Erle Stanley Gardner

A félszemű tanú esete

ERLE STANLEY GARDNER
The Case of the One-Eyed Witness

Fordította
BECK GYÖRGY

© 1950 by Erle Stanley Gardner

Hungarian translation Beck György, 1983

ALBATROSZ KÖNYVEK
BUDAPEST

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ
Felelős kiadó Kardos György
Szikra Lapnyomda (83–3150) Budapest, 1984
Felelős vezető Csöndes Zoltán vezérigazgató
Felelős szerkesztő Zentai Éva
Műszaki vezető Sebestyén Lajos
A kötetet Fraunhoffer Péter tervezte
Kiadványszám 5718
Megjelent 14,2 (A/5) ív terjedelemben
Primusz betűtípusból szedve
MA 4499
ISBN 963 14 0159 6
ISSN 0324-3117

1
 Dramatis personae

PERRY MASON – szerepe az ügyben egy rémült

asszony telefonhívásával kezdődik
PIERRE – az Aranyliba főpincére
MEDFORD D. CARLIN – különleges ízlésű, kü-
lönc agglegény
DELLA STREET – Perry Mason titkárnője, aki
tudja, hogy főnöke mibe keveredett
PAUL DRAKE – ő nyomoz Mason minden ügyé-
ben – ezt gyakran megbánja
TRAGG HADNAGY – a Városi Gyilkossági Cso-
port tagja – mogorva, becsületes és illetékes
MYRTLE FARGO – alibije túl átlátszó ahhoz,
hogy egyetlen bíróság is komolyan vegye
ARTHMAN D. FARGO – ingatlanügynök, aki fel-
tűnő buzgalommal igyekszik megszabadulni a
házától
CELINDA GILSON – saját bevallása szerint ő a
„másik nő”
MRS. INGRAM – kitartóan állítja, hogy lánya,
Myrtle az igazat mondja
MRS. NEWTON MAYNARD – mint a vád koro-
natanúja, önelégülten bízik abban, hogy nincs az
a rafinált ügyvéd, aki megfogja
DR. CARLTON B. RADCLIFF – optikus, aki na-
gyon büszke a munkájára és a megvesztegethetet-
lenségére.
HAMILTON BURGER – az államügyész, aki biz-
tos abban, hogy Mason ezúttal szamárságot csi-
nált

2
 Első fejezet

Az éjszakai égboltot alacsonyan lógó felhők takarták. A szemerkélő

hideg eső nedvességgel vonta be a járdát, az utcai lámpák körül fényko-
szorú lebegett. Az elsuhanó autók kerekei sisteregtek a vizes úttesten.
A szomszédos bevásárlóközpontban a legtöbb épület sötét volt, csak
a sarki drugstore ablakai fénylettek. A háztömb közepe táján egy éjsza-
kai kávézó sugározta vendégszerető melegét. A túloldali mozi előteré-
ben még égtek a lámpák. A második előadás a végéhez közeledett. Az
ajtók öt percen belül kinyílnak, és kiözönlik a tömeg, miközben a film
utolsó képsorai peregnek.
A sarki drugstore fehér kabátos felírópincére egy könyvbe jegyezget.
A hosszú söntéspult elhagyott, de egy fáradtnak látszó lány már készíti
a poharakat, hogy felkészüljön a mozielőadás végét követő rohamra.
Hét percen belül minden szék foglalt lesz, és az emberek hármasával
fognak tülekedni a pultnál. A pénztáros is beáll majd a pult mögé segí-
teni, s a felíró is ezt teszi.
Addig azonban teljes a nyugalom, mintha az üzlet az utolsó rohamot
várná, amikor az ostromlók megtöltik a kasszát.
A Vance Avenue-n egy nő közeledett. Amikor odaért a Kramer
Boulevard-hoz, megállt egy pillanatra. Aggódva hátranézett, aztán be-
fordult a sarkon. A drugstore kirakatának fénye megvilágította arcát,
megmutatva a feszült vonásokat a szája körül és a félelmet a szemében.
Kinyitotta az ajtót, és belépett.
A pénztáros asztalán a pénztárgép mellett egy könyv feküdt. Nem
hagyta félbe az olvasást. Az üdítő italos automatánál álló lány érdek-
lődve nézett fel. A felírópincér is letette a tollat. Már elindult volna,
amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a nőt az üzlet végében levő két telefon-
fülke érdekli.

3
 Utólag, amikor megpróbálták felidézni alakját, megegyeztek abban,
hogy alig lehetett túl a harmincon, jó alakját még a szőrmegalléros ka-
bát vonala sem tudta elrejteni. A pénztáros megjegyezte, hogy barna
krokodilbőr pénztárca volt nála.
Többre is emlékezhettek volna, de a mozi lengőajtóin kiözönlő em-
berek ekkor ellepték a járdát. A pénztáros felsóhajtott, és becsukta
könyvét. A felíró egy vitamintabletta-reklámot lökött a pult elejére, és
egy karton zsilettpengét rakott elé. A lány a frissítős pultnál megtörölte
a kezét egy törlőruhában, és mixelni kezdett négy malátás tejet csokolá-
déval. Tudta, hogy másfél percen belül elkelnek.
A nő eltűnt az egyik telefonfülkében, kinyitotta a táskáját, és elővette
a pénztárcáját. Bosszúság suhant át az arcán. Hiába keresett aprópénzt,
aztán szinte futva ment a pénztárhoz!
– Tud néhány ötcentest adni? Kérem, siessen! Nagyon kérem!
A pénztáros biztos felfigyelt volna a sürgetésre, de ebben a pillanat-
ban tizenéves diákok csoportja lökte be az ajtót. Hangosan, saját kis
világukban elmerülve jöttek be, hogy banánturmixot, karamellfagylal-
tot, tejszínhabot, nyalókát, csokoládét és sós mogyorót fogyasszanak.
A pénztáros öt darab ötcentest adott a negyeddollárosért, felmérte a
betóduló tömeget, majd odament a frissítős pulthoz kisegíteni. Még van
tíz perce, míg az áradat a pénztárhoz ér.
A nő eltűnt az egyik fülkében. Aztán már senki nem emlékezett rá.
Letett egy darab papírt a telefon előtti polcra, az öt érmét feltornyoz-
ta a papírra, a legfelsőt levette, és bedobta a készülék nyílásába, majd
egy számot tárcsázott.
A telefonkagylót tartó keze enyhén remegett. A telefonfülke ablakán
kitekintve, gondosan megfigyelt minden késői vendéget.
Türelmetlenül várta a telefon csengését, míg a vonal másik végén
felvették. Tánczene hangja hallatszott, majd egy gondosan kidolgozott,
negédes hang szólalt meg:
– Igen, hallóó…

4
 – Gyorsan, kérem! Ne kérdezősködjön! Perry Masonnal, az ügyvéd-
del akarok beszélni ! Hívja a telefonhoz, és…
– Perry Mason? Attól tartok…
– Küldje Pierre-t, a főpincért a telefonhoz. Mr. Mason egy fiatal nő-
vel ül a…
– De Pierre nagyon elfoglalt. Várnia kell! Ha siet…
– Menjen Pierre-hez, és kérje meg, hogy mutassa meg magának Mr.
Masont. Mondja meg Mr. Masonnak, hogy azonnal jöjjön a telefonhoz!
Fontos! Azonnal! Érti?
– Rendben van. Tartsa a vonalat!
Néhány perc várakozás következett. A nő türelmetlenül nézett gyé-
mántokkal kirakott órájára, majd a telefonkagylóra pillantott, és félig
magának, félig a mikrofonnak mormolta:
– Gyorsan, gyorsan! Kérem, gyorsan!
Éveknek tűnt, míg végre az ügyvéd kissé morózus hangja elérkezett
hozzá.
– Halló, igen. Itt Mason.
A nő hangja olyan szaggatottan tört elő, mint a géppuskatűz.
– Fontos ügyben hívom. Kérem, figyeljen. Nem lesz alkalmam meg-
ismételni!
– Kivel beszélek? – szakította félbe az ügyvéd.
– Én küldtem a csomagot – válaszolt. – Kérem, hallgasson meg. Van
ceruzája?
– Igen.
– Írja fel a következő nevet és címet!
– De miért…
– Kérem, Mr. Mason! Meg fogom magyarázni. A másodpercek is
fontosak. Lenne olyan kedves leírni a nevet és a címet?!
– Mondja!
– Medford D. Carlin, West Lorendo 6920. Leírta, Mr. Mason?
– Egy pillanat. Ez a Carlin, C-A-R-L-I-N?

5
 – Igen – mondta a nő. – Az utónevek kezdőbetűi M. D., ahogy az or-
vosok rövidítik a Medical Doctort. A cím West Lorendo 6920.
– Igen, megvan.
– Megkapta a pénzt?
– Milyen pénzt?
– Ó, Mr. Mason, meg kellett kapnia! Azt a csomagot, amit már emlí-
tettem. Ne mondja, hogy nem kapta meg! Ó, én…
Hangja elcsuklott a kétségbeeséstől.
– Lenne olyan kedves – kérte Mason türelmetlenül – megmondani a
nevét, és örülnék, ha a tárgyra térne! Miért kellett volna pénzt kapnom,
és kivel beszélek?
– Nem mondhatom meg a nevem. Ez nem jelentene semmit. De a
pénz, ötszázhetven dollár, amit én egy borítékban… Mr. Mason, na-
gyon kérem, menjen el Mr. Carlinhoz, mutassa meg neki azt az újságki-
vágást, ami a csomagban van…
– Mondom, hogy semmilyen csomagot nem kaptam!
– Akkor majd kap. Már úton van. Mondja meg Mr. Carlinnak, hogy
a jelen körülmények között új partner után kell néznie. Mr. Mason,
most nem tudok belemenni a részletekbe, de ez nagyon fontos. Élet és
halál kérdése. Egy percet se vesztegessen…Jaj, istenem!
Torkára fagyott a szó, amikor sötét, nyugtalan szeme a drugstore aj-
tajában felfedezett egy magas, harmincnál alig idősebb férfit, aki éppen
ekkor lépett be az ajtón. Azoknak az embereknek a hosszú, könnyed
lépteivel sétált, akik a jó egészségen kívül mást nem ismernek. Megállt,
enyhén kötekedő pillantással szemlélve a székeket elfoglaló vendégse-
reget.
A nő gyorsan reagált. A kagyló kiesett a kezéből, himbálózni kezdett
a láncon, s a lendülettől nekiütközött néhányszor a fülke oldalának.
A nő kisurrant a fülkéből, és odament egy újságokkal megrakott áll-
vány elé. Megállt háttal az üdítős pultnak, látszólag teljesen elmerült a
kirakott folyóiratok tanulmányozásában. Sikerült meglepődést mutatnia,

6
amikor a férfi megérintette a könyökét. Fejét hátrafordította. Felháboro-
dottnak induló arckifejezése csábos mosolyba szelídült, amint felismer-
te.
– Ó, te vagy az?
– Gondoltam, hogy itt vagy.
– Én… te végeztél?
– Igen. Nem tartott olyan sokáig, mint gondoltam.
– Remélem, nem várattalak meg. Egy tubus fogkrémet akartam ven-
ni, és közben belekukkantottam a képeslapokba. Csak egy vagy két per-
ce lehet…
A férfi izmos karját a nő derekára fonta, és az illatszeres részhez
kormányozta.
– Vedd meg azt a fogkrémet, és menjünk!

7
 Második fejezet

Perry Mason bal kezével a hallgatót szorította fülére, jobb mutatóuj-

jával pedig a másik fülét fogta be, hogy ne hallja a nightclub zenekará-
nak lármáját.
Della Street, Mason nagyszerű titkárnője az asztalnál ült, ahonnan
Mason eltávozott. Az ügyvéd gyors, parancsoló fejmozdulatát meglát-
va, azonnal tudta a dolgát.
– Mi történt? – kérdezte, miután csatlakozott hozzá.
– Lehet, hogy vicc – válaszolt Mason. – Keressen egy másik telefont,
és tudja meg, hogy a telefonközpontos barátja szolgálatban van-e, és le
tudja-e nyomozni a hívást? Mondja meg neki, hogy siessenek. Nagyon
ijedtnek tűnt, aki telefonált.
Della Street előkapott egy noteszt, és a készülékhez hajolt. Felírta a
telefonszámot. Azután odasietett a női öltözőfülke telefonjához.
Mason tartotta a kagylót, míg a lány visszatért.
– Egy nyilvános állomásról telefonáltak, főnök, egy drugstore-ból a
Vance Avenue és a Kramer Boulevard sarkán. Ügy látszik, nem akasz-
tották vissza a kagylót.
Mason helyére tette a telefonkagylót.
– Mi volt ez? – kérdezte Della Street. Mason zsebre vágta jegyzetfü-
zetét.
– Valaki azt akarja, hogy azonnal lépjek érintkezésbe egy bizonyos
M. D. Carlinnal. A címe West Lorendo 6920. Kikeresné a telefonszá-
mát, Della?
Della Street gyorsan pörgette ujjaival a telefonkönyv lapjait.
– Igen, megvan! M. D. Carlin, West Lorendo 6920. A telefonszám
Riverview 3-2322.
– Írja föl, Della! – mondta Mason.

8
 – Felhívja?
– Még nem. Késő van. Szeretnék többet tudni, mielőtt bármit is ten-
nék. Viszont a nőnek, úgy tűnik, nagyon fontos. Bárcsak maga is hallot-
ta volna a hangját, Della.
– Izgatott volt?
– Több mint izgatott. Rémült.
– Mit akart magától?
– Mondjam meg Carlinnak, hogy új partner után kell néznie.
– Együtt voltak érdekeltek valami üzletben?
– Nem tudom. Közölte velem az üzenetet, és azt mondta, hogy már
úton van hozzám egy köteg pénz. Általában elutasítom a névtelen meg-
bízókat, de nem hagy nyugodni az a rettegés, amit a hangjából éreztem.
Amikor eldobta a telefont, olyan hangot adott ki, mint aki halálra ré-
mült. Hallottam a kagyló koppanását, amint leesett, és ütemesen a fal-
nak verődött. Azt hittem egy pillanatra, hogy elájult.
– Akkor most mit csinálunk? – kérdezte Della Street.
Mason ránézett.
– Várunk pár percet, hogy megérkezik-e a jelzett csomag.
– És addig?
Mason elindult Della Streettel az asztalukhoz.
– Addig? Megisszuk végre a kávénkat, esetleg táncolunk, mindene-
setre úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna.
– Ne nézzen hátra, Főnök, de úgy tűnik, a telefonos közjáték máso-
kat is érdekel.
– Miből gondolja?
– Mintha a túlsó sarokban rólunk sugdolóznának.
– Kik?
– A ruhatároslány, a cigarettaárus meg az a fotós lány, akinek enge-
délye van, hogy lefényképezze a vendégeket. Várjon csak, itt jön a ciga-
rettaárus-lány.

9
 Mason kortyolt a kávéjából. A lány a cigarettás tálcájával vásárlásra
csábító mozdulatot tett a szomszédos asztal felé, majd Perry Masonhoz
fordult.
– Szivart, cigarettát? – kérdezte hízelgő, de határozatlan hangon.
Mason rámosolygott, de tagadóan megrázta a fejét. Della Street arc-
kifejezése rosszallást fejezett ki.
– Mégis adjon egy Raleigh-t! – mondta Mason.
A lány kiválasztotta a csomagot, felnyitotta, kipöckölt egy cigarettát,
Mason felé nyújtotta, és odahajolt, hogy tüzet adjon.
Jó alakú lány volt, viszonylag magas járomcsonttal, arcbőre mint az
olíva. Öltözéke kiemelte jó alakját, és a merész dekoltázs megmutatta
puha, gömbölyű vállait.
Mason átadott egy dollárt, és elhárította, ami visszajár.
– Köszönöm, rendben – mosolygott rá barátságosan.
– Ó, milyen gavallér!
– Ugyan már!
– Olyan rendes öntől!
– Miért? – kérdezte Mason. – Nem szokott borravalót kapni?
– Tíz, tizenöt, nagy ritkán huszonöt centet – mondta a lány, és hirte-
len kicsordultak a könnyei.
– Várjon csak egy kicsit! Mi a baj?
– Ne haragudjon! Olyan feszült vagyok, és ha valaki kedves hozzám,
nem tudok uralkodni magamon.
– Üljön le egy kicsit – szólalt meg Della Street.
– Nem, nem, elvesztem az állásomat! Nem ülhetek le a vendégek
asztalához. Én…
Mason figyelte az érzelmek hullámzását tükröző arcot, látta a legör-
dülő könnycseppeket, melyek nyomán egy csík maradt az arcfestéken.
– Na, jöjjön – mondta Mason –, üljön csak le!

10
 Felállt, és odahúzott egy széket a lánynak, aki pillanatnyi tanácsta-
lanság után úgy fordította a széket, hogy az ölében elférjen a tálca az
asztal mellett. Leült.
– Akkor most magának egy konyakra van szüksége – állapította meg
Mason.
– Nem, nem! Kérem, én nem tehetem! A vendégekkel inni végképp
szabályellenes.
– Mi a probléma? – kérdezte Mason. – Valami a munkájával kapcso-
latban?
– Nem, dehogy. Az rendben van. Privát kellemetlenség, és most
mintha összecsapnának a hullámok…
Nem tudott tovább uralkodni magán és kétségbeesetten fordult Della
Streethez.
– A férje biztos nem érti, de magának tudnia kell, mit érez egy asz-
szony a gyermeke iránt.
– Mi van a gyermekével? – szólt közbe türelmetlenül Mason.
A lány megrázta a fejét.
– Bolond vagyok, hogy így magára törtem. Kérem, tegyen úgy,
mintha vásárolni akarna. A főpincér nagyon haragos lesz.
Della Street vállalta a szerepet. Turkálni kezdett a különböző apró
emléktárgyak és mütyürök között.
– Folytassa – kérte Mason.
– Lehet, hogy minden jóra fordul. Talán jó kezekben van. Csak ép-
pen tudni szeretném! Ó, mennyire szeretném tudni!
– Tudni? Mit? – kérdezte Mason.
– Hogy hol van a kislányom? Tudja, nagyon bonyolult ügy ez. Én fé-
lig japán vagyok.
– Igen?
– Igen. Csak akkor veszi észre, ha jobban megnéz. A szememről és a
járomcsontomról felfedezheti.
Mason kis ideig tanulmányozta a lány arcát, majd bólintott.

11
 – Igen, már látom. Gondoltam, hogy van valami egzotikus magában.
Most már látom, mi az. Valami keleties van a külsejében.
– Csak részben vagyok japán – mondta –, de amerikainak érzem ma-
gam. Vagyok olyan jó amerikai, mint bárki más! De sajnos nem min-
denki vélekedik így. A legtöbb embernek én csak japán vagyok, és ez
szinte törvényen kívülivé tesz.
– Elkezdett valamit a gyermekéről – szakította félbe Mason.
– Volt egy kislányom.
– Férjnél van?
– Nem
– Folytassa.
– Volt egy kislányom, és az apjának sikerült ellopnia tőlem. Amikor
meghallottam, hogy nevelőszülők fogadták őrökbe, nagyon kétségbees-
tem. Mindent megpróbáltam, de nem tehettem semmit.
– Az az ember, aki ellopta a gyereket, valóban az apja? – kérdezte
Mason.
A lány habozott egy pillanatig, lesütötte a szemét, majd felemelte
szempilláit, és Mason arcába nézett.
– Nem. Az apja meghalt.
– Miért nem próbálja megtalálni a lányát? – szólt közbe Della Street.
– Mit tehetnék? Félig-meddig japán vagyok, és az emberek nem tö-
rik magukat, hogy segítsenek egy magamfajtának, ha nincs sok pénze,
márpedig nekem nincs. Azt sem tudom, hogy hol a gyermekem, de biz-
tos, hogy örökbe adták. A férfi, aki a gyermek apjának adta ki magát, és
aláírta az okiratokat, eltűnt…
– Mennyi idős a gyermeke? – kérdezte Mason.
– Most lenne négyéves. Kisbaba volt, amikor elvitték tőlem.
Pierre, a főpincér körülnézett a zsúfolt étteremben. Hirtelen észrevet-
te a cigarettaárus-lányt Masonék asztalánál.
– Cigarettás! Jöjjön ide – szólította éles hangon. – Azonnal!

12
 – Ó – mondta a lány –, nem lett volna szabad idejönnöm. Pierre
mérges.
Elővett egy zsebkendőt a dísztelen ruha V alakú kivágásából, bár
úgy látszott, ott egy postabélyeg sem férne már el. Gyorsan megtörölte
a szemét.
– Cigaretta! – harsant Pierre hangja türelmetlenül.
A lány egy mosolyt villantott Della Street felé, egy pillanatra Mason
karjára tette a kezét, hálásan megszorította.
– Néha kiborulok.
– Ne hagyja magát – biztatta Della Street –, ha akarja, minden…
– Cigarettás! Ide, azonnal! – hallották ismét Pierre-t.
– Köszönöm, hogy meghallgattak! – mondta a lány, és távozott.
– Szegény gyerek! – kezdte Della Street.
Mason bólintott.
– A gyerekek pénzt érnek – folytatta Della. – Gondolom, el lehet in-
tézni, hogy örökbe fogadják az ember „gyerekét”, ha valaki apának adja
ki magát, és lead egy mesét, hogy az anya meglépett vagy meghalt.
Nem is nagy erőfeszítés ötszáz, esetleg ezer dollárért.
– Egy japán csecsemő ér ennyit? – kérdezte Mason.
– Ki tudja, hogy japán? Maga sem jött volna rá, hogy ez a lány ja-
pán, ha ő meg nem mondja. Valami halvány beütés látszik az arcán, de
sokkal inkább amerikai, mint japán.
Mason bólintott.
– Nem nagyon izgatta fel a dolog – állapította meg Della Street inge-
rülten. – Miért nem tesz valamit a gyerek érdekében? Maga meg tudná
csinálni, Főnök. Meg tudná találni a gyermeket, és igazságot tudna
szolgáltatni.
– Kinek az igazságát? – mordult fel Mason.
– Az anyáét, a gyerekét.

13
 – Honnan tudja, hogy mi a gyermek igazsága? Lehet, hogy nagyon
jó otthona van. Az anyja pedig egy night-clubban dolgozik, éppen annyi
ruhában, hogy az erkölcsrendészet el ne vigye.
– Ennek semmi jelentősége! Szereti a gyermekét!
– Lehet. De hogy ilyen nagyon, az kicsit különös.
– Hogy érti ezt?
– Több mint három év múlt el a gyerek eltűnése óta – mutatott rá
Mason szárazon –, ő pedig annyira keresi a gyermekét, fel-alá sétálva
egy night-clubban, teljesen idegen emberek között, hogy hirtelen köny-
nyekben tör ki, és a szabályokat megsértve, időnként leül és kiönti a
bánatát.
– Hát igen, ha így nézi… De ez a kitörés olyan spontán volt! Magá-
nak is éreznie kellett, Főnök, hogy azért nem tudta fegyelmezni magát,
mert már olyan régen hordja ezt a terhet.
– Maga pedig, Della, átsiklik a kis konferencia jelentősége fölött,
amit a túlsó sarokban folytattak, a telefonbeszélgetést követően.
– Ez igaz. Akkor viszont tudnia kellett, hogy ki maga.
Mason bólintott.
– Vagyis megpróbálta felkelteni az érdeklődését az ügy iránt. És ha
igaziak voltak a könnyek, Főnök?
Mason a karórájára pillantott.
– Nos, ha még van valami mára, akkor jöhetne. Kezd túl késő lenni,
hogy bármit intézhessünk ma éjjel. Nem tudom elfelejteni azt a sürge-
tést és félelmet, ami a nő hangjából érződött. Szeretném megtudni, mi
okozta, hogy a telefont…
– Jön a főpincér – szakította félbe Della.
A főpincér alacsony, kövérkés, középkorú férfi volt. Meghajlása és
hangja szinte alázatosan bocsánatkérő. Szemén azonban látszott a céltu-
datosság.
– Remélem, megbocsátja az alkalmatlankodást, uram.
– Tessék? – nézett rá Mason.

14
 – Ön ugye Perry Mason, az ügyvéd?
Mason bólintott.
– Nagyon sajnálom, hogy nem vettem észre, amikor megérkeztek.
Sokszor láttam a fényképét az újságokban, de életben sokkal fiatalabb,
mint vártam.
– Rendben van – válaszolt Mason, kis türelmetlenséggel a hangjá-
ban. – Az étel finom volt, a kiszolgálás kitűnő. Kérem, ne szabadkoz-
zék, mert nem ismert fel, de ne is mondja senkinek, hogy itt vagyok.
A főpincér egy futó pillantást vetett Della Streetre. Mosolya jelezte,
hogy ő maga a diszkréció.
– Biztos lehet benne, uram, hogy mi nem adjuk ki a vendégeinket. A
Monsieur magánügyben jár nálunk ugyebár? Az ok, amiért háborgatom,
Monsieur, egy boríték, melyet itt hagytak, Monsieur Perry Mason, az
ügyvéd nevére. Határozottan kikötötték, hogy Monsieur Masonnak ad-
juk át, személyesen.
Kezei gyors mozdulatot tettek. A borítékot úgy varázsolta elő, ahogy
a bűvész húzza ki a szmoking ujjából az élő nyulat.
Mason nem nyúlt azonnal utána. Hagyta az asztalon fekve, úgy ta-
nulmányozta. Egy hosszúkás manila boríték, a „Mr. Perry Mason”-t
kapkodva írták rá. Aztán hidegen, keményen a finomkodva mosolygó
főpincérre nézett.
– Hol kapta ezt? – kérdezte.
– A portásnak adta át egy küldönc.
– Ki volt a küldönc?
– Nem tudom, kérem. A küldöncök nevét általában senki sem tudja.
Talán a portás megjegyezte. Ha kívánja, ideküldöm.
– Küldje!
Összefonódott a pillantásuk. Az ügyvéd kutatón, rendíthetetlenül, Pi-
erre pedig mosolyogva nézett. Mintha valami tréfáról lenne szó. A fő-
pincér bírta rövidebb ideig.

15
 – Azonnal küldöm, Monsieur, és remélem mindent kielégítőnek ta-
lál. – Meghajolt, és elindult a night-club bejárata felé.
Mason a főpincér hátát nézte.
– Nem ártana megfejteni, hogy leendő titokzatos ügyfelünk honnan
tudta, hogy itt vagyok?
Felnyitotta a vaskos borítékot.
– Ez az – mondta Della Street, amint meglátta a pénzt és az újságki-
vágást.
Mason megnézte a bankjegyeket.
– Szép választék az egy dollárostól az ötdollárosig. Meg néhány öt-
venes.
Orrához emelt néhány bankjegyet, majd átadta az egész csomagot
Della Streetnek, ő is beleszagolt, majd megállapította:
– Elég erősen illatozik!
– Persze – villant Mason szeme –, dollár és illat!
– Ezért meg tudnám ölni magát – mondta Della Street mosolyogva. –
Minden bíróság felmentene.
– Oké, felejtsük el a dollárokat. Beszéljünk az illatról.
Della arca komoly lett.
– Nagyon kellemes illat, de erős. Úgy képzelem, Főnök, hogy egy
asszony gyűjtötte össze ezt a pénzt. Egy dollár itt, kettő ott, néha egy
ötdolláros, vagy szerencsés véletlen folytán egy-egy ötvenes, amit a
fésülködőszekrény fiókjába rejtett, a zsebkendői alá, hogy tudjon mihez
nyúlni sürgős szükség esetén.
Mason elgondolkodva bólintott.
– Csakhogy az ötvenesek azt is jelenthetik, hogy időnként beváltott
egy halom egy- és ötdollárost. Amikor összegyűlt egy kupac, elment a
bankba, és beváltotta, hogy ne foglaljon annyi helyet… Itt jön a főpin-
cér meg a portás. Della, tegye vissza a pénzt a borítékba!
– Név nincs rajta? – kérdezte Della Street.

16
 – Nincs. És más sincs. Csak a pénz meg az újságkivágás. Azért kel-
lett telefonálnia, hogy elmondja, mit akar tőlem.
– Lehet, hogy nem volt ideje írni. Csak berakta a borítékba a pénzt és
a…
Félbehagyta, mert a főpincér és a portás odaért.
– A portás, Monsieur – Pierre várakozó testtartással állt.
Mason átadott neki egy tízdollárost.
– A kiszolgálás kitűnő volt.
Fürge ujjak hajtogatták össze és süllyesztették el a bankót. Mintha a
semmibe tűnt volna el. A főpincér arca rezzenéstelen volt. Már nem
mosolygott. Viselkedése tiszteletteljessé vált.
– Öröm volt önt kiszolgálni, Monsieur. Bármikor kíván meglátogatni
minket, csak kérje Pierre-t, a főpincért, és az asztala várni fogja.
Sikerült szavait személyessé tenni úgy, hogy Mason mellett Dellát is
belefoglalta pillantásába. Majd udvarias meghajlással búcsúzott, és egy
másik asztalhoz lépett.
A portás nagy darab ember volt, díszes egyenruhában. Ügy tűnt, siet
vissza a helyére, de éles szemével felfedezte a Pierre-nek nyújtott bankó
címletét, bárhogy is igyekezett az eltüntetni. Mély benyomást tett rá a
látvány.
– Arról a borítékról – kezdte Mason – tud valamit mondani?
– Nem sokat – válaszolt a portás –, az autó átlagos volt. Nem nagyon
új. Az igazság az, hogy nem sok figyelmet fordítottam rá. Csúcsforga-
lom volt, és mindkét fiú el volt foglalva a kocsik leparkolásával. Ezért
én léptem oda és kinyitottam az ajtót. Csak a volánnál ült egy férfi, akin
azonnal láttam, hogy nem akar kiszállni. Azt hittem, valami csavargó,
aki útbaigazítást szeretne kapni. Van egypár belőlük. Az ember nem is
bánja, ha legalább leengedik az ablakot, és elmondják, mit akarnak. De
amikor csak ülnek, és várják, hogy kinyissam az ajtót, az felbosszant.
Soha egy cent borravalót nem kaptam még az ilyenektől.
– És ez az ember? – kérdezte Mason türelmetlenül.

17
 – Nos, ahogy gondoltam, tényleg nem akart kiszállni. Mikor kinyi-
tottam az ajtót, kezembe nyomta a borítékot, és azt mondta: „Adja oda
Perry Masonnak. Bent van.”
– Valóban? – kérdezte Mason.
A portás folytatta.
– Emlékszem, amikor az ön autóját átvettem, bár önt nem ismertem
fel, Mr- Mason. A nevét hallottam elégszer, de ugye először van itt?
Mason biccentett.
– Folytassa, kérem! Mit tud még arról a borítékos emberről?
– Ez minden. Kissé bambán állhattam ott, a férfi meg is jegyezte:
„Menjen már! Vegye ki a nehezéket…” – zavartan félbehagyta.
– A nadrágjából – fejezte be a mondatot Della Street.
– Köszönöm, asszonyom – vigyorodott el a portás. – Majdnem szó
szerint ezt mondta, és azt még, hogy adjam át valakinek, aki bent van
szolgálatban, és mondjam meg, hogy fontos. Ezért Pierre-nek adtam át.
– És az a férfi mit csinált?
– Becsapta a kocsi ajtaját, és elhajtott.
– Nem figyelte meg a rendszámát, vagy valami mást nem vett észre?
– Nem, semmit. Talán annyit, hogy a kocsi egy 5–6 éves Chevrolet
volt. Sötét színű, csukott, négyajtós. Ez minden.
– Le tudná írni a férfi külsejét?
– Szürkés öltönyben volt, az inggallérja gyűrött. Nálam hat-nyolc
évvel lehetett idősebb, és én ötvenhárom vagyok. Nem úgy nézett ki,
mint aki vendéglőbe jár.
– Munkás?
– Hát, nem hiszem. Inkább olyan ember, akinek valamilyen magán-
vállalkozása van. A ruhája kopott volt, de azért eszes embernek látszott.
Olyan fickó, aki nem költi ruhára meg kocsira a pénzét, vagy nem szór-
ja… hm…
– Night-clubokban? – fejezte be Della Street.
A férfinak ismét fülig ért a szája.

18
 Mason elővett egy újabb tízdollárost.
– Menjen, elszalasztja a borravalókat az ajtónál. Látom, már ott jár
az esze. Ez a hölgy Miss Street, a titkárnőm. Ha eszébe jutna még va-
lami, holnap egész nap felhívhatja az irodámat, és neki elmondhatja.
A portás reakciója egész más volt, mint a főpincéré. Nem tüntette el
diszkréten a pénzt, hanem elégedetten gyönyörködött benne, majd meg-
nyugtató hangon mondta:
– A borravalót nem szalasztom el. De ha eszembe jut valami…
– Csak gondolja át – mondta Mason –, és hozassa elő a kocsimat.
Tudja, melyik az?
– Igen, emlékszem a kocsijára, és legközelebb már magára is emlé-
kezni fogok, Mr. Mason. És amit csak óhajt…
– Rendben van – szakította félbe az ügyvéd. – Ebben a pillanatban
csak a küldöncről szeretnék többet tudni.
– Gondolkodni fogok rajta. Ha bármi eszembe jut, holnap délután te-
lefonálok. Hajnali kettőig vagyok szolgálatban, és délnél előbb nem
kelek fel – mondta, és távozott.
Mason Della Streethez fordult.
– Itt az ideje, hogy felhívjuk Carlint.
– Ha már lefeküdt, nem fog örülni – figyelmeztette a lány.
– Tudom, de legalább otthon érjük.
– Nem várhat reggelig?
– Maga nem hallotta a nőt a telefonban! Bármiről van szó, most kell
megtennünk. De legalább meg kell próbálni.
Mason Della Street társaságában a telefonhoz ment. A lány bedobott
egy érmét, tárcsázta a számot, és kérdőn Masonra pillantott.
– Telefonon akarja átadni az üzenetet?
– Nem. Használja a legcsábosabb hangját – mondta kaján arckifeje-
zéssel –, amíg túljut az illető a késői hívás bosszúságán. Maga biztos
meg tudja nyugtatni.
– Mondjam meg, kik vagyunk, és miért telefonálunk?

19
 – Hogy miért, azt ne, csak, hogy kik vagyunk. Azt is megmondhat-
ja…
Della Street már a telefonkagylónak mondta:
– Igen, halló! Mr. Carlin?
Várt egy pillanatot, majd mosolyogva folytatta.
– Remélem elnézi, Mr. Carlin, hogy ilyen késői órában telefonálok.
Nevem Della Street. Mr. Perry Mason személyi titkára vagyok, és na-
gyon fontos lenne, hogy találkozzunk, amilyen hamar csak lehet…
Tényleg nem feküdt még le?… Ó, az nagyon jó lenne… Igen. Ha lehet-
séges… Igen, tudom, hogy szokatlan. Adom Mr. Masont.
Befogta a mikrofont, úgy mondta Masonnak.
– Nem volt ágyban. Azt hiszem, rendben van.
Mason bólintott, és átvette a kagylót, a füléhez emelte és beleszólt.
– Halló! Perry Mason beszél. Sajnálom, hogy ilyen későn zavarjuk,
Mr. Carlin.
– Ezt már a titkárnője is mondta – válaszolt a férfi a vonal túlsó vé-
géről –, de emiatt kár nyugtalankodnia. Ritkán fekszem le hajnali
egy-két óránál korábban. Szeretek olvasni, és egyébként is éjjeli bagoly
vagyok.
– Egy nagyon fontos ügyben szeretném meglátogatni.
– Ma éjjel?
– Igen.
– Mennyi idő alatt ér ide?
– Az Aranylibából telefonálok, és van még egy dolog, amit el kell in-
téznem, talán 30–40 perc.
– Várni fogom. Szóval, maga Perry Mason, az ügyvéd?
– Igen.
– Hallottam magáról, Mr. Mason, örülni fogok a találkozásnak. Ké-
szítek egy forró kávét.
– Az jó lesz, köszönöm – mondta Mason. – Ügy érzem, hogy kelle-
metlenséget okozok magának, és ezért nagyra értékelem…

20
 – Ugyan, semmi az egész. Magányos agglegény vagyok, és szeretem
a társaságot. És tényleg nem zavar, örülök, hogy megismerhetem, Mr.
Mason. A titkárnőjét is magával hozza?
– Igen, ő is velem lesz.
– Nagyon helyes. Tehát várom magukat egy félóra múlva.
– Rendben. Köszönöm. – Letette a hallgatót
– Elég barátságosnak tűnt – mondta Della Street.
– Én is azt hiszem.
– Mi áll az újságkivágáson, Főnök?
– Éppen csak átfutottam. Csak néhány sor – nyilvánvalóan egy New
York-i újságból… Egy bizonyos Helen Hamptont említ, akit 18 hónap
börtönbüntetésre ítéltek zsarolás vádjával. Úgy látszik, őt és meg nem
nevezett férfi bűntársát egy razzia alkalmával fogták el, de elég titokza-
tos az egész. A nőt bűnösnek találták, de a bíróság olyan tájékoztatást
adott csak, hogy a zsarolás módszere ördögien zseniális, ezért nem hoz-
za nyilvánosságra, nehogy ötletet adjon másoknak
– Több nincs?
– Semmi több.
– Milyen dátum van a kivágáson?
– Nincs dátum. Ez csak egy darab egy újságból. Már kezd sárgulni,
ami vagy azt jelenti, hogy régi, vagy hogy kinn felejtették a napon. Az
újságpapír elég gyorsan sárgul.
– Talán többet tudunk, ha már beszéltünk Carlinnal. De mi volt az a
fontos elintézendője?
– Ki akarok menni ahhoz a nyilvános telefonhoz – válaszolt Mason.
– Éjfélig biztos nyitva van. Talán most még tudnak valamit mondani
titokzatos megbízónkról.
– Ügy látom, Carlint másodlagosnak tartja. Engem érdekel ez az
alak.
– Szerintem megnyerő, tárgyilagos, de egyáltalán nem kíváncsi típus

21
 – Pontosan erről van szó! – jegyezte meg Della Street. – Próbáltam
megfejteni, mivel hatott rám. Teljesen kiegyensúlyozott. Az átlagember
égett volna a kíváncsiságtól, hogy egy jó kis bűntényről halljon. A leg-
többen azt mondták volna: „Miért akar az éjszaka kellős közepén talál-
kozni velem, Mr. Mason? Mi az a fontos dolog?” – vagy valami hason-
lót. Mr. Carlin nem ez a fajta.
Mason is végiggondolta.
– Megnyerő és egyáltalán nem kíváncsi – ismételte meg lassan.
– Talán várta a hívást? – kérdezte a titkárnő.
– Ilyen messzire azért nem mennék, de úgy tűnt, természetesnek ta-
lálja. Gyerünk, Della, hajtsuk fel azt a telefonfülkét.

22
 Harmadik fejezet

Útban a Vance Avenue és a Kramer Boulevard sarkán lévő drugstore

felé, Mason kezdte a beszélgetést.
– Della, mit gondol, honnan tudta az a nő, hogy az Aranylibában va-
gyok?
– Az olyan híres embereket, mint maga. hamar kiszúrják mindenhol.
– Akkor viszont azzal a feltevéssel kell kezdeni, hogy ő is ott volt.
– Nem feltétlenül. Ó, várjon csak! Igen, szerintem is ott volt a mula-
tóban.
– Természetesen – folytatta Mason – lehetett volna egy barátja is, aki
felhívja. és azt mondja neki: „Mr. Mason itt van az Aranylibában. Itt a
lehetőség. Csak érintkezésbe kell lépned vele.” Vagy talán a főpincér…
– Igen, így is történhetett.
– De úgy vélem – mondta Mason –, nem ez történt. Akkor nem lett
volna olyan nagy pánik és sürgetés a hangjában. Nem, olyan valakinek
kellett lenni, aki ott volt a mulatóban, aki látott minket, és miután távo-
zott, felhívott telefonon.
– Senki nem tudhatta, hogy oda megyünk vacsorázni.
– Mi magunk sem tudtuk – fűzte tovább a gondolatot Mason. – Em-
lékezzék csak, hogy a tanúkihallgatás után az irodába menet jutott eszé-
be, hogy Paul Drake ajánlotta az Aranylibát, ő mondta, hogy kitűnő a
konyha, és jó a műsor is.
– Így igaz. Pillanatnyi elhatározás alapján mentünk oda, és senki sem
tudta, hol vagyunk – tette hozzá Della Street.
– Kivéve a Drake Detektív Irodát. Emlékszik, hogy felhívtuk Pault a
night-club-ból, hogy elmondjuk neki, megszereztük a tanúvallomást,
meg hogy reggel találkozunk. És mintha említettem volna, hogy éppen
az általa ajánlott mulatót fogjuk kipróbálni.

23
 – Említette. Hallottam.
– De Paul Drake senkinek nem mondaná meg, hol vagyunk. Nemhi-
ába detektív, tudja tartani a száját. Biztos sok mindenre rájövünk, ha
beszélünk Carlinnal. Valószínűleg rutinügy lesz. Kár izgatni magunkat.
Talán ez az éjszakai felhajtás is fölösleges. Azon viszont nem tudom
túltenni magam, hogy ez a nő gondosan gyűjtögette a pénzt, hogy le-
gyen, ha sürgősen kell, most pedig elment oda. ahol elrejtette… de
megérkeztünk. Lássuk, mit tudunk kideríteni. Bejön? – kérdezte a lányt.
Della Street már nyitotta is az ajtót.
– Próbáljon visszatartani!
A tulaj már zárni készült. Négy fiatal még mindig ott fecsegett, va-
lami nyúlós sziruppal leöntött fagylalt fölött. Udvariasan, de határozot-
tan figyelmeztették őket a késői időpontra. A pultos csüggedten márto-
gatta a poharakat a mosószeres lébe, a pénztáros kasszát zárt.
A felírópincér fásultan figyelte Mason kérdését.
– Nem nagyon tudok visszaemlékezni rá – mondta. – A másik fülké-
ben csörgött a telefon, de túl elfoglaltak voltunk, hogy felvegyük. Mi-
kor odamentem, a telefonközpont közölte, hogy valaki elfelejtette visz-
szaakasztani a hallgatót a másik fülkében. Tényleg ez történt. Én akasz-
tottam vissza. Ennyit tudok. A pénztáros talán többet tud.
Mason odament a pénztároshoz.
Ő halványan emlékezett a nőre. Egy negyeddollárost váltott fel. Ta-
lán harminc-harmincöt éves lehetett, sötét kabátot viselt szőrmegallér-
ral, és krokodilbőr táska volt nála. A hallgatót nem akasztotta vissza.
Mást nem tud róla. Nem látta, amikor távozott. Nagyon elfoglaltak vol-
tak akkor.
– Melyik fülkét használta? – kérdezte Mason.
– A jobb oldalit, ami az újságállvány közelében van.
– Megnézem – jelentette ki Mason.
Odasietett a telefonfülkéhez. Della Street követte.
– A felíró figyeli magát, Főnök – súgta Masonnak.

24
 – Biztos azt hiszi, FBI-ügynök vagyok. Egy az ezerhez az esélyünk,
hogy rájöjjünk, mitől ijedt meg, de azért körülnézünk Ha olyan hirtelen
kellett távoznia, talán itt felejtett valamit, egy zsebkendőt, pénztárcát,
vagy…
– …egy papírt meg néhány ötcentest – fejezte be a mondatot Della
Street, mikor benézett a fülke üvegajtaján.
Mason kinyitotta az ajtót. Della Street belépett.
– Négy darab ötcentes van a cédulán – mondta.
– Milyen cédulán?
Della Street válaszolt.
– Csak számokat írtak rá egy ceruzával. És egy telefonszámot: Main
9-6450.
– Hívja fel! Lássuk, ki az?
Della bedobott egy érmét, és tárcsázta a számot.
– Ilyen későn biztosan nem veszi fel. Ez …ó, igen, halló, halló, igen,
köszönöm, nem, ne haragudjon, rossz számot hívtam.
Visszaakasztotta a hallgatót, és Masonra mosolygott.
– Ez az Aranyliba száma.
– Az ördögbe! Mit nem adnék, ha tudnám, hogyan talált meg min-
ket? Van még valami?
– Néhány szám a másik oldalon. Nagyon gondosan írták, akár egy
könyvelő.
– Milyen számok?
– Úgy néz ki, mint egy bonyolult rendszám. Egy sorba írták.
59-4J-38-3B-19-2J-10B.
Mason elmélyülten nézte a számokat. A felíró ott termett.
– Találtak valamit? – kérdezte.
Mason tagadólag rázta meg fejét.
– Csak a telefonszámot írtam fel.
– Ó – mondta a pincér.

25
 Mason zsebre vágta a cédulát, tüntetően unott arcot vágott, és kije-
lentette:
– Semmi érdekes. Van egy amnéziában szenvedő húgom. Valami
különös okból emlékszik a telefonszámomra, de nem emlékszik, ő ma-
ga kicsoda, és mi az én nevem. A saját családjára sem emlékszik.
– Értem – mondta a pincér olyan hangon, amiből egyértelműen lehe-
tett tudni, hogy nem érti.
Mason a kijárat felé vezette Della Streetet. Az eddig is hűvös idő hi-
degre fordult, és esőt hozott. Della Street beugrott a kocsiba.
– Brrr, fázom – mondta. – Egy rendes bokát nem elég egy darab
nylonnal védeni ilyen időben! Van valami ötlete arról a számsorról,
Főnök?
Mason előhúzta zsebéből a papírt.
– Valószínűleg egy széfkombináció. A tárcsát négyszer jobbra az
59-ig, háromszor balra a 38-asig, kétszer jobbra 19-ig, majd balra fordí-
tani a 10-esre.
– A pincér jön az ajtó felé! – szólt közbe Della Street. – Gondolom, a
rendszámunkra kíváncsi.
Mason gázt adott. A kocsi halkan elindult. Az ablaktörlők konokul
harcoltak a szélvédőnek csapódó vízcseppekkel, és kis patakokba gyűjt-
ve tolták le róla. Mason szólalt meg.
– A főpincérnek az Aranylibában sokkal többet kell tudnia, mint
amennyit elmondott.
– Én pedig remélem, hogy felkeresi magát, és meggyőződik róla,
hogy maga agglegény, és joga van a titkárnőjét night-clubba vinni.
Minden bizonnyal tudta, hogy maga kicsoda, de engem nem ismert.
Magát nős embernek nézte, aki éppen titkos találkán vesz részt.
– És magát? – kérdezte Mason.
– Én voltam a szirén, az erény érzéki megrontója.
– Pierre véleménye magával kapcsolatban annak a következménye,
ahogy engem felmért.

26
 – Hát ez az – mondta Della Street mogorván –, a nőt mindig csak a
férfi kapcsolt részének tekintik. A férfiak nagyon szeretnek a magányos
farkas szerepében tetszelegni!
– Nézheti másképp is. Pierre úgy gondolta, hogy én vagyok az el-
gyötört üzletember, akit egy érzéki boszorka személyes varázsa megba-
bonázott.
– Elég! Hagyja abba – mondta Della Street nevetve. – Inkább azt
mondja meg, hogyan könyveljem le ezt az ötszázhetven dollárt?
– Amíg nem tudunk többet ügyfelünkről, írja be, hogy jóváírás Ma-
dame X. javára. Addig is derítsük fel, mit tud mondani M. D. Carlin.
Talán kiderül valami.
– Mit fog mondani neki, Főnök? Úgy értem, az ügyfeléről?
– Egy szót sem. Viszont nagyon remélem, nemcsak tréfából említette
a forró kávét.
Csöndben tették meg a hátralevő utat. Amikor ráfordultak a West
Lorendo Streetre, a 6800-as tömbnél találták magukat.
– Korábban kanyarodott be – mondta Della Street. – Az utca másik
oldalára keveredtünk.
A férfi áthajtott a kereszteződésen, lassított, hogy le tudják olvasni a
házszámokat, majd felfedezte a keresett házat.
– Megjöttünk. Ott van szemben, a másik oldalon
– Micsoda régimódi ház! – álmélkodott Della Street.
Mason bólintott.
– Jókora parkja lehetett 25 évvel ezelőtt. Aztán, ahogy a város ter-
jeszkedett, felparcellázták. De azért elég nagy terület megmaradt még a
ház körül. Harminc-negyven lábnyi minden oldalon. De az épület
ugyancsak el van hanyagolva. Régóta nem festették. Alig emlékeztet a
távoli, fényes múltra. Menjünk, Della!
Mason egy határozott kormánymozdulattal a túloldalra kanyarodott,
és a ház előtt megállt.
– A lába?

27
 – Még vizes.
– Remélem, hogy a fűtés megszárítja. Nem örülnék, ha megfázna.
– Nem fogok. És maga?
– Nekem vastag cipőm van.
Mason kikapcsolta a világítást, levette a gyújtást, megkerülte a ko-
csit, és kinyitotta az ajtót Della Streetnek.
– Jöjjön, Della! Szaladjunk!
Végigfutottak a betonjárdán a nyikorgó, festetlen faoszlopokkal alá-
támasztott verandáig. Az oszlopokat kacskaringós mintázat díszítette.
Mason a csengőt kereste, de az ajtó kinyílt, mielőtt megtalálta volna.
Egy férfi nyugodt, csendes hangját hallották.
– Elnézést kérek. A verandán nem működik a világítás. Mr. Mason?
– Igen, az vagyok. Gondolom, Mr. Carlin.
– Igen, uram. Kerüljenek beljebb!
Kitárta az ajtót. Della Street belépett, Mason követte.
– Elég csúnya éjszakánk van – mondta Carlin. – Ez már hideg eső.
– Nem éppen kellemes – folytatta Mason a semmitmondó társalgást,
hogy időt nyerjen, és felmérhesse a férfit és környezetét.
A halvány előszobalámpa egy hatvanas férfit világított meg. Kerek
fejű, nyugodt hangú ember. A vastag szemüveg mögött kissé dülledt,
szürke szemek, melyek szokatlan türelemmel tekintettek a késői látoga-
tókra.
Ruháit mintha a ház külső képéhez igazították volna, ugyanolyan ré-
giek és elhanyagoltak voltak. Ódivatú, egysoros zakó lógott rajta. Nad-
rágjára ráfért volna a vasalás. A több hónapos folyamatos igénybevétel-
től cipője felvette a rövid, széles lábfej formáját.
Carlin kezdte a beszélgetést.
– Ez egy legénylakás, egyedül élek itt. A bejárónő hetente egyszer
jön, én pedig nem állok neki, hogy söpörjek és port töröljek. Úgy kell
elfogadniuk a dolgokat, ahogy vannak.

28
 – Hogyne, természetesen – mondta Mason. – Hadd kérjünk ismétel-
ten elnézést a késői zavarásért. Viszont az ügy, amiben járok, nem ha-
lasztható reggelig.
Carlin a szemüvegét tisztogatta, elgondolkodva Masonra pillantott.
Arcának bal oldala komoly és nyugodt volt. Jobboldalt egy ránc futott
végig a szájától a szeme sarkáig. A kettő együttes hatása különös
aszimmetriát kölcsönzött arcának.
– A házam – jelentette ki – az önök rendelkezésére áll. Úgy vélem,
zsúfoltak a napjai, Mr. Mason. De egy percre helyezzék magukat ké-
nyelembe a nappaliban. A tűzhelyen már készen vár a forró kávé.
– Az bizony ránk fér – jelentette ki Mason.
– Tejszínnel vagy cukorral?
– Mindkettővel – vágta rá Mason.
A nappali szoba jellemezte lakója személyiségét. Három régimódi,
kárpitozott hintaszék, két fa karosszék. Utóbbiak valaha egy söntésben
állhattak. A széktámlákba csillag alakú lyukat vágtak. Sem állólámpa,
sem falilámpa nem volt. A vezetékek a szoba közepén lógó csillár üres
foglalataiból indultak, és behálózták az egész szobát. A drótok végén a
körtéket kúp alakúra formált papírernyő árnyékolta.
A szoba központi részén egy kisasztal volt, melyre valóságos hegyet
emeltek könyvekből, folyóiratokból és újságokból. A hegy lába az asz-
tal mellett, a padlón folytatódott, és körbefonta az egyik hintaszéket. A
hintaszék gazdája egyszerűen ledobta a földre, amit már elolvasott.
– Egy percen belül itt vagyok a kávéval – mondta Carlin. – Addig
próbálják kényelembe helyezni magukat.
Carlin elvonult a konyhába. Mason és Della Street körbepillantott. A
lány Masonra mosolygott.
– Nem gond megtalálni házigazdánk kedvenc székét – a könyvekkel,
folyóiratokkal körülbástyázott hintaszékre mutatott.
Mason viszonozta a mosolyt, és odalépett a megsötétedett könyves-
polchoz. A könyveket tanulmányozta.

29
 – A mindenit, Della! Egész érdekes dolgok vannak itt! Emberünk
komoly könyveket is olvas! Nézze ezeket a borítókat!
– Mi van velük, Főnök? Ne akarja, hogy odamenjek. Találtam egy
meleg fűtőtestet.
Mason hátrapillantott a válla fölött. Della egy díszes rácson állt. Az
alulról jövő meleg levegő kissé megemelte a szoknyáját.
Mason elnevette magát.
– Vegyen fel kosztümöt egy hideg, esős éjszakán, és maga is meg-
tudja, milyen kellemes ez a meleg. Mi van a könyvekkel?
– Különböző témájúak, de nyilvánvalóan különleges kiadások, a leg-
jobb kötésben…
Csoszogó léptek hallatszottak a konyha felől, és megjelent Carlin
egy nagy tálcával, rajta hatalmas kávéskanna, néhány csésze, fél pint
tejszín és egy csiszolt cukortartó.
Reményt vesztve tekintett az asztalra.
– Egy pillanat – mondta Della –, azonnal segítek.
Összerakta a könyveket és folyóiratokat. Carlin hálásan rámosoly-
gott, a tálcát letette, és elkezdte kitölteni a kávét. A csészék nem voltak
egyformák, és látszott rajtuk a sok használat.
– Sajnos, minden csészém csorba – szabadkozott Carlin –, viszont a
fületlen a házigazdát illeti. Elnézésüket kérem, és ez az utolsó bocsá-
natkérés a vendéglátással kapcsolatban. Ez az én legénylakásom. Olyan,
amilyen, de szívesen látom magukat. Tessék a kávé. Ideje, hogy meg-
ismerkedjünk végre.
Mason megkeverte a kávéját, Della Streetre pillantott, kortyolt egyet
a forró italból, és helyeselve bólintott.
– Maga ugyancsak kitűnő kávét főz.
– Köszönöm, örülök, hogy ízlik.
– Mindent maga főz? – kérdezte Della Street, majd sietve hozzátette.
– Elnézést, nem akartam kíváncsiskodni.

30
 – Ne szabadkozzon – mondta Carlin – szeretek főzni. Rendszertelen
időpontokban étkezem, ugyanakkor különleges az ízlésem. Ha megéhe-
zem, kotyvasztok magamnak valamit. Ha nem vagyok éhes, nem
eszem. A mi úgynevezett civilizációnk egyik átka, hogy az óra szerint
élünk. Feltaláltuk a körben járó mutatókat, és most ezek a mutatók ve-
zénylik életünk ritmusát. Sok-sok ember azért hízott el, mert rabja an-
nak a tévhitnek, hogy egy bizonyos időpontban vacsorázni kell. Lehet,
hogy nem is éhes, de ha nem akar udvariatlan lenni a családjával, vagy
a barátaival, akkor le kell ülnie enni.
Mason témát váltott.
– Nagyon érdekes könyvei vannak.
Carlin arca torz mosolyba rándult.
– Mr. Mason, tekintsünk el a bevezetőtől és az udvariaskodástól. Tu-
dom, nem azért jöttek, hogy az időjárásról, a kávéról vagy a könyveim-
ről beszélgessünk. Maga kíváncsi. Én kielégítem a kíváncsiságát. Re-
mélem, maga is az enyémet, özvegy vagyok. Öt éve élek itt. Van egy
kis jövedelmem, ami lehetővé teszi, hogy pénzügyi gondoktól mentesen
éljek, ha figyelek a kiadásaimra. A kedvteléseimnek hódolok. A föld-
szinten van egy kis nyomdám és némi készletem különleges papírokból.
Időnként találok olyan könyvet, ami megtetszik. Megkeresem hozzá a
megfelelőnek tartott betűtípust, kiszedem, kinyomtatom, és finom bőr-
kötést készítek hozzá. Máskor, ha olyan könyvet találok, ami érdemes
rá, leszedem a régi borítóját, és átkötöm kézzel megmunkált, finom
bőrbe. Ugyanakkor fotózom is. Van egy laborom és egy kitűnő nagyí-
tógépem. Szeretek portyázni a fényképezőgépemmel, és lekapni az ér-
dekesebb témákat. A fény és árnyék játékát. A természet különböző
megnyilatkozásait. Ahogy a hajnali napfény áttör a tölgyfa lombjain, a
vihar utáni hullámok sistergő nyugtalanságát a homokos tengerparton.
Azt hiszem, az embernek megadatott a lehetőség, hogy értékelje a szép-
séget. Fiatalabb koromban a mozgalmasság szépségét kerestem – idézte
vissza Carlin elmosolyodva –, most már filozofikusabb vagyok, és a

31
személytelenebb, elvontabb szépség érdekel. És most, Mr. Mason, én
őszinte voltam magához.
– Én ügyvéd vagyok. Tiszteletben kell tartanom ügyfelem titkait.
Sok dolgot nem mondhatok el, amit szeretnék.
– Ezt értem. Mondja el azt, amit elmondhat.
– Be kell vallanom, hogy nem tudom, ki az ügyfelem.
– Hogy az ördögbe lehet az?
– Ez a helyzet.
– És maga elvállal ügyfelet ilyen körülmények között?
– Általában nem. Ez az eset kivétel. Egy üzenetet hoztam önnek.
– Halljuk.
Mason benyúlt a zsebébe.
– Először is meg kell mutatnom önnek ezt az újságkivágást.
Carlin felállt, és keresztülsétált a szobán. Elvette Masontól az újság-
kivágást, és már mondta is:
– Ez semmit nem jelent nekem. Bár, nézzük csak, mi áll itt… hmm.
Úgy tűnik, valami fiatal hölggyel kapcsolatos, akit letartóztattak zsaro-
lásért.
– Ismeri?
– Ugyan már! Honnan ismerném?
– Vagy talán valamikor – ha megbocsát, Mr. Carlin – megpróbálta
zsarolni magát?
– Határozottan nem. Talán az üzenet, amit hozott, Mr. Mason, meg-
világítja a helyzetet.
– Az üzenet – mondta Mason –, hogy a jelen körülmények között új
partnert kellene keresnie.
Carlin összeráncolta a szemöldökét.
– Ki küldte ezt az üzenetet?
– Nem tudom megmondani.
– Nem tudja, vagy nem akarja?
– Válassza, amelyik szimpatikusabb!

32
 – Pontosan így szólt az üzenet?
– Igen.
– Írásban kapta?
– Nem.
– Az, hogy „jelen körülmények között”, mire utal?
– Nem tudom.
– Ez az üzenet része volt?
– Igen, határozottan.
Carlin elgondolkodva ráncolta homlokát, majd egy pillanat múlva
tagadólag megrázta a fejét.
– Mr. Mason, nekem nincs üzlettársam,
– És nincs része valami közös vállalkozásban, ami…
Carlin közbevágott.
– Mr. Mason, nekem nincs társam, sem bizalmasom.
– Talán utal az üzenet valami üzleti…
Félbehagyta, amikor meglátta Carlin szemeiben a feltörő indulatot.
– Van valami üzleti ügye? – kérdezte Mason.
Carlin egy sóhaj erejéig hallgatott.
– Nincs.
Mason figyelte a férfit.
– Biztos ebben?
– Igen.
– Nos, ennyi volt a küldetésem.
– Én semmi sürgőset nem találtam benne – jegyezte meg Carlin.
– A körülmények azt a látszatot keltették, hogy sürgős – mondta Ma-
son.
– Milyen körülmények?
Mason elmosolyodott.
– Már említettem, hogy ügyvéd vagyok, és mint ilyen, megbízható
ügyfeleim titkait illetően.
– Túlságosan is megbízható.

33
 Mason nem válaszolt.
– Ha nem tud vagy nem akar semmit elárulni, kénytelen vagyok ta-
lálgatni.
– Tegye azt!
– Ez eltart egy ideig, de megfejtem a rejtvényt – mondta Carlin,
tömpe ujjai között melengetve a fületlen csészét.
– És azután mi lesz? – kérdezte Mason.
Carlin némán mosolygott.
– Megmondja nekünk is a választ? – faggatta Della Street is.
– Honnan tudjam, amíg nem tudom, mi a válasz? – ivott egy kortyot
a sérült csészéből, majd folytatta. – Az emberi lélek csodálatos alkotás.
Egy csomó titkot képesek lennénk megfejteni, ha koncentrálni tudnánk.
Megoldhatnánk az élet és halál rejtélyét, ha tényleg megpróbálnánk. De
félünk, Mr. Mason. Nagyon félünk. Egész életünket a félelem irányítja.
– Úgy érti, a haláltól? – kérdezte Della Street, és ahogy Masonra pil-
lantott, látszott, hogy megpróbálja beszédre bírni Carlint.
– Nem önmagunktól – válaszolt Carlin. – Az ember jobban fél ön-
magától, mint bármitől, ami történhet vele. Fél önmaga megismerésétől.
Fél kikutatni saját benső világát.
– Nem ezt vettem észre magán, Mr. Carlin – folytatta a társalgást
Della Street.
– Ha az emberek összejönnek egy estére, előveszik a kártyapaklit, és
elkezdenek römizni vagy kanasztázni. Rádiót hallgatnak, vagy tévét
néznek, esetleg elmennek moziba.
– Nem gondolja, hogy minden normális ember vágyik a társaságra?
– kérdezte Della Street.
– De. Csakhogy nem társaságra van szükségük. Az emberek félnek
az egyedülléttől, önmaguktól. Ezért összecsődülnek, és fecsegésükkel
kizárják a gondolatokat. De eltértünk a tárgytól. Egy kérdésre kísérel-
tünk meg válaszolni. A tárgyra koncentrálva megpróbálok olyan vonat-
kozásokat találni, melyek az üzenethez kapcsolódhatnak. Végül, ha va-

34
lóban érint engem ez az ügy – amit kétlek –, tudni fogom azokat a dol-
gokat, amelyeket önnek, Mr. Mason, nem áll módjában közölni velem.
– Még mindig úgy gondolja, hogy az üzenetnek nincs jelentősége az
ön számára? – faggatta Mason.
– Igen. Valójában úgy gondolom, az ön ügyfele rossz Carlint válasz-
tott, Mr. Mason.
– Ez nem lehet – válaszolt Mason. – önt írták le nekem. Az ön nevét
és címét kaptam meg.
– Lehet – szólt közbe Carlin. – Feltételezem, hogy ön a saját felada-
tát tökéletesen végezte el az ügyben. A hibát a megbízója követte el.
– Mire gondol?
– Talán a megbízója kapott egy üzenetet, amit egy Carlin nevű sze-
mélynek kellett továbbítani. Az ügyfele nem volt biztos az utónév kez-
dőbetűiben. A telefonkönyvet használta, és valamilyen félreértés követ-
keztében, amit ön nem tudhat e percben, rossz Carlint választott. Ezért a
hibát, hogy úgy mondjam, átadták önnek, és… Nos, ön nagyon kitűnő
ember és pompás vendég, Mr. Mason. Jó alkalom volt, hogy egy élve-
zetes félórát töltsünk egymás társaságában, találkozzunk, beszélges-
sünk. Másfelől viszont, attól tartok, nem mentünk semmire. – És jelen-
tőségteljesen visszaadta Masonnak az újságkivágást.
– Reméltem, hogy tud adni valamilyen információt az…
– Az ügyfeléről? – fejezte be a mondatot Carlin mosolyogva, míg
Mason kereste a helyes kifejezést.
– Talán.
– Úgy veszem észre, megbízása – ugye így mondják ügyvédi ber-
kekben? – egészen új keletű. Nagyjából világos, hogy önnek nem volt
alkalma beszélni ezzel az ügyféllel, így csak üzenetet kaphatott. Figye-
lembe véve a késői órát, feltételezem, hogy az üzenetet nem az irodájá-
ba küldték. Mivel Miss Street is önnel van, logikus, hogy az üzenetet
nem akkor kapta, amikor hazaért, így tehát az üzenetet csak az Aranyli-
bában kaphatta, vacsora közben, ahonnan ide is telefonált.

35
 Mason mosolygott.
– Ön, úgy látszik, szereti a deduktív következtetéseket.
– Így van. Az embernek azért van feje, hogy használja, nem? Közben
elfeledkeztem vendéglátói teendőimről. Hadd töltsek még!
Készségesen mozdult, megtöltötte a csészéket, odanyújtotta a tejszínt
és a cukrot, majd leült, és feltette a szemüvegét. Arca különös mosolyra
rándult.
– Maguk mindketten figyelemre méltó karakterek, ha nem haragsza-
nak, hogy ezt mondom. Az önök arcát jól lehetne fényképezni. A fény
és árnyék segítségével szeretem kifejezni a dolgokat. Szeretem a hosszú
reggeli árnyékokat, a délutáni, ferde napsugárkévéket, de néha csinálok
portrékat is. Szeretem felismerni, hogy a fények és árnyékok hogyan
fejezik ki az ember arcvonásain keresztül a személyiségét. Egy fényef-
fektus hogyan emeli ki a nőies bájt. Egyszer lefényképezném önöket, de
nem ilyen késői órán.
Mason Della Streetre nézett. Kiitták a kávéjukat.
– Mennünk kell. Tényleg késő van, és…
Carlin bűnbánóan közbeszólt.
– Isten őrizz, nem úgy gondoltam! Nem is tudom, miért kell olyan
dolgokat mondanunk, ami magyarázatot követel, hogy aztán a magya-
rázat még inkább kihangsúlyozza a hibát. Nekem még nincs későn
ilyenkor. Csak magukra gondoltam, és – ha megbocsátanak – az a fo-
tográfus, aki nem hisz a retusálásban, emellett szereti az igazi egyénisé-
get a képein, jobban szereti, ha a modell frissen, reggel áll a kamera elé,
és nem egy hosszú, fáradságos nap után. Én, Mr. Mason, utálok retusál-
ni. Úgy érzem, mindent meg lehet oldani fénnyel és árnyékkal.
Mason az órájára nézett.
– Kérem, ne érezze úgy, hogy a megjegyzése miatt megyünk el. Jó-
val elmúlt éjfél. Mennünk kell, mert másképp nem leszünk elég frissek
a reggeli fényképezéshez.
– Szóval, reggel visszajönnek, és lehetőséget adnak…

36
 Mason elnevette magát.
– Ez csak amolyan általánosság volt. Talán majd máskor, Mr. Carlin.
Hát, nagyon köszönjük a vendéglátást. Szeretném egyszer részleteseb-
ben megvitatni az életfilozófiáját, és megnézni a fotóit.
– Örömömre szolgálna – mondta Carlin, és olyan mozdulatot tett,
mintha várná, hogy felálljanak.
Mason vette a lapot, felállt.
– Örülök, hogy eljöttek – mondta Carlin, és Dellára mosolyogva
hozzátette. – Amikor már úgy véltem, hogy teljesen független vagyok
egy férficentrikus világban, és megtanultam, hogy csak a természet el-
vont szépségét becsüljem, akkor történik valami, ami rádöbbent, hogy
milyen hibásan gondolkodom.
– Köszönöm – viszonozta a lány a mosolyt, miközben felállt, és el-
indult a hall felé.
– Kitűnő fotóalany lenne ön – folytatta Carlin reménykedő hangon –,
és bízom benne, hogy sűrű programjuk ellenére, idővel eljönnek hoz-
zám. Nem kell több, mint fél óra, és nagyon szép munka lesz. Meg kell
nézniök a műtermemet, meg néhány fotómat. De már későre jár, és tu-
dom, nehéz napjuk volt. Rá kell jönnöm, hogy egy tekintélyes és elfog-
lalt ügyvéd élete nagyon kimerítő.
Carlin kinyitotta a házból kivezető ajtót.
– Lám, lám, már oszladoznak. Nézzék a felhők szélét, ahogy keresz-
tülfutnak az égen. És nézzék a holdfényt! Figyeljék az ezüstös sugárzást
a felhőkön. Fényképészként éppen az az egyik bánatom, hogy nincs
olyan objektív és film, amivel a hold ezüstös báját lefényképezhetnénk.
Bár hatalmas a fejlődés. Nyilván tudják, hogy a reklámok holdfényes
felvételeit nagy zársebesség mellett, napfényben veszik fel. A gépet
egyenesen a napnak fordítják, a lencsét leszűkítik, a zársebességet pedig
megnövelik. Néha sikerül is visszaadniuk a Hold különleges báját a
Nap nyers effektusa helyett. De nem tartom fel önöket. Hidegre fordult

37
az idő, és látom, sietnének. Vigyázzanak magukra. Akadnak ilyenkor
részeg sofőrök, akik nem találják el az út jobb oldalát.
– Vigyázni fogunk – ígérte Mason.
– És vissza kell jönniök, hogy… Jó, nem kérek ígéretet, mert magam
is tudom, időnként milyen nehéz betartani. De a meghívás érvényes, és
a nevem benne van a telefonkönyvben, amint ezt tudják is. Jó éjszakát,
és örülök, hogy megismerhettem önöket.
Mason és Della Street jó éjszakát kívántak. Megköszönték a vendég-
látást, megvárták, míg becsukódik az ajtó, majd nekivágtak a sötét út-
nak a cementjárdán, Mason autójához.
– Nos? – kérdezte Mason.
– Megijeszt – válaszolt Della Street.
– Miért?
– Nem tudom.
– Női intuíció?
– Talán az.
Della Street megelőzte Mason mozdulatát, aki ajtót akart nyitni neki.
Nagy szoknyasuhogással foglalt helyet. Becsapta az ajtót, és mondta:
– Menjünk innen!
Mason megkerülte a kocsit, és beült a volán mögé.
– Mondjon többet erről a megérzésről!
– Úgy érzem, Carlin is meg van ijedve.
– Gondolja, hogy jelent valamit számára az üzenetünk?
– Szerintem nagyon is sokat.
Mason beindította a motort, és elindult.
– Csak egyszer szólta el magát.
– Mikor? Én nem vettem észre.
– Amikor átadtam neki az újságkivágást – mondta Mason –, éppen
csak egy pillantást vetett rá, és máris rávágta, hogy az semmit nem
mond neki. Ha tényleg megpróbált volna megbizonyosodni arról, hogy
mi van az újságcikkben, előbb alaposan elolvasta volna. Valójában csak

38
átvette, és máris közölte, hogy semmi érdekességet nem talál benne.
Ámbár, ha színészkedett, el kell ismerni, kiváló alakítást nyújtott.
Della Street bólintott.
– A szeme sem rebbent. Addig sem látszott idegesnek vagy türelmet-
lennek, amíg végre, gyengéden célozva arra, hogy későre jár, sikerült
megszabadulnia tőlünk.
– De úgy gondolja, hogy megzavartuk?
– Azt hiszem, Főnök, hogy ez az ember annyira megijedt valamitől,
amennyire csak egy ilyen ember meg tud ijedni.
– Én nem mennék el ilyen messzire – mondta Mason –, de azt hi-
szem, hogy az üzenetet neki szánták, és nagyon is sokat jelent számára.
– Miért lassít, Főnök?
– Megkeressük az első nyilvános telefont.
– Akkor menjünk ki a főútvonalra! Ott talál néhány éjszakai kávéhá-
zat, ahol már véget ért a csúcsforgalom. Majdnem mindben van telefon.
Kit hívunk?
– A Drake Detektív Irodát. Megnézzük, hogy bent van-e még Paul.
Ha nincs benn, akkor felhívom otthon, kiugrasztom az ágyból, és mun-
kába állítom.
– Mit kell csinálnia?
– Lenyomoztatom M. D. Carlint. Ráállíttatok valakit.
Mason kikanyarodott a főútra, és a negyedik háztömbben ráakadtak
egy nyitva tartó kávézóra, ahonnan fel tudták hívni Paul Drake-et.
– Legyen szíved, Perry – tiltakozott a detektív. – Kutya fáradt va-
gyok. Éppen most fejeztem be egy ügyet, és két órája szeretnék be-
mászni az ágyamba. Teljesen kész vagyok.
– Nem neked kell dolgoznod – mondta Mason. – Van néhány embe-
red, akit gyorsan ki tudsz küldeni egy munkára?
– Milyen gyorsan?
– Most azonnal.

39
 – Nincs! Várj egy kicsit! Egyik emberem, aki ezen a másik munkán
dolgozott, talán szívesen keresne. Neki csak három-négy órája volt.
– Oké, Paul! Legyen ő. Medford D. Carlin a pasas. West Lorendo
6920. Telefon: Riverview 3-2322. Hatvan körüli, golyófejű, teljesen
kifejezéstelen arcú, kivéve, amikor torzan mosolyog. Körülbelül 170
cm magas, 88–90 kiló, egyedül él. Figyeltesd a házat. Különösen az
érdekel, ki látogatja meg.
– Van még valami?
– Ha elmegy otthonról, tudni akarom, hova megy.
– Gondolod, hogy elmegy?
– Van egy ilyen megérzésem. Mennyi idő alatt tudsz kiküldeni vala-
kit?
– Mi is a cím? West Lorendo 6920. Lássuk csak, ha azt számolom,
hogy… Ha ez az ember akar dolgozni, 15–17 perc alatt ott van. De tud-
nod kell, hogy most fejezett be egy ügyet, és…
– Nem baj. Ez jó lesz, Paul. Kezdd vele! Mennyi idő alatt tudsz még
embereket felhajtani?
– Ez kérdés. Tartsd egy kicsit a vonalat!
Mason hallotta, hogy Paul Drake beszél valakivel, aki a telefon köze-
lében ül, majd beleszól a telefonba.
– Halló, Perry? Közben találtam embereket. Utasítást adok, hogy kö-
vessék Carlint, ha elmegy otthonról. Jó így?
– Rendben.
– Akkor – folytatta Drake – egy ember figyeli a bejárati ajtót, egy
lesz a hátsó kijárat felőli oldalon, egy pedig tartalékban. Ha valaki jön,
és a bejárati ajtón át távozik, az egyik ember követi. Ha hátul akarnának
elmenni, a hátsó emberem követi. A tartalék elölről hátramegy, és ha
valaki más is jön…
– Ne mondd el a technikai részleteket! – szakította félbe Mason. –
Most tizenkettő ötven van, és cselekedni kell. Azt hiszem, Carlin el fog
menni. Félek, hogy előbb, mint ahogy odaértek.

40
 – Ha dolgozik az emberem, akkor gyors lesz. Egy fickó már úton
van, és jól vezet. Meg nincs is nagy forgalom. Ott lesz. Amint leteszed,
felhívom a másikat.
– Oké. Reggel kérek tájékoztatást.
Visszaakasztotta a kagylót, és Della Streethez fordult.
– Nem enne valamit?
– Én nem kérek. És maga?
– Én igen.
– Én inkább aludnék. Nehéz nap volt. Ha érdekli a beszélgetés pon-
tos időpontja: tizenkét óra ötvenkét perc.
– Jegyezze fel – utasította Mason.
– Már megtettem – mondta mosolyogva a lány.

41
 Negyedik fejezet

Mason álmába betört titkos telefonjának állhatatos csöngése. Meg-

próbált öntudatra térni, nagy nehezen kitapogatta az éjjelilámpa kapcso-
lóját, becsukta szemét a vakító fény elől, fölvette a kagylót, és álmosan
beleszólt.
– Halló!
Paul Drake hangja a vonal túloldalán tárgyilagosan üzletszerű volt.
– Sajnálom, hogy zavarlak, Perry – mondta –, de engem is felébresz-
tettek, és úgy gondoltam, átadom az ügyet neked.
– Mondd!
– Carlin háza ég.
– Mennyire komoly?
– Meglehetősen. Valami robbanásféle volt három után öt perccel,
és…
– Most hány óra van?
– Három óra húsz.
– Vagyis tizenöt perc telt el anélkül, hogy…
– Nyugi, Perry – mondta neki a detektív –, az emberemnek fél mér-
földet kellett száguldani a legközelebbi benzinkútig. Felhívta a tűzoltó-
kat, utána telefonált nekem. Én felhívtalak téged. Ez mind időbe telik.
– Rendben van, odamegyek – válaszolt Mason.
– Akkor ott találkozunk – mondta Drake, és letette a kagylót.
Az ügyvéd kiugrott az ágyból, és már a levegőben elkezdte lerángat-
ni a pizsamáját. Berontott az öltözőfülkébe, beleugrott a nadrágjába és a
golf cipőjébe. Felvett egy vastag kardigánt, megtapogatta a kulcsait és
tárcáját. Azzal sem töltötte az időt, hogy a villanyt eloltsa, már ment is.
Mintegy tíz perccel később egy járőrkocsi húzott Mason sebesen
száguldó autója mellé. Egy harcias rendőr tekerte le az ablakot.

42
 – Hé – ordította –, mi van? Ég a ház?
Mason nem vette le a lábát a gázpedálról, csak odafordult.
– Igen. West Lorendo 6920.
A rendőr megnézte a tűzbejelentéseket regisztráló térképet.
– Ez csakugyan ég – mondta a társának.
Az bánatosan megcsóválta a fejét.
– Tizenkét év alatt ez az első eset, hogy egy gyorshajtó meg tud fe-
lelni erre a kérdésre.
Még tucatnyi háztömb választotta el a Lorendo utcától, amikor az
ügyvéd már felfedezhette a halványpiros derengést az ég alján, de mire
a helyszínre ért, a tűzoltók urai voltak a helyzetnek.
Paul Drake időközben kapcsolatba lépett a tűzoltók irányítójával, és
elintézte, hogy Mason keresztüljusson a zárókordonon. Mintegy tizenöt
méterre közelítették meg az égő épületet. Megálltak az egyik tűzoltóau-
tó fedezékében, és hallgatták az izzó parázsra hulló víz sistergését, a
szivattyúk ritmikus zakatolását és az épület falára zúduló vízsugarak
zaját. Mason kérdőn Paul Drake-re nézett.
– Most akarod? – kérdezte Drake.
Mason összehúzta kardigánja gallérját.
– A fenébe is, de hideg van. Oké, Paul mondjad!
A detektív előbb körülnézett, nem figyelik-e őket.
– Nem tudtam mind a három embert egyszerre kiküldeni. Úgy érez-
tem, sürgős, ezért amint elértem egyet, azonnal ide-küldtem.
Mason bólintott.
– Az első ember egy óra két perckor ért ide. A főbejárat felőli olda-
lon helyezkedett el. A ház sötét volt. Valamivel fél kettő előtt (az embe-
rem szerint egy óra huszonnyolckor) egy nő fordult be a sarkon, végig-
sietett az utcán, aztán fölment a lépcsőn, és bement ebbe a házba.
– Csengetett?
– Vagy volt kulcsa, vagy nyitva volt az ajtó. Az emberem nem tudja
biztosan.

43
 – Hogy nézett ki a nő?
– Harminc-harmincöt éves, elég jó alakú. Nehéz többet mondani,
esőkabát volt rajta.
– Bement?
– Igen.
– Mikor jött ki?
– Itt zavarban vagyunk. Nem tudunk róla, hogy kijött volna.
– Tovább. Mi történt még?
– Egy óra ötvenkor ideért a második emberem, és két óra ötkor vagy
egy-két perccél korábban megérkezett a harmadik is. Az ő jegyzetei
szerint két óra háromkor. A második emberem olyan pozíciót foglalt el,
ahonnan beláthatta az utat és a ház hátsó részét. A harmadik általános
tartalékként működött, hogy ő kövesse azt, aki elhagyja a házat. Mielőtt
a házhoz ment volna, terepszemlét tartott. Tudta, hogy a másik kettő
előtte fog megérkezni, és megpróbálta körülszimatolni ezt a Carlint.
Talált egy szervizállomást fél mérföldre a főút mentén, és szerencséje
volt. Carlin odajár. Hitelkártyával rendezi a számlát, ezért tudják a ne-
vét. Van egy Chevroletje. 1946-ban vásárolta, közvetlenül az autóvásár-
lási korlátozások feloldása után.
– Személyleírása?
– 61–62 éves, magas pofacsontokkal, golyófej, szemüveges, ferde
mosoly, 170 magas, 80–82 kiló.
– Ő az! Van még valami?
– Nos, a harmadik emberem is idejött, és szolgálatba állt. Elég jól
körbefogták a házat. Az elöl levő ember értesítette a többieket, hogy
egy nő van a házban, aki vagy ott lakik, vagy nem. Megállapodtak a
jelekben, úgyhogy bárkit tudtak követni, akár elöl, akár hátul távozik.
– És ez a nő nem jött ki?
– Nem, hacsak nem a hátsó ajtón távozott, mielőtt a második ember
megérkezett.

44
 – Életnek semmi jele nem volt a házban? – kérdezte Mason. – Úgy
értem, a tűz kitörésének időpontjában.
– Semmi. Sem akkor, sem azóta.
– Hát ez nem valami biztató – mondta Mason.
Drake bólintott.
– Beszélj a tűzről!
– Három óra után öt perccel hallatszott a tompa robbanás a ház bel-
sejéből. Két vagy három másodpercig semmi sem történt, aztán hirtelen
pirosság tűnt fel az ablakokban. A tartalék ember beugrott a kocsijába,
és a szervizállomásra száguldott. Felhívta a tűzoltókat, felhívott engem,
majd visszajött ide. A másik kettő a helyén maradt elöl és hátul. Senki
nem jött ki. Természetesen nem volt könnyű feltűnés nélkül itt maradni,
de miután a lángok magukra vonták a figyelmet, és az emberek előjöt-
tek a szomszédos házakból, már nem volt probléma.
– Biztosak abban, hogy a nő nem jött ki?
– Még mindig benn kell lennie, ha egy óra ötven előtt nem távozott.
– A rendőrség már kikérdezett?
– Még nem, de megteszik, ha rendőrségi ügy lesz belőle.
– Oké – mondta Mason –, utasítsd az embereidet, hogy ne adjanak
semmiféle információt.
– Nem fognak.
– Mármint arról, hogy mióta voltak itt.
– Senkinek semmit, Perry. Bízhatsz ezekben a fiúkban.
Mason elhallgatott, hogy tanulmányozza a helyzetet.
– Meg fogják fékezni a tüzet, Paul?
– Hamarosan – válaszolt a detektív. – Tíz perccel ezelőtt úgy lát-
szott, az egész háznak vége, de most már a falakat megmentik és talán a
földszint egy részét is.
– Hol kezdődött a tűz?
– Úgy tűnt, az első emeleten. Ez a ház rosszabb egy benzines hordó-
nál. Ha nem figyelteted, és az emberek nem riasztanak azonnal, most

45
nem lenne itt semmi, csak egy halom parázs. A tűzoltók öt perc alatt
ideértek. Átáztatták az egészet vízzel. Az, hogy emberek vannak a te-
tőn, mutatja, hogy a belső tüzet is ellenőrzésük alatt tartják. Nem is hi-
szem, hogy újra fellángolna. A tető keleti fele szépen kikészült, de a
nyugati oldal rendben van. Úgy tűnik, az egész tűz a keleti oldalra kon-
centrálódott.
Mason meditálva mondta:
– Szeretném látni a ház belsejét.
– Rendkívüli mocsok van benn – figyelmeztette Drake –, a víz min-
dent eláztatott. Minden vizes, kormos. Ha most bemész, a ruhád még
egy hónap múlva is bűzleni fog. Nem tudod belőle kiszellőztetni a sza-
got.
– Ennek ellenére nagyon szeretnék bejutni – erőltette Mason.
– Elintézhetem – mondta Drake –, csak egy rendes sztorit kell össze-
hoznunk. Mondjuk, te vagy a férfi ügyvédje, és te készítettél neki vég-
rendeletet…
– Nem – szakította félbe Mason –, ez nem lesz jó!
– Oké! Akkor találj ki olyant, ami megfelel!
– Ezen töprengek. Nem lesz könnyű.
– Miért nem mondod meg az igazat a változatosság kedvéért? – kér-
dezte Drake.
– Az igazság az, hogy egy titokzatos női hang – az ügyfelem – bízott
meg, hogy közvetítsek egy üzenetet Carlinnak. Nem akarom, hogy a
rendőrség megtudja – egyelőre.
– Miért?
– Nem tudom, mit találunk odabenn.
– Ez változtathat a dolgon?
– Lehet.
– Más okod is van?
– Nem vagyok biztos benne, hogy az ügyfelem be akarja avatni a
rendőrséget.

46
 – Ki a megbízód?
– Nem tudom
– Akkor a rendőrség sem fogja megtudni.
– A rendőrség kitalálhatja, és akkor zavarba ejtő kérdéseket tehetnek
föl.
– Hát, ha mindenáron kiagyalt történet kell, akkor legalább olyant
válassz, ami hihető. Itt ment el a tűzoltóparancsnok-helyettes, valamit
gyorsan ki kell találni. Amint visszajön, felfedez minket… már jön is.
A helyettes tűzoltóparancsnok a két férfi felé vette útját.
Drake szólalt meg.
– Üdv, főnök, hogy van? Ismeri Perry Masont?
– Az ügyvédet?
– Igen – mondja Mason, miközben kezet ráztak.
– Meg vagyok átkozva. Maguk mit csinálnak itt?
– Figyeljük a tüzet. Úgy látszik, már kivégezték.
– Igen, vége van. Most már csak át kell áztatni az egészet, és körül-
nézni, hogy nem maradt-e valahol lappangó parázs, ami később lángra
lobbanhat. Néha, amikor az épület összeomlik, egy maréknyi parázs
újra felgyújthatja az egészet. Ezért szabály, hogy először átitatjuk víz-
zel, és eztán bemegyünk és körülnézünk.
– Be akarnak menni?
– Hamarosan.
– Valami különleges dolgokat keresnek?
– Embereket.
– Valóban? – kérdezte Mason, feltűnő érdeklődést mutatva. – Milyen
embereket?
A tiszt mereven nézett az ügyvédre.
– Egy lakott házban, ilyen késő éjszaka, ha tűz üt ki, megvan a lehe-
tősége, hogy valaki felöntött a garatra, rágyújtott, és az égő cigarettával
gyújtotta fel a házat. Eddig is számtalanszor megtörtént, és ezután is így
lesz.

47
 Mason Paul Drake-re pillantva mondta.
– Nagyon érdekelne a tűzoltásnak ez a része. Ha jól értem, arról van
szó…
– Ez csak technikai kérdés – szakította félbe a tűzoltó –, legalább
annyira, mint a paragrafusok forgatása, csak magának kevesebb idő is
elég. hogy bohócot csináljon az ellenfeléből. Ami engem érdekel, az az,
hogy maguk ketten hogyan értesültek a tűzről? Különösen érdekes ez,
ha figyelembe veszem, hogy nem találjuk azt, aki riasztott minket.
– Talán valamelyik szomszéd – találgatott Mason.
– Még nem válaszolt a kérdésre.
– Az igazat megvallva, nem is vagyok abban a helyzetben, hogy vá-
laszoljak rá.
– Miért nem?
– Nos – kezdte Mason nyájas mosollyal –, tegyük fel, hogy van egy
ügyfelem, aki meg akarta venni ezt az ingatlant, és megkért, hogy tájé-
kozódjak. A tűz persze fontos fejlemény lehet, de hirtelenjében nemigen
tudom, hányadán állunk.
– Tehát van egy ügyfele, aki meg akarta vásárolni a házat?
– Dehogy! Én csupán arra mutattam rá, hogy ha lenne, aligha mon-
danám meg magának.
– Tehát nem erről van szó!
– Nem is mondtam, hogy erről van.
– Nem is kérdeztem, hogy erről van-e szó. Megállapítottam, hogy
nem ezért vannak itt.
– Jól van – mondta Mason vigyorogva –, nem ezért. Kár, hogy tűzol-
tónak ment. Elkelne az ilyen ember ügyvédnek vagy detektívnek is.
A férfi állhatatos, beható pillantással kutatta Mason rezzenéstelen ar-
cát.
– Nekünk is sokat kell nyomoznunk a saját szakmánkban. Mit gon-
dol, miért vagyok itt?
– Hogy eloltsa a tüzet.

48
 – Ezért vannak itt az embereim. Én azért vagyok itt, mert a parancs-
nokságnak gyújtogatásként jelentették be – gázolaj vagy valami ilyesmi
robbant a házban. Körül akarok nézni odabenn.
– Én is – vágta rá Mason.
– Én is – csatlakozott Drake.
– Nem lehet. Túl veszélyes. Még minden előfordulhat odabenn. A
gerendák meggyengülhettek, leszakadhat az emelet, leomolhat a meg-
gyengült lépcső. Egyedül fogok bemenni.
– Természetesen – helyeselt Drake –, de ha adatna nekünk is sisa-
kot…
– Megtehetném, de nem teszem – válaszolt a tiszt.
Az egyik tűzoltó néhányszor felvillantott egy lámpát.
– Látják, ez a jel. Maguk, pedig maradjanak a közelben! Még nem
fejeztük be a beszélgetést.
Elsétált a ház irányába.
– Ilyen, ha valaki szolgálatban van. Ha nem lenne itt, nyeregben len-
nénk. Most már tudja, hogy itt vagyunk, és ha tényleg gyújtogatás volt,
nagyon kíváncsi lesz.
– Paul, az embereid induljanak a szomszédokhoz. Lássuk, mit tudnak
felderíteni.
– Hogy akarod megtalálni a szomszédokat ebben a tömegben?
– Könnyen. Fene nagy detektív vagy! A szomszédok nagykabátban
meg pizsamában vannak, és izgatottan beszélgetnek egymással. A
szomszédok ismerik egymást. Az utca távolabbi részén lakók sokkal
idegenebbül viselkednek. Vesd be az embereidet a beszélgető csopor-
toknál.
– Jól van, megyek. Várj meg itt!
Mason figyelte a házat, ahol már csak az erős lámpák fényei villan-
tak. Lángot sehol sem lehetett látni. Gőz és füst szállt fel az épületből.
A nedves fa égett szaga terjengett a kárpitok égett bűzével keveredve.

49
 Már nem locsolták a ház falait. Két tömlő kúszott be a házba. Belül-
ről csak a felvillanó kereső fények sugarai látszottak.
Elállt az eső, az idő hűvösre fordult. Ahogy a hidegben álldogált,
Mason csak egy vastag télikabátra vágyott.
A bámészkodók kezdtek szétoszlani, ahogy a tűz melege megszűnt,
és a tűzoltás látványos része befejeződött.
Drake visszatért Perry Masonhoz.
– Az embereim dolgoznak. Mindhárman elkezdték a kikérdezést,
hogy mindent előássanak, mielőtt a főtűzoltó kijön a házból. Nem árta-
na eltűnnünk, hogy minket ne forgathasson meg. Megállapodtam, hogy
a lakásomon leszek, ha valami történne, és azt hiszem, van ott néhány
dolog, ami érdekelne téged.
– Micsoda?
– Forró víz, fűszerek, egy darab vaj, némi cukor és sok rum. Ilyen
időben egy forró grog…
– Tényleg. Nem is tudom, mi a fenét keresünk itt – mondta Mason.
– Pontosan erre akartam rámutatni.
– Meggyőztél.

50
 Ötödik fejezet

A távfűtés ki volt kapcsolva Drake lakásában. Drake begyújtotta a

főzőfülkében a gáztűzhelyt, és bekapcsolt egy kis elektromos melegítőt,
így sikerült elfogadható meleget csinálni rövid idő alatt.
– Ezért utálom Kaliforniát – mondta Drake. – Hamarabb megfázol,
mint bárhol az országban. Odavannak az enyhe klímájukkal. Reggel
hatkor bekapcsolják a fűtést, nyolc harminckor elzárják. Fél ötkor kap-
csolják be újra, este fél tízig. Éjszaka nincs fűtés… Tessék, ezt kóstold
meg!
Gőzölgő, rumos folyadékot töltött Mason poharába, amibe előzőleg
egy darab vajat tett. Megkeverte, odanyújtotta Masonnak, és magának is
töltött a forró italból.
Rágyújtottak. Szürcsölték a grogot, és várták, hogy csöngjön a tele-
fon. Mason megpróbálta kényelembe helyezni magát az egyenes hátú
konyhaszéken.
– Ez óriási ötlet volt, Paul!
– A legjobb a világon, ha ilyen fogvacogtató munkád van. Más italok
nem tudnak így feldobni, de a forró vajas rum életet ment. Adok még.
Megfogta az edényt, teletöltötte Mason bögréjét, majd a sajátját.
– Mi ez? Titkos recept? – kérdezte Mason.
– Dehogy. Ezt én dolgoztam ki, szemmérték után. Egy kis fahéj, sok
rum, vaj, víz, és utána teszek bele…
A telefon szakította félbe. Drake gyorsan letette a bögréjét a mosoga-
tó szélére, bement a szobába, felemelte a hallgatót, és beleszólt.
– Halló, tessék!
Várt egy pillanatot, majd bólintott Mason felé.
– Rendben van. Folytasd, Pete!
Drake hallgatta a jelentést.

51
 – Senki sem fedezett fel?… Jól van, azt hiszem, ma éjjel már nincs
több dolgod. Hol vagy most?… Oké. Tíz percen belül visszahívlak.
Várj ott! Nézd meg, hogy jó számot adtál-e?… Mondd még egyszer!
Drake írta a számot egy jegyzettömbre.
– Rendben. Megvan. Kösz!
Visszatette a kagylót, és kiment a konyhába.
– Találtak egy holttestet.
– Halálra égett?
– Ez kérdés. Valószínűleg nem.
– Honnan tudják?
– Hála az embereimnek, a tűzoltók idejében érkeztek. A tűzoltók
nem esküsznek rá, de szerintük nem a tűz okozta a halálát. A tűzfészek
a szomszédos helyiségben volt, és a test megégett, de nem égett el.
– Elég jól ismered a tűzoltófőnököt? –-kérdezte Mason.
– Igen. Agyafúrt fickó.
– Az igazság bajnoka?
– Aranyérmes.
– Ez bonyolítja a helyzetet – mondta Mason elgondolkodva.
– Még nem biztos. Meglátjuk, mit mond az orvos.
– Amikor megég egy ember, akkor úgynevezett bokszolótartást vesz
fel. Úgy néz ki, mintha a ringben állna, küzdelem közben. A tűzoltók is
tudják ezt. Elmozdítják a holttestet, Paul?
– Nem. Telefonáltak a gyilkossági csoportnak. Jó okuk lehetett rá.
Tragg hadnagy már úton volt, amikor az emberem eltűnt onnan.
– Hol van most? Az embered.
– Egy kávézóban.
– Megtudtak valamit a szomszédoktól?
– Nem is keveset. Legépeli a jelentését. Reggelre az asztalomon lesz.
– Férfi vagy nő a hulla?
– Férfi. Hatvan év körüli. A személyleírás ráillik Carlinra.
– Ettől féltem.

52
 – A beosztottam – folytatta Drake – csak egy előzetes jelentést adott.
Sok részlet van, amit le akar írni. Fél kilencre ígérte. Azt mondja, való-
ban gyújtogatás volt. Időzített bombát használtak. A rendőrség szerint
elektromos órával indították, amit a földszinten dugtak a konnektorba.
– A földszinten?
– Igen. Ez egy olyan óra, amit eredetileg rádió bekapcsolásához ter-
veztek. Beállítod bármilyen időpontra, és az óra pontosan akkor kap-
csolja be a rádiót. Kézzel lehet a rádiót kikapcsolni.
– Folytasd!
– Találtak egy órát, ami az alsó szinten volt csatlakoztatva az áram-
körbe egy vezetékkel, ami az emeletre vezetett. Az óra háromra volt
beállítva.
– A mindenit! – jegyezte meg Mason, majd egy pillanat múlva foly-
tatta. – Hol távozott a női vendég?
– Talán egy zavaros helyzetet használt ki.
– Mikor érkezett?
– Egy óra huszonnyolckor.
– És senki nem tudja, meddig volt ott?
– Egy óra ötvennél nem lehetett tovább. Ekkor foglalta el a helyét a
hátsó ajtónál a második emberem. Ettől kezdve mindkét oldalon szem-
mel tartottuk a házat.
– Amikor megérkezett, volt nála valami? Bőrönd vagy ilyesmi?
– Semmi.
– Akkor aligha ő cipelte oda az időzítő órát, a gázolajat meg a többit.
– Így van.
– Másrészt viszont, amikor belépett a házba, már mindent készen
kellett találnia.
Drake helyeselt.
– Valóban, ő volt utoljára a házban.
– Csak a hátsó ajtón át távozhatott.
– Igaz… Mi legyen a kávézóban várakozó emberemmel? Vár.

53
 – Hívd fel, és mondd meg neki, hogy menjen haza, gépelje le a jelen-
tést, vonja ki magát a forgalomból, és ne mondjon senkinek semmit.
– Jelentenünk kéne a rendőrségnek – mondta Drake.
– Én az ügyfelemet képviselem.
– Nekem az engedélyem forog kockán – mondta Drake.
– Te nekem dolgozol.
– Az mindegy. Köteles vagyok értesíteni őket ilyen esetekben.
– Hogyan akarod megmagyarázni, hogy az embereidnek éppen arra
volt dolguk?
– Ez az, amit megtarthatnék magamnak. Nem vagyok köteles kiadni
az ügyfeleimet.
Mason vigyorogva mondta:
– Ez olyan lenne, mintha egy elnökjelölt megtagadná a választ arra a
kérdésre, hogy kire szavazott.
– Kérsz még egy kis forró rumot, Perry?
– Nem, köszönöm. Inkább aludni kéne egy fél órát. Tragg hadnagy
rövidesen a nyomunkban lesz. Megtudja, hogy ott voltunk, és utánunk
ered. A fenébe, de átfáztam odakint.
– Az ital sem melegített fel?
– Egy kicsit. Tudod mit, Paul? Menjünk el a gőzfürdőbe.
– Nem szabad gőzbe menni, ha forró puncsot ittál.
– Kiszellőzünk, mire odaérünk. Ott senki sem fog keresni minket.
– Tragg nagy balhét fog csapni.
– Ha megtalál.
– Fölhívom a kopómat. Ja, Perry, volt még valami.
– Micsoda?
– Abban a házban volt valami, ami nem illik a képbe. A rendőrség
úgy véli, kábítószerügy vagy valami hasonló került elő.
– Nem értem.

54
 – Emlékezz, Perry! Ez egy öreg, rozoga, kopott ház, szegényesen
bebútorozva. Viszont volt ott egy nagy, tűzbiztos páncélszekrény a
földszinten, igen kitűnő példány.
Mason szeme megélénkült.
– Istenemre, Paul, szívesen megnézném annak a mackónak a belse-
jét.
– A rendőrség is.
– Ha elgondolom, mennyi esélyünk marad, ha a rendőrség nyitja
ki…
– Egy a millióhoz.
– De, tételezzük fel, hogy valaki meg tudja adni a kombinációt…
Drake rámeredt meglepetten.
– A kombinációt?!
– Azt.
– Viccelsz?!
Mason eltolta magától a félig tele bögrét.
– Oké, Paul. Hívd fel az emberedet, és mondd meg neki, hogy tűnjön
el. Mi pedig elmegyünk a gőzbe, ahol nem talál meg Tragg hadnagy.
– Utálok piát kiönteni, Perry.
– Ne öntsd ki – válaszolt Mason –, legalább megmutathatjuk a had-
nagynak, hogy csontig átfagytam. Csak azért mentünk el a gőzfürdőbe,
mert a forró vajas rum hatástalan volt. Ez még hihetőbbé teszi a mesén-
ket.
– Valóban? – kérdezte szkeptikusan Drake, miközben elindult a tele-
fonhoz.
Tárcsázta a kávézó számát, ahol az embere várt. A válla fölött mond-
ta Masonnak.
– Ha nálad van a kombináció, holnap délig sem találunk olyan me-
sét, amit Tragg hadnagy… Halló… Te vagy, Pete? Itt Drake. Minden
rendben. Menj haza. Írj le mindent! Sürgős! Nyolcra legyen az asztalo-
mon. Senki sem látott meg? Senki sem ismert fel?… A tűzoltók közül

55
sem?… Oké… Biztos rájönnek, hogy az egyik emberem vagy, de nem
tudják, melyik. Húzódj meg a háttérben, amíg nem hívlak… Oké? Visz-
lát!
Drake visszatette a hallgatót, és megviselten szólt Masonnak.
– Gyerünk, Perry. Nem tudom, miért félsz a hidegtől? A helyzet egy-
re forróbb lesz.

56
 Hatodik fejezet

Ebben a kora reggeli órában csak Mason és Drake volt a gőzfürdő-

ben. Maguk alá terítették a lepedőjüket, és elterültek a fapadokon, ned-
ves törülközőből turbánt kötöttek a fejükre, lábukat langyos vizes dé-
zsába lógatták.
A falak mentén elhelyezett radiátorok olyan magasan tartották a hő-
mérsékletet, hogy aki belépett a helyiségbe, azonnal elkezdett izzadni.
Az ülőkék fáját még ott is alig lehetett megérinteni, ahol az izzadságtól
nedves lepedő némileg lehűtötte.
– Nagyon kellemes! – jelentette ki Mason. – Teljesen átfáztam a
nedves járdán. Nem érzem a lábam, annyira átfagyott.
– Az én lábam még mindig hideg –, mondta Drake komor hangon. –
Szeretném tudni, mibe rántottál már megint.
– Miért, Paul? Én kiteregettem a kártyáimat. Elmondtam neked…
– A széf kombinációját? – vágott közbe Drake. – Erről semmit sem
szóltál!
Mason habozott egy pillanatig.
– Hát, Paul, az úgy volt… hűha!
Drake követte Mason pillantását a lengőajtó vastag üvegablakán túl-
ra.
Magas, jókötésű férfi állt kinn, háttal az ajtónak, vállai egy edzett
bokszoló alakját idézték fel. Az alkalmazottal beszélt, aki ujjával az ajtó
felé mutatott. A férfi megfordult, észrevette a két meztelen, izzadó ala-
kot. Arcán széles mosollyal belökte az ajtót, elégedetten végigmérte
őket.
– Nem látszanak igazán boldognak, hogy látnak – szólalt meg.
– Mi ez a nagy felhajtás? – kérdezte Mason.
Tragg hadnagy levette a kabátját.

57
 – Taktikai hibát követtek el, kedves barátaim. Amikor legutóbb el-
tűntek előlem, utólag lenyomoztattam, hol voltak, és kiderült, hogy itt.
Ezért úgy gondoltam, most is…
Mason sietve közbeszólt.
– Teljesen átfagytam. Kint voltam a tűznél ma éjjel, és még életem-
ben nem fáztam ennyire. Nem vittem magammal kabátot, és…
– Hallottam róla – mondta Tragg. – Egy golfpulóver volt magán.
Elég sietve öltözhetett.
Elővett egy zsebkendőt, és megtörölte a homlokát.
– Mi lenne, ha kijönnének, barátaim?
– Szó se lehet róla! – mondta Mason, Paul Drake-re pillantva. –
Megfázunk. Csak most kezdtünk el izzadni. Inkább vetkőzzön le maga,
és csatlakozzon hozzánk, hadnagy!
– Nekem dolgom van. Nagyon jól tudják, hogy én fáznék meg, ha itt
maradnék, és utána kimennék az utcára, mielőtt lehűlök.
– Sajnálatos körülmény – mondta Mason –, de folytassa nyugodtan,
hadnagy, örömmel válaszolunk minden kérdésére.
Tragg ingerülten mondta:
– A francba, én nem tudok itt maradni!
– Mi meg nem mehetünk ki – sajnálkozott Mason.
Tragg végigszaladt zsebkendőjével gallérja belső oldalán, és ismét
megtörölte a homlokát.
– Mit csinált ott kinn a tűznél?
– Néztem.
– Ne okoskodjon! Honnan tudta, hogy ég a ház?
– Paul Drake hívott fel.
– És Paul Drake honnan tudta?
– Az egyik embere mondta neki.
– Melyik?
– Amelyik a házat figyelte.

58
 – És ha megkérdezhetem, milyen szerencsés véletlen folytán tartotta
szemmel a ház kigyulladását?
– Nem arra várt. Ez neki is meglepetés volt.
– Rendben van. – Tragg ingerültsége nem enyhült. – Maguk ketten
benne vannak valamiben. Drake figyeltette a házat. Tudni akarom, mi
történt. Mióta volt ott? Különösen azt akarom tudni, ki jött, vagy ki
ment el?
Drake szólalt meg.
– Az emberem még nem állította össze a jelentését, hadnagy.
– A pokolba, nem maradhatok itt. Dolgom van. Adják meg annak a
pasasnak a nevét. Hol találom meg?
– Nem tudom. Ő az egyik éjszakás emberem. Készíti a jelentését.
Mondtam neki, hogy hazamehet, de valahol le akarja gépelni.
– Mikor kapja meg a jelentést? Gyerünk, ki vele! Bökjön ki mindent,
amit tud. A fontosabb dolgokat nyilván elmondta az embere.
Drake könyörögve nézett Masonra.
Mason válaszolt nyájasan.
– Drake az én utasításaim alapján dolgozik. Mindenért én felelek.
– Nem annyira, mint amennyire a rendőrség szeretné – mondta
Tragg zordan – Paul Drake-nek detektívirodája van. Hatósági engedély-
lyel. Gondolom, meg akarja tartani az engedélyét. Nincs is ezzel gond,
de ha információja van egy gyilkossági ügyben, és…
– Gyilkosság? – kérdezte meglepődve Mason.
– Igen, az – mondta Tragg. – És jól figyeljenek! Mindent tudni aka-
rok, és most, azonnal!
Mason válaszolt.
– Hosszú történet. Tragg toporgott kínjában.
– Várjon! Nem bírok itt maradni. Jöjjenek ki!
– Mondtam már, hogy nem tehetjük. Csak most kezdtünk el izzadni.
Tragg még egyszer végighúzta a nedves zsebkendőt izzadó homlo-
kán, meg az inggallér mögött.

59
 – Rendben van. Győztek. Nem izzadhatom át a ruhámat. Mikor kap-
ja meg azt a jelentést, Drake?
– Reggel.
– Hánykor?
Drake Masonra pillantott.
– Nyolckor – válaszolt Mason.
Tragg a szemébe nézett.
– Ha bármit tud, ami segít megtalálni Medford D. Carlin gyilkosát,
azt most akarom tudni.
– Biztos, hogy nem tudom, ki ölte meg. Ahogy már említettem, kap-
csolatom Carlinnal hosszú történet, és…
Tragg félbeszakította.
– Rendben. Nyolckor az irodájában vagyok. Maga is ott lesz, Drake.
És az emberei is, akik a házat figyelték. Ha nem lesz ott az embereivel,
beidéztetem a kerületi ügyész hivatalába. Ha ez sem elég, vádesküdt-
szék elé állíttatom. Nem akarok több viccet.
Tragg sarkon fordult, és köszönés nélkül távozott.
Mason Drake-re nézett.
– Általában a rendőrség szokta megizzasztani a delikvenseket, most
az egyszer mi izzasztottunk meg egy rendőrt.
– Kábé három óránk van – mondta Drake kedvetlenül. – És akkor
fordul a kocka.
– Meg fogsz lepődni, mi mindent tudsz három óra alatt elintézni –
mondta Mason.
– Legyen szíved, Perry. Nagyon jól tudod, hogy ekkora izzadás után
nem mehetek ki a hideg szélbe.
– Áthevülve is lehet dolgozni. Vegyél egy hideg fürdőt, aztán ülj le a
telefon mellé és telefonálgass!
Drake a fejét rázta.
– Megfogott minket, Perry. Te is tudod, meg én is, hogy igaza van.
Kényszeríthet, hogy az embereimet odarendeljem, és kérdezni fog. Ne-

60
kik pedig válaszolniuk kell. Te védheted az ügyfeleid érdekeit, de én
nem védhetek senkit. Nekem meg kell mutatnom a lapjaimat.
– Ez igaz. De csak azokat, amelyek már a kezedben vannak.
– Ezt hogy érted?
– Olyan adatokat kell szerezni, amelyekről Tragg nem tudhat.
– Úgymint?
– Különböző dolgokra gondolok. Titokzatos ügyfelem az Aranylibá-
ban hívott fel, abban a mulatóban, amit te ajánlottál.
– Persze, persze – mondta Drake csüggedten. – Ízes ételek, kellemes
tánczene, jó műsor. Kis hely, de meghitt…
– Tudom – szakította félbe Mason. – A lényeg, hogy te ajánlottad
nekem. Ezért mentünk oda Dellával. A pillanat hatása alatt döntöttünk.
Valaki megtudta, hogy ott vagyunk. Honnan tudhatták meg?
– Talán követtek.
– Nem hinném, Paul. Egy tanút hajszoltunk a városban. Nem hagy-
tunk nyomot magunk után.
– Akkor valaki várt a mulatóban, és telefonált, amikor megérkeztél.
– Ez sem jó. Nem tehették, mert senki, még én magam sem tudtam,
hogy odamegyek.
– Akkor honnan tudta, hogy ott vagy?
– Csak olyan valaki lehetett, aki már ott volt, amikor mi besétáltunk.
Valaki, akinek a figyelmét felhívták rám, és miután távozott, telefonált
nekem.
– Vajon miért csinálta? Egyszerűbb lett volna odasétálni, és…
– Egy nő aligha megy kísérő nélkül az Aranylibába. Ez a nő nyilván
nem akarta, hogy a kísérője megtudja, hogy akar valamit tőlem. Sza-
badkozott egy sort, hogy haza kell mennie, és lelépett, így kellett lennie.
Drake bólintott.
– Tehát?
– Tehát a férjével volt.

61
 – Ez nem következik semmiből. Lehetett a fiúja is, akinek azt mond-
ta, hogy fáj a feje…
– Nem olyan könnyű egy udvarlót lerázni. De ha mégis így lett vol-
na, akkor szépen hazamegy, fölhívja az Aranylibát, és megkérdezi, mi-
kor érnék rá az irodámban, vagy megpróbál rávenni, hogy menjek el
hozzá. Fogadok, hogy a férjével volt. Valami megijesztette, és az, hogy
megmutattak neki, adott egy ötletet.
Drake magára tekert egy törülközőt.
– Így is lehetett.
– A nő kitalált valamit, hogy égve felejtette a gázt, vagy nem zárta
be az ajtót, haza kell menni. A férje természetesen vele ment. Mikor
hazaértek, a nőnek hirtelen „eszébe jutott”, hogy még akar venni vala-
mit a drugstore-ban, zárás előtt. Az ügyfelem, Paul, férjnél van, és egy
ugrásnyira lakik a drugstore-tól. Azt akarom, hogy az embereid nyolc
harmincra derítsék fel a nőt, és egy perccel sem korábban.
– Elég meredek kívánság – mondta Drake, kivörösödött testét dör-
zsölve. – Nem bírom tovább, Perry, hőgutát kapok.
– Még maradnunk kell. Amíg nem biztos, hogy Tragg elment a dol-
gára. Aztán mehetsz telefonálni. Reggel nyolc harmincra tudni akarom,
ki az ügyfelem.
– De Tragg hadnagy nyolckor az irodádban lesz.
– Hát ez az! – nevetett Mason. – Nem akarom tudni, amíg Tragg
hadnagy ott van, de azonnal tudni akarom, amint távozott.
Drake a homlokához szorította a nedves törülközőt.
– Te adod a leglehetetlenebb határidőket.

62
 Hetedik fejezet

Pontosan nyolckor lépett be Tragg hadnagy Perry Mason irodájába,

ahol az ügyvéd, Paul Drake és Della Street beszélgetett.
Mason jókedvűnek látszott. Drake szemlátomást nyugtalan volt, Del-
la Street pedig a titkárnői asztalnál ült, és egy hegyes ceruzát készített
elő a jegyzetfüzet mellé. Üdvözlő mosollyal nézett fel a belépő Tragg
hadnagyra, de mintha kissé erőltetett lett volna ez a mosoly.
– Üdvözlöm, Della! – köszönt Tragg. – A gondos készülődésből arra
következtetek, hogy ez a beszélgetés fontosabb lesz, mint hittem.
– Gondosan készülődnék? – válaszolt kérdéssel Della Street.
– Megeszi a fene az egészet, ha nem – mondta Tragg, és leült. Amint
a két férfi felé fordult, azonnal levetkőzte könnyed modorát.
– Gyilkosság történt. Maguk, barátocskáim, a bűntett színhelyén vol-
tak röviddel három után. Várom a magyarázatot.
Mason hangja könnyed volt, de szavait gondosan megválogatta,
mintha írásos vallomást tenne, ahol minden betű számít.
– Ami Paul Drake-et illeti, hadnagy, teljes felelősséget vállalok az
ottlétéért. Az én kérésemre és utasításomra volt ott.
– És mi a maga része az ügyben?
– Az én érdeklődésem Carlin iránt egy ügyfélnek köszönhető.
– Milyen ügyfélnek?
– Nem tudom megmondani.
– Úgy látszik, folytatjuk a bújócskát – mondta Tragg –, és ez nincs
ínyemre. Tudom, hogy az a feladata, hogy védje…
– Próbálja megérteni! – szólt közbe Mason. – Én azt mondtam, hogy
nem tudom megmondani, nem pedig azt, hogy nem akarom.
– Hogyhogy nem tudja?
– Nem ismerem.

63
 – Ne kábítson!
– Ez az igazság.
– Hogyan vette föl a kapcsolatot magával ez az ügyfél?
– Telefonon.
– Férfi vagy nő?
– Őszintén szólva, nő, de nem akarom, hogy a sajtó megtudja. Nem
akarok az újságban olvasni erről!
– És mi izgatta fel annyira, hogy Paul Drake-et munkába állította?
– Látja, ez az, amit nem akarok elmondani – mondta Mason.
Tragg egy pillanatig gondolkodott, majd Paul Drake-hez fordult.
– Nem kedvelem ezeket a prókátorokat a hivatali előjogaikkal, meg
ami vele jár. Talán maga meg én jobban megértjük egymást. Magának
emberei voltak ott. Mikor kezdték a megfigyelést?
Drake előhúzott egy jegyzetfüzetet a zsebéből.
– Az első egy óra hét perckor ért oda.
– Voltak mások is?
– Igen, egy óra ötvenkor érkezett a következő.
– Hány embere volt ott?
– Három.
– És a harmadik?
– Kettő óra három perckor a helyszínen volt.
– Miért kellett három ember?
– Azt akartam, hogy bárki távozzék is, követni tudják.
– És miért volt szükséges ez a gondos felkészülés?
– Ilyen utasítást kaptam.
– Elhagyta valaki a házat, miután az emberei odaértek?
– Egy óra hét perc után senki nem távozott a bejárati ajtón át.
– És a hátsó ajtón?
– Egy óra ötven után ott sem.
– A tűz röviddel három után keletkezett?
– Igen.

64
 – Hol voltak az emberei, amikor a ház kigyulladt?
– A helyükön.
– Miért nem riasztották a tűzoltókat?
– Riasztották.
– Ezt miért nem mondta?
– Nem kérdezte.
– Rendben van. Most viszont kérdezni fogok. Mindenről, a legkisebb
fontossággal bíró részletről is. Megírta az embere a jelentését?
– Igen.
– Hol az a jelentés?
– Itt van nálam.
– Szeretném megnézni.
Drake elővette az összehajtott papírokat a zsebéből, és átadta
Traggnek.
Tragg átfutotta a gépelt oldalakat, közben Masonnak mondta:
– Úgy adják elő ezek a fickók, mintha a titkosszolgálatnál dolgozná-
nak. Ezek a jelentések nagyon hatásosak. Bárcsak én is így tudnék fo-
galmazni! Hallgassa meg ezt a kis etűdöt! Valóságos gyöngyszem:
„Tudván, hogy még két detektív is részt vesz az akcióban, és biztosítják
a terepet, személyleírást kívántam szerezni a megfigyelt egyénről. A
közelben felderítettem egy szervizállomást, ahol a megfigyelt alany
benzint és olajat vásárol, hitelkártya felhasználásával, és kérdéseimre
azt a felvilágosítást kaptam, hogy…”
Tragg vigyorogva nézett fel.
– Ha ezt lefordítjuk, akkor azt jelenti, hogy amikor már csak néhány
tömbnyire volt Carlin házától, meglátott egy szervizállomást, ami még
nyitva volt. Itt megállt, és megkérdezte a benzinkutast, hogy ismeri-e
Carlint. A fickó azt mondta, hogy igen, Carlin itt vásárol. Ezért a detek-
tívünk rászánt öt-hat percet, hogy előadja meséjét, miszerint együtt járt
egyetemre egy Carlin nevű emberrel, és tudja, hogy itt lakik valahol a
környéken, de nem tudja pontosan, hol. Átnézte a telefonkönyvet, talált

65
egy Carlint a közelben, de nem szeretné zavarni, ha nem az ő jó öreg
cimborája. Ezek után természetesen az alkalmazott elmondta, hogy em-
berünk nem lehet az évfolyamtársa, mert ez a Carlin vagy harminc év-
vel idősebb nála. Ezek után még néhány kérdés, és…
– Legyen szíve! – nevette el magát Drake. – Ha valaki készpénznek
venné, amit itt előadott, akkor azt hihetne, hogy az emberem végigtal-
palta az összes benzinkutat, hogy megtalálja, hol vásárolt Carlin ben-
zint.
– Igen, tudom – szakította félbe Tragg –, és még arra is volt ideje,
hogy tizenhárom perccel a második ember után a házhoz érjen. Hallhat-
nék inkább arról a nőről, aki egy óra huszonnyolckor érkezett?
– Nem tudok semmit mondani. Egy óra ötven előtt kellett távoznia a
hátsó kijáraton.
– Senki más nem érkezett utána?
– Csak egy lehetőség van. De csak lehetőség. A nő, mondjuk, egy
negyven előtt távozott a hátsó ajtón át, és ugyanott érkezett valaki, aki
tíz percen belül távozott, mielőtt a munkatársam elfoglalta a helyét.
Tragg Masonhoz fordult.
– Mire volt jó ez a nagy sietség, Perry?
– Az ügyfelem érdekében tettem.
– Hogy lehet az, hogy elkezdi szórni a pénzt egy méregdrága detek-
tívirodára, ha azt sem tudja, ki az ügyfele?
– Küldött foglalót.
– Hogyan?
– Küldönccel.
– Hová?
– A mulatóba, ahol vacsoráztunk.
– Melyikbe?
– Az Aranylibába.
– Hánykor?
– Valamikor tizenegy óra tíz perc táján.

66
 – Hánykor telefonált az ügyfele?
– Pont tizenegykor. Esetleg pár perccel korábban.
– Rendben van – mondta Tragg. – Ez volt a múlt éjszaka. Azóta hal-
lott felőle?
Mason tagadó gesztussal válaszolt.
– Ne kelljen minden szót harapófogóval kihúzni magából, Mason.
Átkozottul jól tudja maga is, hogy a nő olvasta az újságok reggeli kia-
dását, megtalálta Carlin halálhírét, és felhívta magát.
Mason megismételte a mozdulatot.
– Egy szót sem beszéltem vele.
– Akkor majd fog.
– Talán.
– Ha beszél vele, tudni akarom, kicsoda az illető. Beszélni akarok
vele.
– Kérdés, hogy ő is akar beszélni magával.
– Ha nem tudná, ez gyilkossági ügy, Mason.
– Mitől látszik gyilkosságnak?
Tragg elvigyorodott.
– Nézze, a főnököm elég szűk látókörű, Mason. Az a régimódi el-
képzelése, hogy a rendőrség feladata gyilkossági ügyekben az informá-
ciók gyűjtése, nem pedig terjesztése.
– Nagyon érdekes – mondta Mason.
– Tudom, de az a helyzet, hogy ő vezeti az ügyosztályt.
Mason, mintegy mellékesen, megjegyezte.
– Ha jól értesültem, egy meglehetősen drága páncélszekrény is volt
Carlin házában.
Tragg nem válaszolt azonnal. Kutató szemével végigmérte Masont.
– Ezzel mit akar mondani?
– Csak úgy megemlítettem.
– Rendben van, föltett egy kérdést – ha ez egyáltalán kérdés volt.
– Lehet, hogy tudok segíteni magának.

67
 – Miben?
– Milyen állapotban van a széf? Megsérült a tűzben? Úgy értem, na-
gyon áttüzesedett?
– Nem, mert a földszinten van. A tűz javarészt az emeleten és a tető-
ben okozott kárt. Mit tud a széfről?
– Lehet, hogy semmit – mondta Mason. – De megvan az esélye, jól
figyeljen, Tragg, esély egy a százhoz, hogy nálam van a kombináció a
széfhez.
– Egy frászt esély!
– Úgy értem, lehet, hogy én meg tudom úgy forgatni a gombot,
hogy…
– Hagyja azt a gombot! Azt mondja inkább, hogyan jutott a kombi-
nációhoz?
– Nem is biztos, hogy ehhez a széfhez való.
Tragg dühbe gurult.
– Nézze, Mason. A széf ebben az ügyben kulcsfontosságú lehet. Ki
akarjuk nyitni, méghozzá gyorsan. Egy emberem reggel négy óta ül a
telefonnál, hogy… – Tragg egy grimaszt vágott. – A széfet gyártó cég
alkalmazottai sem sokat aludtak reggel négy után. A feljegyzéseikben
turkálnak az irodáikban. Sokáig eltarthat, mire a helyi képviselőjük
megérkezik a kombinációval. De minden perc számít. Ha maga közben
itt ül a kódon…
– Nem tudom, hogy az-e?
– Jó, lehet. De hogy a fenébe győződhetnénk meg róla?
– Úgy, hogy kipróbáljuk a széfen.
– Hogy jutott hozzá? Hol jutott hozzá? Mikor jutott hozzá? Miért ad-
ták ezt magának?
– Most túlbonyolítja a helyzetet, hadnagy.
– A pokolba is!…

68
 – Nos, hadnagy, ha valóban a kombináció birtokába jut, szívesen le-
ülök, és jól kitárgyaljuk ezt a kérdést. Például, ha kiderül, hogy az első
számjegy ötvenkilenc négyszer jobbra – akkor talán tudok segíteni.
– És miért várja tőlem, hogy kitaláljam, vajon ötvenkilenc négyszer
jobbra az első szám?
– Valami gyári szakértőt említett.
Tragg felhorkant.
– Nem tudom, hogy nála lesz-e a kombináció. Talán csak erőszakos
úton tudja kinyitni, úgy, hogy a zárat darabokra szedi. Fogalmunk sincs,
mennyi időt vesz igénybe. Gyerünk, Mason, maga velem jön.
– Hová?
– Ez nyilvánvaló, nem? Mivel a széfetnem tudom idecipelni és az
ölébe rakni, maga jön a széfhez.
– És aztán mi lesz?
– Maga ideadja a kombinációt, én pedig kipróbálom.
– Nem adhatom oda. Nincs jogom hozzá. Ez bizalmas.
– Rendben van – sóhajtott Tragg –, maga fogja kipróbálni a kombi-
nációt. Gyerünk, indulás.
– Mi legyen a Drake irodájában várakozó emberekkel?
– Pokolba velük! Ez sokkal fontosabb.
Mason unott vonakodással kászálódott fel a helyéről.
– Jó, akkor mehetünk. Talán tudok segíteni. Elvesztegetek egy déle-
lőttöt, csak hogy segítsek a rendőrségnek.
Della Streetre nézett, és észrevétlenül rákacsintott.

69
 Nyolcadik fejezet

A ház belseje sötét és komor volt. Az égett fára több ezer liter vizet
zúdítottak. A nyirkos füstszag az épület szomorú jellegzetessége lett.
Nyilvánvalóan dolgozószoba volt a helyiség, amelynek távolabbi
sarkában a széf állt.
A szobában levő bútorokon látszott, hogy már azelőtt is ócskák vol-
tak, mielőtt a koszos, kormos víz rájuk csörgött a tetőgerendákon ke-
resztül.
Tragg a széfre mutatott, és azt mondta:
– Gyerünk, nyissa ki!
Mason elővett a zsebéből egy töltőtoll formájú zseblámpát, és a pán-
célszekrény tárcsájára irányította.
Tragg hadnagy Mason háta mögé lépett.
– Ne lihegjen a nyakamba. Idegesít – mondta Mason.
– Látni akarom, mit csinál.
– Így nem tudok dolgozni.
– Azért csak próbálja meg.
Mason olyan közel hajolt, és a lámpát is úgy tartotta, hogy Tragg
hadnagy képtelen volt kivenni a számokat, amelyeket gyorsan végig-
pörgetett, a telefonfülkében talált kombináció szerint.
Az ügyvéd befejezte a második fordulatot jobbra a tizenkilencre,
majd balra fordította a tízesig.
Észrevétlenül rátette a kezét a fogantyúra, de az nem mozdult.
– Befejezte? – kérdezte Tragg.
– Még el sem kezdtem. Nem tudom beállítani a számokat, ha itt áll
és félrelök, csak hogy lássa, mit csinálok.
– Eleget próbálgatta. Mi a helyzet?
– Azt hiszem, eltévesztettem a sorrendet.

70
 – Meg sem próbálta kinyitni.
– Biztos vagyok benne, hogy elrontottam.
– Értem. Mert figyeltem, elhatározta, hogy fal számokat állít be.
Egy sziréna hangja hallatszott a közelből. Tragg és Mason az ablak-
hoz léptek.
Kint egy URH-s rendőrautó kanyarodott a járda mellé. Két rendőr
egy magas, sovány, hatvan év körüli férfit kalauzolt a ház felé.
– Hadnagy úr, ez az ember Mr. Corning. A páncélszekrénygyártól
jött – mutatta be Traggnek az egyik rendőr.
– Üdvözlöm. Mr. Corning. Ki tudja nyitni ezt a széfet anélkül, hogy
tönkretenné? – kérdezte Tragg.
– Úgy gondolom, igen.
– Szétszedi a zárat?
– Nincs rá szükség, hadnagy.
– Miért?
– A széfnek van egy száma. A kombinációt még azelőtt állítják be,
hogy a széf elhagyná a gyárat. Az embereim ellenőrizték a széffel kap-
csolatos elszámolásokat a gyártástól az eladásig. Hat hónappal ezelőtt
adták el Carlinnak. A gyártás során megadjuk a lehetőséget, hogy el-
adáskor az eladó megváltoztassa a kombinációt. Ebben az esetben nem
kívánta a vevő a változtatást, a gyárban megvan az eredeti kombináció.
Kétlem, hogy a vevő utólag módosította volna.
– Akkor lásson hozzá! – mondta Tragg hadnagy.
Corning óvatosan átlépett a padlón heverő, égett szemétkupacon.
– Mindig félek, hogy szögbe lépek. Volt egy barátom, aki…
– Tudom, meghalt tetanuszban. Nyissa ki a páncélszekrényt! – sür-
gette Tragg.
Csendben figyelték, ahogy Corning elővesz egy bőrkötéses noteszt a
zsebéből, próbaképpen megcsavarja a tárcsát, és hosszú, gyakorlott ujja-
ival elkezdi beállítani a számkombinációt.

71
 Aztán biztató kattanás hallatszott. Corning elfordította a két kart, hát-
ralépett, és kinyitotta a dupla ajtót.
A rendőrök odatódultak.
– Meg vagyok átkozva – mondta Tragg hadnagy.
Mason előrelépett, hogy az összetömörülő vállak fölött belásson a
széfbe.
Nem volt ott semmi, csak égett pernye.
– Ez minden, csak nem páncélszekrény. Egy konzervdoboz is ér eny-
nyit. Ez a tűz…
– Ne tréfáljon – szólt közbe Corning –, a tűz még a festéket sem
égette meg. Ezeket a papírokat égetten rakták be a páncélszekrénybe,
vagy…
– Vagy?
– Vagy bevonták valamilyen vegyi anyaggal, mielőtt berakták, és
öngyulladás következett be, esetleg valaki kidolgozott olyan módszert,
amely…
Tragg hirtelen csendet parancsolt, és Masonhoz fordult:
– Nem hiszem, hogy a továbbiakban szükségünk lenne önre, ügyvéd
úr. Sőt biztos vagyok benne.

72
 Kilencedik fejezet

Mason felhívta Drake-et egy drugstore-ból.

– Hallgatlak, Paul – mondta, amint a detektív jelentkezett a vonal
túlsó végén. – Mit találtál? Ki az ügyfelem?
– Mi van a páncélszekrénnyel? Kinyitottad?
– Nem, de ezt most hagyjuk. Mit tudsz az ügyfelemről?
– Embereket küldtem az Aranylibába. Az alkalmazottak háromkor
fekszenek, és délutánig fel sem kelnek. Szörnyű strapás volt kirángatni
őket az ágyból, és információt szerezni tőlük. Fogalmad sincs róla, hol
laknak egyesek…
– Most ne panaszkodj – szakította félbe Mason. – Majd elmondod,
amikor benyújtod a számlát. Azt akarom tudni, ki az ügyfelem.
– Nos, mielőtt találgatnék, egy csomó dolgot közölnöm kell. Kezdem
Pierre-rel, a főpincérrel, akit szintén le akartál nyomoztatni. Egy nagy
darab svájci, kábé hatvanéves. Nem boldogultam vele.
– Nem beszél?
– Nem találom.
– Úgy érted, lelépett?
– Éjfél körül távozott a klubból, azóta senki nem látta. Képtelenek
vagyunk megtalálni. Van egy cím az alkalmazottak listáján, ahová a
leveleit címezteti, de az csak egy fedőcím, ahol irodai szolgáltatásokat
bérelhetsz, oda küldheted a postásodat, ha túl sok levelet kapsz, és van
telefonszolgálat is, ha az ügyfél kívánja.
– Rendben. És mit végeztetek a többiekkel?
– Egyedül a ruhatáros lánytól sikerült megtudni valamit. Előérzete-
det követve, azt mondtam neki, hogy olyan párok érdekelnek, akik
rendszeres vendégek, ismerik Pierre-t, valószínűleg házasok, és korán,
távoztak. Nos, miután kiosztott minket, mert megzavartuk Csipkerózsi-

73
ka-álmát, adtunk neki egy húszast, hogy enyhítsük fájdalmát és felfris-
sítsük az emlékezetét. Megtudtuk, hogy két pár távozott sietve. A sze-
mélyleírások elég homályosak voltak, de többé-kevésbé rendszeres
vendégekről van szó, és a téged érdeklő időpontban távoztak. Most nem
untatlak a részletekkel. A nevüket nem tudta. Csak egy férfit ismert,
akit doktornak szólítottak, valószínűleg orvos. Kiderült, hogy az autókat
rendező fickók és a portás osztoznak a borravalón, és feljegyzik a par-
koló kocsik rendszámát, úgyhogy van két név és cím a részedre. Az
egyikük egy M. D., azaz orvos.
– A Kramer Boulevard és a Vance Avenue sarkán lévő drugstore
környékén lakik?
– Nem, a város másik végén.
– Gondoltam – mondta bosszúsan Mason. – Az elméletem, hogy az a
nő gyalog ment a drugstore-hoz. Sietett, ezért a legközelebbi telefonhoz
ment. Azért add meg a címet!
– Dr. Robert Afton – mondta Drake –, Evenrude 2270.
Mason följegyezte.
– Ellenőrizted, Paul?
– Csak a címet. Benne van a telefonkönyvben.
– Rendben. És a másik kicsoda?
– Ebben nem vagyok biztos. A férfi egyedül elég sokszor megfordult
az Aranylibában. A ruhatáros lány többször látta. Szerinte a tegnap este
vele levő nő a felesége volt. A kocsi Myrtle Fargo néven van bejegyez-
ve. A címet nem tudom. Van néhány tucat Fargo a telefonkönyvben, de
Myrtle nincs. Az autó egy felnyitható tetejű Cadillac, tehát valószínűleg
jómódúak. Viszont Myrtle-t nem tudok találni. A forgalmi engedély
szerint Myrtle-nek Sacramentóban van állandó lakása, úgyhogy még
nincs egy éve, hogy elköltözött onnan. Ha állod a költségeket, Perry,
ráállíthatok néhány embert Sacramentóban is, de nem tudom, mennyire
akarsz belemenni az ügybe.
– Ez az, hogy én magam sem tudom, Paul. A neve Myrtle Fargo?

74
 – Így van. Eddig nem sokat sikerült megtudnunk, de még csak reggel
van. Lehet, hogy nemrég költözött ide. Talán egy bérházban lakik, ahol
telefonközpont van, azért nincs közvetlen száma. A férfi, aki vele volt,
lehetett a férje is, vagy a barátja, akivel az Aranylibában találkozott.
– Keressetek ki minden Fargót a telefonkönyvből, címmel együtt!
Nézzétek meg, hogy van-e olyan, aki a Vance Avenue vagy a Kramer
Boulevard közelében lakik!
– Az egyik lányt már ráállítottam. Várj csak! Azt hiszem, megvan a
válasz. Tartsd a vonalat!
Egy pillanatnyi csönd után szólalt meg Drake.
– Kettő is van a közelben. Egy Arthman D. Fargo, Livingdon Drive
2281 és egy Ronald F. Fargo, Montcrief 2830.
– Nézd meg a térképen – mondta Mason –, melyik van közelebb a
drugstore-hoz.
– Arthman D. Fargo három háztömb, Ronald F. körülbelül nyolc.
– Kösz. Arthmant választom.
– Besétálsz, és kiteregeted a kártyáidat? – kérdezte Drake.
– Nem tudom. Megnézem magamnak a pasit, és az ösztöneimre bí-
zom magam. Egy órán belül jelentkezem.
Mason a helyére tette a hallgatót, kocsiba vágta magát, és a
Livingdon Drive-ra hajtott.
Elegáns, stukkós ház nézett a gondosan nyírt gyepre. A pázsit köze-
pén egy tábla állt: Arthman D. Fargo ingatlanügynök.
Mason leparkolt, odasétált a házhoz és becsöngetett. Kisvártatva lé-
péseket hallott, és a kinyíló ajtóban egy atletikus felépítésű férfi jelent
meg, olyan magas, mint Mason.
– Jó reggelt! – köszönt a férfi várakozóan.
Mason semmilyen változást nem tudott felfedezni a férfi arckifeje-
zésében.
– Mr. Fargót keresem.
– Én vagyok.

75
 – Ingatlanokról szeretnék érdeklődni.
– Jöjjön be, kérem.
A férfi kitárta az ajtót, Mason belépett. A levegőben állott dohány-
füst és némi konyhaszag érződött. A nappali egyszerűen, de ízlésesen
volt berendezve. Ahogy az újságok félig kinyitva feküdtek a széken,
úgy tűnt, hogy csak egy-két perce kerülhettek oda.
– Az irodám erre van – mondta Fargo –, egy kis szobát rendeztem át.
Balra fordult, bevezette egy helyiségbe, amelyet eredetileg földszinti
hálószobának tervezhettek. Kinyitott egy ajtót, s kis irodába jutottak,
berendezése egy dívány, asztal, páncélszekrény, néhány szék, két irat-
gyűjtő szekrény és egy írógép. Az írógépet az asztal sarkára tolták.
A szoba hűvös volt és a lehúzott zsaluk miatt félhomályos.
Fargo sietve szabadkozott.
– Ma reggel telekügyeket intéztem a városban, és még nem fűtöttem
be. Tudja, egész éjjel esett, és lehűlt az idő. Bekapcsolom a hősugárzót.
Egy-két perc alatt meleg lesz.
Felkattintott egy kapcsolót és a rejtett ventilátor azonnal elkezdte
áramoltatni a meleg levegőt.
– Csak egy perc – szabadkozott Fargo. – Foglaljon helyet, és mondja
el, miben állhatok a rendelkezésére.
– Van némi szabad tőkém. Szeretnék venni valamit, ha találok egy jó
alkalmi vételt.
Fargo bólintott.
– Valami olyat akarok, amit a piaci értékénél sokkal olcsóbban meg-
kaphatok. De biztos akarok lenni, hogy nem azért adják el, mert a
szomszédok lövöldöznek, vagy a termeszhangyák szétrágták a házat,
esetleg korhadt az egész, vagy ilyesmi.
– Meddig akar elmenni az árral, és milyen helyre gondol?
– Én spekulációból vásárolnék. Nincs határ, a lényeg az, hogy mé-
lyen áron alul legyen. A többi nem érdekel.

76
 – Ilyen dolgot nem könnyű találni, bár van néhány javaslatom. Bérbe
adná, vagy benne akar lakni, amíg fölmegy az értéke?
– Bérbe adom.
Fargo leült az asztalhoz, és átnézett néhány kartont.
– Van néhány jó üzlet, de egyik sem kifejezetten aranybánya. Mikor
tudnánk megnézni, ha megvan az ajánlatom? – kérdezte Fargo.
Mason ránézett az órájára.
– Történetesen ma reggel van egy kis időm. Általában elég elfoglalt
vagyok.
– Értem. Meghagyná a nevét Mr…
– Még nem – mondta Mason. – Talán kicsit később. Semmi szemé-
lyes. Tudja, ingatlanügyletekben…
– Tudom – szakította félbe Fargo gyorsan.
A telefonra nézett az asztalán, és azt mondta:
– Ha várna néhány percet, uram, felhívnám az egyik helyet, de el
kell mennem a telefonszámért.
– Rendben van – egyezett bele Mason.
Fargo fölállt.
– Nem maradok soká. Helyezze magát kényelembe. Rögtön jövök.
Kisietett a szobából.
Mason az ablakhoz lépett, széthúzta a sötétítő redőnyt úgy, hogy ki-
látott a ház előtt parkoló kocsijára. Amikor meglátta Fargót, aki nyilván
a hátsó ajtón távozott, és az ő kocsijához lopakodott, odalépett a páncél-
szekrényhez. Mielőtt leparkolt, gondosan eltávolította a kocsiból a for-
galmi engedélyt.
A páncélszekrény zárva volt.
Mason beállította azokat a számokat, amiket a papírlapon talált a
sarki drugstore telefonfülkéjében. Elfordította a kart. A zár engedéke-
nyen kattant.
Aztán lépéseket hallott, és csak annyi ideje maradt, hogy leüljön a
helyére, mielőtt Fargo megérkezett.

77
 – Épp most ellenőriztem a címet. Az illető elállt az üzlettől, sajná-
lom.
– Én is – válaszolt Mason.
Fargo a szemébe nézett.
– Mit szólna ehhez a házhoz?
– A magáé?
– Igen.
Mason megrázta a fejét.
– Mondtam, hogy jó befektetést akarok. Aligha ajánl olyan árat, ami-
lyet szeretnék.
– Miért gondolja, hogy nem?
– Mert maga ismeri a dörgést.
– Megkaphatja, de készpénzért.
– Mennyi?
– Tizennyolcezer. Úgy, ahogy van, bútorral együtt. Én egyszerűen
kisétálok.
– Ez túl sok. A ház persze megéri, de olyat keresek, aminek alacsony
az ára.
– Tizenhét – bútorozva.
– Ez jó ár, de…
– Tizenhatezer-ötszáz, az utolsó ajánlat.
– Nézzünk körül!
– Egy órán belül meg tudom mutatni, és…
– Most itt vagyok. Miért ne nézhetnénk körül most?
Fargo habozott.
– Tényleg érdekli ezen az áron?
– Bútorozva igen.
Fargo szabadkozott.
– A feleségem Sacramentóba utazott, meglátogatja az édesanyját. Én
pedig nem nagyon szeretem a házi munkát.
– Engem az épület érdekel, nem a maga pedantériája.

78
 – Hát, ha meg akarja nézni, akkor menjünk!
Fargo mutatta az utat a nappalin keresztül a konyhába.
– Szép nagy konyha. Elég modern, kitűnő jégszekrény, elektromos
tűzhely, elektromos mosogató…
Mason félbeszakította.
– Azt mondja, a felesége elutazott?
– Igen. Ma reggel, Sacramentóba. A hatórás géppel. Én vittem ki a
reptérre.
– Biztos benne, hogy ő is egyetért az eladással?
– Ó, persze, már beszélünk róla egy ideje és megvan az aláírása az
eladási okiratra.
– Nem kéne közjegyzői igazolás ahhoz az aláíráshoz?
– Azt el tudom intézni – mondta Fargo.
– Menjünk tovább!
Fargo körbemutatta a földszintet, aztán a lépcsőhöz érve, megállt.
– Van egy szoba, amit nem tudok megmutatni.
– Miért nem?
– Az egyik hálószoba. A feleségem szobája, és elég nagy benne a
rendetlenség.
– Na és? – követelőzött hidegen Mason. – Az egész házat látni aka-
rom, mielőtt döntök.
– Valóban, valóban – helyeselt Fargo –, ez természetes. Látni is fog-
ja, de ezt az egy szobát csak később nézheti meg. Tudja, hogy szokott
lenni, ha kora reggel indul az ember. A feleségem nagyon sietve cso-
magolt, és minden szanaszét van. Biztos vagyok benne, hogy nem szí-
vesen venné, ha most valaki benézne a szobájába. Megállapodhatunk,
hogy mikor jön vissza. Addig is megmutatom a többi szobát.
Fargo megfordult, mint aki a maga részéről lezárta az ügyet, megmu-
tatta a két fenti fürdőszobát és hármat a négy szobából. Mason még
egyszer kísérletet tett, hogy a bezárt hálószobát megnézze, de Fargo
hajthatatlan maradt. Az ajtó csukva volt, és csukva is maradt.

79
 – Jó, akkor most nézzünk körül odakint – mondta Mason. – A hely
jónak látszik, lehet, hogy ajánlatot teszek.
– Attól félek, hogy nem vehetem figyelembe az ajánlatát – mondta
Fargo, és megpróbált szilárdnak látszani. – Én megmondtam az utolsó
árat. A kérdés, hogy elfogadja-e, vagy sem.
– Majd beszélünk róla, ha láttam mindent.
Lementek a lépcsőn. Követte Fargót a hátsó udvarra, le az alagsorba
és körbe a két garázs előtti felhajtóhoz. Egy felnyitható tetejű Cadillac
volt a garázsban.
– Csak egy autóm van, de bőven van itt hely kettőnek is.
– Látom. Ezek a Caddyk pompásak, nem? Ez a magáé, gondolom.
– Igen, természetesen. De a feleségem nevén van. Ha jó üzletet akar,
nem hagyhatja ki ezt a lehetőséget.
– Van egy másik ügyem is – nos, nem magam döntök. Abban az
esetben, ha…
– Vagyis a felesége is szeretné látni?
– Nem a feleségem. Egy fiatal nő, aki…
– Értem – mondta Fargo.
– Az nem biztos.
– És ez változtat valamin?
– Nem.
Fargo mosolygott.
– Egy kicsit később elhoznám őt is.
– Lehet, hogy nem leszek itthon – mondta Fargo. – Egész nap rohan-
gálok.
– Rendben van. Akkor telefonálok, és megbeszéljük.
– Az jó lesz. Megadná a nevét?
– Nem. Úgy vélem, ingatlanügyekben jobb névtelennek maradni.
– De kell valamilyen név, hogy ha telefonál, akkor…
– Legyen, mondjuk, H. Cash.
– Mr. H. Cash – mondta Fargo.

80
 – Úgy is van. Ami annyit tesz: Hard Cash, vagyis Kemény Kész-
pénz.
Kezet rázott Fargóval, a kocsijához sétált, és elhajtott a
drugstore-hoz a Kramer Boulevard és a Vance Avenue sarkán. Ugya-
nabból a fülkéből telefonált, ahonnan a titokzatos hívást kapta az előző
éjjel. Felhívta Paul Drake-et.
– Helló, Paul – mondta halkan és gyorsan –, van néhány embered
munkára készen?
– Igen. Van néhány tartalék az irodámban.
– Telibe trafáltam – mondta Mason.
– Fargóval?
– Igen.
– Melyikkel?
– Az ingatlanügynök a Livingdon Drive 2281-ben.
– A felesége az ügyfeled?
– Nyilvánvalóan igen. Nem láttam.
– Akkor miből gondolod?
– Mert a széfkombinációm nyitja Fargo páncélszekrényét.
– Hűha!
– Küldj ide azonnal néhány embert, Paul! Tudni akarom, mi történik
Fargo körül.
Annyi embert küldj, hogy követni tudják, ha elmegy otthonról. És si-
etnetek kell!
– Gondolod, hogy le akar lépni?
– Azt hiszem, igen.
– Hova?
– Csak úgy elpárolog. El akarta kótyavetyélni a házát és a bútorát,
aztán világgá. Spekulánsra vettem a figurát, és ő felajánlotta a házát.
Azt hiszi, rám sózhatja.
– Akkor nem lép le, amíg választ nem adsz – mondta Drake.

81
 – Nem tudom biztosan, mit fog csinálni. Kiosont a házból, és meg
akarta nézni a forgalmi engedélyemet. Miután nem találta, felírta a
rendszámomat. Azt azonosíthatja. A megfejtés mozgásra késztetheti.
– De Perry, ha megmutattak neki a klubban, akkor tudnia kell, hogy
ki vagy…
– Nyilván nem neki mutattak meg –, mondta Mason –, hanem a fele-
ségének. Esküszöm, hogy nem ismer. A szempillája sem rezdült, ami-
kor meglátott.
– Akkor a felesége látott.
– Így van.
– Ő hol van?
– Fargo azt mondta, kivitte a repülőtérre, hogy elérje a reggel hatkor
Sacramentóba induló gépet. A rokonait ment meglátogatni.
– És te nem hiszel neki?
Nem.
– Miért?
– Mert – mondta Mason – éjfél körül hideg eső esett. Nem hinném,
hogy ez az ember kint hagyná a kocsiját. Van egy ajtó, amely a konyhá-
ból a garázsba vezet.
– És akkor mi van? Nem vitte be a kocsiját a garázsba?
– Ha bevitte is, csak egyszer. Homokos felhajtó vezet a garázsba.
Elég puha. A kocsi a garázsban volt az előbb, és csak egy keréknyomot
láttam. Ha kivitte volna a feleségét a reptérre, akkor három nyomnak
kellene lennie.
– Mit gondolsz, hol van az asszony?
– Lehet, hogy halott.
– És a házban van?
– Lehet. Kértem Fargót, mutassa meg a házat. Egy szoba zárva volt,
de ahogy az ajtaja előtt álltunk, tisztán hallottam, hogy valaki lélegzik a
túloldalon. Valaki, aki a kulcslyukon keresztül hallgatózott.
– A feleség?

82
 – Nem tudom. Azt hiszem, nem.
– Oké, megyünk.
– Vissza akarok menni, hogy rajta tartsam a szemem a házon. Küldd
olyan gyorsan az embereidet, ahogy csak lehet. Olyan helyen fogok
parkolni, ahonnan figyelhetem, hogy kocsin távozik-e. Gyorsan kell
dolgozni. Még nem tudja, ki vagyok, de megtudja, ha utánanéz a rend-
számomnak.
– Majd szólok az embereimnek, hogy figyeljenek rád.

83
 Tízedik fejezet

Mason bekanyarodott a saroknál, és leállt a járda mellé. Innen nem

láthatta Fargo garázsának ajtaját, csak a felhajtó utat.
Mason rágyújtott, és felkészült, hogy megvárja, míg Paul Drake em-
berei megérkeznek.
Még egy jóízű slukkot sem szívhatott a cigarettájából, mikor meglát-
ta a kocsit, amely sebesen tolatott a garázs felől. Az utcára érve úgy
kanyarodott ki, hogy a farát mutatta Masonnak. A kipufogó gázon lát-
szott, hogy a sofőr a gázpedálra taposott, és a kocsi gyorsan elindult.
Mason indítózott, életre keltette a motort, és a Cadillac után vetette ma-
gát. Nem volt lehetősége ravaszkodásra, nem leplezhette, hogy követi.
Amikor elindult, a Cadillac növelte a sebességet, végül százzal ro-
hantak óránként egy külvárosi lakónegyedben, ami jól mutatta, hogy az
elöl haladó autó sofőrje egyáltalán nem szeretné, ha a másik utolérné.
A tető zárva volt, és a viszonylag kicsi hátsó ablakon át nem lehetett
mást látni, mint a vezető elmosódó körvonalait. A kocsi hidegvérrel,
lassítás nélkül áthajtott egy kereszteződésen. Mason követte. Kerékgu-
mik csikorgását hallotta, ahogy egy megfaroló kocsi próbált megállni.
Csak az előtte száguldó autót figyelte. Az hirtelen megfarolva beka-
nyarodott és eltűnt. Ekkor egy motorkerékpár húzott Mason kocsija
mellé, és egy sziréna vészjóslóan felbőgött.
– Álljon félre!
– Nézze, biztos úr, egy autót követek.
– Álljon félre!
Az ügyvéd haragtól kivörösödve a járda mellé kanyarodott. A rendőr
is leállította a motort, és odasétált.
– Nem sajátíthatja ki a forgalmat. Figyeltem magát…
– Egy autót üldözök, lehet, hogy…

84
 – Ki van benne?
– Valaki, aki kapcsolatban van az üggyel, amelyikben nyomozok.
– Maga detektív?
– Nem, én…
– A testület tagja?
– Nem.
– A jogosítványát!
Mason ernyedten elővette.
– Ügyvéd vagyok.
– Ó, Perry Mason? Így azért más! A körülményekre való tekintettel
elég lesz egy figyelmeztetés is, Mr. Mason, de mindettől függetlenül,
sokkal figyelmesebben kell megközelíteni egy kereszteződést. Maga
minden lehetetlen dolgot végig próbált. Az embereknek alaposan bele
kellett taposni a fékbe, hogy ne karambolozzanak magával. Elő ne for-
duljon többé!
– Köszönöm. Visszafordulhatok?
– Mintha azt mondta volna, hogy követ valakit.
– Követtem – mondta Mason nem kis gúnnyal.
– Tudja, hogy megbírságolhatnám?
– Tudom.
Egy pillanat szünet után a rendőr a motorjához ment, lebillentette az
állványról, és elrobogott.
Mason visszament a Fargo-házhoz. Körbehajtott a ház körül, és nem
volt nehéz megtalálnia Drake emberét, aki majdnem ugyanott parkolt,
ahol ő állt korábban. Mason leállt előtte, kiszállt és odasétált a detektív-
hez, aki egy ütött-kopott autó volánja mögött ült. A férfi lehúzta az ab-
lakot.
– Maga Drake embere?
Az ember elgondolkodó csendben figyelte Masont. Mason elővette a
jogosítványát.

85
 – Perry Mason vagyok, az ügyvéd. Én alkalmazom az ügynökséget,
hogy figyelje a házat.
– Oké – mondta a férfi.
– Mióta van itt?
– Kábé öt perce.
– Valami mozgás?
– Se ki, se be.
– A kocsi, amit követni akartam, lelépett. Nem volt szerencsém.
– Így szokott lenni – mondta az ember bánatosan. – Ha az illető tud-
ja, hogy követik, majdnem mindig el tud tűnni. Csak be kell mennie a
forgalomba, és hajtani, amíg pirosat nem kap, aztán rálép a gázra, a
másik meg nézheti a keresztbe menő forgalmat.
– Az én esetemben egy rendőr is besegített.
A férfi együtt érzően nézett Masonra.
– Azért egy előnye van magának.
– Micsoda? – kérdezte Mason.
– Magának nem kell megmagyaráznia Paul Drake-nak, hogyan tör-
tént, és nem kell hallgatnia, hogy mennyi fáradságába kerül, mire ő ki-
mossa magát az ügyfelénél.
– Igen, ez igaz – mondta Mason mosolyogva. – De azt hiszem, a lo-
vat ellopták, és mi csak az istállót figyeljük.
Odahajtott a drugstore-hoz, és felhívta az irodáját. Della Street je-
lentkezett.
– Nem akar egy taxit fogni – kérdezte Mason –, és csatlakozni hoz-
zám?
– Hol van?
– A drugstore-ban a Vance Avenue és a Kramer Boulevard sarkán.
– Most azonnal?
– Igen, most.
– Tíz percen belül ott vagyok.
– Oké, addig iszom egy kávét. Van valami újság?

86
 – Semmi fontos.
– Rendben. Jöjjön.
Mason letette a kagylót, levett egy újságot az állványról, a pulthoz
ment, rendelt egy csésze kávét. Mire megitta, egy taxi állt meg a
drugstore ajtajánál, benne Della Street.
Mason kifizette a számláját, és kiment a titkárnőjéhez.
– Mi a helyzet? – kérdezte Della.
– Az, hogy házat veszek. Maga pedig a menyasszonyom lesz.
– Csak nem?
– De magából nem lesz jó feleség – mondta Mason.
– Alábecsül. Mi a baj velem?
Mason vigyorgott.
– Összeférhetetlen.
– Tényleg?
– Semmi nem elég jó magának.
– Nem jó ez a figura. Nem ilyen egy menyasszony!
– Tudom. De maga addig vezetett orromnál fogva, amíg biztosan
meg nem kaparintott. Férjhez akar menni, de ideges, haragos és ingerlé-
keny. Éppen most jegyeztük el egymást, s ha néha már-már kimutatná a
foga fehérét, gyorsan észbe kap, és túláradó kedvességgel igyekszik
jóvátenni a dolgot. El tudná játszani ezt a nőt?
– Még elgondolni is rossz! Rémes nőszemély!
– Különösen – folytatta Mason mosolyogva –, ha egy bezárt háló-
szobát találunk, akkor lesz nagyon mérges. Egyszerűen nem tárgyal
addig, amíg nem látta a hálószobát.
– Házat akarunk venni?
– Igen.
– Kiét?
– Arthman D. Fargo rezidenciáját, bebútorozva. És olcsón akarjuk
megszerezni.
– És most elmegyünk megnézni a helyszínt?

87
 – Így van. Feltéve, hogy be tudunk menni. Egy autó nemrégen távo-
zott. Feltehetőleg Fargo vezette vagy valaki más, talán a felesége.
– Van felesége?
– Van.
– És hol van?
– Azt mondta, elment meglátogatni az anyját Sacramentóba. De az is
lehet, hogy a Cadillac csomagtartójában vitték el pár perce.
– Micsoda isteni ház egy ifjú házaspárnak! – kiáltott fel Della Street
színlelt lelkesedéssel. – Máris el vagyok bűvölve! Gyerünk!
Odahajtottak Fargo házához. Mason közvetlenül a házzal szemben
állt meg, és azt mondta:
– Ne felejtse el, pillanatnyilag jegyben járunk. Még nem jutottunk el
odáig, hogy acsarkodó megjegyzéseket vagdaljunk egymás fejéhez,
illetve, ha megfeledkeznénk magunkról, sűrű turbékolással tesszük jó-
vá. Úgyhogy üljön nyugodtan, amíg körbemegyek, és kinyitom magá-
nak az ajtót.
Mason kiugrott a volán mögül, gyorsan megkerülte a kocsit, kinyi-
totta az ajtót, és kisegítette Dellát.
Della rámosolygott, kezét a kezébe tette, úgy sétáltak fel a járdán.
Mason szólalt meg.
– Teljesen normális dolog, ha egy kicsit körülnézünk, mielőtt beme-
gyünk, Della. Mérlegeljük a környezet előnyeit. Mellesleg a
kocsinyomokat is tanulmányozhatom a garázs előtti úton.
Mason a ház mögé vitte Della Streetet.
– Laza homok van a garázs előtt – mondta. – Amikor itt voltam, még
csak egy pár keréknyom látszott. Most kettő van. Félek, a madárkánk
elrepült.
– Milyen madár?
– Mondjuk, Fargo barátnője.
– Idehozta a házba?

88
 – Ezt gyanítom. Azt mondta, hogy a felesége a hatórás géppel elre-
pült Sacramentóba.
– Nem sokat vártak az egerek, miután a macska távozott.
– Csakhogy – folytatta Mason – ezek az autónyomok azt mondják
nekem, hogy nem vitte ki a feleségét a hatórás géphez. Sőt van valami,
ami határozottan nem tetszik Fargo úrral kapcsolatban. Azt a benyomást
keltette, hogy valami nagy dolog foglalkoztatja. Menjünk vissza a ház
elé, és lehetősége lesz önállóan véleményt alkotni.
Karját Della derekára csúsztatta, és hirtelen azt mondta:
– Della, nem kéne megjátszanunk ezt a dolgot. Játszhatnánk igazából
is.
Volt valami reménykedő Della nevetésében:
– És akkor én itthon maradnék, ebben a házban, és maga elmenne az
irodába, és fogadna egy másik titkárnőt, hogy ő foglalkozzon az ügyei-
vel.
– Nem, maga lenne továbbra is a titkárnőm.
– Pfuj! Tudja, hogy ez nem megy. Megnyomja a csengőt, vagy itt ál-
lunk? Főnök, ez az ajtó nincs bezárva! Félujjnyi rés van az ajtó és a
küszöb között.
Mason bólintott, és hüvelykujjával megnyomta a csengő gombját. Öt
másodperc múlva ismét csengetett, várt még öt másodpercet, és újra.
A ház belsejéből hallották a csengő hangját. Mason sóhajtott.
– Tudja, a legkülönösebb egybeesés, hogy megvan a kombináció az
irodai páncélszekrényhez.
– Hűha!
– Természetesen nem volt alkalmam, hogy kinyissam, de részben
már nyitva van, csak a karokat kell elfordítani.
Mason az ajtó rését vizsgálgatta, majd felsóhajtott, és vállával neki-
feküdt az ajtónak.
Az ajtó alig egyujjnyira engedett, aztán akadályba ütközött, ami nem
engedte tovább.

89
 – Mi ez? – kérdezte Della Street.
– Úgy látom, egy láb, ami egy hanyatt fekvő emberhez tartozik, aki
nagyon élettelen. Azt hiszem, jobb lesz, ha a hátsó ajtónál próbálko-
zunk, Della.
Vidám hang szólalt meg mögöttük.
– Nocsak-nocsak, mi a baj? Valami nehézség adódott a betörés kö-
rül?
Tragg hadnagy, kihasználva, hogy belefeledkeztek a félig nyitott ajtó
vizsgálatába, csendben mögéjük sétált.
– Mi az ördögöt csinál maga itt? – kérdezte mérgesen Mason.
– Nos – mondta, mosolyogva Tragg hadnagy –, az úgy történt, hogy
én érintkezésbe akartam lépni magával, Mason, és a kapcsolatteremtés
nehézségekbe ütközött. Ezért elhatároztam, hogy rutinmegfigyelést fo-
gok végezni Della Streettel kapcsolatban, vajon elhagyja-e sietve az
irodát. Amikor az emberem jelentette, hogy Della taxiba vágta magát,
nyilvánvaló volt, hogy randevúra siet. Ezért utasítást adtam, hogy kö-
vesse, és jelentse az útirányt nekem. Nagy találmány az URH-rádió! És
most problémájuk van, mert nem tudnak bemenni? Mi a baj? Nem
akarnak együttműködni a túloldalon, vagy maguk félnek a betörés kö-
vetkezményeitől?
Tragg Perry Mason felé lépett, kezét rátette az ajtó gombjára, beku-
kucskált, majd hirtelen megmerevedett.
– Meg vagyok átkozva!
Mason szólalt meg.
– Mi csak most jöttünk ide, és…
– Tudom, hogy csak most jöttek ide. Egész úton követtem magukat a
drugstore-tól, ahol Dellával találkozott. Az autóm a sarkon túl parkolt.
Megnyomták a csengőt?
– Igen. Mielőtt Miss Street észrevette volna, hogy nincs bezárva.
Azért próbáltam kinyitni, hogy lássam…
– Mit lásson? – kérdezte Tragg, látva Mason megingását.

90
 – Biztos akartam lenni, hogy a csengő működik, és látni akartam,
hogy van-e itthon valaki?
– Igen, igen. Ez elég érdekes. Talán menjünk hátra a hátsó ajtóhoz,
Mason.
– Én is menjek magával?
– Hogyne, persze. Most már nem akarom szem elől téveszteni. Biz-
tosnak látszik, hogy egy férfi teste fekszik az ajtó mögött, az nem enge-
di kinyílni.
– Talán rosszul lett – mondta Mason.
– Ó, kétségtelenül – mondta Tragg. – Az is lehet, hogy álomba me-
rült. Maga nyilván észrevette azt az autót, Mason, a sarkon túl. Az
egyik emberem épp most faggatja a sofőrt. Nem lennék nagyon meg-
lepve, ha kiderülne, hogy a sofőr Paul Drake munkatársa. Valójában
akkor figyeltem fel rá, amikor elhajtottunk mellette. Amikor észrevett,
kétségbeesetten próbált jelezni magának. Megpróbálta felhívni magára
a figyelmét. Történetesen elmerülten beszélgettek Miss Streettel, így
nem vette észre. Meg akarom kérdezni tőle, miért adta le azokat a jele-
ket. Tudja, Mason, az utóbbi időben azt az átkozott, rossz szokást vette
fel, hogy azokat a házakat figyelteti Paul Drake embereivel, amelyek
tulajdonosai az emberek megérkezésével szinte egy időben halnak meg.
Ha ez fennáll, akkor tájékoztatnunk kell a biztosítótársaságokat, hogy
ne kössenek szerződést a maga klienseivel. Tönkreteszi a statisztikáikat,
meg a halálozási táblázataikat, vagy hogy az ördögbe hívják… No, lás-
suk, azt hiszem, erre megyünk. A garázst is megnézte, Mason. Miért?
– Csak körülnéztünk – mondta Mason. – Arra gondoltam, hogy
megveszem a házat.
– Ó, persze! Eddig nem is mondta, hogy ingatlanügyben jár.
– Sajnálom! Nagyon, nagyon sajnálom! Szörnyen elfoglaltak voltunk
az irodámban, és elhanyagoltam az ön tájékoztatását. Még gondolko-
dom rajta, talán vasúti részvényeket veszek. Esetleg állami kötvényekbe

91
is fektetnék némi pénzt. Gondolja, hogy helyesen teszem? Jó ez a be-
fektetés?
– A szarkazmusa nem zavar – mondta Tragg –, inkább szórakoztat.
Kezdjük elölről, Mason! Szóval meg akarta venni ezt a házat?
– Igen.
– Találkozott a tulajdonossal?
– Igen.
– Mikor?
– Ma reggel.
– Hánykor?
– Röviddel azután, hogy önnel találkoztam.
– Értem. Reggel egy meredek gyilkossági ügyről tárgyaltunk, és utá-
na rohant ide, hogy megvegye ezt az ingatlant.
– Befektetés után néztem.
– Akkor volt ebben a házban?
– Igen.
– És ez az ember magával volt?
– Igen.
– Semmi furfang?
– Semmi.
– Magával volt egész idő alatt a házban?
– Igen.
– Nem ő volt a maga ügyfele? Nem ő küldött magáért, hogy jöjjön
ide?
– Nem. Magamtól jöttem. Azt mondtam neki, befektetéseket kere-
sek. Még a nevemet sem mondtam meg neki. Nem tudta, ki vagyok.
– Ez elég gyanúsan hangzik, de tegyük fel, hogy így volt. Most pedig
nézzük meg a garázst! Itt be tudunk jutni.
Felsétáltak a kocsifelhajtón, és Tragg beszélt:
– Egy autó ment vagy jött röviddel ezelőtt.
– Honnan tudja? – kérdezte Della Street.

92
 – Ez nyilvánvaló, kedves Miss Street. Észre fogja venni, hogy itt van
egy alacsonyabb hely az úton. A homok eléggé meggyérült ezen a he-
lyen, és egy tócsa képződött. Maga is láthatja, hogy a víz zavaros. Ha a
nyomok régebben keletkeztek volna, a víz a tócsában tiszta lenne. Tud-
ja, hogy éjszaka óta nem esett? Akkor menjünk, Mason! Ez az ajtó au-
tomatikusan záródik. Nyilván ezt a gombot kell megnyomni, hogy ki-
nyíljon, és rövid idő után – kábé két perc múlva – automatikusan záró-
dik. Új készüléket dobtak piacra a garázsajtókhoz. Nagyon jó.
Tragg megnyomta a gombot, és a garázsajtó felemelkedett, a túlolda-
lon egy ellensúly segített. Láthatóvá vált az üres garázs.
– A körülmények alapján feltételezem, hogy nekem kell a házigazda
szerepét vállalnom. Kerüljenek beljebb!
Bementek a garázsba. Tragg körülnézett.
– Két autónak készült garázs, de nyilvánvaló, hogy csak egy autót
tartanak itt. A garázs másik felét raktározásra használják. Azt hiszem,
az az ajtó közvetlenül a házba vezet. Próbáljuk ki. Igen, nyitva van.
Tragg elhallgatott, hogy gyorsan körülnézzen a garázsban, miközben
az automatika bekapcsolt, és a garázsajtó lassan lecsukódott, és kizárta
a fény jó részét.
Tragg kinyitotta a konyhaajtót, és megszólalt.
– És erre tovább. Gondolom, jobb, ha követnek. Kérem, legyenek
óvatosak, ne nyúljanak semmihez. Tartsák távol mindentől a kezüket.
Értik?
– Az a helyzet, hadnagy…
– Ne beszélgessünk most, ha nem haragszik, Mason. Keresztül aka-
rok jutni az előszobába. Meg akarom nézni azt az embert, aki elzárja az
ajtót.
Tragg kinyitotta a konyhából az ebédlőbe vezető lengőajtót, az ebéd-
lőn keresztül bement a nappaliba, majd hirtelen megtorpant, amint be-
nézett a földszinti, irodává átalakított hálószoba nyitott ajtaján.
– Nocsak, nocsak – mondta –, elég sietős kutatás nyomai látszanak.

93
 Mason elnézett Tragg mellett, és látta, hogy a páncélszekrény ajtaja
sarkig tárva. A padlón könyvek és papírok garmadája hevert összevisz-
sza dobálva. Számlakönyvek félig nyitva, gerincükkel fölfelé. Némelyik
az élén állt. Nagy halom érvénytelen csekk, szétszórva a padlón, levelek
és a nyilvántartott ingatlanok kártyái. Gondatlanul lelökték a dobozt,, és
a kártyák szanaszét szóródtak.
– Roppant érdekes – mondta Tragg –, nyilván sietve keresett valaki
valamit. Nem volt ideje rendet csinálni.
Hirtelen Masonhoz fordult.
– Esetleg maga meg tudja mondani, mit kerestek.
Az ügyvéd megrázta a fejét.
– Jól van, akkor körülnézünk. Jelen pillanatban az úriember az ajtó
előtt elsőbbséget élvez. Ő… Figyelje a lépcsőket, Mason!
Beléptek az előszobába. Széles vércsík látszott a lépcsőn, éppen csak
kezdett megalvadni, még ragyogó, vörös színű volt.
Tragg szólalt meg:
– Jobb lesz, ha maga és Miss Street itt maradnak, Mason. Ne moz-
duljanak, ne érjenek hozzá semmihez. – Előrelépett, és lenézett az elő-
szobában a hátán elnyúlva fekvő férfira. – Úgy látszik, csak egy kicsit
mozdították el a testet, amikor az ajtót nyitották. A bal keze mozdult el
és csak egy kis maszatolódás árulkodik az elmozdításról.
Tragg lehajolt, és kitapintotta a pulzust.
– Nem sok az esély, hogy életben van, túl sok vért veszített. Nem,
ahogy gyanítottam. Már halott, de nem halhatott meg régen. Maga fel-
ismeri őt, Mason? Csak lépjen előre, hogy láthassa az arcát.
Mason lenézett Arthman D. Fargo sápadt vonásaira.
– Ez az ember, úgy látszott, itt lakik. Azt mondta nekem, hogy
Arthman D. Fargo a neve. Röviddel ezelőtt beszéltem vele.
Tragg felmászott a lépcsőn, követve a vérnyomokat.
– Lehetséges, hogy az emeleten szúrták le. Nincs itt a fegyver. Csú-
nya vágás van a nyakán. Megpróbálhatott kiszaladni a házból, talán,

94
hogy segítséget kérjen vagy meneküljön. Elérte a lépcsőt, letántorgott,
és mire elérte a kilincset, már halott volt. És most, nagyon sajnálom, de
azt hiszem, hogy van egy kis dolgunk, Mason. Ha maga és nagyra be-
csült titkárnője megfordulna, kivezetném magukat a házból, amerre
jöttünk. Legyenek óvatosak, semmit ne érintsenek! Menjenek az autó-
jukhoz. Ha nem haragszanak, még lenne néhány kérdésem. Mielőtt ma-
gával beszélek, körül akarok itt szimatolni, Mason. Értesítenem kell a
központot, néhány fényképészt kell hívnom, meg a halottkémet. Feltét-
lenül ki akarjuk hallgatni Mr. Drake detektívjét, aki véletlenül éppen itt
a sarkon strázsált. Mondja, Mason, valamilyen terv szerint készíti elő a
gyilkosságokat? Nagyon érdekes az egybeesés, nemde?
– Nagyon – mondta Mason.
– Maga tényleg meg akarta venni ezt a házat? – folytatta Tragg, túl-
ságosan hangsúlyozva a sóvárgó érdeklődést. – Feltételezem, hogy ma-
ga felhívta Drake-et, hogy küldjön ide egy embert, mert biztos akart
lenni, hogy nincs másik vevő, aki magára licitál. Ahhoz képest, Mason,
hogy nem tudja, ki az ügyfele, azt fantasztikus biztonsággal megérzi,
hogy hol lesz a következő gyilkosság. Erre menjünk, kérem! Intek a
sofőrömnek, hogy jöjjön, aztán végre megejthetünk egy bizalmas be-
szélgetést, de először szeretném egy kicsit jobban megismerni a helyze-
tet a házban, ha nem haragszik.
– Egyáltalán nem – mondta Mason –, vannak napok, amikor semmi
dolgom az irodámban. Semmi az egész.
– Biztos vagyok benne, hogy így van, úgyhogy csak szórakozzon
nyugodtan, válassza ki szépen a következő gyilkosságok helyszíneit. És
állítsa Paul Drake embereit készenlétbe. Mason, maga egy igazi véreb!

95
 Tizenegyedik fejezet

Tragg hadnagy odament a rendőrautóhoz, és utasítást adott a rendőr-

nek, aki a Fargo házhoz szállította. Ezalatt Masonnak és Della Streetnek
alkalma volt néhány sietős szót váltani.
– Vallani fogunk? – kérdezte Della Street.
– Még nem – válaszolt Mason.
– Kíváncsi lesz, hogyan derítette fel ezt a helyet, és az is érdekelni
fogja…
– Még nem mondhatom el neki.
– Miért nem?
– Valószínűleg Fargo felesége az ügyfelem. Az az érzésem, hogy
nem fog előkerülni, de nem lehetek biztos benne.
– Gondolja, hogy Fargo megölte?
– Gondoltam rá. De már nem vagyok biztos benne. Valaki ledöfte a
férjet. Az is lehet, hogy az asszony rájött, hogy a férje meg akarja ölni,
és ezt előzte meg. Ebben az esetben önvédelemből tette, amit nem lesz
könnyű bebizonyítani. A másik lehetőség, hogy Fargo tényleg megölte,
és aztán idehívta a barátnőjét, elmesélte neki, hogy mit tett, és kérte,
hogy szökjön vele. A nő ilyen körülmények között nem akart vele men-
ni. Kijelentette, hogy ilyen áron nem marad vele, és megfenyegette,
hogy elmondja a rendőrségnek. A férfi begorombult – a nő leszúrta – ez
is önvédelem. Senki nem tudja – egyelőre.
– Ennyit sem mondhat Traggnak?
– Lehet, hogy tévedek.
– Akkor mit mondhat?
– Semmit nem mondhatok, amit az ügyfelemtől bizalmas értesülés-
ként hallottam.
– A feleség az ügyfele?

96
 – Pénzt kaptunk valakitől, feltehetőleg az asszonytól. De hagyjuk,
már jön Tragg.
Tragg hadnagy a lehető leghivatalosabb hangján szólalt meg:
– Kérem, üljön be a kocsiba a rendőr mellé, Miss Street, és maga is,
Mason. Megpróbáljuk olyan rövid ideig feltartani önöket, amennyire az
feltétlenül szükséges, de van néhány olyan tény, amelyet meg akarok
tudni önöktől, miután odabent végeztem.
– Mindig örömmel járunk a kedvében, hadnagy – mondta Mason, jó-
kedvet színlelve.
Della Streettel beültek a kocsiba. Hosszú várakozás következett.
Közben villogva és szirénázva több rendőrkocsi érkezett a ház elé. A
riporterek és fényképészek is előkerültek. Megérkezett a hullaszállító
kocsi, hogy elvigye a holttestet. Végre feltűnt Tragg hadnagy is a kocsi-
felhajtón. A kavicsok csikorogtak a talpa alatt.
– Sajnálom, hogy megvárakoztattam magukat – mondta élénken –,
de elég sok dolog akadt, amit meg kellett vizsgálnom. Ha nincs ellenük-
re, most bemegyünk a kapitányságra.
– Miért nem hallgat ki minket itt, megtakaríthatnánk…
– Nem, köszönöm, Mason. Azt hiszem, a kapitányság a megfelelő
hely. Van gyorsírónk, ha netán vallomásra szánná el magát.
– Itt, azonnal hajlandó vagyok vallomást tenni.
– A kapitányságra – bólintott a sofőrnek Tragg. Beült, és bevágta az
ajtót.
Mason tudta, hogy nem sokat ér a tiltakozása, ezért nyugodtan ült,
amíg a szirénázó rendőrautó utat vágott magának a forgalomban.
Tragg bevezette látogatóit a gyilkossági csoport egyik irodájába, és
hívott egy rendőrségi gyorsírót.
– Üljenek csak le, és helyezzék kényelembe magukat – mondta. – És
most, Mason, tudni akarom, mi történt.
– Már korábban felvázoltam magának a képet.
– Carlinról?

97
 – Arról, hogy kaptam egy megbízást.
– Igen, értem! Egy titokzatos ügyféltől. Nem akarja megmondani, ki-
től. Azt hiszem, egy nőtől. Lehet, hogy Mrs. Fargo ez a titokzatos ügy-
fél?
– Nem tudom.
– Hogy került a házhoz, Mason? Minek rendelte oda Drake emberét?
– Megpróbáltam kideríteni, hogy ki az ügyfelem, és hogy ki telefo-
nált nekem.
– És kiderítette?
– Nem.
– Miért nem?
– Nem volt alkalmam felhasználni a megszerzett információkat.
– De eljutott Fargóhoz.
– Így van.
– Hogy csinálta?
– Egy kis detektívmunka.
– Nehezére esik elmondani?
– Egyszerű logika, hadnagy. Nem tudtam lenyomozni a telefonhí-
vást, de volt egy másik út, ami… szóval, Fargo volt az egyik lehetőség.
– Fargo maga?
– Talán a felesége.
– És hol van az asszony?
– Úgy gondolom, halott.
Tragg szemei most keményen csillogtak, mint a gyémánt.
– Még egy halott?
– Még egy.
– Úgy tűnik, egy gyilkosságról lemaradt, Mason.
– Mert egy másik gyilkosság nyomában voltam.
– Erről ennyit! Meséljen Mrs. Fargóról!
– Beszéltem Fargóval reggel. Úgy tettem, mintha meg akarnám ven-
ni a házát. Ezért mentünk oda Bellával. Jegyeseknek akartuk kiadni

98
magunkat, akik házat keresnek, ahol majd kényelmesen eléldegélhet-
nek.
– Nagyon dicséretes – mondta Tragg. – Gratulálhatok?
– Még nem. Della nem akarja elfogadni a javaslatomat.
– Akad nála rosszabb is – fordult Bellához Tragg hadnagy. – Addig
mindenesetre ne mondjon igent, amíg ez az ügy le nem zárul, mert le-
het, hogy a főnöke komolyabb bajban van, mint gondolná.
Mason rágyújtott egy cigarettára.
– Miért gondolja, hogy a nő halott? – kérdezte Tragg.
– Fargo azt mondta, hogy a felesége elutazott a hatórás sacramentói
repülőgéppel. Csakhogy én nem hiszem, hogy elutazott.
– Miért nem?
– Mert szerintem a kocsit nem hagyták a garázson kívül.
– De a kocsi ma reggel valamikor elment.
– Ez igaz – mondta Mason –, elment. Így kellett lennie.
– Akkor valaki vezette, nem?
– Szerintem is.
– Van elképzelése arról, hogy ki?
– Konkrétan nincs. Általánosságban igen.
– Kicsoda?
– Fargo barátnője, talán.
Ebben a pillanatban belépett az őrmester az irodába, és szó nélkül le-
tett egy összehajtott papírlapot Tragg hadnagy elé, majd megfordult és
kiment.
Tragg a szemöldökét összehúzva tanulmányozta a papírt.
– Fargo barátnője – ismételte lassan. – Meg kéne találni, igaz?
Tragg tekintete hideg volt, kimért és átható.
– Volt valami Fargónál, amit maga meg akart szerezni?
– Mire gondol?
– Egy irat például.
Mason megrázta a fejét.

99
 – Biztos, hogy nem ver át?
– Mindent elmondok, amit elmondhatok.
– Vagyis mindent, amit akar.
– Lehet.
– Talán Mrs. Fargo bízta meg, hogy kezelje az ügyeit, és maga meg
akart szerezni egy papírt, ami Fargo birtokában volt?
Mason tagadólag intett fejével.
– Most már óvatosabb, úgy látom. De ellenőrizni fogom magát.
– Egyáltalán nem óvatoskodom. Csak nem erről van szó.
– Azt mondta Fargo, hogy a felesége Sacramentóba utazott?
– Igen.
– De maga nem hiszi?
– Nem.
– Azt sem, hogy elhagyta volna a házat?
– Semmi bizonyítékom nincs, hadnagy. Nem esküdnék meg semmi-
re. Nagyon zavarban lennék, ha a sajtó olyan dolgokról adna nyilatko-
zatot, amelyeket tőlem hallott. De, ha én a maga helyében lennék, ha a
gyilkossági csoportnál szolgálnék, megszerezném Arthman D. Fargo
kocsijának a rendszámát – a felesége nevén van hivatalosan – és köröz-
tetném az egész államban. Előkeríteném, amilyen gyorsan lehet, és ala-
posan megvizsgálnám a csomagtartóját.
– Kösz a jó tanácsot. Már meg is fogadtam. Látszik, hogy maga pro-
fi, Mason. A körözést kiadtuk. És mit tenne a helyemben, ha szemben
állna Perry Masonnal, aki rendelkezik bizonyos információkkal, ame-
lyeket megtart magának?
– Mit titkolok el maga elől?
– Amit nem mond el.
– Gyakorlatilag minden kártyámat kiteregettem, hadnagy. Csak azo-
kat a bizalmas értesüléseket tartottam meg, amelyek kapcsolatban le-
hetnek az ügyfelemmel.
– Szóval… mindent elmondott?

100
 – Mindent.
– Akkor – kezdte Tragg, ismét a leghivatalosabb hangján – legyen
olyan kedves még azt elmondani, hogyan kerültek az ujjlenyomatai a
páncélszekrény tárcsájára!? Hogy lehet az, hogy amikor Carlin páncél-
szekrényét akarta kinyitni, akkor először elfordította négyszer jobbra a
tárcsát az 59-re. Hogy lehet az, hogy Fargo páncélszekrényét pontosan
olyan kombináció nyitja, ami ezzel kezdődik?
Mason egy nagy slukkot szívott a cigarettájából.
– Várom a válaszát! – sürgette Tragg.
– Attól tartok, nem mondhatok többet.
– Kinyitotta vagy sem Fargo páncélszekrényét a gyilkosság előtt
vagy utána?
– Még csak bele sem néztem.
– Tele van a széf az ujjlenyomataival.
– Nem segíthetek.
– De igen, ha akar. Most lehetőséget kap, hogy tisztára mossa magát.
Ha egy olyan nőt képvisel, akinek valamilyen dokumentum kellett
Fargo páncélszekrényéből, most elmondhatja.
– Nem erről van szó. Legjobb tudomásom szerint.
– Az a véleményem, hogy maga kiemelt onnan egy papírt.
– Mondtam már, hogy bele sem néztem – fortyant föl Mason. – Bi-
zonyítsa be az ellenkezőjét!
– Azt hiszem, be tudom bizonyítani –, mondta Tragg. – Egyelőre
nincs több kérdésem. Elmehetnek.

101
 Tizenkettedik fejezet

A kapitányság épületétől nem messze Mason felhívta Paul Drake

irodáját.
– Tudsz valamit a Fargo-ügy fejleményeiről, Paul?
– Igen – válaszolt Drake –, az ügynökömnek sikerült leadni a drótot,
mielőtt a rendőrség, kezelésbe vette. Azonnal új embereket küldtem ki.
Hol vagy most, Perry?
– Egy háztömbnyire a rendőrségtől. Éppen most engedtek el minket.
– Akkor gyere ide. Van néhány információm a számodra.
– Rendben, de még kell szerezned egypárat. Meg akarom tudni, ki-
csoda Fargo barátnője. Azt is tudni akarom…
– Majdnem mindent tudok, amire kíváncsi vagy. A másik ügyben
folytatott nyomozás elvezetett…
– Ki a nő? – szakította félbe türelmetlenül Mason.
– Celinda Gilson. A Farlowe bérházban lakik. Ő a fényképész az
Aranylibában.
– Farlowe bérház?
– Igen.
– A többi várhat – mondta Mason –, elküldöm Dellát az irodába. Adj
neki teljes beszámolót. Majd osztályozza és lejegyzi nekem. Megpróbá-
lom megelőzni a rendőrséget ennél a Celinda Gilsonnál.
– Gondolod, hogy a rendőrség is keresi?
– Azt hiszem, ő is megölhette Fargót, amikor rájött, hogy Fargo
megölte a feleségét, és meggyilkolta Carlint is. Eléggé sáros lettem eb-
ben az ügyben, ezért fontos kitalálnom, mi történt, mielőtt a rendőrség
minden adatra rátenné a kezét. Meggondolatlanul ujjlenyomatokat
hagytam Fargo széfjén, ami még sok kellemetlenséget okozhat.
– Hogy az ördögbe hagytál ujjlenyomatokat?

102
 – Ellenőriztem egy kombinációt, hogy kiderüljön, valóban Mrs.
Fargo-e az ügyfelem?
– És kinyitottad a széfet?
– Ne kövesd el ugyanazt a hibát, mint Tragg! Ő is végig azt kérdezte,
kinyitottam-e? Mert nem nyitottam ki, csak kizártam. Ez óriási különb-
ség! Tragg elmulasztotta föltenni ezt a kérdést.
– Oké – mondta Drake –, állítsak embert erre a Gilson lányra?
– Az istenért, dehogy! – mondta Mason. – Ha a rendőrség rájön, éle-
tedben nem kapsz többé működési engedélyt. Máris túl sok a véletlen
egybeesés a gyilkosságok körül. Én megyek.
– Gondolod, hogy otthon van? – kérdezte Drake kétkedve.
– Nincs más esélyem. Ha a városban autókázik Fargo kocsiján, a
rendőrség azonnal lekapcsolja. Már körözik az autót, és pillanatok alatt
lebukna. Mrs. Fargo sokkal jobban érdekel. Tudjatok meg róla mindent!
Azt hiszem, a családja valóban Sacramentóban él. Tudni akarom, mifé-
lék, hol laknak. Siessetek, mert csak egy lépés előnyünk van a rendőr-
séggel szemben, és ezt meg akarom tartani. Van valami összefüggés
Carlin és Fargo között! Szeretném megtudni, mi az. Oké, munkára fel,
Paul! Én is megyek.
Mason letette a telefont, és Della Streethez fordult.
– Van elég pénze, Della?
A lány bólintott.
– Fogjon egy taxit, és menjen az irodába. Paul Drake ott lesz. Van
egypár közölnivalója. Mondasson el magának mindent. Aztán válassza
szét a búzát az ocsútól. Már mondtam neki, hogy derítse ki, kik Mrs.
Fargo rokonai Sacramentóban. Azt hiszem, egy a tízezerhez sincs az
esélyünk, hogy a hatórás géppel elrepült, de ellenőrizze! Én is megyek
maga után, amint végeztem. Arra az esetre, ha ez a Gilson lány gyónni
akarna, legyen készenlétben, hogy kocsiba tudja vágni magát, és leírja,
amit mond. Legyen magánál sok készpénz. Lehet, hogy egy időre el
kell tűnnünk.

103
 – Megyek. Hol lakik Miss Gilson?
– Farlowe bérház.
– Tudja, hol van?
– Nem.
– Utánanézek – mondta Della Street.
– Menjen az irodába, majd én megkeresem. Fogjon egy taxit.
– Rendben – mondta Della, és kisietett az ajtón. Mason fellapozta a
telefonkönyvet. Amikor megtalálta a keresett címet, elment a kocsijáért.
Belevetette magát a forgalomba, hogy a városon keresztül eljusson a
Farlowe bérházig. Közepes nagyságú, szerény külsejű épület volt a
Farlowe bérház, utcafrontján bezárt kapu. A kapu alatt bal kéz felől, kis
névkártyákon a lakók nevét tüntették fel, mellettük a jelzőcsengők és a
kaputelefon gombjai.
Mason megtalálta a nevet, amit egy névjegykártyáról vágtak ki.
„Celinda Gilson Larue”. Az utolsó nevet két tintavonallal áthúzták,
megmaradt a Celinda Gilson.
Mason megnyomta a név mellett található gombot.
Háromszor csöngetett. Sistergést hallott a kaputelefonból, majd egy
álmos női hangot hallott.
– Ki az?
– Jó barát – mondta Mason.
– Valóban?
– Így igaz.
– Mit akar?
– Szeretnék beszélni magával, mielőtt a rendőrség megérkezik.
– Mi a csodáról beszél? – kérdezte a nő.
Mason nem válaszolt.
Néhány másodperc szünet után a zár berregése jelezte, hogy ki lehet
nyitni a kaput. Mason megjegyezte a lakás számát. A 325-ös lakásba
kell mennie. Belökte a kaput. Nem várt a liftre, kettesével lépve, fel-
ment a lépcsőn.

104
 A harmadik emeleti folyosó semmiben nem tért el a hasonló bérhá-
zak folyosóitól. Eltartott egy ideig, míg a szeme megszokta a félho-
mályt, de végül megtalálta a keresett ajtót. Bekopogott.
Az ajtót nyitó fiatal nő a szemét dörzsölte és ásított, közben kritiku-
san mérte végig Masont.
Házikabátban és papucsban volt. Arca festetlen.
– Szóval, maga hiszi azt, hogy a barátom? És képes ilyenkor fölkel-
teni.
– Ugyan, már késő van – mondta Mason.
– De nem nekem. Mit óhajt?
– Beszélni magával.
– Akkor beszéljen.
– Nem szívesen társalognék itt az ajtóban.
– Ne gyerekeskedjen! Ez egy egyszobás lakás, és ágyban vagyok.
– Nem akarok a folyosón beszélgetni. Maga ne gyerekeskedjen.
– Azért, mert beszélni akar velem, nem tolakodhat a lakásomba. Mi-
ről van szó?
– Fargóról.
A gyenge fényben nem lehetett látni a nő reakcióját. Fürkészve nézte
Masont egy ideig, majd hátralépett és megszólalt.
– Jöjjön!
Mason belépett, a nő becsukta mögötte az ajtót. Világos, kicsi, búto-
rozott szoba volt, főzőfülkével és fürdőszobával. A személyesség csüg-
gesztő hiánya uralkodott a szobán. A bútorokat a szoba egyik oldalán
összezsúfolták, mert csak így lehetett lenyitni a falba süllyesztett ágyat.
Az összhatás a leghalványabb csáberőt sem képviselte. Egyetlen álló-
lámpa adott halvány fényt.
– A fotelokat a falhoz toltam. Az a kárpitozott szék nem túl kényel-
metlen. Fordítsa ide, és üljön le!

105
 Lerúgta a papucsait, az ágyba ugrott, maga alá húzta a lábát, a térdét
betakarta, feltornyozta a párnákat az ágy végében, és végig feküdt raj-
tuk.
– Rendben van. Kezdje a mondókáját!
– Tudta, hogy Fargo nős? – kérdezte Mason.
A lány habozott egy pillanatig, majd az ügyvéd szemébe nézett.
– Igen.
– Mikor látta utoljára?
– Az éjjel.
– Hánykor?
– Este tíz körül. Ott volt a mulatóban, ahol dolgozom.
– Az Aranylibában?
– Igen. Maga is ott volt. Egy fiatal nővel láttam. Tudom már, maga
Perry Mason, az ügyvéd! Ne kerteljen tovább! Mit akar? Maga ügyvéd,
és a feleséget képviseli, nem?
– Nem akarok erről beszélni.
– És ő mit akar?
– Erről sem beszélhetek.
– Akkor miért jött?
– Információért.
– Miről?
– Zavarja, ha rágyújtok?
– Nem – mondta a nő, és odanyújtott egy hamutartónak használt réz-
tálat, ami félig volt csikkel.
– Velem tart? – kérdezte Mason.
– Igen, köszönöm.
Mason elővette a cigarettatárcáját, odanyújtotta a lánynak, majd ma-
ga is vett, és tüzet adott.
A lány egy gyors slukkot szívott, majd letette a cigarettát a hamutar-
tóra.
– Kezdődhet a kihallgatás.

106
 – Jó viszonyban van Fargóval?
A lány kis habozás után válaszolt.
– Igen.
– Nagyon jó viszonyban?
– Intim jellegű a kapcsolatunk, ha ez érdekli.
– Mióta… intim?
– Ez magára tartozik?
– Azt hiszem, igen.
– Kábé hat hónapja.
– El akarta venni magát?
– Ne bolondozzon. Nős.
– Ez mit jelent magának?
– Maga ügyvéd. Tudja a választ.
– Kellemetlen?
– Nem úgy néz ki, igaz?
– Mit várt ettől a kapcsolattól?
– Mindjárt sikítok!
– Tényleg, várt valamit?
– Ezt rábíztam.
– Beszéltek erről?
– Nem.
– Boldog a házassága?
– Nem.
Mason igyekezett nem túl nagy hangsúlyt adni a következő kérdés-
nek.
– Tudja, hogy meghalt?
A lány hirtelen felugrott, mintha bomba robbant volna a közelben.
– Tudta?
– Ez vicc, vagy át akar verni?
– Meghalt. Azt hiszem, meggyilkolták.
– A felesége volt – jelentette ki határozottan Celinda Gilson.

107
 – Miért mondja ezt?
– Mert ő volt. Fargo már régóta számított rá.
– Honnan tudja?
– Mondta nekem.
– Ezek szerint Fargo bajba keveredett?
– Igen.
– Milyen jellegű bajba?
– Nem tudom – mondta a nő ernyedten. – Milyen fajtája az a bajok-
nak, amikor az emberek házasságot kötnek, és addig élnek együtt, amíg
annyira belefáradnak, hogy legszívesebben otthagynák a másikat, de
nincs rá lehetőség? Egymás idegeire mennek, elkezdenek veszekedni.
Talán szerették egymást valamikor, de az egész megkopott, és már attól
is kiborulnak, hogy nap mint nap ott van a másik. Már csak olyan dol-
gokat tudnak mondani, amivel kölcsönösen megbántják egymást. Úgy
érzik, semmit se tudnak tenni, ami a másiknak megfelel. Erőfeszítésük-
ben még önmagukat is feladják, de végül az önbecsülésük felülkereke-
dik, és harcolni kezdenek. Először eljátsszak a ketrecben összezárt ku-
tya és macska szerepét. Aztán vége. Elválnak.
– Maga is végigcsinálta ezt?
– Igen. Ezért van áthúzva a névtáblán a Larue név. Kitettem őt az
életemből, és kihúztam a nevét is.
– Ez mikor történt?
– Nyolc hónapja.
– Elváltak?
– Még nem. Csak a nevét húztam ki.
– Miért nem váltak el?
– Mert nem akarja fizetni a költségeket, és pusztuljak el, ha a nehe-
zen szerzett pénzemmel én váltom meg a szabadságát. Hajkurássza a
nőket, és előbb-utóbb az egyik benyújtja a számlát. Akkor ő akarja
majd a szabadságát, és jelentkezni fog, hogy váljunk el.
– Akkor mit tesz?

108
 – Talán behajtok tőle egy kis pénzt. Végül is öt évet rabolt el tőlem.
Valami nekem is jár. Öt éve még volt mit adnom, azóta… hm, hamvas-
ságom java elveszett.
– Elég filozofikus a felfogása.
– Igyekszik az ember. Mi történt Arthmannel? Nem akar átverni?
Nem csak rossz tréfa az egész?
– Nem. Meghalt.
– Meggyilkolták?
– Azt hiszem, igen.
– Hol van a felesége?
– Úgy volt, hogy az anyját látogatja meg Sacramentóban.
– Mikor utazott el?
– Ma reggel.
– Mikor ölték meg Arthmant?
– Másfél-két órával ezelőtt.
– Szaglássza körül az asszonyt – mondta a nő határozottan. – Meg-
látja, ő volt.
– Maga nem tud semmit?
– Semmit az égvilágon.
– Mikor feküdt le?
– Reggel öt körül.
– Egyedül él itt?
– Nem látszik?
– Aludt, amikor fölcsöngettem?
– Igen.
– Öt óra óta ágyban van?
– Igen.
– Hol volt ma tíz órakor?
– Pontosan ezen a helyen, csak a fejem a párnán volt. Miért? Csak
nem szándékozik valaki rám kenni a dolgot?
– Mikor zár az Aranyliba?

109
 – Kettőkor.
– Hol volt kettőtől ötig?
– Ez nem a maga dolga. Másokat is érint. Nem vagyok álszent. El-
mondok mindent, ami velem kapcsolatos, de másokat nem hagyok be-
lekeverni.
– Nem volt egyedül? – kérdezte Mason.
– Nem – mondta a nő gúnyolódva –, nem voltam egyedül. Sok min-
denért meg kellett fizetnem életemben. Most újabb dolgokat csinálok,
amit megbánhatok. A magam életét élem, és megszereztem a jogot,
hogy független legyek.
– Térjünk a tárgyra.
– Azt hittem, már rátértünk.
– Ma tíz óra harminc körül nem volt Arthman Fargo házában, a
Livingdon Drive 2281-ben, egy hálószoba bezárt ajtaja mögött?
– Nem.
– Hol volt?
– Itt.
– Vezet autót?
– Persze.
– Nem maga hozta ki Arthman Fargo Cadillacjét a garázsából min-
tegy két órával ezelőtt?
– Ne tréfáljon!
– Szóval, nem?
– Nem.
– Mit tud Fargo feleségéről?
– Sose találkoztam vele. Láttam az Aranylibában. Tegnap este együtt
voltak ott.
– Mit tud az asszonyról?
– Nem hiszem, hogy érdemes belemenni, kivéve, ha igaz, hogy
Arthmant meggyilkolták.
– Igaz.

110
 – És én hogy győződjek meg róla?
– Hamarabb meggyőződhet, mint gondolná. Ha helyesen értékelem
Tragg hadnagy intelligenciáját a gyilkossági ügyosztályról, magát rövi-
desen alaposan kifaggatják.
– Állok elébe. Szabad vagyok, huszonegy éves, fehér, és élem a ma-
gam életét.
– Szóval, mit tud az asszonyról?
– Ha Arthman Fargo halott, Myrt ölte meg.
– Ki az a Myrt?
– Myrtle, a felesége.
– Nagyon biztos a dolgában!
– Így van.
– Nem baj, ha megkérdezem, honnan tudja? Mitől olyan határozott?
– Myrtle egy számító dög. Fütyül ő Arthmanre. Ejteni szeretné már
régen, hogy aztán elhúzhassa a csíkot.
– Hova?
– Tudom is én!
– De mégis.
A lány megrázta a fejét.
– Nem tudom. Rendkívül rejtélyesen viselkedik.
– Gondolja, hogy van valakije?
– Hát persze.
– Miből gondolja?
– Különböző jelekből.
– Nem tudja, ki lehet az?
– Halvány gőzöm sincs, szerintem Arthman sem tudta.
– Ne húzzuk az időt. Okom van rá, hogy azt gondoljam, maga ma
reggel az emeleti hálószobában volt a Fargo házban. Okom van feltéte-
lezni, hogy maga vitte el Fargo Cadillacjét, és gyors tempóban igyeke-
zett lerázni valakit, aki követte. Azt hiszem, ott hagyta az autót valahol,
ahol nem hozható összefüggésbe magával. Okom van feltételezni, hogy

111
Myrtle Fargo a kocsi csomagtartójában van. Persze, ez csak találgatás.
Magának köze lehetne Myrtle Fargo halálához, de az is lehet, hogy
semmiről sem tud. Mit szól ehhez?
– Semmit. Túl gyorsan keveri a kártyákat, nagyfiú. Eddig próbáltam
követni. A baj az, hogy csak maga tudja, mit játszunk.
– Ha a rendőrség megtalálja a kocsit, meg fogják találni az ujjlenyo-
matait is a kormányon.
– Miért olyan biztos ebben?
– Mert a rendőrség elkezdte a „keresd a nőt” játékot.
– Úgy érti, engem keresnek?
– Úgy értem. És át fogják fésülni az egész kocsit az ujjlenyomat-
okért.
– Ez szép.
– És – folytatta Mason –, ha megölte Arthman Fargót, sokkal jobb
lenne, ha megmondaná, és kijelentené, hogy önvédelemből tette, miután
rájött, hogy megölte a feleségét. Inkább ezt tegye, különben szembe kell
néznie a gyilkosság vádjával. Nem akarok az ügyvédje lenni. Nem va-
gyok abban a helyzetben, hogy tanácsot adjak önnek, és ne is tekintse
ügyvédi tanácsnak, de azért gondolja végig. Racionális okokból.
A lány gyorsan az ágy szélére siklott. A házikabát felcsúszott, kivil-
lantak meztelen lábai. A sötét, fényes anyag csillogásán látszott, hogy a
lány meztelen alatta. Aztán felállt, és eligazgatta a ruháját.
– Nézzen rám, Mr. Mason!
– Nézek.
– Azt gondolja, viharedzett vagyok, sokat próbáltam. Azt hiszi, mert
egy mulatóban dolgozom, kurva vagyok. Gondoljon, amit akar. Huszo-
negy éves vagyok. Sokat láttam a világból. Minden férfi előrejutott az
életben, akit ismertem. Sokszor gondoltam rá, én miért ne boldogulnék
egyedül, magamtól. Aztán valahogy mindig csak vártam valamire.
Kedvelem Arthman Fargót. Ha meghalt, az szörnyű csapás nekem. De
el fogom viselni. Sok mindent elviseltem már életemben. Sokszor ki-

112
húzták alólam a szőnyeget, amikor azt hittem, biztosan állok a lábamon.
Miután maga elmegy, biztos bőgni fogok egy sort, és megváltás lesz,
hogy este dolgozni mehetek. De maga előtt tartani fogom magam, és
úgy teszek, mintha erős lennék. Tudom, hogy magát nem érdeklik az
érzéseim vagy a bánatom. Feltételezem, nem ok nélkül jött ide. Gondo-
lom, nem miattam, hanem az ügyfele érdekében akart beszélni velem.
Azt hiszem, ellenségnek kellene tekinteni magát, de rokonszenvesnek
látszik, és tisztességes ember hírében áll. Nem tudok mást mondani,
mint hogy…
A csengő éles hangja szakította félbe.
– Mi ez? – kérdezte Mason.
– A csengő.
– A lenti ajtóé?
– Nem, a lakásé. Biztos valami házaló. Ne figyeljen oda! Bejönnek,
csöngetnek néhányszor, aztán elmennek.
A csengő ismét megszólalt. Kopogtak mellette.
– Kinyitni! – hallatszott kintről.
Mason felállt.
– Hát, köszönöm a beszélgetést! Azt hiszem, jobb, ha kinyitja. Isme-
rős nekem ez a hang.
A lány az ajtóhoz lépett és kinyitotta. Tragg hadnagy és egy civil ru-
hás detektív állt az ajtóban.
Mason szólalt meg:
– Celinda, bemutatom magának Tragg hadnagyot a gyilkossági cso-
porttól. Szeretne néhány kérdést feltenni Fargóval kapcsolatban.
Tragg nem tudta leplezni meghökkenését.
– Megint lekörözött, Mason, Ő az ügyfele?
Mason nemet intett.
– Hát akkor – mondta Tragg mesterkélt udvariassággal – nem is bo-
rítjuk fel amúgy is zsúfolt programját, Mason. Ez alkalommal nem ma-
rasztaljuk.

113
– Kösz – intett Mason egy könnyed mozdulattal, és kisétált.

114
 Tizenharmadik fejezet

Jóval elmúlt két óra, mikor Mason benyitott magánirodájának ajta-

ján. Paul Drake-et és Della Streetet találta ott, amint csendben beszél-
gettek.
– Üdv mindenkinek – mondta vidáman Mason. – Úgy néztek ki,
mint két összeesküvő.
– Azok is vagyunk – replikázott Della.
– Azt hiszem, megtaláltam, Paul. Ez a Celinda Gilson a mi embe-
rünk. Megpróbálta megjátszani, hogy legszebb álmából keltettem fel, de
elárulta magát. Elég nagy dohányos, ennek ellenére nem törődött a ciga-
rettával, bár minden mozzanatot végigcsinált, ami az ébredéssel jár
együtt. Minden szenvedélyes dohányos első dolga, hogy rágyújt ébredés
után. A hamutartó tanúsága szerint ő is ebbe a táborba tartozik. Amikor
megkínáltam, nem volt túl lelkes, inkább habozott egy pillanatig, mie-
lőtt elfogadta. Majdnem azt mondta, hogy most dobta el, vagy ilyesmit.
Drake félbeszakította.
– Rossz az elméleted, Perry.
– Melyik?
– Az, hogy Fargo megölte a feleségét.
– Miért?
– Mert nem ölte meg.
– Beszélj! Mit tudsz?
– Előbányásztuk Fargóék házassági okiratát. Megvan Mrs. Fargo
anyjának neve és címe. Sacramentóban lakik. Felhívtuk csak úgy kí-
váncsiságból.
– Ez igen! És mit mondott?
– Azt, hogy a lánya Greyhound buszon útban van Sacramento felé,
és este kell megérkeznie.

115
 – Én személy szerint nem hiszem el. Ha ez igaz, akkor nyakig va-
gyunk a pácban.
– Miért lennénk, ha ő az ügyfeled, és biztonságban van, és…
– És a férjét ügyesen meggyilkolták egy késsel, amit a torkába szúr-
tak. Mikor indult innen a Greyhound busz?
– Nyolc negyvenötkor.
– Mason elkezdett fel-alá járkálni a szobában.
– Beszélnünk kell vele valahogy.
– Hogyan? – kérdezte Drake.
– Alibire lesz szüksége.
– Ha a buszon van, az elég jó alibi, nem?
– Neki bombabiztos alibire lesz szüksége. Itt gyilkosságról van szó.
Sosem lehet tudni. Lehet, hogy Tragg úgy dönt, rákeni az egészet.
Szükség lesz az útitársak nevére, akik mellette tanúskodnak. Della, bé-
reljen egy repülőt. Gyorsat. Paul, állíts rá egy különítményt a buszra!
Szerezzetek egy személyleírást! Della, maga velem jön! Hozza magával
az összes feljegyzését! Drake beszámolóját is! Hozza az asszony címét!
Minden rendelkezésünkre álló adatot. Elrepülünk, hogy alibit szerez-
zünk az ügyfelünknek, amilyen gyorsan csak lehet.
Della felvette a telefonkagylót.
– Gertie, hívd fel gyorsan a repülőgépkölcsönző vállalatot! Mondd,
hogy a leggyorsabb gépet akarjuk, amelyik el tud vinni minket
Sacramentóba.
– Stocktonba – javította ki Mason. – Stocktonba megyünk.
– Stocktonba – mondta Della a telefonba –, és amint eléri a megfele-
lő embert, kapcsold ide nekem.
– Miért Stocktonba? – kérdezte Drake.
– Mert most te telefonálsz. Fölhívod a kollégádat Sacramentóban,
kiküldetsz néhány ügynököt Myrtle Fargo édesanyjához, akik áthozzák
Stocktonba, ahol találkozunk. Ott fogjuk várni a buszt. Majd ő megmu-

116
tatja a lányát. Aztán az ügynökök felszállnak a buszra, és összeírják az
utasok nevét és címét. Tanúk kellenek, nagyon sok tanú.
– Gondolod, hogy ennyire komoly az ügy?
– Fogalmam sincs. De ha komolyra fordul, addigra már az utasok
szétszóródnak a világ négy tája felé. Kellenek a tanúk! Indulnunk kell!

117
 Tizennegyedik fejezet

A diszpécser a 320-as sacramentói járat érkezését jelentette be, ami-

kor egy sovány, ötvenöt év körüli ember leszólította Masont. Ruhája
konzervatív, majdnem ódivatú volt.
– Mr. Mason?
Mason bólintott.
– Én vagyok a Drake Detektív Iroda sacramentói kapcsolata. Velünk
van Mrs. Ingram. Akar vele most találkozni? A buszt még csak most
jelentették be. Ez a busz meglehetősen zsúfolt. Távolsági járat, tudja, és
helyi jegyet nem is adnak ki, csak ha valaki leszáll. Két jegyünk van.
Többet nem tudtunk szerezni.
– Mennyi ideig áll a busz?
– Öt percig.
– Van magával még valaki?
– Igen, az egyik ügynököm.
– Rendben van. Maguk utaznak a két jeggyel. Szálljanak fel, írják
össze az utasok nevét és címét. Biztosan taktikázni kell majd, de…
– Biztosan – szólt közbe a detektív –, de ez az én dolgom. Megértet-
tem, Mr. Mason.
– Nagyon örülök. Szerezzék meg az adatokat. Az összes utasról,
részletesen. Főleg azokét, akik beszélgettek azzal a fiatal nővel, akit
megmutatok magának.
– Itt jönnek az utasok – mondta a detektív.
– Mrs. Ingramet kísérjék ide – adta ki az utasítást Mason.
Izgatott, keskeny ajkú, ötvenes éveiben járó asszony jelent meg.
– Szóval, maga lenne Mr. Mason. Az ég a tanúm, hogy egy szót sem
értek az egészből. Azt mondják, hogy maga ügyvéd, méghozzá kitűnő.
Remélem, most is tudja, mit csinál. Az én lányom jó kislány, Mr. Ma-

118
son, jó lány. Ne feledje! Nem keveredhetett bele semmibe. Nem tudom,
mi ez a hűhó, de magát teszem felelőssé érte. Ez az ötlet, hogy így ide-
rángassanak…
– Nem tudjuk biztosan, hogy a lánya a buszon van-e.
– Természetesen. Azt mondta, ezzel jön.
– Van néhány szokatlan és teljesen váratlan fejlemény, Mrs. Ingram.
Lehet, hogy a lánya…
– Mama, mit keresel te itt?
Mrs. Ingram megfordult. Pillantása simogató lett, de vékony ajkai
határozottságot és keménységet mutattak.
– Alaposan megijeszted az embert!
– Én? Te ijesztesz meg engem. Mit csinálsz itt?
– Tőlem ugyan meg nem tudod. Ez itt Mr. Perry Mason és Miss
Street, a titkárnője.
Myrtle Fargo pillantása Mason arcán állt meg. Egy pillanatra elsá-
padt, szeme tágra nyílt és kikerekedett.
– Mr. Mason! – mondta olyan halkan, hogy az alig volt több, mint
suttogás.
– Maga látásból ismer engem, ugye? – kérdezte Mason.
– Igen… Megmutatták nekem… Mi az ördögöt keres itt?
– Most nem érünk rá magyarázkodni. A dolgok komolyra fordultak.
Megvan a jegye?
Myrtle Fargo keresgélt egy ideig a kézitáskájában, majd végül meg-
találta.
– Itt van, Mr. Mason, de minek ez a felhajtás?
Mason megfordította a jegyét, hogy ellenőrizze a Los Angeles-i
pénztár bélyegzőjét.
– Miért van tegnapi dátum ezen a jegyen, Mrs. Fargo?
– Mert tegnap vettem. Én mindig előre megváltom, hogy ha későn
érkezek, akkor se…
– Jó, köszönöm. Melyik ülésen ült a buszban?

119
 – Hát… a baloldalon, elölről a másodikon.
– Az ablaknál, vagy a folyosó felől?
– Az ablaknál.
– Ki ült maga mellett?
– Egy nagyon szép nő, aki…
– Hol szállt fel?
– Miért? Nem tudom. Valahol a völgyben. Ott töltött egypár napot.
– Szóval, nem volt a buszon Los Angelesben?
– Fogalmam sincs. Észre sem vettem őt, csak nemrégen.
– Látja most?
– Miért? Igen. Ott áll az újságosbódé mellett.
A bemondó monoton hangja szólalt meg a hangszóróban: „A három-
százhúszas járat továbbindul Sacramentóba. Kérjük utasainkat, foglal-
ják el helyeiket!”
– Mi ez az egész? – kérdezte Mrs. Fargo. – Anya, velem jössz? Tu-
dod…
– Maga jön velünk – mondta Mason. – Bérelt kocsin megyünk
Sacramentóba. A busz előtt odaérünk, így tudunk beszélni néhány utas-
sal.
Az utasok sorban felszálltak a buszra. Mason az ablakon át benézett,
és látta, hogy a detektívek megkezdték munkájukat. Nyájasan, moso-
lyogva próbáltak az utasok bizalmába férkőzni, hogy megszerezzék a
nevüket és címüket.
– És most lenne olyan szíves végre megmondani, hogy mi ez az
egész? – kérdezte Myrtle Fargo türelmetlenül.
– Én is azt szeretném tudni – csatlakozott Mrs. Ingram. – Ekkora fel-
hajtást! Teljesen felizgattam magam! Életemben nem láttam ekkora
cécót! Elhurcolnak, sürögnek körülöttem. Myrtle mibe keveredtél?
– Semmibe, mami.
– Talán elhalaszthatnánk a társalgást egy kicsit későbbre.
– Ugyan, Mr. Mason! Nincs titkom az édesanyám előtt.

120
 – Tehát azt állítja, hogy valaki megmutatott magának?
– Igen.
– Hol?
– Egy éjszakai mulatóban. Melyikben is… Nem tudom, pedig csak
tegnap éjjel történt. Miss Street is magával volt. Igaz, Miss Street?
– Eredetileg repülővel akart jönni? – folytatta Mason.
– Repülővel?
– Igen.
– Dehogy akartam. Az én időm annyira nem értékes. Szeretek busz-
szal utazni. Sok érdekes dolgot lát az ember.
– Nem mondta a férjének, hogy repülővel fog jönni?
– Nem én!
– Nem vitte ki a férje ma reggel a reptérre?
– A férjem a reptérre?! Ne tréfáljon! Korán reggel? A világ minden
kincséért nem kelne fel, mert kimegy az álom a szeméből. Leosontam
csöndben, megreggeliztem, fogtam egy taxit, és felszálltam a nyolc
negyvenötös buszra.
– Ő azt állította, hogy kivitte magát a reptérre.
– Arthman Fargo mondta ezt?
– Igen.
– Mikor?
– Reggel kilenc óra körül. Mrs. Fargo megrázta a fejét.
– Bepalizta magát. Nagyon jól tudta, hogy busszal utaztam el. Ugye
mindig így utazom, mami?
– No, igen. Azt hiszem. Legtöbbször. Természetesen jöttél repülővel
is, mielőtt…
– És beteg voltam egész úton. Befejeztem. Azóta a Greyhound jára-
ton utazom és nagyon élvezem.
– Így van – mondta Mrs. Ingram. – De megmondaná végre valaki,
mi ez az egész? Nem vagyok már fiatal, és ide-oda rángattak, elhurcol-
tak, és azt sem tudom…

121
 – Mrs. Fargo – szólt közbe Mason –, jól értsük meg egymást! Nem
kell többet elmondani, mint amennyit akar, csak válaszoljon nekem.
Elment a Vance Avenue és a Kramer Boulevard sarkán levő
drugstore-ba és felhívott telefonon, igaz?
Az asszony lassan megrázta a fejét, majd egy kis szünet után mond-
ta.
– Miért tettem volna ezt?
Mason türelmetlenül szólalt meg.
– Ne hazudjon nekem! Sokkal nagyobb tét forog kockán.
– Mr. Mason – csattant fel Mrs. Ingram –, akivel beszél, az az én lá-
nyom! Jó kislány. Hogy mondhatja, hogy hazudik? Senkinek nem ha-
zudna. Nem olyan lány, nem kell hazudnia! Tiszteletre méltó férjes asz-
szony, aki…
– Rendben van. Nincs időnk tovább az udvariaskodásra. A férje ha-
lott.
– Micsoda!? – kiáltott fel Mrs. Ingram. Myrtle Fargo enyhén megin-
gott. Szeme kikerekedett.
– Arthman… halott!
– Igen – mondta Mason –, és ami az én részem ebből az ügyből, ah-
hoz nem illik az érzékenykedés. Úgy vélem, a rendőrség egy-két órán
belül megjelenik. Sok dolgot kell addig elintézni és gyorsan. Fejezzük
be a bújócskát!
– Arthman… Nem lehetett beteg. Tökéletesen egészséges volt…
– Megölték.
– Hogyan?
– Valaki kést döfött a nyakába. A jelek szerint ez a kis szúrás, ha ne-
vezhetjük így, az emeleten hatolt a nyakába, tízkor vagy fél tizenegy-
kor. Megpróbált kiszaladni a házból. A lépcsőfordulóig eljutott, de ott
elvesztette az eszméletét, legurult a lépcsőn, és elvágódott az előszobá-
ban, néhány lábnyira a bejárati ajtótól. Tud erről valamit?

122
 – Hogy tudok-e? Miért, Mr. Mason, mire gondol? Most hallom elő-
ször. Én… Te hallottál valamit, mami?
Az asszony nem válaszolt.
– Nos – mondta Mason –, magát vallatni fogják. A rendőrség is tudni
akarja, hol volt.
– Hánykor történt?
– Valószínűleg tízkor, de legkésőbb fél tizenegykor.
– Hála istennek, szem előtt voltam. A buszban ültem fél tizenegykor.
– Beszélt valakivel?
Elgondolkodva ráncolta a homlokát.
– Igen, beszéltem. Volt ott egy nagyon szórakoztató úriember. Egy
idősebb férfi, aki igen jól informáltnak látszott. Azt hiszem, olajban
dolgozik vagy valami hasonló területen. Bakersfieldben szállt le. Mö-
göttem egy részeg ült, és volt egy nő is, akivel Bakersfield és Fresno
között beszélgettem. Nem tudom, ki volt. Fresnóban máshová ültem, és
akkor egy nő ült mögöttem, aki Sacramentóba utazik, hogy tanúskodjon
a lánya válóperében. Ha jól emlékszem, Olanta a neve. Szokatlan hang-
zású név, az biztos. Majdnem biztos, hogy így hívják: Mrs. Olanta.
Holnap délelőtt lesz a tárgyalás. Rengeteget fecsegett a válásról, a fér-
jekről, a feleségekről és a házasság problémáiról.
Mason az órájára pillantott, Della Streethez fordult.
– Ha Sacramentóban valami hasznosat akarunk csinálni, indulnunk
kell.
Della bólintott, és odament a bérautó várakozó sofőrjéhez. Mason
ismét Mrs. Fargóhoz és az anyjához fordult.
– Bérautón fogunk utazni. A sofőr figyelni fog. Nem tudunk beszél-
getni. Ez az utolsó lehetőség, Mrs. Fargo! Maga hívott fel múlt éjjel,
vagy sem?
A nő a szemébe nézett.
– Nem.
– Menjünk! – mondta Mason kurtán.

123
 Myrtle izgatottan szólalt meg.
– Én nem telefonáltam múlt éjjel. De ha a férjem valóban halott, és
van egy kis esélyem – szóval, ha alibit kell igazolnom, vagy bizonyíta-
nom kell, hol voltam, mit csináltam és miért, akkor azt akarom, hogy
maga képviseljen. Sokat hallottam már magáról, és… Egyszerűen nem
tudom elhinni, Mr. Mason, hogy…
– Myrtle, kislányom, meggondolhatnád, mit beszélsz! – figyelmez-
tette az anyja. – Nem kell neked ügyvéd. Nem tudom, milyen trükk ez,
hogy így próbálnak megdolgozni valakit, hogy fogadjon ügyvédet…
– Asszonyom! Senki nem akar senkit megdolgozni, semmilyen ok-
ból. Eddig is abban a téves hitben dolgoztam, hogy a lányát képviselem.
– Nem tudja, ki az ügyfele? – kérdezte meglepődve Mrs. Ingram.
– Jelen körülmények között nem.
– Nos, maga leszállította a lányomat, a buszról, és engem is idehoza-
tott. Tehát vigyen is haza minket. Ennyi a maga dolga. Nem tudok sokat
az emberi jogokról, de azt hiszem, hogy annyi kijár, hogy hazavigye-
nek, ha eljöttem azokkal a detektívekkel, és hagytam magam mindenfe-
lé cipelni.
– Igaza van. Hazaviszem magukat Sacramentóba, ha odafáradnak
ahhoz az autóhoz.
Beszálltak a járdaszegély mellett várakozó, hétszemélyes kocsiba.
Mason odaszólt a sofőrnek.
– Meg akarom előzni a buszt, amelyik most indult el Sacramentóba.
Meg tudja csinálni?
– Könnyedén. A busz több helyen megáll.
– Oké. Menjünk.
Mason egy szót sem szólt az úton Sacramentóig. A sofőrt furdalta a
kíváncsiság, és kezdte sorolni a helyi nevezetességeket. Elég átlátszóan
próbált kihúzni valamit az utasaiból, de rájött, hogy nem megy. Fel is
hagyott a kísérletezéssel.

124
 Myrtle Fargo össze-összesúgott az anyjával. Mason és Della Street
végig hallgatott.
Végül elérték Sacramento külterületét. A sofőr lassított, és behajtott
a buszállomásra. Mason kifizetett a sofőrnek ötven dollárt, és adott öt
dollár borravalót.
Még volt tíz percük a busz érkezéséig.
Mason Myrtle Fargóhoz fordult.
– Nincs értelme, hogy itt várakozzanak. Az ügynökömmel kell talál-
koznom. Várjon meg az édesanyja házában. Hívok egy taxit.
Mrs. Ingram és a lánya kiszálltak.
– Remélem, nem gondolja rólunk, hogy hálátlanok vagyunk, Mr.
Mason – mondta Myrtle Fargo.
– Nem, minden rendben – válaszolt Mason –, egy ideig azt hittem,
hogy magát képviselem, Mrs. Fargo. Gondoltam, tisztázom a dolgokat,
hogy legyen alibije, és a rendőrség ne induljon el hamis nyomon.
– Akkor a jó nyomon fognak elindulni? – kérdezte Myrtle Fargo.
– Talán.
– Akarja tudni, ki tette, Mr. Mason?
– Az lehet, hogy segít.
– A férjem szeretője. Arthman alig várta, hogy kitegyem a lábam a
házból és találkozhasson vele. Őszintén szólva, én elég nagyvonalú va-
gyok, de vannak határok.
– Nem is rendítette meg a férje halála?
– Az igazat megvallva, nem. Már vagy fél tucatszor el akartunk vál-
ni. Azért is jöttem el, hogy lássam, hová fajulnak a dolgok. Gondoltam,
a távozásom majd észhez téríti, bár ő inkább örült neki, mert jó alkalom
adódott, hogy a lányt otthon fogadhassa. Egy ideje, úgy éreztem, azon
törte a fejét, hogy mindent pénzzé tesz, és lelép azzal a nővel. Most már
tudom, hogy így volt.
– Tudja, ki az a nő? – kérdezte Mason.

125
 – Konkrétan nem. Csak azt tudom, hogy van egy nő, akibe belebo-
londult. Az elmúlt hónapban alig volt otthon. Mindig talált valami kifo-
gást, hogy miért kell elmennie. Üzleti ügyek. Vevővel találkozik, telket
mér fel, vagy ilyesmi. Tudom, hogy csak egy fellángolás. Biztos va-
gyok benne, hogy nem tartott volna ki mellette. Múlt éjjel a fotóslányra
olyan szemeket meresztett, mintha legszívesebben becsomagolná és
hazavinné. Nem tudta levenni a szemét a lábáról meg a csípőjéről.
– Myrtle – csattant fel Mrs. Ingram. – Hogy beszélsz egy idegen férfi
előtt!?
Mrs. Ingram megfordult, és elindult a bérautónál várakozó sofőr felé,
majd megállt, hogy azért semmit ne mulasszon a beszélgetésből.
– Függetlenül a személyes érzéseitől, figyelembe kell vennie az em-
berek reakcióját. Kihallgatja a rendőrség, riporterek fogják felkeresni,
attól függően, mekkora felhajtás lesz, és kit akarnak megvádolni.
– Értem. Illendően gyászos leszek, de nem fogom túljátszani, Mr.
Mason. Nem leszek képmutató.
Mason tárgyszerűen folytatta.
– Egy órán belül az édesanyja házában leszek, hiteles tanúk nevével
és címével felfegyverkezve, talán sikerül egy-két írásos vallomást is
szerezni. Ezt megteszem. A maga dolga pedig az, hogy komolyan el-
gondolkozzon, maga küldött-e foglalót nekem tegnap éjjel.
– De már mondtam, hogy nem!
– Gondolkozzon még rajta!
– Rendben van. És közben mit mondjak, ha valaki kérdezősködne?
– Mondjon, amit akar. Ha nem az ügyfelem, nem adhatok tanácsot.
– Mint barát sem?
– Nem. Túlságosan egyoldalú ez a barátság.
– Meglepődjek, amikor értesítenek, hogy ő…
– Ne butáskodjon! Stocktonban találkoztunk, leszedtem magát a
buszról, és elmondtam, hogy a férje halott.
– És ha azt kérdezik, maga miért tette ezt, mit mondjak?

126
 – Mondja, hogy jószívűségből, de most menjen. Jön a busz.
Mason elsétált, és ott hagyta a nőt, aki nem tudott azonnal dönteni,
hogy kövesse az ügyvédet, vagy az anyjához csatlakozzon. Végül az
anyját választotta. Beszálltak az autóba, és elhajtottak.
Mason érezte, hogy Della Street odaért mellé.
– Szeretné látni az egyes számú bizonyítékot? – kérdezte a lány.
– Mi az?
Della az ügyvéd kezébe nyomott egy darab ruhát.
– Ez Myrtle Fargo zsebkendője. Kiemeltem a táskájából. Ugyano-
lyan illata van, mint a pénznek a borítékban.
– Az ördögbe is – az ügyvéd szeme szikrázott. Megfordult, Myrtle
Fargót keresve. Elkésett. A kocsi már elment.
Mason karon fogta Della Streetet. A keskeny átjáróhoz vezette,
ahonnan az utasok jönnek a busztól.
Mason detektívjének arckifejezése mosolytalan volt. Megelőzte az
utasokat, és amikor észrevette Masont, odalépett hozzá.
– Megvan a tanúk névsora? – kérdezte Mason.
A férfi bólintott.
– Rendben. Próbáljunk meg írásos nyilatkozatokat szerezni. Gondol-
ja, hogy rá tudunk venni néhány tanút, ha felajánlunk némi kártérítést az
elvesztegetett idejükért?
– Fél tucat írásos nyilatkozat van a zsebemben. Elég rondán van írva,
mert döcögött a busz, de szabályosak, és alá vannak írva. Tessék, ezek
azok.
– Ez nagyszerű – mondta Mason, és a kabátja zsebébe csúsztatta a
papírokat.
– Nem olyan biztos.
– Mire gondol?
– Arra, hogy a busz reggel nyolc negyvenötkor indult. Találtunk
olyant, aki Fresnótól ült mellette, találtunk egy nőt, aki Bakersfieldben
beszélt vele. De senkit nem találtunk, aki Los Angelestől…

127
 – Nem baj. Van egy férfi, aki Fresnóban szállt le, és…
– Egy pillanat – szakította félbe a detektív nyugodtan, de rendkívül
határozottan. – Találtunk egy olyan tanút, egy nőt, aki látta Myrtle Far-
gót, és esküszik rá, hogy nem volt a buszon Los Angelesben. Taxival
érte utol őket, és Bakersfieldben éppen hogy elérte a buszt.
– Az az asszony biztosan téved.
– Olyan fajta, amelyik nem szokott tévedni, még gondolatban sem.
– Hagyjuk. Ez még komplikációkat fog okozni. Van tőle is nyilatko-
zat?
– Igen. Ott van a kötegben, amit odaadtam magának.
– Hol lakik?
– Los Angelesben. A címe is rajta van a papíron.
– A maga irodája itt van?
– Igen.
– Adjon egy névjegyet. Még nem tudom, hová fejlődnek a dolgok,
de maga mindenesetre tartsa a száját, érti, ugye?
A férfi bólintott.
– Nekem küldi a számlát vagy a Drake Irodának?
– Drake-nek.
– Megbízik az emberében?
– Igen. De tisztázzunk valamit! Ha a rendőrség konkrét kérdést tesz
fel, én konkrét válaszokat fogok adni.
– Ez így korrekt – helyeselt Mason –, de remélem, maga nem adta
meg a nevét senkinek a buszon.
– Az információkat gyűjtenem kell, nem pedig terjeszteni.
– Ez igaz.
– Viszont a rendőrség rá fog jönni, hogy valaki kérdezősködött a bu-
szon. Ha egyáltalán kutatnak utána.
– Értem. Köszönöm. Viszlát.
Mason a taxiállomáshoz ment Della Streettel.
– Azt hiszem, túlságosan optimisták voltunk, Della.

128
 – Magánál vannak az írásos nyilatkozatok?
– Igen.
– Nem ártana, ha ideadná nekem. Bárki kérdezi ugyanezt, nemmel
válaszolhat.
Mason szó nélkül átadta.
Beültek egy taxiba, megadták Mrs. Ingram címét. A sofőr lecsapta a
zászlót és elindult.
Della Street Mason karjába kapaszkodott, ahogy az autó a forgalom-
ban manőverezett.
– Végül is, Főnök, ő tagadta, hogy a maga ügyfele lenne.
Mason bólintott. Éppen megérkeztek a csinos kis családi házhoz,
amikor Della Street folytatta.
– Nem fog beszélni az anyja előtt.
– Ez csak fele az igazságnak – mondta Mason, miközben átadott egy
bankót a sofőrnek. – Gyerünk, Della!
Felszaladtak a lépcsőn. A taxis megnézte a pénzt, elégedetten bólin-
tott, és leállította a motort. Mason megnyomta a csengőt.
Mrs. Ingram nyitott ajtót.
– Jó napot! Nem túl sokat segítettek nekünk!
– Miről beszél?
– Azt hittem, az ügyvédnek az a feladata, hogy tanácsot adjon.
– És?
– És maga nem volt itt, amikor jöttek a rendőrök. Hagyta, hogy a lá-
nyom egyedül nézzen szembe velük.
– Itt volt a rendőrség?
– Már vártak ránk.
– Hova mentek?
– Nem tudom. Elmentek.
– Szép dolog. Beszélek a lányával.
Mrs. Ingram mérgeskedett.
– Éppen ezt akarom elmondani!

129
 – Ügy érti, a rendőrség elvitte a lányát?
– Igen, elvitte! De hagyott egy üzenetet magának.
Átadott Masonnak egy lezárt borítékot. Tintával volt ráírva: Perry
Mason saját kezébe.
Mason föltépte a borítékot, és kivette a papírlapot, amire ennyi volt
írva:

„Sajnálom, Mr. Mason. Nem gondoltam, hogy ilyen for-

dulatot vesznek a dolgok. Remélem, meg fog érteni.
Myrtle Fargo”

Mason a zsebébe gyűrte a papírt és a borítékot.

– A lánya írta ezt, Mrs. Ingram?
– Igen, természetesen. De szeretném végre megtudni, mi ez az
egész? Tudni akarom, hogy…
A telefon csörgése oszlatta el a litánia veszélyét.
– Egy pillanat – mondta, megfordult, és a telefonhoz ment. Rövide-
sen visszatért. – Magát keresik. Távolsági hívás. Azt mondják, nagyon
fontos.
Odavezette Masont a telefonhoz, és megállt, olyan közel, hogy hallja
a beszélgetést.
– Halló – mondta Mason, és Drake izgatott hangját hallotta a vonal
túlsó végéről.
– Hála az úrnak, hogy elértelek, Perry. Kár a gőzért a Fargo-ügyben.
– Mi történt?
– A rendőrség megtalálta Myrtle Fargo autóját.
– Hol?
– Az Union Terminál állomás parkolójában. Ráadásul a parkolóőr
emlékszik – vagy azt hiszi – arra, aki leparkolta.
– Jó személyleírást adott?

130
 – Jót vagy rosszat, ahogy vesszük. Fénykép alapján azonosította Mrs.
Fargót, a halott férfi özvegyét. Szerinte ő volt az a lány, aki ott hagyta a
kocsit. Felfigyelt rá, mert meglátta, hogy leintett egy taxit. A taxisofőr
mutatta, hogy ott tilos utast felvenni. A tanú megmutatta a nőnek a déli
oldalon levő taxiállomást. A rendőrség kiderítette, hogy egy férfi bérelt
neki repülőgépet, és azt mondta a pilótának, hogy egy órára
Bakersfieldben kell lennie. Bakersfieldben a rendőrök elvesztették a
nyomot, és eltöltöttek ott egy kis időt. A nő a reptérnél taxit bérelt, és
azt mondta a sofőrnek, hogy el kell érnie az egy óra tízes buszt. Két
perccel a busz indulása előtt értek az állomásra.
– Elég gyorsan dolgozott a rendőrség.
– Eléggé. Gondoltam, figyelmeztetlek, nehogy nagyon leégesd ma-
gad.
– Már leégtem.
– Mennyire?
– Amennyire csak lehet. Most megyek. Viszlát – mondta Mason, és
letette a telefont, hogy szembenézzen a Mrs. Ingram lelkében kavargó
viharral.
– Hát akkor, Mr. Mason, jobb lenne, ha őszintén beszélnénk. Én va-
gyok ennek a lánynak az anyja. Mit óhajt tenni a lányommal?
– Ha most kezemben lenne a lánya nyaka, alaposan megszorítanám –
válaszolt zordan Mason.

131
 Tizenötödik fejezet

Perry Mason hátradőlt forgószékében az íróasztala mögött. Az újsá-

gok beszámolóit olvasta, melyeket Della Street gondosan kivágott a
különböző lapokból, és összegyűjtve Mason asztalára tett.
A jelentések megegyeztek abban, hogy egy jónevű védőügyvéd
megpróbált alibit összehozni Myrtle Fargónak, és elég csúnyán kudar-
cot vallott.
Mivel a rendőrség úgy vélte, hogy megoldotta az ügyet, és minden
adut a kezében tart Arthman D. Fargo meggyilkolásával kapcsolatban,
aki ingatlanügynök volt, és akit leszúrtak a Livingdon Drive 2281. szám
alatti lakásán, a gyilkossági csoport tagjai nyugodtak lehettek.
Az egyik újságcikk még ennél is tovább ment:

„Nem igazán mosolygós a jónevű védőügyvéd arca. Nem

lehet pontosan tudni, hogy mi a véleménye az ügyről, mert
annál többet, hogy »Nincs válasz«, nem hajlandó mondani.
Mivel – úgy látszik – ez a védőügyvéd tökéletesen biztos volt
abban, hogy Mrs. Fargo felszállt Los Angelesben a
Greyhound 320-as járatára reggel nyolc óra negyvenötkor,
és este öt óra tízkor ér Sacramentóba, odáig elment, hogy
Stocktonban leszállította a buszról. Bérautón folytatták út-
jukat Sacramentóba. A buszra pedig detektíveket küldött,
hogy »bizonyítékokat« gyűjtsenek.
A detektívek gondosan összegyűjtötték a bizonyítékokat.
Ezek a bizonyítékok viszont azt igazolják, hogy az asszony
nem szállt buszra Los Angelesben, hanem egy óra után tíz
perccel Bakersfieldben csatlakozott az utasokhoz.

132
 A rendőrség lefoglalta a magándetektívek által összeállí-
tott név- és címjegyzéket.
Az áldozat után az özvegy és egy tízéves fiú, Stephen L.
Fargo maradt. A fiú egy jónevű iskolában tanul, nem mesz-
sze Sacramentótól. Az iskolában és az internátusban mind a
diákok, mind a tanárok kedvelik. Okos, engedelmes, szófo-
gadó diáknak tartják.
Mrs. Fargo elsősorban azért vette lelkére a letartóztatá-
sát, mert az, hátrányosan érintheti gyermekét.
Stephen L. Fargo tegnap még boldog kisfiú volt. Iskolai
előmenetele miatt tantestületi dicséretet kapott, és megvá-
lasztották az osztály elnökének. Ma pedig azt kell megtud-
nia, hogy apját meggyilkolták, anyját letartóztatta a rendőr-
ség gyilkosság vádjával, ő maga és iskolája pedig nemkívá-
natos nyilvánosság célpontja lett.
A tantestület tagjai olyan döntést hoztak, hogy a gyereket
lényegében elzárják a külvilágtól, hogy a sajtó képviselői ne
zaklathassák. Nem titkolják bosszúságukat, hogy diákjuk és
az iskola ily módon vált híressé. Az események ellenére a
diákok, Stephen L. Fargo osztálytársai, akik nyilatkozhattak
az újságíróknak, kijelentették: Fargo személyes népszerűsé-
ge nem csökkent, barátai, a tanárok és a diákok egyaránt
mellette állnak.”

Mason az asztalra dobta az újságkivágásokat, felállt, és gondolataiba

elmerülve, elkezdett fel-alá járkálni az irodában. Hüvelykujjait mellé-
nye karkivágásába akasztotta, és állhatatos, egyhangú rendszerességgel
folytatta az ingázást.
Della Street nem hagyta abba a gépelést, időről időre felpillantott
Masonra, de nem szólt egy szót sem. Asztalán halkan megcsörrent a
telefon. Gyorsan fölvette.

133
 – Halló – szólt bele. A házi központ kezelője egy üzenetet adott át.
Kis szünet után Della Street válaszolt.
– Rendben van, Gertie. Vettem. Kösz.
Helyére tette a telefont, felállt az asztala mellől, és nyugodtan meg-
állt Mason irodájának ajtajában.
Eltelt egy perc, mire Mason észrevette a lányt. Felpillantott, de a fel-
ismerést, hogy Della Street vár, egyelőre elnyomták a gondolatok, me-
lyek Mrs. Fargo körül forogtak. Végül megszólalt.
– Tessék, Della!
– Mrs. Fargót nyilvántartásba vették a helyi börtönben.
– Vagyis kifacsarták, mint egy citromot, kiszedtek belőle mindent,
aláíratták vele a vallomását, és most már jöhet a védőügyvéd, hogy fi-
gyelmeztesse „alkotmányos jogaira”.
Della Street ismerte Mason szokásait, ezért csendben maradt.
– Aztán jön a szokásos séma. Van egy letartóztatási parancsuk egy
bizonyos személy ellen, akit elkaptak Sacramentóban. Ha az illető nem
beszél, tíz napba kerül, hogy a megyei börtönbe szállíthassák. Ha vi-
szont bedől a dumának, hogy a rendőrségnek nem célja, hogy ártatlan
embereket állítson bíróság elé, és csak az őrizetes ártatlanságáról akar-
nak meggyőződni, akkor hamarabb jut a megyei börtönbe, mint ahogy a
tinta megszárad a vallomásán.
– Ez a délutáni újság első kiadása – mondta Della Street. – Néhány
perce érkezett, de nem akartam megzavarni.
Mason elvette az újságot, szétvetett lábbal megállt. Elszántan kinyi-
totta. A címoldalról Myrtle Fargo fényképe nézett rá. Mellette a háznak
a fényképe, ahol Fargót meggyilkolták. Egy rajz a helyszínről. Egy fotó
a dolgozószobáról, a kitárt ajtajú páncélszekrénnyel és a papíráradattal a
padlón.
Mason átfutotta az írást, majd Della Streethez fordult.
– Ezt hallgassa meg!

134
 „A rendőrség keresi a férfi cinkostársat. Egy olyan sze-
mélyt, aki elég jó barátságban van Mrs. Fargóval ahhoz,
hogy kockára tegye az életét egy gyilkosságban való részvé-
tellel.
A nőt szállító pilóta kitart amellett, hogy Mrs. Fargo volt
az a személy, akit a bakersfieldi repülőtérre vitt. Kijelentet-
te, hogy egy »középkorú« férfi fogadta fel a munkára. Utasa
egy autóban ült, amíg a megállapodás létrejött. A férfi kész-
pénzzel fizette ki a viteldíjat, majd odaintette a nőt, akin
vastag fátyol volt.
Csak az után foglalta el helyét a repülőgépen, a hátsó
ülésen, amikor az a kifutópályára gördült, bemelegített mo-
torral. Egész úton Bakersfieldig nem szólalt meg.
A taxisofőr, aki a reptérről a buszállomásra szállította,
szintén kijelenti, hogy egész úton nem beszéltek, és a nő ar-
cát fátyol takarta. Feltételezte, hogy valami hirtelen halál-
eset történt, és így leplezi fájdalmát, ezért megértette a szót-
lanságot.
Figyelemre méltó, hogy a fátyol a fekete kalappal együtt
eltűnt a taxi és a sacramentói busz között.
A bakersfieldi buszállomás alkalmazottai jelentették,
hogy találtak egy fekete kalapot fátyollal az egyik
szemetestartályban. Mivel a kalap kitűnő állapotban volt, de
a rendőrségtől csak később értesültek a kalap fontosságá-
ról, a talált tárgyak osztályára küldték. Ezt a bizonyítékot, a
kitűnő rendőri munkának köszönhetően, sikerült megmente-
ni. A bakersfieldi rendőrséggel együttműködve, Tragg had-
nagy vett részt a felderítésben a Los Angeles-i gyilkossági
csoporttól.
A rendőrségnek megvan a repülőgépet bérelő tettestárs
személyleírása. Hatvanas éveiben járó férfi, aki jól tartja

135
magát. Művelt beszédű, szürke szemű. Alacsony, tagbasza-
kadt, elég jól öltözött. A rendőrség biztos benne, hogy ez az
ember eszelte ki az alibit.
Az alibi jól működött volna, ha egy hírneves védőügyvéd
túlbuzgóságában nem próbál meg bizonyítékokat gyűjteni.
A lista az utasok névsorával a rendőrség kezébe került,
amivel az ügyvéd tervei romba dőltek.
Mrs. Newton Maynard, harmincegy éves, South Gredley
Avenue 906. szám alatti lakos tökéletesen meg van győződve
arról, hogy Mrs. Fargo Bakersfieldben szállt fel a buszra.
»– Azért emlékszem tökéletesen arra, hogy taxiban érke-
zett – jelentette ki a rendőrségnek Mrs. Maynard –, mert
nagy hatással volt rám, hogy fekete kalapot viselt vastag fá-
tyollal, és nem várta meg a visszajáró pénzt, amikor fizetett
a sofőrnek, hanem a váróteremben levő mosdóba sietett.
Úgy éreztem, nagy veszteség érhette, és arra gondoltam,
hogy megpróbálom megvigasztalni, ha alkalmam lesz rá a
buszon.
Képzelhetik a meglepetésemet, amikor ez a nő kijött a
mosdóból, hogy csatlakozzék a buszra felszálló utasokhoz.
Valahogy izgatottnak látszott, de nem volt lehangolt. A ka-
lap és a fátyol eltűnt. Helyette kis fekete bársonybarettet vi-
selt, ami jól elfér egy kézitáskában. Észrevettem, hogy szóba
elegyedett az utasokkal, még mielőtt a busz Fresnóba ért
volna.
Az a nő Mrs. Fargo volt. Olyan biztos vagyok benne,
mint ahogy itt állok. Nagyon jó arcmemóriám van, és még
kíváncsi is voltam, mert láttam, amikor kiszállt a taxiból,
sűrűn lefátyolozva. Gondosan tanulmányoztam őt, mert ér-
dekelt a hirtelen átváltozás oka, ahogy egy lefátyolozott,

136
 emberkerülő asszonyból társaságkedvelő, élénk nő lesz, aki
annyira igyekszik megismerkedni az utasokkal.
Mi több, én voltam egyike azoknak az utasoknak, akik
Los Angelestől végig a buszon voltak. Néhányan leszálltak
Bakersfieldben, egypáran Fresnóban, meg Stocktonban.
Mrs. Fargo nem volt a buszon Los Angelesben: Szeretek be-
szélgetni utazás közben, és végignéztem a buszra várakozó-
kat. Tökéletesen biztos vagyok benne, hogy Mrs. Fargo nem
volt közöttük a Los Angeles-i állomáson. Nem Los Angeles-
ben szállt fel, hanem Bakersfieldben.«”

Mason összehajtotta az újságot, az asztalra lökte, és mondta:

– Hát itt tartunk, Della.
– Itt tart az ügyfelünk, Főnök.
– Della, észrevette, hogy annak a férfinak a személyleírása ráillik
egy ismerősünkre?
A lány elgondolkozott.
– Csak nem Pierre-re gondol, az Aranyliba főpincérére?
– Nem pontosan, bár ő is lehetne.
– Ez igaz. Főnök, csak nem arra gondol, hogy…
Ismét csöngött Della Street telefonja. A lány felvette a hallgatót.
– Halló! Tartsa a vonalat, Mr. Sellers. Azt hiszem, akar beszélni ön-
nel. – Clark Sellers a kézírásról akar beszélni – szólt oda Masonnak.
Mason átvette a hallgatót.
– Igen, Clark. Hallgatlak.
Az írásszakértő belekezdett a mondókájába:
– Gondosan összehasonlítottam a borítékon található írást és Myrtle
Fargo kézírását. Mindkettőt ugyanaz a személy írta.
Mason pillanatnyi habozás után kérdezte.
– Tehát Myrtle Fargo írta a borítékra, hogy „Mr. Perry Mason”?

137
 – Ha ő írta a próbát, akkor igen. Mindkettőt ugyanaz a személy írta.
Természetesen én személyazonosságot nem tudok megállapítani, csak
írásazonosságot. Ez mit jelent, Perry?
– Leégést, attól tartok. Viszlát.
– Rossz hír? – kérdezte Della Street.
– Rosszabb nem is lehetne. Nyakig vagyunk a Fargo-ügyben. Ő
küldte a pénzt.
– Nem kell elfogadnia a megbízást.
Mason a fejét rázta.
– Az a rettegő hang vitt az ügybe. Bajban volt, és most még nagyobb
bajban van. Az a dolgom, hogy a bajban levő embereket legjobb tudá-
som szerint képviseljem.
– Ezt hogy érti? Maga nem engedheti meg magának, hogy védje a
bíróság előtt. A nő bűnös…
– Honnan tudja, hogy bűnös?
– Nézze végig a bizonyítékokat! – replikázott Della Street.
– Pontosan erről van szó. Vessünk egy pillantást a bizonyítékokra, és
felejtsük el az ő meséjét. Tegyük fel, hogy ő volt a Fargo-házban a há-
lószoba bezárt ajtaja mögött, amikor ott jártam. Úgy volt, hogy a nyolc
negyvenötös busszal elutazik. A férje veszekedett vele. Mondta, hogy
tud a férfi barátnőjéről. A férje megpróbálta megfojtani, ezért berohant
a hálószobába, és magára zárta az ajtót. Miután én elhagytam a házat,
megpróbált menekülni. A férfi el akarta kapni, hogy megfojtsa, erre ő
leszúrta. Ez következik a valódi bizonyítékokból. Azt gondolta, meg-
úszhatja, ezért kocsiba vágta magát, a buszállomásra hajtott, felhívta
egyik barátját, és megkérte, hogy béreljen repülőgépet neki.
– A szeretője lenne? – kérdezte hitetlenkedve Della Street.
– Nem hinném. Talán ugyanaz a küldönc, akivel a csomagot az
Aranylibába küldte… Ha előadja a saját történetét, akkor annak alapján
bűnösnek nyilvánítják. De a binyítékok szerint egy nőt fenyegetett a
férje, aki önvédelemből cselekedett, és elkövette azt a hibát, hogy el

138
akarta kerülni a nyilvánosságot. Ideje Paul Drake-et munkába állítani,
hogy megtalálja a küldöncöt. Clark Sellers azt állítja, hogy a pénzes
boríték címzését és az anyjánál hagyott üzenetet ugyanaz a személy írta.
Tehát Mrs. Fargo az ügyfelem. Elkezdtem a képviseletét, és most már
folytatni akarom.
Egy pillanat csönd után megszólalt.
– Az a vicc, hogy ha nem vagyok olyan átkozottul gyakorlatias, ak-
kor most van alibije. Az utasok csak arra emlékeznének, hogy fölszállt a
buszra, és a rendőrség soha nem találta volna meg a később felszállókat.
– És amikor nyilvánosságra kerül az ügy a sajtóban? – kérdezte Del-
la Street. – Akkor sem kerültek volna elő?
– Talán tíz százalékuk – mondta Mason. Képzelje azt, hogy maga a
buszon volt. Az átlagpolgár nem szívesen kerül kapcsolatba gyilkossági
üggyel. A védőügyvéd személyazonosítással kapcsolatos keresztkérdé-
sei nem túl csábítóak. Mondjuk, maga a buszon utazott. Lehet, hogy
emlékszik a közvetlen szomszédjára, ha beszélgettek. De tud-e ponto-
san azonosítani egy olyan utast, akire talán éppen csak rápillantott? És
ha úgy érzi, hogy igen, az azonosítás során képes lenne-e megbirkózni
egy szőrszálhasogató ügyvéd keresztkérdéseivel, akinek az a célja, hogy
lehetetlenné tegye magát? Például azt mondja az ügyvéd: „Nagyon he-
lyes, Miss Street, ha képes volt védencemről ilyen pontos személyle-
írást adni, aki egyike volt az utasoknak, akkor legyen olyan kedves az
összes utas személyleírását megadni. Kezdje talán azzal a kettővel, akik
a vezető mögötti két ülésen ültek, és onnan haladjon hátrafelé. Teljes
személyleírást kérek, ha lehet.” Akkor mit tenne?
– Elájulnék – válaszolt Della Street nevetve.
– Már az elején nagy kínban lenne azokkal a személyleírásokkal –
mondta Mason. – Aztán az ügyvéd az esküdtekhez fordulna: „Tessék. A
tanú bebeszéli magának, hogy mindenre emlékszik a védencemmel
kapcsolatban, mert látta a fényképét az újságban, azonosítania kellett a
börtönben, és mert más tanúk is ezt vallották. De senki másra nem em-

139
lékszik. Vegyük például azt az embert, aki a mögötte levő ülésen ült.
Csak annyit tud, hogy egy idősebb férfi volt, szürke öltönyben. De nem
tudja, hogy volt-e bajusza, viselt-e szemüveget, a haja ősz volt vagy
fekete, dohányzik-e vagy sem, milyen színű ing volt rajta és milyen
nyakkendő. Az előtte ülő nőről annyit tud, hogy vörösesbarna hajú volt,
mást nem. Ezek után idejön a bíróságra, és azonosítja a vádlottat, aki
ugyanúgy egy volt a sok utas között, és akit ugyanannyi eséllyel vehe-
tett észre.”
– Hagyjuk – mondta Della Street, amikor Mason elővette tárgyaló-
termi pózait. – Meggyőzött.
Mason vigyorgott.
– Egy pillanatra a bíróságra képzeltem magam. De ez a válasz, Della.
Az utasok közül a legtöbben elmentek volna a dolgukra, és nem néztek
volna szembe egy kihallgatás megpróbáltatásaival. A legtöbb tudta vol-
na azonosítani, mint egy útitársat, de nem esküdött volna meg arra,
hogy hol szállt fel a buszra.
– A rendőrség nem akarta kihallgatni a buszról leszálló utasokat
Sacramentóban? – fűzte tovább a gondolatot Della Street.
– Úgy látszik, nem. Akkor csak odáig jutottak, hogy Myrtle Fargót
letartóztassák. Távirati parancsuk lehetett Tragg hadnagytól, hogy az
asszonyt kapják el, amikor leszáll a buszról. Még nem gondoltak arra,
hogy esetleg csak alibit akar felépíteni.
– Valószínűleg. És mit tesz most, Clark Sellers jelentése után?
Mason feltette a kalapját.
– Meglátogatom az ügyfelemet, és meglátom, mit lehet még kezdeni.
Azt hiszem, átkozottul keveset.

140
 Tizenhatodik fejezet

Perry Mason széles mosollyal fogadta az újságírókat a börtön beszé-

lőjében.
– Maradjon így – kiáltott az egyik fényképész.
Felvillant a vaku.
– Ügyvéd úr, nem megy ön csak úgy vaktában, az orra után? – kér-
dezte egy riporter.
– Miért baj az? – kérdezett vissza Mason. – Az orrom előre mutat,
nyugodtan mehetek utána.
– Akárhogy is, jelenleg nem ez a legsebezhetőbb pontja – jegyezte
meg az egyik riporter.
– Mr. Mason, szeretnénk határozott választ kapni! Ön képviseli Mrs.
Fargót? – kérdezte egy másik.
– Nincs válasz.
– Meglátogatja?
– Igen.
– A börtön szabályai szerint az illető ügyvédjének kell lenni, hogy
meglátogathassa?
– Rosszul tudja.
– De ügyvédnek kell lennie.
– Az vagyok.
– Legyen, ahogy akarja. Elment Stocktonba, hogy Myrtle Fargo
ügyében intézkedjen?
– Nincs válasz.
– Maga bérelte fel a detektíveket, hogy tanúkat szerezzenek a bu-
szon?
– Igen.

141
 – Ugye azt gondolta akkoriban, hogy Myrtle Fargo felkérte a képvi-
seletére?
– Nincs válasz.
– Jelentős költségekbe verte magát, hogy Stocktonba menjen?
– Így van.
– Saját zsebből fizette a detektíveket?
– Igen.
– Kapott valaha is pénzt vagy foglalót Myrtle Fargótól?
– Nem tudok róla.
– Fizetett valaki más, hogy képviselje őt?
– Nem tudok róla.
– Ugye nem szokott olyan ügyek után érdeklődni, amelyekben nem
maga a képviselő?
– Nem.
– Akkor megmagyarázná szokatlan érdeklődését a Myrtle Fargo-ügy
iránt?
– Nem.
– Nem tudja, vagy nem akarja megmagyarázni?
– Nincs válasz.
– Nem túl segítőkész, Mr. Mason.
– Nem tudok többet segíteni.
– Ha felkéri önt Mrs. Fargo, elvállalja az ügyet?
– Még nem kért fel.
– Azért látogatja meg, hogy megtudja?
– Nem szoktam a munka után futni, ha erre gondol.
– Jól tudja, hogy nem erre gondoltam.
– Akkor mire gondolt?
– Már feltettem a kérdést.
– Én pedig válaszoltam.
– Tud valamit Mrs. Fargo férfi bűntársáról?
– Ha nem bűnös, akkor nem lehet bűntársa.

142
 – Ha feltételezzük, hogy bűnös, akkor tud valamit erről a férfiról?
– Nem.
– Ha bűnös, akkor elvállalja a képviseletét?
– Egy ügyvéd soha nem feltételezheti, hogy ügyfele bűnös. Ez olyan,
mintha egy újságírót, akinek van egy szenzációs híre, megkérdeznénk,
hogy le akarja-e közölni, vagy megtartja magának?
– Soha nem feltételezi, hogy bűnös az ügyfele?
– Miért tenném?
– De ugye, azért van véleménye?
– A legtöbb ember félreértelmezi az ügyvédek kötelességét. A mi fe-
ladatunk az, hogy ügyfelünk tisztességes tárgyalását biztosítsuk. Ha az
ügyvéd fejébe veszi, hogy ügyfele bűnös, és ezért nem hajlandó a vé-
delmére, akkor előítéletével helyettesíti a bíróság és az esküdtszék vé-
leményét.
– Tegyük fel, hogy magának tudomása van ügyfele bűnösségéről.
– Az más.
– Tudja, hogy Mrs. Fargo bűnös?
– Nem, feltételezem, hogy nem bűnös.
– Tudja, hogy Mrs. Fargo nem bűnös?
– Csak azt tudom, hogy vád alá helyezték, és őt is megilleti a korrekt
tárgyalás. Ahhoz, hogy a tárgyalás korrekt legyen, védőügyvédre van
szüksége. Ha az ügyvéd megtagadná, hogy kiálljon a vádlott mellett,
akkor ott nem lehet tárgyalást tartani.
– A bíróság is rendelhet ki védőt ilyen esetben.
– De akkor már megint van védője.
– Mintha egy helyben topognánk, Mr.Mason.
Mason mosolya lefegyverző volt.
– Én is azt hiszem.
Még csináltak néhány fényképet róla, és magára hagyták. Egyedül
maradt a ráccsal kettéválasztott helyiségben. Leült a padra. Egy őr bekí-
sérte Myrtle Fargót, aki leült a rács másik oldalán.

143
 Arca sápadt volt. Vonásai elmélyültek. Szemei karikásak. Rúzs nél-
küli ajka szederjes.
Mason kezdte a beszélgetést.
– Úgy látom, nem sokat aludt.
– Egész éjjel ébren tartottak. Fenyegetéssel, rábeszéléssel kihallgat-
tak. El kellett, mondanom a történetemet. Mindenfélét alá kellett írnom.
Elvittek, aztán visszahoztak, és kezdődött elölről. Egy szemhunyásnyit
sem aludtam.
– Maga hívott fel, és kért meg, hogy adjak át egy üzenetet Medford
D. Carlinnak?
A nő a szemébe nézett.
– Nem.
– Megölte a férjét?
– Nem.
– Küldött nekem pénzt?
– Nem.
– Tisztában van vele, hogy gyilkossággal vádolják?
– Igen.
– Tudja, hogy nem sokat lehet a védelmére felhozni?
– Úgy tűnik. Eleinte azt hittem, van remény, de most már úgy látom,
nemigen van. Mr. Mason, én szörnyű helyzetben vagyok. Semmi kö-
zöm a férjem halálához. Felmértem a helyzetemet, de az egészből csak
az érdekel, ami a fiamra, Steve-re vonatkozik.
Mason együttérzően bólintott. Mrs. Fargo folytatta.
– Mindent feláldoztam érte. Nem is tudom igazán elmondani, mi
mindent áldoztam fel, hogy felneveljem. Ha arra gondolok, ami ezek
után lesz, alig tudom elviselni.
– Az a kérdés, hogy akarja-e, hogy képviseljem?
– Mr. Mason, nekem nincs erre pénzem. A nagybátyám meghalt, és
örököltem némi pénzt, amit a férjem befektetett. Azt hiszem, melléfo-
gott. Bármi maradt is, azt a fiam taníttatására akarom fordítani. Van

144
valami biztosítás is, de addig nem kaphatom meg, amíg… szóval, amíg
nem tisztázom magam a gyilkosság vádja alól.
– Van valami készpénze?
– Nagyon kevés. Volt ötszáz dollárom, amikor letartóztattak, de el-
vették.
– Volt ötszáz dollárja, amikor letartóztatták?
– Igen. Az az enyém volt.
– Akarja, hogy képviseljem?
– Mondtam már, hogy nincs ügyvédre pénzem.
– Akarja, hogy képviseljem?
– Igen.
– Rendben van – sóhajtott Mason. – Maga hazudik egy sor dologban.
Maga igenis telefonált nekem; ott hagyott a telefonon egy cédulát, ami-
re rá volt írva a széf kombinációja. Igenis küldött pénzt; a kézírása rajta
van a borítékon.
– Nem, nem, nem – ismételgette a nő fakó hangon. .
– De ha nem is tudom rávenni, hogy elmondja az igazságot, vállalom
az ügyet. És most elmondom, mit akarok magától. Azt akarom, hogy
hallgasson, mint a sír, és ne tegyen vallomást senkinek. Valószínűleg
békén hagyják, és nem faggatják tovább, mert már eleget nyaggatták.
Aláírt valamilyen vallomást?
– Igen.
– Közjegyző előtt?
– Igen.
– A vallomását gyorsírással jegyezték le?
– Igen. Mindent elmondtam.
– Rendben van. Ellensúlyozza ezt azzal, hogy most egy ideig nem
mond nekik semmit. Tudna valamit mondani, amivel megkönnyítheti a
dolgomat?
– Nem.
– A férjének ingatlanügynöksége volt?

145
 – Igen.
– Egyéb?
– Nem volt, csak ez.
– Sikeres volt? Jól ment az üzlet?
– Elég jól, bár az utóbbi időben lanyhult egy kicsit.
– Értem. Mrs. Fargo, most őszintén elmondok valamit. Úgy mon-
dom, mint az ügyvédje. Arról, hogy szerintem mi történt.
– Mondja!
– Maga felhívott az Aranylibában. Megbízott azzal a feladattal,
hogy…
A nő lassú fejrázása szakította félbe.
– Hadd mondjam végig – mondta Mason. – Azt hiszem, elküldte az
összes pénzét, amit valamilyen sürgős esetre tartalékolt. Azt gondolom,
bekövetkezett ez a szükséghelyzet. Azt gondolom, hogy a férje vala-
hogy rájött, mi történt, és ahelyett, hogy maga a sacramentói busszal
elutazott volna, egy számonkérés, veszekedés kellős közepén találta
magát. Azt hiszem, maga megijedt, és bezárkózott a hálószobájába. Úgy
gondolom, a férje végül rávette, hogy nyissa ki az ajtót, és szerintem
megpróbálta megfojtani magát. Erre maga fogott egy kést, és önvéde-
lemből leszúrta. Utána pánikba esett, hogy az újságírók tönkreteszik a
maga és a fia életét, és megpróbált alibit kreálni. Eredetileg a nyolc
negyvenötös busszal akart elutazni, és tudta, hogy az édesanyja várni
fogja a busznál. Úgy érezte, hogy ha valamilyen úton el tudja érni a
buszt, és megérkezik Sacramentóba, akkor minden rendben lesz. Szerin-
tem megölte a férjét, de ez nem volt gyilkosság. Azt hiszem, önvédelem
volt. És azt hiszem, nem jó megoldás, ha hihetetlen történetet agyal ki.
Hát így képzelem az ügyet.
Mrs. Fargo ismét csak a fejét rázta.
– Így történt? – kérdezte Mason.
Az asszony elkerülte a tekintetét.

146
 – Mr. Mason, én… én azt szeretném… Úgy szeretném, ha elmond-
hatnám, hogyan…
– Mitől fél? Bármit mond, védi az ügyvédi titoktartás. Nem így volt,
Mrs. Fargo?
– Nem.
– Nem?
– Nem.
– Hogy történt?
– Már elmondtam az igazat. Én elutaztam azon a…
– Nem ölte meg a férjét önvédelemből?
– Nem.
– Miért nem ismeri el, hogy felhívott az Aranylibában?
– Nem hívtam!
– Nagyon megnehezíti a dolgomat.
– Már mindent elmondtam, amit elmondhattam.
– Rendben van. Képviselem magát. De egy dolgot jegyezzen meg!
– Mit?
– Ha képviselem, megpróbálom elérni a felmentését.
– Természetesen.
– Nincs a világon olyan esküdtszék, amelyik az eddigi meséjét el-
hinné.
– Sajnálom. Ezen nem segíthetek.
– Ezért megpróbálok egy olyan történetet előadni, amit az esküdtek
elhisznek.
– De én nem tudok segíteni, Mr. Mason, nem tehetem…
– Tudom. Maga már vallomást tett, aláírta. Olyan helyzetbe hozta
magát, hogy keze-lába gúzsba van kötve. Olyan helyzetbe hozta magát,
hogy vagy életfogytiglani kap, vagy gázkamrába küldik. De az én ke-
zem nincs megkötve.
– Mit akar tenni?
– Azt, ami leginkább szolgálja a maga érdekeit.

147
 – De Mr. Mason! Az elmondottak után nem alapíthatja egy hazug-
ságra a védelmet!
– Arra alapítom, amire akarom. És nem hazugság, hacsak maga ki
nem jelenti. Maga most pácban van. Megpróbálom kihúzni. Ne felejtse
el, hogy a törvény szerint az eljárás során minden kétséget kizáróan kell
bizonyítani a bűnösségét, hogy az esküdtszék bűnösnek mondja ki. Ezt
érti?
– Igen.
– Megpróbálok tehát kétséget ébreszteni az esküdtszék tagjaiban.
– Hogyan?
– Megpróbálom úgy feltüntetni, hogy önvédelemből ölte meg a fér-
jét.
– Nem öltem meg.
– De igen. Nem ismeri be, mert nem akarja, hogy bizonyos tények
nyilvánosságra kerüljenek. Tények, amelyek hátrányos helyzetbe hoz-
nák a fiát.
– Nem, Mr. Mason. Azt mondtam…
– Jó lesz, ha minél kevesebbet beszél. Azt akarom, hogy a vallomá-
sát ne tudják felhasználni. Nem tudom megakadályozni, de kétséget
akarok támasztani az esküdtekben a történteket illetően. Ennyit tudok
tenni, és megpróbálom hasznosítani a vád tanúinak vallomásait. És
mostantól hallgasson. Érti?
– Igen.
– Meg tudja tenni?
– Azt hiszem.
– Próbálja meg! – mondta Mason, és intett az őrnek, hogy befejezte.
Mason liften ment le a földszintre, ahol talált egy telefonfülkét, és
felhívta Paul Drake-et.
– Paul! Benne vagyok a Fargo-ügyben,
– Most jössz rá? – kérdezte Drake.
– Benne ragadtam.

148
 – Ne csináld ezt, Perry! Mássz ki belőle! Nincs mit kezdeni ebben az
ügyben. Már lefutották a versenyt.
– Mindegy, Paul. Benne vagyok, és kellene valami puskapor, amit
ellövöldözhetek a tárgyalóteremben.
– Bármit ásol ki, csak petárda lesz a mozsárágyú ellen – mondta Paul
Drake.
– Ne törődj vele, Paul. Úgy kell végigcsinálnom, ahogy lehet. Most
Mrs. Maynard az adu ász. Azt akarom, találj valamit a szemével kap-
csolatban.
– Mi van a szemével?
– Harmincegy-harminckét éves lehet. Az újságban szemüveg nélküli
fénykép van. Van egy halvány esélyünk, hogy szemüveges. Lehet, hogy
van szemüvege, de csak akkor viseli, amikor nem érdekes, hogyan néz
ki. Amikor viszont a nyilvánosság előtt kell megjelennie, leveszi.
– Sok nő csinálja ezt – mondta Drake.
– De ha az illető nő az ügyfelemet akarja azonosítani, és a szemüve-
ge a táskájában van, ahelyett, hogy az orrán lenne, akkor én ezt kellően
fel fogom fújni.
– Oké, értem – válaszolt Drake.
– Szerintem teljesen hibás az a felfogás, hogy egy nő nem nézhet ki
jól szemüvegben, de az az érzésem, hogy Mrs. Maynard közéjük tarto-
zik.
– Meglátjuk.
– Tudj meg mindent róla, amit csak lehet. A múltjáról, a jelenéről,
ízléséről, kedvteléseiről. Mit szeret, és mit nem, hová jár, mit csinál…
– Lassan a testtel, Perry! Tudod, mi lesz ebből?! Azt fogják monda-
ni, hogy megfélemlíted a tanút.
– Nem érdekel a véleményük. Nem fenyegetem. Egyszerűen csak
kíváncsi vagyok a tényekre. Láss hozzá, és meglátjuk, mire jutunk. Biz-
tos Los Angelesben van már. Kezdjétek a szomszédokkal. Szerezzetek
róla egy általános képet.

149
– Különös tekintettel a szemüvegére?
– Elsősorban a szemüvegéről.

150
 Tizenhetedik fejezet

Másnap kora délutánra Paul Drake elkészítette jelentését a vád koro-

natanújáról, és elvitte Masonhoz.
– Ez a Mrs. Maynard – kezdte a mondókáját Drake – olyan nő, aki
megtartja a véleményét magának. Senki néni tud sokat róla. Özvegy, és
van valamilyen pénzforrása, ami nyugodt megélhetésre elegendő, min-
denesetre nem szorul másokra. Nagyon ad magára, van egy kis autója,
jó cuccokat visel, és sokat van távol az otthonától.
– Dolgozik? – kérdezte Mason.
– Nem, nem dolgozik. Változó időpontokban jár el otthonról, és néha
napokig távol marad. Van telefonja.
– Rendben. Mostantól kezdve tudni akarom, merre jár. Kövessétek
mindenhova.
– Már ráálltunk. De mióta az emberemet kiküldtem, a nő nem is
mozdult ki otthonról. Azért van valami, amit felhasználhatsz.
– Micsoda?
– Tegnap házhoz szállítottak egy szemüveget.
– Honnan tudod? Akkor még nem foglalkoztatok a nővel.
– Ez igaz. De ma reggel az egyik emberem szóba elegyedett a szom-
szédjával. Kiderült, hogy a kifutófiú hiába csengetett Mrs. Maynardnál,
ezért becsöngetett hozzá, hogy ott hagyhatja-e a csomagot. A szomszéd
megengedte. A nő megismerte a címkét, mert az optikus ott lakik né-
hány háznyira tőlük.
– Ez óriási, Paul!
– Igen. Ha az utazás közben tört el a szemüvege…
– Végre valami jó hír! Kövessétek ezt a nyomot is! Tudjátok már, ki
az az optikus?

151
 – Dr. Carlton B. Radcliff. Van egy kis üzlete, ahol szemüvegeket,
optikai cikkeket árul, elvégzi a szemüvegkészítéshez szükséges vizsgá-
latokat…
– Milyen fickó?
– Idős, hetven körüli férfi. A bolt fölött lakik. Nyilván érti a dolgát.
Nyugodt, türelmes öregúr, aki jól megél az üzletéből. Akarsz többet is
tudni róla?
– Személyesen megyek el hozzá.
– Még van valami.
– Mondjad!
– Figyeltetted Celinda Gilsont.
– És?
– A névtáblán eredetileg Celinda Gilson Larue állt. A Larue-t áthúz-
ták.
– Igen, láttam.
– És az Aranyliba főpincérének történetesen Larue a vezetékneve.
– Pierre-nek?
– Igen – mondta Drake.
– Pierre Larue – mondta Mason elgondolkodva.
– Bizony.
– Egek, Paul! Csak nem azt akarod mondani, hogy ő a férj?
– Nyilvánvaló. Nem találtam a nyomát esetleges válásnak. Igaz,
hogy külön élnek, de – akárhogy is, ez van. A vagyonmegosztási tortúra
helyett Larue valószínűleg megszerezte a fényképezési koncessziót az
asszonynak az Aranylibában. Ha összerakod ezeket a kockákat, kijön
belőle valami?
– Egy olyan kép, ami nem illik a keretbe.
– Akkor változtasd meg a keretet. A tények makacsok.
– Átkozottul makacsok. Rájöttél, hol lakik Pierre?
– Senki nem tudja, hová megy az Aranylibából. Amint kilép az ajtón,
eltűnik.

152
 – Jól van. Ha ennyire benne van az ügyben, és ő a Gilson lány férje,
állíts rá valakit. Tudd meg, hova megy, ha befejezi a munkát.
– Ez sokba fog kerülni – figyelmeztette Drake.
– Nem baj. Eredményt akarok. Menjünk, látogassuk meg az optikust.
– Melyikünk kocsijával megyünk? – kérdezte Drake.
– Az enyémmel. Egy nap, mire te odaérsz.
– Az lehet. Veled viszont életveszély az autókázás. Menjünk!
Mason megadta Della Streetnek, hova megy, majd Drake társaságá-
ban elhajtottak dr. Carlton B. Radcliff üzletéhez.
Sokoldalúsága ellenére, dr. Radcliff szemmel láthatóan nyugalomra
törekedett. A pult mögött, az üzlet hátsó faláról, egy tábla vágta a sze-
mébe minden belépőnek:
NE SIESSEN, ÉS NE SIETTESSEN!
Az üzlet elejében órajavító pult állt. Ott ült dr. Radcliff, és éppen egy
órát rakott össze, nagyítóval a szemén, amikor Mason és Drake belépett.
– Egy pillanat – szólt oda a válla fölött, és folytatta a munkát. Egy
kis kereket illesztett csipesszel a helyére.
Néhány perc múlva hátralökte a székét, a pulthoz lépett, és jókedélyt
sugárzó szemmel rájuk nézett.
– Mivel szolgálhatok, uraim?
Mason elmosolyodott.
– Információval.
– Információt talán keressenek valahol máshol.
– Azt hiszem, maga tudja megadni, amire nekünk szükségünk van –
válaszolt Mason.
– Öregember vagyok, csak néhány dologhoz értek. A világ gyorsan
változik, és sok dolgot nem ismerek.
– Szemüvegről van szó.
– A szemüveg, az más – adta meg magát a férfi. – A szemüvegeket
és az órákat ismerem. Ezzel a két dologgal foglalkoztam egész életem-
ben. Bár egy élet is kevés volna hozzá… Mit óhajtanak?

153
 – Mrs. Newton Maynard szemüvegéről szeretnénk megtudni valamit.
– Maynard, Maynard, a szemüvege…
Igen! Az a törött szemüveg. Tegnap leszállítottam. Nagyon sürgős
volt neki.
– Én magáról az üvegről szeretnék megtudni néhány dolgot. Törött
volt? – kérdezte Mason.
– Az egyik lencse kicsorbult, és mindkettő meg volt karcolódva. De
mire kíváncsi?
– Arra, hogy láthatott-e a nélkül a szemüveg nélkül?
– Hogy Mrs. Maynard láthatott-e nélküle?
– Igen.
– Uraim, miért kíváncsiak erre?
– Fontos lenne megtudnunk.
– Önök Mrs. Maynard barátai?
Mason habozott, Drake rá vágta: – Igen.
A mester joviálisán elmosolyodott.
– Akkor nagyon egyszerű az ügy. Mrs. Maynard majd megadja a vá-
laszt.
– Dr. Radcliff, én ügyvéd vagyok. Szükségem van bizonyos tények
ismeretére. Azt akarom…
Az öregember megrázta a fejét, mielőtt Mason befejezhette volna.
– Nem adok felvilágosítást páciensről vagy vevőről. Nem.
– De ez fontos lehet. Ez azt jelentheti, hagy tanúként…
– Tanúként, az más. Maga ügyvéd, ismeri a törvényeket. Én csak egy
látszerész vagyok, ékszerész és órás. Nem ismerem a törvényeket. De
ezt az egyet, azt hiszem, tudom. Gondolom, ha tanúként akar kikérdez-
ni, akkor kapok egy idézést, elmegyek a bíróságra, esküt teszek, hogy
az igazat és csak az igazat mondom. Ott majd válaszolok a kérdéseire.
A bíró majd megmondja, kell-e válaszolnom. Most nem válaszolok.
Nem kényszeríthetnek rá. Értjük egymást?

154
 A két férfira mosolygott, de látszott, hogy rendíthetetlen, mint a kő-
szikla.
– Értjük. Köszönjük – válaszolt Mason. – Gyerünk, Paul!
Megfordultak, és kiléptek az üzletből. Mason autójában Drake szó-
lalt meg először.
– Nem gondolod, hogy többet értünk volna el, ha…
– Nem. Csak magunk ellen fordítottuk volna. De annyit mindeneset-
re tudunk, hogy Mrs. Maynard bevitt egy sérült szemüveget, aminek
mindkét lencséje megkarcolódott. És amikor Mrs. Maynard a tanúk
emelvényén lesz, alaposan ki fogom faggatni a szeméről és a szemüveg-
ről. Hogy lát-e szemüveg nélkül, és bebizonyítom, hogy nem lehetett
rajta a szemüvege az utazás során, mert a táskájában volt, összekarco-
lódva és repedten.
– Gondolod, hogy viselni fogja a tárgyaláson?
– Azt hiszem, mostantól kezdve állandóan hordani fogja, de nem hi-
szem, hogy rajta volt, amikor a Greyhound buszon utazott.
– Elég nehéz lesz bizonyítani, Perry.
– Pontosan ezért nem faggattam tovább dr. Radcliffet.
– Nem tudlak követni.
– Ha nagyon erőszakos lettem volna, akkor biztos elmegy Mrs.
Maynardhoz, és beszámol a látogatásunkról. Most kábé 50–50 százalék
az esélyünk erre. Mi nem reklámozzuk, hogy tudunk róla, ő pedig már
leszállította a szemüveget. Valószínűleg visszaül az asztalához, és foly-
tatja az összerakósdit. Nem az a fajta ember, aki pletykával házal. Hall-
gatag szakember, és csak azt akarja, hogy békén hagyják.
– Azt hiszem, igazad van – mondta Drake.
– Majd küldünk neki egy idézést, amint kitűzik az előkészítő tárgya-
lás időpontját.
– Mikor lesz szerinted?
– Az az érzésem, nagyon hamar.

155
 – Perry, a leghalványabb esélyed sincs ebben az ügyben – mondta
Drake komolyan. – Ezt te is tudod. Miért nem lépsz vissza?
– Nem vagyok jó ebben a műfajban. Ki fogom harcolni, hogy a leg-
apróbb részletig mindent bizonyítsanak, és a legkisebb kétséget is kizár-
ják. Más dolog az igazság, és megint más Mrs. Fargo meséje. De bizo-
nyítaniuk kell, hogy bűnös.
– Szeretném, ha nem lennél benne Perry. Bizonyítani fogják.
– Meglátjuk, tudják-e – mondta Mason. – Én sem vagyok túl boldog,
hogy belemásztam, Paul, de már benne vagyok. Ezt ne feledd. És vé-
gigcsinálom.

156
 Tizennyolcadik fejezet

Az előkészítő tárgyalás Myrtle Fargo gyilkossági ügyében nem vál-

tott ki nagy érdeklődést.
A törvényszéki emberek, akik nyomon követték Perry Mason ki-
emelkedően sikeres pályáját, úgy vélték, hogy Mrs. Newton Maynard és
a nagynevű ügyvéd csatája lesz az ügy fénypontja. Érdemes lesz végig-
hallgatni, vajon a ravasz prókátor szét tudja-e rombolni Mrs. Maynard
vallomását. De azok, akik bejáratosak voltak a kerületi ügyész irodájá-
ba, húsz az egyhez mertek volna fogadni, hogy egyetlen lényeges rész-
letben sem lehet megingatni. Mrs. Maynard határozott, elmés, éles
nyelvű tanú, aki képes egy ügyvéddel megbirkózni, legyen az akár
Perry Mason.
A közvélemény szerint Mrs. Fargo a tettes, és nincs mit kezdeni ez-
zel az üggyel. Megpróbált ugyan alibit gyártani, de rajtakapták. Nem ér
annyit az egész, hogy időt pazaroljanak rá.
Így aztán Mason – ritka eset pályája során – olyan tárgyalóteremben
találta magát, amelyik majdnem kongott az ürességtől. Csak az első
négy-öt sorban ültek. A hátsó padsorok üresen árválkodtak.
Ez az érdektelenség igen rosszul esett Hamilton Burgernek, a kerüle-
ti ügyésznek, aki kivette az ügyet beosztottja kezéből, és úgy döntött,
hogy személyesen fog eljárni.
Akik ismerték a bírósági kulisszatitkokat, azok tudták, hogy nem az
érdeklődés vezette vagy az ügy különleges fontossága, hanem az, hogy
végre kielégítheti egész életében dédelgetett vágyát, és elsöprő győzel-
met arathat Perry Mason felett.
Mivel ez a győzelem ínyencfalat volt számára a sok feketeleves után,
úgy lassította a tárgyalást, ahogy csak lehetett, hogy minél jobban kiél-
vezhesse a végső győzelmet.

157
 Türelmesen szólította a tanúkat, akiknek vallomásából fel akarta épí-
teni a vádat. Ugyanakkor ügyelt arra, hogy ne adjon túl sok információt
a védelemnek.
Burger bemutatta a gyilkosság helyszínéről készített térképet, vala-
mint fényképeket a ház összes helyiségéről. Egy boncolóorvos tanúsko-
dott a halál okáról. Megtalálták a gyilkos fegyvert, és az ügyész bemu-
tatta bizonyítékként. Egy jól megélezett konyhakés volt, a pengéjén
baljós rozsda látszott. Ujjlenyomatot nem találtak rajta.
Burger talált egy tanút, aki – állítása szerint – a gyilkosságot meg-
előző estén ötszáz dollárt fizetett Arthman D. Fargónak, elismervény
ellenében. A pénzt Fargo a jelenlétében rakta be a széfbe. A tanút ki-
kérdezték a bankjegyek címletéről. Tíz darab ötvendollárost adott át.
Aznap délután vette ki a pénzt a bankból.
Aztán bemutatta Burger a nyitott páncélszekrény fényképét, melyen
látszott, hogy tartalmát szétszórták a padlón. Ezt a képet is beterjesztette
bizonyítéknak. Aztán, hogy feltegye az i-re a pontot, kihallgatott egy
rendőrt, aki tanúsította, hogy Mrs. Fargo letartóztatásakor a pénztárcá-
jában tíz darab ötvendollárost találtak.
Ezután elkezdődött a tanúk drámai körmenete, akiknek azt kellett
bemutatniuk, hogyan menekült el a vádlott a tett színhelyéről. Először
Percy R. Danverst szólította Burger, az Union Terminál parkolójának
alkalmazottját.
Danvers vallomása szerint a gyilkosság napján, délelőtt tizenegy óra
körül, nála parkolta le kocsiját egy nő. Szokásos parkolójegyszelvényt
kapott, melynek másik felét a tanú az autó ablaktörlő lapátja alá tette.
Két órával azelőtt adta le a szolgálatot, hogy a rendőrség megtalálta a
kocsit.
A tanú megadta az autó rendszámát, a motorszámot és a forgalmi
engedélyen talált nevet: Myrtle Ingram Fargo.
Ezután következett a legfontosabb kérdés.
– Felismerné azt a nőt, aki magánál hagyta ezt az autót?

158
 – Igen, uram. Felismerném.
– Látta őt azóta?
– Igen, uram. Láttam.
– Hol?
– Egy azonosító szobában, a rendőrségen.
– Hány nőt mutattak meg önnek?
– Ötöt.
– Mindegyik hozzávetőleg azonos súlyú, magasságú, korú és felépí-
tésű?
– Igen.
– És ki tudta választani azt, akit a parkolóban látott?
– Igen, uram.
– Ki volt az?
A tanú mesterkélt mozdulatot tett.
– Mrs. Fargo volt, a vádlott.
– Magán a sor! – intett Masonnak Burger győzedelmesen.
Mason biztatóan a tanúra mosolygott.
– Mr. Danvers, ezt jól csinálta.
– Mit?
– Ahogy az ujját kinyújtotta.
– Aha.
– Miért mutatott a vádlottra, amikor azonosította?
– Mert őt láttam a parkolóban.
– Nem feltétlenül kellett volna rámutatnia az ujjával. Elég lett volna,
ha egyszerűen kijelenti, hogy a vádlott volt az, akit látott.
– Hát, nem akartam, hogy félreértés legyen. Ezért mutattam rá.
– Tudom, hogy rámutatott. Ki tanácsolta magának, hogy így tegyen?
A férfi láthatóan kényelmetlenül kezdte érezni magát.
– Gyerünk, gyerünk, Mr. Danvers. A gesztusa aligha volt spontán.
Valahogy olyan volt, mintha elpróbálták volna. Figyelmeztetem, esküt

159
tett. Mondta magának valaki, hogy így mutasson rá a vádlottra, amikor
megkérdezik, ki volt?
– Igen.
– Kicsoda?
Hamilton Burger olyan hangon szólalt meg, amivel hangsúlyozni
akarta, hogy türelme messze meghaladja az átlagemberét.
– Tisztelt Bíróság! Ez a kérdés lényegtelen, nem ide tartozó részle-
tekre vonatkozik. A tanú felismerte az asszonyt. A kérdés az, hogy va-
lóban ő volt-e, vagy sem, nem az, hogy mondta-e valaki, mutasson rá…
Kijelentem, hogy én mondtam a tanúnak az irodámban, amikor megvi-
tattuk az esetet, hogy ha a vádlottak padján az a nő ül, akit ő látott, ak-
kor mutasson rá, nehogy félreértés legyen. Ezért vállalom a felelőssé-
get.
Hamilton Burger olyan büszkén nézett a közönségre, mintha azt
mondaná: „Látják, Perry Mason döglött aknával próbálkozik.”
– Köszönöm! – biccentett Mason Hamilton Burger felé. – Biztos vol-
tam benne, hogy maga oktatta ki a tanút. És remélem, senkit nem té-
vesztett meg az a szerencsétlen kísérlete, hogy természetesnek, minden-
napos gyakorlatnak akarta ezt feltüntetni.
Mason visszafordult a tanúhoz.
– Tehát a kerületi ügyész úr mondta, hogy mit tegyen, amikor vallo-
mást tesz. Azt is mondta, hogy mit valljon?
– Tiltakozom, bíró úr! – kiabált Hamilton Burger. – Ez teljesen sza-
bálytalan. A kérdés szakszerűtlen, nem a tárgyra vonatkozó, érdektelen.
Nem megfelelő keresztkérdés.
– A tiltakozást elutasítom! A tanú válaszoljon!
– Azt mondta, hogy mutassak erre a nőre, amikor megkérdezi, hogy
ki volt ott a parkolóban.
Hamilton Burger arca elvörösödött, lassan leült, de ugrásra készen a
szék szélén maradt, mintegy mutatva, hogy készen áll megvédelmezni a
törvényességet egyrészt, másrészt a kerületi ügyészi tekintélyt.

160
 – Milyen színű harisnyát viselt az az asszony? – kérdezte Mason.
– Nem tudom. Nem figyeltem meg az öltözékét!
– Milyen szoknyát?
– Mondom, hogy nem figyeltem meg, de azt hiszem, valamilyen –
hát szóval, sötétes színűt – nem tudom megmondani.
– Milyen színű cipőt?
– Nem tudom.
– Volt rajta kalap?
– Igen, azt hiszem.
– Tudja, milyen színű volt?
– Nem.
– Nem nagyon nézte meg, igaz?
– Nem figyeltem a ruhájára, de az arcát láttam. Leparkolta a kocsit,
és taxit akart fogni, ami szokatlan, ezért emlékszem rá. Általában az
állomásra mennek a parkolóból.
– Ugye, nem tudja megmondani, az emberek hány százaléka bérel
taxit, miután leállította a kocsiját?
– Nem. Csak azt tudom, hogy ez a nő megkérdezte, hol lehet taxit ta-
lálni?
– És nem tud egész véletlenül arról, hogy sok ember nem szeret a vá-
rosi forgalomban vezetni, ezért az állomás közelében hagyja a kocsiját,
és taxit bérel, hogy elintézze ügyeit a városban?
– Lehet, hogy így van.
– Nem tud róla?
– Nem tudok, mert nem… Nem kérdezem meg őket.
– Tehát a minket érintő esetben ez a személy kérdezte meg, hogy hol
lehet taxihoz jutni, és ez tett olyan nagy hatást magára?
– Igen.
– Ekkor figyelte meg először ezt a személyt, akit vádlottként azono-
sít?
– Igen, uram.

161
 – Amikor jött kifelé a parkoló kocsiknak fenntartott területről?
– Igen, uram.
– Sok autó érkezett akkor?
– Elég élénk üzletünk van, uram.
– Vagyis, ha jól értem, Mr. Danvers, a kuncsaftok odaállnak a parko-
ló bejáratához. Maga ad nekik egy jegyet, és az ellenőrző szelvényt az
ablaktörlő alá teszi a szélvédőre, majd átveszi a pénzt, az autós pedig
behajt, és keres magának egy helyet. Lezárja a kocsit, és visszafelé kisé-
tál.
– Így van.
– Tehát eltelik egy kis idő a jegy kiadása és az autós távozása között.
– Egy-két perc.
– Néha több?
– Igen, persze!
– Azt a személyt, akit itt azonosított a vádlottban, először akkor vette
észre, amikor visszafelé jött a parkolóból, és taxi után érdeklődött? Így
volt?
– Igen, uram.
– És ekkor figyelte meg?
– Nos, talán nem eléggé figyeltem meg ahhoz, hogy el tudjam mon-
dani, mi volt rajta, de ahhoz eléggé, hogy felismerjem.
– Tehát elég biztosan – mondta Mason.
– Igen, uram.
– Nem teljesen biztos?
– De, azt hiszem.
– Akkor miért nem ezt mondja? Miért mondta, hogy elég biztos?
– Hát, elég biztos vagyok benne.
– Teljesen biztos?
– Hát, azt hiszem, igen.
– Most melyik, eléggé vagy teljesen?
– Hát, azt hiszem, teljesen.

162
 – Azt hiszi?
– Biztos vagyok benne.
– Akkor az előbb miért mondta, hogy eléggé biztos?
– Mert akartam hagyni esélyt a vádlottnak.
– Szóval, lehetnek kétségek?
– Nem mondtam, hogy lehetnek. Én csak esélyt akartam adni.
– Mitől lehetnek esélyei?
– Bármitől.
– Akkor, ha jól értem, magának vannak kétségei, és amikor azt
mondta, hogy eléggé biztos, akkor a vádlott érdekében akarta ezt a két-
séget hangsúlyozni, így van?
– Azt hiszem, igen.
– Tehát, ha maga csak elég biztos, hogy a vádlott volt az, aki elhagy-
ta a parkolót, és ha ez volt az első alkalom, amikor maga felfigyelt rá,
akkor maga nem is lehet teljesen biztos abban, hogy ez a nő vezette
Myrtle Fargo autóját. Így van?
– Nyilvánvalónak látszik, hogy ő vezette.
– Én nem a látszatról beszélek – mondta Mason. – Én azt kérdeztem,
hogy tudja-e?
– Ha így állítja be a dolgot, akkor azt mondom, hogy feltételezem,
hogy ő ugyanaz a személy. Neki kellett lennie.
– De nem tudja?
– Nem, nem tudom.
– Nem biztos benne?
– Nem vagyok teljesen biztos.
– Eléggé biztos?
.– Hát… azzal a feltételezéssel éltem, hogy ha…
– Gondoltam. Azzal a feltevéssel élt, hogy csak ő parkolhatta le a
kocsit, de nem figyelte meg a sofőrt a kocsiban, amikor behajtott.
– Nem különösebben.

163
 – Egyszerűen követte a mindennapos gyakorlatot. Átad egy jegy-
szelvényt, elveszi a pénzt, és a jegy másik felét a szélvédőre rakja, az
ablaktörlő alá. Így van?
– Igen.
– És közben nem figyeli meg a vezetőt, igaz?
– De, néha igen.
– Rendben van, Mr. Danvers. Akkor most írja le azt a két sofőrt, akik
a vádlott előtt érkeztek!
– Nem emlékszem rájuk.
– Azt sem tudja, hogy férfiak vagy nők voltak?
– Nem.
– És akkor még arra sem volt különösebb oka, hogy felfigyeljen arra
a nőre, akit a vádlottban vél felismerni. Nem csinált vagy mondott
olyant, ami felhívta volna a figyelmét?
– Nem.
– Ez a személy néhány percig a parkolóban tartózkodott. Közben jöt-
tek újabb autók?
– Igen. Feltételezem.
– Nem emlékszik?
– Nem.
– Aztán látott valami nőt kijönni, aki taxi után érdeklődött?
– Ez igaz.
– És a kerületi ügyész úr azt mondta, hogy amikor fenn lesz a tanúk
emelvényén, akkor mutasson a vádlottra, és mondja azt, hogy: „Ez a nő
volt”.
– Igen – válaszolt a tanú, mielőtt Burger tiltakozhatott volna.
– Tisztelt Bíróság, kérem a válasz törlését, mintha be tudtam volna
jelenteni tiltakozásomat. Ez egy nem bizonyított tényt feltételez, és egy
korábbi vallomás helytelen idézése.
– A tanú már válaszolt – szólt közbe Mason.

164
 – Én pedig kérem a válasz törlését, ha a Bíróság elfogadja a tiltako-
zásomat!
– A tanú azt mondta: „Igen”. Eskü alatt vallott. Azt akarja mondani,
hogy hamisan tanúskodott?
– Azt akarom mondani, hogy töröljék a választ, mintha be tudtam
volna jelenteni a tiltakozásomat, mert nem bizonyított tényt feltételez.
– A kérdés szakszerű volt – mondta a bíró. – A válasz marad.
– De ez nem felel meg a tényeknek – erősködött Burger. – Ez nem…
– Hamilton Burger esküt tehet, és tanúsíthatja, hogy nem ért egyet a
saját tanújával – mondta Mason.
– Végül is kicsinyes dolog – mondta Hamilton Burger, megjátszott
nemtörődömséggel, és leült.
Mason modora elvesztette hivatalos jellegét, és könnyed, társalgó stí-
lusban folytatta.
– Lássuk csak. A rendőrség érkezett először magához. Ők kértek
személyleírást a nőről?
– Igen.
– Megadta?
– Igen. Megtettem, ami tőlem telt.
– Aztán mutattak néhány fényképet a vádlottról.
– Igen.
– Gondosan tanulmányozta azokat?
– Igen.
– Nemcsak egy pillantást vetett rájuk?
– Nem. Alaposan megnéztem.
– Azt mondta a rendőröknek, hogy ez annak a nőnek a képe, aki a
kocsit a parkolóban hagyta?
– Azt mondtam, hogy ismerős ez az arc.
– És még?
– Azt, hogy neki kellett lennie – ő is lehetett.
– De nem állította határozottan, hogy ő az?

165
 – Nem.
– Később, amikor az azonosítás során látta a vádlottat, felismerte a
fénykép alapján, így van?
– Igen, természetesen.
– És amikor azonosította, akkor már abban sem lehetett biztos, hogy
azért választotta-e ki, mert a parkoló bejáratánál látta, vagy azért, mert
látta a fényképét?
– Természetesen.
– El tudta dönteni?
– Hát, lehetett mindkettő is.
– Pontosan. És ezután sem tudta határozottan azonosítani?
– Azt mondtam csak, hogy olyan valaki, akit korábban már láttam.
Mason a tanúra mosolygott.
– Köszönöm. Ez minden.
– Van az ügyész úrnak újabb kérdése? – fordult Hamilton Burgerhez
a bíró.
Burger felállt.
– Visszatérve arra, amit én mondtam. Igaz-e az, hogy én csak annyit
mondtam magának, hogy ha a vádlottra akar utalni, akkor mutasson rá?
– Igen.
– Nincs több kérdésem.
– Egy pillanat – szólt Mason, amikor a tanú már el akarta hagyni a
helyét. – Akkor nekem is van kérdésem. Mennyi ideig volt Hamilton
Burger irodájában, amikor azt mondta, hogy mutasson a tanúra?
– Fél órát, gondolom.
– Miről beszélgettek?
– Egy pillanat! Tisztelt Bíróság, tiltakozom! Ez nem szakszerű ke-
resztkérdés. Szakszerűtlen, nem a tárgyra vonatkozó, érdektelen. Olyan
bizalmas beszélgetésre utal, aminek semmi köze a tanú vallomásához.
– Tisztelt Bíróság! Hamilton Burger az ismételt kérdezés során arra
kért választ a tanútól, mi hangzott el, amikor beszélgettek. A bevett

166
szokások szerint, ha az egyik fél egy beszélgetés részletét idézi, akkor a
másik félnek joga van a teljes beszélgetés megismerésére. És én min-
dent tudni akarok.
Hamilton Burger arca olyan színű lett, mint a nyers máj.
– Tisztelt Bíróság! – kiabálta. – Visszautasítom, hogy egyesek ilyen
módon akarják beleütni az orrukat mások bizalmas beszélgetésébe. Mi-
vel én vagyok a kerületi ügyész, jogom van, hogy bármelyik szakaszban
bekapcsolódjak egy ügybe…
– De az újrakérdezés során egy beszélgetés részletére kérdezett rá –
mondta a bíró –, és ez az ember nem ügyfél, hanem tanú. A tiltakozást
elutasítom.
– Folytassa – mondta Mason. – Miről beszélgettek?
– Az én vallomásomról.
– És mit mondtak egymásnak?
– Én azt mondtam Mr. Burgernek, amit itt is elmondtam.
– És mit mondott Mr. Burger magának?
– Hát azt mondta, hogy mutassak rá, és kész.
– És volt-e valami, amire azt mondta, hogy ne említse, hacsak kifeje-
zetten rá nem kérdeznek?
– Hát… igen.
– És mi volt az?
– Hogy a nőnél nem volt utazótáska.
– Aha, értem. Amikor az a nő elhagyta a parkolót, nem vitt magával
útitáskát?
– Nem, uram.
– Semmi nem volt a kezében?
– Semmi. Csak egy bőr pénztárca.
– Biztos benne?
– Igen.
– És Hamilton Burger azt mondta, hogy ne beszéljen róla?
– Igen, hacsak nem kérdeznek.

167
 – Köszönöm, Mr. Danvers. Most már tényleg nincs több kérdésem.
– Nincs kérdés – morgott Hamilton Burger, és gyorsan szólította a
következő tanút, ezzel próbálva leplezni zavarát.
A tanú a pilóta volt, aki azt vallotta, egy férfi bízta meg, hqgy egy
nőt Bakersfieldbe szállítson. A férfi közölte, hogy a nőnek feltétlenül a
Pacific Greyhound állomáson kell lennie délután egy órára. Megegyez-
tek, hogy időben odaér, és ez meg is történt. Az asszony arca sűrűn le
volt fátyolozva, de emlékezett rá, hogyan volt öltözve. A fátyol miatt
nézte meg jobban a ruháját. Különösen az alakját és az általános megje-
lenését figyelte meg.
– Lát valakit ebben a teremben, akinek az alakja és az általános meg-
jelenése majdnem olyan, mint azé a nőé, akit Bakersfieldbe vitt a gé-
pén? – kérdezte Hamilton Burger.
– Igen, uram.
– Hol van?
– Ha Mr. Burger azt mondta, mutasson rá, gyerünk, tegye azt! – szólt
közbe Mason.
– Azt nem, hogy mutassak rá – válaszolt a tanú –, csak azt, hogy
mondjam: „A vádlott”.
A teremben kitört a nevetés.
Hamilton Burger mérgesen kiabált.
– De maga látta őt a börtönirodán, és akkor azt mondta, hogy úgy
néz ki, mint az a nő. Nem így volt?
– Tiltakozom! – szakította félbe Mason. – A kérdés rávezető és cél-
zatos. Keresztkérdést tesz fel a saját tanújának. A kerületi ügyész meg-
próbál maga vallomást tenni.
– Valóban rávezető és célzatos – mondta a bíró. – Lehet, hogy ke-
resztkérdést tesz fel a saját tanújának Mr. Burger. De a tiltakozást azért
hagyjuk helyben, mert a kérdés rávezető.
– Látta őt korábban? – kérdezte Burger.
– Igen.

168
 – És az a nő a vádlott volt?
– Úgy nézett ki.
– Maga kérdez – bökte ki Burger.
– Hányszor látta a vádlottat, mielőtt itt a teremben találkozott vele?
– Egyszer.
– Ez minden. Köszönöm.
– Egy pillanat – kiáltotta Burger. – A tanú félreértette a kérdést. Úgy
érti, egyszer látta azonosítás céljából. Kétszer látta összesen. Egyszer,
amikor azonosította, egyszer, amikor felszállt a gépre. Így pontos, igaz?
– mondta Burger, a tanúhoz fordulva.
Mason hangjának csendes nyugalma éles ellentétben volt a kerületi
ügyész modorával.
– Tiltakozom, bíró úr! Mert rávezető, mert feltételez nem bizonyított
tényeket, továbbá, mert kísérlet, hogy a kerületi ügyész válaszoljon a
tanú helyett.
– Kérjük a kerületi ügyészt, hogy korlátozza kijelentéseit a tanúnak
feltett egyenes kérdésekre – utasította a bíró.
– Rendben van – mondta Burger, és csak nehezen tudta türtőztetni
magát. A tanúhoz fordult. – Amikor az imént azt vallotta, hogy a vád-
lottat csak egyszer látta, akkor arra gondolt… Eh, mondja meg, mire
gondolt?
– Hohó! – mondta Mason. – Megállapítom, hogy a tanú nem annyira
korlátolt, hogy eddig ne jött volna rá, hová vezet a kerületi ügyész kér-
dése. Megállapítom, hogy azt fogja vallani, hogy úgy értette, egyszer
látta azonosítás céljából.
– Azt hiszem, így van – mondta a tanú.
– Nincs több kérdésem – mondta Burger.
– Egy pillanat – mondta Mason. – Mielőtt elhagyja a tanúk emelvé-
nyét, meg kellene tudnunk egy kicsit többet arról a férfiról, aki kibérelte
a repülőgépet. Felismerné, ha ismét látná?
– Igen.

169
 – Látta már korábban is?
– Nem.
– Leírná egy kicsit részletesen?
– Nos, úgy hatvan körüli. A mozgása kicsit bizonytalannak tűnt. Azt
gondoltam, részeg, de nem éreztem alkoholt a leheletében. Talán
gyógyszertől volt kábult, vagy ilyesmi. Úgy nézett ki, mint aki inkább
érzi, merre megy. Csak azt láttam, hogy a járása valahogy bizonytalan
volt.
– Magas volt?
– Nem. Alacsony és zömök és – szóval, hatvan év körüli. Nem tudok
túl sokat róla. Úgy gondoltam, hogy a lány apja.
– Akkor beszéljünk az azonosításról. Egy sor nővel mutatták meg a
vádlottat?
– Nem. ő volt egyedül a börtönirodán.
– Mr. Burger mutatta meg magának?
– Válaszoljon igennel vagy nemmel – szólt közbe Burger.
– Nem.
– A rendőrség?
– Nem pontosan.
– Hogy érti ezt?
– Azt mondták, megvan a nő, akit azonosítani kell. Bevittek az iro-
dába. Az őrön kívül csak egy nő volt ott.
– Helyes – mondta Mason. – Mondták magának, hogy minden kétsé-
get kizáróan ezt a nőt szállította Bakersfieldbe, és menjen be, nézze
meg, nehogy eltévessze a vallomását?
– Lényegében ez volt az értelme. Azt mondták, azért, nehogy elbá-
tortalanodjak, vagy elbizonytalanodjak, meg azért, hogy egy okos ügy-
véd meg ne ingathasson a tanúvallomás során.
– Tehát megbizonyosodott róla, hogy ő az?

170
 – Nem. Nem voltam biztos benne. Mondtam is, hogy csak gondo-
lom, hogy ő volt az. Valójában másnapig várnom kellett, hogy teljesen
biztos legyek.
– Ez alatt az idő alatt a rendőrség szóval tartotta?
– Meghiszem azt.
– Nincs több kérdés.
– Nekem sincs – mondta Burger. – A következő tanút szólítom.
A taxisofőr volt Bakersfieldből, aki a lefátyolozott nőt a Pacific
Greyhound állomásra szállította a repülőtérről. Kijelentette, hogy nem
tudja azonosítani a vádlottat, mert sűrű fátyol takarta az arcát, és hogy
nem figyelte meg az öltözetét sem. Csak annyit tudott, hogy utasa 160
cm magas, 55–60 kiló súlyú lehetett.
– Hallotta Myrtle Ingram Fargót, a vádlottat beszélni? – kérdezte
Hamilton Burger.
– Igen, uram.
– És észrevett valami különbséget Mrs. Fargónak, a per vádlottjának
és a bakersfieldi állomásra szállított utasnak a hangja között?
– Nem, uram.
– Maga kérdez! – mondta Burger, és leült.
– Semmi különbséget nem fedezett fel? – kérdezte Mason.
– Nem, uram.
– Meg tudná jelölni a hasonlóság jegyeit?
– Hűt, valahogy hasonlóan hangzottak.
– De a hangja alapján végül is nem tudja azonosítani.
– Tökéletesen nem.
– Ugye egyáltalán nem tudja azonosítani a hang alapján?
– Nos… én csak azt mondtam, hogy nem tudok olyan különbséget
megállapítani, amire megesküdhetnék.
– Nézzünk egy másik szempontot. Ugye, maga is beszélgetett Ha-
milton Burgerrel?
– Persze, elmondtam neki, amit tudok.

171
 – Ő megkérdezte, hogy tudja-e a hangja alapján azonosítani a vádlot-
tat, ugye? És maga azt mondta, hogy nem. Így van?
– Hát, igen.
– Ekkor azt mondta, hogy a tanúk emelvényére hívja magát, és meg-
kérdezi, hogy van-e felismerhető különbség, amire azt válaszolhatja,
hogy nem fedezett fel különbséget, Így történt?…
– Hát, hát… nem emlékszem pontosan.
– Hamilton Burger javasolta, hogy a tanúvallomásában a különbség-
ről beszéljenek?
– Igen.
– Köszönöm. Végeztem.
Hamilton Burger felállt.
– Nekem sincs több kérdésem. A következő tanú Mrs. Newton May-
nard, és remélem, Mr. Mason, őt is alaposan kikérdezi.
– Elég volt! – csattant a bíró hangja. – Az ügyvéd úr nem óhajt vála-
szolni!
Mason gúnyosan Burger mérges képébe nevetett.
Ahogy Mrs. Maynard előrejött, úgy látszott, hogy valami sérülés ér-
te. Bal szemén hatalmas kötés volt. Felemelte a jobb kezét, esküt tett,
majd kényelembe helyezte magát a tanúknak fenntartott széken.
Hamilton Burger néhány bevezető kérdés után a tárgyra tért.
– Hol volt ez év szeptember 21-én?
– Los Angelesben, majd Sacramentóban. Mindkét helyen, ugyanazon
a napon.
– Igen. És hogyan jutott Los Angelesből Sacramentóba?
– A Pacific Greyhound buszon.
– Tudja, mikor indult a busz Los Angelesből?
– Igen. Tudom, uram. Nyolc óra negyvenötkor.
– És tudja, mikor érkeztek meg Sacramentóba?
– Este tíz óra tíz perc körül. Menetrendszerint tíz óra ötkor kellett
volna, de néhány percet késtünk.

172
 – Volt módja ezen a bizonyos szeptember 21-i napon beszélni a vád-
lottal, Myrtle Fargóval?
– Igen, uram!
– Mikor látta először?
– Először, amikor a taxiból kiszállt Bakersfieldben.
– Azelőtt sosem látta?
– Nem, uram.
– Végig a buszon volt Los Angeles és Bakersfield között?
– Igen. Ott voltam.
– A vádlott is ott volt?
– Nem volt!
– Biztos ebben?
– Meg vagyok győződve róla, teljes mértékben.
– Ha ott lett volna, akkor biztos, hogy látja?
– Láttam volna és megjegyeztem volna. Az a nő nem volt a buszon
Los Angeles és Bakersfield között. Bakersfieldben jött az állomásra
taxival, sűrűn lefátyolozva. A taxit az az ember vezette, aki előttem
tanúskodott.
Mrs. Maynard egy keskeny vonallá szorította össze ajkát, és önelé-
gült magabiztossággal nézett Masonra, mintha azt mondaná: „Most fi-
gyeljen! Lássuk, mit kezd az én vallomásommal?”
Hamilton Burger folytatta.
– Beszélt a vádlottal?
– Beszéltem. Igen, uram.
– Hosszan?
– Igen, uram.
– Elmondaná, ez hogyan zajlott le?
– Hát, az az igazság, hogy kíváncsi természet vagyok. Sohasem vol-
tam begubózós fajta. Amikor utazom, az számomra tapasztalatszerzés
is, és azt nem lehet úgy csinálni, hogy az ember bezárkózik, és magá-
nyosan ül a helyén. Meg aztán…

173
 – Értjük – szakította félbe a kerületi ügyész. – De térjen a tárgyra,
Mrs. Maynard. Elmondaná, hogy volt, amikor…
– Éppen ezt mesélem. Kérem, ne szakítson félbe! – utasította Mrs.
Maynard.
A teremben kuncogás hallatszott. A bíró is elmosolyodott.
– Folytassa! – mondta Burger megütközve. – De próbálja meg, lehe-
tőség szerint, tömöríteni a vallomást.
– Sokkal több időt takarítanánk meg, ha nem fojtaná mindig belém a
szót! – mondta a nő harciasan. – Hol is tartottam? Ja, igen! Azt kezdtem
mondani, hogy láttam ezt a nőt, amikor kiszállt a taxiból. Az arcán vas-
tag fátyol volt, és ez kíváncsivá tett. Figyeltem, amikor bement a női
mosdóba, és később fátyol nélkül jött ki. Amikor az utasokat felszólítot-
ták a beszállásra, láttam, hogy ő is felszáll, és sikerült vele egy sorban
leülnöm. Szóba elegyedtem vele. Később néhány utas leszállt
Fresnóban, így mellé tudtam ülni. Elkezdtünk beszélgetni. Mindenáron
beszédre akartam bírni. Kíváncsi voltam, miért viselt fátylat.
– Meg is kérdezte? – szólt közbe Hamilton Burger.
– Próbálkoztam, de nem sikerült. Úgy értem, megpróbáltam eljutni
ehhez a kérdéshez, de ő elébe vágott azzal, hogy kijelentette, Los Ange-
lesből jön. No, gondoltam: „Te kis hazug, te…”
– Az nem fontos, hogy maga mit gondolt – szakította félbe Burger,
némi győzedelmes elégedettséggel a hangjában. – Csak azt mondja,
amit hallott.
– Hát ez az! Én elkezdtem kérdezgetni, hova utazik, és oda akartam
eljutni, hogyan volt ez a dolog a fátyollal, meg miért rohant annyira a
buszállomásra…
– Ne arról beszéljen, hogy maga mit akart, hanem arról, hogy hogyan
is zajlott le kettőjük között ez a beszélgetés – szólt közbe Burger.
– Amennyire vissza tudok emlékezni, mondtam valamit arról, hogy
nem szeretném, ha azt hinné, beavatkozom a magánügyeibe, de termé-
szetesen kíváncsi vagyok. Ekkor félbeszakított, és azt mondta, egyálta-

174
lán nem zavarja, még örül is, hogy beszélgethet valakivel, mert Los
Angelestől egy férfi mellett ült, aki eléggé spicces volt. Én megkérdez-
tem, hogy szemtelenkedett-e? Azt válaszolta, nem, csak részeg volt, és
már azt hitte, ő is becsíp a férfi leheletétől.
– Mást is mondott?
– Igen, uram. Próbaképpen megkérdeztem, hol az a férfi? Mert én
nem vettem észre. Ekkor körülnézett, és azt mondta: „Gondolom, le-
szállt Bakersfieldben.” – Mrs. Maynard felhorkant. – Nem is volt a bu-
szon! Majdnem biztos vagyok benne. Los Angelestől a buszon voltam,
és egyetlen ilyen részeg ember sem volt ott, és a vádlott maga sem volt
a buszon.
– Biztos ön ebben?
– Biztos vagyok.
– Mi történt még az út során?
– Fresnótól Stocktonig egymás mellett ültünk, ahol ő leszállt, és két
férfi szállt fel a buszra. Egyikük megpróbált rávenni, esküdjek meg rá,
hogy a vádlott Los Angelestől a buszon volt. Azonnal tudtam, hogy
valami ravaszság van a dologban, ezért…
– Hagyja a következtetéseket – mondta Burger. – És kérem, ne idéz-
zen olyan beszélgetést, amely a vádlott távollétében zajlott. És most
hagyja figyelmen kívül azokat az embereket is. Arról később még be-
szélhetünk. Azt viszont tudni szeretnénk, mennyi ideig ült a vádlott
mellett a buszban?
– Egész úton Stocktonig. Természetesen az állomásokon leszálltunk.
Néha hosszabb, néha rövidebb ideig álltunk, de utazás közben Fresnótól
Stocktonig mellette ültem, és beszélgettünk.
– Megfigyelte az öltözékét? – kérdezte Burger.
– Én mindent megfigyeltem azon a nőn – mondta Mrs. Maynard
olyan hangsúllyal, mint aki teljesén biztos magában.
– Hogyan volt öltözve?

175
 – Szolidan, mint én. Még meg is jegyeztem, hogy úgy látszik, egye-
zik az ízlésünk, amivel ő is egyetértett. Azt mondta, utazáshoz az egy-
szerű, de ízléses ruhát szereti a legjobban. Aztán mondott valamit az én
ruhámról, nem is tudom, mit, csak megdicsérte, de aztán a következő
megjegyzésével azt éreztette, hogy jóval idősebbnek tart saját magánál.
Hát ennek nem örültem. Egy-két évvel talán idősebb lehetek, de olyan
sokkal azért nem, és különben is, mindenki azt mondja, hogy sokkal
fiatalabbnak látszom a koromnál…
– Biztos így van – mondta Burger, majd Masonhoz fordult, kis, kaján
biccentéssel. – Feltenné a keresztkérdéseit, Mr. Mason?
– Ó, hogyne, persze – állt fel székéből az ügyvéd. Nyájasan mosoly-
gott. Megkerülte az ügyvédi asztalt, és mintegy két méterre a tanútól
megállt.
– Maga tényleg sokkal fiatalabbnak látszik, Mrs. Maynard.
– Honnan tudja? – fortyant föl a tanú. – Nem is tudja, hány éves va-
gyok.
– Pontosan – mondta Mason mosolyogva.
– De bármennyi is, nem látszik magán.
– Nem hiszem, hogy túlságosan érdekelne a véleménye – mondta
Mrs. Maynard. – Ebből is csak valami piszkosságot akar kihozni.
– Nem volt szándékomban. De úgy látom, valami baj érte a szemét,
Mrs. Maynard.
– Igen, uram. Fertőzést kapott a szemem. Megsértettem, és elfertő-
ződött. Szorosan bekötve kell tartanom.
– Miért szorosan? – kérdezte Mason.
– Hogy fel tudjam venni a szemüvegem. Ha túl laza lenne a kötés,
akkor nem tudnám hordani. De ha ragtapasszal szorosan lekötik, akkor
igen.
– Tehát önnek szemüveget kell viselnie?
– Nem kell feltétlenül.
– De hordja a szemüvegét?

176
 – Igen, uram, hordom.
– Mióta?
– Tíz éve, azt hiszem.
– Mindig hordja?
– Nem, uram.
– Nem?
– Nem.
– Mikor veszi le?
– Amikor aludni megyek, meg amikor megmosom az arcomat.
A tárgyalóteremben nevetés tört ki. Mason várt, amíg elül a nevetés.
– Úgy találja, hogy a szemüveg javítja a látását?
– Hát nem is azért hordom, hogy legyen valami az orromon!
A bíró koppantott a kalapácsával.
– A tanú a kérdésre válaszoljon, és kerülje a humorizálást.
– Akkor, bíró úr, arra is adjon utasítást, hogy értelmes kérdéseket te-
gyenek fel – mondta a tanú mérgesen.
– Folytassa, Mr. Mason – szólt a bíró Masonnak, miközben halvá-
nyan elmosolyodott.
– Jól lát a szemüvegével, Mrs. Maynard?
– Persze.
– És szemüveg nélkül?
– Természetesen nem látok olyan jól.
– Mennyire rossz a szeme?
– Nem rossz. Csak nem boldogulok olyan jól szemüveg nélkül.
– Például ott van az az óra – mondta Mason. – A terem túlsó falán.
Meg tudja mondani, mennyit mutat?
– Persze.
– Akkor most tegye le a szemüvegét, és lássuk, meg tudja-e mondani
úgy is?
– Tiltakozom – szólt közbe Burger. – Bíró úr, azt hiszem, tudom,
hova vezet az ügyvéd úr kérdése. De nem látok okot a kérdések ilyen

177
irányítására. Mielőtt folytatná, szükségesnek tartom, hogy előbb azt
bizonyítsa be, hogy a tanún nem volt szemüveg a kérdéses időpontban.
– Rajtam volt a szemüvegem – mondta Mrs. Maynard. – Minden ál-
dott pillanatban rajtam volt, amikor…
– A Bíróság engedelmével, úgy gondolom, jogom van a válaszra.
Úgy gondolom, fontos tényező, hogy megbizonyosodjunk a tanú látásá-
nak korlátairól, ha nem visel szemüveget.
A bíró habozott.
– Mrs. Maynard, van ellenvetése, hogy időlegesen levegye a szem-
üvegét? – kérdezte.
– Nincs. – Levette, és a bíróra nézett.
– Megmondaná tehát, hány órát mutat a teremben levő óra? – folytat-
ta Mason.
Mrs. Maynard pislogott a szabadon levő szemével.
– Jól van, ha tudni akarja, szemüveg nélkül annyit sem látok, mint
egy vakond. Bocsánat, eskü alatt vallok. Nem vagyok vak, de nem látok
jól. De megérthetné végre, hogy végig rajtam volt a szemüveg Los An-
gelestől Sacramentóig.
– Megértettem – mondta Mason. – Tegye föl a szemüvegét, Mrs.
Maynard. Ha ennyire fontos a szemüvege, feltételezem, hogy nem csak
egy van.
– Ezt hogy érti?
– Úgy, hogy hord egy tartalékot is a táskájában arra az esetre, ha el-
törne…
– Mitől törne el? A szemüveg nem autógumi, hogy kipukkadjon.
– Vagyis csak egy darab van?
– Igen, ez az egy. Ez elég, nem? Kettővel sem lehet jobban látni,
mint eggyel. Még úgy sem, gondolom.
– De előfordul, hogy eltörik vagy megsérül, nem?
– Nem.
– És szeptember 21-én is jó állapotban volt?

178
 – Igen.
– Ugyanezt a szemüveget viselte akkor is?
A tanú hangja elakadt egy pillanatra.
– Ez volt az? – kérdezte Mason.
– Miért viseltem volna másikat?
– Nem tudom. Én kérdezek, Mrs. Maynard. Ugyanaz a szemüveg
van most is magán?
– Igen.
– Akkor miért ment el szeptember huszadikán dr. Carlton B.
Radcliffhez kicseréltetni a lencséket ebben a szemüvegben?
A tanú akkor sem lehetett volna zavarodottabb, ha Mason hirtelen
szájon vágja.
– Gyerünk! – sürgette Mason. – Válaszoljon a kérdésre!
A tanú körülnézett, mintha keresné a menekülés útját. Nagy nehezen
képes volt válaszolni.
– Nem ezt a szemüveget vittem el.
– Akkor, ha nincs tartalék szemüvege, mit vitt el a látszerészhez,
Mrs. Maynard?
– Tiltakozom, bíró úr! – szólt közbe Hamilton Burger sietősen, hogy
a tanúnak legyen ideje összeszedni a gondolatait. – Azt hiszem, ez nem
megfelelő kérdés. A szemüvegnek semmi köze a…
A bíró nem hagyta végigmondani.
– Elutasítom – közben a tanú arcát figyelte, és várta, hogy a kerületi
ügyész leüljön. – Szeretném tudni, mit válaszol a tanú, ha nem szakítják
örökösen félbe. Tud válaszolni a kérdésre, Mrs. Maynard?
– Miért ne? Persze, hogy tudok.
– Akkor válaszoljon!
– Nos, én… én nem vagyok köteles minden cselekedetemről beszá-
molni.

179
 – A kérdés az volt – emlékeztette nyomatékosan Keith bíró –, hogy
milyen szemüveget vitt el ahhoz az emberhez, ha nem volt pótszemüve-
ge?
– Egyik barátomét.
– Miféle barátjáét? – csapott le Mason.
– Az nem a maga dolga!
– Válaszolna a kérdésemre?
Hamilton Burger ismét felugrott.
– Tiltakozom! Bíró úr, a tanú határozottan kijelentette, hogy a szem-
üvegét viselte abban az időpontban, amikor a védencemet látta, és
amelyre vonatkozóan tanúskodik. Az ügyvéd úr megkísérelte bemutat-
ni, mi történt volna, ha nincs rajta a szemüveg. De most olyan dologról
érdeklődik, ami messzire vezet a tárgytól, és a kérdéses időszak előtt
történt.
– Azért, hogy eljuthassak arra a következtetésre, hogy abban az idő-
pontban nem viselte a szemüveget – replikázott Mason.
– Nos – rendelkezett Keith bíró, – az ügyvéd úr elmondta a vélemé-
nyét. Ha van valami bizonyítéka, ami igazolja, hogy a tanú nem visel-
hette a szemüveget, joga van azok bemutatására az eljárás során.
– Így van – helyeselt Hamilton Burger. – A tanú minden szükséges
információt megadott.
– A tiltakozásnak helyt adok, ami ezt a részletet illeti. Maga, Mr.
Mason, rámutatott, amire akart. Ha van bizonyíték arra, hogy nem visel-
te a szemüveget, vagy nem állt módjában viselni, akkor azt joga van
bemutatni, és el is várjuk.
– Én a tanú vallomását akarom kétségbe vonni.
– Csak azt vonhatja kétségbe, hogy a vallomását érintő időpontban
viselte-e a szemüveget.
Mason témát váltott.
– Amikor először látta, sűrű fátyol volt a vádlotton?
– Igen, uram.

180
 – A fátyol eltakarta az arcát?
– Igen, uram. Ezért viselte.
– De amikor kijött a bakersfieldi állomás mosdójából, már nem volt
rajta?
– Nem, uram.
– Tehát ekkor látta először a vádlott arcát?
– Igen, uram.
– Akkor honnan tudja, hogy az a személy, aki kijött a mosdóból,
azonos azzal, aki lefátyolozva bement?
– Hát… a ruhája alapján, gondolom.
– Le tudná írni a ruháját?
– Részletesen nem. Csak azt tudom, hogy ugyanaz a nő volt, és kész.
– Nem tudja véletlenül, hány nő volt akkor a mosdóban?
– Azt nem.
– Egyszerűen látott egy sűrűn lefátyolozott nőt bemenni, és látta a
vádlottat kijönni, amiből valami égi hang sugallatára azt a következte-
tést vonta le, hogy ugyanarról a személyről van szó.
– Én tudom, hogy ugyanaz a személy volt.
– Honnan tudja?
– Megismertem.
– Miről?
– A ruhájáról.
– Hogyan volt öltözve?
– Hát, pillanatnyilag nem tudnám pontosan megmondani, de jó köze-
lítést tudok adni. Elmondom pontosan, mi volt rajtam, rajta pedig nagy-
jából ugyanaz volt. Már beszéltünk erről a…
– Ezt már valóban mondta, amikor az ügyész úr kérdéseire válaszolt.
De azt meg tudja-e mondani, hogy ő pontosan milyen ruhát viselt?
– Mivel arra emlékszem, hogy az ő ruhája hasonló színű volt, mint
az enyém, és még beszélgettünk is róla, és tudom, hogy én hogy voltam
öltözve, meg tudom…

181
 – Én azt kérdeztem, meg tudja-e mondani, hogy a vádlott milyen ru-
hát viselt!
– És ha megmondom, akkor megkérdezi, hogyan volt öltözve az
előttem ülő, a mögöttem ülő, és ha nem tudok válaszolni, akkor bohócot
csinál belőlem.
A tárgyalóteremben harsogott a nevetés. Keith bíró csendet paran-
csolt, de ő is szélesen mosolygott, amikor Masonhoz fordult.
– Folytassa!
– Tehát nem emlékszik a vádlott öltözékére?
– Csak arra emlékszem, hogy megbeszéltük a ruháink hasonlóságát.
Ha tudni akarja, hogy én mit viseltem…
– Nem akarom. Csak az érdekel, hogy emlékszik-e a vádlott ruhájá-
ra?
– Nem.
– Akkor honnan tudja, hogy a vádlott ment be a mosdóba lefátyolo-
zott arccal?
– Mert neki kellett lennie. Ő jött ki onnan… nem emlékszem a ruhá-
zatára, de igenis tudom, hogy azonos a két személy, aki bement a mos-
dóba fátyollal az arcán, és aki kijött fátyol nélkül. Erre megesküszöm.
– De ha téved a szemüveget illetően, és mégsem viselte abban az
időben, akkor ugye nem tudna korrektül azonosságot megállapítani?
– Rajtam volt a szemüveg.
– De ha nem lett volna magán, akkor nem tudná azonosítani?
– Nem.
– Köszönöm. Nincs több kérdésem.
– Ezzel a vád bizonyítását befejeztük – mondta Hamilton Burger.
A bejelentés meglepte Keith bírót és a legtöbb bírósági tudósítót,,
akik szorgalmasan jegyezték Mrs. Maynard és Mason szópárbaját.
– A bíróság tíz perc szünetet tart, mielőtt átadja a védelemnek a szót
– rendelkezett Keith bíró.

182
 – A mindenit, Perry! – mondta Drake a szünetben. – Nem gondolod,
hogy a vádeljárás elég felületes, ahhoz képest, hogy gyilkossági ügy
van napirenden?
– Nagyon is okos módszert választottak. Elég ahhoz, hogy elítéljék a
védencemet szándékos emberölésért, ha nem tudunk valamit kitalálni.
És választhatunk, hogy Mrs. Fargót a tanúk emelvényére állítsuk vagy
sem.
– Mindkettő rossz? – kérdezte Drake.
– Mindkettő szörnyű. Ha nem szólítom fel én, akkor a bíró fogja
megtenni. Ha kiállítom az emelvényre, előadja az alibijét, és akkor vége
van. Egyedüli esélye az lenne, ha azt mondaná el, ami szerintem az iga-
zság. Csakhogy azt semmiképpen nem akarja elmondani.
– Mit? – kérdezte Drake.
– Azt, hogy el akart utazni a busszal, de vitába keveredett a férjével.
A férj befektette az asszony magánvagyonát, amit egy gazdag nagybá-
csitól örökölt, és most már nyilvánvalónak látszik, hogy számlákat ha-
misított, és sikerült összehoznia vagy huszonöt-harminc ezer dollár hi-
ányt. Szerintem Mrs. Fargo számon kérte a vagyonát, és összevesztek.
Talán a nő még a rendőrséggel is fenyegetőzött, erre Fargo bezárta a
hálószobába, és fogva tartotta. Még akkor is ott lehetett, amikor én ve-
vőnek adtam ki magam, és megnéztem a házat.
– És úgy gondolod, hogy tettlegességre került sor közöttük? – kér-
dezte Drake.
– Feltételezem, hogy Fargo kinyitotta az ajtót, és valószínűleg meg-
próbálta megfojtani az asszonyt, akinek a keze ügyébe került egy kés,
amivel leszúrta a férfit. Nem mintha meg akarná ölni, egyszerűen csak
odavágott. Nyakon szúrta a férfit, és eltalált egy ütőeret. Rádöbbent,
hogy mit csinált. Megijedt, lerohant, bevágta magát az autóba, és elme-
nekült. Azt gondolta, hogy ha eléri a buszt, akkor megvan az alibije.
Azt hiszem, eredetileg csakugyan a hatórás repülőgéppel akart elutazni,
a busz csak utólag jött, kapóra, alibinek.

183
 – A tanúk padjára akarod ültetni ezzel a mesével? – kérdezte Drake.
– Akkor viszont önvédelem lenne, és…
– És az a tény, hogy megpróbált alibit gyártani, és hamis vallomást
tett az alibi érdekében, teljesen ellene hangolná a közvéleményt. És van
valami a háttérben, amiért nem akarja elmondani az igazságot. Ha tud-
nám, mi az, és bizonyítékként előterjeszteném, akkor lenne némi esély.
– Nem lehet, hogy a fiát félti?
– Nem. Egy ideig én is azt gondoltam, de most már nem hiszem. Ez
valami más, egészen mélyről fakadó ok.
– Nem tudod kényszeríteni, hogy elmondja az igazságot?
– Nem.
– Elmondhatnád te az igazi történetet a bírónak.
– Ha tudnám, mi az igazi oka a hallgatásának, megtehetném. Anélkül
csak mélyebbre nyomom a pácba. A közvélemény azt hinné, hogy kita-
láltam egy jó sztorit, de valójában a biztosítási összegért ölte meg a fér-
jét.
– Mennyi az a pénz?
– Huszonötezer dollár. Éppen arra elég, hogy a férje megmaradt
adósságait fedezze.
– Ő a kedvezményezett vagy az ügynökség?
– Mrs. Fargónak jár a pénz.
– Valamin töröd a fejed, Perry?
– Hogyne törném. Egyedül az kedvez nekünk, hogy ez csak előzetes
tárgyalás. Ha valahogyan meg tudom ingatni Mrs. Maynard vallomását,
sokkal többet tehetnék a főtárgyaláson.
– Már most el akarod érni a felmentését?
– Nem. Csak azt szeretném, hogy óvadék ellenében helyezzék sza-
badlábra. Nem engedhetem meg magamnak, hogy a tanúk padjára ültes-
sem. Semmit nem tehetek, amíg nem tudom az igazságot.
– Meggyőződtél róla, hogy hamis az alibije?

184
 – Biztos vagyok benne. A kerületi ügyész megfúrta. Bár még tönkre-
tehetem Mrs. Maynard hitelét a szemüveggel. Hallottad, hogy nincs
pótszemüvege, és itt még kereshetünk valamit. Dr. Radcliff vallomására
alapíthatom csak a védelmet, akit alaposan ki fogok kérdezni. Meglát-
juk, mit mond.
Della Street állt meg Mason mellett.
– Főnök, van egy újabb apróság, ami fontos lehet.
– Mi az?
– Mrs. Ingram ugyanazt a kölnit használja, mint a lánya.
Mason elgondolkodott a híren.
– Nem hiszem, hogy bárhová is vezetne ez az út, de azért érdekes.
Clark Sellers azt állítja, hogy Mrs. Fargo kézírása van a pénzes boríté-
kon, aki viszont esküszik, hogy nem címzett meg borítékot a nevemre,
nem küldött pénzt… de itt jön a bíró.
Keith bíró az emelvényre ment, és Masonhoz fordult.
– Kíván a védelem szólni?
– Igen, uram. Egy tanút fogok szólítani.
A kerületi ügyész arca felderült. Előre élvezte, ahogy keresztkérdé-
seket tesz fel Mrs. Fargónak, de Mason így folytatta.
– A védelem dr. Carlton B. Radcliffet idézte meg. Kifáradna a tanúk
emelvényére?
Elfojtott, majdnem artikulátlan kiáltás törte meg a terem csendjét.
Mindenki odafordult, ahonnan a hang jött. Mrs. Maynard már állt.
– Nem teheti ezt! – kiáltotta. – Nem turkálhat a magánéletemben, és
nem teregetheti ki a…
– Csendet kérek! – csapott le Keith bíró kalapácsa. – Itt a bíróság
rendelkezik! A nézők maradjanak csendben! A felek jogait arra illetéke-
sebbek fogják megvédeni.
Mrs. Maynard szava elakadt, krákogott egyet, majd leült.
Mason elgondolkodva összeráncolta a szemöldökét. Feltette a szoká-
sos bevezető kérdéseket a személyi adatokról, majd a tárgyra tért.

185
 – Maga ugye engedéllyel rendelkező, szakképzett optikus?
– Az vagyok. Igen, uram.
– Ismeri Mrs. Newton Maynardot, az imént kihallgatott tanút?
– Ismerem. Igen, uram.
– A munkájához tartozik, hogy szemüveglencséket írjon fel, csiszol-
jon és keretezzen?
– Igen, uram.
– Látta Mrs Maynardot ez év szeptember huszonegyedikén?
– Nem láttam. Nem, uram.
– Nem?
– Nem, uram.
– És huszadikán?
– Akkor sem.
– Úgy gondoltam, megrendelt önnél egy szemüvegjavítást.
– Így van. Igen, uram.
– Mikor?
– Szeptember huszonkettedikén.
Mason a bíróhoz fordult.
– Kérem a tisztelt Bíróság megértését, ha túlságosan belemerülök a
kérdezésbe. Ez a tanú nem rosszindulatú, de korábban már megtagadta
az információt azon az alapon, hogy szem előtt tartja ügyfelei érdekeit,
és csak akkor válaszol, ha megidézem, és tanúként kihallgatom.
– Nagyon helyes – mondta Keith bíró, és előrehajlása mutatta érdek-
lődését.
– Huszonkettedikén hány órakor? – kérdezte Mason.
– Reggel nyolc óra körül.
– Nyitva van az üzlete reggel nyolckor?
– Nem, uram. Az üzlet fölött lakom, és Mrs. Maynard odatelefonált
nyolc óra körül, hogy van egy sürgős megrendelése, és megkérdezte,
milyen gyorsan tudok elkészíteni egy pár üveget.
– Mit válaszolt?

186
 – Azt mondtam, hogy másnapra elkészítem, annál előbb semmikép-
pen. Akkor megkért, hogy amint kész van, szállíttassam a lakására.
– Ez reggel nyolckor történt?
– Igen. Talán egy-két perccel később. Éppen hozzáláttam a reggeli-
hez. Mindig nyolc órakor reggelizem.
– Aztán elvitte magához a szemüveget?
– Nem. Egy küldönc hozta, néhány perccel később.
– Ki volt a küldönc?
– Egy fiú. Sosem láttam korábban. Becsomagolva hozta a szemüve-
get.
– És mikor küldte el Mrs. Maynardnak a kész szemüveget?
–Huszonharmadikán, ahogy ígértem.
– Ha jól értem – folytatta Mason győzedelmesen –, Mrs. Maynard
nem sokkal huszonkettedikén nyolc óra után elküldte a szemüvegét, és
csak huszonharmadikán kapta vissza. Ezért, ha nem volt pótszemüvege,
huszonkettedikén nem hordhatott szemüveget. Azt hiszem, magán a sor,
Mr. Burger.
– Egy pillanat! – szólt közbe a tanú. – Én nem tudom, hogy maga
most kérdezett-e, de mondanom kell valamit. Nem lehetetlen, hogy vi-
selte a szemüvegét huszonkettedikén. Az a szemüveg ugyanis nem az
övé volt.
– Nem az övé? – kérdezte Mason, megpróbálva leplezni csalódását.
A kerületi ügyész arcán széles mosoly terült szét.
– Nem, uram. Az egy egészen másfajta szemüveg volt.
– Biztos ebben?
– Természetesen biztos vagyok. Egy hatvan év körüli személy szem-
üvege volt. És a lencsék sem Mrs. Maynard szemére méretezettek.
– Úgy érti, hogy ismeri Mrs. Maynard lencséinek méretét?
– Nem, nem ismerem, de azt tudom, hogy ez a szemüveg nem az övé
volt.

187
 – Honnan tudja, ha nem ismeri a Mrs. Maynardnak előírt szemüveg
adatait?
– Ha a szemébe nézek, és megnézem a szemüveg általános felépíté-
sét, megmondom, hogy az egészen eltérő méret. Neki jellemzően nagy a
pupillája és nagyon tiszta a szeme fehérje; ami a rövidlátás jellemzője.
Az a szemüveg viszont pontosan ellentétes felépítésű volt, és egy hat-
van körüli emberé lehetett.
– A szemüveg mérete alapján meg tudja állapítani, hány éves a vise-
lője?
– Általában. Egy szemüveg alapján sok mindent el lehet mondani ar-
ról, aki hordja. Ez a szemüveg feltehetően egy szláv származású szemé-
lyé. Az orrméret alapján azt kell mondanom, hogy inkább férfié, mint
nőé. Meglehetősen vaskos orra van az illetőnek.
– Megmondaná nekünk, honnan tudja egy szemüveg tanulmányozása
alapján megállapítani, hogy a viselője szláv származású? – kérdezte
Mason, és megpróbálta leplezni haragját, hogy a markában érzett győ-
zelem kicsúszik az ujjai közül.
– Nem tudom abszolút biztonsággal megmondani. Csak azt mond-
tam, valószínűleg.
– És miből gondolja, hogy szláv származású?
– A szemüvegek sok mindent elmondanak. Nemcsak a lencse mére-
te, hanem a keret felépítése is. Például ennél a keretnél az orrméret na-
gyon széles volt, ami vaskos, orra utal. Igen rövid volt a szemüveg szá-
ra, ami a keretet tartja a fülön Körülbelül 9 cm volt a forgópánttól a
fülnél meghajlított ív kezdetéig. Ez olyan koponyaformára utal, amely
általában a szlávokra jellemző. Az átlagos hosszúság tíz-tizenkét centi-
méter. Egyes embertípusoknál még nagyobb is lehet. Végül annyit,
hogy ebben az esetben bizonyos jelek arra utaltak, hogy a bal fül
egy-másfél centiméterrel magasabban van, mint a jobb. Továbbá párhu-
zamos karcolások voltak a lencsék külső oldalán, ami azt mutatja, hogy
viselője gyakran leteszi az asztalra, üveggel lefelé. A közönséges por

188
általában nem karcolja meg az üveget, de ha az üveget kemény felületre
teszik, ahol homokszemek is vannak, az üveg előbb-utóbb kárát látja. A
szemüveg belső íve hatdioptriás.
– Mindezt a szemüveg alapján állapította meg?
– Igen, uram. A lencsék és a keret alapján.
– Miért érdeklik ilyen részletesen a szemüvegek? – kérdezte Mason.
– Ez a foglalkozásom.
– És mit csinált ezzel a szemüveggel?
– Kicseréltem a lencséket, és elküldtem Mrs. Maynard Los Angeles-i
címére egy küldönccel.
– Azt hiszem, nincs több kérdésem.
– Nincs kérdésem – jelentette be a kerületi ügyész, széles vigyorral
az arcán.
– További tanúk? – kérdezte Keith bíró.
Mason megrázta a fejét.
– Jelen körülmények között, bíró úr, valószínűleg nem fog a védelem
több tanút szólítani. Nem élek a tiltakozás jogával, ha a Bíróság ki akar-
ja hallgatni védencemet. De, mivel közel az elnapolás ideje, szeretném,
ha holnap reggelig gondolkodhatnék rajta.
A kerületi ügyész talpra ugrott.
– Tiltakozunk az ellen, hogy az ügy áthúzódjék a következő napra…
– Holnap döntök, hogy kihallgatom-e védencemet tanúként – jelen-
tette ki Mason.
Hamilton Burger megköszörülte a torkát.
– Ebben az esetben visszavonom a tiltakozást. Nem ellenezzük az
elnapolást.
– Nagyon helyes. Holnap tíz óráig a tárgyalást elnapolom – mondta
Keith bíró.

189
 Tizenkilencedik fejezet

Perry Mason, Paul Drake és Della Street Mason- irodájában tanács-

kozott.
– Hogyan tovább, Perry? – kérdezte Drake.
Mason föl-le sétált az irodában.
– Ne is kérdezd, Paul! Ebben az ügyben egyre csak hátrafelé hala-
dunk.
– Mit csináljunk?
– Én az ügyfelem állításaihoz igazodom, és ő hazudik – talán a
gyermek védelme érdekében.
– Hazudik az alibijére vonatkozóan – mondta Della Street –, ez biz-
tos, de nem tudjuk, miben hazudik még.
– Hazudik abban is, hogy nem küldött pénzt – folytatta a gondolatot
Mason.
Drake szólalt meg.
– Ha elfogadjuk, hogy ő küldte a pénzt, az nem kompromittálja.
Most olyan helyzetben van, amikor szüksége van a szolgálataidra. Az,
hogy előre fizetett érte, az első pozitívum, amit elmondhatunk róla.
Mason türelmetlenül rázta a fejét.
– Pontosan ez a baj, Paul. Keressük az okokat anélkül, hogy ismer-
nénk a tényeket. Próbáljuk feltárni a tényeket, és akkor majd megismer-
jük az okokat.
– Miért, mik, a tények?
– Azokat elfedi az események őrült zűrzavara. Nekünk pedig ezt a
káoszt kellene elemezni, hogy rájöjjünk, az egyes dolgok miből követ-
keznek. Ha nem feledkezel meg arról, hogy emberi érzésekkel, gyűlö-
lettel, félelmekkel, emberi életekkel állunk szemben, akkor eljuthatsz a
probléma megértéséhez.

190
 – Honnan is kezdjük? – kérdezte Della Street.
– Bárhonnan elindulhatnánk, de kezdjük ott, amikor besétáltunk az
Aranyliba mulatóba. Menjünk végig lépésről lépésre attól az időtől
kezdve. Először is az asszonynak és a férjének ott kellett lennie. Valaki
megmutatott minket a nőnek, de úgy, hogy a férfi ne vegye észre. Meg
mernék esküdni rá, hogy Arthman Fargónak fogalma sem volt róla, ki
vagyok, amikor becsöngettem hozzá másnap reggel azzal, hogy egy jó
befektetést keresek.
– Pierre-nek kellett lennie – mondta Drake. – Annyit tudunk, hogy
Pierre benne van valamiben, ami nem állja ki a próbát. Egyszerűen fel-
szívódott. Kisétált a night-clubból röviddel azután, hogy beszéltetek, és
többé nem tért vissza.
– Rendben van. Ez fontos tény. Az is fontos, hogy az asszony, ami-
kor telefonált, nagyon félt valamitől.
Drake bólintott.
– Röviddel azután, hogy Pierre telefonhoz hívott, közvetlenül a tele-
fonbeszélgetés után egy vadidegen nő jött oda hozzánk, hogy elmesélje
gyermeke ellopásának és örökbeadásának történetét.
– Hogy az ördögbe próbálod ezt a kettőt összekapcsolni?
Mason fel-alá sétált, és csettintett egyet az ujjaival.
– Itt van a válasz! Itt van a kulcskérdés, ami fölött átsiklottam. Ennek
kell lennie!
– Nem értelek – mondta Drake.
Mason izgatottan folytatta.
– Ide figyelj, Paul! Mindent tudni akarok erről a régi Helen
Hampton-féle zsarolási ügyről. Tudod, amiről az újságkivágásban volt
szó. Szerezd meg az ujjlenyomatát… Nem, várj egy kicsit, erre nincs
idő. Azt sem tudjuk, mikor történt. Egy huszárvágásra lesz szükség…
Gondolkodjunk gyorsan! Lássuk, hogyan illik ez az ügy az összképbe.
Nem hagyhatjuk ki belőle. Lássuk csak…
Mason félbehagyta a járkálást, és elgondolkodva megállt.

191
 – Helen Hampton. Helen Hampton – ismételte hangosan. Azok a
szemüvegek – folytatta eltűnődve. – Mrs. Maynard majdnem kiugrott a
padból, amikor előhozakodtam a szemüvegüggyel… És Arthman Fargo
szeretője az Aranylibában dolgozik, korábban pedig Pierre felesége
volt…
Mason ismét pattintott az ujjaival.
– Megvan! – kiáltott fel győzedelmesen. – Istenemre, rájöttem!
– Mi van meg? – kérdezte Drake.
Mason előhúzott egy jegyzettömböt a zsebéből.
– Della, ez Celinda Gilson telefonszáma. Hívja föl, és amint a vonal-
ban van, a hangja legyen olyan izgatott, amennyire csak lehet. Játssza
meg, hogy szaladt, és ezért levegő után kapkod. Megijedt, és gyorsan át
akar adni egy üzenetet. Meg tudná csinálni?
– Megpróbálhatom – mondta Della Street.
– Kérje Celinda Gilsont. Mondja, hogy maga Helen Hampton barát-
nője, és a rendőrség igazságszérumot adott Helen Hamptonnak, azzal az
ürüggyel, hogy a reakcióit akarják vizsgálni. És ő beszélt. Aztán tegye
le a telefont némi bocsánatkéréssel, mintha valaki elkapta volna a tele-
fonnál, vagy közeledne valaki, és mennie kellene.
– Egek! Színésznőnek kellett volna tanulnom.
– Elég jó színésznő maga. Gyerünk, szaladjunk át még egyszer a sze-
repén. Kíváncsi vagyok a hatásra.
– Valamilyen vázlat nem ártana – mondta Della Street.
– Gépelje le, ha gondolja. El kell hadarnia a telefonba. Úgy kell
hangzania, mintha szükséghelyzetben lenne. Nem hibázhat, nem akad-
hat meg, úgy kell hangzania, mintha halálra rémült volna.
– Nem értem. Hova a pokolba akarsz ezzel jutni, Perry? – kérdezte
Paul Drake.
Mason ravaszul vigyorgott.
– Megpróbálom elkapni a szemüveges férfit.

192
 Della Street befűzött egy lapot az írógépbe. A billentyűk valósággal
zenéltek ujjai alatt. Mason mögötte állt, és nézte az írást a lány válla
fölött. Néhányszor bólintott.
– Ez jó lesz, Della.
Della Street kihúzta a papírt, megállt a telefon mellett, és átfutotta a
rögtönzött szöveget.
– Ez egy gyenge pont – mondta Mason, aki ceruzával a kezében
szintén olvasta. – Nem elég kétségbeesett.
Kihúzott néhány szót, majd egy egész mondatot, és beszúrt helyette
valamit.
– Próbálja meg így!
Della Street ismét elolvasta.
– Tökéletes – mondta Mason, és a telefonra mutatott. – Hívja fel!
Feszült csendben figyelték a tárcsa forgását.
– Csak felvegyék! – mondta Mason szinte sóhajtva. – Csak felve-
gyék!
Hirtelen megszólalt Della Street.
– Halló! Celinda Gilson? Nem fontos a nevem. Helen Hampton ba-
rátnője vagyok. Van néhány közös ügyünk. Nincsenek titkaink. Figyel-
jen, nem mondom még egyszer. Nem láthatnak meg a telefonnál. Senki
nem tudhatja meg, hogy felhívtam. A rendőrség itt van. Mire észbe kap-
tam, kitettek a lakásból. Adtak neki egy injekciót. A szegény hülye nem
ellenkezett, mert azt mondták, valami reakcióteszt. Sodium amytal volt
– igazságszérum. Mintha csak álmában beszélne. Ki fog pakolni, az
biztos, Ó! – Della Street hangja suttogóra váltott. – Le kell lépnem.
Elegánsan helyére tette a kagylót.
– Nagyszerű volt! – mondta Mason. Odasétált a beépített szekrény-
hez. Kivette a kalapját és elviharzott.

193
 Huszadik fejezet

Mason finoman kopogtatott Celinda Gilson ajtaján.

– Ki az?
– Én vagyok – mondta nyersen Mason.
– Nem kell szemérmeskedned. Nyitva van.
Mason kitárta az ajtót, és bement a lakásba.
Celinda Gilson meztelenül állt az ember nagyságú tükör előtt. Felé
fordult.
A mosoly arcára fagyott, és a rémület kifejezése váltotta fel.
– Az istenit magának! – kiáltott föl, és egy gyors lépéssel a széknél
termett, ahol a köntösét hagyta.
Magára kapta, és villogó szemmel mondta,
– Van képe így betörni…! Öltözöm!
– Maga hívott – mondta Mason.
– Mást vártam.
– Kit?
– Nem magára tartozik!
Mason odasétált a kárpitozott székhez, amelyikről a lány éppen el-
vette a köntösét. Kényelembe helyezte magát, és elővette a zsebéből a
cigarettatárcát.
– Kér egyet?
– Mondja, mit gondol, ki vagyok én?
– Egy nagyon csinos, fiatal nő.
– Ezzel nem ér el semmit.
– Nem is akarok.
– Mit akar?
– Egy kis megértést.
– Rossz lapokkal játszik.

194
 Mason meggyújtotta cigarettáját.
– Csak rossz partnerekkel. Tényleg nem gyújt rá?
– Megmondaná végre, mit akar?
– Ha bridzsnyelven beszél, hagyom, hogy maga licitáljon, amíg én is
meg tudok szólalni. Onnan én játszom tovább.
– Nem akarok licitálni.
– Dehogynem – mondta Mason, keresztbe rakva hosszú lábait. –
Muszáj.
– Lenne olyan kedves megmondani, mi az ördögöt csinál itt?
– Bujkálok.
– Bujkál?
– Igen.
– Ki elől?
– Ha hiszi, ha nem, a rendőrség elől.
– Maga?
– Én.
– Na, akkor rossz helyre jött.
– Nem hinném.
– De én igen. Talán nincs tudatában, Mr. Mason, de épp most adta a
kezembe magát.
– Valóban?
– Nagyon jól tudja.
– Mivel?
– Megmondta, hogy a rendőrség elől bujkál. Csak odamegyek a tele-
fonhoz, felveszem a kagylót, kérem a rendőrséget, és én leszek a jó kis-
lány.
– Rajta! – biztatta Mason.
– Ne remélje, hogy nem teszem meg.
– Nem értem, mire vár. Tárcsázzon!
– Csak éppen nem vagyok spicli.
– Tudom. Nincs beszélő viszonyban a rendőrséggel.

195
 – Miért bujkál? Mit akar a rendőrség magától?
– Megpróbáltam egy vezércselt, de nem jött be.
– Miért?
– Mert túlságosan bíztam a szerencsémben. Magándetektíveket küld-
tem egy nő után, akitől információkat akartam szerezni. Túllőttek a cé-
lon.
– Ki volt az?
– Helen Hampton. Vártunk, amíg elkaphatjuk autóvezetés közben, és
megvádolhatjuk ittas vezetéssel, ő felháborodottan tagadta. Civil ruhás
rendőröknek adtuk ki magunkat, és vérmintát akartunk venni. Mivel
egy kortyot sem ivott, beleegyezett a vizsgálatba. Ezzel lehetőségünk
nyílt megcsinálni, amit akartunk.
A nő szemei nyugtalan kíváncsisággal tapadtak Masonra.
– Mit akartak tenni?
– Beadtunk egy adag sodium amytalt, vérvétel ürügyén, és – ugye
ismeri a sodium amytalt? Ez az igazságszérum.
– Nem lehet! Ez…
– Pontosan! Kicsit trükkös, de az igazságot akartam.
A nő most már hideg volt és megfontolt.
– És megkapta?
– De meg ám! Más már nem is hiányzott! Éppen elkezdett beszélni,
amikor egy közeli barátja, talán a szobatársa, aki egy nagyon okos kis
tyúk, leosont a hallba, és telefonált. Elkaptuk, de a szemünkbe nevetett,
hogy felhívta a rendőrséget.
– Aztán mi történt?
– Mégis mit gondol? Leléptünk. Egy ilyen fricskát nem bírnánk ki.
Kínos helyzetbe kerültem. Sokszor csináltam már meredek dolgot, de
ilyen kétségbeejtő helyzetben még nem voltam.
– Miért csinálta?
– Mert azt hittem, a vallomás megadja a kulcsot ehhez a gyilkossági
ügyhöz.

196
 – Helen Hamptoné? Mit tud ő erről?
– Ahogy a botrány előtt beszélt, azt hiszem, sokat.
– És azt akarja mondani, hogy nem maradt az utolsó pillanatig mel-
lette?!
– Dehogyis! Maradtunk, amíg lehetett. Végül eléggé elálmosodott.
Talán túl nagy dózist kapott. Azért kaptam egy ötletet, ami alapján elin-
dulhatnék, ha sikerül elkerülnöm a rendőrséget.
Celinda Gilson elgondolkodva nézett rá.
– Nem maradhat itt.
– Legyen sportszerű! Itt meghúzhatnám magam!
– Úgy érti, hogy itt maradna?
– Csak amíg elvonul a vihar. Amíg…
– Maga tényleg olyan őrült, mint ahogy…
– Némileg a maga érdeke is! – szakította félbe Mason.
– Mi az én érdekem!? Mibe akar belekeverni? Miféle blöff ez az
egész?
Mason csak mosolygott, és fújta a füstöt.
– Nézze, várok valakit. Le kell mondanom a találkozót – mondta a
nő.
Elindult a telefonhoz, de Mason elkapta a csuklóját.
– Engedjen! – kiáltott a nő, és megpróbálta kiszabadítani a kezét. –
Sikítok! Hívom a rendőrséget!
– Tudom, hogy ezt akarja. Ha odaengedem a telefonhoz, felhívja a
rendőrséget, és…
– Nem, dehogy! Esküszöm, nem! Tényleg elrejthetem itt magát. Le-
het, hogy befogadom egy kis időre, de az a másik nem tudhatja meg,
hogy itt van.
– Nem telefonál! Ajtót nyit neki, és megmondja, hogy el van foglal-
va.
– Kinyírja magát.
– Valóban?

197
 – Igen.
– Oké. Figyelem, mit tárcsáz. Ha a rendőrséget hívja, kitépem a zsi-
nórt a falból.
– Helyes, rendben van – mondta a nő. Elindult a telefonhoz, Mason
követte. Félúton megtorpant a nő.
– Elég gyanúsan hangzik.
– Micsoda?
– Ez a történet Helenről, meg az igazságszérumról. Maga nem lehet
ennyire gátlástalan. Ő meg nem dől be ilyen trükknek. Maga… Mondja,
honnan az ördögből tudja, hogy Helen Hamptonnak hívják? Kinek a
postáját olvasta el? Maga…
Kopogtak az ajtón.
A nő úgy nézett Masonra, mint aki csapdába esett.
Mason felállt, átment a szobán, és két lépéssel az ajtónál termett. Ki-
nyitotta.
Medford D. Carlin állt a küszöbön, ostoba vigyorral az arcán, amit
hamar felváltott a riadt meglepetés, amikor felismerte Masont.
Jobb keze elindult a zsebe felé, de Mason jobbegyenese gyorsabb
volt.

198
 Huszonegyedik fejezet

Mason lehajtotta az ágyat, lerántotta a lepedőt, és csíkokra tépte. Be-

húzta a folyosóról az eszméletlen férfit, majd nagy nyugalommal be-
tömte a száját, összekötözte kezét-lábát a rongyokkal. Gondosan ügyelt
rá, nehogy laza legyen valamelyik csomó, majd gondosan összecsoma-
golta a férfit.
Celinda Gilson a távolabbi sarokban állt, és a kezét tördelte. Kétszer
is meg akart szólalni, de mindkét alkalommal meggondolta magát.
Mason felállt a szőnyegről, leverte a port nadrágjáról.
– Mit gondol, hova jut ezzel?
Mason vigyorgott.
– Honnan tudjam? Meg kell nyernem a pert.
– Ne bolondozzon. Ennek semmi köze ahhoz a gyilkossághoz. A
ringyó felesége ölte meg, és ezt maga is tudja.
Mason tűnődve figyelte az összekötözött alakot, amíg
meg-megrándult, és eszméletre tért.
– És ez az alak hogyan illik a képbe?
– Ez egy másik kép.
– Vagy egy másik keret – mondta Mason elgondolkodva.
A padlón Carlin elfojtott morgást hallatott, ahogy visszatért belé az
élet. Kinyitotta szemét, néhányat pislogott, majd elkezdte feszegetni a
köteleit.
Mason figyelte az akciót, tárgyilagosan, kívülállóként, amíg meg
nem győződött róla, hogy a csomók jól tartanak. Aztán Celinda
Gilsonhoz fordult:
– Ne számítson rá, hogy Carlin kiáll maga mellett. Nagyon okos. Ki-
vonta önmagát a forgalomból. Nagyon ravasz fickó.

199
 Carlin a padlóról próbált hozzászólni. Az eredmény egy artikulátlan
gurgulázás lett.
Mason odament a telefonhoz, felemelte a kagylót, és tárcsázott.
– Központ? Kapcsolja, kérem, a rendőrséget.
Kapcsolták. Celinda Gilson ott termett, karjaival átfogta Mason nya-
kát.
– Kérem, Mr. Mason! Az ég szerelmére! Hagyjon futni. Maga…
– Öltözzön fel! – mondta Mason a válla fölött.
– Nem csináltam semmit, Mr. Mason! De egy magányos lánynak is
élni kell!
– Jól él?
– Nem.
– Gondoltam. Maga jó és segítőkész. Ezért aztán kihasználták és ki-
fizették annyival, amiből boldogul valahogy.
– Azt hiszem, nem is akartam többet.
– Jobb, ha öltözik.
A padlóról gurgulázás hallatszott, artikulátlan hangok kíséretében til-
takozva dobálta magát Carlin.
– Megöl, ha elmondom.
– Nyugodjon meg. Most biztonságban van. Betömtem a száját, nem
tud beszélni. Ha maga mondja el először a történetet, talán Tragg had-
nagy, vevő lesz rá.
– Ki az a Tragg hadnagy?
– A gyilkossági csoportnál rendőr. Múltkor már találkoztak.
– Én mondom, hogy ennek az embernek semmi köze a gyilkosság-
hoz.
– Melyikhez?
– Hogy érti ezt? Természetesen ahhoz az egyhez.
Carlin tovább feszegette a kötelékét.
– Ne tettesse magát. Kettő volt.
– Két micsoda?

200
 – Gyilkosság.
– Tudom, de csak egy volt… csak egy…
– Kire gondol?
– Fargóra.
– Hát persze – mondta Mason.
– Nem, nem! Úgy értem…
– Hogy érti?
– Semmi, azt hiszem., nem fontos.
– Siessen az öltözéssel – mondta Mason. A nő elindult a beépített
szekrény felé, majd hirtelen visszafordult.
– Rendben van, maga győzött. Nem gyilkosságról, hanem zsarolásról
van szó. Gyerekekkel. A régi séma felújított változata.
Carlin felemelte lábát, és odavágta sarkát a padlóhoz.
Mason odasétált, és megböködte cipője orrával Carlin bordáit.
– Ne szakítson félbe egy hölgyet, Carlin. Kinyomom a szuszt magá-
ból, ha nem lesz udvarias. Folytassa, Celinda! Hol is tartottunk?
– Tehát, módosítottuk a hagyományos zsarolási sémát. Carlin szerez-
te a törvénytelen gyerekeket. Nem ismerem a forrásait, de jó kapcsolata
lehetett. Várt, amíg az új szülők megszeretik a gyereket. Majd gondos-
kodott róla, hogy az örökbefogadók megtudják, hogy az anya az Arany-
libában dolgozik. Csak ennyit kellett tennie. Ha egyszer az emberek
magukhoz vesznek egy gyermeket, és fontossá válik számukra, ellen-
állhatatlan vágyat éreznek, hogy megnézzék az édesanyát, különösen,
ha lopva megtehetik, így aztán az emberek eljöttek az Aranylibába, Car-
lin pedig lefizette Pierre-t. Pierre nagyon diszkréten kezelte a dolgot.
Csak egy kis jelet kellett adnia, amikor a megfelelő asztalnál volt. Nem
sokkal később megjelent Helen Hampton, szivarokkal meg cigaretták-
kal. Ott aztán kiborult, elkezdett pityeregni, és leadta a mesét, hogy ő
japán, és ellopták a gyermekét.
– Miért, nem japán?

201
 – Ne bolondozzon. Úgy japán, mint maga. Magas a járomcsontja és
sötét a szeme. A többi smink kérdése. Ha erős fénynél megnézi, láthat-
ja, hogy csak a szemfesték vonala teszi ferdévé a szemét.
– És aztán hogyan folytatták?
– Amikor a delikvensek bekapják a horgot, és rádöbbennek, hogy va-
lószínűleg Helen Hampton ellopott babája van náluk, megijednek, hogy
akkor nem is törvényes az örökbefogadás. És akkor elkezdődik a pum-
polás.
– Soha nem akartak a szülők megszabadulni a gyerektől japán szár-
mazása miatt?
– Csak egy ilyen esetről hallottam. A mesét nagyon gondosan kidol-
gozták. Éppen csak egy cseppnyi japán vér. Soha senki nem bizonyoso-
dott meg róla. Ez egy golyóálló séma. Az új szülők nem mehettek a
bíróságra, mert egy életre tönkreteszik a gyereket. A szülők hozzáállá-
sától függően Helen tanúsította volna, hogy a gyerek részben japán.
Ezután – tudja, hogy van ez? Az emberek általában nem örülnek, ha a
fiuk részben ázsiai származású lányt vesz el, és a lányok sem szívesen
mennek férjhez ilyen fiúkhoz. Olyan okosan gondolták ezt ki, hogy
senki soha nem gyanakodott svindlire.
– És fizettek?
– Persze hogy fizettek. De a nagy pénz a bukás után jött.
– Ezek szerint az egyik ügy balul sült el? Az hogyan történt?
– Rossz lóra tettek. Három évvel ezelőtt Carlin megpróbálta megzsa-
rolni Fargóékat.
– Fargóékat?
– Igen. Fargóék is örökbe fogadták a gyermeküket. Szóval, Carlin
megpróbálta zsarolni Fargót, de ő felismerte a helyzetet. Fargo nem
szólt a rendőrségnek, hanem arra kényszerítette Carlint, hogy vegye be
a buliba. Attól kezdve együtt dolgoztak. Fargo magándetektívnek adta
ki magát, akinek a fedőfoglalkozása az ingatlanközvetítés. Körülszima-
tolt az örökbe fogadó szülők szomszédságában, és így jutott – közvetí-

202
tőkön keresztül – a szülők tudomására, hogy a gyermek anyja tud róla,
hogy náluk van a gyermeke. Ettől kezdve Fargo és Carlin annyit szedett
ki a szülők zsebéből, amennyit elbírt a pénztárcájuk. A pénz nagy részét
kitalált ügyvédeknek és detektíveknek fizették, akik – a szülők hite sze-
rint – az ő érdekükben dolgoznak.
– És Mrs. Fargo?
– Semmiről nem tudott. Amikor Fargo rájött, hogy miről van szó,
nem járt el a szája. Az asszony még mindig azt hiszi, hogy a fia részben
japán. Ezzel tudta a férje sakkban tartani.
– Tehát erről van szó! – tört ki Mason. – Ezért nem beszél! De tudnia
kellett, hogy Fargo összejátszik Carlinnal!
Celinda Gilson vállat vont.
– Talán tudta, hogy benne van valamiben, de nem tudta, mi az.
A lány szeme összeszűkült.
– Vagy lehet, hogy kitalálta! Ha egy jó kis indítékot keres, hogy mi-
ért ölte meg Myrtle Fargo a férjét…
– Nem keresek – mondta Mason zordan. – Maga Fargo barátnője
volt, vagy csak az üzlettársa?
– Úgy indult, hogy üzlettársa, aztán… beleestem, mit csináljak?
– Járt Fargóék házában szeptember huszonegyedikén reggel?
– Ne bolondozzon!
– Nem maga volt véletlenül abban az emeleti szobában, amit nem
nyitott ki nekem Fargo?
– Megőrült?
– Nem maga volt?
– Nem. Nem vagyok hajlandó ilyen stílusban folytatni. Nem tudom,
mit akar rám sózni, de nem vagyok rá vevő. Megyek, felveszek valamit.

203
 Huszonkettedik fejezet

– Mi a fene történik itt? – kérdezte Tragg hadnagy.

Mason az összekötözött férfira mutatott.
– Újabb holttest – mondta gúnyosan Tragg.
– Ez mintha még élne.
Mason odament, és kioldotta a kötést Carlin száján. Carlin kiköpte a
rongycsomót, a szeme valósággal szikrát vetett.
– Maga gazember! – mondta Masonnak.
– Ki ez az ember? – kérdezte Tragg
– Kedves barátunk, Medford D. Carlin úr – válaszolt Mason.
– Azt várja, hogy meglepődjek?
– Miért, nem lepi meg?
Tragg csak elhúzta a száját.
– Nos, én elég sokat tudok magáról, Mr. Carlin, ha maga az.
– Vegyen ujjlenyomatot – javasolta Mason.
– Nagyon köszönöm a jó tanácsot. Soha nem jutott volna eszembe,
ha nem mondja.
– Semmit nem tudnak felhozni ellenem. Hacsak az ujjlenyomat nem
bűn.
– Az nem. De ha befejezte a lamentálást, megmondhatná, kinek a
megégett holttestét találtuk a maga hálószobájában.
– Honnan tudjam? Kérdezze meg Masont. Úgy látszik, ő irányítja a
dolgokat.
– Ez a lány, hogy illik a képbe? – tudakolta Tragg, ujjával Celinda
Gilsonra mutatva.
– Tényleg, hogy kerül maga a képbe, Celinda? – kérdezte Mason is.
– Sehogy – válaszolt a lány.
– Lenne kedve autózni egyet? – kérdezte Mason.

204
 – Szépen viszonozza a vendégszeretetem!
– Csak autózásra gondoltam, másra nem – mondta Mason. – Most
nem…
Tragg közbelépett:
– Ne értsük félre egymást, Mason, ez az én ügyem.
– Tudom. De, gondolom, szeretné tisztázni, nem?
– Bemegyünk a kapitányságra. Vegyük le ezt a kötelet, és adunk rá
karperecet. Mason, én elhiszem magának, hogy ez az ember Carlin.
Eddig eljátszogattam magával, de most már elég volt. Nem szeretném,
ha átverne.
– Tartsa szemmel! – figyelmeztette Mason. – Ez képes kiugorni az
ablakon.
Tragg megbilincselte Carlint, és majdnem bocsánatkérőn mondta:
– Általában nem így csinálom, de magát hátul bilincselem meg, mert
féltem Mason képét.
– Hogyne, persze. Mason beszél, maga meg hallgatja. Átverik magát,
mint… Miért hisz el neki mindent? Miért nem kérdez meg engem is?!
– Én kérdeztem. De nem sok választ kaptam.
– Mert végig Mason beszélt.
– Mason tájékoztatott.
– Persze. Megpróbálja előléptetéshez juttatni magát. Ez a legfőbb
gondja. Az ügyfele, aki azért fizeti, hogy kihúzza a csávából egy gyil-
kossági ügyben, semmit nem jelent. Mason csak azt akarja, hogy a jó
öreg Tragg megoldja az ügyet, függetlenül attól, ki a bűnös.
– Hallgatom, folytassa!
– Mason leüt, összekötöz, betömi a számat, hogy egy szót sem tudok
szólni, majd iderendeli magát munkára. Ez egy bomba lehetőséget ad
neki, hogy magára sózza az ő megoldását.
– És mi a maga megoldása?
– Elhagytam a házat, hogy üzleti útra induljak, bányaügyekben. Va-
laki bement az után, hogy én eltávoztam. Felgyújtotta a házat, és nyil-

205
ván azért hagyott ott egy hullát, hogy úgy tüntesse fel, mintha én égtem
volna benn. Nekem mennyi segítséget adott a rendőrség, hogy megtud-
jam, mi történt? Egy fikarcnyit sem!
– Nem láttam magát a rendőrségen, amikor segítségért könyörög.
– Akkor akartam odamenni, amikor már tudok valamit. Csak most
tértem vissza a városba.
– És eljött meglátogatni a barátnőjét.
– Legyen már esze – mondta támadó hangon Carlin.
– Hát, nagyon össze kell szednem magam – válaszolt szárazon
Tragg. – Gyerünk, pajtás, elmegyünk egy jó helyre. Akkor beszélhet.
– Követelem, hogy vegye le a bilincset! – mondta Carlin.
– Kicsit rosszul hallok erre a fülemre – válaszolt Tragg, és kituszkol-
ta Carlint a folyosóra. – A másik oldalra kell állnia, ha kérni akar vala-
mit.
– Ne féljen, átallok a másik oldalra, de ha megteszem, arra a fülére is
megsüketül.
Mason mesterkélt mozdulattal felajánlotta a karját Celinda
Gilsonnak.
– Nem, köszönöm. Jól megvagyok a maga segítsége nélkül is.
– Ügy tűnik – mormolta Mason.
– Azon leszek – mondta a nő. Bezsúfolódtak a kisméretű liftbe, lezö-
työgtek a földszintre, és Carlin, Tragg hadnagy közreműködésével, hát-
rabilincselt kezei miatt ügyetlenül, lement a várakozó járőrkocsihoz.
Tragg odaszólt a sofőrnek.
– Ülj hátra, Joe. Én vezetek. Tartsd a szemed ezen a fickón. És csapd
kupán, ha valamivel próbálkozna.
– Le fog égni! – figyelmeztette Carlin. – Vegye le a bilincset. Ha így
visz be, holnap a szőnyeg szélére állítják.
– Ez sem jött be, Carlin. Az adófizetők azért fizetnek, hogy minden
megtalált élő halottat bevigyek a kapitányságra. Magát hivatalosan
meggyilkolták, és maga a túlvilághoz tartozik. Azokra az emberekre

206
különösen vigyázunk, akiket meggyilkoltak, és visszatérnek a halottak
birodalmából. Ez szabály.
– Gyerünk, nagyokos. Ha beérünk, bohócot csinálok magából!
– Jaj, ne mondjon ilyet! Ha sírok, bedagad a szemem, és nem tudok
vezetni.
Tragg, végignézett a társaságon, hogy mindenki elhelyezkedett-e.
Bekapcsolta a villogó fényt meg a szirénát, és elindult, egyre gyorsuló
iramban. Keresztülsüvített a kereszteződéseken, kikerülte a lassító jár-
műveket, ügyesen megtalálta a réseket, ahol átfér a gyorsan haladó ko-
csival. Nem gyorsított, nem lassított, tartotta a száguldó iramot.
– Javasolhatnék még egy megállót? – kérdezte Mason.
– Hol?
– Ahol találunk egy tanút, aki…
– Ne hagyja, hogy ez a fickó az orránál fogva vezesse! – szólt közbe
Carlin. – Menjünk a parancsnokságra, ha hallani akarja a történetemet,
ráér aztán gondolkodni. Hagyja, hogy Perry Mason gyertyákat gyújtson
a tortáján, pedig nincs is születésnap.
– A maga történetében annyi a lyuk, mint egy ementáli sajtban.
Carlin felcsattant.
– Miért, azt gondolta, hogy mindent kiteregetek ez előtt a simaszájú
fiskális előtt?
Tragg tűnődő pillantást vetett Masonra, majd hirtelen lekapcsolta a
szirénát, és lelassította a kocsit, hogy alig poroszkált.
– Mi van? – kérdezte Mason.
– Hallgasson, gondolkodom!
– Nem tudom, miért kell rá hallgatni – mondta Carlin. – Eddig is
hagyta, hogy maga helyett gondolkodjon. Akár oda is adhatná neki a
jelvényét, ha…
– Pofa be! Mondtam, hogy gondolkodom!
A rendőr, aki a hátsó ülésen ült, kezét Carlin vállára tette, ahol a
nyak és a váll találkozik. Hirtelen megszorította.

207
 – Aúúú! – üvöltött fel Carlin.
– A hadnagy úr azt szeretné, ha nyugton maradna – mondta
Carlinnak a rendőr.
Tragg lassan vezetett, gondosan betartotta a közlekedési szabályokat,
megadta az elsőbbséget a keresztbe haladó járműveknek.
Carlin kétszer is próbálkozott a megszólalással, de a rendőr mindkét-
szer hallgatásra bírta.
Mason dohányzott. Celinda Gilson kifejezéstelen arccal, csöndben
ült. Tragg hadnagy egyszer vagy kétszer elgondolkodva rápillantott,
amíg várta, hogy a lámpa zöldre váltson.
Celinda mintha észre sem venné, hogy Tragg a világon van.
Tragg hadnagy hirtelen a fékre lépett és megállt. A túloldalon álló
taxi felé mutatott.
– Látja, Mason?
– Mit?
– Azt a taxit.
– Persze. Mi van vele?
Tragg elmosolyodott.
– Maga elfoglalt ember, Mason. Több dologgal is foglalkozik egy-
szerre, biztos sok mindent el kell intéznie. Semmiképp nem szeretném
gátolni a munkáját. Sok időt áldozott rám. Maga több mint nagylelkű.
Egyszerűen nem fogadhatok el több áldozatot.
– Ezzel mit akar mondani?
– Azt, hogy a taxi visszaviszi magát az irodájához, vagy ahová akar-
ja.
– Végre megjött az esze – mondta Carlin. – Maga…
– Kuss! – magyarázta a rendőr, és ismét megszorította Carlin nyakát.
Carlin már tiltakozott volna, de meggondolta magát.
– Ugye maga is meg akarja oldani ezt az ügyet, Tragg? – kérdezte
Mason.
– Már majdnem megoldottam.

208
 – Tegyük fel, hogy önvédelem volt.
– Hogy gondolja ezt?
– Tegyük fel, hogy Carlin és Fargo bűntársak voltak. Tegyük fel,
hogy Mrs. Fargo erre rájött. Tegyük fel, hogy ez az egész üzlet egy csi-
nos kis disznóság. Tegyük fel, hogy a férje megtudta, hogy az asszony
felfedezte a titkát, és ezért meg akarta ölni.
– Ha akarja, felteszem. De próbálja hihetővé tenni.
– Szerintem így történt.
– Nem alkalmas az időpont, hogy ezen törje a fejét. Nem lehet lovat
cserélni verseny közben.
– Nem lóversenyezek.
– Lehet. Ahhoz képest egy lóhosszal máris megelőzte önmagát.
– Ez bolond – szólt közbe Carlin.
A rendőr fogta Carlint, és közben megkérdezte:
– Akarja, hadnagy, hogy beszéljen?
– Most nem. Mason elfoglalt ember. Nem ér rá meghallgatni Carlint.
Elég sajnálatos, de dolga van. Nem is gondolhatunk rá, hogy feltartsuk.
– Ha hihetővé teszem, és tényleg öngyilkosság, hajlandó együttmű-
ködni?
– Nem én. Ez magára, a kerületi ügyészre és a bíróra tartozik. Én
csak a bizonyítékokat szállítom.
– Ha ez az igazság, nem fogja keresztezni az utam?
– Én mindig szerettem az igazságot.
– Csak ez lehet a megoldás. Myrtle Fargo a gyereket próbálta védel-
mezni. Rájött, hogy a férje benne van egy piszkos zsarolási ügyben. A
maga módján akarta megoldani. Azt akarta, hogy Fargo menjen el,
hagyja nála a gyereket, és később majd beadja a válókeresetet hűtlenség
vagy más címen…
– Megőrülök ettől a pofától – mondta Carlin.
Tragg a taxira mutatott.
– Na, menjen, Mason.

209
 – Mert a foglya megőrül?
– Mert túlságosan sokat beszél. Tartogassa az érveit az esküdteknek.
A rendőr átnyúlt, és kinyitotta az ajtót. Mason kiszállt. Az ajtó be-
csapódott mögötte.
Mason nézte, hogyan távolodik a rendőrautó, majd átsétált a túlolda-
lon várakozó taxihoz, amelynek a vezetője élénk érdeklődéssel kísérte a
jelenetet.

210
 Huszonharmadik fejezet

A reggeli újságok bejelentették a felfedezést, hogy a Medford D.

Carlin által lakott házban nem Carlin hulláját találták meg, de még nem
tudják, ki az áldozat. Carlin, aki nagyon is jó egészségnek örvend, azt
állítja, hogy üzleti úton volt, és bányaérdekeltségeit ellenőrizte az állam
egy távoli részében. További kihallgatások miatt Carlint a rendőrségen
tartják. A bíróságról kiszivárgott a hír, hogy a gyújtogatási és a gyilkos-
sági ügy valami módon összefügg egymással.
A hírek azt eredményezték, hogy a Myrtle Fargo-ügy hirtelenül az
érdeklődés középpontjába került.
Mason zsúfolásig telt tárgyalóterembe lépett be, és várta, hogy a tör-
vényszolga bevezesse Myrtle Fargót. Egy felügyelőnő a terem ajtajáig
kísérte Mrs. Fargót. A seriffhelyettes kísérte a székéhez.
Mason odahajolt az asszonyhoz:
– Carlin él – mondta.
– Mondták nekem is. – A hangja színtelen, csüggedt volt. Semmi ér-
deklődést nem mutatott.
– Maga küldte a pénzt?
– Nem.
– Maga ölte meg a férjét?
– Nem.
– Önvédelem volt, vagy azért tette, mert megtudott valamit?
– Nem tudom, miről beszél.
– Megtudta, hogy a férje belekeveredett egy zsarolási ügybe, és
Medford Carlin társa volt.
– Nem.
– A fiát védelmezi. Sokkal jobban tenné, ha…
– Nem, nem, Mr. Mason! Mindent elmondtam már.

211
 Tüntetőén elfordította a fejét.
Keith bíró érkezett a terembe, és csendet parancsolt.
Masoné volt a szó.
– Bíró úr! Már kihallgattam a vád tanúját, Mrs. Newton Maynardot.
Szeretném folytatni kihallgatását, különös tekintettel arra, hogy eléggé
meglepő fejlemények derültek ki, mielőtt a bíróság a tárgyalást elnapol-
ta.
– Olyan fejlemények, amelyeknek semmi köze az ügyhöz – tiltako-
zott Hamilton Burger.
– Az majd elválik – válaszolt Mason.
– Mrs. Maynard foglalja el helyét a tanúk emelvényén – rendelkezett
Keith bíró.
Mrs. Maynard viselkedése érezhetően megváltozott. Óvatos lett,
megfontolt és éber, mint egy profi bokszoló az összecsapás előtt. Leült
a székre, megtapogatta a kötést, majd Masonra nézett.
– Mrs. Maynard. Szeretnék többet tudni a jobb szemét ért sérülés
természetéről.
– Miért fontos ez? – kérdezte Mrs. Maynard.
– Tiltakozom, bíró úr! – mondta Hamilton Burger. – Minden érintett
előtt nyilvánvaló az a tény, hogy a sérülés szeptember huszonegyedike
után keletkezett. A kérdéses időpontban mindkét szemét tudta használ-
ni, és az is nyilvánvalóan bebizonyosodott, hogy egy szemmel is jól lát.
– Sok ember lát jól egy szemmel, de nem lát kettővel.
– Mit ért ezen?
– Az összehangoltság hiányát. Ez egy olyan kérdés, amiről szakértőt
kellene meghallgatni.
– Van ennek valami jelentősége ebben az ügyben? – kérdezte Keith
bíró.
– Úgy gondolom, van. Véleményem szerint, bíró úr, be fog bizonyo-
sodni, hogy ez a tanú nem lát jól mindkét szemével egyszerre. Egy
szemmel sokkal jobban látna, de természetesen nem akar úgy az embe-

212
rek közé menni, hogy az egyik szeme valamilyen módon le legyen ta-
karva.
– Ez nem így van – szólt közbe hirtelen Mrs. Maynard. – Tökélete-
sen látok két szemmel.
– Nem hinném – mondta Mason magabiztos mosollyal.
– Miért ne látnék? Ilyet még nem hallottam! Ez a sérülés egy fertő-
zés következménye. Az orvos mondta, hogy bekötve kell tartanom.
– Melyik orvos? – kérdezte Mason.
– A… elmentem egy orvoshoz, és az mondta.
– Ez nagyon eltér a tárgytól. Teljesen félreviszi a tárgyalást! – pró-
bált meg segíteni Burger.
Keith bíró elmélyülten figyelte a tanút.
Mason folytatta a harcot.
– Kétségbe vonom a tanú kijelentését. Megkockáztatom azt, hogy
mindkét szemével nem képes azonosítani egy olyan személyt, akit ko-
rábban már látott, és aki fel fog állni itt a tárgyalóteremben. Ezzel egy-
ben a védencem ellen felhozott vádat is elutasítom.
– Hát ez teljesen abszurd! – kiáltott fel Burger.
– Nem szabad levennem a kötést – mondta Mrs. Maynard.
– Rövid időre sem? – kérdezte gyanakvóan Keith bíró.
– Hát, rövid időre talán igen, de ostobaságnak tartom az egészet. Ha
egy szemmel látok, miért ne látnék kettővel?
Hamilton Burger nem adta fel.
– Bíró úr! Véleményem szerint csupán reménytelen kísérlet ez az
ügyvéd úr részéről, hogy a tanú szerencsétlen helyzetéből előnyt sze-
rezzen. A szeme fertőzést kapott, és bekötve kell tartania. Nem kérdé-
ses, hogy ha eleget látott ahhoz, hogy utazzon, akkor…
– Utazáshoz elég. De nem biztos, hogy a személyazonosításhoz is az.
– Nem? – kérdezte szarkasztikusán Burger. – Nem elég ahhoz, hogy
lásson egy személyt, aki közvetlenül mellette ül? Ne legyen nevetséges,
Mr. Mason!

213
 Mason elmosolyodott, és az órájára nézett.
– Végül is, bíró úr, jó néhány percet elvesztegettünk ezzel a tiltako-
zással. Mindössze annyit kellene tenni, hogy Mrs. Maynard időlegesen
levegye a kötést, és azonosítson egy személyt, aki egy adott jelre feláll a
teremben.
– Olyan személyt, akit ismer?
– Olyan személyt, akit hitem szerint éppen annyira láthatott, mint ál-
lítása szerint védencemet.
– Van valami ok, ami miatt egy ilyen kísérlet nem végezhető el? –
kérdezte Keith bíró. – Különösen, ha ezen múlik, hogy előbbre jussunk.
– Én vállalom – csattant Mrs. Maynard hangja. – Ha azt hiszi, hogy
sikerült csapdát állítania, Mr. Mason, most következik élete meglepeté-
se. Akit én egyszer láttam, azt megismerem. Igen-igen jó arcmemóriám
van. Erre büszke is vagyok. Akit én jól megnézek, azt nem felejtem el.
– Egy pillanat – mondta Mason. Súgott valamit Della Streetnek, aki
a korláton kívül, az ügyvédi asztaltól nem messze ült.
Della Street bólintott, és elment hátra a sorok között.
Mason visszatért a terem közepére.
– Biztosíthatom a tisztelt bíróságot, hogy ez a próba nem hiábavaló.
Ügy gondolom, hogy a tanú nem képes két szemmel azonosítani, bár
egy szemmel képes lehet rá.
– Ez teljesen nevetséges! – bosszankodott Mrs. Maynard. – Meg fo-
gom mutatni, mennyire az!
– Akkor lenne olyan kedves levenni a kötést? – kérdezte Mason.
Della Street elért a nézőknek fenntartott rész közepére. Átadott egy
cédulát Percy R. Danversnek, a parkolóőrnek.
A tanúk emelvényén Mrs. Maynard kicsit ügyetlenkedett a kötéssel.
– Segíthetek? – tüsténkedett Burger a tanú körül.
– Kérem szépen. Föl akarom tenni a szemüvegemet. Tudja, hogy
vaksi vagyok nélküle. Már említettem. Fölteszem a szemüvegem, és
tökéletesen fogok látni.

214
 – Rendben van – mondta Burger. – Készítse elő a szemüvegét, Mrs.
Maynard. Kérem jegyzőkönyvbe venni, hogy a tanú levette a kötést!
Vegye föl a szemüvegét! Kérem jegyzőkönyvbe venni, hogy feltette a
szemüveget! Most folytathatja, Mr. Mason.
Győzedelmes elégedettséggel mosolygott a kerületi ügyész.
Mason bólintott a terem felé, és intett. Percy Danvers felállt.
– Ki ez a személy? – érdeklődött Mason. Mrs. Maynard elszántan
nézte a férfit.
– Nem tudom, hogy hívják, de ez az ember dolgozik a parkolóban a
buszállomásnál.
– Biztos benne? – kérdezte Mason.
– Teljesen biztos.
– Ott látta őt?
– Igen.
– Tehát ebben az emberben felismeri azt a személyt, akit a parkoló-
ban látott?
– Igen, vagyis… – hangja hirtelen elcsuklott.
– Folytassa!
– Vagyis nem a parkolóban. Itt láttam, kint a folyosón, és valaki
mondta, hogy kicsoda, és hogy ő is tanúskodni fog…
Mason hirtelen Danvershez fordult.
– Mr. Danvers. Felteszek egy kérdést, amire onnan a helyéről is vá-
laszolhat. Nem ez az a nő, aki szeptember huszonegyedikén reggel le-
parkolta a kocsiját, és taxi után érdeklődött? Jól gondolja meg…
– Nem én voltam! – harciaskodott Mrs. Maynard. – Nem is voltam
ott! Soha nem láttam ezt az embert, mielőtt a bíróságra jöttem! Ő sem
láthatott engem!
– Akkor miért mondta az imént, hogy a parkolóban látta?
– Mert… mert összezavarodtam. Régebben én is parkoltam ott. Ak-
kor láttam őt, jóval szeptember huszonegyedike előtt.
Mason Danvershez fordult.

215
 – Ez az a nő, akit látott?
– A mindenit, nem tudom! – tört ki Danvers. – Pontosan úgy néz ki.
– Lehet, hogy ő az?
– Lehetséges.
– Tiltakozom! – kiabált Hamilton Burger. – Ez teljesen szabálytalan.
A védelem két tanút hallgat ki egyszerre! Nem jutunk semmire!
– Éppen ellenkezőleg! – szakította félbe Mason, és felemelte a hang-
ját, hogy elnyomja Burger lamentálását. – Eljutottunk a megoldáshoz,
bíró úr. Az egyetlen lehetséges megoldáshoz, amely minden kérdésre
választ ad.
Keith bíró kalapácsával lecsapott.
– Tartsák be a tárgyalás szabályait… Mrs. Maynard kapkodva pró-
bálta visszatenni a kötést a szemére.
– Egy pillanat! – mondta Mason. – Várjon a kötéssel, Mrs. Maynard!
Véletlenül van egy jó szemész a teremben. Talán nem bánná, ha dr.
Radcliff vetne egy pillantást a szemére.
– Nincs rá szükségem.
– Én nyomát sem látom gyulladásnak.
– Ez, bíró úr, már nem ide tartozik – mondta Hamilton Burger.
Mason felnevetett.
– Nem hát, bíró úr. A tanú eskü alatt vallotta, hogy a jobb szeme be-
gyulladt egy fertőzés nyomán. A Bíróságnak lehetősége van azt a gyul-
ladást megnézetni, és tudom, hogy dr. Radcliff vállalná. Azt hiszem,
mindenki egyetért azzal, hogy nyoma sincs gyulladásnak. Még csak
nem is piros, vagy…
– Már lelohadt. Kezd rendbe jönni! – mondta Mrs. Maynard.
A hirtelen támadt csendben Percy Danvers szólalt meg nyugodtan.
– Gondolkodtam rajta. Ez az a nő.

216
 Huszonnegyedik fejezet

Mason belépett az irodájába, kalapját a fogas felé dobta, elkapta Del-

la Street vállát, és vidáman megpörgette.
– Mi történt? – kérdezte Della Street.
– Kiderült minden. És olyan egyszerű az egész, hogy már sokkal ko-
rábban rá kellett volna jönnöm.
– Világos, mint a vakablak.
– A történet a következő – kezdte Mason. – Carlin, Fargo és Pierre
Larue együtt csinálták a zsarolási bulit. Helen Hamptont is felhasznál-
ták, de az egész ügy sokkal bonyolultabb volt, mint amennyit a nő tu-
dott róla. A teljes üzlet magába foglalta törvénytelen gyerekek meg-
szerzését, örökbeadását nagy pénzért, és végül, amikor az új szülők már
megszerették a gyereket, az Aranylibába irányították őket, ahol Helen
Hampton került sorra. Helen Pierre-től kapta az információkat. Előadta
műsorát, megfelelő korú, nemű gyerekekkel, és a körülményeket is a
konkrét esethez igazítva. Myrtle Fargo megtudta, hogy a férje üzlettársa
Carlinnak valami zűrös dologban, de soha nem kapcsolta össze azzal,
amikor ő volt a szenvedő alanya a zsarolásnak három évvel korábban. A
mai napig azt hitte, hogy fia részben japán származású. Úgy gondolta,
minden oka megvan arra, hogy hallgasson. Előbányászta a Helen
Hampton viselt dolgait tartalmazó újságcikket. Bolond fejjel azt hitte, rá
tud ijeszteni Carlinra, hogy engedje kiszállni Fargót – szegény, nem
tudta, hogy a dolgok milyen messzire jutottak.
– És Carlin megölte Fargót?
– Itt lépett be Caríin barátnője. De ahhoz, hogy megértse, pontosan
tudnia kell, mi történt. Először is, Mrs. Fargo tisztázta magát, és választ
adott minden kérdésre. Helen Hampton is vallott.
– Figyelek.

217
 – Myrtle Fargo kész volt a leszámolásra. Csak azt nem tudta, hogyan
csinálja, mert félt a nyilvánosságtól. Ekkor történt, hogy az Aranyliba
mosdójában az ott dolgozó lány említette neki, hogy Perry Mason, a
híres ügyvéd is éppen ott vacsorázik. Hamarosan aztán hazamentek,
ahol Myrtle elővette az összegyűjtött pénzét, és az újságkivágással
együtt elküldte nekem. Az az újságkivágás volt az utolsó aduja. Kinyi-
totta a páncélszekrényt, hogy megszerezze, és kisurrant a házból. Talált
egy embert a közeli csemegeüzletben, akit ismert, és akiben megbízott.
Vele küldte el a borítékot az Aranylibába, majd elment a drugstore-ba,
hogy telefonáljon nekem. Fargo felment a hálószobájába. Azt mondta,
hogy egy fontos ingatlanszerződést kell előkészítenie, de amikor észre-
vette, hogy nincs ott a felesége, gyanakodni kezdett. Rájött, hogy el-
ment otthonról. Ellenőrizte a páncélszekrényt. A pénz megvolt, de az
iratokat feltúrták, és észrevette, hogy hiányzik a Helen Hampton-féle
újságcikk. Gondolta, hogy a felesége a drugstore-ba ment, telefonálni az
anyjának, a rendőrségnek, nem tudta kinek, de megijedt. Nem tudta,
mennyi ideje mehetett el, de amikor a drugstore-ban meglátta, azt gon-
dolta, időben érkezett, és sikerült megakadályozni, hogy telefonáljon.
Hazafelé nagy veszekedés tört ki, és Fargo figyelmeztette Carlint, majd
Pierre-t, hogy a felesége bajt akar keverni. Aztán amikor Helen
Hampton látta, hogy Pierre velünk tárgyal, félreértette a dolgot. Egy
örökbe fogadott gyerek szüleit várták, és a lány azt hitte, mi vagyunk az
új áldozatok.
– Milyen elragadó – mondta Della Street.
– Ugye? Képzelheti a folytatást. Pierre elhívta az asztalunktól Helen
Hamptont, amikor meglátta, hogy mi történik, de hamar rájött, hogy
elkésett. Pierre kinézte belőlünk, hogy össze tudunk adni kettőt meg
kettőt, amint megismerjük a tényeket. Amint tehette, lelépett a mulató-
ból, és Carlinhoz rohant. Pánikban volt. Azt akarta, hogy osszák szét a
pénzt, és lépjenek le. Carlin szerint még menthető volt a helyzet. Carlin
és Pierre összeverekedett. Carlin meséje az, hogy állon vágta Pierre-t,

218
de nem nagyon erősen. Pierre viszont ugyancsak gyenge lehetett, mert
az ütéstől agyvérzést kapott, és meghalt.
– Azt akarja mondani, hogy már halott volt, amikor mi felhívtuk? –
kérdezte Della Street.
– Azt mondom, hogy már halott volt, és ott feküdt a hálószobában az
ágyon, amikor Carlin kávét főzött, és a természet szépségeit méltatta.
Della megborzongott.
– Tehát Carlin tudta, hogy valahogy ki kell mászni a csávából. Tele-
fonált a barátnőjének, Mrs. Maynardnak, hogy menjen el hozzá, de tá-
volabb állítsa le a kocsit. Aztán előkészítette az időzítő szerkezetet, ami
felgyújtotta a gázolajat. Remélte, hogy a ház leég. Emlékszik, Della,
Pierre Larue egy tömzsi kis svájci volt, hatvan év körüli, és közel olyan
felépítésű, mint Carlin. Biztos volt benne, hogy ha a rendőrség megta-
lálja Pierre holttestét, azt fogják gondolni, hogy ő lett a tűz áldozata.
Nyilván emlékszik, hogy Pierre nem viselt szemüveget. Carlin viszont a
különös arcfelépítése miatt különleges szemüveget hordott. A sajátját
vette le, és ráadta Pierre-re. Azt remélte, hogy a tűz után marad annyi
belőle, hogy a rendőrség azonosíthassa. Aztán meglapult valahol. Mrs.
Maynard lakásán volt egy régi, megkarcolódott szemüvege, amit sürgő-
sen meg kellett javíttatni.
– És mi van Fargóval?
– Fargo nem gyilkolt volna. A zsarolásban benne volt, de az ember-
öléstől visszariadt. Le akart lépni, méghozzá gyorsan. A felesége eluta-
zott, és Fargo nem tudta, mit tervez az asszony az előző éjszaka esemé-
nyei után. Azt is észrevette, hogy Mrs. Fargo elvitte az ötszáz dollárt a
páncélszekrényből. Carlin elküldte hozzá Mrs. Maynardot, hogy beszél-
jen a fejével. Ő volt a hálószobában, amikor én betoppantam. Miután én
távoztam, összemarakodtak, és a nő leszúrta. Ez után elvesztette a fejét.
Fargo nekem azt mondta, hogy a felesége a hatórás repülőgéppel utazott
Sacramentóba, mert nem akarta, hogy a nyomára akadjak. Mrs.
Maynardnak viszont megmondta az igazságot – azt, hogy a reggeli

219
busszal utazott el. Mrs. Maynard azt gondolta, hogy ha megszemélyesíti
Mrs. Fargót, akkor olyan nyomokat hagy, amelyek a feleségre terelik a
gyanút, és ezzel próbált alibit csinálni magának. Két helyen kis híján
összeromboltuk Carlin terveit. Először azzal, hogy a házat figyelő de-
tektívjeink olyan hamar riasztották a tűzoltókat, ami lehetővé tette,
hogy gyors tűzoltással megakadályozzák a bizonyítékok megsemmisü-
lését. (És természetesen az a tény, hogy Carlin mindent kiszedett a pán-
célszekrényből, és égett papírokat rakott a helyére, fontos bizonyíték.)
Másodszor, amikor detektíveket küldtünk a Greyhound buszra. A sze-
rencse az összeesküvők mellé állt azzal, hogy nem volt több utas Los
Angelestől a végállomásig, aki felfedhette volna a csalást. Ez csak a
szerencsén múlott. De nekünk is szerencsénk volt, hogy detektíveket
küldtünk a buszra. Ha Mrs. Maynard észrevétlenül végig tudja csinálni,
senki nem találta volna meg a tanúkat.
– Hogyan ejtette csapdába Carlint? – kérdezte Della Street.
– Carlin tartotta a kapcsolatot Celinda Gilsonnal, Larue
exfeleségével. A nő semmit nem tudott a gyilkosságokról, és személy
szerint a zsarolási ügyben sem vett részt. Mellékesen Carlinnal is viszo-
nya volt, és nem tudott Mrs. Maynardról. Amikor Carlin a tűz után el-
rejtőzött, azt hitte, hogy egy nő elől menekül, és nagyon boldog volt,
hogy a férfi az ő segítségét kérte. Amikor maga felhívta, hogy Helen
Hampton kiborította a bilit, azonnal figyelmeztette Carlint. Ezért Carlin
odarohant hozzá, hogy kitaláljanak valamit, de én már ott voltam. Ha
nem ütöm le, keresztüllő.
– És hogy jött rá, hogy Mrs. Maynard volt az, aki Bakersfieldben
szállt buszra?
– Ez annyira nyilvánvaló, hogy sokkal hamarabb rá kellett volna
jönnöm. De teljesen belelovaltam magam, hogy Myrtle Fargo ölte meg
a férjét önvédelemből. Először is Mrs. Maynard alakja nagyon hasonlít
Mrs. Fargóéhoz. Körülbelül egyidősek. Továbbá, ő maga bizonygatta,
hogy hasonlóan voltak öltözve. A pilóta azt tanúsította, hogy a repülő-

220
gépet kibérelő férfi bizonytalan, tétova járású volt. Ebből tudnom kellett
volna, hogy olyan ember, aki szemüveg nélkül nem lát jól, és ezt az
állítást össze kellett volna kapcsolni Mrs. Maynard sürgős szemüveg
javíttatásával. A szemüveg leírása is Carlinra utalt – különösen a speciá-
lis görbület, amire a kiugró szemek miatt volt szükség. A
Bakersfieldben buszra szálló nőn fátyol volt, és amikor Mrs. Maynard a
bíróság előtt megjelent, a szemét úgy kötötte be, hogy a ragtapasz elta-
karta a homlokát is, amitől az egész arckifejezése megváltozott. Gon-
dolhattam volna, hogy a felismerést akarja elkerülni! Azért dobtam be
az egyszem-kétszem trükköt, hogy csapdába csaljam, és levetessem
vele a kötést. Azzal, hogy felismerte a parkolóőrt, elvesztette a játszmát.
Della Street szeme csillogott.
– Ezzel sikerült kimásznia a bajból, Főnök.
Mason elfintorodott.
– Szükség volt egy kevés leleményességre, hogy kirántsam az ügyfe-
lemet is. De a leleményesség a tökéletes rendőri technikával szemben
annyi, mint megpróbálni egy kötélen átsétálni a Niagara fölött, egyen-
súlyozó rúd nélkül. Lábmunka, leleményesség és szerencse kell.
– Nem vettem észre, hogy a rendőrség sokra jutott volna a techniká-
jával ebben az ügyben.
Mason nevetett.
– Utólag megtudtam, hogy Traggnek sikerült ujjlenyomatot venni a
holttestről. A rendőrségi nyilvántartásból kiderült, hogy a halott férfi
John Lansing, alias Pierre Larue, aki már az első Helen Hampton-féle
zsarolásban is részt vállalt.
– Úgy érti, hogy Tragg mindezt tudta, és mégis hagyta volna, hogy
Myrtle Fargót elítéljék gyilkosságért?
– Azt nem tudta, hogy vajon a Medford D. Carlin név nem egy má-
sik álnév-e? Továbbá feltételezte, hogy én nyitottam ki Fargo páncél-
szekrényét, és kivettem olyan iratokat, amelyeket terhelőnek tartottam
Mrs. Fargóra. Ezért nagyon sokat időzött vakvágányon.

221
 – De most már megmondhatja, hogy kinyitotta a széfet!
– No… no! Sokkal pontosabb keresztkérdéseket kellene kitalálnia!
Én csak a zárat nyitottam ki, az ajtót nem.
– Bocsánat – mondta Della Street, mint aki elszégyelli magát.
– Egek! Ha előbb tudok azokról az ujjlenyomatokról!
– Nagy dolog. Akkor mit csinált volna az 570 dollárért?

222