ROGER BORNICHE

A BANDA
BŰNÜGY1 REGÉNY

FORDÍTOTTA
BETLEN JÁNOS

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1980

ROGER BORNICHE; LE GANG

© LIBRAIRIE ARTHÉME FAYARD, 1975
HUNGARIAN TRANSLATION © BETLEN JÁNOS. 1980

HU ISSN 9138 9904

1
 ALAIN DELONNAK

A Saussaies utca 11. előtt, a biztonsági szolgálat székházának

főbejáratánál megáll egy fekete Cadillac. A libériás sofőr
kikapcsolja a halkan búgó motort. A szintén libériát viselő inas
kipattan az autóból. Megkerüli a hosszú gépkocsit, és kinyitja a
hátsó ajtót. Az amerikai csodából egy negyven év körüli előkelő
hölgy száll ki, barna haját gyémántokkal ékesített fésű tartja
kontyban, ujjait és mindkét csuklóját ékszerek övezik. Puha
léptekkel bemegy a rendőrségre, odalép a pulthoz, nagy
krokodilbőr táskájából idézést húz elő, és odanyújtja az
ügyeletes őrnek.
– Borniche felügyelő urat keresem.
Az egyenruhás rendőr megigézve mered rá. Azután fölveszi a
telefonkagylót, és anélkül, hogy egy másodpercre is levenné a
szemét a látogatóról, tárcsáz.

Íróasztalomnál ülve éppen egy ügy aktáit készülök félretenni,

hogy leugorjak egy sörre a szomszéd kávéházba, a Santa Mariá-
ba, amikor csöng a telefon. Felveszem a kagylót. Érdes hang
szól bele:
– Borniche felügyelő úr? Itt a kapuügyelet. Megérkezett a
tanúja.
Házkutatást tartok az emlékezetemben, a naptáram-bán, de
nyomát se látom, hogy bárkit is berendeltem volna erre a
napfényes délutánra. Zavartan megkérdezem:
– Ki az?
– A radzsputanai maharáni.
– Á! Küldje fel!
Három perccel később halk kopogás az ajtómon.

2
 – Tessék! – mondom szárazon, és megigazítom a
nyakkendőmet…
A maharáni belép, egy kissé gyűrött idézést tart kesztyűs
kezében. Egy kézmozdulattal felkínálom neki az iroda egyetlen
székét; nem valami kényelmes bútordarab. Leül, keresztbe rakja
a lábát, különös, narancssárgás színű szemét körbejáratja a
szoba szánalmas berendezésén, s tekintete egy másodpercre
megáll az ajtóba vert szögön: a fogasomon. Egynéhány
pillanatig egymás arcát fürkésszük.
– Viviane Loutrel vagyok, Pierre nővére – mondja, és
átnyújtja az idézést. – Nyilván Pierre ügyében kívánt beszélni
velem. Azért nem jöttem el korábban, mert a háború óta
Indiában lakom, és férjemmel, á maharadzsával, szinte
állandóan úton vagyunk.
Szemügyre veszem az idézést. 1947-és dátum van rajta.
Márpedig most 1950. július huszonegyedike van. Három év telt
el azóta. Annak idején, emlékszem, fiatal felügyelő voltam a
Bassano utcában, a biztonsági szolgálat egyes osztagánál.
Fontos okom volt rá, hogy kihallgassam Loutrel, a hírhedt
gengsztervezér nővérét. Ez a Loutrel oly kíméletlen gyilkos volt,
hogy az újságok „Őrült Pierrot”-nak nevezték el, saját barátai
pedig csak úgy emlegették: „a Dilis”. Azóta sok mindenre fény
derült. A letartóztatásokból, a kihallgatásokból, a tárgyi
bizonyítékokból, az ország legkülönbözőbb vidékein eltemetett
áldozatok adataiból lassan összeállt a kép: Pierre Loutrel, az
első számú közellenség élete.
A maharáni vallomása elkésett. Ismét rápillantok, és csak
most veszem észre, hogy szorong.
– Felügyelő úr, mi történt az öcsémmel? – kérdi.
– 1938-ban láttam utoljára, amikor bevonult a
haditengerészethez.

3
 Egy tizedmásodpercig habozok. De a maharáni szinte
könyörgő tekintete meggyőz. Az iratszekrény fölé hajolok, és az
egyik polcon sorakozó akták közül kiemelek egy dossziét. A
kartonpapír borítóra nagy betűkkel az van írva: A PIERRE
LOUTREL-ÜGY.
– Asszonyom, legyen erős – mondom, és kinyitom a dossziét.
– Ez itt az évszázad egyik legkönyörtelenebb gyilkosának
története.

4
ELSŐ KÖNYV
Az alvilág tavasza

5
1

– Pierre… Megismersz?
Félénk, rekedt hang. Bajba jutott, kiszolgáltatott, éhes ember
hangja. A bárpultra könyöklő Pierre Loutrel leteszi
pezsgőspoharát, és lassan, bizalmatlanul megfordul. Jobb kezét
zakózsebébe csúsztatja. Egy lépésre tőle feltűnően magas férfi
áll. A viseltes zakó alatt, ha nem is domború, de annál
keményebb izmok feszülnek. A gondosan megkötött kék-fehér-
piros nyakkendő hősi múlt ereklyéje. Erős szálú, fekete haja
hátra van fésülve, a homlokán mély ráncok. Az arca szögletes és
beesett, kemény álla makacs emberre vall, lapos orra jó néhány
nagy ütés nyomát viseli magán.
Az ismeretlen ideges mozdulattal meglazítja nyakkendő-
lobogóját, kigombolja, majd szétnyitja az ingét.
A mellkasán fekete szőrszálerdőben az afrikai zászlóaljak
tetovált jele: egy nap és egy hold. Alatta jelmondat: Hideg fő,
meleg szív.
– Pierre… Emlékszel?
Pierre Loutrel még mindig gyanakvóan, összehúzott
szemmel fürkészi. Azután hirtelen elmosolyodik. Nagy, hosszú
ujjú kezét előrenyújtja, és kitárja a karját.
– Jo Attia! – kiált fel boldogan.
Összeölelkeznek, meglapogatják egymás hátát. Aztán
Loutrel átkarolja a barátját, és magával vonja egy sötét sarokba.
– Ülj le, itt nyugodtan beszélgethetünk.
A bárban az előbb nyugtalan csend lett, de most
megkönnyebbülten folytatódik a zsibongás.
Loutrel és Attia két egymás mellett lévő kényelmes, mély,
műbőr fotelba ül; a bejárattal szemben, hogy mindketten
szemmel tarthassák az ajtót. Jo tekintete végigfut a falak sötétre
festett faburkolatán, ábrándosán megpihen egy-egy csinosabb

6
hölgyvendég alakján, sóvárogva vizslatja a nylonharisnyába
bújtatott női lábakat. Hány éve nem volt már része ehhez
fogható fényűző látványban! Loutrel csettint az ujjával a
pincérlánynak, félszáraz pezsgőt rendel, majd narancssárga
szemét Jóra szegezi. Villámgyorsan, de alaposan végigméri.
– Nem nézel ki valami jól – szólal meg végül.
Attia szomorúan elmosolyodik, és felfedi a szép, fehér
fogsorában éktelenkedő hézagot:
– Tudod, a láger nem szanatórium…
Loutrel összehúzza szemöldökét:
– Milyen láger, Jo?
– Mauthausenben voltam. Alig nyomtam ötven kilót, amikor
hazajöttem. Gyomorzsugor, bélcsavarodás, skorbut,
vérszegénység. Szerencsére az alváz jó erős, azóta felszedtem
egypár kilót. Most az üzlet készít ki. Semmi sem sikerül.
– Mától fogva nem lesz gondod a jövőre – mondja Loutrel
kissé színpadiasan. – Velem fogsz dolgozni. Rendben?
Hirtelen mozdulattal a kabátja alá nyúl, kezét a
nadrágzsebébe fúrja, s amikor újra kihúzza, egy köteg bankót
tart benne. Odadobja az asztalra, és az ujja hegyével Jo felé
tolja:
– Addig is tedd el ezt. Háromszáz rongy.
Attiának elkerekedik a szeme:
– Pierre, te dilis vagy – hebegi.
– Mondom, hogy tedd el – biztatja Loutrel –, marad nekem
elég… Ne izgulj, marad bőven, ha mondom.
Attia zavartan zsebre dugja a pénzt, Loutrel megkérdezi:
– Miért deportáltak? Üzérkedésért?
Attia összerezzen. Hogy kérdezhet ilyet Loutrel? Mintha
bizony nem tudná. Döbbenten néz rá, de észreveszi, hogy Pierre
pupillája természetellenesen tág és csillogó: látszik, hogy nem

7
töltötte tétlenül a délutánt a bárpult mellett. Iszik, mint a háború
előtt.
– Kérdeztem valamit! – szól rá türelmetlenül Loutrel.
Attia csontos arca elszürkül. A keze remegni kezd. Szóval,
ez a pénztől duzzadó zsebű, gyűrűket viselő, kiöltözött
kocsmatöltelék nem emlékszik. Lelkiismeret-furdalás nélkül
elfelejtette, hogy 1943. március tizenhatodikán a barátai, Lafont
és Bony, a Lauriston utcai francia Gestapo főnökei letartóztatták
őt, a Hosszú Jót, pedig nehéz fiú volt ő is, akárcsak ők.
Lebukásáig boldogan élte kettős életét: bűnöző és ellenálló volt
egy személyben, hol a saját zsebére, hol az ellenállás javára
dolgozott. Emellett olykor zsidókat és ellenállókat segített át a
szabad övezetbe vagy Spanyolországba. Lafont és Bony
korántsem tisztelte benne a magányos farkast. Megpróbálták
beszervezni, azt duruzsolták a fülébe, hogy tele lesz dohánnyal,
és nem győzték magasztalni a korlátlan hatalmat, amit ez a két
szó biztosít; „német rendőrség”. Nem értek célt, sem szép
szóval, sem fenyegetéssel, sem zsarolással. Jo Attia a szabadság
megszállottja volt, senki szolgálatába nem akart állni. Pierre
Loutrel, Abel Danos és Georges Boucheseiche is hiába
igyekezett rábírni, hogy lépjen be a Gestapóba, pedig a háború
előtt négyesben nem egy üzletet ütöttek nyélbe rendőrnek
öltözve: régi trükk, de jó. A Hosszú Jo nem adta be a derekát.
Egy tavaszi estén a francia rendőrség elfogta, és a Lauriston
utcába kísérte. Lafont és Bony az egész kínzórepertoárt
kipróbálta rajta, azután úgy döntöttek, hogy agyonlövik. Lafont
nem tudta elviselni, hogy nem képes megtörni egy másik
bűnözőt, Bony, a veterán rendőr pedig régi adósa volt Jónak. A
fogoly életét – a hatalmas teste és mérhetetlen ereje miatt
Mammutnak becézett – Danos mentette meg. Szerette a Hosszú
Jót, támadtak efféle hóbortos gondolatok abban a vaskos
koponyájában, s azt mondta Lafont-nak:

8
 – Ne vesztegesd az idődet ezzel a hülyével. Henry. Passzold
át a fritzeknek! – Arra gondolt, hátha Attia meg tud szökni
útközben.
Lafont nem válaszolt, Bony bólintott. Így aztán 1943.
augusztus tizenötödikén tíz órakor Jo Attia beszállt a
Mauthausenbe tartó marhavagonba, s ezután bőven volt alkalma
visszasírni a tataouine-i büntetőzászlóaljat, amelynek
katonájaként keserves és megalázó munkát kellett végeznie a
tűző afrikai napon.

– Na mi lesz? Nem válaszolsz? – mordul rá Loutrel.

Attia felocsúdik. Nem heverte még ki Németországot, az idegei
még mindig nincsenek rendben. Éjszaka lázálmok gyötrik, és
napközben előfordul, hogy összerezzen, ha valaki megszólítja az
utcán. Szabad, mégis úgy él, mint az üldözött. A bárban a Kék
rapszódia forog a lemezjátszón, a nők csivitelnek, a férfiak
megjátsszék a nagymenőt. Attia szeme igyekszik megbarátkozni
ezzel az új világgal, azután Loutrelre néz:
– A barátaid vitettek el.
Loutrel szemöldöke összerándul. Állkapcsát összeszorítja.
Az emlékek lassan áthatolnak a szesz ködén. Magyarázkodni
szeretne, de ekkor megjelenik a pincérnő a pezsgősüveggel és a
poharakkal. A két férfi csendben figyeli, ahogy kitölti az italt.
Amint a lány elfordul, Attia a szájához emeli a poharat, de
közben nem veszi le a szemét a távolodó ringó csípőről. Majd
Loutrelhez fordul:
– Hát te? Hogy úsztad meg a felszabadulást?
– Nem volt semmi baj: még idejében beszálltam az
ellenállásba. Negyvennégy elején átszöktem a toulouse-i
Morhange-csoporthoz. Lucien de Marmande százados volt a
főnököm. Ez volt az álneve, az igazi Andre Finckbeimer. Fura
srác. Én a d’Héricourt főhadnagy nevet vettem fel. Beosztottam

9
is volt, egy első osztályú géppisztolyművész. Naudy, Raymond
Naudy. Nemsokára megismered. Együtt fogunk vacsorázni.
– Micsoda? A Függetlenségi Frontban harcoltál? – kapkod
levegő után Attia.
– Tudod – mondja Loutrel, és az asztalra teszi a
pezsgőspoharát – rájöttem, hogy végső soron egyre megy,
melyik táborban van az ember, a munka itt is, ott is ugyanaz. A
Gestapónál ellenállókat, gaulle-istákat, zsidókat és
ejtőernyősöket nyírtunk ki, no meg néhány pénzes palit. Amikor
átálltam, németekre, kollaboránsokra, pétainistákra lövöldöztem,
és változatlanul kopasztottam a pénzes pasasokat. Sajnos meg
kellett lépnem Toulouse-ból, mert forró lett a lábam alatt a talaj.
Visszajöttem Párizsba, és beléptem a hírszerzéshez. Eleinte
válogatás nélkül mindenkit felvettek a titkosszolgálatba, de
aztán itt sem tudtam sokáig dekkolni. Erre önállósítottam
magam, saját bandám van, te is ennek leszel tagja. Jó srácok.
Tűzbe tenném értük a kezem.
Jo Attia bólint, hogy érti, de azért van egy kérdése:
– Ismerem őket?
– Mi az hogy! – feleli Loutrel, és újra teletölti a poharakat. –
A helyettesemről az ellenálló Naudyról már beszéltem. Benne
van még a buliban Boucheseiche Danos és Feufeu, a három
gestapós, és mostantól te is, a deportált. Ha van nemzeti
megbékélés, akkor mi képviseljük.
„Pierre Loutrel nem változott – gondolja Attia. –
Ugyanolyan dilis, mint azelőtt.”

A két barát csendesen kortyolgatja a pezsgőt, ügyet sem vetnek

a körülöttük nyüzsgő tömegre, felváltva figyelik a bejáratot.
Hallgatnak, és mindkettejüknek barátságuk kezdete jár a
fejében. 1934-ben ismerkedtek meg az első gyalogezrednél, a
dél-tunéziai Tataouine-ben. Jo már egy ideje a sivatagi Taborban

10
szolgált, amikor Loutrel megérkezett. Az afrikai zászlóaljakban
harcias és primitív szokások uralkodtak, az újoncot például úgy
tették próbára, hogy össze kellett mérnie erejét egy régi
katonával. Ha nem volt hajlandó kiállni, „menyasszonyukká”
tették az öreg katonák. Ha viszont jól szerepelt az ökölvívó
bemutatón, a férfiak közé sorolták.
Loutrelnek az izgatott katonaközönség gyűrűjéből Attiával
kellett megmérkőznie. Alacsonyabb volt ellenfelénél, de
testesebb, nem olyan erős, mint ő, de fürgébb, nem olyan szívós,
de jobb taktikus, így hát állta a sarat a Hosszú Jóval szemben.
Vérbe borult arccal, feldagadt szemmel kerültek ki a viadalból,
kezet ráztak, és barátságot kötöttek. Mindkettőjüket azért
csapták el a haditengerészettől, mert megverték a felettesüket.
Mindketten szemet tetováltattak a térdükre, és meztelen nőt a
hátukra: ahogy a vállukat mozgatták, a tetovált nőalak érzékien
megremegett. Loutrel azt íratta fel a mellkasára: Mektub,
Insallah, alá pedig franciául: A jó barát hű barát. Nem is igen
volt más szórakozási lehetőségük, mint hogy felkeressék a
helybéli bordélyház tetoválással is foglalkozó (és avas vajszagot
árasztó) három alkalmazottját.
A büntetőzászlóaljak katonáit „vidám fiúknak” nevezték,
pedig életük vidámnak éppen nem volt mondható: egész nap
kőtörés, vasfegyelem, és egyikük sem lehetett benne biztos,
hogy megéri a másnapot. Ebben a valóságos pokolban Loutrel
és Attia minden este így szólt egymáshoz: „Nem vagy egyedül,
vidám fiú. Ha elesel, felemellek.” Cserkészes kis fogadalom, de
vigasztaló.

– Mehetünk – szólal meg Loutrel.

Attia feláll. Szédül a pezsgőtől, és bizonytalan léptekkel indul
meg a kijárat felé. Loutrel követi, útközben a pincérlány kezébe
nyom egy maroknyi bankjegyet, lekapja a fogasról drapp,

11
teveszőr felöltőjét, hanyagul átveti a vállán, felhúzza amerikai
vaddisznóbőr kesztyűjét, és kilép az utcára. 1946 februárja van,
néhány perc múlva este hét óra, már régóta sötét van, és csípős a
hideg. Attia felhajtotta műszálból készült barna zakójának
hajtókáját, mégis reszket. A két férfi egy pillanatra megáll,
végigtekint a Champs-Élysées-n: fényben úszik, mint a régi szép
időkben. Attia megszólal:
– De szép is a béke!
Loutrel gyakorlatiasabb elme:
– Egyetlen zsaru sincs a láthatáron, náluk is javában folyik a
tisztogatás. Na, gyerünk.
Szapora léptekkel furakodnak előre a metróállomásról
kiözönlő tömegben, és egy krómozott cirádákkal díszített
krémszínű Delahaye-nél állnak meg: diplomáciai rendszám van
rajta, Loutrel nemrég vette egy svéd követségi alkalmazottól.
Attia fogvacogva beül hátra, fázósan összehúzza magát, Loutrel
pedig a sofőr mellé telepszik, a vörösbarna bőrülésre.
– Jo, ez itt Feufeu.
– Szevasz – mondja Attia.
– Szevasz – feleli Feufeu, és közben a visszapillantó
tükörben szemügyre veszi az új fiút.
– A Blondel utcába – adja ki az utasítást Loutrel.
Feufeu indít, átmegy a bal oldali sávba, majd a forgalom
pillanatnyi lassulását kihasználva, hirtelen megfordul. Egy
rendőr felháborodott sípszóval tiltakozik a szabálysértés ellen,
de Feufeu-nek egy arcizma sem rándul, nyugodtan hajt tovább a
Champs-Élysées-n.
Az egyenletes motorzúgás, a pezsgő és a hideg együttes
hatására Attia édes kábulatba esik, elszenderedik. Az autó
áthalad a Concorde téren, a Rivoli utcán a királyi palotához
érkezik, onnan a Chátelet felé hajt, s eközben a Hosszú Jo
békésen horkol, akár egy dúsgazdag szelvényvagdosó.

12
Marguerite-nek és újszülött kislányuknak, Nicole-nak nem kell
többé nélkülöznie. A zsebét megtöltő pénz mintha a csípős
hideget is elviselhetőbbé tenné. Háromszázezer frank, végtére is,
nagy pénz ezekben a szűk esztendőkben! Attia arról álmodik,
hogy kávéházat vesz majd valamelyik külvárosban, valahol a
vízparton. Két betörés között oda vonul majd vissza felejteni,
erőt gyűjteni és horgászni. Az lesz ám az élet! Loutrel a
gondolataiba merülve ül a sofőr mellett. A következő akció
részletein töpreng.
A Delahaye letér a Sebastopol kőrútról, dudál, és befordul a
szűk Blondel utcába a karácsonyfa módra felcicomázott
prostituáltak kettős sorfala közé.
A lányok kihívóan riszálják magukat, s az utcai lámpások
sárgás fényében a combjuk minden lépésnél kivillan felhasított
szoknyájuk alól. Igyekeznek felhívni magukra a figyelmet,
harsány ajánlatokat tesznek a járókelőknek, azok meg
bűntudatos hűtlen-férj-arckifejezéssel osonnak a fal mellett,
vagy épp a portyázó legényember gondtalan magabiztosságával
az úttest kellős közepén sétafikálnak.
A Delahaye lépésben halad, és megáll egy kávéház rikító
cégtáblákkal ékesített bejáratánál. A párás ablaküveg mögött
nagy a mozgás. Loutrel éppen fel akarja ébreszteni Attiát,
amikor éktelen csörömpölés közepette egy férfi röpül ki az
ablakon, mintha ágyúból lőtték volna ki. Alighogy nagy
csattanással földet ér a járdán, kivágódik az ajtó, egy óriás
jelenik meg a kisugárzó fényben, ráveti magát a zuhanástól
elkábult mélyrepülőre, és szapora rúgásokkal ostromolja a
bordáit.
– Ideges a Mammut – állapítja meg szelíden Loutrel, és
kiszáll az autóból. Danos felé indul, és rászól:
– Tüzet szüntess, Abel.

13
 Danos, hatalmas testéhez képest meglepően fürgén,
megfordul. Arcát eltorzítja a düh, a keze ökölben, már
nekirontana a közbeszólónak, de mihelyt Loutrelre ismer benne,
megjuhászodik. Danos erős szálú, szőke haja lapos koponyájára
tapad, kismalacra emlékeztetőén rózsaszín és pufók
pofazacskója gyermekes örömöt sugároz, vékony ajka mosolyra
nyílik. Lomhán, mint valami óriásemlős, rendbe hozza
öltözékét. Erőteljes mozdulattal felrántja a nadrágját,
megállapítja, hogy a verekedésben leszakadt egy gomb a
zakójáról, vasalónyi kezével lesimítja a szövetet, és újból
rámosolyog Loutrelre: mindig így örül, ha találkoznak; úgy
csodálja, mint egy bumfordi farkaskölyök a falka vezérét.
De a békesség nem volt több pillanatnyi tűzszünetnél, a
Blondel utca amúgy is viszonylagos csendjét csakhamar újból
harci zaj veri fel. Ismét kipattan a kávéház ajtaja, tántorogva
kihátrál rajta egy vendég, s menekülni próbál az arcát szétzúzó
ökölcsapások elől. Nyomában a' hóhérja: a bokszer avatott
mestere. A bokszer acélból való szerszám, amelyet a szakember
az ujjaira húz, és külső, fogazott részét használja ütőfelületnek.
Valóságos művészi alkotás egy ilyen bokszer. És kezelője,
Georges Boucheseiche, a maga módján ugyancsak művész.
Annak idején, amikor a Lauriston utcában dolgozott, olyan
rafinált kínzási eljárásokat dolgozott ki, amelyek még Bonyt és
Lafont-t is ámulatba ejtették. „Ha egyszer valamibe belefog az
ember, az legyen perfekt” – ez a szavajárása, és a „perfekt”
szónak mindig gondosan az utolsó szótagjára teszi a hangsúlyt.
A négy férfi meglépett pillantásától kísérve nekilöki vérző arcú,
roggyant ellenfelét a szemközti falnak. Mindkét hüvelykujjával
belenyúl áldozata szájába, vízszintes irányban szétfeszíti (ez az
egyik kedvenc fogása): a szerencsétlennek széthasad az ajka,
ömlik belőle a vér, lecsurog az állára. Boucheseiche elégedetten

14
elengedi ellenfelét, s miközben az elterül a járdán, zsebkendőt
vesz elő, és letörli az ujjáról a nyálat és a vért.
– Mi történik itt, Georges? – érdeklődik Loutrel.
– Az történik, kérlek – magyarázza Boucheseiche –, hogy ez
a két szemétláda rossz franciáknak nevezett minket, mármint
Abelt és engemet. Méghozzá a saját feleségem bisztrójában!
Felszegi a fejét, végigtekint a Blondel utcán: a verekedés
idejére mindenki kámforrá vált, de a lányok máris újra ott
strichelnek a járdán.

Az öt férfi libasorban átviharzik a termen, a vendégek

félrehúzódnak előlük, és a bárpulthoz lapulnak. A nehéz fiúk
ügyet sem vetnek rájuk, elhaladnak egy pulykavörös arcú
családapa előtt, akinek egy örömlány ül az ölében, bevonulnak a
hátsó terembe, felcsörtetnek egy csigalépcsőn, és benyitnak a
galériából nyíló ajtón: elől Loutrel, a nyomában Jo, Abel és
Feufeu. Végül Boucheseiche a sarkával becsapja az ajtót.
Bensőséges a hangulat, a lenti zaj nem hallatszik fel a szobába.
Attia most jár itt először, szemrevételezi hát a töredezett
fapadlót, a repedezett plafont, a fehérre meszelt falakat, a szoba
közepén levő vastag lapú asztalt. Remek darab, körülötte hat,
magas támlájú szék: egyetlen pompás stílbútor-garnitúra.
– Te, Georges! Hogy kerül ide ez a múzeumi műtárgy? –
szólal meg Attia.
– Szerzemény – válaszol Boucheseiche, és a sarokban álló
ebédlőszekrényhez lép. – Egy zsidó lakásból rekviráltam, még a
megszállás alatt. Hiába, azok voltak a szép idők!
– Már megint bakot lőttél, Georges – szól rá Loutrel. – Nem
ismered meg a barátunkat?
Boucheseiche közben előszedett egy üveget, megfordul, és
fürkésző pillantást vet az új csapattagra. Danos szintén
szemügyre veszi. A homlokán furcsán dagadni kezd egy ér, pont

15
a két szemöldöke között, s amikor az első összpontosítási
kísérlet nem jár eredménnyel, az ér tovább dagad, végül a
környéke vörös színűre vált: a tenyeres-talpas Mammut ismeri
meg elsőként Attiát.
– Te szent isten! – kiált fel.
– Attia! – böki ki Boucheseiche is, majd zavartan
megpróbálja helyrehozni az előbbi hibát: – Na, öregem, te aztán
jól lefogytál. Rád se lehet ismerni!
– Kösz – feleli Attia csípősen. – Végül is nektek
köszönhetem a fogyókúrát, nem igaz?
– Ami elmúlt, elmúlt – veszi elejét Loutrel a szóváltásnak,
és az asztalhoz lép.
Dános egy másodpercig habozik, majd hatalmas karjával
átöleli Attiát, a mellére szorítja, harsány csókot cuppant az
arcára, elengedi, majd újból megragadja, még egyszer
megcsókolja, és meghatottan rebegi:
– De jó, hogy itt vagy megint, kisapám!
Boucheseiche-nek nem kenyere az ömlengés, beéri egy
kemény kézszorítással, és csak annyit mond:
– Na ja der Krieg, grosse kalamajka.
A józan és találó megállapítás nem is téveszti el célját,
megnevetteti Jót.
Loutrel leül, szivart húz elő a zsebéből, és rágyújt. Abel tölt.
Boucheseiche pedig egy fiókból nagy méretű Párizs-térképet
vesz elő, és kiteríti az asztalra. Hallgatnak. Néhány perc múlva
Loutrel dühödt hangja töri meg a csendet:
– Hol tekereg már megint ez a Naudy?
– A csajánál – kuncog Danos.
Csöndben isznak tovább. Danos bárgyún mered maga elé;
Boucheseiche gyakran pillant platina karórájára; Attia szédülni
kezd: két napja alig evett; Feufeu gyöngyszürke öltönyének
hajtókáján polírozza a körmét; Loutrel a szivarfüstbe bámul. Öt

16
perc telik így el. Végre nyílik az ajtó, és belép Raymond Naudy.
Egy szőke fürt a homlokába hull, egy kissé még liheg, de azért
mosolyog, és kivillan fehér fogsora. Szokásához híven
Esterházy-kockás sportzakót visel, hozzá drapp nadrágot,
angolos fazonú inget, keskeny nyakkendőt és divatos,
nyersgumi talpú antilopcipőt. Jóleső fáradtság csillog a
szemében, ahogy szerelmes férfihoz illik.
– Na csakhogy kieresztett az ágyból – jegyzi meg Loutrel
mogorván.
– Ne haragudjatok – mondja Naudy nevetve, miközben az
asztal végére ül-, de a lelki egyensúlyomhoz szükségem van a
szerelemre.
Loutrel megcsóválja a fejét. Naudyhoz nagyon elnéző, ő a
kedvence. A banda benjáminja. A helyében bárki más alapos
kioktatásban részesült volna, sőt, az is lehet, hogy szigorú
büntetésben. De Loutrelt Naudyhoz szinte testvéri szeretet fűzi,
azóta, hogy a háború utolsó hónapjaiban együtt vettek részt a
visszavonuló megszálló csapatok elleni rajtaütésekben.
Raymond ellenállhatatlanul kedves fiú, jól nevelt, mindig vidám
és szerelmes. Ráadásul a géppisztollyal és a colttal egyaránt
pompásan bánik.
Loutrel nagymenőt akar faragni Raymond-ból. Ő a banda
legtehetségesebb tagja, az egyetlen, aki mérlegelni és
parancsolni is képes. Boucheseiche hidegvérű gyilkos, semmi
több. Danos a hősiességig odaadó, de túlságosan forrófejű és
megfontolatlan. Attia lelkileg belerokkant a deportálásba, ami
pedig Feufeu-t illeti, céllövőnek jó, sofőrnek kiváló, betörőnek
sem utolsó, de nem tud parancsolni. Nem vitás, hogy Loutrelnek
Naudy a legjobb embere. Egy kicsit még félénk, néha a
legcsekélyebb apróságtól is úgy elpirul, mint egy szűzlány, de
munka közben nem lehet rá panasz: nyugodt, határozott és

17
bátor. Hogy mennyire, azt 1945 karácsonyának másnapján
Marseille-ben fényesen bebizonyította főnökének.

1945. december 26-án pontban nyolc óra harminc perckor

Fernand Biamonti, a marseille-i rendőrkapitányság vizsgálati
osztályának felügyelője elhagyja az Athènes körút közelében
levő lakását. A kapitányságra indul: kilenckor kezdődik a
munkaidő. Annyi más francia állampolgárhoz hasonlóan őt is
megviselte ez a háború utáni első karácsony: a szeméből nem
szállt ki még az álom, s a gyomra is háborog. Biamonti
felügyelő visszafojt egy böffentést, és befordul a Villeneuve
utcába. A szikrázó napfénytől megfájdul a feje.
Nyolc óra harmincegy perc. Fernand Biamonti felügyelő a
Gambetta sétányra ér. Egyszer csak észreveszi, hogy néhány
lépéssel előtte Zéphyr andalog az utcán. Csak a hátát látja, de
biztos a-dolgában, hisz régi ismerősök. A bűnöző igazi neve
Albert Guerreiro, fegyveres rablótámadás miatt körözi a
rendőrség és az igazságszolgáltatás.
Ha most elfogja Zéphyrt, máris a zsebében érezheti az év
végi prémiumot, kap egy nap jutalomszabadságot, és az
előléptetés sincs kizárva. Csak ki ne csússzon valahogy a
kezéből. Néhány lépés az egész, gondolja, minden idegszálával
a feladatra összpontosít, már nem is érzi az ünnep utáni
émelygést. Nesztelenül surran gumitalpú cipőjében. A torka
kiszáradt. Most! Legnagyobb meglepetésére Zéphyr ellenállás
nélkül hagyja, hogy a kezére csukódjon a bilincs.
– Megvagy – jelenti ki Biamonti, s diadalittasan mosolyog. –
Megyünk a…

18
 Nem fejezi be a mondatot. Egy colt jéghideg csöve
nyomódik a tarkójához.
– Légy jó kisfiú – szólal meg a háta mögött egy ismeretlen
hang. – Vedd le szépen azt a bilincset.
Fernand Biamonti nem engedi el zsákmányát, óvatosan
elfordítja a fejét, és a közelben várakozó fekete autó szélvédő
üvegében egy nem túlságosan magas, sovány férfi tükörképét
pillantja meg.
– Háromig számolok – figyelmezteti a hang.
Biamonti nem válaszol.
– Egy, kettő…
A felügyelő a másodperc tört része alatt rádöbben, hogy az
élete mindjárt ostoba véget ér a Gambetta sétányon, alig száz
méterre a lakásától. És pusztán azért, mert a sors karácsony
másnapján az útjába vetette ezt a csirkefogót. Megmozdul.
– Három.
Iszonyú detonáció. Fernand Biamonti nyakszirtje helyén
lyuk tátong. A nagy kaliberű golyó szétvetette a koponyáját,
szétfreccsentette az agyvelejét. A felügyelő teste megrándul,
majd a járdára bukik, vértócsa gyűlik köréje.
– Ugorj – parancsolja Naudy Zéphyrnek, és elteszi a coltot.
Mindketten hátra ülnek. Loutrel van a Citroën volánjánál.
Az autó bőgő motorral kilő, csikorgó kerekekkel fordul be az
Athènes körútra, és a Saint-Charles pályaudvar felé száguld.
Egyetlen percig sem tartott a rendőrgyilkosság.
– Ez jó munka volt – dörmögi Loutrel elismerően. – Egy
disznóval kevesebb.
Meg van elégedve. Az ő szemében nincs nagyobb jó
cselekedet, mint kinyírni egy zsarut.

– Eligazítás! – jelenti be Loutrel, és a Párizs-térkép fölé hajol.

19
 Mint minden támadás előestéjén, olyan ünnepélyes, mint
egy vezérkari főnök. A sok háborús film meg híradó, á
Gestapónál és az ellenállásban töltött idő megtette a hatását. A
beteges hazudozás, a nagyzási hóbort és az alkoholizmus egyre
inkább elhatalmasodik rajta.
– Uraim! – kezdi Loutrel, és az asztalra helyezi a poharát. –
Egy pénzszállító autót fogunk megtámadni a Crédit Lyonnais
Parmentier sugárúti fiókja előtt. Kényes művelet lesz. Egyetlen
perc, legfeljebb másfél perc áll a rendelkezésünkre, a
visszavonulást is beleértve.
Elhallgat, újra tölt magának, majd folytatja;
– Tekintsetek a térképre. Kereszttel jelöltem meg a bank
bejáratát. Pont mellette van egy kávéház, a Goncourt. A négyzet
jelöli a pénzszállító autót. Hacsak közbe nem jön valami, a
Temple út felől érkezik. A végleges utasításokat a terepszemle
után kapjátok meg.
– Hát nem sok időnk lesz vacakolni – jegyzi meg Attia.
– Natürlich – helyesel Boucheseiche. – A kísérőknek csak a
járdán kell átmenniük, legfeljebb öt méter választja el az autót a
banktól…
– És mikor ütjük nyélbe? – kérdi Attia.
Naudy gyanakvón szegezi rá a szemét.
– Ha idejében érkeztél volna – szól rá Loutrel –, akkor
tudnád, hogy ez itt Jo Attia. A barátom, még a háború előttről.
Az akció időpontja február hetedike, vagyis holnapután. Az
utolsó eligazítás ugyanitt lesz holnap reggel pontosan kilenckor.
Hallod, Raymond, pontosan.
Az ellentmondást nem tűrő hangból Naudy megérti, hogy
holnap nem lesz ajánlatos elkésnie.
– Rendben van – zárja be az ülést Loutrel, és feláll.
– Most pedig elmegyünk mulatni az úri negyedbe. Benne
vagytok?

20
 Marinette Chadefaux bolondult a rikító színű arcfestékekért.
Bőkezűen adagolta a púdert, mert a fehér kiemeli szemhéjának
zöldjét, szempillájának kékjét, szemfestékjének feketéjét,
kárminvörösre rúzsozott ajkát, ébenszínű haját. Ízlések és
pofonok különbözőek. Loutrel ízlése mindenesetre más.
Őszerinte a smink legyen pasztellszínű, a ruha szolid, a
mozdulatok kimértek, a nő járása szelíden kecses, szóval,
hűvösen elegáns legyen a megjelenése, ahogy az előkelő
negyedekben; kivált a tizenhatodik kerületben illik. A fiatal
sarthe-i fiú abban az időben ismerkedett meg álmélkodva az
előkelő világ szigorú, mégis könnyed előírásaival, amikor a
német Gestapo még a Henry-Martin körút közelében székelt egy
villában. Marinette betanítására rengeteg gondot fordított, sok
türelmet áldozott, és nem csekély erőszakot is alkalmazott.
Amikor megismerkedtek, Marinette egy Spániel nevű, menedék-
házszerűen berendezett bár tulajdonosa volt a Pigalle-on. A
törzsközönség nehéz fiúkból, gestapósokból és német tisztekből
tevődött össze. Marinette afféle tűzrőlpattant párizsi
menyecskének maszkírozta magát, már ahogy a vidékiek és a
külföldiek a párizsi lányt elképzelik. Mindenekelőtt nem sajnálta
az arcáról a festéket. Azután mindig szorosan testhez tapadó
ruhát viselt, hadd lássa mindenki, milyen tökéletes alakja van.
Beszéd közben gyakran megnyalta vérpiros ajkát, mert úgy
gondolta, hogy ez az érzékiség csimborasszója. Minden egyes
lépésnél félméternyit lengett ki a csípője, ha csak alkalma volt
rá, keresztbe tette a lábát, hogy kilátsszon a térde, sűrű
parfümfelhőbe burkolózott, karján, nyakán csak úgy csilingelt a
sok karkötő, lánc és medalion. Persze, mind színarany.
Bolondultak is érte a férfiak. Eleinte Loutrel is elfogadta
olyannak, amilyen. A lány felfogta a fiatal gestapós lelkének
hullámzásait, és alázattal csillapította libidójának kitöréseit.
Pierre lassanként egyre kevésbé tudott meglenni nélküle, mert

21
Marinette szép is volt, bátor is, hűséges is, továbbá ízletes
ételeket készített a feketepiacon szerzett áruból, és akárcsak ő,
bolondja volt a kiskutyáknak. Loutrel hosszú ideig mégsem
merészkedett vele máshová, mint a bárból az egy emelettel
följebb lévő hálószobába és vissza, pedig Marinette kezdettől
fogva lázadozott a bezártság ellen.
– Közönséges vagy, nem vihetlek magammal a jobb
helyekre – torkolta le mindannyiszor Loutrel, aki a harmadik
birodalom jóvoltából nagyot lépett felfelé a társadalmi
ranglétrán.
Marinette sznobizmussal vádolta szeretőjét, de aztán annyi
megalázó szitokban és pofonban volt része, valahányszor csak
rosszalló megjegyzéseket tett, hogy végül megadta magát.
Ragaszkodott Loutrelhez. Megbabonázta ez a zárkózott férfi, a
pillantásában meg-megcsillanó kíméletlenség, és az a képessége,
hogy rá tudta kényszeríteni az akaratát a többiekre. Nővérének,
aki rendőrhöz ment feleségül, és a szemére vetette, hogy bűnöző
barátot tart, fensőbbségesen így válaszolt:
– A Pierre az egy úr! – s azzal kidobta a nővérét a régi
csecsebecsékkel és metszetekkel teli lakásból. Nem is látta
viszont soha többé.
Marinette megszelídítése tulajdonképpen nem tartott sokáig.
Egy reggel kezdődött. Marinette felébredt, lustán kinyitotta a
szemét, és azon kapta Pierre-t, hogy föléje hajolva
elérzékenyülten bámul rá. Marinette meglepetten hunyorgott,
majd hitetlenkedve, de egyszersmind félve megkérdezte
Loutreltől:
– Mi ütött beléd?
– Semmi… Csak néztelek. Tetszel, ha nem vagy kifestve.
Többet nem szólt, de Marinette ennyiből is megértette, hogy
a Dilis szereti a maga módján. És olyasvalamire szánta el magát,
amire azelőtt sohasem gondolt volna; beiratkozott egy

22
illemtanfolyamra, majd egész ruhatárát felajánlotta a
kibombázottaknak, s régi holmijából csak az ezüstróka stólát
tartotta meg, azt viselte télen-nyáron.

Marinette dühöng, de előkelő szenvtelenséget erőltet magára.

Csaknem egy órája vár már spánieljének társaságában a
Mariuccio nevű divatos Marbeuf utcai olasz étteremben: csupa
jó ételt főznek itt, persze, feketepiaci alapanyagból. A főpincér
szolgálatkészen elébe ment, és személyesen kísérte az asztalhoz,
amelyet Loutrel (Bernard néven) éjjelre-nappalra lefoglalt
magának. Marinette pontos volt, vagyis várakoznia kell. Pierre
és bandája még el sem indult a Blondel utcából.
Marinette tekintete még egyszer végigsiklik a
mandolinokkal és öblös torkú puskákkal díszített krémszínű
falakon, meg-megállapodik a calabriai banditának öltözött
gitárosok O sole mió-jától elbódult párocskákon. Egyszer csak
felbukkan az ajtóban a menet, elöl Danos (zsebre vágott kezében
fegyvert szorongat, gyakorlott szemmel néz körül a teremben),
mögötte Loutrel olyan méltóságteljes és határozott pózban, hogy
az egy Gauleiter-nek is dicsőségére válna. A nyomában az
aszaltszilva, arcú és fürkész tekintetű Boucheseiche, majd
Naudy a barátnőjével, Pierrette d’Arche-sal, végül,
sereghajtóként Feufeu, meg a nemzeti színű nyakkendőjével, a
társaságtól élesen elütő, és most is vacogó Attia. Libasorban
menetelnek Marinette asztalához. Fehér zakós carrerierék hada
ugrálja körül őket, megtoldják az asztalt, tányérokat és
evőeszközöket hoznak, meg egy külön edényt a kutyusnak.
– Állj! Előbb talán Pierrette! – tartja vissza Loutrel a már
lehuppanni készülő Danost – Látszik, hogy nem volt
gyerekszobád!
Nagyon kényes az etikettre. Pierrette Marinette mellé ül,
megcsókolja, de közben nem mulasztja el, hogy. utolérhetetlen

23
női éleslátással villámgyorsan leltárt ne készítsen barátnőjének
új ruházatáról. Marinette kigombolt kabátkájának bélésén ott
ékeskedik a címke: Coco Chanel. A csodaruha tulajdonosa
egyik kezével az ülésen heverő kékrókát, a másikkal a fekete
spánielt simogatja. Pierrette-en testhez simuló, nyakig
begombolt fehér ruha van; különösen jól áll a lány hosszú,
göndör, barna hajához.
A vacsorát pompás hangulatban költik el, csak Pierre mordul
rá olykor-olykor valamelyikükre, ha az illető nem úgy
viselkedik az asztalnál, ahogy illik. Elsőként Abelt kell rendre
utasítania, mert pengéjénél fogva tartja a kést. Boucheseiche
azért kap szidást, mert nyitott szájjal eszik. Attia is megkapja a
magáét, amiért lemalackodta a trikolórját. Csak Naudy
viselkedik kifogástalan úriember módjára. Ó, hogy imponál
Loutrelnek a jó modor, az úri küllem, az előkelő világ! Egy este,
kissé ittasan, illedelmesen csuklott egyet, és megvallotta
Raymond-nak:
Tudod, két dologról álmodom. Az egyik egy olyan rablás,
amit keménykalapban hajtok végre. Irtózatosan nagy szám
lenne. A másik, hogy nemesi nevem legyen. Érted? Hogy de
Loutrel-nek hívjanak. Ha majd nyugdíjba vonulok, persze
külföldön, ez is meglesz:
De Loutrel! De Loutrel gróf… esetleg herceg… majd
meglátjuk.
Naudy megérezte, hogy főnöke jókedvében van,
megkockáztatott hát egy tréfás megjegyzést:
– A te előéleteddel én inkább a Peter von Loutrel nevet
választanám. Nem is hangzik rosszul!
A Dilis majd megfulladt a nevetéstől.

24
3

Ebben az ítéletidőben még a zsarut sem verik ki a házból. Nincs

is egyetlen sötétkék köpönyeg sem, ameddig a szem ellát. Alig
néhány állig begombolkozó, piros orrú és fehér párafelhőket
kilehelő járókelő látható a Parmentier sugárúton. Hosszú évek
óta nem volt ilyen hideg Franciaországban. Talán csak a vereség
utáni tél, 1940-41 tele volt ehhez fogható: a szökőkút-medencék
is befagytak, és három héten át vastag hótakaró fedte a párizsi
utcákat. Az öregeknek különösen nagy sorscsapás ez a hideg.
Az embernek fáj a szíve, ha csak ránéz arra az ősz hajú, ősz
bajszú szerencsétlen öregemberre, aki ócska viharkabátjában
fogvacogva megy az utcán, szalámi alakú kenyeret szorongat a
hóna alatt, és görcsösen markolja a vállán lógó szánalmas kis
strandtáska zsinórját. Mintha minden egyes lépésnél
megcsikordulnának az ízületei. Fiatal korában magas lehetett, és
bizonyára erős is. De az évek megviselték: meggörnyedt, és a
látása is alighanem tönkrement: kínos elővigyázatossággal
készül átmenni az úttesten, nagy nehezen feltornázza magát a
járda szélére, és bizonytalan léptekkel folytatja útját; bizony,
szörnyűséges hajótörés az öregség.
A Crédit Lyonnais bejárata előtt parkoló pénzszállító autó
sofőrje szánakozva tekint rá. „Meghalni is jobb, mint így
végezni” – gondolja, kialudt Gauloise-át szopogatva. Az emberi
roncs döcögve közeledik. Néhány méterre van a banktól, amikor
a két kísérő (az egyik pisztollyal a kezében) kilép az épületből a
pénz-szállítmányt tartalmazó jutazsákokkal. Tizenegy óra
harmincegy perc.
Az őrök aggodalmas tekintete végigpásztázza az utat, de az
öregemberen kívül egy teremtett lelket sem látnak. Átvágnak a
járdán. Az alacsonyabbik a furgon mögé lép, leteszi a
csomagját, kinyitja az ajtó mindkét szárnyát, és felkapaszkodik

25
az autó belsejébe. A másik lent marad az úttesten. Ismét
körülnéznek. Az őr megnyugodva visszadugja a revolverét a
pisztolytáskába, majd lehajol az első zsákért. Ekkor ér oda
cammogva a kisöreg. Matatni kezd a strandszatyrában, a kísérő
rá se hederít. De mielőtt még a zsák eltűnne az autó belsejében,
az öregember géppisztolyt ránt elő.
– Ne mozdulj, kezeket tarkóra! – harsan Loutrel nyugodt
hangja.
Ebben a pillanatban Naudy előlép egy kapualjból, és
fegyverével sakkban tartja a sofőrt. Feufeu géppisztolya a bank
kapujára irányul. Menetrendszerű pontossággal egy Citroën
furgon érkezik, Boucheseiche pattan ki belőle, és a pénzszállító
autó mögött álló kísérőre rivall:
– Egy mozdulat, és szitává lőlek!
– Nyomás! – rendelkezik Loutrel.
Boucheseiche megragadja az első zsákot, újabb lopott
Citroën áll meg mellette, a volánnál ülő Attia hátrafordul,
kinyitja az ajtót. A hat csomag egymás után bekerül a hátsó
ülésre. Az ajtó becsapódik, és az autó eltűnik a Temple úton.
Boucheseiche begyűjti az őrök fegyverét, beül a másik
Citroënbe, Naudy a pisztolya agyával leüti a sofőrt, és beszáll
Boucheseiche mellé. Loutrel bekergeti a furgonba a két kísérőt,
rájuk zárja az ajtót, és Feufeu-vel egyidőben beugrik a már
mozgó kocsiba. Tizenegy óra harminckét perc. A Crédit
Lyonnais szegényebb lett hárommillió frankkal. Szép zsákmány.
Ötvenezer frankos másodpercbér.
– Aki gyorsan vesz, kétszer vesz – jegyzi meg Attia.
– Kolossal! – nyilvánít véleményt Boucheseiche is.
– És lesz még ennél is jobb fogás – jövendöli Loutrel,
miközben megszabadul parókájától és álbajuszától.

Jules Achille felügyelő a nogent-sur-marne-i rendőrőrsről a

26
bárpultra támaszkodik, és le nem veszi a szemét A nagy dohány-
hoz címzett vendéglő tulajdonosáról, Cornéliusről. Cornélius
malmozik az ujjával, megkerüli a pultot, és leül a belső oldalon.
Mint rendesen, most is arról beszél, hogyan állt helyt a ringben
megannyi nagy csatában, amikor még hivatásos légsúlyú
ökölvívóként kereste kenyerét, és a francia színek nagy
reménységének számított. Felfelé ívelő pályáját az első
világháború szakította meg, vagy ki tudja, talán éppen a
frontszolgálat mentette meg attól a bizonyos meccstől, amely
előtt minden ökölvívónak abba kellene hagynia, ha csak nem
akar rossz emlékekkel búcsúzni a ringtől.
– Na és, erre te? – kérdezi Achille felügyelő, és a szájához
emeli söröskorsóját.
– Én erre azt mondtam magamban: ez az angol fiú kemény
gyerek, nem bírod ki végig, laposra fog verni.
– Na és aztán?
– Kegyetlenül meggyapáit, de nem vesztettem el a fejemet.
Tudtam, hogy valamilyen nagy cselre lesz szükségem, ha meg
akarom úszni. Belharc. Úgy megdolgozta a lengőbordámat,
hogy beleremegtek a zsigereim. Azt hittem, mindjárt elokádom
magam. Támaszkodok, fogok, dulakodok. Az angolt láthatóan
dühíteni kezdte a sportszerűtlenségem. Én meg csak
kapaszkodók bele. És hirtelen rájöttem, hogy mit kell tennem!
Nem bírtam volna tovább. A fogvédőm mögül sipító hangon azt
kiáltottam: „Szét!” Az angol persze azt hitte, a bíró szól.
Hátralépett, leeresztette a karját. Erre puff! Akkora jobbhorgot
húztam elő a hátam mögül, hogy eldobta magát, és magához
sem tért, amíg ki nem számolták.
– Te aztán agyafúrt fickó vagy! – nevet Achille.
A felügyelő jól ítéli meg a helyzetet, Cornélius valóban
minden hájjal megkent profi. Nem is véletlen, hogy Marne parti
vendéglőjét A nagy dohány-hoz címezte. Az ökölvívásból

27
kiöregedett, az első világháborút túlélte, s ezután a nehéz
fiúkhoz csatlakozott, univerzális tolvaj és betörő lett belőle.
Előzetes letartóztatás, szabadlábra helyezés, újabb letartóztatás,
újabb kiengedés, valóságos gyűjteménye van már az eljárást
beszüntető végzésekből. Jó ismerőse minden vizsgáló-bírónak,
és minden rendőr tudja, hogy a kerítőktől a gyilkosokig
mindenki, akinek csak van valami becsülete az alvilágban, A
nagy dohány törzsközönségéhez tartozik. Cornélius újabban
főleg beszerző: bűntársakat kerít, betörő szerszámokat szállít, de
fegyvert soha. Verdun óta nem tud vért látni. Olykor-olykor,
hogy ki ne jöjjön a gyakorlatból, maga is részt vesz az akcióban.
Az osztozkodás színhelye rendszerint a belső terem. Cornélius
felveszi a maga részét, kitesz az asztalra egy üveg pezsgőt, és
kezdődhet a ramazuri. A mámoros fiúk esznek-isznak,
csajoznak, és nagy dohányt hagynak a vendéglőben. A mindig
víg kedélyű Cornéliusnek mindegyikük számára van egy biztató
mosolya.
– Itt vannak? – kérdi a rendőr.
Cornélius bólint. Achille nem tudja az odabent ebédelő
bűnözők nevét. Csak annyit tud, hogy eddig öten voltak, most
hatan vannak. Sejti, hogy veszélyes emberek, s tudja, hogy a
főnökük néha Cornélius egyik kupiszobájában alszik.
Mindennek az ismeretnek már néhány hete birtokában van, és ez
elég is lett volna rá, hogy erősítést kérjen, és sarokba szorítsa
őket. De Achille is csak ember, egyszerű szegény
rendőrfelügyelő, ráadásul hites férje egy házsártos asszonynak,
aki mellesleg olyan ideges természetű, hogy a kollégák az őrsön
csak így beszélnek róluk: „Nicsak, itt jön Achille és az ostora.”
Egy szó, mint száz, a felügyelő anyagi gondokkal küszködik.
Égető gondokkal. Egy este, amikor a szokásosnál is sötétebb
gondolatok jártak a fejében, beavatta a kocsmárost szomorú
helyzetének titkaiba. Achille rosszul bírja a bort, Cornéliusnek

28
pedig aranyszíve van. Iddogáltak, iddogáltak, felváltva fizették a
fordulókat, és Cornéliusnek egyszer csak remek ötlete támadt:
– Felügyelő úr – mondta, és mélyen Achille szemébe nézett.
– Azt hiszem, kisegíthetném a bajból.
– Viccelsz? – kérdezte Achille alig titkolt reménykedéssel a
hangjában.
– Isten bizony komolyan beszélek. A haverok, akik
idejárnak, tiszta levegőre, nyugalomra és pihenésre vágynak…
Ha teszem azt, egy megértő zsaru tájékoztatna bennünket a cég
csúnya szándékairól, az népszerű cselekedet lenne. Sőt, a
csereértéke is igen magas volna, jól megfizetnék.
– Te Cornélius! Tisztában vagy vele, hogy amit javasolsz,
azt a büntetőtörvénykönyv hivatalos személy
megvesztegetésének nevezi, és igen szigorúan bünteti? Kezet rá.
Most, 1946. február 10-én Jules Achille felügyelő a
szokásos heti borítékért jött el. Cornélius már ki is vette a
fiókjából, és átnyújtotta neki. A felügyelő hanyagul a zsebébe
csúsztatja a borítékot, meg se számolja, mennyi van benne. Csak
az ujjaival tapintja ki a vastagságát.
– Még egy utolsó pohárkával? – ajánlja Cornélius.
– Nem lehet, vár a feleségem – sóhajtja Achille.
Kissé ferde, szinte ázsiai vágású szemével Cornélius
utánanéz: a felügyelő az amerikai katonai használtcikk-
kereskedésben vásárolt, kopott esőkabátjába burkolózva
távolodik a rakparton. „Szegény kis hekus” – gondolja magában
a kocsmáros. Fogja a szivacsot, körkörös mozdulatokkal
lemossa a bárpultot, majd megtörli a kezét, és az étterem
ajtajához lép. Három óra lesz néhány perc múlva. Hármat kopog
az ajtón, és benyit. Loutrel és barátai mellényre vetkőzve, feltűrt
ingujjban ülnek az asztalnál, és éppen a likőrnél tartanak. A
kertre nyíló üvegajtó melletti asztalkánál költötték el az
ebédjüket, hogy szükség esetén minél gyorsabban

29
odébbállhassanak. Odakint szürke az ég, szomorú idő van, a
Marne fölött könnyű köd lebeg. De idebent a szénnel fűtött
kályha és a szesz felmelegíti a levegőt és a szíveket. A
Parmentier sugárúti akció zsákmányából Attia megkezdte a
deportálás okozta károk helyreállítását. Egy ismerős
fogtechnikus rekordidő alatt elkészítette a protézisét, és Jo most
avatja fel a remek hidat. Tizennyolc karátos aranytömböcske
villan ki minden mosolyából.
– Minden rendben, fiúk? – érdeklődik atyailag Cornélius.
– Príma! – válaszol Boucheseiche.
– A hekus lelépett? – kérdezi Attia.
– Igen – tájékoztatja Cornélius. – Még azt sem kérdezte
meg, ti csináltátok-e a Parmentier úti balhét.
– Mindenütt van egygarasos ember – állapítja meg
Boucheseiche. – A háború egyik alaptörvénye, hogy az
ellenséges Taborban meg kell találni az ilyet. Mi például a
Lauriston utcában…
– Jól van, Georges – szakítja félbe Naudy, az ellenálló. –
Tudjuk, azok voltak a szép idők.
Boucheseiche elkomorodik. Naudy most már a tárgyra tér:
– Pierre, hallgass rám, őrültség!
– Meggondoltam mindent – torkolja le Loutrel, és egy
csészealjban elnyomja a szivarját. – Döntöttem és kész: one man
show lesz, az én magánszámom.

De Gaulle tábornok három hete hagyta ott az Élysée-palotát;

most kezdődik az első pusztába-vonulás. A hőmérő mínusz hat
fokot mutat. A Lyoni pályaudvart biztosító nyomozók
valósággal Szibériában érzik magukat. A főposta nincs messze a
pályaudvartól: kifűthetetlen hodály a Bercy utcában, egy
roskadozó földszintes házakkal körülvett nagy, üres telken. A
hidegtől kivörösödött arcú alkalmazott kiemeli a furgonból az

30
első pénzeszsákot, és egy targoncára rakja. Egyedül van. A sofőr
mihelyt célba ért a rakományával, bemenekült az épületbe; ott
már jó néhány postai alkalmazott toporog a kályha körül, erőt
gyűjtenek a munkához. A segédmunkás a hidegtől könnyes
szemmel fölegyenesedik, rálehel elgémberedett ujjaira. Három
perc múlva fél kettő, még másfél órája sincs, hogy
megkezdődött a műszak. És több mint hat óra van még a
fájrontig.
Az állami alkalmazott komótosan, fontosságának teljes
tudatában a furgonhoz lép, hogy kivegye belőle a második
zsákot, de ekkor motorzúgásra lesz figyelmes. Az udvarba senki
sem jöhet be a személyzeten kívül. Az autó már behajtott a
kapun, és feléje közelít. Nemzeti színű keretbe foglalt, katonai
rendszámtábla van rajta. „Aha, a bakaposta” gondolja az
alkalmazott.
A fekete autó odaér, szakszerűen megfordul, és orral a
kijárat felé megáll a furgon mellett. Egy főhadnagy száll ki a
volán mellől. Nyugodt léptekkel és zsebre dugott kézzel a postás
felé indul.
– Hé! – tiltakozik a hivatali alkalmazott mogorván.
– Mit képzel, majd én pakolom ki a holmiját? Egyelőre még
civil vagyok!
– Kuss – válaszol a tiszt rendíthetetlen nyugalommal. –
Tedd be szépen a zsákjaidat a kocsimba!
Ez már valóban sok a békés polgári alkalmazottnak, s éppen
rendre akarná utasítani a szemtelenkedőt, de a katonazubbony
zsebéből előtűnik a tiszt keze, s benne egy P 38-as, rövid csövű
forgópisztoly.
– Harminc másodpercet adok. Eggyel sem többet!
Vannak olyan emberek, akik puszta arckifejezésükkel,
pillantásukkal, hangjukkal rettegést váltanak ki embertársaikból.
Pierre Loutrelnek megvan ez a ritka adottsága. A postai

31
alkalmazott már nem fázik, nem tiltakozik, nem zsörtölődik.
Olyan buzgalommal lát hozzá a munkához, hogy a főnökének
minden bizonnyal szeme-szája elállna, ha látná. A fegyver csöve
az altestére irányul – lassú, fájdalmas halál s az alkalmazott
számolni kezd: egy, kettő, három… megragadja az egyik zsákot,
meglendíti, behajítja az autóba. Hat, hét, nyolc, kilenc, vágta a
furgonhoz. Tíz, tizenegy tizenkettő, tizenhárom… még egy
zsák. Tizennégy, tizenöt, tizenhat, tizenhét… futás az autóhoz.
Tizennyolc, tizenkilenc, húsz, huszonegy… gyorsan vissza a
furgonhoz, megvan a harmadik zsák. Huszonkettő,
huszonhárom, huszonnégy… egyre rövidebb idő alatt teszi meg
a távot, puff! ez a zsák is a helyén van. Huszonöt, huszonhat,
huszonhét, megkezdődik az utolsó kör, ugrás a furgonhoz.
Huszonnyolc, huszonkilenc, harminc… Na még egy lökés, még
egy utolsó erőfeszítés, és megvan.
– Bravó – gratulál Loutrel. – Látod, nincs is olyan hideg!
Loutrel pisztolya továbbra is a szerencsétlen
rakodómunkásra szegeződik, a postás arcán patakzik a veríték.
Loutrel beugrik a vezetőülésre, indít, és az autó nekilódul. Egy
tehervonat dübörgése elnyomja az alkalmazott segélykiáltásait.
A fekete gépkocsi gumija sikító hangot ad a Bercy utca
asztfaltján, és a külső körút felé veszi útját. Útközben Loutrel
észreveszi, hogy Attia, Boucheseiche, Feufeu és Naudy egy
parkoló kocsiban feszeng. Látják, hogy nem kell közbelépniük,
és ők is elviharzanak a helyszínről.
1946. február 11-én a postának ötmillió frankkal kevesebbet
kell kézbesítenie.

The Mule Club – hirdeti az Opera közelében lévő vaskos ház

bejáratára szegezett réztáblán a felirat. A frissen festett kapu
előtt két, sötétkék egyenruhás, arany paszományos őr áll. A
járda mellett – a rendőrség jóindulatú íratlan engedélyével –

32
néha két sorban állnak, pöffeszkednek a csupa króm, nagy,
amerikai kocsik és kevésbé villogó társaik, a hosszú orrú öreg
Bugattik, a vadonatúj Talbotok, tüzes Hotchkissek. Citroën
nemigen akad az itt parkoló autók között: a klub a párizsi
előkelő köröknek is csak a krémjét fogadja.
Nyomában a homlokát ráncoló Naudyval és a közönyös arcú
Boucheseiche-sel Loutrel nyújtott léptekkel átvág a járdán,
fogadja a portás tisztelgését, befordul a fával burkolt, szűk
folyosóra, és csönget a klub bejáratánál. Az ajtó
kémlelőnyílásában egy szem jelenik meg, fordul a kulcs a
zárban, s az inas mély meghajlással üdvözli az újonnan
érkezetteket.
– Jó estét, de la Maule úr!
– Jó estét – feleli Loutrel hanyagul.
Naudy hallgat. Boucheseiche kezet ráz az inassal, és
barátságosan gyomorszájon vágja. A hármasfogat tovább
nyomul a puha perzsaszőnyegen. A ruhatárnál Loutrel leveszi a
télikabátját, szivart választ magának, azután kimérten a nagy
játékterem bejáratához lép. Csettint az ujjával. A kissé hátrább
álló Boucheseiche nyomban gyufát gyújt, és tűzzel kínálja
főnökét. Loutrel nagyot szippant a szivarból, felfújt
pofazacskóval kifújja a füstöt, és körülnéz a szalonban. A
bárpulthoz sétál. Mintegy bokszvilágbajnok, úgy osztogatja a
közönségnek a mosolyát, gálánsán kezet csókol a hölgyeknek,
és nagyvilági csevelybe bocsátkozik a férfi vendégekkel. Naudy
némán figyeli. Loutrel, persze álnéven, alig néhány hónap alatt
ismert és elismert alakja lett az előkelő világnak. A háború utáni
újgazdag társaságot elkápráztatja a fesztelensége, és a lényéből
sugárzó titokzatos erő. Új ismerősei (színészek, bankárok,
iparmágnások) érzik, hogy veszélyes, nagy hatalmú férfival
állnak szemben, akivel nem ajánlatos ujjat húzni.

33
 Naudy pezsgőspohárral a kezében a finomságoktól
roskadozó asztalka fölé hajol, és duzzog. Ha nem Loutrellel
volna dolga, a barátjával, aki kiemelte őt a vidéki kispolgári
létből és bevezette a nagybetörések világába, ha nem vele, aki
szemrebbenés nélkül képes agyonlőni a társát, ha az
cserbenhagyja, már rég a szemébe vágta volna, hogy menjen a
fenébe. Unja már ezt a testőri szerepet az éjszakai lokálokban,
unja, hogy kezét állandóan a kabátjában lapuló – még az
ellenállás idejéből megőrzött – colton kell tartania, hogy
bármikor főnöke segítségére siethessen, miközben Loutrel
gondtalanul iszik, táncol, és szédíti a burzsuj nőstényeket. Mióta
Pierrette-tel él, Naudynak nincs más vágya, csak hogy kettesben
legyenek. Egy időben azzal hencegett, hogy nála az egyik nő a
másiknak adja a kilincset, de ma kész volna éjjel-nappal
Pierrette mellett feküdni, s talán azt sem bánná, ha eközben érné
– a kimerültségtől – a halál. Hirtelen megszólal:
– Te Pierre…
– Mi van?
– Mondd, nem lehetne néha Attiát is beosztani éjszakai
szolgálatba?
Boucheseiche helyeslően bólint. Loutrel méltatlankodik:
– Szívtelenek vagytok! Jo deportálva volt, rendbe kell
jönnie. Aztán családja van: anyja, felesége, kislánya. Nagyon
ragaszkodik hozzájuk. Ráadásul most vett egy kocsmát.
Vigyáznia kell a hírnevére. A hekusok szemében egy deportált,
aki méghozzá kereskedő is, feddhetetlen. Legyen bennetek egy
kis emberi érzés, a fenébe is!… Itt van! – kiált fel Pierre, és a
bárpultra helyezi pezsgőspoharát.
Naudy és Boucheseiche hátrafordul. A játékteremben
minden tekintet az ajtóra szegeződik. A lépcső tetején Martine
Carol áll mozdulatlanul, hullámos szőke haja fedetlen vállára
hull. Pontosan tudja, milyen lélegzet-elállító jelenség fekete

34
ruhájában, de szemmel láthatóan élvezi a hatást.
Méltóságteljesen körbehordozza pillantását a termen. Észreveszi
Loutrelt, rámosolyog.
Martine és Pierre egy éve ismerik egymást. A Ponthieu
utcában találkoztak, a Baccara nevű diszkréten kivilágított
elegáns kabaréban. Martine Carol, a fiatal sztár, és a barátnője.
Colette Mars a dúsgazdag Grouil hajómágnással, a háború utáni
Párizs Onassisával ült egy asztalnál. Loutrel a bárpult mellől
mereven figyelte. Végül, amikor nem bírta már tovább, kihúzta
magát, és felkérte táncolni.
Martine angyali mosollyal fogadta a felkérést, de megérezte,
hogy veszedelmes emberrel van dolga. Csak a férfi karjára tette
a kezét, és a kőkemény muszkliból máris megállapította, hogy
partnere nem üzletember. Nem ez volt az első eset, hogy egy
fiatal nő megszédült egy nehéz fiútól. A Loutrel szemhéjának
sarkára tetovált alig észrevehető pont láttán Martine testén
borzongás futott végig. Szirupos olvasmányaiból véletlenül
tudta, hogy aki ilyen tetovált jelet visel, az büntetőzászlóaljban
szolgált. Kemény fickó. A romantikus lelkű ifjú színésznő nem
bújt ki táncpartnerének szoros öleléséből. A tánc után Loutrel
visszakísérte az asztalhoz; időközben már Naudy is odaült.
– Patrice de la Maule – mutatkozott be Pierre.
Kezet fogtak, majd zavartan udvarias társalgásba
bocsátkoztak. A hajómágnás itallal kínálta Loutrelt, de az
büszkén elhárította a meghívást.
– Bocsásson meg, a kisasszony és én most elmegyünk.
A többiek meglepetten néztek. rá. Loutrel mosolygott, de a
tekintete határozott volt, a hangja fenyegető. A hajómágnás arra
gondolt, hogy lám, a háború a jó modort is kikezdte, és kár,
hogy ő már nincs abban a korban, hogy ellenszegüljön. A
többiek is csöndben maradtak.
– Jöjjön – szólt Loutrel.

35
 A színésznő kényszeredett mosollyal elnézést kért a
barátaitól, és engedelmesen követte Loutrelt. Beleszeretett-e,
vagy csak egy kis szerelmi kiruccanásra vágyott? Ki tudja.
Eleinte gyakran, később ritkábban, végül csak nagy ritkán
találkoztak. Egyikük azóta a filmstúdiók üdvöskéje lett, á másik
a Riviérán fosztogat. Marseille-ben, Aixben, Nizzában, Cannes-
ban, s minidig azonos forgatókönyv szerint: megáll valahol egy
fekete Citroën, kipattan belőle egypár gengszter, elragadja a
zsákmányt, beszáll, és eltűnik. A rendőrség bottal ütheti a
nyomukat.

– Na, milyen volt? – kérdezi Pierrette.

Hajnali öt óra van, Raymond Naudy egy karosszékre hajítja
zakóját, kicsomózza, majd az ablakkilincsre akasztja a
nyakkendőjét, leveszi a cipőjét. Leroskad az ágy végébe, és az
ingét gombolgatja.
– Dilis a srác! Teljesen dilis! Különösen, ha beszív.
– Miért, mi történt?
Naudy félmeztelenül cigarettára gyújt. Felidézi magában az
elmúlt éjszaka eseményeit.
Kezdetben nem volt semmi baj. Martine és Pierre leültek
egymással szemben egy asztalhoz, és olyan bárgyún néztek
egymás szemébe, ahogy csak a szerelmesek tudnak. A színésznő
affektált. Loutrel bájolgott. Megittak egy üveg rozé pezsgőt,
elropogtattak néhány kaviáros pirítóst. A bárpultnál ülő Naudy
jól hallotta, hogy henceg filmsikereivel és még inkább terveivel
a filmcsillag. Jött a második üveg pezsgő. Martine vedelt. Még
Pierre-nél is féktelenebbül. Az meg olyan elragadtatott és
érdeklődő képet vágott, amilyet csak akkor szokott, ha a
szeretkezés jár a fejében.
Pierrette türelmetlenkedni kezd. Felül az ágyban, fürtjei
meztelen felsőtestére omlanak.

36
 – Na! Mesélj már!
– Hát marháskodott, mint mindig – nyögi ki Naudy ásítva,
és újból a gondolataiba merül.
Szépen megvoltak, de Loutrel egyszer csak azt javasolta
Martine-nak, hogy menjenek el a Vörös róká-ba, igyanak még
egy pohárral, és hallgassák meg Juliette Grécót. A kissé
mámoros Martine elfogadta a meghívást. Pierre és a lány
beszállt a Delahaye hátsó ülésére, Raymond a volánhoz ült,
Boucheseiche mellette foglalt helyet. Naudy indított, első
sebességbe kapcsolt, és finoman megnyomta a gázpedált.
Loutrel előrehajolt, és Raymond fülébe súgta:
– „A nagy dohány”-hoz.
Útközben Pierre pezsgősüveget húzott elő egy hűtőtáskából.
Naudy mogorván hallgatta a pohárcsilingelést, a susogást, a
szerelmes döngicsélést. Már a vincennes-i kastélyt is elhagyták,
és Nogent felé hajtottak, amikor elromlott a hangulat. Martine
kibontakozott az ölelésből, és az ablakon kinézve bosszankodva
tapasztalta, hogy körös-körül csak fák láthatók. A látványtól
rögtön kijózanodott.
– Hova megyünk?
– Szórakozni! – nevetett Loutrel.
Martine dührohamot kapott. Szitkozódni kezdett, nekifeszült
az ajtónak, és viaskodva igyekezett kinyitni. Pierre lefogta. A
színésznő pofon akarta vágni, megpróbálta megkarmolni Pierre-
t, aztán letekerte az ablakot, és segítségért kiáltott.
– Állj! – rendelkezett Loutrel.
Naudy lefékezett. Loutrel kiszállt, a karjánál fogva
kirángatta Martine-t, és a földre lökte. A Bois de Vincennés-ben
éjszaka hideg és nedves a fű. Martine Carol reszketve felállt,
csatakos ruhája a testére tapadt.
– Mi az, megőrültél? – sikította.

37
 Loutrel két pofonnal válaszolt, s a színésznő ismét a földre
zuhant. A férfi lehajolt, a hajánál fogva megragadta. Martine
négykézláb vonszolta magát utána.
Már nem mert kiabálni. Pierre újból megragadta. Letépte a
csuromvizes ruhát; a sötétben csak úgy fehérlett Martine melle
és hasa. Boucheseiche csillogó szemmel nézte a jelenetet,
Naudy elfordította a fejét. Martine tudta, hogy segélykiáltásait
senki nem hallja meg, mégis üvöltött rémületében. Aztán sírni,
rimánkodni kezdett. A magából kikelt Loutrel ököllel a torkára
sújtott, a színésznő elterült a hideg földön, és felnyögött:
– Hagyd abba, könyörgök…
Loutrelt ez még inkább megvadította. De egyszer csak
hátulról átkarolták, felemelték, és odébb tették. Naudy lépett
közbe. A sötétben is látta, hogy a színésznő arcára vér és sár
tapad, a szemében iszonyat tükröződik. Megelégelte a fenyítést.
A csípős levegő közben Loutrelt is kijózanította. Csillapodott a
zihálása, a halántékán már nem vert olyan hevesen az ér. Naudy
érezte, hogy Pierre izmai elernyednek.
– Indulás – szólalt meg Loutrel rekedt hangon.
– És vele mi lesz? – érdeklődött Boucheseiche csalódottan.
– Van lába, nem?

Naudy bebújik az ágyba, leoltja a villanyt, és levonja a

végkövetkeztetést:
– Pierre úgy viselkedik, mint valami Hitler. Mindenkinek
meg kell hajolnia az akarata előtt.

Cornélius, a bokszoló nem köt egykönnyen barátságot, és nem

38
bocsát be akárkit magánéletének kapuján. Folyton tréfálkozik
ugyan, de nagyon ritkán adja ki magát. Loutrel és társai méltán
tartják hát a bizalom jelének, hogy A nagy dohány tulajdonosa
vacsorára hívja őket Tokyo rakparti otthonába, sőt, hozzáteszi:
– Hozzátok a lányokat is, Cécile nagyon fog örülni.
Cécile rendkívüli jelenség. Magas termetével, hosszú, karcsú
lábával, izgatóan ringó csípőjével, kiugró arccsontjával, zöld
szemével, duzzadó ajkával, mozgékony cimpájú, egyenes
orrával, búgó hangjával bármelyik férfit levenné a lábáról. Nem
véletlen, hogy villámgyors karriert futott be Párizsban. A
Madeleine-templom környékén rótta az utcákat, s
munkanélküliségre korántsem panaszkodhatott. Ebben az időben
ismerte meg egy Vignon utcai lokálban Cornéliust. Nem tudni,
hogy mi ragadta meg első látásra ebben a zömök, csúfondáros
természetű, lapos orrú, karfiolfülű, összevissza foltozott
szemöldökű bokszbajnokban.
– Cornéliusnek valami titkos fegyvere lehet – tréfálkozott
Boucheseiche.
De Cécile nem Cornéliusnek köszönhette társadalmi
felemelkedését. Egy másik férfi hagyatta ott vele a Madeleine
grádicsát, ahol eredményesen csábította bűnre a
templomlátogató híveket. Ott, a hatalmas oszlopsornál lett rá
figyelmes egy disztingvált úr. Hogy kicsoda, azt megint csak
nem tudhatni, mert Cécile diszkrét asszony, Cornélius pedig
nem kíváncsi természetű. Kétségkívül befolyásos személyiség,
bizonyára bankár, iparmágnás, hajógyáros vagy miniszter.
Mindegy. Elég az hozzá, hogy ő adományozta és rendezte be
Cécile-nek a Tokyo rakparti tágas lakást. Csak elvétve
találkoztak, s Cécile-nek ilyenkor sem kellett mértéken felül
megerőltetnie magát. Jótevője a hosszú, csöndes, esti
együttléteket kedvelte, lassan kortyolgatta konyakját, és közben
merengve Ízlelgette az erre a célra rendszeresített tigrisbőrön

39
heverő meztelen Cécile látványát. Néhány perccel éjfél előtt
felállt; Cécile szintúgy. A jótevő csókot lehelt Cécile homlokára,
gondosan összecsavarta, majd a hóna alá csúsztatta az állatbőrt,
és távozáskor egy borítékot helyezett el az ódon
előszobaszekrény polcán.
Cécile mindannyiszor megállapította, hogy a férfilélek
rejtelmei kifürkészhetetlenek.

Sorra érkeznek a vendégek. Előbb Loutrel és Marinette, aztán

Naudy és Pierrette, majd a talpig szürkébe öltözött Feufeu, s
vele Attia, kétsoros, fehér csíkos, kék öltönyének eleganciáját
csak emeli a vadonatúj kék-fehér-piros nyakkendő.
Boucheseiche is megjön, ő szarvasbőr zekét visel. Kézcsók a
háziasszonynak, kemény kézfogás Cornéliusszel, a kiváltságos
élettárssal, elragadtatott ámuldozás, hátbaveregetés.
– Schön, schön! – kiáltozza Boucheseiche vidáman.
Cécile karon fogja a nőket, és megmutatja nekik a lakást,
Cornélius pedig a szalonba invitálja a férfiakat. Loutrel a
franciaablakhoz lép, és álmodozva tekint le a hat emelettel
feljebb kígyózó, kék Szajnára. 1946 júniusában járunk, fülledt
meleg este van. Pierre lassan megfordul, és némi irigységgel a
tekintetében szemügyre veszi a tágas szobát. Az ablaknyílásokat
kettős bársonyfüggöny takarja, a pisztáciazöld falakon jó ízlésre
valló festmények függenek, az alacsony, puha díványokat
homokszínű velúrtakarók fedik, az intarziás mahagóni
dohányzóasztalokon ezüst gyertyatartó-lámpák világítanak, s a
jóféle italokkal és kristálypoharakkal megrakott tálcák is
színezüstből vannak.
Hiába, ezt a fensőbbséges nyugalmat csak a pénz képes
nyújtani, az a bizonyos pénz, amelynek nincs szaga. Loutrel
megindul a szoba közepe felé a süppedő szőnyegen, és minden
egyes lépésnél érzéki gyönyör tölti el. Eljön még a nap, amikor

40
ő is ilyen, tiszteletet parancsolóan előkelő otthont szerez
magának. Megfontolt mozdulatokkal helyet foglal egy
kényelmes barna bőrfotelban. Vele szemben, egy dívány
vendég-szerető ölén Naudy és Feufeu whiskyt kortyolgat. Attia
és Boucheseiche egy pillanatra visszavonult a fürdőszobába,
hogy felfrissüljön, de már jönnek is vissza, leülnek.
„Megváltozott a Hosszú Jo – jegyzi meg magában Loutrel. –
Néhány hónap, néhány jó fogás, és máris kikupálódott. Az
ideológiai szenvedélyeknek és a velük járó beesett arcnak
egyszer s mindenkorra vége. Beköszöntött a hét kövér
esztendő.”
A hölgyek befejezték a lakásszemlét, egyszerre csacsognak
mind a hárman. Marinette-nek meg sem kottyan az esti hőség,
most is a vállán viseli ezüstróka stóláját: egyet lebbent rajta, és
Pierre foteljának karfájára telepedik. Cécile a karosszékének
mélyén szinte eltűnő Cornélius ölét választja. Naudy átöleli
Pierrette vállát: barátnőjének semmi oka rá, hogy irigyen
tekintsen a ház asszonyára, legalábbis, ami a szépséget illeti.
Mindenesetre az agglegények, Boucheseiche és Feufeu egy
percre sem veszik le a szemüket a keresztbe tett lábbal ülő
Cécile-ről. Gyorsan telik az idő, a társalgás témája közérdekű: a
háborús évekről van szó, akkor mutatkozott meg, ki az igazi
férfi. Csípős megjegyzések hangzanak el az alvilág új
nemzedékéről; csupa ócska dilettáns, nincs bennük lélek; hát
igen, sötét jövő elé nézünk.
– Gyorsan meg kell szednünk magunkat, és aztán befektetni
a dohányt – jelenti ki Loutrel. – A zsaruk egyelőre egymás haját
tépik, még folyik a tisztogatás, de ha majd befejezik és gatyába
rázzák magukat, megváltozik a helyzet, vége lesz a
lébecolásnak.
Mindenki egyetért. A pillanatnyi csöndben mindegyikük
végiggondolja az életét, azt, hogy milyen lehetett volna, milyen

41
lett, és milyen lehetne még. Loutrel nagyot sóhajt, és
Cornéliushöz fordul:
– Hol beszélgethetnénk egy kicsit?… Nem szeretném
untatni a hölgyeket.
– Cécile szobájában.
A férfiak cinkosan összenéznek, felállnak, és poharukkal a
kézben elhagyják a szalont a légsúlyú bajnok nyomában.
Boucheseiche lehuppan a világos színű mahagóni kerevetre, és
egy pillanatra megcsodálja saját képmását a fiókos szekrény
fölött függő velencei tükörben, Jo Brahim Attia ismét
szülőföldjén, Algériában érzi magát: törökülésben foglal helyet
a puha szőnyegen, Feufeu egy hintaszéket választ, Naudy egy
öblös karosszékbe süpped, Loutrel^ a főnök pedig Cécile ágyát
sajátítja ki magának. Máris kék füstfelhőben úszik a
dísztárgyakkal teli szoba. Cornélius kimegy, és. csöndesen
becsukja maga mögött az ajtót. Loutrel megköszörüli a torkát:
– A pályaudvari buli óta kiengedtünk. Már nyakig kellene
ülnünk az aranyban, de ettől még messze vagyunk. Hogy
melléfogtunk például Aix-en-Provence-ban! Elhatároztuk, hogy
délre helyezzük át működésünk színterét, hadd törje a fejét a
rendőrség. A feladat könnyű volt, mégis pofára estünk. Elől
megy a bankalkalmazott, kezében aktatáska, mögötte az
igazgató, kezében egy kisebb táska. Mindent kiszámítottunk, és
minden pontosan klappolt is. Erre, mi történik? Elszedjük a
tisztviselő táskáját, amiben csak három-százötvenkilenc ezer
frank van, a bankigazgatóéhoz meg hozzá se nyúlunk. Persze,
abban van a nagy dohány, hárommillió! Hát ilyen seggfejek
vagyunk!
A többiek csendben hallgatják végig az ellentmondást nem
tűrő hangon előadott vádbeszédet. Attia megpróbálja enyhíteni a
feszültséget:
– Igazad van, Pierre, de több is veszett Mauthausenben.

42
 – Ébredj fel, Jo, hol van már Mauthausen! – hurrogja le
Loutrel, már jócskán a szesz hatása alatt. – Ide figyelj!
Vásároltál egy ócska kocsmát, ott dekkol a családod, rendben
van. Raymond Cartier-nél vásárolgat gyűrűt a cicájának, ez is
rendben van. Abel zsákszámra küldi a dohányt az anyjának, még
ez is rendben van, Feufeu tucatszám vásárolja a szürke
öltönyöket, mit bánom én. Boucheseiche használt SS-
felszerelésre költi minden pénzét az ócskapiacon, az ő dolga. De
az már nincs rendjén, hogy eltunyultok… Hé! Ti nem vagytok
szomjasak?
Feufeu megragadja az alkalmat, hogy egy percre
megszabaduljon a hegyibeszédtől, felugrik, és átmegy a
szalonba. Egy üveg whiskyvel tér vissza, tölt Loutrelnek, leül és
megkérdezi:
– Kérsz vizet bele?
Loutrel vészjósló fogcsikorgatással válaszol. Egy hajtásra
kiissza a whiskyjét, Feufeu elé tartja a poharat, az újra teletölti, s
Loutrel tompa hangon folytatja a szónoklatot:
– Azt képzeltem, kemény fickókkal vagyok körülvéve:
deportáltakkal, ellenállókkal, gestapósokkal. Erre kiderül, hogy
fűszerkereskedőkkel van dolgom! Jól megjártam veletek. Nem
tréfálok: ha nem változnak meg a dolgok, új bandát hozok össze.
Akad még férfi a piacon. Ráadásul épp most készülök életem
nagy fogására. Nem akarok néhány ilyen pitiáner alak miatt
belebukni.

Naudy és Attia szeme összevillan. Mindketten észrevették már,

hogy Loutrel egy idő óta minden akció előestéjén valahogy meg
akarja alázni a társaságot, szidalmazza, pocskondiázza,
fenyegeti a többieket, mindenáron be akarja bizonyítani nekik,
hogy egyikük sem nélkülözhetetlen. Ez volt a célja a
pályaudvari magánakciónak is. Loutrel újabb pohár whiskyt önt

43
le a torkán. Az arca már egészen kipirult, a tekintete merev, a
szeme csillog. „Kezd elázni” – sóhajt fel magában Naudy:
ismeri jól a főnököt. De a szesz most se gátolja Loutrelt az
összpontosításban, inkább felpezsdíti az agyműködését: ilyenkor
jutnak eszébe a legzseniálisabb ötletek, a legmerészebb
megoldások.
– Amit eddig csináltunk, csak előtanulmány volt – jelenti ki
Loutrel. – Megtanítottalak benneteket a módszerre, a
szervezésre. A hekusok csak állnak, mint szamár a hegyen. De
ne képzeljétek, hogy mindig így lesz. Ki kell használnunk, hogy
még zavaros a helyzet… Henri, adj inni!
Feufeu odalép hozzá, tölt, és megkockáztat egy
megjegyzést:
– Nem iszol túl sokat, Pierre?
A karját sincs ideje felemelni, Loutrel visszakézből máris
pofon vágja. Egy tenisz fonákütésben sincs több erő, mint ebben
a pofonban. A pecsétgyűrű végigszántja Feufeu arcát, és
felszakítja az alsó ajkát. Feufeu-nek zúg a feje, óvatos
mozdulatokkal igyekszik felfogni a szájából ömlő vért, és
lehuppan a székre. A többiek hallgatnak.
– Mosd le piával, az fertőtlenít – tanácsolja neki Loutrel a
dührohamtól lihegve. – Na, jó. Hol is tartottam? Ja igen… A
zsaruk téglákkal dolgoznak? Hát nekem is van téglám. Ezt még
a Gestapónál tanultam. A saját fegyverükkel harcolok ellenük.
Egy pillanatra a gondolataiba merül, aztán folytatja az
eligazítást:
– Megint délre utazunk. A Riviérára. Egyelőre nem
mondhatok többet. Irány Cannes! Külön-külön megyünk.
Világos? Találkozó jövő szombaton délben a Carlton szálló
bárjában. Én indulok elsőnek, Marseille-be utazok megszervezni
a részleteket. Van észrevétel?

44
 – Ja, leider – sajnálkozik Boucheseiche. – Nem tarthatok
veletek.
Loutrel összehúzza szemöldökét:
– Miért?
– Marie-Louise-nak a nyakán van a gazdasági ellenőrzés. Az
egész könyvelést átnyálazzák.
– Hát jó – egyezik bele Loutrel. – Megleszünk nélküled is.
Kopognak. Vállán az ezüstrókával Marinette dugja be a
fejét. Látva, hogy Feufeu átvérzett zsebkendővel tapogatja az
ajkát, rámosolyog, és együttérzően megjegyzi:
– Szegény kis Henri, biztos már megint valami butaságot
mondtál.
Azután szemrehányó hangon azt mondja Loutrelnek:
– Késő van, Pierre… A kutyus egyedül van otthon. Ne
felejtsd el, hogy meg kellene pisiltetni.
Loutrel tekintete megenyhül.
– Igazad van, kicsikém, egészen megfeledkeztem a szegény
kis kutyusról. Máris megyünk. Csaó fiúk, auf-viderzén.

A következő öt napban Loutrel nem vesztegette az idejét.

Mindenekelőtt túl kellett tennie magát egy csalódáson. Már
indulni készült, amikor Attia is lemondta a következő akcióban
való részvételt. Felhívta A nagy dohány-ban, és közölte, hogy
vérhassal fekszik, s néhány napig ágyban kell maradnia.
– Ez is a deportálás miatt van – nyögte. – Nem tudsz
megvárni, Pierre?
Loutrel őszintén sajnálta, de nem várhatott.
– Mi ez, járvány? – kiáltott fel dühösen. – Feufeu és Danos
is dögrováson van. De ne izgulj, megleszek nélkületek is.
Új értesüléseket szerzett. Július elsején reggel meglesz az
évszázad bankrablása. Július elsején vagy soha.

45
5

Loutrelnek mindössze néhány órára volt szüksége a szervező

munkához. Úgy ismeri a várost, a kikötőt, a tengerparti
negyedeket, mint a tenyerét. A Le Mans-i Corneille
gimnáziumból való szökése után itt, Marseille-ben kötött ki.
Tizennyolc éves volt, és szentül megfogadta, hogy nem
nyugszik, amíg nagymenő nem lesz belőle. Imponáltak neki a
nehéz fiúk, és tudta, hogy csak az alvilágban engedheti
szabadjára pusztító ösztöneit. De a nagy maffiavezérek, a
carbonék és a spiritók nem tartottak igényt a kamaszfiú
szolgálataira. Loutrelnek ma is a fülében csengenek a korzikai
Spirito megalázó szavai:
– Látszik, hogy van vér a pucádban, kisöreg, de ehhez a
melóhoz gógyi is kell. Aki izommal és hősködéssel akarja
pótolni, rosszul végzi. Tanulj. Mutasd meg, mit érsz. Majd
néhány év múlva meglátjuk.
Ez a lekezelő hang még hosszú időn át forralta Loutrelben a
dühöt. Pályafutásának első lépései nem voltak éppen
világraszólónak mondhatók, s ezt később maga is készséggel
elismerte. Az annyira áhított géppisztoly helyett mosogatólével
foglalatoskodott a Saint-Charles pályaudvar környékén egy
kocsmában. Végtére. Is, azért mert valaki rablótanonc, még meg
kell élnie valamiből. Marseille-ben különben sem lehet
akárkiből sikeres rabló: ravasznak, ügyesnek, elszántnak kell
lenni hozzá. A marseille-i embert nem ejtették a feje lágyára.
Öröklött tehetsége van hozzá, hogy kikerüljön minden csapdát.
A marseille-iek valóságos kötéltáncosok: utolérhetetlen
művészettel egyensúlyoznak a más hívogató rétje és a
törvényesség mezeje közti hajszálvékony mezsgyén. A

46
hiszékeny marseille-i jobban teszi, ha meg sem születik.
Elkerülhetetlen bukását harsány gúnykacaj kíséri. Vae victis!
Vae balfácánisz!
Mint mindenki, Pierre is kicsiben kezdte. Bár a prostitúció a
korzikaiak monopóliuma volt, Loutrel osztalékhoz jutott első
barátnője, Muguette Motta bevételéből. Olykor, ha türelmetlenül
dohogott, amiért csak döcögve halad felfelé az alvilági
ranglétrán, Muguette évődőn csitítgatta:
– Csibefiból lesz a kakas, de csak idővel!
De Pierre úgy érezte, mintha kötőféken tartanák. Barátaival,
Joseph Ferrand-nal és Christian Boronnal együtt arról
álmodozott, hogy egyszer majd kiüti a nyeregből a mindenható
korzikaiakat.
A háború, mint tudnivaló, férfivá érleli az ifjút. Loutrel a
tengerészetnél kezdte meg a férfivá érést, majd az afrikai
zászlóaljakban folytatta. A Gestapónál töltött évek a korábbinál
is keményebb fickót faragtak belőle, a partizánoknál pedig
további harci tapasztalatokra tett szert, végül a hírszerzésnél a
lélektan alapelemeivel is megismertették. A kínzásról például
mindent tudott, ami tudható; pisztollyal, gépfegyverrel,
kézigránáttal egyaránt tökéletesen bánt. A viharos háborús
pályafutás után 1945-ben a Riviérán próbálta ki a motorizált
rablótámadás technikáját.
– Ez aztán az újítás! – lelkendezett Joseph Ferrand.
Ferrand is belevaló srác. Ő sem nézte végig tétlenül az oly
kedvező alkalmakat nyújtó háborút. Megvásárolta az Oázis nevű
szállót Bandolban, és könyvelőnek nem mást tett meg, mint
Christian Boront. Ami Muguette Mottát illeti, időközben az
előkelő negyedek hetérájává küzdötte fel magát. És Loutrel a
háború óta, valahányszor csak Dél-Franciaországban hajtott
végre valamilyen akciót, mindig találkozott három régi

47
pajtásával. Muguette-tel az ifjúkori szerelem még parázsló
tüzéről is lefújták a hamut.

Március 14-én Nizzában a Notre-Dame utcában megtámadta a

gázművek két alkalmazottját. Másodpercek alatt zajlott le az
akció. Előmeredt két pisztolycső, kezeket fel, Naudynak csak át
kellett vennie az egymillió-kétszázezer frankot tartalmazó
zsákot, és máris odébbálltak a lopott autóval. Április ötödikén
Marseille-ben, a Chapitre téren léptek akcióba. Faletti könyvelő
és helyettese, Rodrigue a munkások havi fizetését tartalmazó
bőröndöt vitték át a téren: kerek egymilliót. Faletti fegyvert
viselt, de meg sem fordult a fejében, hogy szüksége lehet rá:
szép idő volt, az utcán csak úgy nyüzsgött a sok járókelő.
Hirtelen két férfi termett előttük, revolvert rántottak, és a
fegyver csövét a két pénzszállító köldökébe döfték: bénító érzés.
Rodrigue kapott észbe elsőként, a földre dobta a bőröndöt, és
egy parkoló autó mögé ugrott. Faletti nem fogta fel a veszély
nagyságát, lehajolt a bőröndért. Loutrel habozás nélkül lőtt. A
könyvelő golyóval a májában rogyott össze. Néhány másodperc
múlva nyoma sem volt a két támadónak. Loutrel és Naudy
szinte futtában dolgozik.
A rendőrség mindkét esetben majdnem elfogta őket. A
nizzai támadás után Pierre és Raymond egy colle-sur-loup-i
családi panzióban keresett menedéket. A rendőrök a nyomukra
akadtak, s még látták őket elszáguldani. A marseille-i akció után
a felügyelők megtudták, hol a két gengszter búvóhelye.
Körülvették a házat, megadásra szólították fel a bentlévőket,
majd betörték az ajtót, és hűlt helyüket találták. Nemcsak a
rendőröknek vannak beépített embereik.
– Sose kapnak el! – diadalmaskodott Loutrel, és magához
ölelte Muguette Mottát: ezúttal is vele ünnepelte a sikert.

48
 A lány elnézte a nevetését: „Pierre-en nem fog az idő –
gondolta. – Elmúlt már harmincéves, de olyan vidám ma is,
olyan szertelen és gondtalan, mint egy kamasz. Be akart futni,
be is futott.” Muguette megsimogatta barátjának borostás arcát,
Pierre kissé szétálló metszőfogára nézve ellágyult: régi emlékek
ébredtek benne, és azt súgta a fülébe, amivel a háború előtt oly
gyakran kedveskedett neki:
– Tudod-e, hogy az ilyen fog szerencsét hoz?

A Carlton bárpultjára könyökölve Loutrel mogorván

szürcsölgeti a pezsgőjét.
Tegnap egy marseille-i bárban odalépett hozzá egy férfi,
jelentéktelen külsejű feleségével a karján, és hangosan
megszólította:
– Te még élsz, te szemét gestapós?
A sértés a könnyed déli hanglejtés ellenére is súlyos.
Ezekben a háború utáni hónapokban, ha valaki megerőszakol
egy tízéves lányt, kirabol egy aggastyánt, kifoszt egy
öregasszonyt, félholtra ver egy rokkantat vagy hidegre tesz egy
ötgyerekes pénztárost, még nem kell kétségbe esnie – ha jó
ügyvédje van. De az ellenséggel való együttműködést, azt
bezzeg komolyan veszik, és tizenkét ólomgolyóval jutalmazzák.
Országszerte egymást követik a tisztogatási perek. És aki a
Gestapónál dolgozott, megnézheti magát.
– Na, mi van? – folytatta fenyegető hangon az ismeretlen. –
Hát itt hagytak a horogkeresztes haverjaid?
Loutrel szemügyre vette a férfit;
– Kicsoda maga?
– Lényegtelen. Egy partizán, aki nem felejtette el a mocskos
pofádat.
A bár vendégei mind feléjük fordultak, és kíváncsian várták
a folytatást. Loutrel nem vesztette el a fejét.

49
 – Ez a hely nem alkalmas az ilyen vitákra – mondta, és az
ajtóhoz lépett.
A férfi követte egy szennytől bűzlő utcába. Loutrel
előreengedte vádlóját, az pedig könnyelműen megindult a sötét
sikátorban. Loutrel előhúzta a revolverét, célzott, és
búcsúbeszéd gyanánt csak annyit mondott:
– Isten veled.
A volt partizán végre felfogta a veszélyt, és hirtelen
megfordult, de már későn. Loutrel meghúzta a ravaszt, a golyó a
tarkó helyett az áldozat homlokába fúródott. A férfi a földre
zuhant; Loutrel zsebre vágta P 38-asát, és sietség nélkül
távozott. A lövés akkorát dörrent a sikátorban, hogy nyilván
elhallatszott a kikötőig. De ezekben a háború utáni időkben
Marseille-ben egymást követték a rablótámadások, a
leszámolások, a besúgások, burjánzott a prostitúció és a
feketekereskedelem, s egy lövés körülbelül annyi feltűnést
keltett, mint egy petárda robbanása a Bastille bevételének
évfordulóján.
De Loutrelt nem a gyilkosság emléke aggasztja, sokkal
inkább az, hogy Attia és Boucheseiche cserbenhagyta: most
kevésbé megbízható munkaerőt kell kerítenie. Hogy eddig
sohasem vesztett rajta, azt kétségkívül az aprólékos
előkészítésnek is köszönheti, de társainak rátermettsége sem volt
mellékes. Az is biztos, hogy sem Attia, sem Boucheseiche, sem
Feufeu, sem Naudy nem köpnének, ha bajba kerülnének. A
legkegyetlenebb veréssel sem lehetne belőlük semmit kiszedni,
hát még a szokásos keresztkérdésekkel. A maguk módján hősök
ők, gondolja Loutrel, s keserűen állapítja meg, hogy az újonnan
toborzott fiúkban sokkal kevésbé bízhat meg. Igaz, Henri
Renard, a Cigány, komoly és lelkiismeretes fiú, annál több
fejfájást okoz neki Dominique Labesse, akivel még az
ellenállásban ismerkedett meg. A jó vezér az ilyesmit egyetlen

50
mozzanatból is megérzi: amikor Loutrel felajánlotta neki, hogy
részt vehet a támadásban, Labesse egy pillanatig habozott. A
háború után vett hitelbe egy autójavító műhelyt, és minden
gondolata az üzlet és az asszony, Renée körül forog. Végül is
csak azért állt rá, hogy a zsákmányból törleszthesse az
adósságát. Egy pitiáner – állapítja meg magában Loutrel. Annyi
haszon viszont van belőle, hogy az autó tökéletes állapotban
lesz, és a rablás után lesz hol dekkolni. Gérald, a postai
alkalmazott, aki a rabláshoz szükséges nélkülözhetetlen
felvilágosítást szolgáltatta, már sokkal jobban tetszett
Loutrelnek. Megbízható fickó, aki a dohányért mindenre kész.
– Hajnali negyed hat és fél hat között kell akcióba lépnetek –
figyelmeztette Loutrelt Gérald. – Ez alatt a tizenöt perc alatt
tartják nyitva a páncéltermet, hogy kivegyék az aznapi pénzt. A
július elsejei jelszó „Édes otthon”.
– Az őrség? – kérdezte Loutrel.
– Két nyuszi.
Pierre már a harmadik pohárnál tart, mire megérkeznek a
többiek: Naudy, Feufeu, Renard és Labesse. Kiadja nekik az
utolsó utasításokat, majd a szokásos vezérkari mondattal fejezi
be az eligazítást:
– Egyeztessük az óránkat.
Aki rablásra adja a fejét, legyen hidegvérű, merész, ne fájjon
a feje mások életéért, de ez még nem elég! Színészi
képességekre is szükség van. A rablónak el kell tudnia
változtatni a külsejét, szerepet kell játszania. Szóval, művésznek
kell lennie.

Dominique Labesse lefékez a nizzai Thiers sugárúton, a főposta

bejáratánál, és szeme-szája eláll a csodálkozástól, ahogy
megpillantja Loutrelt és Naudyt. Az előbbi vörös hajat és vörös
körszakállat visel, az utóbbi megszőkült, és szemüveget hord.

51
De az autószerelő hamar felocsúdik meglepetéséből, és
elfogadhatóan játssza a szerepet, amit Loutrel egy színházi
rendezőt is megszégyenítő műgonddal tanított be neki a Labesse
marseille-i lakásán tartott próbákon. Teljes művezetői díszben
(kopott elefántkord-nadrágban és fakóra mosott kék
vászonkabátban) a többiekhez fordul, és ellentmondást nem tűrő
hangon kiadja az ukázt:
– Ma délelőtt lesúroljátok a falakat, aztán hozzákezdtek a
gletteléshez és az enyvezéshez. Világos, Lotti?
– E-egen – morogja Raymond Naudy.
Labesse kimért léptekkel megkerüli az autót, és kinyitja a
csomagtartót. A munkások festékes dobozokat, vödröket,
ecseteket, vakolókanalakat és két gipszes zsákot emelnek ki
belőle. A mit sem sejtő Őrség pillantásától kísérve megragadják
a munkaeszközöket, és hanyagul megindulnak egy oldalsó
bejárat felé. A kapuőr látja, hogy közelednek, s csak úgy
görnyedeznek a terhük alatt. Gyanútlanul kinyitja a kaput.
Közben már felkelt a nap.
– Az egészet kipingáljátok?
– Az egészet – feleli Loutrel.
– Ketten?
– Aranykezű fiúk vagyunk mi – tréfálkozik Naudy.
A beépített ember halálpontosan írt le mindent. Az őrszem
mögött ott a kisudvar, szemben a páncélozott ajtó, innen kell
felmenni az első emeletre, a páncélteremhez. Öt óra tizennyolc
perc. Loutrel és Naudy a terhük alatt roskadozva, a gipsztől
maszatos arccal az ajtóhoz érkezik, Naudy kesztyűs kezével
megnyomja a csengő gombját. A kémlelőnyílásban álomtól
zavaros szempár jelenik meg, s egy rekedt hang azt kérdezi:
– Ki az?
– „Édes otthon.”
– Bújj be.

52
 Kulcs fordul a zárban, nyílik az ajtó. Loutrel és Naudy
belép, ujjuk hegyével üdvözlésképp megbökik a sapkájuk
ellenzőjét, bólintanak a másik őrszemnek, és ráérősen a lifthez
cammognak. Bepakolják a felszerelésüket, belépnek a fülkébe,
és becsukják maguk mögött a rácsos liftajtót. Naudy már az első
emelet gombján tartja az ujját, de ekkor egy tisztviselőnő
érkezik zihálva:
– Hé! Várjanak meg!
Naudy Loutrelre néz, az igenlően hunyorít. A liftben kell
felkészülniük az akcióra. Sebaj, magára vessen az erőszakos
utas, ha rossz emlékei lesznek erről a napról.
A tisztviselőnő a hátsó falnak támaszkodik, és nem talál
benne semmi kivetnivalót, hogy a két férfi a zsákokkal
bíbelődik. Naudy egy bicskával elvágja a zsákok száját
összeszorító madzagot, Loutrel sem tétlenkedik, lázasan kutat a
gipszben, fehér porfelhő száll fel a keze alól. Az ártatlan utas
ekkor már tiltakozni készülne, de eláll a szava, mert a vöröshajú
hosszúkás csomagot húz elő a zsákból, kibontja, két matt, fekete
fémtárgyat göngyöl ki a papírból, és az egyiket odanyújtja a
társának. Nagyot kattan a két závárzat; most biztosították ki a
géppisztolyokat. A nő kitátja a száját, de hang már nem jöhet ki
rajta; Naudy rátapasztja a tenyerét. Stenjének csövét a nő hasába
döfi, és a foga között odasziszegi neki:
– Egy szót se! Nem fogjuk bántani.
A nyomaték kedvéért még egy kicsit beljebb nyomja a
fegyver csövét a fogoly puha hasába. A fiatalasszony arcából
kifut a vér, tátogni kezd, levegő után kapkod.
– Elájulok… – nyögi ki.
– Ez most nem a legalkalmasabb pillanat – mordul rá
Naudy, és megrázza a vállánál fogva.
A lift zökkenve megáll. Naudy elhúzza a rácsos ajtót, kilép,
körülnéz. Sehol senki. Loutrel, a nő fedezékében, utána. Az

53
informátor leírása pontos: a páncélterem néhány lépésre jobbra
van, a hosszú folyosóval szemben. Hangfoszlányok szűrődnek
ki az előtérbe. Loutrel a karórájára pillant: öt óra huszonkét
perc. Egy perc múlva Renard kis furgonja a főposta mögötti
utcába gördül.

Loutrel az ajtó felé int a fejével, és a két férfi és a kesehajú nő

elindul. Raymond hármat kopog. A hangok elhallgatnak. Most
dől el minden. A két barát zakatoló szívvel vár. Végül, úgy
tetszik, nagyon-nagyon hosszú idő után, kiszól egy dallamos
hang:
– Mi van?
– „Édes otthon” – mondja Loutrel.
Ismét fordul egy kulcs, félrehúzzák a vasrácsot. „Siessenek
már” – dühöng magában Naudy, mert lépéseket hall a
lépcsőházból. A súlyos ajtó megmozdul. A kilincset fogó postás
nem érti, mi történik. A betaszított ajtószárny hátrapenderíti.
Egy nő zuhan be a szobába, és elterül a padlón. Mögötte két,
festékfoltos ruhát viselő; bohóc módra összemázolt arcú férfi
ront be géppisztollyal a kézben. A tekintetük a fegyverüknél is
rémületesebb: fenyegető elszántság villog a szemükben.
– Aki megmozdul, meghal! – figyelmeztet Loutrel.
A bankjegyoszlopokkal teli páncélszekrény előtt álló
postásoknak földbe gyökerezik a lábuk.
– Nyomás a falhoz! – parancsolja Loutrel.
A szürke kötényt viselő három postás ellenkezés nélkül
engedelmeskedik. Az egyik, egy ösztövér férfi, gyomorgörcsöt
kapott az izgalomtól, a másik, egy apró termetű pókhasú,
ájuldozik, tar fejű kollégájuk pedig imát mormol.
– Kezeket fel, nekinyomni a falnak… Úgy… Hátrább a
lábakkal… Még… még… most jó.

54
 Naudy felügyel a három ingatag egyensúlyú szerencsétlenre.
Loutrel pedig utasításokkal látja el túszul ejtett kolléganőjüket.
– Berakja a dohányt a postazsákokba. De gyorsan!
A rémült asszony engedelmeskedik. Ha egy kicsit jobbra
fordítja a fejét, egy fekete lyuk néz vele farkasszemet, és ez a
lyuk nagyobbnak tűnik, mint egy alagút. Félelmében ügyetlenül
kapkodja le a fémpolcokról a bankjegykötegeket, és esetlenül
gyömöszöli a pénzt egy zsákba. Bármennyire igyekszik is, nem
halad elég gyorsan. Pedig az idő sürget. Öt perc múlva, fél
hatkor megjönnek a pénzszállítók, hogy elvigyék a kasszapénzt,
és bezárják a termet.
– Szólj a kövérnek, hogy segítsen – fordul Naudyhoz
Loutrel.
Naudy géppisztolyának csöve háromszor megkopogtat egy
lapockát:
– Hallod?
A kövérnek görcsbe rándul a válla, kínkeservesen ellöki
magát a faltól, és ő is nekilát zsákot tölteni. Mindenki hallgat,
csak az egymásra hulló papírkötegek hangja hallatszik, meg a
falnak támaszkodó és saját teste súlyától egyre inkább kimerülő
két alkalmazott lihegése. Közben a két pénzrakó, a hölgy és a
kövér munkaversenyre kel egymással, módszeres munkahevük
egy sztahanovistának sem válna szégyenére. Loutrel ismét az
órájára néz: öt óra huszonhét perc.

– Elég!
Loutrel a telerakott zsákokhoz lép, bekötözi őket, de nem
feledkezik meg arról sem, hogy a két élmunkást odaállítsa a
többiek mellé a falhoz. Felemel egy zsákot, kinyitja az egyetlen,
rács nélküli ablakot, és kihajol. Odalent Renard vár, és fölfelé
néz. Loutrel ledobja a csomagot, visszatér a szoba közepére,
fogja a másik zsákot, és azt is kidobja az ablakon.

55
 Most következik az utolsó felvonás, a menekülés. Loutrel és
Naudy alaposan meghányta-vetette a dolgot. Megfontolták, nem
kellene-e megkötözni a foglyokat, és felpeckelni a szájukat,
vagy esetleg le is ütni őket. Mindkét megoldást el kellett
vetniük, mert mindkettő túlságosan időigényes lett volna. Végül
hosszú viták után Loutrel úgy döntött, elég lesz rájuk zárni a
páncélterem ajtaját.
– Csak úgy? – szisszent fel Naudy.
– Csak úgy – torkolta le Loutrel. – Öt óra huszonhét lesz.
Úgyis csak három percünk marad, hogy lelépjünk. Ha ennyi idő
alatt nem sikerül, mindenképp elkapnak. Ha pedig sikerül,
három perc alatt a palik semmire se mennek. Mire valaki
meghallja az, óbégatásukat, mire kiszabadítják őket, mire
megmagyaráztatják velük, mi történt, mire rájönnek, hogy tenni
kellene valamit, mi már messze járunk.
Raymond-t meggyőzte az érvelés. Pierre, ha iszik, mindenre
talál megoldást.
Fegyverüket a megkövült foglyokra szegezve, Loutrel és
Naudy az ajtóhoz hátrál. Loutrel kinyitja, kidugja a fejét, a
folyosó üres. Naudy követi, behúzza a súlyos ajtószárnyat,
bedugja a zárba a kulcsot, kétszer elfordítja, majd zsebre vágja.
Informátoruk azt mondta, most vagy tíz métert kell megtenniük
egy hosszú folyosón, aztán jobbra kell fordulniuk, le kell
menniük egy lépcsőn, végül át kell vágniuk a levélosztályozó
termen. Loutrel és Naudy nekiiramodik.
Egy szempillantás alatt a lépcsőhöz érnek, villámgyorsan
lerohannak rajta. Loutrel belöki a levélosztályozó terem
üvegajtaját, és belép, Naudy utána. A rekeszek előtt görnyedő
osztályozók kővé meredve bámulnak a termen átviharzó két
ismeretlen fegyveresre. Egyikük rájön, hogy rablókkal van
dolga, és meggondolatlanul közbe akar lépni. Loutrel, anélkül,
hogy csökkentené futásának sebességét, rövid sorozatot ereszt a

56
vakmerő közalkalmazott mellkasába. A lövések a levegőbe
emelik a férfit. Loutrel és Naudy már nem látja, amint
visszazuhan a padlóra, és vért hány. Már odakint vannak, és
Labesse járó motorral várakozó autója felé rohannak. Beugranak
a nyitott ajtón, az autó elindul. Teljes a siker.
– Nagy fej vagy! – gratulál lelkesen Loutrelnek Naudy.
A főnök elégedetten mosolyog, kivillan szerencsét hozó
szemfoga.

Öt óra ötvenegy perc. A nizzai halászkikötő kihalt rakpartján

Fernand Ravol szeme előtt végre feltűnik a közeledő Dominique
Labesse és Henri Renard. A halászbárkák még nem tértek vissza
az éjszakai halászatról, ami pedig a néhány jachtot illeti, az ő
gazdáiknak még korán van. Fernand széles karmozdulatokkal
üdvözli barátait, kiugrik a rakpartra, és feléjük indul. Labesse is,
Renard is nagy bőröndöt cipel.
– Mi van? Költözködtök? – kérdi vidáman a halász.
– Valahogy úgy – válaszol hetykén Renard, és átlendíti a
bőröndjét a bárka korlátján.
Mindhárman beszállnak a télen halászhajóként, nyáron
kiránduló bárkaként is szolgáló öreg jószágba. Labesse és
Renard fél fenékkel leül a mocskos padra, a halász pedig
felemeli a motor fedelét, elővesz egy zsíros kurblit, bedugja a
helyére, és megforgatja. Semmi eredmény. Nagyot fúj, a
tenyerébe köp, és hevesen tekerni kezd. A motor nagy kegyesen
köhint egyet, majd hallgatásba burkolózik.
– Megszólalt! – lelkendezik a derűlátó Fernand.
Labesse és Renard idegesen néz rá, a vén tengeri medve
biztató mosolya nem nyugtatja meg őket. Annál is kevésbé, mert

57
a rakpart végén két csendőr alakja tűnik fel. Fernand széles
tenyere ismét a kurblira kulcsolódik, és pörgetni kezdi. Végül a
motor beadja a derekát, és éktelen zakatolással forogni kezd.
– Fel kéne szerelnem egy kipufogódobot! – üvölti Renard
fülébe az öreg, de nem sikerül túlkiabálnia a zajt.
Eloldják a köteleket, és a hajó, szelíden ringatózva,
megindul a nyílt tenger felé. Közben a rakparton a csendőrök a
parkoló autók rendszámát ellenőrzik.
Mihelyt maguk mögött hagyják a mólót, a Tengerek
rabszolgája – ezt a költői nevet kapta az ócska bárka a
keresztségben – ugyancsak hánykolódni kezd, és Labesse arca
azonmód sárgászöld szint ölt. Az autószerelő keservesen nyeli a
nyálát, végül kapitulál a természet ereje előtt, áthajol a korlát
fölött, és nyög. Renard, hogy el ne kapja a bajt, elfordul, és
igyekszik másra gondolni. Fernand zavartalanul fogyasztja
kolbászos kenyerét, és több ízben nagyot kacsint Renard-ra.
Kedveli a Cigányt. Ez az alacsony, élénk, barna bőrű fiú
mindjárt a szívébe férkőzött, amikor feleségével, Antoinette-tel
beállított hozzá Saint-Jean-Cap-Ferrat-i kuckójába. A párocska
csendes kiadó villát keresett, hogy kipihenhesse a mindennapos
párizsi hajsza fáradalmait
Fernand talált is nekik egy tengerparti tanyát, a Marie-
Antoinette-lakot. Utóbb a Cigánynak vendégei érkeztek, így
ismerte meg az öreg Dominique-ot, a marseille-it, majd két
párizsit is, mindkettő a feleségét is magával hozta, s ráadásnak
volt velük egy fekete spániel is. A szüntelenül tréfálkozó két
párizsit Fernand több ízben elvitte a Tengerek rabszolgája
fedélzetén a közeli, kihalt öblökbe. Amikor meztelenre
vetkőztek, hogy megfürödjenek, az öreg nem akart hinni a
szemének. A narancssárgás szemű párizsiéhoz fogható,
agyontetovált testet soha életében nem látott. Az élő műremek
láttán fel is kiáltott:

58
 – Te aztán tisztára olyan vagy, mint egy perzsaszőnyeg!
Furcsa társaság volt, a vén halásznak még sohasem volt
dolga ilyen emberekkel. De udvariasak voltak, és főleg
nagylelkűek. Tegnapelőtt például, miközben békésen kugliztak a
napon, Renard azt kérdezte:
– Mondd, Fernand! Éjszakánként, ugye, kihajózol halászni?
– Hát persze. A hal a sötétben nem látja a hálót, és szépen
beleakad.
– Aha. Ide figyelj! Holnap Dominique-kal Nizzába
megyünk. Nem jönnél értünk? Nagy szám lenne, ha hajóval
jöhetnénk vissza Marseille-be. Találkozhatnánk például…
háromnegyed hatkor a kikötőben. Benne vagy?
– Benne.
– Kösz, Fernand, húsz rongy üti érte a markodat.

A Tengerek rabszolgája vadul hánykolódik. Déli szél fúj,

hegyes hullámok ostromolják a törékeny kis bárkát.
Megérkeznek a tajtékos rövid hullámok is. Dominique már
mozdulni sem bír, a ruhájára okád, és szánalmasan nyögdécsel,
nem tud uralkodni magán. Néha egy haldokló üres tekintetével
mered Fernand ráncos, szőrös ábrázatára. Fernand továbbra is
rendíthetetlen nyugalommal fogyasztja elemózsiáját. Renard
nincs éppen elemében, de mosolyt erőltet az ajkára. Nem
sokáig: a motor megáll.
Az anyád! – üvölti a halász.
– Mi történt? – rebegi Labesse.
– Lerobbant ez a szar! Elég, ha egy kicsit hullámzik, máris
lerobban ez a nyavalyás ócskavas!
– Most mi lesz? – kérdi Renard izgatottan.
– Vitorlát bontunk!
Fernand a korához mérten meglepően fürge léptekkel áthág
a fedélzetet elborító köteleken, hálókon és egyéb bűzös

59
limlomon, az árbochoz lép, s útközben nagyot rúg a füstölgő
motorba. Ügyes mozdulatokkal húzni kezdi a vitorlakötelet, a
szép, fakóra ázott, kék vászon kibomlik, csattogni kezd, majd
feldagad a szélben.
– Irány a szárazföld! – kiáltja a kapitány színpadias hangon.
A Tengerek rabszolgája orral a part felé hátszélben
bukdácsol a fehér tarajú hullámokon. Labesse és Renard
ösztönös anyai mozdulattal szorítja mellére a két pénzzel teli
bőröndöt. Esztelen, lebírhatatlan félelem lesz úrrá rajtuk, és
reszketnek, mint a nyárfalevél. Labesse tragikus vágyakozással
idézi fel a javítóműhelyben töltött hónapokat: csak még egyszer
szilárd talajt érezzen a lába alatt, ilyen kalandra egyhamar nem
lesz kapható. Hát persze, az égi igazságszolgáltatás! Lopott, s
Isten most megbünteti érte. Keresztet vet, Renard viszont úgy
érzi, mérhetetlen igazságtalanság áldozatául esett. Mégiscsak
kegyetlen tréfa a sorstól, hogy ekkora pénzzel az ölében kell
vízbe fúlnia. Felnéz az égen vágtató sötét felhőkre, és
káromkodik. A szél felerősödött. Egyre hangosabban zúgó
hullámok zúdulnak a hajó tatjára. Labesse és Renard nem bírja
tovább a baljós látványt: behunyják a szemüket. Csak Fernand
van elemében. Kihívó mosoly bujkál az ajkán, egyik kezével a
bordázatba kapaszkodik, a másikkal keményen markolja a
kormányaidat, biztosan számítja ki hajójának hegymászó útját a
sistergő hullámok lejtőin, és közben szelíden nógatja a bárkát.
Izgalomba hozza a vihar. Egy kicsit bolond, nem vitás, de jól
érzi magát.

Pierre Loutrel összeráncolt homlokkal koncentrál. Már

gondosan megszámolta az asztalon szabályos oszlopokban
sorakozó bankjegyeket, s összeadta a noteszébe firkált
számokat. Felemeli a fejét, körbejáratja tekintetét az asztal körül

60
ülő társaságon, leteszi a ceruzát, hátradől, mindkét hüvelykujját
mellényének hónaljába csúsztatja, és bejelenti a végeredményt:
– Kerek harminchárommillió.
Naudy tér magához elsőként.
– Édeseim, édeseim – becézgeti gyengéden a bankó-
kötegeket, és összevissza csókolgatja őket.
A szoba sarkában Labesse és Renard ünnepélyesen kezet
szorít egymással. Renée egy üveg ánizspálinkát tart a kezében, s
a pénzhegy láttán felkiált:
– Jóságos Szűzanyám, de szép is ennyi dohány!
Megállapítását harsány derültség fogadja.
– Ez a legnagyobb fogás a háború vége óta – mondja
Renard.
Minden szem Loutrelre szegeződik. A főnök rendíthetetlen
nyugalommal felemeli a poharát, és beéri egyetlen szóval:
– Csirió!
Koccintanak, és a győzelemtől kimerültén, csöndben isznak.
Mindenki újra átéli a szerepét. Labesse életkedve is visszatért.
Tengeri betegségének nyoma sem maradt, büszkén és boldogan
ünnepel. Pedig nemrég még azt hitte, minden elveszett. A motor
leállása után csak úgy zúdult a nyakukba a jeges víz, s amikor
Renard-ral és Fernand-nal egy Cavalaire közelében lévő öbölben
nagy nehezen partra éviekéit, biztos volt benne, hogy
pillanatokon belül rajtuk üt a rendőrség. Majdnem délután
három óra volt már. Kilenc órán át hánykódtak a tengeren.
Fernand a nyakába vette a környéket, hogy motorszerelőt
kerítsen, Dominique és Renard pedig a két bőrönddel betért egy
kocsmába, s ott hős hajótöröttnek kijáró vigasztaló
fogadtatásban volt részük.
A Cigány tudta, hogyan értesítheti Loutrelt. Kiitta a kávéját,
bezárkózott a telefonfülkébe, és feltárcsázta a megadott

61
marseille-i számot. Kisvártatva visszatért a bárpulthoz, és
Renard fülébe súgta a jó hírt:
– Egy óra múlva itt lesz.
A Dilis pontos volt, mint mindig. Derűsen viselkedett,
beléjük is igyekezett lelket verni, s láthatólag jót mulatott
tengeri útjuk viszontagságain. Beszállította őket egy Renault-ba,
s akadálytalanul jutottak el Marseille-be, az Orgues utcai
lakásra.

A poharak kiürültek. Renée az üveggel a kezében körbejár, újra

tölt mindenkinek, és leül. Loutrel nagyot szippant a szivarjából,
megszólal:
– Most pedig térjünk át az osztozkodásra. Megmondom,
hogy döntöttem. Mindenki felmarkol egymilliót. Egyelőre elég
lesz ennyi.
– Hogyhogy? – csattan fel Renée.
Loutrel lesújtó pillantást vet rá.
– Így lehet elkerülni, hogy a nők elszúrják az egészet.
Kegyed például egész nap egy ócska rongyban ül a műhely
pénztáránál. Nem gondolja, hogy ha egyszer csak talpig
nyestben és állig briliánsban jelenne meg a korzón, az némi
feltűnést keltene?
– Nem vagyok hülye – mondja Renée sértődötten.
– Nem olyan biztos – vet véget Loutrel a vitának. –
Fejenként egymillió, és kész. A többit itt fogjuk raktározni.
Nincs az a hekus, akinek eszébe jutna bankrablással gyanúsítani
egy jóravaló autójavítót, aki ráadásul az ellenállásban is részt
vett. Napközben, míg Dominique és a felesége a műhelyben
van, Henri őrködik idebenn. Nincs ellenvetés?

62
 Nincs. Loutrel fenyegető hangja úgy látszik, mindenkinek
elveszi a kedvét a vitától.
– Nagyszerű. Én Raymond-nal valahol a Riviérán fogok
dekkolni. Ha el akartok érni, telefonáljatok Jo Ferrand-nak
Bandolba, az Oázis-ba.

A legszebb, legboldogabb napok telnek a leggyorsabban. Ilyen

volt az az egy hét is, amit Pierre Marinette-tel, Raymond
Pierette-tel töltött a nizzai akció után: békés, boldog
kikapcsolódás az újabb kemény munka előtt. Ez volt az első
nyaralásuk. Nagy sétákat tettek a még szűz Provence zöld
dombjain, kézen fogva andalogtak, körülöttük ugrándozott a
spániel, felkapaszkodtak a tengerpart mögött emelkedő sziklás
csúcsokra, jókat ettek az eldugott vendégfogadókban, kis
öblökben fürödtek (a tetovált testű Pierre nem mutatkozhatott a
strandon), lázasan szeretkeztek, énekeltek, nevettek, és persze
ittak is eleget. „Ilyen hát a boldogság” – gondolta Pierrette
elhomályosuló szemmel, és búsan elábrándozott, hogy milyen jó
is volna mindig így élni.
De hát egyszer mindennek vége szakad. A sors ezúttal
Boucheseiche képében kopogtat be a cassis-i Maxim szálloda
éttermébe; újabban ott éli életét a két pár. Este tizenegy óra.
Loutrel és Naudy ügyet sem vet a lármásan pletykálkodó két
nőre, és szenvtelenül pókerezik. Boucheseiche átvág az üres
termen, hanyagul. himbálja magát, ahogyan még a háborúban
tanulta munkaadóitól. Loutrel máris résen van, leteszi a kártyát,
Naudy szintén.
– Baj van? – kérdezi és nyújtja a kezét.
– Nein, nein – nyugtatja meg Boucheseiche. – Alles gut.
Üzleti ügyben jöttem.
Leül melléjük, Loutrel egy szomszéd asztalról elvesz egy
poharat, és három jókora adag whiskyt tölt.

63
 – Szóval?
– Először is gratulálok a nizzai melóhoz. Világbajnok balhé
volt.
– Köszönjük – fogadja Loutrel méltóságteljesen az
elismerést.
– Ha Hitler bevett volna a buliba, kizárt dolog, hogy
elvesztette volna a háborút – folytatja Boucheseiche, és marcona
képén mosoly ömlik el.
Loutrel felemeli a poharát.
– Ne túlozz, Georges. Mi szél hózott?
– Megmondom. Mialatt ti itt a hasatokat süttetitek, Jo és én
kigondoltunk valamit.
– Szinte hihetetlen – gúnyolódik Naudy.
Boucheseiche szemet huny a pimaszság felett. Kis hülyének
tartja Raymond-t, aki csak arra jó, hogy imádott Pierre-jének a
cipőjét pucolja.
– Van egy jó fülesünk – folytatja közönyös hangon –, és
tudni szeretnénk, benne volnátok-e a balhéban. Persze dugig tele
a zsebetek dohánnyal, és talán nem érdekel benneteket az ügy.
– Ki vele! – inti le Loutrel.
– Hát szóval négy-öt milliócskáról volna szó. Persze nem
ebből fogsz játékkaszinót nyitni, de manapság ez is valami. A
Hosszú Jo ötlete volt.
– Jól van – szakítja félbe udvariasan Loutrel –, világos.
Teletömtük a zsebünket, de ismersz: fontos a pénz, de nem
minden. Hát nem csuda érzés, amikor stukkerrel a kézben
kipattanhat az ember az autóból, besöpri a pénzt, és tűnés?
Szóval, benne vagyok, és kész. Mikor?
– Majd értesítlek – feleli Boucheseiche, és újra tölt
magának. – Féltünk, hogy szabadságot vesztek ki, és Jo már
leszerződtette a kis Gilbert-t…
– Kicsodát? – ráncolja Loutrel a homlokát.

64
 – Gilbert Deschamps-t. Két nőt futtat nálam a Blondel
utcában. Most, hogy ti benne vagytok a balhéban, lemondom.
Marinette, ölében a spániellel, feláll hintaszékéből, és a
kedvese háta mögé áll. Epekedő csókokat helyez el Loutrel füle
tövénél, és csücsörítve gügyögi:
– Jössz csicsikálni, Pierrot?
Boucheseiche másnap reggel tíz órakor, mielőtt
visszaindulna Párizsba, hogy tudassa Attiával a jó hírt, benyit
Loutrelhez elbúcsúzni. A Dilis éppen a reggelijét fogyasztja az
ágyban. Boucheseiche ámulva figyeli, micsoda kiszolgálásban
van része. Marinette megvajazza a kenyeret, lekvárt ken rá,
kitölti a kávét, megkavarja, egyik kezével Pierre szájához emeli
a fogyasztásra kész pirítóst, a másikkal tartja a csészét.
Egyszóval a kielégült és hálás szerető gondoskodásával veszi
körül a férfit. Loutrel végre lustán kikel az ágyból, nyitott,
égszínkék selyempizsamája látni engedi a mellére tetovált
jelmondatot: A jó barát hű barát. A két férfi kezet ráz.
– Jó utat, Georges.
– Kösz. Viszlát Párizsban.
Boucheseiche kilép a folyosóra, már csukná az ajtót, de
ekkor hirtelen eszébe jut valami, bedugja a fejét az ajtó nyílásán,
és visszaszól Loutrelnek:
– Majdnem elfelejtettem. Mit gondolsz, Pierre, kivel
találkoztam tegnapelőtt a Madeleine környékén?
Loutrel megvonja a vállát. Boucheseiche még a barátai
kedvéért sem mond le a kínzás gyönyöréről, s csak hosszú
élvezetes szünet után böki ki a nevet:
– Ricordeau-val!
Azzal behúzza maga mögött az ajtót. Loutrel megkövültén
néz utána. Az arcából kifut a vér. Egy két évvel korábbi eset
tolul az emlékezetébe, kesernyés ízt érez a szájában.

65
Nemigen van az országban olyan rendőrfelügyelő, akinek neve
hallatára Loutrelnek légzési nehézségei támadnának. Henri
Ricordeau a kivétel. A bandavezér ölni tudna, ha csak eszébe
jut. Ez az ember alázta meg életében először. A felügyelő az
erkölcsrendészeten dolgozik. Főnöke, Legay főfelügyelő azért
vette magához, mert remélte, hogy a jóképű fiú majd beférkőzik
a prostituáltak bizalmába, és így értékes ismereteket szerezhet az
alvilágról. Hiába, a rendőréletnek van magasztos és van alantas
oldala. Ricordeau egyiktől sem idegenkedik.
Három hónappal a szövetségesek partraszállása után a
párizsiak izgatottan kommentálták a partvidéki heves harcokat.
Ki-ki pártállása szerint, Ricordeau-nak nem volt lelkiismeret-
furdalásra oka, már jó ideje részt vett az ellenállási
mozgalomban. A német Gestapo gyanakodott is rá. Lafont és
Bony emberei nemkülönben, de Ricordeau erről mit sem tudott.
1944. június 26-án tizennyolc órakor Pierre Loutrel belépett
a Jules Chaplain utca 74. szám alatti kávéházba. Adósságot jött
törleszteni. A partraszállás óta mintha megkergült volna.
Néhány nappal azelőtt meglehetősen részegen belekötött a bár
vendégeibe, P 38-asával is megfenyegette őket, s az egyik férfi
szembeszállt vele. Loutrel amúgy is alig állt a lábán, s néhány
pofontól elvesztette az egyensúlyát. A padlóra szórt fűrészpor a
ruhájára tapadt. Zúgó fejjel feltápászkodott, majd az imént még
halálra rémült közönség gúnykacajától kísérve az asztalokba és
a székekbe kapaszkodva habzó szájjal az ajtóhoz támolygott.
Minden erejét összeszedve visszanézett a tulajdonosra, Andre
Devaux-ra, majd végigtekintett a termen. Pillantása akkora
gyűlöletet sugárzott, hogy mindenkinek az ajkára fagyott a
nevetés a teremben, s az óriás, aki megütötte, önkéntelenül is
hátralépett. Loutrel a padlóra köpött, majd fojtott, de mindenki
számára érthető hangon elbúcsúzott:

66
 – Visszajövök.
Időbe tellett, amíg Loutrel kilábolt az eset okozta lelki
válságból. De mihelyt összeszedte magát, beváltotta ígéretét, és
visszatért. Nem egyedül. Gestapós kollégáinak a társaságában.
– Los! – rendelkezett Loutrel, és a jól összeszokott gestapós
osztag nekilátott a kávéház lerombolásának. Egy nőt, majd egy
férfit, aki felszólamlott az eljárás ellen, módszeres alapossággal
megvertek. A többi vendéget felemelt kézzel a falhoz állították.
Loutrel fagyos arckifejezéssel előhúzta P 38-asát és lelövöldözte
a polcokon sorakozó üvegeket, mintha csak a vurstli céllövő
bódéjában lenne, a többiek közben összetörték a bútorokat,
felhasították a székek kárpitját, és fenekestül felforgatták az
egész helyiséget.
Henri Ricordeau felügyelő ugyanebben az időben kezdte
meg napi szolgálati körútját egy közeli kávéházban, a Vavin
utcában. Kigombolt gallérral, meglazított nyakkendővel,
izzadtan lépett be, és élvezettel szívta be a helyiség hús
levegőjét. A keze még a kilincsen volt, amikor odaszaladt hozzá
egy ijedt arcú pincérlány.
– Jöjjön gyorsan, felügyelő úr, balhé van a Chaplaine-ban!
Azok az őrültek!…
A Chaplain alig százméternyire van. Ricordeau nem nézett
se jobbra, se balra, csak rohant, át az úttesten (a Wehrmacht
autóin kívül gépkocsi nemigen járt akkoriban Párizsban).
Nagydarab legény a felügyelő, és nem ijedős. Nem tudta, kivel
kerül szembe. A bár redőnyét félig leeresztették, és tisztes
távolból valóságos tömeg figyelte az eseményeket. Odabentről
törés-zúzás zaja hallatszott ki az utcára. Az erkölcsrendész
pisztollyal a kezében berontott a terembe:
– Rendőrség! Senki ne mozduljon! Kezeket fel!
A bentlévők nem voltak éppen szófogadóak. Két hatalmas
kar hátulról lefogta a felügyelőt, valaki kikapta a kezéből a

67
nevetséges kis 6,35-öst, Loutrel pedig összeszorított ajakkal
odaállt elé, alaposan szemügyre vette, kutatni kezdett a fogoly
zakójának belső zsebében, előhúzta, majd kinyitotta az
irattárcát, s megtalálta benne a nemzeti színű rendőrigazolványt.
– Nicsak, Ricordeau! – ujjongott Loutrel. – A nagy
ellenálló! Jaj de vicces! Hát szépen a karjainkba sétáltál!…
Visszakézből teljes erővel pofon vágta; a rendőrfelügyelő
megtántorodott.
– A Gestapóra visszük – döntött Loutrel.
Ricordeau-nak pisztolyt nyomtak a bordái közé, és méltó
kísérettel kivezették a kávéházból. A bámészkodók ijedten
figyelték, hogy szállítja be a négy férfi egy fekete autóba, s hogy
tűnik el a gépkocsi a sarkon túl. Ricordeau hamar rájött, hogy
nem a Gestapo székháza felé tartanak. A németek a Foch
sugárúton rendezkedtek be, nem messze a Bois de Boulogne-tól,
az autó pedig egészen másfelé ment; épp Chátillon-sous-
Bagneux-n robogott keresztül. Szóval sétakocsikázni viszik. A
bemelegítés már megvolt. Alighogy elindultak, óriási verést
kapott. Loutrel barátai kegyetlenül megdolgozták az arcát meg a
gyomrát, jobb oldali szomszédja revolveraggyal püfölte a
koponyáját.
Henri Ricordeau érezte, hogy meleg vér csordogál végig a
homlokán, a szemöldökén, az orrán. Az arca a
felismerhetetlenségig feldagadt. Egy foga kitört. Ricordeau
megpillantotta a clamart-i erdő első fáit. „Úgyis meg kell
döglenem – gondolja a felügyelő –, semmit se kockáztatok.” A
félelemnek abba a szakaszába érkezett, amikor csüggedés és
vakmerőség, reménytelenség és lázadás közt hányódik az ember.
Öt, a vendée-i származású zsarut, vakmerővé tette a félelem. Az
autó lassított egy emelkedőn, nagyot reccsent a sebességváltó,
ahogy a sofőr visszakapcsolt kettesbe. „Most vagy soha” –
szánta el magát Ricordeau, és kétségbeesetten a jobb oldali ajtó

68
felé vetette magát. Megragadta a kilincset. A sofőr a
visszapillantó tükörben látta, és mosollyal honorálta a naiv
szökési kísérletet. Kedélyesen hátraszólt Loutrelnek:
– Lyukaszd már ki, Pierre!
– Jawohl! – felelte a különítmény parancsnoka, s meghúzta
a ravaszt. A dördülés kis híján megsiketítette az utasokat, az
autó lőporszaggal telt meg. Loutrel gyengéden tekintett
pisztolyának kéklő acéljára, s élvezettel latolgatta tenyerében a
tökéletes súlyelosztású revolvert. Bolondja volt ennek a remek
fegyvernek. Mutatóujja még egyszer, majd harmadszor és
negyedszer is meghúzta a ravaszt. Micsoda kéj egy ilyen
fegyverrel lőni! A jobb oldali utas térdén fekvő Ricordeau teste
még rángott. Piros tócsa gyűlt az ülés alá.

Henri Ricordeau nem szenvedett. Minden lövésnél érezte, ahogy

megrándul a teste, de fájdalmat nem érzett, csak valamilyen
furcsa belső meleget. Pedig az első golyó leszakított egy részt a
májából, a második eltörte a lengőbordáját, és alig néhány
milliméterre állt meg a gerincétől, a harmadik az ütőeret
horzsolva a nyakába fúródott, az utolsó pedig a koponyájába.
Henri Ricordeau félig eszméletlenül sem adta föl. Minden
maradék erejét összeszedve sikerült lenyomnia a kilincset.
Hozzásegítették-e, hogy kirepüljön az úttestre, vagy a maga
erejéből sikerült? Nem tudta eldönteni, de nem is volt fontos.
Elég annyi, hogy élve kijutott a kocsiból, az meg továbbhajtott.
A teste még gurult egy ideig, aztán nem mozdult. Loutrel a
hátsó ablakon át visszanézett e földön fekvő rendőrre, és a
szeme tágra nyílt a megdöbbenéstől:
– Hé! Ez a szemét még él!
Nem tévedett. Ricordeau-ban még mindig volt élet.
– Most mi legyen? – kérdezte a sofőr.
– Tolass vissza, és hengereljük le.

69
 A sebességváltó ismét nagyot reccsent, úgy látszik ez volt a
szokása, és az autó megindult visszafelé. Loutrel megfigyelő
állásából látta, hogy közeleg a test, és eltűnik az autó alatt. Két
kis zökkenést érzett, mintha gödörbe hajtottak volna: mindkét
kerék átment a haldoklón. A kocsi megállt, négy fej hajolt ki az
ablakon, alaposan megvizsgálták a szétvetett karral
mozdulatlanul fekvő hekus állapotát.
– Na ez megkapta a magáét – szólt Loutrel. – Mehetünk.
A legjobb orvos is tévedhet. Henri Ricordeau még az átlag
vendée-inél is strapabíróbbnak és makacsabbnak bizonyult, a
halált sem volt hajlandó tudomásul venni, pedig nem valamilyen
kezdő mondta ki rá és hajtotta végre az ítéletet. Loutrel csak
néhány hónappal később, ellenálló korában értesült róla, hogy a
rendőr túlélte a kezelést. Okult a kudarcból, s Naudynak a
tudomására is hozta a következtetést:
– Öregem, fogadj el tőlem egy tanácsot: semmi sem biztos,
csak a tarkólövés.

Boucheseiche léptei elhalnak a folyosón. Pierre Loutrel hirtelen

hátrafordul; iszonyú düh tükröződik az arcán. Marinette az
imént még egy kereplő hangját idéző ropogás közepette kekszet
majszolt, de Pierre dermesztő tekintetének hatására azonnal
abbahagyja a rágcsálást, és tátott szájjal mered a szeretőjére.
Loutrel erőt vesz magán, leül az ágy szélére, és gondterhelten
kortyolgatja a kávéját. Tisztában van vele, hogy Ricordeau
veszélyes ellenfél. Felépült, felterjesztették a becsületrendre és
az ellenállási emlékéremre, és bosszút forral. A golyókat nem
tudták eltávolítani a testéből, de ő ennek ellenére éjjel-nappal
nyomoz Loutrel után az alvilágban, s állandóan zaklatja a
besúgóit: vezessék már a Dilis nyomára. Pierre hisz benne, hogy
a baj csőstül jön. Ezt a rossz hírt is nyilván követi majd újabb.
És a Dilis ritkán téved.

70
 – Öltözz fel – utasítja Marinette-et nyersen.
Szokásához híven gyorsan dönt. Az este, miután Georges-
zsal beszéltek, Naudy és ő úgy határoztak, hogy a nők
visszamennek Párizsba. Most az a megmagyarázhatatlan érzése
támad, hogy sürget az idő. Marinette-et és Pierrette-et azonnal
haza kell küldeni. Délben indul egy vonat Marseille-ből, felülteti
rá őket a spániellel együtt. Vége a nyaralásnak.

Fojtogató júliusi meleg van. Tükörsima a tenger, szellő se

rebben. Loutrel ölni tudna, olyan megveszekedett hangulatban
tér vissza testére tapadó ingben a Saint-Charles pályaudvarról.
Marinette egyedül utazott el, Pierrette kisírta Naudy tói, hadd
maradhasson még a Riviérán. Pierre nyugtalan volt, de
Raymond ügyet se vetett az aggályaira. A két barát most
veszekedett először. Naudyt a barátnője amúgy is állandóan
azzal zaklatta, hogy hagyja magát elnyomni, hát most meg
akarta mutatni, milyen önálló. Loutrel a szobája felé indul, de
még odakiált Naudynak:
– Hülyeséget csinálsz, én mondom!
Igaza van, s ez hamarosan kiderül.

Christian Boron mindig kemény fiú szeretett volna lenni. És

éjszakánként szobájának csendjében képzelete valóra váltja
vágyait. Behunyja a szemét, és máris hősnek látja magát.
Elsőként a kalózperióduson esett át. A barna hajú vézna
Christian ezeken az éjjeleken szőke, kék szemű viking óriássá
változott. Fekete vitorlás hajójával rettegésben tartotta a
szigeteket, s a minden hájjal megkent veterán tengeri medvékből
álló legénység is egy emberként félte és tisztelte. Hatalmas

71
vagyonokat, egész kincstárakat tett magáévá, a karjaiba omló
rengeteg nőről nem is szólva. Idővel, persze, a legszebb álom is
veszít a varázsából. Christian odahagyta hát a habzó tengereket,
szeretett hajójával és a hűséges legénységgel egyetemben, s új,
nem kevésbé harcos életet kezdett az Új Világ földjén,
Chicagóban. Két vállra fektette az egész maffiát, repülőgépeket
vezetett, nehézbúvárnak csapott fel, az orránál fogva vezette a
rendőrséget, nevetségessé tette az FBI-t, rodeókon győzött,
mindkét kezében gyorstüzelő pisztolyt ropogtatott, halálosan
pontos lövéseket adott le, nagy pókercsatákat nyert, és
természetesen egyetlen szilaj tekintettel nők garmadáját tette a
rabszolgájává. Az amerikai korszak végeztével Christian
fegyvercsempészetre adta a fejét Kelet-Ázsiában. Elfogták,
iszonyúan megkínozták, de egy hang nem sok, annyit sem
szedtek ki belőle. Franciás szerelmi hevével rabul ejtette egy
mandarin lányát: az megszöktette egy dzsunkán, és nem bánta
meg…
Igen ám, de ébredés után Christian Boron beszari alak. Ami
jó híre van, azt annak köszönheti, hogy a Balzsam-szigeteken
töltött néhány évet; azért deportálták, mert lopott a
katonaságnál. Az ottani fogházban ismerkedett meg Joseph
Ferrand-nal, s így került a nehéz fiú védőszárnyai alá.
Kiszabadulásuk után Marseille-ben találkoztak ismét. Később
Joseph megvette az Oázis-t és hűsége jutalmául Christian
könyvelői állást kapott tőle.
A nizzai rablás után Boron elragadottan figyelte a szálló új
vendégeit. A jó munka utáni megérdemelt pihenést élvező
Loutrel és Naudy pontosan olyan hősök, amilyen ő szeretett
volna lenni. Pierre olykor megszorította a kezét, és Christian
egészen belepirult a meg-tisztelésbe: zavarba ejtő érzés egy
ilyen igazi férfival kezet rázni! Telefirkált számlákkal és
mindenféle limlommal zsúfolt szobájából figyelmesen

72
szemlélte, milyen magabiztosan sétálgat a két gengszter a
tengerparton. A tekintete meg-megállt a kíséretükben lévő két
nőn; engedelmesnek és tapasztaltnak látszottak. Christiannak
egészen beleremegett a gyomra az izgalomba. Hiába hódít
álmában, mint egy gép, ébren csak készpénzzel tud magának
némi gyönyört váltani. Az agyvelőül szolgáló borsónyi zselé
működni kezdett a fejében, felötlött benne egy gondolat. Újabb
álomról van szó: de jó lenne, ha Loutrel befogadná a bandájába,
s híres párizsi fenegyerek válhatna belőle! Csak jöjjön el az
alkalom, s megmutatja ő, milyen fából faragták.

Július 14-én a rendőrség megrohamozza az Oázis-t. A marseille-

i alvilágnak elege volt a nizzai harminchárommillió eltűnését
követő állandó razziákból, rajtaütésekből és igazoltatásokból.
Ilyen körülmények között nem lehet dolgozni. És az oly sokszor
megénekelt összetartás, a hallgatás törvénye csődöt mondott.
Egy ismeretlen hang telefonon közölte Mattéi és Trucchi
felügyelőkkel, hogy Jo Ferrand-nak gyanús vendégei vannak.
Általános mozgósítás; a rendőrök kocsiba szállnak, és
Bandolba száguldanak. Fékcsikorgás, dörömbölés, senki ne
mozduljon, rendőrfelügyelők hada csőre töltött revolverrel a
kezében. Christian Boron álmai ím valóra válnak. Minden
éppolyan tökéletes és szívdobogtató, mint a moziban, még a
kulisszahangok is. Kuckójában felemeli a fejét a papírhalomból,
és kővé dermedve fülel: lábdobogás, kiáltások, káromkodás,
adjátok meg magatokat, aztán léptek közelednek. Christian
kidugja a fejét az ajtón. Jo Ferrand lép el mellette két rendőr
díszkíséretében, bilinccsel a csuklóján, sértett arccal. Christian
nem tudja megállni, hogy biztatóan feléje ne intsen. Eddig
semmibe se vették, de most eljött az ő ideje. A két felügyelő
jószerivel még be sem lépett a szobájába, Christian máris
felpattan, előremereszti az állkapcsát, fenyegetően forgatja a

73
szemét, és bár senki sem kérdezte, mindenre elszánt hangon
kivágja:
– Belőlem nem szednek ki semmit!
– Mit hadoválsz, tapsifüles?
Az első pofontól Christian úgy érzi, felrobban a feje.
Álmaiban bezzeg rávetette volna magát a két hekusra, és
könnyűszerrel elintézte volna őket. Nagy gyávaságra vall, hogy
visszaélnek az ébrenlétével. A pofon az orrát is érte, nagyon fáj,
a látása elhomályosul. Azt sem hagyják, hogy a könnyeit
letörölje, máris jön a második ütés: balkezes ugyan, mégis
nekilöki a négy lépéssel hátrább magasodó szekrénynek. Újabb
könnyhullám önti el a szemét, s érzi, hogy kezd alábbhagyni
benne az elszántság. Hogy egy kis bátorságot öntsön magába,
elhatározza, hogy szilárdnak mutatkozik:
– Szemét disznók! – sipítja azon az érces hangon, amely oly
jellemző a sértődékeny városi bakfisokra, majd behunyja a
szemét, hogy legalább látnia ne kelljen a tovább záporozó
ütéseket, amelyeknek súlya alatt ábrándos lelke megtörik. Sok
mindent el lehet mondani a rendőrségről, de az tagadhatatlan,
hogy a szakma alapfogalmaival még a legtehetségtelenebb
rendőrök is tisztában vannak. A Christian kezelésével megbízott
felügyelők is hamar rájöttek, hogy ha ez az élénk képzelőerővel
megáldott, törékeny fiatalember tud valamit, nem lesz nehéz
kiszedni belőle.
– Na, folytassuk?
Christian érzékeny idegei felmondják a szolgálatot.
Szertelen, napbarnította arcán a megalázottság kövér
könnycseppjei gurulnak végig. Most igazán elkelne
vigasztalásul egy kis kirándulás az álomvilágba! De a két
gyűrött ruhájú és szőrös kezű vadállat egy pillanatra sem hagyja
nyugton. Az egyikük megragadja az ingénél fogva, durván
megrázza, és az arcába kiáltja:

74
 – Na?
– Elmentek – sírdogál Christian.
– Hova?
– Cassis-ba, a Maxim-ba.
– A nevük?
Christian egy pillanatig habozik. Egy újabb pofon megoldja
a nyelvét:
– Loutrel és Naudy.
A felügyelők kiviharzanak a szobából. Christian két
közrendőr őrizetében ott marad. És miközben engedelmesen
bedugja a bilincsbe a kezét, még láthatja az ablakon át, hogy
odalenn a felügyelők rohanvást kocsiba szállnak, és fülsiketítő
motorzúgás és gumicsikorgás közepette elszáguldanak.

Cassis-ban az ostrom egészen másként zajlik le, mint

Bandolban. A rendőrök berontanak az étterembe, és Blanc
tizedes rákiált a felpattanó három férfira:
– Ott maradni! Kezeket fel!
A tőle tizenkét méterre álló Naudy zsebből lő. A tizedes a
fájdalomtól nyögve összecsuklik: haslövés. Loutrel övéből egy
pillanat alatt előkerül a P 38-as, és kettőt dörren. A futva
közeledő Jacques Brenon felügyelő elvágódik: az egyik golyó a
térdébe fúródott. Renard sem tétlenkedik, revolverének egész
tárát kiüríti, s a rendőrök kénytelenek visszavonulni.
– A kertbe! – rendelkezik Loutrel.
Loutrel tovább tüzel, s közben Naudyval együtt sietve a
verandára nyíló üvegajtó felé hátrál. Mindketten egyetlen
horzsolás nélkül kijutnak. A Cigánynak nincs ilyen szerencséje.
A földön fekvő és fájdalmában jajgató Brenon felügyelő golyója
eltalálja a térdét. De a sérülése nem olyan súlyos, mint a
felügyelőé, a lövedék nem ért csontot. A Cigány a falnál éri utol
a barátait. Loutrel és Naudy újra tölt.

75
 – Siess már, te szerencsétlen! – nógatja Loutrel Renard-t.
– Jó vicceid vannak, eltalálták a csülkömet…
Naudy átsegíti Renard-t a kerítésen, Loutrel közben tűz alatt
tartja az épületet. Két ízben is megcélozza az egyik ablakban
feltűnő emberi árnyakat. Ezután mindhárman bevágódnak az
úttest túloldalán parkoló autóba, és elindulnak. Hiába állított fel
a rendőrség mindenfelé úttorlaszokat, nem sikerül a
szökevények nyomára bukkannia. Tíz óra van, magasan áll a
nap. Meleg délután ígérkezik.

Loutrel és Naudy szapora léptekkel, zsebre dugott kézzel rója a

marseille-i utcákat, és éber tekintetük szüntelenül a környéket
pásztázza. A nagy forróságban a lábuk alatt besüpped az aszfalt;
olyan érzés, mintha gumiszőnyegen járnának. Izzadnak, a
ruhájuk a testükre tapad, a lábuk majd megsül a krokodilbőr
cipőben, mégsem fogják lassabbra lépteiket. Sietős a dolguk. A
Cigányt a régi kikötő közelében hagyták egy orvos barátjuknál.
Az Orgues utcába sietnek Labesse-hoz. Fel kell markolni a
dohányt, még mielőtt érte jön a rendőrség. Mert hogy érte jön,
afelől Pierre-nek semmi kétsége. Mióta hajszál híján elkapták
őket a Maxim-ban, állandóan azon töri a fejét, vajon ki adhatta
fel őket. El sem tudja képzelni. Legalábbis egyelőre. De annyira
már ismeri a dürgést, hogy tudja: a hekusok nem puszta
véletlenségből rontottak rájuk. Valaki köpött.

Az Orgues utca kihalt. Csak egy csapat gyerek társalog egy

árnyékos kapualjban. Hiába, meleg van. Loutrel és Naudy
befordul a nagy kapun, négyesével veszi a lépcsőket, s Naudy
diszkréten bekopog Dominique ajtaján. Senki sem válaszol, üres
a lakás. Őrizetlenül hever egy bőröndben a huszonnyolcmillió.
– Nyisd ki – súgja Loutrel.

76
 Naudy a vállával betaszítja az ajtót. Belépnek. Minden
simán megy. A csomag ott van a helyén, a szegényesen
berendezett hálószoba szekrényének polcán, két másik koffer
között. Naudy megragadja, ellenőrzi a tartalmát, benyit a
konyhába: Loutrel épp most fejezi be a házigazdának szóló
rövid üzenetet: „A haverokat elkapták, a pénzt óvatosságból
elviszem, sok szerencsét, P.” Néhány perccel később, már ismét
az Orgues utcán, Naudy azt kérdezi:
– És most?
– Cornéliusnél fogunk dekkolni a Sebastopol úton. Antoine
Guérinitől, a nagymenő korzikaitól kapta kölcsön a lakást. Ott
egyelőre biztonságban leszünk, aztán majd meglátjuk.
Naudy pillantása elárulja, hogy nem lelkesedik a tervért.
– Van valami más ötleted?
– Nincs. De szeretném felszedni Pierrette-et Cassis-ban.
Nem hagyhatom egyedül.
– Megőrültél? – sziszegi Loutrel. – A hekusok tűvé teszik
értünk a környéket. A karjaikba akarsz rohanni?
– Ne izgulj, Pierre. Megbeszéltük a kicsikémmel, hogy egy
eldugott partszakaszon fog várni, néhány kilométerre a szállótól.
Nem rázós az ügy. Estefelé visszajövök, és találkozunk a
bokszolónál
Kézfogás nélkül elválnak. Pontosan dél van.

Guérini ugyancsak kitett magáért. Világos, kényelmes, Ízlésesen

berendezett lakást bocsátott Cornélius barátja rendelkezésére.
„Micsoda tekintélye lehet a légsúlyú exbajnoknak – gondolja
Pierre –, ha egy ekkora nagyfőnök ilyen figyelmes hozzá.”
A megkülönböztetett tiszteletet Cornélius a háború alatt
vívta ki magának, ugyanis páratlan jártasságra tett szert az
élelmiszerjegyek hamisításában: a szakértők szerint Cornélius
jegyei jobbak voltak, mint az igaziak… A vendig mindent

77
megtalál a lakásban, amire csak a hosszabb tartózkodáshoz
szüksége lehet. A hűtőszekrény dugig tele élelemmel, az
italszekrény csakúgy roskadozik a teli üvegektől. Amerikai
lemezjátszó, hozzá valóságos lemezgyűjtemény, a
könyvespolcon kartonszámra sorakoznak az US Army feliratú
cigarettásdobozok. A Dilis nem szereti a gyönge pácolt
cigarettát, de hiába keresgél a fiókokban, nem talál Gauloise-t.
Ánizspálinkát tölt, hozzá nagyon kevés vizet, leteszi P 38-asát,
hideg vízzel arcot mos, és lemegy az utcára. Nő nélkül kibírná
akármeddig, a kedvenc cigarettája nélkül egy óráig sem. Kétszer
elfordítja a zárban a kulcsot, majd eldugja a villanyórák mögé,
ahogy Cornélius meghagyta neki, és fütyörészve leszalad a
lépcsőn.
Ebédidőben Marseille kihalt. Csak néhány villamos kereke
kattog a síneken, elvétve tűnik fel egy-két autó, ezzel szemben
tömegével lóg a kimosott fehérnemű az ablakokban. A rádió
ünnepi katonazenét közvetít a Bastille bevételének évfordulója
alkalmából, az indulók csak úgy visszhangoznak a Thubaneau
utca padlásáig fellobogózott házai között. A járdákon színes
konfettiszőnyeg, zsírpapírhalom és üres söröskonzervdobozok
tanúskodnak az előző éjszakai nagy utcai vigasságról.
Egyszer csak parancsszavak és éles füttyök harsannak: egy
szempillantás alatt mindenfelől rendőrök bukkannak elő,
leugrálnak a meseautókról, és ötven-méternyire Loutreltől
tömött sorfalat alkotnak. Menekülni hasztalan volna: lelőnék,
mint egy nyulat. A Dilis folytatja útját a rendőrök felé.

– Igazolja magát! – szólítja fel egy tizedes.

Loutrel az irattárcáját keresi, közben két rendőr megmotozza.
Pierre gondolatban gratulál magának, amiért a revolvert odafönn
hagyta a lakásban, és odanyújtja a rendőrnek a személyi
igazolványát.

78
 – Raymond Bernard? – kérdezi a tizedes.
– Láthatja, oda van írva.
– Kereskedelmi képviselő. Mivel kereskedik?
– Ánizslikőrrel.
A tizedes gondosan forgatja a megsárgult igazolványt az
ujjai között. Valami szemlátomást nem tetszik neki. Loutrelre
emeli a szemét, az pedig, mint tisztességes állampolgárhoz illik,
magabiztos mosollyal válaszol.
– Velünk jön a kapitányságra – dönt végül a rendőr.
– De miért? – tiltakozik Loutrel.
– Nem jól látszik a pecsét a fényképén. Ellenőrizzük az
irattárban. Puszta formaság.
Loutrel nem ellenkezik. Tudja, hogy hiábavaló volna, a
hekus nem fog tágítani. Engedelmesen hagyja, hogy
betuszkolják a rabomobilba, s ott megtudja, hogy két fegyveres
rabló után folyik a hajsza. Ahogy múlik az idő, újabb vendégek
érkeznek mellé a fapadra. Nem lázadozik egyikük sem, ebben a
fojtogató hőségben senkinek sincs ereje vitatkozni. Egy órával
később egy polgári ruhás rendőr lefújja az akciót. A rendőrök
beszállnak a meseautóba, ömlik róluk az izzadság, a hőségtől
bíborvörös az arcuk. Becsukják az ajtót, indulás. Jó húszán
lehetnek odabenn, és jó gyomor kell hozzá, hogy az ember
kibírja az átható testszagot. A kocsi végre lassít, és megáll, az
ajtók kinyílnak. A gyanúsítottak egymás után leugrálnak,
odakint géppisztolyos őrök várják őket.
A Dilis villámgyorsan körbejáratja tekintetét a marseille-i
rendőrfőkapitányság udvarán. Kutyaszorítóba került. És milyen
ostobán! Azért nem veszti el jeges nyugalmát. Végtére is
nemzeti ünnep van, biztos, hogy a hekusoknál sem teljes a
létszám; majd csak kivágja magát valahogy. Minden
idegszálával arra összpontosít, hogy el ne szalassza a talán
felkínálkozó lehetőséget. Ösztönösen a sor végére áll.

79
 – In-dulj! – utasítja őket a tizedes, és a gyanúsítottak egy
szakasznyi őr felügyelete alatt libasorban megindulnak a
lépcsőn felfelé, majd befordulnak egy piszkosszürke falú
folyosóra, s bezsúfolódnak egy mocskos, szűk, sötét és bűzös
helyiségbe. Pierre kivételével: neki már nem jut hely.
– Hát ezzel mi legyen? – kérdi egy rendőr.
– Elég tisztességes képe van – feleli a tizedes. – Majd ellesz
addig minálunk az őrszobán.

Loutrel egy tágas, izzadság- és dohányszagú szobába követi az

őrt. Hellyel kínálják egy hasas kályha mellett. Loutrel
szófogadóan leül. Jókedvűen szemléli a melegtől fújtató
rendőröket, ahogy leveszik a sapkájukat, kigombolják a
zubbonyukat, lecsatolják a derékszíjukat. Ócska frontviccek
hangzanak el, s közben a rendőrök egymásnak adják a vécéajtó
kilincsét: a járkálástól leheletnyi huzat keletkezik. Pierre
továbbra is hallgatagon szemlélődik. Már kész a terve. Alig két
lépésre tőle van a puskatartó állvány, benne egy tucatnyi
géppisztoly. Most már csak a kedvező alkalmat kell kivárni.
Egy közrendőr kedvesen megkérdi, nem szomjas-e. Loutrel
bólint. Az őr kimegy, egy pohár vízzel tér vissza, odanyújtja.
Pierre szándékos lassúsággal kortyolgatja. Érzi, hogy közeleg a
nagy pillanat. A rendőr, aki a vizet hozta, óvatlanul odaállt
Loutrel és az őrizetes szemmel tartásával megbízott rendőr közé.
Loutrel mosolyogva lenyeli az utolsó kortyot is, megnyalja a
szája szélét, és visszanyújtja a poharat.
– Köszönöm, ez jólesett.
– Egészségére.
A rendőr megfordul, és néhány szót vált az éppen a
homlokát törölgető őrrel. Most kell cselekedni. Loutrel
párducugrással veti magát a rendőrre, és nekilöki a
géppisztolyos őrnek: a két férfi a cementpadlóra hemperedik.

80
Mindenki odafordul. Még egy szökellés, és Loutrel máris
géppisztolyt tart a kezében, kibiztosítja, s a megdermedt őrökre
fogja a fegyvert.
– Senki ne mozduljon! – kiáltja.
Kihátrál a folyosóra, becsapja az ajtót, és elfordítja a zárban
a kulcsot. Géppisztolyával a kezében végigszáguld a derékszögű
folyosókon,; s egy lépcsőhöz érkezik. Megragadja a korlátot,
átveti magát rajta, és őrült sebességgel rohan le a lépcsőn. Az út
javát már megtette, s csak tíz méter választja el a kijárattól,
amikor egy egyenruhás csoporttal találja magát szemben.
Loutrel nem veszíti el a fejét. Nem lő a tömegbe, hanem rájuk
kiált:
– Meglépett egy pasas!
Le sem lassít, folytatja az eszeveszett száguldást: a
rendőrfalka a nyomában; s közben megszólal a riasztócsengő.
Odakint Loutrel parancsokat osztogat.
– Ti ketten erre… Ti hárman arra… Nyomás, az anyátok!
Kutassátok át a házakat!
Senki sem mer ellenszegülni a tiszteletet parancsoló
hangnak. A rendőrök eltűnnek két mellékutcában, a
székesegyház előtti téren tiszta a levegő. Pierre Loutrel is
megindul, kimegy a Joliette rakpartra, egy elhagyott hordó mögé
rejti a géppisztolyt, és elvegyül a forgatagban. A rendőrségnek
nem sok esélye van rá, hogy újra elcsípje.

81
MÁSODIK KÖNYV
Rendőrnyár

82
9

– Na, Borniche fiam, mi az a kapocs, amely bennünket

összeköt?
– A szabadkőműves eszme, főnök.
– Jól van, Borniche. És mi az a szabadkőművesség?
– Felvilágosult elmék egyetemes szövetsége, mely azon
fáradozik, hogy előmozdítsa az emberi nem szellemi és erkölcsi
felemelkedését.
– Nagyon jó, Borniche. És milyen körülmények között
tekinthető egy szabadkőműves páholy működése
kifogástalannak?
– Ha hárman vezetik. Ha öten világosítják meg. Ha heten
ügyelnek az igazságosságra és a tökéletességre. A hármakat a
nagymester és a két vigyázó alkotja. Az ötöket… izé…
– Az ötöket, Borniche?
– Ööö… Az ötöket… Az ötöket a hármak, valamint egy
írnok és egy titkár: ők képviselik a fényt. A szabályszerű
beavatási eljárás akkor kezdődhet, ha legalább heten vannak
jelen.
Idáig rendben is volna. A vége felé egy kissé
belezavarodtam, de végül is jól feleltem. Hátrakulcsolt kézzel
állok főnököm, az egyes számú riadóosztag parancsnoka, Baniel
főfelügyelő asztala előtt, és izzadok a szóbeli vizsgán. Az osztag
legidősebb tagja, Georges Durieu lehajtott fővel igyekszik úrrá
lenni nevethetnékjén. Akárcsak az első szakaszparancsnokom,
Villacampa, Durieu is toulouse-i születésű. Akárcsak
Villacampa, iszonyúan ropogtatja az r-eket. És akárcsak
Villacampa, Durieu is a csendőrségtől lépett át a rendőrséghez,
nem kellett pályázaton részt vennie. Jellemző tulajdonságai közé
tartozik még, hogy a kihallgatáskor mindig a következő, zavarba
ejtő kérdéssel kezdi:

83
 – Hol született, miért és hogyan?
Váratlan dühkitöréseitől visszhangozni szokott a Bassano
utca 42. Most mindenesetre Durieu jóízűen nevet magában a
kínlódásomon, s vele együtt szórakozik Billois, a
rendőrdzsentlmen, Gueltel, a bikanyakú breton, a műfogsorát
szopogtató Hidoine felügyelő, szóval az egyes számú osztag
krémje.
Izzadok. Kábító meleg van, a férfiveríték szaga az egész
hatalmas termet betölti. Lemondóan figyelem a hókuszpókusz
újabb állomását: Baniel hátradől a székén, előhúz a zsebéből egy
kulcsot, kinyitja vele az egyik fiókot, és előszed egy fehér
bőrkötényt. Kihajtogatja, a fiókot bezárja, feláll, hozzám lép, és
a derekamra köti a kötényt.
– Borniche, lépés indulj!
Mindkét lábfejemet befelé fordítom, és a szabadkőműves
jelképtárában az erkölcsi nemességet példázó kacsázással három
apró lépést teszek. Baniel egy kézmozdulattal jelzi, hogy eleget
totyogtam.
– Jól van, Borniche, igazán meg vagyok elégedve magával.
Pihenje ki magát. Kérem a következőt.
Végre én is kuncoghatok egy kicsit. Három társam a falhoz
áll, és várja, melyiküket veti most alá a főnök a próbatételnek.
Hogy meg ne zavarjam a ceremóniát, lábujjhegyen osonok a
szoba sarkában lévő asztalomhoz. Elmélyülten szemlélem a
jelenetet. Huszonöt éves vagyok, ilyen korban az ember
gondtalan. De annyira mégsem, hogy ne jusson eszébe a
rengeteg fel nem dolgozott ügyirat, a számtalan megtorlatlan
bűncselekmény, no meg az is, milyen rosszul vagyunk
felszerelve, milyen mocskos helyen dolgozunk. Arra gondolok,
hogy értékes időt vesztegetünk el itt a négy fal között, amikor
kétségkívül rokonszenves, ám a bűnüldözésnél a filozófiát,
sokkal inkább kedvelő főnökünk előadásait hallgatjuk.

84
 Pedig ráadásul ma, 1946. július 14-e másnapján még
javában folyik Franciaország-szerte a tisztogatás, és a háború
utáni fejetlenségnek még koránt sincs vége. Igaz, a győztes
hatalmak között vagyunk, de már padlón hevertünk, és csak a
gong mentett meg minket a kiszámolástól. Már több mint egy
év. telt el a fegyver-szünet megkötése óta, s mi még ma is csak
vacakolunk: se pénzt, se felszerelést nem kapunk eleget.
Az osztagnál az égvilágon semmi sem változott azóta, hogy
1944 szeptemberében beléptem. Amikor fényesre koptatott
műszál öltönyöm belső zsebében a gondosan összehajtogatott
idézéssel megjelentem a Bassano utca 42. előtt, majdnem
elszédültem: hű, micsoda homlokzat! A kovácsoltvas kapunál,
szobormerev rendőr strázsált. Az arcom még égett a reggeli
borotválkozástól, két hete ugyanazt a borotvapengét használtam.
Szánalmas alaknak éreztem magam egyetlen gyűrött
öltönyömben és félretaposott cipőmben. Odabenn aztán
alábbhagyott a szorongásom. A tágas előcsarnokban
kupacokban hevert a sitt, mint valami elhagyatott építkezésen.
Egy válaszfal mögött kollaboránsokat hallgattak ki, kihallatszott
a rossz franciák jajgatása. A lenyűgöző faragott falépcső alatt a
hevenyészett telefonközpont olyan volt, mintha egy ócska
nyúlketrecből alakították volna át. A kezelője mindenféle
hivatalos iratokkal bíbelődött,'és sugárzott róla a hozzá nem
értés. Az előcsarnokban furcsánál furcsább alakok nyüzsögtek:
lotaringiai keresztes karszalaggal, géppisztollyal és töltényekkel
felszerelt ellenállók; tanácstalan pózban álldogáló katonák.
Félelmetes revolverekkel ékeskedő és övükben hatalmas
gránátokat viselő civilek riadt egyéneket, a tisztogatás első
áldozatait tuszkolták maguk előtt, be egy szűkös terembe,
amelynek ajtaján stilizált zár díszelgett, hivalkodó maradványa
egy állítólag boldogabb kornak. Egy faasztal mögött
fensőbbséges közönyt árasztva trónolt a portás. Nagy nehezen

85
hajlandó volt felemelni súlyos szemhéját, és rám tekinteni
májbajos szemével, majd méltóztatott átvenni az idézésemet,
sőt, továbbítani is, s ezután visszazuhant mély letargiájába.
Vagy húsz perccel később a telefonközpont kezelőjének
hangjára felriadt, és odaköhögte nekem az útbaigazítást:
Első emelet jobbra. Titkárság.
Csaknem két év telt el azóta, de eltekintve attól, hogy a
szedett-vedett civil ruhás harcosok már valahol másutt vívják az
ellenállási mozgalom utóvédharcait, mi sem változott: ugyanaz a
kopottság, ugyanaz a hozzá nem értés, ugyanaz a közöny
mindenütt. A titkárság ma is az egykori szalonban székel,
mindössze néhány kis üvegablak és egy vékony pamutfüggöny
választja el a volt ebédlőtől, ahol a főnök tanyázik.
A levéltárnak nevezett labirintus sem kevésbé poros, mint
volt. Az egykori konyha csorba falikútját ma is öblítőtálnak
használja a fotólaboratórium. A cellákban ma is ugyanolyan
orrfacsaró bűz honol, ugyanolyan obszcén krétarajzok díszítik a
falakat, mint kezdetben, s ugyanazok a számok vannak az ajtóra
ragasztva: első pillantásra úgy tetszhet, hogy garniszállóban jár
az ember. A padlásról ma is ütlegelés zaja és fájdalmas kiáltások
hallatszanak le.
Első főnököm, Villacampa favágó termetű férfiú volt,
folyton buggyos bársonynadrágot és lábszárvédőt viselt. Ő
tanított meg a szakma alapfogásaira, és arra, hogyan kell a
mesterségünkkel járó buktatókat elkerülni. Jelenlegi főnököm.
Edmond Baniel elvben a banditizmus üldözésével foglalkozó
csoportot vezeti. Szőke hajú, százhetvenöt centiméter magas,
akárcsak én, elegáns, jól szabott kétsoros sötétkék öltönyt visel,
hozzá makulátlan fehér inget és bordó nyakkendőt, s éjjelnappal
azon mesterkedik, hogy juthatna feljebb szabadkőműves
páholyának ranglétráján. A Nagy Építész minden áldott napján
órák hosszat járkál fel-alá a szobájában, és mint egy

86
breviáriumot, úgy mormolja a különféle tételeket, amelyeknek
elsajátítása révén nagy-főnök válhat belőle a titkos szektában.
Ha karriert akarok csinálni a rendőrségen, ha azt akarom,
hogy egy szép napon elköltözhessek Belleville körúti odúmból
(mely olyan nyomorúságos és dohos, hogy a háziúr nem mer
érte lakbért kérni), ha nem akarok tovább nélkülözni és éjszaka a
Nagycsarnokban trógerolni egy tányér levesért és egy maroknyi
aprópénzért, mint a megszállás alatt, akkor kénytelen vagyok
érdeklődéssel hallgatni, hogy belőlem is főmester válhat, ha
megbecsülöm magam. Gyáva volnék? Talpnyaló? Vagy cinikus
fráter? Akárhogy is, a kollégáim sem tesznek másként. Így hát
jó egy hónapja munkakezdéskor minden reggel szorgos
kisiskolásként ülünk az irodában, és hagyjuk, hogy a főnök az
egyetemes szabadkőművesség történetéről, a Nagy Páholy
létrejöttéről szónokoljon, bevezessen minket a titokzatos
rítusokba, kikérdezzen az emberi jogok nyilatkozatáról és
mindazoknak a tisztségeknek a^ fokozatairól, amelyeket egyszer
majd be fogunk tölteni.
– Kezdjük újra, uraim, úgy látom nem figyeltek az előző
foglalkozáson – szól Baniel, és felém fordul:
– Jöjjön maga is, Borniche, egy kis ismétlés magának sem
árt…
Megpróbálok szolgálatkészen mosolyogni, s odaállok a
falhoz, elcsigázott, de engedelmes kollégáim mellé. A főnök
éppen hozzálátna a korrepetáláshoz, de az óra ezúttal elmarad.
Nyílik az ajtó, s Gillet ügyosztályparancsnok kicsiny koponyája
jelenik meg a nyílásban. Idegesen azt mondja:
– Baniel, azonnal induljon a Belügyminisztériumba… A –
miniszter magához rendelte az összes osztagparancsnokot. És
nagyon kérem, hagyja abba az indiánosdit…

– Uraim, a helyzet tarthatatlan! – Édouard Depreaux, a Bidault-

87
kormány belügyminisztere szigorú pillantást vet a
minisztériumának konferenciatermében összesereglett
hivatalnokhadra. Hívó szavára megjelent a rendőrség krémje, a
legmagasabb rangú parancsnoktól a legszerényebb
osztagvezetőkig. Félénken megbújok a főnököm háta mögött,
megrettent ez a fenséges környezet; úgy érzem, sehogyan sem
illek bele.
– Főfelügyelő úr, valóban nélkülözhetetlennek tartja, hogy
elkísérjem a belügybe? – kérdeztem a főnökömtől, hátha
meggondolja magát.
– Maga fogja vinni az aktatáskámat – közölte válaszul.
Negyedóra múlva már a Champs-Élysées-n jártunk,
befordultunk az elnöki palotát szegélyező Matigny utcába, és
megérkeztünk a Saussnies térre. Beléptünk a díszkapun, s egy
rendőr a pázsitot átszelő kavicsos úton az épületbe, majd
egészen a miniszter előszobájáig kísért bennünket. Ott már
számos komoly megjelenésű úr várakozott türelmesen.
– Azok ott, jobboldalt, az ellenségeink a főkapitányságról.
Ne nézzen oda! – súgta a fülembe Baniel.
Rezzenéstelen arccal fogadom a figyelmeztetést, és a
szemem sarkából szemügyre veszem az „ellenségeinket”. Az a
vastag csíkos öltönyt viselő, ritkuló hajú férfi, aki kitüntetést
visel a gomblyukában, és fémkeretes pápaszeme mögül üres
tekintettel mered maga elé, mint utóbb megtudom –, René
Desvaux főtanácsos az Orfèvres rakpartról, vagyis a bűnügyi
rendőrségről. Munkatársai tiszteletlenül „Hózentráger Renének”
becézik, mivel túlzott ragaszkodással viseltetik tarka
nadrágtartói iránt. Desvaux hátrakulcsolt kézzel, súlyos
léptekkel járkál fel s alá, a homlokát mély ránc barázdálja.
A terem egyik sarkában a helyettese, egy fénylő koponyájú
óriás, a pipáját rágcsáló Lucien Pinault főfelügyelővel, a
gyilkossági csoport főnökével társalog. Odahajolok Banielhez:

88
 – Hát azok ott, baloldalt, akik úgy félrevonulnak a
többiektől?
A főnököm oldalt fordítja a fejét. Tiszteletteljes mosollyal
üdvözöl egy becsületrend-szalagos, ősz tarkójú, ötvenéves
forma urat, és suttogva tájékoztat az illető kilétéről:
– Georges Valantin, a főtanácsosunk. Tagja a páholyomnak.
Az a magas, göndör, fekete hajú pedig a helyettese, Messager. A
zeneszerző leszármazottja. Wybot-val beszélgetnek, a
kémelhárítás főnökével. Szóval, itt van mindenki, aki számít.
Wybot nevének hallatára felkapom a fejem. Elkerekedett
szemmel nézem ezt a disztingvált, titokzatos férfit. Alig néhány
évvel idősebb nálam, mindössze harminckét éves, és máris a
félelmetes hírű kémelhárítás vezetője. Szolid megjelenésével,
merev eleganciájával, rezzenéstelenül vizsgálódó szemével
Roger Wybot gyomorszorongatóan nagy hatást tesz rám;
minden mozdulatából azt vélem kiolvasni, hogy nincs előtte
titok, még államtitok sem. Nálunk, a biztonsági szolgálatnál az a
hír járja, hogy keményen meg akarja leckéztetni a prefektúra
vezetőit, amiért a felszabadulás óta azt képzelik, hogy egész
Párizs őkörülöttük forog.
Szerettem volna szóba elegyedni Wybot-val. De egy
főtanácsos és egy kezdő rendőrfelügyelő között sokkal nagyobb
a szakadék, semhogy átléphettem volna.
– Uraim, fáradjanak be.
A díszes egyenruhát, s rajta óriási ezüstláncot viselő
ajtónálló szélesre tárja előttünk az ajtót, majd amikor utolsóként
én is belépek, mindkét szárnyát gondosan becsukja. Egy
pillanatra sem tágítok Baniel mellől, úgy csüngök rajta, mint
anyján a kisgyerek.
A miniszter intésére leülünk. „Ellenségeink” az asztal jobb
oldalán foglalnak helyet, főhajtással üdvözlik a már régóta bent
várakozó, őszülő hajú, csontos és borotvált arcú, sasorrú, kiugró

89
ádámcsutkájú, szarukeretes szemüveget viselő főnöküket,
Charles Luizet rendőrprefektust. A biztonsági szolgálat vezetői a
minisztertől balra ülnek le, de két széket üresen hagynak a
miniszter mellett.
Tizenegy óra. Egy súlyos kárpit mögött kinyílik egy ajtó, s
előlép Pierre Boursicot, a biztonsági szolgálat hódító
megjelenésű, fekete hajú főparancsnoka, és leül a miniszter
mellé. Ebben a pillanatban megjelenik a csendőrség
főparancsnoka is, katonásan tiszteleg, leveszi a sapkáját, és
szintén helyet foglal.
– Uraim, ideje, hogy mérleget vonjunk – szólal meg végre a
miniszter, és tájékoztatja a jelenlévőket az értekezlet céljáról.
… 1944 óta az országban teljes a felfordulás. A kollaboráns-
kivégzések nem mindig voltak törvényesek, a legkülönbözőbb
körökben végrehajtott önhatalmú házkutatások sajnálatos
módon nem ritkán lopással, sarcolással egészültek ki. És főleg:
burjánzik a bűnözés. Meg kell fékezni. A jelszó; kemény kéz. A
miniszter nem titkolja, hogy a korrupció egyes rendőr
tisztviselőkre is kiterjed, és kijelenti, hogy a bűnösök nem
kerülik el a felelősségre vonást. A törvény az törvény.
Rövid hatásszünetet tart, hadd fogja fel mindenki, milyen
sorsdöntő órákat élünk, majd folytatja:
– Uraim, arra kérem önöket, tegyenek meg minden
szükséges intézkedést, és vessenek egyszer s mindenkorra véget
a gengszterek garázdálkodásának. Nem engedhetjük meg, hogy
a megszállástól oly sokat szenvedett hazánk a szervezett és véres
kezű rablóbandák gazdaságilag is rendkívül kártékony
rémtetteinek prédájává váljék.
A miniszter beszéde alatt, rendőrfelügyelői ismereteimet
kiegészítendő, szemügyre veszem a nagyfőnökök arcát. Pinault
főfelügyelő az asztal alatt a pipájával játszik, Valantin
főtanácsos szüntelenül az orrát vakarja, Luizet prefektus

90
minduntalan leveszi a szemüvegét, és gondosan megtörli a
díszzsebkendőjével; közvetlen főnököm izeg-mozog a székén; a
csendőrezredes mereven előrenyújtott nyakkal, feszes
testtartásban figyel; Wybot szürke szemében gunyoros fény
játszik. Tekintetem visszatér a miniszter arcára. Vastag
szemöldökével, Chaplin-bajuszával és jókora tokájával
tőkepénzesre emlékeztet, aki nem tudja mi a nélkülözés.
Akaratlanul is arra gondolok, hogy az elmúlt szörnyű télen sok
franciának a betevő falatra sem tellett. Bizonyára azért jut ez
eszembe”, mert én is közéjük tartózom: heti tizenöt deka húsra
és kilenc deka felvágottra volt jussom, a kenyeret a gabonahiány
miatt szintén csak jegyre adták, havi fél kiló cukorból kellett
gazdálkodnom, szenet gyakorlatilag nem lehetett kapni, a
gázszolgáltatás este fél kilenckor megszűnt, villany pedig reggel
nyolc és este öt óra között nem volt. Akik az államügyeket
vezetik, talán azt sem tudják, mi fán terem a jegyrendszer.
Mindenesetre jó húsban vannak.
Édouard Depreux fejtegetésének végére ér, és megkérdi, ki
kíván hozzászólni.
A teremben csend van. Senkinek sem akaródzik szót kérni,
mert még fel kellene fednie, milyen hiányos munkát végez az
ügyosztálya. Végül Valantin rendőrtanácsos szólal meg
jellegzetes orrhangján:
– Miniszter úr, szervezetünket a szó szoros értelmében
megtizedelte a tisztogatás, és csak lassanként nyeri vissza
életképességét. Központunk tizenhét területi
parancsnokságjelentéseit dolgozza fel. A legtevékenyebb
munkát a marseille-i Mattéi és Turchi főfelügyelő, valamint az
itt jelen lévő Baniel főfelügyelő úr végzi. Megállapítottuk, hogy
a legsúlyosabb rablásokat és gyilkosságokat a Riviérán és
Párizsban követik el. És sajnos, bár illetékességünk Párizsra is
kiterjed, gyakran a prefektúra értetlenségébe ütközünk,

91
kollégáink ugyanis kérlelhetetlenül megtagadnak tőlünk
mindenfajta együttműködést.
– Egy pillanat! – szól közbe Luizet prefektus, és
összeszorítja az ajkát. – Az embereim sohasem tagadták meg az
együttműködést az önök rendőrségétől, de az nem lehet vitás,
hogy a Párizsban elkövetett bűncselekmények elsősorban a mi
hatáskörünkbe tartoznak. Ami pedig a tisztogatást illeti, tisztelt
főtanácsos úr, az nem csak az önök szervezetét érintette. És
embereim a vállukra nehezedő feladatok nagysága ellenére, s az
anyagi és pénzügyi eszközök hiányával dacolva híven teljesítik
kötelességüket. – A kissé kivörösödött arcú rendőrprefektus
megtörli szemüvegét, és jeges hangon fűzi hozzá: – Azt
híresztelik, hogy a párizsi rendőrség egyes tisztviselői egy követ
fújnak a gengszterekkel. E sértő és rágalmazó vádaskodásokat a
biztonsági szolgálat hozta forgalomba. Kérdem én, ilyen
körülmények között lehetséges-e a hatékony együttműködés?
– Ugyan már, uraim – próbál meg közvetíteni Édouard
Depreux.
– Amit mondtam, nem légből kapott találgatás, miniszter úr!
Igen sajnálatosnak tartom, hogy a biztonsági szolgálat ilyen
rágalmak kiagyalására fecsérli idejét!
Az események alakulása láthatólag kellemetlenül érinti a
minisztert, s Depreux előbb kabinetfőnökének, majd a
biztonsági szolgálat parancsnokának tanácsát kéri ki
tekintetével. Roger Wybot tekintete kifürkészhetetlen. A
rezzenéstelen arcú mindent tudó férfi várja, hogy eljöjjön az ő
ideje. A felszabaduláskor kinevezett prefektus jóhiszemű, s nem
tudja, hogy környezete együttműködik egy Joanovici nevű
hírhedt orgazdával, aki feketepiaci üzletekkel és német
megbízásból végzett aranyfölhajtással hatalmas vagyonra tett
szert.

92
 1944-re „Joseph úr” milliárdos lett, és büntetlenül élte
fényűző életét. Mint mindig, ezúttal is megérezte, merről fúj a
szél, s még idejében beférkőzött az ellenállási mozgalomba. A
Dicsőség és Rendőrség szervezethez tartozott, és csakhamar a
prefektúra mecénása lett. Emberei kulcspozíciókban ülnek,
egyikük irodáját egyetlen ajtó választja el a prefektus szobájától.
Roger Wybot tudja, hogy Charles Luizet nemrégiben magas
kitüntetést nyújtott át a prefektúra díszudvarán ennek a jó
kedélyű, de piszkos és írástudatlan alvilági buddhának, valamint
kabinetfőnökének, Edgár Pisaninak. Roger Wybot előtt az sem
titok, hogy Joanovici és Lafont egykor elválaszthatatlan jó
barátok voltak, s szinte egymástól örökölték pozíciójukat.
Lafont a megszállás alatt tartotta az egész rendőrséget a
kezében, Joanovici a felszabadulás után. Roger Wybot azt is
tudja, hogy az időközben (1944. december 26-án) kivégzett
Lafont-tól Joanovici a korrumpálás minden csínját-bínját
eltanulta, s hogy ő az az ember, akit figyeltetni kell, mert az
alvilág bízik benne és támogatja. Roger Wybot mindent tud. De
nem szól semmit. Nem azért, mert nem bízik a kollégáiban,
hanem, mert ilyen a természete. Roger Wybot nem beszél,
hanem cselekszik. Éspedig váratlanul. Megfigyelőnek jött el az
értekezletre. Mindent megjegyez, de egyetlen arcizma sem
rándul. Közben ismét Valantin kér szót;
– Miniszter úr, marseille-i, Aix-en-Provence-i és bandoli
nyomozásunk adatai alapján megállapítható, hogy Párizsban és
vidéken ugyanaz a tökéletesen szervezett bűnbanda
tevékenykedik. Gyorsan változtatja működésének színterét, jól
tájékozott bűntársakra számíthat, és igen jelentős zsákmányokra
tesz szert. Egyedül a nizzai postarablással
harminchárommillióra.
Mattéi felügyelőnek sikerült azonosítania a banda vezérét.
Pierre Loutrel az, a hidegvérű gyilkos, az egykori gestapós. Az

93
utóbbi idők legkártékonyabb és legkegyetlenebb
gengszterbandájával van dolgunk.
A párizsi bűnügyi rendőrség főnöke, René Desvaux azonnal
közbeszól:
– Nem tudom, helytállóak-e Valantin kollégánk értesülései a
saját illetékességi körzetére nézve – mondja metsző hangon –
ami azonban Párizst és környékét illeti, alig hinném, hogy igaza
van. Szolgálatunk megbízható informátorhálózattal rendelkezik
az alvilágban, és pontos értesüléseink vannak. A
bűncselekményeket sohasem ugyanazok a gonosztevők követik
el. A kevés fellelhető szemtanú által adott személyleírás alapján
aligha lehet vitás, hogy több bandával állunk szemben. Abban
egyetértünk, hogy semlegesítenünk kell őket. Következésképp
nagy örömmel fogadok minden adatot a biztonsági szolgálattól.
– Természetesen kölcsönösségi alapon! – szólal meg
váratlanul főnököm, Baniel, aki eddig szkeptikus hallgatásba
burkolózott. – Többször is tapasztaltam, hogy a bűnügyi
rendőrség emberei anélkül, hogy tájékoztatnának róla, akcióba
lépnek a mi területünkön, és némi kárörömöt is éreznek, ha
letartóztathatják az informátoraimat!
René Desvaux köhint egyet, szemüvege mögött
elhomályosul a szeme, de türtőzteti magát, Baniel pedig
folytatja a támadást:
– Ami bennünket illet, meglehetősen jól szervezett
informátorhálózatunk van – mondja, és rám tekint, mire a
teremben minden pillantás az én arcomra összpontosul. – És
magam is meg vagyok győződve róla, hogy tevékenységünk
csak akkor lehet sikeres, ha a két szervezet végre hajlandó lesz
egyesíteni erőfeszítéseit.
– Természetesen, természetesen – helyesel Pinault
főfelügyelő olyan arckifejezéssel, mint aki azt mondja: beszélj
csak, hekuskám. – Ilyen értelmű utasításokkal fogom ellátni a

94
gengszter ellenes osztagot, amelyet újonnan hoztunk létre.
Fölöttes szerve a bűnügyi rendőrség, parancsnoka pedig
Nouzeilles főfelügyelő. Nem kezdő a szakmában.
A miniszter az órájára pillant, föláll, s berekeszti az
értekezletet. A nagy blablának vége.
– Uraim – harsogja Édouard Depreux köszönöm, hogy
eljöttek. Biztos vagyok benne, hogy megértették a feladatot, s a
kormány csakhamar büszkén tekinthet rendőrségére, mert a
banditák elnyerik méltó büntetésüket!
A visszaúton Baniel belém karol.
– Borniche, talán egy kissé előlegeztem magának a bizalmat
az imént az értekezleten. De itt az ideje, hogy megmutassa mire
képes. Igyekezzen minél több informátort szerezni. Mától fogva
szabad kezet adok magának. Ha használható értesüléseket hoz a
házhoz, felmentem három beavatási foglalkozás alól.

10

Az első osztályú vasúti kocsi zsúfolt folyosóján egy tucatnyi

iskolásgyerek boldogan rajong körül egy szemüveges szőke
papnövendéket és a vele utazó elbűvölő fiatal apácát. A kispap
és a nővér kedvtelve tréfálkozik az apróságokkal, a
tekintetükben végtelen alázat és jóság tükröződik. A folyosói
hancúrozás a fülkék utasainak agyában ellentétes gondolatokat
ébreszt. A gyermekeiktől pillanatnyilag megszabadított szülők
forró fohásszal igyekeznek meghálálni az Ég jóságát. Az utasok
többsége sajnálkozva teszi fel a kérdést, hogyan mondhatott le
ez az elragadó megjelenésű fiatalember a világi élet örömeiről,
azt pedig a vagonban szorongó utasok közül egyetlenegy sem
tudja helyeselni, hogy egy ilyen zavarba ejtően gyönyörű fiatal
hölgy Jézus Krisztusnak áldozza magát. A Riviéráról érkező

95
vonat befut a Lyoni pályaudvarra. Az áhítatos papnövendék és a
társaságában lévő bájos apáca megvárja, amíg a többiek
leszállnak, nem vesz részt a háború utáni évekre oly jellemző,
öldöklő tülekedésben. Rózsafüzérüket morzsolgatva egy kissé
lemondóan nézik, hogyan tiporják egymást a kartondobozokkal
kifelé igyekvő világiak. Amikor az utolsó utas is leszáll,
visszatérnek a kiürült kupéba. Ha valamelyik útitársuk
véletlenül visszajönne a vonaton felejtett csomagjáért,
ugyancsak megrökönyödve tapasztalná, milyen magabiztos
mozdulattal simogatja meg a fiatal tisztelendő a nővér
gömbölyded hátsó felét.
– Megőrültél, Raymond? – szisszen fel Pierrette. – És ha
valaki meglát?
– Ne feledd az írás szavait, leányom – vág vissza a kispap. –
Ha megverik a te fenekedet, tartsd oda még egyszer.
Fogják a csomagjukat, leszállnak, elvegyülnek a tömegben,
elhagyják a pályaudvart, elhaladnak egy rendőrautó mellett,
átvágnak a téren, az aluljárón át a Diderot körút túloldalára
érnek, és betérnek a Lyon utca sarkán lévő Dél kávéházba. A
pályaudvar toronyórája hét órát mutat. Naudy megfeledkezik az
öltözékéhez illő alázatról, és könyökölve furakszik előre a
bárpult körül tömörülő tömegben. Két tejeskávét rendel. Alig
mártják meg kiflijüket néhányszor a kávéban, belép Loutrel, és
megáll az ajtóban, mit sem törődve a kifelé-befelé igyekvő, és
eközben szaporán lökdösődő tömeggel. Szürke, félkemény
kalapot visel, alóla diszkréten őszülő hajszálak lógnak ki, dús
bajusza van, nagy, szarukeretes szemüvege, mellényes, fekete
öltöny feszül rajta, a kezében pedig bőrtáskát tart: az ember azt
gondolná, orvossal vagy legalábbis valami jegyzőfélével van
dolga. Naudy alig ismer rá. Annál is kevésbé, mivel a szeme
sarkába tetovált két apró pontot vékony arcfesték-réteg takarja
el. Loutrel végre észreveszi őket. Ő sem fukarkodik a

96
könyökmozdulatokkal, sebesen furakodik előre a bárpult felé a
zsörtölődő vendégek között.
– Egy feketét és egy konyakot – szól a pincérnek.
Fizet, szaporán kortyolgat a csészéből majd a kupicából,
aztán egyetlen szó nélkül megindul lefelé a mosdóhoz vezető
csigalépcsőn. Az apáca és a papnövendék utána. Senki sem
figyel fel rájuk. Tizenöt perc sem telik bele, s Loutrel, Naudy
valamint Pierrette a maskarájától megszabadulva taxiba száll a
Diderot körúton.
– A Blondel utcába! – mondja a Dilis.
Ilyenkor, kora reggel, alig van forgalom, és a taxi tíz perc
alatt megteszi az utat a Lyoni pályaudvartól a Blondel utcáig.
Egy szemetes kocsi mögött állnak meg, Pierrette gyomra
összerándul a bűztől.
Naudy fizet. A bőröndökkel a kezében belép a kávéház
melletti kapun, felkaptat a szűk lépcsőn, és lihegve megáll a
Boucheseiche kuckójának bejárata előtti, sötét és szűk
lépcsőfordulóban. Pierrette kopogtat, majd mivel senki sem
válaszol, ismét megkocogtatja az ajtót. Egy kis idő múltán
papucscsoszogás hallatszik ki az ajtó túloldaláról.
– Ki az? – kérdezi egy álmos, bizalmatlan hang.
– Én vagyok az, nyisd ki, Georges.
Boucheseiche felismeri Naudy hangját, és elfintorodik.
Odakintről azonban mindez nem látszik, csak a kulcs csörgése
és a hosszadalmas zárnyikorgás hallatszik, Pierrette meg is
jegyzi magában, hogy bizonyára a Nemzeti Bank
páncélszekrényét őrzik odabenn. Végre kinyílik az ajtó, s
álomittas szemmel félmeztelenül megjelenik Boucheseiche:
fekete haja a szemébe hull, bal kezével a pizsamanadrágját
tartja, hogy le ne csússzon, a jobbjában egy mauser.
– Valami baj van?

97
 – Van – feleli Naudy, és Pierrette-tel a nyomában benyomul.
– Mindjárt itt lesz Loutrel is.
Boucheseiche gondterhelt arccal bezárja az ajtó valamennyi
biztonsági zárját. A vendégek leteszik a bőröndjüket, és követik
a házigazdát a szalonba. Mindenki kényelembe helyezi magát
egy-egy fotelban. Boucheseiche megdörzsöli a szemét, nagyot
ásít, majd fejedelmi mozdulattal tapsol.
– Tabor!
A konyhaajtóul szolgáló függöny mögül azon nyomban
előugrik egy buggyos nadrágot viselő, duzzadó izmú algériai, és
ruganyos léptekkel odamegy urához.
– Kávét és pirítóst mindenkinek. Fissza, fissza, schnell,
schnell! Világos?
Naudy és Pierrette tátott szájjal néz a konyhába siető
„puccer’' után.
– Hát ez meg ki? – kérdezi Raymond.
– A szobainasom – válaszolja önelégülten Georges.
– Nagyon megbízható fiú, még a Lauriston utcából ismerem,
az észak-afrikai dandárban szolgált. Hűségesebb, mint egy
német juhászkutya.
Naudy és Pierrette döbbenten tekint egymásra, mintha azt
mondanák: na, ez a szegény Georges az életben nem fogja
kiheverni a háborús emlékeit. Tabor diszkréten, halk léptekkel
ismét megjelenik, leteszi a csészéket és az evőeszközt az
asztalkára, visszatér a konyhába, újból belép, egyik kezében egy
ezüst kávéskannával (Georges kedveli az ezüstholmit), a
másikban pedig egy pirítóssal, vajjal és lekvárral megrakott
tálcával. Meghajol a gazdája előtt, és eltűnik. A társaság nekilát
a falatozásnak.
– Valaki köpött – szólal meg Naudy. – Hajszál híján
mindannyian csapdába estünk.
– Van valami elképzelésed róla, ki lehet a „Verräter”?

98
 – Hogy mi?
– Az áruló…
– Nincs, de előbb-utóbb lesz.
– Tegnap – veszi át a szót Boucheseiche – egész nap rádiót
hallgattam. A hekusok begyűjtötték Ferrand-t és Boront.
Állítólag olyan sokat szedtek ki belőlük, hogy a
jegyzőkönyvvezető izomlázat kapott. Újabb letartóztatásokról is
beszéltek. A Hosszú Jo egészen magánkívül volt. Attól félt,
hogy veletek történt valami.
– Hát majdnem! – ismeri el Naudy.
Pierrette-et elcsigázta az éjszakai utazás; elszenderedik a
karosszékben, Boucheseiche tovább falja a piritósokat. Naudy
rágyújt, és idegesen járkálni kezd a szobában.
– Említetted azt a bulit…
– Egy bankról van szó a Pont-Neuf utcában. Még ma
megtudom, hogy jó-e a füles, ha igen, holnap reggel kéne
megcsinálni. „Blitzkrieg” lesz a javából.
– Jól van, jól van, de nem lehetne franciául?
– Jawohl! – feleli Boucheseiche. – Nicsak, megjött Pierrot!
Ez az ő jele.

1946. július tizenhatodika van. Pierre Loutrel két napja szökött

meg a marseille-i rendőrkapitányságról, s máris támadásba
megy át. A Dilis elemében van. Az előző nap Boucheseiche-től
egyenest Marinette lakására ment, ott töltötte az éjszakát. A
kellemes viszontlátás után jó meleg fürdő következett, Marinette
beszappanozta, lemosta, megtörölte, majd segített neki belebújni
a tiszta fehérneműbe, így hát Pierre a lehető legjobb hangulatban
érkezett a Samaritaine áruház előtt megbeszélt randevúra. A
rövid terepszemle után ellenőrző kérdéseket tesz fel Attiának:
– Biztos vagy benne, hogy a vezető kiszáll, és segít a
pénzszállítóknak berakodni?

99
 – Halálbiztos, Pierre.
A Dilis reszket a türelmetlenségtől. Olyan trükköt gondolt
ki, amilyen még nem volt. A zsaruk megint pofára fognak esni.
– Mire figyelnek a kísérők? – kérdezi társaitól, hogy próbára
tegye őket.
– A dohányra – válaszolja Attia, Boucheseiche, Danos és
Naudy kórusban. Remek válaszok, mint hamar igazolódni fog.
A furgon megáll a bank bejáratánál. Húsz perc múlva öt, az
utolsó ügyfél is elhagyta a bankot. Sehol egy lélek. A két elszánt
képű fiatal küldeménykísérő leugrik a kocsiról, és besiet az
épületbe. A sofőr is kiszáll. Revolverrel a kézben biztosít, amíg
a pénzszállítók megteszik a legfeljebb háromméteres távolságot
a kijárattól a gépkocsiig. A bankigazgató óvatos: nem a kísérők
cipelik a zsákokat, hanem két alkalmazott. A kísérők csőre
töltött revolverrel lépkednek a nyomukban. A zsákok a helyükre
kerülnek, a két kísérő felpattan a járműre, és becsapja a
páncélozott ajtót. A furgon elindul. A berakodás húsz
másodpercet vett igénybe.
Száz méterrel odébb egy lopott autó parkol. A volánnál Attia
ül, mellette Naudy, hátul Boucheseiche és Danos. A Dilisnek
megint csak igaza volt. Ilyen rövid idő alatt és ilyen körültekintő
óvintézkedésekkel szemben tehetetlenek lettek volna. Követik a
pénzszállító autót.

A furgon lassan befordul a Rivoli utcába, és a királyi palota felé

halad. Esett az eső. Párizsra néha leszakad egy-egy ilyen zivatar,
s utána úgy csúszik a macskakő, mintha beszappanozták volna.
A sofőr óvatosan hajt át a Louvre utca kereszteződésén. Az
Oratoire utcánál gyorsítani akar. Megragadja a sebességváltót, a
kuplungra lép. De nem fejezi be a mozdulatot, mert egy hideg
tárgy tapad a halántékához, és egy ismeretlen hang felszólítja,
hogy álljon meg. A nyomaték kedvéért a P 38-as csöve olyan

100
erővel nyomódik a sofőr fejének, hogy felhorzsolja a bőrét.
Loutrel lassan felemelkedik a vezetőülést az utastértől elválasztó
válaszfal mögül, a másik kezében is megcsillan egy P 38-as, és
mielőtt az őrök magukhoz térnének, fenyegetően közli:
– Egyetlen mozdulat, és szétloccsantom a haverotok
agyvelejét.
A furgon lelassít, és megáll az Oratoire templom kapujánál,
A hatalmas termetű, ötvenéves sofőr monoton, vékony hangon
nyögdécsel:
– Ne öljön meg… ne öljön meg…
– Kuss! – üvölt rá a Dilis magánkívül, és még jobban
odanyomja a szegény családapa halántékához a pisztoly csövét.
Azután a dermedten ülő kísérőkhöz fordul:
– Kinyitni az ajtót!
Azok engedelmeskednek: elhúzzák a reteszt, leveszik a
belső acélrudat, és szélesre tárják az ajtó két szárnyát. Hátul egy
autó krómozott motorháza jelenik meg. Naudy már a furgon
mögött áll, mellette Boucheseiche és Danos szintén tettre kész.
Raymond beugrik, lefegyverzi a kísérőket, leadja a zsákot
Georges-nak és Abelnek, ismét bezárja az ajtót, majd
előremászik, és leugrik az úttestre. Loutrel pisztolyának agyával
leüti a sofőrt, kipattan a nyitott ajtón, és az autóhoz szalad.
Beugrik a társai mellé, s Attia már nyomja is a gázpedált.
Villámgyorsan megfordul, és elrobog a Louvre utcán a rakpart
felé. Attia felemeli a bal kezét, megnézi a feketepiacon vásárolt
svájci óráját, és elismerően állapítja meg:
– Ez már döfi, srácok: huszonhét másodpercig tartott!

11

Émile Nouzeilles első osztályú rendőrfelügyelő az autóbusz

101
peronján áll, könyökével a korlátra támaszkodik és nézi a
kétoldalt elsuhanó Párizst. Meleg van, a rendőr lustán átadja
magát a Szajna-part, a Carrousel-park meg a divatos magas
sarkú cipőkben ágaskodó, rövid szoknyás párizsi lányok
látványának. A Comédie Française-zel szemben a királyi palota
toronyórája tizenkét óra harmincat mutat. Émile Nouzeilles húsz
perccel ezelőtt lépett ki az Orfèvres rakparton levő épületből,
ahol a bűnügyi rendőrség székel. Ingyenbérletét a kezében
lobogtatva, menet közben ugrott fel a Saint-Lazare
pályaudvarhoz tartó 21-esre. A végállomáson majd átszáll a 26-
osra, s az a lakásától alig ötven méterre teszi le.
Émile Nouzeilles felügyelő elégedett. Már baszk sapkájának
állása is erre vall: lapos, mint egy diszkosz, és a széle éppen
közepén szeli át a homlokát. Amióta Párizsba helyezték,
lényegében le sem vette a fejéről, ez a baszk sapka szüntelenül
szűkebb hazájára, Béarnra emlékezteti. Azonfelül afféle
barométer is; ha félgömbbé dudorodik, eltakarja a szemöldökét,
és egészen a füléig ér, akkor nem kétséges, hogy gazdájának
lelkében feszültség, aggodalom vagy düh lakozik. Vagyis
süllyed a mutató. Ha ellenben délceg-egyenesen feszül, akkor a
rendőrtiszt szívében derű honol.
Ezen a napfényes nyári délelőttön Nouzeilles makacs
tisztviselői buzgalma elnyerte méltó jutalmát. Émile a
felszabadulást követő féktelen lelkesedésnek, valamint a
kommunista párt eszméinek hatása alatt tiszta, keménykezű
rendőrségért kardoskodott. A fegyveres rablások elburjánzása
láttán munkahelyén, a bűnügyi rendőrségen önálló
gengsztervadász alakulat létrehozását sürgette.
Főnöke, Pinault főfelügyelő, a gyilkossági csoport vezetője,
sőt, maga a bűnügyi rendőrség parancsnoka is határozottan
támogatta kezdeményezését. De a hivatalnak, mint tudni való, a
döntésekhez sok időre és gondolkodásra van szüksége. A

102
létszámkeret és egyéb tényezők gondos tanulmányozása után a
rendőrprefektus végre engedélyezte az új alakulat létrehozását,
és Nouzeilles-t nevezték ki az élére. Émile ma reggel értesült
megbízatásáról. Fogadta az ilyenkor szokásos gratulációkat,
majd haladéktalanul fölkaptatott a padlásra, és megállapította,
hogy mielőtt harcba szállna a gengszterekkel, a pókokkal és a
patkányokkal kell megküzdenie jövendő főhadiszállásának
birtoklásáért. Kiszemelt magának egy kis manzárdot, és
megvizsgálta, hogyan lehet a legegyszerűbben bevezetni a
szobába a telefont. Most pedig útban van hazafelé, hogy
hitvesének is beszámolhasson a nagy újságról.

Az autóbusz fékcsikorgás közepette lassít, majd megáll a

Pyramides metróállomásnál. Egy fekete szemű, barna bőrű, apró
termetű emberke ugrik fel a már amúgy is zsúfolásig tömött
peronra, a fején különös zöld vadászkalap, a kisujján lenyűgöző
pecsétgyűrű díszeleg. Könyökölve furakodik előre, és
nekitámaszkodik a válaszfalnak. A kalauz határozott
mozdulattal megrántja a csengő fogantyúját, majd a lyukasztó
masinára teszi a kezét.
– A Saint-Lazare pályaudvarig – szólal meg a kisember
olaszos kiejtéssel.
Nouzeilles megrezzen, hátrafordul, és szemügyre veszi az új
utast:
– Lovera! Hát te mit keresel itt? – üvölt föl érces hangon,
ügyet sem vetve meghökkent útitársaira.
Giuseppe Loverának gombóc van a torkában. Üldözi a
balszerencse. Ma reggel hagyta el kötelező tartózkodási helyét,
Challes-t, hogy kedvenc vonalán, a Pyramides és az Opera
között munkába álljon. Giuseppe, a varázslatos kezű, kivált a
zsebmetszésben járatos tolvaj három-négy oda-vissza út alatt

103
vígan meg keresi a napi adagot. Erre kibe botlik? Éppen
Nouzeilles-be!
A rendőr képzeletben végiglapozza az olasz dossziéját.
Giuseppe Lovera csodagyerek volt, már kilencéves korában
kiválóan űzte a mesterségét. Egy híres genovai zsebmetsző
gyermekeként látta meg a napvilágot, 1933-ban Párizsban kötött
ki, és csakhamar a legzsúfoltabb autóbuszvonalak szorgos
utasává vált. Bűvésztehetségével nagy elismerést vívott ki
magának alvilág-szerte, de egy szép nap elhagyta a szerencse;
Nouzeilles felügyelő, aki akkor még a tulajdonvédelemnél
szolgált, lefülelte. A pénztárca túlságosan is kilógott a zakója
zsebéből, s Giuseppét ez óvatosságra kellett volna, hogy intse.
De elragadta a hév. Szokásos mesterfogását alkalmazta, a
mutató és hüvelykujjával képzett úgynevezett rákollót, és noha
érezte, hogy a zsákmány a vártnál valamivel nehezebben csúszik
ki a zsebből, azért csak tovább olvasta az újságját, hűséges bal
kezével pedig folytatta a kutatómunkát. Igen ám, csakhogy az
irattárcát lánc rögzítette, és Nouzeilles diadalittasan vezette a
horogra akadt művészt az Orfèvres rakpartra…
– Na, mi lesz? Nem válaszolsz? Pedig elég érthetően
megmondtam, hogy ne lássalak a környéken! – reccsen rá
Nouzeilles.
– Főfelügyelő úr – magyarázkodik Lovera –, csak a Saint-
Lazare pályaudvarra igyekszem, mindjárt indul a vonatom.
Saint-Germainben lakik az unokatestvérem, hozzá megyek.
– Ne hízelegj, nem vagyok főfelügyelő! – rivall rá
Nouzeilles. – Tűnés vagy beviszlek!
Lovera nem felel, csak lehajtja a fejét, odalép a korláthoz,
kiakasztja a biztonsági láncot, és kihasználva, hogy lassít a busz,
leugrik. Nouzeilles még látja, ahogy behúzott nyakkal távolodik.
Szívét ismét eltölti az öröm. Most jól megebédel, aztán
összegyűjti jövendő munkatársait, és előadja nekik, mi a teendő.

104
Majd ő megmutatja! A rendőrség morgó medvéje úgy érzi,
felvirradt Austerlitzének napja.
A Saint-Lazare pályaudvarnál Nouzeilles átszáll a 26-osra,
és hátával a válaszfalnak, könyökével a korlátra támaszkodik.
– A jegyeket kérem!
Egy ellenőr áll előtte. Nouzeilles benyúl a zsebébe, és
megáll a szívverése: a pénztárcája sehol. Idegesen kiforgatja a
zsebeit, az ellenőr gunyoros mosollyal tekint rá.
– Elhagytam a bérletemet – dühöng Nouzeilles.
– A büntetés egy frank – nyalja meg az ellenőr a szája szélét.
Nouzeilles előkapja az aprópénzt, majd újból megmotozza
magát, töri a fejét. Hová tűnhetett az a bérlet? Az íróasztalán
felejtette volna? Nem lehet, hiszen a 21-esen felmutatta a
kalauznak. Nincs más magyarázat, útközben veszett el. Hogy a
fene… Az irattárcájában volt minden papírja: a
rendőrigazolvány, az ingyenbérlet, a jogosítvány, szóval
minden, amitől hekus a hekus.
A rendőrök csendben vizsgálgatják új főnökük arcát. Ki a
falnak dől, ki keresztbe tett lábbal ül az íróasztalán, ki a székén
hintázik. ők a bűnügyi rendőrség elitje, krémje, választott népe,
non plusz ultrája. Nemsokára így fogják emlegetni őket: a
Nouzeilles bandája. Nem mondhatni róluk, hogy úri fiúk;
verítéktől csillogó bőrük arról tanúskodik, hogy nem viszik
túlzásba a pipereszappanos fürdést, öltönyük itt-ott kissé rojtos,
és a formájából is régen kijött már, mindannyian százszor talpalt
és félretaposott cipőt, fényesre kopott, csámpásra csomózott
nyakkendőt viselnek, ingük nyakának tisztasága felettébb kétes
– nemsokára itt a vasárnapi mosás.
Émile végigméri pillantásával a csapatát, majd körbejáratja
tekintetét a kuckójának falán: két szú rágta gerenda között
hatalmas Párizs-térkép függ (egy Saint-Germain körúti

105
könyvesboltban vette leszállított áron). Ismét az embereire
pillant.
– Éppen húszán vagyunk – szól hozzájuk zengzetes hangon.
– Vagyis: minden kerületre jut egy. A külterületeket
szándékosan nem veszem számításba: arrafelé nemigen vannak
számottevő betörések, és alig hiszem, hogy a nagy bűnözők ott
tanyáznának. Na de nézzük tovább: a körzeti őrsök felügyelőivel
együtt száznyolcvan emberünk van. Nem volt nehéz
kiszámítani: körzetenként két bűnügyis felügyelő, kerületenként
négy körzet, plusz mi húszán, és megvan a száznyolcvan.
Világos?
A drabális Albert Briat felügyelő bólint, és rágja tovább a
rágógumiját.
– A körzeti őrsökben tehát igen fontos információ-forrást
kell látnunk, annál is inkább, mert szoros kapcsolatot tartanak a
létszámban sokkal jobban álló városi rendőrség polgári és
fegyveres tagjaival egyaránt. Minél gyakrabban fel kell őket
keresni, félre kell söpörni az útból mindenfajta szakmai
féltékenységet, és baráti kapcsolatokat kell velük tartani.
Huszonnégy órán belül mindenki jelenti, mi a helyzet a rábízott
körzetben.
Émile Nouzeilles cigarettát vesz elő a széken lógó zakójának
zsebéből, öngyújtójával tüzet csihol, nagyot szippant a
cigarettából, és kiköpi a nyelvére tapadt dohányt.
– Van még egy ütőkártyánk: a bisztrók és az éjszakai
lokálok tulajdonosai. Mindannyian tudjuk, hogy a bűnözők
elköltik a pénzüket. Mindig így volt, és mindig így is lesz. Na,
szóval. Meg kell értetni a tulajokkal, hogy ha nem akarnak
koldusbotra jutni, együtt kell működniük velünk. A vendégeik
nem rajonganak a rendőri razziákért. Néhány rajtaütés, és a
sapkámat teszem rá, hogy még a legmegveszekedettebbek is
beadják a derekukat. A mulatókra ugyanez vonatkozik.

106
 – Piszkos munka! – mordul fel egy sarokban a vastag csontú
Calmejane felügyelő.
Émile hirtelen megfordul.
– Piszkos vagy sem, nincs más választásunk! Rendőrmunkát
végzünk, ehhez pedig informátorokra van szükségünk.
Mindenáron. Na most nézzük a nyilvántartottakat. Itt is ugyanaz
a helyzet: senki se húzza az orrát, tessék tudomásul venni, hogy
a kitiltottak nyelve sokszor könnyen megoldódik. Meg is fogom
kérni a büntetésvégrehajtó igazgatóságot, hogy minden
szabadulásról értesítsenek bennünket. Ott kell lennünk, amikor
tájékoztatják a szabadulót a rendőri felügyelet és a kitiltás
feltételeiről. Ha rendesen viselkedik, kéthetes
meghosszabbítható felmentést járhatunk ki neki. Ha nem tud
semmit sem nyújtani, az ő baja. Calmejane most mindjárt
megjegyzi, hogy ez piszkos munka, meg zsarolás, de kérem, ne
keverjék össze a rendőrséget egy apácazárdával.
Nouzeilles elhallgat, rámered a rágógumijából léggömböt
fúvó Briat-ra, majd folytatja:
– Véssék jól az eszükbe: hatalmas pókhálót kell fonnunk.
Háború előtti besúgóink szinte kivétel nélkül gestapósnak álltak.
Mindent elölről kell kezdenünk. És még valamit. Megkérem az
erkölcsrendészetet, hogy értesítsen minket, ha bármit megtud.
Majd megbeszélem Ricordeau-val. Nincs kérdés? Akkor jó
estét, uraim.
A felügyelők egymás után elhagyják a telefüstölt manzárdot.
A padlásablak fölött a Sainte-Chapelle templom toronyórája hat
órát mutat. Nouzeilles a fejére húzza baszk sapkáját, ellenzőt
formál az elejéből, nyugodtan legyalogol a negyedik emeletről a
földszintre, és elindul a megbeszélt találkozóra.

Henri Ricordeau csaknem ugyanabban a pillanatban hagyja el

dolgozószobáját. Az erkölcsrendészet valamivel kevésbé

107
lehangoló és kevésbé piszkos helyen székel, mint a
gengsztervadász osztag: az egyik szárnyépület második
emeletén. Az amúgy is szűk folyosón alig lehet elférni a padok
miatt, amelyeken az éjszakai razziákon elfogott lányok és stricik
várakoznak.
Az erkölcsrendészet nevét hivatalosan már régen
megváltoztatták, mert noha feladata valóban az erkölcs elleni
kihágások megtorlása, a név mindenféle tréfálkozásokra adott
okot. Az új név – Polgároltalmi Hatóság valóban
méltóságteljesebben hangzik, de az egyszerűség kedvéért
mindenki továbbra is erkölcsrendészetnek hívja a csoportot.
Mindez, persze, a lényegén mit sem változtat, a munkaterület és
az ügyfelek köre ugyanaz, mint régen: női és férfi prostitúció,
kerítés, éjszakai lokálok, mozik, gőzfürdők, pornográfia,
szexparti-szervezők, kukkolók, exhibicionisták és más
perverzek, nőimitátorok – van mit kordában tartani.
És most, hogy idáig jutottunk, egy kissé vissza kell
kanyarodnunk a múltba. Amikor Henri Ricordeau a testében
ama bizonyos négy golyóval, amit a legjobb sebészek sem
tudtak eltávolítani, újból szolgálatba lépett, szentül megfogadta,
hogy nem marad Loutrel adósa. Nem felejtette el a
„sétakocsikázást”, megesküdött, hogy elkapja a hóhérját. Hiába
könyörög a felesége, Olivia, Henri egyre azon töri kemény
vendée-i fejét, hogyan akadhatna a maga erejéből Loutrel
nyomára, és hogyan adhatná vissza a kölcsönt.
– Még a végén megúszná valamilyen minden hájjal megkent
ügyvéd segítségével – ismételgeti. – Úgyhogy egyedül kell
elintéznem, négyszemközt. Hogy aztán mi lesz, nem érdekel…
És Ricordeau teleszórta a várost besúgókkal. Elsősorban a
prostituáltak közül szervezett be jó néhányat.
1945-ig három kategóriába sorolták őket. A „futtatott
lányok” is, és a „kuplerájba tartozók” is bejegyzett kurvák

108
voltak, a rendőrség felügyelete alatt folytatták tevékenységüket
és orvosi papírjuk is volt. Őket nevezték „bárcásoknak”.
Ricordeau-nak rendelkezésére áll az egykori nyilvántartás, a
kezében van hát az egész szakma. És aki szolgálatot tesz neki,
azt nem bántja. A kisebb bordélyházak tulajdonosaival is üzletet
kötött: békén hagyja őket, ha Loutrel nyomára vezetik.
Ricordeau a horogra akadt „frankáknak” is megegyezést
ajánl; szegények mindig ki vannak téve a razziának vagy néhány
napos kórházi ápolásnak, sőt, rövidebb-hosszabb
börtönbüntetésnek is. A kezelhetőbbjének a felügyelő
maszekbárcát, vagyis törvénytelen ideiglenes működési
engedélyt ad. A striciknek és a kuplerájosoknak meg tudtára
adja, hogy amivel foglalkoznak, törvénybe ütközik, de… És
mindenki együttműködést ígér neki. Ricordeau tehát az éjszakai
Párizs jeladására vár.
Nem tudja, hogy Loutrel és bandája rettegésben tartja az
alvilágot, s hogy a besúgók jutalma tarkólövés lenne. Annál
inkább tudják a besúgói. És hallgatnak.

Émile Nouzeilles derűre álló sapkájával a fején a Palais

kávéházban, az Igazságügyi Palota díszkapujával szemben várja
kollégáját. Négyszemközt, a kíváncsi fülektől biztos távolságban
akar vele beszélni. Fél hét van, lassan vége a csúcsforgalomnak.
Henri Ricordeau belép az ajtón. Sötétkék öltönye, hátra
fésült, dús, fekete haja, gránátalma színű nyakkendője láttán
Nouzeilles megjegyzi magában, hogy ennek a szép fiúnak a
filmvásznon volna a helye. Kezet fognak, Ricordeau leül.
– Kedves Henri! (Ricordeau a megszólítás hallatára
észrevétlenül elmosolyodik, mert Nouzeilles nem éppen a
szívélyességéről nevezetes a rendőrség berkeiben)
– Henri, azért akartam találkozni veled, mert, mint nyilván
tudod, engem neveztek ki a gengsztervadász osztag élére.

109
 – Igen, tudom – mondja Ricordeau.
– Te ismered a könnyű lányokat, én meg a nehéz fiúkat. Hát
azt gondoltam, hasznára lehetnénk egymásnak. Én átadnám
neked a füleseimet, és cserébe megkapnám a tieidet. Na mit
szólsz az ötlethez?
Nouzeilles feszülten fürkészi Ricordeau arcát. A kezével a
sapkáját markolássza, hogy elutasító válasz esetén a homlokába
húzhassa.
– Lehet róla szó – válaszolja Ricordeau, miután alaposan
meghányta-vetette a dolgot. – De egy feltétellel: nekem szólsz
először, ha megtalálod Loutrelt.
– Loutrelt?
– Igen, Loutrelt. Személyesen akarom kinyírni. Lassú tűzön
akarom megsütni.
Émile Nouzeilles főfelügyelő összevonja szemöldökét.
– Te Henri, ez kényes dolog. A szabályzat… de hisz
tudod…
– Szarok én a szabályzatra! Négy golyóját hordom a
testemben, el akarom kapni, és kész!
– Hát jó – egyezik bele Nouzeilles.
Egy órával később napi teljesítményével elégedetten hazatér.
Vidáman felcsoszog a második emeletre, és kezében a kulccsal
az ajtóhoz lép. A lábtörlőn egy kis csomag várja, rajta rövid
üzenet; „Barátomnak, a főfelügyelő úrnak.” Émile Nouzeilles
kíváncsian lehajol, felemeli a csomagot, kinyitja, és nagyot
káromkodik. Remegő kezében ott a levéltárcája, s benne
hiánytalanul az összes igazolvány. Mellette egy papírlap, s rajta
Giuseppe Lóvéra aláírása.
– A szemét gazember! – füstölög Émile. – Kirámolt a
buszon!
Na hiszen, a gengsztervadász osztag pályafutása is jól
kezdődik.

110
12

Cornélius szapora léptekkel átmegy a champigny-i hídon,

befordul a rakpartra. A nagy dohány-ba igyekszik. Belenéz a
már meglehetősen gyűrött reggeli újságba, aztán
összehajtogatja, és a kabátja zsebébe gyömöszöli. Gondterhelt.
Minden július 19-i napilap dicshimnuszt zeng a marseille-i
rendőrségről. „Adják a bankot a hekusok” – dörmögi magában
Cornélius, és megszaporázza lépteit. Rá se tekint a Marne sáros
vizére, ügyet sem vet a stégjükön keszegező haverok
ugratásaira, leszegett fővel megy tovább, és meg sem áll a
vendéglőjének kapujáig. Rossz híreket olvasott az újságban.
Raymond, a pincér éppen az ebédhez készíti elő az asztalokat, s
bár látja a főnökén, hogy nincs jókedvében, azért odaszól neki:
– Tiszteletem, mi a konyhafőnök mai ajánlata?
– Herepörkölt, kisfiam. És te adod hozzá a nyersanyagot! –
üvölt vissza Cornélius, és átviharzik a termen.
Keresztülvágtat a konyhán, egy pillantásra sem méltatja az
egyébként meglehetősen szemrevaló, rövid szoknyás
mosogatólányt, kimegy a kertbe, és egyenesen Loutrelhez lép. A
Dilis Naudyval az oldalán éppen az Attia-Feufeu páros ellen vív
golyódobálósdit.
– Hé, fiúk! – szólítja meg őket Cornélius.
– Egy pillanat! – válaszol Loutrel, és le sem veszi a szemét a
célgolyóról.
– Komoly dologról van szó – erősködik Cornélius.
Loutrel felemeli a vasgolyót, és háromszor megforgatja a
kezében.
– Csönd legyen már! Nézd meg inkább, hogy dob egy profi!
Összpontosít, három hosszú lépéssel lendületet vesz, 130 és
elhajítja a golyót. Öt izgatott szempár kíséri a golyó útját: mellé!
– Az anyját! – kiáltja Loutrel csalódottan.

111
 – Sokat piálsz, attól remeg a kezed – állapítja meg
fejcsóválva Naudy.
Pierre hátrafordul, és fenyegetően néz a helyettesére, de
Naudy jókedvűen mosolyog rá. Arckifejezése nem árulja el,
hogy már jó ideje aggódva figyeli, hogyan emeli a Dilis napról
napra a szeszadagját. A hirtelen támadt feszültség feloldódik, s
Cornélius újrakezdi:
– Úgy látszik, nem olvastátok a mai lapokat, és rádiót sem
hallgattatok…
– Nem – feleli Loutrel szórakozottan, az asztalhoz lép, és
felemeli ánizspálinkás poharát.
Cornélius előhúzza a zsebéből az újságot, és átnyújtja
Naudynak. A többiek pohárral a kezükben Naudy válla fölött
igyekeznek kibetűzni a híreket. És lefagy a mosoly az ajkukról.
Július 18-án, vagyis az előző nap, kilenc óra harminc
perckor a marseille-i rendőrség bekerítette a Cinq-Avenues
negyedet: úttorlaszok, autóbuszok, rádió adó-vevők,
géppisztolyok, távcsöves puskák – szóval, minden elképzelhető
eszköz be volt vetve. Félórával később egy szakasznyi
rendőrfelügyelő surrant be az Orgues utca 16-ba, csöndesen
föllopózott a lépcsőn, majd az egyikük bekopogott Labesse-
ékhez.
– Ki az?
– Távirat!
Kinyílt az ajtó, s Renée Labesse hátratántorodott a beözönlő
férfiak látványától. Önkéntelen, ostoba mozdulattal a fejéhez
kapott, hogy eltakarja hajcsavarjait, pedig a vendégeket nemigen
zavarta, hogy neglizsében találják. A rendőrök elözönlötték a
lakást. A szalonban a gatyában-alsóingben üldögélő Dominique-
re akadtak, továbbá Liliane-ra, Christian Boron barátnőjére
(érdeklődni jött szegény) és Muguette Mottára, aki
megnyugvással vette a hírt, hogy Loutrelnek sikerült

112
megszöknie a rendőrség elől Cassis-ban. Renard-t a
hálószobában lepték meg a felügyelők. Alsónadrágban, és
sebtében összekapkodott ruhájával a karján térdsérülésével
dacolva éppen ki akart volna mászni az ablakon. De
visszahúzták a szobába, és megbilincselték.
– Nyugalom! – intette a rendőröket a heveskedéstől, s egy
pár pofont kapott válaszul. Ez jár a szemtelenkedésért. De e két
pofon egyúttal ízelítő is volt abból, ami a kapitányságon várt rá.
Így hát a Cigány ellenállás nélkül hagyta magát elhurcolni, s
arra gondolt, hogy jobb lesz a nehezebb időkre tartalékolni
erejét.
Loutrel és társai arról is értesülhetnek, hogy a felügyelők
egymilliót találtak a pohárszekrény fiókjában. Továbbá, hogy a
rajtaütés ötlete Christian Borontól származott, őneki köszönheti
Mattéi főfelügyelő ezt a nagy diadalt. Loutrelnek nem esik
nehezére elképzelni a jelenetet: a félelemtől zöldre vált,
nyárfalevélként reszkető Boron mindent bevallott. Joseph
Ferrand pedig, amikor szembesítették bőbeszédű könyvelőjével,
tehetetlenül széttárta karját, felvonta a szemöldökét, és csak
ennyit mondott jegyzőkönyvbe:
– Mit akarnak még? Egy vesszőt sem felejtett ki a tanújuk!
Ez nem is tanúvallomás, hanem regényfolyam!

Naudy összehajtogatja az újságot. Loutrel arca falfehér.

Cornélius jól ismeri, és enyhén megborzong. Joseph Ferrand
óvatlanul járt el, amikor beavatta az alkalmazottját. Meg fog
fizetni a hibájáért. Az életével.
Gondterhelten körülülik a kerti asztalt, s Cornélius
ánizspálinkát tölt mind az ötüknek. Loutrel felhajtja a maga
adagját, majd remegő kézzel tölt, és újból egy hajtásra kiüríti a
poharat.
– Nyugi, öreg – próbál meg Naudy a lelkére beszélni.

113
 De Loutrelben a pokol tüze ég, ha dühöng. Megragadja az
üveget, a szájához emeli, és nagy kortyokban önti magába a
szeszt. Ahogy iszik, egyre vörösebb lesz az arca, és egyre
véresebb a szeme. Feláll a fonott székből, és tántorogva tovább
iszik. A homlokáról patakzik az izzadság. Az üres üveget egy
virágcserépbe helyezi, és hahotázni kezd. Raymond és Cornélius
feláll, és feléje lép, hátha magához tudják téríteni. De Loutrel
magánkívül van a dühtől és az italtól. Látja, hogy óvatos
léptekkel közelednek, s előrántja P 38-asát.
– Pierre! – könyörög neki Cornélius.
De Loutrel se lát, se hall.
– Pierre, tedd el a stukkert – mondja Cornélius, és mereven a
szemébe néz.
Őrjöngő nevetés a válasz, meg egy lövés. Loutrel a két
méterrel odébb álló üveget vette célba. De nem találta el. Most
már a hiúságában is sértve érzi magát. Újból lő, most is mellé.
Még a virágcserepet sem sikerül eltalálnia. Alig áll a lábán, de
harmadszor is tüzelni akar az üvegre, ám Attia közben a háta
mögé lopakodott, és ráveti magát. Hatalmas ujjait a fegyverre
kulcsolja. Egy gánccsal a földhöz teremti Loutrelt, és teljes
testsúlyával a kövezethez nyomja.

– Mi folyik itt?
Jules Achille felügyelő áll a konyhaajtóban, poharat tart a
kezében, és idegesen mustrálgatja az öt férfit.
– Nahát, ez azért mégis túlzás – dörmögi.
A lövések hangjától csak úgy visszhangzott a Marne partja.
A pecások a fülük botját sem mozdították. A világon, kiváltképp
pedig Cornélius csehójában annyi különös dolog történik, hogy
már senki sem figyel oda. Achille rendőrfelügyelő ellenben
határozottan bosszús. Egyszeriben elfelejti, mekkora hálával
tartozik a bőkezű adományokért. Pontosabban, közölni akarja,

114
hogy mi az, amivel már nem tartozik. Egy pillanat alatt
feltámadt benne a rendőr szigora és határozottsága. A borravaló
nem jön rosszul, az igaz, de az állását azért nem fogja kockára
tenni! A szája sarkában fityegő csikk mellől, a foga között
rendre utasítja a társaságot:
– Vigyétek be ezt a részeg disznót. Ha a zaj idecsalogatja a
zsarumadarakat, kénytelen leszek az egész bandát bekísérni…
Ti pedig gyertek ki, beszédem van veletek.
Attia az önkívületében motyogó Loutrel hóna alá nyúl,
Feufeu a lábánál ragadja meg. A súly alatt görnyedezve a
szobákhoz vezető lépcsőhöz lépnek. A többiek követik Achille-t
a bárba. Cornélius egyetlen fejmozdulattal kiküldi a pincért a
konyhába, megkerüli a pultot, és kitölt egy rundot.
– Na, miről van szó, felügyelő úr? – kérdi Naudy, és
bizalmatlanul méri végig a rendőrt.
Az előrehajol, körülnéz, s amikor megbizonyosodik róla,
hogy senki sem hallgatózik, azt suttogja:
– Nyugton kell maradnotok!
– Miért? – érdeklődik Cornélius.
– Mert forró szelek fújnak. Mindenfelől. A rendőrőrsön
megmondták: a miniszter parancsba adta, hogy rendet kell
csinálni.
– Nem az első eset, hogy nagyot akar a szarka – szól közbe
Naudy gondterhelt arccal.
– Ez az első eset – válaszolja poharát felemelve Achille –,
hogy a belügyminiszter az egész országra kiterjedő műveleti
tervet hagyott jóvá. Szóval, vigyázzatok, bele ne kerüljetek a
szórásba.
A rendőr kiüríti a poharát, visszateszi a pultra, megigazítja
az ócskapiacon vásárolt katonazubbonyát, és búcsúzik:
– Többet én se tudok. Majd szólok, ha van valami.

115
 – Mondja, felügyelő úr, mikor néz be megint? – szól utána
Cornélius a szokásos borítékra célozva.
– Majd ha langyosabb szelek fújnak – válaszolja tömören
Jules Achille.
A rendőr felszáll lapos kerekű biciklijére, és elkarikázik.
Cornélius gépies mozdulattal letörli a pultot, a mosogatóba rakja
az üres poharakat, és elgondolkodva, összeszorított fogakkal
újra tölt a többieknek. Naudy zökkenti ki gondolataiból:
– Mit gondolsz, tényleg ilyen komoly az ügy?
A nagy dohány-hoz címzett fogadó tulajdonosa nem sieti el a
választ. Bólint, majd sóhajtva megszólal:
– Ha nem kellett neki a dohány, akkor baj van. A hekusok
hadat üzentek nekünk, jó lesz vigyázni.
– Várjuk meg, hogy Pierre rendbe jöjjön, és eldöntjük, mi a
teendő – dörmögi Naudy, és lesimítja olajos fekete haját.

Telnek-múlnak az órák, az étterem sarkában Attia, Feufeu és

Naudy komor arccal, szótlanul ebédel. Idegesíti őket a
Vendégek nyüzsgése: vagyonos, előkelő társaság, főleg titokban
kiruccanó párocskák látogatnak ide a Marne partjára, és zokszó
nélkül egyenlítik ki Cornélius tetemes számláit, pedig
országszerte tömegével éheznek az emberek. Késő délután van,
s Naudy megígérte Pierrette-nek, hogy kirándulni mennek.
Fogytán a türelme, fel-alá járkál a teremben, Attia és Feufeu
szenvtelen arccal kártyázik. Cornélius a bevételt számolja.
Vastag parafa talpú cipőben fiatal fiúk és lányok vonulnak
dalolva a rakparton, arcukat pirosra sütötte a tűző nap. Cornélius
ingerülten kikerget egy koldust, aki megzavarta számításaiban.
Még feszült a hangulat, amikor Loutrel megjelenik az ajtóban.
Halottsápadt, a szeme vörös, mint a házinyúlé, a haja kócos,
kigombolt inge kilóg drapp ballon nadrágjából. Súlyos léptekkel
a bárpulthoz lép, és nehezen forgó nyelvvel kávét rendel.

116
 – Rosszul vagyok – nyögi.
– Mindjárt kapsz egy jó feketét – biztatja Cornélius, és
bekapcsolja a kávéfőző gépet.
Loutrel nagyot csuklik.
– Nem emlékszem semmire!
A két keze közé szorítja a fejét, mintha ki akarná sajtolni
belőle a fájdalmat. A kávéscsésze remeg a kezében. Odamegy
Attia és Feufeu asztalához, és leroskad egy székre.
Naudy és Cornélius leül mellé. Raymond kertelés nélkül
tájékoztatja Achille értesüléseiről. Pierre, bár koránt sincs
elemében, figyelmesen, szótlanul hallgatja.
– Világos: ki kell várni, amíg elvonul a vihar – javasolja
Attia, titkon abban reménykedve, hogy végre elérkezik az oly
régen áhított békesség, s visszavonulhat családja körébe,
kávéházának kormányrúdjához.
De ábrándjai hamar szertefoszlanak.
– Azt már nem! – szólal meg Loutrel nyersen. –
Ellenkezőleg! Felvesszük a harcot. Szemet szemért! Ők akartak
háborút, hát majd megbánják.
Egy kissé bizonytalan kézzel emeli az ajkához a csészét, és
apró kortyokban nyeli a keserű kávét. „Hát ez hihetetlen –
gondolja magában Naudy, és önkéntelen csodálattal tekint
Pierre-re –, már rendbe is jött!” Igen, a hírek kijózanították
Loutrelt. Nem néz ki valami rózsásan, az már igaz, az arca
gyűrött és hamuszínű, a szemhéja duzzadt, de látszik rajta, hogy
a fejében már eloszlott a köd.
– Támadni fogunk! – jelenti be a Dilis.

A háború új szakasza vereséggel kezdődik. A nemesfém-

igazgatóság elleni támadás nem sikerül. Mindössze tizenöt
másodpercen múlik ugyan, de nem sikerül. Augusztus elseje
van. A füles megbízható. Pontban nyolc óra tizenötkor Loutrel

117
és társai a lopott autón behajtanak a Dareau utcai aranyöntöde
kapuján. Itt öntik tömbökbe a Nemzeti Bank megbízásából az
ötvösöktől begyűjtött aranyat.
A nemesfémet szállító furgon Loutrel, Naudy, Attia és
Feufeu szeme láttára néhány másodperce érkezett. A kísérő
motorosok azonnal visszaindultak. A Dilis revolverének agyával
leüti Dumain őrt, aztán a bandájával a pénzszállító kocsihoz
rohan. A furgon ajtaja tárva-nyitva. De micsoda csalódás! A
kocsi üres. Már biztonságba helyezték az ötven kiló aranyat.
Három-százmillió frankos zsákmányt szalasztottak el. A dühtől
remegő gyomorral rohannak el. Attia zokogva siratja a maga
részét. Ha sikerül, élete végéig tisztességes állampolgárként
élhetett volna.
– Ne bőgj, Jo – vigasztalja Loutrel rekedt hangon.
– Nem ez volt az utolsó szavunk!
A rendőrség tűvé teszi értük Párizst, de a banda már messze
jár, valahol a Marne partján. Pierre Loutrel és barátai gyakran
eljárnak ebédre a champigny-i Fogadó-ba. A törzsközönség
filmesekből és színésznőcskékből áll, a főnök egy Mario Prost
nevű kövérkés férfi. Loutrelék új törzshelye alig két
kilométernyire van A nagy dohány-tól. De Loutrel újabban a
Gesztenyefák nevű kisvendéglőt kedveli leginkább. A tulaj nem
más, mint Andre Finckbeimer, vagyis az egykori de Marmande.
partizánparancsnok. Félkezűnek is hívják, mert egy ízben,
amikor az egyik bajtársa elejtett egy kibiztosított kézigránátot a
Szivárvány nevű toulouse-i kávéházban, Finckbeimer lehajolt
érte, de még mielőtt elhajíthatta volna, a gránát felrobbant a
kezében. Sebesüléséért kitüntetéssel jutalmazták. A
Gesztenyefák-ban a Dilis otthon érezheti magát. Kedvére iszik,
kártyázik, golyódobálóst játszik, célbalő a kertben felállított üres
üvegekre.

118
 Itt, régi partizántársánál tart Loutrel újabb haditanácsot a
barátaival.
– Na! Bökd már ki, mit javasolsz, Pierre – szólal meg
Feufeu türelmetlenül.
Loutrel kihúz Naudy zsebéből egy tollat, és a fehér
papírabroszra lerajzolja a következő akció vázlatát.
– Szóval. Ez itt a Maubeuge utca. Jövő szombaton
tizenhárom óra tizenötkor a posta 5915 RM rendszámú furgonja
erre viszi majd a pénzt az Északi pályaudvari postahivatal
kézbesítőinek. Végigjön az utcán. Ha majd ezzel a magas
kerítéssel egy vonalba ér, akkor te, Jo, megelőzöd, hirtelen
elévágsz, és megállítod. Ekkor lépünk akcióba mi. Te, Feufeu a
sofőrt és a mellette ülő kocsikísérőt semlegesíted. Odatereled
őket a falhoz, kéz a tarkón. Raymond és én kirámoljuk a
zsákokat. Mielőtt lelépnénk, lefegyverzem őket. A biztonság
kedvéért, de azért is, mert újabban jó stukkereik vannak.
Egyetlen percünk lesz az egészre. Világos? Jól van. Akkor
találkozó szombaton pontosan délben a Café de la Paix-ban.
1946. augusztus 26-án vidáman süt a nap, és az akció
pontosan úgy zajlik le, ahogyan Loutrel eltervezte. A posta
hétmillió-kilencszázötvenezer frankot veszít.
Menekülés közben, a Párizs utcáin száguldó autó hátsó
ülésén ülő Dilis gyöngéd pillantást vet a bankjegyekkel teli
vászonzsákokra. Mosolyog, kivillannak a fogai.
– Visszaszegődött mellénk a jó szerencse – suttogja.
Magának is csak most meri bevallani, hogy a riviérai hajsza,
a Cornéliusnél történt incidens és az aranytömb-ügy kudarca
után már-már attól félt, hogy rajta van a lejtőn.

119
13

A koronás keresztespók (latinul Aranea diadema), valódi nevén

Émile Nouzeilles, megszőtte hálóját. Az első légy, amely
belegabalyodott, meglehetősen közönséges, kövérkés fajta volt,
őszülő hajú, súlyos keblű, és szüntelenül zümmögő asszonyság:
a Maubeuge utca 93. házmesterének hitvese. Augusztus 26-án
délután éppen második emeleti lakójánál takarított, és a házirend
szigorú tilalmának fittyet hányva, az ablakon kihajolva rázta ki a
portörlő rongyot. E tiltott tevékenység közben lett szemtanúja
egy detektívfilmbe illő izgalmas jelenetnek: egy Citroën elállta
egy postai szállító autó útját, fegyveres férfiak ugrottak ki
belőle, a falhoz állították a kísérő személyzetet, kiürítették az
autót, majd kereket oldottak. Az asszonyság idegesen és levegő
után kapkodva érkezett a gengsztervadász osztag
főhadiszállására, és érzi, hogy Nouzeilles főfelügyelő
szentélyében ő a sztár.
– Nem, ezt a pofát sohase láttam… Eztet se… Várjon csak,
hadd nézzem meg eztet itt…
Nouzeille újból a házmesterné elé teszi az 1941. október 27-
én Nizzában készült felvételt. Pierre Loutrel összeszorított
ajakkal, szúrós szemmel ül modellt a rendőrség fényképészének;
nem jószántából.
– Ne nézze a dátumot – ajánlja a rendőr. – Az arcvonásokra,
a fejformára, a szemére koncentráljon…
A tanú összpontosít, egyik szemét behunyja, a másikkal hol
messziről, hol egészen közelről veszi szemügyre a fényképet.
– Nahát, maguk aztán utálhatják ezeket a palikat, állati, hogy
néznek ki a fényképeiken!

120
 Nouzeilles angyali mosoly mögé rejti fokozódó
türelmetlenségét. Ez a nőszemély az egyetlen tanúja, nem
kiabálhat rá. Elcsigázott pillantást vet Briat-ra, és azt suttogja:
– Csak nyugodtan nézze meg magának, asszonyom, nem
kerget a tatár. Netán ismerősnek találja ezt az arcot?
A csábos hangtól az asszonyság ismét gondolkodóba esik.
Összehúzott szemmel mered a képre, Nouzeilles pedig idegesen
morzsolgat egy cigarettát az ujjai közt. A házmesterné végül
tétován, bátorításra várva, azt rebegi:
– Nem lehet, hogy ez rámolta ki a zsákokat azzal a fiatal
sráccal?
– De bizony! – vágja rá boldogan Émile, és nagyot bólint
hozzá. – Ő az! Persze, egy kicsit megöregedett azóta, de ő az!
Gratulálok asszonyom, pompás az arcmemóriája!
– Az már szent igaz, már sokszor mondták. Jó nyomozó vált
volna belőlem, mi? Hát persze hogy megismerem… Kutya
legyek, ha tévedek. Mondtam is magamnak, ahogy szedte ki a
kocsiból a cókmókot: ez aztán a fess fiú, és hozzá milyen
elegáns! Egyáltalában nem látszik banditának!
Nouzeilles csöndben könyveli el a sikert: megvan a
Maubeuge utcai rablás vezére, megvan az agy. Most már csak a
többieket kell azonosítani. Újból elmosolyodik, és Naudy
fényképét teszi a tanú elé. A felbátorodott házmesterné nem
habozik:
– Nahát, ebben aztán egészen biztos vagyok. Ez az a
fiatalember, aki annak az elegánsnak segített. Hű, de jóképű
volt…
– Hát a sofőrt látta-e? – kérdez közbe a főfelügyelő.
– Azt nem. Nagyon sütött a nap, és visszatükröződött a
szélvédőüvegről. Csak egy kalapos árnyékot láttam.
Gondolhatja, hogy megmondanám, mert hát…

121
 – Hát persze, hát persze – szól közben Nouzeilles, és
elkönyveli az újabb sikert. Loutrel után megvan Naudy is: éppen
kettejükről beszélt Pinault, amikor visszajött a
belügyminisztertől, őket kettőjüket azonosította a nizzai
postarablás után a biztonsági szolgálat.
– Asszonyom – folytatja türelmes hangon, és a fényképei
közt turkál. – Még egy kissé erőltesse meg magát, és nézze meg,
nem ismer-e fel valakit ezek közül. Ha már ilyen jó az
arcmemóriája. Nemsokára visszajövök…
Nouzeilles visszatér: a házmesterné Boucheseiche és Feufeu
fényképét tartja a kezében.
– Most már elmehetek, kérem? – kérdi az asszonyság.
– Máris mehet, asszonyom. Csak jegyzőkönyvbe vesszük a
tanúvallomását. Briat, vezesse a hölgyet a titkárságra.
Nouzeilles egyedül marad az irodájában. Majd kiugrik a
szíve örömében. Feufeu régi ismerőse a bűnügyi rendőrségnek,
Boucheseiche-t is körözik, mint kollaboránst, s lám, most már
fegyveres rablás is van a számláján. Émile összedörzsöli a
tenyerét: hát persze, a Kövér Georges-nak horogra kellett
akadnia, ha nem szakította meg kapcsolatait az alvilággal!

A pókhálóba újabb légy akadt: egy párizsi kifutófiú. A haja

vörös, az arca csupa szeplő, erős külvárosi kiejtéssel beszél.
Savanyú képet vág, amikor bekísérik a felügyelőhöz, mintha
máris megbánta volna, hogy eljárt a szája.
– Nem akarok én ebbe belekeveredni, kérem – ismételgeti.
Alig áll a lábán az izgalomtól.
– Ki fognak nyírni! – nyögdécseli, és sehogyan sem tud úrrá
lenni a szája remegésén.
– Ugyan már, ugyan már – igyekszik csillapítani Nouzeilles.
A kifutófiú még nem heverte ki a megrázkódtatást, amit a
Marne partján élt át vasárnap este a barátnőjével. Gyengéd terve

122
csalhatatlannak látszott: bekapnak valamit egy lacikonyhán,
aztán megbújnak valahol egy enyelgésre alkalmas bozótban.
Akkoriban a fiatalok még beérték azzal a kevéssel, amit a
természet nyújthat, és némely erdőben minden bokorra
kitehették volna a „foglalt” táblát, hacsak nem zuhogott az eső.
Szóval, azon a bizonyos júliusi estén a kifutó fiú nagy
igyekezettel hentergett a barátnőjével a saint-mauri Kisliget
pázsitján, ám a meghitt foglalatosságot váratlanul heves
veszekedés zaja szakította félbe. Két éles férfihang három
keresztnevet ismételgetett: Jo, Serge, Monique.
Monique volt a vita tétje. A visszafojtott lélegzettel
hallgatózó kifutófiú azt vette ki a szavakból, hogy a férfiak
egyike, a Serge nevű, szemrehányást tesz a szintén jelenlévő
Jónak, amiért elszerette a nőjét. A fiatalember – bár nem volt
valami nagy hős – a kíváncsiságtól hajtva egészen az út széléig
lopózott, s ott azt látta, hogy a jelenetnek egy harmadik, csendes
résztvevője is van: egy magas, vállas férfi. A fák fedezéke
mögül az ifjú azt is kifigyelte, hogy a legmagasabbik, vagyis a
Jónak nevezett férfi szájában beszéd közben meg-megvillan egy
arany metszőfog, továbbá, hogy nemzeti színű nyakkendőt visel.
Idáig egyébként nem is volt a dologban semmi különleges,
vasárnaponként előfordul olykor az effajta szerelmi csetepaté a
Marne partján. De aztán az események váratlan fordulatot
vettek. A legalacsonyabb, az a bizonyos Serge azzal fenyegette
meg a hosszút, hogy ha nem fizet neki ötszáz rongy kártérítést,
megnézheti magát. Jo a képébe nevetett. De akkor az addig
hallgatag férfi előlépett, és megvetően azt mondta:
– Jo, ne pocsékold a nyáladat egy ilyen féregre!
Azzal mindjárt revolvert rántott, és háromszor egymás után
elsütötte. Serge összeroskadt. A másik kettő berakta egy
Delahaye-be, és elporzott.

123
 Másnap a kifutófiú előadta az esetet a főnökének. A főnök
sógora hekus a tizenharmadik kerületi kapitányságon: három
nappal később a hír Nouzeilles irodájába is eljutott. A
gengsztervadász csoport gépezetében, úgy látszik, kezdtek
forogni a fogaskerekek. Elsősorban a Delahaye keltette fel
Nouzeilles gyanúját. Briat említette, hogy gyakran látta a
Montmartre-on, egy Puget utcai kocsma előtt. Nouzeilles az
irattárban kiderítette, hogy a kocsma tulajdonosa – egy Alfred
Bonheur nevű egykori strici – együtt dolgozott Naudyval
Toulouse-ban. Azt is megtudta, hogy közös barátjuk, Andre
Finckbeimer, aki mindkettőjük parancsnoka volt a
partizánoknál, kisvendéglőt nyitott Saint-Maurban, a Kisliget
rakpart 46. szám alatt: nem messze attól a helytől, ahol a
kifutófiú szerint a gyilkosság történt.
Émile Nouzeilles behívatja tehát a második tanúját, és elébe
teszi a fényképhalmazt, hadd válogasson kedvére. Hosszú
rábeszélésre a fiatalember nagy nehezen kiválaszt kettőt. Az első
nem okoz meglepetést a rendőrnek: Loutrel az. A másik annál
inkább: Jo Brahim Attia! A rendőrség mind ez ideig békében
hagyta, ezzel is elismerve odaadását, áldozatkészségét és hősies
mauthauseni magatartását.
Nouzeilles ismét összedörzsöli a kezét: Loutrel Naudy,
Feufeu, Boucheseiche és végül Attia. Végre összeállt a kép.
Most már csak el kell kapni őket. Álmodozni a rendőrnek is
szabad.

A rendőrök általában mind elismerik, hogy a szerencsének vagy

gondviselésnek nevezett tényező döntő szerepet játszik a
munkájukban. Néha hónapokon, sőt, éveken át vaktában
nyomoznak, lótnak-futnak, vizsgálódnak, törik a fejüket,
idegeskednek, szóval sötétben tapogatóznak. És egyszer csak
megvilágosodik az ég, gyűlnek az adatok, és az

124
igazságszolgáltatás gépezete megindulhat. Nouzeilles-jel is ez
történt. Sejtése beigazolódott, cáfolhatatlan bizonyítéka van rá,
hogy a banda kedvenc tartózkodási helye a Gesztenyefák nevű
kisvendéglő. Olyasfajta szerencsés véletlenről van szó,
amilyenért oly buzgón fohászkodik minden rendőrnyomozó.
Esetünkben a gondviselés két kerékpáros közrendőr alakját
öltötte: ők szállították Nouzeilles-nek a várva várt adatot.
Egy este békésen kerekeztek Saint-Maur utcáin, s egyszer
csak iszonyú lövöldözést hallanak. Beletapostak a pedálba, és
azt látták, hogy egy autó utasai harsány röhögés közepette a fák
közé lövöldöznek. De a két járőr hiába vágott ki nemzetközi
mércével mérve is pompás hajrát, mire a helyszínre értek, az
autó már elporzott.
Félórával később ugyanez a két rendőr ismét szemben találta
magát az autóval: égő reflektorral állt a Gesztenyefák előtt.
Üresen. Az idősebb rendőr a falhoz támasztotta a biciklijét, és
űrlapot húzott elő a táskájából, hogy jegyzőkönyvet vegyen fel
az esetről, de a társa megrántotta a kabátja ujját:
– Vigyázz, nagy fejesek ezek, nézd meg a rendszám-táblát!
A másik erre összeráncolta a homlokát. A rendszámtábla
mellett látható CD betűk arra figyelmeztették a rend őreit, hogy
a diplomáciai testület tagjaival állnak szemben.
– Igazad van – mondta a tizedes. – Hagyjuk a fenébe.
Szórakoznak a nagykutyák.
Mindazonáltal az őrsön kötelességtudóan jelentették az
esetet a parancsnokuknak, ez beírta a szolgálati naplóba, az
iromány a kapitányság vezetőjének kezébe került, ő pedig
hivatalból továbbította a bűnügyi rendőrséghez. Egy szó, mint
száz, a jelentés Nouzeilles íróasztalán végezte vándorútját. A
szokásos heti munka-értekezleten pedig a tizennyolcadik kerület
ügyeivel foglalkozó Briat felügyelő felkiáltott;

125
 – Látja, főnök? Na, mit mondtam? Ugyanaz a kocsi! Tehát a
társaság Alfred Bonheurhöz és Finckbeimerhez jár! Azt hiszem,
megvan a gombolyag vége!
Émile Nouzeilles terve egyszerű. Kivárják, hogy az egész
banda összegyűljön valahol, és azután lecsapnak. Émile-nek
valami azt súgja, hogy a nagy leszámolás színhelye a
Gesztenyefák nevű vendéglő lesz.
– Állandóan és észrevétlenül figyeljétek a környéket – adja
ki a parancsot.

Könnyű azt mondani. Nappal még csak beöltözhettek a

felügyelők pecásnak, éjszaka azonban lehetetlen volt
elrejtőzniük. Pedig a nagy halak éppen éjjel kerülgették a Marne
partvidékét. Napközben előfordult, hogy Jo Attia vagy
Boucheseiche hamis rendszámú autón betoppant egy-egy
kávéra, de az egész banda sosem jelent meg együtt. Egyenként
pedig nem lehetett őket elfogni; az első letartóztatás után a
többiek szétszóródtak volna, és azontúl gondosan elkerültek
volna minden olyan helyet, ahová addig jártak.
Émile is terepszemlét tartott, és elismerte, hogy nem könnyű
feladatot adott az embereinek. Ebből az alkalomból egyébként
csaknem megfulladt izgalmában. Azt látta ugyanis, hogy alig
néhány lépésre az autójától Attia és Boucheseiche nevetve
beszáll egy Citroenbe, és eltűnik. Nem kis önuralmat kívánt tőle,
hogy rájuk ne vesse magát az embereivel. Végül is azonban
megvigasztalta a biztos tudat, hogy az újságok lapjait
rémtetteivel megtöltő autós rablóbanda székhelye a
Gesztenyefák-ban van.
– Várni kell – utasította munkatársait.
Folytatódik hát a környék megfigyelése, és közben a
nyomozás is. A rendőrök mindenféle mondvacsinált ürüggyel
tömegestül hallgatják ki a környék lakóit, és megtudják tőlük,

126
hogy a kocsma törzsközönsége gyakran játszik golyódobálóst
késő este a kertben egy autó fényszórójának fényénél; hogy igen
csinos ismeretlen lányok jönnek velük vagy utánuk, és az
egyikük mindig ezüstróka stólát hord, és egy spánielt tart
pórázon.
– Ennyit tudtunk meg, főnök – jelenti Nouzeilles-nek az
egyik őrszem.
Nouzeilles nem sokat teketóriázik, a pénz nem számít.
Jelezték neki, hogy van a közelben egy kiadó nyári lak, s ezzel
az éjszakai megfigyelés gondjai megoldódhatnának. Émile
megemlíti Pinault-nak, az jelenti a bűnügyi rendőrség
vezetőinek, amazok pedig a rendőrprefektusnak. Megjön az
engedély. Émile emberei távcsővel felszerelve elfoglalják a
megfigyelőállást, és az óvatossági rendszabályok szigorú
betartásával rendszeresen váltják egymást. Most már csak
türelemre van szükség, ez pedig a rendőrség egyik nagy
erőssége.
Egyszer csak eljön a nap, amikor az egész banda
összegyűlik a törzshelyén. Sajnos azonban a nyaralóban nincs
telefon, és ez megnehezíti az összeköttetést a főhadiszállással. A
felügyelők kénytelenek egy közeli bisztróból telefonálni, s
vigyázniuk kell, nehogy feltűnést keltsenek, mert ki tudja,
nincsenek-e Loutrelnek bűntársai a vendégek között. A
megfigyelők háromszor jelentkeznek napjában: reggel, délben és
este. És mindannyiszor egyetlen lakonikus mondat hangzik el:
– Émilienne drágám, már megint nem fogtam semmit.
És Nouzeilles alig lát ki baszk sapkája alól.

14

Fázósan húzom össze magam a Meaux-ba haladó kombi hátsó

127
ülésén, és lelkiismeretesen igyekszem eltitkolni, hogy rossz
kedvem van. Hajnali hat óra van, alig pirkad, én pedig
borzongok, és keserű a szám. Utálom a hajnalt, nincs az a
gyönyörű hajnalhasadás, amit ne utálnék. Előttem, a sofőr
mellett Georges Durieu békésen szundikál; a karja keresztbe
fonva, a feje ide-oda nyaklik. Fekete haja olyan tökéletesen
simul a koponyájára, mintha bálba készülne. Rangjelzéseitől
megfosztott öreg katonazubbonyt visel. 'Mellettem Gueltel
felügyelő ül, a szájában kukoricapapírba sodort cigaretta, és úgy
köhög, mint egy mellbajos. Majd összecsuklok az álmosságtól.
Miközben én itt hányódom ebben a Citroenben, Marlyse az
igazak álmát alussza új montmartre-i kétszoba-konyhás
lakásunkban a földre helyezett matracon. Magam elé képzelem,
ahogy szőke haja szétterül a párnán, a karja könyökben
behajlítva a feje alatt, kedves teste elernyed az ágy melegében.
Szeretem nézni, ahogy alszik. Olyan szelíd ilyenkor. Áruházi
nyomozó voltam, amikor először találkoztunk; a
munkahelyemen, a Printemps-ban. Olyan szép volt, hogy elállt
a lélegzetem. Amilyen mamlasz voltam, csak néhány
ostobaságot tudtam kinyögni, olyasmit, hogy a szüleivel lakik-e.
Azért valahogy mégiscsak találkát kérhettem tőle, mert az lett a
vége, hogy megittunk egy-egy gránátalmaszörpöt a Dupont
Saint-Lazare-ban. Marlyse arról beszélt, hogy milyen egy
gépírókisasszony élete, én pedig előadtam az áruházi tolvajokkal
vívott hősi csatáim történetét. Szegény volt, én nemkülönben.
Ahogy egy korabeli tréfás-szirupos operettben énekelték,
elhatároztuk, hogy összetesszük, amink nincs. Nem lettünk tőle
gazdagabbak.
Két éven át, ugyancsak az illető operett szavaival szólva,
egy belleville-i odúban adtunk otthont szerelmünknek, nem volt
valami fényűző hely, de legalább volt folyóvíz. A plafonból.
Esténként, mire hazajöttünk az elembertelenítő munkából és

128
befejeztük a hatemeletnyi hegymászást, rémülten néztünk össze:
na most mi lesz? Nem csekély elszántság kellett hozzá, hogy
összekaparjuk magunkban a férfi és nő kapcsolatában oly
nélkülözhetetlen gyengédséghez szükséges erőt. Nem régen
szabadultunk ki ebből a padlásszobából. Egy rutinnyomozás
közben tudtam meg véletlenül, hogy van egy kiadó kis lakás a
Blanche tér környékén. Hogy beköltözhessünk, háromezer
frankért meg kellett javíttatni egy Diesel-motor bőgéséhez
hasonlatos hangot adó gáztűzhelyt, és meg kellett válnunk egy
plüss-szőnyegtől, amelyre egy évek óta koplaló moly sem tartott
volna igényt. Dobogó szívvel jelentkeztem a tulajdonosnál, őt
megnyugtatta, hogy rendőrrel van dolga, és megkötöttük a
szerződést. Egy kézikocsiba zsúfoltam kartondobozokba
csomagolt ingóságainkat, és megindultam Párizs utcáin.
Beköltözésünk óta minden este úgy törtük magunkat Marlyse-
zal, mint a rabszolgák, hogy otthonossá tegyük az új odút.
Hazatérve Marlyse azonnal levetkőzött, én szintén. Pamutkendőt
kötött a fejére, overallt húzott fel, szegényből alig látszott ki
valami. Én félmeztelen voltam, a lötyögő obsitos nadrágomat
viseltem. Ő lemosta a falakat, én gletteltem. Kaparta, radírozta a
vén tapétát, én pedig betömködtem a lyukakat, gitteltem,
csiszoltam. Késő éjszakáig festettünk, égett a szemünk,
kiszáradt a torkunk a sok festékportól, bután, mogorván,
szótlanul néztünk egymásra. De nem volt hiábavaló az
igyekezet, egészen vidám lett a két kis szoba, csak a konyha
lefolyója áraszt továbbra is századvégi bűzt.

A múlt éjjel a szokásosabbnál is később feküdtünk le. Marlyse a

fejébe vette, hogy ha már lúd, legyen kövér – ő bizony
aranyszegélydíszt fest az ajtóra. Elmélyülten dolgozott, még a
nyelvét is kint felejtette. Én a karnisokat tipliztem be, majd a
függönyöket aggattam fel. Hajnali három óra felé elcsigázva

129
rogytunk az ágyra. Mély álmomból dörömbölés riasztott fel.
Tántorogva felálltam. Kitapogattam a széken a nadrágomat,
belebújtam, s egyik kezemet nadrágtartónak használva, egy
alvajáró bizonytalan lépteivel megindultam az ökölcsapásokba
beleremegő ajtóhoz.
– Ki az? – kérdeztem ásítva.
– A tizennyolcadik kerületi kapitányságról, felügyelő úr.
Azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány, gépiesen
kinyitottam az ajtót, és átvettem a közrendőrtől a küldeményt.
– Mondhatom, nem volt könnyű eligazodni ebben a
dzsungelban – vetette szememre a küldönc. – Ebben a házban
annyi a folyosó, mint égen a csillag! Négy vagy öt helyre is be
kellett kopogtatnom, mire idetaláltam.
Becsuktam az ajtót, és a rendőr távolodó lépteit hallgatva,
arra gondoltam, hogy valamilyen protekcióval telefonhoz kell
jutnom, ha nem akarom, hogy meglincseljenek a szomszédok.
Az üzenet szűkszavú volt: „Az autó pontosan öt órakor a ház
előtt lesz.”
Megvontam a vállam, és visszabújtam az álmában dünnyögő
Marlyse mellé a jó meleg ágyba. Fél hatig aludtam. Akkor aztán
égszakadás-földindulás, az ajtómon ezer ökölcsapás és rúgás, s
mivel mindez nem használt, hozzá még Durieu fülsiketítő
hangja is;
– Na mi lesz, Borniche? Kijössz magadtól, vagy hozzam a
dugóhúzót?
Fölkapkodtam magamra a ruhámat, úgy-ahogy megkötöttem
a nyakkendőmet, felhajtottam egy pohár vizet, lerohantam, a
lépcsőn, és beültem a szolgálati kocsiba.
– A meaux-i kollégák elkaptak egy betörőbandát. Értük
megyünk – közölte Durieu, majd álomba merült.

A három megbilincselt, borostás fogoly lehajtott fővel áll a

130
rendőrőrsön, csak úgy süt belőlük a düh és a szégyen, amiért
hagyták elfogni magukat. Beléptünkre a legkisebbik szeme
megrebben. Durieu is észreveszi a kis marseille-in, hogy
szorong, s őt választja ki magának. A meaux-i főnök még nincs
bent, s egy tizedes ismerteti látható büszkeséggel az elfogás
történetét.
– Tegnap huszonhárom órakor történt. Két közrendőrrel
járőrben voltam, és egyszer csak mit látok? Egy üres autó áll a
Vérdier harisnyagyár bejáratánál. Leugrok a bringámról,
odamegyek a Citroenhez; a motorja még meleg, a slusszkulcs
benne van. Odébb egy másik Citroën és egy P 45-ös teherautó is
állt, leoltott lámpával. Na, mondom, ez gyanús. Odapisszegek az
embereimnek, lehasalunk a sötétben. És mit látunk?
– Na, mit látnak? – kérdi Durieu, és kinyitja az egyik
szemét.
– Először semmit. Aztán ismeretlen férfiak léptek ki a
gyárból, zoknikkal teli ládákat cipeltek, és felrakták őket a
teherautóra. Jó néhány fordulót tettek meg. Most már nem lehet
kétséges, mondom, ezek tolvajok.
Riadókészültségbe helyeztem az embereimet. Pisztollyal a
kézben rájuk rontottunk. És elkiáltottam magam: „Kezeket fel,
rendőrség!” Hárman engedelmeskedtek.
– És a többi? – érdeklődik Gueltel udvariasan.
– Azok olajra léptek. Megbilincseltük a három jómadarat,
bementünk a gyárba, kiszabadítottuk a leütött és megkötözött
éjjeliőrt, és bevonultunk az őrsre.

Már két órája visszatértünk a Bassano utcába. Durieu dühödten

járkál föl-alá Baniel szobájában. Időnként megáll és a
megbilincselt Marius Machoux fölé tornyosul. A főnök
rendíthetetlen nyugalommal figyeli az íróasztala mögül a
kihallgatást. Hidoine a lábát lóbálja, és a protézisét szopogatja.

131
Gueltel feltűrt ingujjban várja, hogy mikor léphet a tettek
mezejére.
Marius riadtan, fejét lehajtva hallgat. Egy szót se szól, hiába
üvöltözik Durieu. Íróasztalomnál fészkelődöm, szinte
szégyellem magam, hogy tanúja vagyok a jelenetnek, utálom a
lincseléshangulatot. Durieu magánkívül van, amiért a marseille-i
nem beszél. Gueltel hatalmas keze ritmikusan hol ökölbe szorul,
hol megint kinyílik. Rosszul vagyok tőle: már előre örül, hogy
mindjárt odasózhat. Nem bírom nézni a verést.
– Szóval, nem vagy hajlandó megmondani, kik a haverjaid –
kezdi Durieu.
Machoux hallgat, egy arcizma sem rándul, tekintete a cipője
orrára szegeződik. Izgatottságáról csak az árulkodik, hogy egy
ideje feltűnően gyorsan mozog föl-le az ádámcsutkája. A
kihallgatás már több mint egy órája tart, Durieu szép
fokozatosan adagolta az érveit, a kedveskedő biztatástól egészen
a nyílt fenyegetésig: már nincs mit mondania. Érzem, hogy
közel a pillanat, amikor a szavak a tetteknek adják át helyüket,
és sajnálom a kis marseille-it. Gueltel majd megtanítja
kesztyűbe dudálni, tudom, bár most veszek első ízben részt
jelentősebb kihallgatáson, mióta a kemény fiúk osztagához
tartozom.
– Hát jól van, ha nem vagy hajlandó kinyitni a szád, akkor
vetkőzz le! – kiált rá Durieu.
Marius láthatólag nem érti. Felemeli a fejét, és kérdőn néz a
rendőrre.
– Meztelenre! Hányszor kell még mondani? – harsogja
Durieu. – Biztosan feszélyez a ruha. Meztelenül talán majd
jobban érzed magad. Mostanáig jók voltunk hozzád. Ennek
vége. De te akartad!

132
 Tekintetét körbejáratja a termen, így kéri beleegyezésünket,
majd odalép a fogolyhoz, leveszi a csuklójáról a bilincset, letépi
róla a zakót és az inget, behajítja a sarokba.
– A nadrágot is! Fürgébben, az anyád!
Machoux kicsatolja az övét, leereszti a nadrágját, kihúzza
belőle az egyik lábát, majd a másikat, és alsónadrágban áll
Durieu előtt.
– A csukádat is!
A fiú kilép a cipőjéből.
– Hát a bugyogóddal mi lesz? Ne húzd az időt!
Machoux engedelmeskedik. Anyaszült meztelenül, egyetlen
pár szürke térdzokniban áll a szoba közepén tekintetünk
kereszttüzében.
Gueltel vadul megragadja a marseille-i gyerek csuklóját,
hátracsavarja, és rácsatolja a bilincset. Hallom a csúszófogazat
csattogását; amikor az utolsó is kattan, a fogoly arca
fájdalmasan megrándul.
Gueltel kényelmes terpeszben Machoux elé áll. Mindjárt
kezdődik a fenyítés. Felemeli a kezét.
– Állj! – szólal meg Baniel. – Egy pillanat, Gueltel. Marius
bizonyára elgondolkodott a dolgon, és beavat minket a titkaiba,
amíg nem késő. Ugye, Marius? Ugye megragadja ezt az utolsó
lehetőséget? Ha beszél,. a javára fogjuk írni, és közbenjárunk a
vizsgálóbírónál az érdekében. Ha nem, úgy is jó. A barátai talán
belátóbbak lesznek.
Machoux kétségbeesetten néz rá. Nyílik az ajka.
– Nem tudok semmit, kérem… Az utolsó pillanat: bán
szerveztek be… Csak a Róka, a Dédé meg a Riton nevét
hallottam!
– Ráfázol, ha hülyének nézel minket – ordít Durieu.
– Mit képzelsz, mi még sohasem hallottuk ezt a mesét? Nem
tudom kérem, nem ismerek senkit kérem… Nem te vagy az első,

133
aki ezzel a tésztával etet minket. Csakhogy a Durieu bácsi nem
most jött a hathúszassal! És ki fogsz nyúlni a padlón, és azt
hiszed, hogy az úthenger ment végig rajtad. Muszáj lesz a
pofájára mászni, ha azt akarjuk…
Baniel egy ideges kézmozdulattal félbeszakítja a
szóáradatot, és a marseille-ihez fordul:
– Szóval, nem hajlandó beszélni?
Machoux megvonja a vállát, és elfordítja a fejét. Találkozik
a tekintetünk. Tudom, hogy bűnöző, de reménytelen helyzete
megindít, és szinte sajnálom, hogy a rendőri pályát választottam.
Rendőr létemre utálom az erőszakot, a besúgást. De hát az
alvilág vad és kíméletlen, és bizonyos esetekben mi sem
lehetünk jobbak. Nem kell ezen annyit gondolkodni.
Odamegyek Machoux-hoz, megállok előtte, és a szemébe nézek.
– A zoknit is.
Durieu szánakozva néz rám. Gueltel a plafonra emeli a
szemét. Baniel kíváncsian pislog. Machoux állja a tekintetemet,
de zavarban van. Tovább blöffölök.
– Mindent tudunk, fiacskám! Minek tagadsz? Mondok
neked valamit: ha akcióra indultok, nem volna szabad egyforma
zoknit húznotok!
Már Párizs felé jövet, az autóban észrevettem, hogy
mindhárman ugyanolyan szürke térdzoknit viselnek. Hacsak
nem véletlenről van szó, márpedig az képtelenség, akkor régóta
ismerik egymást, és már máshol is loptak együtt zoknit. Hisz a
zokni legalább annyira hiánycikk, mint a kaviár.
Machoux ádámcsutkája ismét liftezni kezd. Megnyalja a
szája szélét: a vallomás biztos előjele ez. Mutatóujjammal
felemelem az állát, s ő ijedten hátralép.
– Szóval?
– Mindent elmondok – sóhajtja.

134
Marius nem tartozik a nehéz fiúk közé. Szerencsétlen flótás, akit
könnyen be lehetett szervezni, mert valamiből csak meg kell
élni. Amúgy festő-mázoló. És munkanélküli. A Saint-Denis úti
kocsmákban lődörgött, pompás zsákmány volt az alvilági
toborzóknak. Elmond ő mindent, csak hagyják. Kár, hogy
nagyon keveset tud.
– Gilbert Deschamps ajánlotta fel, hogy részt vehetek a
meaux-i buliban – kezdi a vallomást. – Korábban már volt egy
sikeres akciónk Molliens-ban, a nagy szabadságolások előtt: két
teherautórakomány zoknit vittünk el.
– Kicsoda az a Deschamps? És hol lehet megtalálni?
Machoux homlokán mély ránc. Végre megszólal:
– Nem tudom a címét, esküszöm. Csak azt tudom róla, hogy
breton, és hogy a Saint-Denis kapu környékén szokott
őgyelegni.
– Hát ez bizony nem sok!
– Gyakran megfordul a Tracy utcai Kuckó-ban. Két lányt
futtat a Blondel utcában Boucheseiche nőjénél..,
– Az kicsoda?
Marius megrázza a fejét:
– Nem ismerem.–Azt hallottam róla, hogy gestapós volt.
Állítólag veszélyes pasas. Deschamps szerint időnként
meglátogatja a nőjét, aztán eltűnik. Biztosan valahol másutt
dekkol.
Machoux elhallgat. Érzem, hogy ideges, sőt, fél is. Talán
többet is tud, de nem akarja átlépni azt a határt, amely a gyenge
fiút a besúgótól elválasztja.
– Hát jó. Hogy néz ki ez a Deschamps?
– Alacsony, köpcös, és aranykronométere van.

135
 A beszélgetésnek vége. Machoux óvatos hallgatásba
burkolózik. Aláírja a vallomását. Látom a kollégáim arcán, hogy
megdöbbentette őket a teljesítményem. Baniel rám mosolyog:
– Most mihez akar kezdeni, Borniche?
– Ha ön is úgy gondolja, főnök, utánanézek a
nyilvántartásunkban, sőt az Orfèvres rakparton a bűnügyiseknél
is, hogy ki ez a Boucheseiche meg ez a Deschamps.
– Jól van, Borniche-kám, büszke vagyok magára.

15

A Kuckó tulajdonosa, egy laposra vert orrú testes korzikai, egy

pillanatra sem veszi le sötét és gyanakvó tekintetét a kivágott
szoknyát viselő pincérlányokról. A terem végében, egy falépcső
alatt maratoni kártyaparti zajlik, a játékosok hátratolták a
kalapjukat a fejük búbjára, és cigaretta fityeg a szájuk sarkában.
Időnként bejön egy-egy harsogó színekkel kifestett lány,
ásványvizet rendel, majd eltűnik a vécéajtóban. Az egyik játékos
felpattan, és követi. Néhány perc múlva mosolyogva visszatér,
és veri tovább a blattot: a nő letejelt.
Belépünk a füstös helyiségbe, s egyszeriben minden tekintet
Marlyse-ra szegeződik: istentelenül ki van mázolva, s ahogy
felül a bárszékre, jól felhúzza a szoknyáját.
– Két abszintot!
Miközben a tulaj tölt, megpróbálom kifigyelni, itt van-e
Deschamps, de csak azt tudom megállapítani, hogy az egész
társaság arany karórát visel, olyan fajtát, amilyet csak a
feketepiacon lehet beszerezni. Szürcsölgetem az italt, és
hangosan társalgók Marlyse-zel, hitvesem pedig még nagyobb
darabot tár fel a közönségnek gyönyörű lábából.

136
 A falióra nyolc órát mutat. Kedvező időpontnak látszik,
leszállók a magas székről, megsimogatom Marlyse combját,
kilépek az ajtón, s rohanok a Saint-Denis utcai trafikba. Veszek
egy doboz cigarettát, kérek egy tantuszt, bezárkózom a fülkébe,
és feltárcsázom a Kuckó számát.
– Max vagyok. Gilbert Deschamps ott van?
– Tessék várni – válaszol a korzikai.
Rövid szünet után a kagylóba behallatszó nevetést érces
férfihang nyomja el:
– Ki az?
– Gilbert?
– Igen.
Leteszem a kagylót, kilépek a fülkéből, és visszasietek a
Kuckó-ha. Gilbert Deschamps közben már bosszúsan visszaült a
kártyaasztalhoz, s amikor a tulaj egy pillanatra elfordul, Marlyse
a fülembe súgja:
– A göndör hajú, alacsony, barna ruhás az.
Megiszunk még egy pohárral, azután elmegyünk.
– Most menj szépen haza, és fejezd be a padlókefélést –
mondom Marlyse-nak. – És ne várj haza ma este.

A férfi vállára teszem a kezem, az ujjamat a nyakából kiinduló

hosszú trapézizomra helyezem. Nagyon fáj, ha megszorítják.
Nem szorítom meg.
– Deschamps?
A breton meglepetten felkapja a fejét, és azon gondolkodik,
ki lehetek. Kilenc óra van.
– Rendőrség. Gyere velem.
– Miért?
– Apró formaság, tíz perc alatt végzünk.
Végigbaktatunk a Tracy utcán, átvágunk a Saint-

137
 Denis utcán (köröttünk rikácsolnak a lányok), végül
megérkezünk a Thorel utcai körzeti rendőrőrsre. A foglyom nem
tanúsít ellenállást. Éppen csak hogy visszahőköl egy kicsit a
kapuban. Felmutatom az igazolványomat, átadom Deschamps-t
az ügyeletes tizedesnek, és telefonálok az osztagnak, hogy
gyorsan küldjék a riadókocsit. A tervem egyszerű: megpróbálom
vallomásra bírni a bretont a két zoknilopás ügyében, hogy
amikor holnap Baniel bejön az irodába, már az asztalán legyen a
szabályszerűen felvett és aláírt jegyzőkönyv. Egy félóra múlva
már a Bassano utca felé tartunk.

Kezdődik a kötélhúzás. Gilbert Deschamps-nak rosszul áll a

szénája, látszik rajta. Figyelmesen végigmér, én gunyoros
mosollyal állom a tekintetét. Machoux pontos leírást adott róla:
alacsony, köpcös, de nem kronométer van a csuklóján, hanem
egyszerű, négyszögletes, arany karóra. Az inggombja
gyémánttal van kirakva, krémszínű, testre szabott selyeminget
visel, az ing mellére, a szíve fölé világosbarna cérnával a
monogramja van hímezve. A homloka alacsony, a haja sűrű és
fekete, a körmeit manikűrözteti. Ő szólal meg először, támadó
éllel:
– Miért hozott ide?
Én csak mosolygok, igyekszem titokzatosnak látszani, és
szeretném, ha félelmetesnek találna. Csak ennyit mondok:
– Mintha nem tudnád!
– Biz’ isten, nem tudom.
– Ugyan!
Hallgatok, pedig de szeretnék mielőbb végezni vele, az orra
elé tenni Machoux vallomását, betakarítani az övét, és
hazamenni Marlyse-hez az én montmartre-i kuckómba. De
tudom, hogy hagynom kell, hadd pácolódjon egy ideig a
bizonytalanság levében, nem szabad idő előtt kiterítenem a

138
kártyáimat. Ki tudja, hátha többet is bevall, mint amennyit várok
tőle. Addig is, szokásból fölteszek neki egy kérdést Durieu
stílusában.
– Hol születtél?
A jó Durieu javában alszik külvárosi vityillójában. Mint
minden este, ma is nyílván elpipázgatott vacsora után,
megsétáltatta a kutyáját, aztán lefeküdt század-fordulós
rézágyára. Kinevetem, pedig van benne valami, ami belőlem
hiányzik: a derű. Kiteszi a lábát az épületből, és máris elfelejti a
benti gondokat, másnap reggel kilencig eszébe sem jutnak.
– Pontivyban – válaszol Deschamps.
Szép hely. Egyszer ott nyaraltam, még a háború előtt. Szép
szőtteseket csinálnak arrafelé. Szeretem Bretagne-t és a
bretonokat.
– Na, ide figyelj, Gilbert, nem akarok veled éjszakázni.
Gondolhatod, hogy ha idekerültél, komoly dologról van szó. A
csajok nem érdekelnek.
– Miféle csajok?
– Na ne kábíts! Hát a Blondel utcaiak! – mondom fel a
Machoux-tól tanult leckét. – Most elkezdhetnék faggatózni,
hogy miből élsz, kinek a pénzéből öltözködsz, miből telik neked
gyémántokra. Nem szenvedsz különösebben a jegyrendszertől,
de ez engem nem érdekel. Ellenben, mit szólsz hozzá, nagyon is
érdekelnek a zoknik. Jó vicc, mi?
Gilbert Deschamps meglepetten és gyanakvóan néz rám.
Cigarettát veszek elő a zsebemből, rágyújtok, és a plafon felé
fújom ki a füstöt.
– Hogy lásd milyen vagyok, segítek egy kicsit. Tudod,
Meaux-ban és Molliens-ban bizonyos emberek zoknigyártással
töltik az idejüket. És mit gondolsz, hol kötnek ki a termékeik?
Meg fogsz lepődni: a Saint-Denis kapu környékén, a bűnözők
virgácsain. Hát nem fantasztikus?

139
 Nem merem felemelni Deschamps nadrágjának szárát, hogy
megállapítsam, jól tippeltem-e, de a szónoklattól láthatólag
elbizonytalanodott. Most kell ütni a vasat.
– És képzeld csak, zokniügyben kerestelek fel. A tetten ért
haverjaid vallottak rád. Szóval, egyszerű a helyzet: vagy
beismered a tényeket, és akkor mindenki jól jár, vagy pedig
tagadsz, és akkor itt töltőd az éjszakát, holnap pedig
szembesítünk a bűntársaiddal. A te szavad a hármuké ellenében,
nem is szólva azokról, akiket még csak ezután fogok lesittelni,
nem sokat nyom majd a latba. Vége a lébecolásnak a Kuckó-
ban. Mert bízd csak ide, hogy ott is a körmödre fogunk nézni.
Deschamps-t a betörés vádjánál sokkal érzékenyebben érinti
az a veszély, hogy elesik a napi bevételtől. A stricik már
ilyenek. Csak a nők érdeklik őket. A nők keresik meg a
kenyerüket, a nőktől függ a jólétük. Fenekestül felfordulhat a
világ, jöhet a háború, Hirosima környékén évtizedekig mérhető
lesz még a radioaktív sugárzás, őket semmi sem hozza ki a
sodrukból, amíg a barátnőik tovább űzhetik ősi mesterségüket.
De ha a fejősteheneiktől elszakítják őket, az maga a pokol.
Gilbert Deschamps a selyemfiúk világot behálózó
maffiájához tartozik, s a jó rendőrnek az ilyenek között kell
felállítania antennáit, mert rajtuk keresztül mindent megtudhat,
ami az alvilágban történik. Amikor eljöttünk a minisztertől,
Baniel azt mondta, építsek ki besúgóhálózatot. Most itt az első
alkalom, a kezemben tartom Gilbert Deschamps-t. Óvatosan
látok hozzá:
– Esetleg, kimászhatnál a csávából…
– Mit kellene tennem? – kérdi Deschamps felvont
szemöldökkel.
– Nekem kellene dolgoznod.

140
 Csak úgy odavetem a mondatot, mintha jelentéktelen baráti
szívességet kérnék. Ő azonban összerezzen, és néhány
másodpercre magába szállt.
– És ez miből állna?
– Abból, hogy fülesekre van szükségem. A betörések nem
érdekelnek, de mondjuk valami szebb rablás…
– És honnan szerezzek magának fülest az ilyesmiről?
– Boucheseiche-t ismered, ugye?
Hátrahőköl, az arcomat fürkészi, és azon töri a fejét, miért
mondtam ezt a nevet.
– Persze hogy ismerem.
– Na látod. Ő például érdekel. Ugyebár a Gestapónál
dolgozott?
– De mennyire.
– És szökésben van!
– Még szép! Ki nem dekkolna az ő helyében?
– Akkor hát adok-kapok alapon te megmondod, hol
kaphatom el, én pedig az egyik ügyből kihagylak.
– Hogyhogy az egyikből? – horkan fel Deschamps.
– Úgy, hogy egy koponya – egy balhé. Két koponya – két
balhé. Három kop…
– Álljon meg a menet! – kiált fel. – Néha mást is csináltam,
nemcsak loptam egész életemben! Ezek csak kisiklások voltak.
Különben is Dédével, a baszk haverommal abba akartuk hagyni:
túl veszélyes játék.
– Ki az a Dédé?
– Decurzier, nagyon rendes srác. Vasárnaponként együtt
járunk ki Champignyba golyódobálósat játszani. Ha segítek
magának, tényleg békén hagy?
– Az attól függ.
– Boucheseiche is kijár Champignyba. Jo Attiával a Fogadó-
nál. Ők ketten Loutrellel, Noudyval és Danos-szal hetek alatt

141
betegre keresték magukat. De őket, persze, kihagyják a
szórásból!
Loutrel nevének hallatán én rezzentem össze. Folytatom a
puhítást:
– Na, ide figyelj, kössünk egyezséget. Én hagyom a fenébe a
zoknisládákat, te meg segítsz elkapni őket. Rendben?
– És a többiek jegyzőkönyvbe vett vallomása?
– Még itt van nálunk. Át lehet írni.
Deschamps hosszasan latolgatja az alku előnyeit és
hátrányait.
– Benne vagyok. De aztán köztünk maradjon!
– A szavamat adom.
– Jó. Akkor ide figyeljen. Attia és Boucheseiche gyakran
szed fel lányokat a Chabanais-ban meg a One-Two-Two-ban, és
a champigny-i Fogadó-ba viszik őket. Mások is járnak oda.
Egyszer, ha majd együtt lesznek, felhívom magát, és szépen
elkapja őket. Tökrészegek lesznek, és a fegyverüket eldugom a
bárpult alá. Csak el ne felejtsen a látszat kedvéért engem is
behozatni a baszkkal együtt!
Madarat lehetne fogatni velem. Bániéit reggel részletes
jelentéssel fogadom, ő is majd kiugrik a bőréből. Összehívja az
osztagot, és előadja az akció tervét. Most már csak Deschamps
telefonhívását várjuk.
– Uraim – harsan fel Baniel ünnepélyes hangja 1946.
szeptember huszonharmadika nagy nap a pályafutásunkban.
Borniche jóvoltából ma raktuk le egy fényes győzelem alapjait.
Nemsokára két vállra fektetjük a rendőrprefektúrát!

16

1946. szeptember 25-e. Teljes harci készültség a

142
rendőrprefektúrán. Egész felügyelő falka ront le a bűnügyi
rendőrség épületének széles, kopott falépcsőjén. A civil ruhás
nyomozók neki-neki ütköznek a megfeketedett falnak, az
Orfèvres rakpartra nyíló négyszögű udvarra tódulnak, beugranak
a begyújtott motorral várakozó autókba. Rohamsisakos,
géppisztolyos rohamrendőrök töltik meg az udvaron álló
buszokat. Hihetetlen dudálás, szirénázás és sípkoncert közepette
elindul a háromszázötven fős párizsi rendőrhadsereg, az élen
vagy ötven motorosrendőr száguld. Tizennyolc óra harmincöt
perc.
A nagy csatazaj mögött természetesen Nouzeilles
főfelügyelő áll. Mióta a Gesztenyefák megfigyelése
megkezdődött, Émile – mélyen a szemébe húzott sapkával –
éjjel-nappal kitartott őrhelyén. Délután jellegzetes görnyedt
testtartásával elindult, hogy bepillantson a kocsmába. Majdnem
rosszul lett. Eljött a várva várt nap: ott volt a banda. A
félhomályban Boucheseiche alakját vette ki, s látta, hogy a
kövér élénken társalog a barátaival, emezek azonban háttal
álltak neki. Nouzeilles nyomban a legközelebbi eszpresszóba
rohant, és lihegve felhívta Pinault főfelügyelőt.
– Főnök! Itt vannak!
– Biztos?
– Biztos.
– Megyünk.
A gyilkossági csoport vezetője riasztotta a bűnügyi
rendőrség főnökét, René Desvaux-t, amaz pedig értesítette
Charles Luizet rendőrprefektust. Azután parancsokat adott ki, és
felsorakoztatta az embereit: a gyilkossági csoport és a
gengsztervadász osztag teljes személyi állományát.
A gépesített hadoszlop már maga mögött hagyta a várost,
áthalad a Bois de Vincennes-en, ráfordul a saint-mauri hídra,
onnan pedig a Kisliget rakpartra. Megáll a 46-os szám előtt. A

143
bejáratnál egy magányos férfi járkál fel s alá: Nouzeilles
főfelügyelő.
– Na mi van? – kérdezi a feléje rohanó Pinault.
– Az van – sóhajt nagyot Émile –, hogy mire visszajöttem a
telefontól, már eltűntek.
– Azt akarja mondani – fuldoklik Pinault –, hogy nincsenek
itt?
– Azt, főnök.
Pinault tanácstalan pillantást vet az emberektől roskadozó
járművekre. Villámgyorsan összeveti a mozgósított rendőri erők
létszámát a horogra került banditákéval, vagyis a nullával. Kínos
eredmény. Nagyot sóhajt, és arra gondol, milyen képet vág majd
a rendőrprefektus. Tudniillik rövidesen megérkezik:
ragaszkodott hozzá, hogy személyesen vezényelje az ostromot.
Rádión közölték, hogy már útban van. A tanácsos nagyot nyel, a
hangja fakó:
– Azért menjünk be, Nouzeilles.
Andre Finckbeimer, a Gesztenyefák tulajdonosa gunyoros
mosollyal fogadja őket.
– Mit adhatok az uraknak?
– Majd én adok neked! – válaszolja Nouzeilles.
A civil felügyelők berontanak, és hozzálátnak a
házkutatáshoz. Nouzeilles alig bír magával, könny csillog a
szemében. Végső elkeseredésében Finckbeimerhez lép,
megragadja a karcsonkját, és megrázza:
– Hol vannak?
– Kicsoda? – kérdezi Finckbeimer a csodálkozástól tágra
nyílt szemmel.
– Hát ide figyelj – ordítja Nouzeilles, és még erősebben
megrázza –, jól figyelj ide, ha nem akarsz akkora ruhát, amilyet
még életedben nem kaptál! Hova mentek a haverjaid?

144
 De a félkarút nem lehet ilyen könnyen megijeszteni. Állja a
rendőr tekintetét, és vészjósló hangon vág vissza
– Az irataim rendben vannak, uram. Fogadós vagyok, nem
pedig önkéntes rendőr. Házkutatási parancsuk nincs. Ha csak
egy ujjal is hozzám nyúlnak, meglátják, mit kapnak az
ügyvédeimtől. És ne feledkezzen meg róla, hogy egy
hadirokkanttal, ráadásul az ellenállási mozgalom tisztjével van
dolga. De Marmand partizánparancsnok vagyok…
Pinault főfelügyelő éppen le akarná csillapítani Nouzeilles-t,
hogy maga hallgassa ki Finckbeimert, de ekkor a rendőrök lába
között a bárpulthoz furakodik egy kisfiú, felágaskodik a
bádoglapig, és hat csomag Gauloise-t kér a tulajtól.
Nouzeilles agyában megszólal egy rejtett csöngő. Őrült,
bolondos gondolat, esztelen, kétségbeesett remény. A
gengszterek hatan vannak. Hátha éppen nekik viszi a kisfiú a
cigarettát? Nouzeilles elengedi a hadirokkantat. A tulajdonos
kelletlenül kiszolgálja a kisfiút, az pedig a hat csomag
cigarettával a kezében már a járdán csattogtatja szandáljának
ragasztott papírtalpát. Pinault-nak nincs szüksége magyarázatra,
magától is rájön, mi jár a beosztottja fejében. Kijelöl három
felügyelőt, majd odasúgja Nouzeilles-nek:
– Indulás, öregem, de aztán észre ne vegyék!
A négy rendőr nekiiramodik. A kisfiú közben már átment a
Kisliget-hídon, befordult a Galliéni rakpartra, és a Marne
túloldalán épp most lép be egy sárgára festett, piros redőnyös
egyemeletes házba.
– Ez a champigny-i Fogadó – magyarázza a kollégáinak
Nouzeilles. – Maradjatok itt, odamegyek körülnézni…
A főfelügyelő a tőle megszokott macskaléptekkel
megközelíti az épületet, megkerüli az üres teraszon lévő
asztalokat, még közelebb lopózik, a falhoz lapulva elmegy az
ablak előtt, és közben észrevétlenül bepillant a szobába. Nagyot

145
dobban a szíve. Odabent Boucheseiche könyököl a bárpultra! A
többiek sem lehetnek messze. Nouzeilles visszafut a
kollégáihoz, és izgatottan kiadja a parancsot:
– Briat, rohanj a főnökhöz, és hívd ide azonnal. Itt vannak.
Bekerítjük a házat!
A rendőrhad óriás százlábúként vonul végig a rakparton,
futólépésben átmegy a hídon, és körülveszi a Fogadó-t. Óriási
szerencse: a házból senki sem vette észre a nagy felvonulást.
Casanova hadnagy a rakpart töltésének fedezékéből belenéz
a lehanyatló napba, és egy szócsövet emel a szájához:
– Be vannak kerítve! – üvölti. – Adják meg magukat!
Egyenként jöjjenek ki! Tarkóra tett kézzel!
A Fogadó fényei egyszerre kialszanak. Aztán nyílik az ajtó.
Egy láthatólag futni készülő árnyék jelenik meg. Elsül egy
fegyver, a lövés hangja megrezegteti a levegőt, s visszhangként
jön vissza a túlpartról. Az árny összeesik. Kezek ragadják meg,
és behúzzák. Az ajtó ismét bezárul.
Megkezdődik a Fogadó ostroma. Este nyolc óra van.
Dermesztő a csönd. A folyópart nedves füvén hasaló, az épület
körül fekvő és a zöldségeskert szerszámos kunyhói mögött
megbúvó rendőrök parancsra várnak. Pinault főfelügyelő
elégedett. Nem csúszhat ki a kezéből a zsákmány. Már telefonált
a prefektúrára, hogy küldjenek erősítést. A könnygázos osztag
útban van. Az ember nem lehet eléggé elővigyázatos. Ha lehet,
élve kell elfogni Loutrelt és társait. De a lényeg az, hogy nem
szabad megszökniük. Újabb autóbuszok és motoros osztagok
érkeznek, s velük az amerikai katonai rendőrség képviselői;
megfigyelőnek hívták őket a helyszínre. Charles Luizet
prefektus 6,35-ösével a kezében egy fészer tetején foglal helyet,
hogy jól megfigyelhesse a második marne-i csata minden
mozzanatát.

146
 Hirtelen hátulról tűz alá veszik az épület körül rejtőző
rendőröket.
– A rohadtak! – dühöng a prefektus. – Riasztották a
haverjaikat. Most jön a csihipuhi, uraim, most jön a csihipuhi.

Nagy balfogás ez, olyan, amilyenekbe bizony belepirul a

történelem, s mint már annyiszor, a végzet ezúttal is pompásan
eljátszadozott statisztáival. Mert nem vitás, hogy egy statiszta
robbantotta fel a puskaporos hordót. Miután a rendőrség
bekerítette a házat, s egy Andre Decurzier nevű jelentéktelen
bűnöző halálos lövést kapott a mellkasába, a Fogadó-ban kitört
a pánik. Mindenekelőtt meg kell jegyeznünk, hogy Pinault
főfelügyelő és emberei hiú reményeket tápláltak; Boucheseiche-
en és néhány másodrendű alvilági alakon kívül a mulatóban
csupa békés állampolgár gyűlt össze; a joinville-i és a saint-
mauri filmstúdió munkatársai, statiszták, az egész napos
forgatásban kimerült műszakiak. Úgy gondolták, jó mulatozás
esik majd ezen a csendes, félreeső helyen.
Alig dördült el az első lövés, egy filmes máris elvesztette a
fejét. Rávetette magát a telefonra, és felhívta a nogent-i
redőrkapitányságot;
– Jöjjenek gyorsan – kiáltotta – gengszterek támadták meg a
fogadót!
A parancsnok villámgyorsan összetrombitálta embereit,
kiosztotta az automata fegyvereket, s a nogent-i rendőrség
harcba indult. A késő nyári éjszakát sápadtan megvilágító
holdfényben az újonnan érkezők észreveszik, hogy fegyveres
emberek állnak, fekszenek lesben az épület körül. Nem
tárgyalunk a csőcselékkel! Felszólítás nélkül tűz!
Sohasem fog kiderülni, miféle csodának köszönhető, hogy a
testvérgyilkos rendőrharcnak nem volt áldozata. A fegyverek
voltak-e hasznavehetetlenek? A céllövők kétbalkezesek?

147
Akárhogy is, elég az hozzá, hogy a haja szála se görbült
senkinek. A párizsi és a külvárosi rendőrség elkeseredett
csatájának azután mégis vége szakadt, még mielőtt kiderült
volna, ki az erősebb. És hogy így történt, azért két önfeláldozó
hősnek lehetünk hálásak. (A nevük persze ismeretlen marad a
hálátlan utókor előtt.) Két külvárosi rendőrfelügyelő
haláltmegvető bátorsággal elindult a sötétben. Sikerült
észrevétlenül megközelíteniük egy földhöz lapuló fegyverest.
Tökéletes összhangban rávetették magukat, betömték a száját,
megbilincselték és állásaikba hurcolták. Ott azután
megmotozták a meglepetéstől még mindig tátogó áldozatot, és
kiderült, hogy kollégák. Sötétben minden rendőr fekete.
A félreértés eloszlott, és most aztán mindkét hadsereg tűz
alá vette a Fogadó-t.

Odabenn Mario Prost, az intézmény tulajdonosa hamar rájött,

hogy ha így megy tovább, a fillérenként összekuporgatott
ingatlanból romhalmazt csinálnak az ostromlók. A falakba
csapódó, a redőnyöket átszaggató lövések mindegyike megannyi
fájó seb a szívében. Tudja ő jól, kit akar a rendőrség elfogni. De
Boucheseiche-en kívül senki sincs jelen a banda tagjai közül.
Azt is tudja, hol vannak: Cornélius egyik breton barátjánál a
Saint-malo-i Renénél, a charentoni Hét fa vendéglőben. Loutrel
nem sokkal a lövöldözés előtt onnan telefonált Boucheseiche-
nek, hogy ő meg Attia még az este benéz a Fogadó-ba.
„Jól van – mondja magában Mario Prost – értesítem Pierre-t
a balhéról, nehogy idejöjjön; a pincén keresztül kiszöktetem a
Kövér Georges-ot a mezőre, aztán beengedem a zsarukat.”
Azzal haladéktalanul felhívja a Hét fa vendéglőt. Attia veszi
fel a kagylót.
– Pierre elment már?

148
 – Viccelsz? Olyan részeg, hogy még a tojás sárgáját is
fehérnek látja, nem áll meg a lábán, és félrebeszél. Miért
kérded?
– Mert balhé van. Bekerítettek a zsaruk. Tele van velük a
környék. Csak úgy nyüzsögnek. Kiszöktetem Georges-ot, és
megadjuk magunkat.
– Értem. Indulok.
– Ne hülyéskedj, Jo! Mondom, hogy itt az egész rendőrség!
– Odamegyek. Felszedem Georges-ot. Mifelénk nem szokás
szarban hagyni a havert.
Attia makacssága kétségbeejti Mariót, de mit tehet?
Négykézláb odamászik a szájában cigarettát, két kezében pedig
egy-egy mausert szorongató Boucheseiche-hez, és a fülébe
súgja, hogy kövesse. A Kövér Georges kiköpi a cigarettáját, és
Mario nyomában a konyhába mászik: ott vacogtatja
szánalmasan a fogát Marie Boubouleix, a szobalány, valamint
Andre Valy, a bárpincér. A tulaj nagy nehezen felemel egy
csapóajtót, és elbúcsúzik Boucheseiche-től:
– Bújj be ide. Ötven méterrel odébb jutsz ki, a rétre. Sok
szerencsét.
– Kösz, Mario. Auf wiedersehen!
A deszkalap lecsapódik, és Prost négykézláb visszaindul a
szobába. Útközben néhány biztató szót vet oda az
alkalmazottainak;
– Már nem tart soká.
A teremben a vendégek remegve hasalnak a padlón, és
fohászkodva várják, hogy közbelépjen a rendőrség. Prost
nyugodt hangon jelenti be:
– Hölgyeim és uraim, néhány perc, és vége az egésznek.
Bízzák csak rám.
Mario feltápászkodik, leporolja a nadrágját, megdörzsöli a
kezét, majd felszalad a lépcsőn az emeletre, és belép az egyik

149
üres szobába. Felgyújtja a villanyt, kinyitja az ablakot, majd a
zsalukat. Kapitulálni akar. Testes alakja jól kivehető a
megvilágított négyszögben.
Felemeli a karját, mint egy szónok, aki csöndet kér. Iszonyú
ütés éri a mellén, bezuhan a szobába. Szenvedés nélkül hal meg.

Autója volánjánál Jo Attia feszülten kémleli az éjszakát. A

néhány pohártól, amit még Loutrel ájulása előtt ivott meg, csak
éberebb lett. Az önfeláldozás érzése hevíti, elszánt, mint egy
harcba induló bengáliai dzsidás. Nem csekély kockázatot vállalt,
amikor elindult a Fogadó felé, de nem ez az első eset, hogy
veszélynek teszi ki magát. Ami pedig a halált illeti,
Mauthausenben olyan közeli ismeretségbe kerültek, hogy az már
szinte felér a barátsággal. Ezért is értik meg olyan jól egymást
Pierre-rel és a fiatal Raymond-nal. Azok is úgy gondolkodnak,
mint ő: ha egy haver bajban van, kerül, amibe kerül, segíteni
kell rajta. Talán hülyeség, de ők már ilyenek. A többi, a politika,
a nők: úri fiúknak való szórakozás, semmi egyéb. Nem mintha
ő, Attia gáncs nélküli lovag volna. Néha faragatlanul viselkedik,
heveskedik, erőszakoskodik. De azt széles ez alvilágban senki
sem tagadhatja, hogy aranyból van a szíve. Nemegyszer
bebizonyította már.
És most a Hosszú Jo Boucheseiche segítségére siet.
Keményen markolja a kormánykereket, és száguld. Nem
gondolta végig, mit fog tenni, csak a tettvágy hajtja. Majd a
helyszínen meglátja, mi a legjobb megoldás., Mindenesetre
tiszta haszon, hogy Loutrel nincs vele ebben az öngyilkos
vállalkozásban. Amilyen részeg, biztosan meggondolatlanul
cselekedne, nem tudná fékezni magát. Ha iszik, teljesen elveszti
a fejét, és mindenre képes. Mint néhány héttel ezelőtt…
Jo megsajnált egy kislányt, aki a Lombard utcában strichelt,
és keservesen panaszkodott a stricijére. Igazán nagyon kedves,

150
csinos, hamvas, pirospozsgás kis teremtés volt, egyáltalában
nem az ilyeneknek való a strichelés: ahhoz elhivatottság kell,
mindenki tudja. Jo tehát megszánta, és felvetette vécésnéninek
az egyik barátja lokáljában. Hiába, a javulás útja nincs
rózsaszirommal telehintve! Csakhogy a jó cselekedet
felbőszítette a megkárosított stricit. De annyira ám, hogy a
veszélyérzet is eltompult benne. Felkereste a Hosszú Jót, hogy
tisztázza vele az ügyet. Micsoda esztelenség! Pedig a barátai jó
előre figyelmeztették:
– Öregem, Attia a Loutrel-féle bandához tartozik. Azok nem
tréfálnak, annyi nekik megölni egy embert, mint neked egy
legyet. Vigyázz, mit csinálsz!
Mindhiába: a strici úgy gondolta, hogy a becsülete nem lehet
alku tárgya. Azon a délutánon Jo türelmes és elnéző hangulatban
volt. Megpróbált a heveskedő alak lelkére beszélni, Talán
sikerült volna, ha a szintén jelenlévő és eleinte hallgatag Loutrel
be nem avatkozik a maga radikális módján. Minden teketória
nélkül háromszor elsütötte P 38-asát.
– Nahát, ez a Pierre! – kiált fel Attia hangosan a mulatságos
esetre visszagondolva.

Jo bal könyöke a nyitott ablakban, már elhagyta Saint-Maurt, és

közeledik a Marne-hoz. Távolról már hallja a tompa fegyver
ropogást. Attia eloltja a reflektort. Visszakapcsol kettesbe; ha
majd szükség lesz rá, nekilódul. Alig egy kilométerre van a híd.
Jo dönt; átszáguld rajta, befordul a rakpartra, egy pillanatra
megáll a Fogadó bejáratánál, felveszi Boucheseiche-t, és
'uzsgyi! Húsz másodperc kell hozzá; nem lehetetlen vállalkozás.
Csökkenti a sebességet. Az autó úgy közelíti meg a hidat,
mint egy óvatos párduc. Jo mindent egy lapra tett fel, az idegei
pattanásig feszülnek, a szíve szaporán ver, a tenyere nyirkos;
tudja, hogy még néhány másodperc, és felgyorsulnak az

151
események. Nem is téved. Hirtelen árnyékok válnak el a házak
falától, és elállják az útját. Piros lámpákkal köröznek, jelzik,
hogy meg kell állnia. „Kezdődik a tánc” – mondja magában
Attia, és beletapos a gázba. A motor felbődül, a Delahaye
nagyot ugrik előre. A hold sárgás fényében Attia előtt arcok
suhannak el, fegyverek csillannak meg. Harmadikba kapcsol; az
autó bőgve száguld a hátra ugráló rendőrök között.
Sorozatlövések hallatszanak; túl van az első akadályon.
Attia a kormányra hajol, összenő a géppel. Hallja a golyók
fütyülését, a karosszériát is kilyukasztja egyik-másik, de ő
továbbhajt. Semmi sem képes megállítani. Még a halántékát
égető tűz sem, az arcára, onnan az állkapcsára, majd a nyakára
és az inge alá csordogáló meleg folyadék sem. Végre itt a híd.
Attia egy autóversenyzőt megszégyenítő ördöngös gyorsasággal
vált, visszakapcsol másodikba, nekilendíti a masinát, és már
azon jár az esze, hogyan kanyarodjon rá a rakpartra. A kőkorlát
mögül újabb árnyak emelkednek fel, lövések dörrennek, golyók
vijjognak és Jo újabb égő foltokat érez a testén: egyet a bal
karján, egy másikat pedig a mellén, a szíve táján. Olyan erősen
összpontosít a feladatra, hogy csak meleget érez, fájdalmat nem.
Megfeledkezik a feleségéről, a kislányáról, Nicole-ról, a
vendéglőjéről. Él. Cselekszik. Ez a fontos. Nedves ujjai a
volánra tapadnak. Itt a kanyar: Attia fékez, tekeri a kormányt.
Az autó hirtelen megremeg, csúszkálni kezd, nem hajlandó
befordulni, cikcakkban, rázkódva, csörömpölve halad előre: elöl
is, hátul is kidurrant egy kerék. Jo egy szempillantás alatt
elveszti uralmát az autó fölött, s a Delahaye átcsúszik az úttest
másik oldalára, a járdának ütődve zötyög tovább, és egyre nyeli
az ólomlövedéket. Néhány száz méterrel odébb a roncs lassulni
kezd, Attia a fékbe tapos. Az autó jobbra dől,, majd balra,
hajszál híján felborul. Az abroncsok barnás nyomot hagynak az

152
aszfalton. Égett gumi szaga terjeng a levegőben. A Delahaye
keresztbe fordul az úttesten és megáll.

17

Attia tudja, hogy nincs veszteni való ideje. Kikászálódik a

kocsiból, de belenyilall a fájdalom. Kábultan megáll a kihált út
közepén. A homloka már nem vérzik, annál keservesebben sajog
a karja. A legelviselhetetlenebb fájdalmat azonban a
mellkasában érzi. Mintha ezernyi izzó tűvel döfködnék a tüdejét.
Minden erejét összeszedi, hogy távol tartsa a fenyegető ájulást.
Jobb keze vérrel átitatott ingére tapad, mintha kétség-beesett
igyekezettel megpróbálná benn tartani a testében a kiszökni
készülő életet. Szeretne lefeküdni, behunyni a szemét, és
elaludni, hogy ne kelljen többé mozognia, cselekednie,
gondolkodnia. De a közelben lábdobogás hallatszik,
parancsszavak harsannak, s Attia gyengeségét legyőzi a
menekülési ösztön. A feje elviselhetetlenül zúg, patakzik a
melléből a vér, védekezni nem tud, az autó végképp bedöglött,
az éjszakában rendőrök nyüzsögnek. A Hosszú Jo tudja, hogy
Boucheseiche-ért nem tehet semmit. Most már ki-ki a maga
életéért küzd. A fogát összeszorítva elindul, és szédelegve,
hörögve a mezőn keres menedéket.
Maga mögött hagyja a Fogadó fekete árnyát, de még kétszáz
métert sem tett meg, amikor motorberregés, fékcsikorgás üti
meg a fülét. Amennyire képes rá, megszaporázza lépteit.
Biztosra veszi, hogy az ő üldözésére érkezett erősítés. Nem
tudja, hogy a rendőrprefektus az, és a Delahaye agyonlyuggatott
karosszériáját jött megszemlélni. Jo folytatja keserves útját.
Megpróbál a nyaralók árnyékában maradni, egyik fától a
másikig tántorog, és csodálkozik, hogy még mindig nem botlott

153
bele a rendőrök gyűrűjébe. De. az ereje fogytán, nem bírja már
sokáig, nem juthat messzire. Soha életében nem érezte magát
ilyen fáradtnak, ilyen közel az ájuláshoz, még Mauthausenben
sem, pedig ott igazán legyengült.
Egyetlen egyvalaki segíthet rajta; Cornélius. A nagy dohány
alig két kilométernyire van, de Jo tudja, hogy ekkora távolságot
már nem tud megtenni. Lucskos keze elárulja, hogy-a vérzés
nem csillapul. Csak el ne fogják! De hogyan kerülje el? Mit
tegyen, hogy legalább békében, szabadon haljon meg, ne rács
mögött? Hát persze! Christobal! A baszk eszpresszója csupán
száz méterre van! Jo úgy dönt, hogy nála fog megbújni, amíg
segítségül nem tudja hívni Cornéliust. Kínlódva továbbmegy.
Hirtelen futó árnyakat lát maga előtt. De a rendőrök ügyet se
vetnek az éjszakában tántorgó emberi roncsra, hisz esténként a
külvárosokban tömegestül kószálnak a részegek.
Mennyi idő alatt tette meg a hátralévő száz métert? Nem
tudja. A fő, hogy megérkezett. A lába egyre inkább felmondja a
szolgálatot, az inge csöpögő vérvörös rongy, a halántéka úgy
lüktet, mint egy dugattyú, sebesült karja ernyedten csüng, és
súlyos, mint egy kölönc, de megérkezett. Christobal üzletének
félig lehúzott redőnye előtt áll. Előregörnyed, hogy belépjen.
Felkiált a fájdalomtól, térdre zuhan. Nem bírja tovább. De
egyelőre biztonságban van. Nagyon-nagyon messziről hallja a
baszk hangját:
– Tarts ki, Jo!
– Szólj Cornéliusnak. Sürgős. Hívd ide.
Jo Attia végre nyugodtan elájulhat. A többit rábízhatja a
bokszolóra.

Cornéliust nem érte egészen váratlanul a telefonhívás. Tudta ő

jól, ki ellen vonulhatott ki ilyen nagy létszámban a rendőrség, és
kire lövöldöz ilyen hevesen.

154
 A vendéglőjéből tisztán hallható a csatazaj. Cornélius
emészti magát. Igaz, amíg lőnek, addig nincs vége, vagyis még
élnek a barátai, és ellenállnak. De nincsenek illúziói. Előbb-
utóbb győz a túlerő, és hajnalra újra elcsendesül a környék.
Tengerészeti távcsövével felszerelkezve az imént
felkapaszkodott a háztetőre, hogy megfigyelje a csatateret, de
lényegében semmit sem látott. Most gondterhelt, mogorva
képpel ül a kasszafiók mögött, és várja, hátha szükség lesz rá.
Bezárta a boltot, eloltotta a villanyt. Vár a sötétben.
Összerezzen, amikor csöngeni kezd a telefon, de nincs igazán
meglepve. Biztosan a barátai telefonálnak. Leszáll a
kakasülőszerű magas bárszékről, szapora léptekkel a
telefonfülkéhez siet, belép, és felveszi a kagylót. A vonal másik
végén Christobal hadarva beszámol a fejleményekről. Cornélius
végighallgatja, és megcsóválja a fejét.
– Aha, aha, aha – mondja, leteszi a kagylót, és azonnal
tárcsáz.
Nem veszik fel. Cornélius dühöng. Végre mégiscsak'
beleszól egy bizalmatlan hang:
– Ki az?
– A bokszoló. Ide hallgass Dédé, a Hosszú Jo a baszknál
fekszik, csúnyán kikészült.
– Ez volt az a nagy lövöldözés?
– Igen. A segítségedre van szükségem. Ülj be a furgonodba,
menj érte, és vidd el, ahova mondja.
– Most, késő éjszaka? Az utakat ellenőrzik! Nem gondolod,
hogy egy kicsit kockázatos vállalkozás?
– Kockázatos. A sarkában vannak a zsaruk. Ha nem akarsz
segíteni nem muszáj. De nem marad titokban! – mondja
Cornélius, és a hangja nem hagy kétséget afelől, mi jár egy
haver cserbenhagyásáért.
– Hát jó. Indulok – feleli Siscosse rövid habozás után.

155
 Siscosse (a barátainak Dédé) villámgyorsan akcióba lép.
Félóra sem telik bele, és Attia már a fuvarozó autójában fekszik
egy matracon, amerikai katonai pokróccal betakarva. Siralmas
állapotban van. A bőre halotthalvány, nehezen, szaggatottan
lélegzik, a szeme félig lecsukódva, az arca csupa alvadt vér, de
még él. Mielőtt másodszor is elvesztette volna az eszméletét, az
úticél iránt érdeklődő Siscosse-nak azt mondta:
– Vigyél Féliciához. Dammartin-sur-Tigeaux-ba… A
lányom dadája…
Azzal a matracra hanyatlott a feje.

Miközben Siscosse kocsija nagy sebességgel száguld az

országúton, és a fuvarozó attól tart, hogy egy halottal ér majd
célba, ha ugyan célba ér, a rendőrprefektus egy farakás tetején a
karórájára pillant: huszonhárom óra harmincöt perc.
– Uraim! – szól az alant összegyűlt vezérkarhoz.
– Ütött a leszámolás órája. Rohamozzuk meg az épületet…
És… Isten óvja önöket!
Előrántja parányi 6,35-ösét, sípszó harsan a sötétben:
támadás! A rendőrsereg tökéletes összhangban talpra ugrik, és
rohamra indul a Fogadó ellen. Rövid sorozatok kereplő hangja
hallatszik. A rendőrök, legnagyobb meglepetésükre, ellenállás
nélkül hatolnak egyre közelebb az épülethez, belülről egyetlen
lövés sem dördül. Néhány ugrás, és a főbejáratnál teremnek,
hátulról pedig elvágják a menekülés útját. Kinyitják az ajtót,
berontanak az ostromlott erődbe, és egyetlen puskalövés nélkül
meghódítják. Kigyúlnak a fények. A győzteseket furcsa látvány
fogadja a szalonban: vagy húsz ember hasal a padlón, és
rémülten, de aztán megkönnyebbülten fogadja a bevonulókat.
Ám az ostromlottak boldogsága nem tart sokáig. Egy
ellenszenves hang rivall rájuk:

156
 – Talpra! Kezeket fel, mindenki a falhoz! Aki megmozdul,
szitává lőjük!
A mulató vendégei felháborodva tiltakoznak. Csak néhány
csapdába esett bűnöző engedelmeskedik szótlanul. Ők már
megszokták, hogy a törvény gépezete, ha egyszer mozgásba
lendül, nemigen törődik az etikettel.

Most már csak meg kell vonni az est mérlegét. A

rendőrprefektus gondterhelten ráncolja össze homlokát, alig
tudja nyitva tartani a fáradtságtól és az álmatlanságtól vörös
szemét, s szenvtelen arckifejezéssel figyeli beosztottjait, amint
kihallgatják, megmotozzák az elfogottakat, és jegyzeteket
készítenek. Három óra múlt. Az izgalomnak vége, mindenki
kimerült. A békés természetű Pinault főfelügyelő sem tudja
titkolni csalódását. Nouzeilles üveges szemekkel mered maga
elé.
Az elfogottak azonosítása, adataik ellenőrzése a szokásos
kétségbeejtő lassúsággal halad. Ahogy telik-múlik az idő, az
ártatlannak bizonyuló foglyok egymás után hagyják el a
Fogadó-t, ki az éjszakai eseményektől még mindig kábán, ki
pedig a dühtől tajtékozva A komor rendőrtekintetek
kereszttüzében mindössze hét fogoly marad: Alfred Bonheur, a
Puget utcai bártulajdonos, továbbá hat másik bosszantóan apró
hal: Joseph Barri, Charles Vaillant, Andre Bobstoin, Gilbert
Deschamps, valamint Huguette és Marie-Louise, Deschamps,
illetve Boucheseiche barátnője.
Charles Luizet szótlanul végignéz rajtuk, majd feláll.
Közvetlen munkatársai szintén. A prefektus összeszorított
fogakkal elhagyja a Fogadó-t, és az autójához indul. Útközben
két betegszállítóba botlik: Mario Prost tetemét viszik hordágyon.
A Decurzier-é már a mentőautóban van. A prefektus elfordul,
beszáll a Citroenjébe, és hazamegy aludni. Négy óra van.

157
Az elcsigázott Nouzeilles és Pinault még nem hagyja el a csata
színhelyét. A kudarc alaposan megviselte az idegeiket, álom
úgysem jönne a szemükre, így hát a prefektus távozása után
kimennek sétálni egyet. Nouzeilles cigarettázik, Pinault pipára
gyújt, megkerülik a házat, átvágnak a veteményeskerten, és
megállnak egy kútnál.
A félhomályban egy pillanatra megállapodik a tekintetük a
kissé már rozsdás, de remekmívű kovácsoltvas kútkeréken.
Nouzeilles bedobja a kútba a csikket, és leül a kávára.
– Hát, kedves Nouzeilles – szólal meg Pinault kiábrándult
hangon –, kezdhetjük elölről az egészet. Tudja, az a baj, hogy
két halott is van. Nem lett volna szabad lőnünk…
– Így van, főnök – ismeri el Nouzeilles, és már azon jár az
esze, mennyi fáradság, vesződség, izgalom vár még rá.
– És alig hiszem, hogy az elfogott alakoktól bármi fontosat
is megtudhatunk. Ócska kis vagányok…
– Tudom, főnök…
Nouzeilles kotorászni kezd a zsebében, előhúz belőle egy
gyűrött Gauloise-os dobozt, kivesz egy cigarettát, a szájába
dugja, majd a gyufáját keresgéli. Végül rágyújt, nagyot szippant
a cigarettából, és köhögni kezd a füsttől.
– Tudja, Émile, hogy jártunk ma este? – szólal meg ismét
Pinault.
– Nem, főnök.
– Úgy, mint egy afrikai vadászklub, amely egyetlen
kolibrival tér vissza egy kéthetes szafariról.
– Hát van benne valami főnök. Sokért nem adnám, ha
megtudhatnám, hová tűntek ezek a disznók! Pedig Isten a
tanúm, nem szórom a pénzt.
Feláll. A két rendőrtiszt görnyedten odamegy az autójához.
A talpuk alatt csikorog a kavics. Aztán újra csönd.

158
Georges Boucheseiche mindkét kezével megrántja a vödör
láncát. A feje felbukkan a vízből, a haja a homlokára tapad.
Fölnéz, a káva fölött a kerek égdarabon még ott fénylenek a
csillagok.
Boucheseiche kiveszi a szájából a szalmaszálat, amelyen át a
víz alól lélegzett, nagyot szippant a friss levegőből, és fülel.
Semmi nesz. Könnyedén felkapaszkodik a láncon, megragadja a
kút peremét, felhúzódzkodik, és kilép. A ruhája csurom víz.
Egész testében reszket. Ismét hallgatózik, majd leveszi a cipőjét,
a zsebébe dugja, újból hegyezni kezdi a fülét. Minden csendes.
Boucheseiche nyújtott hiúzléptekkel Cornelius-höz indul.

18

– Megússza! – közölte Bourély doktor.

És Jo Attia megúszta. De messziről, nagyon messziről jött
vissza. Amikor Siscosse minden erejét összeszedve leemelte a
furgonjáról, és lefektette Félicia három matraccal megrakott
magas, régi parasztágyára, nagyon úgy nézett ki, hogy Jo
visszaadja a lelkét az Úrnak. Félicia alkohollal átitatott forró
vizes ruhával kimosta a sebeit, és nézte, milyen falfehér a bőre, s
ami még riasztóbb, milyen sötét lila karikák vannak a szeme
körül. Az öregasszony a sebesült fölé hajolt, újból és újból
megszagolta, majd felállt, és azt dünnyögte magában;
– Érzik rajta a halál.
Így is volt. Jo Attia a halottak édeskés-keserű szagát
árasztotta. Öt óra lehetett. Champigny ostroma már véget ért,
Boucheseiche ekkortájt készült bekopogni A nagy dohány
ajtaján, Loutrel pedig, miután Cornélius a hírrel egy csapásra

159
kijózanította, már kiragadta Naudyt Pierrette karjaiból, és útnak
indult Dammartin-be.
Az éjjeli szekrényen tejes pótkávé gőzölgött. Félicia
hűségesen virrasztott a haldokló ágyánál. A nap felkelt, a
redőnyön keresztül fénycsíkokat vetett a falra és a szoba egyik
fölső sarkára. Attia felnyögött. Meg szeretett volna mozdulni,
hogy elhessegesse lázálmát, de Félicia lefogta. Jo félrebeszélt.
Alig hallható hangon monoton könyörgésre nyílt az ajka:
– A legyeket ne… Kergessétek el a legyeket…
Sápadt, borostás arcán könnyek folytak végig. A bátor
Hosszú Jo fél a rovaroktól. Mauthausenben kezdődött, amikor
látta hajszálvékony lábaikat a halottak nyitott szemén táncolni.
Amióta hazatért, nemegyszer kérte Loutrelt és a többieket, hogy
há meghal, fogják le a szemét. Megígérték.

Bourély doktor késő délelőtt érkezett meg. Azért olyan sokára,

mert előbb Siscosse-nak vissza kellett térnie Champignyba
megmondani Cornéliusnak, hol van Attia, a bokszolónak pedig
értesítenie kellett az orvost. Bourély egy percig sem kérette
magát. Rendes kórházi orvos, de Attia a barátja. Együtt voltak a
lágerben, Attia Bourély mellé volt beosztva, mint ápoló.
Cornélius figyelmeztette az orvost, hogy a sebesült válságos
állapotban van, így hát Bourély minden szükséges felszerelést
magához vett. Félicia szigorú tekintettel nézte, ahogy a doktor
kiemeli a golyót a beteg mellkasából, bekötözi keresztüllőtt bal
karját, és a vénájába vezeti az infúziós tűt. A kezelés csaknem
két órán át tartott. Bourély doktor ezután átment az ebédlőbe, és
szörnyű fintorok közepette felhajtott egy csésze szaharinos
pótkávét.
Éppen a műszereit rakosgatta vissza a táskájába, amikor egy
párizsi piros-fekete taxi állt meg a ház előtt, és három nő,
valamint egy kislány szállt ki belőle; előbb Marinette, azután

160
Attia felesége, Marguerite a kislányukkal, Nicole-lal a karján,
majd Feufeu barátnője, Nadine. Cornélius küldte őket el
Párizsból; jobb lesz, mondta, ha eltűnnek a rendőrség szeme
elől.
– A férfiak is mindjárt itt lesznek – közölte a doktorral
Marinette, és közben körülnézett, hová akaszthatná ezüstróka
stóláját.
– Nem várhatom meg őket, Párizsban van dolgom
– mentegetőzött a doktor. – Mondja meg nekik, hogy
minden rendben. Ma este visszajövök, és átkötözöm. Ha
közbejön valami, értesítsenek.
A doktor rendszeresen eljárt megvizsgálni a beteget. És a
legutóbbi vizit alkalmával elmosolyodott: Jo arcára mintha némi
szín költözött volna. Kemény fából van faragva a fickó!

Loutrel útközben felvette Naudyt és Feufeu-t, és délután három

óra körül megérkezett a Siscosse műhelyében felújított ősrégi
Salmsonon. Hosszú perceket töltöttek némán Jo betegágyánál,
majd kimentek a konyhába: a nők már javában a tűzhely körül
sürgölődtek, hogy mihamarabb elkészüljön a Marinette-féle
feketepiaci portékából főzött ebéd.
Három nap telt el. Boucheseiche is megérkezett, oldalán a
rendőrség fogságából szabadon bocsátott Marie-Luise-zal. A
champigny-i éjszaka története már lekerült az újságok
címoldaláról. A rádió ma csak annyit közölt az üggyel
kapcsolatban, hogy a belügyminiszter személyesen gratulált-a
rendőrprefektúrának a sikerhez. Félicia tömegszállássá alakított
parasztházában tetőfokára hág a jókedv: a rendőrség sötétben
tapogatózik! A gondos kezelés hatására Attia állapota
szemlátomást javul. A többieké is. A jó vidéki levegőtől
megnőtt az étvágyuk, s a hosszú sétákon a párocskák élvezik a
falusi élet gyönyöreit. Elmerülnek a természetben, le-

161
leheverednek a fák tövébe, és ígéretes felfedezéseket tesznek a
mezei szerelem birodalmában. De aztán hirtelen vége szakad a
nyaralásnak.
Miközben Félicia kertjében javában folyik az ebéd utáni
csevegés, odabent csöng a telefon. Marinette veszi fel, és
Cornélius rekedtes hangja szól bele a kagylóba:
– Lépjetek olajra, Joseph úr figyelmeztetett: a zsaruk minden
pillanatban ott lehetnek! – hadarja egy szuszra, és még mielőtt
Marinette fölösleges kérdésekkel áraszthatná el, a szófukar
Cornélius leteszi a kagylót.
– Mi az? – kérdi Attia, és a takaróra dobja az újságot.
– A hekusok! – kiált Marinette a küszöbről.
Kirohan a kertbe. Vége az andalgásnak a természet lágy
ölén, vége az édes illatú virágszirmok számolgatásának! Fusson,
ki merre lát, köd előttem, köd utánam, el kell hagyni a süllyedő
hajót. Persze rendezetten, szervezetten, méltóságteljesen. Nem
ám fejvesztve, ahogy a francia hadsereg menekült 1940
júniusában. Loutrel feláll, már végig is gondolta a dolgot. Az
igazi stratéga sohasem esik pánikba.
– Figyeljetek rám – szól a sietve csomagoló társasághoz. –
Jo és Marguerite Feufeu-vel és Nadine-nal vonatra száll. Én
viszem ki őket a pályaudvarra. Marinette és Marie-Louise
viszont hazamegy Párizsba. Én majd…
– Te majd? – kérdi Attia.
– Ne izgulj, Jo. Majd értesítelek róla, hol dekkolok. Te
elmész Émile Sauvagnat-hoz, megmondod, hogy én küldtelek.
Remekül elleszel a kupoldájában!
Pontosan egy órával később a gyilkossági csoport főnökének
parancsnoksága alatt huszonöt állig felfegyverzett rendőr ront be
a Félicia házába. Félicia a kis Nicole-t babusgatja. Ő ugyan nem
tud semmit! Neki semmit se mondtak, őneki semmit se
magyaráztak meg. Előbb megjelent nála egy haldokló, aztán

162
nagy dérrel-dúrral egymás után mindenféle más ember is
beállított, itt mulattak nála egészen mostanáig, aztán egyszer
csak eltűntek, és egy fillérrel sem hálálták meg a
vendégszeretetét. Az egyik felügyelő hozzáért Attia
kislányához, és Félicia ráüvöltött, de attól fogva egy szót sem
szólt többé. A rendőrség ismét csak elszalasztotta a zsákmányt.
A champigny-i kudarcot a dam-martini csőd követte. Újabb
városnév került a prefektúra dicsőségtáblájára.
Ami a szökevényeket illeti,aggodalomra semmi ok:
viszontagságos utazás van mögöttük ugyan, de jól vannak. Nem
kell félteni őket. Attia megszenvedte a vonatozást, a rázkódástól
felszakadtak a sebei, de végül is nagyobb baj nélkül érkezett
meg Marguerite társaságában Sauvagnat-hoz. Néhány napig a
bordélyház csupa-tükör szobájában pihent, aztán ismét útnak
indult. Immár egyedül. Porcheville-be, a Titoune villába,
Édouard Bourgeois Szajna-parti házába várták. A házigazda
Attia és Pierre régi barátja és harcostársa még Afrikából: azóta
kutyatenyésztésre adta a fejét.
Boucheseiche hazavitte Marie-Louise-t a Blondel utcába.
Néhány percet töltött csak ott: teletömött egy bőröndöt tiszta
ruhával, összeszedett némi pénzt, utasításokkal látta el Tabort,
új mausert vett magához, hozzá néhány doboz golyót, és ő is a
Titoune villa felé vette útját.
Loutrel és Naudy a szálláshelyére hajtatott a parasztházból.
Pierre, Marinette és a kutya a Boileau utcában dekkol, Andre
Témanónál, Pierre régi barátjánál: még a háború alatt
ismerkedtek össze a Pigalle-on. A Dilis ki sem mozdul a
lakásból, kivéve, ha kedve szottyan meginni egy-két pohárkával
a Saussaies utcai Santa Maria kávéházban. Kedves hely, jó
kilátás nyílik innen a biztonsági rendőrség székházára. Raymond
éjjel-nappal Pierrette-tel hentereg. A bezártságtól és a szerelmi
fáradalmaktól egyre haloványabb az arca.

163
Nouzeilles vigaszdíjul megkapja Feufeu skalpját. A rendőri
munkához oly nélkülözhetetlen szerencsés véletlenek egyikének
révén az emberei október másodikén elfogják Henri Feufeu-t.
Attia még a champigny-i csata előtt beadott egy meaux-i
autójavítóba egy lopott autót. Az autószerelőnek
balszerencséjére benzinkútja is volt, két, vidéki portyájáról
hazafelé igyekvő rendőr – újabb balszerencse – ott állt meg
tankolni, és egy korábbi körözés alapján ráismert a kocsira.
Nouzeilles rövidesen értesült a felfedezésről, és nyomban
parancsot adott, hogy hallgassák le az autószerelő telefonját.
Végre megszólal a telefon. Egy ismeretlen hang azt kérdi,
hol tartanak a fiúk a javítással. A rendőrök megállapítják,
honnan jön a hívás: a Montmartre-ról, Alfred Bonheur Puget
utcai bárjából. Félóra sem telik bele, és lecsap egy kéz a békésen
kávézgató Feufeu vállára.
A fogoly négy álló napon, vagyis kilencvenhat órán, ötezer-
hétszázhatvan végtelennek tetsző percen és még annál is
hatvanszor több másodpercen át állja a lehető legsokoldalúbb
verést. A feje kétszeresére dagadt. A fogai lötyögnek az
ínyében, az ajka felpüffedt és felrepedezett, a szeme vékonyka
rés egy-egy öklömnyi húsgombóc közepén. A bordáira, a
sarkára, az ujjaira, a lapockájára, a talpára, minden testrészére
bőkezűen záporoztak az ütések. Mesteri elbánásban van része,
ahogy a hekusok és a nehéz fiúk között érvényben lévő
nemzetközi egyezmények előírják.
Henri Feufeu üvölt, vért köp, elájul, ismét magához tér, a
kínzás csak nem akar véget érni, erre megint felordít
fájdalmában. A kihallgatói keveset tudnak: mindössze annyit,
hogy áldozatuk mindent tud. De nem beszél.
– Az Henri, az klassz srác – mondogatta róla Loutrel.

164
19

– Gratulálok, Borniche!
Baniel főfelügyelő hangja metsző, sőt, megvető. Máskor oly
barátságos arca pulykavörös a nagy erőfeszítéssel visszafojtott
dühtől. Mozdulatlanul ülök a helyemen, mint aki karót nyelt, és
bárgyún meredek özönvíz előtti írógépem billentyűzetére. A
többiek, Durieu, Hidoine és Gueltel visszafojtott lélegzettel
hallgatnak. A főnök igazán nem vádolható azzal, hogy nem tud
uralkodni az érzelmein, de a champigny-i Fogadó ostroma
egészen kihozta a sodrából. Ellenlábasaink sikere neki megalázó
kudarc, kivált, ha hozzávesszük, hogy mennyi ideig kell még
eltűrnie miatta a többi főnök ugratásait.
Baniel feláll a karosszékéből, megkerüli az asztalt, és
egymás után meglobogtatja a kezében a napilapokat:
„LECSAPOTT A RENDŐRSÉG”, „A POSTARABLÓK
FŐHADISZÁLLÁSÁNAK OSTROMA” – olvasható nagy
blokkbetűkkel a France Soir címlapján.
A Paris Presse, a Ce Soir, a Libé-Soir hatalmas
szalagcímekben lépteti elő Pierre Loutrelt első számú
közellenséggé, és kereszteli el Őrült Pierrot-nak. A fényképe, az
alvezérévé kinevezett Attiáéval és Boucheseiche-ével együtt
szinte életnagyságban virít a lapok első oldalán. A franciák
rettegve vizsgálgatják az alvilág sztárjainak arcvonásait. Az
Orfèvres rakparton Luizet prefektus kijelenti, hogy a „postarabló
banda megkapta a kegyelemdöfést”. Depreux belügyminiszter
egyetért vele és gratulál.
– Legyőzött bennünket a főkapitányság – dühöng Baniel. –
És vereségünket a maga könnyelműségének köszönhetjük,
Borniche. Hát mit képzel? Mindenféle biztosíték nélkül
megbízott ebben a Deschamps-ban, még jegyzőkönyvet sem

165
íratott vele alá, mintha egy ilyen alaknak lehetne adni a szavára!
És csak úgy szabadon bocsátotta! Ez a felelőtlenség netovábbja,
Borniche! Megbocsáthatatlan felelőtlenség, érti? Képzelje el, mi
lesz, ha a prefektúrán szépen elmeséli Nouzeilles-nak vagy
pláne Pinault-nak a maguk kis alkuját! Akkor aztán
megnézhetem magam!
Semmi sem maradt benne a jövendő szabadkőműves
nagymester kenetteljességéből. Az asztalra csapja az újságokat,
újból jól megnéz magának, és heves fejcsóválás közepette újabb
tirádába fog:
– Vegye tudomásul, zöldfülű maga még ahhoz, hogy a saját
szakállára nyomozzon ilyen komoly ügyekben! Egyáltalán érti,
hogy mit beszélek? Machoux rávall Deschamps-ra, erre maga
nyári mikulás, mit csinál? Szépen hagyja kisétálni innen!
– De főnök – szólalok meg határozatlanul. – Hát nem
emlékszik, hogy mindenről tájékoztattam? Deschamps-tól
értesüléseket vártunk…
– És megkapta tőle ezeket az értesüléseket? – Vág vissza
Baniel rosszindulatúan. – Ha jól tudom, nem! Majd bolond lett
volna felhívni magát! És mi van, ha viszont Nouzeilles-t ő
értesítette?
– Az lehetetlen, főnök. Hiszen a prefektúra letartóztatta.
– Hát persze hogy letartóztatta! Vagy magától nem éppen
ezt kérte Deschamps?
Igaza van. Elragadott az ifjonti hév, könnyelmű voltam.
Bakot lőttem, és ha Gillet főtanácsos megtudja, könnyen kiteheti
a szűrömet a gengsztervadász osztagból. Kiszáradt a torkom.
– Két halott volt! – ordít tovább Baniel. – Érti? Két halott! A
jövőben tartsa kézben az informátorait, Borniche. Ennek pedig
egyetlen módja van. Beismerő vallomást kell velük aláíratni.
Azután a jegyzőkönyvet bezárja a fiókjába, és bármikor az orruk
alá dughatja. Hoci-nesze! Ha nincs füles, sittre vele!

166
 – Értem, főnök.
Baniel hosszasan farkasszemet néz velem, mintha
ellenőrizni akarná, elég odaadóan raktározom-e el az agyamban
a tanácsait, majd sarkon fordul, visszaül az asztala mögé, és
aranyozott öngyújtójával rágyújt egy Gauloise-ra. Fellélegzem,
és azon gondolkodom, hogyan köszörülhetném ki a csorbát.
Megköszörülöm a torkom, és félénken megteszem a
javaslatomat:
– És ha meglátogatnám Deschamps-t a börtönben? Talán
megtudhatnék tőle valamit…
A felügyelő a fejét rázza.
– Nem, Borniche fiam. Át fogjuk szivattyúzni. Majd
felhívom Devise vizsgálóbírót, hogy adjon rá magának
engedélyt. És letartóztatási parancsot szerzünk ellene a meaux-i
ügy miatt. Máskor majd meggondolja a védence, mielőtt át akar
ejteni minket.

A breton tehát ismét ott ül a szobánkban. A börtönben töltött idő

nem múlt el nyomtalanul; borostás és sápadt az arca,
szakadozott a ruhája. Csöndben hallgatjuk, amint elbeszéli a
Fogadó ostromának történetét. Barátjával, Decurzier-vel a
bárpultnál állt, amikor meghallotta az első felszólítást. A baszk
kilépett az ajtón, hogy megnézze, mi történik, s azonnal halálos
sebet kapott.
– Maguk közül ki lőtt? – kérdi Baniel.
– Senki, főfelügyelő úr, becsületszavamra, senki. Ki
gondolta volna, hogy ez lesz belőle! Csupa filmes volt odabenn!
– Márpedig az újságok azt írják, hogy a rendőrség jogos
önvédelemből lőtt. Még töltényhüvelyeket is találtak a
helyszínen.
– Kamu az egész, főfelügyelő úr! Kamu! Senki se lőtt.
Decurzier-nél nem volt fegyver, nálam sem, a tulajnál, Mario

167
Prostnál szintén nem. Boucheseiche biztosan magánál tartott
egy-két mausert, de mivel a pincén át meglépett…
– De még mindig ott maradt Loutrel, Attia és Naudy és ők
sem szoktak üres zsebbel őgyelegni – szellemeskedik Durieu.
– Hogyhogy? – kérdi döbbenten Deschamps. – De hiszen
azok nem voltak ott!
– Micsoda? – pattan fel a helyéről Baniel. – Azt állítod,
hogy Nouzeilles szuperrendőrei árnyakra lövöldöztek?
– Pontosan. Sem Loutrel, sem Attia, sem Naudy nem volt
ott.
Összenézünk. A főnök elmosolyodik á bajusza alatt. A
harsány üdvrivalgás ellenére tehát a Fogadó ostroma iszonyú
balfogás volt. Finoman melengeti szívünket a káröröm.
– Ha rendesek lesznek hozzám – ébreszt fel elégedett
merengésünkből Deschamps –, kapnak tőlem egy olyan fülest,
amivel simán behúzhatják őket a csőbe. De csak ha köztünk
marad.
– Mondd csak nyugodtan – biztatja Baniel.
– Hát szóval ismerek egy srácot, aki kapcsolatban van Jo
Attiával. Szúnyognak hívják, mert legfeljebb százötven centi
magas. A Pihenő nevű bisztróban szokott találkozni Jóval a
Saint-Martin körúton. Ez már döfi, ugye, főfelügyelő úr?
Baniel szippant egyet a cigarettájából, meggondolja a
dolgot, majd határoz:
– Borniche, kísérje vissza Deschamps-t a börtönbe.
Visszacsatolom a fogoly csuklójára a bilincset, és meglepett
pillantást vetek a főnökömre:
– Hát a jegyzőkönyv?
– Miféle jegyzőkönyv? – csodálkozik. – Egy ilyen komoly
és fontos informátort, mint Gilbert, nem szabad mindenféle
bürokratikus formaságokkal nyaggatni!

168
 Nem nehéz kitalálni, mit érez Deschamps, ráadásul a
szeméből is egyértelműen kiolvasható: micsoda kis féreg
vagyok én, ellenben a főfelügyelő az már egészen más… Útban
a börtön felé meg is kérdezi tőlem:
– Mi történt közöttünk a múltkori találkozásunk óta? Miért
akarta rám húzni a vizes lepedőt?
Most magyarázzam meg neki, hogy Baniel csak
megjátszottá a nagyvonalú főnököt? Befordulunk a Santé utcába
és a breton újból megszólal;
– Elfelejtettem megemlíteni, valamit a főnökének. Mondja
meg neki, hogy Loutrel gyakran benéz egy montmartre-i bárba:
a Geoffroy-Marie utcai Oran Napjá-ba. A tulaj régi toulouse-i
haverja. Ugye, nem felejti el?
– Efelől nyugodt lehetsz.
Megfogadom, hogy amint lehet, körülnézek abban a bárban.
De azt is megfogadom, hogy Banielnek egy szót sem szólok
róla. Végül is Gilbert Deschamps-t én fedeztem fel.

A Szúnyog tényleg akkora, mint egy törpe. Ha megüti a

százötven centiméteres magasságot, mint Deschamps mondta,
azt kizárólag a cipőjébe beépített póttalpnak köszönheti.
Mezítláb aligha magasabb száznegyvenkettőnél: afféle
zsebrabló, minizsivány, apróharamia. A fejformája hosszúkás, a
haja vörös, az orra vékony és pisze. Az arca pedig olyan ráncos,
mint egy alaposan összegyűrt papírgalacsin. Bal orrlika
szabályos időközönként megrándul és kitágul.
Amikor belépek a Pihenő-be, egy széken áll: másképp nem
tudna férfi módjára a pultra könyökölni. Odalépek mellé, és
gyorsan körülnézek a félhomályban. Megsárgult, szakadozott
fényképek díszítik a falakat: Marcel Cardan, Edith Piaf, Róbert
Charron, Mistinguett, Jean Robic, Michel Simon, Laurent
Dauthuille, René Vietto, Marie Bell, Madeleine Sologne

169
arcképe. És középen, a tömény italokkal teli, két üveges
szekrény fölött a Sztáliné.
A Szúnyog óvakodva végigmér. Egy karnyújtásnyira állunk
egymástól. Cinegetestéhez képest megdöbbentően mély basszus
hangon szólít meg:
– Te telefonáltál?
Bólintok. Már az előző este is bizalmatlanul csengett a
hangja a telefonban; így hát nem akartam túlságosan
feltárulkozni, csak annyit mondtam, hogy sürgősen találkoznunk
kell „Deschamps-ügyben”. Személyleírást adtam magamról, és
megbeszéltük, mikor találkozunk a Pihenő-ben.
A Szúnyog liliputi kezével megszorítja az enyémet.
– Na, mi kéne, ha volna?
– Nekem semmi. Gilbert-nek már inkább. Beauraint
választotta ügyvédjéül, és szeretné, ha a körmére néznél a vén
rókának. Meghagyta még, hogy tüntess el minden molliens-i
zoknit a házad tájáról: rendőrláb-szaguk van a fuszekliknak.
– Hogyhogy? – kérdi a Szúnyog tágra nyílt szemmel.
– Állítólag köpött a két srác, akit Meaux-ban elkaptak a
zsaruk. Gilbert azt mondta, légy résen, és ha kihallgatnak, nem
ismered. Ő se téged.
Elég jól adhattam a bűnözőt, mert a Szúnyog ébersége
tompul.
– Hű az anyját! Szóval Gilbert-t a molliens-i ügy miatt
kapták el a zsernyákok?
Mintha aggodalom csendülne ki a hangjából. Csak nem vett
ő is részt az akcióban? De szeretném tudni, milyen zokni van
rajta!
– Nem – felelem –, csak Champigny miatt. A börtönben
kapta valakitől a fülest, nekem meg egy szabadulóval üzent.
Még jó, hogy nem voltam benne a buliban. Nem utazom
zokniban…

170
 – Tényleg, miben utazol? – kérdi a Szúnyog egyszeriben
felvillanyozva.
– Rablásban. Jobban fizet, meg gyorsabb meló. Különösen
vidéken. Néha, persze, pofára esik az ember, de általában jó
bolt.
Úgy hazudok, mint a vízfolyás, végül is semmit se
kockáztatok. Ha kiderül a turpisság, bármikor előhúzhatom az
igazolványomat, és bevihetem a Szúnyogot az osztaghoz. Jobb
volna azonban valamit megtudni Attiáról. A Szúnyog most
mintha ismét gyanakvóbb volna.
– Régóta ismered Gilbert-t? – teszi fel a fogós kérdést.
Nem esem csapdába; szerencsére átnéztem Deschamps
aktáit a bűnügyi rendőrségen.
– Csak négy éve. 1942-ben együtt ültünk. Ő kenyérjegy-
hamisítás miatt, én azért, mert lányokat futtattam.
– Hát az biztos, hogy inkább nézel ki selyemfiúnak, mint
rablónak. Szóval, összekötöd a kellemest a hasznossal.
Lenyelem a bókot.
– Ő az 5/34-esben volt, én az 5/35-ösben. A háború alatt
szem elől vesztettük egymást, de a felszabadulás után újra
összefutottunk a Marie-Louise-nál, a Blondel utcában.
– Boucheseiche nőjénél?
– Igen. De nem maradtunk együtt sokáig, mert lementem a
Riviérára. Nem komáltam itten. Mondd, nem vagy szomjas?
A Szúnyog felágaskodik a székén:
– Abszintot, Jeannot!
– Kettőt!
A tulajnak olyan nagy és elálló füle van, mint egy
gramofontölcsér. A szeme meg szúrós: le sem veszi rólam.
– Degaltier-nek hívnak – mondom a Szúnyognak. –
Théophile Degaltier. Elég hülye név, de mit csináljak, ha ezt
kaptam az öregeimtől. A haverok Théónak hívnak, így rövidebb.

171
Megadom a címem. Délig ott találsz. Ha egyszer szükséged lesz
valamire…
Most dől el minden. Mindaz, amit Deschamps-ról előadtam,
csak bevezető volt, valahogyan meg kellett nyernem a Szúnyog
bizalmát. Az alvilágban gyanakvóak az emberek: többé-kevésbé
mindig szökésben vannak, és a rendőrség csapdáit csak úgy
kerülhetik el, ha nyitott szemmel járnak, résen vannak, és
mindent kétszer is meggondolnak. Az alvilágba nem jut be
akárki. Magam is tapasztalhatom, hiszen a Szúnyog még mindig
nem puhult meg egészen.
– Furcsa, hogy Gilbert sohasem beszélt rólad.
Nagy a kísértés, hogy előhúzzam az igazolványomat, és
megkérjem a kisembert, hogy folytassuk a beszélgetést a
Bassano utcában. De győz a józan ész. Igaz, ha kiszolgáltatn4m
Durieu üvöltésének és Gueltel karizmainak, a Szúnyog
kénytelen lenne köpni. De csak annyit mondana, amennyi
elkerülhetetlen, a nagy vadak pedig tudnák, hogy mire
következtessenek a letartóztatásából. Türelem; perseverare
zsernyákum est.
– Nekem viszont beszélt terólad – mondom magabiztosan.
Sőt, nagyon is dicsért. Azt mondta: „A Szúnyogban
megbízhatsz. Ha melót keresel, fordulj csak hozzá.” Hát ezt
mondta nekem a Gilbert. Gondolhatod, milyen jól jön nekem,
hogy találkoztunk.
A bók leveszi a lábáról a minigengsztert. Kiissza a
pálinkáját, és leugrik a székről – Hagyd csak, majd én – mondja,
és felhajít egy maréknyi aprót a pultra. – Hívj fel holnap
ugyanebben az időben. Talán lesz valami a számodra.
Fürgén kezet nyújt. Nem tudtam meg tőle, hol találom meg
Jo Attiát.

– Roger, nem mehetsz oda egyedül! Félek! – hisztizett Marlyse,

172
mikor beszámoltam róla, hogy a Szúnyoggal a charentoni
temető bejáratánál beszéltem meg randevút. – Legalább értesítsd
a főnöködet. Gondold meg! És ha a törpe kelepcébe akar csalni?
– Ne izgulj, én vagyok ebben az országban a legnagyobb
mesterdetektív – próbáltam meg tréfálkozni.
– Nevetséges vagy! Legalább a pisztolyodat vidd magaddal!
– Nem. Én nem használok fegyvert. Még bilincset sem.
Felvettem az esőköpenyemet, lerohantam a lépcsőn,
felszálltam a metróra.
Pontban délután ötkor érkezem a találkozó színhelyére. A
Szúnyog már ott vár egy fekete Citroenben. Széles mosollyal
fogad:
– Szevasz, Théo, jól vagy?

Roger Borniche harmadosztályú felügyelő a biztonsági szolgálat

második részlegétől legalábbis ma, 1946. október 26-án jól van,
sőt, remekül. Egy kissé tartózkodóan viselkedik ugyan, mert bár
nem anyámasszony katonája, a felesége mégiscsak megfertőzte
aggályoskodásával: azt fejtegette tudniillik, hogy mindegy, óriás
vagy törpe húzza-e meg a ravaszt, az ólomgolyó, ha jó helyre
lövik, mindig ugyanolyan bonctani következményekkel jár.
Hogy megnyugtassam (őt és magamat), beleegyeztem, hogy
értesítse Bániéit, ha nyolc óráig nem érek haza.
A Citroën recsegve veszi be az első sebességet, majd
elindul, és befordul a Poniatowski körútra, onnan a National-
hídnál a Bercy rakpartra. A Szúnyog feneke alatt és a háta
mögött egy-egy hatalmas párna duzzad. Mégis alig lát ki az
ablakon.
– Van egy neked való balhé – tér egyenesen a lényegre. –
Tíz milliócskáról volna szó, ha nem többről. És könnyű munka
lesz! Mindennap egy pénzzel teli kocsi áll meg… hogy hol, azt
mindjárt meglátod.

173
 A Rapée rakparton lassítunk; a 12-és szám alatt van a Párizsi
Leszámítolási Bank székháza.
– Láttad? – kérdi a Szúnyog, és visszakanyarodik. – Most
mutatok még valamit.
Megindulunk visszafelé. Elhaladunk a hatalmas bercy-i
hűtőház előtt, és a Szúnyog megállítja az autót a százados fákkal
szegélyezett Dijon út sarkán. Letekeri az ablakot.
– Oda nézz, Théo! Az ott a pia birodalma. Azokat a kis
utcákat mind egy-egy borfajtáról nevezték el. A harmadik a
Yonne utca. És mit gondolsz, mi van a Yonne utca egyben?
Megvonom a vállam.
– A Pá-ri-zsi Le-szá-mí-to-lá-si Bank egyik fi-ók-ja! –
kántálja a Szúnyog vidáman. – Ide fizetik be mindennap a
bevételüket a nagykereskedők.
A társam egy hűtőházi alkalmazottól kapta a tippet. Egy
akadémiai székfoglaló stílusában adja elő, hogyan kell ilyenkor
eljárni. Ha majd a Renault este fél hat fele kigördül a borpiac
kapuján a pénzzel, elég követni, a kihalt Bercy rakparton
megelőzni, elé vágni, megállítani, ráijeszteni a két kísérőre, és
máris vihetjük a zsákokat. Gyerekjáték. Jöttem, láttam.
Mivel azonban még nem győztem, kérdezősködni kezdek:
– Ketten csináljuk meg a balhét, vagy hozzak néhány
belevaló havert?
A Szúnyog megnyomja a gázpedált, és csak a külső körúton
válaszol:
– Már együtt a banda. A Hazug Luciennel és a Homár
Henrival fogsz dolgozni. Velem együtt négyen leszünk. Én
vezetem az autót. Fejenként kétmillió jut, azért nem kettő és fél,
mert az informátort is meg kell fizetni.
Bólintok:
– Világos. Mikor?

174
 – 29-én vagy 30-án: ez a két legjobb nap, akkor a
legnagyobb a forgalom a piacon. A többiekkel is terepszemlét
tartok, aztán bemutatom neked őket.
Kiköp az ablakon, fütyörészve hajt a Bastille térig, és megáll
a Baumarchais körút elejénél lévő metróállomásnál. Kiszállok,
kezet fogunk. Indulás előtt a Szúnyog még visszafordul:
– Hé, Théo! Holnapután találkozunk a Pihenő-ben, jó?
Bólintok, mint ma már annyiszor. Kezdek belejönni. De
azért nem felejtem el ráfirkantani egy cigarettásdobozra az autó
rendszámát. Negyed hét. Marlyse tárt karokkal fog fogadni.

20

Október 29-én Crocbois-nak sikerül üres parkolóhelyet találnia

a Bercy rakparton, éppen a borpiaccal szemben, a két híd között,
fele úton. A Szúnyog autója minden pillanatban itt lehet. Öten
lessük. A sofőr mellett Baniel idegesen szippantgat a
cigarettájából, én pedig hátul Durieu és Gueltel között
szorongok; ők is dohányoznak.
Amikor tájékoztattam főnökömet a magánnyomozásról és a
Szúnyoggal való találkozásomról, előbb gunyoros mosoly volt a
válasz. Durieu, a tipikus jótanuló, persze, utánozta a főnököt.
Gueltel szánakozva nézett rám, Hidoine pedig arra sem
méltatott, hogy fölemelje szokás szerint keresztrejtvénybe
temetkező fejét. De aztán, amikor odáig jutottam az
elbeszélésben, hogy a Szúnyoggal terepszemlét tartottunk a
rablás színhelyén, Baniel egyszeriben figyelmesen kezdett
hallgatni, majd harsány hangon bejelentette:
– Munka közben kapjuk rajta őket. Csak így tovább,
Borniche-kám…

175
 Az este beugrottam a Pihenő-be egy italra, a Szúnyog persze
ott volt. Félrevont, és őszinte sajnálkozással közölte;
– A fiúk nem akarnak bevenni a buliba, Théo. Azt mondják,
nem ismernek. Ne vedd zokon öregem, majd máskor…
Csalódott képet vágtam, pedig ennél jobban nem sülhetett
volna el a dolog. Éppen ki kellett volna találnom valamilyen
ürügyet, hogy visszaléphessek; a fiúk megtették helyettem, s így
a Szúnyog barátságát sem kellett kockára tennem.
Mióta várunk már, és még mindig nem történt semmi.
Durieu a géppisztolyát simogatja, én beteszem a tárat az
enyémbe, Gueltel magához szorítja gyorstüzelő pisztolyát.
Hallgatunk. Ahogy telnek-múlnak a percek, egyre idegesebbek
vagyunk. Attól tartok, hogy a Szúnyog és társai az utolsó
percben módosították a tervet. Az órámon negyed hat múlt öt
perccel, és a rablóbanda még mindig nem érkezett meg.
– És ha úgy döntöttek, hogy a székház előtt hajtják végre az
akciót, a Rapée rakparton? – kérdezem a főnöktől.
– Nézzük meg – adja ki a parancsot Baniel a sofőrnek.
Crocbois megfordul, és a Rapée rakpart felé indul. Ebben a
pillanatban érkezik oda a bank Renault-ja, benne két férfi. A
borpiac felé megy, s ötvenméteres távolságból egy fekete autó
követi.
– Ők azok, főnök!
A volánnál a Szúnyog ül, mellette egy idősebb férfi mélyen
a szemébe húzott kalappal, a hátul ülő harmadikat nincs időm
megfigyelni.
– Nyomás, Crocbois – határoz Baniel. – Amíg felveszik a
pénzt a borpiacon, megnézzük, mi a helyzet a bank székházánál.

A sofőr éppen hogy csak lelassít a Rapée rakpart 12. előtt. A

bejárattal szemben egy tükörfényes Citroën várakozik. Egy
lenyalt hajú férfi ül a volánjánál, elegáns világosdrapp

176
esőkabátot, szarvasbőr kesztyűt visel. Ismerősnek tűnik, de
hiába kutatok az emlékezetemben, nem tudok rájönni, honnan.
Mondóm Banielnek, hogy az a fickó gyanús nekem, de ő csak
legyint.
– Borniche, magát a fantáziája fogja sírba vinni. Maga
mindenütt gengsztereket lát. Nyilván a bank ügyfele…
– Ilyenkor, főnök? Ötkor bezárt a bank.
Megvonja a vállát, és odaszól a sofőrnek:
– Forduljon vissza, Crocbois.
Visszatérünk eredeti leshelyünkre, a Bercy rakpartra. Ismét
várakoznunk kell, de nem sokáig. Öt perccel fél hat után nagy
sebességgel elszáguld előttünk a pénzes Renault, a Rapée
rakparti székház felé tart.
A Szúnyog autója nem követi.
– A rohadtak! – üvölt Baniel. – A borpiacon rabolták ki!
Az autónk megpördül a tengelye körül, mint egy búgócsiga.
A hűtőházhoz hajtunk, de az Yonne utcai bankfiók előtt minden
csendes. Tanácstalanul egymásra nézünk: a Szúnyogot mintha a
köd nyelte volna el.
– A székházhoz! – ordítja Baniel.
Crocbois ismét megfordul, ügyet sem vet a tülkölve fékező
autókra, őrült sebességgel visszaindul a Rapée rakpartra. Ott
azután olyan a környék, mint egy fel-bolydult hangyaboly. Már
ötvenfőnyi tömeg nyüzsög a bejáratnál, és egyre újabb
kíváncsiskodók érkeznek. Crocbois beletapos a fékbe, Baniel
kiugrik a még mozgó autóból, Gueltel és én utána.
– Rendőrség! Mi történik itt? – harsogja Baniel, és nemzeti
színű igazolványát lobogtatva utat tör magának a tömegben.
– Ezt nevezem! – kiált fel az egyik nézelődő. – Maguk aztán
gyorsan dolgoznak!
Az már biztos. Senki olyan gyorsan el nem tudja szalasztani
a zsákmányt, mint mi. Körülnézek. A 2534 WO rendszámú

177
Citroën, amelyet a bejáratnál láttam várakozni, keresztben áll a
pénzszállító Renault előtt. Az egyik kísérő, Leliévre a
bámészkodók gyűrűjében. Holtsápadt.
– A gazemberek! – hebegi. – Ha egy-két centivel lejjebb
lőnek, már sorba állhatnék a temetkezési segélyért…
– Mondja el, mi történt – szólítja fel Baniel.
A bankigazgató felel helyette. Amikor az autó a székház elé
ért, valaki lövöldözni kezdett a karosszériára és a
gumiabroncsokra. Az autó megállt, négy férfi vette körül, kettő
géppisztolyt tartott a kezében. Elkapták a táskát, és beszálltak a
vadonatúj Citroenbe. De nem sikerült beindítaniuk a motort.
Erre mint az őrültek, kiugrottak, előbb megpróbáltak megállítani
egy tartálykocsit, de az továbbhajtott. Végül sikerült megállásra
kényszeríteniük egy furgont, menet közben felpattantak rá, és
elmenekültek.
– De kiszúrtunk ám velük főfelügyelő úr! – szól közbe a
kísérő.
– Hogyhogy?
– A saját táskámat adtam nekik oda, és abban nem milliók
voltak ám, hanem csak az uzsonnám!
Baniel rám néz, óriási megkönnyebbülést olvasok ki szürke
szeméből: elég olcsón megúsztuk. A főnök megvakarja az orrát,
és rövid gondolkodás után a fülembe súgja:
– Siessen a Pihenő-be.

A Szúnyog háttal ül a bejáratnak, de így is látszik, hogy zihál. A

lába nem ér a földig. Nyugodtan odalépek hozzá, és leülök vele
szemben. A Szúnyog rám emeli a szemét: még most is iszonyat
tükröződik benne.
– Théo – sóhajtja rángatózó arccal. – Ha tudnád, mi történt!
Szerencséd van, hogy nem voltál velünk! – üveges szemmel néz
az asztalra, nagyokat nyel, egy hajtásra kiissza a pálinkáját, és

178
megrázza a fejét, mintha valami rossz emléktől akarna
megszabadulni, majd hadarva elmeséli a délután történetét:
– Képzeld el, a Rapée rakparton egy kocsi állt a bank előtt.
És ki ült a volánnál? Na ki?
– Fogalmam sincs.
– A Dilis Pierrot, öregem! Csak egyszer láttam, de amikor a
buszmegállóban lelassítottam, nyugi bele, mindjárt
megismertem! Az ilyen pofát, pláne azzal a sárga szemével,
megjegyzi magának az ember! Mellette Attia ült. Na, erre
megálltam. A Hosszú Jo kiszállt, és odajött hozzánk. És tudod,
mit mondott?
Vállat vonok, honnan tudnám.
– Hogy lépjünk olajra, öregem. Hogy a bank az nekik való
meló, nem ilyen nyápicoknak, mint mi!
– Na ne!
– De ha mondom! Tudod, milyen ez a Loutrel-féle társaság!
Ezek minden reggel vért isznak a kiflijükhöz! Egy szempillantás
alatt kinyírják az ilyet, mint én, még beszarni se volna időm. Hát
leléptünk. Csak tudnám, ki az a strici, aki leadta nekik a drótot!
Szóval, Théókám, nem vagyok valami rózsás hangulatban.
Ebben nincs egyedül. Egyetlen hónap leforgása alatt
másodszor szalasztottam el Pierre Loutrelt. Előbb
Champignyben, most meg a Rapée rakparton. Hát bizony, ha a
tökfejek koronáznának, én volnék a király.

Szegény Marlyse nem sokat ér ma este a lógó orrú férjével: nem

akarja megjavítani a gáztűzhelyt, pedig két rózsa is eldugult.
Nem akar férji jogaival sem élni, pedig e téren talán több sikerre
számíthatna, mint a bankrablók elleni kilátástalan hajszában.
Semmit sem akar, csak fekszik a sötétben, és töri a fejét.
Amióta elbúcsúztam a Szúnyogtól, egyre csak tépelődöm. A
szarvasbőr-kesztyűs férfi Loutrel volt, és én már láttam valahol.

179
De hol? Ide-oda forgolódom az ágyban, és folyton lehúzom az
ócska takarót Marlyse-ről, ő tiltakozik, és dühösen visszarántja.
Magam előtt látom a gyilkos arcát, nem tudok szabadulni tőle,
és hiába vagyok holtfáradt, tudom, hogy nem alszom el, amíg rá
nem jövök, hol találkoztam vele.
– Hol a fenébe láttam? – szólalok meg hangosan.
Marlyse érdeklődik, hogy kiről van szó, erre én nyersen azt
tanácsolom neki, hogy fogja be a száját. Újra átélem, ki tudja
hányadszor, az életemet, és egyszer csak megvan a megoldás.
Hát persze! 1945 januárjának végén történt. A főnököm,
Villacampa magához szólított, és azt mondta, menjek el vele,
behozunk néhány kollaboránst. A szolgálati autó a Courcelle
körútra, a katonai elhárítás céljaira kisajátított villa elé vitt
bennünket. Villacampa nyomában felmentem egy széles
falépcsőn, és beléptem egy szobába. Odabenn a francia hadsereg
egyenruhájában, két aranyozott csíkkal a vállpántján, fiatal férfi
ült az íróasztal mögött, és megkért, hogy várjunk egy pillanatig.
Nyers, ellentmondást nem tűrő hangon szólt a telefonba, hogy
vezessék elő a foglyokat. Miközben várakoztunk, hanyagul
cigarettázott, és szigorú szemmel mustrálgatott bennünket.
Végül kinyílt az ajtó, és három feldagadt arcú, szakadozott és
vérfoltos inget viselő kollaboráns lépett be két fegyveres katona
őrizetében.
– Itt vannak az embereik – mondta a tiszt megvetően.
Megbilincseltük őket. Már az ajtóban voltunk, amikor a tiszt
fensőbbségesen a főnököm után szólt:
– Ha valamilyen kiegészítő felvilágosításra van szüksége,
felügyelő, forduljon hozzám bizalommal.
– Köszönöm, főhadnagy. Szabad a nevét?
– D’Héricourt főhadnagy, katonai elhárítás.
Biztos, hogy Pierre Loutrel volt! Az imént rosszul
számoltam; háromszor szalasztottam el.

180
21

Pierre Loutrel még soha életében nem volt ilyen ingerült. Elég
egy rossz szó, egy félreérthető pillantás, elég, hogy egy macska
elnyávogja magát, vagy megnyikorduljon egy ajtó, szóval, elég
bármilyen semmiség, Loutrel máris magánkívül van. A szeme
fehérjét vérerek futják be, a pupillája tág, a keze. remegésén
nem tud úrrá lenni. A hangja rekedt, a mozgása bizonytalan.
Lassan két hete van ilyen állapotban, és a dühkitörései egyre
gyakoribbak. Ilyenkor aztán elszabadul a pokol; mindent
összetör, ami a keze ügyébe kerül, fenyegetőzik, üvöltözik, majd
részeg letargiába süllyed. A barátai kénytelenek hazavinni
Témanóhoz, a Boileau utcába; továbbra is itt rejtőzködik.
Marinette iszonyodva látja, hogy a szerelme magatehetetlenül
hever az ágyon, és folyik a nyál a szájából. Az aggódó Attia
felhívta Bourély doktort, hogy tanácsot kérjen tőle, és a válasz
nem volt kíméletes:
– Esetleg kilábalhat belőle, de csak ha hajlandó
elvonókúrára menni. De ismered, Jo, úgyse fog befeküdni a
kórházba. És az is kérdés, hogy milyen kórházba, hiszen
körözik.
– És ha valamilyen svájci klinikára küldenénk?
– Ez az egyetlen lehetőség.
– Naudy már megpróbálta rábeszélni, de Pierre elküldte a
fenébe. Nem próbálnád meg te? Mégiscsak orvos vagy, terád
talán hallgat.
– Már én is megpróbáltam. Megfenyegetett.
– Még egy kérdés, doki. Ha rájön a dili, le lehet valamivel
csillapítani?
– Nem. Ez már delirium tremens. Ismétlem, Jo, csak rendes
kórházi elvonókúra segíthet rajta.

181
 Attia magába roskad. Beszámol Naudynak a beszélgetésről.
Raymond-t is lesújtja a hír. Boucheseiche, sőt, maga Attia is
értésére adta, hogy elfogadnák őt főnöknek Loutrel helyett.
Danos is egyetért velük. De Naudy nem pályázik Loutrel
helyére. Legalábbis egyelőre nem. Még csak huszonnégy éves,
ráér dönteni. Most csak Pierre állapotára gondol. Tehetetlenül
szemléli, hogy teszi magát tönkre a barátja. És nem egyedül neki
fáj a szíve Loutrelért: Attia, Cornélius, Danos, sőt, még a
cinikus Boucheseiche is ugyanazt ér zi, amit ő.
– Valamit mégiscsak tenni kellene! – hajtogatta a Hosszú Jo.
De mit lehetne tenni, ha Loutrel reggel tíz órától fogva
lényegében egyfolytában részeg, nem hallgat a jó szóra, és még
a legjobb barátait is megfenyegeti?
– Pierre-nek kezd irtó rossz híre lenni – jelenti egy napon
Naudy. – A fiúk be vannak csinálva tőle. Most már nem sok kell
hozzá, hogy valamelyik szaros feladja a zsaruknak, csak hogy
megszabaduljon tőle…

Nem lebecsülendő veszély. Az alvilág tiszteli Pierrot-t, de

önvédelemből kész feláldozni a Dilist. A rendőrség szüntelenül
kajtat utána, és nem hagy nyugtot a kerítőknek meg a kisebb
betörőknek. A rendőrök ismerik a játékszabályokat: előbb-utóbb
valaki köpni fog, csak legyen már vége az állandó zaklatásnak.
Mert mi a helyzet, mondjuk egy kis stricivel? Semmi gondja az
égvilágon. Dél körül felkel, megiszik egy kupicával a haverjai
társaságában, kimegy Auteuil-be, Longchamp-ba vagy
Vincennes-be a lóversenypályára, elugrik a szabójához,
kártyázik a barátaival, vacsora közben újságot olvas, majd
moziba megy, aztán eligazítja a három vagy négy lányt, aki neki
dolgozik. Ha-mármost a rendőrök mindennap beviszik a
lányokat, egyszeriben vége a jólétnek, nem tudja miből
fenntartani magát. Ha ráadásul még veszít is a lóversenyen,

182
akkor aztán jó estét! Éhkoppra jut. És mit tesz a tönkrement
selyemfiú? Elgondolkodik rajta, hogy ki is az oka a sok
szenvedésnek. Aztán feladja az illetőt a zsaruknak. Az élethez
mindenkinek joga van. Igazságos dolog, hogy egy
megveszekedett őrült miatt minden bűnöző koldusbotra jusson?
Ugye, hogy nem.
Loutrel barátai is tudják, mit jelent, ha valakivel
szembefordul a közvélemény. Az oly sokszor magasztalt
betyárbecsület csak mítosz. Valami mindig a rendőrök fülébe
jut. Attia, Boucheseiche, Danos és Naudy rajta tartja a szemét a
csehókban őgyelgő nehéz fiúkon, és ha úgy látják, hogy
valamelyikük képes volna a fecsegésre, még idejében (és
habozás nélkül) megszabadulnak tőle. Hát igen, Loutrel négy
társa valóban külön kategória: az ilyen gengszterektől a
rendőrség is tart, az alvilág is retteg. A háború, a megszállás
alatt
– Így vagy úgy – kívül helyezték magukat a társadalmon.
Csak saját magukra számíthatnak. Jo, Abel, Georges, Raymond
és Pierre abban az időben lett felnőtt, amikor az emberélet nem
sokat ért. Ehhez idomították erkölcsüket, céljaikat. Öten vannak,
és összetartoznak, mint a kéz öt ujja. Öt jó barát. Nem ismernek
félelmet, nem ismernek irgalmat. És homályosan érzik, hogy
történetüknek vérrel fogják írni a végét. Az ő vérükkel.

Naudy pontosan meg tudja állapítani, mióta iszik ilyen

kétségbeesetten Pierre. November negyedike óta. Akkor esett
kútba egy remek vállalkozás.
Pierre a Nemzeti Bank pénzszállítóit és az őket kísérő két
rendőrt akarta megtámadni.
– Nekem való balhé! Amilyenhez stopper kell hogy legyen
az ember fejében – mondta a régi hévvel a társainak.

183
 A Fouquet kávéház egyik félreeső sarkában ültek egy
ablaknál, s a Georges-V sugárutat figyelték. Mindegyikükön
csikós, fekete öltöny feszült. Egyedül a Hosszú Jo rítt ki a
társaságból nemzeti színű nyakkendőjével és nagy arany
metszőfogával. Loutrel vitte a szót:
– Akkor lépünk akcióba, ha majd a két rendőr és a két kísérő
a versailles-i templom elé ér. Abel és Georges elindul feléjük.
Te, Raymond, a géppisztolyoddal átszaladsz az úttesten, és
oldalról sakkban tartod őket. Én hátulról érkezem. Jo velem egy
vonalban állítja meg az autóját. Minden mozdulatot tökéletesen
össze kell hangolni. Amikor Raymond azt kiáltja, hogy kezeket
fel, a pasasok ösztönösen feléje fordulnak. Ebben a pillanatban
Abel és Georges rájuk veti magát, és elszedi tőlük a táskákat:
harmincmillió lesz bennük!
– Harmincmillió! – ismételte Attia áhítattal. – Nem rossz!
Ezzel már mehetnék valamire.
– Jó, jó – szólt közbe Naudy aggodalmasan. – De a paliknak
fegyverük is van. Amikor beszállunk a kocsiba…
Loutrel félbeszakította:
– Erre is gondoltam. Abel és Georges négy pár bilincset visz
magával. A templom kerítéséhez bilincselik a palikat, és
elveszik tőlük a fegyvert.
Mind a négyen csodálattal néztek rá: hát ilyen Loutrel,
amikor elemében van. Csak a Dilis képes ilyen nagystílű és
ilyen aprólékosan kidolgozott akciókra.
A megbeszélt napon ezúttal is minden olajozottan ment,
úgy, ahogy Pierre szereti. Megjelentek a kísérők, és mögöttük a
két rendőr. Nem messze tőlük Abel és Georges hirtelen megállt
a járdán, és heves veszekedést tettetett. Raymond is megjelent,
sötétkék esőköpenye alatt a géppisztollyal. Pierre már a P 38-asa
után nyúlt. A négy férfi gyanútlanul beszélgetve folytatta útját a
csomaggal. Minden a legnagyobb rendben volt. És egyszer csak

184
Loutrelnek azt kellett látnia, hogy Naudy nem veszi elő a
fegyverét, amint az áldozatokhoz ér. Igaza is volt, hogy nem
indította el az akciót. Attiának ebben a pillanatban kellett volna
odaérnie a kocsival, de nem volt sehol.
Loutrel megállt, Naudy odalépett hozzá. Danos és
Boucheseiche szintén. Mozdulatlanul, komoran néztek a
pénzszállítók után, és búcsút mondtak a békésen távolodó
harmincmilliónak. Visszatértek oda, ahol Attiát hagyták az
autóval. A Hosszú Jo a motorházban matatott. A lépteikre
félémévé a fejét, könnyek csurogtak végig az arcán.
– A karburátor! – csak ennyit tudott kinyögni.
Aznap este a Café de Paris-ban Loutrel hátat fordított a
Champs-Élysées fényeinek, és szomorúan azt mondta
Naudynak:
– Elpártolt tőlünk a szerencse, Raymond.
E szánalmas vallomás óta Loutrel nem volt józan. Megtörte
a gyors egymásutánban elszenvedett két kudarc. A gyógymód
világos: vissza kell hódítani a szerencsét. De a győzelem helyett
nem újabb vereség vár-e rá ebben az állapotban? Raymond
tudja, hogy ezt nevezik ördögi körnek.

A taxisofőr hátrafordul, és azt kérdi:

– Champignyben vagyunk. Most hová vigyem? Naudy
felrezzen, és körülnéz. Úgy elgondolkodott. hogy észre sem
vette, milyen közel vannak már az úticélhoz: a Marne partjához
érkeztek.
– Itt jó lesz – válaszolja.
Busás borravalót ad a sofőrnek, kiszáll, megvárja, amíg
eltűnik a taxi, és elindul. Cigarettával a szájában, zsebre vágott
kézzel átmegy a hídon. Jól jön az angol esőkabát: nyirkos, őszi
szél fúj. Az ég szürke, a fákon alig van már levél, a Marne vize a
szokásosnál is piszkosabb. Naudy felhajtja kabátja gallérját, és A

185
nagy dohány felé veszi útját; a Gesztenyefák és a Fogadó
bezárása óta ez az egyetlen menedékhely a Marne partján. A
combizmai egy kicsit sajognak, gyöngeséget érez a lábában.
„Sokat kefélsz, Raymond” – mondja magának mosolyogva. A
buja emlékektől mindjárt jobb kedvre derül. Felgyorsítja lépteit.
A nagy dohány hátsó terméből szóváltás hallatszik ki.
Azonnal megismeri Cornélius rekedtes hangját és Loutrel
rikácsolását: ez a hangmagasság mindig arról tanúskodik, hogy
a Dilis nem tud uralkodni az idegein.
Amikor Naudy benyit, Cornélius éppen azt kiáltja:
– Ne hidd, hogy hasra esek előtted, megmondom én, mi
vagy te, Loutrel. Rohadt szemét vagy!
Raymond előlép. Pierre halottsápadt arcszíne, vérben forgó
szeme elárulja, hogy jócskán ihatott már, és nincs messze a
pillanat, amikor tettlegességhez folyamodik. Raymond a
farkasszemet néző két férfi közé áll.
– Mi történik itt? – kérdezi.
Cornélius tajtékzik. Heves taglejtésekkel magyaráz,
ágaskodik, hogy egy ujjnyi se menjen veszendőbe apró
termetéből:
– Ez a szemét még egy doboz szardíniát se küldött Feufeu-
nek! Tudod, mit hallottam? Hogy megússza a börtönt, Feufeu
lenyelte egy tébécés rab köpetét! Így akar kórházba kerülni.
Mindjárt elhányom magam. Ha az ember bajba kerül, mérget
vehet rá, hogy a nagy Loutrel benne hagyja!
Cornélius utálkozva köp egyet.
– De az istenit! Már mondtam, hogy nem értem rá elmenni
az ügyvédjéhez! – ordítja Loutrel.
– Attia sem ért rá! Ráadásul még beteg is volt! Mégis időt
szakított rá. Elment az anyjához, és pénzt adott neki. Persze, a
Hosszú Jónak van szíve.
– Még soha egyetlen havert sem hagytam cserben!

186
 – üvölt Loutrel.
– De igen! Feufeu-t! – válaszol kérlelhetetlenül Cornélius.
Vészjósló csend következik. És egyszer csak Pierre
arckifejezése megváltozik: a vonásai ellágyulnak. Lehajtja a
fejét. Raymond és a bokszoló hihetetlen, szánalmas látványnak
lesznek szemtanúi: a gyilkos elsírja magát.
– Nem vagyok szemét – mormolja.
Azután megtört hangon bizonygatja, inkább magának, mint
a többieknek:
– És nem kell még leírni engem. Majd meglátjátok.

A golfozók kedvelt szavajárásával szólva, Loutrel ötlete

megjátszható. Egy Carabed Saraffian nevű ékszerészt akar
kirabolni a Boissière út 36-ban.
– A frank inflálódik, az arany és az ékszer viszont nem! –
magyarázza társainak a közgazdaságtan alapelemeit. – Sőt,
minél kevesebbet ér a frank, annál többet érnek az ékszerek!
Értitek?
A Boileau utcai lakásban Attia, Boucheseiche és Naudy
figyelmesen hallgatja ezt a magasröptű pénzügypolitikái
előadást. Loutrel ismét a régi: úgy vág az esze, mint a
damaszkuszi acél. Boucheseiche pillantásából Naudy kiolvassa
az ámulatot: „vannak még csodák”! És valóban, a Dilis minden
jel szerint jó útra tért: a barátai pezsgőznek, ő azonban
megelégszik egy csésze feketével.
– Mi lesz a szereposztás? – kérdi vidáman Attia, és
kedvtelve pöfögi ki a szivarfüstöt.
– Nem lesz szereposztás, Jo.
Loutrel elhallgat, gunyorosan tekint végig a barátain, majd
kiegyenesedik a széken, és közli:

187
 – Egyedül csinálom. Ti csak nézitek. Ugyanúgy, mint a
Lyoni pályaudvarnál. Ha véletlenül balul ütne ki a dolog, még
mindig közbeléphettek. Rendben?
A többiek nem válaszolnak. A szemük összevillan. Attia
lélegzet-visszafojtva néz Naudyra, az meg Boucheseiche-re. A
kövér Georges viszont Attia pillantását keresi. Aztán mind a
három szempár Loutrelre szegeződik.
– Rázós az ügy, Pierre! – fészkelődik a székén
Boucheseiche, és összeharapja az ajkát.
– Ugyan, dehogy rázós! Ellenkezőleg! Nagyon is sima. És
be akarom bizonyítani, hogy számíthattok rám. Holnap este
hétkor csinálom meg. Jo, te szerezz autót, ahogy szokás. De jó
lenne, ha most nem döglene be a gyújtás. Oké?
Mindhárman bólintanak, egy hajtásra kiisszák a pezsgőt,
felállnak, veszik a kabátjukat, és kezet ráznak Loutrellel.
– Látod, így egészen más vagy – mondja Attia, és kivillan az
aranyfoga.
– Nagyon ránk ijesztettél, az biztos – teszi hozzá
Boucheseiche, és barátságosan hátba veri.
– Bízom benned, Pierre – mondja végül Naudy, és a
szemébe néz.
Loutrel mosolyog, de elfordítja a tekintetét. Még egyszer
utánuk int, még egyszer megbeszélik, hogy holnap találkoznak,
aztán Loutrel becsukja az ajtót, és nekitámaszkodik. A
halántékán kalapál az ér, megnyalja kiszáradt ajkát, egyre
szaporábban veszi a levegőt, görcsbe rándul a gyomra. Pierre
kilátástalan harcot vív önmagával: tudja, hogy ő lesz a vesztes.
Hirtelen ellöki magát az ajtótól, és ingerülten a szekrényhez lép.
Remegő ujjakkal nyitja ki. Megragad egy konyakos üveget, és
mohón a szájához emeli.

188
 Marinette két órával később érkezik haza a kutyájával, és az
ágyon keresztbe fekve találja Pierre-t. Loutrel horkol, szitkokat
mormol álmában. Részeg.

22

Raymond Naudy nem szereti egyedül tölteni az akció előtti

utolsó órákat. De csak a barátai társaságát viseli el. Csöndesen
félrehúzódik, elnézi, ahogy kártyáznak vagy tréfálkoznak, az a
fontos, hogy együtt legyenek: valahogy jó érzés tudni, hogy
velük van. Pierrette társasága ilyenkor elviselhetetlenül
idegesíti.
Reggel felhívta Pierre-t, és megállapodtak, hogy együtt
ebédelnek egy előkelő vendéglőben, a Victor Hugó úton, a
Prunier-ben. Naudy egy órakor érkezik meg, a pincér a Bernard
névre foglalt asztalhoz vezeti, Raymond leül a Traktir utcára
nyíló magas ablaknál. Nem sokkal később megjön Loutrel is. A
ruhatárnál leveti barna kalapját, teveszőr kabátját és szarvasbőr
kesztyűjét, majd a főpincér nyomában belép. Naudynak elakad a
lélegzete. Pierre arca hamuszürke, a járása bizonytalan, a
tekintete veszedelmesen merev. Naudynak a fejébe száll a vér.
Úgy érzi, megalázták, becsapták, visszaéltek a bizalmával. Iszik,
újra iszik, hiába esküdözött égre-földre. A főpincér hátrahúzza a
széket, Pierre lehuppan. Kettesben maradnak, de egyikük sem
szólal meg. Végül Loutrel töri meg a csendet:
– Mi újság, Raymond? Jól vagy?
– Jól – válaszol Naudy hűvösen. – De te nem vagy valami jó
színben.
– Semmiség – vágja rá Loutrel. – Egy kicsit kókadt vagyok,
mert az éjjel sehogyan sem tudtam elaludni. Tudod, milyen az,

189
ha az ember le se hunyja a szemét egész éjjel, másnap elég
kocsonyásán néz ki.
– Ne nézz hülyének, Pierre! – torkolja le nyersen Naudy. –
Ne nézz hülyének.
Loutrel hunyorog.
– Mi bajod van? Ideges vagy? Pierrette rossz formában volt
az éjjel? – tréfálkozik álszenten.
Naudynak nincs ínyére az otromba célzás.
– Hagyd ki Pierrette-et a játékból! Nagyon jól tudod, miről
beszélek: már megint ittál. Elég rád nézni. Tegnap, amikor
elmentem tőled, úgy örültem, hogy megint olyan vagy, mint
régen: megbízható és józan. Én hülye, hittem neked!
– Raymond…
– Hazudsz, mint minden részeges disznó.
Loutrel egyszeriben kifogy a türelemből. Az ujjai az asztal
szélére feszülnek, a körme alatt elfehéredik a bőr, a szemében
gonosz fény villan. Fenyegetően sziszegi a foga között:
– Na és? Ittam. Az én dolgom, vagy nem? Az én
egészségemről van szó, nem a tiedről. Szóval, szánjatok le
rólam, nem kérek az erkölcsi prédikációitokból, és ha nem
tetszik, takarodjatok a francba!
A szomszéd asztaloknál ülő vendégek felkapják a fejüket.
Naudy kijön a sodrából.
– Hát jó. Rámold ki az ékszerészt egyedül, mint egy ócska
külvárosi kezdő. Igyál, amennyi beléd fér, felőlem bele is
dögölhetsz. Igazad van, a te dolgod. De én nem fogok egy
részeg disznóval dolgozni.
Naudy feláll, és gyors léptekkel átvág a termen. Egyhamar
nem találkoznak újra Pierre-rel.

Azelőtt Loutrelnek nagyon fájt volna, ha elveszti legjobb

barátját és egyben alvezérét. De mielőtt elment otthonról –

190
fölösleges is mondani – már felhajtott egykét kupicával, és nem
valami józan. A tekintetével követi a kicsörtető Raymond-t,
majd vállat von, és odainti az aggodalmasan várakozó
pincéreket. Osztrigát rendel, s hozzá elzászi fehér bort. A
gondolatai máshol járnak, higgadtan eszik-iszik. Kávét, szivart
és mirabellapálinkát rendel. Kivörösödő arccal, kóválygó fejjel
gondol az ékszerészre, és közben tovább iszik. A részegség
egyre inkább elhatalmasodik rajta, de azért eszébe jut, hogy a
lopott ékszerekkel még sok baja lesz, mert nem könnyű
megbízható orgazdát találni. Ismét megvonja a vállát: Attia és
Boucheseiche majd csak kerít egyet valahonnan.
Az órájára pillant: negyed négy. Fizet, főúri borravalót hagy
az asztalon, kissé ingadozó léptekkel a ruhatárhoz megy, és
belebújik a kabátjába.
Hűvös és nyirkos az idő. Loutrel a Victor Hugó tér felé
indul. Egyetlen pillantást sem vet a lassan ismét sokszínűvé és
vonzóvá váló kirakatokra; az akció tervén töpreng. Kész csoda,
hogy bár az etilalkohol kezd túltengeni a sejtjeiben, az agya még
mindig képes ötletes terveket kovácsolni, és felfedezni az
ellenség védelmi rendszerének réseit. Ellép a járdán kuporgó
koldus mellett, mosolyogva tekint le rá, és anélkül, hogy
lelassítana, tréfás kedvében az égő szivart az aprópénz mellé, a
kéregető piszkos sapkájába ejti. Beletalált. Most majd azzal az
ürüggyel, hogy ékszert akar vásárolni, bemegy az üzletbe,
körülnéz, és kiszemeli, hol kell majd Attiának és Boucheseiche-
nek várakoznia. Naudyra nem számíthat többé. Igen, semmi
kétség, Raymond elárulta, megtagadta, elhagyta. A gondolattól
megkeseredik a szája íze.
Loutrel kezét elegáns felöltőjének zsebébe dugva átvág a
Victor Hugó téren, megindul a Boissière utcán, és megérkezik
az ékszerész üzletéhez. Megáll a kirakat előtt, egy ideig
vágyakozó tekintettel vizsgálgatja a sok szép ékszert, majd

191
belép. Sirvart Haladjan, Saraffian harminc év körüli barna,
dundi felesége gyanakvó pillantást vet rá fekete örmény
szemével a pult mögül. Loutrel bemutatkozik:
– Laurent vagyok. Már volt szerencsém a kedves férjéhez.
Remek munkát végzett, újjávarázsolta a karórámat.
Saraffianné, bár bizalmatlanul fogad minden új arcot, hisz a
rablás mostanában úgy burjánzik, mint az ugaron a gaz,
megnyugszik. Ismerős neki a Laurent név, úgy emlékszik ő
maga írta be a pénztárkönyvbe.
– A férjem, sajnos, nincs itt, uram.
– Valamilyen különleges karórát szerettem volna vásárolni
tőle a feleségemnek. A lehető legszebbet.
– Állunk szolgálatára – mosolyog Saraffianné kedvesen. –
Talán nézzen be estefelé, akkorra biztosan itt lesz már a férjem.
– Pompás – egyezik bele Loutrel ragyogó arccal.
– Visszajövök. Megkérhetném valamire? Hadd telefonáljam
meg a feleségemnek a Grand Hotelbe, hogy jöjjön ide ma este.
Szeretném, ha ő választaná ki az órát.
Saraffianné odatolja elé a telefont. Loutrel tárcsáz, és
elbűvölően mosolyog az ékszerésznére.
– A 305-ös szobát kérem.
Néhány kattanás után az ékszerészné a telefonos kisasszony
hangját hallja;
– A nagyságos asszony elment.
Loutrel továbbra is mosolyogva leteszi a kagylót.
– Hát nem sikerült. Azért köszönöm szépen. A ma esti
viszontlátásra…

Besötétedett, pontosan fél nyolc van. Nincs túl hideg. Szemerkél

az eső. A gázlámpák sápadt fényében sietős léptekkel igyekszik
hazafelé néhány járókelő. A Boissière útra 32. előtt egy fekete
autó áll meg, Loutrel száll ki belőle drapp kabátjában, és a

192
Saraffian-ékszerüzlet felé indul. Az autóban Attia és
Boucheseiche a szemébe húzott kalapban, felhajtott gallérú
télikabátban ül, és mindketten összedörzsölik kesztyűs kezüket,
pedig nincs igazán hideg. Talán nem is fáznak, csak az
izgalmukat igyekeznek levezetni. Gondterhelten néznek
távolodó barátjuk után.
– Már megint részeg? – kérdi sóhajtva Attia.
– Mint a disznó! – dörmögi Boucheseiche. – Nem lett volna
szabad egyedül elengednünk. Láttad, hogy töltötte meg a
coltját?
– Nem, vezettem.
– Hát sajnálhatod. Úgy remegett a keze, hogy majdnem
kiestek belőle a golyók.
– Miért váltott át a coltra?
– Azt állítja, hogy a P 38-as balszerencsét hoz. Ha így megy
tovább, nemsokára minden rablás előtt tenyérjóshoz fordul.
– Ide figyelj, Georges – határozza el magát hirtelen Attia. –
Nem várhatunk itt tétlenül. Nem bízom a dologban. Egészen az
ékszerbolt közelében fogunk parkolni, méghozzá járó motorral.
Hogy közbeléphessünk, ha gáz van. Helyes?
– Jawohl.

Az ékszerboltban Carabed Saraffian szemügyre veszi mai utolsó

ügyfelét, és nem emlékszik, hogy valaha is találkoztak volna.
Már kirakta a pultra karóráinak, gyűrűinek és nyakláncainak
javát, s épp az imént vette elő a legelegánsabb darabot: egy
ékszernek is beillő női karóra-ritkaságot.
– Ez itt száznegyvenezer frankba kerül, nem éppen olcsó, de
megéri az árát – ajánlja az ékszerész a portékát, s nem titkolja,
hogy szeretné már bezárni a boltot.
Loutrel felemeli az órát, latolgatni kezdi a tenyerében,
figyelmesen megnézi magának. Végül lelkesen felkiált:

193
 – Megveszem! Most adok ötvenezer frank előleget, a többit
holnap délelőtt kapja meg. Hozza majd az órát a Grand Hotelbe.
– Rendben van, uram – lélegzik fel az ékszerész, hogy végre
lerázhatja ezt az alkoholtól bűzlő ügyfelet.
– Azonnal kiállítom a nyugtát.
Loutrel behunyja a szemét, hogy legyűrje a hirtelen rátörő
szédülést, majd ismét az ékszerészre néz, és elmosolyodik.
Magától értetődő mozdulattal a zsebébe nyúl, mintha a
pénztárcáját keresgélné. De egy coltot húz elő. Vajon mi járhat
most mámoros fejében? Ahelyett, hogy szűkszavúan és
célratörően lépne fel, ahogyan szokta, romantikus hangot üt
meg:
– Az Őrült Pierrot vagyok! Ürítse ki a fiókjait!
Carabed Saraffian magának való ember, újságot sohasem
vesz a kezébe, és példás közönyt tanúsít a bűnügyi híradások
iránt. Az Örült Pierrot nevével még sohasem találkozott,
fogalma sincs róla, kicsoda, és nem érzi meg a veszélyt.
Egyetlenegy gondolata van: megmenteni a kincseit. A
ráirányuló 11,45-ös kaliberű fegyver nemigen rémiszti meg;
nem tudja, hogy a belőle kilőtt golyó bemeneti nyílása égett
szegélyű kicsiny lyuk csak a testben, a kimeneti nyílás azonban
öklömnyi nagyságú. Felesége rémült tekintetével mit sem
törődve, az ékszerész megpróbálja lefegyverezni a támadót.
Nem látszik lehetetlen vállalkozásnak, hiszen a férfi részeg.
Carabed Saraffian jóvátehetetlen könnyelműségre szánja el
magát. Áthajol a pulton, kinyújtja a kezét, hogy megragadja a
rámeredő fegyver csövét. Loutrel tántorogva hátralép. Mint egy
kezdő, behunyja az egyik szemét, és a kereskedő szívére céloz.
A mutatóujja lassan ráfeszül a ravaszra. Fülsiketítő robbanás:
Carabed Saraffian a lövedék erejétől nekitántorodik a falnak. A
döbbenettől tágra nyílt szemmel tekint a hasára, a mellényére.
Úgy érzi, mintha milliónyi rugó pattanna szét a beleiben.

194
Széthúzza az ingét: a lyuk sötétlik, és csorog belőle a vér.
Loutrel a lövés hangjától kábán gépies mozdulatokkal besöpri a
pultra kitett néhány ékszert, ügyet sem vet az elszörnyedve
kirohanó ékszerésznére.
Attia megpróbálja futtában megragadni Saraffiannét, de a
halálra vált asszony iszonyú erővel csapkod, kicsúszik a
markából, és a Kléber kávéház felé rohan, értesíteni a
rendőrséget. Segélykiáltásától visszhangzik az utca.

Loutrel siralmas állapotában is érzi a veszélyt. Veszni hagyja a

szerény zsákmányt, az ajtó felé szalad. Ott Attiának ütközik.
– Nyomás az autóba! – kiáltja Jo, majd fegyverrel a kezében
ő is a kocsi felé hátrál.
Loutrel a hátsó ülésre roskad. Boucheseiche sebességbe
kapcsol. Attia már-már beszállna, de ebben a pillanatban
Saraffian megjelenik az ajtóban, a kezét a hasára szorítja.
Az ékszerész kétrét görnyedve is meglátja a Hosszú Jót, és
üvöltésre nyitja a száját. Attia kétszer egymás után rálő, majd
beugrik a kocsiba, s a Citroën már indul is a Kléber sugárút felé.
Carabed Saraffiannak az egyik golyó kilyukasztotta a máját,
a másik a tizenegyedik csigolyáját érte. Legfeljebb néhány perc
van hátra az életéből. De elébe megy a halálnak. Vékony
vércsíkot húzva maga után, tántorogva megindul az aszfalton.
Már nem tudja, merre megy, csak azt tudja, hogy a gyilkosa
elmenekül. A szemét köd borítja el, a zajokat nagyon távolról
hallja. Még egyet lép az úttesten, összefolynak a szeme előtt a
tárgyak. Az utolsó látvány, amit magával visz a másvilágra, két
gyorsan közeledő fényes kör. Iszonyú ütést érez, és a földre
zuhan.
Az autó, amely elütötte, csak ötven méterrel odább tud
megállni. De közben egy Peugeot érkezik nagy sebességgel, és a

195
sofőr már nem tudja elrántani a kormányt. A halott Carabed
Saraffian feje az első tengely és a kormány rudazata közé szorul.

23

Boucheseiche túlerőlteti a motort. Az autó második sebességben

zúg át a Kléber sugárúton, leviharzik a Iéna térig, harsány fütty-
és dudakoncert kíséretében átrobog a piroson, és a Szajna-part
felé tart.
A kövér Georges összeszorított fogakkal, vadul, de ügyesen
vezet. Attiának el se hatol a tudatáig az eszeveszett száguldozás,
magába roskadva törölgeti a homlokáról az izzadságot. Hátra-
hátrapillant, hogy nem követi-e őket valaki, Loutrelre néz, majd
ismét összegörnyed, és csak bámul maga elé. Az autó
továbbcikázik a forgalmi akadályok között. A hátsó ülésen
Loutrel hányingerrel küzd, zúg a feje, minden zöttyenéstől
felkavarodik a gyomra. Üveges szemmel mered a kezére, a
coltra. Boucheseiche fékezés nélkül befordul, a Delessert út
sarkán, a Passy rakparton felgyorsít, és a Mirabeau híd felé hajt.
Loutrel nagyot csuklik, és lenyeli keserű nyálát.
– Tedd el a fegyvert – mordul rá Attia.
Loutrel engedelmeskedik. Forog a szeme előtt a világ,
szédül az elsuhanó házak látványától. Sután szétnyitja a
kabátját, érthetetlen szavakat motyog, kigombolja a zakóját,
forgolódni kezd, behúzza a hasát. Nagy erőfeszítéssel az övébe
dugja a colt csövét. Ép embernek egyetlen másodpercre lenne
szüksége a művelethez. De Loutrel részeg, s még nem heverte ki
a balszerencsés kalandot. Újból és újból megpróbálja a
forgótárat is bedugni az övébe. Az ujjaival jobb fogást keres az
acélon. Elveszti a türelmét. Az öv csatja beleakad a ravaszba.
Loutrel vadul beljebb nyomja a fegyvert. Fülsiketítő dördülés.

196
Boucheseiche meglepetésében félrerántja a kormányt. Attia
összerezzen, heves mozdulattal hátrafordul, de a torkára forr a
káromkodás. A szeme kerekre tágul, nem jön ki hang a torkán.
Végül kétségbeesetten felkiált:
– A szentségit!
Loutrel nadrágján megjelenik egy vérfolt, egyre nő; a vér
már az ülésre folyik. Attia felemeli a fejét. A pillantása
találkozik a Loutrelével. Némán farkasszemet néznek
egymással. Aztán a feldúlt Hosszú Jo észreveszi, hogy barátja
tekintete elfátyolosodik.
– Mit tettél, Pierre? – nyögi.
Jajgatás a válasz. Loutrel a beleire szorítja ujjait, és átéli
ugyanazt a fájdalmat, ami néhány perccel ezelőtt Saraffiannak
jutott osztályrészül. Pierre szeme lecsukódik, az álla a mellére
csuklik. A vérzés nem csillapodik. Boucheseiche a
visszapillantó tükörben Loutrel sápadt arcára néz. Nincs
szüksége magyarázatra, rájön magától is, mi történt. Csak annyit
kérdez Attiától:
– Súlyos?
– Hasba lőtte magát.
– Ach! Das ist schlecht! Most mit csinálunk?
Attia feszülten gondolkozik. Marinette-hez vinni a sebesültet
oktalanság volna: a lány elvesztené a fejét, zokogna. Márpedig
Loutrelnek kezelésre van szüksége, nem könnyekre.
Boucheseiche mintha olvasna a gondolataiban:
– Elvisszük ahhoz a dokihoz, aki téged rendbe hozott
Champigny után.
– Megőrültél? – tiltakozik Attia. – Úgy ismernek engem,
mint a rossz pénzt. Ha a házmesterné meglát egy haldoklóval, a
nyakunkra küldi a zsarukat, és a dokit is elkapják. Germaine-hez
visszük, Bourgeois nőjéhez. A tizennegyedik kerületben lakik,

197
valahol az Achille-Luchaire utcában. Megismerem a házat, ne
félj. Majd onnan felhívjuk a dokit.
Az autó végigszáguld a Versailles sugárúton, a Mirabeau
hídon. Mire célba ér, Loutrel halottsápadt és hörög.
– Mit gondolsz, feldobja a talpát? – kérdi Boucheseiche,
amikor meglátja Pierre nadrágján és kabátján a vérfoltokat.
– Mit tudom én! De semmiképp se hagyhatjuk itt, fel kell
vinni Germaine-hez.
Sötét van, az utca kihalt. Ez a szerencse. Attia és
Boucheseiche óvatosan kiemeli az autóból az élettelen testet,
felviszik a második emeletre. Attia – mivel kopogni nem tud,
rugdalni kezdi az ajtót. Fél kilenc van. Germaine Dufour korán
szokott lefeküdni. Mielőtt ajtót nyitna, átlátszó hálóingére
rózsaszínű pongyolát vesz. A fején hajcsavarok. Germaine fiatal
még, alig harmincéves. Csúnyának sem mondható, de az
arcpakolástól olyan a feje, mintha túróból volna.
– Mi történt? – kérdi, és félreáll, hogy beengedje a különös
menetet.
– Baj van – válaszol szűkszavúan Attia. – Hol a telefon?
Egy negyedóra sem telik bele, és Bourély megérkezik.
Odabólint Attiának és Boucheseiche-nek, a szalonba siet.
Loutrel egy viaszosvászonnal letakart ágyon fekszik. A doktor
döbbenten néz rá. Arra se vesztegeti az idejét, hogy levegye a
kabátját, Loutrel fölé hajol, kigombolja a beteg ruháját,
szakavatottan megtapogatja a hasát, majd feláll. A keze véres.
– Nem maradhat itt – jelenti ki. – Mi történt?
– Öngyilkosság – válaszolja Boucheseiche. – Kórházba nem
vihetjük, azonnal értesítenék a rendőrséget.
Bourély doktor bólint.
– Az biztos. Magánklinikára kell vinni. Ismerek is egyet. Ha
nem hal meg, senki sem fog róla szólni a rendőrségnek.
– Mit gondolsz, megúszhatja? – kérdi Attia aggódva.

198
 Bourély széttárja a karját, és csak annyit válaszol:
– Egyelőre semmit sem mondhatok. Amíg leviszitek,
értesítem a klinikát. De siessetek! Rengeteg vért vesztett.
Mindjárt megyek én is.

Germaine-től a Daumesnil utcai klinikáig őrületes sebességgel

tették meg az utat. Loutrelt máris viszik a sebészetre, Jo Attia
közben kitölti a felvételi lapot. A beteget Paul Chaplainnek
hívják, lakcíme Párizs, Durantin utca 5. Csak a születésének
helye és dátuma valódi: Château-du-Loir, Sarthe megye, 1916.
március 5.
– Mi a panasz? – kérdezi a rend kedvéért az alkalmazott.
– Vadászbaleset – válaszolja a Hosszú Jo.
Attia és Boucheseiche az előcsarnokban vár két
kényelmetlen karosszékben. Ahogy telik-múlik az idő, az
aggodalmuk egyre fokozódik, de mind a ketten hallgatnak. Nem
először találkoznak a halállal, tudják, hogy ilyenkor nincs mit
mondani.
Két órakor egy fiatal ápolónő siet oda a két férfihoz.
– Vége a műtétnek. A barátjuk az első emeleten van, a 19-és
kórteremben. Bourély doktor ott várja magukat.
A Hosszú Jo és a kövér Georges egyszerre nyomja el
cigarettáját, felkapják a kabátjukat, felszaladnak a lépcsőn, és
belépnek a kórterembe. Pierre arca a párnánál is fehérebb.
Nyöszörögve lélegzik. Infúziót is kap.
– Na? – kérdezi Boucheseiche.
Bourély széles mozdulattal felemeli a lepedőt, és kitakarja
Loutrel meztelen testét. A bejódozott hasból egy cső áll ki. A
két férfi földbe gyökerezett lábbal áll, aztán Attia kérdő
pillantást vet az orvosra.

199
 – Ezt hívják drénnek, Jo – magyarázza Bourély. – Majdnem
egy méternyi van belőle a hasüregében. Ez a drén tartja életben.
Nagyon messziről jött ám vissza!
– Mit gondolsz, doki, megússza?
– Megússza.
Attia boldogan elmosolyodik. Tudja, hogy Bourély pontosan
ugyanezt mondta őrá is. És ő megúszta!

200
HARMADIK KÖNYV
Hulló falevelek

201
24

Kőrözés
Kiadja a Párizsi Rendőrkapitányság Bűnügyi Osztálya.
Ügyiratszám: H. 136411. 'Kapja valamennyi
rendőrprefektúra, a Biztonsági Szolgálat parancsnoksága, az
Országos Csendőrfőparancsnokság.
Bűncselekmény alapos gyanúja miatt körözzük Pierre
Loutrelt. Született 1916. március 5-én Château-du-Loir-ban
(Sarthe megye). A „Dilis Pierrot” néven is ismert személyt
számos gyilkosság és fegyveres rablótámadás elkövetésével
gyanúsítjuk. A Gestapo szolgálatában állt. Rendkívül
veszélyes bűnöző, állandóan fegyvert hord magánál.
Személyleírása: 171 cm magas, szeme narancssárgás,
haja sötétvörös, az orra tömpe, az orrcsontja kiugró, az arca
himlőhelyes. Felfedezés esetén sürgősen értesítendő a Párizsi
Rendőrfőkapitányság Bűnügyi Osztálya a TÚR 92-00-ás és
az ÓDÉ 43-80-as telefonszámon, az alábbi
mellékállomásokon: 357, 360, 361, 280 és 377. Kelt
Párizsban, 1946. október 4-én. Aláírás: R. Desvaux, a
Bűnügyi Rendőrség parancsnoka.

Gillet főfelügyelő befejezi a felolvasást, és leteszi a körlevelet

vaskos, erődszerű íróasztalára. Szigorúan, szinte lenézően tekint
végig a teljes létszámban összegyűlt osztag tagjain, akik most
ott szoronganak a szobájában és az előszobában. Egy pillanatnyi
szünetet tart, majd ellentmondást nem tűrő hangon folytatja:
– Nos, mint nyilván észrevették, a prefektúra körlevele
október negyedikén kelt. Vagyis harmincnyolc nap alatt tette
meg az utat az Orfèvres rakparttól a Bassano utcáig. Egyszerű a
magyarázat: a prefektúra azt remélte, hogy egyedül is

202
megbirkózik a feladattal,, és véget vet a Loutrel-féle banda
garázdálkodásának. De kudarcot vallott. És kollégáink
kénytelenek a többi rendőri szervhez fordulni segítségért,
elsősorban mi-hozzánk, a biztonsági szolgálathoz. A miniszter
haladéktalan eredményeket követel, és meg kell mondanom,
hogy igen szigorú figyelmeztetést intézett a biztonsági szolgálat
vezetőihez. Aki nem bizonyul alkalmasnak a feladatra, veheti a
kalapját. Megértették?
A főfelügyelő ismét elhallgat, s a jobbján álló fekete hajú,
alacsony, elegáns férfira mutat.
– Denis főfelügyelő és Baniel veszi kézbe az ügyet egy
tízfőnyi alakulat élén. A csoport két osztagra oszlik. Éjjel-nappal
igényelhet gépkocsit. Nem tűrök semmiféle nevetséges és
ostoba rivalizálást a csoport tagjai között. Ellenkezőleg,
mindenkitől elvárom, hogy fenntartás nélkül együttműködjék a
többiekkel. A miniszter Loutrel fejét követeli, és meg is fogja
kapni. Ez a feladat, uraim. Végeztem.,
A mienkkel szomszédos szobában Denis és Baniel azonnal
hozzálát a feladatok elosztásához. A kevésbé talpraesett
felügyelők beássák magukat az archívumokba, összegyűjtenek
minden használható adatot, csoportosítják az értesüléseket, és
szükség esetén lehallgatják a kijelölt telefonokat. A többieket a
gyanúsítottak megfigyelésével és követésével bízzák meg.
Mindenki megkapja a körözési parancsot Loutrel fényképével.
Kezdődhet a hajtóvadászat.

Este van. A Pihenő-ben alig lézeng néhány vendég. A tulaj

mogorván áll a pultja mögött. Temetői hangulat uralkodik a
kávéházban.
Felülök az egyik bárszékre.
– Egy abszintot!

203
 A tulaj szótlanul hátranyúl, megragad egy üveget, tölt, és
egy vizeskorsót csúsztat elém. Rágyújtok, és érdeklődni kezdek:
– A Szúnyog nincs itt?
A tulaj rám emeli fakó szemét.
– A Szúnyog? Már két napja, hogy bevitték.
Összerezzenek a hírre. A vetélytársaink lerombolták az
egyetlen hidat, ami a bandához vezethetett volna bennünket.
– Hogyhogy bevitték?
– Másfél éve volt már szökésben, világos volt, hogy. előbb-
utóbb elkapják. Elfogatóparancs volt ellene egy tours-i rablás
miatt, még negyvennégyből. Egyhamar nem látjuk viszont,
annyi szent!
Hiába no, huszonhét éves vagyok, és tapasztalatlan. Sarokba
szoríthattam volna a Szúnyogot, de nem ragadtam meg az
alkalmat. Csak arra gondoltam, hogy minden este
megtalálhatom a Pihenő-ben, így aztán utána sem néztem a
bírósági anyagának. Nagy hiba volt. Szép kis rendőr vagyok:
eljuthattam volna egészen Jo Attiáig, és elszalasztottam a
lehetőséget.
Kimegyek az utcára, felhajtom a télikabátom gallérját, és az
Oran napja felé indulok. A Montmartre utcában van,
Deschamps említette ezt az éttermet. Nyolc óra. Marlyse hiába
vár haza ma este.
Jól kilépek, a Montmartre metróállomásnál jobbra fordulok,
és máris a Geoffroy-Marie utca sarkára érkezem. Az utca bal
oldalán van az Oran napja. A bepárásodott ablakon át csak
elmosódott alakokat látok. A fülemet hegyezve többször is
elsétálok a bejárat előtt, de odabentről csak hangfoszlányok
hallatszanak ki. Bemenjek? Ne menjek? Nem tudom eldönteni.
Hogy ne keltsek feltűnést, átmegyek az utca túloldalára
meghányni-vetni magamban a dolgot, és az étteremmel szemben
nekidőlök egy várakozó teherautónak.

204
 Kezdek fázni. Az ujjaim elgémberedtek. A lábujjaimat már
nem is érzem. Óvatosan megkerülöm a teherautót, és a motorház
mögül figyelni kezdem a bejáratot. Nyílik az ajtó, egy bricsesz
nadrágos, alacsony férfi lép ki, eldob egy csikket, és
visszamegy. Ez nem Loutrel, annyi biztos. Fogvacogva őrhelyet
változtatok: most egy kapualjba állok az étterem közvetlen tő-
szomszédságában. Kezdem bánni, hogy megtartottam
magamnak Deschamps értékes útbaigazítását. Hülyeség volt. Ha
itt lennének a többiek is, beronthatnánk ebbe a bűnbarlangba, és
el tudnánk bánni a társasággal. Egyedül nincs merszem hozzá,
meg aztán képtelenség is volna. Majd holnap szólok Banielnek
és Denis-nek. Ha lehallgatjuk az étterem telefonját, talán
megtudhatunk valamit. Elfáradtam, feladom hát a kilátástalan
sündörgést, és hazamegyek a jó melegbe. Ahogy befordulok a
Geoffroy-Marie utca sarkán, egy baszk sapkás férfinak ütközöm,
s ő meglepetésében visszahőköl. Ügyet sem vetek rá, zsebre
vágott kézzel folytatom utamat. A Châteaudun tér sarkán, ki
tudja, milyen sugallatra, visszafordulok. A baszksapkás még
mindig ott áll, ahol belebotlottam. Sőt, legnagyobb
meglepetésemre hosszú léptekkel utánam ered. Ezüstös jelvény
csillan meg a bal kezében:
– Rendőrség! Az iratait!
Valahonnan előbukkan egy másik férfi (puha kalapot és
hosszú esőkabátot visel), s mögém áll.
– Egy pillanat – mondom. – Kihez van szerencsém?
– Bűnügyi rendőrség! – feleli a baszksapkás.
Bosszankodva húzom elő az igazolványomat.
– Én is rendőr vagyok.
A baszksapkás meghökken. Aztán bizalmatlanul
vizsgálgatni kezdi az igazolványomat, és mielőtt még észbe
kapnék, kiragadja a kezemből, zseblámpát vesz elő, és hol az
igazolványomra, hol az arcomba világít vele.

205
 – Gyanús nekem ez az igazolvány – szólal meg végül. –
Ellenőriznünk kell…
Erre már elönt a méreg.
– Hogyhogy gyanús? Szabályszerű igazolvány! Különben
megnézheti a bilétámat is.
– Jó. Mutassa a bilétáját!
Ingerülten kutatok a zsebeimben. Hiába. Hirtelen eszembe
jut, hogy reggel az ebédlőasztalon felejtettem a jelvényt.
– Micsoda ostoba helyzet – kezdek dadogni. – Nincs nálam,
de higgyék el…
– Jó, jó – szakít félbe a svájcisapkás –, velünk jön.
Jaj annak a hekusnak, akit bevisznek a hekusok, és nem
kétséges, hogy ez is csak velem fordulhat elő. Néhány perccel
később már a Montmartre utcai rendőrőrs folyosóján ülök egy
pádon a kalapos felügyelő őrizetében; a kollégája pedig bemegy
egy szobába. Végül kijön, és gyanakvó pillantást vet rám:
– Megnéztem az igazolványát villanyfénynél is: valamit
kikapartak belőle.
Igaza van. A titkárnő eltévesztette a születési évemet, 1919
helyett 1920-at írt be. Egy este Marlyse-zel kivakartuk a hibás
dátumot, és beírtuk a helyeset. A tus egy kicsit szétfolyt a
megkapart papíron. Azóta rég elfelejtettem az esetet.
Megpróbálom elmagyarázni a kollégáknak, hogyan történt.
– Mindjárt kiderül az igazság. Már telefonáltam a
munkahelyére, hogy jöjjenek ide, és nézzék meg magát. A
kollégája minden pillanatban itt lehet.
Nagyot sóhajtok. Életem végéig rajtam fognak nevetni a
kollégák az osztagnál, ha ugyan el nem bocsátanak most
azonnal. Ráadásul holnap reggel meg kell magyaráznom a
főnökömnek, mit kerestem ezen a késői órán ebben a rossz hírű
negyedben. A puhakalapos az igazolványszakértőhöz fordul:
– Most már visszamehetek a többiekhez, Nouzeillés úr?

206
 Szóval Nouzeilles felügyelővel van dolgom. A champigny-i
csata balszerencsés hőse bólint, a tekintetével kikíséri
alárendeltjét, majd felém fordul:
– Mit keresett az Oran napja előtt? Félórán át őgyelgett a
bejárat körül.
– Randevúm volt egy lánnyal, de felültetett. Ennyi az egész.
Nouzeilles figyelmesen szemügyre vesz, szemlátomást egy
szót sem hisz el a mesémből, és némi megvetéssel a hangjában
így szól:
– Kisfiú maga még ahhoz, hogy egyedül sétafikáljon az
éjszakában.
Vagy húsz perccel később Lefay felügyelő az
archívumunkból véget vet a mártíromságomnak. Nouzeilles
átnyújtja neki az igazolványomat, és egyetlen pillantásra se
méltatva kimegy. Az őrök kíváncsian nézegetnek.
– Szerencséd van, hogy még bent voltam! – dörmögi Lefay.
– Ha két perccel később telefonálnak, senkit sem találnak az
osztagnál, és akkor itt töltőd az éjszakát…
Brr! Rimánkodva nézek Lefay-re.
– Tedd meg nekem, hogy nem szólsz se Banielnek, se
senkinek. Ha Gillet megtudná, képes lenne szálanként kitépni a
hajam.
Lefay megnyugtatóan elmosolyodik, s elhagyjuk fogságom
színhelyét. Forr bennem a méreg. Ahogy elhaladunk a Geoffroy-
Marie utca előtt, észreveszem, hogy Nouzeilles felmászik az
imént még őrhelyemül szolgáló teherautó sárvédőjére. Végre
rádöbbenek, hogy a prefektúra emberei Loutrel miatt állnak
lesben a környéken. Deschamps igazat mondott.

207
25

Keresd a nőt!
A főkapitányság teljes erőbedobással nyomoz az ékszerész
gyilkosa után, én meg elhatározom, hogy ráállok a
gengsztervezér barátnőjére. A bűnügyi dossziéjában semmit sem
találtam. A kereskedelmi bíróság irattárában folytatom a
nyomozást.
A hatalmas termet betöltő polcokon piros címkés,
aranybetűs nagy, vastag kötetek sorakoznak; az összes francia
vállalat időrendben katalogizált bejegyzési irata. Ha Marinette
Chadefaux kereskedő, akkor a lajstromban szerepel a neve és a
bejelentési száma. Nem valami reményteljes nyom, de mint
Villacampa, a vén róka tanácsolta egykor, az ember ne ugorjon
fejest a nyomozásba, előbb nézzen körül az irattárban. Ma is a
fülemben cseng a szónoklata:
– Borniche-kám, a nyomozás olyan, mint egy összekuszált
fonal felgöngyölítése. Előbb meg kell találni a fonal végét. A
többi már magától megy.
Az egyik irattáros elém tesz egy dossziét. Nem sokat tudok
meg belőle, de a semminél azért többet: Marinette Chadefaux
(alias Moulier-né; elvált) a megszállás alatt megvásárolta a
Condorcet utca 70. szám alatti bárt és Spaniel-nek nevezte el.
1945. augusztus elsején eladta egy bizonyos Marie-Antoinette
Chatagner-nak, az pedig Marfs néven üzemelteti mindmáig.
Félórával később már a Condorcet utcában vagyok.

Bekopogok a házmesterfülke ajtaján, s a választ meg sem várva

belépek. Sötét van, kosz és bűz. A szoba sarkában két halom
szennyes ruha között egy öregasszony bóbiskol. A bevetetlen
ágy fölött függő kiszínezett fényképről kifakult világoskék

208
egyenruhát, rohamsisakot és lábszárvédőt viselő, nagy bajuszú
első világháborús baka tekint le rám. A képkeretbe tűzött
krisztustövis mintha csiklandozná az orrát. Csendben odalépek
az öregasszonyhoz, megérintem a vállát; felriad. Megvillantom a
rendőrbilétámat. A házmesterné rámered, aztán az arcomba
bámul.
– Marinette Chadefaux-t keresem.
Vállat von:
– Már régen nem lakik itt. Mért keresi?
– Beszédem van vele. Azt hallottam, hogy még itt lakik.
– Dehogy lakik – mormolja álmosan. – Marinette-é volt a
szomszéd bár, de már több mint egy éve elment innét. Nem is
tudom, hányszor kereste már a rendőrség. Maguknál nem tudja a
bal kéz mit csinál a jobb?
Megrázom a fejem, ő pedig nagyot ásít, és kimutatja
fogatlan ínyét.
– Fogalmam sincs mi van a vele meg a pasijával. Fura népek
voltak, tele pénzzel, nem úgy, mint mi.
Na, ezzel az úttal is az ördögnek tartoztam. Mielőtt
visszavonulót fújnék, felteszek még egy kérdést:
– És miért pont Spaniel-nek nevezte el a bárját?
– A kutyája kedvéért, mi másért! Az a nyavalyás dög folyton
idehugyozott az ajtóm elé. Higgye el, kész megváltás volt,
amikor a barátnője elvitte!
– Miféle barátnője?
– Hát Mado. Nem olyan rég volt itt. Meghagyta a
telefonszámát, hogy hívjam fel, ha véletlenül beállítana
Marinette. Meudonban lakik vagy hol. Várjon csak…
Nagy keservesen feltápászkodik, kutatni kezd az ősrégi
postai falinaptár mögött, mindenféle cédulák hullanak a földre,
az öregasszony nyögdécselve lehajol, felszedegeti, kisimítja
őket, és felém nyújtja az egyiket.

209
 – Nem ez az véletlenül?
Egy név és egy telefonszám van ráfirkálva ceruzával; Mado,
OBS 17-82. Följegyzem magamnak, és visszaadom a papírlapot.
– Mi ennek a Madónak a másik neve?
– Mit tudom én! Csak annyit tudok róla, hogy szép, vörös
hajú lány, és agyon van kozmetikázva. Néha a Victorral
sétálgatott.
– Ki az a Victor?
– Hát a Marinette fekete spánielje.

Crocbois mögött ülök a szolgálati kocsiban, már elhagytuk a

Bois de Boulogne-t, a Szajna-parton hajtunk tovább, átmegyünk
a Sévres-i hídon, és nagy sebességgel Meudon felé hajtunk. A
sofőr időnként a tükörbe pillant, és megbizonyosodik róla, hogy
a Morván kocsija követ minket. A két autórakomány rendőr
befordul a Château útra. Baniel főfelügyelő ül elől, én a hátsó
ülésen szorongok Gueltel és Durieu közt. Felelősnek érzem
magam ezért a nagy hajcihőért. Amikor beszámoltam az
osztagnál arról, hogy Victor nyomára bukkantam, a főnök
habozás nélkül közölte, hogy nagy akciót hajtunk végre.
Kinézek a hátsó ablakon. Morván autója követ minket, és a
szélvédő üvegen át látom Denis főfelügyelőt és az embereit.
Nincs rá cáfolhatatlan bizonyítékom, hogy Marinette-et és
Loutrelt Meudonban találjuk, de erős a gyanúm, hogy igen. Az
OBS 17-82-és telefonszám birtokában nem volt nehéz
kiderítenem Mado címét: Meudon, d’Alembert utca 24, Forrás
kávéház. Először nem szóltam róla senkinek, s egyedül mentem
el körülnézni. Tipikus külvárosi kávéházban találtam magam, a
bejárattól balra öt vagy hat márványasztal sorakozott, mint egy
kriptában a sírkövek, jobbra nagy bárpult. Szemben nyitott ajtó,
túloldalán a belső terem, azon túl pedig a konyha. Onnan jobbra
a vécé és a telefon-fülke. Egy vörös hajú fiatalasszony

210
forrókávét tett elém. Éppen fizetni készültem, amikor egy fekete
szőrgombolyag gurult a lábam elé, és a nadrágomhoz
dörgölőzött.
– Victor, ide gyere! – kiáltott rá a vörös hajú nő.
Hogy meg ne lássék rajtam az izgalom, lehajoltam, és
megsimogattam a kutyust. Időt kell nyernem, hátha többet is
megtudok. Végtére is lehet, hogy puszta véletlenről van szó. De
kételyeim hamar eloszlottak. Egy idős nő jelent meg a
konyhaajtóban, és a tulajdonosnőhöz fordult:
– Elmegyek, Mado. Négy óra felé itt leszek.
Igazat mondott hát a házmesterné, Marinette legjobb
barátnője Meudonban lakik, s mi több, az Őrült Pierrot kutyája
is vele van. A jó szerencse segítségével sikerült megtalálnom a
Villacampa-féle gombolyag végét.
Lélekszakadva rohantam be a munkahelyemre, megírtam a
jelentésemet, és íme az eredmény: az egész osztag hadba vonul.

– Hol álljak meg? – kérdezi Crocbois.

Bölcsen elkerüljük a d’Alembert utcát, és a Chalais-park
kőkerítése mellett lassítunk. A környék kihalt. Morván kocsija a
nyomunkban.
– Észre fognak venni – károg Durieu. – Így kell elszúrni egy
nyomozást.
– Igaza van – ismeri el Baniel aggodalmas hangon.
– Nem lesz könnyű leshelyet találnunk. Vagy itt maradunk a
Vertugadins utcában, és akkor nem látunk semmit, vagy a
d’Alembert utcában állunk meg, akkor viszont feltűnést keltünk,
és mindenki rájön, miről van szó.
Lépésben haladunk tovább, de aztán Morván villogtatni
kezdi a fényszóróját.
– Állj! – szól a sofőrnek Baniel. – Denis mondani akar
valamit.

211
 Az autó megáll. A főnök összehúzza a térdén a kabátja
szárnyát, kinyitja az ajtót, kiszáll, és elébe megy kollégájának.
Rövid párbeszéd után visszaül a helyére.
– Denis is úgy látja, ahogy én. Kockázatos lenne itt
sétafikálni. Bemegy a postára, és megszervezi a telefon-
lehallgatást. Mi pedig az autóban fogunk dekkolni, és felváltva
odasétálunk a kávéházhoz. Nincs más megoldás. Legalább
szívnak egy kis friss levegőt, uraim.

Tizenöt végtelennek tűnő napon át tartott az ózonkúra: hol a

d’Alembert utca hívogató szépségeit csodáltuk meg, hol á
telefonközpontban ücsörögtünk, és érdektelen beszélgetéseket
hallgattunk végig. Kezd elegünk lenni a vállalkozásból. Mado
továbbra is Meudonban van, és várja Marinette jelentkezését.
Olykor-olykor felhívja egy bizonyos Alex, és közli, hogy
furcsamód ő sem tud semmit az „unokatestvérükről”.
Két ügyelet között magánnyomozásba fogtam a katonai
titkosszolgálat Suchet körúti központjában, egy fekete-zöld-
piros csíkos épületben, ahol a háború alatt a német hadiflotta
rádióközpontja működött. Gondoltam, hátha megtudok valamit
Loutrelről, végtére is itt dolgozott a felszabadulás után. Egy
századostól meg is kaptam a dossziét, de nem sokra jutottam
vele: annyi derült ki belőle, hogy Loutrel. valóban Pierre
d’Héricourt néven szolgált a titkosszolgálatnál, továbbá, hogy
1944. szeptember 29-én állították ki a nevére a 302-es számú
igazolványt. Nesze semmi, fogd meg jól.
Vissza Marinette spánieljéhez. Az egész osztag Victort
figyeli. Ő az egyetlen reménységünk: tőle függ, elcsípjük-e a
gazdáit és bűntársaikat, előléptetik-e a főnökeinket, megkapjuk-
e a győzelemmel járó vállonveregetést. Victorral kelünk,
Victorral fekszünk, Victorral álmodunk. Ha időnként a kis
virgonc faképnél hagyja Madót, és mindenféle szukák nyomába

212
ered a kerítések tövében, összeszorul a torkunk, dobogó szívvel,
kerekre tágult szemmel kémleljük az utcát, nem jön-e valahol
egy autó, és nem sodorja-e veszélybe az eb drága életét. Azt
szeretnénk, ha Mado sohasem venné le róla a pórázt; naponta
hatszor viszik sétálni, és mi mindannyiszor szorongva követjük,
hetente háromszor elmegyünk a nyomában a piacra, és egy
pillanatra sem vesszük le a szemünket nyakörvének piros
bojtjáról. A tulajdon édesanyja sem viselné ennyire a szívén a
drága kis állat sorsát.
– Szép kis dolog, mondhatom – lázadozik Durieu.
– Egy kutya után szaglászni! Ki hallott már ilyet!
Azután november 26-án este hét óra előtt öt perccel riadóztat
a telefonügyelet. Gueltel éppen a d’Alembert utcát figyeli, én
pedig felhívom a postán székelő kollégánkat, Antoine-t.
– Roger? Legyetek résen, valami készül! Alex telefonált.
Azt mondta Madónak, hogy kapott egy képeslapot, és az
unokatestvérük jól van. Bármelyik pillanatban ott lehet a
kutyáért.
Felcsillant a remény. A kezünkben a győzelem. Tud tam én
jól, hogy a kis Victor kutya elvezet bennünket Loutrel
bandájához!
A kávéház fényei kialusznak. Nyolc óra van. Mado
csakhamar megjelenik első emeleti szobájának ablakában, és
becsukja a zsalugátert. A Forrás nyugovóra tér. Tizenegykor
Crocbois letesz a lakásom előtt. Megállapodunk, hogy reggel
hétkor értem jön, s felváltom Durieu-t. Szegény már napok óta
panaszkodik, hogy a sok járkálástól megdagadt a lába.
1946. november 27-én fél hétkor megmosakodva,
megborotválkozva, felöltözve útra készen állok. Gyorsan
bekapom a reggelimet. Kopognak. Ajtót nyitok. Egy közrendőr
Durieu üzenetét nyújtja át: „Mado és Victor az éjszaka eltűnt a
877 LA 2 rendszámú gépkocsival. Az osztagot értesítettem.”

213
 A rendszámról természetesen kiderül, hogy hamis. Ezt a
kudarcot is felírhatjuk a dicsőségtáblánkra. Pedig már azt
hittem, áldásos tevékenységünk nyomán új szólásmondás
születik: keresd a kutyát.

26

1947 tavaszán minden a feje tetejére állt a prefektúrán.

Márciusban Wybot, a kémelhárítás főnöke látványos
tisztogatásba fogott az Orfèvres rakparton. A rezzenetlen
tekintetű titokzatos férfi már az előző év júliusában, a
miniszternél tartott nevezetes értekezlet idején is csak az
alkalomra várt, hogy lecsapjon. Egy napon aztán jelentették
neki, hogy egy rendőrfőfelügyelő értesítette Joanovicit az ellene
kiadott elfogatóparancsról, s az egykori ócskavas-kereskedő
meglépett.
Wybot-nak tehát kezében a bizonyíték, hogy bizonyos
rendőrök egy követ fújnak a bűnözőkkel. A kémelhárítás főnöke
akcióba lép. A miniszter beleegyezésével a biztonsági szolgálat
parancsnokának Pierre Bursicot-nak és Fayon vizsgálóbírónak a
társaságában, tovább megbízható rendőrök kíséretében beront a
prefektúrára. Egymás után hullanak a porba a fejek. Az első
áldozat az igazgatásrendészet igazgatója: ő szerzett forgalmi
engedélyeket Joanovici lopott autóihoz. Távoznia kell René
Desvaux-nak, a bűnügyi osztály főnökének is, sőt Luizet
prefektusnak is, amiért kitüntette a milliomos ócskavas-
kereskedőt. Egyetlen ügyosztály sem marad ki a tisztogatásból:
mindenütt és minden rangosztályban akad jó néhány rendőr, akit
nyugdíjaznak, elbocsátanak, bíróság elé állítanak, vagy börtönbe
csuknak. A nyomozás és a tanúvallomások fényt derítenek rá,
milyen kiterjedt is volt a rendőrség és az alvilág összefonódása,

214
s egyszeriben érthetővé válik, hogyan tudott annyi közismert
bűnöző mindig kibújni a hurokból, hogyan tudta megúszni a
már-már biztos lebukást. Egész tavasszal folytatódik a vétkesek
felderítése és a megbízható új emberek toborzása.
Júniusra a párizsi rendőrség hatalmas gépezete túl van a
nagyjavításokon, jobb, mint újkorában. És meg kapja az
utasítást, hogy állítsa helyre a közbiztonságot. Országos
hajtóvadászat indul a gengszterek ellen.
A megszállás alatt, mint beteg testen a rák, úgy burjánzott el
Franciaország-szerte a bűnözés. Sorra alakultak a
gengszterbandák, és ezek a bandák nem válogatnak az
eszközökben. Példátlanul elszaporodtak a fegyveres rablások: fő
célpontjaik a bankok és a postai pénzszállítmányok. Alig veszi
fel a rendőrség valamelyik támadás áldozatainak a
tanúvallomását, máris újabb rablásról érkezik jelentés. Az
országot elárasztja a banditizmus.

Hátborzongató adat; a rendőrség 1947-ben százharmincezer

nagyobb bűncselekményről szerez tudomást. (Gyilkosság, nemi
erőszak, rablótámadás, sikkasztás, cigaretta- és
kábítószercsempészés.) A korzikai bandák kíméletlen
testvérgyilkos háborúba bocsátkoznak egymással. Philippe
Graziani két golyót kap a testébe. François Luchinacci,
Manouche társa tízet a hasába, Raulin-Laboureur parlamenti
képviselő titkárnője tizennégyet, véletlenül; a sorozatot Jo
Renuccinak szánták. Sinibaldi, a kor egyik leghírhedtebb
gyilkosa hidegvérrel a másvilágra küldi Léon Gaudine-t a
szeretőjével együtt. És ezzel még nincs vége. Dellapina két
bűntársa, Latti és Aristoteles meggyilkolja a norvég konzult, aki
betörés közben tetten érte őket. Émile Buisson tizedszer, René
Girier negyedszer szökik meg a börtönből. Loutrel és bandája
szabadon garázdálkodik.

215
 Loutrel alakja köré valóságos legenda szövődik: lassan már
minden rablást a démoni képességekkel felruházott Örült
Pierrot-nak tulajdonít a nép. Mindenfelé látni vélik. Állítólag
felbukkant a toulouse-i La Réserve-ben, azután egy sereg nő
társaságában a párizsi Maxim-ban, továbbá többen állítják, hogy
a cannes-i Carlton szálló strandján süttette a hasát a napon. Az
alvilág rettegve, a rendőrség dühöngve emlegeti a nevét.
Mindenki biztosra veszi, hogy a Saraffian-gyilkosság után az
Indokínai Bank huszonötmillió frankjának és a Moineau-lány
százmilliót érő ékszereinek elrablását is az ő számlájára kell írni.
Ezt az életveszélyes és felkutathatatlan bűnözőt akarom én
letartóztatni. Mert szeretem a munkám, mert szeretek győzni,
mert dicsőségre áhítozom. A rendelkezésemre álló eszközök
nincsenek arányban a becsvágyammal. Azért makacsul
szimatolok éjjel-nappal, és folyton arra gondolok, hogy ha
sikerül elkapnom, egy csapásra megváltozik az életem.
Csakhogy, medvére nem érdemes egérfogóval vadászni,
márpedig nagyjából ez a helyzet.

– Kukurikú! – harsan fel végre-valahára több mint kétévi

megalázó kudarcsorozat után a gall kakas győzelmi kiáltása.
Loutrel, Dellapina, Sinibaldi és sokan mások még szabadok
ugyan, mint a madár, de 1947. július 10-én, vagyis alig négy
hónappal a nagy tisztogatás kezdete után nagy hal akad a
rendőrség hálójába: Jo Brahim Attia.
Este hét órakor a marseille-i biztonsági szolgálat két
gépkocsija lefékez a Tavasz nevű bár előtt. A tulajdonos, a
mindig fekete ruhát viselő korzikai Jean Giudicelli, Pietralba
polgármestere, régi ismerősünk. Öt felügyelő ront be revolverrel
a kezében. Az összevissza szabdalt-fokozott arcú törzsközönség
felemelt kézzel fogadja őket, és ártatlan tekintettel mered rájuk.
Jo Attia nincs a teremben, de a rendőrök nem adják fel a

216
reményt. Tudják, hogy ott kell rejtőznie valahol a bárban. Húsz
perce sincs, hogy egy beépített emberünk telefonon közölte
velünk: „A Hosszú Jo a polgármesternél van.”
És a rendőrök nem tévednek, Attiának valóban nem volt
ideje odébbállni. A motorzúgás hallatán a pincébe menekült, és
most a hátsó fal egyik beszögellésében húzódik meg a sötétség
jótékony leple alatt. Visszafojtott lélegzettel vár, és egy coltot
szorongat a markában.
Odafentről beszűrődnek a pincébe a hangok, a léptek zaja,
aztán nyílik a csapóajtó, és valaki óvatosan megindul lefelé a
falépcsőn. Egy zseblámpa fénye végigpásztázza a falat. A fiatal
felügyelő határozott hangon megszólal;
– Attia, jöjjön elő! És ne csináljon semmi ostobaságot,
menekülésre nincs esélye.
– Jól van, megyek – válaszol a sötétből a Hosszú Jo.
Meg sem próbál ellenállni vagy megszökni. Tapasztalatból
tudja, hogy a reménytelen küzdelem, bármily szép is, nem
kifizetődő, és az viselkedik bölcsen, aki ilyenkor beadja a
derekát, és türelmesen várja a jobb napokat. Kimért léptekkel
közeledik az izgalmában reszkető felügyelő felé. Átnyújtja neki
revolverét, és a bilincs alá tartja a csuklóját. Egy kattanás, és
hivatalosan is fogoly. Attia rámosolyog a legyőzőjére:
– Maga még olyan fiatal, nem lenne szép halott magából.

Július 29-én újabb diadalittas kakasszó harsan. Boucheseiche

elhatározta, hogy rulettezik egyet. A kaszinó csak este nyit, s a
Kövér Georges addig Cannes utcáin sétálgatva üti el az időt.
Ráérősen nézegeti az ékszerboltok kirakatát és a lengén öltözött
csinos, napbarnított nőket. Meleg van, Georges az utca árnyékos
oldalán lépdel, és komótosan cigarettázik. Loutrelre, Marie-
Louise-ra gondol meg szegény Attiára, aki a hírhedten
kényelmetlen marseille-i Saint-Pierre börtönben raboskodik.

217
 Egy ismeretlen férfi udvariasan tüzet kér tőle. Boucheseiche
keresgélni kezd a zsebében, előhúzza színarany öngyújtóját, a
bal kezével eltakarja a lángot, hogy el ne fújja a szél. Hirtelen
egy revolver csöve nyomódik a hasába, s egy kéz megfosztja
mauserétől. Boucheseiche lassan hátranéz a válla fölött: három
marcona férfi áll mögötte, és mind a három fegyvert tart a
kezében. Rendőrök, semmi kétség. Nyugodtan előrenyújtja a
kezét, s a bilincs a csuklójára kattan.
– Kettő null! – örvendezik a marseille-i rendőrség
nagyágyúja. Mattéi főfelügyelő. – A többi sem járhat messze!
Ha Feufeu-t is hozzá vesszük, az eredmény három nulla, de
hárman még szabadlábon vannak, köztük a banda vezér…
Folytatódik a rendőr-gengszter háború.
Szeptember 3-án Émile Buisson, a fekete szemű gyilkos és
René Girier, a talpig úriember betörő megszökik a villejuif-i
elmegyógyintézetből. Úgy kerültek oda, hogy a börtönben
bolondnak tettették magukat. Szeptember 24-én Antoine
Sinibaldi, Franciaország legcsábosabb gyilkosa kiszabadul a
marseille-i rendőrség fogságából: kiugrik a kocsiból, amelyben a
prefektúrára akarták szállítani. Őreinek emlékül ott hagyja
vadonatúj cipőjét. Két nappal később a „Szép Antoine”
bűntársa, Jo Gerban szökik meg: futásnak ered a párizsi
rendőrprefektúra folyosóján, faképnél hagyja kísérőit, és
kiszalad az utcára.
Ezek a sikerek újra lelket vernek az alvilágba. A besúgók
elesnek a becstelenség mezején: Gilbert Deschamps és Jo
Ferrand halálos lövést kap. A fegyveres rablótámadások is
elszaporodnak. Többnyire Loutrel keze nyomát viselik
magukon.
Hogy jobban bírjam a sok lótás-futást, súlyos anyagi
helyzetemnek fittyet hányva nyersgumi talpú cipőt vásárolok
magamnak. Gyalogolok, kutyagolok, lótok-futok, töröm a

218
fejem, telefonálok, kihallgatok, faggatózom, lesben állok, iszom,
jelentéseket fogalmazok, hitegetek, kémlelek, fenyegetek,
zihálok, és lehajtott fővel hallgatom a főnökeim szidalmait.
Szerelmi életem válságban van.
Mire este vagy inkább éjjel hazabaktatok montmartre-i
lakásomra, már nemigen telik tőlem többre egy-egy
bocsánatkérő pillantásnál. Marlyse hiába járkál előttem fel s alá
átlátszó tunikájában, hanyatló kedvemet nem sikerül feltüzelnie.
Nincs bennem egy csöpp erő sem, leroskadok az ágyra, és
azonmód elalszom. Ha véletlenül mégis meg tudom állni, hogy
ne zuhanjak rögtön álomba, akkor jogi kézikönyveket kezdek
lapozgatni, mert noha Gillet rendőrfőtanácsos szerint nem válna
jó rendőrtiszt belőlem, azért jelentkezni akarok a vizsgára.
Hitvesi gyengeségemet mentegetve buzgón magyarázom
Marlyse-nak:
– Értsd meg, az sincs kizárva, hogy ügyészségi nyomozónak
neveznek ki! Persze, továbbra is a Belügymi-misztériumhoz
fogok tartozni, de teljesen önállóan fogalmazhatok majd hiteles
jegyzőkönyveket.
– Nahát ez csodás! Akkor nemsokára hitelesen
megfogalmazhatod, hogy elhagyott a feleséged – vágja a
szemembe megvetően Marlyse.

Az 1948-as év egy rossz és egy jó hírrel kezdődött. A rossz hír

az volt, hogy Marlyse a szüleinél töltötte a szilvesztert, mert
nem akart egy bamba rendőrrel ünnepelni, aki ráadásul egész
idő alatt a körmét rágja, és azon izgul, megfelelt-e zsaruvizsgán.
A jó hír az, hogy megfelelt. Január hatodikán jött róla az
értesítés. Sosem volt erősségem a szerénység, de most aztán két
hónapra elszabadult a pokol. Éjjel-nappal csak a mellemet
döngettem, és megrészegülten álmodoztam kecsegtető
pályafutásomról. Láttam magam egy Napóleon-korabeli

219
bútorokkal berendezett főparancsnoki dolgozószobában,
körülöttem mindenféle titkárnők és beosztottak, a lábamnál
jókora farkaskutya, parancsokat osztogatok, éktelenül letolom a
munkatársaimat, és egy szempillantás alatt megoldom a
legképtelenebb rejtélyeket. Ez az önkívületi állapot március
negyedikéig tartott.
Reggel éppen a hóesésben gyönyörködöm az iroda
ablakánál, amikor csöng a telefon, és René Camard
osztályvezető-helyettes magamhoz térít fellengzős álmaimból:
– Borniche, jöjjön át, beszédem van magával.
Nyugtalanul teszem le a kagylót. A tar feje és nagy
szemüvege miatt szarutojásnak becézett feljebbvalónk csak
különösen súlyos esetben rendeli magához az embert. Remegő
térddel csoszogok le az első emeletre, és lépek be a hatalmas
munkabírásáról ismert Camard szobájába.
– Maga ugyebár foglalkozott már Loutrellel?
A vastag üveg mögül tetőtől talpig végigmér barna
szemével.
– Évek óta mással sem foglalkozom, osztályvezető-helyettes
úr.
– Akkor olvassa el a parancsnok úr körlevelét.

A 8649 RN 5 rendszámú hathengeres, első kerék meghajtású

autó valósággal falja a kilométereket. Montagnacot már
elhagyta, és Pézenas felé tart. A marenne-i kanyarnál két
csendőr, név szerint Claparéde és Aninat közúti ellenőrzéssel
foglalatoskodik. Az utóbbi egy fának támaszkodik, az előbbi int
a közeledő autónak, hogy álljon meg. A sofőr engedelmeskedik.
– A forgalmi engedélyt kérem – szól be neki Claparéde az
ablakhoz hajolva.
Az engedély az Algériai Filmgyártó Vállalat nevére szól, de
a csendőrnek gyanús a piros tintás bejegyzés.

220
 – Megnézem az alvázszámot és a motorszámot is.
Már éppen felemelné a motorháztetőt, de ekkor a sofőr egy
coltot szegez a mellének;
– Aki kíváncsi, hamar megöregszik. Hívd ide a haverodat,
de semmi hülyéskedés, mert kilyukasztom a bőrödet.
Claparéde látja, hogy ennek a fele se tréfa, és odahívja a
társát. Mire Aninat felismeri a veszélyt, már késő. A kocsi két
utasa, egy hatalmas termetű és egy vörös bajuszú, vörös hajú
rászegezi a fegyverét. A vörös mindjárt le is akasztja a csendőr
válláról a szolgálati géppisztolyt, és elveszi a revolverét is.
Ebben a pillanatban tűnik fel az úton a csendőrség Simcája,
Claparéde és Aninat váltótársaival. Néhány méterre tőlük áll
meg. Olive járőrparancsnok kiszáll, és halálos
géppisztolysorozatot kap a mellébe.
Bitadeau szakaszvezető megpróbál közbelépni, de fejlövést
kap, és összerogy.
Közben Claparéde és Aninat a fák közé menekül, a banditák
pedig beszállnak az autóba, és elporzanak. Huszonnégy
géppisztoly-lövedékhüvelyt és egy ólomgolyót hagynak a
helyszínen. A két csendőr a rendőrség fényképei közt kutatva
Abel Danosra, és Raymond Naudyra ismer a támadókban.
A rendőrség következtetése; a harmadik férfi nyilván
elváltoztatta a külsejét. Mert az csakis Loutrel lehetett. Ahol
Danos és Naudy van, ott Loutrelnek is kell lenni!

És folyik, folyik a vér.

Március elsején este hétkor egy Curty nevű rendőrtiszt Fréjus
határában úttorlaszt állít fel két közrendőrrel, Felez-vel és
Huibannal. Öt perccel hét után megállítanak egy fekete autót. A
forgalmi engedélyben szereplő rendszám egyezik az autóéval,
de a tulajdonos neve körül valami nincs rendben. A vezető azt
állítja, hogy otthon felejtette a személyi igazolványát.

221
Udvariasan megkérdi, telefonálhatna-e. A rendőrtiszt látja, hogy
jól nevelt emberrel van dolga, mégis gyanút fog. Megkéri a
sofőrt, hogy hajtson a rendőrségre, és utasítja Huiban
közrendőrt, hogy szálljon be a fekete autó hátsó ülésére. Ő majd
követi őket. A rendőr becsapja maga mögött a hátsó ajtót, s a
Citroën azonnal nekilendül. Az utas egy coltot szegez Huiban
mellének:
– Csak semmi hülyéskedés, hekuskám, mert keresztüllőlek.
Add ide a sapkád, a pisztolyod, és tedd fel a kezed.
Huibannak nem kell kétszer mondani, engedelmeskedik. Az
autó szédítő sebességgel száguld a Fréjus
– Saint-Raphaél úton. A rendőr tudja, hogy nagymenőkkel
van dolga, ezektől nem várhat kegyelmet.
Hirtelen nagy fékcsikorgás, Huiban előrezuhan, neki az első
ülés támlájának. Az autó éppen hogy csak kikerült egy terhes
nőt. A sofőr visszakapcsol kettesbe, és Huiban érzi, hogy ez az
utolsó esélye. Kinyitja a bal hátsó ajtót, és az úttestre veti magát.
A feje nekikoccan a járda szegélyének, a kövezeten golyók
csattognak. Huiban hitetlenkedve feltápászkodik, a Saint-
Raphaél-i rendőrőrsre rohan, és riasztja a kollégáit.

Az agay-i csendőrörs parancsnoka, Joseph Boix törzsőrmester

éppen ebédelni készül, amikor telefonon értesítik az
eseményekről. Valamennyi beosztottja járőrben van, nem tudja
lezárni az utat. Fogja a géppisztolyát, és elindul.
– Ne bolondozz, egyedül vagy! – kiált utána a felesége
izgatottan. – Legalább a rohamsisakodat vedd fel!
Joseph Boix alig ér az országútra, máris megjelenik a jelzett
fekete autó, mégpedig őrületes sebességgel. A törzsőrmester az
út közepére áll, és integetni kezd az autónak, hogy álljon meg.
De a Citroën le sem lassít, s Boix-nak csak annyi ideje marad,
hogy félreugorjon előle. Az autó ablaka kitörik, és egy

222
géppisztolycső jelenik meg benne. A csendőr megpróbálja
kibiztosítani a fegyverét. De már késő. Egy sorozat felemeli, és
szétszaggatja akár egy rongybabát. Tizenegy lövést kapott,
ebből kilenc halálos. Az autót Valescure mellett a mezőn találja
meg a rendőrség. Az első ülés alól egy Thomson géppisztoly,
egy üres tár és három gránát kerül elő. Huiban rendőr csak a
fényképre néz, és azonnal megismeri a két gyilkost: Abel Danos
és Raymond Naudy az. Minden jel arra vall, hogy az úttorlaszok
és a széles körű nyomozás ellenére sikerült Olaszországba
szökniük.
A harmadik diadalmas kukorékolás elmarad.

Most olasz kollégáink téphetik a hajukat. Az Őrült Pierrot

bandájának maradványa Észak-Olaszországba tette át
tevékenységének színterét. A genovai, majd a milánói rendőrség
állandóan átiratokkal bombáz bennünket, azt remélik, hogy
megtudhatnak tőlünk valamit, ami a francia gyilkosok és olasz
bűntársaik nyomára vezeti őket. Így hát – ki tudja hányadszor –
ismét az irattárban ülök, és Loutrel dossziéját lapozgatom.
Hirtelen a szemembe ötlik egy apróság, amire azelőtt ügyet sem
vetettem. Az egyik fénykép hátlapján Pierre Loutrel neve mellett
két másik név is szerepel: Raymond és Bernard. Felkapom a
fejem. Bernard a Dilis második keresztneve, idáig rendben is
volna. De mi az, hogy Raymond? Kutatni kezdek az
emlékezetemben. Marinette második keresztneve Raymonde. A
dosszié számtalan eddigi olvasója megbocsátható apró hibát
látott a dologban, pedig lehet, hogy Loutrel valamelyik álnevét
jegyezte fel egy lelkiismeretes kollégánk a fénykép hátlapjára.
Izgatottan kikérem Raymond Bernard dossziéját.
Csodálatosképp van ilyen akta. Vékonyka, de van: a marseille-i
rendőrség jelentését tartalmazza arról, hogy egy Raymond
Bernard nevű őrizetes megszökött a prefektúráról, és csak egy

223
hamis személyi igazolvány meg egy fekete notesz maradt utána.
Mindkettőt csatolták a dossziéhoz. Kezembe veszem az
igazolványt: Loutrel fényképe van rajta. Tehát a notesz is
biztosan az övé volt.
Kezemben ezzel az új szigonnyal újult erővel vetem magam
a fehér bálna után. Kimásolom a füzetből az összes nevet,
kisilabizálom a címeket. Heteken át járok Loutrel egykori
szabójának, fogorvosának, cipészének és ingkészítőjének a
nyakára. Nem megyek semmire: hosszú ideje nem látta már
egyikük sem. Kihúzom őket a listámról. A végén már csak két
név marad rajta. Az utolsó előtti utam egy bizonyos Auguste
Témanóhoz vezet. A bűnügyi nyilvántartásban kötetnyi anyag
van róla: szeméremsértés és csalás miatt számtalanszor elítélték.
A hüllőszemű, erősen csapott homlokú, őszülő hajú Témano
negyvenkilenc éves, és olyan tagbaszakadt, mint egy tróger a
vásárcsarnokból. Eredeti szakmája a kerítés volt, a Pigalle-on
tartott fenn egy gyanús célokat szolgáló lakást, majd
megvásárolt egy bárt a Madeleine környékén. Specialitása az
üzletszerű kéjelgés volt. Versailles sugárúti előkelő lakásában öt
éve együtt él egy nizzai nővel; időközben meg is házasodtak.
A garázsban találom, s bemutatkozni is alig van időm,
Témano máris az ügyvédjét akarja értesíteni. Puszta
véletlenségből ugyanarról a dr. Carboniról van szó, aki Attiát is
védi. Nagy nehezen sikerül meghiúsítanom a szándékát, és
rábírnom, ha fenyegetés árán is, hogy jöjjön velem az irodámba.
Minden teketória nélkül elébe teszem Loutrel és Marinette
fényképét.
– Persze hogy ismerem. Ez itt Pierre és Marinette.
Láthatólag nyugodtan teszi vissza az asztalra a két képet.
Folytatom a kihallgatást:
– Mikor találkoztak utoljára?

224
 Témano a plafonra emeli a tekintetét, mint aki
elgondolkodik, azután ismét a szemembe néz.
– A champigny-i ügy másnapján. Loutrel beállított, és azt
mondta, hogy politikai ellenfelei akarták ellátni a baját. Hogyan
gyanakodhattam volna rá? 1941-ben ismertem meg, és a
felszabadulás után láttam viszont, méghozzá a francia hadsereg
főhadnagyi egyenruhájában. A Santa-Mariá-ba, a hekusok
Saussaies utcai kávéházába járt, és állítólag jó kapcsolatai voltak
a zsarukkal. Még azt is tudom, hogy a Belügyminisztérium
udvarán parkolt az autójával, nehogy ellopják.
Ez az ütés talált, de igyekszem nem kimutatni:
– Na és aztán?
– Aztán megkapta az egyik szobámat, később meg egyetlen
szó nélkül egyszer csak eltűntek mind a hárman: Pierre,
Marinette és a spániel. Talán három hónapra rá Guineából
kaptam tőle képeslapot. Valahogy így szólt: Szerencsésen
megérkeztünk, üdvözlök mindenkit, Pierre. A bélyeget a
házmester fiának adtam.
– Emlékszik rá, milyen dátum volt a postabélyegzőn?
– Azt hiszem, 1946. december valahányadika. A házmester
fiánál megtalálja a bélyeget.

– Hát ez remek! – örvendezik Marlyse, amikor elmesélem neki,

hogy mit tudtam meg Témanótól. – Ha egyszer Loutrel
Afrikában van, vagy tudom is én hol, akkor végre nyugtunk
lesz.
Az orrát az enyémhez dörzsöli, amúgy eszkimó módra: az
ilyesmi kivételes gyengédség jele nála. Igyekszem hát
gyengéden eltolni magamtól.
– Ne áltasd magad, kicsikém. Ha Naudy és Danos
Olaszországban garázdálkodik, akkor Loutrel nem lehet

225
Afrikában. Attiát és Boucheseiche-t most hozták fel Párizsba.
Meglátogatom őket a börtönben.

27

Henri Starke egy rózsabokor tövében feküdt összegömbölyödve,

és a fülére tapasztotta a kezét, hogy ne hallja a lövések
dördülését, mintha abban bízna, hogy a csönd megóvja a
haláltól. Az első golyót a térdébe kapta, a másodikat a
combjába, a harmadik a köldökébe fúródott, a negyedik a
vállába, az ötödik átlyukasztotta a torkát, az utolsó a száján
hatolt be, s a nyakszirtjén jött ki. A férfi tágra nyílt szeme
iszonyatos halálról tanúskodik. Holtteste ürülékbűzt áraszt. A
félelemtől megnyíltak végbelének gyűrűs izmai.
A Párizsinak is nevezett Henri Starke adta fel Attiát.
Árulásáért a tenger fölé magasodó marseille-i dombok egyik
rózsabokrokkal szegélyezett sétányán kellett megfizetnie. A
kivégzés híréről, végrehajtásának kegyetlen gonddal kitervelt
módjáról, s az áldozat hosszú haláltusájáról csakhamar tudomást
szereznek Párizsban a fresnes-i börtön lakói. Köztük Attia és
Boucheseiche is: 1948 áprilisának elején szállították őket ide
Marseille-ből A hír csak tovább növeli kettejük tekintélyét. Két
szomszédos cellában kaptak helyet, s fellépésük, nagy hírük,
Loutrelhez fűződő kapcsolatuk és testi erejük révén azonnal
átvették az uralmat a börtönben: a foglárok tartanak tőlük, a
rabok csodálják őket.
Egyikük sem álmodozó típus. Letartóztatásuk pillanatától
fogva igyekeznek megbarátkozni a börtönélettel, ha már a sors
idejuttatta őket. Mindketten beletörődték a gondviselés
akaratába, és azon vannak, hogy megszokják a csupasz falú
magánzárkát, amelynek rácsos ablakán át csak vörös cserepekre

226
és vastag falakra nyílik kilátás. A játszmának még koránt sincs
vége. A bíróságon bizonyítani is kell a bűnösséget, márpedig az
ügyészség csak kétes értékű tanúvallomásokra támaszkodhat.
Attiából és Boucheseiche-ből a rendőrség legtapasztaltabb
kihallgató tisztjei sem tudtak beismerő vallomást kicsikarni.
Mintha két szobrot ütlegeltek volna. Sem a volt gestapós, sem az
egykori deportált nem az a fajta, akit veréssel meg lehet törni. A
vallatástól csak még nagyobb lett a tekintélyük a börtönben.
Hatalmuknak szemmel látható külső jelei is vannak; pazar
ajándékcsomagokat kapnak (a küldeményeket nagylelkűen
megosztják a kevésbé szerencsés rabokkal), hírneves ügyvédjük
gyakran meglátogatja őket, az őrszemélyzet megkülönböztetett
tiszteletet tanúsít irántuk. Egész magatartásuk azt sugallja, hogy
csak átutazó vendégei a börtönnek, itt-tartózkodásuk
méltánytalan tévedés, következésképp joggal megkövetelhetik
mindenkitől a rangjuknak kijáró megbecsülést. Nagy múltjuk
önmagában is elegendő, hogy az ápolók, a könyvtárosok, a
borbély, a szakácsok félve tiszteljék őket, és fenntartsák a két
fogoly kapcsolatát a külvilággal. Rajtuk keresztül tartja
ellenőrzése alatt az Örült Pierrot két társa az egész börtönt, az ő
segítségükkel érvényesíti a hallgatás törvényét, és agyai ki olyan
védelmi terveket, amelyekkel félre lehet vezetni az ügyészséget.
Attia és Boucheseiche magánzárkában van ugyan, mégis
afféle alvilági különbíróság szerepét tölti be. Tudomást
szereznek minden vádiratról, és egyetlen vádlott sem indul el a
tárgyalásra anélkül, hogy ki ne kérné a tanácsukat. A hivatalos
igazságszolgáltatásnál jóval hatékonyabban működik az a
hálózat, amit ők szerveztek meg a börtönben; az alvilág
kíméletlen törvényeit senki sem szegheti meg büntetlenül. A
besúgókat, a gyengéket perverz és kegyetlen erkölcsi és testi
fenyítésnek vetik alá, s a börtönhatóság nem tud közbelépni.

227
 A legszelídebb büntetés: a bűnös két fülsiketítő pofont kap a
borbély székében. Ennél valamivel súlyosabbnak számít az
úgynevezett pengés figyelmeztetés: ilyenkor a borbély
véletlenül megvágja a rab arcát. Előfordul azután, hogy a
csajkások a bűnös szeme láttára beleköpnek az ételébe, vagy
hogy a börtönmaffia rászabadítja a szerencsétlen
ajándékcsomagjára az úgynevezett börtönproletárokat, vagyis
azokat a foglyokat, akiknek senkijük sincs odakint. Néha
hetekig nem szól hozzá senki, máskor pedig minden áldott
reggel arra kényszerítik, hogy térdepelve, imára kulcsolt kézzel
utánuk mondja: „Rohadt spicli vagyok, rohadt spicli vagyok. De
nem akarok hulla lenni, nem akarok hulla lenni.”
A törvényt a Hosszú Jo és a Kövér Georges diktálja. A
központi fűtés csövén kopogtatva érintkeznek egymással, és jaj
annak, aki félbeszakítja a társalgásukat. Számíthatnak rá, hogy a
napi sétán, a fogorvosi vizsgálatra menet, a vasárnapi misén az
őrök megértőén szemet hunynak, ha valamelyik fogollyal
valami szokatlan történik. Hetente egyszer mehetnek beszélőre,
s ilyenkor pontos utasításokkal látják el Marguerite-et és Marie-
Louise-t.
Ebből a két minden hájjal megkent nagymenőből szeretném
kiszedni, hol rejtőzködik Loutrel. Jo Brahim Attiával kezdem.

Annál a zöld posztóval letakart asztalnál ülök, ahol a börtön

belső fegyelmi ügyeiben szokott dönteni az igazgató és két
helyettese. Velem szemben a Hosszú Jo jól szabott sötétkék
kockás öltönyben, hanyagul meglazított fekete nyakkendőben és
szőrmével bélelt posztócipőben. Jóvágású, nyílt tekintetű, érzéki
szájú férfi, és bár gyanakodva méreget, azért kifejezetten
bizalomgerjesztőnek találnám, ha nem befolyásolna, amit a
múltjáról tudok.

228
 Nem lesz könnyű mérkőzés. Semmivel sem tudok nyomást
gyakorolni rá, ő pedig ennél jóval nehezebb helyzetekben is
befogta a száját, egyetlen részletet, egyetlen nevet sem árult el.
Meg kell találnom a gyenge pontját. De ő támad először;
– Képzelem, mennyire elegük van maguknak, zsaruknak az
egészből! – szólal meg rekedtes hangon, külvárosi kiejtéssel.
– Miből? – kérdezem meglepetten.
– Abból, hogy folyton mások után kell kajtatniuk. A maguk
helyében én már nagyon unnám!
Szemlátomást elégedett magával, és incselkedő fény csillan
a szemében. Kényelembe helyezi magát a széken, cigarettát vesz
elő a zsebéből, rágyújt, és élvezettel fújja ki a kék füstöt.
Láthatóan úgy gondolja, hogy most jól elszórakozik velem.
Hiszen mi vagyok én neki? Egy kis vidám színfolt az egyhangú
börtönélet szürkeségében, meg aztán talán meg is tudhat tőlem
valamit a nyomozás állásáról. Úgy látszik, nem is annyira neki
kell résen lennie, mint inkább nekem, különben kifog rajtam.
– Nem értem.
– Pedig nem kell hozzá nagy ész – folytatja lenézően.
– Maguk egész életükben futnak valaki után. Ha sikerül
sittre vágniuk, ártatlanul vagy sem, mindegy, máris egy újabb
pasasnak erednek a nyomába. Nem undorodnak a szakmájuktól?
Megsárgult ujjai között ide-oda forgatja a cigarettáját. Az
előbbi célzása talált, úgy érzem hát, hogy vissza kell vágnom.
– Hát maga nem undorodik a magáétól?
Elvigyorodik;
– Aha, szóval ilyen ingerlékeny a fiatalember. Hány éves?
– Huszonnyolc.
– Én harminckettő. És nem ma kezdtem a szakmát. A
hivatásom: rabló. És bankot rabolni nem lopás. A bankrabló
csak újra forgalomba hozza a pénzt.

229
 Attia megvonja széles vállát, és nagyot szippant a
cigarettájából:
– Nézze barátocskám, az én világnézetem nagyon egyszerű:
az a lényege, hogy a kizsákmányolóktól el kell venni a pénzt. A
társadalom három csoportból áll: a gazdagokból, a
nyomorultakból és a bűnözőkből. És most vegye elő az elemi
iskolai számtantudományát, és számítsa ki, hogy juthatunk mi
pénzhez.
– Hallottam már olyat, hogy valaki munkával kereste meg.
– Ha mindenki munkából élne, mi maradna maguknak,
zsernyákoknak? Ha nem lennének bűnözők, se börtönre, se
rendőrre nem lenne szükség, és maga mehetne koldulni. A
matematika kérlelhetetlen dolog! Érti egyáltalán, hogy mit
beszélek?
Megrökönyödve mustrálgatom Attiát:
– Mondja, nem anarchista maga egy kicsit?
Bólint:
– Úgy is lehet mondani. De inkább anarcho-szindikalista
lennék, már ha a betörőknek lenne szakszervezetük. Sajnos
azonban ezek a seggfejek képtelenek a szervezett összefogásra.
Pedig olyan egyszerű volna az élet, ha minden rablás
zsákmányát összeadnánk, egyenlően osztoznánk a pénzen, és
társadalombiztosítási alapot létesítenénk a balesetek
áldozatainak, akik, mint most én, börtönbe kerülnek.
– Hát ez már tiszta kommunizmus…
– Ugyan kérem. A kommunizmusban csak a meló számit. És
nekem semmi kedvem hozzá, hogy a nagyipari rablás
sztahanovistája legyek.
Ismét kifúj egy füstfelhőt. A kisujján gyémánttal ékesített
gyűrű csillog.

230
 – Tudja, mi maga? – reccsenek rá mérgesen. –
Társadalomellenes elem, ez az igazság. És ha így gondolkodik,
sohasem lesz képes beilleszkedni a társadalomba!
– Nincs is szándékomban – válaszolja csúfondáros
mosollyal. – Maga hekus, én meg nehéz fiú vagyok. Így alakult,
és kész. Nehéz fiú vagyok, az is maradok, amíg élek. És ha eljön
a temetésemre, a fél kezén megszámolhatja a becsületes
állampolgárokat a gyászoló tömegben. Hacsak maguk hekusok
nem lesznek ott ötnél többen, hogy megfigyeljék a haverjaimat.
Attia arcáról eltűnik a mosoly, hirtelen furcsa mélabú
tükröződik rajta. Csöndben dohányzik tovább, énnekem pedig
eszembe jut, hogyan jellemezte a Hosszú Jót a sajtó a
champigny-i roham másnapján: „Attia, az ellenálló, aki összeállt
a gestapós gengszterekkel.”
Attia a mauthauseni Taborban a 34483-as számot viselte.
Elhurcolását nem kísérte hírverés. Szabadulása után szép
csöndben visszatért törvényen kívüli életéhez. A helyében bárki
más dicsőségre, kitüntetésekre, hivatalos elismerésre tartott
volna igényt. A Taborban, amelynek háromszázhetvennyolcezer
foglya közül negyvennyolcezer maradt életben, a Hosszú Jo
példás áldozatkészségéről tett tanúságot. Nem dicsekedett el
vele senkinek. Egy ízben halálra ítélték, mert burgonyát lopott a
rabtársainak. A légiriadó mentette meg. 1945 májusában
elköltöztették a Tabort. A kimerülten összerogyó deportáltakat
tarkón lőtték az SS-ek. Az utat holttestek szegélyezték. A
Hosszú Jo, jóllehet maga is elcsigázott volt, támogatta a
gyengébbeket. Nem ismerte azokat, akiken segített. Csak azt
tudta, hogy bajban vannak. Hogy gazdagok-e vagy szegények,
hogy zsidók-e vagy katolikusok, nem számított. Tizenhét ember
életét mentette meg.
– Hogy dolgozhatott együtt Pierre Loutrellel? – szegezem
neki a kérdést hirtelen. – Egy gestapóssal!

231
 – Tudja – szólal meg, és felemeli a fejét –, amikor
megismertem Pierre-t, húszéves volt. A háború alatt ő a maga
életét élte, én az enyémet. 1946-ban találkoztunk újra. Az ember
nem felejti el az afrikai zászlóaljakban szerzett barátait. Épp
elég rosszban osztoztunk.
– És elhatározták, hogy osztozni fognak végre a jóban is,
igaz? Maubeuge utca, Parmentier út, a nizzai posta…
– Hohó, lassan a testtel! – vág közbe. – Miért nem írja a
számlámra mindjárt az összes betörést, amit a felszabadulás óta
elkövettek Franciaországban?
Visszakozom, végül is nem azért jöttem ide, hogy
felbosszantsam.
– Ez nem az én dolgom. A prefektúrára tartozik. Én a
biztonsági szolgálattól vagyok. És az érdekel…
Attia harsány kacajra fakad:
– Hogy hova tűnt az Örült Pierrot, mi? Nahát, ha tőlem
akarja megtudni, akkor pechje van. Fogalmam sincs róla, hol
van Loutrel. Talán Olaszországban, talán Afrikában, talán
Amerikában, talán máshol. Már jó ideje hírét se hallottam. Ez
van.
– De, ugye, szeretne róla hallani?
Jo alaposan szemügyre vesz, és hirtelen tegezni kezd:
– Na nézd csak a kis ravaszdit! Hát ide figyelj, kisfiam,
lehet, hogy egyszer majd elmesélem neked az életemet, mert
tetszik a képed. De nem most, még egy kicsit korai volna.
Elmosolyodik, kivillan az aranyfoga. Cigarettával kínál. Egy
kézmozdulattal elhárítom.
– Tudod mit? – szólal meg Attia. – Ha tényleg meg akarod
mutatni, hogy jó zsaru vagy, bizonyítsd be az ártatlanságomat!
– Micsoda?
A gyufa lángja megvilágítja az arcát:

232
 – Ide figyelj, hekuskám. Se Loutrel, se én nem voltunk ott
Champignyben. A haverjaid a prefektúráról ártatlanul nyírtak ki
két szegény srácot. Hogy kimásszanak a slamasztikából, most
azzal vádolnak, hogy gyilkosságot kíséreltem meg hatósági
közeg ellen. Azt állítják, hogy megtalálták a helyszínen a
coltomat, és az én pisztolyomból származó hüvelyekre akadtak.
És most ide süss: becsületszavamat adom, és Jo Attia
becsületszava ér valamit, hogy nem lőttem: ott se voltam!
– Ugyan már, a fegyverszakértők ezer esetből ha egyszer
tévednek!
– Ez az a bizonyos eset.
– Akkor kölcsönadta valakinek a pisztolyát.
Attia megrázza a fejét, feláll, átkarolja a vállamat, az ajtóhoz
kísér, majd kézfogásra nyújtja hatalmas tenyerét.
– Bizonyítsd be az ártatlanságomat. Rendőr vagy, ez a
dolgod.
Elválunk. Semmit se tudtam meg tőle.

28

Hidoine kollégámmal már egy órája ácsorgunk a

lépcsőfordulóban, ahonnan négy lila kárpitos ajtó nyílik. A
feketére festett kovácsoltvas korlátnak támaszkodunk. A
téglavörös kockakövet élénk színekkel szőtt szőnyeg borítja, a
mintája trombitát fúvó cupidókat ábrázol. Egy fürdőző Vénusz
halvány rózsaszín képe függ a falon, a velencei hangulatlámpa
eperszínű fényt áraszt. Időnként felváltva a lépcsővel szemközti
ajtóra tapasztjuk a fülünket: rövid sóhajok, elfojtott sikolyok
szűrődnek ki tompán a kárpit mögül. Boucheseiche és Marie-
Louise szeretkezik, mi pedig idekint őrködünk a boldogságukon.

233
 – Nézd, milyen telhetetlen a dagadt! – dörmögi elismerően
Hidoine, pedig ugyancsak kimerítő ez a várakozás.
A Kövér Georges nyilván úgy érzi, hogy tízhavi szűzies
börtönélet után van mit pótolnia. Mielőtt rájuk zárta volna az
ajtót, Hidoine megbizonyosodott róla, hogy a negyedik emeleti
ablakon át lehetetlen megszökni. A biztonság kedvéért
magammal hoztam a La Bonbonnière nevű Chateaubriand utcai
garniszállóba egy bilincset, s az egyik karperecet a vaságyra
csatoltam, a másikat pedig Boucheseiche csuklójára. Azután
tapintatosan magára hagytuk foglyunkat a barátnőjével. Olykor
megjelenik valamelyik szobaajtóban egy-egy pár, és sietve,
szégyenlősen elhalad előttünk. Három kollégánk is volt
közöttük: az illegális létesítmény, ahol jóvoltomból
Boucheseiche és Marie-Louise ismét egymásra talált, számos
rendőrt is a törzsközönségéhez sorolhat.
Az ötlet természetesen Marlyse-tól származik. Csak egy
nőnek juthatott eszébe, hogy így kell megpuhítani a Kövér
Georges-ot. Az Attiával való sikertelen találkozás után levert
hangulatban készülődtem Boucheseiche kihallgatására. A
Hosszú Jo, ahogy veterán bokszolóhoz illik, könnyedén és
kedélyesen hajolt el ütéseim elől, és nem dűlt be kezdetleges
cseleimnek. Előre tudtam, hogy a nála semmivel sem kevésbé
ravasz és okos Boucheseiche közönyös hallgatásba burkolózik
majd. Marlyse mosogatott, én meg egy köténnyel a derekamon
törölgettem. Közben, hogy enyhítsem szorongásomat,
megosztottam vele a gondjaimat.
– Na, ebből vajon hogy tudnék kiszedni valamit?
Marlyse ki se vette a kezét a mosogatótálból, csak
szánakozó pillantást vetett rám, és azt mondta:
– Miért, hát mivel lehet hatni egy hímre? A nősténnyel, mi
mással! Biztos megenyhül, ha sikerül összehoznod a nőjével.

234
 Kővé meredtem a javaslattól, és még hosszú ideig
mozdulatlanul tartottam a kezemben egy félig már eltörölt
tányért. Az ötlet jó. De nem lesz könnyű nyélbeütni.
– Végtére is nem rakhatok be egy tábori ágyat az irodámba!
– Nahát, ti zsaruk, tényleg csak a szátokat tátjátok, hátha
belerepül a megbilincselt sült galamb! Gondolkodj egy kicsit!
Azért fizetnek!
Gondolkodtam, és arra jutottam, hogy apránként kell
előhozakodnom a dologgal. Első lépésként meg kell
barátkoznom Boucheseiche-sel. Aztán a kedvező lélektani
pillanatban fel kell ajánlani a csereügyletet, így aztán háromszor
is kihoztam a börtönből a Kövér Georges-ot, az irodámba
vitettem: Marie-Louise már ott várta. Első ízben Boucheseiche-
nek szeme-szája elállt a csodálkozástól. Másodszor már egy
hálás pillantást is vetett rám. A harmadik alkalommal aztán
majd felfalta a szemével Marie-Louise-t. Az Íróasztalom mögül
néztem végig, hogy fokozódik szerelmi sóvárgása minden
összeölelkezésnél. A végsőkig felcsigázott fogoly megérett az
alkura. A harmadik randevú után a börtön felé megtettem a
döntő lépést:
– Ha segítenél nekem, én is segíthetnék neked.
A Marie-Louise még friss emlékét dédelgető Boucheseiche
nagyra nyitotta a szemét.
– Mire gondol?
– Te elmondasz egyet-mást Loutrelről – feleltem lágy
hangon –, én pedig megszervezem, hogy egy kicsit kettesben
maradhass az asszonnyal.
Már a börtön közelében jártunk. Dobogó szívvel vártam a
választ.
– Benne vagyok – határozta el magát végül Boucheseiche. –
De előbb Marie-Louise, aztán Loutrel.

235
 Megegyeztünk. Így történt, hogy Baniel tudta nélkül
Hidoine bűnsegédletével most itt őrködöm a garniszálló
lépcsőházában.

Egy fehér kötényes, rakott szoknyás szobalány nyomában újabb

párocska siet be az egyik szomszéd szobába. A meglehetősen
szemre való szobalány elteszi a borravalót, és anélkül, hogy
egyetlen pillantásra is méltatna bennünket, lemegy a földszintre.
Az órámra nézek. A Kövér Georges már kerek kilencven percet
töltött együtt Marie-Louise-zal. Nem vagyok különösebben
jártas a szokásaikban, de azt hiszem, ennyi már megteszi. Ha
túlzásba viszem az engedékenységet, a végén még elromlik
Boucheseiche emlékezőtehetsége. Udvariasan bekopogok.
Néhány másodpercnyi várakozás után kinyitom az ajtót, és
bedugom a fejem a résen. A foglyom átkarolva tartja a
szerelmét, Marie-Louise a férfi vállgödrében pihenteti a fejét.
Boucheseiche határozottan kielégültnek látszik.
– Letelt az idő, Georges, mennünk kell.
Odalépek az ágyhoz, kinyitom a bilincset, Hidoine pedig
oldalt áll, és feltűnően zsebre dugott kezében a revolverét
szorongatja. Az anyaszült meztelen Boucheseiche homlokon
csókolja Marie-Louise-t, kikászálódik az ágyból, és öltözködni
kezd. Amint kész van, újból megbilincselem. Visszamegy az
ágyhoz, és a közben állig betakarózott Marie-Louise fölé hajol.
Hosszú csók: a férfi gyengéd pillantással és biztató mosollyal
búcsúzik, majd elindul az ajtó felé. Húsz perccel később az
Íróasztalom két oldalán ülünk egymással szemben.
– Megtartottam a szavam, Georges. Most rajtad a sor.
– Mire kíváncsi?
– Hol van Loutrel?
Állja a tekintetemet, és hosszas hallgatás után komoly
hangon szólal meg:

236
 – Honnan tudhatnám? Lassan tíz hónapja vagyok a sitten.
Mikor kaphattam volna hírt felőle? És kitől? Nem tudom,
mennyire ismeri Pierre-t, azt mindenesetre tudhatja, hogy nem
az a fajta, aki mindenkinek megadja a címét.
– Ugyan már, Georges! Azt mégiscsak tudnod kell, hogyan
lehet elérni!
– Tévedés! Loutrelt nem lehet elérni. Ő éri el a többieket.
Maga rendes volt hozzám, megpróbálok hát a segítségére lenni.
Annak idején öten jártunk össze vele: Attia, Naudy, Danos,
Feufeu és én. Attia, Feufeu és én sitten vagyunk. Ha előkeríti a
még szabadlábon lévő kettőt, Loutrel is a kezében lesz. De adok
egy tanácsot, mert ahhoz képest, hogy zsaru, rendes fickónak
látszik: ha összeakad velük, legyen résen! Mert ezek nem
tréfálnak!
Rászedett, nem vitás. Most, hogy szerelmi éhségét
csillapította, könnyedén hárítja el a kérdéseimet. Amilyen ravasz
róka, azt is kitalálja, hogy most mi jár a fejemben, és megpróbál
vigasztalni:
– Ne vágjon már ilyen búskomor képet, felügyelő úr!
Megígérem, hogy mihelyt lesz valamilyen fülesem, szólok
magának.
Jobb körökben így vetnek véget egy beszélgetésnek. Nincs
más hátra, dolgom végezetlen vissza kell kísérnem a börtönbe.
Azért még egy utolsó kísérletet teszek:
– Biztos, hogy senkit sem értesített róla, hol dekkol?
Boucheseiche sejtelmes pillantást vet rám, és nagyot sóhajt:
– Tudja, felügyelő úr, Loutrel hallgat, mint a sír.

237
29

– Tornare in Francia! Ma sei matto? – kiált fel Carmela

Disposito. – Vissza akarsz menni Franciaországba? Komolyan
mondom, elment az eszed!
Pedig Naudy elhatározása visszavonhatatlan. 1948 októbere
van, Pierrette-nek akkora a hasa, mint egy díjnyertes
görögdinnye, és Raymond azt akarja, hogy a gyerekük
Franciaországban lássa meg a napvilágot. Carmela Disposito, a
„szicíliai anyatigris” a maffia egyik legfontosabb részlegének a
vezetője. Az ő csoportja fogadja Nápolyban és juttatja el
Milánóba vagy Genovába a Párizsba és New Yorkba tartó
kábítószer-és cigarettaszállítmányokat. Carmelának és
szervezetének most, úgy látszik, le kell mondania kedvenc
gyilkosáról. Naudy semmiféle rábeszélésnek nem enged.
– Bene, Raimondo, vattene. Hát menj, ha nincs maradásod.
Naudy látja főnöknője merev arcán a csalódást, de már
torkig van a sok spagettivel. Igaz, az olaszok remek bűntársak,
és ha kell, kegyetlenek is tudnak lenni, továbbá noha
kétségkívül rossz katonák, olyan agyafúrtak és ötletesek, hogy
rászednék magát az ördögöt is. De Naudy és Danos mégsem
tudja megszokni, hogy folyton elkésnek, könnyelműsködnek, és
idegtépő lassúsággal intézik a dolgokat. Mindketten fájó szívvel
emlékeznek vissza Loutrel munkamódszerére, az óramű
pontossággal megtervezett és végrehajtott egykori akciókra.
Abel minden áldott nap többször is megjegyzi:
– Ezeknél a digóknál pont olyan kupleráj van, mint a
négereknél.
Mindazonáltal a két francia alig néhány hónap alatt degeszre
kereste magát. Abel a szeretőjével és két gyermekükkel a
milánói állatkert tőszomszédságában, a Porta Venezia mellett

238
vett ki szállodai lakosztályt, és főúri életet élt. Raymond és
Pierrette pedig bútorozott lakást bérelt a Vittorio Emanuele
sugárúton, a Scala közelében. Ők sem szenvedtek szükséget
semmiben. A társaságból csak Pierre Loutrel hiányzott. És
nemcsak a társaságból, hanem a társaságnak is. Raymond már
régen elfelejtette a Szilvafa étteremben történteket. Abelben és
benne is egyre nőtt a honvágy. Nem mintha nem töltöttek volna
néhány pompás hónapot egy viareggiói tengerparti villában, s
nem mulattak volna kedvükre. Két akció között gyakran
látogatták meg ottani barátaikat, jókedvűen szórták a pénzt,
mámoros hangulatban, összeölelkezve sétálgattak, golyó-
dobálást játszottak, és napjában többször is jól megtömték a
bendőjüket a legdrágább éttermekben. Az olaszok maguk is jobb
kedvre derültek a két francia boldogságának látványától. Egy
este aztán egy milánói lokálban tánc közben Abel
elhomályosuló szemmel odaszólt Raymondnak:
– Emlékszel? Pierre ki szerette volna köszörülni a csorbát az
aranyöntödében.
– Emlékszem. Hazamegyünk?
– Hazamegyünk.

Amilyen váratlanul ötlött fel bennük, olyan megmásíthatatlan

volt ez az elhatározás. És az elmúlt éjszaka Raymond eltökélte,
hogy még Carmelától sem hagyja magát lebeszélni. Most együtt
ülnek, lassan dél lesz, de a zöld zsalugáterek még zárva vannak,
és Carmela éppen a reggelijét fogyasztja. Raymond könnyű
szívvel jelenti be felmondását. Amióta marseille-i közös
ismerőseik révén megismerkedtek, Naudy mindig példásan
teljesítette a rábízott feladatokat, s mint lelkiismeretes profihoz
illik, sohasem tett fel fölösleges kérdéseket. Igaz, magas
javadalmazásban részesült, sőt, olykor külön jutalmakban is,
mert Carmela nem maradt sokáig érzéketlen a francia

239
fiatalember bájai iránt, s többek közt rávette, hogy növesszen
Clark Gable-bajuszt. Raymond úgy érzi, hogy egyikük sem
tartozik a másiknak. Én öltem, te fizettél, kvittek vagyunk. Most
pedig szépen hazamegy, párizsi barátaival újjászervezni a
bandát, nemsokára az örököse is megszületik – hogy netán lánya
születik, az meg se fordul a fejében –, azután pedig majd
meglátjuk: manapság már Afrika, sőt Amerika sincs messze
Párizstól.
– Addio, Raimondo, stai attento – inti óvatosságra búcsúzóul
Carmela, és szomorúan néz rá.
– Isten veled, Carmela, te is vigyázz magadra.
Naudy feláll, kezet nyújt. Carmela odalép, átöleli a nyakát,
magához húzza, és szájon csókolja. Izmos, karcsú testét egyetlen
szál selyem hálóing takarja és Naudy zavarba jön. Gyengéden
eltolja magától, sarkon fordul, és sietős léptekkel távozik.

Az olyan jelentős személyiségek, mint Naudy, Danos vagy

Loutrel nem a hivatalos határátkelő helyeket szokták igénybe
venni, még akkor sem, ha a hivatásukat művészi fokon űző olasz
útlevélhamisítók látják el őket útiokmányokkal. Ezúttal, 1948
október harmincadikán ráadásul lázasan nyomoz utánuk az olasz
belügyminisztérium. Carmela két brávóját, Ernesto Balzarettót
és Fulvio Simuelát letartóztatta a rendőrség, és a kíméletlen
veréssel kiszedett belőlük sok mindent a két francia
bérgyilkosról. Később a rendőrség megtalálta a szürke Citroent,
amelyet Faruk egyiptomi király családjától vett kölcsön Abel, s
benne rengeteg fegyvert, lőszert, és betörőszerszámot is találtak
a nyomozók. A csendőrség és a rendőrség riadót fújt.
Úttorlaszokat emeltek, megszigorították a határellenőrzést.
Minderről – beépített emberei révén – Carmela is értesült, és
haladéktalanul figyelmeztette Raymond-t a veszélyre.
– Ne izgulj, Carmela, túljárunk az eszükön.

240
 Raymond elgondolása egyszerű. A nőkkel és a
gyermekekkel együtt kirándulónak álcázzák magukat, és
autóbusszal Ventimigliába utaznak. Egy kávéházban már várja
őket két szegről-végről ismerős halász. Miközben a nők a
gyerekekkel délelőtt sétát tesznek a kavicsos tengerparton,
Raymond és Abel a törvénytelen tengeri fuvarra alkuszik a két
tapasztalt csempésszel. Elég hamar megegyeznek: indulás éjjel
tizenegykor, érkezés Mentonba éjfél körül. Naudy, ahogy egy
Loutrel-tanítványhoz illik, mindenre gondol. Szereti, ha az akció
minden egyes részlete előre ki van dolgozva. A csomagokkal
hosszadalmasra nyúlna a kiszállás, pedig nagyon fontos, hogy
Mentonban ne keltsenek feltűnést. Szerencsére az egyik olasz
halász ismer egy mentoni taxisofőrt, s az véletlenül épp ott ül a
teremben. Charles Arrigo angol turistákat vitt Bordigherába, és
visszafelé menet megállt a ventimigliai piactéren egy italra.
Odahívják, és Naudy rábízza a bőröndöket.
– Nem valami csempészáru van benne? – kérdi Arrigo
gyanakodva. – Mert a vámnál sose tudja az ember…
– Ne izgulj, csak fehérnemű! – nyugtatja meg Naudy,
szokásához híven ártatlan mosollyal. – Találkozunk Mentonban
az Admiralitás szállónál éjfélkor.
Áll az alku, a sofőr hatezer frankot kap a fuvarért.
Raymond és Abel segít neki bepakolni a bőröndöket és a
táskákat az autó csomagtartójába. Kezet ráznak.
– Szóval éjfélkor. El ne felejtsd!
– Ott leszek.

A halászbárka jó félórával a kitűzött idő után ér partközeibe. A

szűk hátsó pádon fogvacogva kuporognak a nők és a gyerekek, a
kabátjukra terített súlyos, ragacsos viaszosvászon alatt is
átfagytak. Pierrette összegörnyed, átöleli nagy hasát. Sem ő, sem
Abel barátnője, Helène, sem a gyerekek nem panaszkodnak,

241
pedig csakugyan nagyon hideg van. Az évszakhoz képest
kegyes hozzájuk a tenger, éppen csak hogy ringat egy kicsit:
igazán ki lehet bírni.
– A stégnél kötünk ki – szól az egyik halász, és ujjával
előremutat a sötétben.
A kormányt kezelő társa nyugodtan készülődik a kikötéshez.
Nem először teszik meg ezt az utat. A súlyos hajótest kikapcsolt
motorral, csak a saját lendületétől hajtva siklik a part felé, és
finoman nekikoccan a stég szélének. Az egyik halász fürgén
kiugrik, kiköti a bárkát, és kisegíti az utasokat. Ezután kioldja a
kötelet, felberreg a motor, a bárka tolatva távolodni kezd a
stégtől, vaskos árnya egy ideig még látszik az éjszakai
homályban. Raymond Pierrette-et támogatja, Abel kézen fogva
vezeti gyermekeit. Helène mögöttük lépdel: a menet lassan
közeledik a rakpartra vezető lépcsőhöz. Charles Arrigo odafenn
várja őket. A kavicsos tengerparton ki-kibicsaklik a bokájuk,
lihegve, fájó lábbal kapaszkodnak fel a Gallieni rakpartra. Abel
egy kézmozdulattal megállítja a többieket, körülnéz, és meglátja
az égő fényszóróval várakozó taxit.
– Minden rendben, sehol senki – suttogja, és nyomában a kis
csapattal megindul a taxi felé.
Abel tévedett. Herman Libessart és Paul Massone észrevette
őket. A két közrendőr szokásos éjszakai kőrútján figyelmes lett
a gyanús órában közeledő, kikötő, utasait kirakó, majd ismét
eltávolodó hajóra. Libessart és Massone biztos benne, hogy
csempészekkel van dolguk. Egy pálmafa mögül figyelik, merre
tart a csoport, majd amikor a taxi éppen indul, kiugranak az út
közepére, és megállítják.
– Az iratait – szól Massone.
Arrigo papírjai rendben vannak, de a rendőrnek ez nem elég.
Gyanús neki ez a taxiban szorongó és a két rendőrt árgus
szemekkel figyelő társaság: rendes ember nem érkezik lopva

242
Mentonba éjnek évadján két kisgyerekkel. Igazoltathatná őket, s
akkor tisztázódna minden. De valami visszatartja ettől. Érzi,
hogy a két feltűnően szenvtelen arcú férfi veszélyes ellenfél.
Nagyon veszélyes. Hirtelen megfájdul a gyomra a félelemtől, s a
torka összeszorul. Nagyot nyel, és amennyire telik tőle,
határozott hangon utasítja Arrigót:
– Hajtson a rendőrségre.
Massone fellép az autó hágcsójára. Libessart követi a
példáját a túlsó oldalon. Arrigo bekapcsolja a motort, de
elindulni már nincs ideje. Naudy és Abel egy pillanatra
összenézett. Elég régóta ismerik egymást, többre nem volt
szükségük. Jobb kezükben egyszerre villan meg a fegyver, s
egyszerre dördül a két lövés. Libessart kitátja a száját, a szeme
kerekre tágul. A homloka közepén fekete lyuk tátong, vékony
patakban csordogál belőle a vér. Abel golyója szétroncsolta a
kisagyát. Vérfagyasztó jelenet következik: Libessart leesik az
úttestre, de állva marad. Azután tántorogva elindul, vörös csíkot
húzva maga után vagy ötven métert tesz meg az aszfalton, végül
összecsuklik és meghal.
Massoné-nak nagyobb szerencséje volt. Naudy felülről lőtt a
hasába, és a golyó a rendőr felső combján át távozott. Massone
önkéntelen mozdulattal lehajol, hogy megnézze, mi történt a
gyomrával, s eközben a fülét horzsolja a szeme közé szánt
második golyó. A sebesült rendőr a földre veti magát, és bár úgy
érzi, mintha tüzes vasat forgatnának a hasüregében, előrántja a
pisztolyát és kilövi a tárból mind a hat golyót.
Naudy teste ötször egymás után megrándul. Az első lövés a
tüdejét éri, a második a vállát, a harmadik a combját, a negyedik
golyó a hasába fúródik. Az ötödik lövés halálos. Raymond szája
torz vigyorra húzódik. A melléhez kap, és a földre bukik. Ezután
még egy lövés dördül, s a taxiból női sikoly hallatszik: Pierrette
a bal tüdejébe, közvetlenül a szíve fölé kapta a golyót.

243
Charles Arrigo mindjárt a lövöldözés kezdetén felkötötte a
nyúlcipőt. Kinyitotta az ajtót, és kétrét görnyedve, rémülten
rohant a rendőrségre.
A Mammut életében először elveszti a fejét. Átlép az első
ülés támláján, és a kormányhoz ül. A nagyobbik fia Helène
nyakába kapaszkodva sír, Pierrette a hasára szorítja a kezét és
nyögdécsel, s ettől Danos keze még-inkább remegni kezd. Nagy
nehezen sikerül elfordítania a kulcsot, a motor járni kezd. Abel
véletlenül a hátramenetet kapcsolja be, hirtelen beletapos a
fékbe, közben a vállán eltalálja Massone rendőr üres pisztolya: a
rendőr fájdalmában és dühében hajította a menekülők után.
Danos végre megtalálja az első sebességet, a padlóig nyomja a
gázpedált, felbőgeti a motort, és az autó elindul.
Vagy húsz percen át kering nyomorult legénységével az
éjszakai álmát alvó város utcáin. Abel tanácstalan, vacog a foga,
és érthetetlen szavakat motyog. Végül a pályaudvar mögött
megáll egy sikátorban. Kinyitja az ajtót, és mohón szippant a
friss levegőből, Helène igyekszik csillapítani a gyerekek
zokogását. Abel is magához tér. Kiszáll, megkerüli a kocsit,
kinyitja a hátsó ajtót, és határozott hangon szól Helène-nek:
– Gyerünk, tűnjünk el!
– És Pierrette?
Abel barátjának özvegyére néz. Pierrette összegörnyedve
birkózik a fájdalommal és halkan nyögdécsel. Danos föléje
hajol, megvizsgálja a sebet, majd a haldokló szemébe néz.
– Percei vannak hátra. Gyerünk, Helène!
Azzal felkapja a két gyereket, és elindul.
– Most mi lesz? – kapaszkodik bele az asszony.
– Ne izgulj, ismerek itt egy mentőst. Vöröskeresztes
kocsival megyünk Párizsba.

244
Pierrette még él. Távolodó útitársai után néz, a szeme hirtelen
kerekre tágul, és szinte állati üvöltés tör fel a torkából. A mellén
égő iszonyú fájdalomhoz hastáji görcsök is társulnak.
Gyengeségénél, az agyát elsötétítő súlyos ködnél,
halálfélelménél is erősebb rettegés keríti hatalmába: hogy a fia,
az egyetlen, ami Raymond után megmaradt, meghalhat. A
percenként visszatérő görcsök a szülés közeledtét jelzik. Vak
eltökéltséggel, hihetetlen erőfeszítéssel kikászálódik az autóból.
Egy pillanatig sikerül állva maradnia, de aztán a fájdalom és a
kimerültség a földre taszítja. Pierrette felemeli a fejét.
Elérhetetlenül messze, száz méterrel odébb egy ablakból fény
szűrődik ki. Pierrette egy pillanatra sem veszi le a szemét a
sárgás színben csillogó téglalapról és kúszni kezd. Kénytelen
megállni: a jobb oldalára fordul, hogy múljanak a görcsök.
Aztán kínkeservesen, sírva, vérezve tovább kúszik. Tíz méterrel
a cél előtt nem bírja már tovább, feladja a küzdelmet. De előbb
még egyszer sikerül felkönyökölnie és segítségért kiáltania. A
torkából kipréselt gyenge hang nem is nevezhető kiáltásnak, de
a néma utcában mégis meghallják. Az ablak kinyílik.
Egy férfi, majd egy nő feje jelenik meg: észreveszik a földön
fekvő asszonyt. Pierrette még hallja, hogy megszólal egy
ismeretlen hang:
– Ne menj ki, értesítsd a csendőrséget.
Pierrette elájul. Néhány perccel később halva született
gyermeket hoz a világra. Kislányt. A rendőrség ugyanarra a
márványasztalra fekteti, ahol az apja, Raymond Naudy várja a
boncolást.

245
30

Ismét felbukkant hát a fehér bálna.

A Naudy halála után magára maradt, egyetlen fillér nélkül
csavargó Danost 1948 november ötödikén elfogta egy tűzoltó.
Danos, végső kétségbeesésében egy cselédlány szobájába
próbált betörni. A fresnes-i börtönbe szállították Attia és
Boucheseiche mellé. Ő is dr. Carbonit kérte fel védőjéül.
A rettegett Loutrel-féle bandának már csak egy tagja van
szabadlábon, a főnök. Sem a prefektúra, sem a biztonsági
szolgálat emberei nem tudják megfejteni, hogyan tűnhetett el
nyomtalanul a barátnőjével és a spánieljével egyetemben.
Tovább bonyolítja a dolgot, hogy egyes hírek szerint plasztikai
műtéttel elváltoztatta a külsejét. Szóval nemcsak megtalálni nem
lehet, hanem felismerni sem.
Telik-múlik az idő, és semmi eredmény. Nem tehetek mást,
tűrnöm kell Gillet főfelügyelő csúfondáros, megjegyzéseit, az
időközben páholynagymesterré előléptetett Baniel gúnyolódását
és kollégáim vaskos tréfáit. Durieu és Gueltel már csak úgy hív:
a mesterdetektív. Egyedül Marlyse nem bánt.
Együgyűen abban bízom, hogy Attia meghálálja, amit tettem
érte. Az ügyészség ugyanis a jóvoltomból elejtette ellene a
rendőrgyilkossági kísérlet vádját. A megértő vizsgálóbíró, aki a
champigny-i ügyben vezette a nyomozást, eleget tett a
kérésemnek, és megbízott, hogy kezdjem elölről a vizsgálatot.
Többek között alkalmam nyílt sarokba szorítani régi
ellenfelemet, Émile Nouzeilles felügyelőt. Hogy miként történt,
hadd ne részletezzem. Elég az hozzá, hogy egy indiszkréció
folytán sikerült megtudnom valamit, aminek birtokában
kihallgattam azt az embert, aki egy őszi estén őrizetbe vett és
megalázott. Nouzeilles mélyen a szemébe húzta a baszk

246
sapkáját, és kénytelen-kelletlen bevallotta a csalást, azt, hogy
Attia pisztolyát az elhagyott Delahaye-ban találták meg, és
utólag rendezték úgy a dolgokat, hogy igazolni lehessen a két
halálesetet.
– Értse meg! – mondta dühöngve. – A fiúk elvesztették a
fejüket, és kinyírtak két ártatlan pasast. Ezt valahogy csak meg
kellett magyarázni! Kilőttünk két golyót Attia coltjából. A
szakértők megállapították, hogy a Fogadó környékén talált
golyók Attia coltjából származnak, és arra a következtetésre
jutottak, hogy Attia lőtt a mieinkre, majd menekülés közben
elvesztette a fegyverét.
Attia kitörő örömmel fogadta a vizsgálóbíró döntését.
– Bravó, kisöreg! – mondta, amikor közöltem vele a hírt.
– Na és mi van Pierre Loutrellel?
– Mihelyt megtudok valamit, értesítelek.
Vagyis: sohanapján kiskedden, borjúnyúzó pénteken. A
Hosszú Jo felállt, kezet fogott velem, és hanyagul visszament a
cellájába.
Közben kétségbeejtően egyhangú életet élek. Bottal ütöm a
kámforrá vált Émile Buisson nyomát, meg az ismét
megszöktetett René Girier-ét, és persze Loutrelét, aki nem ad
életjelt magáról. Valahogy így érezheti magát a kölyökkutya, ha
nem tudja, melyik csont után szaladjon. És még mindig hiszek a
csodákban, a szerencsében, a véletlenben, és abban, hogy a
kitartó munka elnyeri méltó jutalmát.
És valóban, addig-addig szimatolok, hogy végre találok egy
csontot. Úgy hívják, hogy Üledék Marcel. A Concorde metró
bejáratánál futunk össze. Apró termetű, kese bajuszú emberke,
az arcán jókora májfolt. Teherautósofőr volt, és egyetlen egy
ízben Jo Attia megbízásából lopott autógumikat szállított el a
rablás színhelyéről. Az én kezembe adták az ügyét, és a
jelentésemben igyekeztem úgy lefesteni a szerepét, hogy ne

247
kapjon nagyon súlyos büntetést. Arra gondoltam, egyszer én is
megengedhetem magamnak, hogy jót cselekedjek valakivel, és
talán még az erény útjára is visszavezethetem ezt a kezdő
bűnözőt.
Marcel rám köszön, és azt mondja:
– Meghívhatom egy pohár italra, felügyelő úr?
Egy pohár világos sör mellett beszélgetünk egy kricsmiben,
nem messze a Maxim-tól. Marcel a bárpultra könyökölve meséli,
milyen sorscsapások érték. Az alatt a rövid idő alatt, amit
odabent töltött, a felesége otthagyta egy rendőrrel, munkát nem
kap, ráadásul még reumás is. Szóval bajban van.
– Maga viszont rendes volt velem, felügyelő úr.
– Hát igen. Pedig nem sokat segítettél nekem a
nyomozásban. De megértem, hogy féltél Attiától.
– És nem volt igazam? Ugye tudja, hogy mi történt Henri
Starke-kal? Maga is cidrizett volna az én helyemben.
– Hát persze, Marcel. De most már nyugodtan megsúghatod,
hova vittétek a lopott gumikat.
Marcel lehajtja a fejét, és hosszasan tusakodik a
lelkiismeretével: érdemes-e, szabad-e segítenie egy rendőrnek?
Aztán, ki tudja milyen megfontolásból, segít:
– Cornéliushöz, Champignyba. Ezzel a fülessel, ha el nem
szúrja a dolgot, megszorongathatja a Hosszú Jót. Különben is
tartozom neki, mert biliüledéknek nevezett el az alacsony
termetem miatt. De el ne mondja, hogy tőlem kapta a tippet,
úgyis letagadom.
Mit tesz Isten: Cornélius az utolsó név a Loutrel noteszéből
kimásolt listán.
Cornéliust megbilincselve kísértettem be az irodámba, hogy
ráijesszek. Rezzenéstelen szemmel néz rám, és olyan szúrósan,
ahogy egykor a ringben méregethette ellenfeleit. Résen van, de
nem fél az összecsapástól. Hozzáedződött már a

248
legkörmönfontabb kihallgatási módszerekhez, a kínvallatáshoz
is, és most éberen lesi, mire készülök, hogy idejében
eltáncolhasson, elhajolhasson ütéseim elől, sőt, ha lehet, vissza
is vágjon. Nemhiába nevezik mosómedvének az alvilágban: a
legsötétebb ügyekből is kimossa magát. Orgazdasággal
gyanúsítjuk, s van rá esélyünk, hogy bekasztlizzuk, megfosszuk
kényelmétől és Cécile-jétől, ő mégsem idegeskedik. Kicsi a bors
de erős, gondolhatja magában, és nem adja meg magát.
Hasztalan szegezem neki ki tudja hányadszor a kérdést:
– Szóval, mi van a Jo Attia-féle gumikkal?
Cornélius széttárja a karját, nem tud semmiről, ártatlanságát
hangoztatja, és azt ismételgeti, hogy valamilyen mocskos bosszú
áldozata. Mivel Boucheseiche-nél és Attiánál nem sokra
mentem a finom módszerekkel, Cornélius esetében nem sokat
teketóriáztam; ahogy mi rendőrök mondjuk, betettem neki
rendesen. Rengeteg rendőrrel rontottunk be A nagy dohány-ba,
módszeres házkutatást tartottunk, fenekestül felforgattuk a
pincét és a melléképületeket is, összeráncolt szemöldökkel
vettem tudomásul, hogy embereim valahol egy vadonatúj
autógumira akadtak. Cécile Tokyo rakparti fényűző lakását sem
kíméltük, alaposan átkutattuk, majd hosszasan fényképezni
kezdtük Cornéliust, szemből, profilból, azután három órára
magánzárkába zártuk, hadd puhuljon, s a kihallgatást azzal
kezdtük, hogy huszonötször elsoroltattuk vele a felmenőit,
lemenőit, barátait és üzletfeleit. Amióta a rendőrség intézménye
létezik, a hekusok mindig is ehhez hasonló módszerekkel
igyekeztek meggyötörni a delikvens idegeit: nem valami
kifinomult lélektani kezelés, de hatásos. És újból visszatérek a
rögeszmémhez, hadd szisszenjen fel, mintha rajzszögbe ült
volna, hadd sóhajtson ismét nagyot, hadd vágjon rutinos ripacs
módjára szenvedő képet:

249
 – Szóval, hogy is volt azokkal a gumikkal? Hiába hallgatsz,
mindenki köpött már. Még Attia barátod is. Világos, hogy te
vagy az orgazdájuk. Most már csak az a kérdés, egyedül akarod-
e fizetni a számlát, ha már úgyis csak te vagy fizetőképes az
egész bandából. És hidd el, hogy borsos számla lesz, mert a
nogent-i kollégáktól, kivált pedig közös ismerősünktől, Achille
felügyelőtől tudjuk, hogy nemcsak orgazda vagy, hanem
egyébként is felettébb veszélyes alak.
– Hogyhogy veszélyes? – kérdezi nyugodtan.
– Úgy, hogy nem akárkik voltak bejáratosak hozzád. A
törzsvendégeidet Attiának, Boucheseiche-nek, Naudynak és
Loutrelnek hívták. Ilyen haverokkal a hátad mögött próbáld csak
meggyőzni az esküdtszéket, hogy becsületes állampolgár vagy.
Más ember már rég idegeskedne, félne a rá váró tömérdek
kellemetlenségtől. De Cornéliust kemény fából faragták.
Tudomásul veszi, hogy néhány ütésem talált, de érzi, hogy nincs
veszve semmi. Sőt, ellentámadásba megy át:
– Üzletember vagyok, felügyelő úr, és nem vagyok újonc a
szakmában. Tudom, hogy nem jó összekeverni a
virsliszállítmányt a lekvárral. Márpedig maga mindent
összekever: orgazdaságot, gyilkosokat, autógumikat,
esküdtszéket. Úgy is mondhatom, hogy hetet-havat összehord.
Talán orvoshoz kéne fordulnia.
Ezt a pimaszságot nem nyelem le. Úgyis torkig vagyok a
hetykeségével és a nyugalmával. Meglobogtatom a kezemben a
fekete noteszt.
– Látod ezt a noteszt? Loutrelé volt. Benne van a neved és a
címed, továbbá annak a marseille-i lakásnak a címe is, amit
Guérinitől kaptál kölcsön. A Tokyo rakparti lakás címe is benne
van. Nahát ide figyelj: vagy segítesz, vagy lesittellek, és
ráadásnak Cécile-t is bekasztliztatom.

250
 Ismét rám szegezi a szemét. Ha hatott is a fenyegetés,
Cornélius semmi tanújelét nem adja.
– Miféle segítségről van szó? – kérdi kimérten.
– Azt mondtad, üzletember vagy. Hát felajánlok neked egy
csereügyletet. Én elfelejtem a gumiügyben játszott szerepedet, te
pedig megmondod, hol van Loutrel.
– Ha a többiek rám vallottak, a bíróság úgyis elítél –
állapítja meg Cornélius higgadtan.
– Ha közbelépek az érdekedben, akkor nem. Ismerem a
bírót, hallgat rám. És mivel ő is érdeklődik Loutrel iránt,
számíthatsz a jóindulatára.
– Ha segítek magának, azonnal kienged?
– Azonnal.
Cornélius arcán ravaszkás kifejezés suhan át, de nem
törődöm vele: a fejébe úgyse láthatok bele. Attia, Boucheseiche
és Danos börtönben van, Naudy meghalt, Loutrel pedig Isten
tudja, hol csatangol. Az agyafúrt Cornélius azt latolgatja, mi az,
amivel engem kielégít, de a barátainak nem árt. Végül derűs
hangon megszólal:
– Nézze, én nem tudok semmit. De látogassa meg Édouard
Bourgeois-t. A Titoune villában lakik Porcheville-ben. Nagyon
valószínű, hogy őtőle megtudhat valamit Loutrelről. Együtt
szolgáltak Afrikában.
– Mivel foglalkozik ez a Bourgeois?
– Ebtenyésztő. Különben sietniük kell, ha ki akarják
hallgatni, mert már február óta a halálán van. Az is lehet, hogy
már nem találják életben.

Édouard Bourgeois úgy néz ki, mint egy szomorúfűz: hosszú

sárgás haja összetapadt tincsekben lóg a szemébe, a szemöldöke
olyan, mint egy sírásra görbülő száj, a szemét alig tudja kinyitni,
az arca petyhüdt. Ha feláll, úgy hajladozik, mint a nád a szélben.

251
Valamikor tagbaszakadt, izmos férfi lehetett. De falfehér
arcszíne és remegő keze testi és lelki bajokról, állandó
félelemről árulkodik. Üldözött, riadt, menekülő ember
benyomását kelti, s látszik rajta, hogy tudja: a sorsa úgyis
utoléri, és nem is sokára. Hidoine-nal együtt csak nézzük, és
nem tudjuk, vajon ártatlan emberrel, vagy bűnözővel állunk-e
szemben. Első látásra afféle rossz társaságba keveredett
szerencsétlen flótásnak nézném.
– Ne haragudjanak – szólal meg Bourgeois reszketeg
hangon, és lehuppan a dívány plüsstakarójára – de lázam van.
Amikor csöngettek, feküdtem. Loutrel miatt jöttek?
– Igen, őmiatta – válaszolom, és azon töprengek, vajon nem
játszik-e rá egy kicsit a betegségére.
– Bárcsak sose láttam volna – sóhajtja, elővesz két tablettát,
és fintorogva lenyeli az orvosságot. – Elnézésüket kérem, kinint
kell szednem: mocsárlázzal jöttem vissza Afrikából.
Nem vitás, undorító mesterség a mienk. De annyi más
rendőrrel együtt immár három éve loholok Loutrel nyomában
hiába. Ez a Bourgeois, akár bűnöző, akár nem, szánalomra méltó
alak. Most mégis meg fogom gyötörni. Ki fogom használni,
hogy a végét járja. Talán én adom meg neki a kegyelemdöfést.
Tabletta ide, tabletta oda, Bourgeois homlokán
izzadságcseppek gyöngyöznek. A szeme mintha mélyebben
ülne, mint az imént, a foga hangosan vacog. Egész testén heves
rángások futnak végig. Könyörögni kezd:
– Nagyon kérem, hadd feküdjek le, megint rám jött a roham.
– Nem!
Hidoine nem ért egyet a kíméletlenségemmel, felvesz a
padlóról egy kutyaszagú öreg pokrócot, és a beteg vállára teríti.
Én pedig folytatom kegyetlen műsoromat.
– Tudja mit, Bourgeois? Teszek én a maga mocsárlázára.
Vagy az utolsó szóig elmond mindent Loutrelról, vagy szépen

252
velem jön, és majd meglátjuk, mit tehet magáért a börtönorvos.
Ha semmit, ne féljen, lelkész is van. Válasszon.
Bourgeois összeszorítja az állkapcsát, és minden erejét
összeszedve igyekszik megfékezni a testét gyötrő, rángató
görcsöket. Az arca most már merő veríték. Keservesen a
szájához emel egy újabb tablettát. Könnyes szemmel néz rám,
majd Hidoine-ra. Odakintről kutyaugatás hallatszik. Egy fekete
spániel jelenik meg a szalonban.
– Mindent elmondok – nyögi Édouard Bourgeois.

31

1946. november tizedikén este tombolássá erősödik a több ezer

főnyi közönség zsibongása, amikor a műsorközlő, Georges
Berretrot bejelenti, hogy a következő futam győztesének ezer
frank üti a markát. A fedett kerékpárstadion étterme zsúfolásig
megtelt. A pályától alig néhány méterre lévő asztalok egyikénél,
közvetlenül a startra készülő versenyzők fölött. Danos, Attia és
Boucheseiche pezsgőzik. A verseny nézői közül senki sem
láthatja rajtuk, hogy nem csupán a kerékpársportnak, hanem
ennél jóval veszedelmesebb szenvedélyeknek is hódolnak.
– Minek hívtál ide minket? – kérdi Attia Danostól a
fülsiketítő lármától szemlátomást ingerülten.
Éppen ekkor szólal meg a startharang, s Danos egy
türelmetlen kézmozdulattal csendet int:
– Egy pillanat, Jo. Dédé, a haverom vezet.
Mereven tartja bikanyakát, és semmi pénzért le nem venné a
szemét az élen karikázó Andre Pousse-ról. A versenyzők épp
most haladnak el előtte, és a kanyarban felkapaszkodnak a lejtős
pálya tetejére. Danos izgatottan ökölbe szorítja a kezét, azután
felpattan, és bekiált a kedvencének:

253
 – Figyeld a digót, Dédé!
Azután hirtelen szinte megbénítja az izgalom. A barna hajú
Vanni váratlanul leszáguld a pálya aljára, és megelőzi a
Lapébie-vel egy párban versenyző Dédét. Pousse-t minden jel
szerint meglepte az akrobatikus mutatvány.
Dédé fogát összeszorítva tapossa a pedált, hogy
visszaszerezze elvesztett vezető helyét, s energiáját megkettőzi a
két gramm sztrichnin, amit a verseny előtt cukorba keverve vett
magához. Iszonyatos erőfeszítéssel méterről méterre csökkenti a
hátrányát, az olasz hátranéz, és látja, hogy fogytán az előnye. A
húszezer néző zúgva biztatja az elkeseredett küzdelmet vívó két
versenyzőt.
– Vágd haza a digót, Dédé! – üvölti bele Abel a kezéből
formált hangtölcsérbe.
A kolomp szüntelenül szól, a közönség egyre féktelenebbül
biztatja kedvenceit, a célig már csak harminc méter van hátra.
Pousse és Vanni jobbra-balra dönti kerékpárját. A hangorkán
már elnyomja a kolompolást. Pousse egy utolsó nagy
erőbedobással centiméterekkel a vonal előtt megelőzi az olaszt.
Danos a zsebkendőjével megtörli a homlokát, nagyot szusszant,
és mosolyogva leül.
– Nincs szebb a világon a bringánál – állapítja meg.
Kölyökkorában maga is kerékpározott. Számos
amatőrversenyt nyert meg, mielőtt profi lett volna belőle egy
másik sportban, ahol előbb Véreskezűnek, majd Mammutnak
becézték a társai.
– Ne marháskodj – mondja Attia. – A boksz, az az igazi
sport.
A Hosszú Jo is amatőr sportolóként kezdte, magas, hosszú
karú, fürge, kemény öklű középsúlyú volt, és többnyire kiütéssel
győzött.

254
 – Nem azért jöttem ide, hogy a hülye vetélkedéseteket
hallgassam – szólt rájuk Boucheseiche.
Dános lepillant a pályára. A váltás szabályos volt, most
Lapébie tapossa a pedált, Pousse pedig a kormányra hajolva
pihen. A verseny folytatódik, de Danos, ha nehéz szívvel is,
feláll.
A pezsgősvödör alá csúsztat egy bankjegyet, és a többiekkel
a nyomában elindul a kijárat felé.
– Hová megyünk? – érdeklődik Attia.
– A kocsimhoz. A metró felüljárójánál parkolok. Beszédem
van veletek.

A fiúk jól szabott kabátjukba burkolózva az autóban ülnek, és

kupaktanácsot tartanak. Danos és Attia elől foglal helyet,
Boucheseiche hátulról közéjük hajol, s két könyökével az első
ülések támlájára kapaszkodik. A felüljárón átrobogó
metrószerelvény dübörgése egy pillanatra megszakítja az esti
csendet, de aztán újra teljes a nyugalom.
– Szóval? – kérdi újra Attia.
Abel már megfeledkezett a kerékpárstadionról, a
szurkolókról, Pousse barátjáról és a többi versenyzőről.
– Pierre-ről van szó – jelenti be gondterhelt arccal.
Boucheseiche összeráncolja szemöldökét.
– Mi bajod van vele? A Saraffian-ügy óta nyugodtan fekszik
a klinikán, Jo és én egymást váltjuk az ágya mellett. A doki azt
mondja, hogy felépül.
– Éppen ez az! – vág vissza a Mammut.
Attia kezd türelmetlen lenni:
– Hogyhogy éppen ez az?
– Hát lehet, hogy két ilyen vén róka nem fogja fel, mekkora
veszélyben van a Dilis?
Ez már Boucheseiche-nek is sok:

255
 – De hát mondom, hogy jó helyen van!
– Én pedig azt mondom – veszi vissza a szót Danos –, hogy
veszélyben van! Előbb-utóbb egy doktor, egy nővér, egy
takarítónő, vagy mittudoménkicsoda, felismeri és feladja a
zsaruknak. És vele persze titeket is.
Attia és Boucheseiche összenéznek: ennek a tuskó
Mammutnak nem is olyan tompa az agya, mint gondolná az
ember.
– Tényleg nem jutott eszetekbe? – kérdi Danos ekkora
vigyázatlanság láttán elképedve.
Attia magyarázkodni próbál:
– Nem gondoltunk rá, de nem is volt más választásunk. Meg
amikor a beleibe eresztette azt a rohadt golyót, nehogy azt hidd,
hogy ráértünk töprengeni!
– Jól van, de azóta négy nap telt el – makacsolja meg magát
Danos, mint mindig, amikor valamilyen ötlete támad. – Ezalatt
kitalálhattatok volna valamilyen megoldást.
Boucheseiche többször is megrázza a fejét.
– Igazad van, hülyék voltunk, de azt mondd meg, mit
tehetnénk. Nekünk is eszünkbe jutott, hogy el kellene vinni
onnét, de a doki nem engedi. Azt mondja, útközben
kinyiffanhatna.
Danos elhallgat. A homlokán kidagad az a bizonyos ér, és ez
a gondolkodás csalhatatlan jele nála. Réveteg szemmel, mintha
csak magában beszélne, így szól:
– Ha megszöktetjük a kórházból, talán megmarad. Ha
viszont a zsaruk elkapják…
– Na persze. Ha abból indulsz ki, hogy elkapják… –
morogja Boucheseiche.
Danos nyersen félbeszakítja:
– Miért, mik vagyunk mi? Szabadságolt halottak, apuskám.
Én már nem is tudnám megmondani, mióta vagyok halálraítélt.

256
És a fritzeknél végzett melóm nem sokat javít a helyzetemen.
Georges dettó: régi fegyverforgató ő is, és a Lauriston utcában
tovább gyarapította a hírét. Te, Jo, még csak megúszhatnád élve
az ellenálló múltaddal, de az életfogyttól az Atyaisten se ment
meg. Pierre-t jobb ha nem is említjük. Öt legszívesebben
felnégyelnék. Mondjatok, amit akartok, de én nem hagynám,
hogy egy haver a zsaruk kezébe kerüljön. Még ha ez lesz is az
utolsó útja, akkor is jobb, ha velem teszi meg, mint a hóhérok
sorfala közt gallér nélküli fehér ingben.
– Igazad van – szólal meg Attia békülékenyen.
– Szóval mit javasolsz?
– Hogy költöztessük el, de azonnal.
– Rendben van, benne vagyunk.

November tizenegyedike van, éjfél után egy óra. A jeges szélben

Párizs halott városra emlékeztet. Egy mentőautó fordul be lassan
a kihalt Daumesnil utcába, és megáll egy terméskővel burkolt
alacsony épület bejáratánál. A földszinti ablakokból világosság
szűrődik ki. Danos, Attia és Boucheseiche fehér köpenyben
kiszáll az autóból, és belép a klinika kapuján. Abel és Georges
hordággyal a kezében elhalad az éjjeliőr mellett, és Loutrel
szobája felé siet, Jo pedig az irodába tart. Kopogás nélkül benyit
a jól kivilágított, csempézett falú szobába, és megáll a
szundikáló ügyeletes előtt.
– Chaplain úrért jöttünk – jelenti be nyugodt hangon, mintha
a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy ilyen kései órán
szállítanak el egy beteget a kórházból.
A fiatalasszony azonban ezekben a zavaros években már
igazán hozzászokott a különös dolgokhoz, és nem fog gyanút –
szerencséjére. Mindenesetre beidegzett mozdulattal megnézi a
beteg kartotékját:
– Azért szólhattak volna – morogja.

257
 – Hát persze, de már csak így van – mondja Attia.
– Mi csak azt tesszük, amit mondanak nekünk. Bourély
doktor úgy határozott, hogy el kell szállítani. A család ideadta a
pénzt, úgyhogy kérem készítse el a számlát.
– Hát jó – mondja fáradtan az alkalmazott.
Jo vár, s közben hallja, hogy a társai óvatos léptekkel cipelik
Loutrelt a kijárat felé. A fiatalasszony odaül az írógéphez,
azután átnyújtja a számlát: 47 500 frank.
Jo elővesz a zsebéből egy köteg bankjegyet, fizet és távozik.
Szemerkél az eső. Loutrel az autóban fekszik, világoskék
pizsama van rajta, s a barátai betakarják egy pokróccal. Szinte
áttetsző a bőre. Attia a volánhoz ül, elfordítja a slusszkulcsot,
bekapcsolja az ablaktörlőt, és indít. A mentőautó a külső
körúton a Saint-Cloud-i híd felé halad. A három barát úgy
határozott, hogy Édouard Bourgeois-nál, a Titoune-ban rejtik el
Loutrelt. Kérdő pillantásokat vetnek a sebesültre. Pierre rosszul
van, halkan nyöszörög. A szállítás nagyon megviseli. A
mentőautót nem lehet fűteni. Loutrel reszket.
– Vigyázz a gödrökre! – figyelmezteti Danos Attiát.
A Hosszú Jo nem felel. Óvatosan hajt, legfeljebb hatvan
kilométeres sebességgel. Az esőtől fénylő macskakövön lelassít,
de nem tud minden gödröt kikerülni, és valahányszor
megdöccen a kocsi, elkeseredetten szitkozódik. A mantes-i
országútra köd ereszkedik. A kanyarokban Jónak hirtelen
fékeznie kell, s ilyenkor Loutrel fájdalmasan felnyög. Danos
időnként letörli a zsebkendőjével Pierre könnyeit. Szelíden
biztatja a beteget öblös hangján:
– Tarts ki, Pierre, nincs már messze.
A mantes-i útkereszteződésben Attiának hirtelen fékeznie
kell, mert egy teherautó bukkan, fel a ködben. Loutrelből
iszonyú kiáltás szakad ki, a szeme kitágul, kitátja a száját,
levegő után kapkod, mintha fojtogatná a gyomrát marcangoló

258
fájdalom. Ismét lecsukódik n szeme, a légzése pedig szaggatottá
válik.
– Mit gondolsz, kibírja? – kérdi Jo halkan.
Boucheseiche sápadtan hallgat, és vállat von. Danos
szipogni kezd, és a keze fejével letörli a könnyeit. Néhány
kilométerrel Mantes után a mentőautó elhagyja az országos
főútvonalat. Porcheville 4 km – jelzi az útkereszteződésben a
tábla. Most már szakad. Apró szemű kemény eső dobol az autó
karosszériáján. A csupasz fákat délnyugati szél ostromolja. A
kísérteties idő és a gyakori úthibák lassításra és fokozott
összpontosításra kényszerítik Attiát. De a kocsi néha így is
nagyot zökken. Loutrel résnyire nyitja a szemét. A homlokáról
patakzik a veríték. Szakadatlanul jajgat, érthetetlen szavakat
mormol, és egyre növekvő fájdalmában jobbra-balra dobálja a
fejét. A lesújtott Abel érzi, hogy a beteg ujjai a takarón át a
kezére kulcsolódnak. Egyszer csak a panaszos jajgatás egyetlen
nagy kiáltásba csap át. Loutrel kidülledő szemmel megvonaglik
a hordágyon, megpróbál felülni, a torkából szörnyű hang tör fel,
embertelen hang, mint amilyen a szenvedése. Viaskodva
igyekszik kiszabadulni Danos kezéből, az megpróbálja lefogni,
és egyre csak azt hajtogatja:
– Istenem, ne hagyd, hogy meghaljon.
Jo alig lát ki az ablakon az esőtől, és fakó hangon biztatja a
többieket is, magát is:
– Mindjárt ott vagyunk!
A reflektor fényében feltűnnek az első sáros utcák, az
alacsony, sötét, ellenséges házak, a kicsiny főtér, a templom
kőlépcsője, s aztán újból szántóföldek látszanak. Végre egy
dombon tömören ott sötétlik Bourgeois háza. Az autó megáll,
Attia azonnal kiugrik, minden lépésénél nagyot toccsan a sár.
– Szólok Édouard-nak! – próbálja túlkiabálni a szélvihart.

259
 Botladozva ér a sötétben a kerítésig. Üvölt az orkán, de a
Hosszú Jo ezt a fajta lármát jobban bírja, mint Pierre nyögését.
Hosszasan rángatja a kertkapu csengőjét, és hallja a távoli
csilingelést. Tetőtől talpig csurom-víz, a haja a fejére tapad.
Vacogni kezd a foga. Ismét megrántja néhányszor a csengőt. Az
első emeleten felgyullad egy lámpa, aztán még egy a
lépcsőházban, és egy harmadik a földszinten. Végre kinyílik az
ajtó. Megjelenik Bourgeois, körülnéz az éjszakában. Attia üvölt,
de a szél és az eső zaja elnyomja a hangját. Bourgeois lelép a
tornácról és alakja azonnal eltűnik a sötétben. Attia nevetséges
erőfeszítéseket tesz, hogy felvegye a harcot a hideggel: behúzza
a nyakát, keresztbe fonja a karját. És vár. Hirtelen alig két
méterre tőle felbukkan a sátorlapba burkolózó Bourgeois árnya,
és bizalmatlan hangon kérdi:
– Ki az?
– Én vagyok, Jo Attia! Mozogj már!
Bourgeois előrelép, és Jo észreveszi a rászegeződő revolvert.
Bourgeois újabb lépést tesz előre, és nagy nehezen megismeri
barátját. Zsebre teszi a pisztolyt. Kinyitja a kaput, és meglátja a
mentőautót.
– Ki van benne?
– Loutrel. Készíts elő gyorsan egy szobát, és hívd ide
azonnal Bourélyt. Mi addig bevisszük Pierre-t.

Egy órával később változatlan erővel tombol a vihar. Loutrel az

ócska, ósdi bútorokkal berendezett földszinti szalonban fekszik
egy virágmintás, csiricsári ágyterítővel letakart díványon.
Undorító ázottkutyaszag terjeng a levegőben. Bourgeois jól
megtömött egy vaskályhát szénnel, a kályhából füst szivárog.
Loutrel hörög. Attia türelmetlenségében az ajkát harapdálja: hol
marad már a doktor! Danos az ágy mellé térdel, és egy
törülközővel felitatja az izzadságot Loutrel falfehér arcáról.

260
Boucheseiche rezzenéstelen arccal áll az ablaknál, és a
párkánynak támaszkodik.
Aztán nyílik az ajtó, egy pillanatra besüvít az orkán, s a
nyomában Bourély jelenik meg a szalon bejáratánál. Megrázza
magát, leveri a vizet a kalapjáról, megtörli a lábát, és odamegy
Loutrelhez. Megkövültén áll az ágy mellett, majd a többiekhez
fordul:
– Mit tettetek?
Dános az egyetlen, aki válaszolni mer:
– Nem hagyhattuk, hogy rátegyék a kezüket a zsaruk!
Az orvos ingerülten sötét pillantást vet rá, és szótlanul
Loutrel fölé hajol. Loutrel hasa lilára színeződött az utazás alatt.
Az orvos megtapogatja, megfogdossa a két szonda kiálló végét,
és feláll.
– Megússza, doki? – teszi fel a kétszer már bevált kérdést
Attia.
Bourély vár a válasszal. Ismét a sebesült fölé hajol,
figyelmesen megvizsgálja a megdagadt hasfalat, begombolja a
pizsamát, betakarja Loutrelt, és felegyenesedik:
– Nem, Jo. Vége.
A halálba kevesen tudnak beletörődni. Jo e kevesek közé
tartozik, de azért megtört hangon tovább faggatja az orvost:
– Nem lehet rajta segíteni?
– Nem. A rázkódástól elmozdult a két szonda, ami
működésben tartotta a húgycsövét és a vékonybelét.
Bélelzáródás lépett fel.
Bourély elhallgat, még egyszer szemügyre veszi a beteget,
aztán hozzáfűzi:
– Mindenesetre meg lehetne kísérelni egy újabb műtétet. A
mantes-i kórházba kellene szállítani, és ott azonnal a műtőbe
vinni.
– Szó se lehet róla – szól közbe Danos.

261
 – Akkor meg fog halni.
– Akkor, doki, magára már nincs szükségünk.
– De a fene egye meg – háborodik fel Bourély Danos
szívtelenségén, és a másik kettőhöz fordul segítségért.
– Csak nem nézitek végig tétlenül a haldoklását? Iszonyúan
fog szenvedni. Jo, mondj már valamit!
– Jó utat, doki – szólal meg Attia lemondóan. – A többi már
a mi dolgunk.

32

Attia Mauthausenben egy fedél alatt lakott a halállal. Gyakran a

szeme előtt estek össze vagy maradtak a priccsükön fekve
rabtársai, olyanok, akikkel jóban volt, és olyanok, akik
közömbösek voltak neki. Látta, amint a semmire vagy
reményeik istenére szegezik merev szemüket.
Boucheseiche-nek is jó ismerőse a halál, nemegyszer ő
idézte elő. Bőven hallott megkínzott férfiakat és nőket üvölteni,
látta véresen habzó szájukat. Sokszor megfigyelte, hogy a halál
pillanatában egy utolsó remegés, egy utolsó sóhaj után hirtelen
megmerevedik az iszonyú fájdalomtól kidülledő szempár.
Dános sem most találkozik először a halállal. Ki tudja
hányszor ő maga volt a végrehajtó, ő vetett véget egyetlen
ujjmozdulattal mások életének.
De egy jó barát halála nem olyan, mint a többi halál.
Tanácstalanul, kővé meredten, tehetetlenül ülik körül Loutrelt.
Pierre félrebeszél. Zavaros, gyakran értelmetlen
mondatfoszlányok hagyják el az ajkát, és egyre sűrűbben ismétli
a legegyszerűbb szót, amit az ember ismer:
– Fáj!

262
 A barátai mozdulatlanul ülnek a székükön, a gondolataik
néha elkalandoznak a múltba, homályos emlékek, érzések
kavarognak bennük, egyikben-másikban talán megbánás is, de
merengésükből minduntalan magukhoz téríti őket a jajszó, a
beteg lassú, hullámzó vonaglása. Loutrel most már szinte
egyfolytában hörög. Elkékült szemhéját alig tudja felemelni, az
arca, mint a márvány, rajta még sűrűbbnek látszik a szakálla.
Két szaggatott lélegzetvétel között halk, elnyújtott nyögés a
kilégzés. A többiek nézik, és vele szenvednek, hisz barátok; épp
e barátság vitte őket rá, hogy ekkora szenvedést okozzanak neki.
Most önzőén mégiscsak arra tudnak gondolni, hogy nekik ne
ilyen kegyetlen halált adjon az ég.
Másodpercek vannak hátra Loutrel életéből. Nyitott szája
irtóztató vigyorra húzódik, és kivillan szerencsét hozó
metszőfoga, amely egykor úgy tetszett a lányoknak. Homorít,
megmerevíti a nyakát, levegő után kapkod. Kinyújtja a karját, az
ujjai a dívány huzatába kapaszkodnak. Még egy utolsó kiáltás,
egy utolsó hörgés. És közben, alig hallhatóan, egy utolsó szó:
– Félek.
A többiek összenéznek: meghalt.

Hirtelen elcsendesült a szél, és már alig esik az eső. Négy óra

van, még nem pirkad. A Mammut a könnyeivel küszködik és
keresztet vet, Boucheseiche keresztbe teszi a halott karját, Attia
lefogja Loutrel szemét. Leveszi nemzeti színű nyakkendőjét, és
a barátja nyakára köti. Édouard sápadtan áll az ajtóban, és
megkérdi, hogy most mi lesz. Elsőként Boucheseiche lesz úrrá
az érzelmein, talán mert ő szerette Loutrelt legkevésbé:
– Követ kell kötni a lábára, és bedobni a Szajnába.
– Soha, Georges! – csattan fel Attia. – Keresztény temetést
fog kapni.
– Igazad van, Jo – helyesel fájdalmas arccal Danos.

263
 – De hol temessük el? Nem tudod, Édouard, hol áshatnánk
neki sírt feltűnés nélkül?
Bourgeois közben négy poharat és egy üveg konyakot vett
elő. Töltés közben válaszol Danosnak:
– Száz méterre innen van a Gillier sziget. A csónakommal
könnyen átjuthatunk.
Mindhárman bólintanak, és felhajtják a konyakjukat.
– Indulás – szólal meg Boucheseiche. – Még napfelkelte
előtt be kell fejeznünk.
Bourgeois kisiet a kertbe csákányért és ásóért, majd Abellel
előremegy a folyópartra. Jo és Georges egy pokrócba tekeri
Loutrel holttestét, aztán követik a másik kettőt. Nyirkos és hideg
a levegő. Még Bourgeois érzi magát a legjobban bélelt amerikai
katonazubbonyában. A többiek a kórházi köpenyüket vették
vissza csuromvizes ruhájukra.
A kis csónakban nincs hely, hogy Loutrelt lefektessék: Attia
és Danos maga közé ülteti a hátsó padra. Boucheseiche ül a hajó
orrába a csákányokkal és az ásókkal, Bourgeois pedig az evezőt
ragadja meg:
– Oldd ki a kötelet, Georges – szól hátra.
Boucheseiche kioldja a hajókötelet, s az ár máris elragadja a
csónakot a parttól. Bourgeois-nak nem könnyű a dolga: ekkora
teherrel keserves dolog ár ellen evezni. Szapora csapásokkal
evez, zihál. A meredek part pillanatok alatt eltűnik a sötétben,
csak a víz csobogása meg az evező nyikorgása hallatszik. És
végre kibontakoznak az árnyékból a sziget sötét körvonalai:
Bourgeois-nak még egy örvénnyel is meg kell küzdenie, de
aztán kiköt egy kis öbölben. Feláll, megragad egy faágat,
meghúzza, és a csónak orra felsiklik a kavicsos partra.
A négy utas kiszáll, a Mammut a vállára veszi Pierre-t.
Bokáig süllyednek a felázott talajban, megmásznak egy bozótos
dombot, Bourgeois a zseblámpájával keresgéli a megfelelő

264
helyet. Végül megakad a szeme egy csupasz fán, amelynek ágai
szinte vízszintesen merednek el a törzstől. A sötétben keresztre
emlékeztet. Danos a fának támasztja Loutrel holttestét,
Bourgeois két ág közé szorítja a lámpáját. Ismét megered az eső.
Szótlanul látnak munkához a kísérteties éjszakában. Abel
irtózatos csákányütéseket mér a földre, mintha bosszút akarna
állni rajta, amiért elragadja a barátját. A négy férfi szakszerűen
ássa a gödröt, és egy pillanatnyi pihenőt sem engedélyez
magának. Nem fáznak.
– Jó lesz már – szólal meg Attia.
A gödör két méter hosszú és körülbelül egy méter mély. A
négy férfi leteszi a szerszámot, megtörlik ki-, dörzsölt
tenyerüket. Abel odamegy a holttesthez, a hóna alá nyúl, és a
gödörhöz húzza. Boucheseiche a halott meztelen sáros lábát
ragadja meg. Beteszik a sírba. Attia megigazítja a leplet,
betakarja Loutrel arcát, fölegyenesedik, és imára kulcsolja a
kezét.
– Mondjunk el egy „mea culpá”-t – javasolja Danos.
Bourgeois és Boucheseiche bólint. Mindketten régen
elfelejtették már az ima szövegét, így hát Abel után mondják a
szavakat. Attia térdel, és előregörnyed, a homloka majdnem
súrolja a füvet. Elhallgatnak.
– Siessünk – szól Boucheseiche.
Az első lapát földet Attia szórja rá Loutrelre. Alig egy órával
később sárosán, elcsigázottan ülnek Bourgeois szalonjában. Hat
óra van, súlyos esőfelhők vonulnak az égen, a szélrohamok
megrezegtetik az ablakot. Az ingujjra vetkezett négy gyászoló
egy kerek asztalnál ül, és némán kortyolgatja Bourgeois forró
kávéját. Attia töri meg a csöndet:
– A rendőröknek nem szabad megtudniuk, hogy Pierre
meghalt!

265
 A többiek csodálkozva emelik fel a fejüket. Attia határozott
hangon folytatja:
– A zsaruk maradjanak csak abban a hitben, hogy Loutrel
elfoghatatlan.

A hajnali kupaktanács úgy határozott, hogy Jo és Boucheseiche

a Titoune-ban marad, Abel pedig visszaviszi Párizsba a
kölcsönkért mentőautót. Egyúttal megbízták a Mammutot, hogy
hívja fel Marinette-et, de ne árulja el neki, hogy Loutrel
meghalt. Csak annyit mondjon, hogy az állapota súlyosbodott, s
ezért Marinette-nek Porcheville-be kell jönnie. A három férfinak
jó oka volt az óvatosságra. Ismerték az asszonyt, tudták, hogy
mennyire imádja Loutrelt, és hogy mindenre képes, ha elveszti a
fejét. Attól tartottak, hogy fájdalmában szétkürtölné a hírt. Jobb,
ha az ő ellenőrzésük alatt, ezen az eldugott helyen tudja meg az
igazat. Danos még kora hajnalban útnak indult. Délután egykor
telefonon jelentkezett, Boucheseiche vette fel a kagylót.
– Szevasz, Georges, mondd meg a többieknek, hogy
nemsokára megérkezik. Az Orléans-i Kapunál tettem ki, taxival
megy.
– Hát te? Nem jössz vissza?
– Még nem. Biztonságba helyezem az asszonyt és a srácokat
vidéken. Két-három nap múlva megyek vissza.
Dános letette a kagylót, Boucheseiche pedig közölte a hírt
fegyvertisztogatással foglalatoskodó barátaival.
Ismét viharos szél kergeti a súlyos sötét felhőket az égen. A
köd lassan szétoszlik, és kibontakozik az egyhangú szürke táj.
Bourgeois megetette kutya penziója lakóit, és jéggé fagyva tér
vissza az udvarról. Épp szilvapálinkát tölt magának, amikor
meghallja a közeledő autó hangját. Attia és Boucheseiche is
hegyezi a fülét.
– Ez Marinette lesz – mondja Bourgeois.

266
 Igen, Marinette jött meg. Az ablakon át figyelik, ahogy
kifizeti a fuvart, nyakában az ezüstrókával, ölében a kutyával
óvatosan kiszáll a taxiból, és kerülgetni kezdi a tócsákat.
Édouard elébe siet, és kinyitja a rácsos kaput. Kutyaugatás
hallatszik. Attia hátralép az ablaktól, és Boucheseiche-hez
fordul:
– Megmondod neki te, vagy én mondjam meg?
– Mondd meg te, Jo, te jobb diplomata vagy – tér ki a feladat
elől Boucheseiche.

Nyílik az ajtó, léptek hallatszanak be az előszobából, és

megjelenik Marinette. Izgatottan, aggodalmasan néz körül,
remeg a hangja:
– Hol van Pierre?
A három férfi némán, kifejezéstelen szemmel néz rá.
– Hol van Pierre? – kérdi Marinette már-már sikítva.
A Hosszú Jo végre elszánja magát. Zavarban van, még maga
sem tudja, hogyan fogjon hozzá. Felemeli a kezét, megnyugtató
mozdulatot szeretne tenni, de nemigen sikerül.
– Ülj le, Marinette. Elmondom, mi történt.
Marinette igazolva látja rossz előérzetét, magából kikelve
ráveti magát Jóra, tépni, cibálni kezdi az ingénél fogva, gyanítja
már az igazságot, de szeretné, ha Attia megcáfolná szörnyű
sejtelmeit. Nem bírja tovább idegekkel. Késve értesült Pierre
sebesüléséről, s mire kétségbeesetten, rosszat sejtve a kórházba
érkezett, a szerelmének hűlt helyét találta. Ettől végképp
elvesztette a fejét. Délelőtt a Mammut hangjából megérezte,
hogy nagy baj van, és most ez a titkolózás a legrosszabb
bizonyosságnál is elviselhetetlenebb.
Attia nagy nehezen lefejti magáról az asszony kezét, hosszú
ujjaival lefogja a csuklóját, aztán az ágyhoz vonszolja
Marinette-et, és erőnek erejével leülteti. Marinette a huzatra

267
pillant, és a színes virágminták között egy vörös foltot fedez fel.
Néhány másodpercen át nem tudja róla levenni a szemét, aztán
végképp nem képes úrrá lenni a fájdalmán:
– Ez Pierre vére! – kiáltja. – Hol van? Látni akarom!
A három férfi tehetetlenül, bénultan figyeli az asszony
dührohamát.
– Megöltétek! – üvölti Marinette zokogva. – Gazemberek!
Attia hasztalan próbálja csillapítani, hasztalan ismételgeti
egyre:
– Hallgass meg, Marinette, hallgass meg!
Nála szakavatottabb lélekbúvár se menne sokra a
toporzékoló, könnyező, rángatózó, kezét harapdáló fiatal nővel.
Lassan csillapodik a roham, a zokogás már nem rázza olyan
hevesen Marinette karcsú testét. Loutrel özvegye mozdulatlanul,
összetörtén fekszik a díványon.
Boucheseiche és Bourgeois dermedten áll. Összenéznek, de
egyikük sem mer megszólalni, nehogy megtörje a nyilvánvalóan
átmeneti csendet.
Marinette magához tér bénultságából, és felegyenesedik. Az
arca merő gyűlölet. Fakó hangon fordul á férfiakhoz:
– Meghalt, ugye?
– Igen – sóhajtja Attia. – Meghalt, Marinette.
– Azonnal mondjátok meg, hogyan!
A Hosszú Jónak remeg az állkapcsa. Kínos percek ezek, de
tudja, hogy ennél is borzasztóbbaknak néz elébe. Boucheseiche
merev, kifejezéstelen arcán látja a kíméletlen elszántságot.
Mindegy, el kell mondania, mi történt. Nagyot sóhajt, majd
monoton hangon, részletesen beszámol mindenről: Loutrel
kórházba szállításától a haláláig.
– Hát most mindent tudsz.
Marinette hallgat. Csak sípoló lélegzése hallatszik. Aztán
megkezdi a felelősségre vonást:

268
 – Részeg volt, mégis hagytátok, hogy megtámadja az
ékszerüzletet!
– Ide hallgass – békítgeti Attia. – Ismerted Pierre-t. Tudod,
hogy ha részeg volt, nem lehetett beszélni vele.
– Naudy bezzeg nem félt megmondani neki, hogy nem
hajlandó vele menni!
– Igaz, de ha egyszer Pierre kötötte az ebet a karóhoz, nem
hagyhattuk magára! Meg aztán ki tudhatta, hogy így végződik?
Máskor is előfordult, hogy beszívott, mégse remegett a kezében
a stukker. Te ne tudnád?
Marinette fájdalmában nem hajlik a jó szóra, nem látja be,
hogy nincs igaza.
– Akkor is ti öltétek meg!
Attia a tehetetlenségében az égre emeli a szemét, és a kezét
ökölbe szorítja:
– Már megmagyaráztam neked, hogy nem várhattunk, amíg
a zsaruk ráteszik a kezüket. És most is azt mondom, hogy jobb
volt neki itt meghalnia, mint a vesztőhelyen.
– Megöltétek! – makacsolja meg magát Marinette. – De
esküszöm, hogy megbánjátok!
Boucheseiche a fenyegetésre összehúzza a szemét,
Bourgeois szeme viszont kerekre tágul a félelemtől. Attia
felszisszen, és sötét pillantást vet Marinette-re:
– Hogy érted ezt?
Az asszony tekintetében gúny és gonoszság villan: érzi,
hogy megfélemlítette a férfiakat, és ki akarja élvezni fölényét:
– Feladlak benneteket a zsaruknak!
Jo a tekintetével int Boucheseiche-nek, hogy maradjon
veszteg. „Marinette-ből ellenséget csinált a fájdalom” –
gondolja. Attia nem áltatja magát. Tudja, hogy ebben az
állapotban Marinette képes lenne beváltani fenyegetését. Időt
kell tehát nyerni, mindenáron meg kell akadályozni, hogy

269
Párizsba utazzon. Aztán majd csak kiagyalnak valamit Georges-
zsal.
– Marinette – kezdi újra Attia a rábeszélést. – Te mindig
rendes csaj voltál, nem árulhatsz el minket.
– Szemétládákhoz nem leszek rendes csaj! Bosszút állok
Pierre-ért. Hívjatok taxit.
Attiának hirtelen remek ötlete támad:
– Indulás előtt nem akarsz velünk imádkozni Pierre sírjánál?
Marinette összerezzen. Ismét könnyek gyűlnek a szemébe, a
dühe egy szempillantás alatt elpárolog; erősebb a fájdalom.
Bólint.
– De igen. Látni szeretném a sírját…
– Napközben nem lehet – magyarázza Attia. – Figyelj ide.
Menj fel az emeletre, aludj egy keveset, és ha besötétedik,
átmegyünk a szigetre.
Marinette megrázza a fejét.
– Itt maradok, ahol Pierre meghalt. Hagyjatok magamra.

Beesteledett. Az eső és a szél elállt, de csillag nincs az égen.

Marinette felvette bundáját és ezüstróka stóláját, felhúzta a
Bourgeois-tól kapott kertészcsizmát. Attia és Boucheseiche
között lemegy a stégre, és beszáll a csónakba. Jo ül az evezőnél,
Bougheseiche a hajó orrában foglal helyet. A sötétben Attia
inkább érzi, mintsem látja, hogy a fiatal nő ellenségesen nézi a
hátsó pádról. Az elmúlt éjszaka óta a folyó sodrása vesztett
erejéből, a csónak eltávolodik a stégtől, és Attia halk, könnyed
csapásokkal evez az ár ellen. Tíz perc sem telik bele, és kiköt a
kis kavicsos öbölben. A Kövér Georges partra ugrik, és kihúzza
a csónakot a puha fövenyre. Jo is kiszáll, és kisegíti Marinette-
et.

270
 Attia felgyújtja az Édouard-tól kapott zseblámpát, és
megindul a sír felé. Bagoly huhog. Odaérnek a kereszt alakú
fához, a lámpa fénye megvilágítja a frissen ásott sírhantot.
– Itt van – mutat rá a földhányásra a Hosszú Jo.
Marinette térdre esik. Rázza a zokogás. A Hosszú
Jo elérzékenyül. Marinette megfeledkezik dühéről,
gyűlöletéről, s előbb suttogva, majd hangosan mondja a halotti
imát:
– „De profundis clamavi ad te Domine… „
Egy pillanatnyi habozás után Jo basszushangja is utána
mondja a latin szavakat.
Mögöttük Boucheseiche kihúzza a kezét a zsebéből, és
Marinette nyakszirtje felé nyújtja. Amikor a mauser csöve már
csak néhány centiméterre van az asszony tarkójától,
Boucheseiche elhúzza a ravaszt. Marinette előrebukik, és
széttárt karral elterül Loutrel sírján. A dördülés még hosszú
ideig visszhangzik az éjszakában. Aztán néma csend. Jo
rekedten megszólal:
– Miért?
– Muszáj volt – feleli Boucheseiche tompán.
– És most?
– Mindent elintéztem. A csónak orrában van két ásó és két
csákány. Oltatlan meszet is hoztam: a zsaruk sohasem fogják
megtalálni Marinette-et. Pierre mellé helyezzük. Kaput.

A maharáni arca egyre sápadtabb. Narancssárga színű szemét

(az öccséé is ilyen lehetett) mereven rám szegezi. Hallgatunk. A
folyosóról behallatszik az őr távolodó lépteinek kopogása,
valahol becsapnak egy ajtót, valaki kiabál odakint. A
szobámban félhomály van, lassan ideje villanyt gyújtani.
Eszembe jut, hogy amikor Hidione-nal hazaérkeztünk Párizsba
és beszámoltunk Banielnek arról, amit Édouard Bourgeois-tól

271
megtudtunk, a főnök türelmesen végighallgatott, majd nagyot
legyintett:
– Ostobaság! Ez a Bourgeois átejtette magukat.
És nem ő volt az egyetlen, aki nem hitte el, hogy Loutrel
halott. Gillet főfelügyelő, az egész gengsztervadász osztag, sőt
én magam is meg voltam győződve róla, hogy Loutrel terjeszti a
hírt, hátha elhisszük és lezárjuk az ügyet. Szinte suttogva
fordulok ismét a maharánihoz:
– Tudja, asszonyom, pontosan öt nappal az én látogatásom
után, 1949. május hatodikán Édouard-nak újabb vendégei
érkeztek. Daniault vizsgálóbíró és az írnoka, továbbá Durin
rendőrtanácsos Mantes-ból és Tourne tanácsos a párizsi
prefektúráról, azután Barrat rendőrszázados, öt felügyelő:
Nouzeilles, Ricordeau, Pasteau, Vial és Lesigne, valamint a
bűnügyi nyilvántartó szakértői. Pasteau felügyelőt egy
Madelaine környéki prostituált vezette nyomra. Bourgeois
ugyanazt mondta el nekik, amit nekem. Csakhogy ők elhitték.
Átkeltek a Gillier szigetre, és ásni kezdtek. Másnap egy François
Hervé nevű kubikos egy koponyát talált, s mellette egy teljes
csontvázat.
A maharáni az izgalomtól remegő hangon szakít félbe…
– Miért mondja ezt így? Nem biztos, hogy Pierre csontjai
azok?
– Nem, asszonyom, bár valószínű. A prefektúra először
határozottan állította, hogy minden kétséget kizáróan az ön
fivérének csontvázát találták meg a szigeten. A sírban ugyanis
ráakadtak a már említett két szondára, és a műtétet végrehajtó
orvosok eskü alatt vallották, hogy megismerik a két drént.
Ugyancsak a sírban volt az Attiától származó nemzeti színű
nyakkendő. Mindez Bourgeois tanúvallomásával együtt arra
utal, hogy valóban Pierre Loutrel holttestét találták meg a
szigeten.

272
 – De ha így van, hogyan küldhetett képeslapot Guineából?
– Erről újból megkérdeztem Auguste Témanót, de ezúttal
keményebb hangon. Végül bevallotta, hogy a már megírt,
megcímzett képeslapot az ön fivérétől kapta azzal, hogy adja fel
Afrikából. Mi a biztonsági szolgálatnál ebből arra
következtettünk, hogy a gyanúnk indokolt: Loutrel hol a
halálhírét költi, hol úgy tesz, mintha Afrikában volna, tehát félre
akar vezetni bennünket. Ma már a bűnügyi rendőrség sem állítja
olyan biztosan, hogy Loutrel holttestét ásták ki Porcheville
mellett, és a vizsgálóbíró nem hajlandó megszüntetni az eljárást.
– De hát, felügyelő úr, végül is meghalt az öcsém vagy sem?
– Erre a kérdésre csak ön válaszolhat, asszonyom.
– Én? – kiáltja meglepetten a maharáni.
Furcsamód én is izgalomba jövök. Lehet, hogy végre
valóban megtudom, hogy mi az igazság a Loutrel-ügyben? Az
íróasztalom egyik fiókjából előveszek egy fényképet. Egy
állkapcsot ábrázol, a tökéletesen ép fogsornak egyetlen hibája
van: az egyik metszőfog csonka.
Odanyújtom a képet a maharáninak. Hosszasan
vizsgálgatja, és hirtelen izgalomba jön:
– Ez ugye Pierre állkapcsa?
– Miből gondolja?
– A csonka metszőfogból. Gyerekkorunkban szerettünk fára
mászni, és Pierre egyszer leesett. Sírva nyomta a kezembe a
fogából letört darabot, és hozzám bújt, hogy vigasztaljam meg.
Kevés ilyen kedves emlékem van róla.

Viviane Loutrel, a radzsputanai maharáni elment.

Tolóablakomon át láttam beszállni a Cadillacjébe, és utána
néztem, amíg az autó el nem tűnt az utcasarkon. Becsukom az
aktát. Végleg. A Loutrel-ügyet lezárhatjuk.

273
 Kerek három éven át Nouzeilles-jel, Ricordeau-val, Pinault-
val, Baniellel, Mattelvel, és ki tudja még hány rendőrrel együtt
egy halottat üldöztem.

274
FEKETE KÖNYVEK

Kiadta az Európa Könyvkiadó

A kiadásért az Európa Könyvkiadó igazgatója felel
Szedte a Nyomdaipari Fényszedő Üzem
Nyomta az Alföldi Nyomda
A nyomdai rendelés törzsszáma: 8794.66-14-2
Készült Debrecenben, 1980-ban

Felelős szerkesztő: Bognár Róbert

A fedélrajzot Liener Katalin, a kötet műszaki szerkesztője
készítette
Műszaki vezető; Szegleth Károly
Készült 89850 példányban, 18,5 (A/5) ív terjedelemben
EU-d-8081
ISBN 963 07 1886 3

275