VIKTOR FINK

IDEGENLÉGIÓ

BŰNÜGYI REGÉNY

EURÓPA KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST 1986
FORDÍTOTTA: HORVÁTH LÁSZLÓ
HUNGARIAN TRANSLATION © HORVÁTH LÁSZLÓ,
1969
HARMADIK KIADÁSHU ISSN 0138-9904

2
 Szökött gyilkosokból, szerencsétlen páriákból és kalandot
kereső diákokból toborzott légionisták, vasfegyelmet követelő
őrmesterek, kegyetlen tisztek, nagy szívű katonaszeretők, a
német-francia front véres, tetvektől hemzsegő poklának min-
den rendű és rangú szereplője felvonul ebben az izgalmas
regényben.
A szerző, aki fiatal korában maga is szolgált az idegenlégió-
ban mint szemtanú, minden eseményt a közvetlen élmény ere-
jével, a maga kendőzetlen, nyers valóságában állít az olvasó
elé.
A légió sokat hányódott egységének életével, kalandjaival és
harcaival ismerkedve a közismert légiós humorral is találko-
zunk a könyvben.
Az első világháború vége felé járunk, a front végérvényesen
a föld alá húzódott, ott pusztítja a fedezékbe vágó srapnel a
légionistákat, akikkel együtt egyre gyakrabban kérdezzük ér-
tetlenül vagy tudatosan: mindez miért?

LOUM-LOUM

Véletlenül kerültem a második századba.

1915 februárjában mi, egyazon ezredbeli legionisták kisebb csoport-
ja, a kórházból tértünk vissza a frontra. Egész úton tréfálkoztunk és
énekeltünk. A vonat lassan haladt, sokáig ácsorgott az állomásokon, s a
kétszáz kilométeres úton csaknem egy huszonnégy óráig vánszorog-
tunk. De az egész úton tréfálkoztunk és énekeltünk.
 Már leszállt az este, amikor kiszállítottak bennünket a fimes-i állo-
máson, mintegy húsz kilométerre Reimstől.
Szóval így! Fimes-en keresztülmentünk a frontra öt hónappal ezelőtt,
Fimes-en keresztül vittek hátra bennünket a sebesülés után, s most is-
mét Fimes-en keresztül térünk vissza. Úgy látszik, az ezred még mindig
a régi helyén tartózkodik.
Sötét volt már, amikor átmentünk az Aisne hídján. Azután sokáig
caplattunk a sárban, és vonszoltuk magunkat a cukorrépaföldek agyag-
jában. A tiszt nem igazodott el a térképen, nem találta az utat, és kiabált
a vezetővel. Az egykedvűen hallgatott: legionista volt, aki nem nagyon
értett franciául, és a saját nyelvén dörmögött valamit, s ezt mi nem ér-
tettük. Szerintem görögül beszélt.
Végül felhangzott a parancs: "Század, állj!" – s mi megtorpantunk.
Trágyaszag terjengett. Egy pillanatra zseblámpa fénye villant fel, s tá-
gas udvart pillantottunk meg, amit épületek öveztek. Egy majorban vol-
tunk. A szénapadláson helyezkedtünk el. Csönd volt, s egész közelről
hallottuk a puskaropogást meg a gépfegyverek kattogását. A front alig
néhány kilométerre húzódott tőlünk.
Még jóval hajnal előtt felkeltettek, kis csoportokra osztottak és sorba
állítottak bennünket. Majd elhangzott a vezényszó: "Lépés, indulj!"
Libasorban haladtunk, s mindegyikünk fogta az előtte haladó köpenye
csücskét. Áthatolhatatlan volt a sötétség, s egy lépéssel előbbre már
semmit sem láttunk. A távolban néha-néha rakéta lobbant; sápadt, röpke
fénye romokra hullott. Borries romjai voltak. Csakugyan a régi he-
lyünkre tértünk vissza.
A falu végén széles, de szétrombolt út húzódott. Jó félórát tocsog-
tunk a sárban, s végül magános vasfeszületet pillantottunk meg. Mellet-
te balra ritkás bokrok fedték el úgy-ahogy a lövészárok lejáratát. Az
árokban katonák álltak. Kísérőnk hívatta a századírnokot, átadott neki
négy embert, köztük engem is, odaadta az iratokat, majd elvonult a töb-
biekkel. Megkérdeztem, melyik század ez, azt mondták, a második.

4
 Hamarosan virradni kezdett. A hajnal ólmosan és unottan terült szét
a vidéken. Elöl, a mezőn, magányos szénakazlat pillantottam meg, és
négy görbe, kiszáradt fát. Ekkor ráismertem az egész vidékre. A tönkre-
tett út, amin az imént jöttünk keresztül, a Chemin des Dames volt. Jobb-
ra, mintegy negyven kilométerre feküdt Reims, balra pedig ugyanilyen
távolságra Soissons. Előttünk pedig, nem egészen egy kilométerre, az
ellenségtől elfoglalt Croanne városka húzódott meg.
Eszembe jutott, hogy egyszer, a sebesülésem előtt, amikor még a ne-
gyedik században szolgáltam, a parancsnokunk, M., a kegyvesztett
márki, egy meggyőződéses royalista azt mondta nekünk: boldog, hogy a
Chemin des Dames-ot védelmezheti. A Chemin des Dames-ot, a Her-
cegnők Útját, amit akkor építettek, amikor Franciaország királyi her-
cegnői, XV. Lajos leányai érkeztek ide.
– Barátaim, ti valamennyien halhatatlan dicsőségű helyekre kerülte-
tek – tette hozzá. – Ezen a fennsíkon, Reims, Laon és Soissons között
zajlottak le Franciaország régi történelmének fenséges eseményei. Júli-
us Caesar itt zúzta szét a gall-belga légiókat. Itt győzte le Clodvig a
latin Galliát. Itt folyt a harc Nagy Károly utódai és Franciaország her-
cegei között. Itt alapította meg Capet Hugo a királyi házat.
Majd így folytatta, miközben rövidlátó szemével pislogott ránk:
– Róma légiói, a középkor lovagjai, Jeanne d'Arc népfelkelése és
Mazarin muskétásai után érkeztek ide… Franciaország szívét és bölcső-
jét védelmezitek!…
Istenem, milyen szépen hangzott mindez. Ám akkor megszólalt kö-
zülünk valaki, bizonyára egy, történészhallgató:
– Hadnagy úr, pontosan száz évvel ezelőtt Platov kozákjai itt,
Croanne alatt verték szét Napóleon gárdáját.
A márki válaszképpen valami érthetetlenséget motyogott: bizony ez
a megjegyzés nem volt valami tapintatos. De bennünket fellelkesített.
Milyen váratlan fordulata a sorsnak, hogy az orosz fegyverek dicsősége
egyszerre így felénk árad! Milyen közelinek éreztük a távoli szülőhaza
leheletét!
Ezekbe a romantikus emlékekbe merültem, amikor engem és a másik
három újoncot a századírnok a formaságok elintézésére magához híva-
tott. Kértem, hogy helyezzenek vissza a negyedik századba.
– Ott vannak a barátaim – tettem hozzá a nagyobb nyomaték kedvé-
ért.
Az írnok dús szakállú, alacsony legionista volt, karján a továbbszol-
gálók jelzésével. Szemében nevetés bujkált, ahogy rám pillantott, és
csendesen azt mondta:
– Kedves barátom, ha a fronton mindenki kedve szerint választaná
meg a helyét, akkor nálunk, a második században, senki sem maradt
volna, mindenki elment volna haza. A barátaikkal együtt. És nemcsak a
mi dicső századunkból, de az egész tűzvonalból – a franciából is meg a
németből is. Megesküdhetek magának Mohamed szakállára, vagy akár
az enyémre is.
Kis hallgatás után hozzátette:
– Induljon! Ha az Úr úgy akarja, akkor a halál a második században
is éppen olyan jól lenyisszanthatja a fejét, mint a negyedikben!
Nevetve, erős fogait villogtatva mondta ezt. Aztán még hozzátette:
– Lássa be: a mi elesett jámbor tökfilkóink lelke visszatér ide a má-
sodik századba új tökfilkók képében. Maga most már legionista marad
egészen az utolsó ítéletig. Elmehet!
Így maradtam a második században.
Különben két egyetemi barátomat is ott találtam: az odesszai Naum
Bejlint meg René Derilies-t. René ugyan francia születésű volt, mégis a
légióba került, mert iratai szerint félig-meddig görögnek, félig-meddig
portugálnak tartották.
A lövészárokban meg a canier-ban – így hívták katonai nyelven az
árok falába vágott, éjszakai szállásul szolgáló üreget – egy hivatásos

6
legionista, Pierre Blanchard mellé kerültem. Magas, szikár, de széles
csontú, nagy és erős kezű, harminc év körüli ember volt.
Loum-Loum volt a csúfneve.
Adrien Boves, szintén hivatásos legionista, megmagyarázta:
– A nők nevezték el így. A szakálla miatt.
Blanchard-nak valóban bámulatra méltó szakálla volt. Egészen a
szeménél kezdődött, két ágra vált szét, és leért a derékszíjáig.
Boves szerint az egyik arab vagy néger nyelvjárásban a Loum-Loum
kecskét jelent.
Mindezt egészen halkan magyarázta el. Az volt az érzésem, hogy
egy kicsit tart Blanchard-tól. Tiszteletteljes suttogással tette még hozzá:
– Ma rajta van a cafard. Tudod, mi az? Bánat… Teljesen elkapta a
cafard!
Ekkor lépett be a századparancsnok, már nem fiatal, hatalmas szál
kapitány.
– Kit kapott el a cafard? – kérdezte öblös, elnyújtott baritonján.
– Blanchard-t – szólt az olasz Peppino Antonelli, csúfnevén Tüskés
Makaróni.
– Blanchard-t? – nyújtotta részvéttel a kapitány. Rád jött a cafard,
Loum-Loum?
– Nem csoda – válaszolta Blanchard helyett egy alacsony, kövér em-
ber, akit Francisnak hívtak, a csúfnevén pedig Hólyagnak. – A hátor-
szágban azt hiszik, hogy hősök vagyunk. Csupa seb meg forradás. Köz-
ben pedig csak a tetűk marnak össze bennünket. Az embernek elkopik a
körme a vakaródzásban!
A kapitány botra támaszkodva állt. Vén légiós farkas volt. Igyekezett
fesztelenül tartani magát, de az ő szemében is bánat bujkált. És ez za-
varta.
– Már-már azt hiszitek – robbant ki hirtelen hosszún hallgatás után –,
hogy nem kapitányotok van, hanem egy vén kanca, amelyik nem ismeri
az ellenség felé vezető utat.
 Mindenki hallgatott.
– Azt hittétek – folytatta a kapitány –, hogy a háború nem más, mint
egy kis átvonulás festői tájakon, ahol minden útkereszteződésnél jóképű
menyecskék várnak benneteket. Azt hittétek, a háború csupa heves üt-
közet, zajos csatározás, győzelem, kitüntetés! Mi meg itt rohadunk a
lövészárokban, még csak egy kis éjszakai lövöldözésre sincs kilátás.
Elhallgatott, majd kis szünet után folytatta:
– Sajnálom nagyszerű légionáriusaimat, akikkel együtt döngöltük az
afrikai sivatagok homokját. Igaz, öreg fiúk? Nem ilyen háborúhoz szok-
tunk mi! És az önkénteseket is sajnálom. Nemes, magasztos eszme hoz-
ta őket a légióba: megvédeni a szabadságot és a civilizációt. Most meg-
látjátok, milyen színű a németek bele. De most az orrukat se dugják ki.
Ismét elhallgatott, majd folytatta:
– Hát, fiúk, mondok én nektek valami mulatságosat. Ez a modern
háború! Bátorság helyett most türelemre van szükség! Megértettétek?
Félre a bánattal! A cafard a katona tengeribetegsége. Ne engedjetek
neki! Helyes? Jön a tavasz. Tavasszal meglátogatjuk a németeket. És
annak lesz jó, akit nem találunk otthon!
A kapitány elment. Beszédének szemmel láthatólag semmi hatása
nem volt.
– Erre is rájött a cafard! – szólalt meg Boves. – Itt áll, és csak ordít,
egyre ordít… Rájött a cafard! Azt hiszi, nem látom?
Unatkoztunk. Az egész nap unalmasan telt el. Hervadt golyóváltás a
gyalogsággal, aztán a két tüzérség lagymatag párbaja, majd vertük a
kártyát vagy aludtunk.
Éjszaka riadalom támadt. A canier-ba beugrott az őrmester.
– Fegyverbe! Mindenki fegyverbe!
Loum-Loumnak nem volt kedve felkelni.
– Mi baj van? – dünnyögte. – Már megint megvesztél, mi? Mért nem
hagyod aludni az embert, te sátán?

8
 Azzal befordult, és aludt tovább. Ekkor megjelent egy Miller nevű
káplár, és meglökte a lábával.
– Felkelni, te vén ló! Roham! – ordította. – Németek!
Kiszaladtunk a lövészárokba, és elfoglaltuk a helyünket.
Sötét éjszaka volt. A szél a bevetetlen föld friss leheletét hozta. Pi-
pacsillat terjengett.
Az ellenség felől tompa csattogás hallatszott. Úgy látszik, a német
század előjött, hogy vonala előtt megerősítse a drótakadályt. Az őrmes-
ter tüzet vezényelt. Mi lőttünk, és hallottuk a sebesültek kiáltásait. De
egy-két sortűz után mindannyiunkat bezavartak a canier-ba, csak az
őrök maradtak a lövészárokban. Semmiféle roham nem volt – csupán a
szokásos tűzváltás, amely minden éjszaka megtörtént, és már régen
meguntuk.
Loum-Loumnak több esze volt, mint az egész szakasznak – nyugod-
tan aludt a helyén.
Ez egyikünket sem izgatta, csak a káplárt. Egészen kikelt magából:
– Szégyen! – ordította. – Szegény Franciaország, mennyi gyáva, mi-
haszna frátered van! A veszélyes pillanatban lefekszenek aludni! Baj-
társaik az ellenség elé indulnak, ezek meg itt álmukban az angyalokkal
hancúroznak! És mindig ugyanazok! Ki hentergett Tonkinban a kocs-
mában, amikor Franciaország becsületét kellett megvédeni? Monsieur
Blanchard! Ki aludt részegen Aman Iszlámban, amikor jöttek az ara-
bok? Monsieur Blanchard! Mindig Monsieur Blanchard!
– Fogd be a pofád! Loum-Loumra rájött a cafard! – kiabáltak rá
mindenfelől.
De a káplár nem csillapodott.
– Szegény Franciaország! – dünnyögte. – Eteti a katonát, egyenruhát
meg puskát ad neki, bízik benne, számít rá… Az meg becsapja…
A káplár alacsony, szőke, kék szemű ember volt, mindig gondosan
borotvált, a kis bajusza végét gyűrűbe pederte, s feszesen, helykén, ké-
pijét félrecsapva járt. Egész megjelenése kihívás volt: a legionisták ko-
szosán, szőrösen, megtetvesedve mászkáltak.
Mindenfelől ordítottak rá: „Hallgass!", „Fogd be a pofád!" meg
„Hagyj aludni!". De ő nem hallgatott el. Igaz, halkabbra fogta, de egyre
csak fújta a magáét. Azt magyarázta a szomszédainak, hogy a negyedik
szakasz a legszerencsétlenebb, és mind egy szálig szét lesz verve, mert
ideges bőrű legionisták vannak benne – folyton rángatódzik a bőrűk.
– Keresi a verekedést ez a puputeve! – súgta a fülembe Boves. – Lát-
ja, hogy Loum-Loumra rájött a bánat, a cafard, és most ingerli. Hát be-
csületes dolog ez?… Mocskos, bajuszos teve. Ennek kéne szétverni a
pofáját.
Mindenki lefeküdt, aludni készült. Loum-Loum aludt. Én legalábbis
azt gondoltam. De kisült, hogy tévedtem. Hirtelen felkelt, fogta a csaj-
káját, odament az egyre duruzsoló káplárhoz, a feje fölé hajolt, és a szá-
ja elé nyomta a csajkát.
– Köpj ki egyszerre mindent, amit a gyáváról tudsz, aztán hallgass.
Blanchard csendesen, lassan beszélt, de volt valami különös, félel-
metes a hangjában, kimértségében, egész külsejében. Mindnyájan meg-
dermedtünk. Csend lett a canier-ban. Feszült, komor csend.
– Mennydörgés, ezer ördög és kötél! – dünnyögte suttogva Adrién
Boves. – Mindjárt vér folyik…
De nem folyt vér. Loum-Loum a káplár elé tartotta a csajkáját, az
meg csak elfordult, és eltolta magától. Loum-Loum elég zajosan oda-
csapta a csajka szélét a káplár fogához, de az csak valami olyasmit
dünnyögött: „Elég, Loum-Loum! Jól van! Eredj aludni, öreg fiú!" Igye-
kezett tréfára fordítani a dolgot. Mindenki tudta, hogy begazolt, és fel-
ugráltak. Látni akarták abban a pillanatban, amikor gyáván megalázko-
dik. Azonnal rájöttem erre.
– Ne zavarják a káplárt, hölgyeim és uraim! – dörrent Künz legionis-
ta mennydörgésszerű, csúfondáros baritonja. – Lehet, hogy fehérneműt
kell cserélnie. Harsány, felszabadult nevetés harsant. Egyedül Loum-

10
Loum nem nevetett. Ránéztem – gyötrelem gomolygott a szemében.
Leeresztette szemhéját, hogy elrejtse. Aztán elfordult, lassan a helyére
ment, és lefeküdt. Fél perc múlva horkolt. Lehet, hogy most csakugyan
aludt.
Az éj hátralevő része nyugodtan telt el. Reggel Loum-Loum korán
kelt. Az egész századot bejárta, és mindenkitől konyakot kunyerált,
amit fejadagban kaptunk. Teleszívta magát, s utána egész nap szótlanul,
mogorván üldögélt.
De a káplár sem járt-kelt valami vidáman: az éjszaka nagy veszteség
érte – elvesztette a tekintélyét. Ráadásul feldagadt az ajka. Ez a szégyen
bélyege volt. Ott díszelgett az arcán.
Ezen a napon kenyérosztás volt, aztán zsoldfizetés, sehová sem búj-
hatott el, egész nap ott kellett forgolódnia a szakaszban, mindenki sze-
me előtt.
– Hé, te halfejű! – kiáltott rá ismét Künz. – Hány éve ismerlek még
Tonkinból, de sohase vettem észre, hogy a felső ajkad ennyivel vasta-
gabb az alsónál! Ne haragudj már érte!
Harsány hahotája úgy dörgött, mintha az egész szakasz dobolt volna.
Miller mogorván hallgatott.
– Sakál és hiéna keveréke – mondta Adrién Boves.
– Kicsoda?
– Miller.
Kérdően néztem rá. Megmagyarázta:
– Megesik, hogy összeakadsz valakivel, és azt gondolod: baromál-
lat… Aztán kisül, hogy ember, és nem is rossz. Néha ő maga se tudja,
hogy ember. Az élet nagyon elkapta, megforgatta, nem is ért rá gondol-
kozni rajta, hogy ő – ember… De az isten szerelmére, hagyd, hogy kap-
kodás és rettegés nélkül, nyugodtan megehesse falat kenyerét, hagyd
nézelődni – s meglátod, aranyszíve van. Loum-Loum is ilyen. Most
rájött a cafard, most ne háborgasd, de meglátod még, micsoda fickó az!
Ami viszont a káplárt illeti…
 Kis szünet után folytatta:
– Még emlékszem, hogyan kopogtatott az ezred ajtaján, Sidi-bel-
Abbésben. Egy fél év múlva börtönbe került: összeszólalkozott egy
kocsmárossal, és az belehalt a sérüléseibe. Aztán visszajött a századhoz,
és Ammanban káplári stráfot kapott. Abból a kutyafajtából való, ame-
lyikből a káplárok meg az őrmesterek lesznek. De hamarosan megint
lakat alá került: idő előtt elhunyt egy szent életű, érdemes özvegyasz-
szony. Katonai nyilvánosházat tartott fenn, és garmadában állt nála a
pénz. A bizonyítékok Miller ellen szóltak. Ez egyszer viszont előbb
kiengedték – a frontra kérte magát.
– Az ilyeneket éjszaka kéne elintézni az arab temetőben – folytatta
Boves újabb, komor hallgatás után. Azzal kéne kezdeni. Mindjárt az
elején kivinni az arab temetőbe és elintézni. Ott aztán majd meglátnánk.
Tudod, hogy német? Gondold csak el – német, de ő maga kéredzkedett
ide a saját Vaterlandja ellen… És miért? Mert neki mindegy, ki ellen
harcol, csak harcolhasson. Azt hiszed, kevés ilyen van a légióban? Aj-
jaj!
Egyik-másik Franz vagy Fritz alig tölti le a katonaidejét otthon Né-
metországban – azonnal indíts hozzánk a légióba. Miért? Azt kérded,
miért? Mert a munka büdös meg unalmas neki! Szeret puskát hordani
meg kommandírozni: egy-kettő, egy-kettő, a bajuszát gyűrűbe pödörni,
és szereti, ha futnak utána meg remegnek érte a nők. Hát persze, ez
könnyebb, mint gyalupad mellett állni. A fő a puska, nyolc golyó a tár-
ban! Egyből nyolc embert etethet meg a halállal. És erre büszke. Azt
hiszi, így több mint a másik.
Boves pipára gyújtott, s mintegy a beszélgetés befejezéséül hozzátet-
te:
– Az ilyenek mindenkivel kötözködnek, mindenkit leckéztetnek,
örökké úgy tüntetik fel magukat, mint akik mindenhez értenek, ami a
bátorságot meg a gyávaságot illeti. Úgyhogy szerintem nem más, mint
maga a szeplőtlen Szűz, Isten anyja, kent oda a pofájára Loum-Loum

12
kezével. Ő mutatta meg az egész negyedik szakasznak, hogy nem kell
félni attól, aki kiabál, ugrabugrál, és gyűrűbe pödört bajuszt hord. A
pofájába egyet és csönd lesz a körletben!…
Vacsora után, mikor besötétedett, önként jelentkezőket toboroztak
felderítésre. Loum-Loum jelentkezett elsőnek.
Az volt a parancs, hogy kutassuk át azt a földhányást, amely, ahogy
mondták, váratlanul keletkezett az ellenség és a mi lövészárkunk között.
Feltételezték, hogy egy gödör van mögötte, ahová beült egy lövész, aki
piszkos dolgokat művelt a századdal.
Csendben, hason kúsztunk, és hamarosan szem elől tévesztettük
egymást.
A földhányás mögött senkit sem találtunk. Mikor odaértem, felugrot-
tam, magasra emeltem a puskát, és lendületből beledöftem a gödörbe.
Nem volt sehol senki.
Az őrmester meglátott egy rakéta fellobbanó fényénél, és később
megfenyegetett, hogy lecsukat, amiért teljes testmagasságban felegye-
nesedtem.
– Úgy szuronyvégre kaphatta volna magát, mint valami szardíniát! –
ordította. – Ez persze a maga dolga! Én nem akarok csizmát varratni a
maga bőréből, de az egész felderítést elárulhatta volna, mamlasz! Játsz-
sza itt nekem a vakmerőt, én meg maga miatt veszítsem el az egész sza-
kaszt?!
Vakmerőség! Soha nem tudta meg, hogy abban a pillanatban, mikor
a szuronnyal a gödörbe döftem, kiszállt belőlem az erő. A pillanat meg-
foghatatlan, jelentéktelen töredékéig úgy éreztem, hogy egy ugyanolyan
fickó ül odalent, mint én, örömre vágyó, épkézláb fiatalember. Nem vitt
rá a lélek, hogy megöljem. A szurony erőtlenül ereszkedett alá, mint
valami seprűnyél.
Semmi érdekeset sem találtunk. Reszketve, sárosán, dühösen tértünk
vissza. Loum-Loum nem volt velünk. Vagy tíz perccel a névsorolvasás
után jelent meg, és szótlanul lefeküdt aludni. Reggel teleordította a
canier-t:
– Kérdezzétek meg Millertől, hol a kepije? Elittad? Felelj! Hiszen te
nem voltál felderítésen! Hol van hát a kepid?
Miller már régen összevissza kapkodott – valóban elveszett a sapká-
ja. Mindenütt kereste, ahol csak lehetett, de eredménytelenül.
Loum-Loum teli torokból röhögött.
– Hát ne fájjon az embernek olyan legionistát látni, méghozzá káp-
lárt, akire egy kepit sem bízhat rá Franciaország? – üvöltötte. – Mi lesz
most veled kepi nélkül? Gondoljátok csak el, katona uraim, egy ilyen
fontos személyiség, maga Miller káplár, a mamzelek bálványa, Francia-
ország és a gyarmatok valamennyi ringyójának kedvence, az értelem
világító fáklyája, a disznópofájúak édestestvére – egyszerre kepi nélkül
marad?! Hol tartod majd ezután a tetveket? Gondoltál erre?
Hirtelen kitolta Millert a lövészárokba, elkapott engem meg Boves-
ot, és odahívott mindenkit.
– Oda nézzetek, fiúk! – kiáltotta. – Egyenest a német lövészárokba
nézzetek. A szélső fától kétujjnyira. Megvan?
A távolban, közvetlenül a német drótakadályok előtt megláttunk egy
szuronyra tűzött francia kepit. A szurony egy német katona hullájába
volt belevágva.
– Látod-e Miller? Ott egy kepi a te számodra! – ordította Loum-
Loum. – Két litert teszek egy üres bögre ellen, hogy pontosan jó lesz
neked! Csak el kell fáradnod érte! Mibe kerül az neked?
Miller mogorván hallgatott. Loum-Loum pedig tovább kajánkodott.
– Csak ha elindulsz, Miller galambom, hagyd itt valakinél megőrzés-
re a nadrágodat, mert még tönkreteheted a kincstári tulajdont.
A nap ismét eseménytelenül telt el. Szemerkélt az eső. Unatkoztunk.
Este Loum-Loum berúgott, és bánatos lett. A kenyérzsákján üldögélt, és
az észak-afrikai gyarmatok zsargonjában egy dalt énekelgetett komoran,
amelynek ez volt a refrénje: „Dugd az üstbe a farod, nékem aztán el-

14
mondod, megsütött-e nagyon ott." A múlt éjszakáról nem akart beszél-
ni. Mikor Miller visszajött az őrségből és lefeküdt aludni, Loum-Loum
előhúzott a zsebéből egy német őrvezetői váll-lapot, és odadobta neki.
– Nesze, Miller galambom – mondta. – Eredj, add oda annak a né-
metnek, és hozd el tőle a kepidet.
Bánatos tekintetét végighordozta a canier-n, kiitta a bögréből a ma-
radék bort, és lefeküdt aludni.
Rajta volt a cafard.

A NÉMET FOGOLY

Csaknem hajnalodott, amikor a zászlóalj pihenőbe vonult a blanc-

sabloni kis erdőbe. Az úton nagy volt a torlódás, tolongás.
A mezőn magányos lövés dördült. Fojtott kiáltás hallatszott.
– A mieink intézkednek! – mondta valaki. – Felderítők!
Pár perc múlva híre járt, hogy a felderítők sértetlenül visszatértek, és
még foglyot is hoztak. Ahogy kiléptem a lövészárokból az útra, láttam,
hogy három ember szalad a csapat éle felé. Az egyikük fegyvertelen. Ez
volt a fogoly. Az arcát nem láttuk – a reggel még csak születőben
volt…
Miután Blanc-Sablonban ledobtuk a kenyérzsákot, a front mögötti
Curie faluba indultam, fogorvoshoz. Loum-Loum is arra tartott. Együtt
mentünk.
Benn a faluban Loum-Loum, anélkül, hogy bement volna a rendelő-
be, a templomtól jobbra, a sarkon befordult egy keresztutcába.
– Tisztálkodni kell egy kicsikét – mondta. – Kellemetlen így. Ezek
itt a hátországban mind úgy járnak, mint a ficsúrok. Mi meg, nézd meg,
hogy nézünk ki.
Fellépett két kőlépcsőre, és kinyitotta az ajtaját egy olyan vendégsze-
rető háznak, amelyet minden erre vonuló ezred ismert. A fiatal özvegy
egykettőre harapnivalót készített a számunkra. Két üveg bor tüstént ott
állt előttünk, a háziasszony is odaült az asztalunkhoz, és az élet egész
észrevehetetlenül, csak úgy magától, egyre gyönyörűbb lett. Loum-
Loum átölelte a háziasszonyt, csiklandozta, megcsókolta a füle tövét,
majd kihívta fát vágni. Nem kevesebb mint egy órára magamra hagytak.
Azután megittunk még egy üveggel. Loum-Loum a legteljesebb lelki
derű állapotába jutott. Unszolni kezdett, ne szégyelljem elismerni, hogy
odahaza én is, mint minden orosz, faggyúgyertyát szoktam enni, és pet-
róleumot szoktam inni. Emlékeztetett a légió zászlajára, a Kamerunban
elesett Danjou kapitány fakezére, az elesett bajtársak emlékére. Végül is
elismertem. A háziasszony egészen fellelkesült.
– Milyen szép dolog az, hogy még a vad népek is eljöttek Franciaor-
szágot védelmezni! – kiáltott fel, és még egy liter vöröset hozott.
Sajnos, egyetlen csoda sem tart sokáig. Eszünkbe jutott az orvos, és
elindultunk a rendelőbe.
– Bizony, tisztálkodnunk nem sikerült – jegyeztem meg Loum-
Loumnak.
De ez őt nem zavarta.
– Köpök rájuk, ezekre a hátországi ficsúrokra! – mondta megvetően.
– Hadd lássák csak, milyen az igaz harcos, aki az ellenség tüzében ül a
lövészárokban.
Az orvos, ahogy ránk nézett, egyszerre sok mindent megértett.
– Maguk aztán ügyes légionáriusok! – mondta. – Még korán van, de
maguk már részegek.
– Meg kellett egy kicsit nedvesíteni a torkunkat, doktor úr! – dadogta
Loum-Loum akadozó nyelvvel. – Szörnyű a hőség, és tele van az ember
pofája homokkal. Kiszárítja a torkot. Érti most már?
– Hol van itt hőség? És milyen homokról beszél? Légionárius, tán
nem vette észre, hogy odakint minden csupa sár?
– Persze, doktor úr – válaszolt Loum-Loum most már dadogva. –
Persze hogy sár van. Nem is vitatkozom. Csakhogy amikor azt mon-

16
dom, hogy „hőség” meg „homok”, akkor bel-Abbesre gondolok Észak-
Afrikában, ahol a garnizonunk van. Itt persze sár van. Viszont ez a má-
sodosztályú légionárius – mondta rám mutatva – arról álmodozik, hogy
Franciaországért törheti ki a nyakát. Ezért jött a légióba is. Mit akar, ez
egy orosz, a neve is tiszta orosz, Szamovárnak hívják. Ez náluk olyan
név, mint nálunk, mondjuk, a Jean vagy a Pierre. Egyébként egy fehér
medvétől származik. Náluk a családban minden gyerek medve. Hatan
vannak! És mind fehér! Nem csoda, hogy forrónak találja a mi éghajla-
tunkat. Ezért engedtem meg, hogy igyon egy korty vörösbort – szörnyű
volt nézni, hogy szenvedett ez a fiú a hőségtől.
Mármost mindenki előtt nyilvánvalónak látszott, hogy ezúttal lega-
lább kétheti fogdába küldenek bennünket, s hogy Loum-Loum utoljára
viseli az első osztályú katona szalagját.
De az orvos csodálatosan jónak bizonyult. Kihúzta az én fogamat,
kihúzta Loum-Loum fogát, s mindegyikünknek adott három frankot
borra. Eközben azt tanácsolta, hogy ha egy vendégszerető házat akarunk
találni, akkor a templom melletti saroknál forduljunk jobbra a kereszt-
utcába, aztán menjünk fel két kőlépcsőn… Van ott egy jólelkű asszony,
s ott erőre kaphatunk.
Úgy is lett, visszakerültünk az özvegyhez.
Minden kezdődött elölről. Ismét bor került az asztalra, s Loum-Loum
megint elvitte az özvegyet fát vágni.
Leterítettem a köpenyemet a lócára, és sikerült magam istenesen ki-
aludni, még mielőtt visszatértek volna. Kétliteres afrikai kulacsunkat
megtöltöttük borral, és elindultunk visszafelé, a századhoz.
Loum-Loum részeg volt. Ezenkívül tökéletesen elbágyadt a fáradt-
ságtól és örömtől. Átölelt, csókolgatott, és a gyarmati gyalogság híres
nótáját üvöltötte:

Volt egyszer egy mosónő,

fehérneműt mosott ő;
 mellette a férje állt,
a keményítőt tartotta.

Volt egyszer egy varrónő,

fehérneműt is varrt ő;
mellette a férje állt,
a gomblukat mind kivarrta.

Bolond az, ki a nők kegyéért

magát búsítja és eped,
katona, ha boldog vagy is,
szerelmed komolyra ne vedd.

Bármily forgandó a sorsod,

egy a dolgod – a küzdelem,
szorítsd keményen a fegyvert,
s dalod még hangosabb legyen.

Loum-Loum nem énekelt, hanem üvöltött. A külseje sem sok jót

árult el. Nem volt tanácsos az országúton haladnunk: az első szembejö-
vő őrmester fogdába küldhetett volna. El is határoztam, hogy befordu-
lunk az erdőbe.
Az erdőben Loum-Loum abbahagyta az éneklést. Sőt úgy tűnt, hogy
elmúlt a mámora is. Fegyelmezett lett és komor, s magáról kezdett be-
szélni. Erre a nyíltságra a fogadóbeli özvegy indította.
– Tudod, nagyon hasonlít a feleségemre, Louise-ra. Igen, öregem,
egyre inkább az a véleményem, hogy mégiscsak bitangság volt a ré-
szemről. Belleville-ben éltem vele, úgy éltünk, mint a galambok, s még
száz évig élhettünk volna, ha nem jön az az olasz. Érted, egyszer csak
megjelent egy olasz! Alighogy kihúzom a lábam a házból, ő meg be a
házba. No, egyszer-kétszer összevertem a pofáját. De mindennap nem

18
leskelődhetek utána, és nem verhetem össze – elvégre dolgoznom kell.
Hiszen ács vagyok, nem igaz? Nos és mit gondolsz? Egyszer, amint
este megyek haza, az én galambocskáim ott ülnek nagy zavarban mezte-
lenül. Egy pillantás alatt felforrt a vérem, fogtam a baltát, és aprítani
kezdtem őket… Amíg a rendőrség meg nem érkezett és el nem vezetett,
addig folyton-folyvást dolgoztam a baltával. Észre sem vettem, hogy
őket elhurcolták a szomszédok, én meg csak a bútort aprítom. Igaz, ők
is kaptak, a drágalátosak. Jó darabig hemperegtek a kórházban. Engem
persze bíróság elé állítottak. De az esküdtek megértették, hogy nem
vagyok rossz ember – az én helyemben bármelyikük ugyanígy tett vol-
na… Felmentettek…
Időközben már megszerettem Loum-Loumot. Vonzott az egyenessé-
ge, férfiassága, s katonás durvasága valami rejtett bánattal keveredett.
Megszerettem Loum-Loumot.
– Gyere, öregem, üljünk le, és gyújtsunk rá – javasoltam.
– Rendben van – egyezett bele Loum-Loum, és hirtelen lehuppant a
földre. – Hanem magyarázd csak meg nekem, minek jöttél te a légióba.
Te meg a többi orosz önkéntes. Honnét a csudából szedett össze az Is-
ten ennyi bolondot közületek? Mert még ha csak te lennél egyedül.
Vagy, mondjuk, lenne még valaki. Egye fene, lennétek hárman… De
ezrével vagytok. Talán odahaza, Oroszországban, ti mind ilyen hülyék
vagytok? Magyarázd ezt meg nekem, de részletesen.
– Hosszú lenne – válaszoltam.
– Hát akkor csak egyet mondj meg: igaz az, hogy ti a jogot és a civi-
lizációt védelmezitek?
– Igaz.
– Tehát ezért kell nektek meglátni, hogy milyen színű a németek be-
le?
– Igen, pontosan ezért.
Zavartnak látszott, majd némi gondolkodás után megkérdezte:
 – Hát én mit keresek ebben a dulakodásban? Jogom nekem nincs
semmiféle. A civilizáció pedig?! Hisz azt sem tudom, hogy mit jelent ez
a furcsa szó… Akkor hát minek lődörgök én ebben a dulakodásban?
– Hát ne lődörögj! – mondtam neki. Bosszantottak buta kérdései.
Akkor már magamnak sem tudtam válaszolni az ilyen kérdésekre. Min-
dössze néhány hónappal korábban, 1914 augusztusában győztek meg
bennünket, hogy végre megkezdődött a szent háború a jogért, a civilizá-
cióért, a szabadságért, az emberiség felszabadulásáért, az emberiség
történelmének nagy és utolsó háborúja. S mi hittünk ebben. Ám ahogy
múlt az idő, egyre szaporodtak a kétségek. Azt még nem értettük vilá-
gosan, hogy becsapnak bennünket, de már sok minden kétséget ébresz-
tett. Loum-Loum kérdései dühítettek.
– És te? – kérdeztem. – Téged ki hívott ide? Téged miféle ördögök
hoztak a légióba?
Jó darabig komoran hallgatott, majd ezt dörmögte:
– Ezt a kérdést én is sokszor feltettem magamnak. S mindig csak egy
feleletet találtam: egyedül ő a hibás mindenben.
– Ki az az ő?
– Az élet! Az a dög, amit érdemtelenül életnek neveznek…
– Hallod, ne ködösíts nekem! – szóltam rá ingerülten. – Felelj a kér-
désre: ki az ördög hozott a légióba? De ne beszélj mellé!
– Mit mondjak neked, öregem? – fogott hozzá némi gondolkozás
után. – Nálam minden másképpen történt, mint nálad. Semmiféle civili-
záció… Mondtam már neked, hogy az esküdtek felmentettek. „Elme-
het.” De hova menjek? Haza? Louise-hoz? A börtönben egyetlenegy-
szer sem látogatott meg. Pedig egy fél évet ültem. Még egy csomag
dohányt sem küldött. S a tárgyalásra sem jött el. Elutazott Párizsból, az
ördög tudja, hová. S ez az Umberto is elutazott. Úgy gondoltam, hogy
lecsuknak néhány évre. S valahányszor erre gondoltam, csak egyetlen
dolog kínozott: nem láthatom Louise-t, s elveszítem őt. De amikor a
tárgyalásra sem jött el, akkor megértettem, hogy már úgyis elveszítet-

20
tem. Más vesztenivalóm nem volt… Nos, szóval kiszabadulok, és el-
megyek a gyárba, ahol azelőtt dolgoztam. Ott úgy néznek rám, mint egy
bűnözőre. Ilyenekre nincs szükség. Megyek a második helyre, a harma-
dikra, a huszonharmadikra – mindenütt ugyanaz. A tárgyalás idején a
képes felem megjelent minden újságban – persze mindenki hamar fel-
ismert, és senki sem akart átengedni a küszöbén egy olyan embert, aki
börtönben ült. Hát most mit csináljak? Hol éljek? Miből éljek? Minek
éljek? Lopni nem tudok. Sajnos, de így van. Éhesen kódorgók, lopni
nem tudok mégsem. S akkor váratlanul összetalálkozom egy földimmel.
Ez világéletében első osztályú szélhámos volt. Már régóta nem láttam,
és azt gondoltam, hogy valahol kényszermunkán sínylődik. S íme, vá-
ratlanul összetalálkozunk az utcán. Nézem, hát egyenruhában van,
rendkívül fiatalos, és őrmesteri rangjelzést visel. „Hogyan? – mondom,
neki. – Sír utánad az akasztófa, te meg őrmester vagy?” – „Őrmester
bizony – mondja. – Az idegenlégióban. Neked is kívánom. No de gyere,
igyunk egy pohárral.” Ittunk egy pohárral, majd amikor mindent elme-
séltem magamról, ittunk egy üveggel, a holnapra még eggyel. S észre-
vettem, hogy folyton csak vendégel. Vendégel és vendégel, s közben
iparkodik meggyőzni arról, hogy nekem az idegenlégióban a helyem, és
nincs más utam. „Meglesz a kajád – mondja –, a ruhád, a cipőd, s nem
lesz semmi gondod. Hisz Párizsban lejárhatod a lábad, amíg találsz egy
darab kenyeret. Ott meg, nálunk, a légióban, reggel még ki sem törülted
a szemedet, és már hozzák is a forró kávét, mégpedig a szobádba. Mun-
ka pedig nincs semmi. Mert hát milyen munka az: ügyelni arra, hogy az
arabok szép csendben legyenek, és tiszteljék a francia zászlót.” S ezt a
mákonyt belecsepegtette az agyamba, a vesémbe, az egész bensőmbe.
Akkor még nem tudtam, hogy ez egy hiénafajta – verbuváló, aki, mint
hallottam, pénzt kap minden személy után. Ennek ellenére nem hajlot-
tam. Mert, tudod, nem bírom a kaszárnyát, meg a „Balra át!”-ot, s főleg
nem bírom azt, hogy vigyázzban álljak, miközben kezem a nadrágvarrá-
son valami aranycsíkos tökfilkó előtt. Erre ő bebizonyította nekem,
hogy egész életemben vigyázzban álltam, állok és fogok állni, mert csak
munkás vagyok, nem tulaj. „A tulajdonos előtt hajladozni, az valóban
megalázó – mondja. – De amikor a kaszárnyában állsz vigyázzban va-
lamelyik idióta előtt, az nem megalázó, mert akkor a haza előtt állsz
vigyázzban.” így lassan elkezdtem hajlani, amíg csak végérvényesen
meg nem győzött. „Persze – mondta –, ha a gazdagok közül való lennél,
és a köztársasági elnök azon fáradozna, hogy hozzád adja a lányát, ak-
kor más lenne a helyzet. Akkor én lennék az első, aki azt mondaná: –
Házasodj meg, öregem, és hívjál meg a lakodalmadba.” Ezzel etetett
engem az alávaló, és megnyert. Hisz egykettőre beláttam, hogy rám
nemcsak az elnöknek, de egyetlen kutyának sincs szüksége a köztársa-
ságban. Köptem mindenre, minden reménységre, és elmentem a honvé-
delmi minisztériumba. S egy hét múlva megérkeztem Afrikába, az ide-
genlégióba.
Elhallgatott, lehorgasztotta a fejét, és átadta magát valamilyen, látha-
tólag nem túlságosan mulatságos emléknek.
– És mit találtál a légióban, te tökfilkó?
Úgy látszik, nem hallotta meg a kérdésemet, és továbbra is töprengő-
en hallgatott. Majd váratlanul felriadt, és hangosan kifakadt:
– Magyarázd meg nekem, ruszki, ki tette ilyen pogánnyá ezt az éle-
tet? Amikor emberek felfordulnak az éhségtől, az nem érdekel senkit.
De próbáljanak csak egy darab kenyeret lopni! Akkor odarohan min-
denki – a rendőrség, az újságok, a bíróság, az ügyvédek. Mind nyü-
zsögnek. Mind a fuldoklót nézik, amint az kapálódzik és kezd elmerül-
ni, s mihelyt megfogna valamit, ami megmenthetné, kórusban kiáltják:
„Nem szabad!” „Nem szabad!” „Nem szabad!” Lopni egy darab kenye-
ret – az bűn. „Ne lopj!” Tartsd meg a törvényt! Inkább fogj egy puskát,
és eredj a gyarmatokra. Arabokat ölsz majd Algírban, annamitákat
Indokínában, malgasokat Madagaszkáron, és mindenkit, akit és ahol
parancsolnak. Ez esetben jó kereszténynek tartanak majd és hazafinak.

22
Mondd, Szamovár, hát ki rendezte be így az életet? És mi a neve ennek
a jótevőnek? Hé? Nem tudod?
– Rendben van – mondtam. – Minden világos. De mi van Louise-
zal? Tudsz valamit róla?
– Háromszor vigye el az ördög! – vicsorgott Loum-Loum. – Gon-
dolni se akarok rá. Őszintén szólva, akkor már jobban sajnálom azt a
szegény olaszt, Umbertót, mert úgy hívták. Miért is vágtam el a lábát a
fejszével? Hisz mit tett ő? Odabújt egy idegen nőhöz? Hát ki nem bújik
egy idegen nőhöz? Te nem bújsz? Én nem bújok? Mindenki boldog, ha
odabújhat egy idegen nőhöz. Mi van ebben rendkívüli? Éppen ezért
butaság volt a részemről, hogy rávetettem magam… Ellenben – tette
hozzá kis szünet után – ezen most már késő töprengeni. Nincs értelme.
Gyere, igyunk egyet. Itt a kulacsom. Ha majd kedved támad az egészet
kiinni, ébressz fel.
De nem aludt el. Egyre forgolódott egyik oldaláról a másikra, sóhaj-
tozott, nyögött, valamit dünnyögött. Én már szenderegtem, amikor
meghallottam a hangját, amely halk és zavart volt:
– Érthetetlen, érthetetlen, hogy mi tetszett meg benne neki… Hiszen
ronda…
– Kiről beszélsz?
– Kiről? – ismételte meg zavartan a kérdést némi szünet után. –
Louise-ról. Mert bizony csúnya. Olyan az orra, mint egy krumpli, és
szeplős. Mi a csoda tetszett neki rajta?
– Hát neked? – kérdeztem. – Neked mi tetszett benne?
Csodálkozva nézett rám.
– Nekem? Nekem? – kérdezte. – De hiszen én szeretem. Ez egész
más dolog.
Nem válaszoltam semmit. A szerelemre gondoltam.
Ő viszont folytatta:
– Neked persze fogalmad sincs arról, mit jelent az a saját asszonyun-
kat szeretni. Mindig az ő illatát érzed. Főleg reggel, amikor kiveszed az
ágyból. Meleg az illata, és asszonyi jóllakottságot áraszt. Egészen olyan
akkor, mint a friss cipó…
Ismét gondolkozott, hallgatott egy darabig, majd hozzátette:
– Tüzes a szerelemtől. Az bizony nem katonakenyér, amit tűzön kell
felmelegíteni…
Szájához emelte a kulacsot, és hosszú ideig nem eresztette le. Bará-
tom úgy nyelte a bort, mint a száraz tapló, s a szeme csillogni kezdett,
mint katonai parádén a rézgomb. Újra énekelni próbált, de semmit sem
énekelt, hanem elnyúlt a fűben, a feje alá tette a kulacsot, és a követke-
ző pillanatban már horkolt. Elaludtam én is. De nem sikerült sokáig
aludni. Lövés zajára ébredtem. Loum-Loum talpon állt, és valahová a
sűrűbe tüzelt, miközben tébolyultan kiáltozott:
– Vaddisznók! Vaddisznók! Század, tüzelj!
Az első pillanatban azt hittem, hogy a delírium tremens kerítette ha-
talmába. De a sűrűben csakugyan vaddisznók surranása hallatszott. Ak-
koriban az erdők élőlényei, akiket felriasztottak a katonák, otthagyták a
vackukat, és szanaszét kóboroltak az országban, menedéket keresve.
Egy vaddisznót sikerült elejtenünk. Loum-Loum gyerekes örömmel
kezdte ecsetelni, milyen nagyszerű lesz, ha ilyen zsákmánnyal jelenünk
meg a századnál.
– Fogat húzatni mentek, s egy vaddisznóval tértek vissza.
Egy pillanatra felvillant benne a gondolat, hogy az elejtett állatot át-
adja a gazdasági hivatalnak, de hamarosan feladta ezt a kisstílű elképze-
lést.
– Beállítunk, és azt mondjuk: „Nesze, század, zabálj, kapj erőre!”
Persze a kapitány is megkapja a maga sonkáját, de nem számít, marad
azért nekünk is…
A vaddisznó nehéz volt. Összekötöttük a lábait, s egy husángot fűz-
tünk közé. Úgy vittük aztán, görnyedezve a nagy teher alatt.
Váratlanul, és ki tudja, honnét, tüzérek jelentek meg. Nagy szitkozó-
dás közepette rohantak ránk. A sűrűben, mint kiderült, egy álcázott üteg

24
állt. A mi lövöldözésünk mindenkit felingerelt. Az egész vonal izga-
lomban volt.
Szentül hittem, hogy ezúttal semmiképpen nem kerüljük el a fogdát,
Loum-Loum pedig elveszti a szalagját.
De a sonkák segítségünkre voltak. A tüzérek az üteghez vitették ve-
lünk a vaddisznót, majd nagy szitkozódások és rúgások közepette el-
kergettek. De a parancsnokságnak nem adtak át bennünket.
A nap, mely oly vidáman kezdődött, egyre rosszabb lett. Fáradtan,
leverten, éhesen vánszorogtunk a táborunk felé. Azt hittük, hogy hős-
ként térünk majd vissza, s most ötórai megmagyarázhatatlan késéssel
érkezünk meg. Senki sem hiszi majd el, ha elmeséljük, hogy egy egész
vaddisznócsorda rohant ránk, hogy valóságos ütközetet vívtunk velük, s
pompás lakomáravalót lőttünk, csakhogy elvették tőlünk a tüzérek. Ezt
senki sem hiszi el. Ezzel szemben látni fogja mindenki, hogy alig állunk
a lábunkon, és bűzlünk a bortól. A legjobb lesz minél előbb visszake-
rülni a szakaszhoz, és lefeküdni aludni, majd később ebédre sompo-
lyogni…
Csakhogy elkéstünk, már mindenki megebédelt. A szakasz tetvész-
kedett. A legionisták a tisztáson ültek, a tölcsér körül, amiben az esővi-
zet gyűjtötték, és általános tisztálkodást végeztek. A konyhai edények –
tálak, üstök, hordók, vedrek – mind ott lógtak a tűzrakások felett. Szap-
panos vízben forralták a fehérneműt. A katonák meztelenül üldögéltek,
és a felsőruháikat tisztogatták.
A salavári-nadrágok, zubbonyok és köpenyek kifordítva hevertek a
földön. Taplóval, tüzes forgáccsal vagy égő papírral mindenki a varrá-
sokban meghúzódó férgeket égette. A mieink mind ott voltak. Francis,
vagy csúfnevén Hólyag, Bejlin, René, Miller, Peppino Antonelli, kit a
században inkább a Tüskés Makaróni néven ismertek, valamint a spa-
nyol José Hayala, akit Carmencitának hívtunk. Gúnyos felkiáltással
fogadtak:
– Itt vannak a galambocskák!
 – Hát nem visszajöttek?
– Mindenütt jó, de legjobb otthon?!
– Gyertek, mutassátok a fogaitokat! Talán mindet kihúzták? Ennyi
idő alatt már az újak is kinőhettek.
De Loum-Loum feltalálta magát, és közkézre bocsátotta a kulacsain-
kat, mire békében hagyjak.
Akkor vettük csak észre, hogy egy új jövevény van a szakaszban.
Egy hatalmas termetű, szőkésvörös szakállú ismeretlen legény ült mez-
telenül a tűz mellett. Ijedten nézett rám meg Loum-Loumra.
Német fogoly volt. Nálunk rekedt. Carvorou légionáriusnak, aki a
harmadik szakaszban szolgált, kellett volna a törzshöz kísérnie. Ám alig
indultak el, csapkodni kezdtek körülöttük a gránátok. A németek nem-
régiben olyan figyelőállást rendeztek be, ahonnét jó kilátásuk nyílt az
útra. Carvorou megsebesült és összeesett. A német lelkiismeretes fo-
golynak bizonyult, vállára vette a kísérőjét, és a táborunkba hozta.
– Mulatságos alak – állapította meg Loum-Loum.
A századparancsnok úgy rendelkezett, hogy ott tartja nálunk, a ne-
gyedik szakaszban, és éjszaka majd a hadtápos kísérőkkel útnak indítja
hátra. A német egész nap szótlanul üldögélt a mieink között, és velünk
együtt evett. Különösebben nem őrizték – hogy szökhetett volna meg
ruhátlanul? Meg aztán hova? És most itt ült esdeklő szemmel, szótlanul,
s ijedten nézett ránk.
– Muris! Először látok pucér németet! – mondta Loum-Loum. –
Gondold csak meg, Szamovár! A fickó ledobta magáról a sisakot meg a
köpenyt, és olyan lett, mint mi! Meggondolni való! Engem meg Afriká-
ból egyenest azért hajtottak ide, hogy ezt megöljem? Isten bizony, mu-
latságos!
Leült a fogoly mellé, hátba veregette, és az orra alá dugta a kulacsát.
– Igyál, boche, igyál! – kiáltott rá. – No várj csak, én is levetkőzöm!
Várj csak!

26
 Gyorsan ledobta magáról a köpenyt, aztán az egész ruhát, és újra
odaült a német mellé. Én is ezt tettem. Most mind a hárman meztelenül
ültünk ott, és nagyokat húztunk Loum-Loum kulacsából. A német elő-
ször bátortalan volt, de egy-két jókora kortyolás után átölelte a meztelen
franciát, a szeme mámorosán forgott, dünnyögni kezdett valamit, és
elsírta magát.
Loum-Loumnak, éppen ellenkezőleg, harcias, vidám kedve kereke-
dett, és rágyújtott szokott nótájára:

Dugd az üstbe a farod!

Nékem aztán elmondod,
megsütött-e nagyon ott.

A bor azonban megint a régi élesztőre került. Hamarosan Loum-

Loum is részeg könnyeket hullatott, és arabul kezdett dünnyögni vala-
mit.
A szakasz nyerített az élvezettől, akár a ménes.
– A disznó meg a bakkecske! – rikkantott a Hólyag. Miller közbe-
szólt:
– Nincs ezen semmi nevetnivaló – mondta szigorúan. – Az ilyen bi-
zalmaskodásért le kellene tépni Blanchard válláról az első osztályú strá-
fot.
Miller ez ideig távol tartotta magát, egyedül ő nem vett részt az álta-
lános mulatságban.
– Miféle stráfot? – vicsorgott rá Loum-Loum. – Most pucér vagyok.
A bőrömön nincsenek stráfok. Csak anyajegyek vannak. Mindjárt
megmutatom őket. Várj csak!
Röhögött az egész szakasz.
Eközben a bokrok közül előbukkant egy tűzmester.
– Nem ment erre két részeg légiós? – kérdezte.
Én meg Loum-Loum megdermedtünk.
 – A gazemberek megsebesítettek egy lovat! Nem látták őket?
Loum-Loum nem vesztette el a fejét, az ingével eltakarta nevezetes
szakállát.
– Maga rossz helyen jár, őrmester – mondta. – Ez itt nem a légió. Mi
a tizennyolcas trénekhez tartozunk. A légió amott van, arra jobbra, ott a
kis erdőn túl.
Bámulva, lelkesen hallgattuk, milyen pompásan lódított. A tüzér el-
hitte. Káromkodva otthagyott bennünket. Amikor már nem láttuk, elta-
karták a fák, mindnyájunkból kirobbant a nevetés. Loum-Loum nyerí-
tett a legjobban. Hempergett a földön.
– Ide süssetek, fiúk! – kiabálta. – A legionistát sem lehet megismer-
ni, ha pucér! De én megismertem ám a tüzért a kitüntetéséről meg a
stráfjairól. Ez volt az, akitől Szamovár a rúgást kapta! Ő viszont nem
ismert meg minket, mert a pucér ember nem legionista. Ezen aztán ér-
demes elgondolkodni!…
Loum-Loum odavolt az örömtől. Hanyatt feküdt, és lábát a magasba
rúgva, teljesen elváltozott hangon ordította:
– Miller, gyere csak ide! Ismerkedj meg az anyajegyeimmel!
Aztán kezdtük magunkra szedni a ledobált ruhákat. A fogolynak is
visszaadták a ruháját. És akkor percről percre valami furcsa feszültség
támadt közöttünk. A német szürke nadrágja még nem ütött el olyan erő-
sen a miénktől, amely piszkoskék volt. De a lábbelije már más volt –
nem fűzős bakancs, hanem csizma. Aztán felvette a zubbonyát. Hosz-
szabb volt, mint a mieink. Mikor begombolta a köpenyét és fejére csap-
ta a sisakot, kínos csend támadt. A canier bejáratánál mogorván előre-
engedték. Bebújt a sarokba, és hallgatott.
Mindnyájan ágyazáshoz láttunk. A fogolynak nem volt fekvőhelye.
Loum-Loum ledobott neki egy kevés szalmát. A német csúszómászón
hálálkodott. Aztán, mikor lefeküdtünk, Bejlin megkínálta cigarettával.
A németnek is volt dohánya. Cseréltek. Ekkor bejött Ourcade őrmester.
Felolvasta a névsort, őrt állított a bejárathoz, és közölte, hogy ha meg-

28
jön a menázsi, a foglyot átadják a kísérőknek. Azzal Ourcade elment. A
német nem messze feküdt tőlem.
– Beszélj vele – szólt át Loum-Loum. – Megtudjuk, hogy megy ná-
luk a katonák sora.
A német készségesen ráállt a beszélgetésre. Elmondta, hogy tartalé-
kosnak hívták be. Nagyon félt éjnek idején felderítésre menni. A barát-
ját, aki nemrég egy éjszaka figyelőben volt, megölték. Méghozzá saját
szuronyával szúrták hasba, a szuronyra meg rátűztek egy francia képit.
Azonkívül letépték a váll-lapjait. Azt beszélték, hogy ez a legionisták
műve, mert a francia állást a legionisták tartják, ezért mindnyájan fél-
nek.
Loum-Loum, mikor lefordítottam neki a német szavait, harsány ne-
vetésben tört ki.
– Ostobaság! – kiáltotta. – Hülyeség! Ilyesmi nem létezik! Mondd
meg neki, hogy ez ostobaság! Minek kellenének egy legionistának né-
met váll-lapok? Minekünk talán nincsen? Mondd meg neki gyorsan,
Szamovár, hogy a francia gyalogságnak is van váll-lapja! Ha olykor
hiányzik valami, akkor az csak a képi lehet. De idegen váll-lapokra
nincs szükségünk. Értesd meg vele, Szamovár!
A káplár címére küldött szúrás kellemes emlékeket ébresztett, az
embereknek eszükbe juttatta, mikor Loum-Loum megszégyenítette Mil-
lert. Mindenki mulatott. A német viszont fanyarul mosolygott. Megkér-
dezte, mit nevetnek. Lefordítottam neki Loum-Loum szavait. Ajka
szomorú mosolyra torzult. Nem tudta, hogyan viselkedjék, s azt mond-
ta, most már látja, mennyire kár volt félnie: ezek itt mind kedves, szim-
patikus gyerekek.
Nemsokára hullani kezdtek az ágyúlövedékek. Az egyik nem messze
csapott le az irodától.
– És egy az Isten – dünnyögte Künz.
Még három lövedéket kaptunk.
– Három lövedék a konyhára, de egy az Isten – számolta Künz.
 Fél perc múlva még kettő érkezett.
– Két lövedék a latrina mellé, de egy az Isten – számolta Künz.
Ezek a lövedékek, akárcsak a kövér esőcseppek, a zápor hírnökének
bizonyultak. Ki is tört néhány perc múlva szokatlan erővel.
– Elromlik az idő – jegyezte meg Loum-Loum. – Elmossa az utat.
Valóban, a tűz teljesen az útra irányult. A németek, úgy látszik, tud-
ták, hogy ezen a napon kell megérkeznie az élelmiszer-szállítmánynak.
Egész éjszaka zuhogtak a lövedékek az útra, mint a trópusi zápor. Haj-
nalban néhány lövedék megint a mi körletünkbe esett.
Reggelre minden elcsendesedett. Kidugtuk a fejünket, és megláttuk
egymást. Puffadt, földszínű arcok, eszelős szemek, reszkető kezek. Mo-
gorva szótlanság lett úrrá a katonákon az ilyen éjszakák után.
A reggel pedig kedveskedve, mosolygósán köszöntött be. A könnyű
ködön át felénk sietett a nap.
A német ott rekedt nálunk. A kapitány parancsára velünk együtt dol-
gozott. Sírt ásott, temette a halottakat, segített körülkeríteni a latrinát,
helyreállítani a konyhát. Jóravaló, dolgos fickónak bizonyult. Égett a
keze alatt a munka, de mindent valami bűntudatos, bocsánatkérő képpel
csinált.
A pihenőben levő század élete megszokott módon folyt. Iszogattunk,
a fegyvereket tisztogattuk, mindenféle történeteket mesélgettünk, és
vertük a kártyát.
A fogoly a sarokban ült, és fújta a füstöt. Észrevette, hogy
Francisnak rossz a bakancsa, és vállalkozott rá, hogy megjavítja. Civil-
ben cipész volt.
– Oda nézz! – szólt nekem Loum-Loum. – Akárcsak Umberto. Az is
az volt.
Egy letört puskatus lett a kaptafa. A német kapott valakitől egy vas-
tag tűt, és egykettőre összefabrikált egy árat; szurkos fonál volt nála.
Gyorsan és ügyesen megjavította Francis lábbelijét. Akkor aztán csak
úgy záporoztak a megrendelések. Sorrendet kellett megállapítani. Az

30
ijedten gubbasztó, megfélemlített, rémült fogoly nélkülözhetetlen em-
berré vált.
– Soha életemben nem láttam olyan mulatságos embereket, mint a
suszterok! – mondta Loum-Loum. – Ha élne az az Umberto, aki ringyót
csinált szegény feleségemből, most az olasz hadseregben szolgálna, s
barátom és szövetségesem lenne az a gané! Ez a fritz meg itt, aki az
egész szakasz bakancsát megjavította – amit, ne felejtsük el, nem tud-
tunk elérni a géhánál –, hát ez meg ellenség!
Loum-Loum fritznek hívta a németet. Az egész francia hadseregben
így nevezték a német katonákat.
– Hé te, fritz! Hé te, boche! – mondogatta neki Loum-Loum. – Derék
fickó vagy!
Szemlátomást megszerette a németet. Ő lett a fő pártfogója és oltal-
mazója, s megmagyarázta a többinek, hogy nem szabad ingyen igénybe
venni a szolgálatait. Összejárta a fogoly valamennyi megrendelőjét, és
dohányt, bort, kenyeret gyűjtött neki.
A többi szakaszokból is hordták a munkát. A fritz szétszedte az el-
esettekről lehúzott ócska bakancsokat, és azokból foltozott, sarkalt. A
kapitány cipője talpát is megfoltozta.
Sisak és zubbony nélkül dolgozott. A térdére rongyot térített, úgy-
hogy se a szürke, német nadrágja, se a csizmája nem látszott. Egyszerű-
en egy cipész ült és dolgozott a canier-ban.
Mikor meghozták az ebédet, fogta a csajkáját, amit egy elesettől örö-
költ, és bátran beállt a sorba velünk együtt. Mikor repetát osztottak,
nem várt hívásra, odatolta a csajkáját. Ebéd után mutatta, hogy üres a
dohányzacskója. Szívesen megtömték neki, Loum-Loum pedig bejárta a
mi szakaszunkat meg a harmadikat, ahonnét szintén jöttek a megrende-
lők, és hamarosan egy egész csomag dohányt hozott a fritznek.
– Danke schön – nyújtotta a német a szót mosolyogva, és zsebre vág-
ta a dohányzacskót. Már nem volt benne semmi alázatosság, semmi
félszegség. Nem érezte magát ellenségnek, a baj okozójának, amely
bennünket ért. A cipész cipésznek érezte magát.
Ám az utászok helyreállították a tábori telefont, és a parancsnokság-
ról érdeklődtek, miért nem küldik a foglyot. Ezt a kapitány tisztiszolgá-
jától tudtuk meg.
– Értitek, fiúk? – mondta a legény. – A tegnapi éjjelizene után külö-
nösen szükségünk lenne erre a fritzre. Tőle akarjuk megtudni, hogy és
mint.
– Hát persze! De mi itt már a füle mögé néztünk. Nem tud ez semmit
– mondta Loum-Loum.
A tisztiszolga gőgösen árnyékszéki stratégának nevezte Loum-
Loumot, és nevetve otthagyott bennünket. A fritz nem tudta, hogy róla
van szó. Dolgozott.
Mégsem került rá sor, hogy elindítsák a törzshöz. Mikor már nagyon
gyakran telefonálgattak, a kapitány élesen azt válaszolta, hogy ő nem
kísérő csapatnak, hanem harci századnak a parancsnoka. Egyszer már
elindította a foglyot, a kísérőt lelőtték mellőle, maga a német hozta
vissza a hátán. Ő nem fogja suszterok kísérgetésére feláldozni a katoná-
it, még ha maga a főparancsnok követeli is ezt tőle. Jöjjenek érte azok,
akiknek szükségük van rá, de a legionistákat nem hagyja semmiségekért
lelövöldöztetni.
Úgy döntöttek, hogy kijön egy tüzér, és elvezeti a foglyot egyenest a
figyelőállásba – onnan adjon útbaigazítást. A tüzér nem jött. Később
aztán megtudtuk, hogy az első, aki elindult, megsebesült; két másikat
lelőttek: az utat a németek szemmel tartották, s nem tévesztettek célt.
Ismét el kellett halasztani a fritz elindítását a sötétség beálltáig.
De alig kezdett szürkülni, a tűzorkán újra megindult.
Most mindkét oldalról lőttek. Tüzérségi párbaj volt, egyike a véget
nem érő párbajoknak az Aisne-en. Két egymásnak irányuló tűzáradat
ömlött a fejünk felett. Az ég egész éjszaka vörös volt.

32
 Hajnalra a tűz egyre jobban és jobban a szomszédos, tizennyolcadik
század szakaszára összpontosult, amely baszkokból állt. Ez rohamot
jelentett. A tizennyolcadik század és miközöttünk egy kis erdő húzó-
dott. A kis erdő tűz alá került. Látni való volt, hogy az ellenség el akarja
vágni a tizennyolcadik század visszavonulását, és meg akarja fosztani
attól a lehetőségtől, hogy tőlünk támogatást kaphasson.
Egyszerre elhallgatott a tüzérség. Egy-két perc múlva kelepelni
kezdtek a géppuskák, csattogtak a kézifegyverek. Megkezdődött a ro-
ham. Eltelt néhány perc, a tüzelés abbamaradt. Ünnepélyes énekszó
hangzott felénk. A franciák énekelték. A himnusszal fogadták a német
rohamot. Volt ebben valami, amitől elszorult az ember torka.
– Legionisták! – üvöltötte Loum-Loum. – Legionisták! Tisztelt
szomszédaink megőrültek!
Aztán egy utcadalra gyújtott, amelynek ez volt a refrénje:

Nekünk nyakunkba kerültek

a Marseillaise hangjai,
hát ezért vagyok én
köztársasági!

A tizennyolcadik század abbahagyta az éneklést. Minden bizonnyal

kézitusára került sor. Elnyújtott, zűrzavaros üvöltés hallatszott a kis
erdő felől.
Az őrmesterek parancsot kaptak, hogy készüljünk fel a támadásra.
Sietve összekapkodtuk holmijainkat, fogtuk a kenyérzsákot, és kilép-
tünk.
Gúlába állítottuk a fegyvereket, és szótlanul vártuk a sípjelet. A saját
szótlanságunktól lehangoltan álltunk.
Egyszerre a fák között felbukkant egy német gárdista. Két szuronyt
markolva futott, egy baszk kergette. A német szeme szinte teljesen ösz-
szeszűkült, lihegett, sípoló hörgés szakadt fel a torkán.
 – Oda nézz! – súgta a Hólyag. – Ez a német áttört. Az enyém lesz.
Kikapta a gúlából a puskáját, de még a vállához sem emelhette, mi-
kor a német elesett, utolérte a baszk puskatusa. A baszk szótlanul ráug-
rott. Láttuk, ahogy ütötte, tépte, rázta a már élettelen testet.
– Hé, te! – kiáltott oda neki Loum-Loum. – Elég már! Holnapra is
hagyj egy kicsit!
Ám a baszk se látott, se hallott. Két karjával átfogta a halott németet,
úgy hempergett vele a földön.
Loum-Loum meg Bejlin nagy nehezen leszedték róla. Vadul rugda-
lózott, hörgött és ordított: – Mama! Mama!
Nem tudott meginni egy korty bort, amit odanyújtottam neki: keze
remegett, a fogai kocogtak a bögre szélén. Loum-Loumnak két kézzel
kellett átfognia a fejét, csak úgy tudtam egy kis bort a szájába önteni.
– Igen! – szólt egy kissé megnyugodva. – Odaát meleg a helyzet.
Minden puska összetört. A fiúk már puszta kézzel verekszenek.
A reggeli események közepette a németünkről valahogy megfeled-
keztünk. Bent ült a canier-ban, és komoran dolgozott. Mikor az őrmes-
ter kiszólított bennünket, egyszerűen megfeledkeztünk róla. Azt tartot-
tuk, majd a parancsnokság gondoskodik róla.
A fritz maga jött elő. Kár volt.
A baszk meglátta.
– Megálljunk! – üvöltött fel. – Mi ez? Gyalogosok, én megőrültem!
Légiósok, én megőrültem! Mama, én megőrültem!
A fritz teljes egyenruhában: köpenyben és sisakban állt a canier előtt,
és zavartan tekingetett ránk.
– Miféle német ez? – ordított a baszk. – Hogy kerül ez ide?
Előreugrott, alig tudtuk visszatartani.
– Ez a mienk! – mondta valaki. – Ez a mi fritzünk, fogoly!
Ám ekkor a fritzet elfogta a félelem, a gonosz, utálatos félelem. Fut-
ni kezdett át a tisztáson. Az erdőnek szaladt, de valamiért nem ugrott be
a fák közé, ide-oda keringett az alacsony mogyoróbokrok között.

34
 Kár volt! Kár volt! Félelme felingerelt bennünket, eszünkbe juttatta
mindazt, amit oly könnyen éppen csak hogy elfelejtettünk. Többé senki
sem az egyszerű cipészt látta benne. Mindenkinek eszébe jutott, hogy
joga van megölni, kötelessége megölni, mert háború van. Jó volt érezni
ezt a jogot, ezt a kötelességet, mert már mindenkiben felébredt a vágy:
megölni ezt az embert vagy valaki mást, és ez a vágy kínzó viszketéssé
fajult.
Mindenki a gúlába rakott puskákhoz kapott.
A fritz elbújt egy fa mögé.
Nem vettem észre, hogy rohant el a baszk. Az előbb még itt volt.
Idegességemben egy pillanatra felvillant előttem, amint eszelős gyen-
gédségével végigsimította puskatusát. Hirtelen kitépte magát. Hátulról
láttam, hogy csapkodott a két köpenyszárnya.
A fritz előugrott a fa mögül, és ott állt sápadtan, falfehéren, kimeredt
szemmel. Mikor meglátta a puskával feléje rohanó baszkot, felugrott a
fára. Keményen elkapta a vastag ágat, és felrántotta bal lábát. Ebben a
pillanatban ért oda a baszk. A csövénél fogta a puskát, és meglendítette.
Láttam, ahogy a puskatus lecsapott, és a német súlyosan a földre zu-
hant. Halott volt.
A kapitány canier-ja előtt kint állt a tisztiszolga, egy dús szakállú
marokkói.
Kíváncsiság nélkül nézte a történteket. Hirtelen kihúzta magát, kezét
keletiesen összefonta a mellén, fejét lehajtotta és megdermedt: a canier-
ból kilépett a kapitány.
– Legionisták! – harsant a századparancsnok hangja, miközben be-
gombolta jobb kezén a kesztyűt. – Fű se nőjön ott, ahol áthaladt a légió.
Ezt ne felejtsétek el! Szakaszonként sorakozó!
Az őrmesterek sípszava harsant, rövid parancsszavak, fegyvercsör-
gés, szíjcsattogás, csajkacsörömpölés. Az első szakasz hullámozva
megindult a keskeny ösvényen. Utána a második, harmadik. Aztán a
mienk is, a negyedik.
 A baszk megtörölte a fűben puskája tusát, és beállt közénk.
– Na, ez is befejezte a háborút, ez a mulatságos alak! – mondta
Loum-Loum, mikor elhaladtunk a megölt fritz mellett.

EMIL VAN DEN BERGE SZERENCSÉTLENSÉGE

A századkerékpárosi poszton egy montenegrói volt az elődöm. Nyi-

kitának hívták, tehát druszája volt Montenegró nagyhercegének. Ennek
alapján „Nyikita nagyherceg" volt a gúnyneve. De néha egyszerűen
csak hercegnek szólították.
Egyszer elment Vairsainne-be borért, s széttépte egy gránát. Akkor
Emil van den Bergével együtt én örököltem a herceg holmiját – a csaj-
kát, a tartalék bakancsot, a kenyérzsákot és a fegyverzsírt. Elosztottuk
az örökséget, és még jobban összebarátkoztunk.
Mindvégig, amíg az ezredünk Reims alatt, a brimaunne-i erődnél fe-
küdt, Emillel egymás mellett aludtunk.
A flamand Emil van den Berge talán huszonnégy éves lehetett, vé-
kony, cingár külsejű, hirtelenszőke ember volt. Nem tudom, hogy hol és
mikor került a századba – rémlik, hogy amikor Guertaibise alatt álltunk.
Színtelen, de jóságos szemű, mulatságos figura volt, akinek a torkában
állandóan rekedt nevetés gurgulázott.
Van den Berge szüntelenül különféle történeteket mesélt a saját éle-
téből, de senki sem figyelt rá – a történetei unalmasak voltak. Vagy
arról szóltak, hogy Namurban rászedte a mesterét, és egy órával hama-
rabb ment haza a munkából, vagy arról, hogyan udvarolt Futtában egy
szakácsnőnek, de az nem etethette a háziak asztaláról, mert a naccsága
fukar volt, mire ő otthagyta a szakácsnőt.
– Elég volt! Unalmas! – kiabáltak rá mindenfelől.

36
 Egyszer Emil elmondta nekem, hogy a szükség, a munkanélküliség
űzte el Flandriából.
– Érted ezt? – kérdezte. – Hát nem olyan nevetséges ez, hogy az em-
ber meg tudna pukkadni a nevetéstől? Csak a naplopóknak volt nálunk
tennivalójuk, a munkások meg az egész országban üres kézzel kóborol-
tak. A gazdámnak volt egy fia, Emilnek hívták, mint engem, Emil van
den Meier volt a neve. Együtt nőttünk fel. Hát szóval azt mondom ne-
ked – figyelsz, Szamovár? –, nos, esküszöm neked Jézus Krisztus szen-
vedéseire, hogy ez az Emil van den Meier egész nap el volt foglalva.
Hol a kezével labdázott, hol a lábával, hol a téren futballozott, hol pedig
az úszómedencében meccsezett. Nem volt egy percnyi pihenése ennek a
naplopónak. Én meg, érted, én, aki asztalos vagyok és ács, de értek a
stukatúrozáshoz is, meg cipőt is tudok javítani, és mindent megcsinálok
– látod, én meg olyan szabadon kóboroltam Flandriában, mint a madár,
vagy inkább mint a veszett kutya, s nem tudtam, mihez kezdjek. Nem
gondolod, hogy nevetséges dolog ez, Szamovár?
A munkanélküliség űzte Belgiumból Franciaországba. Lille közelé-
ben helyezkedett el, a bányáknál. De a háború előbb tört ki, hogysem
egy nadrágot meg tudott volna keresni. Katonának állt, s mint külföldi a
légióba került.
– Tulajdonképpen miben reménykedtél? – elegyedett a beszélgetésbe
Bejlin, aki nevezetes volt arról, hogy csípős kérdéseket tud feltenni. –
Miben reménykedtél? A belga gazdánál kenyér nélkül üldögéltél, a
franciáknál meg nadrág nélkül. S most azért jöttél ide, hogy egy német
golyó lyukassza ki a bőrödet?
Emil elővillantotta zöldes fogait, és elmosolyodott.
– No, te jól megmondtad! Ti oroszok mind…
– Mi az, hogy „mi mind”?
– No persze, ez nevetséges… Hát nem, Szamovár? Nevetséges a te
Bejlined. Hisz mindannyian a jogért és igazságért harcolunk, azt gondo-
lom. Ő meg elfelejti…
 Bejlin, aki ideges és lobbanékony ember volt, gorombán vágott köz-
be:
– Azt mondd meg nekem, te rohadt halfejű, mi az, hogy jog és iga-
zság? Eszik azt vagy isszák? Láttál te már olyat valamikor is?
– Nem – felelte Emil –, nem láttam. De még eddig senki se látott.
Egy pillanatnyi szünet után hozzátette:
– De ha majd leszakítjuk Vilmos császár bajuszát, akkor mindenki
meglátja!
Milyen meggyőződéssel mondta ezt! De Bejlin megint felfortyant:
– Mi az, hogy „mindenki meglátja”?
– Hát például azt, hogy ezt az Emil van den Meiert munkára fogják,
Emil van den Bergének pedig mindig lesz munkája. Ne felejtsd ezt el.
Hiába vagy iskolázott ember, mégis buta vagy, és nem érted, hogy miért
harcol a nép!
Este a vacsorát hozó ügyeletesek azzal a hírrel tértek vissza, hogy új
századparancsnokot neveztek ki hozzánk. Éjszaka egy tisztiköpenyes,
száraz, magas alak jelent meg a lövészárokban. Az új kapitány megnéz-
te a lőréseket, ellenőrizte az őrszemeket. Emil van den Berge puskával a
kezében aludt. Ez már a hatodik éjszaka volt, amit alvás nélkül az eső-
ben töltöttünk. A kapitány pisztolyának agyával felütötte Emil állát, és
szó nélkül továbbment. Nemsokára leváltottak bennünket, s Emillel
együtt visszamásztunk a canier-nkbe. Nem láttam Emil arcát, mert sötét
volt, de a hangja remegett. Bizonyára remegett a keze is: elejtette a pus-
kát.
Emil hosszú ideig nem tudott megszólalni, kocogtak a fogai. Eltelt jó
néhány perc, amíg visszanyerte beszélőképességét. Akkor aztán szünte-
len áradatban zuhogtak belőle a legválogatottabb káromkodások fla-
mand és francia nyelven egyaránt. Emil szidta a kapitányt.
Nem tudtam tőle aludni, megkértem, hogy halassza holnapra, de nem
csillapodott. Azt mondta, ő nem azért hozta a bőrét ajándékba Francia-
országnak, hogy Franciaország állon verje.

38
 – Majd nézd meg reggel a szuronyomat! – dörmögte. – Kicsipkézem
és a fogak közé odatekerem a kapitány beleit, aztán végighúzom a lö-
vészárkon a beleinél fogva. Ez olyan igaz, mint hogy a brűggei Szent
Medárd templomban kereszteltek.
Reggel kihallgatásra rendeltek bennünket. A kihallgatást Ourcade
őrmester vezette. Egyszer csak megjelent az inas arcú, szikár kapitány.
Köszönés nélkül lépett a négyszögbe, és halk hangon megszólalt:
– Az éjszaka egyet felébresztettem. A következőt agyonlövöm.
Ajka alig mozgott, kicsi bajusza éppen hogy csak megrezdült. Sar-
kon fordult és elment.
Még Ourcade is nyomott hangulatba került. „Pihenj!”-t vezényelt, és
mi szétoszlottunk. Loum-Loum egy fának támaszkodott, és a pofasza-
kállát kezdte fésülgetni. Ez az izgalom jele volt nála.
– Hát igen, barátocskáim! – dörmögte. – Ismerem én ezt a ficsúrt, ezt
a ronda ficsúrt. Keserű napok állnak előttünk. Percier ez, a zuávoktól…
Loum-Loumot körülvették a legionisták. Emil húzódott hozzá a leg-
közelebb.
– Ide figyeljetek, ordasok – folytatta Loum-Loum –, egyszer Batna
alatt nagyon megromlott a klíma. Más szóval az arabok megunták Fran-
ciaországot, a kereskedőit, katonáit és tisztviselőit, az adókat és illeté-
keket, a lerohanásokat és a farbarúgásokat, sőt még a nőket is, akik után
lerohad az orruk. Szóval az arabok kiverték a balhét.
S Loum-Loum elmondta, hogy a felkelés lecsendesítésére ezredünk
egyik zászlóalját küldték ki, meg egy század zuávot. Valamelyik oázis-
ban a zuávok fürödni kezdtek, de nem állítottak őrséget. A tisztjük úgy
gondolta, hogy minden elővigyázatosság fölösleges kényeskedés, ami
nem méltó egy katonaemberhez.
– S akkor, amikor ezek a bolondok éppen a vízben lubickoltak, mint
a halak, senki sem tudja, hogy honnét, de arab lovasok rúgtattak elő, s a
századnak több mint a felét lelődözték. Sajnos, a kapitányt nem vették
észre. Az úgy gondolta, hogy neki nem illik a katonáival együtt fürödni,
és leült egy fa alá. Az arabok nem vették észre, s ez bizony nagy kár…
A távolban feltűnt az új kapitány..
– Ott van ni! – dünnyögte Loum-Loum. – Gyönyörködjetek benne!
Az eset után kidobták a zuávoktól, és a légióhoz nevezték ki, ide, az
olcsó húshoz.
A kapitány eltűnt a fák között.
– De miért hord vörös nadrágot és vörös képit? – kérdezte Emil. –
Miért nem vesz fel terepszínűt?
– A bátorságával kérkedik! – jegyezte meg Künz.
Emil dünnyögni kezdett:
– Lehet, hogy a zuávjai miatt bánkódik? És ha megmutatnánk neki?
Ha az egyik támadásnál mondjuk…
– Nem szeretem az olyan moralistákat, amilyen te vagy, te flamand!
– mondta nevetve Loum-Loum. – Valamennyien disznók vagytok. Per-
sze, apácazárdákban szeretnétek harcolni, és úgy, hogy a légionáriusok-
nak bábák parancsolnának! Azt szeretnétek, ha mindennap bifsztekkel
tömnének benneteket, s evés után az ezredesnő hímzett szalvétával tö-
rölné meg a szátokat. Azt szeretnétek, ha a lövészárokban nem lenne sár
meg tetű, csak kislányok. Meg hogy a háborúban nem ölnének bennete-
ket, hanem rendjeleket meg kitüntetéseket akasztanának rátok. Akkor
persze az lenne a véleményetek, hogy a hadi mesterség remek dolog.
Miután befejezte, Loum-Loum félrevonta Emilt, és halkan hozzátet-
te:
– Te bolond! Amire gondolsz, meg lehet csinálni, de nem kell róla
beszélni…
Az új kapitány basáskodott a században. Keszeg alakja mindig akkor
bukkant fel, szinte a föld alól, amikor a legkevésbé lehetett várni. Alig
kezdődött el az ágyúzás, kijött megnézni, mindnyájan a helyünkön va-
gyunk-e. Ha valaki megsebesült, nem engedte, hogy soká ápolgassák.
Mikor őrülteket csendesítettek, undorral elfordult. Ha észrevette, hogy

40
valaki szomorú, mert elesett a barátja, összeszorította ajkát, és gőgösen
elfordult. Soha nem szólt egy szót egyikünkhöz sem. Közlegénnyel nem
állt szóba; fogain keresztül, alig mozgó ajakkal csak az őrmesterekkel
közölte észrevételeit. Szemünkre hányta, hogy nincs elég katonás kül-
sőnk, hogy mi nem legionisták vagyunk, hanem ördög tudja, mik, és ha
elkerülnénk Indokínába, fél Saigon inkább vándorkomédiásoknak tarta-
na bennünket, mint legionistáknak.
Hát igen, a külsőnkkel akkor már nem törődtünk. A köpenyünk csu-
pa agyag volt, a derékszíjunk elnyűvött, a gombjaink szétszóródtak, s, a
lábbelinket is elnyűttük. De mi magunk is tisztességesen tönkrementünk
Azok, akik heteket töltöttek szabad ég alatt az őrület közepette, akiket
nem löktek tömegsírba, vagy nem vittek bolondokházába, nos, azok
puffadt arccal és félig tébolyult tekintettel jártak-keltek. Szinte nem is
hallották, hogy mit mondanak nekik, s ők maguk sem tudták, mit be-
szélnek.
Percier kapitány fedezékéből komoran léptek ki az őrmesterek. Az
első vonal árkaiban srapnelek robbanása, gránátok dörrenése és sebesül-
tek nyögése közepette Percier kapitány visszaállította a bel-Abbés-i
garnizon fegyelmét. Csak úgy záporoztak ránk a szitkok és büntetések.
A katonák gyűlölték a kapitányt.
Egyszer Ceuvr faluban a kapitány éppen a major udvarán ment ke-
resztül, ahol el voltunk szállásolva. Az őrség szállása felől egyszerre
lövés dördült. A golyó elrepült a kapitány feje felett. Hozzá sem ért.
Csak a fülébe súgott valamit, és továbbszállt.
A kapitány megállt, és sípjellel kihívta az őrség parancsnokát.
– Az ön katonái nem tudnak lőni. Ezért tíz nap szigorított fogságot
kap.
Zsebre dugta kezét, és elment. A lovaglópálca, mint valami hurka,
ott himbálódzott a válla felett.
 – Mit akarsz, kedves barátom, Szamovár, ez légió! – mondta egyszer
Loum-Loum, amikor Percier parancsára Emilünket valami csekélysé-
gért megbüntették.
– Alaki foglalkozás lesz a szabadban! – mondta mosolyogva
Ourcade. – Öltözzön, van den Berge! Teljes menetfelszerelés!
Emilt vigyázzba állította, s ahogy az már ilyenkor lenni szokott,
gyorsan vezényelni kezdett:
– Jobbra át! Balra át! Jobbra át! Balra át! Jobbra át! Balra át! Jobbra
át! Balra át!
Emil olyan gyorsan fordult, ahogyan csak tudott. Hamarosan kivörö-
södött. Tíz perc múlva elöntötte a szemét a könny. Újabb tíz perc eltel-
tével síró jajgatással zuhant a földre. Loum-Loum jelt adott Ourcade-
nak, hogy hagyja békén a szerencsétlent. René és Bejlin a kulacsukat
mutatták, s integetve invitálták Ourcade-ot, hogy igyon belőle. Arra
számítottak, hogy így Emilt békében hagyja. Ám ebben a pillanatban
megjelent a fák között a kapitány szikár alakja. Válla, mint rendesen, fel
volt húzva. Pereiét kapitány odament Ourcade-hoz gyufát kért tőle, s
rágyújtott. Amikor visszaadta a skatulyát, a foga között szűrve a szót
megkérdezte:
– Mire vár, arra hogy ezt a legionistát leöntsék vízzel?
Ezzel elment. Ourcade felemelte Emilt, lábra állította, de van den
Berge olyan szörnyű állapotban volt, hogy az őrmester ráparancsolt:
– Hordd el az irhád!
Emil lassan elvánszorgott.
Egy hétig úgy viselkedett, mintha megőrült volna. Sírt, nem evett, és
nem aludt.
Rövidesen mindenki tudta a században, hogy Emil van den Berge az
első adandó alkalommal elintézi a kapitányt.

42
2

A francia és német lövészárkok között elterülő mező telis-tele volt

hullával. A háború errefelé alaposan telezabálta magát, a maradék ott
hevert temetetlenül egész ősszel és télen. Németek és franciák egymás
mellett feküdtek. Mosta őket az eső, szárogatta a szél. Együtt éltünk hát
az elesettekkel. Éjszaka, ha felderítésre mentünk, közöttük másztunk el,
s tárgyakat, cseréltünk velük, apró katonai kacatokat: csajkát, derékszí-
jat, kenyérzsákot, fegyvert. A württembergi gárdisták köpenyéről le-
vagdaltuk a gombokat, és a hercegi koronákat azokba az alumínium-
gyűrűkbe illesztettük, amiket a német gránátfejből készítettünk.
Elesettek borították az egész mezőt, ameddig csak a szem ellátott – a
Chemin des Dames-tól Croanne-ig, a vaucleri malomig és a guertaibise-
i majorig.
Megjött a tavasz.
Tavasszal a mező zöldülni kezdett.
Tavasszal pacsirták lebegtek az égen.
Tavasszal fojtó szagot hozott a mezőről a szél.
Valaki eleresztette a kacsát, hogy a németek bűzlenek: nem engedték
be őket a mennyországba büntetésül azért, mert lerombolták a reimsi
székesegyházat.
Májusban hoztak meszet.
Éjszaka a századok kimásztak a drótsövény elé, elföldelték a halotta-
kat, vagy mésszel szórták be őket.
Én meg Emil biztosító őrségben hasaltunk. Minden nyirkos volt, a
föld nedves. Sötét éjszaka borult ránk. A század csendben és gyorsan
dolgozott.
Percier kapitány kinn volt-a mezőn. Egy bottal bökdösve mutogatta a
szanitéceknek, hová szórjanak meszet.
Rábökött Emilre.
 – Most erre szórjanak!
– Még nem kell, kapitány úr, én még élek! – jelentette halkan Emil.
A kapitány elfordult és továbbment. Nem hajolt le még akkor sem,
mikor rakéták lobbantak. Láttuk egyenes, szikár sziluettjét. Emil oda-
súgta nekem:
– Rozsdásodik a szuronyom… Ma éjszaka le kell szúrnom a kapi-
tányt.
– Ő maga keresi a halált! – jegyeztem meg.
– A magáét keresi, de a mienkre talál. Oda nézz, hogy eregetik a ra-
kétákat! Egész világos van a mezőn, ez a kakas meg le se hajol. Elárul
bennünket.
Valóban, a rakéták mind sűrűbben röppentek az égre. Nyilvánvaló,
hogy észrevettek bennünket. Hirtelen közeledő ágyúlövedék sivítása
hallatszott. Fúrta a levegőt, makacsul tört utat magának, és levágódott,
mint egy sziklatömb.
Messziről kiáltások hallatszottak. Aztán csend lett. Ismét fellobbant
egy rakéta, s a vonító új lövedék nem messze tőlünk csapott le és rob-
bant fel. Vagy száz méterre balra srapnel robbant.
– Kezdik fűteni a kemencét – súgta a nem tudni, honnan odakúszó
Loum-Loum. – Meleg lesz.
Aztán mögöttünk robbant egy lövedék.
– Azt hiszem, itt maradunk – mondta Loum-Loum. Aki akar, levet-
kőzhet.
Az ágyúzás egyre erősebb lett. Fellobbant egy rakéta, és megláttuk a
kapitányt. Ugyanúgy, kiegyenesedve állt most is.
– Miatta van az egész. Ő hozta ránk ezt a tüzelést súgta Emil. – De
várj csak! Szamovár, esküszöm neked a szeplőtlen Szent Szűzre…
Ekkor becsapódott egy lövedék, hatalmas földforgatagot kevert, és
láttuk, hogy Percier kapitány nincs sehol. A lövedék nem messze tőle
vágódott be, tehát agyoncsapta a kapitányt.

44
 Van den Berge felugrott, és tagolatlan ordítással arrafelé rohant, ahol
az előbb Percier kapitány állt. Felocsúdva Loum-Loummal
utánavetettük magunkat. A gránáttölcsér mellett találtunk rá.
Kézzel-lábbal kaparta a földet. Teljesen megveszett.
– Jaj, kapitány úr! – hörögte. – Kapitány úr! Jaj, kapitány úr!
A föld alól előbukkant a kapitány két lába. Emil lelkendezett és őr-
jöngött. Elfulladva, lihegve, hörögve kaparta kifelé ellensége hulláját
egy utolsó szidalmazásra.
– Várj, Loum-Loum! Hagyd! Majd én! Én akarom először! Ne
bántsd, Szamovár! Én akarom szuronnyal, szuronnyal!…
Előbukkant a kapitány feje. Emil elkapta két fülénél fogva, magához
rántotta, aztán ellökte és felugrott.
– Hol a puskám? – kiáltotta, és kotorászni kezdett a sötétben.
Közben Loum-Loum a kapitány mellére szorította a fülét, és észre-
vette, hogy halkan lélegzik.
– Él! – szólt oda nekem ráérősen. – Meg lehet menteni. De azt hi-
szem, ennek a flamandnak sokkal komolyabb szándékai vannak vele.
Ugye, Szamovár?
– Igen, azt hiszem – dünnyögtem.
– Hát akkor ne zavarjuk! Gyerünk! Félrehúzott, de közben rakéták
lobbantak, és mindent jól láttunk.
Emil, szájában a szuronnyal, a kapitány felé kúszott. Mikor odaért,
ledobta a szuronyt, megragadta a kapitány vállát, és rángatni kezdte.
Hörgött, nyögött.
– Mindjárt, mindjárt, kapitány úr! – morogta, de még mindig nem
szúrt.
– Na, mi az? – súgta értetlenül Loum-Loum. – Mit piszmog? Ez az
első áldozása? Nem tudod?
– Nem tudom – válaszoltam.
– Ezen nincs mit nézni – mondta Loum-Loum. – Gyerünk innét,
Szamovár. Nem szeretem az ilyesmit.
 Ebben a percben a kapitány feleszmélt. Kinyitotta szemét, és halkan
azt mondta:
– Adják át Ourcade-nak… vezesse el a századot… Megpróbált fel-
állni. Emil talpra ugrott és megdermedt.
– Mire vár, van den Berge légiós, miért nem teljesíti a parancsomat?
Megpróbált feltápászkodni. Láttuk, ahogy Emil segített neki. A kö-
nyökénél fogva támogatta. A kapitány ingatagon állt a lábán. Emil oda-
adta neki a puskáját. A kapitány rátámaszkodott, mint egy botra, fel-
egyenesedett, sóhajtott egyet és elindult. Emil leverte a földet a köpe-
nyéről.
– Még mindig itt van? Emil elfutott Ourcade után.
– Na, Szamovár, a te barátod egy ócska beöntőcső, nem legionista! –
súgta Loum-Loum, és sietve kúszni kezdett visszafelé.
Ourcade elvezette a századot, Loum-Loum nem hagyta abba a dü-
höngést. Szidta Emilt. Az a másik sorban lépkedett, és nem hallotta,
engem viszont untatott Loum-Loum.
– Végeredményben mit akarsz tőle, te vén borostömlő? – kérdeztem.
– Nem rossz fickó, és jóravaló szándékai voltak. De nem sikerült. Mit
csináljunk, talán egy másik alkalommal majd árvaságra jut a század.
Reméljük.
Loum-Loumnak azonban megvolt,a maga véleménye.
– Ne taníts te engem! – vágta oda hűvösen és elég nyersen. – Nálad
nélkül is tudom, hogy a jóravaló dolgok ritkábban sikerülnek, mint a
piszkosságok. De nem szeretem az olyan embert, akinek csak a szája
nagy. És mennyi ilyen van a légióban, hatalmas isten! Hencegnek, hogy
„A fogát verem ki az őrmesternek!” meg hogy „Leszúrom a kapitányt!”,
„Megölöm a századparancsnokot!”. És megesküsznek a szeplőtlen
Szűzre és Danjou kapitány fakezére, aki Kamerunnál esett el. Bajtársaik
meg hisznek nekik, reménykednek. Mikor aztán itt a döntő pillanat,
ezek a taknyos szájhősök berezelnek, remeg a térdük, mint a gazdalá-
nyé, aki először megy haza a pásztortól… Megmondom neked, Szamo-

46
vár, rengeteg ilyen van a légióban. Rengeteg! Sokkal több, mint ameny-
nyi kellene!
Ez után az éjszaka után Emil van den Berge olyan állapotba került,
ami az őrülettel határos. Egyszerűen nem értette, hogy mit mondanak
neki.
Egyszer odajött hozzám. Furcsa kifejezés ült az arcán.
– Értsd meg, Szamovár! – mondta fojtott hangon. Én azért, mert…
Én katolikus vagyok, érted? Érts meg! Nem bírtam! Mert katolikus va-
gyok!
Nem is vettük észre, hogy a közelben ott ült Loum-Loum.
– Hah! Katolikus! Ő katolikus! De hát a világon minden ember kato-
likus! Másmilyen nincs! Éppen a katolikusok fizetnek nekünk napi egy
sout, és adnak zabát azért, hogy pusztítsuk a katolikusokat!
– De hát miért követeled tőlem, hogy éppen én öljem meg a kapi-
tányt? – kiáltotta Emil hozzá nem illő durvasággal, ám e kiáltásban
könnyek rezegtek. – Öld meg te!
– Ha én meg akarnám tenni – válaszolta Loum-Loum –, háromig
számolnék, és megtenném. De nekem nincs rá szükségem. Te viszont
nem tudtad… Ha én azt mondom – hallod, Szamovár? –, én azt mon-
dom: aki nem öli meg az ellenségét, az elárulja a barátját. Emlékezz
erre! És tartózkodj az ilyenektől. Ezt én mondom neked, Pierre
Blanchard, akit Loum-Loumnak hívnak.
Otthagyott bennünket. Emil többé nem hozta szóba ezt a dolgot. Még
búskomorabb lett, még inkább félrehúzódott a közösségtől. Állapota
egyre nyugtalanítóbbá vált.
Mégsem sikerült kikönyörögnöm a századfelcsertől, hogy zilált lel-
kiállapota miatt vigyék hátra. Csak az őrjöngőket távolították el.
– Még ráér! – mondta a felcser.
Sok fáradságomba került, hogy Loum-Loumot visszatartsam, aki
nem hagyta abba a szerencsétlen bosszantását. Odaadtam neki a magam
pálinkaadagját, csak ne csúfolja tovább Emilt bőgővonónak, koszos
tollseprűnek, ganajbakternek, büdös keszegnek, isten anyjának és egyéb
ilyen meglepő képtelenségeknek, amelyek a jó ég tudja, honnét jutottak
eszébe, amikor túlságosan részeg volt.
Egyszer csak Emilt behívatták az irodára. Egészen odavolt.
– Meglátod – mondta nekem elcsukló hangon –, valamelyik penész-
bogár feljelentett, hogy azzal fenyegetőztem, végzek a kapitánnyal.
Sápadtan ment el.
Én is nyugtalan voltam.
Tévedtünk. Az irodában az írnok pihenjt vezényelt Emilnek, és gra-
tulált neki a századparancsnok megmentéséért kapott kitüntetéshez. A
parancs a szokásos módon kiemelte van den Berge másodosztályú legi-
onista bátorságát, önfeláldozását, aki az ellenséges tűz közepette meg-
mentette századparancsnoka, Percier kapitány életét. Az írnok mindjárt
át is nyújtotta Emilnek a piros-zöld szalagon függő érmet, és kifizetett
neki öt frankot.
Mindezt később az írnoktól tudtam meg. Még hozzátette, hogy van
den Berge úgy állt előtte, mint a süketnéma, mintha semmit se hallott
volna, és egyetlen szót sem szólt.
A századhoz Emil tíz liter vörös borral állított be.
Champagne-ban voltunk akkor. Szakaszunkat egy lerombolt régi
kastély tornyába szállásolták be. Sok-sok ezred átvonult itt előttünk.
Összetörtek és eltüzeltek minden bútort, az egész berendezést. Nekünk
már nem maradt más, csak a bagolyfészkek, egy szaharián véres burnu-
sza meg egy rakás összetört borosüveg.
A század éppen csak hogy megebédelt. Csendespihenő volt. Ilyenkor
az öreg legionisták kiteregették életük színes és zordon regényeit.
Loum-Loum az afrikai hadjáratok homoksivatagjára emlékezett,
Delacourt Tonkinban megesett szerelmi kalandjairól mesélt, Künz ká-
romkodva és dörmögve festette le verekedéseit a saigoni kocsmákban.
Forró szenvedélyek keltek életre ilyenkor előttünk, távoli országok lá-

48
tomása szállt a tűz felett s vibrált erődítményünk komor, nyirkos homá-
lyában.
Ezúttal Adrien Boves mesélt egy kövér mulatt nőről, akivel
Mostaganemben keveredett össze.
Meleg volt. A félmeztelen legionisták hanyatt fekve hahotáztak a
priccseken, déli maradékot melegítettek, és inni szerettek volna,
Emil éppen akkor állított be a tíz literjével. Lerakta az üvegeket a
priccsre, és sietve meg eléggé összefüggéstelenül elmesélte az eredetü-
ket, s közben színlelt vidámsággal elkezdte csörgetni rajta a kitünteté-
sét.
– Eliszom a kapitány bőrét! – mondta, miközben hízelkedve tekintett
ránk, és mosolyogni próbált. – Ki akar belőle? Jöjjön ide. Percier kapi-
tány bőrére!
De senki sem mozdult. Megsajnáltam Emilt.
– Igyunk! – ajánlottam, hogy támogassam.
De senki sem reagált a felszólításra. Se Emilre, se a borára rá se né-
zett senki. Loum-Loum megpróbált valami epéset mondani, hogy lám,
egyik bőr elissza a másikat, de erre se válaszolt senki.
Emil az üvegjei mellett ült és várt. Ő sem ivott. Vizenyős szeme va-
lami láthatatlan pontra meredt. Bajtársainak nem kell az ő bora. Ez volt
az utolsó, amit megértett.
Eltelt egy perc. Adrien folytatta a mesét.
Egyszerre egy üveg emelkedett a levegőbe, a falnak csapódott és
összetört. A második repült a nyomába.
Emil szürkére vált arccal állt a szoba közepén, szájából folyt a nyál.
Bal kézzel tépte magán a zubbonyt, a jobbal meg egy üveget szoronga-
tott és lóbálta. Elrántottam tőle. Fellökött, és ordítva új után kapott.
– Mindet összetöri! – mondta Künz. – Vegyétek el az üvegeket.
Emil ordítva, hörögve, bőgve szaladgált fel-alá. Mégis sikerült el-
kapnunk – Loum-Loumnak, Bejlinnek és nekem –, de hárman se tudtuk
lefogni. Kitépte magát, és vágtatni kezdett a priccseken. Valaki ököllel
fejbe vágta, de gyorsan újra felugrott, szuronyát előhúzta, és ordítva
rontott rám:
– Most nem menekül előlem, kapitány úr! Ó, kapitány úr! Ó, jóságos
kapitány uram!
Sikerült kiugranom az ablakon. Ahogy átfutottam az udvaron, még
hallottam Emil ordítozását, nyögéseit.
A felcser éppen kártyázott. Azonnal kitalálta, mi történik a torony-
ban.
– Van den Berge? – kérdezte.
– Az!
– Készen van?
– Alighanem.
– No, éppen jókor! Megkötözték?
– Nem tudom.
– Na jó, gyerünk, nézzük meg…
Ráérősen pipára gyújtott, és kiszólt az egészségügyieknek.

CSATA UTÁN

A Guertaibise alatti harcokban szétvertek bennünket; borzalmas

veszteségeket szenvedtünk.
A mi századunkból alig ötvenhárom ember sorakozott fel a névsor-
olvasásra.
– Nézd csak – lökte meg a könyököm Loum-Loum –, a te földid is
hiányzik, az a Petrograd!
– Csakugyan? Antoska sincsen?
A sebesültek között sem volt.
Elesett szegény! Nagyon sajnáltam.

50
 Anton Balonyiszt úgy kapta ezt a furcsa elnevezést, hogy katona-
könyvének mind az öt rubrikájában, ahová a katona vezeték- és utóne-
vét, születési helyét, apja és anyja nevét vezetik be, egymás után ötször
ez a szó ismétlődött: „Petrograd.”
Az idegenlégióban semmiféle iratot nem kérnek a belépésnél. Az
ember olyan adatokat mond be, amilyeneket akar, és az írnok azok alap-
ján tölti ki a rovatokat.
Miért mondott be Balonyiszt ilyen furcsa adatokat? Ha megkérdez-
tük tőle, vállat vont, és mosolyogva mondta:
– Ki tudja… Mert hogy Antoska volnék… Balonyiszt Anton Ivanics
a becsületes nevem…
Anton huszonhét esztendős volt. Csak nemrég töltötte le a katonaide-
jét valahol Perm környékén. Odahaza a falujában nem voltak szülei,
sem tanyája, sem háza, s a földesúrnál a pásztor helyét egy másik le-
génnyel töltötték be. Anton, miután visszatért az ezredből, nem tudott
mihez kezdeni.
– Nem maradtam ám ott – mondta Anton. – Kétszer a szabad ég alatt
aludtam, aztán nekivágtam a nagyvilágnak.
Anton úgy gondolta, hogy a nagyvilág igen tágas, és sok jót rejteget.
Hamarosan rájött, hogy a nagyvilág szűk, ínséges, nedves láda, s benne
feküdni igen kellemetlen.
Tavasztól Odesszában dolgozott mint rakodómunkás. Garmadával
cipelte erős, fiatal vállán a drága árukat rejtő bálákat, de magának alig
jutott kenyérrevaló, nadrágra pedig egyáltalán nem tellett neki.
Hallotta, hogy a tengeren túl állítólag másképp élnek az emberek,
hogy „ott más a rendszer”, és ettől kezdve mohó vággyal nézegette a
hajókat és a hullámokat. 1914. július 15-én búzával teli zsákokat hord-
tak a Citta di Milano nevű olasz gőzösre. Anton előkészített magának
egy kis félreeső zugot a hajófenékben, s amikor felbúgott az indulást
jelző sziréna, és megcsikordult a horgony lánca, elbarikádozta magát az
odakészített, utolsó búzászsákokkal. Három napig a magával vitt kenyé-
ren és uborkán élt, három napig éhezett, és egyre azt leste, mikor ér már
véget a tenger, és mikor lehet partra szállni. A hetedik napon pedig sap-
káját a kezében szorongatva zavartan toporgott egy komor matróz előtt,
aki maga is alaposan megijedt, amikor váratlanul belebotlott a hajófe-
néken.
A matróz kiabálni kezdett valamit a maga nyelvén, de nem sokáig;
nem volt érdeke, hogy felkeltse a fedélzet figyelmét, mivel csempész-
árut rejtett el a hajófenékben. Visszalökte Antoskát a zsákok közé, elba-
rikádozta, és napjában kétszer szótlanul enni hozott neki, csúszós maka-
rónit. Antoska nem tudta, mi történt a világban, amíg ő a szűk hajófe-
nékben kuporgott. Nem tudta, milyen nap volt, amikor a matróz kidobta
a partra, és hogy tulajdonképpen milyen partra is került. Félóra múlva
letartóztatták a kikötőben, és bevitték a rendőrségre. Mivel se nem ér-
tett, se nem beszélt azon az ismeretlen nyelven, este alaposan elverték.
Ott tartották egy hétig, majd valahová elvezették a zajos utcán. Forrón
sütött a nap, autók rohantak, meg sátortetős konflisok, és tömegévei-
meneteltek a katonák. Antoska nem tudta, hogy milyen városban, mi-
lyen országban van, s azt se tudta, miért és hová vezetik.
De könnyek szöktek a szemébe, amikor annak az épületnek a falán,
ahová vezették, megpillantotta a kifüggesztett kétfejű cári sast. Anton
úgyszólván teljesen analfabéta volt, de a nyomtatott betűkben valaho-
gyan eligazodott. Azt nem tudta, hogy mit jelent a feliratban a „konzu-
látus” szó. De ez nem is volt fontos a számára. Csak a mellette levő
szavak voltak fontosak: „Cári orosz.” Egyszeriben eszébe jutott Oro-
szország, a távoli, a kedves, a megértő Oroszország.
Antoskát egy fehér ruhás, elegáns úr fogadta.
– Hát te mit keresel itt, te csirkefogó? – szólalt meg az úr oroszul, és
Antoska könnyek között vetette térdre magát.
– Aljas gazember! – tette hozzá az úr, s aztán többé rá se nézett
Antoskára, aki zokogva hebegett valamit.

52
 Az idegen úr azon az érthetetlen nyelven beszélt még valamit azok-
kal, akik Antoskát ide vezették, s végül elment.
Antont az épület hátsó részébe vezették. Megpróbált az őrével be-
szélgetni, de az nem értette. Anton dühöngött, ordított, énekelt, fütyült,
szitkozódott, imádkozott és sírt. Este jól elverték. Ettől elkábult, és
hallgatásba merült, így telt el tíz nap.
Az után vonatra ültették.
Vonatra ültették, egy másik városba szállították, és a pályaudvarról
egyenesen egy hatalmas udvarba vitték. Az udvaron szép nagy épület
állt.
Az épületből egy daliás termetű, erős, szakállas uraság jött elő.
– Hát te, barátocskám, tulajdonképpen ki lennél? – kérdezte az ura-
ság oroszul. – Nos, miféle szerzet vagy?
– Balonyiszt Anton Ivanics vagyok, a szaratovi kormányzóság
balasovi kerületének velikoobrazsi járásából, Malije Ovrazski faluból –
jelentette Antoska kihúzva magát, majd hangosan hozzátette: – Bűnös
vagyok, méltóságos uram.
– Nos, Anton barátom – mondta lassan az uraság –, érd utol a többi-
eket! Siess! Már mind elmentek… Ma augusztus 21-e van, éppen ma
kezdték meg az idegenek bevételét. Érd utol őket! Belépsz te is!
– Belépek, méltóságos uram?! Engem is bevesznek? – kérdezte An-
ton az örömtől csaknem sírva. – Az isten szerelmére, uram. Gondolja,
hogy bevesznek?
– De hát miért ne vennének be? Elvégre egészséges vagy?
– Igen, egészséges vagyok.
Jóllehet Antoskának fogalma sem volt róla, hová kell mennie, mégis
menten nekiindult, de a következő pillanatban visszafordult, katonásan
kihúzta magát az uraság előtt, és úgy kiáltotta:
– A legalázatosabban köszönöm, kegyelmes uram!
– No, eredj! – mondta az uraság jóindulatú mosollyal. – Derék fickó
vagy.
 – Örömmel igyekszem, kegyelmes uram! – kurjongatott Anton az
előbbinél is hangosabban.
Kivárt egy kicsit, majd odáig merészkedett, hogy tiszteletteljes kér-
dést intézett az urasághoz:
– De hová vesznek fel, kegyelmes uram? Milyen munkára?
Az uraság elképedt.
– Munkára? Hogy milyen munkára? Te talán bolondgombát ettél?
Honnét kerültél ide? A Marsról?
Az uraság undorral nézett Antoskára. Azután megfordult, és vissza-
ment a házba.
Antoska a legteljesebb tanácstalanságban állt ott, és el nem tudta
képzelni, hogy mit mondott az uraság, és miért haragudott meg.
– Gyerünk! Gyerünk! Nincs értelme tovább itt maradni a követségen
– mondta Antonnak oroszul két fiatalember, aki az épület oldalszárnyá-
ból sietett elő.
Antoska csatlakozott hozzájuk. A két fiatalember sietett, csaknem fu-
tott. Futott velük Antoska is. A fiatalemberek nem tudták, hogy ez a
legény kretén, vagy csak adja a bolondot, amikor azt kérdezgeti, hogy
ők hárman most melyik országban vannak, hol lehet itt munkára jelent-
kezni, és hova sietnek. Antoska untatta őket. Amikor egy hatalmas térre
értek, amit dugig megtöltötték a sorban álló férfiak, a két fiatalember
belökte Antont az egyik sorba, maguk pedig egy távolabbi sorba lopa-
kodtak be. Anton nem tudott a szomszédaival beszélgetni – azok nem
értették őt. Fél füllel orosz beszélgetés töredékét kapta el.
– Nem, nem Peterburg lesz az most, hanem Petrograd – mondta va-
laki.
Anton a földijei felé törtetett, de azok már eltűntek a tömegben.
A sorok elég gyorsan haladtak előre. Hamarosan átjutottak a rácsos
kapun, majd bekerültek az épületbe. Itt Antoska ugyanazt tette, mint a
többiek: levetkőzött, s engedte, hogy megvizsgálják és megmérjék. Vál-
lon veregették, és egy oszlopos csarnokba tuszkolták. Ott egy jóképű,

54
keskeny bajuszos, flegma írnok ült az asztal mögött, és kérdéseket tett
fel neki valami ismeretlen nyelven. Anton a kezébe nyomta zsíros iga-
zolványát, de az nem fogadta el, és csak egyre szórta a kérdéseit Anton-
ra. Anton hadonászott, mutogatott, esküdözött, de mindebből az írnok
csak a „Petrograd” szót értette meg. Ezt azután egykedvűen beírta An-
ton törzslapjának mind az öt rubrikájába, majd egy frank huszonöt
centime-ot nyomott Anton markába. Ez volt az útiköltség, amellyel az
ezredéhez kellett utaznia Blois városába.
Így lépett be Antoska, a száratovi parasztlegény, azaz Anton Ivanics
Balonyiszt mint önkéntes a francia hadseregbe, s Petrograd Petrograd
néven az idegenlégió második ezredébe osztották be. Így vett részt a
háborúban.
S így is halt meg, mint majd látni fogjuk.
– Szóval elesett – mondta Annione, az új írnokunk. Eddig a tetűket
táplálta, most meg a férgeket táplálja. Akkor hát bejegyezzük. Egyéb-
ként mulatságos alak volt. Összevissza egy nevet viselt, azt, hogy
Petrograd!

Öt nap telt el.

Sapignelle szanitéc éppen átszaladt a kiürítési kórház udvarán,
Clairier-ben, amikor valahol, nem nagyon messze, puskalövés dörrent.
A golyó a kórház kapujába csapódott.
Hát ez meg mi? – hökkent meg Sapignelle.
Még egy lövés dördült, és a szanitéc fájdalmat érzett a karjában. Elő-
ször azt hitte, megütötte valaki, még el is káromkodta magát, de a kö-
zelben nem volt senki, és ráadásul átvérzett a köpenye ujja. Sapignelle
megértette, hogy golyót kapott. Ez már több volt a soknál…
 A front mögötti intézményekben – a kórházaknál, lazaretteknél,
törzskaroknál, az irodáknál, a hadtápnál, a hadbizottságon – az emberek
néha részvéttel viseltetnek a más vére iránt, de teljesen megőrülnek a
saját vérük láttán. Sapignelle sebe is csak egy karcolás volt, a golyó
alighogy súrolta a hőst. De nemcsak Sapignelle csapott rettenetes jajve-
székelést. Az egész kórházban, a helyőrségparancsnok törzsénél és a
hadtápirodában a rejtélyes lövöldözés és a szanitéc sebesülése szörnyű
riadalmat okozott. Még a nagyszámú súlyos sebesültről is megfeledkez-
tek, akik az ütközet óta, immár hat napja, hevertek Clairier-ben minden
segítség nélkül.
A front mögötti személyzet nem kedveli a bonyodalmakat. Egyszeri-
ben mindenkit mozgósítottak.
Ki merészel lövöldözni tíz kilométerrel a front mögött, méghozzá
egy kórházra?
Küldöncök indultak minden irányba, megszólaltak a tábori telefo-
nok, s a törzsbeliek arról beszéltek, hogy porig kell égetni az olyan front
mögötti falut, ahol nincsen biztonság, s vizsgálatot, megtorlást és kér-
lelhetetlenséget követeltek.
A faluban a vizsgálat nem járt semmi eredménnyel. A falut feltúrták,
mint valami szénaboglyát, de a bűnösöket nem találták.
Rosse őrnagy, a helyőrség parancsnoka üvöltött:
– Kerítsétek elő mindenáron!
Az egyik hadtápos felhívta rá a figyelmet – amivel kezdeni kellett
volna –, hogy tudniillik a golyók nem a falu irányából jöttek, hanem az
erdő felől, tehát abból az irányból, amerre a front húzódott.
Akkor az őrnagy parancsot adott, hogy válogatott járőröket küldje-
nek ki az erdőbe. Én is bekerültem a járőrbe. Az erdő szélén az őrmester
kis csoportokra osztott bennünket.
Mellém egy Messzaud-nevű idősebb tuareg került az első századból.

56
 Miután vagy száz méter mélyen behatoltunk az erdőbe, egy kis tisz-
tást fedeztünk fel. Egy leégett farönk mellett töltényhüvelyek hevertek.
Ügy látszik, egyből rátaláltunk a lövöldöző nyomara.
A töltényhüvelyek azonban eltértek a francia típustól. Messzaud
gyorsan összeszedte és a zsebébe dugta valamennyit. Egyet megmuta-
tott nekem. Német hüvelyek voltak!
„Ez aztán szép dolog – gondoltam. – Egy német sétálgat a hátunk
mögött, és azzal szórakozik, hogy a kórházunkra lövöldözget.”
Figyelembe se vettem, hogy erről a helyről nem látni sem a kórházat,
sem a falut. Clairier kis völgyhajlatban feküdt, az út túlsó oldalán, az
utat viszont alacsony, de sűrű bokrok rejtették,
A tavasziasan laza földön friss nyomok látszottak.
– Egyik nyom mienk lenni – szolt Messzaud, és ujjával egy szöges
francia katonabakancs nyomára bökött. – Mienk muszjó megy, frank.
A rejtély bonyolódott. Gyorsan követtem a nyomokat. A sűrűbe ve-
zettek. Alig mentünk mintegy harminc métert, amikor Messzaud figyel-
ni kezdett. Intett, hogy hallgassak, majd hasra vágta magát, és fülét a
földre szorította. – Közel – súgta nekem, amikor felállt. – Két ember!
Lövésre kész fegyverrel Messzaud zajtalanul megindult előre. Én
követtem.
A bokrokon át hamarosan megláttunk egy német katonát. Fején el-
lenző nélküli sapka, karján vöröskereszt, a vállán két puska. Egy kidön-
tött fán ült, nekünk háttal.
Messzaud szótlanul felkapta puskáját. Szuronnyal kellett megfenye-
getnem, hogy visszatartsam a lövéstől.
Lopakodni kezdtünk feléje. Szél fújt, s a német nem hallotta meg
lépteinket. Elhatároztam, hogy ezt kihasználjuk, és élve fogjuk el. Ami-
kor vagy ötlépésre értem hozzá, németül rákiáltottam:
– Állj! Fel a kezekkel!
A német felugrott és megfordult. Mikor meglátott bennünket és a rá-
fogott puskákat, megdermedt, néma és félholt lett az ijedtségtől. Ebben
a pillanatban egy másik alak ugrott fel mellőle a földről. Ekkor viszont
én meredtem kővé: Petrograd volt. Fejét előrenyújtva roggyantan állt,
lábát szétterpesztette. A szeme zavaros volt. Még az ijedtségtől sem
tisztult ki.
– Petrograd! – kiáltottam örömmel. – Hogy kerülsz ide? Már gyer-
tyát is égettünk érted!
A németnek hamarabb múlt el az ijedtsége, mint Antoskáé. Látva,
hogy leeresztem a puskát, és nemcsak hogy nem lövök, hanem örömmel
veregetem meg Antoska vállát, gyorsan megnyugodott. Petrograd vi-
szont még sokáig forgatta a szemét, mire megjött a hangja. Akadozó
hangon kérdezte:
– Hun vagyunk, hallod-e? Há kerüütünk?
Petrogradnak is meg furcsa társának is sápadtszürke volt az arca; or-
ruk, ajkuk szederjes. Alig álltak a lábukon. Látszott rajtuk, hogy elgyö-
törte őket a fáradtság, az éhség meg a félelem.
– Hun vagyunk, hallod-e? – ismételte Antoska. – Ha kerüütünk?
Mellik hadsereg áll itt? A mijenk? Vagy fogságban vagyunk?
A német már rég ledobta a válláról a puskákat. Egy fához támasztot-
ta őket, maga pedig igyekezett pihenjben állni, noha csak úgy citerázott
a térde.
– Ülj le, Petrograd – mondtam –, pihenj egyet! Nem vagyunk fog-
ságban, a mieink vannak itt. A saját ezrededhez kerültél.
– A mi ezredünk, azt mondod? – kérdezte, Antoska közömbös han-
gon. – Lézsió? He?
– Az, a légió! De ülj már le! És igyál!
Leültettem Antont, és inni adtam neki a kulacsomból. Mohón itta a
bort, s a szeme csillogni kezdett.
Messzaud zavartan állt mellettünk. Nem értette, hogy a mi francia
katonánk, aki hamarabb fedezte fel a németet, mint mi, miért nem ölte
meg azt, miért nem ölöm meg a németet én, és miért nem lát erre vo-
natkozóan valami előkészületet.

58
 – Én fogom boche-nak feje levágni – javasolta, miközben méltóság-
teljesen vizsgálgatta tulajdon hosszú szakállát.
– Várj még, Messzaud! – mondtam neki. – Még nem kell.
Messzaud azonban más véleményen volt.
– Hogyhogy nem kell? Miért nem kell? Háború van! A németnek
couper caboche-t kell csinálni – próbált meggyőzni halkan.
– Majd később, Messzaud, majd később! – mondtam neki, hogy le-
rázzam. – Később!…
Messzaud dühösen lépett félre.
Petrograd ivott még néhány kortyot a kulacsból, majd elvette kiszá-
radt ajkáról, és a németnek nyújtotta.
– Igyál, fritzka! – mondta, miközben lenyelte az utolsó kortyot, és
mélyet sóhajtott.
A német mohón tapadt a kulacs szájához.
– Ki ez? – kérdeztem.
– Ki tudhattya?… Olyan eltévedt. Hatodik naptya bolygunk együtt
az erdőben, azt keressük, hun a vége. Ez is elvesztette a saját csapattyát,
alighanem…
Petrogradból többet nem lehetett kiszedni – elhagyta az ereje. A né-
methez fordultam.
Tőle tudtam meg, hogy az ütközet alatt mint szanitéc a fennsíkon te-
vékenykedett, a sebesülteket szedte össze és hordta a kötözőhelyre. Az
erdőben egy robbanástól megsüketült és összeesett. Nem tudja, mennyi
ideig fekhetett ott. Sötét volt már, amikor magához tért. A csata közben
befejeződött. Körös-körül csend volt. Szeretett volna eljutni övéihez, de
nem tudta az irányt. Találomra indult el, és nemsokára hangokat hallott.
De ezek franciák voltak. Akkor az ellenkező irányba fordult, de eltévedt
az erdőben. Fáradtan lefeküdt és elaludt. Amikor másnap reggel feléb-
redt, egy francia katonát látott csaknem maga mellett a fűben. A francia
puskát fogott rá.
 – Ez volt, ni – mondta a német, Antoskára mutatva. Mögöttem is volt
egy puska a földön. Felkaptam, így feküdtünk a franciával farkasszemet
nézve, felhúzott puskával. Aztán mondtam neki, hogy itt csak ketten
vagyunk, és nem kell egymást megölnünk, s azzal a puskát a földre
dobtam. Akkor ő is ledobta a puskát. Aztán egymás mellé ültünk és
rágyújtottunk. Neki is volt dohánya meg nekem is. Én beszéltem hozzá,
de ő nem értette. Azt mondtam neki: „Nem kell megölnünk egymást.
Jobb lesz, ha együtt megyünk. Egymást fogságba vezetjük. Aztán, ha
odajutunk…” De semmit sem értett németül. Én meg franciául nem
értek.
A német váratlanul kitört:
– Honnét tudnék én franciául? Nem vagyok én valami főhadnagy.
Kertész vagyok. Szászországból. Kertész. Érti? Szászországból!
A német szeme haragosan villogott, keze pedig ökölbe szorult. Őrült
módon kezdett kiabálni rám. De szüntelenül ugyanazt ordította:
– Szászországból! Szászországból! Szászországból!
Az a szörnyű eltompultság vett rajtam erőt, amit jól ismer a lövész-
árkok minden lakója. Ilyenkor az értelem cserbenhagyja az embert. Éh-
ségtől, tetűtől és sártól elkínzottan, a fáradtságtól kábán, a lövöldözéstől
kótyagosan az ember súlyos öntudatlanságba hullik. Kegyetlen, halálos
düh fogja el. Az ellen a szörnyű élet ellen tiltakozik ilyenkor, amely
osztályrészül jutott neki. Tiltakozik, panaszkodik és fenyeget. De az
értelem nem dolgozik ilyenkor, az értelembe betelepszik valami, s az
ész egymás után csütörtököt mond, s a szájból olyan kuszaság tőr elő,
amit egyáltalán nem, kellene mondani.
– Szászországból! Szászországból! – ismételgette a német, miközben
a hangja néha visító magasra csapott, néha pedig hörgéssé tompult.
Közben pedig a fegyverével fenyegetett.
– Hát most lehet? – kérdezte félénken Messzaud. Várta az alkalmas
pillanatot, hogy végül is megtehesse azt, amit alapvető feladatának tar-

60
tott. – Most lehet neki couper caboche-t csinálni? – kérdezte, miközben
sokat sejtetően kanyarította körül a kezével a nyakát.
Ismét sikerült útját állnom a buzgalmának. Messzaud nagy csodálko-
zására nemcsak hogy nem öltem meg a németet, hanem a vállára tettem
a kezem.
– Üljön le! – mondtam a németnek. – Szászország szép ország. De
nyugodjon már meg.
Dohányt adtam neki. Egyszeriben megnyugodott, ugyanolyan várat-
lanul és súlyosan, ahogy nekidühödött. Nem vette észre, hogy közben a
két fegyvert elveszem. Valamennyien a fatörzsre telepedtünk és dohá-
nyoztunk. Lassacskán mind a két szerencsétlen jobb kedvre derült.
– Mulatságos ez a legény – mondta a német, Antoskára mutatva. –
Képzelje csak el, egész idő alatt a mellét verte, és egyre azt hajtogatta:
Én rüssz, rüssz. Mit jelent ez? Először azt gondoltam, hogy orosznak
akarja kiadni magát. De hát a francia fronton vagyunk, nem igaz?
Azonkívül láttam én orosz katonákat képen – de azoknak nem ilyen az
egyenruhájuk. Mondtam is neki: „Hazudsz, te francia vagy.” De ő csak
hajtogatja a magáét: Rüssz, rüssz… Hát nem furcsa fickó?
A német már jóindulatúan mosolygott, és megveregette Antoska vál-
lát.
– Miről fecseg? – kérdezte Antoska.
– Hát azt mondja – magyaráztam neki –, hogy nem értette meg, hogy
te orosz vagy.
– Hát nem értette meg a fafejű? – szólt Antoska vállat vonva. – Mi-
lyen tökfej. Pedig mondtam neki: Ide süss, fritz, én nem francais, moi,
comprenez? Moi rüssz. De ez a kutyafülű csak értetlenül pislog. Hát ő
meg miféle? Német? Mi? Az az. Erre valahogyan rágyüttem: Mert
egész idő alatt kérdezgettem: Te, mondom neki, kifele leszel? Toi,
mondom neki, boche? De nem értette. Toi, mondom neki, germán? Me-
gint nem szólt egy szót sem. Mondom, tökfilkó ez.
Antoska itt elnevette magát.
 – Hát iszen én se eccerre gyüttem rá, kiféle-miféle. Aszittem, ez is
valamiféle francija. Ki igazodik el köztük? Hány ezred vonútt ki az üt-
közetbe, a ruhája meg mindnek más. Csakhogy ez nem ért francijául.
Látom, hogy más a módija. A puskát se úgy foggya, mint mi. Na,
gondútam, tán valamiféle szöveccséges, angol vagy tálján. Ki igazodik
el köztük? Te, mondom neki, millen hitű vagy? Nem érti. Körösztény –
mondom, és keresztet vetek. Látom ám, hogy ő is keresztet vet. Csak
nem úgy, mint mi. Na, gondútam, ha nem is úgy csinálja, mint mi, mé-
giscsak közénk való, keresztény. No, mondom, gyerünk, asztán keres-
sük az utat, ahová érünk, ott leszünk. Csakhogy hova menjünk? Ha ki-
megyünk az erdőbül, a mező tele van elesettekkel, még nézni is ször-
nyűség. S a legtöbbje szerecsen. Rémes, hogy mennyi szerecsen hever
ott. És hogy jutunk tovább fényes nappal? Úgy lelőnek, mint a madarat.
Hát szóval ülünk, várunk, kivárjuk az estét. Ettünk vóna, de nem vót
semmi. Aztán elaludtunk. Egész nap aludtunk, akár hiszed, akár nem.
Este felébredtünk, az elesettek közé másztunk, s összeszedtük az enni-
valót, amit találni lehetett náluk – találtunk kenyeret, sajtot, már akinél
volt, meg cukrot, dohányt, sőt bort is. Annyit ittunk, amennyit tudtunk.
Úgyhogy, az igazat megvallva, ezek között az elesettek között ültünk,
ezek között a szerecsenek között, s amit összeszedtünk, azt ott is ettük
meg, ittuk meg – szörnyű volt az –, sőt még köztük is éccakáztunk.
Rémes volt, annyi szent… Mert azok mán alszanak, halálos álmukat
alusszák, de hova mész tőlük, amikor nem tudod, hogy hol van a mi
oldalunk. Estig így üldögéltünk, megint összeszedtünk valami ennivalót
meg bort, s azután visszamentünk az erdőbe. Ahunnét elindultunk, oda
jutottunk vissza is. Egész éjszaka kóboroltunk, de sehova se jutottunk.
Erdő meg erdő, semmi más. Ismét leültünk, hogy faljunk valamit. Lá-
tom, hogy nemigen bírja a bort ez a fritzka, nincs gyakorlatja benne.
„Hát aztán te ki vonal? – kérdem tűié megint csak. Nem Vilmos csá-
szár-e, az a tisztátalan lélek?” – „Ja, ja” – aszongya. Tehát elismeri,
hogy német. No, gondútam most hogy bánjak vele. Lelőjjem, hogy ne

62
támadjon többé a mi Oroszországunkra? Vagy ne lőjjem meg? Mán
egészen azon vótam, hogy belevágom a szuronyomat, de nem tudtam
megtenni. Két álló napon keresztül ezzel a gondolattal jártam, s ma-
gamban azt mondtam: imádkozz, fritzka, az Istenhez, mert elevenen
nem fogsz te itthagyni engem. Közben pedig megyünk az erdőben, ne-
kem meg ez a gondolat jár a fejemben, s akkor látom, hogy éppen előt-
tem megy, érted. Le is vettem a vállamról a puskát. Most végzek vele,
azt gondútam. De a lelkem nehéz volt. Hol vagyok én? – gondútam.
Mért nem a saját hazámban halok meg? Mért nem a mi köpenyünket
viselem? Kiért áldozom én a fiatal életemet? Hajaj! Leültem egy kidőlt
fatörzsre, és Malije Ovrazskira gondútam. Hallottál te már Malije
Ovrazskiról?… Nem hallottál. Odavaló vagyok én. Nos, emlékeztem,
aztán sírva fakadtam, érted. Nagyon nyomta valami a szívem. Ez meg,
ez a fritz, amikor látta, hogy sírok, odajött hozzám, és a maga módján
gügyögött: „Was? Was? Was?” A dohányból is adott, a borából is ön-
tött, közben meg csak mondogatta a maga „was”-jait. „Ej, fritz barátom
– mondom neki –, meztelen lélek az a Vilmos császár. Egy bánattal
tápláltak titeket is meg minket is, meg egy szomorúsággal itattak. Nem
akarlak megölni téged, érted?” S ahogy ezt kimondtam, egyszeriben
megkönnyebbedett a szívem. Mintha húsvét támadt volna a lelkemben,
amikor beláttam, hogy nem kell nekem ezt a fritzet megölnöm. „Gyere,
barátom – mondom neki –, menjünk tovább. Ahová érünk, ott leszünk.
Ha a tieitekhez érünk, akkor te adsz engem fogságba. Ha meg a mieink-
hez, akkor én adlak téged. De bizony már jó lenne békességet csinálni,
érted-e, hogy az árokba fordíthatnánk már ezt a verklit, ezt a háborút.” -
Ezt mondtam neki, s aztán mentünk tovább. Hát így…
Anton itt megakadt, határozatlan mozdulatot tett a kezével, jeléül
annak, hogy valamit nem fejezett be, s aztán megint mesélni kezdte
további kalandjaikat.
Még négy teljes napon át kóborolt a némettel. Miután elkerültek a
frontvonaltól, a szerencsétlenek teljesen elvesztették a tájékozódó ké-
pességüket. Kétszer is megesett velük, hogy miután egész nap kóborol-
tak az erdőben, ugyanoda értek vissza, ahonnét elindultak. Hallották az
ágyúk dörgését, sőt időnként a puskák ropogását meg a géppuskák kat-
togását is, de a háború a föld alá húzódott, a hadseregek mély árkokban,
barlangokban lapultak, a föld felszínén semmit és senkit sem lehetett
látni. S egyikük se tudta, merre van az ő oldala, és hova menjenek.
Egyik éjszaka elhagyták az erdőt. Holt vidékre jutottak. Feldúlt réte-
ken mentek át, földig lerombolt falvakon, amiket elhagytak a lakóik,
meg szőlőskerteken, amiket benőtt a gaz. Zöld rétre értek, amit külön-
böző irányban tágas utak szeltek át. Megindult ezeken az utakon, s kide-
rült, hogy egy város utcáin járnak. A várost eltörölte a tüzérség. A ro-
mokat elhordták, s az épületektől megfosztott kis tereket felverte a
gyom. Csak a már senkinek sem kellő utcák találkoztak, kereszteződtek,
majd megint szétváltak különböző irányokba. A kóborlók elindultak
rajtuk, de ezek az utcák sehova sem vezettek.
A homályban otromba, fekete körvonalak sejlettek fel előttük.
Mi ez? Kolostor? Gyár? Földesúri kastély?
A kóborlók arra vették útjukat. Kiderült, hogy az erdő az. S megint
elnyelte őket.
Ugyanaz a clairier-i rengeteg volt.
Megkezdődött a kóborlás hatodik napja.
Éhesen és megviselten kezdték, mint az előző ötöt.
Elkeseredés kerítette hatalmába őket. Elkeseredés fogta el
Petrogradot.

Anton a földön ült és dohányzott. Mohón szívta a füstöt, lihegett,

cuppogott, miközben az arca egészen behorpadt.
– És ki lőtt, Antoska? – kérdeztem az általános hallgatás közepette.

64
 – Hogy ki lőtt?
– Igen.
– Hát ki lőtt vóna? Én lőttem.
Antoska komor, fojtott hangon mondta ezt, miközben lehajtotta a fe-
jét.
– Nagyobbat hazudj! – vágtam vissza. – Megtaláltuk a német töl-
tényhüvelyeket.
– Hát aztán! Mondom, hogy én lőttem! – erősködött Antoska.
– És kire?
– Hogy kire?
– Igen. Kire lőttél? Antoska mélyet sóhajtott.
– A pajtásomra lőttem. A fritzre. Hát kire lőttem volna?
– És miért?
Antoska sokáig nem felelt a kérdésemre. Aztán váratlanul elkapta a
köpenyem ujját, és rázni kezdte.
– Miért szenvedünk, mondd, miért? Miért gyötrődünk? Beszélj, hal-
lod-e?
A fatörzsön ültem, valamivel magasabban Antonnál. Úgy beleka-
paszkodott a lábamba, hogy majdnem fellökött. Odébb tuszkoltam a
puskatussal.
– Ne beszélj mellé, te nyavalyás! – mordultam rá. – Azt mondd meg
inkább, hogy ki lőtt. Ha pedig te lőttél a németre, akkor mondd meg,
hogy miért. Előzőleg bratyiztál vele, aztán meg bántott a lelkiismeret, és
le akartad lőni…
Antoska hirtelen felém fordult. Térdre esett előttem. A képi lerepült
a fejéről, a haja összekuszálódott. Szörnyű tekintettel meredt rám:
– Miért? Miért? Miért? – ismételgette ijedten. – Miért vagyok én ka-
tona idegen földön? S ki vétkezett ellenem, mondd! Ki az én ellensé-
gem, mondd meg, barátom! Nyisd ki a szemem!
Furcsa volt. Antoskával kapcsolatban sohasem volt az a benyomása
az embernek, hogy a dolgok okát kutatja. Amikor az ezredhez vezető
úton megtudta az oroszoktól, hogy Franciaországban van, s hogy erre
mindenfelé csak franciák élnek, akik a mi szövetségeseink, meg hogy
most valamennyien háborúba megyünk, Anton egykedvűen fogadta
sorsát. Aztán velünk együtt ült a lövészárokban. Még egy srapneltől
meg is sebesült, de nem panaszkodott. Jó katona volt, amellett vidám
tréfacsináló, aki gyakran mulatott azon, hogy már mennyi ideje van a
háborúban, de még egyszer sem látta az ellenséget közelről, s így nem
tudja, hogy ki az ellensége.
S íme, Antoska most soha nem látott módon megindult, s olyan álla-
potba került, amilyenre nem tartottam volna képesnek. A földön fetren-
gett, és azt követelte, azonnal magyarázzam meg neki, ki az ellensége.
– Állj fel, Anton! – mondtam neki. – Még bolondnak tartanak!
Anton elhallgatott, és egészen váratlanul, az egyik pillanatról a má-
sikra elernyedt. Éppen úgy, mint a felfújható gyermekjáték, amelyből
kieresztik a levegőt, egyszeriben puha ronggyá változott.
Miért lőtt mégis a németre, és hogy lehet az, hogy nem ölte meg? S
hogy lehet az, hogy a német nemcsak hogy nem ölte meg őt bosszúból,
hanem még csak el sem vált tőle? Anton mindezt nem mondta el, s nem
is kérdezgettem tovább. Láttam rajta, hogy most minden kérdezősködés
hiábavaló.
– Állj fel, aztán gyerünk! – mondtam neki. Messzaud és a német
szintén felállt. Nem értették, hogy miről beszéltünk Antonnal. Még csak
azt sem sejtették, hogy milyen nyelven társalogtunk. De Anton izgatott-
ságából mindketten megértették, hogy a beszélgetés fontos volt, így
nem kérdeztek semmit, s mély hallgatásba burkolózva követtek ben-
nünket.
Próbáltam megtudni a némettől, hogy ki lőtt – ellenőrizni akartam
Anton szavait. A német megerősítette, hogy Antoska lőtt.
– A francia – kezdte – tegnap óta komorabban jött velem, mint ad-
dig. Állandóan dünnyögött valamit magában. Három napja nem ettünk.
Én gyökereket gyűjtöttem. Kertész vagyok, ismerem az erdei gyökere-

66
ket is. Ettem belőlük, és neki is adtam. Ma reggel olyan volt, mint aki
megőrült. Éppen gyökeret szedtem, amikor rám lőtt. Csodálkoztam raj-
ta, hogy nem talált el – talán száz lépésre lehettem tőle. Odarohantam
hozzá, és nagy nehezen kitéptem a kezéből a fegyvert. Kisült, hogy az
én puskámból lőtt. Olyan volt, mint egy őrült. Inni adtam neki egy po-
csolyából, s akkor egy kicsit megnyugodott.
Kiértünk az útra. Már látszott a falu. Azon gondolkoztam, hogyan
lehetne ezt a történetet a lehető legóvatosabban feltálalni a parancsnok-
ságnak. Tervet csináltam. Petrograd legionista, miután zúzódást szen-
vedett a harcban, eltévedt, és az erdőben bolyongott. Nem messze
Clairier falutól meglátott egy németet, és rálőtt. A német megadta ma-
gát. Szökevény volt. Petrograd éppen a mi szálláshelyünkre kísérte,
amikor találkoztunk vele az erdőben.
Ez a változat megmentheti mindkettőjüket.
Igen ám, de a töltényhüvelyek! Hiszen azok németek! A hüvelyek
éppen az ellenkező irányba fordítják az egészet: a töltények szerint a
német lőtt a kórházunkra. Ráadásul ez a német még vöröskeresztet vi-
sel, tehát nincs joga harci fegyvert használni.
„No, miért ne? – gondoltam. – A puskáról azt lehet mondani, hogy
azt Petrograd zsákmányolta. Az erdőben szedte fel, és magával hozta.”
De a hüvelyek, a hüvelyek! A hüvelyek Messzaudnál voltak, és semmi
pénzért nem volt hajlandó átadni őket. Ezeket ő zsákmányolta. Nem
akarta, hogy én sajátítsam ki magamnak azt a dicsőséget, ami a rejtélyes
lövész nyomainak felfedezőjét illeti.
Nem! Messzaud a hüvelyeket nem adja oda senkinek! Csak a kapi-
tánynak!…
Ahhoz, hogy új tervet eszeljek ki, már késő volt, észrevettek ben-
nünket a faluban, s néhány írnok és katona elibénk indult.
A németet leadtam, s engedélyt kaptam rá, hogy Petrogradot vissza-
vigyem a századhoz. Elrohantam a rendelőbe, barátomhoz, Levinszon
alorvoshoz, s nagy sietve elmeséltem neki az egész történetet. Kértem,
ha lehet, küldje hátra Antoskát, vagy nyilvánítsa betegnek, általában
csinálja úgy, hogy a parancsnokság ne nagyon szálljon rá.
A parancsnok nem volt az irodában, amikor a németet odavezették.
Várni kellett. A fritzet egy földhányásra ültettem, amit sokan álltak kö-
rül. A német ijedten és szótlanul üldögélt. Messzaud őrizte, akinek ar-
cán feszült és ünnepélyes kifejezés ült.
– Miféle vagy te? – kérdezgette a foglyot. – Én neked beszélek fran-
ciául, te meg nem érteni. Tehát te semmit sem érteni? Te vadnak lenni?
A körülöttük állók nevettek és tréfálkoztak, de a fritz nem értett
semmit, és hallgatott.
Mihelyt a parancsnok megjelent, az ügy rendkívül gyorsan lepergett.
Messzaud odaadta a fritz puskáját, az asztalra tette a töltényhüvelyeket,
majd miután levette a német kabátujjáról a vöröskeresztes jelvényt, két
lépésre eltávolodott, és vigyázzba állt.
– Motozzák meg! – rendelte el a parancsnok halkan. A németnél
semmit sem találtak, csak egy levelet, amit a feleségének, Marta
Duesivkennek írt. Egy parasztember levele volt ez, amelyben a tehén-
ről, a szilvafákról és a malacról intézkedik, de főképpen a kerti magvak-
ról, és a francia részről várható roham hírével zárult, amelytől azonban
a levél írója nem fél, mert hisz az Istenben és annak kegyelmében. Alá-
írás: „Johann Duesivken.”
A parancsnok szórakozottan hallgatta a felolvasást. Gondterheltnek
látszott. Két perc is eltelt, mire észrevette, hogy a felolvasásnak vége, és
hogy mindnyájan ott vagyunk – a német, a tolmács, én meg az írnok.
– Na mi az, mire várnak? – szólalt meg ismét halkan.
– Vigyék, lőjék agyon!
Ez várható volt. Mégis, mintha nem értettük volna meg mindjárt.
– Őrnagy úr! – szólaltam meg. – Kérek engedélyt jelenteni. Én isme-
rem a történetét ennek a csodabogárnak.
Az őrnagy lassan felemelte a fejét, és szórakozott, üres tekintettel
pillantott rám.

68
 – Mit akar? Kicsoda maga?
Csak néhány nappal előbb történt, hogy segítettem az őrnagynak egy
elesett orosz papírjaiban eligazodni. Amikor megtudta, hogy a háború
kitörése előtt éppen a doktori disszertációmat akartam megvédeni a jogi
fakultáson, felajánlotta nekem, hogy legyek írnok a hadbíróságon. Meg-
lepődött, amikor nem fogadtam el.
– Ó, ezek az orosz idealisták, ezek a szláv széplelkek! – mondta mo-
solyogva. – Nyugodt helyet kínálnak neki a hátországban, ő meg visz-
szautasítja!
Ezután kezet rázott velem, és hangjában bizonyos ünnepélyességgel
halkan hozzátette:
– Amíg ilyen szövetségeseink vannak, addig nyugodtak lehetünk!
Most viszont az őrnagy üres tekintettel nézett rám.
– Maguk elfogták a kémet. Pontosan ez volt a feladatuk. Ami viszont
az ügyvédeket illeti, azok frissek, mint a rózsák, és buták, mint a libák.
Nem szeretem őket. Elmehet…
A jelenlevők tisztelettudóan mosolyogtak az őrnagy szellemességén.
Az egyik írnok odébb tuszkolt az asztaltól – nem nagyon durván, de
megvetően és energikusan.
Az őrnagy a zsebkése után kotorászott az asztalon. Amikor megtalál-
ta, egy színes ceruzát kezdett hegyezni vele.
– Még mindig itt vannak? – szólt türelmetlenül a német kísérőihez.
Azok ráérősen kopogtak csizmájukkal és puskájuk tusával, majd ki-
mentek. Az írnok engem is kitessékelt. Mindez egy perc alatt történt.
Egy pillanat alatt híre futott, hogy mindjárt kivégzik azt a kémet, aki
reggel a kórházra lövöldözött. Legionisták, lövészek, tüzérek – minden-
ki ott akart lenni a kivégzésen. A német megértette, hová viszik.
– Französen, gute Kameraden! – ordította artikulátlan hangon.
A verejték patakzott a homlokán, lihegett, lába felmondta a szolgála-
tot. Összeesett. Akkor két lövész a hóna alá nyúlt, és vonszolni kezdte a
földön.
 – Megyünk a kertbe krumplit szedni! – kiáltott az egyik nevetve, és
ez a megjegyzés általános derültséget keltett.
A nevetés még jobban megrémítette a németet. Teljesen elvesztette
emberi ábrázatát.
– Nem aka-a-arom! – üvöltötte, és a lábával összevissza rugdalózott.
Messzaud az ünnepélyes aktus főhősének érezte magát. Ő találta
meg az erdőben a hüvelyeket, ő fedezte fel az ellenség nyomait, s ő látta
meg elsőnek. Az a frank katona, aki az ellenséggel volt, nem tudta
megölni azt. Az a másik frank katona, aki vele, Messzauddal ment, nem
akarta megölni. Pedig Messzaud mondta, hogy meg kell ölni, s íme,
most kiderült, kinek volt igaza. Maga a parancsnok sahib rendelte el,
hogy a németet agyon kell lőni.
A menet egyre nagyobb és nagyobb közönséget vonzott. A katonákat
asszonyok követték. Kiszaladtak a konyhából, s csak úgy sebtében tö-
rülgették a kötényükbe mosogatólétől nedves kezüket. Gyerekhad törte-
tett az élen. A gyerekek minduntalan megfordultak, hogy lássák annak
az embernek az arcát, akit a kertek alján agyon fognak lőni.
A német reszketett, és megpróbálta kitépni magát, de a lövészek erő-
sen tartották.
Egy elhagyott, üres kertben lőtték agyon. A kertből csak a madár-
ijesztő maradt meg. Léckarját ostobán széttárva álldogált ott. Rongyok
lengedeztek rajta, a tetejébe széles karimájú szalmakalapot biggyesztet-
tek. A német éppen mellette esett el.

Levinszon nem tudott Antoskával foglalkozni. Nehéz napok jártak.

A súlyos sebesültek megszakítás nélkül érkeztek. Szudáni és szenegáli
négerek, arabok, legionisták, tengerészgyalogosok és zuávok a csűrök-

70
ben, hombárokban, tehén- és lóistállókban fetrengtek, sőt az udvarokon
és az utakon is. Aratott köztük a halál.
A törzsek az ütközetet olyan pontosan kidolgozták, mint a vonatok
menetrendjét. Természetesen győzelemre számítottak, előrenyomulásra,
és semmit se készítettek elő a front mögött. Ugyanakkor az ütközet ve-
reséggel végződött, s több mint harmincezer ember esett el mintegy
húsz perc leforgása alatt. A stratégák által elkezdett munkát az orvosok-
nak és a szanitéceknek kellett befejezni, de kevesen voltak, nem győz-
ték a munkát, s az emberek nemcsak a sebektől haltak meg a szemük
láttára, hanem a kimerültségtől és az éhségtől is.
– Ereggy innen a Petrogradoddal! – förmedt rám Levinszon. – Nézd
meg, mi megy itt végbe! Ezrével halnak az emberek, és az egész kór-
házban két hőmérő van! Naponta száz operációt végzünk! Olyan vöd-
rökből itatjuk a sebesülteket, amiket az eresz alatt töltünk meg! Éjszaka
zseblámpa fényénél operálunk! Maholnap megtébolyodom!
Az orvosok tehát nem foglalkozhattak Antoskával. Lényegében nem
is volt erre szüksége. A században barátságosan fogadták, megetették,
megitatták. Loum-Loum, aki igen jóban volt, vele, örült neki a legjob-
ban. Fél órával Antoska visszatérése után már az árnyékban ültek és
ittak. S amikor Loum-Loum arabul énekelni kezdett, Antoskának is
jókedvé kerekedett.
– Hejj, igazhitű pravoszlávok! – ordította. – Hejj, öreg szakállasok,
vén hólyagok! Hejj, kádárok, szegkovácsok, gyors adogatok, adjatok
bort!…
Antoska, miután berúgott, lefeküdt aludni, és hamarosan úgy horkolt,
mint egy motor. Átaludta az egész napot és éjszakát, reggel pedig, a
kávé után, átlógott a harmadik századhoz, ahol az egyik orosznak har-
monikája volt. Antoska elkérte a harmonikát, majd egykettőre kiült a
napra, és rázendített kedvenc katonanótáira, amelyekhez saját maga
találta ki a refrént.
 Oroszország, édesanyám,
orosz föld, te vagy a hazám.
Te tápláltál, te etettél,
gondot reám te viseltél.
Nákok, nákok, katonákok,
Irze more zászlóalj.

Anton félrehúzódott az udvar egyik távoli sarkába, ahová nem látnak

a parancsnokok. Egy földhányáson ült, mezítláb, egy szál ingben és
nadrágban. A nap égette az arcát, mellét és lábát. A nap majdnem úgy
sütött, mint Malije Ovrazskiban, a szél pedig barátságosan játszott sző-
ke fürtjeivel.
– Mondd csak, mit csináltak a fritzcel? – kérdezte tőlem.
– Fogságba vitték, hátra – mondtam neki. Antoska aludt, amikor
agyonlőtték a barátját. S nem akartam neki megmondani az igazat.
– Fogságba? Akkor rendben van! – mondta Petrograd. – El se búcsú-
zott tőlem a tróger! No, rendben van!
Kiköpte az ajkán fityegő cigarettavéget, s tovább énekelt Oroszor-
szágról, a kedves anyáról, miközben harmonikán kísérte magát:

Fegyver alá szólítottál,

fürtjeimre nemet mondtál,
hajam vágják, nem sajnálják,
mind lenyírják, kaszabolják.
Nákok, nákok, katonákok,
Irze more zászlóalj.

Anton süttette magát a nappal, és énekelt. Örült, hogy véget ért az

erdei kirándulás, s hogy gyorsan és könnyen be tudott illeszkedni a szá-
zad hétköznapi életébe.

72
 Ám voltak a században olyanok is, akiknek nem tetszett Petrograd
másodosztályú legionista váratlan visszatérése. Annione, az írnok már
régen kihúzta Petrograd nevét a századnaplóból, és rávezette az eleset-
tek vagy nyomtalanul eltűntek listájára. És most ez a Petrograd legio-
nista előkerült. Hogy újra beírhassa a naplóba, ahhoz parancs kell. Ki-
nek a parancsára jelent meg Petrograd?
– Igen! Kinek a parancsára? Küldjék csak ide!
Anton gyorsan felöltözött, és hamarosan ott állt Annione előtt, mi-
közben kihúzta magát, és a mellét kidüllesztette, ahogy még az orosz
kaszárnyában tanították.
– Na! Kinek a parancsára?
Anton nem válaszolt, nem értette a kérdést.
– Kinek a parancsára? Magyarázza meg a földijének, ennek a kre-
ténnek, hogy a légióban három napig várnak egy emberre. Aki ez után a
határidő után jön, az ne játssza itt a harmonikás kísértetet. Ez az ember
szökevény. Pont. Végeztem.
Éppen ez volt az, amitől a legjobban féltem. Komor idők jártak, a pa-
rancsnokság dühös volt az elvesztett ütközet miatt. Alig néhány nappal
korábban még azt sulykolták a fejünkbe, hogy ez az ütközet meghozza a
háború végét. „A béke ott van a fennsík túlsó oldalán” mondták nekünk.
Ám visszafelé sült el a puska: aki nem esett el a harcban, az a kórhá-
zakban halt meg segítség hiányában, s a német vonal érintetlen maradt.
A háború végét pedig ugyanúgy nem lehetett látni, mint azelőtt.
Hogy ne legyen időnk gondolkozni, éjszakai gyakorlatokkal kínoztak
bennünket, hegyeken és mocsarakon hajszoltak keresztül, gyakoroltat-
ták a menetelést, céllövést, kitömött bábuk elleni szuronyharcot és a
tiszteletadást.
A hadbíróságok szüntelenül üléseztek. Olyan ügyeket tárgyaltak tu-
catjával, amelyek a katonák megfélemlítését és a parancsnoki tekintély
megszilárdítását szolgálták. Egy zuávot azért lőttek agyon, mert nem
volt hajlandó felvenni egy olyan nadrágot, amit egy halottról húztak le.
Egy algíri lövészt azért végeztek ki, mert nem akarta megenni a megbü-
dösödött ételt. Egy tüzért azért lőttek agyon, mert azt mondta, hogy unja
a háborút.
A századokban, a kocsmákban és az utakon egyre azt keresték, hogy
kit küldhetnének bíróság elé, és mindenkit jónak találtak, mindenkire
szükségük volt.
– Döntse el Percier kapitány! – mondta Annione. Megyek és jelen-
tem neki, hogy Petrograd légiós visszatért. Nem is tudom… Mégiscsak
a hatodik napon… Ez már dezertálás…
– Hallgasson ide, írnok úr – mondtam neki –, meggondolta, hogy mit
akar tenni? Hiszen Percier kapitány agyonlöveti… És miért? Hisz ez a
legény nem tett semmi rosszat. Egyszerűen csak eltévedt… Miért kelle-
ne ezért megölni? Elvégre mégiscsak önkéntes, aki szabad elhatározá-
sából védelmezi Franciaországot…
Törtem a fejem, hogy ezenkívül még mit találhatnék ki Antoska vé-
delmére. De Annione nem engedte, hogy végigmondjam.
– Hagyjon engem békén! – förmedt rám. – Hát mi vagyok én ma-
guknak, talán az egész század dajkája? Köteles vagyok külön-külön
nyűglődni magukkal, és azon törni a fejem, hogy melyik hol csavarog?
Ebből elegem van.
Elindult a kapitány kunyhója felé.
Loum-Loum is hallotta a beszélgetésünk végét.
– Készülj el arra, hogy eggyel kevesebb földid lesz mondta.
Megjegyzése teljesen felesleges volt; magam is jól tudtam, hogy ha
Antoska sorsát Percier kapitánynak kell eldöntenie, akkor Antoska nem
sokáig lesz az élők sorában.
Anton bement a kapitány kunyhójába, s hamarosan meghallottuk az
ismerős hangot, amely olyan volt, mintha két fadarabot dörzsöltek vol-
na össze. A kapitányunk beszélt valakivel telefonon.
– Igen, Petrograd… Igen, ismétlem: Petrograd. Nem, nem Oroszor-
szág fővárosa, hanem egy másodosztályú legionista családi neve… Az

74
ördög tudja! Beírták az elesettek közé. Látták a fennsíkon, amikor el-
esett… Tegnap tért vissza azzal a német kémmel, aki a kórházra lőtt. Az
erdőben fogták el őket, egyszerre mind a kettőt… Értem, ezredes úr…
Letette a kagylót.
– Indítsák útnak! – reccsent a hangja.
– Öltözzön fel – szólt kurtán Petrogradra Annione. Sima derékszíj.
– Annione – szóltam az írnoknak, amikor Antoska elszaladt öltözni –
, látja, mit csinál? Agyonlövik! És miért?
– Miért? – vágta oda kurtán. – Mindegy. Hisz úgyis rajta van az el-
esettek listáján.
De Anton sorsa sokakat izgalomba hozott.
– Gyerünk gyorsan Raynald hadnagyhoz! – javasolta Bejlin. –
Raynald kiáll érte. Tudjátok, hogy jó fiú.
Raynald hadnagy, a századparancsnok-helyettesünk, bevonultatott
falusi tanító volt. Velünk együtt csinálta végig a lövészárokbeli élet
minden nyomorúságát, és jó bajtársunkká lett.
Raynald hadnagy ugyancsak megrendült, amikor megtudta, hogy
Percier kapitány a törzshöz küldeti Antont.
– Ez aljasság! – kiáltotta. – Ennél nagyobb aljasság már nem is lé-
tezhet! Hisz azok mostanában mást sem tesznek, csak azt keresik, hogy
kit lehetne agyonlőni! Ez nagyon aljas dolog!
– Önnek beszélnie kellene a kapitánnyal! – szólaltam meg én. – Ta-
lán megváltoztatná az elhatározását.
De Raynald hadnagy csak a harcban volt bátor, Percier kapitánytól ő
is félt.
– Nem olyan ember ő – mondta zavartan a hadnagy. – Most nagyon
elégedett, hogy ismét talált egy fickót, akit falhoz állíttathat.
Raynald mégis megígérte, hogy elmegy a kapitányhoz.
– Maguk ketten viszont – mondta – mindenesetre menjenek el a
törzsbe. Talán sikerül beszélniük valamelyik tiszttel.
 Ez utóbbi persze teljesen reménytelen volt, de Bejlinnel együtt mégis
elindultunk.
Raynald azt mondta, hogy egy félórát várjunk az úton. Ha közben
Antont nem kísérik arra, akkor minden sikerült, tehát mi is visszatérhe-
tünk. Ha mégis arra vezetik, akkor szaladjunk a törzsbe.
Antoska zavarba esett, amikor két fegyveres kísérő között találta
magát.
– Hallod-e, há visznek? He? – kérdezte tőlem. De azonnal válaszolt
is a kérdésre: – Alighanem a törzshöz. Kikérdeznek, hogy mit tudok a
fritzről. De hát mit tudhatnék én róla? Katona szegény, ez minden.
De látszott, hogy mégis maradt benne egy kis nyugtalanság. Egyre
igazgatta a derékszíját, gombjait, képijét, hogy akkurátusán jelenjék
meg a parancsnokai előtt.
– Várjatok, fiúk – mondta Raynald a kísérőknek, és elment a kapi-
tányhoz.
Öt perc múlva a kísérők Antoskával együtt igazi gyalogosléptekkel
haladtak végig az utcán a mellett a kis kocsma mellett, amelynek az
ablakánál Bejlinnel várakoztunk. Gyorsan távolodtak!
A kertek alatti üres telkeken értük őket utol, a madárijesztő mellett.
A német még ott feküdt, ahol agyonlőtték. Antoska összegörnyedt, és
felüvöltött:
– A-a-a! – vonított értelmetlenül. – A-a-a!
A német arca nyugodt volt, mintha aludna. Két keze, amellyel tegnap
eltakarta a szemét, hogy ne lássa a reá irányuló puskákat, most mintha a
naptól védekezne. Mert a nap egyenesen a szemébe sütött. Tisztaság és
nyugalom ömlött el ezen az arcon.
Petrograd viszont csak most értette meg azt, amit már kitaláltak az
emberek a századnál, s amit jól tudott Percier kapitány és Annione –
nevezetesen azt, hogy- hamarosan őt is agyonlövik.

76
 Antoska csak állt az agyonlőtt német fölé hajolva, és üvöltött Ügyet
sem vetett a kísérőkre, akik puskatussal noszogatták, sem miránk. Csak
üvöltött, nem látott és nem hallott semmit.

A BECSÜLET KÉRDÉSEI

Bauregare őrmester a szalmán feküdt a canier-ban, szokásos helyén,

a kijárat mellett. Kepije mélyen a szemébe volt húzva. René hangosan
olvasta és fordította a szakasznak az őrmester Mária Theresia von
Erlangenburg grófnőhöz írott levelét. Az őrmester nem hallotta a felol-
vasást, halott volt.
Hogy történt mindez?
Reggel gránát csapott a táborunkba.
– Honnan jössz, kismadár? – bődült fel Künz.
– Szerintem épp a konyhára pottyant – jegyezte meg Hólyag.
– Kisfiam – szólt Loum-Loum –, azok a gonosz szomszédaink, akik
ott szemben laknak, szétverték a konyhánkat. Ma nem lesz főzés, elme-
hettek ebédelni a nagymamához.
Kis szünet után hozzátette:
– Akarom mondani, az ördög nagyanyjához. Csak aztán rendesen vi-
seljétek magatokat.
A canier bejáratánál megjelent a segédszakács, egy Dzsafar nevű ra-
gyás török, csúfnevén Bolond Dzsafar.
– Hé! – kiáltott be. – Nagy kópék vagytok ti itt a negyedik szakasz-
ban! Arra vártok, hogy fehér kötényes szobalány szolgáljon fel nektek
habos kávét? Gyertek csak ki szaporán, vigyétek el az őrmestereteket.
– Bauregare őrmester? Hol van?
A „hosszú őrmester”, ahogy egymás közt hívtuk, elment valamiért,
és valóban sokáig elmaradt. Kinéztem. Ott feküdt holtan, kinyújtózva
teljes hosszában, két lépésre a bejárattól.
 Dzsafar bedobta hozzánk a zsák krumplit, amit a hátán cipelt – ez
volt minden, ami a konyhából megmaradt –, és ketten bevittük
Bauregare-t a canier-ba.
– Hanem jó nehéz a barátunk! – szólt nyögve Dzsafar. – Már másod-
szor hozom ki a tűzből.
– De most az egyszer megsülve találtad! – jegyezte meg Loum-
Loum.
Bauregare-t lefektettük a szalmára a bejárat mellé, ahol aludni szo-
kott, lefogtuk a szemét, keresztbe tettük a kezét, arcáról letöröltük a
sarat, és ráborítottuk a köpenyét. Aztán ültünk és hallgattunk.
Egész éjjel esett az eső. A második vonalban voltunk, pihenőbe jöt-
tünk ide. Mindnyájan mosni akartunk, fehérneműt váltani meg egy ki-
csit sütkérezni a napon. Itt meg esett! A talaj egykettőre latyakossá vált,
a járás nehéz volt, alig tudtunk haladni. Az őrök bokáig ázva jöttek
vissza, és majdnem összeverekedtek egy kis helyért a rácsos vaskályha
mellett. Odavolt a pihenőnk. Ráadásul Bauregare meghalt. Mindnyájan
elszomorodtunk.
Egyszerre rádöbbentünk, hogy szerettük ezt a Bauregare-t. Igaz,
hogy senkivel sem volt bizalmas viszonyban. Néha úgy éreztük, hogy
felülről néz mindannyiunkat. De soha senkit nem büntetett meg, senkire
nem kiabált, nem veszekedett, és ezzel,elütött a többi őrmestertől. Egy
hosszú menetelés alkalmával észrevette, hogy René nehezen: bírja. El-
vette tőle a kenyérzsákot. Egyetlen másik őrmester sem segített volna a
katonának.
Szerettük Bauregare-t. Ez akkor vált nyilvánvalóvá, amikor meghalt.
– Ki megy el jelenteni az irodára? – kérdezte tompa hangon Bejlin.
– El kell vinni az iratait – mondta Loum-Loum.
Dzsafar leoldotta Bauregare nyakából a kis bőrtasakot. Az anya-
könyvi adatokat tartalmazó alumíniumlapocska, a katonakönyv és egy
papírba csavart, lezárt boríték került elő belőle. A papíron ez állt: „Ha-
lálom után a feltüntetett címre küldendő.” A boríték Darmstadtba volt

78
címezve. Mária Theresia von Erlangenburg grófnőnek. A boríték rosz-
szul volt leragasztva. Dzsafar kihúzta a levelet.
– Gyerekek, ki olvassa el?
René állt neki s fordította le. Később aztán hozzám került.
Íme a levél:

„Ezerkilencszáznyolc, október tizennyolcadika, kedd.

Grófnő!
Ma egy pisztolylövéssel véget vetettem mindazon szenvedésnek,
amelynek súlyát tíz éven át hordoztam.
Ezernyolcszázkilencvennyolc őszén, vagyis tíz évvel ezelőtt, számí-
tásom szerint Önnek értesítést kellett kapnia Sydneyből, a német kon-
zultól, hogy Friedrich Johann Albert von Erlangenburg gróf a Vesta
hajón maláriában elhunyt, s testét tengerész szokás szerint temették el,
vagyis bedobták a tengerbe. Én még akkor részletesen megírtam Önnek,
hogyan sikerült véghezvinnem ezt a kis misztifikációt.
Ezernyolcszázkilencvennyolc május tizenötödikén, vagyis pontosan
két nappal azon magyarázkodás után, amely kettőnk között történt, be-
álltam matróznak egy teherhajóra Kielben.
Az úton Sydney felé a hajón meghalt egy matróz, egy hajléktalan
francia csavargó, bizonyos Henry Bauregare. Tasmania partjai mellett
testét bedobták a tengerbe. Iratait elvették tőle, hogy majd átadják a
francia konzulnak. A kapitány első tisztje ideadta nekem az enyémekért
cserébe, és egy üveg rumért vállalta, hogy a hajónaplót is kiigazítja.
Henry Bauregare tovább élt az én személyemben.
Hét évet kihagyok. Ezek különböző szélességi fokokon teltek el.
Bauregare hajózott kereskedelmi gőzösökön Sydneyből Southampton-
ba, rabszolgaszállító kétárbocosokon Djiboutiból Jemenbe, csempész-
bárkákon Trapezuntból Batumba.”
 – Mindnyájan az élet útjain kóborlunk, és a boldogságot keressük. És
mi a boldogság, te ruszki? – vágott közbe Dzsafar, hozzám fordulva.
De Bejlin olyan mozdulatot tett, mintha bele akarna rúgni a csizmá-
jával, s Dzsafar elhallgatott.

„Egyszer Singapore-ban messziről egy csoport német haditengerész-

tisztet pillantottam meg. És a találkozás megismétlődött a Harmadik
Sándor Cár kikötőben. Rájöttem, hogy mi sem biztosít hasonló váratlan
meglepetésektől, és beléptem az idegenlégióba. A becsület azon embe-
reinek, akik el akarják temetni múltjukat, nincs jobb temető, mint a lé-
gió szigorú katonai rabszolgafegyelme, nehézségekkel, nélkülözésekkel
és veszélyekkel teli élete. Megnyugvást vagy halált keresve léptem so-
raiba.”

Itt Loum-Loum közbeszólt.

– Ebből elég! – mondta unott hangon. – Nem érdekes. Mi is tudjuk,
miért lépnek az emberek a légióba! Hagyjuk abba!
A canier-ban több olyan katona is volt, aki Afrikából került át ide.
Mint tölgyek magasodtak fölénk, a háború önkéntesei fölé, a légió öreg-
jei – Loum-Loum, Andrien Boves, Miller, Künz, Ourcade s még a Bo-
lond Dzsafar is. Ezek az emberek részt vettek a Csád-tó körüli hadjárat-
okban, verekedtek Kongóban, harcoltak Madagaszkáron, küzdöttek
Guadalupén, megfélemlítették Indokínát, és vérbe fojtották a marokkói,
tuniszi felkeléseket.
Kik voltak ezek az emberek? Milyen szerencsétlenség késztette őket
arra, hogy zsoldoskatonaságra adják a fejüket?
Az öregeknek láthatóan nem volt különösebben érdekes Bauregare
levele. Ourcade és Künz is amellett voltak, hogy hagyjuk abba az olva-
sást. De a mi csoportunk addig erősködött, hogy mégiscsak folytattuk.

80
 „Az az esemény, amely ma reggel történt a Sidi-bel-Abbes-i helyőr-
ségnél – olvasta René –, meghozta nekem a megnyugvást. Rövid le-
szek.
Az Aman Iszlám erődbe, ahol a századunk állt, egy időben bántóan
ismerős kézírású, hivatalos csomagok érkeztek a törzstől. Képzeletem
mindenféle ostobaságokat kezdett sugalmazni, de én elhessegettem őket
magamtól. Véletlenül megtudtam, hogy ez az új törzsőrmester, Plagnoli
keze írása. Három hónap múlva a törzsőrmester kirabolta a századpénz-
tárt, és megszökött.
Akkor azt kezdték mondogatni, hogy valójában német volt, arisztok-
rata, és a Plagnoli csak kitalált név. Engem valami megmagyarázhatat-
lan izgalom fogott el.
Híre járt, hogy Plagnoli a tuaregekhez szökött, és csapatokat szervez
közöttük, hogy rajtaüssön a mi erődünkön és hadtápunkon. Nem térek
ki az üldözésre és a csetepatékra. Csak annyit mondok, mégiscsak talál-
koztunk, én és Plagnoli.”

– A pokolba is! – kiáltott fel Dzsafar. – Hát én is ott voltam! Emlék-

szel, Loum-Loum? Te is megsebesültél akkor! Bauregare úgy vágta
bele a szuronyát annak a pribéknek a hasába, mint villát a trágyadomb-
ba. Az meg úgy beleeresztett hat golyót, mintha lövészversenyen lett
volna. Bauregare már alig lélegzett, mikor én elcipeltem.
– Ne zavarj! – kiabáltak rá mindenünnen. – Olvasd tovább, René!

„Grófnő! Amikor kinyitottam a szememet, hogy megnézzem azt az

embert, akinek bordái között ott meredezett a szuronyom, megismertem
Engelbert von Willensteint.
Remélem, grófnő, hogy ez a név legalább annyira emlékezetes Ön-
nek, mint nekem.”
 A canier mélyén, a jobb sarokban, türelmetlen és nehézkes dörmögés
támadt. Ott tanyázott a spanyol Jósé Hayala, csúfnevén Carmencita.
Jósé Zaragozában szerzetes volt. Saját bevallása szerint azonban össze-
szólalkozott a házfőnökkel valami nőügy miatt. Hogy a házfőnököt
bosszantsa, a mise alatt egy petárdát eresztett fel a templomban. Jósé
még ma is magánál hordta azt a tőrt, amivel megtisztította magának az
utat Párizsig. Azért jött ebbe a nagyvárosba, hogy, mint mondta, innét
folytasson komoly harcot a házfőnök ellen. De kitört a háború, s Jósé
bevonult a légióba.
Bauregare levele rettenetesen felizgatta Jósét. Elvégre nő is volt az
ügyben, méghozzá egy grófnő!
– Olvasd, René! Olvasd gyorsabban! – biztatta Jósé a fordítónkat.

„Néhány hónapot kórházban kellett töltenem. A szomszéd szobában

feküdt a sebesült von Willenstein. Egyetlenegyszer sem találkoztunk.
De éjjel-nappal, ébren és álmomban, bármire gondoltam, bármit csinál-
tam, mindig azt az átkozott reggelt láttam magam előtt, amikor Engel-
bert a parkon keresztül lopva igyekezett a mellékajtó felé. Ön az ablak-
ból hosszan kísérte tekintetével. Akkor ráeszméltem, ki volt az az éle-
medett korú, társaságbeli hölgy, akire megerőltető kapcsolata miatt En-
gelbert minden barátjának panaszkodott, köztük nekem is, habár, mint
mondotta, a hölgy elhalmozza drága ajándékokkal. Másnap pedig az a
szerencsétlen história a gyűrűvel! Ezt gyönyörűen kitervelte, mama! Ha
volt egyetlenegy ember is a földön, akinek szótlanul kellett tűrnie az Ön
vádjait, akkor az én voltam. Mert hiszen nem mondhattam meg atyám-
nak, hogy anyámnak szeretője van, hogy éppen egyik gyermekkori ba-
rátomat választotta erre a szerepre, és hogy a családi ékszerekkel fizeti
meg a szolgálatait.
Nem mondhattam meg neki ezt. Eltávoztam hazulról. Eltávoztam az
életből. Főképp az Ön életéből…”

82
 A hallgatóság nem egyformán fogadta az arisztokrata vallomásait.
Az öregek nyilvánvalóan unták ezt a családi melodrámát. Carmencita is
csalódottnak látszott.
– Micsoda? – hüledezett. – Az anyja? Azt hittem, egy nő.
De a canier-ban másféle hallgatóság is akadt. Volt ott például néhány
zsidó szabó, akik a romániai gettókból meg isten háta megetti orosz
falvakból kerültek ide. Annak idején a nacionalista üldöztetések meg a
nyomor elöl menekültek el. Párizsban a Bastille- meg a
Templenegyedben varrták a mellényeket és nadrágokat. Ám egy fülledt
júliusi napon szertefoszlott minden öltésük. Aznap történt ez, amikor a
„háború” szó száguldottá be a nagyváros utcáit és tereit. A háború el-
mosta és elragadta őket. Volt azután néhány különböző nemzetiségű
diák is. Egy luxembourgi hajdan a Saint-Michel bulváron divatlapot
szerkesztett. Egyébként gallérokkal kereskedett. De a gallérok kimentek
a divatból, s a szerkesztő eljött, hogy harcoljon a civilizációért. Akadt
azután néhány olasz kőtörő is Piemontból és Lombardiából. Gyakran
énekelték azt a dalt, amit 1912-ben szereztek d'Annunzio szövegére, a
tripoliszi háború idején. „Tripolisz olasz lesz” – hirdette ez a dal.
Tripolisz bizony nem lett olasz, az olaszokat szétverték, amit a kőtörők
megalázónak és igazságtalannak tartottak. Éppen utcát köveztek Párizs-
ban, amikor az újságárusok végignyargalták ezt az utcát nagy ordítozás-
sal: „Háború! Háború! Háború az igazságért!” Az olaszok a gondvise-
lésre bízták a befejezetlen kövezetét, és jelentkeztek a hadseregbe.
A háború a legkülönbözőbb embereket vetette a canier-ba. Hallani
akartuk a történet végét is.
Bauregare története túlságosan bulvárregényízű volt. Mindnyájan ol-
vastunk ilyen regényeket az idegenlégió katonájának viharos életéről és
szeszélyes sorsáról. Most olyan regénybe botlottunk, amely a való élet-
ben játszódott. Végig akartuk hallgatni.
 „Tegnap este hívatott az ezredsegédtiszt – olvasta tovább René. –
Letelt az az idő, ameddig várakozni kellett a köztársasági elnök ke-
gyelmére, és az ezredparancsnok reggelre elrendelte Plagnoli kivégzé-
sét.
– Bauregare őrmester! – szólt a segédtiszt. – Az ön félszakasza fel-
készül! Megérdemli ezt a kitüntetést!
Engelbert gyáván rimánkodott s zokogott, mikor az oszlophoz vezet-
ték. Remegett a térde, amikor a helyére állították. Megengedte, hogy
bekössék a szemét. Sajnos, a szolgálat értelmében éppen nekem kellett
ezt elvégeznem. Könyörgött, hogy hagyjam meg az életét. Abban a pil-
lanatban, amikor a hadnagy felemelte a kardját, hogy tüzet vezényeljen,
egy lovas küldönc vágtatott oda, és egy Párizsból érkezett táviratot
nyújtott át az ezredparancsnoknak, aki jelen akart lenni a kivégzésnél.
Nem titkolom Ön előtt, megremegtem arra a gondolatra, hogy ez ke-
gyelmet jelent. A parancsnok olvasatlanul zsebre vágta a táviratot. A
hadnagy lerántotta kardját. Ahogy számítottam, Engelbert a sortűz után
azonnal összerogyott, noha meg sem sebesült. Még meg kell monda-
nom, hogy sem az én helyzetemben, sem Engelbert von Willenstein
helyzetében az ember többé nem párbajozik. De mégsem szerettem vol-
na, ha a köztünk fennálló végső leszámolást a légiónak nevezett csürhe
végzi el.”

– Micsoda? Csürhe? Halljátok, fiúk? – lobbant fel dühösen Künz. –

Csürhe vagyunk neki! Hát akkor minek furakodott ide közénk, gróf úr?
Künz méltatlankodására azonban senki sem reagált. René folytathat-
ta:

„Mikor megtöltöttem a tizenkét katona puskáját, mindegyikbe vak-

töltényt tettem. Engelbert csak az ijedtségtől esett össze. A francia sza-
bályzat szerint, mint szolgálatos altisztre, reám hárult az a kötelesség,
hogy pisztollyal fejbe lőjem. A franciáknál ezt coup de grácenak, ke-

84
gyelemlövésnek nevezik. Köszönöm a bosszú istenének, az emberi
szenvedések és örömök urának ezt a pillanatot. Életem utolsó tíz évének
ez volt az egyetlen boldog pillanata.
Talán Önt érdekelni fogja, hogy abban a táviratban, amit a kivégzés
helyén adtak át az ezredesnek, valóban kegyelem állt. Isten kemény
szívvel áldotta meg parancsnokunkat.
Fogadja, grófnő, hűséges fia, Friedrich Johann Albert von
Erlangenburg gróf legmélyebb és legtiszteletteljesebb érzelmei kifeje-
zését, aki meghalt Henry Bauregare néven mint az idegenlégió második
századának őrmestere.”

Loum-Loum szótlanul, komoran ült. Ourcade hatalmas pipával bíbe-

lődött. Künz meg Adrien Boves lehajtották a fejüket. Csak Dzsafar nem
tudott nyugodtan maradni. Nyelvével csettintgetett, s a térdét verve vi-
hogott. A Bolond Dzsafar nemhiába kapta a csúfnevét.
– Általában szerencsétlen ember volt ez a gróf! – mondtam én.
– Szerencsétlen? – kapta fel erre Dzsafar a fejét. Azt mondtad, hogy
szerencsétlen? Ha lenne egy öszvérem, isten bizony nem bánnám, ha
legalább egy kicsivel több esze lenne, mint neked, Szamovár!
Hallgatott egy kicsit, hogy válaszolhassak a csipkelődésre, de nekem
nem volt kedvem veszekedni vele.
– Tessék, megint egy alak, akit az úri becsülete kergetett ide hoz-
zánk! – szólt Adrien Boves.
A canier-ban ismét csend támadt, csak a krumpli hersegett Dzsafar
kezében. Ott ült Bauregare holtteste mellett, és nagy szakértelemmel
hámozta a krumplit. Héja az ölébe terített lazsnakra potyogott.
Egy krumplihéj Bauregare-ra esett. Felvettem és kidobtam. Ez ször-
nyű dühbe hozta Dzsafart.
– Véded a becsületét? A nevének a becsületét? – kiáltotta vadul.
 Ragyás arcán, ott, ahol másnak a szeme van, neki kis, keskeny rések
voltak, s ezekben a résekben két kicsi egér ült. Dzsafar kitörésére most
felriadtak, és ide-oda szaladgáltak. A török lassan tűzbe jött.
– Az első bárányért, amit loptam, megvertek! – kiabálta. – A bárányt
elvették. A másodikért bedobtak egy gödörbe. A bárányt megint elvet-
ték. Ez a szokásuk ezeknek – elszedik a lopott bárányokat. Hát mit za-
báljunk? Apám, anyám éhesen ült otthon. Eladták a húgomat egy kairói
úriembernek, de az becsapott bennünket: elvitte a húgomat, és nem fize-
tett. Megint ott ültünk éhesen. Akkor aztán azt kezdték híresztelni ró-
lunk, hogy becstelenek vagyunk: a fiú tolvaj, a lány cafka, az apjuk meg
az anyjuk koldus.
Bal kezével összefogta a krumplihéjjal teli lazsnakot, jobbjában pe-
dig a konyhakést szorongatta. Foltok ütköztek ki az arcán.
– Hogyan kerültünk mi mindnyájan a légióba, fiúk? Nagyon egysze-
rűen. Kenyeret meg egy kis napfényt kerestünk, de a mi számunkra nem
akadt se kenyér, se napfény! Az élet torkon ragadott bennünket, kido-
bott. Mehetsz – vagy a börtönbe, vagy a légióba! Csak mentül mesz-
szebb légy a gazdagoktól, az ilyen grófocskáktól, mint ez is itt! Nehogy
megöljük, kiraboljuk, megsértsük őket! Mert ők gazdagok! Nekik be-
csületük is van! A mamuskájuk egy vén ringyó, de becsületük van,
amennyi csak tetszik! Mert ők gazdagok!
Dzsafar bohóckodott. Ott, a halott mellett ez undorító volt. De az
öregek mégis hallgatták. Volt valami különös, nyugtalanító abban, amit
mondott. Az öregek megértő figyelemmel hallgatták.
– Jól beszél – jegyezte meg Künz. – Az élet torkon ragadja az em-
bert, és kidobja a szemétre, a börtön melletti üres telekre. Az ember
kapálódzik, hogy valahogy mégiscsak ezen az oldalon maradjon! Aztán
látja – rosszul áll az ügy, és belép a légióba. A török jól beszél.
– A török jól beszél! – kapott a szón Dzsafar. – A török azt mondja,
hogy mindenki a légióba menekül. Az okos nem hisz semmiben, és me-
nekül a boldogtalanság elől, a bolond hisz, és keresi a boldogságot. És

86
mind egyformán a sivatagba jut, sakálokat meg kígyókat talál. Na meg
éhező arabokat, akiket piff-puff le kell lövöldözni, hogy ne lázongjanak
a francia anyaország ellen.
Furcsa, még sohasem hallottam ilyen beszédet a szakaszban. Az öre-
gek nem szerettek beszélni légiós szolgálatukról, magukról, az átélt
gyötrelmekről.
Kitörülhetetlen bélyeg ült az életükön. Ez az élet örökre belegyömö-
szölődött a kenyérzsákokba meg a tölténytáskákba, és már sehova sem
menekülhetett a kocsma meg a kaszárnya elől. Megnyomorított, meg-
csonkított élet volt. Már nem lehetett ráismerni, már nehéz volt elhinni,
hogy valóban emberi élet. De erről nem szerettek beszélni a legionisták.
Ezek az emberek most ingerültek, megbántottak voltak.
Az egyáltalán nem izgatta őket, hogy Bauregare német volt, az ellen-
ség állampolgára. Ez semmit sem jelentett nekik, ahogy nem jelentett
semmit Miller német származása sem. Utálták a sakált, de soha senki
sem nevezte boche-nak vagy fritznek. Az ember irataiban vájkáljon
csak a parancsnokság.
Ahogy én láttam, az öregek egészen más és sajátos okból vetették ki
a barátságukból Bauregare őrmestert.
Már több mint egy éve húzódott a háború. A katona már kezdte
érezni, hogy becsapják, hogy bolonddá teszik és megalázzák. Csak lap-
pangott, pislákolt a katonák haragja. Vakon, gyámoltalanul kereste az
igazságot, és valamiképpen bele is botlott. Dzsafar és Künz meg arról
beszéltek, hogy az élet ragadta őket torkon, hogy állítólag az élet dobta
őket a szemétdombra, a börtön fala mellé. De már mindnyájan érezték,
hogy nem egészen így van, hogy nem az élet a bűnös, hanem az egyen-
lőtlenség, a gazdagok hatalma, a szegények kiszolgáltatottsága.
Bauregare pedig azokhoz tartozott, akik megnyomorították az életüket.
– Minek jött ez a légióba? – kiabálta Dzsafar. – Az anyja becsületét
akarta megóvni? Hisz gyűlölte, megvetette! Nem az anyjáról meg a
becsületéről van itt szó. A gróf itt feláldozta magát, hogy megmentse
valamennyi gazdag, valamennyi főnemes, valamennyi boldog ember
becsületét. Úgy is kell, nagyon kell vigyázni a becsületükre! Mert a
gazdagoknak joguk van törvényeket hozni, bennünket elítélni, börtönbe
dugni, dolgoztatni, háborúba kergetni! Dehogy szabad megmutatni,
hogy a feleségük meg az anyjuk ringyó!… De én… én felmetszettem a
hasukat! Látni akartam, mi megy végbe ezeknek a gazdagoknak a hasá-
ban! Én nem találtam ott semmit, csak egy nagy bendőt, ami arra vár,
hogy teletömjék. Mi tehát az ő becsületük?
Hadonászott a késsel, rázta a fejét, szűkölt, szenvelgett.
– A becsület! A becsület! – kiabálta. – Mikor valamelyikünknek le-
nyisszantják a kobakját, azt írják: „Elesett a becsület mezején.” Közben
annyi az egész becsület, hogy kikaparjuk nekik a gesztenyét a tűzből.
Megvetően végigmérte a halottat, fogta a krumpliját, és elment.
Csend lett a canier-ban.
René elindult az irodába, hogy jelentse az őrmester halálát.
Én meg Loum-Loum összeszedtük a krumplihéjat, hogy kidobjuk.
Szótlanul végeztük a dolgunkat. Csend volt a canier-ban: egy halott
feküdt mellettünk.
– Nem is olyan ostoba ez a Dzsafar! – szólalt meg egyszerre Loum-
Loum. – Ha írni-olvasni tudna, még az írnokságig is felvihetné.

TAVASZ

A zászlóalj korán reggel vonult be Mezybe.

Elöl az orosz énekesek haladtak. Fuksz rázendített a „Dunyá”-ra,
Nyezametgyinov metszően fütyült, két ujját a szájába dugva. Bejlin
kurjongatott, a kórus harsogott. A katonák nem tartottak lépést, hanem
mohón tekingettek jobbra-balra – nem látnak-e nőket? Nyolc hónapja
kuksolt a zászlóalj a Blanc-Sablon erdős barlangjaiban. Az embereknek

88
lenőtt a hajuk, tele lettek tetűvel, elvadultak, és nőket szerettek volna
látni. De nők nem voltak. Elhagyott volt minden.
Egy vezetőnek kellett volna várnia bennünket, de nem volt sehol.
Loum-Loummal a keresésére indultunk, és egy romhalmaz közepén
találtunk rá, amely felett ezt a cégtáblát lengette a szél: „Vendéglő a
Gall Kakashoz”. A vezető holtrészeg volt. Ráztuk, mint egy zsákot,
hogy öntudatra ébresszük, de eredménytelenül.
– Mi kell? Mi kell, mi? – dünnyögte. – Mi az ördögnek nektek veze-
tő? Jó szállás nincsen, rosszat meg nélkülem is találtok.
Tökrészeg volt. Megsajnáltuk, és a parancsnokságon azt mondtuk,
hogy a vezetőt nem találtuk.
A parancsnokok szitkozódtak. A zászlóalj a falu közepén állapodott
meg. A legionisták morogtak. Néhány embert – köztük Loum-Loumot
és engem – kiküldtek szálláscsinálónak, hogy helyet keressen az embe-
reknek.
A részegnek igaza lett. Mezyben jó lakás nem volt, a rosszat viszont
nem kellett keresni. Valamennyi ház elhagyott, lerombolt és bemocskolt
volt. A lakosok elmenekültek, az átvonuló ezredek pedig már régen
eltüzelték a bútorokat, ajtókat, ablakkereteket, padlódeszkákat, geren-
dákat s a tetők szarufáit. Az üres ablakok úgy feketéllettek, mint egy
oszladozó hulla szemüregei. A kivert ajtók nyílásaiból fenyegetés áradt.
Választék nem volt, így azután a katonákat gyorsan elhelyezték.
Minden szakasz az első útjába kerülő helyiséget foglalta el. Csak a se-
gélyhellyel és a géppuskás szakasszal voltak nehézségek. Kereső útra
indultunk.
De körös-körül egyetlen élő lelket sem találtunk. Nem volt se hang,
se nesz. Csak az almafák virágzottak itt-ott a romok között, s kellemes
illatot árasztottak. Vajon kinek virágzottak?
Ám az egyik félreeső mellékutcából lónyerítés hangja szűrődött fe-
lénk.
 – Minden rendben van, Szamovár! – örvendezett Loum-Loum. – Lo-
vak! Ahol ló van, ott emberek is vannak!
A kis utcába siettünk. A ló egy viszonylag épen maradt ház mellett
állt. A ház tetején csak egyetlen lyuk ásított, más semmi.
– Dragonyos! – jegyezte meg kedvetlenül Loum-Loum a katonai
nyereg láttára. – Nem sok öröm lesz benne! Azt hittem, szabadok!
Kinyílt a ház ajtaja. Az ajtószárny szélesen kitárult a mi oldalunk
irányába, s így nem láthattuk, ki áll az ajtóban. Minket se láttak.
Csókok és sóhajtások hallatszottak. Majd sarkantyúpengés ütötte
meg a fülünket, s a paták már a hídon csattogtak. Az ajtó becsapódott.
Ekkor bekopogtunk.
– Ki az? – kérdezte egy női hang, és az ajtó újra kinyílt.
Egy huszonhét év körüli, egyáltalán nem szép, pamutruhás asszonyt
pillantottunk meg. Magas, falusi fűzőbe volt szorítva. A fűzőből kiálltak
a halcsontok. Bementünk utána a házba, s megmondtuk, hogy kik va-
gyunk, és mit akarunk.
– És milyen ezred? – kérdezte egy gyenge női hang a szoba belsejé-
ből. Ott a félhomályban egy beteg öregasszony feküdt az ágyban.
– A légió, – mondtam én.
– Megint gyalogság?
Az öregasszony hangjában csalódás rezgett, mi pedig Loum-
Loummal megsértődtünk.
– Nem szereti a gyalogosokat? – kérdeztem dühösen.
– No, nem arról van szó – válaszolt az öregasszony akadozva. – Csak
hát egész télen gyalogság állomásozott nálunk. Hát mi lesz? Az egész
háború alatt csak gyalogság meg gyalogság?
– Miért rossz az, ha szabadna tudnom?!
– Más falvakba bezzeg tüzérséget kvártélyoznak be mondta az öreg-
asszony.
– Hát talán a tüzérek különbek nálunk, asszonyom? – kérdezte
Loum-Loum már indulatosan. Ugyanis gyűlölte a tüzéreket.

90
 – Nem mondtam, hogy különbek, kedves barátom. Maguk mind egy-
forma hősök. Valamennyien Franciaországért áldozzák magukat – vé-
dekezett a beteg nő. Csak hát most tavasz van… És hát így…
Loum-Loumra pillantottam. Nem, ő sem értette, hogyan kerül ide a
tavasz.
A fiatalasszony vágta el a beszélgetést.
– És mondják csak, ez a maguk géppuskás szakasza öszvérekkel van
felszerelve?
– Igen, öszvérekkel.
– Ez esetben a géppuskásokat szállásolják be hozzánk.
– A géppuskásokat? – kérdezte Loum-Loum elgondolkozva. – Ne-
künk a segélyhelyet kell elhelyezni. A géppuskásokat a Gall Kakasnál
szállásoljuk el. Ott az istállók, úgy látszik, épen maradtak.
– Gaston apónál? Ő kérte magukat erre? – kérdezte gyorsan a fiatal-
asszony.
– Ki kérte? Miféle Gaston apó? Mi senkit sem láttunk ott. Egyálta-
lán, az egész faluban nem láttunk senkit magukon kívül.
– Nem is fog – tette hozzá a fiatalasszony. – Rajtam, az anyámon és
Gaston nagybátyámon kívül senki sem maradt itt. Csakhogy a nagybá-
tyám még valószínűleg alszik a pincében a vörösével – mondta az asz-
szony, és elnevette magát.
– A feleségével? – kérdeztem meggondolatlanul.
– Nincs felesége! – felelte tompán az öregasszony. Szegény Louise
húgomat már hat évvel ezelőtt eltemette.
Éreztem kérdésem ügyetlenségét, de az öregasszony töprengő han-
gon, kisvártatva ismét folytatta:
– Sajnáljuk! Mégiscsak sajnálom őt. Persze ez nem az én dolgom, és
most, hogy Louise-om már nincsen, az öreg azt csinálhat, amit akar. De
mégiscsak megmondom, nem teszi helyesen, hogy állandóan ott tartja
magánál a pincében. Ez szörnyű… Megmondom nyíltan, pedig ezt a
vöröst, Isten a tanúm, sohasem szerettem.
 – Szép? – kérdezte Loum-Loum megélénkülve.
– Kicsoda?
– Hát az a vörös.
– A vörös? Olyan visszataszító, hogy még a németek sem kívánták
meg. Olyan sovány, hogy meg lehet számolni a bordáit. De az öreg tel-
jesen megbolondult, s egy lépésre sem engedi el magától.
A hallgatás nem sokáig tartott. A fiatalasszony törte meg a csendet,
amint ellentmondást nem tűrő hangon kijelentene:
– A géppuskásokat az öszvérekkel nálunk helyezzék el. Van itt istál-
ló, szénapadlás, itató és hely az emberek számára… Nem fognak pa-
naszkodni.
Egy pillanatnyi szünet után erőltetett mosollyal tette hozzá:
– És hogy maguk se panaszkodjanak, ígérem, fiúk, hogy maguk is
kapnak egy liter bort fejenként.
Ez döntő érvnek bizonyult. Elszaladtunk a géppuskásokért.
– Mi az ördög tetszik a géppuskásokban ennek a vászoncselédnek? –
kérdezte Loum-Loum menet közben. – Hát mondd, az ég szerelmére!
Láttad, hogy egy dragonyos is van – folytatta. – S mégis akarja a gép-
puskásokat. Méghozzá egy egész szakaszt. Tavasz van! Tavasszal a nők
meg vannak veszve!
Még el se helyeztük a géppuskásokat, és meg se tudtuk inni a liter
borunkat, amikor az égen egy repülőgép egyhangú berregése hangzott
fel.
– Repül a kisgalamb – mondta valaki. – Most majd tojást szór a fe-
jünkre.
Német repülőgép volt. Az őrmesterek füttyszóval fedél alá paran-
csoltak bennünket, s így csak a réseken át figyelhettük, hogy mi is megy
végbe az égen.
A repülőgép körül egymás után robbantak a srapnelek. Hamarosan
sűrűn körülfogták a robbanások füstpamacsai. A pilóta megpróbált ki-

92
törni. Hol lejjebb ereszkedett, hol feljebb, hol balra próbálkozott, hol
meg jobbra.
De az ágyúk tovább ugattak, s a robbanások felhői, mint hatalmas
vattacsomók, szorosan körülfogták a gépet. Néhány perc múlva össze-
csuklottak a szárnyai, s a gép zuhanni kezdett. A motor hörgött, mint a
felbőszített vadállat. Ez már nem manőver volt, hanem katasztrófa. Lát-
tuk, hogyan esik ki a pilóta, megfordul a levegőben, majd széttárt karral
zuhanni kezd, mint egy kődarab.
Hatalmas robajjal, mintha óriás lett volna, a repülőgép a házunktól
mintegy száz méterre zuhant le a kertek alján. Motorja a földbe fúró-
dott, s a gép teste, miután néhány másodpercig függőlegesen állt, meg-
ingott és elterült. Odarohantunk, és megpillantottuk a pilótát. Halott
volt. A gép mellé fektettük.
Néhány katona a megfigyelő keresésére indult. De nem találták. Biz-
tosan a folyóba zuhant, és megfulladt.
Amikor visszatértünk, a géppuskások háziasszonyát és beteg anyját a
katonák között találtuk. Az öregasszony egy botra és a lányára támasz-
kodva állt. Egy széles vállú, alacsony termetű öregemberrel veszeked-
tek, aki nyűtt paraszti inget és facipőt viselt. Az öreg arcát, de még az
orrát is kék erek barázdálták.
– Na, mi az? Mi az? Mi után törtetsz? – kiáltotta a fiatalasszony. –
Nem elég a vörösöd? Mást is akarsz?
– Ne merd a vöröst a szádra venni! Ne próbálj rá rosszat mondani! –
vágott vissza dühösen az öreg. – Azt mondd meg inkább, te dög, hogy
kihez járnak lovon a dragonyosok éjjel-nappal?
Az öreg felénk fordította az arcát.
– Csak azt nem értem, hogy nem undorodnak? Hisz ez a nő olyan
undorító, mint a tetű! – kiáltotta.
A katonák pukkadoztak a nevetéstől.
– Hallgass! – visította az asszony. De az öreg csak mondta a magáét.
 – Mint a tetű! – kiáltozta. – Bebizonyítom! És három bőrt húz le ró-
luk a borért, sajtért…
– Hallgass!
– … és a saját húsáért.
– Hallgass, te vén csirkefogó!
– És még dolgoztatja is őket a gazdaságban.
– Hazudsz, te aljas! – kiáltotta ezúttal az öregasszony.
Mi valamennyien dülöngéltünk a nevetéstől.
– És egy ilyen tetűre – kiáltotta az öreg hozzánk fordulva –, egy
ilyen ferde pofájú dögre dolgozik egy egész dragonyos zászlóalj! Neki
mindene megvan. Nekem meg…
– Te vén részeges vagy!
– Én magányos vagyok és öreg, és itt van a tavasz. Ismét felharsant a
nevetés. Loum-Loum az oldalát fogta. Valósággal kimerült a hahotázás-
tól.
– Tavasz! – kiáltotta lélegzethez jutva. – Ennek is a tavasz! Ennek is
a vére mozog! Hát ezt nem lehet kibírni! Megszakadok, Gaston bátyám!
De hiszen azt mondják, hogy magának van egy kis vöröse!
– No és aztán? Egy vörös! Mikor itt a tavasz… Most már mindenki
fetrengett a nevetéstől. Loum-Loumnak kövér könnycseppek hullottak a
szeméből.
– Összevissza három ember van a faluban, s a tavasz mindhármat fő-
be kólintotta! – ordította.
Az öreg megérezte, hogy sikere van a katonáknál, s ezért új táma-
dásba lendült.
– Spekulánsok! Fosztogatók! – kiáltotta. – Hazafiságból vödrönként
két souval kevesebbet kértek, ugyanakkor megkopasztjátok a katonákat!
Spekulánsok!
– Mi vagyunk spekulánsok? Hát a német herceget ki etette és ki itat-
ta? Uraim! – jajdult fel az asszony, hozzánk fordulva. – Uraim! Amikor
a barbárok rátörtek Mezyre, és a tisztességes franciák elmenekültek, ez

94
az aljas vénember itt maradt, hogy szabadon végezhesse az üzelmeit!
„Nem szolgálhatom a hazámat mint katona mondta –, hát úgy fogom
szolgálni mint kereskedő. A Gall Kakas az én zászlóm – azt mondta. –
Úgy fogok harcolni a barbárokkal, hogy nem engedem ki a zászlót a
kezemből.” Így beszélt. És mit gondolnak, mi történt? Megjöttek a bar-
bárok, de tőle nem vettek el semmit. Három hétig voltak itt, s ő ezalatt
ragyogó üzleteket csinált. Egy vérbeli herceg lakott nála. Az öreg meg
csúszott-mászott előtte. Szégyellheti magát egy francia, hogy egy boche
előtt csúszik-mászik, még akkor is, ha az egy vérbeli herceg. Csak hát a
herceg arannyal fizetett, s az öreg azért imádkozott, hogy ez minél to-
vább tartson.
– Hazudsz, te aljas! – vágott közbe az öreg.
De az asszony a továbbiak folyamán egyáltalán ügyet sem vetett rá.
– Van azonban magasabb igazságosság is, és mi tanúi voltunk ennek
Mezyben! – harsogta. – Amikor a mi nagy és jóságos Joffre-unk el
akarta páholni a barbárokat a Marne mellett, tüzérséggel kezdte őket
veretni, hogy gyorsabban szedjék a lábukat. S akkor romhalmazzá vál-
toztatta ezt az aljas Kakast, amelyet még Gálinak is mertek nevezni,
miközben az átkozott boche-oknak adott menedéket. De úgy kellett! A
francia lövedékek romhalmazzá változtatták. Úgy kellett! A francia
hadsereg tönkretette ezt az aljast, aki a németeken élősködött! Úgy kel-
lett!
Az asszonynak mély, mellből jövő, csaknem férfias hangja volt. Mi-
közben a magaslaton állva beszélt, kezével hevesen gesztikulált, mintha
a tenyeréből szórná gonosz szavait. Zilált fürtjei repdestek a szélben,
szeme tüzelt, két orrlyuka felfúvódott. Olyan volt, mint egy fúria.
– Na, mi az? Mit ordibáltok itt? – harsant fel a váratlanul megjelenő
Annione írnok. – Mi ütött belétek?
– Őrmester úr – szólalt meg határozott hangon az öregasszony –, ne-
ki – és az öregember felé biccentett van tehene.
Az öreg kidüllesztette a mellét.
 – Tehén! – kiáltotta. – Megint a tehén! Ha látná az én vörös tehén-
kémet, őrmester úr! Nem nagyobb, mint egy kecske, meg lehet számol-
ni a bordáit. Még a németek is lemondtak róla. Milyen haszon lenne
abból?
Az öregasszony erre olyan hangon szólalt meg, mint egy igazságot
tevő pátriárka:
– Ha sovány is a vörös tehened, valami trágyát csak ad. De az én lá-
nyomnak nincsen semmije. Most viszont tavasz van, kell a trágya.
– Na és aztán? – kiáltotta Annione. – Trágya! Mi az ördögnek jöttök
ide a trágya miatt veszekedni! Nincs más hely erre? Hordjátok el maga-
tokat!
Annione éppen lökdösni kezdte mindhármukat, amikor egy törzsbeli
gépkocsi tűnt fel az úton. Egy százados és két fiatal hadnagy jött oda
kényelmesen a csoportunkhoz. A katonák utat nyitottak a tiszteknek, és
széledni kezdtek. Az asszonyok elhallgattak, az öreg pedig katonásan
kihúzta magát, és a kezét a sapkája ellenzőjéhez illesztette. A tisztek a
repülőgép felé indultak.
A halott pilóta kinyúlva feküdt a gépe mellett. Átkutatták, és elvették
az iratait.
– Temessék el! – mondta az egyik tiszt. Akkor az öreg odalépett a
tiszthez.
– Kapitány úr – kezdte –, engedje meg, hogy bemutatkozzam.
Gaston Massare vagyok, a Gall Kakas egykori tulajdonosa. A vendég-
lőm a jelenlegi háborús körülmények közepette lerombolódott. Egy
tiszteletteljes kéréssel fordulnék önhöz…
Az öregasszony nem engedte, hogy végigmondja, és hevesen félre-
lökte.
– Tiszt urak – szólalt meg akkor a fiatalabb nő –, nekem több jogom
van hozzá. Férjem a fronton harcol, egy gyalogezredben. Most éppen
megsebesült, és kórházban fekszik…
Most az öreg lökte félre az asszonyt.

96
 – Tiszt urak – vágott a szavába sebesen –, amíg a hadseregben lesz-
nek dragonyosok, addig a férje nyugodtan hányódhat a kórházban.
Az asszony felsikított, mintha megszúrták volna. A tisztek nevettek.
– Mit akarnak tulajdonképpen? – kérdezte a kapitány.
– Kérjük, hogy vigyék a hullát a mi veteményesünkbe – mondta az
idősebbik nő.
Botjával az elesett repülőre mutatott, fejével pedig a kertnek a felé a
része felé intett, ahol a tavasziasan laza és nedves ágyásokból karók
álltak ki, rajtuk az előző évi borsó fonnyadt indáival.
– De minek kellene maguknak? – kérdezte a kapitány.
Mindkét asszony egyszerre kezdett magyarázni. A fiatalabbik dia-
dalmas hangja túlszárnyalta a másikét.
– Tudja, kérem – kezdte –, a barbárok elvitték a szarvasmarhánkat, s
így nincs semmink, amivel trágyázhatnánk. Valóságos szerencsétlenség
ez! S itt csak gyalogosok vannak, tehát nincs honnét venni! Más falvak-
ban tüzérek tanyáznak, azoknak mégiscsak vannak lovaik… De nálunk
csak gyalogság meg gyalogság! Most pedig tavasz van, éppen szezon…
így most már érti, kapitány uram… Nagyon kérjük…

KOCSMA A FRONT MÖGÖTT

Champagne-ban, a Tille-Cilieri-Puillon háromszögben, a mi és a

németek lövészárkai között nem volt nagyobb a távolság egy közönsé-
ges városi utca szélességénél. E közelség miatt a tüzérségi tűz lehetet-
lenné vált. A frontszakasz viszonylag csendesnek látszott. De a lövész-
árkok mélyén heteken, hónapokon keresztül nehéz, kitartó és fáradságos
munka folyt: robbanást készítettünk elő. Éjjel-nappal ástuk az aknákat,
hogy behatoljunk a német vonal alá, és felrobbantsuk a németeket. Csá-
kánnyal és lapáttal dolgoztunk igen mélyen, és folyosókat meg elágazá-
sokat ástunk ki.
Ha egy pillanatra abbamaradt a munka, akkor jobbról, balról meg
alulról ugyanolyan csákányok és lapátok tompa zaját hallottuk: a néme-
tek ellenaknákat ástak folyosókkal és különféle elágazásokkal, hogy a
vonalunk alá jussanak, és felrobbantsanak bennünket.
A csákányok tőlünk jobbra és balra hosszú kilométereken át dolgoz-
tak – Reimstől egészen a zuávok erdejéig. Mindkét oldal lázasan dolgo-
zott, komor szenvedéllyel. Mi is meg a németek is minden pillanatban
vártuk a robbanást: vajon ki előzi meg a másikat?
Minden hat nap után, amit az első vonalban töltöttünk, hat napra pi-
henőbe vittek a front mögé, Tille-be.
Mihelyt kijutottunk a lövészárkokhoz vezető járatokból, beláttuk az
egész falut. Holtan és némán terült el, csupa rom volt és omladék. Min-
dössze három ház maradt benne épen. Ezek egyikében volt a kocsma.
Az ablakai még a tüzérségi tűz idején kirepültek. Az ágyúgolyók a
tetőt is eltüntették. A meztelen tetőgerendák úgy meredeztek, mint egy
csontváz bordái. Egy hosszú meg két-három rövidebb asztal, három
öreg fonott szék és néhány deszkapad – ez volt az egész berendezés. De
a halálukat váró és a fáradtságtól elkínzott katonák mégis idejártak, s
minden gyönyörűnek, kedélyesnek és otthonosnak tűnt számukra.
Savanyú bort mértek, de jó forrót. A meleg a lábunkba szállt, aztán
eláradt a beleinkben, felkúszott a hátunkba és a vállunkba, s behatolt a
fáradt izmokba. Ittunk, és gondtalanul szívtuk a pipánkat.
– Amikor utoljára ebédeltem a barátomnál, a köztársasági elnök úr-
nál, ő is ilyen borral vendégelt meg, s meg voltam vele elégedve –
mondta Loum-Loum. Igen, barátaim, a jó bor hazájába kerültünk.
Ebben a kocsmában lakott a falu egész életben maradt polgári lakos-
sága: a gazdasszony, özvegy Maurenné, a lánya, Jacqueline és a fia öz-
vegye, Marguerite. Itt tanyázott két kis hányódó árva is, két rongyos

98
gyerek, Henry és Marcel, akik Jacqueline barátai voltak. A falu másik
végében laktak, a romok között, de napjaikat Jacqueline-nál töltötték.
A pult mögött, a polcon, ahol egykor az üvegek álltak, most két
fényképet lehetett látni. Ezeket a fekete keretes fényképeket rajzszö-
gekkel erősítették a falra. Az egyik egy testes, bajuszos civilt ábrázolt,
aki valamivel fiatalabb lehetett ötvennél – a másik egy tüzér őrmestert.
Ez utóbbi jóképű legény volt, tekintete tüzes. A képek a vendéglő egy-
kori gazdáit ábrázolták. Aztán kitört a háború, ők kiléptek a házból, és
papír formájában tértek ide vissza. Olyan papír formájában, amit rajz-
szöggel a falra lehetett erősíteni.
A bajuszos férfi Maurenné férje volt.
Jacqueline mesélt nekem a haláláról. A háború első napjaiban tör-
tént. Apja a gyümölcsöskertben dolgozott, ott, ahol most az állás volt. S
akkor becsapott egy gránát, és megölte az apját. Senki sem tudta még
akkor, hogy mi is a háború. Mindenki csak azt mondogatta, hogy „há-
ború”, „háború”, de ő, Jacqueline, nem tudta, hogy ez mit jelent. Azután
a szomszédok hazahozták a halott apát, s kiderült, mi is a háború.
A fiatat őrmester a bátyja volt, Robert, Marguerite férje.
Szerettük a háziasszonyainkat. Ők voltak számunkra a távoli, már-
már elfelejtett élet utolsó hírnökei. Egyszerű, halk szavuk megbékélte-
tett bennünket tulajdon keserűségünkkel. Gondoskodásuk és fáradozá-
suk a régen elfelejtett családot juttatta eszünkbe. A legfontosabb azon-
ban az volt, hogy nők voltak. Nagyon sok hónap telt el már azóta, hogy
elhagytuk azokat a csodás országokat, ahol nők is élnek.
Lírai hangulatban voltunk.

„Mi, katonák, a halál munkásai vagyunk. Sebes áradat partján ülünk.

Az ár elragad bennünket, s mi elenyészünk a halálban. De a nők az
örökkévalóságot hordozzák magukban, mert nekik megadatott a termé-
kenység titka. Ezt én mondom, aki nem ismertem a nőket, és nem érez-
tem vonzalmat irántuk a háború előtt. A vairsenet-i kertészné lányát
holnapután, amikor a század pihenőre megy, meg fogom erőszakolni.”

Ezt a feljegyzést az 56. ezred egyik elesett harcosának naplójában ta-

láltam. A holttest a vairsenet-i dombon hevert, a szőlőskertben.

Mint a század kerékpárosának gyakran kellett a lövészárokból a

törzsbe mennem. Visszafelé megálltam a kocsmánál, hogy megtöltsem
a kulacsokat.
Egy alkalommal zárt ajtókra találtam. Az ablak zsalugáterei is zárva
voltak. A kapun felirat függött: „Katonáknak tilos a bemenet.” Egy kö-
vér indus állt őrséget a kapunál, aki angol egyenruhát és khakiszínű
turbánt viselt. Kérdéseimre nem akart válaszolni. Kurta karabélyára
támaszkodva a távolba bámult.
Mi történt?
A gyerekek a sarkon túl, egy földhányáson üldögéltek. A kisírt sze-
mű Jacqueline a babáját szorongatta.
– Miért van csukva az üzlet?
A kislány felugrott a helyéről, és sírva az udvarra rohant. Az indus
továbbra is némán állt, akár egy szobor.
– Mi történt itt, gyerekek? – kérdeztem a rongyos árvákat. – Miért sír
Jacqueline?
Marcel adott magyarázatot.
– Itt voltak a tüzérek – kezdett hozzá. – Ugyanaz az ezred, amelyik-
ben az a szegény Robert szolgált, a Marguerite férje. Maga is látta a
fényképeket… Gyakran járt haza. Egyszer, amikor visszatért az üteg-
hez, nagy durranással lecsapott egy srapnel, és Robert szilánkot kapott a
lábába. Lerogyott… A katonák, a többiek hazahozták. Hívatták a fel-

100
csert. A felcser bekötözte a sebet, és fekvést rendelt. Robert itthon ma-
radt. Ám éjjel a németek támadást indítottak, s ő nem volt a lőállásban.
Azt mondják, hogy akkor az ezredes rettentő dühös lett, és ordítani kez-
dett, másnap pedig elítélte Robert-t szökés miatt. Ki is végezték… Hát
így… Pedig nem volt szökevény. Bátor volt. Még kitüntetést is kapott.
– Mikor volt ez? – kérdeztem.
– Régen, még a háború elején.
– Még a háború elején? Akkor miért most zárják be a boltot? Bor
van, igaz?
– Hogyne lenne! – kiáltott a fiú. – Bor van!
Az ajtó felé indultam, de a gyerek megállított.
– Nem szabad! Magát nem engedik be. Nekik pedig nem szabad ki-
jönniük az udvarra… Tudja, a tábornok még annak idején ki akarta te-
lepíteni Maurennét és Marguerite-ot a frontvonalból, de Maurenné be-
bizonyította, hogy elesett a férje meg a fivére, s a németek tönkretették
minden vagyonát. Az állások pedig a gyümölcsösén húzódnak keresz-
tül… Erre aztán itt hagyták őket… Most viszont parancs jött a legfel-
sőbb tábornoktól, hogy a boltot be kell csukni, neki és Margueritenak
pedig tilos kijönni az utcára, és mutogatni magukat a katonáknak. A
civilek közül csak én maradtam, meg Henry… Adja ide a kulacsait!
A században senki sem akarta elhinni ezt a történetet.
– Ez nem lehet! – mondta Loum-Loum. – Hogy harcoljunk egy
olyan országban, ahol a katona nem mehet be a kocsmába, hogy meg-
igyon egy liter bort? Átkérem magam a flottához.
Amikor a század Tille-be ment pihenőre, a katonák gyorsan a kocs-
mához siettek. Minden úgy volt, ahogy én mondjam: az ajtón lakat, az
ajtófélfán felirat, s a szenvtelen szpáhi még mindig ott állt a hallgatag
őrségen.
– Hogy lesz, most bor? – dörmögte meglepetten az ukrán Ivanyuk a
harmadik századból. Amikor egy héttel, korábban Ivanyuk észrevette,
hogy az oldalfal ledőléssel fenyeget, megerősítette a tartócölöpöket. Ezt
a munkát be sem tudta fejezni. – Hogy lesz most bor?
A spanyol José Hayalához fordult, de az nem értette, mit akar az uk-
rán, és így nem tudott válaszolni.
Ezen a napon nagyon árváknak éreztük magunkat. A katonák mo-
gorván oszlottak szét a romok között. Másnap reggel megint ott topog-
tak a bezárt kocsma ajtaja előtt. Mindenki ide akart jönni, hogy lássa,
mi megy itt végbe.
Vérig voltunk sértve. A ház körül ténferegtünk, és vártuk, nem nyí-
lik-e ki az egyik zsalu, nem csikordul-e meg az ajtó. De a ház hallgatott.
Lírai hangulatban voltunk.
A második szakaszbeli Sapiro felolvasta nekem Marguerite-hoz írt
költeményét. Sapiro, gúnynevén Csirke, törékeny, görnyedt legény volt,
az orra zsidós, a melle beesett. A verseit franciául írta. A versek rosszak
voltak.
De Maurennéék távolléte nemcsak Sápiról hozta izgalomba. Min-
denki méltatlankodott. Loum-Loumnak eszébe jutott, hogy Marguerite
szereti a pirított katonakenyérből készült szendvicset. A gyerekek útján
egy egész cipót küldtünk neki. Átadtunk több doboz ízletes marhahús-
konzervet is, amit fejadagban kaptunk. Azt beszélték, hogy az egyik
legionista még virágot is küldött nekik.

A föld alatti járatok ásása folytatódott. Az utászok azt állították,

hogy a német állások hátába jutottunk.
– Nemsokára robbanthatunk! – mondta a munkálatokat vezető őr-
mesterünk. A földön ült az aknában, tömte a pipáját, és halkan magya-
rázta: – Egykettőre a parancsnoki állásuk alá jutunk. Ha sikerül felrob-

102
bantani, akkor a bajor gyalogosokból lesz pástétom. Hogyan fognak
megjelenni a Mindenható előtt ebben a formában azok a gazok?
Amikor azonban visszatértünk a föld alatti járatokból, nem messze a
kijárattól, tehát már a mi területünkön tompa, föld alatti ütéseket hallot-
tunk.
– Nocsak! – mosolygott jóindulatúan az utász. Ezek már alattatok
ásnak ám, légió! Arra is háború van, kedveskéim!
Az utász nyugodt volt. Neki nem kellett a sáncban tartózkodnia, be-
lőle nem lesz pástétom.
Szétoszlottunk a canier-kban. Amikor lefekvéshez készülődtünk,
megszólalt Delacourt tizedes:
– No, ha ma éjszaka felrobbanunk, nem izgat, ha a németeknél esik
le a fejem, ahhoz viszont ragaszkodom, hogy a többi testrészemet
Marguerite ágyába vigyék. Ez a kívánságom. Ha kell, a pap előtt is
megismétlem, gyónás közben.
– Ha viszont a pofádra akarsz kapni, akkor ismételd meg énelőttem –
szólalt meg Sapiro a második szakaszból.
Halkan beszélt, közben túlzott nyugalommal szívta a pipáját, és
egyenesen Delacourt arcába nézett. Mindenki feszülten figyelt.
– Ki mondta ezt? – kiáltott fel Delacourt, s úgy tett, mintha nem is-
merte volna fel Sapiro hangját. – Ó, hát te voltál, Kiscsirke? Te szeret-
nél az öreg legionista képére kenni egyet? Várjatok, fiúk, mindjárt le-
fekszem, és nevetni fogok. Csak hadd helyezkedjem el kényelmeseb-
ben!
Egy perc múlva ismét megszólalt:
– Hát te, Csirke, mit dacoskodsz? Én azt hiszem, hogy nem egészen
úgy áll a dolog ezekkel a nőkkel… Szerintem az a tüzér, akit a roko-
nuknak adtak ki, meg sebesültnek, igazi szökevény volt, a legközönsé-
gesebb aljas. Nem lopta ő az ólomszilvákat, hanem teljes mértékben
megérdemelte. Ismerjük az ilyeneket!
– Miből gondolod?
 – Miből, miből? Abból, hogy túlságosan kényelmes dolog az, ha az
embernek minden kéznél van a háborúban: az otthona, az anyja, és ami
a legfontosabb, a felesége. Nem így szokott ez lenni! Én tizenöt éve
vagyok a légióban! Engem ismernek mindenfelé: el Dzsazáirtól Tim-
buktuig, Szudántól Indokínáig. Én már ettem homokot, és ittam izzad-
ságot. De még sohasem kanyarodott az utam a mamuskámhoz. Mondja
meg Miller, vagy mesélje el Loum-Loum, hogy hányszor látta az ottho-
nát azóta, hogy felvette a mundért? Hát Künz? Vagy Adrien? Vagy a
Bolond Dzsafar? Vagy Ourcade? S akkor nézzétek csak, hogy elrendez-
te ez a legény: az asszonnyal alszik, az anyjánál ebédel, s aztán azokkal
a kópékkal hógolyózik, akik a Rajna mögül jöttek. Nincs ilyen! Nincs,
és kész!
Az egyik önkéntes, azt hiszem, Bejlin, próbálta megmagyarázni,
hogy most, amikor az egész ország harcol, és a hadseregben sok a tarta-
lékos, előfordulhat ilyen véletlen.
– Ennek a Robert-nek a története egészen hihető – támogattam én is.
– Ne törd a fejed, ruszki! – szakította félbe Delacourt. – Ha a hadbí-
róság szökésért ítélte golyó általi halálra, akkor szökevény is volt. A
hadbíróság nem téved.
– Merész vagy, amikor ezt állítod – jegyezte meg Loum-Loum mo-
solyogva.
Delacourt elnevette magát:
– Hát igen! – mondta. – A bíróság öt évet vágott rám a miatt a
bukanefiszi vénasszony miatt. Persze ezek nem voltak az életem leg-
szebb évei, de lelkiismeretemre mondom, megérdemeltem. Annál is
inkább szökevény volt. Le kell lőni az ilyet, és kész.
A canier érdeklődve figyelni kezdett – itt lesz valami.
– Azt mondod, hogy az egész ország harcol? Gyönyörű! Mindenki
felrakta magára púpnak a civilizációt, és elment… Hová? Nem tudni.
Az emberek minden erejüket megfeszítik, hogy eljussanak? Hová? A

104
sírba! Rendben van! Ezért adják a zsoldot meg a levest és a dohányt!
Rendben van! De az asszonyok?
– Hogyhogy az asszonyok?
– A nőknek joguk van rá, hogy dögök legyenek?
– Hogyhogy?
– Van joguk arra, hogy ilyen időkben gyászos ábrázattal járkáljanak
a katonák között, fekete ruhát viseljenek, és megjátsszak a karmelita
apácákat? Mi?
– Hová akarsz kilyukadni, Piszeorrú?
– Hát oda, hogy ez a két nő megjátssza a szentet. Gyászruhába cso-
magolták a testüket, s mi úgy jártunk-keltünk körülöttük, mint a teme-
tőben.
– Mit akarsz, hiszen özvegyek!
– Özvegyek! Özvegyek! Ma özvegyek és holnap özvegyek! De én
ma hatvan kiló eleven hús vagyok, holnap pedig harminc kiló döglött
hús leszek.
– Hagyjatok aludni! – vágott közbe álmos hangon Francis a jobb sa-
rokból. – Megbeszéltétek már, az ördögbe is!
Francisra minden oldalról kiabáltak:
– Hallgass, Hólyag! Még kialhatod magad!
A canier most már határozottan hallani akarta Delacourt-t. Persze
hogy van itt valami.
– Én azt mondom, hogy ha ezek az asszonyok tényleg szentek, amit
persze csak a bolond hisz el, akkor valóban lakat alatt kell tartani őket.
A tábornok helyesen döntött! Nem jó az, ha szentek járkálnak a bűnö-
sök között, a bűnösöknek pedig rápillantaniuk sem szabad a szentekre.
– Az tisztítja a lelket – vetette közbe váratlanul Sapiro.
Félénken mondta ezt és halkan, mintegy csak a maga számára, de
mindenki meghallotta. Sapiro zavarba esett, és az árnyékba húzódott.
De Delacourt vidáman nevetve már elkapta a szavait:
 – Az a szent tisztít meg, akit az ágyadba viszel. Megint csak azt
mondom, bolondok voltunk. Még nézni is szégyen volt! Vegyük csak
az én esetemet! Végigtalpaltam az egész Közép- és Egyenlítői-Afrika
homokját, és nem szalasztottam el egyetlen nőt sem, se fehéret, se feke-
tét, itt meg váratlanul afféle Szent Ferenc lettem, és tüskésdrótból pat-
kányfogót csináltam Maprennénak. De az ágyába mászni nem mertem.
Hát hová tettem a szemem, mondjátok csak?! Nos, Loum-Loum, öreg
bakkecske? És ti mind? Bizony, nincs mivel dicsekednünk. Úgy visel-
tük magunkat, mint a Csirke-féle kisfiúk.
– Jól beszél – mondta José Hayala. – A nőkkel udvariasan és kegyet-
lenül kell bánni.
A helyeslő megjegyzéstől támogatva Delacourt folytatta:
– Azt hiszem, hogy ez az agyonlőtt tüzér nem volt ilyen bolond. A
szökevény bizonyára nem szalasztotta el ezt a kövér farút… a
Marguerite-ot.
A katonák egyre növekvő érdeklődéssel hallgatták Delacourt-t. Ré-
gen ismert dolgokról beszélt, de új, ismeretlen oldalról.
– Nekünk is ugyanazt kellett volna tenni! Azt hiszem, két frankért
akármelyikünk elvihette volna egy félórára a kamrába.
Abból a sarokból, ahol Sapiro feküdt, átrepült a canier-n egy csajka,
és Delacourt mellett csapódott a falhoz, a fejétől három centiméterre. A
verekedés elkerülhetetlenné vált. Ekkor azonban megjelent Ourcade, és
Sapirót két másik emberrel elvezette elővédszolgálatra.
Az egész században rajtam kívül senki sem tudta, hogy a bölcsész-
hallgató Sapiro halálosan szerelmes volt Marguerite-ba.
Marguerite kövér; rövid lábú, esetlen teremtés volt, s a keze olyan
durva, mint egy mosónőé. De Sapiro esküdött nekem, hogy először
benne pillantotta meg a világ minden szépségét. Rövidlátó és hunyorgó
szeme hatalmasra tágult, amikor ezt mondta, s ugyanakkor olyan volt,
mint egy gazelláé. Sapiro csúnya, fáradt és földszínű arca megélénkült,
ha feltűnt Marguerite. Arca ilyenkor fénylett, mint az érett gyümölcs, és

106
friss lett, mint a harmatos virág. Sapiro elmondta nekem, hogy csak
azért akarja elevenen megúszni a háborút, hogy egész életét Marguerite-
nak adhassa. Arról álmodozott, hogy magával viszi Umanyba. Ha
Marguerite ebbe nem egyezne bele, akkor Franciaországban marad, itt
Champagne-ban, s mint béres dolgozik majd valamelyik tanyán.
Delacourt még hosszan bizonygatta, hogy egyáltalán nincsenek
megvásárolhatatlan nők, ő még egyet sem látott, pedig sok földet bejárt.
Aztán, hogy Marguerite és Maurenné sem különb a többinél. Meg aztán
a nők egyenesen a katonák számára vannak teremtve, és ha már elsza-
lasztottuk őket, akkor ezt titokban kell tartani, mivel a butaság nem az a
dolog, amivel a legionista dicsekedni szokott volna.
– Ha majd fogságba esel, Loum-Loum, akkor meséld el a németek-
nek, hogyan szalasztottad el te és mi veled együtt ezeket a nőket. A né-
metek majd látni fogják, hogy nem legionista vagy, hanem karácsonyi
bárányka. Akkor majd bekenik a hátadat olajjal, és betesznek a jászolba.
Az éjszaka szerencsésen telt el, robbanás nem történt.
Reggelre, akkortájra, amikor Sapiro visszatért az elővédszolgálatból,
Delacourt nézetei valamennyiünket hatalmukba kerítettek. Napközben
szakaszról szakaszra terjedt a lövészárokban.
Sapiro mogorván dörmögött, amikor ezeket a beszédeket hallotta.
Egymaga persze nem bocsátkozhatott verekedésbe az összes többi ellen.
A konyhán, az őrhelyeken és a járőrökön keresztül Delacourt nézetei
átszivárogtak a többi századhoz is. További részletekkel gyarapodott,
nőtt és dagadt, s egy nappal később már senki sem kételkedett abban,
hogy a kocsma nyilvánosház volt, s a szerelemért mindkét asszony
pénzt fogadott el – Marguerite is meg az anyósa is. Hogyhogy nem jöt-
tünk erre rá hamarabb? Érzelgősködni a hivatásos cafkákkal?!
Delacourt nézetei a szomszéd ezredbe is behatoltak. Miközben a
zuávok erdeje mellett haladtam el a jelentéssel, megálltam a tüzérüte-
geknél. Egy fiatalos hadnagy megkérdezte:
– Igaz, hogy egy nyilvánosház volt ott maguknál Tille-ben?
 A Nagy Síroknál dragonyosok állomásoztak. Ezeknél a dragonyo-
soknál szolgált altiszti minőségben évfolyamtársam, de Brassac. Ő rész-
letesen tájékoztatott.
– A hadseregparancsnok – mondta – helyesen járt el, amikor
bezáratta azt az intézményt. Azt mondják, hogy ez a két dög egész ez-
redeket fertőzött meg, zuávokat is meg szpáhikat is.
Próbáltam az ellenkezőjéről meggyőzni. Elmondtam neki, hogy ki
indította útnak ezt a mendemondát és milyen körülmények közepette.
De hallani sem akarta.
– Hagyd ezt a butaságot! – mondta. – Te a magad szláv lelkével ké-
pes vagy bedőlni minden csalásnak!
A katonák mohón kaptak Delacourt állításán. Ez az állítás felszaba-
dította őket az özvegyek iránt érzett tehetetlen sajnálat alól, a törzsbeli
bürokratákkal szemben érzett tehetetlen dühtől, attól a haragtól, hogy
tehetetlenek bármit is csinálni, s felszabadította őket az alól a lelki féle-
lem alól, amely akkor keletkezett bennük, amikor bezárták a kocsmát,
és mélyen belevágott alapvető szerencsétlenségükbe, a: háborúba.
Delacourt nézetei felszabadulást hoztak.
Most már a katonák másként jártak a kis kocsmához. A hegyi tüzé-
rek, dragonyosok, szenegáli lövészek, indiai szpáhik és legionisták
egész nap ott csatangoltak a bezárt házikó körül, csoportosultak az ajtó-
nál, a kapu két szárnya mellett, a bezárt zsalugáterek alatt, s azt nézték,
nincs-e Valahol egy rés vagy hasadék, amelyen át beláthatnának a nők-
höz, s így kárpótolhatnák magukat az elvesztett időért.
De a falak épek és némák voltak, s a bejáratnál ott állt az őrszem.
Néha az őrök is visszaéltek a helyzetükkel: vagy maguk próbáltak
bejutni a házba, vagy megpróbálták beengedni a barátaikat. De ez is
eredménytelen maradt: az ajtó belülről kulcsra volt zárva. A nők senkit
sem engedtek be magukhoz. Nem jöttek elő a kopogásra, még csak az
ajtóhoz sem közeledtek. Nem válaszoltak azokra a cédulákra, amiket a

108
gyerekekkel küldtünk be hozzájuk. Sőt megtiltották a gyerekeknek,
hogy elfogadják ezeket a cédulákat.
A bort kihozták a gyerekek. A kövezeten ülve ittuk meg. A bor még
jobban fokozta kínjainkat. Ilyenkor részeg és trágár nótákat énekeltünk
a nők ablaka alatt, káromkodtunk, veszekedtünk és verekedtünk.
Tompultság kerítette hatalmába a katonákat. Jött egy harminc év kö-
rüli szpáhi, leguggolt a szélső ablakkal szemben, és hosszú órákon át
bámulta gyulladt dervisszemével.
Egyszer odajött a barátom, Conassi Kenya. Conassi a volof törzsből
származó legény volt, ez a világ legsötétebb bőrű törzse. Ritka hatalmas
termetű ember volt, aki mindig a nap, a sivatag, a homok illatát árasz-
totta – Közép-Afrikáét. Conassi ugyanúgy kerékpáros volt a századá-
ban, mint én az enyémben, ezért aztán gyakran találkoztunk Reimsben
és Champagne útjain (Conassi úgy mondta: Szampany). S íme, eljött
Maurenné házához a türelmetlenségtől és sötét haragtól zihálva, s neki-
támaszkodott á kőpalánknak. Conassi füle elkapott minden zajt, ami a
lezárt házból kiszűrődött. Conassi, aki egy héttel ezelőtt Madame
Mauren jelenlétében még le se mert ülni, most azt követelte, hogy a
fehér nők engedjék be magukhoz: van neki mivel fizetnie.
Egy szélroham feltépte a középső ablak zsalugáterét. Egy pillanatra
megpillantottuk Marguerite-ot. Fehérneműt mosott. Feltűnt Madame
Mauren alakja is. Conassi valósággal az ablakhoz tapadt. Ám az ablakra
egy szempillantás alatt függönyt eresztettek. Conassi csüggedten ejtette
le a kezét, és lehorgasztotta a fejét. Homlokát a falhoz támasztotta, és
nehezen zihált.
Jöttek a vidám dragonyosok, jött a bombavetők nehézkes tűzmestere,
jöttek a harmadik zászlóalj tetovált legionistái. A katonák azzal a dühös
meggyőződéssel jöttek, hogy a törékeny ajtók mögött nők vannak, két
nő, aki elérhetetlen.
– Furcsa dolog ez, Szamovár! – jegyezte meg flegmatikusán Loum-
Loum. – Amíg ezeket az asszonyokat tisztának hitték, addig senki se
mászott hozzájuk. Mihelyt azonban kitudódott, hogy mindkettő megvá-
sárolható lotyó, mindenki itt van!… Olyan ez, mintha valaki, aki inni
szeretne, nem venne tiszta vizet a szájába, hanem a moslékosvödörből
hörpölne.
Fallegaoc utász, egy erős és érdes kezű breton paraszt, óvatosan ka-
parászott a körmével a szélső ablak zsalugáterén. Ott állt a szép szál
férfi, feszülten mosolygott, és félig suttogva beszélt, úgy, ahogyan szé-
gyenteljes dolgokról beszélnek az asszonyokkal:
– Madame Mauren! Halló! Én vagyok, Fallegaoc. Éjszaka eljövök
magához. Jó? Van ám pénzem. Kaptam otthonról… Öt frankot… Ma-
dame Mauren! Nyissa ki egy percre a zsalut! Kinyitja?
A zsalu nem nyílt ki. Akkor Fallegaoc elküldte a gyerekeket borért.
Három liter piros borért. Az egyik litert a másik után itta meg, nem
adott belőle senkinek. Amikor lerészegedett, breton dalokat ordított, és
az útról felszedett kockakövekkel hajigálta a zsalukat.
Fallegaocot nagy nehezen elvonszolták, miközben szétverték a hom-
lokát és az orrát. Kiabált, ordított és káromkodott, de a többiek csak
húzták a földön, miközben a lábukkal taszigálták és nevettek.
– Kínlódnak az emberek – mondta Ivanyuk. – A férfiaknak nő kell!
Ivanyuk nem vett részt az italozásban, ő a gyerekekhez járt.
– Hé, Marszej, Horij, Akulino! – kiáltotta a maga módjára torzítva a
nevüket. – Hol az ördögben vagytok?
A gyerekek körülvették. Egyetlen szót sem értettek abból, amit mon-
dott. De kis tülköket, sípokat, különféle maga gyártotta játékokat hozott
nekik. A gyerekek érezték, hogy szereti őket, és ők is szerették őt.
Mindenki mástól idegenkedtek. Amikor egyszer zsoldfizetés után be-
rúgtunk, és csoportosan törtettünk a kapuhoz, az őr puskatussal kerge-
tett el bennünket, mire Jacqueline hangosan felzokogott.
– Akulino! Akulino! – ismételgette Ivanyuk kedveskedően és ijed-
ten, miközben tekintete a kislány fejét simogatta.

110
 A gyerekek szolgáltak ki bennünket így keresték meg kenyerüket.
Madame Mauren egész kereskedelme rajtuk keresztül bonyolódott le.
– Bizony, nem szép dolog – mondta egyszer Loum-Loum –, hogy
trágárkodunk a gyerekek előtt. Viszont mi mást tehetnénk, Szamovár?
Hisz más életünk nincsen.
Derűs májusi nap volt. Kék ég terült el felettünk, a nap melegen sü-
tött, s az áttetsző levegőben apró felhők tűntek fel és úsztak tova. Fel-
tűntek, tovaúsztak és eltűntek, s a levegő megint áttetsző lett és tiszta.
Azután új felhők jelentek meg. Ezek már srapnelek felhői voltak. Egy
magányos gép körül robbant, amely vigyázatlanul átlépte a frontvona-
lat. Messziről lőttek, valahonnét Berry-au-Bacom mögül. Nem hallottuk
sem a dörrenéseket, sem a robbanásokat, körös-körül minden csendes és
békés volt az átkozott és őrült Chemin des Dames mentén.
Loum-Loummal a fűben feküdtünk, egy napsütötte helyen, és lustán
süttettük magunkat, miközben a boszorkányos vidéket csodáltuk, amely
oly váratlanul nyugodttá vált. Néztük a halmokat, az erdőket, a csatorna
távolban folydogáló csillogó vizét és a kék eget.
– Milyen szép! – szólalt meg Loum-Loum. – Neked is tetszik?
Hallgattam, szundítani szerettem volna.
De Loum-Loum nem is várta be a válaszomat.
– Szeretném tudni – mondta –, hogy is volt az a nagy vízözön idejé-
ben. Azok a csodabogarak a Noé bárkájában gyönyörködtek a termé-
szetben, miközben a hullámok ringatták őket? Mit gondolsz, Szamovár?
– Nem tudom – horkantam fel dühösen. – Hagyj békében, aludni
akarok.
Loum-Loum szavaimat eleresztette a füle mellett.
– De miért is gyönyörködtek volna a természetben?! – hallottam egy
fél perc múlva. – Hisz nem voltak veszélyben… Az Úristen éppen azért
választotta ki őket, hogy megmentse az életüket. Ha ide taszigálnák
őket hozzánk, a második századba, akkor bezzeg megnézném, hogyan
gyönyörködnek a szép látványokban!
 Kis szünet után folytatta:
– Jegyezd meg, Szamovár: a katonáról az Úristen nem gondoskodott.
Nem parancsolta meg Noénak, hogy tegye be a bárkába, és mentse meg
az életét. A krokodilt megmentette, a mérges kígyót megóvta, Miller
káplárt is megóvta… De a katonát nem akarta bebocsátani a bárkába,
azt nem parancsolta meg Noénak. A katona csak haljon meg, nem kár
érte.
Keserű káromkodásra fakadt: – Kötél és mennydörgés, ezer ördög és
mennydörgés, kötél, ezer ördög és mennydörgés!
Láttam, hogy alvásról szó sem lehet, azért előhúztam zsebemből a
bibliát, és olvasni kezdtem.
Loum-Loum belepillantott a vállamon keresztül.
– Aha! – szólalt meg. – Ezt az a tegnapi alak adta neked?
A bibliát tényleg az a misszionárius hagyta nálam, aki tegnap este lá-
togatta meg az ezredet. Ez volt az egyetlen könyv a szakaszban.
– Nos, Szamovár barátom – szólalt meg ismét Loum-Loum –, ma-
gyarázd meg a bajtársadnak: van Isten? De hazugság nélkül! Mondd el
nekem a teljes igazságot az Istennel kapcsolatban. Miért köp ő minden-
re?
– Hogyhogy „mindenre”?
– Hát például erre a két nőre. És ezekre a gyerekekre. Látom, hogy
körös-körül mindenre háromszor köp. Magyarázd ezt meg nekem!
Mondd, hová tűnt el a mi mindenható és könyörületes szívű Istenünk,
méghozzá ilyen időkben? Az ördög tudja, mi történik a földön. Pusztít-
ják az embereket, pusztítják a gyerekeket; törnek, zúznak, égetnek, ő
meg hallgat, mint a besózott hal. Nagyon jó ez a mindenható és könyö-
rületes szívű Isten, mondhatom! Ha éppen tudni akarod az igazat – ne-
kem ilyen Isten nem kell! A legszívesebben köpnék az ilyenekre!

112
4

Egy ízben Reimsből visszatérőben éjszaka haladtam el a kocsma

mellett, és az őrszem nem kiáltott rám. A kiskapu tárva. Az őr nem volt
sehol. Bementem az udvarba. A ház ajtaja is nyitva állt. Meggyújtottam
a lámpámat. A konyhában nem volt senki. Bementem a szobába. Üres
volt az is. Váratlanul Jacqueline átható kiáltása hallatszott a szekrény
mögül:
– Menjen el! Menjen innét!
Nem akarta megmondani, hogy hol van az anyja és Marguerite. Ki-
mentem. Az udvaron, nem messze a kaputól, belebotlottam valamibe.
Egy gyalogsági fegyver volt. Körbevilágítottam a zseblámpással, és
Ivanyukot pillantottam meg. Hason feküdt. A keze szorosan hátra volt
kötve egy széles legionista-vállszíjjal. Kibontottam a csomót, de
Ivanyuk továbbra is mozdulatlanul feküdt. Az arcát vér borította. A
lélegzését már alig lehetett hallani.
Mi történt itt?
Ismét Jacqueline-hoz siettem. De most sem akart beszélni.
Elrohantam a felcserért.
Amikor a kötözőhelyre érkeztem, erős robbanás zaja hallatszott a
front felől. A föld súlyosán megremegett, és még hosszú ideig tompán
morajlott, mielőtt megnyugodott volna.
A körletben pánik fogadott. Nem akartak tudni sem rólam, sem
Ivanyukról. A szanitécek izgatottan vitatkoztak a robbanásról. Ki rob-
bantotta fel a másikat? Egy vörös hajú, kék szemű, szakállas szanitéc
két liter borba fogadott, hogy a mieink repültek a levegőbe, és hogy
most nekik, egészségügyieknek, nagy munkájuk lesz.
– Éppen el akartuk kezdeni a pókért! – dühöngött.
A századunkhoz rohantam. A járatokból kiabálás és nyögés hallat-
szott.
 A németek megelőztek bennünket. Azoknak a szenegáloknak az
egysége repült a levegőbe, akiknek mellettünk volt a lövészárkuk.
Már világosodott. A lövészárkot hatalmas üreg szakította meg, az
üreg oldalát a föld alatti folyosók bejárati nyílásai szegélyezték. Ezeket
földdel teli zsákok zárták el. Az üreg aljában elesettek hevertek. Két
bennszorult légionárius küzdött ott egy maroknyi némettel.
A sánc mögül tüzet nyitottunk, de elsőként az egyik légionárius esett
el. Abba kellett hagyni a lövöldözést. A másik légionárius kétségbeeset-
ten védekezett egy nagy termetű német gyalogossal szemben. Szorítot-
ták egymás torkát, és miközben mindegyik őrjöngve kiabált a maga
nyelvén, ököllel verték egymást. A légionáriusnak széthasadt a füle. A
gyalogos- orrából ömlött a vér. Nem háború volt ez, hanem közönséges
katonaverekedés. Egyik fél sem lőtt a küzdőkre, nehogy a saját emberét
találja. A légionárius meg a német gyalogos sárosán, izzadtan zihálva
esett el és ugrott fel. De most a légionárius kitépte magát, egy lépéssel
eltávolodott, lendületből gyomron rúgta a németet. A német súlyosan a
hátára zuhant, a légiós ráugrott hörögve és köpdösve. Ekkor hirtelen
megindult alattuk a föld, mindketten eltűntek a föld alatti folyosóban,
miközben kövek, homok és gerendadarabok zúdultak utánuk.
Végre kezdték kihordani az elesetteket.
Két egymásra gombolt köpenyben a szanitécek kicipelték a két nőt
is. Mindkettő katonaruhában volt. Madame Mauren bal keze egy lesza-
kított fület szorított.
A szanitécek e tetemeket szégyenletes nevetéssel és viccekkel kísér-
ték. A németeknél a szemközti lövészárokban gyászindulót játszottak.
Az induló után vidám polka hangzott fel, s egy tenor ostoba szöveget
énekelt.
Közös sírt ástunk. Én a gödör aljában voltam, és nem vettem észre,
hogyan került oda Henry. Hangját egész váratlanul hallottam meg:
– Ne mondják meg Jacqueline-nak! Ne mutassák meg Jacqueline-
nak! – ismételgette a kisfiú. – Éjjel jöttek hozzájuk a katonák – magya-

114
rázta kifulladva. – Megkötözték az őrt. Jacqueline azt mondja, hogy
bolondságokat csináltak az asszonyokkal, az asszonyok kiabáltak. A
lövészek katonaruhát is hoztak magukkal, és kényszerítették az asszo-
nyokat, hogy öltözzenek át. Majd magukkal vitték őket. Jacqueline azt
mondja, hogy az anyja szörnyen kiabált… Ne mutassák meg
Jacqueline-nak! Ne mondják meg neki!
De Jacqueline már rohant felénk. Kis ruhája lobogott a szélben. A
gödörtől nem messze állt meg, és egy fához támaszkodott. A szeme
égett, de könnytelen volt. Henry csendben odament hozzá, és kézen
fogta.
A németeknél abbamaradt a zene. Csönd lett. Az ásók puhán, szinte
zajtalanul hatoltak a földbe.
A sírásás szokásos munkája, amit máskor úgy fogtunk fel, mint fá-
rasztó hercehurcát, most ünnepélyes szertartás lett számunkra.
Csízek énekeltek a bokrokban. A mező felől friss, barátságos szél
fújt.
– Az asszonyokat külön kell helyezni – mondta valaki halkan.
Odapillantottam – Loum-Loum volt.
– Ne feküdjenek azok mellett, akik miatt meghaltak!, – tette hozzá
magyarázólag.
Kicsit arrébb külön sírt ástunk, és óvatosan elhelyeztük benne min-
dazt, ami az asszonyokból maradt.
Valaki keresztet ütött össze. Ráírtuk Marie-Louise és Marguerite
Mauren nevét, alája pedig ezt: „Elestek a becsület mezején.”

ISMÉT A FRONT MÖGÖTT

Az én haragomnak
 minden nagy villámát
elfújta a friss szél
egek távolába.
Idenézz, a kardom,
mint a rózsa ága.
A bor is mosolyog
vaskos korsajába.

Ezt a régi dalt, ami még a spanyol örökösödési háborúból szárma-

zott, diákéveink idején gyakran énekeltük Párizsban, a Quartier
Latinben, a Cujas kávéház füstös és sötét helyiségében, a Saint-Michel
bulváron. Most a második század énekelte. Sárosan, porosan, a fáradt-
ságtól, szomjúságtól és a hőségtől elgyötörve érkeztünk meg Tille-be.
Egy hónapja vittek el innét bennünket. Egy hónapon át az egyik állásból
a másikba kerültünk, sehol sem maradtunk sokáig. És most visszatér-
tünk!

Megyek a csatába,
de nem is sajnálom.
A Pireneusokból
megyek Flandriába…

– zengett az ének.

A zászlóalj élén André őrnagy haladt, akinek Dög volt a csúfneve.

Magas termetű, szikár, sőt már sovány ember volt, akinek – mint az
aszténiásoknak – lelógott a válla, és magasra nyúlt vékony nyaka. Járá-
sa lassú volt, szinte fáradt, sokszor az egész ember törékenynek tűnt.
Most azonban, ahogy sötét színű köpenyében és mélyen a szemére hú-
zott sisakban ott lovagolt tarka pej lován, az őrnagy mégis fenséges
látványt nyújtott, olyan volt, mint egy lovas szobor.

116
 Tehát megint Tille-ben vagyunk. Ismerős romok! Ugyanolyan hall-
gatagon és bánatosan tekintettek ránk, ugyanúgy meredtek ránk a tűzvé-
szek nyomai, s a törmelék ugyanúgy hányódott az úton.

Habár suhannak az évek,

a csaták forró füzében,
Mireille, drágám, meglelem
sírom vagy szerelmed!

Mindezt a hosszú orrú Sapiro énekelte a második szakaszból. Kelle-

mes hangja volt. Ezt a dalt mindig különös érzéssel énekelte.
– „Mireille, drágám, meglelem sírom vagy szerelmed!” – dörögte
gúnyosan a mellettem haladó Cuné. – Lehet, hogy az ideáljára gondolt,
arra a Marguerite-ra. Emlékszel még, hogy vágta a csajkáját a canier-
ban Delacourt felé, amikor ez azt mondta Marguerite-ra, hogy az lotyó?
Bezzeg most énekel! Hát ólomszilvát nem akar a fenekébe?
Abba a mellékutcába fordultunk be, ahol Madame Mauren kocsmája
állt.
Miért vannak az ajtók lakat alatt? Mi történt a gyerekekkel? Hát ta-
lán már ők sem élnek?
Szakaszunkat éppen ebben az utcában helyezték el, a romok között.
A sarok felől megkerültem a kis kocsmát Egy magas termetű skót
katona állt őrséget a kapunál. Talán most fogda van itt? De akkor miért
lóg ott még mindig a francia nyelvű tábla: „Katonáknak tilos a beme-
net.”
A skót katona felelet helyett hanyagul felemelte a puskáját, és meg-
fenyegetett a szuronyával.
Nemsokára feltűnt a mi ezredünk őrjárata, lábuk alatt tompán csatto-
gott a kövezet. Felsorakoztak a skótok. A kocsmánál most történt meg
az őrségváltás. Az őrmesterek tisztelegtek egymásnak, a skótok pedig
elindultak, hogy utolérjék az ezredüket, amit mi váltottunk le. Már por-
zott a lábuk alatt az országút.
– Mi ez? – kérdeztem az őrségen álló legionistát. Miért állítottak ide?
– Ki tudja azt?! – felelte közönyösen. – Itt mindig volt őrség. Azok
laktak itt, na, kik is?
Ekkor megnyikordult az ajtó, és Marcel jelent meg.
– Franciák! – kiáltott fel a kisfiú az örömtől csaknem sírva. – Ó,
monsieur! Hát visszajöttek! Jaj de jó!
Beszaladt a házba. Nyomában Henry és Jacqueline is kiszaladt.
– Ó, monsieur! Ó, monsieur! – ismételgették. – Milyen szerencse!
A gyerekek egymás szavába vágva meséltek, izgatottan és elfullad-
va. Kis állatokra hasonlítottak, akiket kieresztettek a ketrecből.
– Három nappal szegény anyám és Marguerite szerencsétlensége
után történt – mesélte Jacqueline. – A maguk ezrede másnap éjjel ment
el, harmadnap reggel viszont már olyan őr állt itt, aki nem tudott franci-
ául. Ezek voltak a skótok. Senkit sem engedtek be hozzánk, az őr el
nem mozdult az ajtóból. Igaz, hogy etettek a konyhájukról, de keres-
kedni nem tudtunk. Ó, monsieur! Kértük a tisztjüket, hogy engedje ki-
nyitni az ablakot és az ajtót, mert a házban sötét volt. De nem értettek
bennünket, és nem hittek nekünk. Ó, monsieur! Milyen jó, hogy franci-
ául beszélhetünk!
A következő nap hivatalos csomagokkal éppen a zászlóaljtörzsnél
voltam, amikor bejött egy küldönc.
– Civil lakosok vannak itt, a hadnagy urat keresik mondta, Miközben
a sapkája ellenzőjéhez emelte a kezét. – Hárman vannak.
– Civilek? – kérdezte hitetlenkedve a tiszt. – Honnét kerülnek ide?
No, jöjjenek be!
Jacqueline egy papírlapot tartott a kezében. A kislány reszketett a fé-
lelemtől, és alig tudott mozogni. Henry és Marcel kézen fogva vezette.
A küszöb után három lépéssel mindhárman megálltak.
– No, mit akartok? – kérdezte a csodálkozó segédtiszt.

118
 Jacqueline-nak vacogtak a fogai. Henry kiszabadította a kezét, elvet-
te a kislánytól a papírlapot, és odaadta a tisztnek.

„Mivel az enyéim, nevezetesen apám, Monsieur Mauren, a kocsmá-

ros, anyám, Madame Mauren, a kocsmárosné, bátyám, Robert őrmester
és annak özvegye, Marguerite, valamennyien a becsület mezején estek
el Franciaországért, kérem, hogy a kocsmát ismét ki lehessen nyitni. És
hogy őr ne álljon az ajtó előtt.”
Jacqueline Mauren

Alább ez volt írva:

„Mi is kérjük a legfelsőbb francia tábornok urat, hogy szabadon le-

hessen kereskedni, és mivel több asszony nincs a házban, ezért minek
az őr, Jacqueline pedig még nem több, mint gyerek.”
Henry és Marcel Lambert
– Ti a domb mögötti kocsmából jöttetek? Igen, emlékszem… Nos,
véleményed szerint miért a becsület mezején estek el ők, az anyád és a
nővéred? – kérdezte tréfásan a tiszt.
– Igen – felelte Jacqueline meggyőződéssel, és magyarázólag tette
hozzá: – Ott történt, ahol céklát ültettünk.
A segédtiszt beleegyezett, hogy jelentést tesz az őrnagynak, s a Dög
minden várakozással szemben elrendelte a kocsma megnyitását.
Az elhagyatottság dohos illata csapott meg bennünket, amikor visz-
szatértünk a kocsmába. Minden a régi helyén állott – a deszkalócák is, a
söntés is, a kis hordó is a söntés mögött, de nem találtuk örömünket a
borban. Nem öntötte el tőle a forróság a testünket. Minden csak hasonlí-
tott a közelmúltra, ahogy a holttest hasonlít az élőre, aki nemrég még
lélegzett.
Üres volt minden a nélkül a két asszony nélkül, akit megrágalmaz-
tunk, megöltünk és eltemettünk.
 A kis kocsma új gazdái, a három gyerek, beléptek az életbe.
Henry egy vérbeli kocsmáros modorában fogadta a látogatókat. A
vékonyka fiú feltűrt ingujjban állt a söntés mellett. A szája sarkában
cigaretta füstölgőit. A pult egy kicsit magas volt, Henry nehezen tudta
kimérni a látogatók borát, de mindezt egy tapasztalt öreg kocsmáros
arckifejezésével iparkodott csinálni.
Marcel volt a pincér. Ő ment a pincébe, ő hordta ki a bort az aszta-
lokra, s ő szaladt el a konyhánkra is – nemegyszer egészen az állások
mellé –, ahol kapott egy csajka maradékot, és sietett vissza, nehogy
golyó érje.
Jacqueline volt a tulajdonosnő.
– Fizetni! – kiáltotta Henry, s a kislány, az asztalok között szorong-
va, átvette a pénzt.
A gyerekek örültek, hogy az ablakok nincsenek beszögezve, hogy a
szobákba benéz a napsugár, hogy elvitték az őrt, és nyitva az ajtó.
Mi kedvesen bántunk velük, ők mégis féltek tőlünk. Jacqueline-nak
így is ott maradt a félelem a szemében. Emlékezett rá, hogy nem is
olyan régen még ott dühöngtünk az ablakok alatt; és félt, hogy egyszer-
re ismét visszaváltozunk. De mi mintha magunk is féltünk volna ezektől
a gyerekektől, és tartózkodóan és figyelmesen viselkedtünk.

Mégis sor került garázdaságra. Azon az estén történt, amikor

Delacourt az őrmesteri kinevezését ünnepelte.
Delacourt-nak volt egy gyengéje; ha többet ivott a kelleténél, akkor
garázdálkodni kezdett.
Fülledt, júliusi hőség volt. Delacourt már berúgott, amikor a többiek
még csak kezdtek rájönni az ital ízére. Ordítva nótázott, kiabált, és azzal
fenyegette Vilmos császárt, hogy kiveri minden fogát.

120
 – Nőt ide! – üvöltött fel egyszerre. – Nőt adjatok nekem!
Jacqueline félénkért bújt a sarokba.
– Hé, kislány! – rikkantotta Delacourt. – Hívd ide az anyádat!
Mondd meg neki, hogy nőre van szükségem!
– Hagyd abba, Delacourt, ne bolondozz! – szólt rá valaki. – Itt nincs
nő.
De Delacourt nem csillapodott.
– Ja igen – dadogta botladozó nyelvvel-, mindkét lotyót széttépte a
robbanás! Emlékszem! No nem baj, akkor te gyere ide, kislány! Muta-
tok neked képeket! Gyere csak!
– Elég legyen! Hagyd abba a nagyzolást! – mondta Künz, és felállt,
hogy széles hátával tartsa fel Delacourt-t.
De a részeg megmakacsolta magát. Kilépett Künz háta mögül, szét-
tárta a zubbonyát, és felhajtotta az ingét.
Egész melle és hasa tele volt tetoválással. Jacqueline visítva bújt a
pult alá.
– Na, tetszik? – ordította Delacourt. – Nézd csak meg jól! Látom,
hogy tetszik!
Bárgyú, részeg nevetéssel dülöngélt az asztalok között, és mindenki-
nek odatolta a tetoválást. Meztelen férfiak és nők közt kanyarogva egy
nagy felírás szelte át az egész hasát: „Éljen a bor meg a szerelem!”
– Gyere csak ide, kislány! – ordította. – Nézd meg, micsoda képek!
Ezek segítségével könnyebben felkészülhetsz az első áldozásra.
Váratlanul vörösbor ömlött végig a hasán, mintha vér öntötte volna
el.
Henry állt előtte ijedten, de mint az agyarát villogtató kis vadállat.
Sápadtan, remegve szorította kezében a poharat.
Delacourt leütötte. A gyerek eszméletlenül esett össze. Abban a pil-
lanatban azonban a nagy orrú Csirke, Sapiro hasba rúgta Delacourt-t.
Delacourt-nak olyan öklei voltak, mint egy percheroni igáslónak a patái.
Elkapta Sapiro torkát, és egy pillanat alatt szétverte az arcát. Sapiro
védekezés közben megragadta Delacourt kabátujját. Kezében ott maradt
az új őrmesteri zsinór.
Váratlanul belépett Miller. Süket csönd támadt.
– Sapiro legionista – szólt Miller halk, fojtott hangon –, hát már me-
gint maga? Hát már megint olyasmibe üti azt a zsidó orrát, amihez
semmi köze? Csak fogja jó erősen azt a zsinórt! El ne eressze! Még
hasznát veheti!
Sapiro nehézkessé és tétovázóvá vált. Halántéka gyöngyözött. Fel-
emelte leesett szemüvegét, rövidlátó szemmel nézegette az összetört
üveget, és zihált, mint egy ló. Keze remegett. Elő akarta húzni a zseb-
kendőjét, hogy letörölje az arcát, de nem találta. A tenyere csupa vér
volt.
– Letartóztatom! – ordította Miller.
Megpróbáltuk elütni a dolgot. Adrien ivást javasolt.
– Ráérsz azzal a letartóztatással! Nem szökik meg a Csirke! Hová is
szökne, méghozzá szemüveg nélkül! – bizonygatta.
Loum-Loum támogatta:
– Hagyd, nem hibás az a fiú. Hiszen Delacourt egy barom! Hagyd a
fenébe! Rájött a cafard Marguerite miatt! Ezért mászott bele ebbe a ve-
rekedésbe a bolond! Szerelemből! Hagyd a fenébe, Miller! Nincs értel-
me!
Mindenfelől kiabáltak a káplárnak:
– Hagyd a fenébe! Ne törődj vele! Inkább igyál! Úgy látszott, szépen
elcsitul minden. Sapiro végre megtalálta a zsebkendőjét, és letörölte
arcáról a vért. Hirtelen felcsattant Jacqueline hangja.
– Parancsnok úr! – szólt kibújva a pult alól. – Parancsnok úr! Na-
gyon szépen kérjük… Mi félünk, amikor itt berúgnak… Mikor verek-
szenek…
– Hátra arc, indulj! – vezényelte Miller, és parancsolóan nézett
Sapiróra. Az élesen megfordult és elment. Olyan volt, mint egy automa-
ta.

122
 Miller felvágta az állat, kicsi bajuszát, hidegen csillogó szemét, s
ment utána.
– Na, ez is elüldögél most egy kicsit, ez a te földid! – mondta nekem
Loum-Loum. – Ráhúzzák a vizes lepedőt, Miller meg a Dög!
Estére a törzsnél szokatlan sürgés-forgás támadt. A telefonkezelők
megállás nélkül dolgoztak, a gyalogos küldöncöknek és nekünk, kerék-
párosoknak egy percnyi nyugtunk nem volt.
– Támadás lesz! – állapították meg a katonák.
A zászlóalj minden percben várta a jelet. Az éjszaka azonban nyu-
godtan telt el.
Kora reggel a tisztiszolgák valami miatt takarítani kezdték az üresen
álló hentesüzletet – ez volt Tille legtágasabb helyisége az épen maradot-
tak közül.
Felsúrolták a padlót, megtisztították az ablakokat. Buzgalmukban
még a táblát is lemosták, amelyen az út meg a pusztítás pora már majd-
nem teljesen belepte a felírást: „Hentesáru. Állandóan friss ló- és sza-
márhús.” Jártak-keltek a romok között, találtak néhány épen maradt
asztalt meg széket, és bevitték az üzletbe. A kocsmánkból is odavitték a
padokat.
De hogy minek ez a nagy készülődés, mi lesz a hentesüzletben, azt
még ők, a mindentudó tisztiszolgák sem tudták.
Kilenc órakor bevonult egy fél szakasz katona feltűzött szuronnyal.
Felálltak a fal mellett. Két negyedik századbeli legionista hozta Sapirót.
Arca csupa véraláfutás volt. Zubbonyáról hiányoztak a gombok. Értet-
len tekintettel nézett körül. Az ajka kiszáradt, állandóan nyalogatta.
Pár perc múlva belépett néhány tiszt, élükön a zászlóaljparancsnok-
kal.
Egy nagy asztalhoz vonultak, hátratolták a székeket, és nagy csizma-
kopogás, torokköszörülés meg papírzizegés közben leültek.
Két küldönccel együtt besettenkedtem a bolt mögötti kamrába, ahol
az írnokok ültek.
 Hadbírósági tárgyalás volt. Felolvasták a vádat, mely szerint „Sapiro
Khaim másodosztályú legionista, háborús önkéntes, aki orosz állampol-
gár, született az oroszországi Umanyban, huszonöt éves, büntetlen előé-
letű, a párizsi egyetem bölcsészhallgatója, ír-olvas, úszni nem tud – a
hadműveleti területen elkövetett lázadás bűntettével vádoltatik.”
André őrnagy, a zászlóaljparancsnok elnökölt. Sisakját mélyen sze-
mébe húzva, állát leszegve, bőrkesztyűs kezét keresztbe fonva, hosszú
lábát kinyújtva, szótlanul, gőgösen, keményen nézett a vádlottra.
– Szóval – kezdte – ön állítólag azért jelentkezett a hadseregbe, hogy
a civilizációt védelmezze, s kiderül, hogy a valóságban nihilista, aki
lázadásra bujtogat?!
Szünetet tartott.
– Ön hűségét nyilvánította egy szövetséges állam iránt, és megbíztak
önben! – folytatta szemrehányóan az őrnagy egy perc múlva. – Külön-
ben – emelte fel a hangját, és összenézett azzal a kapitánnyal, aki jobbra
ült tőle – én értem! Én értem, miért kell önnek, Sapiro legionista, ide-
genben élnie: az ön hazájának, a pokolba is, még arra sem kellenek az
ilyen emberek, mint ön, hogy kényszermunkán tartsa őket.
Sapiro szótlanul állt. Az elnöki asztal mögötti kis ablakhoz három
gyermekorr nyomódott. Sapiro észrevette, és szórakozottan elmosolyo-
dott. Ez felingerelte a Dögöt.
– Ez önnek mulatságos? – ordította. – Mit nevet, Sapiro legionista?
Azt, hogy Franciaország eteti? Vagy talán azt, hogy zsoldot fizet ön-
nek?
Sapiro hallgatott.
– De leginkább – emelte fel ismét száraz, kopogó hangját a Dög –,
leginkább azon nevet, hogy Franciaország egyenruhát adott önnek, ön
pedig…
Az őrnagy szétnyitotta öklét, és odadobta az asztalra Delacourt őr-
mester vállzsinórját.

124
 – …ön rátámad a parancsnokaira, és az ellenség színe előtt letépi a
rangjelzésüket, amelyet Franciaország adott nekik!
Sapiro szólni akart, de az őrnagy ököllel az asztalra csapott.
– Hallgasson!
A nap Sapiro szemébe sütött, Izgett-mozgott, hunyorgott, kezét a
szeme elé kapkodta.
– Álljon vigyázzban! – üvöltötte az őrnagy. – Ez itt hadbíróság, nem
pedig tánciskola! Önt hadműveleti területen elkövetett lázadással vádol-
ják!
Ekkor egy pillanatra csend támadt, olyan ünnepélyes és rettenetes
csend, ami alatt olyasmi történik, ami helyrehozhatatlan.
– Köphetnékem van – szólalt meg halkan krákogva Sapiro –, én kö-
pök Delacourt őrmester vállszalagjára…
Mindenki megdermedt. Az őrnagy felkapta a lábát, majdnem ráesett
az asztalra.
– Köpök a hadműveleti területükre meg a bíróságukra…
A tisztek a meglepetéstől elképedve felugrottak, a Dög idegesen ki-
be gombolgatta a kesztyűjét.
– …az ordítozásra meg önre is, őrnagy úr. Moccanatlan csend volt a
boltban. Sapiro, a soha nem szitkozódó, félénk, szerény, nagy orrú
Sapiro, farkasszemet nézett a meghökkent Döggel, krákogva megeresz-
tett néhány cikornyás orosz káromkodást, és leült. A zászlóalj nem tud-
ta, mi történik a hentesüzletben. Az első és a negyedik századot elzavar-
ták valahová temetni, tizennégy kilométerre a falutól. A harmadik szá-
zad a csatornánál dolgozott. A mienkben, a másodikban, rovancsolás
volt: a legionisták kirakták a földre kenyérzsákjuk tartalmát, és – mi-
közben mindegyik a magáé mellett állt – megmutogatták a századpa-
rancsnoknak, hogy a tartalékkonzerv érintetlen, a kétszersült meg a ká-
vé rendben van, és a gombok ki vannak tisztítva.
Ebéd előtt vagy két órával a kürtösök sorakozót fújtak a zászlóalj-
nak.
 Az első és negyedik század éppen csak hogy beérkezett Tille-be.
Kedvenc nótánkat fújták:

Ide nézz, a kardom,

mint a rózsa szára.
A bor is mosolyog
vaskos korsajába.

A dobok riadót vertek. A századok futva igyekeztek a sorakozóhely-

re.
– Támadás? Csak nem kergetnek most rohamra bennünket?
A zászlóaljat kivezették a falu határába, és ott, ahol a kistemetőnek
nevezett fakeresztek palánkja kezdődött, négyszögbe állították.
– Biztosan díszszemle! – vélekedtek a katonák. Még emlékeztek rá,
hogy Croanne alatt a németek hogyan lőtték szét a parádét, amelyet az
ezredorvos tiszteletére rendeztek, mikor azt egyévi szolgálatáért kitün-
tették. Váratlanul srapnel robbant a parádé elején, amikor az ezredpa-
rancsnok beszélni kezdett.
Most kit fognak kitüntetni?
A négyszög egyik fala szétvált. Sápiról hozták erős kísérettel. Odaál-
lították egy fa mellé.
– Kivégzés?!
– Hát ez meg miért?
– Német kém, egész biztos.
– Miféle kém? A legjobb felderítő a században.
Sapiro feszesen állt, és zavartan mosolygott. Rövidlátóan hunyorog-
va, feszülten, szinte hipnotizálva nézte jobb szélső kísérőjét, a harmadik
századbeli, pirospozsgás, tréfacsináló Baudint. Látszott rajta, hogy fá-
radt.

126
 Minden gyorsan ment. A sortűz után, amikor Sapiro elzuhant, a sza-
bályzat értelmében még pisztollyal a fülébe lőttek. Delacourt-nak kellett
ezt végrehajtania. Zavartan tett eleget a parancsnak.
Megfújták a kürtöket. A zászlóalj feltűzött szuronnyal elvonult
Sapiro holtteste előtt. Nehéz volt a járás. Az előző este esett. Feláztatta
a földet. A sár csomókban ragadt a bakancsunkra. Görnyedten, botla-
dozva összevissza meredező szuronyokkal mentünk.
Egy rommá lőtt ház egyetlen épen maradt padlásszobájában kvárté-
lyoztam akkor. Egyedül laktam, mert a szomszédomat, egy telefonistát,
nemrég lőtték le.
Éjszaka sokáig nem tudtam elaludni. Csak hánykolódtam egyik olda-
lamról a másikra, felkeltem, rágyújtottam, újra lefeküdtem, de nem jött
álom a szememre. Amint egy kicsit elszunnyadtam, André őrnagy hosz-
szú lába rémlett fel előttem.
Végül alighanem mégiscsak elaludtam. De nem sokáig alhattam.
Egyszer csak furcsa hangokra ébredtem, amik az utcáról hallatszottak.
Mintha valaki hörögne, valaki halkan, fojtottan, tagolatlan hangokat
hallatna. S mindehhez ráadásul tompa, ütemes pufogás is társult.
Hallgatózni kezdtem.
– Te meg, mocskos hiéna, mindezt felülről, a karzatról nézted végig?
Rádőltél a korlátra, és onnét bámultad?
Valaki nyögve, hörögve válaszolt neki. Odamentem az ablakhoz. Sö-
tét éjszaka volt, semmit se láttam. De a lármából, a lábak csoszogásából
meg Loum-Loum feszült hangjából kitaláltam, hogy ver valakit. De kit?
Miről beszél? Milyen karzatról?
Hirtelen eszembe jutott, hogy Miller nem volt ott a szakaszban, ami-
kor Sapirót agyonlőtték. Reggel beteget jelentett, és felmentést kapott.
A tárgyaláson kihallgatták, és utána eltűnt. A kivégzés alatt viszont,
amikor ott álltunk négyszögben, egyszer elfordítottam a fejem, és meg-
láttam: annak a félig lerombolt háznak az erkélyén állt, amelyben az
egészségügyi állomást helyezték el. Abban laktak az írnokok is. Miller
néhány írnok társaságában ott állt az erkélyen, és valamit mesélt nekik.
A sortűz után, amikor Delacourt pisztollyal elindult a kivégzett felé,
Miller mellével a korlátnak támaszkodott, és élénken hadonászva mesélt
tovább.
Most hirtelen eszembe jutott mindez. A távolban fellobbant egy ra-
kéta, és pillanatnyi fényénél megláttam, hogy csakugyan az ablakom
alatt, kissé jobbra, Loum-Loum erősen szorítja Miller káplár nyakát, és
fejét ütemesen a platánfához veri. Miller izgett-mozgott, vonaglott, rug-
dalódzott, de hiába.
Loum-Loum így beszélt hozzá:
– Hát katona vagy te? Koszos sakál vagy! Talán Franciaországért
harcolsz? Te csak ölni jöttél ide. Mit ártott Csirke annak a mocskos lel-
kednek?
Minden mondat után odaverte Miller fejét a fához, mintha csak pon-
tot tenne a mondat végére.
Az éjszaka sötét volt és csendes. Csak valahol messze, valószínűleg
Reimsben dobogott erősen az ágyúk szíve. De ez messze volt, itt pedig
csend honolt.
Nekidőltem az ablaknak, és lélegzet-visszafojtva lestem, mikor
hagyja abba Miller a vonaglást, és hulláját mikor dobja Loum-Loum a
földre.
Ekkor a fülledt éjszaka sötétjében léptek hallatszottak. Valahol őrjá-
rat haladt, vagy talán egy csapat vonult őrségváltásra. A megvasalt sze-
ges bakancsok ütemesen verték a lépést a híd apró szemű kavicsán. A
lárma megszűnt a platán mellett.
Nemsokára Loum-Loum halk hangját hallottam:
– Szamovár! Itthon vagy? Én vagyok az, Loum-Loum. Nem akad ná-
lad egy kis kortyolnivaló? Szörnyen kiszáradt a torkom. Borzasztó
szomjas vagyok.
Felhívtam. Sötét volt. Nem láttam az arcát, csak azt hallottam, hogy
liheg.

128
 – Igazán örömet szereztél nekem! – mondta, miután egy hajtásra kiit-
ta majd az egész kulacsomat, és egy nagy darab sajttal erősítette meg
magát.
Aztán elnyújtózott mellettem a padlón, és megjegyezte:
– Egész jó kis villát szereztél magadnak, Szamovár! Már csak az ké-
ne, hogy puhább lenne a padló, mondjuk rugós, mert így egy kicsit ke-
mény feküdni rajta…
Fecsegett, fecsegett, de egyre csak semmiségekről, s nézeteltéréséről
Millerrel egy szóval sem tett említést.
– Te mért hallgatsz? – kérdezte váratlanul. – Rád jött a cafard Csirke
miatt? Mit akarsz, Szamovár? Háború van!
– Ne akarj lyukat beszélni a hasamba, vén ripacs! Mit csináltál Mil-
lerrel?
Még mindig hülyének tettette magát, és ártatlan hangon kérdezte:
– Mikor?
– Mikor, mikor?! – kezdtem megmérgesedni. – Éppen az előbb.
– Az előbb? Hogy mi volt éppen az előbb? Csak találkoztunk, és el-
bolondoztunk egy kicsit. Hiszen régi barátok vagyunk, még Sidi-bel-
Abbesből, hát elmókázgattunk. Azt mondtam neki: „Hát mit értél el,
bolond? Most aztán a Dög bezáratta a kocsmát. Már ott áll az őr előtte!
A harmadik századból. Az a legpiszkosabb század az egész francia had-
seregben. És, mondom, éppen holnap érkezik új bor Versennes-ből! Te
bolond! Micsoda bolond vagy te! Áruld el nekem, Miller, mondom,
honnan a fenéből bukkannak elő ekkora bolondok, mint te?”
– Ez volt az egész, amiről beszélgettetek?
– Hát persze! Miről beszélhettünk volna még?
– Semmi más nem történt köztetek?
– Mi történhetett volna még? Talán csókolóznunk kellett volna?
Bántott ez a titkolódzás.
– Él még? – kérdeztem éles hangon, hogy véget vessek a tettetésé-
nek.
 Loum-Loum fészkelődni kezdett a páholyában, és úgy dörmögte:
– Alighanem él.
– Panaszt tesz.
– Nem mer.
Loum-Loum tompa hangon, kedvetlenül válaszolgatott. Már sarokba
szorítottam, de még mindig nem adta meg magát. Bosszantotta is, meg
szégyenlette is, hogy Miller életben maradt. Nem a bor miatt, egészen
más miatt verte meg a káplárt, akit lelki mocsoknak nevezett. Meg sem
érti mindenki, hogy ez mit jelent. És a káplár életben maradt.
– Ma a félszakasz jótevője lehettél volna! – mondtam gúnyosan. Tu-
datosan ingereltem. Bosszút álltam a titkolódzásért. – Ha még két-
három percig tart ez a baráti beszélgetés…
– Mit akarsz? – mordult fel hirtelen. – Tán én teremtettem az eget
meg a főidet meg ezt az egész földi söpredéket? Elegem van belőle. Az
Isten őrizte! Úgy látszik, ilyenek kellenek neki, az Úristennek!
Befordult a fal felé, és hamarosan horkolni kezdett. Tudtam, hogy
csak színleli az alvást: csupán meg akart szabadulni tőlem.

AZ AZ ÖRDÖG BIGOUDEAUX

Fontenay faluja úgy jelent meg előttünk, mint a béke és a jólét rég el-
felejtett látomása. Háztetőin vidáman csillogott a cserép, az erős kőhá-
zak mind teljesen épen álltak; hatalmas platánok őrizték árnyas nyu-
galmukat, gyümölcsösök karolták őket nyájasan, dús veteményeskertek
nyújtózkodtak a tiszta vizű kis folyó felé, és minden udvaron száz han-
gon bőgött, nyerített, bégetett a jószág.
A legionisták elbámultak.

130
 – Mi az – háborogtak –, hát vannak még olyan helyek Franciaor-
szágban, ahol ilyen boldog népek laknak, akik azt sem tudják, mi a há-
ború? Hát ez meg hogy lehet?
A háború bevájta magát a földbe vagy negyven kilométerre innen to-
ronyiránt. Ott aztán megrekedt, ez a falu meg itt már az érintetlen, bé-
kés, szerencsés hátország.
Hosszabb pihenésre érkeztünk Fontenayba, hogy kiheverjük azt a
veszteséget, amelyet a 110-es magaslatért vívott harcokban elszenved-
tünk.
A legionistákat úgy-ahogy elszállásolták a szénapadlásokon, pajták-
ban, istállókban, és máris indultak kószálni a faluban bort meg kalandot
keresni. Csak én meg Loum-Loum nem mentünk sehová. Se neki, se
nekem nem volt egy centime-unk sem. Hová menjen így az ember?
Leverten álldogáltunk a kapuban, amikor Loum-Loum egyszerre
csak a combjára csapott, és örömmel kiáltott fel:
– A zuzuk! A zuzuk is itt vannak! És éppen a második ezredük!
Azzal utánaszaladt egy megtermett zuávnak, aki az utcán vágott ke-
resztül.
– Hé, barátom! – kiáltotta. – Megállj csak! Melyik zászlóaljból való
vagy?… Az elsőből? Pompás! A második század itt van?
Kisült, hogy a szomszéd utcában kvártélyoznak.
– Azt nem tudod, Bigoudeaux itt van-e?
– Bigoudeaux őrmester? Azt nem tudom!
– Mi a fene, már őrmester lett? – lepődött meg Loum-Loum, és oda-
fordult hozzám: – Hát ha Bigoudeaux őrmester lett, akkor ma egyik
legionista ismerősöm nagyot iszik. Nem számít, ha nincs is pénzünk.
Nem pénz kell a legionistának, hanem szerencse! Bigoudeaux a legjobb
barátom! Gyerünk!
A zuáv velünk tartott az úton. Megtudtuk, hogy az ő ezredük is sú-
lyos veszteségek után került Fontenayba. Az első zászlóaljból csak száz
ember maradt.
 – Itt van az irodájuk – mondta a zuáv egy nagy farmra mutatva,
amely a kanyarodó után tűnt elő.
– Hah! Még hogy őrmester! Már őrmesterré léptették elő ezt az ör-
döngös Bigoudeaux-t! Hát ha így van, akkor szomjas vagyok! – mondta
Loum-Loum.
Örömteli izgalom fogta el, ami nála teljesen szokatlan volt. Ő, aki
rendszerint csendes volt és zárkózott, most szószátyár lett.
– Igen – mondta –, a zuávok! Azok aztán a katonák! A zuáv úgy szu-
ronyra tűzi neked azt, akit kell, mintha egy köteg szénát tűzne villára!
De milyen jó bajtársak! Persze akad köztük szemét is – anyámasszony
katonái Párizsból, akik azért kéredzkednek a zuávokhoz, hogy hordhas-
sák a rövid ujjú mellényt a kivarrásokkal meg a bojttal, mert ez tetszik a
lányoknak. Ezeket nem számítom. De vannak ott igazi fickók is! Ha
egyszer összebarátkoztál velük, akkor örökre jóban maradtok. De úgy
ám! S ez az ördög Bigoudeaux ezek közül való! Össze fogtok barátkoz-
ni, Szamovár! Fogadom, hogy két nap múlva olyan elválaszthatatlanok
lesztek, mint a tű meg a cérna! Általában nagyon örülök annak, hogy
együtt kerültünk ide, ebbe a zugba. Jól megy majd itt a sorunk.
Loum-Loum valósággal ugrándozva haladt az örömtől, és tréfás
kedve kerekedett.
– Jegyezd meg – mondta hangosan és gyorsan –, a sors mindig várat-
lanul hoz össze bennünket Bigoudeaux-val. Soha nem választ el ben-
nünket hosszú időre. Ha a légió bel-Abbesben van, ők is ott vannak.
Minket elzavarnak Sfissifouba – nézem, hát nemsokára a zuávok is ma-
síroznak. Egyszer elkerültem Keneg-el-Azirba, bemegyek az egyik
kocsmába, hát mit látok? Az én Bigoudeaux-m már ott ül, és nagyban
nótázik. Gondold csak el. Mulatságos volt, mikor Tizi-Uzuban össze-
akadtunk. Tudod, hogy az hol van? Ahol a Kabil-hegység, a Dzsebel-el-
Kabil kezdődik. Hát ott az én Bigoudeaux-m alaposan megszorongatta a
mi dicső Millerünket: bal kézzel elkapta a torkát, a jobbal meg húsz

132
percen át puhította a pofacsontját. Majd megszakadtam a röhögéstől!
Miller ezután egy hónapig nyomta az ágyat a kórházban…
– Miért csinálta? – kérdeztem.
– Furcsa kérdés! – válaszolta Loum-Loum. – Mi másért veri az em-
ber Millert, ha nem azért a mocskos lelkéért?
– Pontosabban?
– Még neked magyarázzam! Miller becstelenül harcol. Ott állandó
harcban vagyunk az arabokkal. Piszkos munka, én mondom neked –
fegyvertelen emberekre lövöldözni, akik éheznek, és ezért lázonganak.
De mit tehet az ember, ezért tartanak ott bennünket. Szóval tedd a ma-
gadét, de ne nagyon törd magad. Az ilyen dög meg, mint ez a Miller,
gyerekeket öldös. Az öregasszonyokat szuronnyal szokta megdolgozni.
Szereti az ilyesmit. Sőt, csak az ilyesmit szereti. Leszúr egy gyereket, és
azt gondolja: „Hős vagyok, mind félni fog tőlem…” Betör egy arab
faluba, agyonlő egy-két vénembert, vénasszonyt, kirabolja őket – és
iszkiri vissza! Hát katona az ilyen? Nincs ennek lelke! Hát egyszer az-
tán Bigoudeaux elbeszélgetett vele. Miller egy hónapig nyomta utána az
ágyat a kórházban…
Elhallgatott, látszott, hogy eszébe jutott valami, vidáman rábólintott,
és folytatta:
– Alaposan kikészítette akkor az én Bigoudeaux-m… Bizony, öreg
Szamovár, nem sok olyan fickó van a világon, mint az én Bigoudeaux-
m. Mindenekelőtt becsületes ember. Aztán micsoda szoknyabolond!
Mondok neked valamit: soha ne keresd ott, ahová nem szokott járni –
teszem azt, a templomban. Jobb, ha a kocsmákban nézel utána. Főleg
ott, ahol jó kövér a kocsmárosné. Ott megtalálhatod…
– És hogy a kövér nők hogy rávetik magukat, abba bele lehet pusz-
tulni! – folytatta Loum-Loum kis szünet után. Láthatólag elárasztották
az emlékek. – Egyszer Keneg-el-Azirban belebolondult egy zsidó
kocsmárosné. Jó kövér! Esküszöm neked a feszületre és Danjou kapi-
tány fakezére, hogy annyi hús volt rajta, mint a Sinai-hegyek! És hogy
istenítette az én Bigoudeaux-mat, ezt a csontos ördögöt! Mint egy
macska! Igen, éppen úgy, mint egy macska. Akkoriban aztán hatalma-
sakat ittunk együtt!
Végül odaértünk a zuávok irodájához.
– Mi kéne a légiónak? – kérdezte egy bekötött karú, bajuszos kapi-
tány az asztal mögül.
Loum-Loum két ujját sapkája ellenzőjéhez kapta, és éppen érdeklőd-
ni akart a barátja után, mikor kicsapódott az ajtó, és a szobába berontott
egy nagydarab, idős farmer. Kalapját le sem véve, dühösen a kapitány
elé állt, és Loum-Loum hangját túlharsogva minden bevezetés nélkül
rákezdte:
– Ezt nem lehet, monsieur! Nem vagyok köteles eltűrni!
– Mi van már megint? – kérdezte fáradtan a kapitány.
– Újra a miatt az őrmester miatt vagyok én itt!
– Bigoudeaux miatt? Loum-Loum meglökte a könyökömet.
– Az én Bigoudeaux-m!
– Bigoudeaux vagy nem Bigoudeaux, nekem mindegy, hogy hívják!
Követelem, hogy azonnal vigyék el!
– Az az! – súgta Loum-Loum. – Ez csak az én Bigoudeaux-m lehet!
Mit művelhetett már megint? Ha annak a pasasnak fiatal a felesége,
akkor gondolom, hogy miről lehet szó.
– Azt hiszem, megmondtam magának, hogy ebéd után – válaszolt
mogorván a kapitány.
– Ebéd után! Ebéd után! – dühöngött tovább a farmer. – Én nem érek
rá arra várni, amíg az urak kegyeskednek megebédelni! Azonnal vigyék
el!
– Mars ki! – szólt a kapitány, színlelt bágyadtsággal. Ekkor Loum-
Loum előrelépett.
– Ide hallgasson, apus! – mondta a farmernek, ravaszul elmosolyod-
va. – Honnan kéne elvinni azt a Bigoudeaux-t? A maga lánya mellől?
Akkor jobb lesz nem sürgetni…

134
 – Hé, légió! – emelte fel a hangját a kapitány. – Ne üssétek az orro-
tokat a más dolgába.
A farmer dühében és izgalmában rá se hederített Loum-Loum csip-
kelődésére.
– Nem esznek miatta a birkáim! – harsogta a magáét. – Magasságos
Isten! – súgta Loum-Loum. – Mit művelhetett az a sátán Bigoudeaux,
ha nem esznek miatta a birkák?
– Köpök a birkáira meg magára is! Mars ki! – mondta a kapitány
most már hidegvérrel.
A farmert ez végleg kihozta a sodrából.
– Mi?! – ordította. – Köp? Ön megfeledkezik magáról, uram! Én
francia választópolgár vagyok! Adófizető! Családos ember! Farmer!
Engem akar leköpni? Panaszt teszek a tábornoknál! A németek nem
sértegettek bennünket, most meg jönnek a mieink, és…
A tiszt felállt, szorosan a farmer mellé lépett, és hirtelen olyan erővel
ordított rá – Mars ki! –, hogy az adófizetőnek és a választópolgárnak
remegni kezdett a lába. Mi utat engedtünk, s mintha puskából lőtték
volna ki, úgy repült ki a szobából.
Ekkor Loum-Loum ismét a sapkája ellenzőjéhez kapta a kezét.
– Kapitány úr! – mondta. – Mi is Bigoudeaux-t keressük. Régi jó
cimborám, még Afrikából! Látni szeretném. Megengedi?
– Ott fekszik a pajtában – mondta a kapitány.

A megtermett legény a pajtában feküdt a szalmán, egy sötét sarok-

ban. Köpennyel volt letakarva, melynek ujján őrmesteri zsinór látszott.
A köpenyt egészen a szeméig húzták, a zuáv bojt az orrára hullott.
– Itt van ez a disznó fattya! – kiáltott fel örömmel Loum-Loum. –
Húzza a lóbőrt! Föl! Fölkelni, szaporán!
 Meglökte barátja lábát.
– Mit kerestek itt?! – kérdezte egy zuáv, aki megjelent az ajtóban, –
Bolondok vagytok?
Bejött a farmer.
– Leköpni engem?! – morogta, kétségbeesetten hadonászva. – Ha-
nem, monsieur! Ha nem is hordok rangjelzést, azért van énnekem egy
és más, ami többet jelent! Itt én vagyok a gazda! És nem engedem,
hogy itt tartsák nekem ezt a rondaságot, ami miatt nem esznek a birká-
im! Nem, én ezt nem hagyom!
Kicsapta a pajta ajtaját, és kihajtotta a birkákat. Bégetve igyekeztek
kifelé, és mikor elszaladtak Bigoudeaux mellett, nagyokat ugrottak ré-
mületükben, de arra sem ébredt fel.
– Úgy látom, derekasan teleszopta magát a vén puputeve! – mondta
Loum-Loum. – Ráismerek Bigoudeaux-ra! Hé, te sátánivadék – szólt
oda a zuávnak –, ez itt régóta részeg már?
– Mi vagy te ott a légióban? – kérdezte ámulva a zuáv. – A zászlóalj
bolondja, vagy micsoda? Nem látod, harmadik napja bűzlik már!
– Bigoudeaux? – kiáltotta Loum-Loum hirtelen elakadó hangon. –
Bigoudeaux?
– Az hát! – válaszolta a zuáv. – Mikor a száztizenkilences magaslatot
rohamoztuk, úgy belevágta a szuronyát egy bajorba, hogy nem tudta
kihúzni. A bajoroknak kemény húsuk van, tudod…
– Na és? – rándult meg türelmetlenül Loum-Loum.
– Na egy másik bajor meg közvetlen közelből pisztollyal belédurran-
tott. Bigoudeaux el is esett. Mikor aztán a táncnak vége lett, átadtuk az
állásokat a marokkói lövészeknek, mi meg nekiláttunk temetni.
– Na és! Na és! – kiáltotta türelmetlenül Loum-Loum.
– Hát itt a na és! Bigoudeaux-t bedobták egy közös sírba, és vele
még vagy ötven fiút! Már kezdték dobálni rájuk a fölödet, mikor egy-
szer csak ez a Bigoudeaux megmozdul, és felnyög. „Én élek” – azt
mondja. – Akkor a szanitéc – gyáva népség, mind be van gyulladva, ha

136
elő kell bújni –, hát ez a szanitéc odakiáltja: „Élsz? Hazudsz! Mind ezt
mondjátok!” És szórja tovább a földet egyenest Bigoudeaux-ra. Még jó,
hogy ott volt egykét fiú a mi szakaszunkból, akik ismerték Bigoudeaux-
t. Ezek megértették, hogy ha egyszer azt mondja, hogy él, akkor él. Hát
kiásták – és gyerünk vele a kórházba, kutyául volt a fiú, meg kell hagy-
ni. Azt mondta az orvos, megsérült valamije, amikor bedobták a gödör-
be – elszakítottak vagy összetörtek benne valamit. De hát mégis csak
életben volt. Folyton félrebeszélt, a rohamot emlegette, kézigránátokat
követelt. És egy éjszaka eltűnt. Megszökött a kórházból, és nem talál-
ták. Tegnap aztán előkerült az egyik kertben, már hideg volt.
– Beszélj! – dörmögte Loum-Loum rekedten.
Komoran, sápadtan állt. Nem is tudta, mit mondott. Lélekben nem
volt ott. Nem is hallotta, mikor a zuáv elmesélte, hogy a kapitány min-
denáron koporsóban és gyászszertartással akarja eltemettetni kedvenc
őrmesterét, és ez késedelmet okozott, mert a helybeli koporsóst behív-
ták katonának, most a felesége dolgozik, de lassan és rosszul, meg aztán
a tábori lelkész is elesett, és sokáig kellett keresgélni a környező fal-
vakban, amíg valahol, vagy öt kilométerre ide, a lovasság hadosztály-
törzsénél akadt két hírvivő dragonyos, az egyik falusi lelkész volt a há-
ború előtt, a másik meg Mária-kongregációbeli szerzetes. Ezek értenek
a halott elkántálásához.
– Alighanem itt vannak – mondta a zuáv, amikor hatalmas pej pari-
pákon két dragonyos ügetett be szaporán az udvarra.
Könnyedén huppantak a földre, a lovakat megkötötték egy fához,
miseruhát húztak elő az iszákból, magukra öltötték a katonaruha fölé,
fejükbe papi föveget nyomtak a kepi helyébe, és elindultak felénk. Jól
megtermett fiatalember volt mind a kettő. Dús, fekete szakálluk rég
nem látott ollót. Nagy dragonyossarkantyújuk csengett-bongott, míg
odaértek a halotthoz, letérdeltek melléje, és imádkozni kezdtek.
 Loum-Loum dermedt szemmel nézett rájuk, miránk, Bigoudeaux-ra,
s olyannak látszott, mint aki egyáltalán nem érti, hogy mi történt körü-
lötte.
Vajon milyen látomások kísérthették? Elesett barátja meg az afrikai
hadjáratok féktelen örömei? Vagy a maga élete merült fel előtte, amely
mindörökre belegyömöszölődött a kenyérzsákba?
Az udvarra belépett egy szanitéc. Koporsót cipelt a fején, két kézzel
tartotta.
– Na végre itt a koporsó is Bigoudeaux-nak! – harsant a zuáv hangja,
elnyomva a két dragonyos imáját.
Mindnyájan segítettünk elhelyezni Bigoudeaux-t utolsó nyughelyén.
S ekkor végre Loum-Loum is megérezte azt, amit eddig a meglepetéstől
és a rászakadó fájdalomtól nem érzett: a halál orrfacsaró bűzét. A jodo-
form maradékai még küzdöttek, a gyógyszerek még nem adták fel a
harcot. De ez már régen hasztalan volt. Az enyészet megfújta a harso-
nákat.
Loum-Loum összegereblyézett egy ölre való szalmát, amin a halott
feküdt, és kivitte a pajta mögé.
– El kell égetni – mondta. – Árt a birkáknak.

Aztán megvolt a temetés. Az egész század kivonult már akik meg-

maradtak belőle. A felkötött kezű kapitány mondott néhány szót. A
zuávok lehorgasztott fejjel, némán hallgattak.
Loum-Loum ott állt mellettem. Soha életemben nem láttam emberi
arcon olyan bánatot és zavart.
A temetőből egyenest a kocsmába mentünk. Loum-Loumnak akadt
néhány ismerőse a zuávok között, és mindkettőnket meghívtak. Az ivó,
ahová betértünk, egykettőre tele lett. Mindegyikünk elé odaállítottak

138
egy liter vöröset. Hamarosan lármás hangulat kerekedett. Loum-Loum
is megélénkült.
– Na, mit mondtam neked?! Na, mit mondtam neked?! – hajtogatta,
és oldalba lökdösött. – Mi a fenének nekünk pénz? Barátunk legyen –
és akkor iszunk! Hát nincs igazam, Szamovár?
Mikor a harmadik literen túljutottunk, a lárma az ivóban általános
zúgássá fajult. A zuávok ittak, hahotáztak és csípős történeteket mesél-
tek bizonyos Fatimákról, akik Afrikában bánkódnak utánuk. Aztán egy
káplár lépett elő, és elég kellemes tenor hangon elénekelt egy ismerős
nótát egy lányról, aki „úgy halt meg, ahogy élt, illetlen módon”.
Ezután Loum-Loum rám terelte az általános figyelmet. Bejelentette,
hogy orosz önkéntes vagyok, és azért álltam a légióba, hogy harcoljak a
jogért és a civilizációért. Annak a feltevésnek adott hangot, hogy tisztán
vallási buzgalom indított erre a lépésre.
– Szamovár barátom – magyarázta – a bolondok szektájához tarto-
zik, akik maguktól másznak bele abba, amibe az okos ember semmi
pénzért sem dugná bele az orrát.
E bemutatás következménye az lett, hogy a kocsmáros a maga szám-
lájára egy liter bort állított elém, a zuávok pedig orosz nótákat követel-
tek. Kurjongatva és füttyögetve elénekeltem nekik a „Menjünk, Dunya,
az erdőbe” meg a „Kis pejlovam, sörényesem” kezdetű dalt, és olyan
sikert arattam, amiben otthon sohasem volt részem.
Aztán Loum-Loum következett. Kiment a középre, lekuporodott, és
borzasztó bánatos képet vágva, annamita nyelven rázendített egy vonta-
tott, búsongó dalra, amelynek az volt a refrénje:

Ali-Ali uszai
Ali-Ali ukanti.

Erőltetett torokhangon énekelt, szeme a távolba meredt, arca és

egész teste mozdulatlan volt – akár egy kőistené. Ha ez nem egy ivóban
történik, és Loum-Loum nem az általános jókedvért csinálja, halálos
szomorúságot kelt a nótája. De mindnyájan tudtuk, hogy csak játszik, és
tapsolva, gondtalanul, vidáman hahotázva buzdítottuk.
Ezután táncok következtek, s mikor engem kezdtek biztatgatni, eljár-
tam a guggolóst. Erre a számra szokatlan erővel robbant ki a jókedv.
Rezegtek az ivó ablakai.
Vidám halotti tor volt. Az elhunytról mindenki megfeledkezett.
Aztán egyszerre minden megváltozott.
Az ivóban két dragonyos tűnt fel. Én nem is vettem észre őket mind-
járt. Csak akkor figyeltem fel, amikor Loum-Loum vonítani kezdett.
Tőlünk messze a sarokban ültek, eléggé bágyadtan, és egy liter bor állt
mindkettőjük előtt. Hatalmas termetű, szakállas fiatalemberek voltak, és
nagyon hasonlítottak azokra, akik elkántálták Bigoudeaux-t. Nagyon
valószínű, hogy ugyanazok voltak.
Loum-Loumot elöntötte a düh, amikor meglátta őket. Felállt, fogta a
korsóját, zavaros tekintetét végighordozta a jelenlevőkön, és felordított:
– Minden dragonyos aljas dög! Én főképpen kettőt ismerek, és köte-
lességemnek tartom, hogy aljas dögöknek nevezzem őket a zuávok és a
légió színe előtt! – vágott szemével felém.
Vége lett a vidámságnak.
A dragonyosok felugrottak, mintha leforrázták volna őket. Alig áll-
tak a lábukon, ordítottak, és verekedni akartak. Elkapták a kezüket. Va-
laki odakiáltott Loum-Loumnak:
– Elhallgass, te borostömlő! Ne ócsárold a dragonyosokat! Ők is ka-
tonák!
De valaki közbeüvöltött öblös baritonján:
– Mondjon csak el mindent, amit a dragonyosokról tud! Lássák a
zuávok, kinek a pofáját kell meglapogatni…
Loum-Loum odarontott a lovasok elé:
– Ti temettétek el Bigoudeaux-t? Ti?! – kiabálta. – Ti kértétek az
atyaúristeneteket, hogy adjon nyugalmat a lelkének? Aztán mi, szüksé-

140
ge van most a nyugalomra? Hagyta volna inkább az istenetek békén azt
a legényt, amíg életben volt. És jobb lenne, ha minden katonát békében
hagyna. Verekedjen csak magában a német istennel, nem kell oda kato-
na. Bigoudeaux sem kellett. Rendes fickó volt, szerette az életet, a bort
meg a nőket! Miért nem tetszett ez a ti isteneteknek? Miért engedte,
hogy megöljék Bigoudeaux-t? Hol van hát mennyei irgalma, mondd
meg nekem, te lovas csürhenépség, ha megengedi, hogy kioltsák a ka-
tona életét? Mije marad akkor a katonának? Hiszen semmi mása sincs.
Elszállt a jókedv, elszállt a mámor, eszünkbe jutott Bigoudeaux, el-
esett bajtársaink, a háború, az odahagyott családok, keserű katonaéle-
tünk. Mindnyájan dermedten álltunk.
Loum-Loum pedig őrjöngve ordította:
– Hát hol van a mennyei irgalom, ha 'megölhetik a katonát? Felelj
nekem, te szakállas sarkantyú. Beszélj!

A NÉGY LORANAU

Mouzonból, a hadbiztosságról tartottunk hazafelé Loum-Loummal.

Alig három kilométerre voltunk a tábortól, már látszottak a Nagy Sírok,
amikor srapnel robbant a fejünk felett, aztán egy második, majd egy
harmadik.
– Szamovár – kiáltotta Loum-Loum –, ha így megy, akkor a Nagy
Sírok mellett kettővel megszaporodik a keresztek száma. Szerintem erre
semmi szükség! Lógás innét!
A domb túlsó oldalára rohantunk, és egy mellékösvényen mentünk
tovább. Egyedül álló tanya terült el előttünk, magas kőfal vette körül.
Már rég ismertem ezt a tanyát; egy zenész lakott benne, de lehet, hogy
több is. Ha a tanya mellett kellett elkerékpároznom – mert innét kanya-
rodott az út a brigádunk törzséhez –, és időm engedte, mindig megáll-
tam zenét hallgatni. Néha viharos cirkuszi galoppokat vagy katonaindu-
lókat játszottak, máskor harmonika, duda vagy okarina hangjai szűrőd-
tek ki. De leginkább a zongorista játszott, régi francia zeneszerzők mű-
veit.
Bemenni nem volt merszem, gondoltam, biztosan tisztek kvártélyoz-
nak odabenn. Leültem a kapu mellett a platánfa alá, és úgy hallgattam a
muzsikát.
Loum-Loum belökte lábával a kisajtót, és beléptünk egy nagy, tágas,
de elhanyagolt udvarra. Trágya fülledt a napon, és szemét hevert min-
denfelé.
Egy nagy zöld lakókocsi állt hátul – igazi kerekes ház, ablaka, ajtaja
és még kéménye is volt. A vándorcirkuszosok utazgatnak ilyen kocsik-
ban.
Egy ötven év körüli, atlétatermetű, bajuszos férfi ült mellette tarka
kockás nadrágban.
Loum-Loum ravasz-szerényen egy pohár vizet kért.
– Ugyan már, vizet! – szólt mosolyogva a bajuszos. Kerüljenek bel-
jebb! Akad itt jobb is!
– Ezt már szeretem! – súgta oda nekem Loum-Loum. Alig léptünk
egyet-kettőt, amikor vidám hang harsant a pajtából:
– Éljen a légió! Befelé, öreg fiúk! Majd én gondoskodom rólatok!
S ekkor a pajtából előgurult egy láb nélküli törzs. A kezén ugrált,
amelyben vasaló formára alakított két kaptafát szorongatott.
Kék huszárdolmányban volt, a fején félrevágott csákó. Élénk szeme
vidáman csillogott szép fiatal arcában, kis fekete bajusza huszárosán
hetyke gyűrűbe volt pödörve. A mellén kitüntetés díszelgett.
Vállát rángatva, fejét rázva, meglepő fürgeséggel mozgott előre.
– Hozott isten, testvérek! – kiáltotta, és kezet adott. Jól tettétek, hogy
betértetek! Én most úgyse mehetek ki a házból! Befelé, öreg fiúk!
Idegesen, izgatottan beszélt.

142
 Odabent a zongorista éppen valami szomorú dallamot játszott.
– Semmi baj! – mondta a huszár. – Mindjárt kiadom a parancsot az
öcsémnek, hogy ne lármázzon! Hé, Gilbert! Rántsd meg a gyeplőt!
Aztán újra hozzánk fordult:
– Mióta a németek a tyúkszemére tapostak, folyton csak ilyen kó-
kuszzsíros zagyvaságokat játszik.
Bementünk a házba. A zongorista háttal ült az ajtónak. Abbahagyta a
játékot, de nem fordult felénk.
– Gilbert! – szólt oda neki a huszár. – Vendégeink vannak! Az ide-
genlégió katonái! Tust!
– Jó napot, messieurs! – köszönt halkan a zenész, de most sem for-
dult arra.
– Ha játszani akarsz, rajta, de valami vidámabbat! – folytatta a hu-
szár. – Mi pedig itt közben megiszunk egy üveggel!
Letörülte homlokáról a verítéket, majd újra erősen a fejébe nyomta a
csákóját.
– Leülni, légió! – fordult hozzánk. – Melyik ezred? A második bel-
Abbesből? Ismerem. Dolgoztunk ott. Undok hely! Forró tepsi. Csak
éppen felülről éri a tűz, nem alulról… Ó, nem mind a ketten a gyarma-
tokról vagytok? Te háborús önkéntes vagy? Diák? Orosz? Derék dolog!
Hallod, Gilbert? A barátunk orosz. Éljenek a szövetségeseink!
A rokkant gyorsan, hangosan és szünet nélkül beszélt. Bejött a baju-
szos férfi.
– Hallod, apám? Ez a legionista orosz – mutatott be a bajuszosnak.
– Nagyon örülök, monsieur – mondta udvariasan a bajuszos. – Ön
valóban kedves vendég! Hé, Louise! Hé, anya! Gyere, nézd csak, mi-
lyen vendégünk van. Orosz önkéntes! Ez aztán a szövetséges!
– Mindjárt megyek! – hallatszott egy női hang a konyhából.
– Mesélj nekem – unszolt a huszár. – Sok katonátok van Oroszor-
szágban? És a cárotok bátor? Te biztosan nagyon szereted, mi? Beszélj
már; no!
 A huszár valósággal elárasztott a kérdéseivel.
– Igen, monsieur, csakugyan, meséljen nekünk Oroszországról! –
csatlakozott hozzá a zongorista is.
Mikor ezt mondta, végre ő is megfordult.
Betegesen sápadt arcú, tizenhét év körüli fiatalember volt. Kissé nyi-
tott, nedves ajka közül kilátszott néhány rossz foga. Mosolygott, a sze-
mén jóságos, szende ráncok húzódtak, de mindkét furcsán kidülledt
szemgolyóján sűrű, homályos, sárgáskék hályog ült. Vak volt.
– Hát igen, nem lát! – mondta szomorúan a bajuszos, mikor észrevet-
te, hogy én meg Loum-Loum zavarba estünk a meglepetéstől.
– De nem jelent semmit, mert kettő helyett hall! – igazította ki vidá-
man a huszár. – Gilbert! Leül-ni-i! kiáltotta elnyújtva, mint valami
huszárkommandót.
Szorosan a vak mellé vonszolta magát, mellét annak két térde közé
csúsztatva. A vak a hóna alá nyúlt, és felemelte. A huszár egy székre
telepedett. Ám a következő pillanatban arccal a szék támlája felé for-
dult, és abba kapaszkodva, akár egy gyermek, ismét a földre csúszott.
– Megfeledkeztem a borról! Üljetek csak, fiúk, leszaladok a pincébe,
s máris itt vagyok! Egy pillanat az egész!
Nadrágja bőrpárnás fenekén csúszva, a kaptafákkal hangosan kopog-
va eltűnt az ajtó mögött. A másik ajtón egy szép, magas, bár már nem
fiatal asszony lépett be. Magas fűzőt viselt, és olyan félig városi, félig
paraszti ruha volt rajta.
– Miért engedtétek Marcelt a pincébe?! Hiszen még lezuhan egyszer,
és megüti magát! – mondta izgatottan, ám a következő pillanatban, min-
tegy önmaga szavába vágva, hozzám és Loum-Loumhoz fordult: – Jó
napot, uraim! Örülök, hogy itt vannak. Elnézést kérek a külsőm miatt.
Tudom, hogy nem a vendég szemének való látvány egy öregasszony
piszkos ruhában. De éppen ebédet főzök.
Ám a háziasszony külseje takaros volt. Tehát kokettált velünk. Ez
tetszett nekünk. Milyen különös család!

144
 A folyosón felharsant a huszár hangja. Egy katonadalt énekelt:

Naponta csak egy sou

a katona zsoldja,
persze hogy nem telik
ennyiből borra!
így hát bort nem iszunk!

A huszár a földön csúszott, és kopogott a kaptafákkal. De ismét tisz-

tán ki lehetett venni az ismerős dalt:

Naponta csak egy sou

a katona zsoldja,
persze hogy nem telik
ennyiből a csókra!
így hát asszonyt nem ölelünk!

A huszár háta megetti zsákból, mely elmésen az övéhez volt erősítve,

hat üveg bor került elő. Látszott rajta, hogy a hetediket kiitta odalenn a
pincében: szeme ragyogott, mint a gyöngyház, arca kipirult, csákója
félrebillent.
Az asztalra állította az üvegeket, aztán szorosan odament az öccse
mellé, és mellével meglökte a térdét. A vak lehajolt érte, és szótlanul
felültette a székre.
A huszár töltögetni kezdte a bort a poharakba:

Rajta hát, lovasok,

paripát nyergelni.
A tágas mezőkön
sebesen ügetni!
 – harsogta, majd poharát összekoccintotta az enyémmel, Loum-
Louméval és apjáéval, aztán egy hajtásra kiitta.
– Ne énekelj sokat, gyermekem, Marcel – mondta az anyja. – Árt
neked. Hiszen nemsokára dolgoznunk kell.
De a huszár nem engedte beszélni.
– Engedd meg a hevedert, mama! – vezényelte, és ismét bort töltött.
A huszár olyan ember volt, akit a bor felvidít.
– Hé, Gilbert! – kiáltotta. – Játssz valami vidámat! Indulót! Élénke-
e-en!
A világtalan zavartan fordult a zongorához, és egy melódiába fogott,
a huszár pedig egyik könyökéről a másikra dűlve énekelte:

Egyszer egy hős brigadéros

csatából tért éppen vissza.
Flandriában járt a harcos,
királyáért forgott kardja.

– Máskor hangosabban játszd nekem ezt a dalt, elvégre háborúról

szól – jegyezte meg a huszár. – De a második strófát lehet lágyabban.
Azt, ami a szép lányról szól.

Egy szép leány észrevette,

ki az ablak mellett állott,
s ujjával közelebb intette,
a hőst, kit az utcán látott.

– Ugye, jó kis dal ez, fiúk? Mi? Neked is tetszik, mama?

A vak játszott, a bajuszos a lábával verte a taktust, a huszár meg
énekelt:

Kardod szoros szíja

146
 mért fogja át zubbonyodat,
tedd szablyádat a sarokba,
s felejtsd nálam gondodat.

– Szörnyen szeretem ezt a nótát, pedig hát tulajdonképpen a gyalo-

gosoké! Akkor is ezt énekeltük a században, amikor tizennégy augusz-
tusában Maubege alatt bevetésre indultunk. Egy faluban ültünk, a
kocsmában, és hallgattuk, hogyan dörögnek az ágyúk Maubege-ben, s
közben énekeltünk. Egyszer csak harsant a kürt: „Lóra! Ügetés! Vágta!”
Még megvolt a lábam. Micsoda két erős lábam! Ez volt az első ütköze-
tünk. Vágtatunk az erdő felé. Fehér lovas ulánusok bukkantak fel – né-
metek! Hárman vannak! Utánuk! Azok – vesd el magad! Mi utánuk!
Háromszáz lépés! Kétszáz! Százötven! Lovamról szakad a tajték, én is
csupa víz vagyok. Kapd el az ulánust! Száz lépés! Nem én vágtatok – a
föld száguld alattam! A levegő süvölt, a kardom cseng, a lábam ég!
Pompás! Itt van az ulánus! Nem menekül! Hogy is menekülhetne nehéz
lován a huszár elől! Elkapom! Már ugrok, a fülemben meg ez a nóta.
Ivott egy kortyot.
– A következő strófára nem emlékszem. A lány arra kéri benne a
brigadérost, mesélje el, hogyan ment támadásra a spanyolok ellen. Az-
tán jön az utolsó versszak:

Reggel elment tőle korán,

nyolcszor indult el csatába,
isten veled, te szép leány,
gondolj a hős bajuszára.

– Tetszik? Jó kis dal! Az ulánus már ott volt a szemem előtt, amikor
egyszer csak, hopp, a levegőbe lökött valami. Por, föld, kövek, felhő!
És puff! Se lövést, se robbanást nem hallottam. A kórházban tértem
magamhoz. Fekszem, és, hogy úgy mondjam, nem érzem magam alatt a
lábam. Megtapogatom – hát tényleg nincs, levágták. Isten veled, szép
lány…
Egy hajtásra kiitta a borát.
Suta csend támadt. Az apja a bajuszát sodorgatta.
– Hát így van ez! – dörmögte Loum-Loum, de aztán ő is elhallgatott.
A huszár törte meg a csöndet.
– Köpök rá! Majd még megmutatjuk nekik!
Ideje volt elbúcsúzni.
– Siettek? – kérdezte a huszár. – Pedig itt maradhattatok volna,
mindjárt kezdjük a próbát.
– Próbát?
Loum-Loum rám pillantott.
– Hová az ördögbe siessünk? Próba lesz! Maradunk!
– Éppen meg akartam kérdezni, hogy miféle próba lesz, amikor a ba-
juszos mintegy megelőzte a kérdésemet.
– Nem hallottatok a Loranau-król? – kérdezte; A négy Loranau. Az
ám! Még Párizsban is játszottunk, a Medrano Cirkuszban! Én birkózó
vagyok, nehézsúlyú, a feleségem meg zsonglőr. Marcel műlovar volt,
Gilbert pedig, a mi világtalan fiúnk, clown, zenebohóc. A négy
Loranau! Éppen arra készültünk, hogy tizennégyben a téli szezonban
Oroszországba megyünk, Szentpétervárra, vagy ahogy ma mondják,
Peterburgba. Cinizellinél léptünk volna fel. Csak hát közbejött a háború.
– Ez csakugyan mulatságos: vak zenebohóc! – jegyezte meg Loum-
Loum.
– Igen, monsieur! – hagyta helyben a bajuszos. – Nagyon szerette a
közönség! De, sajnos, ez ma már nem trükk. Ez az átkozott háború any-
nyi vakot termel. Most már dömping van belőlük, a háború vége meg
még sehol.
Kimentünk az udvarra. A bajuszos súlyokat, rudakat és más
atlétafelszerelést hozott elő a lakókocsiból, és munkához látott. A rúd
egyik végére a felesége kapaszkodott, a másik végére pedig a vak Gil-

148
bert. A bajuszos könnyen és görnyedés nélkül emelte fel őket és vitte
körbe az udvarban.
– Mindennap gyakorolni kell, nehogy elfelejtsük a mesterséget –
mondta, miközben letörölte a homlokáról az izzadságot.
Madame Loranau egy kis asztalt és egy nagy dobozt húzott elő a la-
kókocsiból. A dobozban különféle zsonglőreszközök voltak: labdák,
kések, tányérok, lámpák, abroncsok.
Mindez a sok holmi ügyesen repült a kezében, a levegőben fantaszti-
kus formákba állt össze, majd szétvált különböző irányba, s végül mind
ismét a kezébe hullott.
Loum-Loum egészen fellelkesült.
– Nagyszerű! – kiáltott fel percenként. – Nagyszerű! Szeretem a cir-
kuszt! Nagyszerű! Az ön felesége igazi művésznő! – mondta a baju-
szosnak.
De a bajuszos unatkozó szemmel nézett maga elé.
– Ugyan, uram – mondta –, ez az egész semmiség. Köztünk szólva,
ma már nem ez az iskola járja! Öregszünk. A gyermekeinkben volt a
legfőbb reményünk. És nem is annyira Marcelben, aki egyébként egé-
szen kiváló műlovar volt, hanem inkább Gilbert-ben. Szegény kisfiúnk,
aki vakon született, gyönyörű dolgokat csinált. Gyönyörű dolgokat!
Javasolták, hogy operáltassuk meg a szemét, hátha visszanyeri a látását.
Mi ezt mindnyájan megvitattuk, és úgy döntöttünk, hogy ez aligha vol-
na okos dolog. Mihez kezd, ha látni fog? Elmegy zongoristának? Na
hiszen! Zenész van millió. S egyiknek sincs kenyere. Ő meg jól kere-
sett! Mert ő nemcsak jó zenész, hanem vak zenész! Ez mindenkinek
tetszett. Kézen fogva kivezetik az arénába, ő botladozik, s a bal kezét
előrenyújtja, mint általában a vakok. A közönség egyszerre fellelkesül.
Fehér kalap, vörös mellény, csillagok, üveggyöngy, fehér arc, hat centi
hosszú orr és ezek a szemek. Egyszer megbotlott és elesett. A fejét be-
verte a zongorába. Grandiózus sikere volt! Emlékszel, Gilbert? Ez volt
a legszerencsésebb napod. Dörgő taps! S ami a legfontosabb, mindenki
láthatta, hogy nem tetteti magát, nem afféle maga csinálta vak! Nézze-
tek a szemére! Hát hagy valami kételyt is ez a piszkossárga hártya?
Amikor egy ilyen dolgozott az arénában, annak volt sikere, és sok pénzt
keresett. Boldog idők voltak. A konkurencia lehetősége eszünkbe sem
jutott. Nem gondoltuk, hogy háború lesz.
A fiú mélyen a mellére hajtotta a fejét, így ült egész idő alatt.
Madame Loranau új dobozt hozott ki a lakókocsiból. Ebben harmo-
nikák, flóták, okarinák, trombiták, mandolinok voltak, meg seprűre erő-
sített üvegek és hólyagok, amikre húrokat feszítettek. Gilbert különböző
dallamokat játszott, szomorúakat is meg vidámakat is, közben szenvel-
gett, grimaszokat vágott, és különféle bohóctréfákat eresztett meg, ilye-
neket: „Mondják csak, uraim, melyik végéről kell megfújni ezt a lá-
bost?”
Monsieur Loranau egypárszor korrigálta a fiát. Hiába, látszott, hogy
tapasztalt, öreg cirkuszi ember.
– Az apám is vak zenész volt – fordult hozzánk. Úgy látszik, ez ná-
lunk a családban van. Szegény Gilbert úgy örökölte a tehetségét a vak-
sággal együtt. Az apám igen finom érzékű zenész volt. De nagyon sze-
gény. Azért valahogy csak megéltünk. Amikor ezernyolcszázhetvenben
kitört a háború, az anyám azt mondta neki: „Majd meglátod, Gaston,
hogy most mindenkit elvisznek a háborúba, de téged nem bántanak.
Hála istennek!” Az öreg meg egyre kérdezgette, hogy mi az a háború,
meg milyen az, de az anyám nem tudta megmagyarázni neki. A szom-
szédok se. Akkoriban Baillonneban laktunk, délen, a háború oda nem
hatolt el, s így arrafelé nagyon keveset tudtak róla. Amikor aztán vége
lett, az apám még nehezebben tudta megkeresni a maga garasait. Kér-
dezgetni kezdte, hogy miért. Akkor az anyám megmagyarázta neki,
hogy sok vak zenész jelent meg: ezek hadirokkantak voltak. Megtanul-
tak gitárt pengetni vagy hegedűn kornyikálni. S ha persze rosszabbul is
játszottak, mint az apám, mégiscsak hadirokkantak voltak, és így na-
gyobb részvétet ébresztettek. Akkor az apám azt mondta, hogy mindent

150
megértett. „A háború – mondta –, ez valami olyan dolog, ami után a
nyomorgó zenésznek még nehezebb lesz a megélhetése.” Nem tudta,
hogy ugyanakkor egyesek alaposan meg is gazdagodtak. Vak volt min-
den tekintetben.
A bajuszos fájdalomtól megindult hangon mondta el ezt a történetet,
és elhallgatott.
Felesége berakta Gilbert eszközeit a ládába, és visszavitte a lakóko-
csiba. Most a láb nélküli huszár próbája következett.
Az udvar közepén magas oszlop állott, a végén fémkarika függött. A
fémkarikába cirkuszi biztosítókötél volt fűzve – egy hosszú kötél,
amely horogban végződött. Monsieur Loranau elővezette a lovát, ame-
lyen cirkuszi műlovarnyereg volt. Marcel gyűrűs övet öltött magára. A
gyűrűbe beakasztották a biztosítókötél végén levő horgot. Az apa köny-
nyedén felemelte a nyomorékot, nyeregbe ültette, majd odament az osz-
lophoz, és megfogta a biztosítókötél szabad végét. A nyomorék erősen
kapaszkodott a nyeregkápába.
– Gilbert fiam, valcert!
Gilbert egy cirkuszi keringőt kezdett játszani. Az anya az oszlophoz
lépett, s a lovaglóostorral nagyokat pattintgatva, hajtani kezdte a lovat
körbe.
– Gyí! Gyí! – kiáltozta Madame Loranau.
A ló öreg volt, de még elég erős. Egykettőre cirkuszi ügetésbe fogott.
A huszár, amint kifeszített karral kapaszkodott a nyeregkápába, olyan
volt, mint egy béka. A ló rázta és dobálta, de erejét megfeszítve mégis
állhatatosán tartotta magát.
– Gyí, Lizetta! Gyerünk, kicsikém! Mama, hangosabban csattogtass!
– dirigálta.
Madame Loranau csattogtatni kezdett, Gilbert játszotta a keringőt. A
ló erős vágtába fogott.
– Figyelem! – kiáltotta váratlanul Marcel.
Gilbert abbahagyta a keringőt. A kis téren hirtelen csend támadt.
 Marcel lassan kinyomta a törzsét a karjával, és a fejére állt, miköz-
ben láb nélküli ülepe a magasba emelkedett.
Körös-körül a pusztítás csendje honolt. Az elhagyott Prune falu rom-
jai, amelyek csaknem a kis térig értek, üres szemmel nézték az ember-
roncsot, akit az asztmás Lizetta cirkuszi galoppban hordozott körbe.
A ló leírt egy kört, egy másikat és egy harmadikat.
– Bravó, Marcel! Bravó, gyermekem! – ismételgette az anyja és apja,
egymás szavába vágva.
Monsieur Loranau sokatmondó pillantást vetett rám és Loum-
Loumra, mintha csak azt akarta volna mondani: „Látjátok ezt? Na, mi-
lyen?”
– Derék fickó! – mondta lelkesen Loum-Loum. – Szeretem az ilye-
neket. Te művész vagy. Igazi művész. Semmivel sem kevesebb.
Nem vettük észre, hogy melyik pillanatban ment ki a ló a rokkant
alól, s az most a levegőben lógott. A biztosítókötél tartotta fenn, aminek
végét az apa egész idő alatt a kezében szorongatta. A láb nélküli lovas-
nak nem volt egyensúlya. Az övénél fogva felfüggesztett törzse a leve-
gőben himbálódzott, fejjel lefelé.
A nyomorékot minél hamarabb kézbe kellett volna venni és a földre
helyezni. Ezt az anya tehette volna, aki a legközelebb volt hozzá, de ő
teljesen megzavarodott.
– Ostoba! – kiáltotta az apa, és maga futott a fia felé, de ettől jelentő-
sen megnyúlt a mentőkötél, és a törzs zuhanni kezdett.
Már a föld közelében volt, amikor a bajuszos gyorsan meghúzta a
kötelet. Marcel a magasba lendült, miközben a kezével reménytelenül
kapálódzott.
– Indulj már el, te ostoba! – kiáltotta az apa.
Az anya csak most hajította el a lovaglóostort, s a láb nélküli törzset
óvatosan a kezébe fogta, majd a fűre helyezte.
A nyomorék csukott szemmel, sápadtan feküdt, de hamarosan magá-
hoz tért.

152
 – Egy kis rosszullét! – mondta felemelkedve.
Ült egy darabig, elszívott egy cigarettát, majd kiadta az utasítást:
– Ismételni!
– Ismételni! – mondta utána az apja.
– Nem lehet sikertelenül abbahagyni a munkát! Ismételni! – egyezett
bele engedelmesen az anya.
A gyakorlatot megismételték. Marcelt ismét nyeregbe ültették, s is-
mét hajtani kezdte Lizettáját, ismét pattogni kezdett a korbács, ismét
felhangzott az édeskés valcer, a ló megint gyors vágtába fogott, ismét
felhangzott a jel, „figyelem”, s a feszült csendben a nyomorék ismét a
kezére állt, fejjel lefelé.
Amikor a próba véget ért, és visszamentünk a házba, a huszár lelke-
sen ugrándozott a kaptafáin:
– Tudjátok, hogy lesz? – kiáltotta. – Így gondoltam el a számot: az
istállóból egyenesen a porondra robogok zsokéruhában, méghozzá
nemzeti színekben: kék sapka, fehér blúz, piros bricsesz. Ülök a nye-
regben, lábam a kengyelben – mert lábam is lesz, nemsokára kapok. A
ló körben üget. Hirtelen fejre állok a nyeregben, és elkiáltom magam:
„Figyelem! Maestro, dobot!” És lecsatolom mindkét lábam! Előbb az
egyiket, aztán a másikat. Nadrágostul, csizmástul eldobom őket. Ülök a
nyeregben, így, ahogy most láttok. Lehúzom a blúzt alatta ott a huszár-
dolmány meg a kitüntetés! Na, mit szóltok hozzá? Jó trükk, mi?
– Az, jó trükk! – ismertem el.

– Esküszöm neked, pompás emberek! – mondta Loum-Loum, mikor

hazafelé tartottunk.
Egész úton áradozott.
 – Különösen az a huszár! Tudod jól, öreg fiú, hogy sohasem szeret-
tem a lovasságot, hencegő fráter mind! De ez… Ez igazi hős. Igazi ka-
tona. Föltartja a fenekét és odakiáltja Németországnak: „Látod ezt?”
Egy perc múlva így folytatta:
– Hát a szülők? Vegyük csak a szülőket. Egy hősnek a szülei. Nyu-
godtak lehetnek, hogy máskor is meglátogatom őket. És a vak? Nos, a
vak nem játssza rosszabbul a polkát, mint az a tökfilkó Jaluzo, pedig őt
tartják az ezredparancsnok legjobb kürtösének.
Csak úgy ömlött a lelkesedés a barátomból:
– Látod, semmit sem akartak elfogadni tőlünk a borért! – ismételte
néhányszor.
A szakaszt nem nagyon érdekelte, amit a cirkuszosokról meséltünk.
Miller, szikár állat felvágva, azt mondta, hogy már hiába nevezem a
lábnélkülit huszárnak. Miller mindenben szerette a pontosságot:
– Ha egyszer nincs lába, az már félig se huszár – elméskedett.
– Igazad van, te koszos sakál – válaszolta neki Loum-Loum. – Az a
huszár, aki elvesztette a lábát, mindent elvesztett. Ha, teszem azt, te
elveszted a lábad, ugyanaz a helyzet: mindent elvesztesz. De ha egy
gránát elviszi a fejedet, senki sem veszít semmit, érted? Itt egy igazi
hősről van szó, te meg szellemeskedsz. Szerintem ez a legény hős!
Nemcsak derék fickó, hanem hős! Érted?
Néhány nappal később, a váltás előestéjén Loum-Loum éjszakai fel-
derítésre kéredzkedett. Egy ölre való pipaccsal tért vissza. A pipacsok
közvetlenül a német vonalak előtt nyíltak.
– A babádnak szedted? – kérdezgették a szakaszban.
– Gyerekek, Loum-Loum nősül!
– Fiú vagy lány? – záporoztak a kérdések minden oldalról.
– Te majd dohányt szerzel, Szamovár – mondta nekem Loum-Loum
–, én meg virágot viszek nekik.
Nem értettem, miről van szó. Loum-Loum felmordult:
– Hát nem megyünk a cirkuszosokhoz? Mi? Nem illik üres kézzel…

154
 Gyakran el-eljárogattunk a cirkuszosokhoz. Loum-Loumot teljesen
befogadták maguk közé. Különösen a láb nélküli huszárral barátkozott
össze.
Egyszer Bejlin is eljött velünk.
– Azt mondják, van ott egy zongora? Gyerünk! Alig léptünk a házba,
leült a pianínó mellé, és Beethovent kezdett játszani.
A vak mozdulatlanul ült. Fejét kissé felemelte és bal kezét előrenyúj-
totta, mintha csak attól félne, hogy elesik. Mintha az utat tapogatta vol-
na a közelgő viharban.
Bejlin játéka nagy hatást tett valamennyi Loranau-ra. Az anya kezé-
be temette arcát. Az apa mogorván pödörgette a bajuszát, a láb nélküli
huszár dermedten ült, kezét a fejére támasztotta.
Bejlin befejezte a játékot, lecsapta a zongora fedelét, felállt, és senki-
re sem nézve, mint egy holdkóros, elindult az ajtó felé. Csak akkor tér-
tünk magunkhoz, amikor már a kapunál járt.
Bejlin nem hallgatott meg, amikor megmagyaráztam neki, hogy illet-
lenség így viselkedni.
– Bocsássanak meg neki – mondtam –, nemrég tért vissza a kórház-
ból egy súlyos sebesülés után.
Este Loum-Loum leszidta Bejlint.
– Minek maradtam volna ott? – magyarázkodott kedvetlenül. – Nem
szeretem a rokkantakat. Eleget láttam a kórházban, elég volt! Mondd
meg a műlovarodnak, hogy szép jövedelmet szerezhet magának a hátsó
felével! Biztos út a gazdagsághoz!
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Az a terve, hogy vágtatás közben ledobja a lábát, és ott marad a
nyeregben, a hátsó felével meg a kitüntetésével?
– Az. Na és aztán?
– Hát írassa rá az alfelére, hogy „Jean Durann művégtaggyára. A
legjobb műlábak. Hordja Jean Durann művégtagjait. Könnyű! Tartós!
Nem lesz soha reumás!”
 – Nem rossz ötlet! – mondtam én.
– Jean Durann majd jól megfizet érte! – folytatta Bejlin. – A konku-
rens cégek megvesznek mérgükben! Emelni kezdik az árakat! Csak
nehogy olcsón elkótyavetyélje magát!
Bejlin mosolygott, de volt valami szívszomorító a mosolyában.
– Csak nehogy olcsón elkótyavetyélje magát! A művégtaggyárosok
most alaposan megszedik magukat. Azt hiszem, szerződést is köthetne.
És kezében tarthatná a gyárost: „Ha nem emeli a bérem, egy másik cég-
nek adom el a hátsó felemet!” A gyáros ettől megvesz. Százszor annyit
fog fizetni a reklámért, mint amennyit a cirkusz fizet az artistáknak.
Mondd el ezt a huszárodnak. Meg a szüleinek is. Örülni fognak neki.
Loum-Loum mogorván és idegesen kezdte szörtyögtetni a pipáját.
– Ez igaz! – dörmögte. – Ez igaz! Elég sok olyan csibész van, aki
megszedi magát a katonák baján.
Hallgatott egy darabig, mintha erősen tűnődne valamin.
– A számítás egyszerű: minél több lábat vágnak le, annál több műlá-
bat adnak el! Van, akinek hasznot hajt, ha azt kiabálja: „Éljen a hábo-
rú!” Ez nekik annyi, mint „Éljen az üzlet!” Mi, Szamovár? Ezt magya-
rázd meg.
Loum-Loum egész nap komor volt. Megijesztették azok a gondola-
tok, amelyek azelőtt sohasem vetődtek fel az agyában.

A bajuszos és Madame Loranau nem voltak otthon.

– Bementek Reimsbe – közölte velem Gilbert, – Megmondom, miért,
de ne szóljon Marcelnek: meglepetést akarnak szerezni neki. Ma lesz
kész a műlába. De ha tudná, monsieur, hogy szeretnék látni önt a szüle-
im… Rég nem volt nálunk… A bajtársa viszont, Monsieur Loum-
Loum…

156
 A vak elakadt a beszédben.
– Loum-Loum? Mi van vele? Gilbert zavarban volt.
– Tudja, mindennap eljön Marcelhez, és olyan dolgokat mond neki,
amiket egyetlen rendes francia sem hallgat végig. Főleg egy hős.
– De hát miket beszél neki?
– Állandóan gúnyolja. „Rá kell írni a fenekedre ezt meg ezt – én már
nem emlékszem, monsieur, hogy pontosan mit –, és akkor pénzt köve-
telhetsz a műlábgyárostól. Mert a háború – azt mondja –, az üzlet. Mi-
nél több igazi lábat vágnak le, annál több falábat lehet eladni! Annál
jobb a kereskedőknek meg a gyárosoknak.” Hát ilyeneket beszél…
– S mit szól ehhez Marcel?
– Marcel? Marcel olyan komor lett, mint az éjszaka. Tegnap apám
azt mondta Loum-Loumnak: „Ne felejtse el, monsieur, hogy a kereske-
dők és a gyárosok is franciák.” De Monsieur Loum-Loum így vágott
neki vissza: „Le is kéne vágni a fejüket.” Erre anyám közbeszólt: „Lát-
szik, hogy maga nem katolikus.” Ő erre így felelt: „Katolikus vagyok és
katona. De ha egyszer elkapom azt a tevét, aki a katonákon élősködik, a
szuronyommal tisztítom ki a belét.” Így mondta! Esküszöm magának,
hogy így! S ami a legrosszabb, Marcel egyre csak hallgatja ezt a gyalá-
zatot, és elromlik a kedélye. Már a harmadik napja nem gyakorol. Néz-
zen csak rájuk. Ott ülnek az ablak alatt.
A láb nélküli huszár és Loum-Loum összeölelkezve ültek a földön.
Virágos hangulatban voltak. Körülöttük üres boros üvegek hevertek.
– Azt hiszed – trombitálta Loum-Loum közvetlenül a rokkant fülébe
–, azt hiszed, Németországban kevés ilyen fickó akad, mint te, aki
ugyanúgy a kezén jár?
– Úgy kell nekik! A németek piszkos csürhe.
– Nagyszerű katonák azok! – állította Loum-Loum.
– Hazudsz! Hagyd abba! – kiáltotta a nyomorék.
 – Miért hagyjam abba? – jött méregbe egyszerre Loum-Loum. – Te
mersz így beszélni a katonákról? A katonák mind egyforma húsból va-
lók. A katona a katonának nem ellensége.
– Hallja, hallja ezt, Monsieur Szamovár? – szólt izgalmában lihegve
a vak. – Hallja ezt?
Loum-Loum bizonytalan kézzel bort töltött, és folytatta a magáét:
– Várj csak, megpróbálom megértetni veled ezt az üzletet. Itt van,
neked levágták a lábadat. Nagyszerű! A német gyáros pénzt kapott az
ágyúért meg a gránátért, a francia pedig az új lábért. Most játsszuk el
fordítva. A franciáknak sikerül ellőni egy fritz lábát. Nagyszerű! Mi
következik erre? A lövedékért meg az ágyúért pénzt kap a francia gyá-
ros, a műlábakért meg a német. Ez csak érthető?
A vak fiú beletúrt a hajába.
– Monsieur Loum-Loum! – kiáltotta eltorzult hangon. – Monsieur
Loum-Loum, hagyja abba!
De Loum-Loum ügyet sem vetett rá, és folytatta:
– A mi dolgunk nem sok, huszár barátom! Odatartani a kobakunkat
napi egy souért! Üzlet! Hát mondd meg, nem az?
– Maga hazaáruló! – kiáltotta Gilbert.
Az üveg, amit a rokkant hajított el, berepült az ablakon. Alig tudtam
elrántani a vak fiú fejét.
Loum-Loum felállt, és bedöcögött a bokrok közé.
– Ide hallgass, huszár – folytatta menet közben. – Én gyakran gondo-
lok rád, mindnyájunkra. Szerintem nem vagy te hős. Miért harcoltál,
miért küzdöttél, miért hagytad ott a lábad? Meg tudsz felelni erre? Ki-
nek van haszna belőled? Csak annak, aki falábakkal kereskedik. Tehát
nem vagy hős. Szerintem csak egy kaptafán járó fenék vagy, nem hős.
– Hallgass, te mocskos puputeve! – kiáltotta Marcel. – Mit értesz te
ehhez, szerencsétlen gyalogos? Két éve tart a háború, s te még mindig a
gyalogságnál vagy? Ebből is látszik, hogy utolsó bolond vagy! És még
te mered azt mondani, hogy én nem vagyok hős?

158
 Felkapott egy követ, hogy Loum-Loumhoz vágja, de a kő kiesett a
kezéből, és ő arccal a fűbe zuhant. Tehetetlenül feküdt a csonka törzs,
szélesre tárt keze a földei kaparta, mintha meg akarná ragadni – talán
átölelni, védelmet kérni, de lehet, hogy megfojtani. Válla meg-
megrándult, rázkódott. Sírt.
Loum-Loum pedig csak hajtogatta a magáét:
– Ne törődj vele, huszár! A közönség mégiscsak nevetni fog a cir-
kuszban. Az biztos! Ami biztos, az biztos! A nézőtéren hazafiak ülnek.
Mindegyiknek megvan a maga lába, és jól megszedik magukat a hábo-
rún! Szeretik az ilyen bolondokat, amilyen te vagy.
Kocsizörgés hallatszott. Nyílt a kapu. Monsieur Loranau bevezette a
kétkerekűbe fogott Lizettát. Madame Loranau fenn ült a bakon. Egy
nagy, hosszúkás csomagot szorongatott ünnepélyesen. Lehuppant a
földre, és odasietett vele Marcelhez.
– Üzlet ez, mama! – zokogta a nyomorék, és részeg, eszelős tekintet-
tel nézett az anyjára. – Ugyanaz van ott is, Németországban, ami itt,
nálunk, Franciaországban! Sírt.
– Mi van veled? – kérdezte Madame Loranau. – Istenem, beteg!
Gyerünk, fiacskám. Ajándékot hoztam neked. Marcel lábat kap ma, az
én kisfiam járni fog ismét!
De Marcel csak még jobban zokogott.
– Mindennek Monsieur Loum-Loum az oka, mama! – kiáltotta a vak.
– Ő áruló, mama! Szörnyű dolgokat mondott a háborúról és Franciaor-
szágról!
Madame Loranau elsőnek éppen Loum-Loumot látta meg.
– Hát megint itt vagy, te semmirekellő? – visította. Hogy mertél?
Takarodj innét, te aljas!…
Elindult Loum-Loum felé, s akkor észrevett engem is.
– Hát te is itt vagy, te orosz disznó? Szövetséges? Takarodj azonnal
Oroszországba! Nemhiába püfölik a németek a testvéreidet! Takarodj
innét! El innét az egész légiós csürhével! Hogy mertek ti a hadseregben
szolgálni? Hogy is engedhetik meg, hogy árulók és aljas gazemberek
védelmezzék Franciaországot?
Valósággal őrjöngött.
Marcelt pedig a kétségbeesés dühe szállta meg. Lehunyt szemmel
dobálta magát a földön, bőgött, és két kézzel tépte magán az inget, fel-
borította az üvegeket, a poharakat, és kék dolmányával belehempergett
a kiömlött vörösborba.
– Azt hiszem, nincs itt semmi keresnivalónk, Szamovár! – mondta
Loum-Loum, miközben a bajuszos, aki a felesége kiáltozására szaladt
elő, fiát ölbe kapva bevitte a házba. – Gyerünk, öreg!
Jó darabig szótlanul mentünk.
– Az emberek nem akarják, hogy felnyissák a szemüket – dörmögte
Loum-Loum, mikor a Nagy Sírokhoz értünk. – Vak bohóc akar maradni
mindegyik…

TÁMADÁS

A tüzérségi előkészítés tíz órakor kezdődött el. A föld morajlott,

megrendült. Letért megszokott útjáról. Többé nem támogatta az az erő,
amely épségét óvta. Kisiklott, lezuhant, pörgött, mint a motolla. Nem
lehetett tudni, hova fog hullani.
Az emberek mogorván, szótlanul álltak a vasúti töltés oldalában, és a
támadás jelére vártak.
Percier kapitány egy tuskón ült mozdulatlanul, zsebre dugott kézzel,
felhúzott vállal. Lovaglópálcájának szíjfogantyúja ott meredezett a jobb
válla fölött. A kapitány nem szólt senkihez, nem nézett senkire. Kemé-
nyen összeszorította az ajkát.

160
 A faluban, hátul, az ellenség állásai mögött tüzek keletkeztek. A
bombázás szünet nélkül tartott.
A szenegáli lövészek dideregtek. Május vége volt, még az orrukat is
eldugták a sáljukba, lehelgették az ujjaik végét, és toporogtak, mint a
fuvarosok télen a tűz mellett. Fáztak.
A vihar tombolt. Leültünk a földre, és átfogtuk a fejünket. Őrjítő volt
a várakozás.
A harmadik szakaszban Maiak, Varzila el Malak, egy kulugl törzsbe-
li arab, hangosan kiáltozni kezdett. Hibás orosz szitkokat üvöltött, amire
mi tanítottuk. Aztán a földre vetette magát, és görcsösen vonaglott.
– Hát ez miféle tréfa? – kérdezte halkan Percier kapitány Ourcade
őrmestertől. – Vigyék el!
De Verzilát nem sikerült elvinni. Felkapott egy követ, ütni kezdte a
fejét, és véresen, ordítva nyúlt el.
– Magyarázzák meg ennek a legionistának, hogy ez nem szülőott-
hon, és itt ne ordítson! – mondta Percier kapitány az őrmesternek, s
szemrehányóan nézett annak a félszázadnak a parancsnokára, akihez az
eszét vesztett ember tartozott. A fiatal de Martini hadnagy volt ez a pa-
rancsnok, akit nemrég helyeztek át hozzánk a marokkói lövészektől.
De Martini hadnagy nem vette észre sem a parancsnoka tekintetét,
sem a katona őrjöngését.
– Ma is köd van! Mint azon a reggelen, Austerlitznél…
De Martini hadnagy a korábbi egyenruháját viselte teveszőrből ké-
szült csíkos mellény volt rajta, ami festőién hatott. Egész idő alatt hol
beleburkolózott, hol meg széttárta.
A kapitány nem vette észre, mivel Percier kapitány sohasem mozdí-
totta meg a fejét, ha csak nem volt rá égető szüksége.
– A zenekar ugyanazt a dallamot játssza – szólalt meg ismét a had-
nagy –, csak a ritmus változik.
 A hadnagynak az a kísérlete, hogy beszédbe elegyedjen a parancs-
nokkal, nem járt eredménnyel. Percier kapitány sohasem nyitotta ki a
száját, ha csak nem volt rá égető szüksége.
– Nem gondolja, kapitány úr, hogy ez az egész olyan, mint egy lírai
amorózó? Mindjárt lesz fortissimo is! Éppúgy, mint az életben.
A hadnagy hangjában furcsa és gyanús felhangok vibráltak. Az arcá-
ra pillantottam. Sápadt és áttetsző volt. A szeme már nagyon hasonlított
el Malak szeméhez.
Percier kapitány mozdulatlanul és szótlanul ült.
Francis sírva fakadt. Loum-Loum megrázta a vállát.
– Én megértelek, Hólyag – mondta halkan –, megjött az étvágyad,
mielőbb ölni szeretnél. De ne veszítsd el a fejed! Ésszel kell csinálni
mindent. Azon légy, hogy megérd az estét. Akkor már vidámabban le-
szünk…
Mintha vastag falon keresztül hallottam volna a szavait.
Valaki konyakot öntött Bejlin szájába, Bejlin úgy itta, mint a vizet.
– Az egyik ősöm – kezdte ismét de Martini hadnagy –, aki híres ka-
tonája volt a császárnak, vitézkedett Egyiptomban, Spanyolországban
és Waterloonál…
Percier kapitány élesen félbeszakította:
– Menjen a félszázadához…
Egyszerre elhallgatott az ágyúzás. Felugrottunk, és kiabálni kezd-
tünk, mint a süketek. A cselekvés vágya majd szétvetett bennünket.
Kibírhatatlan volt ez a mozdulatlanság.
De még nem került ránk a sor, hogy rohamra induljunk.
Hirtelen kürtszó harsant. A kürtök átható hangja egyre csak azt ismé-
telte:

Ott a dombon
lesz mit inni.
Ott a dombon

162
 lesz mit inni.

A jelzés még mindig nem nekünk szólt. A szenegáliak indultak ro-

hamra. Az őrület kergetett bennünket. Madarak köröztek fenn a levegő-
ben. Elviselhetetlen volt.
A szenegáliak fáztak. Rázta őket a hideg. Úgy mentek rohamra, hogy
hónuk alá fogták a puskát, mint az esernyőt, kezüket zsebre vágták, és a
kabátujjukba dugták. A parancsnokuk pálcát tartott a kezében.
Nehéz volt a terep. A hosszú esőzés feláztatta a földet, csomókban
ragadt a bakancsra.
A szenegáliak hurrázni kezdtek. Vagy kétszáz méterre lehettek a
német lövészároktól, amikor veszett ugatással rájuk csaptak a géppus-
kák. A szenegáliak eszüket vesztették a meglepetéstől, és jobbra-balra
rohangáltak a tűzben, de nem hagyták abba a hurrázást. Az ezernyi
halálraszánt hurrázása megrezegtette a sűrű reggeli ködöt, és olyan volt,
akár egy szörny üvöltése. A fekete zászlóaljnak több mint a fele már a
földön feküdt, a többi tovább ordított.
Vártuk a jelet. A hideg rázott bennünket.
Már teljesen elkínzottak voltunk, amikor Percier kapitány felállt, és
intett az őrmestereknek, hogy sorakoztassanak bennünket.
Egy perc volt hátra. Fél perc. Mindnyájan igyekeztünk suttogva be-
szélni. Ünnepélyes feszültség lett úrrá rajtunk.
A kapitány kesztyűs kezével megkapaszkodott egy kőben, és kilen-
dült az országútra.
– Előre! – mondta halkan.
Sietve igyekeztünk utána. Futni szerettünk volna. Már nem féltünk
semmitől. A józan ítélet már nem zavart bennünket. Az már az emberi
lehetőségek túlsó oldalára helyeződött át. Ölni akartunk.
A kapitány úgy állt ott, mint egy állatszelídítő: egyik kezében lovag-
lópálca, a másikban revolver. Csupán egy pillanatra fordította felénk
szikár arcát. Gőgös tekintetével futólag végignézett rajtunk, és kimérten
indult előre. Egyszerre elszállt mindennek az ünnepélyessége.
Csúszkáltunk a felázott agyagon, s botladoztunk a fák és tuskók kö-
zött, amiket az erdőből hajított ide a bombázás ereje.
– Ma kenyértörésre kerül a sor, öregem – mondta menet közben
Loum-Loum. – Ma sokan nem jelennek meg a névsorolvasásnál.
A németek fokozták a zárótüzet. Az előrehaladás nehezebbé vált.
Valaki megbotlott egy fel nem robbant gránátban. A gránát abban a
pillanatban felrobbant. Három halott.
– Olyan ez a gránátrobbanás, mintha egy ajtót csapnának be – mond-
tam Loum-Loumnak.
– Ez az ajtó a másvilágra vezet. A belépés díjtalan válaszolta.
Mentünk. Percier kapitány úgy menetelt a század előtt, mint a hold-
kóros, egyenesen, mereven. Ajkát lebiggyesztve, undorral nézett ránk:
mi a földre vágódtunk, amikor a gránát robbant.
Mint küldönc, én tartózkodtam a legközelebb hozzá.
– Mi az ördögnek ragadsz a parancsnokra? – súgta ingerülten Loum-
Loum, kihasználva egy pillanatot. A század ma árvaságra jut. Menj mi-
nél messzebb tőle.
Elértünk arra a helyre, ahol a szenegáliakat tűzzel fogadták.
A kapitány átlépett az elesetteken és sebesülteken. Utálattal és döly-
fösen nézett rájuk, akárcsak az élőkre. A halálba meneteltünk. Az az
ember, aki vezetett minket, megvetett bennünket.
Megint Loum-Loum mellé kerültem:
– Azt mondják – súgta oda –, hogy a kapitány a század apja. Én a vi-
lág legundokabb zebrája fiának érzem magam. Árva akarok maradni,
Szamovár.
Áthatoltunk az első és második vonal lövészárkain, ahol éppen befe-
jeződött a megmaradt szenegáliak és németek öldöklése. Viharként tör-
tünk be a faluba, szüntelenül lőttünk, és szórtuk a kézigránátot. Megöl-
tünk mindent, amit csak lehetett. Elfelejtettük a tagolt beszédet. „Á-á-á”

164
– csak ezt ordítottuk. Ugyanazzal a kiáltással öltünk, amellyel annak
idején Isten világára születtünk.
A félig lerombolt templomtorony furcsa módon még mindig tartotta
magát, a háború minden törvényével ellentétben. Szemünk láttára om-
lott össze, mikor megkapta a döntő csapást. Utoljára kondult meg benne
a hatalmas harang.
A német katonák az ablakokból lövöldöztek. Francis egy, olyan re-
volvert fogott rá az egyik német gyalogosra, amit a földről emelt fel.
Néhányszor megnyomta a ravaszt, de a fegyver üres volt. A Hólyag a
fegyver agyával törte be a német fejét, és rohant tovább.
Künz kézigránátokat hajigált az ablakokba. Künz volt a zászlóalj leg-
jobb kézigránátdobója. Néhány ember állt mögötte. Azok adták neki a
gránátokat, ő meg csak hajigálta. A házak le voltak rombolva. Nem volt
azokban már egyetlen élő lélek sem, de Künz még egyre hajigálta a
gránátokat. Amikor elfogytak a gránátok, köveket téptünk ki az útbur-
kolatból, és azokat adtuk Künznek.
Szakaszunk néhány embere a mellékutcában viaskodott a németek-
kel. Mindnyájan – azok is meg ezek is levetették a köpenyüket meg a
zubonnyukat, és kézigránátokat hajítottak egymásra. Valamennyi szinte
őrjöngött. Mind ordított. Mind elesett. Parancsszó nem hangzott – úgyse
hallottak volna meg semmiféle parancsot.
A mellékutca végén ott magasodott a temető kerítése. A németek lö-
völdözve arrafelé szaladtak. Mi is rohantunk, hogy elvágjuk az útjukat.
A kerítés mellett utolértem. Percier kapitányt. Elkapta a vállamat, le-
nyomott, és felugrott a hátamra, bizonyára azzal a szándékkal, hogy
átvesse magát a kerítésen.
Egyszerre valami súlyos dolog zuhant rám, és ledöntött a lábamról.
Nagy nehezen kiszabadítottam magam, és megláttam Percier kapitányt.
A jobb oldalán feküdt, háttal egy nagy platánnak támaszkodva. A szeme
nyitva volt, de már eltűnt belőle a gőg. Halott volt.
 – Nem érünk rá vesződni vele! Vége van. Gyerünk, Szamovár! – hal-
lottam váratlanul Loum-Loum hangját.
Két lépésre állt tőlem. Senki más nem volt a közelben. Tekintetünk
találkozott. Mindent megértettem.
A halott feje alatt vértócsa keletkezett. Egy kis lyuk tátongott a tar-
kóján, mindjárt a jobb füle mellett. A homok gyorsan beitta a vért.
– Mit nézel? – kérdezte Loum-Loum. – A föld izzad. A föld már ré-
góta vért izzad, barátom, Szamovár. Van dohányod?
Hátára fektettem a kapitányt, kezét a teste mellé helyeztem. A pisz-
toly kiesett a jobbjából, baljával előrenyújtotta a lovaglópálcát. Arany
karperec függött a csuklóján.
– Dohányt adj! – kért újra Loum-Loum. – Ha elkapom azt a barmot,
aki elvitte a dohányzacskómat, imádkozhat az Istenhez. Eltűnt a do-
hányzacskóm! – ismételte. – Szőrén-szálán eltűnt. Adj dohányt, Sza-
movár.
Kotorászni kezdtem a zsebemben a dohányom meg a pipám után, és
egyszerre csak azt éreztem, hogy teljesen elszállt a dühöm.
Percier kapitány szerencsétlenségünk megtestesítője volt. Ez a sze-
rencsétlenség jóvátehetetlennek, helyrehozhatatlannak látszott. A kapi-
tány halála viszont olyan egyszerűen, olyan simán ment végbe! S ne-
kem többé nem volt kedvem ölni, verekedni, gránátokat hajigálni, át-
mászni a temetőkerítésén, tovább háborúzni. Mindez valahogy egyszer-
re szükségtelenné vált.
Még ropogtak a lövések, robbantak a gránátok, a faluból még oda-
hallatszott a csatazaj, a harc még tartott, a temetőből is üvöltés, ordítás
hallatszott felénk: betörtek a marokkói lövészek. De varázslatos módon
én meg Loum-Loum kívül rekedtünk mindenen. Mintha csendbe lettünk
volna bezárva. Szinte éreztük a nyugalmat. Sajátos tompultságunk el-
szállt, ami pedig pár lépésre tőlünk, a kerítésen túl az embereket meg-
szállta, az nem érdekelt bennünket.

166
 Odébb mentünk, és leültünk egy kőrakásra. Mielőtt rágyújtottunk
volna, előbb konyakot ittunk – mindet megittuk, amit előző este közö-
sen vettünk. Kényelmesen elszopogattuk, aztán összeölelkeztünk, és
bementünk a faluba. A falu teljesen elhagyott volt. Valahol egy istálló-
ban tehén bőgött. Felnyergelt fehér ló nyerített egy cölöphöz kötve. De
a csend már megülte az utcákat, amiket az előbb úgy felvertünk. Ho-
mok, sár, korom lepte az elesettek arcát.
Egy fél térdre ereszkedett lövész, aki puskáját kövek közé támasztot-
ta, a vállához szorította a fegyver tusát. De a ravaszon nyugvó ujja
megmerevedett, célgömbre szegezett szeme pedig kihunyt. A lövész
halott volt. Többé nem vett részt az élők ténykedésében. Csak úgy tett,
mintha célozna valakire, de már abban az ismeretlen, túlparti világban
járt.
Egy részeg őrmester kószált az utcákon, és miközben revolverrel lö-
völdözött a levegőbe, tele torokból ordította:
– Utánam! Üsd a németeket! Hol vannak a bocheok?
Loum-Loum hozzávágott egy kockakövet. A részeg elesett. Mi to-
vábbmentünk.
Az egyik félig lerombolt háznál panaszosán vonított egy kutya. Há-
zinyulak szaladgáltak az udvaron. Sebesült disznó visított, A küszöbön
döglött tyúk hevert. Bementünk ebbe a házba. Nem volt benne senki.
Az éjjeliszekrényen gramofon állt.
– Tudsz bánni ezzel a verklivel? Ugye, tudsz? – kérdezte Loum-
Loum felvidulva. – Indítsd el gyorsan! Mulatunk egyet!
Feltettem egy lemezt. A Víg özvegy egyik keringője csendült fel.
Biztosan német tisztek laktak a házban. Kardot, sisakot, kölnisüvegeket
találtunk. Loum-Loum a szakállára öntötte a kölnit, és feltette a sisakot,
én felkötöttem a kardot, s úgy forogtunk a Víg özvegy keringőjének
hangjaira. Amikor eluntuk, kimentünk a konyhába kutatni. Kiderült,
hogy van bor. Pomerániai bor volt.
 – Az igaz, hogy az élet nem olyan gyönyörű, Loum-Loum! – mond-
tam. – Igyuk meg ezt a bort, mit számít, hogy lopott.
– Rendben van – egyezett bele Loum-Loum, és elnyúlt a karosszék-
ben. Kitűnő volt a hangulata. – Csak arra kérem, szíveskedjék nekem is
önteni, ezredes úr! Iszunk az elesettekre, s az ördög törődik azzal, hogy
mi lesz holnap.
Ittunk, hallgattuk a gramofont, és nagyokat nevettünk.
Hogy a temetőben véget ért-e a harc, azt nem tudtuk, de nem is érde-
kelt bennünket.
A kövezeten nagy patkócsattogás közepette egy gyalogososzlop vo-
nult végig. A katonák sora minduntalan felbomlott, hogy kikerülgessék
az út közepén heverő elesetteket. Közben kíváncsian forgatták a fejüket
abba az irányba, ahonnét a gramofon hangja hallatszott.
Loum-Loum kihajolt az ablakon.
– Gyerekek! – kiáltotta. – Gyertek majd be táncolni hozzánk, ha még
lesz lábatok!
– Higgye el, tiszteletre méltó Szamovár úr – fordult hozzám –, jelen-
leg őszintén sajnálom, hogy ön nem nő. Különben azon az ágyon a
rangjának megfelelő megtiszteltetésben részesíteném.
Vidáman voltunk. A negyedik üveg pomerániaira került sor.
Eszünkbe jutott a kapitány.
– Igyunk az egészségére! Drága volt ő az egész századnak!
A kapitány emlékét felállással tiszteltük meg. Koccintottunk, és új
lemezt tettünk fel. Egy argentin tangót.
– Bizony, áldozás nélkül halt meg a kapitányunk – mondtam.
Loum-Loum elnevette magát.
– Igen! Ha lett volna rá ideje, biztosan hívatott volna egy abbét, hogy
meggyónjon és megáldozzon. Az ilyenek szeretnek áldozni.
– Gondolod, hogy ő is szeretett?
– Hogyne! Ez az ember egész életében magával hurcolta a pogány
lelkét. Azt hiszed, nem tudta, hogy pogány lelke van? De mégis szeret-

168
te, és semmi pénzért nem cserélte volna el egy jobbra. Mikor aztán a
trombitás megfújja a temetési marsot, ez a típus szörnyen érzi magát,
mert fél, hogy a másvilágon eleven szalonnaként sütik meg a lelke mi-
att. Éppen ezért megőrzésre szeretné átadni az apát úrnak, egyszóval
szeretne megszabadulni tőle… Csakhogy ez a mi kapitányunknak nem
sikerült. Mi alaposan megsütöttük, Szamovár.
Ittunk. Ekkor eszembe jutott egy részlet.
– Loum-Loum! – mondtam. – Ha nem esett el az egész század, akkor
az emberek majd kíváncsiskodhatnak, hogy az a temetőből jövő golyó
miért a tarkóján keresztül csapódott Percier kobakjába, és miért nem a
homlokán keresztül. És éppen akkor, amikor rajtunk kívül senki sem
volt a közelében. Mi? Mi a véleményed?
Loum-Loum elhallgatott. Kérdésem zavarba hozta.
– Tehát véleményed szerint oda kell menni, és be kell verni a hom-
lokát? – kérdezte.
A lemez még forgott a gramofonon. Nem hallgattuk végig, fogtuk a
puskánkat, és elindultunk a temető irányába.
Percier kapitány ott feküdt, ahol az előbb. De már nem hajthattuk
végre tervünket: mintegy tíz lépésre tőle ott ácsorgott néhány életben
maradt marokkói lövész. Azok az egységek, amelyek harcban elfoglal-
ták az állásokat, átadták helyüket a sorgyalogságnak, maguk pedig hát-
ramentek.
Nem egyhamar kerültünk tovább erről a helyről. Ugyanis elfelejtet-
tük, hogy miért jöttünk. Azt mondtuk a marokkói őrmesternek, hogy
elvesztettük az egységünket, mire megengedte, hogy közéjük álljunk.
A marokkóiak úgy dülöngéltek, mint, a részegek, és nem ismerték
meg egymást. Senki sem csodálkozott hát rajta, hogy mi is alig állunk a
lábunkon; valamennyien részegek voltak a zajtól, a tompultságtól, a
bűztől.
 Bevonultunk a faluba, a gyarmati hadosztály támaszpontjára. Loum-
Loum meg én itt összetalálkoztunk Poggival, egy ismerős legionistával
a negyedik századból.
– Na, öreg fiúk, ma tisztességes zaba lesz – közölte velünk vidáman.
– Ma jócskán adnak, mert sokan eldobták a kanalat. Gyerünk az ara-
bokhoz! Már főzik a kuszkuszt!
Bementünk egy udvarba, ahol az arabok csoportosultak. Az emberek
türelmetlen várakozással ültek a tűz körül. Nézték, hogy dolgozik a
szakács. Az orrhangú arab sípok azokról énekeltek, akik Mohamed és
leánya, Fatima zászlaja védelmében estek el a csaták mezején a hitetle-
nek kezétől. Ezeknek a kiváltságosoknak az örök gyönyörűség hona
lesz majd a lakóhelyük. Kuszkuszt és mesuit esznek majd állandóan, s
hurik szolgálják ki őket.
A főtt bárány émelyítő illata terjengett az üst körül. A félig meztelen
szakács marékszámra szórta a borsot meg a fokhagymát az ételbe, va-
lamint egész füzér babérlevelet. Ügyesen kezelte a hatalmas kanalat, s
lekotorta a habot. A tűz remegő fényében bronzszínű volt a teste. A feje
le volt borotválva, csupán az igazhitűek egyetlen hajtincsét viselte a
próféta tiszteletére.
Már egészen sötét lett, amikor kanalazni kezdtük a zsíros, fűszeres
levest, és két kézzel téptük a nagy darab birkahúst. Ugyanolyan szenve-
déllyel faltunk, amilyennel reggel gyilkoltunk. Minden maradék erőnket
a rágásra fordítottuk. A kondérban benne volt az élők fejadagja és az
elesettek porciója. Mindet megettük.
Csak akkor hagytuk ott a kondért elgyengülten és részegen, amikor
már mindent elpusztítottunk.
Lehevertünk a fűbe – Loum-Loum, én, Poggi a negyedik századból
és három arab.
– Ó, te pompás bárányhús! Ó, te étkek éke! Ó, degeszre tömött has
nagyszerűsége! – dörmögte Loum-Loum nehezen szuszogva. – Szamo-

170
vár, ha ma éjjel meghalnék, ezt írod a fejfámra: „Jóllakottan halt meg.”
Előre is köszönöm.
Sötét éjszaka borult ránk. Fölöttünk a sűrű csillagos ég nyújtózko-
dott. Csend volt, nyugalom. Az ember gyerek szeretett volna lenni, az
anyját szerette volna látni.
– Ostoba módon gyilkoltál ma, Szamovár! – mondta Loum-Loum. –
Úgy viselkedtél, mint egy kisfiú, aki idegen kertbe szökött be barackot
lopni, de félelmében a rohadtakat szedte össze a jók helyett. Hamar
megismerni a bolondot meg a diákot!
– Igen? – sértődtem meg én. – És te? Te sokat öltél meg közülük?
– Egyetlenegyet! Az én fegyverem tiszta, csak nem olyan tiszta, mint
a templomi zsoltár! – felelte Loum-Loum.
– Egyébként – súgtam neki – az is ott maradt, egy lyukkal a tarkójá-
ban…
– Vigye az ördög, öregem! Vigye el az ördög! – felelte Loum-Loum
pillanatnyi tűnődés után. – Egyébként is már régen akartam mondani
neked valamit.
De csak újabb szünet után magyarázta meg:
– Nincs kedvem többé harcolni… Érted ezt, Szamovár? Meguntam.
Egyszerűen meguntam. Nem érdekes?
Volt valami szorongatóan bánatos a szemében.
Valósággal megijedtem. Az egész nap őrjöngés közepette telt el. Ki-
abáltunk, ordítoztunk, köveket, gránátokat dobáltunk, öldököltünk,
megöltük a kapitányt, berúgtunk, telezabáltuk magunkat az araboknál –
teljes önfeledtségben éltük át az egész napot. A Loum-Loum szemében
felvillanó szomorúság újra rádöbbentett ember voltomra. Ez pedig elvi-
selhetetlen volt, igyekeztem szabadulni tőle.
– Mi az, Monsieur Loum-Loum – súgtam oda neki –, ha derék, fe-
ledhetetlen emlékű kapitányunk többé nincs velünk, akkor ön szerint
már harcolnunk sem kell? Szóval ha a templomban nincs ott a pap, ak-
kor már nem is kell imádkozni az Istenhez? Jól értettem, monsieur?
 Azzal a bolondozó hangsúllyal mondtam ezt, ami mellett az egész
szörnyű napon át kitartottunk, mert a bolondozás elnyomta bennünk az
értelem hangját, és ez mentett meg bennünket.
De Loum-Loum már nem ment bele a játékba.
– Úgy van – válaszolta szomorúan –, ehhez az Istenhez már nem kell
imádkozni. Én már régóta figyelem. Vigyék a vágóhídra, és imádják
csak a birkák.
Elfordult.

Az előretolt állásokból egymás után tértek vissza a rohamban részt

vett zászlóaljak. Álmosító volt a lábak egyhangú dobogása.
– De hát hol vannak a mieink? – kérdeztem.
– Igen! – kapott a szón Poggi. – Hol vannak a tieitek? Csak nem ver-
ték szét valamennyiüket, és most nincs, aki visszatérjen? Ezt aztán ki-
fogtátok volna, gyönyörűségeim! Képzelem, milyen pofát vág majd a
kapitányotok, ha megtudja, hogy otthagynátok a harcmezőt, és elmente-
tek az arabokhoz kuszkuszt zabálni. Percier kapitánnyal nem jó tréfálni.
– Marhaság – mondta egykedvűen Loum-Loum. Percier kapitány
egy szót sem fog szólni nekünk. Mi ketten igen jó viszonyban vagyunk
vele.
– Percier kapitánnyal?! – kiáltott fel Poggi. – Azt nem hiszem el!
Nem az az ember! Őszintén megmondom, nálunk, a negyedik század-
ban már régen megszellőztették volna a beleit. Az első adandó alka-
lommal. Erre esküszöm nektek.
– Mi-ii? Megölni a saját parancsnokunkat? – dörrent rá szigorúan
Loum-Loum. – Kiereszteni a szélre a tisztek beleit, vagy mint egyesek
kérkednek, roham közben tarkón lőni őket? Hát, ez a fene tudja, micso-
da!…

172
 Poggi nem vette észre a hangjából kicsendülő gúnyt.
– Mondok neked valamit, Loum-Loum – szólt komolyan. – Ami a
beleket meg a tarkót illeti, mondom, én nem vagyok sebész. De azt tar-
tom, ha egy alak megkeseríti az életedet, üsd agyon minél előbb, és ne
tudják rád bizonyítani. Ez az én elvem!
Mulattatott az a komolyság, ahogy Loum-Loumot oktatta. Megint
jókedvem lett. Már majdnem elmeséltem neki, mi történt Percier kapi-
tánnyal, de Loum-Loum észrevétlenül meglökte a könyökeimet, és szi-
gorúan rám nézett, így hát nem szóltam.
Néhány lépésre tőlünk, a hátsó udvarban kurta pisztolylövés csattant.
Pár perc múlva még néhány lövés dörrent. Szokatlan, elnyújtott lónyerí-
tés követte.
A hátsó, udvarban volt az állatorvosi állomás. Két markos szanitéc és
egy megsiketült, hibbant tüzér lődözte agyon a beteg, sebesült lovakat.
Néhány tetem már ott hévért a palánk alatt. A sarokban egy sovány
fehér ló várta, hogy sorra kerüljön. A fáklyáktól megvilágítva szomorú
szemmel nézte kimúlt pajtását, és annak vérző orrlyukait nyalogatta.
Időnként csendesen nyerített, de ez a nyerítés igen különös volt – sírásra
emlékeztetett.
Hátramentünk a kertbe, és leültünk egy földhányásra. Az állatorvosi
állomáson egyre sűrűbb lett a lövöldözés. A lovak vadul nyerítettek. Az
arab burnuszába csavarta á fejét, hogy ne hallja. Poggi komoran ült.
– A lovaknak mért kell szenvedniök? – szólalt meg tompa hangon. –
Azokat mért ölik meg? Hisz azoknak nem kell a háború!
– A lovakat nem kérdezi senki – jegyeztem meg.
– Hát engem megkérdeztek? – szólt közbe egyszerre hevesen Loum-
Loum. – Vagy titeket megkérdeztek? Vagy a többit megkérdezték?
A tűz mellé odaállt két szenegáli, úgy látszik, ők is elszakadtak a
csapatuktól. Fáztak, szinte belebújtak a lángokba, már-már tüzet fogott
a hajuk.
Loum-Loum meglátta őket.
 – És ezeknek kell a háború? – robbant ki. – Mindegyiknek egy hosz-
szú kést, kup-kupot nyomnak a kezébe, és elhozzák a jóságos francia
anyaországba, hogy couper caboche-t csináljanak a németeken. Nem
így van? De kérdezd meg tőlük, tudják-e, hogy kik azok a németek, és
miért éppen azokon kell couper caboche-t csinálni, és nem a franciá-
kon? Kérdezd csak meg tőlük – a németek odaengedik őket magukhoz.
Tudod, hogy mennyire fáznak? Te nem voltál náluk Afrikában, az
egyenlítő körül, nem értheted meg, mennyire fáznak itt. A jóságos fran-
cia anyaországi pedig köp rájuk. A dermesztő halál ott repked fekete
gyermekei között, ő pedig köp rájuk. Úgy röpköd köztük a halál, mint a
lepke. Úgy is hívják: tuberkulózis! Ott röpköd köztük, és hol az egyikre,
hol a másikra száll rá. Aztán elröppen, és elviszi a szerencsétlen lelkét.
A francia anyaország pedig köp minderre! Hát ők mért harcolnak? Ezek
is a jogért? Miféle jogért? Hol van hát az a jog, ha tűzre vethetik őket,
mint egy darab fát? Ezt magyarázd meg nekem! Még sohasem hallot-
tam Loum-Loum szájából ilyen hosszú szóáradatot. Úgy látszik, már
nem tudott uralkodni magán.
– Észrevetted? – folytatta. – Essen csak egy gránát valami régi temp-
lomra, azonnal jajveszékelni kezdenek: „Jaj, az öreg templom! Ötszáz
évvel ezelőtt királyokat koronáztak benne, most lerombolják. Jaj! Jaj!”
Hát a mi életünk? Arra lehet köpni?! Mindenki könnyeket ont, ha Jézus
Krisztus szenvedéseit emlegetik, a gyalogos katonát meg leköphetik?
Hát ki az a gyalogos katona? Ártatlanul halálra ítélt ember… Azt le-
köphetik?! Szeretném tudni, ki rendezte mindezt!
– Alighanem igazad van, öreg! – jegyezte meg tűnődve Poggi. – Jó
volna elkapni, aki ezt a verklit tekeri. Hej, de elbánnék vele! Lassú tű-
zön pirítanám…
Poggi komor volt.
– Nemrég beoltottak bennünket tífusz ellen – mondta hosszabb hall-
gatás után. – De azt mondd meg nekem, te ruszki, a parancsnokok ellen
is van oltás? A parancsnokok, a háború és ez ellen az egész pokol ellen,

174
amit élet helyett ránk kényszerítettek? Nincs ilyen oltás? Hazudsz, mert
van. Kell hogy legyen. Nem hiszem el, hogy ne lenne. Csak, azt kellene
megtudni, hogy kinek kell elkapni a torkát, amikor azt mondja, hogy
nincs ilyen oltás.
Hallgattunk.
A zászlóaljak egyre jöttek a frontról. Előbukkant a mi századunk ma-
radéka is. Elöl hozták Percier kapitány holttestét. Négy markos legio-
nista emelte magasba a hordágyat. Kétoldalt fáklyások haladtak. A ka-
vics ütemesen ropogott a katonák talpa alatt. Volt valami ünnepélyes
ebben a menetben, a régi gallok vagy a római légiók meneteire emlé-
keztetett.
A kapitány egyik keze tehetetlenül csüngött alá a hordágyról, a lo-
vaglópálca ide-oda himbálódzott az arany karkötőn.
– Halott! Percier halott! – mondta valaki mellettünk. – Hát ez meg
miféle játék? – kérdezte fojtott hangon Poggi. – A sebesült katonákat
otthagyják, a halott kapitányt meg cipelik? Miféle játék ez?
– Ilyen játék! – válaszolta Loum-Loum. – Lehet, hogy nem is halt
meg. Talán csak megsebesült.
Poggi utánaeredt a halott kapitánynak. A hordágy elúszott a sötét,
kihalt utcák mélyébe, a katonabakancsok komor dobogásának kíséreté-
ben. Poggi hamarosan visszajött.
– Halott – mondta. – A temető kerítése mellett akadtak rá. Tudjátok,
hol a temető? Ott feküdt a kerítés tövében.
Gyorsan, izgatottan beszélt.
– Mit csináljunk, a halál vak! – jegyezte meg Loum-Loum.
Ekkor Poggi félrehúzott kettőnket, és hogy az arabok ne hallják, sut-
togva magyarázta:
– A halál vak. De volt, aki vezette! Valaki vezette a kezét! A tieitek
azt mondják, hogy a tarkóját érte a lövés. Tehát a halálnak volt vezető-
je… Valaki a tieitek közül! Látod, Loum-Loum? Nem mindenki olyan
tökkelütött bolond a századotokban, mint te, te vén birkahúszabáló!
 Pogginak jókedve volt.

ÉRTEKEZLET A FOGDÁBAN

Nyezametgyinov, ufai tatár csak a háború előtt néhány héttel érkezett

Franciaországba. – A Lille környéki bányákba szegődött el dolgozni.
De Lille hamarosan a harci cselekmények zónájába került, s
Nyezametgyinov Párizsba menekült. Ott éhezett.
Augusztus huszonegyedikén, azon a napon, amikor megkezdték a
külföldi önkéntesek felvételét a hadseregbe, a sorozóirodában velem
egy sorban feltűnt egy zömök, széles vállú, meglehetősen esetlen, fiatal,
tatár képű legény is. Egy vidám, pisze orrú, alacsony emberrel beszélge-
tett. A mongol rosszul beszélt oroszul, hebegett, és közben fröcsögött a
nyála.
Az idegenlégió második menetezredébe osztottak be bennünket, és
Blois-ba irányítottak, hogy ott kapjuk meg a katonai kiképzést.
Az elutazás időpontját a következő nap reggelére tűzték ki. Az oro-
szok közül sokan részegen jelentek meg az állomáson, harmonikákat
meg balalajkákat hoztak, s füttyögés meg kurjongatás közepette nótákat
énekeltek, oroszul káromkodtak, szidták Vilmos császárt, és kitartóan
kiabálták:
– Berlinbe! Berlinbe!
Nyezametgyinov barátja, az előző napi pisze orrú, alacsony emberke
felmászott a vagon tetejére, és ott járta a „Kamarinszkaját”. Amikor a
vonat elindult, ez a legény beleverte a fejét egy vasúti hídba, s a követ-
kező megállónál letettük a hulláját.
Nyezametgyinov zavarba esett. Most már teljesen egyedül volt a vi-
lágon. Szeretett volna ott maradni, hogy eltemesse a szerencsétlent, de

176
nem engedték meg neki: katonák voltunk, s már nem rendelkezhettünk
önmagunkkal.
Blois-ban, az akkor már a fronton járó 113. sorezred laktanyájában
már vártak bennünket az Észak-Afrikából érkezett kiképzők – az ide-
genlégió katonái, tizedesei és őrmesterei. Életünkben ékkor láttunk elő-
ször legionistákat. Olyanok voltak, mint a sivatagi anyafarkasok. A hő-
ség és a szél cserzette arcukat Észak- és Egyenlítői-Afrikában,
Indokínában és Madagaszkáron. Éles szemük volt, pontos mozdulataik
és parancsoló hanghordozásuk. Kíváncsisággal vegyes izgalommal te-
kintettünk rájuk.
Az a tizedes, akihez Nyezametgyinovval együtt kerültem, alacsony
termetű, fürge, gyors mozgású, pimasz tekintetű, szőke ember volt. A
légiósok Sakálnak hívták.
Ez Miller volt.
Nyezametgyinov korábban nem kapott katonai kiképzést. Nehézkes
volt és esetlen. Ráadásul nem értett franciául. Mi fordítottuk neki a ve-
zényszavakat, de oroszul is rosszul tudott.
Ez Millert kihozta a sodrából. Az arca meg-megrándult. A bal arcán
levő forradás, amit egy annami bennszülött kezének köszönhetett, kitü-
zesedett és megfeszült. Nyezametgyinovot elmondta tevének, medvé-
nek, fajankónak, marhának és dögnek. De Nyezametgyinov ezt nem
értette.
Nyezametgyinov magányos volt. Búsult.
Nagyon hamar kiküldték a frontra.
Tüzes patákon száguldott a halál, a fehérnemű pedig hemzsegett a
tetvektől.
Egy volt csak jó – az, hogy Miller Blois-ban maradt. Ám elmúlt né-
hány hét, és a káplárt egy megerősítő különítménnyel a frontra küldték,
és megint a második századba, Nyezametgyinov szakaszába került.
A tatár számára újrakezdődtek a keserű kaszárnyai napok. A tizedes
minduntalan belekötött, soron kívül beosztotta járőrszolgálatra meg
ügyeletesnek, azonkívül géppuskagyorsaságú beszédmódján gúnyos
utasításokat adott neki, ilyeneket: „Eredj és hozd el a kulacsot a máso-
dik vonal állásaiból.” Nyezametgyinov ezt nem értette, csak a bajtársai
arcán látta, hogy a tizedes gúnyolódik.
Egyszer éjszaka sírást hallottam.
– Mért bőgsz, Nyezametgyinov?
A tatár elfordult.

Sebesülésem után a párizsi Hotel-Dieu kórházba kerültem.

Egyik reggel, alighogy kinyitottam a szemem, két új szomszédot pil-
lantottam meg. René volt az és Nyezametgyinov. Azt hittem, újra lázam
van: három hete múlt, hogy otthagytam őket a fronton, s íme, most itt
vannak mellettem.
Nyezametgyinov a lábán sebesült meg. René egész teste be volt pó-
lyázva, és át volt kötve, akárcsak egy egyiptomi múmiáé. Ez nemcsak a
beszédben, de még az írásban is zavarta. Nagy kínnal kaparta le egy
darab papírra:
„A tüzéreink – disznók! Rövidebbre vették a célt, és a nyakunkba
sóztak egy srapnelt, amikor ebédeltünk. Rajtam és Nyezametgyinovon
kívül megsebesült Miller tizedes (hurrá!) és Bejlin is. Nem tudom, hova
vitték őket.”
Nyezametgyinov semmit sem közölt velem. Mással volt elfoglalva –
nagyon fájt a lába.
Találkozásunk öröme tizenöt percnél nem tartott tovább. A kórházi
unalom váltotta fel a lövészárok unalmát. Az orvosok jövése-menése, a
kínzó kötözések, üvöltés, nyögések, sírás, láz, hitvány eledel…
– Mért ment a háborúba? – nyögte egyszer a különben hallgatag
Nyezametgyinov.

178
 Először azt hittem, hogy a kérdést hozzám intézte.
– Hosszú lenne elmesélni – válaszoltam.
De tévedtem. Nyezametgyinov nem hozzám fordult, hanem az egész
világhoz és mindenekelőtt önmagához. Önmagától kérdezte keserű
szemrehányással: „Mért ment a háborúba?”
Gyakran ismételte ezt a kérdést.
Mindhármunkat egyidejűleg írtak ki és küldtek a kiegészítő támasz-
pontra, Blois-ba – ugyanoda, ahol a háború elején a kiképzést kaptuk.
Itt volt hát ismét a csendes, régi vidéki város kék egével, gyümöl-
csöskertjeivel, a sekély vizű Loire folyóval, a nyúlraguval és a sült csi-
gával, valamint a sok rendíthetetlen hazafival az apró boltokban, kávé-
házakban, borbélyüzletekben és a biliárdtermekben.
És itt voltak az ismerős, öreg kaszárnyák. A vásártér, ahol gyakorla-
toztunk. A kellemes román stílusban épült alacsony, de erős házak
ugyanúgy fogták körül, mint azelőtt. Megvoltak a kertek is, meg a
templom a magas tornyával.
A templomnál is magasabb volt a gabonaraktárak faépülete.
A téren szamár, öszvér vagy rövid hátú lovak húzta kordéjukban
reggelenként most is úgy jönnek-mennek a széles karimájú kalapot és
kék blúzt viselő testes parasztok meg a magas fűzőt és gyapjúkabátot
hordó parasztasszonyok, mint azelőtt.
Hogy a fiaikat lemészárolják a fronton? Nos, semmi sem történik az
Isten akarata nélkül. De nemcsak büntet az Isten, hanem nagy és fénylő
vigasztalást is küld: a város meg a háború igen jól fizet a gabonáért, a
főzelékfélékért, a szénáért, a tejért, húsért, borért és gyümölcsért.
A parasztok a keblükbe rejtik a tömött erszényt, és elmennek a temp-
lomba – hogy az Istennek is adjanak néhány fillért. Megerősítik magu-
kat egy kis konyakkal a vásártéri kocsmákban, és aztán mennek vissza
jómódú falvaikba, a tiszta és gazdag Touraine-be.
Igen, itt vannak újra a meredek utcácskák, amelyeken annak idején
lövészetre jártunk Louarou mögé. Az eget még nem öntötte el a sűrű
sötétkék szín. Ezekben a korai órákban sápadt volt, s halványkékje
olyan tisztán fénylett, amilyen tisztán csak Touraine-ben szokott.
Masszar előénekes hangja megbicsaklott, amikor a hídhoz értünk.
Mellből jövő lágy baritonjába más katonák hangja szövődött, olyanoké,
akik előttünk jártak, és énekeltek ezeken az utcákon. Ezek alatt a rep-
kénnyel befuttatott erkélyek alatt búcsúztak az első Valois-k a hűtlen
szépasszonyoktól, amikor Flandriába vagy a Pireneusokba indultak har-
colni. Később Mazarin bíboros muskétásai keresztezték kardjukat eze-
ken a járdákon. Gascogne-i kadétok verekedtek ezekben a sötét csap-
székekben…
A kis utcák még aludtak. Betörtünk csendjükbe, hangosan dübörögve
a kövezeten nehéz bakancsunkkal.
Az álmukból felvert lakosok kidugták fejüket a kis ablakokon. Itt-ott
egy-egy dühös burzsoá arcát láttuk, akit felbőszített, hogy megzavartuk
reggeli szendergését, máskor élettől megviselt öregasszony arca tűnt
elő, de néha feltűnt egy-egy csaknem fedetlen vállú szép lány is, akit
kínzott a magányosság, s akinek bánattal és vágyakozással teli tekintete
szuronyaink csillogását és hosszát méregette.
Bartolomais törzsőrmester vezette az egységet, egy tüzes, szép fia-
talember, aki szerette a friss reggeleket, a lövészetet, a kocsmákat, a
nőket és a dalokat.
Az egység a fedetlen vállú szép lány felé fordult, és háromszáz egés-
zséges férfihang egyszerre kurjongatta:
– Ej-ha!
Igen, Blois. Itt találkoztunk a háború romantikájával.

Idenézz, a kardom,
mint a rózsa szára,
a bor is mosolyog
vaskos korsajában.

180
 Két és fél esztendő telt el. Hány bajtársunk nincsen többé!
Szervusz, Blois!
Három nap múlva megjött a kórházból Bejlin is. Két nappal később
pedig feltűnt Miller.
– Azt hittem, hogy a Sakál megdöglött, pedig él! Tényleg nincs Isten
– mondta René.
Megkezdődtek az egyhangú hátországi napok – gyakorlat, oktatás,
névsorolvasás, ellenőrzés, vizsgálat, revízió. Különösen
Nyezametgyinovnak volt nehéz – Miller lett a parancsnokunk.

A kórházból, amely nem volt messze a kaszárnyától, gyakran elláto-

gattak hozzánk a könnyebb sebesültek és lábadozók. Jött egy bicegő
tüzér, Husszein marokkói lövész vállára támaszkodva. A golyó Hussze-
in bal arcán hatolt be, és a jobbon repült ki. A kötés az egész fejét elta-
karta. Csak szép szájának egyik sarka, selymes bajusza és zavart tükrö-
ző jobb szeme maradt szabadon. Husszein a tüzért leültette a padra,
maga pedig keleti szokás szerint leguggolt. Szótlanul :guggolt mindad-
dig, amíg a tüzér nem ment vissza.
Egy alkalommal Husszein nem kórházi köpenyben jött, hanem festői
szépségű, díszes egyenruhájában. Bojtos föveget viselt, boleró szabású
rövid, sötétkék dolmányt, amely ki volt varrva, és szokatlanul széles
salavári-nadrágot, amely olyan volt, mint két szoknya. A kötést levették
róla, és előtűnt az arca – szegénynek a forradás átszelte a bal arcát és a
száját. A pofaszakálla szánalmasan festett. A szemében kedvetlen és
ijedt kifejezés ült. Átlőtt nyelve nehezen forgott a szájában, a szavak
helyett csak tagolatlan bőgés tört elő belőle.
– Béke! – láthatólag ezt akarta mondani.
– Béke neked is, harcos! – feleltem.
 Meghajolt.
– Béke és kenyér! – mondtam. – Ülj le, Husszein. Nagyon elegáns
vagy ma.
De Husszein még most is, ebben a festői katonai egyenruhában, le-
győzhetetlen feszélyezettséget érzett körünkben; mi fehér „frank”-ok
voltunk, ő meg csak egy egyszerű kabil. Mielőtt mellénk ereszkedett
volna a földre, előbb engedelmet kért tőlünk.
Az átfoghatatlan salavári valóságos porfelhőt vert fel, majd miután
szétterült, eltakarta Husszein keleti módon félig behajtott lábát.
– Tiszta török! – mondta Vanyka Kirjuskin, a második zászlóalj ön-
kéntese.
Kirjuskin rjazanyi volt, franciául nem beszélt.
– Hallod-e, Husszein, milyen hitű vagy te? Nem érted? Na, mi a val-
lásod? Meg vagy keresztelve?
Kirjuskin egy kis keresztet mutatott. Husszein megértette, és tagadó-
lag rázta a fejét:
– Azt mondod, hogy nem? Hát akkor mi vagy? Talán valami zsidó?
Mi? Gyerekek, milyen hitűek ezek az arabok?
Kirjuskinnak megmagyarázták,, hogy Husszein mohamedán.
– Azt mondod, hogy mohamedán? Tehát egy hiten vagy
Nyezametgyinovval? Hé, Ahmetka! Hová tűntél, te ördög?
Kirjuskin elszaladt, és kisvártatva Nyezametgyinovval tért vissza.
– No, itt van! – kiáltotta még menet közben. – Egy veled egyhitű
ember! Nocsak, beszélj vele!
Kirjuskin sajnálta a magányos tatárt, és megörült, amikor talált neki
egy cimborát.
Nyezametgyinov mozdulatlan tekintettel nézett Husszeinre.
– Olyan hitű, mint te, Nyezametgyinov! Egy isten báránykái vagy-
tok! – unszolta Kirjuskin, miközben mohó kíváncsisággal tekintett rá-
juk.

182
 Husszein jó néhány földijével találkoztunk már a fronton, de még
egyikünknek sem jutott eszébe, hogy közöttük keressünk barátot
Nyezametgyinovnak.
– Szálem alejkum! – mondta Nyezametgyinov gépiesen.
De Husszein csak bőgéssel válaszolt.
– Hiába, ez néma! Csak bőg! – mondta Kirjuskin bosszúsan.
De Husszein boldog tekintete világosabban beszélt, mint elnyomorí-
tott szája. Az arab felállt, egyik kezét a mellére, másikat a homlokára
tette, meghajolt Nyezametgyinov előtt, és izgatottan gesztikulált meg
bőgött.
Rirjuskint megragadta Husszein izgalma, izgett-mozgott, és a térdét
csapkodta. Bosszantotta, hogy Nyezametgyinov ilyen nehezen és eset-
lenül fogja fel; hogy milyen csodálatos találkozásban van része.
S ez a két ember mégis összebarátkozott.
Abban az órában, amikor befejeződött a katonai szemle, és elült a
városi zaj, Husszein eljött a kaszárnyaudvarba. Barátja a kapunál várta.
A katonák szétoszlottak a kocsmákban meg az utcákon – nőkkel akartak
ismerkedni. Ez a két ember sehova se ment. A kocsmák után nem vá-
gyódtak. Arról, hogy francia nőkkel ismerkedjenek, nem is álmodhat-
tak. Ezért aztán nem mentek sehová. Volt egy kedvenc helyük a fegy-
verraktár mögött, a platán alatt. Leültek a fűbe, és szótlanul üldögéltek
egymás mellett órákon át, miközben az eget nézték. Kapcsolatuk szót-
lan volt, mégis fűtötte őket, és mindkettőt segítette abban, hogy lássa a
hazát, amely oly távol volt.
Sztyeppi kancák ménesei vonultak el Nyezametgyinov szeme előtt.
Az apja őrzi azokat. A kis Ahmet segít neki a kötőféket tartani. Az any-
ja egy kancsó kancatejet hoz. Milyen jó a szülőföldön, az ufai kormány-
zóságban.
De jó az Abu-Regrega partján is! Igaz, hogy veszettül használja a
korbácsot az a fehér sahib, akinek Husszein sok zsák mandulával, sok
láda fügével és sok-sok bála vékony gyapjúfonallal tartozik. A frankok
csaknem az egész tamarinduszligetet kiirtották. De megvan még a kis
csermely! Jó a szülőföldön, az Abu-Regrega mellett.
Hosszú órákon át üldögéltek így, a két pásztor, akiket valami érthe-
tetlen vihar kiszakított a szülőfalujukból, és idehajított Blois-ba, a fegy-
verraktár oldalszárnya alá.
Az égen megjelentek a csillagok. Csillagménesek legeltek az égi
sztyeppén.
Mindegyik a maga csillagját látta, ám amikor a trombitás este fújni
kezdte átható hangú rézszerszámját, egyforma sóhaj szakadt ki
Nyezametgyinov és Husszein melléből: hol a haza? A barátok felálltak.
El kellett válniok.
Szótlanul kézen fogták egymást, áthaladtak a kaszárnyaudvaron, és
az őrségnél elváltak.
Nyezametgyinovnak nem voltak sikerei a tanulásban. Még mindig a
jobb lábát emelte fel, amikor a szakasz a balt; esetlenül fordult az egyik
oldalról a másikra, amikor a szakasz futni kezdett. Nem értette, hogy
mit akarnak tőle.
A dolog azzal végződött, hogy Miller az úgynevezett carrouselre
küldte.
– Majd megokosodsz! – mondta Miller.
Már megint carrousel! A büntetettnek, amíg csak az erejéből futja,
teljes menetfelszerelésben kell körbejárnia! A kör nem nagy. A hátsó
udvar nem volt több húsz méternél. Itt topogtak a büntetettek az altiszt
körül.
A carrouselesek húsz, harminc vagy negyven perc után rendszerint
összeestek. De Nyezametgyinovnak rendkívüli fizikai ereje volt. A keze
hosszú volt, s esetlen törzsét rövid, de erős láb tartotta. Felvetették vele
a köpenyét és a kenyérzsákját, a kenyérzsákba belegyömöszöltették a
takarót, rákötötték a tartalék csizmát, a sátrat, a csajkát, a konyhavödröt,
ezenkívül körülaggatták tölténytáskákkal, és a szíjánál fogva vállára
akasztották a puskát. S még így is képes volt másfél órán át járni körbe.

184
Miller elunta kivárni, hogy mikor esik össze a tatár. Irtózatos méregbe
jött. Rugdosta a vödröt Nyezametgyinov oldalán, és elkergette.
– Holnap reggel folytatjuk! Amíg nem jön meg az eszed…
Husszein ott állt a vasrácsnál. Nézte a jelenetet, és hangosan bőgött a
haragtól meg a felháborodástól. Az őrparancsnok őrmester elkergette,
de ő visszajött, és még hangosabban ordítozott meg gesztikulált.
Nyezametgyinov visszament a kaszárnyába, levetkőzött, és arccal a
priccsre Borult.
Amikor szürkülni kezdett, Husszeinnel együtt elment valahová. A
Loire mellett látták őket. Az elhagyott part bokrai közé húzódtak, s
amíg imádkoztak, a földre terítették zubbonyukat. Mindketten sírtak,
majd ima után Husszein hangosan bömbölt.
Ebben a pillanatban váratlanul felhangzott Miller gőgös és vidám
nevetése. Nem tudni, hogyan került a folyó partjára, és mit csinált ott.
De látta őket, amint imádkoztak, és nevetett rajtuk. A két legény futás-
nak eredt. A káplár ettől még vidámabb lett. Gúnyos nevetése sokáig
üldözte őket.
Ezen az estén először mentek kocsmába. Az-újoncok kihívóan csap-
ták be maguk után azt az ajtót, amit mi naponta százszor is berúgtunk a
csizmánkkal. Ezen az estén a fájdalomtól és szitkozódástól megcsömör-
lött Nyezametgyinov és Husszein valósággal átlényegült. Ezután ők is a
kocsmában fognak lődörögni, ők is nótákat fognak ordibálni, meg inni
és káromkodni. Hát katonák ők, vagy nem? Csak próbáljon valaki hoz-
zájuk érni!
Nyezametgyinov egy hajtásra kiivott egy pohár bort, és hamarosan
berúgott. Nevetett, sírt, majd odament mindenkihez, még a tulajdonos-
nőhöz, Madame Bigouhoz is azzal a kéréssel, hogy fordítsák neki fran-
ciára az orosz szidalmakat: ezeket a tizedesnek akarja majd a fejéhez
vágni.
Az ajtó nagy zajjal ismét kicsapódott. A hírhedt afrikai zászlóalj két
megtermett katonája lépett be.
 „Mamelukok” becenéven jól ismerték mindkettőjüket a város vala-
mennyi csapszékében. Vidám felkiáltások fogadták őket.
A megjelenésük elég furcsa volt. Az egyik – huszonöt év körüli le-
gény volt – bojtos föveget viselt a fején, erősen félrecsapva, ahogy a
törökök szokták. A másik harmincéves forma szakállas fickó – huszár-
csákót nyomott a fejébe. Mindkettő olyan széles burnuszt viselt, amilyet
az algíri lovas lövészek hordanak. Ezen a furcsa öltözéken azonban
senki sem csodálkozott: a két fickó mindennap más egyenruhában jelent
meg, amit a kórházban vettek el a lábadozóktól, s aztán egész nap, reg-
geltől estig, a kocsmákban lődörögtek, soha meg nem történt frontél-
ményeiket mesélgették, ittak, ordítottak, énekeltek, edényt törtek, és
verekedést provokáltak.
– Látja – mondta nekem egyszer Madame Bigou, a kocsma tulajdo-
nosa, akinél igen gyakran megfordultunk –, kénytelen vagyok némán
eltűrni mindent.
Majd halkabbra fogta a hangját, és úgy tette hozzá:
– Ne felejtse el, monsieur, hogy ez az afrikai zászlóalj. S amikor azt
mondjuk, hogy afrikai, akkor ez azt jelenti, hogy fegyelmi zászlóalj. Ez
fegyelmi zászlóalj, monsieur. Franciák, de megátalkodott csirkefogók.
Egytől egyig. Mindenütt félnek tőlük, még a kórházban is. Késük van.
Elvágják az ember nyakát.
A szóban forgó este Madame Bigou eme éles megjegyzése furcsa
módon igazolódott:
– Hé, mamelukok, gyertek ide! Van hely! Ide, gyertek ide! – kiabál-
ták mindenfelől. Mert azért mégis szerették őket.
A mamelukokkal együtt nehéz, úgy is mondhatnám, kínzó bűz érke-
zett a kocsmába. Mindannyian jól ismertük, de még egyikünk sem érez-
te a városi kocsmákban, és ezért nem ismertük fel.
Bejlin egyszer csak észrevette, hogy az idősebbik mameluk, az, aki
csákót viselt, valamit tart egy kis zsákban a burnusza alatt, és láthatólag
rejtegeti.

186
 Bejlin közelebb ült.
Már mindkét mameluk ugyancsak részeg volt, és feleslegesen han-
goskodva beszélgetett Husszeinnel az afrikai és európai nyelvek azon
keverékén, amit mindenfelé beszélnek a Földközi-tenger déli partján.
Az idősebbik átfogta Husszein fejét, magához szorította, és egy po-
hár vörösborral kevert konyakot öntött a szájába. Husszein felkiáltott a
fájdalomtól. Egy pillanatra felemelte az arcát, s ekkor megpillantottam a
szemét. Szörnyű volt. Husszein erővel elrántotta a fejét. Bőgés tört elő
eltorzult szájából.
Az egész kocsma Husszeinre meredt. Ezt a pillanatot használta fel
Bejlin. A szakállas mameluk burnusza alá dugta a kezét, megragadta a
kis zsákot, és kivette a tartalmát.
Egy halott ember feje volt benne. Bejlin a meglepetéstől elsápadva a
hajánál fogva magasra emelte, és lengetni kezdte az asztal felett. Min-
denki megdermedt. A csöndet csak Husszein állhatatos bőgése törte
meg. Ekkor a másik mameluk ököllel Bejlin gyomrába vágott, és leütöt-
te a lábáról. A halott ember feje az asztalra esett, és gurulni kezdett.
Leverte a poharakat, a kancsókát és üvegeket. Ekkor Madame Bigou, a
tulajdonosnő felháborodott:
– Hát ez meg micsoda arcátlanság?! – visította.
A fej Nyezametgyinovhoz gurult. A mameluk meg akarta kaparinta-
ni a kincsét, és el akarta rejteni, de Nyezametgyinov már észrevette,
hogy a halott fej hasonlít Millerhez. A földre dobta, és nekidühödve
rugdalni kezdte. Kifulladt, köpött, szipákolt, valamit kiáltott tatárul, és
közben szüntelenül ismételgette Miller nevét.
Az idősebbik mameluk ököllel az arcába vágott. A fiatalabbik nagy
erővel döngölte a gyomrát a fejével. Nyezametgyinovnak válaszképpen
sikerült néhány irtózatos ütést kiosztania, de a mamelukok hamar le-
ütötték a lábáról. A tatár mozdulatlanul feküdt a földön, nehezen lihe-
gett. A mamelukok tovább ütötték.
 – A mohamedánok megölik Ahmetkát! – mondta aggódva Kirjuskin,
és alaposan odavágott előbb a fiatalabbik mameluknak, majd az idő-
sebbnek.
Néhányan kiabáltak:
– Igaza van! Igaza van! Ezek dögök! Nyúzd meg, ruszki! Elvégre ez
mégse járja – ilyesmit hozni a kocsmába…
Persze, olyanok is akadtak, akik a mamelukok védelmére keltek. El-
végre a mamelukokat mégiscsak szerették. Változatosságot hoztak az
életbe, s szerették őket. Ki akartak állni mellettük, így aztán pillanatok
alatt általános verekedés tört ki a kocsmában. Gyalogosok, tüzérek, két
holtrészeg huszár, egy szenegáli lövész, és persze mi, légionáriusok –
mind dühösen és válogatás nélkül ütöttük egymást. Ordítások, Husszein
bőgése, cikornyás orosz káromkodás, az arabok mély torokhangja, a
mamelukok őrjöngő ordítása, a széttörő edények csörömpölése, a felbo-
ruló székek és asztalok zaja, valamint Madame Bigou visítása és jajga-
tása – mindez egybeolvadt, és úgy lengett felettünk, mint a köd.
És akkor belép Miller. Madame Bigou odarohan hozzá.
– Persze mindez az oroszok miatt van! – mondja. Megjöttek a mame-
lukok. A tizedes úr tudja, hogy kikre gondolok. Igaz, hogy valami miatt
olyan zavaros szaguk volt. De elvégre is, ha ez nem zavarja a vendége-
ket, akkor nekem mindegy. De hát oroszok is vannak a világon. Az
egyik orosz legionista indokolatlanul kíváncsiskodott, és az egyik ma-
meluk burnusza alól előráncigálta azt a tárgyat, ami – láthatólag – ezt a
kellemetlen szagot okozta. Képzelje, monsieur, egy halott ember feje
volt.
Madame Bigou alig észrevehető szünetet tartott, majd halkan folytat-
ta:
– Monsieur, ezek azt a fejet valószínűleg a hullaházban vágták le.
Hát mondja, miféle szórakozás ez?! Mindig mondtam, hogy ezek levág-
ják az ember fejét, valamennyien olyanok abban a zászlóaljban egytől
egyig. Mégis az a véleményem, hogy ez nem tartozik senkire. A hősök

188
tréfáit meg kell érteni. Mert az én számomra ők hősök, monsieur. Kato-
nák, tehát hősök… Csak hát oroszok is vannak a világon… Ezeknek az
embereknek semmi se szent. Még a tulajdon cárjukat is megdöntötték,
akit mindig az atyuskájuknak neveztek, s többé nem akarnak harcolni a
szabadságért! Mintha a szabadságra csak a cárnak lenne szüksége!
Ezután Madame Bigou elmesélte, hogy egy legionista, aki ma az el-
sők között érkezett ide egy félig néma marokkói lövésszel, és az orosz
legionistákkal az ő nyelvükön beszélgetett – tehát biztos ő maga is
orosz –, rugdosta a halott fejét. Azt sem mulasztotta el megemlíteni,
hogy eközben az orosz egész idő alatt haragosan ismételgette a káplár
úr nevét, ami őt, Madame Bigou-t igen elkeserítette. Elvégre a káplár úr
tudja, hogy az ő üzlete nem olyan, ahol az alárendeltek tiszteletlenül
viselkedhetnek a parancsnokaikat illetőleg. De hát mit is várjon az em-
ber az oroszoktól?
Miller kimért mozdulatokkal begombolta a zubbonyát. Be akart kap-
csolódni a verekedésbe.
Ekkor két rendőr jelent meg a küszöbön, s csend lett.
Másnap úgyszólván valamennyien a fogdában ültünk. Csak a mame-
lukokkal nem csináltak semmit: féltek tőlük. Bejlin, René, Kirjuskin,
Nyezametgyinov és én tíz napot kaptunk.
Nem egyformán viseltük el a fogdát. Renét, Bejlint és engem ez a
kaland még mulattatott is.
Alig helyezkedtünk el a zárkául szolgáló helyiségben, az őrség egyik
legionista tagját máris elküldtük borért ugyanahhoz a Madame Bigou-
hoz –, s hozott is fejenként két litert. René pléhbögrékbe öntötte a bort,
aztán felállt és elkezdte:
– Legkegyelmesebb uralkodónők és legkegyelmesebb uralkodók! –
mondta. – Engedelmükkel felhívom magas figyelmüket arra a tényre,
hogy a természet csodálatos ajándékának, amit bornak neveznek, a csa-
ládfájában nincsen semmi női. Köztudomású, hogy Noé volt az apja. De
a tudománynak nincsenek értesülései arról, hogy volt-e a bornak anyja.
Van istene. Ez Bacchus. De Bacchusnak sem volt anyja: a szatírok aty-
ja, Szülenosz táplálta. Ismétlem, a bornak nincsen női őse. Hozzáte-
szem, hogy ez az oly drága nedű, annyi áldozat és áldozatvállalás tár-
gya, mindig a férfiak számára rendeltetett – az istenek, a hősök számá-
ra, s amennyiben az egyszerű halandók számára is, úgy csak a férfiak
részére. Ami a nőket illeti, ők csak a serleget töltötték, de a szájukkal
nem merték megérinteni: őseink ezt szentségtörésnek tekintették volna.
René hol felemelte, hol lehalkította a hangját, s köztien széles moz-
dulatokat tett a bal kezével, vagy messze maga elé lökte a jobb kezét:
Pouatevenou professzort utánozta, és nem is rosszul. Valamikor, abban
az életünkben, amely ma már szinte kísértetiesnek tűnt, ennél a profesz-
szornál hallgattuk a római jogot.
Bejlin most olyan kérdéssel hozakodott elő, amely mindenki mást
lehűtött volna.
– René – kezdte –, nincs valami falnivaló? Sajt – látod, azt ennék
most.
René alig méltatta figyelemre, és tovább folytatta:
– A tudomány hallgatásba burkolódzik abban a tekintetben, vajon
őseink, ismerték-e a sajtkészítés tudományát. Ám arra vonatkozóan
vannak közvetlen utalások, hogy a bor élvezése közben elzárkóztak a
nőktől, annak ellenére, hogy a bor nemcsak a képzelet elevenségét és az
agy sziporkázását biztosítja, hanem a szívet leereszkedővé, a testet pe-
dig odaadóvá teszi. Kegyelmes szívű uralkodónők és kegyelmes szívű
uralkodók! Mint látják, elődeink levonták a tanulságos példát Judit és
Holofernesz történetéből.
– Elég a fecsegésből, René – mondtam. – Elvégre ön mégsem az
egyetemen van, hanem fogdában.
Ez az emlékeztetés sem zavarta.
– Na és aztán? – kezdte. – Vigasztaljuk magunkat, kollégák, azzal a
gondolattal, hogy a múlt híres jogászai is ki voltak téve zaklatásnak és
üldöztetésnek, így a tizenhatodik században a tiszteletre méltó

190
Couiacius, akinek a neve a Quartier Latin egyik legnépesebb kocsmája
felett díszeleg…
Bejlin ismét a szavába vágott:
– Jobb lenne, ha elhallgatnál, René! A Couiacius nevű kocsma az
egyetlen, amit bizonyos jogászok az elegáns iskola hajdani dicső vezér-
alakjáról tudnak. Amikor a vizsgán a glosszátorokról és a
bartholistákról kérdik őket, bizonytalanul hallgatnak. Talán te is így
voltál?
Mindhárman jogászok voltunk, és úgy mentünk el a háborúba, hogy
nem tudtuk megírni a doktori disszertációnkat. A védésre novemberben
került volna sor. Novemberben mi már Franciaországot védelmeztük.
Ez olyan nemes dolognak látszott!
S íme, a tudós jogászok most lakat alatt ülnek, mert részegen vere-
kedtek a kocsmában.
Kirjuskint nem érdekelték a beszélgetéseink. Franciául is alig értett
valamit. Öntöttem neki is egy bögre bort, ő pedig a kemence melletti
sötét sarokba húzódott. Ott kártyázott a többi letartóztatott.
Nyezametgyinov viszont nemcsak hogy bort nem ivott, de még a
kártya sem érdekelte. Nyezametgyinov a fal felé fordulva hevert a prics-
csen. Így feküdt ott egész idő alatt, úgyszólván soha fel sem kelt.
– Mért ment a háborúba? – ismételte oroszul, nehezen zihálva.
– Teljesen megalapozott kérdés – jegyezte meg René, amikor lefor-
dítottam neki ezeket a szavakat.
Úgy látszik, még nem múlt el a szónoki viszketegsége, s így most azt
a témát ragadta meg, amit a tatár pendített meg.
– Valóban, kegyelmes szívű uralkodók – kezdte újra –, ha szabad
fennkölten beszélni, nos, akkor a háború mint a dicsőség muzsikája tört
be az életünkbe, s mi üdvözlettel fogadtuk. Miként gondolkozunk mi,
alulírottak, a háborúról ma, amikor már kitűnt, hogy a zenekar hamisan
játszik, dicsőség nincsen, ellenben töméntelen sok a tetű, van rohadt
szalma és büdös birkahús. Az első konferencia, amely úgy tárgyalt a
háborúról, mint a kormányok áporodott szobalevegőjének felfrissítésére
szolgáló eszközről, Zimmerwaldban volt, a második Kienthalban. Most
Blois-ban, a 113. sorezred fogdájában ült össze a harmadik. Az ülést
ezennel megnyitottnak nyilvánítom. Javaslom, hogy a jelenlevők man-
dátumait tekintsük hitelesnek.
Most már volt valami elviselhetetlenül keserű René hangjában, s lel-
kesedése valósággal történelminek hatott.
Persze hogy hitelesnek lehetett tekinteni a mandátumainkat. Két és
fél éve hányódtunk a frontokon és a kórházakban. Láttunk termékeny
mezőket, amiket benőtt a gaz, láttunk elhagyott szőlőskerteket; elvadult
gyümölcsösöket, lerombolt falvakat. Láttuk kastélyok romjait, láttunk
városi utcákat, amelyek nem vezettek sehova se, mert lerombolták az
utcákat szegélyező háztömböket, szemétté változtak, és a szemetet el-
szállították. Fű nőtte be azokat a telkeket, ahol egykor ezek a házak
álltak, s szétfújta a szél azoknak az emberi nemzedékeknek a melegét,
amelyek e házakat építették, éltek bennük, dolgoztak, gyerekeket szül-
tek és meghaltak. Minden átértékelődött ezekben az esztendőkben: az
eszme, az ész, minden emberi fogalom és minden elképzelés az ember-
ről. Láttuk az elállatiasodást, de az nem háborított fel bennünket: mi
magunk is eljutottunk az elállatiasodásig. Láttuk az erkölcsök megren-
dülését, a szocialista internacionálé csődjét, a vallás összeomlását. El-
vesztettük emberi arculatunkat. Láttuk az ember ijesztő elfajulását, mi,
a huszadik század elejének fiatal emberei, akik a humán tudományokon,
az irodalmon, a költészeten s a zenén nevelődtünk, s nem is olyan régen
még hittünk az élet szépségében, az ész csillogásában és mindenhatósá-
gában.
Igen, a mandátumunkat teljes mértékben hitelesnek lehetett tekinteni.
– Minek ment háborúba? – sóhajtott fel ismét Nyezametgyinov.
– Mit mondott a tiszteletre méltó delegátus? – kérdezte serényen Re-
né, s Bejlin ismét lefordította neki Ahmet szavait.

192
 – Ja igen! – kapott rajta René. – Javaslom, hogy ezt a kérdést vegyük
fel a napirendre, és ezzel kezdjük a konferencia munkáját. Kérem, akik
fel akarnak szólalni, iratkozzanak fel.
Hozzám fordult.
– Nem kíván szólni, kolléga?
Nem volt kedvem folytatni ezt a játékot, nem szórakoztatott.
– Ön még tartózkodik? – mondta René, aki már teljesen beleélte ma-
gát az elnök szerepébe. – Kár. Az ön felszólalása számot tarthatott vol-
na a magas gyülekezet érdeklődésére. Elvégre ön a kenyérzsákjában
hordja Alfréd de Musset egyik kötetét, s elővédszolgálatban a Májusi
éj-t olvassa. Ha ön ilyen nagymértékben vonzódik a szerelemhez és a
szomorúsághoz, akkor miért leli kedvét a szuronyrohamokban és az
éjszakai felderítésekben?
Még mindig nem válaszoltam. De René nem hagyta magát:
– Az ön véleménye szerint, Bejlin kolléga, miféle ördögök hajtották
a hadseregbe tudós kollégánkat, akit a második század köreiben Sza-
movár néven ismernek?
Bejlin nem válaszolt. René egyenesen a homlokának szegezte a kér-
dést:
– Nem lenne szíves akkor önmagáról mesélni?
Erre felfigyeltem. Nagyon érdekelt, hogy Naum Bejlin mit fog vála-
szolni.
Bejlin szociáldemokrata volt, mensevik. Az 1905-ös vihar idegenbe
kergette, és nyolc éven át ette a hontalanság keserű kenyerét.
Évfolyamtársak voltunk, és elég gyakran találkoztunk.
1914 augusztusának első napjaiban egy kis kávéház teraszán ültünk a
Collége de France-szal szemben. A des Écoles utcán a tartalékosok
hangos és népes tüntetése vonult végig. Mind hurráztak, és azt kiabál-
ták, hogy „Berlinbe!”… Az emberek tele voltak lelkesedéssel. Hasonló
tüntetések folytak egész Párizsban reggeltől estig.
– Azt mondják, hogy ezeket a rendőrség szervezi! – jegyeztem meg.
 Bejlin megrázta a fejét.
– Nem hiszem. Emlékezz csak vissza rá, ezerkilencszáznégyben,
amikor a japán-orosz háború kezdődött, Odessza utcáin úgynevezett
hazafias tüntetések zajlottak le, két-három tucat kiöltözött városi hor-
dozta a cár képét. És semmi több. Egy kutya se. A rendőrség nem tud
tömegtüntetést szervezni.
– Ön szerint ezek a tüntetők a nép igazi hangulatát fejezik ki?
Számomra rendkívül fontos volt ez a kérdés. A franciákkal éreztem,
és alig tudtam kivárni, hogy mikor kezdik a külföldieket is felvenni a
hadseregbe. Minden francia barátom elment már a civilizációért, a sza-
badságért, az igazságosságért és a jogért harcolni, s én még mindig a
manzárdszobában henteregtem… Türelmetlenségem olyan kínzó volt,
mint a fogfájás.
– Tehát a francia nép csakugyan egy nagy fellendülést él át? – kér-
deztem újra.
– Ugyan! – mondta halkan Bejlin.
– Mit jelent ez az „ugyan”? – kiáltottam fel izgatottan. – Mit akar je-
lenteni a maga „ugyan”-ja? Elítéli a nép fennkölt érzéseit?
– Sajnálom sötét politikai tudatlansága miatt. És magát is. A népnek
azt sugallják, hogy ez lesz az emberiség történelmének utolsó háborúja,
s a nép elhiszi. Azt mondják neki, hogy a háború után menten bekö-
szönt az őrök béke, s a nép elhiszi. Még maga is. Az emberek nem értik,
mire megy ez a háború. Nem látják, hogy Németország a gyarmatok
újrafelosztására törekszik, Anglia Németországot szeretné kiszorítani a
világpiacról, Franciaország arról álmodozik, hogy megszerzi a német
szénmedencét, Ausztria-Magyarország Szerbiát szeretné bekebelezni,
az orosz cár pedig abban bízik, hogy a háború elejét veszi a forradalom-
nak. Hát ez az, a bizonyos „jog” és „civilizáció”… A népek pedig tűzbe
ugranak és hurráznak.
– Hát persze – tette hozzá halkan, mintha csak hangosan gondolkoz-
na, miután komor szünetet tartott –, ezek között a hangoskodók között

194
nagyon sok olyan van, akit csábít a háború. Véget vet áporodott és ré-
gen megunt tengődésüknek. Hisz mi az életük a mai társadalomban?
Gondolt maga erre valaha is? Szerintem nem más ez az élet, mint a
nagy és kis sérelmek csillagászati száma, az elégedetlenség és a bánat
lerakata. És most egyszerre – mozgósítás! Hamarosan elkezdődik a ko-
moly játék. Jegyezze meg, hogy a háború sokat ígér az embernek. Lehe-
tőséget ad neki arra, hogy bátor legyen, fontos legyen, s hatalmat ad
neki. Az emberek cselekedni, parancsolni fognak, élet és halál ugrál
majd körülöttük, s ők abban reménykednek, hogy úgy idomíthatják az
életet és a halált, mint a kutyakölyköt. Abban reménykednek, hogy le-
győznek valakit. Gondolja csak el, mit jelent ez olyan emberek számára,
akik egész életükben a legyőzöttek seregéhez tartoztak!
Életemben először hallottam ilyen szavakat. Meghökkentem. De
Bejlin csak mondta a magáét:
– Nem gondolja, hogy a burzsoázia mégiscsak ravasz egy osztály?
Az elégedetlenek hatalmas seregét hozza létre, de ahhoz is ért, hogy az
elégedetlenségüket is kihasználja. Az emberek fogják magukat és el-
mennek harcolni a burzsoáziáért, amely pedig mindenben bűnös előt-
tük…
Két tüntető szaladt a kávéház teraszára. Gyorsan, állva felhajtottak
egy pohár fehérbort, és szaladtak, hogy utolérjék a többieket…
– Maga szerint kik ezek? – kérdezte Bejlin. – Véleményem szerint
hivatalnokok.
– Valószínű – egyeztem bele.
– Nos, még ők is fognak harcolni! A háború igen nagy vállalkozás –
fűzte hozzá, pipára gyújtva. – Mindenekelőtt vállalkozás. De bátorko-
dom biztosítani magát, hogy a bevételeket és az osztalékokat nem azok
fogják kapni, akik most csordákban járnak az, utcán, és ordítanak: „Ber-
linbe! Berlinbe!” – mintha Berlin csak azt várná, hogy ezek odamenje-
nek és elfoglalják.
 Rövid szünet után rám pillantott, s miután láthatólag leolvasta az ar-
comról a határozatlanságot, megvető mosoly közepette mondta:
– Mit néz így rám? Nem ért engem? Vagy egyszerűen nem akarja el-
hinni azt, amit mondtam? Hiába, maga idealista! Még mindig él? Hisz
magát lelőtték! Magát lelőtték a múlt héten, július 31-én, azon a napon,
amikor Jaurést megölték. Ezzel megölték a tizenkilencedik századot,
annak széplelkűségét, hiszékeny idealizmusát. Ideje lenne ezt megérte-
ni!…
Engem puskatussal vertek fejbe. Néhány napig a szó szoros értelmé-
ben süketen jártam.
S íme, megérkeztem Blois-ba, a kaszárnyába, s találkoztam
Bejlinnel.
Nagy érdeklődéssel vetettem rá magam, és tréfásan felkiáltottam:
– Idealizmus! Tizenkilencedik század!
Bejlin zárkózott ember volt. Sok szörnyű éjszakát töltöttünk együtt a
fronton, míg végre kitárulkozott előttem.
Amíg politikai gazdaságtani disszertációján dolgozott, még egyszer
átolvasta Lenint:
– Ezúttal a tudomány kritikus szemével olvastam – mondta Bejlin.
Lenin könyvének tanulmányozása halomra döntötte Bejlin nézeteit.
Átvizsgálta azokat, és egyre jobban eltávolodott tőlük. Sok elvtársával
vitába bocsátkozott szervezetének vezetői közül. 1914 nyarán elhatároz-
ta, hogy kilép ebből a szervezetből.
Ám akkor kitört a háború. A háború felkavarta az orosz politikai
emigráció jelentős részét. A mensevikek, a bundisták meg a szociálfor-
radalmárok pártkötelességüknek tartották, hogy belépjenek a hadsereg-
be. Valamennyien a forradalom dalaival mentek a frontra. Bejlin is köz-
tük volt: kellemetlennek tartotta volna, hogy éppen akkor hagyja el a
pártját, amikor elvtársai a frontra mentek. A politikai orientáció ilyen
változását rosszindulatúan is magyarázhatták volna.

196
 Ily módon Bejlin a katonasorsot az első naptól kezdve nemcsak hogy
olyan illúziók nélkül hordozta, amilyenek bennünket valamennyiünket
tápláltak, s nemcsak hogy nélkülözte a mi romantikus öncsalásunkat,
hanem még súlyos lelki válsággal is küzdött.
Elvégre entellektüel volt. Valamennyien a huszadik század gyerme-
kei voltunk. Idealizmusunk gyönyörű volt, de megbocsáthatatlanul naiv.
Hozzánk is eljutottak a frontra olyan bizonytalan, de makacs hírek,
amelyek tudni vélték, hogy a hátországban fellendülőben van a mun-
kásmozgalom. Hol ott, hol itt törtek ki sztrájkok, amelyekben emberek
tíz- és százezrei vettek részt. A háború befejezését követelték.
Amikor az Hotel-Dieu-ben feküdtünk, akkor ment végbe a párizsi
autógyárak sztrájkja. Röpgyűlés volt a Szajna partján, s negyvenezer
ember kiáltotta:
– Le a háborúval!
A gyűlés után a hadiüzemek kétszázötvenezer munkása ment ki az
utcára. A kormány bevetette a katonaságot. A katonák megtagadták a
tüzelést, el kellett vezetni őket.
Bejlin mohón hallgatta a kórtermünkben fekvő sebesült utász őrmes-
ter munkásrokonait, akik minderről részletesen beszámoltak. Egyikük
rossz benyomást tett Bejlinre: ahol a kormány nem meri a hadsereget
bevetni, oda a szocialistákat küldi. A nép azt kiáltja: „Éljen a forrada-
lom!”, s a szocialista vezérek megismétlik: „Igen, elvtársak, éljen a for-
radalom! Mi is ezt akarjuk, úgy, mint ti! Csakhogy ez a pillanat nem
alkalmas!”
– Kiben bízzunk ezek után? – kérdezte az őrmester. Bejlin arca olyan
színűre változott, mint a párna, amin feküdt.
– Rosszul van, orosz barátom?
Megkértem, hogy máskor ne meséljen ilyen történeteket Bejlinnek.
Bejlin keserűen döbbent rá, hogy a mi keskeny és sekély lövészárka-
ink olyan szakadékot képeztek, amelynek mélyén meggyalázva hever-
tek forradalmi harcban eltöltött évei, a börtönök, száműzetések és
számkivetések esztendői. S ami a legfontosabb, ő maga a tulajdon ké-
zével dobott oda mindent Miller káplár lába alá.
– Tehát – ismételte René – Bejlin delegátusé a szó. Kérem önt, tisz-
telt kolléga.
Azt hittem, Bejlin figyelemre se méltatja. De felcsattant a hangja:
– Maga csak fecseg és fecseg, René – mondta meglehetős éllel, szin-
te már ellenségesen –, én viszont azt szeretném tudni: mivel elégedetlen
éppen maga? Hogyan képzelte el tulajdonképpen a háborút? Mint egy
pikniket? S most elégedetlen, mert a háború nem piknik? Vagy talán
valaki bebeszélte magának, hogy a háború nem más, mint diadalmenet,
győzelem, kitüntetések és vidám ivászatok? Ki beszélhetett be magának
ilyen ostobaságokat? És miért hitt neki? És ki a bűnös, ha maga olyan
ostoba volt, és mindezt elhitte?
Bejlin dühös volt, s el akarta határolni magát Renétől. S az igaz volt,
hogy René semmit sem keresett a háborúban a romantikán, az erős ér-
zéseken kívül. Persze igen kellemes dolog lenne az emberiség magas
ideáljaiért vívott harcban erős érzéseket átélni. Csakhogy, őszintén
szólva, az erős érzések romantikája sokkal fontosabb volt neki, mint az,
amit nagyon határozatlanul olyan fogalmakon értett, mint jog és igazsá-
gosság.
1912-ben, amikor kitört a balkáni háború, René lelkesülten rohant
hozzám:
– Gyerünk a Balkánra! Gyere, lépjünk be a hadseregbe!
Meghökkentem.
– Magát így izgatja a balkáni kérdés? Harcolni akar? Kinek az olda-
lán?
– Akárkién. Hát mi a különbség? Szerintem nem kell okvetlenül va-
lamiért vagy valakiért harcolni. Ez valóban banális dolog! S végtére is,
van ennek valami értelme? Harcolni az ember csak magának tud! Gon-
dolja csak el, micsoda élmények! Milyen erős érzések! Hát talán meg
kell elégedni azokkal a kalandokkal, amiket valaki kitalált, s amik most

198
a könyvespolcokon állnak? Ezt bármelyik írnok elérheti. Nagy szenve-
délyeket, veszélyeket, egyszóval regényeket, romantikát kell az ember-
nek a tulajdon bőrébe tölteni. Másképp unalmas az élet, érti…
Mégis otthon maradtunk.
De már az 1914. évi háborúban René annyi romantikát találhatott,
amennyit csak akart. A háború elragadta, s ő mohón ivott magába min-
dent. Magának élt, érzelmi élvezeteinek. Az élet minden szörnyűsége és
visszataszító vonása, amiben mi valamennyien fuldoklottunk, számára
valami elméleti dolog volt, amit érdeklődéssel szemlélt ugyan, de mint-
ha kívülről szemlélte volna.
René a nyugat-európai individualizmus talaján nevelkedett, nem sza-
bad azt hinnünk, hogy ezt a gondolkodási rendszert csak jóllakott egois-
ták sajátították el. Nagyon sok éhező fiatal értelmiségi, akinek nem volt
biztos helye az életben, és nem tudta, hogy hogyan találja azt meg, és
éppen ezért a szellemi ziláltság és tanácstalanság állapotában leledzett,
elbarikádozta magát a barátságtalan élettől, és individualizmusba zárkó-
zott. René művelt és tehetséges fiatalember volt. Azonban volt egy
szörnyű fogyatékossága: a szegénység. S ez kővel szórta tele minden
útját. Sértésekkel töltötte meg minden leélt napját. Jóllakott, de tehet-
ségtelen évfolyamtársai lenézték, s nehezen bocsátották meg neki szel-
lemi fölényét. Fokozatosan elzárkózott, és a tudományba meg a zenébe
menekült. Alávétette magát a társadalomnak, de megvetette, s viszonya
olyan volt hozzá, mint a mienk Miller káplárhoz.
A szóban forgó időszakban, 1917 tavaszán, René, mint már említet-
tem, megsebesült, és ismét kórházba került.
Ó, ezek a kórházak, még 1916-ban és még Párizsban is! Milyen isko-
lán ment keresztül a frontkatona! Hogy kiszélesedett előtte a világ, amit
eddig a lövészárok falai meg a szakaszbeli élet korlátozott! A katonának
meggyógyították a sebeit, de ugyanakkor szétment a feje, mert nem
tudta befogadni azt, amit megismert. Mindaz, amit naponta a fülébe
súgtak a parancsnokok, az újságok, a misszionáriusok és a frontra érke-
ző politikai szónokok – nos, mindez széthullott. Először csak nesztelen
léptekkel lopakodott oda a kétkedés. Egyenesen a katona arcába neve-
tett és elment. Üresség maradt utána. Mindaz, amiben hittek az embe-
rek, akik olyan lelkesen vonultak a tüntetéseken, amikor megkezdődött
a háború, széthullott, szétesett, s minden véresnek és tisztátalannak bi-
zonyult. Minden, mindenekelőtt pedig az ifjúság idealizmusa, szomjú-
sága a hőstettek, a romantika után, az a szükséglete, hogy büszkén fel-
emelt fejjel járjon, s az a titkos vágy, hogy a hőstettek dicső hírét hagyja
az unokákra – mindez széthullott. A háború egész világa darabokra hul-
lott, alaktalan törmelék halmává változott. Az ember képtelen volt ezt
magában, a tudatában hordani – éles fájdalmat okozott minden mozdu-
latnál.
Velünk együtt feküdt egy sebesült repülő. Tőle tudtuk meg a Brie-
medence történetét. Ez Franciaország legjelentősebb szén- és acélterme-
lő vidéke. A háború elején a francia főparancsnokság puskalövés nélkül
engedte át a németeknek. Mihelyt a németek bejöttek, a franciák elvo-
nultak, mintha csak egyszerű őrségváltás történt volna. Az egész ország
felháborodottan beszélt erről. A nép nem tudta megérteni, hogy lehetsé-
ges az, hogy a francia parancsnokság még csak meg se kísérelte e fontos
nyersanyagforrás megőrzését a hadiipar számára. Miért nem rombolták
le legalább? Miért voltak ilyen jószívűek az ellenséggel? Kiderült, hogy
egy francia repülő – akiről megtudtuk, hogy a szobatársunk unokatest-
vére volt – a saját elhatározása alapján ledobott néhány bombát Brie-re.
A pilótát bíróság elé állították.
Annak idején hallottunk valami zavarosat erről a történetről. Most
már világosabban állt előttünk. Mindenfelé beszéltek erről a társaság-
ban, s a vita a parlamentbe is átkerült. A Brie-t feladó hadosztály pa-
rancsnoka kijelentette, hogy az átadási parancsot még jóval a háború
előtt megkapta egy lezárt borítékban. A kormányt sarokba szorították.
Magyarázatot kellett adni.

200
 Kiderült, hogy a medence egyenlő arányban francia és német részvé-
nyesek tulajdona volt, s a francia csoport még idejében felhasználta
befolyását a kormánynál és a vezérkarnál, hogy háború esetén megkí-
mélje a medencét a pusztulástól.
A társadalom háborgott, a kórtermünk dühöngött. A kormány továb-
bi beismerésre kényszerült. Kijelentette, hogy ha a franciák elpusztítot-
ták volna a Brie-medencét, amit a német hadsereg használt, akkor a
németek elpusztították volna azokat a bányákat, amiket a francia hadse-
reg használt.
– Ez pedig – magyarázta a pilótánk – meggyorsíthatta volna a háború
végét. Kiderül – tette hozzá –, hogy a háború célja – a háború. Hogy
millió és millió ember odaadta már a fejét, az persze nem kerül be a
veszteségek könyvelési listájára! Elvégre csak egy emberfejről van szó!
Ellenben micsoda meggazdagodás az ágyúkirályoknak!
René sötéten ült, mint egy viharfelhő.
A pilóta még nem fejezte be tanulságos előadásait. Két nappal ké-
sőbb korán reggel új hírekkel döbbentett meg bennünket.
Kiderült, hogy bizonyos francia cégek ólmot adnak el Németország-
nak a francia gyarmatokról. Persze mindkét fél megtesz mindent, hogy
eltüntesse a nyomokat: a kereskedelem semleges országbeli fedőcége-
ken keresztül bonyolódik le. Ám ez nem változtat azon a tényen, hogy a
németek a francia katonákat ólommal ölik meg, a német katonák pedig,
amikor támadásra indulnak a vonalaink ellen, a honi, tehát Németor-
szágból származó tüskésdróton akadnak fenn.
E történet kapcsán valaki javasolta a képviselőházban, hogy végül is
vitassák meg a háború célját. De akkor felugrott a minisztertanács elnö-
ke, a vén Ribaux, és őrjöngve ordította: „Ezt nem engedjük meg!”
– Hogyhogy egyszerre „nem engedjük meg”? – kérdezte a pilóta. –
Hiszen azt mondták, hogy a háború célja a jog és igazságosság. Mit kell
azon szégyellni? Mi az, hogy „nem engedjük meg”?
Gonosz szikrák villogtak a szemében.
 René egyre komorabb lett. Társaságban néha még fecsegett és cse-
vegett, s nem is minden éleseszűség nélkül. De én már sokkal régebben
és sokkal jobban ismertem annál, hogysem elrejthette volna előlem
azokat az új felhangokat, amelyek minduntalan áttörtek a fecsegésén.
Most ennek a fecsegésnek kellett elnyelnie René agyában ugyanazt a
kérdést, amit Nyezametgyinov adott fel magának: „Miért ment háború-
ba?”
Amikor egyedül maradtunk, René mozdulatlanul ült. A szeme nyitva
volt, de aligha látott valamit is azokból a tárgyakból, amelyek körülvet-
ték. Valami mást látott, valami egészen mást.
René váratlanul megértette, megérezte, hogy a nép tönkremenése, a
sikerlovagok mesés meggazdagodása, valamint a harcoló felek között a
kölcsönös előnyök meghosszabbítására vonatkozó tárgyalások – minde-
zek nem részletek, valamiféle véletlenek és kiküszöbölhető kísérőjelen-
ségei vagy hibái a háborúnak, hanem ez maga a lényeg, a háború egyet-
len lehetséges lényege. S végül azt is megértette, hogy ez a háború nem
valami absztrakt romantikus világban folyik, s éppen ezért nem lehet
úgy felfogni, mint egy elméleti kérdést, hanem abban az egyetlen reális
életben létezik, amelyben ő maga is él, testestül-lelkestül.
Lassan világossá vált számára, hogy az ilyen háborúk lehetősége, va-
lamint az a jog, hogy milliókat taszítsanak bele, azzal magyarázható,
hogy ezek a milliók függőségben vannak a gazdag osztályokkal, s hogy
ezt a függőséget nemcsak az államhatalom védelmezi, hanem az egyház
is és s gazdag osztályok megalkotta erkölcs.
Így született meg Renében az a még nem világos, még nem kialakult,
de állhatatos követelmény, hogy tiltakozni kell.
Az élet sok örömet megtagadott ettől a tehetséges fiatalembertől, s
így nem vonzódott hozzá. Mégis az élethez fűzte őt annak felháborító
elfajulása.
Bejlinnek arra a kérdésére, hogy hogyan hihetett a háborúról szóló
romantikus ostobaságoknak, René azt felelte:

202
 – Rendben van, ezzel végeztünk. Megállapítottnak tekintjük, hogy a
jog jelenlegi fogalma vágóhídi jelleggel bír.
– S magának két és fél esztendőre volt szüksége ahhoz, hogy ezt a
tényt megállapítsa? Ennyi idő alatt kívülről meg lehetett volna tanulni
Justinianus digestáit jelentette ki Bejlin.
– Jól van, elég! – vicsorgott René. – Mondjátok csak, véleményetek
szerint ez valóban az utolsó háború? Vagy ez megint hazugság?
– Persze hogy az utolsó! – válaszolta Bejlin. – Minden elesettnek ez
volt az utolsó.
– Ne bolondozzatok! Elvégre kötelességetek valamelyest érteni hoz-
zá! Bár az is igaz, hogy ti valamennyien szappanbuboréknak bizonyul-
tatok.
– Ki az a „mi”?
– A szocialisták. Miért hallgattatok? Miért nem harcoltatok a háború
ellen? Miért nem kerülték ki közületek hősök? Hol voltak az emberei-
tek, azok, akik készek voltak harcolni az eszméikért, s készek voltak
feláldozni érte magukat, s meghalni érte? Gondoljatok arra, hogy a vér-
tanú, aki elesik a harcban, néha hőssé, vezérré válik! A tömegek egye-
dül az ő neve után mennek! De hol voltak ők, a ti hőseitek? Nevezzétek
meg nekem őket! Kalmárokat, karrieristákat ismerek, de hősöket nem
ismerek. Mért hányjátok fel nekem Justinianus digestáit? Ti tanulmá-
nyoztátok a ti Marxotokat. Mi volt a haszna? Mit csináltatok, személy
szerint ti, hogy megakadályozzátok a háborút? Harc nélkül a burzsoázi-
ának adtátok hőn szeretett munkásosztályotokat. Éppen úgy, ahogyan a
franciák odaadták a németeknek Brie-t.
– Nyugodj meg, René – mondtam neki –, nem kell felizgatnod ma-
gad.
– Hogyhogy nem kell felizgatnod magad? – vágott vissza. – Elvégre
is sértő! Bejlin úr méltóságán alulinak tartja,- hogy politikai témáról
komolyan beszéljen velem! Ez sértő! És meglehetősen ostoba dolog!
Elvégre is ne felejtsétek el, hogy nem a forradalom miatt ültök fogdá-
ban, hanem kocsmai verekedés miatt! Éppen úgy, mint a forradalmi
harctól távol álló emberek.
Harsányan felnevetett, s nekem megkönnyebbült a lelkem: nem lett
volna helyénvaló, hogy sokesztendős barátságunk egy fogdabeli össze-
szólalkozással érjen véget.
Bejlin is elnevette magát.
– Öregem – mondta –, olyan gyerekes kérdéseid vannak. Hogy le-
hetne ez a háború az utolsó! Gondold csak meg magad! Micsoda étvá-
gyat csinált! A gazdag osztályok semmiért se mondanak le a háborúról.
Ellenkezőleg, mihelyt vége lesz ennek, megkezdik a másik előkészíté-
sét! Könnyebb elvenni az éhezőtől az utolsó darab kenyeret, mint a
gazdagoktól a meggazdagodásnak olyan forrását, amilyen a háború.
René lehorgasztott fejjel hallgatta. De Bejlin arcát harag torzította el.
Gyorsan, nagyon gyorsan kezdett beszélni, szinte fulladozott:
– Látjátok, már Amerika is belép a háborúba. És mi kell Ameriká-
nak? Talán szűk neki otthon? Vagy nincs mit falnia? Egyszerűen csak
támogatta Franciaországot és Angliát ebben a háborúban, és ki tudja,
hány milliárd dollárt sepert be. Ha Oroszország váratlanul kilép a hábo-
rúból, s az a veszély támad, hogy Franciaországot és Angliát szétverik;
akkor a pénzecske elvész! Az amerikai milliárdosokat éjszakai látomá-
sok kezdik gyötörni. S már hallatszik is az ismerős siránkozás az óceá-
non túlról: „A jogért és igazságért. A győzelmes befejezésig!” Számuk-
ra a győzelem mindenekelőtt azt jelenti, hogy megmentik a pénzüket.
Vissza kell kapni a dollárokat, amiket a gyilkolásra és pusztításra adtak.
Ó, aranyzsákok szent igazsága!
– Úgy érzem, igaza van – hörögte René. – Pontosan így van! De
mondja, miért nem mondtak nekünk az egyetemen egyetlen igaz szót
sem az olyan jelenségek természetéről, amilyen a háború? Végtére is az
derül ki, hogy nekünk politikai sötétséget oktattak. Ó, milyen csődje ez
a tudománynak!

204
 – Kezd kinyílni a szeme, René! – mondta Bejlin mosolyogva. Hang-
jából pártfogói árnyalatot hallottam ki. A kincs őrzője beszél így azzal a
profán lélekkel, aki először látja meg azt, és megdermed a meglepetés-
tői. – De gondolt már arra, hogy ez a háború csupán sajátos formája az
ember által történő kizsákmányolásának, és annak következtében megy
végbe, hogy van egy alapvető forma: a munka kizsákmányolása. Hábo-
rú!… A gondolat és a tudomány emberei megfosztják az észt évszáza-
dos funkcióitól, és a háborúnak rendelik alá. Az észnek kell felváltania
a fogakat, karmokat, agyarakat mindent, amivel tépni, szaggatni, törni-
zúzni, megsemmisíteni lehet. Mert a gazdagok a pusztítás folyamatából
is hasznot húznak. S az a folyamat előkészíti azokat a bevételeket, ami-
ket a helyreállítás folyamatából zsebelnek be.
Zavart tekintettel nézett félre, és úgy folytatta:
– Hát az Isten? Örökké az Istenről beszélnek! Ki ez az ő istenük? Az
aranyborjú! 0e ezek a csirkefogók egy hitvány rongyot terítenek rá!
Meg akarnak hatni bennünket, hogy mi rohanjunk megvédeni a meg-
szentségtelenített prófétájukat. Ha a felbéreltjeik nem fecsegnének any-
nyit, akkor mindenki jobban értené, hogy mi az ő háborújuk…
A zárkózott Bejlint még sohasem láttam ilyen állapotban. Volt vala-
mi lelkesült és férfias a hangjában, az arcában, egész megjelenésében. A
szájából elröppenő szavak vércseppekhez hasonlítottak, amiket ez az
ember a saját agyából, a saját szívéből tépett ki. Olyan hévvel beszélt,
mintha tízezrekhez, milliókhoz fordulna, s nem egyetlen emberhez. De
alig látta már ezt az egyet is: Bejlinnek egyszerűen elöntötte valami a
szívét, s súlyos gondok kínja zúdult ki belőle, olyan gondoké, amiket jól
megőrzött a fronton töltött hosszú éjszakákon.
René komoran és szótlanul hallgatta, fejét a mellére csüggesztve.
Ami most végbement, nem gazdagította új nézetékkel vagy ismeretek-
kel: Bejlin durván, katonás durvasággal fosztotta meg megnyugtató
vakságától.
 Amikor René hosszú és kínzó szünet után megszólalt, egészen rekedt
volt a hangja:
– Nem lehet az, hogy örökre így maradjon – mondta. – Az lehetetlen.
Az emberiség meg fogja találni az önvédelem eszközeit. Lehet, van, aki
már ma is tudja, mit kell a népeknek tenniök, hogy védelmezzék az éle-
tüket. Meg vagyok győződve arról, hogy meg tudják védeni magukat a
háborútól, és mindazoktól az igazságtalanságoktól, amelyek tönkrete-
szik a létüket. Valami újnak kell jönnie! Nem lehet másként!
A cellában csend volt. Bejött az őrség egyik katonája, egy első szá-
zadbeli legényke, szintén orosz. Bejött, a kártyázókra pillantott, akik
szüntelenül verték a lapot az asztalon, azután hozzánk fordult, s min-
tegy véletlenségből kiejtett a, zsebéből egy újságot, ami egyáltalán nem
szokott előfordulni egy fogdában. Ezután megfordult, és szó nélkül ki-
ment.
Bejlin kisimította az újságot, futó pillantást vetett rá, majd felcsatta-
nó hangon mondta:
– Nem is gondolja, René, hogy milyen közel jár az igazsághoz.
Megnevezhetnék magának valakit… De ez a név ma még úgyszólván
semmit se mondana magának… Annak az embernek a neve, aki tudja,
hogy mit kell a népeknek tenniük, ha mindörökre meg akarnak szaba-
dulni a háborútól.
Odadobta hozzám az újságot. A Matin egyik száma volt. Az első ol-
dalon ott állt Lenin neve: hírül adták, hogy megérkezett Petrográdra.
René nem tágított mellőlünk, de főleg Bejlin mellől, és kitartóan kö-
vetelte, hogy meséljünk neki Leninről. De Bejlinre váratlanul rátört a
cafard – a sötét, fekete bánat. Az olvasott hír, – így gondoltam – fel-
élesztette régi fájdalmait. Bejlin a priccsére hemperedett, arccal a fal
felé fordult, és a hátralevő napokon úgy hevert, mint egy gerenda, szót-
lanul: a bánat lepecsételte a száját.
René nem értette, mi történik a barátunkkal. Nekem pedig nem volt
kedvem megmagyarázni. Nekem is elromlott a kedvem, amikor ma-

206
gamra gondoltam, meg arra, hogy mit, keresek én ebben a háborúban
Franciaországban, amikor Oroszországban a nép forradalmat csinál.
Egy új, furcsa, még nem egészen érthető, de igen nyugtalanító érzés
kínzott. Nem is tudom, hogyan írjam le. Eddig gyermekes könnyelmű-
séggel éltem, s ez feltétlenül a segítségemre volt, ez tette lehetővé, hogy
félvállról vegyem a halált, az életet, a háborút, Miller káplárt, Percier
kapitányt, a Dögöt és önmagamat. Semmit sem vettem komolyan.
De attól kezdve, hogy Oroszországban megkezdődött a forradalom,
sokunk előtt – előttem pedig különösképpen – új fényben jelentek meg
nemcsak a külső események, hanem belső világunk eseményei is. Cse-
lekedeteink, ideológiáink, nézeteink, önkéntes részvételünk a háborúban
– egyszóval mindaz, ahogyan eddig éltünk tolakodó módon dőlt halom-
ra a szemünk előtt, minden vizsgálatot és újraértékelést követelt, s min-
den szétmállott a kezünkben, mint az agyag, alighogy magunkra kezd-
tük alkalmazni azt a mértéket, amivel a forradalom harcosait kell mérni.
Az Oroszországból érkező hírek rendszertelenek, zavarosak, ellent-
mondók voltak, érezni lehetett, hogy valamennyit rosszindulatú vagy
közönyös hazugságokkal torzítják el és aggatják tele. Egy dolog azon-
ban kétségtelen volt: Oroszországban a nép cselekedett, mégpedig azon
álnok osztályok ellenében, amelyek kicsalták fiatal életünket, és tűzre
vetették, mint a pestist.
De Oroszország oly messze volt. Sorsunkra jóvátehetetlen bánat ne-
hezedett.
Nehéz lett volna mindezt megmagyaráznom szegény Renének.
A letartóztatás kínosan telt. Elvesztettük az időérzékünket.
Késő este volt, éppen lefekvéshez készülődtünk, amikor bejött az őr-
parancsnok, és gratulált abból az alkalomból, hogy letelt a büntetésünk,
és kiszabadulunk.
Be kellett mennünk éjszakára a kaszárnyába, de René javasolta, hogy
előzőleg igyunk egyet valahol.
 Ismét elkapta a szónoki hév, amikor Madame Bigou bűntudatos és
talpnyaló mosollyal elibénk tette az üvegeket.
– Ó, Szabadság! – kezdte. – Ó, te, a Gondolat nővére s a Költészet
pártfogója! Íme, itt állunk előtted mi, gladiátorok, akik kijöttünk a po-
loskafészekből, és dicsőítjük neved, hatalmas és fénylő istennő!
Jóformán még inni sem tudtunk az istennő, a Gondolat nővére tiszte-
letére, amikor kinyílt az ajtó, s a küszöbön feltűnt Miller.
– Aha! – mondta mosolyogva, miközben megvető tekintettel mért
végig bennünket. – Kipihentétek magatokat?
Lehet, hogy feleletet várt, de mi hallgattunk. Akkor felordított:
– Takarodjatok aludni!
Másnap korán reggel valamennyien benn álltunk az oszlopban. Mil-
ler kivitte a szakaszt az orléans-i útra, és azt oktatta, hogyan kell elhárí-
tani a lovas támadást.
– Lovasság jobbról! – vezényelte éles, metsző hangon. – Rajta! Lo-
vasság balról! Rajta!
Gyorsan, könnyen és ügyesen fordult hol jobbra, hol balra, miközben
minden esetben behajlította a térdét, és puskáját a feje fölé tartva bemu-
tatta, hogyan kell megvédeni a fejet a kardcsapástól.

A HATOS SZÁMÚ ŐRHELY

Az új állásba akkor indultunk el, amikor az éjszakát még alig kezdte

felváltani a derengő hajnal. De mire a vonalakig értünk, elég világa lett,
s megpillantottuk azt az ösvényt, amelyik a közlekedőárkokhoz veze-
tett. Az ösvény mellett alacsony oszlopot pillantottunk meg, amelyre
egy tábla volt felerősítve, ezzel a felírással:

208
 „Klimatikus állomás idegbetegek számára. Vendéglő a Szabad Ég-
hez. Bombabiztos szobák törékeny testalkatúak részére. Kitűnő konyha.
Festői környezet. Érdekes kirándulások.”
– Nagyon kedves – jegyezte meg Francis. – Mégis szívesebben men-
nék haza. Az is érdekes kirándulás lenne.
Az ég hamarosan olyan kék lett, mintha festették volna. Nem törőd-
tünk az őrmesterekkel, akik csendet parancsoltak, és fogdával fenyege-
tőztek, hangosan és erőteljesen káromkodni kezdtünk, mindenki a maga
nyelvén, mivel a közlekedőárkokat feláztatta az eső, a falak beomlottak,
az átjárók elzáródtak, s nyílt területeken kellett keresztülhaladnunk.
Ez volt a legrosszabb állás mindazok között, amit valaha is elfoglal-
tunk a háború folyamán.
Körös-körül mindent feltúrtak a gránáttölcsérek, ahogy a himlő csú-
fítja el az arcot. A fatönkök után ítélve itt nemrég kis erdő lehetett. De a
föld kifordult, s csak az üszkös tönkök maradtak.
A francia és a német vonal között, csaknem középen, mindegyikünk-
től mintegy ötven méterre, két mély árok húzódott, köztük pedig egy öt-
hat méter széles sáv. Az árkok szélén húzódó alacsony töltés eltakarta
az ellenfeleket egymástól. Ezek az árkok, amelyeket egyik fél sem akart
átengedni a másiknak, csaknem színültig voltak elesettekkel.
Nem láttuk előre, hogy ezek az elesettek milyen sorsdöntő szerepet
játszanak majd néhányunk életében. De már az első benyomások igen
nyomasztóak voltak.
– Ocsmány dolog! Nagyon ocsmány! A legocsmányabb! – idegeske-
dett az ideiglenes századparancsnokunk, Raynald hadnagy.
Az állás előtt és oldalt néhány mély gödör volt kiásva. Ezeket őrhe-
lyeknek nevezték. Szakaszunk elégedett volt, amikor a legtávolabbi
gödörbe irányították: az állás túlságosan közel volt a zászlóaljparancs-
nokunkhoz, André őrnagyhoz.
Loum-Loum, én, Carmencita, Tüskés Makaróni, Hólyag és
Nyezametgyinov – mi valamennyien a hatos számú őrhelyre kerültünk.
 Az első két nap unalmas volt, vertük a kártyát.
A harmadik nap a bombavetőink, vagy ahogy mi hívtuk őket, a „bé-
káink”, három gránátot küldtek a németek területére.
A német bombavetők azonnal három gránátot eresztettek ránk. Az
egyik éppen annak az ároknak a szélén robbant, amiben az elesettek
feküdtek.
A lövöldözés minden reggel megismétlődött. A tüzérek lőttek, de a
gyalogság szolgált céltáblaként.
Ebből mindennapi szokás lett. Reggel kenyeret és egy vödör kávét
kaptunk. A kávé sikeresen kihűlt, a közlekedőárkok faláról pedig jócs-
kán hullott a vödörbe az agyag. Pontosan kilenc órakor mindkét oldalról
három srapnel robbant.
– Elütötte a kilencet! – mondtuk.
– Semmi sem olyan hasznos a szervezetnek, mint a rendszeres élet –
jelentette ki Künz. – Az orvosok nagyon dicsérik!
A tűzpárbaj idején undorító halálfélelemben ültünk, és egyhangúan
szidtuk a tüzéreket azért, hogy vásári céltáblát csináltak belőlünk.
– Nyugodtak lehetnek a tüzérek! Az első, aki a kezembe kerül, meg-
tudja, hogy mit tartok felőlük – ígérte Loum-Loum.
Egyik helyen a német őrhelyek egészen közel voltak a miénkhez.
Egy alkalommal énekszót hallottunk.
– A fritzek nótákat ordibálnak, mi meg úgy hallgatunk, mint a lapu-
levél – jegyezte meg komoran Nyezametgyinov.
S rögtön nótára gyújtott, az erek kidagadtak a nyakán.

Tula a csövet visszafordította,

s elment hátra pipiskedő módra.

Erre orosz szitkok repültek felénk a német gödörből. Nem sok, min-
dössze kettő, nem is tiszta kiejtéssel, de aki értett oroszul, menten fel-
ismerte. Nyezametgyinov megdermedt.

210
 – Mi az? – kérdezte Loum-Loum. – Kitől ijedt meg?
Nyezametgyinov nem ijedt meg, hanem megdermedt az örömtől. Nála
szokatlan élénkséggel belevágta a szuronyát egy elfutó patkányba, majd
lendületesen áthajította a patkányt a németekhez, miközben megeresz-
tett egy kacifántos, épületes orosz káromkodást. Nyezametgyinov rend-
kívül megörült, amikor a szomszédoktól megjött a válasz: a patkány
meg egy zsíros káromkodás. Nyezametgyinov úgy érezte magát, mintha
otthon lenne.
– Csintalankódnak a legények! Hogy elkanyarítják! – mondta nevet-
ve.
– Ebfajzat! – kiáltotta valaki vékony hangon az ellenséges fedezék-
ből. – Kolera.
A német fedezékben lengyelek ültek. Ez a felfedezés váratlanul nagy
változatosságot hozott az életünkbe. Ettől kezdve, amikor untuk a kár-
tyázást vagy az egymásnak százszor elmesélt unalmas történeteket, köl-
csönösen szidtuk egymást a német gödörben ülőkkel.
Mindenki, Loum-Loum is, Carmencita is s Tüskés Makaróni is meg-
tanult tőlem meg Nyezametgyinovtól oroszul káromkodni. A nyelvüket
kerékbe törve, s mindegyik a maga nemzeti kiejtése szerint szitkozódott
a németekkel. Ez szórakoztató volt.
A német fedezékből patkányt dobtak, és szintén káromkodtak, több-
nyire lengyelül.

Abban a front mögötti faluban, ahová pihenőre vittek bennünket,

kompániánk összeismerkedett egy vörös hajú kertésznével. Az ura már
harmadik éve a fronton volt. Madame Sulmen, ez a fiatal, erős, szép
asszony, nyomorgott: kertjét gránátok túrták fel, a segély, amit az elöl-
járóságtól kapott, nagyon kevés volt. Madame Sulmen levelek küldöz-
getésével foglalkozott. Bombázta velük a polgármestert, a prefektust,
annak az ezrednek a parancsnokát, amelyikben a férje szolgált; követel-
te a segély felemelését. Feleletet sohase kapott.. Az utolsó levél, amit
nekem diktált, a hadügyminiszternek szólt:
„Már az is untig elegendő – diktálta Madame Sulmen –, hogy a fér-
jem, Alois Vassouagne, negyvenkét éves, és nincs itthon. Én azt hi-
szem, hogy ideje ennek véget vetni. Ha egy hónap leforgása alatt nem
kapok elégtételt, akkor írok az ezredbe a férjemnek, Alois
Vassouagnenak, és hazarendelem, lesz, ami lesz. így döntöttem, minisz-
ter úr. Azt mondják, a hadiüzemekben naponta 10-12 frankot fizetnek a
nőknek az ágyúgolyók készítéséért. Az én férjemnek, Alois
Vassouagne-nak pedig most naponta egy sout fizetnek azért, hogy oda-
tartsa a képét az ágyúgolyók elé. Úgy gondolom, túlságosan nagy ez a
különbség. Tegnap, amikor a templomban voltam, hivatalosan Szent
Martinnak, a konyhakertészek és a férjem, Alois Vassouagne védő-
szentjének kegyeibe ajánlottam magamat. Ezt a levelet, miniszter úr,
Szent Barabásra bízom, akinek holnap lesz az ünnepe, és remélem, ön
megérti, miniszter úr, hogy ez az utolsó szavam; és ha nem emelik fel a
segélyt, az ezredből visszarendelem a férjemet, Alois Vassouagne-t, és
lesz, ami lesz.”
Madame Sulmen aláírta a levelet, ami nem kis megerőltetésébe ke-
rült. Amikor minden határidő letelt, válasz pedig nem jött, teljesen fel-
bőszült. Mindennek lehordta a kormányt meg a parlamentet, amelyek,
mint mondta, „csak arra jók, hogy megcsinálják a bajt, de arra nem ké-
pesek, hogy véget vessenek neki”. Maga köré gyűjtötte az asszonyokat,
és arra biztatta őket, hogy ne szüljenek többé, mert a gyerekek már nem
az anyjukéi, hanem az ördög tudja, kiéi, aki tűzre veti őket.
– Tessék, már a tizenhat éveseket is elvitték! Mikor az apjukat elhaj-
tották a háborúba, ezek még első áldozok voltak. És már őket is viszik!
Inkább patkányt tartson, az-ember, mint gyereket! Végső esetben azt
maga dobja a tűzbe, a gyerekeket meg mások vetik oda!…

212
 Madame Sulmen azt kiabálta, hogy a háború csak azoknak kell,
akiknek legalább tábornoki rangjuk van, és legalább harminc kilométer-
re laknak a fronttól.
– A katonáknak meg a konyhakertészeknek – mondta – nem kell a
háború! Én egész életemben arról álmodoztam, hogy legyen egy kék
köves fülbevalóm; soha nem lett, és megvoltam nélküle. Hát megleszek
Elzász-Lotaringia nélkül is.
Madame Sulmen lassan magára vonta a figyelmet. De mikor egyszer
benézett hozzá van der Waast és van der Neest, a két kirúgott belga
vámhivatalnok, akikről mindenki tudta, hogy rendőrspiclik, Madame
Sulmen úgy fogadta őket, hogy sürgősen retiráltak, a gyerekek, asszo-
nyok meg egy csapat török röhögése közepette, akik Madame Sulmen
kertjében süttették magukat a napon.
Hogy valamit javítson a helyzetén, Madame Sulmen borárusítással
kezdett foglalkozni.
Dicsekvés nélkül mondhatom, hogy a mi századunk, különösen pe-
dig a hatos számú őrhely személyzete, egészen különleges helyzetet
élvezett Madame Sulmennél.
– Maguk a légióban még nagyobb bolondok, mint a többi együttvéve
– mondta. – Én azt tartom, hogy egyetlen franciának se volt miért bele-
másznia ebbe az átkozott háborúba, ha az nem más, mint egyszerű
konyhakertész. De hogy külföldről idejöjjön valaki, méghozzá önkén-
tesnek – hát én ezt egyáltalán nem tudom megérteni. Itt van maga,
Monsieur Szamovár! Csakugyan a saját jószántából mászott bele a tűz-
be? A mamája jó pénzt kereshetne, ha ilyen bolondot a cirkuszban mu-
togatna.
Jóba voltam a szakáccsal, és néha kaptam tőle egyet-mást. Mi is vet-
tünk hozzá, és Madame Sulmen szokatlanul finom leveseket főzött
számunkra hagymából meg sajtból. Velünk evett, mi bort ittunk, vala-
mennyien berúgtunk, nótáztunk, meg őt csókolgattuk.
 Hamarosan az egész zászlóalj tudta, hogy a Gambetta utcában, egy
kis házban, amely előtt három gesztenyefa áll, lakik egy bizonyos Ma-
dame Sulmen, aki katonákat fogad. A faluban egyre többén ócsárolták,
szapulták.
De Madame Sulmennek is megvoltak a maga nézetei.
– Igen, igen! – kiabálta. – Ringyó vagyok. Minden asszonynak ezt
kell tennie. Azok szégyelljék magukat,, akik Párizsban a palotákban
ülnek, és ezt a táncot irányítják. Ők szégyelljék magukat! Ők tették a
férjeket ágyútöltelékké, a feleségeket és a menyasszonyokat pedig rin-
gyókká. Én, Madame Vassouagne, akinek soha eszébe se jutott, hogy
butaságot csináljak valakivel a férjemen, Alois Vassouagne-on kívül,
ringyó vagyok! Szegény Franciaország!
Loum-Loum igen erősen meggyökeredzett Madame Sulmen házá-
ban. Először csak a kertben dolgozgatott, aztán megjavította a kerítést,
ólakat, majd pedig ingujjban kezdett jönni-menni a házban, mint aki
otthon van. Ettől kezdve Madame Sulmen senkit sem engedett magához
közel, bárki volt is az. Ezentúl csak borral kereskedett.
Egyszer Loum-Loum hajnalban tért haza Sulmentől, ledobta magát
mellém a szalmára, és odasúgta:
– Szamovár, alszol? Hoztam valamit, el kéne olvasni. Egy kis darab
papirost nyomott a kezembe.
– Olvasd el! Sulmen azt mondja, a katonáknak feltétlenül el kell ol-
vasniuk!
A papiroson a következő állt:

„Elvtársak! Oroszországban forradalom van. A katonák eldobálják a

fegyvert, és azt mondják a tábornokaiknak: Harcoljatok magatok, ne-
künk nem kell a háború! Elvtársak! Kövessétek orosz bajtársaitok pél-
dáját! Ez nem a ti háborútok, nektek erre nincs szükségetek. A fecsegés
ideje lejárt. Most cselekedni kell. Dobjátok el a fegyvert. Kiáltsátok: Le
a háborúval, éljen a béke!”

214
 Aláírás: A békéért küzdő munkás- és katonabizottság.

– Hol vetted ezt, Loum-Loum?

– Egy tüzér érkezett Sulmenhez. Éppen most jött Párizsból, a kór-
házból. Azt mondja, Párizsban a pályaudvaron osztogatjuk a katonák-
nak, akik a frontra mennek. A vonatban is ki voltak ragasztva, de a
csendőrök letépték őket. Mondd, mit jelent ez? Valaki már megint meg
akarja keverni az. agyunkat? Vagy mi? Mi az, hogy „munkás- és kato-
nabizottság”? Már megint tábornokok meg misszionáriusok? Vagy mi-
csodák? De ami a legfontosabb, mondd meg nekem az igazat, miért
mondják itt, hogy: „Kövessétek orosz bajtársaitok példáját”? Miféle
példát kövessünk? Szerintem német kémek csempészik át ezeket a papi-
rosokat. Főbelövés járna ezért…
Másnap, amikor a hatos számú őrhelyen ültünk, Loum-Loum rávett,
hogy olvassam fel azt a német újságot, amibe a szomszédainktól hoz-
zánk átdobott soros patkány be volt csavarva.
Katonaújság volt. Az állt benne, hogy az orosz hadsereg felbomlott,
a katonák dezertálnak, menekülnek a győzelmes német csapatok elől,
meg hogy barátkozni próbálgatnak, amire a németek szuronnyal vála-
szolnak. Az újság ujjongva festette le azt a hatalmas felfordulást, ami
Oroszországban van, és Németország közeli, végső győzelmét jósolgat-
ta.
Kedvetlenül fordítottam le a cikket. Szótlanul hallgatták. Mikor befe-
jeztem, mindnyájan sokáig mogorván és szótlanul ültek-.
– Megadják magukat a kutyák! – káromkodta el magát elsőnek
Nyezametgyinov. – Nemhiába hagyta ott őket a cár is! Mi a fenének
neki olyan hadsereg, amelyik elárulja az országot? Eh, úgy látszik, a cár
nélkül nehezebb lett harcolni.
 Az a nagy katonai akció, amely Oroszországban végbement, egy-
szerre valahogy új, érthetetlen, borzalmas megvilágításban jelent meg
előttünk.
– Hátha hazudnak a németek? – mondta a Hólyag. Mert a mi újsága-
ink mást írnak.
A francia újságok naponta közölték, hogy „a nagy orosz nép, amely
lerázta magáról a cárizmus igáját, fokozott erővel harcol a jog és iga-
zság diadaláért”.
„Az orosz forradalom az első és döntő győzelem Németország felett”
– írta maga Clemenceau.
Nem nagyon hittünk. Megvolt a tapasztalatunk: majd három éven át
minden újság arról írt, milyen boldog, vidám a katonák élete a fronton,
milyen hősi a hadsereg szelleme, és hogy megsemmisítő győzelmet
aratunk az ellenségen. Megvolt a tapasztalatunk.
– Valaki itt nagyot hazudik! – szögezte le Loum-Loum. – A mi újsá-
gaink vagy a németeké. Oroszországban minden fenekestül felfordult.
Ide meg mindenféle papírokat hoznak, amik azt tanácsolják a katonák-
nak, hogy kövessék az oroszok példáját… Én azt hiszem, ez nem más,
mint a német kémek keze műve. S nem ok nélkül osztogatja éppen most
az a tüzér. De adok én a Sulmen szépfiújának. Összetöröm a csontjait!
– Miért, te tökfej? – háborodtam fel. – Miért?
– Ne zavarja össze a katonák fejét.
Kis szünet után tompa hangon hozzátette:
– És Sulmenhez se dugja oda az orrát!
A német újság közleménye elrontotta a kedvemet, nehéz lett a szí-
vem, és megharagudtam Loum-Loumra.'
– Csak jár a szád, vén bakkecske! – kiáltottam rá. Nem töröd össze
senkinek semmijét. És nem tilthatod meg, hogy Sulmenhez járjon. Mi-
lyen jogon? Neked lehet, neki meg nem? Ő talán nem katona? A nő – a
katona pihenője.

216
 – A gyalogosé! Tedd hozzá: a gyalogos katonáé! – vágta rá dühösen
Loum-Loum. – A tüzéreknek ott semmi helyük. Nem értenek azok a
nőkhöz. Ezt nem tudják megérteni.
Akárhogy próbáltam meggyőzni, nem engedett.
Mikor találkoztunk van der Waasttal, szívélyesen kezet fogott ve-
lünk, érdeklődött, hogy vagyunk; mint vagyunk, jött-e levél hazulról.
Erős flamand kiejtéssel beszélt, mintha állandóan tele lett volna a
szája.
– Hogy van, kedves barátom? – fordult hozzám. Kap levelet hazul-
ról? Mit írnak a szülei? Bizonyára büszkék a hős fiukra? Mi történik az
ön nagy hazájában?
– Szamovár nem tud semmit és nem mond semmit Oroszországról –
vágta el a szavát Loum-Loum –, de akadnak itt olyan ürgék, akik azt
tanácsolják a katonáinknak, hogy kövessék az oroszok példáját, és dob-
ják el a fegyvert.
– Kik azok? – figyelt fel van der Waast.
– Kik? Hát a tüzérek! Mindig azok a legaljasabb dögök! A hármas
tüzéreknél van az egyik gyönyörűség! Nemrég jött vissza Párizsból a
kórházból… Mit rángatod a zubbonyom, Szamovár? Talán hazudok?
Éppen ma készülök meglapogatni a bordáit a szépfiúnak…
– Jól teszi – helyeselt van der Waast. – A hármas nehéztüzéreknél
van? Viszontlátásra, barátaim!
– Mit rángattad a zubbonyomat? – kérdezte Loum-Loum, mikor a
belga elment.
– Mert hülye vagy! A tüzér pofáját összetörheted, de ez nem jelenti
azt, hogy a csendőrök kezére add.
– És ha kém? Én azt hiszem, az is! A boche-ok biztosan fizetnek az
ilyen munkáért! És nem is keveset!
Este, ahogy beléptem Madame Sulmenhez, nem éppen lírai kép fo-
gadott: Sulmen pofozta Loum-Loumot.
 Ott állt nekipirulva, haragosan, és nagy buzgalommal tette a magáét.
Időnként ki-kinyitotta keményen összeszorított ajkát, hogy nem éppen
hízelgő jelzőkkel illesse barátomat:
– Nesze! Ez is a tied, te hülye! Meg ez is, te állat!…
Úgy rázta Loumot, mint valami almafát. A kitüntetések csak úgy
csörögtek a barátom mellén. Az öreg legionista annyira elképedt, meg-
zavarodott, hogy alig-alig védekezett, de nem is szabadulhatott az asz-
szony szívós markából.
– Fogd le, Szamovár! Még megöl! – kiáltotta, mikor meglátott. –
Megőrült, kötözd meg!
Nagy nehezen kiszedtem Sulmen kezéből, és a szoba ellenkező két
sarkába taszigáltam őket. Mindketten ziháltak. Sulmen tovább szidta
Loum-Loumot.
– Ki hozta ide nekem ezt a marhát? Honnan jönnek elő ilyen hülyék?
Tessék, gyönyörködj benne! Még kitüntetéseket is kapott ez az állat!
Becsavarogta, a világot! A gyarmatokon harcolt! Három éve rothad a
lövészárkokban! És mégis birka! Ó, te szegény Franciaország, hány
ilyen birkád van!
– Mi a baj, Sulmen, mi történt?
– Az történt, hogy összevertem a pofáját…
– Azt láttam! Ezt hagyjuk. De miért ütötted?
– Mert rendőrspicli! Mert áruló, besúgó!
Újra Loum-Loum felé ugrott. Elálltam az útját.
Ez egy birka! Beállít, és már a küszöbről kiabálja: „Sulmen, betettem
az ajtót annak a fickónak, a hármas nehéztüzérektől, aki itt hencegett
nálad!” Azt kérdem: „Miért?” – „Én, azt mondja, ott hagytam az arcán a
kezem nyomatban der Waast pedig letartóztatta.” – „Letartóztatta? –
kiáltottam rá. – Miért?” Akkor ez a hülye elkezd nekem vigyorogni
azzal az undok pofájával, és azt mondja: „Azokért a papirosokért!” –
„Honnan tudta meg?” – kérdem. – „Én mondtam el neki, feleli, ma reg-
gel.” – Szamovár, nekem a fejembe szaladt a vér, és nekiestem a pofá-

218
jának. Micsoda-a-a?! Idejön a legény Párizsból, és elmeséli, hogy ott
kezdődik a tánc a gyárakban meg a kaszárnyákban! Hogy már mindenki
unja a háborút, mert a gazdagok még gazdagabbak lettek, a szegények
pedig még szegényebbek! És csak azért folytatódik még, mert a minisz-
terek meg a tábornokok, akik a gazdagok emberei, nyújtják a dolgot,
hagyják a gazdagokat gazdagodni. A szegényeknek pedig nincs se mi-
niszterük, se tábornokuk, csak a húsuk meg a csontjuk, az pedig olcsó
portéka! Azt mondja a legény, hogy Párizsban elégedetlen a nép, hogy
vidéken zúgolódnak, hogy mindenféle bizottságokat szerveznek ez ellen
a háború ellen, amelyben ti, hülyék, itt rothadtok, mint a büdösödő hús!
Megörült a szívem, hogy hazajön szegény Aloisom, habár nem tudom,
megbocsátja-e nekem azt a sok aljasságot, amit veletek elkövetek!
Megörült a szívem! És akkor ez a hülye fogja és feljelenti a rendőrsé-
gen! Hát láttak már ilyet?
Loum-Loum sértődötten ült. – Köpök rá! – dünnyögte. – Politika az
egész. Ez engem nem érdekel. Én azért vertem meg, mert tüzér. Még-
hozzá lövegirányzó. Annál nincs aljasabb a földön. Mindenkinél többre
tartja magát. A lövegirányzó meg a kürtös! Az is csak fújja a trombitát,
és nem hagyja a katonát aludni, de többre tartja magát a többinél. Az a
katona, amelyik csendesen megül, és semmi lármát sem csap, senki
ezeknek a szemében! Senki! Mindnek be kéne verni a pofáját!
– Elég! – vágtam el a szavát. – Unom már! Mit tettél a tüzérrel?
– Mit tettem! Megvertem, semmi mást. Mért, talán összecsókoljam,
amiért az én nőmhöz tolakszik? Jól megdörgöltem az orrát. Ő meg az
enyémet. Becsületesen verekedtünk. Akkor odajött van der Waast, és a
vállára tette a kezét: „Letartóztatom.”
Szerintem ebben a dologban fontos szerepe volt annak, hogy a félté-
kenység hirtelen elkapta Loum-Loumot. De ahogy ott ült, láttam rajta,
tudja, hogy ostobaságot csinált.
– Na és ha kém az a tüzér? – dünnyögte mogorván. Ez persze csak
szánalmas kísérlet volt a maga megnyugtatására.
 – Az nem kém, de te birka vagy! Ó, szentséges Szűzanyám! Milyen
könnyű háborúzni, ha birkákból áll a hadsereg! – kiabálta Sulmen.
Loum-Loummal együtt hamarosan szedtük a sátorfánkat. Barátom
komoran hallgatott, aztán arra kért, hogy ne szóljak a többiek előtt arról,
hogy egy asszony megverte. Ezzel nincs mit büszkélkedni. Nemcsak a
szégyen kínozta, hanem a megbánás is. Érezte, hogy van valami eleven
kapcsolat a mi rettenetes életünk és a Munkásbizottság kiáltványa kö-
zött, amit a tüzér hozott.
– Miért úgy van aláírva, hogy „Munkásbizottság”, mi, Szamovár? Mi
közük ehhez a munkásoknak?

Este megeredt a zápor. Váratlanul kezdődött el. Először csak magá-

nyos kövér cseppek hullottak, mintha nehézlövedéket lennének, azután
egyre sűrűbb lett, úgy hangzott, mint a gyorstűz, majd vadul záporozott,
mint az össztűz, amelyben minden egybeolvad.
Este kezdődött, és egész éjjel esett. A hatos számú őrhely lassan
megtelt vízzel. A víz szintje állandóan emelkedett.
A gödör mélyén két kis fülke volt kiásva alvás céljára – két nem túl-
ságosan nagy, falba vájt üreg. Alig voltak fél méternél magasabbak, s
csak négykézláb tudtunk bebújni. Mindkettő sáros volt és fülledt, s a
rohadt szalma szinte mozgott a tetűtől. Mégis pihentünk bennük vala-
hogy.
Most mindkét fülke elmerült. Álltunk a gödörben.
Éjszaka kijött Raynald hadnagy.
– Elég ocsmány dolog! – mondta. – Mégis azt tanácsolom, ne alud-
janak. Ki a rangidős az egységben? Blanchard? Nos, ne aludjanak! Le-
galább egy ügyeletes mindig legyen a harcosok között.
Félrehúzott és hozzátette:

220
 – Ilyen időben még a futóbolond se megy támadásra. De ilyenkor nő
a gomba. Azért jöttem, hogy figyelmeztessem magukat: André őrnagy a
legtávolabbi pontokra elkódorog. Azt nézi, nem bújt-e el valaki az eső
elől. Értik? Ez pedig mérges gomba! Csináljanak, amit akarnak, de a
lőrésnél mindig legyen legalább egy ügyeletes.
Abban a gyalogezredben, ahol Raynald hadnagy mint közlegény
kezdte a háborút, és bátorságáért tiszti rangot kapott, barátságban volt a
közkatonákkal, és ezért nem tartottak félvágósnak. Majd áthelyezték az
idegenlégióba, mert úgy gondolták, hogy a mi kétes és soknyelvű csür-
hénkben nem lesz olyan veszélyes. André őrnagy gyűlölte. Megvetően
csak civilnek nevezte a hadnagyot, annak ellenére, hogy Raynald melle
tele volt kitüntetéssel.
A hadnagy adott egy kis dohányt, és elment.
Elővigyázatossága indokoltnak bizonyult. Nemsokára felvillant a
gödörben egy zseblámpa röpke fénye: az őrnagy volt. Ez volt az első
látogatása. A víz majdnem a térdéig ért. Ügyet sem vetett rá, egyenesen
az őrhelyre ment. Amikor látta, hogy a fal mellett fegyveres alakok áll-
nak, hátrafordult, és ahogy jött, szó nélkül távozott.
Ezután az árkokhoz indultunk, hogy megnézzük, nincs-e ott deszka
vagy gerenda, amivel árkunkat áthidalhatnánk, és védekeznénk vala-
hogy a víz ellen.
Sötét volt. A zápor változatlan erővel szakadt. Nehezen találtuk meg
a szükséges anyagokat.
Mégis akadt néhány törött gerenda, amit magunkkal vittünk.
Miközben kifelé másztunk az árokból, vagy két lépésre tőlünk zajt és
köhécselést hallottunk. Azt hittük, hogy a mieink, egy másik őrhelyről.
– Az esővíz növeszti a hajat! – rikkantott Loum-Loum a sötétben.
De németül jött a válasz:
– Mi az – kérdezte egy hang – hát nálatok is esik az eső?
Megörültünk ennek a váratlan találkozásnak. Megálltunk, hogy se-
gítsünk a németeknek kihúzni egy gerendát, ami félig kiállt a földből.
Amikor ez megtörtént, a németek udvariasan „merci”-t mondtak, és
elvitték a gerendákat magukhoz, mi pedig visszatértünk a zsákmá-
nyunkkal mihozzánk.
Az éjszaka folyamán még néhányszor elmentünk az árkokhoz anya-
gért, s minden esetben találkoztunk a németekkel. Mindnyájan ugya-
nazzal a dologgal foglalkoztunk. A zápor, amilyen váratlanul jött,
ugyanúgy el is állt.
– Az ellenség tüzérségét elhallgattattuk – jelentette Hólyag a hivata-
los közlemények stílusában.
Amikor feljött a nap, megpillantottuk egymást. Valamennyien telje-
sen átnedvesedve álltunk a térdig érő vízben, s tele voltunk agyaggal és
sárral.
Mindannyiunk duzzadt arccal és tébolyult tekintettel nézett a másik-
ra.
– Ez igen! – mondta José. Senki sem válaszolt neki.
– Hé, naplopók! – hallatszott a folyosó mélyéről Dzsafar hangja. A
török a kávét hozta. – Ki akar egy csésze mosogatólevet? Ki akar mo-
sogatólevet? – rikkantotta.
Lassan előszedtük zsebünkből a bádogbögréket. Talán egy perc is el-
telt, Dzsafar még mindig nem került elő.
– Hé, zebrák! – kiáltotta. – Vigyétek el az őröket! Gyorsan vigyétek
el őket, mert nem engednek!
– Jól kialudta magát ez a,marha a konyhán! – jegyezte meg valaki.
Dzsafar kiabált:
Vigyétek el az őröket! Nem engednek a moslékkal!
– Ki akar lehúzni neki egyet? – kérdezte fáradt hangon Loum-Loum.
Három ember is elindult a szakács felé.
– Nem kell három! Egy is elég. Eredj te, Szamovár! Gödrünktől
vagy negyven méterre a folyosón jobbra volt egy forduló. A forduló
mögött mintegy tíz méterre állt Dzsafar a vödörrel. Akadály állt előtte:
két agyaggal borított hannoveri lövész kifordult a folyosó falába vájt

222
sírjából, és ismét részt vett a háborúban: nem engedték, hogy megkap-
juk a kávénkat.
– Vidd innét ezeket a bolondokat, ruszki! – mondta Dzsafar. – Minek
raktátok ide ezeket? Honnét szedtétek őket? Egyáltalán kik ezek?
Dzsafar megpróbálta átnyújtani fölöttük a kenyeret meg a vödröt, de
a távolság nagy volt, nem ért össze a kezünk.
Untatott ez a bajlódás.
– Eredj a pokolba! Te vagy az ételhordó vagy én? Kerüld ki, ahogy
tudod, de nekünk adj kávét! – mondtam Dzsafarnak, és visszatértem az
őrhelyre.
Néhány perc múlva a gödrünkben apadni kezdett a víz. S akkor meg-
jelent Dzsafar.
– Na, kinek kell moslék? Kinek adjak egy csésze moslékot? – kiál-
totta vidáman.
A kávénk sikeresen kihűlt. A cukor is kevés volt benne.
Dzsafar a szokásos hajlongás közben elmondta, hogy nagy munkába
került „ezt a két bolondot” eltávolítania, akik „kizárólag” azért gurultak
az útra, hogy a legionisták ne kaphassák meg a reggeli moslékjukat.
Kiderült, hogy a víz lefolyását a mi őrhelyünkről éppen ezek a halott
lövészek akadályozták. Elmentem, hogy megnézzem, mi a helyzet. Va-
lóban: Dzsafar a felszínre hurcolta őket, és a víz elfolyhatott. Megköny-
nyebbülten lélegeztünk fel.
Tüzérségünk nemsokára elküldte a három srapnelt a németek terüle-
tére. A német ágyúk három srapnelt küldtek válaszképpen.
– Elütötték a kilencet! – mondta valaki. Elkezdődött a nap.

Ezen a napon rendkívüli események történtek.

 – Eredj át a századhoz, Makaróni, és kérd, hogy váltsanak le ben-
nünket, így vizesen eredj! Hadd lássák – intézkedett Loum-Loum.
Az olasz átázott köpenyéből, nadrágjából, lábszártekercséből csak
úgy dűlt a sűrű, bűzletes pára. Makarónit rázta a hideg.
– Hányas számú őrhely? Hatos?
Miller, Raynald hadnagy megkerülésével, egyenest André őrnagyhoz
indult, és mosolyogva jött vissza tőle.
– Tíz nap a rangidős Blanchard-nak! Hogy megemlegesse.
Az őrhelyen nagy felháborodást keltett a hír.
– Tíz nap? – dühöngött Loum-Loum. – A szemembe köp? Na jó!
A lövészárokban nehéz lecsukni a katonát, de a büntetés idejére nem
jár zsold.
– Szóval tíz napig a hercegnő szép szeméért dolgozom? – mondta
Loum-Loum vészjósló vidámsággal. Hát akkor forduljon el, hercegnő,
lehúzom a nadrágomat, csurom víz, meg kell szárítanom.
Mindnyájan ugyanazt tettük. A tartalék fehérneműnk is elázott!
A hatos számú őrhelyet hat teljesen meztelen katona őrizte. A pus-
kák rozsdásak voltak, a csövük telement sárral.
A mi őrhelyünk esett a legtávolabb, rettenetes állapotban voltak a fu-
tóárkok, ráadásul büntetést kaptunk; egyszóval ide nemigen dugta ki az
orrát a parancsnokság. A németek se sokat törődtek velünk.
– Nézzétek, a fritzek is kirakták a köpenyüket! – kiáltotta
Nyezametgyinov, és vidáman a túlsó oldalra mutogatott.
Valóban, a németek is a mellvéden szárogatták a holmijukat. Meg-
örültünk. Ez nem káröröm volt – hogy lám, az ellenségnek is rossz. Iga-
zi öröm volt ez. Olyan emberek vannak itt, akiket ellenségnek nevez-
nek, és lám, békésen szárogatják a holmijaikat egymás szeme láttára,
miközben maguk meztelenek. Valahogy még a szívünk is megköny-
nyebbült. A parancsnokság megbántott bennünket? Köpünk rá! Mi de-
rék fickók vagyunk, barátságban élünk, még a parancsnokság ellensége-
ivel is barátkozunk.

224
 – Most azt gondolja a Dög – kezdte Loum-Loum: „Lám, itt van ez a
Blanchard legionista, akit Loum-Loumnak csúfolnak. Ezt a fickót látták
a szakállával meg a puskájával Algírban, Timbuktuban! Rásóztam tíz
napot, de most mégis ott áll a hatos számú őrhelyen! Ha Vilmos csá-
szárnak eszébe jutna odatolni az orrát, át kell lépnie Blanchard légiós
holttestén és belegabalyodik a szakállába!” Ezt gondolja most a Dög!
Blanchard pedig nadrág nélkül áll az őrhelyén! Tessék, hercegnő, gyö-
nyörködjék, de sürgősen: később többe kerül! Blanchard légiós köp a
parancsnokaira meg a bocheok iránti gyűlölködésükre. Soha életében
nem látta a boche-okat. Különben is, bíboros urak, Blanchard legionis-
tának kétségei vannak: illik-e megölni ismeretleneket? Szép dolog ez?
Becsületes dolog ez? Okos dolog ez? Blanchard légiós azt tartja, hogy
csak bizonyos alakokat kellene elintézni sürgősen, akiket nagyon jól
ismer.
Úgy látszott, egyhamar nem hagyja abba ezt a szóáradatot. De egy-
szerre elhallgatott, és egy ugrással fent termett a mellvéden.
Kisült, hogy egy német katona jött felénk. Puska nem volt nála, de
nem tudtuk, hogy mi a szándéka. Loum-Loum elébe rohant.
A német majd összeesett rémületében, amikor meglátta, hogy a fede-
zékből kiugrik egy, ember, aki csupasz, mint a giliszta, szőrös, mint a
majom, és a feje búbjától a sarkáig tele van tetoválással. Loum-Loum
hahotázva futott feléje, és behúzta hozzánk, arab káromkodások köze-
pette.
A német nem volt se eleven, se holt a rémülettől, mikor beugrott a
gödörbe. Csak nem őrültek közé került? Mért vannak mind meztelenül?
– Magyarázd meg neki, Szamovár, hogy a zászlóaljparancsnok bosz-
szantására vetkőztünk le.
– Hát ez mulatságos – mondta nem túl nagy meggyőződéssel a né-
met, mikor mindent megmagyaráztam neki. – Derék fickók vagytok!
Mi is unatkoztunk. Csak ülünk ott a lyukban, mint az ürgék.
 A német szivarral kínált bennünket, és kenyeret kért.. – Valamit ki
kellene találni a hullákkal meg a tüzérekkel kapcsolatban – kezdte. – Ez
az állás itt nem rossz, ti meg csendes gyerekek vagytok. Ha nem lenné-
nek a hullák meg a tüzérek, rendesen lehetne élni. A gyalogosok a fran-
ciáknál is meg a németeknél is rendes gyerekek. De a tüzérek… Csürhe
banda… Messziről lőnek, őket meg nem látni. De a hullák is ludasak,
mert szörnyen bűzlenek.
– Igaza van ennek a fritznek – mondta Hólyag. – Ha a tüzérek nem
lennének, remekül lehetne itt élni, mert a parancsnokság ritkán dugja
ide az orrát.
Lassacskán mind – a hatos számú őrhely legénysége és a német –
szinte el is felejtettük, kik vagyunk, hol vagyunk, milyen körülmények
között vagyunk. A háború még élt, dühe még nem csillapult, de pár
percnyi beszélgetés után mind a két fél úgy érezte, hogy semmilyen
gyűlölködés nincs közöttünk. Mindegyik csupán magához hasonló
szenvedőt látott az ellenfélben, aki értelmetlen dolgon fáradozik. 1917-
et írtunk. Bármilyen nagy volt is a távolság, és bárhogy bömbölt is
egész Európa felett az őrület orkánja, mégis hozzánk is elért az orosz
vihar dörgése. Igaz, a nyugati fronton még sötétben tapogatózott a kato-
nák haragja, még nem látta az utat. De már kimozdult ősrégi helyéből: a
katona már sehogy se lehetett meg anélkül, hogy ne lássa tisztán a há-
ború igazi okait és célját. És mert éppen erről nem hallott egyetlen igaz
szót sem, nem gyűlölködött tovább az ellenfél katonáira.
Ültünk a fedezékben a némettel, nyugodtan fújtuk a füstöt, és a ma-
gunk katonadolgairól beszélgettünk: adnak-e elég szalmát a fekvőhely-
re, milyen a koszt. A német válaszai nem keltettek irigykedést. Ő is
kifaggatott bennünket, de az ő szeme se gyúlt ki a mi válaszainkra.
Aztán arról kezdtük kérdezgetni egymást, hogy milyenek a parancs-
nokok, és a német szerfelett szívélyesen elmesélte, hogy nemrégiben,
amikor az ezredük a brimaunne-i erőd előtt állt, maguk elintézték a szá-
zadparancsnokukat.

226
 – Eltévedt golyó volt – magyarázta a német, és szélesen mosolyogva
kijavította: egy úgynevezett eltévedt golyó. A kapitánynak megpörkö-
lődött a köpenye. Furcsa kis golyó volt. A puskát a mellének nyomva,
közvetlen közelből eresztették bele.
A fiúk érdeklődve hallgatták a történetet, és amikor a német megkér-
dezte, voltak-e hasonló esetek a francia hadseregben, Loum-Loummal
észrevétlenül összenéztem, s aztán elmeséltem, hogy minálunk valaki –
nem tudni, kicsoda – tarkón lőtte a századparancsnokot, és a század
fellélegzett, amikor árvaságra jutott.
A mieink mind vidáman hahotáztak, a német is nevetett. Csak én
meg Loum-Loum maradtunk komolyak. Elmeséltem még, hogy a mi
kapitányunkat nem sikerült egyből eltenni láb alól, egy katona ugyan
megpróbálta, de nem boldogult vele, és megőrült.
Ez a tragikus eset nem jelentett újat a vendégünknek, és csak arra
szolgált, hogy folytassuk a beszélgetést, amely egyre közelebb hozott
bennünket egymáshoz.
– Nálunk is Voltak, akik megőrültek – mondta a német. – Többek
között egy mesterlövész.
– Átkozottak legyenek a mesterlövészek – jegyezte meg Antonelli,
amikor lefordítottam neki a német szavait.
A német nem tiltakozott. Való igaz, hogy amíg a brimaunne-i erőd
alatt álltunk, a mesterlövészek mumusok voltak mindkét fél számára. A
két lövészárok, a mienk meg a németeké, egymás mellett kanyargott,
mint két barázda. Egy-két helyen vagy száz méterre is eltávolodott
egymástól, imitt-amott viszont nem volt nagyobb a távolság, mint egy
városi utca, máshol meg olyan szűk volt, mint egy lakóház folyosója.
Ezért egy pillanatra se lehetett kikukkantani a lőrésen, mindegyik be
volt lőve, azonnal odapörköltek. A szemükbe, a homlokukba, az orruk-
ba, a szájukba kapták a golyót a mieink. Az ember csak odalépett a lő-
réhez, és már össze is esett.
 A föld felszínéről eltűnt á háború. Gödrökbe bújt, és a mesterlövé-
szekre bízta a dolgát.
Champagne-ban kék az ég. Derűs napok voltak akkor, a bor meg ol-
csó. Mi is és a németek is csendesen tartottuk a Brimaunne alatti front-
szakaszt. Tücskök ugráltak a pipacs között. De a tücskökkel együtt a
halál is ott ugrándozott. A mesterlövészek eregették.
– Hát igen – szólt álmodozóan és irigykedve a német –, nálunk ér-
demes mesterlövésznek lenni. Tizenkét lelőtt francia után két hét sza-
badságot kapnak.
Ezután egy bizonyos Ziegler nevű mesterlövésszel hozakodott elő,
akinek már nyolc franciát sikerült lefektetnie, és szabadságról ábrándo-
zott.
– Mindnyájan, az egész zászlóalj – mesélte –, izgatottan figyeltük
húsz mesterlövészünket: melyik szerzi meg előbb a szabadságot. És
akkor Ziegler, őrvezető kidöntötte a kilencedik franciáját. Az egész he-
tedik század büszke volt rá. Gondoljátok el – hangsúlyozta a német –,
itt csalni nem lehet. Egy tiszt meg egy káplár figyeli távcsövön a lövést.
Nem lehet csalni, Ziegler beverte a puskája agyába a kilencedik szöget.
Aztán egy napon a tizediket, majd a tizenegyediket is… Fellángolt a
versengés. A mi Zieglerünk három halottal vezet a többi előtt.
A németnek elakadt a szava. Lihegett – úgy látszik, az emlékezés
felizgatta. Végül is folytatta:
– Eljött a tizenkettedik lövés reggele. Már világosodott. Egyszer csak
beszaladt valaki, és jelenti, hogy franciákat látni.
– Biztosan a drótakadályokat javították – dörmögte Makaróni.
– Valaki sokáig piszmogott – mondta a német. Ziegler egy pillanat
alatt elfoglalta a helyét a vaslemez mögött. Mi pedig mindnyájan a
mellvédhez rohantunk. Előttünk – vagy száz méterre, de lehet, hogy
annyi se volt – három franciát pillantottunk meg. Kettő sietve beugrott a
lövészárokba, a harmadik meg kihúzott a zsebéből egy borítékot, fel-
bontotta, széthajtotta a fehér papírlapot, lábát a lövészárokba lógatva

228
leült a mellvédre, és olvasni kezdte. Teljesen elfelejtette, hogy hol van.
Mozdulatlanul ült. Izgatottak voltunk mind egy szálig, az egész szakasz.
A francia nem tudta, hogy célba vették. Gondoljátok csak el; micsoda
kép! Az az ember nem tudta, hogy ebben a pillanatban húsz mesterlö-
vész versenyének a tárgya. Mindnyájan azt szerettük volna, ha a mi
Zieglerünk győz.
A német itt észbe kapott.
– Ne haragudjatok,, hogy így beszélek – mondta. Lehet, hogy az a
legény éppen a ti szakaszotokból volt. De hát azért ülünk itt mindnyá-
jan, hogy megöljük egymást. Mi is meg ti is. Úgyhogy nem kell meg-
sértődni.
– Beszéljen! – mondták a mieink, és mikor lefordítottam, a német
megnyugodott és folytatta:
– Annál is inkább, mert hiszen Ziegler nem haragudott arra, akit le-
lőtt. Egyszerűen verseny volt a mesterlövészek között, ki kap először
szabadságot.
– Jól van, beszéljen – mondta Loum-Loum, aki komoran ült.
– Szóval a francia eldőlt, mint egy zsák krumpli folytatta a német. –
A káplár azonnal beverte Ziegler puskatusába a hőn óhajtott tizenkette-
dik szöget. Megvolt a két hét szabadság! Mindnyájan elkísértük Zieglert
a századparancsnok bunkerjához. A kapitánytól meg kellett kapnia az
írást, és akkor irány a vasút, haza, Türingiába. Odavaló volt. Mi ezalatt
a földre telepedve sebesen írtuk a leveleket haza, hogy Zieglerrel el-
küldhessük. Eltelik három-négy perc, és egyszer csak azt halljuk, hogy
a kapitány bunkerjában valaki kétségbeesetten ordít, mintha nyúznák,
valaki töri-zúzza a poharakat, nehéz tárgyak zuhannak, valaki segítsé-
gért kiált. Beszaladunk – Ziegler a földön fekszik, a napos meg a hírvi-
vő épp a kezét-lábát kötözi össze, az írnok meg a mellén térdel, és
ronggyal tömi be a száját. Az pedig kapálódzik, ordít, habzik a szája. A
kapitány a sarokban ül, és csupa vér az egész pofája. Mi történt itt? Az,
hogy Ziegler, amint belép a kapitányhoz, azonnal hadonászni kezdett a
pontos puskájával. Aztán összetört mindent, ami a keze ügyébe került –
a lámpát, a poharakat, az asztalt, az ágyat, és kétszer a kapitány úr ko-
bakjára is rákoppintott. Egyszerűen az történt, hogy megőrült a legény.
A hatos számú őrhely legénységét nemigen izgatta a német elbeszé-
lése. Sem a mesterlövész sorsa, sem a német kapitány egészségi állapo-
ta nem érdekelt bennünket. A beszélgetés mégis hasznosnak bizonyult:
még egyszer meggyőződtünk, hogy az ellenségnél sem olyan az élet,
amit irigyelnünk kellene – és ez közelebb hozott bennünket az ellenség-
hez. Ezenkívül ez a fritz egyszerű; becsületes képű fickó volt, megbízott
bennünk, mikor beszélt, és ez is megnyerő volt. Az „ellenség” fogalmá-
val ugyanaz történt, mint az izzó sínvassal: előbukkant a levegőre,
megváltozott a formája, elvesztette rugalmasságát, tovább nem lehetett
rajta gördülni.
Végül a német rátért arra, amit jövetele hivatalos céljának mondott.
Elmondotta, hogy náluk az éjjel elöntötte a víz az árnyékszéket, és
szeretnének újat Csinálni a homokos részen. De az a hely nincs meg-
tisztítva, így hát tudniok kell, hogy mi lövünk-e rájuk, mikor ők kinn
mászkálnak, vagy sem.
A diplomáciai konferencia gyorsan eldöntötte a kérdéseket. Az őr-
hely legénységének a nevében lefordítottam a németnek a három pont-
ból álló szóbeli jegyzéket. Első pont: figyelembe véve, hogy a halottak
igen zavarnak, a nyári meleg beálltával pedig még jobban fognak za-
varni, hogy a parancsnokság nem temeti el őket, mert egyik fél sem
akarja elsőnek a másik fél beleegyezését kérni, vagyis hát a tisztek vé-
leménye szerint, és azért is, mert a hullákkal teli árkok természetes aka-
dályt képeznek a két fél között, amire megint csak a tisztednek van
szükségük – mindkét tárgyaló fél elhatározza, hogy éjszakánként bete-
meti az árkokat, együttesen és a parancsnokok tudta nélkül. Második
pont: csinálják meg az árnyékszéket. Mi nem fogunk lőni. Ők pedig
kötelezik magukat, hogy nem lőnek ránk, mikor a napon süttetjük ma-
gunkat. Harmadik pont: a tüzérekről. Ha hátramegyünk a hátországba,

230
mindkét fél laposra veri a tüzéreket, mert azok piszok banda, a gyalog-
ság viszont nem táplál gyűlölködést a gyalogság iránt.
A német már menni készült, amikor megszólalt Makaróni;
– Azt kérdezd meg tőle, mit beszélnek náluk – ki a bűnös ebben a
háborúban?
– Kérdezd meg, kérdezd csak meg! – támogatta Loum-Loum is.
– A gazdagok, akik megszedik magukat a háborún – válaszolta Hó-
lyag a német helyett.
– Nem! – mondta a német. – Nemcsak azok. Mások is bűnösek.
– Hát még ki? – kérdezte Hólyag. – Beszélj: kicsoda? Mondja meg,
kicsoda! Szamovár, követeld, hogy mondja meg, ki a bűnös.
A német meg se várta kérdésemet.
– A birkák bűnösek! – robbant ki. – Nem értitek? Mi, mi magunk
vagyunk a bűnösek. Amíg akadnak ilyen bolondok, mint mi meg ti,
akik dolgoznak rájuk, meggörnyednek előttük, meg még harcolnak is
értük mért ne használnák ki, mért ne gazdagodnának, mért ne indítaná-
nak háborút, és mért ne szednék meg magukat rajta? Mért akadályoznák
meg? Nekünk kell megakadályoznunk…
Az őrhely legénysége tátott szájjal állt. Senki sem tudott egy szót
sem szólni. A német pedig előhúzta óráját, rápillantott; azt mondta, si-
etnie kell, mert jöhet a kapitányuk, és hamarosan eltűnt.
– Na, fiúk öltözni! – vezényelt Loum-Loum.
Sietve felöltöztünk: ha a fritz elmondja, hogy az őrhely nincs védve,
az emberek meztelenül üldögélnek, és a puskájuk nincs rendbe, ez még
hőstettre buzdíthat valakit, és akkor leszurkálnak bennünket, mint a
patkányokat.
De feleslegesnek bizonyult a riadalomba fritzek nem támadtak.
– Becsületes gyerekek! – jegyezte meg Hólyag. – Szeretem az ilye-
neket. Az ilyenekkel lehet együtt élni.
 A németek nemsokára előbújtak, a homokos helyen gödröt ástak, és
felszentelték. Mi nem lőttünk. Mikor visszamentek, barátságosan átkia-
báltak hozzánk, és integettek a sapkáikkal.
– Ez az ellenség éppen olyan szerencsétlen fenék, mint mi vagyunk!
Azt is jól összerugdosták – mondta szomorúan Loum-Loum.
Hólyag pedig hozzátette:
– A fritzek is haza szeretnének menni, hogy bolházhassák otthon a
feleségüket.

Sulmennél reggeltől kezdve ittuk a bort: a negyedik századbeli grú-

zok tartották tizenkilencedik halotti torukat. A grúzok huszonkét fős
zárt csoportban léptek be a századba. Tizennyolc halotti tort a front kü-
lönböző pontjain ültek meg, a tengertől Elzászig: A tizenkilencediket,
Varszap Ninosvilit, tegnap vitte el egy gránát – most tartották a halotti
torát.
Sokan voltak. A három megmaradt grúz meghívott mindenkit, akit
csak tudott.
Salva Gamszakurgyija úgy járt-kelt, mint aki részeg. Hallgatott.
Varszap volt a legjobb barátja.
Egnate Csubabrija, akit az írnokok Abrakadabrának neveztek el,
szomorú dalt énekelt. Vano Chovrebasvüi dobon kísérte. Régi angol
dob volt. Vano levetette a felső abroncsot, s így grúz hangszer kereke-
dett belőle. A jobb keze három ujjával verte a dobot, fejével pedig
Egnate szívet tépő melódiájának a taktusára bólogatott. Mindkettőjük-
nek megnyúlt az arca, és lezárult a szeme:

Varszap magas volt és erős,

nagyon szerette az anyját,

232
 a lányok imádták Varszapot
s íme, a bátor tigris most halott.

Vano a jobb kezére hajtotta a fejét, és sírva fakadt. Egnate abbahagy-

ta az éneklést. Mindenki csendben volt. Gaston, a 63. sorezred egykori
katonája visított. A süketnéma Gaston hadirokkant volt a falu bolond-
ja…
Gastont a fronton golyó általi halálra ítélték. Sorsolás alapján került
az oszlophoz. A század megtagadta az élelem elfogyasztását – büdös
birkahúst kaptak. A lázadás ügye keresztülment a különböző fórumo-
kon. A hadtestparancsnok azt parancsolta, hogy géppuskatűzön kerges-
sék át a századot. De végül is beleegyezett, hogy minden szakaszból
lőjenek agyon egy embert. A szakaszparancsnokoknak kellett kiválasz-
tani az áldozatokat. Gaston szakaszában a katonák sorsot húztak.
Gastont húzták ki. Amikor már hármat kivégeztek, és mar Gastonnak is
bekötötték a szemét, megjött a kegyelem: sikerült bebizonyítani, hogy a
zendülés idején nem volt a században. Gastonnak leoldották szeméről a
kötést, és szabaddá tették a kezét, de ő csak állt továbbra is az oszlop
mellett. Elméje megrendült, és nem értett semmit. Visszavezették a szá-
zadába. Útközben egy nehézlövedék robbanásától légnyomást kapott,
megnémult és megsüketült.
Azóta otthon élt, és a kocsmákban ténfergett. Leitatták, ő meg torz
gesztusokkal, mimikával és bőgéssel festette le a sorshúzást meg a ki-
végzést.
Ma Gaston különösen igyekezett, mert fel akarta vidítani a komor
embereket.
Egyszerre mindenki az ablakhoz rohant.
Valami szokatlan, érthetetlen történt az utcán. Két teherautó robogott
át, zsúfolásig megtömve a 236. gyalogezred katonáival. A katonák izga-
tottak voltak, az öklüket rázták, valamit énekeltek, és az első autón vö-
rös zászló lengett. Csendőrök és annamita lövészek üldözték őket. Egy-
szerre megjelent még egy vörös zászlós teherautó. Katonák ugráltak le
róla. Nekiestek a csendőröknek. Van der Waastot alaposan helyben-
hagyták. A flamand artikulátlan hangon ordított, hogy ő nem pandúr,
hanem belga vámőr. Az annamitákat is ütötték. Kettő már a földön fet-
rengett vérbe fagyva.
– Le a háborúval! Halál a háború okozóira! – kiabálták a katonák.
Megrendültén álltunk az ablakban. Sem az ágyútűz, sem a szurony-
roham, sem a repülőbombák nem tettek ránk olyan hatást, mint a vörös
zászlós teherautók meg a „Le a háborúval!” kiáltások, amelyek egyszer-
re felharsantak a frontvonalban. Nem is tudtuk, meddig álltunk ott szót-
lanul. A lárma, az ének, a lövöldözés már a másik utcából hallatszott, és
éppen azon voltunk, hogy elszaladunk oda, amikor, mint a szélvész,
berontott Loum-Loum.
Amióta összekülönbözött Sulmennel, többé nem járt ide, rám pedig
haragudott, mert nem szakítottam az asszonnyal. Szerzett magának egy
másik szeretőt. Szerintem még mindig bánkódott Sulmen miatt, és ke-
reste a kibékülés lehetőségét.
Most úgy tört be, mint a szélvész.
– Láttátok? – kiáltotta. – Ezek aztán legények! Láttátok, hogy hajtot-
tak? Akár az arabok a menyegzőkre! Hisz csépelték a pandúrokat! Meg
az annamitákat! Hát azoknak elegük van, te szentséges Szűzanyám!
– Hát te mit keresel itt, te idióta? – kérdezte Sulmen tettetett kedvet-
lenséggel. Ő is bánkódott Loum-Loum miatt. Gyakran kérdezgette,
hogy mit csinál „az a bolond”, „az a hülye”, „az a disznó”. Örült, hogy
Loum-Loum megjelent, de nem akarta mutatni az örömét.
– Hogy minek vagyok itt? Eredj ki a sarokra – ott fekszik két
annamita, kérdezd meg tőlük. Még lélegeznek. Még odaérsz.
Részleteket ő sem tudott. Éppen az utcán ment, amikor meglátta,
hogy egy katona – „igaz, hogy tüzér, de az nem számít”, jegyezte meg –
a lépcsőfeljáraton áll, és azt mondja, hogy a háború csak a gazdagoknak
hasznos, de számunkra haszontalan.

234
 – Én már rég ezt állítom! – kiáltott fel Sulmen.
– Te nem tudsz többet, mint egy bolond, hát hallgass!- kurjantott rá
Loum-Loum.
Az asszony elhallgatott, és lehorgasztotta a fejét. S én megértettem,
hogy láthatatlanul bár, de épp ebben a pillanatban ment végbe köztük a
kibékülés.
– Oroszországban – folytatta Loum-Loum – a katonák nem harcol-
nak többé a gazdagok hasznára. Ott mindent egy civil intéz most… El-
felejtettem, hogy hívják, az ördög tudja megjegyezni a ti neveiteket…
– Aztán mi történt?
– Aztán megjelentek a teherautók a 236-os gyerekekkel meg a vörös
zászlóval. Majd megmagyarázod nekem, hogy miért éppen vörössel,
Szamovár!
– Rendben van! Meséld tovább!
– Hát a teherautók mind elmentek, már egy sincs itt. Az országúton
mentek tovább. Csak néhány ember maradt itt, hogy a pandúrokat üsse.
Alaposan ellátták a bajukat ezeknek a vámosoknak! Ha találkozol van
der Waasttal, majd elmondja neked.
– Nincs tovább, inni akarok! Úgy ropognak a hasamban a beleim,
mint a bádog! Egészen kiszáradtak!
Sulmen fürgén egy liter bort tett elénk. Loum-Loum előhúzta zsebé-
ből a bádogbögréjét, teletöltötte és kiitta.
A grúz tor jellege egyszerre megváltozott. Gamszakurgyija hangosan
csattogott a kezével, és elnyújtott, hosszú „vá-á-áj”-t kiáltott.
Chovrebasvili felkapta a dobot, Egnate egy menahsarira gyújtott,
Salva pedig a szoba közepére lépett. Kepijét az ellenzőjével fordította
tarkójára, jobb kezét az ajka alá illesztette, a balt a háta mögé, s belefo-
gott a táncba.
– Váj! – Salva egy helyben körözött, miközben minden irányba szé-
les mozdulatokat tett a kezével. – Vá-ááj! Vá-á-áj!
 Vajon e szédítő forgás közben a messzi Grúziát látta? Vagy a francia
harctereken elvesztett barátait?
– Vá-á-áj!
Gamszakurgyija a tölténytáskába nyúlt, és az onnét előhúzott töl-
tényhüvelyeket széles és gyors mozdulatokkal kezdte széthajigálni.
– Nem kell a háború! – kiáltotta, ki tudja, miért, orosz nyelven:
A honfitársai nevettek.
– Kacó! – kiáltott fel Abrakadabra. – Mit csinálsz? Látod, hogy min-
denki nevet rajtad, majd megpukkadnak!
De Gamszakurgyija egyre csak dobálta a töltényeket, s közben oro-
szul, grúzul és franciául egyre azt kiáltozta:
– Nem kell a háború!

Kimentem az utcára – meg akartam tudni, mi történt a 236-os gyalo-

gosokkal. Kiderült, hogy a katonák zendülést szerveztek, szabadságot
követelve. Az ezred a szomszéd faluban volt elhelyezve, vagy öt kilo-
méterre tőlünk. A katonák megszerezték a teherautókat, és most végig-
járják az egész hadosztályt.
Ez a hír Sulmen házában általános együttérzést váltott ki.
– A szabadságot csakugyan meg kell hosszabbítani. Tökéletesen iga-
zuk van a fiúknak – hangoztatta mindenki.
Loum-Loum sajátos véleményt képviselt. S olyan ügyetlenül hoza-
kodott elő vele, hogy Sulmen kis híján megint a képébe mászott.
– Szabadságot? – kérdezte elégedetlenül. – Hát csak ezért csinálták?
Érdemes ezért zendülést szítani és kikezdeni a csendőrökkel? Ha tudtam
volna, akkor nem csatlakoztam volna ezekhez az idiótákhoz.
– Kik az idióták? – csattant fel Sulmen. – A férjek, akik látni akarják
a feleségüket? Az apák, akik a gyerekeikért aggódnak? Ők az idióták?

236
Azt hiszed, mindenki olyan otthontalan csavargó, mint te és az egész
legionista csürhe? Bocsánat, uraim – fordult sietve felénk –, de maguk
nem, igazi legionisták, maguk közönséges futóbolondok.
Elnevettük magunkat, és Sulmennek megkönnyebbült a szíve.
– Ez a nő egy aljas gebe! – mondta Loum-Loum szigorúan, már-már
komoran. – Azt mondtam és azt ismétlem, hogy gyűlölöm az olyan ka-
tonákat, akik semmiségekért zendülnek. Mindenfelől azt hallani most,
hogy lázadások vannak a hadseregben. De ha közelebbről megnézed,
kiderül, hogy nem érnek egy garast se! Micso-o-da! Gaston ezredében a
gyerekek zendülést szítottak a büdös étel miatt? Tehát ha a birkahús
nem bűzlene, akkor semmi okuk se lenne panaszra? Akkor vonakodás
nélkül tűzbe mennének? Egy másik sorezredben azért tört ki a zendülés,
mert a fiúkat egy héten kétszer hajtották támadásra. Tehát ha mindig
egy hónapot pihenhettek volna valami nyugodalmas zugban, akkor nem
zendültek volna, és úgy mentek volna a tűzbe, mint az arabok lakoda-
lomra? Mindenfelől hallani ilyen zendülésekről. Kevés bort adnak –
zendülés! Visszatartják a zsoldot – zendülés! Hát ezek a teherautókon a
zászlókkal? Adjatok nekik további két nap szabadságot, s akkor nem
fognak őrültek módjára száguldozni a teherautókon, nem fogják a dala-
ikat énekelni, és nem mutogatják a vörös zászlóikat, s nem ütik a csen-
dőröket? Így lesz? Ugye? Ó, milyen könnyű hadat viselni, amikor a
hadsereg bolondokból és birkákból áll! Hát én kimondom és kijelentem:
én ilyen zendülésekben nem veszek részt. És nem tartom katonapajtá-
somnak azt, aki ilyenféle zendülésekre biztatja a katonákat! Az elsőnek
megszámolom a bordáit!…
Loum-Loum egész testével a hallgatóság felé fordulva ült, Sulmen
pedig, szerelmes tekintetet vetve rá, bort öntött a bögréjébe. Loum-
Loum kezdett berúgni. Hangja egyre mélyebb, egye hörgőbb lett.
– Nyíltan megmondom: nincs kedvem harcolni. Azelőtt, ha sikerült
egy németet a másvilágra segítenem, elégedett voltam, és örültem neki.
De egy idő óta minden elégedettségem eltűnt. S azt kérdezem: ha ez a
háború szükséges, akkor kinek szükséges?
– Igazad van, kis üregi nyulam! Igazad van! – kiáltott fel Sulmen
egyenesen Loum-Loum füle mellett, úgyhogy az összerezzent.
– Te csak hallgass! Veled majd külön beszélek! – mordult fel Loum-
Loum. – Nem mondom én azt, hogy nem kell harcolni. Vannak olyanok
a földön, akiknek a belei hiába feszülnek a hasukban. Az ilyenektől meg
kell szabadulni. De ezek nem a németek.
– Azt hiszem – jegyezte meg félénken Sulmen –, hogy éppen ez az,
amit ma a katonák Oroszországban csinálnak, ha hinni lehet egy tüzér-
nek, aki…
– Nem tudom, hogy mit csinálnak a katonák Oroszországban, a tüzé-
rek pedig csak annyiban érdekelnek, amennyiben adhatok a pofájukra.
Önts nekem bort, és hallgass! – förmedt rá Loum-Loum.

Engem elküldtek a törzshöz. Az este zsoldot kaptunk. A katonáknak

volt pénzük. Mint az ilyen napokon mindig, különböző árukkal megra-
kottan tértem vissza, főleg bort hoztam.
Nem messze az őrhelytől, az utolsó kanyarnál kiabálás ütötte meg a
fülemet. Meggyorsítottam lépteimet, és hamarosan tisztán hallottam az
idegen hangot.
– Megparancsolom: lőjenek!
André őrnagy, a zászlóaljparancsnok ordított:
– Azonnal lőjenek!
Mikor így megveszett, és főleg mikor hat kulacs bor lógott rajtam,
esztelenség lett volna André őrnagy szeme elé kerülni. Vagy két méter-
re tőlem egy bemélyedést vettem észre, a nyílást egy kidőlt fa takarta.
Oda ugrottam be.

238
 – Azonnal lőjenek! – ordított az őrnagy.
– Most nem harcolnak, őrnagy úr – magyarázta hangsúlyozott nyu-
galommal Loum-Loum. – Rendbe hozzák magukat. Nem lőhetünk.
– Parancsolom! – az őrnagy már üvöltött.
– Őrnagy úr, nekünk megállapodásunk van velük! – hangsúlyozta
még nyugodtabban Loum-Loum.
– Nem lőnek? – ordította artikulátlan hangon az őrnagy.
– Nem!
Egész rövid csend állt be, aztán újra megszólalt az őrnagy, de most
már ő is nyugodtan, higgadtan.
– Neve? – kérdezte röviden.
– Hayala! – hallottam Miller hangját.
– Hayala legionista, parancsolom, hogy lőjön az ellenségre – patto-
gott fojtottan az őrnagy.
– Nem tehetem – válaszolta José.
– Neve? – kérdezte az őrnagy.
– Nyezametgyinov – súgta Miller.
– Nyezametgyinov legionista, parancsolom, hogy lőjön az ellenség-
re.
– Nem lövök.
Még ketten válaszoltak ugyanilyen kurtán. Utolsónak maradt Loum-
Loum.
– Pusztulj innét, te mocskos puputeve! – mondta tagoltan. – Ha nem
csalódom, őrnagy úr, ön tud arabul. Hát akkor jól figyeljen ide: Azt
mondom önnek: „Ruh fi bazr ummak.” Ez igen sértő az ön anyját ille-
tően, uram.
– Remek! – szólt tompán, túlzott kifogástalansággal az őrnagy. –
Váltást küldök a hatos számú őrhelyre. Miller, maga itt marad! Szedje
el a fegyvereket! Minden szökési kísérletnél azonnal lőjön!
– Igenis, őrnagy úr! – válaszolta Miller.
 Az őrnagy hamarosan elviharzott rejtekhelyem mellett. Előbújtam,
és az őrhelyre rohantam…
Pisztolylövést és kiáltást hallottam. Millert ütötték. Vérbe borultan
feküdt a földön.
Ütötték, rúgták, ahol érték. Nyezametgyinov, derékig levetkőzve, a
hasán táncolt. Loum-Loum, egy szál alsónadrágban az állat rugdalta.
Miller nagyokat nyögött, és egyre a pisztolya után nyúlkált, ami vagy
két lépésre tőle a földön hevert.
Mikor berohantam, felindultságukban azt hitték, az őrség jön letar-
tóztatni őket. Valaki fejbe is vágott, és Millert békén hagyták.
Mindnyájan kipirultan, izgatottan álltak. Nyezametgyinov remegő
kézzel cigarettát sodort. Akkor észrevettem, hogy Peppino vértócsában
fekszik a földön, és tépi magán a köpenyt.
– Miller belelőtt.
A golyó Peppino mellébe hatolt. A sebből meg a szájából dőlt a vér.
A futóárokban léptek hallatszottak. Raynald hadnagy rohant oda
hozzánk.
– Mit csináltak, maguk bolondok?! – kiáltotta rémülten. – Mit csinál-
tak?
Loum-Loum lihegett.
– Az ördög hozta ide őket, mikor nem is vártuk mondta. – Látja, én
még a nadrágomat is lehúztam – elnézést a tiszteletlenségért, hadnagy
úr. Nagyon bosszantanak a tetűk. Süttettük magunkat a napon. Hát per-
sze a németek nem lőnek. Azok az árnyékszéken ülnek, mi meg napo-
zunk. Várjuk Szamovárt a borral. Hoztál? Pompás! Add ide…
Elkapta a kulacsot, és a szájára vette. Carmencita is kiitta a magáét,
és egyszerre elszomorodott. Szótlanul lecsüggesztette a fejét, és neki-
támaszkodott a falnak.
– Hát, szóval beállítottak kedvenc parancsnokaink, megláttak ben-
nünket ilyen öltözékben, és azonnal mindegyikünknek a nyakába sóztak
tizenöt napot – folytatta Loum-Loum. – Én megköszöntem az akadémia

240
nevében. Akkor az őrnagy tűzbe jött: „Egy hónap! És azonnal felöltöz-
ni!” Itt megmondom neked, öreg Szamovár – ön bocsásson meg, had-
nagy úr –, nekem egyszerre minden nevetséges lett a világon. Azt mon-
dom neki: „Minek öltözzünk fel? Meleg van. Aszaljuk a tetűket. Foglal-
jon helyet körünkben.” Ezen az őrnagy felbőszült. A pisztolyához ka-
pott. Miller is. Mi is felkaptuk a puskákat. Ilyet ők még nem láttak.
Megszokták, hogy birkákkal van dolguk, és beijedtek.
– Hej, Szamovár, ha láttad volna azokat a pofákat! – szólt közbe
Carmencita. – Nem is értem: a csatában bátrak, itt meg egyszerre tele
lett a nadrágjuk.
– Hát persze! Bolond, hiszen ez lázadás. Számukra ez veszedelme-
sebb, mint a háború. Az őrnagy látta, hogy rosszul áll a dolog, nevetni
próbált. Gondolta, csábítani fog bennünket az érdekes zsákmány, hát
kiabálni kezdett: „Ostoba banda! A németek a feneküket mutogatják,
maguk meg gyönyörködnek benne, és nem lőnek? Ki küldött a nyakam-
ra ilyen legionistákat? Ez nem légió! Ez az üdvhadsereg!…
– Elég! – vágtam Loum-Loum szavába. – A többit hallottam. Most
mi lesz?
– Minden megy a maga útján. Élve engedtük el az őrnagyot, és ezt
nem bocsátja meg nekünk. Agyonlövet bennünket. És jól teszi! Megér-
demeljük, hogy megvessenek bennünket. Főképpen én érdemlem meg.
El kellett volna küldeni a másvilágra, az igazak lakhelyére. Most az
Úristennél vendégeskedne, és megfeledkezne rólunk. Meg itt ez a mo-
csok Miller! Itt állt, szorongatta a kakukkolóját, és remegett. Ez feldühí-
tett. „Mit remegsz? – mondom neki. – Mellbe vágott a félelem, és fel-
fordult a gyomrod? A szíved hol van?” Azzal két gesztenyét ragasztot-
tam a pofájára. Ezek a marhák pedig megőrültek, és ütni kezdték. Per-
sze jólesett nézni! De elsütötte a pisztolyt, és eltalálta Makarónit. Fáj,
öreg?
Peppino nyögött. Kurta nyögései úgy hatottak, mintha szipogna.
 – Mit sírsz? – szólt hozzá gyengéden Loum-Loum. Aztán a hadnagy-
ra meg rám nézett, és hozzátette:
– Sír ez a csodabogár, mintha csak most születne Isten világára, és
még előtte állna az élet!
Bekötöttem Peppinót. Elájult. Miller mozdulatlanul feküdt. Ő nem
szorult kötözésre. Halott volt. Összenéztünk a Hadnaggyal.
– Meneküljetek! Meneküljetek, hülyék! – mondtam. – Meneküljetek,
amíg nem késő!
De már késő,volt. Annione, pisztollyal a kezében, már ott állt a gö-
dör bejáratánál. Mögötte, a szíjakat csattogtatva és a puskatussal do-
bogva, ott toporgott a szakasz.
– Vigyázz! – ordította Annione. – Felöltözni!
Az emberek öltözni kezdtek. Annione ekkor észrevett.
– Maga is itt van, orosz söpredék? – kiáltotta. – Maga is itt van? Biz-
tos vagyok benne, hogy ez a maga műve. Az oroszok mind lázadók!.
– Fogja be a levesmerőjét, Annione! – mondta halkan Loum-Loum.
– Ez az orosz nem volt itt. Éppen most jött meg a törzstől.
Az emberek felöltöztek. Zavart mosollyal álltak. Mikor Peppinót és
Millert elvitték, Annione elhelyezte az őrhelyen a váltást, és parancsot
adott az egyik katonának, hogy szedje el a letartóztatottak fegyverét.
Aztán felcsattant.
– Lépés, indulj!
Csak ekkor értették meg végre mindnyájan, hogy helyrehozhatatlan
dolog történt, közeleg az élet vége, és nem tehetnek semmit.
Volt egy pillanat, amikor mintha megremegtek volna.
Összenéztek. Valakiből kiszakadt egy sóhaj.
Ekkor Loum-Loum felkapta a fejét, és felnevetett. Mindenki meg-
rendült, az írnokot kísérő katonák is. A rongyos, sáros, torzonborz, tet-
ves Loum-Loum kihúzta magát, és odaállt a halálra szánt, lázadó kis
csapat élére, mint egy rettenthetetlen harcos, akár egy vezér.

242
 Mindenki és magam számára is váratlanul a letartóztatottak között
találtam magam. Nem kellett messzire mennünk: az őrnagy úgy rendel-
kezett, hogy a tárgyalásig mindenkit dugjanak be egy üres canier-ba az
első vonalban. Aztán megindult a telefonálgatás, megkezdődött a tár-
gyalás előkészítése.
A bíróságnak itt kellett összeülnie a lövészárokban, egy nagy canier-
ban, ahol azelőtt a géppuskások laktak.
A katonák gyülekezni kezdtek a mi bunkerünk előtt, de ott csendő-
rök álltak őrséget, akiket sürgősen iderendeltek a faluból.
Én a canier hátsó részében feküdtem a szalmán, senki nem látott,
megfeledkeztek rólam. A többiek a földön ültek a bejárat mellett. A
ketrecbe zárt vad mohóságával néztek kifelé, és hallgattak. Meguntam a
sötétben feküdni, és én is odamásztam. Ekkor meglátott az őrnagy. Neki
tűnt fel elsőnek, hogy tőlem nem vették el a fegyvert: szinte hozzánőtt a
kezemhez, észre sem vettem, hogy magammal hoztam a halálraítéltek
szállására.
– Ki merte ezt az oroszt őrségbe állítani? Persze, Monsieur Raynald,
mi? Még csak ez hiányzott. Mars innen! Vissza a hatos számú őrhelyre.
Mozgás.
A vádlott szerepétől megszabadultam, de a tárgyaláson mégis részt
vettem. Tolmácsa voltam Nyezametgyinovnak.
Nem volt sok dolgom. Nyezametgyinov bólintott, amikor a nevét ol-
vasták, akkor is bólintott, amikor a bűnösségéről kérdezték. A többiek
is ugyanígy tettek. A hordágyon előállított Peppino Antonelli semmit se
válaszolt – majdnem eszméletlen volt. Egyedül Loum-Loum beszélt.
Mintha nem is hallotta volna az elnök ráförmedéseit és fenyegetéseit,
azt mondta:
– Ajánlom, hogy lőjenek agyon.
– Senki se szorul a maga tanácsaira. Nyugodt lehet, ki fogják végez-
ni, ígérem magának.
 – Jól teszi, őrnagy úr! Én birka voltam. De most farkas vagyok. Ha
nem lövet agyon, elmegyek a hadosztály minden ezredéhez, és megma-
gyarázom a katonáknak, nem szabad birkának lenni, és lázadozni kell,
mert nincs szabadság, rossz a koszt, és kevés a zsold. Itt kell hagyni a
háborút. Azok harcoljanak, akiknek a háború hasznot hajt.
– Hallgasson! – ordította az őrnagy.
– Ha azt akarja, hogy hallgassak, lövessen agyon minél előbb. Én
csak az igazi ellenségemet akarom ütni. Ha elkapom, bal kézzel meg-
szorítom a torkát, a jobbal pedig ripityára verem a pofáját. Nemcsak
arról van szó, hogy behajtott egy koszos gödörbe, ahol majd megettek a
tetvek. A napot is már régen elfogja előlem.
Az őrnagy ordított, toporzékolt, de Loum-Loum csak beszélt nyu-
godtan, biztosan, világosan. Nem tudták megállítani még akkor sem,
amikor a végén odafordult hozzám:
– Meséld el mindenkinek, öreg, hogyan éltünk, hogyan harcoltunk,
és hogyan kaptunk fejenként tizenkét golyót reggelire, amikor végre
kezdtünk egyet-mást megérteni.
– Ki innen! – ordított rám az őrnagy. – Mit tatja itt a száját? Ki en-
gedte be?

Reggel kilenc óra tájban vezették a kivégzésre őket. A nap már erő-
sen tűzött. A falusi temetőben szenegáliak és szpáhik főzték a fehérne-
műiket nagy konyhaedényekben. Alsónadrágok száradtak a kereszte-
ken. Maghreb el Aszk-i bronzbőrű vasgyúrók, szudáni és szenegáli fe-
kete bőrű óriások nyújtózkodtak a napon.
Mindnyáján kitalálták, mért áll fel négyszögben a legionista zászló-
alj, és felugráltak.

244
 Libasorban jöttek az elítéltek. Elöl hordágyon hozták Peppino
Antonellit. Loum-Loum haladt a sor végén. Nyugodtan és egykedvűen
nézelődött. Mikor messziről meglátott, bólintva köszönt.
A kürtösök „Fogadás!”-t fújtak, ami a szolgálati szabályzat szerint
megilleti a kivégzésre vezetett katonákat.
André őrnagy egy bottal a sarat tisztogatta bakancsáról.
Az elítélteket egy percre eltakarta egy, kis domb, amely köztünk és a
temető között állt.
Hirtelen srapnel sivított át a levegőn. Süvöltve közeledett, és a teme-
tő mellett robbant. A domb mögül kiáltások hallatszottak.
A zászlóalj ott állt fegyverben. A kürtösök „Fogadás!” – fújtak.
Teltek a percek, de az elítéltek nem mutatkoztak. André őrnagy el-
küldte Annionét, tudja meg mi a helyzet.
Annione tántorogva jött vissza. Sápadt volt, a keze remegett, a fogai
vacogtak.
– Baj van, őrnagy úr!;Baj van! – jelentette. – Kettő megszökött.
– Blanchard hol van? – üvöltött fel artikulátlanul a Dög.
– E-e-eltűnt, őrnagy úr! Megszökött. Két csendőr meghalt. Két elítélt
és a hordágyvivők megsebesültek. Blanchard és Nyezametgyinov el-
tűnt.
Düh, őrjöngés fogta el a zászlóaljparancsnokot. A mindig tétovázó,
hallgatag André őrnagy visított, mint valami hisztériás.
– Utána! Mozgás! Körülfogni! Előkeríteni!
Fejvesztettsége átragadt a tisztekre és az őrmesterekre is. Összevisz-
sza rohangáltak fel-alá.
A kürtösök, akik nem kaptak parancsot, hogy abbahagyhatják, to-
vább fújták a „Fogadás!”-t.
Mi lélegzet-visszafojtva álltunk a sorban, és számoltuk a másodper-
ceket.
Az őrmesterek a temetőbe futottak. De ott nem találták a menekülő-
ket. Senki sem tudott semmit. Mindenki Kami Musszával, az én szudáni
barátommal volt elfoglalva, aki kimeredt szemmel a földön feküdt, és
jajgatott – súlyosan megsebesült.
Előhozták Hólyagot és Carmencitát. A lábukon sebesültek meg. Oda
kellett őket kötözni az oszlophoz…
Blanchard és Nyezametgyinov üldözői üres kézzel tértek vissza. A
fejvesztettség folytatódott.
Hólyag egészen a sortűzig folyton-folyvást szidta az őrnagyot.
– Te rühes disznó! Te Dög! Te mocsok! Te ganaj! Peppinót a függő-
legesre állított hordágyon lőtték agyon.
Úgy látszott, mindennek vége van. Díszmenetben vonultunk el a ki-
végzettek holtteste előtt, és végre, elengedtek bennünket. Ekkor egy-
szerre minden tekintet a dombra meredt. A kezénél fogva két csendőr
hozta Nyezametgyinovot. A kürtösök dühösen rázendítettek a „Foga-
dás!”-ra. A tatár tépett zubbonya és az egyik csendőr szeme alatt ékte-
lenkedő kék folt arról tanúskodott, hogy nem volt könnyű elfogni a szö-
kevényt. Gyorsan közeledett, mintha csak sietne mielőbb befejezni a
dolgot. Ahogy beért a négyszögbe, egyenesen a földbe ásott cölöphöz
indult.
Nyezametgyinov is elzuhant, de Loum-Loumot még mindig nem
hozták.
„Csak nem kapják el? Csak nem kapják el?” – gondoltuk szívder-
medten.
– Egy fenét fogják el – mondta valaki.
– Most majd az egész hadosztályt feltúrják.
– A csendőrséget meg a lovas lövészeket is talpra állítják.
– Akár a fejére is állíthatják!
Fullasztó volt a hőség. Fullasztó volt a négy hullát bámulni, és várni
az ötödiket. Fullasztó volt Loum-Loumot lesni.
Zeniten állt a nap, mikor elvezettek bennünket. Hiába tartottak ott. A
dühöngő őrnagynak nem volt kedve a zászlóalja előtt haladni. Amint
megkerültük a temetőt, gyorsan befordult egy mellékutcába.

246
 – Folytatás a következő számban – dörmögte valaki.
– Ha elkapják…
A falut egy pillanat alatt bejárta a hír, hogy a légióból megszökött
egy halálraítélt a kivégzés elől.
A házakban, a kocsmákban és a katonai szállásokon „fej vagy írás”-
ban fogadtak az emberek, s dühödten rázták a kockát a bőrpoharakban.
A szenegáli Modi Assza-Kont hatalmas ujjával megkopogtatta pus-
kája tusát, és azt mondta:
– Loum-Loumnak útja halálon át nem vezetni. Most már soká élni.
Most Loum-Loum még nagy-nagy bajt megcsinál.
Egész nap hiába keresték a szökevényt.
Mikor eltelt még három nap, és a kutatás továbbra is eredménytelen
maradt, fellélegeztünk.
Loum-Loum már messze jár.
Modi Assza-Kont széttárta karját:
– Én megmondani: útja nem halálon át vezetni.
Vagy egy héttel később egy vízbe fúlt embert fogtak ki a folyóból.
Az egész szakasz rohant megnézni. Van der Waast volt. Valami okból
kifolyólag a vámőr meztelenül fulladt a vízbe. Sulmen huncutul elmo-
solyodott: ő tudott valamit.
Modi Assza-Kont makacsul hajtogatta a magáét:
– Nem, Loum-Loumnak útja nem halálon át vezetni. Most már soká
élni. Valakinek még nagy-nagy bajt megcsinál.
TARTALOM

Loum-Loum
A német fogoly
Emil van den Berge szerencsétlensége
Csata után
A becsület kérdései
Tavasz
Kocsma a front mögött
Ismét a front mögött
Az az ördög Bigoudeaux
A négy Loranau
Támadás
Értekezlet a fogdában
A hatos számú őrhely

248
Kiadta az Európa Könyvkiadó
A kiadáséit az Európa Könyvkiadó igazgatója felel
Szedte és nyomta a Szikra Lapnyomda (85-3462)
Felelős vezető: Csöndes Zoltán vezérigazgató
Készült Budapesten, 1986-ban

FEKETE KÖNYVEK

Felelős szerkesztő: Arvay János

A fedélrajz Hegedűs István munkája
Műszaki szerkesztő: Liener Katalin
Műszaki vezető: Miklósi Imre
Készült 15,3 (A/5) ív terjedelemben
ISBN 963 07 4026 5