Beszélt erről Laura White-nak is, amikor végül a kórházból hazatért?
— Igen. Mondta neki. De Miss White nem sokat törődött vele. Azt
mondta, nincsenek olyan értékes dolgai, hogy érdemes lenne ellopni.
Gondolod, hogy talán a pornográf irodalomból gyűjtött össze valami

72
sorozatot?
Carmichael azt mondta, hogy ezt nem tartja valószínűnek. Megköszönte
Ambynek az információt, és szórakozottan letette a kagylót.
Mit tarthat az ember egy könyvszekrényben könyveken kívül, ha —
tegyük fel — egyedül él egy fürdőszobás szobában? Iratokat — ez világos.
Leveleket, számlákat, költségvetési kimutatásokat. Dokumentumok,
amikhez az ember hozzá akar férni, de nem szívesen hagyja elöl, nem
szeretné, ha idegenek belepillantanának. De — úgy látszik — Laura White
nem sokat törődött vele, hogy távollétében valaki behatolt a szobájába.
Talán Ellen Trent öngyilkosságának híre ‘kellett ahhoz, hogy ez
jelentőséget kapjon? Talán az iratok között valamit keresett — vagy csak
meg akart keresni — miután a szemébe ötlött az az újsághír? És akkor rá-
jött, hogy — eltűnt.
Carmichael most úgy érezte magát, mintha órák óta nyomná indításihoz
a gázpedált, 6 most végre hallja, hogy a motor rákapcsolt. Óva intette
magát attól, hogy ábrándozásában téves elméletek kelepcéjébe essen,
ahelyett hogy józanul és aprólékosan csoportosítaná a tényeket, de a
képzelete mégiscsak sebes iramban száguldott előre.
Hipotézise magyarázatot adna egy csomó dologra. Például az a tény,
hogy Laura White azonnal akcióba lépett valamiért egy olyan ügyben,
amely tisztára öngyilkossági esetnek látszott. Hogy nem készült hosszabb
tartózkodásra Wicklowban. Nyilvánvalóan valamit vissza kellett szereznie
valakitől. Valakitől, akit ismert. S együgyűségében úgy vélte, hogy csupán
vissza kell kérnie ezt a dolgot. Azok a szavak, melyeket Caroline Emmett
hallott a kőbánya mellett: „Meg kell értened, hogy nekem muszáj ... muszáj
azt visszakapnom!”
Merő képzelgés, elmélet, igen. De furcsamód mégis azt érezte, hogy
valami valóságosra, valami kézzelfoghatóra tapintott. Ha a nyomába ered,
talán szertefoszlik, szétolvad ... De mégis van itt valami, aminek a
nyomába lehet eredni. De hogyan hajnali három órakor? Ez itt a kérdés.
Három óra... gondolatai mindig újra visszatértek Caroline Emmetthez
meg a némán ostromlott házhoz. Logikája azt mondta Carmichaelnek,
hogy a lány biztonságban van, amíg emberek veszik körül. De nem tetszett
neki az a végtelenül fenyegető gesztus, ahogyan azt a zsebkönyvecskét a
bejárati ajtó kilincsére akasztották. Olyan volt ez, mint... Carmichae! egy
gyerekkori emlék elmosódott körvonalait próbálta felerősíteni
emlékezetében. Most egyszerre világosan rábukkant, és húsz év után is
meglepően kellemetlennek találta. Volt egy német juhászkutyája, fekete és
ezüstszínű. Kinőtt már a kölyöksorból, amikor egy nap felkergetett a fára
egy kis mókust. Aztán ugatva rohant a fa körül, amíg a riadt mókus egyszer
csak engedelmesen lebukott a fáról — dermedt, égnek meredő lábakkal —,
egyenesen a várakozva kitátott állkapcsok közé. Carmichael ezután már
soha többé nem szerette úgy a kutyát, mint korábban...
Carmichael megrázta a fejét, és megpróbálta tisztázni szertefutó
gondolatait. Kimerült, kósza pillantása megakadt Morton kínosan rendes
íróasztalán. Most megint az az atmoszféra tolult fel, a Mortonéké. A pár-
nákkal elborított szánkó, a mesterien összebarkácsolt lámpák és a
mindenfelé indázó repkény. S köztük maga Morton, amint szemét
összehúzva, szolgálatkészen adja elő azt a keveset, amit a Traverton
Házról tud.

73
 De nem volt ott az általánosságok között valami, ami kissé sajátos?
Mondjuk, egy név? Vagy valami, ami a dolog veleje?
Három óra, pokolba ezzel az egésszel — mondta magának zordan
Carmichael —, és a weymouthi telefonkönyv után nyúlt.

74
 14.

Három óra ... Caroline Emrhett nem tudta pontosan, mennyi is lehet az
idő, de ekkortájt kezdte érezni, hogy ültében kissé borzong és remeg.
Miss Mayberry vonult vissza először. Előbb még figyelmesen
megkérdezte Caro- line-t:
— Jobban van valamivel? Fogadja meg a tanácsomat, és, dőljön le egy
kicsit. Ha akarja, adhatok magának valamit, amitől elalszik, bár ilyen
körülmények között nem gondolnám, hogy... — az ápolónő elnémultan
nézte Caroline-t.
— Nem — mondta Caroline hevesen. Amikor a skót mintás szövetruha
eltűnt, maga is meglepődött azon, hogy mennyire nélkülözi az ápolónő
nyers szavú és valahogyan mégis biztonságot adó jelenlétét. Mrs. Olivér a
távozó után nézve, mentegetőzve mondta:
— Tudja, azt hiszem, én is bemegyek a szobámba, és lehunyom a
szememet pár percre. Nem igazi alvás, csak egy kis pihenő.
— Miért ne? — mondta Caroline, és érezte, hogy süllyed a szíve.
Biztonságban van, idézte fel Carmichael hangját, amíg emberek veszik
körül...
Lydia és Julié mélyen alszik. Miss Mayberry visszavonult. Mrs. Olivér
kicsit habozott még a hálószobája ajtajában, hátrapillantott, majd enyhe
bűntudattal behúzta maga mögött az ajtót. Szó sincs itt arról, hogy
elhagyták, hogy kitaszították maguk közül. Ostobaság ilyesmire gondolni.
És egyébként is: a ház minden ajtaját bezárták és bereteszelték- —
nyugtatta meg magát Caroline. Ezt a suhogó, sziszegő éjszakát
kívülrekesztették. És itt van Henry Olivér, itt ül a szoba túlsó végében, egy
karosszékben, és olvas.
De tényleg olvas? A szoba egészen néma, a pávaszínű falak csak
derengenek a lámpafényben. Az asztal árnyéka ferdén vetődik a
szőnyegre. És ott az asztalon és az árnyékon is túl, mozdulatlanul ül
Henry, lehajtott fejjel. Caroline a lábát nézi, és most az egész kép mintha
olyanná változna, mint a gyerekjátékok egysíkú, de három dimenziót muta-
tó, csalóka, élettelen képei.
— Henry! — kiált fel halkan Caroline, hogy elhessentse a felé lopakodó
félelmet. Henry leeresztett szemhéjai most rebbenve felpattantak.
— Elnézést! — Henry előrehajolt, és elcsigázottan dörzsölte az arcát.
Amint újra felemelte a fejét, hangja fátyolosán, kábán csengett. —
Majdnem elbóbiskoltam. Igyunk valamit. Hozzak gyömbérsört?
— Ó, ne fáradjon — mondta Caroline —, vagy majd én hozok.
Henry álmos, szinte tántorog.
— Igyunk talán egy kis kávét? — kérdezte Caroline reménykedve. De
Henry ekkor már kint járt a konyha felé. Ügy ment, mint egy alvajáró,
akire csak őrangyala vigyáz.
Mrs. Olivér, még mielőtt kiment volna, párnát készített a dívány
fejéhez, és egy összehajtogatott nyári paplant. Caroline most borzalommal
vegyes sóvárgással nézte az előkészített fekhelyet. Mintha az egész teste
alvás után rimánkodott volna. De a lelke visszarettent attól, hogy mennyire
támadható álmában. Hiszen nem sokkal ezelőtt is aludt, s az utolsó
percben húzta el a fejét a szikladarab megsemmisítő csapása elől. Valami
kis éber őrszem az agyában akkor még figyelmeztette, de most, ha

75
elalszik?
Caroline a virágos karosszékban ült. Várta vissza Henryt. Vakon,
ösztönösen ellenállt a dívány csábításának. A lámpa fáradt, aranyos fénye
meg a sarkok kicsiny árnyai mintha növekednének, alakulnának, változ-
nának. Mintha az egész szoba parányi, izzó dobozzá változott volna át
ebben a pillanatban — egy óriási nedves fekete örvény fenekén. A
dobozban egy reményvesztett báb a virágos karosszékben. Odahullott,
köteleit elvágták. S az örvény túlsó végében ott lapul valaki, és mintha
teleszkópon át látszana: egy figyelő szempár. A gyilkos fénylő, hideg
szeme. Süt belőle a vakmerő elszánás, hogy szorultságában lenyúl a
játékdobozba, és összezúzza a bábut. Most megszólal egy hang a szem
mögött, vérfagyasztó-bizalmasan, furcsa hangsúllyal:
— Itt a gyömbérsöre.
Caroline felrezzent, és felnézett Henry Olivérré. Kezébe vette a hideg
poharat. A sör tüzes volt a gintől. A lány megint Henry- re nézett kissé
meglepetten, s az furcsán, ünnepélyesen int s bólint a fejével. Vagy tán
még mindig a torzító félálom tartja fogva? De nem, hiszen Henry felemeli a
poharát, iszik, aztán bizalmasan, mint aki valami titkot oszt meg, így szól:
— Régóta szeretném... el akarom kapni a tekintetét. A családom kissé
lehangolódott ebben a zűrzavarban. Most mindnyájan aludni mentek,
úgyhogy itt a jó alkalom... a pohárköszöntőhöz.
Ez a hang — és ő azt hitte, hogy az álmosságtól akadozik; meg ez az
egészen enyhe tántorgás, amit a kimerültségnek tulajdonított ... Henry
most megfontolt biztonsággal leült a székébe. Caroline erőltetett
közönnyel nézett rá, és feszülten gondolkozott. Igen, ez a sápadtan habzó
pohár szinte alig került ki a kezéből egész éjjel. Ez legalább öt-hat rundot
jelent, és vajon mindegyiket ilyen vidoran megpálinkázta, mint ezt? Biztos
arra is volt ideje, hogy most sebtiben, mielőtt bejött, még bedobjon egy-két
kupicával — egy kis bemelegítő. S hogy jól megfejelje a poharát így kellett
lennie. Csak mostanában juthatott el idáig, mert Caroline — vagy Mrs.
Olivér, vagy Miss Mayberry — már eddig is észrevette volna, ha valami
nincs rendben. Persze lehet, hogy Henry azok közé az ivók közé tartozik,
akik csendesen, nyugodtan, szinte észrevétlenül haladnak előre a telítő-
dési pontig, s akkor hirtelen ...
Ez volt az, amitől Henry olyan unottnak és keserűnek látszik? Ez az a
rejtett gyengeség, amit aztán egy válságos éjszaka mindenestül felszínre
hoz?
Ö, istenem — gondolta búbánatosan Caroline —, olyan ez, mintha az
utolsó mankót ütnék ki kegyetlenül az ember hóna alól. Az órára nézett,
aztán megint Henryre. Henry fejét hátravetve, félig hunyt szemmel,
elégedetten tanulmányozta a mennyezetet.
Negyed négy. Csak meg tudná szólaltatni Henryt, valahogy szóval
tartani...
Mindjárt elalszik.
Talán éppen erre vár az a halvány, űzött szem a fekete örvény
felszínén?

76
Összevetett feljegyzések tanúsága szerint: ez az április 16-ról 17-re
virradó éjszaka meglehetősen nyugtalan volt. Talán az eső miatt? Hol
rákezdte, hol meg elállt. Vagy a szél irányának folytonos változása tette?
Vagy a felhő mögé bújt hold szeszélye? Az emberek zaklatottan, álmukból
fel-felriadozva töltötték ezt az éjszakát.
A Pepper Street-i nagy viktoriánus házban Mrs. Gill hiába feküdt le,
most már nyugodt éjszakát remélve Carmichael látogatása után,
hamarosan újra felébredt. Nem sokkal múlt éjfél. Kellemetlenül érezte
magát. Mi lehet a lakójával? Igaz, hogy Mr. Simms azt mondja, Miss White
fél nyolc körül itt járt a szobájában. No de Mr. Simms hallása — hát,
mondjuk, bizonytalan. Nem teljesen megbízható. Mr. Carmichael arra
célozgatott, hogy ez a hölgy valami híresség ... Valami közéleti kitűnőség
vagy micsoda. Hátborzongató. Micsoda hírverés lesz, ha tényleg történt
valami ezzel a nővel! Persze, ez szinte lehetetlen. Egy ilyen halott kisváros-
ban, mint Wioklow, mi történhetett volna? De mégis ...
Mrs. Gill mozdulatlanul feküdt az ágyában, és így hadakozott kövér,
kényelemszerető testével, amelyik sehogy se akart megmozdulni. Végre,
egy hirtelen elszánással mégiscsak kiugrott az ágyból. Belebújt a
„nappali” pongyolájába, és elindult felfelé a lépcsőn. A második emeleti
előtérben megállt. Nem vallotta be magának, hogy ez a homályosan
megvilágított, hallá szélesedő helyiség bizony huzatos. Meglepetésére
most hirtelen nyílt egy ajtó, és az idősecske Miss Batchelor szólt ki:
— Valami baj van, Mrs. Gill?
Miss Batchelor örökös félelemben élt — vagy talán örökös
reménykedésben inkább? —, hogy tűz üt ki, s ő a tűzoltók hálójába kerül,
öt év óta lakott itt, s így a lakók közül o lett a panzió ügyeinek beavatottja,
Mrs. Gill bizalmasa. Mrs. Gill óvatosan, suttogva mondta el aggodalmait.
Igen, igen... de megjött, minden rendben — nyugtatta meg Miss
Batchelor, s jelentőségteljesen megcsóválta a fejét. — Mondhatom
magának, alaposan fájni fog a feje reggel. Annyit bajlódott a kulcsával,
kriccs-kraccs a zár körül! Majdnem kijöttem, hogy segítsek neki. De tudja
milyenek, amikor így vannak.
Mrs. Gill megnyugodva tért vissza az ágyába, de kissé meglepetten.
Furcsa — gondolta. Mióta a panziót vezette, rengeteg embert látott
jönni-menni. Miss White igazán nem olyan nőnek látszott, aki az
idétlenségig leissza magát, és így jön aztán haza a szobájába. De hát —
hírességnek se látszott. Idegesnek látszott, izgatottnak, és — hát nem
csacskaság? — egy kicsit ijedtnek.

Franny Longfellownak is alvászavarai voltak. De ez nem volt kellemetlen.

Első éves házasok voltak. Franny mostanában gyakran felébredt
éjszakánként, és ilyenkor könyökére támaszkodva, kedvtelve nézegette
férje jóvágású, önfeledt arcát. Ablaktáblákat ad el, és ebből él, nahát,
igazán, inkább a mozivásznon volna a helye — gondolta az asszony.
A férjét a legkevésbé sem tette önteltté jó megjelenése, ö egész
egyszerűen csak szerétté a feleségét, az otthonát és ezt a nemrégiben
megkezdett foglalkozását. Ha meggondolja az ember — töprengett Franny

77
Longfellow —, ő igazán szerencsés asszony. Az anyja rejtett célzásaiból is
tudta, meg a férje világos, nyílt szavaiból is, hogy vannak férfiak, akik úgy
viselkednek otthon, mint a vadállatok.
Ma este is miket mesélt a férje arról a házról, ahol utolsó látogatását
tette. Volt ott valami fiatal nő, szemmel láthatóan összeverte a férje. Az
arca össze volt karmolva, a lábán horzsolások és zúzódások. Azt mondja a
férje, hogy ő nem is tudta, hova nézzen abban a házban. Jobb embereknek
látszottak egyébként, de az világos,' hogy ezzel a nővel durván elbánt
valaki. Valamennyien irtó furcsán viselkedtek, a lány meg olyan fehér volt,
mint a lepedő.
Hát igen, ő szerencsésnek mondható, náluk elképzelhetetlen az
ilyesmi...
☼

Margaret Vermilya szinte szabályos időközönként ébredt fel a nagy

sarok-hálószobában. Már megszokta ezt. Űj szoba, új ágy, új férj — bele
kell szokni. Róbert Vermilya mélyen aludt a másik ágyban. Az asszony
most újra végiggondolta az elmúlt napot.
A takarítónő szemtelenkedett:
— A boldogult Mrs. Vermilya így szerette ...
Ha valamihez nincs kedve, mindig ezt mondja. Valamit tenni kellene
ebben a dologban, világosan meg kellene egyszer már mondani... A
Greenhilli Kertészet becsapta volna a futórózsával, amit a kerítéshez akar
ültetni? Olyan kókadtak, és nincs rajtuk rügy...
Róbert hibája az egész — gondolta az asszony minden ok nélkül —, mert
nem mutatta be őt Wicklowban nyíltan és rögtön. Persze aztán az emberek
furcsállják ezt: hat hónappal előbb még másvalaki volt itt Mrs. Vermilya,
akinek az orvos arizonai levegőt rendelt, de még ezen a könnyű, tiszta
levegőn sem tudta magát összeszedni. Hirtelen halála után Róbert
egyenesen Margarethez utazott, akit közös gyerekkoruktól fogva ismert,
és mindig is megbízott benne. Csak amikor már hazafelé indultak, vissza
északra, akkor fordult meg a férje fejében, hogy az emberek azt
mondhatják, túl hamar talált vigaszt.
Ettől kezdve négy, véget nem érő hétig úgy éltek, mint a remeték. Az
asszony még mindig döbbent tekintetekkel találkozott, amikor itt vagy ott
bemutatkozott a városban. Az a gyerek például ma este, ott az Olivér ház-
ban ... milyen meghökkenve nézte!

Mr. Clive egyáltalában nem aludt még, amikor a templom harangja

elütötte a hármat. Emésztette a kíváncsiság, hogy mi lehet a
szomszédaival. Így volt ez azóta, hogy élete váratlanul megürült, felesége
és mostohafia halálával. Nem volt ő tétlen, henye természetű. afféle
bámészkodó, őgyelgő kíváncsiskodó. A körülmények ellenállhatatlan
kényszere tette ilyen kíváncsivá. Olyan volt ez, mint az éhező vagy a
szomjazó epekedése. Szinte fizikai szükségletévé vált, hogy magányában
elmélázzon más emberek életének részletein. Magában megrótta vagy
jóváhagyta dolgaikat. Néha csupán tűnődött rajtuk. És az Olivér ház
eseményei most váratlan csemegét ígértek.

78
 Az a lány odaát valamiféle bajban van, hiába próbálják ezt mindannyian
tagadni. Biztos, hogy ő volt az, aki olyan eszeveszetten dörömbölt az
ajtaján. Clive éppen barangolásából tartott hazafelé az úton, maga elé
világítva a zseblámpájával. Onnan hallotta a dörömbölést. Aztán, ahogy
gyorsan errefelé indult, még láthatta a lány sötét sziluettjét. Ügy rohant
lefele a lépcsőn, s aztán el a ház mellett, mintha az ördög kergetné.
Ö ölte volna meg a kutyát valamiféle eltévelyedés heves rohamában? A
lány nem látszott egészen normálisnak. Tényleg úgy festett, mint aki
mindjárt sikoltozni kezd, mintha megrémült volna tőle is, egy vadidegen-
től, aki mit sem sejtve visszahozta a leejtett zsebkendőt. Fantasztikus!
Először hirtelené- ben nem is tudta, hogy kire hasonlít annyira ez a lány,
de nem tudta levenni a szemét az arcáról. Végül, amikor egy pillanatra
mégis elfordult, akkor villant az eszébe: ez
u sötét, eleven tekintet, igen, hányszor Villont ez rá a felesége, Hester
szemöldöke alól!
Clive. a hátára fordult. Kíváncsisága hirtelen elszállt. Üres szemmel
meredt a kiürült sötétbe.
☼

— Henry? — mondta Caroline újra sürgetően.

De hiába szólt. Henry ujjai ernyedten csúsztak le a kiürült pohárról. Hátra
vetett fejének tartása egészen ellazult, a feje oldalt billent, szája kinyílt,
álla csaknem a vállát érintette. Mélyen aludt. Szinte felébreszthetetlenül
mélyen. „Csakhogy ez nem alvás, hanem a sárga földig ...” — gondolta
dühösen Caroline. Megborzongott. Hidegebb lett?
Teljesen egyedül van ebben a jeges éjszakában. Jó. Henry elaludt, de
végül is a ház továbbra is biztonságot ad. Minden ajtó zárva, a redőnyöket
lehúzták. Senki se tudhatja odakint, hogy ő most itt bent milyen tá-
madható.
Te jóisten! — gondolta Caroline, és most az egész testét elöntötte a
forróság: Henryre bíztuk, hogy minden ajtót zárjon be.
Hat ajtó van, mondta valaki még az este itt. Mind a hatra ráfordította
Henry a kulcsot? Rátolt minden reteszt? Vagy csak úgy gondolta? Vagy
éppen rettenthetetlen volt, mint a nagyon részeg emberek? Asszonyi hó-
bort — gondolta magában, és? ... Mindjárt háromnegyed négy. Még egy
óra, és szürkülni kezd. Ki tud ennyi ideig várakozni odakint? Órákig a
sötétben? Talán már nem .. . De mint egy tüske, úgy fúródott bele Caro-
line emlékezetébe a kis irattartó zsebkönyv képe. Mint valami néma
fenyegetés, ott lógott és himbálódzott a szélben, a bejárati ajtó kilincsén.
Meg az a félig elszívott csomag cigaretta a tyúkólban. Az üres felét valaki
gépies türelemmel apró darabokra tépdeste...
Neki magának kellett volna megnéznie minden egyes ajtót. Most
megnézi. Caroline nem tudta volna okát adni, hogy miért, de valahogy
rettegett attól, hogy mozgásával, motoszkálásával megtörje a ház mélysé-
ges csendjét maga körül. De miért? Igaz, ezekben' az éjfél utáni órákban
minden zaj úgy megsokszorozódik. Mintha más apró zajok egész
láncreakcióját indítaná el. Caroline most mégis kilépett a cipőjéből, és
mezítláb, nesztelenül elindult a homályos ebédlő felé.
Nézzük először azt az ajtót, ami a garázsként használt kocsiszín

79
folyosójára nyílik. Aztán majd onnan jön visszafelé, és így halad végig az
egész lakáson.
A konyhában kiömlött gin szaga érzett, és a vízvezeték csöpögött.
Caroline automatikus mozdulattal szorosabbra zárta a csapot, felitatott
egy gintócsát az asztalról, s a kocsiszín felé vezető ajtóra nézett. A kampó
lazán himbálózott. Caroline végre elszánta magát, és kilökte az ajtót. A kis
előtérből hirtelen megcsapta a hűvös, nedves levegő fuvallata. Megtalálta
a villanykapcsolót, s elindult a zöld tapétás átjárón, a kocsiszínbe vezető
ajtóhoz. Az ajtó zárva volt. A reteszt is rátolták. Egy — gondolta Caroline.
A konyhaajtó is zárva volt, amelyik az ablak mellett nyílott az
orgonasövény felé ... kettő. Most vissza az ebédlőhöz. Nézzük azt az ajtót,
amelyiken át színleg Carmichaei kocsijába surrant, és amelyiken bejöttek
a rendőrök, miután befejezték az udvarban a kutatást. Caroline
emlékezett, hogy ez az ajtó egy fa keresztrúddal is el volt torlaszolva. De
hol van? Kezével a parányi hátsó előszoba falán tapogatózva megtalálta a
villanykapcsolót, félig eltemetve a felakasztott ruhák alatt. Felkattintotta.
Kívül gyulladt ki két kis üveghordó-forma lámpa az ajtó fölött, és az
ablakokon át bevilágított a helyiségbe. Igen, itt van a farúd is, a helyén. Az
ajtó zárva. Három.
Caroline mögött, a sarokban egy keskeny ajtócska: a hátsó lépcső
bejárata. Ezt is bezárták. Milyen rendes! — gondolta a lány.
Még félig elfordulva nyúlt a kapcsolóhoz, de a keze valami ruha ujjába
vagy mandzsettájába akadt. Közben egy másik kabát suhogva hullott le a
lábához, és — riasztóan a szendergő házban — egy fémakasztó pattogott
csörömpölve a padlón.
Tessék! felveri az egész házat. Caroline lehajolt, és a leesett kabátot —
Henryét — visszatette az akasztóra. Helyet keresett neki. Nemigen figyelt
a ruhákra, a fogasra — a többi ajtóra gondolt. Hogy is? A bejárati ajtó a
nappaliban, azután külön bejárat kintről Miss Mayberry lakrészébe,
közvetlenül az utcáról, és melyik lehet a hatodik? És mi ez?! A tüdeje
összeszorult, és kilelte a hideg. Mi ez a suhogás — mi? Mi lengett itt egy
pillanatig?
Emlékezetében már felködlött, hogy mit fog látni, még mielőtt
előrántotta volna a ruhák mögül azt a kabátot, ami a furcsán lötyögő,
gumiszerű kabátujjhoz tartozott, amit véletlenül megérintett a sötétben.
És Caroline most egy fordított L-alakú szakadáson nézett át a sápadt
fényben. Igen. Ugyanilyen volt. Most is feketének látszott a nyersszínű,
kockás bélésen. Elöl, a köpeny jobb oldalán. Nem, nem árnyék volt ez,
ahogy ott a kőbányában, abban a villanásban hitte. Szakadás; ez az az
aprócska részlet, ami ott motozott az emlékképben, amit olyan nehezen
tudott elmagyarázni, amikor a köpenyt leírta. Az hitte, hogy valami ránc,
de az emlékezete mindig újra szögletes vonal képét idézte fel.
Az esőköpeny.
Nemrégen még gyilkossághoz viselték. Odakint. S most visszatért ide, s
meghitten lóg a kis előszobában egy átmeneti kabát, egy szarvasbőr ujjas
meg egy viharkabát mögött. Ebben a házban, ahová kívülről senki se
léphetett be .. . Kinek lehetett arra ideje, hogy leemelje a többi ruhát az
akasztóról, ezt a köpenyt vállfára tegye, és legalulra akasztva eltemesse
alattuk?
Kívülről senki...

80
 Most már egy biztos mozdulattal megtalálta Caroline a
villanykapcsolót. A kis előtér meg a gumiszerű förtelem eltűnt a sötétség-
ben. Puha, mezítlábas léptekkel indult visz- szafele. Egyetlen jeges
gondolat tapadt meg az agyában, és minden erejével azon volt, hogy
nyugalomra szorítsa magát. így ment át halkan, nesztelenül a házon, ezen
a házon, amelyikben eddig elbarikádozta magát — hálásan a menedékért
— a gyilkossal együtt.

81
 15.

A cipője?!
De hiszen itt van, csak a dívány árnyékot vetett rá.
Nagyon nyugodtan, szinte közömbösen lépett be a kék nappaliba. Hideg
fejjel gondolta végig: felveszi a cipőjét, szép lassan odasétál a bejárati
ajtóhoz, csak mintha nézelődne. Mintha nem változott volna semmi. És
aztán: hirtelen kinyitja az ajtót, és szalad, szalad ...
Az egyik cipője már a lábán ... Mint Laura White-nak. Most a másik.
Valahol a házban most lassan, óvatosan valami megnyikordult. Mi ez?
Dolgozik a fa a nedves, szeles időben? Recsegnek eresztékei? Vagy egy
emberi kéz érintésére nyílt meg lassan, óvatosan egy ajtó? Caroline Henry
felé fordult, és az arcába nézett. Keskeny fénycsík villant fel Henry
szemhéja alatt. Caroline megdermedt. Azt hitte, Henry szeme csukva van.
— Één rendben vagyok — mondta most nagyon komolyan Henry, szeme
tágra nyílt, és üres, üreges tekintettel meredt Caroline arcába. — Magával
— csak egy perc ...Henry Olivér szemhéja újra lecsukódott. Caroline
módosította tervét. Ugyanazzal a szívdobogtató közönnyel, ahogy lassan,
lopakodva jött be, most kisétált a szobából. Ott megy majd ki, a hátsó
ajtónál, a homályos kis halion át, ahol a gyilkos gumikabátja himbálódzik a
kampón .. .
De ott a félhomályban kétségbeesett nyugalma egyszerre csak elhagyta
Caroline-t. Izgatottan, ügyetlenül matatott a farúddal. Azután a vaskilincs.
Most már nem bírta tovább, és az eszeveszett igyekezetben az egyik körme
beszakadt. Az ajtót egy rántással feltárta. Szippantás a dermesztő sö-
tétben — és a lány kint volt a házból.
Caroline az ablakon át figyelte a rendőröket, amint zseblámpájukkal
körözve haladtak előre az udvaron, a kertben. Most ez az emlék vezette.
Nedvesen csillogó fű ... Ha egyenesen előretart, ott egy kis lejtő kezdődik,
elszórtan álló, öreg gyümölcsfákkal. Tőle jobbra a kocsiszín nyúlik ki a
házból, mintha egy ujj mutatna előre a sötétben. Caroline balra fordult. A
ház sötét sarkánál egy tulipánfa érdes ágának ütközött. Most elkezdett
szaladni lefelé a füves réten. Néhány órával ezelőtt Carmichael errefelé
kanyarodott fel a kocsijával.
Carmichael, aki olyan biztosan, szinte szigorúan fogta meg a kezét —
most mérföldekre van innen. És nem szabad rágondolnia, mert ez is csak
kétségbe ejtené.
Körülbelül félúton lehetett lefelé a kis lejtőn, amikor egy hirtelen
fellobbanó fény világította meg a füvet, és ő látta maga előtt a saját
árnyékát. Olyan volt ez, mint egy hangtalan robbanás. A fény azonnal
kihunyt, de Caroline abban a másodpercben már kiválasztotta a letaposott
réti ösvényt. Valahol a ház mentén most halkan csapódott egy ajtó. És a
háta mögül... jön ott valaki? Iszonyatos feszültséggel fonta körül a sötét éj-
szaka. Caroline az ösvény felé vágott át a réten. Nedves fű; és itt már
megkezdődik a töltés meredek lejtője. És a lélegzetet is elszorító pánik, a
kétségbeesett felismerés, hogy itt már járt egyszer, és akkor is ugyanígy,
mint most, mielőtt a lába felmondta volna a szolgálatot, futott, futott valaki
elől, akit nem láthatott. Most megtorpant egy pillanatra, s azután

82
nekiiramodott. Nyílegyenesen futott, mint egy macska a kutya elől, de
zavartan és vakon. Most, most mintha valaki utolérné, egy puha lökést
érzett, s azután egy hatalmas ütést az egyik vállán. Mintha valaki irtózatos
erővel megragadta, a földre lökte volna, és most pörgeti-forgatja a földön.
Csillámlik a fű, elkent, sötét képek pörögnek körülötte. Valami ádáz
suttogást hall, szorosan a feje fölött — egy torok kive- hetetlen szavakat
bugyborékol... Caroline akadozó lélegzetét összeszedve sikoltott, vagy
legalábbis úgy érezte, hogy felsikolt. Valahol a házban kinyílt egy ablak.
Egy hang — Mrs. Olivéré — mintha mérföldnyi távolságról verődne
vissza:
— Ki az? Van kint valaki?
Mrs. Olivér hangja volt az utolsó, amit Caroline még hallott. Most egy
durva ütés érte a fejét — és körülötte az esős éjszaka hangtalanul
eliramodott.
☼
Caroline úgy érezte, egy láthatatlan spirálpálya mentén emelkedik újra
öntudatra. Lassan, óvatosan ébredezett. Mintha szemcsepegtetőbői
csepegtetnék agyába a nappali tudat valamiféle világosságát apró dózisok-
ban. Valami baj volt a fejével. A kín vele együtt ébredezett, apránként. A
keze önkéntelenül markolászott valamit, ugyanúgy küszködve, mint
amikor elesett, de ez nem a fű volt, hanem egy ágy. Ébredezett. A sűrű,
sárga ragyogás, amit kora délelőtti napsugárnak vélt — csak lámpafény.
Az ablakok még sötétek voltak.
A kínzó fájdalom a fejében, meg a nyugalmas szoba körülötte, hirtelen
egészen felébresztette Caroline-t. Nem engedték meg, hogy elmeneküljön.
Ez a helyzet. Ettől a felismeréstől újra megdermedt. Itt van megint a
házban, és semmi sem változott. Kivéve, hogy visszavonhatatlanul kiadta
magát a gyilkosnak. A gyilkos... itt járkál féltő' gondossággal ezekben a
szobákban, ahogy eddig is. Továbbra is mindenben segít, csúfondárosan,
segít elzárkózni az ártatlan áprilisi éjszaka elől.
De ki a gyilkos?
Vagy — mindnyájan?
Feküdj nyugodtan. Csend. Színlelj ...
Valaki tompított hangon ezt mondta:
— Megtaláltad?
— Már rég árkon-bokron túl van. — Ez Miss Mayberry hangja volt.
Halkított, de metsző hang, határozott, de betegszobák csendjéhez szokott.
— Kezd magához térni... Kér egy pohár vizet?
Caroline-t elárulta a takarót markoló keze. Pedig ő még időt szeretett
volna nyerni, hogy hozzászokjon itt ehhez... az új, a közvetlen, az állandóan
jelenlevő veszedelemhez. Mit is kell tennie? Mit is? Ezt kellene még
átgondolnia.
Caroline lassan, kelletlenül nyitotta ki a szemét. Szemhéja megrezzent,
és a szeme összeszűkült a hirtelen belehasító fájdalomtól. Tekintetét
riadtan elfordította. Nem kellett színlelnie, hogy rosszul van.
Ez a szoba, ez Mrs. Olivér hálószobája. Annak kell lennie. A tapétán
fakó vadvirágok, kétoldalt ablak. Közel az ágyhoz egy komód, ezen
világított egy kis állólámpa. A lámpa alatt rengeteg fénykép. Miss May-

83
berry itt az ágy mellett áll, és az ő arcát fürkészi. Ravasz, öreg arcán mi is
ez a különös figyelem? Mit fejez ki? Vagy éppen kifejezéstelen?
De Miss Mayberry csak ennyit mondott:
— Fáj a feje? Ne beszéljen, ha ez fájdalmat okoz. — Könnyed,
begyakorlott mozdulattal megfogta Caroline csuklóját. Caroline kis híján
elrántotta a kezét; az egész csak egy rebbenés volt, feszült volt és óvatos.
De Miss Mayberry ezt az aprócska rebbenést is észrevette, és kicsit —
gúnyolódva? — felvonta szemöldökét. Aztán, rövid szünet után, még azt
mondta: — Már kihívtuk az orvost. De ahogy látom, maga igazán egész jól
van ahhoz képest, hogy tiszta erőből nekirohant egy szilfának.
— Hiszen én — ez ugyanolyan elhamarkodott volt, mint az előbb az az
aprócska mozdulat, hogy a csuklóját kirántsa Miss Mayberry markából.
Még időben elharapta a mondatot. Valaki motoszkált az ajtónál. Caroline
kicsit bizonytalanul mondta: — Nekimentem? Persze, biztos, igen...
Az ajtó halkan kinyílt, és Mrs. Olivér jelent meg egy pohár vízzel.
Arca sápadt volt és gyűrött. Mi történhetett vele ? Mintha valaki
bántotta volna . .. Kerekre nyílt, fényes őzszemével az ágy felé kémlelt:
—Caroline, hála Istennek, hogy nem esett komolyabb baja. Amikor
odakint rátaláltam magára, egy percre azt hittem, hogy ...
— Mrs. Olivér — mondta kimérten Miss Mayberry —, ideadná a vizet?
Mrs. Olivér bocsánatkérően tett-vett az ágy körül. Caroline aprócska
mozdulattal oldalra fordította a fejét, hogy szemügyre vegye, mi az a
zavaró valami, amit a szeme sarkából lát. Julié volt az, aki némán támasz-
kodott az ajtófélfának. Átöltözött. Tengerészkék szövetruhában volt. így, a
fehér vászonnemű nélkül sokkal kevésbé látszott betegnek. Most a
tevés-vevés apró zajain és a duruzsoláson át, átszólva Caroline feje fölött,
Miss Mayberryhez fordult:
— Kihozzam a gyógyszeres táskáját? Azt hiszem, itt van bent, nálam.
Gyógyszeres táska? Minek? Hiszen mindjárt itt lesz az orvos. Kívülről
jön, biztonságot hoz. Végre valaki, akinek elmondhatja, hogyan ragadták
meg széttárt ujjak hátulról a fejét ott kint a sötétben. Akinek beszélhet
arról a könnyed, de gyilkos lökésről is, ami a szilfához penderítette...
Caroline a takaró alá dugta nyirkos kezét. Gyanútlannak kell látszania.
Életét csak ezzel a gyanútlansággal vásárolhatja meg. Ki kell húznia addig,
amíg az orvos megérkezik.
Visszatért Julié, s vele együtt lépett be Henry is. Feszélyezetten
ingadozott, egyik lábáról a másikra állt, ott valahol a lámpafény peremén.
Sötét haja nedves volt, zavartnak látszott. Mintha vizes volna az arca meg
a keze is, mint aki zuhanyozás után sietősen öltözködött fel. Esdeklő
pillantást vetett Caroline-ra. A lány halványan és gépiesen
visszamosolygott rá.
Mint egy dzsungel tisztása — gondolta Caroline —, az állatok
gyülekeznek, és egyre közelebb nyomulnak az áldozathoz. Figyelik
feszülten, a félelem első jelére várnak.
— Ez megnyugtatja, és csillapít a fájdalmain, amíg a doktor ideér —
mondta Miss Mayberry, és Caroline felé nyújtotta a vizet és egy tablettát
nyitott tenyerén. — Ö rendelte. Mondta telefonon. Legyen jó kislány,
szépen nyelje le. Azután békén hagyjuk.
A tabletta nagyon kicsi volt és fehér. Ekkorka jövő vár rá? Nem,
gondolta dermedten Caroline. Ezt nem. De félelmét nem szabad

84
kimutatnia. Valahogy úgy kell tennie, mintha bevenné a tablettát. Hogy is
lehetne, úgy látszólag...
Julié szólalt meg. Csak ezt mondta:
—Semmit se tud lenyelni, ha ilyen laposan fekszik.
Mrs. Olivér is előrehajolt:
— Ha még egy párnát idetennék talán?...
Kényszeríteni akarják?
Caroline az egyik könyökére támaszkodva vadul fellódította magát. Jól
tette. Mintha valami hullám öntötte volna el — erős hányingert érzett és
tompa fájdalmat a fejében. Zihálva mondta:
— Képtelen vagyok... Most semmi se megy le a torkomon. Ha talán itt
hagyná ...
Ez jól sikerült. Látni való volt, hogy semmit se tud lenyelni, hiába venné
be a tablettát, azonnal kihányná.
Miss Mayberry tüstént letette a tablettát az éjjeliszekrényre.
— Jó. Ide teszem. Kér egy törülközőt?
A rosszullét hulláma elvonult. Vagy nem is volt igazi? A hányinger se?
Csak félelem volt? De nem szabad látniuk, hogy jobban van.
— Talán ... igen ... — mondta Caroline. Gyengén hanyatlott vissza,
könyökét továbbra is kicsit maga alá húzva, hogy akármikor
felemelkedhessen. A szeme sarkából éppen látta az éjjeliszekrényen álló
vizespoharat és mellette a fehéren villogó, kis tablettát. Persze, ha
tudhatná, hogy ez a kis pirula tényleg az, aminek mondják — de nem,
semmiképpen sem, nem veheti be. Hirtelen mozdulatától, ahogy felült, a
feje baloldalt vészesen lüktetni kezdett. Mintha ki akarna pattanni ott egy
ér. Megint behunyta a szemét, s a fájdalom csitult.
— Most jobb? — kérdezte valaki. A párnát a feje alatt óvatosan
elsimították, a takarót valaki feljebb húzta és eligazgatta, behajtotta
széleit. Becsuktak egy ablakot. Caroline megfeszítette magát fektében,
mintha így élesebben hallhatna, és így várta figyelve, mikor szűrődnek be
kintről az orvos kocsijának zajai. De csak a mormogást hallotta maga
körül. Most emlékeiből szakadt fel egy hang, egy zaj: mintha egy kővel
szakítanának be valamit. Aztán megint a beszélgetés foszlányai. Lydia
panaszosan mondja:
— De egyáltalán, minek ment ki? Mit keresett odakint?

Caroline csak azon csodálkozott, hogy ezt mindeddig nem kérdezte senki'.
Most bágyadtan kinyitotta a szemét, és amennyire csak tudott,
határozatlan hangon, lassan válaszolt. Vigyázott, hogy senkinek az arcába
ne nézzen, mialatt beszél.
— Nem mehettem olyan messzire a ház
tól, de friss levegőre vágytam ... nagyon sötét volt kint, és egyszerre csak
elvesztettem a fejemet, megijedtem és futni kezdtem. A veranda felé
akartam szaladni, azt hiszem ... Kicsit zavaros volt a fejem. És így rohan-
tam neki... tiszta erőből egy szilfának.
Csend. Vajon melyikük nevet most befelé, magában? A lámpafény
halványan megvilágítja őket. Figyelő arcok. Melyikük az, aki semmibe
veszi ezt a suta felmentést?

85
 Mrs. Olivér összeráncolta halvány szemöldökét. Halkan, aggódó
hangon mondta:
— Sikoltott!
— Tényleg? — kérdezte Caroline. És érezte, hogy tenyerét a takaró és a
könnyű pokróc alatt ismét kiveri a hideg verejték. — Nem emlékszem.
— De igen, sikoltott, erre ébredtem. Nem is tudtam elképzelni, ki lehet...
Talán hallhatott valamit a sötétben, ami megijesztette?
— Én most mindentől megijedek — mondta Caroline.
— Persze. Ez egészen természetes. Ilyen körülmények között — mondta
most Miss Mayberry. A hangja is olyan furcsa, semmitmondó volt, mint az
arca. Ugyanúgy beszél, mint ahogy pulzust számlál vagy vérnyomást mér
egy gyakorlott szakember a betegszobában. Megszokta, hogy figyeljen,
de ennél többet ne adjon bele a dologba. — Igen. Sokkal nagyobb
nyugalomra van szüksége. Pihennie kell, csak pihenni, legalábbis amíg a
doktor megérkezik. Úgyhogy én. azt javasolnám, ha nincs ellene kifogása .
..
Mindnyájan engedelmesen elhagyták a szobát, és Caroline egyedül
maradt. Tudta, hogy egy próbatételen ezzel a tablettával most túljutott. De
azt is tudta, hogy már a kezdet kezdete óta kevés esélye van rá, hogy
valamennyi lehetséges próbát kiállja... Az ajtóra nézett. Könnyedén
behajtotta maga után az, aki utoljára kiment, de nem csukta be. Milyen
könnyű valakinek ide besurranni.. . Visszatérni ide . . .
Hülyeség! Ezen nem szabad gondolkoznia. Nyugodtan és értelmesen
kell várnia az orvost.
Igen, de a haja, az arca! Tébolyultnak látszhat. A tükör ott függött
magasan a komód felett. Még ha duplájára hajtja is a párnát. és nem
törődve a halántékában lüktető kínnal, felegyenesedik, még akkor is csak
az ágy támla tetejét látja. Igen. Nézte a lámpa alatt álló, élesen
megvilágított fényképeket. A legtöbb: arckép. Caroline nyugtalanságában
egy pillanatra megdermedt. Ez a sok rátekintő arc . . . mintha nem volna
egyedül a szobában.
A komódról ránézett egy szebb, fiatalabb Julié. Nincs semmi keserűség
a szemében, ahogy mosolyog hátrafelé fordulva a válla fölött. Lydia:
udvariasra és unalmasra simított arc, erősen megvilágítva, kiemelkedik az
orra. Egész valószínűtlen, mintha nem is Lydia volna. Henry. Sötét profil;
unottan és kicsit dölyfösen maga elé bámul. És Mrs. Olivér is: szinte
ijesztő! A fényképész egészen kiretusálta kedélyes ráncait az arcáról.
Olyan ez a nagy simaság — mint egy megrövidült tojás. Még Miss
Mayberryről is volt ott egy afféle amatőr gyorsfénykép. A tükörkeret
szélébe dugták. Miss Mayberry lábánál egy elmosódott folt. Ez lehetett
Dukie.
Nézzük csak ... melyikük hallhatta alvást színlelve, amint a fémfogas a
földön csörömpölt a parányi kis előtérben? Melyikükbe hasított a
felismerés? Akasztó, esőköpeny — és más távoli dolgok asszociációja?
Melyikük üldözte olyan gyilkos némasággal a sötétben? És aztán ott
suttogott mormogva fölötte ... Elszántan, hogy végez vele.
Caroline hirtelen csak elmosódottan látta a képeket, és mintha egy
kicsit billegtek, ingadoztak volna. Ijedten és nehézkesen nyúlt a vízért.
Most érezte csak, hogy szinte ég a torka a szomjúságtól. Ivott, ez
kellemesen lehűtötte, és a szoba újra megszilárdult körülötte. Majdnem

86
félig kiitta már a vizet, amikor egyszer csak bénultan, megreszkető kézzel
emelte el a poharat az ajkától.
És mi van, ha a tabletta tényleg teljesen ártalmatlan, csak a vízben van
valami? Igen... Nem volt-e furcsa ez a néhány korty, mintha fémes ízt
érzett volna hátul a torkában? Istenem!
Fejében az motoszkált, hogy ez csak hisztéria lehet, de gyomorreflexei
nem törődnek j észérvekkel. Fuldokolva köhögött bele a törülközőbe, amit
ott tartott maga mellett az ágyon. Azonnal kinyílt az ajtó.
— Cigányútra ment a pirula? — érdeklődött Miss Mayberry. Szapora
léptekkel az ágyhoz jött, és láthatta, hogy a tabletta még mindig ott van a
kis éjjeliszekrényen. Caroline homloka gyöngyözött a köhögéstől és az J
izgalomtól. Miss Mayberry érdeklődve nézte. Biztos látta rajta, hogy
valamitől megint megijedt.
— Nem, nem — mondta levegő után kapkodva Caroline. — Semmi baj,
csak... — elvette a törülközőt az arcától. Hirtelen, ösztönös gyanútól
hajtva, az éjjeliszekrényre nézett. Most megpróbálja beadni? De nem. A kis
fehér tabletta nem is volt már az éjjeliszekrényen. Miss Mayberry kezében
sem volt. Szőrén-szálán eltűnt.

Már úgy látszott, hogy Caroline egyáltalán nem maradhat egyedül az

orvossal. Egész idő alatt ott állt Miss Mayberry szakértő készenlétben,
mialatt a doktor a beteget vizsgálta. Az orvos megállapította, hogy Caro-
line agyrázkódást szenvedett. Amikor vizsgálatát befejezte, Mrs. Olivér
telepedett oda aggodalmasan az ágy lábához. Mások.— Julié? Henry? —
nagy léptekkel járkáltak az ágy és a nyitott ajtó között. És ez így ment
mindaddig, amíg Caroline olyan könnyeden, ahogy csak tudta, azt nem
mondta:
- Doktor úr, amíg még itt van lenne valami más is, amit…
Most végre kiürült a szoba.
Dr. Evinwall kicsi, szürke, kopaszodó ember volt. Akár hamuból és
füstből is lehetett volna. Inkább sodródott, mint járt. Reménytelenül nézett
a világba, mintha azt óhajtaná, bár sehol se lenne. Amikor Caroline azt
mondta:
— Doktor úr, el kell vinnie ebből a házból. Magával kell vinnie! — a
doktor rémült pillantást vetett a lányra.
— Most nem tudom megmagyarázni magának, hogy miért — folytatta
Caroline, és kiegyenesedve ült fel ágyában. — De én nem szaladtam neki a
fának, Engem száridékosan nekilöktek. Valaki nekilökött, aki innen jött ki,
a házból.
Caroline érezte, hogy akaratlanul felemeli a hangját. Kétségbeesetten
beszélt. Az élete múlhat most ezen az alig megfogható, szétfoszló kis
emberen. Ismét suttogóra fogta a szót. — Jó, ne higgyen nekem, csak
vigyen magával. Ha van kórháza, akkor oda. Vagy bárhova, csak el innen.
Mintha egy kísértethez beszélnék — gondolta a lány reménytelenül.
Vagy valami ködgomolyhoz, amelyik most véletlenségből éppen emberi
alakot öltött. Bármelyik percben eltűnhet előle. De az orvos nem tűnt eL
De mintha nem is itt ülne, mintha nem is volna köze semmihez, ami itt
körülveszi — földöntúli derűvel nézett rá, és nyájasan így szólt: .

87
 — Igen, persze, értem. Most feküdjék le szépen ...
Caroline rábámult. Először csak vadul nézte, aztán hirtelen felfogta a
helyzetet. Persze a többiek már beszéltek az orvossal. Figyelmeztették,
hogy itt mindenféle meséket hall majd, halálos veszélyekről. Azért nézett
úgy a kis ember, mint aki ezt már mind hallotta. Caroline kis híján
felsikoltott, de ezt még idejében visszafogta. Az orvos már az óráját nézte,
és bekattintotta a táskáját. Caroline félig sírva, félig rikácsolva suttogta:
— Várjon, várjon! Nem számít, akárki akármit mondott is magának,
maga is tudja, hogy észnél vagyok. Nem vagyok önkívületi állapotban.
A doktor maga felé fordította betege arcát, és váratlan ingerültséggel
mondta:
— Azt tudom, hogy igen feszült idegállapotban van, és éppen most
kapott egy csúnya ütést a fejére. És hogy most egy darabig nyugton kell
maradnia. Feküdnie kell. Holnap reggel, a körutam során ide is benézek.
És addig Miss Emmett nem szabad így folytatnia!
Caroline meztelen lábát kivette az ágyból, j Tekintettel az orvos ingerült
hangjára, meg : arra a lehetőségre, hogy vizit után valamelyik Olivérrel
vált szót róla — a lány elcsendesedett.
— Nem visz magával? — kérdezte.
— Saját épségét veszélyezteti, ha így viselkedik — mondta kitérően
Evinwall doktor, és az ajtó felé sodródott.
Hát megy, hát megy ... Caroline figyelte n doktort, és körmeit a
tenyerébe vájta. Amikor az orvos keze már a kilincs felé nyúlt, Caroline
hirtelen megszólalt:
— Doktor úr, rendelt nekem valamit, mielőtt idejött, hogy addig is
bevegyem, valami pirulát?
— Azt hiszem, rendeltem valamit, igen.
— Milyennek kellett volna lennie?
Most aztán csakugyan azt kell majd hinnie, hogy ő őrült — de nem
számít.
—Nem tudhattam, hogy mi van a háznál — mondta türelmesen Evinwall.
— Akár egy piros kapszula, akár fehér tabletta, bármelyik megtette volna.
De ez a kis fehér valami bajt okozott volna. Különben miért távolították
el? Miss Mayberry ápolónői táskájából került elő, és a táskát Julié hozta
be. Amikor ő visszautasította a tablettát, és a hányingert még tovább
színlelve, csukott szemmel feküdt, többen is motoszkáltak itt az ágya
körüL Igazgatták a takaróját, valaki becsukta az ablakot. Már akkor
eltüntette volna valaki innen az éjjeli- szekrényről?
Caroline nagyon csendesen feküdt. Érezte, hogy hajának választéka
mentén gyöngyözik a hideg verejték. Hogyan csillapítsa ezt az
izgatottságot? Csaknem végzetes hibát követett el. Össze kell szednie
magát. Gondolkoznia kell. Nehogy pánikba kergessék, s még egy ilyet
elkövessen.
Az orvos csendesen behúzta maga mögött az ajtót. Caroline
mondatfoszlányokat hallott:
— ... rendkívül ingerlékeny állapot... nem tanácsolnám ... nem, egyelőre
...
— Persze, doktor úr, ez természetes — felelt Mrs. Olivér hangja. — Nem
is jutna eszünkbe hosszabb időre magára hagyni.
Most becsukódott kint a bejárati ajtó is. Mormoló hangok. Csend.

88
Mintha mindenki kiment volna a konyha elé. Egy nagy verejtékcsepp
csiklandozva gördült le Caroline szemöldökére. Visszafojtotta a lélegzetét.
Nagyon csendesen nyílt a hálószoba ajtaja.

89
 16.

Carmichael huszonöt percig lapozgatta, olvasta, forgatta a telefonkönyvet.

Végre! Megtalálta a címet, amit keresett, Weymouth külvárosánál.
Azután hosszas kerengés az éber kis kutyáktól és izgága kakasoktól
zajos utcácskákban. Másodszor haladt végig ugyanazon a házsoron, mire
megtalálta a számtáblát. Nagyon diszkréten, falusiasán egy fára volt ki-
szögelve a kapu előtt.
Chartwell Road. Mellette, külön: 31.
Itt se kakas, se kutya. Hacsak nem aludtak valahol, holnapi örömökről
álmodozva. A Chartwell Road hatalmas fák összeboruló koronája alatt
kanyargott. Hűvös, árnyékos utca lehet. Ritkásan: utcai lámpák. Carmi-
chael most kocsijával a ház felé fordult. Fényszórója egy kovácsolt
vaskaput és faragott kőkerítést világított meg. Itt most még az árnyékok is
rendezettek voltak, nem úgy, mint eddig. A sötétség kusza foszlányokban
szakadozott fel, és táncolt az idevezető rázós úton Carmichael
fényszóróinak fényében. De a Chartwell Road 31-ből még ezekben az éjfél
utáni órákban is áradt a jómód.
Érdekes — gondolta Carmichael. Most már csak az'a kérdés, hogy túl
sokat mondott-e a telefonba? vagy túl keveset?
Ügy látszik, pontosan annyit mondott, amennyit kellett, mert hirtelen
kigyulladt a ház kapuja fölött a bejárati lámpa. Fénykörébe vonta a kerítés
rózsaszín tégláit, a felfuttatott repkényt és odabent,' a ház előtt a félhold
alakúra nyírt gyepet.
A kocsi fényszórója most rátalált a házon is elhelyezett 31-es számra.
Látni való: Dr. R. A. Abercrombie, az egykori Traverton Ház orvosa,
jólétben él. Carmichael csendesen becsukta maga mögött a kocsi ajtaját,
és felment a házhoz vezető úton. Kétoldalt, lágyan susogtak a nyárfák. Jó
másfél méterre lehetett a rézkopogtatós ajtótól, amikor az ajtó kinyílt, és
egy ember lépett elő az ajtó fölött égő lámpa fénykörébe. Alacsony,
kövérkés ember volt. Ötven év körüli lehetett, arca rózsás, rózsaszín,
kopasz fejét fehér haj szegélyezte. Régi, de drága, skót kockás
gyapjúöltönyének lötyögős zsebe kidudorodott. Egy blöffölő és ügyes skót
orvos — gondolta Carmichael, és első látásra bizalmatlanságot érzett
iránta. Erre nem volt semmi oka. Most mégis ingerült lett, mintha
betegként érkezne, és hirtelen rájött volna arra, hogy aki őt ideküld- te,
egy blöffölő, ügyes skót orvoshoz utasította. Abercrombie fagyos hangon
1
mondta — s ez érthető volt ebben a hajnali órában:
— Jöjjön, Mr. Carmichael, vártam magára, hogy ne kelljen kopognia.
Semmi értelme, hogy az egész háznépet felverjük.
És kitárta a széles ajtót.
— Nagyon kedves öntől — motyogta Carmichael.
Azon kapta magát, hogy úgy hajlong, mintha orvosi kongresszuson
lenne. Abercrombie egy fényesre csiszolt, homályos halion át fehér
burkolatú dolgozószobába vezette. Carmichael gyors pillantást vetett a
könyvekre és kartotékokra. Világosan látszott, hogy a könyveket olvassák
és rendszeresen használják a kartotékrendszert. Jóképű, de meglehetősen
megviselt íróasztal, mély bőrkarosszék, állványos földgömb. Félelmetesen
tekintélyes és komoly szoba, egy rendkívül elfoglalt szakember menedéke,
ahová visszahúzódik a világ elől.

90
 Nem fogadna engem merő jóindulatból hajnali fél négykor — gondolta
hűvösen Carmichael. Valami félnivalója van.
Abercrombie csatába indult:
— Nos, mi ez az életfontosságú ügy, Mr. Carmichael?
Nyilvánvaló, hogy a Chartwell Road lehetőleg semmit sem akar
megtudni arról a nőről, akit egy elhagyott kőbányában leütöttek. Mi köze
volna hozzá?
— Lehet, hogy egy kissé félrevezettem a dologban, doktor úr —
mondta Carmichael nyíltan és némi rosszallással a hangjában. — De tény
az, hogy alapos okkal feltételezem, csakúgy mint a rendőrség, hogy egy
volt ápolónője alighanem komoly bajban van. Lehetségesnek látszik, hogy
ön esetleg kapcsolatban állt vele, vagy ha nem is, bármiféle nyom, adat
értékes lehet.
— Ápolónő? — kérdezte Abercrombie felvonva bozontos szemöldökét.
— Nem egészen értem.
— Még régebben, a Traverton Házban ... — mondta Carmichael.
— Egy cigarettát? — Abercromie felpattintott egy ezüstdobozt, s
minthogy Carmichael tagadóan rázta meg a fejét, ő maga gyújtott rá
kényelmesen. — Megtakaríthattam volna magának egy utat, és én még al-
hattam volna egy sort, ugyanis: semmiféle információval nem
szolgálhatok. Ha ez minden ...
— Nem! nem egészen — vágott közbe Carmichael, mint aki nem
hallja az elutasítást. Hátradőlt bőrkarosszékében, s figyelte, amint
Abercrombie tekintete kissé megkeményedik. Könnyedén mondta: —
Felajánlottam egy cikket az egyik sajtóügynökségnek a Traverton Házról.
Az ápolónő eltűnése is ehhez a cikkhez kapcsolódik. Minden felvilágosítás,
amit az ápolónőről kaphatok, nagy segítség volna. Különösen — fűzte
hozzá elábrándozva —, ha mint egy sztorit tudom beleszőni.
Mi volt ez? Felhorkant ez a rózsás, fehér hajú férfi, itt az íróasztal
mögött. Vagy felnyögött? Mindenesetre nem olyan hangon szólalt meg,
amilyet egy éj közepén felvert, tekintélyes orvostól várna az ember, aki
„nem kíváncsi nyilvánvaló képtelenségekre”. A doktor hirtelen
hátrahajtotta a fejét, ismét összeráncolta bozontos szemöldökét, s így
szólt:
— Cikk a Traverton Házról? — túl volt az első meglepetésen, most már
csak udvarias elképedést mutatott. — Nem valami nagy téma, attól tartok.
Három év óta zárva van, mint tudja. S bár szeretném hinni, hogy jó munkát
végeztünk ott, de hát végül is, mint maga is tudja, csak egy volt a sok
hasonló magánszanatórium közül. A dolog hízelgő, de meg kell vallanom,
nem kívánatos számomra.
A logika ereje ellenére, ami ide vezette Carmichaelt, most egy
pillanatra megingott., Talán tévedett volna az egészben — kutat itt valami
után, ami nincs is? Csak egy módon tapogathatja ki. Azt mondta:
— Ugyan, doktor úr, a Traverton Ház aligha tartozott az átlagba. Miss
White, az ápolónő, akit említettem, nagyon érdekes hátteret vetített mögé
számomra.
Vágni lehetett volna a sűrű némaságot. Abercrombie szaggatva fújta ki
cigarettájának füstjét. A sokat mosott, jól ápolt kéz eddig közönyösen
pihent az íróasztal mappáján. Most enyhén megremegett.
Nem tudja, higgyen-e nekem; nem tudja, mennyit mondott a nő —

91
gondolta Carmichael. Most valami kitérővel próbálkozik.
— Nem értem ezt az egészet — mondta Abercrombie, és meredten nézte
Carmichaelt. — És ebben az éjszakai órában meg kell bocsátania nekem ...
Az orvos felállt.
;
— Nem érti? De hiszen ön vezette ezt az intézményt. — Carmichael
maga sem értette, hogy miért ennyire feszült és ideges, mi az ördög ez?
Ingerülten mondta: — Értse meg, én nem afféle hozzátartozó vagyok
Omahá- ból, aki csak a számlát fizeti. Tudom, mit beszélek. Mindketten
tudjuk, miről van szó.
Carmichael ezzel a végső érvet játszotta ki; hiszen éppen olyasvalamit
akart megtudni, amit csak az orvos tudhatott, ő nem. Ahogy most
egymásra néztek, már tudta, mi volt az, ami első pillanatban bizalmatlanná
tette ezzel a magabiztos kis emberrel szemben. A szeme! A cinikus, sokat
tudó, alkudozásra mindig kész szem ebben a rózsaszín, érdes, kültelki
arcban. Abercrombie azok közé az emberek közé tartozott, akik teljesen
nyíltnak látszanak, amíg csak az emberben fel nem ébred a vágy, hogy
közelebbről is szemügyre vegye őket. Valamivel végül is mindig felkeltik a
gyanút, hogy sunyiság lappang sima szavukban. Simulékony modorukban?
Makulátlan öltözékükkel? De ez az orvos elnyűtt öreg gyapjúöltönyt viselt
— rajta meg ez volt kellemetlen, visszatetsző.
— Semmi törvénytelen nem volt az intézet körül — mondta végül
Abercrombie. Nem nézett Carmichaelre. Újra leült. — Egyáltalán semmi.
Így hát ha ilyesmire gondolt...
— Biztos ebben? — kérdezte Carmichael. Dühödten akarta, hogy az
orvos vegye tudomásul, hogy ő tud valamit, és bökje ki végre, hogy miről
van szó.
— De hiszen minden városban vannak otthonok, menedékhelyek —
mondta Abercrombie, és egyszerre botrányosan egykedvűvé, mi több,
kissé alamuszivá változott — olyan lányok számára, akik, mondjuk így.
nehéz helyzetbe kerültek. Amennyiben biztosítjuk számukra a teljes
visszavonultságot, a teljes elszigeteltséget egy a többi betegtől
elkülönített szárnyon, és kezeskedünk a maximális kényelemről ebben a
helyzetben, ez az adott körülmények között...
— Persze, inkognitóban; nem kerül nyilvántartásba a nevük — mondta
percnyi késedelem után Carmichael. Eltartott egy darabig, amíg érteni
kezdte, hogy miről van szó, és követni tudta a mondottakat.
— Természetesen, nem .. . Abercrombie hirtelen megmerevedett, mint
akiben villanásszerűen felötlött, hogy Carmichael csak most tudta meg,
amit hallott, hogy hiba volt kiadni magát. — De volna egy tanácsom, Mr.
Carmichael, el a kezekkel a Tra- verton Háztól! Sok ember érdekelt benne,
hogy ön elejtse ezt a témát. Olyan emberek, akik egy gombnyomással el
tudják nyelni magát a lapjával együtt. Maga meglepődne, ha tudná, hogy
kik tartoztak pácienseink közé.
És ki vette magának ezt a nagy, kedélyes téglaházat, doktor úr? —
gondolta komoran Carmichael. Kitérve a fenyegetés elől, így szólt:
— A Traverton Ház bizonyára sikeresen megőrizte a titkait. De hogyan
sikerülhetett, hogy ilyen ismert családok tagjai egy időre eltűnjenek
minden feltűnés nélkül, majd ismét visszatérjenek ugyanilyen
feltűnésmentesen.
Abercrombie legyintett. Gyors támadásával mintha visszanyerte volna

92
magabiztosságát.
— Miss Smith szülei, mondjuk, úgy döntenek, hogy a fiatal hölgyet hat
hónapra Európába küldik. Búcsúpartikat rendeznek, Miss Smitht barátai
kikísérik a New York-i repülőgéphez. S aztán Miss Smith egyedül,
csendesen visszatér a Traverton Házba, ahová már előzőleg elküldték a
poggyászát.
Miss Ellen Coates, aki most tért vissza hathónapos európai körútjáról —
Miss Ellen Coates, akiből Mrs. James Hamilton Trent lett, s aki agyonlőtte
magát, miután elküldte hazulról férjét és hároméves kislányát...
— És mi lett a bébikkel? — kérdezte Car- michaeL
És figyelte a gyors, ügyes mozdulatot, mellyel az orvos belenyomta a
cigarettáját egy hamutartóba az íróasztalon. Sokáig nyomkodta még
hosszan azután, hogy a csikk kialudt.
— Átadták örökbefogadásra a szokásos módon — mondta Abercrombie
némi önuralommal.
Nem — gondolta Carmichael —, szinte biztos, hogy nem. Tiltott
műtétek? Vagy feketepiacra dobott gyerekek? Az utóbbi időben nem egy
ilyen esetről hallott, magasabb körökből. És olykor, ha ezt előzetesen jól el
tudják rendezni, maga az anya az örökbefogadó?
Abercrombie tagadta, hogy Miss Ellen Coates valaha is kapcsolatban
állt volna a Traverton Házzal. De a név említésére ismét nagyon óvatos és
visszahúzódó lett.
És most itt a láncszem — gondolta Carmichael. — Laura White hivatása
a vigasz és a biztonság jegyében állt, de ő valamiképpen ilyen titkos dolgok
ismeretéhez jutott. Ilyesmiről tudni, mintha valaki egy gyújtózsinórt
tartana a kezében. De vajon ki gyújtotta meg? Mindenesetre: Ellen Trent
inkább megölte magát, de nem hagyta, hogy valaki ezzel a gyújtózsinórral
felrobbantsa az életét.
De honnan gyaníthatta az ápolónő egyik-másik betegének kilétét?
Hiszen a betegek névtelenek voltak, vagy nem a saját nevükön ...
Mindezen Carmichael már odakint töprengett a Chartwell Roadon. A
Traverton Házban történtekről mindeddig szinte senki sem tudott. Már
három éve be is zárt; s azóta se pattant ki semmi körülötte. Szinte a
lehetetlenséggel határos biztonsággal rendezte el a házasságon kívüli
születéseket a csendes, ódon South Shore-i kastély egyik félreeső
szárnyában. Se a pletyka, se az újságok . . .
Mindeddig semmit se szimatoltak ki belőle. Ez igen. Ez azután hatékony
titoktartás. De ennek ellenére . ..
„... magát, a lapjával együtt.” Abercrom- bie otrombán fenyegető
mondata visszhangzott a semmiből, s Carmichael mialatt áthajtott a
kutya-kakas zónán, azon tűnődött, hogy a dolog nem lehetett ilyen
egyszerű.
Nyilvánvalóan vannak emberek, akik olvassák a fővárosi lapok
társasági rovatát is. Különben nem adnának hírt hétről hétre az ifjúsági
szövetségek, vadászklub választmányok tevékenységéről meg egyéb
társadalmi eseményekről. Nem lehetséges, hogy egy nő, miközben
ápolónői egyenruháját otthon fodros, kagylószínű háziruhára váltja,
elmerül az asztalon heverő újság társasági híreiben? És sóvárogva él egy
másik életet, miközben szemügyre veszi Capri szigetét vagy a partok előtt
elsuhanó vitorlásokat a képmellékleten. Nem lehet, hogy előbb vagy utóbb

93
az egyik képről ránéz egy szempár, amelyiket a kórházi ágy párnájáról jól
ismert?
Carmichael fantáziája tovább dolgozott; egyszer csak látta a nőt, amint
újságolvasás közben csokoládét eszik. Hirtelen döbbenten mered egy
képre. Elolvassa az alatta álló nevet, felfedezése majd szétveti — s mégis,
amikor a Traverton Ház bezárja kapuit, ez teljes csendben történik. A
botrány szele meg sem érinti ezt a magánintézetet, sem fennállása
éveiben, sem később, még ebben a kicsi közösségben sem. Laura White ké-
sőbb elköltözött Bridgeportba. S három év telt el anélkül, hogy bármi
olyasmi történt volna, ami Ellen Trentet fenyegethetné. Valahol
működhetett egy biztonsági szelep ... De hogyan? Mi lehetett ez?
Egy nő, aki olyan titkokról tud, amiket nem mondhat el. Mit csinál?
Esetleg leírja. Mint valami igéző, érdekes élményt egyébként egyhangú,
sablonos életében.
Mit tart az ember a könyvszekrényben könyveken kívül? Ez a kérdés ott
fészkelt Carmichael agyának valamelyik hátsó zugában Amby Littauer
második hívása óta. Most hirtelen újra felbukkant. Amby levelekre
gondolt, fényképekre, lejárt számlákra. De talán a válasz ennél is
egyszerűbb. Egy könyv, amit nem nyomtattak, hanem kézzel írtak tele —
egy napló. Egy napló telis-tele Laura White szenzációs titkaival, titkokkal,
amiket az ápolónő hűségesen megőrzött, és csak magának mesélte el újra
meg újra, éppen ennek a naplónak a lapjain.
Biztos, hogy az, aki behatolt Laura White bridgeporti szobájába, valami
meghatározott tárgyat keresett, egy bizonyos dolgot. Az is biztos, hogy
Laura White hirtelen szánhatta el magát erre a wicklowi utazásra. Mi sür-
gethette erre? Mondjuk: elolvasta az újsághírt Mrs. Trent
öngyilkosságáról, és keresni kezdte a naplóját, amelyik ennek az asszony-
nak egy leánykori titkát is tartalmazta. És rájött, hogy a napló eltűnt.
Elborzadt attól a gondolattól, hogy talán, tudtán kívül, ő is okozója lehet
ennek a tragédiának. Azonnal elhatározta, hogy a naplót visszaszerzi.
Eljött ide, hogy megszerezze — és itt fejbe verték. Miért? Valaki attól
félt, hogy Laura White megvádolja öt zsarolással? Vagy hatalmába
kerítette az esztelen mohóság, és a naplót — ezt az aranybányát —
semmiképpen sem akarta visszaadni?
Carmichael józanságra intette magát. Az okoknak és okozatoknak ezt a
láncolatát úgy lehet, a semmiből kovácsolta. Lehetséges, hogy Laura
White egészen másfajta nő volt, mint az, akit ő itt a részletekből
összerakott és fantáziájában megelevenített. Talán soha nem is írt naplót.
A Traverton Ház elkülönített szárnya, az újságkivágás a rózsaszínű
otthonka zsebében, az a kutakodás még Laura White bridgeporti
szobájában — valaki azt hitte, hogy ő már a kórházban szép csendesen
haldoklik —, mindezek egészen különálló tények is lehetnek. Ö itt egy
repdszerbe kényszeríti, összefogja, de a valóságban talán semmi közük
egymáshoz ezeknek a részleteknek.
Laura White azonban mégiscsak itt volt! Ez letagadhatatlan — és itt van
ez a hetes számú fekete oxford-cipő. Carmichael most nagy erőfeszítéssel
megpróbálta a kézzelfogható valósághoz tapadó, józan logikát és ösztönös
sejtéseit valamiféle egyensúlyba hozni. És hirtelen az összefüggéseknek
egy új láncolata villant elébe. Kilelte a hideg. Már közel járt Wicklowhoz. A
sarkon befordult a rendőrőrs felé; kocsijának kerekei hangosan, vészesen

94
csikorogtak a lassan derengő éjszakában.

A hálószoba ajtaja hangtalanul felpattant. Ez nem lehet ugyanaz — ötlött

fel Caroline Emmettben —, aki az előbb az ajtót nyikorgatta, mielőtt, kijött
volna utána a szabadba. Ö akkor még a pávaszínű nappaliban ült, épp a
cipőjébe bújt. Nagyon régen volt ez — most így érezte. — Akkor minden
erejét megfeszítve csak vakon menekülni akart. Vagy talán ugyanaz volna,
és éppen azért kezeli most másképpen, ügyesebben az ajtót. Caroline
érezte, amint a szíve lassan, súlyosan ver. Hallotta is a dobbanásokat. —
Egészen elhaló, tompa hangok.
— Caroline? — szólt Mrs. Olivér halk, érdeklődő hangon. Lábujjhegyen
lépett beljebb a szobába. — Jöttem megnézni, hogy jól érzi-e magát, nincs
szüksége valamire?
Mrs. Olivér az ágy lábánál állt, és kissé előrehajolt. Háta mögül a
komódon álló lámpa hullámzóan vetette árnyékát az ágytakaróra.
Hatalmas, formátlan árnyék volt ez. Ijesztően vált le a testéről. Caroline
ösztönösen megkönnyebbült a komoly, bagolyszemű arc láttán, de most,
ahogy az árnyékot nézte, visszatért belé a remegő félelem. Mrs. Olivér
kezére figyelt, nézte, amint ez a kéz markolja — szorítja? — az ágy támlá-
ját, s határozottan így felelt:
— Köszönöm, semmire a világon. Hanem, kezdek borzalmasan
elálmosodni.
— Elálmosodni? — mondta örvendezve Mrs. Olivér, és az árnyéka
sötéten, fürgén meglebbent. — Akkor leoltsam a villanyt?
— Nem! — Ezt most túl gyorsan mondta, és túl ijedten. De hogy itt
feküdjön a sötétben, akár csak egy percig is . . . Caroline mentegetőzve
mondta: — Jobban szeretem, ha ég, ha lehet.. . elálmosít.
— Hát persze. Ahogy akarja — mondta Mrs. Olivér egy csepp
szigorúsággal a hangjában. — Csak arról van szó, hogy . . . Meg kell
ígérnie nekem, Caroline, hogy nem próbál felkelni vagy mászkálni. Tudja,
szavamat adtam az orvosnak. És sose bocsátanám meg magamnak, ha
valami bolondságot csinálna ... és... olyan könnyen megtörténhet ...
esetleg újra elesne. Hát akkor ... — Mrs. Olivér már az- ajtóban volt, s még
hátrakandikált, aggódó arccal — vigyáz magára, ugye, Caroline?

Csend. Borzong. Gondolkodni kellene — világosan és határozottan

gondolkodni. Ebben a házban most másvalaki is gondolkodik, tervez,
figyeli az éjszakát, ahogy ritkul a sötétség, és számítgatja, hogy mennyi idő
múlva, hogy mikor kellene . .. Caroline-nak belenyilallt a fájdalom a fejébe,
ahogy egy hirtelen mozdulattal feltámaszkodott az ágyon, és vizsgálgatni
kezdte a virágmintás, homályos szobát. Ebből bizony könnyen lehet
halottasszoba.
Caroline-nak vissza kellett fognia az izmait, hogy fel ne ugorjon.
Ösztöne arra kényszerítette, hogy most, azonnal, ki innen — percet se
időzzön itt tovább. Ne engedje, hogy az ágy lehúzza, tépje fel akármelyik
ajtót és fusson, amerre lát. Bárhova, csak ki ebből a rémítő

95
mozdulatlanságból. Igen; bíznia kellene abban, hogy rémülete pótolja a
hiányzó fizikai erőt. De hová? És hogyan? Terv és irány nélkül kell futnia ...
és ugyanez az ösztön óvta, nehogy rémületében eljátssza utolsó esélyeit is.
Csak lassan hát. Három ajtó: az egyiket ott szemben most csukta be
maga után Mrs. Olivér. A másik kettő itt van oldalt. A kettő közül az egyik
biztos valami kamraféle lesz, valószínűleg az innenső, amelyik az ágy fe-
jéhez közelebb esik. S a másik?
Caroline az ablakokat is szemügyre vette. Kettőnek külső ablaktáblája
van, a harmadikon — szemben az ággyal — redőny. Rozsdás és
mozdulatlan, mintha télen-nyáron le volna eresztve.
Az a másik ajtó, azon kellene — csak tudná, hová vezet. Nehogy
egyenesen a rá váró csapdába lépjen. Csak lenne valaki ebben a házban,
akiben megbízhat...
De hiszen van. Lydia.
Lydia.
Mi volt ez? Az izgalomtól hirtelen úgy érezte, hogy megfullad. Aztán
mintha egy nagy lélegzetvételre hideg levegő nyomult volna a tüdejébe.
Hangok szűrődtek be a nappali felől. Nem lehet elég óvatos. Álmosan
lehunyta szempilláját. Semmi ne árulja el ezt a kétségbeesett éberséget,
ezt a kétség- beesett koncentrációt. Bárcsak Lydia lenne ...
De nem ő volt.
— Elaludt? — érdeklődött Miss Mayberry. — Nem? Hoztam valamit
magának. A doktor úr meghagyta, hogy készítsem el-.. ,.
Nem kell — gondolta Caroline. Meg se moccant, nem nyitotta fel a
szemhéját. Semmit nem fogadok el ebben a házban. Végül is: nem
kényszeríthet — vagy igen? Igen, az ápolónőknek megvannak a fogásaik.
El tudnak bánni a hisztérikus, önkívületben levő betegekkel. A hosszú,
fürge ujjak emléke olyan rémületet keltett Caroline-ban, hogy kinyitotta a
szemét. Figyelte, amint Miss Mayberry megkerüli az ágyat, és a fejéhez ér.
Egyik keze lefelé lógott az oldala mellett, valamit tarthat benne ...
— Jég — mondta szárazon Miss Mayberry, és felemelte a tasakot. Kicsit
úgy nézett rá, mintha megérezte volna Caroline félelmét, s fanyarul
mulatna rajta. — Az emberek mindig azt hiszik, hogy injekciós tű ... Vagy
más kellemetlen, fájdalmas, undorító gyógyeljárás ... Ha az ápolónő hoz
valamit, és a közelükbe lép ...
Gondosan helyezte a jegestömlőt Caroline halántékára. Aztán Caroline
megadóan mozduló kezét is felemelte, és odaillesztette a tömlőhöz, hogy
tartsa.
— Elég szép púpot szerzett, ha nem tudná. Ez majd segít, hogy
hamarabb lelohadjon.
Lydia... Csak ki tudna eszelni valami ürügyet, hogy idehívja Lydiát.
Caroline megint lehunyta a szemét. De még látta közben, hogy Miss
Mayberry lefelé irányított tekintete ravaszul süt — és hidegen.
A jegestömlő zsibbasztóan hideg volt. Először, mintha egy üveget
érintenének hozzá — de azután ez a hideg kellemessé vált. Caroline
csendben feküdt, egyenletesen, könnyedén lélegzett. Minden ízében
érezte az ápolónő jelenlétét, és azt akarta, hogy menjen el. A lámpafény
melegen szivárgott át zárt szemhéján. A fény melege és a jegestömlőből
áradó hideg mintha semlegesítették volna egymást, s valami homályos
bizonytalanságban lebegtették Caroline tudatát. A sok elszánt erőfeszítés

96
után valami öntudatlan nyugalom hatotta át.
— ... ha biztos benne, hogy most jól van — mondta felette Miss
Mayberry.
— Ha én . .. hát igen, persze — mondta Caröline, és valami távoli
elégedettséget érzett, hogy a hangja olyan álmosan cseng. Még ő maga is
úgy hallotta belül, hogy valahonnan nagyon messziről jön.
Az oldalsó ajtó kattanva nyílt — az, amelyik az ágy fejéhez közelebb
esett —, majd halkan kattanva csukódott. Miss Mayberry kiment, Azután
valami recsegő kis nesz hallatszott. A zár hangja — jött rá Caroline — a
felső lakásba vezető lépcső előszobára nyíló ajtajának zárja. Ez az ajtó
elzárja az utat a bejárati ajtó felé.
Nos, hát így állunk. Bátran és magyarázkodás nélkül kellett volna
Lydiát kéretnie. Lydia segített volna. Sietve megkereste volna a ruháit.
Azután kicsalogatta volna a többieket a konyhába, hogy ő menekülni
tudjon. Lydia megtette volna ...
Hirtelen, minden átmenet nélkül rátört a fáradtság Caroline-ra. A
megrázkódtatás, a szakadatlan rémülettel teli feszültség kifárasztotta, és
most egyszerre ... mintha nagyon finom, szürke porréteg sötétítené el a
szobát, és fájdalommentesen beszivárogna a szemébe, fülébe, agyába.
Caröline tudatában volt ugyan még a veszélynek, de az egész veszített az
éléből. Nem alhatok el — gondolta halványuló éberséggel —, csak egy perc
pihenő . . . utána majd . . .
De mintha valamennyi érzéke egy könnyed lépéssel hátrább húzódott
volna. A füle azért még ki tudta választani azt az apró zajt, amivel halkan,
óvatosan megnyílt a távolabbi oldalajtó. A szeme tudomásul vette, hogy a
lámpafényt egy fürge, szándékos mozdulat letompítja. Caroline
meglepődés — majdnem félelem — nélkül bámult fel az arcra, amelyik
most határozott elszánással hajolt az övé fölé.

97
 17.

_ Caroline? — suttogta Julié. Majd sürgetőbben — Caroline?

De hirtelen felegyenesedett, amikor tekintete Caroline tágra nyílt
szemével találkozott. Mintha mást várt volna az ágyban mozdulatlanul
heverő alaktól. Julié arca most megváltozott, amint a tompított lámpa
fénye különös árnyékokat vetített rá. Caroline száraz szájjal, szótlanul
feküdt. A félelem megkésett hulláma olyan erővel ragadta el, hogy szinte
fizikai fájdalmat érzett.
— Jól érzi magát?
Caroline-nak sikerült bólintania. Julié gyors pillantást vetett az
éjjeliszekrényen álló pohárra, s egyszerűen mondta:
- Akkor ki kell kerülnie ebből a házból. Most rögtön. Itt nincs
biztonságban, mert...
Julié abbahagyta. Arcát félrefordította, és hallgatózott. Én nem
hallottam semmit gondolta Caroline. S elfogulatlanul bámulta, figyelte a
kis fehér kezet, amelyik olyan közel volt az ő vállához. Még mindig ökölbe
volt szorítva úgy, hogy a többi ujjával szorította a saját hüvelykujját, mint
egy kisgyerek. Míg a kezet figyelte, lassan szétnyíltak az ujjak, Julié
visszafordult, és folytatta, mintha meg se szakította volna közben a
mondatot:
— ... mert maga persze nem azért ment ki, hogy csak éppen egy kis friss
levegőt szívjon.
Caroline megint nem bírt válaszolni. Érezte, hogy a válla megdermed,
mintha kővé válna. Mintha valami felülről várható, szörnyű mozdulatra
készülne fel, mintha védekezőén feszülne szembe valamivel, ami lecsapni
készül. Óvatosan megmozdította a lábát, felnézett Julie-ra — s tudta, hogy
biztosan tévedett. Mert a másik nő arca éppolyan ijedt volt, mint az övé,
miközben ezt suttogta:
— Látott valamit itt a házban, ugye Caroline?
— Igen. — Nem harapófogóval húzták ezt ki belőle, csak finoman,
szelíden, fájdalommentesen.
— Egy . . . kabátot?
— Igen.
— Felismerte? Biztos benne, hogy az volt?
— Igen. Van rajta egy felfordított, L-alakú szakadás, ami árnyéknak
látszott... akkor.
— Úgy van — mondta Julié szinte álmatagon. — Tudja, erről
elfeledkeztem. — Nem nézett Caroline-ra, lenézett a saját fehér kezére,
amit akarata ellenére összekulcsolt maga előtt. — Nos, ki kell jutnia innen,
azonnal, mielőtt valaki felfedezhetné, hogy menni készül. Hozom a ruháit.
Henry megjavította a gyújtást a kocsiban, s le tudok vele hajtani az útra
anélkül hogy itt fönt beindítanám a motort. Bent a városban van egy kis
vendéglő, az hat óra körül nyit. Otthagyhatom magát, nem kell sokat
várnia. Közben — Julié tekintetét hirtelen rá villantotta Caroline-ra —
nehogy bejöjjön ide valaki. Úgyhogy rögtön hozom . . .
Julié olyan sietséggel indult az ágytól a komód felé, hogy
meghökkentette Caroline-t. S a szoba egyszerre iszonyatosan elsötétült. A
virágos falak, az ablakok mind elenyésztek, csak a sötétség maradt. Meg
Julié suttogó válasza Caroline tiltakozására:

98
 — Psssssszt! A holmija a fürdőszobában van. Mostanra meg kellett
száradnia. Az én szobámon át hozom ki, s körbe megyek. Itt jövök majd be
az udvarról, a Miss Mayberry lépcsőjéhez vezető ajtón át. Van hozzá kul-
csom. Egy perc az egész.
Tehát a hatodik ajtó, amire ebben az álságos zárkózásban megpróbált
rátalálni, az Julié szobájából vezet ki a szabadba — gondolta Caroline.
A hallajtó nyílt, egy pillanatra feltűnt benne Julié alakja. Majd halkan,
határozottan újra becsukódott. Caroline feltámaszkodott a könyökére,
azután felült, s hátravetette a takarót. Készülődött a felkeléshez. De a
fejében hirtelen támadt fájdalomtól még nekitámaszkodott az
ágytámlának.
A ruhája, a cipője. Csak egyszer legyen rajta, megint harcképesnek
fogja érezni magát. Különös és nevetséges, hogy amikor az élete forog
kockán, ilyeneken múlik a dolog . . . hogy ilyen gyámoltalannak érzi magát
mezítláb, hálóingben. Felöltözik és biztonságba kerül, már a kocsiban ...
Biztonságba kerül már a kocsiban.
Vagy csapda ez? — A legegyszerűbb és legfélrevezetőbb csapda?
Valami hirtelen mintha ugrott volna egyet, megelevenedett alatta.
Caroline hangosan zihált, míg rá nem jött a mechanikus zajról, hogy ez
valami elektromos szerkezet lehet odalent, a szuterénben. A központi fűtés
olajkazánja, amit valaki bekapcsolhatott. Vagy egy szivattyút indítottak be
— a sok eső miatt? Furcsa: ez a zaj még mintha elmélyítette volna a
sötétséget. És mintha ebben az áthatolhatatlan sötétben másfajta neszek
is megéledtek volna. És a sűrű, tompa zümmögésben Caroline
emlékezetében most régebben elhangzott mondatok is életre keltek.
— ... ha újra elesne, s higgye el, az ilyesmi olyan könnyen
megtörténhet... — Mrs. Olivér, amint aggályosán még hátrapillant.
— ... ha biztos benne, hogy jól van ... — Miss Mayberry mondta ezt kissé
csúfondáros hangsúllyal.
— Itt nincs biztonságban! — mondja Julié, és tekintete a vizespohárra
siklik. És: — Henry megcsinálta az indítót...
Mért nem tudta előbb megcsinálni?
A sötétség megtelt hangokkal, és Carolirle verejtékben úszott.
Hallgatózott. Most kell összeszednie magát, ez az utolsó esélye, hogy
megmeneküljön ... Most kell világosan áttekintenie a helyzetet, most, amíg
egyedül van.
Vagy — egyedül van ő itt egyáltalán?
Kiment Julié?
Caroline dermedten ült a sötétben. A szeme lassan hozzászokott, és
most már nem látszott annyira áthatolhatatlanul sűrűnek ez a sötét. Egész
testében remegett, és azt mondta magának, hogy igenis egyedül van, rajta
kívül nincs senki a szobában. És hirtelen iszonyatos biztonsággal tudta,
hogy igenis van. Nincs egyedül. Ebben a nyomasztó érzésben ült, és
dermedten figyelt. Világosan érezte, hogy valahonnan nézik őt. Valami
rejtett zugból. És ... megint. Ezen az elektromos zümmögésen kívül nincs
itt valami nagyon halk, más nesz is? Mintha valami anyag súrlódna, szövet,
vagy mintha vásznat mozgatna valaki? Caroline ijedten mozdult meg, hogy
körbetekintsen, de semmit sem látott. Dermedten ült egy pillanatig. Ez a
mozgolódás és azután a feszült csend figyelmeztetés lehetett annak a
számára, aki a sötétben eddig meglapult. Caroline meghallhatott valamit.

99
 A lány valamiféle gyors mozgást érzékelt a közelben — sikoltott, de^
sikoltása már valami súlyos puhaságba veszett, ami tollasán vágódott az
arcába, és visszalökte őt az ágyba.
Egy párna. Egy párna — most hangtalanul végez vele ...
Caroline rémülten vergődött, fulladozott, próbálta elrántani a fejét, de a
párna szorosan tapadt a szájára — mintha egyenesen a szájába
gyömöszölnék. Caroline vadul rugdalódzott, és érezte, hogy lába
belegabalyodik a takaróba. Felső karjának húsába körmök mélyedtek, és
acélos ujjak rögzítették az ágyhoz. Bénult volt — tehetetlen. Ezután már
csak a növekedő kín rohamai hatoltak el a tudatáig. Mintha kő lenne a
torkában, amelyik iszonyúra dagad tüzes fejében, és a mellkasát is
súlyossá, feszessé teszi.
Most színek, villanások fénycsíkjai tarkáz- ták azt a belső sötétséget,
amiben az öntudat még életéért küszködött. Testén és a párnán kitartóan,
türelmesen feszültek a kezek.
☼

— Micsoda éjszaka — dünnyögte Trunz a rendőrségi kocsi szélvédőjébe. —

A főnök influenzás, Morgan is beteg, Spruzottinak a feleségét kellett
bevinnie a kórházba... Ki marad?
Trunz nem bírta elviselni, hogy ilyen néma csend van a kocsiban.
Ingerülten mondta:
— És most ez a vaklárma! — de valami mégis arra kényszerítette, talán
a feszültség a mellette ülő emberben, hogy fáradt lábával erősebben
tapossa a gázt. Micsoda hosszú, esős éjszaka!
Carmichael mereven bámult a sáros útra. Ha valami történt Caroline
Emmett-tel... — gondolta. De aztán hevesen elvetette ezt a gondolatot.
Ettől egy másodperccel sem érnek oda előbb. Egy másodperc ... lehet,
hogy csak ezen múlik.
Juharfák törzse, fagyalbokor... az úttól balra nedvesen csillogó földek s
túl a földeken, messze, erdős dombvidék. Az égbolton már halvány
ezüstcsík. Oszladozik a sötétség. Ilyenkor a vidéki táj mintha lebegne;
mintha valami víz alatti vidéken utazna az ember ... Az éjszakának
közvetlenül a hajnalhasadást megelőző percei ezek.
Trunz élesen vette a kanyart, és tréfásan megkérdezte:
— Bekapcsoljam a kürtöt?
Elámult, hogy Carmichael komolyan fontolóra vette a kérdést. Aztán azt
mondta:
— Nem.
Olyan ez — gondolta Carmichael, mint amikor gyerek kezéből kell
kivenni a töltött fegyvert. Ha ráordítok, a fegyver elsülhet. Nem éppen
gyerekkel volt dolguk, mégis csendben kell haladniuk. Ha erőszakosan,
otrombán robbannak bele ebbe a hajnali csendbe, előfordulhat, hogy
meggyorsítanak valamit. . . Valamit, ami Caroline Emmett ellen irányul,
egy terv kivitelét, amelyik őt akarja elhallgattatni.
Elsötétített házak, újra földek, s végül az Olivér ház fényei. Carmichael
a fényeket számlálta, míg Trunz csendben levette a gázt és fékezett. A
szárnyépület bejárati frontja sötét: ez valószínűleg a hálószoba. A nappali
sötét. Az ebédlő és a konyha kivilágítva. Azt remélte, hogy ez a hideg

100
szorongás felenged benne, mihelyt ideérnek. De nem. Némán mentek fel
Trunzzal a konyhaajtóhoz, taposva a füvet az öreg orgonabokrok alatt.
Lydia Olivér nyitott ajtót. Fürdőköpenyben volt, és álmosan nagyokat
pislogott. Az egyik kezében egy pohár tej. A konyha körülötte egész
rendezett, normális egy ilyen abnormális éjszakához képest — gondolta
Carmichael. A mosogatóban tányérok, a szárítón kávéscsészék. Egy félig
megkezdett szendvics az asztalon. A sárga fény fakónak hatott a kezdődő
derengésben. Lydia kicsit olyan volt, mint egy alvajáró. Carmichael
úgyszólván közönyösen megkérdezte:
— Minden csendes?
Lydia látnivalóan megpróbálta összeszedni magát, hogy értelmesen és
udvariasan válaszoljon.
— Anya itt van valahol... Henry a kocsiszínben.
Carmichael várt. Nézte ezt a sötét szemöldökű, álmos, fiatal arcot, s
minden érzékét átjárta a ház csendje. Mögötte Trunz nagyokat
szusszantott, és szeretett volna valamit mondani, hogy diadalmasan
jelezze: ugye nincs itt semmi baj.
Lydia letette üres poharát, és azt mondta:
— Miss Caroline Emmett végre elaludt. I Julié épp most jött ki tőle.
Úgyhogy ő rendben van.
Trunz nekitámaszkodott valaminek. Nyikorgás. Megint csak ez volt az
egyetlen hang az egész házban. Carmichael Lydia válla fölött kibámult az
ablakon. A megnyugtató szavak ellenére továbbra is úgy érezte, hogy
pattanásig feszültek az idegei. Nem tudta, miért. Caroline Emmett végre
elaludt. Teljesen logikus, hogy ezek az emberek itt, a ház lakói, miután
egész éjjel ültek, figyeltek, hallgatóztak, most egy kicsit fellélegezve, a
saját dolgaik után látnak. De — milyen csendes minden.
Trunz is idegesítette, itt, a háta mögött. Szerette volna kinyitni az ajtót,
és kitessékelni Trunzot, ahogyan egy nagy kutyával tenné az ember, ha láb
alatt van. Egyébként pontosan azt a feszültséget érezte, amit egész úton,
amíg a ház felé jöttek. És valami hideg várakozást: abban reménykedett,
hogy éppen idejében érkezik.
— Julié itt van valahol? — kérdezte.
Lydia szemét dörzsölve válaszolt:
— Azt hiszem, zuhanyozni indult, de anya megelőzte ... Megyek vissza,
alszom még egy kicsit.
— Nekünk is ideje visszamenni — mondta fontoskodva Trunz, és kezét a
kilincsre tette.
— Várjon!
Lydia álmos nyugalma és Trunz mozdulata, ahogy már indulni készült,
hirtelen mintha jel vagy intés lett volna Carmichael számára. Tudta, hogy
ez babonás dolog, de felerősödött benne a félelem, hogy esetleg visz-
szatekintve majd erre a pillanatra, azt kell mondania: „Ha akkor nem
..Carmichael ritkán bánta meg, ha ilyenkor hallgatott magára, és
engedelmeskedett az efféle intéseknek. Ennek is engedett.
Benéz Caroline-hoz, és vele marad. — Ha így jobb: az ajtó előtt.
Mindaddig, amíg megtalálják a holttestet a kőbányában, és a lány
tanúvallomását jegyzőkönyvbe nem veszik. De most biztonságban kell
látnia. Most azonnal — ebben a szempillantásban. Látni akarja, amint
békésen, csendben szuszog a takaró alatt. Rádöbbent, hogy egy

101
veszedelmes percre az imént már megfeledkezett róla, hogy ebben a
házban senkiben nem bízhat meg, senkinek a szavában — még Lydiáé- ban
sem.
Carmichael a befelé cammogó Lydia mögött az ebédlő felé tartott.
Érezte, hogy hogy nő az a belső feszültség, az a sürgetés, ami idáig hozta.
— Merre van?
— Ki? Ja! — mondta riadtan Lydia. — Anya szobájában. Itt egyenesen
előre, de mondtam magának, hogy ...
Carmichael nem várta végig a mondatot. Átment a nappalin.
Észrevette, hogy oldalt kinyílik egy ajtó, és valaki rábámul, de nem fordult
arra, hogy megnézze, ki az. A zseblámpája? A zsebébe nyúlt — itt van,
könnyen a kezébe akadt. Megnézheti a lányt anélkül, hogy felkeltené.
Igen, így egész csendesen odamegy a fehér ajtóhoz, nagyon óvatosan
lenyomja a kilincset és bevilágít... A fénysugár az ágy fejét világította meg.
Egy párna különösen magasra polcolva. Egy ruhaujj lebben meg, amint a
fény éri, és hirtelen egy kar villan belőle elő — ahogy a rugós zsebkésből
ugrik elő a penge. Az aranyló színű fény ugrándozva futott körül: Car-
michael kutatva pásztázta körbe az ágyat. De közben már — a párna és
mindaz, amit ez jelenthetett, szinte égette az agyát — keze a sötétben
megtalálta a párnát és félrelökte. Egy halk, néma fohász, de a vadul villogó
fény most elkapta a keskeny, recsegő ajtót az ágy feje mellett.
Carmichael egy ugrással rávetette magát az ajtóra és visszarántotta —
kinyúlt a sötétbe, és a keze valami mozgó gyapjúszövetbe ütközött.
Megragadta. Egy vaskeménységű, dühösen rángatózó csuklót fogott az uj-
jai között. Carmichael nem érzett sem diadalt, sem kíváncsiságot, csak
egyfajta ösztönös kegyetlenséget. Elengedte a zseblámpáját, mert
szüksége volt a másik kezére is. És sokáig emlékezett a parányi
fénysugárra, ami a kék virágos szőnyegről verődött vissza. Az ajtón kívül
egy lépcső feljárója derengett. Ez is bevésődött emlékezetébe — meg a
gyilkos elszabadult lihegése, ami egyszer csak elakadt; és a hálószoba
neszei ellenére a mélységes undorító csönd.

102
 18.

Caroline nem vesztette el az eszméletét, de az öntudatvesztés határán

volt. Szédelgett, amikor lassan visszatért belé az élet. Érezte, hogy levegő
éri az arcát, mint egy hűvös vászon. Majd meglepően, kínzóan nyomul be a
tüdejébe. A szoba még mindig sötét volt, s a sötétség remegett, amikor
Caroline köhögött. Ehhez az erőfeszítéshez össze kellett szednie magát.
Feltámaszkodott az egyik könyökére, s lihegve így maradt. Az arcát úgy
tartotta felfelé, mintha levegő helyett víz érné.
Ekkor a villany vakítóan felgyulladt, egy férfihang valamit üvöltött, s
egy nagy sötét árnyék húzott el az ágy mellett. Egy rendőr. Fegyverrel
ronthatott be, mert egy másik hang — Carmichaelé — azt mondta:
— Erre nem lesz szüksége! — Majd olyan hangon,,., hogy Caroline
gerincén végigfutott a hideg. — Ugye, nem?
Csend. Caroline-hoz csak valami felszínes hangzavar jutott el a nappali
ajtajából. Valaki aggódva felkiált — többen is izgatottan fecsegnek; a
locsogásnak egy szigorú hang vetett véget:
— Várjon.
És ekkor Caroline mozgolódást hallott a háta mögött. Az egész
felsőteste fájt, ahogy megfordult, és még mindig zihálva belenézett az
arcba, amit eltakart előle a sötétség meg a fojtogató párna. Ez az arc hajolt
Laura White fölé is a kőbánya szélén.
Caroline dermedten nézte. Hiába volt ott Carmichael és a rendőr is,
meg-megújuló hullámokban tört rá a félelem. Mintha ez a gonoszság, ez a
tekintetét olyan megátalkodottan viszonzó tekintet valamennyiük előtt is
lesújthatna rá. Carmichael észrevehette félelmét, és védelmezőén kicsit
közelebb lépett.
Caroline halkan szólalt meg. S olyasmit mondott, ami ebben a
hihetetlennek látszó percben a legillogikusabb lehetett mindany- nyiuk
számára:
— Maga... maga megölte a saját kutyáját?
A hamuszínű arcot elborította a vér. A szempár egy másodpercre
Caroline-ra villant:
— Maga volt az oka. Amikor visszafelé mentem ... — Csend volt. És ezt a
csendet egyszer csak újra kitöltötte az eső, az éjszakai sötétség meg egy
sárga-fehér foltos kiskutya, amint valami holt dologra csahol, amit úrnője
vonszol éppen... — ... ugatott.
Ezt mondta kurtán Ada Mayberry. Majd visszanyerte önuralmát. Sőt, az
a kemény csúfondárosság is megvillant újra a szemében, és többet egy
szót sem szólt.
A középkorú, bodorított, ősz hajú nő holttestét hét óra után tíz perccel
találták meg a nyirkos, ezüstösen csillogó áprilisi reggelen. Egy nagy
szikla és a kőbánya fala közé volt beszorítva. Egész hosszában vízfoltos
vitorlavászonba volt burkolva. Ez a hely és ez a vászondarab
meghatározatlan időre megőrizhette volna titkát, hiszen senki se tudott
róla. Kivéve Caroline Emmettet. A koponyán zúzott sebek. Az arc
felismerhetetlen. Az influenzából frissiben felépült rendőrnek, Morgannak
el kellett fordulnia a látványtól. A halott nő egyik lábán fekete ox-
ford-cipőt. viselt. A másikon foszlányokká tépett harisnya. A harisnyán
látszott, hogy a testet elég hosszú darabon vonszolhatták. A vonszolás

103
külső nyomait fent, a kőbánya szélén elmosta az eső.
Megkezdték a holttest azonosítását. Ada Mayberryt egyelőre szándékos
emberölési kísérlet vádjával tartóztatták le. De Carmichael megnyugtatta
Caroline-t és a teljesen megrendült Oliveréket is, hogy a lánc mindkét
végét a kezében tartja már, s meg fogja találni a hiányzó láncszemeket is.
Talán a panziónak az egyik lakója vagy alkalmazottja lesz az, aki újabb
adatokhoz juttatja Bridgeportban, ahol Laura White élt. Vagy előkerül a
napló, amelyik megölte íróját, s egy másik nőt az öngyilkosságba
kergetett. Vagy más áruló nyomok bukkannak elő az Olivér ház emeletén,
Ada Mayberry lakásában, mint például az a rengeteg homok, amit Ada
Mayberry hurcolt be oda, amikor hazajött a kőbányából.
Időközben Carmichael egy kísérteties félórát töltött Miss Mayberryvel.
Az ápolónő tagadta, hogy valaha is ismerte volna Laura White-ot. Majd
visszautasított minden kérdést. Nem tett vallomást. Teljes határozott-
ságával uralkodott az arcán, de a szemén nem tudott úrrá lenni. Sütött
belőle a félelem, melynek nem akart hangot adni. Carmichael azt mondta:
— Crescent Piacé 23. Panzió, főleg ápolónők számára. Ugye? Ott
találkozott Laura White-tal, amikor egy eset kapcsán leutazott
Bridgeportba.
Csend.
— És a hivatalos megbeszélésen kívül, meg az együttes szolgálaton kívül
is, gyakran töltötték együtt az időt. Egy mesterségben dolgozó
embereknek mindig van miről beszélgetniük. És Laura White szívesen be-
szélgetett, hiszen bizonyára magányos volt; akik így élnek, majdnem
mindig magányosak. Természetesnek tartotta, hogy maga is éppen olyan
etikus, titoktartó, mint ő. Hiszen ugyanabban a szakmában.. . Egyszer az-
tán beszélt magának egy magánszanatóriumról is, ahol valamikor
dolgozott. Elejtett egykét célzást arra, hogy mik folytak ott. Meg hogy nem
akárki kerülhetett be oda. Tekintélyes, jelentős nevek rejtőztek a névtelen-
ség mögé. Persze, nem mondaná el egy léleknek se, mondta magának
Laura White, de az egészet leírta a naplójába.
Ismét csend. Lekicsinylő ajkbiggyesztés.
— Azután — folytatta Carmichael —, Laura White-ot kis híján megölte
egy autóbusz. Ez a napló, ez az aranybánya, ne menjen veszendőbe! Igaz?
Így hát maga betört Laura White szobájába, elemelte a naplót, és
munkához látott. Mint valami rontó erő, úgy dolgozott. Ellen Trent inkább
megölte magát, semhogy a férje rájöjjön, hogy valamikor házasságon
kívüli gyereket szült. De sok más név is volt a naplóban, nevek, a nevek
mögött életek, családok és: nagy pénzek. Ettől kezdve csak ezt kellett
folytatnia még egy darabig, és ... Minek is dolgozni, ha az ember a más
pénzéből is megélhet?
Csend. Ada Mayberry szeme, mint valami kődarab, nedvesen csillogott.
— De Laura White makacskodott: nem halt meg. És, bár bolondos nő
lehetett, szakmailag nagyon is lelkiismeretes volt. És egyszer csak, nem
sokkal felgyógyulása után, az újságban Trentné asszony öngyilkosságáról
olvasott. Keresni kezdte a naplóját. Észrevette, hogy eltűnt. Azonnal
ideutazott, hogy visszaszerezze. Megérkezett Wicklowba, felhívta magát
telefonon, és megbeszélték, hogy mikor és hol találkoznak. Csak az a baj,
hogy éppen arra járt Caroline Emmett! Ugye?
Ada Mayberry még mindig nem szólt egy szót sem. De tekintete most

104
már megátalkodott volt és kifejezéstelen. Carmichael hirtelen
megélesedett hangon mondta:
— Tudja, hogy teljes biztonságban volt? Magát semmilyen veszély nem
fenyegette! Ha nem próbálta volna megölni ezt a lányt, hamarosan
árkon-bokron túl lehetne. Érti?! Ő sose tanúskodhatott volna maga ellen!
Mert az ember nem tud visszaemlékezni arra, amit sohase látott azelőtt!
A szürke szem kitágult; mintha egy sikoly szakadt volna fel a
megkövesedett arcból. Carmichaelnek most Laura White összeroncsolt
arca jutott eszébe, azután hirtelen az a párna, amelyet ez a nő szorított
olyan irtózatos erővel Caroline Emmett orrához és szájához.
Carmichael kimerültén felállt, és még annyit mondott:
— Igen. Ez a lány egy villanásnyi ideig látta az esőkabátot. Henryé,
ugye? Maga visszatette, amikor először tért vissza a házba, és felment a
lakásába a saját esőköpenyéért. Azután újra lejött, körüljárta a házat, és a
kutyáját szólítgatta. Mint szokta is mindig. A lánynak fogalma sem volt
róla, hogy ezt az esőkabátot ki viselhette.

— És én nem is ... — mondta elképedve Caroline. Carmichael kocsijában

ült. Félálomban mondott búcsút Oliveréknek. Megígérte, hogy újra
jelentkezik majd. Ezek a szobák Oliverék házában — milyen intenzíven él-
tek ebben a tizenkét órában, amit ott töltött el.. . — most úgy maradtak el
mögötte, az éjszakai rémület minden más kellékével együtt, ahogyan a
színpad marad valamilyen idegen messzeségben, órákkal azután, hogy a
színház már kiürült.
Caroline azt mondta:
— Sose jutott volna eszembe. Rá sose gondoltam volna. Azt hiszem, a
kutya miatt. Azt hiszem, a kutyát igazán szerette, különben nem sírt, nem
kiáltott volna úgy... Nem lehetett volna olyan ... — Most hirtelen felfogta,
hogy az a sötéten áradó düh voltaképpen őellene irányult már akkor is és
egész idő alatt.
— Szerette? — kérdezte Carmichael. Komor volt. — Hát, tudja... nem
szeretném, ha Miss Mayberry engem is ... kedvelne.
— Gondolom — mondta Caroline. Ideges volt és. beszédes. Egyedül volt
azzal a férfival, akihez most olyan szoros kötelék fűzte, mint senkihez a
világon. Hiszen amit érte tett. . . Az anyja jutott eszébe. Évekig fogja
mesélni mindazt, ami ma éjjel történt, élénken, izgatottan. Richard Illing is
eszébe jutott. Apró, jelentéktelen, papírból kivágott figura — teljesen
ártalmatlan. Valahol a távolban, messzi ettől az új, nyugtalanító világtól. A
szeme sarkából közben Carmichael kabátujját nézte, és kimunkált, erős
kezét a kormány kér éken. Aztán azt kérdezte:
— Julié tudta?
— Julié gyanakodott rá — mondta Carmichael. — Mindent elkövetett,
hogy kitudja magát a házból, az első perctől fogva, hogy betette oda a
lábát. De nem beszélhetett nyíltan, mert félt Miss Mayberrytől. Fél az in-
jekcióitól, mindattól, amiben egy beteg az ápolónőnek ki van szolgáltatva,
s attól is félt, amit róla mondhat.
Caroline ránézett Carmichaelre, majd elfordította a fejét. Hallotta
mindazt, amit a férfi megtudott a Traverton Ház történetéből, de többre

105
most nemigen volt kíváncsi. Carmichael ennyit mondott megfontoltan:
— Julié meg a férje már jó ideje válófélben voltak. Nem is éltek együtt.
Lehet, hogy kibékültek volna, amikor az a repülőgép szerencsétlenség
történt... Julié bekerült a Traverton Házba. Ott gyereke született hetedik
hónapra... Laura White abban az időben éppen ott dolgozott; ő is mindent
megtudott a dologról, és az Olivér család elég jelentős és érdekes volt
ahhoz, hogy bizalmasan közölje mindazt, amit megtudhatott, a naplójával.
Így aztán, gondolom, Miss Mayberry is a titkok birtokába került. És... ez
egy kisváros. Ilyesmit szellőztetni... Egyébként azt hiszem, hogy Julié
mégiscsak megmentette a maga életét.
Egy lámpánál megálltak. Carmichael Caroline elé nyújtotta a kezét: egy
kis fehér tabletta feküdt nyitott tenyerén.
— Ezt még nem vizsgálták meg — mondta Carmichael, és könnyedén
feldobta egy picit a kis pirulát. — De Julié azt hiszem, jól sejthette, hogy
Miss Mayberry mit készített elő, és nem tetszett neki ez a tabletta. Ha nem
veszi el, ha maga valahogy mégiscsak beveszi, nagyon legyengült
állapotba kerülhetett volna, mire Miss Mayberry magára támad a
párnával. Nem tudott volna ennyire se védekezni. Minden szépen az ő
kezére játszott volna. Az összegubancolódott takaró ... a párna nyilván a
helyére került volna, a feje alá. S valami olyasféle magyarázatot kerestek
volna, hogy maga félig öntudatlan állapotban beleverte a fejét az ágy
támlájába, elvesztette az eszméletét, és szerencsétlen módon belefulladt a
párnákba és a takarókba. Mindez mintha annak az esésnek a
következménye lett volna, s az agyrázkódásnak.
— Én meg majdnem beültem vele a kocsijába — mondta Caroline, és a
szeme tágra meredt a pillanat emlékétől. — Csak arra vagyok kíváncsi...
— Majd minden kocsiban van emelő — mondta tárgyszerűen Carmichael
—, vagy franciakulcs, vagy pumpa... és Miss Mayberry értett a kocsihoz,
tudta volna, hogy mit hogyan kell elrendeznie, hogy előidézze a
legmegfelelőbb pillanatot, helyzetet. Oliverék kocsiját is jól elintézte, amíg
kint szólítgatta a kutyáját. Mániákusan és ügyesen dolgozott, kis híján
sikerült az egész dolgot megúsznia. Remekül megteremtette azt a
látszatot, hogy minden fenyegetés kívülről jön. Dühös lehetett, amikor
maga megakadályozta, hogy vele menjek.
— Elszürkült — mondta tűnődve Carmichael. — Azt hiszem, arra
gondolt, hogy már kiszúrtam őt. Pedig akkor még azon voltam, hogy űzőbe
vegyek egy képzeletbeli férfit. Tudja, csak amikor hirtelen belegondoltam,
hogy milyen feltűnés nélkül hatolhat be egy ápolónő egy másik ápolónőnek
a lakásába egy olyan panzióban, amelyik tele van ápolónővel, meg hogy
milyen közel van az Olivér ház a kőbányához . . . Akkor kezdtem el aggódni,
hogy mivel, kivel is van maga összezárva ott a reteszek és redőnyök
mögött.
— Hát én igazán . .. nem is tudom ... sokkal vagyok adósa ... — mondta
Caroline, de elpirult, és nem folytatta.
Carmichael a lányra nézett. Hangját közömbösre fogta:
— A morál sose járjon egymagában, ha esteledik. Különösen vidéken ne.
Még ha maga kedveli is az ilyen magányos, esti sétákat.
Carmichael a rendőrőrs előtt megállította a kocsiját, és kiszállt a
tablettával a kezében.
— Lehet, hogy érdekli őket az összetétele. — Befelé indult, de

106
visszafordult, visszament a kocsihoz, behajolt Caroline-hoz, és komoran
mondta: — Sehová ne menjen, itt várjon meg, jó?
— Nem megyek — mondta Caroline.
Kimerültén, de megbékélten ült a kocsi-
bán. Nem akart semmit. Se dohányozni, se enni, még inni sem. Megnézte
magát a visszapillantó tükörben: karcolások, karikás szem, makacs
hajfürt — mindig a homlokába csúszik, akármit csinál vele. Hirtelen, csak
úgy egészen futólag, az jutott eszébe, hogy Carmichael látta már őt a
lehető legrosszabb formájában is.. És ez, ki tudja, miért, most nagyon
megnyugtató volt, nagyon jólesett.
Odabent az őrszobán Trunz üldögélt s egy másik ügyeletes rendőr.
Előttük szürke öltönyös férfi állt, és metsző hangon éppen azt mondta:
— ... nos jó, a nő neve White. Délutánra megkapjuk a boncolás
eredményét. Most még váltok néhány szót a maga irgalmas nővérével itt.
A férfi kiment az Ada Mayberry ideiglenes cellájához vezető ajtón.
Carmichael a kezében levő tablettát odavitte Trunznak, aki szemét
dörzsölve állt az íróasztal mögött. Trunz fanyarul az ajtóra bökött, amerre
a szürke ruhás férfi eltűnt:
— Ezt majd Öméltóságának kell odaadnom. Az államügyészségtől van. —
Trunz kikémlelt Carmichael kocsijára. — Mondja, az ott kint az Emmett
lány?
Carmichael bólintott:
— Majd vissza kell jönnie tanúskodni. De most leviszem New Yorkba.
Trunz elfordította a fejét. Carmichaelnek volt igaza, s ő tévedett. Ez
önmagában is gyanús tényállás. S az a lány úgy ül ott kint abban a
kocsiban, mintha a sajátja lenne. Trunz soha nem volt túl fáradt ahhoz,
hogy Carmichael titkait firtassa. Most azt mondta:
— Úgy látom, eléggé összebarátkoztak ilyen rövid idő alatt!
Csengett a telefon, és a másik rendőr vette fel. Carmichael és Trunz
egymást méregetve, mozdulatlanul álltak.
— Trunz — mondta fojtott hangon Carmichael —, emlékszik, beszéltem
magának nemrégiben a nővéremről, aki eltűnt. És maga nevetett.
— Igen, emlékszem — válaszolta Trunz, és gyanakvása megint csak
elillant Carmichael zord, állhatatos tekintetétől. — Mi van vele ?
— Hát. . . Ez az áldozat sem ő volt — mondta Carmichael, és kiment az
ezüstös színű reggelbe, ahol Caroline Emmett várt rá.

107