A mű eredeti címe

George Cálinescu:
ENIGMA OTILIEI
Editura pentru literaturá, Bucure;ti, 1006
George Cálinescu A TITOKZATOS LÁNY
Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1965
Az eredetivel egybevetette BODOR ANDRÁS
A borítólapon BARDOCZ LAJOS rajza

1909 július elején, egy este, valamivel tíz óra előtt, gimnazista formaruhát viselő, tizennyolc-tizenkilenc éves fiatalember fordult be a
Sfin|ii Apostoli utcából az An¬tim utcába. A jövevény bőröndhöz hasonló csomagot vitt, amely — bár nem volt nagy — bizonyára
súlyos lehetett, mert gazdája fáradtan, sűrűn cserélgette kezé¬ben. A megelőző napokban gyakran esett, s a sötét és elhagyatott utca a
nyári évszak ellenére hűvös és ne- szes volt, mint az erdő. S csakugyan, valamennyi ház udvarán, de kivált a templomkertben vén fák
álltak, mint másfelé is Bukarestben, amely akkor egy nagy faluhoz hasonlított. A szél szabályos szüneteket tartva rázta a láthatatlan
tusában összefonódó fákat, s csupán az el-elsötétüjő, majd újra kigyúló csillagok árulták el az arra járónak, hogy odafent hatalmas
lombkoronák hajladoznak. A fiatalember figyelve lépkedett a fal men¬tén, és — amennyire az utcai lámpák gyönge fénye en¬gedte
— a házszámokat vizsgálta. Katonás szabású, fekete egyenruhája szorosan simult testére, s a kemény és na¬gyon magas gallér,
valamint a széles gombasapka férfias és elegáns külsőt kölcsönzött neki. Pedig hosszúkás arca nagyon fiatalos volt, a sapkája alól
kibuggyanó dús haj¬tincsektől csaknem nőies; de barna bőre és görögös orra a határozottság jegyével egészítette ki az első
benyo¬mást. Tétova viselkedése arra mutatott, hogy nem is¬meri a házat, amelyet keres, mert át-átvágott egyik járdáról a másikra, és
folyton a házszámokat nézegette. Az utca kihaltnak látszott, lakói mintha már aludtak volna; a házakban nem égett lámpa, s ahol
égett, a fényt nagy, fehér üvegernyő fedte el, hogy ne melegítsen. Az esti homályban az utca bizarr képet nyújtott. Egyik ház sem volt
nagyon magas, emeletes épület meg éppen alig akadt. De az építkezés meglepő sokfélesége (ami főként olasz kőművesek kezére
vallott), az ablakok szo¬katlan nagysága az épületek törpe alakjához képest, a nevetséges nagyzolásra való díszpárkányozás, a görög,
sőt gót stílű, de csak habarcsból és festett deszkából ösz- szetákolt homlokzatok váltakozása, a nedvességtől min-denfelé levált
vakolat, a szárazságtól összevissza gör¬bült faanyag egy olasz sikátor rom-karikatúrájához tette hasonlóvá ezt a bukaresti utcát. A
kolostor közelében, az utca túlsó oldalán egy nagy ablakos ház még világos volt. Előtte elegáns fogat állott, két fehér lóval, a bakon
pedig mellére ejtett fejjel, gyeplővel a kezében aludt a bukaresti kocsisok szokásos öltözetébe, a hosszú, ráncos bársonykaftánba
bújtatott kövér kocsis. A fiatalember a kocsihoz ért degeszre tömött csomagjával, némi vizs¬gálódás után megállott, és egy pillanatra
letette terhét. A háznak csupán egy emelete volt. Az alacsony földszint négyszögletes ablakait áttetsző papír borította, s ettől
templomablakokhoz hasonlítottak. A ház felső része kissé kihajolt az utcára. Négy lehetetlenül magas ablakának csúcsa gótikus
rozettában végződött, bár feljebb a va¬kolat ugyanennyi apró, klasszikus homlokdísszé volt ki¬képezve, s ezeket két-két konzol
tartotta. A homlokzat felett a fedél lapos ereszben végződött, amely rozetták- kal elválasztott gyámkövekre támaszkodott,
hamisítatla¬nul antik stílben, de a konzolok, homlokdíszek és rozet- ták kávébarna olajfestékkel voltak bemázolva. A vako¬lat erősen
repedezett, itt-ott már mállott, és a házfal meg a járda között húzódó repedésekben merészen ki¬nőtt a gaz. A jobb kéz felől húzódó
magas, tömör vas¬kerítés, amely rozsdás volt és kissé már düledezett, arra engedett következtetni, hogy mögötte udvar van,
amely¬nek terjedelmét egyelőre nem lehetett megállapítani, mert a sötétből csupán a rengeteg fatörzs és lombkorona magasodott ki.
A járókelő csakugyan úgy érezhette, hogy a kerítés mögött feneketlen erdő kezdődik. A kerítésen levő nagy, kétszárnyas kapu most
lánccal volt lezárva; csupán a kiskapu állott nyitva. A fiatalember habozott egy ideig, majd felemelte útizsákját, és belépett. A
be¬járat elé érve nem ment fel a kétfokos kőlépcsőn, ha¬nem az udvar vége felé indult, bizonyára abban a re¬ményben, hogy a
cselédszobákban ébren talál valakit. Itt azt láthatta, hogy a ház udvar felőli része magasabb a homlokzatnál, s a földszint és az emelet
két egymásra épített üveges verandában végződik. Csak a belső folyo¬són égett egy petróleumlámpa, a többi ablak feketén
tá¬tongott. A fiatalember visszatért a bejárathoz, és azon cörte a fejét, hogy miként jelezhetné ottlétét. De csen¬gőt nem látott a
közelben, azt a gondolatot pedig, hogy dörömbölnie kellene, természetesen rögtön elvetette. A hatalmas, gótikus ablakhoz hasonló
bejárati ajtó — amelynek deszkái meggörbültek és szétváltak a meleg¬től vagy nedvességtől, és a barna festék felhólyagzott rajtuk —
a horpadtra kopott kőlépcső két fokától csak¬nem az ereszig csúcsosodott. Az ablakszemeket nem fedte függöny; az üveget ősrégi
por borította, amelyen jól lát¬szottak az esőcseppek és a csupasz kerti csigák nyomai. Mivel más választása nem volt, lassan
lenyomta a kilin-cset, és ki akarta tárni az ajtót. Legnagyobb rémületére az óriási szárny csaknem magától kinyílt, és szörnyű
csi¬korgással feléje lendült. Ijedten várta, hogy a zajtól meg¬riadt lakók lerohanjanak, de semmi sem történt. A fia¬talember erre
belépett, vigyázva arra, hogy jól becsukja maga mögött az átkozott ajtót, de ekkor meglepetten fe¬dezte fel, hogy az előszobában egy
csontfogantyú, való¬színűleg a belső csengő nyele lóg. Nem merte azonnal meghúzni, annyira elbámult a helyiségen, amelynek
szokatlan magassága a ház mindkét szintjének együttes magasságával vetekedett. A kétjáratú falépcső amolyan piramisfélét alkotott,
amelynek tetején egy eléggé si¬került gipsz-Hermész állott, valamelyik klasszikus minta másolata, de valaki ezt is bemázolta a
szörnyű barna festékkel. Cadux helyett csillogó, gömb alakú üveggel fedett petróleumlámpát tartott kezében. A lámpa nem égett,
ellenben a magas mennyezetről egy másik lámpa lógott le, tele kristályfüggőkkel, és ez homályosan meg¬világította a helyiséget.
Ami a müértő szemet itt leg¬inkább meglepte, az egy furcsa építői szándék volt, amely a klasszikus monumentalitást a
legalkalmatlanabb anya¬gokkal akarta kifejezni. A falaknak például márványból vagy legalábbis stukkóból kellett volna lenniük,
hogy
1 íozzáilleszkedjenek a falépcsőben megnyilvánuló klasszi- cizáló szándékhoz — a lépcső két vége egyébként egy- egy
tölgyfából faragott fiúalakra támaszkodott, amelyek elvetélt donatellói ihletről tanúskodtak —, ám ehelyett durván levakolták és
sablonnal vagy kézzel ki is fes¬tették őket, amivel nyilván a pompeji falfestményeket akarták utánozni, vagy talán — néhány naivul
odave¬tett zöld és vörös folttal — a porfírt. A faldíszités egész perspektivikus rendszere nem idomult az előszoba falai¬nak teljes
síkjához, hanem — egy hamis szobafestői lá¬tásmód folytán — az épületszinteknek megfelelően két részre oszlott, ami bántóan
hangsúlyozta az elképzelés egész zavarosságát. Végül a mennyezet úgy volt kifestve, hogy kockázott római teremburkolathoz
hasonlított. Ez az egész díszítési rendszer, megtoldva a falakon tátongó hosszú és szabálytalan repedésekkel, egy romos épület hideg
légkörét lehelte. A fiatalember végül is elszánta magát, és meghúzta a csengőt. Fémes csaholáshoz ha¬sonló hang hallatszott odafent,
mintha a csengő egy rossz akusztikájú, nagy és üres teremben szólalt volna meg. Gyötrően hosszú idő telt el a várakozó ismeretlen
1
szá¬mára, míg a lépcső — idegfeszítő lassúsággal — csiko¬rogni kezdett, mintha óriási súly nehezedett volna rá. Amikor a szörnyű
zaj előidézője végre leért, a fiatal¬ember meglepődve pillantott meg egy sovány, apró ter¬metű, hajlott hátú vénembert. Feje teljesen
kopasz volt, arca meg szőrtelen, és ezért négyszög alakúnak tetszett. Kifelé forduló, a sok dohányzástól sárga ajka két kiálló
csontszilánkhoz hasonló fogat takart. Az öreg, akinek előrehaladott korát mégsem lehetett bizonyosan megha¬tározni, ezzel a két
fogával mosolygott, miközben lassan és ritkán pillogott, mint a bagoly a fényben; kérdőn, nyil¬vánvaló bosszúsággal nézett a
fiatalemberre.
— Costache bácsi? — bátorkodott ez megszólalni, de tüstént meg is ijedt, és másként tette fel a kérdést: — Itt lakik Constantin
Giurgiuveanu úr?
Az öreg lustán pillogott, mintha nem értette volna a kérdést; ajka megmozdult, de nem válaszolt.
— Én Félix vagyok — folytatta a fiatalember, akit szerfölött meglepett ez a fogadtatás —, Giurgiuveanu úr unokaöccse.
A kopasz öreg változatlan unalommal fogadta ezeket a szavakat, pillogott néhányszor, mormogott valamit, majd meglepően rekedt
hangon, csaknem suttogva és át¬ható dohánybűzt árasztva sebesen így szólt:
— Ne-ne-nem tudom ... itt se-senki sem lakik ... Nem ismerem ...
A fiatalembert annyira zavarba hozta ez a válasz, hogy földbe gyökerezett lábbal állott, és várta a helyes¬lői tést. De az öreg ismét
csak pillogott, majd udvarias határozottsággal, ahogy távozásra szokás felszólítani va¬lakit, annyit mondott torokhangján, hogy „jó
estét“, majd felfelé indult a rettenetesen csikorgó lépcsőn. A fia¬talember gépiesen a csomagjáért nyúlt, szédelegve ki¬botorkált a
gótikus ajtón és a rozsdás kapun, elhaladt a békésen hortyogó kocsis előtt, és tanácstalanul tovább¬ment.
Bizonyára belátjuk a fiatal gimnazista kínos helyzetét, ha megtudjuk róla, hogy kicsoda. Félix Sima volt a neve, egy órával ezelőtt
érkezett Ia§i-ból, ahol — mint bennlakó növendék — a főgimnázium nyolcadik osztá¬lyát végezte. Befejezte a tanulmányait, letette
az érett¬ségit, és most Bukarestbe jött a gyámjához, Costache Giurgiuveanuhoz. Ez a Giurgiuveanu, akit a család ál¬talában Costache
bácsi néven emlegetett, a sógora volt apjának, aki egy évvel azelőtt halt meg. Dr. Iosif Sima katonaorvos volt, de később kilépett a
hadseregből. Vér¬rokonai már rég elhaltak. Egyetlen nénje, a keresett Costache Giurgiuveanu felesége, ugyancsak régóta halottN
volt. Minthogy vagy tíz éve maga is özvegyen maradt, fiát leginkább otthonokban és internátusokban tartotta. Hosszú, nehéz
betegeskedés után ő is eltávozott, de az¬zal a megnyugtató érzéssel, hogy a fia már nagy, és a jövője is némiképpen biztosított.
Bizonyos összegű pénz¬betéten kívül Sima doktor egy elég régi, de jól karban¬tartott és jövedelmező házat hagyott Félixre a Lápu$-
neanu utcában. Ennek a vagyonnak a kezelésére végren¬deleti lég a sógorát, Costache bácsit kérte fel, mint gyá¬mot. Egy esztendeje
Giurgiuveanu képviselte Félixet az iskola vezetősége előtt, fizette a díjakat, aláírta az isko¬lai értesítőt, Félix pedig rendszeresen
beszámolt neki a dolgairól. Egyébként ezeket a kapcsolatokat nem az új keletű gyámság teremtette meg: Costache bácsi és „Ot- tilia
unokahúgod“ — akit általában Costache bácsi lá¬nyaként emlegetett mindenki — sokat idézett nevek vol¬tak Sima doktor házában,
mintegy jelképei a legköze¬lebbi rokonságnak. Félix csak nagyon sok esztendővel azelőtt, gyermekkorában látta Costache
Giurgiuveanut,
és akkor ismerte meg Ottiliát is, aki csak jelentéktelen kislány volt. Minden esztendőben írt Costache bácsi¬nak a nagyobb ünnepekre
vagy egyéb alkalmakra, és ilyenkor azt is megkérdezte, hogy mit csinál „Ottilia unokahúgom14. Ottilia is írt Iosif bácsinak, és ő is
meg¬kérdezte, hogy mit csinál „Félix unokabátyámu. Sima doktor fia és Ottilia tehát hivatalosan jó viszonyban voltak a levelezés
folytán, és természetes lett volna, hogy egy esetleges találkozáskor egyszerűen csak folytassák a levelezésben használt családi hangot.
Félix zavara tehát érthető volt. Csalhatatlanul emlékezett a házszámra, tud¬ta, hogy a keresett házban Costache bácsi és Ottilia
unokahúga lakik. Igaz, legutóbb csak Ottiliával levele¬zett, de úgy állapodtak meg, hogy a gimnáziumi év be¬fejezése után nyomban
Bukarestbe utazik, folytatja ta¬nulmányait és a nagybátyjánál, illetve gyámjánál ma¬rad, az Antim utcában. Idejében megírta, hogy
mikor érkezik, és most mégis ezt a furcsa választ kellett hal¬lania. Félix még egyszer végigkutatta az emlékezetét, arra gondolva,
hogy talán tévedett, de hát ez kizárt do¬log volt. Jól emlékezett a házszámra. Megnézte arrébb, hogy nincs-e B-vel jelölt ház, és az is
eszébe jutott, hogy nagybátyja udvarán esetleg bérlők is laknak. De bizto¬san tudta, hogy Giurgiuveanu tulajdonosa a háznak, nem
foglalkozik bérbeadással, és különben is minden lakó tudja, hogy ki a házigazdája. Nem az a gondolat izgatta, hogy hol fogja tölteni
az éjszakát az ismeretlen város¬ban, hanem az átélt találkozás furcsasága. Miközben gé¬pies léptekkel haladt az Arionoaiei utca felé,
hirtelen egy kép jelent meg emlékezetében. A kis kartonlapra ragasz¬tott, névjegy nagyságú, elmosódott, barna fénykép egy csaknem
teljesen kopasz embert ábrázolt, feltűnően ki¬dülledt szemmel és vastag ajakkal, bajusza helyén csupán néhány fekete szőrszállal. Ez
a fénykép, amely édesapja íróasztalán állott, érthetetlen módon mindig a gyermek¬rablókat juttatta eszébe. De abban bizonyos volt,
hogy a kép Costache bácsit ábrázolta. A csikorgó lépcsőn leeresz¬kedő kicsi ember, bár sokkal idősebb volt, arckifejezésé¬ben a
fényképről ismert Costache bácsihoz hasonlított. Tiszta lelkében az első rossz tapasztalat eddig ismeret¬len hidegét érezte: a
nagybácsi talán nem akarja be¬
lő
fogadni? De miért? Bizonyára nem beszélt elég világo¬san. Vagy talán nem kapták meg a levelét, és nem vár¬ták ilyen késő éjszaka.
Hisz ő érthetően megmondta: „Félix vagyok!“ Lelkében még némi kétséggel, de el¬tökélten visszafordult, rövid gondolkodás után
belépett a kapun, bement az előszobába, és meghúzta azt az át-kozott csengőt, amely odafent olyan hangot hallatott, mintha üvegváza
tört volna össze a padlón. Hosszú, kínzó várakozás után a lépcső csikorogni kezdett, újból megjelent a kopasz öreg, és csodálkozó
szemmel né¬zett rá.
— Mi az? — kérdezte suttogva, mintha sohasem látta volna a fiút.
Félix hangját elfojtotta az izgalom, szíve hangosan vert a mellében. Megpróbálta összeszedni magát, ami¬kor fentről egy
kristálytiszta lányhang hallatszott:
— De apa, hiszen ez Félix!
Félix úgy nézett a lépcső teteje felé, mint a ragyogó égre; Hermész barnára festett szobra mellett egy hosszú¬kás, fiatal lányarcot
pillantott meg, amelyet dúsan körül¬font a vállig omló haj. Az öreg, mintha minden a leg¬természetesebben történt volna, és anélkül
hogy meg¬magyarázta volna előbbi viselkedését, ismét lustán pil¬logott egyet, majd ugyanazon a zöngétlen, dohánybüzös hangon
odaszólt az ifjú Félix Simának:
— Fogd a csomagodat és gyere fel!
Mindketten felmentek a csikorgó lépcsőn, és egy elő¬szobafélében találták magukat, amelyet a fiatalember hirtelenében nem vehetett
szemügyre, de valahogy az a benyomása támadt, hogy a bútorokat füstszínü vászon¬huzat borítja. A lány — kicsi, vékonyka teremtés
— a derekán jól összehúzott, alul szélesen kibomló ruhát vi¬selt, egész vállát beborító széles csipkegallérral, s barát¬ságosan

2
nyújtotta feléje csupasz, finom vonalú karját. Félix megszorította a kezét, és már-már lehajolt, hogy meg is csókolja, de mielőtt
elhatározhatta volna magát, a lány már visszahúzta a kezét, és a fiú bal karja alá fonta.
— Ügy örvendek, igazán úgy örvendek, hogy megjöt¬tél — mondta túláradó kedvességgel. — Én Ottilia va-
gyok.
Azután, mivel úgy érezte, hogy a fiatalember nem reagál elég melegen a szavaira, egészen feléje fordította az arcát, és megkérdezte:
— Te talán nem örülsz?
— De igen! — válaszolta tartózkodóan Félix, akit bán¬tott, hogy senki sem jön elibe a csomagjáért.
Ottilia karján, háta mögött az öreggel belépett egy nagyon magas szobába, amelyben úgy lebegett a vastag, szúrós dohányfüst, mint
egy hajó fedélzetén az Északi¬tengeren. A szoba közepén kerek asztalka állott, rajta tejüveg-ellenzős nagy petróleumlámpa. Az asztal
körül
— táblajátékba mélyedve — hárman ültek; az ajtónyí- lásra — kíváncsiságuk mértéke szerint — valamennyien felemelték a
fejüket. A társaság két nőből és egy férfi¬ból állott. Az öreg odament az asztalhoz, és elfoglalta a többiek mellett az üresen maradt
széket; Ottilia egye¬nesen a társasághoz vezette Félixet, és bemutatta.
— Ez Félix — mondta, és megállott a férfi előtt, aki éppen kockát dobott.
A férfi felemelte a fejét, és gyors mozdulattal kezet nyújtott, ötven év körüli, eléggé testes, kövérnek még¬sem mondható úriember
volt; húsos és pirospozsgás arca egy kereskedőéhez hasonlított, de finom bőre és ango¬los, ősz bajusza mégis disztingváltabb
benyomást keltett. Ritkás haja gondosan kétfelé volt fésülve a homlok kö¬zepétől a tarkóig húzódó hosszú választék mentén, mel-
lénye felett súlyos aranyláncot viselt, amelyen valami csecsebecse függött. Ruhája drága szövetből készült, kö¬rülötte finom dohány
és diszkrét parfüm illata lebegett. Közelről mindez tökéletesen ellensúlyozta a kor és a testesség hátrányait.
— Pascalopol — mutatkozott be kifogástalan udvarias¬sággal, ami kitűnő nevelésre vallott; kissé hosszasan szo¬rongatta a
fiatalember kezét, hogy közben szemügyre vehesse. Tekintete nem volt túlzottan szívélyes, sőt némi halvány irónia is vegyült belé, de
előzékenyen, sietős hangon így szólt:
— Tehát maga az a Félix, akiről Ottilia kisasszony annyit beszélt?
— Sima doktor fia, Iasi-ból — tette hozzá suttogva
az öreg, miközben ostobán mosolyogva dörzsölgette a kezét.
— Á, igen-igen! — mondta Pascalopol, mintha az em¬lékezetében kutatna, és nyájas mosollyal, amely egy jól helyreállított
fogsort fedett fel, könnyedén elengedte a fiatalember kezét.
Ottilia most az idősebbik nő felé vezette Félixet. A hölgy körülbelül egyidős lehetett Pascal opol lal, de csinos japán kontyba csavart
haja még feketén csillogott. Arca sárga volt, ajka keskeny és keserű rajzú, orra görbe és vékony. Feketéllő, mély ráncai arra mutattak,
hogy az utóbbi időben hirtelen lefogyott. A szeme dülledt volt, akár az öregé, akihez hasonlított is egy kicsit, még szemhéjának lassú
pillogásával is. Fekete selyemblúzt viselt, amelyet apró karikák díszítettek; gallérját nagy csonttü fogta össze, derekán pedig szorosra
húzott bőr¬öv feszült, amelyhez egy kis aranyóra vékony lánca volt hozzákapcsolva. A hölgy, aki táblát játszott Pascalopol- lal,
kutató pillantással emelte fel a fejét, és amíg a töb¬biek a játékot nézték, tetőtől talpig végigmérte Félixet, majd méltóságteljesen
csókra nyújtotta kezét.
— Ilm! — mondta némi kötekedő éllel rekedt, de erős hangjában. — Kész fiatalember!
— Egyetemre megy, Aglae — magyarázta az öreg ugyanazon a bántóan színtelen hangon, és minden ok nélkül újra nevetett.
— Igen?! — csodálkozott komor arccal a hölgy, és folytatta a játékot Pascalopollal.
— Aglae néni, apus húga — mondta Ottilia Félixnek, amikor látta, hogy a fiú kissé zavartan áll.
— Hát honnan is ismerjen? — kérdezte Aglae. — Csak ekkora volt, amikor az anyja meghalt. Azóta nem láttam. Te emlékszel
rá, Aurica?
Félixet bántotta a hang, ahogyan a hölgy az édesany¬járól beszélt, és a bizalmasság, amellyel ezek a csaknem idegen emberek a
családját emlegették. Félénken nézett a másik nőre, akit Aglae Auricának nevezett. Ez egy harminc év körüli lány volt, éppen olyan
dülledt szemű, mint Aglae; hosszúkás arca keskeny, feltűnően hegyes állban végződött. Széles homlokát kettős hajfonat övezte.
Könyökére támaszkodva ült az asztalnál, és két keze közé eresztett fejjel nézte a többiek játékát. A fiatal¬ember közeledtére felemelte
a tekintetét, és mohó kíván¬csisággal mérte végig, miközben kezét ideges ívben Félix ajkához emelte.
— Aurelia unokanéném — magyarázta Ottilia.
Ezek a nevek ismerősen csengtek Félix fülében, de nem emlékezett rá, hogy valaha is találkozott volna vi¬selőikkel. Egyébként
szörnyen restelkedett nevetséges csomagja miatt, amelyet bal kezében tartott, mivel még nem volt ideje arra, hogy valahova letegye.
Ottilia a bemutatás után eleresztette Félix karját, rátámaszkodott Pascalopol székére, és megkérdezte:
— Hogy megy a játék?
— Rosszul, Ottilia kisasszony — válaszolta Pascalopol, és mélabús arckifejezéssel fordult a szék támlája felé.
Félix, aki egyedül maradt, egérutat keresett ebből a furcsa helyzetből, és a szoba végébe hátrált, ahol a fél¬homályban egy vörös
plüssel bevont dívány körvonalai látszottak. Mivel látta, hogy a többiek elfelejtkeztek róla, végre letette a bőröndjét, és leült. De
hirtelen összerez¬zent, mert egészen közelről köhögést hallott. Csak ekkor vette észre, hogy közvetlen közelében, egy asztalka
mel¬lett még ül valaki. Egy idős férfit pillantott meg, aki a lábán zöld papucsot, a vállán nagy hárászkendőt viselt; mereven nézett
maga elé, és furcsán mozgatta kezét az asztal felett. Kajla bajusza volt, és kicsi, gubancos sza¬kálla. Ez az ember egy szörnyen
vizenyős szempárt mu¬tatott Félix felé, majd szó nélkül ismét az asztalra ha-jolt. Félixnek előbb meg kellett szoknia a félhomályt;
ekkor meglepetve látta, hogy a hárászkendős úr egy kis rámára feszített szitavásznat hímez különböző színű gyapjúszálakkal.
Milyen rossz kockák! — mormogta Aglae. Majd rövid szünet után: — De hát kinél fog lakni ,,a fiú“, Costache?
— Nálunk! — jelentette ki Ottilia, aki az öreg mellé, a szék karfájára telepedve, a lábát hintáztatta, és bal karjával átölelte
Costache fejét; az öregről csak úgy su¬gárzott a megelégedés.
Igen? — csodálkozott Aglae. — Nem tudtam, hogy árvaházat rendezel be a lakásodban.
— Félixnek megvan a maga jövedelme — tiltakozott Ottilia. — Nem igaz, apa?
— Me-eg va-a-an — motyogta Costache, és hálás pil¬lantást vetett Ottiliára, aki éppen egy pillét fricskázott le a ruhájáról.
— Akkor tehát panziót rendezel be — folytatta Aglae kérlelhetetlenül. — Ottiliának lesz kivel szórakoznia. Mit szól hozzá,
Pascalopol?

3
Pascalopol kissé beharapta a felső ajkát, arca alig ész¬revehetően színt váltott, de békülékeny hangon vála¬szolt, miközben tovább
pörgette a kockákat:
— Maga mindig ilyen rosszmájú, Aglae.
Ottilia most felugrott az öreg Costache székéről, átült Pascalopol mellé, és itt liintáztatta tovább a lábát. A lány közelléte
felvillanyozta a játékost, aki élénk moz¬dulatokkal folytatta a húzogatást. Néhány gyors lépés után felkapta a kezét, és a kövér
emberek harsány kaca¬gásával jelentette be:
— Még egy vonal!
Amíg Aglae újra elrendezte a táblát, Pascalopol Otti- liát nézte. A lány kedvesen, anyáskodva megigazította a férfi nyakkendőjébe
szúrt gyöngyös tüt, könnyedén le¬porolta zakóját, és közben nem mozdult a szék karjá¬ról. Tekintete most Pascalopol fehér,
gyűrűkkel megra¬kott kezére tévedt; felkiáltott a hirtelen elragadtatástól:
— Jaj, milyen szép gyürü! Még sohasem láttam!
Pascalopol a gyűrűt a bal keze kisujján viselte, csak¬nem a hegyén, bár ujja elég vékony volt. Ügy látszott, hogy nem a tulajdonos
mértékére készült, hanem csak megőrzés végett került ujjára. Egyszerű kis gyűrű volt, de a közepében gyönyörű zafírkő ragyogott,
amelyet — mint szirmok a bibét — apró gyöngyök vettek körül, és az egész néhány ízléses kis aranylevél közé volt foglalva.
Pascalopol gyorsan lerántotta ujjáról, odanyújtotta Otti¬liának, és színpadias kedvességgel, ahogy csak az érett férfiak tudnak
beszélni, így szólt:
— Kérem, fogadja el.
Ottilia a jobb keze gyűrűsujjára húzta, és vékony kar¬ját a lámpa elé emelve, ujjongva felkiáltott:
— Csodás!
Azután az öreghez szaladt, és szeme elé tartotta a gyűrűt, miközben bal kezével átölelte a vállát:
— Ugye, apa?
Az öreg dülledt szemével mohón nézte a gyűrűt, és vastag ajka ezt a suttogó biztatást küldte a lány felé:
— Fogadd el. Neked adja.
Aglae és Aurica szemében futó villámok lobbantak el.
— Nem szégyelled magad, Costache! Még elvennétek a gyűrűjét. Hátha valami emlék!
Ottilia nem ellenkezett, hanem egyszerűen odanyúj¬totta a gyűrűt Pascalopolnak. De ez megfogta a kezét:
— Kérem, fogadja el. Magának hoztam, csak elfelej¬tettem odaadni. Egyszer azt mondta, hogy a zafír szeren¬csét hoz
magának.
Amíg beszélt, ráhúzta a gyűrűt Ottilia ujjára, meg¬fogta a karját, és a könyök felett megcsókolta.
— Ide figyeljen, Pascalopol — szólt rá idegesen Ag¬lae —, játszik vagy nem játszik? Látom, inkább a lá¬nyokkal cicázik.
Simion! — kiáltotta hirtelen, és a szoba végébe nézett. — Mit csinálsz ott? Miért nem mész le¬feküdni?
A hárászkendős, kecskeszakállas férfi, aki rendületle¬nül hímezett, és néha-néha végigmérte Félixet, rövid morgást hallatott.
A kockák ismét pörögni kezdtek.
Félix fáradtnak és elhagyatottnak érezte magát, de azért kezdte szem ügyre venni a környezetet, amelybe belecsöppent. Ottilia az első
pillanattól hatással volt rá, s bár pontosan nem tudta volna megmondani, hogy mit érez iránta, bizonyos volt afelől, hogy bízik benne.
A lány tizennyolc-tizenkilenc éves lehetett. Kicsi orra és erősen kék szeme volt, barna arca egészen gyermekes¬nek tetszett a sok
göndör tincs között és a nagy csipke¬gallérban. De finom és törékeny, agár csontú termeté¬ben, amely tökéletes vonalú volt —
ellentétben Aurelia aszott és lapos soványságával —, a mozdulatok teljes szabadsága az érett nő önuralmával párosult. A vén
Costache boldog alázattal nézte, és egész szőrtelen arcá¬val mosolygott, ha a lány megölelte kecses karjaival. Látszott, hogy a házban
Ottilia tartja kezében a gyeplőt, és Costache csak függvénye az akaratának. De nem volt
egyetlen elbizakodott mozdulata sem, megfontolatlan szó el nem hagyta a száját. Mégis, Pascalopol iránt tanúsí¬tott, bár egészen
kislányos bizalmassága nem tetszett Félixnek. Ottilia megjelenése egészen új, de régóta sej¬tett érzéseket ébresztett fel benne. Nővel
még sohasem volt bizalmas lelki kapcsolata. Anyja régen meghalt, amikor Félix még elemi iskolába járt, és a lelke még nem volt
eléggé fogékony ahhoz, hogy jobban megis-merje. Az anyja beteges, ingerlékeny teremtés volt, nap¬jait leginkább a szobájában
töltötte, a díványon hevert, olvasott, és a félig nyitott ajtón keresztül kiabált ki és parancsolt a cselédeknek. Halála előtt jó néhány
héttel eltűnt a házból, és Félix megértette, hogy az apja, Sima doktor, bevitte valamelyik szanatóriumba. Á doktor együtt étkezett a
fiával; komor arccal, némán ült az asz¬talnál, de amikor elment, megsimogatta Félix haját, és megkérdezte, hogy jól van-e, nincs-e
szüksége valamire. Egy este Sima doktor sápadt arccal, fáradtan és fekete öltözetben jött haza; reggel óta nem volt otthon, és az-nap a
cselédek furcsa, részvéttel vegyes tisztelettel bán¬tak a gyermekkel. Komoly arccal hívta Félixet, meg- fogta mindkét kezét, és így
szólt:
— Félix, elég nagy és okos vagy ahhoz, hogy megérts ^ egy rettenetesen lesújtó hírt: édesanyád többé nem jön haza, szegény
édesanyád meghalt.
Az orvos még sápadtabb lett ezektől az ünnepélyes szavaktól, és erősen megszorította Félix kezét, mintha óvni akarta volna a
felindulástól. De Félix lelki tapasz¬talatainak a hír túlságosan erős volt. Csak annyit értett meg, hogy valami egészen szokatlan dolog
történt a ház¬ban, és lehajtotta a fejét. Az orvos folytatta:
— Mondd meg holnap az iskolában a tanító úrnak, hogy többé nem fogsz odajárni. Intézetbe adlak.
Félix szörnyű izgalomban töltötte az éjszakát, és alig hunyta le a szemét. Nem fájdalom volt ez, nem is féle¬lem, hanem az
ismeretlentől való viszolygás, amit azok az emberek éreznek, akik a visszatérés reménye nélkül egy távoli országba készülnek.
Másnap fekete karszalag¬gal lépett be az osztályba, és körgallérját le sem vetve ült be a padba, mert csak a tanítót várta.
2 — A titokzatos lány
— Meghalt édesanyám — mondta a padtársának, aki kíváncsian nézett rá.
— Meghalt édesanyád? — ámult el a másik, mintha valami irigylésre méltó dolgot hallott volna.
— Meg.
— Simának meghalt az édesanyja! — kiáltott fel si¬pító hangon a fiú.
A gyermekek mind Félix köré gyűltek, és érdeklődve nézték.
— És nem fogsz többé iskolába járni?
— Nem.

4
A gyermekek még kicsik voltak ahhoz, hogy részvétet érezzenek Félix iránt. Inkább irigyelték tőle a kiváltsá¬got, hogy többé nem
kell iskolába járnia. Amikor be¬lépett a tanító, egy megviselt arcú, derék ember, aki folyton húzogatta túl hosszú nadrágját, a
gyermekek kér- dezetlenül is kiabálni kezdtek:
— Tanító úr, Simának meghalt az édesanyja!
A tanító őszinte megindultsággal tette össze két ke¬zét, és a Félix padjához lépett, miközben a gyermekek is, ahelyett hogy a helyükre
mentek volna, odasereglet- tek a hős padja köré.
— Mit hallok? Szegény fiú! Micsoda szerencsétlenség! És többé nem fogsz hozzánk járni?
— Nem.
— Ó, mennyire sajnálom! Micsoda szerencsétlenség!
A tiszteletet kifejező tekintetek hatására Sima lelké¬ben a homályosan lappangó bánat csaknem a büszkeség¬hez hasonló érzéssé
alakult át, hiszen egy csapásra az érdeklődés középpontjába került, valamennyien őt bá¬multák. A tanító megsimogatta:
— Lehet, hogy apád már vár. Mondd meg Sima dok¬tor úrnak, hogy őszintén meg vagyok rendülve. így, így, kedveském —
ezzel a tanító kezet nyújtott Félixnek, és óvatos figyelemmel az ajtóig kísérte, mintha egy béna gyermeket vezetett volna. A
gyermekek hallatlan bá¬mulattal néztek feléje, de ebben nyoma sem volt a fáj-dalomnak. Félix is némán pillantott vissza rájuk; a
hely¬zet újdonsága annyira lekötötte, hogy nem tudott volna nevet adni ennek az érzésnek.
De néhány esztendővel később, amikor barátait sétálni
látta az édesanyjukkal, Félix töprengeni kezdett azon az érzésen, amely nem született meg benne, mert egy kö¬zönyös életkorban
megszakadt. Maga elé tette édesanyja fényképét, és régi emlékein gondolkozva igyekezett fel¬újítani magában az elveszett érzést;
sajnos, túl későn. A fényképről egy idegen nő nézett vissza, akit alig ismert.
Az intézetben a barátai csak illetlen vihogás kíséreté¬ben es titkokat sejtető hangon emlegették a nőket, s a cselédek, az egyedüli
nőnemű lények, akikkel gyakrab¬ban találkozhatott, csípős vagy csúfolkodó hangon be¬széltek vele. Most történt meg először, hogy
egy lány bizalmasan karon fogta, és miközben jólesően tapasztalta, hogy lelkében egy régi, eddig csak lappangó érzés tá-madt fel, a
féltékenység tüszúrását is érezte szivében, amikor azt látta, hogy Ottilia mindenkivel így visel¬kedik.
A lámpafényben összehajtó négy fej között a kockák tovább csörögtek az asztalon. A játékosok csak rövid fel¬kiáltásokat hallattak,
az öreg Costache rá-ránevetett a nyerőre, Aurica pedig tenyerébe támasztott arccal ült, mozdulatlanul maga elé bámult, és néha-néha
Félix felé sandított. Az öreg előtt egy dohányos doboz feküdt, amelyből folyton cigarettát sodort, és amikor megnyá- lazta, tövig
kiöltötte a nyelvét, s még jobban kimeresz¬tette a szemét. Készítményeit ezután egy nagy bádog¬szelencébe rakta. Az asztalon,
arrébb, halomban állott a játékkártya is, ami arra mutatott, hogy a táblázás csu¬pán bemelegítő szórakozás. Két óra telt el egyhangú
feszültségben, amióta Félixet a sarokban felejtették, de senki sem mozdult az asztaltól. Később Pascalopol a be¬fejezés jeléül még
egyszer és utoljára feldobta a kocká¬kat, és nagyot szusszanva !látradőlt székében.
— Hát, asszonyom, én azt mondanám, hogy térjünk át a kártyára!
Aglae felvett egy csomag kártyát. Costache felállott, és aprólékos gonddal összerakta, majd félretette a tábla¬játékot. Aglae
megkeverte a lapokat, és letette a cso¬magot az asztalra, hogy valaki emeljen belőle.
— Ki játszik? — kérdezte.
Aurelia csak a fejével intett igent. Aglae úgy tett,
mintha a szaténerszényében kotorászna, majd tapogatózni kezdett az asztalon, és végül ijedt hangon így szólt:
— Mi a csuda! Hiszen nincs egy vasam se! Costache, nincs néhány lejed, hogy ezért ne menjek haza?
Costache arcára ijedtség ült ki. Mormogva védekezett:
— Ni-i-incs.
Pascalopol előhúzott egy vastag, vörös szattyánbőrből készült pénztárcát, és kivett belőle négy nagy, ötlejes ezüstpénzt.
— Igazán megbántana, asszonyom.
Aglae először mintha elhárító mozdulatot tett volna, de azután megadta magát.
— Jó, majd a végén elszámolunk.
Amíg Aglae osztott a négy játékosnak (magának, Au- ricának, Costaohénak és Pascalopolnak), Pascalopol ciga¬rettát húzott elő, és
vastag borostyánkő-szipkájába dugta. Ottilia elhúzott egy szál gyufát a gyufatartó rácsán, és tüzet adott neki. Aglae is rá akart
gyújtani, de csakis a Pascalopoléból, ez pedig szokott udvariasságával rögtön meg is kínálta. Costache megmaradt a maga bogos
ké¬szítményeinél. Pascalopol kérő tekintetére még Ottilia is rágyújtott egy cigarettára, és félig a vendég székére te-lepedve szívta. A
szoba közepe ismét megtelt friss, vas¬tag füsttel, amely sebes viharfellegként úszott át a fény¬ből az árnyékba. A négy játékos
csapkodni kezdte a kártyát; közben rövid szavakat váltottak, amelyeket Félix nem ismert, hiszen nem értett a kártyához. A helyzet
re¬ménytelennek tetszett. Ha egyszerű vendég lett volna, odakiáltja nekik, hogy jó éjszakát, és elszalad. De most már „otthon14 volt.
A fáradtságtól alig tudta nyitva tar¬tani a szemét. Aurelia, aki hallgatagon játszott, és óva¬tosan emelgette a lapokat, néha ránézett.
Váratlanul meg¬szólalt :
— Ottilia, Félix úr talán éhes.
Ottilia felugrott a Pascalopol székéről.
— Jaj, egészen megfeledkeztem róla! Milyen buta va¬gyok!
Odaszaladt Félixhez, és megkérdezte:
— Ugye éhes vagy?
Félix tagadóan intett, de Ottilia maga válaszolt a kér¬désre: — Persze hogy éhes vagy — és szélsebesen ki¬szaladt az ajtón.
Nemsokára valahol kicsapódott egy szek¬rényajtó, tányércsörömpölés hallatszott, és Ottilia né¬hány pillanat múlva visszatért.
Kezében egy tányért tar¬tott, amelyen két darab házisüteményt hozott.
— Most nincs egyebem, de ezt meg kell enned.
Hogy személyesen ellenőrizze a fiatalembert, leült mel¬léje a díványra, egészen közel hozzá, és mint egy kis¬gyermeknek,
odanyújtotta neki az egyik süteményt. Fé¬lix félénken elvette, és enni kezdte, Ottilia pedig várt és nézte. A fiú valóban éhes volt.
Ottilia addig őrködött, amíg meg nem ette az első süteményt, majd odanyújtotta neki a másodikat. Ezután bal karját szorosan a jobb
karja alá dugta, és elégedett arccal üldögélt tovább Félix mel¬lett.
— Hogy érzed magad nálunk? — kérdezte mintegy befejezésül.

5
Más körülmények között Félix megkéi-dezte volna tőle, hogy éjszaka nem szokott-e aludni, de most annyira ká¬bult volt, hogy csak
így válaszolt:
— Jól.
Ottiiiát kielégítette a válasz, mert felállott, és újra az öreg háta mögé került. Átölelte a nyakát, és úgy nézett bele a kártyáiba. Azután
Pascalopol mögé lépett.
— Ki nyer?
— Aglae — suttogta Costache.
Valóban, Aglae — aki roppant komolyan játszott — már-már letörlesztette az adósságát Pascalopollal szem¬ben. Néha belenézett
Aurelia lapjaiba is, elvett tőle egy- egy kártyát, és lecsapta.
— Aurica, nem figyelsz a játékra!
Amikor Ottilia Félix mellett őrködött, Pascalopol egy¬szer feléjük nézett. Most — anélkül, hogy felpillantott volna a kártyáiból —
megszólalt:
— Félix úr, elfelejtettem megkérdezni: melyik karra akar beiratkozni?
— Az orvosira.
— Persze, hiszen orvos fia, értem. Nagyon helyes.
Aglae viszont roppantul tüzbe jött ettől az ártatlan
beszélgetéstől.
— Orvosnak készül? Bizonytalan mesterség. Szalad¬gálhat majd a betegek után.
— Egy jó és szorgalmas orvos ma nagyon szépen ke¬res — jegyezte meg békítő hangon Pascalopol.
— Ugye? — mondta hirtelen érdeklődve Ottilia is.
— De ahhoz ész kell! — tette hozzá hidegen Aglae, mintha Félixnek nyilvánvalóan nem lett volna esze.
- Nem kételkedem Félix úr tehetségében — mondta Pascalopol.
— Az orvosi pályához sokat kell tanulni — folytatta Aglae, és bosszúsan lecsapott egy kártyát —, aztán bírni kell költséggel,
kitartással. Egy árvának gyorsan karriert kell csinálnia, hogy ne élősködjön a más nyakán.
A hang, amelyen azt mondta, hogy „egy árvának14, és maga a szó is, amelyet vele kapcsolatban még senki sem használt, mélyen
megbántotta Félixet.
— Jaj, mit beszél, Aglae néni, hiszen Félixnek nem kell a más nyakán élnie — tiltakozott Ottilia.
De Aglae nem hagyta magát:
— Azt akarom mondani, hogy ma divat az egyetem. Miért kellene egyetemre járnia? Van jövedelme, keres¬sen hozzá egy
állást, és kész. Én Ti ti vei elvégeztem a gimnáziumot, de ezzel vége.
Pascalopol felvette a cigarettáját a hamutartóról, szip¬pantott belőle egyet, majd visszatette; látszott rajta, hogy mondani akar valamit.
A közelben megszólalt egy kakas. Pascalopol előhúzta az óráját, és így szólt:
— Ottilia kisasszony, a fiatalember bizonyára álmos. Késő van.
Ottilia fürgén leugrott a székről, odament Félixhez, és megkérdezte:
— Álmos vagy?
Félix tekintete és a késő éjszakai óra feleslegessé tette a kérdést. Ottilia ismét karon fogta, s miután a fiatal¬ember kézbe vette a
csomagját, az ajtó felé vezette. Mi¬előtt kilépett volna, Félix úgy találta ildomosnak, hogy jó éjszakát kívánjon. Pascalopol feléjük
fordította fejét, és sietett viszonozni a köszönést. Aglae is visszaköszönt, de nem emelte fel szemét a kártyából. Aurelia csak a
tekintetével kísérte Félixet. Átmentek egy ebédlőnek látszó szobán, amelyet csupán a hold világított meg, majd kiértek egy szűk
folyosóra, ahonnan falépcső vezetett az emeletre. Felmentek rajta, és egy üveges verandára ju¬
tottak. Félix megismerte az ablakait. Ezeket látta lentről, az udvarból. Egy szegen petróleumlámpa függött, amely valamivel
tetszetősebb volt a többinél. Ottilia leemelte, és kezdte kinyitogatni a verandára néző ajtókat. Lega¬lább négyet nyitott ki.
— Jaj, istenem — mondta —, nem is tudom, hová fek¬tesselek le. Elfelejtettem szólni, hogy készítsék elő a szobádat.
Félixnek csaknem kiszaladt a száján, mint az előbb is, amikor Ottilia a süteményt hozta, hogy nincs szüksége semmire, de hát ez
képtelenség lett volna, hiszen vala¬hol mégiscsak aludnia kellett. így hát hallgatott, és csak a várakozásával vett részt Ottilia
gondjaiban. A lány be¬ment egy szobába, sebtében tett-vett odabent; szekrény¬ajtók csapódtak, meglökött székek csikorogtak.
Azután kikiáltott Félixnek, hogy jöjjön be.
— Ma itt alszol; ez az én szobám, légy nyugodt. Kissé rendetlen, de ezt megbocsátod, ugye? Jó éjszakát! Hol¬nap majd
beszélgetünk.
Ottilia mindezt sebesen, kedves mosoly kíséretében, de mégis határozott hangon mondta; még egyszer szétné¬zett, majd kiment, és
csak a kezével intett Félixnek. Nemsokára lábdobogás hallatszott a lépcsőn, azután ajtó- csapódás, majd minden elcsendesedett. Egy
kerek asz¬talkán hordozható lámpa égett, elmosódó árnyékokkal szórta tele a szobát, és fehér kört festett a mennyezetre. Félix
körülnézett. A szoba inkább hosszü volt, mint szé¬les. és ablaka, amelyet nagy, barna plüssfüggÖny takart, a verandára nyílt. Az
ugyancsak barna plüssel bevont alacsony, törpe fotelek, a régimódi, súlyos diófa komód, a széles, ugyancsak diófából készült
ruhásszekrény némi¬leg ódon, de elegáns külsőt adtak a szobának. Azután a csillogó falak vonták magukra Félix figyelmét;
megle¬pődve állapította meg, hogy a szobát csíkos mintájú, apró kéknefelejcs-fejekkel teleszórt papírtapéta borítja. Vi¬szont az ágy
új volt, és olyan alacsony, mint egy dí¬vány. A szalmafonással díszített támlákat két puha bár- sonygöngyöleg szegélyezte. Az ablak
közelében egy öl- tözőasztalkát fedezett fel, három mozgatható tükörrel, alul sok fiókkal. Előtte forgatható zongoraszék állott. Az
asztal és a szekrény fiókjai különböző távolságokra ki voltak húzgálva, és bennük — mint egy-egy színes gyo¬morban —
szalagkötegek, összegyűrt selyemingek, csip¬kés zsebkendők hevertek mindenféle egyéb női holmi társaságában. Rengeteg
pűderesdoboz állott nagy rendet¬lenségben az öltözőasztalon, egyik-másik fel is volt bont¬va, mellettük nyitott kölnivizes üvegek
sorakoztak, akár egy színésznő szobájában, ami arra mutatott, hogy Ottilia nagyon türelmetlenül bánt a dolgaival. Ruhák, kalapok
takarták a foteleket, az asztal alól cipők látszottak ki, és mindenfelé francia divatlapok voltak szétdobálva, kották¬kal ke verten.
Az egyik fotelen egy halom könyv hevert, főként né¬met regények, de voltak közöttük franciák is a Calmann— Lévy-féle illusztrált
és keménykötéses sorozatból, legfelül Jules Sandeau Mademoiselle de la Seigliére-je és George Sand Indianája. A szobában átható
púder- és parfümillat terjengett. Félix leereszkedett az ágy szélére: nem merte alvással megszentségteleníteni ezt a női fészket. Ekkor
vette észre, hogy az ágy is tele van szórva mindenféle semmiséggel, hímzett bársonypárnákkal, szövetbabákkal, sebtében szétdobált

6
ruhákkal és alsószoknyákkal; de pap¬lannak meg egyéb ágyneműnek híre-hamva se volt. Ot¬tilia megfeledkezett erről az apróságról.
Félix kissé le¬dőlt az ágyra, hogy kipihenje érthetetlen izgalmát, amely néhány órája hatalmában tartotta. Valahol a közelben, nagy
szárnycsapkodás közepette, kakas kukorékolt. Félix¬nek úgy tetszett, hogy a szoba levegője furcsán színt változtat, és a lámpa fénye
is gyengül. Az ajtóval szem¬ben levő falon fehér foltként csillogott egy kicsi tükör. A fiú felállott, elfújta a lámpát, és ekkor vette
észre, hogy a tükör, amelyben most egy fa lombja látszott, nem más, mint az ablak. A szobára édes félhomály borult. Félix ismét
leheveredett a díványra, fejét egy halom apró díványpárnára hajtotta, de nem vetkezett le. El¬határolta, hogy nem alszik, csak éppen
pihen egyet: fé¬lénkké tette ez a szoba, amely nem volt előkészítve ven¬dégfogadásra. Fejében ismét sorra megfordultak ennek a
különös estnek az eseményei, látta az öreg Costache kopasz fejét, a nyikorgó lépcsőt, a többiek arcát. Azután a fejek kavargó
összevisszasága közeledni kezdett a já¬tékasztalhoz. majd újra eltávolodott; fent megszólalt egy
harang, hirtelen le is zuhant közéjük, de ekkorra már sűrű füstfelleg lett belőle; Félix nyakát két vékony kar ölelte át, miközben egy
suttogó leányhang ezt kérdezte:
„Ugye, jól érzed magad nálunk?14
Félix átengedte magát a két kar ölelésének, és így merült el az álom vizében.
II
Másnap egy zongora zuhatagos hangesője ébresztette fel. A zongora a közelben szólt, valakinek a keze köny- nyedén sikiott ide-oda a
billentyűkön, és nagy ügyesség¬gel játszott egy bonyolult etűdöt, amely folyton ugyan¬azt a témát variálta. Félixnek rögtön eszébe
jutott Ot¬tilia hosszú keze, és nem kételkedett abban, hogy ő játszik. Ijedten ugrott le az ágyról. A nap fent volt az égen, és két
oldaliról sütött be a szobába. A fiatalember kissé rendbe hozta a ruházatát, elegyengette a helyet, ahol aludt, és meg akart mosdani. De
a szobában nem volt mosdószerszám. Erre elővette bőröndjéből a kölni¬vizes üvegjét, és megnedvesítette az arcát és a haját. Ezután
nem tudta, hogy mit csináljon. A szobában ma¬radnia illetlenség lett volna, bár félénksége erre kész¬tette; de kimenni sem akart,
mert attól tartott, hogy — nem ismervén a házat — alkalmatlanul talál betoppanni valahová. Pillantása a kisebbik ablakra siklott, és
meg-állapította, hogy az a szomszédos udvarra nyílik. Ez az ablak egyébként arra volt kárhoztatva, hogy betömjék, ha építeni
kezdenek a ház mellett, de úgy látszott, hogy a békesség kedvéért a szomszédok egyelőre nem gondol¬tak ilyesmire. A szomszédos
udvarban Félix egy föld¬szintes, de tekintélyes és tágas házat pillantott meg. A magas ablakok felett görögös homlokzatban
végződött a vakolás, a bejárat pedig verandaszerüen volt kiképezve; a veranda két porfír színű oszlopra támaszkodott, falait pompeji
módra kifestették. A falak mentén csebrekbe ül¬tetett oleanderbokrok sorakoztak, az udvart pedig dísz¬bokrokkal szegélyezett
virágágyások kerítették. Az ud¬var végében egy zöldre festett deszkalugas is állott. Eb-
i Ssl
ben Félix a tegnap esti kecskeszakállas, hárászkendős öregurat fedezte fel. Most is hímezett. Megértette, hogy Aglae néni, a fura
Simion bácsi és Aurica a szomszéd¬ban laknak. Néhányszor még végigsétált a szobán, és Ottilia gyakorlását hallgatta. A lány most
vékony, resz¬kető hangon énekelt is. Félix végül elszánta magát, és kinyitotta az ajtót, mert csoszogó lépteket hallott a kö¬zelben.
Alig dugta ki a fejét, máris megpillantotta Cos¬tache bácsi szőrtelen arcát, amelyet most még vörösebb¬nek talált, mint az este, és az
ajkát is sokkal vasta¬gabbnak.
— Jól aludtál? — kérdezte örökösen rekedt hangján. Roppant jóindulatúnak látszott, és jelentéktelen külseje miatt nem is
udvariasnak, hanem alázatosnak, amihez hozzájárult az is, hogy állandóan dörzsölte a kezét. — Gyere, megmutatom a szobádat.
Az öreg Costache ugyanazon a folyosón egy másik ajtóhoz vezette Félixet; ez az ajtó is közvetlenül a falból nyílt.
— Készen vagy, Marina?
— Készen, készen — válaszolta zsörtölődő hangon egy kövér öregasszony, aki úgy volt öltözve, mint egy cse¬léd. — ö az?
Costache bácsi bólintott.
— No jöjjön — fordult az öregasszony Félixhez. — Itt fog aludni. Ilyen ágya még az édesanyjánál sem volt.
S valóban, Félix egy nagy diófa ágyat látott, amelynek az elején és a végén két-két gömbben végződő oszlop állott. Marina
bizonyításképpen meg is tapogatta az ágyat:
— Üljön rá, és meglátja! Nézzen ide, a fehérneműjé¬nek itt a helye, a ruháját ide akasztja, a cipőjét tegye abba a dobozba. Ott
az asztal, annyit írhat rajta, ameny- nyit akar.
A szoba hasonlított az Ottiliáéhoz, de a falakat tapéta helyett zöldesszürke festés borította. Egy kicsi ablak in¬nen is a szomszédos
udvarra nyílt. Marina folytatta ma¬gyarázatát, kitérve a legilletlenebb részletekre is. Amikor Félix jobban az arcába nézett, észrevette,
hogy csak az egyik szemével lát. A másikat vastag, fehér hályog bo¬rította, és a szemhéj ezt is félig eltakarta.
— Mi lesz? — förmedt rá hirtelen Marina a vén Cos- taehéra. — Ad-e pénzt vásárlásra? A semmiből nem tart¬hatom jól
magukat!
Costache bácsi dadogni kezdett:
— Ni-ni-nincs több pénzed?
— Talán olyan sokat adott? — vigyorgott a vénasz- szony.
Félix csodálkozott ezen a bizalmasságon, bár megér¬tette, hogy Marina — rongyos ruhája ellenére — még¬sem csak cseléd. Az idő
nem törölte le arcáról néhány finomabb vonás nyomát. Később megtudta, hogy Marina távoli rokona Costache bácsinak, aki
kihasználta azt, hogy a boldogtalan, kissé gyengeelméjű teremtés nem ment férjhez, és egyedül tengett a világban; befogadta tehát
cselédnek a házába. Costache most meg vakarta kopasz fejét, azután félrevonta Félixet. és a szokottnál is hal¬kabban megkérdezte:
— Va-va-van-e valami pénzed?
Félix elvörösödött, és gyorsan a zsebébe nyúlt. Volt vagy nyolcvan-száz leje, amennyi a vonatjegy megvásár¬lása után maradt, és ezt
a pénzt is tulajdonképpen Cos¬tache bácsitól kapta, az internátus titkársága útján, ap¬róbb kiadásokra. Kivette a pénztárcáját,
amelyben né¬hány ezüstpénz volt.
— Csak öt lejt adj — mondta Costache bácsi, miköz¬ben egyre a pénztárcát nézte.
Félix odanyújtotta neki a nagy, súlyos pénzdarabot.
— Hát a kenyér, amit már két hete nem fizettünk? — támadt tovább Marina.
Costache bácsi felemelte a kezét, belecsípett a homlo¬kába, és alázatos hangon hozzátette:
— A-a-adj még öt lejt. Nincs most pénzem, kissé meg vagyok szorulva.
Félix odanyújtotta a második ötlejest is. Közben a zongora elnémult, de az izgalomtól nem hallotta, hogy a lépcső nyikorogni kezd a
közelében. Amikor megfordult, Ottiliát pillantotta meg. Kissé sápadt volt, a szeme me¬reven és szigorúan nézett.

7
— Apa, mit csinálsz?
Az öreg lesütötte a szemét, és igyekezett elsompo¬lyogni.
— Semmit. Megmutattam a szobáját. Rád bízom, hogy szórakoztasd.
Ezzel a kezét dörzsölgetve, apró léptekkel lefelé indult a lépcsőn.
— Pénzt kért tőled? — kérdezte Ottilia haragosan Félix tői.
— Nem! — hazudta a fiatalember.
— De kért! — jelentette ki a lány olyan hangon, amely nem tűrt ellentmondást. — Apa jó ember — foly¬tatta némi szünet után,
és karon fogta Félixet —, de néha kissé furcsa. Elnézőnek kell lenned iránta. Gyere, segíts kicipelni néhány holmit a szobámból.
Ottilia bement abba a szobába, amelyben Félix az éj¬szakát töltötte, és keresgélni kezdett: kihúzta a szekrény és az öltözőasztal
valamennyi fiókját, de egyiket sem csukta be. Elővett egy fodros tüllruhát, és a Félix kar¬jára dobta; azután egy pár bőrkesztyű, majd
egy pár hosszú, könyökig érő cérnakesztyű került sorra, néhány üvegcse, cérnagomolyag, egy tűpárna és sok egyéb sem¬miség, és
ezeket mind odadobálta a fiatalembernek. Azután intett neki, hogy kövesse. Mihelyt a lépcsőhöz ért, macskaügyességgel kezdett
lefelé szökdelni. Félix alig tudta követni. Az alsó verandából, amelybe a lépcső tor-kollott, bementek egy csaknem üres szobába. Itt
egy elég régi, hosszú zongora állott, felemelt fedéllel. A szoba két ablaka nyitva volt. Kották, divatlapok hevertek ha¬lomban a
földön, a fekete hangszer körül. A zongora előtt egyszerű fazsámoly állott, közepén szív alakú bevágás¬sal, amitől kocsmaszékhez
hasonlított. Ottilia odaszaladt, elhelyezkedett rajta fél-lovaglóülésben, és vékony ujjait a billentyűk fölé emelte.
— Ismered-e ezt? — kérdezte Félixtől.
Egy akkoriban divatos, erősen szentimentális dal hang¬zott fel, a Chanson russe; Félix, akinek voltak zenei is¬meretei, és
könnyűszerrel olvasott zongora- vagy hegedű¬kottát, hamar megértette, hogy Ottilia kézügyessége és finom játéka jóval többet ér a
banális darabnál.
— Ah! — mondta Ottilia, és egy pillanatra a térdére ejtette a kezét. — Milyen szentimentális vagyok!
Azután ismét a billentyűkre csapott, és Liszt Magyar rapszódiáiból kezdett játszani. Nagy erővel szólaltatta meg a zengőbb részeket,
de amikor a rapszódia viharo¬sabb ütemeihez ért, hirtelen lecsapta a zongora fedelét, és felugrott.
— Néha szaladni, repülni szeretnék! — mondta Félix¬nek, aki zavarodottan állott mellette, mintegy eleven fo¬gasként a ruha
és a sok egyéb holmi alatt. — Félix — tette hozzá bizalmas hangon —, akarod-e, hogy szalad¬junk? Gyere, szaladjunk!
És mielőtt a fiatalember magához tért volna, kinyi¬totta az ajtót, és gyorsan kiszaladt az udvarra. Félix nagy léptekkel követte,
miközben Marina, aki a.földszint¬ről nyíló konyhaajtóban állott, és egy nagy főzökanalat lóbált a kezében, eredménytelenül kiáltozott
a lány után:
— Ügy! Ügy! Bolondokházában vagyunk!
Ottilia a kert végéig szaladt. Az udvar messzire ki¬terjedt, és tele volt vastag, dús lombú gyümölcsfával. Az udvar elülső részét egy
düledező vaskerítés választotta el ettől a zugtól, ösvény sehol sem látszott, a fü szaba¬don nőtt mindenfelé. A fák között magas,
vasrudakból hajlított lugas állott. Ottilia ebbe az irányba szaladt, és most a lugas padján ült, amely körkörösen övezte a közé¬pen álló
festett bádogasztalt. Félix is megérkezett, és az asztalra tette a holmit. Ottilia maga elé húzta mezte¬len, finom vonalú lábát, amelyen
csak cipő volt, átölelte a térdét, és nevetve dobta hátra a szemébe hulló hajtin- cseket. Miután Félix is elhelyezkedett a pádon, Ottilia
kinyitott egy lapos dobozt, és néhány hosszú csokoládé- rudat vett ki belőle. Az egyiket odanyújtotta a fiatal¬embernek, de amikor
Félix el akarta venni, visszahúzta, és egyenesen a szájába dugta. Fogott ő is egy rudat, és rágcsálni kezdte, miközben kiterítette az
asztalra a bőr¬kesztyűt, amelyet benzinnel ki akart tisztogatni.
— Tehát orvosira akarsz menni? Doktor Félix Sima! Nem is hangzik rosszul! Szeretném, ha nagy, híres or¬vos lenne belőled.
De apropó, Félix, ha már erről van szó! Néha borzasztóan dobog a szívem, és az ereim is lüktetnek. Vajon nincs-e szívbajom?... Fogd
meg a pulzusomat.
És Ottilia odanyújtotta a kezét. Félix gépiesen meg¬fogta a keskeny, hideg kezet, amelyben alig érezhetően lüktettek a vérerek,
azután szó nélkül, lassan elengedte.
— Elfelej tettem — mondta nevetve Ottilia —, hogy még be sem iratkoztál. Hipoehonder vagyok. De nem is lehet másként,
hiszen folyton együtt vagyok Titivel és Simion bácsival.
— Titivel? — kérdezte Félix.
— Nem tudod, hogy kicsoda? Simion bácsinak — akit a tegnap este hímezni láttál — és Aglae néninek a fia. Majd megismered.
Jó fiú szegény, csak éppen . . .
— Csak éppen?
— Hát. . . majd megismered — tért ki a bővebb jel¬lemzés elől Ottilia; a szemével intett Félixnek, hogy dugja be a két kezét
egy selyemmatringba, amelyet le akart gombolyítani. — Aglae nénihez mit szólsz?
Félix semlegesen nyilatkozott. Ottilia színpadiasan só¬hajtott egyet, és tekintetét az égre emelte, mint Carlo Dolci valamelyik
madonnája.
— Ó, istenem! Aglae néninek két gyermeke van; úgy vigyáz rájuk, mint a szeme fényére; az egyik Titi, a másik meg az a lány,
Aurica, akit tegnap láttál. Meg ne bántsd őket, mert jaj a fejednek. És van még egy lánya, aki férjhez ment, vagy legalábbis félig. De
elfelejtettem megkérdezni: Aurica tetszik-e neked?
Félix csak egy kitérő mozdulattal felelt.
— Óvakodj tőle, mert mindenáron férjhez akar men¬ni, és ha valaki az útjába kerül, rögtön beleszeret.
Ottilia közben legombolyította a selymet; most a kesz¬tyű ujjait stoppolta, és közben egy olasz románcot dú¬dolt.
— Ki volt az este az a kövér úr? — merte végre meg-kockáztatni a kérdést Félix.
A lány meglepetten pillantott rá:
— Leonida Pascalopol kövér? Hogyhogy kövér? Igen, csakugyan elég kövér — ismerte be elgondolkozva. — Majd
megmondom neki, hogy fogyjon le.
— Rokon? — kérdezte Félix csak úgy mellesleg.
Ottilia csengő hangon felnevetett.
— Rokon? Jaj be jó lenne! Nem rokon, hanem ... apa egyik barátja.
Minthogy a fiatalember arca kissé elkomorult, Ottilia sietett magyarázattal szolgálni:

8
— Nem is sejted, hogy milyen jó ember ez a Pasca¬lopol, és milyen gazdag! Óriási birtoka van a Báráganon, és hátaslovakat
tart. Megígérte, hogy egyet nekem aján¬dékoz. Ó, be szeretnék egy gyönyörű kocsit is, két szép lóval! Olyan chic! Ha Pascalopol
nem járna ide, borzasz¬tóan unatkoznánk, mert apa elég mogorva, és alig lehet látni. Te sohasem unatkozol? Én igen — sóhajtott
Otti¬lia. — Néha üvölteni szeretnék, és ilyenkor a zongorán állok bosszút. Tudod-e, hogy beiratkoztam a konzervató¬riumba? De
még nem határoztam el magam egészen. In¬kább a drámai szakot szerettem volna választani. A szín¬padot! Hogy színésznő legyek,
és mindenki bámuljon! De azt mondják, hogy a hangom nem elég erős. Neked mi a véleményed?
Ottilia felállott a padra, és széttárt karral, öblös han¬gon szavalni kezdett.
„Mit? Ti vagytok Róma sarja? Rongy zsiványok,
torz heréitek? 1*
A pádról meglátta a konyhában Marinát.
— Marina! — kiáltotta oda messziről. — Meleg a vasaló?
— Meleg, meleg — válaszolta mogorván az asszony.
Nemsokára Ottilia hozzálátott, hogy kivasalja a tüll-
ruháját, ugyancsak a Félix jelenlétében, akit továbbra is fogva tartott maga mellett, miközben Fragson-dalt du- dorászott. Amikor
végzett, a ruhát — mint egy kötényt
— maga elé tette.
— Azt hiszem, jól áll nekem. Akarod, hogy felpróbál¬jam? Gyere, mindjárt felpróbálom.
Ezzel Ottilia ismét kézen fogta Félixet, maga után vonta, és szaladva megindult az udvaron. Felrobogott a lépcsőn, és csak a
szobájában állott meg. Itt a legter¬mészetesebb mozdulattal áthúzta fején könnyű háziruhá¬ját, és csak ingben maradt, amelyet két
szalag tartott a vállán. Azután felvette a fehér tüllruhát: olyan volt ben¬ne, mint egy fehér pillangó, amely finoman mozgatja
szárnyacskáit. Fütyörészve néhány menüettlépést tett,

majd két kézzel szélesre tartva ruhája szélét, mély puk- kedlit vágott Félix előtt. Többé eszébe sem jutott a lu¬gasban hagyott holmi:
belefeledkezett a beszélgetésbe, és nemsokára ott ült Félix mellett a nagy díványon, egy halom fénykép, album és egyéb apróság előtt,
amelyeket a fiókokból vett elő, és szétszórt a díványon. Ottilia tö- rökösen maga alá húzott lábbal ült, és minden képet magyarázattal
kísért:
— Ez te vagy, amikor kicsi voltál. Ez meg én vagyok. Félix csodálkozva nézte a fényképet. A felvétel hát¬tere gomolygó
felhőket ábrázolt; az előtérben két nő ült méltóságteljes testtartással, rettenetesen befűzött ruhá¬ban, halcsont alá szorított keblekkel.
Kétoldalt egy-egy férfi állott a székekhez támaszkodva, keresztbe vetett lábbal, nevetséges fényképész-szimmetriában. Az egyik
férfin tiszti egyenruha feszült; Félix felismerte benne az apját. A másik redingotot és bő, vasalatlan nadrágot viselt, ez a férfi Costache
bácsi volt. A nők két gyermek vállán tartották a kezüket; a fényképész szabályosan egy nő és egy férfi között helyezte el őket. Egy
fiúcska és egy kislány volt a két apróság; kezükben egy-egy óriási karikát tartottak. Félix zavarodottan szemlélte őket, és
bizonytalanul nézegette arcukat.
— Hadd lám, vág-e az eszed? — mondta Ottilia. — Melyik vagy te, és melyik vagyok én?
Félix meglepetten tapasztalta, hogy képtelen magára ismerni a fiúcskában, akinek a haját szalag szorította le a füle mögött.
— Ez vagy te — mondta Ottilia a kislányra mutat¬va —, ez pedig én vagyok — és ujját a fiúra tette.
A hosszú hajú, szőke kislány csipkével díszített gal¬léros ruhát viselt; valóban, arcán a maga vonásaira is¬mert, s főként egyenes orra
volt az övé.
Szüleinek egyik furcsa kedvtelése volt ez, amelyre Félix csak 'halványan emlékezett. Tudta, hogy három- négy éves koráig szalaggal
bekötött hosszú hajat viselt, és gyakran szoknyát adtak rá.
— Milyen komikus! — nevetett Ottilia, és tintaceru¬zával bajuszt akart rajzolni fényképmásának az orra alá.
— Miért akarod összefirkálni? — mondta szemrehá¬nyóan Félix. — Mégiscsak emlék.
— Ah! — nézett rá csodálkozva Ottilia. — Te is szen-timentális vagy?
Félix hallgatott.
— Tudod-e, hogy tisztelt szüléink szándéka szerint össze kellett volna házasodnunk? Ha jól emlékszem, ez kínai szokás.
Félix zavartan lesütötte a szemét, Ottilia pedig komoly arccal faggatni kezdte:
Nincs barátnőd, sohasem voltál szerelmes? Aha, ér¬tem — vonta le a következtetést Félix hallgatásából —, a fiatalúr vagy félénk,
vagy diszkrét.
Ottilia tovább mutogatta a fényképeket, azután mele¬gen Félix figyelmébe ajánlotta a könyveit, amelyeket nagylelkűen sorra az ölébe
tett. Végül ijedt arccal fel¬kiáltott:
Jaj, megfeledkeztem a vasalóról. Eddig már bizto¬san kihűlt, pedig annyi vasalnivalóm van!
Ezzel faképnél hagyta Félixet, és viharosan lerobogott a lépcsőn. Az udvarról nemsokára felhallatszott a dudo- rászása.
Félix kiválasztott egy könyvet, Ed. About L’homme á l’oreille cassée című regényét, és ő is lement a kertbe. Leült egy padra, és
olvasni kezdett. Ez volt a nagy szen¬vedélye, amelyet úgy elégített ki, ahogy tudott: innen- onnan kérte kölcsön a könyveket, és ha
pénze volt, vá¬sárolt is. A szobájában, amelyet a Lápusneanu utcában megtartott magának, már egy egész kis könyvtár gyűlt össze.
Hosszú ideig olvasott a pádon, s mire felemelte a fejét, Ottilia a ruháival és a dalaival együtt eltűnt. Ma¬rina lomhán igyekezett a ház
felé egy halom tányérral. A nap az ég közepén járt, de még egy kerek óráig nem történt semmi, és Félix folytatta az olvasást. Mivel
rop¬pant gyorsan olvasott, már felfalta a könyv háromnegyed részét, amikor nyílt a kapu, és belépett Costache bácsi. Fehér
vászonruhát és ócska panamakalapot viselt, ame¬lyet az idő és a sok mosás teljesen tönkretett. Vastag ajkát összecsücsörítette, ami
azt jelentette, hogy jóked¬vében van. Hóna alatt újságpapírba göngyölt csomagot hozott. Valamivel később Ottilia hangosan
szólította a
3 A titokzatos lány

házból Félixet, és ebédelni hívta. A nappali világosság¬ban kiderült, hogy az ebédlő éppen olyan magas, mint a lenti rész, de
magassága folytán szűknek látszott, holott a valóságban elég tágas volt. Berendezése súlyos diófa bútorból állott, amelyet ágyúgolyó

9
nagyságú, bizarr vég¬ződések díszítettek. Az ebédlőszekrény üvegablaka mö¬gött zűrzavaros rendetlenség uralkodott. Costache
bácsi, Ottilia és Félix körülülte az asztalt, és Marina kezdte felszolgálni az ebédet. Félix megfigyelte, hogy mindegyik fogás túlzottan
bőséges volt, mintha sokkal több személy¬nek főztek volna, vagy olyan valakinek, aki hosszú éhe¬zés után nagy lakomát vár. Az
öreg a tányérjába dugta a fejét, és mohón evett. Ottilia éppen csak megkóstolta az ételeket. A fogások nemcsak bőségesek, hanem
válto¬zatosak is voltak, de Costache bácsi egy cseppet sem cso-dálkozott, hanem jó étvággyal evett mindegyikből. Köz¬ben le nem
vette a szemét az újságlapba csavart csomag¬ról, amely a tányérja mellett hevert.
— Ottilia — magyarázta meg végre, hogy miért olyan jókedvű —, Pascalopol ma ideadta a pénzt, hogy fizes¬sem ki a házbérét,
és tévedésből többet adott száz lejjel.
Félix ebből homályosan azt értette ki, hogy az öreg — mint ahogy neki gyámja — különböző szolgálatokat tesz Pascalopolnak. Ügy
látszik, több ilyesféle megbízatása van. S hirtelen eszébe jutott: fogalma sincs, hogy az öregúr mivel foglalkozik. Ottilia elsápadt, és
az asztalra ejtette villáját:
— De apa, nem adtad rögtön vissza?
— He? — csodálkozott el az öreg, mintha valami kép-telenséget hallott volna.
Ottilia eldobta az asztalkendőjét, odament az öreghez, leült a széke karfájára, és hízelegve cirógatni kezdte Cos¬tache kopasz fejét.
— Apa, apuska, ha csak egy kicsit szeretsz, visszaadod neki a pénzt! Hogy is tehettél ilyet? Apuskám édes, tedd ki azt a pénzt!
És hosszú ujjaival kezdte sorra kikutatni az öregúr mellényzsebeit. Costache bácsi haragosan összevonta a szemöldökét, amitől az
arca még komikusabbá vált, de a szája nevetett a csiklandozástól. Végül is Ottilia fel-
fedezte egyik zsebében az öt kis aranypénzt, és tüstént el is kobozta valamennyit. Costache bosszankodni látszott, de nem tiltakozott,
hanem még nagyobb étvággyal foly¬tatta az étkezést. Az ebéd kínos hangulatban fejeződött be, és Félix jobbnak látta szó nélkül a
szobájába sur¬ranni. Nekiült, hogy befejezze az About-regényt. Ké¬sőbb, kezében egy másik könyvvel, újra lement a kertbe, és a
lugasban folytatta az olvasást. Az udvar üres volt, mindenki behúzódott a házba, és még Marina sem mutat¬kozott, amiből Félix arra
következtetett, hogy délutánon¬ként aludni szokott.
Hat óra felé a kapu előtt megállóit egy kocsi, amelyet ugyanaz a két fehér ló húzott, mint előző este. Pasca¬lopol szállott ki belőle.
Most jól szabott pepita öltönyt viselt, hozzá fehér kamáslit, a gomblyukában virág volt, fején puha szalmakalap. Jókedvűen nyitotta ki
a kiskaput és a bejárati ajtót. A rekedt hangú csengő hosszasan zör- gött. Felcsendült Ottilia hangja, majd a lány zajosan le¬szaladt a
lépcsőn. Pascalopol közben bement, de mivel az udvarra néző ablakok nyitva voltak, beszélgetésük nehány töredéke kihallatszott.
Ottilia azt mondta Pasca- lopolnak, hogy várjon, amíg felteszi a kalapját. Nem¬sokára kilépett a házból, nyomában Pascalopollal és
az öreggel, aki elégedetten dörzsölgette a kezét. Ottilia a tüllruhát viselte. Fejére csipkével szegett, hosszú toliak¬kal díszített kalapot
tett, két karját könyökig kesztyű takarta. Kezében napernyőt tartott, amely ugyancsak csipkével volt díszítve. Félix a lugasból nézte
őket. Ami leginkább meglepte, az nem Ottilia csapongó jókedve volt, hanem a Pascalopol arcáról sugárzó rejtett öröm, amelyben
nyoma sem volt valamelyes apai érzelemnek. Costache bácsi a kapuig kísérte őket. Ottilia csak a kezé¬vel intett búcsút, s a kocsi
elindult. Nem telt el sok idő, és az öreg is — fején a panamakalapjával — kisur¬rant a kapun. Félix egyedül maradt, és némileg
meg¬bántva vette tudomásul, hogy senki sem búcsúzott el tőle, és senki sem kérdezte meg, mint odahaza, hogy mit akar csinálni.
Mivel most már nem volt kitől elkéreznie, úgy gondolta, hogy otthon kell maradnia, és így tovább olvasott. Estefelé a postás, kezében
egy levéllel, bekiál-
tolt neki: — Ottilia Márculescu kisasszonynak! — Félix bizonytalanul közelebb ment:
— Itt Ottilia Giurgiuveanu kisasszony lakik — mondta.
— Én ide mindig Ottilia Márculescu kisasszonynak hozok levelet — felelte a postás, mint aki biztos a dol¬gában.
Abban a pillanatban érkezett oda Marina. Kitépte a levelet a postás kezéből, és görbe pillantást vetett Félix- re. Ez — semmit sem
értve a dologból — zavarodottan húzódott vissza a lugasba. Miért viseli Ottilia — hiszen csak róla lehet szó — a Márculescu, és nem
a Giurgiu¬veanu nevet? Meg sem villant a fejében, hogy talán nem a ( ostache bácsi lánya, annyira képtelennek tartotta ezt a
feltevést. Ottilia apának szólította Costache bácsit, és a fényképek tanúsága szerint mindig családtagként sze¬repelt, sőt hasonlított is
megboldogult édesanyjához. Félix, aki előtt addig ismeretlen volt mindenféle családi bonyodalom, egy pillanatig rémülten gondolt
arra, hogy talán valóban eltévesztette a címet, és most egy idegen csalid vendége; nem felejtette el a furcsa fogadtatást sem. amiben az
este része volt. De ezt az izgalmas fel¬tevést — amelyet csak a detektívregényekből merített emlékei támogattak — hamar
szétoszlatta a kézzelfog¬ható valóság. Hiszen felismerte Costache bácsit, felis-merte Ottiliát, tehát kétségtelenül a rokonainál volt,
akiknek a külsejét csak a távolság és az idő változtatta meg. Félix a könyv lapjain is felfedezett a sok „Ottilia* és „Tili" mellett egy
„Ottilia Márculescu14 aláírást. Va¬lószínű, gondolta, hogy az öreg Giurgiuveanunak két neve van, vagy talán új nevet vett fel (ami
azelőtt néhány év¬tizeddel igen gyakori volt). De miközben a kertben sé¬tált. a szeme egy levelezőlap eldobott darabkáján akadt
meg; a szemétről sodorhatta ide a szél, már lábnyomok is látszottak rajta. De a címzése még olvasható volt: Const. Giurgiutíénu.
Costache bácsinak tehát Giurgiuvea¬nu a neve. Félixet arra ösztönözte a fiatalsága, hogy tüs¬tént megoldja a rejtélyt, de egyelőre el
kellett halaszta- nia a dolgot, hiszen még Marinát sem kérdezhette volna meg anélkül, hogy el ne árulja tájékozatlanságát a
ro¬konságot illetően.
A fehér lovas fogat csak este kilenc óra felé állott meg újra a kapu előtt. Most az öreg Costache is ott kuporgott a kisülésen, szemben
Ottiliával és Pascalopol- lal. Marinát szólították, akinek az ölébe rengeteg csomag vándorolt le a kocsiról. Pascalopol úgy találta,
hogy me¬leg van, és azt javasolta, hogy üljenek le a lugasban. Maga nyomban arra is indult.
— Á — szólt oda szívélyes hangon Félixnek —, maga itt van? Mi újság? Nem ment ki a városba, nem jár sehová?
— Vigyük el őt is kocsikázni! — kiáltotta Ottilia, mi¬közben ledobta kalapját és kesztyűjét.
— Elvisszük, miért ne? — bólintott udvariasan Pas¬calopol, bár a hangjában volt némi bosszúság. Azután hozzátette: — Azt
hiszi, szívesen vesztegetné az idejét ilyen magamfajta öregek társaságában? A fiatalság sza-bad akar lenni.
Félix úgy érezte, hogy veszélyes lenne bármilyen tekin¬tetben is állást foglalnia, ám Ottilia a Pascalopol nya¬kára fonta vékony
karjait:
— Jaj, micsoda butaságokat beszél! Maga nem öreg! Hagyja, hadd tai'tson ő is velünk!
Félix szivét egy meghatározhatatlanul kellemetlen ér¬zés szorította össze, Pascalopol ellenben boldognak lát¬szott. és könnyed
főhajtással • megcsókolta Ottilia kezét, amely a jobb vállán nyugodott. Marina egy térítőt do¬bott a bádogasztalra, és a csomagokból
nemsokára a leg¬finomabb falatok kerültek elő: pástétomok, erjesztett saj¬tok, üveges borok. Pascalopol kérésére meghívták Aglaét
is, aki egy hátsó kiskapun át nemsokára meg is je¬lent, nyomában Auricával és Simionnal. Az öregúr most is hárászkendőt viselt a

10
vállán, és a hímzőkeretét is hozta. A lugas oszlopára akasztott lámpa fényénél rögtönzött vacsora vette kezdetét, amelyre Félixet is
meginvitálták. Mohó étvágyával kitűnt az öreg Costache, Aglae és Si¬mion. Ottilia, mint rendesen, alig nyúlt az ételhez. Ellen¬ben
apró kortyokkal ivott a borból, amelyet Pascalopol töltött. Félix magában furcsállotta ezt a kerti falatozást, vacsoraidőben, egy olyan
házban, ahol főztek, és ahol a házigazda rendes vacsoráról is gondoskodhatott volna. De már kezdte megszokni, hogy lépten-nyomon
furcsaságok¬ba botlik.
Tíz óra felé Pascalopol, Aglae, Aurica és Costache kár¬tyázni kezdett. Pénzben játszottak, és Aglae a tegnap esti fortélyával ismét
kölcsönkért Pascalopol tói. Félixnek mégis az volt az érzése, hogy legalábbis Pascalopol nem a játék kedvéért maradt. Intelligens,
határozott ember¬nek látszott, aki a kártya kedvéért nem hagyta volna megkopasztani magát. Első pillantásra látszott, hogy másért jár
ide, bizonyára Ottiliáért, s hogy a kártyázás csupán ürügy számára. Félixben egy furcsa gondolat kezdett ébredezni, amelyet nem
tudott világosan meg¬magyarázni magénak: úgy érezte, hogy mint elég közeli rokonnak és régi ismerősnek joga van ellenőrizni
Ottilia viselkedését. Pascalopolt nem találta ellenszenvesnek, de a figyelmessége, amellyel körülvette Ottiliát, felháborí¬totta. Első
perctől megsejtette, hogy Ottilia hozzá illő barátnője lehetne, s pótolhatná azt, ami addig hiányzott az életéből, és amit csak egy nő
közelsége adhat meg. De hogy egy tizennyolc éves lány ennyire érdeldődjön egy idős férfi iránt — ezt sehogy sem értette. A legfur-
csább az volt, hogy a többieken nyoma sem látszott a megbotránkozásnak. Sőt az öreg Costache ragyogott az örömtől, és kicsinyesen
kihasználta a helyzetet a maga javára, Aglae és Aurica szemében pedig irigység égett.
— Maguk folyton kocsikáznak — szólalt meg vértelen hangon Aurica —, de minket sohasem hívnak meg ...
— Igazán nagyon sajnálom! — mentegetőzött patetiku¬san Pascalopol, de vigyázott arra, hogy határozott választ ne lehessen
kiolvasni a hangjából.
— Ugyan, mit akarsz, Aurelia —- szólt közbe epésen Aglae —, a férfiaknak a temperamentum és a merészség tetszik, amit csak
a mai lányokban találnak meg. Egy jól nevelt lány semmire se megy a szerénységével. Te például fel tudnád-e kecskélni a lábadat, és
a nyakába tudnál-e csimpaszkodni egy férfinak?
Pascalopol szemrehányóan nézett Aglaéra. Costache so¬dort magának egy cigarettát, megnyálazta a nyelvével, és közben úgy tett,
mintha egészen másfelé járnának a
gondolatai; Ottilia pedig, aki Pascalopol mögött állott, könnyedén ellépett, és az öreg mellé ült.
— Pascalopol — folytatta most már emeltebb han¬gon Aglae —, magának egy jámbor asszony kellene, aki¬nek már benőtt a
feje lágya, és aki tisztelné, nem valami bolondos teremtés ...
A földbirtokos haragosan összevonta a szemöldökét, és úgy keresett kiutat a helyzetből, hogy Ottilia felé nézett, de ez közben
elszaladt. A nyitott ablakon át nemsokára ki áradtak a zongorahangok lágyan csobogó hullámai. Ot¬tilia Chopin Cisz-moll keringőjét
játszotta, nagyon fino¬man és érett technikával, ami nyomban elárulta a kon- /.ervatóriumi növendéket. Pascalopol elégedetten
fordí¬totta arra a fejét, mintha a játék csak neki szólna. Aure- 1 ia közömbös maradt, és közömbössége erőltetett volt; Aglae ellenben
türelmetlenül izgett-mozgott, mintha egy légy bosszantotta volna. Végül lecsapta a kártyát, és kitört:
Jaj, de idegesítő ez a zongorázás! — (A ház felé) — Ottilia! Hagyd már abba, tudod, hogy idegesít! — (Hal¬kabban a többiekhez) —
Vagy tud valaki játszani, vagy nem. A zongorához tehetség kell ... Didina milyen jól
játszott...
Ítélete szörnyen igazságtalan volt, és nyilvánvaló rossz- indulatról tanúskodott. Pascalopol megkísérelte enyhí¬teni a légkört:
— Ügy látom, kedves Aglae, hogy ma bal lábbal kelt fel. Ottilia kisasszony gyönyörűen játszik, igazi mű¬vésznő.
Aurica lehajtotta a fejét, és beszívta az ajkát.
— Maga javíthatatlanul udvarias — vetett oda még egy szúrást Aglae. — Inkább mondja meg, hogy mit csi¬nálják Titivel, mert
nagy gondban vagyok miatta... Ismét megbuktatták . .. üldözik ... mert félénk, nem olyan szemtelen, mint' más... és beteg is volt.
Talán ismer valakit, aki ősszel szólna egy jó szót érte...
— Hogyne, hogyne, majd találunk valakit — felelte most is lekötelező készséggel Pascalopol. — De én azt mondanám, hogy
addig is készítse elő valaki, akkor biz¬tosra mehetünk.
Félix egy pádon ült a lugas mellett, a lámpa fényé¬ben; amíg Ottilia a közelében volt, sehogy sem tudta elszánni magát arra, hogy
visszavonuljon. Hirtelen meg¬hallotta Aurica vékony, erőltetetten x-ábeszélő hangját:
— Anyu, talán megkérhetnénk Félix urat, gondolom, nem utasítana vissza .. .
— Bizony jó lenne, ha ő is akarná.
Félix örömmel megígérte; nem sokkal később, egy alkalmas pillanatot felhasználva, elköszönt a társaságtól, és visszavonult. Amikor
felért a kertre néző üveges ve¬randára. meglátta Ottiliát, aki az egyik nyitott ablaknál állott. Bánthatta a lenti beszélgetés és a
zongorázásával kapcsolatos szóváltás, azért menekült ide, ahol mégsem volt egészen messze Pascalopoltól. Megpillantotta Féli¬xet,
és suttogva hívta:
— Mit csinálsz? Gyere ide!
Amikor Félix is az ablakfélfához támaszkodott, Otti¬lia suttogva folytatta:
— Még nem tudod, hogy Aglae néni micsoda kígyó? Huh!
Aglae, aki az imbolygó holdfényben meglátta őket, hangosan odakiáltott Ottiliának, mintha összeesküvéstől félt volna:
— Hozd el holnap Félixet hozzánk, Ottilia!
— Igenis, Aglae néni! — felelte színpadiasan, méz- édes hangon Ottilia. és egy sokatmondó fintort vágott Félix felé. — Titi
nagyon fog örvendeni.
De nyomban odasúgta Félixnek:
— Majd meglátod, milyen tökfejü!
Pascalopol kérlelni kezdte Ottiliát, hogy jöjjön le. Aglae, aki nem akarta tovább feszíteni a húrt — nehogy Pascalopol megharagudjék
—, maga is békülékenyen csatlakozott:
— Gyere már le, Ottilia, mit állsz ott!
Ottilia búcsút intett Félixnek, aki bement a szobájá¬ba és lefeküdt. Jóval később, amikor egy pillanatra fel¬riadt álmából, a sötétség
mintha hajnali félhomállyá hí¬gult volna, és valahol egy kakas kukorékolt. Csak fél¬álomban hallotta, hogy a gótikus ajtó
megcsikordul, majd zörögve elindul egy kocsi.
Másnap Félix mégsem ment el Aglae néniékhez, mert Marina azt a hírt hozta, hogy Simion ismét „rosszalko¬dik"1. Ottilia homályos
szavakkal, diszkréten magyaráz¬hatta a dolgot Félixnek. Ez a diszkrét finomság Ottilia egyik alapvető tulajdonságának bizonyult,

11
kivéve azokat a ritka pillanatokat, amikor csipkelődött és gúnyolódott. Simion, a jámbor és csaknem ügyefogyott ember, aki
hárászkendőt viselt a vállán, és egész nap hímzett, néha- néha kitört (ilyenkor „kiütköztek a bünei“), és „min¬denfélét feli lány
torgatott“. Simion dühöngött, a ház pe¬dig hallgatott. Fiatal korában más ember volt, mint most, mozgalmas életet élt, szerelmi
kalandjai, botrányai vol-tak.
— De hát — fejezte be Ottilia a rövid életrajzot — majd te is meglátod.
Egy nap. amikor sem Ottilia, sem az öreg nem volt otthon, Aurica toppant be Félixhez.
— Volna-e kedve átjönni hozzánk? — kérdezte.
Napvilágnál, a feje köré font hajával még csúnyább¬nak tetszett. Sápadt, sovány arcán vastagon ült a pú¬der, egész lényéből csak úgy
sugárzott a kihívó szándék, és ezt még kínosabbá tette az a körülmény, hogy testé¬ből semmiféle női vonzóerő nem áradt. Félix csak
némán bólintott. Aurica a kert végébe vezette, kinyitott egy kiskaput, és mindketten beléptek a szomszédos udvarra, amely bizonyos
fokig hasonlított az övékéhez, azzal a különbséggel, hogy a felülete bosszantóan egyforma, agyonzsúfolt virágágyásokra volt osztva.
Azután belép¬tek egy folyosóra, innen egy szobába, amely nappalihoz hasonlított, és ahol egy széles dívány állott, tele párnák¬kal,
valamint néhány régi, bizonytalan stílú, zöld ripsz- szel bevont karosszék. Ezek is tele voltak párnákkal. Szanatóriumi rend és
tisztaság tette fagyossá a szobát, a levegőben pedig erős, átható olajszag terjengett. Félix, miután Aurica felszólítására leült egy
székre, rögtön megállapította, hogy a szag a meghatározhatatlan számú súlyos, bronzutánzatú rámába helyezett olajfestménytől ered,
amelyek csaknem teljesen elfedték az előszoba és a
IH
nappali falait. Félix azt várta, hogy megismertetik a pótvizsgára utasított Titivel, de ehelyett azt kellett ta-pasztalnia, hogy Aurica
inkább a maga vendégének akarja tekinteni. És valóban, mintha a megjegyzését kí¬vánta volna megelőzni, Aurica mentegetőzni
kezdett:
— Titi elment anyuval a városba festéket vásárolni. De nemsokára itthon lesznek.
Egy pillanatig hallgattak. Félix valami beszédtémán törte a fejét. De Aurica megelőzte:
— Jól érzi magát Costache bácsiéknál?
Olyan sajnálkozó hangon tette fel a kérdést, hogy
ebben benne volt a válasz is. Félix a legőszintébben vá¬laszolt:
— Nagyon jól.
Aurica elengedte a füle mellett ezt a kijelentést, és folytatta előre kitervelt érzelmes rohamát:
— Magának nincsenek szülei, tehát egy csendes csa¬ládra volna szüksége, ahol úgy érezné magát, mint ott¬hon.
Félix, aki mindig igazságtalan megalázásnak érezte, ha valaki az árvaságát emlegette, különösnek találta en¬nek a hegyes állú
lánynak a célzását.
— Én otthon érzem magam Costache bácsiéknál, és Ottilia kisasszony olyan hozzám, mint. .. mintha a hú¬gom volna.
Aurica kissé összehúzta a száját, majd némi hall¬gatás után nyájas, de súlyos titkokat sejtető hangon így szólt:
— Ottilia nem rossz lány, de kétszínű. Legalábbis hozzám ilyen.
Félix maga is csodálkozva tapasztalta, hogy ez a ki¬jelentés mennyire bántja. Élénken tiltakozott, bár tudta, hogy hazudik:
— Csodálkozom, hogy ilyesmit mond. Ottilia mindig a legszebb szavakkal beszél magáról.
Aurica gúnyosan és hitetlenül mosolygott; lehajtotta a fejét, és úgy beszélt, mintha a tények kényszerítenék vallomásra:
— Látja... Ottiliáról sok furcsa dolgot beszélnek . . Costache bácsi is hibás, mert nagyon elkényezteti. Ilye-
uek azok a lányok, akiknek nincsenek szüleik, és csak tengnek-lengnek a világban ...
A fiatalember arcába vérhullám szökött. De felhá¬borodásába félelem is keveredett: hátha igaz, amit Au¬rica mond. Hiszen annyi
furcsaságot tapasztalt az eltelt néhány nap alatt. De megjelent előtte Ottilia arca, és ez az arc azt mondta, hogy Aurica pletykája nem
igaz. Mégis meglepte, hogy Aurica árvának és a világban tengő-lengő lánynak nevezte Ottiliát, és éppen nekiké¬szült, hogy kissé
kifaggassa a sovány képű kisasszonyt, amikor súlyos léptek hallatszottak, és a küszöbön meg¬jelent Simion. Szeméből ki lehetett
olvasni, hogy sze¬retne belekapcsolódni a társalgásba, de hallgatott. Aurica Félixhez fordult:
— Bemutatom édesapámat.
— Tulea! — szólalt meg váratlanul erős hangon Si¬mion, és keményen megrázta Félix kezét.
Mivel e név hallatára a Félix arcán meglepetés lát¬szott, Aurica magyarázattal szolgált:
— Édesapámnak Simion Tulea a neve, nem tudta?
— Megmutattad-e a párnáimat? — kérdezte aggo¬dalmas arccal az öreg.
— Édesapám már hosszú ideje díszpárnákat varr, hogy valamivel agyonüsse az idejét — magyarázta Au¬rica. — Gyönyörű
dolgokat csinál. Amit itt lát, azt mind ő varrta. És fest is.
Aurica egyenként elővette a párnákat, és sorra Félix elé tette őket. Simion pedig látható büszkeséggel kö¬vette a mozdulatait. A
hímzések valóban ügyes kéz munkájáról tanúskodtak, ám banális minták után ké¬szültek, és rikító színűek voltak. Aurica ezután
végig¬vezette Félixet a képek előtt, amelyekről Félix már tudta, hogy mind Simion és Titi munkái; de Simiontól csak a kisebbik
részük származott. Egyenként mutogatta őket az ujjával Félixnek, és sürgetve igyekezett leolvasni arcáról a tetszést.
— Etilhez mit szólsz? Hát ehhez?
És részletesen elmesélte mindegyik kép születésének a történetét, hogy mi adta hozzá az ötletet. Simion, de főként Titi képei
vitathatatlan készségről tanúskodtak. Kezük jól tudta rakni a festéket, rajzuk pontos és tiszta volt, és még egyik-másik arckép
szabálytalan vonásai is a valószínű tehetség nyomait mutatták. Mindenesetre, a képeknek semmi közük sem volt azokhoz a rikító
színű mázolmányokhoz, amelyek például a lányiskolák¬ban készülnek. De a képek nagyságában, és még a meny- nyiségében is volt
valami nevetséges, amit Félix eleinte nehezen tudott megmagyarázni magának. Simion felvi¬lágosításai nyomán, valamint némi
tüzetesebb vizsgálat után megoldotta a rejtélyt. Egyik kép sem volt eredeti. Képeslapokról másolták őket, vagy értéktelen,
gyerme¬kek kezébe való könyvekből; a hozzáértő szem néhány egészen furcsa, félszeg vonásuk magyarázatát is megfej-tette volna.
A fekete tollrajzokat a két művész fehér és fekete olajfestékkel próbálta visszaadni, s a pasztellt és akvarellt is ilyen szolgai módon,
olajjal utánozta. A festők szeme kétségtelen tehetséggel látta meg a vona¬lak és a színek harmóniáját, de eszük nem támogatta őket
abban, hogy felfedezzék a minta belső szerkezetét, és a maguk eszközeivel újólag megvalósítsák. Egy kis-lány arcképén, amely
valószínűleg egy akvarell után ké¬szült, az olaj rubintos színű folttá változtatta a bőr ham¬vas pirosságát, mivel a festő nem értette
meg a fény fokozatos elterjedésének folyamatát. Ezeknek a foltok¬nak semmi közük sem volt a kép többi részéhez, bár a szín

12
összerakás jó ízlésre vallott. Félix végigment a két szobán, amelyekben a falak tele voltak aggatva hason¬lóan bizarr képekkel, és
udvariasságból váltig dicsérte őket. A többiek nyilvánvaló büszkeséggel hallgatták. Időközben az előszobában megjelent egy másik
Simion, csakhogy ez fiatalabb volt, és soványabb. Amikor meg¬látta a vendéget, otyan mozdulatot tett, mintha el akarna tűnni a hátsó
ajtón, de Aurica utánament, behozta és bemutatta Félixnek:
— Itt az öcsém. Titi. Remélem, jó barátok lesznek.
Titi Tulea valamivel idősebbnek látszott, és néhány esztendővel idősebb is volt Félixnél. Vékony bajusza és erősen bevágott álla,
amelyen néhány hosszú, pely- hedző szőrszál már Simion szakállát sejtette, éretté tette az arcát, és ettől diákegyenruhája is csaknem
igazi ka¬tonamundérrá változott. Egyébként szelíd, szerény fia¬talember volt, és tüstént megtetszett Félixnek, aki ma-gában már-már
kezdte bírálni Ottilia véleményét. Titi, aki a korkülönbség ellenére is nagy tisztelettel bánt Fé- lixszel, megmutatta a festékeit,
amelyeket az imént vá¬sárolt, beszélt a terveiről, közben előszedett egy csomó angol képeslapot, és még jó néhány másfajtát is,
ame¬lyek rózsákat meg gyümölcsöket ábrázoltak Klein ala- irással. Ezeket mind olajjal akarta megfesteni. Nyugod- tan, csöndes
szenvedéllyel beszélt a dolgairól. Félix megkérdezte, miért nem fest természet után, de Titit zavarba hozta ez a javaslat, amelynek
nem látta értel¬mét; nyomban megmagyarázta, hogy csak minta után szeret festeni. Félix a tehetségéről beszélt, és hozzátette, hogy
eredetiségre kell törekednie. Titi erre csak össze¬vonta a szemöldökét, és újra részletkérdésekre fordította a szót. Látszott rajta, hogy
Félix beszédmodora nem tetszik neki. Azután megkérdezte, hogy jól utazott-e, hogy hol végezte a gimnáziumot, majd iskolai
dolgokra tért át, és naiv, de közlékeny modorban a tanárairól kezdett beszélni. Kertelés nélkül bevallotta, hogy már jó néhányszor
bukott ismétlésre vagy pótvizsgára, de min¬denért a tanárokat meg a nehéz anyagot okolta. Félix az olvasmányai felől érdeklődött, és
- mivel Ia$i-ban általában jól tájékozott emberek között élt — a véle¬ményét kérdezte néhány modern íróról, aki az új iro¬dalmi
folyóiratba, a Viaía fíománeascába írt. Titit szem¬mel láthatólag kellemetlenül érintették ezek a kérdések; bevallotta, hogy nincs ideje
olvasni, és hogy' az olva¬sástól megfájdul a feje; de — tette hozzá — ha kapna „egy szép könyvet“, megpróbálná elolvasni. Félix
meg¬ígérte, hogy kerít neki egyet. Aurica megmagyarázta Ti- tinek. hogy Félix miért jött:
— Titi, Félix úr megígérte, hogy segít neked fel¬készülni a pótvizsgára.
Titi engedelmesen bólintott, és nem adta jelét an¬nak, hogy nem fogadná el egy fiatalabb fiú útmutatását, de amikor Félix
haladéktalanul neki akart látni a mun¬kának, arra kérte, hogy hagyja délutánra a leckét, mert most fáj a feje. Aurica nagy szeretettel
tekingetett a jól megtermett, lomha fiúra, és szükségesnek tartotta az alábbi magyarázatot is:
— Titi erősen vérszegény, és anyu nem akarja, hogy túl sokat dolgozzék. Eleget fárasztja magát a festéssel.
Simion helyeslően bólintott.
— Na — kiáltott ki Ottilia a dívány közepéről, ahol törökülésben varrt valamit, amikor Félix elhaladt szo¬bájának nyitott ajtaja
előtt —, mondd meg őszintén, mit fecsegett rólam Aurica? Tudom, akkor jött érted, ami¬kor nem voltam itthon.
Félix zavartan állott meg az ajtó előtt.
— Gyere be, ülj mellém.
Es Ottilia arrébb húzta karcsú lábát, mintha Félix¬nek is hasonló helyzetben kellett volna elhelyezkednie mellette.
— Biztosan azt mondta, hogy szeleburdi vagyok.
— Még rosszabbakat is mondott — vallotta be Félix.
Ottilia kissé sápadtan emelte fel tekintetét, és ke¬zét a fiatalember karjára tette.
— És te hittél neki, Félix?
— Nem! — válaszolt Félix gyors lelkiismeretvizsgá- lat után.
— De mit mondott? Biztosan valami butaságot Pas- calopollal kapcsolatban.
Félix hallgatott egy pillanatig, majd nagy elhatáro¬zással megkérdezte:
— Tudni szeretném, hogy a leveleid miért jönnek Márculescu névre? Én mindig úgy tudtam, hogy Giur¬giuveanu a neved.
Ottilia komoly arccal nézett Félixre:
— Ez volt tehát! Azt mondta, hogy nincs mit ke¬resnem ebben a házban.
— Hogyhogy nincs mit keresned? Nem értem. De bántott, hogy hajléktalan és árva lánynak nevezett. Hi¬szen van apád ...
Ottilia nagyot öltött a kezében tartott tűvel, és lát¬szott rajta, hogy bosszankodik.
- Igen, Aglae néni és Aurica ki nem állhat, mert mindketten attól félnek, hogy elütöm őket az örökség¬től ... Aurica azt hiszi,
hogy könnyebben férjhez mehet, ha a gazdag nagybátyjára hivatkozhatok. .. Pedig mi¬lyen rusnya... Tudod, apa nem az édesapám,
anyám előbb is férjnél volt egyszer, és amikor hozzáment apá¬hoz, én már néhány éves voltam . . . Ide nézz, az édes¬anyám, és ez az
igazi apám. (És Ottilia odanyújtott Fé¬lixnek egy szakadozott fényképet, amelyen egy más időből való, szelíd tekintetű Ottilia állott
dúsan redőzött ruhában, vállára omló hullámos hajjal, egy kövér férfi karján, akinek a szeme szintén az Ottiliáéhoz hasonlí¬tott.) De
apa szeret engem, és aztán ... kötelessége is gondoskodni rólam, mert anyámtól — minden írás nél¬kül — rengeteg pénzt kapott, amit
befektetett az üzle¬teibe . . . Minden másként lett volna, ha anyám meg nem hal hirtelen ... Apa örökbe akart fogadni... És most is
akarna, de Aglae néni nem engedi... Egyszóval elég kínos ügy ez, de azt hiszem, hogy téged igazán nem érdekel.
És Ottilia felsóhajtott, de a sóhajtását úgy fejezte be, hogy komikusán elhúzta a száját.
— De érdekel — mondta csendesen Félix. Ottilia vallomása megmagyaxázta a kettős név titkát, de egy kellemetlen
felfedezéssel is szolgált: Costache bácsi te¬hát nem az apja. A bizalmas viszony, ami Ottiliához fűzte, az arcáról sugárzó elégedettség
nem táplálkozott gyanún felül álló érzelmekből. Félix Pascalopolt is gyű¬lölte, és bár Ottilia iránt — amióta egy házban laktak —
csak nőtt a tisztelete, fülében ott csengtek Aurica sza¬vai : „Ottiliáról sok furcsa dolgot beszélnek..
— Félix — igyekezett másra terelni a beszélgetést Ottilia —, mit végeztél Titivel?
— Éppen csak megismerkedtünk; délután kezdünk tanulni. Derék fiúnak látszik, csak kissé puha.
— Én is ezt mondtam — bólintott Ottilia.
— Megígértem, hogy viszek neki egy könyvet. De az én könyveim nincsenek még itt. Megengednéd, hogy tőled válasszak
egyet? Csak attól félek, hogy már mind olvasta őket.
Ottilia hitetlenkedve nevetett.
— Azt mondta, hogy olvasni akar? Csodálkozom! Annyi könyvet vihetsz neki, amennyit csak akarsz, biz-

tosítalak, hogy egyet sem olvasott. Azután majd me¬séld el, hogy mire vitted a pedagógiáddal.

13
Ebéd után Félix kiválasztotta A pár-mai kolostor egyik illusztrált kiadását, és átment Titihez, aki a kertben várta. Bementek a házba,
de amikor a verandára értek, Titi intett Félixnek, hogy járjon csendesebben, mert az apja alszik. (Félix később megtudta, hogy Simion
háló¬ingre vetkőzve aludt, mintha éjszakára feküdt volna le.) A szobába érve Titi kihúzta a nagy asztal széles fiók¬ját; Félix szeme
katonás rendbe rakott könyveket, ceru¬zákat és képeslap-köteg'eket fedezett fel benne. Vala¬mennyi könyv és füzet gondosan be volt
borítva, s raj¬tuk gyönyörű kézírással, ceruzával halványan aláhúzva a Titi neve állott. Félix bámuló pillantására Titi köte¬lességének
érezte, hogy kézügyességének egyéb jeleit is megcsillogtassa. Volt néhány albuma, amelyekbe szép, egyenletes írásával rengeteg
verset másolt be, és cifra, színesen kirajzolt iniciálékkal díszítette őket. Az albu¬mok kötése szintén az ő munkáját dicsérte. Ahelyett
hogy kottapapírt vásárolt volna, kitalált egy ötágú ce- ruza-fésüt, amellyel megvonalazta az egyszerű, sima pa¬pírt. A rajzai számára
kartondobozt készített, gondosan beragasztotta barna papírral, és gót vonalú tollrajzokkal díszítette. A latin tankönyvet kifogástalan
kézírással tel¬jes egészében lemásolta, majd bekötötte, és a képeket is megrajzolta hozzá. Félix megkérdezte, hogy a köny¬vek árát
akarta-e megtakarítani, de Titi nemmel vála¬szolt, és hozzátette, hogy szereti az ilyesmit. Hegedűje is volt, amelyet Aglae vásárolt
neki, de néhány elemi gyakorlaton kívül mást nem tudott eljátszani rajta. Eb¬ben a tekintetben is nem annyira a tulajdonképpeni zene,
mint inkább az anyaggyűjtés érdekelte. Volt egy zenei albuma, amelybe mindent belemásolt, ami csak a keze ügyébe került: népdalt,
olasz románcot, opera-áriát, német nótát.
— Ha valami szép dolog kerül a kezedbe — mondta Félixnek —, add kölcsön, hogy lemásoljam.
— Majd elhozom Ia§i-ból a hegedűmet és a kottái¬mat. és játszhatunk duetteket — ajánlotta Félix. — Meg¬vettem Mazas
füzeteit is.
— Nem, most nem — rázta a fejét határozottan
Titi —, most csak könnyű dolgokat gyakorolok, vagy lül után játszom. Majd később, néhány év múlva. (Titi huszonkét éves volt.)
Félix egy pillanatig habozott: megmondja-e, hogy ez a módszer helytelen? De uralkodott magán, nem akarta, hogy tudálékosnak
tűnjön fel Titi előtt. Megkérdezte, hogy miben lehet segítségére. Titi arra kérte, hogy gyakorolja vele a latint. De csak a fordításra volt
kí¬váncsi, és azt akarta, hogy Félix szóról szóra diktálja a mondatokat, 6 meg a szöveg fölé írja a fordítást. Min¬den más módszert
kereken visszautasított. Félix tehát diktálni kezdett, és a válla fölött nézett bele a könyvbe, miközben Titi figyelmesen irta a fordítást,
és meg-meg- ismételtetett egy-egy szót. Félóra múlva Titi kijelen¬tette, hogy unja a dolgot, fáj a feje, és még arra sem volt hajlandó,
hogy másnap folytassák, hanem csak eny- nyit mondott:
— Majd máskor.
Félix felemelkedett, és el akart menni, de eszébe ju¬tott a Stendhal-regény, amelyet az asztal sarkára tett. Odanyújtotta Titinek, és
megkérdezte, hogy olvasta-e. i:z tagadólag rázta a fejét. Úgy vette kezébe a könyvet, mint egy értékes albumot, és a lapszélhez
tapasztott újakkal forgatni kezdte. Főként az illusztraciókat néze¬gette.
Eltelt néhány nap, és Félix óvakodott attól, hogy hívatlanul átmenjen Aglae néniékhez. Közben néhány- ■ :or kiment a városba,
utánanézett az egyetemi dolgai¬nak, és végigjárta a Dimbovita partján sorakozó antik¬váriumokat. Mivel megszokta az internátusi
fegyelmet, lőbb engedélyt kért kirándulásaihoz Costache bácsitól, de az öreg, akit Félix kérése meglepett, azt válaszolta, iogy
bármikor kimehet a városba, akár nappal, akár jjel . . igen, akár éjjel is. Es amikor ezt mondta, cin- ! <>san kacsintott, amit Félix nem
egészen értett. Egy nap, kártyázás közben, Aglae ismét hozzáfordult:
— Fiatalember, úgy látom, többé nem akarja támo- utni az én Titimet. Átjöhet hívatlanul is, mert Titi
kissé hanyag, nógatni kell.
Félix tehát újra meglátogatta Titit, aki joviális, nyá¬las arccal fogadta. Mivel nem akarta azonnal elárulni
látogatásának pedagógiai célját, előbb megkérdezte, hogy elolvasta-e A pármai kolostort. Titi erre elővette a fiók¬ból a könyvet; Félix
hirtelenében meg sem ismerte, mert gondosan be volt borítva kék papírral. Néhány megfontoltan elhelyezett papírnyelv arra mutatott,
hogy egyik-másik része különösképpen érdekelte Titit. A ti¬tok hamarosan megoldódott:
— Nagyon tetszettek a rajzok, lemásoltam néhányat.
Es Titi előhúzott a könyv végéből egy halom pa¬pírlapot, amelyeken vizfestékkel leutánzott vagy húsz illusztrációt.
— De a regény is tetszett, ugye?
— Nem volt időm elolvasni — felelte jámborul Titi, és végleges elhatározással visszaadta a könyvet. — Talán még elkérem.
Félix visszaemlékezett Ottilia ironikus szavaira, és kezdte belátni, hogy nem rosszindulatból, hanem hosz- szú tapasztalatból
fakadtak. Mivel Titi mesélni kezdett erről-arról, apró dolgokról, amelyek napközben vagy még az iskolában estek meg vele, és esze
ágában sem voít hozzákezdeni a tanuláshoz, Félix kénytelen volt meg¬mondani, hogy Aglae néni megbízásából foglalkoznia kell
vele. De Titi ismét csak arra volt hajlandó, hogy leírja egy rövid szöveg fordítását. A munka nem tartott sokáig, Titi hirtelen elsápadt,
jobb kezét a levegőbe emelte, hátravetette a fejét, felemelkedett, és ijedten így szólt:
— Folyik az orrom vére!
Valóban, a felső ajkát körülölelő mély ráncban kes¬keny, vörös csík tekerőzött lassan lefelé. Mivel a vér¬zés nem akart elállani, és
Titi egyre rémültebb arcot vágott, Félix kinyitotta az ajtót, és kiment a folyosóra. Aglae, aki felfigyelt a zajra, nyomban előjött, és
amikor Félix elmondotta a dolgot, hanyatt-homlok rohant be a szobába.
— Ismét folyik az orrod vére, egyetlenem! — jaj¬gatott. — Várj, hozom a vattát.
Keresgélni kezdett a lakásban, és egy vattagomolyá- val tért vissza, amelyet Titi orrába dugott, közben egyik kezét a homlokán
tartotta.
— Ez csak a fáradtságtól van — mormogta. — Hagyd már békében a könyveidet, mert nem akarok filozófust nevelni belőled.
Aki túl sokat tanul, annak meghígul az
esze.
Ezeket a szavakat mérgesen és némi éllel ejtette ki, ami sértette Félixet, mert Aglae arcára rá volt írva, hogy őt okolja a Titi
kimerültségéért, bár maga kérte, hogy jöjjön át. Attól a naptól kezdve Félix többé nem tette be a lábát Titihez, amíg egy nap Aglae
ismét kér¬lelni nem kezdte:
— Kedves Félix, foglalkozzék egy kicsit Titivel; lá¬tom, van hozzá türelme.
Félix ezután gyakran átjárt Titihez, akivel össze is barátkozott, de munkára csak akkor biztatta, ha erre magától is hajlandóságot árult
el, ami egyébként ritkán fordult elő. Titi alapjában véve derék fiú volt, de a ter¬mészet bizarr jellemmel áldotta meg. Örömmel mesél-
gette Félixnek, hogy merre járt napközben, mit figyelt meg az utcán, és azt is elmondta, hogy milyen festmé¬nyeket látott. Amikor
megjött a városból, Aglae meg¬kérdezte, hogy mi újság a Calea Victorieien, és Titi — bárki előtt — engedelmesen elmondta, hogy

14
mit látott. De ha Félix megkísérelte, hogy egy kérdést megvitasson vele, Titi elkomorodott, és nagy ellenállást fejtett ki, Aglae pedig,
ha éppen ott volt, olyan ellenségesen né¬zett Félixre, mintha ez merényletet akarna elkövetni l'ia észbeli képességei ellen. Bármit
mondott Titi, Aglae os Aurica itták a szavait, Simion pedig néma íejbólin- lásokkal helyeselt neki.
— Titi — biztatta Aglae —, meséld el, hogyan pus¬káztatok történelemből.
Es a huszonkét éves fiatalember kezdte előadni egy naiv történelemtanár viselt dolgait, elég sok humorér¬zékkel; a história arról
szólt, hogy néhány furfangos fiú, aki jól ismerte a tanár gyöngéit és vesszőparipáit, úgy járt túl az eszén, hogy az írásbeli előtt előre
kidolgozta
< >tthon az összes lehetséges tételeket. Aglae zajosan ne-vetett, és anyásan nézte Titit. Félix gyakran hívta sé¬tálni a városba a
fiút, és ez először bármerre engedel¬mesen elkísérte. Másodszor azonban már makacsul visz- ./.autasította, hogy ide vagy oda
menjen, inkább moz¬dulatlanul elálldogált órák hosszat például a Ci?migiu-tó partján, és egy katonazenekar banális műsorát
hallgatta.
Hazatérve pontosan beszámolt a családnak a sétáról, és elmondta a katonazenekar műsorát is; ha nem tudta valamelyik szám címét,
elénekelte a dallamot. Azután tűzön-vízen keresztül megkerí tette magának a „zenei hangjegyeket14, hogy bemásolja őket az
albumába. De akadtak olyan napok is, amikor Titi egyszerűen nem akart elmozdulni hazulról, és visszautasítását azzal in¬dokolta,
hogy rosszkedvű. Ilyenkor leült egy padra, fi¬gyelmesen hegyezgette színes ceruzáit, és teljes néma¬ságba burkolózott. Ezeket az
apatikus pillanatokat Aglae néni a házias szorgalom jeleiként könyvelte el, és ami¬kor Félix sétálni hívta Titit, ez pedig azzal
utasította vissza, hogy rosszkedvű, Aglae Félixre támadt:
— Minek járja folyton az utcát, mint egy aszfalt- betyár? Hadd üljön itthon!
Titinek más furcsa szokásai is voltak. Ha hirtelen el¬unta a beszélgetést vagy a társaságot, így szólt:
— Megyek egy kicsit hintázni.
Nekitámaszkodott háttal az asztal vagy a kályha szé¬lének, és katolikus módra összetett kézzel himbálni kezdte magát jobbra-balra,
megállás nélkül. Máskor ha¬nyatt feküdt a díványon vagy az ágyon, és ugyanúgy, összetett kézzel ismét erre-arra ringatta magát. Mi
le¬hetett ennek az oka? Félix nem talált rá magyarázatot. Talán valami kielégületlenség, amely kicsi gyermekko¬rából maradt, vagy
talán éppen egy túlságosan erős em-lék abból a korból? Aglae és a többiek egészen termé¬szetesnek találták Titi viselkedését, és néha
még Aglae is biztatta:
— Ha unod magad, menj és hintázz egy kicsit.
Máskor Félix egy pádon találta Titit; jobb kezét a
szívére szorítva, felsőtestével előrehajolva ült, mintha rettenetes belső görcsök kínozták volna. Arcáról lerítt a szenvedés, Aglae és
Aurica aggodalmasan ült mellette, és egyre nyugtatta:
— De hát nincs semmi bajod, az isten áldjon meg! Honnan veszed?
— Ezt csak maga mondja — nyöszörgött Titi —, de én tudom, hogy szívbajos vagyok. Itt fáj, né.
— Hol? .. . Ugyan! — mondta hozzáértő hangon Aglae, és odatette a kezét, ahová Titi mutatott.
— Apa is szívbajos. A családunkban mindenki szív¬bajos volt.
— Ezeket a hülyeségeket is ő verte a fejedbe — mutatott Aglae megvetően Simion felé. — Dehogy szív¬bajos! Egész nap
zabái, mint egy dög! Lehet, hogy túl sokat tanultál — vetné fel a tűz a könyveidet! —, és attól kaptál görcsöt.
A két nő dörzsölni kezdte kámforos szesszel a tel¬jesen elereszkedett fiatalember halántékát és mellét, és Titi, amilyen hipochonder
volt, kezdte jobban érezni ma¬gát. Nemsokára beszélőkedvét is visszanyerte, és nagy szorgalommal tért vissza megszokott
foglalatosságaihoz. Mégis, néhány nap múlva gyászos 1 íangon, szája sar¬kában keserű mosollyal jelentette ki, hogy nem fog so¬káig
élni, mert az életvonala nagyon rövid, és a csuklója körül csak egy gyűrű van (ezt onnan vette, hogy vélet¬lenül a kiromantiáról
olvasott valamit). Aglaénak és Au- ricának meg kellett mutatniuk, hogy a szóban forgó vo¬nal náluk sem jobb, mégis élnek. Titi
abban a pilla¬natban bizalmatlanná vált a kiromantia iránt, és a jó¬kedve is visszatért.
Titi kedves volt Félixhez, bár némileg tartózkodó is. Aurica viszont egyre nyájasabbá vált. Mindennap, úgy öt óra után a lány
körülményesen felöltözött. Rendsze¬rint fehér blúzt és lerakott, fekete szoknyát vett ma¬cára. Feltűnően kipúdere/te és alaposan
kipirosította so¬vány arcát, ami abban az időben még elég feltűnő volt. Elindult a Calea Victorieien, és gyors léptekkel, kitar¬tóan
végigjárta mindennap ugyanazt az útvonalat, oda- vissza, a két szemközti oldalon. S közben állandóan ka¬landra várt, de az egyre
csak késett. Egyetlenegyszer történt meg, hogy egy fiatal tisztjelölt, akit megtévesz¬tett Aurica külseje, utánaindult, és hazáig a
sarkában járt. Aurica izgatottan rohant be az udvarra, és odakiál¬totta az anyjának:
— Maman. maman, egy tiszt!
De a tisztet meghökkentette a ház rendes külseje, s minthogy biztos szórakozásra nem számíthatott, néhány¬szor elsétált a ház előtt,
majd eltűnt. Aznap este Aurica bezárkózott szobájába, és a vacsorához sem jött ki. A férfiakról homályos elképzelései voltak,
amelyekben a szemtelenség is erénynek számított. Egy férfi közelsége
— kivált ha az illető fiatal volt és nőtlen —, tüstént iz¬galomba hozta.
— Maman, jön Pascalopol... Maman, Filipescu itt ment el a házunk előtt! ...
Nem találta illetlenségnek, ha egy jobban öltözött férfi megszólította az utcán. Természetesen nem vála¬szolt, de meglepett arccal
gyorsabbra fogta a lépteit, és várta az erősebb rohamot. A házasságról gyakorlati érdeklődéssel beszélt, mintha a férjhez menés lenne
az élet egyetlen komoly célja. A legbanálisabb házasságot is nagy szerencsének tekintette egy lány számára. Szá-mon tartotta az
ismerősök körében a menyegzőket, mindegyikre elment, legalább a templom előcsarnokába, jól megfigyelte a hősnőt a nagy esemény
előtt és után, és határtalan tisztelettel nézett fel az újdonsült fiatal- asszony férjére. Ezüstszálakat gyűjtött az esküvőkről, és bolondul
járta a jósnőket.
— Képzeld el, maman, micsoda szerencséje volt: ho¬zomány nélkül ment férjhez — mondta néha az anyjá¬nak valamelyik
barátnőjéről.
— Hagyd, majd téged is megsegít az Isten — vi¬gasztalta Aglae —, hiszen megvan mindened, ami kell, csak állj egy kicsit a
sarkadra, különben még elébed vágnak ezek a mai bolond fiatalok.
És Aglae ellenségesen intett fejével Ottiliáék udvara felé.
Egyszer, amikor ismét a Calea Victorieien járt, Au¬rica összetalálkozott Félixszel, és tüstént meghívta, hogy kísérje el sétáján. Sőt kis
idő múlva arra is megkérte, hogy fogja karon, nehogy azt higgyék az emberek — mondta —, hogy egy idegen férfival sétál. Félix
ezután mindig óvatosan szétnézett az utcán, hogy elkerülje Au- ricát, de egy nap ismét csapdába esett. Mint a rövid pórázra fogott

15
kutya, úgy kellett megkerülnie néhány¬szor a Calea Victorieit Aurica karján. Elegáns kocsi su¬hant el mellettük, és belőle mintha
egy kéz intett vol¬na ki.
A kocsi már messze járt, amikor Félix megértette, hogy Ottilia és Pascalopol robogott el mellettük. Aurica irigyen mondta:
•— Látta? Pascalopol minden áldott nap megkocsi- ká/.tatja, és ajándékokkal halmozza el. Milyen szeren¬cséje van! Vajon mit talál
az a férfi Ottilián?
Félix elkomorodott, mert eszébe jutottak azok a hí¬rek, amelyeket Pascalopollal és Ottiliával kapcsolatban hallott. Aurica másként
értette:
— Vagy azt hiszi, hogy Ottilia tetszhetik valakinek?
Félix magához tért:
— Azt hiszem, hogy kissé igazságtalan, kisasszony. Ottilia nagyon szép és müveit, és tehetséges is.
— Azt hiszi? — kérdezte kétkedve Aurica.
— És azután miért gondol rögtön arra — tapogató¬zott Félix —, hogy Pascalopol és Ottilia között van va¬lami? Pascalopol úr
egyedül él, nincsenek gyermekei .. .
Aurica gonoszul nevetett:
— Látszik, hogy maga még nagyon tapasztalatlan! Ottilia ravasz lány, öreg és gazdag férfiakat keres ma¬gának. Ha legalább
elvenné feleségül! De azt hiszem, Pascalopolnak jobb az ízlése. Mit gondol?
Félix a hallgatásával fejezte ki, hogy nincs véle¬ménye.
Aurica észrevette, hogy Félix kerüli az utcán, többé nem jár ki a Calea Victorieire, vagy csak akkor indul el, ha bizonyos afelől, hogy
ő otthon van. Kezdte tehát mindenféle ürüggyel áthívogatni magához, még a töb¬biek füle hallatára is. Aglae nem fogadta
ellenségesen ezt a fordulatot, sőt a kezére is játszott Auricának az-zal, hogy nyájas pillantásokat vetett Féüxre, vagy hogy eltűnt egy
alkalmas pillanatban. Aurica nem a képek¬kel teleaggatott szalonban fogadta, hanem — azzal az úrüggyel, hogy valami érdekeset
akar mutatni — be¬hívta a hálószobájába, és maga mellé ültette. Aurica egy idő óta a fejébe vette, hogy az öreg Costache házában
Félix nem élvezheti ki igazán a konyhaművészet aján-dékait.
— Nem is értem, hogyan élhet ott — mondta rész¬vevő hangon. — Ottilia semmihez sem ért, Marina pe¬dig a világ leglustább
teremtése.
Egyszer megkérdezte Félixtől, hogy szereti-e a cse¬resznyés lepényt. A fiatalember gyanútlanul fogadta az ártatlan kérdést, és
igenlően válaszolt. Másnap Aurica
titokzatos arccal bevonszolta a szobájába: a kisasztalon süteménnyel megrakott tál állott. Valósággal kénysze¬rítette Félixet, hogy
egyék belőle, annyira biztosra vet¬te, hogy ízleni fog neki. A lepény után. egy más alka¬lommal, áfonyadulcsásza következett. Félix
már-már rettegett, amikor meghallotta Aurica kényeskedő hang¬ját, és mihelyt észrevette, hogy a lány az udvarukhoz közeledik, a
nagykapun át hirtelen kiszaladt az utcára. De Aurica nem akarta elszalasztani a zsákmányt, néha még ebéd közben is beállított, és az
étkezés befejezése után könyörtelenül magával cipelte Félixet. Egyszer, amikor egy ilyen hadmozdulat alkalmával Félix ellen¬állást
akart kifejteni, és belekapaszkodott Ottilia tekin¬tetébe — mert Ottilia is ott volt —, ez halkan felne¬vetett, ami csak súlyosbította a
helyzetet.
— Menj, Félix, ne adj kosarat. Aurica nagyszerű sza¬kácsnő.
— Arra kérem — mondta egyszer célzatosan a lan¬kadatlan kitartású Aurica Félixnek —, hogy ne elöl jöjjön be, hanem a
kiskapun át. Tudja, a jő híremről van szó, maga pedig úriember. Még valami rosszat gondol¬hatnának rólam az emberek.
A következő alkalommal Aurica célzásai oly vilá¬gosakká váltak, hogy Félix megijedt.
— A mi helyzetünk nagyon kényes — sopánkodott Aurica —, mert sohasem tudjuk, hogy kivel van dol¬gunk. Mi lányok
gyöngék vagyunk, bizonyos előlegeket nem tudunk megtagadni, de ha a dolog nem jut tovább, oda a jó hírünk. Volt egy barátnőm,
aki sokat előlege¬zett egy fiatalembernek, mert bízott az őszinteségében. A szülei és az ismerősei tudtával befogadta a házukba, még
a szobájába is beengedte, de a fiatalember nem tartotta be a szavát. Az emberek gonoszak, rögtön kész a pletyka, ezért jobb, ha egy
fiatalember mindjárt az elején megmondja, hogy mi a szándéka.
Félixnek néhány pillanatra elállott a szava, annyira egyenesnek érezte a célzást, de mivel a veszély nagy volt, megemberelte magát, és
így szólt:
— Aurica kisasszony, amit maga mond, az bizonyára igaz, bár én még tapasztalatlan vagyok. De úgy gondo¬lom. hogy nem
hozhatok bajt a fejére. Senkinek se jut¬hat eszébe, hogy egy magamfajta fiatalember, aki csak most készül az egyetemre, házasodni
akar.
— Miért ne? — mondta Aurica sápadtan, hangjában némi szemrehányó izgalommal. — Sok egyetemi hallga¬tót ismerek, aki
megházasodott, hogy folytathassa a ta¬nulmányait. Ila van hozomány is ...
— Mindenesetre, jól tette, hogy figyelmeztetett, mert akaratlanul is rosszat tehettem volna magának. Maga hí¬vott, de többé
nem fogok átjönni...
De csak jöjjön, Félix úr, végeredményben nem kell törődnünk a világgal, a vonzalom lassan ébrede¬zik . ..
— De én — dadogta Félix —, én nem vonzó .. . nem vagyok hibás!
És miközben néhány érthetetlen, bocsánatkérő szót mormogott, kiszaladt a szobából.
— Igazad volt, Ottilia — vallotta be Félix —, Au¬rica félreértette a látogatásaimat. Mit tegyek, hogy bé¬kében hagyjon?
— Auricát nem lehet egykönnyen lerázni — mondta Ottilia. — Annyi biztos, hogy miután — amint látom — nem óhajtod
feleségül venni, halálig gyűlölni fog.
Ugyancsak Ottilia mesélte el később Félixnek, hogy Aurica bepanaszolta Costache bácsinál. Kimondta, hogy Félix nem viselkedett
vele úriember módjára, mert az utcán mindenki szeme láttára karon fogta, és többször meglátogatta a szobájában, amiből ö jogosan
arra kö¬vetkeztetett, hogy Félixnek komoly szándékai vannak. Az öreg Costadhé türelmesen, sok szakkifejezés kísére¬tében
megmagyarázta neki, hogy Félix még kiskorú, és. így a tetteiért egyelőre nem felelős.
IV
Félix lassanként megszokta az öreg Costache házát, és kezdte magát jól érezni benne. Hiszen tökéletes sza¬badságnak örvendett; itt
mindenki azt csinált, amit akart, és teljesen a kedve szerint élt. Ez a szabadság erősen különbözött régebbi szigorú életmódjától, és
ked-
— —immun \ II "Tlt mm

16
titokzatos arccal bevonszolta a szobájába: a kisasztalon süteménnyel megrakott tál állott. Valósággal kénysze- ritette Félixet, hogy
egyék belőle, annyira biztosra vet¬te, hogy ízleni fog neki. A lepény után, egy más alka¬lommal, áfonyád ulcsásza következett. Félix
már-már rettegett, amikor meghallotta Aurica kényeskedő hang¬ját, és mihelyt észrevette, hogy a lány az udvarukhoz közeledik, a
nagykapun át hirtelen kiszaladt az utcára. De Aurica nem akarta elszalasztani a zsákmányt, néha még ebéd közben is beállított, és az
étkezés befejezése után könyörtelenül magával cipelte Félixet. Egyszer, amikor egy ilyen hadmozdulat alkalmával Félix ellen¬állást
akart kifejteni, és belekapaszkodott Ottilia tekin¬tetébe — mert Ottilia is ott volt —, ez halkan felne¬vetett, ami csak súlyosbította a
helyzetet.
— Menj, Félix, ne adj kosarat. Aurica nagyszerű sza-kácsnő.
— Arra kérem — mondta egyszer célzatosan a lan¬kadatlan kitartású Aurica Félixnek —, hogy ne elöl jöjjön be, hanem a
kiskapun át. Tudja, a jó híremről van szó, maga pedig úriember. Még valami rosszat gondol¬hatnának rólam az emberek.
A következő alkalommal Aurica célzásai oly vilá- i gosakká váltak, hogy Félix megi jedt.
— A mi helyzetünk nagyon kényes — sopánkodott Aurica —, mert sohasem tudjuk, hogy kivel van dol¬gunk. Mi lányok
gyöngék vagyunk, bizonyos előlegeket nem tudunk megtagadni, de ha a dolog nem jut tovább, oda a jó hírünk. Volt egy barátnőm,
aki sokat előlege¬zett egy fiatalembernek, mert bízott az őszinteségében.
A szülei és az ismerősei tudtával befogadta a házukba, még a szobájába is beengedte, de a fiatalember nem tartotta be a szavát. Az
emberek gonoszak, rögtön kész a pletyka, ezért jobb, ha egy fiatalember mindjárt az elején megmondja, hogy mi a szándéka.
Félixnek néhány pillanatra elállott a szava, annyira egyenesnek érezte a célzást, de mivel a veszély nagy volt. megemberelte magát, és
így szólt:
— Aurica kisasszony, amit maga mond, az bizonyára igaz, bár én még tapasztalatlan vagyok. De úgy gondo¬lom, hogy nem
hozhatok bajt a fejére. Senkinek se jut-
hat eszébe, hogy egy magamfajta fiatalember, aki csak most készül az egyetemre, házasodni akar.
— Miért ne? — mondta Aurica sápadtan, hangjában némi szemrehányó izgalommal. - Sok egyetemi hallga¬tót ismerek, aki
megházasodott, hogy folytathassa a ta¬nulmányait. Ha van hozomány is . ..
— Mindenesetre, jól tette, hogy figyelmeztetett, mert akaratlanul is rosszat tehettem volna magának. Maga hí¬vott, de többé
nem fogok átjönni . . .
— De csak jöjjön, Félix úr, végeredményben nem kell törődnünk a világgal, a vonzalom lassan ébrede¬zik . . .
— De én — dadogta Félix —, én nem vonzó . .. nem vagyok hibás!
Es miközben néhány érthetetlen, bocsánatkérő szót mormogott, kiszaladt a szobából.
— Igazad volt, Ottilia — vallotta be Félix —, Au¬rica félreértette a látogatásaimat. Mit tegyek, hogy bé¬kében hagyjon?
— Auricát nem lehet egykönnyen lerázni — mondta Ottilia. — Annyi biztos, hogy miután — amint látom — nem óhajtod
feleségül venni, halálig gyűlölni fog.
Ugyancsak Ottilia mesélte el később Félixnek, hogy Aurica bepanaszolta Costache bácsinál. Elmondta, hogy Félix nem viselkedett
vele úriember módjára, mert az utcán mindenki szeme láttára karon fogta, és többször meglátogatta a szobájában, amiből ö jogosan
arra kö-vetkeztetett, hogy Félixnek komoly szándékai vannak. Az öreg Costache türelmesen, sok szakkifejezés kísére¬tében
megmagyarázta neki, hogy Félix még kiskorú, és így a tetteiért egyelőre nem felelős.
IV
Félix lassanként megszokta az öreg Costache házát, és kezdte magát jól érezni benne. Hiszen tökéletes sza¬badságnak örvendett; itt
mindenki azt csinált, amit akart, és teljesen a kedve szerint élt. Ez a szabadság erősen különbözött régebbi szigorú életmódjától, és
ked¬vezett magányosságra hajló természetének. De vele szü¬letett belső fegyelme megóvta a túlzásoktól. A szabad¬ság elűzte
félénkségét, és beleoltotta személyes értéké¬nek tudatát. A bensőségesebb családi kapcsolatok hiá¬nya, a sajnálkozással vegyes
figyelem, amivel — mint¬hogy árva volt — régebben körülvették az emberek, kifejlesztette törekvő hajlamait. Türelmetlenül várta az
egyetemi év kezdetét, hogy szorgalmasan munkához lát¬hasson, és a legrövidebb idő alatt megalapozza a jövő¬jét. Egyre számolta,
hogy hány hónapja van még hátra a nagykorúságig, törölte naptárából az eltelt heteket, és kezdett terveket szőni. Pénzre volt
szüksége, hogy könyveket és néhány ruhadarabot szerezzen be. Némi habozás után egy napon odaállt Costache bácsi elé, és pénzt
kért tőle.
— Mit? — meresztette szemét az öreg, és késett a válasszal. Azután dadogva azt mondta, hogy nincs pén¬ze, hogy az idei
jövedelméből semmije se maradt, végül, hogy a jövedelme kisebb volt a kelleténél; nem is tudja, hogy mi lesz ennek a vége. — Miért
nem adsz magán¬órákat, hogy keress? — tanácsolta bizalmas hangon. — Megszerzed a magadét, és valamit még nekem is adsz a
koszt megjavítására.
Félix nem mert ellentmondani, és később sem tar¬totta illendőnek megkérdezni Costache bácsitól, hogy tu¬lajdonképpen mennyi is a
vagyona. Szégyellte volna Otti¬lia előtt. De amikor néhány hozzávetőleges számítást végzett a befolyó bolti- és házbérekről,
amelyeket egé¬szen szerényen becsült fel (hiszen csak bizonytalan ér¬tesülései voltak), úgy látta, hogy havonta néhány száz lej járna
neki, amiből bőségesen fedezhetné a kosztját, lakását, a járulékos kiadásokkal együtt. Leckéket nem akart adni, hogy kedvére
tanulhasson. Ottilia észrevette, hogy Félixnek valami baja van, elővette, és nem hagyta békében, amíg ki nem szedte belőle az okot.
— Papa már ilyen — mondta méltatlankodva —, de nem kell haragudnod. Tudni kell beszélni a fejével. Bízd csak rám.
Valóban, röviddel e tanácskozás után Ottilia karon fogta Costache bácsit, és elbűvölő kedvességgel beve¬zette a szobájába, hogy
beszéljen vele. A beszélgetés
hosszúra nyúlt, még Félix is hallhatta az öreg raormo- gását és Ottilia éles, kérlelő hangját. De Ottilia végül is kedvetlen arccal jött ki
a szobából, és semmiféle ma¬gyarázatot nem adott Félixnek. Másnap reggel Félix látta, hogy Ottilia a városba indul új
csipkeruhájában. A lány magához intette, és a fülébe súgta:
— Légy nyugodt, mindent elintézek! Most ki kell mennem a városba.
Amikor visszatért, félrehúzta Félixet, és háromszáz lejt nyomott a markába.
— De kérlek, egy szót se szólj apának!
— Nem ő adta?
— Dehogynem, dehogynem, persze hogy ő adta. De te hallgass rám, és tégy úgy, ahogy mondtam ... Majd máskor
megmagyarázom.

17
Félix számára Ottilia lassanként a ház igazi úrnőjévé vált; vele beszélte meg minden gondját, és elkerülte Costache bácsit, aki mindig
csak arra volt hajlandó, hogy kéréseire szándékos dadogással válaszoljon, vagy egy-szerűen kitérjen előlük. De erős vonzalmat is
érzett a lány iránt, és lelkében ez az érzés egyre inkább elural¬kodott. Egész éjjel Ottilia arcát látta, mindig egy nyo¬masztó
félelemérzés kíséretében: hogy most, most tűnik el előle. Éjjel-nappal szeretett volna a lány közelében lenni, és ezért néha nem tudott
aludni. A kertből, ahol esténként összegyűlt a megszokott kártyakompánia, mint¬ha csak az Ottilia hangja hallatszott volna fel hozzá.
Összerezzent, amikor a lány felszaladt a lépcsőn, vagy ha megszólította. Máskor minden ok nélkül szerette volna megcsókolni a
kezét. Valahányszor Ottilia kiment a kert¬be, Félix idegesen mindenféle ürügyet keresett, hogy utánamehessen, és az ürügy
leggyakrabban az volt, hogy olvasni akar a kertben. Ottilia pedig oly kedvesen, oly fesztelenül viselkedett vele, hogy Félixnek
megdobbant a szíve, de sajnos, nemigen volt alkalma arra, hogy kö¬zelebb kerüljön a lányhoz, mert Ottilia csaknem egész nap távol
volt, és amikor hazajött, sohasem jött egyedül. Ottilia nyájasságába némi anyás árnyalat is vegyült; úgy bánt vele, mint egy ártatlan
kis lénnyel, akitől nem kell tartania. S minthogy Félix nem lehetett mindig a lány közelében, női világának a közelségét kereste.
Szerette
a,.t a meghatározhatatlan parfümillatot, amely még hosz- szú ideig megmaradt a lány után, szerette szobájában a kedves
rendetlenséget, amiből kiolvasta Ottilia mozdu¬latait, szerette a könyvekben fellelt aláírását, a bennük felejtett apróságait. Egyszer
Ottilia felküldte Félixet egy gyüszüért. A fiú komikus zűrzavart talált a szobában. Az ágyon egy nyitott könyv hevert, lapjai közt egy
cipővel, nyilván azért, hogy a kemény kötésű könyv be ne csu¬kódjék. A szőnyeg tele volt szétszórt kottával; ez arra mutatott, hogy
Ottilia lázasan keresett valamit. A do¬bodban, amelyben a gyüszüt kellett megkeresnie, tűket, finom zsebkendőket, névjegyeket, a
lány fogainak a nyo¬máról árulkodó csokoládédarabkákat talált nagy össze¬visszaságban. Itt, ebben a szobában közelebb érezte
ma¬gát Ottiliahoz, mint odalent a lány oldalán. Ha kiment a városba, Ottilia apró megbízatásokat adott neki, ame¬lyeket később már
türelmetlenül várt, sőt ki is követelt. De egyszer-másszor nem úszta meg barátságos szemre¬hányás nélkül:
— Félix,'ez a szalag túl világos! Nem nagyon értesz az árnyalatokhoz!
— Megyek, és kicserélem.
— Ugyan! Odaadom Titinek, hogy fesse meg egy ki¬csit, ha nem ázik meg, úgy is jó. Meglátod, szívesen megteszi.
Valóban, Titi komoly arccal fogta a szalagot, befes¬tette vízfestékkel, majd néhány percig a napon szárít- gatta. Félix szemében az
ilyesfajta apró kérések teljesí¬tése tisztességtelen konkurreneiának számít, ha Ottilia nem bánik ironikusan Titivel. Félixet viszont
kedvessé¬gének legváratlanabb jeleivel halmozta el. Mindenféle apróságot hozott neki a városból, ha egyebet nem, egy szem
cukorkát. Egyszer egy nyakkendővel ajándékozta meg. Egy szép napon Félix a lány türelmetlen kiáltását hallotta:
— Félix, Félix, gyere gyorsan, mert sietek!
Ott találta a két fehér ló mögé fogott kocsiban, ame¬lyet Pascalopol bérelt, és amely mindig a rendelkezésére állott. A lány egy
csomagocskát lóbált a kezében. Félix kissé csodálkozva szaladt oda, és azt látta, hogy a kis <*somag egy tábla csokoládé.
Törj belőle. . . de ne az egészet... ne az egé¬szet!
Azután Ottilia rágcsálni kezdte a másik felét, és a kocsi elindult.
Ottilia a legfurcsább gyermekiességgel keverte hideg, sót blazirt komolyságát. Egy nap babákat öltöztetett, más¬ka; összeszidta
Castache bácsit, amiért cigarettahamuval bepiszkította a ruháját, rázta, ide-oda forgatta, mint egy •^vermeket, az öreg meg
csiklandósan nevetett. Egyszer kijelentette, hogy elégedetlen a Marina főztjével, kötényt kötött maga elé. és komolyan munkához
látott, sőt még a Félix segítségét is kikérte. De hamar meg is unta a munkát. Az ajtón át meglátta a kert végében zsírosán csillogó
füvet, és hirtelen egy ötlete támadt:
— Oda nézz. Félix, mintha falun lennénk! Szeretnék mezítláb járni a füvön! — Es abban a pillanatban le¬rúgta a cipőjét,
lehúzta a harisnyáját, mindent ottha¬gyott a konyhában, és kiszaladt a kertbe. Marina titok¬ban intett Félixnek; mozdulatának az volt
az értelme, hogy a lány fejében valami hibázik. Aztán Ottilia végleg megfeledkezett a konyháról, és viharosan zongorázni kez¬dett.
A lány behatóan érdeklődött Félix ügyei iránt, igye¬kezett kipuhatolni a kívánságait, ellátta könyvekkel, és ha egy könyv nem volt
kéznél, elment és elökeritette.
— Látod — mondta neki komikusán anyás hangon —,
< n a fejembe vettem, hogy híres embert faragok belőled. Aglae néni ezért nagyon fog haragudni. De te mindig hallgass rám.
Pascalopol sürün járt a házhoz, csak ritkán maradt el,
< s mindenki a legnagyobb figyelemmel vette körül. De a kedvesség, amit Ottilia tanúsított iránta — bár ez nem lepte túl
megszokott modorának határait —, egyre inkább idegesítette Félixet. Pascalopol kezdetben tartózkodó ud¬variassággal bánt a
fiatalemberrel, csak ritkán szólt hoz-
a, vetett rá egy-egy futó pillantást. Később valószínűleg arra a meggyőződésre jutott, hogy Félix veszélytelen szá- uara, és kezdte
barátságosabban, sőt atyailag kezelni. Vé¬letlenül meghallotta, hogy Félix egy Anatole France-köny- et keres; váratlanul beállított
vele. Félix meglepődött, de Ottilia elhalmozta Pascalopolt a kedvességével, miközben
a széke karján ült, és ruhájáról láthatatlan porszemeket íricskázott le.
— Milyen kedves, Pascalopol, látja, ezért szeretem magát!
Olyan gyermekes hangon mondta ezeket a szavakat, hogy érzéki színezetnek nyoma sem volt bennük, de Pas¬calopol arcáról
sugárzott az öröm; elégedett pillantása Ottiliával együtt Félixet is átfogta. Ettől kezve Pascalo¬pol komolyan érdeklődött Félix iránt,
el-elbeszélgetett vele, amig Ottiliát várta, és néha könyveket hozott neki.
— Miért nem házasodik meg, Pascalopol? — kérdezte egyszer kártyázás közben Aglae. — Szeretném látni, hogy micsoda
agglegényes rendetlenségben él otthon!
— Jöjjön és nézze meg, asszonyom, de biztosítha¬tom, hogy tőlem sok nő tanulhatna rendet.
Aurica nagy szemeket meresztett, mintha a meghívás reá is vonatkozott volna, de Aglae, akinek egészen más céljai voltak,
visszakozni kezdett:
— Az én koromban engem már nem érdekel, hogy maga mit csinál otthon. Menjenek a fiatalok.
— Elmegyek én! — ugrott fel Ottilia.
— Igazán nagyon kérem! — mondta Pascalopol, in¬kább csak a szemével.
Aurica éles hangon megszólalt:
— Egy kisasszonynak nem illik egyedül felkeresni egy urat!
— Félix is velem jön — helyesbített Ottilia.

18
— Holnap elküldöm magukért a kocsit.
így történt, hogy egy délután Félix és Ottilia végig¬hajtatott a széles határral a Calea Victorieien, a Dimbo- vitától fel a Fehér-
templom közeiéig. A ház, amely előtt megálltak, kissé avíttas külsejü és mindössze kétemele¬tes volt, de jó magas emeletekkel.
Bementek a lépcső¬házba. Félix úgy látta, hogy Ottilia ismeri a járást. Fel¬mentek a lépcsőn, amelynek korlátja kovácsolt vasból
volt, és az első emeleten megállottak egy nagy ajtó előtt. Az ajtón egyszerű zománctábla jelezte a lakó nevét: Leonidci Pascalopol. A
ház a főváros újabb építkezéseihez képest jelentéktelen volt, de akkor a legmodernebb kom¬fortot képviselte. Az ablakok és a szobák
magasak vol¬tak, az ajtók szélesek, a fából faragott homlokzatot gaz- clag díszítés borította, a mennyezet stukkózva volt. A falakat
mindenütt csíkos papírtapéta íedte, a mennyeze¬ten fodros ernyőjű villanylámpák függtek. Az előszobá¬ban itt-ott még allegorikus
falfestményeket is lehetett látni, és ezek konvencionális és rideg felfogásuk ellenére avatott kézről tanúskodtak. A lépcső alsó végét
két már¬ványból faragott gyermekalak őrizte, két sima és fényes szobor, amelyet mintha viaszból öntöttek volna. Ottilia erősen
megnyomta a villanycsengő gombját. Gyors, sú¬lyos léptek hallatszottak: maga Pascalopol nyitott ajtót. Finom selyemből készült, bő
háziköntöst viselt, derekán széles övvel; csak úgy illatozott a kenőcstől és parfüm¬től. Mögötte csíkos mellénybe öltöztetett inas
várakozott tisztelettudóan. A házigazda intett neki, mire az inas eltűnt, Pascalopol pedig lakosztályába vezette ifjú ven-dégeit. A ház
belseje sokkal jobb ízlésre vallott, mintsem Félix elképzelte, hiszen addig csak egy tartózkodó, kon¬vencionális modorú embert
ismert meg Pascalopolban. A halóbútort például hatalmas dívány helyettesítette, amely elfoglalta a szoba jó részét. Nagy, finom
szövésű, a friss széna kellemes színét sugárzó takaró borította a díványt. A hátsó falat széles kásmiri szőnyeg fedte, ezen pedig í'égi
fegyverek sorakoztak: jatagánok, elefántcsonttal ki¬rakott pisztolyok, azután egy puzdra, tele egzotikus alakú nyílvesszővel. Egy
török asztalkán hatalmas réztál állott, közepében egy keleti váza. A dívány belső pereme fölött különböző nagyságú ezüstmécsesek
függtek. A fal mellett néhány elefántcsont-berakásos, x-lábú szék állott szét¬szórtan, a falat pedig több apró festmény — csupa bosz-
poruszi látkép — díszítette. A dolgozószoba berendezése sima tölgyfa asztal volt, amelynek lapját rusztikus fara- gású, alacsony
korlát vette körül. Rajta üzleti könyvek halmaza, a sarkában nagy Yost írógép állott. A falakon ízléssel összeválogatott képek függtek:
egy régi másolat Salvator Rosa valamelyik nápolyi képéről, egy valódi Grigorescu. egy toronykép Juan Alpartól, és még né¬hány
festmény, amelyek mind egy nagyméretű arckép köré voltak elhelyezve. Ez az arckép fiatal diákot ábrá¬zolt a német egyetemi
egyesületek egyenruhájában. A diák olajbarna arcán éles és finom vonásokat lehetett felfedezni.
— Ez itt maga. ugye? — kérdezte Ottilia Pasealopol- tól olyan hangon, mint aki már látta a képet.
— Igen, én vagyok.. . bonni diákkoromban. Egy olasz barátom festette, ott ismerkedtem meg vele. A bir¬tokomon vannak még
képeim tőle, mert egyszer nálam is járt.
— Akarod látni a birtokot? — kérdezte Ottilia Félix- töl ismét olyan hangon, amely megerősítette a fiú feltá¬madt gyanúját.
Pasealopol megértette Ottilia célzását, és egy nagy fényképalbumot tett eléjük. Mindenféle képek voltak benne: a kúriáról (széles,
román stílben épült ház volt. boltozatos kiképzésű tornáccal), egy tóról, első osztályú szarva? marhákról és fajlovakról, istállókról,
vadász¬kutyákról és még sok egyébről, megfelelő magyarázó szövegek kíséretében. A képek egy gazdag és jól kezelt, birtokról
tanúskodtak. De az album utolsó lapjain sok apró, barna fénykép embereket, arcokat ábrázolt; a görög és francia feliratok arra utaltak,
hogy a képek Sztambul- ban és Athénban készültek.
— A rokonaim — magyarázta Pasealopol a fiata’ok¬nak —, egy kis görög vér is folyik az ereimben. De most valami egyebet
mutatok, ami inkább érdekli magukat.
A szoba egyik falát, még az ajtó fölött is, teljesen el¬borította egy hatalmas, több részes, finom intarziás szek¬rény, amelynek minden
ajtaja zárva volt. Pasealopol kinyitott néhány ajtót; sürú könyvsorok bukkantak elő. Voltak ott francia, német, sőt angol könyvek is,
nagy¬részt mezőgazdasági, állategészségügyi és közgazdasági szakmunkák. De voltak történeti és bölcseleti müvek is. meg rengeteg
irodalom. Félix mohó szemmel bámulta a polcokat, ami láthatóan tetszett Pascalopolnak. Ottilia tüstént könyveket kért:
— Megígérte, hogy ad nekem néhány német regényt.
— Igazán, nagyon kérem! — mondta szokása szerint kérlelő hangon, mellén összetett kézzel Pasealopol, és már-már levett a
polcról egy halom könyvet. De Ottilia gondolt egyet, megállította, és azt mondta, hogy majd eljön értük máskor. Az egyik polcon
Félix egy két részre szedett fuvolát pillantott meg.
— Szokott fuvolázni is? — kérdezte.
— Szoktam, ha jó kedvem van. Amolyan bohémlélek vagyok.
Pasealopol arra kérte őket, hogy üljenek le, amíg be¬hozzák a teát, és — inkább Félixnek, akinek az arcáról leolvasta a meglepetést
— az életéről kezdett beszélni. A szüleitől nagy birtokot örökölt, mégis olyan tanulmá¬nyokat kellett folytatnia, amelyeknek
gyakorlatilag nem látta hasznát. Két évig bölcsészetet hallgatott egy német egyetemen, majd azt abbahagyta, és Párizsban jogra
irat¬kozott be. Csaknem egész Európát bejárta, és még a ta¬nulmányai befejezése előtt megnősült, de később elvált, vagy özvegyen
maradt (ezt nem mondta meg pontosan).
— És szép volt a felesége? — kiáltotta Ottilia a há¬lószobából, ahová észrevétlenül átment; most ott mata¬tott, és éppen
felugrott a díványra, hogy kipróbálja a ru¬galmasságát.
— Nagyon szép volt, persze nem olyan szép, mint maga, de nem értettük meg egymást.
— Szegény Pasealopol! — sajnálkozott Ottilia, és el¬felejtette hozzátenni azt, hogy „úr“.
Mivel az apja meghalt, Pasealopolnak az anyjára és a földjeire kellett gondolnia, ezért lemondott a tanulmá¬nyairól, és visszatért a
birtokra, ahová a kötelessége szó¬lította.
— Amikor időm akad, olvasok, a magam módján én is áldozok a múzsáknak, de főként a fiatalokban gyönyör¬ködöm.
A hálószobában Ottilia a fiókokat húzgálta, és bolon¬dul énekelt hozzá.
— Apropó, Ottilia kisasszony — kialtotta Pasealopol —, hogy megy a konzervatórium?
— Szép ingei vannak — válaszolta Ottilia két ütem között.
— Ottilia kisasszony — fordult Pasealopol Félixhez
— pajkos egy teremtés!
A libériás inas, aki a birtokról felhozott ügyes le¬génynek látszott, teázni hívta őket, és Félixnek az ebéd¬lőben is alkalma volt
meggyőződni arról, hogy az Antim utcai szerény Pasealopol egészen más ember otthon. A szokásos berendezés helyett Pasealopol
különböző stilü. különböző korokból való, de összeillő bútorokat váloga-
5 — A titokzatos lány

19
tott össze, köztük egy reneszánsz faragott fegyverszek¬rényt, amelyet — mondta — Normandiában vásárolt. A szekrényeken, a
rusztikus kidolgozású fogasokon erdélyi parasztkancsók és nyugati porcelánok sorakoztak, köztük perugiai tálak a XVI. század
elejéről. A teát finom japán porceláncsészékben szolgálta fel az inas. Pascalopol az egyik szekrényből egy XVIII. századbeli olasz
patikus¬tégelyt vett elő, és a fiatalok elé tartotta, hogy megsza¬golják. Finom keleti tea volt benne, amelyet magánúton szerzett.
— Tudom, hogy magának bonbont is kell adni, mint a gyermekeknek — nevetett Pascalopol —, és egy másik patikustégelyt tett
le Ottilia mellé.
A földbirtokos nyájas modora, de főként az epikure- izmusa, amelyet müveit emberhez illően élt ki, nagy ha¬tással volt Félixre, és
rejtett vágyakat ébresztett lelké¬ben. Ellentétképpen felötlött benne Costache bácsi ko¬pasz fejű alakja, amint vastag ajkával otromba
ciga¬rettáit nyálazza, és mindenfelé szétszórja a hamut. Most már értette, miért ragaszkodik Ottilia Pascalopolhoz; de elkomorodott,
ha a bizalmasság legapróbb jelét észrevette Ottilia és a földbirtokos között.
— Ismertem az apját, szegény Iosifot — mondta Pas¬calopol Félixnek. — Kissé hasonlított magához. Mi a véle¬ménye, Ottilia
kisasszony? (Ottilia már régen talpon ál¬lott, és összevissza forgatta az értékes edényeket.) Derék ember volt, szorgalmas és nagyon
törekvő. Híres orvos vált volna belőle, de a körülményei úgy alakultak, hogy nem találta meg a megfelelő munkaterületét. Az
édes¬anyja, szegény, egész életében betegeskedett. Látja, ked¬ves Félix, mindnyájan nagy tervekkel lépünk ki a vi¬lágba, latba
vetjük értük minden erőnket, és amikor meg akarjuk valósítani őket, egy előre nem látott családi kö¬telezettség mindent halomba
dönt. Nem marad számunkra egyéb, mint másoknak egyengetni az utat, és ha lehet, támogatni őket. Én is egy ilyen félrecsúszott
ember va¬gyok, és azt akarom, hogy Ottilia kisasszony valósítsa meg a művészi ambícióimat. De hol van Ottilia kisasz- szony?
Valóban, Ottilia eltűnt a szomszéd szobában. Pasca¬lopol utánament. Nemsokára áthallatszott hangos neve¬tésük, azután Ottüia,
Pasealopol kíséretében, vállán egy török sállal, megjelent a küszöbön.
— Higgye el — mondta neki Pasealopol, akit szem¬mel láthatóan egy csöppet sem bántott Ottilia pajkos- sága —, kérem,
higgye el, hogy nagyon jól áll magának, örülnék, ha elfogadná tőlem.
Ottilia arra kérte, hogy lépjen közelebb hozzá, és va¬lamit a fülébe súgott. Pasealopol jókedvűen bólintott. Félixet ismét zavarta a
jelenet, mintha a kettejük cin¬kossága ellene irányult volna.
Végül Ottilia elhatározta magát az indulásra. Egyéb¬ként csak rövid időre váltak el, mert Pasealopol később, mint minden este, le
akart jönni az öregékhez.
— Nemsokára kiutazom a birtokra — mondta az aj¬tóban Pasealopol. — Szeretném, ha meglátogatna, Félix úr is eljöhetne.
— Jaj de jó lesz! — ujjongott és tapsolt Ottilia. Fé¬lixnek úgy rémlett, hogy amikor odahajolt Pascalopol- hoz, futó csókot
lehelt az arcára. És hogy ne zavarja őket a bizalmaskodásban, sebesen előrement a lépcsőn.
— Pasealopol — mondta Ottilia Félixnek, aki komor arccal ült az ügető lovak mögött simán repülő kocsin — igazán chic férfi.
És milyen egyedül van szegény!
Másnap, amikor ismét törökösen ült a díványán, és egy fél selyemmatringot fejtett le Félix kezéről, beszélni kezdett.
— Ügy látom, nem nagyon szereted Pascalopolt. Mi¬ért?
— Semmi bajom vele, csak ...
— Csak?
— Nem tudom, hogy nem hibázol-e, amikor annyit bizalmaskodsz egy idősebb emberrel. Még félreértheti.
Ottilia nevetett, de nem gúnyosan.
— Kezdesz úgy beszélni, mint Aurica. Pasealopol igazi világfi, tetszik nekem. És olyan jó!
— Lehet, hogy szerelmes beléd.
— Lehet. De neked mi közöd hozzá? Vagy nem kí¬vánsz nekem egy olyan férjet, mint Pasealopol?
Félix morcosán hallgatott.
— Félix — sajnálta meg Ottilia —, igazán buta vagy. Vigyázz, mert összebogozod a szálakat. Lehet, hogy Pas-
calopol örökbe akar fogadni engem. Nem lenne chic? Ottilia Pasealopol. Ah, mennyire szeretnék egy kocsit!
Este Pasealopol újra eljött. Aurica, aki közben tak¬tikát változtatott, bejelentette a társaságnak, hogy saját készítményü süteményeit
tálalja fel. Ottilia bolondos jó¬kedvű volt, egész este Pasealopol mögött állott, a fülébe sugdosott, odaült a székére, ami szörnyen
bosszantotta Aglaét és Aurieat. Félixnek újra úgy rémlett, hogy ami¬kor Ottilia kissé odahajtotta a fejét Pasealopol arcához, a
földbirtokos — mintha az érintés gyönyörét kereste volna — egészen közel hajolt hozzá. Félix nem várta meg Aurica süteményeit,
hanem észrevétlenül eltűnt és elbújt a szobájában. *
Ruhástól végigheveredett az ágyán, és olvasni kezdett, de nemsokára elaludt az égő lámpa mellett. Éjfél után halk kopogtatás
ébresztette fel.
— Leleicüdtél? En vagyok, Ottilia.
Félix odarohant az ajtóhoz.
— Miért tűntél el? — dorgálta Ottiiia. — Miért csi¬nálsz ilyesmit? Aurica süteményei nagyon jók voltak. Meg kell adni,
elsőrangú szakácsnő.
Ottilia kezében egy tányér volt, tele süteménnyel.
— Nesze, neked hoztam.
Benyújtotta a tányért az ajtó hasitékan, majd sebe¬sen elszaladt a szobája felé.
Félix egy reggel a Calea Victorieien járt, és éppen egy könyvesbolt kirakatát nézte, amikor az utca túlsó oldalán megpillantotta
Ottiliát. A lány sietve ment a pénzügyminisztérium felé. A fiatalember lelkében tüs¬tént felébredt a gyanú: Ottilia Pascalopolhoz
megy. A kísértés erősebb volt az akaratánál; követni kezdte. Ot¬tilia csak ment felfelé az utcán, elhaladt az Athenaeum előtt, a Fehér-
templom közelében járt, és éppen a Pas- calopol háza előtt ment át az úttesten. De nem állott meg, nem is nézett a ház felé, hanem
egyenletes léptek¬kel továbbhaladt, és belépett egy kalaposüzletbe. Félix megszégyenülten vetette el a gyanúját, lemondott a
to¬vábbi követésről, és visszafordult. Háromnegyed órával később, a Nemzeti Színház közelében egy vékony ka- rocska csúszott a
hóna alá. Megfordította a fejét: Ottilia állott mellette.
— Az este Pascalopol azt mondta, hogy nemsokára kivisz bennünket a birtokára. De hogyan menjünk el hozzá, ha te ki nem
állhatod? A legparányibb figyelem egy férfi iránt már okvetlenül gyanús neked? Mit törő¬döm én azokkal, akik most karonfogva
látnak veled? Pedig ez más, hiszen Pascalopol az apám lehetne. De egészen kivételes jellem, és mindig nagyon jó volt hoz¬zam . . .
Egyszer majd többet is elmondok neked . . . Na, eljössz-e velem a birtokára?

20
— Elmegyek — mondta Félix.
Este Félix úgy érezte, hogy beszélnie kell valakivel erről az új, nagy bizalomról, ami Ottiliához kötötte, és mély érzelmeiről,
amelyeket a lány felébresztett benne. De mivel senkivel sem beszélhetett, vett egy üres fü¬zetet. és beleírta: „Mindig tisztelnem kell
Ottiliát, és bíz¬nom kell benne.“
V
Augusztus elején, egy délután, Marina azzal a hír¬rel jött át a szomszédból, hogy ott van Olimpia és Stánicá. Ottilia tájékoztatta
Félixet:
— Olimpia Aglae néni nagyobbik lánya, Stánicá pe¬dig, hogy úgy mondjam, az ura... de hát nincsenek megesküdve. Miért
jöttek? — kérdezte Marinától.
— Megszülte a gyermeket, és most újból próbálja rávenni az öreget...
— Meglátod, micsoda botrány lesz ebből! — örvende¬zett Ottilia. — Simion bácsi megmakacsolta magát, nem akart
hozományt adni a lányának, Stánicá erre megszök¬tette Olimpiát, de most az istennek sem akarja elvenni. Szeretném, ha
megismernéd Olimpiát... A férjével együtt szenzációs egy pár!
— Aglae nagysága azt mondta, hogy estefelé át akar¬nak jönni — toldotta meg Marina a híradást —, arra várnak, hogy itt
legyen Pascalopol úr is. Azt mondja, előtte talán megszégyelli magát az öreg. Most ott ül¬dögélnek Aurica kisasszony szobájában.
— De mi értelme — mondta ki Félix a véleményét —, hogy Pascalopolt is belekeverjék az ügybe? Nem fog megharagudni?
— Ugyan! Nem ismered Pascalopolt. Hihetetlenül tü¬relmes, és nagyon szereti, ha kikérik a véleményét. Rop¬pantul udvarias
Aglaéhoz és mindenkihez, hogy a csa¬ládban érezze magát. Hiszen nincs senkije.
És valóban, később, amikor a szalonban ültek (oda¬kint esett), és Simion a párnáját varrta a félhomályban, kinyílt az ajtó: egy fiatal
nő lépett be egy hasonló korú férfi oldalán. Aglae és Aurica színlelt meglepetéssel for¬dult feléjük.
— Te vagy, Olimpia? — kiáltott fel Aglae megha- tottan, de gondja volt arra is, hogy meghatottságába rosszallás is keveredjen.
Olimpia hagyta, hogy Aglae megcsókolja mindkét ar¬cát, Stánicá pedig túlzott tisztelettel kezet csókolt Aglaé- nak. A két vendég
üdvözölte a társaságot, messziről még Simiont is, aki csupán morgással válaszolt, és nem emelte fel fejét a hímzőrámáról. Pasealopol
udvariasan megha¬jolt Olimpia előtt:
— Kezét csókolom, Rapuné asszony — és ajkához emelte az ujja hegyét.
Olimpia feltűnően hasonlított Simionhoz és Titihez, álla közepét ugyanaz az erős ránc vágta ketté, ami se¬hogy sem vált előnyére.
Olajbarna arcú, elég terebélyes nő volt egyébként, szája fölé néhány szőrszál halvany bajuszt rajzolt. Szemöldöke, akárcsak a Titié,
vastag vo¬nalban szaladt össze orra fölött. Stánicá nem volt kö¬vér, de arca vörös színekben tündökölt, és ettől brutálisan
egészségesnek látszott; arcszínével élénk ellentétben ál¬lott erősen göndör, dús, fekete haja, valamint bajusza, amely nem volt
nagyobb egy légynél. Magas kemény¬gallérjába nagy Lavalliére-nyakkendőt fűzött. Világos nyersselyem ruhát viselt, és Félixnek
már az első pilla¬natban feltűnt a ruha bő szabása, és a nevetségesen ki¬csi szalmakalap, amely még a haját sem fedte be. Stá- nica
mély, öblös hangon, színészi mozdulatok kíséreté¬ben beszélt, mintha folyton szavalt volna, Olimpia pedig
affektáltan, de ellentmondást nem tűrő, mély meggyő¬ződéssel.
Aglae megnyitotta a tüzet:
— Tulajdonképpen haragudnom kellene rátok! Ilyen szégyen még nem esett meg a családunkban! Jobban meg kellett volna
gondolnotok ezt a lépést. Egy esztendeje vagytok együtt, gyermeketek van, és úgy éltek, mint a pogányok. Neked pedig, Stánicá,
eszedbe sem jut, hogy meg kellene esküdnötök.
— Isten előtt — szavalta nagy hangon Stánicá — örök hűséget esküdtünk! Csak a halál választhat el ben¬nünket!
Amíg Aglae beszélt, az öreg Costaehe egyre csaik őt nézte, és egész arckifejezésével helyeselte Aglae dorgáló szavait. De amikor
megszólalt Stánicá, a szeme úgy for¬dult feléje, mintha mágnes húzta volna; most azt lehe¬tett leolvasni az arcáról, hogy el van
ragadtatva a sza¬badházasság gondolatától.
— Stánicá nem vállalhatja a családalapítás terhét — jelentette ki ünnepélyesen Olimpia —, amíg nem ren¬delkezik valamelyes
tőkével, akármilyen kicsivel.
— Ami a tiétek, ahhoz nem nyúlunk — fogadkozott Aglae.
Olimpia elfintorította az arcát:
— De addig is élnünk kell, és nehézségekkel küz¬dünk. Szegény Stánicá egész nap szaladgál, de az ügy¬védeknek gyengén
megy mostanság. Valaki állást ígért neki, de még ...
Stánica büszke tekintettel nézett körül, mert Olim¬pia sajnálkozása hízelgett neki.
— Talán Pasealopol úr találhatna valamit Stánicá- nak — mondta Aglae —, hiszen annyi összeköttetése van ...
Simion, Aurica, Olimpia és Stánicá gépiesen Pascalo- pol felé fordult, mintha tőle származott volna ez a hatá¬rozott javaslat.
Pasealopol egyszerűen csak ennyit mon¬dott:
— Megpróbálhatom.
— Akárhogy is, a magam részéről nem mondhatok le a hozományomról — folytatta Olimpia. — Én vagyok a nagyobbik lány,
és nem kaptam semmit.
— Csak Olimpia jövőjére, a gyermekünk jövőjére gondolok — harsogta Stánicá. — Nekem semmi más nem kell, csak Olimpia!
— Az egész dologért Simion a hibás — vetett egy dühös pillantást Aglae a varrogató öregúr felé, aki ren¬dületlenül dolgozott
tovább, mintha semmit se hallott volna. — Csak azt hajtogatja, hogy nem és nem. Ha mindjárt az elején a nevetekre íratta volna a
házat, nem lett volna ennyi bánatunk. Beszéljetek vele, intézzétek el a dolgot.
— Anyám — vágott közbe Olimpia kissé indulato¬san —, ha apám nem akar adni, én nem kényszeríthetem erővel szeretetre;
de maga adhatna a hozományából.
Aglae elkomorult. Aurica pedig ellenségesen pillan¬tott Olimpiára.
— Ezt nem tehetem meg, drágám, mert még férjhez kell adnom Auricát, és itt van Titi is. Nem hagyhatom őket az utcán.
Türelemmel kell lenned, amíg zöld ágra vergődünk ezzel a vén tökéletlennel.
Simion csak a fejét emelte fel; ajka reszketett, mintha mondani akart volna valamit, de hallgatott. A vén Cos¬tache, aki attól félt,
hogy valamelyikük kikéri a vélemé¬nyét, mélyen a dohányos dobozára hajolt. Ekkor békítő hangon megszólalt Pascalopol:
— Nem kell a végtelenségig feszíteni a húrt. Mindent el lehet intézni, igaz-e, Simion úr?
Simion felkapta a fejét, és csak ennyit mondott:

21
— Nem az én lányom!
Aglae megvetően nevetett:
— Nem az ő lánya! Hát kié? Megbolondit ezzel a hü-lyeséggel!
Olimpia annyira hasonlított Simionhoz, hogy az öreg kijelentése képtelenségnek tűnt fel Félix előtt. Később megkérdezte Ottiliát, és a
lány elmesélte, hogy az egész csak Simion ostoba és alaptalan rögeszméje, amelyet ak¬kor hangoztat, ha erőt vesz rajta a rosszkedve.
Volt az öregnek egy nem éppen nagy háza. amelyet Aglae hozo¬mányul akart adni Olimpiának, de Simion megtagadta a dk
beleegyezését, mert nem akart semmi nélkül maradni. Aglae elszedett tőle minden pénzt; a nyugdiját, valamint a háza után kapott
kevés bért is mindig elvette. így hat
az öreg makacssága látszólag csak Aglae zsarnokságát bosszulta meg. Pasealopol békítőén közbelépett:
— Ezzel csak fölösleges szenvedést okoz Olimpia kisassz . .. Olimpia őnagyságának .. . Lehet, hogy meg¬bántotta valamivel...
De ilyenkor mindent el kell felej¬teni.
— Nem az én lányom! — mondta most csaknem ki¬áltva Simion, és bár nem mozdult, az arca vérvörös lett.
— Üjra felizgatja magát — mondta Aglae olyan kö-zömbösen, mintha esőt jósolt volna.
Olimpia ajka megremegett, ruhaderekából előrántott egy zsebkendőt, és hirtelen hangosan zokogni kezdett.
— Istenem, istenem — mondta gyöngéden Pascalo- pol —, mintha valami rossz gyermekekkel volna dolgunk!
Stánicá méltósággal felemelkedett:
— Tulea úr, amíg Olimpia egy fedél alatt lakik ve¬lem. az én oltalmam alatt áll, és én nem engedem meg, érti-e, hogy ...
Costache gyorsan felemelkedett az asztaltól, mintha dolga akadt volna a szomszéd szobában, Aglae pedig két¬ségbeesetten integetett
Stánicának, hogy hallgasson. De ezt elragadta az indulat.
— ... hogy sértegesse azt, aki Isten színe előtt a fe¬leségem és gyermekem anyja!
Simion arca elkékült; olyan sebesen ugrott fel, hogy a hárászkendő leesett a válláról; szája tajtékzott a düh¬től:
— Gazember vagy, te pedig nem vagy a lányom, nem adok semmit, nem az én lányom, gazember vagy!
Es körülnézett, hogy mit vágjon hozzá. Mivel semmi sem akadt a keze ügyébe, fogta a hímzőrámáját, és egy pillanat alatt darabokra
törte, a kézimunkát pedig dühö¬sen összetépte. És úgy maradt állva, egész testében re¬megve. Mind hallgattak, csak Olimpia csukló
zokogása hallatszott. Hosszú szünet után Aglae parancsoló han¬gon odaszólt Simionnak: i
— Igyál egy kis vizet!
Aurica felemelkedett és odanyújtott neki egy pohár vizet. Az öreg engedelmesen elvette, és ivott belőle. £i
— Ti pedig — fordult Aglae a fiatal párhoz — men¬jetek el most. Majd csak megpuhítom a vénembert.
Olimpia sóhajtozva távozott, Stánicá pedig, miután körülményesen jó estét kívánt, délcegen követte. Simion, aki éppen olyan gyorsan
lecsendesedett, mint amilyen hirtelen dühbe gurult, szomorúan bámult a hímzőrámára és a szétszórt gyapjúgombolyagokra, mintha
már azt sem tudta volna, hogy mi történt. Lehajolt, hogy felszedegesse őket. Ottilia odaszaladt, összegyűjtötte a holmit, és az
asztalkára tette.
— A ráma eltörött •— mondta —, semmihez se kezdhet vele. De adok egy másikat, nekem úgysincs szükségem rá.
— Egy másikat? — kérdezte Simion derűs elragadta¬tással. — Jó, akkor csak hozd!
— Menj és feküdj le, Simion — parancsolta Aglae —, késő van, és nagyon felidegesítetted magad. Hagyd, majd folytatod
holnap.
Az öreg felállt, és Ottilia kíséretében az ajtó felé in¬dult.
— Simion — folytatta Aglae, amikor az öreg kiment
— olyan makacs, mint egy öszvér, de végül engedni fog. Csak nem kell bosszantani. Hiába mondom Olimpiának, hogy ne
jöjjön ide, és ne haragítsa meg az apját. Stánicá pedig úgy táncol, ahogy Olimpia fütyül. Simion engedni fog, ha békében hagyják és
nem bosszantják folyton.
Ottilia, aki hazakísérte Simiont, éppen a kiskapun jött vissza, amikor a sötétben egy suttogó, de jól érthető hang szólította:
— Ottilia! Ottilia!
— Ki az? — kérdezte kissé ijedten.
— Én vagyok!
Egy árnyék közeledett a lugas felől; Ottilia felismer¬te benne Stánicát.
— Mit csinálsz itt? Hol hagytad Olimpiát?
— Kint vár az utcán. Meg akarlak kérni valamire. Adj kölcsön húsz lejt. De ne tudja meg senki. Nem aka¬rom megalázni
Olimpiát, és én sem akarok megalázkodni ilyen elvetemült szülők előtt. Ha majd nem birom to¬vább, főbe lövöm magam.
De Stánicá mindezt arrogánsán mondta el, szavaiban nyoma sem volt a kétségbeesésnek; közben türelmetlenül tekingetett a kapu felé.
— Nem tudom, van-e annyi pénzem — mondta Otti¬lia —, várj egy percig.
Lábujjhegyen felment, és nemsokára visszatért.
— Nesze — mondta —, most az egyszer még adok, de tudd meg, hogy nincs több pénzem. Már annyiszor adtam neked is,
Olimpiának is.
— Jó, jó köszönöm — felelte Stánicá, és átvette a pénzt. — Pascalopol hol lakik?
— Mit akarsz tőle?
— Meg akarom köszönni a jóindulatát.
— Stánicá — mondta könyörgő hangon Ottilia —, hagyd békében Pascalopolt. Mind csak őt molesztáljá¬tok. Nem tudom,
hogy hol lakik.
Stánicá még szeretett volna mondani valamit, de meg¬hallotta a bentiek lépteit, amint lefelé jöttek a lépcsőn. Gyorsan kiszaladt a
hátsó kapun, és a másik udvaron át került ki az utcára.
Másnap este Pascalopol, aki ismét meglátogatta Otti- Háékat, egy küldönc útján a következő levelet kapta zárt borítékban:
„Igen tisztelt Pascalopol úr!
Életem sorsdöntő pillanatait élem,, és az Ön válaszára talán revolvergolyóval kell pontot tennem. Órákig töp¬rengtem, amig
elhatároztam, hogy kezembe veszem a tollat. Végül döntöttem: az ön nemes leikéhez fordulok, jól tudván, hogy mindent megért. Az
életem napról napra megújuló mártírium, amelyet csupán két szeretett te-remtés, Olimpia és a fiam érdekében hordozok. Egy idő óta a
sors kegyetlen hozzám, és ma már abba a tragikus helyzetbe kerültem, hogy nem tudok táplálékot biztosí¬tani megviselt, legyengült

22
családomnak. Olimpia elve¬temült szüleihez sohasem fogok fordulni. Nagyon ké¬rem, szíveskedjék száz lejt kölcsönözni nekem; a
legkö-zelebbi alkalommal természetesen visszatérítem a pénzt. Eltökéltem, hogy visszautasítás esetén véget vetek nyo¬morult
életemnek. Kérem Önt, hogy halálom után gyá- molítsa családomat.
Ezerszeres köszönettel Stánicá Ra\iuu
Pasealopol elolvasta a levelet, és miközben a többiek némán nézték, a küldönc pedig a választ várta, szeretett volna egy nagyot
nevetni. De uralkodott magán. Stánicá jellemét illetően nem voltak kétségei, és bár a kisebb pénzösszegekkel megvetően bánt, eléggé
fegyelmezett volt ahhoz, hogy a csalást éppen ne tűrje. Futólag eszébe jutott, hogy legalább felolvashatná a levelet. De nem akarta
feldühösíteni Simiont, pedig Aglaét szívesen meg¬bosszantotta volna. Tekintete Ottiliára tévedt, aki aggo¬dalmasan nézett rá;
belátta, hogy nagyon megalázná a lányt, ha felfedné ezeket az apró hitványságokat, ame¬lyeket csak érte nézett el.
Elővette pénztárcáját, odaadta a küldöncnek a pénzt, a levelet pedig a zsebébe dugta.
— Az ispánom jött meg a birtokról — hazudta —, és pénzt kér valami anyagokra.
Pei'sze, Stánicá nem lett öngyilkos, és nem riadt visz- sza attól sem, hogy „egyhónapos fia“ nevében az „elve¬temült szülőkhöz“
forduljon. Simion továbbra is ragasz¬kodott a házához, de csak Olimpia jelenlétében gurult dühbe. Stánicát jobban bírta. Ez karon
fogta, nagy han¬gon dicsérte a munkáit, és ki-kicsalt tőle néhány lejt, ha az öregnek történetesen volt pénze. Aglaét választékos
modorával, a kézcsókjaival és azzal hódította meg, hogy „anyámnak* szólította. Stánicá mindenkit megvágott, aki útjába került, még
Marinát is. De Marinától kisebb „ada- got“ kért:
— Marina néném, adjon két lejt.
— Nincs, menjen innét, csak egy lejem van.
Egy nap még Félixet is elcsípte, amikor egyedül volt.
— Nincs senki itthon? — kérdezte színlelt kétségbe¬eséssel.
— Nincs.
— Micsoda szerencsétlenség! A feleségem súlyos be¬teg, és egy lejünk sincs. Főbe lövöm magam! Nincs le¬galább öt leje?
De Stánicá kedvenc áldozata Aurica volt (az ő tisz¬teletére adta fiának az Aurél nevet). Aurica csodálattal vett körül minden férfit, de
főként Stánicá életerejét, merészségét bámulta. Stánicá a — nem éppen törvényes
— rokonság címén két karja közé kapta Auricát. cuppa- nős csókot nyomott mindkét arcára, és minden beveze¬tés nélkül a
tárgyra tért:
— Drága sógornőm, az életem csupa áldozat!
— Ó, Stánicá úr, egy olyan férfi, mint maga, az élet minden nehézségével megbirkózik.
— Mégis, legyőzött ember vagyok. Mint fiatal értel¬miségit a legmagasabb karrier illetne meg, és nincs tiz lejem. Tűrhetetlen
helyzet! Vissza kell adnom a szabad¬ságát szegény Olimpiámnak!
Ez a „visszaadom a szabadságát44 a legszörnyübb fe¬nyegetésként hangzott Anglae fülében. Kétségbeesetten gondolt arra, hogy egy
szép napon Olimpia szégyen¬szemre hazaállít a gyermekével. De Olimpia helyzete vá¬ratlanul megváltozott, mégpedig ugyancsak
Stánicá se¬gítségével, bár akaratától függetlenül.
Egy nap levert arccal állított be a párnás szobába, ahol Simion dolgozott. Aglae meglátta az ablakból, és ő is bejött. Stánicá szó nélkül
leült a díványra, kissé ki¬gombolta a mellényét, és egyik kezét a homlokára, má¬sikat a szívére tette, majd hanyatt dőlt.
— Mi bajod? — kérdezte bizalmatlanul Aglae; Si¬mion, a megrögzött hipochonder, nyugtalanul pillantott rá.
— Beteg vagyok, súlyos beteg — suttogta jó ké¬sőre Stánicá. Lassan a zsebébe dugta a kezét, előhúzott egy nagy zsebkendőt,
és anélkül hogy Aglaéra nézett volna, odanyújtotta neki.
— Mit akarsz ezzel ? zsebkendővel?
— Kérem, anyám, mártsa meg hideg vízben, és te¬gye a szívemre.
— Szívbajos vagy? — kérdezte Simion ijedten, és kö¬zelebb lépett.
— Igen.
— Nekem is valami bajom van a szívemmel — mondta Simion. — Mit érzel?
Aglae ráförmedt az öregre, de azért máris hozta a nedves zsebkendőt Stánicának.
— Hadd a fenébe a szívbajodat, megint kezded a hü¬lyeségeidet! De te — fordult a vejéhez —, mikor talál¬tad ezt ki? Eddig
nem hallottam róla.
— Súlyos beteg vagyok. Az orvos szerint nem élhe¬tek sokáig. Titkoltam idáig, hogy ne keserítsem vele Olimpiát, és ne fedjem
fel előtte a sötét jövendőt. Neme¬sen viselkedtem, de maguk nem becsültek meg. A sok keserűség súlyosbította betegségemet.
— Fáj? — firtatta Simion.
— Nem fáj, de szörnyű szívdobogásaim és ájulásaim vannak. Tegye ide a kezét, és meglátja.
Ezzel Stánicá fogta a Simion kezét, amelyet az öreg feléje nyújtott, és a szívére tette. Simion úgy érezte, hogy valóban valami szörnyű
rendellenességet észlel, és rémülten így szólt:
— Beteg! Éppen úgy ver a szíve, mint néha az enyém is.
— Ha majd nem leszek — folytatta Stánicá színtelen hangon —, legyen gondjuk Olimpiára, akit imádtam, és a fiunkra.
Sajnálom, hogy becsületes munkával nem tud¬tam megfelelőbb szituációt teremteni nekik, ezért is ra¬gaszkodtam ahhoz, hogy
Olimpia megkapja a hozomány¬levelét ... Volna egy ház, ahol meghúzza magát...
Simion köhintett egyet-kettőt, de nem dühödött fel.
— Szeretnék még néhány hétig élni — folytatta Stá¬nicá —, hogy legalább nevet adjak nekik.
— Stánicá — mondta parancsoló hangon Aglae, aki tulajdonképpen keveset hitt el a dologból, de aggódva gondolt arra, hogy
Olimpiára nézve egy ilyen fordulat is előállhat —, akár beteg vagy, akár nem, most már ne halogasd a dolgot. . . Legalább esküdjetek
meg törvé¬nyesen, és legyen vége... Az emberek kacagnak raj¬tunk ... Majd én is adok valamit... Hallod-e, Simion? Add nekik a
házadat, ne makacskodj tovább!
Simion egy szót se szólt, mert természete szerint ön¬fejű volt, de nem is tiltakozott. Stánicá úgy tett, mintha nagy megerőltetésébe
kerülne minden mozdulat.
— Előkészítem az iratot és elhozom. Csak egy alá¬írást kérek rá, a többi az én dolgom.
De Simion azért nem adta be egykettőre a derekát. Stánicá naponta eljött, és betegből az öreg részvevő vi¬gasztalója lett. Komoly
arccal meg-megkérdezte:

23
— Na, hogy érzi magát?
Még valami állítólagos orvosságokat is hozott neki, amelyeket Simion titokban szedni is kezdett, amíg Aglae
el nem dobta őket. Négyszemközt Stánicá még tovább ment.
— Én nagyon megértem az érzelmeit — mondta Si- mionnak —, mint ügyvéd és mint ember sok ilyen esettel találkoztam. A
feleség fiatalkori ballépése, ugyebár, pil¬lanatnyi hűtlensége ... de egy nemes lélek megbocsátja az ilyesmit. Az iratdk szerint a
gyermek törvényes, ha¬bár az apai ösztön elutasítja... Én is azt mondom, hogy Olimpia egy cseppet sem hasonlít magához, a
ter¬mészete is más ... De mit tehetek én erről? A törvény előtt Olimpia a maga lánya, és én egy névvel tartozom neki. Nagy
megtiszteltetés számomra, hogy egy olyan ki¬váló művész lehet az apósom, mint maga. Ez engem is munkára serkent, célt ad az
életemnek. ..
A hízelgő kijelentéseivel, meg azzal, hogy cinkosan támogatta az öreg rögeszméit, Stánicá többet ért el, mint könyörgéseivel és
nagyhangú beszédeivel. Kezdte Simiont a városba kísérgetni, megsöröztette a kerti vendéglőkben (az öregnek ritkán volt pénze), és
rengeteg embert vitt el hozzá, hogy megmutassa nekik a „házi galériát11. így hát Simion véleménye annyira megváltozott Stánicáról,
hogy amikor Ottilia és Félix elindult Pasealopol birto-kara, a Tulea házban mindenki úgy beszélt Olimpia es¬küvőjéről, mint egészen
közeli eseményről.
VI
Ottilia és Félix a ciulnitai állomáson szállt le. Pasca- lopol — aki hamarább elutazott Bukarestből, hogy min¬dent előkészítsen —
kocsival várta őket. A földbirtokos elegáns, félig falusi, félig gyarmati öltözetet viselt (ma- t>as szárú, befűzött vászoncsizmát,
szimmetrikus zsebek¬kel ellátott zöld zsávolyruhát, széles karimájú szalma¬kalapot). A bricska is luxusjármü volt, könnyű mint egy
kajak, s a két fekete ló oly tüzesen és nyugtalanul topor- zékolt, hogy mellettük a kocsi a valóságosnál is könv- nyebbnek tetszett.
Ottilia a földbirtokoshoz szaladt; Pas- ralopol hosszú csókot nyomott finom csuklójára, majd hónaljánál fogva felsegítette a kocsiba.
Mindhárman el¬
helyezkedtek a széles bakon — Ottilia a két férfi közé ült, a gyeplőt Pasealopol tartotta —, s a kocsi alig hall¬ható zörgéssel elindult.
Az agyagos országutat vastagon fedte a száraz por, de a lovak könnyedén ügettek. A bir¬tok mintegy tizenöt kilométernyire feküdt
Ciulnitától a Duna irányában, távol a vasútvonaltól, feleúton Cálárasi és Feteíjti között. A lovak kecsesen emelgették mellső lá-baikat,
és olyan sebesen szaladtak, mintha versenyeztek volna. Pasealopol csak egyszer-kétszer érintette meg őket ostora hegyével. Ez az
ostor finom kézimunka volt, nye¬lét barna bőrfonat fedte, amit alul ezüstgyürü fogott össze. A meleg szél sürü tengeri hullámként
csapott szembe velük, és a száguldás csak növelte erejét. Ottilia kalapja repdesett, bár erősen fogta. Végül is levette, kar¬ját
Pasealopol karja alá fűzte, s úgy maradt, fedetlen fejjel. Orra tágulva szívta be a mező illatát. Haját — bár hátul széles fésű tartotta
össze — a szél a füle mögé szorította, amitől az arca fiússá vált. A mező sima és végtelen volt, a peremét nem lehetett látni. Az óriási
földtáblák, amelyeken nemrég búzatenger ringott, most csak a láthatárt*! vesző végtelen tarlók voltak, s hatal¬masan, szünet nélkül
zengett a szöcskék kórusa. Annyi szöcske volt a mezőn, hogy a száguldó kocsi apró sár- cseppekként szórta szét őket. Egy szöcske
Ottilia ruhá¬jára telepedett, de amikor meg akarta fogni a rothadó szalma színében csillogó állatkát, csak egy parányi láb maradt ujjai
között. Ha a bricska kukoricatáblák között haladt, a láthatár teljesen elrejtőzött előlük. A szöcské¬ken és verébrajokon kívül se
embert, se más élőlényt nem láttak. Széles, sárgászöld tengeren úsztak, amely¬nek magas hullámai eltakarták a horizont vonalát.
Ami¬kor elhagyták a kukoricást, ismét feltűntek a tarlócsí¬kok és az azonos hosszúságú zabföldek, amelyeken a rö¬vid szárak
fehérre égtek a szárazságtól. S mivel itt a zab¬földek az egész síkságot elborították, a táj kontúrjai kikerekedtek, és a dolgok arányai
— megfelelő mérték- egység híján — egészen valószínűtlenekké váltak. Hosz- szú ideig követte őket a távolból egy kútgém, de nem
lehetett megállapítani, hogy karó-e csupán, vagy hatal¬mas oszlop. Egy ló, amely váratlanul felbukkant a mező szélén, óriásinak
látszott, s a gyermek, aki vesszővel a
kezeljen hajtotta, ciklopsznak is beillett volna. Az emberi települések teljes hiánya hosszú ideig azt az érzést kel¬tette az utasokban,
hogy túllépték a civilizáció legszélső mezsgyéjét is, s ettől az idő fogalma is kitágult. Egy órája szálltak le a vonatról, de Félix úgy
érezte, hogy évszázadok óta járja ezeket a helyeket, ahol a nap és a növényzet a civilizációnak még a nyomát is eltörölte. Né¬hány
kilométer után a mező színe sötétedni kezdett, s kijutottak egy kopár, fekete porral borított pusztaságra, amely a távolból üszkösnek
látszott. Csak a lovak nye¬rítettek.
— Ott lent, a patak partján van a kertészetem — mondta Pascalopol, és oda mutatott az ostorral.
De nem látszott se patak, de még egy fűzfa se. Csak később bukkant fel — egymástól kiszámíthatatlan távol¬ságra — néhány dús
lombú gyümölcsfa, amelyek ten¬gervízen lebegő holt törzsekhez hasonlítottak. Hamuszínü szivárványként egy nagy, furcsa ív
kezdett kirajzolódni az égre, s mellette — óriási termetű lovon — egy ember. Pascalopol letért a szekérútról, amelyen a régi záporok
széles árkokat vágtak a közben már megkeményedett sárba, s a mezőn át toronyiránt indult a mesebeli ló és a szürke fényív felé. A
láthatárból lassanként kivált egy malomkerékhez hasonló, még mindig hatalmas alkot¬mány, mellette a lovas ember, majd a kerék kis
eb bed ni kezdett, és a két fiatal utas nemsokára megállapíthatta, iiogy az egész nem egyéb egy közönséges, vedrekkel fel¬szerelt
öntözőkeréknél. A patak valószínűleg a közelben lehetett. A földbirtokos a látomástól messze állította meg .1 kocsit, s így Félix nem
érzékelhette tisztán, hogy két- zaz méternyire vagy néhány kilométernyire vannak-e tőle. Pascalopol meglengette az ostort a feje
felett, és blös hangon, amely a levegőben még erősebbé vált, az eg felé kiáltotta:
- Melyik az ott, hé?
A mesebeli ló megmozdult. Az ember, ott a furcsa messzeségben, rövid ideig eltűnődött a hang eredetén, majd válaszolt, s ez a kiáltás
mintha a föld alól jött volna:
— Én vagyok, Pátru!
Van-e dinnye? — ordította Pascalopol.
Van. van!
(i A titokzatos lány
— Embered van-e? Hányán vannak?
— Húszán. Húsz bolgár.
— Küldj fel az udvarba egy szekér dinnyét, megér¬tetted?
— ... tettem .. . anesára! — felelte a visszhang.
Pasealopol megnógatta a lovakat, bal kéz felől hagyta

24
az öntözőkereket, s újra a szekerektől keményre döngölt út felé tartott. A kocsi hirtelen nagyot döccent egy magas partszegélyen,
legurult egy mederbe, majd ismét kifutott a mezőre. A patakon keltek át. Ez a patak nem volt több egy hol keskenyebben, hol
szélesebben kígyózó ároknál, amelyben csak a mindenfele vastagon terjengő sár és néhány zöldes pocsolya tanúskodott vízről. A
békalencse illata elárulta, hogy a vízben békák élnek.
— A patak egészen kiszáradt — jegyezte meg a föld- birtokos. — Csak akkor folyik, ha sokat esik és a vize megduzzad.
— Akkor honnan húzzák a vizet a kertészethez?
— Kútból — felelte Pasealopol, s maga is mosolygott a tréfán, amelyet a természet űzött vele.
Ottilia megszorította a karját. A fücsomókban meg¬rekedt portól feketéllő végtelen síkság egyre nőtt előt¬tük. A láthatár alján most
sötét pontok jelentek meg. Karámok vagy karókkal megtűzdelt dómok? Azután ezek az építmények megnőttek, s egész komor
vadságukban mutatkoztak meg. Ágakból font kasok meg karámok, vesszőfalakból rakott, málladozó agyaggal vakolt házak
bukkantak fel. Az állatokat valószínűleg a karámokban őrizték, mert a kunyhók körül nem látszott kerítés. A dómok rothadó szénából
felrúdazott hamuszínű, hatal¬mas boglyák voltak. Az egész telep már a gyenge épít¬mények miatt is csak szomorú romnak látszott,
agyag- Pompejinek, amelyről lehetetlen volt feltételezni, hogy emberek lakják; úgy összeolvadt a földdel, mintha tá¬tongó seb lett
volna rajta, vagy egy óriási, nyüzsgő han¬gyaboly. S mivel ezen a dimenziókból kiszakadt tájon minden óriásinak látszott, Félixnek
az iskolából ismert szkíta puszták jutottak eszébe. De itt semmit sem lehe¬tett beleágyazni a történelembe, a táj és az építkezés nem
idézett fel semmiféle múltat. Minden mozdulatlanul ál¬lott, teljesen függetlenül az időtől, abszolút történelmiét- lenségben. Félix nem
csodálkozott volna, ha a kocsi előtt hirtelen tetőtől talpig páncélba öltözött lovasok tűnnek fel, a Traian oszlopáról ismert barbárok,
vagy teljesen meztelen harcosok, oldalukra kötött koponyákkal, kezük¬ben hajfürtös dárdákkal.) Feltámadt előtte mindaz, ami nem
fért bele a hivatalosan tanult történelembe, a görö¬gökről és rómaiakról hallott leckékbe, feltámadtak a furcsa nevű népek, a szidták,
jazigok, szarmaták, besszek. Lelkében végtelen üvöltéssé nőtt a kerekek csikorgása, a iópaták dobogása; mintha vad hordák
özönlötték volna el a tájat. S valóban, a láthatár felől fojtogató füst¬szagot hozott a szél, s a lég ismeretlen eredetű bőgéstől- orditástól
visszhangzott.
— Mi ez? — kérdezte ijedten Ottilia.
— Semmi, semmi — nyugtatta meg Pasealopol.
A horizont szélétől mintha vastag, fekete sártenger liömpölygött volna lustán a kocsi felé, s forrón sistergő, fel-felszakadó tömege
lassú hullámokat vetett. A mező szélén is leszakadt lávadarabok mozogtak, s az áradat közepe felé úsztak. Az elfojtott torokhangok
bömböléssé dagadtak, és a sártenger egyre növekvő erővel, dübö¬rögve zúdult feléjük.
— A bivalyok — mondta Pasealopol, és megállította a kocsit az út szélén. Mivel Ottilia aggodalmaskodni lát¬szott,
megnyugtatta: — Nem bántanak senkit.
A porfelleg viharosan nőtt, és mindent eltakart. Ko¬mpén feltűntek a legelső, hosszú testű, kátrány színű állatok. Leszegett fejjel,
szaglászva közeledtek, s úgy rin¬gatóztak, mint az alvilági csónakok a Styx vizén. Azután egyszerre í-engetegen jöttek, lomha
hullámként, egymás¬ba bújva, tele a szőrükről csüngő, repedezett sárral, s végül az áradat oly hatalmassá vált, hogy a bricska
tel¬jesen elveszett a fekete istenségek között, amelyek táguló orrlyukakkal szaglásztak Ottilia felé, nyilván azért, mert í gy jól
megnőtt virágnak vélték. A felvert por miatt úgy látták, mintha a bivalyok az egész síkságot ellepték vol¬na. A szörnyű robaj, a
fojtott bőgés fülsiketítő lármá¬ban olvadt össze, és csak egy-egy vad üvöltés vált ki belőle. Félix és Ottilia nem látott más élőlényt, de
Pas-
> alopol, aki erősen tartotta a fel-felhorkanó lovakat, kiál¬tozni kezdett:
— He, melyiketek az ott, hé!
Egy hang hallatszott valahonnan a túlvilágról:
— Itt vagyunk, uram!
A csorda szakadozott széle felől nemsokára felbuk¬kant egy lóháton ülő, félig meztelen ember; kezében botot tartott, s a bőre
csaknem olyan fekete és sáros volt, mint a bivalyoké. Kengyel nélkül ülte meg a lovat, meztelen lábujjait vastag sárréteg fedte. A
sártól a lába szárán is csimbókokba ragadt a szőr. Portól megvastagodott izzad¬ság fénylett homlokán. A homloka felett úgy ült az
erősen zsíros erdélyi pörgekalap, mint Merkúr fején a süveg. De ez a Hermész most kecmergett ki a sárból, s közben eltörte a
varázspálcáját.
— Te vagy, Lepádat? — szólt oda Pascalopol. — Hová hajtjátok őket?
— Ide a vályúkhoz.
— Nem veszett el egy sem?
— Nem, de kettőt a karámban hagytunk, mert nagyon gonoszak, csapjon bele a mennykő a bőrükbe. Nem is húznak jól.
— Küldd el őket a vásárra, hogy szabaduljunk tőlük.
Pascalopol nyugodtan, határozott hangon osztogatta pa¬rancsait, ahogy a föld s az állatok urához illett, s ez hatá¬rozottan imponált
Félixnek. Ottilia hirtelen felsikoltott, mert egy bivaly, amelyet megtévesztett a lány fehér ru¬hája, hozzá dugta hosszú, szőrös állát,
szaglászni kezdte, és meg akarta nyalni. Pascalopol az orrára vágott az ostorral, mire a bivaly visszamenekült a többi közé. Ami¬kor a
csordás felbukkant, az egyik ló nyeríteni kezdett. A csorda magas lávafolyamként hömpölygött el mellet¬tük, vastag és füstös
porfelleget vert fel, s a síkság túlsó széle felé folytatta sáros vonulását. Pascalopol meg- legyintette a lovakat, s a bricska elindult.
— Pascalopol — kérdezte Ottilia (Félix megfigyelte a hangjában a bizalmasságot) —, mire jók a bivalyok? Miért olyan
rusnyák?
— Jó igások — felelte a földbirtokos. — Roppant erő¬sek.
A mező, amelyen csak fekete fücsomók meredeztek, újra színesedni kezdett. Ismét feltűntek a hosszú táblák, de most már jól
körülhatárolva; némelyiken fehéren
■ si 1 logoit a zab, másokon kukorica zöldellt. iKöztük hosz- s/.ú, keskeny, sötétzöld csíkok árulkodtak a burgonyáról. Nagy,
négyszögü tarlódarabok és lóherés táblák tarkí¬tották a szabályos rajzú, széles szőnyeget. A láthatár széle elsötétedett, s a tekintet egy
sor fűzfa fátylas lomb¬ját tapogatta ki arrafelé. Mögötte mintha egy apró, csil¬logó gyümölcs rejtőzött volna.
— Az ott a templom — mutatta Pasealopol az ostorral.
Minél közelebb jutottak a szántókhoz, annál tarkáb¬bakká váltak a tarlótáblák és a kaszálók. Az egész sző¬nyeg búzavirággal és
sárga csengettyűkével volt tele¬szórva. Ottilia egyre mutogatott jobbra-balra, s azzal kérkedett, hogy egy milliárdnyiból is meg tud
különböz¬tetni egy-egy virágot. Arrébb békésen sétált néhány hosszú lábú gólya. Pasealopol megállította a kocsit, a gyeplőt a fék

25
fogantyújára kötötte, és bár homlokáról i surgott a verejték, egy csokorra való búzavirágot té¬pett. Félix is leugrott a túlsó oldalon, és
ő is szedni kezdte a virágot. Amikor a kocsi felé fordult, látta, hogy vele
/.emben Pasealopol már egy hatalmas csokorral jön, és ()ttilia ölébe teszi. Félix is oda akarta adni a virágait Ottiliának, aki nem nézett
feléje, de egy furcsa érzés megállította. A földbirtokossal szemben az ö gesztusa fölöslegesnek, sőt némileg vetélkedő élűnek
tűnhetett volna fel egy megtűrt vendég részéről. Hagyta, hogy a virágok kiperegjenek a kezéből a földre, a kocsi kereke mellé.
— Te semmit se szedtél? — kérdezte Ottilia, amikor a kocsi elindult.
Csak a mezőn szépek — válaszolta Félix —, kár letépni őket.
Vagy két kilométer után Félix megállapította, hogy a fu/fák fátyla tulajdonképpen több hosszú, egymástól elég messzire levő sorból
áll. Maguk mögött hagytak két sort, i'S a kockás mező közepén hirtelen egy épületcsoport buk¬kant fel, amely két négyszögü részre
oszlott. A dimen- iótlan síkságon az épületek hatalmasaknak, igazi erő-dítményeknek látszottak. A bal oldali négyszög magas falait
hegyes cseréptető fedte, a jobb oldali tágas kert volt, amelyet téglaoszlopokkal megerősített palánk hatá¬rolt. A bricska a vörös
épületcsoport felé haladt, meg¬kerülte, majd az udvarnak fordult — az utasok láthat¬ták, hogy végig zöld füszőnyeg borítja —, s
odakanya-rodott a zöld négyszög legtávolabbi kiszögellésóhez, ahol hatalmas téglakapu állott. Áthaladtak a kapun, és most kavicsos
úton gurultak, amelyet kétoldalt tömzsi kőosz¬lopok szegélyeztek, legvégében pedig egy nagy, fehér ház bolthajtásos tornáca látszott.
Á lovak szaporazni kezdtek, s a kocsi nemsokára megállóit a lépcső előtt. Pascalopol leugrott, könnyedén meghajolt, és így szólt:
— Érezzék jól magukat a birtokomon.
Ottilia felemelkedett, hogy leugorjék, és mivel Pascalo¬pol kitárt karral várta, egyenesen a karjai közé vetette magát; így az ugrásból
rövid ölelés lett, amelyet a föld- birtokos megpróbált kissé meghosszabbítani. Hogy ennek az élveteg jelenetnek a hatását csökkentse,
Pascalopol hátramaradt, karon fogta Félixet, és úgy vezette fel a lépcsőn.
— Látja — mondta —, egy fiatalember itt kijárhatja a férfiasság iskoláját. Haszna lesz belőle.
Pascalopol egy öreg cselédasszonyra bízta a vendége¬ket, hogy leverjék magukról a port és megmosdjanak, maga pedig eltűnt egy
negyedórára. Amikor ismét össze¬gyűltek a bejárat felől nyíló szalonban, Pascalopol vá¬rosi ruhát viselt. Azután megmutatta nekik a
házat. Ugyanaz az ízlés uralkodott itt is, mint bukaresti laká¬sán, de valamivel rusztikusabb árnyalattal. A szalon két falát hatalmas
kásmiri szőnyeg borította, mindenféle régi fegyverek voltak felaggatva, a gerendás mennyezetről gyertyatartók függtek,
viaszgyertyákkal. Egy nagy, üve¬ges szekrény belső állványán vadászfegyverek sorakoz¬tak. A szalonból nyílt az egyszerű, tiszta
iroda. A túlsó oldalon volt az ebédlő. Ezek a helyiségek mind a tor-nácra néztek. A hátsó ajtón át egy üveges folyosóra ju¬tottak,
amely a csűrökkel körülvett kert felé nézett. A többi szoba a folyosó mentén sorakozott. Pascalopol meg¬mutatott nekik egy régi
diófa bútorral berendezett szo¬bát, amely — mondta — az anyjáé volt, s azóta senki sem lakja. Félix szobája a folyosó végén nyílt, az
Ot- tiliáé az elején. Mindkettő körülbelül egyformán volt berendezve, komor, súlyos bútordarabokkal, amelyekből valami falusi
ünnepélyesség áradt, s ezt a hatást csak fokozta a gerendás mennyezet. Mindhárman visszatértek a szalonba; Ottilia, aki elöl ment,
kinyitotta a fegyvereket tartalmazó szekrényt, és egy arabeszkekkel kirakott pus-káért nyúlt. De abban a pillanatban mellette termett
Pasealopol, és mindkét karját lefogta:
— Ottilia kisasszony, magára folyton vigyázni kell! A fegyvereim mindig töltve vannak!
Félixre nem annyira a veszély, mint inkább az ölelés volt hatással.
A földbirtokos az ebédlőbe tessékelte őket. A hatalmas asztal csaknem a szoba egyik végétől a másikig terjedt. Az asztal mellett,
kétoldalt, hosszú padok álltak. Az asz¬tal és a két pad is vastag tölgyfadeszkából, paraszti stíl¬ben, eresztékesen volt kifaragva. A
falakat körös-körül faágasok és edénytartók borították, teleaggatva minden¬fajta falusi korsóval és egyéb edénnyel. A nagy falusi
búbos kemence inkább csak a dekoratív hatás kedvéért állott a sarokban. Felső része tele volt rakva nagy, kék korsókkal, maga a
kemencelap tálalóasztalként szolgált. Végül a mennyezet szélét tartó gerendákról két hosszú, vörös kendőtartó függött alá. Az
asztalnak csupán az egyik vége volt leterítve vastag lenabrosszal. Pascalo- pol és Ottilia leült az egyik padra, Félix velük szemben a
másikra. Ottilia nem várta meg az ételt, hanem bele¬harapott egy almába, amelyet a gyümölccsel megrakott tálról vett el, s egy-egy
szőlőszemet és szilvát is maj¬szolt hozzá.
— Ottilia kisasszony! — dorgálta Pasealopol. ■— Me- i.int rosszalkodik! Még megbetegszik nekem.
Ottilia csak intett tele szájjal, hogy nem, majd meg¬fordult, és lovagló ülésben helyezkedett el, arccal Pasca- lopol felé.
— Kár, hogy nincs itt Aglae őnagysága, és nem látja magát — mondta Pasealopol.
Ha jól vettem észre — jegyezte meg Félix inkább nevetve, mint komolyan —, őnagysága nem nagyon szív¬leli Ottiliát, és azt
hiszem, hogy engem sem.
- Így van — bólintott Pasealopol komolyan. — Aglae
■ nagysága bizony kevéssé gyakorolja a keresztényi eré- i iveket. De maga, Félix úr, tökéletesen független ember, i s nem
értem, hogy miféle konfliktusai lehetnének vele.
Ami Ottilia kisasszonyt illeti (Pascalopol atyásan a lány felé fordult, és mintha csak hozzá beszélt volna), az ő helyzete némileg más.
És talán kényesebb is. De majd teszünk róla, mindenképpen teszünk róla. Már beszél¬tem is Costachéval. Kissé gyenge ember,
megvannak a maga bogarai, de biztosíthatom arról, hogy igen jóindu¬latú. Csakhogy Aglae nem hagyja békében. No, majd
meglátjuk, néhány dologról majd bővebben is el fogunk beszélgetni. De ha arra gondolok (és Pascalopol olyan mozdulatot tett, amely
barátságos szemrehányást fejezett ki), hogy maga az egész társaságot már rég lerázhatta volna a nyakáról, hiszen én . . .
Félix arca — bár igyekezett távol tartani magát a társalgástól — elárulta feszélyezettségét. Ügy tett, mintha semmit se értett volna
abból, amit a földbirtokos mon¬dott. Pascalopol félbeszakította a mondatot, elkapta Otti¬lia elől az almát — a cselédlány éppen
behozta a le¬vest —, és az asztalon álló nagy erdélyi cseréptálba dobta.
— Sokat jövedelmez egy ilyen birtok? — kérdezte Félix, csak hogy mondjon valamit.
— Jövedelmez, persze hogy jövedelmez — válaszolta szakszerűen Pascalopol —, de csak helyes kihasználás mellett. Én főként
olajosmagvakat termesztek, amelyek¬re előzetes rendeléseim vannak Angliából. Az ipari nö¬vények termelése általában
jövedelmezőbb. De ehhez fel¬szerelés kell, meg elsőrangú munkaerő. Be kell valla¬nom, hogy az itteni parasztokat kevésbé
foglalkoztatom, ezért sok erdélyit láthat a birtokomon. Van néhány né¬met meg magyar munkásom is, sőt olaszokat is tartok
bizonyos szakmunkákra. A kertészetben bolgárok és szer- bek dolgoznak. Okszerű termeléssel késő ősszel expor¬tálhatok, s ilyenkor
személyesen utazom külföldre, hogy felvegyem a pénzemet a banktól, amely a számlámat kezeli. Nekem is jogom van egy kis
pihenésre.
Én is szeretnék külföldre utazni! — nyafogott Ot¬tilia.

26
Pascalopol odaadóan a mellére szorította a kezét, és így szólt:
— Ottilia kisasszony, parancsoljon velem! Costache bácsi felhatalmazott, hogy bármikor elrabolhassam.
Ottilia kitért az ajánlat elől, és nem válaszolt.
— Vannak-e lovai a birtokon? Felcsaphatok-e ama¬zonnak?
Vannak, persze hogy vannak, majd megnyergelte- tem magának a legszelídebbiket.
Én — mondta Félix — csak arra vágyom, hogy szé¬nában aludjam. Egyszer egy kiránduláson néhány órát egy csűr padlásán
töltöttem, és azóta úgy találom, hogy a friss sarjú a legpompásabb fekvőhely.
— Én is — lelkesedett Ottilia —, én is látni akarom a csűrt. Biztosan nagyon érdekes.
— Ó, erre ne legyen gondja — nyugtatta meg Pasca¬lopol —, van elég szénánk. De remélem, nem fogja meg¬vetni a szobáját
sem, amelyet én rendeztem be magának. Zongora is van benne, ezt pedig nem találhatja meg a csűrben ...
— Pascalopol — nézett elragadtatással a birtokosra Ottilia —, maga mindig chic volt!
— Maga pedig — fordult Pascalopol Félixhez — pi¬henjen egy kicsit, aztán szétnézhet a birtokon. Majd meg¬parancsolom,
hogy adjanak magának egy bricskát, vagy ha akarja, egy jámbor lovat. .. Nem kell félnie, kap kí¬sérőt is . . . Itt egykettőre megtanul
lovagolni.
Félix köszönetét mondott, s egyelőre nem akart gon¬dolkozni a dolgon, de mindenképpen meg kellett értenie, hogy Pascalopol más
programot állított össze számára, mint Ottiliának. Ez elkedvetlenítette, mert úgy érezte, hogy itt alkalma lett volna közelebb kerülni a
lányhoz. Pascalopol azt indítványozta, hogy ebéd után pihenjenek egy órácskát, amíg ő kissé utánanéz a birtok ügyeinek; azután
mindkettőjüket karon fogta, és kivezette őket a folyosóra. Elkísérte Félixet a szobájáig, egészen a folyosó végéig.
— Most pedig — fordult Ottiliához — magát is el¬kísérem.
De amikor valamivel később Félix kinézett az ablakon, azt látta, hogy Ottilia nemcsak hogy nincs a szobájá¬ban, hanem karonfogva
sétálgat Pascalopollal a kert vé¬gében, a kúria udvara és a csűrök négyszöge között. Pascalopol jókedvűen nevetgélt, és séta közben
igyeke¬zett minél közelebb tartani az arcát az Ottiliáéhoz. A
látvány szörnyen leverte Félixet. Az utóbbi időben meg¬erősödött benne az az érzés, hogy Ottilia útja sohasem válhat el az övétől, és
ebben az érzésben a sors kezét vélte felfedezni. Szeretett volna már nagykorú és na¬gyon gazdag lenni, hogy ő vehesse oltalma alá
Ottiliát, és megadhassa neki mindazt, amit a földbirtokos oly könnyedén felkínált. Elhatározta, hogy mindenben úgy fog cselekedni,
ahogy Ottilia tanácsolta, híres orvos lesz, vagy akármi, de vinni fogja valamire. Az ablak előtt álló asztalon tintatartót és néhány ív
papírt fedezett fel. Leült és — miközben távolról nézte Ottiliát — a legszebb írásával írni kezdett:
„Ottilia, Ottilia, Tilia, Tili.u
Hat órakor újra találkoztak. Pasealopol most is föld¬birtokos-viseletben jelent meg, de más, téglaszínű öl¬tönyben. A tornácon várta
őket, a kocsi a közelben állott.
— Meg akarom sétáltatni a birtokon — mondta Otti- 1 iának. — Azt hiszem, eleget pihent.
Ottilia is más ruhát viselt, de arcán nem látszott meg az alvás nyoma.
— Félix, te nem jössz velünk? — kérdezte kissé meg¬lepetten.
Félix visszaemlékezett Pasealopol elkülönítő javaslatá¬ra, amelyet ebéd közben tett, és tagadólag intett.
— 0 — mondta Pasealopol Félixnek —, bocsásson meg, de azt hittem, hogy már mindent bejárt egyedül. A bricska várta magát.
Természetesen velünk jöhet.
Ez a leereszkedő „természetesen velünk jöhet“ kissé sértette Félixet, de arra gondolt, hogy egy idegen ember házában a túlzott
ellenállás udvariatlan, ellenséges, de főként fölösleges gesztus volna részéről, ő is fellépett tehát a kocsira. A lovak a bejárathoz
vezető fás sétányon indultak el, kirobogtak a kapun, és a kertet megkerülve a másik négyszög felé tartottak. Az istállók, karámok,
szerszámraktárak, zsellérházak úgy sorakoztak itt egy¬más mellett, hogy négyszögletes udvart alkottak, ame¬lyet egy nagy kapu zárt
be. Az istállókban két oldal¬szárny volt az állatok részére, középen a csűr a szeke-reknek, s a csűr felett nagyon magas, cseréppel
fedett szénapadlás. A csűrök az udvarra nyíltak, de az emberek
közvetlenül a mezőre is kimehettek egy négyszögletes, magas küszöbbel ellátott ajtón át, amelyet bezártak éj-
akára, és amelyen — kis mérete miatt — semmit sem lehetett kivinni. Ez az ajtó úgy volt kivágva a végtelen mezőre, mint egy
képkeret, s a kilátás belőle csaknem mesterkéltnek tetszett. Az udvarbeli parasztok félénk (•vetése közben Ottilia mindenképpen fel
akart mászni eny szénapadlásra. Megtalálta a szekércsürben a vastag mogyorófaágakból vágott egyenes létrát, felszaladt rajta, es
iiívta a többieket is:
— Pasealopol, nem jön? Jöjjön, jöjjön, kérem!
De Pascalopolnak nem volt ínyére a hívás, és udvaria¬san kitért előle. Ottilia megjelent a padlás ablakában, es elragadtatott
mozdulatokkal integetett:
— Gyere fel, Félix, olyan puha a széna!
A földbirtokos, hogy legalább így járjon kedvében Ot- tiliának, intett Félixnek, hogy másszon hát fel.
— Jaj, milyen óriási kazlak vannak ott a mezőn! Kié az a sok széna?
— Az enyém — válaszolta megadóan Pasealopol.
— Menjünk oda! — kiáltotta Ottilia, és szélsebesen le-ereszkedett.
A kocsi elhagyta a négyszögben álló csűröket, és egy keréknyomot követve, nekivágott a mezőnek. Két pár¬huzamos, egymástól
körülbelül száz méternyire haladó, nagyon hosszú vonal között hatalmas rét terült el, amely¬ről már lekaszálták a füvet; a sarjú száraz
volt, és kaz¬lakban állott a kaszáló szélén. A beláthatatlan rendekben sorakozó kazlak olyanok voltak, mint óriások számára vetett
ágyak. Ottilia megkérte Pascalopolt, hogy álljon meg, és szaladni kezdett egyik kazaltól a másikig, mi¬közben egyre azt nézte, hogy
hol mászhatna fel rájuk.
— Pasealopol — mondta könyörögve —, jöjjön, mász- szunk fel, tegye meg a kedvemért!
Pasealopol, akit Ottilia ugyancsak megfuttatott, letö¬rölte homlokáról az izzadságot.
— Ottilia kisasszony — mondta kissé ironikus hang¬súllyal —, az én koromban már nem való kazlakra mászni. Menjen fel
Félix úr.
Félixet elragadta Ottilia bolondos kedve, és kapasz¬kodni kezdett a lány után, aki kézzel-lábbal igyekezett
felfelé. Pasealopol láthatóan bosszús arccal várt lenn, Ottilia pedig a szeme fölé emelt kézzel közölte észrevéte¬leit a kazal tetejéről,
mint egy tábornok:

27
— Jaj, mennyi kazal!
— Az istenért — tréfálkozott Pasealopol —, csak nem akar mindegyikre felkapaszkodni?
Ottilia oda se figyelt, csak folytatta:
— Pasealopol, mi az ott messze, ahol valami fénylik a fák között?
— Egy halastó.
— Halastó? Hallod, Félix? Egy tó! Menjünk oda!
Pasealopol mártírarccal ült fel két útitársa mellé a
kocsira. Elindultak. Nemsokára elhagyták a szántókat, és szemük elé meglepő látvány tárult. A növényzet szo¬rításából kiszabadult
föld fekete volt, és annyira poros, hogy a lovak lába úgy süllyedt bele, mint valami füs¬tölgő folyadékba. A láthatár szélén a fűzfák
alacsony, tömzsi függönye támaszkodott a földre, s mivel a talaj tökéletesen sima volt, a róna inkább egy tó tükréhez hasonlított, de
nem volt olyan sötét és csillogó, mint egy igazi tó. Itt-ott égnek álló karmokként meredeztek a fű¬szálak; a bizánci ikonok furcsa
növényeire emlékeztet¬tek, s mint azokon is, a nap óriási, vöröslő rézkorong¬ként ereszkedett alá az égen. Leverő és egyben
grandió¬zus volt a látvány. A tó közelében a talajt kezdte el¬önteni a sár, és néhány kisebb hasadék barázdálta. A víz feketén, simán
terült el, s a meder túlsó szélén egy cso¬port fűzfához, kétoldalt pedig kefeszerüen megnyírt sás¬függönyhöz támaszkodott. Felszínét
sok helyütt kivágott nádtövek, de még fatörzsek is tarkították, ami arra mu-tatott, hogy a tó vize jóval túlnőtt a régi medren. Mintha
egy történelem előtti cölöpépítményt rejtett volna, amely¬ből csak az oszlopok maradtak meg. Vastag, nyálkás hab rútította el a zöld
víz felszínét, s a békalencse átható illata nyomasztóan megülte a levegőt. A fűzfák felől né¬hány bivaly meg tehén gázolt bele
szügyig a vízbe; mez¬telen, puffadt hasú gyermek vigyázott rájuk. Bőgő hang zúgott hosszan a távolban, s a lápból rövid
fuvolahangok¬kal feleltek rá a békák. Ilyen állott és iszapos vizet lát néha nehéz álmaiban az alvó, s a feneketlen iszaptól, amely
folyton lehúzza, csak úgy szabadulhat, ha végül
repülni kezd felette. Valamerről egy ember jött a víz¬parton, vállán kasza. A bizonytalan körvonalú, hórihor- ,as alak mintha maga a
halál lett volna, sovány, szőrös i's viaszsárga arcával. Ottilia mindenképpen meg akart ismerkedni a vízzel, és Pasealopol rémületére
éppen kezdte lehúzni a cipőjét, amikor óriási porfelleg köze¬pette egy lovas vágtatott feléjük.
— Mi történt, Ciuceanu?
— Megjöttek az urak a biztosító társaságtól, és várják .1 nagyságos urat.
- Ah — mondta bosszúsan Pasealopol —, éppen most!
Rövid gondolkozás után az újonnan érkezett ember felügyeletére bízta a két fiatal vendéget, maga pedig felült a hátaslóra, és vágtában
a kúria felé indult.
Ottilia nem tett le előbbi szándékáról, lehúzta a haris¬nyáját, és apró lábával belegázolt a vízbe.
— Nagyon szeretem Pascalopolt — mondta mintegy magának —, elragadó ember! De nem akart felmászni a csűrbe.
Térdig felemelte a szoknyáját, és elindult a legsimább partszél mentén. Addig biztatta Félixet, hogy ez végül engedett, lehúzta a
cipőjét, és belépett a vízbe. A kocsi mellett álló ember mosolyogva mutogatta nekik a ve¬szélytelen helyeket.
Ha nagyon meleg van — mondta —, az emberek kijönnek ide, oszt’ fürödnek.
Ottilia olyan mozdulatot tett, hogy Félix megijedt: a lány mindjárt levetkőzik és megfürdik. De az idő már későre járt, és jócskán
besötétedett; vissza kellett tér¬niük, maguk mögött hagyva a vízi fuvolák karát.
A vacsora nyomott légkörben folyt le, mert velük tar¬tott három ismeretlen egyén is, akikkel a földbirtokosnak a gabonaraktárak tűz-
és árvízbiztosításáról kellett tár¬gyalnia, bár az arcára volt írva, hogy szeretett volna nyugodtan elbeszélgetni Ottiliával. A három
ismeretlen csakis az üzletről volt hajlandó kérdezni és beszélni. Vacsora után Pasealopol bocsánatot kért, és egy sokat¬mondó
pillantás után visszavonult a három úrral az iro¬dájába, ahonnan nemsokára szakkifejezésekkel megtűz¬delt heves vita hallatszott ki.
— Félix — mondta Ottilia, és karon fogta a fiatal¬embert —, gyere, menjünk ki a kazlakhoz.
Választ se várva, az iroda küszöbéről intett Pascalo- polnak, és a fiút kezénél fogva a kijárat felé húzta. Ke¬resztülmentek a kerten,
amelyet temetői sötétség borított, de a mező holdfényben fürdött, és amikor elhagyták a csűröket, a szénakazlak óriási sírdombokként
magasod¬tak eléjük. Ottilia türelmetlenül előreszaladt; Félix nem¬sokára meghallotta a száraz széna zizegését, majd a lány kiáltását:
— Erre, erre! — Ottilia holdfénytől koroná¬zott feje megjelent a kazal tetején. Fejük alá kulcsolt kézzel hanyatt feküdtek, és
belebámultak az égbe. Nem hallatszott más, mint a közelebbi vagy távolabbi kutya¬ugatás, meg a tücskök sokszínű cirpelése. A fül
előbb csak kusza zümmögést fogott fel, majd kezdte megkülön-böztetni a rengeteg árnyalatot, a százféle hangú hívást és választ, a
szüneteket, a számtalan egyéb változatot. Egyik hang mintha a fül közvetlen közelében szólalt volna meg, a másik fojtottan válaszolt
rá valahonnan a föld mélyéből. Olyan monoton volt ez a cirpelés, mint az óraketyegés, és aki megszokta, nem is hallotta, aki pedig
ráfigyelt, annak a füle zúgott tőle. S mintha az ég titkos kapcsolatban lett volna ezzel a hanggal, a csil¬lagok finom porfátyla egyre
változtatta fénylő árnya¬latait, akár az átlátszó, szertefoszló szappanbuborék. Egy- egy csillag erősebben fénylett, a másik meg
kihunyt, az egész égbolt mozgott és forrt. S mivel a fiatalok nem látták a földet, úgy érezték, hogy levegőben úszó hajón ringatóznak.
Félix lelke áhítatos csenddel telt el; a föld¬től való tökéletes elszakadás érzése volt ez. De földöntúli repüléséhez magával vitte
Ottiliát is. A lány az eget nézte, és mivel hosszú ideje hallgatott, Félix már azt hitte, hogy elaludt. De Ottilia hirtelen megszólalt, és
ke¬zét Félix kezére tette:
— Mondd, mi lenne, ha hirtelen belezuhannánk az égbe? Sohasem állnánk meg.
Félix megértette, hogy Ottilia mire gondol. A hátukon feküdtek, és ezért úgy érezték, mintha az égbolt homorú tengerére hajoltak
volna.
— Akkor — folytatta gondolatát Ottilia —, Pascalo¬pol valahol messze mögöttünk maradna.
— Én nem nagyon sajnálnám — mondta Félix —, bár el kell ismernem, hogy rendes ember.
— Nem szívleled Pascalopolt? De hát semmi okod rá! Szegény Pasealopol, oly kevéssel beéri.
— Azt hiszed? Én úgy látom, hogy valamiért rossz¬kedvű. Kezdem bánni, hogy eljöttem.
— Ügy vetted észre, hogy rosszkedvű? Nem hiszem. De majd kifaggatom. Arról mindenesetre biztosíthatlak, hogy nem miattad
rosszkedvű, mert tisztel téged, és mert te...
Félix elértette: „... és mert te nem jelentesz ve- /.élyt számára.44
— Ottilia — szedte össze a bátorságát Félix —, ör- vendek, hogy Bukarestbe jöttem, és most veled vagyok, néha meg félek ...
— Miért? — kérdezte egyszerűen Ottilia, és nem for¬dult feléje, hanem tovább bámulta az eget.
— Mert... mert most már megszoktalak, de félek, hogy ismét egyedül maradok.

28
— Attól félsz, hogy megszököm Pascalopollal? Nem kizárt dolog. Pasealopol megérdemelné ezt az örömöt, de nem akarom
elhagyni apát, és így téged sem foglak elhagyni.
— Tehát megszöknél vele, ha Costache bácsi nem volna? De hát szerethet-e egy ilyen idős embert egy ma- í>adfajta lány?
— Erről még nem gondolkoztam komolyan, de értem, iogy mit akarsz mondani. Csakhogy melyik hozzám illő fiatalember
tudna engem így elfogadni és így szeretni? Nagyon szeszélyes vagyok, és szabad akarok lenni!
Félix szerette volna azt mondani, hogy „én!14, de nem volt hozzá bátorsága. Megelégedett ennyivel:
— Szeretnék egyszer sok mindent elmondani neked, ha meghallgatnál.
— Meghallgatlak — mondta most is egyszerű han¬gon Ottilia, és közben nem vette le a kezét Félix kezéről.
Valahol hevesen felugatott egy kutya, csaholása egyre közeledett, majd az éjszakában egy férfihang kezdett kiáltozni: — Urfi!
Kisasszony! Itt vannak-e? — Félix és Ottilia leereszkedett a kazalról, válaszoltak a hívásra, majd csaknem futva indultak az udvar
felé. Amikor kézen fogva megjelentek a tornác előtt, Pasealopol elgon¬dolkozva ült egy asztalkánál. Szomorúnak látszott.
— Várom magukat a kávéval — mondta —, parancsol¬janak. A birtokon nem mindig lehetek kellemes társ a fiatalok számára.
Ottilia nyomban odatelepedett Pasealopol mellé, és a gallérját kezdte igazgatni:
— Miért beszél így? Csak azért mentünk el, hogy nyugodtabban tárgyalhasson. Ne törődjék velünk.
Pasealopol megfogta a kezét, és megcsókolta.
Még napokon át el volt foglalva a birtok ügyeivel, és a két vendég sokszor magára maradt. Két hét múlva a birtokosnak be is kellett
utaznia két napra Bukarestbe. Ottilia közben — az udvarbeli emberek jóindulatú köz¬reműködésével — mindenféle mulatságot eszelt
ki, s Félix vakon követte. Egy öreg diófa vastag, vízszintes ágára hintát szereltetett, és állva hajtotta; csak úgy repült utána szoknyája-
haja. Minden csűrt megnézett, és a szé¬nában aludt. Nem nyugodott addig, míg meg nem fürdőit a tóban; Félixet egyszerűen csak
arrébb kergette. De legfőbb mulatságuk a lovaglás volt. mégpedig a maguk különös módján. Az istállókat gondozó béres két nagy.
csontos normandiai lovat választott ki számukra, amelyek
— bár súlyos terhekhez szoktak — mégis eléggé fürgék voltak. Nyereg nélkül is jámboran megtűrték a lovaso¬kat. csendesen
vitték őket, nógatásul elég volt megpas- kolni a hátukat. A fiatalok — kezdetben a béres fel¬ügyelete alatt — alaposan rákaptak erre a
sportra, és be¬barangolták az egész birtokot. De Ottiliának egyszer az jutott eszébe, hogy ő is felül a Félix lovára. Az izmos ló
ellenkezés nélkül fogadta a kettős terhet, s az emberek álmélkodva nézték a különös látványt: két lovast egy ló hátán, egy férfit meg
egy lányt, akik közül a lány fiúsán átvetett lábbal ült elöl, a ló sörényénél, és térde kilátszott a szoknyája alól. Ottilia úgy találta, hogy
ez a sport nagyon cliic.
— Olyan sokat voltam egyedül — mondta egyszer lovaglás közben Félix —, és most szükségét érzem an¬nak, hogy szeressek
valakit, és hogy valaki mellettem legyen . .. örökre.
— Félix — felelte Ottilia —, te még nagyon fiatal vagy. Amíg meg nem alapozod a jövődet, nem szabad szerelemre gondolnod.
A szerelem — mondta, és közben mintha a szó súlyát mérlegelte volna — nagy dolog, de önmagában nem elég. Ö, ha egy fiatalember
olyan türel¬mes és jó lenne hozzám, mint Pasealopol! Mennyire tud¬nám szeretni!
— Pasealopol gazdag is — jegyezte meg Félix minden ironikus szándék nélkül.
— Nem, nem azért — tiltakozott Ottilia ■—, bár az igaz, hogy csakis egy gazdag ember nézheti el és elégít¬heti ki nagylelkűen
egy nő szeszélyeit. Nekem nagyon szerencsétlen természetem van: mindent egykettőre meg¬unok, és nem bírom az ellenkezést.
— Tehát — gondolkozott hangosan Félix —, ha azt akarom, hogy valaki szeressen, okvetlenül meg kell gaz¬dagodnom.
— Lehet, hogy így van, de ez sem elég. Apa például nagyon gazdag, s én igazán szeretem, de senkit sem tud boldoggá tenni.
Anyám a sok bánatba halt bele.
Pasealopol meglepő hírekkel tért vissza Bukarestből. Stánicá két hete, tehát nyomban Ottiliáék elutazása után, mégis megesküdött
Olimpiával. Jó ideje előkészített min¬dent, s csak azért halogatta rendszeresen az esküvőt, hogy Simiont a kért hozomány kiadására
kényszerítse. A dolog tehát gyorsan, „szűk családi körben11 zajlott le. De mi¬helyt megvolt a polgári esküvő (az egyházit, mint
el¬avult előítéletek jelképét, elutasították), Stánicá és Olim¬pia tüstént rávetette magát a hozományul kapott házra, és késedelem
nélkül be akart költözni. Csakhogy a ház ki volt adva, és a bérlő — jogosan — nem akart ki¬költözni Szent Demeter napja előtt.
Stánicá agresszíven lépett fel, fenyegetőzött, mindenképpen ürügyet keresett a szerződés felbontására, felszólításokat küldözgetett
Ag¬lae nevében. Aglae végül is megunta a dolgot, és kár¬térítés ellenében megegyezett a bérlővel. Ez lehetővé tette, hogy a Ra^iu
család végre átvegye tulajdonát. De nem volt bútorzatuk. Olimpia és Stánica — együtt és külön-külön — kezdte ügyesen megzsarolni
Aglaét, Si¬miont és Auricát, hol hízelgéssel, hol kellemetlenkedés¬sel. Stánicá előadta, hogy el sem tudja képzelni az ott-
7 — A titokzatos lány
hónát annak a kézzelfogható bizonyítéka nélkül, hogy egy nagy festőművésznek lett a veje. „Kikönyörgöttu Simiontól néhány képet,
és egyszerűen feldobta őket a padlásra, de aztán azzal a követeléssel állott elő, hogy ezeket a kincseket csak egy méltó módon
berendezett szobában helyezheti el, s kérte a bútort. Aglae odaadott nekik mindent, amit csak adhatott. A Ra^iu házaspár most már
nem törődött Simion esetleges rohamaival, hanem szemtelen módon csaknem mindennap beállított, és ottmaradt ebédre-vacsorára. Az
alig kéthónapos gyer¬meket így teljesen elhanyagolták. Egy napon ismét be¬zárták a házba, de nyitva hagyták a felső ablakot, s a
kicsi — aki talán lázas volt — addig hánykolódott a rácstalan ágyon, amíg leesett. Rövidesen bele is halt a sérüléseibe. Olimpia
nyugodtan, csaknem megkönnyeb¬bülten fogadta a csapást, Stánicá ellenben félőrültnek lát¬szott. Zilált hajjal rontott be Tuleáékhoz,
megismételte a szívroham-jelenetet, és mindenkinek tudtára adta, hogy az életének többé nincs értelme. Aurél a legokosabb gyermek
volt a világon, s máris ragyogó jövőt ígért. Stánicá bizonyítékokat hozott fel arra, hogy mennyire értelmes volt a gyermek, s azt
állította, hogy már be¬szélni kezdett. Nem akart felkelni a díványról, minden¬kit arra kért, hogy menjen és legyen segítségére
Olim¬piának, akit ugyancsak nagyon levert a csapás, s azt is kijelentette, hogy a többiek segítsége nélkül el sem tudja temettetni a
halottat. S valóban, sem ő, sem Olimpia nem tett egyetlen komoly lépést sem a temetés ügyé¬ben, minden költség a Tulea családra
hárult. Stánicá még pénzt is kért, hogy drága sírkövet rendeljen a gyermeknek, s Ottilia azt gyanította, hogy Pascalopolt is megvágta.
A temetésen Olimpia közönyösen és unottan viselkedett, Stánicá ellenben hangosan zokogott, amivel elnyerte a temetőben lézengő
asszonynép rokonszenvét. Pascalopol megmutatta nekik az Universul egyik számát, amely az alábbi patetikus szöveget közölte a
gyászjelen¬tések között:
.t
Örökre megtört lélekkel, szívükben k<mok lázadással a könyörtelen ég ellen

29
Stánicá és Olimpia Ratiu mint szülök; Simion és Aglae l'ulea mint nagyszülők; Aurica Tulea mint nagynéni, rutumint a Giurgiuveanu,
Márculescu és Sima családok mint rokonok, végtelen fájdalommal tudatják, hogy egyet¬len fiuk,
AURÉL RATIU ^ (Reli?or)
k i t hónapos korában, szörnyűséges betegség után, amely
< I< mésztette kicsiny testét, felszállt a mennyekbe, és apukáját és anyukáját megfosztotta minden céltól e földi létben.
Nemsokára ök is melletted lesznek, drága angya¬lunk!
\ temetési szertartás itt meg itt lesz stb. Kérünk min¬ié akit, aki ismerte és szerette kicsiny halottunkat, hogy megjelenésével vegyen
részt fájdalmunkban.
Ottilia mosolygott egy pillanatig, majd komolyra vált arccal így szólt:
— Ettől a Stánicától kezdettől fogva irtóztam. Min¬denre képesnek tartom, félek tőle. Apa — hiszen is¬meri — nagyon
gyenge; nem kellene ilyen sürün fogad¬nia a házában.
— Tökéletesen osztom a véleményét, Ottilia kisasz- s/ony. Mindent megtettem, hogy valamennyire kinyis-
am a Costache szemét. Aglae és Stánicá bizony vesze¬delmes társaságot jelent számára.
így beszélt Pasealopol, miközben lassan szívta cigaret¬táját. Félix nem tudta elképzelni, hogy Stánicá miféle veszélyt hozhatna
Ottiliára. A bekövetkezett események azonban Ottilia és Pasealopol aggodalmait igazolták.
Teltek a napok, a földbirtokos gyakran volt távol, s ha velük tartott, igyekezett olyan színben feltűnni Ottilia előtt, mint aki bármilyen
fiatalos szertelenségre kapható érte. Ottilia pedig elhalmozta kedvességével, és ettől Félix szíve gyakran összeszorult. Pasealopol
arcára vi¬szont az vont árnyékot, hogy Félix fiatalosabb könnyed¬séggel tudott alkalmazkodni a lány temperamentumához. Félix
csodálta Pasealopol szelíd jellemét, s látta rajta, hogy erősen ingadozik erotikus vonzalma és atyai érzé¬sei között; ez vele szemben
úgy nyilvánult meg, hogy néha — bár kedvesen — de eltávolította, máskor meg szeretettel karon fogta, mintha a fia lett volna. Félixet
meggyőzte ez a nemes önuralom, s azzal az ürüggyel, hogy nagyon érdekli a mezei munka, egyre gyakrab¬ban tűnt el, s hagyta, hadd
élvezze Pasealopol Ottilia kedvességét. Egyre inkább hitte, hogy a lány nem lépi át egy ártatlan társasági játék határait. De néhány
nap múlva — akaratán kívül — egy olyan jelenetnek lett okozója, amely nagyon bántotta. Ottilia ismét lovagolni akart, és arra kérte
Félixet, hogy vegye maga elé. Dél¬cegen és vidáman lovagoltak el az udvar mellett, amikor Pasealopol — aki még nem ismerte ezt
az eredeti mutat¬ványt — hirtelen előttük termett.
— Ah — mondta kissé sápadtan —, reggeli sétalovag¬lás?
Félix már-már felemelte a kezét, hogy köszöntse, de feleúton megállott, mert belátta, hogy nevetséges hely¬zetbe kerültek.
Pasealopol elsietett az istállók felé, mintha sürgős dolga akadt volna.
— Ügy látom — jegyezte meg Félix —, hogy Pasca- lopol rosszkedvű.
— Én is úgy látom — ismerte be Ottilia; le is ugrott a lóról, és Pasealopol után szaladt. Félix az istálló felé indult. Ütközben
látta, hogy Ottilia és a földbirtokos ka¬ronfogva mennek az udvar irányában. Ügy látszott, Pasealopol engedett Ottilia kedvességének,
mert arcán már csak egy humorosan felfogott megbántódás nyomait lehetett felfedezni.
— Ottilia — mondta aznap Félix a lánynak —, sze¬retnék elutazni innen.
— Én is úgy gondolom, hogy ideje elutaznunk — bó¬lintott Ottilia.
Másnap visszatértek Bukarestbe.
VII
Késő ősszel, amikor Félix egy napon — már mint elsőéves orvostanhallgató — történetesen Tuleáéknál tar¬tózkodott, Aurica
felhasználta az alkalmat, hogy meg¬mondja neki a véleményét.
Nem tudom megérteni — tért rá egyenesen a do- i "',1.1 —, hogy jó családból származó úrifiú létére, mi- K éppen tud együtt
mutatkozni az utcán egy olyan er- IWil esteien perszónával, mint Ottilia!
Ottilia igazán kifogástalanul viselkedik! — tiltako- n|.t Félix.
Maga semmit sem tud — makacskodott Aurica. — A egész város szeme láttára lófrál holmi szedett-vedett l MI.IIemberek
társaságában. Ha látná Pascalopol, aki majd meghal utána!
Ottilia a konzervatóriumba jár, és természetesen \ annak kollégái, akikkel néha elbeszélget. Ebben nincs .< inmi különös.
Aurica sajnálkozó arcot vágott:
Hogy el tudja szédíteni magukat, férfiakat, egy kelekótya nőszemély!
Azután felsóhajtott:
Nekem nem volt tehetségem az ilyesmihez. Ha lett ni na, ma talán másképpen élnék!
Kppen akkor lépett be Stánicá, aki egyre gyakoribb vendég volt a háznál, és szemmel láthatóan jól megértette magát Aglaéval. Az
arca még vörösebb volt: lemondott i betegségeiről.
Nem tudjátok a legújabb hírt — újságolta hango-
• iii —, most hallottam Pascalopol könyvelőjétől. Pasca¬lopol el jegyzi Ottiliát.
\ hatás egészen váratlan volt. Aurica elsápadt, minden
• ircizma rángatózni kezdett, és végül — hatalmas csuklá¬sok közepette — nevetséges zokogásban tört ki. Levetette magát a
díványra, zsebkendőjét a szemére szorítva nyö- ./.örgött, majd eltakarta az arcát, és eszelősen kiszaladt
■ i nappaliból, be a szobájába, ahonnan csak sírásának a visszhangja hallatszott át.
— Mi történt? — kérdezte Aglae, aki bejött a zajra.
Stánicá megismételte a hírt.
Buta vagy, Aurica — szólt be Aglae a nyitott aj¬tón át a sóhajtozó lányhoz —, ha így felidegesíted magad egy feslett nő miatt.
— Nem volt szerencsém — nyögte ki Aurica két csuk¬lás között.
— Nem volt bátorságod, mert jól neveltelek. De őbe- lőle se lesz semmi. Majd csak akad valaki, aki kinyitja Pasealopol szemét.
— Minden becsületes embernek kötelessége, hogy fel-világosítsa Pascalopolt a következmények felől. Közbe kell lépnünk
Costache bácsinál is — jegyezte meg Stá¬nicá.
Aglae megvetően legyintett.
— Costache csak Ottiliára hallgat. Isten bocsássa meg, de akármilyen bolondságra képes érte.
Máskor Félix talán nevetett volna Aurica naivul irigy kétségbeesésén, de most megdermesztette Ottilia eljegy¬zésének a híre, amelyet
igaznak vélt. Amikor elmondta Ottiliának, hogy mi történt Tuleáéknál, a lány csak mo¬solyogva megvonta a vállát.

30
— Az egészet csak ők találták ki. Semmi sem igaz belőle. De most már láthatod, hogy mennyire gyűlöl¬nek. Biztosra veszem,
hogy nemsokára téged is beleke¬vernek az ügybe.
Néhány nappal később Pasealopol inasa Stánicá Ra^iu urat jelentette be a gazdájának. A földbirtokos unott mozdulatot tett. Már-már
kiüzente, hogy nincs itthon, de Stánicá közvetlenül az inas mögött belépett a szobába, mielőtt a szolga befejezhette volna mondókáját.
Pasca- lopol csak a szemével kérdezte Stánicát látogatásának célja felől; elébe tolt egy nagy szivaros dobozt, de köz¬ben igyekezett
értésére adni, hogy dolga van. Stánicá leült a szék szélére.
— Én és a feleségem — kezdte — végtelen hálával tartozunk önnek, Pasealopol úr, amiért oly nagylelkűen segítségünkre sietett
szeretett gyermekünk elhunyta al¬kalmával. Ügy gondoltam, hogy — rokoni érzelmeimet legyőzve — ezt egy méltányos gesztussal
kell honorál¬nom. Felhívom tehát a figyelmét egy bizonyos veszélyre. Ügy hallottam, hogy szándékában áll eljegyezni Ottilia
kisasszonyt.
Pasealopol élénken félbeszakította:
— Kitől hallotta ezt? Ottilia kisasszonytól?
— Nem. De méltóztatik tudni, az emberek beszél¬nek ...
Pasealopol újra elkomorodott.
Ottilia kisasszony — folytatta Stánicá — nagyon n ’konszenves teremtés, de méltóztatik tudni, a családi I önilmények folytán nem
kapott nevelést. Costache bécsi "Mr, képtelen rá felügyelni, végeredményben nem is
< i dekli nagyon ...
Miért nem érdekli? — kérdezte komolyan a föld- birtokos.
'itímicá kissé zavarba jött.
Mert, talán ön előtt sem titok, hogy Ottilia nem az ' tli-s lánya, és ...
Ratiu úr — mondta szemrehányó hangon Pasca- i |»<> 1 —, maga müveit ember, ügyvéd; nem értem, hogy miért beszél nekem
ilyesmiről. Azt hittem, hogy valami I mTJoly közölnivalója van.
Ez attól függ, hogy ön miként fogja fel. Én nagyon Komolynak tartom. Ottilia fiatal, tapasztalatlan, ma az i :vik fiatalemberrel
találkozik, holnap a másikkal, és n:y lány könnyen hibázik. A házukban egy vele egykorú
• li.’ik lakik, aki — úgy látszik — nem egészen közömbös .imára ... A sógornőm, Aurica, perdöntő dolgoknak volt i imija, de
hát lány, nem beszélhet önnel ilyesmiről, ezért 1 ilaroztam el, hogy én kímélem meg önt egy kiábrán¬dulástól. Bizonyára megérti,
hogy egy idős férfi, még ha i i/.dag is, nem állhatja a versenyt egy tizenkilenc éves kmy lobogó, talán túlságosan is lobogó
temperamentu¬mával.
Pasealopol idegesen az asztalra ütött egy papírvágó
kés nyelével.
Tulajdonképpen miért mondja el nekem mindezt? kérdezte, és felemelkedett.
Hát. .. hogy tájékoztassam, hálából, amíg nem
késő.
Köszönöm — mondta röviden Pasealopol. — Most pedig dolgom van.
Átment a másik szobába, és becsukta maga mögött az iijtót. Stánicá még ült egy darabig a széken, és az író-
■ i tál lapját nézte. Kezébe vett egy névjegyet, majd egy i p írásos papírlapot és egy címfeliratos borítékot, meg¬nézte,
visszatette őket a helyükre, azután kivett a do¬boz hol két szivart, és felállott. Az ajtónál azonban meg¬
torpant, egy pillanatig gondolkozott, azután visszafor¬dult, és elvett még két szivart.
Pascalopol, aki nem túlozta el a Félix részéről fenye¬gető veszélyt, a birtokáról való visszatérése után is hü maradt régi szokásához.
Csaknem minden este újra el¬látogatott a vén Costache házába. De aznap este nem jött el. Félix az aggodalom árnyékát fedezte fel
Ottilia arcán. Másnap Ottilia kiment a városba. Amikor Félix hazajött az egyetemről, Ottiliát törökülésben, lábára kul¬csolt kézzel,
álla alá húzott térddel találta a díványán.
— Jaj, olyan rosszkedvű vagyok! Szeretnék elszaladni, elrepülni innen! Milyen jó neked, hogy szabad vagy. Szeretnék én is fiú
lenni!
— Nem mondod meg, hogy mi történt? -— kérdezte Félix szelíden.
— Apró-cseprő kellemetlenségek, nincs értelme, hogy téged is zaklassalak. Csak annyit mondhatok, hogy sze¬retnék
megszökni innen.
Félixet újra elfogta az aggodalom.
— Hová akarsz szökni?
— Akárhová. Veled is elszöknék.
— Ottilia — mondta szenvedélyesen Félix —, tudod, hogy mindent megtennék érted. Van valamelyes jöve¬delmem, van egy
házam, és te. . . a húgom leszel, ha akarod.
Ottilia mosolygott, és vékony ujjainak hegyével anyá- san megcirógatta Félix arcát.
— Tiszta bolond vagyok, Félix, ne hallgass rám. Még nem vagy nagykorú, bár apa akármibe beleegyeznék, még abba is, hogy a
holdban lakjunk. De az emberek pletykálnának, és csak te látnád kárát. Neked szabadnak kell lenned, hogy dolgozhass. Másként vége
a pályád¬nak. Majd ráveszem apát, hogy költözködjék el innen.
Ottilia szavának állott, és ezer cirógatás-hízelgés kö¬zepette kérlelni kezdte Costachét:
— Apa, nagyon kérlek, költözzünk el innen, hiszen van mé'g házunk! Félixnek nagyon messzire van innen az egyetem, aztán
szüksége lenne egy jobb szobára is, hogy a barátait fogadhassa. Nekem is nehéz innen a kon¬zervatóriumba járni. Ott a Stirbei Vodá
utcai ház, Félix fizet is . ..
Az öreg Costache nehezen tudott ellenállni Ottilia ölel- »;etésének, és csak gyengén védekezett rekedt hangján:
— Nehéz eldobni egy jövedelmet. . .
— Apa, nagyon kérlek, költözzünk el innen!
Costache közölte Aglaéval új elhatározását. Egyébként
kiszámította, hogy az Antim utcai házat jobb áron ad¬hatja ki, mint a másikat.
Kitől származott ez az ötlet? — rivallt rá Aglae.
Costache ijedtében kibökte:

31
— Ottiliától. Nagyon messze vagyunk a konzervató¬riumtól.
— Messze van ő a férfiaktól! — utánozta Aglae az öreg hangját. — Én csak annyit mondok, hogy ezt a házat, amely a szüléinké
volt, nem fogod idegen kézre adni!
Costache egy szót sem mert szólni, és amikor Ottilia ismét sürgette a költözést, hímezve-hámozva igyekezett kimászni a csávából.
— Majd meglátjuk. Fontoljuk meg jól a dolgot. Nem kerget a tatár!
Ahogy Ottilia megjósolta, Aglae ellenségeskedése most már lassan, de biztosan Félix ellen is fordult. A fiatalem¬ber kicsi, látszólag
jelentéktelen dolgokból tapasztalta ezt. Először is többé nem hívták, hogy foglalkozzék Titi- vel a javítóvizsga előtt; helyét Stánicá
vette át, akinek a lármás módszere — s mert közben folyton szidta az iskolát — valószínűleg inkább kedvére volt Titinek. Az¬után
észrevette, hogy Aglaénak különleges módszere van arra, hogy valamilyen irányban az irigységét kimutassa, mégpedig úgy, hogy
teljes komolysággal tagadott vala¬mit, ami megtörtént, vagy aminek meg kellett volna történnie.
Mit csinál? — kérdezte szándékosan megvető han¬gon, mintha teljesen elfelejtette volna a fiatalember ter¬veit. — Nem keres
magának állást? Árva gyereknek könny ebben adnak. Legyen magának is valami alapja az élethez.
— Beiratkoztam az orvosira — válaszolta Félix sértő¬dötten.
Ugyan, az egyetem módos fiúknak való. Majd Cos¬tache keres magának valahol egy állást.
Félix attól tartott, hogy Aglae befolyására az öreg Costache még akadályokat fog gördíteni a tanulása ele, ha nem másként, hát az
anyagiak megvonásával. De Cos¬tache, mint általában, nemcsak hogy nem állott útjába, de inkább büszke volt diák unokaöccsére, és
később a maga sajátos arcjátékával ugyan, de a legszívélyesebbcn fogadta Félix kollégáit. Csak akkor lett bosszús, amikor Félix pénzt
kért tőle a beiratkozáshoz. Megkérdezte, hogy nem érne-e még rá ezzel, majd azt tanácsolta, hogy ke¬rítsen máshonnan pénzt, és
majd ő csinál valamit. Mint¬hogy Félix nem keríthetett „máshonnan14, elmondta a dolgot Ottiliának, aki megismételte azt, amit
egyszer már megtett. Azt állította, hogy van egy biztos mód-szere; elment a városba, és pénzzel tért vissza, de újra azt tanácsolta
Félixnek, hogy senkinek se szóljon. Félix- ben most is feltámadt a gyanú. Titi, miután átesett a javítón, újra beiratkozott a
gimnáziumba, és úgy feszített iskolai egyenruhájában, mint egy katonatiszt. Ö is inge¬relni kezdte azzal a csalhatatlan hitével, hogy
Félix nem fog továbbtanulni.
— Most mit csinálsz? — kérdezte Félixtől.
— Beiratkozom az egyetemre.
Titi semlegesen hallgatott, majd határozottan kijelen¬tette :
— Anyám azt mondja, hogy állásba mész.
Amikor Félix valóban beiratkozott az egyetemre, Aglae felháborodást színlelt.
— Egy cseppet sem vigyázol erre a fiúra! — mondta Costachénak.
Stánicá az értelmiség sorsán siránkozott, és kijelentette, hogy ha újra olyan fiatal lehetne, mint Félix, valami mesterséget tanulna.
Mivel a dolog eldőlt, Aglae kezdett sajnálkozva beszélni az orvosok életéről, példákat hozott fel a nyomorukról, és mindenképpen
igyekezett el¬kedvetleníteni Félixet. Nem telt el sok idő, és Titi abba¬hagyta a gimnáziumot; egy nap civilruhában jelent meg,
müvészkabátban, Lavalliére-nyakkendővel. A titok hama¬rosan megoldódott. Titit úgy mutatták be, mint a szép¬művészeti főiskola
hallgatóját. Valóban, be is iratkozott: azt hazudta, hogy már elvégezte a gimnáziumot. Aglae, nl.i addig mélyen megvetette Simion
mázolmányait, hir- i' l< n a művészet lelkes rajongója lett.
Nem akarom hátráltatni Titit a hivatásában — mondta. — Csak fejlessze ki nyugodtan a tehetségét, a i ojéről majd én gondoskodom.
Nem mindenki szüle¬iéit olyan tehetséggel, mint ő!
Mivel ezt a többiek előtt mondta, Ottilia hunyorított l ' lixnek. Aglae észrevette.
És ha isten is megsegít — tette hozzá éles han- ívn —, megházasítom, és fészket rakok neki, hogy ne I örüljön valami züllött nő
hálójába.
De a sors iróniája folytán éppen ez a „züllött nő“ l zdte ébresztgetni Titi erotikus ösztöneit. Egy idő óta re gyakrabban jött át a
Giurgiuveanu házba, és áll- Iialatosan Ottiliát kereste. S mivel híján volt a gondolá¬iknak és az ékesszólásnak, csak leült a lány mellé,
hall- itagon mosolygott, és erőlködve keresett valami társai¬dra témát. Ám ezek a sűrű látogatások mindenképpen meglepőek voltak,
hiszen Titi sehová el nem ment volna egyedül.
A fiú teljesen Aglae ízlése szerint öltözködött, mindent a parancsai szerint tett, meg se mozdult, ha rosszallást olvasott ki szeméből.
Ottilia mellett idegesen fészkelő¬iéit, és amikor beszélni akart, sűrűn nyelte a nyálát.
Mit csinálsz? — kérdezte egyszer, és leült Ottilia mellé.
Nem látod? Varrók — felelte Ottilia, és a fejét om emelte fel, mintha egy gyermekkel beszélt volna.
Néha Titi későig ott maradt, rágta homályos szándé- I ait, és éberen figyelte Ottilia minden mozdulatát. Végül a lány bosszúsan
felemelkedett, és vissza akart vonulni a Dbájába. Titi jámborul követte, és megállott a kü- N öbön.
Titi, nincs semmi dolgod?
Nincs — válaszolta naivul Titi. aki csak a maga I i nem mondott gondolataira hallgatott.
Ottiliát arra késztette női ösztöne, hogy Titi előtt mérsékelje máskor oly szabad és fesztelen viselkedését.
I li kezdett vörös arccal járni-kelni, szórakozottá vált,
• Aglae, aki észrevett valamit, arra biztatta, hogy men- i' ti el néha hazulról. Egyszer, amikor Titi Ottilia mel¬lett üldögélt a
pádon — Félix is ott volt —, és mindhár¬man a kolléganőikről beszélgettek, Titi idegesen felnevetett, és suta mozdulattal megragadta
Ottilia csupasz karját.
— Ülj szépen, Titi, mi bajod? — kérdezte a lány bosz- szúsan, és sokatmondóan Félixre nézett.
Titi egyszer négyszemközt olyasfélét kérdezett Félix- től, amitől fejébe szaladt a vér.
— Ide figyelj ... te jóban vagy Ottiliával... mondd meg őszintén, engedi-e?
— Hogy beszélhetsz így Ottil iáról? -— háborodott fel Félix. — Mit képzelsz róla? Ottilia tisztességes lány!
Titi elgondolkozott, és hitetlenkedve nyelte a nyálát:
— Anyám azt mondja, hogy sok férfival látta.
— Nem igaz, nem igaz! — kiáltotta Félix hevesen.
Egy nap Titi hosszú ideig üldögélt ok nélkül Ottilia
mellett, aki olvasott; hirtelen egy eléggé illetlen moz¬dulatot tett, amely felháborította a lányt.
— Megbolondultál, Titi?! — kiáltotta. — Menj innen!

32
Ez a kiáltás közvetve eljutott Aglaéhoz is, aki ször¬nyen megharagudott, de nem Titire, hanem Ottiliára. Ki is öntötte dühét Costache
előtt, de biztos volt abban, hogy Ottilia is hallja a szomszéd szobában:
— Hozzá se nyúlt a gyerek! Na és ha hozzányúlt volna? Az ilyen lányok, mint Ottilia, erre valók! Éljenek együtt diszkréten a jó
családbeli fiúkkal, és óvják meg őket a betegségektől.
Ottilia megjelent a küszöbön. Haja fenyegetően lobo¬gott, a szeme villámlott.
•— Apa — kiáltotta —, vagy örökre elmegyek ebből a házból, vagy Aglae néni többé nem teszi be ide a lábát!
Az öreg Costache még jobban kimeresztette egyébként is dülledt szemét, széttárta karját, mintha fuldokolna, és rémülten, könyörgő
tekintettel nézett hol az egyik, hol a másik nőre. Aglae kihívóan lebiggyesztette az ajkát, de nem mert válaszolni, annyira meglepte a
lány váratlan kitörése. Costache hiába várta, hogy a két fél lecsilla¬podjék — ez megkímélte volna az állásfoglalás kínjá¬tól —, de
végül felismerte, hogy Ottilia dühkitörése egé¬szen elemi erejű, és hogy a lány hajthatatlanul várja a válaszát.
Ne-ee. . . használjatok i-i-ilyen súlyos szavakat — dadogta Aglae felé, de többes számban, hogy csökkentse
11 szemrehányás súlyát.
Aglae kiment, és becsapta maga mögött az ajtót. Ot- lilia odalépett az öreg Costachéhoz, könnyek nélkül, szo¬morúan megölelte,
azután a vállára hajtotta a fejét, hozzásimult, és így szólt:
Apa, miért hagyod, hogy megalázzanak, hiszen tu¬dod, hogy semmit sem vétettem nekik.
Costache bácsi válasz helyett csak gyöngéden meg¬ölelte.
Ettől kezdve Aglae többé nem tette be a lábát Cos- lache házába — Ottilia örömére és Costache bánatára. De a kapcsolatot nem
merték megszakítani — az egyik érdekből, a másik gyengeségből —, és kezdtek egyre sűrűbben Félixhez fordulni, aki így —
akaratán kívül a postásukká vált. Stánicá pedig kölcsönadta a szemét \ laénak. Egyszer úgy esett, hogy Stánicá csak Félixet találta
otthon. Félix a szobájában ült és az anatómiai jegyzetét olvasta. Halkan, csaknem lábujjhegyen jött vé¬ri a szobákon, nyitva hagyta az
ajtókat, és Félix való-ággal megijedt, amikor a háta mögött hirtelen egy férfi¬hang szólalt meg. Stánicá ide-oda sétált a szobában,
mindent figyelmesen megvizsgált, és szándékolt bizalmas- ággal beszélt, ami eleve cinkosságot tételezett fel Félix részéről.
Tehát itt lakik... nem rossz (Stánicá megdöfködte ujjával a matracot, és futólag benézett a ruhásszekrény¬be), van elég bútora az öreg
Costachénak . . . Nem tudja, mennyit számít fel magának kosztért-lakásért? Még ki¬derül, hogy azt sem tudja, mennyi a jövedelme.
Ha akarja, én megérdeklődöm — hiszen vannak embe- M'jm —, mert az öreg nagy lókötő. (Stánicá kiment az üveges verandára, és
még hangosabban folytatta, miköz¬ben kinyitotta Ottilia szobájának az ajtaját.) Tele van pénzzel, de szörnyen titkolózik; azt sem
lehet tudni, hogy mije van és mije nincs. Ttt lakik Ottilia! Szép! Szép! í'.inos lány ez az Ottilia (Stánicá kacsintott Félixnek). van
benne temperamentum, tudja ám Pascalopol, hogy ki után jár; maga pedig itt lakik mellette; de így van
< jól, így van jól, diákkoromban én is egy folyosón laktam egy cukor kis nővel, hű, micsoda lány volt, de azért őrizkedjék
Ottiliától, mert nagyon ravasz, le¬gyen egy kicsit önzőbb, nehogy a nyakán maradjon, de hát maga nem buta, látok én, amit látok
(Stánicá újból kacsintott Félixnek, akinek az arca égett a haragtól). De miket tart itt Ottilia? (Stánicá most a fiókjaiban kuta¬tott.)
Micsoda gyűrűk, micsoda fülbevalók, finom zseb¬kendők, drága vacakok, isten éltesse Pascalopolt... Otti¬lia már ilyen, ha van
pénzed, akkor jó, ha nincs, fakép¬nél hagy. (Stánicá ezzel lefelé indult a lépcsőn, Félix pedig szorosan a nyomába szegődött, mert
attól tartott, hogy még elemei valamit a házból. Amikor a játék¬szobába értek, Stánicá ismét matatni kezdett a fiókok¬ban,
megfordította a képeket, szemügyre vette a tükör fakeretét, alaposan szétnézett, végül kinyitotta a doha- nyosdobozt, és belészagolt.)
Jó dohánya van az öregnek, tudja-e, honnan? Nem is gondolná, de még trafikja is van, valakit tart benne, csodamód keres vele, mert a
központban bérli, ehhez is Pasealopol szerezte meg neki az engedélyt. (Stánicá jól belenyúlt a dobozba, és meg¬tömte a zsebét
dohánnyal.) Látja, az ilyen emberek zavaros örökséget szoktak maguk után hagyni, ezt én mint ügyvéd mondom; nem csinálnak
végrendeletet, vagy csak nagy titokban, ha valaki kiravaszkodja tőlük. Ott i!iának mi köze az öreghez? Ha mi, a család,
erélye¬sebben lépnénk fel, lehetne valamit csinálni, van hozzá lehetőség, hiszen tudja, a beszámíthatatlanság stb. stb, de az öreg nagy
lókötő, Ottilia meg kitanítja, őt pedig Pasealopol támogatja. Ide figyeljen, mondja meg nyíltan
— hiszen végeredményben magának is érdeke, és én nagy segítségére lehetek a pályáján (majd összehozom egy príma
fehérnéppel, de olyannal, hogy nincs pár¬ja!^ —, hogy az öreg Costache nem tárgyalt-e végrende¬letről, örökbefogadásról vagy
hasonló dolgokról? Az öreg nagyon diszkrét, de maga csak nyissa ki a fülét, főként amikor Pasealopol is itt van. Majd jöjjön át
hozzánk, Aurica folyton kérdezősködik magáról.
Félix nemsokára kénytelen volt megállapítani, hogy Stánicá zavaros előadásában volt egy mákszemnyi igaz¬ság is. Ment az utcán az
egyik egyetemi kollégájával, amikor ez hirtelen megfogta a karját:
Gyere, bújjunk el a kapu alá! Ott jön a sarkon a házigazdám, és erre a hónapra még nem fizettem bért.
Az Elisabeta sugárúton jártak, közel Cotroceni-hez. Félix odanézett, és megpillantotta Costache bácsit, aki a l’levna út felé tartott.
Amulva kérdezte:
— Az a te házigazdád? De hiszen az a nagybátyám, Costache Giurgiuveanu.
— Ne mondd! Valóban, Giurgiuveanu a neve.
Es a kollégája elmondta, hogy egy több emeletes, új bér házban lakik, amelyben csak kicsi lakások vannak. A háztulajdonos a
lakásokat diákoknak és vadházasságban elő fiatal értelmiségieknek adja ki, hogy nagyobb jöve¬delmet préseljen ki belőlük. Havonta
is elfogadja a lak- i tért, de garanciaképpen a lejárat napjára szóló váltót kér. Nemfizetés esetén nagyobb összegeket ír be, leszá- mito
Itatja vagy megóvatoltatja a váltót, és kidobja a liérlőt. De altalában elnézően bánik lakóival, mert a váltók és a késedelmes fizetések
folytán az eredetileg kicsi házbér megkétszereződik. Előzetes fizetés esetén például a lakbér negyven lej, a váltó ellenben nyolcvan
lejre szól, és ha a késedelmeskedés folytán új váltóra kerül sor, ennek a címlete a kamattal is gyarapodik. Ha
• i fiatal bérlő zavarba kerül, az öreg Costache nem bánik öle csúnyán. Szétnéz a házban, emlékezteti a köte¬lezettségére, és
ha a lakó például orvostanhallgató (leg¬inkább ezeket szereti), orvosi könyveket, jegyzeteket kér tőle, amelyek általában értékesek.
Félixnek emlékezetébe
• illant, hogy Costache bácsi felajánlotta a tankönyvek beszerzését, természetesen az ő számlájára, de a dolog mégis meglepte,
mert szöges ellentétben volt Costache i iucsí nyilvánvaló müveletlenségével. Sőt Costache hozott
■ neki egy könyvet, kifogástalan állapotban, csupán egy név volt levakarva róla bicskával. A kollégája azt is el¬mesélte, hogy
az öreg Costache gyakran meglátogatja a hazát, figyelmesen körüljárja, hátratett kézzel nézegeti i szemközti járdáról, azután felmegy
a lépcsőn, és hall¬atja a ház zaját. Hozzátette, hogy Bukarestben csak az
"reg szereltetett fel a házában egy olyan készüléket, amely a lent meggyújtott villanyégőt körülbelül abban

33
• i pillanatban oltja el, amikor a bérlő felér az emeletre K/t azért, hogy éjszakára a lámpa ne maradjon égve.
(Ellentétes eszmetársítás útján Félixnek eszébe jutott a petróleumlámpa, amely Costache bácsi házában füstölt.) Egyébként az öreg
nem tett megjegyzést, ha a fiúk nő¬ket vittek haza; atyai tekintettel nézte, és tisztelettel köszöntötte őket, ha úrilányoknak látszottak.
A kolléga hozzátette, hogy Costache bácsinak van még egy szokása: lakbérfizetéskor — azzal az ürüggyel, hogy nincs apró¬pénze —
gyakran bélyegben ad vissza. A bélyegeket egy vastag, gumiszalaggal átkötött tárcában tartja. Félix rögtön a trafikra gondolt, amelyet
Stánicá emlegetett.
Karácsony felé Stánicá egy középkorú, ismeretlen férfival jelent meg Costache bácsi házában. Az ismeret¬len kopott, bő ruhát viselt,
a feje kopaszra volt nyírva; nagy, vöröses bajusza egészen eltakarta a száját. Vidéki ügyvédnek látszott, abból az arcátlan, képmutató
fajtá¬ból, amely pénzért bármire kapható, és nem ismer gátlást. Arca pirospozsgás és telt volt, a szeme vizenyős. Törté¬netesen
Pascalopol is ott volt — minthogy az idő estére járt —, és természetesen Ottilia és Félix is. Félix na¬gyon meglepődött, amikor
Stánicá így mutatta be a vörös képű ismeretlent:
— Bemutatom Vasiliad doktor urat, a kitűnő orvost, testi-lelki jó barátomat. Mi tűrés-tagadás, bizony görög őkelme, de jó
orvos, és már sok beteget feltámogatott az ágyból.
Stánicá igyekezett családias hangot megütni és köny- nyedén, szellemesen beszélni, de Pascalopol sehogy sem reagált a humorára, és
lesütött tekintetéből meglátszott, hogy kínosan érzi magát. Az orvos merészen leült egy székre, és olyan arccal várt, mint akit
szakvéleményért hívtak ki. Félix néhányszor összenézett Ottiliával. Szem¬mel láthatóan egyikük sem értette, hogy mit akar a két
vendég.
— Apa — kérdezte Ottilia —, beteg vagy? Te hívat¬tad a doktor urat?
— Ne-e-em — védekezett ijedten Costache, arra gondolva, hogy még fizetnie kell a látogatásért. — Én senkit sem hívtam.
— Ej, bácsikám — szólt közben sértett hangon Stá¬nicá —, a doktor úr nem fogad el pénzt, csupán elhoz¬tam. mint jó
barátomat, hogy megismerjék; de azért jó liMme, ha egy kicsit megvizsgálná magukat; ez sohasem ni, mert jobb addig orvost hívni,
amíg az ember egész- M'l'es. Mit szólsz hozzá, Vasiliad? Nincs igazam?
Ez úgy hangzott, mintha egy látogatóba jött énekes¬nőtől azt kérték volna, hogy énekeljen egyet. De az orvos nem jött zavarba.
Határozott hangon válaszolt:
— Persze, persze!
Vasiliad, mit szólsz Ottiliához, az unokahúgom- hoz? — És Stánicá a lányra mutatott. — Hát nem gyö¬nyörű teremtés?
Vasiliad mintha jóváhagyólag bólintott volna, de
• /;iraz, bírói hangon megkérdezte:
— Férjes?
— Ugyan — nevetett Stánicá —, dehogy férjes! Nem is tanácsolom neki, hogy férjhez menjen. Egy szép
■ okos lány ma csak akkor csinálhat komoly karriert, h í nincsenek előítéletei. Minek menjen férjhez? Gyö¬nyörűen
zongorázik, két idegen nyelven beszél. Csak egy
i i pártfogóra lenne szüksége. Nézd meg Lilly de Geor- niadest! Három éve díjat nyert Nizzában!
Stánicá triviális jótanácsaira Ottilia arca elkomorult, l’.iscalopol pedig idegesen kezdett dobolni az asztalon.
I .iIly de Georgiades — Biciklista Mica mellett — a fő- aros egyik nagystílű kurtizánja volt abban az időben.
- Vizsgáld meg Ottiliát — erősködött Stánicá. — Kiég ideges és vérszegény.
Ottilia egy gyors, ironikus mozdulattal megállította .íz orvost, aki feléje indult:
— Köszönöm, nagyon kedves, de nem vagyok beteg.
— Ottilia — szavalta Stánicá —, fogalmad sincs róla, hogy micsoda kifinomult füle van a doktornak! Páratlan lickó! Ha
idejében kihoztam volna az én angyalkamhoz, ina is élne. Az orvostudomány arra való, hogy tudjuk, mi vár ránk, és hogy
megelőzzük a bajt! Costache bá- lyám, nagyon kérem (Stánicá összetette a kezét), hiszen hallottam, hogy köhög; majd hálás lesz
nekem!
Vasiliad felállott, és Costache felé indult, aki a tekin¬tetével könyörgött segítségért a többiekhez, de Stánicá
hogy legyőzze az ellenállását —■ már rángatta is le róla a kabátot.
113
— Azt hiszem — jegyezte meg kissé ingerülten Ottilia —, hogy nem kellene apát csak így, minden ok nélkül megvizsgálni. Ki
tudja, mire gondol majd.
Stánicának sikerült a mellényt is lehúznia, és közben úgy tett, mintha nem hallotta volna Ottilia szavait.
Majd meglátja, hogy hálás lesz nekem! — bizto¬sította Costachét. — Csodálatos füle van!
Vasiliad doktor professzionális modorban rászólt az öregre:
— Vesse le az ingét is!
Costache félénken engedelmeskedett, de olyan kö- ] nyörgő pillantást vetett a többiekre, hogy ezek nem tudtak elfojtani egy mosolyt.
— Hány éves? — kérdezte parancsoló hangon az orvos.
Costache arcán bosszúság tükröződött. Látszott, hogy nem akarja elárulni életkorát.
— Hatvanhét, hatvanöt. .. nem tudom ...
' Hm! — felelte az orvos, miközben Stánicá a kezét dörzsölgetve járt ide-oda, és arcáról csak úgy sugárzott az elégedettség. — Volt-e
valami belső fertőzéses beteg¬sége? A feleségének voltak-e abortuszai?
Costache bácsi elsápadt, Pascalopol pedig közbelépett:,
— Doktor úr. azt hiszem, hogy egy baráti vizsgálat nem követel fölösleges kérdéseket egy kisasszony jelen¬létében.
Miért, miért? — lépett közbe nagy garral Stánicá.
— A doktor úrnak mindent tudnia kell!
A hívatlan orvos leültette a botcsinálta beteget, rá¬ütött összekulcsolt térdére, hogy ellenőrizze a reflexeit, gombostűvel kipróbálta az
epidermis érzékenységét, egy hirtelen közelített gyertya fényénél megnézte Costache pupilláit, ráparancsolt, hogy nyújtsa ki a nyelvét
és tartsa egyenesen, és azután a legfurcsább kérdéseket tette fel: mennyi tizenöt meg tizennyolc, milyen évet írunk, ki a király. A
gyáva Costache erre mégiscsak megharagudott:
— Azt hiszi, hogy újra gye-gyermek lettem?
— Mióta van ez a nyelvhibája? — kérdezte az orvos, és jelentőségteljesen Stánicára pillantott.

34
Costachét felingerelte Vasiliad szemtelensége, és ettől még jobban dadogott:
— Mi-miféle nyelv ... nye-nyelvhibáról beszél?
— Mindig így beszél — biztosította Stánicá az orvost.
Félix — bár csak az elején volt tanulmányainak, de
ii kollégákkal való rövid kapcsolata folyamán már szer- , ott némi tapasztalatot, magánszorgalomból egy általá¬nos patológiát
is elolvasott — megértette, hogy Vasiliad .1/ idegrendszer sérülését akarja megállapítani Costaché- i il, valamilyen lokalizált fertőzés
formájában. Az orvos vizsgálati módszeréből arra következtetett, hogy rossz praktizőrrel van dolga.
— Doktor úr — mondta —, ebben a családban sem¬mi esetre sem lelheti fel azt, amit a reflexvizsgálat segít¬ségével keres.
— Maga ért az orvostudományhoz? — kérdezte Vasi- Ii.id ellenségesen.
— A fiatalember orvostanhallgató — közölte Stánicá. Vz orvos elkomorult, de nyájasabbá vált.
— Igeen? Nem tudtam. Persze, annak nincs nyoma.
I ><■ teljesítenünk kell a kötelességünket.
— Azt hiszem, hogy maguk csak szórakoznak apa rovására — tette hozzá Ottilia.
Pascalopol szeretettel nézett a fiatalokra, és helyes¬lőén vállon veregette Félixet.
Vasiliad most az öreg tüdejét akarta meghallgatni, és fülével a hátára hajolt.
— Mondja: harminchárom! — parancsolta.
— Mi-iit?
— Mondja hangosan: harminchárom. így. Köhögjön. Mondja ismét: harminchárom.
— Harminchárom ... Harminchárom ... Harminc- három.
Az orvos felemelte a fejét.
— Volt-e gyulladásos folyamata a bal csúcsban?
— Ne-e-em! — tiltakozott kissé sápadtan Costache.
— Valami lehetett, mert zörejeket hallok.
— Doktor úr — lépett közbe Pascalopol —, hagyja már békében Costache ux-at. Nem volt semmi baja.
Nincsenek-e időnként légzési nehézségei, szív¬dobogásai?
Az öreg Costache habozott, arca elkomorult.
— Egy kitűnő csillapítót fogok felírni — csábította az orvos.
— Persze, a kor — kommentálta a dolgot komoran Stánicá. — Vizsgáld meg a szívét is, Vasiliad.
— Persze, persze.
Vasiliad megparancsolta Costache bácsinak, hogy tartsa vissza a lélegzetét, azután fülét a mellére hajtotta, jobb kezével pedig
megfogta a pulzusát.
— Némi fáradtságot észlelek — jelentette ki kéret¬lenül —, az oka nyilván a vérerek megvastagodása., Az arca eléggé vérmes,
talán túlságosan is. Óvakodnia kell az izgalmaktól, kevesebbet kell ennie.
Az orvos arra készült, hogy a táplálkozás szempont¬jából is folytassa a vizsgálatot. De a vén Costache kezdett ellenállást kifejteni.
Magára húzta az ingét, és felöltözött.
— Elég volt, elég volt, nincs szükségem, köszönöm
— mormogta.
— Nincs több időnk, doktor úr — vetett véget a do¬lognak Pasealopol, és felállott —, a városba kell men¬nünk. A
viszontlátásra. A viszontlátásra, Stánicá úr.
— Csak a vérkeringése ad okot aggodalomra, erre vigyáznia kell — folytatta az orvos, hogy elegánsabbá tegye a nyilvánvaló
kiutasítást.
— Ugyebár? Ugyebár? — lelkesedett Stánicá, de hangjából nem lehetett megállapítani, hogy az orvos ta¬nácsának örvend-e,
vagy a beteg rossz állapotának.
Hogy megrövidítse a komédiát, Pasealopol átment a szomszédos szobába, és a többieknek is jelt adott, hogy kövessék. Costache bácsi
zord arccal bement a szobá¬jába, hogy rendbe szedje az öltözetét, Ottilia pedig azzal a hírrel jött, hogy Stánicá és az orvos betért az
utcáról a Tuleáék udvarába.
— Az, amit Stánicá művel, fölöttébb gyanús — mond¬ta Pasealopol Félixnek és Ottiliának. — Legyen nyitva a szemük,
vigyázzanak. Biztosra veszem, hogy az or¬vost Aglae küldte. Azt hiszem, hallottam is erről az emberről. Azok közé a lecsúszott
orvosok közé tartozik, akikkel a fontos örökségeket hozó haláleseteket intézik el, és akik készek bármilyen szakvéleményre.
— Nem tudom, mi értelme volt ennek a látogatás¬nak — mondta Félix.
— Ügy értette, hogy az idegrendszerét vizsgálja? — kérdezte Pasealopol, és barátságosan megfogta a Félix karját. — Persze,
fertőzésről, abortuszokról beszélt. Más szóval azt akarta megállapítani, hogy nem hibbant-e meg Costache, nem vált-e
beszámíthatatlanná. Egy ilyen léhűtőtől, akinek van mersze hívatlanul beállítani egy lakásba és valakiről erőszakkal lehúzni a ruhát,
akármi kitelik. Azt mondhatja, hogy véleménye szerint Costache már nem egészen épelméjű, hogy a dadogása — amiről mindenki
tud — nagyon is gyanús tünet s a többi. Ha Aglaét megkérdeznék, hogy mit tud a szegény Costache ártalmatlan dadogásáról, mit
gondolnak, megmondaná-e az igazat?
A fiatalok kérdően néztek rá.
— Képes volna azt mondani, hogy Costache régeb¬ben nem dadogott, hogy a dolog csak mostanában kezdő¬dött, és hogy
Costache egy idő óta nagyon ingerlékeny. Nem engedi a házába még őt se, a húgát. Es az emberek hinnének neki, hiszen a húga.
— De miért? — kínozta még mindig Félixet a kérdés.
— Hát gyermek maga? Látja ezt a lányt? (Pasealopol Ottiliára mutatott.) Ennek a lánynak senkije sincs Cos- tnche bácsin kívül,
aki — ismerjük el — nagyon szereti. Viszont kötelessége, hogy hagyjon is rá valamit, mert megette szegény anyja vagyonát. Tehát
vagy örökbe kell fogadnia, vagy örökségről kell gondoskodnia szá¬mára. Ha Ottilia úgy akarná (mondta mintegy magának1), már
régóta nem kellene törődnie ezzel. De hát, ha már így van.. . Nos, Aglae asszony, akit az orránál fogva vezet ez a szélhámos és
pénzéhes Stánicá (meg ne sér¬tődjék ezért, Ottilia kisasszony), képes azt állítani, hopy Costache meghibbant és beszámíthatatlanná
vált. És persze az orvosra hivatkozik. Pénzért bármilyen nyilat¬kozatot meg lehet szerezni. Ha Costachét gyámság alá helyezik,
Ottilia kisasszony egyszerűen hajlék nélkül marad.

35
— Rémes! — ijedt meg Ottilia a földbirtokos kímé¬letlen okfejtésétől.
— De ne féljen, ez nem .történhetik meg — vigasz¬talta Pasealopol. — Costache egészséges, mindnyájunkat túlélhet, de legyen
óvatos. A kémkedés csúnya dolog, de néha szükséges. Félix úr gyakran megfordul Aglae asz- szony házában, és nem árt, ha kinyitja a
fülét. Neki is szeretnie kell magát (látom, szereti is — egészítette ki önmagát Pasealopol jóindulatú iróniával), mint ahogy én is
szeretem, és Costache is .. . mint egy gyenge lányt, akire úgy kell vigyázni, akár egy ritka virágra. (Félix bólintott, és úgy nézett a
földbirtokosra, mint aki bár¬milyen áldozatra kész.) Igyekezzünk tájékozódni, nehogy valami rossz tréfát űzzenek Costache bácsival.
Stánicá vakmerő, gátlástalan, és azért ügyvéd, hogy minden fortélyt ismerjen.
— Nem tudom elhinni — beszélt még mindig a lelki¬ismeret Ottiliából —, hogy Aglae néni képes lenne egy ilyen gyalázatos
lépésre, ha másért nem, hát a világ szájáért, mert egyébként nem érzelgős lélek. De miért adjon alkalmat gyanúra? Ügyesebbnek
ismerem.
— Ha nem ez járt a fejében — fejtette ki a másik lehetőséget Pasealopol —, akkor azt akarta megtudni, hogy Costache még
meddig húzhatja; hogy milyen a szive, nincs-e valami szervi baja. Résen akar lenni. Tudják, miért nem engedte elköltözni Costachét?
Hogy mindig a szeme előtt legyen. Ha Costache bácsi jobban ítélné meg a helyzetet, már rég rávettem volna, hogy rendezze az
ügyeit.
Costache nagykabátosan, komor arccal tért vissza.
— Ne-e-em sze-e-eretem az ilyesmit... Tö-töb-bé be ne te-te-te-gye a lá-bát — tiltakozott utólagosan.
Pasealopol karon fogta és a kijárat felé vezette. A többiek is készülődni kezdtek, mert Pasealopol meg¬hívta őket estére a városba.
Amikor a kocsi elindult, Pasealopol rábeszélő hangon odaszólt az öregnek:
— Costache, tegyen nekem egy szívességet. Fáradjon el holnap délelőtt hozzám. Fontos dolgot akarok meg¬beszélni magával.
Félix, aki a kisülésen ült, visszanézett oda, ahonnan elindultak. A Tulea ház kapujában összehajló fejeket látott, amelyek komor
tekintettel kísérték a kocsit. Az orvos mellett, aki éppen indulni készült, inkább csak sejtette, mint látta a félhomályban Aglae, Aurica,
Olim¬pia és Stánicá alakját, valamivel hátrább pedig Simion nagykendős, púpos hátát.

VIII
Félix most már világosan érezte, hogy szereti Ottiliát, de nem tudta meghatározni ennek az érzésnek a pontos tartalmát. Néha, amikor
Ottilia a bokájára kulcsolt kéz¬zel üldögélt, a lány kicsi térde kísértette. Szűzies és mégis huncut térd volt ez, külön kis egyéniség, és
Félix szerette volna valami néma nyelven ennek a kis térdnek megvallani a szerelmét. Máskor, Félix álmaiban, Ottilia hullámos
fürtökre bomló haja tengerként ömlött feléje, majd egészen elárasztotta. Azt nem tehette meg, hogy nyíltan megvallja a szerelmét
Ottiliának. A lány kedves volt, teljesen fesztelenül viselkedett előtte, és amit más lánytól csak hosszú taktikai előkészítés után lehetett
volna kicsikarni, azt egykettőre megkapta tőle. Félixet ez zavarba ejtette. Ottilia például karon fogta, keskeny kezével anyásan
megsimogatta, fésűsen széttárt ujjaival beletúrt a hajába, és így szólt: — Vágasd le már az iístöködet! Olyan vagy, mint Sámson! —
Félixnek mind¬ez nagy gyönyörűséget szerzett, de nem tudta, hogy Ottilia kedvessége valóban szerelemből fakad-e, és ezért nem volt
boldog. Egyszer viszonozni akarta Ottilia ked¬vességét, hogy véget vessen az anyáskodásnak, és kéz- csókkal akart válaszolni egy
hálás, köszönő simogatásra: a lány túlzott gyorsasággal ellépett tőle, mintha nem akarta volna elfogadni hódolatát, azután
meggondolta magát, és visszafordult:
— Meg akai'od csókolni a kezemet? — kérdezte egy¬szerűen. — Nesze.
Es a fiú szájához emelte kezét. S mivel így viselke- rlett, Félix nem tehette meg a nagy lépést, amely sze- i inte nem lehetett volna
más, mint egy lángoló vallomás, 'Mégpedig térdre borulás és homályos tartalmú ömlengé- <‘k kíséretében. Ottilia nevetve nézett
volna rá, és a /újára fagyasztotta volna a szót, mint ahogy már más¬kor is megtörtént. Egy nap feje alá kulcsolt kézzel he- ert az
ágyán, és nagy odaadással hallgatta Ottilia ne¬vezését a másik szobában. Gondolatban mindent elmon¬dott neki, amit nyíltan nem
mert megvallani. Ottilia hirtelen megjelent a nyitott ajtóban:
I — Mit csinálsz, te naplopó? Min gondolkozol?
És leült az ágyára, mielőtt Félix felugorhatott volna.
— Min gondolkozol? Na, min gondolkozol?
Es közben egy gombot csavargatott a fiú kabátján. Félix összeszedte a bátorságát:
— Mondani szeretnék neked valamit, Ottilia, de attól félek, hogy . . .
— Hányszor mondtad már, hogy valami titokba akarsz beavatni! Nyögd már ki, hiszen nem eszlek meg! De gyorsan, mert
sietek. Annyi dolgom van, hogy fő a fejem!
Félix nevetségesnek találta, hogy ilyen hangulatban vallomást tegyen. Apránként megszokta, hogy suttogva, magában mondja el
érzelmeit, amikor Ottilia nincs mel¬lette. Szobájába zárkózott, a lány fényképét nézegette, és átadta magát az álmodozásnak: a
karjába vette, magához vonta, a füléhez hajolt, és vég nélkül egyetlenegy szót ismételgetett: „Szeretlek, szeretlek, szeretlek.u Aludni
nem tudott, de azért alig várta, hogy ágyba kerüljön. Lefeküdt, leste egyetlen, sohasem változó álmát, és ideges lett, ha el-elillant.
Megpróbált mélyen elaludni, de mi¬helyt Ottilia arca homályosodni kezdett, majd eltűnt, ijedten felébredt, és visszavarázsolta a
látomást. Egyéb¬ről nem is álmodott, keveset aludt, és a virrasztás kék karikákat festett a szeme alá. Nappal azzal töltötte az időt,
hogy szép gyöngybetükkel eg]*re ezt irta: Szeretem Ottiliát. Most már ravaszul kereste Ottilia anyásan ked¬veskedő mozdulatait,
amelyeket a lány a legnagyobb ter-mészetességgel osztogatott. De így élte ki gyermeki ér¬zelmeit is, amelyek anyja korai halála miatt
parlagon maradtak. Szükségét érezte, hogy mindenről beszámoljon neki, a lány oltalma alá helyezte magát, és feltétlenül
engedelmeskedett parancsainak.
— Félix — kiáltotta néha Ottilia. — Milyen hanyag vagy! Esik le a gomb a kabátodról! Gyere, felvarrom!
Ez a gondosság annál furcsább volt, mivel Ottilia nyakra-főre vesztette el a gombjait, és képtelen volt rendbe tenni egy ruhát, inkább
eldobta. Félix pedig engedelmesen odalépett, és előre is gyönyörűséggel töl¬tötte el a testi közelség tudata. A lány kedves
türelmet¬lenséggel magához húzta, rosszallóan csücsörítette az aj¬kút, egy cérnaszálat dugott a fiú szájába, hogy el ne fe¬lejtse
(ehhez a babonához nagyon ragaszkodott), és azután felvarrta a gombot, miközben Félix részegen itta magába az arca előtt szétömlő
haj illatát. De a jól felvarrott gombok néha nagyon hosszú ideig nem szakadtak le, és Félix, akit hajtott a vágy, hogy ismét arcán
érezze Ottilia leheletét, letépett egyet, majd Ottiliához szaladt.
— Csodálom — mondta Ottilia —, hiszen csak a minap varrtam fel, méghozzá jó erősen!

36
Nem gyanakodott, vagy legalábbis azt színlelte, hogy nem gyanakszik, csak zsörtölődött Félix hanyagságáért. Es Félix, aki nem tudott
megállani a hazugság lejtőjén, máskor azzal állott elő, hogy beteg. Ottilia komoly arccal a nyakára tette keskeny kezét, és jó ideig ott
hagyta, hogy lássa, nincs-e láza; teát főzött neki, leült az ágya szélére, és nem engedte felkelni. Hirtelen az a rögeszméje támadt, hogy
Félix rosszul táplálkozik.
— Persze, Marina rendetlenül főz, én semmivel sem törődöm, és te ittad meg a levét. Túl sokat is dolgozol.
A hizókúra, amelyet Ottilia elrendelt, abból állott, hogy néha, amikor éppen eszébe jutott, egy-egy szelet csokoládét hozott Félixnek,
vagy egy süteményt dugott erőszakkal a szájába. Félix boldogan engedelmeskedett, mert egy kicsit a lány ujjába is beleharaphatott
ilyenkor. De Ottilia anyás kedvessége csak addig tartott, amíg egyedül volt Félixszel. Mihelyt megjelent a házban Pasealopol, vagy ha
a városba hívta a lányt, Ottilia abban a pillanatban szórakozott lett, és türelmetlenül folyton valami új mulatságot várt. A gyöngédsége
— Félix nagy bosszúságára — minden ízét elvesztette ilyen¬kor. Ha Pasealopol éppen akkor toppant be, amikor a Félix gombját
varrta (ez is megtörtént egyszer), nem hagyta abba a munkát, a fesztelensége sem változott, de a szeme ragyogni kezdett, és mihelyt
végzett a gombbal, a földbirtokoshoz szaladt, és — mint máskor is — reá pazarolta minden kedvességét. Félix megmaradt az
ár¬talmatlan gyermeknek, aki nem versenyezhet a felnőt¬tekkel. Lángoló féltékenység ébredt benne: elhatározta, hogy bármi áron, de
dűlőre viszi a dolgot. Élőszóval nem mert Ottiliával beszélni, ezért elhatározta, hogy levélben
tesz vallomást. Vett egy ív papirost, és szépen, olvas¬hatóan ráírta:
„Ottilia, csak érted maradok itt, mert szeretlek. Más¬ként már rég elmentem volna. Szeretlek, hat nem vetted még észre? Félix."
Előbb arra gondolt, hogy postán küldi el az üzene¬tét, de így olyankor is megérkezhetett volna, amikor éppen együtt van Ottiliával, és
ettől visszariadt. Ügy döntött, hogy beteszi a szobájába; de óvatosan kellett cselekednie, nehogy Marina takarítás közben eldobja a
levelét. Egy nap, amikor Ottilia nem volt otthon, meg¬várta, amíg Marina befejezte a takarítást, azután a lány ágyára tette a borítékot,
amelyet előzőleg megcímezett ..Ottilia kisasszonynak", és nyugtalanul őrködött a szo¬bájában. Egy órakor meghallotta Ottilia lépteit;
csattant az ajtó, majd megcsikordult a dívány, amelyre Ottilia fáradtan leheveredett. Félix alig tudott uralkodni ször¬nyű
szívdobogásán.
— Félix! — hallotta a lány kiáltását a másik szobá¬ból. — Félix, itthon vagy?
— Itthon — válaszolta színtelen hangon.
Azt hitte, hogy Ottilia már elolvasta a levelet.
— Szörnyen éhes vagyok! Menjünk ebédelni! Apa azt mondta nekem a városban, hogy nem jön haza délre. Gyere át hozzám!
Félix úgy sompolygott át a másik szobába, mint a tetten ért bűnöző. Ottilia a díványon hevert; teljesen fel volt öltözve, ahogy a
városból jött. Még a napernyője is mellette hevert. Félix futólag végigtekintett a díványon, de nem látott semmit. Végül az asztal
szélén fedezte fel a levelet, felbontatlanul. Ottilia tehát fogta, az asztalra tette, de nem olvasta el. „És ha egyáltalán el sem olvas¬sa?
11 — rémült meg Félix. Szerette volna Ottilia figyel¬mét a levélre terelni, majd kiszaladni a szobából, hiszen tulajdonképpen nem
volt mersze kimondani azokat a lángoló szavakat. De Ottilia felugrott, karon fogta a fiút, és az ajtó felé indult. Ebéd közben jókedvű
volt, a kon¬zervatórium! dolgokról beszélt, Félixet is kikérdezte az egyetemről. De megérezte, hogy valami erősen foglal¬koztatja a
fiút.
— Mi bajod, Félix? Olyan szórakozott vagy! Még kiderül, hogy beleszerettél valakibe! Nem is csodálnám, annyi csinos
kolléganő között...
Félixet kiábrándította Ottilia feltételezése, és hirte- lenében kedve támadt visszaszerezni a levelét. Ottilia nem fogyott ki a szóból;
ebéd után magával vitte a zongoraszobába, eljátszott néhány darabot, miközben folyton kérlelte, hogy figyeljen, végül azt tanácsolta,
hogy menjen és pihenjen egyet, mert fáradtnak látszik.
— Én is ledőlök, egy kicsit olvasni akarok; nem is tudom, mióta nem járt könyv a kezemben.
Félix előreszaladt, hogy ne legyen ott, amikor a lány megtalálja a levelet, és visszafojtott lélegzettel várt. Ottilia előbb hosszasan
perelt Marinával, azután felment a lépcsőn. Hallotta, hogy bemegy a szobájába, a padló halkan nyikorgott néhány nehezen
meghatározható he¬lyen. Gyanította, hogy Ottilia az asztal előtt állott meg. Azután apró, homályos neszek hallatszottak, és végül .. .
semmi. Félix nem mert a lány szeme elé kerülni, és nem mozdult ki a szobájából. Csak jó későre bújt elő, félve, mint a tolvaj; a lány
ajtaja nyitva volt, a levél eltűnt az asztalról. Ottilia a városba ment. Csak vacso- rára jött haza Pasealopol és Costache bácsi
társaságában, fesztelenül nézett Félixre, és úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna. Félixet ez felingerelte. Me¬részebbé
vált, és igyekezett kipuhatolni a levél hatását. Ügy intézte, hogy néhány pillanatra egyedül maradjon Ottiliával. A lány minden zavar
nélkül nézett a szemébe, közömbös dolgokról beszélt, és viselkedése nem árulko¬dott sem félelemről, sem rossz lelkiismeretről.
Félixnek i leikébe belemart a gyanú, hogy a levél nem is került Ottilia kezébe; olyasmire vetemedett, amit egyébként nem tett volna
meg. Kihasználva a pillanatot, amikor Ottilia lent volt Pascalopollal, bement a lány szobájába, ós alaposan szétnézett az ágyon, az
asztalon és a padlón
- teljesen eredménytelenül. Valaki tehát elvitte a levelet.
Másnap az ebédnél Ottilia éppen olyan vidám volt. de a vacsorához nem jött elő. Félix rettenetesen odavolt, teljes apátiába süllyedt,
fejében lehetetlenebbnél lehe¬tetlenebb gondolatok kóvályogtak. Arra gondolt, hogy
mindent itthagy és világgá megy, beáll egy hajóra fűtő¬nek. Elképzelte, hogy Ottilia mennyire meg lesz döb¬benve, mennyire fogja
bánni, hogy szenvedést okozott neki, és hagyta elmenni; szinte látta könnyes szemét. Ez a végzetes hangulatú melodráma lelkének
minden húrját megmozdította, és nagy, vigasztaló fájdalomban oldotta fel csüggedését. De közben a legkülönbözőbb feltevésekkel
gyötörte a képzeletét: Ottilia megtalálta a levelet, de nem is gyanítja, hogy ki írta, esetleg tréfának vélte az egészet; vagy arra gondolt,
hogy Félixnek valami régi irkafirkája került a kezébe; megtalálta és szóra¬kozottan eldobta, fel se bontotta; vagy meg sem találta, és a
levél még mindig ott lapul a holmija között; vagy elolvasta, de nem szereti őt. Ez a legutolsó gondolat fel-szította Félix szívében a
féltékenység lángját. Micsoda? Hát Ottilia ilyen képmutató? Vagy annyira kőszívű, hogy még egy jó szóra sem méltatja? Vagy igazán
sze¬reti azt a vén Pascalopolt, vele pedig nem is törődik? Hirtelen harag öntötte el, és mindaz a gonosz pletyka, amit Ottiliáról hallott,
rémítő fekete fellegként csapott össze a feje fölött. Nem, nem! Ottilia olyan jó volt hozzá, mintha a húga lett volna, tehát nem
gyűlölheti. Lehet, megharagudott rá: illetlenség volt becsempésznie azt a levelet, mert ezzel azt is elárulta, hogy bent járt
a szobájában — és ezt most megbocsáthatatlan hibának
találta —, inkább tapintatosan meg kellett volna valla¬nia az érzelmeit. A napok múlásával egyre nőtt a kínja, mert Ottilia
elhidegülése — ha ugyan ez volt az oka — véglegesnek látszott, a levél nyomát pedig nem követ¬hette tovább. Egy nap,
amikor már minden reménye

37
szertefoszlott, Félix úgy elbúsulta magát, hogy ebédre is
elfelejtett hazamenni. Szörnyű vágyat érzett, hogy csak menjen, menjen, barangoljon a hidegben. Meg sem állott Báneasáig. Keserű
lélekkel sóvárgott megértésre, és érezte, hogy olyan elszánt elhatározásra kell jutnia, amellyel méltóképpen búcsúzhat el Ottiliától.
Amikor visszafelé tartott, fáradtan leereszkedett egy vastagon behavazott padra. Nem hallotta sem a közeledő kocsi zörgését, sem a
havon csikorgó lépteket. Ernyedtségéből egy finom kéz térítette magához, amely felemelte az állát. Ottilia volt.

Félix, mit csinálsz itt? Milyen régóta kereslek! Már mindenfelé jártam a kocsival! Jaj, milyen ostoba
■ i^y, mennyi gondot okozol nekem!
fis Ottilia tréfásan elkeseredett arccal leroskadt a havas padra. Erősen testre szabott asztrahán bundát vi¬rít, amelyet Félix még nem
ismert.
És még azt mondod, hogy szeretsz!
Félix felkapta a fejét. Ottilia tehát olvasta a levelét. A lány ismét mosolyogva felemelte az állát:
Mondd, Félix, miért szöktél meg hazulról? Rosz- szul bántunk veled?
Félix újra lehajtotta fejét, és szaggatottan válaszolt:
— De hát tudod, hogy miért... írtam neked .. . nem liirom így tovább.
Szeretsz? — kérdezte Ottilia olyan komor arccal, mintha azt kérdezte volna, hogy beteg-e.
Félix csak bólintott.
Milyen gyerek vagy! Olvastam a leveledet, de elfelejtettem, hiszen tudod, hogy milyen kelekótya va- ryok! Ezért akarsz megszökni?
Ki mondta, hogy nem ./éretlek?
Félix kigyúlt arccal emelte fel a fejét:
Ottilia, igazat beszélsz? Szeretsz?
Ej, ej, hiszen senki sem mondta, hogy utál!
Félix ismét csalódottnak érezte magát. Megfogta Ottilia kezét, az arcához szorította, elhalmozta apró csók- Jáivul, a lány pedig hagyta
és csak mosolygott. Ettől vér¬iemet kapott, további bizonyítékokat követelt, és Otti- Iiához hajolt, hogy megcsókolja. A lány egy
pillanatra ..-elnézett az elhagyatott sétányon, azután szelíden el¬kerülte Félix mozdulatát, és ő lehelt egy icipici csókot á fiú arcára, a
füle alá. Félix elkábult a boldogságtól.
- Most pedig gyere haza, Félix, és viselkedj szépen. Májd még beszélgetünk. Szegény apa nagyon aggódott. Ne mondj neki
semmit. Majd azt hazudjuk, hogy az ei .yetemen volt dolgod.
Amikor hazaérkeztek, Ottilia úgy vezette fel Félixet .' emeletre, mint egy foglyot; elkerülték a találkozást
<i. öreggel, és megálltak Félix ajtajában.
Most aztán menj és melegedj meg. Hozom a teát.
mindent itthagy és világgá megy, beáll egy hajóra fűtő¬nek. Elképzelte, hogy Ottilia mennyire meg lesz döb¬benve, mennyire fogja
bánni, hogy szenvedést okozott neki, és hagyta elmenni; szinte látta könnyes szemét. Ez a végzetes hangulatú melodráma lelkének
minden húrját megmozdította, és nagy, vigasztaló fájdalomban oldotta fel csüggedését. De közben a legkülönbözőbb feltevésekkel
gyötörte a képzeletét: Ottilia megtalálta a levelet, de nem is gyanítja, hogy ki írta, esetleg tréfának vélte az egészet; vagy arra gondolt,
hogy Félixnek valami régi irkafirkája került a kezébe; megtalálta és szóra-kozottan eldobta, fel se bontotta; vagy meg sem találta, és a
levél még mindig ott lapul a holmija között; vagy elolvasta, de nem szereti őt. Ez a legutolsó gondolat fel¬szította Félix szívében a
féltékenység lángját. Micsoda? Hát Ottilia ilyen képmutató? Vagy annyira kőszívű, hogy még egy jó szóra sem méltatja? Vagy igazán
sze¬reti azt a vén Pascalopolt, vele pedig nem is törődik? Hirtelen harag öntötte el, és mindaz a gonosz pletyka, amit Ottiliáról hallott,
rémítő fekete fellegként csapott össze a feje fölött. Nem, nem! Ottilia olyan jó volt hozzá, mintha a húga lett volna, tehát nem
gyűlölheti. Lehet, megharagudott rá: illetlenség volt becsempésznie azt a levelet, mert ezzel azt is elárulta, hogy bent járt a szobájában
— és ezt most megbocsáthatatlan hibának találta —, inkább tapintatosan meg kellett volna valla¬nia az érzelmeit. A napok múlásával
egyre nőtt a kínja, mert Ottilia elhidegülése — ha ugyan ez volt az oka — véglegesnek látszott, a levél nyomát pedig nem követ¬hette
tovább. Egy nap, amikor már minden reménye szertefoszlott, Félix úgy elbúsulta magát, hogy ebédre is elfelejtett hazamenni.
Szörnyű vágyat érzett, hogy csak menjen, menjen, barangoljon a hidegben. Meg sem állott Báneasáig. Keserű lélekkel sóvárgott
megértésre, és érezte, hogy olyan elszánt elhatározásra kell jutnia, amellyel méltóképpen búcsúzhat el Ottiliától. Amikor visszafelé
tartott, fáradtan leereszkedett egy vastagon behavazott padra. Nem hallotta sem a közeledő kocsi zörgését, sem a havon csikorgó
lépteket. Ernyedtségéből egy finom kéz térítette magához, amely felemelte az állát. Ottilia volt.
Félix, mit csinálsz itt? Milyen régóta kereslek! M.ir mindenfelé jártam a kocsival! Jaj, milyen ostoba .üs'y, mennyi gondot okozol
nekem!
Es Ottilia tréfásan elkeseredett arccal leroskadt a havas padra. Erősen testre szabott asztrahán bundát vi¬selt, amelyet Félix még nem
ismert.
És még azt mondod, hogy szeretsz!
Félix felkapta a fejét. Ottilia tehát olvasta a levelét. A lány ismét mosolyogva felemelte az állát:
Mondd, Félix, miért szöktél meg hazulról? Rosz- /.iil bántunk veled?
Félix újra lehajtotta fejét, és szaggatottan válaszolt:
— De hát tudod, hogy miért. .. írtam neked . . . nem bírom így tovább.
- Szeretsz? — kérdezte Ottilia olyan komor arccal, mintha azt kérdezte volna, hogy beteg-e.
Félix csak bólintott.
Milyen gyerek vagy! Olvastam a leveledet, de
• •I felejtettem, hiszen tudod, hogy milyen kelekótya va- ■vok! Ezért akarsz megszökni? Ki mondta, hogy nem szeretlek?
Félix kigyúlt arccal emelte fel a fejét:
Ottilia, igazat beszélsz? Szeretsz?
Ej, ej, hiszen senki sem mondta, hogy utál!
Félix ismét csalódottnak érezte magát. Megfogta Ottilia kezét, az arcához szorította, elhalmozta apró csók- j.iival, a lány pedig hagyta
és csak mosolygott. Ettől vér¬emet kapott, további bizonyítékokat követelt, és Otti- li.ihoz hajolt, hogy megcsókolja. A lány egy

38
pillanatra elnézett az elhagyatott sétányon, azután szelíden el- I • Tiilte Félix mozdulatát, és ő lehelt egy icipici csókot i liú arcára, a
füle alá. Félix elkábult a boldogságtól.
Most pedig gyere haza, Félix, és viselkedj szépen. Majd még beszélgetünk. Szegény apa nagyon aggódott. Ni* mondj neki semmit.
Majd azt hazudjiik, hogy az *' :yetemen volt dolgod.
Amikor hazaérkeztek, Ottilia úgy vezette fel Félixet
> emeletre, mint egy foglyot; elkerülték a találkozást
i öreggel, és megálltak Félix ajtajában.
Most aztán menj és melegedj ineg. Hozom a teát.
De Félix mindenképpen meg akart győződni arról, hogy nem álmodik, és megragadta a lány kezét:
— Ottilia, ne játssz velem! Mondd meg, hogy igazán szeretsz-e?
— Nem vagy számomra közömbös. De most dolgom van, ülj nyugton!
És Ottilia nevetve leszaladt a lépcsőn.
Félixnek mennyei éjszakája volt, de a következő na¬pokban újra nyugtalankodni kezdett. Ottilia éppen olyan kedvesen viselkedett,
mint azelőtt, de most is nagy öröm- mel fogadta Pascalopolt, végeredményben tehát semmi sem változott. Kételkedni kezdett Ottilia
őszinteségében, magyarázatot kívánt. Egy este éjfél utánig várt, amíg a lány felment a szobájába; félórás lelki tusa után
be¬kopogtatott az ajtajan, és halkan szólította: — Ottilia!
•— Mit akarsz? — hallatszott a lány suttogó hangja az ajtó mögül. — Már levetkőztem.
— Okvetlenül beszélnem kell veled, de most, azonnal!
— Egy cseppet sem viselkedsz okosan! Majd holnap!
— Nem. most, most! — erőszakoskodott Félix, és le¬nyomta a kilincset.
A félig nyitott ajtón át meglatta Ottiliát: hosszú háló¬ingben állott előtte, egész testében reszketett a hidegtől. Haja úgy omlott vállára,
mint az angyaloké, és angyal¬nak is látszott a bő hálóing alól kikandikáló pici lábaival. Kidugta az ajtón a kezét, és megsimogatta
Félixet:
— Viselkedj szépen, Félix. Mit ígértél? Még meg¬hallja valaki!
— Szeretlek! — sóhajtotta Félix, és megcsókolta a kezét.
— Én is szeretlek, mondtam már, de ez nem ok arra, hogy butáskodj!
Félix még jobban betaszította az ajtót, és Ottilia, aki már annyira vacogott, hogy nem bírta tovább, vissza¬szaladt az ágyba, térde alatt
összekulcsolt kézzel össze¬húzta magát törökülésbe, és szántszándékkal még jobban reszketett, hogy egy kicsit felmelegedjék. Félix
letérdelt az ágy előtt, és a lány lábához hajtotta a fejét.
— Szeretlek!
— Tudom — mondta a lány, és ujjaival könnyedén belefésült a hajába. — De aki szeret, az elrejti az érzel- lufit, és nem okoz
bajt a másiknak. Te talán bajt akarsz okozni nekem?
Házasodjunk össze, Ottilia — folytatta Félix a í i n a gondolatát —, és menjünk el innen. Van miből 'élnünk, dolgozni
fogok .. .
Ö, milyen bolond vagy, Félix! Nem is vagy még imgykorú. És aztán... előtted nehéz pálya áll, szabad¬it ik kell lenned; holnap már
akadály lennék az utadban.
— Soha!
Az se jó, ha a házastársak egykorúak — folytatta Ottilia nagyon komolyan —, a férfiak hamar megunják
ii feleségüket.
Ottilia, te nem szeretsz engem!
De szeretlek, Félix, szeretlek. Éppen azért mon- dcni ezeket, mert szeretlek. Hírnevet, vagyont kívánok i • l.rd, és feleségül egy
kedves, szelíd leánykát. Eszembe fin jutott, hogy belém szerethetsz. Én egy szeszélyes és |iiit.n teremtés vagyok, azt sem tudom, hogy
mit akarok;
• wik egy fásult embernek lehet szüksége rám, aki fiata¬lt kacagást akar maga körül hallani, mint Pasealopol. l'Y lix
megbántva érezte magát.
Pascalopolt szereted. Persze, gazdag.
Ottilia nem sértődött meg, álmodozva beszélt tovább. fW közben egyre simogatta Félixet.
0 nem, nem, szegény Pasealopol tulajdonképpen a áldozatom, ahogy Aglae néni mondaná. Árva, magá¬nyos ember, aki néhány
kedves szóra vágyik. Nem is t iidum. nem csalódik-e majd. Azt hiszem, jobban sze- i etné, ha a lánya lehetnék. Nem tagadom, hogy
bizonyos i i telemben szeretem, és hogy szükségem van rá; de
• 'Uasuiiről, amiről te képzelődsz, szó sincs. Ti férfiak akar öregek, akár fiatalok — végeredményben mind fi inekek vagytok.
A Félixet feszítő sok kusza érzés, a bizonytalansággal
• > es boldogság valami levezető csatornát keresett. \min könnyek folytak végig:
Ottilia, nem élhetek, nem tudok nélküled élni! Midig várok, ameddig csak akarod, hallgatok, úgy cse- Ifks/.em, ahogy parancsolod,
megvédlek mindenki ellen, <lf engedd, hogy szeresselek!
Félix felemelkedett és magához akarta ölelni Ottiliát. És a máskor oly élénk és ironikus természetű lány most elvesztette akaratát. A
szeme bársonyossá vált, ajka re¬megett, és engedelmesen, csaknem aléltan fogadta hom¬lokán a fiú félénk csókjait; és önkéntelenül
is viszonozta őket, alig érezhető, apró csókokat lehelve Félix arcára.
— Hallgatni fogunk — folytatta Félix, mintha láz¬álomban beszélne —, de jegyeseknek tekintjük magun¬kat, és ha majd
szabadok leszünk, összeházasodunk. Híres, gazdag ember leszek, csakis éretted, te pedig tovább jársz a konzervatóriumba.
Ottilia felsóhajtott: — Milyen szép álmok! Én nem nagyon bízom a csillagomban. _ De neked tiszta szívből kívánom, hogy boldog
légy ... velem.
Így üldögéltek az ágyon néhány órán át, mindenfélé¬ről beszélgettek, gondolattársítás útján jövőbeli terveikről eljutottak különböző
ismerőseik ügyeihez, és csaknem el-felejtették, hogy hol vannak; kakasszóra riadtak fel,
— Félix, az istenért, menj vissza a szobádba! Mari¬nának rettenetes szája van, és ha meglát minket, meg¬tölti a meséivel a
várost. Menj, menj!

39
Ezzel Ottilia egy gyors csókot nyomott Félix homlo¬kára, a fiú pedig megcsókolta a kezét, és az arcához szorította. Ettől a naptól
kezdve gyakran találkoztak éj¬szakánként, hol Ottilia, hol Félix szobájában, és szűzies álmodozásba merültek a sötétben. Félix
becstelennek érezte volna magát a legkisebb kétértelmű gesztus miatt is; ha pedig lelke tudatalatti mélyéből valamilyen-* érzéki kép
tolult zsarnokian elébe, és makacsul kísértette, két¬ségbeesetten próbálta elűzni, és nyomorult, aljas ember¬nek tartotta magát. Meg
volt győződve Ottilia ártatlan- '■ ságáról, és ez a tiszta kapcsolat boldogsággal töltötte el. Most igazán úgy érezte, hogy élete elnyerte
értelmét. Mohón vetette magát a könyvekre, meghívátta magát néhány idősebb kollégájával, önként be-bejárt a kórhá¬zakba. És
mivel egy-két megjegyzése, amelyeket a fő¬orvos és a gyakorlóorvosok szakvitáin tett, bámulatba ejtette a főorvost, és meggyőzte a
fiatalember korai, de komoly felkészültségéről, Félix kivételesen engedélyt kapott, hogy a cselédkönyvesek mellett vendégként részt
vegyen a napi viziteken. Máris látni lehetett, milyen
lesz a fogadtatása, ha majd számára is eljön a gyakorlat ideje. Főként az ideg- és elmegyógyászokat látogatta, például a Colentina-
kórházban Marinescu professzort, a nagy hírű tudóst, aki szívesen látta maga körül a fiata¬lokat. Itt ingyenesen élvezhette a jó
fürdőberendezést is. Es látogatta a nyájas, tréfás kedvű Obreja doktort, aki könnyezett a bolondjaiért, és mint valami előadásra, úgy
szólítgatta elő őket.
Félix és Ottilia gyakran sétált karonfogva a fasorban; máskor — előadás után — felváltva megvárták egymást. Két ízben is
megtörtént, hogy Pascalopol nem találta otthon Ottiliát, amikor kocsijával érte jött. Pascalopol és a lány is gondolkozóba esett, csak
Félix nézte közö¬nyösen és Önző szemmel a dolgot. Többször és nyomaté¬kosan kérte Ottiliát, hogy szakítson meg minden
kap¬csolatot Pascalopollal. A lány igyekezett megmagyarázni neki, hogy ennek semmi értelme.
— Fölöslegesen félsz Pascalopoltól, sőt úgy is mond-hatnám, hogy hálátlan vagy. Pascalopol sohasem sajnált egy jó szót az
érdekedben, és nélküle talán nem is volnál itt. Egyszer majd te is belátod ezt. Pascalopol finom lelkű ember, aki hasznára lehet két
árvának, hiszen végered-ményben mi árvák vagyunk. Kire támaszkodhatunk? Apára. Csakhogy apa öreg, és hallgat Aglae nénire.
Sze¬retem apát, de nem csodálkoznék, ha egy napon kitenné a szűrömet. Nem vagyok olyan vak, hogy ne lássam, mit várhatok apától
és mit nem. Te gyámság alatt vagy, és még egy évig nem lesz más hozzátartozód. Apát be lehet csapni, de ő is összekuszálhatja az
ügyeidet, hiszen a feje már nem a régi. Ne csodálkozz, ha azt mondom, hogy Pascalopol, aki nem is látott (csak annyit mondott, hogy
ismerte a szüléidét),' sokat tett érted, és kordában tartotta apát, aki borzasztóan tiszteli. Egyébként Pascalo¬pol sok szívességet is tett
neki. Apa nagyon furcsa ember. Amikor megírtad, hogy jössz, makacsul azt akarta, hogy maradj ott. Nem is tudom pontosan, mi
lehetett a fejé¬ben, és bár nagyon szeretem, meg kell mondanom, hogy apa bizony fösvény. Egyébként ezt te is észrevehetted. Egyre
azt hajtogatta, hogy keress állást ott Ia§i-ban, és. állj meg a lábadon. Persze csak azért, hogy ne kérj tőle pénzt. Ó, nem, arra nem
szabad gondolnod, hogy apa el
9 — A titokzatos lány
akarta sajátítani a jövedelmedet. Csak azt kívánta, hogy tégy úgy, ahogy ő tett volna, azaz ne nyúlj a pénzedhez. A jövedelmedet
szépen félretette volna, de kicsoda is¬merheti ki magát az apa dolgaiban? Én kiskorom óta egy házban élek vele, de nem tudom
pontosan, hogy mekkora vagyona van. Nem ismerem az ingatlanait sem, pedig sok komoly ember mondta már erre vagy arra a házra,
hogy az apáé. Aglae néni is ápolja ezt a nagy titkolózást, hogy könnyebben rátehesse a kezét a vagyonra. Istenem, ha szegény apa
holnap meghalna, Aglae néni rögtön ki¬kergetne az utcára!
— Én is itt vagyok, ne törődj vele! — jelentette ki fanatikusan Félix.
— Tudom, nem is kételkedem benned; De neked is szükséged van egy pártfogóra.
Ottilia olyan meggyőzően védelmezte Pascalopolt, hogy Félix egy napon beadta a derekát, és elhitette magával, hogy a földbirtokos
látogatásai tulajdonképpen a szerel¬müket védik. De amikor este Pascalopol újra eljött, és Ottilia boldog nevetéssel fogadta, viharos
zongorajáték¬kal ünnepelte, simogatta és a legkisebb ajándékát is naiv örömkitöréssel hálálta meg, Félix arca ismét elsötétült a
féltékenységtől, és magában Pascalopol gyors halálát kívánta. Egy délután, amikor Ottilia és Félix egymáshoz simulva, kéz a kézben
újra és vég nélkül erről a kérdés¬ről vitatkozott, megszólalt a csengő. Ottilia el is felej-tette, hogy Pascalopolt várja. Félix
elvörösödött a ha¬ragtól :
— Mondd azt, hogy nem vagy itthon!
Ottilia elszomorodott. Próbálta meggyőzni a fiút, hogy ez illetlenség lenne, hogy végeredményben sajnálja Pas¬calopolt, de Félix —
most már inkább csak makacsság¬ból — nem tágított. Ottilia határozott arcot öltött, és komoly hangon így szólt:
— Jó, ezt is megteszem érted.
Mivel Ottilia nem mutatkozott, az öreg Costache fel¬jött érte. Ott találta Félix mellett, de nem ütődött meg. Semmin sem
csodálkozott, amit Ottilia csinált; ha Félix a szeme láttára megcsókolja, csak összedörzsöli a két kezét, akar egy közjegyző, aki
hitelesítő záradékkal lát el egy okmányt.
— Apa — közölte röviden Ottilia —, mondd azt, hogy nem vagyok itthon. Sajnálom, de többé nem akarom fogadni.
Costache bácsi megijedt; kérlelve nézett Ottiliára:
— De-de-de ... miért? A kocsijával vár. Azt mondja, hogy színházba mentek.
Az utolsó szavaknak olyan' hangsúlyt adott, mintha erre az 'érvre Ottiliának okvetlenül kapitulálnia kellett volna.
— Nem, apa, nem megyek, fáradt vagyok; és azt akarom, hogy legyen vége a pletykának.
Costache megdöbbent arccal távozott, és egészen belegörnyedt a csodálkozásba, mire Pascalopol elé ért. A földbirtokos estélyi
öltözetet és asztrahán galléros nagy¬kabátot viselt. Aggodalmas arccal várt, és botját, amely¬nek ezüstnyele agárfejet ábrázolt,
térdéhez szorította.
— Mi történt?
— Ne-e-em jön, nincs itthon, tö-tö-többé nem fogad¬hatja — makogta az öreg.
Pascalopol elsápadt.
— Többé nem fogadhat? De hát mi történt?
— Azt mondja, hogy az emberek pletykálnak — men-tegetőzött Costache. Azután suttogva hozzátette: — Men¬jen fel!
Pascalopol keserűen elmosolyodott:
— Az én koromban nehezen győzhet az a férfi, akit egy nő többé nem akar fogadni.
És fel s alá sétált a szobában.
— Ember! — fordult esdeklő hangon Costachéhoz. — De hát mivel bántottam meg Ottilia kisasszonyt? Mi történt?

40
Az öreg Costache csak még jobban meggörnyedt, hogy így fejezze ki ártatlanságát és megdöbbenését. Hosszas, hiábavaló várakozás
után Pascalopol végül a kijárat felé indult, teljesen leverten és kétségbeesetten. Costache úgy nyújtotta utána karját, mint a fuldokló,
akit már- már elnyelt az óceán. A következő napokban Costache, akinek Pascalopol a levegőnél is jobban hiányzott, meg¬próbálta
kitapogatni Ottilia hangulatát:
— Fogadnád most már Pascalopolt? Még mindig fá¬radt vagy?
Ottilia egy pillanatra odatelepedett a térdére, hom¬lokon csókolta, és nyájasan, de határozottan így válaszolt:
— Nem, apa.
Pascalopol is elküldött egy embert a névjegyével, amelyen, megkérdezte, hogy bátorkodhatik-e tiszteletét tenni, de Ottilia valami
banális ürüggyel elutasította. A furcsa az volt, hogy Félixet nem örömmel, hanem szé¬gyennel töltötte el a diadal. Az volt az érzése,
hogy va¬lami rosszat tett; de ahhoz nem volt bátorsága, hogy ezt be is vallja. Kezdte megsejteni, hogy Ottilia miért ra¬gaszkodik
Pascalopolhoz. A megszokott időpontokban hiányzott egy nyájas, kedélyes hang, hiányzott az az ember, akinek gyönyörűséget
szerzett a fiatalok vidám¬sága. és aki eltűrte a szeszélyeiket. Pascalopol viselkedése most már ártalmatlannak tűnt fel előtte, és
sajnálta, hogy ilyen gorombán kitétette a szűrét. Lelkében hirtelen tisztelet ébredt a földbirtokos iránt. Egyébként is hamar észrevette,
hogy Ottilia boldogtalan. A vidámsága el¬apadt, nem zongorázott, nem járt ki a városba, egyre idegesebb lett. Félix egyszer meglátta,
amint türelmetle¬nül turkált a fiókjaiban, dühösen kirángatta mindegyiket, és közben fennhangon beszélt:
— Nincs egy valamirevaló kesztyűm! Istenem-Uram!
Az első szerelmi mámor elmúltával Félix kezdett jó-
zanabbul gondolkozni. Tudta, hogy Ottilia szereti a fény¬űzést, és boldogtalan, ha nem szerezhet meg valami divatos apróságot, vagy
nem kocsizhat ki a városba. Egyetemi kollégái, akik karonfogva látták vele, meg¬veregették a vállát.
— Hogy csináltad ezt, te lókötő? A legelegánsabb és legbüszkébb konzervatóriumi lány! Hozzá se lehetett nyúlni!
Félix csak egy féligazsággal felelt, hogy véget vessen a pletykának:
— Az unokahúgom.
Ottilíának pénzre van szüksége az igényeihez. De hát kitol kaphatna pénzt? Costache bácsitól? Az öreg még a kosztra is elfelejt adni.
Neki például törvényesen tar¬tozik, de még egy vasat sem adott. Kezdte megérteni Pascalopol szerepét. Nyilván ő tartotta el Ottiliát,
még¬pedig bőkezűen, és közben hagyta, hogy az öreg is le¬csípjen valamit. Erre a gondolatra újra elöntötte a düh. Miért kell
Ottiliának megalázkodnia? Majd ö gondosko¬dik róla! Hősies fogadalmakat tett: keresni fog, és elhal¬mozza ajándékaival Ottiliát.
De nemsokára be kellett látnia, hogy naivul gondolkozik. Pénze nem volt, és ha Costache bácsi nem tartja el, a mindennapi kenyere
sem lett volna meg. Amit kapott, azt Ottilia révén kapta. A vén Costachéval lehetetlen zöld ágra vergődnie nagy¬korúsága előtt.
Mindenfelé tapogatózott; persze, szert tehetett volna egy állásra, ha lemond az egyetemről. De ezt a megoldást megalázónak tartotta,
és viszolygott tőle. Abba is belement volna, hogy magánórákat adjon, de ez nem sokat ígért. Azután meg Ottilia szemmel kísérte,
meg-megkérdezte, hogy hová megy, folyton azt emle-gette, hogy ragyogó karrier várja, amelyért dolgoznia kell. Egyetlenegy
szakkönyv — Ottilia vette meg neki — több pénzt emésztett fel, mint amennyit egy hónap alatt megkeresett volna. Ottilia viszont,
amikor csak akarta, nagy összegekkel dobálózott, és minden' szeszélyét ki¬elégíthette. A csüggedés felére csökkentette Félix férfiúi
büszkeségét, majd egy váratlan fordulat féltékenységének a maradékát is megsemmisítette. Aurica egy nap gonosz hangon
megkérdezte:
— Igaz-e, hogy Pascalopol faképnél hagyta Ottiliát?
— Nem tudom — válaszolta rosszkedvűen Félix.
— De én biztosan tudom! — erősítette kárörömmel Aurica. — Nem is történhetett volna másképpen. Pasca¬lopol úriember, és
végül is belátta, hogy egy olyan erkölcstelen perszóna, mint Ottilia, igazán nem érdekes. Csak vigyázzon, nehogy maga kerüljön most
a hálójába. Nagyon bizalmas kettesben láttam magukat!
Félix csaknem odakiáltotta Auricának, hogy „maga pedig nagyon csalódik, mert Pascalopol egészen odavan Ottilíáért, és meglátja,
hogy visszatér hozzá!“ De vissza¬tartotta a gőgje. Ennyit mondott:
— Bárki büszke lehet Ottilia barátságára.
Aurica gyanakvó és sokatmondó tekintetet vetett rá. Félix most már maga hívta volna vissza Pascalopolt, ha féltékenysége és
büszkesége engedte volna. De a vélet¬len hozzásegítette, hogy jóvá tegye túlzását. Az utcán egy erős kéz szorította meg a karját.
Pascalopol volt. A földbirtokos meg sem kérdezte, hogy mit csinál, csak szelíden így szólt:
— Kérem, jöjjön fel egy kicsit hozzám. Beszélni sze¬retnék magával.
Félixnek erősen megdobbant a szíve. Maga is elcsodál¬kozott az emberi lélek furcsaságain. Féltékeny volt Pascalopolra, és most
mégis örvendett neki, mint egy elveszettnek hitt és újra megtalált hűséges kutyának. Pascalopol kedvesen karon fogta, és felvezette
magához. (A Calea Victoriei közepén találkoztak.) Nemsokára ott ültek szemtől szemben a földbirtokos irodájában. Pasca¬lopol zöld
likőrt töltött két pohárba. Köhintett néhány¬szor, mint a lámpalázas szónok, majd fel s alá kezdett sétálni a szobában, Félix pedig
kissé elszorult szívvel üldögélt, akár a vádbeszédet váró bűnös. Pascalopol se¬besen lehajtott két pohár likőrt, majd' elszánta magát:
— Kedves Félix úr, nem tudom, elhiszi-e, ha azt mon¬dom, hogy nagyon megkedveltem magát. Igazán sajná¬lom, hogy nem
láthattam mostanában.
Félix zavartan lehajtotta a fejét. Pascalopol kissé fel- indultnak látszott:
— Félix úr, mondja meg nekem őszintén és férfiasan, hogy miért nem fogad engem Ottilia kisasszony?
— De én . . . én nem tudom . . . én . . .
Félix arca elvörösödött. Pascalopol úgy szúrta bele a kérdést, mint egy injekcióstűt:
— Szereti Ottilia kisasszonyt? Mondja meg .őszintén, mintha az apjával beszélne.
Félix nem bírta ezt a kínvallatást; érezte, hogy még nem férfi, és szörnyen zavarba jött. A hallgatása viszont igenlő válasz volt!
— Tehát szereti — vonta le a következtetést Pascalo¬pol. — Ezen nem is csodálkozom. Mint férfi nem Örven- dek, de mint
barát megértem az érzelmeit, és igazat adok magának. Kevés olyan lány van, mint Ottilia kisasszony. De engedje meg, hogy ehhez
hozzátegyek valamit: biz- tos-e abban, hogy mindig szeretni fogja?
Félix csak egy mozdulatot tett, amely rejtett felhábo¬rodást fejezett ki. Örökké szeretni fogja — ezt mondta szavak nélkül.
— Tudom, tudom — folytatta Pascalopol —, most borzasztóan szereti, így is illik a korához, de lehet, hogy csak a fiatalság
lángolása az egész. És biztos-e abban, hogy Ottilia is mindig szeretni fogja magát? Nem fogal¬maztam pontosan. Természetesen
mindig szeretni fogja, mert kivételes egyéniség. Azt akartam kérdezni, hogy mindig boldog lesz-e maga mellett? Jól ismerem Ottiliát:

41
művésziélek, szereti a fényűzést, a változatosságot. Ha most belekényszerítené egy házasságba, a jellemét is korlátok közé szorítaná,
levágná a szárnyait, megfosztaná a szabadságától. Engedje meg, Félix úr, hogy barátomnak tekintsem, és elmondjak magának
valamit: a házasságom nem volt boldog. Az első feleségem nem becsült meg, pedig megérdemeltem volna. Az én prózai földbirtokos-
lelkemben is él egy kis romantika. Ottiliát kicsi kora óta ismerem, úgy is mondhatnám, hogy a szemem előtt nőtt fel. Ha az Űristen
megengedte volna, hogy olyan fele¬séget teremtsek magamnak, amilyent én akarok, Ottilia kisasszonyt választottam volna mintául.
Én is szeretem Ottiliát, kedves Félix úr, amúgy a' magam módján, és talán nem csalódom, ha azt állítom, hogy ő is szeret engem. Nem
is nehéz engem szeretni, mert egy magam¬fajta kiábrándult embernek nincsenek igényei. Sohasem kértem semmit Ottilia
kisasszonytól, és nem sokat gon-dolkoztam azon, hogy az érzelmeimben mennyi a férfiúi szerelem és mennyi az apai szeretet. De
Ottilia kisasz- szony megért engem, neki is szüksége van rám, és
— tudom, hogy maga most befelé gúnyosan elmosolyo¬dik — a pénzemre. Sok embernek van pénze, de nem mindenki tud
adni. Én sohasem adtam pénzt Ottilia kis¬asszonynak, nem sértettem meg, nem akartam megvásá¬rolni, csak kicsi kora óta
egyszerűen kielégítettem min¬den szeszélyét, most tehát, ha nem adnék meg neki min¬dent, egy kőszívű apához hasonlítanék. Igen,
Félix úr, Ottilia mintha a lányom lett volna, egyszerűen eljött hozzám, és kért valamit. Eszébe sem jutott, hogy — bo¬csásson meg —
egy kurtizán is szokott kérni a férfiaktól. Egy sui generis rokonság alakult ki közöttünk, és most, hogy maga ezt szét akarja zúzni, én
is szenvedek, és Ottilia is. Talán nem kellene elmondanom, de Ottilia kisasszony egyszer gondterhelten jött el hozzám, és el¬mondta,
hogy Costache nem akar pénzt adni magának az egyetemi beiratkozásra meg egyebekre. Adtam tehát én. Nehogy megalázónak érezze
ezt! Gondom volt arra, hogy megkíméljem magát ettől az érzéstől, és kiprésel¬tem Costachétóí a pénzt. így hát nem tartozik nekem.
Nem tudnám megmondani, hogy mint apa vagy mint férfi szeretem-e Ottilia kisasszonyt, idáig nem is akar¬tam feltenni magamnak
ezt a súlyos kérdést. Ottilia kisasszony sem tudja pontosan. De tény, hogy szüksé¬günk van egymásra, és meg is értjük egymást.
Lehet, hogy Ottilia kisasszony most csak egy válságon megy át (ez a veszély állandóan fenyeget minket, idősebbeket), és azt hiszi,
hogy szereti magát (nehogy megsértődjék!), de lehet, hogy valóban így van, amin igazán nem csodál¬koznék. Hiszen maga ügyes,
jóképű, intelligens fiatal¬ember. De ostobaság volna, ha most összeházasodnának, higgye el nekem. Mindketten túlságosan fiatalok,
nem is ismerik egymást. Én viszont jól ismerem Ottilia kis¬asszonyt, Olyan, mint'a fecske: ha kalitkába zárják, el¬pusztul. Várják
meg, amíg nagykorúak lesznek, amíg kirepülnek az életbe, közben alaposan megismerik egy¬mást, és majd azután .. . Higgye el,
hogy tiszta szívem¬ből támogatni fogom magukat. . . Boldog lennék, ha azt látnám, hogy maguk is boldogok. De ezért nem kell
el¬űzniük engem (Pascalopol kérlelő mozdulatot tett, ami meghatotta Félixet), hiszen ártalmatlan ember vagyok. Miféle veszélyt
jelenthetnék én, egy öreg ember, a, maga fiatalságával szemben? A pénz, ó, a pénz! .Ha egy nő szeret valakit, elveszi az öregtől a
pénzt, hogy a fiatalnak adja. Félix úr, maga elrontotta az életemet, elrontotta egy vénlegény ártatlan szórakozását! Szükségem van
Ottilia kisasszonyra, ez az egyetlen érzelmi gyöngém. Ha már nem lehetek jó szerető, lehetnék érdemtelen barát¬juk és apjuk.
Mindkettőjüknek! Higgyen nekem!
Pascalopol ezzel befejezte beszédét, és hogy leplezze felindultságát, lehajtott egy pohár likőrt. Ügy fordult Félix felé, mint aki nem
akarja többé tartóztatni. Félix melegen megszorította Pascalopol kezét, ez még erőseb¬ben viszonozta a szorítást; megilletődve váltak
el. A fiatalember a lépcső végére sem ért, és Pascalopol utána¬kiáltott az ajtóból:
— Holnap elnézhetnék magukhoz, ha megtisztelnek azzal, hogy fogadnak.
És kérlelve nézett Félixre.
— Tudod — mondta Félix Ottiliának —, találkoztam Pascalopollal. Ügy látom, nagyon bántja, hogy nem fogadjuk.
Végeredményben lehet, hogy igazságtalan vol¬tam iránta. Ha szeretsz, miért féljek tőle? Nem igaz?
Ottilia nagy szemeket meresztett:
— Félix, tudtam, hogy rendes fiú vagy! Persze, persze! Mi rosszat tehetne neked szegény Pascalopol? Nem sze¬retlek-e
eléggé?
— Holnap elnéz hozzánk. Ügy gondolom, hogy fogad¬nunk kellene.
— Micsoda? — kiáltott fel lelkesülten Ottilia. — Sze¬gény Pascalopol! Annyira vágyódtam utána!
Ezzel Ottilia a két keze közé szorította Félix fejét, és
— most először — erősen szájon csókolta. Két napig a ház fergeteges zongorajátéktól visszhangzott. Amikor Pascalopol ismét
megjelent, Costache ajka remegett a felindulástól, a földbirtokos pedig egy pillanatnyi této¬vázás után odarohant Ottiliához, és
megcsókolta mindkét kezét, Ottilia a térdére ült, csókot lehelt az arcára, és megsimogatta a haját. Pascalopol mámoros volt a
bol¬dogságtól. Félix csak nézte Őket, és nem értette saját magát. Szíve összeszorult a féltékenységtől, de valami különös rokonszenv
is ébredezett benne Pascalopol iránt. A Tulea család megrökönyödéssel vette tudomásul a fordulatot. Aurica azt állította, hogy Ottilia
valami báj- itallal babonázta meg Pascalopolt. Félix később meg¬tudta, hogy Stánica, aki mások háta mögött szeretett nagyokat
mondani, így magyarázta a dolgot:
— Az a fickó (azaz Félix) nagy lókötő, de van esze is! Ottiliával él, közben pumpolja a földbirtokost. Meglátjá¬tok, sokra viszi
még! Ráteszi a kezét Costache bácsi hagyatékára is!
Miközben Giurgiuveanuéknál ezek a dolgok történtek,, a Tulea családot egy más esemény foglalkoztatta, amely jött, lepergett, és
amelynek hamarosan a nyoma is el¬múlt. Főszereplője az ifjú Titi Tulea volt. Az Ottiliával való erotikus intermezzo után Titi
továbbra is erősen nyugtalankodott, és most már nyíltan egy kevésbé rátarti
nőt keresett magának. Ez pedig nem bizonyult egyszerű kérdésnek, mert félénk természete miatt híján volt az ismeretségeknek, és a
lányok, akikkel a szépművészeti főiskolán összejött, ügyet se vetettek rá. De a főiskolán Titi barátságot kötött egy vele egykorú
évfolyamtársá¬val, egy Sohatchi nevű kövér, beszédes, jókedvű fiúval. Sohatchi sem volt különösebb tehetség, modell után festett, és
rajzot meg szépírást akart tanítani. Régebben egy gimnáziumba járt Titivel, csupán egy évvel fölötte, tehát közös emlékeik és
tapasztalataik voltak. Sohatchi is szeretett mesélni a tanárairól, nagyokat nevetett, de semmiről sem volt véleménye, a társalgást csak
megtör¬tént dolgokra korlátozta. De volt benne valami vele született okosság, ügyesen bánt néhány közhellyel, és így egy árnyalatnyi
elegancia is keveredett előadásába. Nem volt gyáva, udvariasan tudott viselkedni, és szívós kitartással küzdött az érdekeiért. Irtózott a
krétaportól, önkényesen kinyitogatta az ablakokat, hogy kiszellőztesse az olajfesték fojtogató szagát, és csak utólag kért enge¬délyt.
Kérdezetlenül beleszólt a beszélgetésbe, felelt a másoknak feltett kérdésekre, mindig voltak praktikus tanácsai és hasznos címei,
egyszóval Sohatchi ■— bár nem volt nagy tehetség — kedves fiúnak számított, akire ro¬konszenves mosollyal nézett mindenki.
Sohatchi azonnal megértette, hogy Titinek mi a baja. Nem is került nagy fáradságába, mert Titi a legnaivabb módon beszélt a
gondjairól. Ha szóba került egy nő, változatlanul,ugyan¬azt a kérdést tette fel:

42
— Gondolod, hogy hajlandó lenne?
— Ide figyelj — mondta egy napon kedélyesen So¬hatchi —, meg kell nősülnöd! Majd én kerítek neked egy lányt. Majd
egyszerre házasodunk meg, mert én is szeretnék már fészket rakni.
Sohatchi előbb kísérletet tett, hogy bejusson a Tulea házba, és megismerje a családot. Titi viszont, aki tudta, hogy Aglae senkit sem
szokott fogadni, nem nagyon hívta. A barátja erre azzal is megelégedett, hogy ő hívta meg Titit. így hát karácsony másodnapján Titi
az Északi Pályaudvar mögött nekivágott egy keskeny utcának. A házszámok egy alacsony épülethez vezették, amely be¬falazott
üzlethelyiséghez hasonlított. De Titinek fogalma sem volt az építészetről és a társadalmi értékskáláról; gyanútlanul bement az
udvarra, ahol két nagy kutya alaposan megugatta. Sohatchi hangos örömrivalgással fogadta, és nem tágított mellőle, amíg az
előszobában levetette hócipőjét. Bentről zajos kacagás, élénk beszél¬getés hallatszott ki. Titi, akinek Sohatchi erősen fogta a karját,
belépett egy alacsony, hosszú szobába, ahol néhány férfi ült az ágymagasságú dívány elé állított asztal mö¬gött. A szoba egy
kispolgári lakás tartozékának látszott, nem hiányoztak belőle a megszokott díszek sem, és tiszta volt. A falon a drótból készült tipikus
fényképtartón kívül néhány üvegfestmény függött, amelyek különböző jeleneteket ábrázoltak az Othellóból és a Figaró
házas¬ságából. A festmények nem voltak rosszak, de az üvegre nyomott gyári reprodukciókon hallatlanul elsilányultak. A kályhán
alma sült, illata betöltötte a szobát. Szíjas, kiszáradt pálma ágaskodott egy tengeri fűvel töltött cserépedényben, a másik sarkot
makkból, fenyőtobozból és egyéb eredeti termékből összerakott, bronzszínűre fes¬tett szörnyű egyveleg díszítette. Titinek tetszett a
szoba, mert rendes volt. A férfiak közül kettő alig lehetett idő¬sebb Sohatchinál, az egyik testes, egyenes vállú, a másik
— kiálló csontjai miatt — látszólag sovány, de a valóság¬ban izmos fiatalember volt. Fél arcát hatalmas sebhely vágta ketté. Az
asztal végénél egy idősebb, kopasz férfi ült, aki hegyesre pödört bajuszt viselt. A kályha mellett nyírott szakállú, pirospozsgás arcú
Öregember ült a szé¬ken. A kiejtésé után Titi idegennek vélte. Mellette, a a másik széken, egy szerény külsejű, idős nő ült, lábán
bojtos házicipővel. A kályhának támaszkodva egy merész tekintetű, jól megtermett lány, azaz inkább asszony nézte a többieket. De
még mások is voltak a zsúfolt szobában: egy idősebb asszony, aki tollbokrétás kalapot viselt, és még vagy két fiatalember. Sohatchi
körülhordozta Titit a társaság tagjai előtt, és a fiú, akinek már szédült a feje, megtudta, hogy a díványon ülő fiatalabb férfiak a
Sohatchi bátyjai, a lány a nénje, az öregek pedig a szülei. Bár a férfiak polgári ruhát viseltek, főként katonai dol¬gokról folyt köztük a
szó, és nemsokára egy tisztiszolga is bejött a szobába.
— Te fiú — szólt hozzá a kipödrott bajuszú úriem¬ber —, mikor mész be az ezredhez?
Curacaóval kevert, forralt bort ittak, amelytől Titinek is megjött a bátorsága; az amúgy is hangos társalgas még zajosabban
folytatódott. Egy finomabb ítélőképes¬ségű ember — nem olyan, mint Titi — tüstént megértette volna, hogy olyan emberek közé
került, akik — a fiata¬labb nemzedék emelkedése folytán — most kerültek be a külvárosból. Tisztviselők lehettek, talán tanarok vagy
hasonló foglalkozásúak. Az újságokból vett közhelyekkel beszéltek, kérdezgették egymást erről-arról, hétköznapi eseményeket
emlegettek, még fel is háborodtak ezen. vagy azon, de — akárcsak Sohatchi — képtelenek voltak egy eredeti gondolatra. Ez
megnyugtatta Titit, aki irtó¬zott a vitáktól. Sohatchi röviden elmondta, honnan ismerik egymást, előadott egy-két iskolai történetet,
mire Titi is nekibátorodott, és megtoldotta ezeket néhány más anekdotával, majd Sohatchi áttért a pantomimra, lejébe húzta régi
iskolai egyensapkását, és általános derültség közepette egyik sánta tanárukat utánozta. A lány éles hangon, túlzott és erőltetett
jókedvvel nevetett, és köz¬ben a mellén tartotta a kezét. Titit nemsokára átadták a kályha körül ülő-álló csoportnak, amely
süteménnyel, borral és kérdésekkel fogadta. A hangosan, vihogva nevető lánynak tág orrlyukai és vastag combjai voltak, ajkát
tekintélyes bajusz árnyékolta; kezével roppant sza¬badon és fesztelenül bánt. Titi nagy boldogságára min¬den semmiségen nevetett,
amit a fiú mondott, kezét hol a vállára, hol a térdére tette, és hangosan kijelentette, hogy Titi úr tetszik neki, amire az öregek buzgón
bó¬logattak. A bojtos házicipőt viselő néni halkan, de kitar¬tóan kikérdezte Titit a családjáról: élnek-e szülei, van¬nak-e még
testvérei, hány évesek, van-e vagyonuk. Titi nem találta illetlennek ezt a faggatást, de félénksége miatt nem tudott kielégítő választ
adni valamennyi kér¬désre.
— Hallja-e, ezredes bácsi — kiáltotta a lány —, az Antim utcában lakik, nem messze a maga vejétől!
— Micsoda? — csodálkozott a podörített bajuszú férfi.
— Tulea, Tulea . . . mintha hallottam volna ezt a nevet.
A szobában pokoli lárma volt, mert valamennyien messziről beszéltek egymáshoz. A túlsó sarokból Sohatchi odakiáltott Titinek:
— A falakat nézed? Én festettem ki őket!
Ez igaz is volt. Később megmutatott még néhány szekrényt és ládát, amelyek szintén a keze alól kerültek ki. Sohatchi inkább az
iparművészeiét kedvelte, mint a szépművészetet. Azt hangoztatta, hogy csakis a maga készítette tojásrántottát tudja megenni, és hogy
sós uborkát senki sem tud úgy eltenni, mint ö.
Titinek szédült a feje az italtól, amikor elment. El volt ragadtatva Annától (így hívták a lányt), aki nyomatéko¬san kérte, hogy
látogasson el gyakrabban hozzájuk, és kezét bizalmasan a fiú vállára tette. Titi el is ment néhányszor. Aglae nem fogott gyanút a
kimaradásaiért. Később kiderült, hogy Sohatchi személyesen szerzett ér¬tesüléseket a Titi családjáról. Merészen bement az ud¬varba,
amelyről azt hitte, hogy a Tulea házhoz tartozik (tulajdonképpen Giurg'iuveanuékhoz tévedt be); siker¬telenség esetén egyszerűen
tévedést színlelt volna. Vélet-lenül éppen Marinába botlott, aki egy apró bankóért
— és mert boldog volt, hogy végre kibeszélheti magát — töviről-hegyire ismertette az egész Tulea család életraj¬zát és vagyoni
helyzetét. Hogy Anna és Titi viszonya miként alakult, azt Titi később sem tudta pontosan el¬mondani; tény, hogy néhány látogatás
után — amelyek valami furcsa véletlen folytán mindig úgy végződtek, hogy magukra maradtak — Anna annyira felbátorította Titit,
hogy a lány segítségével végül is megismerte a nagy titkot, amely annyi nyugtalanságot szerzett neki. Büszke volt diadalára, naiv
fejével nem gondolt arra, hogy felelősséget is vesz magára. A harmadik találkájuk után súlyos léptek döngése, majd erős kopogtatás
fa¬gyasztotta meg benne a vért. Az ajtóban ünnepélyes, de mosolygó arccal Sohatchi állott három katonatiszt kísé¬retében, akikben
Titi felismerte Sohatchi bátyjait (az egyik kapitány volt, a másik főhadnagy), valamint a kipödrött bajuszú urat, aki ezredesi
rangjelzést viselt.
— Kedves Titi úr — kezdte a kapitány —, mi igazán boldogok vagyunk, hogy Anna húgunk tetszik magának. De úgy halljuk,
hogy kissé túlment a megengedett hátá¬ron. Ami történt, az megtörtént. De meg kell értenie, hogy úri családdal van dolga. Nem
engedhetjük meg, hogy az emberek nevessenek a húgunkon. Össze kell há¬zasodniuk.
Titi megdermedt.
— De — dadogta —, nekem előbb meg kell kérdez¬nem anyámat, hogy beleegyezik-e.
A főhadnagy jókedvűen nevetett.

43
— De hát, barátocskám, miért nem kérdezte meg a mamát akkor is, amikor vitézkedni kezdett!
— A kedves édesanyjának — mondta békítőén, de kissé szónokiasan az ezredes, és keze fejével szétsimította bajuszát — nincs
oka arra, hogy megtagadja a beleegye¬zését. Anna kisasszony szép lány, úri családból való, és hozománya is van.
— Alig hiszem — szólt közbe Sohatchi, és — mintha valami katonai tanácskozás folyt volna — nem is nézett Titire. —
Értesüléseim szerint az Öregek nem fognak beleegyezni. Van egy nénje, akinek el kellett szöknie hazulról, és csak később esküdhetett
meg.
— Anyám nem enged — bólintott rá Titi naivul, mintha ezzel a dolog el lett volna intézve.
— Ejnye, ejnye — nevetett a kapitány —, a húgom tehát világ csúfjára marad, mert Tuleáné őnagysága nem engedi a fiát
megnősülni? Nem mondom, van humora! Hiszen maga szabad és nagykorú, senkinek sem tartozik számadással. Hány éves?
— Huszonhárom — válaszolta félénken Titi.
— Na látja.
— Fiúk — javasolta az ezredes —, bízzátok rám Titi urat. Én majd a szárnyaim alá veszem. Tudjátok mit? Összeházasítom
őket, mindent elrendezek. Ne szóljon, amíg meg nem esküsznek, persze csak itthon, azután majd beszélek a nagyságos asszonnyal is.
Meglátja, hogy minden rendbe jön. Anna kisasszonynak van valami hozománya, egy kis háza, amelyben ellakhatnak, nekem pedig
gondom lesz rá, hogy valami állást szerezzek ma¬gának.
Így is történt. Titi gyakori távollétei — amelyeket a fiú hol így, hol úgy igazolt — nem keltettek gyanút Aglaéban, aki vakon bízott fia
engedelmes természeté¬ben. Titi pedig hamarosan férj lett, és hogy az anyja még most se gyanakodjék, az esküvő napján az egész
család — vidám kuncogás közepette — elkísérte a kapuig. (Sohatchi az ablakon keresztül még a házba is benézett.) Titi be volt
csípve, de azt mondta, hogy a barátaival mulatott, és úgy aludt a nászéjszakáján, mint a medve. A felesége és a násznép, az újdonsült
férj nélkül mula¬tott tovább; néhány éle is elhangzott, amelyeket Titi szerencsére nem hallott. A komédia igazi oka sohasem derült ki
egészen. Lehet, hogy Anna valami ballépést követett el, amelyet így akart eltitkolni a világ előtt, ám lehetséges, hogy egyszerűen a
vénlányságtól menekült (huszonöt éves lehetett), és ezért akart — akár rövid időre is — férjhez menni. De Stánica később olyan
híre¬ket hallott, amelyek egészen más magyarázattal szolgál¬tak. Az idősebb Sohatchi házaspár vagyonkája — az öre¬gek lengyel
eredetű kocsmárosok voltak — némi kész¬pénzből és néhány házból állott. Az ingatlan vagyon —■ csupa régi épület — nem sokat
ért. A fiúk, főként a tisztek, sürgették az osztozkodást, mivel pénzre volt szükségük, de az öregek azt követelték, hogy előbb
ren¬dezzék el Annát. A testvérek megtanácskozták a dolgot, és oda lyukadtak ki, hogy Annának jó lesz egy igény-telenebb férj is, aki
megelégszik a lakás egy részével. A többi az öregeknek maradna, ők pedig osztozkodnának a készpénzen. A lebonyolítást Sohatchi
vállalta. Az igaz¬ság az, hogy Anna hozománylevelében egy kétszobás- összkomfortos lakás szerepelt, és az is igaz, hogy az öregek
kiadták a pénzt a fiúknak, akik veszettül költe¬kezni kezdtek.
Néhány hétre Titinek sikerült még elaltatnia Aglae gyanúját; napjait a feleségénél töltötte, de otthon aludt. Végül Anna megunta ezt,
és idegesen tudomására adta, hogy többé nem akar bujkálni. A vállalkozó kedvű Sohatchi felajánlotta, hogy majd ő felfedi a titkot
Aglaé- nak, de Titi rémülten tiltakozott. Megígérte, hogy beszél az anyjával. Az egyenes úthoz nem volt bátorsága, és bár Ottiliával a
kellemetlen incidens óta nem volt jó viszony¬ban, elment hozzá, és Félix jelenlétében mindent elmon¬dott. Ottilia nem tudta
visszatartani a nevetését:
— Ö. hogy az isten áldjon meg, Titi, miféle dolgokat művelsz!
De Ottilia nem volt beszélő viszonyban Aglaéval, tehát Félixnek kellett továbbítania a hírt. Amikor megmondta, hogy Titi megnősült,
Aglae egyszerűen nem hitt neki; az egészet csak rossz tréfának vélte:
— Miféle ostoba vicc ez? Ilyesmivel foglalkoznak az egyetemen?
Félixnek be kellett hívnia Titit, hogy Aglae higgyen neki. De nem háborodott fel, nem kiabált, hanem sírni kezdett, és csak simogatta
a fiát, miközben Aurica hisz¬térikusan zokogott.
— Édes lelkem, miért tűrted, hogy az a szélhámosnő lépre csaljon? Hagyd el, majd elmegyek a rendőrségre, felmegyek még a
főkapitányhoz is!
Aglae egyszerű szélhámosságnak tekintette az ügyet, amelyet a rendőrségre kell bízni. De Titi nem értett egyet vele, és bár nem tudta
magát jól kifejezni, látszott rajta, hogy sértik az Annára zuhogó becsmérlő szavak. Egyszóval felébredt benne a férji büszkeség.
— Nem szélhámos, anyám, és nekem oda kell költöz¬nöm. Ha meg akarod látogatni.. .
— Mit? Hogy még meg is látogassam? Egészen elvesz¬tette az eszét ez a szegény fiú, megszédítette az a szajha! Menj, lelkem,
feküdj le, térj magadhoz. Majd én beszé¬lek Stánicával.
Valóban, Stánicá nemsokára betoppant, Amikor Aglae mesélni kezdte a dolgot, nyomban hivatalos arcot öltött, és félbeszakította az
anyósát:
— Várjon, várjon! Legyünk módszeresek. Hol van
ti?
Elővezették Titit; Stánicá hosszú kikérdezésnek ve¬tette alá.
— Kérlek, mondd el, tettél-e tanúk előtt olyan nyilat¬kozatot vagy írásbeli ígéretet, hogy feleségül veszed, persze mielőtt együtt
éltél volna vele?
Titit zavarba hozta a kifejezés, hogy ..együtt éltél veleiC, de így válaszolt:
— Nem.
Aurica szomjasan itta minden szavukat. Kékesfehér szemgolyója egészen kikerekedett, és valami különös gyönyörtől csillogott.
— Tehát semmit sem ígértél, írásbeli kötelezettséget sem vállaltál. Nagyszerű. De hat, kérlek szépen, te java¬soltad-e az
együttélést, vagy pedig ő provokált téged, például azzal, hogy ölelgetett, egyszóval illetlen mozdula¬tok segítségével rossz útra vitt?
Titi tétován hallgatott. Látszott rajta, hogy bántja a vallatás; az ő szemében Anna nem volt szélhámos, és végeredményben annyira
vágyott egy nő után, hogy most becstelenségnek érezte eltévelyedésnek minősíteni azt, ami oly boldoggá tette. Egyébként nem is
nagyon értette, hogy Stánicá hová akar kilyukadni, hiszen ő csak be akarta jelenteni az anyjának a házasságát, ahogy Anna kívánta.
— Nem provokált — mondta ártatlan hangon —, mindketten akartuk.
Stánicá idegesen végígsimította kezével hajzatát, ahogy az ügyvédek szokták, amikor az ügyfél makacssága fel¬bosszantja őket.
Aglae dühösen felpattant:
— Mit törődsz a Titi lefetyelésével? Nem látod, milyen állapotban van szegény gyerek? Semmi kétség, hogy a család odacsalta
és sarokba szorította!

44
— Jó, jó — erősködott Stánicá —. de mindent kell tudnunk. A szobába belépő családtagok csak úgy vélet¬lenül kerültek oda,
vagy az volt az érzésed, hogy vártak erre az alkalomra? Fenyegettek-e, erőszakot követtek-e el az akaratodon?
— Azt mondták — kerülte meg Titi a kényes kér¬dést —, hogy iiagykorú vagyok, és azt csinálhatok, amit akarok, ha anya nem
is akarja.
— Aha —- szisszent fel Aglae, és dühe nem a jelen-levőknek, hanem az ismeretlen családnak szólt —. azt hiszik, hogy amiért
nagykorú vagy, én majd tűrni fogom egy szajha szélhámoskodását? Nem, fiam, szépen itthon maradsz, és én majd meglátom, hogy mi
a teendő.
Stánicában elég ügyvédi ész volt ahhoz, hogy belássa, miként állanak a doígok; egyébként mindig szerette a patetikus helyzeteket, és
most csaknem kéjjel boncol¬gatta az ügyet.
10 -• A titokzatos lány
— Hát, ha Titi panaszt emelne azzal az indokolással, hogy tőrbe csalták, és úgy tüntették fel Annát, mint egy könnyű erkölcsű
nőt, majd megfélemlítették, az ta¬lán bizonyos alapot szolgáltatna a válás megindításához. De ezt csakis ő teheti meg, hiszen
nagykorú. Na, mit szólsz hozzá, fiatalember?
Titi nekibúsultan, de határozott hangon válaszolt:
— Nem válók.
Aglae a két keze közé fogta a fejét, és kétségbeesetten jajveszékelni kezdett.
— Istenem, istenem!
— Anyám — szólalt meg Aurica hirtelen felderült arccal —, de hát miért váljanak el? Hátha boldogok?
Aglae csak a kezével intett, hogy butaságot beszél.
— Ha szeret engem, és azt akarja, hogy gondoskodjam a jövőjéről, azt teszi, amit én akarok.
' És mintha az éles fenyegetésre Titi már be is adta volna a derekát. Aglae hozzátette:
— Ne búsulj, fiacskám, megszabadítlak én attól a ka-landornőtől!
— Tegyük fel — fejtegette tovább Stánicá —, hogy Titi — ismétlem, csakis Titi — az előbbiek szerint be¬adja a válópert.
Csakhogy a dolog kellemetlen fordulatot is vehet. A fiúk katonatisztek, és a húgukról nem lehet olyasmit mondani, hogy prostituált.
Beperelnének be¬csületsértésért.
— Ugyan, katonatisztek — mondta megvetően ^.glae.
— Ki tudja, miféle széltolók. Csak azért öltöztek tiszti ruhába, hogy megijesszék Titit.
— Pedig tisztek, anyám — mondta Titi, hangjában újra némi sértődöttséggel. — Jól ismerem őket. Van egy ezredes
nagybátyjuk is, aki a násznagyunk volt.
— Amint látja — folytatta Stánicá —, a kérdés nem egyszerű. A legjobb lenne békés úton próbálkozni. Hi¬szen végül is mit
akart ez a lány? Férjhez menni, hogy befogja a világ száját, helyrehozni egy ballépést. . .
— Nem igaz! — tiltakozott Titi.
— És ha már férjhez ment, bizonyára könnyebben fogadja a válást. Majd azt mondjuk, hogy a szülők nem egyeztek bele a
házasságba, és kitagadták Titit. Titinek nincs foglalkozása, tehát miből fognak megélni?
— Az ezredes azt mondta — vallotta be Titi —, hogy majd keres nekem valami állást.
— Keres a fenét — legyintett Aglae. —- Csak azért mondta, hogy megnyugtasson.
Végül is abban egyeztek meg, hogy megkísérlik a békés megoldást. Stánicá tüstént ki is jelölte magát családi követnek. Szokatlanul
meleg február végi nap volt, amikor hosszas vizsgálódás után belépett Soha^chiék udvarára. Kissé zavarba hozta a sok bejárat, mivel
az udvar mindkét oldalán alacsony épületek húzódtak, kicsi, üveges verandával. Megpillantott egy kövér, borotvált képű fiatalembert,
aki papírsüveggel fején, lovagolva ült egy létrán, és miközben felváltva fütyült és énekelt, nagy gyönyörűséggel végezte munkáját,
ami abból állott, hogy egy maga készítette sablon segítségével gyümölcs¬füzéreket festett a külső falra. Stánicá érdeklődésére a
mázoló körülményesen bemutatkozott. Sohatchi volt. Gyorsan lelépett a létráról, karon fogta Stánicát, és be¬vezette a házba. Mindjárt
elöszólította v Annát is. Titi támadója a legjobb benyomást tette Stánicára.
Tetszett neki Anna telt, már-már kövérkés teste, me¬rész tekintete, éles, máskor affektáltan lágy, kissé közön¬séges hangja. Az
asszony egy cseppet sem látszott meg- illetődöttnek, és mint a férfiakat általában, Stánicát is zajos, tolakodó bizalmassággal fogadta.
Mintegy véletle¬nül megjelent a másik két testvér is, akiket persze Sohatchi értesített. Valamennyien úgy viselkedtek,
,mintha Stánicá látogatását a közeledés első jelének te¬kintették volna, a két család jó viszonyáról beszéltek, és sajnálkoztak, hogy
Titi nem hozta el a szüleit, pedig már nagyon szerették volna megismerni őket. Anna arra is rájött, hogy ismeri Stánicát: amióta
meglátta, egyre azon töri a fejét, hogy honnan ismeri ezt a „rokonszen¬ves urat“.
— Ugye, művész? — kérdezte Stánicától.
— Nem, nem — felelte elragadtatott hangon Stáni¬cá , sajnos, meg kellett elégednem az ügyvédséggel.
Sohatchi eltűnt, de nemsokára egy demizsonnal tért vissza; mindjárt oda is állította az asztal közepére. Az esküvői bor maradéka volt:
hadd legyen Stánicának is fogalma arról, hogy milyen bort ittak. Stánicá jól érezte magát, és úgy gondolta, hogy tapintatosan kell
eljárnia. Kijelentette, hogy csupán félreértésről van szó, aminek Titi túlzott félénksége az oka. A szülei jogosan haragud¬tak, amiért
eltitkolta előttük a házasságát. Valamennyien igazat adtak neki, és ez teljesen lefegyverezte Stánicát.
— Én megmondtam Titinek — szólt közbe Anna —. hogy ne titkolózzék. Nekem sem tetszett, hogy úgy kel¬lett bujkálnom az
emberek elől, mint a bélpoklosnak. Nem is akarom erőszakkal magainhoz láncolni. Belát¬hatja, hogy semmi értelme sem volna. Ha
nincs ínyére a dolog, felőlem szabad!
A testvérei tiltakoztak, arra hivatkoztak, hogy Titi jó fiú, meg aztán Stánicá közbenjárására a szülei is bi¬zonyára belátják majd, hogy
rendes családba került. Ilyenformán hiábavaló lett volna a vita. Ellenben Stá¬nicá kezdett belemelegedni a beszélgetésbe, amelynek
vajmi kevés köze volt a küldetéséhez. Dicshimnuszt zen¬gett a hitvesi érzelmekről, elmesélte első szerelmeit, ma-gasztalta Olimpiát,
és elmondta az égbe szállott angyal. Aurél életrajzát. Anna közelebb húzódott hozzá, és kar¬ját Stánicá karjába fűzte.
— Végeredményben rokonok vagyunk, nem?
— Persze, sógorok vagyunk!
Stánicá még azt is felfedezte, hogy a két tisztnek és az ezredes nagybácsinak befolyása van annál a hadkie¬gészítőnél, amelyhez
tartozott, és ahol tisztázatlan volt a helyzete, mivel rosszul indokolt halasztások miatt még nem szolgálta le a katonaidejét.

45
— Hagyd, majd mi eligazítjuk, sose búsulj — biztat¬ták a Sohatchi testvérek. — Utánanézünk a dolognak. Te csak tartsd
kéznél a bizonyítványokat, hogy igazol¬hasd a késésedet. Keress egy orvost, és nyilváníttasd magad hektikusnak.
— Van orvosom —■ mondta sebesen Stánicá. aki Va- siliadra gondolt. — Egyébként valóban beteg vagyok.
Stánicá kerek arca vörös volt a bortól, és annyira nem látszott tüdőbajosnak, hogy mind nevetni kezdtek.
Aglaénak Stánicá azt jelentette, hogy nagyon jóravaló családnak találja Sohatchiékat; véleménye szerint nem gyakoroltak kényszert
Titire, mert hát a szerelem ilyen váratlanul jelentkezik. Vele is ez történt: ő is olyan.
semmivel sem törődött, amikor a szeretett no néiklU már nem bírta tovább az életet, és megszökött vele . . . Aglae, aki látta, hogy Ti ti
milyen állapotban van, kissé megnyugodott.
•—• Jó, jó — mondta még mindig gőgösen —, de ha'.; hadd lássam én is. hogy kicsoda. Jöjjön, el ide, ahogy egy menyhez illik, és
mondjon legalább annyit, hogy ,.jó napot, itt vagyok!u
Aglae a menyre nézve igen terhesen fogta fel az anvósi tisztet. A meny érezze az állandó függőségi vi¬szonyt, járuljon kézcsókra
apósához-anyósához, legyen csendes, engedelmeskedjék vakon az anyósnak, és iga¬zolja lépten-nyomon, hogy kellőképpen vigyázni
tud a szeretett csemete egészségére. Ami Titit illeti, az anyai gondoskodás fejében, feltétlenül el kellett fogadnia a gyámkodását.
Alapjában véve Aglae nem azért hara¬gudott, hogy Titi megnősült (titokban talán még örült is ennek), csupán azt neheztelte, hogy
nem ő keríthetett asszonyt, sőt a fia még a beleegyezését sem kérte ki. Anna nagyon tapintatosan viselkedett. Amikor Stánica karján
bevonult, kezet csókolt Aglaénak, majd Simion- nak. akit ezzel egy csapásra elbűvölt, azután kétfelől arcon csókolta Aurícát.
— Nem tudtam, hogy Titinek ilyen szép és fiatal nő¬vére van — mondta.
Auricát levette a lábáról ez a hízelgés. Félrevonta, és egy alkalmas pillanatban érzelmes hangon megkér¬dezte :
- Boldog vagy-e, drágám? Istenem, milyen boldo¬gok lehettek!
Anna figyelmesen megtekintette az egész házat, mindent megcsodált, nyakra-főre dicsérte azt, amivel kínálták, és a legodaadóbb
figyelemmel hallgatta végig Aglae számos utasítását. Színlelt aggodalommal vallotta be, hogy nem ismeri eléggé Titi ízlését, és arra
kérte „maman“-t, hogy mindent mondjon el neki, amit a gon¬dos ellátásához szükségesnek tart. Kedélyesen viselke¬dett, egy cseppet
sem volt cinikus, és ügyesen úgy in¬tézte, hogy tökéletesen egyetértsen Aglae véleményeivel. Titi boldognak látszott, mutogatni
kezdte a rajzos albu¬mait. köztük a Stendhal olvasatlanul maradt regényé¬
bői másolt képeit. Anna engedelmesen hallgatta, futólag meghúzogatta a gombjait, jól lesimította nyaka körül a kabátja gallérját, és
ilyesfajta kérdésekkel szakította félbe:
— Ne haragudj, hogy félbeszakítalak, de mintha le¬hűlt volna a levegő. Ne adjak rád egy kabátot? Nem akarom, hogy meghűlj!
Vagy:
— Holnap más gallért veszek neked. Ügy látom, ez szorít. Annyit forgatod a nyakadat, hogy még görcsöt kapsz!
Aglae részletesen érdeklődött a családja felől, és ker¬telés nélkül úgy tette fel a kérdéseit, mintha vallatná: „élnek-e a szülei, mi a
foglalkozásuk, a testvérei hol szolgálnak, hány osztályt végzett, a házban megvan-e mindene?“ stb.
Anna minden kérdésre egyszerűen válaszolt, nem sér¬tődött meg; valamennyien úgy találták, hogy nagyon őszinte teremtés.
Hátra volt még egy fogas kérdés. Titinek a hitvesi hajlékban kellett laknia. Otthon persze nem is lett vol¬na hely, de Aglae jogosan
aggodalmaskodott, hogy a fia¬talok miből fognak élni, hiszen nincs jövedelmük.
— Nem kellett volna megnősülnie, amíg el nem ren¬dezi az életét, de ha már a saját eszetek után mentek, nem akarom, hogy a
fiam a mások nyakán éljen.
Anna tiltakozott, de csak annyit mondott, hogy Titi nem teher számukra, és nem fegyverezte le Aglae meg¬sejtett segítő szándékát.
— Ki tudja? — jegyezte meg Aglae, miután Anna elment. — Lehet, hogy jóravaló lány, hiszen már nem egészen éretlen. És ha
tetszik Titinek, az ő dolga. Lás¬suk, hogyan fog viselkedni ezután.
Aglae nemsokára terepszemlét tartott Titiék lakásán. Amit látott, az haraggal és kétségbeeséssel töltötte el. Brutálisan kimondta
véleményét a menye rokonai előtt:
— Jó, jó, de hát nincs semmitek! Rendes ember ho¬zományt ad a lányának, nem így ...
— Megtettük, amit hamarjában megtehettünk, lelkem -— mondta szelíden az anyatárs.
Valóban, a két szoba, amelyet Sohatchi frissiben tar¬kára mázolt, csaknem üres volt. A testvérek — egy elő¬zetesen megtanácskozott
jegyzék alapján — hamarjá¬ban úgy bútorozták be, ahogy lehetett, a többi szobá¬ból összeszedett holmival. A padlásról lehoztak egy
bá- dogberakásos vaságyat, amelyről az idő már csaknem lekoptatta a festett angyalokat. A régi, süppedt dívá¬nyon azelőtt a
tisztiszolga sziesztázott délutánonként. A mosdó siralmas állapotban volt. Sohatchi fedezte fel va¬lamelyik kamrában, és mázolta
fehérre. A térítőn, amely az asztalt borította, több volt a folt, mint a csip¬ke. A szekrényt az öregek szobájából hozták ki, de hiányzott
a tükre. Titi saját kezűleg pótolta egy sárga szaténdarabbal, amelyet rajzszegekkel erősített fel. Az egyik sarokban még egy ócska
polcosszekrény is állott, néhány hirtelenében reárakott csecsebecsével: volt köz¬tük egy üres parfümösüveg, egy régi cukorkásdoboz.
egy-két fénykép. Aglae hajthatatlannak mutatkozott, és látni akarta a csupán elméletileg létező konyhát is. Egy kamrában a
közönséges, törött lábú kályha fölött néhány foltozott edény függött. Aglae csaknem lila arc¬cal tért vissza, és ült le az ágyra, hogy
kipróbálja a puhaságát. Egy deszka abban a pillanatban kiakadt, le is szakadt, majd a matrac következett, amely nem is matrac volt,
hanem közönséges szalmazsák. Csak a lát¬szat kedvéért vitték be a szobába, senki sem aludt rajta.
— Ugyan — mondta Aglae utálkozva —, hát itt akar¬tok aludni? Nem is fértek el! Titit nem éri huzat az ajtó felől? Ha leszáll
az ágyról, a deszkán fog járni a mez¬telen lábával? Egy kis szőnyeg kell ide! Ez a kályha pedig egyenesen szörnyűséges! De így van
ez, ha a fiatalok a saját eszükre hallgatnak, és semmibe veszik az öregeket. Ha idejében kikéritek a beleegyezésemet, amint illik,
beszélek azokkal, akikre a dolog tartozik (itt gúnyosan az öregekre nézett), és mindent elrende¬zek, ahogy rendes embereknél szokás!
A következő naptól kezdve Aglae nagy buzgalommal foglalkozott a Titi háztartásával, de ez a buzgalom csak Titi érdekeit szolgálta,
Anna iránt némi ellenséges éle volt. Matracot, szőnyeget vásárolt, lepedőket, párnákat, fehérneműt hozott, úgy elrendezte a szekrényt,
mint odahaza, gondosan összehajtogatta Titi erős, bő ingeit (.,még nőhet a fiúu), és tüntetően félredobta Anna gyű¬rött és piszkos
dolgait. Szigorú utasításokat adott neki: Látod, ezt az inget akkor adod rá, ha hidegebbre fordul az idő. Éjszakára ne hagyd hálósapka
nélkül, mert így szokta meg, és jó lenne, ha vattát is dugna a fülé¬be, mert érzem, hogy itt huzat van. Ezt a melegítőt még viselje
júniusig az inge alatt. Ne hagyd gomb nél¬kül az ingeit, mert nem szép, és hetente kétszer legyen gondod a váltóruhára.
Aglae egy öltönyt is vásárolt Titinek, és a saját ízlése szerint jó bőre szabatta. Cipőt is vett neki, boxbőrből, ez is jó nagy volt. Az
orrát vattával tömte ki.
— Legyen csak bő, hadd pihenjen benne a lábad!

46
Tányérokat, fazekakat, evőeszközt hozott, és minden
második napon még élelmiszert is küldött, pontos főzési utasítással.
Anna dicséretre méltó türelemmel őrizte mézesmá¬zos modorát. Aglae gyakran kijárt ellenőrizni, matatott a szekrényekben és a
konyhában, megkóstolta az ételt, kifaggatta Titit, hogy Anna jól bánik-e vele. Titi mindig igenlően válaszolt. Aglae végtelenül
figyelmes volt a fiához, és sohasem jött üres kézzel, ha egyebet nem, hát tésztát hozott. Anna mohón vetette magát a sütemény¬re, és
sorra kóstolta valamennyit, amíg Aglae az orrára nem koppintott:
— Hagyd a férjedet is enni, mert a férfiak dolgoznak többet. Ezt a habosat neki hoztam, mert szereti.
Aglae odáig ment a gondoskodásban, hogy célozgatni kezdett Anna előtt: az asszonynak kitartónak kell lennie'' a férjével való intim
kapcsolataiban, különben a férfi ideges lesz. Titinek pedig világos utasítást adott:
— Fogd kurtára, és ne engedd, hogy akárkivel szóba álljon, mert egész nap csavarogni fog!
Az igazat megvallva, Aglae nem ok nélkül gyanúsí¬totta Annát. Csak hébe-hóba főzött, és ha rászánta magát, hogy ■ mégis készítsen
valamit, parádés ruhában állított be a konyhába, és úgy nyúlt a főznivalóhoz, mint valami tisztátalan holmihoz. Sebtében kisütötte,
amit Aglae küldött (a befőtteket, a nehezebben elkészít¬hető dolgokat hagyta megromlani, és a szemétbe dobta
őket), és miközben a főztjét kóstolgatta, alaposan belak- mározott. Bement az Öregek konyhájába, odatelepedett a testvérek
asztalához, csipegetett ebből-abból, közben tele szájjal beszélt és nevetgélt. Amikor Titi hazajött, ártatlan arccal így szólt hozzá:
— Drágám, bizonyára éhes vagy, de nekem egy csepp étvágyam sincs. Nem is főztem.
Titi lassan, alaposan színt váltott, de hallgatott. Anna állandóan a városban járt, fáradhatatlanul futkosott ide- oda, folyton mulatságra
vágyott, és irigyelt minden fényűzést. Titi bezárkózott a lakásba, másolta a képes¬lapokat, saját kezűleg berámázta, és példás rendben
fel¬szegezte őket a falra. Némán, megszállottan dolgozott a ház körül, mindenféle apróságot gyártott, például lámpaernyőket tüllből,
és vízfestékkel ki is píngálta őket; újrafestette az asztalt és a székeket, különféle nagyságú és alakú kereteket agyait ki a
fényképekhez. Anna bé¬kében hagyta, és behúzódott a szüleihez, vagy elment a városba. Egy idő múlva kezdett egyre gyakrabban és
egyre fesztelenebbel a házhoz járni Stánica.
— Gyere, öcsém, menjünk a városba, szívjunk egy kis levegőt — biztatta.
— Titi. nincs kedved? — ugrott tüstént Anna.
Titi arca elsötétült. Makacsul elutasította a hívásukat. Volt ebben az elutasításban némi rejtett ingerültség is.
— Jó — intézte el a dolgot roppant egyszerűen An¬na. — Ha nem jössz, megyek én Ratiu úrral.
Stánica jókedvűen fogadta az indítványt. Karonfogva, távoztak. Titi nem akart se moziba, se színházba járni, nem szerette a sörözést,
és ehhez megvolt a maga elmé¬lete is. Csak egyszer ment ki a városba, csikorgó hideg¬ben, és a szabad levegőn makacsul végig
akarta -hallgatni egy katonazenekar ingyenes hangversenyét, amelyet tör¬ténetesen a Carol-parkban rendezett egy túlbuzgó,
mű¬vészi becsvágytól fütött karmester. Mindenképpen végig ott akart maradni, bár az arca lila volt a hidegtől. Anna otthagyta és
elment, mégis később ért haza, mint Titi. És Titi csak festegetett, szunyókált a kályha mellett, a hintaszékben, vagy — ha bosszús
hangulatban volt —, mozdulatlanul ült az ágy szélén, és mindig önfejüen ragaszkodott a programjához. Csak borús arca, makacs
ellenkezése mutatta, hogy nincs ínyére Anna független természete. Erotikus indulatai már házasságuk kezdetén megcsappantak. A
krízis rövid volt, és mogorva, alamu¬szi gyanakvás lett belőle.
— Kedves Titi úrfi — figyelmeztette Anna —, én fia¬tal vagyok, és addig akarok szórakozni, amíg lehet. Ha sehova sem
akarsz velem jönni, ülj itthon. De tőlem ne követelj ilyesmit!
Titi csak Sohatchival fért meg. Ha jókedvű volt, órák hosszat elbeszélgetett vele a gimnáziumi és akadémiai kollégákról. Stánicá
gyakran eljárt hozzájuk, kacagott és kötődött Annával, Titit figyelemre se méltatta. Egy napon a szomszédos szobában nevetgéltek,
bizonyára ettek és ittak is; Stánicá csak nagy későre nyitotta ki az ajtót, és tele szájjal, csaknem közömbösen odaszólt Ti¬tinek:
— Á, itt vagy?
Titi passzív módon mutatta ki a haragját, és órák hosszat hallgatott. De egy szép napon, amikor Anna késő éjjel vetődött haza Stánicá
kíséretében, Titi hirtelen brutálisan kitört, ami nagyon meglepte Annát:
— K . . . a! Hagyd csak, mert megmondta anyám, de aztán mit gondolsz, nekem nincs szemem? . .. Mit mász¬kálsz folyton,
éjjel-nappal?
De bizonyítéka nem volt Anna ellen.
A testvérek nyomban a botrány színhelyére siettek, és a kapitány eléggé arrogáns, triviális hangon, nyilván¬valóan sértő szándékkal
dorgálni kezdte Titit:
— Válogasd meg a kifejezéseidet, barátocskám, ér¬ted? ... Itt vannak a szüléink, ezek az öreg emberek, és a tisztiszolgák, akik
mindent hallanak. Nem engedhetem meg, hogy sértegesd a húgomat, amiért hülyeségek jár¬nak a fejedben. Végeredményben mi
történt? Kint volt a városban a sógoroddal. Te beteg vagy és kerülöd az embereket, de ne kényszeríts mást is apácaéletre.
Titi arca elkékült, és mint Simion, ha rájött a düh¬roham, ököllel verte az asztalt, habzó szájjal üvöltözött, mintha eszét vesztette
volna:
— Ne sértegessetek, marhák, mert megmondom anyámnak!
Némán nézték, mint egy őrjöngő beteget; Titinek úgy tetszett, hogy Anna megvetően elhúzza a száját. A test¬vérek kimentek a
szobából, hogy ne izgassák, de a kö¬zömbösségük még jobban feldühítette Titit.
— Hagyd már — hallatszott a főhadnagy hangja. — Nem látod, hogy bolond?
— De én bizony mindjárt elküldöm az anyja ... — mondta ki nyersen a kapitány.
Titi vette a kalapját, idegesen magára rántotta kabát¬ját — alig lelte az ujját —, és úgy rohant ki a szobá¬ból és az. udvarból, mintha
puskából lőtték volna ki. Attól a naptól kezdve többé nem tért vissza az otthoná¬ba. Aglae megparancsolta, hogy váljon el, és Stánicá
is hasonló véleményen volt, „ha már nem értitek meg egy- mást“, de esküdözött, hogy a legártatlanabb módon szó-rakozott Annával,
csak éppen nem vették észre, hogy az idő eltelt. De most különös dolog történt. Amikor szóba került a válás, Titi elkomorult. Nem
akart válni.
— Csináljon, amit akar — mondta csökönyösen ■—, nem érdekel. Nem ismerem többé, és kész. Bánom is én, ha beadja a
válást; én nem fogok a törvényszékre járni.
— Erre nincs is szükség, ember — magyarázta Stá¬nicá. — Mi majd mindent elrendezünk.
— Nem válók.

47
Azt akarta primitív módon kifejezni a csökönyös¬ségével, hogy még szereti Annát? Lehet. Sohatchi eljött Aglaéhoz, és azt
bizonygatta, hogy nem vezette őket rossz szándék, csak éppen veszekedtek. Viszont a nővére helyzete tűrhetetlenné vált,
valamiképpen el kell rendezni. A legjobb megoldás persze az lenne, ha Titi hazatérne. Titi röviden csak ennyit mondott:
— Én oda nem megyek. Aki ide akar jönni, jöjjön.
Aglae, hogy ne izgassa, hasonlóképpen nyilatkozott.
— Sohatchi úr, én nem engedhetem meg, hogy a fia¬mat sértegessék. Anna jöjjön ide, és lakjon itt, mert akad neki is hely.
Valóban, Anna el is jött. Titi szemében mintha elé¬gedett fény villant volna meg, de ezt csakhamar egy mogorva tekintet váltotta fel.
Viszont újra elemében volt, egész nap kottát és képeslapot másolt, vagy moz¬dulatlanul üldögélt. Aglae akaratlanul is meg-megszúrta
Annát bántó kérdéseivel: Nem tudsz főzni? Egész nap felöltözve jársz a házban? Csak egy hálóinged van?
De neki is be kellett látnia, hogy Titi gyakran lehe¬tetlenül viselkedik, és egy öszvér csökönyösségével uta¬sítja el az asszony
legjogosabb kívánságait is. Anna egy¬szer Öt színházjegyet hozott; látszott rajta.az öröm. hogy mindnyájan együtt mehetnek. De
persze Titi visszauta¬sította.
— Nem megyek színházba. En nem mondtam, hogy végv jegyet. Én akkor járok színházba, amikor kedvem van, nem így,
váratlanul. Azután meg ki adott neked pénzt? Mit tudom, honnan szerezted!
—- Titi — mondta ingerülten Aglae —, igazán csak bosszantani tudod az embert!
Titi nem ment el a színházba, de szándékos vagy aka¬ratlan gonoszságból az indulás pillanatáig hallgatott. Mindnyájan felöltöztek,
mert azt hitték, hogy az ellen¬állása megtört. De vacsora után Titi eltűnt. A többiek azt hitték, hogy öltözik. Kimentek a kapu elé, ott
vár¬ták, de Titi nem mutatkozott. Aglae végül bement a szo¬bájába, és ágyban találta, a paplan alatt.
— Mit csinálsz, az istenért! Hát nem jössz? Akkor meg miért engedted, hogy felöltözzem?
— Mondtam, hogy nem megyek.
És a falnak fordult.
Aglae megharagudott, levetkőzött, és Ő sem ment. Másnap Anna hazaköltözött.
— Titi — kérlelte Aglae —, fejezd be ezt a dolgot. Nem értitek meg egymást, legyen vége, Anna könnyel¬mű, te csökönyös
vagy, váljatok el! Nincs más meg¬oldás.
— Én nem válók! — makacskodott Titi.
Egyébként Annát különböző férfiakkal lehetett látni
az utcán. Híre járta, hogy viszonya van ezzel-azzal. Nemsokára legalábbis annyi bebizonyosodott, hogy ka¬ronfogva jár egy
minisztériumi főtisztviselővel, egy idő¬sebb emberrel, aki Stánicá füle hallatára kijelentette, hogy feleségül venné, ha szabad volna.
Stánicá azt haj¬togatta, hogy meg kell ragadni az alkalmat, mert most botrány nélkül le lehet bonyolítani a válást. Egyébként Anna
továbbra is használná a Titi nevét, amiből Titire néz'.’e sok jó nem származna. De a fiú nem akart válni. L'gy látszik, Anna valóban
valami jó partit remélt, mert a csomót végül is ő vágta ketté. Egy nap két tisztiszolga jelent meg a bejárat előtt; be se mentek a házba,
csak egy hatalmas batyut tettek le az ajtó elé. A batyuban Aglae bosszúsan fedezte fel a Titi holmiját, legnagyobb¬részt mocskosán.
Csaknem kihívó gonddal szedtek össze mindent: a batyuban Titi rábukkant egy pár ócska cipő-jére is. amelyet már a szemétre
hajított, valamint egy késre, amelyet egyszer kettétört munka közben; ott volt mind a két darabja. Titi végül kézhez vette az értesí¬tést
is, hogy Anna válókeresetet adott be ellene. Stánica nagy nehezen rávette egy nyilatkozat aláírására, amely¬ben kijelentette, hogy
természetbeli különbözőségük miatt, önszántából válik. De most már mindenáron ő is pereskedni akart; azt hangoztatta, hogy rosszul
érzi magát, valami betegséget szedett fel Annától. Persze, légből kapott dolog volt az egész; csak azt bizonyította, hogy vele született,
lappangó hipochondriája a lelki meg¬rázkódtatás folytán ismét felszínre tört.
IX
Márciusban Félix már türelmetlenebbül szövögette terveit, mint régebben. Közvetlenül karácsony előtt ün¬nepelte a huszadik
születésnapját. Tehát csak néhány hónap választotta el a nagykorúságtól. Bátrabb lett, ön- tudatosabb, de bántotta, önérzetében
sértette a pénz¬hiány. Tavaszra szeretett volna egy új felöltőt, egy pár kesztyűt venni, és valami zsebpénzre is szüksége volt. Ha
valamelyik barátja karon fogta és bevitte egy cuk¬rászdába vagy sörözőbe, úgy érezte magát, mintha pará-zson ülne. Szégvellte
bevallani, hogy egy krajcár sincs a zsebében. Pascalopolra is féltékenykedett. Egy-két ap¬ró figyelmességgel ő is szeretett volna
kedvében járni Ottiliának, néha szívesen megkocsikáztatta volna. Cos- tachénak eszébe se jutott, hogy pénzt adjon, sőt furcsa
üzleteket ajánlott fel. Egy napon például egy egész gar¬nitúra Record márkájú fecskendővel jött ha/a (nyilván, valamelyik
orvostanhallgatótól kapta, aki nem fizetett házbért), és azt kérdezte Félixtől, hogy nem ismer-e valakit, akit érdekelne a garnitúra,
vagy nem venné-e meg ő maga. Bizomány „valakitől". Egy vasárnap Félix ki akart menni a barátaival a városba, de alig tett né¬hány
lépést, visszatért az utcáról. Csodalatos idő volt, nem bírta a nagvkabátot. De kabát nélkül, ruhában sé¬tálni még korai lett volna.
Costachét egyedül találta otthon. Félix habozás nélkül benyitott hozzá: a harag megnövelte bátorságát. Idegesen előadta, hogy már
fel¬nőtt ember, és mivel tudomása szerint jövedelme is van. többé nem akar üres zsebbel járni a városban. Ruhára, könyvre és
százféle más dologra van szüksége, de leg¬elsősorban pénzre. Szeretné végre tudni, hogy a jöve¬delméből mennyi illeti meg. Az
öreg Costache ijedten hallgatta a kitörését, csendesíteni próbálta, nevetséges izgalommal egyre a kabátja ujját markolászta. de nem
biztatta, sőt magyarázattal sem szolgált. Végül rekedt hangon, lesütött szemmel ezzel a meglepő ajánlattal ál¬lott elő:
— Ha pénzre van szükséged, miért nem kérsz kölcsön vagy ezer lejt valakitől? Talán én is szerezhetnék egy barátomtól, de meg
ne mondd senkinek!
Az összeg felgyújtotta Félix fantáziáját; örömében eszébe sem jutott, hogy elgondolkozzék Costache bácsi furcsa ajánlatán. Másnap
az öreg titokzatos arccal be¬ment Félixhez, és elébe tett egy váltót. Megmagyarázta, hogy ki kell töltenie ezer lejre, 1910. december
30-i keltezéssel. Félix meg akarta kérdezni, hogy mi ér telin e ennek a hamisításnak, de figyelmét túlzottan lekötötte a maréknyi
ezüstpénz, ami az öreg kezében csörgött. A váltó lejárata kitöltetlenül maradt. Aláírás után az öreg átadott Félixnek kétszázötven lejt.
Félix csodálkozó és kérdő tekintettel nézett rá.
— Most nem adhat többet — magyarázta a rekedt hangú öreg —, de minden hónapban kapsz tőle kétszáz¬ötven lejt.
Félix annyira türelmetlenül várta a pénzt, hogy nem akarta kutatni az eredetét; de élt benne a kétség, és az
első alkalommal kikérte egy jogász barátja véleményei. Ez a fiú egyébként jól ismerte a helyzetét.
— Az öreg azért kelteztette decemberre a váltót, meri. akkor már nagykorú, tehát felelős elhatározású leszel. Azt hiszem, a te
pénzedből adott neked, és te ugyancsak a te pénzedből, az első szabad jövedelmedből logod visszafizetni. Nagy róka ám az öreg!

48
Félix arca elborult. Kedvetlenül, kiábrándultán tért haza. Mikor Ottilia nem volt mellette, más kételyek is gyötörték. Néha
cinkossággal gyanította a lányt, és már- már mindent elhitt, amit Aurica mondott róla. De mi¬helyt belenézett a szemébe, és érezte az
arcán nyílt, de¬rűs tekintetét, elszégyelltc magát a gyanúsításaiért, és hajlandó volt a lányt is a Costache áldozatai közé szá¬mítani.
Most még inkább szerette volna kimenteni a ház¬ból, és a maga oltalma alá helyezni. Érzékenysége be-tegessé vált, gyakran
ábrándozott. Miközben Ottilia ha¬talmas hullámokat vert a zongora billentyűin, Félix zsebre dugott kézzel fel s alá sétált, és néha
megállóit a tükör előtt. Szigorúan nézett szembe önmagával, és közben patetikus keserűséggel görbítette le a száját. Szépnek találta
magát. Magányossága és árvasága miatt szívet dobogtató, titokzatos jeleket keresve fürkészte jövendőjét. A lentről feléje áradó zene
egészen elborí¬totta, ő meg azon gondolkozott, hogy vajon mi lesz be-lőle: neves orvos, tudós, híres író vagy államférfi? A zene
ritmusára egy nyitott kocsiban látta magát elro¬bogni: mozdulatlanul ült, mosolytalanul, előreszegezett, hideg tekintettel. Egy nagy
ember magatartását csakis ilyennek tudta elképzelni. Máskor, éppen ellenkezőleg, a nagylelkűség lobbant szilaj lángokra
ábrándjaiban. Például: Ottiliát rablók fenyegetik. (Ezek a rablók vala¬hogy mind Stánicához hasonlítottak.) Ö flegmatikus arc¬cal
lövöldöz ki az ablakon, és sorra leteríti a gazfic¬kókat. miközben Ottilia reszketve csimpaszkodik a nya¬kába finom karjaival. Vagy:
karjában Ottiliával lóháton menekül egy ismeretlen ellenség elől az erdő felé, amely a földig hajtja puha lombkoronáját. A
nagylelkűsége még az öreg Costachéra is kiterjedt, akinek — mivel koldusbotra jutott ■— Ottilia kedvéért menedéket nyújt, sőt még
Pascalopolra is, akit öregen, betegen látott, és
^ akit az ő orvosi tudása ad vissza az életnek. Ottilia pedig, miközben viharosan zongorázott, és tekintetét né¬ha Félixre emelte — a
fiú be-bejött, és a zongorára támaszkodva nézte —, nem is sejtette, hogy micsoda önfeláldozással menti meg tűztől-fulladástól abban
a pil¬lanatban. Egyszer, amikor szokása szerint nyitott szem¬mel álmodozva hosszú ideig üldögélt Ottilia mellett, aki olvasott, Félix
túláradó érzelemmel hirtelen az ölébe hajtotta fejét. Ottilia egyszerűen fogadta ezt a hódolat-nyilvánítást, és könnyedén megsimogatta
a fiú haját.
— Mondj valami veszedelmes dolgot, amit megtehet¬nék érted — kérlelte Félix.
Ottilia elgondolkozva válaszolt.
— Talán eljön az idő, amikor ilyesmit is meg kell tenned.
Érzelmi kapcsolatuk egyre forrósodott. Félix néha semmivel sem törődve szaladt Ottiliához, a szemével esengett, észrevétlenül meg-
megcsókolta. A lány nem utasította vissza, de minden mozdulata olyan testvéri tisztaságot sugárzott, hogy ezzel nem lehetett
visszaélni. Ebéd közben Félix beszédes pillantásokat vetett rá, más¬kor melléje ült, megfogta a kezét, a lány pedig szelíden korholta.
Costache egyszer meglepte őket csókolózás közben, de semmit sem szólt. Sőt még szégyellte is a ta¬pintatlanságát, és lehajtott fejjel
eliszkolt. Sohasem akart akadályokat emelni közéjük, tartózkodott a legcseké¬lyebb célzástól is. Félixet' megrészegítette a tudat,
hogy Ottilia viszonozza érzelmeit, és lelkében egy kísértő gon¬dolat kezdett fészket verni. Ha Ottilia igazán szereti, akkor bíznia kell.
benne, és kézzelfogható bizonyítékát kell adnia szerelmének. A korával járó természetes ér¬zékiség Erosz misztikumával küzdött.
Egy éjszaka, ami¬kor a kétféle indulat annyira elhatalmasodott rajta, hogy nem tudott aludni, felkelt és felöltözött. Nem akart semmi
rosszat, de a szíve mégis olyan hevesen dobogott, mintha valami bűnre készült volna. Akaratánál hatal¬masabb volt az az erő, amely
kilökte az ajtón, és Ottilia szobája felé küldte. Halkan kopogtatott, mint máskor is. Hallotta, hogy a lány ijedten kiugrik az ágyból,
majd ide-oda jár a szobában. Kócos feje megjelent az ajtó ha¬sítékában.
— Mit akarsz, Félix? — kérdezte szemrehányó han¬gon Ottilia.
Félix megzavarodott, és bután csak ennyit mondott:
— Ottilia . . . szeretlek.1
— Jaj, istenem — sopánkodott Ottilia —, megint rosz- szalkodsz! Mondtam már, hogy ne járj be a szobámba!
És mivel Félix megbántottan és kissé megszégyenülten lehajtotta a fejét, Ottilia bátran előrelépett, átölelte a nyakát, és a szemébe
nézett:
— Félix, ha igazán szeretsz, ha azt akarod, hogy ké¬sőbb is jó barátok legyünk, többé ne törj így rám. Bíz¬zál bennem, hiszen
én is bízom benned. Ne kételkedj: tudod, hogy szeretlek.
Magához húzta Félixet, és szájon csókolta. Azután visszaszaladt a szobába, becsukta az ajtót, és kétszer megfordította benne a
kulcsot. Ettől kezdve Félix állha¬tatosan elutasított magától minden tisztátalan indulatot (de nemegyszer elég dühösen és tele
féltékenységgel Pascalopol iránt), és megelégedett a füle mögé lehelt szűzies csókokkal, meg azzal, hogy néha megszorította a lány
kezét. De valaki egyszer így is kellemetlenül meglepte őket. Ottilia éppen egy gombot varrt fel a Félix kabátjára. A fiú nem tudott
ellenállni a kísértés¬nek, és megcsókolta. Abban a pillanatban Stánica lépett be fesztelenül az ajtón.
— Csak nyugodtan, nyugodtan — mondta pártfogó hangon, mintha Félixnek nyíltan viszonya lett volna Ottiliával.
Ottilia haragos pillantást vetett rá, és csaknem kiuta¬sította tapintatlanságáért.
Stánica mézesmázos hangon védte ki a támadást, és úgy tett, mintha nem értené a dolgot.
— Ilyen a fiatalság, és így is van rendjén. Amikor
szerelmes voltam Olimpiába, akárhol voltunk, egész nap csak csókolgattam, értitek-e? Semmivel sem törőd¬tünk! Így hát... ne
zavartassátok magatokat! s
Félix felemelkedett és indulni akart. Volt még annyi lélekjelenléte, hogy — a gombvarrásra célozva — szer-tartásosan köszönetét
mondjon Ottiliának:
— Köszönöm, Ottilia kisasszony.
De Stánica megállította:
U -• a. titokzatos lány
— Várjon, fiatalember, ne menjen el, kérdezni akarok valamit magától. Azért magától, mert orvostanhallgató. Van egy érdekes
esetem. Egyik ügyfelem meg akar tá¬madni egy adományozási szerződést — hogy miről van szó benne, az nem érdekli magát —,
szóval egy adomá¬nyozási szerződést, amelyet az öreg nagybácsija csinált. Az ügyfelem azt állítja, hogy az öreg nincs szellemi
képességének teljes birtokában. Persze, mi is találhat¬nánk egy orvost, hogy megnézessük az öreget, de ide egy szaktekintély kell,
egy egyetemi tanár, akinek a szava törvény... és aki vállalkozik a dologra. A kliens fizet. Csakhogy, érti-e, az öreg nem akarja, hogy
meg¬vizsgálják. Az orvosnak csak úgy be kell állítania, mint¬ha látogatóba jönne. Például ide. Itt leszek én is, itt lesz Ottilia,
Pascalopol, Costache bácsi, és itt lesz a szó¬ban forgó öregúr, akit majd elhozok valamilyen ürügy¬gye). Végül megjön az orvos.
Senki sem gyaníthat sem-mit. Hát ezt akartam megkérdezni. Melyik ideggyógyász professzor vállalkozna leginkább ilyesmire?

49
Hogyan kör-nyékezhetnék meg kockázat nélkül? Ha nagyon vaskala¬pos, még mindent elront. Maga talán ismeri a tanárse¬gédjét.
Beszélhetne vele!
Félix elgondolkozva hallgatta Stánicát. Eszébe jutott Vasiliad látogatása, az erőszakos vizsgálat, amelynek az öreg Costachét
alávetették. Ügy találta, hogy Stánicá egészen furcsa és cinikus az ügyeiben. De miért akarja az orvost éppen ide, a Costache bácsi
lakásába hozni? Stánicát nyilvánvalóan valami kombináció foglalkoztat¬ja, és ehhez keres cinkost az orvos személyében. Félix
akaratlanul is Costachéra vonatkoztatta az egész dolgot. Látta, amint a professzor újból megvizsgálja, kérdezgeti, levetkőzteti. Miért?
Szegény Costache bácsi! Fukarnak fukar, az arca bőre is vastag, de senkit sem bánt, cse¬lekedeteiben pedig banálisan normális és
előrelátó. Félix tehát nagyon lesújtó információt adott a kérdezett egyete¬mi professzor közmondásos szigorúságáról. Igazi tudós, akit
csak a mikroszkóp érdekel, ráadásul gazdag is. Lehe¬tetlen valami lealacsonyító dologra kérni. Stánicá elko¬morult.
— Meglep, amit mond. Talán nem ismeri eléggé. Pénzért bárki megteszi. Majd még érdeklődöm.
— Ez az egész orvosi komédia nagyon meggondolkoz- tató — jegyezte meg Stánica távozása után Ottilia. — Pascalopolnak
igaza volt. Tudom, hogy végeredmény ben ellenem irányul az egész.
— De ki mozgatja a szálakat? ■— kérdezte Félix.
— Kicsoda, kicsoda! Képzelheted! De miért izgassák fel még egyszer apát? Majd csak találok egy helyet a nap alatt!
Félix egy védő mozdulatot tett. Ottilia megértette:
—■ Te pedig, ha hallgatnál rám, és ha igazán szeret¬nél, néhány hónappal a nagykorúsításod után elmennél valahová, hogy egyedül,
nyugodtan dolgozhass a karrie¬redért.
— Tehát azt akarod, hogy elmenjek és elhagyjalak — mondta Félix színtelen hangon.
Ottilia elkeseredetten kulcsolta össze a kezét:
— Nem értettél meg. Gyerek vagy!
Pascalopol, aki figyelemmel kísérte Stánica fondorla¬tait, végül elhatározta, hogy beszél Costachéval. Egy este korábban jött, és
meghívatta magát vacsorára — miután természetesen kirakta az asztalra a sokféle jó falatot tartalmazó csomagocskákat. A vacsora
úgy folyt le, mint máskor. A kávénál azonban a tekintetével arra kérte Ottiliát — akivel bizonyára megegyezett — és Félixet, hogy
hagyják magára az öreggel. Félix időközben meg¬értette Ottilia helyzetét, és mivel szívén viselte sorsát, morgás nélkül távozott,
mintha dolga akadt volna. Már nem nézett rossz szemmel Pascalopolra. A földbirtokos pedig egyenesen a tárgyra tért:
— Costache — mondta —, jól tudja, hogy legalább annyira szeretem Ottilia kisasszonyt, mint maga. Ha tíz évvel fiatalabb
volnék, talán feleségül venném.
— Vegye feleségül — kérlelte az öreg rekedten.
— Nem, nem! — mondta Pascalopol haragosan. — Nem kényszeríthetjük ilyesmire! Nem akarom boldog¬talanná tenni! Ha
egyszer majd beleegyezik, kész va¬gyok mindenemet a lába elé tenni! De még fiatal, hagy¬juk tehát, hogy ismerkedjék az élettel, és
tisztázza az érzelmeit. De most nem erről akarok beszélni magával. Már sokszor említette, hogy örökbe akarja fogadni Ot¬tiliát. Azt
hiszem, Costache, ennek itt a legfőbb ideje.
A leányka felnőtt, maholnap nagykorú, és ha idegen lányként még hosszú ideig lakik egy férfi házában, a helyzete kellemetlenné
válhat. Maga makkegészséges, mindnyájunkat túlél, de gondoljon arra, hogy mi lenne ezzel a lánnyal, ha történetesen egyedül
maradna? Én természetesen bármikor a rendelkezésére állok, de egy lány mindig’ túlzottan önérzetes, nem szívesen fordul ahhoz a
férfihoz, akit nem akar elfogadni. Folyton hal¬lom, miket pletykál róla Aglae ... Nem, most már el kell rendeznie a dolgot. Elég
hanyag volt mostanáig, de még nem késő.
Costache lesütött szemmel fogadta Pascalopol fejmo¬sását. Nem emelte fel tekintetét a kávéscsészéből, amely¬nek tartalmát az
utolsó cseppig kiitta. Most a kávéaljat eszegette, és ujjával kotorgatta a csészéből.
— Mi a véleménye, Costache? — kérdezte Pascalopol.
Az Öreg óvatosan jobbra-balra nézett, majd kissé fel-
emelkedett, hogy jobban a földbirtokos füléhez hajolhas¬son, és suttogva így szólt:
— És Aglaénak mi lesz a véleménye?
— Istenem, miféle ember maga! — háborgott szelíden Pascalopol. — Mit törődik azzal, hogy mit szól hozzá Aglae! Semmi
joga beleavatkozni az ügybe, nem is tar¬tozik rá. Ottilia nem a megboldogult feleségének a lá¬nya? Nem használta-e a pénzét,
minden írásbeli elismer¬vény nélkül? Akkor hát kártalanítania kell a lányt, az istenért, hiszen szereti!
— Nem is hagyom el! — mondta kitérően Costache.
— Tudom, hogy nem hagyja el, de az ilyesmiről jobb okiratilag rendelkezni. Persze, adhat neki pénzt is, vagy a
végrendeletében hagyhat- rá . . .
Costache csak egy mozdulatot tett, amely irtózást árult el.
— De nem is csak pénzről van szó — folytatta a bi¬zonyítást Pascalopol —, mert a végrendeletet meg lehet támadni, és
Ottiliának talán nem is lesz szüksége pénz¬re, ha maga, amilyen jól bírja magát, egyszer majd kegyeskedik meghalni. A helyzetét kell
rendeznie, vég¬érvényesen és becsületesen, hogy maga is büszke le¬hessen rá!
— Az örökbefogadás sok hercehurcával jár, a törvény-székre kell menni, sok a költség is, én meg
szűkösen
élek. Nem mondom, talán később.
— Ne legyen kicsinyes, Costache! Nem lesz vele sem¬mi gondja! Nézze, megbízom az ügyvédemet, hogy fog¬lalkozzék a
dologgal. Egy krajcárjába sem fog kerülni. Tőlem évi fizetést húz.
— Igazán? — örvendezett Costache.
— Persze! No, mi a véleménye, akkor hát lásson hozza?
— Lásson, lásson — egyezett bele ímmel-ámmal Cos¬
tache, és újra körülnézett. Hirtelen elvörösödött. A fő¬bejárat előtt, az ajtónál, amelyet a magas kályha félig eltakart az
asztalnál ülők elől, Stánicá állott a félho¬mályban, a küszöbön. Amikor észrevette, hogy
felfedez¬
ték, kedélyes arccal előrelépett.
— Azt hittem, hogy itt találom Félix urat. Mondani akarok neki valamit. De mintha ügyvédekről, örökbefo¬gadásról beszéltek
volna. Örökbe akarják fogadni Ottilia kisasszonyt? Nagyszerű! Pompás! Majd én kézbe ve¬szem az ügyet. Titoktartás szavatolva!

50
Costache kétségbeesetten kereste Pascalopol tekintetét, de a földbirtokos nyugodtan csak ennyit mondott:
— Rosszul értette. Egyébről beszéltünk, a birtokom ügyeiről.
Stánicá szemtelen hitetlenséggel nézett rá, majd azzal az ürüggyel, hogy siet, kiment a másik ajtón, amely a hátsó lakrészbe vezetett.
Amikor meglátta Otti- liát (hiszen semmi mondanivalója sem volt Félix számá¬ra), titokzatos arccal így szólt hozzá:
— Jó hírt hallottam. Costache örökbe fogad téged!
— Rosszul hallottad.
— Én? — csodálkozott sértődötten Stánicá. — Ne félj: titoktartás szavatolva.
És valóban, Stánicá, bár most rendszeresen kémkedett Aglae javára az öreg Costache házában, és gyakran top¬pant be hirtelen az
egyik ajtón, hogy a másikon ugyan¬úgy távozzon, néhány hétig egy szót sem ejtett el az ügyről. Félix, akit Costache azért küldött át,
hogy Si- mion állapota felől érdeklődjék — az Öreg ismét rosszul- létről panaszkodott —, azzal a benyomással jött haza, hogy Aglae
semmit sem tud Pascalopol tervér öl. „Lehet¬séges — gondolta magában —, hogy Aglaét nem is ér¬dekli az ügy, amelybe különben
sincs joga beleszólni, vagy pedig nagyon leköti Simion betegsége.14
Csakugyan, az öreg Simion, aki a hipochonderek fantáziájával egyre-másra váltogatta rögeszméit, valóban betegnek látszott. A szeme
véreres volt, merev, a gyom¬ra pedig annyira felfúvódott, mintha egy labdát dugott volna a hárászkendője alá. Panaszkodott, hogy
délutá¬nonként heves szívdobogásai vannak, és hogy általában a szíve — egyre növekvő irammal — erősebben ver mos¬tanában.
— Bolond vagy! — kiáltotta Aglae. — Megint a kép-zelgéseiddel jössz? Honnan veszed, hogy a szíved erő¬sebben ver?
A mellére tette a kezét; el kellett ismernie, hogy Si¬mion vérkeringése csakugyan nyugtalanítóan meggyor¬sult. Simion arról is meg
volt győződve — bizonyos emésztési tapasztalatok alapján —, hogy a testét gázok árasztották el, amelyek előbb-utóbb megfojtják.
Stánica elhozta Vasiliadot, aki oly parádésan körültekintőnek mutatkozott Costache esetében; most semmit sem fede¬zett fel, nem
állapított meg semmi bizonyosat, csak bó¬logatva hagyta helyben Aglae és Stánica feltételezéseit. Simion levetkőzött és ágyba
feküdt. Nem mozdult ki sem éjjel, sem nappal, csak figyelte magát nagy aggodalma¬san. Nem evett, nem is hímezett, és szörnyű
lehangolt- ság vett erőt rajta. Amilyen hallgatag volt régebben, éppen olyan beszédessé vált az ágyban, néha halálra idegesítette
Aglaét. Egyre azt ismételte, hogy halálán van, majd aggodalmasan megkérdezte, hogy megőrzi-e az emlékét, és még hagyakozni is
kezdett. Félixet arra sze¬melte ki, hogy a legnagyobb bizalommal neki adja elő patetikus szólamait.
— Meghalok — mondta —, mert olyan betegségem van, amelyet nem ismernek az orvosok. Látod, milyen az élet! Mennyit
harcoltam egy eszményért, a művé¬szetért, most pedig mindent itt kell hagynom. Ne felejts el, kedves Félix, ne felejts el!
Ezzel felkelt az ágyból, leemelt a falról néhány képet, és a Félix ölébe tette. Félix nem vitte el ezeket a képe¬két: maga Aglae sietett
visszaszerezni őket. miközben bosszúsan így szólt:
— Egészen meglágyult az agya ennek a Simionnak! Félix úr, nagyon kérem, szóljon azonnal, ha gyűrűt, ék¬szert vagy pénzt
adna át magának!
— Természetesen — válaszolta kissé sértődötten Félix.
A biztonság kedvéért Aglae mindent kirámolt a Si-
mion szobájából, amit furcsa ajándékozási kedvében szét-osztogathatott volna.
De Simion nem halt meg, csak ártalmatlan bolondság¬gal emlegette továbbra is képzelt betegségeit. Aglae nem is törődött vele,
magára hagyta a szobájában, Aurica folytatta szokásos Őrjáratait a Calea Victorieien, Titi pe¬dig olajfestékkel másolta a
képeslapokat.
Stánicá, aki állandóan az apósáéknál lábatlankodott, egyszer alkalmat talált arra, hogy négyszemközt beszél¬hessen Ottiliával.
— Costache bácsi nagyon helyesen cselekszik — mondta cinkos arckifej ezéssel. — Kötelessége is! Öröm¬mel látom, hogy
meg tudod védeni az érdekeidet. Miért maradjon idegen kézre ez a rengeteg vagyon? Fiatal vagy, okos vagy. Köztünk legyen
mondva, megüthetnéd a főnyereményt! Az öreg már nem húzza sokáig. Hall¬gass rám: ha egyszer időm lesz, elmondom neked, hogy
az öregnek hány ingatlana és miféle egyéb jövedelme van. Persze, fogalmad sincs róla. Ha már reá pazaroltál 'annyi esztendőt,
kárpótolnod kell magad. Tudod-e, hogy mi ketten nagyon jól meg tudnánk érteni egymást? A jellemed hasonlít az enyémhez. Szabad
vagy, függet¬len, nem törődsz az előítéletekkel. így négyszemközt megmondhatom neked, hogy Olimpia nagyon derék te¬remtés,
igazán egy szót sem szólhatok, de útjában áll a karrieremnek. Lomha, nincs szimata. És azt hiszed, hogy az anyósomat, Agíaét
szívlelem? Mondd, mit csi¬náljak? Csak egyetlen szót, és én mindenre kész vagyok. Olimpia nem marad az utcán, hiszen vagyona
van, a szü¬lei is élnek. Most már gyermekünk sincs, ez sem aka¬dály. Ami volt, azzal nem törődöm, lárifári, nem érde¬kel. Fiatal
voltál, azt csináltál, amit akartál. Én egy nagyvonalú, eszményi síkon való egyesülésre gondo¬lok ...
Ottilia, aki — miközben Stánicát hallgatta — egyre inkább elsápadt a dühtől, nem tudott uralkodni magán, és tompa hangon rászólt:
— Takarodj, Stánicá . . .
Ez sietség nélkül felemelkedett, kivett egy cukorkát a lány dobozából, és eltávozott. Stánicá távozása után Ottilia egy darabig üres
tekintettel bámult maga elé, zsebkendőjével hiába törölgetve szeméről a könnyeket, amelyek sehogy sem akartak megindulni, azután
lero¬hant a lépcsőn, és mintha eszét vesztette volna, bevihar- zott a zongoraszobába. Bolondul játszani kezdett valamit, ami éppen
eszébe jutott.
—• Persze, semmi gondja... — mormogta Marina a konyhában. — Ugyan mi gondja volna?
Stánicá átment a Tuleáék udvarára, és belépett az ebédlőbe, ahol a család — Simionnal együtt — éppen asztalhoz telepedett. Ott volt
Félix is (ezt az alkalmat használta fel Stánicá), de kissé távolabb ült, mert Cos¬tache megbízásából csupán érdeklődni akart a Simion
állapota felől. Néhány nap óta Simion megváltozott, op¬timista, sőt egészen jókedvű lett. Egyszerű logikai követ¬keztetéssel arra az
eredményre jutott, hogy minden be¬tegség a szervezet alapanyagbeli gyengeségéből szárma¬zik, a legjobb gyógyszer tehát a bőséges
táplálkozás. Aglae helyeselt neki:
— Jó, hogy újra megjött a szépeszed! Persze hogy gyenge vagy, ha nem eszel!
így hát otthagyta az ágyat, és most az asztalnál ült. Amikor Stánicá belépett, éppen azt magyarázta Félix- nek — akit csökönyösen
„doktor úrnak14 szólított , hogy milyen jól érzi magát:
— Egészen újjászülettem, visszatért belém az élet! Olyan erősek az izmaim, mint soha!
Simion ezzel behajlította vékony karját, és sürgetően intett Félixnek, hogy tapogassa meg. Félix nem ellenke¬zett, de éppen a Simion
gyengeségén lepődött meg: az öreg behajlított karja hevesen remegett az erőfeszítéstől.
— Ne erőlködj, Simion, és viselkedj komolyan — szólt rá Aglae.

51
— Mondok egy érdekes hírt. ami még álmotokban sem jutott eszetekbe — szólalt meg Stánicá. — Ottiliát nem¬sokára
Giurgiuveanu kisasszonynak fogják hívni.
— Jaj! — sikoltott fel Aurica, mintha valami kétség¬beejtő, szörnyű dolgot hallott volna.
Aglae elkékült, néhány pillanatig nem jött szó a szá¬jára. Azután úgy támadt Stánicára, mintha ő lett volna a hibás.
— Mit beszélsz? Costache örökbe akarja fogadni Otti¬liát? Soha! Ameddig én élek! Vannak még törvények ebben az
országban, van bíróság! Az ügyészségre jutta¬tom Costachét, majd meglátjátok! Az a romlott nősze¬mély elcsavarta a fejét! Ki tudja,
mi van közöttük!
Stánicá Meíisztó-arccal ült, és egy fogpiszkálóval olaj¬bogyót dugdosott a szájába. Félix ellenben úgy érezte, mintha késsel szúrták
volna meg. Kiáltani szeretett vol¬na, tiltakozni a rágalmak ellen, ám a nagy felindulás egyszerűen a székhez szegezte. Simion egyre
integetett neki, hogy üljön az asztalhoz, de Félix éppen azért hú¬zódott félre, mert távozni készült.
— Jó — mondta Stánicá, miközben alaposan nekilá¬tott az evésnek. — Hát mondjátok meg, mit lehet itt csinálni?
— Hogyhogy mit lehet csinálni? — kérdezte felhábo¬rodva Aglae.
— Ezt kérdem én is — mondta nyugodtan Stánicá, bár nyilvánvalóan az volt a célja, hogy felizgassa Aglaét.
— örökbe akarja fogadni, és kész. Törvényes akadál}7a nincs a dolognak.
— Egyetek! — biztatta Simion Auricát és Titit. — Egyetek, az étel a legigazibb csodaszer! — és maga is mohón, nagy
falatokban gyúrta magába a kenyeret, egy karéjjal pedig az utolsó cseppig kitörölte a mártást a tányérjából.
— De hát nem mondhatom-e el illetékes helyen, hogy a Costache vagyonára pályázik?
— Nem. Ottilia a mostohalánya, tehát a legtermésze¬tesebb dolog, hogy örökbe fogadja. Még be is perelheti magát
rágalmazásért.
— Kicsoda? Costache? — háborgott Aglae.
Félix elváltozott arccal emelkedett fel, hogy távozzon. Felhasználta a vitában beállott pillanatnyi szünetet, jó estét kívánt, és kiosont
az ajtón.
— Ügy beszéltünk, mintha bolondgombát ettünk volna, ez a fiú meg itt volt — haragudott most saját magára Aglae.
— Nincs több kenyér? — kérdezte aggodalmasan Si¬mion. — Szörnyen éhes vagyok!
— Az isten áldjon meg! — szólt rá epésen Aglae. — Egy egész halom kenyér volt az asztalon. Mi még alig ettünk!
Hozatott még egy kosárka kenyeret; Simion gyorsan kivett egy darabot, és csak úgy, étvágygerjesztőül, be is kapta; aztán kitett maga
elé még két szeletet, de pilla¬natnyi gondolkodás után megtoldotta még kettővel. Majd fogta a kosarat, és nagylelkűen a többieknek is
adott két-két szeletet. Ezzel a kosár ki is ürült.
— Hozz még kenyeret! — mondta a cselédnek.
— Simion! •— kiáltott rá Aglae. — Miféle komédia ez? Elég lesz ennyi kenyér!
— Costache bácsinak jó tanácsadói vannak — gondol¬kozott hangosan Stánica —, és a háta mögött érzi Pas- calopolt is, akinek
— úgy látszik — az a célja, hogy az öreg halála után megszerezze a vagyonát.
— Ezt nem hiszem — mondta Aurica. —- Pascalopol iir sokkal nemesebben gondolkodik. Costache bácsit Otti¬lia szédítette
meg.
— Ha pénzről van szó, a nemesség megszűnik. — je¬lentette ki Aglae,
— De hát mit képzelsz, anyám? — folytatta Aurica.
— Egy ilyen lány, mint Ottilia, csakugyan bekerülhet a családunkba? Elképzelni is szörnyű!
— Bekerülhet, ha itt senkinek sincs helyén' az esze!
— morogta rosszkedvűen Aglae, miközben ímmel-ámmal tovább evett.
Simion törte meg a csendet.
— Nagyszerű étvágyam van! Mintha újra húszéves volnék! Mit adtok még?
Egész idő alatt mohón evett, figyelemre se méltatva a beszélgetést. Aglae szórakozottan, de nyilvánvaló meg-vetéssel pillantott rá.
— Ezt az ügyet, ha rám hallgatnak — folytatta Stá¬nicá —, tapintatosan kell kezelni. Costache bácsi fél ma¬gától. Hosszul
teszi, hogy nem jár át hozzájuk. Ha egy- szer-kétszer átnézne, apránként. ..
— Soha! — jelentette ki Aglae konokul. — Az a szé¬gyentelen perszóna csaknem kidobott!
— Mert maga heveskedett. De most valami áthidaló megoldást kell találnunk. Csak nem nagyon látom ezt a megoldást.
Félix csaknem lopakodva ment haza. Az ágyára vetette magát, és nem ment be az ebédlőbe, ahol Ottilia vacso¬rával várta. Lelkileg
volt fáradt, de ezt a testében is érezte. A sötétben elnézte a szegényes fénysugarakat, amelyek a folyosón függő lámpáról kúsztak be
az ajtót borító függönyön át. Fölöslegesnek, Ottiliára nézve sér¬tőnek érezte volna elmondani neki, hogy azok ott túl mit beszéltek.
Fárasztotta és nyugtalanította ez a gyűlölködő környezet, amelyben nem ismerték a családi érzést, amelyben senki sem bízott a
másikban, és senki sem tudta, hogy mit hoz számára a holnap. Mindenkit gyű¬lölt most, Costachét is, Aglaét is, meg a többieket
mind, és a fejében már csak egyetlen gondolat élt: minél hama¬rább elmenekülni ebből a házból. De hogyan? Csak úgy egyszerűen
eltűnni veszélyes lett volna. Még kiskorú, erővel visszahozhatják. Magában ugyan bizonyos volt afelől, hogy Costache ezt nem tenné
meg, sőt talán ör¬vendene a fordulatnak. De miből . éljen télig? Lehet, hogy az öreg ellátná pénzzel. De eszébe jutott a váltó, és
belátta, hogy ez képtelen feltevés. Sőt még valami hirte¬len büszkeség kerítette hatalmába: elhatározta, hogy töb¬bé nem fogad el
pénzt tőle. Csakhogy a váltó ezer lejről szól. Akár átveszi a maradékot, akár nem, Costache az egész Összeget követelné lejáratkor.
Nem lenne jobb el¬fogadni a pénzt, és mint annyi szegény diáktársa, elél¬degélni belőle egyedül? De az a gondolat, hogy el kel¬lene
hagynia Ottiliát, visszariasztotta. Lelkében felébredt a vágy, hogy „megmentse" a lányt, hogy elvigye a Cos¬tache bácsi házából, és
eltartsa, önzetlenül, mintha a húga lenne. De ehhez nincs elég pénze. Arra gondolt, hogy magánórákat is adhatna. Egyszer fel is kérték
erre, havi harminc lej ellenében. Két tanítványon meglehetős
összeget kereshetne. De a leckeadás nem biztos kenyér.
' Egy lányos család egész évre hívta, kosztra-kvártélyra. Ám Ottiliát oda nem vihette volna magával. Gondolatai még messzebbre
szálltak. Végeredményben nem hagy¬hatná-e abba orvosi tanulmányait? Állást szerezne, szük¬ség esetén igénybe véve Pascalopol
segítségét, és azután beiratkoznék egy más fakultásra, például bölcsészeire. De ezt az áldozatot Ottilia bizonyára nem fogadná el.
Ottilia kényes ízlésű, arisztokratikus hajlamú; csak ne¬vetne azon, hogy fel akar csapni hivatalnoknak. Egyéb¬ként őt sem csábította
különösképpen ez a terv. Egy nagy karrier vonzásában nőtt fel; az apjától kapott neve¬lés folytán ilyennek tekintette például az
on^osi pályát f is. Azután meg nem kell már sokáig várnia, és kezében lesz az apai öröksége. Erről eszébe jutott Iasi. Hátha el- menne

52
Iasi-ba, és ott folytatná az orvosit? Ellakhatna abban a szobában, amelyet a Lápusneanu utcai házban tartott fenn magának. Ha elvinné
oda Ottiliát? De ott is pénzre lenne szükségük. Ottilia pedig nem olyan lány, aki bírná a vidéki életet. Látta, amint büszke tartással ül
a kocsiban a fényes szőrű, fáslizott bokájú lovak mögött. Látomásában a kocsi hirtelen megnőtt és átrobogott fö¬lötte, ő pedig a
kétségektől megvonaglott az ágyon. Mit tegyen, mit tegyen? Csak most értette meg, hogy mi me¬het végbe Ottilia lelkében, milyen
furcsa, kettős érzés élhet benne; ez pedig abból fakad, hogy egyrészt egye¬dül áll a világon, másrészt egy — látszatra — gondtalan
életet biztosító környezethez van kötve. Nagyot sóhajtott, és megfordult az ágyon; töprengéséből Ottilia hangja ri¬asztotta fel: ‘
— Félix, Félix, hol vagy?
Félix megigazította ruháját, és az ajtóhoz szaladt.
— Mióta várlak már a vacsorával! — kiáltotta Ottilia, amikor meghallotta a lépteit.
Félix bement az ebédlőbe. Megpillantotta Ottiliát, aki feléje fordult a székéről, amelyen úgy ült, mint egy török kereveten. Reszketett
a hidegtől. Costache bácsi nem volt ott. Bár az idő későre járt, Ottilia még nem evett, csak csipegetett valamit az asztalra tett hideg
ételekből. Most már nem is volt éhes.
— Merre jártál ilyen sokáig? — kérdezte.
Félixnek nehezére esett válaszolni:
— Benéztem a szomszédba, amikor hazatértein az egyetemről, mert Costache bácsi megkért, hogy számol¬jak be Simion bácsi
hogy létéről. Már felkelt az ágyból, és azt mondja, jobban érzi magát.- De furcsa változást látok rajta.
— Persze, rólam beszéltek.
— Nem — hazudta Félix.
— Egyébként nem érdekel, de az sem, amit apa tervez. Szeretem őt, de tudom, hogy vannak dolgok, amelyekhez nincs elég
ereje, különben már rég tető alá hozta volna azt az ügyet. Pascalopolt jó szándék vezeti, de hiába gyötri apát. Egészen biztos, hogy
most is együtt vannak. Mit számít, hogy Gíurgiuveanu vagy Márculescu-e a nevem? Apa pénzére sem gondolok, eszembe se jut, hogy
egyszer meg is halhat. Es ha ez mégis bekövetke¬zik, el tudsz-e képzelni engem itt, Aglae néni orra előtt? Isten ments! Majd csak
megoldom én ezt a kérdést!
Ottilia vett egy süteményt az asztalról, beleharapott, aztán lerázta a morzsákat a térdéről, amelyre az ál lát támasztotta.
— Mit szólnál hozzá, Ottilia — kérdezte Félix —, ha egyelőre lemondanék az egyetemről, és állást keresnék?
“ Én pedig elmennék veled, nem?
— Igen — vallotta be Félix.
— Azt mondanám, hogy elment az eszed, és azt sem tudod, hogy mit akarsz. Miért? Hogy elrontsd a jövődet? Hogy belőled is
olyan ember legyen, mint Titi? Apa a maga módján szeret téged, és nem gördít akadályokat a tanulásod elé. Ha pénzre vagy valami
egyébre van szükséged, miért nem szólsz, miért forgatsz a fejedben ilyen furcsa gondolatokat?
Félix felemelkedett, odament Ottilíához, letérdelt a széke előtt, azután székestül magához ölelte, és arcát a lány térdéhez szorította.
Ottilia nevetve fogadta ezt a gesztust, de hangjában nem fojthatott el egy kis meg- hatódást.
— Ottilia — mondta Félix hevesen —, te vagy az első lány, akit ismerek és szeretek.
— Tehát én vagyok az első hódításod — ingerkedett a lány. — És a második ki lesz?
— Ne nevess, Ottilia. Te vagy az első és az utolsó. Más lány nem kell nekem, az egyetemen szóba se állok senkivel. Nem
tudom, hogyan szeretlek, talán úgy, mint a menyasszonyomat, de azt is mondhatnám, hogy az anyám vagy, ha nem volnál nálam
fiatalabb. Szeretlek, szeretlek!
— Szeretlek, szeretlek! — utánozta Ottilia halkan, de a hangjában nem volt gúny.
— Értsd meg, hogy benned találtam meg mindazt, ami hiányzott a gyermekkoromból, hogy a szerelmem ko¬moly, nem olyan,
amilyennek te képzeled. Szeretlek, Ottilia, ne tréfálj most — folytatta Félix még heveseb¬ben, és csókot lehelt a lány térdére —, nem
akarom el¬hinni, hogy ámítottál, hogy csak játszottál velem. Azt akarom, hogy az enyém légy, de csak később, amikor te jónak látod.
Dolgozni fogok, meg akarom állani a helye¬met az életben, veled és érted. De te csak játszol velem, nem szeretsz igazán!
— Nem, Félix, nem játszom veled, de én is olyan sokféleképpen szeretlek, hogy ebben a pillanatban nem tudnám eldönteni, kit
szeretek benned jobban, a test- véremet-e, vagy — hogy is mondjam — a szerelmesemet.
Félixet kissé elszomorította a testvéri érzelem emle¬getése, hiszen a lelke mélyén nem ezt kívánta Ottiliától. A leány kitalálta, hogy
mi bántja.
— Félix, ne szomoríts el ezzel az arccal! Szeretlek, látod, szeretlek, szeretlek, szeretlek, ahányszor csak aka¬rod, de éppen ezért
vigyáznom kell rád, nehogy'Valami butaságot kövess el. Várj, amíg megbizonyosodsz afelől, hogy igazán szeretsz-e. Felhatalmazlak
arra is, hogy kí¬sérletezz. Keress nekem egy vetélytársat!
— Megsértesz, Ottilia.
— Ö, Félix, milyen fanatikus lélek vagy! De nem mondhatnám, hogy nem tetszel nekem. Most pedig gyor¬san állj fel, mert jön
Marina, és még ebben a patetikus pózban talál bennünket. Jaj, egészen soványra csókol¬tad a térdemet! Értsd meg tehát, Félix, hogy
én nem¬csak egy csinos fiatalembert és egy hódolót keresek benned, hanem igazi, hűséges barátot is, aki bárkinél jobban tisztel
engem, és aki mellém áll, ha majd neki kell vágnom az életnek. Mert eljön az az idő is, Félix,
amikor nagyon, de nagyon egyedül leszek. És másként is szeretlek, Félix; egyszer majd másként is megismer¬hetsz, de most légy a
bátyám. Mondd, miért akarsz el¬menni éppen most?
— Mert már nem bírom ezt a légkört, amely egyre sűrűsödik körülötted! Kétségbeesésbe taszít ez a sok gonoszság, és kezdem
gyűlölni az embereket!
— Ki tudja, miféle ostobaságokat beszélhettek előtted? Miért izgatod fel magad? Ezek nem mostani dolgok, Félix; még akkor
kezdődtek, amikor kicsi voltam. Aglae néni észrevette fényűző hajlamaimat, kihasználta sze¬gény apa zsugoriságát, és halálra
gyötört. Egyszer apa egy csipkegalléros ruhát hozott nekem. Talán tízéves lehettem, de rögtön észrevettem, hogy a ruha nem új. Volt
rajta egy kicsi égett lyuk, amelyet bestoppoltak. A szürkésbarna szövet is nagyon ismerősnek tetszett. A vasalástól itt-ott
kifényesedett, de azért elég rendes ru- hácska volt. A Nemzetibe készültünk, apa, én, Aglae néni és Aurica. Titi úrfi bentlakásban volt.
Én nem akar¬tam menni, mert nem tetszett a ruhám, de apa, a jámbor lélek, nem haragudott. Más bizonyára felfortyant volna, de ő
csak ide-oda járt a szobában, és egyre azt bizony¬gatta, hogy a ruha nagyszerűen áll nekem, hogy egy kitűnő varrónőtől vette s a
többi. Jobbra-balra forgatott, igazgatta a berakásokat, én meg hol sírtam, hol nevet¬tem. Végül elmentem. Tudod-e, hogy mi történt a

53
szín¬ház dohányzójában? Aurica, aki világéletében irigykedett rám, orrhangon duzzogni kezdett: — Anyu, miért adtad Ottiliának a
ruhámat? Ez az én ruhám!
— Ez volt az első nagy szégyen, amelyet le kellett nyelnem. Megalázóbb érzést, mint a más ruháját viselni, nem is tudtam
elképzelni. Mihelyt hazaértünk, ollóval darabokra vágtam, és laskává aprítottam a ruhát.
Máskor Aurica gondolt egyet, és eljött az iskolába, mintha engem keresett volna. Egyik osztálytársam meg¬kérdezte :
— Az unokahúgodat keresed?
—-Öt — mondta mézesmázos hangon Aurica —, csak¬hogy nem az unokahúgom. Könyőrületből tartjuk sze¬gényt. Csak legalább
tanulna! — Ugye megérted, mit jelent ez egy lányra nézve, főként az iskolában, ahol a többiek mindig irigyek? És miért, kérdem?
Nekem is volt anyám és apám, apa pedig a mostohaapám. Annak az aszott Auricának a társadalmi helyzete egy cseppet sem jobb az
enyémnél. De Aglae néni gyűlölte anyámat, ellenezte apa házasságát, méghozzá hogy gyermekes asszonyt hozzon a házhoz. De,
mondom, apa a maga módján szereti a gyermekeket, ők pedig abban remény¬kedtek, hogy majd felneveli „Titit és társait11, és rájuk
hagyja a vagyonát. Tőlem rájuk is hagyhatja, csak ne bántsanak! Aglae néni és Aurica annyira gonoszak, hogy állandóan ilyeneket
mondogattak még mások előtt is:
— Hiába hízelegsz Costachénak, hiába illegeted ma¬gad. mert Costache néni szeret. Én még akkor sem sze¬retnélek, ha az én
gyermekem volnál, az én véremből.
— És ezt akkor mondták, amikor alig néhány esztendős voltam. Ne csodálkozz azon, hogy megszerettem Pascalo- polt. Kicsi
korom óta ismerem. Akkor szoktam meg, hogy megöleljem és megcsókoljam. Te pedig görbén nézel rám, ha most is megteszem.
Igaz, hogy Pascalopol na¬gyon chic, később mint férfi is tetszeni kezdett nekem, és mondhatom, ő sem viselkedett mindig
nagyapához illően . . . Istenem, milyen képeket vágsz megint! Tehát csak azt akartam mondani, hogy fenékig ürítettem a keserűség
poharát, és megtanultam úszni az árral. Neked pedig nincs türelmed még néhány hónapig! Ne búsulj, Félix! Aglae néni is szeret
engem a maga módján. Igen, igen. Megszokta, hogy a világon vagyok, és azt is, hogy mindig csipkedjen valakit. Ha elmennék,
odalenne az idegességtől, és képes volna megkeresni, csakhogy jól le¬hordjon . . . Félix! Mit csinálsz?
Félix a karjába kapta, erősen magához szorította, és
— vigasztalásul az elszenvedett sérelmekért — hevesen szájon csókolta.
— Milyen lehetetlen alak vagy, még lélegzeni se hagysz! így kell megcsókolni valakit? Ügy rám tapadtál, mint egy pióca!
Látszik, hogy nem jársz konzervató¬riumba. Nem ilyen éhesen és mohón kell csókolni, hanem könnyedén és finoman. Például igy,
uram!
Ottilia lábujjhegyre emelkedett a bemutatóhoz, és vi¬gyázva. alig érintve Félix ajkát, visszacsókolta. Félix ismét magához akarta
szorítani, de Ottilia férfiasai! a mellének feszítette öklét, és tettetett haraggal így szólt:
— Hohó. ezt már nem! Kérlek, menj vissza a he¬lyedre! Még alig ettél valamit. Inkább fejezd be gyor¬san, hogy
megnézhessem a tenyeredet. Szereztem egy jóskönyvet. Nézd. én például csak harminc évig fogok élni. ami különben éppen elég.
hiszen nem akarok mú¬miává változni. A szív-vonalam egyenes, ez meg azt je¬lenti, hogy érző szívű lány vagyok, és nagyon tudok
szeretni (milyen furcsa). A könyv azt mondja, hogy ilyen tenyerük volt a francia forradalom hősnőinek, például madame Tallien-nek.
Ezek a kis bevágások, itt a tenye¬rem szélén, a kisujjam alatt, a gyermekeket mutatják. Nézzük csak: egy, kettő, három, jaj,
rettenetes! Képzeld. Félix, hét gyermekem lesz! Lehetséges? Nem. nem! Nem szeretem a gyermekeket, azazhogy csak egy gyermeket
szeretnék, egy fiúcskát. Mutasd a tenyeredet, hadd lám, neked hány gyermeked lesz? Rémes! Te is hetet hozol a világra!
■— Én hozom őket a világra? Lehet, hogy hét gyerme¬kem lesz, de te hozod őket a világra.
— Buta vagy! Te csak huszonhét éves korodban nő¬sülhetsz meg. ha már befejezted a tanulmányaidat. Be¬láthatod, hogy én.
aki csak harmincéves koromig élek. nem szülhetek neked - hét gyermeket. Egyébként is, sze¬retlek ugyan, de ha ilyen szaporulatról
van szó ... Ó, Félix, nem! A vonalak hazudnak. De hagyjuk most ezt. Nézz a szemembe, Félix, és mondd meg őszintén: mit mondott
rólam Aglae néni?
— Azt mondta, hogy ameddig ő él, Costache bácsi nem .fogad téged örökbe.
— És így is lesz.
\X
Néhány nap múlva a posta' egy zárt leveiet hozott az öreg Costachénak. Minthogy ritkán kapott levelet — a postás csaknem mindig
Ottiliát kereste —, az üzleti ügyeivel kapcsolatos levelezését pedig máshova címez- tette, olyan izgatott lett, mintha távirattal
zörgettek volna rá. Sietve előkereste a szemüvegét, egy tű segít¬ségével akkurátusán lefejtette a borítékot, és kiment vele az utcai
szalonba; ott kétszer egymásután, lélegze¬tét is visszafojtva elolvasta. A levél, amelyet függőleges, erőltetett, elferdített kézírással
írtak, így szólt:
„Tisztelt Giurgiuveanu úr!
Úgy értesültem,-hogy örökbe akarja fogadni a mostoha lányát, Ottilia kisasszonyt. Még megérteném, ha ezt addig cselekedte volna,
amíg élt a felesége. De most, amikor a kisasszony már húszéves, a dolog legalábbis furcsa. Barátilag hozom tudomására, hogy a
közvélemény sze¬rint Önnek viszonya van ezzel a csinos leányzóval, és most ilyen diszkrét módon akarja ráhagyni a vagyonát.
Végeredményben az Ön dolga; de a család vajon mit szól ehhez a szenilis elhatározáshoz? Nekem személy szerint nincs .okom
beavatkozni az Ön ügyeibe, de meg kell vallanom, hogy fel vagyok háborodva. Arra is el¬szántam magam, hogy felhívom az
illetékes hatóság fi¬gyelmét az esetre, mégpedig puszta emberségből, nem¬különben igazságérzetemtől vezettetve, mert ismerem ezt
a nagyon modern gondolkozású és független életű ifjú hölgyet, és tűrhetetlennek tartom, hogy miközben »apus- káját« jól leboröli,
úton-útfélen konzervatóriumi ifjak- kal szórakozik. Keressen magának egy idősebb nőt ero-tikus hajlamaihoz, kedves uram, és ne
^fogadjon örökbe^ kiskorúakat. Remélem, ettől az előzetes figyelmeztetés¬től megjön a józan esze, és nem várja meg, hogy kedves
húgának, Aglae Tulea őnagyságának is elmondjam mind¬azt, amit szeretett bátyja gáláns kalandjairól tudok.
Egy jóakaró barátja'*
Egy arculcsapás sem rendítette volna meg jobban az öreg Costachét, mint ez a banális névtelen levél. Elsápadt, a homlokán hideg
verejték ütött ki. Ide-oda járt a szo¬bában, és érthetetlen szavakat mormogott. Eldobta a levelet, majd felvette, újból elolvasta, és
minden oldalról megvizsgálta. Olyan mozdulatot tett, mintha ki akart volna menni a szobából, de újra visszatért; az arca el¬torzult,
mintha szörnyű szenvedés gyötörné, s felajzott
idegeit erőltetett sírással próbálná csendesíteni. Örült félelem fogta el. Minthogy mindig tartott a mások véle¬ményétől, de főként az
Aglae húgáétól, és betegesen irtózott mindentől, ami kapcsolatba hozhatta volna a közhatóságokkal, már látta a rendőröket, amint érte

54
jön¬nek és letartóztatják, majd a rendőrségre kísérik, miköz¬ben mindenki ujjal mutat rá. A levél abszolút hitelű, félelmetes
bizonyítéknak látszott a szemében. Az öreg Costache mindig nagy tisztelettel viseltetett a másoktól származó írások iránt, minthogy ő
maga sohasem vett tollat a kezébe. Egyszer, amikor valamelyik bérházban öngyilkos lett egy lakónője, és mint a ház tulajdonosát őt is
megemlítették az újságban, Costache néhány napig ki sem mozdult hazulról, mert akkor is attól félt, hogy mindenki ujjal mutat majd
rá. Most minden ajtócsikor¬gásra, kocsizörgésre összerezzent, mintha a levélnek nyomban szörnyű következményeket kellett volna
reá-zúdítania. Egy pillanatra sem fordult meg a fejében a kérdés, hogy vajon ki írhatta a névtelen levelet, és a szerzőjét illetőleg sem
ébredt benne gyanú. A levél ön¬magában is olyan valóságos tény volt, amely borzalom¬mal töltötte el, mintha a halálos ítéletét vette
volna kézhez. Feldúltan kérdezte önmagától, hogy mit kell tennie. Az életösztön legelőször is arra késztette, hogy elrejtse a levelet:
gyorsan a zsebébe süllyesztette. És minthogy többé nem volt szeme előtt, úgy érezte, hogy a veszedelem is csökkent. Mindenesetre
elhatározta, hogy nem mutatja meg senkinek. De azért nem érezte magát biztonságban. A levél Aglaét is említette, Aglae pedig ott
lakott mellette. Elhatalmasodott rajta a menekülés vágya, és eszébe jutott az a nap, amikor Ottilia arra kérte, hogy költözzenek el
ebből a negyedből. Gondo¬latban megpróbált az Antim utcától a $tirbei Voda ut¬cáig szaladni, de Aglae szeme megbénította, mert
úgy függött rajta, mint a macska tekintete. Nem költözhet el, hiszen Aglae előtt nem tudná megokolni. Teljesen megzavarodva,
gondolatban Pascalopolhoz fordult segít¬ségért. Öt kell megkérnie, hogy húzza ki a csávából, hiszen végeredményben érte keveredett
ebbe a históriába, ő biztatta fel az örökbefogadásra. Talán meg kellene mutatnia neki a levelet. . . Costache azonban szörnyen
szégyellte is magát; úgy érezte, kegyetlenül proíaaizál- ták Ottilia iránt táplált érzelmeit. Úgy gondolta, hogy a levél tartalmának a
felfedése egyenlő annak a ténynek az elismerésével, amiről 01 levélben szó volt. Még mé¬lyebben a zsebébe gyűrte, azzal az
elhatározással, hogy valamilyen úton-módon eltünteti.
Costache olyan hosszú ideig maradt odakint, hogy Ottilia, aki megunta a várakozást az ebédlőben, utána¬ment. Az öreget sűrű
füstfelhőbe burkolózva találta.
— Apa — kiáltotta szemrehányó hangon; Costache, akinek egészen másutt járt az esze, összerezzent. — Mit csinálsz itt? Az
egész szobát megtöltötted füsttel. Gyere ebédelni!
Ottilia odament az utcára néző ablakhoz, és kinyitotta. De az öreg Costachét halálra rémítette az utcával való kapcsolat.
— Ne-e-e nyisd ki az ablakot, Ottilia, nem kell!
— Mi bajod ma, apa, miért vagy olyan sápadt? Miért zárkóztál be ide a cigarettáddal? Nézd csak. valami ki¬esett a zsebedből.
Egy levél! Ma hozta a posta?
Ottilia határozottan beszélt, mint máskor is, minden különösebb szándék nélkül, de szavai most tőrdöfések- ként érték Costachét, aki
zavarodottan nézett le a padló¬ra, majd gyorsan a zsebébe nyúlt, és megállapította, hogy a bélése ki van szakadva; a levél kiesett
belőle. Ottilia felvette a levelet, megforgatta, lefejtette róla a boríté¬kot, és szórakozottan belenézett. Megszokta, hogy bár¬mikor
kielégítse a kíváncsiságát: Costache sohasem aka¬dályozta meg ebben. De az öreg most mély torokhangon felhördült:
— Ne-e-e-e olvasd el, nem szabad, nem kell...
— Micsoda? Már titkaid is vannak előttem, apa? Kíváncsivá tettél! Kicsoda ír ilyen szálkásan?
Costachét elöntötte a verejték, Ottilia pedig sebesen elolvasta az első sorokat. Hirtelen elkomolyodott, majd az arcvonásai fáradtan
megnyúltak:
— Nem is vártam volna mást, apa.
Costache megalázottan suttogta:
— Micsoda gazemberek! Hallottál még ilyet, kislá¬nyom ...
— Mit gondolsz, ki küldte neked ezt a levelet?
Costache zavarodottan nézett rá, és nem válaszolt.
— Apa, lefogadom, hogy ez Stánica müve! Az ő írasa. de nemcsak az írása, az ö stílusa is! Az egész dolgot csakis Aglae néni
találhatta ki.
— Lehetetlen! — tiltakozott Costache.
— De igen, de igen! Azért ne emészd magad. Mi jutott eszébe Pascalopolnak ezzel az örökbefogadással? Mire való ez az ostoba
és haszontalan formaság? Hidd el, hogy ezzel vagy enélkül, a régi apácskám maradsz. Ne fáraszd magad ezzel a semmiséggel. Lehet,
hogy Aglae néni és a többiek akkor majd békében hagynak.
Az öreg Costache növekvő áhítattal hallgatta ezeket a szavakat. Arcába, szemébe, ajkába kezdett visszatérni az élet, majd boldog
mosoly ömlött el rajta, valamennyi arcvonása remegve helyeselt. Szörnyű félelme eltűnt, hiszen minden a legjobban végződött.
■— Leányom ■— mondta —, kicsi Ottiliám, hiszen tudod, hogy rajtad kívül nincs senkim. Mindent neked hagyok. Ügy fogsz élni,
mint egy hercegnő. Tudtam, hogy megértesz engem. A helyzetem nagyon nehéz, ré¬mesen nehéz! Aglae állandóan gyötör, de én nem
törő¬döm azzal, hogy mit beszél. Viszont óvatosaknak kell lennünk, roppantul óvatosaknak. Nem igaz? Mi szüksé¬ged van neked
egy más névre? Nem vagy te az én drága kis Ottiliám, nem hagyok-e úgyis mindent rád?
— Persze, persze, apa — vette át a szerepet Ottilia. és kifürkészhetetlenül komoly arccal nézett Costachéra.
— Megmaradok Márculescunak, de azért Giurgiuveanu apuka lánya vagyok!
— Ügy, úgy — helyeselt Costache, aki semmit sem olvasott ki a hangjából.
— Apa, gyere ebédelni — mondta más hangon Otti¬lia. — Gyere, mert kihűl a leves.
— Kicsi Ottiliám — állította meg vidáman Costache —■, mondd, mire van szükséged, mit vegyen neked apuka, no, egy szép
ruhát, egy kalapot? Vagy inkább adjak száz lejt?
— Adj, apa, ha úgy van kedved — felelte Ottilia inkább csodálkozva, mint vidáman.
Costache benyúlt a kabátja zsebébe, és hosszú ideig ott tartotta a kezét.
— Leánykám, nem lenne jobb, ha előbb kiválasztanád magadnak azt, amihez kedved van? Kiválasztod, és én majd annyi pénzt
adok, amennyit csak akarsz.
Ottilia karon fogta, és kivezette a szalonból.
— Ahogy gondolod, apa.
1 — Kicsi Ottiliám — tért vissza a dologra Costache, amikor már az ebédlőben voltak —, válassz ki magad¬nak valamit, és mondd
meg, hogy tegyék leire. Ha van pénzed, fizesd ki, én pedig majd kárpótollak. Tudod, a hónap végéig elég szűkén vagyok.
Néhány nap múlva, amikor Pascalopol azzal a hírrel jött, hogy az ügyvéd előkészítette az iratokat, és Costaché- nak csak el kell
mennie hozzá, az öreg felelet helyett konokul csak Ottilia felé intett a fejével.

55
— Mi történt? — kérdezte bosszúsan a földbirtokos.
— Az történt — mondta Ottilia —, hogy nem kell többé vesztegetnie az idejét miattam. Nem akarom meg¬változtatni a
nevemet.
— De Ottilia kisasszony, a maga érdekében akartuk!
— Nem kérek semmiféle áldozatot. Jól vagyok így is. ahogy vagyok. Miért változtassam meg a nevemet egy¬két évre? Hiszen
ha férjhez megyek, úgyis elveszítem!
— De hát nem csupán a nevéről van szó.
Ottilia Pascalopol nyakába csimpaszkodott.
— Tudom, hogy maga jó ember, de én és apa meg-gondoltuk magunkat. Nem igaz, apa?
Costache élénken helyeselt, Pascalopol pedig elvörö¬södött.
— Hogyan, Costache, magának is ez a véleménye?
— Igen, igen — makogta zavartan Costache —. ha Ottilia így mondja, talán igaza van.
Pascalopol lehajtotta a fejét, és ujjával idegesen do¬bolt az asztalon. Látszott rajta, hogy szégyelli a hely¬zetet. Megbánta, hogy
beleártotta magát a dologba. Még az lehet a látszat, hogy valami személyes érdek vezeti.
— Ahogy akarják — mondta végül. —■ Nincs jogom beleavatkozni az ügybe. Azt hittem, a maguk kívánsága szerint
cselekszem.
Es kissé megbántva felemelkedett, hogy távozzék. Ottilia a karjába kapaszkodott.
— Nem akar megkocsikáztatni holnap este? Cgy unat¬kozom . . .
Pascalopol ismét a régi gavallérrá változott:
— Bármikor rendelkezésére állok, Ottilia kisasszony. Holnap hat órakor magáért jövök.
— Jöjjön, és vigye kocsikázni Ottiliát — mondta nevetve a lány. ■— Magának igazán mindegy, hogy Már- culescunak vagy
Giurgiuveanunak hívják-e.
Másnap este Félix kissé rosszkedvűen jött haza az egyetemről. A Calea Victorieien ment végig néhány ba¬rátjával, amikor hirtelen
eléje toppant Aurelia. A lány karonfogva sétált Titivel. Új találmány volt, így azzal hízeleghetett magának, hogy egy férfi
társaságában jár. Titi szakított megszokott otthonülésével, mert ismét ero¬tikus válsággal küzdött, és egy más, megfelelőbb Annát
keresett. Félixnek elég nagy önuralmába került, hogy elfogadja Aurica karját, a lány pedig büszkén folytatta sétáját a két férfi
kíséretében. De Félixet leginkább Aurica csevegése bosszantotta.
— Tudja-e — mondta —, hogy Titit megdicsérték a tanárai? Nagy festő lesz belőle!
Aurica ezt különös hangsúllyal mondta, Aglae modo¬rában, ami bántotta Félixet. A lány mintha szembe akar¬ta volna állítani Titi
óriási tehetségét az ő középszerűsé¬gével.
■—■ Meséld el. Titi — folytatta Aurica —, hogy mit mondtak a tanárok.
Titi nem kérette magát, és hosszadalmasai! előadott egy jelenetet, amelyből Félix annyit értett meg, hogy a szép- művészeti iskola
egyik ismeretlen nevű tanára mondott valamit Titinek; a megjegyzés arra szorítkozott, hogy a rajz kezd „menniÍC nála. Félix azon
törte a fejét, hogy miként oldjon kereket, és csak szórakozottan hallgatta.
— Ügy látom, nem nagyon örvend a Titi sikerének — mondta szemrehányó hangon Aurica.
— Dehogynem, dehogynem, de még mennyire Örven- dek — sietett válaszolni Félix, és szemével egy diáktár¬sat keresett,
hogy csatlakozzék hozzá.
— Titi rengeteget dolgozik — ömlengett tovább Auri¬ca —, és tehetséges is! Nem mindenki születik ilyen nagy szerencsével!
Én például . . . De mondja, maga hogy-halad
az egyetemen? Biztosan nehezen, ott sokat kell tanulni. Talán nem is magának való, hiszen olyan vézna, aztán meg nincs senkije . . .
Félix feldühödött. Ez az idétlen sajnálkozás, amellyel a Tulea család időnként körülvette, nagyon elkedvetlení¬tette. és az önérzetét is
bántotta. Meg volt győződve, hogy ért a művészethez és az irodalomhoz, és magában mélyen lenézte és ostobának tartotta Titit. De
azért soha¬sem szánta volna el magát írásra. Buzgott benne az ambíció, el sem tudta volna képzelni, hogy valamiben lemaradhatna az
élről. De belátta, hogy a művészetben és az irodalomban a siker gyakran a véletlenen múlik. Minthogy örökölt valamit édesapja
érdeklődő természe-téből, sokat olvasott és rengeteget tudott, jóval többet, mint művészi vagy irodalmi pályán lévő társai, de csakis a
tudományra alapozott pályákat becsülte igazán. Kivéte¬les műveltséggel rendelkező, híres orvos akart lenni, sem¬mi más. Egyéb
téren szégyenletesnek tartott volna min¬den kockázatos vállalkozást. Hirtelen felhasznált egy vé¬letlenül keletkezett tolongást,
kiszakította magát Aurica karjából, és befurakodott a járókelők sűrű csoportjába. Aurica sértődötten és kétségbeesetten kereste a
szemével, majd így fejezte ki elégedetlenségét Titi előtt:
— Félix úr egy cseppet sem viselkedett gavallérosan.
Félix a legrövidebb úton hazaszaladt. Costachét az asz¬talnál találta: cigarettákat sodort a dobozából. Nemrég evett, az asztal morzsás
volt előtte, egy lapos tányéron almahéj állott halomban. Az öreg kissé levertnek látszott. Félix csodálkozva vette észre, hogy csupán
egyetlen te¬ríték van az asztalon, mégpedig ótt, ahol rendszerint Ő ült. Ottilia megszokott helye üres volt: nyoma sem lát¬szott
annak, hogy valaki evett volna ott. Az öreg csenge¬tett, és Marina behozta az ételt Félixnek. Az asszony is mintha más lett volna.
Sokkal lomposabban viselke¬dett, ásítozott, és szégyen nélkül kimutatta, hogy unja a dolgát. Ottilia előtt ezt sohasem merte volna
megtenni.
— Hagyjon mindent az asztalon — mondta nagyot ásítva Marina —, holnap reggel összeszedem.
Félixnek eszébe jutott valami: Ottilia megkérte Pasca- lopolt, hogy vigye el kocsikázni; Ottilia tehát a városban van Pascalopollal.
Hiába tiltakozott az értelme, rettene¬tes harag kerítette hatalmába. Az órára nézett. Fél tízet mutatott. Igaz, hogy Ottilia szeretett
éjszakázni, de csak otthon. A városból legkésőbb kilencre hazajött, és Pasca¬lopol, akiben a gavalléria atyai jóindulattal párosult,
so¬hasem tartóztatta. Később arra gondolt, hogy Ottilia talán rosszkedvű, és felment a szobájába.
— Ottilia kisasszony hol van? — kérdezte, amikor Ma¬rina bejött az ebédlőbe.
Costache, akit erősen elfoglaltak a cigarettái, nem hal¬lotta jól Félix kérdését, Marina pedig, aki éppen kilépett az ajtón, rejtélyesen
így válaszolt:
— Hát. . . Ottilia nemhiába Ottilia . . .

56
Félixnek kedve lett volna ököllel az asztalra verni, annyira feldühítette, hogy az egyszerű kérdésre pem tu¬dott világos választ kapni.
Haragját egy rothadt almára zúdította, és kegyetlenül felaprózta. Costache megszakítás nélkül sodorta a cigarettáit, folyton pöfékelt,
és füstle¬pelbe borította az asztalt.
— Félix — mondta később —;, estére többé nem fo¬gunk itthon főzni. Fölösleges munka volna Marinának. De ha akarod,
készíthet neked valami könnyű ételt. Ét¬kezhetsz a városban is. Még egy kicsit elszórakozol itt- ott, és akkor jössz haza, amikor
akarsz, jó?
Félix nem értette a dolgot. A városban étkezni? Hol? Miből?
— Hol?
— Vendéglőben, ahol akarsz, kapsz rá pénzt.
És az öreg Costache egy zacskót húzott elő a zsebéből.
— Nesze még kétszázötven lej; tudod, abból, amit alá¬írtál.
A másfajta, szabadabb élet reménye némi örömet éb¬resztett Félixben. Persze, megértette, hogy Costache az ő pénzén küldi étkezni a
városba, ráadásul a saját va¬gyonából kölcsönzött pénzén. De mihelyt lanyhult az első benyomása, elcsodálkozott az új terven. Miért
étkezzék a városban? Talán Ottilia nélkül? Vagy az Öreg el akarja űzni a házából? És miért csak este?
— És maga, Costache bácsi — kérdezte —, hol fog étkezni?
*— Én ritkán eszem este, aztán bekapok néha egy-két falatot a városban.
— És Ottilia?
— Ottilia elutazott.
Félix megdermedt:
— Elutazott Pascalopol birtokára — mondta Costache
— Elutazott? Hová? mesterkélt hangon.
— De hát miért?
Az öreg felhúzta a vállát:
— Az emberek rosszak. Megunta.
— És mikor jön vissza?
— Nem tudom.
— Es . .. férjhez megy Pascalopolhoz? — kérdezte gé¬piesen Félix.
— Nem mondta. Lehet. De jól tenné, igazad van.
Félix gondolatban elátkozta az öreg Costachét, és szé¬dülő fejjel ment fel a szobájába. Lelkében ellentétes ér¬zelmek viaskodtak.
Megértette Ottiliát, és azt is, hogy elvágyódott valahová messzire; de borzasztóan sértette, hogy Pascalopollal ment el. Lány létére
hosszú időre el¬utazott egy idegen, igen, végeredményében idegen ember birtokára, és még csak nem is szólt neki! Ügy érezte, hogy
Ottilia ördögi módon játszott vele. Mert miköz¬ben azt bizonygatta, hogy szeréti, és csókolózott vele, már azt forgatta a fejében, hogy
megszökik Pascalopol¬lal. Biztosan viszonya volt vele, talán férjhez is ment hozzá közben. Félix lelkében újra összeomlott a bálvány.
Aurica pletykái hatalmas hullámokként zúdultak a lel¬kére. Akármilyen gonosz is a Tulea család, de régóta is¬meri Ottiliát. Valami
igazság mégiscsak lehetett abban, amit mondtak. Félix leheveredett az ágyra. Rettenetes fáradtság vett erőt rajta. Undorítónak,
vigasztalannak, értelmetlennek látta a világot, Costache házát valami el¬hagyatott romnak, magára pedig úgy tekintett, mint
magá¬nyos, cél nélkül lézengő emberre. Mit keres ebben a kiet-len házban, amelyet egy félkegyelmű szolgálóra bíztak? És még
Ottilia korholta őt, amiért el akart innen menni! A sötétben megjelent előtte Ottilia alakja. Emlékezetébe idézte az első éjszakát,
amikor belépett ebbe a házba, hallotta a lány hangját, onnan a lépcső végéből, érezte vékony karját, amikor az ő karjába fűzte, hallotta
Ottilia kérdését: „Éhes vagy?“, látta szája előtt a süteményt. És látta magát, amint az Ottilia térdét csókolgatja, vissza¬emlékezett a
viszonzásul kapott gyöngéd csókra. Nem! Nem lehet igaz! Egy számító, hideg lány nem viselkedik így! Ha pedig Ottilia valóban
romlott teremtés, nem há¬rítja el olyan határozottan az ö erőszakosságát, nem szen¬ved annyit a mások pletykái miatt. Félix talpra
ugrott, mert egy romantikus reményfoszlány kezdett ébredezni benne. Bizonyára úgy történt, hogy Ottiliát elkeserítette Costache
bácsi viselkedése, és hirtelen határozta el az utazást; de valahol hagyott neki egy búcsúlevelet vagy valami utasítást. Felragadta az
asztalról az állólámpát, kiment a folyosóra, és Ottilia szobája felé indult. A szoba rendetlen volt. meglátszott rajta, hogy a lány sietve
távo¬zott. Halomban hevertek a ruhák, amelyeket Ottilia nem vitt magával, egy nyitott könyv volt behajtva, ahol ab-bahagyta az
olvasást. A ruhásszekrény ajtaját be sem csukta. Félix végigkutatta a szobát, de se levelet, se va¬lami egyéb jelt nem talált.
Leereszkedett egy fotelbe, és szomorúan nézte a szobát: olyan, volt, mint egy kalitka, amelyből kirepült a kanári. A dívány még őrizte
a fész¬ket, ahol Ottilia teste pihent, a levegőben az ő illata szál¬longott. Az asztalon Félix megtalálta a kerek fésűt, amely- lyel Ottilia
a fejére tűzte a füle körül rakoncátlankodó fürtöket. Kezébe vette, ide-oda forgatta, és megérezte a lány hajának illatát. Ottilia tehát
semmit sem hagyott neki. Ezután számüzöttként éldegél majd ezen a széles folyosón, az örökké álmos udvarban, naponta egyszer-két-
szer találkozik egy mogorva vénemberrel. Ottilia elárulta. Félix újból fogta a lámpát, zsebébe csúsztatta a fésűt, és visszatért a
szobájába. Levetkőzött, elfújta a lámpát, és lefeküdt. A szobában csak a tűz világított. Bár az idő tavasziasra fordult, még hideg napok
jártak. Hallotta, hogy a szél az ablakot verdesi, és a lombtalan fákat ráz¬za. Gondolatban a Pascalopol-birtokon járt. Vajon mit csinál
Ottilia? Harapófogóként tépett újra mellébe a fél¬tékenység. amikor eszébe jutott, hogy Ottilia és Pascalo¬pol milyen bizalmasan
tudott összehajolni. Nem, többé már nincs remény. Ottiliának viszonya volt a földbirto¬kossal, és az iránta tanúsított kedvessége csak
arra volt jó, hogy finoman elrejtse előle az igazságot. Anyáskodó gondoskodása, a jövőjével kapcsolatos aggódása nem arról
árulkodott-e, hogy nem érez iránta szerelmet? Félix maga is nevetett romantikus ábrándjain, és arra gondolt, hogy egy jövendő
orvosnak lelkileg jobban fel kell készülnie az életre. Erre a kollégái is céloztak már tréfásan. Cini- kusabbnak, számítóbbnak kell
lennie. A nők csak komé- diáznak. Ottilia adta a szendét, csak szeráfikus odaadás- ra volt hajlandó, most pedig ott alszik a kövér
Pascalo¬pol lakásán, ha ugyan nem az ágyában. Félix haragosan belevágott kezével a levegőbe, hogy elkergesse ezt a két-ségbeejtő
látomást. A lelkében nagy elhatározások érle¬lődtek. Hódító, gátlástalan férfi lesz Ő is, mint a többi. Ügy látszik, a nők az ilyen
férfiakat becsülik. Ha Ottilia most itt volna mellette, tudná ám, hogy mit csináljon! Miközben így vergődött az ágyban, keze a
sötétben vé¬letlenül odaért a fésűhöz, amelyet lefekvés előtt a pár¬nája mellé tett. Ottilia feje a fülére hulló fürtök koroná-jában újra
az ártatlanság fényével ragyogott fel előtte. Hátha túlzott? Ottilia elutazását nagyon is indokolták azok a kellemetlenségek,
amelyekben az utóbbi időben része volt. Lehet, hogy váratlanul távozott, talán össze¬veszett az öreggel, elrohant, nem volt ideje

57
üzenetet hagyni számára. De megérkezése után bizonyára írni fog. Ez a gondolat egyre inkább hatalmába kerítette Félixet; végül is
Ottiliával aludt el; álmában a lány csókolgatta, és a leveleit olvasta neki.
Másnap türelmetlenül leste a postást, de nem kapott semmit. Számolni kezdett: Ottilia késő éjszaka érkezett, tehát csak másnap
írhatott. Egy nap alatt a "levél nem érkezik meg. De a harmadik napon sem érkezett semmi. Félix még lazábbra szabta az időpontokat
— Ottilia ja¬vára. Egy, hét telt el így, engedményekkel és magyará¬zatokkal, végül Félix elkedvetlenedett, és ismét arra a
következtetésre jutott, hogy Ottilia nem törődik vele. Egyre sűrűbben járt ki a városba, vendéglőben étkezett, társaival be-beült
valamelyik sörözőbe, és italtól kábult fejjel néha csak reggel felé tért haza. Senki sem kér¬dezte, hogy hol járt, nem is látott senkit. Ez
a szabadabb élet kezdett tetszeni neki. Megismerkedett néhány önálló életet élő, kétes erkölcsű diáklánnyal, akik a fiúkkal együtt részt
vettek a mulatságokon, és gyakorolni kezdte hódítói képességeit. Valamelyik lány haza is kísérte egy-
szer: lel akart menni hozza, hogy lássa a lakását. Félix úgy érezte, hogy ez sértené Ottilia emlékét, és visszauta¬sította a hölgyet. Ez
megharagudott, és leplezetlenül arra célzott, hogy talán beteges hajlamai miatt irtózik a nők¬től. Ettől kezdve kerülte a mulatós
társaságot, és egyedül járt a lokálokba, mindennap másba. Ez egy ideig elszó¬rakoztatta: ismerkedett az élet legkülönbözőbb
oldalaival, új és váratlan barátságokat kötött. Hagyta sodortatni ma¬gát az árral. Védekezésül arra gondolt, hogy egy orvos¬nak
Ismernie kell a társadalom árnyoldalait is. Egy na¬pon, estefelé, hirtelen egy erős kéz szorítását érezte a
karján. Megfordult, és Stánicávai találta magát szemben. Stánica kövér volt és elegáns, álla alatt Lavalliére-nyak- kendő repdesett.
-— Hogy vagy? ■— kérdezte Félix közömbösen, hogy el-rejtse a találkozás miatt érzett bosszúságát.
•— Agyonlövöm magam! — mondta nagy hangon Stá- nicá, de a kétségbeesés legkisebb árnyalata nélkül.
Félix a szemével kérdezte, hogy miért.
— Kedvesem, azonnal szükségem volna legalább két¬száz lejre, de sehogy sem tudom előteremteni. Az
apó¬som egy vén hülye, csak összemázolt papírjai vannak,
az öreg Costache pedig zsugori.
Félix gyanakodni kezdett, hogy Stánica őt akarja meg¬vágni. védekezően széttárta a karját, hogy így fejezze ki sajnálatát. Az
öngyilkosjelölt megértette:
— Nem. kedvesein, ne féljen, látom én, hogy magának sincs pénze. Konflis! Konflis!
A bérkocsi a kiáltásra megállott mellettük, Stánica feltaszigálta rá Félixet, bár ennek fogalma sem volt. hogy hová mennek.
— Van egy ötletem ■— mondta Stánica a kocsiban. — Majd meglátom.
A Lipscani utca közelében szálltak ki a kocsiból, egy szerény külsejű vendéglő előtt. De bent frakkos pincé¬rek jártak-keltek, a
gondosan elrendezett asztalokkal meg¬rakott terem emelvényben végződött, amelyen egy zene¬kar sűlyosabb hangszerei álltak. A
teremben senki sem volt; bár az idő nyolc órára járt. Stánica egy oldalbejá¬rat felé lökte Félixet. Két kifogástalan modorú pincér
fogadta őket. Beléptek egy kisebb szobába, ahol az egyik pincér tüstént felkattintotta a villanyt. A helyiségben csak egy asztal, egy
pezsgősveder és egy dívány volt; a falakat néhány banális kép díszítette.
— No — mondta Stánicá —, jó kicsi hely? Ez egy éjszakai lokál. Jó pénzt lehet keresni ilyesmivel. Nekem is egy ilyen lokál
kellene, és abban a pillanatban fel¬hagynék az ügyvédséggel. Mit iszik?
Amikor megtudta, hogy Félix még nem evett, kérde¬zés nélkül vacsorát rendelt, és bort is kért hozzá. Ren¬delését tüzetes
utasításokkal kísérte az italok összetételét és hőmérsékletét illetően. A pincérek udvariasan vála- szolgattak, és hunyorítottak is hozzá,
ami azt jelentette, hogy ismerik Stánicát:
—■ Igenis, uram! Azonnal!
— Ide hallgasson, Jean (és Félixhez: én szabadítottam meg a fiút a katonaságtól) — mondta Stánicá —, a tulaj itt van?
— Igen. Idehívjam?
— Ne. még ne.
Stánicá és Félix nekilátott a vacsorának, de főként az ivásnak; az áttetsző, gyöngyöző és kissé kesernyés bor elkábította a fiatalembert.
Stánicá zajosan beszélt min¬denféléről, bánkódott ezért-azért, a mellét verve sajnálko¬zott néhány nagy lehetőség elszalasztása miatt,
megbe¬csült pozíciókat jósolt magának, időnként pedig képzelet¬ben agyonlőtte magát. Félix akaratlanul is közlékenyebbé vált, és
elejtett néhány szót Ottiliáról.
— Aha! — kiáltott fel Stánicá. — Elrepült-a kis ga¬lamb? Hát nem megmondtam? Kedvesem, maga még fia¬tal, nincs annyi
tapasztalata, mint nekem, de tudja meg, hogy az ilyen lányok, mint Ottilia, kétségbeesésbe ker¬getik az embert, ha idejében nem
szabadul a hatalmuk¬ból. Persze, ismét elment Pascalopolhoz, a vén szatírhoz! Birtoka van, pénze van, minden szeszélyét
kielégítheti. Ne legyen gyermek, ne keseregjen érte! Ajaj, szép ám a fiatalság! Ha még egyszer fiatal lehetnék, bizony job¬ban
kihasználnám az ifjúságomat! Száz olyan lány is akad, mint Ottilia, csak a kezét kell kinyújtania értük. (Hagyja csak, majd kerítek én
magának egy klassz nőt!) Mit is mondtam Ottiliáról? CErdekes lány, gyönyörű te¬remtés, az igaz, de könnyelmű és költekezőrj Egy
ilyen nő tönkreteszi az embert. Nem lehet benne bízni, ma az egyikkel, holnap a másikkal kezd ki. Tudom, azt mondta magának, hogy
szereti, ígérgetett, talán még tovább is jutottak. (Mi? Mondja meg őszintén, bizony isten nem árulom el senkinek! A magáé volt?
Nem? Igazán? Akkor maga nagyon zöldfülű még!) Mindegy. Azután pedig el¬repült! Mintha velem nem tette volna meg ugyanezt!
Félix tátott szájjal bámult rá. Kezdődő részegségében nem értette meg, hogy Stánicá hazudik.
— Bizony isten! — esküdözött Stánicá. —- Mindenki tudja. Feleségül akartam venni, magamhoz emelni, nem kérdeztem, hogy
mi volt, mi van, minden el volt ren¬dezve, és én. a gyarló ember, érti-e. már megízleltem a szerelem boldogságát, amikor Ottilia
faképnél hagyott.
— Feleségül akarta venni Ottiliát?
— Igen, kedvesem, igazán nem hallotta?
De mivel látta, hogy Félix egyre jobban elsápad, oko¬sabbnak vélte más vágányra terelni a beszélgetést:
— Kedvesem, ilyenek a nők! Ne szívja mellre a dol¬got! Nézze, itt van az én Olimpiám: tiszteltem, imádtam (négyszemközt
elmondhatom, hogy a teste gyönyörű, pá¬ratlan kurtizántehetség), de már unom. Lankasztja a szár¬nyaimat, akadályoz a feltörésben.
Nekem egy nagyvilági, tapasztalt, okos nőre van szükségem!
Ebben a pillanatban egy fürge járású, elegáns, fiatal nő lépett be az ajtón, vállán nagy szőrmegallérral.
— Ejnye, Georgeta! — ugrott fel Stánicá. — Mennyire Örvendek, hogy láthatlak! Hogy vagy?
Válasz helyett Georgeta leheppent Félixszel szemben egy székre, egyik kezével feltámasztotta az állát, a má¬sikkal pohárért n37últ,
intett, hogy töltsenek, majd meg¬kérdezte :

58
— Hát ez a fiatalember kicsoda?
— Nem ismered? Rokonom, szegről-végről sógorok va-gyunk. Nagy jövőjű gyerek, orvostanhallgató!
— Igen? — mondta Georgeta édeskés hangon, és ala¬posan végigmérte Félixet, aki zavarba jött a tekintetétől.
Stánicá így mutatta be a lányt:
— Ez Georgeta, egy klassz nő!
Valóban, Georgeta minden dicséretet megérdemelt. Tes¬te és arca telt vol, már-már a kövérség határáig, ám ez
nem ártott neki. Fekete haja hullámosán repdesett. mint egy nápolyi nőé. Arcára mintha odafestették volna a két kerek gödrocskét. De
ami a legbájosabbá tette, és nagy¬szerűen kiegészítette testének plasztikus szépségét, az már vány sima bőre volt. Telt arcán még egy
pórust sem lehetett felfedezni. Kezén gyöngyházként csillogott a bőr, körmei keskenyek és mandula alakúak voltak. Szemöldöke és
szempillája mintha egy őszibarack sima húsából nőtt volna ki. Félix testén izgalom futott végig, amikor szem¬ügyre vette ezt az
anatómiai tökélyt. Ha a lány ivott, ajka és fogsora átragyogott a kristályon, és Félixnek az volt az érzése, hogy ilyen egészséges
fogakat még nem is látott. Georgeta lágy és édeskés hangon beszélt, hullá-mos mozdulatok kíséretében, de természetesen szabados
modora ellenére mindvégig megmaradt az illendőség ha¬tárain belül. Félixnek nyomban megtetszett, bár sej¬tette, hogy igen kétes
foglalkozású nő lehet. Magában csodálkozott, hogy egy ilyen ritka szépség idáig süllyed¬het.
Georgeta hirtelen felugrott, és átült Félix mellé.
— Hogy hívják? — kérdezte iskolás modorban.
— Félixnek.
— A 2násik neve?
— Sima.
— Orvostanhallgató?
— Igen.
— Milyen érdekes! Sohasem volt orvostanhallgató is-merősöm.
Stánicá újólag biztatóan kacsintott Félixnek, és han¬gosan hozzátette:
— Klassz nő!
— Hagyj már békében — haragudott meg Georgeta. — Hányszor mondod még, hogy klassz nő vagyok?
— Isteni nő vagy! — kiáltott fel Stánicá.
— Te pedig unalmas vagy! Tölts még egy kis bort.
Stánicá töltött, majd azzal az ürüggyel, hogy valakivel
beszélnie kell a teremben, kiment. Georgeta közelebb hú-zódott Félixhez. Finom parfümillat borította el a fiút. Odakinn hirtelen
megszólalt egy hatalmas zenekar.
■— Táncol? — kérdezte Félixtől.
— Közepesen.
A lány tulajdonképpen elfogódottnak látszott. Félix bénító tiszteletet ébresztett benne, ezért mindenképpen igyekezett levetni
megszokott frivol modorát. Az egye¬temi életről, a kolléganőiről érdeklődött. A fiú szívesen mesélt, de amikor észrevette, hogy a
társalgás szokvá¬nyossá válik, elhallgatott. Egy gáláns szót keresett.
— Miért nem beszél tovább? Nagyon érdekes dolgokat mond — kérlelte Georgeta. •— Vannak-e szép lányok az egyetemen?
— Nem mind csúnyák, de tudhatja, hogy a magához hasonló szép lányok nem hajlandók évekig küszködni egy darab kenyérért.
A suta bók nagyon tetszett Georgetának.
" Ügy találja, hogy szép vagyok? —■ kérdezte min¬den hamisság nélkül.
— Nagyon szép.
— Örülök, hogy ez a véleménye. Maga is nagyon, ro-konszenves.
Amikor Stánica egy kövér, szmokingos férfi és egy pincér kíséretében nemsokára visszatért, csodálkozva lát¬ta, hogy békésen és
ártatlanul beszélgetnek. Egyebet várt.
— El kell mennem — mondta —, fizetni akarok. De maguk maradhatnak, ha akarnak.
Félix nemet intett a fejével, Georgeta is tiltakozott:
— Kissé fáradt vagyok ma este, megyek és lefekszem.
— Mi volt a fogyasztás? — kérdezte udvariasan a kö¬vér ember.
A pincér megmutatta a számlát. Amikor Stánica szín¬padias mozdulattal a tárcájáért nyúlt, a szmokingos férfi tiltakozott:
— Szót sem érdemel!
— Köszönöm, Iorgu úr! — hálálkodott Stánica.
— Ne feledkezzék meg rólam — mondta Iorgu. — Ejtsen el egy jó szót az érdekemben Costache úrnál, hogy hosszabbítsa meg
a szerződésemet.
— Bízza csak rám — mondta Stanica, és közelebb lépett Iorguhoz. Hát nem ezzel foglalkozom egész nap? De nekem is van egy
kérésem. Tudja, egész nap a nya¬kára kell járnom, hogy megijesszem egy esetleges per¬rel s a többi, és ezért kissé elhanyagoltam az
ügyeimet.
13 — A titokzíitos lány
Elég üres a zsebem, nem adhatna kétszáz lejt? Garantá¬lom, hogy megkapja a meghosszabbított szerződést.
Iorgu kissé összehúzta a szemöldökét, egy darabig ke-reskedőarccal gondolkozott, majd a homloka kisimult:
— Rendben van.
— Hurrá! — kiáltotta Stánicá. — Igyunk még egy pohárral! Nem is tudja, mit jelent egy ilyen szerződés! Ebbe a helyiségbe
ömlik a pénz! Ördögadta öreg'úr!
— Miféle öregúr? —• kérdezte Félix, akit egy bizonyos név emlegetése kissé felidegesített.
— Haha! — nevetett Stánicá. — Hát nem tudja? Ez a helyiség a Costache bácsi tulajdona, ez az úr pedig a bérlője. Iorgu úr,
bemutatom a Costache bácsi unoka¬öccse!
Iorgu úr kezet nyújtott, udvariasan fejet hajtott, és üz¬leti hangon így szólt:
— Nagyon örvendek. Legyen szerencsém máskor is.
Stánicá zsebre vágta a kétszáz lejt, majd mindhárman

59
kiléptek a szeparéból. Félixet meglepte, hogy a valcerek- től visszhangzó nagyterem teljesen tele volt jól öltözött vendégekkel.
Csaknem valamennyi asztal mellett ott ál¬lott a jéggel töltött pezsgősveder. Minden tekintet Geor¬geta felé fordult, egy férfi
kétségbeesetten integetett fe¬léje. de a lány csak közömbösen felhúzta a vállát. Stánicá kocsit: hívatott, és mindhárman
elhelyezkedtek benne.
Útközben Stánicá többször oldalba lökte Félixet, és a szemével is intett neki, mintha azt mondta volna: „Menj vele, ne légy ostoba!w
Georgeta valószínűleg észrevette Stánicá mesterkedését, de úgy tett, mintha semmit sem látott volna. Időnként kedvesen Félixre
tekintett. A belvárosban Stánicá valami¬lyen ürüggyel magukra hagyta őket; a lány arra kérte Félixet, hogy vitesse haza a kocsival.
Az Elisabeta su¬gárúton lakott, a Cismigiu-park közelében. Félix, aki be volt csípve, már legyőzött magában minden aggályt, és nem
idegenkedett volna egy éjszakai kalandtól. De még nem sikerült tisztáznia magában a lány társadalmi hely¬zetét. Kurtizán, az
bizonyos, de itt is rengeteg a fokozat. Mégiscsak disztingvált nőnek látszott; attól tartott, hogy megsértődik, ha egyszerűen kijelenti,
hogy felmegy hoz-zá. Egy elég elegáns, kétemeletes, magasra épített ház előtt szálltak le a kocsiról. „Úgy látszik — gondolta Félix
—. hogy ez a lány nem közönséges prostituált./4 Georgeta felnézett az emeletre, és bizonytalanul csak eny- nyit mondott:
— Itt lakom.
Félix lelkében rövid csatát vívtak az aggályai és Stá¬nicá biztatásai. A félénksége győzött. így szólt:
— Bocsásson meg, haza kell mennem.
Georgeta kedvesen, minden kihívás nélkül nézett rá. Félixben megint feltámadt a félelem, hogy valami bak¬lövést követ el.
-— Ha látni akar, keressen fel — hívta a lány. — Dél¬utánonként mindig itthon vagyok. A második emeleten lakom.
Egyszerre nyújtották a kezüket. Félixben újra rövid küzdelem zajlott le: megcsókolja-e a kezét, vagy csak megszorítsa? Jobbra-balra
nézett a néptelen bulváron. Ha közönséges bukott nő, nevetségessé teszi magát a kéz¬csókkal, ellenkező esetben megsérti. A lány
nyílt tekin¬tettel, mosolyogva nézett a szemébe, miközben Félix bi¬zonytalankodva. de erősen szorongatta a kezét. Végül, mível nem
tudott dönteni, sebesen kezet csókolt, és sar¬kon fordult. A lány másként értelmezte Félix viselkedé¬sét, és néhány pillanatig a
távozó fiú után nézett. Azután egy dalt fütyörészve elindult a lépcsőház felé. ..Kedves fiú“, gondolta, és amíg felment a lépcsőn, csak
ez járt a fejében.
XI
Reggel Félix arról értesült Marinától, hogy Simion egyre több gondot okoz a családnak. Nemrég eltűnt ha¬zulról, csak nagy nehezen
találták meg. Semmiképpen sem lehetett otthon tartani. Aglae elhatározta, hogy most már egy más, nevesebb orvos tanácsát is kikéri.
—- Súlyos bűnei vannak —■ mondta befejezésül Ma¬rina —, és Isten nem ver bottal!
Az öregről hallott rossz hírnél nagyobb benyomást tett Félixre a gonosz, bosszúálló indulat, ami kicsendiilt Ma¬rina szavaiból.
„Milyen furcsa család — gondolta. — Egyik sem állhatja a másikat, mindnyájan gyűlölik és folyton kibeszélik egymást/4
Szánalommal vegyes kíván¬csisága arra ösztönözte, hogy átmenjen a szomszédba, és nézze meg az öreget, de amikor eszébe jutott,
hogy milyen ellenségesen kezelték odaát őt meg Ottiliát is, visszatorpant, Simion betegségében csakugyan fordulat állott be, ám
Aglae nem esett túlságosan kétségbe, mert sohasem vette egészen komolyan a férjét. De azért bán-kódott. Simion farkasétvággyal
evett, mégis szemmel lát¬hatóan fogyott, a tekintete idegesítően merevvé vált. Nem lelte helyét, lázas izgalom gyötörte; mindez
megbolygatta Aglae nyugalmát.
— Ember, ülj már csendesen egy pillanatig, miért pisz¬kálod az idegeimet? Régebben festettél, nem lábatlan- kodtál folyton
körülöttem. Az okos ember kíméli magát, pihen. Nézd, milyen sovány vagy!
Simion így magyarázta nyugtalan állapotát: az okszerű túltáplálkozás módszerével sikerült egész szervezetét megerősítenie;
kolosszális, herkulesi erő lakik benne, érzi, hogy recseg alatta a szék és a padló; ereje a házat és a talajt egyaránt veszélyezteti.
Sétálnia kell tehát, hogy energiája csökkenjen, és az izmai normálisra véko¬nyodjanak.
— Honnan az isten csudájából veszed ezeket az elmé-leteket? — kérdezte Aglae haragosan, de komoly arccal.
— Hát nem látod, hogy csak az árnyéka vagy önmagad¬nak? Orvost hívok, és megvizsgáltatlak.
Stánica elhozta egy másik barátját, aki nem látszott kevésbé gyanúsnak. Túlzott, félszeg figyelemmel vizsgálta meg Simiont.
Megtapogatta a lépét és a máját, külön¬böző dolgokat kérdezett tőle, kifaggatta az étvágya, a vi¬zelete felől. Simion eredeti módon
válaszolt:
— Amikor vizelek, értik-e, látom, hogy lángokat lövel- lek, amelyek kilyukasztják a földet!
Mindnyájan nagy érdeklődéssel tekintettek Simionra, mert hittek neki, az orvos pedig így szólt:
— Érdekes! Sokat eszik? Szokott-e szomjas lenni?
— Keveset eszem, éppen csak annyit, hogy a szellem tüze ki ne aludjék bennem!
— Ne hallgasson rá, doktor úr — vágott közbe Aglae —, ijesztően sokat eszik, és mégis fogy.
— Azt hiszem — vélekedett az orvos —, hogy izé . . . izé úrnak ... (az orvos elfelejtette a beteg nevét, és most a szemével
kérdezte).
— Ovidiu a nevem! — vetette közbe Simion.
— Egészen elment az eszed — mérte végig megvetően Aglae. — Simion a neve.
■— Tehát — folytatta az orvos — az a véleményem, hogy Simion úrnak cukorbaja van, persze csak kezdődő stádiumban. Meg kell
állapítanom, hogy milyen termé¬szetű a baj. a hasnyálmirigyétől vagy a veséjétől van-e.
— Téved! — tiltakozott Simion. — Nincs semmi bajom. Makkegészséges vagyok. Aki a közelembe jön, elkapja tőlem az
egészséget! Nem igaz, Despina? — fordult Auri- cához.
■—■ Látja — igyekezett türelmesen elmondani a véle¬ményét az orvos, akinek a hibás nevek semmit sem mondtak, hiszen nem
ismerte a családot —, vannak olyan alattomos betegségek, amelyek először jó közérzettel jár¬nak, a beteg színében sem okoznak
romlást. Ilyen pél¬dául a cukorbaj. De nem kell megijednie, ma már töké¬letesen gyógyítható betegség, és egy bizonyos korban, mint
például az ön korában is, csaknem veszélytelen. Hány éves?
— Százöt! — válaszolta Simion komolyan, majd hir¬telen hangosan nevetni kezdett.
Az orvos is nevetett, mert azt hitte, hogy Simion tré¬fál.
•— Könnyen meglehet, hogy megéri a százat!
— Már rég megértem. Én voltam a legerősebb ember a világon!

60
— Igaza van — mondta az orvos. — Amikor az em¬ber fiatal, úgy érzi, hogy száz évig is elél. Örvendek, igazán nagyon
örvendek, hogy ilyen jókedvű. Ez sine qua non feltétele a gyógyulásnak. Tehát — ezzel fel- emelkedett — megvizsgáltatjuk a vér és a
vizelet cu¬kortartalmát, és majd meglátjuk. Addig is mérsékelt táp¬lálkozást ajánlok, tésztaneműek és cukor nélkül.
— Nos, mi a baja az öregnek, doktorkám? — kérdezte
kint Stánica feltűnő érdeklődéssel. — Gondolod, hogy rámegy? Örökölünk?
—~ Ne siess annyira, mert az öreg jó kedélyu. és elég szívósnak látszik. Talán csak műló cukorbantalma van az érelmeszesedéstől.
Nem tartom súlyosnak az esetet.
— Esküszöm az anyám emlékére — mondta Stánica, amikor visszatért a házba —, hogy az orvos szerint ku¬tya baja! Márpedig
ez egy kitűnő orvos, csodákat tett!
— Én is azt mondom, hogy semmi bajom! Adjatok már ennem!
— Azt már nem! — ellenkezett Aglae. — Nem hallot¬tad, hogy diétáznod kell?
■—■ Szamárság! — morogta Simion. és még sebesebben kezdett fel s alá járni a szobában.
— De hát adjanak neki enni. az istenért! —■ mondta Stánica; azt remélte, hogy az apósa állapota ettől rosz- szabbodni fog.
Aglae ezután nem törődött a férjével. Hiszen az orvos megnyugtatta, hogy a dolog nem komoly. Nem érdekelte a betegség, irtózott a
bonyodalmaktól, amelyek feldúl¬hatták volna a ház nyugalmát. Simion kezelése csak a diétára korlátozódott, ez pedig nem okozott
fejtörést. Vi¬gyázzon, hogy mit eszik, őt pedig hagyja békében.
—■ Nem hallottátok a nagy hírt? — újságolta titokza¬tos arccal Stánica. — Félix ...
— ...Mi történt Félix úrral? — tört ki a kíváncsiság Auricából.
— Félix nagystílű életet folytat. Még sokra viszi! Ottilia után most egy ragyogó nőt talált magának, egy Georgeta nevű
nagyvilági kurtizánt, akit egy ismert ne¬vű tábornok tart ki... A saját szememmel láttam, de hát mit kerteljek, én vittem haza őket
kocsin. A lány nagyon beléesett. Talpraesett fiú ez a Félix, nem sokáig lógatta az orrát!
— Felháborító! — fintorgatta az. orrát Aurica. de tu-lajdonképpen az irigységtől sápadt el.
— Romlott lélek — jelentette ki Aglae. — Az apja sem volt különb. Csak ne sokat érintkezzék Tűivel, mert még őt is elrontja.
Nem is tudom, nem volt-e valami köze a Sohatchi fiúkhoz, és az egész históriához?
— Es abhoz is lesz esze a legénynek — piszkálta to¬vább a sebet Stánicá —, hogy köpeny eget fordítson, ha Pascalopol nem
veszi el Ottiliát. Behunyja a szemét, el¬veszi feleségül, Costache bácsi rájuk hagyja az egész va¬gyonát. Pascalopol is ad majd
valamit az okozott kár fejében. Nagyszerű!
Aglae elzöldült. Ráripakodott Stánicára:
— Hagyd már ezeket a meséket! Mi közöm hozzájuk? Tudod jól. hogy Costache nem hagyhatja rá a vagyonát! Csak ha örökbe
fogadja, de ahhoz már nem lesz mersze!
— Igen? így gondolja, szeretett anyósom? Hát végren¬delet nincs a világon? Mit szól egy szépen összehajtoga¬tott
papírlaphoz, amelyhez Pascalopol diktálja a szöve¬get, és amelyen Costache bácsi szeretett Ottiliájának hagyja minden vagyonát?
— Hagyj már békében! — kiáltotta magából kikelve Aglae. — Hagyj békében! Testálja rá a vagyonát, és vi¬gye el őket az
ördög, ha egyszer nincs senkim, aki meg¬védjen engem és a gyermekeimet, és kiáll jón az érde¬keinkért . . . Simion? Csak ténfereg a
házban, és zabái, mint egy here. Te ugyan ügyvéd vagy, de kár volt a pénzért, amit rád költöttek. Azzal dicsekedtél, hogy te majd
mindent elintézel. Micsoda? Hogy a szüleim va¬gyona egy idegen nőszemély kezére kerüljön a bolond bátyám miatt? Hát van ilyen
törvény?
•— Álljon meg, szeretett anyósom, álljon meg — mond¬ta színpadiasan, kitanult gesztusok kíséretében Stánicá. — így is fordulhatna
a dolog, ha mi nem lennénk itt! De mit gondol, mit csinál egész áldott nap a maga veje? Szaladgál szegény feje, néha bizony üres
zsebbel (mert maga sem szokta megkérdezni, hogy van-e pénze), sza¬ladgál, kombinál, tanulmányozza a kérdést. Azt hiszi, hogy
ölbe tett kézzel várok? Engem is közvetlenül érint a dolog! A maga Costache bátyja ravasz fickó, szőrmen¬tén kell vele bánni. Nem
fogadta örökbe Ottiliát. de nem azért, mert fél tőlem vagy magától, hanem egyszerűen azért, mert nem akarja örökbe fogadni. Ha
Ottilia férj¬hez megy, hozományt kell adnia. így pedig nincs semmi¬féle kötelezettsége. Amíg él, Costache bácsi egy vasat sem ad ki
a kezéből, ez biztos -—■ de holtában, végrende¬leti] eg mindent ráhagyhat. Ez is biztos.
— És ha ráhagyja, nem támadhatjuk meg?
—■ Esetleg. Ha magának és a gyermekeknek is hagy valamit, de a vagyon jó részét Ottiliának juttatja, ez azt jelenti, hogy ép ésszel
cselekedett és mindenkire gondolt. Az csak természetes, hogy valaki a felesége lányára hagy¬ja a vagyonát.
— Engedjétek hozzám a kisdedeket! — mókázott Si¬mion, de a tréfájának semmi köze sem volt a tárgyhoz. A többiek nem
figyeltek rá.
— Mit akarsz ezzel mondani? — kérdezte Aglae Stá- nicától. — Minden elveszett?
— Dehogyis. Szerény véleményem szerint számunkra jobb, ha Costache bácsi egyáltalán nem csinál végrende¬letet. Senki se
célozgasson ilyesmire tehát! Ha meghal
— isten őrizz! ■—■, magára száll minden vagyona, mint egyetlen húgára és oldalági rokonára, hiszen fel- vagy lemenő rokonai
nincsenek. Ottilia egyszerűen kimarad az ügyből, semmit sem kap szegényke, kivéve egy esetleges kijelölt részesedést az anyja után.
Tehát nincs szükség végrendeletre. És — természetesen — mindenképpen meg kell akadályoznunk, hogy Costache bácsi örökbe
fo¬gadja Ottiliát. De még így is fennáll egy veszély: a készpénzajándék. Ki tudja, mennyit kap Ottilia az öreg¬től?
— A tűz vesse fel! — átkozódott Aglae. ■— Uram bo~ csá’, hiszen mégiscsak a bátyám!
— Nekünk tehát az az érdekünk, hogy Costache bá¬csinak csak ingatlan vagyona legyen, mint a jelen pilla¬natban. Egy házat
nem lehet zsebre vágni. Persze, egy ravasz .ember csinálhat titkos eladásokat is s a többi, de ezt könnyen meg lehet állapítani. Maga
— mondtam már — elkövette azt a nagy hibát, hogy összeveszett vele, és többé oda sem dugta az orrát. Most már igazán átmehet,
hiszen Ottilia nincs otthon'.
— Ugyan miért menjek? Costache rettenetesen önfejű, de ki sem nyitja a száját, amíg rá nem néz Ottiliára!
— Én majd mindent megteszek, ami ettől az istenadta észtől kitelik — mondta szellemesen szerénykedő hang¬súllyal Stánicá
—, de támogasson maga is valami pénz¬maggal, mert, látja, szükségem lenne száz lejre.
— Bizony isten nem értem, hogy mit csináltok a pénz¬zel — csodálkozott Aglae. — Én folyton csak azt hallom tőletek, hogy
nincs.
— Fiatalok vagyunk — hajtotta le a fejét Stánica —, és szeretjük egymást.

61
— Hülyeség. Meglátom, akad-e holnap valami pénzem.
Stánica hozzászaladt, és túláradó hálával megcsókolta
a kezét, azután Auricát is megcsókolta.
— Ö — szorította szívére a kezét —, mindent meg¬adtál nekem, Uram, amit kívántam: angyali feleséget, szerető és jóságos
rokonokat. Anyám — szavalt tovább Aglae felé —, maga megcáfol minden gonosz mesét, amit az anyósokról terjesztenek!
„Undok egy asszony!" — elmélkedett Stánica, amikor hazafelé tartott. Roppant változékony és állhatatlan lélek volt, de néha őszintén
át tudta élni az emberi érzelme¬ket, és megértette őket. „Undok egy asszony! Semmi sem szent előtte! Nem ismer sem férjet, sem
testvért, gőgös és rossznyelvű. Az én Olimpiám is olyan sárga arcú vénasszony lesz, mint az anyja. De Ottilia, az ám a lány! Bravó,
Pascalopol, bravó, Félix!“
Félix megesküdött ugyan, hogy többé nem teszi be a lábát Aglaéhoz, de áthágta a szavát. A dolog így tör¬tént: kezdettől fogva
sikerült megkedveltetnie magát az ideggyógyászat professzorával, egy szelíd lelkű, igazi tu¬dóssal, mert mindjárt az elején olyan
bibliográfiai út¬mutatást kért tőle, amely meghaladta a diákok megszo¬kott érdeklődését. A professzor csodálkozott, de kissé
mulatott is a túlbuzgó hallgatón, amikor megtudta, hogy csak elsőéves. Az orvosi karon a cselédkönyvezés idejéig a diákok általában
csak passzív és névtelen hallgatók vol¬tak. A professzor megkérdezte a nevét: mintha emlé¬kezett volna az apjára, Sima doktorra.
Tetszett neki Félix szorgalma, barátságosan feléje intett, ha meglátta a kórházban tartott előadásain, megveregette a vállát, ha útjába
került a nagyviziten, a szemébe nézett, egy-egy érdekesebb esetnél mintha csak neki magyarázott volna. Félix szíve dagadozott a
büszkeségtől és becsvágytól. Egy alkalommal engedélyt kért néhány klinikai részlet- kérdés tanulmányozására, és nemcsak a
professzor jóin¬dulatú beleegyezését nyerte el a készségesen kijelölt té¬mához, hanem felhatalmazást kapott személyes
könyvta¬rának a használatára is. A könyvtár a professzor váró¬szobájában és a szomszédos helyiségben volt. Félix Lehat nyugodtan
használhatta a könyveket a rendelési órák alatt, senkit sem zavart. A professzor a kórház főorvosa is volt; úgy rendelkezett, hogy
Félix napközben bármely osztályra bejárhat. A cselédkönyvesek csodálkoztak., tette¬tett közömbösséggel vállat vontak, de végül
megharagud¬tak. Pártjukat fogta az alorvos is. Ez a középszerű em¬ber — azzal az ürüggyel, hogy a betegek az ő megfigye¬lése alatt
állanak — minden eszközzel akadályozta a ku¬tatók . munkáját. Valójában a puszta irigység hajtotta, mert mindenkire féltékeny volt,
aki szakdolgozataival nevet szerzett magának, és ezzel némi esélyt arra. hogy bekerüljön az egyetemi tanszékre.
■— Ide figyeljen, fiatalember — mondta egy napon az egyik cselédkönyves Félixnek —. mit keres itt? Nem ér¬tem, ki adhatott
engedélyt magának, hogy bejárjon a kórházba.
És mintha valami súlyos gyanúja lett volna. odahívaUa az ápolókat és a kapust. Ezek azt felelték, hogy a pro¬fesszor rendelkezett
igv. A cselédkönyves elhúzta az or¬rát, de nem hagyta magát.
—■ Jó, jő, lehet, hogy mondta, de nem azt. hogy min¬dennap, hanem csak úgy, egyszer-kétszer. Én felelősség¬gel tartozom az
osztályért, nem tűrhetek a betegek kö¬rül idegen személyeket, akik kérdésekkel zaklatják és fárasztják őket. Majd jelentést teszek a
professzor úrnak.
A cselédkönyves — az alorvos buzdítására, aki nem akart maga a darázsfészekbe nyúlni — jelentette is a dolgot a főorvosnak;
színlelt csodálkozással megkérdezte, hogy vajon ki adhatott bejárási engedélyt egy elsőéves¬nek. aki csak zavarja a betegek
nyugalmát.
— Hagyja csak, fiam -—• mondta szelíden a proíesz- szor —, én adtam neki engedélyt. Rendes fiú, tanulni akar. Nem árt, ha a
hallgatók kezdettől fogva megszok¬ják a közvetlen megfigyelést.
A professzor bölcsen elhallgatta, hogy Félixet tudomá¬nyos ambíciók is fűtik. A leszerelt cselédkönyves most más módszerrel akarta
elkedvetleníteni Félixet.
— Mit csinál? Egy esetet tanulmányoz?
— Igen.
— Ugyan! — legyintett a cselédkönyves, mint akinek már hosszú és keserves tapasztalatok vannak a háta mögött. — Látszik,
hogy zöldfülű. Én is mennyi min¬dent akartam csinálni! De hát lehet? Nincs érdekes anya¬gunk. nincs laboratóriumunk. És azt hiszi,
hogy a mes¬ter majd megdicséri érte? Nem ismeri az embereket, öcsém! Halálra strapálhatja magát, és észre sem veszi senki.
— De én nem pályázom a mester dicséretére. Ki aka¬rom nyomtatni a dolgozatomat.
A cselédkönyves felnevetett.
— Mit akar csinálni? Kinyomtatni a dolgozatát? Ki¬nek a költségén? Vagy van rá pénze? Aztán meg mit gondol, egy
szakdolgozatot csak úgy össze lehet csapni? Várjon még, fiú, ne siessen! Tanuljon, és majd ha benőtt a feje lágya, akkor igyekezzék!
— De én csak az érdekesebb klinikai esetekkel kap-csolatban szeretnék néhány apró megfigyelést végezni a mester felügyelete
alatt.
— Hahaha. hát ezt akarja, uram? Csak csinálja, ha van. kedve, én ugyan akkor sem csinálnám, ha felakasz¬tanának! Éppen ez
kell a professzor uraknak! Maga csak gürcöljön éjjel-nappal, tanulmányozza az eseteket, dol¬gozza fel szépen a megfigyeléseit, a
professzor urak pe¬dig készen átveszik az anyagot, és aláírják. Ne legyen naiv, barátom! Nincs annyi hajszál a lejemen, ahány
dolgozatot írtam a mesternek (a cselédkönyves ironiku¬san hangsúlyozta a szót), s ezek most mind az ő köny¬veiben szerepelnek!
Röviden: a cselédkönyves szerint a tudományos erő¬feszítés hiábavaló, mert a jellemtelenséggel nem lehet megbirkózni, érdekesebb
esetek nincsenek, végül a rossz felszerelés mindent elbuktat. A cselédkönyves annyira sivár, elkedvetlenítő képet rajzolt Félix elé.
hogy ez még jobban felszította a tüzes fiatalember lelkesedését; nem tudta megfertőzni azzal a gondolattal, hogy a munka hiábavaló.
Félix megírta a dolgozatot, rengeteg lábjegy¬zettel látta el, majd bemutatta a professzornak. Ez na¬gyon jónak találta, de nyájasan
(,,én a maga helyében így csinálnám”) arra biztatta Félixet. hogy ritkítsa meg a jegyzeteket. Rámutatott arra, hogy bár saját
szempont¬jából dicséretre méltó a széles tájékozottsága, a szakol¬vasót, akit csupán a probléma érdekel, untatja a szósza-porítás.
Azután megkérte, hogy fordítsa le franciára a ta-nulmányt, és adja vissza minél előbb. Félix jókedvűen látott neki a fordításnak, és
hamarosan bemutatta. Vagy két hónapig semmit sem hallott a dolgozatáról; ezt arra magyarázta, hogy egy kezdő megfigyelései nem
lehetnek nagyon értékesek. De egy nap a professzor kórházi dol¬gozószobájába hívatta, és — néhány különlenyomat kí¬séretében —
átadta neki az Archives de neurologze egyik számát.
— Nézze, fiam, itt a cikke.
Félix a tartalomjegyzékben megpillantotta a nevét, A neve alatt a következő cím állott: Egy hisztérikus ere¬detű akut aszthenopia
tanulmányozása az anaglyphák módszerével. Egész testét forróság öntötte el, jóleső gyöngeséget érzett. Valami köszönetfélét
dadogott, de a professzor a szavába vágott:

62
— Nézze, fiam, mit kérnék magától. Ezzel a kérdés¬sel kapcsolatban megjelent egy nagyon érdekes kÖnyv (és megmondta a
címét). Szeretném, ha ismertetné. Ta¬nulmányozza át figyelmesen az idevágó irodalmat^ és végezzen még egy hasonló megfigyelést.
Van itt egy ér¬dekes esetünk, egy Frosa nevű asszony az első emele¬ten, monokuláris hemidiplopia. Persze csak akkor, ha erre akarja
specializálni magát. Őszintén és bizalmasan megmondhatom magának, hogy idáig nem nagyon tüle¬kedtek körülöttem a lelkes
fiatalok.
A becsvágytól felgyújtott forró vérhullám, amely el¬öntötte Félix testét, porrá zúzta a cselédkönyves kolléga egész borúlátó
filozófiáját. Egész életére hűséget foga¬dott magában a professzornak. A mester nem a saját nevét írta a cikk alá, tehát a
cselédkönyves kolléga rosszhiszeműen beszélt róla! Elhatározta, hogy tüstént nekilát a munkának (kísérletei az erős aszténiával járó
látási zavarokra vonatkoztak). Amint kilépett a profesz- szor szobájából, futva indult fel a lépcsőn, hogy megke¬resse a beteget. De
ebédidő volt, amikor az orvosok ál-talában nem tartózkodtak a kórtermekben. Senkivel sem beszélhetett, senkinek sem mondhatta el,
hogy milyen öröm érte, ezért hazafelé indult. Útközben néhányszor elolvasta a cikkét (felfedezte benne a professzor egy-két apróbb
javítását), megnézte közelről, megnézte távolról. Kimondhatatlanul boldog volt, nem a cikk miatt, amely¬nek a jelentéktelenségével
tisztában volt, hanem azért, mert a professzor felfigyelt rá, hogy sikerült megjelen¬tetnie a dolgozatát egy külföldi folyóiratban; tehát
— ha dolgozik — nyitva előtte a legfényesebb orvosi karrier! Mennyi jóindulat jutalmazta mostani csekély erőfeszíté¬sét is! Ha nagy
jelentőségű eredményeket tudna produ¬kálni, előbb vagy utóbb bejutna az egyetemre! A cseléd¬könyvesnek azért járt a szája, mert
tehetségtelen! Pedig az emberek jók, a munka meg elnyeri jutalmát! Hirte¬len nagyon rokonszenveseknek találta még a járókelő¬ket
is. Mintha mindnyájan a kezében levő folyóiratot nézték volna, tekintetükben egy francia nyelvű szakcikk szerzőjének kijáró tisztelet
lobogott. Egy Vaschide lesz belőle, nemzetközi nevű tudós, természetesen óriási munka árán, de ebben aztán kitartó lesz! Félix Sima!
Ezt a nevet mindenkinek ismernie kell a világon! Alig ült le a villamosban, azonnal fel is állott, és átadta a he¬lyét egy idős úrnak,
jóindulatúan nevetett a kétes ér¬tékű élceken, amelyekkel egy utas a villamostársaságot csipkedte. Az utcán megsimogatott egy árván
lézengő macskát, szeretettel nézte az állványokon dolgozó kőmű¬veseket. Amire az utcájukba ért, a jóság annyira elha¬talmasodott
lelkében, hogy fogadalmáról megfeledkezve bement Tuleáék udvarára. Azt hazudta magának, hogy meg kell látogatnia Simiont. De
csak Aglaét és Auricát találta otthon. És bár tudatában volt annak, hogy a hiú¬ság dolgozik benne, néhány banális szó után addig
tette- vette a folyóiratot, amíg Aurica meglátta.
— Mi ez? Egy új regény? — kérdezte.
Félix igyekezett szerény hangon válaszolni:
— Nem, egy francia folyóirat; egy orvosi cikkem je¬lent meg benne.
Félix tudta, hogy két műveletlen nővel van dolga, és ismerte a rosszindulatukat, mégis meglepte a rideg kö¬zöny, amivel a szavait
fogadták. Aurica — csaknem szemrehányó hangon — mindössze ennyit mondott:
— Még privát munkára is jut ideje? Nem elég magá¬nak az egyetem? Nem kell agyonstrapálnia magát, úgy sincs haszna belőle.
Titinek nem engedjük meg, hogy túl sokat dolgozzék. Pedig Titit nagyon dicsérik a ta¬nárai a tehetségéért, talán maga is hallotta.
Nagy íestő lesz belőle!
Aglae gombokat varrt egy ruhára; ő is belemart Fé- lixbe.
— Aztán íizetnek-e azért az izéért?
— Nem.
— Elég buta, aki manapság ingyen dolgozik!
A két nő mindössze ennyit mondott, és tüntető kö¬zönnyel folytatta munkáját, Félix pedig hazament. Szem¬rehányást tett magának:
miért kellett dicsekednie két rosszindulatú, műveletlen fehérnép előtt? A közönséges ember csak a pénzt tiszteli, és csak a köznapi
tekinté¬lyek előtt hajlik meg. De ez nem jelenti azt, hogy a tu¬dományos érdem jutalmazatlanul marad. Ügy gondolta, nem esik a
dölyfösség bűnébe, ha cikkéről beszámol a kollégáinak. Mielőtt a professzor belépett az előadóte¬rembe, megmutatta szomszédainak
a folyóiratot.
— Mi ez? — kérdezte az egyik, és kezébe vette a fü¬zetet.
Kíváncsiság nélkül nézte, és közömbös hangon így szólt:
— Ezt te írtad?
És olyan gyorsan visszaadta, hogy Félixnek nem is volt ideje elkapni. A füzet a földre hullott. Egy idősebb cselédkönyves, aki az
alorvossal beszélgetett, lehajolt érte. és belelapozott. Mindegyik címnél elhúzta az orrát, egy pillanatra megállótt a Félix dolgozatánál,
majd anél¬kül. hogy ránézett volna, az orvos felé fordult, és a dol¬gozatra célozva így kiáltott fel:
— Micsoda hülyeségeket ír ez a Dueos de Hauron az anaglyphákról! Egymásra tett sztereoszkopikus fényké¬pekkel
ellenőriztem egy betegnél a binokuláris látást, és rájöttem, hogy képtelenségeket állít!
A cselédkönyves folytatta a becsmérlő szóáradatot, és
— kezében a folyóirattal — az alorvos felé indult. Amíg beszélt, ez kivette a kezéből, és megtapogatta. Azután megjegyezte:
— Micsoda vacak papírjuk van!
Mivel nem volt mit kezdenie a folyóirattal, a tulaj¬donost keresve körülnézett, és megkérdezte, hogy kié? Majd gyorsan az asztalra
dobta, mert a professzor belé¬pett a terembe. Félixet nagyon érzékenyen érintette a jelenet, egész óra alatt szórakozott volt. Persze
nem vár¬ta, hogy az egekig magasztalják, de remélte, hogy lega¬lább észreveszik és gratulálnak a cikkéhez, amely egy tekintélyes
folyóiratban jelent meg. Az ő szemében a tudományos rang a legnagyobb dicsőségnek számított. De a kollégák észre sem vették, a
legteljesebb közöny¬nyel intézték el. Hát előttük nem lebegnek hasonló ideá¬lok, nem hisznek a kultúra erejében, mint ő? Közömbös
magatartásuk csaknem azt az érzést keltette Félixben, hogy a kutatás és az írás valami visszataszító és szé¬gyenteljes, de legalábbis
haszontalan dolog. Annál in¬kább bánkódott, mivel azt hitte, hogy cikke megjelené¬sével mintegy szimbolikusan is új élet kezdődik
szá¬mára: belép a kutatók és a szerzők sorába. Vagy a hír¬név csupán illúzió? Miközben a nyájas professzor elő¬adását hallgatta,
lassan magához tért. Lehetetlen, hogy a hírnév csupán talmi érték, hiszen ö kivételes ember¬ként tiszteli a professzorát! Egyébként,
ha mást nem is, tiszteletet a többiek is mutattak a mester iránt. A kollé¬gák tehát csak alakoskodnak, irigységből olyan közö¬nyösek!
Félix titokban ökölbe szorította a kezét, és néma esküt tett: iigy fog dolgozni és tanulni, hogy mire a töb¬biek eljutnak a doktorátusig,
jelentős tudományos mun¬kásság lesz a háta mögött. Azt is elhatározta, hogy le- küzdi magában a hiúságot, többé nem mond el
senkinek semmit, hallgat a céljairól, amíg néhány év múlva az érdemei maguktól is vitathatatlanul felszínre kerülnek. De abban a
pillanatban szívből megutálta a kollégáit, akiknek a szeméből csak állati butaságot olvasott ki. egy szemernyi értelem nélkül.
Magányosan indult hazafelé, lelke tele volt embergyűlölettel.

63
Otthon az ebéd nem volt készen. Kint meleg volt, Fé¬lix lement az udvarra, és ide-oda sétált. A fü már min¬denfelé kisarjadt, és nagy
erővel nyomta fel a rothadó levélcsomókat. Félix néhányszor megkerülte a lugast, bement, körbejárta, azután elnézte Marinát, aki a
konv- hában. szöszmötölt, megbámulta az esőtől, hótól pené¬szes házat, a hatalmas gótikus fakaput, amelyet most még hajlottabbnak
és piszkosabbnak látott, mint bármi¬kor, és eszébe jutott Ottilia. Milyen furcsa lány! Mennyi ideje már, hogy elment, és egy sort sem
írt neki! Mind¬az, amiről együtt álmodoztak, semmivé lett, mert hazug¬ságra épült. Ezzel az álommal egyszer s mindenkorra le kell
számolnia. Ottilia talán nem éppen olyan nő, ami¬lyennek a többiek tartják, de olyan sem, amilyennek ő hitte. Félixet mélységes
keserűség töltötte el. Csak kö¬zöny és gyűlölet mindenfelé, sehol egy őszinte, biztató szó! Lelkében remeteindulatok ébredtek:
nagykorúsítása után vesz valahol vidéken egy házat, egy darabka föl¬det, és a világtól elvonulva a földművelésnek szenteli életét. A
keserűség annyira elhatalmasodott benne, hogy már-már ádáz embergyűlöletbe csapott át. Nem, nem futamodik meg! Győzni fog!
Meglátja Aglae, meglátják a többiek, hogy micsoda energia feszül benne! Ottilia pedig megbánja, hogy helyette egy közönséges
földbir¬tokost választott. Haragudott magában az orvosi karra is, amely oly hosszú tanulmányi időt követel, és nem engedi meg, hogy
egyszerre letehesse a vizsgákat. Ilyen gondolatok gyötörték Félixet, amikor egy erős hang kiál¬tott feléje az udvar végéből:
— Pavel, Pavel!
A hang ismerősnek tetszett. Félix a kert felé fordult, és megpillantotta Simiont, aki hevesen integetett, Félix magára mutatott, hogy őt
szólítja-e, a másik pedig az¬zal válaszolt, hogy megismételte a hívást. A fiatalember csodálkozva indult arra, de Simion közben
majomügyes¬séggel átugrott a kiskapun, és kezében egy füzetet ló- bálva közeledett.
— Pavel, Pavel, valami értékes dolgot akarok rád bízni!
— Az én nevem Félix, nem emlékszik rám?
Az öreg nem törődött a megjegyzéssel, bőbeszédűen kezdett magyarázni. A szeme véreres volt.
— Egy értékes müvet hoztam neked. Én írtam (és Si¬mion a füzetre ütött), hogy megmentsük az emberiséget. Pszt! Meg ne
tudja senki, mert még ellopják a találmá¬nyunkat! Ebben a füzetben benne van a világ minden
bölcsessége, Ez segített talpra állni, amikor betegesked¬tem. Tudod, hogy milyen rossz bőrben voltam. Nézz rám most/ (Simion
néhány tornászmozdulatot tett, hogy meg¬mutassa kar- és lábizmait.) Mindenkit meg akarok gyó¬gyítani, meg akarom gyógyítani az
egész emberiséget, hogy többé ne legyenek beteg emberek, többé senki se haljon meg! Most számításokat végzek, még nem
fejez¬tem be őket, mert nagyon nehezek. Azt akarom kiszá¬mítani, hogy hány éve alkalmazom a módszeremet. Csak az
ellenségeimet nem gyógyítom meg. Akarsz-e a ta-nítványom lenni? Hiszen orvostanhallgató vagy! Tanul¬mányozd a módszeremet,
azután meg lássunk munká¬hoz!
— Simion! — hallatszott Aglae éles hangja.
•— Pszt! — intett Simion Félixnek, és a szájára tette az ujját. — Őrizkedjünk az ellenségtől! Ehhez a mun¬kához óriási tőkére van
szükségünk, hogy minden ellen¬állást legyőzzünk. De van pénzem! Csodálatos kincseket rejtettem el itt a kertben! Csak attól félek,
hogy fel¬szívja őket az a fa. Ha pénzre van szükséged, annyit adhatok, amennyit akarsz!
Simion keresgélni kezdett a zsebében. A füzet leesett a földre. Üjra hallatszott Aglae kiáltása.
— Menjen már — mondta energikusan Félix —, Ag¬lae néni ebédelni hívja. Nagyon érdekel, amit írt. El fo¬gom olvasni.
— Igen? — örvendezett Simion. -— Akkor megyek ebédelni, mert bőséges táplálkozásra van szükségem.
„Ügy látszik, egészen bolond44 — gondolta Félix, ami¬kor Simion távozása után felemelte a füzetet. De nem volt kedve
hosszasabban foglalkozni az öreggel. Ügy in¬tézte el a dolgot, hogy Simion már ilyen, mindig volt valami mániája, azért beszélnek
róla lenézően a többiek. Egyébként Costache is megérkezett közben a városból, nemsokára pedig beállított Stánicá. „Ez a Stánicá —
gondolta Félix — egész nap itt sündörög, mintha nem lenne lakása. Bizonyosan főz valamit.“ Bement az ebéd¬lőbe, és
mindkettőjüket ott találta. Stánicá panaszko¬dott, hogy nagyon fáradt, és valami harapnivalót kért, hogy kissé magához térjen.
14 — A tilokzaloü lány
— Ügy látom, elveszítem ezt a pert. Most mar biztos.
■— Miféle pert? — kérdezte Costache.
— Jobb, ha nem is kérdi — felelte Stánicá. Azután dühösen kitört: — Egyszerű ügy, világos, mint a nap¬fény, egy gyermek is
eligazodnék benne, de mégis elve¬szítem! Ma ilyen a világ, nekem meg nincs protekcióm. A tehetség, a tudás nem számít. Meg
kellene felemlíteni a törvényszéket, politikai befolyást emlegetni! Uram ■— fordult Félixhez —, érezze magát szerencsésnek, hogy
az orvosi pályát választotta. Vág, aláírja a receptet, és fütyül mindenkire!
— Miféle perről beszél? — kérdezte kíváncsian Cos¬tache.
— Ide hallgasson — vetette rá magát az öregre Stá¬nicá —, az ügy a következő: valaki, egy idősebb, vagyo¬nos'- ember,
akinek nem voltak rokonai, felnevelt egy gyermeket, de nem fogadta örökbe. Végrendeletileg rá¬hagyta az egész vagyonát, de arról
sem feledkezett meg, hogy egy-egy kisebb Összeget hagyjon a távolabbi ro¬konokra, mert nem akarta, hogy veszekedés legyen a
do¬logból. A végrendelet teljesen szabályszerű. Kérdem én: nincs joga bárkinek arra hagyni a vagyonát, akire akarja?
— Persze hogy vaaa-n! ■— dadogta Costache látható érdeklődéssel.
— Nos, látja: téved! A természetes ész azt mondja, hogy igen, de a tapasztalat mást mutat. Alig halt meg az öreg, a
végrendeletet máris többen megtámadták. Valamennyien mint távoli rokonok léptek fel. és azt ál¬lítják, hogy a végrendelet
megírásakor az öreg már nem volt egészen épelméjű. Sőt, mi több, elérték a végren¬delet végrehajtásának felfüggesztését, és a
gyermek az utcára került. Én támogattam, én etettem, mert bíztam abban, hogy megnyerem a pert. De nem megy!
—- Micsoda? — heveskedett Costache. — Nem hagy¬hatom a vagyonomat arra, akire akarom?
— Nem! — mondta Stánicá ingerlő nyugalommal.
— Tiszta rablás! — dühöngött Costache.
— Ez az, igaza van, így jár, aki meggondolatlanul cselekszik. A szóban forgó öregúrnak sem volt elég esze, nem hallgatott rám.
— Maga szerint mit kellett volna tennie? — kérdezte csaknem bizalmasan az Öreg Costache.
— Mit? Én még életemben adtam volna valamit a gyermeknek, és kész! Ha nincs családod, életedben senki sem kérheti
számon, hogy mit csinálsz a vagyon óddal.
— Igaz ■— bólintott Costache.
— Igen, de mi történt? A felperes megvásárolta a cselédeket és a kezelőorvost. Nyilatkozatokat csikart ki tőlük, hogy az öreg
már a végrendelet megírása előtt gyengeelméjű volt, verte a cselédeket, minden ok nélkül elűzte a háztól a rokonságot. Még az

64
ikonjait is elhoz¬ták — az öreg sok ilyesmit örökölt a szüleitől •—, és azt hazudták, hogy vallásos tébolyba esett, misékre szórta a
pénzét.
— Gazemberek! — tajtékzott az öreg Costache.
— Még azt az állítást is megkockáztatták, hogy nem tudott írni! Pedig, érti-e, a végrendeletet a saját kezé¬vel írta! De a
legnagyobb balszerencse a dologban az. hogy semmiféle bizonyítékot nem találtam, pedig az öreget többször a saját szememmel
láttam írni! Mindent elloptak a házból, és a leveleit persze nem mutatják meg. Ha tisztviselő lett volna, akkor könnyű dolgom lenne.
De kereskedő volt. valahonnan Macedóniából származott ide. Azok, akik kapcsolatban álltak vele, hall¬gatnak; részben nem akarnak
tanúskodni, részben lefi-zették őket. Az igaz, hogy az öreg nem sokat írogatott, inkább szóbelileg intézte az ügyeit. Azt sem tudom,
mit csináljak!
— A gyermek a jogos örökös — mondta izgatottan Costache —. ott a végrendelet!
— Nem ér semmit! — felelte kiszámítottan csüggedt hangon Stánicá. — Két krajcárt sem ér! Mindenki azt állítja, hogy az öreg
nem tudott írni, nekem pedig csak egy bizonyítékom van: a végrendelet. Lemondtam min¬denről. tehetetlen vagyok. Tegye elém a
legerősebb vég¬rendeletet, cs megtámadom.
Stánicá még folytatta a mesét, alaposan felbőszítette az öreg Costachét, megivott közben néhány pohár cuj- kát, bekapott két-három
olajbogyót, majd hirtelen eszébe jutott, hogy Aglae várja, és az ajtó felé indult. A .kü¬szöbről visszakiáltott az Öreg Costachénak:
— Hallgasson rám: ne csináljon ebben az életben vég-rendeletet! Ha eljön az ideje, hívjon csak engem, majd én megtanítom a
mi ügyvédi furfangjainkra!
Délután Félix unalmában elhatározta, hogy megláto¬gatja Georgetát. Felment a lépcsőn, és csengetett. De nyomban meg is bánta,
hogy eljött. Zavartan álldogált az ajtó előtt: mi értelme ennek a látogatásnak, hogyan magyarázhatja meg? Természetesen tudta, hogy
a lány amolyan kurtizánéletet él, de az elegáns épület és a ne¬gyed után ítélve nem tartozott azok közé, akiknek az ajtaján csak úgy be
lehet kopogni. Szeretett volna le¬szaladni a lépcsőn, de az ajtó közben kinyílt, és Geor-geta óvatosan kidugta a fejét.
— 0, maga az? Egészen megijedtem! Jöjjön be.
Félix észrevette, hogy a lány öltözéke nagyon hiányos:
csupán egy hamarjában felkapott fésülködőköpenyben jött elő. A lába meztelen volt, a haja borzos. Georgeta megmagyarázta, hogy
szabadnapot adott a cselédjének, ő maga pedig későig aludt, mert reggel jött haza. Egy kis szalonba vezette Félixet. A fiú
megállapította, hogy a lakás nagyon szolid, az egész bútorzat valószínűleg ugyanattól a kárpitostól származik. Ügy látszik, valaki jól
gondoskodik a lányról.
— Tudja — mondta Georgeta, és észrevétlenül a .fiú vállára tette a kezét —, igazán Örvendek, hogy eljött. Stánicá éppen
mostanában beszélt magáról.
— Igen? — mondta Félix, és az arca elkomorult.
A lány kissé megijedt; levette a kezét, és hivatalo¬sabb hangon folytatta:
— Nem mondott semmi rosszat. Ellenkezőleg, arról beszélt, hogy magából híres orvos lesz; a nevét már Pá¬rizsban is ismerik,
egy könyve vagy valami tanulmánya jelent meg ott. És azt is mondta, hogy az egyetem kül¬földre küldi magát.
Félix felismerte Stánicá bombasztikus stílusát, de a nagy közöny után hálás volt a túlzásaiért,
— Még egyebet is elmesélt! — mondta nevetve Geor¬geta, és leült Félix mellé a dívány másik sarkába.
— Mit?
— Azt, hogy maga nagy nőhódító, és volt egy szép szeretője, Ottilia, akit elhagyott, mert nem akarja elron¬tani a karrierjét.
Miért tette ezt?
Félix elpirult.
— Micsoda alak! Nem igaz! Nincs is szeretőm. Ottilia az unokahúgom. Nemrég elutazott egy. . . egyik nagy¬bátyja birtokára.
— Pascalopolhoz, nem? Találkoztam vele egyszer. Nagyon elegáns és rokonszenves férfi.
Félix lehajtotta a fejét, mert nem tudta, hogy Geor¬geta gúnyolódik-e vele, vagy elhitte, hogy Pascalopol Ottilia nagybátyja. Magában
szörnyen dühös volt Stá- nicára.
— Nem akartam megbántani —- mondta Georgeta, amikor látta, hogy a fiú komoran ül. — Csak elmond¬tam, amit Stánicától
hallottam. Ismerem, tudom róla, hogy nagy szószátyár.
Georgeta újra megpróbált közelebb húzódni Félixhez. Mindkét kezével megfogta a kabátja hajtókáját, mintha ki akarta volna simítani,
haját csaknem a fiú arcára bo¬rította, és bizalmas hangon megkérdezte:
— Mondja meg őszintén, csakugyan szép az az Ottilia kisasszony? Nagyon szereti?
Félix, akinek szokatlan volt ez a bizalmaskodás, csak az első kérdésre válaszolt:
— Nagyon szép.
— A konzervatóriumban is hallottam róla — mondta
Georgeta. — Tudja, vagy két évig én is oda jártam.
Egyébként most is énekelgetek, de csak úgy, a mi többé- kevésbé éjszakai összejöveteleinken. De hát mit csináljak?
És mintegy mentegetőzve felhúzta a vállát. Láthatólag az volt a szándéka, hogy minél jobban összebarátkozzék a fiúval, és feloldja a
félénkségét. Nem kételkedett afe¬lől, hogy erotikus indulat hajtja.
— Milyen fiatal maga! — mondta csodálkozva, és
könnyedén megsimogatta az arcát. Mosolya felfedte
gyöngyházfényű fogainak hibátlan sorát.
Félixnek eszébe jutott Ottilia, és hirtelen nagyon bű¬nösnek érezte magát. Ösztönösen az arcához emelte kezét, mintha védekezni
akart volna a simogatás ellen, és ezzel kissé megbántotta Georgetát. A lány megrótta magát gondolatban, amiért Félix látogatása
mögött frivol szán¬dékot sejtett, ugyanakkor a fiú is zavartan latolgatta, hogy miképpen kellene viselkednie. Tetszett neki a lány;
gesztusai és szavai — fesztelen modora ellenére — oly válogatottak voltak, hogy nem tudta elképzelni egy kö¬zönséges kurtizán
szerepében. Szerette volna meghódí¬tani, de attól tartott, hogy nevetségessé válik, hiszen tudta, hogy — Stánicá szavai szerint —
Georgeta egy¬szerűen csak amolyan „klassz nő“.'Mindketten. zavartan hallgattak. Végül Georgeta megkérdezte:
— Mindig - ilyen félénk a nők előtt? De azért tetszik nekem, mert van magában valami, ami tiszteletet éb¬reszt. Mint orvosnak
nagy tekintélye lesz!

65
Georgeta nevetett, de tulajdonképpen zavarban volt. Gyorsan hátrasimította a haját, eligazította magán a fé- sülködőköpenyt, és
megfelelőbb társalgási témán törte a fejét. Minthogy semmi sem jutott eszébe, felemelkedett, hogy dulcsászát hozzon Félixnek. Nem
voltak polgári szokásai, nem fogadta így a vendégeit, de most köteles¬ségének érezte megmutatni, hogy rendesebb lány, mint
amilyennek látszik. Zavarában eltört egy poharat az ebédlőben, az asztalt telecsöpögtette dulcsászával, és az egész szekrényfiókot
felhányta egy megfelelő asztalken-dőért. Gyorsan át is öltözött, a lábára finom selyemha¬risnyát húzott. Amikor ismét megjelent,
Félix elámult egyszerű eleganciáján. A bársonyruha redőkbe volt szed¬ve, mint egy paraszting, de a derekán finoman megfe¬szült.
Ritka szép nőnek találta, és a szeméből végtelen becsületességet olvasott ki. Egy teltebb alakú, nyájasabb Ottilia állott előtte.
Festetlen arcbőre olyan volt, mint a bársony. Félix lelke megremegett egy hirtelen érzés¬től. Jobban kedvelte a lányok barátságát,
mint a fiúkét, és valahányszor egy szép lánnyal találkozott, mindjárt valami bizalmas, egyszerű és családias kapcsolatról ál-modozott.
Minthogy lánytestvérei nem voltak, minden lányban egy nővért keresett, akibe — mint Ottiliába később beleszeressen.
— Nagyon elegáns, ha szabad mondanom — szólalt meg komoly hangon.
— Szabad, sőt nagyon örvendek a bókjának, bár túl¬zottnak találom. Tudja, amikor egy lánynak annyi sem- mirevaló emberrel
van dolga, és mindegyik azt hiszi, hogy fényképészbókokkal is elszédítheti, egy komoly férfi dicsérete igazán jólesik. Ö, ha tudná,
mennyire unom az életemet, mennyire elveszítem néha a bátorsá¬gomat!
Félix úgy érezte, hogy egy másik Ottilia vallomását hallgatja, bár az összehasonlítást bizonyos fokig sértőnek találta az elsőre nézve.
Barátságosan megkérdezte:
— Miért veszíti el a bátorságát? Talán túl tragikusan fogja fel az életet!
— Ö, nem, egyáltalán nem, higgye el. Nem élek ép¬pen kifogástalanul, gondolom, maga is megértette, hogy csak egy „klassz
nő“ vagyok, ahogy Stánicá mondja, de azért ne gondoljon rólam túl sok rosszat. Talán becsü¬letesebb vagyok, mint sok úgynevezett
tisztességes úri¬lány. Stánicá bizonyára mindenféle badarságot összebe¬szélt rólam.
— Nem, csak annyit mondott, hogy klassz nő.
— Igen, bizonyos értelemben az vagyok. Miért ala¬koskod jam, miért komédiázzak maga előtt? Egy idősebb ember tart ki, egy
tábornok, aki végeredményben ren¬des ember. Nem ez az egyetlen bűnöm! Van még egyéb is ,a rovásomon, és lesz ezután is, mint
minden nőnek. Néha még a kedves tábornokom is hűtlenségre kénysze¬rít, hogy a barátai előtt igazolja nagyszerű tulajdonsá¬gaimat.
De nem vagyok . . . hogy is mondjam . .. nem va¬gyok könnyű erkölcsű lány . . . Hivatalosan énekesnő va¬gyok. Higgye el, az
alaptermészetem meglepően tisztes¬séges, a tábornok is inkább csak a hiúságának hízeleg velem, és inkább a nagybátyám, mint a
szeretőm.
Félixet meghatotta a tréfás hangú, de lebilincselően kedves őszinteség, amellyel Georgeta az életét ecsetelte, miközben el-elpirult a
fiú szúrós tekintete alatt. A fia¬talember úgy érezte, hogy a lánynak erkölcsi bátorításra van szüksége.
— Miért nem mond le erről az életről? Magának is joga van szeretni!
— Ó, ezek csak romantikus elképzelések! Az én fe¬jemben is megfordulnak néha, de a valóság megcáfolja őket. Szeretek
reálisan gondolkozni. A tábornok ártal¬matlan és hűséges gavallér, emellett diszkrét és gvön- géd. Amíg vele élek, a férfiak békében
hagynak, mert a tábornok megígérte (hát nem nevetséges?), hogy fele¬ségül vesz. Egyébként valamennyien rám törnének, és arra
kényszerítenének, hogy pénzért — vagy pénz nél¬kül — felajánljam a bájaimat. Egyetlen út maradna nyitva előttem: hogy csakugyan
elszegődjem énekesnő¬nek valahová. Tudja, a művésznők megengedhetik ma¬guknak azt a luxust, hogy egy kicsit prostituáltak is
le¬gyenek. De sajnos, nincs tehetségem. Lehet, annyi éppen van, mint egyik vagy másik kolléganőmnek, de nekem ez nem elég.
Mindenben a tökéletest keresem. Akkor már jobb kitartott nőnek lenni. Mert meg kell vallanom, hogy szeretem a fényűzést. Ez volt
az oka az eltéve-lyedésemnek is. Ö, nekem is megvan a magam kis drá¬mája. De lehet, hogy untatom.
— Nem, nem! — tiltakozott Félix. — Csak tisztelni és szeretni tudom az őszinteségéért.
Ezek a félszeg szavak nagyon hízelegtek Georgetának. Két kezébe szorította a fiú arcát. A tenyere olyan sima volt, hogy Félix
beleremegett a simogatásba.
— Milyen kedves maga? J5en suis émue!!í
Félix lehajtotta a fejét. Lelkében ellentétes érzések tomboltak. Georgeta közelsége kéjes gyönyörűséggel töl¬tötte el. Üj, férfias érzés
volt ez, egészen más, mint amit Ottilia mellett érzett. De még ellenállott neki, mert nem akarta megcsalni Ottiliát.
— Az én drámám nagyon banális — mesélte Geor¬geta. — Apám özvegyen maradt, majd újra megnősült. Elég tehetősen
éltünk. Mostohaanyám elegáns asszony volt, és kacér, amit alig-alig titkolt. Azt hiszem, ezzel szédítette meg apámat is; hízelgett neki,
hogy egy ele¬gáns nővel látják karonfogva. Azonnal fel tudta hívni magára a férfiak figyelmét, nagyszerű összeköttetéseket szerzett.
Ez az asszony rontott el engem. Kicsi korom óta hozzászoktatott a fényűzéshez, selyembe, bársonyba öltöz¬tetett, mint egy szép kis
babát, de csak a jobb megje¬lenése kedvéért. Ügy hallottam, valamikor színésznő volt. Számomra mindenesetre nem anyát jelentett,
ha¬nem egy nagystílű varrónőt. A gimnáziumban elképesz-
* Egészen meghatódtam!
tettem tanárnőimet az eleganciámmal. Csak úgy suho¬gott rajtam a fehérnemű, drága parfümök illatával töl¬töttem meg az osztályt.
Volt egy tanárnőm, egy vén¬lány, aki a feje búbjára tűzött satnya kontybán viselte kevés haját; ez a nő majd megbolondult a
kíváncsiság¬tól. Egy napon rám parancsolt, hogy vetkőzzem le a lá¬nyok előtt: látni akarta, hogy mit hordok. Persze, az egész
osztály körém gyűlt. Hímzett, gyönyörű kombiné volt rajtam. Anyám megengedte, hogy én is későig fenn¬maradjak, ha vendégei
voltak. Kezdtem szívesen venni az udvarlást. A férfiak kezet csókoltak, én nyújtottam a kezemet, persze flörtöltem is. Most már ott
tartok, hogy szerencsétlennek érzem magam, ha szezon elején nincs elegáns ruhám. Azt hiszem, bele is halnék! Szeretem a zenét,
olvasok, franciául is tudok (anyám egy évre ki¬vitt Párizsba), és szeretek tanulni. Kedvem lett volna például orvosira menni. De
megőrülnék, ha hosszú ideig itthon kellene ülnöm; szeretem a változatosságot, a fényt, a nagy vacsorákat. Éjjel nem tudok aludni.
Beiratkoztam a konzervatóriumba, énekelni tanultam. Nem bírtam so¬káig, túlságosan komoly munkát követeltek: gyakorolni,
gyakorolni, egész nap gyakorolni. A nagyvilági élet úgy felszívódott a vérembe, mint a méreg, és ezt kedves mostohaanyámnak
köszönhetem. De úgy szeretnék férj¬hez menni, gyermeket nevelni, valami hasznosat csinál¬ni! Nem születtem könnyűvérü lánynak,
züllött sem vagyok, csak elrontottak.
— Nem túloz? — kérdezte Félix komolyan, ahogy az orvosok beszélnek. — Mindent helyrehozhat, megtalál¬hatja a szerelmet
is.
— Nem hiszem. Az én történetem olyan olcsó mese, hogy teljesen kiábrándultam. Kezdtem észrevenni, hogy anyám megcsalja
szegény apámat, hiszen tizenhat-tizen¬hét éves nagylány voltam. Emellett anyám szörnyű köl¬tekezése tönkretette apámat, de

66
életmódját a mások költ¬ségén is folytatta. Rossz szemmel nézett rám, mert túl¬ságosan szép voltam, konkurrenciát jelentettem neki
■— legalábbis így képzelte. Többé nem kaptam tőle pénzt ruhákra, szegény apámtól nem akartam kérni, és bor¬zasztóan
szenvedtem. Amilyen hősi, éppen olyan . . . ba¬nális elhatározásra jutottam. Ö, ne lásson bennem egy
finomabb kiadású fiile Elísát a Goncourt regényéből. Fényűzéshez szokott polgárlány vagyok, aki férjhezme- nésről álmodik. Igen,
akkor is férjhez akartam menni. Megismerkedtem egy fiatal tiszttel. Éppen olyan közép¬szerű, beképzelt alak volt, mint a többi, de
akkor tet¬szett nekem. Sőt azt hittem, hogy szeretem. Meghívtam hozzánk. Anyám lelkesen fogadta, megkezdődtek a késő éjszakáig
tartó vacsorázások. A vőlegényem — hivata¬losan így neveztük — töltötte a bort, pertut ivott velem, a többiek jelenlétében
szorongatta a derekamat, és egy éjjel, amikor kissé becsíptem, kihasználta az alkalmat, és bejött a szobámba. Megesküdött, hogy
szeret és fe¬leségül vesz, azt erősítgette, hogy tulajdonképpen csak formai kérdés az egész. így hát megtehette azt, amit egy
elővigyázatos lány csak az esküvő után szokott megen¬gedni. Másnap, amikor megértettem, hogy mi történt, keservesen sírtam, és
mindent elmondtam anyámnak. De ő csak különös módon felnevetett. Végül a tisztelt vőlegényem ünnepélyesen megígérte apámnak,
hogy fe¬leségül vesz. Gyűrűt is váltottunk, elkészült a kelen¬gyém. A vőlegényem csaknem hozzánk költözött, és egyre bizalmasabb
viszonyba került anyámmal. Tudja-e, végül mi történt? Anyám elvált apámtól, aki bánatában ágynak esett és meghalt, a tisztecském
pedig elvette anyámat. Én — hiszen maga orvostanhallgató, elmond¬hatom magának —, én persze műtétet végeztettem. Az¬óta
vagyok „klassz nő“, de akit nem könnyű megkapni. Nem vagyok nagyon romlott, de a pénz valamelyest ér¬dekel. És talán furcsán
hangzik, de még mindig szeret¬nék férjhez menni. Ez bizonyára családi vonás. Hozzá-mehetnék a tábornokhoz, csak túlságosan öreg.
Nem akarok korán özvegységre jutni.
Félixre nagy hatást tett ez az Önéletrajz. Ottilia és Georgeta sorsa között lehetetlen volt fel nem ismernie a hasonlóságot. Sőt az ő
élete sem kezdődött másként. Mindhármuknak az jutott osztályrészül, hogy gyermek¬korukban nem ismerhették meg a családi élet
melegét. Kinyújtotta a kezét, és néma rokonszenve jeléül rátette a Georgeta kezére. A lány hálásan fogadta a testvéri gesztust, és
ismét megsimogatta a fiú arcát. De lelke mélyén Félix ezúttal is némi bosszúságot érzett. Miért
simogatják őt úgy a lányok — gondolta —, mint egy kisgyermeket? Nem éreznek ki belőle férfias erőt?
— De te . . . ő, bocsásson meg . . . maga is árva. ugye? Nagyon egyedül van? Ottiliáról is azt hallottam, hogy a mostohaapja
nevelte fel. Mondja meg őszintén, milyen lány ez az Ottilia? Ügy érzem, hogy szereti. Jó magá¬hoz? Maguk, fiatalok ebben a korban
egész lelkűket egy kártyára szokták feltenni. Pedig nem árt egy kis bla- zírtság.
—- Ottilia csodálatos lány, egészen kivételes teremtés
— mondta Félix, aki közben felbátorodott, és a szíve mélyén örvendett annak, hogy a legkínzóbb lelki prob¬lémájáról beszélhet
valakivel. ■—■ Csodálatos- lány, de én nem tudom megérteni. — És kezdte elmondani Ottiliá¬val kapcsolatos kételyeit, beszélt a
lány és Pascalopol kapcsolatáról, Ottilia elutazásáról, és mindezt olyan hév¬vel adta elő, hogy a nagy buzgalomtól egy hívatlan
könnycsepp jelent meg a szeme sarkában. Pedig tulaj¬donképpen nem érzékenyült el. Megdörzsölte a szemét, hogy véget vessen' a
hamis látszatnak, de olyan ügyet¬lenül csinálta, hogy a szeme egészen megtelt könnyel. Georgeta azt hitte, hogy valóban sír.
— Ö, milyen gyerek — mondta simogató hangon, és kerek babaarca ettől még kedvesebbé vált. — Milyen- gyerek! Ne sírjon!
Lehet, hogy ő is szereti magát. Mi nők már ilyenek vagyunk, szeszélyesek és kiszámítha¬tatlanok. Én megértem Ottiliát. Megunta a
sok kelle¬metlenséget, és nem akarta elrontani a maga jövőjét. Az ő helyében én is így tettem volna. Megkíméltem volna magát,
hiszen olyan fiatal. Nem szabad ilyen sö¬téten látnia!
Félix nem sírt, de nem tudta elrejteni feltörő könv- nyeit; hagyta, hogy végigperegjenek arcán. Ám ezek a fiziológiai könnyek is
furcsa módon könnyítettek a lei¬kén. Csaknem boldognak érezte magát, mint egy meg¬vigasztalt gyermek. Attól félt, hogy a jelenet
megismét¬lődhetik, ezért felállott, és indulni készült.
— Elmegy? — kérdezte Georgeta. — Sajnálom, hogy csupa unalmas semmiséggel traktáltam. Egy fiatalember bizonyára nem
azért jön egy „klassz nőhöz“, hogy a val¬lomásait hallgassa. Ismétlem, maga nagyon rokonszen- vés fiú. De nem akarom. a szerelme
rovására elcsábí¬tani, Már csak azért is tisztelem Ottiliát, mert maga így beszélt róla.
— Köszönöm — mondta Félix, és hosszú csókot nyo¬mott a lány kezére.
De egy férfi azért hű lehet egy nőhöz, ha meg is csalja egy másikkal. Ügy veszi, mintha az összehason¬lítás kedvéért tenné, hogy
jobban megbecsülhesse. Mond¬tam már, hogy nem vagyok éppen könnyű erkölcsű lány, de szent se. Nekem — ezt igazán
szemforgatás nél¬kül állíthatom — az életben csak annyi szórakozásom van, hogy néha vétkezem egy-egy rokonszenves fiúval.
Megengedem, hogy bármikor felkeressen és a bűn ösvé¬nyére csábítson.
Félix értette, hogy mennyi biztatás rejlik a lány sza¬vaiban, de furcsa félénksége egész testét megbénította. Ostoba helyzet! Testével-
lelkével kívánta ezt az egyszerű és kedves teremtést, és tudta, hogy tartózkodása sérti a lányt, aki ilyen messzire elment a célzásaival.
Megfogta Georgeta mindkét kezét, és kívül-belül megcsókolta. Már az ajtó előtt álltak. Georgeta mosolygott.
— Ö — mondta —, milyen félénk vagy!
Ezzel a két keze közé fogta a fiú fejét, és erősen, rá¬érősen szájon csókolta.
Félix kábultan ment ki az ajtón. Boldog volt, de ha¬ragudott is magára, amiért olyan félénken viselkedett: egy nőnek kellett
elcsábítania, ami egy férfira nézve bi¬zony siralmas dolog.
XII
Néhány nap múlva Félix címére egy képeslap érke¬zett, amelytől a szíve hevesen megdobbant; de később rettenetesen elszomorodott.
A párizsi képeslapon (mint rendesen, az elmaradhatatlan Eiffel tornyot ábrázolta) megismerte Ottilia keze írását. A lány röviden
üdvözle¬tét küldte Franciaországból (de nem írta meg, hogy ki¬vel utazott oda), megkérdezte, hogy jól van-e, az öreg Costache felől
is érdeklődött, majd arra kérte, hogy ír¬jón; címül a Rue de la Michodiére-ben jelölt meg egy házszámot. Erre még álmában sem
gondolt volna. Mit ke¬res Ottilia Párizsban, és kivel van ott? Nyilván Pas- calopollal. Borzasztóan elkeseredett. Azt még megértette,
hogy Ottilia kiment a birtokra. Megbocsátható menekü¬lés volt a sok bántalom elől, annál is inkább, mivel ta¬vasszal kellemes lehet
vidéken. De Párizsba utazott! Ez egészen más. Ottilia tehát ott mulat, jól érzi magát, ta¬lán egy szobában lakik Pascalopollal, mintha
a felesége lenne, ha ugyan nem az, akár törvényesen, akár nem. Párizsban Pascalopol nem lehetett többé pusztán atyai pártfogója. Az
az idős férfi, aki kiskorú lányokat visz magával külföldre, csakis kéjencnek nevezhető. Félix szívből gyűlölte. „Milyen lelketlen lány
ez az Ottilia! — gondolta. — Annyi ideje távol van ettől a háztól, és még egy sort sem írt Costache bácsinak, akiről pedig váltig
mondogatta, hogy szereti.“ Félix előkereste Ottilia fény¬képét, és hosszasan elnézte. A lány tiszta tekintete kü¬lönös módon
meghazudtolta azt a rossz véleményt, amit róla alkotott. Ki tudja, nem játszottak-e közre egyéb okok is ebben a furcsa családban,
amelyet oly kevéssé ismert? Costache bácsi sem érdemelte ki a viselkedé¬sével Ottilia háláját. Hiszen fölötte is úgy gyámkodott,

67
hogy közben kihasználta: ez is éppen elegendő bizonyí¬ték. Maradt a Pascalopollal való túlzottan bizalmas vi¬szonya. Bevallotta
magának, hogy semmit sem ért a do¬logból, és ez nagyon leverte. Szerette Ottiliát, de a lány viselkedése megfosztotta minden
reménytől. Többé hiába ámítja magát.
Félix közölte a levelezőlap tartalmát az öreg Costa- chéval, aki egy rekedt 'és semleges ,,igeeen?“-nel- vett tudomást a dologról, és
inkább büszkének látszott Otti¬lia kalandja miatt. Elmondta a hírt Marinának, ez pedig mindjárt tovább is adta. Aurica sápadt arccal
hívta ki Félixet a kiskapuba.
— Igaz,1 hogy levelet kapott Ottiliától?
— Igen, Párizsból írt.
Aurica tátott szájjal nézett rá. Azután sebesen besza¬ladt a házba, és kékre vált arccal, el-elcsukló hangon, mintha valami katasztrófát
adna hírül, beszélni kezdett:
— Hallottad, anyám? Ottilia Párizsban van.
Aglae arcán összerándúltak az izmok, de nem mozduk székéről. Néhány pillanat múlva egyetlen szóval öntötte ki mérgét:
— Bestia!
— Okos lány — kommentálta Stánicá a hírt, amikor tudomást szerzett róla. Tudtam, hogy nem kell [él¬tem
| — Maga okosságnak nevezi — kérdezte Aurica —, ha
egy lány szégyentelenül külföldre utazik egy férfival?
— Igen! — jelentette ki Stánicá. — Okosnak tartom azt a nőt, aki elcsavarja a férfiak fejét! Ez a nők hi¬vatása !
Auricat földre sújtotta ez az érv. Lesütött szemmel bámult a padlóra. Szenvedő arcáról le lehetett olvasni, hogy tulajdonképpen
egyetért Stánicával.
Félix Georgeta lakása felé indult. Borús hangulatban volt, mintha öngyilkosságra készült volna. Viselkedésé¬ből az éles eszü lány
megsejtette belső felindulását, de titkos vágyakozását is; ügyesen megkönnyítette az utat. Félixnek nagy örömet okozott, hogy
Georgeta elhalmozta a kegyeivel, és bár csodálta rendkívüli szépségét, legin¬kább naiv cinizmusán ámult el, természetes
könnyedsé¬gén, amellyel a legmerészebb mozdulatok után nyomban baráti beszélgetésre tudott áttérni. Hálát érzett iránta, de azt is
megértette, hogy csak Ottiliát szereti. Misztikus félelemmel gondolt a lányra, és nem tudta elképzelni valami visszataszító helyzetben.
Mivel hajlott az érzel¬gősségre, lelke mélyén kissé bántotta a blazírt közöny, amellyel Georgeta odaadta magát: látszott rajta, hogy
nem tulajdonít rendkívüli fontosságot a dolognak. A lány rokonszenvvel és kíváncsian figyelte, el-elsimította szeme elől az odahullott
haj tincseket, meg-megcsókolta, de csak futólag és könnyedén, ahogy akkor csókolnak a nők, ha
'ivüket lelik egy új hódításban. Georgeta beiktatta Fé- a programjába.
^yon tetszel nekem — mondta —, bármikor ntsz; de ne gyere szombaton, és sohasem akarom, hogy találkozz a tábornokommal, vb-'
'tnak látszott; Georgeta azt hitte, hogy
Coi °n zajló belső küzdelem okát:
— Vőlegényemnek fogadlak, persze csak úgy, szimbo¬
likusan. Azt akarom, hogy én is megismerjem egy tisz¬tességes lány érzelmeit. Ajándékokat ne hozz, mert meg¬haragszom. Ide nézz,
inkább én adok neked ajándékba egy nyakkendőtűt, hogy néha eszedbe jussak. Ne félj. a tulajdonosa meghalt. Tudd meg, hogy
viszonylag — ó. csakis viszonylag — annyira tisztességes vagyok, hogy igazán büszke lehetsz a hódításodra. Azt is megengedem,
hogy eldicsekedj vele az emberek előtt, a tábornok úgy¬sem hiszi el. Ne butáskodj — tette hozzá, és újra meg¬csókolta Félixet.
akinek az arcáról még mindig zavart olvasott le —. és ha valakitől azt hallod, hogy feljár hozzám, hogy ilyen vagy olyan vagyok, ne
higgy neki. meri csak dicsekszik. Bármilyen különös, de így van: nem vagyok . . . (Georgeta Félix fülébe súgta a szót). De nagyon
kérlek, hogy ne szeress belém, mert ezt nem
akarom a lelkemre venni. Bolondul szeretnék férjhez
menni, de neked nem akarok ártani. Végeredményben
jobb, ha úgy bánsz velem, mint egy. . . — és újra Félix fülébe súgta a szót.
Amikor a fiú indulni készült, Georgetának eszébe ju¬tott valami.
— Ide figyelj — mondta —, keresd fel okvetlenül lorgut a lokálban. Sürgősen beszélni akar veled. Tedd meg' ezt a szívességet,
mert nekem mint ..művésznőnek1,4 nagy szükségem van erre az emberre.
Félix derűsebben jött el Georgetától. újra bízott az életben. Nyugodt férfibüszkeség szabályozta a szíve do¬bogását. Georgeta volt az
első nő, akit testileg megis¬mert, bár ezt hiúságból titkolni igyekezett a lány előtt. Mivel egy percig sem kételkedett a
Georgeta őszinte¬
ségében, nem hitte volna, hogy a nőhóditás ilyen egy¬szerű dolog. Régi félénksége egy csapásra, csaknem egé¬szen eltűnt. Ügy
érezte, hogy most már másként tudna bánni a nőkkel. Milyen furcsa! Ottilia tettét megbocsát- hatónak találta, és korholta magát
igaztalan vádjaiért. Pascalopol jóérzésű ember, nem követhette el Costache bácsival szemben azt a tiszteletlenséget, hogy
egysze¬rűen elrabolja a lányát, mint valami kurtizánt. Maga elé képzelte Ottilia arcát, látta fülére fésült tincseit, hallotta a nevetését,
és úgy érezte, hogy semmiben sem
— Nem haragszom — mondta Félix mosolyogva —, de hat mit tehetnék?
Iorgu szélesen elmosolyodott:
— Beszéljen Giurgiuveanu úrral, mert azt gyanítom, hogy Stánicá úr nem is szólt neki. Mondja meg, hogy megveszem a házat,
bármilyen árat megadok érte. Csak üzenjen, és rögtön megyek tárgyalni. Eddig is elmentem volna, de nem akartam, hogy az emberek
tudják; meg aztán bíztam Stánicá úrban.
Félix megígérte. Iorgu nagy megelégedéssel vette tu-domásul az ígéretét. Sietett mindenfélével megkínálni, külföldi cigarettákat,
különféle bonbonokat dugdosott a zsebébe.
— Ügy fogok magára nézni, mint az apámra, pardon, mint az édesöcsémre!
Az utcasarkon, mintha a földből bújt volna elő, Stá¬nicá termett Félix előtt.
— Haha, jófiú, alaposan kinyílt a szeme! Kétes hírű lokálokba járunk, mi? Jól van, gratulálok! De mit ke¬resett itt ilyenkor?
Mintha Iorguval láttam volna. Mondja meg őszintén, hogy miről beszéltek. Maga még fiatal és tapasztalatlan, Iorgu meg öreg róka, ki
akarja használni magát. Mondja meg őszintén (Stánicá egyene¬sen a Félix szemébe nézett), nem a helyiség ügyében tapogatózott-e?
Nem beszélt valami szerződésről, ház¬vételről?
— Nem —■ hazudta Félix, aki valahogy ösztönösen húzott Iorguhoz.

68
Stánicá bizalmatlanul nézett rá:
— Igazán? Mert ez az ember mindenre képes. Ne higgyen neki. Milliókat szerzett a gazember az én zse¬bemre meg a magáéra
és mindenkiére, aki idejár és itt¬hagyja a pénzét. Mit akar Iorgu? Hogy ingyen szerezzek neki egy remek helyiséget? Costache bácsi
nem adja el a házat, meg is mondta nekem, becsületszavamra! De miért is adná el? Hogy eltékozolja a vagyonát? Ostoba¬ság!
Hallgasson rám: az öreg Ottiliára hagyja mindenét. (Stánicá megrángatta Félix kabátját.) A maga érdeké¬ben is beszélek. FI a elveszi
Ottiliát — és ne mondja, hogy nem akarja —, pucéron fogja elvenni? Ne legyen
■ buta! A mi érdekünk azt kívánja, hogy Costache ne ad- jón el semmit. Ne is szóljon az öregnek, mert csúnyán megharagszik. Nem
szereti, ha a nyakára járnak. Az egész dolgot csak Iorgu találta ki. Bomba üzletet csi¬nálna, ha néhány havi bér árán megszerezné a
helyi¬séget. És ha az Öreg Costache hajlandó is lenne, magá¬nak, mint becsületes fiatalembernek és mint jövendő¬beli vejének, ezt
kell mondania: nem!
Miközben Stánicá beszélt, megpillantott valamit a Fé¬lix zsebében; tüstént odanyúlt:
— Nézze csak, a vén lókötő! Ö adta magának? Csem¬pészett cigaretta, én szállítottam az üzletet.
Ezzel Stánicá a szájába dugott egy cigarettát, a többit Félix zsebében hagyta. De meggondolta magát:
— Ugye nem cigarettázik?
— Nem.
— Akkor adja nekem őket, barátocskám, ne játsszék velük, mint a gyerekek, kár és vétek lenne.
Félix biztosította, hogy vigyázni fog, és indulni akart. De Stánicá a kabátjánál fogva visszatartotta.
— Várjon, Öcsém, hová szalad? Látta-e azóta Geor- getát?
Ez a bizalmaskodó kérdés elárulta Félixnek, hogy Stá- nicának tudomása van a látogatásairól. Nem hazudha¬tott:
—• Egyszer meglátogattam .. . futólag.
Stánicá két kézzel erősen magához húzta a kabátjánál fogva, és bizalmaskodó hangon így szólt:
— I^arátocskám, hibáztam magával szemben. Igen, hi¬báztam, mert nem voltam őszinte. Én ismertettem össze Georgetával, én
biztattam, ugye, érti.. . Nagyon rosszul tettem. Én egy kicsit felelős vagyok magáért. Nagyon kérem, kerülje azt a lányt. A jó híre
érdekében, a bol¬dogsága érdekében kérem erre! Mit tud maga róla? Én nagyon rosszakat hallottam. Valaki borzasztó dolgokat
mesélt: ez a lány egy bráilai kocsmából, egy igazi mat-rózkocsmából került ki. Az ember senkiben sem bízhat manapság! Végzetes
lehet magára, megfertőzheti vala¬mivel ... ugye, érti? Hiszen okos gyerek, mi az ördög, jövendő orvos. Meg kell őriznie magát, mint
egy tiszta liliomot, Ottiliának. Hagyja, majd találok én magának egy sokkal jobb nőt. Magunk közt legyen mondva, Geor-
geta közönséges szélhámos. Van egy tábornok barátja, akit úgy kopaszt. . .
Hirtelen elfeledkezett a szűzies hasonlatról, amelyet Ottiliával kapcsolatban használt, és így folytatta:
— Mert maga buta ... A maga helyében Ottilia most az én szeretőm lenne, és Pascalopol helyett én tartanám szépen az ölemben!
Félix elrohant, meg sem hallgatta Stánicát, bár ez kétségbeesetten kiabált utána:
— Várjon, öcskös, még mondani akarok valamit!
Este Félix elmondta Costachénak a Iorgu óhaját, és
puszta barátságból nagyon előnyös színben tüntette fel a lokáltulajdonost, habár nem kételkedett afelől, hogy Costache előtt rossz híre
lehet. Az öreg nagy szemeket meresztett:
— Azt mondta, hogy megveszi? Hallottunk ilyet? És mennyit ad érte?
— Amennyit kér. Tárgyalni akar.
— De hát amikor megkérdeztem, azt üzente Stánicá útján, hogy nem érdekli a dolog! Azt mondta, már meg¬vett egy másik
házat.
■— Nem igaz. Éppen azért küldte Stánicát, mert meg akarja venni a házat. Pénzt is adott neki. Egyszer, még régebben, előttem adott
kétszáz lejt, hogy rávegye Cos¬tache bácsit a szerződés meghosszabbítására.
Az öreg Costache hirtelen egészen berekedt, és úgy emelte a kezét Félixre, mintha ő lenne a hibás:
— Meg ne lássam többé a házamban azt a szélhá¬most! öt lejt adtam neki, érted, öt lejt adtam neki ko¬csira, hogy hozza ide
Iorgut! Három napja várom. Ki¬szolgáltat az ellenségeimnek az a zsivány! Menjünk rög¬tön oda! Gvere velem!
— Hová?
— Iorguhoz.
Félix lelkesen fogadta a javaslatot, örült, hogy valami szívességet tehet ennek az embernek, aki az ő szemében Ottilia apja volt. Ruhát
váltott, megigazította a vén Costache foszladozó nyakkendőjét, és elindultak. Elég messzire kellett menniük, tehát megkérdezte az
öreget, hogy nem akar-e villamosra ülni vagy kocsit hívatni. Costache tiltakozott:
— Fáradt vagy? Miattam eszedbe se jusson! Majd las¬san elballagunk.
Az öreg folyton morgott útközben, és félhangosan szidta Stánicát. csalónak, gazembernek nevezte. Hogy örömöt szerezzen Félixnek,
vett valahol egy zacskó búr- mogyorót. de az egészet csaknem egyedül ropogtatta el. Az étterem előtt megállt, és beküldte Félixet,
hogy szól¬jon lorgunak. Félix kissé kényelmetlen érzéssel indult el az asztalok között, mivel a vendégek már gyülekeztek (az idő tíz
órára járt), fél szemmel pedig Stánicát ke¬reste, attól félve, hogy leselkedik utánuk. Végre meg¬találta lorgut, aki izgatottan, szaladva
indult a kijárat-hoz. Félix követte. Costache a járda szélén várt, és a búrmogyorót ropogtatta.
— Giurgiuveanu úr! Egész életemben áldani fogom a kedves unokaöccsével együtt!
Ezzel Iorgu betessékelte őket egy keskeny, homályos előszobába, majd néhány xekervényes, váratlanul fel¬bukkanó folyosón és
lépcsőn át az irodájába vezette vendégeit. Egy ajtó mögül éles női kacagás és egy ci- pőtalp erős csikorgása hallatszott ki. Itt volt az
egyik szeparé. Az Öreg Costache csak majszolta a búnnogyo- rot, és elégedett arccal tapogatta a falakat, az ajtókat, a kilincseket.
— Egy vagyont öltem a javításokba, uram — mondta Iorgu —, úgy gondoztam a házat, mint a sajátomat. És most az
ellenségem kezére hagyjam?
Az irodában Félix kényelmetlenül érezte magát. Ügy gondolta, hogy indiszkréciót követ el, ha végighallgatja a két férfi beszélgetését,
annál is inkább, mert némi za¬vart fedezett fel az öreg Costache arcán. Az is eszébe jutott, hogy az egész ügy nem méltó hozzá.
Aztán éhes is volt. Még vacsora előtt szaladt haza, Costache bácsi pedig tüstént a városba indult vele. Mihelyt Iorgu érte¬sült a
kívánságáról, nyomban szigorú parancsot adott, hogy terítsenek számára az egyik szeparéban, és telje¬sítsék minden kívánságát. Két
pincér, látható rokon- szenvvel és türelmesen elmagyarázta Félixnek a külön¬böző ételek tulajdonságait. Még vitatkoztak is, felváltva
a konyhába küldözgették egymást, majd valósággal tömni kezdték Félixet a legjobb falatokkal, amelyeket az étterem ínyencségeinek

69
neveztek, egy régiméntnyi pohárba pedig különféle borokat töltögettek. Félix szé¬dült. egész testében jóleső érzés áradt szét a
magányos lakoma után. Hirtelen eszébe jutott, hogy mi történt vele a délután. Életében valami újat jelentett ez a nap: meg¬ismerte az
élet egyik örömét. Akaratlanul kiszaladt a száján:
— Georgeta kisasszony nincs itt?
Az egyik pincér azonnal kiment, és nemsokára azzal a hírrel tért vissza, hogy a kisasszony ebben a pillanat¬ban érkezett, és most a
haját igazítja a házvezetőnő szo¬bájában. Félix lelkében hiúság rezdült meg: a pompás szeretőket tartó, gazdag férfiak hiúsága. A
pincér hoz¬zátette, hogy a kisasszony — mihelyt megtudta, hogy Féhx itt van — azt üzente, hogy azonnal jön. így is tör¬tént.
Georgeta fekete szaténruhát viselt, és illatárba bo-rította a szobát, amikor belépett. A pincér diszkréten tá¬vozott.
— Itt vagy, szívem? — kérdezte Georgeta. — Mi tör¬tént? Talán rossz útra térsz? Hű, micsoda borok!
Georgeta a két keze közé szorította Félix arcát, és mélyen a szemébe nézett. Azután megkóstolta egy-két pohárból a bort.
— Erős borok — jegyezte meg. — Nem szabad meg-szoknod őket. Azt hittem, hogy már rég alszol! Hát itt tanulsz? Tudd meg,
hogy nem foglak szeretni, ha ilyen életre adod magad. Stánicá már mondott is nekem va¬lamit .
Félixet bántotta ez a fejmosás. Georgeta anyai aggó¬dásai pedig bosszantotta. Hiszen felnőtt férfinak érezte magát! Megmagyarázta
Georgetának, hogy Costache bá¬csival jött ide üzleti ügyben, és egyszerűen megvacso¬rázott.
— Úgy? Akkor bocsáss meg. Tudtam, hogy komoly fiú vagy. Egy lokálhős oldalán nehezen tudnám meny¬asszonynak
képzelni magam. De ha sejtenéd, hogy miféle rokonaid vannak! Az a Stánicá megéri a pénzét! Csak az előbb szabadultam meg tőle.
Mihelyt elmentél, beál¬lított hozzám, és erkölcsi oktatásban részesített. Először azt mondta, hogy elrontalak, meg hogy felelősséggel
tartozik érted, ..mert Costache bácsi reá bízott. Amikor
Iái.tf:. hogy csak nevetek rajta, hirtelen köpenyedet for- ditott. Arról kezdett mesélni, hogy te milyen romlott vagy. hogy elcsábítottad
Ottiliát, aki azért ment világgá, aztán a sógornőjét, valami Aurorát vagy Auricát, és nem akartad feleségül venni, végül hogy már fasi-
ban kicsap¬tak az iskolából a szerelmi botrányaid miatt. Hallod? Szóval, hogy közönséges selyemfiú vagy, ahogy mi mon¬dani
szoktuk, aki csak kitartott nőkkel kezd ki, hogy el¬csalhassa a pénzüket. Ottilia Pascalopolt fejte, nekem meg van egy tábornokom.
Mit szólsz hozzá?
Félixet rosszullét környékezte. Tántorogva állott fel a székéről.
— Georgeta kisasszony ■—■ mondta haragtól remegő hangon —, az igaz, hogy ma lefeküdtem magával, de azért, tisztelem
magát, és nagyon kérem, hogy maga is tiszteljen engem!
Georgeta g5rorsan a szájára tapasztotta gyűrűkkel megrakott fehér kezét.
— Hallgass, az isten szerelmére! Még meghallja va¬laki! Jaj, de megijesztettél! Tehát romantikus felháboro¬dást váltottam ki
belőled! Félix szívem, hiszen én nem akartalak megbántani, egy szót sem hiszek az egészből! Drága gyermek! Csak azért ismételtem
el Stánicá sza¬vait, hogy jobban megismerd az embereket.
Félix arcához szorította az arcát, átkarolta a derekát, és simogatni, ringatni kezdte, mint egy gyermeket.
— Milyen buta vagy! Most már értem, hogy miért szeretett Ottilia! Hej, micsoda jómadár ez a Stánicá, ritka példány! Azt
hiszed, hogy nem ismerem? Most fe¬jébe vette, hogy elválik a feleségétől, mert egy mondén nőt kell elvennie. Felajánlotta, hogy
elvesz feleségül, ha a tábornoktól kicsikarok egy házat — az ő nevére. Ősz- szevissza locsogott mindenfélét: hogy menjünk ki
Ar¬gentínába vagy mit tudom én, hová, szóval csupa hülye¬séget beszélt. Bárkihez férjhez mennék, persze nem egy olyan fiúhoz,
mint te, akinek csak elrontanám az éle¬tét, mondom, bárkihez férjhez mennék, csak hogy be¬fogjam az emberek száját, még ha
nyomban el is vál¬nék, de Stánicá komolytalan ember, meg aztán nem bír¬nám ki. hogy egy szegény asszony szenvedjen miattam.
Aljasak a férfiak, kivétel nélkül mind gazemberek!
Georgeta rábeszélte Félixet, hogy menjen haza, mi¬előtt Stánicá meglesné. Biztonság kedvéért visszavezette Iorgu úr irodájába, ahol
az öreg Costache elégedett arc¬cal ette a búrmogyorót egy púposra rakott tányérból. Iorgu boldognak látszott, hálás pillantásokat
vetett Fé- lixre. Végre elindultak. Iorgu a folyosó végén levő ki¬járatig kísérte a vendégeit, ott kocsiba ültette őket, cs megparancsolta
az ismerős kocsisnak, hogy az ő szám¬lájára hajtson haza velük.
■— Megegyeztek? -— kérdezte Félix.
— Ühüm — mormogta Costache, és tovább rágcsálva a búrmogyorót, amellyel a zsebeit is megtöltötte. Azután két falat között
kimondta a gondolatát: ■— Ha. ebben az országban nincsenek törvények, és a vagyonomat nem hagyhatom arra. akire akarom, akkor
inkább mindene¬met elkótyavetyélem. De én úgyis annak adóin, akinek akarom, a többieket pedig vigye el az ördög.
Ezzel az öreg messzire köpött egy mogyoróbéjat, majd zajosan kifújta az orrát.
„Lehet, hogy az öreg nem is olyan gonosz, mint ami¬lyennek képzelem —- elmélkedett Félix, amikor már az ágyban volt. — A
fukarsága inkább valami rossz haj¬lam. De szereti Ottiliát, és mindig csak reá gondol,41
Elővett egy tankönyvet, kinyitotta és olvasni kezdett. De gondolatai messze jártak. Eléggé viharos életet él. és ez nem kedvez a
tanulmányainak. Túl sok izgalom érte az utóbbi időben. Alig egy éve, hogy idecseppent az egyhangú vidéki környezetből, azóta
megismerte a lelki és testi szerelmet, az emberi gonoszságot, a kap¬zsiságot, közömbösséget, irigységet, nagyravágyást. Sza¬badon
élt, de nyugtalanul, senki sem oltalmazta. Több¬nyire magányosnak, elhagyatottnak érezte magát. Bízott Ottiliában. de Ottilia
elárulta. Georgeta csak egy „klassz nőu. Ő maga mondta, hogy ne vegye komolyan. Mivel semmi sem köti ide, a következő évben,
amikor nagy¬korú lesz, elmehetne Franciaországba, hogy ott folytassa tanulmányait. Megélhetne abból, amit a iasi-i ház hoz. Ismét a
szeme elé emelte a könyvet, amikor hirtelen női hangokra lett figyelmes. Mintha Marina kiáltott vol¬na, majd lábdobogást hallott a
lépcső felől. Egy ököl he¬vesen megverte az ajtaját.
— Félix úr, Félix úr! — kiáltotta kétségbeesetten egy vékony hang.
— Ki az?
— Én vagyok, Aurica! Meghal az apám! Kérem, jöj¬jön le azonnal. . .
Félix fejvesztetten ugrott ki az ágyból, valami ruha¬félét dobott magára, és kissé kinyitotta az ajtót. Aurieát pillantotta meg. aki
reszketve, hálóingre húzott kabátban állott előtte.
— Jöjjön, kérem, apám rosszul van! Marinát orvosért küldtem!
Félix sebtében öltözködni kezdett, de a sietség inkább csak hátráltatta. Miközben a holmiját keresgélte, kezébe akadt a Simion füzete.
Futólag kinyitotta. Többnyire bibliai értelmű, Összefüggéstelen szavakkal volt tele, Si¬mion gondosan, kaligrafikus betűkkel rótta le
őket, de az írása itt-ott reszketegségről tanúskodott: mintha egy elemista szépírás-füzete lett volna. Az eset lehangolta Félixet. Ha arra
gondolt, hogy később, orvos korában is így, az éjszaka kellős közepén fogják felébreszteni, egy cseppet sem látta rózsásnak jövendő

70
pályáját. El¬határozta, hogy kizárólag a tudománynak szenteli ma-gái. Végül lement. Costache is előkerült, hálóingesen, fölötte ócska
kabáttal; fején kötött gyapjúfezt viselt. A szó legszorosabb értelmében annyira komikus volt, hogy Félix nem fojthatott el egy
mosolyt. Az öreg dohány¬zót!., és nagy füstfelhőket eregetett a sötétben, amitől a levegő néha fehéren megvillant.
— Menj — mondta az öreg Costache —, menj és nézd meg. hogy mi baja annak a szegény Simionnak.
Félix átment a szomszéd udvarra, belépett a házba, majd az ebédlőbe, ahol még ott voltak a vacsora elta- karítatlan maradványai.
Megpillantotta Stánicat, aki hát¬tal az ajtónak, cigarettázva állott a szekrények előtt, és a szemével vizslatott bennük. '„Ezt az embert
lehetetlen elkerülni" — gondolta Félix. Amikor Stánicá észrevette, rákacsintott, és suttogva így szólt:
— Nagyon rossz bőrben van. elpatkol az öreg legény. Biztos, hogy agyvérzése van. Meglegyintette a szél. Itt ültem vele az
asztalnál tizenegy óráig, akkor elment;
egyszer csak hallom az Aurica kiabálását, hogy rosszul lett a vén csont.
Komor arccal megjelent Aglae is. De inkább dühösnek látszott, mint ijedtnek.
— Mintha egy kicsit jobban lenne — mondta —, be-dörzsöltem szagosított ecettel. Annyit evett, mint egy bivaly. Ennyi az
egész! Majd meghalok a fáradtságtól! A sírba juttat ez az ember! Az a hülye Marina meg nem jön az orvossal! Titinek kellett volna
elmennie. Nem is tudom, kihez hasonlít ez a fiú, annyira rideg lelkű! Fel sem akart kelni. Alszik, mint a tej!
— Komoly eset — mondta Stánicá, akinek most is kedve volt bölcselkedni. — Ebben a korban az eszmélet elvesztése csakis
gutaütést jelenthet! Az biztos, hogy ma¬gához tér, de mi lesz azután? Lehet, hogy a karja vagy lába megbénul. Ezek bizony
klasszikus balesetek.
— őrizzen meg a Szent Szűz ettől a büntetéstől! Ak¬kor inkább vegye magához az Úr!
— Vigyük kórházba.
Aglae komoran a Stánicá szemébe nézett.
— Nem fogom itt tartani, a gyermekeim szeme előtt! Tudja ő jól, miért bűnhődik!
Félix már megbánta, hogy átjött. Kívülről léptek hal¬latszottak, és Marina kíséretében egy magas, komoly, szakállas férfi lépett be.
Az arcán unott kifejezés ült, a tekintete közömbös és hivatalos volt. Nyilvánvalóan bosszantotta, hogy felverték álmából.
— Hol a beteg? •— kérdezte.
Aglae a hálószobába vezette; Stánicá velük tartott. A szemével intett Félixnek, hogy jöjjön ő is. A menetet Marina zárta be, de a
küszöbön visszamaradt. A tágas, félhomályos hálószobában két széles ágy állbtt az abla¬kok között. Az ágyak nagy diófa deszkáit
hatalmas, erős lábak tartották. Az éjjeliszekrényen ernyős lámpa pislá¬kolt. Az egyik ágy szélén Olimpia ült, és a homályban levő
beteg kezét fogta. Arrébb Aurica nézett rá sárga, festéktől megfosztott arccal. A levegőben a szagosított ecet erős illata a zárt szoba
kellemetlen bűzével keve¬redett. Az orvos intett, hogy nyissanak ablakot, majd le¬ült az ágy szélére, Olimpia helyére; a többiek
kíváncsian körülvették az ágyat. Megpillantották Simiont, aki leve- göbe meredő orral feküdt a hátán, és alig lélegzett. Fe-detlen
mellét erős, sűrű szőrzet borította, a paplan alól kilátszott meztelen, inas lába. Az orvos két kézzel meg¬ragadta, jól elhelyezte a
párnán, szétnyitotta szemhéját, és megvizsgálta a szemét. Azután az érverését kezdte számlálni. Miközben magában számlált,
megkérdezte:
— Hogy történt?
~~ Felkelt az asztaltól, és lefeküdni indult. Akkor esett el. Én nem láttam. Sokat evett, mert általában túl sokat' eszik, doktor úr.
Valaki azt mondta nekem, hogy cukorbajos.
Az orvos oda sem figyelt Aglae fecsegésére. Az injek- cióstüt készítette elő.
— Megcsinálták-e az analíziseket?
— Meg, doktor úr — szólt közbe buzgón Stánicá.
Aglae odanyújtott egy papírlapot. Az orvos rosszked¬vűen megnézte, és nyersen csak ennyit mondott:
— Nincs cukorbaja.
Amikor a tű behatolt Simion sovány combjába, a be¬teg felnyögött, majd megmozdította fejét, és félig nyitott szemmel az orvosra
nézett.
— Hogy érzi magát? — kérdezte az orvos.
Simion figyelmesen nézte, de nem válaszolt.
— Nem tud beszélni? — kiáltott rá az orvos. ■— Ül¬jön fel!
Simion kissé felemelkedett, bután mosolygott, moz¬gatta az ajkát, de hallgatott.
— Valószínűleg afázia — mondta az orvos, inkább esak magának.
— Mit jelent ez? — kérdezte Aglae.
Az orvos megvető pillantást vetett rá:
— Azt hiszem, pillanatnyilag elveszítette a beszélő-képességét.
— Micsoda? Súlyos a dolog? — kérdezte felháboro¬dottan és bosszankodva Aglae.*
— Ez az októl függ. Egyelőre semmit sem tudhatunk. Feküdjék nyugodtan az ágyban, és valaki vigyázzon rá. Ez a
legfontosabb. Majd még hívassanak.
Az orvos ezután kezet mosott. Érzéketlen arccal vé¬gezte el a műveletet, közben a szemhéja alól néha kö¬rülnézett, hogy hozzák-e a
honoráriumot. Stánicá karon fogta Aglaét. és átvitte a másik szobába:
— Éjszakai kiszállást kell fizetni az orvosnak! Adjon ide egy húszast, majd én odacsúsztatom neki. De ötösök¬ben. hogy
többnek érezze.
— Mennyit? — kérdezte felháborodva Aglae.
— Híres orvos — mondta Stánicá -—■, nem fogad el kevesebbet.
Aglae morogva vette elő a pénzt:
— Ennek is éppen most kellett megbetegednie, amikor a legtöbb bajom van a gyermekeimmel.
Stánicá többé nem. figyelt rá. Vette a pénzt, és az or¬voshoz sietett, aki menni készült. Nagy ceremóniával ka¬ron fogta, és kivezette
az ajtón, ami elég nevetséges lát¬vány volt, mivel Stánicá udvarias mozdulatai meglehe¬tősen ellentétben álltak az orvos erőltetett
merevségével. Odakint Stánicá az orvos kezébe csúsztatta a honorá¬riumot, és szokása szerint kötelességének érezte, hogy
informálódjék:

71
— Doktor úr, mindnyájan látjuk, hogy az eset súlyos, de erősek vagyunk. A beteg már nem fiatal, mindenre el kell készülnünk.
Kérem, beszéljen nyíltan, ne kímél¬jen. hiszen férfi vagyok, vagy mi az isten!
Az orvos igyekezett elkerülni a pontos választ, és amíg beszélt, gyors léptekkel továbbment a kapu felé. Ez sértette Stánicát.
— Egy ictus, egy afáziás roham, azt hiszem. Látszatra könnyű lefolyású, de éppen ezek az esetek a veszélye¬sek. Nem
nyilatkozhatom, amíg alaposan meg nem vizs¬gálom a beteget. Az is lehet, hogy valami más. Egyelőre semmit sem mondhatok.
Vigyázzanak rá, és majd meg¬látjuk, meddig tart a krízis.
— Tehát súlyos az eset, doktor úr?
Az orvos vállat vont, és mivel éles szél fújt. feltűrte a kabátja gallérját, majd válasz nélkül elsietett.
— Micsoda zsebmetszők! Potyára veszik el az ember pénzét.
De Stánicá tulajdonképpen nagyon meg volt rendülve, és egész testében remegett. Tehát Simion meg is halhat! Kimondhatatlan
meghatottság áradt szét. lelkében, és erre ugyanakkor büszke is volt.
„Milyen lelketlenek az emberek! — gondolta. — Az anyósom is egy szívtelen vén boszorkány! A férje hal¬doklik, ő meg alkudozik
az orvossal. Közben majd fel¬veti a pénz! Olimpia pedig csak bámul, mint egy ügye- fogyott, semmit sem kér, semmit sem néz ki
magának. Sorra mind meghalnak, és neki még egy tű sem marad. Egy ostoba nőhöz kötöttem az életemet! Titi is csak rin¬gatja magát
az ágyban, miközben az apja halálán van. Micsoda hülye!“
Amíg beért a házba, fejében seregestül fordultak meg a legkülönbözőbb gondolatok, amelyeknek kiindulási pontját közben már rég
elfelejtette. Olimpia indulni ké¬szült, hasonlóképpen Félix is. Simion elaludt, Aglaénak pedig az volt a véleménye, hogy „hagyjuk az
ördögbe, nincs semmi baja!“ Túlságosan bezabált!
— Hová mész? — kérdezte Stánicá Olimpiától.
— Haza, hát hová menjek? Meddig üljek itt a nya¬kukon?
— De éppen most, amikor apád beteg? Nem hallottad, hogy vigyázni kell rá?
— Ne búsulj, vannak itt elegen, akik vigyázhatnak. Itt van Aurica, itt van Titi . . . Meguntam a folytonos jövés-menést.
Egyébként te is jól tennéd, ha néha ott¬hon ülnél. Hiszen férjes asszony vagyok, vagy mi az ördög!
— Drága Olimpiám — próbálta Stánicá kibékíteni a feleségét, aki telt álla miatt nagyon harciasan tartotta a fejét —, de hát értsd
meg, hogy egy ügyvédnek ren¬geteget kell szaladgálnia, mindenütt ott kell lennie. Ha már nincs vagyonunk, mint másoknak . . . igaz-
e, Félix űr?
— Mi köze ehhez Félix úrnak? Veled beszélek. Majd én megkérem Félix urat, aki gyakrabban találkozik ve¬led, hogy
figyeljen, és mondja meg nekem, hogy miféle nőszemélyekkel szoktál összejönni. Ki az a Georgeta. akiről folyton hallok?
— Tessék! — csodálkozott Stánicá, és Félixre nézett.
— Így beszél egy asszony, aki nem érti meg a férje hely¬zetét. Én olyan vagyok, mint az orvos, érted-e? Kapcso¬latom van
minden társadalmi osztállyal. Ha egy mű¬vésznő a segítségemet kéri, nem fordíthatok neki hátat.
— Művésznő, miféle művésznő?! — vágott a szavába Olimpia. — Közönséges . . .
Stánicá szégyenlősen és felháborodva tiltakozott:
— Szívem, még sohasem láttalak ilyen idegesnek. Itt van Félix úr, a családot nagy szerencsétlenség érte, és te éppen ilyenkor
rendezel nekem jelenetet? De neked is igazad van, majd otthon beszélünk róla.
Mindhárman egyszerre mentek át Costache udvarára, mert Stánicá minde2iáron el akarta kísérni Félixet. A ház elé érve előbb szörnyű
csikorgást, majd egy bar¬langi hangot hallottak, amelytől összerezzentek.
— Na, mi történt?
Az öreg Costache volt. aki kilökte a gótikus ajtót, hogy beszélhessen velük. Stánicá sietősen bement a ház¬ba, hogy így meneküljön
Olimpia szemrehányásai elől.
— Az történt, hogy kissé rosszul lett, de hogy mi baja, azt csak az Isten tudja.
— Az orvos mit mondott? — kérdezte az öreg.
— Ej, az orvos! — mérgelődött Stánicá. — Közönsé¬ges csirkefogó! Jött, megtapogatta, és azt mondta, hogy nem tud semmi
biztosat. Maga is jó mesterséget válasz¬tott, barátocskám! Azt mondta, hogy majd még meglátja. Valami icterről vagy ictusról
beszélt,
— Ictusról — erősítette meg Félix.
1— Arról. És ezért húsz lejt kért. De csak a bolond ad annyit. Tőlem tíz lejt kapott.
És Stánicá elővett a zsebéből két ezüstpénzt; meg¬pörgette a kezében, majd újra elsüllyesztette a két ér¬mét,
— Add ide! — mondta mohón Olimpia.
— Hagyd, majd otthon! — tiltakozott Stánicá.
A házaspár végül is elment. Félix visszatért a szobá¬jába, és elővette az Általános kórtant. amelyet az apjától örökölt. Lapozgatni
kezdett benne, hogy megkeresse a Simion betegségét. Az afáziás rohamot okozhatta egy¬szerű agyvérzés, de valami egyéb is. Ezt az
egyebet Fé¬lix fel sem merte volna tételezni. Lehetetlennek látszott, hogy egy ilyen vén mélák, mint Simion. . . Fogta az öreg füzetét,
és újra olvasgatni kezdte. A szavak között nem volt logikus kapcsolat, de egy vékony gondolati szál mintha mégis összekötötte volna
őket. Valószínűnek lát¬
szott, hogy Simion, aki mindenféle kézügyességet ked¬velt, csak szépírási gyakorlatokat végzett. De ezt úgy tette, mintha az
emberiség üdvéért cselekedett volna va¬lamit. Vagy elcserélte a füzetet? Találomra hordott ösz- sze hetet-havat? Ottilia egyszer azt
mondta Simionról, hogy fiatal korában kalandos életet élt. Félixnek őszin¬tén be kellett ismernie, hogy föltétlenül bolondnak tar¬totta
volna Simiont, ha a többiek nem állították volna róla, hogy mindig ilyen volt. Ez a gondolat szeget ütött a fejébe. Gyorsan kiugrott az
ágyból, és anélkül hogy cipőt húzott volna, elővett a mosdószekrényből egy ha- lomnyi füzetből álló jegyzetet. Annak a
professzornak az idegkór tani előadása volt. aki felfigyelt rá. Nem volt köteles hallgatni ezt a kurzust, de azért szorgalmasan látogatta,
és megvette a litografált jegyzeteket is. Ol¬vasni kezdte a tavaszi előadásokat, éppen azokat, ame¬lyekben a keresett tünetekről volt
szó. és apránként ki¬alakult benne egy feltevés. Ügy érezte magát, mint de¬tektív a jól végzett munka után. Későre, éjfél után
fe¬küdt le, az izgalmaktól halálra fáradtan. Csak délelőtt ébredt fel, amikor a nap már magasan állott. Éjszaka azt álmodta, hogy
ugyanazt csinálta Ottiliával, amit Georgetával is elkövetett, és ez nagyon bántotta. Ügy érezte, hogy bemocskolt egy szentképet.
Hideg vízzel ala¬posan megmosdott, és megpróbálta elűzni az álom go¬noszkodó emlékét. Ahhoz már késő volt, hogy elinduljon a
városba. Lement az udvarra, hogy sétáljon egyet. Csak akkor jutott eszébe Simion.

72
— Hogy érzi magát az öreg? — kérdezte Marinától.
— Az öreg, az öreg — mondta ez megvetően. — Lát¬ta-e már az ördögöt holtan? Nézze, ott sétál az öreg a kertben.
Félix majd sóbálvánnyá meredt. Átnézett a kerítésen, és valóban megpillantotta Simiont, aki hátratett kézzel, leszegett fejjel és
roppant izgatottan sétált fel s alá. Félix ildomosnak vélte átmenni a másik udvarra, hogy az öregtől az egészsége felől érdeklődjék.
Simion meg¬látta, és úgy ugrott feléje, mint a macska.
— Látod? — mondta. — Nagy csoda történt! Meghal¬tam és feltámadtam!
— Az igaz — jegyezte meg Félix —, hogy jó szín¬ben van.
A valóságban az öreg arca nagyon beesett volt, a haja erősen megőszült,' bántóan merev tekintetében fanatikus tűz égett. De a
fiatalember értelmesnek találta a beszé¬dét. Az Öreg pedig szibillai hanghordozással folytatta:
—■ Ismét feltámadtam! Ez nem történt meg ezerki- lencszáztíz esztendeje! Elárulok neked egy nagy titkot. Pszt! Meg ne halljon
minket valaki, mert egy nagy tit¬kot mondok el neked: elárulom, hogy ki vagyok . . .
Félix úgy tett, mintha sietne, és vissza akart térni a házba.
— Majd gyere el, és megkapod a tálentumokat! — kiáltotta utána Simion.
Az a gondolat, hogy az öreg nem épelméjű, erősen befészkelte magát Félix fejébe. Előző este megcsinálta a diagnózist, és most
kíváncsian várta a fejleményeket. Egyébként az volt a szándéka, hogy megkérdi a pro¬fesszort is. Aglae közömbösen csak annyit
mondott, hogy Siiyiionnak semmi baja, mindig így bohóckodik. Amikor Félix megpróbálta értésére adni, hogy valami azért
meg¬változott az öreg viselkedésében, tehát jó lenne orvost hívatni, Aglae megvetően nevetett:
— Nem ismeri Simiont! Mindig dilis volt egy kicsit. Ha én az orvosokra hallgatnék...! Rosszul lett, ennyi az egész.
De Simion viselkedése azért gondolkodóba ejtette Ag- laét. Az öreg szemügyre vette mindegyik ruháját, és ki¬jelentette, hogy
rövidek; a szekrényekben keresgélt, ki- húzgálta a ruhákat, a fehérneműt, és azon sopánkodott, hogy az ellenségei „megcsonkítják a
ruháit, verik, ösz- szevagdalják és tépik őket, hogy így gyötörjék a ben¬nük rejtőző lelket44.
— Bolond vagy! — kiáltotta Aglae. — Igazán nem tu¬dom. mihez kezdjek veled! Felforgattad az egész házat! Senki sem
vágott le a ruháidból, mindig ilyenek voltak!
— Kínozzátok őket! — jajgatott Simion.
Egyébként minden gond Aglaéra hárult, mert Aurica újrakezdte sétáit a Calea Victorieien, Titi pedig jámbor és közömbös arccal nézte
az egészet; hátával a kályhá¬nak támaszkodva ringatta magát, és ájtatosan Összezárta
mellén a két kezét. Amikor a helyzet már-már botrá¬nyossá fajult, Aglae arra kérte Simiont, hogy menjen a szobájába, és nyugodjék
meg. Simion folyton a szent¬leiket és Jézust emlegette, arról beszélt, hogy Istent ül¬dözik a világon, meg más effélékről, de a
zagyvaságai sohasem terjedtek a delirium határáig. A szokványos dolgokról normálisan társalgott, és bár csak viszonyla¬gosan. de
visszatért rendes életmódjához. Hatalmas ét¬vággyal evett, és pompásan aludt. Félix elhatározta, hogy kórtani szempontból alaposan
kikérdezi. Simion borzasz-tóan örült, hogy Félix szóba áll vele.
— Miért panaszkodik folyton? — kérdezte Félix. — Kicsoda bántja?
— Hát nem látod, hogy levagdosnak a ruháimból, hogy gyötrik az Ür dolgait? Engem kínoz, aki ezt cse- lekszi!
— De hát hogyan képzelhet ilyesmit, hogy az élet¬telen dolgok szenvednek, és hogy ez magára is kiter¬jedhet?
Simion komolyan nézett Félixre, és mintha csodálko¬zott volna, hogy ilyen ostobának véli. Félix bátorsága kezdett alábbhagyni.
— Mit mondott Jézus a tanítványainak Galilea he¬gyén? Veletek vagyok szüntelenül, reggeltől estéiig és az időknek
végezetéig, ámen. Azóta Jézus Krisztus min¬den dologban benne lakozik, ott van mindenütt, ahol nem is sejtenéd, de a világ gyűlöli
és üldözi őt, és min¬dennap keresztre feszíti. Általa pedig engem is keresztre feszít, és velem a ruháimat!
Félixnek el kellett ismernie, hogy az öreg furcsa pan- teizmusa nem nélkülöz éppen minden logikát. Ki tudja? Talán egy megszállott
ember, akit hatalmukban tarta¬nak ezek az elavult misztikus képzetek. Folytatta a ki¬kérdezést:
— Akkor maga része az istenségnek?
Simiont kissé zavarba ejtette ez a rejtett értelmű fo¬galmazás.
— Én az Ür szavát hordozom. Én vagyok az örökké¬való Krisztus, aki minduntalan feltámad! Tegnap is fel¬támadtam!
,,Bolond — gondolta Félix —, kötözni való bolond!41
Ifi — A tilokziíns iríny
— Most már értem — mondta hangosan. ■— Maga te¬hát Jézus Krisztus.
Simion csodálkozva, sőt megbántva nézett rá, mintha Félix sarokba akarta volna szorítani. A fiatalember za¬varba jött, arra gondolt,
hogy talán tévedett, és valami baklövést követett el.
— Ravasz vagy, barátocskám, hehe, kinek nézel en¬gem? Csak voltam! Mindnyájan egyek voltunk Krisztus¬sal, miután a
szentlélek újra kiterjedt a világra. De mi¬vel üldözték, elmenekült a földről, és csupán az utolsó ítélet napján tér vissza. Ezért most
minden dolog üres és élettelen, én is, a ruhám is, a fű is. Többé nincs ben¬nünk a szentlélek.
Simion egyéni dialektikája különös módon visszhangra talált Félix lelkében. Bizonyos volt afelől, hogy az öreg összevissza beszél, de
a szavaiban volt némi logika. Az Isten megjelentette magát Jézusban, és bár az emberi¬ség a Megváltóban megfeszítette az isteni
kinyilatkozta¬tás hordozóját, ez később mégis szétterjedt a világon, és mindent az istenség részévé tett. Csakhogy az emberek nem
ismerték el a teremtés isteni jellegét, és teljesen száműzték a szentleiket a mindenségből.
— Tehát az a véleménye, hogy a megváltás hiábavaló volt? Érdekes!
— Micsoda? —- kiáltott fel bután Simion, aki ebből már semmit sem értett. — Meggyilkolják - a ruháimat, ellopják a
szavaimat!
„Nem vitás — gondolta Félix •—, tiszta bolond.“
XIII
Stánicá hagyta ugyan, hogy Olimpia hazacipelje, de a bosszúság nem tűnt el arcáról. Ám olyan ember volt, aki képtelennek érezte
magát valami brutális cseleke¬detre, sőt nem is tudott ellenszegülni a más akaratának. Ezért jó léleknek tartotta magát, és az is volt,
amíg ha¬tott rá egy pillanatnyi érzelem. Sajnos, ingadozó jelle¬mét az a vágy tartotta hatalmában, hogy valamiképpen változtasson
az életén, és meggazdagodjék. Olimpiát min¬dig a legnagyobb figyelemmel vette körül. Örök szerel¬met ígért neki, de azután hamar
megunta, és egy más, eszesebb nőről álmodozott, ugyanakkor máris megha¬totta Olimpia későbbi sorsa, esetleges válásuk után;
el¬határozta, hogy a leggavallérosabb módon fog viselkedni, ha erre sor kerül. Azt akarta, hogy ne okozzon szen¬vedést „első nagy

73
szerelmének14, és hogy jó barátok ma¬radjanak. Ezeket a gondolatokat természetesen nem fej¬tette ki Olimpia előtt, de futó célzásai
is az asszony makacs ellenkezésébe ütköztek. Stánicá ilyenformán egy meg nem értett mártírnak képzelte magát.
— Szerelmem ■— mondta útközben, és átkarolta Olim¬pia derekát —, tudom, hogy szórakozott vagyok, és el is hanyagollak.
Mondd a szemembe, és ítélkezz fölöttem, szívem!
— Drágám — viszonozta Olimpia elég savanyúan —, férjes asszony vagyok, van egy valamirevaló lakásunk, tehát szeretnék
néha otthon is lenni. De te folyton el¬cipelsz. egész nap anyámnál kell ülnöm. Mit akarsz ez¬zel?
Stánicá hirtelen titokzatos és diplomatikus arcot öltött:
— Látod,, szerelmem, így van ez, ha nem hallgatsz meg engem! Én a te érdekeidet védem, csakis érted ve¬rekszem. Ott ülök,
hogy mindent lássak, és idejében in¬tézkedhess em.
— Miféle intézkedésekre gondolsz? Kaptunk apámtól egy házat meg valami pénzt. Ennyi az egész, egyebet ne várj. Anyám
még Önfejűbb, mint apám. Csak Titire és Auricára gondol, többet már nem csikarhatsz ki tőle.
■— Igen, de az ember nem örök életű •—■ persze, nem akarlak ezzel elszomorítani, csak távoli feltételezésekről beszélek —, és
egyszer ő is meghal. Ki kell tanítanom, hogy megvédhesse az érdekeit, hogy megszilárdítsa a va¬gyonát, amelyből egy szép napon
neked is juthat va¬lami.
— Hagyd csak, anyám nagyon jól meg tudja védeni az érdekeit, jobban, mint gondolnád. Aztán meg te is tu¬dod, hogy mi a
helyzet, hiszen ügyvéd vagy. Kikaptam a hozományomat, egyébhez nincs jogom.
— Nem érted a dolgot. Én Costache bácsira gondolok, akinek nagy vagyona van, és rajtatok kívül egyelőre nincs más örököse.
Neked is jogaid vannak, ha nem is közvetlenül.
Olimpia elgondolkozott a dolgon, de magában nem sok reményt fűzött hozzá.
— Csakhogy ott van az a kelekótya Ottilia. Nem hi¬szem, hogy az öreg egyszerűen az utcán hagyná.
— De hát én mit csinálok? ■—• mondta sértődötten Stánicá. ■— Figyelek, mozgatom a szálakat.
— Jobban tennéd, ha a magad ügyeivel foglalkoznál. Meguntam folyton a más kapuját kerülgetni.
A házaspár közben hazaérkezett, és bement a házba. Olimpia egy szék karjára dobta a rókabundáját, és fá¬radtan vetkőzni kezdett. A
hálószoba rendetlen volt, mintha átutazók laknának benne; meglátszott, hogy ezek az emberek nem sokat törődnek a házuk tájával.
Egyet¬len bútordarab sem illett a másikhoz. Olimpia levetette a ruháját, és csak úgy. alsószoknyásan, kezdte felcsa¬varni a haját.
Erős melle, húsos háta meztelenül maradt. Érzelmi fellángolásában Stánicá lábujjhegyen odament hozzá, és hosszú csókot nyomott a
vállára.
— Ah -— tiltakozott Olimpia —, hagyj békében, na¬gyon fáradt vagyok.
Stánicá mérgében másként vezette le indulatát:
— Olimpia, drága kincsem, talán már nem is szeretsz! (Olimpia közben egy hajtüvel kigombolta, és lehúzta a cipőjét.) De én
tökéletesen megértelek! Ki vagyok? Sen¬ki, egy félresikerült életű ember! Mit tudtam neked adni? Semmit. A fiatalságod, a
szépséged többet érde¬melt volna. De én feláldozom magam! Visszalépek, mint¬ha nem is lettem volna. Nem akarok útjába állni a
jö¬vődnek. (Olimpia leheveredett az ágyra, és ásított.) Csak egy szavadba kerül, és szabad vagy!'Én pedig örökké a hűséges
rabszolgád leszek, mert akármit is gondolsz ró¬lam, mégiscsak te voltál az első és egyetlen nagy sze¬relmem. és az is maradsz!
(Olimpia a. paplanra hevere- dett, keresztbe tette a lábát, és az ágy támlája fölött a semmibe nézett,) Vagy talán nem akarsz elválni,
hogy megőrizd a látszatot? Mégsem vetsz’ meg annyira, hogy ne tűrj meg magad mellett! De így is1 boldog lehetsz! Talán szeretsz
valakit, valld be nekem, mint a testvé¬rednek ...
— Micsoda? — kérdezte nyersen Olimpia, és erősen ránézett.
Stánicá kissé zavarba jött:
— Mondom, az is lehet, hogy szeretsz valakit, illetve vonzódsz valakihez, mit tudom én, hallottunk mór ilyes¬mit. Én
intelligens ember vagyok, mindketten modernül gondolkozunk, Mindketten azt a boldogságot keressük, amely inkább nekünk való,
de anélkül, hogy a mostanit szétrombolnánk. Elfoglalt ember vagyok, nem illek hoz¬zád. Visszaadom a szabadságodat! Továbbra is
egy asz¬talnál eszünk, kijárunk az emberek közé, senki sem tud semmit, kinek mi köze hozzá. Rendes, intelligens meg¬oldás.
— Hogyhogy? — kérdezte vontatottan, ironikus hang¬súllyal Olimpia. — Szerezzek egy szeretőt, te is szerzel egyet, és
találkahellyé változtatjuk a lakásunkat?
“ Túlzol. Nem akartam ilyesmit mondani. Jogod van. a boldogsághoz, a fényűzéshez, én pedig nem adhatom meg neked!
— Tehát kerítsek egy szeretőt, aki biztosítja nekem a fényűzést, s közben te is élsz belőle?
— Olimpia, szépségem! — kiáltott fel Stánicá, és be¬mászott az ágyba. — A lelkem mélyéig megsebeztél! Örökre hozzád
vagyok láncolva, a mi szövetségünk a hűség és a kölcsönös megbecsülés példája lesz! Hagyd, hogy dolgozhassam érted, hogy
szépségedhez illő oltárt eznelhessek neked! Majd meglátod, hogy kicsoda a te Stánicád!
— Fújd el a lámpát! — parancsolta Olimpia.
Stánicá felsóhajtott, és engedelmeskedett. Gondolatban
sokkal ■ tovább ment, mint élőszóban. Ottilia járt az eszé¬ben, és szemrehányást tett magának, hogy elszalasztotta. Majd Georgetáról
elmélkedett. De az. hogy Georgetát feleségül vegye, egyelőre nem látszott jó üzletnek. El¬rontaná az összeköttetéseit. Jobb lenne, ha
a tábornok venné el, vagy — legalább formailag — valaki más, és ő azután kaparintaná a kezébe. Ez az Ötlet erősen fész¬ket vert a
fejében. Georgeta mint férjes asszony, illetve mint özvegy, valóságos kincs! Egyszer már véget kell vetni ennek a bizonytalan
„művésznői*1 helyzetnek. Stá¬nicá hátat fordított Olimpiának, aki hasonlóképpen cse¬lekedett, jól beburkolózott a paplanba, és
néhány pilla¬nat múlva elaludt.
Amikor néhány nappal később Félix újra felkereste Georgetát, meglepő híreket hallott.
— Nézd csak — mondta Georgeta, és egy arcképet mutatott, amelyet ceruzával rajzolt róla valaki. A rajz kissé merev volt és
lapos, ám korrekt, akadémikus fel¬fogású. — Találd ki, hogy kicsoda rajzolta!
Félix nem tudta kitalálni, mert könnyed stílusérzékét semlegesítették a gondolatai.
■— Titi Tulea úr, a te kedves unokabátyád vagy mi¬féléd!
— De hát honnan ismered?
— Ah, nem is gondolnád — mondta Georgeta —, hosszú mese. Stánicá hozta ide, csak úgy, mirnix-dirnix. Hogy így meg úgy,
portrét akar rajzolni rólam. Csuda egy mélák, csak bámul, és akkorákat nyel, hogy az em¬ber beleszédül. Nem is tudom, hányszor jött
el szegény fiú, amíg befejezte ezt az izét. De hát nem is hasonlít rám! Ilyen öreg vagyok én? Nemigen beszél, de kezdett tolakodóvá

74
válni, a kezemet fogdosta. Óriásit nevettem rajta! Ha kettévágnak, akkor sem aludnék egy lakásban azzal a medveboccsal! Egyébként
rendes fiúnak látszik szegényke, neked mi a véleményed?
— Rendes fiú — bólintott Félix.
— És jó családból való, ugye?
— Igen.
■— Na, engem igazán nem érdekel. Csak azt nem tu¬dom, miképpen szabadulhatnék tőle. Nem akarok go¬romba lenni hozzá, meg
aztán sajnálom is, mert olyan borzasztó nagy szemeket mereszt! Istenem, mit csinál¬jak, ilyen jószívű nő vagyok!
— Es mit akar tőled? — kérdezte Félix, akiben éb¬redezni kezdett az önzés.
— Hogy mit akar? Azt csak a jóisten tudja. De azért körülbelül sejtem, hogy mit akarna, de hát az kizárt dolog, légy nyugodt.
Valóban, Titi ismét elvesztette a nyugalmát. Csaknem minden áldott nap becsengetett Georgetához valamilyen ürüggyel. Szótlanul,
bután mosolyogva üldögélt egy szé¬ken, és néha megpróbálta magához vonni Georgeta ke¬zét. Bekeretezett rajzokat hozott, és
[elakasztotta őket a falra. A lány, akinek volt ízlése, tüstént le is szedte va¬lamennyit, de sietve visszatette őket, mihelyt meghal¬lotta
Titi lépteit. A helyzet kezdett kínossá válni. Geor¬geta végül is elszánta magát, és azzal a kéréssel fordult Stánicához, hogy vessen
véget a játéknak. De mihelyt beszélni kezdett, Stánicá felpattant:
— Hálátlan teremtés vagy! Nem érted, hogy a java¬dat akarom, még a saját boldogságom árán is? Nekem is az az egyetlen
vágyam, hogy feleségül vegyelek! Tu- dod-e, hogy mennyire szeret téged az a fiú? Bolondul utánad! Erre ugyan azt mondhatnád,
hogy ijyen meg olyan, meg hogy bugyuta (ezt elismerem), hogy nem szép, nem is okos. Ez mind igaz. De neked éppen egy ilyen férfi
kell! A tábornok sohasem fog elvenni, mert nem hagyják a rokonai. Ha kell, gyámság alá helyezik. Meg aztán így többet is tudsz
kicsikarni tőle. De meny¬nyit nyernél, ha férjhez mennél! Tuleáné őnag'ysága! Nagyszerűen hangzik! Az a fiú pedig ebben a
pillanat¬ban feleségül venne. A rokonok beleegyezését én garan-tálom. Szépen megesküszöl vele, visszakerülsz az embe¬rek közé,
és később, ha meguntad a dolgot, egyszerűen faképnél hagyod.
— Hogy is képzelsz ilyesmit? Lelkiismeret-furdalásom lenne. Nem vagyok ördögi lélek! Ha férjhez mennék, szeretnék
megmaradni férjes asszonynak, persze azzal a Teltétellel, hogy a férjem ne ítéljen fogságra!
— Éppen erről beszélek. Titi aranyos gyerek, de mint férfi nem számít, aztán művésziélek is, csukott szemmel jár a világban.
Engedd meg, hogy kézbe vegyem a kor¬mány rudat! Még hálás leszel érte!
Georgeta tulajdonképpen csak játszadozott Titivel; de a fiú kétségtelenül jámbor és rendes fickónak látszott. A férjhez menés
gondolata hirtelen fellelkesítette. A tá¬bornok előtt is tett néhány tréfás célzást arra, hogy szí¬vesen férjhez menne hozzá, de ez
gáláns mozdulattal megfogta az állát, és így szólt:
— Többet érdemelsz egy vén rokkantnál.
Lehet, hogy Stánicának igaza van. Ha férjhez menne, más társaságba kerülne. Azután meg el is válhatna' — persze a Titi
beleegyezésével —, ha nem értenék meg
egymást. Ezzel a gondolattal fejében szívélyesebben kezdte fogadni a fiút. Titi pedig, mivel előző, rövid há¬zassága alkalmával jól
megtanulta a leckét, ünnepélyesen kijelentette, hogy felajánlja neki a nevét.
— Hogyan? — kérdezte nevetve Georgeta.
Titi izzadni kezdett, de megismételte a szavait.
— És a szülei mit szólnának hozzá?
Titi, aki nem kételkedett Aglae jóindulatában, elhatá¬rozta, hogy most nem fog titkolózni.
— A szüleim beleegyeznek. De meg akarják ismerni magát.
Georgeta nevetett. A józan, esze azt súgta, hogy osto¬baságot művel, de egy furcsa érzés mégis e hamis játék felé taszította.
Beleegyezett, hogy egy nap Stánicá és Titi társaságában meglátogassa Aglaét. Félixnek minderről fogalma sem volt. Simion tárt
karokkal fogadta George-
1 át, és apostoli hangon felkiáltott:
— Hozott isten az Olajfák hegyére!
A lány meglepetten nézett Stánicára, de ez betuszkolta az ajtón. Aglae bántó, éles tekintettel tetőtől talpig vé¬gigmérte, mintha valami
csalástól félne, Aurica viszont el volt ragadtatva:
— Jaj ■— mondta ■—, milyen szép! Anyám, azt hiszem, hogy Titi megtalálta a boldogságát!
Aglae vizsgáztatni kezdte Georgetát, apróra kikérdezte, világos célzásokat tett arra, hogy a menyének házias nő¬nek kell lennie, nem
valami mondén hölgyecskének, és a hozománya felől is érdeklődött. Stánicá csotiálatos lé¬lekjelenlétről tett bizonyságot,
folyékonyan hazudott, be¬levágott a Georgeta szavába, és mindent kiszínezett: a tábornokból a ,, tábornok nagy bácsi “ lett, a
mulatóból ..színház44. Georgetát úgy ecsetelte, mint a tisztesség esz¬ményképét, mint kivételes tehetségű színésznőt, aki Titi- vei
igazi művészházasságban fog élni. A hosszú faggatás alatt Georgeta már megbánta, hogy eljött, bár valami különös örömet is érzett,
mert látta, hogy komolyan ve¬szik. befogadják a családba, és arcon is csókolják. Ez a szerep ismeretlen volt előtte. Titi pedig komor
hangon — amelyet Aglae olyan jól ismert, és amelyből máris ki¬olvasta, hogy a fia makacs lesz. mint az ökör —• mind¬össze ennyit
mondott:
— Anyám, feleségül akarom venni Georgeta kisasz- szonyt.
— Drágám — mondta Aglae Georgetának —, nem én veszlek el, hanem a fiam. Az ö dolga, ha tetszel neki. A fontos csak az,
hogy boldogok legyetek. Én nem kér¬dem, hogy ki vagy és honnan jössz.
Volt ebben a közömbösségben némi él, ami bántotta Georgetát. bár el volt szánva, hogy bárhogyan is. de szabadulni fog a múltjától.
A bemutatkozó látogatás után Stánicá mindkét oldalon egyengette az utat. Georgetának
— mondta egyfelől — van kelengyéje és némi pénze (ez igaz is volt), és ott áll mögötte a tábornok. Titi — mondta a másik
félnek — lakást kap és hozzá egy bizonyos ösz- szeget, ami szintén igaz volt. Aglae annyira megbarát¬kozott a dologgal, hogy —
habár valamilyen úton-módon megtudott egyet-mást Georgetáról —■ Titinek nyert ügye volt nála. Még büszke is volt arra, hogy
„művésznő44 me¬nye lesz; Titit pedig felmagasztalta, mint ..engedelmes fiát66, aki hallgat az anyjára. Ha valaki célzást tett
Geor¬geta múltjára, csípős hangon válaszolt:
— Sokkal jobb egy olyan lány, aki már szeretett, vál¬togatta a férfiakat, de aztán megcsendesedett, és most nyugodt otthont
keres. Jobb, mint ezek a romlott, szem¬forgató perszónák! Georgeta tetszik nekem! Nem őt hi¬báztatom. hanem a férfiakat, akik nem
hagyják békében a csinos leányokat.

75
— Anyám -— helyeselt neki Aurica csaknem eksztá¬zisban ■—, és milyen csinos! Miért nem születtem én is ilyennek?
Elhatározta, hogy leckéket vesz frivolitásból Georgetá- tól. így tehát, miközben Georgetát a családi élet csábít¬gatta, Tuleáék glóriába
fonták a félvilági nőket.
Végül is Félix Stánicától értesült az egész játszmáról.
— A maga Titije — mondta — megütötte a főnyere¬ményt. Feleségül veszi Georgetát! Csuda nő!
Félix előtt elködösodött a világ, de maga sem értette egészen, hogy miért. Végeredményben nem szerette Georgetát, és a kapcsolatuk
semmire sem kötelezte egyi¬küket sem. De Ottilia távollétében Georgetának is ju¬tott abból az erős baráti érzésből, amellyel a
nőkhöz vonzódott. Visszataszítónak találta, hogy egy okos lány
24Í!
— még ha olyan, könnyelmű teremtés is, mint Geor¬geta — kivetette a hálóját Titire; hiszen ezzel egy sorba állította ót vele.
Megalázónak érezte a helyzetet, amely újra megcáfolta a nők iránt érzett tiszteletét. Jól magába nézett, és be kellett vallania, hogy
haragszik Titire, fél¬tékeny és irigy rá. Először úgy határozott, hogy okosan viselkedik, nem avatkozik a dologba, de később, amikor
újra fontolóra vette a helyzetet, úgy találta, hogy ez a szerep túlságosan nehéz lesz számára. Képtelen lett volna bűntudat nélkül
Titinek vagy a többieknek a szemébe nézni. Georgeta a szeretője volt, és valószínűleg ezután is az akart maradni: Félix nehezen tudta
elképzelni eré¬nyes asszonyként. Ezt a házasságot minden szempontból lehetetlennek ítélte, és férfiúi hiúsága nemsokára
szö¬vetségest talált abban a vélt erkölcsi kötelezettségben, hogy fel kell nyitnia a Georgeta szemét. Miután megvá¬dolta, hogy
diszkréciója tisztességtelen volt (a lány az¬zal védekezett, hogy még minden bizonytalan, és hogy csak Stánicá fújta fel a dolgot),
megkérdezte:
— Ismered-e a Titi életét, tudod-e, hogy milyen em¬ber?
— Nem. De gyilkosnak éppen nem nézem. Még meg¬ijesztesz!
— Titinek már volt egy felesége.
Georgeta eltátotta a száját. Stánicá sakkhúzása, amely látszólag az ő érdekeit szolgálta, egyszeriben más meg¬világításba került.
Tehát csak arról volt szó, hogy fele¬séget szerezzenek egy ostoba fiúnak, aki a szülei nyakán nyűgösködik!
— Halljunk oda! Mesélj el mindent, Félix!
Félix pedig túlzások nélkül, szándékosan hűvös iró¬niával elmesélte Titi történetét. Az Annával való házas¬ságát, a makacs
természetét, a mániáit (amelyek közül nem felejtette ki a ringatózását), vak engedelmességét Aglae iránt. Elmondta azt is, hogy
véleménye szerint Simion bolond, és hogy a terheltségéből nyilvánvalóan jutott Titinek is. Georgeta családalapítási álma —
amely¬ben a legfőbb szerepet a rendezetlen életű lány hiúsága játszotta — teljesen összeomlott. A lány úgy nevetett, hogy a könnyei
is kicsordultak.
— Félix — mondta —, mindenkinek lehetnek ostoba álmai. De én, aki fütyülök az előítéletekre, és egyszerre három
tábornoknak is el tudnám csavarni a fejét, egy rajzolónak legyek a felesége? Butaság! Félix, te vagy az én igazi barátom! Stánicát
pedig kidobom!
De nem dobta ki, annyira ártatlan arccal állított be még aznap. Mihelyt belépett, megérezte, hogy a leve¬gőben valami változás szele
fúj.
— Ide hallgass, Stánicá! Még mindig az a véleményed, hogy férjhez kell mennem ahhoz a medvéhez?
— Nekem? Mennyire rosszul értelmezed a jószándéko- matí Elnézlek itt Félix mellett: milyen fiatalok vagytok, milyen szépek!
Irigyellek titeket. Csak szeressétek egy¬mást, örvendezzetek az életnek, ne törődjetek az előíté¬letekkel. Tudod-e, hogy miért jöttem?
Azt akartam meg¬kérdezni testvéri jóindulattal, hogy igazán férjhez akarsz-e menni Titihez. Mert ők bekapták a horgot, ko¬molyan
elhatározták magukat. Én csak tréfáltam velük, de kötelességem, hogy figyelmeztesselek téged. Nem is gondolod, hogy Titi micsoda
öszvér! Az anyósom őnagy- ságát pedig igazán nem lehet szent asszonynak nevezni. Megtiszteltetés lenne számomra, ha a
sógornőmnek ne¬vezhetnélek, de mindenekelőtt a jó barátod vagyok. Igaz-e, Félix úrfi?
— Ide figyelj, barátocskám — mondta Georgeta. — Hiába hordasz össze hetet-havat, én többé nem hallga¬tok rád. Mondd meg
annak az ifjú vitéznek, hogy nem akarok férjhez menni, anyósoddal pedig közöld, hogy egy kis k . .. vagyok.
Félix szemrehányóan tekintett rá. Ügy találta, hogy Georgeta túlságosan cinikusan beszélt. Stánicá felkiál¬tott:
— Ezért teszem ki a lelkemet másokért, csupa jóindu¬latból! Én jót akartam! De ha az ember téved, még rosszul is jár,
ellenségeket szerez magának!
Stánicá fel s alá sétált néhányszor a szobában, fel¬emelte egyik-másik bonbontartónak a fedelét, kinézett az ablakon, és mivel egyéb
már nem jutott eszébe, kö¬szönt és elment. De az ajtóból hirtelen visszafordult:
— Adj húsz lejt — mondta Georgetának —, hogy az Üristen megemlékezzék rólad.
Georgeta kivett egy dobozból egy Napóleon-aranyat, és feléje dobta. Stánicá röptében elkapta.
— Könnyebb lett a lelkem — mondta búcsúzóul, és kiment az ajtón. — Ma egy jótettet vittem véghez.
Aznap este Georgeta arra kérte Félixet, hogy marad¬jon nála. Ott is maradt, de férfiúi büszkeségét bemocs¬kolta az a nyomasztó
érzés, hogy hitvány alakká vált. Georgeta azzal gyötörte az ágyban, hogy beszéljen ma¬gáról. Ismerni akarta az álmait, a terveit. Ezek
a kér¬dések, amelyekről valamikor Ottiliával beszélgetett, eszébe juttatták, hogy megcsalja a szerelmét. Igyekezett elfelejtkezni róla,
és beszélni kezdett Georgetának a ter¬veiről. Elmondta, hogy nagynevű orvos és tudós akar lenni, hogy ehhez az egyetemi pályát
tekinti a legjobb útnak. Majd felfedez valamit, megfejt egy tudományos rejtélyt, hogy hozzájáruljon az orvostudomány fejlődé¬séhez.
Lelkesülten beszélt arról, hogy milyen óriási al¬kotómunka vár az ő nemzedékére; elmondta, milyen szomorúságot érez,
valahányszor azt tapasztalja, hogy a román névnek még nincs csengése az egyetemes kultúra birodalmában. Mindez emberfeletti
akaraterővel tölti el őt.
Georgeta a vállán felejtette kezét; boldog volt, hogy akadt végre egy férfi, aki komoly dolgokról is hajlandó beszélgetni vele. Elég
okos lány volt, sokát olvasott fran¬ciául, de csak bizonytalan színvonalú irodalmi és művé¬szeti kiadványokat. Az esze jól váltott, a
tábornok sze¬xtett beszélgetni vele. De azért nem tudott leszokni a 'ol hangról.
^etszik nekem, hogy így tudsz lelkesedni — Georgeta. — De az életben más örömök is akad- t 'r majd megunod a sok
tanulást, és élni sze¬
ne*
AgftvS* Simií^^. jutott ben a '* játszott^ hogy a k
rzem, nagy partit fogsz csinálni, elveszel belépsz a politikai életbe, és képviselő ^bb is. Egy intelligens fiú előtt nin-

76
ez a lapos elmélkedés, de nem ’en nagyon banális teremtés¬ig
v - kérdezte Georgeta.
— Csak . . . úgy nézlek . . . mert. . . természetes, hogy a szemedbe nézek, amikor beszélsz.
— Mintha mondani akartál volna valamit.
— Igen —1 mondta hirtelen elhatározással Félix —, bocsáss meg, de el kell mennem. Elfelejtettem, hogy hol¬nap sürgős
munka vár. készülnöm kell a vizsgákra.
Kínzóan nehezedett rá a gondolat, hogy az egész éj¬szakát Georgetával kell töltenie. Hamisnak érezte a hely¬zetet. és ürügyet
keresett, hogy elmenekülhessen.
— Ide figyelj, Félix. Beszélj őszintén, ne légy gyáva. Félsz itt maradni, mert... — hogy is mondjam — nem vetne rád jó fényt.
— Nem. nem! — tiltakozott zavartan Félix. — Igazat mondtam.
Kapkodva öltözködött, mert feszélyezte Georgeta te¬kintete. A lány a legnagyobb kétségekkel viaskodva né¬zett rá. Félix gesztusa
elég sértő volt, de igyekezett el¬hinni, hogy igazat mondott. Az a gondolat, hogy egy fiatalember egyszerűen faképnél hagyhatja,
képtelenség¬nek tűnt fel előtte.
Amikor Félix Georgeta kíséretében kiment az előszo¬bába. egy idősebb férfival találta magát szemközt. A férfi udvariasan
mosolygott, és közben lehúzta a kesz¬tyűjét. Nem is hallották, amikor bejött.
— Ö, a tábornok! — kiáltott fel Georgeta.
— Oui mon enfant, c’est justement tón général. Cso-dálkozol? Világosságot láttam. Ce n’est pás de ma faute . .
Félix arca elfehéredett. A tábornok — aki továbbra is csak mosolygott — nyomban észrevette ezt. Rokon¬szenves, fehér bajuszos
öregúr volt. Elegáns, dohányszínű ruhát viselt, hozzá keménykalapot. A nyakát széles, fe¬kete selyemkendő vette körül, hármas
csokorra kötve.
— Ez a te fiatal barátod? Örvendek. Engedje meg: Pásárescu tábornok.
Ezzel a tábornok katonásan összeütötte a bokáját, meg¬hajolt. és udvariasan kezet nyújtott Félixnek.
— Ö — mondta minden irónia nélkül, hangjában őszinte sajnálkozással —, én vagyok a hibás, nem volt egyéb dolgom.
Bizonyára zavarom magukat. Georgeta kisasszony olyan, mint egy gyerek, sohasem közli ponto¬san, hogy mikor fogadhat.
Erre a fordulatra Georgeta boldogan elszaladt, hogy , valami ruhát vegyen magára.
— Hogy is mondta, mi a neve, fiatalember? — kér¬dezte a tábornok.
— Sima.
— Sima? Miféle Sima?
— Sima doktor fia vagyok, Ia§i-ból.
— Aki a hadseregben is szolgált?
— Igen.
— De hát akkor ismertem Iosifot, a maga édesapját! Micsoda véletlen!
A tábornok figyelmesebben szemügyre vette Félixet, megfogta az állát, és úgy látszott, hogy őszintén örvend. Félix pedig ki nem
állhatta, ha megfogták az állát. Otti- lia, Georgeta, a férfiak és nők egyformán folyton meg¬fogták az állát, mint egy gyereknek.
— Fiam, gratulálok magának — mondta nevetve a tábornok, minthogy egyéb nem jutott eszébe.
Az előszoba parfümillattal telt meg. Félix olyan moz¬dulatot tett, mint aki menni akar.
— Jaj, istenem — tiltakozott a tábornok. — Ne men¬jen el! Megzavartam magukat, de rögtön eltűnők.
— Nekem mennem kell, mert yárnak — mondta"* két-ségbeesetten Félix.
— Igen? — csodálkozott udvariasan a tábornok. — Tudja — tette hozzá —, Georgeta kisasszony egészen kivételes teremtés,
megérdemli a barátságunkat. Legyen szíves, látogassa meg máskor is. Unatkozik szegényke. Mi öregek — hiszen érti, ugye? — csak
hiúságból jö¬vünk, hogy az emberek beszéljenek rólunk. De csak ma¬guk, fiatalok tudják igazán elszórakoztatni, csak maguk
ismerik ezt a művészetet.
Bár az Öregúr szavaiban csöppnyi gúny sem volt, Félix szívesen a föld alá süllyedt volna.
— Gyere, kedves, a fiatalember búcsúzni akar tőled.
Georgeta megjelent. Időközben felöltözött. A fiatalok eljátszották a búcsúzkodási szertartást. És miközben Fé¬lix ész nélkül rohant
lefelé a lépcsőn, a tábornok bement Georgeta nappalijába, és leült egy székre.
— Kedves fiatalember! — mondta Georgetának. ~ Kérlek, el ne rontsd, és többé ne hozd ilyen kínos hely¬zetbe. Ne tartsd itt
ilyen későig, amikor bármely pilla¬natban betoppanhatok. Szegény fiú!
Georgeta a tábornok térdére roskadt.
Félix pedig inkább szaladt, mint ment hazafelé. Lel¬kében hatalmas vihar kavargott. Azért jött Bukarestbe, hogy dolgozzék, nagy
ambíciói voltak, talált egy olyan lányt, akiben a legszebb álmai testesültek meg, egy életre szóló szerelmet és hűséget fogadott neki,
most pedig oda jutott, hogy az éjszakát egy kétes erkölcsű nő ágyában töltötte. Igaz, hogy szép, de csak egy nagyvilági kurti¬zán.
Valószínű — gondolta —, hogy gonoszul játszik az ő naivságával, újdonságot hajszol a szerelemben. Ezért akart férjhez menni
Titihez is. ö, mint a Titi riválisa! Botrányos helyzet. Azután ez a megalázó találkozás a tábornokkal az előszobában! Ha ez sértegette
vagy ki¬támadta volna, még büszke lehetne, hogy versenyre kel¬het valakivel a Georgeta kegyeiért. De mindketten szé- gyellték a
találkozást, ami azt jelenti, hogy az mind¬kettőjükre nézve kompromittáló volt. Félix eltúlozta ma-gában a helyzetet, az erkölcsi
züllés mélypontjának érez¬te, és nyomban elhatározta, hogy ezután aszkéta módjára fog élni. Beletemetkezik a könyveibe, ragyogóan
vizsgá¬zik, és megmutatja Ottiliának, hogy a fogadalma nem volt hiábavaló. tJjólag végiggondolta Ottilia történetét is. Igaz, hogy
elment, de arra nincs bizonyítéka, hogy meg¬csalta. A lány írt neki, és talán egészen rövid idő múlva visszatér; mit számít tehát ez az
egy-két hónapos kül¬földi utazás? Ottilia általában így viselkedett, és ha Cos- tache bácsi nem tulajdonított nagy jelentőséget az
eluta-zásnak, annál kevésbé van neki joga arra, hogy végzetes dolgokat sejtsen mögötte. Hányszor megmérgezték a lel¬két a
pletykák, és mégis, minden alkalommal meg kel¬lett állapítania, hogy egy szó sem volt igaz belőlük. De akár így áll a dolog, akár
nem, számára mégiscsak Ottilia az eszményi nő. Bíznia kell benne, ha pedig a lány ké¬sőbb szétrombolná az illúzióit, ápolnia kell az
emlékét, legalább saját magáért, mementóként az élethez. Min¬denképpen meg kell kezdenie a hűség és az állhatatosság tornáját, már
csak azért is, hogy gyakorolja és ellen¬őrizze a lelkierejét. Tisztának kell maradnia, amíg éle¬tének nagy célja be nem teljesedik.
Amikor hazaért, láb¬ujjhegyen felment a hátsó lépcsőn, de közben százszor elátkozta a csikorgó deszkafokokat. Azonnal levetkőzött,
és lefeküdt. Az ágyban ismét eszébe jutott Georgeta, hi¬szen egy másik ágyból, az ö ágyából tért vissza. A lány pirospozsgás,

77
ragyogó arca, porcelánfehér fogsora mintha máris nevetett volna az ő komoly tervein. Georgeta mel¬lette ült, vállpántja kissé le volt
csúszva a karjára, fehér kezét a vállán tartotta, és így beszélt hozzá: „Látod, mi¬lyen hálátlan vagy? Megkaptad, amire annyira
áhítoz¬nak, én talán egy vágyont löktem el magamtól, és koc¬kára tettem egész jövomet. Belőled, a félénk kisdiákból olyan férfit
csináltam, aki szeretővel büszkélkedhetik. No és ha van még néhány szeretőm? A tábornok állhatatos¬sága is azt bizonyítja, hogy
nem vagyok akármilyen lány, aki csak úgy eladja a testét. Kivel láttál együtt, kicsoda dicsekedett azzal, hogy az övé voltam? Csupán
azt te¬szem, amit annyi más nő is megtesz. Csakhogy én nyíl¬tan csinálom és művészettel, és megvan az az előnyöm is, hogy szép
vagyok. A te Ottiliád nem öleli-e most a Pascalopol nyakát, nem tartatja-e ki magát? Ami nagyot alkottak a világon, azt olyan nők
ihlették, mint én. Nem az erényes asszonyok, hanem a kurtizánok lobbantották fel a lángelméket! Megajándékoztalak a szerelemmel
és az élet örömeivel, minden kötelezettség nélkül, hiszen tu¬dod, hogy kurtizán vagyok. Én azt is megengedem, harag nélkül, hogy
bármikor faképnél hagyj. Ne légy ostoba! Megértem, hogy tiszteled Ottiliát, csak szeresd és ünne¬peld, ez egészen más. Hiszen te
orvostanhallgató vagy! Miért dobnád el csökönyösen azt az örömöt, amit tőlem kaphatsz, csak azért, mert szereted Ottiliát?
Ellenkező¬leg. így felajzod az érzékeidet, sóvárogva gondolsz rá, s míg elhiteted magaddal, hogy az istennőd, még jobban kívánod.
Fiatal vagy, megkísértett az erotikus válság. Mit gondolsz, miért menekült el tőled Ottilia? Minden okos lány megsejti a férfiakban
kavargó indulatokat.
Ottilia azért utazott el, mert félt tőled, és mert szeret téged. Pascalopol egészen más: idős és ártalmatlan férfi, éppen mint az én
tábornokom. Én nem szeretlek sze¬relemmel, mert nem akarom lekötni magam, hiszen fri¬vol gondolkodású nő vagyok; csak
rokonszenvezek ve¬led, és általad megkapom egy fiatalember társaságát is, amire vágyom. A tábornok megért engem, és nem
ha¬ragszik rám. Nem láttad, hogy milyen szemmel figyelt téged? Ezek a jelenetek csak megnyugtatják az öregeket, akik kitartanak
minket, hogy nem lopóztunk be egészen a lelkűkbe. Tudom, te erre azt mondod, hogy hasznot húzol belőlem, hogy nem vagy más,
mint egy... (ugye, emlékszel, hogyan neveztem az ilyen férfiakat). De mi¬ért? Hiszen nem kapsz tőlem pénzt! Fiatal vagyok, so¬kan
a magukénak akarnának. Az aggályaid azt mutat-ják, hogy sohasem lesz belőled nagy orvos. Aki orvos akar lenni, annak előítéletek
nélkül kell szemlélnie az életet; és hogy ezt megtehesse, előbb meg is kell ismer¬nie. Tanulj inkább irodalmat, hiszen tulajdonképpen
egy naiv költő vagy.44
Félix a paplanba fúrta a fejét, és a sötétséggel igye¬kezett védekezni a kínzó látomás ellen. És hogy elűzze, nagy akaraterővel
kapaszkodott bele egy megtisztító kép¬be. Amikor a félhomályban rövid időre feltűnt előtte Simion, Jézus neve jutott eszébe, és
elhatározta, hogy a Megváltóhoz fordul. De lelkében úgy láncolódtak ösz- sze a képek, hogy beleborzadt. A most megjelent fehér
árny az előbbi felé tartott, amely még gúnyosabb neve¬téssel várt, majd minden groteszkül Összekavarodott. Fé¬lix kidugta a fejét a
paplan alól, és jól kinyitotta a sze¬mét, hogy ne lássa a vigyorgó árnyképeket. Elhatározta, hogy józan ésszel is megvizsgálja a
kérdést, és arra a férfias végkövetkeztetésre jutott, hogy Ottilia minden bi¬zonnyal az a nő, aki mégfelel az ő lelki ideáljának; ám ettől
Georgeta még a barátnője lehet, mert ez nem bántja Ottilia emlékét. Orvosnak, komoly embernek ké¬szül, nem szabad engednie a
misztikum túlzott csábítá¬sának. De a Georgetával való barátsága sértené az ön¬becsülését, ha a lány továbbra is Titivel járna; sőt a
tá¬bornok többé-kevésbé ironikus elnézése is kínosan érin¬tené. Arra gondolt, hogy legalább egy ideig nem kellene
17 - A titokzatos lány
felkeresnie Georgetát. De minél jobban elhatározta ma¬gát, annál erősebben kívánta a leányt, akivel szemben mindenképpen
bűnösnek érezte magát brutális viselke¬déséért, hiszen menekülésével megbántotta az önérzetét. Ez a menekülés, gondolta, orvosi
szempontból beteges félénkségre, iskolázatlan akaraterőre vall. Meg kell ta¬nulnia, hogy legyőzze Georgeta szépségét, el kell idege-
nednie tőle, bár elégtétellel tartozik neki. Elhatározta tehát, hogy udvariasan szakítani fog a lánnyal, de előbb bocsánatot kér hirtelen
távozásáért. (Egy belső hang azt súgta, hogy azért egyszer még bebizonyíthatná hódola¬tát a szépsége iránt.) Ez az elhatározás kissé
megnyug¬tatta. tJjra lehunyta szemét, és most már ellenkezés nél¬kül, Iegyőzötten engedte át magát Georgeta kísértő hí¬vásának, de
amikor végre elaludt, Georgeta neve Ottilia volt.
Másnap reggel Costache bácsi arra kérte, hogy menjen át Aglaéhoz, és hozza el tőle a $tirbei Vodá utcai ház kulcsait. Félix
rosszkedvűen engedelmeskedett.
— Mit akar a kulcsokkal? Neki nincsenek kulcsai? — kérdezte támadóan Aglae, mintha Félixet okolná a ké¬résért.
Félix megvonta a vállát. Kelletlenül nézte az asztal körül ülő családot. Most is mind együtt voltak: Aglae, az elmaradhatatlan Stánicá,
- Olimpia, Aurica és Titi. Ez utóbbi az ablak előtt ült egy kis asztalnál, és vízfesték¬kel valami rajzokat másolt ki egy könyvből.
Komor fi¬gyelemmel dolgozott, amivel azt is éreztetni kívánta, hogy nem óhajtja észrevenni a vendéget. Félix sértő kí-váncsiságot,
néma ellenségeskedést érzett a levegőben, és legszívesebben elszaladt volna; de meg kellett várnia a kulcsokat. Az első lövést —
váratlanul — Aurica adta le:
— Szegény Titi — mondta — borzasztóan el van ke¬seredve, mert Georgeta kisasszony,, a maga kedves ba¬rátnője nagyon
csúnyán viselkedett vele szemben. Egy¬szerűen azt üzente neki, hogy nincs kedve férjhez menni, és még mindenféle közönséges
kifejezést is használt. Iga¬zán furcsa! Finom teremtésnek látszott.. . Magának mi a véleménye?
íí
A kérdés annyira tele volt rejtett célzásokkal, hogy Félix igyekezett elkerülni Aurica hideg tekintetét.
— Ugyan — szólt közbe gúnyosan Aglae —, nem a lány a hibás, hanem az, aki biztatta. Hagyd csak, tu¬dom én . ..
— Kicsoda biztatta? — kérdezte gépiesen Félix.
— Félix úr — mondta mézédes hangon Aurica —, látja, milyen?! Miért adja a szentet? Mi biztosan tud¬juk, hogy Georgeta
maga miatt szakított Titivel. Egy szót sem szólunk, talán maga is őszintén szereti; de Georgetának nem kellett volna beugratnia
szegény Titit.
Titi a papírra szegezett szemmel, egyre idegesebben forgatta az ecsetet. Félix majd kővé dermedt Aurica gya¬núsításától, de egy
szemernyi igazságot el kellett fogad¬nia belőle.
— Nekem — mondta zavartan — semmi közöm Geor¬geta kisasszonyhoz, éppen csak ismerem ... egészen vé¬letlenül ...
Valami tévedés lehet... Ki mondta magá¬nak?
— Ki mondtaaa? — szisszent fel Aglae. — Nézzen ide, ki mondta! Te meg mondd a szemébe! — És ujjával Stánicára mutatott,
aki egész idő alatt szórakozottan bá¬multa a falat, most pedig úgy intett Félix felé, mint aki semmiért sem hibás.
— Igen, én mondtam ... illetve csak hallottam ... Nem azt mondtam, hogy Félix úr az oka. De hát miért vádoljuk itt egymást?
Nem hallgattatok rám ... Nem kel¬lett volna szóba állni egy olyan nőszeméllyel, mint Georgeta ... hiszen közönséges ... mindenki
tudja ...

78
Most váratlanul csattanás hallatszott az ablak felől. Titi csapott az öklével az asztalra, és viaszfehér arccal felemelkedett.
— Nem igaz, azt mondtad nekem, hogy ott találtad Félixet Georgetával, és hogy nevettek rajtam, Ottilia pedig egy szajha, aki
előbb Félixszel hált, most pedig a Pascalopol babája. Nem engedem meg, érted...
Titi újból az asztalra csapott, és szétszórta a papíro¬kat. Félix felindulva kereste a mentegetőző szavakat.
— Igazán restellem, hogy így beszélsz Ottiliáról.
— Szajha! — üvöltötte eszét vesztve Titi, és egyre az asztalt csapkodta.
— Rosszul teszem,, hogy egyáltalán szóba állok Titi- vel — kiáltotta Félix —, ha ilyen hazugságokra ragad¬tatja magát.
A többieket meglepte Félix felháborodása. Csupán Stá¬nicá integetett kétségbeesetten, hogy hallgasson; mintha olyasmit akart volna
mondani, hogy „valami nagy titok¬ról van szó, de ezt most nem árulhatom el“. Olimpia is megszólalt.
■— Ne hallgassatok Stánicára. Mindenbe beleüti az orrát.
Félix ki akart menni, de amikor a Titi asztaláig ért, Titi idegesen felemelte a karját. Félix azt hitte, hogy meg akarja ütni, és ezért ő is
maga elé kapta a két ke¬zét. Titi idegességében megcsúszott a szőnyegen, ráesett az asztalra, és fel is borította. A többiek — alak
oldalról látták őket, és nem figyelhették meg jól a mozdulatai¬kat — úgy értelmezték a véletlen jelenetet, hogy a két fiú mindjárt
egymásnak rohan. Stánicá egyből odaug¬rott, és. megragadta Félix karját, Aglae pedig feltámo¬gatta a fiát, és közben erősen tartotta.
Titi teljes erejéből tovább kiabált: „Tudjátok meg, hogy Ottilia közönséges szajha!“ Félixet undorral töltötte el az incidens, de fő¬ként
az, hogy a többiek tévesen értelmezték a jelenetet. Miközben Aurica és Olimpia — szükségtelenül — csil¬lapítani akarta („de hát
miért haragszik, Félix úr? Gye- rekség az egész! Nem tudja, hogy Titi milyen ideges?40), most már komolyan megdühödve félrelökte
St&nicát, és kiment a házból. Stánicá hosszú léptekkel szaladt utána.
— Drága öcsém, kedves barátom, hiába haragszik rám — kiáltotta futás közben, és igyekezett megfogni a karját. — Igaza van,
de hát képzelje magát az én he-
"'be! Én egy szót sem szóltam, de megszagoltak va¬rost az egészet rám akarják kenni. Ellenkez- s ■"ómmal, egy idős asszonnyal?
Maga csak '^ns fiú! Ej, én a maga helyében „et a hülyeségeket! Csak a ma- és pont. Na és ha azt mondták, & . ebben
a rossz? Privát szeren-
— Stánicá úr — mondta kétségbeesetten Félix, miköz¬ben igyekezett besurranni a házba —, hagyjon már bé¬kében!
— Megint megharagudott? — csodálkozott ártatlan arccal Stánicá, — Látja, milyen? Azt se tudja már az ember, hogy mit
mondjon magának!
Félix becsapta az ajtót, és sebesen felment a szobá¬jába. Stánicá egy darabig tétovázva állott az ajtó előtt, gondolkozott, majd
lábujjhegyen a gótikus bejárathoz sompolygott, csendesen kinyitotta az ajtót, és bement az öreg Costachéhoz. De Félix meglátta az
üveges verandá¬ról, Fogta a kalapját, csendesen lesurrant a lépcsőn, ki¬nyitotta az ajtót, és elindult a városba. Rettenetesen fel¬dúlt
és izgatott kedélyállapotban volt. Régebbi szökési tervei újra megelevenedtek benne. Az előadások kevéssé kötötték le, és amikor
hazatért, hálásan fogadta a vén Costache suttogva kimondott tanácsát:
— Többé ne menj át oda! Sokkal jobb lesz...
Valóban, Stánicá elmondta a dolgot Costachénak, de
erősen kiszínezte az eseményeket, és drámai helyzetek¬kel tűzdelte meg őket.
— Kérem — mondta —, ilyenek a fiatalok, ha szerel¬mesek! Ilyen voltam én is. Azt mondják, hogy a maga Félix öccse
Georgetával él. Klassz nő, nem mondom, irigylem a szerencséjét! De képzelje, Titi beleszeretett, és el akarta venni feleségül...
Elhozta ide, az anyósom¬hoz, és már minden rendben volt, becsületemre! De hogy, hogy nem, a lány most már nem akar
hozzámenni. Azt mondják, hogy Félix beszélte le. Lehetséges, minden le¬hetséges. A lány csodaszép, aztán meg maga az ördög!
Ahogy mondom! Egyszerűen nem akar hozzámenni... De .Titi is, amilyen mulya máskor, éppen olyan heves volt, el sem hinné róla az
ember! Én, amikor láttam, hogy egymásnak ugranak, alaposan begyulladtam. Hohó, ennek nem lesz jó vége! Szavamra mondom,
kérem tisz¬telettel, hogy észre sem vettem, és már ölre mentek! Micsoda zrí lett belőle! Alig tudtam szétválasztani őket! Titi
belekapaszkodott Félix hajába, Félix pedig a torkát szorongatta Titinek. Micsoda komédia! Egy nőért, bár meg kell adni, egy jó nőért!
Igazán nem mondhatok egyebet! Kedves Costache bátyám, hallgasson rám, hi- szén ügyvéd vagyok! Én mondom magának, hogy az
emberek gyilkolni is képesek egy nőért, testvérek ugra¬nak egymás torkának! Egy nő még háborút is okozhat! Ezen a világon mindig
az asszony a viszály magva!
A vén Costache komor arccal, görnyedt háttal sétált fel s alá a szobában, makacsul nagyokat szívott egy ci¬garettacsutkán, és néha
bizalmatlan, megvető pillantás¬sal mérte végig Stánicát. Egy szót sem hitt el az egész történetből.
— Mi bajuk van ezzel a fiúval? — kérdezte végül. — Miért nem hagyják békében? Nem csinált maguknak semmi rosszat! Ne
mondjanak súlyos szavakat se róla, se Ottiliáról. Hiszen árvák! Bűn, amit csinálnak!
Stánicá felkapta ezt a gondolatot, és tovább fejtegette:
— Sajnálom, hogy pont nekem mondja ezt! Ki tiszteli nálam jobban az árvákat? Én is árván maradtam kicsi koromban,
ismerem ezt a lelki sebet, jól tudom, hogy mit jelent az elhagyatottság. Én nem tisztelem Félixet? De hiszen úgy szeretem, mint az
édesöcsémet, és eltö¬kélt szándékom, hogy az irányítója leszek, egyengetni fogom a lépteit a világban! Ami pedig Georgetát illeti,
hát bizony kissé ludas a dologban. Mondtam is: „Bará- tocskám, ne kezdjen ki egy ilyen romlott nővel, végzetes befolyással lehet
magára.“ Amikor a kulcsokért jött, én mindjárt intettem neki, hogy csak csínján Titivel!
— Na — mondta türelmetlenül Costache —, megkap¬tam a kulcsokat?
— Most keresi őket anyósom. De ha nem "haragszik, miért kellenek magának? Hiszen magának is vannak kulcsai ... Talán el
akarja adni a házat? Már eltelt a
• bérbeadás ideje. Egyébként jól teszi, hogy eladja, a pénz sokkal jobban áll a zsebben, de vigyázni kell, keressen egy jó
ügynököt. Mit kér érte, csak úgy, hogy tájéko¬zódjam ...
— Nem adom el! — mondta röviden az öreg Costa¬che.
De Stánicának tulajdonképpen jó szimatja volt: az öreg el akarta adni a házat, ezt is a többivel együtt. Simiontól vette a szóban forgó
ingatlant sok évvel ez¬előtt, amikor Simionnak valami adósságot kellett kifi¬zetnie, és pénzre volt szüksége. Aglae beleegyezett
ugyan az eladásba, de azt remélte, hogy a ház végül mégiscsak neki marad, és tőle majd Aurica vagy Titi örökli. Ezért lett izgatott,
amikor Costache a kulcsokat kérte. (Vala¬hol a padláson volt egy drótgyűrüje, tele megrozsdáso¬dott, régi kulccsal.) Costache azért
kérte őket, mert a bérlők sok kulcsot elvesztettek, újakra meg nem akart költeni.

79
— Nem adja el? — folytatta Stánicá. — így sem rossz. A pénz elmegy, az ingatlan meg biztos érték. Mi¬nél inkább
gondolkodom a dolgon, annál inkább igazat adok magának. Ne adjon el semmit. És kérje ki a ta¬nácsomat, ha valamit akar. Velem
nem babrálnak ki, ismerem a dörgést, hiszen ügyvéd vagyok; magának in¬gyen megcsinálom. Csak a kiszállásokért ad majd valami
csekélységet.
Mihelyt visszatért az Aglae-féle házizsinatba, Stánicá dörögni kezdett:
— Anyám, roppant gyanús dolgok folynak odaát! Nem menekülnek meg attól, amitől mindig féltettem magu¬kat! Costache
bácsi eladta az éttermet, most pedig biz¬tosan abban jár, hogy eladja a §tirbei utcai házat, hol¬nap meg mindent elkótyavetyél. Mit
csinál akkor, illetve mit csinálunk, mert engedelmével szeretném megvédeni a maga édeslányának, Olimpiának az érdekeit is! Az
öregnek valami tanácsadója akadhatott, ilyesmit nem csinál a maga feje után. Mindent elad, mindent kész¬pénzzé tesz, a pénzt pedig
annak adja, akinek akarja.
— Az ügyészségre juttatom! •— rikoltotta Aglae. — Csak őrült lehet, aki fogja magát és mindenét eladja!
— Ez is egy ötlet! — mondta cinikusan Stánicá. — Gyámság alá helyeztetjük, mert képtelen a vagyonát kezelni. Csakhogy
látja-e, itt nincs szó közvetlen leszár¬mazottakról, akiknek az öröksége veszélyben forogna, Costache bácsi pedig nem őrjöng, nem
verekedik, nem szórja a pénzét szerencsejátékra. Ha már arról van szó, bármikor találhatunk embereket, akik bármit igazolnak, amit
csak akarunk, de hát maga mint a Costache édes-húga, kijelenti-e majd, hogy a kedves bátyja futóbolond?
— Kijelentem! — mondta dühtől remegve Aglae.
— Kijelentheti, de senki sem hiszi el! Odamegy majd Ottilia, odamegy Félix, odamegy Pascalopol, s a többi, és mind azt vallják
majd, hogy rágalom az egész. Meg lehetne csinálni egy meghibbant vénasszonnyal, de nem az öreggel, aki ravaszabb, mint gondoltuk
volna. Nevet¬ségessé teszi magát, az öreg megharagszik, és kitagadja a végrendeletéből.
— De vajon csinál-e végrendeletet? — mondta két¬kedő hangon Aglae.
— Csinálnia kell! Ha mindenét eladja, csak az a meg¬oldás marad, hogy magának ki kell békülnie az öreggel, de főként
Ottiliával.
•— Ottiliával? Soha!
— Akkor számoljon a következményekkel!
■— De miért kell kibékülnöm Ottiliával, magyarázd meg nekem! Talán az ő vagyonáról van szó? Azt hiszed, hogy Ottilia majd
lemond a vagyonáról? És egyáltalán, miért ül a Costache nyakán?
— Maga éppen itt követi el a taktikai hibát. Ottilia kacérkodik Pascalopollal, Pascalopol pedig bolondul Otti- liáért. No és?
Magukat ez miért bántja, miért kezdték piszkálni őket? Talán maga akar férjhez menni Pascalo- polhoz? Ha nem, akkor mit törődik
azzal, hogy kihez megy Ottilia? Engem mint széles látókörű embert, mint a maga érdekeinek a védelmezőjét, örömmel tölt el ez a
lehetőség. Pascalopol gazdag is, Öreg is, az ingét is odaadná, ha megkaparinthatná Ottiliát, akinek viszont a Pascalopol vagyona kell.
Costache bácsi meg fukar, és csak örvendene, ha semmit sem kellene adnia a lánynak. Kuporgatná tovább a pénzt, amíg egy szép
napon — hiszen egyikünk sem örökéletű — vége! És maga az egyetlen örököse. Így meg mit ért el? összeveszett Cos- tachéval,
magára haragította, és a vénember most bosz- szút áll. Hallottunk már olyan öreg zsugoriakról, akik szalmán halnak meg, a
vagyonukat pedig az államnak hagyják, menhelyekreí
Aglae egyszeriben elsápadt.
— Igen, igen, az államnak — erősítette meg Stánicá.
— Kötözni való bolond!
— Csakhogy ilyen őrültségért az állam még senkit sem dugott bolondokházába.
Stánicá érvelése nagy hatást gyakorolt a rögtönzött családi tanácsra. Aglae megszelídülten hajtotta le a fejét.
■— Anyám — mondta lustán Olimpia —, azt hiszem, igaza van, az ilyesmiben nem buta!
—- Persze hogy igazam van! — erősítette hangosan Stánicá, miközben nagy léptekkel sétált fel s alá a ház¬ban. — De hát mikor
nincs igazam?
-— Most tehát mit tegyek? — kérdezte ironikusan Aglae. — Boruljak térdre Ottilia előtt, és kérjek bocsá¬natot tőle?
— Ugyan! Ottilia nem haragtartó. Tegye magát, hogy nem haragszik, hogy mindent elfelejtett, és menjen át szépen
Costachéhoz, hiszen a bátyja, vagy mi a szösz? És főként ne bántsák többé Pascalopolt! Biztassuk őket, hogy rajta, házasodjanak
Össze. Pascalopol megcsókolja a kezét, ha azt hallja, hogy dicséri Ottiliát, és Costache bácsi is örvendeni fog a fordulatnak.
Stánicá néhányszor hosszában-széltében végigjárta a szobát, majd hirtelen egy ötlet villant fel benne:
— Tudjátok mit? Ragyogó ötletem támadt! Ismerjük Ottilia párizsi címét, írunk neki, mintha semmi sem tör¬tént volna, és
közöljük vele, hogy Costache bácsi beteg. Ottilia nagyon érzékeny lelkű.
— Írjatok ti! Én nem írok.
— Bízza csak ránk, de írja alá maga is.
Valóban, Stánicá egy levélkártyán megszerkesztette az alábbi szöveget:
„Szeretett Ottiliánk!
Nagy örömmel hallottuk, hogy Párizsban vagy, ahol megérdemelten pihenhetsz és szórakozhatsz, hiszen ezt most kell tenned, amíg
fiatal vagy. Nagyon sokat gondo¬lunk rád, valamint Pascalopol úrra is. Kimondhatatlanul hiányzol nekünk. Ha közülünk valaki
megbántott volna, felejtsd el, mert az öregek már ilyenek, csak bajt okoz¬nak. Costache. bácsi szenved nélküled, bár nem mondja.
Félix fiatalabb, akad szórakozása, így gyorsabban fe¬lejt. Mi nagyon sokat búsultunk Simion bácsi miatt, aki folyton betegeskedik, de
hát az öregektől ezután már nem várhatunk egyebet. Türelmetlenül lessük érkezésie¬ket, és addig is szeretettel gondolunk rátok,
, Stánicá, Aglae, Olimpia, Aurica, Titi.“
Stánicá valamennyiükkel aláíratta a levelet. Szándé¬kosan tett némi célzást Félix közömbösségére, hogy Otti¬liát még inkább
Pascalopol felé taszítsa; és azért emle¬gette az öregek végzetét, hogy a lány lelkében aggodal¬mat ébresszen Costache miatt. A
borítékot így címezte meg: „Ottilia Pascalopol kisasszonynak.1*
—■ Nem fog megsértődni? — kérdezte Aurica.
— Ugyan! Titulálj engem Stánicá Ra^iu képviselő úr¬nak, és meglátod, hogy egy cseppet sem haragszom! Ér¬teni kell a
lélektanhoz!
Stánicá a városba indult. Az előszobában észrevette, hogy odakint esik. Az asztalkán hagyta a levelezőlapot, és visszament egy
ernyőért. Közben Simion észrevétle¬nül odasompolygott az asztalhoz, alaposan szemügyre vette a levélkártyát mindkét oldaláról,

80
azután szájába dugta az ujját, megnyálazta a papírt az aláírások mel¬lett, és tintaceruzával vastagon odaírta: Jézus Krisztus. Stánicá
később fogta a levelezőlapot, zsebre vágta, majd anélkül, hogy megnézte volna, bedobta egy postaládába.
XIV
Félixet főként az bántotta — és ez az érzés már-már embergyűlöletté fajult benne —, hogy körülötte minden¬ki, egyetemi
kollégáinak legnagyobb része is, teljes kö¬zömbösséggel kezelt mindenfajta intellektuális ambíciót vagy hasonló fellángolást, ha
ennek nem volt meg a maga közvetlen földi célja. Ia§i-ban, az intézetben, este az ágyban még lámpaoltás után is sokáig és hevesen
vitatkozott kollégáival több olyan kérdésről, amelyeket talán nem is értettek még; de megrészegedtek tőlük, és ezért — őszinte
büszkeséggel — már-már filozófusoknak képzelték magukat. A problémákat leggyakrabban csak¬ugyan kérdésekként vetették fel
(mi az élet? mi a ha¬lál?), ahogy különböző kiadványokban találkoztak velük. Valamelyik fiú egyszer, ezt a kérdést kockáztatta meg:
„mi a nő?“ Mindnyájan azon voltak, hogy — akár a legbizarrabb módon is — valamilyen feleletet adjanak rá; egyikük sem engedett
meg magának ízetlen tréfá- kát, és még célzást sem tett a szexuális vonatkozásokra. Némelyek megkaparintottak itt-ott egy
folyóiratot, és olyan témákat ástak ki belőlük, amelyeket a többiek nem ismertek; és ugyancsak a folyóirat alapján feleletet is adtak
rájuk, a vitában részt vevők nagy bosszúságára, akik tudni akarták, hogy honnan' lopták a gondolatai¬kat. Egy éjszaka Istenről
vitáztak. Kint zuhogott az eső, dörgött az ég, a félénkebbek vagy kevésbé bÖlcselkedő hajlamúak reszkettek a félelemtől, a takaró
alatt ke-resztet is vetettek, mert-azt hitték, hogy a téma veszé¬lyes lehet ilyen ítéletidőben. Egyik-másik fiú a tanköny¬vekből vett
tételeket fejtette ki talán kissé körülmé¬nyesebben (csak az utolsó évben tanultak valami filo¬zófiatörténetet): az Isten a legelső ok és
a legvégső cél. Általa mindent megmagyarázhatunk, amit az emberi ész nem magyarázhat meg, és ez értelmet ad a létnek. Egy papfiú
azt fejtegette, hogy az Isten „dogma, amelyet nem lehet vitatni1“, és hogy „hinni kell az abszurdumokban15. Végül is az a fiú, aki a
vitát elindította, megvetően el¬húzta a száját.
— Akkor magyarázd meg te, ha olyan okos vagy! — haragudott meg a papfiú. — Nézzetek csak oda! Ügy húzza a száját,
mintha többet tudna!
•— Te — mondta az ifjú filozófus —, az Isten én va¬gyok, meg te, aztán a föld, az ég, az egész világ. Minden az istenség részese,
csakhogy mi helyhez és időhöz va¬gyunk kötve (ezt úgy mondják, hogy „térben és időben élünkíc), az istenség pedig végtelen!
Senki sem nevetett ezen a megoldáson, amelyet pedig könnyen ki lehetett volna gúnyolni. Mindnyájan meg- illetődve hallgattak.
Odakint villámlott. Az egyik fiú hi¬tetlenkedve megkérdezte:
' — Honnét vetted ezt, hé? Mert az biztos, hogy nem te találtad ki.
A papfiú ellenvetéssel élt, amelyet sokan nagyon in¬dokoltnak találtak:
•— Jó, jó, de mi úgy fogjuk fel az Istent, mint a ma¬kulátlan jóságot, ami ellentéte a gonosznak, azaz a sá¬tánnak; a sátán pedig maga
a lázadás, az örökkévaló gondviselés tagadása. Ha tehát az egész mindenség része az Isten fogalmának, akkor ez a gyilkos szellem is
része az istenségnek, és amit tesz, azt az Isten akaratából cse- lekszi. Lehet-e ilyesmit állítani? Hiszen te „eretnek11 vagy!
A teológus fia nyomatékkai, gőgösen ejtette ki ezt a szót, a másik filozófus pedig őszintén beismerte tudat¬lanságát:
— Látod, erre nem gondoltam. De itt is kell valami magyarázatnak lennie. Azt olvastam, hogy ezt a filozó¬fiai felfogást
panteizmusnak nevezik.
Közösen úgy határoztak, hogy megkérdik Dumbravá tanár urat, akiben leginkább bíztak, és aki nagy tudású, barátságos és vitatkozó
kedvű ember volt. Dús fekete hajzatához szakállt is viselt á la Titu Maiorescu, és fel¬tűnő moldvai táj szólással beszélt.
— Tanár úr — állott fel az egyik hatodikos az egész osztály nevében —, meg akarom kérni valamire: ma¬gyarázza meg
nekünk, hogy mi az Isten.
Dumbravá majd sóbálvánnyá meredt:
— Mi a te, tán eement a sze épeszetek? Ej ha! Hát vaárjatok, te, legalább meig egy esztendőt, amíg benő a fejetek lágya! Azt
akarjaátok, hogy összevesszek a pó- paával?
Néhány szempontot azért megmagyarázott nekik.
Félix visszaemlékezett azokra az esztendőkre, és elszo¬morodott; lelkében nagy ideálok, kérdések és energiák égtek. Ottilia éppen
azért tetszett meg neki már a leg¬első pillanatban, mert megérezte, hogy igazi értelmiségi, még ha kissé blazírt is, aki nem akarja
fitogtatni a tu¬dását, s ugyanakkor bámulta a Botticelli képeire emlé¬keztető finomságát és törékenységét. Igen, Ottiliáért mindent
megtenne, az életét is neki áldozná. A legelső perctől kezdve érezte, hogy érdemeiért Ottilia a nagy cél, a jutalom — amelyet mindig
kívánt, és amely min¬dig elmaradt. Valami nagyot akart tenni Ottiliáért — érte és miatta. A lány távolléte önmagában nem bán¬totta,
sőt bizonyos fokig kapóra jött, mert ezáltal, akár egy szerzetes, megismerhette a lelki tökéletesedés örö¬mét, hogy később majd
megváltozva állhasson eléje. De nagyon elszomorította, hogy Pascalopollal távozott. Ez
némi árnyékot vetett Ottilia alakjára. Szűzmáriáért mindenki rajong, de senki sem mondhatja magáénak. Az a lány, aki elfogadja egy
idős férfi hódolatát, és külföldre utazik vele, azzal gyanúsítható, hogy valami érdek fűzi hozzá, hogy képtelen megérteni a nagy,
fér¬fias áldozatokat. Apácának szerette volna látni, aki el¬utasít minden férfit. Akkor Ő is megmaradt volna asz-kétának, csakis
őérte, hogy csak őt imádja. Georgetát nem vetette meg. Sőt megvallotta magának,'Hogy tet¬szik neki, hogy kívánja. De
elkedvetlenítette, - hogy
Georgeta, bár észbelileg alatta állott Ottiliának, még¬sem jutott el a női értékskála legalsó' fokára.. Egy olyan Georgetát képzelt el
magának, aki éppen olyan szép, mint emez, de sokkal cinikusabb, sokkal primitívebb. Bukottan, züllötten akarta volna magának, a
Doszto¬jevszkij regényeiből ismert prostituáltakhoz hasonló nő-ként, de akinek a lelkében a teljes eltévelyedés ellenére is pislog még
az erkölcsi öntudat távoli visszfénye. Ak¬kor nem úgy áldozta volna magát érte, mint Ottiliáért, hanem ellenkezőleg, megmentette
volna, magához emelte volna, hogy testileg-lelkileg meggyógyítsa. De így Geor¬geta valahogy idegesítette. Szép volt, bűbájos,
emellett majd kicsattant az egészségtől; erkölcstelensége, tudatos¬sággal keveredett, tele volt kispolgári hajlammal, de nem
nélkülözte a jó ízlést. Semmi szüksége sem volt mentő¬angyalokra, sőt ő bánt anyásan Félixszel, gondja volt a jó hírére, törődött a
tanulmányaival, és csupa jóságból részesítette kegyeiben. Ez a kapcsolat elviselhetetlen volt számára, annál is inkább, mivel a lány
szemében egy- szer-másszor ironikus fényt vélt felfedezni. Vajon a naivságán nevetett-e, mivel úgy nézett fel rá, mint egy szent nőre,
vagy ellenkezőleg, becsületesebb volt, mint ahogy feltételezte, és csak gúnyosan figyelte boti adózá¬sát a nők birodalmában?
Testi-lelki szükségletein túlmenően is kívánta a nők közelségét, hogy szerethesse őket, hogy beszélhessen ró¬luk, és hogy egy
metafizikai kiindulópontra tegyen szert, amelynek segítségével rendezhesse érzelmi életét. Bosz- szantották a kollégák folytonos
célzásai és triviális tré¬fái: „egy jó nővel láttalak44; „nagy mázlid van“; „esi- náltok-e valamit?”; „remélem, nemcsak plátói alapon
megy a dolog! “

81
Ilyen gondolatok közepette bandukolt a Dimbovita partján, amikor kitárt karral egy diáktársa,1 Weissmann állott elébe. Félix ritkán
beszélt vele, úgyszólván alig ismerte, de a barátságos gesztus nem lepte meg.
■— Hogy vagy? — kérdezte Weissmann. — Nagyon szórakozottan sétálsz, egészen elmerültél a gondolataid¬ban. Talán valami
versen töröd a fejed?
— Ugyan! — tiltakozott Félix.
— Miért ne? Azt hiszed, én nem írtam verseket? Szé¬gyen talán verset írni? Én egész füzeteket teleírtam! Rettenetesen
szentimentális voltam egy időben.
— Meg is jelentek? — kérdezte Félix.
— Dehogy, dehogy! Felolvastam őket egy barátom¬nak, aki a legokosabb és a legdrágább gyerek a világon; ő meg felolvasta az
ő verseit, erre én tüzbe dobtam va¬lamennyi füzetemet, óriási tehetség ez a fiú, nagyobb, mint Heine!
— Mi a neve?
■— A neve? Barbu Nem^eanu. Bizonyára ismered, hi¬szen már híres költőnek számít.
Félix bevallotta, hogy nem hallott róla, ami elképesz¬tette Weissmannt, de nem adott neki szarvat:
— Ezzel a fiúval, Sima barátom, azonnal meg kell is-merkedned, mert a legnagyobb mai költőnk. Majd én összehozlak vele.
Elhozom neked a folyóiratokat, ame¬lyekben a versei megjelentek, és akkor te is meggyőz ződhetsz a tehetségéről. Ne foszd meg
magad egy ilyen lírai lakomától!
Weissmann nagy lelkesedéssel, gesztikulálva beszélt, meg-megállott, nekitámaszkodott a folyóparti korlátnak, hogy szemléletesebbé
tegye előadását; elszavalt egy-két verssort is; suttogva, szuggesztív hangsúllyal beszélt, szinte tenyerére vette a szavakat, miközben
élvezettel beszívta ajkát, mintha őszibarackot szopogatna. Kérdé¬seket tett fel Félixnek, kifaggatta, hogy ismeri-e ezt vagy azt a
román vagy idegen költőt, és Félixnek meg- szégyenülten kellett beismernie, hogy nem eléggé tájé¬kozott.
— Hallgass meg egy gyönyörű verset!
„II est d’étranges soirs ou les fleurs ont une áme,
Oü dans l’air énervé flotté du répentir,
Oü sur la vague lente et lourde d’un soupir Le coeur le plus secret aux lévres vient mourir.
II est d’etranges soirs ou les fleurs ont une áme,
Et ces soirs-Iá, je vais tendre comme une femme.“*
Weissmann lassan, csaknem énekelve szavalt, hol kö¬zelebb , hajolt Félix füléhez, hol eltávolodott tőle, ahogy a muzsikus cigány
húzza a nótát Magyarországon és Ausztriában.
— Micsoda? Talán nem tetszik? Csodálatos költe¬mény! Bizonyára tudod, hogy ki írta. Micsoda, nem tu¬dod? Albert Samain,
a legnagyobb francia költő! Na¬gyobb Lamartine-nál! Híresség!
Félix hallott már Samainről; eszébe jutott, hogy Otti- lia könyvei között látta is valamelyik régebbi kötetét, amelynek ez volt a címe:
„Au Jardin de VInfante. De nem olvasta el, mert nem érdekelte a költészet. A re¬gények vonzották, amelyek a férfierőt, a
sziklaszilárd ki¬tartást dicsőítették, a nagy emberek életrajzai, egyszóval azok a könyvek, amelyek az akaratnevelés kérdését bon-
colgatták, Első egyetemi éve alatt nemigen olvasott iro¬dalmat, de annál több szakkönyvet. A kapkodással szem¬ben előnyben
részesítette az elmélyedést, egy meghatá¬rozott tárgykör alapos tanulmányozását. De most érzé¬kenyen reagált a verssorokra.
Weissmann szavalása, ami a járókelők figyelmét is magára vonta, tetszett neki, és elhatározta, hogy elolvassa Samaint.
— Voltál-e már szerelmes? — kérdezte váratlanul a diák, miután minden eredmény nélkül megforgatta Fé-
* Ha jön egy furcsa est, a virág is csupa lélek, a tikkadt levegőben remegve leng a bánat, a sóhajnak elomló, súlyos
visszhangja támad, s a szívek halni készen a hév ajkakra S2állnak.
Ha jön egy furcsa est, a virág is csupa lélek, s mint egy szerelmes asszony, oly tiszta vágyat érzek.
(Lőrinczi László fordítása)
lixet az orosz költészetben, Nyekraszov és Balmont vers¬sorai között.
— Azt hiszem, igen — felelte némi habozás után Félix.
Weissmann előbb hitetlenül nézett rá, azután szokása szerint a legviharosabb önvallomásba kezdett:
— De nem úgy, mint én! Kizárt dolog! Én úgy sze¬rettem, olyan elemi hévvel, ahogy egyetlen ember sze¬rethet egy
évszázadban! Olyan a lelki alkatom, hogy a legnagyobb költők örömét élvezhetem! Egy rendkívüli lányt szerettem, igazi angyal volt,
ideges, érzékeny te¬remtés, érted? Egy olyan lányt, akinek a lelke úgy re- zönált, mint a legfinomabb hegedű Enescu vonója alatt.
Igazi Marija Baskircsev volt! Isteni órákat töltöttünk együtt, felolvadtunk a hús szent részegségében. Aztán elhatároztuk, hogy
öngyilkosok leszünk. Bezárkóztunk egy szobába, és kinyitottuk a gázcsapot. De a lány meg¬ijedt, sikoltozni kezdett, jött a nagynénje,
és a szom¬szédok segítségével feltörte az ajtót.
— Miért akartatok meghalni?
■— Miért akartunk meghalni? — suttogta titokzatosan és komoran Weissmann. — Nem ismered a hús fájdal¬mát, a mély
kétségbeesést, amikor az ember a mámor csúcsán megsejti, hogy nincs tovább, hogy nagyobb bol¬dogság már nem vár reá? Mihelyt
eléred ezt a csúcsot, rád szakad a kétségbeesés. Megundorodtunk az élettől, és át akartuk menteni a nagy pillanatot az
örökkévaló¬ságba!
Félix úgy találta, hogy Weissmann kissé affektál, de*1 tetszett neki, hogy milyen komoly tragédiát kovácsolt az olcsó történetből. A
gimnáziumi internátusbán átvi- tatkozott éjszakák izgalma elevenedett meg lelkében.
■— Azt kérded, hogy miért akartunk meghalni? ■— folytatta Weissmann. — Olvastad-e Weiningert, a nagy Weiningert, napjaink
legeredetibb gondolkodóját?
Félixnek bosszankodva kellett bevallania, hogy Wei¬ningert sem olvasta; szégyenkezett műveletlensége miatt, ugyanakkor
csodálkozott, hogy társa milyen olvasottság¬gal dicsekedhetik.
— Nem olvastad? Megfosztottad magad a legnagyobb szellemi élvezettől! Majd én megszerzem neked a köny¬
vet; azt is tudom, hogy hol veheted meg elképzelhetet¬lenül olcsó áron. Ha valami könyvet akarsz vásárolni, csak szólj nekem,
ismerem a legolcsóbb forrást.
— Ki ez a Weininger? — kérdezte kíváncsian Félix, mert őszintén vágyott arra, hogy megtudjon valamit róla.
— Weininger? Weininger a női nem legélesebb bí¬rálója; ezért is lett öngyilkos. Szerinte a nő legfőbb eleme a nemiség, míg a
férfi szempontjából a nemiség csak időleges. A nőnél a szexualitás kiterjed az egész testre. Amikor elolvastuk a könyvet, a szeretőm

82
— aki egészen kivételes, férfiasan világos értelmű nő volt — elborzadt, és ő akarta, hogy meghaljunk. Megundorodott a valóságtól,
amely ellentétben áll az ő ideáljával.
— El akarom olvasni ezt a könyvet ■— mondta Félix.
— El akarod olvasni a Geschlecht und Karaktert? Nagyszerű! Adj egy lejt, és megszerzem neked.
Félix odaadta a pénzt. Egy darabig hallgatva mentek egymás mellett. Félix szeretett ugyan vitatkozni, de va¬lami furcsa
feszélyezettség visszatartotta az önvallomás¬tól. Ügy érezte, illetlenség lenne egy idegen ember előtt megemlíteni Ottilia vagy
Georgeta nevét, sőt a legki¬sebb célzást is tenni rájuk. Hogy megtörje a csendet, Weissmann mindennapi élete, céljai felől
érdeklődött, de nyomban meg is bánta, mert úgy érezte, hogy olyan bizalmat követel, amit ő nem akar viszonozni. De a ba¬rátját
szemmel láthatólag nem bántották a kérdései, és fesztelenül beszélt:
— Ügy élek, mint a kivert kutya! Mint egy koldus! Három kicsi húgomat és öreg nagynénémet kell eltar¬tanom. Öten lakunk
egy nyomorúságos szobában, va¬lami régi kocsisszálláson, egy istálló fölött, ahová csak létrán lehet_ felmászni. Én fizetem a lakbért,
én terem¬tem elő az ennivalót.
— És hogy bírod?
— Hogy bírom? Valahogy még bírom. Egy fogász ren¬deltjében asszisztálok, olcsón injekciókat adok a mun¬kásoknak, egy
szocialista lap szerkesztőségében dolgo¬zom, fordítok - egy kiadónak, privát óráim is vannak — mit mondjak még? Proletár vagyok,
osztályom megmen¬tését a történelem dialektikájától várom.
18 - A titokzatos lány
■— Szocialista vagy?
— Szocialista? Mi az, hogy szocialista? A világon min¬den nagy, szabad szellem úgy gondolkozik, mint én. A tudományos
szocializmus híve vagyok. Szükségesnek tartom a termelőeszközök kollektivizálását és — az anyagi tényezők kizárása útján — a
szerelem erkölcsi rangjának a visszaállítását, a szabad szerelmet.
Félixet — bár nem voltak előítéletei — kissé zavarba ejtették ezek a kategorikus kijelentések. Lelkében pol¬gárnak érezte magát;
bámulta Pascalopol fölényes nyu¬galmát, függetlenségét és rafinált ízlését.
— Azt hiszed — kérdezte —, hogy nálunk is helye¬sek lennének bizonyos reformok?
— Nem ismered a kérdést — felelte Weissmann. — Ezt már bebizonyította a legnagyobb román kritikus.
— Maiorescu?
— Dehogy Maiorescu! Maiorescu egy szellemi pig¬meus, csak akkora, mint Brandes lábán a kisujj! Én Dobrogeanu-Ghereáról
beszélek, a legnagyobb román kritikusról. Szenzációs tanulmányt írt George Co§bucról, címe A parasztság költője. Okvetlenül el kell
olvasnod.
Weissmann olyan szenvedélyesen, annyi tűzzel beszélt, hogy a járókelők utánuk fordultak. Félix nem osztotta ugyan Weissmann
nézeteit, de tetszett neki ez az ideoló¬giai hév, amelynek nyomát sem találta kollégáiban.
— Csak egy-két évig maradok Romániában; itt nem lehet szabadon gondolkodni. Férjhez adom a húgaimat, valamelyik
sógorom nyakába varrom a nagynénémet, és expatriálok. Franciaországba megyek.
Félix megvallotta, hogy ő is ki akar menni Párizsba, de csak azért, hogy kiegészítse a tanulmányait; becsület¬beli kötelességének érzi,
hogy azután visszatérjen az or¬szágba, és tegyen valamit a haladásért. Megkérdezte, nem érzi-e lelkében azt a titokzatos vonzalmat,
amely a szülőföldjéhez köt minden embert.
— Neked jogod van így beszélni, mert keresztény vagy. De én zsidónak születtem; mindenki kétségbe vonja hazafias
érzelmeimet. Te talán elhiszed nekem, hogy egy román dojna a lelkem mélyéig felkavar? Attól félek, hogy nem. Sokan éppen azt a
szándékot látják bennünk, hogy a nemzeti érzést elfeledve, felfordulást készítsünk elő. De kérdem én: Mirabeau és Danton zsidó volt-
e? A francia.haza ellen cselekedtek-e? A privilégiu¬mok mai haszonélvezői hazaárulóknak bélyegzik mind¬azokat, akik az
emberiség jobb holnapjáért küzdenek és
— túl a szűk napi korlátokon — messzebbre látnak. Én román hazafi vagyok, de ajkamon a parasztság és a pro¬letariátus
nevével, azoknak a jó románoknak az oldalán, akik nem zsákmányolnak ki másokat. Ma a polgári tár¬sadalomban mindazokat, akik
így gondolkoznak, haza¬árulóknak tekintik, akár zsidók, akár keresztények. Te¬hetek-e róla, hogy a jövőt látó szellemek társaságát
ke¬resem? Igazam van-e vagy nincs?
— Lehet — mondta Félix —, hogy logikailag igazad van. De az én lelkem képtelen túltenni magát az azon¬nali tapasztalat
bizonyosságán. Ugyanúgy, mintha azt mondanád, hogy kár szeretni egy lányt, mert néhány év múlva úgyis öreg lesz, és meghal. Én
azt a lányt sze¬retem, aki itt van mellettem, és irracionális értelemben is az egyetlen teremtés, aki létezik számomra.
— Szofisztika, szofisztika, teljesen kicsavarod a logi¬kát! — kiáltotta hadonászva Weissmann. És új érvekkel készült
támadásba lendülni. De Félix közben hazaérke¬zett, el kellett válniuk. Weissmann még egyszer vissza¬hívta az utca közepéről,
szemügyre vette az öltönyét, megtapogatta a szövetet, és elégedetlen arcot vágott, mert Félix ruhája — habár kitűnő minőségű
szövetből készült — az időjáráshoz képest kissé vastag volt.
— Akarsz-e egy olyan elegáns ruhát, amilyent De- metriad, a Nemzeti színésze visel? Add ide ezt a régi öltönyt, toldd meg
húsz lejjel, és én egy olyan új ruhát szerzek neked, amilyent még sohasem viseltél!
Félix húzódozott, de Weissmann egy névjegyet nyo¬mott a kezébe:
•— Tedd el. végeredményben mit veszítesz? Ha elha¬tározod magad, elmész ide, és nem fogod megbánni!
— Hozd el Weiningert! — kiáltotta utána messziről Félix, és barátságosan intett neki.
Mihelyt hazaért, egyenesen Ottilia szobájába ment, és megkereste a Samain-kötetet. Belelapozott, kezében a könyvvel leereszkedett
egy fotelbe, majd leheveredett a díványra. A versek légies, selymes hangulata új érzel-
meket ébresztett benne. Tulajdonképpen nem szerette ezt a költészetet, túlfinomultnak, nőiesnek találta, de meg¬értette belőle Ottilia
álmait, néma lányviharzásait. Az asztal peremén felfedezett egy gyűszűt és egy szövet¬babát. A könyvből apró haj csat és egy zöld
szalag hul¬lott ki. Ottilia most úgy jelent meg előtte, mint egy kicsi, törékeny teremtés, aki még a hangosabb zenétől is szenved; vagy
mint sötétre, nedves levegőre kárhoz-tatott virág. Az a lány, aki ezt az áttetsző, finom köl¬tészetet szereti, nem lehet diabolikus
teremtés; csupán szemlélődő lélek, egy erősebb szenvedély hulláma is le¬győzi. Rabszolganője lesz annak, aki meghódítja. Gyű¬lölte
Samaint. Visszament a szobájába, és elővett egy orvosi könyvet, amely éppen a nő alkatát tárgyalta. A szerző némi patetikus hévvel
hangsúlyozta, hogy a nő alapvetően passzív elrendelésű. Félix a következő na-pokban megkereste Weissmannt, és nem hagyta
békében, amíg meg nem kapta tőle Weininger könyvét. Szenve¬délyes érdeklődéssel olvasta, de az eredeti gondolkodású öngyilkos

83
író kiábrándultsága nem fertőzte meg. Ellen¬kezőleg, csak megerősödött benne a meggyőződés, hogy a nő.gyenge teremtés, áldozata
testi alkatának, szeretne a férfihoz hasonlítani, ennek viszont meg kell őt védenie, és át kell adnia neki az egyéniségét. Weissmann-nal
való kapcsolata, problémáinak megismerése az élet új oldalait tárta fel előtte, amiért most szégyenkeznie kellett. Igaz, a korához
képest sokat olvasott, de indokolatlan büsz¬keséggel főként a gyakorlati felkészülést tartotta szem előtt. Nem nézett bele a saját
leikébe, nem tett fel kér¬déseket magának, úgy élt, mint egy tülekedő állat. Az élet nagyon bonyolult, megvannak a maga belső
törvé¬nyei, amelyeknek a súlya bárkinek mentségül szolgál-, hat. önző módon élt idáig, társadalmi helyzetével elé¬gedetten, nem
ismerte a nyomort, hidegen és gőgösen távol tartotta magát az emberektől. Igaz, hogy Titi egy középszerű fiú, de neki is van lelke, ö,
Félix, megalázta Titit a tudálékos fennhéj ázásával, és megsértette a büsz¬keségét, amikor Georgetával kapcsolatban tapintatlanul
viselkedett. Aglae gonosz és rosszindulatú, de mentségére szolgál, hogy szereti a gyermekeit. Pascalopollal is fa¬ragatlanul
viselkedett, bár semmiféle joga sincs Ottiliá-
hoz. Félix főként a két lányhoz való viszonyát vizsgálta meg, és nagyon vétkesnek találta magát. Állandóan Otti- lia után járt, pedig
még nem is tudta, hogy a lány sze¬reti-e; kompromittálta, megnehezítette a helyzetét, Georgetát pedig kíméletlenül megbántotta.
Pedig ő is nő, mint a többi, otthonra és tiszteletre vágyik. Könnyű¬vérű teremtés, de nem kellett volna olyan gyáván meg¬szöknie az
ágyából, amelybe szeretettel, sőt tisztelettel fogadta be, és ez végeredményben hizelgett is neki. Georgeta nyilván szerette őt, és
magasabbrendű ember¬nek tartotta. Félix elhatározta, hogy mihelyt befejezi a vizsgáit, néhány általánosabb, tájékoztató jellegű
olvas¬mányt vesz elő, amelyekből jobban megismerheti az éle¬tet; azt is elhatározta, hogy figyeli magát, és a leikéből kímélet nélkül
kiirtja a gőgöt és részvétlenséget, ha má¬sok iránt való érzelmeiben ilyesmit talál. Hogy ezt jól emlékezetébe vésse, vette a füzetét, és
kerek betűkkel beleírta:
„Arra kell törekednem^ hogy^mindenkihez jó legyek, szerényen éljeK,~~és 'igaz’ emBerré váljak.' Törekvő leszek, de nem gőgös.”
' ~
Sók vívódás* után: arra a következtetésre jutott, hogy el „kell” mennie Georgetához; jóvá akarta tenni a hibát, amit elutasító
magatartásával okozott. De szégyenkezve kellett beismernie, hogy ez a kényszerű elhatározás örö¬möt okoz, neki. Tehát a
gyengeségét fogta föl férfias elhatározásként? És vajon nem az hajtja-e, hogy már nem szereti eléggé Ottiliát? Igyekezett őszintén
magába nézni, és úgy találta, hogy a lelkében csakugyan valami kettősség él. / Ottiliát tiszta érzéssel^ szereti _ feleségéül akarja,
Georgetára viszont"testileg .van, .szükségej Geor- getá "feTél5ré^ztette~'T5enne a vágyat, kívánta a lányt, de nem félt attól, hogy
komolyabban beleszerethet. Elment tehát Georgetához, aki szomorúsággal vegyes örömmel fogadta. Félix még különösnek is találta,
hogy egy ilyen jókedélyű és minden cselekedetében öntudatos nőt
— akiben a kegyetlen asszonyiság. egy tökéletes, nagy porcelánbaba közömbösségével párosult — bizonyos er¬kölcsi elvek
ennyire meg tudnak indítani.
— Félix — mondta —, őszintén sajnálom Titit. Iga¬zán nem akartam szenvedést okozni neki. De ugye meg-

érted, hogy végeredményben lehetetlenség lett volna a részemről... sőt nevetséges is. Stánicá a hibás. Illetve én is hibás vagyok, mert
belementem a játékba. A tá¬bornok is megtudta a dolgot — bizonyára Stánicá fe¬csegett valamit szokása szerint. Célzást is tett rá.
Kép¬zeld, nem féltékenységből, hanem csupa jóságból. Mert jó ember.
Félix különösnek találta ezt a jóságot is; hiszen olyan emberekről volt szó, akik erkölcsi függetlenségben éltek. Eszébe jutott Aglae,
azután Pascalopol, és elméletileg arra a megállapításra jutott, hogy a családi köteléktől megszabadult emberek — akik ismerik az élet
vala¬mennyi örömét — általában elnézőbbek. Mindenesetre örvendett Georgeta vallomásának, és hosszú pillantást vetett a lányra.
— Ide figyelj — mondta Georgeta —, tudom, hogy szép és hódító nő vagyok; ne tarts beképzeltnek, de mi általában olvasni
tudunk a férfiak tekintetéből. Aztán a hozzám hasonló nők között én csaknem tisztességesnek számítok, tehát még romantikus
érzelmeket is ébreszthe¬tek. Ezt kérdeztem magamtól: te vagy-e félénk, vagy én nem vagyok érdekes egy művelt férfi szemében?
Beszélj őszintén, nem haragszom meg. Miért kerülsz engem?
A tervezett vezeklésnek megfelelően Félix Georgetá- hoz lépett, és megcsókolta a kezét. De tulajdonképpen erősen fel volt indulva,
és attól tartott, hogy nem lesz eléggé következetes önmagához. Érezte, egy parancsoló természeti törvény azt követeli, hogy egy nővel
való ilyesfajta kapcsolata megszokottá váljék. Georgeta látt'á, hogy a fiú arca kigyúl; de a szeméből bűntudatot olva¬sott ki.
Megfogta az állát, amivel akaratlanul újra meg¬bántotta Félixet.
— Milyen furcsák vagytok ti, fiatal és titokzatos lelkű titánok! Miért szaladtál el akkor?
— Értsd meg, hogy számomra nagyon nehéz éjszakára kimaradni... Costache bácsi már öreg, tisztelnem kell a korát. Aztán meg
Ottilia ...
— Szereted, ugye?
Félixnek különös örömöt okozott, hogy őszintén meg- vallhatta érzelmeit, emellett természetesnek is találta, hogy így bizonyítsa be
barátságát Georgeta iránt.
— Igen, nagyon szeretem.
Georgeta gyorsan megszorította egyik karját, és arcon csókolta:
— Akkor hát mit keresel nálam? így szereted Ottiliát?
Félix elhúzódott, mert ez az érv lefegyverezte. Geor¬geta most már komoly arccal folytatta:
— Nem — mondta —, hiszen csak tréfáltam. Te való¬ban szereted Ottiliát, és irigylem ezért. Nem követsz el bűnt, ha hozzám
jársz, ehhez bármely férfinak joga van.
— Ugye? — kapaszkodott bele Félix a lány szavaiba.
— Ottiliához régi vonzalom fűz, még gyermekkorom óta. De téged is szeretlek, csak... másképp. Nem akartalak megbántani a
múltkor. Engedd meg, hogy jóvátegyem a hibámat.
— Ah — nevetett Georgeta —, milyen ravasz vagy! Azt akarod, hogy újra megcsaljam veled a tábornokot? Jó, ezt is
megteszem, mert jólelkű lány vagyok, és egyéb¬ként is megkedveltelek, de persze férjhez menési szán¬dék nélkül. Végeredményben
igazad van! De tudd meg, hogy végül még veszedelmessé is válhatok számodra! Egy fiatalember már Öngyilkos lett miattam! Szeress
csak titokban, ne veszítsd el a fejedet!
Ez a jó tanács ismét bántotta Félixet, és ezt Georgeta észre is vette. Félix térdére ült, és karját a nyaka köré fonta:

84
— Buta vagyok, hogy annyit prédikálok neked. Bo¬csáss meg! De annyira tisztellek, hogy már pedáns let¬tem! Az igazat
megvallva nagyon tetszel nekem, és ez a fontos. Tégy úgy, ahogy akarsz!
Félix lelkében villanásszerűen lobbant fel újra Ottilia arca. Az az elhatározása, hogy mindenképpen hűséges lesz hozzá, késleltette a
spontán örömöt, amit most Georgeta közelléte okozott. De azután végzetesen nevet¬ségesnek találta, hogy ebben a helyzetben
ilyesmin törje a fejét. Teljesen az érzékeire bízta magát, és Georgetá- val együtt most már igazi boldogságot találtak ebben a játékban,
amely semmivel sem fenyegette őket, mégis tele volt a veszedelem izgató érzésével. Távozásakor Georgeta meleg rokonszenvvel
nézett rá, és hangjában hamiskás szemrehányással a fülébe súgta:
— Félix, nehogy belém szeress! Légy szemtelen, ez áll jól a férfiaknak! A javadat akarom!
Félix boldognak érezte magát; ostobaság lett volna tagadnia. Ügy érezte, hogy az élet és a világ a sors kegyeltjeként veszi őt körül.
Ottilia a távolból is gondol rá, övé a gyönyörűség, hogy szeretheti, Georgeta pedig a legnagyobb női gyöngédséggel részesítette
abban, ami¬ben részesíthette. De elégedetlen volt qnmagával, főként azért, mert lelkében a pillanatnyi indulatok állandó küz¬delmet
vívtak a határozott életprogram kialakítására irányuló természetes igényével. Ha rendszeresen eljár Georgetához, közönséges
élvhajhász lesz belőle, aki egy tiszta szerelemért képtelen az aszkézisre, ha viszont ezt nem teszi, nevetséges és félénk erénycsőszként
viselke¬dik. Ottilia és Georgeta nagyon jól megférnek egymás mellett, ez világos volt előtte, hiába kereste makacsul az
ellentmondást. Ami bántotta, az inkább a könnyű siker érzése volt. Mintha nem ő hódította volna meg Geor- getát, hanem fordítva, a
lány hódította meg őt. Ottilia is úgy nézett rá, mint életének egy olyan tényezőjére, amelyben fölösleges kezdeményező erőt keresni.
Futólag az a gondolat jutott eszébe — de szégyenérzete vissza¬tartotta a teljes kifejtésétől —, hogy tisztán kísérleti cél¬ból meg
kellene hódítania egy más, hozzáférhetetlen nőt, csak azért, hogy — a nagy cél érdekében — próbára tegye akaraterejét és kitartását.
De a vizsgái teljesen lekötötték; egy időre még Ottiliáról és Georgetáról ,is megfeledkezett.
Egyszer, miközben a jegyzeteit olvasta, és igyekezett mindent jól a fejébe vésni, az öreg Costache, aki már egy ideje a szobája körül
ténfergett, rányitotta az ajtót, és bedugta kopasz, kerek fejét.
— Neem mész kii maaa a városba? ■— kérdezte.
— Nem. Tanulok. Miért? Szüksége van valamire?
— Nem. Csak arra gondoltam, hogy szép idő van, süt a nap, jót tenne neked egy kis friss levegő. Itt nagyon sötééét van.
— Köszönöm — mondta Félix. -— Majd holnap ki¬sétálok. Ma el akarom olvasni ezt a jegyzetet.
Costache bácsi visszahúzta a fejét az ajtóból, és mint¬ha indulni akart volna. De azután habozva megállott, ide-oda ténfergett egy
darabig, majd újra bedugta a fejét.
— Többé nem jössz ki a szobádból, uugyee? Lent nagy a rendetlenség, javítok valamit.
— Nem megyek ki — válaszolta Félix.
— Jóóól teszed! — dadogta vidáman az Öreg.
Bár Costache kérdései elég indokolatlanok voltak, Félix nem törődött velük; csak az maradt az eszében, amit az öreg a szép időről
mondott. Valóban, szívesen sétált volna egyet odakint a fasorban; a pihenés erősí¬tette volna fejében a bemagolt anyagot. Lentről
csikorgó hangokat hallott, mintha bútorokat huzigáltak volna ide- oda a padlón, majd kalapácsütések követték a zajt. Az üveges
verandáról lenézett az udvarba, de senkit sem látott. Marina szobája lakatra volt zárva, ami azt jelen¬tette, hogy az öregasszony nincs
itthon. De aztán az ud¬varon Costache bukkant fel hirtelen, kezében kalapáccsal. A kapu felé tekintett, majd az udvar végébe, minden
irányban körülnézett, csak éppen a verandára nem pil¬lantott fel. Azután megfordult, és lábujjhegyen, mint a tolvaj, elosont
valamerre. Üjra zörgés és csikorgás hal-latszott, mintha nagy, nehéz szögeket húztak volna ki valahonnan. Félix elhatározta, hogy
kimegy a városba. Ügy is ennie kell valamit, hiszen Marina nincs otthon. Zajtalanul lement a lépcsőn. Az ebédlőben váratlan jele¬net
állította meg: a nagy ebédlőszekrény félrehúzva, a padlóból felszakítva egy deszkadarab, Costache pedig egy nyílás előtt térdelt. Félix
akaratlanul is megpillan¬tott a nyílásban egy dohányjövedéki bádogdobozt, amelyben fémpénzek csillogtak, valamint egy köteg
pa¬pirost, amely nyilvánvalóan bankjegyhalmaz volt. Az öreg azon erőlködött, hogy remegő, izzadságtól csöpögő kézzel minél
sebesebben helyére tegye az elmozdított deszkadarabot. Félix észrevétlenül vissza akart húzódni az ajtóból, de a padló megreccsent
léptei alatt; az öreg Costache sápadt arccal, kezében a kalapáccsal talpra ugrott:
■— Ki-ki-ki az? Ne gyere bei'
— Én vagyok, Costache bácsi! Azt akarom mondani, hogy kimegyek a városba. Miért nem szólt, hogy meg akarja reparálni a
szekrényt? Segítettem volna.
Félix szándékosan hazudott, de Costache hitt neki, vagy legalábbis úgy tett, mintha hinne:
— Neeem kell, seeemmi az egész... egy kicsit felha¬sadt a deszka, de majd megjavítom, értek hozzá...
Félix a mennyezetre szegezett tekintettel ment ki az ajtón. így akarta elhitetni az öreggel, hogy nem látott semmit. Alig ért ki, már
hallotta, hogy a kulcs megcsi- kordul mögötte a zárban. Az utcáról, ösztönösen vissza¬nézett, és meglátta az Öreget, amint az
ablakból kémlelt utána, hogy elment-e. Még intett is búcsúzóul, hogy ezzel is távozásra késztesse.
„Meggondolatlan vénember — gondolta Félix. — Halál fia, ha Stánicá ezt megtudja!44
Stánicá nem tudta meg, de hallatlan szimata, amellyel mindent megérzett, ami a homályban, de az ő érdekeinek a határán belül
történt, nyugtalanná tette. Ügy vizsla¬tott folyton, mint a macska a sült hús körül. Félix tu¬lajdonképpen nem is értette, hogy mit akar
Stánicá, és talán ez sem tudta volna megmagyarázni az igazi szán¬dékát, ha egy váratlan őszinteségi rohamában' meg is kísérelte
volna. Lényegében Stánicá semmit sem akart, csak lázasan várta a nagy eseményt, amely végre meg¬változtatja az életét. Ez a
viszonylagosan érdektelen te¬vékenység ellenben roppant ötletessé tette, és úgy ki¬finomította a fantáziáját, mint egy művészét.
Mindenütt ott volt, mindent megkérdezett, bármilyen tekintetben tanáccsal szolgált, testvére, atyja, jogtanácsosa volt min¬denkinek,
és néha maga is meghatódott érzelmi sokol¬dalúságán. Félix nemegyszer rajtakapta, amint az abla¬kon át bebámult az öreg Costache
szobájába, vagy ami¬kor magányosan koslatott a házban. De addig csürte- csavarta a dolgot, amíg indiszkréciója jelentéktelen,
ba¬nális kíváncsiságként tűnt fel. Félix meg éppen a szo¬bájában találta egy nap. Jól látta, hogy matat, jár-kel a szobában, de amikor
belépett, Stánicá az asztal mellett ült, és nagy figyelemmel olvasott egy orvosi könyvet.
— Nagyon érdekes ez a dolog — mondta, és ujjával a könyvre bökött, mintha így akarta volna megmagya¬rázni, hogy csakis a
könyvért jött. — Ha befejezte a vizsgáit, adja kölcsön nekem, hogy elolvashassam, mert tájékozódni akarok egy kérdésben. Az egzakt
tudomány volt mindig a szenvedélyem. De elvesztettem a szüléi¬mét ...
Félix mégis olyan meglepetten nézett rá, hogy Stá¬nicá szükségesnek érezte még egyszer megindokolni a jelenlétét:

85
■— Barátocskám, elnéztem ezt a Marinát, borzasztóan megöregedett szegény! Tudja-e, hogy íélig-meddig ro¬kon? Micsoda
emberek! Cselédnek fogadják a rokonu¬kat! És nem is képzeli, barátocskám, hogy milyen sok, úgynevezett jó családban előfordul ez
a dísznóság! A hajadon nővér vagy a nagynéni, aki egy kicsit — hogy is mondjam —' gyengeelméjű, ingyen mossa a többiek
fehérneműjét! Persze tudom, hogy Marina nem végez isten tudja milyen nehéz munkát, de akárhogy is, in¬gyen csinálja, és üzletnek
ez sem rossz. Én szívesen magamhoz venném, hogy -kimentsem ebből a nyomorú¬ságból, de hát elengedné-e a család? És
mindennek a teteje az, hogy nem akar eljönni innen! Barátocskám, ennek az öregasszonynak pénze is van, becsületemre! Egyszer
kétezer lejt adott kölcsön az Öreg Costachénak. De vajon hol az ördögben tartja a pénzét? Ismerek egy családot, amely csak’ a
pénzéért tartott egy ilyen agya- lágyult öregasszonyt, de amikor meghalt, semmit sem találtak. Tudja-e, miért? Hadd lám, van-e
szimata?
Félix megvonta a vállát.
— Szeretője volt, fiacskám! Egy púpos szeretője, aki¬től két gyönyörű gyermeke született, legalábbis az arcuk szép volt. Nem
tudom, mit tanulnak maguk ott az or¬vosin, de a púposoknak általában fehér arcú, pufók gyermekeik vannak. Olyan a bőrük, mint az
elefántcsont vagy mint a liliom, mint a pincében tartott virág szirma! De egyéves korukban elkerülhetetlenül meghalnak! Azt kérdem
magamtól, kire marad ez a Marina, ha isten őrizz (de a dolog elkerülhetetlen), meghal az öreg Cos¬tache? Ki csalódik vagy
gazdagszik meg? Én a maga helyében tapogatóznék, kifaggatnám az öregasszonyt (észrevettem, hogy kedveli magát), hadd lám,
mennyi pénze van. Magához is vehetné, miért ne, diáknak tiszta kincs egy ilyen némber, semmibe sem kerülne, hiszen csak egy kis
cujka kell neki. Aztán még pénzt is örököl
utána, maga kis ravasz... De hát arról van szó, hogy egyáltalán van-e valamije. Magának mi a véleménye?
— Sohasem gondoltam erre — válaszolta Félix *—, és nem is találom időszerűnek a dolgot, ha ugyan érdekel valakit. Előbb
meg kellene halnia Costache bácsinak, azután Marinának, és még sok egyébtől is függ... Én úgy látom, hogy mindketten nagyon jó
egészségnek ör¬vendenek.
— Jó, jó, mi most valószínűségekről beszélünk. Te¬gyük fel, hogy én, aki elég tapasztalt vagyok, egyezséget kötök magával,
akit úgy szeretek, mint az öcsémet. Maga nyitva tartja a szemét, én intézkedem, azután pedig megosztjuk a nyereséget. Persze, tiszta
szerencsejáték az egész, de — jegyezze meg jól! ■— itt minden szám nyerő. Csak türelem kell hozzá! Ebből ugyan nem lehet
meg¬élni, de ha több ilyen sorsjátékon játszunk, az is lehet, hogy idővel valamennyin nyerünk. Csakhogy erre fel kell készülnünk.
Maga orvos, az isten szerelméért, csak tudja, hogy mi az élet. Semmi! Egy bizonyos életkorban elkezdődnek a betegségek: reuma,
gutaütés, szív, vese. És egy szép napon — puff neki! — nemcsak egyvalaki fordul fel, hanem egy egész korosztály. Ez statisztika,
tudományos valóság. A tegnap Simiont kapta el a gép
— lefogadom, hogy az öreg belepusztul ■—, holnap talán Costache következik, és a többiek sem élnek ezer esz¬tendeig.
Rajtunk a sor, a fiatalabbakon, hogy az élet asztalához üljünk! Igen ám, de erre fel kell készülnünk, nem szabad máról holnapra
halogatnunk a dolgokat! Az öregek ravaszok, csalók, ezt én mondom magának mint ügyvéd. Szívből gyűlölik az örökösöket. Az a
vénember, aki egész életében nem tudta kihasználni a vagyonát, irigyli a fiatalokat, és olyan tréfákra képes, hogy pél¬dául az
egyházra vagy ki tudja miféle lehetetlen intéz¬ményre hagyja a vagyonát. Helyes volna-e, hogy Ottilia, aki az öregért feláldozta az
ifjúságát, éppen akkor ma¬radjon -az utcán, amikor a legszebb, amikor leginkább élvezhetné a fényűzést?
— .Nem hiszem, hogy Costache bácsi megfeledkeznék róla — mondta Félix, akire hatottak ezek a szavak.
Stánicá kihasználta ezt a pillanatot.
— De bizony kitelik tőle, ne ringassa magát illúziók- bán! Az öregek furcsán gondolkoznak. Ha maga szereti Ottiliát,
kötelessége segítségemre lenni, hogy ebben a házban normális légkör alakuljon ki, és az örökség, ha majd sor kerül rá, méltányosan
oszoljék meg. Vagy azt akarja, hogy az anyósom kaparintsa meg magának az egész vagyont, amely tulajdonképpen Ottiliát illeti
meg? Tudja-e, hogy Costache bácsi a felesége vagyonából vá¬sárolta az éttermet? Valójában tehát Ottilia pénzéből.
Jr- Ez nagyon valószínűen hangzott. Félix egy felháboro¬dott mozdulattal reagált. Stánicá tovább feszítette a húrt:
— Magának ez erkölcsi kötelessége! Ezt a kedves, gyönyörű teremtést meg kell kímélnünk a veszedelmek¬től, a kísértésektől.
Tudja-e, hogy mit csinál majd ■— és jogosan — Ottilia, ha nem lesz semmije és senkije? Csak azt, hogy a Pascalopol karjaiba veti
magát! És én iga¬zat adok neki!
Stánicá, mint aki jól végezte dolgát, nagy csattanás- sal becsukta az orvosi könyvet. Félix arca még jobban elkomorult. Bántotta, hogy
Pascalopol neve ismét sző¬nyegre került.
— De hát mit tehetnék? — kérdezte elgyötörtén. — Nem tehetek semmit, és nincs is jogom beleavatkozni. Nemsokára
nagykorú leszek, és nem lesz keresnivalóm ebben a házban.
■— Semmit sem kell tennie! Csak bízzék bennem, könnyítse meg a munkámat, hogy boldoggá tehessem Ottiliát, és magát is.
Szeretném tanáccsal ellátni Cos¬tache bácsit, hogy a legjobban rendezhesse az ügyeit. Nem látja, hogy milyen ostobaságokat művel?
Eddig két ingatlant adott el nagy összegekért. A pénzt megkapta, ebben biztos vagyok, hiszen beszéltem á vevőkkel. Nos, mit csinált
Costache bácsi a pénzzel? Bankba tette? Nem hiszem! Elképzelheti, hogy mindenfelé puhatolóztam már. Az Öregek, barátocskám,
nem teszik bankba a pén¬züket. A szemükkel, a két mancsukban akarják látni, azért adják el az ingatlanaikat. Ki akarják játszani, be
akarják csapni az örökösöket. Az Öregek elássák a pén¬züket, barátocskám! Fogadok magával, hogy Costache is elásta valahol a
pénzét. De hol? — Ez itt a kérdés!
, Maga nem vett észre semmit? Nincs ^valami gyanúja?
— Nincs. Nem is jutott eszembe ilyesmi.
Stánicá hitetlenkedve nézett a szemébe, és vállára hajtott fejjel, ironikusan nevetett.
— Bizony isten, nagy lókötő maga! Nem nagyon hi¬szem. Már rég rájöttem, hogy maga nagystílű gyerek. A nők tekintetében
legalábbis mester. Én Georgetánál két év alatt nem értem el azt, ami magának csupán öt percébe került. A közhiedelemmel
ellentétben azt val¬lom, hogy azok, akik szerencsések a szerelemben, értenek a pénzhez is. De tegyük fel, hogy nem látott, nem
hallott semmit. Mégis, hadd lám, mi a véleménye? Hová dug-hatta el a pénzt az öreg?
— Nem hiszem, hogy a házban tartaná — mondta Félix, aki úgy érezte, hogy szolidárisnak kell lennie az Öreggel. — A fukar
ember a kertben szokta elásni a pénzét.
— Igen, a mesében, de nem ebben a városban. Azt hiszi, hogy nem jártam be a kertet? Én sem hinném, hogy a házban tartaná,
de tudja meg, hogy itt, mint minden régi. házban, rejtekhelyek is vannak, amelyeket csak az öreg és az anyósom ismer. Meglátja,
hogy a té¬len az öreg az istennek sem akar majd tüzet rakni ebben vagy abban a kályhában, ami azt jelenti, hogy valahol a közelében

86
rejtette el a pénzt, és félti a tűztől. De vég¬eredményben ez az ő dolga, ahogy maga is mondta, ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát.
Nekem semmi ér¬dekem ebben az ügyben. Hogy úgy mondjam, csupán felebaráti szeretetből foglalkozom vele, Costache és kissé
Olimpia érdekében is. Ügy is mondhatnám, hogy er¬kölcsi kötelességből védem az öregekkel szemben az új nemzedék jogait.
Mivel Félix már láthatóan türelmetlenkedett, Stánicá felemelkedett és kilépett az ajtón, de újra visszatért.
— A legfontosabbat majd elfelejtettem! Iorgu szíve¬sen látja magát holnap este kilenc órakor az étterem¬ben. Ott lesz
Costache bácsi is. Van Iorgunak egy lánya, aki most bérmál, ezért hívta meg vacsorára az ismerő¬seit, no meg azért, hogy
bemutatkozzék mint újdonsült tulajdonos. Főleg ezért. Maga, aki tudtommal közvetí¬tette az üzletet, az est hőse lesz Costachéval
együtt. Persze én is elmegyek!
— Nem tudom, lesz-e időm.
— Szó sem lehet róla! Parancsot kaptam, hogy min¬denképpen vigyem magammal. Hagyja már az ördögbe azokat a vizsgákat!
És megismertetem egy klassz nő¬vel is.
Abban a szent meggyőződésben, hogy kimondta a leg-nyomósabb érvet, nagy méltósággal elvonult. És valóban, Félix is elment, mert
az öreg Costache feltétlenül ra¬gaszkodott ahhoz, hogy elkísérje. Azt az érvet is fel¬hozta, hogy minden ajtót kulcsra kell zárnia;
valami tol¬vajokról hallott, akik elrejtőzködnek a lakásokban, és megvárják, amíg a lakók eltávoznak. A „kisteremben04, ahol Iorgu
elégedett arccal felszolgáltatta a vacsorát, Félix — nem kis meglepetésére — egy legkevésbé össze-illő társaságot talált együtt:
Georgetát, a tábornokot, Olimpiát és Titit, aki — így mondták a többiek — Stá¬nicá megérkezéséig Olimpiát gardírozta, és meg
akarta festeni Iorgu arcképét. Ott volt Weissmann is, a diák. (Elmondta Félixnek, hogy potom pénzért kezeli az egész család fogait.)
Iorgu felesége kövér, hatalmas termetű, szigorú Hindenburg-arcú német nő volt. Vörös haját nevetségesen magas kontybán viselte, de
csak úgy áradt belőle a jóindulat és kedvesség. A lány, akiért a család az összejövetelt rendezte, nem jelent meg, már rég aludni
küldték. Volt ott még néhány ismeretlen alak, Iorgu egyik öccse, egy tiszt, aki erőltetett jókedvvel, el¬ragadtatottan nevetgélt, Iorguné
húga, azután két érett korú férfi, nagyon korrekt öltözékben, de lerítt róluk a vénlegénység. Az egyik úgy mutatkozótt be, mint betű-
rajzoló, Iorgu pedig elmondta a társaságnak, hogy a vendég igazi művész, aki a legkülönfélébb betűkkel tud cégtáblákat, plakátokat,
étlapokat írni. Félix nagyon kí¬nosan érezte magát. A legkétségbeesettebb erőfeszítésébe került, hogy Olimpia és a tábornok előtt
kezet csókoljon Georgetának. De Georgeta és a tábornok is bűbájosán viselkedett. A lány ujjongva fogadta Félixet, a tábornok pedig
mindenáron azt akarta, hogy üljön melléje. Ti ti arcán nyoma sem látszott a haragnak, sőt még oda is intett Félixnek, jámboran és
félénken, mintha teljesen elfelejtette volna az incidenst. Olimpia pedig nem érez¬tetett semmiféle erkölcsi fölényt, hanem azzal volt
el¬foglalva, hogy aprólékosan megbámulja Iorguné számos karkötőjét, amelyeket .az asszony nehézkesen, de roppant szívesen sorra
lehúzott, hogy kedvében járjon a vendég¬seregnek. Félix mégis zavarban volt. Titi szemben ült vele az asztal túlsó oldalán, keze
ügyében egy csomó rajzlappal, amelyeken valószínűleg meg akarta örökíteni az agapé résztvevőit. Bár Félix szemforgató módon
igye¬kezett fesztelenül viselkedni a tábornok és Titi tekintete előtt, állandó gátlás gyötörte, és ez újabb kínszenvedést jelentett
számára. Titi szeméből csak mogorva borút és’ rejtélyes ürességet olvasott ki. A tábornok a legkíno¬sabb módon kedves volt hozzá.
Egyik karjával George- tába, a másikkal Félixbe karolt, mintegy összefűzve Őket így, és halkan beszélt hozzájuk:
— Mon jeune ami — mondta ■—, szerettem volna még látni magát, de nem sikerült találkoznunk. Kár! Gondolom, sokat
dolgozik. De kérem, azért ne túlozzon. Van még ideje. Mi a véleményed — fordult Georgetá- hoz —, sokat dolgozik?
■— Azt hiszem — válaszolta Georgeta.
— Látja? ■— mondta szemrehányó hangon a tábor¬nok. — Ez szép, igazán nagyon szép. De azért nem kell elhagynia a
barátait. Georgeta kisasszony panaszkodott, hogy elhanyagolja. Ezt meg kell mondanom. Est-ce-qu’on néglige une beauté comme ga?
— Kedves tábornokom, maga javíthatatlanul gáláns, megérdemel egy csókot!
— Faites, faites! ■— helyeselt a tábornok, és meg“- simogatta gömbvégűre nyírott bajuszát. Azután Félixhez hajolt, és
suttogva mondta: — Gyönyörű teremtés, és nagyon derék lány, a legszebb antik erényekkel dicse¬kedhetik!
— Papai — zsörtölődött tréfásan Georgeta.
■— Az erényt —• javította ki magát a tábornok —, mint tökéletességet értem. Hiszen igazi, tökéletes nő vagy, nem valami matróna,
az isten szerelméért.
— Mi, szegény férjes asszonyok tehát matrónák va¬gyunk — vetette ellene Olimpia, mivel úgy gondolta, hogy kötelessége
élénkebbé tenni a társalgást.
— Ö, dehogyis, asszonyom. Nincs jogunk rágalmazni a nőket, amíg nem ismerjük erényeiket.
Georgetát kissé aggasztotta ez a társalgás, amely Olimpia miatt könnyen szóváltássá fajulhatott volna, és hogy elejét vegye a férfi
válaszának, fogott egy darab ementáli sajtot, és két ujja közé csípve, a tábornok szá¬jába dugta. Ez elfogadta a sajtot, és sebtében egy
csó¬kot lehelt Georgeta ujjaira. A lány egy újabb darabot akart a szájába dugni, és a saját szájához is emelt egy falatot, hogy jó
példával járjon elöl, de ekkor megérke¬zett Stánicá. A veszély tehát elhárult.
— Elnézést kérek a késésemért, de alig bírtam sza¬badulni az apósomtól. Olimpiám, közlöm veled, hogy szeretett atyád
lehetetlen egy alak. Kidobálta a párnákat az ablakon, Összetépte a lepedőket, egyszóval rémes fel¬fordulást rendezett.
— De hát mi baja? — kérdezte Iorguné.
Stánicá nevetett:
— Bedilizett az öreg, asszonyom, az a baja. A fejébe vette, hogy az emberek üldözik a szentlelket, ezért a szentlélek belebújt a
lepedőkbe. Haragszik, ha bottal porolják ki a paplant meg az ágyneműt. Ma este nem akart lefeküdni, mert lúgban mosták ki a
lepedőket, te¬hát kiüldözték belőlük a szentlelket. Azután meglátta a zsebkendőmet, és torkaszakadtából kiabálni kezdett, hogy a
szentlélek ebbe bújt bele. Kérte, hogy adjam neki, mert azon akar aludni. Alig tudtam lecsendesíteni.
-— Miért nem viszik szanatóriumba? — kérdezte Iorguné.
A tiszt hangosan felkacagott:
— Szanatóriumba? Inkább a bolondokházába! Még nem esett át az injekciókon!
Erre a bárdolatlan megjegyzésre mindnyájan elhall¬gattak, hogy ne bántsák meg Olimpiát, aki összehúzta a szemöldökét. Félixnek
viszont feltűnt az „injekciós kezelésre44 tett otromba célzás, és agyán egy homályos, de villámgyors gondolatsor cikázott végig.
— De most inkább mulassunk — buzdította a társa-
19 - A titokzatos lány

87
ságot Stánicá. — Éljenek a vendégek, de kivált az est hősei, azaz Iorgu úr és becses családja, valamint az én kedves Costache bátyám
és igen tisztelt rokonai. Mert hát gondoljuk csak meg: Iorgu úr a legjövedelmezőbb éjszakai lokál tulajdonosa lett, Costache bácsi
pedig jó kis pénzt vágott zsebre. Mondja meg őszintén, Costache bátyám, hogy új, ropogós bankjegyek voltak-e? Hová dugta el őket?
— Eldugtam feízony, de úgy, hogy maga nem találja meg — tréfálkozott epésen az öreg Costache.
-— Talán csak nem tette bankba? Csődbe juthat. So¬kan leégtek így.
Stánicá éberen figyelte az öreg Costache arcát, hogy leolvassa róla szavainak a hatását, de az öreg csak nagy igyekezettel, mohón
tömte magába az előételt.
■— Jó annak, aki gazdag, de a szegénység sem meg¬vetendő! Mindkét állapotnak megvannak a maga előnyei. Ha ma valakinek
pénze van, azt sem tudja, hogy mihez kezdjen vele. A bankok megbízhatatlanok, otthon ki¬fosztják a rablók, ha meg elkölti,
belebetegszik; ha nem költi el, akkor mit ér a pénze?
— Ügy látszik •— jegyezte meg csúfondárosan Olim¬pia —, te azért nem gyüjtesz vagyont, hogy megkíméld magad a
gondoktól!
— Tudd meg, hogy eltaláltad! — folytatta Stánicá, és úgy tett, mintha komolyan venné a dolgot. — Nem is képzeled, hogy
mik'történnek! Elmondok egy tragikomi¬kus esetet. Valaki összegyűjtött néhány százezer lejt. Nem akarta bankba tenni a pénzt,
otthon dugdosta, va¬lahol a kályhában vagy a szekrényben, két deszka kö¬zött, "vagy mit tudom én, hol. Mondja meg maga,
Cos¬tache bátyám, hogy az emberek hová szokták eldugni a pénzüket.
— Oda, ahol a tolvaj örökösök nem találják meg!
Mind nevettek, Stánicá pedig vén gazembernek ne¬vezte gondolatban Costachét.
— Egyszóval — hová is tehette volna? — eldugta a pénzt valahol a házban, a pincében, a padláson, a szal¬mazsákban,, s a
többi. A szolgálója pedig egy szép na¬pon felmosta a padlót benzinnel, de elfelejtette kinyitni az ablakokat. Egy égő gyufaszál a
padlóra esett, a ben¬zingőz abban a pillanatban meggyűlt, és két óra alatt az egész ház pénzestül, mindenestül porrá égett. A ta-
nulság: tartsd olyan helyen a pénzt, ahonnan egykettőre el is veheted.
Stánicá megpróbált szembenézni Costachéval, aki to¬vábbra is közömbösnek mutatkozott, de már idegeseb¬ben evett, és fel nem
emelte volna a tekintetét.
„Megvan! — gondolta magában a detektív-észjárású Stánicá —, megfogtam az öreget. Otthon tartja a pénzét!“
— Abizony — mondta hangosan —, vannak emberek, akik egy vagyont tesznek be a ládájukba, és egyszer csak arra ébrednek,
hogy a fémpénz kiment a forga¬lomból, és csak annyit ér, mint a lyuggatott bádog. De úgy hallottam, hogy ráadásul egy fantasztikus
törvény jön ki mostanában. Az államnak szüksége van arra, hogy a pénz forogjon. Aki ládában tartja a vagyonát, megfosztja a
társadalmat a tőkében rejlő lehetőségektől. Nos, az állam majd arra kényszeríti az illetőt, hogy be¬jelentse a vagyonát, illetve hogy
lepecsételtesse a pén¬zét. Ha nem jelentkezik, az az ő baja, nyakán marad a veszteség, de ha jelentkezik, kötvények fejében köteles az
államnak ennyit meg ennyit kölcsönadni.
— Nagyokos! Ki találta ki ezt a törvényt? — kér¬dezte alig leplezett ingerültséggel az öreg Costache.
Stánicá ettől ékesszólóbbá Vált:
— Ez klasszikus módja annak, hogy az állam meg¬kaparintsa a magántőkét. Beüt véletlenül egy háború, mint ahogy most is
szó van róla, és akkor senki sem kérdi, hogy van-e kedved kölcsönadni vagy nincs. De ha megkérdezné tőlem, hogy én mit tennék az
illető helyében, megmondanám.
— Mit tenne? — kérdezte gúnyosan az öreg, de az evést nem hagyta abba.
— Több részre osztva, hogy a megadóztatható mini¬mumot is elkerüljem, kiadnám az örökösöknek. "Vagy pedig mindent
elköltenék, az állam pedig süsse meg a kötvényeit.
Az öreg Costache már-már bosszúsan odavetette, hogy „nincs is pénzem”, de ott ült Iorgu, aki élő és valódi bizonyítéka volt annak,
hogy megkapta a pénzt. Meg¬elégedett egy tréfás megjegyzéssel:
— Amíg fiatal vagy, nincs pénzed; ha pedig öreg ko¬rodra összekaparsz valamit, az örökösök alig várják, hogy elpatkolj!
— Igaz! — helyeselt a tábornok. — Éppen ezért úgy döntöttem, hogy a fiatalságommal együtt elpallom a pénzemet is!
És megszorította a Georgeta meg a Félix karját, de főként a Georgetáét.
— Mon général — kapott az alkalmon Georgeta -—, mikor vesz nekem egy bundát?
— A kérdés helytelen — válaszolta gálánsán a tá¬bornok. — Már rég megvettem. Talán azt akartad kér¬dezni, hogy mikor
kísérhetlek el érte az üzletbe.
Olimpia irigyen pillantott Georgetára, és hosszasan, leplezetlen kíváncsisággal szemlélte, mint valami ter¬mészetfölötti lényt.
A vagyonról, a legegyszerűbb gondolattársítás útján, a beszélgetés a gyermekekre terelődött, akiknek áldoza¬tot nem kímélve
gyűjtenek a szülők, hogy legyen mit elpazarolniuk.
— Jó, hogy lányom van — mondta Iorguné. — A lányok komolyabbak.
— De hát egyszer majd férjhez kell adnia — je¬gyezte meg Olimpia. — A lányok néha több fejtörést okoznak, mint a fiúk.
Hazulról tudom.
■— Nem fogom kényszeríteni. Ha megtalálja a szeren¬cséjét, menjen férjhez, de ha nem, úgy is jó.
— Tiszta igaz — mondotta Weissmann. — Legalább a maga örömére gyakorolhatja a szabad szerelmet. “
Georgetán, Félixen és a tábornokon kívül, akik vidá¬man nevettek, a többiek elképedve tekintettek Weiss- mannra. Főként Olimpia
nézett rá úgy, mint egy ször¬nyetegre.
— Micsoda? — mondta, azaz inkább kiáltotta Stá¬nicá. — Nem akarja férjhez adni a lányát? De hát ez bűn lenne, asszonyom!
A legkomolyabban mondom! Mégpedig kettős bűn, egyrészt a nemzet életereje, más¬részt a gazdasági fejlődés ellen elkövetett bűn!
Hogyan? Hát maradjon terméketlenül a lánya, vesszen ki a román nép, csökkenjen az ország lakossága? És mihez kezd a vagyonával?
Végeredményben úgy kell tekintenünk a
vagyont mint társadalmi kölcsönt, amelyet kötelesek vagyunk visszafizetni...
— Helyes! — kiáltotta Weissmann. — Vissza kell fi¬zetni a közösségnek!
A társaság ismét csodálkozva nézett Weissmannra.
— Nono — sietett helyesbíteni Stánicá ■—, hagyjon békében a maga szocializmusával. A vagyont a gyerme¬kek révén kell
visszaadni a társadalomnak, hogy az új nemzedék is hasznát lássa.
— Ostobaságokat beszélsz, Stánicá — mondta Olim¬pia. — Az csak természetes, hogy a szülők után a gyer¬mekek örökölnek.

88
— Persze — bólintott a testes Iorguné.
Iorgu pedig odahajolt a tábornok, Georgeta és Félix hármas csoportjához, és nagylelkű kézmozdulat kíséreté¬ben odasúgta nekik:
— Fejedelmi vagyont hagyok a lányomra! ... Drága kicsikém!
Stánicá meghallotta.
— Nem értettek meg! — kiáltotta. — Persze, ha nem hagyják beszélni az embert. Nem elég vagyont hagyni a lányra, férjhez is
kell adni, hogy más is hasznát lássa a pénzének!
— Férjhez adjuk, persze hogy férjhez adjuk -— mondta békülékenyen Iorgu.
— Az a kérdés, hogy kihez adja férjhez.
■— Én tisztet vagy orvost szeretnék — mondta Ior- guné.
— Orvost? — kiáltotta Stánicá. — Itt van az orvos!
— és kezével Félixre mutatott. — Lucica most nyolc¬éves, hat év múlva férjhez mehet, ez a fiatalember pe¬dig éppen akkor
lesz újdonsült orvos! Ügyes gyerek!^
Iorgu és a felesége szerényen és kedvesen pillantott Félix felé, aki roppant kínosnak találta a helyzetet, és magában elátkozta Stánicá
locska nyelvét. Olimpia ellen¬ben bosszúsnak látszott, és Félix csak most vette észre, hogy mennyire hasonlít Aglaéhoz.
— A kedves lányuknak — mondta lustán, de gunyo¬rosan —, többre kell törekednie. Szerezzen magának egy bírót vagy egy
magas rangú katonatisztet.
Stánicá kacagni kezdett, de nem magyarázta meg, hogy miért. Iorgu békülékeny hangon lezárta a vitát:
— Nem bánjuk, lehet akárki, csak iparkodjék és dol¬gozzék, ahogy én is dolgoztam, amíg alulról felkapasz¬kodtam idáig. De
miért beszélünk most hiába, hiszen a leányka még kicsi. Inkább igyunk az egészségére és mindnyájunkéra!
A pincérek már ugrottak is a vendégek háta mögött, megtöltötték a poharakat, és valamennyien ittak. A tá¬bornok már alaposan
becsípett, de azért megőrizte mél¬tóságát. Egyre azt hajtogatta, hogy Félixnek és Geor- getának jobban össze kell barátkoznia.
— Hallgasson rám, fiatalember •— mondta nyomaté¬kosan Félixnek, aki nagyon feszélyezetten érezte ma¬gát — Georgeta
olyan, mint az igazgyöngy! Nagyszerű lány, jobban össze kell barátkoznia vele, sőt egyenesen fel is kérem erre! Tartozik nekem
ennyivel! Egy ritka szép virágszálat adok a kezébe!
Amíg ez a beszélgetés folyt, az öreg Costache — aki örvendett, hogy megszabadult Stánicá gonoszkodó célzá¬saitól — szorgalmasan
evett és ivott, közben meg-meg- nyalogatta vastag ajkát, és csakis a tányérjába nézett. Iorguné, aki véletlenül rápillantott,
kötelességének érezte, hogy valami kedveset mondjon neki:
— Giurgiuveanu úr, úgy hallottam, hogy van egy kisasszony lánya. Isten tartsa meg, hogy minél előbb férjhez adhassa. De hol
van, mért nem hozta el?
Az öreg Costache tele szájjal mormogott valamit, mi¬vel semmi értelmeset sem ^tudott kitalálni. Stánicá felelt helyette:
— Ottilia? Nincs szüksége ránk ott, ahol most van. Párizsba utazott.
Stánicá diadalmasan ejtette ki az utolsó szavakat, és körbehordozta a tekintetét a hallgatóságon. Iorguné ár¬tatlanul megkérdezte
Olimpiától:
— Ott tanul?
Olimpia egy fintort vágott, amit Stánicá rögtön ész¬revett.
— Zenét tanul — mondta, de kacsintott a tábornok társasága felé.
■— Igen? — kiáltott fel Iorguné, aki nem vette észre a többiek zavarát. — Biztosan nagyon sok pénzébe ke¬rül, Costache úr, az
ottani... eltartása.
Az öreg Costache dadogott valamit a borospoharába, amelyet éppen a szájához emelt. Stánicá, miközben újra kacsintott,
megmagyarázta neki:
— ösztöndíja van. Egy professzor felfigyelt rá, és erősködött, hogy tovább kell képeztetnie magát. Szemé¬lyesen, jól jegyezzék
meg: személyesen kísérte el Pá¬rizsba.
-— Nagyon szép! — bólogatott Iorguné.
A főhadnagy váratlanul beleavatkozott a beszélge¬tésbe :
— Én úgy hallottam ■— mondta elővigyázatlanul —, hogy Pascalopollal, azzal a gazdag földbirtokossal utazott el. így
beszélik. Én is ismerem a kisasszonyt, gyönyörű lány.
Félix úgy érezte, hogy elakad a lélegzete. Georgeta meg akarta menteni a helyzetet:
— Rosszul tudja, főhadnagy úr. Ottilia kolléganőm volt a konzervatóriumban. Elsőrangú zongorista.
Olimpia közben tüntetően unatkozó arcokat vágott, és most megpróbálta befejezni ezt a témát.
— Nem értem, hogy miért pazarolunk ennyi szót egy semmiségre. Ottilia nem is rokonunk, nem a Costache bácsi lánya, hanem
csak.. .
De nem fejezhette be, mert Costache hirtelen elvörö¬södött, és fenyegetően dadogni kezdett:/
— Ne-ne-ne be-b eszélj butaságokat a lá-lányomról!
Stánicá átvette az öreg Costache felháborodott hang¬ját:
•- -— Látod, milyen ostobaságokat művelsz, szívem? Hogy is mondhatsz ilyen képtelenséget, amikor nem is¬mered a tényállást! így
van ez — próbálta mentegetni a többiek előtt —, ha egy leányt hibás nézetekre" és el¬lenségeskedésre nevelnek. Bizony a két család
nincs va¬lami jó viszonyban. Ez az oka mindennek.
•— Az bizony nem jó, ha a család nem tart össze — mondta még mindig jámborul Iorguné, aki egyáltalán nem ismerte fel a helyzetet.
Félixet nagyon leverte ez a jelenet, amely közvetlenül érintette, bár a többiek egy pillanatig sem gondoltak arra, hogy köze van
Ottiliához. Most értette meg, hogy hiába próbál közömbösnek mutatkozni: minden, ami Ot¬tiliával kapcsolatos, a legérzékenyebben
érinti. Georgeta az első perctől kezdve észrevette ezt, és vele együtt
— részint finom tapintata, részint tapasztalatai révén — a tábornok is. Mindketten azon iparkodtak, hogy Weiss¬mann
segítségével egy más, a konfliktus okától távol eső témát vessenek fel, és Félixet is bevonják a társalgásba.
— Félix úr — mondta Georgeta —, azt hallottam, hogy a bolondokházában nagyon érdekes betegek van¬nak. Szeretném
egyszer megnézni őket.
Weissmann közbeszólt:

89
— Elviszem én, kisasszony. A betegek nyolcvan szá¬zaléka nem a vérbajosok, hanem a lelki betegek közül kerül ki. A szerelmi
kényszer végzetes hatással van az agy velőre. De hát magának nincsenek előítéletei, és szexuális vonatkozásban szabadon rendelkezik
önmagá¬val. Ott majd meglátja a polgári társadalom áldozatait!
Georgeta, bár Weissmann szabadszáj úsága kissé za¬varba hozta, Félix miatt végighallgatta ezeket a szava¬kat, és nem törődött
azzal, hogy a többiek összenéztek. A tábornok udvarias mosollyal támogatta. Félix viszont szórakozottnak látszott. A tábornok úgy
vélte, hogy a fiúnak most már le kellene feküdnie, és amikor ez há¬lásan beleegyezett, mindhárman felemelkedtek. Costache
mogorván kijelentette, hogy ő is megy. A Iorgu család tiltakozott:
— Maradjon itt legalább a süteményekre!
Valóban, a pincérek hosszú ezüsttálakon, óriási hal¬mokban hozták a süteményt és a gyümölcsöt. Az öreg Costache arcán rövid
csatát vívtak a különböző indula¬tok, végül a mohósága győzött, és az öregúr a helyén maradt. Georgeta és a tábornok kikísérte
Félixet az el¬hagyatott utcára. Jobbról, balról karon fogták, és min¬den úton-módon igyekeztek felélénkíteni, ami más kö¬rülmények
között bizonyára komikusán hatott volna. A tábornok aggodalmasan így szólt Georgetához:
— Kislányom, úgy veszem észre, hogy ez a fiatal¬ember szerelmes!
— Én is azt hiszem! — felelte suttogva Georgeta, mint egy gondos anya, aki nem akarja felébreszteni alvó gyermekét.
— Ö! De hát ez rettenetes! Kérlek, vigyázz rá!
Félix egyedül akart maradni. Elbúcsúzott kísérőitől,
akik a leggyöngédebb szavakkal váltak el tőle. Gyalog indult tovább, mert valami lebírhatatlan kényszer űzte a levegőre. Végigment a
kihalt Calea Victorieien, ki a fasorra, innen tovább a lovardáig. A sétától és a fáradt¬ságtól lassan megnyugodott, és kezdte
tárgyilagosabban látni a dolgokat. Az összejövetel, amely Iorgu vendég¬lőjében zajlott le, az ellentmondások kuszáit
karikatúrá¬jaként hatott rá. Costache bácsi, a vén zsugori, aki el-adta a házat, elfogadta a vevő meghívását. Stánicá és Olimpia,
miközben hiénákként lesik az örökséget, az erény védelmezőiként léptek föl. Georgeta viszont, a kurtizán, valamint a tábornok is, ez a
romlott öreg¬ember, őt védelmezték, őt, aki együtt, élt Georgetával. Udvariasságuk, tapintatos figyelmességük vitathatatlan volt. Ügy
látszik, a kényes ügyeket csak azok az embe¬rek értik meg, akik maguk szabta törvények szerint él¬nek. Mégis, micsoda kínos
helyzet! És ebben a társaság¬ban ő szenvedett és felháborodott azért, mert becsmérlő szavak hangzottak el Ottiliáról, aki pedig
valóban el¬utazott Franciaországba, de nem tanulmányútra, ahogy Stánicá kenetes iróniával állította, hanem csak egyszerűen
kirándult oda Pascalopollal, a gazdag földbirtokossal. Végeredményben annak az otromba főhadnagynak volt igaza. Costache bácsit
sértette az Ottiliát ért rágalom, de nem rendezte a helyzetét; sőt ő kényszeríti, hogy Pascalopolhoz forduljon. Az egész társaságban a
látszó¬lag cinikus és szabadszájú Weissmann a legrendesebb ember. Jártat ja ugyan a száját, Összevissza beszél, de mint orvos, ő tesz
értük valamit, mégpedig szerényen és diszkréten. Félix fáradtan leereszkedett egy padra. A levegő előbb kékes homályba burkolózott,
majd lassan fehéredni kezdett, és előbukkantak a tárgyak körvonalai. Valahol egyhangúan hersegtek a vesszőseprűk, két ko¬rai
tejestalyiga zörgött a város felé. Hajnalodott. Félix lelkét ismét nagy elhatározások lendülete töltötte el.,.Üj tapasztalatai nem
keserűséget, hanem elszánt akaratot váltottak ki belőle. Mindenképpen föléjük fog emelkedni! Ügy kell élnie, hogy- senkitől se
függjön, hogy távol tartsa magát az emberi ocsmányságtól. Vakon bízott ab¬ban, hogy Ottilia megőrzi a női méltóságát addig, amíg ő
szabadul a maga terheitől; és akkor nagylelkűen, ju¬talmat sem várva kinyújtja majd feléje a kezét. Ettől az elhatározástól
megnyugodva, felemelkedett a pádról, és elindult a város felé, amelyben már megpezsdült az élet.
XV
Simion olyan terhessé vált, hogy Aglae végül is sza¬badulni akart tőle. Tulajdonképpen nem nagyon hitte, hogy Simion bolond; úgy
gondolta, hogy csak szimulál, kellemetlenkedik neki, és eszerint bánt vele. Felhábo¬rodva utasította el azt a javaslatot, hogy
szanatóriumba vigye.
— Miből tartsam szanatóriumban? Hiszen nincs va¬gyona!
— De van nyugdíja — jegyezte meg Stánicá.
— Mit mondtál? Nyugdíja? De hát akkor miből élek a gyermekeimmel?
A valóságban Aglaénak éppen elég vagyona volt, amit a Simion pénzéből gyűjtött, mert a férjét rendszeresen kurta pórázon tartotta.
Végül Stánicá óvatosan azt aján¬lotta, hogy dugják Simiont elmegyógyintézetbe,-habár •— mondta — könnyen kitudódhatnék, hogy
az öregnek va¬gyona van (ő persze gondoskodni fog szegénységi bizo¬nyítványról), emellett a dolog sok egyéb hátránnyal -is jár,
hiszen egy asszonyra nézve mégiscsak kínos, hogy a férje tébolydába került s a többi.
— Na és? — mondta dühösen Aglae. — Talán én va¬gyok az oka? Menjen csak oda, kiérdemelte:
Egy vasárnapra mindent elrendeztek a Simion elszál¬lítására. Weissmann vállalkozott a kényes szerepre, mi¬után előzőleg
megállapodtak az elmegyógyintézettel. Va¬lamilyen ürüggyel sétálni kellett kicsalnia az öreget, majd elvinnie az intézetbe — mintha
csak meg akarná mutatni neki —, végül eltűnnie mellőle. Az éles eszű diák alaposan tanulmányozta a dolgot, többször elbeszél¬getett
Simionnal, és mérlegelte a lehetséges fejleménye¬ket. Aglae összeszedett egy kis bőröndbe valamicske ru¬haneműt, persze a
rongyosabbjából, és most az ebédlőben várta Weissmannt. A háziak is — Stánicá, Olimpia, Titi, Aurica — mind itt gyűltek össze;
inkább kíváncsiság, mint rokonszenv vezette őket, és a fal mellé húzott dí¬ványon és székeken üldögélve várták a látványosságot,
mintha színházban lettek volna. Időnként Marina nyitotta rájuk az ajtót mohó kíváncsisággal, szégyentelenül, maga előtt tartva két
lisztes kezét, ahogy éppen átszaladt a konyhából. Simion az asztalnál ült, és veszettül szür- csölte a tejet a csészéjéből. Lefogyott,
tüskés szakálla megnőtt, a nézése eszelőssé vált. Kiitta a tejet, belené¬zett a csészébe, megszagolta, majd így szólt:
— Ebben ecet volt!
Aglae megharagudott:
■— Bolond vagy! Hogyhogy ecet!? Ha ecet lett volna, meg sem ittad volna! Honnan veszed, hogy ecet volt?
— Jézusnak ecetet adnak. Ezzel táplálkozom, amióta megmutatkoztak a jelek.
Simion szemében aggodalom és szenvedés tükröződött, de Aglae semmi kíméletet sem tanúsított iránta, és egy jó szóval sem
nyugtatta meg. Ellenkezőleg, egyre dühö¬sebb lett:
— Istennek hála, éveken keresztül úgy tápláltalak, mint egy lajhárt! Te kaptad a legjobb falatokat, pedig igazán semmi örömöm
sem volt benned! Most pedig jössz és azt mondod, hogy ecetet itattam veled! Igyanak ecetet az ellenségeim!
— Megmutatkoztak a jelek! — ismételte most már hangosabban Simion.
— Miféle jelek, kedves após uram? — kérdezte Stá¬nicá lélektani célzattal, és kacsintott a többieknek. —■ Ki tudja, talán neki
van igaza. Hallgassuk meg.

90
Simion a szakállára mutatott ösztövér ujjával:
— Az Űr nekem adta a szakállát.
— Inkább vágtad volna le a képedről azt a rondasá- got!
— A szakállamat? — kérdezte hevesen Simion, és fel¬ugrott a székről. — Ne merjétek bántani Krisztust!
Aglae megvetően nézett rá, a gyermekei pedig többé- kevésbé elnézően figyelték. Csak Stánicát mulattatta a látvány, bár kissé
sajnálta is az öreget.
Simion izgatottan járt fel s alá a szobában, hadoná¬szott, és folyton a ruháját nézegette. Orra vörös volt, mintha fagy csípte volna
meg, váladéka a bajuszára csepegett. Hadarva beszélt:
— Az eretnekek ellopják a pénzemet, mind összefog¬tak ellenem, hogy megkínozzák a ruháimat. Nézzetek a nadrágomra (a
nadrág rövid volt), mennyire megfosztot¬ták a színétől, keresztre feszítették a ruhámat. Krisztust kiüldözték a világból,
meggyilkolták a mi Urunkat, az emberiség Isten nélkül maradt, a tanítványaim írnak nekem, de ti nem adjátok ide a leveleimet, ez
botrány, panaszt teszek a császárnál, a nagy Cézárnál, még a kesztyűmet is elloptátok. Krisztus fűvé változott, és most a tyúkok eszik
meg (az udvaron tyúkok kapirgál- tak), hol a felöltőm?! .
— Én loptam el a pénzedet? — kiáltotta magából ki¬kelve Aglae. — Én?
— Anyám — igyekezett csendesíteni Olimpia —, ne ellenkezz!
— Hagyj békében, lányom! Én loptam el a pénzét? A rosszfélékre költötted a pénzedet, bocsássanak meg érte a gyermekeink,
azért jutottál idáig! Nincs ruhád? Hát én csináltassak neked ruhát? Miből, a nyomorult nyugdíjadból? Mások a te korodban még
jönnek-men- nek, dolgoznak, nem élnek úgy, mint a herék! Nagy gyermekeim vannak, de még nem tudtam otthont te¬remteni nekik.
Most akarod tönkretenni az életemet, amikor már gondolnom kellene az öregségemre is? Hi-szen már nem vagyok fiatal, mint régen!
Veled emész¬tettem fel a fiatalságomat, te hitvány!
És Aglae idegességében hirtelen sírni kezdett; hango¬san zokogott, nagyokat szipogott, mint Aurica. Azután minden átmenet nélkül
megtörölte a szemét, és még el¬lenségesebb arcot öltött. Stánicá ajkán mosoly jelent meg:
^Micsoda képmutató nőszemélx^az anyós.om!.. Az alma nem esik messze ~áT"iájától!" Az én szeretett Olimpiám is éppen így
viselkednék velem, ha — isten őri^z! — öreg és beteg lennék. Undorító egy család !u
— Anyám — folytatta hangosan —, miért eszi az egészségét? Legyen okosabb! Nézze, mind itt vagyunk maga mellett, itt
vagyok én! Ügy számíthat rám, mint hűséges fiára. Majd vigyázunk, hogy minden jóra for¬duljon.
Simion — előbbi haragjáról megfeledkezve — jóked¬vűen, prófétai hangon kijelentette:
— Eljön az idő, és többé nem láttok engem! Elmegyek oda, ahol már várnak az angyali seregek, hogy aranyba öltöztessenek!
Titi a kályhának támaszkodva ringatni kezdte magát, Aurica pedig az ablak előtt a bőrt vagdosta a körme kö¬rül egy kisollóval.
Végül megérkezett Weissmann. Kocsit is hozott, a fogatot a kapu előtt hagyta. Aglae meggon¬dolatlanul elébe vágott a terv
végrehajtásának, és így szólt:
— Simion, eljött érted a doktor úr. Menj vele, hogy megvizsgáljon. Kapsz valami jó gyógyszert tőle, azután hazajössz. Kocsin
mentek.
Simion úgy ugrott fel, mint egy majom.
— Miféle doktor? Nem vagyok beteg. Én vagyok a legegészségesebb ember a világon! Helyes! Aki hozzám és az én Atyámhoz
fohászkodik, bizony üdvözül!
— Papa — szólt közbe Olimpia —, ez az úr a javadat akarja, miért nem mész vele?
Simionban erre újra felébredt az indokolatlan ellen¬szenv, amit Olimpia iránt érzett:
■— Magával nem beszélek! Ne szólítson papának, mert nem ismerem! Maga nem az én lányom! Az én gyerme¬keim
engedelmeskednek nekem és követnek engem!
— De én igazi, hűséges fia vagyok, mert hiszek a ta¬nításában! — mondta Weissmann.
Simion érdeklődve tekintett rá, de közben újra ide-oda kezdett járni a házban, mint az óvatos kutya, amely ide¬gent szimatol. Olimpia
szemében zöld lánggal lobogott a gyűlölet, annyira megsértődött. Aglae ingerülten csó¬válta a fejét:
— De hát az isten szerelmére, vár a kocsi! Micsoda pénzbe fog ez kerülni!
Weissmann futólag végigmérte, és az arcáról le lehe¬tett olvasni a megdöbbenést Aglae szívtelensége felett. De mivel óvatos és
udvarias természetű volt, nem árulta el érzelmeit, hanem villámgyorsan latolgatta magában a számba jöhető eszközöket, amelyeknek
segítségével ki- csalhatná az Öreget a házból.
— Professzor úr — mondta kifogástalan udvariasság¬gal —, a hölgyek bizonyára tréfáltak, vagy valami félre¬értésről van szó.
Én nem vagyok orvos, és nem azért jöttem, hogy megvizsgáljam. Egyébként is köztudomású, hogy ön kitűnő egészségnek örvend, ezt
bárki megerő¬sítheti. Engem az ön tekintélye vonzott ide, az ön... tudása ... az ön ...
Simion hirtelen megállóit, és csak úgy itta magába Weissmann szavait; mereven ránézett, habár — mivel a tekintetét már nem is tudta
egy helyre szegezni — a szembogara tétován révedezett a semmibe. A „profesz- szor“ megszólítás, a diák tiszteletteljes hangja
hízelgett neki. Pedig Weissmann csak véletlenül használta ezt a címet, mivel nem ismerte Simion foglalkozását.
— Hallott-e a világ a tanításomról? — kérdezte ko¬molyan Simion.
— Hogy hallott-e? Micsoda kérdés! Ki ne hallott volna a nagy... a nagy... (W&issmann nem tudta Simion ne¬vét).
— ... Tulea prófétáról ■— súgta Stánicá.
— Igen, igen! — helyeselte a diák.
— És mit óhajt tőlem a világ? — kérdezte fensősége- sen Simion.
— Hogy mit óhajt? Azt, hogy menjen ki az emberek közé, világosítsa meg a lelkűket, térítse helyes útra a tévelygőket!
Simion egy pillanatig gondolkozott, azután, visszauta¬sító! ag így szólt:
— Nem megyek. Az én küldetésem véget ért ezen a földön. Epét és ecetet ittam, meg is feszíttettem a ru¬háimban, most már
csak az angyalokkal kell találkoz¬nom.
■— Tulea úr — kérlelte Weissmann ■—, de hát én ép¬pen ezért jöttem! Már várják az angyalok! Becsületem¬re! Engem küldtek el
Önért azzal a kocsival! Nézzen ki, ott várnak a lovak!
Simion tétován kinézett az ablakon, és egy pillantást vetett a sovány gebékre, amelyeket a kocsis úgy igye¬kezett megtáltosítani,
hogy egy-egy virágot dugott a fü¬lük mögé.
— Van-e szárnyuk? — kérdezte.

91
— Már hogyne volna, Tulea úr! Tizenkét szárnya van mindegyiknek!
Simion ismét határozatlanul ide-oda járkált, miközben a többiek' aggodalmasan hallgattak. Tovább makacsko- dott:
— Kern megyek! Jöjjenek el az angyalok értem, és emeljenek az Atya jobbjához! Nem csaptok be engem! Tudom, hogy az
ördög hamis, százféle orcát ölthet!
Weissmann bosszúsan vakargatta tarkóját. Megtapo¬gatta a nadrágja hátsó zsebét, ahol egy Record dobozban az injekcióstűje volt,
egy morfiumos üvegcsével. Félre¬húzta Stánicát, és valamit a fülébe súgott. Simion nyug¬talapul nézte őket. Azután mindketten
átmentek a szom¬szédos szobába, de néhány perc múlva vissza is tértek. Weissmann a morfiummal töltött fecskendőt tartotta ke-
zében, Stánicá pedig egy darabka alkoholos vattát ho¬zott. Az alkohol illata szétterjedt a szobában.
— Tulea úr, kedves mester — mondta hízelgő han¬gon a diák —, mindjárt csinálok én valamit, amitől egy¬kettőre itt teremnek
az angyalok. Egy icipicit, de igazán csak egy picikét megszúrjuk a karját ezzel a tűvel, és mindjárt csodálatos dolgokat fog látni!
Simion megrettenve húzódott hátra. Szerencsére Stá¬nicá ráhibázott a legnyomósabb érvre:
— Nagyon restellem, hogy így viselkedik — mondta tettetett sajnálkozással —, mert azt kell hinnem, hog^ nem is az, akinek
rr<mdja magát. Jézust dárdával döfték át a keresztfán, maga pedig egy tűtől is fél. Miféle szent maga?
Stánicá érvelése meglepte Simiont. Szó nélkül megál- lott, Weissmann sebesen felhúzta a kabátja ujját, és mi¬előtt az öreg magához
tért volna, beadta az injekciót,
Stánicá a vattával megdörzsölte a szúrás helyét. Simion, aki máris szédülni kezdett, kíváncsian nézte a kezét:
— Csak nem akarjátok ellopni a kezemet, ahogy a ru¬háimból is levágtatok? — mondta gyanakodva.
— Dehogy! — tiltakozott mosolyogva Weissmann.
Simiont teljesen elhódította az injekció. Részegen ros-
kadt egy székre, és bambán bámult maga elé. Nagyon boldognak látszott.
— Nos, hogy érzi magát?
— Jól, nagyon jól, csupa egészség a testem!
— Nem megmondtam? — viszonozta Weissmann, és az ablakon át odanézett, ahol a kocsi állott, mert a tü¬relmetlenkedő
kocsis nagyokat pattogtatott az ostorral. — Gondolja meg magát! Az emberek várják, miért nem akar kimenni közéjük? Egyébként
minden szent vissza¬vonul egy időre a pusztába vagy egy magányos cellába, hogy megtisztuljon a lelke. Ha akarja, elvihetjük egy
csodálatos kolostorba, ahol tökéletes magányban elméi- kedhetik. Csak fehérbe öltözött angyalok látogatják meg naponta kétszer,
reggel kilenckor és estefelé. Az ön he¬lye ott van, mester!
— És puszta az a hely?
— Az, becsületemre! Pusztább, mint az egyiptomi Téba,
Egy kócos fej nézett be az ablakon. Marina volt, aki kívülről leselkedett. Simion mámoros örömmel tűrte, hogy Stánicá és Weissmann
karon ragadja, és a kocsihoz vezesse. Gyorsan felültették, hogy meg ne gondolhassa magát. A házbeliek közül senki sem árult el
különösebb megindultságot. Aglae bosszús arcáról le lehetett olvasni, hogy számára a jelenet túlságosan hosszúra nyúlt, Olim¬pia
dühösen összevont szemöldöke még most sem simult ki, Titi a kályhának támaszkodva ringatózott, Aurica pedig nagy figyelemmel
ápolta a kezét. A kocsis a lo¬vak közé csapott, és a kerekek megmozdultak a köve¬zeten. Ekkor Simion hátrafordította a fejét, és
mintha hirtelen meghatottság fogta volna el, az ujjávál odamu¬tatott valahová, és felkiáltott:
— Nézzétek, milyen nagyra nőtt az az akácfa!
■— Hagyja csak — mondta ijedten Stánicá —, majd
megnézzük, amikor hazajövünk. — És intett a kocsis¬nak, hogy hajtson gyorsabban.
Amikor a ház kiürült, Aglae kötényt kötött, bement a Simion szobájába, odaparancsolta Auricát, Olimpiát és a cselédlányt, és velük
együtt kezdte kihurcolni Simion holmiját, összeszedte az ágyneműjét, és kivitte a kam¬rába, tűzre dobta a papírjait, a megmaradt
ruhadarabo¬kat kihordatta a szemétre. Alaposan megtisztította a fa¬lakat és a padlót, majd a helyiséget átrendezte fogadó¬szobának.
— Nézd csak — mondta Olimpiának —, itt nyugodtan ülhettek, ha ide jöttök. Egy kicsit rendbe kellett szed¬nem a házat, olyan
volt már, mint az istálló!
Attól a naptól kezdve Aglae ki sem ejtette többé Si¬mion nevét, és legkisebb jelét sem adta annak, hogy sajnálná a távollétét. Egy-két
nap múlva eljött Weiss¬mann, és olyasmit mondott, hogy jó lenne néhány ruha¬darabot és egy kis pénzt küldeni az öregnek. Aglae
cso¬dálkozva jelentette ki, hogy minden szükségessel ellátta. Ezek a szavak kínosan érintették a diákot. Megemlítette, hogy a kocsit ő
fizette, ami igaz is volt, mert Stánicá azt mondta, hogy nincs pénze, de majd az anyósa fizet, ha szól neki. Aglae bizalmatlanul nézett
rá.
— Furcsa — jegyezte meg —, a vejem azt mondta, hogy mindent kifizetett. Majd megkérdem tőle, és ha nem igaz,
természetesen rendezem a dolgot.
Weissmann nem erősködött tovább, és megbántva tá¬vozott. Félix — mert Weissmann elmesélte neki a dol¬got — annyira restellte
magát, hogy szégyenében hazug¬sághoz folyamodott. Odaadott tíz lejt a kollégájának, és olyasfélét motyogott, hogy valóban Stánicá
adott neki valami pénzt, és talán a Weissmann nevét is említette, de ő sietett, és nem figyelt a szavaira. Weissmann két¬kedve
mosolygott.
— Elhiszem a mesédet — mondta ■—, mert egy lej sincs a zsebemben. De tudd meg, hogy őnagysága, akiért ezt a tíz lejt
kidobod, nem érdemli meg az áldozatot. Ami pedig az öreget illeti, megsúghatom, hogy két kraj¬cárt sem adnék érte. Általános
paralízis. Még csak nem is érdekes eset. Klinikai szempontból a lehető legtipi¬kusabb. Alig akarták felvenni!
20 — A titokzatos lány
Simion távozása után Aglae hirtelen megváltoztatta a szokásait. Furcsa módon egyre modernebbül öltözködött, sűrűn járt vásárolni,
meg-meghívta a barátnőit és — többé nem szívlelhette Auricát és Olimpiát. Minden gon¬doskodását Titire pazarolta, új ruhákat
csináltatott neki, megajándékozta egy aranyórával, amelyet még régebben elkobozott Simiontól, sőt zsebpénzzel is ellátta.
Megkö¬vetelte, hogy elkísérje a városba, és életében először mo¬ziba is elment vele, a Minerva terembe, ahol a La tour de Nesle-1
játszották, meg egy vígjátékot, Rosaliával. Az előadás nem tetszett neki, mert — amint mondta -— megíájdította a szemét. Viszont
nagyon dicsérte A le¬vegő leányát, amelyet régebb a színházban látott, és megbízta Txtit, hogy szóljon, ha még egyszer adják.
Elő¬adás után meghívta a Cárul cu bére nevű sörözőbe, ahol nagy ceremóniával sört rendelt, és közben rengeteg fö¬lösleges
utasítással látta el a pincért. Az asztalok körül vidám csoportokban üldögéltek az emberek, és ez a lát¬vány irigységet ébresztett
benne. Meg is vallotta Titi- nek:

92
— Látod, az emberek szórakoznak, mulatnak! Nekem is így kellett volna élnem, amíg fiatal voltam. De hát volt-e kivel
beszélnem? „ő“ csak a szajhái után járt, ti pedig örökké reám maradtatok. Na, volt ami volt, de most azt akarom, hogy legalább te élj
másként. Hadd örvendjek én is a fiamnak, mert a lányok, ha egyszer férjhez mennek, csak a férjükkel törődnek. Hallgass rám, ha azt
akarod, hogy embert csináljak belőled. Kipróbál¬tad a házasságot, tévedtél, ettől benőhetett a fejed lágya. Bízd rám, majd én keresek
neked egy gazdag lányt, az se baj, ha idősebb, csak rendes nő legyen. Sőt még jobb, ha idősebb. Ma csak a pénz számít. Tanulással
semmire sem viszed. Meglátjuk, mihez kezd a te híres Félixed az orvosi diplomájával. Elveszi feleségül azt a kelekótya Ottiliát.
Rövid gondolkodás után Aglae helyesbítette a vélemé¬nyét:
— Nem is járna olyan rosszul, ha elvenné Ottiliát. De az nem néz egy rongyos diákra. Csak a földbirto¬kosok érdeklik. Ottilia
jó lett volna neked. Szemtelen, de talpraesett, és nem is csúnya. Szép kis vagyont is örö¬költél volna Costache után. De miért nem
vagy rámenő¬sebb, egy kicsit férfiasabb, hogy is mondjam? Másokon járt az eszed, hagytad, hogy falhoz állítson egy ostoba
nőszemély, de egy ilyen bakfist, mint Ottilia, nem tudtál magadhoz édesgetni! Most meg a szemetekbe nevet. Az én időmben a
lánynak egy szava sem lehetett, ha a férfi és a szülők megegyeztek. Na, de most már úgysem akar¬nám Ottiliát. Csak attól félek, hogy
az a tökkelütött Cos¬tache ráhagyja az egész vagyonát. Bízd rám, találok én neked lányt, csak légy mindig engedelmes.
Titi, aki híján volt minden egyéniségnek, és akin újra erőt vett az erotikus vágy, áhítattal és örömmel hall¬gatta ezeket a szavakat, és
még boldog is volt, hogy más tori a fejét érte. Valamilyen úton-módon Aglae meg¬ismerkedett a kövér Iorgunéval, akinek hízelegtek
Ag¬lae látogatásai, mert — bár roppant gazdagok voltak — nem felejtette el alacsonyabb származását. Iorguné na-gyon szívélyes
volt, nehézkesen mozgott gazdagon beren¬dezett, de otromba fényűzésről árulkodó lakásában, né¬met süteményekkel kedveskedett,
amelyeket Aglae váltig dicsért, és közben alaposan jóllakott belőlük. Iorguék lá¬nya, Lucica, egyesítette a német—görög
kereszteződés va¬lamennyi jegyét: copfba font haja szőke volt, a szeme kék, két fekete szemöldöke összeért egyenes vágású orra
fölött. Aglae mindenféle csecsebecsét vitt neki aján¬dékba, de ezeket az apró semmiségeket történeti érték¬kel ruházta fel: „Az én
időmben ilyesmit viseltek a lá¬nyok !K Titi megfestette Iorguné és Lucica arcképét, fő¬ként az előbbi nagy elragadtatására. A lány
ugyan már nagyocska és ügyes mozgású volt, de még híján minden női hiúságnak, és mintha azt sem tudta volna, hogy az emberek
két nemre oszlanak. Jó étvággyal evett, ille¬delmesen válaszolt a kérdésekre, és fél lábon szökdé¬cselve ki-kiszaladt a szobából.
Aglae alaposan kifaggatta Iorgunét a lánya felől, a korát, egyéb tulajdonságait kér¬dezte, majd ezzel az ötlettel hozakodott elő:
— Iorguné, én a maga helyében tizenhárom éves ko¬rában íérjhez adnám Lucicát. Ha egy leány betölti a ti¬zennyolcadik évét,
hiába szép és gazdag, az a veszély fenyegeti, hogy a szülei nyakán marad. Én csak tudom, mert megjártam.
Akármilyen hihetetlenül hangzott, mégis nyilvánvaló volt, hogy Aglae fejében ugyanaz a gondolat fordult meg, amelyet annak idején
— félig komolyan, félig tréfásan
— Stánicá is felvetett. De Aglae csak mint nagyon tá¬voli lehetőségre gondolt a dologra, mivel a lakásán egyre sűrűbben
fogadta idős hölgyismerőseit, akik nem hivata¬losan bár, de házassági ajánlatokat közvetítettek, és büszkén bemutatta nekik Titit.
— Anyám — mondta egy napon Aurica —, neked fontosabb a Titi házassága, mint az én férjhezmenetelem.
— Azt akarnád, hogy én ültesselek a férfiak Ölébe? Tőlem most már azt csinálhatsz, amit akarsz, csak ne kerülj a világ szájára!
Aurica ismét viharosan belezokogott a zsebkendőjébe, de hamar össze is szedte magát, és folytatta férjfogási gyakorlatait.
Ahhoz sem fért kétség, hogy Aglae újra fel akarta venni a kapcsolatot Costáchéval. Stánicá utasítást ka¬pott, hogy kezdje meg a
tárgyalásokat.
— Nem szép — mondta Stánicá Costachénak —, ha két testvér között nincs békesség. Tudja, az emberek mindjárt a szájukra
veszik őket. És a maguk korában! Kéz kezet mos, ez világos, a kettő együtt meg sokkal többet tehet! Isten őrizz, de szüksége lehet
valakire, egy támaszra, hiszen betegség is van a világon. Persze itt vagyunk mi, erre ne legyen gondja, nem hagyjuk el magát, de hát
ki tudná jobban kitalálni a gondolatait, mint éppen az édeshúga? Apró szóváltás volt az .egész, rég volt, el is múlt. A gyermekek miatt
csak nem fe^_ szítik tovább a húrt? Lehet, hogy maga nem is hibásfK ezt könnyen elhiszem. Sőt állíthatom, hogy csakis az anyósom
hibázott. Nem kellett volna megsértenie Otti¬liát. De legyen maga is belátással. Egyedül van, rengeteg szomorúság érte, Simion bácsi
beteg. Gondolja csak meg.
Az öreg Costache gúnyos arccal hallgatta Stánicát, és végül csak ennyit mondott:
— És... és mit akar tőlem? Nem érzi jól magát ott¬hon? %
Ezek a szavak zavarba ejtették Stánicát. Mivel attól tartott, hogy az öreg még reá is megharagszik a közve¬títésért — pedig igazán
nem ragaszkodott a kibékülés¬hez —, sürgősen másról kezdett beszélni.
Aglae az utcán állította meg Félixet, bár a Titivel való incidens után nem járt náluk; így mutatta ki sér¬tődöttségét. Érdeklődött az
egészsége felől, ártatlan arc¬cal megkérdezte, hogy miért nem néz be hozzájuk, ki¬faggatta a tanulmányairól, Costache egészségi
állapotá¬ról, majd aggodalmát fejezte ki, hogy Marina vajon jó koszton tartja-e őket, és egyáltalán gondjukat viseli-e.
— Mert látja-e ■— mondta váratlanul —, Ottilia elég szórakozott volt, de azért el tudta dirigálni a házat. Nem írt?
Egy napon Aurica jelent meg a Costache lakásán. Édeskés, hízelgő hangon közölte, hogy Aglae „mondani akar neki valamit”, és arra
kéri, hogy délután nézzen be hozzájuk.
— Mondd meg te, hogy mit akar! — felelte az öreg.
— Nem tudom, hogy miről van szó — védekezett Au¬rica —, anyám akar beszélni magával.
— Mondja meg neked, hogy mit akar, és majd meg¬látom! — válaszolta pislogva az öreg.
Aglaét újabban a saját egészsége foglalkoztatta. Azt állította, hogy reumája van, ízületi fájdalmakról panasz¬kodott, Megtudta, hogy
ebben a meleg évszakban jót tenne neki egy jódos kezelés, főként injekció formájá¬ban. Iorguné, aki már régebben elkezdte ezt a
kúrát, elárulta neki, hogy Weissmann — bár fiatal — kitünően kezeli a fecskendőt, és nem is kér sokat. Neki egy or¬vos ajánlotta, aki
sűrűn igénybe veszi Weissmann szol¬gálatait. Aglae így kénytelen volt Félix útján magához hívatni a diákot, és kifizetni a
kocsiköltséget. De rávette, hogy elégedjék meg Öt lejjel, mert — mondta Aglae — még fiatal, sétakocsikázott egy kicsit, és jót tett
egy Öreg beteg emberrel. Miközben beszélgettek, Weissmann kö¬telességének érezte, hogy szóba hozza Simiont, de Aglae úgy
beszélt róla, mintha közte és Simion között minden kapcsolat megszakadt volna, és ki sem ejtette az öreg nevét: Weissmann
felajánlotta, hogy meglátogatja Si¬miont, de Aglae csak ennyit mondott:
— Ahogy akarja. Jót tesz egy szerencsétlennel.
A diák azt hámozta ki a szavaiból, hogy körülbelül így vélekedik Simion helyzetéről: „jobb lenne, ha már meg- halnaw, vagy „hányán
pusztulnak el a legszebb fiatalsá¬gukban, azt a szerencsétlent meg nem akarja magához venni az Üristen“.
— öregem — mondta Weissmann Félixnek, amikor

93
egy napfényes júniusi délelőttön karonfogva sétálgattak a fasorban —, ne haragudj, de ilyen gonosz némbert, mint a te nagynénéd,
én még nem láttam!
— Nem a nagynéném. Nem is tudnám megmondani,
hogy miféle rokonom. Tulajdonképpen nem is rokonom.
— A legtipikusabb gonosz banya, maga a megtestesült
rosszaság, erre esküt teszek. A férje fertőzés nélkül is megbolondult volna mellette. Most boldog, mert angya¬lok között él. De ez
nem elszigetelt eset. Elkerülhetetle¬nül, hangsúlyozom: el-ke-rül-he-tet-le-nül ez a sorsa mindenkinek, aki megházasodik. Az egynejű
házasság — csúszott el ismét Weissmann a paradoxonok felé, ame¬lyekben annyira hitt — természetellenes, talmi
intéz¬mény. Az állattan is azt bizonyítja, hogy a hím csakis
átmenetileg állapodik meg valamelyes időre. Az egynejű férfi tulajdonképpen lemond a férfiasságáról. Néhány esztendeig, úgy
harmincéves koráig, amíg az asszonynak még vannak nemi szükségletei, a feleség is lehet kedves és engedelmes teremtés. Később,
ellentétben a közhie¬delemmel, az asszony frigiddé és zsarnokká válik. A ki¬égett nemiség, akár az elhamvadt tűz, csak kormos,
sú¬lyos füstöt hagy maga után: társadalmi ambíciót, fukar¬ságot, rapszodikus-gyermekszeretetet. Az úgynevezett for-tető férfiak
nagy része csak öntudatlan áldozat, mégpe¬dig a feleség áldozata. Ez akkor következik be, amikor a belső elválasztású mirigyek
elégtelen működése foly¬tán az asszonynak kinő a bajusza, és elszőrösödik a lába. Megengedem, hogy szeress egy gyönyörű lányt,
dicsérd és magasztald, de ha azt akarod, hogy az emlékezeted¬ben ilyennek maradjon meg, menekülj tőle. A régiek csakis a
kurtizánokat tisztelték igazán. A szeretőm, akiről beszéltem neked, rendkívül intelligens, mondhatnám fér¬fiasán intelligens lány volt,
és megértette, hogy micsoda katasztrófa vár reá. Ezért akarta, hogy öngyilkosok le¬gyünk. Ha egy nő nagyon szeret egy férfit, előbb-
utóbb eltűnik az életéből, hogy szép emléket hagyjon maga után. Gondolom, Ottilia kisasszony is nagyon intelligens lány lehet.
Abból, amit elmeséltél róla, azt hámoztam ki, hogy szeret téged.
Félixet mindig bántotta, ha a , mások szájából hallotta Ottilia nevét, és egyáltalán, legbensőbb érzelmeiről nem szívesen beszélt. Ezért
most is csak lehajtotta a fejét. Lényegében mulattatta az a hév, amellyel Weissmann előadta ezt a házasságellenes elméletet, de —
mint óvatos lélek — nem hitt benne. Kezdetben meglepte Weissmann sziporkázó szellemessége, olvasottsága. Sokoldalú elmé¬leti
érdeklődése még alacsonyrendűségi érzéseket is éb¬resztett benne. De miután többször figyelmesen meghall¬gatta, arra a
következtetésre jutott, hogy Weissmann tulajdonképpen banális dolgokat mond. Ezt tapintatosan tudomására is hozta:
— Te lényegében ugyanazt mondod, valamivel szelle¬mesebben, amit annyian hangoztatnak tréfából: ne vedd el azt a nőt, akit
szeretsz. De vajon igazad van-e? Pél¬dául az én úgynevezett nagynéném hazulról hozta a természetét. A bátyja, Costache, aki
egyébként a gyá¬mom, éppen olyan fukar és éppen úgy nem törődik a családjával, mint a húga. A legjobban az lep meg, hogy itt
Bukarestben a vérségi kapcsolat egyáltalán nem egye¬síti az embereket. Abban a házban, ahol lakom, egyik családtag a másikat eszi,
és meggyőződésem, hogy pén¬zért bármelyikük a legnagyobb gonoszságot is elkövetné a másik ellen. Nem tudom elképzelni az igazi
szerelmet a két fél tartós egyesülése nélkül. Elismerem, hogy a szerelem lassanként valami egyébbé alakul át, de tagad¬hatatlan a
házasodási ösztön is, hiszen rengetegen han-goztatják a te elméletedet, s végül valamennyien meg¬nősülnek.
Weissmann elengedte a Félix karját, és eléje ugrott:
— Tiltakozom, a megjegyzésed hamis alapra épül! Ha van is benne jóérzés, csak egy alapvető, ügyesen elrejtett tévedést takar!
Az ösztön helyét átveheti egy meggyö¬keresedett szokás, de ha például megszüntetnék a sze¬relem törvényes szabályozását, ez az
ösztön is nyomtala¬nul eltűnne!
És Weissmann, aki szerette a szellemi párbajt, ellen¬vetést várt. De Félixnek nem volt kedve vitatkozni. A dús lombú sétány, a tiszta
ég másfelé terelte gondola¬tait. Magában azt kérdezte, hogy merre lehet Ottilia, mit csinál, mire gondol. Félix lelke megrázkódtatások
nél¬kül fejlődött, és Weissmann hóbortos bölcselkedése most mélyen meglepte. Kétségtelenül szerette Ottiliát. De meg sem fordult a
fejében, hogy ennek az érzésnek az értel¬mét kutassa, hogy ilyesmit kérdezzen magától: érdemes-e egyáltalán szeretni egy lányt? A
nevelése, az olvasmá¬nyai révén arra a meggyőződésre jutott, hogy a szerelem olyan érzés, amely minden ember számára csak
egyféle¬képpen teljesedhetik ki: a házasságban. Weissmann sza-vai a Furnicából vett viccként hatottak, Félix pedig tu-lajdonképpen
hajlott a komorságra. Valamilyen ürügyre hivatkozva elbúcsúzott Weissmanntól, hazament, és be-zárkózott a szobájába. A
beszélgetés felelevenítette ben¬ne Ottilia emlékét. Számára az egyedüli kérdés az volt, hogy Ottilia szereti-e őt, és ebben egyre
inkább kétel¬kedett. Abban viszont nem, hogy ő szereti Ottiliát, és hogy érdemes szeretnie, tekintet nélkül arra, hogy mi¬lyen lesz tíz
vagy húsz év múlva, nőiségének elkerül¬hetetlen változásai után. Hogy ennek az érzésnek az ün¬nepélyességét megörökítse, vette a
tollát, és beírta a fü¬zetébe: „Szeretem Ottiliát.44
Azután fel s alá kezdett járni a szobájában. Véletlenül kitekintett az ablakon, amely a szomszédos udvarra né¬zett, és egy olyan
jelenetnek volt tanúja, amely felhá¬borította. Aglae utcai öltözetben kilépett az ajtón, és*' óvatosan a kapu felé tartott. Alig ment ki,
Aurica — ugyancsak sétára öltözötten — kissé kinyitotta az ajtót, és hosszasan az anyja után nézett. Amikor Aglaé be¬csukta maga
mögött a kaput, és eltűnt a házak között, Aurica is a kapuhoz rohant, és ott várt egy darabig. Majd ugyanabban az irányban elindult a
város felé. Fé¬lix ebből arra következtetett, hogy Aurica leskelődik az anyja után. Stánicától, aki másnap titokzatos arccal be¬állított
a szobájába, megtudta Aurica viselkedésének az okát. Stánicá óvatosan becsukta maga mögött az ajtót, és olyan hangon adta elő a
dolgot Félixnek, mintha egy nagyon fontos, mindenkit érintő kérdésről lett volna szó.
A következőket mesélte: Aglaénak van néhány divatja¬múlt ékszere, főként arany karkötője, amelyek kétségte¬lenül jelentős értéket
képviselnek. Aurica mindig a saját örökségének tekintette ezeket. Egy idő óta Aglae úgy találta, hogy a házban túl sok a „limlom“,
alig lehet mozogni tőlük. Eladott néhány bútordarabot, egy var¬rógépet, és egyéb holmijától is szabadulni akart. Aurica pedig
ragaszkodott ezekhez a dolgokhoz, hiszen esetle¬ges hozományát látta bennük. Megrémült, amikor ész¬revette, hogy egyre fogynak.
Ügy érezte, hogy anyja elhagyta és elárulta. Titokban órák hosszat sírdogált., Aglae egyébként nem viselkedett ellenségesen vele. De
egyrészt úgy gondolta, hogy szabadon rendelkezhetik a vagyonával, és bosszantotta, hogy a többiek egyszerűen csak a családi vagyon
őrének tekintik, másrészt az volt a véleménye, hogy egy lánynak bőven elég hozományul egy ház és némi készpénz. A többire legyen
gondja a jövendőbeli férjnek. Megpróbálta elhitetni Auricával, hogy a férfiak most a modernebb dolgokat kedvelik, te¬hát
fölöslegesen hisztériázik. Kifejtette, hogy Titinek nagyobb szüksége van a támogatására, mert az asszo¬nyok általában kurta eszűek,
és egy feleségtől Titi so-hasem kapná meg azt a gondoskodást, amelyet a szülői házban élvezett. Aglae tehát arra törekedett, hogy a
va¬gyontárgyak eladásával mindent Titinek juttasson. Ami¬kor egyedül volt vele, arról beszélt, hogy majd keres neki egy jóravaló
feleséget, amilyent ő akar, aki hallgat rá, és akkor hozzájuk költözik, bőségesen hozzájárul a kiadásaikhoz, és vezeti az egész
háztartást. Titinek tet¬szettek ezek az ajánlatok, folyton titkolózott a nővérei előtt, ami dühösítette Auricát és Olimpiát. Kezdték

94
gyű¬lölni Öccsüket, a háta mögött kigúnyolták, kibeszélték. Érzelmeikben Stánicá is osztozott, és véleményét ezek¬kel a szavakkal
fejezte ki Félix előtt:
— Barátocskám, tudja meg, hogy ez a hülye még meg-gazdagodik! Anyósomnak rengeteg a pénze, ezt csalha¬tatlanul
megszimatoltam. Tudja-e, hogy milyen bugyuta ez a Titi? Fantasztikusan ostoba! Agyálágyult hülye, kész idióta! Ne féljen,
megérdeklődtem: nincs semmi tehet¬sége. Ne haragudjék, ha a szemébe mondom, hogy a maga tehetségét viszont mindannyian
elismerjük, min¬denki csak dicséri magát. Maga mellett Titi olyan, mint egy vacak féreg a fajparipa mellett!
Ez a költői hasonlat egy cseppet sem hatotta meg Fé¬lixet. Unta már, hogy olyan dolgokkal kell foglalkoznia, amelyek nem érdeklik.
Stánicá folytatta a beszámolóját:
— Ahogy mondtam, anyósom gyűjti a pénzt. Azt hi¬szem, házat akar venni Titinek, hogy feleségestül oda¬vigye, ha majd
asszonyt szerez neki. ö is velük akar lakni. Aurica tehát gyanút fogott, megleste az anyját, és olyasmit vett észre, hogy az
ékszerészeket járja. Nyil¬ván el akart adni valamit. Erre egy begörbített haj tű-vel kinyitotta a szekrényt, amelyben az anyja a
kar¬kötőket tartotta, s valóban csak hült helyüket találta. El ne mondja senkinek, de óriási botrány tört ki! Au¬rica sírt, kiabált, az
anyósom megpofozta, amiért ki¬nyitotta a szekrényt s a többi. Most újra kibékültek. Helyes, de ki tudja, miféle alkut kötöttek?
Kérdem ma¬gától: hát szép dolog ez? Olimpiát, akinek az érdekeit én képviselem, csak úgy ki lehet semmizni? A hozo¬mánylevele
két krajcárt sem ér. Hallgatólagosan úgy egyeztünk meg, hogy Olimpia az anyja vagyonából is megkapja a maga részét. így jár az; aki
szerelemből nősül! Nekem világéletemben a jóságom, a nagylelkű¬ségem volt a vesztem! De ezután erős leszek, nem tűröm a
gyengeséget! Ha nem tisztelik a megállapodásunkat, visszaadom Olimpiát a szülői háznak!
Félix nem tudta, hogy milyen arccal fogadja ezt a kitörést, amely végeredményben hidegen hagyta. Hogy mondjon valamit,
megkérdezte:
— És most mi a szándéka?
Stánicá teljesen fölöslegesen körülkémlelt a szobában, majd odahajolt Félixhez, és a fülébe súgta:
,— Egy kis kölcsönt akarok kicsikarni az anyósomtól. Kitanítottam Olimpiát, hogy most üsse a vasat. Mondja azt, hogy
haladéktalanul műtétnek kell alávetnie magát. Rokonok között a kölcsön kidobott pénznek számít. Leg¬alább leírok valamit a
veszteségből.
Végül Félix megszabadult Stánicától. Mivel Stánicá közben folyton cigarettázott, a szobájában olyan sűrű volt a füst, mint a fák
között megrekedt erdei köd. Ki¬nyitotta az ablakot. A füst vastag gomolyagokban hú¬zódott ki. A tintatartó szélén elnyomott
cigarettavégek¬től büdösek lettek a papírjai. Félix a kályhába dobta a csikkeket. Hogy egy kis friss levegőt szívjon és az ide¬geit is
megnyugtassa, lefelé indult a lépcsőn. De nem ment ki az udvarra: a zongoraszoba csábította. Mindent úgy talált a szobában, ahogy
Ottilia hagyta. A kották szerteszét hevertek a padlón, a zongorán, a kottatartón. Valamennyit finom porréteg fedte. Néhány fonnyadt
vi¬rág is szomorkodott a zongorán, bizonyára már jó né¬hány hónapja. Félix kinyitotta a zongorát, és rátette a kezét a billentyűkre,,
amikor a szomszéd szobában meg-hallotta Stánicá hangját. Az öreg Costachéhoz beszélt:
— Becsületemre, úgy bánt vele, mint egy kutyával! Még inge sincs! Sül ki a szemem a szégyentől, mert mégiscsak a veje
vagyok. Beszéltem az orvossal. Lega¬lább maga, a sógora, küldjön neki vagy száz lejt, hogy lemossa a család szégyenét! Én már
odaadtam, amit adhattam. Bízza rám a pénzt, úgyis be akarok nézni hozzá.
Félix megértette, hogy Stánicá Simionról beszél. Az öreg Costache dörmogő hangja is áthallatszott:
— Micsoda szégyen, hiszen telne a nyugdíjából.
— Ugye? — hallatszott Stánicá hangja. ■— Tudtam, hogy maga jószívű ember, és kinyitja a bukszáját.
— Majd meglátom, elküldöm hozzá Félixet, maga csak ne izguljon.
— Eh! — vetette oda csalódottan Stánicá.
Félix attól tartott, hogy Stánicá valami sértőt talál mondani rá; hogy elejét vegye ennek a buta lehetőség¬nek, belecsapott a
billentyűkbe, és pötyögtetni kezdett egy sort Arcangelo Corelli Fólies d’Espagne című variá¬cióiból. Stánicá — mint akit tetten értek
— nyomban kijött a Costache szobájából, és elosont, de előbb szem¬rehányó mozdulatot tett Félix felé, mintegy értésére adva, hogy
elrontotta az üzletét. Félix tovább játszott a kottából, amelyet még Ottilia hagyott nyitva eluta¬zása előtt. A magas, csaknem üres
szobában a zongora hatalmas visszhangot csalt ki a sarkokból. Esteledett. Félix újra visszaemlékezett Ottiliára, amint a lábát maga alá
húzva ült a széken, és miközben vékony ujjai vi-haros gyorsasággal száguldoztak a billentyűkön, mind¬egyre a füle mögé vetette
szőke haját, és madárhangon dúdolta a dallamot, ö is igyekezett gyorsabban moz¬gatni az ujjait, hogy valamiképpen beleélje magát a
lány lelkiállapotába, de hasztalanul: nem tudott elég jól zon¬gorázni. Gyorsan becsukta a hangszert. Egy ideig — mint a jégvirágos
fenyőfa reszkető neszezése — még hallatszott a húrok belső zengése, majd gyönge egércin¬cogással elhalt, és Félix meglepődve vette
észre, hogy valóban, a zongora alól egy ijedt egér ke menekült el fürgén. „Elűztem a zongora leikét(í — jegyezte meg ma¬gában, és
kiment a szobából.
A városban Félix gondolatai még erősebben tértek vissza Ottiliához. Egy bizonytalan előérzet azt súgta, hogy valaminek történnie
kell. Ottiliáról Georgeta jutott eszébe. De a kísértő indulat, hogy felkeresse, most egye¬nesen abszurdumnak tűnt fel. A tábornok
furcsa ked¬vessége, bántó engedékenysége zavaros és megalázó ér¬zéseket ébresztett benne, azt pedig, hogy Georgeta és a tábornok
még sajnálja is azért, amiért szereti Ottiliát, a lehető legnevetségesebbnek találta. Nem, többé nem keresi fel Georgetát. Lehet, hogy
Ottilia elfelejtette, de ő tartozik magának ezzel a megtisztító elhatározással. Be kell bizonyítania maga előtt, hogy állhatatos és
ön¬feláldozó is tud lenni; ha pedig Ottilia megcsalná, meg¬lesz az a keserű elégtétele, hogy nemesebb léleknek bi¬zonyult.
Stánicá ünnepélyesen bejelentette, hogy bizonyos párt¬fogóinak a közbenjárására őszire bírónak nevezik ki, egyelőre valahová
vidékre. Azt hangoztatta, hogy meg¬unta a bizonytalanságot és a nyomort, de szabadulni akar a családtól is. Majd vidéken
megteremti a maga szerény otthonát, ahol végre meglelheti a nyugalmát. Kü¬lönben is, a legnagyobb karrierek mindig vidékről
in¬dultak el. Ott kisebb a konkurrencia, a tehetséget ha¬marabb felismerik. A fővárosban óriási harc folyik a karrierért, itt még a
lángész is nehezebben érvényesül. Igaza van a népi szólásmondásnak, hogy jobb az élnek, mint a nyélnek. Igen, csakhogy Ő nem
akarja felületesen gyakorolni a mesterségét, mint a többiek. A felületes¬ség nemzeti betegségünk, ezért nem haladunk. Egy bí¬rónak
rendkívül széles műveltségre van szüksége, egy¬aránt otthon kell lennie a lélektanban, a politikában, az orvostudományban. Főként
az orvostudományban. Stá¬nicá azzal a kéréssel fordult Félixhez, hogy kölcsönözzön neki egy olyan „összefoglaló jellegű11 (éppen
így mondta) szakmunkát, amelyből egy bíró kiegészítheti általános műveltségét. Félix egy elmekórtani kompendiumot adott neki.
Ügy vélte, ez érdekelheti, mert a könyv ugyan elég régi volt, de szerzője sokat foglalkozott a beszá- míthatóság kérdésével. Stánicá
belelapozott a könyvbe, Aglae és a többiek előtt tudálékosan hencegett, de Fé- lixnek bevallotta, hogy öreg lónak már nem való a zab.

95
Röptében, a professzor szájáról kell ellesni ezeket a dol¬gokat — mondotta. Egy szép napon Félix csodálkozva és bosszankodva
pillantotta, meg egyik előadáson Stánicát, amint áhítattal hallgatta a professzort. Weissmann hozta magával. Stánicá szeszélye
természetesen nem bizonyult tartósnak, nyoma sem volt benne a kitartásnak, de né-hány fickó révén — akik valószínűleg régi barátai
le¬hettek — megismerkedett több felsőéves diákkal és diák¬lánnyal. Most azt játszotta meg, hogy jól érzi magát a fiatalok között,
kárpótlásul a szürke egyhangúságban töl¬tött esztendőkért. Így hát egy napon, amikor Félix a szo¬bájában ült és tanult, váratlanul
Stánicá nyitott rá:
— Ugorjék, barátocskám, mert vendégei jöttek.
Valóban, az udvarról férfiak és nők zavaros nevetgé-
lése hallatszott fel. Félix bosszúsan kérdezte, hogy kik azok.
— Jöjjön, barátocskám, ne vadóckodjék! Ügy látszik, én fiatalabb vagyok, mint maga! A kollégái vannak itt, látogatóba jöttek.
Weissmann, egy-két lány, majd meg¬látja. Öltözzék fel gyorsan, és jöjjön.
Ezzel Stánicá lement. Félix dühösen törte a fejét, hogy mit tegyen. Ha az ablakon át kiugorhatott volna a szom¬szédos udvarra, erre is
vállalkozott volna. Sohasem hívta meg a kollégáit, és nem tudta elképzelni, hogy kik le¬hetnek. Most zongorahangokat hallott.
Valaki ügyetle¬nül néhány ütemet próbált eljátszani a Corelli-darabból, amely egy adagióval kezdődött, de fel sem lehetett is¬merni.
Azután abbahagyta, és egy ujjal a Mennyire sze¬retlek kezdetű dalt pötyögtette. Az Ottilia zongoráján! Ügy érezte, hogy ez
szentségtörés. Némi habozás után lement. A zongoraszobából nevetés hallatszott ki. Stá¬nicá nyilván ide tessékelte be
valamennyinket. Még Cos¬tache rekedt hangját is hallotta. Viszolyogvá nyúlt a ki¬lincshez.
— Tessék, uraim — harsogta Stánicá —, ez itt az én vad „unokaöcsém44! Igazán sajnálom, hogy ilyen!
Félix körülnézett; a fal mellett meglátta Weissmannt, majd felfedezett egy másik férfit is, egy sovány, csontos testű fiatalembert, aki
félig lehunyt szemmel üldögélt egy széken. A zongoránál egy fiatal nőt pillantott meg, aki tovább pötyögtette egy ujjal a Mennyire
szeretleket, a nyitott ablak széles párkányán pedig egy másik lányt vett észre, aki a lábát himbálva ült. A lányok inkább csúnyák
voltak, mint szépek, de merészen néztek rá. Az ablakban ülő testes, barna arcú és hegyes állú, a zon¬gorázó pedig magas, sovány, de
arányos alakú volt,.vas¬tag karokkal és lábakkal. Félix nem ismerte őket; és za¬vartan nézett Costache bácsi felé, akit Stánicá
karon¬fogva tartott a házba vezető másik ajtó küszöbén.
— Hogyan? — háborodott fel Stánicá. — Nem ismeri a kisasszonyokat, nem ismeri ezt az urat?
— Azt hiszem, nem ismeri őket ■— mondta tétován Weissmann —, hiszen felsőévesek.
Stánicá aggodalmasan pillantott Costachéra, mert va¬lószínűleg azt hazudta neki, hogy a vendégek Félix ba¬rátai. Ezért sietve
helyesbített:
— Mit számít, hogy felsőévesek! Ezek a fiatalok — mondta Costachéríak — mind egyformák. Csak tréfál¬nak!
De a vendégek nem is siettek magyarázattal szolgálni, hanem úgy viselkedtek, mintha ismerték volna Félixet. Ez nem tudta
elképzelni, hogy Stánicá miért hívta meg őket. Ennek valószínűleg nem is lehetett más magya¬rázata, mint az, amit amúgy is régóta
tudott róla: gyó¬gyíthatatlan kotnyelessége. Stánicá nem riadt vissza a leglehetetlenebb helyzetektől sem, csak hogy mindenkivel
szóba elegyedhessen és ezt-azt megtudjon^
— Cigarettáznak, ugye? — kérdezte Stánicá, és sie¬tett felelni is a kérdésre: — Persze hogy cigarettáznak!
Színleg keresgélni kezdett a zsebében, majd mentege¬tőzve így szólt:
— Látszik, hogy bohém lélek vagyok! Azt hittem, hogy van cigarettám, pedig üres a zsebem! De a ,,nagy- bátyámnak“ van ám
dohánya, csakhogy szörnyen erős. Nem kisasszonyoknak való.
— Dehogyisnem kisasszonyoknak való — mondta az ablakban ülő diáklány, aki továbbra is a lábát himbálta. A hangja
meglepően érdes volt.
— Hallotta, kedves nagybátyám? — kiáltotta Stánicá.
— Kínáljon meg minket a maga mahorkájából. Fiata¬lok, diákok jöttek hozzánk, meg kell vendégelnünk őket. Hiszen szeretett
és kedves unokaöcsénk, Félix becsületé¬ről van szó!
Az öreg zavartnak látszott; mondani akart valamit, de Stánicá nem hagyta szóhoz jutni:
— Ne fáradjon, tudom, hogy hol tartja! A dobozban, a levélszekrényen.
Ezzel eltűnt a másik szobában. Costache rémülten a nyomába akart eredni, de a zongoránál ülő leány hangja megállította:
— Minek magának ez a zongora? Maga játszik rajta?
Costache már teljesen berekedt az ijedtségtől; alig
hallhatóan mormogta:
— A lányom.
— Ügy! Tehát van egy lánya? Nagylány?
— Kész kisasszony — suttogta szorongva Costache, és az ajtóra sandított.
— Milyen furcsán suttog maga! —1 jegyezte meg az ablakban ülő lány, és talpra ugrott. — Ügy látszik, so¬kat dohányzik.
Nyissa csak ki a száját!
Az öreget olyan váratlanul érte a felszólítás, hogy azonnal kinyitotta a száját. A lány belenézett.
— Azt hiszem, baj van a manduláival is — mondta. — Nem gondoljátok?
Valamennyien Costache köré sereglettek, és belebá¬multak az öreg szájába. Marina mentette ki közülük, mert ebben a pillanatban
megjelent a küszöbön.
■— Stánicá úr azt mondta •— mormogta szokott rossz¬kedvű hangján —, hogy főzzek kávét. Hányat főzzék?
. — Kávét? Miféle kávét? — rémüldözött Costache.
— Főzzön sokat, legalább tízet — szakította félbe a megrémült öreget a zongoránál ülő lány.
Costache legalább a számot akarta helyesbíteni:
— Miért tízet?
— Ugyan, öregúr — kiáltotta a barna arcú diák¬lány —, • ne fukarkodjék a kávéval!
Félixre rettentő rossz benyomást tett a jelenet, és a tőle telhető legnagyobb indulattal elátkozta Stánicát gon¬dolatban. Ez pedig a
kártyaszobában csakhamar felfe¬dezte a dohányosdobozt, és egy jó maréknyi dohányt — néhány Job márkájú cigarettapapírral együtt
— a nad¬rágzsebébe dugott. De szándékosan nem ment vissza, hogy még körülnézzen a szobában. Megpróbálta kihuzigálni a
fiókokat, de zárva voltak. Benézett a bútorok alá, meg¬fordított egy képet, egy darabig elmélkedett, azután szemügyre vette az asztalt,

96
hogy nincs-e rejtett rekesze, és figyelmesen kihúzta a fiókját, amelyben szép rendben kártyacsomagok és egyéb apróságok
sorakoztak. Sietve, idegesen szemügyre vette őket, kivett egy hegyezetlen kék-piros ceruzát, és helyére taszította a fiókot.
— Pokolra való vénember — mormogta ■—, mennyire hasonlít az anyósomhoz! Honnan van ennyi hegyezetlen ceruzája? Ha
kértem volna egyet, nem adott volna.
Mihelyt visszatért a szobába a vendégek közé, kezdte nagylelkűen szétosztogatni a dohányt, majd mintha egye¬nesen csúfot akart
volna űzni az Öreg Costachéból, őt is megkínálta. Az öreget szemmel láthatóan bosszantotta ez a pazarlás. Fogta az utolsó
dohányszálakat, és sokkal vastagabb cigarettát sodort magának, mint a többiek.
— Tehát — mondta Stánicának a zongoránál ülő me- dika — a maga nagybátyjának van egy kisasszony* leá¬nya.
— De még milyen szép lánya van! ■— szavalta Stá¬nicá. — Ottilia kisasszony igazán nem mindennapi szép¬ség! Reméljük,
rövidesen megüljük a lakodalmát is.
— Á lakodalmát? Kivel? — kérdezte az ablakból a másik leány.
— Vele, ha az Isten is úgy akarja ■—• mondta Stánicá, és miközben a kezével Félixre mutatott, odakacsintott az öreg
Costachénak. Félix úgy elkomorodott, hogy a ven¬dégek hangosan nevetni kezdtek.
— Nem értem, mit beszél — mondta két füs.tgomolyag között a zongoránál ülő leány. — Azt mondta, hogy ez
a fiatalember az öregúr unokaöccse, a szóban forgó kis¬asszony pedig a lánya. Miféle házasság ez?
Stánicá észrevette, hogy ellentmondásba keveredett, es igyekezett másra terelni a szót:
— Igyák meg a kávét, mert kihűl! Félix öcsémet pe¬dig hagyják békében, mert nagyon szégyenlős! Nem tu¬dom most
megmagyarázni, hogy miféle rokonságban van¬nak.
A zongoránál ülő diáklány belelapozott Ottilia kottái¬ba; .az egyiket a lábával lökte arrébb, ami feldühítette Félixet.
— Miféle kották ezek? Csupa igényes darab! A maga kisasszonykája egy cseppet sem szereti a könnyebb ze¬nét?
— Igazi zongoraművésznő, kérem! — tiltakozott Stá¬nicá. — Párizsban tanul.
A lány szórakozottan nézett rá, majd hamisan, meg- megállva játszani kezdte a Songé d’automne-1. Sovány kollégája bizalmasan
föléje hajolt, és — a lány látható közreműködésével — arcát az arcához szorította. A má¬sik lány leugrott az ablakpárkányról, és
keringőzni kez¬dett.
— Táncol? — kérdezte Stánicától.
— Fiatalság, fiatalság, mintha újra diák lennék! — kiáltott fel Stánicá; sokatmondóan az Öreg Costache felé nézett, majd
táncolni kezdett a lánnyal.
Ez pedig a Stánicá válla fölött odaszólt Costachénak:
— öregúr, van-e még egy cigarettája?
Az öreg egészen elrémült, nagy szemeket meresztett, és nem válaszolt. Majd, amikor a lány elfordult, kiisz- kolt az ajtón, és eltűnt.
— Hová lett az öreg? — kérdezte tapintatlanul a lány.
— Talán sértődékeny?
Még Stánicá is úgy találta, hogy ez a hang túlzott, és intett a lánynak, hogy hallgasson. Suttogva mondta:
~ A nagybátyám kissé beteg, nem szabad idegesíteni.
— Betegnek beteg, annyi szent — mondta szenvtele¬nt a lány. — A torka olyan gyulladt, hogy rossz bele¬nézni. így nem
húzhatja sokáig.
— Gondolja? — kérdezte Stánicá inkább érdeklődve,
21 - A titokzatos lány
mint ijedten. A lány cinikus szavai egy cseppet sem há¬borították fel.
— Félix úr — mondta a zongoránál ülő lány —, azt hiszem, maga nem érzi jól magát közöttünk. Vagy ta¬lán szűzi életet él, és
nem szereti a nőket?
— De igen, de igen — felelte gépiesen Félix.
— Mit beszél? — pattant fel Stánicá. — Hogy az én unokaöcsém nem szereti a nőket? Micsoda beszéd ez! Tudják meg, hogy
márkás hódító! Ha elmesélném, hogy milyen sikerek vannak mögötte, másként beszélnének róla!
— Volt-e már beteg? — kérdezte komolyan a zongo¬ránál ülő leány.
Mind nevetni kezdtek (de Stánicá most az egyszer csak alíg-alig tartott velük), Félix pedig egyszerűen sóbál¬vánnyá meredt. Sehogy
sem akarta megérteni a kér¬dést.
— Jaj, istenem, milyen arcot vág! — mondta a tréfa szerzője a többieknek, mintha Félix csak egy szórakoz¬tató játékszer lett
volna a saját otthonában. — II faut absolument le deniaiser!
A francia mondat még inkább sértette Félixet, mert benne volt a lány részéről az a feltételezés is, hogy nem érti a szavait.
Rettenetesen meggyűlölte a társaságot, re¬megett a haragtól. A mérge csak fokozódott, amikor ész¬revette, hogy a fiatalember —
miután futólag körülné¬zett — a zongorához erősített gyertyatartó tányérjában nyomta el a cigarettáját. A lány most egy másik dalt
próbálgatott: Tu ne sauras jamais.
— Picikém — fordult a fiúhoz —, ugye, milyen édes dal?
És összecsókolózott vele, hosszasan és tüntetően, min¬den feszélyezettség nélkül.
— Mi az, ti csókolóztok? — csodálkozott a másik lány.
— De hiszen ez árulás, Ra^iu úr — mondta Stánicá felé.
Ez katonásan, roppantul fellelkesedve • megállott előtte, és valószínűleg elfogadta volna a kihívást, amellyel a lány oly ízléstelenül
akarta bebizonyítani a szabados¬ságát, ha abban a pillanatban nem hallott volna egy ajtócsapódást. Félix kirohant a szobából.
Félix a szó szoros értelmében szenvedett. Az volt az érzése, hogy profanizálta ezt a szentélyt, bemocskolta Ottilia emlékét. Amikor
elhaladt a nyitott ablak alatt, mintha ezeket a szavakat hallotta volna: „De hát ki gon¬dolta, hogy megsértődik?!“ Annyira izgatott
volt, hogy azt sem tudta, mihez kezdjen. Elindult csak úgy, fedet¬len fejjel, neki az utcának. A háta mögött lépéseket hal-lott, majd
Weissmann szólította. Nemsokára utol is érte, és zavartan magyarázkodni kezdett:
— Esküszöm a szerelmemre, hogy nem vagyok hibás! Én csak látásból ismerem őket. Stánicá szedte Össze a társaságot. Azt
mondta, hogy aggódik miattad, mert nagy szerelmi csalódás ért, és folyton szomorkodsz. Szórakoz¬tatni akart, hogy megismerd az
igazi diákéletet.

97
Félix megkérte Weissmannt, hogy hagyja magára, és tovább járkált a szomszédos mellékutcákban, majd ki¬ment a Rahovei útra, és
addig sétált, amíg meg nem nyugodott. Amikor hazatért, a diákokat már nem találta a zongoraszobában. De fenn, az ő szobájában,
Stánicá várta. Ez az ember kezdte már ingerelni!
— Kedves Félix úr — mondta nagy ceremóniával Stá¬nicá ■—, kérem, fogadja legünnepélyesebb bocsánatkéré¬semet. Ezért
vártam meg. Igaza volt, teljesen igaza volt. Mindjárt el is zavartam a bandát, és megmagyaráztam, hogy ez a ház nem az, aminek
képzelik. Meg kell val¬lanom, hogy engem egyszerűen becsaptak. Azt mondták, hogy ismerik magát s a többi, s a többi. Ha tudtam
volna, hogy mifélék, nem hoztam volna el őket. Mert hát, kérem (Stánicá kezdett felháborodott hangon beszél¬ni), ki látott még ilyen
romlottságot, ilyen neveletlensé¬get?! Ez az új nemzedék! De hát, kérem, az én időmben a lányok olyanok voltak, mint a szentek!
Azt hiszi, hogy Olimpia képes lett volna ilyesmire? Imádtam, körülra¬jongtam, de csak akkor nyúltam hozzá, amikor az anyja a saját
két kezével átadta nekem. (A valóságban ■— ezt Félix is tudta — a dolog egészen másképpen történt.) Ilyenek ma az értelmiségi
lányok! Tiszta szégyen! Nem mondom, Ottilia is értelmiségi, de mennyire más lány, micsoda tiszta lélek! Én, amikor tréfásan azt
szoktam
mondogatni, hogy elveszi Ottiliát, tulajdonképpen a tit¬kos kívánságomat mondom ki: hogy vegye el igazán!' Igen, öcsém, maga
makulátlan lelkű fiú, Ottilia pedig egy fehér liliomszál! Házasodjanak Össze, és legyenek boldogok!
Félix nehezen szabadult meg Stánicától. Ez persze át¬ment Aglaéhoz is, hogy szokásához híven, teljesen elfer¬dítve adja le a
dolgokat. Hozzátette (bosszút akart állni Félixen, amiért elrontotta a dolgát a diáklánnyal), hogy Félix rendes fiú, de nagyon
barátságtalan. Azután eszébe jutott a medika véleménye, és ezt is elmondta:
— Apropó! Tudják-e, hogy megvizsgáltattam az öre¬get a doktornővel?! Csak úgy eszembe jutott. Nos, erő¬sen beteg szegény
feje, ne induljanak a látszat után. Ha igaz, amit a doktornő mondott, akkor súlyos az állapota. (A „súlyos" szót Stánicá úgy ejtette ki,
mintha „reme¬ked mondott volna.) öt is elveszítjük szegényt, persze, ha nem vigyázunk rá. Én azt mondanám, hogy most már igazán
kibékülhetne vele.
— Majd meglátom, mit csinálok — mondta elgondol¬kozva Aglae, miközben felnyitotta aranyórájának .fede¬lét, majd újra
bekattintotta.
XVI
Stánicá csak félig színészkedett, amikor kikelt a diák¬lányok ellen. Végeredményben házias hajlamú, szenti¬mentális lélek volt, és
örült, ha egy szépszámú család melege vette körül. Sajnos, házias érzelmei féktelen mo¬hósággal párosultak: arra vágyott, hogy a
család útján érvényesüljön, örököljön, pénzt szerezzen. Az ősei kö¬zött — amennyire ezt meg lehetett állapítani — albánok is voltak,
akik a Duna túlsó partjáról jöttek át. Stánicá családiasabb megjelöléssel „arnótoknak£í vagy — egészen megszépítve —
„macedónoknak nevezte őket.
— Az apáim kereskedők voltak, energikus, cselekvő emberek! Tőlük örököltem, hogy utálom a hivatali szé¬ket, az irodai port!
Le az aktakukacokkal!
Stánicá szavai szerint ezek az ősök az Óbor, a régi bukaresti nagypiac környékén „dolgoztak44. Néha emlé¬kekbe merülten kenyérrel
rakott kemencékről, búzászsá¬koktól roskadozó színekről, lovakról, társzekerekről, Elia- de mezejéről beszélt. Így aztán minden
további nélkül fel lehetett tételezni, hogy az apja meg a nagyapja pék volt. Sok testvérével együtt árván maradt. Egy nagy malmost is
emlegetett — ez is valami balkáni hangzású nevet viselt —, aki felnevelte őket. Állítólag fantaszti¬kus ígéreteket is tett neki,
Stánicának:
— Uram, a nagybátyám Párizsba akart küldeni a gyermekeivel, hogy ótt tanuljak, de én visszautasítot¬tam. Nagy marhaságot
csináltam! Nem akartam idegenbe szakadni, mert már akkor is idealista voltam. Ha még egyszer gyermek lehetnék, a, mai eszemmel
jobban tud¬nám, hogy mit tegyek. Ember volnék a talpamon, de mit is beszélek, már régen meggazdagodtam volna!
Az igazság az volt, hogy Stánicában valóban buzgó tt a családi érzés, és a rokonság ezt viszonozta is. Állan¬dóan rengeteg nevet
emlegetett, és ebből arra lehetett következtetni, hogy több fiú- és lány testvére, valamint számos távolabbi rokona van még.
Hangjában fanatikus ragaszkodással beszélt a „nagynénémről“, „nagybátyám¬ról44, az „öregemről“, a „nénémről**. Ünnepek
alkalmával Stánicá egy halom üdvözlőkártyát dobott a postaládába, cserébe ő is garmadával kapott választ. De otthon nem látogatták
meg a rokonai. Miért? Olimpia besavanyo¬dott lelkű nő volt, és első perctől kezdve kijelentette, hogy unja a rokonságot. Így Stánicá
nem is mutathatta be a nagyszámú családnak, ami a lelke mélyén erősen bántotta. Minthogy nem tett eleget az illendőségnek, a
rokonok — a nővérei, fiútestvérei, nagybátyjai, nagy- 'nénjei, sógorai és sógornői — nem jártak el hozzá, de azért nem tettek
rosszindulatú megjegyzéseket Olimpiára, sőt leveleikben mindig szívélyesen emlékeztek meg róla. Egyik-másik rokon végül
mégiscsak felkereste volna, de Stánicá is makacsul ellenállott, senkit sem hívott meg, és ez döntően befolyásolta a túlzottan
konvencionális felfogású család viselkedését. Stánicá tulajdonképpen szégyellte nyilvánosságra hozni a házasságát, és bár ő maga
elutasította az előítéleteket, ugyanaz a vér folyt
benne, mint a többiekben; ezeknek a szemében pedig a nősülést csakis a hozomány szabályozhatta. A lányok
— hogy a szüleik helyzetén könnyítsenek — néha egy- egy gyengébb partit is elfogadhattak; de egy tanult férfi, mint Stánicá,
ilyesmit nem tehetett. Ezt az állás¬pontot — amely fegyelmi szabályt, családi törvényt je¬lentett számukra — főként az asszonyok
képviselték kérlelhetetlenül. Így hát Stánicá, bár kezdetben min¬den állhatatlansóga ellenére is őszintén szerette Olim¬piát, úgy
érezte, hogy hibát követett el, megszegte a családi törvényt, és félt a rokonság ironikus szemétól- arcától. A ház, amelyet Simiontól
kapott, egy omladozó vityilló volt. A családban a vagyon mesés dolgokat je¬lentett. A rokonságnak csak egy része volt gazdag,
akadtak közte elszegényedett vagy egészen szerény eg- zisztenciájú emberek is, de többen csakugyan dúsgaz¬dagok voltak,
nagyiparosok és földbirtokosok, jól fize¬tett, vezető állásban levő tisztviselők. Ezek inkább nagy- vállalatoknál dolgoztak, kevesen
mentek az államhoz, v Akadtak köztük bírák, politikusok — de tisztek nem. Ebben a tekintetben valami furcsa atavizmus élt
ben¬nük: menekültek a katonai szolgálattól. Említésre méltó közös vonásuk volt az is, hogy tekintet nélkül anyagi helyzetükre,
valamennyien jó viszonyban voltak, és nem nézték le egymást. A gazdagok évenként legalább egy¬szer ellátogattak a
szegényebbekhez, a városban a nagy befolyású rokon abbahagyta a beszélgetést, ha meglá¬tott egy családbelit, talán egy foszlott
ruhájú kistiszt-viselőt, és kezet nyújtott neki. Stánicá nagyon büszke volt a rokonaira, és Olimpia tudtával vagy tudta nélkül sorra
látogatta őket. Bárhová ment, tüstént asztalhoz ültették; mivel a rokonság rendkívül kiterjedt volt, akár két hónapig is ingyen
étkezhetett volna, anélkül, hogy kétszer betette volna a lábát ugyanabba a házba. Ez volt az oka annak az ellenállhatatlan kényszernek
is, amellyel Stánicá folyton az emberek társaságát kereste, egyik családtól a másikig járt, hogy mindent tudjon, mindenütt ott legyen.

98
És bár szegény volt, háta mögött az Összetartó rokonsággal nem félt a jövőtől. Igaz, a rokonok nemigen adtak neki pénzt, csak néha,
Olimpia tudta nélkül, mert általában nem tűrték, hogy valame-
Ívik a többiek nyakán élősködjék. Bár a mindennapi élet fontosabb eseményei — keresztelők, menyegzők, ha¬lálozások, születés- és
névnapok — alkalmával teljesen egyenrangúan és nagy számban gyűltek össze, vigyáztak arra is, hogy vagyonilag ne keveredjenek.
De a gazdag¬ság nem tette őket gőgössé. Ellenkezőleg, a vagyonosok azt kívánták, hogy a szegények is vigyék valamire, és anélkül,
hogy kényszerítették volna őket, egyengették számukra az utat. A család felkarolta az egyéni kezde¬ményezést. Ha Stánicá például
biztosabb kenyeret óhaj¬tott volna, valószínűleg megkapja. De ő megelégedett a szabad és kényelmes középszerrel, és várta a nagy
sze¬rencsét. A rokonság nem tartotta ki, nem nézte jó szem¬mel a lustaságát, ám természetesnek találta, hogy Stá¬nicá várakozó
álláspontra helyezkedett, és nagy, fényes karrierről álmodozik. A család tehát sok közös vonást mutatott az európai
uralkodócsaládokkal. Itt is akadnak királyok és szegény tisztecskék, császárnők és bizony¬talan származású vidéki gróf feleségek. A
tényleges ki-rályok a nagyszámú rokonságot jelentéktelen segéllyel támogatják, amely nem emeli ki az atyafiakat a közép-
szerűségből, de látogatásukkal tisztelik meg szerény hajlékukat, és csak úgy ömlik ajkukról a sok „bátyám“ és „öcsém”. A munka itt
is ballépésnek számít, és az új családi kapcsolatokat közös tanácskozások döntik el. En¬nek a helyzetnek megvannak a maga előnyei
és hátrá¬nyai. Stánicának például szembe kellett kerülnie a csa¬láddal, amikor elvette Olimpiát, mégis a család jelen¬tette számára a
biztonságot.
A mohóság és az ingatagság azonban nem homályo- sította el egészen Stánicá erkölcsi érzékét. Azzal nagyon is egyetértett, hogy az
öregebbnek meg kell halnia, és a fiatalabbra kell hagynia a vagyonát; sőt jegyzéket is készített azokról a rokonokról, akik egy
bizonyos el¬halálozási sorrend betartásával őt is az örökösök közé emelhetik, habár a kiterjedt családban csak oldalági ro¬konként
jöhetett számításba. De becstelenségnek tartotta volna kórházba zárni az öregeket, vagy megfosztani a gyermekeket az örökségtől.
Aglae az ő szemében egy kígyólelkű nő volt, és Olimpiában is nagyot csalódott, amikor oly közönyösnek mutatkozott a Simiont ért
csa¬pás idején. De dühítette a Costache magatartása is, mert | lehetetlenné tett minden előzetes kombinációt. Annyi szent, hogy
Stánicá bőven tudta gyártani az érveket, ha az érdekeiről volt szó. Ha hasznot húzott- volna a Simion eltávolításából, azt állította
volna, hogy „embe- i rileg mindent elkövetett érte“, és hogy meg kellett vé-denie „á gyermekek törvényes érdekeit, illetve az őket
megillető javakat, amelyeknek élvezetét jogtalanul nél- i külözik“. Néha meghatottan gondolt arra a teljesen alap- ; talan lehetőségre,
hogy az Öreg Costache esetleg neki is hagy valamit. Ilyenkor nem győzte magasztalni „az ál¬dozatkész öregeket^, akik lemondanak
az élet örömei¬ről, hogy lehetővé tegyék „a fiatalok felemelkedését^.
Egy idő óta Olimpia egyre nagyobb problémát jelentett számára. Nehéz lenne megmondani, hogy igazán sze¬rette-e vagy sem, mivel
a bonyolultabb érzelmek meg¬haladták kifejezőképességét. A viselkedéséből azt lehe¬tett kiolvasni, hogy néha érzelmi okok, néha
bizonyos megfontolások vezetik. Amikor elvette Olimpiát, nyilván az érzelmei kerekedtek felül. Megízlelte annak a belső
büszkeségnek az örömét is, hogy egy esztelen, roman¬tikus tettet visz végbe, talán az érdekei ellenére. Nem ment el azonnal a
házasságig, mert úgy vélte,, hogy annyi áldozat után józanul kell mérlegelnie a helyzetet, és meg kell védenie „fiának és egyetlen fia '
anyjának11 érdekeit. Hogy ezután mi következett, azt tudjuk. Ha szerelemről, házasságról beszélt, Stánicá látszólag mé¬lyen
megindult. De valahol a lelkében megmagyaráz¬hatatlan unalmat, nehezen meghatározható bűntudatot érzett. A valóság az volt, hogy
amikor elvette Olimpiát, romantikus fellángolása csak futólag került előtérbe. Azt hitte, mesteri lépést tesz, ha nem nézi az azonnali
előnyt, hanem a későbbieket tartja szem előtt. Főként az öreg Costachéról voltak remény tkeltő értesülései. Ottiliáról csak annyit
tudott, hogy kegyelem kenyéren élő árva, sőt az információi úgy szóltak, hogy Costache egész vagyonát Aglae lányai fogják örökölni.
Stánicát tehát a sikertelenség tette romantikussá, és most szomorú volt, de annyira szomorú, hogy lélekben végigélte egy nagy
tragikus hős valamennyi keservét. Gyakran megfordult a fejében az a homályos gondolat,
hogy valamiképpen szabadulnia kellene Olimpiától, és a rokonság segítségével újra szerencsét próbálnia, de most már nagyobb
körültekintéssel. Olimpia tempera¬mentuma sem tetszett neki. Semmivel sem vádolhatta, de az ideálja egy olyan jó kedélyű,
barátságos termé¬szetű nő volt, akit úgy képzelt el. mint Ottiliát, és sok minden alól úgy mentett volna feí, mint Georgetát. Egy olyan
asszonyt akart, aki „előretaszítjau őt. De Olim¬piától csak válás árán szabadulhatott volna, viszont az alapos indok nélkül
kezdeményezett válást „jellemte- lenségnek“ tartotta. Olimpia „a korán elpusztult kis an¬gyal" anyja volt. Nem, a válás
lehetetlenségnek látszott. „A haza alapja a hitvesi hűség “ így beszélt Stánicá az emberek előtt. Mégis elképzelhetőnek tartotta, hogy
el¬váljon, mégpedig kétféle okból is. Gondolatban öröm¬mel és megvigasztalódva latolgatta a két utat. Például hazamegy, és
Olimpiát egy férfi karjaiban találja. A jelenet még képzeletben is megrázta, és felindulással töltötte el. Az ellenszenve — mondta
magában — talán éppen abból az elvérzetéből fakad, hogy Olimpia nem tisztességes asszony. Öt, a jövő emberét, akinek annyi
ragyogó ajánlatot tettek, aki engedett romantikus haj-lamainak, és „szerelemből^ elvett egy jelentéktelen csa¬ládból származó,
szegény lányt, összeveszett érte a ro¬konságával — még fel is szarvazzák! Ez a lehetőség képzeletben csábosnak tetszett. Csakhogy á
jámbor Olimpia nem csalta meg. Stánicának egy-két pillanatig még lelki ismer et-fur dalás a is volt, hogy meggyanúsította ezt a
tisztalelkű asszonyt. A másik módozat, amelyről képzeletben álmodozott, ez lett volna: Olimpia megsejti az elégedetlenségét,
beszélgetni hívja, és a következő szavakkal fordul hozzá: „Stánicá, te nem ilyen életre születtél. Neked egy nagyvilági, gazdag
asszonyra lenne szükséged, aki támogathat a pályádon. Amíg a gyer¬mekünk élt, hallgattam. De most már látom, hogy ez nem mehet
tovább. Nem akarom, hogy a boldogtalansá¬god az én lelkemen száradjon. Visszavonulok Aurica mellé. Annyim van, hogy
szerényen megéljek.u Stánicá pedig, ugyancsak képzeletben, szenvedélyesen így tilta¬kozott: „Nem, nem, nem hagyhatlak el! Te
örökre a mi imádott gyermekünk, a kis Reli^or anyja leszel! De
ha nem vagy boldog mellettem, természetesen feláldozom magam, és nem állok a szerencséd útjába. De ne gon¬dold, hogy örökre
elhagylak. Nem, becsületbeli köteles¬ségemnek tartom, hogy illő távolságból továbbra is tá¬mogassalak.” Stánicát annyira
meghatotta ez a képzel¬gés, hogy máris nagylelkűnek, sőt nagylelkűsége áldo¬zatának érezte magát. S miután képzeletben
valamilyen úton-módon megszabadult Olimpiától, szédületes terve¬ket kezdett szőni. Akár egy elhasznált nő lesz a második felesége,
akár egy idősebb asszony, mindenképpen nagy vagyont kell hoznia a házhoz. Georgeta sem lenne rossz; szép, és inkább hasznos,
mint kompromittáló kapcso¬latai vannak; nagyszerűen támogatná a pályáján. Per¬sze, Georgeta eleven cáfolata volt a „szent
asszonyról44 való elképzelésének, csakhogy a lelke legtitkosabb zu¬gában éppen á nagyvilági kurtizán vonzotta ebben a nőben; a
lelkiismeretét azzal nyugtatta meg, hogy egy nagy emberi cselekedetet vinne véghez: „magához
emelné Georgetát“.
Stánicának az volt a legnagyobb bosszúsága, hogy Olimpia nem csalta meg, és válásra sem gondolt; ellen¬kezőleg, ironikus és
gyanakvó tekintettel figyelte, és

99
— legalábbis éjszakánként — elkísérte valamennyi ki-rándulására.
Azon a napon, amikor az ortodox kalendárium szerint Szent Agrippina mártíriumának az évfordulója volt (egyébként munkanapnak
számított), Stánicának eszébe jutott, hogy van egy Agrippina nevű nagynénje, akit mindig meglátogatott a neve napján. Hogy
kiszakítsa magát sötét gondolataiból, és újra némi erőt kapjon a családjától, Olimpia tudta nélkül már korán reggel el¬indult a
városba. A Calea Rahoveien felült a lóvasútra, amely a Calea Mo§ilorra vitte. Leszállott a végállomá¬son, és a Mihax Bravu úton a
Fundátura Vaselor utca felé indult. Elhaladt az üzletek elé halmozott új hordók és kádár szerszámok között, a gyapjú- és
paplankeres¬kedések előtt, és a járdára rakott hatalmas gyékény¬halmokat megkerülve, egy zsákutca felé tartott, a Va¬selor és a
Masinii utcán át, némi kitérővel, hogy ideje legyen megszövegezni az üdvözletét, amellyel az öreg¬asszonyt akarta köszönteni. De
ekkor eszébe jutott, hogy nem gondoskodott ajándékról. Keresgélni kezdett a zse¬bében, talált néhány lejt, mire elhúzta a száját, és
visz- szafordult a végállomás leié. Keresett egy csemegebol¬tot, bement és kért egy zacskó pörkölt búrmogyorót meg néhány száraz,
szézámmagos perecet, amelyet gyűrűsen láncba fűzve árultak. Agrippina nagynénje nagyon sze¬rette ezt az egyszerű, omlós
péksüteményt. Stánicá új¬ból a Fundátura Vaselor felé indult, most már kerülő nélkül, és megállott két elég nagy, földszintes,
repede¬zett vakolatú ház előtt, amelyek úgy emelkedtek szem¬ben egymással egy óriási udvar elején, mint két őrház egy császári
palota díszkertjében. Az egyik házról, amely kissé elhanyagoltnak látszott, de még így is te¬kintélyt sugárzott, a lehúzott redőnyök
elárulták, hogy valamikor üzlethelyiség lehetett. Az ablakok nagyságá¬ról meg az előttük húzódó széles, pulthoz hasonló
desz¬kalapokról arra lehetett- következtetni, hogy péküzlet volt. A két ház között kerítésnek kellett volna lennie, de csak egy
magányos kapu állott az udvar egyik olda¬lán. Az udvar — a négyszögben sorakozó régi, szemmel láthatóan túl nagy helyiségekre
tagolt épületek miatt — fogadóhoz hasonlított. A négyszög szemközti oldalát osz¬lopos szín foglalta el, amelyet üveges verandának
ala- .kítottak át. Az egész térség tele volt hordókkal, dongák¬kal, rövid tölgyfadeszkákkal, sással, minthogy a házban égy kádár is
lakott. Néhány gyékényfedeles parasztsze-kér vesztegelt az udvaron. Az egyik sarokban, három korlátgerenda közé szorítva, egy ló
állott, amelyet ép¬pen patkoltak. A kovácsműhelyt egy kitatarozott pince¬gádorban rendezték be. Stánicának eszébe jutott, hogy
gyermekkorában egymást érték a szekerek az udvaron: ezek hordták szét a kenyeret. Agrippina néni az édes¬anyja nővére volt, egy
pékhez ment férjhez. Valamikor az egész telek az övé volt, és Stánicá ezen az udvaron játszott az unokatestvéreivel, Agrippina néni
gyermekei¬vel. Játék közben a liszttel és búzával rakott szobákban bujkáltak; a munkások azt is megengedték, hogy be¬menjenek a
nagy terembe, ahol a kenyértésztát dagasz¬tották, és mindegyiküknek egy-egy cipót gyúrtak. Stá¬nicá mintha most is érezte volna a
forró kemence sza¬gát.
„Még kiderül — gondolta —, hogy valaki kibérelte a pékséget, és újra kenyeret süt itt!w
De nyomban azt is megállapította, hogy csak a zse¬bében levő perec illata csiklandozza az orrát.
— Hogy elolvad a vagyon! — mormogta elégedetle¬nül. — Itt minden az Agrippina nénié volt, és most bé¬relnie kell egy
szobát a saját házában. Olyan rokonaim '.voltak, hogy vetette fel őket a pénz; nekem meg lyukas a zsebem, pedig milliomos lehettem
volna.
Az, amit Stánicá maga elé morgott, igaz volt. Ag¬rippina néni eladta a házait, hogy felnevelhesse a gyer¬mekeit, és most abból élt,
amit a gyermekek és a roko¬nok is rendszeresen juttattak neki. De a házból nem akart elköltözni, szerette a nagypiac környékét. Az
ud¬var végébe érve Stánicá két elegáns fogatot pillantott meg. Szétnézett az udvaron, és meglátta az egyik házi¬kocsist.
— Te Vasile, itt van Panait unokabátyám is?
— Csak a nagyságos asszonyt hoztam *— válaszolta a kocsis.
„Persze — gondolta Stánicá —, nem rossz, ha a gyer¬mekek jól felkapaszkodnak.”
Panait az egyik nagy cukorgyár igazgatója volt; a konzervatív párt idején szenátorságig vitte. Stánicá fel¬ment a lépcsőn, áthaladt az
üveges verandán, és be¬nyitott egy kis előszobába, amelyben a nahut és a pörkölt kávé erős illata fogadta. Halkan kopogott, és
nyomban be is nyitott egy roppant magas ajtón, amelyen a., fes¬ték olyan régi és száraz volt, hogy már felhólyagoso- dott. Amit
látott, nem volt számára meglepetés; az in¬kább magas, mint hosszú szoba tele volt emberekkel. Legelőször is egy magas támlájú
karosszékhez lépett, amelyben egy öreg hölgy ült. Az arca négyszögletes volt, az álla meglepően hegyes, mint egy odaragasztott
három¬szög. Az öregasszony csipkével díszített főkötőt viselt, egyik szemét teljesen elborította a hályog, és ezért ol¬dalról nézett,
miközben folyton mosolygott.
— Kezét csókolom, néni — köszöntötte hangosan Stá¬nicá, és meg is csókolta a szájához emelt kezet —, a legjobbakat
kívánom. Éljen túl mindnyájunkat!
— Isten ments! De hát honnan hozod ezt a friss ke-
nyérszagot? Mintha visszajött volna az az idő. amikor a kemencét ürítgettem!
— Ugyan, hát honnan! — tréfálkozott Stánicá. — El-hoztam a hagyományos perecet. Egyebet nem is hozhat egy olyan lyukas
zsebű fickó, mint én, akinek már csak perecre jut. De itt van hozzá a búrmogyoró is.
Az öregasszony örömmel fogadta a perecet, és las¬san, egyhangúan rágcsálni kezdte.
— Hadd lám, ki van még itt? •— folytatta Stánicá, és felemelte a fejét.
Egy régi, magas és széles ágyon, amelynek — amint az a falusi ágyaknál látható — nem voltak oldaldeszkái, vagy öt különböző korú
lány ült a felrakott sokféle párnán. Ügy tizenöt-húsz év között lehettek. Nagyon jól, sőt elegánsan voltak öltözve, az arcukról is lerítt,
hogy gondtalanul élnek. Agrippina néni unokái voltak, lányainak és fiainak a gyermekei. A szülők mind na¬gyon gazdagok voltak, és
nevelőnőt tartottak a lányaik mellett. De a gyerekek nem szégyellték meglátogatni a nagyanyjukat, egyébként a szüleik kötelezték is
őket arra, hogy évente legalább egyszer felkeressék. A lányok nevetgéltek, és egy nagy, súlyos rézkupából mogyoró¬val kevert
nahutot majszoltak.
— Hogy vagy, Lili, hogy vagy, Lucia, hát te, Lica?
— intett feléjük Stánicá barátságosan és boldogan.
— Jól, Stánicá bácsi. Miért nem jött el hozzánk mos-tanában?
— Nem tudtam elmenni, szívem — komorodott el • Stánicá. — Az életem döntő fordulathoz érkezett, vagy így, vagy úgy . ..
— Te állandóan döntő fordulatokról beszélsz, de csak a szád jár. Amióta megnősültél, valahogy odaragadtál az anyósod
szoknyájához. Lépj be hozzánk, Costicá majd talál neked egy helyet a gyárban!
— Drágám, ebben a korban én már nem szegődöm el cselédnek. Majd csak megsegít az Isten, és megcsinálom a szerencsémet.
Stánicá egy nőhöz beszélt, egy inkább fiatal, de na¬gyon jól táplált asszonyhoz, akinek az öltözködése el¬árulta a gazdagságot. Ám
ez cseppet sem volt hatással Stánicára. Sőt az asszony is elhallgatott, hogy meg ne

100
sértse Stánicát, akinek nyilván tekintélye volt a család¬ban. Stánicá a nahutszagban is felfedezte egy finom parfüm illatát.
— Ki ilyen illatos? Te? — fordult a gazdag hölgyhöz, aki az unokahúga volt. ■— Mit használsz?
— Ezt — és a hölgy előhúzott a kézitáskájából egy üvegcsét, amely csiszolt kristálytömbhöz hasonlított.
— Addsza csakl — parancsolta Stánicá, elvette az üvegcsét, és a tartalmából jót loccsantott a ruhájára.
— Megbolondultál, Stánicá? — kiáltotta a hölgy. — Ebből a parfümből csak keveset szabad használni!
De Stánicá alaposan ki akarta élvezni a finom parfüm részegítő illatát.
— Mit izgulsz? — kérdezte gúnyosan. — Szórjátok a pénzt. Vigye el az ördög ezt az életet! Ha egyszer el¬kapom az Isten
lábát, megfürdöm pezsgőben! Adj vala¬mi pénzt, mert az utolsó krajcárjaimat adtam ki Ag¬rippina néni pereceire.
Agrippina néni elégedett arccal hallgatta a beszélge¬tést, és rendületlenül rágcsált.
— Mennyit adjak, Stánicá? — kérdezte az unokahúga.
— Mennyit, mennyit! Csak úgy mondtam. Hiszen ne¬ked sincs pénzed. Tudom, hogy az urad kurta gyeplőn tart. Mutasd a
táskádat!
Valóban, Stánicá, el is vette a táskát, belenézett, el¬ismerőleg bólogatott, kivett néhány pénzdarabot, a zse¬bébe csúsztatta őket,
majd, miközben visszaadta a táskát az unokahúgának, kijelentette:
— Nem hazudtál, van pénzed!
A magas ablaknál, amely a tornácra és az udvarra nézett — mélységéből következtetni lehetett a fal szo¬katlan vastagságára — egy
jól öltözött férfi üldögélt. Nyakkendőjében gyöngyös tűt viselt. Valamivel idősebb lehetett Stánicánál, és kissé Pascalopolhoz
hasonlított, csak közönségesebb kiadásban. Malomtulajdonos volt, milliomos és szenátor. Stánicá a kezével intett neki, amikor
megpillantotta, és bizalmas hangon megkér-dezte:
— Hogy vagy, Toader?
A kérdezett nem sértődött meg, hanem egyszerűen így válaszolt:
— Köszönöm, jól. Hát te, Stánicá?
Stánicá újra csak a kezével mutatta, hogy borzalma¬san, és a többiek felé fordult. Ezeket már nem tüntette ki megszólításával, csak
egy. intéssel köszönt nekik.
— Agrippina néni —. mondta Stánicá és szétnézett —, hát sohasem akar megszabadulni ezektől az ócskaságok¬tól?!! — és
kezdte alaposan szemügyre venni a szobát.
A nagy, túlságosan tágas és üresnek tetsző helyiség falait díszítő sötétzöld virágok már kopásnak indultak. Az ablakban néhány
cserepes fukszia állott, törzsüket lécekből összetákolt apró létrák tartották. A keleti falat csaknem teljes egészében mindenfajta
nagyságú ikon borította, előttük három jókora örökmécs függött dró¬ton a mennyezetről. Az ágy mögött emelkedő falat két óriási
ráma borította, megszámlálhatatlanul sok névjegy nagyságú, sárgásbarna tónusú fényképpel. A fényképek legnagyobb része Wabernél
és Gerstnél készült. Arckép- csarnokhoz hasonlóan elrendezett egyenlő sorokban együtt volt ott a népes család valamennyi tagja.
Stánicá odalépett, az ágy fölé hajolt, és kezével a lányok vál¬lára támaszkodva hosszasan vizsgálta az egyik keretet, amíg végre
felfedezte azt, amit keresett..
—> Ide nézz, Lili — mondta —, ez én vagyok!
És egy kisfiúra mutatott, aki térden alul érő rövid nadrágot és felnőtt embernek való bekecset viselt. Le¬nyalt haja oldalt volt
elválasztva, de a választék két vé¬géből a hajat mintha kitépték volna, ezért eléggé görbén kanyargóit. Félénk, ápolt kisfiúnak
látszott.
— Szép kisfiú volt, bácsi -— mondta a lány.
— Hej, hej — büszkélkedett Stánicá —, egyszer én is voltam valaki az életben!
Az ablakkal szemben levő falat teljes magasságában egy hatalmas polc foglalta el, amilyenre a pékségben a kenyeret rakják. Azt
lehetett volna hinni, hogy Ag¬rippina néni egyenesen az üzletből hozta ide, ha a csu¬pasz deszkát nem borították volna kisebbfajta
kasmír- szőnyegek és súlyos csipketerítok. A polcokon edények, poharak, sőt még fazekak is zsúfolódtak, de olyan régiek voltak, és
olyan anyagból készültek, hogy csaknem luxustárgyakként vagy legalábbis múzeumi értékekként hatottak. A főzőedények például
pajzsokhoz hasonló,
kúpos fedőkkel ellátott, hatalmas rézlábasok voltak. A nagyság szerint egymásba rakott rengeteg réztál, a sok¬féle ibrik, kanna,
furcsa alakú mozsár — valamennyi vörös- vagy sárgarézből készült — múzeumi szekrény¬hez tette hasonlóvá a polcot. Nagy
oszlopokban állottak a finom, fekete tusrajzokkal borított tányérok, amelyek¬nek a díszei litográfiákkal is vetekedhettek volna. Az
egyik sorozat rózsaszirmok között repülő pávákat és lepkéket ábrázolt. Ezt a sor tányért az Asiatic Pheasan márka ékesítette. Néhány
nagy, csipkéhez hasonló, fi¬nom porcelánból készült tál az 1820-as évek stílusában egy tavat ábrázolt, amelyen rokokó díszítésű
csónak úszott. A csónakot hat hosszú gályaevező, valamint egy velencei vitorla hajtotta. Az evezőknél angol egyenruhát viselő
tengerészek ültek, a csónak közepéből egy kínai lugas emelkedett ki. És a tó vize nem lótusszal, hanem rózsával volt tele. A csónak
egy rokokó kút felé tartott, ahol Neptunus üldögélt komor arccal egy kagylón. Ép¬pen olyan koronát viselt, mint a kártyán látható
kirá¬lyok. A háttérben angolos rét és egy kastély látszott. A rét fölé redingotos férfit ábrázoló szoboralak emelte a kezét. Erről a rétről
velencei hidacska vezetett egy szi-getre, amelyen tiszta anglikán-gót stílusban épült temp¬lom emelkedett. Ez a sorozat Fountain
Scenery márkájú volt. A rajz alatt néhány arab szó állott, amelyeket Stá¬nicá nem tudott elolvasni. Volt ott számos újabb és
kö¬zönségesebb darab is, de valamennyi roppant furcsa dí¬szítésű. Rózsák helyett például zöldes babérvirág-csokrok ölelkeztek. Egy
lagúna vizén gondolára emlékeztető csó¬nakon halászszerszámokkal felszerelt, indiánokhoz ha¬sonló tengerészek ültek egymás
hegyén-hátán. A lagúna partján hatalmas, hóborította hegyek emelkedtek, ame¬lyek mintha fjordok lettek volna. A telehold körül
sú¬lyos fellegek gyülekeztek. Egy szigeten pedig a nagy, gótikus templomnak moszkvai stílű tornyai voltak; hold¬fénytől fehéren
ragyogó ablakai, valamint fekete falai a hideg északi táj ellenére buja, zöld növényzet köze¬pette emelkedtek a magasba. Több
tányért úgy elborí¬tott az erős poroszkék színű díszítés, hogy hatalmas íri-szekhez hasonlítottak. De még furcsábbak voltak Ag-
rippina néni ivóedényei. Stánicá sorra a kezébe vette őket.
— Bizony, régebben ilyen dolgokat csináltak! — ál¬lapította meg újólag, mint előző évben is, ugyanebből az alkalomból.
Agrippina néninek már nem volt teljes kristálykész¬lete, de mindenből akadt néhány darabja. Voltak például súlyos, egyetlen
kristálydarabból készült poharai, ame¬lyeket csak körülcsiszoltak néhány oldalról; más. vastag íalú poharai, tele a viaszlép szemeire
emlékeztető, csi¬szolt lyukakkal talpas kupái, szárnyas bombához ha¬sonló lábbal, díszítésül virágokat csiszoltak rájuk, egy rácsos
vonalrendszer közepébe, amitől viszont ananászra emlékeztettek; valamennyi mintha nem is üvegcsiszoló, hanem ékszerész kezéből

101
került volna ki. A legszebbek egy hatalmas kristálytálon állottak, amelyen a klasszi¬kusan ovális alakú díszek előbb elkeskenyedtek,
majd újra kinyíltak, mint a liliom szirmai. A nyolc mezőt kristályrozetták fogták össze. A poharat finom, piros vonalú rajz díszítette,
kihangsúlyozva a csiszolások éleit, de egészében szabályos rózsafüzérként fonódott rá. Stá¬nicá nem elégedett meg azzal, hogy a
kezébe vette a poharakat, hanem meg is szagolta őket. Mert Agrippina néni arra is felhasználta az edényeit, hogy teljesen
Öt¬letszerűen aprószeget, zsineget, mazsolát, dióbelet tart-son bennük. A poharak, amelyekbe Stánicá beleszagolt, szegiüborsról és
fahéjról árulkodtak. . Egy nagy. üveg- fedős edény, amely mintha szobrászmunka lett volna, és inkább halottas urnához hasonlított,
színültig volt szeg¬fűszeggel.
— Agrippina néni — mondta Stánicá —be szívesen ennék abból az ételből, amelyet gyermekkoromban fő¬zött nekünk, abból a
szegfűborsos görög ételből!
■— Melyik ételről beszélsz? —■ kérdezte Agrippina néni, és ép szemén tágabbra nyitotta a pupilláját.
— Ugyan, melyikről. Kell hozzá Őrölt színhús, de ke¬nyérbél és tojás nélkül, ahogy a marhakolbászt csinálják (Stánicá mohó
szájjal beszélt), meg apróra vágott fok¬hagyma, só, jó sok bors. pirospaprika, jól megtört szeg¬fűbors. kömény és egy kevés víz.
hogy főjön benne.
22 —■ A titokzatos lány
—- Nem víz, Stánicá — szakította félbe a gazdag
hölgy —, hanem húsleves és egy kevés zsír.
— Igaz. Megkértem a feleségemet, hogy csinálja meg, de semmi sem sült ki belőle. Egy ilyen ételhez ösztön kell, csak az tudja
megcsinálni, aki a szegfübors illatával született.
Az ágyon ülő lányok az orrukat fintorgatták.
— Mi az? — szólt rájuk Stánicá. — Húzzátok az or¬
rotokat? Tudjátok-e, hogy mi az igazi fűszer? Ettetek-c már kékparadicsomot fahéjjal?
— Isten ments! — tiltakoztak a lányok.
— Pedig nagyon jó — mondta Agrippina néni. —
Stánicá még emlékszik rá. A nagyanyáink csak így főz¬tek, olajjal, sok fűszerrel és csakis cinezeít rézedényben. És nagyon sok halat
és birkahúst ettek. A padlizsánt így kell elkészíteni: mint rendesen, megtisztítjuk a hé¬jától, jól megmossuk, hagyjuk lecsurogni róla a
vizet, felaprítjuk, megpirítjuk olajban, hozzáadunk egy kis apróra vágott hagymát, azután kevés vízben lábosba tesszük, meghintjük
sóval, borssal és amivel még kell, petrezselyem zöldjével, fahéjjal, meglocsoljuk dióolajjal (amit régen használtak), és citromlével
savanyítjuk. Az¬után főni hagyjuk.
— És legvégül — tette hozzá Stánicá, akinek felger¬jedt az étvágya — az egészet megszórjuk tört fahéjjal!
— Így ettünk mi, öregek! — fejezte be egyszerűen Agrippina néni, és tovább majszolta a búrmogyorót.
Stánicá folytatta vizsgálódását a polcokon." Most a sokféle, de hiányos kávéskészletet vette szemügyre. Az egyik csésze tartalmát —
mazsola volt benne — leön¬tötte a torkán. A legfinomabbak apró kínai teás fi lo¬dzsákhoz hasonlítottak, és vékony, virágos ágak
díszítet¬ték őket. Minthogy fülük nem volt, rézből készült, tojás alakú aljakon álltak, mint a gyertyatartók.
— Néni — mondta Stánicá —, mit csinál ennyi csé¬szével? Adjon nekem vagy kettőt emlékül, hogy meg¬mutathassam az
utódjainknak: valamikor így itták a kávét.
Ez volt a szokásos mondása, amikor meg akarta dézs¬málni Agrippina néni polcait. Nem is várt válaszra, ha¬nem a zsebébe
csúsztatta a csészéket. Agrippina néni kissé kétértelműen biztatta:
— Hát, StániGá, ahogy gondolod. Már csak ezek a •csészéim maradtak, s aztán nem tudom, hogy miből iszom a kávét.
•—■ Isten tartsa meg jó egészségben! — válaszolta bá¬torítólag Stánicá, és dagadó zsebébe még gyorsan bele¬csúsztatott két csészét.
Ezután kezet csókolt Agrippina néninek, különböző változatokban intett a többieknek, és kifelé indult. Toa- der kijelentette, hogy ő is
megy. és elviszi a kocsiján. Az ügyvéd elfogadta a meghívást, és beült a kocsiba Toader mellé, Lilit pedig — az unokahúgát, Toader
lá¬nyát — úgy emelte be az ülésre, hogy csaknem az ölébe kapta, majd egészen fölöslegesen a dereka köré fonta a karját, mintha attól
féltené, hogy kiesik. A házikocsis könnyedén megpattogtatta az ostort a lovak fölött, és a kocsi simán elindult, minthogy légkamrás
kerekei vol¬tak. Az elegáns fogat barna bársonnyal borított ülését kényelmes, hímzéssel díszített díványpárnák tették még puhábbá. A
lány flórenci módra fésült haja vastag tin¬csekben omlott a vállára. Néhány szála a Stánicá arcába hullott, és kellemesen csiklandozta.
Először csak közöm¬bösen, gépiesen szorongatta a lány derekát, de most fi-gyelmesen kezdte végigtapogatni az ujja hegyével,
mintha csak szórakozottságból dobolna rajta.
„Micsoda kis taknyos — gondolta —, és milyen csí¬pője, milyen dereka van máris! Megérett a férjhez me¬nésre! Üj kiadás. Persze,
hiszen mindene megvolt. Csak evett, sétált, hogyne fejlődött volna!“
- Hány éves vagy, Lili? — kérdezte hangosan, és újra magához szorította, de most nyíltan, rokoni módra.
— Tizenhat.
— Ne mondd! — csodálkozott Stánicá. — Akár férj¬hez is mehetnél.
— Férjhez is akarom adni — jegyezte meg nyugod¬tan Toader.
— Komolyan? — fordult feléje Stánicá.
— Miért csodálkozol? Elég nagy már. Az anyja is ti¬zenhat éves korában ment férjhez. Megkapta azt a ne¬velést, amire egy
lánynak szüksége van, most pedig hagynia kell, hogy a többivel is törődjem.
Ez nem volt eredeti elv. Stánicá családjában a lányok mind nagyon fiatalon mentek férjhez, azokhoz a fér¬fiakhoz, akiket az öregek
választottak ki. Ha egy lány betöltötte a tizennégy évet, már nyíltan beszélt a férjhez menésről. Ez a szabály annyira hagyományos
volt, hogy a lányok sohasem érezték magukat boídogtalan oknak, sőt ellenkezőleg: a késlekedés nyugtalanította őket. Megér¬tették a
férjhez menés szükségességét, sohasem szerettek bele bolondul valakibe, és azonnal megkedvelték azt a férfit, akit a józan
megfontolás választott ki számukra. Egyébként nem kényszerítették őket, és ha a kiválasz¬tott fiatalember nem tetszett, a szülők
habozás nélkül visszautasították. A lányok a család tagjaival együtt részt vettek a választásban, megmondták a véleményü¬ket,
meghallgatták a másokét, mintha egy drága kelme megvásárlásáról lett volna szó. így csaknem kivétel nél¬kül gazdag vagy gazdag
örökséget váró férfiakhoz men¬tek férjhez, és úgyszólván kizárólagos előnyben része¬sítették a nagyiparosokat, étterem- és
szállodatulajdono¬sokat, bírókat, ha volt valami birtokuk is, egészen ritkán katonatiszteket, ezredestől felfelé, de tanárhoz vagy
ér¬telmiségihez sohasem mentek. A lányok külföldre jár¬tak, beszéltek egy-egy idegen nyelvet, az emberek előtt tudtak viselkedni,
és mély meggyőződéssel hittek osztá¬lyuk felsőbbrendűségében, de nem olvastak, a művészet és irodalom ismeretlen valami volt

102
számukra. Azt, aki ilyesfélével foglalkozott, hallgatólagosan rossz ízlésű, ala¬csony származású embernek tartották, és úgy
méregették tetőtől talpig az elővigyázatlan fickót, mintha a nyomor jeleit keresték volna rajta. Ezért ebben a népes család¬ban a
huszonöt évnél idősebb asszonyok (mivel ilyen korú lányok nem is akadtak) nem voltak rokonszenve¬sek. Ilyenekké tette őket a
teljes polgári önelégültség, valamint az, hogy szemtelenül csodálkoztak mindenen, ami túlhaladta értelmi képességeiket, vagy alatta
marad-; anyagi lehetőségeiknek. Még Stánicá sem rokonszenve¬zett velük, bár nem sok értelmiségi hajlam volt benne,
de ,,bohémneku tartotta magát, azaz olyan embernek, aki „azért siklott félre az életben, mert szerette és ki- vánta a szépe t“. De a
lányok — tizennégytől tizen kilenc¬éves korukig — kedvesek és rokonszenvesek voltak, mi¬vel egyrészt a nevelésük folytán többet
tudtak, mint általában a korukbeli lányok, másrészt mert szerényen viselkedtek, aminek az volt az oka, hogy az értelmiségi gogöt
hírből sem ismerték. Például Lili is, zuhatagként vállára omló hajával, széles karimájú szalmakalapjával, fekete szemével, a szeme
fölött összeérő szemöldökével, barna, görögös arcával igazán bájos jelenség volt. Mintha egy barna arcú Ottilia lett volna, csakhogy
lerítt róla a polgáriasodás elkerülhetetlen veszélye.
Stánicá még tapogatta egy darabig Lilit, doboló ujjait a csípőjétől a térde felé csúsztatva.
„Hm — gondolta magában —, milyen dundi unoka¬húgom van! Irigylem azt a fickót, aki megkapja! Az biz¬tos, hogy szép
húgocskáim vannak! Nem kell szégyen¬keznem a családom miatt! “
— No — folytatta újra hangosan —, kiszemeltél-e már valakit? Táncolunk a lakodalmadon?
Lili nyugodtan, természetes arccal hallgatta ezeket a szavakat, de egy kis tetszést le lehetett olvasni róla. Toa- der szolgált
magyarázattal:
— Még senkit sem találtam, de majd csak akad va¬laki. Két vagyonos ember már értésemre adta, hogy el¬venné Lilit, de túl
idősek hozzá. Erre is gondolnom kell. Egy tizenhat éves lánynak nem egy negyvenöt éves férfi oldalán a helye. Ennek a szokásnak
már vége. A házi¬orvosunk is megmondta, hogy a gyermekek szempont¬jából sem helyes az ilyen házasság. Hiszen azt akarom,
hogy a lányomnak gyermekei legyenek.
— Igazad van — helyeselt Stánicá, és ismét megszo¬rította Lilit —, ne legyen öreg, de túl fiatal se. Keress egy élete virágjában
levő férfit, aki még tud lelkesedni, de aki már kitapasztalta az életet, mint például én.
Stánicá nem gondolt semmi különösebbre, amikor ki¬mondta ezeket a szavakat, de azután egy kísértő gon¬dolat fogamzott meg
benne. „Micsoda jó feleség lenne egy ilyen lány (a lelkiismerete nem engedte, hogy pon¬tosabb megjelölést használjon) — gondolta •
—, egészsé¬ges, magunkíajta görög vér, csupa élet. És a vagyona sem kutya! Ö, istenem, miért is vagyok a nagybátyja?“
— De nem is gondolunk okvetlenül gazdag emberre — folytatta Toader. — Elég hozományt kap tőlem. Inkább legyen egy
szegény fiú, aki dolgozni akar, és akit a ke¬zemben tarthatok, hogy bevezethessem a szakmába. Ak¬kor majd vagyona is lesz.
Ebből is látszott, hogy Toader csak a malomipar és a gabonakereskedelem viszonylatában fogadta el egy „jeune homme pauvre“
lehetőségét.
Stánicá agyán egy ötlet villant át, de nem mondta ki hangosan. „Vajon a metropolita nem adhat-e házassági felmentést egy nagybácsi
és az unokahúga számára? (Már amennyire a nagybátyja vagyok!) Hiszen nyomós érdekekről van szó, egy család erejének, vérének a
meg¬őrzéséről! Végeredményben mit számít, hogy a nagy- néném gyermekének a lánya? No és? A szülők házas¬sága folytán a vére
nem vált-e éppen elég idegenné? Az uralkodócsaládokban mindennapos dolog az ilyesmi. Vi¬gye el az ördög az előítéleteket, mert
ezért apad a nem¬zet! Ezzel a lánnyal és a vagyonával benépesíteném az egész országot, megteremteném Nagyromániát!
Stánicá átfogta a lány mellét, és atyai hangon így szólt:
— Látod, milyen vagy, Lili! Férjhez menendő lány lett belőled, de a nagybátyádat nem kéred meg, hogy viselje szívén a
jövendődet! Vannak nekem is kapcso¬lataim, én is ismerem az életet.
Az a gondolat, hogy egyengetni fogja a lány útját, annyira meghatotta Stánicát, hogy máris szégyellni kezdte előbbi, be nem vallott
ötletét. „Micsoda alak va¬gyok — korholta magát —, miféle dolgok jutnak eszem¬be. Csak az szolgál mentségemül, hogy nem
kaptam meg a sorstól, amit megérdemeltem volna.c<
Szégyenkezve leeresztette a karját, és Toader füléhez hajolt:
— Toaderkám, nem lenne kedved egy kicsit letörölni a rozsdát? Folyton csak malmokról, birtokokról meg cu-korgyárakról
hallok. Csak a vagyon, a vagyon! De hát vannak a világon egyéb értékek is, érted-e, szellemi kincsek! A világ halad, diadalmaskodik
az értelem!
Odaadnád ezt a gyönyörű lányt egy bárdolatlan fickó- nak, aki egész nap a korpában vájkál? Te, ismerek ‘egy fiút, kivételes gyerek,
aranyat ér, olyan szelíd, mint egy lány, okos, biztosan sokra viszi, ráadásul jó családból való, mit mondjak neked, Sima doktor fia. Ki
nem hal¬lott Sima doktorról? A fiú is orvosnak készül, harmad¬éves (Stánicá szándékosan füllentett). Szép vagyona is van. Te,
elképesztette a tanárait, könyveket ír, a leg-nagyobb orvosunk lesz! Annyi szent, hogy bejut az egye¬temre és az Akadémiára! És
olyan szép, hogy ritkaság. Ha lányaim lennének, kettőt is odaadnék neki. Tudod-e, hogy mit keres egy komoly orvos? Rengeteget! És
mit csinál? Megkopogtat itt, megkopogtat ott, és elveszi a pénzedet. Hát .még a becsület! Sima doktorné őnagysága, Sima
orvosprofesszor úr. Emeld a család színvonalát! Meguntuk már a földbirtokosokat és a gyár igazgatókat. Neveljünk, az anyja
mindenit, egy Eminescut! Éppen ez kell neked, egy orvos!
— Látatlanban nem nyilatkozatom! — mondta ko¬mikusán komoly hangon Lili.
— Helyes, ez már igen! Majd ha meglátod, lefordulsz a székről! Az a fiú egy pillanat alatt elcsavarja a lányok fejét (Stánicá
észrevette, hogy ellentmondásba kevere¬dett, és javítani akart), illetve úgy, hogy ő nem is akarja, mert nagyon komoly. Inkább az a
kérdés, hogy akar-re majd ő téged, de hát bízom a finom ízlésében. Biztosan megtetszel neki, ha meglát. Tudod, ezt a fiút lelkileg én
irányítom egy kicsit, én látom el tanácsokkal az élet¬re, hallgat is rám, hajlik a szavamra. Üssünk nyélbe egy találkozást!
— Nem bánom — mondta Toader —, hiszen ártani nem árt.
Stánicá összehúzta a szemöldökét, mintha mélyen gon-dolkoznék, majd határozott hangon így szólt:
— Rendben van. Nemsokára megkapjátok az üzene¬temet. Állj meg, hé, mert leszállók.
A két fényes szőrű ló mögé fogott kocsi a Sfintul Gheorghe templomhoz érkezett. Stánicá a kezét nyúj¬totta útitársának, és sebesen,
de minden félénkség nél¬kül így szólt:
— Toaderkám, adj gyorsan egy kis pénzt, mert alig
akad perem. Hadd igyam én is egy szenátor napidíjá- ból!
Toader gyorsan előhúzott egy összegyűrt papírbankót, amelyet készenlétben tartott, és mosolyogva átadta. Ar¬cáról sem bosszúságot,
sem önelégült nagylelkűséget nem lehetett leolvasni. Stánicá elvette a bankót, leugrott, in¬tett az apának és lányának, majd minden

103
további nél¬kül a Lipscarii utca felé indult. Csak akkor húzta elő és nézte meg a pénzt, amikor már vagy száz méternyit haladt. Egy
százlejes bankjegy volt. Stánicá képtelenség¬ről álmodozott: azt hitte, ezer lejt kapott.
— Tessék — mondta megvetően —, úgy dobálja a százasokat, mint én a krajcárokat. Látszik, hogy nem dolgozott meg értük.
Stánicá néhány süteményt vásárolt egy cukrászdában, majd hazafelé indult. Mivel az esze egész idő alatt a há¬zasság körül járt,
megkívánta Olimpiát. Kezével ■— ame¬lyet szégyenkezve húzott vissza a Lili derekáról — most jogainak tudatában akart a
feleségéhez nyúlni. Ügy érezte, hogy megérti Olimpiát. A szegénység nem kedvez a nagy érzelmek kialakulásának. Olimpia is nő,
szereti a fényűzést, a ruhákat, a bundákat. Igaz, hogy ő nem hibás, hiszen egy asszonynak legyen hozománya, de Olimpia sem tehet
arról, hogy ilyen szűkmarkú szülei akadtak. Milyen mások a lányok az ő családjában, meny¬nyire különböznek a Tulea
gyermekektől! A szegénység szótlanná, keserűvé teszi az embert. Szegény Olimpia! Királynőként hordozná a városban, ha lenne
kocsija! Stánicá ezzel a nagylelküségi rohammal vonult be „sa¬ját házának" kapuján, és lehetőleg igyekezett elfordítani a tekintetét az
épület görbe, féloldalra süllyedt homlok¬zatáról. Be akart menni a fából ácsolt előszobába, amely lugasszerüen borult a főbejáratra,
de meggondolta ma¬gát. és a hátsó ajtó felé indult, ahol a konyha volt. Éh¬séget érzett, és látni akarta, hogy mi lesz ebédre. Be a
konyha üres volt, az ajtaját zárva találta. Az ablakból azt is megállapította, hogy a kemencében nem ég a tűz. Ez már önmagában
kellemetlenül érintette Stánicát. Be¬ment hátulról az ebédlőbe, ahol azt kellett látnia, hogy az asztal nincs megterítve. Olimpiát a
hálószobában ta¬lálta: teljesen felöltözve nézegette magát a tükörben.
— Vau! . — tréfált Stánicá, mert mindenáron meg akarta őrizni a jókedvét.
Olimpia nyugodtan, csaknem derűsen nézett rá. Stá¬nicá átnyújtotta a süteményes csomagot:
— Tessék, szívem, fogadd el ezt figyelmem csekély jeléül. Látod, Stánicá nem feledkezik meg rólad!
— Mit hoztál? — kérdezte Olimpia.
— Azt, amit szeretsz: krémes süteményt.
— Jól tetted — bólintott Olimpia minden különösebb lelkesedés nélkül.
Stánicát elragadták az érzelmei. Szemben a tükörrel odaállott a felesége háta mögé, bajuszos képét Olimpia hajához szorította, és
átfogta a derekát.
-— Drága Olimpiám, akármerre járok, mindig csak erő¬sebbé válik bennem a meggyőződés, hogy a világon nincs nagyobb dolog a
házasság szentségénél, az örök szere¬lemnél, amelyért érdemes lemondani családról, vagyon¬ról, rangról.
— Ne szoríts ilyen erősen! — méltatlankodott Olim¬pia.
— De bizony szorítlak, mert érezned kell, hogy a há¬tad mögött egy odaadó, hűséges védelmeződ áll, a férjed, a gyermeked
apja. Ki másra számíthatsz az életben? Szeretett édesanyád, az én kedves anyósom mindent ki¬árusít a házából, mert szórakozni akar,
azzal meg nem törődik, hogy marad-e másnak egy öltésre való cérna. Az apósom csak nagy nehezen adta nekünk ezt a viskót, hogy
végre fedél alatt legyünk, bár ez az otthon nem méltó hozzád. De ne félj! Csak egy kis szerelmet kérek tőled, és minden kívánságod
teljesülni fog! A család? Megengedem, hogy megvesd, hogy örökre szakíts vele. Mit kaptál tőle, mit veszítesz vele? De mi ketten
kő¬oszlopként állunk, ha egyesülni tudunk a szerelemben!
Stánicá egy fokkal még szorosabbra fűzte karjait Olim¬pia derekán, és megcsókolta egyik fülcimpáját.
— Legalább friss ez a sütemény? Máskor mindig ál¬lottat vettél — jegyezte meg Olimpia változatlanul nyu¬godt hangon.
— Sajnálom, hogy ilyet mondasz. Külön neked ren¬deltem. Neked, éppen neked, drága kincsem! Nézd, vá¬sároltam egy
antikváriustól négy régi kávéscsészét, fi-
gyeid meg őket, az őseink használták ezeket. Már régen szemet vetettem rájuk. Azt akarom, hogy máris szerez¬zünk néhány értékes
holmit a jövendő otthonunk szá¬mára.
Amikor Stánicá most már arcon akarta csókolni Olim¬piát, az asszony kissé bosszúsan reagált:
— Szívem, szúr a bajuszod! Hagyj békében, mert na¬gyon rosszkedvű vagyok.
— De hát mi történt? — kiáltott fel Stánicá. — Lá¬tod, ilyen vagy, sohasem engeded, hogy örömöt-bánatot megosszak veled!
Olimpia közben kinyitotta a süteményes csomagot, vett belőle egyet, és lassan enni kezdte.
— Mit csinálsz, kincsem? Elrontod az étvágyadat. Hát nem ebédelünk?
— Nem főztem, mert el kellett küldenem a cselédet anyámhoz. Egyél te is tésztát.
— De hát mondd már, hogy mi történt, szívem? — kérdezte most már kissé ingerülten Stánicá, és elengedte Olimpiát.
— Az történt, hogy Titi újra elszökött hazulról. Hogy hová és kivel, csak a jó Isten tudja!
— Ne őrjíts meg! — kiáltott fel Stánicá, és a szenzá¬ciós hírtől egészen megmámorosodva, lerogyott az ágyra.
Azután vett egy süteményt, majszolni kezdte, és egyre csak csóválta a fejét.
XVII
Hajnal felé Félix hosszú gátakat látott álmában, ame¬lyeken üvöltve törtek meg az óriási hullámok, majd széttöredeztek, és záporozó
üvegcserepek hangjához ha¬sonló csengéssel hulltak alá. Azután a víz teljesen visz- szahúzódott, mint a földön kúszó füst, és
szabadon hagyta a tenger mélyét, amely tele volt különböző ma¬gasságú sziklákkal. Félix repülve ereszkedett föléjük, és azt látta,
hogy a sziklacsúcsok tulajdonképpen templom¬tornyok. amelyekben kisebb-nagyobb harangok ringa- nak. Zúgó hangjuk hol
közelebbről, hol távolabbról hal¬
látszott. A tornyok táncosokká változtak, testüket tető¬től talpig apró csengők borították, előttük pedig — ke¬zében kasztanyettel —
Ottilia piruettezett kecsesen. Fé¬lix tudta, hogy mindezt álmában látja, és igyekezett mi¬nél hosszabbra nyújtani a metamorfózis
különböző moz¬zanatait. Hirtelen fénysugarak éles dárdahegyei hatoltak a szemébe, és Félix megértette, hogy az ágyban fekszik, bár
álma még nem szakadt meg teljesen. A zúgó hangok furcsamód nem hallgattak el, és lassanként Corelli Folies d’Espagne-jának a
dallamává alakultak át. Félix még jobban behunyta a szemét, h-ogy tovább élvezhesse az álom gyönyörét, de lábával megérezte a
hideg ágydesz¬kát. Az erős szorítástól fáradt szemhéjai között felis¬merte szobájának a körvonalait, amelyeket elhalványí¬tott az
erős fény. Megállapította, hogy ébren van, és hogy a zongorajáték is valóság. Kiugrott az ágyból. Egy könnyed, viharosan száguldó
kéz az allegro moderatót játszotta, kristályosán fénylő hangcsöppeket csalva ki a zongorából. Félix szíve úgy vert, hogy majd kiugrott
a melléből. Ez a kéz, amely ismerte a klasszikus frazíro¬zást, amelyet a legnemesebb muzsika iskolázott ilyenné, és a pontos arányok
szenvedélye hevített, csakis az Ot- tiliáé lehetett. A holmija után kapdosott, hogy felöltöz¬ködjék, de idegességében mindent fordítva
húzott ma¬gára, és ez folyton késleltette. Végül úgy-ahogy, de fel¬öltözött. Meg sem mosdott, hanem csak úgy, borzas haj¬jal
leszaladt a lépcsőn, és közelebb sompolygott az egyre zengőbben áradó harmóniák forrásához. A zongoraszoba ajtaja falig ki volt
tárva.

104
Odabent, a kis, kerek székre gombolyodva, még utcai ruhában és kalappal a fején, valóban Ottilia mozgatta könnyedén az ujjait a
zongora billentyűin, és a hangok¬tól mámorosán pam-pam-pammal kísérte az ütemeket.
— Ottilia! — kiáltott fel szinte akaratlanul Félix.
A hangok abban a pillanatban elhaltak, és a zongora¬szék egy heves mozdulatra fordult egyet a tengelye kö¬rül. Ottilia törökösen ült
rajta.
■— Félix! — felelte a lány, és talpra ugrott.
A fiú csaknem Önkívületben közeledett feléje. Ottilia pedig kitárta a karjait. Amikor keze megérintette Félix vállát, hirtelen
megtorpant, mert meglepte a fiú félénk-
sége. Azután könnyedén megcsókolták egymás arcát, jobbról is, balról is, majd futólag az ajkuk is találkozott. Costache bácsi egy
pillanatra bedugta a fejét az ajtón, és tüstént el is menekült. Ottilia szorosan fogta Félixet, de kissé távol tartotta magától, hogy jobban
megnéz¬hesse.
— Félix, nagyon hiányoztál nekem. Mit csináltál ilyen hosszú ideig?
Ottilia visszament a kerek székhez, leült, és maga után húzta Félixet is, aki leereszkedett a szőnyegre, és fejét a lány ölébe hajtotta.
— Félix, nézz rám, mit csináltál, amíg távol voltam?
— Megfogta a fiú állát, és maga felé fordította a fejét.
Félix újra a lány ölébe rejtette arcát. Nagyon meg volt indulva, de már érettebben gondolkozott, jobban tu¬dott uralkodni az
érzelmein. Felállott, és csendesen, csak¬nem tárgyilagosan így válaszolt:
— Mit csinálhattam volna? Vártalak, Ottilia. Azt hit¬tem, hogy szeretsz, bíztam benned. Amikor olyan vá¬ratlanul elutaztál. . .
— Pascalopollal... — vetette közbe mosolyogva Otti¬lia.
— Igen, vele. Amikor olyan váratlanul elutaztál, na¬gyon elkeseredtem. Nem felejtettelek el, te voltál min¬den gondolatom, de
elvesztettem a reményemet. Be kell látnod, hogy nagyon furcsán távoztál, egy szóval sem magyaráztad meg a viselkedésedet. És bár
eleinte még biztatott egy oktalan reménység, az utóbbi időben'‘már nem hittem, hogy visszajössz.
— Milyen buta vagy!
— Én bíztam benned, megtartottam a szavamat (Félix itt megállott egy pillanatra, mert lelki ismer et-furdalást érzett). Lehet,
hogy hibáztam is egyszer, ezt be kell vallanom, de nem volt komoly dolog. Tekintsd inkább puszta ballépésnek, amit csak
kétségbeesésemben tettem, mert te nem írtál.
Ottilia nevetett.
— Hallottam a ballépésedről. Ünnepélyesen megbo¬csátom.
— Hallottál? Kitől?
— Ugyan, hát Stánicától. Valamiképpen megtudta, hogy érkezem, és az éjszaka egy nagy csokor virággal várt az állomáson.
Persze, egy hétre való pletykát is el¬mesélt. Említette, hogy volt valami kalandod Georgetá- val, de hát tudod, hogy Stánicá meséiben
meg tudom különböztetni az igazságot a pletykától. Semmit sem hit¬tem el a dologból.
— Pedig igaz, legalábbis bizonyos mértékben.
— Ah, Félix, még mindig gyermek vagy! A mi kettőnk szempontjából semmi sem igaz belőle. Mondtam, hogy szeretlek, és
nem vagyok a dajkád!
Ottilia egy kézzel magához vonta Félixet, és miközben továbbra is maga alá húzott lábbal ült a zongoraszéken, megcsókolta a fiút,
aztán a másik kezével játékosan vé- gigpötyögtette a billentyűket. Így fejezte be:
— Tehát minden rendben van!
Gondolkozott néhány pillanatig, majd újra megszólalt:
— Ide hallgass, kaptam egy nagyon furcsa levelet Aglae nénitől és igen tisztelt családjától; valamelyikük nagy bölcsen úgy írta
alá, hogy Jézus Krisztus. Ki le¬hetett? Titíről nem tételezek fel ennyi eredetiséget.
Félixnek az volt a véleménye, hogy csakis Simion bá¬csi tehette, aki időközben valóban felvette a Megváltó szerepét. A szerencsétlen
öreg története igen nagy ha¬tással volt Ottiliára, szemmel láthatóan meg is rémült.
— Félix — kérdezte —, hát lehetséges-e, hogy valaki csak úgy, váratlanul megbolonduljon?
Félix megnyugtatta, hogy nem, hogy Simion tulajdon¬képpen már régóta beteg volt. Ottilia ettől megnyugo¬dott, sőt hozzátette:
— Pascalopolnak is ez a véleménye.
A fiú elkomorult: ^
— Ottilia — mondta —, nekem semmi bajom Pasca- lopollal, sőt le vagyok kötelezve neki. Annyira rokon¬szenves, hogy egy
lány, mint te is például, nyugodtan belészerethet. Ezt egészen természetesnek találnám.
— Ügy! — kiáltott fel gúnyosan Ottilia.
. — De be kell látnod, hogy az egész dolog nagyon fur¬csa, a legszilárdabb bizalmat is megrendítheti. Elutaztál Párizsba, és hosszú
ideig együtt voltál ott Pascalopollal. Kije vagy neki? Szereted? Ha így van, akkor nem bíz¬hatom többé a szavadban. Mindenesetre,
Ő biztosan sze¬rét téged. Kezdem úgy érezni, hogy neked valami titkod van, Ottilia. Pascalopolnak és nekem is jogunk van
fel¬tételezni, hogy szeretsz minket, de biztosat egyikünk sem tud. Kérlek, légy őszinte hozzám, Ottilia, nem aka-rok tovább
szenvedni! Miért jársz folyton Pascalopollal, miért viselkedsz úgy, mintha táplálni akarnád a remé¬nyeit?
Ottilia lassan elfordult, és válasz helyett játszani kez¬dett.
Félix leengedte a zongora fedelét, de vigyázott, hogy meg ne sebezze Ottilia makacs ujjait; letérdelt melléje, és átkarolta a lábát:
■— Ottilia, kérlek, mondd meg, igaz-e. amit az embe¬rek beszélnek? Igaz-e, hogy eljegyezted magad Pascalo¬pollal?
Ottilia hosszasan, szelíden ránézett kék szemével, csendesen, egyszerűen csak ennyit mondott:
— Nem igaz, Félix. Most boldog vagy?
— Boldognak kellene lennem, de valami kétség még mindig maradt bennem. Tehát olyan lány vagy, aki ké¬pes Pascalopolt
azzal hitegetni, hogy szereti, pedig ez nem is igaz.
— Pascalopol nem képzeli azt, hogy szeretem —; mondta kissé idegesen Ottilia. — Éppen úgy viselkedik velem, mint mindig,
ötéves korom óta. Furcsának is ta¬lálnám, ha másképp viselkednék. Jókedvűen jöttem haza, és te most újra elszomorítasz.
■— Bocsáss meg, Ottilia — mondta sajnálkozva Fé¬lix —, nem akartalak megbántani. De őszintén ki kellett mondanom, hogy miket
gondoltam, amíg távol voltál.
— Félix — mondta könyörögve Ottilia —, jöjjön már meg az eszed! Annyi mesélni valóm van! Gyere fel hoz¬zám!

105
És mint rendesen, megfogta a kezét, maga után húzta, és szaladva indult fel a lépcsőn.
Ottilia szobájában két nyitott, vadonatúj bőrönd he¬vert ~az ágyon. A lány nagy hévvel kezdte egymásra do¬bálni a dolgait, hogy
megtaláljon valamit; végül elő¬húzott egy kötegnyi nyakkendőt és egy halom fényké¬pet. A nyakkendőket minden további nélkül
Félix nya¬kába vetette, de a fiú meg sem csodálhatta őket, mert
Ottilia kezdte egyenként a kezébe adogatni a fényké¬peket, amelyek franciaországi tartózkodásának egyik-má- sik fontosabb
állomását örökítették meg. Félixnek fel¬tűnt, hogy Pascalopol sohasem szerepelt a fényképeken. •Ottilia megmagyarázta, hogy
Pascalopol volt a fényké¬pész. Intim együttlétük örömét Stánicá megjelenése za¬varta meg.
— Nos — kérdezte diadalmasan Félixtől —, nem meg-mondtam magának, hogy valami rendkívüli eseményt várhat? He-he-he,
Stánicának megvannak a maga hír¬forrásai! Tudjátok-e, hogy felcsaptam detektívnek? Meg¬találtam Titit.
— Hol van?
— Otthon. Az anyósom éppen citromlével kezeli.
Stánicá elmesélte Titi rövid odisszeáját. Banális kima-*
radás volt az egész. Titi találkozott Soha^chival, aki ba-rátságosan a vállára veregetett, és kifejtette, hogy ő vi¬lágéletében tárgyilagos
ember volt. Köztük, mondta So- hatchi, nincs helye ellenségeskedésnek. Ami Titi és a húga között történt, az nem tartozik rá. Ilyesmi
gyak¬ran megesik, és nem befolyásolhatja két férfi barátságát. Nekik végeredményben nagyon jó véleményük van Ti- tiről, és még
Anna is — „becsületemre” — sajnálja, hogy összevesztek. Mi értelme a haragnak? Egy férfi és egy nő, aki egy ideig együtt élt, vájja
ki egymás szemét? Sohatchi felelevenítette iskolai emlékeiket, amelyeket Titi annyira kedvelt, meghívta egy pohár borra, és végül
úgy leitatta, hogy sikerült újra elvinnie hozzájuk, Titi volt otthonába. Találkozott Annával is, aki egyébként nagyon kedélyesen
fogadta. tJjra férjhez ment, de a fér¬jének a városban volt lakása. Éppen várta, hogy érte jöjjön. Titi megijedt, de mindnyájan
megnyugtatták, hogy semmi az egész, sőt az új férj azt mondta: hogy lehet az, hogy én még nem ismerem Tulea urat, a volt férjedet?
Megtiszteltetés lenne számomra, mert azt hal¬lottam róla, hogy neves festő és jó családból való fiú. Anna odáig ment, hogy sebtében
egy-két erotikus aján¬dékkal is meglepte Titit, aki az utóbbi időben híján volt az ilyesminek. Megjött a férj, szívélyesnek és
ked¬vesnek mutatkozott, italt hozatott, és tiltakozott, amikor Titi el akart menni. Az átmulatott éjszaka után, amikor
megállapították, hogy reggel négy óra lett, valamcny- nyien azt tanácsolták Titinek, hogy aludjék ott. A férj eltűnt, Titi pedig két óra
hosszat újra élvezhette a há¬zasélet örömeit. Mit akart tőle Anna? Stánicának az volt a véleménye, hogy pokoli terveket forgatott a
fejében. De talán csak egyszerű erkölcstelenségről volt szó, kis¬polgári romlottságról, amely azzal a titkos reménnyel párosult, hogy
még hasznuk lehet belőle. Anna, miután elvált Tititől, úgy lobogtatta mindenfelé a nevét, mint valami kitüntetést. Minthogy Ottiliát,
Costachét és a töb¬bieket bizonyos polgári tisztelettel emlegették a város¬ban, azzal dicsekedett, hogy ismeri őket, egy ideig
fe¬lesége volt Tulea úrnak, de kölcsönös elhatározással el kellett válniuk: jelentős örökösödési érdekek forogtak kockán, amelyekről
nem lehet beszélni. Anna fantáziája kimeríthetetlennek bizonyult. A férje, aki hasonlókép¬pen gondolkozott, még bátorította is.
Olyan emberek vol¬tak, akiknek a szemében minden ismeretség számított, mert büszkén hivatkozni lehetett rájuk, amellett az volt
egyetlen szórakozásuk, hogy hol egyik, hol másik ba¬rátjukat keresték fel. Sohatchi annyira barátkozó ter¬mészetű volt, hogy a
legsúlyosabb összetűzések után is szívesen összecimborált előbbi ellenfeleivel. Egyszer az utcán valaki a lábára lépett, Sohatchi
rákiabált, a másik még ízesebb külvárosi kifejezésekkel válaszolt. Sohatchi elfelejtette az esetet, de emlékezett az illető arcára.
Egy¬szer meglátta, karon fogta, meghívta egy bodegába, és közben egyre törte a fejét, hogy honnan ismeri: ki is derítette, s a volt
ellenségek tartós barátságot kötöttek. A Sohatchi család lényegében még mindig külvárosi gon¬dolkozást! volt, bár néhány tagja
magasabbra jutott. Vi- szolyogtak a hideg udvariasságtól, így lehet, hogy csu¬pán ez volt az oka a túlzott vendégszeretetnek, amiben
Titit részesítették. Aglae, aki szimpla lélek volt, de adott arra, hogy régi családból származik, kérlelhetetlennek mutatkozott. Titit nem
hibáztatta, amiért elfogadta a meghívást, de elátkozta Annát és az egész pereputtyát: hogyan merték leitatni ezt a gyenge fiút, aki
pillanat¬nyilag nélkülözte az „anyai oltalmat14? Lefektette Titit, aki — testileg kielégülten — nagyon jól érezte magát az ágyban.
Krumpliszeleteket kötözött a feje köré, her-
bateát itatott vele, és a lelkére kötötte, hogy máskor legyen óvatosabb. Aglae tehát teljesen a szárnyai alá vette Titit. Arcára rá volt
írva, hogy Titi boldogtalan lenne nélküle.
Ottilia nevetett, és megkérdezte, hogy mit csinálnak a többiek, Stánicá azt mondta, hogy mindnyájan rajon¬gásig szeretik, és nagyon
sajnálják a történteket. Főként Aurica kívánja látni. Ottiliában nyoma sem volt a ha¬ragnak, egykettőre elfelejtette a mások
gonoszságát. A szemével kért tanácsot Félíxtől, és azt felelte, hogy so¬hasem neheztelt. Ez arra késztette a mindig siető Stá¬nicát,
hogy gyorsan eltűnjön, és nemsokára Auricával jelenjen meg. Ezek a látogatások megkeserítették Félix- ben a nagy lelki felindulást,
amit Ottilia álomszerű meg¬jelenése váltott ki. Ügy érezte, hogy a látogatók csor¬bítják a jogait. Ottilia megsejtette Félix bánatát, és
ti¬tokban, hogy a többiek észre ne vegyék, megsimogatta a kezét, mintha azt ígérte volna, hogy később majd gondja lesz rá. Aurica
csaknem alázatosan lépett be a szobába, jobbról-balról arcon csókolta Ottiliát, és úgy vi¬selkedett, mintha a rosszaság teljesen
kiveszett volna belőle. Még jobban lefogyott, szemét nagy, kék gödrök árnyékolták; szánalom volt ránézni erősen kifestett ar¬cára,
amelytől fiatalosabb külsőt remélt. Ottilia meg is hatódott, s minthogy távollétében még a megszokott rossz is hiányzott neki.
örvendett unokaiíénjének. Meg¬köszönte a levelezőlapot és a levelet, amire Aurica le¬hajtotta a fejét. Stánicá és Félix ebből
kitalálhatta, hogy Aurica titokban levelet is írt Ottiliának. Ottilia kivett a bőröndjéből néhány apróságot, egy üveg parfümöt, egy
keményített csipkegallért (akkoriban ez volt divatos), és valamennyit nagylelkűen Auricának ajándékozta, bár eredetileg ez nem volt
szándékában, hiszen magának vá¬sárolta őket. Aurica sírni kezdett, könnyei jól összema- szatolták az arcát. Nem megbánásból sírt,
hanem ideges¬ségből. Ha tudott volna olvasni az érzelmeiben, azt fe¬dezte volna fel, hogy — mint mindig — most is irigyli Ottiliát,
de itt, Ottilia szobájában, irigysége a vereség tudatával is párosult. Stánicá pedig minden tapintat nél¬kül újra célba vette Aurica
lelkének legfájóbb pontját, és a következő sületlenséggel kezdte vigasztalni:
23 — A titokzatos l<iny
— Ne sírj, Aurica, Stánicá őrködik feletted! A te éle¬ted csak most kezdődik! Nagyszerű partikat találtam neked!
Aurica váratlanul abbahagyta a sírást, és mohó kíván¬csisággal kezdte vizsgálgatni Ottilia holmiját. Most ő ej¬tett el egy kellemetlen
megjegyzést:
— És mikor akartok megesküdni? — kérdezte egy trillázó sóhaj után, amellyel végleg befejezte a sírást.
— Megesküdni? Kivel? — kérdezte csodálkozva Otti¬lia. aki észrevette, hogy Félix hirtelen elsápad.
— Hát . . . Pascalopollal — mondta őszintén naiv han¬gon Aurica.

106
— Ah — kiáltott fel bosszúsan Ottilia —, egészen megbolondítottatok ezzel a Pascalopollal! Már kezdem utálni szegényt! Ki
mondta nektek, hogy férjhez me¬gyek Pascalopolhoz? Ostobaság! Régebben egy cseppet sem csodálkoztatok, amikor Pascalopol a
térdén lovagol¬tatok, most pedig, amióta nagylány lettem, feltétlenül valami gyanús dolog után szimatoltok! Megszokott, és nemcsak
engem, hanem mindnyájunkat, ahogy ti is megszoktátok őt. Ennyi az egész. Úgy ragaszkodom hoz¬zá, mint az apámhoz. Ha ennek
okvetlenül menyegzőhöz kell vezetnie, akkor igazán nem tudom, hogy mi a ba¬rátság, és főként mi a tisztelet. Néha azt szeretném
ki¬deríteni, hogy szegény anyám megcsalta apámat, és Pas¬calopol az igazi apám. Mert csak így lélegezhetnék fel, csak így
szerethetném szabadon, gyanúsítgatások nélkül szegény embert!
— Ha akarod, kivizsgálhatom a dolgot — ajánlkozott Stánicá.
Ottilia odakiáltott Félixnek:
— Drágám, adj neki az én nevemben egy nyakkendőt, hogy ne bosszantson!
—■ Hogyan? — kiáltott fel Stánicá. — Nyakkendőket is hoztál?
És az egész köteget lerángatta Félix válláról:
— Csodaszépek! Gyönyörűek! Igazi párizsi nyakken¬dők! Ottilia, te csuda nő, gyere, csókoljalak meg, mint a húgomat!
Es mielőtt Ottilia magához tért volna, cuppanós csókot nyomott a homlokára.
Stánicá el akart rohanni a nyakkendőkkel, de Ottilia kikapott néhányat a kezéből:
— Hé, Stánicá, mit csinálsz? Ne vidd el az egészet! Vannak itt még mások is!
— Mások? Szeretném tudni, hogy kik? — fújta fel a mellét Stánicá. — Én feláldoztam érted a lelki nyugal¬mamat, szerényen
és csendesen dolgoztam az érdeked¬ben, és csináltam is valamit. Majd meglátod, hogy nem dicsekszem! Egy fantasztikus dolgot kell
elmesélnem ne¬ked, de nem most. Hagyd csak, Félix majd személyesen megy el Párizsba, vagy veled, hiába titkolóztok. Pozitív
értesüléseim vannak, a dolog meg van kártyázva, el van intézve!
Ottilia csak késő este szabadult meg tőlük; behívta Félixet a szobájába, és szokása szerint a díványon ül¬dögélve, szemtől szemben a
fiúval, végre mesélni kezdte az utazás apró örömeit, miközben cukorkát szopogatott, és Félixnek is adott egyet-egyet. A fiú hallgatta,
és Otti¬liát nézegette. A lány arca kissé kikerekedett, ami még jobban kidomborította a fej boltozatát, fénylőbb és nőie¬sebb lett, de a
gyermeki vonások nem tűntek el róla. A szeme is égőbb volt, a viselkedése általában biztosabb. Szavaiban és mozdulataiban a
legnagyobb fokú önura¬lom és titokzatos érettség nyilvánult meg. Bár Ottilia roppant fesztelenül csevegett, Félix alacsonyrendűségi
érzésekkel küzdött. Ottilia szemében kialakult vélemé¬nyek tüzei égtek, hosszas meggondolások eredményei, róla és a világról, néha
meg ironikus szikrák lobbantak fel. Egy ilyen lány előtt többé nem lehetett tekintélye, egyszerűen lenyűgözte a komolysága. Bár
sértőnek ta-lálta az összehasonlítást, Georgetára kellett gondolnia. Georgeta is független gondolkozásai, fesztelen mozgású nő volt,
szeretett anyáskodni, és neki is megvolt az az utálatos szokása, hogy meg-megfogta az állát, mintha egy gyermekkel beszélt volna. De
szeméből ki lehetett olvasni, hogy nem bízik nőiességének az erejében, és végtelenül tiszteli a férfiakat. Ottilia viselkedése nem volt
agresszív vagy arrogáns, minden szavából és moz¬dulatából báj sugárzott, de egészében túlságosan okos nő¬nek tetszett. Ottilia úgy
élt, ahogy zongorázott, viharo¬san és mégis könnyedén, tobzódó szenvedéllyel, de en¬nek megvolt a. pontos értéke^mint a kottának a
papiro¬son,, ismerte és uralkodott rajtaT Ottiliára rá volt' írva, -hogy sokat tud; ez megfélemlíti a férfmkátJ~^es-~ingerir' az
asszonyokat, akik' általában gyűlölik a fér fiáktól ..füg¬getlen ül is boldoguló nőket." Costache. Pas^lopol.
de Félix sem mert volna ellentmondani Ottiíiának. Egy fáraSF^ekintet, egy szemrehányóan homlokra ta¬pasztott kéz megbénította az
esetleges ellenszegülőt, aki¬nek azt kellett éreznie, hogy szavaival katasztrófát idé¬zett elő. Amikor Ottilia vékony, törékeny karja
Costache nyakára fonódott, az Öregúr minden arcvonásával neve¬tett, de ha a lány a legkisebb mértékben is elégedetlen volt
valamivel, Costache lábujjhegyen járkált ide-oda, mintha beteg lett volna a házban. Ez a magabiztosság már akkor feltűnt Félixnek,
amikor betette a lábát a Giurgiuveanu házba, de anyás vonásként fogta fel, és mint számára szükséges tulajdonságot, tudomásul' vette.
Félix nagyon várta Ottiliát, de most, amikor itt ült vele szemben, és a lány oly szép és odaadó volt, mint soha máskor, lelkében mégis
elégedetlenséget érzett. Az az Ottilia, akit várt, engedelmeskedett a gondolatainak, alá-vetette magát a kívánságainak, ez a másik
pedig egy független nő. Amikor az az Ottilia, akiről álmodott, ki¬nyitotta a száját, és azt mondta, hogy nem szereti, Félix igyekezett
elodázni a döntést, vagy tiltakozott; ez az Ottilia most csevegett, kedves dolgokat mondott, de nem úgy, ahogy ő szerette volna.
— Miért nézel rám ilyen mereven? — kérdezte 'Otti¬lia.
— Dehogy, dehogy! — tiltakozott Félix, bár csak úgy feszítette a kétely. Ottilia nem mondta, hogy nem sze¬reti, csupán
visszautasította ennek az ellenkezőjét. Nem nyilvánította ki érzelmeit — persze még kevésbé cse- lekvően, ám Félix ezt el is vetette,
mint az igazi sze¬relemmel összeegyeztethetetlen valamit —, még terveik, közös álmaik emlegetésével sem. Félix ilyesmit szeretett
volna hallani Ottilia szájából: „Majd ha együtt leszünk41
— de a lány célzást_ sem tett a jövőre^ Egyszer megma¬gyarázta ugyan Félixnek, hogy legelsősorban is be kell töltenie a
hivatását az életben, dolgoznia kell a karrier¬jéért, de ez nem volt elegendő ok arra, hogy még az álmoktól is tartózkodjék. Ottilia.,
lelke valóban kifürkész¬hetetlen volt, és ha tudatosan játszott vele, akkor ezt finoman és kedvesen csinálta. Minél gyakrabban csó-
kolta meg Félix homlokát, arcát, vagy — könnyedén, mint egy gyermekét — a száját, minél többször biz¬tatta, hogy „.tedd csak azt,
amit mondok, mert tudom, hogy mit beszélek11, vagy — mint egy szép ápolónő, aki kedvesen rámosolyog az operációs asztalon
fekvő baju¬szos katonára — szemrehányóan odavetette, hogy „hát így szeretsz te engem?", Félix lelkén annál inkább úrrá lett a
kétségbeesés. Ottilia nem szereti, úgy viselkedik, mintha csak a húga akarna lenni, éppen most, amikor benne teljes erővel feltámadt a
szerelem. Minthogy Fé¬lixnek színlelésre képtelen, egyszerű, mélyen érző lelke volt, némi húzózkodás után feltárta kétségeit Ottilia
előtt:
— Azt kérded, hogy miért nézlek? Furcsa érzés kerí¬tett hatalmába. A visszatérésed boldoggá tett; bizakodva vártalak,
álmodoztam rólad, de most kérdések gyötör¬nek. Ha egyszerűen kijelentenéd, hogy nem szeretsz, rettenetesen elkeserednék, de
beletörődnék a megváltoz- tathatatlanba, hiszen zsarnokoskodásnak vennéd, ha túl¬ságosan tüntetnék a bánatommal. Nem tudom,
miként döntenék, de az biztos, hogy mindig ragaszkodnék hoz¬zád. Azt mondod, hogy szeretsz! Miért nem mondod ezt úgy, mint én,
miért nem olyan nyílt a lelked, mint az enyém? Az én szememben az az igazi szerelem, amely házassággal végződik. Azt megértem,
hogy várnom kell, de miért nem beszélsz nekem a jövőről, miért nem jut nekem hely a terveidben? Miért hallgatsz, az istenért, miért
nem mondod meg világosan, hogy mit akarsz, miért titkolózol mások előtt is? Csak egyetlen szó, és akármeddig várok rád, mindent
megteszek, amit akarsz!
— És mi lenne az a szó?
— Egy őszinte szó, amelyből biztosan megtudom, hogy szeretsz-e vagy sem.

107
— De Félix, az isten szerelmére, szeretlek, hányszor mondtam már!
— Nem érted, úgy látszik, nem fogalmaztam világo¬san, de ez nem elég. A feleségem leszel-e egyszer?
— Félix, ne komplikáld a dolgokat! Miért beszéljünk a jövőnkről, amikor az előbb magad mondtad, hogy en¬nek még nincs itt
az ideje? Számomra az a fontos, hogy szeretlek. Abban is biztos vagyok, hogy holnap is sze¬retni foglak, persze, ha megjön az eszed,
de azt már nem tudhatom, hogy holnap mi lesz. Az is lehet, hogy mire befejezed a tanulmányaidat, már nem szeretsz.
— Mindig szeretni foglak!
— Meglátjuk. Ha szeretni fogsz, teljesül a kívánságod.
— Tehát megígéred?
— Ö, javíthatatlan vagy! Hát megígérhetném-e pél¬dául, hogy holnap nem halok meg? És te még orvos, erős férfi akarsz lenni!
Mindig féltem olyan dolgokban ha¬tározni, amelyek nemcsak tőlem függtek. Sohasem mond¬tam, hogy holnap zongorázom, de
amikor a zongora előtt ültem, játszani kezdtem. Sohasem hallottad tőlem, hogy Párizsba akarok utazni, de mihelyt alkalmam volt rá,
megtettem. Érted, hogy mit akarok mondani? Én azzal a Félixszel beszélek, aki most előttem ül; neki mondom, hogy „szeretlek44, a
felesége is lennék, de ez most lehe¬tetlen. Nem ígérek semmit, úgy nézem az életet, ahogy rendre kitárul, minden egyéb tőled függ.
Elméletileg Félix mindezt nagyon is értette, de úgy találta, hogy túlságosan bonyolult okoskodásként hang¬zik egy lány szájából.
Idealista, tettre vágyó lelke egy jövőbeni tervnek élt, a mával mindig elégedetlenül. Az, amit Ottilia mondott, igaz is lehetett, de
lehetett egy ravasz lány taktikázása is: egyszerűen nem akar ígérni.
— Hallgass meg, Ottilia. Tegyük fel, hogy holnap, amikor akadálytalanul összeházasodhatnánk, én változat¬lanul szeretlek, és
te is szeretsz engem: hozzám jönnél-e akkor?
Ottilia nevetett, megölelte Félixet, de éppen úgy, mint amikor meg-megszidta az Öreg Costachét, hogy „sohasem jön meg az eszedw,
majd így szólt:
— Menj és feküdj le, Félix. Álmos vagyok. Holnap mindketten elmeséljük, hogy mit álmodtunk.
Másnap — amolyan hivatalos jellegű látogatásra — eljött Pascalopol is. Férfiasan megszorította Costache ke¬zét, megajándékozta
egy illatos fából készült cigaretta- tárcával, és az egészsége felől érdeklődött. Hasonló fi¬gyelmet mutatott Félix iránt is.
Megállapította, hogy jó színben van, elővett egy vörös szattyánbőrből varrt levéltárcát, és neki ajándékozta.
Pascalopol ezután mindhármuk előtt részletesen be¬számolt a franciaországi utazásról; elmondta, merre jár¬tak, hogyan
gondoskodott Ottiliáról, előadta apró kaland¬jaikat. Olyan hangon beszélt, mint egy nagybácsi, aki az unokahúgát utaztatta, és most
jelentést tesz a családnak. Pascalopol csodálkozott, hogy Costache nem kapta meg a leveleit. Mivel olyan dolgokat emlegetett,
amelyekről Bukarestben csak Stánicának volt tudomása, Félix azon¬nal kitalálta az okot. De hallgatott, mert undorodott a pletykától.
Kint meleg volt, és akácillatú, enyhe szellő fújdogált. Pascalopolnak az volt az óhaja, hogy üljenek ki egy kártyapartira a lugasba.
Sajnálkozott, hogy a csa¬ládban nincs meg az egyetértés, mert akkor Aglae is itt lehetne köztük. Ottilia tüstént kijelentette, hogy
megy és áthívja, de az Öreg Costache hajthatatlannak mutatko¬zott. Mély. rekedt hangon le is szögezte álláspontját:
— Aki a ki-kislányomat bá-bántja, annak ni-nincs mit keresnie itt.
És elégedetten ránevetett Ottiliára, tele szájjal, hogy még a leghátsó zápfogai is kilátszottak. Ottilia felugrott a térdére, és átölelte a
nyakát.
— Apa! — kiáltott fel, és megigazított az öregúr ko¬ponyáján egy szál hajat, amelyet csak az ő éles szeme fedezhetett fel.
Az öreg Costachénak ez annyira jólesett, hogy kedvet kapott a kártyához, sőt becsületesen, rendesen játszott, és azután is folytatta a
játékot, miután vesztett. Jó han¬gulata Félix iránt is megmutatkozott, mert váratlanul egy köteg pénzt nyújtott át neki.
— Elfelejtettem átadni — magyarázta. — A tiéd.
— Nos, Costache, ugye igazam volt, amikor azt mond¬tam, hogy Félix úr nagyon rendes fiú?
— Re-endes fiú — bólintott az öreg. — Ők az én gyermekeim, Ottilia és Félix.
— Magának, Costache — mondta Pascalopol —, meg¬vannak a jó és a rossz oldalai is. Elég hosszú ideje is¬merem. De aki
nem ismeri úgy, mint én, azt hihetné, hogy nem törődik a gyermekekkel. Pedig szereti őket. Csakhogy látja-e, Costache, nem elég a
gyermeket sze¬retni. Ha megtehetjük, meg is kell szépíteni az életét, hogy élvezhesse az örömeit. Az embernek fiatal korában van a
legtöbb kívánsága, és amit most nem adunk meg, azt nem pótolhatjuk később. Emlékszem, gyermekkorom¬ban el akartam menni a
cirkuszba, hogy megnézzek egy műsort. Már nem jut eszembe, hogy miért, de nem en¬gedtek el. Aznap számomra az életnek
egyszerűen nem volt értelme. Aztán, más alkalommal, mégis, elmentem; ugyanabba a cirkuszba, és ugyanazt a műsort láttam. De már
nem találtam benne örömöt. A barátaim akkor olyan színesen meséltek az előadásról, hogy irigyeltem őket; és a lelkemben többé nem
gyógyult be a seb, hogy nem velük láthattam. Olyan ez, Costache, mintha va¬lami csoda folytán most kapnám meg azt a lányt, akit
húszéves koromban . kívántam. Túl késő lenne. Szebb visszagondolni a régi boldogságra, mint egy kietlen ifjú¬kor után későn kapni
meg azt, amitől annak idején meg voltunk fosztva. Kétségkívül szereti Ottiliát, és ő is sze¬reti magát. Itt, előtte megesküszöm, hogy
sohasem pa¬naszkodott magára. Egyelőre nincs is rá oka. De gondol¬jon arra, Costachev hogy mit mondtam egyszer, külön¬ben
elrabolom magától Ottiliát. Nekem is szükségem van rá.
Félix arca hirtelen elkomorult; Pascalopol észrevette ezt, kissé előrehajolt, és rátette tenyerét a fiú kezére. v — Ne ijedjen meg,
mindig tiszteletben tartottam a fia¬talság jogait. Magát is éppen úgy szeretem, mint Ottiliát.
Az öreg Costache nem sértődött meg Pascalopof sze¬líd fejmosásától, sőt-buzgón bólogatott, végül titokzato¬san hunyorított, és így
szólt:
— Vannak ám nekem is terveim az én kis Ottiliám- mal!
Ottilia arra kérte Costachét és Pascalopolt, hogy ne törődjenek a jövőjével, ne tervezgessenek, mert neki csak az a kívánsága, hogy jó
egészségben lássa apust, egyébként pedig szilárdan eltökélte, hogy fiatalon hál meg, mielőtt kiábrándulna az életből. Az volt a
vélemé¬nye, hogy apus legyen elnézőbb Aglae iránt: végered¬ményben a húga. így szóba került Simion, és Costache ismét annyira
felháborodott a szerencsétlen ember ese¬tén, hogy egy szót sem tudott kinyögni. Pascalopol ellen¬ben kifejtette az alábbi elméletet:
— Gyakori jelenség, hogy a sokgyermekes anyák ül¬dözik a férjüket. Több ilyen esetet láttam, de főként egyre emlékszem
élésen. Gimnazista koromban a §tirbei Vodá utcában laktam egy Scarlat nevű asztalosmester¬nél. Ez az utca ma luxusnegyednek
számít, de nem is olyan régen még szőlőskertek szegélyezték. Az Elisabeta sugárút megnyitása egy új negyed kialakulásához veze-
tett, egy sereg egyszerű parasztból városlakó lett. Scar¬lat valahonnan vidékről került Bukarestbe. Itt megis¬merkedett egy ilyen
családdal, amelynek a vagyona egy hatalmas udvar volt. A család egyetlen lányát vette el feleségül. Ügyes asztalos volt, az utca felőli
részen ösz- szetákolt néhány tűrhető házat, eynelyek ma is megvan¬nak, és kiadta őket. Azután kettévágta az udvart, még egy

108
tornácos házat épitett, és ezt olcsó áron, szobánként adta ki, diákoknak. Ennek a tornácos háznak a bejárata a hátsó udvarról nyílt,
ahol — a belváros kellős köze¬pén — Scarlat tipikus paraszti környezetet alakított ki. Volt egy háza, amelyet mintha a havasalji
dombokról hozott volna; boltíves pincét és tágas pitvart épített hozzá; az udvar legvégén meglepően nagy gyümölcsös¬kert terült el.
Ennek is a végében, a fák között össze- eszkábált magának egy kalibát: ez volt a műhelye. In¬kább az ácsmesterséget űzte, ajtókat,
ablakkereteket ké¬szített. Azt hiszem, nincs olyan ház a Matache Mácelaru piac környékén, amelyhez ne ő szállította volna az
asz¬talosmunkát. Derék ember volt, a család mártírja: a há¬zsár tos anyósa, a felesége és a gyermekei egyaránt zsar¬nokoskodtak
fölötte. Kissé soványabb kiadásban Crean- gához hasonlított, ellenállhatatlanul, harsányan tudott kacagni, különféle mondásai voltak,
amelyek közül a legnyomatékosabb úgy hangzott, hogy „Ez már igen!“ Annyira parasztok voltak, hogy törökösen az ágyra
te¬lepedve ültek körül egy alacsony asztalt, úgy ettek. Scar¬lat a család hivatalos mártírja volt. Ha valaki célzást tett tragikus
helyzetére, csak hunyorított, aztán felkiál¬tott: „Ez már igen!“, ráütött az illető hasára, és akko¬rát nevetett, hogy a könnyei is
kicsordultak. Ma is fü¬lemben cseng ártatlan, meghatóan naiv nevetése. Ha lenne egy lemezem a hangjáról, amint felkiált, hogy „Ez
már igen!“, nem kellene magyaráznom a jellemét. Más fegyvere nem is volt, mint a csatakiáltása meg a neve¬tése. Ezekhez
folyamodott a legnehezebb perceiben is. Gyakran bementem a műhelyébe, hogy eljátszogassak furcsa gyaluival vagy a
deszkadarabokkal, ő meg vidá¬man ilyeneket mondott: „Ez már igen! A vénasszony (az anyósa) enni sem ad nekem! Ha-ha-ha, ez
már igen!“
— Éheztették? — kérdezte Ottilia.
— Bizony, bármennyire hihetetlenül is hangzik. Scar- lat úgy dolgozott, mint egy ló. Kétségbeesésében néha leitta magát,
egyébként a pénzét odaadta a feleségének, akire kevéssé emlékszem, de még most is latom vörös, apró kék erekkel borított arcát.
Gyulladásos szeme ál¬landóan könnyezett. A# gyermekeiket nem ismertem, ko¬rán szétszóródtak. Madám Scarlat — hadd nevezzem
így — fanatikusan szerette őket, a szerencsétlen aszta-lost meg halálra üldözte. Scarlat heteken át csak csa¬lánlevest evett az aljas
„vénasszonyu, az anyósa szeme láttára, ez meg mohón zabálta a fokhagymás kolbászt. Előfordult, hogy vacsorára még levest sem
kapott. Ügy hallottam, ezért pusztult el. Reggel elment dolgozni, és egyszer csak holtan esett össze. Előzőleg hiába kérte a feleségét,
hogy hozzon egy darab kenyeret, valamit. Ta¬lán kéregetett volna is, de szégyellte, hiszen háztulajdo¬nos volt. A keresetéből semmit
sem tarthatott meg. A felesége szedte be a pénzt: arra hivatkozott, hogy a férje részeges. Scarlat nézte-nézte, amikor zsebre vágta a
pén¬zét, és csak ennyit mondott: „Ez már igen!14 Botrányosan becsületes ember volt! Csak a torokon lakott jól, de ilyenkor úgy folyt
a bor, hogy hamar berúgott.
— Mivel magyarázza ezt a szörnyűséget? Miért gyö¬törte az asszony a férjét? — kérdezte Ottilia.
— A magyarázat egyszerű: Scarlatné közönséges, ér¬zelmi szempontból erősen korlátolt asszony volt. Amíg nem voltak
gyermekei, rendesen viselkedett. De amikor jöttek a gyermekek, rabul ejtette az ösztönös, elemi erejű anyai érzés. Az anyjához is
ösztönösen ragaszko¬dott. Minthogy paraszti környezetből jött, állítólagos ér¬zelmeit csak gépiesen mutatta ki; a sok gyerek miatt
tulajdonképpen már ez is fárasztotta és idegesítette.
Nos, Scarlatra már csak az idegességéből futotta. Azt akarom mondani, hogy az egyszerű embernek egyidőben csakis egyféle érzelme
lehet, és még ezt is valami gé¬pies magatartással helyettesíti. A paraszt nem lehet egy¬szerre jó hazafi és jó családapa, a feleség nem
szeret¬heti egyszerre a férjét és a gyermekeit. Vagy a férjéhez ragaszkodik, és veri a gyermekeit, vagy a gyermekeket szereti, és a
férjét kínozza. Én elég tapasztalatot sze¬reztem a birtokomon: kigyógyultam az úgynevezett pa¬rasztromantikából. Aki-
mértéktelenül szeret egy kutyát, minden érzelmi energiáját rápazarolja, és képes bicskát emelni az apjára. Az érzelmi rugalmasság, a
lelki finom¬ság az intelligencia terméke. Magasabbrendü, bonyolult jelenség. Megfigyeltem, hogy a sokgyermekes szülők közömbös
szeretettel veszik körül valamennyi gyerme¬küket, ellenben azok, akiknek nincs gyermekük, szenti¬mentálisak. De ne
általánosítsunk, hanem vegyük Aglae példáját. Világéletében nyugodt természetű volt, semmi sem érdekelte, nem járt színházba, nem
olvasott. Ami¬kor megszületett a gyermeke, teljesen elfelejtette Sí¬rni ont; később, amikor több gyermeke volt, egyszerre csak az
egyiket tudta szeretni. Átlagos asszony, a lelki élete is átlagos, egy időben csak egyetlen érzelem köti le. Ezzel kapcsolatban jut
eszembe egy érdekes emlé¬kem. Egy sokgyermekes nagynénémnek az volt a szo-kása, hogy időnként le~letelepedett valamelyik
lányánál (csak lányai voltak); ilyenkor elhalmozta a szeretetével, a többiekkel meg sorra összeveszett. Amikor Összeve¬szett az
egyikkel, kibékült a másikkal. Aglae rugalma¬sabb lélek, többé-kevésbé valamennyi gyermekét szereti, csak szegény Simionról
mondott le. Ne kívánja tőle, Otti¬lia kisasszony, hogy magát is szeresse.
Félix még sohasem látta ilyen beszédesnek Pascalo- polt. A földbirtokos mesélt-mesélt, közben olyasmit le¬hetett leolvasni az
arcáról, hogy titokban önmagáról vall, a maga lelkén könnyít. Ezt mintha Ottilia is megérezte volna, mert régi szokásához híven
mögéje telepedett, és egyre igazgatta-porolgatta a gallérját. Pascalopol talán ezt akarta mondani: „Csak én tudok igazán szeretni; az én
szívem szabad, mert még senkit sem szerettem iga-zán/1 Félixnek eszébe jutott, hogy a földbirtokos mit
mesélt az életéről, és — ifjúi önzését félretéve — most értette meg, hogy Pascalopolnak is megvan a maga kis tragédiája. Hiszen a
család gondja sokkal inkább reá há¬rul, mint Costache bácsira, emellett azt is kockáztatja, hogy a többiek néha tolakodónak nézik.
Olyasminek tette ki magát, mint amikor például ő. Félix, rávette Ottiliát. hogy többé ne fogadja. Vajon miféle kielégületlen ösz¬tön
váltotta ki ezt belőle? Félig gyanakodva, félig kí¬váncsian megkérdezte Pascalopoltól:
— Pascalopoi űr, olyan embernek ismertem meg önt, aki a családi meleget keresi, és szereti a gyermekeket. Miért nem nősült
meg újra, legalább ezért, ha nem másért?
Pascalopoi nyájas, de keserű mosollyal nézett Féiixre, mintha csapdát sejtett volna a fiatalember szavaiban. Ottilia védelmező
mozdulattal, a széktámlával együtt még jobban átkarolta.
■— Megmondom, hogy miért, kedves Félix úr. A túl¬zott érzékenységnek megvannak a maga hátrányai. A finomabb lelkű ember
nemcsak általános értelemben sze¬reti a gyermekeket, hanem egy jól körülhatárolt egyéni¬ségű gyermekre vágyik, egy olyan
asszonytól, akit sze¬ret. Más gyermektől idegenkedik. Aglae botorul, szereti a gyermekeit, habár lenézi az apjukat. A magasabb-
rendü szerelem válogatósabb. A temperamentumomnak, a nevelésemnek megfelelően kialakult bennem egy bi¬zonyos gyermek
képe, akit szeretni tudnék. Gondolom, megengedik egy magamkorabeli embernek, hogy Őszinte legyen. Megvallom, hogy például
nagyon szerettem volna egy olyan lányt, mint Ottilia kisasszony. Ha most egy házasság révén egy olyan gyermekem lehetne, mint ő
— de így, ahogy van, mert már nincs időm várni —, ak¬kor megnősülnék. Mivel ez lehetetlen, és mivel Ottilia kisasszony már a
világon van, felhasználom az alkalmat, hogy én, akinek a családi élete félresikerült, igv mutas¬sam ki szerény atyai érzéseimet. De
magát is nagyon szeretem — tette hozzá, mert észrevette, hogy Félix ked¬vetlenül hallgatja.

109
Valóban, Félixet a legsötétebb féltékenység kerítette hatalmába. Még atyai érzések címén sem bírta a rokon- szenvnyilvánításokat
Ottilia iránt. Attól tartott, hogy
Pascalopol szép szavai más természetű érzelmeket ta-kargatnak. Es a beszélgetés hevében nem is titkolta fenntartását:
•— Általában érdekes, amit mond. De az atyai érzés¬sel szemben történetesen bizonyos kételyeim vannak. A szülő és a gyermek
között a családi ösztön, a vérségi kapcsolat határozza meg az érzelmeket. Kétségtelen, hogy egy idősebb ember önzetlenül is szerethet
egy lányt, de könnyen csapdába eshet. Ez velem is megtörténhetik, ha azt képzelem, hogy csak testvérként szeretek egy lányt, aki
nem is rokonom.
Félix kijelentése olyan erős hatást tett Pascalopolra. hogy a fiatalember nyomban megbánta brutálisan cél- zatos szavait. A
földbirtokos egy darabig az asztalon do¬bolt ujjaival, felsóhajtott, majd Ottiliához fordult, és mintegy befejezésül ennyit mondott:
— Ebben a tekintetben csak Ottilia kisasszony mond¬hat ítéletet. Mindnyájan csak emberek vagyunk.
Félixet annyira bántotta előbbi ■— akaratlan -— elszó¬lása, hogy amikor a többiek egy pillanatig nem figyellek rá, kiosont a
szobából, és eltűnt az udvar sötétjében. Egy alkalmas pillanatban az udvarról is kiment, és ha- jadonfőtt, zsebre dugott kézzel elindult
a kihalt utcán, amelyet teljesen árnyékba borított a kolostor tornya. Alaptalan féltékenységgel, gonoszsággal vádolta magát, és úgy
érezte, hogy tiszteletlenül viselkedett Pascalopol- lal. Hiszen határozott tervet dolgozott ki arra. hogy mi¬képpen kell
továbbfejlesztenie egyéniségét! Ennek a tervnek az egyik alapelve az volt, hogy mindenkit tisz¬telnie kell, és tartózkodással kell
védekeznie az ellensé¬ges indulatok ellen. Közönséges volt Pascalopollal szem¬ben már csak azért is, mert elárulta a félelmét.
Meg¬sértette Pascalopolt, és ezzel nyilván Ottiliát is megbán¬totta. Mindenesetre bebizonyította, hogy nem tud ural¬kodni magán.
Sétált még egy darabig a kolostort övező mély sötétben, majd megnyugodva, lelkében nagy elha-tározással, visszatért. Pascalopol
abban a pillanatban lé¬pett ki a kapun, és a kocsija felé tartott, amely jóval messzebb várakozott, minthogy a kocsis közben elaludt, és
a lovak apránként előbbre poroszkáltak. Egy fücsomó csábította őket: valamelyik kertben vághatták, a szeme¬teskocsi hullatta el
napközben. A földbirtokos megpil¬lantotta Félíxet, és kinyújtott kézzel feléje sietett. Kissé meglepte a fiú komoly arckifejezése.
— Pascalopol úr — kezdte ünnepélyesen Félix —, az előbb akaratlanul is olyasmit mondtam, ami önt jogosan sérthette.
Engedje meg, hogy bocsánatot kérjek.
— Ah, kedves — kiáltott fel Pascalopol —, ugyan mi jutott eszébe? Semmit sem vettem észre! Csupa helyes dolgot mondott, a
tárgyhoz szólt. Ne törődjék velem! Néha egészen akaratlanul gondterhelt arcot öltök, és ilyenkor az emberek azt hiszik, hogy valami
bánt.
Pascalopol magyarázata annyira kézenfekvő volt, hogy Félix újra elrestellte magát. Tehát önimádatától hajtva megint túlzásba esett,
és olyasmit vallott be a földbirto¬kosnak, amire ez nem is gondolt. Pascalopol egykettőre napirendre tért a dolog felett; Félixnek így
legalább any- nyi elégtétele volt, hogy nem került még nevetségesebb helyzetbe. Pascalopol egyébként köszönetét mondott ne¬mes
szándékáért, jelezve, hogy Félix szavait a konven-cionális udvariasság szabályai szerint értelmezte, majd megkérte, hogy —
amennyiben nem esik terhére — lá¬togassa meg másnap, mert mondani akar valamit, ami meggyőződése szerint „nagyon érdekli
mindkettőjüket, sőt érint egy harmadik személyt is, akit mindketten egy¬formán szeretnek41.
Félix fel is kereste a földbirtokost. Miközben Pasca¬lopol dolgozószobájában várakozott, meghallotta, egy fu¬vola lágy, mélabús
hangját. Eszébe jutott, hogy a föld- birtokos szeret fuvolázni. Pascalopol egy menüett ütemű, klasszikusnak tetsző dallamot játszott;
lebegő ívelése még jellegzetesebbnek hatott. Mozartnak vagy valamelyik kortársának a szerzeménye lehetett, egy műkedvelők
számára kiadott füzetecskéből. A dallam néha finoman elhalkult, vagy egészen eltűnt, meg-megszakadt, majd újra felbukkant
valamelyik tételben. A fuvola hirtelen elhallgatott, a földbirtokost tehát értesítették Félix meg-érkezéséről. Pascalopol meg is jelent. A
fuvolát úgy tar¬totta kezében, mint ébenfából faragott jogart. Nehéz, sárkányokkal telehímzett, kék selyemből készült kimo- nót
viselt. Lenyűgöző jelenség volt.
A földbirtokos erről-arról csevegett, látszott rajta, hogy észrevétlenül és ünnepélyesség nélkül akar kilyukadni valahová. Végül
olyasmit mondott, hogy véleménye sze¬rint Ottiliának nagy szüksége volt az utazásra, mert az utóbbi hónapok folyamán aggasztó
változásokat észlelt gondolkozásmódjában. Az utazás megnyugtatta a lelkét, visszaadta életkedvét. Félix „isw örülhet, hogy egy jobb
kedélyállapotban levő barátnőt kapott vissza. Egyébként előbb vagy utóbb neki is ki kell mennie Párizsba, hogy ott folytassa
tanulmányait. Ottilia máris számba vette a lehetőségeket, és hasznos tudnivalókkal tért vissza, amelyekről „valószínűleg már beszélt
magának, vagy majd később számol bew. Csupán az aggasztotta Pascalo- polt, hogy Ottilia párizsi utazása — egy idegen férfi
ol¬dalán — újra kellemetlenségek forrásává válhat, már¬mint azok részéről, akik nem ismerik a tényállást. így beszélt Pascalopoi,
rapszodikusan és szórakozottan, mint¬ha nem is figyelne arra, amit mond. Fél szemmel néha belenézett a fuvola valamelyik
nyílásába, és ellenőrzés¬ként egy-egy hangot fújt ki rajta. Azután hirtelen Félix felé fordult. Atyásan, de eltökélten nézett rá,
megfogta a kezét, és — amíg be nem fejezte rövid beszédét — mindvégig így tartotta.
— Kedves Félix úr, Ottilia nem hatalmazott fel arra, hogy beszéljek magával, tehát sejtelme sincs arról, amit most elmondok.
De tudom, hogy rokonszenvez magával. A diszkrécióm nem engedi, hogy véleményt mondjak en¬nek a rokonszenvnek a
természetéről. Egy lány megle¬het a nők jóindulata nélkül, de nem nélkülözheti a fér¬fiakét. Nos, én becsületszavamat adom
magának, hogy Párizsban úgy viselkedtem Ottiliával, mint egy apa. Vé¬gig penzióban lakott, ahonnan ki-kivettem időnként.
Egyébként ez nem ment könnyen, mert az igazgatóság nagyon kényes volt a hírnevére, és vigyázott arra, hogy a bentlakói hol töltik
idejüket. (A penzióban csak lá¬nyok laktak.) Maga hibáztathatja a legkevésbé azért, hogy velem ment ki Párizsba — hiszen ismeri a
körül¬ményeket. Ottilia úgy érezte, hogy megfullad itt. Miért mondom ezt magának? Megvallom őszintén, hogy sze-retem Ottiliát, és
talán attól az elővigyázatlan lépéstől sem riadnék vissza, hogy feleségül vegyem. De hogy ezt kiérdemeljem, megteszem, amit
koromhoz képest megte-
hetek. Nincs más fegyverem, mint a jóságom, no meg az, hogy kielégítem néhány fiatalos szeszélyét; maga pe¬dig a fiatalság erejével
küzd. Elismerem, hogy a bizto¬sabb fegyver a maga kezében van! Én lojális ellenfél vagyok, ha egyáltalán ellenfélnek nevezhetem
magam. Lehet, hogy Ottilia magát szereti — én inkább ennek örvendenék —, de az is lehet, hogy mást választott. Nos, férfiúi
méltóságom mindenképpen arra kötelez, hogy még a x'ágalom árnyékától is megvédjem Ottiliát. Ottilia nagyon becsületes teremtés,
és büszke volnék, ha ilyen lányom lenne. Ha maga lesz a szerencsés élettársa (mert szerintem csak a házasság nyújt biztos
boldogságot), ak-kor meg kell értenie, hogy Ottilia a legteljesebb tiszte¬letet érdemli. Azt hiszem, ezt másoknak is meg kell
mondania.
Az utolsó szavaknál Pascalopol egy tragikus hős mél-tóságával húzta ki magát kék kimonójában. Még egyszer megszorította Félix
kezét, majd végleg elengedte. Félix védekezésül mondani akart valamit, de a földbirtokos tüstént családiasabb hangot ütött meg, és az

110
ebédlőbe tessékelte egy pohár vermutra. Félix néhányszor siker¬telenül próbálta ismét Ottiliára terelni a beszélgetést. Pascalopol
szívélyes viselkedése meghatotta, de felindul- tan távozott. Az utcáról a nyitott emeleti ablakon át meghallotta a fuvola lágy, tiszta
hangját: a menüett dallama csendült fel újra. A Calea Victorieinak ez a része elég csendes volt, és a hangok néha olyan világosan
hatoltak el hozzá, mintha erdei tisztáson járt-, volna. Félix bámulta Pascalopolt, és arra gondolt, hogy kö-. yetesre méltó, .kivételes,
'.egyéniség. Fel kell emelkednie tehátTPascalopolhoz, és éppen ilyen méltósággal kell vi- selkedhie! De kétségek kínozták: kire
célzott Pascalo¬pol? Felhívta, hogy ne kételkedjék Ottiliában, viszont rá¬galmakról is beszélt, ö nem viselkedett úgy, hogy ha¬sonló
váddal illethetnék, azt sem hihette, hogy Ottilia panaszolt el olyasmit, ami nem volt igaz. Pascalopol cél¬zása tehát nem neki szólt: a
földbirtokos nyilván más¬valakiről beszélt. Félix azt is megértette — bár inkább a gesztusaiból, mint a szavaiból —, hogy a
szövetségét keresi a rágalmazók ellen. De kik ezek? Arra gondolt, hogy talán Aglae néni pletykált, mint rendesen. De az-
után eszébe jutott Stánicá. Ha valaki notórius méreg¬keverő, akkor Stánicá igazán az. Ez biztos. De mit mond¬hatott volna többet
annál, mint ami a legkomorabb pil¬lanataiban neki is eszébe jutott? Hogy Ottiliának talán viszonya van Pascalopollal. A kíváncsiság
ravasszá tette Félixet. Elhatározta, hogy magától Stánicától íogja ki¬szedni a titkot. (Stánicát persze könnyű volt előkeríte- nie.) Azzal
nyugtatta meg magát, hogy erkölcsi köteles-ségét teljesíti, ha a rágalom után nyomoz, hiszen így könnyebben megvédheti Ottilia jó
hírét; de tulajdon¬képpen a féltékenység hajtotta, jóllehet azt hitte, hogy kigyógyult belőle.
— Stánicá úr — mondta -—, mint tapasztalt ember¬hez fordulok magához. Mondja meg őszintén, mint fér¬finak mi a
véleménye Ottilia párizsi utazásáról?
— Hogyan? — kérdezte kissé meglepetten Stánicá. — Hogy mi a véleményem? Hát mi legyen? (Stánicá gyor¬san felmérte a
helyzetet, de nem látott veszélyt. Egyéb¬ként mindig késlekedett a válasszal, hogy kitalálhasson valamit.) Öcsém, megmondom
őszintén: hallgatok, mert nem akarok vétkezni. Volt egy gyermekem, akit elvett az Úristen: bizonyára vétkeztem ellene. Az
embereknek jár a szájuk, de hát mit törődik maga velük? Nem történt semmi, öcsém. Kedve kerekedett a leánykának egy kis sétára!
— De mit beszélnek az emberek?
— Öcsém, az emberek gonoszak, becsületemre; akár¬mit csinál, mindjárt a szájukra veszik. Magam sem tu¬dom, hogy mit
gondoljak; a véletlenek néha olyan fan¬tasztikusan összevágnak, hogy az ember elámul és meg¬rendül! (Stánicá itt suttogni kezdett.)
Ügy mondom to¬vább, ahogy hallottam. Nem kell okvetlenül elhinnie. No és? Hát aztán? Mi, talán ő az első? Érti-e?
Félix uralkodott az idegein.
— Micsoda?
— Hát, azt mondják, de hát miért teszi magát, mint¬ha nem tudná! Igazán? Nem hallotta? Végeredményben csak puszta
feltevés, de azt mondják, hogy a kislány, érti-e, azért ment ki Párizsba, mert — hiszen maga orvostanhallgató! — kapartatnia kellett,
nahát!
Félix kővé dermedt a felháborodástól. Stánicá nem értette meg a lelkiállapotát, vagy tette magát, hogy nem érti, és hangosan
felkiáltott:
— Hallottam én, öcsém, de nem hittem, hogy szülés után az asszonyok arca sokkal fehérebb és kívánatosabb! Ilyen volt
Olimpia is Relu születése után. No, de Ottilia így is gyönyörű, pompás lány!
— Disznó! — mondta Félix rekedten, és hátat for¬dított neki.
Ugyanaznap este, amikor Costache, Ottilia és Félix asztalnál ült (mert újra otthon étkeztek), váratlanul megjelent Stánicá; sorra kezet
fogott velük, mintha semmi sem történt volna, és kijelentette, hogy elsősor¬ban Félixhez jött: mintát hozott neki egy kitűnő — bár
kissé drága — nyári szövetből.
Ottilia hazatérése után az öreg Costache nagyon fur¬csán viselkedett. A dadogásából olyasmit lehetett ki¬hámozni, hogy tenni akar
valamit „az ő kislányáért^, de a szándékát sohasem árulta el világosan. Ellenben felbolygatta a ház rendjét. Félix szobája mellett egy
csaknem teljesen üres helyiség volt. Az öreg kihordatta innen a ládákat és a rozzant bútorokat, és új zárat sze¬reltetett az ajtóra, hogy
jól csukódjék. Azután felcipelt ezt-azt, aminek a rendeltetése, kezdetben legalábbis, ho¬mályos volt. Egy napon például több
zacskónyi rozsdás, különböző nagyságú szeget hozott, az egészet a padlóra öntötte, és a szegeket nagyság szerint halmokba rakta.
Annak, aki látta a jelenetet, kérdezetlenül valami ködös, bizonytalan értelmű magyarázatot dörmögött:
— Az ember akkor vásároljon, amikor alkalmilag ta¬lál valami jót! Jól foghat az még!
Pár nap múlva az öreg egy szekérre VÍÚÓ ajtóval, ablak- és ajtókerettel állított be, amelyek egy lebontott házból kerülhettek ki.
— Apa — csodálkozott Ottilia —, minek ez? Tűzre- valónak vetted?
Az Öreg a kezét dörzsölte, mint aki jó üzletet csinált, de nem mondja, hogy meglepetést szerezzen vele.
— Olcsón vettem, alkalmilag. Jóféle fa, régen csinál¬tak ilyesmit!
Ottilia meglepetve látta egy napon, hogy két ember az öreg megbízásából medence nagyságú, széles gödröt ás a kertben, a lugas előtt,
és teljesen tönkreteszi a pázsitot. Costache nem szolgált magyarázattal, de elé¬gedett arccal járt-kelt, mint aki azért botránkoztatja
meg egyelőre tájékozatlan hozzátartozóját, mert tudja, hogy később roppant hálás lesz jószándékáért. A gödör ren¬deltetése nem
sokáig maradt titok, mert az öreg rövi-desen néhány szekérnyi meszet hozatott, és a gödörbe lapátoltatta. Azt mondta, hogy potom
áron vette egy fel¬számolás előtt álló építőtelepen.
— De hát mire készülsz, apa, építeni akarsz?
— He-he-he — ravaszkodott az Öreg —, tenni akarok valamit a kislányomért!
Később Costache egy rakás tölgyfagerendát is hoza¬tott. Egy része régi volt, nyilván ez is bontásból szár¬mazott, de akadtak a
rakásban új, csaknem nyers ge¬rendák is. Annyi biztos volt, hogy valamennyit alkalmi¬lag vette. Elhelyezte a gerendákat a kerítés
tövében, azután egy nap rengeteg ócska, ugyancsak bontásból ki-került téglát hordatott be az udvarra, és halomba rakatta a füvön,
amivel megfosztotta a lugast a kilátástól. IS nagyarányú tevékenység közepette az öreg folyton nyugtalankodott, hogy nem lopják-e
az anyagot, és min¬den halmot gondosan megjelölt mésszeh Késő éjjel vagy hajnalban kiment, végigjárta az udvart, a legkisebb zajra
is felriadt, és nyomban küldte Félixet vagy Otti- liát, hogy nézzen körül. Stánicá hiába ügyeskedett, nem tudta kipuhatolni az öreg
szándékát. Arra gondolt, hogy Costache valami spekulációba kezdett. Ellenben meg¬tudta a titkot Pascalopol, akinek Costache
felfedte a ter¬vét. A nagy ötlet ez volt: a pénz értéke ingadozó, a fia¬talok nem is tudnak vele bánni. A férfiak általában örül¬nek, ha
a lánnyal együtt egy jól felszerelt házat kapnak hozományul. És egy házat a vő mégsem pazarolhat el! A mostani házai közül szívesen
Ottiliának adna egyet, de nem neki valók. Itt, a kertben építtet egy újat, de ésszel: az Antim utcában nincsenek boltok, egy üzlet-
helyiségekkel rendelkező ház tulajdonosa tehát óriási hasznot vághat zsebre. A házat így építteti: a földszint¬jén csak üzlethelyiségek

111
lesznek, az emeletet pedig Ot¬tilia kapja lakásul, így részint ingyen lakhatik, részint jövedelme is lesz az üzlethelyiségekből, de
persze csak
az (3 halála után, mert egyelőre ki kell hoznia valamit az építkezés költségeiből. Pascalopolt nagyon meglepte Costache elhatározása:
látta, hogy Ottiliara a legbizony-talanabb sors vár. Mivel ismerte Costache makacs ter-mészetét, és azt is tudta, hogy képes egykettőre
meg-változtatni a szándékát, hallgatott. Aggodalmában mégis elmondott valamit Ottiliának; ez félig közömbösen, fé¬lig tréfásan
továbbadta Félixnek; meghallott valamit Marina is, aki körülöttük lézengett; így a dolog elju¬tott Stánicá fülébe. Kétségbeesetten
kiáltott fel, mintha az ügy közvetlenül őt érintené:
— Elment az esze, minden pénzét ócska téglába öli. és semmi sem marad utána! Teljesen beszámíthatatlan! Én a maga
helyében (ezt Aglaénak mondta) azonnal - in¬tézkednék!
De Aglae jól ismerte a bátyját. Ezért nyugodtan fo¬gadta a hírt.
■—- Ha Costache tégla vásárlásra adta a fejét, ez azt je-lenti. hogy nem sokat akar juttatni Ottiliának. Ismerem, nem könnyen ad ki
valamit a kezéből. Ne gondold, hogy sokat költött arra az ócska anyagra. Ha építeni akar, csak építsen. Egy házat nem lehet ellopni.
Csak egytől félek: nehogy annak a kelekótya lánynak a javára vég¬rendelkezzék. A többi nem érdekel.
Ottilia elszomorodott, amikor értesült Costache szán-dékáról. Bántotta, ha olyasmiről beszéltek, hogy hozo¬mányra van szüksége,
hogy törvényesíteni kell a hely¬zetét. Nyárspolgári aggodalmaskodásnak találta, aki meg¬alázta. Sohasem élt nyomorban, tehát nem
félt tőle. Női ösztöne azt súgta, hogy a férfiak érdeklődése sohasem lankadhat iránta, az öregség gondolata pedig nem ré¬mítette még.
Nem is tudta elképzelni magát öregnek; azt hitte, mindig ilyen marad. Eltökélt szándéka volt. hogy mihelyt észreveszi magán az
öregedés jeleit, meg¬válik az élettől. Minthogy ez csak a távoli jövő ködös birodalmába tartozott, megható és teátrális jelenetként,
amolyan ünnepélyes harakirinek képzelte el öngyilkos¬ságát. Gondolkozását egészen más tényezők és határok szabályozták, mint a
Félixét, és ez volt az oka annak, hogy a fiatalember nem értette meg. Egy férfitől aján¬dékot elfogadni, egy férfi társaságában utazni
— ez égé-
szén természetes volt számára. Pascalopol sokat költöu rá, de Ottilia semmi rosszat sem látott ebben, mert cse¬rébe nem tett
ígéreteket. Szánalmat érzett volna, ha egy fiatalember nagy áldozat árán valami ajándékot tesz elébe, de - hogy meg ne sértse —
elfogadta volna. Qt- . tilia szemében az emberiség két részre oszlott: fér¬
fiakra, akik ajándékokkal halmozzák el a nőket, és nőkre, akik elfogadják az ajándékokat. Azt az abszurd helyzetet, hogy lemondjon a
szeszélyeiről, hogy ne vá¬sároljon kénye-kedve szerint folyton új kesztyűt és ha¬risnyát, egyszerűen el sem tudta képzelni. Mivel
Cos- taehétól úgyszólván semmit sem kapott, hozzászokott, ahhoz, hogy Pascalopolban a gondviseléstől kirendelt helyettesét lássa. A
hozományának, a jövőjének a biz¬tosítására vonatkozó tervek éppen ezért bántották. Ügy érezte, hogy akkor megszűnnek az
ajándékok, és he¬lyettük segélyt kap. Pascalopol tisztában volt Ottilia ér-zékenységével, mert ismerte az anyját is. aki — mint¬hogy
nagyon gazdag családból származott — ugyanúgy gondolkozott. Ottilia édesanyja a legteljesebb tudatlan¬sággal bízta rá a pénzét
Costachéra, aki azután zsugori életmódra fogta. Talán a szomorúságba halt bele. de nem hibáztatta a férjét, mert egyszerűen fel sem
fogta, hogy milyen helyzetbe került. Pascalopol átérezte a lelki- állapotát, mert egy időben ő is hasonló körülményei: között élt, és
mivel az éhező koldusnál jobban sajnaita a jó családból való, lecsúszott embert, kötelességének érezte, hogy helyettesítse az öreg
Costachét. Félix túl¬zottan jó érzésű lánynak ítélte Ottiliát; úgy gondolta, az élettapasztalat sodorta odáig, hogy meggyűlölje az
embereket, de tévedett. Ottilia könnyelmű volt. és sze¬rette az életet. De szerényen viselkedett, mert úgy gon¬dolta.'hogy az élet
minden ajándékát boldogtalansággal vagy legalábbis valakinek a gyűlöletével kell megfizet¬nie, ezért nincs joga követelőzni. Ez
józanná tette, és megmentette attól, hogy a szeszélyessége női mohóság¬gal párosuljon, ami annyira jellemzi a férfiak fölött uralkodó
lányokat. Az a gondolat, hogy az öreg Cos¬tache egy üzlethelyiségekkel telezsúfolt, bérspekulációra alapított házat akar neki
építtetni, fájdalmasan érintette. A jövőt váratlan robbanások sorozatának képzelte el. El¬rabolhatja például egy angol, hogy magával
vigye In¬diába; megkérheti Pascalopolt, hogy utazzék vele Orosz¬országba; de elviselhetetlennek találta, hogy életét Cos¬tache fél
kertjéhez kösse. Eszével felfogta ugyan a ter-vet, de a lelke tele volt annak a gyermeknek a nyug¬talanságával, akit árvaházba
akarnak dugni.
Pascalopol igyekezett szép szóval meggyőzni a vén Costachét, hogy ne költse éppen az Antim utcában ház¬spekulációra a pénzét;
van neki más háza Ottilia szá¬mára. De az öreg fanatikusan kitartott elhatározása mel¬lett, a földbirtokos pedig nem erősködött
tovább. Cos¬tache fejében a személyes haszon reménye annyira ösz- szekapcsolódott Ottilia jövőjének a biztosításával, hogy
nyerészkedési szándéka apránként elhalványult. Az öreg még tovább ment: atyai tanácsként azt ajánlotta Félix¬nek, hogy társuljon be
az üzletbe. Ha például Félix a nagykorúsága idején, tehát ősszel hozzájárulhatna egy bizonyos Összeggel, amely most bankban hever,
akkor ő, Costache, Félix és Ottilia számára — közös tulajdon¬ként — egy kétemeletes házat építtet. Félix természe¬tesen „jutányos
áron“ válthatná meg tőle a telket. így Ottiliával együtt hasznot húzna az üzlethelyiségekből, és egy lakosztálya is lenne, amelyet ■—
minthogy egye¬lőre egyedül van — ki is adhatna, és csupán egy man¬zárdszobát tartana meg magának. Fényesebb üzletet el sem
lehet képzelni egy orvos számára. Félix mértékte¬lenül szerette és tisztelte Ottiliát, de az öreg Costache s spekulációi olyan kínosan
érintették, hogy ez árnyékot vetett érzelmeire. Minthogy túlzottan óvatos volt, úgy érezte, hogy valami kombináció folyik körülötte,
amely¬nek az a célja, hogy — mivel nem ismeri jól a vagyo¬nát — még nagykorúsága előtt megfosszák minden pén¬zétől. Az a
javaslat, hogy lépjen közös tulajdonba Otti¬liával, házassági ajánlatként hangzott, ám azzal a tolda¬lékkal, hogy — Costache ügyes
sakkhúzásával — ő ad¬jon hozományt Ottiliának. Félix attól félt — és részben ez is volt az igazság —, hogy az öreg az ő pénzén
épít¬teti a házat. A legfőbb célkitűzése volt, hogy feleségül vegye Ottiliát, - és minden energiájával őt szolgálja. De úgy akarta, hogy
valóban ő vegye el Ottiliát, hogy meg¬hódítsa magának. Az öreg mintha abban sántikált volna,
hogy valamiképpen megszabaduljon Ottiliától, és ez any- nyira sértő volt, hogy Félixnek nyomban egy gondolat fordult meg a
fejében: ha a lány tudná, hogy az öreg csak fukarságból akarja hozzáadni, olyan szégyenteljes helyzetbe kerülne, hogy azt Ő sem
tudná elviselni. Az öreg tulajdonképpen azon fáradozik, hogy — csakis a maga hasznát tartva szem előtt — közönségesen a nya-kába
varr ja Ottiliát.
Costache az egész kertet tönkretette a sokféle anyag¬gal; az egyik fa, amelynek a tövét túlságosan meg¬nyomta a téglahalom,
száradni kezdett. Bukarestben forró és poros a nyár; a szél felkapta a sok törött tégla porát, és telehordta vele a lépcsőket, az
ablakmélyedé¬seket, a ház valamennyi szegletét. Ráadásul az öreg any- nyira gondos volt, hogy semmit sem hagyott egy hely¬ben,
hanem folyton ide-oda rakosgatta az, anyagot. Hogy el ne. lopják a téglát, személyesen hordta hátra az egé¬szet, és közben szőrtelen
arca úgy lesült, hogy egy in¬dián megirigyelhette volna. A gerendákat a téglára hal¬mozta, hogy megvédje az esőtől, de közben
eszébe jutott, hogy ellenkezőleg, a gerendának kell száradnia, tehát a rövidebbeket felhordta a raktárszobába. A ház nem volt valami

112
szilárd építmény: Félix egy éjszaka recsegő-ro- pogó hangokra ébredt. Gyertyát gyújtott, és a falon egy hosszú, cikcakkos villámhoz
hasonló repedést fedezett fel. Másnap az öreg Costache mozgósította az egész csa¬ládot, és a színbe hordatta a gerendákat, majd a
nap hátralevő részét azzal töltötte, hogy tüzetesen megvizs¬gálta a megrongálódott falat. Az eső elöntötte a meszes- gödröt, az oltott
mész mocskos tejjé változott. De ezek az apró bajok nem hűtötték le Costache fanatikus építő¬kedvét. Az ember azt várta volna, hogy
kikéri egy épí¬tész véleményét, idejében elkészítteti a terveket, de Cos¬tache nem gondolt ilyesmire. Előszedte a szekrényéből a
legelvásottabb ceruzáját, és ő maga rajzolta fel a váz¬latokat. Világosan megmondta, hogy az építészek közön¬séges tolvajok, tartós
házat csakis egy Öreg kőművessel lehet felhúzatni; így épült ez a mostani háza is. Egy vén olaszt hívott el, hogy megnézze a telket.
Costache min¬denféle bizarr kívánsággal állott elő., A konyhát és a mellékhelyiségeket az udvar végére akarta, mert
— mondta — így egészségesebb; több szoba helyett
— véleménye szerint — elég lenne kettő, két nagy he¬lyiség, amely a lakás teljes felületét elfoglalja. Gerendás mennyezetet
képzelt el, erkély helyett — amely esetleg leszakadhat — egyszerű tornácot, az emeletre is. Pin¬cét pedig nem a ház alá, hanem az
udvar végébe kell ásni. A kőműves nyugodtan és megértéssel hallgatta ezeket a kívánságokat; megszokta, hogy esztétikai és
épí¬tészeti meggondolások helyett az ügyfél utasításai sze¬rint építse a lakásokat. Costache üzleteket akart elhe¬lyezni a földszinten,
de úgy, hogy legalább háromnegyed méternyi magasságban legyenek a talajtól; másként a tolvaj egyszerűen csak besétálna a boltba,
hogy kira¬bolja. Fiatal korában látott valahol egy ilyen megemelt üzleti bódét, amelyhez nappal falépcsőt állítottak. Ha a kőműves
végrehajtja Costache szóbelileg előadott tervét, az eredmény rendkívül mulatságos lett volna. De erre nem került sor, mert az öreg
bizonytalan időre elha¬lasztotta a munka megkezdését, és csak későbbre ígért választ, előbb tüzetesen tanulmányozni akarta a
munka¬béreket. Általában mindenki nyáron építtet, ilyenkor tehát drágább a napszám. De késő ősszel az embereknek nincs
munkájuk, alacsony bérért is szívesen elszegőd¬nek. Az öreg Costache meg éppen így számítgatott ma¬gában: „Az építés egész
idejére ennyiért meg ennyiért felveszek egy kőművesmestert, akit személyesen ellen¬őrizhetek. Az anyagot én vásárolom, és csak
annyit adok ki. amennyi éppen kell. Az építészek az anyaggal csap¬ják be az embert. Napszámosmunkára pedig egy cigány családot
szegődtetek. A cigánynak az az érdeke, hogy a munka végeztével maradjon valami pénze télire. Egy építész sokkal többet fizet neki,
de a haszna kevesebb, mert élelemre kell költenie. Én a munka befejezése után adnék a cigányoknak valami készpénzt (és Costache itt
egy ijesztően kicsiny összegre gondolt), ellenben kosztol- tatnám őket. Odateszem Marinát, hogy főzzön nekik.“ És az öreg Costache
kezdett élelmet is beszerezni, ami csodálkozást váltott ki azokból, akik ismerték fukar ter¬mészetét. Vett például száraz babot,
amelynek nyáron nincs kelendősége, lencsét, hagymát, avas oldalast, füs¬tölt húst (de inkább csak csülköt, bordát és fejet), amely -
ben Marina apró, fehér férgeket talált. Szobájában szö¬geket vert a mennyezetbe, felaggatta a húsfélét, így ké¬szült a munka
megkezdésére. De hamarosan megállapí¬totta, hogy az élelem nem áll el őszig, és ettől kezdve az oldalas, a hagyma és egyebek
túlságosan is gyakran követték egymást a ház étrendjében. Öttilia általában alig evett, és úgy nézte az ételt, mint valami nem em-
bernek való furcsa találmányt (csak a csokoládét sze¬rette), Félix pedig mind gyakrabban jött haza jóllakva a városból.
Az Öreg Costache, aki máskor nagyon diszkréten in¬tézte az üzleti ügyeit, most többször felkereste Félixet. különböző papirosokkal,
nyugtákkal és feljegyzésekkel, és arra kérte, hogy állítson össze egy pontos kimutatást a kiadásokról. Félix megtette ezt, bár magában
elcsodál¬kozott a magas árakon. Az ócska, bontásból származó tégla csaknem annyiba került, mint az új. Minthogy az öreg nem
látszott tájékozatlan embernek, akit könnyű becsapni, az avatatlan szem azt hihette volna, hogy ez az elszámolás valakinek a
megtévesztésére készül. Mivel maga Costache volt a vásárló, a kérdés felelet nélkül maradt. Félix szemét ezúttal is Stánicá nyitotta ki,
és Félixnek azt is meg kellett állapítania, hogy a haragja teljesen hatástalanul pergett le Stanicáról. Az ügyvéd alapos indokok
kíséretében bebizonyította, hogy mennyit érhet az egész anyag. Az öreg nevetséges áron vásárolt meg mindent, ami pedig a téglát
illeti, Stánicá esküdö- zött,' hogy Costache ingyen szerezte. Valóban, valahol a város központjában lebontottak néhány régi házat,
hogy egy nagy szállodát építsenek helyükre. A vállal¬kozók olyan árat fizettek a telekért, hogy a régi épít¬mények ehhez képest alig
számítottak. Ellenkezőleg, a téglaanyag csak zavarta őket, mert nem volt hol elhe¬lyezniük, elszállítása pedig sokba került volna.
Ingyen felajánlották tehát bárkinek, azzal az egyetlen feltétellel, hogy azonnal szállíttassa el. Onnan szerezhette az öreg a téglát; más
konkurrenciája nem volt, mint egy-két cigány, aki kézben vitte el, amit elvihetett. A meszet ■— mondta némi túlzással Stánicá —
bizonyára lopta valahonnan. Valamelyik építkezésnél — ahol nagy meny- nyiségben fogy az építőanyag — nem nehéz lefizetni egy
cigányt, hogy éjszaka kiemeljen a gödörből húsz¬harminc kilónyi meszet. Egy fukar, de merész ember sok mindenre képes, és
Stánicá ■— hogy Félixet és Otti¬liát meggyőzze — még azt is felajánlotta, hogy bizonyí¬tékképpen ő is szerez valamicskét ebből-
abból. Valóban, nemsokára egy cigánnyal állított be, aki néhány téglát, egy csomag szeget, enyvet és egyéb apróságot hozott a
zsákjában. Stánicá némi borravaló fejében szerezte a holqnit egy építkezésnél. Sőt aznap, amikor Stánicá le¬folytatta a bizonyítást,
késő este egy cigány asszony ké¬retlenül is egy tálnyi sűrű, oltott meszett hozott, mivel
— így mondta — egy kis pénzre van szüksége. Costache egy cseppet sem csodálkozott, meg sem kérdezte Stáni- cától, hogy
miért hozatta a téglát, a meszet és miegy¬mást, hanem — miután Stánicától kicsikarta a beisme¬rést, hogy nincs szüksége az anyagra
— nyomban min¬denre rátette a kezét. Az öreg újra beállított Félixhez a kimutatásaival, és arra kérte, hogy — ha már letisz¬tázta
őket — írja is alá a lapokat, mert „így legalább tudni fogja, hogy ki állította össze a lajstromot^. Félix
— bár nagyon csodálkozott — aláírta a papírokat, és ugyanaz a rossz érzés kerítette' hatalmába, mint amikor váltót adott az
öregnek.
Stánicá közben kötelességének érezte, hogy Toadernek tett ígéretéhez híven bemutassa Félixet Lilinek. Biztosra vette, hogy a lány
feltétlenül megnyeri tetszését. Meg¬próbálta rábeszélni Félixet, hogy menjen el vele vizitbe.
— Kérem alássan — mondta —, én semmit sem ígé¬rek, és semmit sem követelek. De hát mit akar, a nagy¬bátyja vagyok, és a
rokoni érzés kötelez! Csak annyit kérek, hogy nézze meg azt a csodálatos liliomszálat
— mert ilyen az unokahúgom —, nézze meg, mint egy szentképet, ne is szóljon hozzá, és már mehet is tovább. Ennyit kérek.
De lássuk, valóban csak a rokoni érzés beszél belőlem, vagy igazából isteni teremtés az a lány? öcsém, öcsém, ha nem volnék nős, ha
nem akadályozna a vérségi kötelék, bizony én venném feleségül Lilit! Le¬borulnék előtte, és csak a lába ujját csókolgatnám!
Mi¬csoda arc, micsoda mosolygó száj, micsoda ártatlan te¬kintet! De ott, ahol kell, telt ám... Kár, hogy maga már „foglalt" —
célozgatott tovább Stánicá —, mert nagyszerű partit csinálhatna! Az apja ezt a kristály¬poharat egy testben-lélekben egészséges
fiatalember ke¬zébe akarja adni, amilyen például maga is. Van ám va¬gyona, öcsém (bár tudom, hogy maga idealista), de azért csak
megmondom, van vagyona is. Nem követeli meg a vejétől, hogy dolgozzék; kalitkában akarja tartani a fiatalokat, mint két
kanárimadarat. Ö, istenem, ha újra fiatal lehetnék! Az unokabátyámnak birtoka van — Pas¬calopol ismeri —, aztán ott a nagy
gépmalma az Óbor piac mellett, ezenkívül szenátor, szóval bűzlik a pénztől, vigye el az ördög. Mondanék magának valamit, ha nem

113
értené félre. Egy olyan szegény fiatalembernek, mint maga — hiszen végeredményben nincs sok vagyona —, de aki értelmes és
dolgozni is tud, gazdag lányt kell el¬vennie, hogy megkaparintson valamit azokból a vagyo- nokból, amelyekből az a sok ingyenélő
semmit sem tesz le a haza oltárára. így legalább valami értelme van az életüknek! Maga a holnap reménysége, jövendő tudós, nem
szabad elpazarolnia az ifjúságát. Bizonyára szereti Ottiliát, és én igazán megértem ezt. De ha véletlenül valami ígéretet szalasztott
volna ki a száján, ne törőd-jék vele. Ottilia nagyszerű lány, de hát kérdem én, sze- reti-e magát, pontosabban szereti-e annyira, mint
maga őt? Lehet, hogy szereti, csakhogy Ottilia lelkileg már fáradt és fásult. Ha Ottilia nem lenne a világon, maga talán nem ismerte
volna meg a szerelmet? Tudom, hogy Ottilia maga a megtestesült bűbáj, de hát vannak még lányok a földön! Ezért hát azt mondom
magának: en¬gedje meg, hogy társaságba vigyem, és — persze min¬den kötelezettség nélkül — bemutassam egy tündéri kislánynak.
Hej, öcsém, tanulja meg, hogy mindig a második szerelem az igazi! És ha megengedi, elmondok most egy titkot, de csakis azért, mert
tudom, hogy fi¬nom és érzékeny lélek lakik magában. Ottilia szívében rettenetes hairc dúl a szerelem és a kötelesség között. A
szerelem — ebben nem kételkedem — maga felé ta¬szítja, de az érdeke azt kívánja, hogy megtartsa Pasca¬lopol barátságát, hiszen az
öreg Costache semmit sem fog neki adni, efelől biztosíthatom, mert nem engedi az anyósom. Ismétlem: az az érdeke, de a kötelessége
is, mert én azt gyanítom, hogy — komoly fiú maga? el¬mondhatok-e egy titkot? jobban mondva egy nagyon alapos feltevést? —,
tehát, hogy Ottilia a Pascalopol lánya! Másként mi magyarázza egy tizenkilenc-húszéves lány ragaszkodását egy ilyen idős
emberhez? Nos, ha ez így van, akkor maga jön és összetöri egy apa szívét, aki ráadásul nem is beszélhet! De térjünk vissza az
unokahúgomhoz; Lili a neve. Meglátja, micsoda szerény, jól nevelt, szemérmes, művelt lány; de a fejét nem töm¬ték tele azokkal az
intellektuális hülyeségekkel, amelyek elrontják a nőket. Meg kell mondanom, hogy az én Olimpiámnak úgyszólván nincs is
hozománya, de azért rettenetesen beképzelt. Egy szónak is száz a vége, azt akarom, hogy megismerje a húgomat; megígértem az
apjának, hogy bemutatom magát. A dologról, persze, ál¬talában nem beszéltem. De hát bennem is van büszke¬ség, meg akarom
mutatni a famíliámnak, hogy micsoda rokonokat szereztem a házasságommal! Kivel dicseked¬jem, ha nem magával? Mikor van
ideje? Vagy inkább hozzam ide a lányt?
Félixnek nem volt semmi elvi kifogása az ismeretlen lány ellen, de félt Stánicá ostoba megjegyzéseitől és a háztűznéző hangulattól.
Nem találta helyesnek, hogy most, amikor Ottilia itthon van, a lány jöjjön el hoz- zájuk. Arra kérte Stánicát, hogy hagyja későbbre a
dol¬got, egyelőre nagyon lekötik a vizsgák. De Stánicá hal¬lani sem akart erről, és csak azt tudakolta Félixtől, hogy mikor szokott
itthon lenni. Elhatározta, hogy a másik lakásba, Aglaéhoz viszi el a lányt; megkérte -Félixet, hogy tegye félre a haragot, és jöjjön
majd át. Félix
— csak hogy szabaduljon Stánicától — megígérte. Azt hitte, Stánicá hamarosan elfelejti az egészet.1 De nem így történt:
néhány nap múlva Stánicá — miután meg¬bizonyosodott, hogy valamennyien otthon vannak — dia¬dalmasan beállított a Toader
kocsiján, oldalán Lilivel. A lány barátságos, engedékeny és nyílt természetű volt. Megszokta a kényeztetést, és elfogadta a meghívást,
csupa kíváncsiságból is, mint bármely szabad lány. Stá¬nicá óriási ceremóniával mutatta be Aglaénak és a töb¬bieknek. Lili nagyon
jó benyomást keltett, mert egy¬forma figyelemmel nézett meg mindent. Gazdag kör¬nyezetben nevelkedett, és a legkisebb,
legfurcsább tár¬gyat is érdeklődéssel szemlélte: részint az alacsony sor¬ból felemelkedett családok ösztönös szerénysége folytán,
részint meg azért, mert egyszerűen nem volt ízlése, nem tett sértő megjegyzéseket. Aurica valósággal eksztázisba esett Lili előtt. Titi
pedig bután bámult rá, ami termé¬szetesen nagyon tetszett Stánicának. A lányt Titi ér¬dekelte legkevésbé, de tartózkodott attól, hogy
maga¬tartásából ki lehessen olvasni valamit. Stánicá pedig közömbösen nyugtázta ezt, hiszen Félixért vitte oda a lányt. A lelke
legmélyén Aglae egész pereputtyát meg-vetette; eszébe sem jutott, hogy Lili révén valaki ebből a házból új rokoni kapcsolatot
teremthetne a családjá¬val. Tudtára adta Aglaénak, hogy Lilinek mindenképpen meg kell ismernie Félixet. Hozzátette, hogy Félix
szíve¬sen átjön. Ha Aurica vagy Titi átmenne, és meghívná Félixet, ez minden félreértést eloszlatna, és a Costache bácsival való,
annyira, óhajtott kibékülést is elősegítené. Titi makacsul megvonta a vállát, de Aglae addig sür-gette, míg kénytelen-kelletlen
felemelkedett. Kiment az előszobába, majd az udvarra, és megállott. Nem szen¬vedhette Félixet, mert nyomasztotta és zavarta
nyilván¬való szellemi fölénye. Amióta a Szépművészeti Főisko¬lára járt, némileg leküzdötte ellenérzését, mert úgy gon¬dolta, hogy
a „tehetsége** mégiscsak Félix fölé emeli. Nem az ellenszenv, hanem a féltékenység állította meg az udvaron. Biztosra vette, hogy
Félix a maga diszting- vált modorával, jó megjelenésével megtetszik a lánynak, mint annak idején Ottiliának és Georgetának is. Mert
most, amikor megpillantotta Lilit, Titiben nem a szere¬lem lángolt íel, hanem az a sürgető vágy, hogy feleségül vegye. S mivel tudta,
hogy Aglae oly nagylelkűen fog¬lalkozik az ő ügyeivel, már határozott is magában: meg¬kéri az anyját, hogy bármi áron, de szerezze
meg neki feleségül Lilit. Titi tehát kelletlenül indult el az udva¬ron, azután lábujjhegyen visszaosont a szobájába, be¬kente olajjal a
haját, majd sietség nélkül újra kiment, átcsoszogott a szomszéd udvarra, észrevétlenül körüljárta a házat, végül jó későre visszatért, és
kijelentette, hogy senki nincs otthon, sőt csaknem biztos, hogy Félix ki¬ment a városba. Stánicá távolról sem gyanította, hogy miben
mesterkedik Titi (aki persze felvidította Aglaét a hírrel), de azért felháborodott:
— Az nem lehet, hogy nincs itthon! Lehetetlen! Félix komoly fiatalember! Ha egyszer megígér valamit, akkor be is tartja a
szavát. Legfeljebb csak rövid időre ment el. Aurica, szaladj át te érte!
Aurica ment is volna, mert szívből kívánta, hogy Félix más lányt vegyen feleségül, és Ottilia értse meg, hogy nemcsak ő van a
világon. De úgy érezte, hogy az idegen kisasszony előtt be kell bizonyítania szűzi sze¬mérmességét.
— Nem mehetek, Stánicá, hogy is mehetnék, gondold csak meg. Hátha egyedül van a szobájában? Egy lány nem mehet be egy
férfi szobájába!
Stánicá idegesen kiment, és egyenesen Félix szobájába rohant. Félix tanult.
— Mit beszél az a hülye, hogy maga nincs itthon?
— Kiről beszél?
— Titiről, kedves öcsém. Átküldtem magáért, de az¬zal jött vissza, hogy nincs itthon.
— Itt sem járt! — csodálkozott Félix.
Stánicá, amilyen gyanakvó természetű volt, máris arra gondolt, hogy valami Összeesküvés készül a terve¬zett fényes parti
megakadályozására; de az mégsem for¬dult meg komolyan a fejében, hogy Titi a Lili kezére pályázik.
Félix elfogadta a meghívást, de kikérte Ottilia véle¬ményét is, hogy könnyítsen a lelkiismeretén. Lilit nem találta valami rendkívüli
teremtésnek. Kedves volt, ro¬konszenves, de hiányzott belőle Ottilia ideges élénksége, nagystílű fellépése. Félix szívélyesen
elbeszélgetett vele, annál is inkább, mivel tudta, hogy igazi érzelmeit nem fenyegeti az árulás veszélye. De éppen ez volt hatással
Lilire. Eddig szabadon játszadozott, és úgy beszélt a házasságról, mint a hajas babájáról. Örökletes hajlamai¬nál fogva az érzékei már
megértek a szerelemre; ez az érzés most villámgyorsan csapott le rá, éppen mint Ti¬tire. Nedvesen csillogó szemmel hallgatta Félix

114
szavait, nőies alázattal, elbüvölten nézett az arcába, nevetett, amikor Félix is nevetett, és elpirult, valahányszor Félix erősebben
rápillantott. Titit az ájulás környékezte, ami¬kor a Lili arcára nézett, és fojtott düh vei figyelte a sima beszédű, szerencsés Félixet.
Aglae mindent elkövetett, hogy Titire irányítsa Lili figyelmét, és megszakítsa a beszélgetést Félixszel. Elő¬ször is megparancsolta
Titinek, hogy rajzoljon egy szép portrét a lányról, de „adja ám bele a művészetét". Lili udvariasan beleegyezett, és Titi kérésére
félprofilban he¬lyezkedett el. De hamar megunta a dolgot, és valahány¬szor Félix megszólalt, feléje fordította a fejét. Titinek
néhányszor le kellett gumiznia a rajzot, végül dühtől vörös arccal fogta a papírt, darabokra tépte és eldobta.
Lili elég furcsán nézett Titire, és meggondolatlanul ezt találta mondani:
— Ne idegeskedjen, Titi úr, idáig még senki sem tudta lerajzolni az arcomat, pedig többen megpróbálták.
— Nekem általában jól sikerül — csikorgatta a fogát Titi.
— Mindig nagyon jól sikerül! — toldotta meg Aglae, iXiint a visszhang.
De Lili ezt már nem is hallotta. Ügy forgatta ártatlan tekintetét Félix felé, mint a beteg bárány. Stánicá nem tudta tartani a száját, így
Lili értesült Ottiliáról is, aki nemrég jött meg Párizsból. Kérdezősködni kezdett róla Félixtől. Aglae kétségbeesett kísérleteket tett,
hogy meg¬szakítsa a társalgást: hol dulcsászát hozott, hol kávét. Stánicá nagy hangon dicsérte Ottiliát, azt bizonygatta, hogy csakis
egy ilyen kiváló teremtés méltó a Lili ba¬rátságára. Végül Stánicá karon fogta Lilit és Félixet, és átment velük az öreg Costachéhoz.
Aglae rettentően bosszankodott, hiszen nem mehetett utánuk, ellenben Titi követte őket. Ottilia a lehető legkedvesebben fo¬gadta a
jámbor leánykát, kéz a kézben beszélgetett vele, zongorázott is neki, amitől Lili fogékony lelke még job¬ban felhevült. Az eredmény
az volt, hogy még nagyobb odaadással nézett Félixre. Titi komor arccal, magányo¬san üldögélt, és némán bámulta Lilit. Stánicá most
már ódái fordulatokkal magasztalta hol Ottiliát, hol Lilit, hol Félixet. Azt sem tudta már, hogy mit beszél, és mint máskor is, az
érzelgősségtől csaknem diabolikussá vált. Végül a nagy lelkesedésben az is eszébe jutott, hogy Lilit „drága kincsként4* bízták reá, és
hogy most már vissza kell adnia a szüleinek. Valamennyien kikísérték Lilit a kocsihoz; Titi igyekezett egy vonalban lépkedni a
lánnyal, és minél közelebb kerülni hozzá. Lili úgy ment el, hogy lelkében ártatlan lelkesedés élt Félix iránt; egy ilyen férfiről
álmodozott már régóta, és ezt Stánicá jelenlétében azonnal el is mondta a szüleinek. Stánicá hencegve így kiáltott fel:
— Ugye megmondtam? Félix aranyat ér, a legkiválóbb fiatalember! Nemhiába a büszkeségem és a védencem! Ugye, hogy nem
hazudott nektek szegény Stánicátok?!
Az elkövetkező események. nem engedték meg Félix- nek, hogy Lilire és a röpke epizód mozzanataira gondol¬jon. De Aglae
házában a gyűlölet újra lángot vetett a másik család ellen, és a kibékülési kísérletek ismét zsák¬utcába jutottak. Titi komor arccal,
csökönyösen egyre csak azt hajtogatta, hogy feleségül akarja venni Lilit. Ügy beszélt, mint amikor a szívére panaszkodott, és a halálát
várta. Aglae pedig távolról sem csodálkozott Titi nevetséges és bizarr kívánságán, sőt eltökélten válaszolt:
— Hozzád is adom, még ha késre is megyek Costaché- val!
Még dühödtebben rágalmazta Ottiliát és a többieket. Ottiliából egy kitanult „párizsi nőszemély“ lett, aki „ez¬zel a boldogtalan
Stánicával, mert másként nem nevez¬hetem" , meg akarja keríteni Félixnek Lilit, és ki tudja, micsoda gonosz fortélyon töri a fejét.
Elbolondította az öreget is, aki úgy odavan érte, hogy mindkettőjüknek házat akar építtetni. Hallottunk már olyan nőszemélyek¬ről,
akik gazdag partira buzdították a szeretőjüket, hogy aztán közösen elpallják az asszony pénzét. Félix a lelke mélyéig romlott,
hízelgéssel férkőzik be az emberek bi¬zalmába. Különben az orvostanhallgatók kivétel nélkül mind ilyenek. Félixről pedig azt is
hallotta, hogy az apja nem is a feleségével, hanem valaki mással csinálta, ami azt is megmagyarázza, hogy miért tartotta mindig
idegenben. Elhatározta, hogy többé nem tűri meg Félixet a házában, nehogy elrontsa a fiát. Amikor Titi Félixszel barátkozott, egészen
meg volt bolondulva. De amióta szakított vele, megváltozott, és ahogy jó gyermekhez il¬lik, újra hallgat az anyjára. Még csak egy
kívánsága van: egy kitűnő partit keríteni Titinek, és a törvényszék
útján becsületre tanítani''Costachét; értse meg, hogy egy vénembernek nem szabad egy lány meg' egy éretlen fiú szeszélye szerint
pazarolnia a vagyonát; hiszen nem is a gyermekei, még csak nem is rokonai, semmi közük hozzá. Az olyan lányok, mint Ottilia, csak
azt érdemlik, hogy javítóintézetbe dugják őket, Félixet pedig szépen útjára kellene bocsátani, hadd szabaduljon tőle Costache, hiszen
sokkal többet költ rá, - mint amennyit állítólagos jövedelméből kézhez kap.
De az átkait, amelyeket Titi néma düh vei helyeselt, csak a család előtt hangoztatta. Neheztelt ugyan Stáni- cára is, de nem akart
kikezdeni vele. Szüksége volt a szemfülességére, másrészt mint a család jogtanácsosának, aki személyesen is érdekelve volt a vagyon
kérdésében, a legönzőbb kívánságait is nyugodtan előadhatta. Melyik ügyvédtől kérdezhette volna meg például, hogy mikép¬pen
örökölhetne a bátyja után, aki nem akarja ráhagyni a vagyonát? Stánicá megszimatolta Aglae neheztelését, és Ő haragudott meg. A
torkába gyűlt minden keserűsége, amit vagyontalan házassága miatt érzett. Büszkén, jól megjátszott méltósággal kerülte anyósát, és
tüntetően csak az öreg Costachéhoz járt. Ügy érezte magát, mint egy kétségbeesett, romantikus hős egy havas csúcsoktól övezett
tengerszem partján. Hogyan, hát ő, a jámbor lé¬lek, aki azért hozta el Lilit, hogy boldoggá tegyen egy fiatalembert, ő, aki a szívén
viselte Aglae „erkölcstelen“ ügyeit, annak ellenére, hogy méltóságán aluliak, ő, aki azért vette el Olimpiát, hogy felmagasztosítsa a
házasság szent intézményét, és megtisztítsa az önzés salakjától, hát éppen ő szenved gáncsot? Ezentúl semmiféle köte¬lezettséget sem
érez a család iránt, hanem komolyan nekilát, hogy elrendezze a saját jövőjét! Az igaz, hogy szerette, és talán még most is szereti
Olimpiát, bálvá¬nyozta Heli^ort, de hát az érzelmeken túl nincs egyéb célunk is az életben? Bár fájdalom árán (Stánicá persze csak
valami lelki fájdalomra gondolt), de adjunk gyer¬mekeket a hazának, adjunk katonákat, akik megvédik a határait. De nem volt
kétséges előtte, hogy Olimpiától nem várhat több gyermeket, hiszen anyai ereje teljesen kimerült. Közismert történeti tény, hogy
Napóleon le¬győzte az érzelmeit, és elvált Josephine-től, mert min-
25 — A titokzatos lány
denképpen örökösre vágyott. Nos, ő is hajlandó erre a íennkölt gesztusra.
Stánicá senkinek sem említette, hogy válni akar, de beszélt Napóleonról és Josephine-ről, látni akarta, hogy a „íennkölt gesztusok*4
helyeslést váltanak-e ki az em¬berekből. Nagy odaadással sürgött-forgott Ottilia körül, rengeteg apró szolgálattal kedveskedett,
Costachénak pe¬dig különböző építőanyagokat szerzett be, kampósszöget, festéket, ecsetet, mindenféle apró holmit, amelyeket ki
tudja hol szedett össze. Az öreg mindig nagy örömmel fogadta ajándékait. Stánicá állandóan az építkezésről be¬szélt vele, és naponta
elújságolta a mész, a tégla és a cement árát. Be-beállított közeli vagy távoli ismerősei¬nek a lakására, hogy megnézze, milyen egy
modern ott-hon, mert „van egy nagybátyám, aki építkezik^, majd kezdte az öreget is beavatni az építészet titkaiba. Ak- :
koriban történt, hogy egy épülő palota, amelyet bank- i
helyiségnek szántak, hibás betonkeverés vagy egyéb j okok miatt összeomlott. Stánicá roppant komolyan, sőt szenvedélyesen faggatta
a munkásokat az esetről, és egy napon — megfelelő cujkás bevezető után “ elvitt az öreg lakására egy kőművest, aki kifejtette neki a

115
bolto¬zatos építkezés elméletét. Az öreg Costache szívesen dis- kurált ezekről a kérdésekről, annál is inkább, mert ezzel mintegy
helyettesítette magát az építkezést.
Júliusban jártak már, és Félix, miután végzett a vizs¬gáival, erősen törte a fejét, hogy miképpen üthetne nyélbe egy kis vidéki
nyaralást, de sok kilátása nem volt rá. Ottilia nem beszélt a nyaralásról, hiszen csak nemrég jött haza külföldről, és — mivel sem
akarata, sem pénze nem volt — mindent a véletlentől várt, mint egy gyermek. A véletlent rendszerint Pascalopol képvi¬selte, aki
viszont egy időre elutazott Bukarestből, hogy a birtokával foglalkozzék. Egy napon az öreg Costache megkérte Félixet és Ottiliát,
hogy menjenek ki a vá¬rosba, ebédeljenek ott, és annyi pénzt adott nekik, amennyit még soha ki nem vett a zsebéből hasonló célra.
Azt mondta, hogy egy építőmestert vár bizonyos helyszíni mérések megejtésére, és csendben, zavartala¬nul akar vele dolgozni.
Marinát is elküldte valami is¬merősökhöz. Stánicá éppen bejelentette, hogy aznap Ploie§ti-ben van tárgyalása. De mivel csak puszta
kedv¬telésből hazudott, úgy délfelé megjelent. Egy lelket sem talált a ház környékén, a vászonfüggönyök és a lécredő¬nyök minden
ablakon le voltak eresztve. Az ügyvéd láb-ujjhegyen a házhoz lopakodott, megpróbálta csendesen lenyomni a főbejárati és a hátsó
ajtó kilincsét, de mind¬kettő be volt zárva. Fülelni kezdett; tompa kalapács¬ütések hangját hallotta bentről. Közelebb ment az ablak-,
hoz, ahonnan a zaj hallatszott, lábujjhegyen odavitt egy széket a kertből, felállott rá, és benézett az ablakredőny lécei között. Azután
sebesen leugrott, visszavitte a széket a helyére, és — ajkán halvány mosollyal — elinalt. Egyenesen a város felé indult.
XVIII
Egy szeptember végi napon — késői kánikula izzott a levegőben, és fojtó, száraz szél fújt — Costache az udvaron járkált, és a
téglarakásai között matatott. Hir¬telen megbotlott, és lomhán elvágódott. Marina látta a konyhából, de azt hitte, hogy az öreg csak
lehasalt, mert valamit jobban meg akar nézni. Várta, hogy felemelked¬jék, de Costache nem mozdult. Erre lábujj hegyen oda¬szaladt
a földön heverő öreghez, óvatosan megnézte, maga felé fordította az arcát, és mivel látta, hogy na¬gyon vörös, a teste meg tehetetlen,
visszaszaladt a házba, most is lopakodva, mintha valami nagy titkot fedezett- volna fel. Berohant Félix szobájába.
— Jöjjön gyorsan — mondta suttogva, de csaknem boldogan a nagy eseménytől, amely végre megtörte a hosszú egyhangúságot
—, elesett az Öreg. Azt hiszem, meg is halt.
Félix jeges hideget érzett egész testében. Olyan ro¬bajjal szaladt le a lépcsőn, hogy Ottilia — mintha meg- érzett volna valamit —
ijedten jött ki a szobájából. Félix meg sem tudott szólalni az izgalomtól, de leolvasta a lány sápadt arcáról, hogy megsejtette a bajt. Az
öreg-
hez rohant, és — hogy valamit éppen csináljon — ki¬gombolta a gallérját. Észrevette, hogy lélegzik, és félig lehunyt szemmel
nyöszörög, mint aki nagy fájdalmat érez. Marina segítségével fel akarta emelni, de Costache annyira könnyű volt, hogy az asszony
minden további nélkül a karjába kapta. A hálószoba felé. vitte, de ami¬kor a küszöbig értek, Costache elég érthetően suttogni kezdett:
— Oda ... Oda ... az ebédlőbe!
Az ebédlőben jókora dívány állott, amelynek szél¬deszkája is volt, mint az ágynak. Félix erre fektette az öreget. Ottilia reszketve
tördelte a kezét, és némán hol Costachét, hol Félixet nézte. Csak amikor a beteg végre mormogott valamit, szólalt meg halkan: —
Apa! — Az öreg kábultan feküdt a hátán, mintha erős altatószert vett volna be. Félig nyitott szemmel, zavaros, bamba tekintettel
nézett körül, és erőlködve keresett valamit a derekánál. Végül eszébe jutott, hogy mit:
— A ku . .. a ku...
— A kulcsaid? — értette meg Ottilia. — Itt vannak, apa — és odanyújtotta a karikára fűzött kulcscsomót, amely a
nadrágszíjáról lefityegett a lábára.
Az öreg mohón kapott utána, nagy nehezen a párnája alá gyömöszölte, miközben erőlködve igyekezett elhárí¬tani a többiek
segítségét. Ezután, mint aki jól végezte ' dolgát, átadta magát a nyögdécselésnek és a kábult he- verésnek.
Félix látta, hogy az öreget szélütés érte. De minthogy még nem értett a gyakorlati orvostudományhoz, nem mert intézkedni, és azon a
véleményen volt, hogy azonnal orvost kell hívni. El is küldte Marinát egy orvosért aki az utcában lakott. Marina csodálkozva fogadta
Félix és Ottilia utasítását; az arcára volt írva, hogy ostobaságnak tartja az egészet, de azért morogva kiment az udvarra, újra visszatért
a konyhába, majd minden sietség nélkül átment a szomszéd udvarba. Aglae, mihelyt értesült Costache balesetéről, olyan energikus és
parancsoló ma-gatartást vett fel, mint egy süllyedő hajó kapitánya.
— Aurica! — kiáltotta. — Gyere gyorsan, Costache rosszul lett! Hívd Titit is. Menjetek azonnal át, nehogy
valamit ellopjanak! Marina, te menj azonnal Stánicáért! Szaladjon ide Olimpiával, és hozza magával azt az orvos barátját, ö, éppen
most jött rá erre a Costachéra is! Nem bírom tovább, reggel óta egy falat sem járt a szám¬ban!
Sebtében megivott egy csésze kávét, azután átment Costachéhoz. Titi és Aurica testőrként követte. Az Öreg már magához tért, és
folyton aggodalmas pillantásokat vetett a bútorokra.
— Mi van veled, Costache? — kérdezte Aglae inkább arrogáns, mint sajnálkozó hangon. ;— Mi az ördögnek kellett téglát
cipelned, meg egyáltalán házépítésre adnod a fejedet, mintha nem lenne .házad? így jár az, aki a gyermekekre hallgat!
Aglae itt Félixre és Ottiliára nézett, és mintha sohasem lett volna baja velük, megkérdezte:
— Ti meg mit csináltok? Itt voltatok? És mi bajod, Costache? — folytatta. — Lehet, hogy csak a meleg az oka, rettenetes hőség
volt ma! Ágyba kellene feküdnöd, mit heversz a díványon?
Az öreg nyögött egyet, és csak a fejével intett, hogy nem akar elmozdulni.
— Legalább vetkőzz le, mert megfulladsz a ruhádban!
Meg sem várva a beleegyezését, megfordította az Öreget,
mint egy gyereket, és lehúzta róla a hosszú kiskabátot. Ottilia is odaugrott, és lerántotta a lábáról a cugos cipőt, amely a vénségtől
megszáradt és Összekunkorodott, akár egy török papucs, s előbukkantak a fantasztikusan vastag gyapjúharisnyába bújtatott lábak.
Costache nagylábujja teljesen kilyukasztotta a harisnya orrát, és sárga viasz¬darabként dudorodott ki belőle. Ottilia máskor talán jót
nevetett volna, de most se nem hallott, se nem látott. A kabát után Aglae a nadrágot is lerántotta a két szárá¬nál fogva, mintha egy
zsákot rázott volna ki, és az öreg ott hevert előttük csíkos vászonból készült bő és hosszú alsónadrágjában. A bokájánál a madzagok
már leszakad¬tak, az öreg zsineggel kötözte lábához a két szárat.
— Tessék! — jegyezte meg szemrehányó hangon Aglae.
— Ez az eredmény, ha nincs egy rendes fehérnép a ház¬ban! Hát így öltöztél te valamikor?
Ottilia szétnézett a hálószobában, és talált egy vastag parasztvászonból készült, rémesen hosszú hálóinget; ebbe belebújtatták az
öreget. Kopasz fejével úgy festett, mint egy gyolcsba csavart fáraó. Hoztak egy paplant is, majd Aglae felemelte a párnát, hogy
felrázza és magasabbra tornyozza. Az Öreg hirtelen felkiáltott:

116
— A ku-kulcsaim! ...
— Nesze, itt vannak a kulcsaid! — (Costache kinyúj¬totta a kezét.) — Jobb lenne, ha már most átadnád nekem őket, amíg el
nem lopják!
Nemsokára megérkezett Stánicá Olimpiával és Vasiliad doktorral. A szoba megtelt emberekkel. A levegő fojtóvá vált, mert a beteg
kellemetlen bűzt árasztott. Ottilia ki¬nyitotta az udvarra nyíló ablakot. Vasiliad felületesen megvizsgálta a beteget, meghallgatta az
érvéré sét, és a szemébe nézett. Az arcán • bizalmatlan és unott kifejezés ült.
— Nos, mi a véleményed, Vasiliad? — kérdezte Stá¬nicá a kíváncsiságtól rekedten.
— Egyelőre semmit sem mondhatok. Feküdjék csende¬sen, és ha lehet, tegyetek jegestömlőt a fejére. A roham nem volt erős,
hiszen nem vesztette el az eszméletét. Majd meglátjuk, tud-e beszélni, nem bénult-e meg valamelyik testrésze.
— Isten ments! — vetett keresztet Aglae. — Inkább a halál, mint a nyomorékság! Mennyi ideig élhet bénán?
— Attól függ .— válaszolta az orvos, és újra kedvetlen fintort vágott.
— Ide figyelj, Vasiliad — húzta félre az orvost Stá¬nicá. — A barátom vagy, ne traktálj minket üres sza¬vakkal! Mit gondolsz,
megússza-e, vagy vége? Tudnunk kell, hogy mihez tartsuk magunkat.
— Ebben a korban rendszerint nem ússzák meg. Jön majd egy újabb roham; de minden a szervezettől függ.
— Vigye el az ördög a tudományotokat! ■— kiáltott fel dühösen Stánicá. — Semmit sem tudtok biztosan!
Végül Aglae mégis úgy határozott, hogy végrehajtja az orvos rendelkezését, és mivel Ottilia sürgette a jég meg a tömlő beszerzését,
jó hangosan megkérdezte az öreget:
— Costache, hol tartod a pénzedet? Jeget kell vennünk! Add ide a kulcsokat!
Az öreg Costache kimeresztette a szemét, és hangtalanul harapdálta az ajkát. A kulcsköteget még erősebben a markába szorította.
Aglae odanyúlt, és el akarta venni. Az öreg erre hősies nekifeszüléss’el beljebb húzódott a díványon, és morogni kezdett:
— Ne-nem akarook je-je-jeget!
— Beszél! — jegyezte meg Vasiliad.
Stánicá félig csodálkozva, félig bosszúsan széttárta a karját:
-- Nagy gazember az öreg! Én aztán csak ismerem! Olyan, mint a vas!
— Costache — förmedt rá Aglae —, nekem pénz kell a költségekre, a doktor urat is ki kell fizetnem! Vagy azt akarnád, hogy
én fizessek?
Az öreg ekkor hosszas mozdulatlanság után intett Félix¬nek, hogy jöjjön közelebb. Felemelte a csomót, nagy ne¬hezen kiválasztott
belőle egy kulcsot, és megmutatta; de amikor a fiú az egész köteget ki akarta venni a kezéből, az öreg nem engedte. Félix ebből
megértette, hogy le kell vennie a kulcsot a karikáról. Az öreg meg is akarta ma¬gyarázni :
— A sze-szekrényben... a nappaliban. . . va-van egy do-doboz...
Amikor Félix a nappali felé indult, Stánicá is meg¬mozdult, és követni akarta, sőt intett is neki, hogy vele megy. Olimpia azonban
áthúzta a számítását. Nem sejtve Stánicá szándékát, minden különösebb ok nélkül felszó¬lította a férjét, hogy maradjon mellette.
Ezzel felkeltette a beteg figyelmét. Stánicá nem mert mozdulni, de fél szemmel folyton az ajtó felé lesett. Félix sorra vette a
szekrényfiókokat. Az első színültig volt henger alakú gyufásdobozzal. Megrázta az egyiket, és megállapította, hogy tele van gyufával,
az öreg tehát nem tarthatta itt á pénzét. A másikban zsindelyszeget meg néhány nagy kampót talált. A legfelső fiókban valóban
rábukkant egy bádogdobozra, amelyben valamikor dohány lehetett. Most a legkülönbözőbb értékű aprópénzzel volt tele.
Gondol¬kozott egy pillanatig, hogy mennyi pénzt vegyen magá¬
hoz, azután úgy határozott, hogy magával viszi az egész dobozt. Ekkor egy halom teleírt papírt pillantott meg alatta. Az ívek vörös
cérnával füzetszerűen össze voltak varrva, és az első íven egy címet is látott, amelyre siet¬sége ellenére is felfigyelt, minthogy a maga
nevét fedezte fel benne. Kivette a füzetet, és a fedeléről ezt olvasta le:
Kimutatás a kiskorú Félix Sima bevételeiről és kiadásairól
Félixben győzött a kíváncsiság. Letette a pénzesdobozt az alacsony szekrényre, és lapozni kezdte a füzetet. Az utolsó oldalon állott
meg, ahol valami elszámolást látott. Az ívet vörös ceruzával húzott vonal választotta ketté, mint a pénztári naplókat. A bejegyző a
legkezdetlegesebb könyvelés szerint balra a bevételeket, jobbra a kiadásokat tüntette fel:
F. év január 3-án 2000 lej a Nemzeti Banktól az 50 000 Január
lejes letét 4%-os kamata fe¬ Szobabér, fűtés .... 80
jében. Mosás 10
Április hónapban szerződés Színházra készpénzben . . 20
szerint a nagyobbik üzlethe¬ Zsebpénz 100
lyiség után 1000 lej hat hó¬ Orvosi műszer 10
napra, a másik két helyiség A fiú betegsége miatt az
után 800—800 lej hat hó¬ orvosnak fizetve .... 30
napra. Ruha, fehérnemű .... 120
Az első emelet bére fejében Koszt napi 10 lej- . . 310
350 lej három, hónapra.
A második emelet bére fe¬jében három hónapra 300 lej.

Február
Szobabér, fűtés .... 80
Kosztra napi 10 lej . .. 280
Mosás 10
Zsebpénz 120
Kölcsön 200
Kesztyű 20
Különféle javítások a szo¬bában . 60
Szobabér, fűtés 80
Kosztra napi 10 lej . . . 310

117
Esti kosztpótlékra.... 100
Kézbe fiatalkorban szoká¬sos dolgokra 200
Orvosságok 20
Utazás Ia§i-ba a ház meg-tekintésére 100
Zsebkendők 30
Felöltő 40
880
Április
Szobabér, fűtés 80
Építőanyag 2142
Félix tátott szájjal meredt' a papírra. Egyrészt elámult havi nyolcszáz lejes jövedelmén, ami abban az időben igen jelentős összegnek
számított, másrészt felháborodott a felduzzasztott kiadási tételeken. Olyan jövedelme volt, mint egy miniszternek, és az öreg Costache
az egészet az ő nyomorúságos ellátása fejében akarta elszámolni! Becslése szerint a házban nem költöttek többet napi két lejnél a
teljes kosztra, sőt talán még ennyit sem. Egy kenyér huszonöt és fél baniba került, egy kiló hús körül¬belül nyolcvan baniba. Sem
zsebpénzt, sem színházra valót nem kapott az öregtől, új felöltőről nem is hallott. Ruhát kölcsönzött pénzből vásárolt magának, de a
köl¬csönt váltóra kapta. Az orvosi műszert is csak az öreg találta ki, éppen úgy, mint a betegségét, az orvosságo¬kat, az orvost, a
ia§i-i utazást, a zsebkendőket. Jót ne¬vetett azon, hogy az Öreg áprilisra is elszámolta a fű¬tést, hiszen — a hideg időjárás ellenére —
már március óta nem fűtöttek. De a legbotrányosabb tétel az építő¬anyagokra kiadott 2142 lej volt. De hát ki akart épít¬kezni? Más
szóval a sok szeg meg kampóvas, az ócska tégla, a gerendahalom, tehát minden az Ő számlájára ment! Az öreg az ő költségén akarta
felhúzni a házat, de azt sohasem mondta, hogy neki szánja. Félix annyira beleszédült a felfedezésbe, hogy elfelejtkezett a pénzről,
amelyért jött, elfelejtkezett az öreg betegségéről, és már-
már botrányt akart csapni. A sokféle tintával írt kimu¬tatás nem volt egészen lezárva. A füzet mellett Félix egy csomagra való zsíros
papírlapot talált, amelyekre az öreg tintaceruzával különböző számokat írt fel, megfelelő dá¬tum és magyarázat kíséretében. Például:
május 10, ebéd süteménnyel 12 lej; május 11, mozira 10 lej; május 12, hosszú szegekért 20 lej. Az öreg ezeket a feljegyzéseket
később nyilván át akarta vezetni a kimutatásba. Tehát mégiscsak igaz, de még mennyire igaz, amit Stánicá szo¬kott mondani: nagy
gazember az öreg! Éppen vissza¬dobta a papírokat, és helyére lökte a dobozt, amikor a háta mögött megszólalt Stánicá valódi hangja:
— Talált-e valamit, maga gézengúz? Sok pénze van az öregnek? Hadd nézzek körül én is egy kicsit.
Rövid gondolkozás után Félix megfordította a kulcsot a zárban, és határozott hangon így szólt:
— Mindössze egy aprópénzzel megrakott dobozt ta¬láltam. Ezenkívül csak gyufával van tele a szekrény.
— Biztosan a dohánytőzsdéjéből hozta — jegyezte meg Stánicá jól megjátszott meggyőződéssel. — Mondom, hogy trafikja
van, de másnak a nevén tartja.
Félix, akit a tapasztalat már érettebbé tett, úgy gon¬dolta, hogy jobb, ha más nem szerez tudomást a jöve¬delméről, és arról sem,
hogy az öreg miként lopta meg. Veszélyes lett volna, szégyenkeznie is kellett volna érte. Nemsokára úgyis nagykorú lesz, és akkor
megszabadul ettől az egész nyomorúságos helyzettől. A jövedelméből bárhol, külföldön is megélhet, és pusztán csak a dicső¬ségért is
a tudománynak szentelheti életét. Amikör újra megpillantotta az öreg Costachét, aki hanyatt feküdve, nehezen lélegzett, leikéből
eltűnt minden ellenséges érzés. Ottilia annyira zavartnak látszott, annyire idegenül moz¬gott a házban, hogy Félix megsajnálta. Nem,
a gondvise¬lés nem felejtkezett meg róla. Jó apával, és annyi va¬gyonnal áldotta meg, amennyit meg sem érdemelt. Az öreg
eltékozolta a jövedelmét, de nem nyúlt a tőkéjéhez. Ezekben a nehéz pillanatokban tehát okosan és higgadtan kell viselkednie, hogy
teljes erejéből támogathasa Ottiliát. Ottilia nagyon büszke, egyetlen elhibázott szóval meg¬sérthetné.
Az Öreg a bal kezével nyúlt a dobozért. Jobbját csak nehezen tudta mozgatni: a szobában levők ebből megér¬tették, hogy ezt a karját
könnyebb bénulás érte. A szája szögletén is kissé renyhén fityegett a bőr, a fölötte levő szempillával együtt. Costache reszkető kézzel,
vakon ke¬resgélt a dobozban. Egy ötlejes ércpénz került a kezébe, ezt gyorsan visszaejtette, majd kivett egy kis értékű papír¬pénzt,
és odanyújtotta Aglaénak.
— Mit akarsz ezzel? — förmedt rá Aglaé. — Nekem pénz kell az orvosságokra, és a doktor urat is ki kell fizetnem.
Stánicá sebesen odalépett a beteghez.
— Hagyja csak, Costache bácsi, majd én kiveszek any- nyit, amennyi kell. Ennyi elég a tömlőre meg a jégre (és kivett néhány
ötlej est), neked pedig, Vasiliad, itt van tíz lej, hiszen a háziorvosunk vagy, nem nyúzhatod meg eze¬ket az embereket (és Stánicá
kivett még négy ércpénzt, de csak kettőt adott oda az orvosnak).
A beteg felnyögött, amikor megérezte, hogy a kezében jóval könnyebb lett a doboz, magához húzta, végül sike¬rült a paplan alá
dugnia. Stánicá elővett tíz bánit, oda¬nyújtotta Marinának, és sokkal halkabban így szólt hozzá:
— Menjen el a Rahovei utcai gyógyszerészhez, tudja, melyikhez, és mondja ezt neki: Ra^iu úr kéreti, hogy adjon kölcsön, érti-
e? adjon kölcsön egy jegeszacskót. És itt van ez a tíz báni, vegyen rajta jeget.
Lassanként mindnyájan letelepedtek ide-oda, mintha vendégek lettek volna, és csaknem el is felejtkeztek a Vén Costachéról. Stánicá
így szólt Vasiliadhoz, aki indulni készült:
— Várj, hova sietsz' úgy, mintha seregestül várnának a betegek! Maradj itt, ahogy egy háziorvoshoz illik, és ügyelj a betegre,
hiszen nem akárki! Megfizetünk (még halkabban), ne butáskodj, Vasiliad, beveszünk a szám¬lába!
Marina megérkezett a zacskóval és a jéggel. Az öregúr kopasz fejére nemsokára egy összecsavart turbán került, amitől nevetségesen
ünnepélyes külsőt kapott.
— Jól érzed így magad? — kérdezte Aglae.
— Jó-ól — mormogta Costache.
— Mit csináljunk még? — kérdezte Aglae.
—r- Semmit — felelte az orvos. ■—■ Nyugalomra van szüksége, semmi másra. A természet magától is dolgozik.
Stánicá nevetni kezdett.
— Az orvosoknak mindenre megvan a kádenciájuk. A természet (suttogva) az örökösöknek dolgozik.
Ottilia a fáradtságtól és a megrázkódtatástól rosszul érezte magát. Félix az ablakhoz vonta, és gyöngéden meg-szorította a karját.
— Légy erős, Ottilia! A barátod, a testvéred vagyok!
Stánicá odanézett, és sokatmondóan a többiek felé hu-nyorított.

118
— Anyám — szólalt meg Aurica —, végeredményben miért ülünk itt? Már három óra is lehet, és még nem ebédeltünk.
Costache bácsi most már egyedül maradhat, hiszen itt van Ottilia, Marina, és itt van Félix úr is.
Aglae ünnepélyes arcot vágott:
— Ez a bátyám háza, és én az egyetlen húga vagyok! Semmi el nem mozdulhat a helyéről ebben a házban, senki semmihez
hozzá nem nyúlhat! Itt maradunk, és őr¬ködünk! Csak nem hagyjuk idegenek kezére ezt a maga¬tehetetlen beteget, aki nem lát, nem
hall!
— Hallok! — mondta az öreg, de annyira halkan, hogy nem értették meg mindnyájan.
Azt mondja, hogy hall, anyám — magyarázta Olim-pia.
— Nagy gazember az öreg! — mondta Stánicá az or-vosnak.
— Kedves anyósom, ez mind nagyon szép, de én éhes vagyok! Azt akarja, hogy étlenül őrködjem?''Hozzon va-lami abrakot!
Nektek nincs valami harapnivaló tok, nem főztök? — fordult Stánicá Ottiliához, aki ijedten és meg-bántva nézett vissza rá.
Stánicá nem is várt feleletet, hanem nagy ajtócsapkodás közepette kutatni kezdett a szekrényben. Az egyik rekesz végében talált is
néhány poros, jól bedugaszolt borospa-lackot, egy üveg likőrt és egy megkezdetten, jól kiszáradt rúd szalámit. Valószínűleg
Pascalopoi ajándékai voltak. Félix és Ottilia kivételével valamennyien jókedvűen kö-rülülték az asztalt, Olimpia pedig óvatosan
szeletelni kezdte a szalámit.
— Vágd vastagabbra — kiáltotta Stánicá —, hogy leg-alább érezzek valamit a fogam között!
Olimpia levágott egy vastag szeletet, amelyet Stánicá kenyér nélkül azonnal bekapott.
— Valódi szebeni szalámi, a legfinomabb fajta, honnan az ördögből szereztétek, Ottilia?
A lány csak vállat vont, Olimpia pedig íeddő hangon így szólt Stánicához:
Az istenért, ne légy olyan mohó, héjastul nyeled a szeleteket!
— Egy dugóhúzót! — rendelkezett Stánicá, mintha vendéglőben lenne. Marina, mint az új gazdának örven-dező cseléd,
vidáman szaladt a fiókos szekrényhez, és előszedett egy törött hegyű dugóhúzót.
“ Ejnye, Costache bácsi! — dorgálta meg Stánicá az asztaltól a beteget. — Ilyen borokat tart a házában, és nincs egy rendes
dugóhúzója?
A beteg hanyatt fekve, bárgyú arccal trónolt az ágyon, a gumisapka alatt. A tömlő lyukas lehetett valahol, mert az öreg homlokán,
szemén és a fél arcán vékony csík¬ban folydogált a víz, lecsurgott a mellére, és tócsába gyűlt a mellét borító bozontos szőrzetben. A
dugó na¬gyot durrant, és a sűrű vérhez hasonló vörös bor cso¬bogva ömlött Stánicá poharába.
— Mit akartok ezekkel a vacak kispoharakkal? — kiáltott fel Stánicá. •— Hozzátok a nagy kristálypohara-kat, hadd élvezzem
az ízét! Hű, micsoda aroma, ez va¬lódi bordói, a legfinomabb és legtisztább bordói! Hon¬nan szereztétek, Ottilia?
Választ se várva, Stánicá a többieknek is töltött. Az asztalnál ülők valamennyien felemelték a poharukat, mintha koccintani
akarnának, de mégiscsak elszégyellték magukat, és csendben kortyolták fel az italt. Olimpia egy egész halomnyit szeletelt a
szalámiból. Valameny- nyien némán vettek belőle, és hangtalanul ettek. Vasi¬liad a tányérjára hajolva falt, mint a farkas.
Aglae Ottiliára és Félixre pillantott, és hirtelen kitört belőle a nagylelkűség:
— Te nem eszel, Ottilia? Hát maga, Félix úr? Csak nem akarnak étlenül maradni? Lesz, ami lesz, de erő¬seknek kell
maradnunk!
Stánicá gálánsán felállott a székéről, odament Ottiliá- hoz, és a karját nyújtotta.
— Ottilia, drágám, légy szíves, hiszen látod, hogy mi¬lyen bánatosak vagyunk?!'Vagy azt hiszed, mi nem is¬merjük a
fájdalmat? Mintha nekünk nem fájna, hogy Costache bácsi mégha. .. akarom mondani, beteg? De hagyd, jó az Isten, majd csak lesz
valahogy! Ülj az asz¬talhoz, gyújts erőt!
Ottilia olyan vadul emelte védekezésre a kezét, hogy az ügyvéd lemondott további lány ki sér tő szerepéről, és nem minden irónia
nélkül odaszólt Félixnek:
— Beszéljen maga vele, uram, bírja jobb belátásra, hiszen tudom, hogy jól megértik egymást.
Ottilia felment a szobájába. Félix maradt, mert még nem döntötte el, hogy miképpen viselkedjék, bár azt már tudta, hogy amíg
Costache bácsi él — minden bűne ellenére —, csak Ottiliáért is meg kell védenie az öreget. Stánicá gavallérosan egy pohár bort
nyújtott feléje, és ellenállhatatlan hangon így szólt hozzá:
— Félix öcsém, nagyon kérem, az én kedvemért!
, Félix elvette a poharat, belekóstolt a borba, de ami¬kor megpillantotta vérvörös színét, hirtelen egy gondolat villant a fejébe:
agyvérzés esetén eret kell vágni a be¬tegen. Közölte a véleményét Vasiliaddal, aki kissé za¬vartan bólintott:
— Igen, valóban vehettünk volna egy kis vért, de nincs itt az érvágó késem. Ha akarják, elküldhetjük érte a cselédet.
— Ugyan, ti is éppen most beszéltek vérről! — mondta undorodva Stánicá. — Éppen most, amikor eszünk! Hü¬lyeség! Majd
megcsinálhatod később is. Nem elég a je¬gestömlő? Alig van vére, és te abból is el akarsz venni! Aztán meg fájdalmas is, az
ördögbe! Hagyjátok békén az öreget. Hallja-e, Costache bácsi, akarja-e, hogy eret vágjon magán? De fájni fog!
— A-akarom! — mondta panaszos hangon, de érthe¬tően az öreg.
— Ugyan, ugyan! — ellenkezett Stánicá. — Hagyja csak, mi jobban tudjuk, hogy mire van szüksége! Talán majd később.
Stánicá aztán elégedetlenkedni’ kezdett az étellel:
— Ilyen borhoz nem elég ez a száraz izéf Valami pi- kánsabb, valami különlegesebb ételt ennék ma! Mit szól hozzá, anyám?
Mintha káposztaszag terjengene odaát magánál!
— Hát... éppen töltött káposztát csináltam savanyí¬tott újkáposztából.
— Nagyszerű, éljen, akkor csak jöjjön! — kiáltott fel csaknem eszelősen Stánicá. De hirtelen eszébe jutott a beteg, és
lehalkította a hangját: — Mit gondoltok, nem zavarja a lárma?
Az orvos vállat vont. Aurica tányérokat és evőeszközt szedett elő a szekrényből, és mintha kisebbfajta családi ünnepségen lennének,
nyugodtan megterítette az asztalt. Aglae elküldte Marinát, hogy hozza át az ételt. Félix undorodva távozott; az emeletre indult, hogy
megkeresse Ottiliát. De a lépcső közepén meggondolta magát, ki¬osont a házból, és elment a Sfin^ii Apostoli utcába, ahol egy
cukrászda volt. Csokoládét akart venni Ottiliának. Az asztalnál ülők jó étvággyal, nagy villacsörömpölés közepette enni kezdtek. A
szoba megtelt a savanyított káposzta illatával és a társalgás zümmögő zajával, ami valószínűleg zavarta a beteget, mert a falhoz
húzódott.
— Az öregnek nem adunk enni? — kérdezte tele száj¬jal Aurica.

119
— Egyelőre nem, sőt inkább ... (az orvos nem fejezte be a mondatot).
— A túlzott táplálkozás — magyarázta tudálékosan Stánicá — bizonyos életkorban már ártalmas. Én még tíz évet engedélyezek
magamnak a rendes életből, azután alászolgája, étel, alászolgája, nők! Jöhet a teljes önmeg¬tartóztatás. Nem így élnek-e a szerzetesek
is?
— Doktor úr — mondta Aglae —, én egész nyáron jódos injekciókat kaptam. Mi a véleménye, folytassam télen is?
— Nem ajánlom, télen a jód zavarokat, úgynevezett jódos rohamokat okozhat.
Aglae elégedetten hajolt újra a tányérja fölé. A be¬teg, akit zavart a lárma és az ételszag, felnyögött. Aglae odafordult, és tele szájjal
így szólt:
— Mi bajod, Costache? Fáj valamid? Aurica, menj és igazítsd meg a fején a jegestömlőt.
Aurica odament az öreghez, aki szúrósan, ellenséges és már csaknem kitisztult tekintettel nézett rá, de nem szólt semmit. Szabad
kezével benyúlt párnája alá, és közelebb húzta a kulcsait. Miután meggyőződött, hogy ott vannak, halkan megkérdezte:
— Fé-Félix ... Hoool van Fé-Félix?
— Nem tudom, Costache bácsi, elment.
— Hagyd most békében Félixet — szólt közbe Aglae —, mit akarsz tőle? Feküdj nyugodtan, hiszen beteg vagy, és vigyázz,
hogy a jég ne essék le a fejedről.
Eközben Félix csaknem futva tért vissza a csokoládé¬val. Útközben azon gondolkozott, hogy most mit kell tennie. Az öreg állapotát
súlyosnak találta, a házbeli helyzetet pedig zavarosnak. Ö még csak kibírta volna valahogy, hiszen néhány hete volt hátra a
nagykorú¬ságáig. De Ottiliát Aglae annyira gyűlölte, hogy az öreg halála esetén bármikor kidobhatja a házból. Vajon Cos¬tache
bácsi hagyott-e rá valamit a végrendeletében, és egyáltalán, csinált-e végrendeletet? De ha csinált is, Stá¬nicá meg a pereputtya
megkeresheti és ellophatja. Volt némi pénze, legvégső esetben elmehetett volna a tör¬vényszékre, hogy megtudjon valamit a családi
tanácsról, amely gyámolítottá, de amelyről éppen csak hallott, és Ottilia mellé állhatott volna. De hogyan bírja rá Ottiliát, hogy
elfogadja a támogatását, anélkül, hogy megsértőd¬nék? Ottiliát Összekuporodva találta a díványán. Ült, és idegesen harapdálta
csipkés zsebkendője csücskét. Félix kibontotta a csokoládét, tört belőle egy darabot, és oda¬nyújtotta a lánynak, aki némán elvette és
majszolni kezdte. Arcán apró könnyek peregtek végig. Félixnek nehezére esett elkezdeni a beszélgetést, ezért megkér¬dezte :
— Mit akarsz tenni, Ottilia? Csak sírsz, és nem be¬szélsz.
— Apa meghal.
— Az is lehet, hogy nem hal meg. Azt hiszem, túl van a közvetlen veszélyen.
— Azoknak, akik ott ülnek körülötte, nem érdekük, hogy megmentsék, és nem is tesznek érte semmit.
— Megvallom, hogy nekem is ez a benyomásom. Saj¬nos. én még nagyon keveset értek a medicinához, nem
merek kezdeményezni. Csupán elméleti ismereteim van¬nak. De elhívhatnánk egy jó nevű orvost.
— Nem engednék hozzá.
— Lehetséges. Elhívom talán Weissmannt. Igaz, hogy inkább látásb ól-hallásból tanult, inkább autodidakta, mint diák, hiszen
csak elsőéves, de legalább annyi ta¬pasztalata van, mint egy klinikai orvosnak. Ügy nézné meg Costache bácsit, hogy Stánicá nem is
sejtené. Aztán meg kikérnénk egy orvos véleményét.
Ottilia bólintott, de arca nem sok bizalmat árult el.
— Ottilia — mondta Félix —, te nem veszel engem komolyan. Azt mondtad, hogy szeretsz, és feleségül jön¬nél hozzám, ha
biztosra vehetnéd, hogy nem rontod el a jövömet. Talán nem a legmegfelelőbb pillanatban be¬szélek erről, de miképpen
bizonyíthatnám be az odaadá¬somat úgy, hogy meg ne sértselek? A vőlegényed akarok lenni, de ha te -nem akarod, a bátyád leszek.
Véletlenül megtudtam, hogy évi tízezer lej jövedelmem van. Szinte nem is kellene dolgoznom, ha nem sarkallna az ambíció.
,A jövőinet semmi esetre sem rontanád el, hiszen mel¬letted még kitartóbban dolgoznék. Azt akarom, hogy bízzál bennem, és ne
érezd magad egyedül.
— Bízom benned — mondta Ottilia —, de sajnálom szegény apát. Kicsi korom óta mellette élek ebben a házban, és arra a
gondolatra, hogy most minden össze¬omlik, mindennek vége, elfog a rémület.
— Tudod, hogy nekem sincs senkim; azért ’ akarom, hogy kitartsunk egymás mellett.
— Félix — mondta régi, határozott hangján Ottilia —, én szeretlek, és azt akarom, hogy minden vágyad telje¬süljön. De most
nincs elég erőm ahhoz, hogy erről be¬széljek. Jólelkü fiú vagy, meg akarsz védeni, pedig ne¬ked is védelemre van szükséged. Az
anyagi ügyeid nem egészen világosak, mert szegény apa elég furcsa és hall¬gatag ember volt világéletében. Ki tudja, miféle
nehéz¬ségekre ébredhetsz egy napon?
— Bevallom — mondta Félix —, hogy Costache bá¬csinál valami kimutatást találtam, amely szerint én kö¬rülbelül ezer lejt
költők havonta, az udvarra hordott téglából pedig én építek házat.
— Drága Félix, ezt igazán nagyon restellem! De már
26 — A titokzatos lány
régen figyelmeztettelek, hogy apa furcsa ember, és sok hibája van. Én is sokat szenvedtem, és láthatod, hogy emiatt milyen szeszélyes
teremtés lett belőlem, de apát szeretem. Ő is szeret engem, és téged is. Kiforgatta anyámat a vagyonából, téged is megkopasztott, de
azért a maga módján szeret minket. Aglae néni nem vett el tőlem semmit, de gyűlöl. Neked is pártfogóra van szük¬séged. Stánicá
ravasz, mindenbe beleüti az orrát: ezért elsősorban miattad, csakis miattad, egy tekintélyes, ösz- szeköttetésekkel rendelkező
emberhez kell fordulnunk. Ne haragudj, esküszöm, hogy a te érdekedben mondom, ezért ne gondolj egyébre: szaladj el észrevétlenül
Pas- calopolhoz, és kérd meg, hogy nézzen be hozzánk, mint¬ha véletlenül jönne. Nagyon kérlek!
— Megyek — mondta határozottan Félix.
Ottilia megcsókolta. Félix vette a kalapját, észrevétle¬nül leosont a lépcsőn, és a szomszédos udvaron át ■— itt egy lélek sem
tartózkodott — kiment az utcára. Útköz¬ben el kellett ismernie, hogy Ottiliának igaza van. Cos¬tache bácsinak csakis Pascalopoi
révén nyújthat segít¬séget. Lelkes mentési szándékát nevetségesnek, félig- meddig zsarnokinak is találta, hiszen a cselekvési
sza¬badságától fosztotta volna meg Ottiliát. Pascalopollal a lépcsőházban találkozott. A földbirtokos éppen el akart menni hazulról. A
hír nagyon meglepte. A házba tessé¬kelte Félixet.
— Rosszul van? öntudatánál maradt-e? Beszél?
— öntudatánál van, és mondott is néhány szót. Az az érzésem, hogy nagyon fél a többiektől.

120
— Szegény Costache! — mondta Pascalopoi. miköz¬ben fel s alá járt a szobában. —■ Orvost kell hívnunk, de úgy kell
intéznünk a dolgot, hogy Aglae semmit se sejtsen, különben az lenne a látszat, hogy szándékosan beleavatkozunk a családi ügyeibe.
Félix úr, maga egy intelligens fiatalember, és nemsokára nagykorú lesz; tu¬dom, hogy ragaszkodik Ottiliához, és maga is ismeri az
érzelmeimet, hiszen őszintén feltártam őket. Segítsen nekem, hogy én is segíthessek magának. Mert ha sze¬gény Costache meghalna,
magának is szüksége lenne tá¬mogatásra. Nagyjából ismerem a helyzetét, de majd az ügyvédemhez fordulok. Valószínű, hogy
Costache kissé hozzányúlt a jövedelméhez, de biztosíthatom, hogy a va-gyonát jól kezelte. Az Öreg fukar, de végeredményben rendes
ember. Én csak Ottiliát féltem. Hiszen ismeri: büszke, független gondolkozásai lány. Tőlem mint a ház régi barátjától elfogadott
ugyan néhány ajándékot, de ha most kényszerítenék rá valamit, akaratlanul is meg¬bántanám. És az én koromban célozhatnék-e arra,
hogy elveszem feleségül? Ha Ottilia most magára maradna, fájdalmas és kínos helyzetbe kerülne. Maga persze fiatal, másként látja a
dolgot.. .
— Nekem is az a véleményem — mondta Félix lehaj¬tott fejjel ■—, hogy aki most ilyen ajánlatot tesz, az visszaél Ottilia
helyzetével.
■— Akkor hát? Természetesen remélem, hogy Cos¬tache megússza a dolgot. Az is lehet, hogy gondoskodott Ottilia jövőjéről. De
előbb beszéljünk az orvossal. Várjon egy pillanatig.
A földbirtokos fogta a telefont, és Stratulat doktort kérte, aki azonnal jelentkezett. Elmondta neki az esetet (a beszélgetés hangjából ki
lehetett érezni, hogy az orvos jó barátja), és megkérdezte, hatkor érte mehetne-e a kocsijával.
— Igen? Rendben van, ott leszek — fejezte be a föld- birtokos, és visszaakasztotta a kagylót.
— Kedves Félix úr, maga most menjen haza, és ami¬kor megérkezem, tegyen úgy, mintha nem találkoztunk volna. Ellenben
mondjon olyasmit, hogy Costache éppen mára várt. Én is úgy teszek, mintha csak véletlenül len¬nék Stratulat doktor társaságában.
Ha lehet, szanató¬riumba szállítjuk Costachét, hogy megfelelő kezelésben részesüljön. Szegény Ottiliát is megkíméljük az
izgal¬maktól.
Félix elindult. Az volt a szándéka, hogy egyenesen hazamegy, mert nem akarta egyedül hagyni Ottiliát. De eszébe jutott Weissmann,
és úgy érezte, hogy segítő¬készsége most jól fogna neki. Tudta, hogy elköltözött, és valahol a Labirint utca környékén lakik.
Megtalálta a címét, kocsiba ült, és nemsokára odaért a keresett si¬kátorba, amely tele volt boltokhoz hasonló, düledező bó¬dékkal.
Az egész utcában csak egyetlen nagyobb udvart látott; régi fogadóhoz hasonlított, patkó alakban épült emeletes ház vette körül. Szálló
vagy bérház lehetett, de elképzelhetetlenül piszkos volt. Az udvar közepén ha¬lomban állott a szemét, körülötte kutyák és gyermekek
szaladgáltak. Korhadt és koszos gerendákra támaszkodó, törött ablakú verandasor övezte a földszintet és emele¬tet. Félix némi
habozás után felment egy piszkos fa-lépcsőn, és a felső verandán találta magát, ahol egy sereg toprongyos gyerek játszott és
szaladgált ide-oda nagy lárma közepette. A padló rettenetesen csikorgott léptei alatt, az egész folyosót átható ürülékbűz töltötte be.
Félix el akart menni, hogy Weissmann meg ne lássa: megalázónak érezte volna számára a találkozást, de egy ajtóban már megjelent
néhány fej. Fésületlen fiatal nő jött elébe, és közben alaposan kimutatta pucér lábát. Egy idősebb, szakállas zsidó odakiáltott a
lánynak:
— Gyere be, Fanni, miért mászkálsz mezítláb? Nincs cipőd, hát nincs! Mit csináljak?
■— Kit keres az úr? — kérdezte Félixtől, miközben a folyosót övező ablakokban és ajtókban egyre szaporod¬tak a fejek.
— Egy diákot keresek, Weissmann urat...
— He-he, Weissmannt, igen, Weissmann urat ismer¬jük, ott lakik a folyosó végén a nagynénjével. Kihívha¬tom a nénikéjét,
mert ő most nincs itthon. De jön nem¬sokára, biztosan hazajön.
Félix tiltakozni akart, mert örvendett, hogy nem ta¬lálta otthon.
— Nem, igazán nem kell...
— De hát a nevét sem akarja megmondani az úr? Ha megjön, majd szólok neki, biztos lehet, hogy szólok neki. Ennyit csak
megtehetek egy szomszédomnak?
— Mondja meg neki, hogy Félix, a kollégája kereste, és kéri, hogy sürgősen menjen el hozzá.
— Rendben van — mondta az öreg, miközben lekí¬sérte Félixet. — Nem akar vásárolni valamit, bútort, ru¬hát, elsőrangú
harisnyát, gramofonlemezt? Alkalmi vé¬tel! Akármit megszerzek!
Félix a fejével intett nemet. Az öreg bánatosan lehal¬kította a hangját:
— Tudom én, hogy mi kell magának! Van itt né¬hány gyönyörű lány, igazi hercegkisasszonyok, árván maradtak szegények.
Félix sietősre fogta a lépteit. Az öreg, elveszítve min¬den reményét, utána kiáltott az udvar közepéről:
— Tudja, hányán lakunk itt? Kétszázan, Isten engem úgy segéljen! És csak egy klozetünk van!
Félix rémülten ugrott fel a még várakozó íiákerre, és intett a kocsisnak, hogy hajtson. A Rahovei utcánál szállott le, majd gyalogosan,
gyors léptekkel folytatta útját hazáig. Ügy érezte, hogy az elhagyatott udvar te¬metői hangulatot áraszt. Az ebédlő nyitott ablakán
zajos beszélgetés visszhangjai áradtak ki. A vendégeket az asztal mellett találta. Vastag füstfelhőbe burkolózva kár¬tyáztak, és
fesztelenül beszélgettek, mintha semmi sem történt volna. Costache bácsi a díványon köhögni kez¬dett, de arckifejezése normális és
nyugodt volt. Ottilia mellette ült egy széken, és hol a jegestömlőt, hol a pap¬lant igazgatta; néha suttogva érdeklődött, hogy jobban
érzi-e magát.
— Ej, átkozott kártya! — kiáltott fel Stánicá, és le¬vágott egy lapot. — Már csak ez maradt! Mindig így járok, ha Olimpiával
játszom. A feleség balszerencsét hoz.
Vasiliad figyelő arccal, behúzott fejjel üldögélt legye- zősen szétrakott kártyái mögött, közömbösen harapdálta csontszipkáját, és csak
egy-egy alattomos pillantást ve¬tett a többiekre.
— Némán dolgozol, te gazember — szidta barátságo¬san Stánicá. — öreg róka vagy, hagyd el, ismerlek ám! Egy órája csak te
nyersz. Potyára elvetted Costache bácsi pénzét, most pedig minket is megkopasztasz!
— Ne beszélj annyit, Stánicá, hanem játssz, ha ját¬szani akarsz — szólt rá Aglae. — Dobj!
— Itt van, vigye el az ördög, ezt a partit elveszítet¬tem. Legalább onnan cseppenne valami, ahonnan gon¬dolom. Az én igen
tisztelt anyósom úgy ül itt, mint kotló a csirkéivel, ő dirigál valamennyiünknek. Nem is ját¬szom tovább.
Aurica nyafogni kezdett:
— Igazán, miért nem játszunk tovább? Mit csinál¬junk? Beleőrülünk ebbe az unalmas őrködésbe!
Stánicá csak az ajkát mozgatva, alig hallhatóan oda¬szólt neki:
— A hozományodat őrződ, kislány! Igen tiszteld anyád alaposan megrakja a zsebünket, ha ... hiszen ér¬ted!

121
Aglae intett, hogy legyen óvatosabb, de Stánicá csak elhúzta az orrát, ami azt jelentette, hogy „nem számítu.
Olimpia sértett arccal, komoran keverte a kártyát, majd Vasiliad doktor elé tette a csomagot, hogy emel¬jen. A játék újra
megkezdődött, a beszélgetés is foly¬tatódott. Félix szórakozottan üldögélt, nem figyelt oda, de füle el-elkapott egy-egy
beszédfoszlányt. Csak a já¬tékosok hangját ismerte meg, mert — mint valami olim- poszi istenek — sűrű füstfellegbe burkolózva
ültek.
Aglae: Mostanában reumatikus fájdalmak gyötörnek, régebben sohasem éreztem ilyesmit. Azt hiszem, a sok -bosszúság az oka az
egésznek, az öregít a legjobban. Jó- dot szedek, de semmi haszna, hiába a nagy reklám. Egy asszony azt mondta, hogy menjek fürdőre
Pucioasára. Egyszer, ha vége lesz ennek az egész hercehurcának, el is. megyek.
Stánicá: Valami ritka, különleges falatra fáj a fogam! Nem tudom, mi lehet, de ismerős illat csiklandozza az orromat; innen az
almáriumból jön.
Aurica: Szerencse kell hozzá, semmi egyéb. Hiába
szép egy lány, hiába van hozománya, hiába jár társa¬ságba, a férfiak nem néznek rá. Az ilyesmire születni kell. Még várok egy
darabig, azután isten veled, világ. A férfiak nem olyan lovagiasak, mint régen. Ma meg¬hívják az embert, elviszik ide-oda, aztán meg
úgy tesz¬nek, mintha nem is ismernék.
Stánicá: Egyszer három nap és három éjszaka virrasz- tottunk egy nagybátyám mellett; estünk össze a fáradt¬ságtól, de a beteg nem
akart meghalni. Amikor negyed¬nap reggel felébredtünk, holtan találtuk.
Titi: Majd kicsinyítve másolom le, és csak egyes számú ceruzát használok.
Vasiliad: Sokszor előfordul, hogy éjszaka fölöslegesen felvernek álmomból, de csak azért, hogy megállapítsam a halált. „Nem
várhattak volna reggelig?44 — kérdem. „Adjon neki egy injekciót, doktor úr, hátha magához tér az ájulásból.w „Halott ez már,
asszonyom, nem érti?44
— Sokszor jártam így.
Olimpia: A férfiak két napig sem tudnak meglenni ital és nő nélkül. Esküvő előtt és esküvő után rendesen vi¬selkednek egy hónapig,
azután ismét visszatérnek a szen¬vedélyeikhez. És ha legalább egy valamirevaló fehérné- pen akadna meg a szemük! De a
legzüllöttebb, legrus- nyább nők után járnak! Itt van például ez a Georgeta. Igazán nem tudom, mit találsz rajta, Stánicá, miért
ma¬gasztalod folyton az égig.
Aglae: A gyermekek hallgassanak az anyjukra, mert csakis az anyjuk akarhatja igazán a javukat. Szerelem! Hülyeség! Az én időmben
nem volt ilyesmi. Az esküvő után megjön a szerelem is.
Stánicá: Az apósom szelíd volt, mondhatnám ártalmat¬lan, de olyanok is akadnak, akik rémes dolgokat művel¬nek. Ismertem egy
bírót, akire éjszaka rájött a roham. Mit mondjak, mintha állatseregletben lett volna, madár¬hangon csiripelt, verdesett a szárnyával,
repülni akart, morzsát csipegetett a földről. Fejébe vette, hogy füle- mile!
Vasiliad: Ma az orvosnak a pácienshez kell igazodnia, ha élni akar. A beteg hallott valami orvosságról, injek¬ciós kezelésről vagy
egyéb ostobaságról, és ha az orvos nem írja elő neki, akkor azt mondja, hogy tudatlan. Ez az óriási gyógyszerreklám megöl minket.
Stánicá: Ha a családom nem szaporodott volna el eny- nyire, becsületemre mondom, hogy most milliomos len¬nék, és Olimpiát csak
Nizzában tartanám. Egyik-másik nagybátyámnak és nagynénémnek annyi a pénze, mint a hajszál a fején. De gyermek és unoka is
annyi marad utánuk, hogy várhatok, amíg rám kerül a sor. Igaza van Auricának, az élethez szerencse kell, annyi szent! Az egyik
gyermekkorától kezdve küszködik, tanul, megtölti a tüdejét hektikával, a másiknak meg ölébe hull az örök¬ség!
Aglae: Az én családomban mindnyájan takarékosak voltak, és húztak a rokonsághoz. Nem is tudom, hogy ez a Costache kihez
hasonlít; mindig hallgatott, titkoló¬zott a rokonok előtt, senki sincs tisztában az ügyeivel.
Aurica: A szépség még nem jelent mindent, vannak csúnya nők, akik nagyon tetszenek a férfiaknak, persze az elegancia is fontos, de
ehhez sok pénz kell.
Titi: Nem játszom tovább, meguntam, inkább megyek hintázni.
Aglae: Olimpia, de te is, Aurica, tartsátok nyitva a szemeteket, nehogy elemeljenek valami írást vagy egye¬bet; még egy cérnaszálat
se mozdítsanak, mert itt én felelek, én vagyok az egyetlen közeli rokon.
Vasiliad: Én, ha gutaütésről vagy trombózisról van szó, fölöslegesnek tartom a kezelést. Előbb vagy utóbb a beteg úgyis meghal.
Csak bosszúság a családnak, ki¬véve az olyan esetet, amikor a beteg legalább végren¬delkezésre használható.
Olimpia: Anyám, azt hiszem, meg kellene kérdezned, hogy csinált-e végrendeletet, és ha igen, hová tette, kü¬lönben kereshetjük
később, mint a bolondok.
Félix akaratlanul is hallotta ezt a töredékes, monoton szóáradatot, miközben hol Ottiliát, hol a beteget nézte. Olimpia utolsó, brutális
szavai valósággal mellbe vágták, •annál is inkább, mivel az öreg Costache arcáról azt le¬hetett leolvasni, hogy odafigyel a
beszélgetésre. Hallotta Aglae válaszát:
— Fogd be már a szád, még meghallja! Majd később meglátjuk.
Estére járt az idő, amikor lódobogás és kocsizörgés hallatszott be az utcáról.
— Mintha ide jönne valaki — jegyezte meg Stánicá.
— Kocsival csakis Pascalopol jöhet!
Ottilia felkapta a fejét, Félix pedig megállapodás sze¬rint hazudott, hogy eloszlassa a gyanút:
— Valószínű, mert azt mondta, hogy eljön ma. Nem is tudja, hogy Costache bácsi beteg.
Pascalopol, aki szándékosan a kocsiban hagyta Stratu¬lat doktort, megjelent az ajtókeretben. Amikor meglátta Aglaét és a többieket,
meghajolt, és így szólt:
— Jó estét kívánok, kezét csókolom, asszonyom. Cos¬tache itthon van? Ügy beszéltük meg, hogy kimegyünk a városba.
Aglae kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de abban a. pillanatban Costache sírós hangon felkiáltott: „Iiitt vagyok!44, és olyan
mozdulatot tett, mintha le akarna szállni az ágyról. De amikor a padlóra tette a lábát, hir¬telen elerőtlenedett, és — arcán fájdalmas
fintorral — ismét hátrahanyatlott.
—- Mi ez? Mi történt? — tette magát Pascalopoi. Szem¬mel láthatóan nagy erőfeszítésébe került a komédiázás.
— Rosszul lett — magyarázta Stánicá. — Mit akar, ez már az öregséggel jár. Megütötte a guta.
Pascalopoi kezet csókolt Ottiliának, aki határtalan bi-zalommal nézett rá. Megnyugtatta a tekintetével, majd így szólt:
— Éppen Stratulat doktor ül a kocsimban. Costache ismeri, arról volt szó, hogy ma este hármasban megdis- kurálunk valamit.
Micsoda véletlen! Megengedik, hogy behívjam?

122
— Vasiliad doktor úr már megvizsgálta — jegyezte meg fojtott, ellenséges hangon Olimpia.
— A kettős vizsgálat semmi esetre sem árt. Stratulat egyetemi tanár. Remélem, ez nem sérti önt — hajolt meg túlzott
udvariassággal Vasiliad felé.
Pascalopoi kiment Stratulatért, Aglae pedig intett a többieknek, hogy szedjék össze a kártyát. Az orvos tisz¬teletet parancsoló,
szigorú arca megfélemlítette az iménti játékosokat; valamennyien állva maradtak, és több rossz-indulatú megjegyzés nem hagyta el
ajkukat. A profesz- szor egy pillantást vetett a betegre, szétnézett a szobá¬ban, és így szólt:
— Lehetetlen ilyen levegőben tartani a beteget. Más¬kor is itt alszik?
■— Nem, a hálószobájában, ö akarta, hogy az ebédlő¬ben fektessük le.
— Be kell vinni a szobájába. Ott fogom megvizsgálni.
Az öreg, aki hallotta az orvos szavait, erőlködve is¬mét megpróbált leszállni az ágyról; de mihelyt mozdult egyet, valami megcsördült
-a takaró * alatt. Félix és Stá- nica megragadta a vállánál és a lábánál fogva, és mint egy gyermeket, a levegőbe emelte. Előbukkant
színes alsónadrágja, hátához királyi palástként tapadt a takaró. Valamennyien meglátták, hogy a hóna alatt görcsösen szorongatja a
pénzes bádogdobozt, kezében pedig — akár egy ‘csengettyűt — a kulcsköteget. Stratulat akaratlanul elmosolyodott a bajusza alatt.
Néhány perc múlva az csúnya nők, akik nagyon tetszenek a férfiaknak, persze az elegancia is fontos, de ehhez sok pénz kell.
Titi: Nem játszom tovább, meguntam, inkább megyek hintázni.
Aglae: Olimpia, de te is, Aurica, tartsátok nyitva a szemeteket, nehogy elemeljenek valami írást vagy egye¬bet; még egy cérnaszálat
se mozdítsanak, mert itt én felelek, én vagyok az egyetlen közeli rokon.
Vasiliad: Én, ha gutaütésről vagy trombózisról van szó, fölöslegesnek tartom a kezelést. Előbb vagy utóbb a beteg úgyis meghal.
Csak bosszúság a családnak, ki¬véve az olyan esetet, amikor a beteg legalább végren¬delkezésre használható.
Olimpia: Anyám, azt hiszem, meg kellene kérdezned, hogy csinált-e végrendeletet, és ha igen, hová tette, kü¬lönben kereshetjük
később, mint a bolondok.
Félix akaratlanul is hallotta ezt a töredékes, monoton szóáradatot, miközben hol Ottiliát, hol a beteget nézte. Olimpia utolsó, brutális
szavai valósággal mellbe vágták, annál is inkább, mivel az öreg Costache arcáról azt le¬hetett leolvasni, hogy odafigyel a
beszélgetésre. Hallotta Aglae válaszát:
— Fogd be már a szád, még meghallja! Majd később meglátjuk.
Estére járt az idő, amikor lódobogás és kocsizörgés hallatszott be az utcáról.
— Mintha ide jönne valaki — jegyezte meg Stánicá.
— Kocsival csakis Pascalopol jöhet!
Ottilia felkapta a fejét, Félix pedig megállapodás sze¬rint hazudott, hogy eloszlassa a gyanút:
— Valószínű, mert azt mondta, hogy eljön ma. Nem is tudja, hogy Costache bácsi beteg.
Pascalopol, aki szándékosan a kocsiban hagyta Stratu- lat doktort, megjelent az ajtókeretben. Amikor meglátta Aglaét és a többieket,
meghajolt, és így szólt:
— Jó estét kívánok, kezét csókolom, asszonyom. Cos¬tache itthon van? Ügy beszéltük meg, hogy kimegyünk a városba.
Aglae kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de abban a. pillanatban Cos’tache sírós hangon felkiáltott: „Iiitt vagyok! és olyan
mozdulatot tett, mintha le akarna zállni az ágyról. De amikor a padlóra tette a lábát, hir¬telen elerőtlenedett, és — arcán fájdalmas
fintorral —
' ismét hátrahanyatlott.
— Mi ez? Mi történt? — tette magát Pascalopol. Szem¬mel láthatóan nagy erőfeszítésébe került a komédiázás.
— Rosszul lett — magyarázta Stánicá. — Mit akar, ez már az öregséggel jár. Megütötte a guta.
Pascalopol kezet csókolt Ottiliának, aki határtalan bi¬zalommal nézett rá. Megnyugtatta a tekintetével, majd így szólt:
—* Éppen Stratulat doktor ül a kocsimban. Costache ismeri, arról volt szó, hogy ma este hármasban megdis- kurálunk valamit.
Micsoda véletlen! Megengedik, hogy behívjam?Vasiliad doktor úr már megvizsgálta — jegyezte meg fojtott, ellenséges hangon
Olimpia.
— A kettős vizsgálat semmi esetre sem árt. Stratulat egyetemi tanár. Remélem, ez nem sérti önt •— hajolt meg túlzott
udvariassággal Vasiliad felé.
Pascalopol kiment Stratulatért, Aglae pedig intett a többieknek, hogy szedjék össze a kártyát. Az orvos tisz¬teletet parancsoló,
szigorú arca megfélemlítette az iménti játékosokat; valamennyien állva maradtak, és több rossz¬indulatú megjegyzés nem hagyta el
ajkukat. A profesz- szor egy pillantást vetett a betegre, szétnézett a szobá¬ban, és így szólt:
— Lehetetlen ilyen levegőben tartani a beteget. Más¬kor is itt alszik?
— Nem, a hálószobájában. Ö akarta, hogy az ebédlő¬ben fektessük le.
— Be kell vinni a szobájába. Ott fogom megvizsgálni.
Az öreg, aki hallotta az orvos szavait, erőlködve is¬mét megpróbált leszállni az ágyról; de mihelyt mozdult egyet, valami megcsördült
-a takaró ■ alatt. Félix és Stá- nica megragadta a vállánál és a lábánál fogva, és mint egy gyermeket, a levegőbe emelte. Előbukkant
színes alsónadrágja, hátához királyi palástként tapadt a takaró. Valamennyien meglátták, hogy a hóna alatt görcsösen szorongatja a
pénzes bádogdobozt, kezében pedig — akár egy ‘csengettyűt — a kulcskoteget. Stratulat akaratlanul elmosolyodott a bajusza alatt.
Néhány perc múlva az
orvos és Pascalopol a beteg szobája felé indult. Vala¬mennyien követték őket, de Stratulat szigorúan tud- tukra adta, hogy komoly
vizsgálathoz a legteljesebb csendre van szüksége. Stánicá már bent volt a hálóban, és úgy tett, mintha semmit sem hallott volna, de az
or¬vos őt is kiküldte. Pascalopol szintén a szomszédos szo¬bában maradt, hogy minden gyanút eloszlasson. De rö¬vid idő múlva
Stratulat beszólította, mintha valami fel¬világosítást akart volna kérni tőle.
A helyzet ez volt: az öreget könnyű agyvérzés érte, amitől kissé elnehezült a keze-lába. Ez arra mutat, hogy csak egy parányi ér
szakadt meg benne. A dolog magá¬tól elmúlik, ha a beteg nyugodtan kifekszi. Természete¬sen nincs kizárva egy második roham, de
mivel az öreg
— látszólagos gyengesége ellenére — rendkívül szíjas al¬katú, ez talán elkerülhető. Az orvos tudta, hogy Cos¬tache dadog,
ennek tehát nem tulajdonított különösebb jelentőséget, de sehogy sem értette izgatott hangját.
— Kérdezze csak meg, hogy mit akar — mondta.
— Mi a baj, Costache, mondja el, de ne erőlködjék — kérte Pascalopol, és hangjában nem tudta elfojtani a szánakozást.

123
Az öregnek dühtől rángatózott az arca, amitől már-már nevetséges kifejezést öltött. Síró hangon mondta:
— A ga-ga-gazemberek ... le-e-esik a ha-halálomat, hogy meg-meglopjanak ... ho-hogy még é-é-életemben örököljenek . . .
Dobja ki őket, egy se ma-mar ad jón, csak a ki-kislányomat és Félixet a-akarom látni, ki akarom a-adni az Ottilia részét, odaadom ma-
magának... Maga az egyetlen hű-hűséges ba-barátom... Lá-látni sem akarom a húgomat és a gyermekeit, ta-ta-takarodjanak a há-
házamból...
— Az istenért, ne izgassa fel magát, Costache! Bízzon bennem, mindent elrendezünk. Most feküdjék nyugod¬tan, hogy
meggyógyuljon. Holnap majd megbeszéljük.
Stratulatnak az volt a véleménye, hogy Costache eb¬ben a környezetben nem kaphatja meg a szükséges ápo¬lást, és azt tanácsolta,
hogy vigyék szanatóriumba. Az öreg rémülten nézett Pascalopolra, és hevesen tiltakozott, hogy nincs pénze szanatóriumra, nem
hagyhatja itt a házát. De a földbirtokos szelíd, ironikus mosolyára el¬hallgatott. Némi gondolkozás után valószínűleg bele is egyezett
volna, de amikor az orvos a többiekkel is kö¬zölte a tervet, Aglae makacs ellenállásába ütközött. Aglae azt hangoztatta, hogy a
bátyjának itt kell marad¬nia az ő felügyelete alatt, nem bízhatja idegenek kezére. Stánicá ellenben elátkozta magában az anyósa
csökö¬nyösségét, mert abban a pillanatban már meg is fogam- zott benne a terv: amíg az Öreg távol lesz, nyugodtan és aprólékosan
végigkutatja a szobákat. Végül is Stratu¬lat megvonta a vállát. Elrendelte, hogy a beteg szobájá¬ban a legnagyobb csend legyen,
előírt valami nyugtatót, majd a kocsihoz indult. Pascalopol elbúcsúzott az öregtől és Ottiliától. Melegen megszorította a lány kezét, de
óva¬tosságból egy szót sem szólt. Éppen ki akart menni, ami¬kor meghallotta Costache hangját. Odalépett az ágyához. Az öreg —
miután meggyőződött, hogy senki sem hallja — a földbirtokos fülébe súgta:
— Jöjjön el ho-holnap, és kergesse el ezeket! Oda akarom a-a-adni magának a lányom ho-hozományát.
— Mi a véleményed? — kérdezte Pascalopol Stratu- lattól, amikor már a kocsiban voltak.
— Közönséges eset, az öreg jól bírja. Az az érzésem, hogy valami erőfeszítést tett, vagy a napon tartózkodott. Egyelőre nem áll
fenn közvetlen veszély, de ha elintézni való dolgai vannak, most intézze el. A "második rohamba azonnal belehalhat.
Aglae és az egész falka nem titkolt ellenszenvvel fo¬gadta Stratulat ítéletét. Ezt az ellenszenvet egyébként Vasiliad is táplálta;
Pascalopol mélyen megsértette azzal, hogy nem bízott a tudományában. Azzal az elmélettel állt elő, hogy egy Öreg embert, akinek
megvannak a maga megrögzött szokásai, éppen ellenkezőleg, ki sem szabad mozdítani a házából, hiszen a megszokott környe¬zet az
élet illúzióját táplálja benne. A kórház demorali¬zálja, megöli a beteget. A legtöbb beteg ezért akar saját ágyában meghalni. Stánicá
— bár az előbb még bosszan¬kodott — persze lelkesedett Vasiliad elméletéért:
— Bravó, Vasiliad, nem tudtam, hogy filozófus is vagy! Gyönyörűen beszéltél! Mégiscsak a mi szegény orvosunk tud többet!
Hiszen tapasztalata is van! Az egyetemi professzorok csak azt szajkózzák, amit a köny¬vekből tanultak! Az orvostudomány nem
elmélet, hanem gyakorlat!
Végeredményben Stánicá arra gondolt, hogy mégiscsak nyugodtabban végigkutathatja a házat, ha az öreg ott¬hon marad; meglesz az
ürügye, hogy folyton odajárjon. Amikor Olimpia — aki mindig álmos és lusta volt — ásítozni kezdett, és kijelentette, hogy ,,az öreg
most már megnyugodott, menjünk haza, mert rémesen álmos va¬gy ok“, Stánicá élesen tiltakozott:
—Micsoda? Itt akarod hagyni az öreget minden se¬gítség nélkül, két gyermek gondjaira? Elment az eszed, Olimpia?. Súlyos beteg,
bármikor rosszul lehet! És ha éjszaka leszáll az ágyból, és betöri a fejét? Az a köteles¬ségünk, hogy őrizzük, gondozzuk, hiszen a
nagybátyánk! Vasiliadot pedig arra kérem, hogy maradjon ő is. A kezelőorvosa. Megértettétek? Megfizetjük!
— Maradok, maradok! — bólogatott Vasiliad.
Aglae nem emelt kifogást. Ellenkezőleg, átvette a ház¬tartás irányítását, parancsokat osztogatott Marinának és saját cselédjének. Az
ebédlőben újra megterítették az asztalt, meghívták Félixet és Ottiliát is, de nem erősköd- tek, amikor ezek visszautasították a
meghívást. A dívá¬nyok ágyakká alakultak át, néhány szobában matracokat terítettek le: az egész lakást berendezték
hálóhelyiségek¬nek. Stánicá mindenképpen a nappaliban akart aludni, ahol' a levélszekrény állott, Aglae az ebédlőben. A cse-
lédjének megparancsolta, hogy a bejáratnál feküdjék le, a küszöb előtt. így a nagyon hosszúra nyúlt vacsora után a házat csaknem
katonailag szállta meg hét személy (Stánicá, Olimpia, Aglae, Aurica, Titi, az orvos, a cseléd). Senki sem mozdulhatott anélkül, hogy
át ne menjen valakinek a szobáján. Néhány lámpát mindenfelé égve hagytak. Nemsokára olyan mélyen aludtak, hogy a ház
visszhangzott a horkolásuktól. Csak Stánicá járkált egy ideig az udvaron, mindent jszemügyre vett, végigment a szobákon, azután
bevonult a nappaliba, és kulcsra zárta ajtaját. Négykézlábra ereszkedett, benézett a bútorok alá, alaposan szemügyre vette a
karosszékeket és a dí¬ványt, megtapogatta a huzatukat, hogy nem feszül-e va¬lahol, megfordította a képeket, végigkopogtatta a
padló- deszkákat, még a kályha ajtaját is kinyitotta, és mivel
semmit sem talált, egy idejében előkészített görbe drót- tál a szekrényfiókok zárait kezdte feszegetni. De a zárak hosszú nyelvét jól
tartották a rugók, és Stánicá minden ügyeskedése hiábavaló volt. Erre mérgesen lehúzta a ci¬pőjét, végigheveredett a kiterített
matracon, és csaknem abban a pillanatban elaludt.
Félixnek sikerült meggyőznie Ottiliát, hogy jobban teszi, ha lefekszik; másnap reggel pihentnek kell lennie, hogy kellőképpen
ápolhassa Costache bácsit. Még arra is rábírta, hogy a csokoládén kívül is egyék valamit. Meg¬ígérte, hogy ő is lefekszik, de —
minden eshetőségre készen — teljesen felöltözve. Amikor úgy éjjel tizenegy óra felé kiment az udvarra, váratlanul Weissmann-nal
találta szemben magát. A diák későn került haza, meg¬hallotta, hogy Félix kereste, és azonnal odaszaladt, nem értvén a meghívás
okát. Elcsodálkozott, amikor vala¬mennyi szoba ablakából gyengén pislogó fényt látott ki¬szivárogni, és azt kérdezte magától, hogy
vajon illik-e bemennie, és ha igen, merről. Félix röviden elmondta, hogy mi történt, közölte Stratulat diagnózisát és előírá¬sait.
Fojtott dühvei tette hozzá, hogy a többiek semmivel sem törődnek, és nem hajtják végre az utasításait. Weiss- mann két lejt. kért tőle,
eltűnt tíz percre, majd vissza¬tért. és azt ajánlotta Félixnek, hogy nézzék meg a be¬teget. Átmentek az ebédlőn/ahol Aglae sípolva,
Olimpia pedig fel-felböffenve horkolt, és beléptek Costache háló¬szobájába. Azt látták, hogy az öregnek sikerült leká- szolódnia az
ágyról: éppen ki akart menni a szobából. Marina, akit azért ültettek az ágya mellé, hogy őrizze, úgy aludt a székén, mint a tuskó.
— Hová megy? — kérdezte Weissmann. — Ez bizony nem jó!
— Be-beszélgetni a-a-akarok — morogta haragosan az öreg —, az ebédlőbe akarok menni. Mi van itt, tömeg- szá-szállás?
— Hagyja csak, majd beszélget velünk — mondta vi¬dáman Weissmann. — Mit gondol, miért jöttem? — És szelíden az ágy
felé tuszkolta az öreget, aki nagy csörgés közepette, dőlt el, mert még mindig a hóna alatt és a ke¬zében tartotta a pénzesdobozt meg a
kulcsköteget.
— Kérem, tegye félre azt a skatulyát! — szólt rá a diák.

124
Az öreg kérdően nézett Félixre, majd engedelmeske¬dett, és mélyen a párnája alá dugta a dobozt, a kulcsokat pedig a derekára
kötötte.
— Azt már szeretem, ha hallgat az okos szóra — mondta Weissmann. — Azért jöttem, hogy ápoljam ma¬gát, és végrehajtsam
az orvos parancsait. Holnap, ha engedelmeskedik nekünk, akár mulatni is elmehet!
— He-he! — kacagott fel jókedvűen az öreg, és ki¬mutatta csorba ínyét.
A két diák újra megkoronázta a beteget a jegestöm¬lővel. Weissmann lehúzta Costache lábáról a vastag ha¬risnyát, és
mustárborogatást tett a talpára, ami meg- csiklandozta és felvidította az Öreget. Félixet általában nagyon meglepte Costache váratlan
jó hangulata és be¬szélgetőkedve.
— Az ilyen esetekben — magyarázta Weissmann, aki tudta, hogy az öreg nem érti — mindig beáll egy kis eufória.
— Injekciót nem ad? — kérdezte váratlanul Costache Weissmanntól.
— Miért adjak injekciót, ha egyszer szükségtelen? Nincs is fecskendőm!
— Ha fecskendőre van szüksége — mondta az öreg, és behunyta a szemét —, olcsón vehet egyet tőlem.
Weissmann és Félix is nevetett. Félix a lelke mélyén még örvendett is annak, hogy az öreg ismét kimutatta a zsugoriságát, mert ez azt
bizonyította, hogy vissza¬nyerte szellemi képességeit, és — Ottilia örömére — nemsokára lábra állhat. Hiába igyekeztek rábírni az
öre¬get, hogy aludjék. A máskor oly zárkózott embernek most mesélőkedve támadt. A két fiatalember elhelyez¬kedett a széles,
fagömbös ágy két oldalán, az öreg pedig a fiatalságáról beszélt nekik. Még a nyelve is mintha jobban forgott volna, mint más-kor.
— Az apám és a nagyapám is — kezdte — nagyon sokáig élt. A nagyapám már túl volt a kilencvenen, ami¬kor meghalt, és
nem is természetes halállal pusztult el. Egy ősszel, éppen ilyenkor, vagy talán valamivel később, felment vadászni Pite$ti felé,
lóháton, puskával a vállán.
Jól lovagolt, és egyenesen tartotta magát, bár nagyon öreg volt. A ló megszimatolt valamit egy erdő mellett, megijedt és félreugrott.
Az Öreg ültében belekapaszko¬dott egy fába, kiesett a nyeregből, és megütötte magát. Odaszaladt apám, forgatta ide-oda, az Öreg
nem moz¬dult. Egy fél óráig élesztgette, locsolta vízzel, de amikor látta, hogy nem lélegzik, azt hitte, hogy meghalt. Vág¬tában
elindult a falu felé, hogy embert, szekeret kerít¬sen, és elszállítsa. De mire megjöttek a szekérrel, ma¬gához tért: egy kövön ült, és ki
tudja, miért, a puskája csövét vizsgálgatta. A lódobogástól megijedt, egy hibás mozdulatot tett, és a puska abban a pillanatban bumm!
elsült. Így halt meg, golyótól. Apám, Isten nyugtassa, hetvennyolc éves volt. Még sokáig élhetett volna, de sírba vitte a falánksága.
Szerette a nyers disznóbőrt, csak úgy, kicsit megtisztítva a szőrétől. Egyszer egy anyai nagy¬bátyám disznót vágott, és apám
addig ette a bőrt, amíg
torkán nem akadt a falat. A mi családunk a Duna túlsó
partjáról jött ide, így mondta nagyapám, hogy szabadul¬janak a török igától. Gazdag macedónok voltak. Amikor eljöttek, eladták a
juhnyájaikat, pénzzé tették a vagyo¬nukat, és több testvér együtt egy nagy birtokot vásárolt Giurgiu mellett. Ezért Giurgiuveanu a
nevünk. De nagy¬apám már inkább városon élt, apám pedig eladta a bir¬tokot, és házakat vásárolt. Hej, sok házunk volt,
gyer¬mekkoromban egy külön szekrényben függtek a nagy kulcsok, akkorák voltak, mint a templomkulcsok, és mindegyikre rá volt
írva cirillbetükkel, hogy melyik ház¬hoz való. Nagyapám egyik bátyja, így mesélték az öre¬gek, felcsapott betyárnak, aztán bevette
magát a he¬gyekbe, és sorra kifosztotta a kolostorokat, mert nem
állhatta a kalugyereket; később átszökött Erdélybe, és
ott nyoma veszett. Jól tette, ugye? Eh, a kalugyerek! Mit csinálnak a kalugyerek? Lopják a napot, és pusztít¬ják a kenyeret. S adjam
nekik a pénzemet, amelyért a verejtékemmel fizettem? Az Isten úgyis mindent lát, tudja, hogy senkitől sem loptam, és amit
szereztem, azt becsülettel szereztem. £sa^alcj3o-dolgozz és gyű-gjmjts^ez. az élet ti-titka. A házunkat akkoi^é'píttetTe “apám,
ami¬kor egészen' kicsi voltam. Olasz mesterekkel dolgozta¬tott ő is, egy halom gúnyát osztott ki, amikor felhúzták
a tetőt. Hej-haj, jó erős ház ez, régi fajta, jó mészből és száraz téglából épült, nincs halála, mint ezeknek a mostani kagylóknak,
amelyeket ti házaknak neveztek. Miért vettem most is régi téglát? Tízszer jobb, mint az új, olyan házból való, amelyet a szemem előtt
építettek föl gyerekkoromban, ötven évvel ezelőtt úgy laktunk itt, akár az erdőben, éjszaka úgy zúgtak és hajladoztak a fák, mint
faluhelyen. A házak ritkák voltak errefelé, mi meg, gyermekek, ahányan csak voltunk, csapatostul elindultunk a kaszárnya mögött,
ahol most a 13 Sep- tembrie utca van, végigmentünk a domb alatt, valahol a Bolintini útnál megkerültük Cotroceni-t, és Ciurelnél
kiértünk a Dímbovi^ához. Jót fürödtünk, és azután Crin- ga§i felé, a Dimbovita túlsó partján, a Maimaison mel¬lett tértünk haza,
késő este. Errefelé is játszottunk, a Rahovei út meg a Jarcale^i és a Tutunari utcák táján, vagy lejjebb, a Veseliei utcában, ahol minden
kert tele volt szőlővel, ősszel jól belaktunk! Az udvar végében apám istállót építtetett a lovaknak, mert kocsija is volt, mi meg lóháton
egész Bukarestet megkerültük a szőlők alatt, fel a Tei tóig. Manapság a fiatalok csak lopják az időt, még mulatni sem tudnak.
Elmondom, hogy egyszer mit csináltunk. Elindultunk néhányan lóháton a Podul Calicilor úton, amelynek ma Rahovei út a neve, és
vág¬tattunk, amíg ki nem dőltek a lovak, Giurgiu felé, egy szép görög lány után, aki kóberes szekéren utazott az apjával (kereskedő
volt az öreg). Amikor a görög haza¬tért, bepanaszolt minket apámnál, erre többé nem en^ gedett lóra ülni. Azután csapatostul jártuk a
templomo¬kat is, amikor felajánlások voltak, sorra vettük az An¬tim, a Síinél Apostoli, a Mihai Vodá templomokat, de még
messzebbre is elmentünk, oszt’ sorba álltunk, és egy pillanat alatt kiürítettük a tálat, azzal usgyi, tovább a másik templomba. A papok
már ismertek minket, és odaállították a kántort az ajtóba. De megjárták velünk a vénasszonyok is. Az volt a szokásuk, hogy
gyertyákat osztogattak, mi meg odafurakodtunk, és szétkapkodtuk a gyertyákat, de úgy lökdösődtünk, mintha nem ismer¬nénk
egymást, azután meggyújtottuk a gyertyákat, el¬indultunk két sorban, és orrhangon gajdoltunk, mint a papok. A kolivából is sokszor
jóllaktunk, de mindig
más-más templomban. Idejében tudnunk kellett, hogy hol tartanak gyászmisét, valamelyikünk előre elment spionkodni. Hej, micsoda
gusztusom támadt egy kis pasztramára! Akkoriban nem ettünk mást, mint saját zsírjában sült mai'hahúst, tyúkot meg kecskét, és
inkább faggyúval főztünk, mint zsírral, a szalonnát meg felfüs¬töltük. Böjtidőben szézámmagos piláf vagy ikrás gombóc került az
asztalra. Tavasszal kimentünk a mezőre, a Tei vagy a Bordei tó környékére. No de mondjam el, ho¬gyan házasodtunk össze
megboldogult feleségemmel, az elsővel, nem az Ottilia anyjával. Amikor először nősül¬tem, csak húszéves voltam, és még Cuza
vajda uralkodott. Kevéssel azután jött Carol. Én a lányt nem is láttam, mert akkor az volt a szokás, hogy a szülők rendeztek el
mindent, ők választották ki a lányt, ők beszélték meg a hozományt. Minden készen volt, megterítették az asz¬talt, égtek a gyertyák
(még nem is mondtam, hogy az öregem viasszal is kereskedett), a pópa a templomban várta a násznépet, amikor megáílott a ház előtt
egy kocsi, mögötte meg egy fedeles szekér, és a szolgák kezdték lerakni róla a sok' csomagot, széket, mindenféle holmit. Ez volt a
hozomány. A lányt kézenfogva hozta az anyja, mert csak tizenhárom éves volt; azt sem tudta, hogy mi fán terem a házasság. Első

125
éjszaka sírni kezdett, hogy nem akar az anyja nélkül aludni. Anyósomnak velünk kellett maradnia. De én türelmes voltam, lassanként
magamhoz szoktattam, de folyton egy lábon ugrált, és játszani akart, nem is sejtette, he-he, hogy mit teszek vele. Amikor állapotos
lett — mert egy gyermekünk is született, aki nem élt sokáig — a babáival játszott. Fia¬talon halt meg szegény, huszonegy éves
korában, nyolc évi házasság után, én pedig csaknem húsz évig éltem özvegyen. Akkor elvettem Ottilia anyját, ő is nagyon fiatal volt,
talán húszesztendős, Ottilia pedig egyéves, mert özvegyen vettem el az anyját, a férje egyévi há-zasság után meghalt. Nem tudom, de
nem volt szeren¬csém a házasságban, mert a második feleségemmel is csak öt évig éltem. Ha valakinek úgy van megírva, hogy
sokáig éljen, elél orvosok nélkül is, ne-e-e is lássam az o-orvosokat. Ottilia az anyjához hasonlít. Éppen ilyen volt, büszke, szerette az
otthonát, de nem tűrte, hogy
27 — A titokzatos lány
beleavatkozzam a dolgaiba. Szépen zongorázott, tőle ma¬radt a zongora. Mondom, akkoriban így folyt le a lagzi. De az orvosok,
éppen mint manapság, akkor sem tudtak semmit. Csak két komoly ember akadt köztük, Obede- naru és Drash. Obedenaru kocsin járt
vagy lovon, min¬dig kesztyűt viselt, a fején meg cilindert. Drahs csodá¬kat tett, mai napig emlegetik. Figyeljetek ide, hogyan
gyógyított meg egy embert, aki azt képzelte, hogy ten- gelice bújt a fejébe, oszt’ a fülében csipog. Mondta neki egyszer, mondta
kétszer, nincs semmi a fejében, az em¬ber meg csak erősködött, és azt hajtogatta, hogy nem ért hozzá, erre Drash úgy tett, mintha
figyelmesebben hallgatná, és így szólt: „Azt hiszem, igaza van, mintha én is hallanám. Jöjjön el holnap, kiveszem!“ Másnap a német
szerzett egy tengelicét valami enyvezőktől, a markába rejtette, betessékelte a beteget egy üres szo¬bába, jót ütött a fülére, és abban a
pillanatban elen¬gedte a madarat. „Ugye, hogy kirepült? Most már semmi bajai!! A beteg meg elhitte. He-he-he-he! Holnap, hol-
napután, ha felkelek, hozzáfogok a házépítéshez. Olyan ház lesz, amilyent még nem láttak Bukarestben, csupa jófajta tégla és száraz
gerenda, csak találjak olcsó nap¬számost.
Így mesélt az öreg csaknem egész éjszaka, jóval éjfél utánig. Már hajnalodott, megszólaltak a kakasok, amikor végre kimerültén
elaludt, fején a fél szemére csúszott jegestömlővel, amely úgy ült rajta, mint egy török fez. Weissmann elment, Félix pedig egész
éjszaka virrasz- tott, hogy kímélje Ottiliát. Másnap az öreg Costache-'tel- jesen egészségesnek látszott, de egyik lábát járás közben
fáradtnak és zsibbadtnak érezte. Stánicá akkor nyitott rá, amikor komoly arccal ült az éjjeliedényen, hóna alatt a bádogdobozzal,
másik kezében a kulcsaival. A szobá¬ban kibírhatatlan volt a levegő, az ágyat teljesen össze¬mocskolták a nedves mustárgöröngyök.
Az ebédlőben rövid haditanács zajlott le. Olimpiának és Auricának az volt a véleménye, hogy — legalább rövid időre — vala-
mennyien menjenek haza, hiszen az Öreg állapota szem¬látomást javult. Aglae ellenkezett, és csak nagyon rövid eltávozást
engedélyezett, ö maga is hazament, átöltözött, de egy félóra múlva visszatért, és sorra hazaengedte
Titit, Auricát és Olimpiát. A ház tehát valóban katonai megszállás alatt állott. A helyzet egyre elviselhetetle¬nebbé vált, és Félix
aggódva gondolt Ottilia jövőjére: mi lesz, ha ez még sokáig így tart? Amikor Marina pénzt kért a háztartásra, az öreg kereken
visszautasította. Az¬zal érvelt, hogy ő amúgy sem eszik, és megelégszik egy kis tejjel, ,,ha marad a többiektől*4. Erre Félix adott
pénzt Marinának, de megkérte, hogy ne szóljon Ottiliának, mert biztosra vette, hogy hozzá sem nyúlna az ételhez. Aglae közben
nekilátott, hogy alaposan végigkutassa a házat, még Félix és Ottilia szobájába is behatolt. Stá¬nicá sem hagyta magát, mindenfelé
keresgélt, kopogta¬tott, rejtekhelyek után kutatott, és még Olimpia elől is bujkált. Amikor az asszony utánament a nappaliba, rá-
rivallt:
— Mit mászkálsz utánam, az Isten áldjon meg, nem látod, hogy nyugalomra van szükségem a sok hercehurca után? össze kell
szednem a gondolataimat!
Olimpia becsukta az ajtót, de Stánicá suttogva vissza¬hívta, körülnézett a szobában, és levett a falról egy ele¬fántcsontkeretes
miniatürképet. Már régóta kinézte ma¬gának, s most Olimpia kebelébe rejtette:
— Dugd el, hogy anyósom meg ne lássa! Művészi munka, meg kell tartanunk a családnak!
Délben eljött Pascalopol. Az ellenséget az ebédlőben, az asztal körül találta. Még Vasiliad is ott volt: ahogy a jó kezelőorvoshoz illik,
csak elment és visszajött. A földbirtokos megkérdezte az öreget, hogy mit akart mon¬dani vagy adni, de Costache ezúttal jó hangosan
kijelen¬tette, hogy semmit sem tehet, mert mások gazdáskodnak a házában, de ő majd felkel, és rendet teremt. Ellenben a ki-
kislányára nézve valami fontosat határozott, majd néhány nap múlva elmondja. Harmadnap reggel, ami¬kor a megszállók felkeltek,
felöltözve találták az Öreget: Costache hátra tett kézzel sétált az udvaron, és a tégía- rakásokat ellenőrizte. Olyan csúnyán nézett
rájuk, és olyan jó színben volt, hogy valamennyien belátták: többé nem tarthatják ellenőrzés alatt az öreget. Titi, Aurica és Olimpia
elment, Aglae pedig odavetett egy kérdést:
— Hogy érzed magad, Costache? Ha akarod, még ma¬radok. Gondozásra van szükséged. Ez a Marink semmi¬hez sem ért.
Az öreg Costache- mogorván válaszolt:
— Nincs szükségem rád. Van itt még más is.
Stánicá teljesen ki volt ábrándulva, de lelkesedést
színlelt:
— Bravó, Costache bácsi, csak temesse el az orvosokat, mert semmihez sem értenek! Ők ölték meg az én an¬gyalkámat!
Ugyan, dehogyis beteg maga! Egy kicsit el¬fáradt, egy kicsit megsütötte a nap! Nem adnám egy vak lóért, ha olyan egészséges
lennék, mint maga!
Másnap Costache mindenkit elküldött hazulról, és még Félixet és Ottiliát is arra kérte, hogy estig ne jöjjenek haza. Ottilia vidáman
indult el: boldog volt, hogy az öreg jobban érzi magát. Elkísérte egy darabig Félixet, majd elvált tőle, és Félixnek az volt a
meggyőződése, hogy Pascalopolhoz megy. Az öreg bezárt aj tót-ablakot, lehúzta a függönyöket, és — mint a múltkor — kala-
pácsolni kezdett az ebédlőben. Stánicá ezúttal nem az ablaknál leselkedett, mert bent volt a házban. Mihelyt a két fiatal elment,
belopózott a Félix szobájába. Le¬vetette a cipőjét, és — mielőtt az Öreg bezárta volna az ajtókat — harisnyásan leosont a lépcsőn, s a
kulcslyu¬kon át benézett az ebédlőbe, de nem sokat látott. Mégis, a zajból következtetni tudott egyre-másra. Azután, mint¬hogy a
hátsó bejáratot zárva találta — az öreg elfelej¬tette kinyitani —, visszament a Félix szobájába, és ké¬nyelmesen leheveredett az
ágyára. Félixnek azt mondta, hogy csak egy órája jött, kérdezni akart tőle egyet-mást, de elnyomta az álom. Félix nem találta
gyanúsnak a dolgot, nem is említette az öregnek, és Costache — ab¬ban a hiszemben, hogy ő nyitotta ki az ajtót valamivel előbb —
maga sem gyanakodott volna, ha megtudja. Most az egyszer Stánicának nem járt el a szája. Olimpia, aki újabb utasításokig a szülői
házban ütötte fel a fő¬hadiszállását, egy szót sem tudott meg tőle. Costache csak az ebédlőben tanyázott. Ruhástul végigheveredett az
ágynak kinevezett díványon, és takaróul egy pokrócot terített magára. Ott tartotta a dohányos-pikszisét, és egy pillanatra sem vált meg
a pénzesdoboztól meg a kulcsai¬tól. Valamennyi szoba ajtaját bezárta, és ha szüksége

126
volt valamire, Ottiliát vagy Félixet vette igénybe: csak bennük bízott. Kibékült Aglaéval, de görbén nézett rá, ha — színlelt
gondoskodásból — naponta' többször is át¬jött, és parancsokat osztogatott. Aglae utasítására a töb¬biek is át-á tnéztek. Stánicá —
nemegyszer Vasiliad kí¬séretében — folyton a házban lebzselt, és a legváratla¬nabb időpontokban bukkant fel. Ottilia egyszer a
kony¬hában találta: éppen kávézott. Kijelentette, hogy csak Marina tud igazi, aromás kávét főzni, az anyósáé ihatat¬lan. Pascalopol
tapintatból ritkábban mutatkozott, de megállapodott az öreg Costachéval, hogy hívatni fogja, ha szüksége lesz a szolgálatára. Nem
akart gyanút éb¬reszteni Aglaéban, nehogy illetéktelen beavatkozással vádolhassa, ezért udvariasan, de kissé hidegebben bánt
Ottiliával. A lány szomorúbb volt, de nyugodtnak és bizakodónak látszott. Félix ebből arra következtetett, hogy találkozni szokott
Pascalopollal. Végül Ottilia fa¬kadt ki egyszer, amikor ismét borúsnak látta Félix arcát:
•— Félix, észrevettem, hogy gyanakszol rám! Igazán, okosabb is lehetnél! Nagyon szomorú vagyok apa miatt, és nehezen tudom
elviselni a gondolatot, hogy elveszít¬hetem. Akármilyen önállóan gondolkozom, mégiscsak lány vagyok, és szükségem van
támogatásra. Semmihez sem értek, apa mellett nem ismerhettem meg az életet. Tőled sem várhatok többet. Tudom, hogy mindig
számít¬hatok az önfeláldozásodra, de te fiatal és tapasztalatlan vagy. Mindkettőnknek szüksége van egy idősebb barátra, például
Pascalopolra. Semmi haszna belőle, sőt talán ki is pletykálják, de van tekintélye, még Aglae néni is tart tőle. Te nem ismered ezeket
az embereket (Ottilia a I Tuleáék háza felé intett), és nem tudhatod, hogy miért r ijedtem meg. Nekem mindegy, zongoraleckékből is
meg- élek, vagy elveszel te feleségül (Félix hevesen rábólin- tott, de Ottilia komolyan folytatta, mintha nem tulaj¬donítana
fontosságot a közbevetésnek), de sajnálom szegény apát. Tudod, mire képesek ezek, ha apa igazán mégbetegszik, és többé nem
mozdulhat az ágyból? El¬hordják mindenét, a kopasz deszkán hagyják! Te is lát¬tad, milyen szemtelenül ültek asztalhoz, nem is
törődtek velünk. Most még fékezik magukat, mert nem tudják, hogy mit hoz a jövő, de legszívesebben kidobtak volna
engem is, téged is. Légy türelemmel, hogy kézbe vehesd a vagyonodat! Az anyjukkal sem bántak különbül: hosz- szú ideig
betegeskedett, bénán feküdt, és amikor már nem győzték kivárni a halálát, elhordták a bútorait, őt pedig magára hagyták. Apának volt
egy húga, aki Özve¬gyen maradt, később megbénult a fél oldalára — úgy látszik, ez már családi betegség —, és mivel nem volt
vagyona, kórházba került., Ez az asszony a szó szoros értelmében éhen halt. Az orvosok megtudták, hogy gaz¬dag testvérei vannak,
és kényszerítették, hogy kérjen tőlük segítséget. Kocsit fogadtak, ide hozatták Aglaéhoz, .be az udvarra. Aglae látta, de odakiáltott a
többieknek, hogy rejtőzzenek el. Hiába jajveszékelt a beteg, az orrát se dugta ki. Még a kocsisban is megmozdult a lélek, meg-átkozta
őket, és visszavitte szegény asszonyt a kórházba. Hogy többé ne járjon a nyakukra, a következőket eszel¬ték ki: levelet szerkesztettek
a család barátainak a ne¬vében, és megírták, hogy a szomszédoktól értesültek a látogatásáról; közölték, hogy a rokonai már nem
élnek. De ők — tiszta könyőrületből — majd küldenek neki időnként egy-egy élelmiszercsomagot Tudod, mit csinál¬tak? Elvitték a
csomagot Chitilára, ott átadták egy vas¬utasnak, ez továbbadta egy kocsisnak, aki a kórházba járt valakihez, így ott sohasem tudták
meg. hogy ki küldi a csomagot és honnan. Ilyen emberek ezek, drá¬gám. Ha tehát egy idősebb, tapasztalt baráthoz fordu¬lok, ezt
inkább apáért és érted teszem, mint magamért. Nos, most mindjárt meg is kérlek, hogy menj el P&s- calopolhoz, és hívd meg
délutánra. Apus kéreti, ahogy megállapodtak.
Pascalopol el is jött. Az öreg megkérte Ottiliát és Félixet, hogy nézzenek körül az udvaron, majd menje¬nek fel a szobájukba. Ezzel
sírós hangon beszélni kez¬dett, miközben nagyokat szívott egy cigarettacsutkán:
— Összegyűjtöttem valami pénzt, nem tud róla senki, és ha egészséges lennék, építtetnék egy házacskát Otti- liának idekint,
talán meg is csinálom. De ami az övé, azt félretettem.
— Igen? Nagyszerű, mindig tudtam, hogy derék em¬ber! De hogyan akarja ráhagyni? Nézze, maga még so¬káig fog élni,
hiszen megmondta Stratulat is, hogy sem¬
mi baja, de azért egy bizonyos korban az embernek rendeznie kell az ügyeit. Én például már rég megírtam a végrendeletemet.
— Nem csinálok végrendeletet — tiltakozott az öreg —, még nem haltam meg, hogy végrendeletet csi¬náljak. Miért tudják
meg a többiek, hogy mit hagyok a ki-kislányomnak? Az eladott házak árából félretettem háromszázezer lejt. Aglae megkapja ezt a
házat és az ingóságokat. Ne mondja, hogy nem gondoltam a gyer¬mekeire. De majd egyszer, később, ha meghalok! Ottiliá- nak
azonban most akarom kiadni a részét, hogy senki se tudja, csak én és maga. Átadom magának a pénzt, tegye bankba az ő nevére, de
titokban.
•— Jó, Costache, így is jó, sőt meg jobb, mert .elke¬rüljük .a szóbeszédet.
—■ így hát — és az öreg szívott egyet a cigarettáján
— a kislányomnak megvan a hozománya.
— Szép, nagyon szép. És mikor tesszük bankba a pénzt?
Az öreg ijedten intett Pascalopolnak, hogy hallgasson, majd némán, csak egy mozdulattal az ablakhoz küldte, hogy nézzen körül az
udvaron. Pascalopol szokott mél¬tóságával meg is tette.
— Jöjjön ide — suttogta az Öreg.
Pascalopol, közelebb lépett a díványhoz, amelyet egy matrac takart. Az öreg megragadta a fal felé eső sar¬kát, és a szemével kérte a
földbirtokost, hogy segítsen. Pascalopol felemelte a matracot, és közben majdnem fel¬döntötte Costachét is, aki makacs kotlóként ült
az ágyon. A matrac alatt újságpapírba burkolt, zsineggel átkötött csomagot fedezett fel. Kihúzta, és odaadta az öregnek. Ez elégedett
arccal kibontotta, miközben madzaggal és újságpapirossal szórta tele a takaróját. Három bankjegy¬csomag került elő, amelyek külön-
külön is át voltak , kötve.
— Itt a pénz — mormogta az öreg, és figyelmesen megvizsgálta a bankjegyek szélét, hogy nem rongyosod- tak-e el.
— Jól van, Costache. Elmegyek egy megbízható in¬tézetbe, a saját bankomba, amellyel régóta dolgozom, és bizalmas
folyószámlát nyittatok, holnap pedig elhozom az elismervényt, Ottilia nevére, hogy minden rendben legyen.
— Neee, ne most! — tiltakozott Costache a földbir¬tokos legnagyobb meglepetésére. — Még kell kapnom valami pénzt, majd
elvisszük egyszerre, talán én is ma¬gával megyek. Nem sürgős, ezt a pénzt itt tartom, hogy el ne lopják ezek a gazemberek. Csak
maga ismeri a he¬lyét. Ha úgy érzem, hogy gyengülök, majd intek, maga meg elveszi, és megcsinálja, amit mondtam.
■— Ahogy akarja, Costache — mondta kiábrándultán Pascalopol —, de hát gondolja csak meg: akármilyen régi barátok vagyunk,
megtehetem-e azt, hogy idejöjjek és elvegyem a pénzt a matraca alól, ha — Isten őrizz!
— megbetegedne? Amikor a múltkor rosszul lett, való¬sággal katonai felügyelet'alá helyezték! Esetleg írjon egy levelet,
amelyben elismeri, hogy ezt a pénzt tőlem vette át megőrzésre, így még megmenthetném az... örökség¬ből ... Ez viszont elég gyanús
volna. De úgy semmi kö¬zöm a dologhoz. Csak éppen elviszem a pénzt a bankba. Ez biztosabb lenne, kedves Costache, és

127
becsületesebb. Ottiliával szemben is tapintatosabban járnánk el. Meg¬győzhetném-e arról, hogy elfogadja tőlem ezt az össze¬get, ha
egyszer nem igazolhatom, hogy az övé? Vagy legalább mondja meg neki is.
— Neeem, a ki-kislány neee tudja, még megneszelik a többiek, oszt' a szájukra veszik!
— Akkor?
Az öreg Costache gondolkozott egy darabig, szívta a cigarettáját, majd határozottabb arcot öltve így szólt:
— Odaadom magának, de később, meg akarom szám¬lálni még egyszer, és mindent jól meg kell fontolnom, de holnap,
holnapután nézzen el újra, akkor odaadom. Tudja, hol tartom, itt a matrac alatt. Most jól érzem magam, egészséges vagyok, talán
napszámosokat is ta¬lálok, és felépíttetem a házat, akárki megnézheti.
Az öreg ismét papírba kötötte a pénzét, majd Pascalo¬pol segítségével a matrac alá rejtette a csomagokat. A földbirtokos látta, hogy
kár tovább maradnia, és el akart menni. Amikor kinyitotta az ajtót, szemtől szembe ta¬lálta magát Stánicával. Az öreg Costache
kifakadt:
— Mit mind leskelődik az ajtómnál, nincs szükségem kémekre a saját házamban! Mindenki üljön otthon a la¬kásában, vagy mit
gondol, pénzt dugdosok a házban?
Stánicá csak egy sértődött mozdulattal felelt, és köz¬ben sokatmondóan Pascalopolra nézett:
— Látja, így fogad, drága nagybátyám, pedig hiába, meg kell vallanom, hogy ez a gyöngém, szeretem ma¬gát. Most jöttem át,
ebben a pillanatban, hogy megnéz¬zem, hiszen emberek vagyunk, nem farkasok. Látja, nem haragszom, sőt! Az élénksége azt
bizonyítja, hogy makkegészséges. Le a hülye orvosokkal! Inkább öltöz¬zék fel, menjünk egyet sétálni, hogy megmozgassa a
csontjait, közben megihat egy pohár jó bort is. De ha nem teheti, mert nincs itthon pénze, ami bizony mással is megtörténik, majd
adok én, bár igazán szegény va¬gyok, de kerítek valahonnan, magánál biztosabb adós úgysincs a világon!
Ezekre a szavakra az öregúr arcáról jórészt eltűnt a harag.
-T- Kérek is, ha szükségem lesz rá — mondta pana¬szosan —, mert csak annyi pénz maradt a házban, amennyi ebben a dobozban
van! Kérek is, ha nem me¬hetek ki a városba.
Felelet helyett Stánicá Pascalopolhoz fordult, és így szólt:
— Micsoda gyönyörű ősz, kérem tisztelettel, régebben havazott ilyenkor. Minden megváltozik, még az éghaj¬lat is!
De a földbirtokos búcsút intett a botjával, és kiment az ajtón.
A kocsiban, állát az agárfejben végződő ezüstnyelű sétabotra támasztva, mélyen elgondolkozott. Az öreg most is nagylelkűen, a
jóérzésére hallgatva akart cse¬lekedni, de mihelyt a pénzre került sor, a zsugorisága ismét huzavonára késztette. Könnyen
megtörténhet, hogy addig fontolgatja a dolgot, amíg meghal; Ottilia hely¬zete pedig rendezetlenül marad, ö maga nagyon ra-
gaszkodott Ottiliához, bármilyen áldozatot meghozott volna érte, és tudta, hogy Ottilia is, bár nem egészen pontos érzelmekkel, de
fenntartás nélkül vonzódik hozzá. Ha a felesége, a lánya, vagy — ha a két lehetőség között
akad még lehetséges változat — akárkije lehetne, csak¬hogy megtarthassa magának! Pascalopol fejében még az a különös gondolat is
megfordult, hogy formailag, csak oltalomból is felkínálhatná a házasságot, meghagyva a legteljesebb szabadságot Ottiliának. Hetente
egyszer leg¬alább kisétálhatna egy ilyen gyönyörű teremtéssel a karján. De ha például az öreg meghal, már nem kö¬zeledhetnék a
lányhoz, mert csak kellemetlen helyzetbe hozná, és szóbeszédbe keverné! Ha az öreg Costache semmit sem hagy Ottiliára, nem
vehetné oltalma alá. nem gondoskodhatnék róla, mint a'lányáról, még a sze¬szélyeit sem teljesíthetné, amit a ház régi barátjaként
idáig megtehetett; Ottilia visszautasítaná a könyörado- mányt, és munkát keresne. Feleségül kérni: egyszerűen tapintatlanság lenne
ebben a pillanatban. Lehet, hogy kétségbeesésében — és mert szereti a fényűzést — vé¬gül is engedne, de azzal az érzéssel, hogy a
körülmé¬nyek kényszerítették. És ő sohasem tudná meg, hogy valóban szereti-e, vagy csak a burkoltan felkínált oltal¬mat fogadta el.
A szerelme vagy a barátsága csak akkor ér számára valamit, ha Ottilia szabad, ha megvan a maga vagyona. Ebben az esetben
bármikor meghívhatná magához, mintha egyszerűen csak látni akarná, nem fe-szélyezné a jótékonyság mögé rejtett kényszer
gyanújá¬val. Costache mindenképpen készpénzt akar adni Otti¬liának: háromszázezer lej bizony nem kicsi összeg. Még százezer lej
is elég lenne, hiszen elobb-utóbb úgyis férj- _ hez megy. Százezer lej évi ötszázalékos kamata ötezer lej, ami éppen elég egy olyan
lánynak, mint Ottilia, aki még zongoraleckéket is adhat. De hátha az Öreg ad¬dig halogatja a dolgot, amíg egy éjszaka lehunyja a
sze¬mét, Aglae pedig átrohan, és megtalálja a pénzt? „Ej, . miféle ember ez a Costache! “ Pascalopol egyenesen ha¬zahajtatott,'
felvette kínai háziköntösét, kért egy üveg vichy-i vizet, megédesítette sziruppal, fel s alá sétált, nagy megszakításokkal még a
divertimentót is elfuvo- lázta Mozart d-.dúr menüettjéből, azután vette az üzleti könyveit, alaposan beléjük nézett, majd hátra tett kéz-
^ zel újra fel s alá sétált a szobában. Néha összecsapta a tenyerét, ami azt jelentette, hogy nagy kétségekkel
küzd, megivott még egy pohár vichy-i vizet, végül ha¬tározott arccal leült az íróasztalához, maga elé húzta az írógépet, és
megfogalmazta az alábbi levelet:
„Bukarest, 1910. október 9-én
T. Agrárbankhoz,
Helyben
Felkérem Önöket, hogy a legszigorúbb titoktartás mel¬lett szíveskedjenek t, Bankjukban 100 000 lej értékben folyószámlát nyitni
Ottilia Márculescu kisasszony nevére és javára, Önöknél levő folyószámlám azonos értékű meg¬terhelésével. Remélem, az én
betétemhez hasonlóan ezen új betét is megkapja az 5%-os kamatlábat. Fenntartom a jogot, hogy csakis közlésemtől függően
fizessenek ka¬matot vagy folyósítsanak az új számla állagából a betét birtokosának, akinek értesítése az általam megadott idő-pontig
mellőzendő. Kérem, szíveskedjenek a folyószámla eredetét a legnagyobb titoktartással kezelni. Részletkér¬dések tekintetében
személyesen nyújtok felvilágosítást.
Kiváló tisztelettel: Leonida Pascalopolw
Pascalopol kivette a papírt a gépből, aláírta, borítékba tette, megcímezte, majd félretette. Azután újra elővett egy tiszta lapot, a gépbe
fűzte, és írni kezdett:
„Bukarest, 1910. október 9-én
T. Agrárbankhoz
Helyben
Ezennel felhatalmazom Önöket, hogy az általam vagy megbízottam útján közölt időpontban értesítsék Ottilia Márculescu kisasszonyt
t. Bankjukban elfekvő 100 000 lejés betétjének létezéséről, valamint hogy kamatot fi¬zessenek, illetve a betétet is visszatérítsék
nevezettnek, aki ennek teljes jogú tulajdonosa, tekintve, hogy csak megőrzés végett vettem át a szóban forgó Összeget.

128
Kiváló tisztelettel: . Leonida Pascalopol44
Pascalopol ehhez a levélhez is címzett egy borítékot, becsengette az inast, odaadta neki az első levelet, hogy vigye el a bankba, és
megparancsolta, hogy másnapra hívja el az ügyvédjét. Ezzel vette a fuvoláját, törökösen elhelyezkedett a díványon, a lámpa alá, és
most már sokkal nagyobb odaadással fújta Mozart menüettjét.
Egy-két nappal ezután a földbirtokos újra megláto¬gatta az öreget, és megkérte, hogy engedje el Ottiliát a fasorba kocsikázni; a sok
aggodalom után jót tesz neki egy kis szórakozás. Azután — inkább tréfából — újra megkérdezte Costachétól:
— Nos, mikor hívat, hogy átadja Ottilia hozományát?
— Majd hívatom, majd hívatom — felelte Costache lesütött szemmel, és buzgón sodorta a cigarettáját.
— Ide figyeljen, Costache — tréfált tovább Pascalo¬pol —, maga fél kiadni a pénzt a kezéből. Nem tudja, hogy azok, akik
életükben megrendelik a koporsójukat vagy megveszik a sírhelyüket, még sokáig élnek? Szaba¬duljon meg ettől a gondtól, éljen úgy
tovább, mint egy fiatalember!
— Odaadom, odaadom — dohogott az öreg —, azért tettem félre a részét.
— Persze, persze — felelte Pascalopol, és a bankbe¬tétre gondolt. Costache elégedetten mosolygott: azt hitte, a földbirtokos is
a matrac alá dugott pénzre céloz.
Pascalopol a kocsiban két tenyere közé vette Ottilia kezét, és félig tréfásan, félig komolyan így beszélt hozzá:
— Valami bizalmas dolgot kell közölnöm magával, de ígérje meg, hogy senkinek sem árulja el. Costache ren¬des ember
módjára viselkedett, ahogy el is vártam tőle; megígérte, hogy az én közvetítésemmel egy elég jelen¬tékeny összeget helyez el
bankbetétként a maga nevére. A házakra nincs szüksége, csupa ócskaság valamennyi. Így legalább nem lesz baja Aglaéval. Más nem
tud a betétről, senki sem kellemetlenkedhetik. Mondom, meg¬ígérte, de hát tudja, milyen nehézkesen mozdul, pedig csupa jószándék.
Egy szép kis előleget azért kiszedtem belőle, különben mindent elront: százezer lejt kaptam, hogy a maga nevére a bankba tegyem.
Egyelőre ne nyúl¬jon hozzá, mert ha a többiek észreveszik, hogy pénze van, előveszik az öreget, és megszorítják, hogy többé
semmit se adjon magának. De abban a pillanatban, ami¬kor elveszíti a támaszát, igénybe veheti. Mától kezdve tehát független, szép
hozománnyal rendelkező lány! Mit vehet százezer lejért? Egy pompás birtokot. Most már udvarolhatok magának, mint akármelyik
kérője — tette hozzá Pascalopol, és gálánsán megcsókolta a kezét mind¬két oldalról. — Kitűnő parti lett! De ha nem akar el¬fogadni
a kérőjének, megmaradok a jó barátjának, aki¬vel bármikor, bárhová a legnagyobb bizalommal elme¬het. Lehet a kislányom is, ha
akar, hogy — mint a múltkor — nekivágjunk a világnak. Semmivel sem tar¬toznék nekem, hiszen éppen elég pénze van a kecses kis
személyének az eltartására. Örvend-e a hírnek?
— Szegény apus — mondta meghatottan Ottilia. — Mindig tudtam, hogy jó ember. Nem kell a pénze, de jólesik, hogy gondol
rám. Ma este csak neki fogok zon¬gorázni!
Félix otthon tenyerébe hajtott fejjel ült az asztalánál, a füzete felett. Mint Pascalopolt, őt is Ottilia sorsa fog¬lalkoztatta. És beírta a
füzetébe a következő sorokat:
„Megbántottam Ottiliát, mert túl sokat kínálgattam az oltalmamat és a vagyonomat. Nem szabad ilyen gőgös¬nek lennem a
vagyonom miatt, amelyet meg sem ér¬demeltem, nem kell folyton hivatkoznom rá. Ha szeré¬nyebb és tapintatosabb lennék, nem
emlegetném annyi¬szor Ottilia bizonytalan helyzetét. Meg kell mondanom neki az igazat: szükségem van rá.“
XIX
— Nem tudom, mit csináljak ezzel a Costachéval — mondta Aglae az asztalnál, ahol az egész család — ide¬értve Stánicát is —
összegyűlt. — így még sohasem ha¬ragudtam rá. Isten őrizz, de máról holnapra meghalhat, hiszen mindenre el lehetünk készülve^ ha
már egyszer leverte a lábáról a guta; nekem pedig fogalmam sincs, hogy mije van. Eladta a házat Iorgunak; de mit csinált a pénzzel?
Hol tartja? Ha bankba tette, ki tud róla?
Vagy a házában dugdossa? Akkor a nagy fejetlenségben valaki bizonyára ellopja. Marinában nem bízom, képes lopni is, egyszer már
rajtakaptam. Neked — fordult Stá- nicához — folyton jár a szád, hogy mindent kipuhatolsz, mindent megtudsz, de úgy látom,
semmire sem vagy jó.
— Elismerem — mondta Stánicá, életében először sze¬rényen. — Semmit sem tudtam kiszimatolni.
— Aztán meg azt is szeretném tudni, hogy csinált-e
végrendeletet. Vagy nem? Honnan szedjem majd elő?
Hallgat, mint a csuka! És ha nem találom meg, vagy
ellopja valaki?
— Akkor, kedves anyám — mondta Stánicá —, maga,
mint egyetlen jog szerinti örököse, mindent szépen zseb¬re vág, illetve csak azt, amit talál.
— Hagyj békében — rivallt rá Aglae, mintha Stánicá lenne a hibás a nem létező végrendeletért —, hát per¬sze, a házat
megkapom, mert mégsem annyira orcátlan, hogy idegen kézre hagyja, de mi lesz a pénzzel, kié lesz az a szép kis summa, amit azért a
gyönyörű ingatlanért kapott?
— Azt majd elviszi Ottiliácska — jelentette ki ren¬díthetetlen nyugalommal Stánicá. (Szándékosan becézte Ottiliát.)
— Kérlek, ne tréfálj! A jövőnk forog kockán, a gyer¬mekeim és a te Olimpiád jövője! Ha erre gondolnál, nem hülyéskednél
annyit!
— Én nem gondolok erre? — kérdezte ironikusan Stá¬nicá. — Igazán sajnálom! Éjjel-nappal őrködöm, de le¬hetetlenséget
tőlem sem lehet várni. Végeredményben bennem is van jóérzés és emberség, nem faggathatom az öreget folyton az örökségről és a
végrendeletről. Akkor már azt is megkérdezhetném tőle, hogy milyen koporsót akar.
Aglaét nem hatotta meg Stánicá humánus gondolko¬zásmódja, és újabb-utasításokat adott.
— Egy pillanatra se vegyétek le a szemeteket a túlsó házról! Legyetek mindig az udvaron, a kerítés mellett, hiszen olyan meleg
van, mint nyáron; valamelyik menjen át néha-néha, és kérdezze meg Costachét, hogy jól érzi-e magát, nincs-e szüksége valamire.
Vigyázzatok, hogy semmit ki ne vigyenek a házból, még egy csomagocskát se. Abban a helyben hívjatok! Jó lenne, ha finoman ki
tudnátok szedni Costachéból, hogy csinált-e végrende¬letet.
Titi, aki használhatatlan volt értelmesebb feladatra, megelégedett azzal, hogy folyton a szomszéd udvaron sétált. Tette magát, hogy
vázlatokat készít a házról, a falakat nézegette a szobákban, mintha vízfestékkel le akart volna másolni egy-egy festményt vagy
fényképet. De az öreg csak magához engedte be, az ebédlőbe, egyéb¬ként Félixszel kísértette ide-oda, hogy válasszon valamit, de

129
tüstént vissza is kellett térnie. Egy nap unalmában arra kérte, hogy mesélje el, mit látott a moziban, ahol ő sohasem volt. Titi, aki
nagyon szeretett mesélni, el is kezdte:
— Először egy kerekes kút látszott, aztán jött egy lány egy nagy vödörrel, aztán jött két öreg, egy férfi és egy nő, ezek
egymással beszélgettek, aztán az is lát¬szott, hogy a lány cipeli a tele vödröt, a vénasszony rá¬kiáltott, az öregember pedig ráhúzott
az ostorral, aztán az látszott, hogy a lány be van zárva egy üres szobába, és csak száraz kenyérhéjat eszik, aztán éjszaka lett. és a lány
kinyitotta az ablakot...
— Mi ez, mit jelent ez? — kérdezte bosszúsan az öreg.
— Ezt lehet látni a moziban?
— Ezt — válaszolta naivul Titi.
— Akkor elég ronda lehet — állapította meg az öreg, és nem óhajtotta tovább hallgatni Titit.
Nem sejtette, hogy Titi nem fogta fel a film meséjét: képhalmaznak tekintette az egészet. Már azért sem tu¬dott összefüggést
teremteni a képek között, mert nem értette a francia feliratokat. Ha valamelyik film nagyon tetszett neki, szerzett egy Pathé-Fréres
kiadású műsor¬füzetet — amelyet különféle rajzok és a színészek fény¬képei díszítettek —, és ezekről pasztell-, vagy akvarell-
másolatokat készített.
Olimpia nem tudott másról beszélni az öreggel, mint Aglaéról, Auricáról és a többiekről, akik ,,mind nagyon szeretik magát,
bácsikám‘\ Mindez csak hitetlenkedő morgást váltott ki a vénemberből. Aurica a pártában maradt lányok tragédiájáról beszélt, és
elmesélte egy „nem is szép, nem is okos“ lány történetét, akinek egy
gazdag nagybácsi hozományt adott, hogy férjhez mehes¬sen. Costache hatalmasat köhintett erre, nagyot szívott a cigarettáján, de nem
nyilatkozott a nagybácsik ilyesféle kötelességéről. Aglae úgy gondolta, hogy a legfontosabb kérdést neki kell nyíltan felvetnie. Ezért
komoly arccal, mint egy táblabíró, egy nap leült az öreg elé, és a kö¬vetkező prédikációt tartotta:
— Costache, úgy beszélek veled, mint a húgod. Ügy látom, nem gondolsz a jövőre. Nem várhatunk tovább, mindketten öregek
vagyunk. Tudjuk, hogy mi az élet, de azt is, hogy mi a halál. Mit várhatok még? Maholnap csak ásót és lapátot. (Az öreg elsápadt.)
Egy okos ember elrendezi a dolgait, törődik a leikével is. Isten őrizz, de eljöhet értünk a halál, hiszen láttad, hogy te is csak
lefordultál. ..
— Ha-ha-hagyj békében, ha-ha-hagyj békében! — kiáltotta elfúló hangon Costache e szörnyű tapintatlan¬ság hallatára.
— Én bizony nem hagylak,. kimondom az igazat! Ha meghalsz, azt sem tudom, hogy hol keressem a pénzedet, hiszen
keresztényi módra akarlak eltemetni! Az öregek
, el-elmennek a templomba is, meggyónnak, félreteszik a temetésükhöz való pénzt, a tiszta ruhát.. .
— Ha-ha-hagyj békében, mert még nem haltam meg! Takarodj innen, nem haltam meg! — kiáltotta elkékült arccal Costache.
— Hiába haragszol; azért vagyok a húgod, hogy meg¬mondjam az igazat. Neked vagyonod van, házad, pén¬zed. A húgod vágy
ok, de fogalmam sincs az ügyeidről. Hol vannak a tulajdonleveleid, hová tetted a pénzt, amit az eladásból kaptál, mennyi a vagyonod,
van-e adóssá¬god? Én ezekről semmit sem tudok. Jön egy idegen, min¬dent elemei, és én, a testvéred egy szót sem szólhatok, mert
teljesen tájékozatlan vagyok. Gondolj arra, hogy gyermekeim vannak, itt van Titi, akit el kell tartanom, amíg keresethez jut, Aurica
pártában maradt, és Olim¬piának is olyan a helyzete, hogy Isten mentsen meg tőle! Honnan adjak nekik, hiszen tudod, hogy semmim
sincs! Mi az a nyugdíj, amit az a szerencsétlen (nem is akarom kimondani a nevét!) rám hagyott? Semmi! Az a köteles¬séged, hogy
mindent a családodnak hagyj; persze ad¬
hatsz két-háromezer lejt annak a lánynak is, hogy le¬gyen valamije, amíg elrendezi az életét, hiszen már nagy. De senki sem
követelheti tőled, hogy egy olyan lányról gondoskodj, aki nem a tiéd. Fel sem tételezem rólad, hogy másképpen akarnál cselekedni.
De ehhez rendbe kell hoznod a dolgaidat, mindent el kell nekem mon¬danod, hogy szükség esetén ez-az a kezem ügyében le¬gyen.
Ne ijedj meg, mert attól még senki sem patkóit el, hogy elrendezte a dolgait. Ellenkezőleg, láttam olyan embereket, akik felvették az
utolsó kenetet, megcsinál¬ták a végrendeletüket, és azután még évekig éltek. Ide figyelj, Costache, mondd meg, csináltál-e
végrendeletet vagy valami írást, gondoltál-e ilyesmire?
— Az én dolgom, hogy mit csinálok és mit nem — mondta haragosan az öreg.
Mivel az ilyesfajta kísérletek eredménytelenek marad¬tak, Aglae óvatosságból már csak azt mondogatta Cos- tachénak, hogy jó, ha
egy öregember „időnként a lel¬kére is gondol41.
— Ugyan, a lélek! — mondta Stánicá az egész család előtt, amikor Szent Demeter napján összegyűltek a Cos¬tache díványa
körül. — Ostobaság, előítélet! Csak arra jó, hogy a pópa megkeresse vele a pénzecskéjét. Hagy¬játok békében! A haladás, a fény
századában élünk, még a csecsszopó is nevet az ilyesmin!
Aglae tiltakozásképpen keresztet vetett, Olimpiáról pe¬dig lerítt a felháborodás; de érvekkel nem tudott elő¬hozakodni. Costache, aki
a cigarettáját szopogatta, fi¬gyelmes és komor arccal hallgatott.
— Mi az, hogy lélek? — kérdezte Stánicá diadalmas iróniával. — Mondjátok meg nekem, hogy mi a lélek? A lélek a lélegzet, a
levegő, amit ki- és belélegzünk, az anima, ahogy latinul mondják. Lélegzel? Van lelked! Nem lélegzel? A szemétládába veled! Hogy
gondoljátok? A csirkének, amelyet megeszünk, nincs lelke, maga pe¬dig, kedves anyám, egyenesen a mennyországba repül? Vagy
tovább élünk valamennyien, a gilisztától az em¬berig, vagy mese az egész! Higgyétek el, becsületsza¬vamra, Isten fütyül az
üdvösségünkre! Mondja meg a barátunk (Stánicá Félixre mutatott), hogy mi az ember. Engem, amikor diák voltam, egy
orvostanhallgató ba-
2S - - A titokzatos lány
rátom elvitt egy kórház hullaházába. Mit látok? A hul¬laterem egy düledező barakk volt, nagy ablakokkal, né¬hány vékony
fenyődeszkából ácsolt asztal állott benne. A közepük kissé mélyebb volt, ide lyukat vágtak, a lyuk alá meg vedret tettek. Egy ember
roppant ügyesen varrta a halott mellét és hasát egy nagy tűvel. A belei lila színűek voltak, mint valami ősszetekeredett kígyók, a
bordái szépen kétfelé váltak, fehérlett alattuk a zsír. Azután a szememmel láttam, amikor kocsira rakták a sok hullát. Egyik ember a
fejüket fogta, a másik a lábukat, néhányszor meglóbálták őket, hogy jól nekilendüljenek, aztán feldobták a kocsira, mint a marhákat a
vágóhídon. Hát ennyi az ember! És a lelke? Hol a lelke? A fejében? A mellében? A lábában? Hol a lelke?
— Hagyd már abba ezeket a hülyeségeket, Stánicá! — szólt rá megrovólag Olimpia, és a szemével igyekezett megértetni vele,
hogy az ilyen beszéd árt az öregnek.
De Stánicá belelovallta magát a dologba, és még na¬gyobb hévvel tört ki, mintha Olimpia szavai olajat ön¬töttek volna a tűzre.

130
— Majd én megmondom, hogy hova kerülünk a halá¬lunk után! Ott voltam, amikor kiástak egy halottat, hogy örök nyugalomra
helyezzék. Mit láttam? Néhány sáros csontot és a haját, mert a haj nehezen rothad!
Costache rémülten simította végig a fejét, és mivel egyetlen hajszálat sem talált rajta, megkönnyebbülten felsóhajtott, mintha ezzel
megmenekült volna a haláltól.
Stánicá nem sokáig játszotta az esprit fort -t, és ami¬kor kettesben volt az öreggel, átcsapott az ellenkező vég¬letbe. Akaratlanul is —
azoknak a gondolatoknak a ha¬tására, amelyek éppen foglalkoztatták —, vagy talán szándékosan, de nyilvánvalóan csak a halálról
akart be¬szélni az öreggel.
— Kedves bácsikám, a vallásos hitnek is megvan a maga értelme, hiszen nem hiába szállt síkra érte annyi nemes lélek. A minap
én is másképpen beszéltem, de csak azért, hogy az anyósomat bosszantsam. Magának őszintén bevallom, hogy tulajdonképpen hivő
vagyok. Nagy műveltségű 'embereket, tudósokat is láttam már a templomban. Tudja meg, hogy a vallás és a tudomány kéz a kézben
halad; a maga sajátos eszközeivel, a hit és a józan ész erejével mindkettő az Úristen hatalmát bi¬zonyítja. Amióta Reli^or meghalt,
sokat gondolkoztam, megvizsgáltam a lelkemet, és így szóltam magamhoz: á mi nemzetünknek a hit volt a pajzsa törökkel, tatárral,
valamennyi ellenségével szemben. A román ember orto¬dox keresztény. Én román vagyok, tehát Istenhez fohász-kodom. És mondok
még valamit: kérem, vannak olyan titokzatos erők, amelyeket a legnagyobb tudósok sem tudnak megmagyarázni. Mert mik vagyunk
mi az Isten örökkévalóságához képest? Semmi! Láttam olyanokat, akik fél lábbal már a sírban voltak, az orvosok lemond¬tak róluk,
de egy mise meggyógyította őket! Azóta szá- nom-bánom, hogy nem mondattam misét az én angyal¬kámért! Mert az úgy van,
kérem, hogy a legfelvilágo¬sultabb elme is meghajlik a világegyetem örök titka előtt, és a nép bölcsességéhez fordul tanácsért. A
lelkem leg¬mélyén mindig' hivő ortodox voltam, de mától kezdve gyakorló keresztény leszek: böjtölni fogok, megtartom a
szokásokat, hogy mint felvilágosult értelmiségi, példát adjak az új nemzedéknek. Ide figyeljen, bácsikám! Bi¬zalmasan elmondok
valamit. Egy Öreg paptól, egy ta¬nult, szent embertől hallottam, hogy a lélek legjobb erő¬sítője a gyónás. Ez nagyon titokzatosan
hangzik, de így van, tudományosan is meg tudom magyarázni. Ej-hejl Stánicában mélyenszántó elme lakik, hiába nézik le!
Megmagyarázzam tehát? Minden emberben él az erkölcsi felelősség érzése, mert ez különbözteti meg az állattól. Hiába élünk a
leghitványabb módon, ez a felelősségtudat nyomasztólag hat ránk. Például, ha van valamelyes va~ gyonom, de tűröm, hogy más
nélkülözzön és szenvedjen, a lelkiismeretem akaratom ellenére is működésbe lép, és megmérgezi a véremet. De ha ezt mondom a
papnak: atyám, szenvedést okoztam valakinek, bűnös vagyok — a lelkiismeretem megkönnyebbül, a vérem megtisztul,
becsszavamra! Ezért élnek olyan sokáig a vénasszonyok. De mondott nekem egyebet is az a pap, és bizony szent igaz: az ember
gyűjtsön egy ideig, de azután ne verje a fogához a garast. Mert például maga meddig élhet még? Mondjuk, tizenöt-húsz évig! (,,Bár
temetnélek el holnap” — gondolta magában Stánicá.) Se gyermeke, se kutyája, se macskája! Szórja hát, kérem tisztelettel, do¬bálja a
pénzét, mulasson, örüljön az életnek, azt is a vallás parancsolja! : Hiszen egy román kereskedő húz hasznot belőle! Áldani fogja
magát! Egyébként a gaz7 dasági törvény is azt mondja, hogy a pénz csak körfor¬gásában pénz. Lépjen be maga is a körforgásba!
Végül is mit akar? Azt, hogy takarékosságban, szerzetesi ön¬megtartóztatásban eltöltött élet után jöjjön az anyósom, mindent zsebre
vágjon, és vígan éljen a maga vagyoná¬ból? Persze tudom, hogy a húgáról van szó, de hát ő is megkapta a részét, maga is.
Mindkettőjüknek meg¬volt a tálentumuk, ahogy a szentírás mondja. Maga egész életében dolgozott, megállta a helyét, gyarapította a
ta¬lentumát, ez tehát a maga érdeme. Majd jön Titi, ke¬resztbe teszi a lábát a maga foteljében, és elmulatja a nőivel azt, amit maga
egy életen át becsületes munkával gyűjtött. Ilyen az élet.
Az öreg belelátott Aglae és Stánicá kártyáiba, és a vagyona tekintetében nem hagyta befolyásolni magát. Mégis annyit emlegették
előtte a halált, hogy végül félni kezdett. Ahogy az agya tisztult, úgy szállt el az eufó¬riája, és helyét vak rémület foglalta el. Sohasem
gondolt a halálra, nem járt templomba, semmiféle meggyőződése nem volt, egész lelkét lekötötte az élet köznapi valósága.! Costache
csak az udvaron felhalmozott téglában, a ciga¬rettáiban, a bankjegycsomagjában hitt, és ezek nélkül a mennyországot sem tudta
elképzelni. Félelme homá¬lyos, ösztönös volt, és főként azzal a nyomasztó -elkép¬zeléssel járt együtt, hogy egyszer csak kifosztja,
min¬denét ellopja, még a házából is kilöki valaki, s neki ezt tehetetlenül végig kell néznie, el kell tűrnie. A halál képe úgy jelent meg
Costache előtt, mint egy titokzatos rablóé, akivel szemben ő teljesen, végzetesen tehetetlen. Ennél nagyobb büntetést nem is tudott
volna elképzelni: tehetetlenül, mozdulatlanul végignézni a kifosztását. Éj¬szakánként azt álmodta, hogy menekülni akar, de a lába
ragadós sárba süpped, vagy furcsamód megmerevedik, és azt, hogy Aglaéval és a gyermekeivel veszekszik, rab¬lókkal viaskodik
gúzsba kötve, és fejjel előre egy sza¬kadékba zuhan. Rajokban nyüzsgő, nagy, fekete boga¬rakkal is álmodott. És valahányszor
lefeküdt délutánon¬ként, egy soklovas halottaskocsi robogott el felette.
Bár november elején az idő elromlott, és apró szemű, párálló eső szomorította a várost, Costache — akibe a félelem erőt is öntött —
elhatározta, hogy kimozdul a házból. De ehhez nagyszabású elővigyázatossági intézke¬déseket foganatosított, nehogy valaki ellopja a
pénzét. Talált az egyik szekrényben egy darabka jó, kemény vásznat, amilyenből a sátorlapok készülnek; odaadta Ottiliának azzal a
megbízással, hogy varr jón belőle egy erős zacskót, a zacskó szájába meg fűzzön madzagot. Ugyancsak Ottiliát kérte meg, hogy a
nadrágjára varr jón hátul egy háromgombos belső zsebet. Ottilia munkájával nagyon meg volt elégedve, de biztonság kedvéért — a
szöveten át — még egyszer körülvarrta spárgával a zse¬bet. A zacskóba beleöntötte az ezüstpénzt, amelyet egyéb¬ként a
bádogdobozban tartott a mindennapi kiadásokra, a zsebbe pedig belegyömöszölte a bankókötegeket. Hogy a gombok szilárdan
álljanak, két biztosítótűvel is össze¬fogta a zseb nyílását, a derekára pedig széles bőrövet kötött (nadrágtartót sohasem hordott). Csak
így mert ki¬menni a városba. Este a zacskót a párnája mögé, a nad¬rágját pedig a szalmazsák alá dugta. Stánicá észrevette, hogy az
öreg el-elmegy hazulról, és — inkább kíván¬csiságtól, mint valami azonnali érdektől hajtva — elha¬tározta, hogy meglesi. Egyszer
szerencsésen el is csípte az alkalmat, amikor Costache a városba indult. Bár csak öt óra volt, kint már sötétedett, és a nedves köd miatt
alig lehetett látni. Costache időtől kizöldült, vastag ka¬bátjába burkolózva, leszegett fejjel, apró léptekkel, jobb- ra-balra pillantgatva
haladt. A Sfin^ii Apostoli utca felé ment, és amikor kiért a hídhoz, egy pillanatra habozva megállott. („Még kiderül — gondolta
Stánicá —, hogy valami szerelmi kalandot keres a vén kecske. “) De az öreg továbbment a Calea Victorieiig, és a főposta felé tartott.
(„A bankba megy, megfogtam!“ ■— fontolgatta Stánicá.) Costache kiment a bulvárra, elhaladt a Brátianu szobor mellett, és a
Földművelésügyi Minisztériummal szemben megállott egy emeletes ház előtt. Ügy látszott, a ház falát nézegeti nagy figyelemmel.
(„Mi az ördögöt keres itt? — csodálkozott Stánicá. — Még kiderül, hogy ügyvédje van/1) Némi ácsorgás után az öreg eltűnt a
ka¬pualjban. Stánicá sebesen odaszaladt, és megállapította, hogy a falon egy orvosi névtábla függ. („Mi a fene!44) Nem habozott
tovább, lábujjhegyen felszaladt a lépcsőn. Éppen idej ében érkezett: látta, hogy az Öreg valóban az orvoshoz, nem máshová ment be.
(„A fejemet teszem rá, hogy valami titkos fiatalkori betegsége van, azt gyó¬gy itt atja!“) Felfedezése jókedvre hangolta. Nem várta
meg az öreg távozását, hanem lóvasútra ült, és hazament, azaz Aglaéhoz.

131
— Tudja-e, hová jár Costache bácsi? — kérdezte cél¬zatosan.
• — Hová?
— Orvoshoz! Tudják meg, hogy valami gatyabaja van!
— Nincs semmi baja — nyugtatta meg Aglae •—, is¬merem Costachét. Egész életében egészséges volt. Csak hát kezd törődni
magával.
Aglae gyanúja bizonyult igaznak. Az öreg kezdte sze¬retni az életet, és tudni akarta, hogy mi baja. Ügy gon¬dolta, hogy a házába
hívott orvosok hazudtak, ezért el¬határozta, hogy egy ismeretlen orvossal vizsgáltatja meg magát. Megkérdezte Félixtől, hogy ismer-
e egy jó és ol¬csó orvost. Az orvos, akit felkeresett, nyomban meg¬nyerte a tetszését. Arcán az Ötvenéves férfiak komoly, sőt kissé
már komor vonásai ültek, szűkszavúan és nyo¬matékosan beszélt, de rendkívül udvarias, sőt jóságos hangon.
— Mi a panasza? — kérdezte Costachétól.
— Nincs semmi panaszom. De-de-de megöregedtem, és tudni szeretném, hogy egészséges vagyok-e, me-meg azt is, hogy
miképpen védekezzem a betegségek ellen.
— Nagyon helyes, ön előrelátó ember. Kérem, vet¬kőzzék le.
Az orvos figyelmesen, de fölösleges aprólékosság nél¬kül megvizsgálta Costachét. A sommás tünetfelvétel után megtapogatta a
máját, meghallgatta a szívét, majd így szólt:
— A külső vizsgálat szerint semmi baja, és minden jel arra mutat, hogy teljesen egészséges. Csak egy kis szívzörejt hallottam.
'Tehát nincs semmi bajom? — kérdezte az öreg, aki biztosat akart tudni.
— Megvan a kora — nevetett az orvos —, az öregség is betegség! De engedje meg — folytatta, és a szemébe nézett —, nem
volt-e valami balesete, nem ájult-e el, nem érzett erős fejfájást mostanában?
A kérdés sarokba szorította az öreget. Hebegve is¬merte be:
— De-de-de igen, egyszer elájultam, annyira a fejem¬be szállott a vér.
— Látja? Ez többé ne forduljon elő. Diétáznia kell, ne dohányozzék, ne igyék, ne terhelje meg a szerveze¬tét. Kap egy receptet
is, de tudnia kell, hogy minden az életmódjától függ. Egyébként most már kerülnie kell az izgalmakat, szórakozzék mértékkel, ne
idegeskedjék. Van-e vagyona?
— Vaaan .. . van valamim ... Megélek belőle ... — dadogta Costache, és kezét ösztönösen a zsebére tette.
— Annál jobb.
— És... és.. . nincs semmi bajom? — kérdezte még egyszer.
•— Nincs, tisztelt uram — mondta nyájasan az orvos —, csak éppen vigyáznia kell a szervezetére. Engem is pél¬dául agyvérzés
veszélye fenyegetne, ha valami meggon¬dolatlanságot követnék el. Éljen tehát mértékletesen, hogy továbbra is megmaradjon a jó
egészsége.
— És ... nem dohányozhatom?
— Nem.
Az öreg jól begombolta a mellén a nagykabátját, és az orvos nyugodt tekintetétől kísérve az ajtó felé indult. Itt eszébe jutott, hogy
fizetnie kell. Félix azt mondta, hogy az orvosnak húsz lej jár a vizsgálatért. Costache hosszasan keresgélt a zsebében, majd előhúzott
két Öt¬lej est, az egyiket az orvos íróasztalára tette, a másikat a markában tartotta egy darabig, az orvos beleegyező mozdulatát várva.
De az kifürkészhetetlen arccal nézett rá. Erre a másik pénzdarabot is az asztalra dobta, és anélkül, hogy visszanézett volna, apró
léptekkel kiment.
Az orvos egy receptet írt az öregnek. Costache némi habozás után elhatározta, hogy megcsináltatja. Lefelé in¬dúlt a bulváron, és
nemsokára megállott egy patika előtt, szemben a Minerva mozival.
„Itt nagyon drága lehet!“ — gondolta, miután egy da¬rabig a bejárat előtt ácsorgott. A barokk szekrények és a porcelánedények
megijesztették. Továbbment, amíg egy drogériához nem ért. Ügy gondolta, hogy itt olcsóbban ússza meg a dolgot, és belépett. A
drogista sajnálkozva tárta szét a karját: egy egyszerűbb port még megcsi¬nálna, de ehhez a kanalas orvossághoz nincs meg min¬den
alapanyaga. Az öreg Costache továbbindult a Calea Victoriei felé, a főposta irányába. Tudott egy patikát a Lipscani utcában. Bement,
átadta a receptet. Várnia kel¬lett. A patikus a kezébe vett egy üveget, de az Öreg ré¬mülten így szólt:
— Előbb tudni szeretném, hogy mennyibe kerül.
A patikus kissé csodálkozva nézett rá, azután keres¬gélni kezdett egy könyvben, néhány apró számítást vég¬zett, végül kijelentette,
hogy az orvosság két lej Ötven baniba kerül.
— Tú-úl drága! Olcsóbban nem lehetne?
— Hogyhogy olcsóbban? Nem tudja, hogy itt szabott árak vannak?
— Igen? Akkor — visszakozott az öreg — nem csi¬náltatom meg.
A patikus odadobta neki a receptet, és a következő vásárlóhoz fordult. Az öreg lassan elballagott a Sfintii Apostoli utcáig, egy másik
patikába. Itt minden kertelés nélkül megkérdezte:
— Mibe kerül ez a recept?
— Két lej nyolcvan baniba — felelte a patikus, mi¬után futólag elolvasta a receptet.
Costache fogta a papírt, kiment, gondolkozott egy da¬rabig, azután csendesen visszament a Lipscani utcába, az előbbi patikához, és
megrendelte az orvosságot. Meg¬takarított harminc bánit! Hazatérőben észrevette, hogy a mécsek még égnek a Céllövő Egyesület
melletti temp¬lomban, és mivel fáradt volt, elhatározta, hogy bemegy. Vénasszonyok buzgólkodtak, hosszasan imádkoztak a
szentképek előtt, majd zajosan megcsókolták őket. A templomi énekes az egyik papi székben szunyókált, és egy végtelenül hosszú
dallamot eregetett ki az orrán.
Costache, akit lenyűgözött a fényes oltár és az énekes halk hangja, hirtelen áhítatot érzett; és miközben jobb kezével szélesen
többször keresztet vetett, bal kezével a pénzét tapogatta. Az járt a fejében, hogy az Üristen bi¬zonyára látja őt, tudja, hogy Ottiliára
gondolt, és sok pénzt ígér neki. És főként nem engedi meg, hogy el¬vigye a halál, mielőtt Ottilia jövőjét elrendezné, hiszen a szülői
gondoskodás mégiscsak többet ér a pénznél. Hi¬szen ő tapasztalt ember: betehetne a bankba egy bizo¬nyos összeget, és csak a
kamatokból apránként szép kis summát kerekíthetne ki Ottiliának, a tőke igénybevétele nélkül. Senki sem haragudna meg, Aglae sem,
aki meg¬kapja majd a tőkét, sem Ottilia, aki hasznot húzott be¬lőle. Az öreg Costache — miután ájtatosan hátrálva ke¬resztet vetett
— megkönnyebbülten lépett ki a templom¬ból. Lelkében meghatottságot és jóságot érzett. Egy öreg¬asszony, akinek még a száját is
eltakarta a nagy hárász- kendő, siránkozva nyújtotta feléje a kezét:

132
— Szánjon meg, tegyen jót egy szegénnyel, hogy sze¬rencsével járjon a mai szent pénteken! Oltalmazza a Szűzanya!
Az öreg a zsebébe dugta a kezét, előhúzott néhány pénzdarabot, de megállapította, hogy a tíz- és húszba- nisok között egyetlen
ötbanis sincs; talált egy egybanist, de ezt szégyellte odaadni. így szólt:
— Nincs apróm, higgye el, lelkem!
— Ejnye — mondta szemtelenül a vénasszony —, úgy legyen nekem, ahogy magának nincs, uram! Ha a bo¬jároknak nincs
pénzük, kinek legyen, talán nekem? Azért nem hallgatja meg magukat az Isten!
Az öreg megijedt — inkább attól a gondolattól, hogy a koldusasszony talán megszagolta a zsebében a pénzt —, és odadobott neki egy
tízbanist, amelyet az elégedetlen arccal vett el; csaknem megvetően mormogta, hogy „Is¬ten fizesse meg".
Az öreg titokban átadta az orvosságot Ottiliának, és megkérte, hogy a recept szerint, rendszeresen adjon neki belőle. Közölte, hogy
diétát is kell tartania. Félixhez fordult tanácsért, de olyan általános jellegű kérdések¬kel, hogy Félixnek legelőször azt kellett
megmagyaráz¬nia, hogy mi is az a diéta. Megértőbbnek mutatkozott a költségek tekintetében, többet áldozott a háztartásra. Va-
lóságos élvezettel beszélt Félixszel és Ottiliával a be¬tegségekről és orvosságokról, elvárta, hogy a lány szá¬jához vigye a kiskanalat,
és nevetett az örömtől, ha rá¬adásul egy ölelést is kapott. De az öreg túlzott reménye¬ket fűzött az orvos tanácsaihoz. Minden
kanálnyi orvos¬ság után csodát várt, valami hirtelen hatást, amelytől olyan erős lesz, mint soha, s minthogy falánk volt, a diétás
kosztot is orvosságnak tekintette. Például renge¬teg zöldséggel tömte magát, mert azt hitte, hogy a zöld¬ség gyógyító hatású. Félix
igyekezett megmagyarázni -neki, hogy a diéta célja a szervezet pihentetése, és hogy az ő korában már nincs szüksége annyi
táplálékra. De az öreg makacskodott: hiszen a fülével hallotta, amikor az orvos azt mondta, hogy a gyümölcs és zöldség „jót tesz“
neki. Ha ez így van, akkor minél többet kell en¬nie, hiszen „csak így lehet hatása44. Valóban, a hatás nem is maradt el: Costache
hízni kezdett. Stánicá helyeselt neki, és még biztatta is:
— Egyék csak, bácsikám, ha így mondta az orvos, ő csak tudja, mi való magának! Az a fontos, hogy van étvágya. Látja, nekem
például nincs!
— Miért? — kérdezte Costache, akit most mindenki¬nek az egészsége érdekelt.
— Miért? — tört ki Stánicá. — Azért nincs étvágyam, mert nincs kedvem élni! Miért éljek, kiért éljek? Az embernek az a célja,
hogy családja, gyermeke legyen, aki megőrzi az emlékét és a nevét! Megbüntetett az Úristen, magtalanságra ítélt! De az is lehet, hogy
éppen így akarja kinyitni a szememet: „Légy okos, Stánicá, ne hallgass az érzelmeidre, gondolkozz érett ésszel!u Gon¬dolkozom is.
Valamit majd csak kitalálok!
Stánicá folyton halálesetekről beszélt, és ezzel állandó terror alatt tartotta az Öreget:
— Hallotta, Costache bácsi? Az ezredes, Constanti- nescu ezredes, innen fentről, az Arionoaei -utcából, akitől a múltkor elkérte
a fúrót...
— Mi történt?
— Mi történt? Meghalt az éjszaka. De hát mitől? — kérdezte rémülten az öreg; titok¬ban azt remélte, hogy valami ritka, meg
nem ismétlődő balesetről van szó.
— Amitől minden kövér ember: megütötte a guta. Mint a villám. Este tizenegy óráig mulatozott a barátai¬val, és amikor
felállott, zsupsz! Holnap lesz a temetése. Majd elmegyek, hogy mindent megtudjak.
Valóban el is ment, és új hírekkel tért vissza.
— Ez az esztendő katasztrofális volt — mesélte el¬keseredve. — Tízével, százával hordják ki a halottakat! Csupa gyermeket
meg öreget. Az ősz nagyon árt a tüdő¬nek és a szívnek. Meghalt a sarki szatócs is, akitől az olajat vásároltuk. Sohasem láttam
betegnek. Csak úgy, hirtelen. Nem akarja megnézni? Az Isten tudja, mi baja lehetett, de egészen elfeketedett az arca, meg se ismerni.
A felesége azt mondja, hogy három napig viaskodott a halállal.
Az öreg Costache néhányszor közbe akart szólni, hogy véget vessen a rémségeknek, de hiába, Stánicá nyelve ördögi gyorsasággal
pergett.
Costache kezdett képzelődni, hipochonder lett, folyton igazi vagy vélt fájdalmakról panaszkodott. Ügy érezte, hogy pattog a füle, nem
jó a gyomra, a szíve meg-megáll, nem is hallja a dobogását. A legundokabb hajtókat szed¬te, és komoly arccal, órák hosszat üldögélt
a csodatevő edényen, a ház kellős közepén. Bizonyos tünetekből ki- okoskodta a zavarok eredetét, kiagyalt valami gyógymó¬dot is, s
ehhez egészen eredeti étrendeket állított össze. Közben elfogyott az orvossága, de nem akarta ismét meg-csináltatni, mert az orvos ezt
nem mondta. Végül újra elment hozzá, mert azt álmodta, hogy —■ nagy katona¬zene közepette — az udvaron ráomlottak a
téglarakások.
— Mit csináljak, doktor úr? — kérdezte az orvostól.
— Hogyhogy mit csináljon? Semmit. Éljen kiegyen¬súlyozottan, pihenjen.
Az öreg elmesélte a tüneteit. Az Orvos mosolygott, megveregette a vállát, és így biztatta:
— Semmi az egész, ez már a korunkkal jár. Ne törőd¬jék vele, járjon ki sétálni, szórakozzék, keresse a fia¬talabbak társaságát,
üljön ki a Ci^migiuba vagy a fasor¬ba, ha szép idő van, csak éppen meg ne hűljön.
Az öreg Costache áhítattal hallgatta a tanácsait, bár nem tetszett neki, hogy nem írt elő újabb orvosságokat. Ottilia — akinek
elmesélte a látogatását — elhatározta, hogy szórakoztatni fogja az öreget. Pascalopol most sem tagadta meg Önmagát, és kedvesen
rendelkezésére bocsá¬totta a kocsiját. így hát Ottilia és Costache csaknem naponta kikocsizott, és gyakran a földbirtokos
társasá¬gában tért haza. Félix arcára ismét komor felhők gyűl¬tek, annál is inkább, mivel Pascalopol — aki szintén hozzá akart
járulni az öreg szórakoztatásához — meg¬ígérte, hogy esténként be-benéz majd egy kártyapartira. A női ösztön, amelyhez Ottilia
lelkében teljes belső fel-
• szabadultság, de némi babonás hiedelem is keveredett, megsúgta a lánynak, hogy az öreg életébe egy bizton¬ságot és erőt
nyújtó tényezőt kell becsempészni. Elhalt anyja szobájában egy régóta nem használt ezüstmécses függött a szentképek mellett. Ottilia
kifényesítette, és bevitte az ebédlőbe. Az öreg most állandóan itt lakott, már csak azért is, hogy takarékoskodjék a tüzelővel. Ottilia
olajat töltött a mécsesbe, és meggyújtotta. Az öreg meglepetten nézett rá, egy szót sem szólt, nem tilta- ' kozott, de egy napon maga
hívta Ottiliát, és aggodalma¬san kérlelte:
— Kialudt a mécses, gyú-gyújtsd meg!
Amikor az olaj elapadt, és a láng a vízhez érve siste¬regni kezdett, az öreg úgy megrémült, mintha egy vész¬híreket suttogó hang
szólalt volna meg mellette. De ezek az apró lelki kisiklások nem tették komorrá, sőt. A lelke mélyén makacsul bízott abban, hogy az
orvos vélemé¬nyét a legkedvezőbben kell értelmeznie: akire azt mond¬ja, hogy egészséges, az egyszerűen nem halhat meg.

133
Hal¬vány fogalma sem volt az orvostudományról, a betegsé¬gekről még tapasztalatilag sem tudott semmit, a múltkori rosszullétét
csak mint a fáradtság vagy a nagy meleg miatt előállott „kimerültséget" volt hajlandó elkönyvel¬ni. Eszébe jutott, hogy
gyermekkorában is átesett egy lázas betegségen (a nevére nem emlékezett), s mivel ak¬kor hamar meggyógyult, úgy gondolta, hogy
az orvos¬ság most is visszaadja régi erejét. A szervezet elkopá¬sának bonyolult folyamatából semmit sem értett. Titok¬bán egyre
szőtte terveit, sőt folyton újabb és hosszabb időre terjedő elképzelésekkel toldotta meg őket.
Félix végre megkapta a nagykorúsági bizonyítványát (ekkor tudta meg, hogy Aglae is tagja volt a gyámta¬nácsnak), és most már
maga vehette fel a jövedelmét egy bankból, amely a pénzét kezelte. Vagyongondnoka egy ügyvéd volt, aki ugyan elég borsos
honoráriumot számított fel, de általában becsületes és kipróbáltan lel¬kiismeretes embernek bizonyult. Félix kissé szomorú volt,
mintha száműzetésbe készülne, de az öreg sietett kijelenteni, hogy „a régi áron“ nála maradhat. Ottilia szégyellt beleavatkozni a
dologba, Félix pedig csak gyö¬törte magát, hogy miféle okok játszhattak közre, míg végre a lány becsületesen megmondta neki:
— Apa egy kicsit kihasznál téged. Régi rossz szokása, amelytől ebben a korban már nem tudom megszabadí¬tani. De örvendek,
hogy nálunk maradsz.
Félix azzal mert válaszolni, hogy megcsókolta az arcát.
Minthogy a volt gyámfiú szó nélkül elfogadta az öreg számadását — bár ebből az derült ki, hogy teljesen fel¬élte a jövedelmét —,
Costache a szegek, gerendák, téglák törvényes és kizárólagos tulajdonosának tekintette ma¬gát, és újra ide-odá kezdte cipelni őket.
Felfedezett két rongyos külsejű, gyanús tekintetű kőművest, bezárkózott velük az elülső szobákba és — hiába állott be december
elején a fagy — hosszú technikai eszmecserékbe bocsát¬kozott. Mi volt a szándéka? Csak annyit lehetett látni, hogy a két ember
kihordta a bútort a nappaliból és a szomszédos szobából, és felhalmozta egy félreeső helyi¬ségben. Az öreg a következő gazdasági
tervet dolgozta ki: féltéglákból épült falakkal kettévágatja a két elülső szobát, hogy négyet nyerjen helyettük, az előszobából pedig
deszkafallal keríttet el egy részt, hogy az új la¬kásnak külön bejárata legyen. Ügy számította, hogy a szobákat — bútorozva —
havonta' legalább negyven le¬jért kiadhatja, ami évenként csaknem kétezer lejnyi bért jelent. Tízszer kétezer lej (azaz tíz évre
számítva a bért) húszezer, ami — gondolta az öreg — elég szép kis pénz a lányának. És ha majd leteszi azt a bizonyos Összeget a
bankba, megkapja a kamatokat is. Az emberek neki¬láttak a munkának, összemocskolták az egész házat, és felépítették az elválasztó
falakat. De a hideg vagy a rossz anyag miatt a falak nem száradtak meg, s a ned¬vességtől mindenfelé vöröses foltok ütöttek ki rajtuk.
A ház valóban erős volt, de a padlót fagerendák tartották, amelyeket rég kikezdett az idő. A szoba közepére helye¬zett váratlan teher
alatt úgy meggörbültek, hogy telje¬sen összenyomták az alájuk helyezett törmelékréteget. Néhány nap múlva a padló homorú és
rugalmas lett, mint a nyereg, a fal elvált a mennyezettől, és beroskadt a közepén. Az öreg Costache feldühödött, és gazemberek¬nek
nevezte a kőműveseket. A pénz tekintetében is né¬zeteltérés merült fel: az öreg felháborodva vette tudo¬másul, hogy a két ember
sokkal többet kér, mint ameny- nyire számított. A két kőműves elégedetlenül, károm¬kodva ment el, Costache pedig úgy döntött,
hogy tavasz- szal, ha megjavul az idő, rendesebb embereket keres, és ő'is odaáll dolgozni. De mérges volt, mert azt hitte, hogy a téllel
elszalasztotta a jő üzleti alkalmat, és valami kárpótláson törte a fejét a vélt veszteség miatt. Ottilia még idejében csapott le rá, amikor
Félixnek — aki za¬vartan hallgatta — a következő ajánlattal állott elő:
— Jobb lenne, ha sze-szerzodést kötnénk egy-két évre, a te érdekedben, hogy biztosan megtarthassad a szobá¬dat. Hátha valaki
többet kínál érte, és elveszi? Ka-kap- hatsz még egy '■ szobát, a tied mellett vagy elöl, hogy jobban érezd magad, fizetsz érte negyven
lejt.
Az igazság az volt, hogy Félix botrányosan sokat fi¬zetett az ellátásáért; bárhol pompásan megélt volna Öt- ven-hatvan lejből. De hát
Ottiliáért maradt ott.
— Apa, apa! — mondta szégyenkezve a lány, de — az öreg állapota miatt — csak nagyon szelíd szemrehá¬nyással hangjában.
— Miért csinálsz ilyesmit, apus? Annyi pénzt elveszel Félixtől, és még szerződést is kérsz tőle? Ahelyett, hogy a vendégünk lenne?
Én már szé- gyellek asztalhoz ülni, mert tudom, hogy az egészet ő fizeti.
Az öreg egy darabig mély megbánást mutatott, de nemsokára újabb kombinációkba bocsátkozott. Megtudta, hogy egyik-másik bank
életbiztosításokat köt az örökö¬sök javára. Egy évenként fizetett díj ellenében és bi¬zonyos idő eltelte után az örökösök — a
biztosított sze¬mély elhalálozása esetén — csinos összeget kapnak. Ki¬tűnő üzletet szimatolt, és az ötleten felvidulva, elégedett
arccal járt-kelt a házban. Biztosítja magát egy összeg erejéig Ottilia javára — mert valóban, Őszintén aggódott a lány jövőjéért —, és
így' nem kell kiadnia a kezéből egy nagyobb summát. A pénzével pedig bérházat építtet, sok kicsi, olcsó lakással, mert ezek többet
hoznak, mint a nagy lakások. De a bankban egyszerűen az arcába ne¬vettek:
— Életbiztosítást? Az ön korában?
Az öreg álmélkodva távozott: sehogy sem értette, hogy az ő korában miért nem lehet biztosítani valakit. Akkor az jutott eszébe, hogy
túl sok a bútor a házban, el kell adni belőle. Valóban, jöttek az ócskások, sikerült meg¬vásároltatnia ezt-azt. Akadt egy zsidó ügynök,
akit az egész berendezés érdekelt. De alig lépett be, a küszöbön megjelent Aglae. Akkora szájat tátott, mint egy orosz¬lán:
— Hát ez meg micsoda, Costache?
— Hogyhogy micsoda?
— Ezt kérdem én is! Mi az, elkótyavetyéled az egész berendezést?
— És ha elkótyavetyélem? Talán számadással tarto¬zom valakinek?
— Kitűnő árat kínáltam! — szólt közbe mézesmázos hangon az ügynök.
— Takarodjék innen! - — kiáltott rá Aglae. — Mi ez itt? Öcskapiac?
Az ügynök elmenekült, de Costache úgy feldühödött, hogy a homlokán, mint a jól fejlett káposztalevélen, görcsösen kidagadtak az
erek. Éles hangon, amely néha nevetségesen mély, rekedt gurgulázásba csapott át, ordí¬tozni kezdett:
— Micsoda, hát nem csinálhatok a saját házamban azt, amit akarok? Mit akarsz tőlem?
— Azt akarom, hogy a szüléinktől örökölt régi bútort ne add egy mocskos ügynök kezére, aki még be is csap!
— És ha becsap, mi közöd hozzá?
— Van közöm!
■— Semmi közöd!
— De igen, mert a húgod vagyok! És ha a húgom vagy, azért jogod van gyá-gyám- kodni felettem?
— Jogom van megakadályozni, hogy ki tudja, kinek a tanácsára, ostobaságokat művelj! Ügy látszik, már nem vagy egészen
épeszű!
Az öreg Costache úgy érezte, hogy megfullad.

134
— Én nem vagyok épeszű? Én művelek ostobaságo¬kat? Hát nem csinálhatok azt a házamban, amit akarok, nem adhatom el az
ócska holmimat akkor, amikor ked¬vem van, és annak, akinek akarom? Mindent eladok, a házamat, a bútoraimat, mindent, mindent,
és egy vasat sem hagyok rátok! Inkább egy kórházra testálok min¬dent!
Aglaét megijesztette ez a fenyegetés; abban a helyben megjuhászodott:
— Nem azt mondtam, hogy nem adhatod el a holmi¬dat; én csak azt mondtam, hogy ezek a nyomorult ügy¬nökök becsapnak!
Ha el akarsz adni valamit, rajta, én nem akadályozlak meg, de érdeklődjünk, keressünk egy családot, amely rendesebb árat fizet. A
javadat akarom!
— Nincs szükségem a tanácsodra! — hetvenkedett Costache, de félig-meddig már bedőlt Aglaénak.
Ezeknek az összetűzéseknek az lett az eredménye, hogy Costache fejében váratlan ötlet született meg. Ottilia jövőjét elrendezte
(legalábbis így képzelte, készpénznek tekintve elhatározását), ő maga még erős és egészséges (hiszen így mondta az orvos), miért
maradjon tehát egész életére egyedül? Hogy szomorkodjék, betegeskedjék, tűrje Aglae zsamokoskodását? Olyan erőben van, gon-
dolta, hogy nyugodtan megoszthatja az életét valakivel, például egy „házvezetőnővel^ Volt egy régi barátnője, akit fel-felkeresett,
amióta özvegységre jutott, és aki azért tetszett neki, mert anyagi szempontból nagyon sze¬rénynek mutatkozott. Ügy élne a házában,
elmélkedett az öreg, „mint a felesége^, kiadná a szobáit, kezébe ven¬né a háztartást. Szabályszerű házasságra nem gondolt; egyrészt
irtózott a költségektől, másrészt bebeszélte ma¬gának, hogy a vadházasság éppen olyan házasság, mint a többi. A törvényesség
ismeretlen fogalom volt számára, ezért nem törvényesítette Ottilia helyzetét sem, bár egyébként hűségesen nevelte. Egy szép napon
Ottilia és
Félix arra ébredt, hogy az asszony már be is költözött a házba. Egyszerű külsejű; tisztán öltözött nő volt, a ha¬ját szorosan kontyba
fonva viselte, a kontyot meg egy kis fésűvel és rengeteg tűvel fogta Össze. Negyvenöt-öt- ven éves lehetett, madárcsontú testét elég
kerekre hiz¬lalta a jólét, arca ellenszenvesen sárga volt. Mézesmá¬zos, alamuszian nyájas modora miatt az első pillanattól gyűlölték.
Mindenbe beleütötte az orrát, álszent arccal tűrte a célzásokat, nevetségesen túlzott gondoskodással vette körül az öreget. Ám ez
olyan elégedettnek látszott, hogy jókedvében folyton a füléig szaladt a szája. Amikor Costache asztalhoz ült, a „házvezetőnő^ —
Paulina volt a neve — asztalkendőt kötött elébe, és — mintha gyer¬mekkel lett volna dolga — jól megbogozta a nyakán.
— Így ni — jegyezte meg angyali arccal, ám szavai¬ból nem hiányzott az él a többiek felé -—, most aztán nem eshetik le.
Ottiliából kitört a nevetés; Paulina úgy tett, mintha nem hallotta volna, kiszaladt a konyhába, becipelte Ma¬rinát, és ezerféle
utasítással látta el, amelyeket ez meg¬vető arccal hallgatott végig. Paulina egy lágytojást ho¬zott Costachénak, de amikor a falánk
öreg a kezét nyúj¬totta, hogy elvegye, az álfeleség elkapta előle; egy kis¬tányért kért Marinától („gyorsan, gyorsan, Marina, ne
várjon a nagyságos úr!“), az öreg elé tette, és kiska- nállal kikaparta a tojást a héjából. Costache türelmet¬lenül bele akarta mártani
kenyerét a tojássárgájába, de Paulina egy szelíd ápolónői mozdulattal megállította, és két ujja között egy kis sót szórt rá.
— Borsot is — követelte az öreg.
— Borsot nem szabad — mondta Paulina '•—, árt ma¬gának, lelkem.
Marina az ajtóban állott, és úgy nézte a jelenetet, mintha színházban lett volna; de az öreg el volt ragad¬tatva. Paulina csak akkor ült
le az asztalhoz, amikor Costache befejezte az evést, s miközben ő is falt valamit, éber szemmel figyelte védencét. Az asszony nyilván
arra törekedett, hogy szép szóval, hízelgéssel némi tekintélyt vívjon ki a házban. Egy reggel tettetett tapintattal, sűrű bocsánatkérés
közepette még Ottiliát is megakadályozta abban, hogy bemenjen az öreghez, arra hivatkozva, hogy
29 — A titokzatos lány
„Costache úru rosszul aludt az éjszaka, és pihennie kell. Ottilia úgy érezte, hogy már nem sokáig bírja idegek¬kel az utálatos
nőszemélyt, és egy nap egyszerűen ki¬teszi a szűrét, de Paulina uralma hirtelen véget ért. Ami¬kor már azt hitte, hogy sikerült
befurakodnia Costache kegyeibe, lassan-lassan a maga gondjairól kezdett be¬szélni:
— Az emberek rosszak, és szívesen pletykálnak, ha okot adunk rá. Én özvegyasszony vagyok, szükségem volna egyre-másra.
Legalább tudjam, hogy nem hiába ápoltam egy embert. Hallottam már olyan férfiakról, akik évekig gondoztatták magukat egy
asszonnyal, az¬után becsapták.
— Mit akarsz tőlem? — kérdezte mérgesen az öreg, miután már ismételten lenyelte a célzásait.
— Hát valamit, ha nem egyebet, legalább egy ígére¬tet; ígérje meg például, hogy engem is beír a végren¬deletébe.
Az öreg homloka ismét olyan lett, mint a káposztale¬vél; dühében teljesen berekedt:
— Miféle végrendeletbe? Én nem csinálok végrende¬letet! Nincs hagyakoznivalóm! Hallani sem akarok róla, még nem haltam
meg!
— Azért ne haragudjék, csak úgy mondtam. Tudom, hogy maga jó ember!
Az öreg Costache elég nagy gondban volt amúgy is, mert a házban jócskán fogyott az élelem. Most egészen megrémült, és nem tudta,
miképpen szabaduljon az asz- szonytól. Vele született gyávasága folytán irtózott minden kezdeményezéstől. Ezért elégedett arccal
nézett végig egy jelenetet (az ablaknál állott, csak láthatta, de nem hall¬hatta): Marina nekivadulva lökdöste ki Paulinát a
kony¬hából, és fakanállal fenyegette. Az asszony addig ma¬radt a házban, amíg megigazította a kontyát, azután örökre eltűnt. Félix
és Ottilia nevetett, az öreg pedig komikusán bűnbánó arccal nézett rájuk, mint a csínyen kapott gyermek. Stanicának viszont több se
kellett, min¬den képzelőerejének latba vetésével alaposan kiszínezte az esetet odaát:
— Becsületszavamra mondom, hogy az öregnek egy kölyke is van tőle, magam is láttam! Ne csodálkozzatok,
ha valamit ráhagy a fattyújára! Mit gondoltok, miért kergette el Marina? Ottilia és Félix biztatta fel, mert nem akarnak konkurrenciát
a házban! Ügy elagyabu- gyálta, hogy azt mondják, kórházba kellett vinni!
Ottilia az öreg térdére ült, és megsimogatta fényes porcelán-fejét:
— Bizony isten, apus, öregember létedre úgy viselked¬tél, mint egy gyermek. Mi szükséged volt arra, hogy a házadba hozz egy
ilyen asszonyt? Nem gondozunk-e eléggé, nem teljesítjük-e minden kívánságodat?
Az öregnek lefittyedt az ajka. Klasszikus bűnbánó pózt vett fel.
— Hagyd csak, gondom lesz a ki-kislányomra —
— mondta, mert újra szenzációs üzletekről fantáziáit —, majd meglátod.
— Miattam ne szerezz magadnak gondot, apus, mond¬tam már, hogy semmire sincs szükségem!
Ottilia ezt őszintén is gondolta; teljesen elfelejtette, amit Pascalopol mondott a bankbetétről.
Marina fejébe verte Costachénak, hogy a gonosz lel¬kek ellen, amelyek egy idő óta annyi bajt hoztak rá, tömjéneztetnie kellene a
házban. Ügy élnek, mint a po- gányok, emberemlékezet óta nem járt pap a házban. Costache végül engedett az unszolásnak, és egy

135
reggel el is jött a pap. A kántor és Cujka atya kísérte. Cujka atya a mostani pap elődje volt, de kiöregedett a hivata¬lából. Betöltötte a
hetven esztendőt; hegyes szakálla ké¬kesfeketén ragyogott, és sűrű volt, mint az ecset. Renge¬teg cujkát megivott életében, innen is
kapta a nevét. Káromkodott, az ördögöt emlegette, a templomban meg öregségére és fájó derekára panaszkodott az emberek¬nek. Ö
gyóntatta a gyermekeket, akik nevetve bújtak a stólája alá, és azzal fogadta őket, hogy ettek-e böjtös napon paszulyt vagy
savanyúkáposztát. Mormogva, el- élcsukló hangon énekelt, s néha — a fiatalabb hívek nagy derültségére — a mély brummogásból a
legrémítőbb üvöltésbe csapott át. A vénasszonyok össze-összeszidták, pedig egyébként tisztelték; persze ő sem hagyta magát,
• és olyan jelzőkkel illette Őket, amelyeket nem bírt volna .el a szentek füle. A templom rendes lelkésze emberség¬ből
tartotta, és ezt úton-útfélen hangoztatta is. Fontos-
kodó arccal, színlelt aggodalommal hozzátette, hogy az egyház jó híréről van szó. Ez a pap kerekre hízott, ma¬gas termetű, vörös
képű férfi volt, hosszú, fehér sza¬kálla eltakarta a mellét. Rengett a hasa, amikor nevetett, elbírta a legpogányabb célzásokat is,
óvatos tréfákkal vá¬laszolt a támadásokra, és általában vigyázott a tekinté¬lyére.
A kántor segítségével a pap elvégezte a szertartást, "meghintette szenteltvízzel a falakat, és az egész házat tömjénfüsttel töltötte meg.
Cujka pópa időnként egy-egy szakadozott dallamtöredékkel szolgált, a szeme sarkából pedig egyre azt leste, hogy nem hoznak-e
végre valami innivalót. Amikor a tisztelendő „ a jelenlevőket is meg¬hintette szenteltvízzel (az öreg Costache nagy áhítattal, ■
derékból meghajolt), a szeme összeakadt a Stánicáéval. Jól ismerte, és most cinkosan feléje nevetett.
— Honnan bújtál elő, sátán? — kérdezte tőle tréfá¬san, amikor a szertartás befejeztével áthúzta miseruhá¬ját a varkocsa felett.
— Hogyhogy, szentatyám? — kérdezte paposan Stá- nicá. — Hát nem szabad részt vennem a szent befüstö- lésen, nem kell-e
nekem is a lelkemmel törődnöm?
— Dehogynem, te kutyafülű disznó, dicsérlek érte. Végre te is magadba szállottál, a helyes útra tértél. Gyó¬násra,
szentáldozásra is elvárlak.
A pap mindenkit tegezett, „lelki fiainak” tekintette híveit, a barátait pedig „kutyafülű disznónak44 becézte. Cujka pópa elunta a
várakozást, és odaszólt Ottiliának:
— Ide figyelj, kiscsibém, nincs-e egy kis cujkátok a “ házban? Reggel óta reszel a torkom ...
És bizonyításképpen szenvedő arccal, mélyen, majd magasan, de ugyanazon a hangon köhintett.
— Costache bácsi — mondta Stanicá —, kínálja meg a vendégeit valami harapnivalóval, egy kis borral, fel¬vágottal, ezzel-
azzal, így kívánja az illem.
— Inkább cujkával! — szólt közbe ártatlanul Cujka pópa.
Costache rosszkedvűen nézett Ottiliára, de Stanicá to¬vább feszítette a húrt:
— Gyerünk elő egy húszassal, bácsikám, meg kell tisz¬telnünk ezeket a szentéletű urakat!
A pap hallotta, hogy Stánicá utasításokkal látja el Ma¬rinát, és a félreértés elkerülése végett közbeszólt:
—- Hé, te kutyafülű disznó, mondd meg neki, hogy kérjén Cristachétól abból a borból, amelyet én iszom, és hozzon egy kis sajtot is.
Csúszik a vinkóhoz.
—r Hozz egy kis cujkát is, egyem a begyes lelkedet! Forrald is fel! — tette hozzá könyörögve az öregebbik.
Ottiliát mulattatta Cujka pópa, és sietett teljesíteni a kívánságát. A papok letelepedtek, hazaküldték a kántort a templomi szerekkel, és
várták az ételt-italt.
Bölcs és Istennek tetsző dolog megszenteltetni időn¬ként a házat — mondta a pap, hogy éppen mondjon va¬lamit. — Emlékezzünk
meg néha a Fentvalóról, aki az egész világot igazgatja dicső kezével.
— És igyunk meg hozzá egy pohár bort! — toldotta meg a pap szavait Stánicá.
— Bizony a bor sem megvetendő, te kutyafülű disznó
— védte ki a támadást a pap —, hiszen Istentől való, hogy örvendezzenek a hitvány teremtmények. Persze, csak mértékkel!
— Az Isten verje meg, milyen erősen havazik! — szó¬lalt mfeg az öregebbik pópa. — Még a szám is megtelt hóval. Csak
tizenöt évvel ezelőtt, 1895-ben láttam ilyen nagy havazást, akkor hóvihar is volt novemberben. Az ördög a fejébe vette, hogy nekem
ma be kell rekednem!
Hé, szentatya! — szólt rá tettetett felháborodással a másik. — Hányszor mondtam már, hogy ne emlegesse a kereszt ellenségeit! öreg
pap létére micsoda vétekbe esett! Érdemelje ki valamivel az Ür kegyelmét!
Stánicá hergelni kezdte:
, —Ilyenek maguk, papok. Arra intik az embereket, hogy ne igyanak, ne káromkodjanak, maguk meg azt csi¬nálnak, amit akarnak.
Csodálkoznak-e, hogy az emberek ,nem hisznek?
— A hivatásomban higgyenek! <— jelentette ki Cujka pópa, és két marokra ragadta kicsi szakállát. — A ke¬resztyén ember a
szent hivatásomat tiszteli, és nem azt nézi, hogy én is csak bűnös lélek vagyok!
— Ejnye, te kutyafülű disznó — szólt rá Stánicára ,a fiatalabbik —, úgy látszik, ma az ördög beszél belőled! Mikor hallottál
engem káromkodni, mikor vettem fel hiába az Ür nevét? Ötisztelendősége öreg már, s bizony rá-rájár a szája szegénynek, mert hát
valamennyien bű¬nösök vagyunk. Azt mondod, hogy iszom, ördögfióka? Igen, néha megiszom egy pohár bort, de ezt a szentírás is
megengedi, ahogy Salamon mondja a példabeszédei¬ben: „Ha leülsz enni a hatalmassal, bölcs mértékkel fi- gyelmezz arra, ami
előtted van.“
Cujka pópa orrh'angon dúdolta hozzá: ,,Egyél, fiam, mézet, mert jó, és a színméz édes a te ínyednek/4 Azután aggodalmasan
megkérdezte:
— Vajon sokáig készül-e még az a cujka, fiacskám? Nekem már nincs sok időm!
— Hé, atyám, az Ür nem engedi meg nekünk, szegény bűnösöknek, hogy az élet fonalát méregessük! Ne hív¬juk ki a haragját
gőgös elménkkel! Hallja ám az Ür!
— Nocsak — jegyezte meg Stanicá, aki ismét szabad¬gondolkozóvá változott. — Azt hiszi, hogy az Isten tö¬rődik velünk, és
rovásra veszi minden napunkat?
A pap elborzadva emelte fel öklét, és megfenyegette Stánicát:
— „Féket tettem a számra, midőn ellenem támadt a nyomorult.44
Ottilia és Marina közben bejött az étellel-itallal, és megterítették az asztalt. A pap szemügyre vette az ételt, keresztet vetett,
megáldotta a terített asztalt, és így imádkozott: „Urunk Jézus Krisztus, tekints le a testnek való eledelre, és áldd meg, amiként
megáldottad ama bárányt, amelyet Ábel ajánlott fel áldozatul, valamint ama kövér borjút... Mert te vagy az igaz eledel, tőled való

136
minden földi jó, dicséret érte néked és végtelen mennyei atyádnak és a szentléleknek most és mind¬örökké, ámen.“ Azután újra
keresztet vetett, csettintett a nyelvével, és felkapott egy jókora szelet szalámit. Cujka pópát nem nagyon érdekelte az étel: felragadta a
poha¬rát, és miközben az italt várta, így énekelt:
— „Ne légy azok közül való, akik borral dőzsölnek, hiába beszélnek és hússal tobzódnak/1
— Hej-hej, bizony így igaz, kutyafülű disznó, így van, bizony isten — mondta a pap, miközben újra meghámo¬zott egy szelet
szalámit. — „Mert a részeges és tobzódó §zegény lesz, és rongyokba öltözteti az aluvás/‘
— He-he-he! — nevetett Cujka pópa, amikor ^ látta, hogy Ottiliát szórakoztatják a tréfáik. — Nevess, | csak nevess,
galambocskám! Emlékszel-e, amikor a kereszte¬lőmedencébe merítettelek? Juj, milyen istentelen hideg volt akkor is! Felforrt már az
a cujka? Mert erősen kí¬noz a csúz! „Miként vas a sebnek, füst a szemnek nem használ, azonképpen a test nyavalyája megszomorítja
a lelket.44
— Fiam, te nem eszel? — kérdezte a pap az öreg Cos- tachétól. — Igyál legalább egy kis bort! Ennek a kutya¬fülű
Cristachénak isteni bora van, áldozásra való!
— Apa betegeskedett mostanában — felelte Ottilia —, tartózkodnia kell az italtól.
— Igen? — csodálkozott a pap, és egyből lehajtott egy pohár bort. — Nem tudtam. De egy jó húzás még nem túlzás. A jó bor
orvosság, így tanultam az öregektől. Csakhogy én nem értek a testi dolgokhoz, rám a lelkeket bízták. Adjon Isten egészséget és józan
eszet a gyűlöl- ködöknek, ámen!
— Ide hallgass, kislányom, akad-e még abból az át¬kozott fahéjas izéből? — kérdezte Cujka pópa. — Alig kóstoltam meg.
Tölts egy keveset, hogy még több bű¬nöm legyen, mikor az Ur hívó szavára alázatosan elébe járulok. „Lantommal vallom meg
bűneimet, ó, Uraknak Ura!“
— Apropó lant •— szólt közbe Stánicá. — Ez nem étvágygerjesztőnek való bor. Cigányzene kellene ehhez. Kár, hogy a papok
nem táncolhatnak!
— Már miért ne táncolhatnánk, kutyafülű disznója! „Táncolj és örvendezz, Sion!“ — mondja a szentírás. Nem táncolunk-e a
házasság szentségének a beteljesülé¬sekor? Tiszta lélekkel szabad ám vigadnunk, becsülete¬sen. Azt hiszem, Stánicá, hogy te, ha
nem csalódom, azokhoz a jöttmentekhez tartozol, akiket megfertőzött az ateizmus mocska, és akik kigúnyolják a hitet. „Azt mondá a
bolond magában: nincs Isten.“
Ezzel a pap beleharapott egy darab sajtba. Cujka pópa, aki hozzá volt szokva az ilyen kegyes párbeszédekhez, szomorúan nézett üres
cujkáscsészéjébe, amelynek alján egy szem bors feketéllett. Utálkozó tekintetet vetett az asztalon heverő felvágottra, és újra énekelni
kezdett:
„Angyali kenyérnek örvendezett az ember, gazdag táp¬lálékára gondjuk vala fent.44
— így bizony, így van, atyám, az Ür irgalma végte¬len! — helyeselt a másik pap, és szélesen keresztet ve¬tett.
Cujka pópa, akinek Ottilia töltött még egy csészével, megkérdezte, hogy megvan-e még a „cimbalma”, ame¬lyen egyszer játszani
hallotta. A „cimbalom w a zongora volt. Az öreg Costache máskor borzasztóan haragudott volna a nagy bor- és ételpusztítás miatt,
ami a szeme előtt lefolyt, de most egészen más gondolatok foglalkoz¬tatták. Végül csaknem suttogva megkérdezte a paptól:
— És mi-mit gondol, van-e túlvilág?
— Kétségtelenül, hiszen erre tanítanak a Megváltó szavai, amikor ezt mondja: „Boldogok a szegények, mert övék a
mennyeknek országa, boldogok az éhezők, mert ők megelégíttetnek s a többi, mert ők meglátják az Urat.“
—- No, akkor mi nehezen jutunk a mennyországba, atyám, mert alaposan jóllaktunk — jegyezte meg Stá¬nicá.
— Hallgass már, kutyafülű disznó, mert nemcsak a bendőd kielégítéséről van szó, hanem arról is, hogy az embernek meg kell
ismernie a teljes boldogságot. De hát melyik halandó dicsekedhetik azzal, te sátánfióka, hogy boldog és bűntelen? Mert milyen az
ember? „Miként a- fű, s a napjai miként a mező virágai.w És nem számolsz-e az Ür végtelen kegyével, amellyel irgalmasan
megbo¬csátja bűneinket, mégha hétszeresen hétszer vétkeztünk is?
A papot kimerítette ez a szónoki erőfeszítés. Üjra lehajtott egy pohár bort, majd mély hangon így szólt:
— Irgalmazz nekem . nagy kegyelmeddel, Uram, és tengernyi vétkem után bocsásd meg ezt az istentelen- séget is, ámen.
Cujka pópa sebesen visszaénekelt neki, mint a temp¬lomban:
— Ajkamat kinyitod majd, Uram, és szám csak téged dicsérend! — És megivott rá egy csésze cujkát.
Á pap lerázta reverendájáról a morzsákat, megnézte az óráját, és úgy találta, hogy indulniuk kell.
— Szedelőzködjünk, atyám, és menjünk, mert dél lett. Az Ür áldása legyen ezen a házon!
Az öreg Costache nagyon komolyan még megkérdezte:
— És a lélek éppen úgy lát és hall, mint a földi élet¬ben?
— Ö, Istenem — felelte a pap, aki igyekezett meg¬kerülni a pontos választ, nehogy csapdába essen —, ezek olyan rémítő
titkok, amelyeket véges eszünkkel nem ku¬tathatunk. De valószínű, hogy az Ür végtelen jósága és kegyelme mindenre kiterjedt.
Cujka pópa rikkantott rá, mint a gyermek, de a rik- kantása köhögésbe fúlt:
— Korsó és fazék, hi-hi-hij, fazekacska lesz belőlünk!
Stanicá bőbeszédűen tartóztatta a papot:
— Várjon, ne szaladjon, atyám! Costache bácsi egy nagyon komoly kérdést tett fel, és ezt én is megismétlem. Anyám emlékére
mondom, hogy tisztelem őseink hitét, és nemcsak formailag, hanem lelkileg is fel akarok ké¬szülni arra, hogy jó keresztényként
éljek.
— Isten segítsen! — bólintott a pap, mert méltóságán alulinak találta, hogy gúnyt űzzön a megtérőkből.
— Igen ám, de ember vagyok, életbe vágó fontosságú kérdésekkel viaskodom, és feleletet várok rájuk, másként az ateista
filozófia karjaiba jutok!
— A Megváltó minden emberi kérdésre választ adott!
— jelentette ki a pap, akit már aggasztott ez a beszél¬getés.
— Legelőször is azt mondja meg, hogy miért nincs igazság a földön. Az álnok miért habzsolhat büntetlenül, miért szenved
helyette az igaz?
A pap barátságosan, félig tréfásan, félig komolyan megfenyegette Stánicát, hogy ezzel a humoros fordulat¬tal kényszerítse
meghátrálásra:

137
—> Látod, mennyire meglátszik rajtad, kutyafülű disz¬nója, hogy sohasem teszed be a lábad az Ür hajlékába! Hát azt akarnád-e,
méltatlan gyermek, hogy most, két pohár bor között világosítsam meg az elmédet? Eljár¬tál-e a templomba, hogy az Ür igéjét
hallgasd, leborul- tál-e előttem, hogy meggyónd a bűneidet? Akkor minden kérdésedre választ nyertél volna. Ne merj istentelenséget
a szádra venni, hékás, mert odafent az égben minden
jótettnek és bűnnek megvan ám a maga jutalma vagy büntetése! „Mert nagy az Ür, végtelen az ő hatalma, és megszámlálhatatlan az ő
bölcsessége.44
— És va-van-e túlvilág? — kérdezte csökönyös kíván¬csisággal az öreg Costache.
— Ha volna — mondta Stánicá, mintha az öreggel folytatott régebbi beszélgetését tódítaná —, valaki már eljött volna, hogy
nekünk is megjelentse!
— Bocsáss meg neki, Uram, mert nem tudja, hogy mit beszél — fohászkodott színpadiasan a pap, és karjait a mennyezet felé
emelte.
— Ide hallgasson, szentatyám, igaz-e, hogy az Isten jó?
— Te mondád! — bólintott a pap, hogy valamikép¬pen elkerülje a további vitát.
— No, ha ez így van, akkor magyarázza meg nekem, hogy miért élünk évezredek óta kétségek közepette, miért nincs még
bizonyosságunk a lélek halhatatlanságáról. Pedig milyen egyszerű lenne, ha valamelyik halott szé¬pen alászállna az égből, és
elmondaná, hogy odatúl ez meg ez a helyzet. Miért hallgat erről az Isten?
A pap megbotránkozott arcot vágott:
— Bizony jól mondta a zsoltáros: „Boldog ember az, aki nem jár gonoszok tanácsán, bűnösök útján meg nem áll, és csúfolódók
székében nem ül.44 Ide figyelj, kutya- fülű disznó, hát miféle keresztény vagy, ha még ősi hi¬tünk alapelemeit sem ismered? Miféle
bizonyosságra van szükséged, ha egyszer a Megváltó feláldozta magát éret¬tünk, majd feltámadott halottaiból?
— No, és milyen az a túlvilág? — kérdezte csúfol- - kodva Stánicá, Costache meg látható érdeklődéssel várta
a választ.
— Majd meglátod, te eleven ördög, hogy milyen, „íme, eljövök hamar — mondja a Jelenések könyve —, és mindeniteknek
megfizetek a ti cselekedeteitek sze¬rint; mert én vagyok az alfa és az ómega, a kezdet és a vég, az első és az utolsó44 s a többi.
Jöjjön, atyám, men¬jünk, mert későre jár az idő.
És a pap, nyomában Cujka pópával, elindult az ajtó felé, hogy véget vessen a kellemetlen beszélgetésnek.
— Én csak azért beszéltem úgy — jelentette ki Stá¬nicá a kapuban a papnak —, hogy buzdítsam az Öreget.
Itt az ideje, hogy végre elgondolkozzon ezeken a dolgo¬kon. Mert ami engem illet, biztosíthatom, hogy a leg¬igazibb keresztény
vagyok. Húsvétra gyónni is elmegyek.
— Hallgass, te kutyafülű — tréfálkozott a pap —, mert tudom, hogy mit ér a bőröd. Ilyenek vagytok ti az új nemzedék. Jó
egészséget!
Aglae elcsodálkozott, amikor tudomást szerzett a be¬szerelésről, és magában azt kérdezte, hogy jót vagy rosszat jelent-e, hiszen
Costache vallásos közömbössége közismert volt. Mindenesetre megragadta az alkalmat, hogy újra felkeresse az öreget, és
megdicsérje a kitűnő gondolatért. A látogatásból valóságos délutáni összejöve¬tel lett, amelyen részt vett Stánicá, Olimpia, Aurica és
Ti ti. Aglae új, nagy büszkesége az volt, hogy Titi egyre kitartóbban hegedült; szörnyű cincogása betöltötte az egész házat.
Szenvedélyesen, makacsul hegedült, de min¬den módszer nélkül. Aglae viszont azt vette a fejébe, hogy most megmutatja Ottiliának:
ez az igazi művészi játék, nem az ő „klampírozása“. Lányaival együtt olyan féltékeny pártfogással vette körül Titit, hogy ha a
pá¬lyája ettől függött volna, hamarosan egy Paganini lett volna belőle. Szerencsétlenségére nem volt meg sem a szükséges
kézügyessége, sem az esze, hogy módszeresen tanuljon. Valaki a figyelmébe ajánlott egy Klenck-füze- tet és egy Sitt-féle módszert,
de Titi hamar megunta az egyhangú gyakorlatokat (amelyek különben Aglaét is ki¬ábrándították), és ismét különböző dallamokat
kezdett játszani, fül után vagy néha kottából is, de a legismer¬tebbeket, a legbanálisabbakat válogatta össze. Amilyen szenvedélyesen
szerette a kézimunkát, olyan makacs ki- < tartással csinált most csaknem kisipart a hegedülésből. Kottákat kért barátaitól, népzenét és
románcokat vegye¬sen, zongorára, hegedűre vagy énekhangra írt dalokat, újra elővette ötágú fésűjét, és kottapapírt fabrikált,
in¬digóval, hogy egyszerre több példány készüljön, azután a legbizarrabb ötlettel csak az első részt másolta le. Hosz- szú és kínos
munkával — Aglae nagy megelégedésére — Titi műsora így alakult ki: egy valcer A madarász me¬séjéből, Ó, miért nem jössz,
Amott a kiskertben, Női korona, Mennyire szerettelek, Mimi d’amour, Malgré tói, Reviens, Vadászkeringő, Si tu veux, Marguerite,
Braga
Szerenádja, Sous les ponts de Paris, Tu ne sauras jamais, v
Barna szempár} Serments de ferrime, A szerzetes, Nem \
hihetem, a Marseillaise és egyebek. Így tehát Aglae, mi- [:
közben elővette a magával hozott kézimunkát, azt java- f
solta, hogy Titi hegedüljön valamit az öreg szórakoz- I
tatására. Titi nem hagyta magát sokáig kéretni, és ha- misan, csapnivalóan játszani kezdte Drossino románcát, i
az Elmentéit. Az öreg Costachét —; bár halvány fogalma j
sem volt a zenéről — még csak nem is szórakoztatta Titi játéka, ellenben a három nő áhítattal hallgatta a pro¬dukciót. Aurica
csatlakozott a hegedűhöz, és dúdolni } kezdte a dalt, majd Olimpia is betársult a rögtönzött kó¬rusba, végül Aglae ■— hogy ezzel is
buzdítsa Titi zenei ;
ambícióit — maga is velük énekelt. Kiderült, hogy hét- :
köznapi agresszív baritonja éneklés közben sírós, resz- keteg hanggá alakul át. Aurica hirtelen görcsös zoko¬gásban tört ki.
— Miért sírsz megint? — kérdezte Olimpia. — Igyál egy pohár vizet!
Aurica bánatos képpel megivott egy pohár vizet, na¬gyot sóhajtott, azután így szólt:
— Hám jön néha, amikor zenét hallgatok. Ha látom,
hogy mások boldogok, én pedig ... ■
— Ne búsulj — vigasztalta Aglae —, eljön a te időd
is. Jó az Isten!
Titi fel akarta vidítani Auricájt, és belevágott az ls$a- Issába. Rémítő komolyan játszott, Aglae pedig elbájoltan dúdolt hozzá.
— Mégiscsak a hegedű a legmüvészibb hangszer! — jelentette ki. — A zongorát egyszerűen nem bírom!

138
Éppen ekkor cseppent közéjük Weissmann, aki Félixet kereste. Félix nem volt otthon, de Weissmann szokásos lekötelező és
barátságos modorában az öreghez fordult, az egészsége felől érdeklődött, megfogta a pulzusát,úgy
tett, mintha számlálná, majd kijelentette, hogy nagyon
meg van elégedve. Az öreg Costache nagy tisztelettel né¬zett rá, és úgy hallgatta minden szavát, mint valami ki¬nyilatkoztatást.
— Szi-szigorú diétát tartok — mondta —, és a do- dohányzást is abbahagytam.
Aurica sietett egy csésze teával kedveskedni Weiss- mann-nak, amit ez szabadkozás nélkül elfogadott.
— Kissé sápadt a kisasszony — jegyezte meg. — Jót tenne egy cachodilátilos vagy sztrichnines injekciókeze¬lés. Megerőltette
magát? Vagy talán érzelmi válsággal küzd?
Aurica túlzott szerénységgel lehajtotta a fejét.
— Hadd lássuk a pulzusát, kisasszony! Hm!' Gyenge, alig érezhető! Nagyon vérszegény lehet. De én tudom, mi kellene
magának!
— Mi? — kérdezte mohón Aurica, és a csuklóját Weissmann kezében felejtette.
— Szerelem! — jelentette ki Weissmann a maga ci¬nikusan professzionális hangján —, gyakorlati, intenzív szerelem! Fogja fel
egészségügyi tornaként, idegnyugta¬tóként! Voltak-e már szerelmi kapcsolatai, van-e egy temperamentumos barátja?
— Jaj, miket beszél! ■— takarta el az arcát szégyen¬kezve Aurica, de azért látszott rajta, hogy a beszélgetés váratlan fordulata
felvillanyozta.
— Mit képzel maga, fiatalember? — kérdezte Aglae.
-— Azt hiszi, hogy az én lányom olyan, mint azok a diák¬lányok ott az orvosi egyetemen?
— Mégis azt mondom ■— folytatta Weissmann, mintha nem értette vagy nem akarta volna érteni Aglae rendre¬utasítását —,
mégis azt mondom, hogy ez feltétlenül szükséges! Egy bizonyos koron túl a szüzesség úgy hat a szervezetre, mint a méreg, sőt
elmebajhoz, hisztériá¬hoz vezethet. Hány éves, kisasszony?
— Miféle lovag maga? Olyan kérdéseket tesz fel, ame¬lyekre nem lehet válaszolni. Hány évesnek gondol?
— Tudom (is én? Huszonöt-huszonhat évesnek — ha- zudta Weissmann.
Aurica el volt ragadtatva a választól.
■— Körülbelül annyi vagyok — bólintott. — Látom, ért a nők életkorához.
A valóságban — sovány arcáról ítélve — legalább negyvenesztendősnek látszott, bár még nem érte el ezt a kort. Arcán a púderrel
kevert zsíros krém alatt per- gamenes volt a bőr, szeme körül alaposan meggyűltek a ráncok. Megritkult haja nem bírta a sok apró
loknit. A szeme alatt sötétlő lila árnyéktól csaknem utcalánynak látszott, és amikor nevetett, ideges vágyakozással muto¬gatta fogait.
— Ahhoz, hogy megőrizze fiatalságát, egyrészt gyako¬rolnia kell sajátos női hivatását — elég világosan beszélek, nemde?. —,
másrészt gondoznia is kell magát. Bizony! Lássuk csak az arcát! Mivel kezeli?
— Hát... lanolinnal.
— A lanolin közönséges és veszélyes. Azt ajánlom, hogy este mossa le az arcát felerészben kámforos szesz¬szel kevert
rózsavízzel, azután masszírozza meg, hogy a vérkeringést élénkítse.
— Hogyan, Weissmann úr? — kérdezte mohón Aurica.
— így, igen tisztelt kisasszony!
Weissmann mutatóujjának belső oldalával megsimo¬gatta vagy tízszer Aurica nyakát, a keze fejével megdör¬zsölte néhányszor az
állát, itt-ott megcsipkedte a toká¬ját, majd az orrától a szája és a homloka felé és a füle alatt végigmasszírozta a bőrét, végül a két
szemöldöke között is alaposan megnyomkodta.
— Azután, kedves kisasszony, krémmel megzsírosítja a bőrét. Én egy zsíros folyadék-keveréket ajánlanék, amely paraffinból,
kamillafőzetből, ricinus- és édesman¬dulaolajból, valamint közönséges étolajból áll. Vékony rétegben, egy vattagomolya segítségével
kenje be ezzel az egész arcát.
— Jaj, mennyi mindent tud maga, Weissmann úr, írja le a receptet, hogy el ne felejtsem!
Auricát egészen elbájolta Weissmann közvetlen mo¬dora. Mint mindig, nyomban tüzet fogott, és már-már azt képzelte, hogy a diák
érdeklődik iránta. Minden¬kinek agyba-'főbe dicsérte, hogy milyen ,,lovagias gondol¬kozást, és azt bizonygatta, hogy egy ilyen
fiatalem¬berre, bár szegény, minden kétséget kizáróan gyönyörű pálya vár. Azt is kifejtette, hogy valamiképpen támo¬gatni kell. A
Tulea család egyébként nem volt antisze¬mita. A közvéleményben is az a felfogás uralkodott, hogy „könnyebb a zsidóval, mint a
fajtáddal”. A zsidó lányok gyakran mentek férjhez román férfiakhoz, főként tisz¬tekhez, minthogy ezeknél fontos szerepet játszott a
ho¬zomány. Az ellenkező eset már ritkábban fordult elő.
Ha egy keresztény lány férjhez ment egy zsidó férfihoz, az legalábbis furcsa, tehát elítélendő dolognak számított. Aurica meg-
meghívta Weissmannt, kikérdezte a család¬járól, sőt egy nap valamilyen ürüggyel elment hozzájuk, és hosszasan elbeszélgetett a
nagynénjével és a húgaival. A nyomorúság nem riasztotta vissza. Sőt érdemet fara¬gott belőle Weissmann-nak: kijelentette, hogy
annál in¬kább becsüli, mivel ilyen nagy szegénységgel kell meg¬küzdenie. Végül odáig ment, hogy általában is nagyon kedvezően
nyilatkozott a zsidókról. Aglae előbb csak egy¬két gúnyos megjegyzést tett, majd csodálkozva megkér¬dezte :
— Zsidóhoz akarsz férjhez menni? Ügy látszik, élment a szépeszed! Először is rád sem néz, másodszor meg hoz¬zád képest
egy kölyök! De mondjuk, hogy tetszel neki. Semmi bajom vele, de hát mindenki maradjon meg a fajtájával. A mi. családunkban még
nem fordult elő ilyesmi.
Ezután Aglae nyugodtan a dolga után nézett; mégis, mivel mások dolgait általában ellenségesen ítélte meg, a maga családjával pedig
túlzottan együttérzett, lassan- lassan kezdett megbarátkozni Aurica elméleteivel. A lány viszont úgy érezte, hogy ki kell kérnie egy
pap tanácsát. Szégyellte a parókus lelkészükhöz fordulni, ezért Cujka pópát vette igénybe. Felkérte, hogy jöjjön el a templomba, és
gyóntassa meg. Fagyos szél fújt, ha¬vazott, a templom hideg volt. Cujka pópa csoszogó lép¬tekkel, zavaros visszhangot verve ment
végig a köveze¬ten, és agresszív köhögéssel ellensúlyozta a torkát reszelő rekedtséget.
— Megöl ez a tél, csibém, verje meg a szent szűz! Ügy érzem, hogy ördögök szurkálják minden csontomat! De egy kis forralt
cujkával néha azért elijesztem őket. Azt mondod, hogy gyónni akarsz, kiscsibém? Valami bűn nyomja a lelkedet?
— Mindenkinek vannak bűnei — nyöszörögte ájtato- san Aurica. )
— Vannak, vannak, csibém, mert dolgozik ám az ör¬dög, vetné fel a hideg, mert miatta fáj a térdem!
Cujka pópa köhögve, krákogva és mormogva bement az oltár mögé, ahonnan nemsokára gyóntatóruhába öl-
tözve jött vissza. Beült a gyóntatószékbe, Aurica pedig melléje térdelt. A pap Aurica fejére borította a stóla alját.

139
— Hát akkor mit kérdezzek tőled, csibém? — kezdte az öreg, és feltette az orrára ócska, zsineggel megkötö¬zött pápaszemét.
— Mit kérdezzek, mert én már öreg vagyok, és bizony meggyengült az eszem.
Cujka pópa kinyitotta a liturgiáskönyvet, jól megköp- döste az ujját, és fellapozta a Gyónási rendtartást. Né¬hányszor keresztet vetett
a Megváltó képe felé, és orr¬hangon rázendített az énekre:
— „Szálljon áldás az Ür nevére. .. Uram, irgalmazz nekünk, kegyelmed el ne forduljon tőlünk..és még több hasonló sort
elénekelt, amelyeket Aurica nem is hallott, mert a gyóntatóruha alatt .felfedezte, hogy Cujka pópa nem cipőt, hanem papírral
kitömött, spárgával át¬kötözött kalucsnit visel. „Üristen, kegyes megváltónk'
— énekelt tovább vékony hangon az öreg —, aki Náthán prófétád szavával bűnbocsánatot adtál Dávidnak, midőn megvallotta
vétkeit, és meghallgattad Manassé imáját, midőn bűnbocsánatért esengett, hallgasd meg most ra¬bodat .. ,K
— Hogy hívnak, lelkecském? ■— kérdezte a pópa, és lepillantott a stólájára.
— Aureliának.
— ,,... hallgasd meg rabodat, Aureliát, aki bűneit szánva-bánva járult elébed, hogy miként minden embert, befogadd végtelen
szeretetedbe . .
A pap még elhadart néhány érthetetlen mondatot, rét- - tenetesen köhögni kezdett, megátkozta a pokol minden ördögét, majd ezt
kérdezte Auricától:
— Ismered-e a Tízparancsolatot, csibém? Ügy írja a könyv, hogy ezt meg kell kérdeznem.
— Ismerem, atyám, tanultuk az iskolában.
— Akkor jó, nagyon jó! Hát a Hiszekegyet tudod-e?
—- Tudom, atyám.
— Helyes, nagyon helyes. Fáj minden csontom, már csak az segít rajtam, ha jól bedörzsölöm magam petró¬leummal, és egy kis
seprőpálinkát iszom tiozzá. No, hadd lám, mit ír itt, mert a szemüvegem leesett az orromról. Mondd, kiscsibém, nem gyóntál-e
hamisan? Nem hágtad
át az Ür színe előtt tett fogadalmadat? ... Ugyan, de¬hogyis tettél ilyesmit, galambocskám, hiszen fiatal vagy még ... Mondd, nem
rontottad-e meg szűz testedet... hm... csúnya dolgok ezek, férfinak valók, egyem a lel¬kedet, no hadd lám, mi van még itt, hm, igen!
Nem vét¬keztél-e rokonnal vagy akárkivel, a sógornőddel, más hitű asszonnyal, szüzet lépre nem csaltál-e, verje meg az Isten, hiszen
ez mind férfiaknak való... Nézd csak, van itt valami, mondd hát, lányom, nem ittál-e burjánt, hogy ne legyen gyermeked? Nem
mérgezted-e meg a méhedet, hogy elvetéld élő magzatodat, terhességed ide¬jén nem cselekedtél-e egyéb gonoszságot?
— Lány vagyok, atyám.
— Szűzlány vagy, a kutyafáját, mondd úgy, de nem.. . izé ... jaj, de csúnya ez is ... nem vétettél-e szüzessé¬ged ellen, vagy
menyasszony korodban... No és ha vé¬tettél? — és Cujka pópa maga szolgált mentséggel:
— Nem számít, az Úristen megbocsátja, mert tudja, hogy a férfiak disznók... Nem ékesíted-e magad fölöslegesen, nem
pirosítod-e orcádat, nem illatosítód-e testedet azzal a szándékkal, hogy a bűn útjára csábítsd az ifjakat?
— Púderezem magam, mint minden nő — vallotta be Aurica, mintha valami óriási lelki titkot fedett volna fel.
— Csak púderezd magad, lelkem, éljen a kereskedő is, az ördög meg örvendezzék, he-he-he! No, még mit kérdezzek? Böjtös
napokon ettél-e fuszulykát vagy ece¬tes uborkát? Az idén nem sikerült a savanyú káposztám, olyan fekete és nyálkás, mint a
széttaposott kerticsiga!
Cujka pópa gyorsan Aurica fejére tette a kezét, és mély mellhangon énekelni kezdte:
— A mi Urunk és Istenünk, Jézus Krisztus bocsássa meg neked, Aurelia, és végtelen kegyelmével és szerető irgalmával mossa
el bűnödet... Én pedig, az Űr méltat¬lan,. de felkent papja, a reám ruházott hatalomnál fogva megbocsátok neked, és feloldozást adok
minden bűneid alól az Atya, Fiú, Szentlélek nevében, ámen. Olyan hi¬deg van, hogy a csontomban is érzem. Ennyi volt az egész,
galambom. Ha akad majd valami jófajta cujkád, szabadíts meg te is engem ettől a köhögéstől. És nem árt, ha néha keresztet vetsz, a
tisztátalan viszolyog tőle.
30 — A titokzatos lány ■— Atyám — mondta némi habozás után Aurica az öregnek, aki már el akart menni, és a körmét fújta a
hidegtől —, meg akarok még gyónni valamit.
— Mondjad, csibém, de gyorsan!
— Szeretek!
— Szeress csak, galambocskám, most vagy fiatal. Az¬tán szólj, majd Összeadlak.
— Igen, de nem tudom, hogy szabad-e egy ilyen em¬bert szeretnem . ..
— Nős talán? Bizony, ilyesmi is megtörténik, mert a sátán keze nem nyugszik.
— Nem házasember, de nem a mi hitünket vallja.
— Aha! Katolikus, vagy amolyan protestáns, aki nem tűri a keresztet a templomában, állna beléje a nyavalya. De hát félig-
meddig azért ők is keresztények, nem vét¬kezel vele.
— De nem keresztény, atyám!
— Hát akkor mi az ördög, uram bocsá’, talán török?
— Izraelita.
— Ajaj! — ijedt meg Cujka pópa. — Jól próbára tett a tisztátalan! Talán már vétkeztél is a pogánnyal?
Aurica tagadóan intett.
— Mit mondjak, galambocskám, ilyen esetem nem¬igen akadt. Jól tennéd, ha imádkoznál, hogy a Fentvaló megvilágosítsa az
elmédet. Én azt mondom, hogy meg¬téríthetnéd a pogányt a mi hitünkre, és akkor megmen¬tesz egy lelket a mennyországnak.
Másként bizony nehéz
ügy.
— Megpróbálom, atyám, igazán megpróbálom! — ígérte vidáman Aurica.
Ettől kezdve Aurica egyre gyakrabban célozgatott- Weissmann előtt a vallás kérdésére, és valahányszor csak alkalom adódott,
meghívta hozzájuk a diákot.
— Nekem — mondta Aurica — igazán nincsenek elő¬ítéleteim. Ha beleszeretnék egy zsidó férfiba, nem tö¬rődnék a mások
véleményével, férjhez mennék hozzá. Természetesen örvendenék, ha áttérne, vagy legalábbis lemondana a vallásáról.
— De hát mi köze a vallásnak a házassághoz? — kér¬dezte Weissmann.

140
— Van köze, és egy lovagias gondolkozású férfinak minden akadályt el kell hárítania!
De amikor látta, hogy Weissmannt egy cseppet sem csábítja az áttérés gondolata, Aurica okosabbnak vélte félretenni a vallást.
— Végeredményben — jelentette ki — mindenki ra¬gaszkodjék a maga vallásához. Nem is törődnék vele, ha nem volna
házassági akadály. De hiszen elég a polgári házasság is. Igaz, azt mondják, nem a legjobb megoldás, mert vannak még babonák, és
mit akar, mi nők bizony hiszünk bennük, csakhogy a szerelem mindennél erő¬sebb!
— Én — mondta Weissmann, aki sejteni kezdte, hogy Aurica hova akar kilyukadni — csak a szabad szerelmet gyakorolom. A
szerelem minden egyéb formáját barbár maradványnak tekintem.
Aurica magányosan sírt egyet a szobájában, mert úgy értelmezte a diák szavait, hogy elfogadná a szerelmét, de kötelezettség nélkül.
Egy nyugtalan, erotikus éjszaka után felmagasztosult érzésekkel ébredt: lelkében a nagy áldozatra elszánt mártírok derűs nyugalma
élt. Igen, nem törődik az emberek véleményével, házasság nélkül is elfogadja Weissmann szerelmét, megelégszik az eskü-jével, hogy
hűséges lesz hozzá.
— Sokat gondolkoztam azon, amit mondott — közölte a diákkal —, rémes éjszakám volt, mert akárhogy is, egy végzetes
lépésre szántam el magam, de végül dön¬töttem ...
Weissmann rémülten közbevágott:
— Bocsásson meg, nem maradhatok, csak Félix ba¬rátomért ugrottam be, de nincs itthon, igazán nem szá¬mít.
Ezzel kirohant a szobából.
— Ne haragudj — mondta Félixnek —, de Aurica kisasszony veszedelmes teremtés. Szörnyű erotikus ro¬hama van,
mindenképpen el kell kezdenie a szabad sze¬relmet.
Aurica egy ideig némán, csendesen, de őrült tekintet¬tel járt-kelt a házban; azután szenvedő, patetikus arc¬kifejezést öltött,
szétbontotta a haját a tükör előtt, és gyászos hangon énekelte Drossino Ehnentél]ét. Végül
megnyugodott, még erősebben kifestette az arcát, és folytatta Őrjáratait a Calea Victorieien.
Félix Auricán, de a két öregen is olyan jeleket vett észre, amelyek megdöbbentették. Szervezetük átalakulá¬sát pontos időközökben le
lehetett mérni. Ottilia fiatal volt, az ő változásai valósággal gyönyörködtették a sze¬met. Ha fogyott, az alakja megfinomult, úgy
mozgott, mint egy karcsú, fehér agár, ha pedig hízott valamit, az arca kivirult, a tekintete elmélyült, és amint nőtt, egyre nőiesebbé
vált, de továbbra is megmaradt ártatlan, gyer¬meki arckifejezése. Auricán viszont a leggyászosabb je¬lek mutatkoztak': hiába festette
magát, minden új vonás öregítette. A' haja elpuhult, renyhén kisimult, mintha parókát viselt volna, a legkisebb hízástól idő előtt
fel¬vette Aglae öreges arcát, a fogyástól meg rémesen ki¬ütköztek a fej csontjai. Testén megereszkedett a hús, a bőre csupa ránc és
árnyék volt, arcán elszaporodtak a kék erek. Costache meg Öregségében is tovább öregedett. A betegsége előtt egy kopasz,
meghatározhatatlan korú ember volt. Amióta meghízott, az álla úgy elszélesedett, mint egy bulldogé, a teste pedig elnehezedett a
tehetet¬len öregség súlya alatt.
Pascalopol betartotta a szavát, és egy délután eljött kártyázni. Simion kivételével újra együtt volt a régi tár¬saság, ezúttal az
ebédlőben, mert az öreg makacsul nem akart elmozdulni innen. Eljött StSnica és Olimpia is, de mindketten harapós kedvükben
voltak. Stanicá úgy for¬dult Pascalopolhoz, mintha bíráskodásra kérné fel:
— Uram — mondta ■—, legyen szíves, válaszoljon:-erre a kérdésre: véleménye szerint mi a házasság értelme? Nem az, hogy
biztosítsa a fajfenntartást, a gyermeksza¬porulatot?
— Általában igen.
— Mit ért azon, hogy „általában"?
— Azt, hogy a közrendü emberek valóban ezért háza¬sodnak. De azokat, akik magasabbrendű, intellektuális foglalkozást
űznek, fel kell menteni a családi gondok alól.
■— Ez igaz is, meg nem is, de mi most a közrendű családokról beszélünk, amelyekre a haza épül.
— Akkor ■— bólintott Pascalopol — egyetértünk.
— Hallod-e, asszony? — fordult Stánicá Olimpiához.
— Vond le a tanulságot!
— De hát min vesztek össze olyan nagyon? — kér¬dezte mosolyogva a földbirtokos.
— Egy alapvető kérdésen, amely a házasság lényegét érinti. Olimpia nem akar többé gyermeket!
~ Ej, ej, mit hallok, asszonyom! — szólt oda tréfás szemrehányással Olimpiának a földbirtokos.
— Valóságos bojkottot kezdett! Szabotálja a nemzet- szaporulatot! Jó, értem, megszülte Helut, rendben van örvendtem. Ha
meghalt, hát meghalt, nem támaszthatom fel. De szüljön egy másikat; szüljön kettőt, vagy akár tízet, szüljön minden évben egyet,
mert ez az asszony feladata, kérem alássan. Én részemről megteszem a köte¬lességemet.
— Fogd be már a szádat, Stánicá — dorgálta Aglae —, ne beszélj hülyeségeket! Nem látod, hogy lányok is van¬nak itt? Éppen
most jutott eszedbe a gyerek? Ügy lát¬szik, sok a pénzed.
Stánicá megdühödött:
— Igenis, most jutott eszembe, mert idealista vagyok, mert ragaszkodom a családhoz, ahogy a szüleimtől tanul¬tam! Azt
akarom, hogy a házam tele legyen, hogy gyerek¬zsivajt halljak! Az utódaim biztosítják a halhatatlanságo¬mat! Azt akarom, hogy
tovább vigyék a Ratiu nevet!
— De. mi bajod Olimpiával? Talán ő a hibás? Hiszen már szült egy gyereket. Mondanék én neked valamit, de szerencséd, hogy
itt vannak ezek a fiatalok!
— Hiába tesz nekem célzásokat — tiltakozott Stánicá —, az én családom mindig gyönyörűen szaporodott! Itt egy¬szerűen
rosszindulatról van szó!
Olimpia bosszúsan ásított, nem is nézett a férjére. Soha¬sem vette komolyan a fecsegését. Most is csak ennyit mondott:
— Ne kiabálj, mert fáj a fejem.
Végül is Stánicá lecsendesedett, és nekifogtak játszani. Aurica cigarettát dugott a szájába, és feltűnően függet¬lenül nézegette
kártyáit. Az öreg nem akart pénzt kitenni, de fogadkozott, hogy szükség esetén nyomban fizet. Pascalopol közben a zsebébe nyúlt, és
kihúzta a zsebken¬dőjét. A földön egy pénzdarab koppanása hallatszott. Az öreg Costache úgy pattant fel, mintha tűre ült volna, és
keresgélni kezdett az asztal alatt. A pénzt (egy kétlejes volt) Aurica találta meg, és odanyújtotta Pascalopolnak, mert úgy látta, hogy ő
ejtette el. De az öreg rémülten kimeresztette a szemét, és a pénzdarabért nyúlt:
— A-az e-enyém, én e-ej tettem el. Add ide.

141
Aurica zavartan nézett rá, a többiek kíváncsian figyel¬ték a jelenetet. Végül Pascalopol nyugodtan így szólt:
^— Nem az enyém, én nem hordok fémpénzt a zsebem¬ben. Az aprót a pénztárcámba teszem. Valószínűleg Cos¬tache ejtette el.
Az öregnek minden arcizma nevetett, amikor elvette a pénzt. Fogta, a zsebébe rejtette, nem volt hajlandó még a bankra sem feltenni.
Mint máskor is, kártyázás közben elbeszélgettek erről- arról. Aglae meglátta Titit, aki mozdulatlanul állott mel¬lettük, és célzatosan
odaszólt neki:
— Miért nem mész inkább hegedülni, mit állsz itt, mint egy szobor?
Titi biztosította, hogy így érzi jól magát, különben már rég unatkozna. A szekrény előtt állott, és mivel látta, hogy az anyjának nem
tetszik a mozdulatlansága, rin¬gatózni kezdett.
— Nem tudom, kihez hasonlít ez a gyermek — mondta Aglae. — Az Isten megáldotta tehetséggel, fest, hegedül, de lomha és
gyámoltalan. Nem fájna a fejem érte, ha valamivel több vagyonom lenne. És Aurica is éppen ilyen.
Szóba került a zene, mert Pascalopol megkérdezte Tűi¬től, hogy mit szokott hegedülni. Aglae nekihevesedett, villámokat szórt a
klasszikus zenére, mert egyszerűen nem értette. Kijelentette, hogy csak azt szereti, amikor „szívvel, nemzeti érzéssel11 zenélnek. A
földbirtokos meg¬érezte, hogy egy sebezhető pontot érintett, és igyekezett másra terelni a beszélgetést, de most is pórul járt, mert
Aurica azzal a kérdéssel fordult hozzá, hogy miért nem nősült meg.
— Látja, azért marad annyi nő férj nélkül — mondta mérgesen —, mert maguk önzők! Inkább elszórakoznak az olyanokkal,
mint Georgeta, csakhogy ne legyen gondjuk. De majd én is úgy fogok élni, mint Georgeta!
— Az nehéz lesz — jegyezte meg gúnyosan Stánicá. — Olyan már nem lehetsz, mint Georgeta.
— És miért nem, ha szabad érdeklődnöm? — kérdezte sértődötten Aurica.
Stánicá helyesbített, de kacsintott Pascalopolnak:
— Mert erre születni kell, ezt nem lehet megtanulni. Rá van írva az arcodra, hogy jó családból származol, lerí rólad a becsület.
Belőled csak jó feleség lehet.
— Igaz! — ismerte el Aurica. Eldobta a lapját, és ugyanabban a pillanatban rángatózó- arccal sírni kezdett.
— Az isten szerelmére — mondta neki jóakaratúan Pascalopol —, ne keseredjék el! Hallgasson rám, adok egy tanácsot. Jóval
idősebb vagyok, mint maga, nyugodtan meghallgathat. Annak, akinek ‘ nagyon kell a siker, általá¬ban semmi sem sikerül. A
férfiaknak nem a kacér nők tetszenek, hanem azok, akik rájuk se néznek. Ha egy anya túl nagy hűhóval akarja férjhez adni a lányát, a
kérők megijednek, és kész a kudarc. Gyakran megtörté¬nik, hogy több leánytestvér közül az egyik mindenáron férjhez akar menni, és
nyakra-főre hívogatja a férfiakat; nos, végül a másikat veszik el, talán azért, mert szeré¬nyebb volt. Az előbb Georgetát emlegették.
Igen, isme¬rem, hogyne ismerném, nagyon intelligens teremtés. Ren¬geteg kérője van!
— Az már igaz! — szólt közbe Stánicá, aki hirtelené- ben elfelejtette, hogy hol van, és arra gondolt, hogy jó lenne neki
feleségül.
— Mit akarsz ezzel mondani? — kérdezte csodálkozva Olimpia. — Talán feleségül akarod venni, hogy gyermeke¬ket szüljön
neked?
Stánicá intett, hogy hallgasson, ne szakítsa félbe Pas- calopolt.
— Rengeteg kérője van — folytatta Pascalopol—, mert büszke, senkitől sem kér semmit.
Ebben a pillanatban Titi, aki egyre idegesebben ringa¬tózott a szekrénynél, kinyitotta az ajtót, és morcosán ki¬ment a szobából.
— Mi baja a fiatalembernek? — csodálkozott Pascalo¬pol. — Senki sem bántotta!
Stánicá a homlokára ütött:
— Persze, maga nem tudja, hogy majdnem feleségül vette Georgetát!
Félix éppen akkor lépett be az ebédlőbe. Meglepődött, amikor Georgeta nevét hallotta.
— Titi el akarta venni Georgetát? Ezt bizony nem tudtam! — kiáltott fel Pascalopol.
Félix elpirult; bizonyosra vette, hogy róla is szó esett; úgy tett, mintha dolga lenne, és szó nélkül eltűnt.
— Látja? — kérdezte bizalmaskodva Stanica. — Félix-
nek is volt valami dolga Georgetával. Klassz nő, annyi szent! * j
Pascalopol összecsapta a tenyerét csodálkozásában, ne¬vetett, azután buzgón a kártyáit kezdte tanulmányozni, mert nem akarta
folytatni a veszélyes fordulattal fenye¬gető társalgást.
Hallgattak egy darabig, de Aurica csábos mosoly kísé¬retében újra Pascalopolhoz fordult:
— Pascalopol úr, miért nem nősül meg?
— Még nem jött el az időm! — tréfálkozott a földbir¬tokos, hogy véget vessen a kérdezősködésnek.
— Éppen maga, egy ilyen híres, elegáns férfi! Nem ismeri a szenvedélyt, nem találkozott még az igazi sze¬relemmel? Hiszen a
szebbik nem valósággal bálványozza magát!
Pascalopol elmosolyodott, fohászkodott egyet a meny- nyezet felé, mintha ezzel kommentálta volna Aurica véle¬ményét, majd letett
egy lapot.
— Ugyan, a szebbik nem! — szólt közbe Stánicá. — Kegyes hazugság. Csak a férfi szép! A férfinem a szeb¬bik, a nemesebbik.
Miért fáj a szívem az én kis angyal¬kámért? A fiúgyermek öröm, a lány teher. így mondja a nép, és jól mondja.
— Te is szép vágyj — mondta gúnyosan Olimpia.
— Abbizony! — jelentette ki büszkén Stánicá.
— Pascalopol úr, nem felelt a kérdésemre! — nyag- gatta tovább Aurica a földbirtokost, aki felhasználta Stá¬nicá
közbeszólását, és úgy tett, mintha befejezettnek te¬kintette volna a témát.
— Mit mondjak, kisasszony, az én koromban már nem gondolok ilyesmire.
— Ezt csak úgy mondja, de én tudom, hogy kiért jár ide! Tudja maga is, hogy nem miattam!
Pascalopol még jobban a kártyáiba temetkezett.
-— Ha szereti Ottiliát — folytatta kérlelhetetlenül Aurica —, miért nem veszi feleségül? Annyi mindent tett érte, hogy már csak
hálából is magához mehetne!
A földbirtokos összehúzta a szemöldökét, majd komo¬lyan így szólt:
■— Miért okvetetlenkedik, Aurica kisasszony, miért nem hagyja békében Ottiliát? Maga is tudja, hogy csak a család öreg barátja
vagyok; nekem nincs családom, néha tehát ellátogatok ide, hogy mindenkit egyforma szeretettel köszöntsek. Nézze, elfelejtett tenni.
Nincs igazam, kedves Aglae?

142
— Aurica összevissza beszél ■— felelte Aglae.
— Ugyan, anyám, én azt mondom, amit látok — foly¬tatta Aurica dühösen, de színlelt jószándékkal. — Engem nem vitt el sem
a birtokára, sem Párizsba. Semmi kö¬zöm a dologhoz, az élettől sem várok semmit, én csak annyit mondok, hogy puszta barátságból
egy férfi nem hoz ennyi áldozatot. Mindenesetre, nagyon szép'magától!
Pascalopol megfogta Aurica karját, és csendesen, ba¬rátságosan korholni kezdte:
— Hallgasson már, ne állítson valótlanságokat! Otti¬liát nem én vittem ki Párizsba. Ösztöndíjjal küldték, én csak véletlenül
találkoztam vele.
— Ugyan, miféle ösztöndíjjal, az ördögbe is, legalább hallgasson, Pascalopol! — szisszent fel Aglae. — Tiszta kacagás!
A földbirtokos túlzott arcjátékkal ismerte be, hogy sa¬rokba szorították, de már dühös volt. Stanicá átlátott a helyzeten, és
nagylelkűen a segítségére sietett. Más tár¬salgási témát dobott be, ám tulajdonképpen ezzel is in- diszkréciót követett el:
— Hallotta, hogy a mi Costache bátyánk titokban or¬voshoz jár? Becsületemre! Diétázik, orvossággal tömi magát, rá sem lehet
ismerni. Még a vallás is eszébe ju¬tott! Két pap járt itt, volt ám nagy cécó!
—■ Kitűnő színben van — állapította meg Pascalopol.
— És nem is dohányzik! — tódította Stanicá.
Az öreg Costachénak fölöttébb tetszettek a két férfi kijelentései. Ügy mosolygott, mintha fényképész előtt ült volna; ha azt mondták
neki, hogy jó szinben van, mind¬járt egészségesebbnek érezte magát.
— Hej — mondta Stánicá —, nem is Costache bácsiért búsulok én, hanem magamért és a fiatalokért! Edzett ember, régi ember
az öreg, kitűnő fajta! Azért érte meg ezt a kort, mert legyőzött minden betegséget, erősebb volt, mint a többiek. Száz évig is elél, ő
temet el vala¬mennyiünket! Látják, micsoda férfi az öreg? Nézzék az arcát: olyan, mint egy gyermeké (megfogta a Costache állát, az
öreg meg engedelmesen tűrte Stánicá demonstrá¬cióját), nézzék, micsoda állkapocs (itt az állára bökött), micsoda fogak (Costache
kinyitotta a száját), akár követ is lehetne törni velük (pedig az öregnek már alig volt foga), nézzék ezeket az izmokat (Stánicá
megtapogatta Costache sovány bicepszét), ezt az egészséges mellkast (a tenyerével a mellére csapott), micsoda erős láb, nem kellett
ennek se kocsi, se villamos (Costachénak borzasz¬tóan tetszett ez a megjegyzés), de főként micsoda gyo¬mor! (És Stánicá
befejezésül ráütött az öreg hasára.)
Ebben a pillanatban rettenetes csörgés hallatszott: egy halom pénzdarab gurult szét a szőnyegen. ‘ Costache el¬sápadt, villámgyorsan
felemelkedett, és izgatottan meg¬tapogatta a derekát. A zacskó, amelyben a fémpénzt tar¬totta, kilyukadt.
— A pé-pénzem, a pé-pé-pénze-em! — dadogta, és bebújt az asztal alá. Stánicá, Aglae és Aurica is lehajolt, és az asztal alá
dugott fejjel, lázasan keresgélte a pénz¬darabokat. Csak Pascalopol nem mozdult, örvendett, hogy megszabadult a további
kérdezősködéstől, és bol¬dogan rágyújtott egy cigarettára.
XX
Lilire olyan nagy hatást tett a Félixszel való találko¬zás, hogy folyton a fiú felől kérdezősködött. A női ösz¬tön a származása folytán
is viharszerűen ébredt fel
benne, minden érzelmi kultúra kizárásával, így el sem tudta titkolni a vágyakozását, és agyongyötörte apját Fólixszel. Toader végül
Stanicához fordult. Stánicá fö¬löttébb büszke volt közvetítői szerepére, amelytől persze némi hasznot is várt, és egy romantikus
trükköt eszelt ki. Egy napon félrehívta Ottiliát, és az alábbi beszédet intézte hozzá:
— Egy nagyon fontos dolgot kell neked elmondanom a Félix érdekében; hiszen biztosra veszem, hogy szere¬ted, mint mi is.
Számítok a diszkréciódra, mert ha va¬lami kiszivárog a dologból, elveszett ember vagyok! Ide hallgass! Félix találkozott Lilivel, az
unokahúgommal, és teljesen megbolondította. Részemről azt hiszem, hogy Félixnek is tetszik Lili, de miattad nem meri bevallani.
Persze, hiszen szeret téged, tudod. De hát mit akarsz, ,a szerelem rettentően irracionális valami, minden ésszerű ok nélkül csak úgy
belecsap az emberbe, mint a menny- kő. Ez a lány a szó legszorosabb értelmében beteg, egé¬szen tönkremegy. Az apja már egy
vagyont költött or¬vosságra. De nem orvosság kell neki, hanem Félix. Ha nem kapja meg Félixet, áshatjuk a sírját. És ha csúnya és
szegény lány lenne, azt mondanám, hogy Isten vele, haljon meg egészséggel. De gyönyörű teremtés, persze a maga nemében, mint
ahogy — egy más zsánerben — te is gyönyörű vagy. Egy jövendő orvos nem is kíván-
l. hatna jobb házasságot. Az apja mindenről gondoskodnék, lakásról, ellátásról, vagyonról, és türelemmel kivárná, * hogy a veje
nyugodtan megteremtse az egzisztenciáját.
A legjobb parti lenne Félixnek! Mit gondolsz, egy jö- l. vendő orvosnak csak a betevő falatra van szüksége? Sok- i; kai fontosabb,
hogy összeköttetései legyenek, kocsi áll-
í jón a kapuja előtt, hadd bámuljanak a betegek! Félix
[■ jövője a te kezedben van, mert csak rád hallgat. Ha a lelkére beszélsz, és visszaadod a szavát, akár ihatunk is a dologra!
— Félixnek nincs kötelezettsége irántam — felelte hi¬degen Ottilia. — Ezt csak ti találtátok ki. De majd be¬
szélek vele.
— Hurrái — kiáltotta Stánicá. — Te vagy a család jó szelleme!
Ottilia valóban behívta magához Félixet. Leültette a díványra, ő maga, szokása szerint törokösen helyezkedett el, és megkérdezte:
— Tetszik neked Lili, a Stanicá unokahúga? Mi a vé¬leményed róla?
Félix természetes egykedvűséggel válaszolt:
— Én csak egyszer láttam, hiszen emlékszel; kedves lány.
— Stanicá azt állítja, hogy beteg, annyira beléd sze¬retett. Te meg olyasmit mondtál neki, hogy szívesen el¬vennéd feleségül.
— Stanicá hazudik! Nem igaz!
— Tudom, hogy Stánícának van fantáziája, erről már sokszor meggyőződtem, de nem lehetetlen, hogy az a naiv teremtés
reménykedik. Nem szabad hagynod, hogy szenvedjen.
Félix megfogta a lány kezét:
— Ottilia, miért mondod ezt? Azt akarod, hogy fele¬ségül vegyem Lilit? Nem érdekel, alig láttam, semmiről sem tehetek.
— Én nem akarom, hogy feleségül vedd Lilit, csak azt mondom, amit Stanicá állít. Ügy beszélt velem, mintha én volnék az
akadály közted és a jámbor Lili között. Ha meggondolom, valóban nagyon szép lány, szá¬modra kitűnő parti lenne. De hát nem
küldött legény¬kérőbe, így a magam részéről lezártnak tekintem az ügyet.
— Ottilia — mondta Félix, és megszorította mindkét kezét —, hiszel-e nekem, amikor azt mondom, hogy sze¬retlek?
— Hiszek,

143
— Nagyon komolyan, tiszta szívemből kérdezlek: sze¬retsz?
— Igen.
— Akkor miért viselkedsz velem ilyen furcsán, miért beszélsz úgy, mintha szabadulni akarnál tőlem? Sokkal hálásabb lennék,
ha nyíltan megmondanád, hogy nem szeretsz.
— Ezt nem tehetem, mert igazán szeretlek.
— Akkor ... akkor ... hozzám jössz-e feleségül?
— Igen ... később.
Félix a karjába kapta Ottiliát, elborította csókokkal, a levegőbe emelte, megforgatta, visszaültette a helyére, újra viharosan
megcsókolta, miközben Ottilia két kezével védte az arcát.
— Az isten szerelmére, Félix, tönkreteszed az arco¬mat! Látom, ebben is valami megállapodásra kell jut¬nunk.
Miután Félix lecsendesedett, Ottilia elgondolkozva így szólt:
— Egyetlen dologtól félek: azt hiszem, érzelmi szem¬pontból nem vagyunk egyformák. Szeretlek, igen, sze¬retlek, csakhogy te
ezt túl viharosan viszonzod, mindent ijesztő komolysággal csinálsz! Én felületesebb vagyok. Félek, folyton azt kell majd tőled
hallanom, hogy nem szeretlek eléggé.
Amikor egyedül maradt, Ottilia gondolatban vissza¬tért Félixhez, és elismételte magában, amit az előbb mondott. Valóban szerette,
de úgy érezte, hogy nem il- lenének össze. Csodálta, gondját viselte, mint édestest¬vérének, de Félix túlságosan komoly életfelfogása
meg- í. ijesztette. Fiatal volt, de tekintetéből már az érett férfi £ határozottsága sugárzott. Ottilia tudta magáról, hogy el- I/
kényeztetett lány; akkor érezte jól magát, ha tapintato- *: san bántak vele, mint Pascalopol. Ha róla volt szó, Pas-
Í
calopol nem ismert lehetetlent, és nem kért viszonzást. Az egyenrangú szerelmi partner szerepe nem felelt meg temperamentumának:
azt akarta, hogy örökké kislánynak tekintsék, és minden szeszélyét kielégítsék. Costachéval és Félixszel úgy bánt, mint a
gyermekekkel, és ezt szí- |V vesen tette; amíg nem érzett kényszert, hűséges is volt. | De megrémült arra a gondolatra, hogy eljöhet az
a pil- I lanat, amikor — cselekvési szabadságától megfosztva — |: nem hagyhat ott csapot-papot, mint eddig, kényére-ked- vére.
Tudta, hogy Félix elnéző lenne iránta, engedne a | szeszélyeinek, de megérezte, hogy szenvedést okozna | neki, ha a szerelmét nem
viszonozná örökös lobogással. Egy másik alkalommal Ottilia az ölébe vonta Félix fejét, és miközben a haját simogatta-fésülgette,
megkér¬dezte tőle:
— Mondd, a szerelmen kívül még mi vonz téged az életben? Hagyjuk most a szerelmet, beszéljünk arról, hogy mi a
véleményed a világról.
Félix beszélni kezdett:
— Sokszor igyekeztem mélyen magamba nézni, de egyelőre csak annyit mondhatok, hogy az én körömben nem tudnék
megelégedni a második hellyel. Ne gondold, hogy ezt büszkeségből vagy hiúságból' mondom. A ma¬gyarázata inkább az, hogy
egyedül nőttem fel, és sok¬szor volt részem mellőzésben. El sem tudom képzelni, hogy a nevem ne jelentsen valamit az embereknek,
hogy ne tegyek valamit értük, hogy egy szürke pont legyek.
— De ha hírnévre vágysz, miért nem próbálkozol va¬lami egyébbel, például írással? Vagy miért nem készülsz politikai
pályára?
— Üjra csak azért, mert nem tudnám elviselni a ku¬darcot. A művészetben az akarat másodlagos tényező, minden a tehetségen
múlik. A leglustább költő tollából is nagy versek születhetnek, még akaratától és szándé¬kától függetlenül is. A politikában a
szerencse játszik nagy szerepet. Ha tudnám, hogy húsz év múlva háború lesz, talán a katonai pályát választanám, hogy a harc- mezőn
szerezzek nevet. De ki tudhatja ezt? A megfelelő alkalom híján hány Napóleon rothad meg vidéken, és hány névtelen embertől telne
ki annyi ész, mint Ri- chelieu-től, ha véletlenül egy ország élére kerülne? Én' csak a sors kedvezőtlen fordulataitól félek. Elborzadok,
ha arra gondolok, hogy Titivel, Stánicával vagy a töb¬biekkel kellene egy sorban maradnom, a szürke vilá-gukban élnem, sőt a
kényszerítő körülmények folytán még meg is alázkodnom előttük. Ki kell tűnnöm, min¬denképpen nevet kell szereznem! Nem
tartom magam rendkívüli embernek, tehát csakis valamelyik tudomá¬nyos pályán küzdhetem fel magam nagy akarattal az élre. Ha
költő akarnék lenni, talán megbuknék; de jó orvos lehet belőlem, és lesz is!
Félix összeszorította az öklét, amikor ezt mondta, és mereven maga elé nézett.
— De akkor a pályád többet jelent neked, mint a sze¬relem! Miféle szerepet játszhat egy nő az életedben?
— Ügy gondolom, hogy támogatnia kell a terveim megvalósításában. Ugyanakkor legyen a munkám, a har¬com végső célja!
És én neki áldoznám az életemet.
— Eszménynek ez nagyon szép, Félix — mondta Otti¬lia, és újra fésülni kezdte a fiú haját, miután alaposan összeborzolta. —
Illik is egy olyan fiatalemberhez, akire sikerek várnak az életben. Azt hiszem, megértettelek. De hátha az a nő nem lesz méltó társad?
— Nem értem. Hiszen nem kérek tőle semmit.
— Látod, nem ismered eléggé a női lelket. A lányok csodálják a komoly férfiakat, de aztán belefáradnak, és gyakran a
középszerűeket részesítik előnyben. A lányok¬nak az az eszményük, hogy tessenek, amíg fiatalok, hogy a férfiak körülrajongják őket.
A törekvő ember egy ki¬csit Önző is, hiába tagadnók. Azt akarja, hogy a nő az ő kizárólagos, személyes szentképe legyen.
— Ottilia, neked az a véleményed, hogy gőgös és önző vagyok, és ... és ... boldogtalan lennél mellettem?
— Nem ezt akartam mondani, Félix. Csak megállapí¬tom, hogy hozzád képest jelentéktelen és szürke egyé¬niség vagyok.
Nagyon tisztelem az akaraterődet. Mos- tanig kinevettem a túlságosan komoly férfiakat, csak a chic úriembereket kedveltem. A
karrierek nem érdekel¬nek: azt sem tudom, hogy ki a miniszterelnök. Mi nők rémesen, gyógyíthatatlanul középszerűek vagyunk.
Ne¬kem pedig az az egyetlen érdemem, hogy ezt tudom magamról.
Félix elkeseredve emelkedett fel:
— Ottilia, te nem szeretsz engem, valamilyen ürügy- gyel mindig lerázol! Azt akarod, hogy megváltozzam, hogy chic úriember
legyek? Megpróbálhatom.
— Ne próbáld meg, mert neked nem állna jól a kö¬zépszerűség. De légy nyugodt, hogy túlságosan is sze¬retlek. Nem tiltom
meg, hogy az életed céljává avass, vedd úgy, mintha megérdemelném. De az igazság az, hogy nem érdemiem meg.
— Én pedig azt mondom, hogy megérdemled.
— Majd meglátod, Félix, hogy nincs igazad. Amikor te az életeszményedről beszéltél, én arra gondoltam, hogy nem töröltem le
a port a zongoráról. Mit akarsz,

144
buta lány vagyok. Mit szólnál hozzá, ha zongoráznék egy kicsit?
Feleletet sem várva, kézen fogta, és a zongoraszobába vezette Félixet. kinyitotta a hangszert, ráfújt a billen¬tyűkre, majd játszani
kezdte Csajkovszkij Chant sans paroles-ját, közben dúdolta is a dallamot. Azután abba¬hagyta, az ablakhoz szaladt, és kinézett az
udvarra. Nagy vattacsomókhoz hasonló pelyhekben hullott a hó: a csen¬des havazásban mintha elhalkult, ki is aludt volna min¬den
hang. A fák meghajoltak a hó súlya alatt, Costache fehér sipkás téglarakásai sarkköri építményekhez ha-sonlítottak. Marina is úgy
vonult végig az udvaron, mint egy eszkimó asszony, nyakig érő hóbundában. Valahon¬nan száncsengő hangja hallatszott.
— Tudod mit? — kérdezte szaporán Ottilia. — Olyan jó lenne szánkózni! Elviszel?
Félix szívesen beleegyezett, felöltözött, és nemsokára már ott ültek egy keskeny szánkóban, a behemót kocsis mögött, aki egymaga is
teljesen elfoglalta az első ülést. Egy vállalkozó kedvű gyermek kurjongatva a nyomukba . eredt, és fel-felkapaszkodott a szán végére.
A muszka kocsis oldalról rávágott az ostorával, közben egy cifrát káromkodott. A fekete lovakat felvillanyozta a csengety- tyűszó és
a hátukat borító habfehér köntös, megérezték, hogy a terhük könnyű, és jól belefeküdtek a hámba; fürgén szedték a lábukat, és olyan
büszkén tartották fe¬jüket, mint Géricault tajtékos paripái. Egy makacsul csa¬holó jókora mopszlikutya szaladt előttük, és amikor
te¬hette, mérgesen el-elkapta a nyeregtakaróról lecsüngő rojtokat. Félix és Ottilia csaknem nyakig béburkolózott a pokrócba; fejüket-
vállukat nemsokára hóbunda borí¬totta. Továbbra is nagy, sűrű csomókban havazott. Otti¬lia kinyújtotta a nyelvét, és vidáman
ízlelgette a ráhulló pelyheket.
— Jól érzed magad? — kérdezte Félixtől.
— Jól — válaszolta Félix.
S csakugyan, sugárzott róla a jókedv, de arca azt is elárulta, hogy főként Ottilia közelsége hangolta fel. A lány viszont a hónak, a
hidegnek, a szánkózásnak ör¬vendett, és barátságosan, cinkosan integetett a gyerme¬keknek, akik apró szánkáikat a robogó szánhoz
akarták
kötni. Kiértek a fasorba. A hó itt olyan nagy volt, hogy az utcaseprők csak üggyel-bajjal tudták magas, naftali- nosan csillogó gátakba
rakni az út két oldalán, a hársfák között. Ottilia belebökött ujjával a kocsis kemény, bun- dás hátába, így adva jelt, hogy álljon meg.
Azzal leug¬rott, és élvezettel hanyatt vágta magát egy hatalmas hórakáson. Arca pirosán, hamvasan ragyogott, mint a nyári alma, a
hideg miatt nagy gomolyokban áradt ki száján a megfagyott lehelet. Ottiliát ez nagyon mulatr tatta. Odahívta Félixet, felfújta az arcát,
és párálló le¬heletével valóságos művészi figurákat írt a levegőbe. Félix érezte a hó kesernyés szagával elkeveredő finom illatát.
Ottilia csoszogó léptekkel elindult a havon, vi¬dáman utánakiáltott egy gyermekcsapat szánkó-vonatá¬nak, amelyet két egymás mögé
fogott ló húzott, és — mintha szédülne — hol az egyik, hol a másik hóhegyre vágta le magát. Tetőtől talpig havas lett, még a haja, a
füle, a szeme is csupa fehér volt. Néhány gyerek köréje gyűlt, majd elszaladt, egyikük hólabdát gyúrt és pajko¬san megdobta. Ottilia
is lehajolt, visszahajított egy jó¬kora golyót, és odakiáltotta:
— Te piszok!
— Nem jól mondod — javította ki Félix. — Pi-pi-
: szók.
Mindketten nevettek. Amikor újra felültek a szánba. Ottilia így szólt:
L, — Milyen gyönyörű lehet most a mező Pascalopol bir- 1 tokán! Micsoda allegróban lehetne végigrohanni rajta f ■ szánkón, két
versenyló mögött!
|v Félix nem válaszolt, mosolygott, de a lány úgy látta, | hogy csak kényszeredetten. A Calea Victorieien, Pasca-
| lopol lakása közelében Ottilia hosszú hallgatás után a fiú
| karja alá csúsztatta a kezét, és félénken egy javaslattal
| állott elő:
I — Mit szólnál hozzá, ha felugornánk Pascalopolhoz? | örvendene, mert bizonyára nagyon unatkozik.
I Félix nem tudta eléggé eltitkolni kellemetlen megle-' I petését.
— Menj fel egyedül, én majd megvárlak. Valószínű,
| hogy neked örvendeni fog, de ami engem illet... Efelől | nem vagyok éppen bizonyos.
81 —A titokzatos lány 48]_
Ottilia kissé elhúzta a száját, és hallgatott. Félix hiába kérlelte, a lány nem engedte, hogy a szán megálljon.
Így hát hazafelé indultak. Közben besötétedett, de a ház¬ban nem égtek a lámpák. Ottilia kissé csodálkozva ment be. Hirtelen
felsikoltott, sápadt arccal visszarohant, és remegve kapaszkodott Félix karjába.
— Mi történt?
— Apa ... — mondta zokogva Ottilia. [
Félix berohant a házba. Az asztal mellett mintha va¬lami fekete tömeg hevert volna. Gyufát keresett, meg- i
gyújtotta a lámpát: az öreg Costachét a padlón elterülve ?
találta. A vénember alig hallhatóan nyögött. Nagy ne-j
hezen felemelte, és a díványra fektette. Ottilia az ajtó mellett állott, és rémülten nézte.
— Orvosért kell küldeni Marinát!
Ottilia kiszaladt.. Az öregasszony teljesen felöltözve aludt a szobájában. Amikor meghallotta, hbgy a vén Costache rosszul lett, egy
darabig álmosan bámult, majd \
ahelyett, hogy orvosért ment volna, szó nélkül átfutott Aglaéhoz. Így néhány pillanat múlva az egész társaság szaladva indult az
esemény színhelyére. Costache élt, az eszméletét nem vesztette el. Egyik kezével kínlódva ta¬pogatta a derekát, majd egy szót
suttogott:
— Pascalopol...
Félixnek alig volt ideje megmagyarázni Ottiliának, hogy Costache Pascalopolt kívánja látni, amikor Aglae, Stánicá, Olimpia, Aurica,
Titi és Marina berohant a szo¬bába.
Marina csaknem gúnyosan jegyezte meg:
— Ottilia azt mondta, hogy hívjak orvost.
— Mit akarsz az orvossal? — kiáltotta Aglae. — Kell is már ennek orvos!
— Kár a fáradságért — egészítette ki szavait Stánicá.
— A második roham után már csak a temetés követke¬zik. Nem látjátok, hogy meghalt? Isten nyugtassa!

145
És roppant ájtatos arccal keresztet vetett.
— Hozzatok egy gyertyát! Adjuk meg neki a keresz¬tényi tisztességet.
Az öreg Costache nyögései megcáfolták a beállott ha¬lált: ez szemmel láthatóan kiábrándította a többieket.
Stánicá kötelességének érezte, hogy — bár most csak suttogva — tovább táplálja bennük a reményt:
— Akárhogy is, most már nem ússza meg. Az orvos is ezt mondta.
— Jobban is tenné az Isten, ha magához venné — jelentette ki Aglae. — Csak kínlódna a szélütött testével, minket meg halálra
gyötörne.
Amíg ez a beszélgetés folyt, Ottilia kirohant a kapun. Szerencsére még ott találta a szánt, amellyel hazajöttek, mert a kocsis leszállott,
és seprűvel a hófogó hálót ta¬karította.
— Hajtson gyorsan! — kiáltotta Ottilia.
A kocsis megpattogtatta az ostorát, á szán veszett iramban elindult, és vidám ■ csengettyűszóval töltötte meg az egész utcát. Ottilia
mozdulatlanul ült, tekintete a sem¬mibe révedt.
Félix egy kis havat hozott, és az öregember fejére tette, bár tudta, hogy hiábavaló. Mindenekelőtt le kellett volna vetkőztetnie, de
sejtette, hogy az öreg pénzt dug- dQs a ruhája alatt, és nem akarta elárulni. Stánicá mégis azt javasolta, hogy húzzák le a ruhát
Costachéról.
— Le kell vetkőztetnünk, hogy jobban lélegezhessék. Akárhogy is, meg kell tennünk, amit még megtehetünk.
Oda is ment az öreghez, és nekilátott, hogy levetkőz¬tesse. Valamennyiük rémületére az öreg borzalmasan fel¬nyögött, mintha
ordítani akart volna, és két kezét még erősebben a hasára szorította.
— Mintha a gyomra fájna — jegyezte meg Stánicá, és figyelmesen nézte az öreget. („Itt valami bűzlik!w — mondta magában.)
— Vigyázzatok — rendelkezett Aglae —■, egy gom¬bostű se tűnjön el a házból! Éjszakára itt maradunk, ezt még kibírjuk.
Pascalopol nagyon gyorsan megérkezett az orvossal és Ottiliával.
— Mi keresnivalója van itt ennek? — súgta oda bosz- szúsan Aglae a lányainak.
Az orvos a beteghez lépett, és rögtön a mellére haj¬totta a fejét. Azután levetette a kabátját, mosdótálat kért, és elrendelte, hogy a
beteget le kell vetkeztetni. Az öreg heves nyögdécseléssel tiltakozott, és integetve követelte, hogy előbb valamennyien menjenek ki.
Pascalopol fran¬ciául tolmácsolta a beteg kívánságát; Stánicá nagy fi¬gyelemmel hallgatta. Az orvos a műtét sikere érdekében arra
kérte a jelenlevőket, hogy rövid időre hagyják el a szobát. A legengedékenyebbnek Stánicá mutatkozott.
— Kimegyünk, hogyne mennénk ki, professzor úr, ha a beteg érdeke így kívánja!
Aglae is elvonult, de odavetett egy célzást, persze jó hangosan, hogy meghallják:
— Ez meg miféle dolog? A családnak nincs joga a beteg szobájában maradni?
Az orvos eret vágott Costache nyakán, majd nyomó- kötést tett a sebre. A műtét után az öreg szemmel lát¬hatóan megélénkült, de a
bénulás jelei most erősebben kiütköztek ugyanazon a kezén és lábán. A nyelve is sok¬kal nehezebben forgott. Mégis érthetően ki
tudta fejezni magát, és a teste is mozgott.
— Szívós természet ■— jegyezte meg az orvos —, most is megmenekült.
Az öreg körülnézett a szobában, és miután meggyőző¬dött arról, hogy a két férfin kívül más nincs a szobában, így szólt:
—- Pa-pascalopol, oda akarom adni magának a ki-kis¬lányom pénzét.
— Ha így gondolja helyesnek — mondta ez tettetett közömbösséggel, hogy meg ne ijessze —, adja ide.
— Segítsen!
Az öreg megpróbálta kioldani a nadrágszíját, de hiába. A szemével kért segítséget a földbirtokostól. Ez az or¬vossal együtt
elővigyázatosan levetkőztette; a beteg ag¬gódó pillantásokkal kísérte minden mozdulatukat. Pasca¬lopol megtalálta a zsebet és a
zacskót, és kihúzta belőle a zsineggel összekötözött bankócsomagot. Az öreg kéré¬sére kibontotta a zsineget, mire a köteg három
kisebb csomagra bomlott. Az öreg kikapta őket a kezéből.
— Meggyógyulok, doktor úr? — kérdezte.
— Jó gondozás mellett, igen.
Az Öreg erre hosszú habozás után csak az egyik száz¬ezer lejes csomagot adta át Pascalopolnak Ottilia részére. A másik kettőről csak
annyit mondott, hogy majd ké¬sőbb. Mivel nem tudott könnyen felkelni, arra kérte a
földbirtokost, hogy a pénzeszacskót és a két bankóköte- get dugja a matrac alá, amelyet már egy ideje a dívá¬nyon tartottak. Amikor
Pascalopol végzett ezzel a mű¬velettel, az öreg, aki aggódva figyelt, rémülten odasut¬togta:
— Azok a szemek, a szemek ...
És kezével az ablakra mutatott. A két férfi odapillan¬tott, de semmit sem látott. Mintha lépések csikorogtak volna kint a havon.
— Semmi, semmi — nyugtatta meg Pascalopol az öreg Costachét —, valaki járkál az udvaron.
Végül az orvos a többieknek is megengedte, hogy be¬jöjjenek. Ügy törtek be a szobába, mint az iskolások szünet után az osztályba.
Félix és Ottilia megállott a küszöbön. Később a földbirtokos és az orvos félre vonta Ottiliát. Bezárkóztak néhány percre a szobájába,
és ott beszélgettek. Hogy miről, azt Félix nem tudhatta, és nem is akarta megkérdezni. Távozás előtt az orvos újra bené¬zett a
beteghez, és megkérte az ottlevőket, hogy legye¬nek figyelmesek hozzá.
— Mi a helyzet, doktor úr? Mondja meg őszintén.
— Üjra túl van a veszélyen, s a nyugalom visszaad¬hatja az egészségét is. De most nehezebben fog menni, mert kissé
megbénult a keze-lába.
Stanicá túláradó hálát színlelt, amiben a többiek egy¬általán nem osztoztak: t — Doktor úr, maga számunkra a gondviselés! Üjra
[ csodát tett, és visszaadta nekünk drága nagybácsinkat! örök hálára kötelezett bennünket. („Az anyád istenit, te gazember —
gondolta magában —, idehozott a kövér görög, hogy tönkretedd a jövőmet!“) t — Az Öregember családja — magyarázta Pascalopol
a kocsiban az orvosnak — nagyon pénzéhes. Minden lé- [ pését lesik, mert attól tartanak, hogy annak a lánynak l hagyja a vagyonát,
akit ön is látott, és aki a második | / házasságából való mostohalánya.
I — Bűbájos teremtés — foglalta össze a véleményét ^ Ottiliáról az orvos —, igazán kárl
— Arra törekszem — mondta Pascalopol inkább ma- jf gának —, hogy valami jót tegyek vele, de ne bántsam
■ meg.

146
A virrasztók hada most nem volt olyan vidám, mint a múltkor. Némán őrizték az öreget, egyikük sem aludt. Másnap reggel, minthogy
az öreg elég csendesen pihent az ágyában, Aglae úgy találta, hogy fölösleges az egész háznépet fárasztani. Csupán Auricát hagyta a
szobában, azután maga mellé vette Titit, Olimpiát és Stánicát, és alaposan végigkutatta velük a házat.
—1 Vigyük át hozzánk az értékesebb holmit, ne hagy¬juk itt a tolvajoknak.
És megkezdődött a rámolás. Székeket, képeket, tük¬röket cipeltek át, de az utca felől, hogy az öreg meg -ne neszeljen valamit.
Olimpia és Stánicá apróbb dolgok¬ra vadászott; titokban elrejtették őket, miközben a kö¬nyökükkel lökdösték egymást. Ottilia látta,
hogy Marina, Stánicá, Titi, Olimpia, Aglae reggel óta járja a havat az udvar végéig és vissza, és rettenetesen felháborodott. Kedve lett
volna kinyitni a veranda ablakát, és odakiál¬tani nekik, de azután megrémült, mert arra gondolt, hogy az öreg talán meghalt.
Hálóingben, mezítlábasán ro¬hant be az ebédlőbe, ahol Costache nyugodtan, horkolva aludt. Erre visszatért a szobájába, felöltözött,
beszólt Fé- lixért, és az ablakhoz vezette:
— Látod, mit művelnek? Mit szólsz hozzá?
Félix is felmérgelődött, de Ottilia azt tanácsolta, hogy hallgasson.
— Fölösleges, mert ha apa nincs már, tőlem vihetik a sok vackot. Apának nem kell megtudnia a dolgot, mert abban a
pillanatban meghal a méregtől.
Félix helyeselte a véleményét. A banda tehát nyu¬godtan dolgozott, amíg el nem fáradt, és későbbre nem halasztotta a további
hurcolkodást. Aurica még az Ötti- lia zongorájára is szemet vetett, de Olimpia — talán csak puszta irigységből — kijelentette, hogy
ezt már mégsem lehet, mindennek van határa. A zongora az Ottiliáé, az anyjától örökölte.
— Van erről írása? Hol a bizonyíték? — acsarkodott Aurica.
Stánicá diplomatikusan közbelépett:
— Hagyjátok ezt, lányok, majd később megbeszélitek. A zongora közel van az ebédlőhöz, és az öreg meghal¬
laná, amikor kiviszitek. („Micsoda elvetemedett család!w
— vélekedett magában.)
Az öreg mozdulatlanul feküdt a hátán, de közben erő¬sen fülelt. Mintha gyanús zajokat, suttogó hangokat hal¬lott volna, és amikor
Ottilia az ágyához ült, megkér¬dezte :
— Ki beszél így? Mit mind zörögnek odaát a szobák¬ban?
— Semmi, csak a szél, apa.
— Az én házamba nem fúj be a szél. Megyek és meg¬nézem.
És erőnek erejével le akart szállni az ágyról. Ottilia szelíden visszafektette, és megesküdött, hogy semmi sem történt. Kinyitotta az
ajtót a zongoraszoba, majd a nap¬pali . felé, amely már félig üres volt, és újra megerő¬sítette, hpgy nem lát változást. Az öreg
egyelőre meg¬elégedett ennyivel. De rövid idő múlva újból gyanakodni kezdett, és megkérdezte:
— A zo-zongora a szobában van-e?
— Apa, hiszen tudod, hogy a zongora nem repül¬het tel!
— De azt is tudom, hogy micsoda tolvajok ezek!,
— Nem, apa, a zongora a szobában van, ahogy utol¬jára láttad. n
— Akkor menj és játssz valamit.
Ottilia átment a másik szobába, és most is ugyanazt a Csajkovszkij-darabot játszotta el, de ezúttal nagyon szomorúnak találta. Az öreg
végleg megnyugodott. ,
— Látod, hogy megvan a zongora, apa? De hát ki is vihette volna el?
— És azok a szemek? — kérdezte az öreg Costache.
— Miféle szemek?
— Amelyek az este néztek rám az ablakból.
Ottilia azt hitte, hogy az öregnek valami kisebb hallu¬cináció ja van, és nem válaszolt. Miután még egy nap telt el változatlanul, és
Vasiliad is látta Costachét, vala¬mennyiüknek el kellett ismerniük, hogy a beteg a gyó¬gyulás útján van. Unalmas lett volna továbbra
is vir- rasztani fölötte. Az öreg már mozgolódott a díványán, amelyet csak a szükségleteiért volt hajlandó elhagyni. Ilyenkor Marina
segédkezett neki. Általában elégedett¬nek látszott, visszatért az eufóriás hangulata is. Aglae rövid családi tanácsot tartott, és Stanicá
élénk helyes¬lése mellett úgy határozott, hogy sorra fognak felvi¬gyázni a betegre. Stánicának az volt a véleménye, hogy egyikük se
menjen be a beteg szobájába, nehogy az öreg gyanút fogjon, esetleg meg is haragudjék, és végrende¬letet csináltasson. Elég, ha
Marina tudósítja őket az álla¬potáról; szükség esetén azonnal hírt hozhat. Ez azonban nem akadályozta meg Stánicát abban, hogy
folyton be ne járjon az öreghez, érdeklődjék az egészsége felől, kü¬lönféle történetekkel traktálja, halálos ágyukból feltá¬madt
betegekről és más hasonló esetekről meséljen. De bosszantotta, hogy mindig ott találta Ottiliát. A lány min¬den viszolygás nélkül
ápolta az öreget, amiért Félix Őszintén csodálta. Kissé felületesnek tartotta, és most ki¬derült, hogy odaadó is tud lenni. Az öreg
Costache lep¬lezetlenül ellenséges pillantásokkal méregette Stánicát, és amikor meglátta, még merevebb testtartást vett fel az ágyban,
miközben folyton szemmel tartotta.
Pascalopol nemsokára újra meglátogatta az öreget; amikor egy pillanatig végre magukban maradtak — mert Stanicá sehogy sem akart
kimenni a szobából —, meg¬mondta neki, hogy a pénzt Ottilia nevére bankba tette. Megmutatta neki az írást is: Pascalopol azt
remélte, hogy az Öreg a többi pénzt is szóba hozza, és végül átadja neki. De tapintatból nem tett rá célzást, sőt úgy találta illendőnek,
hogy hamarabb távozzék: nem akarta felkel¬teni Aglae gyanúját. Kint Stanicá megkérdezte Pascalo- poltól:
— Mit mondott az öreg? Végrendeletet akar csinálni? Mi a szándéka?
— Nem beszéltem ezekről a dolgokról — nyugtatta meg a földbirtokos. — Mit képzel? Mi közöm hozzájuk?
„Ravasz a vén görög. Vele, Ottiliával, Félixszel és ta¬lán Georgetával meg tudnám hódítani a világot. “
— Mit mondott Pascalopol? — kérdezte Stanicá az öreg Costachétól.
— Hogyhogy mit mondott? — morogta haragosan az öreg, mivel Stánicá túlságosan közel lépett az ágyához, és a kezével
kellett ellöknie. — Hogyhogy mit mondott?
— Tudom is én? Ravasz fickó. Ki tudja, miféle hülye tanácsokat ad magának, csak azért, hogy félrevezesse. Én nem bíznék
meg benne. Miért nerii fordul hozzám tanácsért, hiszen ügyvéd vagyok, vagy mi az ördög? Tudja, hogy ingyen állok a
rendelkezésére.
— Nincs szükségem ügyvédre — vágta el a szavát az öreg.

147
Stánicá egyre azt leste, hogy Félix és Ottilia mikor megy ki a városba.
— Ma előadásra megy? Vagy nem? — kérdezte Fé- lixtől.
— Igen, megyek — válaszolta gyanútlanul Félix.
Ellenben Ottilia sohasem ment el hazulról, és csak az
öreggel törődött. Stánicá. folyton intette:
— Agyonstrapálod magad, megbetegszel, és ez még az Öreg érdekében sem lesz jó! Menj és levegőzz néha egy kicsit, majd én
mellette maradok.
Egy napon Stánicá az udvar végéből jövet elrejtőzött a Marina konyhájában. Megpillantotta Félixet, aki éppen a városba indult. Tehát
csak Ottilia volt otthon. A kony¬hából lábujj hegyen a ház elé osont, belépett a gótikus ajtón, és a szobákon áthaladva az ebédlőhöz
ért. Belesett a kulcslyukon, és megállapította, hogy az öreg magányo¬san hever a díványon. Üjra kiment, és hátulról a
zon¬goraszobába került. Ottilia ott volt, a zongorára könyö¬kölve gondolkozott.
— Hogy érzi magát Costache bácsi? — kérdezte Stá¬nicá.
— Változatlanul — felelte komoran Ottilia.
— Tudod-e, hogy ma délután eljön Pascalopol? Mint¬ha ilyesmit mondott volna — hazudta Stánicá.
— Igen? — ijedt meg Ottilia. Majd rövid gondolkozás után hozzátette: — Nem mész be a városba? Szükségem volna egy
doboz púderre.
— Szívem — védekezett Stánicá —, igazán megven¬ném, de nem értek a női dolgokhoz. Aztán tudod, hogy Olimpia milyen,
csak bajt zúdítok a fejemre, ha meg¬tudja, hogy érted mentem ki a városba. Menj, járj gyor¬san, addig én majd őrzöm az öreget.
Vagy nem bízol Stánicá áldozatkészségében? Igazán sajnálom.
Ottilia rövid gondolkozás után döntött: •— Kiszaladok egy félórára. Kérlek, maradj itt addig, vagy hívd át Auricát.
Stánicá törökösen a mellére tette két kezét, ami azt jelentette, hogy számíthat a leghűségesebb szolgálatára:
— Menj nyugodtan.
Ottilia magára kanyarította körgallérját, és elment, Stánicá a tekintetével követte. Azután meghasította az ajtót, kinézett az udvarra, és
amikor látta, hogy senki sincs a láthatáron, bement Costache szobájába. Az öreg ellenségesen méregette a tekintetével. Stánicá a
nappa¬liba nyíló ajtóhoz ment, kissé kinyitotta, majd újra be¬csukta. Azután az ablakhoz lépett, kinézett az udvarra, visszatért az
asztalhoz, fogott egy széket, odavitte az öreg ágyához, és leült. Az öreg aggódva nézte.
— Hogy van, bácsikám? — kérdezte Stánicá. — Job¬ban, ugye?
Az öreg Costache kérdéssel válaszolt:
— Mit akarsz tőlem?
— Jaj, istenem — védekezett Stánicá —, én csak az egészsége felől érdeklődöm, maga pedig azt kérdi, hogy mit akarok. Miért
kérdez ilyesmit?
Ezzel Stánicá még közelebb húzta a székét az ágyhoz.
— Miért jöttél, mit akarsz? — idegeskedett az Öreg.
Stánicá tette magát, hogy nem érti a beteg szavait.
Megfogta a lepedő szélét, és felemelte, mintha a matra¬cot akarta volna megvizsgálni.
— Jó ez az ágy? — kérdezte. — Elég puha? Miért nem megy át a hálószobába?
— Ha-ha-hagyj békében! Mit akarsz?
Stánicá zavartalanul tovább tapogatta a matracot, az¬után hirtelen alá ja nyúlt, és kihúzta a pénzcsomagot. Az öreg óriási szemeket
meresztett, kitátotta a száját, hogy mondjon valamit, emberfeletti erőfeszítéssel felemelke¬dett, az ágy széléhez támaszkodott, és sírós
torokhangon felordított:
— A pénzem, a pé-pénzem, rabló! y
Aztán a padlóra zuhant. Stánicá jól begyömöszölte a csomagot az inge alá, a hasára csúsztatta, kinézett az udvarra, majd az ebédlőn és
a gótikus ajtón át eltávo¬zott. Az udvar és az utca teljesen néptelen volt. Nyugod¬
tan bement a szomszéd udvarba. Aglaét és Auricát ta¬lálta otthon. Odaszólt nekik:
— Találkoztam Ottiliával. Arra kéri Auricát, hogy nézzen át egy kicsit az öreghez,, ne hagyja egyedül.
— Menj, Aurica — tanácsolta Aglae.
— Várj, én is veled megyek — ajánlkozott Stanicá. — Hadd lám, mit csinál az öreg.
Aurica felsikoltott, amikor meglátta a halottat. Stá- nicá is meglepetést színlelt, azután átszaladt, hogy ér¬tesítse Aglaét, aki éppen
akkor rohant be az egész ban¬dával, amikor Ottilia is megérkezett és sápadtan megál¬lóit a küszöbön. Stanicá hozzáugrott, átölelte,
és vigasz¬talni kezdte:
— Ottilia, Ottilia, drága unokahúgom, légy erős, ne hagyd el magad, hiszen ez a végkifejlet várható volt!
Azután mindenkinek elmagyarázta a történteket:
— Ottilia éppen azt mondta: maradj itt, vigyázz egy kicsit, és hívd át Auricát is. Én átmentem a sógornő¬mért, és
visszakísértem. Hát az öreg itt hevert a földön. tJgy látszik, szüksége volt valamire, felemelkedett-, hogy kimenjen, de rosszul lett.
— Igen, anyám — erősítette meg Aurica —, én léptem be előbb a szobába, és amikor megláttam, szörnyen meg¬ijedtem és
felsikoltottam, de még hogy! Jaj, majdnem halálra rémültem!
— Hát én! — dicsekedett Stanicá. — Azt hiszed, hogy engem nem viselt meg a dolog? össze vagyok törve! Haza kell mennem,
hogy kissé magamhoz térjek. Valami aktákra is szükségem van, mert holnap tárgyalásom lesz. Add ide a lakáskulcsot, Olimpia.
Stanicá tehát elment, aminek Aglae csak örvendett. Amúgy is az volt a véleménye, hogy túl sokat téblábol a házban a maga
szakállára. Ottilia a szobájába rejtőzött. Merev tekintettel, nedvesen csillogó szemmel ült az ágyán, de nem tudott sírni. Félix hiába
próbálta kimoz¬dítani szótlanságából. Aglae katonásan átvette a parancs¬nokságot a ház felett. Ahelyett, hogy a halottal törődött
volna, valamennyiüknek megparancsolta, hogy egyelőre hallgassanak a halálesetről, sőt odaállította Marinát a ka¬puba, hogy senkit
be ne engedjen.
— Lássuk, hol a pénze, hová tette az iratokat és a végrendeletet, ha ugyan csinált — mondta Aglae. — A temetéshez pénz kell!
És miközben a halott mozdulatlanul feküdt a papla¬non, és már kezdett viaszsárga színt ölteni, Aglae, Olim¬pia, Aurica és Titi
nekilátott a keresésnek. Kihúzták a fiókokat, felhányták a ruhásszekrényt, még a kályhákba is benéztek. De csak iratokat találtak,
bérleti szerződé¬seket, különféle elszámolásokat, amelyekből következtet¬ni lehetett az öreg Costache vagyonára. Aglae összecso-

148
magolta és magához vette őket. De pénzt nem találtak, csupán egy kis értékű bankócskát az egyik irat alatt. Olimpia egy sokköves
gyűrűt fedezett fel egy dobozban. Sebesen az ujjára húzta, de mivel Aglae meglátta, úgy érezte, magyarázattal tartozik:
— Anyám, ezt a gyűrűt elveszem, hiszen tudod, hogy nincs egy valamirevaló ékszerem, és meg is ígérted...
— Persze ■— tiltakozott Aurica —, minden csak ne¬ked, nekem meg semmi. Te férjhez mentél, mi szüksé¬ged rá!
Olimpia lenyelte a megjegyzést, és megtartotta a gyű¬rűt.
— De hol a pénz? — kérdezte izgatottan Aglae. —> Hol a pénze? Biztos, hogy volt itthon is pénze! Abban a zacskóban tartotta,
amely a múltkor leesett. Egészen biztos, hogy volt pénze!
Dühösen csapkodta a szekrényajtókat, elhúzta a sző¬nyegeket, de eszébe sem jutott, hogy újra elegyengesse őket; apróra kiszedte az
ebédlő- és a kártyaasztal fiókjai¬nak a tartalmát, de csak érintetlen gyufásdobozokat, do¬hányos csomagokat, gondosan egymás
mellé rakott ceru¬zákat, egyszóval semmiségeket talált.
— Persze, hiszen magánál tartotta a pénzt! — jutott eszébe hirtelen. ■— Hogy is nem gondoltam erre?
És berohant az ebédlőbe. Mivel az öreg hálóingben fe¬küdt, azonnal láthatta, hogy a pénz nincs nála. A nad¬rágja összehajtogatva
hevert mellette egy széken, de a zsebéből nem került elő egyéb, mint néhány zsindely¬szeg, egy-két ceruzavég és gyufásdoboz, no
meg egy gyűszű.
— No nézd, a gyűszűm! Annyit kerestem, hogy bele¬szédültem! Ügy látszik, itt ejtettem el.
Aglae a blúza kiszsebébe dugta a gyűszűt. Minthogy a ruhazsebekben semmit sem talált, kihúzta a párnát az öreg Costache feje alól,
benézett a lepedő alá, majd nagy erővel felemelte a matracot, és a falhoz hengerítette a halottat.
— Itt a zacskó! — kiáltotta diadalmasan, és leeresz¬tette a matracot. Az öreg Costache teste megremegett, majd újra
mozdulatlanná dermedt. A zacskóban néhány ezüstpénz és Napóleon-arany volt, több összegyűrt bank¬jegy társaságában: összesen
néhány ezer lej.
— Pedig sokkal több pénze volt! — mondta bosszú¬san Aglae.
Az eredménytelen kutatás után Aglae felfüggesztette a további keresgélést. Tudomásul kellett vennie, hogy á zacskóban talált pénzen
kívül egy árva lej sincs a ház¬ban.
— Hátha Ottilia kaparintotta meg a pénzt! Biztos, hogy ő vitte el!
Aurica, akit bosszantott Olimpia konkurrenciája, vé¬delmébe vette Ottiliát:
— Nem, anyám, ne vétkezz, hiszen Ottilia nem is volt itthon, amikor az öreg meghalt!
— Igaz — ismerte be Aglae. — De lehet, hogy az öreg maga adta oda neki a pénzt. Az biztos, hogy erővel
.. nem lehetett elvenni tőle. De ha mégis ő vitte el, verje ^ meg az Isten érte!
í"? Aglae kijelentette, hogy fáradt. Még elmélkedni akart {"■ a teendőkön, úgy döntött tehát, hogy a családjával együtt i\ hazamegy.
Az Öreg ott maradt a díványon, az összegyűrt | lepedőn; a paplan félig lelógott róla. Félix látta ezt, és f mivel tudta, hogy a halottat
rendbe kell szedni ahhoz, hogy koporsóba tehessék, igyekezett ezt a legnagyobb i tapintattal megmagyarázni Ottiliának. A lány
nyugodt, l határozott arccal felkelt a díványról, előhívta Marinát, t az asszony^ segítségével felöltöztette, és rendesen elhe- lyezte az
öreget az ágyon.
Aglae otthon levetette magát a heverőre, és arra kérte | a többieket, hogy legyenek csendben, mert szundítani
akar egyet. Hortyogva aludt egy órát, azután felkelt, és panaszos hangon kijelentette, hogy éhes.
— Egészen megzavarodtam a Costache betegségétől, még rendesen enni is elfelejtettem.
Amikor asztalhoz ültek, Stanicá is beállított. Redin- gotot viselt, hozzá feltűnően magas gallért, a bajusza pe¬dig erősen ki volt kenve.
— Jó, hogy jössz — mondta Aglae. — Rosszul állunk. Nem találtunk egy vasat sem, csak valami aprópénzt.
— Micsoda? — kérdezte Stanicá tettetett csodálkozás¬sal. — Mondtam én, hogy főz valamit az öreg!
— Más húzza a hasznot, én meg költekezzem? Ki fogja eltemetni, kérdem én?
— Hát maga, természetesen!
— Én?! — háborodott fel Aglae. — Mivel? Azzal a néhány rongyos lejjel, amit rám hagyott? Temettesse el Ottilia, eleget
mondta, hogy apus így, apus úgy.
— őrizzük meg a nyugalmunkat, anyám — ajánlotta Stanicá. — Erkölcsileg az a legközelebbi rokon köteles a tisztességes
temetésről gondoskodni, aki örököl, ebben az esetben tehát maga. És a maga érdeke is ezt kívánja.
— Miért éppen én? — kérdezte makacsul Aglae.
-t- Azért, mert maga örököl mindent, a szomszédos házat, a $tirbei Vodá utcai ingatlant, amelyet nem adott el, és egyáltalán mindent,
ami megmaradt. Ügy gondolja, hogy ez kevés? Ha volt készpénze, akkor azt nyilván¬valóan még életében szétosztogatta, erre tehát
keresztet vethet. De megmaradt a vagyon állaga.
Aglae kissé megjuhászodott.
— De hátha valami végrendeletet hagyott Ottilia ja¬vára? — mondta gyanakvó hangon.
— Hát ez lehetséges, de én nem hiszem. A házban találtak-e valamit? Nem. Costache bácsi nem az az em¬ber volt, aki szeretett
törvényszékre, ügyvédhez és más efféle helyekre járni. Ha végrendelkezett volna, azt Otti¬lia vagy Pascalopol tudná.
— Menj és kérdezd meg — ajánlotta Aglae.
Stanicá rögtön át is ment. Otthon találta Ottiliát, aki
az alkalomnak megfelelően átöltözött.
— Ottilia — kezdte ünnepélyesen Stánicá, és közben kísérletet tett, hogy mindkét arcát megcsókolja —,
együttérzek veled a csapásban, amely reád zúdult, és arra kérlek, hogy ezekben a percekben tekints apádnak, édes fivérednek vagy jó
barátodnak, ahogy akarod. A te érdekeid azonosak az én érdekeimmel. Tudom, hogy nagyon elmerültél mély fájdalmadban, és
nehezedre es¬nék mindennapi . dolgokkal is foglalkoznod, de engedd meg, hogy én, mint ügyvéd, kézenfogva vezesselek. Csu¬pán
egy kérdéssel zavarlak: hagyott-e rád Costache bá¬csi valami hivatalos iratot, esetleg — hogy így fejezzem ki magam — formális
végrendeletfélét?
— Nem, nem hagyott semmit — mondta fásultan Otti¬
lia —, és kérlek, ne gyötörj most. Nem hagyott rám vég¬rendeletet, és azt hiszem, nem is készített ilyesmit. De nekem úgyse kell
semmi. '
— A zongora feltétlenül a tiéd — fontoskodott Stá-
■ nicá. — Ki kell követelned!

149
— Kérlek, hagyj most!
— Megyek, megyek. Tisztelem nagy fájdalmadat!
Amikor visszatért, Aglae azzal foglalkozott, hogy kü¬lönböző csomókba rakta a zacskóban talált pénzt.
Anyám, előlegezzen nekem is néhány száz lejt, kö¬nyörgöm, teljesen le vagyok égve! — És máris felmar- Í kolta az egyik halmot.
I — Várj egy kicsit, az isten áldjon meg, Stánicá! Mit
| jöttök úgy rám? Ez a pénz a temetésre kell! Nem temet-
hetem el úgy, mint egy koldust, hiszen kikacagnak az emberek!
| — Igaza van, anyám — dicsérte Stánicá, de a pénzt
fi nem adta vissza. — Gyönyörű ceremóniát rendezek ma- I gának.
|- — Mit mondott Ottilia? — érdeklődött Aglae.
! — Nincs végrendelet, és én el is hiszem, mert az öreg
| ki nem adott volna egy vasat sem a kezéből. De csodál- í kozom, hogy pénzt nem találtak a házban.
| — Én is furcsállom.
|: — Igen, nagyon furcsa! — Stánicá úgy tett, mintha
| gondolkoznék. — Itt valami nagy titok lappang. De egy¬szer majd kiderítem! Meglátjátok, hogy Stánicá detek- tívnek sem utolsó!
— Inkább azt derítenéd -ki, hogy van-e végrendelete vagy nincs. Mert ha másokra hagyta a vagyonát, temes¬sék el Ők!
— Csak Pascalopol tudhatja biztosan. Délután felke¬resem, és megkérdem.
Stánicá valóban felkereste Pascalopolt, aki meglepe¬téssel értesült az öreg Costache haláláról. Óvatosságból nem kérdezte meg, hogy
a matrac alatt megtalálták-e a pénzt. Megerősítette, hogy Costache nem írt végrende¬letet.
— Costache „nem hagyott hátra végrendeletet, ez egé¬szen biztos. Egyik napról a másikra halogatta az elké¬szítését, így
sajnálatos módon semmi sem jut Ottilíának.
— Kár — forgatta a szemét Stánicá —, mert az a lány többet érdemelt volna. Nagyon-nagyon szerette az Öreget. De hát majd
mi gondoskodunk róla, az isten sze¬relmére! A védőszárnyaim alá veszem!
— Nem hiszem, hogy szüksége lenne rá — jegyezte meg gúnyosan Pascalopol.
„Meghiszem, hogy nincs szüksége rá — gondolta Stá¬nicá, amikor lement a lépcsőn. •— Most már független nő, és azt csinálhat,
amit akar. Félixszel él.“
Amikor Pascalopol eljött, hogy meglátogassa Ottiliát és a többieket, Aglae panaszkodni kezdett, hogy erősen megszorult, és nincs
elég pénze a temetésre. A földbir¬tokos azonnal elővett egy bankjegyet — amelyet Aglae minden vonakodás nélkül elfogadott —, de
megkérdezte:
— Semmit sem találtak a házban?
—: Semmit, csak valami aprópénzt.
Pascalopol rövid gondolkodás után ezt a magyarázatot adta:
— Valószínűleg nem volt pénze itthon.
Szándékosan mondta ezt, mert attól félt, hogy a gyanú
Ottilia és Félix ellen fordul, ha tovább piszkálja a dol¬got. De magában nagyon furcsállotta a pénzescsomag el¬tűnését. Ottilia
valamennyiük jelenlétében elmondta, hogy az öreg egyszer valami szemekről beszélt. Pasca¬lopol is visszaemlékezett Costache
szavaira, de hallga¬tott.
— Mondtam, hogy itt valami nagy titok lappang ismételte Stánicá. — De kiderítem, ha addig élek is!
Aglae nem akart sokat költeni, de tekintettel kellett < lennie a család becsületére, ami ebben az esetben a pa¬li pok és a kocsik
számától függött. A papi kíséret tekin-
- tetében megelégedett a templom papjával és Cujka po¬péval. Ami a kocsikat illeti, tízet bérbe fogadott, tízet pedig Stanicá
útján kölcsönkért a" nagyszámú rokonság¬tól. Pascalopol is elküldte a kocsiját, maga pedig bérelt fogaton jött. A több mint húsz
kocsiból álló sor, amely¬ben hintók is' akadtak, nagy hatást tett a máskor eléggé elhagyatott utca lakóira. A kapu két oldalán
elhelyezett fekete pajzsokon Costache nevének kezdőbetűi ragyogtak.
— Mi van itt, lelkem? — kérdezte egy öregasszony Marinától.
—1 Mi lenne? Egy halott — felelte Marina, aki azt hitte, hogy ez elég magyarázatnak.
— Fiatal volt vagy öreg?
— Nem is tudom, tán elmúlt hatvanéves.
Az öregasszony szomorúan bólogatott:
— Fiatal volt szegény! Istenem, mitől halt meg?
I; — A haláltól — mondta mérgesen Marina, és elindult
í a papok után, akik éppen akkor érkeztek.
|. Cujka pópa még soha így nem haragudott a tisztáta-
| lanra, amelynek gonosz üzelmeit a cujka sem tudta meg-
| hiúsítani.
| — Mindannyian halandók vagyunk, apámé — mondta
1
vigasztalásul.
Megpillantotta Auricát, és megfeledkezve arról, hogy halottas házban van, odakiáltott neki:
— Mit intéztél a zsidóval, csibém, megkereszteljük? Aurica elpirult:
— Nem tudom, kiről beszél, atyám, bizonyára Össze¬téveszt valakivel.
— Lehet, lehet, galambocskám ■— nyugodott bele Au¬rica szerencséjére Cujka pópa. — öreg vagyok már, és erősen belém
állott a fájás. Maholnap engem is kikí- , sértek.
Minthogy Aglae katonazenét is rendelt, Costache utol¬só útja impozáns volt. A szomszédok irigykedtek:
— Szép temetés! A sok kocsihoz még szép időt is ka¬pott! A gazdagok halálukban is szerencsések!
32 - A titokzatos lány

150
Aglae el volt ragadtatva az óriási közönségtől: ugyanis Stánicá rokonai — még a leggazdagabbak is — a családi fegyelem kedvéért
eljöttek legalább néhány pillanatra, bár legnagyobb részük nem is ismerte az öreget. Ettől egészen megvigasztalódott, és a szíve
mélyén úgy érezte, hogy mégiscsak teljesítette kötelességét. A temetést kö¬vető halotti torra Pascalopolt is meghívta. A pap
ma¬gasztaló szavakkal beszélt az Öregről, és kijelentette, hogy a lelki üdvösségét illetően teljesen nyugodt; maga is tanúsíthatja,
hogy halála előtt milyen buzgalommal fordult a szentegyházhoz. A halál pedig a Fentvaló ki¬fürkészhetetlen akaratától való, nem
illik tehát mérték¬telen bánatunkkal megharagítanunk az Urat, még kevés¬bé kétkedő ésszel boncolgatnunk e világ rendjét. Mert az
Úristen úgy akarja, hogy testünk elkeveredjék a por¬ral, amelyből vétetett, lelkünk pedig elfoglalja azt a helyet, amelyre ama végső
ítéletkor méltónak találtatik. A hallgatóságból Stánicá mutatkozott a legáhítatosabb- nak. Amikor a pap kezébe vette a poharat, és
megál¬dotta a bort, ő is keresztet vetett. Mint rendesen, most is mindnyájan mohón ettek, de több méltósággal. Csak Cujka pópa
kurjantotta el magát:
— A testünket elnyeli a föld, a lelkünket meg elviszi az ördög!
— De atyám! — szólt rá szemrehányóan a pap.
— Ámen!..— emelte fel a poharát Cujka pópa, mert nem értette a szemrehányást.
Hosszasan szemügyre vette Pascalopolt, majd némi ha¬bozás után megszólította:
— Mondd csak, fiacskám, orvos vagy?
— Nem, tisztelendő ür. Miért kérdi?
— Azt hittem, hogy orvos vagy, fiacskám, mert akkor; megkérdeztem volna, hogy mit csináljak a reumámmal, amely nem akar
békében hagyni.
— Szedjen szalicilt — tanácsolta Pascalopol. — Ve-, gyen kénes fürdőket.
— Kénes fürdőket? — csodálkozott az öreg.
— Kenegesse magát petróleummal — szólt közbe Ag¬lae. --Í
— Kentem magam eleget, vesse fel a tűz, mégis egyre’ szurkál az ördög szarva!
— Azt hallottam, hogy jót tesz a kámforos szesz is — mondta Olimpia.
— Az meg mi, kiscsibém? — kérdezte Cujka pópa, akinek egészen halvány fogalmai voltak a gyógyszerek¬ről.
— A patikában árulják: olyan, mint egy darab cukor, és ha nem dugják egy zacskó borsba, egykettőre elpá¬rolog.
— Híj, égetné el a gyehenna lángja! — vetett ke¬resztet Cujka pópa.
A fiatalabb pap — szokása szerint — úgy vélte illő¬nek, hogy színleg megharagudjék:
— Istenem, legalább most ne emlegesse a gonosz ha¬talmát, atyám!
Ezután kötelességének érezte, hogy Ottiliához is szól¬jon néhány szót; de tisztelni akarta a fájdalmát, ezért inkább a többiekhez
beszélt:
— És a kisasszonynak, az elhunyt lányának ... ne ha¬ragudjék, elfelejtettem a nevét.. .
— Ottilia ...
— Igen, Ottilia kisasszonynak mi a szándéka? Tudom, nehéz lesz beletörődnie abba, hogy elvesztette édesap¬ját. Legyen erős,
lányom, ahogy sok más nő is zokszó
. nélkül viseli a megpróbáltatást. A jövőjéért nem kell aggódnia, hiszen tudom, hogy a megboldogultnak szép vagyona volt, maga
pedig egyetlen gyermeke.
Valamennyien lehajtották fejüket, ki ezért, ki azért; ; és Aglae most nem mert olyasmit mondani, hogy Otti-
- lia nem a Costache lánya. A pap a bánat jeleként fogta . fel a hallgatást, és így folytatta:
| — Az ifjúság mindent legyőz! Biztosra veszem, hogy kedves nagynénjénéi és a rokonainál majd megtalálja azt .a vigaszt, amire egy
árvának szüksége van. i Ezekre a megható szavakra nem Ottilia sírt fel, ha¬lnem •— mindnyájuk meglepetésére — Aurica. Ottilia -
^mereven bámult a tányérjába, amelyből semmit sem jévett. Amikor Aurica sírni kezdett, azt hitte, hogy meg¬hatódott az ő mostoha
sorsán, és a részvét csalt könnye¬idet a szemébe. Pedig Aurica a saját életét siratta, a pap Szavairól az jutott eszébe, hogy ő is
„gyámoltalan árvá¬iként" él ezen a világon.
Stanicá úgy tett, mintha erőt venne a fájdalmán, ami persze egy pillanatig sem háborgatta.
— Ami volt, elmúlt — jelentette ki. 1— A halottakat nem tudjuk feltámasztani sírjukból. Tiszteljük emlékü¬ket, de emeljük
szemünket az új nemzedékre, amely a nyomukba lép!
— Bölcs beszéd! Igazad van! — helyeselt neki a pap.
Később a tisztelendő tekintete Félixre tévedt. Megkér¬dezte:
— Hát a fiatalember kicsoda? Rokon? Milyen pályára készül?
— Orvostanhallgató — felelte Aglae —, félig-meddig rokonunk is. Costache gyámja volt a nagykorúságáig.
—> Nagyon helyes, nagyon helyes — bólintott a pap.
•— Nekem is van egy fiam, akit vagy katonaiskolába, vagy orvosira adok.
Stanicá nem tudta megállni, hogy bele ne kössön a pap szavaiba, bár megőrizte ájtatos arckifejezését:
— Atyám, pap létére katonának vagy orvosnak adja a fiát? Miért nem farag papot belőle?
A pap gyakorlatias érzékkel válaszolt:
— Mert a papsághoz, mint akármelyik foglalkozáshoz, hivatásérzet kell. Én pedig úgy látom, hogy a fiam nem való papnak. Az
a kötelességem, hogy olyan helyre állít¬sam, ahol szolgálatot tehet a hazának. De hát miből él ez a fiatalember, ha árva? Dolgozik?
— Nem, némi vagyont örökölt a szüleitől.
— Szép, szép. Okosan teszik a szülők, ha gondoskod¬nak a gyermekeikről, és nem hagyják, hogy az uteán maradjanak, vagy
másokra szoruljanak. Lám, a megbol¬dogultnak is gondja volt a kisasszonyra. Szép vagyont,í takaros házakat hagyott rá.
Valamennyien újra lehajtották a fejüket. Ottilia felál-' lőtt, bocsánatot kért, és azzal az ürüggyel, hogy rosz- szul érzi magát, el akart
menni. Pascalopol engedélyig kért tőle néhány szóra, és kikísérte.
— Ki ez az úr? ■— kérdezte a pap, akinek sejtelm
sem volt sorozatos baklövéseiről. — Bizonyára a nagy; bátyja. I
— Az, az, édes jó nagybátyja! — mondta Stanicá és szemében gunyoros szikrák lobbantak fel.
Pascalopol közölte Ottiliával, hogy szabadon rendel¬kezhetik a bankbetétjével. De azt tanácsolta, hogy bán¬jon csínján vele, és — a
gyanúsítgatások elkerülésé¬ért — ne költözzék el azonnal a házból.

151
— Egyelőre ennyit akartam mondani — fejezte be. — Tudja, hogy szeretem magát. Ha egyéb nem, de lehetek öreg barátja,
vagy a szülői szigort nem ismerő apja. Amíg Costache élt, nyugodtan meghívhattam magamhoz. Ezt a maga beleegyezése nélkül
többé nem tehetem meg. Ben¬nem nincsenek előítéletek, maga is modern gondolkozású lány. Nincs elfoglaltságom, és örömmel
állok a rendel¬kezésére, hogy szórakoztassam vagy védelmezzem. Maga most már független nő, pénze is van, semmivel sem tar-
tozik nekem. Minden csak magától függ. De ne felejtse el, hogy Öreg barátja szereti, és bármikor, bármilyen kö¬rülmények között
tárt karokkal fogadja. Hálával előre is csak én tartozom.
Pascalopol kezet csókolt Ottiliának, és búcsúzóul ked¬vesen utána intett.
— Kedves teremtés az unokahúga — mondta a pap Pascalopolnak. — Nagyon komoly lánynak látszik. Iga¬zán szívből
sajnálom.
— Az unokahúgom? — kérdezte csodálkozva a föld- birtokos. — Kiről beszél?
— Ottilia kisasszonyról.
— Igen, igen — mormogta zavartan Pascalopol.
— De ■— folytatta a pap —, tulajdonképpen nem ér¬tem, hogy milyen ágról nagybátyja. Hiszen nem testvére Aglae
Őnagyságának, akkor meg...
— Anyai ágról — szólt közbe sietve Aglae. Hogy más¬ára terelje a szót, megkérte a kíváncsi természetű papot, ihogy szentelje
meg az ő házát is, mert egy idő óta bi- Szony sok kellemetlenség érte. ö ugyan csak a gonosz ^nyelveket okolja.
— Nem, aranyom — vélekedett Cujka pópa ■—, min¬den baj az ördögtől származik. Gyengeség, ellenséges¬kedés csakis tőle
van. Hívass el egyszer, hogy felolvas¬sam' Nagy Vazul átkait! Meglátod, lesz ám eredménye! JJgy elszalad az ördög, aranyom, hogy
a lába sem éri a
Öldet, és csak füst és kénszag marad utána, mintha ő azt a büdös orvosságot használta volna! De a szentelt-
víztől is odavan az átkozott. Hát még amikor bazsali¬komot égetek tömjénnel! Ügy elhamvad benne a nyo¬morult, hogy egyből
kiszorul a lelke, az úristenit neki!
— Atyám, atyám! — kérlelte ismét a pap. — Vigyáz¬zon a szavaira!
— Hagyd, megtanítom én ezeket az asszonyokat az ördögűzésre! Mondjátok ezt: „Átkozott légy minden rosz- szak és
szidalmak forrása, gyűlölség kezdete és fondor¬lat szülője; átkozott légy, aki gonoszul eltávolodtál ama mennyei fényességtől, és
nagyravágyástól vettetve a sö¬tét mélységekre vetemedtél; átkozott légy személyedben és. akaratodban, erődtől való szándékodban;
átkozott légy, tisztátalan lélek, a mi Istenünk, Szabaoth szavától és az Ür minden angyali seregitől, Adonájtól és Eloahtól, a
mindenható Istentől; távoztasd el magad az Ür szol¬gájából, akit egyetlen szavával e világgal együtt meg¬teremtett.w
A pap látta, hogy az öreg már berúgott. Felemelke¬dett:
— Menjünk, atyám, mert késő van, ne zavarjuk szo¬morúságában a családot.
Cujka pópa kiitta poharából a maradék bort, és saj¬nálkozó arccal indult az ajtó felé. Ott megállott, és újra Auricához fordult:
— Ha majd a hit igaz útjára téríted azt az izraelitát, gyere el, lányom, hogy megerősítselek vele a házasság szentségében.
— Mit beszél összevissza? — kérdezte idegesen Aglae, aki egy kukkot sem értett ezekből a titokzatos szavak¬ból.
•— Semmit, anyám, csak locsog az öreg, nem látja, hogy tréfálkozik?
Néhány napig Aglae nem nézett át a Costache laká¬sába. Félix és Ottilia úgy élt tovább, mintha semmi sem történt volna. Azután
Aglae fogadott egy asszonyt, kita- karíttatta a házat, felmosatta a padlót, és kihordatta a bútorokat. Egy részüket átvitette magához, a
többit visz- szacipeltette a házba, és valamennyit egy szobában hal¬mozta fel.
— A zongorával mi lesz? — kérdezte Ottiliától.
Ottilia vállat vont. Aglae tisztességes hangon beszélt, de hidegen, mintha egy költözködő bérlővel tárgyalt vol¬na. Egy napon ismét
megkérdezte Ottiliától:
— Neked mi a szándékod? Tudnom kell, hogy mihez tartsam magam. Egyelőre maradhatsz, ameddig akarsz, de tudd meg, hogy
tavasszal tataroztatok, és kiadom a házat. Nem is neked való az a felső szoba. Nem értem, miért nem keresel magadnak egy
bútorozott szobát a vá¬rosban!
Minden szavával éreztette, hogy csak megtűrt idegen¬nek tekinti Ottiliát. A lány nem is várt egyebet Aglaé- tól, de tudta, hogy a
jövőjéért nem kell aggódnia. Bár¬mikor elköltözhetett volna, de hallgatott Pascalopol ta¬nácsára, és valami tehetetlenségi ösztön is
dolgozott ben¬ne. Nehezére esett elhagynia Félixet is: mellette úgy érezte, hogy semmi sem változott az életében. Félix ha-
sonlóképpen nem tudta elszánni magát a távozásra, mert nem akart elszakadni Ottiliától, a szándékai felől meg nem merte faggatni a
lányt. Ügy várta, mint a csodát, hogy Ottilia végre nyilatkozzék.
Aglae a következő csábító ajánlatot tette Félixnek:
— Maga egyedül él, szüksége van családra, különben nehezen boldogul. Fizessen nekem is annyit, amennyit Costachénak adott,
és költözzék át hozzánk. Vagy akár itt is maradhat. Senki sem fogja háborgatni, azt csinál-
f; hat, amit akar.
y- — Majd gondolkozom — felelte óvatosan Félix. — Le- ! hét, hogy behívnak katonának.
| Ottilia úgy határozott, hogy ideiglenesen egy barát- |í nőjénél helyezi el a zongorát; nem anyagiasságból, ha¬ji nem azért, mert az
anyjáé volt. Megkérte Marinát, hogy I kerítsen egy stráfszekeret. Marina, aki távközvetítési ál- I lomásként is működött, tüstént
elárulta Ottilia szándé- I kát Aglaénak. Aglae nem tiltakozott: i, — Vigye, vigye, az Övé!
| Ellenben Aurica könnyekre fakadt. Kijelentette, hogy
^ az anyja mindig elhanyagolta, hogy semmi öröme sem : volt az életben, és hogy manapság egy lány .nem mehet | férjhez zongora
nélkül. A legérdekesebb az volt, hogy Aurica nem is tudott zongorázni.
— De lelkem — mondta bosszúsan Aglae —, nem ve¬hetem el tőle. Ami sok, az sok. Talán a kenyere függ a zongorájától.
Marina elmondta Ottiliának a jelenetet. Ottilia lemon¬dott a tervéről.
— Nézd — mutatott a zongorára, amikor Aurica át¬jött. — Ha akarod, neked adom.
Aurica kimeresztette a szemét a meglepetéstől, azután két cuppanós csókot nyomott Ottilia arcára, és patetiku¬san felkiáltott:
— Mindig szerettelek, mert jószívű vagy, és nem he¬lyeseltem anyám viselkedését. Remélem, nem hagysz el minket,
legalábbis egy ideig. Tulajdonképpen irigyellek, mert szabad vagy, és azt tehetsz, amit akarsz. Ha nem kellett volna a családomra
gondolnom, ma én is boldog lehetnék!

152
Stánicá mélyen hallgatott Olimpia előtt a lopott pénz¬ről. Éppen úgy viselkedett, mint az öreg Costache: az inge alatt, a pucér bőrén
hordta a csomagot, ami elég sok veszéllyel járt, mert Olimpia nemegyszer fürkésző szemmel nézett rá:
— Mi van az inged alatt, Stánicá, mitől olyan da¬gadt?
—■ Mi lenne, semmi, egy kicsit kigyűrődött. — És Stá¬nicá szorosan begombolta a bekecsét.
Amióta pénze volt — bár egyelőre egy lejt sem költött el belőle —, a felesége nagyon untatta. Amikor egyszer;; Olimpia kérdésekkel
kezdte gyötörni, ezt — jogosan vagy í jogtalanul — indiszkréciónak minősítette, és borzasztóan1 felháborodott. Mindenképpen
valami ürügyet keresett,; hogy megszabaduljon tőle. Ráordított Olimpiára: •
— Nagyon kérlek, ne kémkedj utánam! Ügyvéd va-' gyök, az ügyvéd pedig több a gyóntatópapnál. Aki rám: bízza a titkait, az
tudja, hogy a sírra bízta őket! Értedé Az emberek olyan iratokat adnak a kezembe, érted, mi az? i-ra-to-kat, amelyektől a becsületük, a
vagyonuk' függ! Ha az írásaim között turkálsz és, isten ments, va¬lamelyiket véletlenül a tűzbe dobod, tönkreteszei egy embert, és
tönkreteszei engem is. Hozzá ne nyúlj többé a dolgaimhoz! Egyszerűen megtiltom! Egyébként a 'le-.
hetetlent is meg kell kísérelnem, hogy irodát szerezzek. Nyugodtan akarok dolgozni.
Ügy tett, mintha valami pénzszerzési lehetőségen törné a fejét, elment Aglaéhoz, és kölcsönkért száz lejt, de megelégedett a felével is,
azután azt hazudta, hogy más¬honnan is szerzett valamit, és a Ci§migiu környékén kivett két szobát. Bebútorozta őket, és az ajtóra
kitett egy aranyozott táblát: Stánicá Ratiu ügyvéd. Egyre sű¬rűbben maradt ki hazulról, gyakran éjszakára is. Félix karonfogva látta
Georgetával. Stánicá arca csak úgy ra¬gyogott a büszkeségtől.
Egy éjszaka Stánicá nagyon későn és italosan vetődött haza. Benyitott a hálószobába. Fejében egy régóta eltö¬kélt szándék motozott,
de a férfivágy is dolgozott ben¬ne. Olimpia halkan horkolva aludt a, félig lecsúszott pap¬lan alatt. Stánicá leült az ágy szélére, és
jogainak tu¬datában az asszony húsos vállára tette a kezét. Olimpia felriadt:
:— Mit akarsz, mit ijesztgetsz éjszaka?
— Te drága nő! — szavalta Stánicá.
Olimpia a másik oldalára fordult, és tovább akart aludni.
— Mert hát — folytatta Stánicá, és megpróbálta át¬ölelni az asszonyt — mégiscsak te vagy az élettársam, te vagy az első
szerelmem!
b 1 — Mi bajod? Beszélhetnéked van?
| — A te gyöngéd és szerető férjed vagyok — mondta
mézédes hangon Stánicá, és meg akarta csókolni Olim-
J. piát.
H — Menj innen! Megbolondultál? Hagyj aludni!
1^ Stánicá megdühödött:
| — Ide figyelj, madám, a házasság célja a gyermek! Ha
í a. feleség nem akar utódot nemzeni, elveszíti házastársi jogait. Te nem kívánsz gyermeket, és ezzel megakadá- i lyozod, hogy
hasznára legyek a hazának. Utódok nélkül í a feledés köde vár rám, senki sem viszi tovább a neve- met. Gyakorlatilag tehát nem is
vagy a feleségem. Én í érzelmes, jólelkű ember vagyok: azt gondoltam, talán fi- Iziológiai okokból nem tudsz gyermekekkel
megajándé- |:közni. És amikor összeszedted minden erődet, de csak légy életképtelen gyermeket szültél, győzött bennem a szánalom,
és belenyugodtam a lelki, a terméketlen sze¬relembe. Ügy látszik, tévedtem. Adhatnál még új tago¬kat a társadalomnak, de nem
teljesíted szent, erkölcsi kötelességedet! Bizonyosra veszem, hogy orvosságokat szedsz, mert szét akarod rombolni családalapítási
álmai¬mat. Most már olyan világosan látok, mintha hályog Sza¬kadt volna le a szememről. Legyőzöm az érzelmeimet! De facto nem
vagy a feleségem, és gondom lesz rá, hogy rövidesen de jure se légy az!
Ezzel Stánicá kiment, és becsapta maga mögött az ajtót. Olimpia szörnyen álmos volt, nem egészen értette, hogy mit beszél Stánicá,
és azt hitte, hogy — mint ren¬desen — csak jár a szája. Lustán ásított, és újra mélyen elaludt. Másnap Stánicá nem jelentkezett.
Olimpia cso¬dálkozott. Két nap egymásután Stánicá nem jött sem ebédre, sem vacsorára, elmaradt éjszakára is. Olimpia ijedten
rohant az anyjához: attól tartott, hogy Stánicá- nak részegen valami baja esett. De Aurica egy órával előbb látta az őrjárata során.
Stánicá sohasem tartotta a haragot ilyen makacsul. Olimpia azzal vigasztalta ma¬gát, hogy majd elmúlik a mérge. Ismét várt néhány
na¬pig, de Stánicá nem tért haza. Ekkor megelégelte a „bo- londságát“ (mert ennek minősítette Stánicá viselkedését), de meg is ijedt.
Felfedezte Stánicá másik lakását, és ott el is csípte:
i— Mi ez, Stánicá? Miféle tréfa ez, hogy napokig nem jössz haza?
Stánicá ünnepélyes arcot öltött:
— Asszonyom, közöltem már, hogy az ön akarata folytán a házasságunk gyakorlatilag felbomlott. Intéz¬kedtem, hogy
törvényesen is elváljunk.
— Ügy látszik, valaki elcsavarta a fejedet. Ne hü¬lyéskedj, gyere haza!
De Stánicá az istennek sem akart megjuhászodni. Olimpia sírva tért vissza Aglaéhoz.
— Megbolondult? — kérdezte dühösen Aglae. — Nincs meg a betevő falatja, és még Önállóskodni akar! Vagy valami kincset
talált?
Stánicától egy hivatalos hangú levél érkezett, amely így szólt:
„Igen tisztelt Asszonyom!
E levél útján is közlöm, amit szóbelileg már tudtára adtam, hogy közöttünk minden kapcsolat megszűnt, en¬nélfogva törvényesen is
el kell válnunk. Válásunk oka az, hogy kívánságom ellenére — valószínűleg az ön fi¬ziológiai elégtelensége folytán — nem születtek
gyerme¬keim, akik megőrizzék nevemet. Ismétlem, az ön fizioló¬giai elégtelensége folytán, minthogy első gyermekünk is
életképtelen volt. De ezt a helyzetet az Ön rosszindulata, valamint irántam tanúsított sértő visszautasítása is sú¬lyosbítja. Egyébként
Önt az a vétek is terheli, hogy nem követte férjét hitvesi lakhelyére, amely régóta a . . . utca ... szám alatt van. Az ön érdeke, hogy ezt
a kér¬dést feltűnés nélkül, kölcsönös megegyezéssel oldjuk meg.
Mély tisztelettel Stanicá Ratiutí
— Nem volt szerencsém a gyermekeimmel, megvert velük az Isten! — jajgatott Aglae. — Elmegyek, és egy olyan pofont
kenek le neki, hogy megemlegeti! Mégsem lehet a végtelenségig bosszantani az embert! Megbántot¬tad, jó, összeveszünk,
kibékülünk. Te sem tudtál egy ki¬csit ügyesebben bánni vele!

153
— De hiszen egy szót sem szóltam, anyám, az isten szerelmére — mondta Olimpia, miközben a sírástól dú¬san nedvező orrát
törölgette —, úgy jött az egész, mint derült égből a villámcsapás. Nem is emlékszem, mikor veszekedtünk utoljára. Tudja meg, hogy
van valakije, és csak ürügyet keres a válásra. A rokonai is hergelik, hogy , vegyen el egy gazdag nőt. Hiszen látta őket a hin- tóikkal
és a gyémántjaikkal!
Aglae elment Stánicához.
— Ide figyelj, ember! Mi ütött beléd? Az egész város rajtunk nevet. Nem volt elég bajom az utóbbi időben Simionnal, Titivel,
Costachéval, még ezt is a fejemre zúdítottad? Mi bajod a lányommal? Halljuk!
— Minden szükséges magyarázatot megadtam.
— Hülyeség! Ha Olimpia olyasmit mondott vagy tett, amivel megharagított, mondd meg. Tudnom kell nekem is, Olimpiának
is. Az ember felejt, nem lehet vég nélkül haragudni. Ez a te hálád? Hosszú ideig jóformán én tartottalak, etettelek, még zsebpénzzel is
elláttalak, kap¬tál egy házat, minden kívánságodat teljesítettem. Job¬ban bántam veled, mint a saját gyermekemmel, hiszen még
foglalkozásod sem volt. Most pedig így fizetsz, mert talán pénzhez jutottál?
Stánicá méltóságteljesen kihúzta magát:
— Asszonyom, ha valaki tudja, hogy mi a hála, ak¬kor én igazán tudom. Tudom, és nem is tagadom, hogy sokat tett értem. A
lelkemben a szeretet fájdalmas har¬cot vív a kötelességgel. A szeretet újra meg újra emlé¬kezetembe idézi, hogy mit jelentett
számomra a felesé¬gem, és azt sem felejteti velem, hogy ön anyám helyett anyám volt. A kötelesség viszont arra figyelmeztet, hogy
Relu fiam elvesztése óta kielégítetlen atyai boldogságom keresésével a társadalmat szolgáljam, örökre hálás va¬gyok önnek,
Olimpiáról pedig mindig tisztelettel fogok megemlékezni, hiszen szerettem. De ne erősködjék, ne éljen vissza a gyengeségemmel. Sőt
inkább bátorítania kellene, ‘hogy ne riadjak vissza ettől a lépéstől.
Aglae felháborodott:
— Mit, még én bátorítsalak, hogy hagyd el Olimpiát, miután felszedtelek az utcáról?
Asszonyom! — tiltakozott sértődötten Stánicá. -
— Gazember!
Aglae és Olimpia kikérte egy ügyvéd tanácsát. Az ügy¬védnek ez volt a véleménye:
— Kétségtelen, hogy a nagyságos asszonynak van igaza. A férje csak ürügyet keres a válásra. A felhozott okok nevetségesek,
ráadásul ellenőrizhetetlenek. De mit lehet itt elérni? Legfeljebb azt, hogy a válást a nagysá¬gos asszony javára mondják ki. Más
lehetőség nincs. Nem élhet együtt egy olyan emberrel, aki mindenképpen el akar válni, és folyton okot keres a veszekedésre. Kínos
szembesítéseket kerül el, ha beleegyezik a válásba. Más emberi megoldást nem látok.
Az ügyvéd józan érvelése meggyőzte Olimpiát: bele¬egyezett a válásba. Stánicá annyira örvendett, hogy végül meg is hatódott.
Engedélyt kért, hogy búcsúképpen még egyszer láthassa volt második anyját és drága feleségét.
Azt a választ kapta, hogy rendőrrel dobatják ki, mire ismét áldozatnak érezte magát.
Egyre elegánsabban öltözködött. Egyelőre kölcsönkért egy kocsit a rokonaitól, és néhányszor büszkén végighaj¬tatott az Antim
utcán.
Félix várta Ottilia döntését, de a lány továbbra is néma maradt. A-,fiú úgy érezte, hogy amíg friss a gyásza, nem szabad újabb
beszélgetést provokálnia. Ottilia be¬zárkózva üldögélt a szobájában, és nyilván unatkozott. Fekete ruhában nem akart kimenni a
városba, más ru¬hát meg nem vett fel, mert azt hitte, hogy ezzel bűnt követne el. Egyszer lement a földszintre, hogy gyakorol¬jon, de
alig érintette ujjával az első billentyűt, megijedt a szoba kongó visszhangjától, becsukta a zongorát, és lemondott a további játékról. A
díványán üldögélve, sorra megvizsgálta az apróságait, és halmokba osztá¬lyozta Őket. Egyik párizsi fényképével bement Félixhez:
— Ezt láttad?
, — Nem. Nagyon jó kép.
— Neked adom.
Félix egy pillanatig zavartan nézett rá, és nem merte megköszönni a képet.
— Miért adod nekem? — kérdezte ijedten.
— Mert... Csak .. . Azt hittem, hogy örvendeni fogsz neki.
— Fényképet emlékül szoktak adni, elváláskor!
Ottilia a fiú vállán felejtette keskeny kezét.
— Nem, nem búcsúzóul adom. Csak úgy eszembe ju¬tott ...
Félix megcsókolta a kezét, amely az arcára tévedt, Ottilia pedig könnyedén megérintette ajkával az arcát. Félix megfordult, és heves
mozdulattal megragadta a ke¬zét. Ottilia szelíden védekezett:
— Félix, most nem szabad, viselkedj rendesen! Inkább mondd meg, hogy mit tanulsz.
Félix megmutatta vastag tankönyveit. Ottilia fellapozta az egyiket vékony ujjaival, belenézett, és így szólt:
— Bizonyára sokat dolgozol.
— Igen, feltétlenül jól akarok vizsgázni.
— És még hány évig lesz ez így?
■—; Még néhány esztendeig, mert most jön a neheze. Az igazi produktív, tudományos munkát csak a tanul¬mányaim befejezése után
kezdhetem meg. Szaktudásra kell szert tennem, *hogy nevet szerezhessek.
Félix határozottan, de nyugodt és szerény pillantással nézett Ottiliára. A lány szétfésülte ujjaival a fiú haját.
— Szép, hogy ennyire igyekszel, csodállak érte. A te korodban a legtöbb fiatalembernek csak szórakozáson jár az esze; még
akkor is, ha nincs vagyona, mint neked.
— Ha tudnád, Ottilia, hogy mennyi energia feszül bennem! Micsoda kitartással tudnék dolgozni, ha valaki buzdítana, ha
dolgozhatnék valakiért! A munka önma¬gában nem elég. Arra vágyom, hogy szeressenek!
— És ha most ezt mondom neked: csak téged szeret¬lek, és bármi történjék, a legjobb barátom maradsz; nos, akkor tudnál-e
küzdeni?
— De hát mire célzol?
— Tudom is én? Azt hiszed, mindent megtehetünk, amit akarunk?
— Meg! — jelentette ki határozottan Félix.
Ottilia újra összeborzolta a haját: .

154
— Igen, te mindent elérhetsz a pályádon a férfimun¬káddal. De az élet más kérdéseket is felvet, amelyeket nem könnyű
megoldani.
— Mit például?
Ottilia másról kezdett beszélni:
— Mondd csak, hány éves vagy most, Félix? Elmúltál huszonegy, nem?
Félix bólintott. A lány könnyedén megölelte a nyakát.
— Tudod-e, hogy idősebb vagyok nálad? Ez a szomorú valóság.
— Miért mondod ezt? Azt hiszed, hogy ... ez akadálya lehet... a ...
— Ugyan! Csak úgy mondtam! Milyen gyanakvó vagy! Csak eszembe jutott, hogy megöregedtem.
— Éppen te mondod ezt? Olyan az arcod, mint egy gyereké!
Ottilia a tükör elé lépett, és hosszasan nézegette ma¬gát. Félix igazat mondott. Ottilia arca egy cseppet sem változott, éppen olyan
volt, mint régen. Nem látszott többnek tizennyolc évesnél.
— Te nem ismered az életet, Félix — folytatta a gon¬dolatát Ottilia. — Egy lánynak nem tudásra és energiára van szüksége a
boldoguláshoz. Bámulom az intelligen¬ciádat és a férfias kitartásodat, de egy nő nem ilyesmire vágyik. A nőknek tetszeniük kell,
enélkül nem lehetnek boldogok.
— Ez így van, igazad van — bólintott Félix. — Tet¬szeniük kell az energikus férfiaknak, hogy célt adjanak a harcukhoz.
— Nem tudom, hogy kiknek kell tetszeniük, de az biztos, hogy a nő, akire rá sem néznek a férfiak, ször¬nyeteggé válik. Itt van
ez a szerencsétlen Aurica. Mi, az ösztönünkön túl, csak egyféleképpen lehetünk oko¬sak: ha nem vesztegetjük el az életünket, azt a
tíz esz¬tendőt, amennyit tulajdonképpen élünk. Mit gondolsz, a szó igazi értelmében mennyit élhetek még? Legfeljebb öt-hat évet.
Azután karikásodni kezd a szemem, megrán¬cosodik az arcom, elviselhetetlen hisztérika leszek, mint Aurica. Amikor idejöttél, még
kislány voltam. Milyen kevés idő telt el azóta, és már megöregedtem! Te meg sem értheted ezt, Félix. Ti huszonegy éves korotokban
még gyermekek vagytok, harmincéves fejjel nősültök. Harmincéves koromra az én csillagom már hanyatlani kezd! Pascalopol (ne
haragudj, hogy kimondom a nevét) körülbelül egyidős Aglae nénivel, de még elegáns, fia¬talos férfi, és biztosíthatlak, hogy sok
nőnek tetszik. Aglae pedig egy vénasszony. Az élet azt bizonyítja, hogy a nők sikere a sebességtől függ, kedves Félix! Ah, mi¬lyen
rosszul áll nekem a fekete ruha, egészen lila tőle az arcom!
Ottilia menni készült. De még megkérdezte:
— El vagy foglalva, ‘ugye?
— Szükséged van rám? Rendelkezhetsz velem!
— Nem, semmi, csak azt akartam tudni, hogy sokat kell-e tanulnod, olvasnod, szóval, hogy van-e dolgod.
— Igen, tanulnom kell — bólintott Félix.
— Akkor csak dolgozz! Tudod, hogy ezzel nekem is örömöt szerzel. Azt ígérted, hogy karriert csinálsz. Ne feledkezz meg
erről!
Ottilia kezdte szétosztogatni feleslegesnek ítélt holmi¬ját (és csaknem egész ruhatárát feleslegesnek találta). A haszon java része
Auricának jutott.
— Miért osztogatod szét a holmidat? — kérdezte Félix.
— Ugyan, miről beszélsz? Néhány régi ruhát, üres parfümös üveget, képeslapot, kesztyűt, egy-két apróságot adtam oda..Egy
nőnek a ruháin kívül tulajdonképpen nincs is egyéb holmija. De azok sem érnek semmit, ha nem divatosak.
Aglae is kivette a részét a zsákmányból. Büszkén hordta Ottilia harisnyáit és kesztyűit, örült ennek a megkésett fényűzésnek, de nem
szűnt meg ócsárolni a lányt, két okból is: először, mert csupa drága holmit vá¬sárol magának, mintha milliomos volna, másodszor
mert nem takarékos, szétdobálja a legjobb dolgait. Ottilia már nagyon unta a gyászruhát; egy este, lefekvés előtt, le-térdelt az
ágyában, és gondolatban így fohászkodott: „Apuskám, nagyon jól tudod, hogy szeretlek, de a fekete ruha nem áll jól nekem. Sohasem
szóltál bele az öltöz¬ködésembe, mindig meg is védtél; azt hiszem, most sem akarod, hogy utáljam magamat. Neked igazán nem
szá¬mít, hogy fehér vagy fekete ruhát viselek-e. így is, úgy is szomorú vagyok nélküled.“
Ottilia keresztet vetett, és lefeküdt. Másnap reggel le¬vetette a gyászt, és újra divatosan öltözködött.
— Nézzétek — kiáltott fel Aglae, aki meglátta az ab¬lakból —, ugye megmondtam, hogy nem fog gyászolni? „Apuskám így,
apuskám úgy!14 Alakoskodás volt az egész! Ügy látszik, Costache titokban mégiscsak adott neki valami pénzt. Másként miből
költekeznék?
Valóban, Ottilia erősen unatkozott, és valakinek a kí¬séretében szívesen kiment volna a városba. Nem akarta zavarni Félixet, és csak
egy egészen homályos célzást tett:
— Mennyit tanulsz! Még belebetegszel!
Azt várta, hogy Félix majd így felel: „Abbahagyhatom egy kicsit, ha akarod.“ De a fiú csak bólintott:
— Igen, most nagyon sok a dolgom.
— Akkor -— mondta Ottilia ■— csak tanulj, nem za¬varlak.
Ebédnél 'arra kérte, hogy meséljen valamit az egye¬temről, magáról. Félix engedelmeskedett, de vigyázott, nehogy szakkérdésekkel
untassa. A szenvedély mégis el¬ragadta, sehogy sem tudta tréfával palástolni a lelkese¬dését. Ottilia így szólt hozzá:
— Olyan komor vagy, hogy a lányok bizonyára meg¬ijednek tőled. Ha tudnád, hogy milyen buták!
— Te is megijedsz?
— Én nem, a többiekről beszélek, általában. A lányok legtöbbször nem látnak messzire, nem tisztelik a nagy¬ságot, mint a
regényekben.
— Csúfolkodsz velem!
— Ö, dehogy! A közönségesebb nőkről beszéltem, arra az esetre, ha könnyű sikerekre vadásznál. Vannak érté¬kes lányok is.
De általában csak csodálják az olyan fér¬fiakat, mint te, és olyanok után szaladnak, mint Stá¬nicá.
— Nem érdekel. Nem tudnék szeretni egy üreslelkű lányt. Téged szeretlek, mert a csapongásod csak látszat. Tulajdonképpen
okos és komoly lány vagy.
— Éppen olyan, mint a többi!
A következő alkalommal Ottilia maga mellé ültette Félixet, és Ölelésekkel enyhített vallatásnak vetette alá:
— Ülj ide, Félix, rágd meg jól a feleletet, és csak azután válaszolj a kérdésemre. Tegyük fel, hogy össze¬házasodunk.

155
— Miért „tegyük fel“?
— Hallgass rám, ne szakíts félbe. Ami még nem tör¬tént meg, az csak feltételezhető. Nos, tegyük fel, hogy összeházasodunk.
Mit gondolsz, ezt azonnal is megte¬hetnék?
— Miért ne?
— Azért, mert téged még kötnek a tanulmányaid, mert még nem csinálhatod azt, amit akarsz! Egy fiatal¬embernek bizonyos
értelemben és legalább egy ideig szabadnak kell lennie, hogy megismerje az életet. Ez természetes. Ha most Összeházasodnánk,
néhány év múl¬va, mire elindulnál a pályádon, meg is unnád a családi életet.
— Sohasem unnálak meg!
— Nem magamról beszélek, hanem a családi életről.
33 — A titokzatos lány
Független ember leszel, körülnézel a világban, és úgy érzed, hogy kezed-lábad meg van kötve. Nekem nincs ugyan tapasztalatom, de
úgy képzelem, hogy az igazi házasság csak a legvégső választás eredménye lehet.
— Kibúvókat keresel, mert nem szeretsz! Miért nem mondod meg nyíltan?
— De szeretlek. Ne szakíts félbe! Ügy gondolom, hogy mindkettőnknek szükségünk van még egy kis fiatalos csapongásra. A
házasságról ma elkerülhetetlenül valami pedáns, gúzsba kötött életforma jut eszembe, lásd az Auricáét. Megnyújthatnánk a jegy
ességünket néhány esztendővel, és mivel a pletyka miatt úgysem lakhatnánk itt, elmennénk Párizsba. Te tanulnál, én zongoráznék, és
így élhetnénk, diákosan, amíg meg nem érnénk a házas¬ságra. Drága Félix, igazán szeretlek, de engedd meg, hogy néhány évig még
kisasszonynak szólítsanak, olyan chic! És szeretnék még csokoládét kapni ajándékba meg más efféléket. Képzeld el: „Asszonyom!
Nagyságos asz- szonyom!“ (Ottilia egy vastag hangot utánzott.) XJgye, rémes?
— De hát nem kell elárulnunk, hogy férj és feleség vagyunk. Külföldön meg éppen igazi bohéméletet élhet¬nénk, kinek mi
köze hozzá. Szerintem a házasság első¬sorban lelki szövetség, amelynek a tartalma a kölcsönös bizalom.
— Ahol a bizalom nincs meg kezdettől fogva, ott a házasság sem pótolhatja. Gondolj derék Stánicánk pél¬dájára.
— Ha nem házasodunk össze — folytatta Félix —, nem élhetünk tovább egymás mellett.
— Miért?
— Azért, mert... mert szeretlek ... mert úgy szeret¬lek, ahogy egy normális férfihoz illik — zavarodott bele a szavaiba Félix. —
És nem tudnám elviselni a gondola¬tot, hogy megcsalom jövendő feleségemet. Hiszen te nem vagy Georgeta!
— Az igaz, hogy nem vagyok Georgeta, de nem íté¬lem el Georgetát.
Egy másik napon Ottilia újra kedvesen magához ölelte Félixet, és beszélni kezdett:
— Fontold meg most is a szavaidat, Félix, és csak azután válaszolj. Ha egy lány azt mondaná neked, hogy kedve lenne
becsavarogni veled a világot, és kipróbálni közben a legfantasztikusabb mesterségeket, elmennél-e vele például táncosnak Mexikóba?
Itthagynál-e, ha iga¬zán szeretnéd, mindent: a vagyonodat, a pályádat, a ta¬nulmányaidat?
Félix csodálkozva nézett rá:
— De hát ki az a lány, aki ép ésszel ilyesmit kérne tőlem?
— Persze, persze, csak bolondkodtam.
Ottilia úgy szétosztogatta a holmiját, hogy a. szobája csaknem kiürült. Sokáig már nem lakhatott így a ház¬ban. A ruháit berakta két
bőröndbe, és egész nap a vá¬rost járta. Félixnek elárulta, hogy nem akar tovább Aglae felügyelete alatt élni. Egyébként is úgy bánt
vele, mintha szánalomból tartaná. Megkérdezte a fiútól, hogy neki mi a szándéka.
■— Hát... ez csakis tőled függ, Ottilia. Ha igazán sze¬retsz, akkor majd megmondod, hogy mit csináljak. Ha pedig . ..
— Igazad van. Szeretlek, ne kételkedj bennem. Én majd eldöntőm, hogy mit kell tennünk.
Odakint beállott a korai tavasz, az olvadó hó elöntötte az utcákat. A verebek seregestül csaptak le, hogy fel¬csipegessék, amit a
megszáradó foltokon találtak. Félix testében is valami tavaszi erő mozdult meg. Egy már¬cius eleji estén későig tanult. A szomszéd
szobából lép¬teket hallott, ide-oda tett tárgyak koppantak. Azután minden elcsendesedett, még azt is sejtette, hogy mikor aludt ki a
lámpa. Késő éjszaka, jóval éjfél után meg- csikordult a szomszédos ajtó, és meztelen lábak könnyű lépései közeledtek a szobájához.
— Félix — hallotta Ottilia suttogó hangját. — Alszol?
— Nem.
— Oltsd el a lámpát.
Félix egy váratlan esemény előérzetével fújt bele a lámpacsőbe. Az ajtó kinyílt, újra becsukódott, és a kály¬hában égő tűz gyenge
fényénél Félix megpillantotta Ot- tiliát, mezítlábasán, hosszú hálóingben. Olyan volt, mint
Független ember leszel, körülnézel a világban, és úgy érzed, hogy kezed-lábad meg van kötve. Nekem nincs ugyan tapasztalatom, de
úgy képzelem, hogy az igazi házasság csak a legvégső választás eredménye lehet.
— Kibúvókat keresel, mert nem szeretsz! Miért nem mondod meg nyíltan?
— De szeretlek. Ne szakíts félbe! Ügy gondolom, hogy mindkettőnknek szükségünk van még egy kis fiatalos csapongásra. A
házasságról ma elkerülhetetlenül valami pedáns, gúzsba kötött életforma jut eszembe, lásd az Auricáét. Megnyújthatnánk a
jegyességünket néhány esztendővel, és mivel a pletyka miatt úgysem lakhatnánk itt, elmennénk Párizsba. Te tanulnál, én
zongoráznék, és így élhetnénk, diákosan, amíg meg nem érnénk a házas¬ságra. Drága Félix, igazán szeretlek, de engedd meg, hogy
néhány évig még kisasszonynak szólítsanak, olyan chic! És szeretnék még csokoládét kapni ajándékba meg más efféléket. Képzeld el:
„Asszonyom! Nagyságos asz- szonyom!“ (Ottilia egy vastag hangot utánzott.) Ugye, rémes?
— De hát nem kell elárulnunk, hogy férj és feleség vagyunk. Külföldön meg éppen igazi bohéméletet élhet¬nénk, kinek mi
köze hozzá. Szerintem a házasság első¬sorban lelki szövetség, amelynek a tartalma a kölcsönös bizalom.
— Ahol a bizalom nincs meg kezdettől fogva, ott a házasság sem pótolhatja. Gondolj derék Stanicánk pél¬dájára.
— Ha nem házasodunk össze — folytatta Félix —, nem élhetünk tovább egymás mellett.
— Miért?
— Azért, mert... mert szeretlek ... mert úgy szeret¬lek, ahogy egy normális férfihoz illik — zavarodott bele a szavaiba Félix. —
És nem tudnám elviselni a gondola¬tot, hogy megcsalom jövendő feleségemet. Hiszen te nem vagy Georgeta!
— Az igaz, hogy nem vagyok Georgeta, de nem íté¬lem el Georgetát.
Egy másik napon Ottilia újra kedvesen magához ölelte Félixet, és beszélni kezdett:

156
— Fontold meg most is a szavaidat, Félix, és csak azután válaszolj. Ha egy lány azt mondaná neked, hogy kedve lenne
becsavarogni veled a világot, és kipróbálni közben a legfantasztikusabb mesterségeket, elmennél-e vele például táncosnak Mexikóba?
Itthagynál-e, ha iga¬zán szeretnéd, mindent: a vagyonodat, a pályádat, a ta¬nulmányaidat?
Félix csodálkozva nézett rá:
— De hát ki az a lány, aki ép ésszel ilyesmit kérne tőlem?
— Persze, persze, csak bolondkodtam.
Ottilia úgy szétosztogatta a holmiját, hogy a. szobája csaknem kiürült. Sokáig már nem lakhatott így a ház¬ban. A ruháit berakta két
bőröndbe, és egész nap a vá¬rost járta. Félixnek elárulta, hogy nem akar tovább Aglae felügyelete alatt élni. Egyébként is úgy bánt
vele, mintha szánalomból tartaná. Megkérdezte a fiútól, hogy neki mi a szándéka.
— Hát... ez csakis tőled függ, Ottilia. Ha igazán sze¬retsz, akkor majd megmondod, hogy mit csináljak. Ha pedig ...
— Igazad van. Szeretlek, ne kételkedj bennem. Én majd eldöntőm, hogy mit kell tennünk.
Odakint beállott a korai tavasz, az olvadó hó elöntötte az utcákat. A verebek seregestül csaptak le, hogy fel¬csipegessék, amit a
megszáradó foltokon találtak. Félix testében is valami tavaszi erő mozdult meg. Egy már¬cius eleji estén későig tanult. A szomszéd
szobából lép¬teket hallott, ide-oda tett tárgyak koppantak. Azután minden elcsendesedett, még azt is sejtette, hogy mikor aludt ki a
lámpa. Késő éjszaka, jóval éjfél után meg- csikordult a szomszédos ajtó, és meztelen lábak könnyű lépései közeledtek a szobájához.
— Félix — hallotta Ottilia suttogó hangját. — Alszol?
— Nem.
— Oltsd el a lámpát.
Félix egy váratlan esemény előérzetével fújt bele a lámpacsőbe. Az ajtó kinyílt, újra becsukódott, és a kály¬hában égő tűz gyenge
fényénél Félix megpillantotta Ot- tiliát, mezítlábasán, hosszú hálóíngben. Olyan volt, mint egy nagy hajasbaba. Mindketten végig
félhangon beszél¬tek.
— Félix drága, sokat, de nagyon sokat gondolkoztam. Mindkettőnk érdeke úgy kívánja, hogy most ne házasod¬junk össze.
A sötétben Félix elkeseredését az árulta el, hogy az izmai elernyedtek. Ottilia közelebb lépett, és hevesen magához ölelte:
— Azt mondtam, hogy most ne házasodjunk össze. De később igen. És hogy bebizonyítsam a szerelmemet, bejöttem hozzád.
Cujka pópa áldása nélkül is férj és feleség lehetünk.
Félix a karjába kapta (nagyon könnyűnek érezte), és elhalmozta csókokkal, amelyeket Ottilia ellenkezés nél¬kül fogadott. Azután
leült egy karosszékbe, az ölébe vette, és arcát a melléhez szorította.
— Ottilia — suttogta ünnepélyes hangon —, megbizo¬nyosodtam a szerelmedről. Amit most tettél, azt csak egy becsületes
lelkű lány tehette meg. Bocsásd meg, hogy néha kételkedtem benned és a szándékaidban. Ne, ne engedd, hogy méltatlanul
viselkedjem. Most már el¬hiszem, hogy egyszer a feleségem leszel. Örökre várni foglak!
Ottilia forrón megcsókolta, majd talpra ugrott:
— Tudod mit? Ha már ilyen megértő vagy, legalább nálad akarok aludni ma éjszaka. Hadd lássam, milyen egy fiú ágya!
Félix ágyára vetette magát, és behúzta keskeny lábát a hálóinge alá. Félix gondosan betakarta, azután maga is lefeküdt egy kis
heverőre, a kályha mellé.
— Ottilia — suttogta búcsúzóul, mintha jó éjszakát kívánna —, olyan boldog vagyok! Ez a legszebb ünnep¬napom az életben.
Reggel Félix fürgén talpra ugrott, és az ágyra nézett. A paplan alatt üres volt a fészek. Azt hitte, hogy Ottilia visszament a szobájába.
Gyorsan megmosta az arcát, du- dorászva megfésülködött, és kiszaladt a verandára. Meg¬kopogtatta a lány ajtaját:
— Ottilia.' Ottilia!
Senki sem válaszolt. Lenyomta a kilincset: az ajtó kinyílt. Senkit sem látott, a szoba csaknem üres volt, a két bőrönd eltűnt. Félix
eszét vesztve szaladt le a lép¬csőn, benézett minden szobába, és végül a konyhában megtalálta Marinát:
— Hol van Ottilia kisasszony?
— Maga nem tudja? Kocsi jött érte hajnalban, elment
a bőröndjeivel. Ki tudja, hol köt ki. ,
Félixet hosszú időre teljes letargia kerítette hatal¬mába. Amikor kissé magához tért, úgy érezte, hogy sza¬ladnia, rohannia kell.
Végignyargalt az utcákon, ki a fasorig. Végül úgy határozott, hogy felkeresi Pascalo- polt. Ott megtudta, hogy a földbirtokos Párizsba
utazott a „kisasszonnyal”. Két hét múlva egy képeskártyát ka¬pott a következő sorokkal;
„Aki így tud uralkodni magán, az legyőzi azt a sze¬relmet is, amely méltatlan fényes jövőjéhez.
Ottilia“
Félix többé nem látta Ottiliát. Csak hallotta, hogy férjhez ment Pascalopolhoz. Üjra meggyülölte a földbir¬tokost. Néhány év múlva a
háború lehetővé tette, hogy fiatalon nevet szerezzen magának. A békekötés után ha¬marosan egyetemi tanár lett. Tekintélyes
szakorvosnak számított, neve sűrűn jelent meg különféle értekezések és tudományos közlemények alatt, francia professzorok hívták
meg társszerzőnek. Megnősült, úgynevezett kitűnő partit csinált, és a felesége révén befolyásos személyek¬kel került baráti
kapcsolatba. Stánicá elvette Georgetát, aki ugyan nem „ajándékozta meg gyermekekkel", de rengeteg lelkes pártfogót szerzett neki.
Bekapcsolódott a politikai életbe, és kijelentette, hogy „új erők feszülnek benne“. Egy kérészéletű kormány idején még prefektus is
volt. Bér házat szerzett a Tache Ionescu sugárúton, most abból él. Egyik-másik revolverlap azzal gyanúsítja, hogy titkos
kártyabarlangokat és morfiumklübokat tart fenn. Félix találkozott vele egyszer. Stánicá bizalmas¬kodva a vállára veregetett, és
gratulált neki:
— Bravó, hallottam, hogy befutott. Megjegyzem, biz¬tos voltam benne. Tudja-e, hogy Ottilia elhagyta Pas- calopolt?
Félix nem merte megkérdezni, hogy mi történt, de nem csalatkozott Stanicá fecsegő természetében:
— Megkopasztotta Pascalopolt, azután elvált tőle, most pedig valahol Spanyolországban vagy Amerikában él, azt mondják, egy
gróf vette el. ö is befutott.
Félix Pascalopollal is találkozott, egészen véletlenül, a konstancai vonaton. Beesett arcú öregember lett belőle. Még mindig elegánsan
öltözködött, de már alig hasonlí¬tott a hajdani földbirtokoshoz. Beszéd közben remegett az álla. Pascalopol ismerte meg Félixet.
— Nem emlékszik rám? Pascalopol vagyok.
Néhány jelentéktelen szó után a földbirtokos egy fény¬képet húzott elő a zsebéből. A felvétel egy kitartott színésznőnek látszó,
roppant csinos hölgyet ábrázolt. A mellette álló egzotikus arcú férfi virágot viselt a gomb¬lyukában. A fénykép Buenos Airesben
készült.

157
— Tudja-e, kicsoda? — kérdezte Pascalopol, amikor észrevette Félix zavart arckifejezését. — Ottilia!
Félix ijedten nézett a képre. A hölgy finom vonású, szép asszonynak látszott, csak éppen nem volt Ottilia, a !régi, csapongó kedvű
Ottilia. Egykori báját hétközna- pias asszonyság temette be. Igaza volt: „Mi csak öt-hat évig élünk igazán.u
— És ... miért váltak el?
— Ö, semmiért. Öreg voltam hozzá, unatkozott mel¬lettem. Már csak emberségből is hagynom kellett, hogy kiélvezze fiatal
éveit. Gazdagon ment férjhez, és néha ír nekem. Magát nagyon szerette. Mondta is, hogy meg¬csalna magával, ha azt tudná, hogy
boldogtalan. Mondta, és... nem tette meg. Gyönyörű, de furcsa lány volt. Számomra örök titok.
Félix bezárkózott a dolgozószobájába, és elővette azt a régi fényképet, amelyet Ottiliától kapott. Micsoda vál¬tozás! Hol a régi
Ottilia? Nemcsak Ottilia volt titok szá¬mára, hanem maga a sors is. Egy vasárnap szándékosan az Antim utca felé sétált. Az új
épületek nem változtat¬ták meg egészen az utca jellegét. Az öreg Costache háza megfeketedett, a vakolat omladozott róla. Lánc
tartotta a kaput, az udvart felverte a bogáncs, maga az épület csúnya nők, akik nagyon tetszenek a férfiaknak, persze az elegancia is
fontos, de ehhez sok pénz kell.
Titi: Nem játszom tovább, meguntam, inkább megyek hintázni.
Aglae: Olimpia, de te is, Aurica, tartsátok nyitva a szemeteket, nehogy elemeljenek valami írást vagy egye¬bet; még egy cérnaszálat
se mozdítsanak, mert itt én felelek, én vagyok az egyetlen közeli rokon.
Vasiliad: Én, ha gutaütésről vagy trombózisról van szó, fölöslegesnek tartom a kezelést. Előbb vagy utóbb a beteg úgyis meghal.
Csak bosszúság a családnak, ki¬véve az olyan esetet, amikor a beteg legalább végren¬delkezésre használható.
Olimpia: Anyám, azt hiszem, meg kellene kérdezned, hogy csinált-e végrendeletet, és ha igen, hová tette, kü¬lönben kereshetjük
később, mint a bolondok.
Félix akaratlanul is hallotta ezt a töredékes, monoton szóáradatot, miközben hol Ottiliát, hol a beteget nézte. Olimpia utolsó, brutális
szavai valósággal mellbe vágták, annál is inkább, mivel az öreg Costache arcáról azt le¬hetett leolvasni, hogy odafigyel a
beszélgetésre. Hallotta Aglae válaszát:
— Fogd be már a szád, még meghallja! Majd később meglátjuk.
Estére járt az idő, amikor lódobogás és kocsizörgés hallatszott be az utcáról.
— Mintha ide jönne valaki — jegyezte meg Stánicá.
— Kocsival csakis Pascalopol jöhet!
Ottilia felkapta a fejét, Félix pedig megállapodás sze¬rint hazudott, hogy eloszlassa a gyanút:
— Valószínű, mert azt mondta, hogy eljön ma. Nem is tudja, hogy Costache bácsi beteg.
Pascalopol, aki szándékosan a kocsiban hagyta Stratu- lat doktort, megjelent az ajtókeretben. Amikor meglátta Aglaét és a többieket,
meghajolt, és így szólt:
— Jó estét kívánok, kezét csókolom, asszonyom. Cos¬tache itthon van? Ügy beszéltük meg, hogy kimegyünk a városba.
Aglae kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de abban a. pillanatban Cos’tache sírós hangon felkiáltott: „Iiitt vagyok! és olyan
mozdulatot tett, mintha le akarna
szállni az ágyról. De amikor a padlóra tette a lábát, hir¬telen elerőtlenedett, és — arcán fájdalmas fintorral —
' ismét hátrahanyatlott.
— Mi ez? Mi történt? — tette magát Pascalopol. Szem¬mel láthatóan nagy erőfeszítésébe került a komédiázás.
— Rosszul lett — magyarázta Stánicá. — Mit akar, ez már az öregséggel jár. Megütötte a guta.
Pascalopol kezet csókolt Ottiliának, aki határtalan bi-zalommal nézett rá. Megnyugtatta a tekintetével, majd így szólt:
—* Éppen Stratulat doktor ül a kocsimban. Costache ismeri, arról volt szó, hogy ma este hármasban megdis- kurálunk valamit.
Micsoda véletlen! Megengedik, hogy behívjam?
— Vasiliad doktor úr már megvizsgálta — jegyezte meg fojtott, ellenséges hangon Olimpia.
— A kettős vizsgálat semmi esetre sem árt. Stratulat egyetemi tanár. Remélem, ez nem sérti önt •— hajolt meg túlzott
udvariassággal Vasiliad felé.
Pascalopol kiment Stratulatért, Aglae pedig intett a többieknek, hogy szedjék össze a kártyát. Az orvos tisz¬teletet parancsoló,
szigorú arca megfélemlítette az iménti játékosokat; valamennyien állva maradtak, és több rossz¬indulatú megjegyzés nem hagyta el
ajkukat. A profesz- szor egy pillantást vetett a betegre, szétnézett a szobá¬ban, és így szólt:
— Lehetetlen ilyen levegőben tartani a beteget. Más¬kor is itt alszik?
— Nem, a hálószobájában. Ö akarta, hogy az ebédlő¬ben fektessük le.
— Be kell vinni a szobájába. Ott fogom megvizsgálni.
Az öreg, aki hallotta az orvos szavait, erőlködve is¬mét megpróbált leszállni az ágyról; de mihelyt mozdult egyet, valami megcsördült
-a takaró ■ alatt. Félix és Stá- nica megragadta a vállánál és a lábánál fogva, és mint egy gyermeket, a levegőbe emelte. Előbukkant
színes alsónadrágja, hátához királyi palástként tapadt a takaró. Valamennyien meglátták, hogy a hóna alatt görcsösen szorongatja a
pénzes bádogdobozt, kezében pedig — akár egy ‘csengettyűt — a kulcskoteget. Stratulat akaratlanul elmosolyodott a bajusza alatt.
Néhány perc múlva az
orvos és Pascalopol a beteg szobája felé indult. Vala¬mennyien követték őket, de Stratulat szigorúan tud- tukra adta, hogy komoly
vizsgálathoz a legteljesebb csendre van szüksége. Stánicá már bent volt a hálóban, és úgy tett, mintha semmit sem hallott volna, de az
or¬vos őt is kiküldte. Pascalopol szintén a szomszédos szo¬bában maradt, hogy minden gyanút eloszlasson. De rö¬vid idő múlva
Stratulat beszólította, mintha valami fel¬világosítást akart volna kérni tőle.
A helyzet ez volt: az öreget könnyű agyvérzés érte, amitől kissé elnehezült a keze-lába. Ez arra mutat, hogy csak egy parányi ér
szakadt meg benne. A dolog magá¬tól elmúlik, ha a beteg nyugodtan kifekszi. Természete¬sen nincs kizárva egy második roham, de
mivel az öreg
— látszólagos gyengesége ellenére — rendkívül szíjas al¬katú, ez talán elkerülhető. Az orvos tudta, hogy Cos¬tache dadog,
ennek tehát nem tulajdonított különösebb jelentőséget, de sehogy sem értette izgatott hangját.
— Kérdezze csak meg, hogy mit akar — mondta.
— Mi a baj, Costache, mondja el, de ne erőlködjék — kérte Pascalopol, és hangjában nem tudta elfojtani a szánakozást.
Az öregnek dühtől rángatózott az arca, amitől már-már nevetséges kifejezést öltött. Síró hangon mondta:

158
— A ga-ga-gazemberek ... le-e-esik a ha-halálomat, hogy meg-meglopjanak ... ho-hogy még é-é-életemben örököljenek . . .
Dobja ki őket, egy se ma-mar ad jón, csak a ki-kislányomat és Félixet a-akarom látni, ki akarom a-adni az Ottilia részét, odaadom ma-
magának... Maga az egyetlen hű-hűséges ba-barátom... Lá-látni sem akarom a húgomat és a gyermekeit, ta-ta-takarodjanak a há-
házamból...
— Az istenért, ne izgassa fel magát, Costache! Bízzon bennem, mindent elrendezünk. Most feküdjék nyugod¬tan, hogy
meggyógyuljon. Holnap majd megbeszéljük.
Stratulatnak az volt a véleménye, hogy Costache eb¬ben a környezetben nem kaphatja meg a szükséges ápo¬lást, és azt tanácsolta,
hogy vigyék szanatóriumba. Az öreg rémülten nézett Pascalopolra, és hevesen tiltakozott, hogy nincs pénze szanatóriumra, nem
hagyhatja itt a házát. De a földbirtokos szelíd, ironikus mosolyára el¬hallgatott. Némi gondolkozás után valószínűleg bele is egyezett
volna, de amikor az orvos a többiekkel is kö¬zölte a tervet, Aglae makacs ellenállásába ütközött. Aglae azt hangoztatta, hogy a
bátyjának itt kell marad-nia az ő felügyelete alatt, nem bízhatja idegenek kezére. Stánicá ellenben elátkozta magában az anyósa
csökö¬nyösségét, mert abban a pillanatban már meg is fogam- zott benne a terv: amíg az Öreg távol lesz, nyugodtan és aprólékosan
végigkutatja a szobákat. Végül is Stratu¬lat megvonta a vállát. Elrendelte, hogy a beteg szobájá¬ban a legnagyobb csend legyen,
előírt valami nyugtatót, majd a kocsihoz indult. Pascalopol elbúcsúzott az öregtől és Ottiliától. Melegen megszorította a lány kezét, de
óva-tosságból egy szót sem szólt. Éppen ki akart menni, ami¬kor meghallotta Costache hangját. Odalépett az ágyához. Az öreg —
miután meggyőződött, hogy senki sem hallja — a földbirtokos fülébe súgta:
— Jöjjön el ho-holnap, és kergesse el ezeket! Oda akarom a-a-adni magának a lányom ho-hozományát.
— Mi a véleményed? — kérdezte Pascalopol Stratu- lattól, amikor már a kocsiban voltak.
— Közönséges eset, az öreg jól bírja. Az az érzésem, hogy valami erőfeszítést tett, vagy a napon tartózkodott. Egyelőre nem áll
fenn közvetlen veszély, de ha elintézni való dolgai vannak, most intézze el. A "második rohamba azonnal belehalhat.
Aglae és az egész falka nem titkolt ellenszenvvel fo¬gadta Stratulat ítéletét. Ezt az ellenszenvet egyébként Vasiliad is táplálta;
Pascalopol mélyen megsértette azzal, hogy nem bízott a tudományában. Azzal az elmélettel állt elő, hogy egy Öreg embert, akinek
megvannak a maga megrögzött szokásai, éppen ellenkezőleg, ki sem szabad mozdítani a házából, hiszen a megszokott környe¬zet az
élet illúzióját táplálja benne. A kórház demorali¬zálja, megöli a beteget. A legtöbb beteg ezért akar saját ágyában meghalni. Stánicá
— bár az előbb még bosszan¬kodott — persze lelkesedett Vasiliad elméletéért:
— Bravó, Vasiliad, nem tudtam, hogy filozófus is vagy! Gyönyörűen beszéltél! Mégiscsak a mi szegény orvosunk tud többet!
Hiszen tapasztalata is van! Az egyetemi professzorok csak azt szajkózzák, amit a köny¬vekből tanultak! Az orvostudomány nem
elmélet, hanem gyakorlat!
Végeredményben Stánicá arra gondolt, hogy mégiscsak nyugodtabban végigkutathatja a házat, ha az öreg ott¬hon marad; meglesz az
ürügye, hogy folyton odajárjon. Amikor Olimpia — aki mindig álmos és lusta volt — ásítozni kezdett, és kijelentette, hogy ,,az öreg
most már megnyugodott, menjünk haza, mert rémesen álmos va¬gy ok“, Stánicá élesen tiltakozott:
—Micsoda? Itt akarod hagyni az öreget minden se¬gítség nélkül, két gyermek gondjaira? Elment az eszed, Olimpia?. Súlyos beteg,
bármikor rosszul lehet! És ha éjszaka leszáll az ágyból, és betöri a fejét? Az a köteles¬ségünk, hogy őrizzük, gondozzuk, hiszen a
nagybátyánk! Vasiliadot pedig arra kérem, hogy maradjon ő is. A kezelőorvosa. Megértettétek? Megfizetjük!
— Maradok, maradok! — bólogatott Vasiliad.
Aglae nem emelt kifogást. Ellenkezőleg, átvette a ház¬tartás irányítását, parancsokat osztogatott Marinának és saját cselédjének. Az
ebédlőben újra megterítették az asztalt, meghívták Félixet és Ottiliát is, de nem erősköd- tek, amikor ezek visszautasították a
meghívást. A dívá¬nyok ágyakká alakultak át, néhány szobában matracokat terítettek le: az egész lakást berendezték
hálóhelyiségek¬nek. Stánicá mindenképpen a nappaliban akart aludni, ahol' a levélszekrény állott, Aglae az ebédlőben. A
cse¬lédjének megparancsolta, hogy a bejáratnál feküdjék le, a küszöb előtt. így a nagyon hosszúra nyúlt vacsora után a házat csaknem
katonailag szállta meg hét személy (Stánicá, Olimpia, Aglae, Aurica, Titi, az orvos, a cseléd). Senki sem mozdulhatott anélkül, hogy
át ne menjen valakinek a szobáján. Néhány lámpát mindenfelé égve hagytak. Nemsokára olyan mélyen aludtak, hogy a ház
visszhangzott a horkolásuktól. Csak Stánicá járkált egy ideig az udvaron, mindent jszemügyre vett, végigment a szobákon, azután
bevonult a nappaliba, és kulcsra zárta ajtaját. Négykézlábra ereszkedett, benézett a bútorok alá, alaposan szemügyre vette a
karosszékeket és a dí¬ványt, megtapogatta a huzatukat, hogy nem feszül-e va¬lahol, megfordította a képeket, végigkopogtatta a
padló- deszkákat, még a kályha ajtaját is kinyitotta, és mivel
semmit sem talált, egy idejében előkészített görbe drót- tál a szekrényfiókok zárait kezdte feszegetni. De a zárak hosszú nyelvét jól
tartották a rugók, és Stánicá minden ügyeskedése hiábavaló volt. Erre mérgesen lehúzta a ci¬pőjét, végigheveredett a kiterített
matracon, és csaknem abban a pillanatban elaludt.
Félixnek sikerült meggyőznie Ottiliát, hogy jobban teszi, ha lefekszik; másnap reggel pihentnek kell lennie, hogy kellőképpen
ápolhassa Costache bácsit. Még arra is rábírta, hogy a csokoládén kívül is egyék valamit. Meg¬ígérte, hogy ő is lefekszik, de —
minden eshetőségre készen — teljesen felöltözve. Amikor úgy éjjel tizenegy óra felé kiment az udvarra, váratlanul Weissmann-nal
találta szemben magát. A diák későn került haza, meg¬hallotta, hogy Félix kereste, és azonnal odaszaladt, nem értvén a meghívás
okát. Elcsodálkozott, amikor vala¬mennyi szoba ablakából gyengén pislogó fényt látott ki¬szivárogni, és azt kérdezte magától, hogy
vajon illik-e bemennie, és ha igen, merről. Félix röviden elmondta, hogy mi történt, közölte Stratulat diagnózisát és előírá¬sait.
Fojtott dühvei tette hozzá, hogy a többiek semmivel sem törődnek, és nem hajtják végre az utasításait. Weiss- mann két lejt. kért tőle,
eltűnt tíz percre, majd vissza¬tért. és azt ajánlotta Félixnek, hogy nézzék meg a be¬teget. Átmentek az ebédlőn/ahol Aglae sípolva,
Olimpia pedig fel-felböffenve horkolt, és beléptek Costache háló¬szobájába. Azt látták, hogy az öregnek sikerült leká- szolódnia az
ágyról: éppen ki akart menni a szobából. Marina, akit azért ültettek az ágya mellé, hogy őrizze, úgy aludt a székén, mint a tuskó.
— Hová megy? — kérdezte Weissmann. — Ez bizony nem jó!
— Be-beszélgetni a-a-akarok — morogta haragosan az öreg —, az ebédlőbe akarok menni. Mi van itt, tömeg- szá-szállás?
— Hagyja csak, majd beszélget velünk — mondta vi¬dáman Weissmann. — Mit gondol, miért jöttem? — És szelíden az ágy
felé tuszkolta az öreget, aki nagy csörgés közepette, dőlt el, mert még mindig a hóna alatt és a ke¬zében tartotta a pénzesdobozt meg a
kulcsköteget.
— Kérem, tegye félre azt a skatulyát! — szólt rá a diák.
Az öreg kérdően nézett Félixre, majd engedelmeske¬dett, és mélyen a párnája alá dugta a dobozt, a kulcsokat pedig a derekára
kötötte.

159
— Azt már szeretem, ha hallgat az okos szóra — mondta Weissmann. — Azért jöttem, hogy ápoljam ma¬gát, és végrehajtsam
az orvos parancsait. Holnap, ha engedelmeskedik nekünk, akár mulatni is elmehet!
— He-he! — kacagott fel jókedvűen az öreg, és ki¬mutatta csorba ínyét.
A két diák újra megkoronázta a beteget a jegestöm¬lővel. Weissmann lehúzta Costache lábáról a vastag ha¬risnyát, és
mustárborogatást tett a talpára, ami meg- csiklandozta és felvidította az Öreget. Félixet általában nagyon meglepte Costache váratlan
jó hangulata és be¬szélgetőkedve.
— Az ilyen esetekben — magyarázta Weissmann, aki tudta, hogy az öreg nem érti — mindig beáll egy kis eufória.
— Injekciót nem ad? — kérdezte váratlanul Costache Weissmanntól.
— Miért adjak injekciót, ha egyszer szükségtelen? Nincs is fecskendőm!
— Ha fecskendőre van szüksége — mondta az öreg, és behunyta a szemét —, olcsón vehet egyet tőlem.
Weissmann és Félix is nevetett. Félix a lelke mélyén még örvendett is annak, hogy az öreg ismét kimutatta a zsugoriságát, mert ez azt
bizonyította, hogy vissza¬nyerte szellemi képességeit, és — Ottilia örömére — nemsokára lábra állhat. Hiába igyekeztek rábírni az
öre¬get, hogy aludjék. A máskor oly zárkózott embernek most mesélőkedve támadt. A két fiatalember elhelyez¬kedett a széles,
fagömbös ágy két oldalán, az öreg pedig a fiatalságáról beszélt nekik. Még a nyelve is mintha jobban forgott volna, mint más-kor.
— Az apám és a nagyapám is — kezdte — nagyon sokáig élt. A nagyapám már túl volt a kilencvenen, ami¬kor meghalt, és
nem is természetes halállal pusztult el. Egy ősszel, éppen ilyenkor, vagy talán valamivel később, felment vadászni Pite$ti felé,
lóháton, puskával a vállán.
Jól lovagolt, és egyenesen tartotta magát, bár nagyon öreg volt. A ló megszimatolt valamit egy erdő mellett, megijedt és félreugrott.
Az Öreg ültében belekapaszko¬dott egy fába, kiesett a nyeregből, és megütötte magát. Odaszaladt apám, forgatta ide-oda, az Öreg
nem moz¬dult. Egy fél óráig élesztgette, locsolta vízzel, de amikor látta, hogy nem lélegzik, azt hitte, hogy meghalt. Vág¬tában
elindult a falu felé, hogy embert, szekeret kerít¬sen, és elszállítsa. De mire megjöttek a szekérrel, ma¬gához tért: egy kövön ült, és ki
tudja, miért, a puskája csövét vizsgálgatta. A lódobogástól megijedt, egy hibás mozdulatot tett, és a puska abban a pillanatban bumm!
elsült. Így halt meg, golyótól. Apám, Isten nyugtassa, hetvennyolc éves volt. Még sokáig élhetett volna, de sírba vitte a falánksága.
Szerette a nyers disznóbőrt, csak úgy, kicsit megtisztítva a szőrétől. Egyszer egy anyai nagy-bátyám disznót vágott, és apám
addig ette a bőrt, amíg
torkán nem akadt a falat. A mi családunk a Duna túlsó
partjáról jött ide, így mondta nagyapám, hogy szabadul¬janak a török igától. Gazdag macedónok voltak. Amikor eljöttek, eladták a
juhnyájaikat, pénzzé tették a vagyo¬nukat, és több testvér együtt egy nagy birtokot vásárolt Giurgiu mellett. Ezért Giurgiuveanu a
nevünk. De nagy¬apám már inkább városon élt, apám pedig eladta a bir¬tokot, és házakat vásárolt. Hej, sok házunk volt,
gyer¬mekkoromban egy külön szekrényben függtek a nagy kulcsok, akkorák voltak, mint a templomkulcsok, és mindegyikre rá volt
írva cirillbetükkel, hogy melyik ház¬hoz való. Nagyapám egyik bátyja, így mesélték az öre¬gek, felcsapott betyárnak, aztán bevette
magát a he¬gyekbe, és sorra kifosztotta a kolostorokat, mert nem
állhatta a kalugyereket; később átszökött Erdélybe, és
ott nyoma veszett. Jól tette, ugye? Eh, a kalugyerek! Mit csinálnak a kalugyerek? Lopják a napot, és pusztít¬ják a kenyeret. S adjam
nekik a pénzemet, amelyért a verejtékemmel fizettem? Az Isten úgyis mindent lát, tudja, hogy senkitől sem loptam, és amit
szereztem, azt becsülettel szereztem. £sa^alcj3o-dolgozz és gyű-gjmjts^ez. az élet ti-titka. A házunkat akkoi^é'píttetTe “apám,
ami¬kor egészen' kicsi voltam. Olasz mesterekkel dolgozta¬tott ő is, egy halom gúnyát osztott ki, amikor felhúzták
a tetőt. Hej-haj, jó erős ház ez, régi fajta, jó mészből és száraz téglából épült, nincs halála, mint ezeknek a mostani kagylóknak,
amelyeket ti házaknak neveztek. Miért vettem most is régi téglát? Tízszer jobb, mint az új, olyan házból való, amelyet a szemem előtt
építettek föl gyerekkoromban, ötven évvel ezelőtt úgy laktunk itt, akár az erdőben, éjszaka úgy zúgtak és hajladoztak a fák, mint
faluhelyen. A házak ritkák voltak errefelé, mi meg, gyermekek, ahányan csak voltunk, csapatostul elindultunk a kaszárnya mögött,
ahol most a 13 Sep- tembrie utca van, végigmentünk a domb alatt, valahol a Bolintini útnál megkerültük Cotroceni-t, és Ciurelnél
kiértünk a Dímbovi^ához. Jót fürödtünk, és azután Crin- ga§i felé, a Dimbovita túlsó partján, a Maimaison mel¬lett tértünk haza,
késő este. Errefelé is játszottunk, a Rahovei út meg a Jarcale^i és a Tutunari utcák táján, vagy lejjebb, a Veseliei utcában, ahol minden
kert tele volt szőlővel, ősszel jól belaktunk! Az udvar végében apám istállót építtetett a lovaknak, mert kocsija is volt, mi meg lóháton
egész Bukarestet megkerültük a szőlők alatt, fel a Tei tóig. Manapság a fiatalok csak lopják az időt, még mulatni sem tudnak.
Elmondom, hogy egyszer mit csináltunk. Elindultunk néhányan lóháton a Podul Calicilor úton, amelynek ma Rahovei út a neve, és
vág¬tattunk, amíg ki nem dőltek a lovak, Giurgiu felé, egy szép görög lány után, aki kóberes szekéren utazott az apjával (kereskedő
volt az öreg). Amikor a görög haza¬tért, bepanaszolt minket apámnál, erre többé nem en^ gedett lóra ülni. Azután csapatostul jártuk a
templomo¬kat is, amikor felajánlások voltak, sorra vettük az An¬tim, a Síinél Apostoli, a Mihai Vodá templomokat, de még
messzebbre is elmentünk, oszt’ sorba álltunk, és egy pillanat alatt kiürítettük a tálat, azzal usgyi, tovább a másik templomba. A papok
már ismertek minket, és odaállították a kántort az ajtóba. De megjárták velünk a vénasszonyok is. Az volt a szokásuk, hogy
gyertyákat osztogattak, mi meg odafurakodtunk, és szétkapkodtuk a gyertyákat, de úgy lökdösődtünk, mintha nem ismer¬nénk
egymást, azután meggyújtottuk a gyertyákat, el-indultunk két sorban, és orrhangon gajdoltunk, mint a papok. A kolivából is sokszor
jóllaktunk, de mindig
más-más templomban. Idejében tudnunk kellett, hogy hol tartanak gyászmisét, valamelyikünk előre elment spionkodni. Hej, micsoda
gusztusom támadt egy kis pasztramára! Akkoriban nem ettünk mást, mint saját zsírjában sült mai'hahúst, tyúkot meg kecskét, és
inkább faggyúval főztünk, mint zsírral, a szalonnát meg felfüs¬töltük. Böjtidőben szézámmagos piláf vagy ikrás gombóc került az
asztalra. Tavasszal kimentünk a mezőre, a Tei vagy a Bordei tó környékére. No de mondjam el, ho¬gyan házasodtunk össze
megboldogult feleségemmel, az elsővel, nem az Ottilia anyjával. Amikor először nősül¬tem, csak húszéves voltam, és még Cuza
vajda uralkodott. Kevéssel azután jött Carol. Én a lányt nem is láttam, mert akkor az volt a szokás, hogy a szülők rendeztek el
mindent, ők választották ki a lányt, ők beszélték meg a hozományt. Minden készen volt, megterítették az asz¬talt, égtek a gyertyák
(még nem is mondtam, hogy az öregem viasszal is kereskedett), a pópa a templomban várta a násznépet, amikor megáílott a ház előtt
egy kocsi, mögötte meg egy fedeles szekér, és a szolgák kezdték lerakni róla a sok' csomagot, széket, mindenféle holmit. Ez volt a
hozomány. A lányt kézenfogva hozta az anyja, mert csak tizenhárom éves volt; azt sem tudta, hogy mi fán terem a házasság. Első
éjszaka sírni kezdett, hogy nem akar az anyja nélkül aludni. Anyósomnak velünk kellett maradnia. De én türelmes voltam, lassanként
magamhoz szoktattam, de folyton egy lábon ugrált, és játszani akart, nem is sejtette, he-he, hogy mit teszek vele. Amikor állapotos

160
lett — mert egy gyermekünk is született, aki nem élt sokáig — a babáival játszott. Fia¬talon halt meg szegény, huszonegy éves
korában, nyolc évi házasság után, én pedig csaknem húsz évig éltem özvegyen. Akkor elvettem Ottilia anyját, ő is nagyon fiatal volt,
talán húszesztendős, Ottilia pedig egyéves, mert özvegyen vettem el az anyját, a férje egyévi há¬zasság után meghalt. Nem tudom, de
nem volt szeren¬csém a házasságban, mert a második feleségemmel is csak öt évig éltem. Ha valakinek úgy van megírva, hogy
sokáig éljen, elél orvosok nélkül is, ne-e-e is lássam az o-orvosokat. Ottilia az anyjához hasonlít. Éppen ilyen volt, büszke, szerette az
otthonát, de nem tűrte, hogy
27 — A titokzatos lány
beleavatkozzam a dolgaiba. Szépen zongorázott, tőle ma¬radt a zongora. Mondom, akkoriban így folyt le a lagzi. De az orvosok,
éppen mint manapság, akkor sem tudtak semmit. Csak két komoly ember akadt köztük, Obede- naru és Drash. Obedenaru kocsin járt
vagy lovon, min¬dig kesztyűt viselt, a fején meg cilindert. Drahs csodá¬kat tett, mai napig emlegetik. Figyeljetek ide, hogyan
gyógyított meg egy embert, aki azt képzelte, hogy ten- gelice bújt a fejébe, oszt’ a fülében csipog. Mondta neki egyszer, mondta
kétszer, nincs semmi a fejében, az em¬ber meg csak erősködött, és azt hajtogatta, hogy nem ért hozzá, erre Drash úgy tett, mintha
figyelmesebben hallgatná, és így szólt: „Azt hiszem, igaza van, mintha én is hallanám. Jöjjön el holnap, kiveszem!“ Másnap a német
szerzett egy tengelicét valami enyvezőktől, a markába rejtette, betessékelte a beteget egy üres szo¬bába, jót ütött a fülére, és abban a
pillanatban elen¬gedte a madarat. „Ugye, hogy kirepült? Most már semmi bajai!! A beteg meg elhitte. He-he-he-he! Holnap,
hol¬napután, ha felkelek, hozzáfogok a házépítéshez. Olyan ház lesz, amilyent még nem láttak Bukarestben, csupa jófajta tégla és
száraz gerenda, csak találjak olcsó nap¬számost.
Így mesélt az öreg csaknem egész éjszaka, jóval éjfél utánig. Már hajnalodott, megszólaltak a kakasok, amikor végre kimerültén
elaludt, fején a fél szemére csúszott jegestömlővel, amely úgy ült rajta, mint egy török fez. Weissmann elment, Félix pedig egész
éjszaka virrasz- tott, hogy kímélje Ottiliát. Másnap az öreg Costache-'tel- jesen egészségesnek látszott, de egyik lábát járás közben
fáradtnak és zsibbadtnak érezte. Stánicá akkor nyitott rá, amikor komoly arccal ült az éjjeliedényen, hóna alatt a bádogdobozzal,
másik kezében a kulcsaival. A szobá¬ban kibírhatatlan volt a levegő, az ágyat teljesen össze¬mocskolták a nedves mustárgöröngyök.
Az ebédlőben rövid haditanács zajlott le. Olimpiának és Auricának az volt a véleménye, hogy — legalább rövid időre — vala-
mennyien menjenek haza, hiszen az Öreg állapota szem¬látomást javult. Aglae ellenkezett, és csak nagyon rövid eltávozást
engedélyezett, ö maga is hazament, átöltözött, de egy félóra múlva visszatért, és sorra hazaengedte
Titit, Auricát és Olimpiát. A ház tehát valóban katonai megszállás alatt állott. A helyzet egyre elviselhetetle¬nebbé vált, és Félix
aggódva gondolt Ottilia jövőjére: mi lesz, ha ez még sokáig így tart? Amikor Marina pénzt kért a háztartásra, az öreg kereken
visszautasította. Az¬zal érvelt, hogy ő amúgy sem eszik, és megelégszik egy kis tejjel, ,,ha marad a többiektől*4. Erre Félix adott
pénzt Marinának, de megkérte, hogy ne szóljon Ottiliának, mert biztosra vette, hogy hozzá sem nyúlna az ételhez. Aglae közben
nekilátott, hogy alaposan végigkutassa a házat, még Félix és Ottilia szobájába is behatolt. Stá¬nicá sem hagyta magát, mindenfelé
keresgélt, kopogta¬tott, rejtekhelyek után kutatott, és még Olimpia elől is bujkált. Amikor az asszony utánament a nappaliba, rá-
rivallt:
— Mit mászkálsz utánam, az Isten áldjon meg, nem látod, hogy nyugalomra van szükségem a sok hercehurca után? össze kell
szednem a gondolataimat!
Olimpia becsukta az ajtót, de Stánicá suttogva vissza¬hívta, körülnézett a szobában, és levett a falról egy ele-fántcsontkeretes
miniatürképet. Már régóta kinézte ma¬gának, s most Olimpia kebelébe rejtette:
— Dugd el, hogy anyósom meg ne lássa! Művészi munka, meg kell tartanunk a családnak!
Délben eljött Pascalopol. Az ellenséget az ebédlőben, az asztal körül találta. Még Vasiliad is ott volt: ahogy a jó kezelőorvoshoz illik,
csak elment és visszajött. A földbirtokos megkérdezte az öreget, hogy mit akart mon¬dani vagy adni, de Costache ezúttal jó hangosan
kijelen¬tette, hogy semmit sem tehet, mert mások gazdáskodnak a házában, de ő majd felkel, és rendet teremt. Ellenben a ki-
kislányára nézve valami fontosat határozott, majd néhány nap múlva elmondja. Harmadnap reggel, ami¬kor a megszállók felkeltek,
felöltözve találták az Öreget: Costache hátra tett kézzel sétált az udvaron, és a tégía- rakásokat ellenőrizte. Olyan csúnyán nézett
rájuk, és olyan jó színben volt, hogy valamennyien belátták: többé nem tarthatják ellenőrzés alatt az öreget. Titi, Aurica és Olimpia
elment, Aglae pedig odavetett egy kérdést:
— Hogy érzed magad, Costache? Ha akarod, még ma¬radok. Gondozásra van szükséged. Ez a Marink semmi¬hez sem ért.
Az öreg Costache- mogorván válaszolt:
— Nincs szükségem rád. Van itt még más is.
Stánicá teljesen ki volt ábrándulva, de lelkesedést
színlelt:
— Bravó, Costache bácsi, csak temesse el az orvosokat, mert semmihez sem értenek! Ők ölték meg az én an¬gyalkámat!
Ugyan, dehogyis beteg maga! Egy kicsit el¬fáradt, egy kicsit megsütötte a nap! Nem adnám egy vak lóért, ha olyan egészséges
lennék, mint maga!
Másnap Costache mindenkit elküldött hazulról, és még Félixet és Ottiliát is arra kérte, hogy estig ne jöjjenek haza. Ottilia vidáman
indult el: boldog volt, hogy az öreg jobban érzi magát. Elkísérte egy darabig Félixet, majd elvált tőle, és Félixnek az volt a
meggyőződése, hogy Pascalopolhoz megy. Az öreg bezárt aj tót-ablakot, lehúzta a függönyöket, és — mint a múltkor —
kala¬pácsolni kezdett az ebédlőben. Stánicá ezúttal nem az ablaknál leselkedett, mert bent volt a házban. Mihelyt a két fiatal elment,
belopózott a Félix szobájába. Le¬vetette a cipőjét, és — mielőtt az Öreg bezárta volna az ajtókat — harisnyásan leosont a lépcsőn, s a
kulcslyu¬kon át benézett az ebédlőbe, de nem sokat látott. Mégis, a zajból következtetni tudott egyre-másra. Azután, mint¬hogy a
hátsó bejáratot zárva találta — az öreg elfelej¬tette kinyitani —, visszament a Félix szobájába, és ké¬nyelmesen leheveredett az
ágyára. Félixnek azt mondta, hogy csak egy órája jött, kérdezni akart tőle egyet-mást, de elnyomta az álom. Félix nem találta
gyanúsnak a dolgot, nem is említette az öregnek, és Costache — ab¬ban a hiszemben, hogy ő nyitotta ki az ajtót valamivel előbb —
maga sem gyanakodott volna, ha megtudja. Most az egyszer Stánicának nem járt el a szája. Olimpia, aki újabb utasításokig a szülői
házban ütötte fel a fő¬hadiszállását, egy szót sem tudott meg tőle. Costache csak az ebédlőben tanyázott. Ruhástul végigheveredett az
ágynak kinevezett díványon, és takaróul egy pokrócot terített magára. Ott tartotta a dohányos-pikszisét, és egy pillanatra sem vált meg
a pénzesdoboztól meg a kulcsai¬tól. Valamennyi szoba ajtaját bezárta, és ha szüksége
volt valamire, Ottiliát vagy Félixet vette igénybe: csak bennük bízott. Kibékült Aglaéval, de görbén nézett rá, ha — színlelt
gondoskodásból — naponta' többször is át¬jött, és parancsokat osztogatott. Aglae utasítására a töb¬biek is át-á tnéztek. Stánicá —

161
nemegyszer Vasiliad kí¬séretében — folyton a házban lebzselt, és a legváratla¬nabb időpontokban bukkant fel. Ottilia egyszer a
kony¬hában találta: éppen kávézott. Kijelentette, hogy csak Marina tud igazi, aromás kávét főzni, az anyósáé ihatat¬lan. Pascalopol
tapintatból ritkábban mutatkozott, de megállapodott az öreg Costachéval, hogy hívatni fogja, ha szüksége lesz a szolgálatára. Nem
akart gyanút éb¬reszteni Aglaéban, nehogy illetéktelen beavatkozással vádolhassa, ezért udvariasan, de kissé hidegebben bánt
Ottiliával. A lány szomorúbb volt, de nyugodtnak és bizakodónak látszott. Félix ebből arra következtetett, hogy találkozni szokott
Pascalopollal. Végül Ottilia fa¬kadt ki egyszer, amikor ismét borúsnak látta Félix arcát:
•— Félix, észrevettem, hogy gyanakszol rám! Igazán, okosabb is lehetnél! Nagyon szomorú vagyok apa miatt, és nehezen tudom
elviselni a gondolatot, hogy elveszít¬hetem. Akármilyen önállóan gondolkozom, mégiscsak lány vagyok, és szükségem van
támogatásra. Semmihez sem értek, apa mellett nem ismerhettem meg az életet. Tőled sem várhatok többet. Tudom, hogy mindig
számít¬hatok az önfeláldozásodra, de te fiatal és tapasztalatlan vagy. Mindkettőnknek szüksége van egy idősebb barátra, például
Pascalopolra. Semmi haszna belőle, sőt talán ki is pletykálják, de van tekintélye, még Aglae néni is tart tőle. Te nem ismered ezeket
az embereket (Ottilia a I Tuleáék háza felé intett), és nem tudhatod, hogy miért r ijedtem meg. Nekem mindegy, zongoraleckékből is
meg- élek, vagy elveszel te feleségül (Félix hevesen rábólin- tott, de Ottilia komolyan folytatta, mintha nem tulaj¬donítana
fontosságot a közbevetésnek), de sajnálom szegény apát. Tudod, mire képesek ezek, ha apa igazán mégbetegszik, és többé nem
mozdulhat az ágyból? El¬hordják mindenét, a kopasz deszkán hagyják! Te is lát¬tad, milyen szemtelenül ültek asztalhoz, nem is
törődtek velünk. Most még fékezik magukat, mert nem tudják, hogy mit hoz a jövő, de legszívesebben kidobtak volna
engem is, téged is. Légy türelemmel, hogy kézbe vehesd a vagyonodat! Az anyjukkal sem bántak különbül: hosz- szú ideig
betegeskedett, bénán feküdt, és amikor már nem győzték kivárni a halálát, elhordták a bútorait, őt pedig magára hagyták. Apának volt
egy húga, aki Özve¬gyen maradt, később megbénult a fél oldalára — úgy látszik, ez már családi betegség —, és mivel nem volt
vagyona, kórházba került., Ez az asszony a szó szoros értelmében éhen halt. Az orvosok megtudták, hogy gaz¬dag testvérei vannak,
és kényszerítették, hogy kérjen tőlük segítséget. Kocsit fogadtak, ide hozatták Aglaéhoz, .be az udvarra. Aglae látta, de odakiáltott a
többieknek, hogy rejtőzzenek el. Hiába jajveszékelt a beteg, az orrát se dugta ki. Még a kocsisban is megmozdult a lélek,
meg¬átkozta őket, és visszavitte szegény asszonyt a kórházba. Hogy többé ne járjon a nyakukra, a következőket eszel¬ték ki: levelet
szerkesztettek a család barátainak a ne¬vében, és megírták, hogy a szomszédoktól értesültek a látogatásáról; közölték, hogy a rokonai
már nem élnek. De ők — tiszta könyőrületből — majd küldenek neki időnként egy-egy élelmiszercsomagot Tudod, mit csinál¬tak?
Elvitték a csomagot Chitilára, ott átadták egy vas¬utasnak, ez továbbadta egy kocsisnak, aki a kórházba járt valakihez, így ott
sohasem tudták meg. hogy ki küldi a csomagot és honnan. Ilyen emberek ezek, drá¬gám. Ha tehát egy idősebb, tapasztalt baráthoz
fordu¬lok, ezt inkább apáért és érted teszem, mint magamért. Nos, most mindjárt meg is kérlek, hogy menj el P&s- calopolhoz, és
hívd meg délutánra. Apus kéreti, ahogy megállapodtak.
Pascalopol el is jött. Az öreg megkérte Ottiliát és Félixet, hogy nézzenek körül az udvaron, majd menje¬nek fel a szobájukba. Ezzel
sírós hangon beszélni kez¬dett, miközben nagyokat szívott egy cigarettacsutkán:
— Összegyűjtöttem valami pénzt, nem tud róla senki, és ha egészséges lennék, építtetnék egy házacskát Otti- liának idekint,
talán meg is csinálom. De ami az övé, azt félretettem.
— Igen? Nagyszerű, mindig tudtam, hogy derék em¬ber! De hogyan akarja ráhagyni? Nézze, maga még so¬káig fog élni,
hiszen megmondta Stratulat is, hogy sem¬
mi baja, de azért egy bizonyos korban az embernek rendeznie kell az ügyeit. Én például már rég megírtam a végrendeletemet.
— Nem csinálok végrendeletet — tiltakozott az öreg —, még nem haltam meg, hogy végrendeletet csi¬náljak. Miért tudják
meg a többiek, hogy mit hagyok a ki-kislányomnak? Az eladott házak árából félretettem háromszázezer lejt. Aglae megkapja ezt a
házat és az ingóságokat. Ne mondja, hogy nem gondoltam a gyer¬mekeire. De majd egyszer, később, ha meghalok! Ottiliá- nak
azonban most akarom kiadni a részét, hogy senki se tudja, csak én és maga. Átadom magának a pénzt, tegye bankba az ő nevére, de
titokban.
•— Jó, Costache, így is jó, sőt meg jobb, mert .elke¬rüljük .a szóbeszédet.
—■ így hát — és az öreg szívott egyet a cigarettáján
— a kislányomnak megvan a hozománya.
— Szép, nagyon szép. És mikor tesszük bankba a pénzt?
Az öreg ijedten intett Pascalopolnak, hogy hallgasson, majd némán, csak egy mozdulattal az ablakhoz küldte, hogy nézzen körül az
udvaron. Pascalopol szokott mél¬tóságával meg is tette.
— Jöjjön ide — suttogta az Öreg.
Pascalopol, közelebb lépett a díványhoz, amelyet egy matrac takart. Az öreg megragadta a fal felé eső sar¬kát, és a szemével kérte a
földbirtokost, hogy segítsen. Pascalopol felemelte a matracot, és közben majdnem fel¬döntötte Costachét is, aki makacs kotlóként ült
az ágyon. A matrac alatt újságpapírba burkolt, zsineggel átkötött csomagot fedezett fel. Kihúzta, és odaadta az öregnek. Ez elégedett
arccal kibontotta, miközben madzaggal és újságpapirossal szórta tele a takaróját. Három bankjegy¬csomag került elő, amelyek külön-
külön is át voltak , kötve.
— Itt a pénz — mormogta az öreg, és figyelmesen megvizsgálta a bankjegyek szélét, hogy nem rongyosod- tak-e el.
— Jól van, Costache. Elmegyek egy megbízható in¬tézetbe, a saját bankomba, amellyel régóta dolgozom, és bizalmas
folyószámlát nyittatok, holnap pedig elhozom az elismervényt, Ottilia nevére, hogy minden rendben legyen.
— Neee, ne most! — tiltakozott Costache a földbir¬tokos legnagyobb meglepetésére. — Még kell kapnom valami pénzt, majd
elvisszük egyszerre, talán én is ma¬gával megyek. Nem sürgős, ezt a pénzt itt tartom, hogy el ne lopják ezek a gazemberek. Csak
maga ismeri a he¬lyét. Ha úgy érzem, hogy gyengülök, majd intek, maga meg elveszi, és megcsinálja, amit mondtam.
■— Ahogy akarja, Costache — mondta kiábrándultán Pascalopol —, de hát gondolja csak meg: akármilyen régi barátok vagyunk,
megtehetem-e azt, hogy idejöjjek és elvegyem a pénzt a matraca alól, ha — Isten őrizz!
— megbetegedne? Amikor a múltkor rosszul lett, való¬sággal katonai felügyelet'alá helyezték! Esetleg írjon egy levelet,
amelyben elismeri, hogy ezt a pénzt tőlem vette át megőrzésre, így még megmenthetném az... örökség¬ből ... Ez viszont elég gyanús
volna. De úgy semmi kö¬zöm a dologhoz. Csak éppen elviszem a pénzt a bankba. Ez biztosabb lenne, kedves Costache, és
becsületesebb. Ottiliával szemben is tapintatosabban járnánk el. Meg¬győzhetném-e arról, hogy elfogadja tőlem ezt az össze¬get, ha
egyszer nem igazolhatom, hogy az övé? Vagy legalább mondja meg neki is.
— Neeem, a ki-kislány neee tudja, még megneszelik a többiek, oszt' a szájukra veszik!

162
— Akkor?
Az öreg Costache gondolkozott egy darabig, szívta a cigarettáját, majd határozottabb arcot öltve így szólt:
— Odaadom magának, de később, meg akarom szám¬lálni még egyszer, és mindent jól meg kell fontolnom, de holnap,
holnapután nézzen el újra, akkor odaadom. Tudja, hol tartom, itt a matrac alatt. Most jól érzem magam, egészséges vagyok, talán
napszámosokat is ta¬lálok, és felépíttetem a házat, akárki megnézheti.
Az öreg ismét papírba kötötte a pénzét, majd Pascalo¬pol segítségével a matrac alá rejtette a csomagokat. A földbirtokos látta, hogy
kár tovább maradnia, és el akart menni. Amikor kinyitotta az ajtót, szemtől szembe ta¬lálta magát Stánicával. Az öreg Costache
kifakadt:
— Mit mind leskelődik az ajtómnál, nincs szükségem kémekre a saját házamban! Mindenki üljön otthon a la¬kásában, vagy mit
gondol, pénzt dugdosok a házban?
Stánicá csak egy sértődött mozdulattal felelt, és köz¬ben sokatmondóan Pascalopolra nézett:
— Látja, így fogad, drága nagybátyám, pedig hiába, meg kell vallanom, hogy ez a gyöngém, szeretem ma¬gát. Most jöttem át,
ebben a pillanatban, hogy megnéz¬zem, hiszen emberek vagyunk, nem farkasok. Látja, nem haragszom, sőt! Az élénksége azt
bizonyítja, hogy makkegészséges. Le a hülye orvosokkal! Inkább öltöz¬zék fel, menjünk egyet sétálni, hogy megmozgassa a
csontjait, közben megihat egy pohár jó bort is. De ha nem teheti, mert nincs itthon pénze, ami bizony mással is megtörténik, majd
adok én, bár igazán szegény va¬gyok, de kerítek valahonnan, magánál biztosabb adós úgysincs a világon!
Ezekre a szavakra az öregúr arcáról jórészt eltűnt a harag.
-T- Kérek is, ha szükségem lesz rá — mondta pana¬szosan —, mert csak annyi pénz maradt a házban, amennyi ebben a dobozban
van! Kérek is, ha nem me¬hetek ki a városba.
Felelet helyett Stánicá Pascalopolhoz fordult, és így szólt:
— Micsoda gyönyörű ősz, kérem tisztelettel, régebben havazott ilyenkor. Minden megváltozik, még az éghaj¬lat is!
De a földbirtokos búcsút intett a botjával, és kiment az ajtón.
A kocsiban, állát az agárfejben végződő ezüstnyelű sétabotra támasztva, mélyen elgondolkozott. Az öreg most is nagylelkűen, a
jóérzésére hallgatva akart cse¬lekedni, de mihelyt a pénzre került sor, a zsugorisága ismét huzavonára késztette. Könnyen
megtörténhet, hogy addig fontolgatja a dolgot, amíg meghal; Ottilia hely¬zete pedig rendezetlenül marad, ö maga nagyon ra-
gaszkodott Ottiliához, bármilyen áldozatot meghozott volna érte, és tudta, hogy Ottilia is, bár nem egészen pontos érzelmekkel, de
fenntartás nélkül vonzódik hozzá. Ha a felesége, a lánya, vagy — ha a két lehetőség között
akad még lehetséges változat — akárkije lehetne, csak¬hogy megtarthassa magának! Pascalopol fejében még az a különös gondolat is
megfordult, hogy formailag, csak oltalomból is felkínálhatná a házasságot, meghagyva a legteljesebb szabadságot Ottiliának. Hetente
egyszer leg¬alább kisétálhatna egy ilyen gyönyörű teremtéssel a karján. De ha például az öreg meghal, már nem kö¬zeledhetnék a
lányhoz, mert csak kellemetlen helyzetbe hozná, és szóbeszédbe keverné! Ha az öreg Costache semmit sem hagy Ottiliára, nem
vehetné oltalma alá. nem gondoskodhatnék róla, mint a'lányáról, még a sze¬szélyeit sem teljesíthetné, amit a ház régi barátjaként
idáig megtehetett; Ottilia visszautasítaná a könyörado- mányt, és munkát keresne. Feleségül kérni: egyszerűen tapintatlanság lenne
ebben a pillanatban. Lehet, hogy kétségbeesésében — és mert szereti a fényűzést — vé-gül is engedne, de azzal az érzéssel, hogy a
körülmé¬nyek kényszerítették. És ő sohasem tudná meg, hogy valóban szereti-e, vagy csak a burkoltan felkínált oltal¬mat fogadta el.
A szerelme vagy a barátsága csak akkor ér számára valamit, ha Ottilia szabad, ha megvan a maga vagyona. Ebben az esetben
bármikor meghívhatná magához, mintha egyszerűen csak látni akarná, nem fe¬szélyezné a jótékonyság mögé rejtett kényszer
gyanújá¬val. Costache mindenképpen készpénzt akar adni Otti¬liának: háromszázezer lej bizony nem kicsi összeg. Még százezer lej
is elég lenne, hiszen elobb-utóbb úgyis férj- _ hez megy. Százezer lej évi ötszázalékos kamata ötezer lej, ami éppen elég egy olyan
lánynak, mint Ottilia, aki még zongoraleckéket is adhat. De hátha az Öreg ad¬dig halogatja a dolgot, amíg egy éjszaka lehunyja a
sze¬mét, Aglae pedig átrohan, és megtalálja a pénzt? „Ej, . miféle ember ez a Costache! “ Pascalopol egyenesen ha¬zahajtatott,'
felvette kínai háziköntösét, kért egy üveg vichy-i vizet, megédesítette sziruppal, fel s alá sétált, nagy megszakításokkal még a
divertimentót is elfuvo- lázta Mozart d-.dúr menüettjéből, azután vette az üzleti könyveit, alaposan beléjük nézett, majd hátra tett kéz-
^ zel újra fel s alá sétált a szobában. Néha összecsapta a tenyerét, ami azt jelentette, hogy nagy kétségekkel
küzd, megivott még egy pohár vichy-i vizet, végül ha¬tározott arccal leült az íróasztalához, maga elé húzta az írógépet, és
megfogalmazta az alábbi levelet:
„Bukarest, 1910. október 9-én
T. Agrárbankhoz,
Helyben
Felkérem Önöket, hogy a legszigorúbb titoktartás mel¬lett szíveskedjenek t, Bankjukban 100 000 lej értékben folyószámlát nyitni
Ottilia Márculescu kisasszony nevére és javára, Önöknél levő folyószámlám azonos értékű meg¬terhelésével. Remélem, az én
betétemhez hasonlóan ezen új betét is megkapja az 5%-os kamatlábat. Fenntartom a jogot, hogy csakis közlésemtől függően
fizessenek ka¬matot vagy folyósítsanak az új számla állagából a betét birtokosának, akinek értesítése az általam megadott idő¬pontig
mellőzendő. Kérem, szíveskedjenek a folyószámla eredetét a legnagyobb titoktartással kezelni. Részletkér¬dések tekintetében
személyesen nyújtok felvilágosítást.
Kiváló tisztelettel: Leonida Pascalopolw
Pascalopol kivette a papírt a gépből, aláírta, borítékba tette, megcímezte, majd félretette. Azután újra elővett egy tiszta lapot, a gépbe
fűzte, és írni kezdett:
„Bukarest, 1910. október 9-én
T. Agrárbankhoz
Helyben
Ezennel felhatalmazom Önöket, hogy az általam vagy megbízottam útján közölt időpontban értesítsék Ottilia Márculescu kisasszonyt
t. Bankjukban elfekvő 100 000 lejés betétjének létezéséről, valamint hogy kamatot fi¬zessenek, illetve a betétet is visszatérítsék
nevezettnek, aki ennek teljes jogú tulajdonosa, tekintve, hogy csak megőrzés végett vettem át a szóban forgó Összeget.
Kiváló tisztelettel: . Leonida Pascalopol44

163
Pascalopol ehhez a levélhez is címzett egy borítékot, becsengette az inast, odaadta neki az első levelet, hogy vigye el a bankba, és
megparancsolta, hogy másnapra hívja el az ügyvédjét. Ezzel vette a fuvoláját, törökösen elhelyezkedett a díványon, a lámpa alá, és
most már sokkal nagyobb odaadással fújta Mozart menüettjét.
Egy-két nappal ezután a földbirtokos újra megláto¬gatta az öreget, és megkérte, hogy engedje el Ottiliát a fasorba kocsikázni; a sok
aggodalom után jót tesz neki egy kis szórakozás. Azután — inkább tréfából — újra megkérdezte Costachétól:
— Nos, mikor hívat, hogy átadja Ottilia hozományát?
— Majd hívatom, majd hívatom — felelte Costache lesütött szemmel, és buzgón sodorta a cigarettáját.
— Ide figyeljen, Costache — tréfált tovább Pascalo¬pol —, maga fél kiadni a pénzt a kezéből. Nem tudja, hogy azok, akik
életükben megrendelik a koporsójukat vagy megveszik a sírhelyüket, még sokáig élnek? Szaba¬duljon meg ettől a gondtól, éljen úgy
tovább, mint egy fiatalember!
— Odaadom, odaadom — dohogott az öreg —, azért tettem félre a részét.
— Persze, persze — felelte Pascalopol, és a bankbe¬tétre gondolt. Costache elégedetten mosolygott: azt hitte, a földbirtokos is
a matrac alá dugott pénzre céloz.
Pascalopol a kocsiban két tenyere közé vette Ottilia kezét, és félig tréfásan, félig komolyan így beszélt hozzá:
— Valami bizalmas dolgot kell közölnöm magával, de ígérje meg, hogy senkinek sem árulja el. Costache ren¬des ember
módjára viselkedett, ahogy el is vártam tőle; megígérte, hogy az én közvetítésemmel egy elég jelen¬tékeny összeget helyez el
bankbetétként a maga nevére. A házakra nincs szüksége, csupa ócskaság valamennyi. Így legalább nem lesz baja Aglaéval. Más nem
tud a betétről, senki sem kellemetlenkedhetik. Mondom, meg¬ígérte, de hát tudja, milyen nehézkesen mozdul, pedig csupa jószándék.
Egy szép kis előleget azért kiszedtem belőle, különben mindent elront: százezer lejt kaptam, hogy a maga nevére a bankba tegyem.
Egyelőre ne nyúl¬jon hozzá, mert ha a többiek észreveszik, hogy pénze van, előveszik az öreget, és megszorítják, hogy többé
semmit se adjon magának. De abban a pillanatban, ami¬kor elveszíti a támaszát, igénybe veheti. Mától kezdve tehát független, szép
hozománnyal rendelkező lány! Mit vehet százezer lejért? Egy pompás birtokot. Most már udvarolhatok magának, mint akármelyik
kérője — tette hozzá Pascalopol, és gálánsán megcsókolta a kezét mind¬két oldalról. — Kitűnő parti lett! De ha nem akar el¬fogadni
a kérőjének, megmaradok a jó barátjának, aki¬vel bármikor, bárhová a legnagyobb bizalommal elme¬het. Lehet a kislányom is, ha
akar, hogy — mint a múltkor — nekivágjunk a világnak. Semmivel sem tar¬toznék nekem, hiszen éppen elég pénze van a kecses kis
személyének az eltartására. Örvend-e a hírnek?
— Szegény apus — mondta meghatottan Ottilia. — Mindig tudtam, hogy jó ember. Nem kell a pénze, de jólesik, hogy gondol
rám. Ma este csak neki fogok zon¬gorázni!
Félix otthon tenyerébe hajtott fejjel ült az asztalánál, a füzete felett. Mint Pascalopolt, őt is Ottilia sorsa fog¬lalkoztatta. És beírta a
füzetébe a következő sorokat:
„Megbántottam Ottiliát, mert túl sokat kínálgattam az oltalmamat és a vagyonomat. Nem szabad ilyen gőgös¬nek lennem a
vagyonom miatt, amelyet meg sem ér¬demeltem, nem kell folyton hivatkoznom rá. Ha szeré¬nyebb és tapintatosabb lennék, nem
emlegetném annyi¬szor Ottilia bizonytalan helyzetét. Meg kell mondanom neki az igazat: szükségem van rá.“
XIX
— Nem tudom, mit csináljak ezzel a Costachéval — mondta Aglae az asztalnál, ahol az egész család — ide¬értve Stánicát is —
összegyűlt. — így még sohasem ha¬ragudtam rá. Isten őrizz, de máról holnapra meghalhat, hiszen mindenre el lehetünk készülve^ ha
már egyszer leverte a lábáról a guta; nekem pedig fogalmam sincs, hogy mije van. Eladta a házat Iorgunak; de mit csinált a pénzzel?
Hol tartja? Ha bankba tette, ki tud róla?
Vagy a házában dugdossa? Akkor a nagy fejetlenségben valaki bizonyára ellopja. Marinában nem bízom, képes lopni is, egyszer már
rajtakaptam. Neked — fordult Stá- nicához — folyton jár a szád, hogy mindent kipuhatolsz, mindent megtudsz, de úgy látom,
semmire sem vagy jó.
— Elismerem — mondta Stánicá, életében először sze¬rényen. — Semmit sem tudtam kiszimatolni.
— Aztán meg azt is szeretném tudni, hogy csinált-e
végrendeletet. Vagy nem? Honnan szedjem majd elő?
Hallgat, mint a csuka! És ha nem találom meg, vagy
ellopja valaki?
— Akkor, kedves anyám — mondta Stánicá —, maga,
mint egyetlen jog szerinti örököse, mindent szépen zseb¬re vág, illetve csak azt, amit talál.
— Hagyj békében — rivallt rá Aglae, mintha Stánicá lenne a hibás a nem létező végrendeletért —, hát per¬sze, a házat
megkapom, mert mégsem annyira orcátlan, hogy idegen kézre hagyja, de mi lesz a pénzzel, kié lesz az a szép kis summa, amit azért a
gyönyörű ingatlanért kapott?
— Azt majd elviszi Ottiliácska — jelentette ki ren¬díthetetlen nyugalommal Stánicá. (Szándékosan becézte Ottiliát.)
— Kérlek, ne tréfálj! A jövőnk forog kockán, a gyer¬mekeim és a te Olimpiád jövője! Ha erre gondolnál, nem hülyéskednél
annyit!
— Én nem gondolok erre? — kérdezte ironikusan Stá¬nicá. — Igazán sajnálom! Éjjel-nappal őrködöm, de le¬hetetlenséget
tőlem sem lehet várni. Végeredményben bennem is van jóérzés és emberség, nem faggathatom az öreget folyton az örökségről és a
végrendeletről. Akkor már azt is megkérdezhetném tőle, hogy milyen koporsót akar.
Aglaét nem hatotta meg Stánicá humánus gondolko¬zásmódja, és újabb-utasításokat adott.
— Egy pillanatra se vegyétek le a szemeteket a túlsó házról! Legyetek mindig az udvaron, a kerítés mellett, hiszen olyan meleg
van, mint nyáron; valamelyik menjen át néha-néha, és kérdezze meg Costachét, hogy jól érzi-e magát, nincs-e szüksége valamire.
Vigyázzatok, hogy semmit ki ne vigyenek a házból, még egy csomagocskát se. Abban a helyben hívjatok! Jó lenne, ha finoman ki
tudnátok szedni Costachéból, hogy csinált-e végrende¬letet.
Titi, aki használhatatlan volt értelmesebb feladatra, megelégedett azzal, hogy folyton a szomszéd udvaron sétált. Tette magát, hogy
vázlatokat készít a házról, a falakat nézegette a szobákban, mintha vízfestékkel le akart volna másolni egy-egy festményt vagy
fényképet. De az öreg csak magához engedte be, az ebédlőbe, egyéb¬ként Félixszel kísértette ide-oda, hogy válasszon valamit, de
tüstént vissza is kellett térnie. Egy nap unalmában arra kérte, hogy mesélje el, mit látott a moziban, ahol ő sohasem volt. Titi, aki
nagyon szeretett mesélni, el is kezdte:

164
— Először egy kerekes kút látszott, aztán jött egy lány egy nagy vödörrel, aztán jött két öreg, egy férfi és egy nő, ezek
egymással beszélgettek, aztán az is lát¬szott, hogy a lány cipeli a tele vödröt, a vénasszony rá¬kiáltott, az öregember pedig ráhúzott
az ostorral, aztán az látszott, hogy a lány be van zárva egy üres szobába, és csak száraz kenyérhéjat eszik, aztán éjszaka lett. és a lány
kinyitotta az ablakot...
— Mi ez, mit jelent ez? — kérdezte bosszúsan az öreg.
— Ezt lehet látni a moziban?
— Ezt — válaszolta naivul Titi.
— Akkor elég ronda lehet — állapította meg az öreg, és nem óhajtotta tovább hallgatni Titit.
Nem sejtette, hogy Titi nem fogta fel a film meséjét: képhalmaznak tekintette az egészet. Már azért sem tu¬dott összefüggést
teremteni a képek között, mert nem értette a francia feliratokat. Ha valamelyik film nagyon tetszett neki, szerzett egy Pathé-Fréres
kiadású műsor¬füzetet — amelyet különféle rajzok és a színészek fény¬képei díszítettek —, és ezekről pasztell-, vagy akvarell-
másolatokat készített.
Olimpia nem tudott másról beszélni az öreggel, mint Aglaéról, Auricáról és a többiekről, akik ,,mind nagyon szeretik magát,
bácsikám‘\ Mindez csak hitetlenkedő morgást váltott ki a vénemberből. Aurica a pártában maradt lányok tragédiájáról beszélt, és
elmesélte egy „nem is szép, nem is okos“ lány történetét, akinek egy
gazdag nagybácsi hozományt adott, hogy férjhez mehes¬sen. Costache hatalmasat köhintett erre, nagyot szívott a cigarettáján, de nem
nyilatkozott a nagybácsik ilyesféle kötelességéről. Aglae úgy gondolta, hogy a legfontosabb kérdést neki kell nyíltan felvetnie. Ezért
komoly arccal, mint egy táblabíró, egy nap leült az öreg elé, és a kö¬vetkező prédikációt tartotta:
— Costache, úgy beszélek veled, mint a húgod. Ügy látom, nem gondolsz a jövőre. Nem várhatunk tovább, mindketten öregek
vagyunk. Tudjuk, hogy mi az élet, de azt is, hogy mi a halál. Mit várhatok még? Maholnap csak ásót és lapátot. (Az öreg elsápadt.)
Egy okos ember elrendezi a dolgait, törődik a leikével is. Isten őrizz, de eljöhet értünk a halál, hiszen láttad, hogy te is csak
lefordultál. ..
— Ha-ha-hagyj békében, ha-ha-hagyj békében! — kiáltotta elfúló hangon Costache e szörnyű tapintatlan¬ság hallatára.
— Én bizony nem hagylak,. kimondom az igazat! Ha meghalsz, azt sem tudom, hogy hol keressem a pénzedet, hiszen
keresztényi módra akarlak eltemetni! Az öregek
, el-elmennek a templomba is, meggyónnak, félreteszik a temetésükhöz való pénzt, a tiszta ruhát.. .
— Ha-ha-hagyj békében, mert még nem haltam meg! Takarodj innen, nem haltam meg! — kiáltotta elkékült arccal Costache.
— Hiába haragszol; azért vagyok a húgod, hogy meg-mondjam az igazat. Neked vagyonod van, házad, pén¬zed. A húgod vágy
ok, de fogalmam sincs az ügyeidről. Hol vannak a tulajdonleveleid, hová tetted a pénzt, amit az eladásból kaptál, mennyi a vagyonod,
van-e adóssá¬god? Én ezekről semmit sem tudok. Jön egy idegen, min¬dent elemei, és én, a testvéred egy szót sem szólhatok, mert
teljesen tájékozatlan vagyok. Gondolj arra, hogy gyermekeim vannak, itt van Titi, akit el kell tartanom, amíg keresethez jut, Aurica
pártában maradt, és Olim¬piának is olyan a helyzete, hogy Isten mentsen meg tőle! Honnan adjak nekik, hiszen tudod, hogy semmim
sincs! Mi az a nyugdíj, amit az a szerencsétlen (nem is akarom kimondani a nevét!) rám hagyott? Semmi! Az a köteles¬séged, hogy
mindent a családodnak hagyj; persze ad¬
hatsz két-háromezer lejt annak a lánynak is, hogy le¬gyen valamije, amíg elrendezi az életét, hiszen már nagy. De senki sem
követelheti tőled, hogy egy olyan lányról gondoskodj, aki nem a tiéd. Fel sem tételezem rólad, hogy másképpen akarnál cselekedni.
De ehhez rendbe kell hoznod a dolgaidat, mindent el kell nekem mon¬danod, hogy szükség esetén ez-az a kezem ügyében le¬gyen.
Ne ijedj meg, mert attól még senki sem patkóit el, hogy elrendezte a dolgait. Ellenkezőleg, láttam olyan embereket, akik felvették az
utolsó kenetet, megcsinál-ták a végrendeletüket, és azután még évekig éltek. Ide figyelj, Costache, mondd meg, csináltál-e
végrendeletet vagy valami írást, gondoltál-e ilyesmire?
— Az én dolgom, hogy mit csinálok és mit nem — mondta haragosan az öreg.
Mivel az ilyesfajta kísérletek eredménytelenek marad¬tak, Aglae óvatosságból már csak azt mondogatta Cos- tachénak, hogy jó, ha
egy öregember „időnként a lel¬kére is gondol41.
— Ugyan, a lélek! — mondta Stánicá az egész család előtt, amikor Szent Demeter napján összegyűltek a Cos¬tache díványa
körül. — Ostobaság, előítélet! Csak arra jó, hogy a pópa megkeresse vele a pénzecskéjét. Hagy¬játok békében! A haladás, a fény
századában élünk, még a csecsszopó is nevet az ilyesmin!
Aglae tiltakozásképpen keresztet vetett, Olimpiáról pe¬dig lerítt a felháborodás; de érvekkel nem tudott elő¬hozakodni. Costache, aki
a cigarettáját szopogatta, fi¬gyelmes és komor arccal hallgatott.
— Mi az, hogy lélek? — kérdezte Stánicá diadalmas iróniával. — Mondjátok meg nekem, hogy mi a lélek? A lélek a lélegzet, a
levegő, amit ki- és belélegzünk, az anima, ahogy latinul mondják. Lélegzel? Van lelked! Nem lélegzel? A szemétládába veled! Hogy
gondoljátok? A csirkének, amelyet megeszünk, nincs lelke, maga pe¬dig, kedves anyám, egyenesen a mennyországba repül? Vagy
tovább élünk valamennyien, a gilisztától az em¬berig, vagy mese az egész! Higgyétek el, becsületsza¬vamra, Isten fütyül az
üdvösségünkre! Mondja meg a barátunk (Stánicá Félixre mutatott), hogy mi az ember. Engem, amikor diák voltam, egy
orvostanhallgató ba-
2S - - A titokzatos lány
rátom elvitt egy kórház hullaházába. Mit látok? A hul¬laterem egy düledező barakk volt, nagy ablakokkal, né¬hány vékony
fenyődeszkából ácsolt asztal állott benne. A közepük kissé mélyebb volt, ide lyukat vágtak, a lyuk alá meg vedret tettek. Egy ember
roppant ügyesen varrta a halott mellét és hasát egy nagy tűvel. A belei lila színűek voltak, mint valami ősszetekeredett kígyók, a
bordái szépen kétfelé váltak, fehérlett alattuk a zsír. Azután a szememmel láttam, amikor kocsira rakták a sok hullát. Egyik ember a
fejüket fogta, a másik a lábukat, néhányszor meglóbálták őket, hogy jól nekilendüljenek, aztán feldobták a kocsira, mint a marhákat a
vágóhídon. Hát ennyi az ember! És a lelke? Hol a lelke? A fejében? A mellében? A lábában? Hol a lelke?
— Hagyd már abba ezeket a hülyeségeket, Stánicá! — szólt rá megrovólag Olimpia, és a szemével igyekezett megértetni vele,
hogy az ilyen beszéd árt az öregnek.
De Stánicá belelovallta magát a dologba, és még na¬gyobb hévvel tört ki, mintha Olimpia szavai olajat ön¬töttek volna a tűzre.
— Majd én megmondom, hogy hova kerülünk a halá¬lunk után! Ott voltam, amikor kiástak egy halottat, hogy örök nyugalomra
helyezzék. Mit láttam? Néhány sáros csontot és a haját, mert a haj nehezen rothad!

165
Costache rémülten simította végig a fejét, és mivel egyetlen hajszálat sem talált rajta, megkönnyebbülten felsóhajtott, mintha ezzel
megmenekült volna a haláltól.
Stánicá nem sokáig játszotta az esprit fort -t, és ami¬kor kettesben volt az öreggel, átcsapott az ellenkező vég¬letbe. Akaratlanul is —
azoknak a gondolatoknak a ha¬tására, amelyek éppen foglalkoztatták —, vagy talán szándékosan, de nyilvánvalóan csak a halálról
akart be¬szélni az öreggel.
— Kedves bácsikám, a vallásos hitnek is megvan a maga értelme, hiszen nem hiába szállt síkra érte annyi nemes lélek. A minap
én is másképpen beszéltem, de csak azért, hogy az anyósomat bosszantsam. Magának őszintén bevallom, hogy tulajdonképpen hivő
vagyok. Nagy műveltségű 'embereket, tudósokat is láttam már a templomban. Tudja meg, hogy a vallás és a tudomány kéz a kézben
halad; a maga sajátos eszközeivel, a hit és a józan ész erejével mindkettő az Úristen hatalmát bi¬zonyítja. Amióta Reli^or meghalt,
sokat gondolkoztam, megvizsgáltam a lelkemet, és így szóltam magamhoz: á mi nemzetünknek a hit volt a pajzsa törökkel, tatárral,
valamennyi ellenségével szemben. A román ember orto-dox keresztény. Én román vagyok, tehát Istenhez fohász¬kodom. És mondok
még valamit: kérem, vannak olyan titokzatos erők, amelyeket a legnagyobb tudósok sem tudnak megmagyarázni. Mert mik vagyunk
mi az Isten örökkévalóságához képest? Semmi! Láttam olyanokat, akik fél lábbal már a sírban voltak, az orvosok lemond¬tak róluk,
de egy mise meggyógyította őket! Azóta szá- nom-bánom, hogy nem mondattam misét az én angyal¬kámért! Mert az úgy van,
kérem, hogy a legfelvilágo-sultabb elme is meghajlik a világegyetem örök titka előtt, és a nép bölcsességéhez fordul tanácsért. A
lelkem leg¬mélyén mindig' hivő ortodox voltam, de mától kezdve gyakorló keresztény leszek: böjtölni fogok, megtartom a
szokásokat, hogy mint felvilágosult értelmiségi, példát adjak az új nemzedéknek. Ide figyeljen, bácsikám! Bi¬zalmasan elmondok
valamit. Egy Öreg paptól, egy ta¬nult, szent embertől hallottam, hogy a lélek legjobb erő¬sítője a gyónás. Ez nagyon titokzatosan
hangzik, de így van, tudományosan is meg tudom magyarázni. Ej-hejl Stánicában mélyenszántó elme lakik, hiába nézik le!
Megmagyarázzam tehát? Minden emberben él az erkölcsi felelősség érzése, mert ez különbözteti meg az állattól. Hiába élünk a
leghitványabb módon, ez a felelősségtudat nyomasztólag hat ránk. Például, ha van valamelyes va~ gyonom, de tűröm, hogy más
nélkülözzön és szenvedjen, a lelkiismeretem akaratom ellenére is működésbe lép, és megmérgezi a véremet. De ha ezt mondom a
papnak: atyám, szenvedést okoztam valakinek, bűnös vagyok — a lelkiismeretem megkönnyebbül, a vérem megtisztul,
becsszavamra! Ezért élnek olyan sokáig a vénasszonyok. De mondott nekem egyebet is az a pap, és bizony szent igaz: az ember
gyűjtsön egy ideig, de azután ne verje a fogához a garast. Mert például maga meddig élhet még? Mondjuk, tizenöt-húsz évig! (,,Bár
temetnélek el holnap” — gondolta magában Stánicá.) Se gyermeke, se kutyája, se macskája! Szórja hát, kérem tisztelettel, do¬bálja a
pénzét, mulasson, örüljön az életnek, azt is a vallás parancsolja! : Hiszen egy román kereskedő húz hasznot belőle! Áldani fogja
magát! Egyébként a gaz7 dasági törvény is azt mondja, hogy a pénz csak körfor¬gásában pénz. Lépjen be maga is a körforgásba!
Végül is mit akar? Azt, hogy takarékosságban, szerzetesi ön-megtartóztatásban eltöltött élet után jöjjön az anyósom, mindent zsebre
vágjon, és vígan éljen a maga vagyoná¬ból? Persze tudom, hogy a húgáról van szó, de hát ő is megkapta a részét, maga is.
Mindkettőjüknek meg¬volt a tálentumuk, ahogy a szentírás mondja. Maga egész életében dolgozott, megállta a helyét, gyarapította a
ta¬lentumát, ez tehát a maga érdeme. Majd jön Titi, ke¬resztbe teszi a lábát a maga foteljében, és elmulatja a nőivel azt, amit maga
egy életen át becsületes munkával gyűjtött. Ilyen az élet.
Az öreg belelátott Aglae és Stánicá kártyáiba, és a vagyona tekintetében nem hagyta befolyásolni magát. Mégis annyit emlegették
előtte a halált, hogy végül félni kezdett. Ahogy az agya tisztult, úgy szállt el az eufó¬riája, és helyét vak rémület foglalta el. Sohasem
gondolt a halálra, nem járt templomba, semmiféle meggyőződése nem volt, egész lelkét lekötötte az élet köznapi valósága.! Costache
csak az udvaron felhalmozott téglában, a ciga¬rettáiban, a bankjegycsomagjában hitt, és ezek nélkül a mennyországot sem tudta
elképzelni. Félelme homá-lyos, ösztönös volt, és főként azzal a nyomasztó -elkép¬zeléssel járt együtt, hogy egyszer csak kifosztja,
min¬denét ellopja, még a házából is kilöki valaki, s neki ezt tehetetlenül végig kell néznie, el kell tűrnie. A halál képe úgy jelent meg
Costache előtt, mint egy titokzatos rablóé, akivel szemben ő teljesen, végzetesen tehetetlen. Ennél nagyobb büntetést nem is tudott
volna elképzelni: tehetetlenül, mozdulatlanul végignézni a kifosztását. Éj¬szakánként azt álmodta, hogy menekülni akar, de a lába
ragadós sárba süpped, vagy furcsamód megmerevedik, és azt, hogy Aglaéval és a gyermekeivel veszekszik, rab¬lókkal viaskodik
gúzsba kötve, és fejjel előre egy sza¬kadékba zuhan. Rajokban nyüzsgő, nagy, fekete boga¬rakkal is álmodott. És valahányszor
lefeküdt délutánon¬ként, egy soklovas halottaskocsi robogott el felette.
Bár november elején az idő elromlott, és apró szemű, párálló eső szomorította a várost, Costache — akibe a félelem erőt is öntött —
elhatározta, hogy kimozdul a házból. De ehhez nagyszabású elővigyázatossági intézke¬déseket foganatosított, nehogy valaki ellopja a
pénzét. Talált az egyik szekrényben egy darabka jó, kemény vásznat, amilyenből a sátorlapok készülnek; odaadta Ottiliának azzal a
megbízással, hogy varr jón belőle egy erős zacskót, a zacskó szájába meg fűzzön madzagot. Ugyancsak Ottiliát kérte meg, hogy a
nadrágjára varr jón hátul egy háromgombos belső zsebet. Ottilia munkájával nagyon meg volt elégedve, de biztonság kedvéért — a
szöveten át — még egyszer körülvarrta spárgával a zse¬bet. A zacskóba beleöntötte az ezüstpénzt, amelyet egyéb¬ként a
bádogdobozban tartott a mindennapi kiadásokra, a zsebbe pedig belegyömöszölte a bankókötegeket. Hogy a gombok szilárdan
álljanak, két biztosítótűvel is össze¬fogta a zseb nyílását, a derekára pedig széles bőrövet kötött (nadrágtartót sohasem hordott). Csak
így mert ki¬menni a városba. Este a zacskót a párnája mögé, a nad-rágját pedig a szalmazsák alá dugta. Stánicá észrevette, hogy az
öreg el-elmegy hazulról, és — inkább kíván¬csiságtól, mint valami azonnali érdektől hajtva — elha¬tározta, hogy meglesi. Egyszer
szerencsésen el is csípte az alkalmat, amikor Costache a városba indult. Bár csak öt óra volt, kint már sötétedett, és a nedves köd miatt
alig lehetett látni. Costache időtől kizöldült, vastag ka-bátjába burkolózva, leszegett fejjel, apró léptekkel, jobb- ra-balra pillantgatva
haladt. A Sfin^ii Apostoli utca felé ment, és amikor kiért a hídhoz, egy pillanatra habozva megállott. („Még kiderül — gondolta
Stánicá —, hogy valami szerelmi kalandot keres a vén kecske. “) De az öreg továbbment a Calea Victorieiig, és a főposta felé tartott.
(„A bankba megy, megfogtam!“ ■— fontolgatta Stánicá.) Costache kiment a bulvárra, elhaladt a Brátianu szobor mellett, és a
Földművelésügyi Minisztériummal szemben megállott egy emeletes ház előtt. Ügy látszott, a ház falát nézegeti nagy figyelemmel.
(„Mi az ördögöt keres itt? — csodálkozott Stánicá. — Még kiderül, hogy ügyvédje van/1) Némi ácsorgás után az öreg eltűnt a
ka¬pualjban. Stánicá sebesen odaszaladt, és megállapította, hogy a falon egy orvosi névtábla függ. („Mi a fene!44) Nem habozott
tovább, lábujjhegyen felszaladt a lépcsőn. Éppen idej ében érkezett: látta, hogy az Öreg valóban az orvoshoz, nem máshová ment be.
(„A fejemet teszem rá, hogy valami titkos fiatalkori betegsége van, azt gyó¬gy itt atja!“) Felfedezése jókedvre hangolta. Nem várta
meg az öreg távozását, hanem lóvasútra ült, és hazament, azaz Aglaéhoz.
— Tudja-e, hová jár Costache bácsi? — kérdezte cél¬zatosan.
• — Hová?

166
— Orvoshoz! Tudják meg, hogy valami gatyabaja van!
— Nincs semmi baja — nyugtatta meg Aglae •—, is¬merem Costachét. Egész életében egészséges volt. Csak hát kezd törődni
magával.
Aglae gyanúja bizonyult igaznak. Az öreg kezdte sze¬retni az életet, és tudni akarta, hogy mi baja. Ügy gon¬dolta, hogy a házába
hívott orvosok hazudtak, ezért el¬határozta, hogy egy ismeretlen orvossal vizsgáltatja meg magát. Megkérdezte Félixtől, hogy ismer-
e egy jó és ol¬csó orvost. Az orvos, akit felkeresett, nyomban meg¬nyerte a tetszését. Arcán az Ötvenéves férfiak komoly, sőt kissé
már komor vonásai ültek, szűkszavúan és nyo¬matékosan beszélt, de rendkívül udvarias, sőt jóságos hangon.
— Mi a panasza? — kérdezte Costachétól.
— Nincs semmi panaszom. De-de-de megöregedtem, és tudni szeretném, hogy egészséges vagyok-e, me-meg azt is, hogy
miképpen védekezzem a betegségek ellen.
— Nagyon helyes, ön előrelátó ember. Kérem, vet¬kőzzék le.
Az orvos figyelmesen, de fölösleges aprólékosság nél¬kül megvizsgálta Costachét. A sommás tünetfelvétel után megtapogatta a
máját, meghallgatta a szívét, majd így szólt:
— A külső vizsgálat szerint semmi baja, és minden jel arra mutat, hogy teljesen egészséges. Csak egy kis szívzörejt hallottam. '
— Tehát nincs semmi bajom? — kérdezte az öreg, aki biztosat akart tudni.
— Megvan a kora — nevetett az orvos —, az öregség is betegség! De engedje meg — folytatta, és a szemébe nézett —, nem
volt-e valami balesete, nem ájult-e el, nem érzett erős fejfájást mostanában?
A kérdés sarokba szorította az öreget. Hebegve is¬merte be:
— De-de-de igen, egyszer elájultam, annyira a fejem¬be szállott a vér.
— Látja? Ez többé ne forduljon elő. Diétáznia kell, ne dohányozzék, ne igyék, ne terhelje meg a szerveze¬tét. Kap egy receptet
is, de tudnia kell, hogy minden az életmódjától függ. Egyébként most már kerülnie kell az izgalmakat, szórakozzék mértékkel, ne
idegeskedjék. Van-e vagyona?
— Vaaan .. . van valamim ... Megélek belőle ... — dadogta Costache, és kezét ösztönösen a zsebére tette.
— Annál jobb.
— És... és.. . nincs semmi bajom? — kérdezte még egyszer.
•— Nincs, tisztelt uram — mondta nyájasan az orvos —, csak éppen vigyáznia kell a szervezetére. Engem is pél¬dául agyvérzés
veszélye fenyegetne, ha valami meggon¬dolatlanságot követnék el. Éljen tehát mértékletesen, hogy továbbra is megmaradjon a jó
egészsége.
— És ... nem dohányozhatom?
— Nem.
Az öreg jól begombolta a mellén a nagykabátját, és az orvos nyugodt tekintetétől kísérve az ajtó felé indult. Itt eszébe jutott, hogy
fizetnie kell. Félix azt mondta, hogy az orvosnak húsz lej jár a vizsgálatért. Costache hosszasan keresgélt a zsebében, majd előhúzott
két Öt¬lej est, az egyiket az orvos íróasztalára tette, a másikat a markában tartotta egy darabig, az orvos beleegyező mozdulatát várva.
De az kifürkészhetetlen arccal nézett rá. Erre a másik pénzdarabot is az asztalra dobta, és anélkül, hogy visszanézett volna, apró
léptekkel kiment.
Az orvos egy receptet írt az öregnek. Costache némi habozás után elhatározta, hogy megcsináltatja. Lefelé in¬dúlt a bulváron, és
nemsokára megállott egy patika előtt, szemben a Minerva mozival.
„Itt nagyon drága lehet!“ — gondolta, miután egy da¬rabig a bejárat előtt ácsorgott. A barokk szekrények és a porcelánedények
megijesztették. Továbbment, amíg egy drogériához nem ért. Ügy gondolta, hogy itt olcsóbban ússza meg a dolgot, és belépett. A
drogista sajnálkozva tárta szét a karját: egy egyszerűbb port még megcsi¬nálna, de ehhez a kanalas orvossághoz nincs meg min¬den
alapanyaga. Az öreg Costache továbbindult a Calea Victoriei felé, a főposta irányába. Tudott egy patikát a Lipscani utcában. Bement,
átadta a receptet. Várnia kel¬lett. A patikus a kezébe vett egy üveget, de az Öreg ré¬mülten így szólt:
— Előbb tudni szeretném, hogy mennyibe kerül.
A patikus kissé csodálkozva nézett rá, azután keres¬gélni kezdett egy könyvben, néhány apró számítást vég¬zett, végül kijelentette,
hogy az orvosság két lej Ötven baniba kerül.
— Tú-úl drága! Olcsóbban nem lehetne?
— Hogyhogy olcsóbban? Nem tudja, hogy itt szabott árak vannak?
— Igen? Akkor — visszakozott az öreg — nem csi¬náltatom meg.
A patikus odadobta neki a receptet, és a következő vásárlóhoz fordult. Az öreg lassan elballagott a Sfintii Apostoli utcáig, egy másik
patikába. Itt minden kertelés nélkül megkérdezte:
— Mibe kerül ez a recept?
— Két lej nyolcvan baniba — felelte a patikus, mi¬után futólag elolvasta a receptet.
Costache fogta a papírt, kiment, gondolkozott egy da¬rabig, azután csendesen visszament a Lipscani utcába, az előbbi patikához, és
megrendelte az orvosságot. Meg¬takarított harminc bánit! Hazatérőben észrevette, hogy a mécsek még égnek a Céllövő Egyesület
melletti temp¬lomban, és mivel fáradt volt, elhatározta, hogy bemegy. Vénasszonyok buzgólkodtak, hosszasan imádkoztak a
szentképek előtt, majd zajosan megcsókolták őket. A templomi énekes az egyik papi székben szunyókált, és egy végtelenül hosszú
dallamot eregetett ki az orrán.
Costache, akit lenyűgözött a fényes oltár és az énekes halk hangja, hirtelen áhítatot érzett; és miközben jobb kezével szélesen
többször keresztet vetett, bal kezével a pénzét tapogatta. Az járt a fejében, hogy az Üristen bi¬zonyára látja őt, tudja, hogy Ottiliára
gondolt, és sok pénzt ígér neki. És főként nem engedi meg, hogy el¬vigye a halál, mielőtt Ottilia jövőjét elrendezné, hiszen a szülői
gondoskodás mégiscsak többet ér a pénznél. Hi¬szen ő tapasztalt ember: betehetne a bankba egy bizo¬nyos összeget, és csak a
kamatokból apránként szép kis summát kerekíthetne ki Ottiliának, a tőke igénybevétele nélkül. Senki sem haragudna meg, Aglae sem,
aki meg¬kapja majd a tőkét, sem Ottilia, aki hasznot húzott be¬lőle. Az öreg Costache — miután ájtatosan hátrálva ke¬resztet vetett
— megkönnyebbülten lépett ki a templom¬ból. Lelkében meghatottságot és jóságot érzett. Egy öreg¬asszony, akinek még a száját is
eltakarta a nagy hárász- kendő, siránkozva nyújtotta feléje a kezét:
— Szánjon meg, tegyen jót egy szegénnyel, hogy sze¬rencsével járjon a mai szent pénteken! Oltalmazza a Szűzanya!

167
Az öreg a zsebébe dugta a kezét, előhúzott néhány pénzdarabot, de megállapította, hogy a tíz- és húszba- nisok között egyetlen
ötbanis sincs; talált egy egybanist, de ezt szégyellte odaadni. így szólt:
— Nincs apróm, higgye el, lelkem!
— Ejnye — mondta szemtelenül a vénasszony —, úgy legyen nekem, ahogy magának nincs, uram! Ha a bo¬jároknak nincs
pénzük, kinek legyen, talán nekem? Azért nem hallgatja meg magukat az Isten!
Az öreg megijedt — inkább attól a gondolattól, hogy a koldusasszony talán megszagolta a zsebében a pénzt —, és odadobott neki egy
tízbanist, amelyet az elégedetlen arccal vett el; csaknem megvetően mormogta, hogy „Is¬ten fizesse meg".
Az öreg titokban átadta az orvosságot Ottiliának, és megkérte, hogy a recept szerint, rendszeresen adjon neki belőle. Közölte, hogy
diétát is kell tartania. Félixhez fordult tanácsért, de olyan általános jellegű kérdések¬kel, hogy Félixnek legelőször azt kellett
megmagyaráz¬nia, hogy mi is az a diéta. Megértőbbnek mutatkozott a költségek tekintetében, többet áldozott a háztartásra.
Va¬lóságos élvezettel beszélt Félixszel és Ottiliával a be¬tegségekről és orvosságokról, elvárta, hogy a lány szá¬jához vigye a
kiskanalat, és nevetett az örömtől, ha rá¬adásul egy ölelést is kapott. De az öreg túlzott reménye¬ket fűzött az orvos tanácsaihoz.
Minden kanálnyi orvos¬ság után csodát várt, valami hirtelen hatást, amelytől olyan erős lesz, mint soha, s minthogy falánk volt, a
diétás kosztot is orvosságnak tekintette. Például renge¬teg zöldséggel tömte magát, mert azt hitte, hogy a zöld¬ség gyógyító hatású.
Félix igyekezett megmagyarázni -neki, hogy a diéta célja a szervezet pihentetése, és hogy az ő korában már nincs szüksége annyi
táplálékra. De az öreg makacskodott: hiszen a fülével hallotta, amikor az orvos azt mondta, hogy a gyümölcs és zöldség „jót tesz“
neki. Ha ez így van, akkor minél többet kell en¬nie, hiszen „csak így lehet hatása44. Valóban, a hatás nem is maradt el: Costache
hízni kezdett. Stánicá helyeselt neki, és még biztatta is:
— Egyék csak, bácsikám, ha így mondta az orvos, ő csak tudja, mi való magának! Az a fontos, hogy van étvágya. Látja, nekem
például nincs!
— Miért? — kérdezte Costache, akit most mindenki¬nek az egészsége érdekelt.
— Miért? — tört ki Stánicá. — Azért nincs étvágyam, mert nincs kedvem élni! Miért éljek, kiért éljek? Az embernek az a célja,
hogy családja, gyermeke legyen, aki megőrzi az emlékét és a nevét! Megbüntetett az Úristen, magtalanságra ítélt! De az is lehet, hogy
éppen így akarja kinyitni a szememet: „Légy okos, Stánicá, ne hallgass az érzelmeidre, gondolkozz érett ésszel!u Gon¬dolkozom is.
Valamit majd csak kitalálok!
Stánicá folyton halálesetekről beszélt, és ezzel állandó terror alatt tartotta az Öreget:
— Hallotta, Costache bácsi? Az ezredes, Constanti- nescu ezredes, innen fentről, az Arionoaei -utcából, akitől a múltkor elkérte
a fúrót...
— Mi történt?
— Mi történt? Meghalt az éjszaka.
— De hát mitől? — kérdezte rémülten az öreg; titok¬ban azt remélte, hogy valami ritka, meg nem ismétlődő balesetről van szó.
— Amitől minden kövér ember: megütötte a guta. Mint a villám. Este tizenegy óráig mulatozott a barátai¬val, és amikor
felállott, zsupsz! Holnap lesz a temetése. Majd elmegyek, hogy mindent megtudjak.
Valóban el is ment, és új hírekkel tért vissza.
— Ez az esztendő katasztrofális volt — mesélte el¬keseredve. — Tízével, százával hordják ki a halottakat! Csupa gyermeket
meg öreget. Az ősz nagyon árt a tüdő¬nek és a szívnek. Meghalt a sarki szatócs is, akitől az olajat vásároltuk. Sohasem láttam
betegnek. Csak úgy, hirtelen. Nem akarja megnézni? Az Isten tudja, mi baja lehetett, de egészen elfeketedett az arca, meg se ismerni.
A felesége azt mondja, hogy három napig viaskodott a halállal.
Az öreg Costache néhányszor közbe akart szólni, hogy véget vessen a rémségeknek, de hiába, Stánicá nyelve ördögi gyorsasággal
pergett.
Costache kezdett képzelődni, hipochonder lett, folyton igazi vagy vélt fájdalmakról panaszkodott. Ügy érezte, hogy pattog a füle, nem
jó a gyomra, a szíve meg-megáll, nem is hallja a dobogását. A legundokabb hajtókat szed¬te, és komoly arccal, órák hosszat üldögélt
a csodatevő edényen, a ház kellős közepén. Bizonyos tünetekből ki- okoskodta a zavarok eredetét, kiagyalt valami gyógymó¬dot is, s
ehhez egészen eredeti étrendeket állított össze. Közben elfogyott az orvossága, de nem akarta ismét meg¬csináltatni, mert az orvos
ezt nem mondta. Végül újra elment hozzá, mert azt álmodta, hogy —■ nagy katona¬zene közepette — az udvaron ráomlottak a
téglarakások.
— Mit csináljak, doktor úr? — kérdezte az orvostól.
— Hogyhogy mit csináljon? Semmit. Éljen kiegyen-súlyozottan, pihenjen.
Az öreg elmesélte a tüneteit. Az Orvos mosolygott, megveregette a vállát, és így biztatta:
— Semmi az egész, ez már a korunkkal jár. Ne törőd¬jék vele, járjon ki sétálni, szórakozzék, keresse a fia¬talabbak társaságát,
üljön ki a Ci^migiuba vagy a fasor¬ba, ha szép idő van, csak éppen meg ne hűljön.
Az öreg Costache áhítattal hallgatta a tanácsait, bár nem tetszett neki, hogy nem írt elő újabb orvosságokat. Ottilia — akinek
elmesélte a látogatását — elhatározta, hogy szórakoztatni fogja az öreget. Pascalopol most sem tagadta meg Önmagát, és kedvesen
rendelkezésére bocsá¬totta a kocsiját. így hát Ottilia és Costache csaknem naponta kikocsizott, és gyakran a földbirtokos
társasá¬gában tért haza. Félix arcára ismét komor felhők gyűl¬tek, annál is inkább, mivel Pascalopol — aki szintén hozzá akart
járulni az öreg szórakoztatásához — meg¬ígérte, hogy esténként be-benéz majd egy kártyapartira. A női ösztön, amelyhez Ottilia
lelkében teljes belső fel-
• szabadultság, de némi babonás hiedelem is keveredett, megsúgta a lánynak, hogy az öreg életébe egy bizton¬ságot és erőt
nyújtó tényezőt kell becsempészni. Elhalt anyja szobájában egy régóta nem használt ezüstmécses függött a szentképek mellett. Ottilia
kifényesítette, és bevitte az ebédlőbe. Az öreg most állandóan itt lakott, már csak azért is, hogy takarékoskodjék a tüzelővel. Ottilia
olajat töltött a mécsesbe, és meggyújtotta. Az öreg meglepetten nézett rá, egy szót sem szólt, nem tilta- ' kozott, de egy napon maga
hívta Ottiliát, és aggodalma¬san kérlelte:
— Kialudt a mécses, gyú-gyújtsd meg!
Amikor az olaj elapadt, és a láng a vízhez érve siste¬regni kezdett, az öreg úgy megrémült, mintha egy vész¬híreket suttogó hang
szólalt volna meg mellette. De ezek az apró lelki kisiklások nem tették komorrá, sőt. A lelke mélyén makacsul bízott abban, hogy az
orvos vélemé¬nyét a legkedvezőbben kell értelmeznie: akire azt mond¬ja, hogy egészséges, az egyszerűen nem halhat meg.
Hal¬vány fogalma sem volt az orvostudományról, a betegsé¬gekről még tapasztalatilag sem tudott semmit, a múltkori rosszullétét

168
csak mint a fáradtság vagy a nagy meleg miatt előállott „kimerültséget" volt hajlandó elkönyvel¬ni. Eszébe jutott, hogy
gyermekkorában is átesett egy lázas betegségen (a nevére nem emlékezett), s mivel ak¬kor hamar meggyógyult, úgy gondolta, hogy
az orvos¬ság most is visszaadja régi erejét. A szervezet elkopá¬sának bonyolult folyamatából semmit sem értett. Titok¬bán egyre
szőtte terveit, sőt folyton újabb és hosszabb időre terjedő elképzelésekkel toldotta meg őket.
Félix végre megkapta a nagykorúsági bizonyítványát (ekkor tudta meg, hogy Aglae is tagja volt a gyámta¬nácsnak), és most már
maga vehette fel a jövedelmét egy bankból, amely a pénzét kezelte. Vagyongondnoka egy ügyvéd volt, aki ugyan elég borsos
honoráriumot számított fel, de általában becsületes és kipróbáltan lel¬kiismeretes embernek bizonyult. Félix kissé szomorú volt,
mintha száműzetésbe készülne, de az öreg sietett kijelenteni, hogy „a régi áron“ nála maradhat. Ottilia szégyellt beleavatkozni a
dologba, Félix pedig csak gyö¬törte magát, hogy miféle okok játszhattak közre, míg végre a lány becsületesen megmondta neki:
— Apa egy kicsit kihasznál téged. Régi rossz szokása, amelytől ebben a korban már nem tudom megszabadí¬tani. De örvendek,
hogy nálunk maradsz.
Félix azzal mert válaszolni, hogy megcsókolta az arcát.
Minthogy a volt gyámfiú szó nélkül elfogadta az öreg számadását — bár ebből az derült ki, hogy teljesen fel¬élte a jövedelmét —,
Costache a szegek, gerendák, téglák törvényes és kizárólagos tulajdonosának tekintette ma¬gát, és újra ide-odá kezdte cipelni őket.
Felfedezett két rongyos külsejű, gyanús tekintetű kőművest, bezárkózott velük az elülső szobákba és — hiába állott be december
elején a fagy — hosszú technikai eszmecserékbe bocsát¬kozott. Mi volt a szándéka? Csak annyit lehetett látni, hogy a két ember
kihordta a bútort a nappaliból és a szomszédos szobából, és felhalmozta egy félreeső helyi-ségben. Az öreg a következő gazdasági
tervet dolgozta ki: féltéglákból épült falakkal kettévágatja a két elülső szobát, hogy négyet nyerjen helyettük, az előszobából pedig
deszkafallal keríttet el egy részt, hogy az új la¬kásnak külön bejárata legyen. Ügy számította, hogy a szobákat — bútorozva —
havonta' legalább negyven le¬jért kiadhatja, ami évenként csaknem kétezer lejnyi bért jelent. Tízszer kétezer lej (azaz tíz évre
számítva a bért) húszezer, ami — gondolta az öreg — elég szép kis pénz a lányának. És ha majd leteszi azt a bizonyos Összeget a
bankba, megkapja a kamatokat is. Az emberek neki¬láttak a munkának, összemocskolták az egész házat, és felépítették az elválasztó
falakat. De a hideg vagy a rossz anyag miatt a falak nem száradtak meg, s a ned¬vességtől mindenfelé vöröses foltok ütöttek ki rajtuk.
A ház valóban erős volt, de a padlót fagerendák tartották, amelyeket rég kikezdett az idő. A szoba közepére helye¬zett váratlan teher
alatt úgy meggörbültek, hogy telje¬sen összenyomták az alájuk helyezett törmelékréteget. Néhány nap múlva a padló homorú és
rugalmas lett, mint a nyereg, a fal elvált a mennyezettől, és beroskadt a közepén. Az öreg Costache feldühödött, és gazemberek¬nek
nevezte a kőműveseket. A pénz tekintetében is né¬zeteltérés merült fel: az öreg felháborodva vette tudo¬másul, hogy a két ember
sokkal többet kér, mint ameny- nyire számított. A két kőműves elégedetlenül, károm¬kodva ment el, Costache pedig úgy döntött,
hogy tavasz- szal, ha megjavul az idő, rendesebb embereket keres, és ő'is odaáll dolgozni. De mérges volt, mert azt hitte, hogy a téllel
elszalasztotta a jő üzleti alkalmat, és valami kárpótláson törte a fejét a vélt veszteség miatt. Ottilia még idejében csapott le rá, amikor
Félixnek — aki za¬vartan hallgatta — a következő ajánlattal állott elő:
— Jobb lenne, ha sze-szerzodést kötnénk egy-két évre, a te érdekedben, hogy biztosan megtarthassad a szobá¬dat. Hátha valaki
többet kínál érte, és elveszi? Ka-kap- hatsz még egy '■ szobát, a tied mellett vagy elöl, hogy jobban érezd magad, fizetsz érte negyven
lejt.
Az igazság az volt, hogy Félix botrányosan sokat fi¬zetett az ellátásáért; bárhol pompásan megélt volna Öt- ven-hatvan lejből. De hát
Ottiliáért maradt ott.
— Apa, apa! — mondta szégyenkezve a lány, de — az öreg állapota miatt — csak nagyon szelíd szemrehá¬nyással hangjában.
— Miért csinálsz ilyesmit, apus? Annyi pénzt elveszel Félixtől, és még szerződést is kérsz tőle? Ahelyett, hogy a vendégünk lenne?
Én már szé- gyellek asztalhoz ülni, mert tudom, hogy az egészet ő fizeti.
Az öreg egy darabig mély megbánást mutatott, de nemsokára újabb kombinációkba bocsátkozott. Megtudta, hogy egyik-másik bank
életbiztosításokat köt az örökö¬sök javára. Egy évenként fizetett díj ellenében és bi¬zonyos idő eltelte után az örökösök — a
biztosított sze¬
mély elhalálozása esetén — csinos összeget kapnak. Ki¬tűnő üzletet szimatolt, és az ötleten felvidulva, elégedett arccal járt-kelt a
házban. Biztosítja magát egy összeg erejéig Ottilia javára — mert valóban, Őszintén aggódott a lány jövőjéért —, és így' nem kell
kiadnia a kezéből egy nagyobb summát. A pénzével pedig bérházat építtet, sok kicsi, olcsó lakással, mert ezek többet hoznak, mint a
nagy lakások. De a bankban egyszerűen az arcába ne¬vettek:
— Életbiztosítást? Az ön korában?
Az öreg álmélkodva távozott: sehogy sem értette, hogy az ő korában miért nem lehet biztosítani valakit. Akkor az jutott eszébe, hogy
túl sok a bútor a házban, el kell adni belőle. Valóban, jöttek az ócskások, sikerült meg¬vásároltatnia ezt-azt. Akadt egy zsidó ügynök,
akit az egész berendezés érdekelt. De alig lépett be, a küszöbön megjelent Aglae. Akkora szájat tátott, mint egy orosz¬lán:
— Hát ez meg micsoda, Costache?
— Hogyhogy micsoda?
— Ezt kérdem én is! Mi az, elkótyavetyéled az egész berendezést?
— És ha elkótyavetyélem? Talán számadással tarto¬zom valakinek?
— Kitűnő árat kínáltam! — szólt közbe mézesmázos hangon az ügynök.
— Takarodjék innen! - — kiáltott rá Aglae. — Mi ez itt? Öcskapiac?
Az ügynök elmenekült, de Costache úgy feldühödött, hogy a homlokán, mint a jól fejlett káposztalevélen, görcsösen kidagadtak az
erek. Éles hangon, amely néha nevetségesen mély, rekedt gurgulázásba csapott át, ordí¬tozni kezdett:
— Micsoda, hát nem csinálhatok a saját házamban azt, amit akarok? Mit akarsz tőlem?
— Azt akarom, hogy a szüléinktől örökölt régi bútort ne add egy mocskos ügynök kezére, aki még be is csap!
— És ha becsap, mi közöd hozzá?
— Van közöm!
■— Semmi közöd!
— De igen, mert a húgod vagyok!
— És ha a húgom vagy, azért jogod van gyá-gyám- kodni felettem?
— Jogom van megakadályozni, hogy ki tudja, kinek a tanácsára, ostobaságokat művelj! Ügy látszik, már nem vagy egészen
épeszű!

169
Az öreg Costache úgy érezte, hogy megfullad.
— Én nem vagyok épeszű? Én művelek ostobaságo¬kat? Hát nem csinálhatok azt a házamban, amit akarok, nem adhatom el az
ócska holmimat akkor, amikor ked¬vem van, és annak, akinek akarom? Mindent eladok, a házamat, a bútoraimat, mindent, mindent,
és egy vasat sem hagyok rátok! Inkább egy kórházra testálok min¬dent!
Aglaét megijesztette ez a fenyegetés; abban a helyben megjuhászodott:
— Nem azt mondtam, hogy nem adhatod el a holmi¬dat; én csak azt mondtam, hogy ezek a nyomorult ügy¬nökök becsapnak!
Ha el akarsz adni valamit, rajta, én nem akadályozlak meg, de érdeklődjünk, keressünk egy családot, amely rendesebb árat fizet. A
javadat akarom!
— Nincs szükségem a tanácsodra! — hetvenkedett Costache, de félig-meddig már bedőlt Aglaénak.
Ezeknek az összetűzéseknek az lett az eredménye, hogy Costache fejében váratlan ötlet született meg. Ottilia jövőjét elrendezte
(legalábbis így képzelte, készpénznek tekintve elhatározását), ő maga még erős és egészséges (hiszen így mondta az orvos), miért
maradjon tehát egész életére egyedül? Hogy szomorkodjék, betegeskedjék, tűrje Aglae zsamokoskodását? Olyan erőben van,
gon¬dolta, hogy nyugodtan megoszthatja az életét valakivel, például egy „házvezetőnővel^ Volt egy régi barátnője, akit fel-
felkeresett, amióta özvegységre jutott, és aki azért tetszett neki, mert anyagi szempontból nagyon sze¬rénynek mutatkozott. Ügy élne
a házában, elmélkedett az öreg, „mint a felesége^, kiadná a szobáit, kezébe ven¬né a háztartást. Szabályszerű házasságra nem
gondolt; egyrészt irtózott a költségektől, másrészt bebeszélte ma¬gának, hogy a vadházasság éppen olyan házasság, mint a többi. A
törvényesség ismeretlen fogalom volt számára, ezért nem törvényesítette Ottilia helyzetét sem, bár egyébként hűségesen nevelte. Egy
szép napon Ottilia és
Félix arra ébredt, hogy az asszony már be is költözött a házba. Egyszerű külsejű; tisztán öltözött nő volt, a ha¬ját szorosan kontyba
fonva viselte, a kontyot meg egy kis fésűvel és rengeteg tűvel fogta Össze. Negyvenöt-öt- ven éves lehetett, madárcsontú testét elég
kerekre hiz¬lalta a jólét, arca ellenszenvesen sárga volt. Mézesmá¬zos, alamuszian nyájas modora miatt az első pillanattól gyűlölték.
Mindenbe beleütötte az orrát, álszent arccal tűrte a célzásokat, nevetségesen túlzott gondoskodással vette körül az öreget. Ám ez
olyan elégedettnek látszott, hogy jókedvében folyton a füléig szaladt a szája. Amikor Costache asztalhoz ült, a „házvezetőnő^ —
Paulina volt a neve — asztalkendőt kötött elébe, és — mintha gyer¬mekkel lett volna dolga — jól megbogozta a nyakán.
— Így ni — jegyezte meg angyali arccal, ám szavai¬ból nem hiányzott az él a többiek felé -—, most aztán nem eshetik le.
Ottiliából kitört a nevetés; Paulina úgy tett, mintha nem hallotta volna, kiszaladt a konyhába, becipelte Ma¬rinát, és ezerféle
utasítással látta el, amelyeket ez meg¬vető arccal hallgatott végig. Paulina egy lágytojást ho¬zott Costachénak, de amikor a falánk
öreg a kezét nyúj¬totta, hogy elvegye, az álfeleség elkapta előle; egy kis¬tányért kért Marinától („gyorsan, gyorsan, Marina, ne
várjon a nagyságos úr!“), az öreg elé tette, és kiska- nállal kikaparta a tojást a héjából. Costache türelmet¬lenül bele akarta mártani
kenyerét a tojássárgájába, de Paulina egy szelíd ápolónői mozdulattal megállította, és két ujja között egy kis sót szórt rá.
— Borsot is — követelte az öreg.
— Borsot nem szabad — mondta Paulina '•—, árt ma¬gának, lelkem.
Marina az ajtóban állott, és úgy nézte a jelenetet, mintha színházban lett volna; de az öreg el volt ragad¬tatva. Paulina csak akkor ült
le az asztalhoz, amikor Costache befejezte az evést, s miközben ő is falt valamit, éber szemmel figyelte védencét. Az asszony nyilván
arra törekedett, hogy szép szóval, hízelgéssel némi tekintélyt vívjon ki a házban. Egy reggel tettetett tapintattal, sűrű bocsánatkérés
közepette még Ottiliát is megakadályozta abban, hogy bemenjen az öreghez, arra hivatkozva, hogy
29 — A titokzatos lány
„Costache úru rosszul aludt az éjszaka, és pihennie kell. Ottilia úgy érezte, hogy már nem sokáig bírja idegek¬kel az utálatos
nőszemélyt, és egy nap egyszerűen ki¬teszi a szűrét, de Paulina uralma hirtelen véget ért. Ami¬kor már azt hitte, hogy sikerült
befurakodnia Costache kegyeibe, lassan-lassan a maga gondjairól kezdett be¬szélni:
— Az emberek rosszak, és szívesen pletykálnak, ha okot adunk rá. Én özvegyasszony vagyok, szükségem volna egyre-másra.
Legalább tudjam, hogy nem hiába ápoltam egy embert. Hallottam már olyan férfiakról, akik évekig gondoztatták magukat egy
asszonnyal, az¬után becsapták.
— Mit akarsz tőlem? — kérdezte mérgesen az öreg, miután már ismételten lenyelte a célzásait.
— Hát valamit, ha nem egyebet, legalább egy ígére¬tet; ígérje meg például, hogy engem is beír a végren¬deletébe.
Az öreg homloka ismét olyan lett, mint a káposztale¬vél; dühében teljesen berekedt:
— Miféle végrendeletbe? Én nem csinálok végrende¬letet! Nincs hagyakoznivalóm! Hallani sem akarok róla, még nem haltam
meg!
— Azért ne haragudjék, csak úgy mondtam. Tudom, hogy maga jó ember!
Az öreg Costache elég nagy gondban volt amúgy is, mert a házban jócskán fogyott az élelem. Most egészen megrémült, és nem tudta,
miképpen szabaduljon az asz- szonytól. Vele született gyávasága folytán irtózott minden kezdeményezéstől. Ezért elégedett arccal
nézett végig egy jelenetet (az ablaknál állott, csak láthatta, de nem hall¬hatta): Marina nekivadulva lökdöste ki Paulinát a
kony¬hából, és fakanállal fenyegette. Az asszony addig ma¬radt a házban, amíg megigazította a kontyát, azután örökre eltűnt. Félix
és Ottilia nevetett, az öreg pedig komikusán bűnbánó arccal nézett rájuk, mint a csínyen kapott gyermek. Stanicának viszont több se
kellett, min¬den képzelőerejének latba vetésével alaposan kiszínezte az esetet odaát:
— Becsületszavamra mondom, hogy az öregnek egy kölyke is van tőle, magam is láttam! Ne csodálkozzatok,
ha valamit ráhagy a fattyújára! Mit gondoltok, miért kergette el Marina? Ottilia és Félix biztatta fel, mert nem akarnak konkurrenciát
a házban! Ügy elagyabu- gyálta, hogy azt mondják, kórházba kellett vinni!
Ottilia az öreg térdére ült, és megsimogatta fényes porcelán-fejét:
— Bizony isten, apus, öregember létedre úgy viselked¬tél, mint egy gyermek. Mi szükséged volt arra, hogy a házadba hozz egy
ilyen asszonyt? Nem gondozunk-e eléggé, nem teljesítjük-e minden kívánságodat?
Az öregnek lefittyedt az ajka. Klasszikus bűnbánó pózt vett fel.
— Hagyd csak, gondom lesz a ki-kislányomra —
— mondta, mert újra szenzációs üzletekről fantáziáit —, majd meglátod.
— Miattam ne szerezz magadnak gondot, apus, mond¬tam már, hogy semmire sincs szükségem!
Ottilia ezt őszintén is gondolta; teljesen elfelejtette, amit Pascalopol mondott a bankbetétről.

170
Marina fejébe verte Costachénak, hogy a gonosz lel¬kek ellen, amelyek egy idő óta annyi bajt hoztak rá, tömjéneztetnie kellene a
házban. Ügy élnek, mint a po- gányok, emberemlékezet óta nem járt pap a házban. Costache végül engedett az unszolásnak, és egy
reggel el is jött a pap. A kántor és Cujka atya kísérte. Cujka atya a mostani pap elődje volt, de kiöregedett a hivata-lából. Betöltötte a
hetven esztendőt; hegyes szakálla ké-kesfeketén ragyogott, és sűrű volt, mint az ecset. Renge¬teg cujkát megivott életében, innen is
kapta a nevét. Káromkodott, az ördögöt emlegette, a templomban meg öregségére és fájó derekára panaszkodott az emberek¬nek. Ö
gyóntatta a gyermekeket, akik nevetve bújtak a stólája alá, és azzal fogadta őket, hogy ettek-e böjtös napon paszulyt vagy
savanyúkáposztát. Mormogva, el- élcsukló hangon énekelt, s néha — a fiatalabb hívek nagy derültségére — a mély brummogásból a
legrémítőbb üvöltésbe csapott át. A vénasszonyok össze-összeszidták, pedig egyébként tisztelték; persze ő sem hagyta magát,
• és olyan jelzőkkel illette Őket, amelyeket nem bírt volna .el a szentek füle. A templom rendes lelkésze emberség¬ből
tartotta, és ezt úton-útfélen hangoztatta is. Fontos-
kodó arccal, színlelt aggodalommal hozzátette, hogy az egyház jó híréről van szó. Ez a pap kerekre hízott, ma¬gas termetű, vörös
képű férfi volt, hosszú, fehér sza¬kálla eltakarta a mellét. Rengett a hasa, amikor nevetett, elbírta a legpogányabb célzásokat is,
óvatos tréfákkal vá¬laszolt a támadásokra, és általában vigyázott a tekinté¬lyére.
A kántor segítségével a pap elvégezte a szertartást, "meghintette szenteltvízzel a falakat, és az egész házat tömjénfüsttel töltötte meg.
Cujka pópa időnként egy-egy szakadozott dallamtöredékkel szolgált, a szeme sarkából pedig egyre azt leste, hogy nem hoznak-e
végre valami innivalót. Amikor a tisztelendő „ a jelenlevőket is meg¬hintette szenteltvízzel (az öreg Costache nagy áhítattal, ■
derékból meghajolt), a szeme összeakadt a Stánicáéval. Jól ismerte, és most cinkosan feléje nevetett.
— Honnan bújtál elő, sátán? — kérdezte tőle tréfá¬san, amikor a szertartás befejeztével áthúzta miseruhá¬ját a varkocsa felett.
— Hogyhogy, szentatyám? — kérdezte paposan Stá- nicá. — Hát nem szabad részt vennem a szent befüstö- lésen, nem kell-e
nekem is a lelkemmel törődnöm?
— Dehogynem, te kutyafülű disznó, dicsérlek érte. Végre te is magadba szállottál, a helyes útra tértél. Gyó¬násra,
szentáldozásra is elvárlak.
A pap mindenkit tegezett, „lelki fiainak” tekintette híveit, a barátait pedig „kutyafülű disznónak44 becézte. Cujka pópa elunta a
várakozást, és odaszólt Ottiliának:
— Ide figyelj, kiscsibém, nincs-e egy kis cujkátok a “ házban? Reggel óta reszel a torkom ...
És bizonyításképpen szenvedő arccal, mélyen, majd magasan, de ugyanazon a hangon köhintett.
— Costache bácsi — mondta Stanicá —, kínálja meg a vendégeit valami harapnivalóval, egy kis borral, fel¬vágottal, ezzel-
azzal, így kívánja az illem.
— Inkább cujkával! — szólt közbe ártatlanul Cujka pópa.
Costache rosszkedvűen nézett Ottiliára, de Stanicá to¬vább feszítette a húrt:
— Gyerünk elő egy húszassal, bácsikám, meg kell tisz-telnünk ezeket a szentéletű urakat!
A pap hallotta, hogy Stánicá utasításokkal látja el Ma¬rinát, és a félreértés elkerülése végett közbeszólt:
—- Hé, te kutyafülű disznó, mondd meg neki, hogy kérjén Cristachétól abból a borból, amelyet én iszom, és hozzon egy kis sajtot is.
Csúszik a vinkóhoz.
—r Hozz egy kis cujkát is, egyem a begyes lelkedet! Forrald is fel! — tette hozzá könyörögve az öregebbik.
Ottiliát mulattatta Cujka pópa, és sietett teljesíteni a kívánságát. A papok letelepedtek, hazaküldték a kántort a templomi szerekkel, és
várták az ételt-italt.
Bölcs és Istennek tetsző dolog megszenteltetni időn¬ként a házat — mondta a pap, hogy éppen mondjon va¬lamit. — Emlékezzünk
meg néha a Fentvalóról, aki az egész világot igazgatja dicső kezével.
— És igyunk meg hozzá egy pohár bort! — toldotta meg a pap szavait Stánicá.
— Bizony a bor sem megvetendő, te kutyafülű disznó
— védte ki a támadást a pap —, hiszen Istentől való, hogy örvendezzenek a hitvány teremtmények. Persze, csak mértékkel!
— Az Isten verje meg, milyen erősen havazik! — szó¬lalt mfeg az öregebbik pópa. — Még a szám is megtelt hóval. Csak
tizenöt évvel ezelőtt, 1895-ben láttam ilyen nagy havazást, akkor hóvihar is volt novemberben. Az ördög a fejébe vette, hogy nekem
ma be kell rekednem!
Hé, szentatya! — szólt rá tettetett felháborodással a másik. — Hányszor mondtam már, hogy ne emlegesse a kereszt ellenségeit! öreg
pap létére micsoda vétekbe esett! Érdemelje ki valamivel az Ür kegyelmét!
Stánicá hergelni kezdte:
, —Ilyenek maguk, papok. Arra intik az embereket, hogy ne igyanak, ne káromkodjanak, maguk meg azt csi¬nálnak, amit akarnak.
Csodálkoznak-e, hogy az emberek ,nem hisznek?
— A hivatásomban higgyenek! <— jelentette ki Cujka pópa, és két marokra ragadta kicsi szakállát. — A ke¬resztyén ember a
szent hivatásomat tiszteli, és nem azt nézi, hogy én is csak bűnös lélek vagyok!
— Ejnye, te kutyafülű disznó — szólt rá Stánicára ,a fiatalabbik —, úgy látszik, ma az ördög beszél belőled! Mikor hallottál
engem káromkodni, mikor vettem fel hiába az Ür nevét? Ötisztelendősége öreg már, s bizony rá-rájár a szája szegénynek, mert hát
valamennyien bű¬nösök vagyunk. Azt mondod, hogy iszom, ördögfióka? Igen, néha megiszom egy pohár bort, de ezt a szentírás is
megengedi, ahogy Salamon mondja a példabeszédei-ben: „Ha leülsz enni a hatalmassal, bölcs mértékkel fi- gyelmezz arra, ami
előtted van.“
Cujka pópa orrh'angon dúdolta hozzá: ,,Egyél, fiam, mézet, mert jó, és a színméz édes a te ínyednek/4 Azután aggodalmasan
megkérdezte:
— Vajon sokáig készül-e még az a cujka, fiacskám? Nekem már nincs sok időm!
— Hé, atyám, az Ür nem engedi meg nekünk, szegény bűnösöknek, hogy az élet fonalát méregessük! Ne hív¬juk ki a haragját
gőgös elménkkel! Hallja ám az Ür!
— Nocsak — jegyezte meg Stanicá, aki ismét szabad-gondolkozóvá változott. — Azt hiszi, hogy az Isten tö¬rődik velünk, és
rovásra veszi minden napunkat?
A pap elborzadva emelte fel öklét, és megfenyegette Stánicát:
— „Féket tettem a számra, midőn ellenem támadt a nyomorult.44

171
Ottilia és Marina közben bejött az étellel-itallal, és megterítették az asztalt. A pap szemügyre vette az ételt, keresztet vetett,
megáldotta a terített asztalt, és így imádkozott: „Urunk Jézus Krisztus, tekints le a testnek való eledelre, és áldd meg, amiként
megáldottad ama bárányt, amelyet Ábel ajánlott fel áldozatul, valamint ama kövér borjút... Mert te vagy az igaz eledel, tőled való
minden földi jó, dicséret érte néked és végtelen mennyei atyádnak és a szentléleknek most és mind¬örökké, ámen.“ Azután újra
keresztet vetett, csettintett a nyelvével, és felkapott egy jókora szelet szalámit. Cujka pópát nem nagyon érdekelte az étel: felragadta a
poha¬rát, és miközben az italt várta, így énekelt:
— „Ne légy azok közül való, akik borral dőzsölnek, hiába beszélnek és hússal tobzódnak/1
— Hej-hej, bizony így igaz, kutyafülű disznó, így van, bizony isten — mondta a pap, miközben újra meghámo¬zott egy szelet
szalámit. — „Mert a részeges és tobzódó §zegény lesz, és rongyokba öltözteti az aluvás/‘
— He-he-he! — nevetett Cujka pópa, amikor ^ látta, hogy Ottiliát szórakoztatják a tréfáik. — Nevess, | csak nevess,
galambocskám! Emlékszel-e, amikor a kereszte¬lőmedencébe merítettelek? Juj, milyen istentelen hideg volt akkor is! Felforrt már az
a cujka? Mert erősen kí¬noz a csúz! „Miként vas a sebnek, füst a szemnek nem használ, azonképpen a test nyavalyája megszomorítja
a lelket.44
— Fiam, te nem eszel? — kérdezte a pap az öreg Cos- tachétól. — Igyál legalább egy kis bort! Ennek a kutya¬fülű
Cristachénak isteni bora van, áldozásra való!
— Apa betegeskedett mostanában — felelte Ottilia —, tartózkodnia kell az italtól.
— Igen? — csodálkozott a pap, és egyből lehajtott egy pohár bort. — Nem tudtam. De egy jó húzás még nem túlzás. A jó bor
orvosság, így tanultam az öregektől. Csakhogy én nem értek a testi dolgokhoz, rám a lelkeket bízták. Adjon Isten egészséget és józan
eszet a gyűlöl- ködöknek, ámen!
— Ide hallgass, kislányom, akad-e még abból az át¬kozott fahéjas izéből? — kérdezte Cujka pópa. — Alig kóstoltam meg.
Tölts egy keveset, hogy még több bű¬nöm legyen, mikor az Ur hívó szavára alázatosan elébe járulok. „Lantommal vallom meg
bűneimet, ó, Uraknak Ura!“
— Apropó lant •— szólt közbe Stánicá. — Ez nem étvágygerjesztőnek való bor. Cigányzene kellene ehhez. Kár, hogy a papok
nem táncolhatnak!
— Már miért ne táncolhatnánk, kutyafülű disznója! „Táncolj és örvendezz, Sion!“ — mondja a szentírás. Nem táncolunk-e a
házasság szentségének a beteljesülé¬sekor? Tiszta lélekkel szabad ám vigadnunk, becsülete¬sen. Azt hiszem, Stánicá, hogy te, ha
nem csalódom, azokhoz a jöttmentekhez tartozol, akiket megfertőzött az ateizmus mocska, és akik kigúnyolják a hitet. „Azt mondá a
bolond magában: nincs Isten.“
Ezzel a pap beleharapott egy darab sajtba. Cujka pópa, aki hozzá volt szokva az ilyen kegyes párbeszédekhez, szomorúan nézett üres
cujkáscsészéjébe, amelynek alján egy szem bors feketéllett. Utálkozó tekintetet vetett az asztalon heverő felvágottra, és újra énekelni
kezdett:
„Angyali kenyérnek örvendezett az ember, gazdag táp¬lálékára gondjuk vala fent.44
— így bizony, így van, atyám, az Ür irgalma végte¬len! — helyeselt a másik pap, és szélesen keresztet ve¬tett.
Cujka pópa, akinek Ottilia töltött még egy csészével, megkérdezte, hogy megvan-e még a „cimbalma”, ame¬lyen egyszer játszani
hallotta. A „cimbalom w a zongora volt. Az öreg Costache máskor borzasztóan haragudott volna a nagy bor- és ételpusztítás miatt,
ami a szeme előtt lefolyt, de most egészen más gondolatok foglalkoz¬tatták. Végül csaknem suttogva megkérdezte a paptól:
— És mi-mit gondol, van-e túlvilág?
— Kétségtelenül, hiszen erre tanítanak a Megváltó szavai, amikor ezt mondja: „Boldogok a szegények, mert övék a
mennyeknek országa, boldogok az éhezők, mert ők megelégíttetnek s a többi, mert ők meglátják az Urat.“
—- No, akkor mi nehezen jutunk a mennyországba, atyám, mert alaposan jóllaktunk — jegyezte meg Stá¬nicá.
— Hallgass már, kutyafülű disznó, mert nemcsak a bendőd kielégítéséről van szó, hanem arról is, hogy az embernek meg kell
ismernie a teljes boldogságot. De hát melyik halandó dicsekedhetik azzal, te sátánfióka, hogy boldog és bűntelen? Mert milyen az
ember? „Miként a- fű, s a napjai miként a mező virágai.w És nem számolsz-e az Ür végtelen kegyével, amellyel irgalmasan
megbo¬csátja bűneinket, mégha hétszeresen hétszer vétkeztünk is?
A papot kimerítette ez a szónoki erőfeszítés. Üjra lehajtott egy pohár bort, majd mély hangon így szólt:
— Irgalmazz nekem . nagy kegyelmeddel, Uram, és tengernyi vétkem után bocsásd meg ezt az istentelen- séget is, ámen.
Cujka pópa sebesen visszaénekelt neki, mint a temp¬lomban:
— Ajkamat kinyitod majd, Uram, és szám csak téged dicsérend! — És megivott rá egy csésze cujkát.
Á pap lerázta reverendájáról a morzsákat, megnézte az óráját, és úgy találta, hogy indulniuk kell.
— Szedelőzködjünk, atyám, és menjünk, mert dél lett. Az Ür áldása legyen ezen a házon!
Az öreg Costache nagyon komolyan még megkérdezte:
— És a lélek éppen úgy lát és hall, mint a földi élet¬ben?
— Ö, Istenem — felelte a pap, aki igyekezett meg¬kerülni a pontos választ, nehogy csapdába essen —, ezek olyan rémítő
titkok, amelyeket véges eszünkkel nem ku¬tathatunk. De valószínű, hogy az Ür végtelen jósága és kegyelme mindenre kiterjedt.
Cujka pópa rikkantott rá, mint a gyermek, de a rik- kantása köhögésbe fúlt:
— Korsó és fazék, hi-hi-hij, fazekacska lesz belőlünk!
Stanicá bőbeszédűen tartóztatta a papot:
— Várjon, ne szaladjon, atyám! Costache bácsi egy nagyon komoly kérdést tett fel, és ezt én is megismétlem. Anyám emlékére
mondom, hogy tisztelem őseink hitét, és nemcsak formailag, hanem lelkileg is fel akarok ké¬szülni arra, hogy jó keresztényként
éljek.
— Isten segítsen! — bólintott a pap, mert méltóságán alulinak találta, hogy gúnyt űzzön a megtérőkből.
— Igen ám, de ember vagyok, életbe vágó fontosságú kérdésekkel viaskodom, és feleletet várok rájuk, másként az ateista
filozófia karjaiba jutok!
— A Megváltó minden emberi kérdésre választ adott!
— jelentette ki a pap, akit már aggasztott ez a beszél¬getés.
— Legelőször is azt mondja meg, hogy miért nincs igazság a földön. Az álnok miért habzsolhat büntetlenül, miért szenved
helyette az igaz?

172
A pap barátságosan, félig tréfásan, félig komolyan megfenyegette Stánicát, hogy ezzel a humoros fordulat¬tal kényszerítse
meghátrálásra:
—> Látod, mennyire meglátszik rajtad, kutyafülű disz¬nója, hogy sohasem teszed be a lábad az Ür hajlékába! Hát azt akarnád-e,
méltatlan gyermek, hogy most, két pohár bor között világosítsam meg az elmédet? Eljár¬tál-e a templomba, hogy az Ür igéjét
hallgasd, leborul- tál-e előttem, hogy meggyónd a bűneidet? Akkor minden kérdésedre választ nyertél volna. Ne merj istentelenséget
a szádra venni, hékás, mert odafent az égben minden
jótettnek és bűnnek megvan ám a maga jutalma vagy büntetése! „Mert nagy az Ür, végtelen az ő hatalma, és megszámlálhatatlan az ő
bölcsessége.44
— És va-van-e túlvilág? — kérdezte csökönyös kíván-csisággal az öreg Costache.
— Ha volna — mondta Stánicá, mintha az öreggel folytatott régebbi beszélgetését tódítaná —, valaki már eljött volna, hogy
nekünk is megjelentse!
— Bocsáss meg neki, Uram, mert nem tudja, hogy mit beszél — fohászkodott színpadiasan a pap, és karjait a mennyezet felé
emelte.
— Ide hallgasson, szentatyám, igaz-e, hogy az Isten jó?
— Te mondád! — bólintott a pap, hogy valamikép¬pen elkerülje a további vitát.
— No, ha ez így van, akkor magyarázza meg nekem, hogy miért élünk évezredek óta kétségek közepette, miért nincs még
bizonyosságunk a lélek halhatatlanságáról. Pedig milyen egyszerű lenne, ha valamelyik halott szé¬pen alászállna az égből, és
elmondaná, hogy odatúl ez meg ez a helyzet. Miért hallgat erről az Isten?
A pap megbotránkozott arcot vágott:
— Bizony jól mondta a zsoltáros: „Boldog ember az, aki nem jár gonoszok tanácsán, bűnösök útján meg nem áll, és csúfolódók
székében nem ül.44 Ide figyelj, kutya- fülű disznó, hát miféle keresztény vagy, ha még ősi hi¬tünk alapelemeit sem ismered? Miféle
bizonyosságra van szükséged, ha egyszer a Megváltó feláldozta magát éret¬tünk, majd feltámadott halottaiból?
— No, és milyen az a túlvilág? — kérdezte csúfol- - kodva Stánicá, Costache meg látható érdeklődéssel várta
a választ.
— Majd meglátod, te eleven ördög, hogy milyen, „íme, eljövök hamar — mondja a Jelenések könyve —, és mindeniteknek
megfizetek a ti cselekedeteitek sze¬rint; mert én vagyok az alfa és az ómega, a kezdet és a vég, az első és az utolsó44 s a többi.
Jöjjön, atyám, men¬jünk, mert későre jár az idő.
És a pap, nyomában Cujka pópával, elindult az ajtó felé, hogy véget vessen a kellemetlen beszélgetésnek.
— Én csak azért beszéltem úgy — jelentette ki Stá¬nicá a kapuban a papnak —, hogy buzdítsam az Öreget.
Itt az ideje, hogy végre elgondolkozzon ezeken a dolgo¬kon. Mert ami engem illet, biztosíthatom, hogy a leg¬igazibb keresztény
vagyok. Húsvétra gyónni is elmegyek.
— Hallgass, te kutyafülű — tréfálkozott a pap —, mert tudom, hogy mit ér a bőröd. Ilyenek vagytok ti az új nemzedék. Jó
egészséget!
Aglae elcsodálkozott, amikor tudomást szerzett a be¬szerelésről, és magában azt kérdezte, hogy jót vagy rosszat jelent-e, hiszen
Costache vallásos közömbössége közismert volt. Mindenesetre megragadta az alkalmat, hogy újra felkeresse az öreget, és
megdicsérje a kitűnő gondolatért. A látogatásból valóságos délutáni összejöve¬tel lett, amelyen részt vett Stánicá, Olimpia, Aurica és
Ti ti. Aglae új, nagy büszkesége az volt, hogy Titi egyre kitartóbban hegedült; szörnyű cincogása betöltötte az egész házat.
Szenvedélyesen, makacsul hegedült, de min¬den módszer nélkül. Aglae viszont azt vette a fejébe, hogy most megmutatja Ottiliának:
ez az igazi művészi játék, nem az ő „klampírozása“. Lányaival együtt olyan féltékeny pártfogással vette körül Titit, hogy ha a
pá¬lyája ettől függött volna, hamarosan egy Paganini lett volna belőle. Szerencsétlenségére nem volt meg sem a szükséges
kézügyessége, sem az esze, hogy módszeresen tanuljon. Valaki a figyelmébe ajánlott egy Klenck-füze- tet és egy Sitt-féle módszert,
de Titi hamar megunta az egyhangú gyakorlatokat (amelyek különben Aglaét is ki¬ábrándították), és ismét különböző dallamokat
kezdett játszani, fül után vagy néha kottából is, de a legismer¬tebbeket, a legbanálisabbakat válogatta össze. Amilyen szenvedélyesen
szerette a kézimunkát, olyan makacs ki- < tartással csinált most csaknem kisipart a hegedülésből. Kottákat kért barátaitól, népzenét és
románcokat vegye¬sen, zongorára, hegedűre vagy énekhangra írt dalokat, újra elővette ötágú fésűjét, és kottapapírt fabrikált,
in¬digóval, hogy egyszerre több példány készüljön, azután a legbizarrabb ötlettel csak az első részt másolta le. Hosz- szú és kínos
munkával — Aglae nagy megelégedésére — Titi műsora így alakult ki: egy valcer A madarász me¬séjéből, Ó, miért nem jössz,
Amott a kiskertben, Női korona, Mennyire szerettelek, Mimi d’amour, Malgré tói, Reviens, Vadászkeringő, Si tu veux, Marguerite,
Braga
Szerenádja, Sous les ponts de Paris, Tu ne sauras jamais, v
Barna szempár} Serments de ferrime, A szerzetes, Nem \
hihetem, a Marseillaise és egyebek. Így tehát Aglae, mi- [:
közben elővette a magával hozott kézimunkát, azt java- f
solta, hogy Titi hegedüljön valamit az öreg szórakoz- I
tatására. Titi nem hagyta magát sokáig kéretni, és ha- misan, csapnivalóan játszani kezdte Drossino románcát, i
az Elmentéit. Az öreg Costachét —; bár halvány fogalma j
sem volt a zenéről — még csak nem is szórakoztatta Titi játéka, ellenben a három nő áhítattal hallgatta a pro¬dukciót. Aurica
csatlakozott a hegedűhöz, és dúdolni } kezdte a dalt, majd Olimpia is betársult a rögtönzött kó¬rusba, végül Aglae ■— hogy ezzel is
buzdítsa Titi zenei ;
ambícióit — maga is velük énekelt. Kiderült, hogy hét- :
köznapi agresszív baritonja éneklés közben sírós, resz- keteg hanggá alakul át. Aurica hirtelen görcsös zoko¬gásban tört ki.
— Miért sírsz megint? — kérdezte Olimpia. — Igyál egy pohár vizet!
Aurica bánatos képpel megivott egy pohár vizet, na¬gyot sóhajtott, azután így szólt:
— Hám jön néha, amikor zenét hallgatok. Ha látom,
hogy mások boldogok, én pedig ... ■
— Ne búsulj — vigasztalta Aglae —, eljön a te időd
is. Jó az Isten!

173
Titi fel akarta vidítani Auricájt, és belevágott az ls$a- Issába. Rémítő komolyan játszott, Aglae pedig elbájoltan dúdolt hozzá.
— Mégiscsak a hegedű a legmüvészibb hangszer! — jelentette ki. — A zongorát egyszerűen nem bírom!
Éppen ekkor cseppent közéjük Weissmann, aki Félixet kereste. Félix nem volt otthon, de Weissmann szokásos lekötelező és
barátságos modorában az öreghez fordult, az egészsége felől érdeklődött, megfogta a pulzusát,úgy
tett, mintha számlálná, majd kijelentette, hogy nagyon
meg van elégedve. Az öreg Costache nagy tisztelettel né¬zett rá, és úgy hallgatta minden szavát, mint valami ki-nyilatkoztatást.
— Szi-szigorú diétát tartok — mondta —, és a do- dohányzást is abbahagytam.
Aurica sietett egy csésze teával kedveskedni Weiss- mann-nak, amit ez szabadkozás nélkül elfogadott.
— Kissé sápadt a kisasszony — jegyezte meg. — Jót tenne egy cachodilátilos vagy sztrichnines injekciókeze¬lés. Megerőltette
magát? Vagy talán érzelmi válsággal küzd?
Aurica túlzott szerénységgel lehajtotta a fejét.
— Hadd lássuk a pulzusát, kisasszony! Hm!' Gyenge, alig érezhető! Nagyon vérszegény lehet. De én tudom, mi kellene
magának!
— Mi? — kérdezte mohón Aurica, és a csuklóját Weissmann kezében felejtette.
— Szerelem! — jelentette ki Weissmann a maga ci¬nikusan professzionális hangján —, gyakorlati, intenzív szerelem! Fogja fel
egészségügyi tornaként, idegnyugta¬tóként! Voltak-e már szerelmi kapcsolatai, van-e egy temperamentumos barátja?
— Jaj, miket beszél! ■— takarta el az arcát szégyen¬kezve Aurica, de azért látszott rajta, hogy a beszélgetés váratlan fordulata
felvillanyozta.
— Mit képzel maga, fiatalember? — kérdezte Aglae.
-— Azt hiszi, hogy az én lányom olyan, mint azok a diák¬lányok ott az orvosi egyetemen?
— Mégis azt mondom ■— folytatta Weissmann, mintha nem értette vagy nem akarta volna érteni Aglae rendre¬utasítását —,
mégis azt mondom, hogy ez feltétlenül szükséges! Egy bizonyos koron túl a szüzesség úgy hat a szervezetre, mint a méreg, sőt
elmebajhoz, hisztériá¬hoz vezethet. Hány éves, kisasszony?
— Miféle lovag maga? Olyan kérdéseket tesz fel, ame¬lyekre nem lehet válaszolni. Hány évesnek gondol?
— Tudom (is én? Huszonöt-huszonhat évesnek — ha- zudta Weissmann.
Aurica el volt ragadtatva a választól.
■— Körülbelül annyi vagyok — bólintott. — Látom, ért a nők életkorához.
A valóságban — sovány arcáról ítélve — legalább negyvenesztendősnek látszott, bár még nem érte el ezt a kort. Arcán a púderrel
kevert zsíros krém alatt per- gamenes volt a bőr, szeme körül alaposan meggyűltek a ráncok. Megritkult haja nem bírta a sok apró
loknit. A szeme alatt sötétlő lila árnyéktól csaknem utcalánynak látszott, és amikor nevetett, ideges vágyakozással muto¬gatta fogait.
— Ahhoz, hogy megőrizze fiatalságát, egyrészt gyako¬rolnia kell sajátos női hivatását — elég világosan beszélek, nemde?. —,
másrészt gondoznia is kell magát. Bizony! Lássuk csak az arcát! Mivel kezeli?
— Hát... lanolinnal.
— A lanolin közönséges és veszélyes. Azt ajánlom, hogy este mossa le az arcát felerészben kámforos szesz¬szel kevert
rózsavízzel, azután masszírozza meg, hogy a vérkeringést élénkítse.
— Hogyan, Weissmann úr? — kérdezte mohón Aurica.
— így, igen tisztelt kisasszony!
Weissmann mutatóujjának belső oldalával megsimo¬gatta vagy tízszer Aurica nyakát, a keze fejével megdör¬zsölte néhányszor az
állát, itt-ott megcsipkedte a toká¬ját, majd az orrától a szája és a homloka felé és a füle alatt végigmasszírozta a bőrét, végül a két
szemöldöke között is alaposan megnyomkodta.
— Azután, kedves kisasszony, krémmel megzsírosítja a bőrét. Én egy zsíros folyadék-keveréket ajánlanék, amely paraffinból,
kamillafőzetből, ricinus- és édesman¬dulaolajból, valamint közönséges étolajból áll. Vékony rétegben, egy vattagomolya segítségével
kenje be ezzel az egész arcát.
— Jaj, mennyi mindent tud maga, Weissmann úr, írja le a receptet, hogy el ne felejtsem!
Auricát egészen elbájolta Weissmann közvetlen mo¬dora. Mint mindig, nyomban tüzet fogott, és már-már azt képzelte, hogy a diák
érdeklődik iránta. Minden¬kinek agyba-'főbe dicsérte, hogy milyen ,,lovagias gondol¬kozást, és azt bizonygatta, hogy egy ilyen
fiatalem¬berre, bár szegény, minden kétséget kizáróan gyönyörű pálya vár. Azt is kifejtette, hogy valamiképpen támo¬gatni kell. A
Tulea család egyébként nem volt antisze¬mita. A közvéleményben is az a felfogás uralkodott, hogy „könnyebb a zsidóval, mint a
fajtáddal”. A zsidó lányok gyakran mentek férjhez román férfiakhoz, főként tisz¬tekhez, minthogy ezeknél fontos szerepet játszott a
ho¬zomány. Az ellenkező eset már ritkábban fordult elő.
Ha egy keresztény lány férjhez ment egy zsidó férfihoz, az legalábbis furcsa, tehát elítélendő dolognak számított. Aurica meg-
meghívta Weissmannt, kikérdezte a család¬járól, sőt egy nap valamilyen ürüggyel elment hozzájuk, és hosszasan elbeszélgetett a
nagynénjével és a húgaival. A nyomorúság nem riasztotta vissza. Sőt érdemet fara¬gott belőle Weissmann-nak: kijelentette, hogy
annál in¬kább becsüli, mivel ilyen nagy szegénységgel kell meg¬küzdenie. Végül odáig ment, hogy általában is nagyon kedvezően
nyilatkozott a zsidókról. Aglae előbb csak egy¬két gúnyos megjegyzést tett, majd csodálkozva megkér¬dezte :
— Zsidóhoz akarsz férjhez menni? Ügy látszik, élment a szépeszed! Először is rád sem néz, másodszor meg hoz¬zád képest
egy kölyök! De mondjuk, hogy tetszel neki. Semmi bajom vele, de hát mindenki maradjon meg a fajtájával. A mi. családunkban még
nem fordult elő ilyesmi.
Ezután Aglae nyugodtan a dolga után nézett; mégis, mivel mások dolgait általában ellenségesen ítélte meg, a maga családjával pedig
túlzottan együttérzett, lassan- lassan kezdett megbarátkozni Aurica elméleteivel. A lány viszont úgy érezte, hogy ki kell kérnie egy
pap tanácsát. Szégyellte a parókus lelkészükhöz fordulni, ezért Cujka pópát vette igénybe. Felkérte, hogy jöjjön el a templomba, és
gyóntassa meg. Fagyos szél fújt, ha¬vazott, a templom hideg volt. Cujka pópa csoszogó lép¬tekkel, zavaros visszhangot verve ment
végig a köveze¬ten, és agresszív köhögéssel ellensúlyozta a torkát reszelő rekedtséget.
— Megöl ez a tél, csibém, verje meg a szent szűz! Ügy érzem, hogy ördögök szurkálják minden csontomat! De egy kis forralt
cujkával néha azért elijesztem őket. Azt mondod, hogy gyónni akarsz, kiscsibém? Valami bűn nyomja a lelkedet?
— Mindenkinek vannak bűnei — nyöszörögte ájtato- san Aurica. )
— Vannak, vannak, csibém, mert dolgozik ám az ör¬dög, vetné fel a hideg, mert miatta fáj a térdem!

174
Cujka pópa köhögve, krákogva és mormogva bement az oltár mögé, ahonnan nemsokára gyóntatóruhába öl-
tözve jött vissza. Beült a gyóntatószékbe, Aurica pedig melléje térdelt. A pap Aurica fejére borította a stóla alját.
— Hát akkor mit kérdezzek tőled, csibém? — kezdte az öreg, és feltette az orrára ócska, zsineggel megkötö¬zött pápaszemét.
— Mit kérdezzek, mert én már öreg vagyok, és bizony meggyengült az eszem.
Cujka pópa kinyitotta a liturgiáskönyvet, jól megköp- döste az ujját, és fellapozta a Gyónási rendtartást. Né¬hányszor keresztet vetett
a Megváltó képe felé, és orr¬hangon rázendített az énekre:
— „Szálljon áldás az Ür nevére. .. Uram, irgalmazz nekünk, kegyelmed el ne forduljon tőlünk..és még több hasonló sort
elénekelt, amelyeket Aurica nem is hallott, mert a gyóntatóruha alatt .felfedezte, hogy Cujka pópa nem cipőt, hanem papírral
kitömött, spárgával át¬kötözött kalucsnit visel. „Üristen, kegyes megváltónk'
— énekelt tovább vékony hangon az öreg —, aki Náthán prófétád szavával bűnbocsánatot adtál Dávidnak, midőn megvallotta
vétkeit, és meghallgattad Manassé imáját, midőn bűnbocsánatért esengett, hallgasd meg most ra¬bodat .. ,K
— Hogy hívnak, lelkecském? ■— kérdezte a pópa, és lepillantott a stólájára.
— Aureliának.
— ,,... hallgasd meg rabodat, Aureliát, aki bűneit szánva-bánva járult elébed, hogy miként minden embert, befogadd végtelen
szeretetedbe . .
A pap még elhadart néhány érthetetlen mondatot, rét- - tenetesen köhögni kezdett, megátkozta a pokol minden ördögét, majd ezt
kérdezte Auricától:
— Ismered-e a Tízparancsolatot, csibém? Ügy írja a könyv, hogy ezt meg kell kérdeznem.
— Ismerem, atyám, tanultuk az iskolában.
— Akkor jó, nagyon jó! Hát a Hiszekegyet tudod-e?
—- Tudom, atyám.
— Helyes, nagyon helyes. Fáj minden csontom, már csak az segít rajtam, ha jól bedörzsölöm magam petró¬leummal, és egy kis
seprőpálinkát iszom tiozzá. No, hadd lám, mit ír itt, mert a szemüvegem leesett az orromról. Mondd, kiscsibém, nem gyóntál-e
hamisan? Nem hágtad
át az Ür színe előtt tett fogadalmadat? ... Ugyan, de¬hogyis tettél ilyesmit, galambocskám, hiszen fiatal vagy még ... Mondd, nem
rontottad-e meg szűz testedet... hm... csúnya dolgok ezek, férfinak valók, egyem a lel¬kedet, no hadd lám, mi van még itt, hm, igen!
Nem vét¬keztél-e rokonnal vagy akárkivel, a sógornőddel, más hitű asszonnyal, szüzet lépre nem csaltál-e, verje meg az Isten, hiszen
ez mind férfiaknak való... Nézd csak, van itt valami, mondd hát, lányom, nem ittál-e burjánt, hogy ne legyen gyermeked? Nem
mérgezted-e meg a méhedet, hogy elvetéld élő magzatodat, terhességed ide¬jén nem cselekedtél-e egyéb gonoszságot?
— Lány vagyok, atyám.
— Szűzlány vagy, a kutyafáját, mondd úgy, de nem.. . izé ... jaj, de csúnya ez is ... nem vétettél-e szüzessé¬ged ellen, vagy
menyasszony korodban... No és ha vé¬tettél? — és Cujka pópa maga szolgált mentséggel:
— Nem számít, az Úristen megbocsátja, mert tudja, hogy a férfiak disznók... Nem ékesíted-e magad fölöslegesen, nem
pirosítod-e orcádat, nem illatosítód-e testedet azzal a szándékkal, hogy a bűn útjára csábítsd az ifjakat?
— Púderezem magam, mint minden nő — vallotta be Aurica, mintha valami óriási lelki titkot fedett volna fel.
— Csak púderezd magad, lelkem, éljen a kereskedő is, az ördög meg örvendezzék, he-he-he! No, még mit kérdezzek? Böjtös
napokon ettél-e fuszulykát vagy ece¬tes uborkát? Az idén nem sikerült a savanyú káposztám, olyan fekete és nyálkás, mint a
széttaposott kerticsiga!
Cujka pópa gyorsan Aurica fejére tette a kezét, és mély mellhangon énekelni kezdte:
— A mi Urunk és Istenünk, Jézus Krisztus bocsássa meg neked, Aurelia, és végtelen kegyelmével és szerető irgalmával mossa
el bűnödet... Én pedig, az Űr méltat¬lan,. de felkent papja, a reám ruházott hatalomnál fogva megbocsátok neked, és feloldozást adok
minden bűneid alól az Atya, Fiú, Szentlélek nevében, ámen. Olyan hi¬deg van, hogy a csontomban is érzem. Ennyi volt az egész,
galambom. Ha akad majd valami jófajta cujkád, szabadíts meg te is engem ettől a köhögéstől. És nem árt, ha néha keresztet vetsz, a
tisztátalan viszolyog tőle.
30 — A titokzatos lány ■— Atyám — mondta némi habozás után Aurica az öregnek, aki már el akart menni, és a körmét fújta a
hidegtől —, meg akarok még gyónni valamit.
— Mondjad, csibém, de gyorsan!
— Szeretek!
— Szeress csak, galambocskám, most vagy fiatal. Az¬tán szólj, majd Összeadlak.
— Igen, de nem tudom, hogy szabad-e egy ilyen em¬bert szeretnem . ..
— Nős talán? Bizony, ilyesmi is megtörténik, mert a sátán keze nem nyugszik.
— Nem házasember, de nem a mi hitünket vallja.
— Aha! Katolikus, vagy amolyan protestáns, aki nem tűri a keresztet a templomában, állna beléje a nyavalya. De hát félig-
meddig azért ők is keresztények, nem vét¬kezel vele.
— De nem keresztény, atyám!
— Hát akkor mi az ördög, uram bocsá’, talán török?
— Izraelita.
— Ajaj! — ijedt meg Cujka pópa. — Jól próbára tett a tisztátalan! Talán már vétkeztél is a pogánnyal?
Aurica tagadóan intett.
— Mit mondjak, galambocskám, ilyen esetem nem¬igen akadt. Jól tennéd, ha imádkoznál, hogy a Fentvaló megvilágosítsa az
elmédet. Én azt mondom, hogy meg¬téríthetnéd a pogányt a mi hitünkre, és akkor megmen¬tesz egy lelket a mennyországnak.
Másként bizony nehéz
ügy.
— Megpróbálom, atyám, igazán megpróbálom! — ígérte vidáman Aurica.
Ettől kezdve Aurica egyre gyakrabban célozgatott- Weissmann előtt a vallás kérdésére, és valahányszor csak alkalom adódott,
meghívta hozzájuk a diákot.

175
— Nekem — mondta Aurica — igazán nincsenek elő¬ítéleteim. Ha beleszeretnék egy zsidó férfiba, nem tö¬rődnék a mások
véleményével, férjhez mennék hozzá. Természetesen örvendenék, ha áttérne, vagy legalábbis lemondana a vallásáról.
— De hát mi köze a vallásnak a házassághoz? — kér¬dezte Weissmann.
— Van köze, és egy lovagias gondolkozású férfinak minden akadályt el kell hárítania!
De amikor látta, hogy Weissmannt egy cseppet sem csábítja az áttérés gondolata, Aurica okosabbnak vélte félretenni a vallást.
— Végeredményben — jelentette ki — mindenki ra¬gaszkodjék a maga vallásához. Nem is törődnék vele, ha nem volna
házassági akadály. De hiszen elég a polgári házasság is. Igaz, azt mondják, nem a legjobb megoldás, mert vannak még babonák, és
mit akar, mi nők bizony hiszünk bennük, csakhogy a szerelem mindennél erő¬sebb!
— Én — mondta Weissmann, aki sejteni kezdte, hogy Aurica hova akar kilyukadni — csak a szabad szerelmet gyakorolom. A
szerelem minden egyéb formáját barbár maradványnak tekintem.
Aurica magányosan sírt egyet a szobájában, mert úgy értelmezte a diák szavait, hogy elfogadná a szerelmét, de kötelezettség nélkül.
Egy nyugtalan, erotikus éjszaka után felmagasztosult érzésekkel ébredt: lelkében a nagy áldozatra elszánt mártírok derűs nyugalma
élt. Igen, nem törődik az emberek véleményével, házasság nélkül is elfogadja Weissmann szerelmét, megelégszik az eskü¬jével, hogy
hűséges lesz hozzá.
— Sokat gondolkoztam azon, amit mondott — közölte a diákkal —, rémes éjszakám volt, mert akárhogy is, egy végzetes
lépésre szántam el magam, de végül dön¬töttem ...
Weissmann rémülten közbevágott:
— Bocsásson meg, nem maradhatok, csak Félix ba¬rátomért ugrottam be, de nincs itthon, igazán nem szá¬mít.
Ezzel kirohant a szobából.
— Ne haragudj — mondta Félixnek —, de Aurica kisasszony veszedelmes teremtés. Szörnyű erotikus ro¬hama van,
mindenképpen el kell kezdenie a szabad sze¬relmet.
Aurica egy ideig némán, csendesen, de őrült tekintet¬tel járt-kelt a házban; azután szenvedő, patetikus arc¬kifejezést öltött,
szétbontotta a haját a tükör előtt, és gyászos hangon énekelte Drossino Ehnentél]ét. Végül
megnyugodott, még erősebben kifestette az arcát, és folytatta Őrjáratait a Calea Victorieien.
Félix Auricán, de a két öregen is olyan jeleket vett észre, amelyek megdöbbentették. Szervezetük átalakulá¬sát pontos időközökben le
lehetett mérni. Ottilia fiatal volt, az ő változásai valósággal gyönyörködtették a sze¬met. Ha fogyott, az alakja megfinomult, úgy
mozgott, mint egy karcsú, fehér agár, ha pedig hízott valamit, az arca kivirult, a tekintete elmélyült, és amint nőtt, egyre nőiesebbé
vált, de továbbra is megmaradt ártatlan, gyer¬meki arckifejezése. Auricán viszont a leggyászosabb je¬lek mutatkoztak': hiába festette
magát, minden új vonás öregítette. A' haja elpuhult, renyhén kisimult, mintha parókát viselt volna, a legkisebb hízástól idő előtt
fel¬vette Aglae öreges arcát, a fogyástól meg rémesen ki¬ütköztek a fej csontjai. Testén megereszkedett a hús, a bőre csupa ránc és
árnyék volt, arcán elszaporodtak a kék erek. Costache meg Öregségében is tovább öregedett. A betegsége előtt egy kopasz,
meghatározhatatlan korú ember volt. Amióta meghízott, az álla úgy elszélesedett, mint egy bulldogé, a teste pedig elnehezedett a
tehetet¬len öregség súlya alatt.
Pascalopol betartotta a szavát, és egy délután eljött kártyázni. Simion kivételével újra együtt volt a régi tár¬saság, ezúttal az
ebédlőben, mert az öreg makacsul nem akart elmozdulni innen. Eljött StSnica és Olimpia is, de mindketten harapós kedvükben
voltak. Stanicá úgy for¬dult Pascalopolhoz, mintha bíráskodásra kérné fel:
— Uram — mondta ■—, legyen szíves, válaszoljon:-erre a kérdésre: véleménye szerint mi a házasság értelme? Nem az, hogy
biztosítsa a fajfenntartást, a gyermeksza¬porulatot?
— Általában igen.
— Mit ért azon, hogy „általában"?
— Azt, hogy a közrendü emberek valóban ezért háza¬sodnak. De azokat, akik magasabbrendű, intellektuális foglalkozást
űznek, fel kell menteni a családi gondok alól.
■— Ez igaz is, meg nem is, de mi most a közrendű családokról beszélünk, amelyekre a haza épül.
— Akkor ■— bólintott Pascalopol — egyetértünk.
— Hallod-e, asszony? — fordult Stánicá Olimpiához.
— Vond le a tanulságot!
— De hát min vesztek össze olyan nagyon? — kér¬dezte mosolyogva a földbirtokos.
— Egy alapvető kérdésen, amely a házasság lényegét érinti. Olimpia nem akar többé gyermeket!
~ Ej, ej, mit hallok, asszonyom! — szólt oda tréfás szemrehányással Olimpiának a földbirtokos.
— Valóságos bojkottot kezdett! Szabotálja a nemzet- szaporulatot! Jó, értem, megszülte Helut, rendben van örvendtem. Ha
meghalt, hát meghalt, nem támaszthatom fel. De szüljön egy másikat; szüljön kettőt, vagy akár tízet, szüljön minden évben egyet,
mert ez az asszony feladata, kérem alássan. Én részemről megteszem a köte¬lességemet.
— Fogd be már a szádat, Stánicá — dorgálta Aglae —, ne beszélj hülyeségeket! Nem látod, hogy lányok is van¬nak itt? Éppen
most jutott eszedbe a gyerek? Ügy lát¬szik, sok a pénzed.
Stánicá megdühödött:
— Igenis, most jutott eszembe, mert idealista vagyok, mert ragaszkodom a családhoz, ahogy a szüleimtől tanul¬tam! Azt
akarom, hogy a házam tele legyen, hogy gyerek¬zsivajt halljak! Az utódaim biztosítják a halhatatlanságo¬mat! Azt akarom, hogy
tovább vigyék a Ratiu nevet!
— De. mi bajod Olimpiával? Talán ő a hibás? Hiszen már szült egy gyereket. Mondanék én neked valamit, de szerencséd, hogy
itt vannak ezek a fiatalok!
— Hiába tesz nekem célzásokat — tiltakozott Stánicá —, az én családom mindig gyönyörűen szaporodott! Itt egy¬szerűen
rosszindulatról van szó!
Olimpia bosszúsan ásított, nem is nézett a férjére. Soha¬sem vette komolyan a fecsegését. Most is csak ennyit mondott:
— Ne kiabálj, mert fáj a fejem.
Végül is Stánicá lecsendesedett, és nekifogtak játszani. Aurica cigarettát dugott a szájába, és feltűnően függet¬lenül nézegette
kártyáit. Az öreg nem akart pénzt kitenni, de fogadkozott, hogy szükség esetén nyomban fizet. Pascalopol közben a zsebébe nyúlt, és
kihúzta a zsebken¬dőjét. A földön egy pénzdarab koppanása hallatszott. Az öreg Costache úgy pattant fel, mintha tűre ült volna, és

176
keresgélni kezdett az asztal alatt. A pénzt (egy kétlejes volt) Aurica találta meg, és odanyújtotta Pascalopolnak, mert úgy látta, hogy ő
ejtette el. De az öreg rémülten kimeresztette a szemét, és a pénzdarabért nyúlt:
— A-az e-enyém, én e-ej tettem el. Add ide.
Aurica zavartan nézett rá, a többiek kíváncsian figyel¬ték a jelenetet. Végül Pascalopol nyugodtan így szólt:
^— Nem az enyém, én nem hordok fémpénzt a zsebem¬ben. Az aprót a pénztárcámba teszem. Valószínűleg Cos¬tache ejtette el.
Az öregnek minden arcizma nevetett, amikor elvette a pénzt. Fogta, a zsebébe rejtette, nem volt hajlandó még a bankra sem feltenni.
Mint máskor is, kártyázás közben elbeszélgettek erről- arról. Aglae meglátta Titit, aki mozdulatlanul állott mel¬lettük, és célzatosan
odaszólt neki:
— Miért nem mész inkább hegedülni, mit állsz itt, mint egy szobor?
Titi biztosította, hogy így érzi jól magát, különben már rég unatkozna. A szekrény előtt állott, és mivel látta, hogy az anyjának nem
tetszik a mozdulatlansága, rin¬gatózni kezdett.
— Nem tudom, kihez hasonlít ez a gyermek — mondta Aglae. — Az Isten megáldotta tehetséggel, fest, hegedül, de lomha és
gyámoltalan. Nem fájna a fejem érte, ha valamivel több vagyonom lenne. És Aurica is éppen ilyen.
Szóba került a zene, mert Pascalopol megkérdezte Tűi¬től, hogy mit szokott hegedülni. Aglae nekihevesedett, villámokat szórt a
klasszikus zenére, mert egyszerűen nem értette. Kijelentette, hogy csak azt szereti, amikor „szívvel, nemzeti érzéssel11 zenélnek. A
földbirtokos meg¬érezte, hogy egy sebezhető pontot érintett, és igyekezett másra terelni a beszélgetést, de most is pórul járt, mert
Aurica azzal a kérdéssel fordult hozzá, hogy miért nem nősült meg.
— Látja, azért marad annyi nő férj nélkül — mondta mérgesen —, mert maguk önzők! Inkább elszórakoznak az olyanokkal,
mint Georgeta, csakhogy ne legyen gondjuk. De majd én is úgy fogok élni, mint Georgeta!
— Az nehéz lesz — jegyezte meg gúnyosan Stánicá. — Olyan már nem lehetsz, mint Georgeta.
— És miért nem, ha szabad érdeklődnöm? — kérdezte sértődötten Aurica.
Stánicá helyesbített, de kacsintott Pascalopolnak:
— Mert erre születni kell, ezt nem lehet megtanulni. Rá van írva az arcodra, hogy jó családból származol, lerí rólad a becsület.
Belőled csak jó feleség lehet.
— Igaz! — ismerte el Aurica. Eldobta a lapját, és ugyanabban a pillanatban rángatózó- arccal sírni kezdett.
— Az isten szerelmére — mondta neki jóakaratúan Pascalopol —, ne keseredjék el! Hallgasson rám, adok egy tanácsot. Jóval
idősebb vagyok, mint maga, nyugodtan meghallgathat. Annak, akinek ‘ nagyon kell a siker, általá¬ban semmi sem sikerül. A
férfiaknak nem a kacér nők tetszenek, hanem azok, akik rájuk se néznek. Ha egy anya túl nagy hűhóval akarja férjhez adni a lányát, a
kérők megijednek, és kész a kudarc. Gyakran megtörté-nik, hogy több leánytestvér közül az egyik mindenáron férjhez akar menni, és
nyakra-főre hívogatja a férfiakat; nos, végül a másikat veszik el, talán azért, mert szeré¬nyebb volt. Az előbb Georgetát emlegették.
Igen, isme¬rem, hogyne ismerném, nagyon intelligens teremtés. Ren¬geteg kérője van!
— Az már igaz! — szólt közbe Stánicá, aki hirtelené- ben elfelejtette, hogy hol van, és arra gondolt, hogy jó lenne neki
feleségül.
— Mit akarsz ezzel mondani? — kérdezte csodálkozva Olimpia. — Talán feleségül akarod venni, hogy gyermeke¬ket szüljön
neked?
Stánicá intett, hogy hallgasson, ne szakítsa félbe Pas- calopolt.
— Rengeteg kérője van — folytatta Pascalopol—, mert büszke, senkitől sem kér semmit.
Ebben a pillanatban Titi, aki egyre idegesebben ringa¬tózott a szekrénynél, kinyitotta az ajtót, és morcosán ki¬ment a szobából.
— Mi baja a fiatalembernek? — csodálkozott Pascalo¬pol. — Senki sem bántotta!
Stánicá a homlokára ütött:
— Persze, maga nem tudja, hogy majdnem feleségül vette Georgetát!
Félix éppen akkor lépett be az ebédlőbe. Meglepődött, amikor Georgeta nevét hallotta.
— Titi el akarta venni Georgetát? Ezt bizony nem tudtam! — kiáltott fel Pascalopol.
Félix elpirult; bizonyosra vette, hogy róla is szó esett; úgy tett, mintha dolga lenne, és szó nélkül eltűnt.
— Látja? — kérdezte bizalmaskodva Stanica. — Félix-
nek is volt valami dolga Georgetával. Klassz nő, annyi szent! * j
Pascalopol összecsapta a tenyerét csodálkozásában, ne¬vetett, azután buzgón a kártyáit kezdte tanulmányozni, mert nem akarta
folytatni a veszélyes fordulattal fenye¬gető társalgást.
Hallgattak egy darabig, de Aurica csábos mosoly kísé¬retében újra Pascalopolhoz fordult:
— Pascalopol úr, miért nem nősül meg?
— Még nem jött el az időm! — tréfálkozott a földbir¬tokos, hogy véget vessen a kérdezősködésnek.
— Éppen maga, egy ilyen híres, elegáns férfi! Nem ismeri a szenvedélyt, nem találkozott még az igazi sze¬relemmel? Hiszen a
szebbik nem valósággal bálványozza magát!
Pascalopol elmosolyodott, fohászkodott egyet a meny- nyezet felé, mintha ezzel kommentálta volna Aurica véle¬ményét, majd letett
egy lapot.
— Ugyan, a szebbik nem! — szólt közbe Stánicá. — Kegyes hazugság. Csak a férfi szép! A férfinem a szeb¬bik, a nemesebbik.
Miért fáj a szívem az én kis angyal¬kámért? A fiúgyermek öröm, a lány teher. így mondja a nép, és jól mondja.
— Te is szép vágyj — mondta gúnyosan Olimpia.
— Abbizony! — jelentette ki büszkén Stánicá.
— Pascalopol úr, nem felelt a kérdésemre! — nyag- gatta tovább Aurica a földbirtokost, aki felhasználta Stá¬nicá
közbeszólását, és úgy tett, mintha befejezettnek te¬kintette volna a témát.
— Mit mondjak, kisasszony, az én koromban már nem gondolok ilyesmire.
— Ezt csak úgy mondja, de én tudom, hogy kiért jár ide! Tudja maga is, hogy nem miattam!
Pascalopol még jobban a kártyáiba temetkezett.
-— Ha szereti Ottiliát — folytatta kérlelhetetlenül Aurica —, miért nem veszi feleségül? Annyi mindent tett érte, hogy már csak
hálából is magához mehetne!
A földbirtokos összehúzta a szemöldökét, majd komo¬lyan így szólt:

177
■— Miért okvetetlenkedik, Aurica kisasszony, miért nem hagyja békében Ottiliát? Maga is tudja, hogy csak a család öreg barátja
vagyok; nekem nincs családom, néha tehát ellátogatok ide, hogy mindenkit egyforma szeretettel köszöntsek. Nézze, elfelejtett tenni.
Nincs igazam, kedves Aglae?
— Aurica összevissza beszél ■— felelte Aglae.
— Ugyan, anyám, én azt mondom, amit látok — foly¬tatta Aurica dühösen, de színlelt jószándékkal. — Engem nem vitt el sem
a birtokára, sem Párizsba. Semmi kö¬zöm a dologhoz, az élettől sem várok semmit, én csak annyit mondok, hogy puszta barátságból
egy férfi nem hoz ennyi áldozatot. Mindenesetre, nagyon szép'magától!
Pascalopol megfogta Aurica karját, és csendesen, ba¬rátságosan korholni kezdte:
— Hallgasson már, ne állítson valótlanságokat! Otti¬liát nem én vittem ki Párizsba. Ösztöndíjjal küldték, én csak véletlenül
találkoztam vele.
— Ugyan, miféle ösztöndíjjal, az ördögbe is, legalább hallgasson, Pascalopol! — szisszent fel Aglae. — Tiszta kacagás!
A földbirtokos túlzott arcjátékkal ismerte be, hogy sa¬rokba szorították, de már dühös volt. Stanicá átlátott a helyzeten, és
nagylelkűen a segítségére sietett. Más tár¬salgási témát dobott be, ám tulajdonképpen ezzel is in- diszkréciót követett el:
— Hallotta, hogy a mi Costache bátyánk titokban or¬voshoz jár? Becsületemre! Diétázik, orvossággal tömi magát, rá sem lehet
ismerni. Még a vallás is eszébe ju¬tott! Két pap járt itt, volt ám nagy cécó!
—■ Kitűnő színben van — állapította meg Pascalopol.
— És nem is dohányzik! — tódította Stanicá.
Az öreg Costachénak fölöttébb tetszettek a két férfi kijelentései. Ügy mosolygott, mintha fényképész előtt ült volna; ha azt mondták
neki, hogy jó szinben van, mind¬járt egészségesebbnek érezte magát.
— Hej — mondta Stánicá —, nem is Costache bácsiért búsulok én, hanem magamért és a fiatalokért! Edzett ember, régi ember
az öreg, kitűnő fajta! Azért érte meg ezt a kort, mert legyőzött minden betegséget, erősebb volt, mint a többiek. Száz évig is elél, ő
temet el vala¬mennyiünket! Látják, micsoda férfi az öreg? Nézzék az arcát: olyan, mint egy gyermeké (megfogta a Costache állát, az
öreg meg engedelmesen tűrte Stánicá demonstrá¬cióját), nézzék, micsoda állkapocs (itt az állára bökött), micsoda fogak (Costache
kinyitotta a száját), akár követ is lehetne törni velük (pedig az öregnek már alig volt foga), nézzék ezeket az izmokat (Stánicá
megtapogatta Costache sovány bicepszét), ezt az egészséges mellkast (a tenyerével a mellére csapott), micsoda erős láb, nem kellett
ennek se kocsi, se villamos (Costachénak borzasz-tóan tetszett ez a megjegyzés), de főként micsoda gyo¬mor! (És Stánicá befejezésül
ráütött az öreg hasára.)
Ebben a pillanatban rettenetes csörgés hallatszott: egy halom pénzdarab gurult szét a szőnyegen. ‘ Costache el¬sápadt, villámgyorsan
felemelkedett, és izgatottan meg¬tapogatta a derekát. A zacskó, amelyben a fémpénzt tar¬totta, kilyukadt.
— A pé-pénzem, a pé-pé-pénze-em! — dadogta, és bebújt az asztal alá. Stánicá, Aglae és Aurica is lehajolt, és az asztal alá
dugott fejjel, lázasan keresgélte a pénz¬darabokat. Csak Pascalopol nem mozdult, örvendett, hogy megszabadult a további
kérdezősködéstől, és bol¬dogan rágyújtott egy cigarettára.
XX
Lilire olyan nagy hatást tett a Félixszel való találko¬zás, hogy folyton a fiú felől kérdezősködött. A női ösz¬tön a származása folytán
is viharszerűen ébredt fel
benne, minden érzelmi kultúra kizárásával, így el sem tudta titkolni a vágyakozását, és agyongyötörte apját Fólixszel. Toader végül
Stanicához fordult. Stánicá fö¬löttébb büszke volt közvetítői szerepére, amelytől persze némi hasznot is várt, és egy romantikus
trükköt eszelt ki. Egy napon félrehívta Ottiliát, és az alábbi beszédet intézte hozzá:
— Egy nagyon fontos dolgot kell neked elmondanom a Félix érdekében; hiszen biztosra veszem, hogy szere¬ted, mint mi is.
Számítok a diszkréciódra, mert ha va¬lami kiszivárog a dologból, elveszett ember vagyok! Ide hallgass! Félix találkozott Lilivel, az
unokahúgommal, és teljesen megbolondította. Részemről azt hiszem, hogy Félixnek is tetszik Lili, de miattad nem meri bevallani.
Persze, hiszen szeret téged, tudod. De hát mit akarsz, ,a szerelem rettentően irracionális valami, minden ésszerű ok nélkül csak úgy
belecsap az emberbe, mint a menny- kő. Ez a lány a szó legszorosabb értelmében beteg, egé¬szen tönkremegy. Az apja már egy
vagyont költött or¬vosságra. De nem orvosság kell neki, hanem Félix. Ha nem kapja meg Félixet, áshatjuk a sírját. És ha csúnya és
szegény lány lenne, azt mondanám, hogy Isten vele, haljon meg egészséggel. De gyönyörű teremtés, persze a maga nemében, mint
ahogy — egy más zsánerben — te is gyönyörű vagy. Egy jövendő orvos nem is kíván-
l. hatna jobb házasságot. Az apja mindenről gondoskodnék, lakásról, ellátásról, vagyonról, és türelemmel kivárná, * hogy a veje
nyugodtan megteremtse az egzisztenciáját.
A legjobb parti lenne Félixnek! Mit gondolsz, egy jö- l. vendő orvosnak csak a betevő falatra van szüksége? Sok- i; kai fontosabb,
hogy összeköttetései legyenek, kocsi áll-
í jón a kapuja előtt, hadd bámuljanak a betegek! Félix
[■ jövője a te kezedben van, mert csak rád hallgat. Ha a lelkére beszélsz, és visszaadod a szavát, akár ihatunk is a dologra!
— Félixnek nincs kötelezettsége irántam — felelte hi¬degen Ottilia. — Ezt csak ti találtátok ki. De majd be¬
szélek vele.
— Hurrái — kiáltotta Stánicá. — Te vagy a család jó szelleme!
Ottilia valóban behívta magához Félixet. Leültette a díványra, ő maga, szokása szerint törokösen helyezkedett el, és megkérdezte:
— Tetszik neked Lili, a Stanicá unokahúga? Mi a vé¬leményed róla?
Félix természetes egykedvűséggel válaszolt:
— Én csak egyszer láttam, hiszen emlékszel; kedves lány.
— Stanicá azt állítja, hogy beteg, annyira beléd sze¬retett. Te meg olyasmit mondtál neki, hogy szívesen el¬vennéd feleségül.
— Stanicá hazudik! Nem igaz!
— Tudom, hogy Stánícának van fantáziája, erről már sokszor meggyőződtem, de nem lehetetlen, hogy az a naiv teremtés
reménykedik. Nem szabad hagynod, hogy szenvedjen.
Félix megfogta a lány kezét:
— Ottilia, miért mondod ezt? Azt akarod, hogy fele¬ségül vegyem Lilit? Nem érdekel, alig láttam, semmiről sem tehetek.

178
— Én nem akarom, hogy feleségül vedd Lilit, csak azt mondom, amit Stanicá állít. Ügy beszélt velem, mintha én volnék az
akadály közted és a jámbor Lili között. Ha meggondolom, valóban nagyon szép lány, szá¬modra kitűnő parti lenne. De hát nem
küldött legény¬kérőbe, így a magam részéről lezártnak tekintem az ügyet.
— Ottilia — mondta Félix, és megszorította mindkét kezét —, hiszel-e nekem, amikor azt mondom, hogy sze¬retlek?
— Hiszek,
— Nagyon komolyan, tiszta szívemből kérdezlek: sze¬retsz?
— Igen.
— Akkor miért viselkedsz velem ilyen furcsán, miért beszélsz úgy, mintha szabadulni akarnál tőlem? Sokkal hálásabb lennék,
ha nyíltan megmondanád, hogy nem szeretsz.
— Ezt nem tehetem, mert igazán szeretlek.
— Akkor ... akkor ... hozzám jössz-e feleségül?
— Igen ... később.
Félix a karjába kapta Ottiliát, elborította csókokkal, a levegőbe emelte, megforgatta, visszaültette a helyére, újra viharosan
megcsókolta, miközben Ottilia két kezével védte az arcát.
— Az isten szerelmére, Félix, tönkreteszed az arco¬mat! Látom, ebben is valami megállapodásra kell jut¬nunk.
Miután Félix lecsendesedett, Ottilia elgondolkozva így szólt:
— Egyetlen dologtól félek: azt hiszem, érzelmi szem¬pontból nem vagyunk egyformák. Szeretlek, igen, sze¬retlek, csakhogy te
ezt túl viharosan viszonzod, mindent ijesztő komolysággal csinálsz! Én felületesebb vagyok. Félek, folyton azt kell majd tőled
hallanom, hogy nem szeretlek eléggé.
Amikor egyedül maradt, Ottilia gondolatban vissza¬tért Félixhez, és elismételte magában, amit az előbb mondott. Valóban szerette,
de úgy érezte, hogy nem il- lenének össze. Csodálta, gondját viselte, mint édestest¬vérének, de Félix túlságosan komoly életfelfogása
meg- í. ijesztette. Fiatal volt, de tekintetéből már az érett férfi £ határozottsága sugárzott. Ottilia tudta magáról, hogy el- I/
kényeztetett lány; akkor érezte jól magát, ha tapintato- *: san bántak vele, mint Pascalopol. Ha róla volt szó, Pas-
Í
calopol nem ismert lehetetlent, és nem kért viszonzást. Az egyenrangú szerelmi partner szerepe nem felelt meg temperamentumának:
azt akarta, hogy örökké kislánynak tekintsék, és minden szeszélyét kielégítsék. Costachéval és Félixszel úgy bánt, mint a
gyermekekkel, és ezt szí- |V vesen tette; amíg nem érzett kényszert, hűséges is volt. | De megrémült arra a gondolatra, hogy eljöhet az
a pil- I lanat, amikor — cselekvési szabadságától megfosztva — |: nem hagyhat ott csapot-papot, mint eddig, kényére-ked- vére.
Tudta, hogy Félix elnéző lenne iránta, engedne a | szeszélyeinek, de megérezte, hogy szenvedést okozna | neki, ha a szerelmét nem
viszonozná örökös lobogással. Egy másik alkalommal Ottilia az ölébe vonta Félix fejét, és miközben a haját simogatta-fésülgette,
megkér¬dezte tőle:
— Mondd, a szerelmen kívül még mi vonz téged az életben? Hagyjuk most a szerelmet, beszéljünk arról, hogy mi a
véleményed a világról.
Félix beszélni kezdett:
— Sokszor igyekeztem mélyen magamba nézni, de egyelőre csak annyit mondhatok, hogy az én körömben nem tudnék
megelégedni a második hellyel. Ne gondold, hogy ezt büszkeségből vagy hiúságból' mondom. A ma¬gyarázata inkább az, hogy
egyedül nőttem fel, és sok¬szor volt részem mellőzésben. El sem tudom képzelni, hogy a nevem ne jelentsen valamit az embereknek,
hogy ne tegyek valamit értük, hogy egy szürke pont legyek.
— De ha hírnévre vágysz, miért nem próbálkozol va¬lami egyébbel, például írással? Vagy miért nem készülsz politikai
pályára?
— Üjra csak azért, mert nem tudnám elviselni a ku¬darcot. A művészetben az akarat másodlagos tényező, minden a tehetségen
múlik. A leglustább költő tollából is nagy versek születhetnek, még akaratától és szándé¬kától függetlenül is. A politikában a
szerencse játszik nagy szerepet. Ha tudnám, hogy húsz év múlva háború lesz, talán a katonai pályát választanám, hogy a harc- mezőn
szerezzek nevet. De ki tudhatja ezt? A megfelelő alkalom híján hány Napóleon rothad meg vidéken, és hány névtelen embertől telne
ki annyi ész, mint Ri- chelieu-től, ha véletlenül egy ország élére kerülne? Én' csak a sors kedvezőtlen fordulataitól félek. Elborzadok,
ha arra gondolok, hogy Titivel, Stánicával vagy a töb¬biekkel kellene egy sorban maradnom, a szürke vilá¬gukban élnem, sőt a
kényszerítő körülmények folytán még meg is alázkodnom előttük. Ki kell tűnnöm, min¬denképpen nevet kell szereznem! Nem
tartom magam rendkívüli embernek, tehát csakis valamelyik tudomá-nyos pályán küzdhetem fel magam nagy akarattal az élre. Ha
költő akarnék lenni, talán megbuknék; de jó orvos lehet belőlem, és lesz is!
Félix összeszorította az öklét, amikor ezt mondta, és mereven maga elé nézett.
— De akkor a pályád többet jelent neked, mint a sze¬relem! Miféle szerepet játszhat egy nő az életedben?
— Ügy gondolom, hogy támogatnia kell a terveim megvalósításában. Ugyanakkor legyen a munkám, a har¬com végső célja!
És én neki áldoznám az életemet.
— Eszménynek ez nagyon szép, Félix — mondta Otti¬lia, és újra fésülni kezdte a fiú haját, miután alaposan összeborzolta. —
Illik is egy olyan fiatalemberhez, akire sikerek várnak az életben. Azt hiszem, megértettelek. De hátha az a nő nem lesz méltó társad?
— Nem értem. Hiszen nem kérek tőle semmit.
— Látod, nem ismered eléggé a női lelket. A lányok csodálják a komoly férfiakat, de aztán belefáradnak, és gyakran a
középszerűeket részesítik előnyben. A lányok¬nak az az eszményük, hogy tessenek, amíg fiatalok, hogy a férfiak körülrajongják őket.
A törekvő ember egy ki¬csit Önző is, hiába tagadnók. Azt akarja, hogy a nő az ő kizárólagos, személyes szentképe legyen.
— Ottilia, neked az a véleményed, hogy gőgös és önző vagyok, és ... és ... boldogtalan lennél mellettem?
— Nem ezt akartam mondani, Félix. Csak megállapí¬tom, hogy hozzád képest jelentéktelen és szürke egyé¬niség vagyok.
Nagyon tisztelem az akaraterődet. Mos- tanig kinevettem a túlságosan komoly férfiakat, csak a chic úriembereket kedveltem. A
karrierek nem érdekel¬nek: azt sem tudom, hogy ki a miniszterelnök. Mi nők rémesen, gyógyíthatatlanul középszerűek vagyunk.
Ne¬kem pedig az az egyetlen érdemem, hogy ezt tudom magamról.
Félix elkeseredve emelkedett fel:
— Ottilia, te nem szeretsz engem, valamilyen ürügy- gyel mindig lerázol! Azt akarod, hogy megváltozzam, hogy chic úriember
legyek? Megpróbálhatom.

179
— Ne próbáld meg, mert neked nem állna jól a kö¬zépszerűség. De légy nyugodt, hogy túlságosan is sze¬retlek. Nem tiltom
meg, hogy az életed céljává avass, vedd úgy, mintha megérdemelném. De az igazság az, hogy nem érdemiem meg.
— Én pedig azt mondom, hogy megérdemled.
— Majd meglátod, Félix, hogy nincs igazad. Amikor te az életeszményedről beszéltél, én arra gondoltam, hogy nem töröltem le
a port a zongoráról. Mit akarsz,
buta lány vagyok. Mit szólnál hozzá, ha zongoráznék egy kicsit?
Feleletet sem várva, kézen fogta, és a zongoraszobába vezette Félixet. kinyitotta a hangszert, ráfújt a billen¬tyűkre, majd játszani
kezdte Csajkovszkij Chant sans paroles-ját, közben dúdolta is a dallamot. Azután abba¬hagyta, az ablakhoz szaladt, és kinézett az
udvarra. Nagy vattacsomókhoz hasonló pelyhekben hullott a hó: a csen¬des havazásban mintha elhalkult, ki is aludt volna min¬den
hang. A fák meghajoltak a hó súlya alatt, Costache fehér sipkás téglarakásai sarkköri építményekhez ha¬sonlítottak. Marina is úgy
vonult végig az udvaron, mint egy eszkimó asszony, nyakig érő hóbundában. Valahon¬nan száncsengő hangja hallatszott.
— Tudod mit? — kérdezte szaporán Ottilia. — Olyan jó lenne szánkózni! Elviszel?
Félix szívesen beleegyezett, felöltözött, és nemsokára már ott ültek egy keskeny szánkóban, a behemót kocsis mögött, aki egymaga is
teljesen elfoglalta az első ülést. Egy vállalkozó kedvű gyermek kurjongatva a nyomukba . eredt, és fel-felkapaszkodott a szán végére.
A muszka kocsis oldalról rávágott az ostorával, közben egy cifrát káromkodott. A fekete lovakat felvillanyozta a csengety- tyűszó és
a hátukat borító habfehér köntös, megérezték, hogy a terhük könnyű, és jól belefeküdtek a hámba; fürgén szedték a lábukat, és olyan
büszkén tartották fe¬jüket, mint Géricault tajtékos paripái. Egy makacsul csa¬holó jókora mopszlikutya szaladt előttük, és amikor
te¬hette, mérgesen el-elkapta a nyeregtakaróról lecsüngő rojtokat. Félix és Ottilia csaknem nyakig béburkolózott a pokrócba; fejüket-
vállukat nemsokára hóbunda borí¬totta. Továbbra is nagy, sűrű csomókban havazott. Otti¬lia kinyújtotta a nyelvét, és vidáman
ízlelgette a ráhulló pelyheket.
— Jól érzed magad? — kérdezte Félixtől.
— Jól — válaszolta Félix.
S csakugyan, sugárzott róla a jókedv, de arca azt is elárulta, hogy főként Ottilia közelsége hangolta fel. A lány viszont a hónak, a
hidegnek, a szánkózásnak ör¬vendett, és barátságosan, cinkosan integetett a gyerme¬keknek, akik apró szánkáikat a robogó szánhoz
akarták
kötni. Kiértek a fasorba. A hó itt olyan nagy volt, hogy az utcaseprők csak üggyel-bajjal tudták magas, naftali- nosan csillogó gátakba
rakni az út két oldalán, a hársfák között. Ottilia belebökött ujjával a kocsis kemény, bun- dás hátába, így adva jelt, hogy álljon meg.
Azzal leug¬rott, és élvezettel hanyatt vágta magát egy hatalmas hórakáson. Arca pirosán, hamvasan ragyogott, mint a nyári alma, a
hideg miatt nagy gomolyokban áradt ki száján a megfagyott lehelet. Ottiliát ez nagyon mulatr tatta. Odahívta Félixet, felfújta az arcát,
és párálló le¬heletével valóságos művészi figurákat írt a levegőbe. Félix érezte a hó kesernyés szagával elkeveredő finom illatát.
Ottilia csoszogó léptekkel elindult a havon, vi-dáman utánakiáltott egy gyermekcsapat szánkó-vonatá¬nak, amelyet két egymás mögé
fogott ló húzott, és — mintha szédülne — hol az egyik, hol a másik hóhegyre vágta le magát. Tetőtől talpig havas lett, még a haja, a
füle, a szeme is csupa fehér volt. Néhány gyerek köréje gyűlt, majd elszaladt, egyikük hólabdát gyúrt és pajko¬san megdobta. Ottilia
is lehajolt, visszahajított egy jó¬kora golyót, és odakiáltotta:
— Te piszok!
— Nem jól mondod — javította ki Félix. — Pi-pi-
: szók.
Mindketten nevettek. Amikor újra felültek a szánba. Ottilia így szólt:
L, — Milyen gyönyörű lehet most a mező Pascalopol bir- 1 tokán! Micsoda allegróban lehetne végigrohanni rajta f ■ szánkón, két
versenyló mögött!
|v Félix nem válaszolt, mosolygott, de a lány úgy látta, | hogy csak kényszeredetten. A Calea Victorieien, Pasca-
| lopol lakása közelében Ottilia hosszú hallgatás után a fiú
| karja alá csúsztatta a kezét, és félénken egy javaslattal
| állott elő:
I — Mit szólnál hozzá, ha felugornánk Pascalopolhoz? | örvendene, mert bizonyára nagyon unatkozik.
I Félix nem tudta eléggé eltitkolni kellemetlen megle-' I petését.
— Menj fel egyedül, én majd megvárlak. Valószínű,
| hogy neked örvendeni fog, de ami engem illet... Efelől | nem vagyok éppen bizonyos.
81 —A titokzatos lány 48]_
Ottilia kissé elhúzta a száját, és hallgatott. Félix hiába kérlelte, a lány nem engedte, hogy a szán megálljon.
Így hát hazafelé indultak. Közben besötétedett, de a ház¬ban nem égtek a lámpák. Ottilia kissé csodálkozva ment be. Hirtelen
felsikoltott, sápadt arccal visszarohant, és remegve kapaszkodott Félix karjába.
— Mi történt?
— Apa ... — mondta zokogva Ottilia. [
Félix berohant a házba. Az asztal mellett mintha va¬lami fekete tömeg hevert volna. Gyufát keresett, meg- i
gyújtotta a lámpát: az öreg Costachét a padlón elterülve ?
találta. A vénember alig hallhatóan nyögött. Nagy ne-j
hezen felemelte, és a díványra fektette. Ottilia az ajtó mellett állott, és rémülten nézte.
— Orvosért kell küldeni Marinát!
Ottilia kiszaladt.. Az öregasszony teljesen felöltözve aludt a szobájában. Amikor meghallotta, hbgy a vén Costache rosszul lett, egy
darabig álmosan bámult, majd \
ahelyett, hogy orvosért ment volna, szó nélkül átfutott Aglaéhoz. Így néhány pillanat múlva az egész társaság szaladva indult az
esemény színhelyére. Costache élt, az eszméletét nem vesztette el. Egyik kezével kínlódva ta-pogatta a derekát, majd egy szót
suttogott:
— Pascalopol...
Félixnek alig volt ideje megmagyarázni Ottiliának, hogy Costache Pascalopolt kívánja látni, amikor Aglae, Stánicá, Olimpia, Aurica,
Titi és Marina berohant a szo¬bába.

180
Marina csaknem gúnyosan jegyezte meg:
— Ottilia azt mondta, hogy hívjak orvost.
— Mit akarsz az orvossal? — kiáltotta Aglae. — Kell is már ennek orvos!
— Kár a fáradságért — egészítette ki szavait Stánicá.
— A második roham után már csak a temetés követke¬zik. Nem látjátok, hogy meghalt? Isten nyugtassa!
És roppant ájtatos arccal keresztet vetett.
— Hozzatok egy gyertyát! Adjuk meg neki a keresz¬tényi tisztességet.
Az öreg Costache nyögései megcáfolták a beállott ha¬lált: ez szemmel láthatóan kiábrándította a többieket.
Stánicá kötelességének érezte, hogy — bár most csak suttogva — tovább táplálja bennük a reményt:
— Akárhogy is, most már nem ússza meg. Az orvos is ezt mondta.
— Jobban is tenné az Isten, ha magához venné — jelentette ki Aglae. — Csak kínlódna a szélütött testével, minket meg halálra
gyötörne.
Amíg ez a beszélgetés folyt, Ottilia kirohant a kapun. Szerencsére még ott találta a szánt, amellyel hazajöttek, mert a kocsis leszállott,
és seprűvel a hófogó hálót ta¬karította.
— Hajtson gyorsan! — kiáltotta Ottilia.
A kocsis megpattogtatta az ostorát, á szán veszett iramban elindult, és vidám ■ csengettyűszóval töltötte meg az egész utcát. Ottilia
mozdulatlanul ült, tekintete a sem¬mibe révedt.
Félix egy kis havat hozott, és az öregember fejére tette, bár tudta, hogy hiábavaló. Mindenekelőtt le kellett volna vetkőztetnie, de
sejtette, hogy az öreg pénzt dug- dQs a ruhája alatt, és nem akarta elárulni. Stánicá mégis azt javasolta, hogy húzzák le a ruhát
Costachéról.
— Le kell vetkőztetnünk, hogy jobban lélegezhessék. Akárhogy is, meg kell tennünk, amit még megtehetünk.
Oda is ment az öreghez, és nekilátott, hogy levetkőz¬tesse. Valamennyiük rémületére az öreg borzalmasan fel¬nyögött, mintha
ordítani akart volna, és két kezét még erősebben a hasára szorította.
— Mintha a gyomra fájna — jegyezte meg Stánicá, és figyelmesen nézte az öreget. („Itt valami bűzlik!w — mondta magában.)
— Vigyázzatok — rendelkezett Aglae —■, egy gom¬bostű se tűnjön el a házból! Éjszakára itt maradunk, ezt még kibírjuk.
Pascalopol nagyon gyorsan megérkezett az orvossal és Ottiliával.
— Mi keresnivalója van itt ennek? — súgta oda bosz- szúsan Aglae a lányainak.
Az orvos a beteghez lépett, és rögtön a mellére haj¬totta a fejét. Azután levetette a kabátját, mosdótálat kért, és elrendelte, hogy a
beteget le kell vetkeztetni. Az öreg heves nyögdécseléssel tiltakozott, és integetve követelte, hogy előbb valamennyien menjenek ki.
Pascalopol fran¬ciául tolmácsolta a beteg kívánságát; Stánicá nagy fi¬gyelemmel hallgatta. Az orvos a műtét sikere érdekében arra
kérte a jelenlevőket, hogy rövid időre hagyják el a szobát. A legengedékenyebbnek Stánicá mutatkozott.
— Kimegyünk, hogyne mennénk ki, professzor úr, ha a beteg érdeke így kívánja!
Aglae is elvonult, de odavetett egy célzást, persze jó hangosan, hogy meghallják:
— Ez meg miféle dolog? A családnak nincs joga a beteg szobájában maradni?
Az orvos eret vágott Costache nyakán, majd nyomó- kötést tett a sebre. A műtét után az öreg szemmel lát¬hatóan megélénkült, de a
bénulás jelei most erősebben kiütköztek ugyanazon a kezén és lábán. A nyelve is sok¬kal nehezebben forgott. Mégis érthetően ki
tudta fejezni magát, és a teste is mozgott.
— Szívós természet ■— jegyezte meg az orvos —, most is megmenekült.
Az öreg körülnézett a szobában, és miután meggyőző¬dött arról, hogy a két férfin kívül más nincs a szobában, így szólt:
—- Pa-pascalopol, oda akarom adni magának a ki-kis¬lányom pénzét.
— Ha így gondolja helyesnek — mondta ez tettetett közömbösséggel, hogy meg ne ijessze —, adja ide.
— Segítsen!
Az öreg megpróbálta kioldani a nadrágszíját, de hiába. A szemével kért segítséget a földbirtokostól. Ez az or¬vossal együtt
elővigyázatosan levetkőztette; a beteg ag¬gódó pillantásokkal kísérte minden mozdulatukat. Pasca¬lopol megtalálta a zsebet és a
zacskót, és kihúzta belőle a zsineggel összekötözött bankócsomagot. Az öreg kéré¬sére kibontotta a zsineget, mire a köteg három
kisebb csomagra bomlott. Az öreg kikapta őket a kezéből.
— Meggyógyulok, doktor úr? — kérdezte.
— Jó gondozás mellett, igen.
Az Öreg erre hosszú habozás után csak az egyik száz¬ezer lejes csomagot adta át Pascalopolnak Ottilia részére. A másik kettőről csak
annyit mondott, hogy majd ké¬sőbb. Mivel nem tudott könnyen felkelni, arra kérte a
földbirtokost, hogy a pénzeszacskót és a két bankóköte- get dugja a matrac alá, amelyet már egy ideje a dívá¬nyon tartottak. Amikor
Pascalopol végzett ezzel a mű¬velettel, az öreg, aki aggódva figyelt, rémülten odasut¬togta:
— Azok a szemek, a szemek ...
És kezével az ablakra mutatott. A két férfi odapillan¬tott, de semmit sem látott. Mintha lépések csikorogtak volna kint a havon.
— Semmi, semmi — nyugtatta meg Pascalopol az öreg Costachét —, valaki járkál az udvaron.
Végül az orvos a többieknek is megengedte, hogy be¬jöjjenek. Ügy törtek be a szobába, mint az iskolások szünet után az osztályba.
Félix és Ottilia megállott a küszöbön. Később a földbirtokos és az orvos félre vonta Ottiliát. Bezárkóztak néhány percre a szobájába,
és ott beszélgettek. Hogy miről, azt Félix nem tudhatta, és nem is akarta megkérdezni. Távozás előtt az orvos újra bené¬zett a
beteghez, és megkérte az ottlevőket, hogy legye¬nek figyelmesek hozzá.
— Mi a helyzet, doktor úr? Mondja meg őszintén.
— Üjra túl van a veszélyen, s a nyugalom visszaad¬hatja az egészségét is. De most nehezebben fog menni, mert kissé
megbénult a keze-lába.
Stanicá túláradó hálát színlelt, amiben a többiek egy¬általán nem osztoztak: t — Doktor úr, maga számunkra a gondviselés! Üjra
[ csodát tett, és visszaadta nekünk drága nagybácsinkat! örök hálára kötelezett bennünket. („Az anyád istenit, te gazember —
gondolta magában —, idehozott a kövér görög, hogy tönkretedd a jövőmet!“) t — Az Öregember családja — magyarázta Pascalopol
a kocsiban az orvosnak — nagyon pénzéhes. Minden lé- [ pését lesik, mert attól tartanak, hogy annak a lánynak l hagyja a vagyonát,
akit ön is látott, és aki a második | / házasságából való mostohalánya.

181
I — Bűbájos teremtés — foglalta össze a véleményét ^ Ottiliáról az orvos —, igazán kárl
— Arra törekszem — mondta Pascalopol inkább ma- jf gának —, hogy valami jót tegyek vele, de ne bántsam
■ meg.
A virrasztók hada most nem volt olyan vidám, mint a múltkor. Némán őrizték az öreget, egyikük sem aludt. Másnap reggel, minthogy
az öreg elég csendesen pihent az ágyában, Aglae úgy találta, hogy fölösleges az egész háznépet fárasztani. Csupán Auricát hagyta a
szobában, azután maga mellé vette Titit, Olimpiát és Stánicát, és alaposan végigkutatta velük a házat.
—1 Vigyük át hozzánk az értékesebb holmit, ne hagy¬juk itt a tolvajoknak.
És megkezdődött a rámolás. Székeket, képeket, tük¬röket cipeltek át, de az utca felől, hogy az öreg meg -ne neszeljen valamit.
Olimpia és Stánicá apróbb dolgok¬ra vadászott; titokban elrejtették őket, miközben a kö¬nyökükkel lökdösték egymást. Ottilia látta,
hogy Marina, Stánicá, Titi, Olimpia, Aglae reggel óta járja a havat az udvar végéig és vissza, és rettenetesen felháborodott. Kedve lett
volna kinyitni a veranda ablakát, és odakiál¬tani nekik, de azután megrémült, mert arra gondolt, hogy az öreg talán meghalt.
Hálóingben, mezítlábasán ro¬hant be az ebédlőbe, ahol Costache nyugodtan, horkolva aludt. Erre visszatért a szobájába, felöltözött,
beszólt Fé- lixért, és az ablakhoz vezette:
— Látod, mit művelnek? Mit szólsz hozzá?
Félix is felmérgelődött, de Ottilia azt tanácsolta, hogy hallgasson.
— Fölösleges, mert ha apa nincs már, tőlem vihetik a sok vackot. Apának nem kell megtudnia a dolgot, mert abban a
pillanatban meghal a méregtől.
Félix helyeselte a véleményét. A banda tehát nyu¬godtan dolgozott, amíg el nem fáradt, és későbbre nem halasztotta a további
hurcolkodást. Aurica még az Ötti- lia zongorájára is szemet vetett, de Olimpia — talán csak puszta irigységből — kijelentette, hogy
ezt már mégsem lehet, mindennek van határa. A zongora az Ottiliáé, az anyjától örökölte.
— Van erről írása? Hol a bizonyíték? — acsarkodott Aurica.
Stánicá diplomatikusan közbelépett:
— Hagyjátok ezt, lányok, majd később megbeszélitek. A zongora közel van az ebédlőhöz, és az öreg meghal¬
laná, amikor kiviszitek. („Micsoda elvetemedett család!w
— vélekedett magában.)
Az öreg mozdulatlanul feküdt a hátán, de közben erő¬sen fülelt. Mintha gyanús zajokat, suttogó hangokat hal¬lott volna, és amikor
Ottilia az ágyához ült, megkér¬dezte :
— Ki beszél így? Mit mind zörögnek odaát a szobák¬ban?
— Semmi, csak a szél, apa.
— Az én házamba nem fúj be a szél. Megyek és meg¬nézem.
És erőnek erejével le akart szállni az ágyról. Ottilia szelíden visszafektette, és megesküdött, hogy semmi sem történt. Kinyitotta az
ajtót a zongoraszoba, majd a nap¬pali . felé, amely már félig üres volt, és újra megerő¬sítette, hpgy nem lát változást. Az öreg
egyelőre meg¬elégedett ennyivel. De rövid idő múlva újból gyanakodni kezdett, és megkérdezte:
— A zo-zongora a szobában van-e?
— Apa, hiszen tudod, hogy a zongora nem repül¬het tel!
— De azt is tudom, hogy micsoda tolvajok ezek!,
— Nem, apa, a zongora a szobában van, ahogy utol¬jára láttad. n
— Akkor menj és játssz valamit.
Ottilia átment a másik szobába, és most is ugyanazt a Csajkovszkij-darabot játszotta el, de ezúttal nagyon szomorúnak találta. Az öreg
végleg megnyugodott. ,
— Látod, hogy megvan a zongora, apa? De hát ki is vihette volna el?
— És azok a szemek? — kérdezte az öreg Costache.
— Miféle szemek?
— Amelyek az este néztek rám az ablakból.
Ottilia azt hitte, hogy az öregnek valami kisebb hallu¬cináció ja van, és nem válaszolt. Miután még egy nap telt el változatlanul, és
Vasiliad is látta Costachét, vala¬mennyiüknek el kellett ismerniük, hogy a beteg a gyó¬gyulás útján van. Unalmas lett volna továbbra
is vir- rasztani fölötte. Az öreg már mozgolódott a díványán, amelyet csak a szükségleteiért volt hajlandó elhagyni. Ilyenkor Marina
segédkezett neki. Általában elégedett¬nek látszott, visszatért az eufóriás hangulata is. Aglae rövid családi tanácsot tartott, és Stanicá
élénk helyes¬lése mellett úgy határozott, hogy sorra fognak felvi¬gyázni a betegre. Stánicának az volt a véleménye, hogy egyikük se
menjen be a beteg szobájába, nehogy az öreg gyanút fogjon, esetleg meg is haragudjék, és végrende¬letet csináltasson. Elég, ha
Marina tudósítja őket az álla¬potáról; szükség esetén azonnal hírt hozhat. Ez azonban nem akadályozta meg Stánicát abban, hogy
folyton be ne járjon az öreghez, érdeklődjék az egészsége felől, kü¬lönféle történetekkel traktálja, halálos ágyukból feltá¬madt
betegekről és más hasonló esetekről meséljen. De bosszantotta, hogy mindig ott találta Ottiliát. A lány min¬den viszolygás nélkül
ápolta az öreget, amiért Félix Őszintén csodálta. Kissé felületesnek tartotta, és most ki-derült, hogy odaadó is tud lenni. Az öreg
Costache lep¬lezetlenül ellenséges pillantásokkal méregette Stánicát, és amikor meglátta, még merevebb testtartást vett fel az ágyban,
miközben folyton szemmel tartotta.
Pascalopol nemsokára újra meglátogatta az öreget; amikor egy pillanatig végre magukban maradtak — mert Stanicá sehogy sem akart
kimenni a szobából —, meg¬mondta neki, hogy a pénzt Ottilia nevére bankba tette. Megmutatta neki az írást is: Pascalopol azt
remélte, hogy az Öreg a többi pénzt is szóba hozza, és végül átadja neki. De tapintatból nem tett rá célzást, sőt úgy találta illendőnek,
hogy hamarabb távozzék: nem akarta felkel¬teni Aglae gyanúját. Kint Stanicá megkérdezte Pascalo- poltól:
— Mit mondott az öreg? Végrendeletet akar csinálni? Mi a szándéka?
— Nem beszéltem ezekről a dolgokról — nyugtatta meg a földbirtokos. — Mit képzel? Mi közöm hozzájuk?
„Ravasz a vén görög. Vele, Ottiliával, Félixszel és ta¬lán Georgetával meg tudnám hódítani a világot. “
— Mit mondott Pascalopol? — kérdezte Stanicá az öreg Costachétól.
— Hogyhogy mit mondott? — morogta haragosan az öreg, mivel Stánicá túlságosan közel lépett az ágyához, és a kezével
kellett ellöknie. — Hogyhogy mit mondott?

182
— Tudom is én? Ravasz fickó. Ki tudja, miféle hülye tanácsokat ad magának, csak azért, hogy félrevezesse. Én nem bíznék
meg benne. Miért nerii fordul hozzám tanácsért, hiszen ügyvéd vagyok, vagy mi az ördög? Tudja, hogy ingyen állok a
rendelkezésére.
— Nincs szükségem ügyvédre — vágta el a szavát az öreg.
Stánicá egyre azt leste, hogy Félix és Ottilia mikor megy ki a városba.
— Ma előadásra megy? Vagy nem? — kérdezte Fé- lixtől.
— Igen, megyek — válaszolta gyanútlanul Félix.
Ellenben Ottilia sohasem ment el hazulról, és csak az
öreggel törődött. Stánicá. folyton intette:
— Agyonstrapálod magad, megbetegszel, és ez még az Öreg érdekében sem lesz jó! Menj és levegőzz néha egy kicsit, majd én
mellette maradok.
Egy napon Stánicá az udvar végéből jövet elrejtőzött a Marina konyhájában. Megpillantotta Félixet, aki éppen a városba indult. Tehát
csak Ottilia volt otthon. A kony¬hából lábujj hegyen a ház elé osont, belépett a gótikus ajtón, és a szobákon áthaladva az ebédlőhöz
ért. Belesett a kulcslyukon, és megállapította, hogy az öreg magányo¬san hever a díványon. Üjra kiment, és hátulról a
zon¬goraszobába került. Ottilia ott volt, a zongorára könyö¬kölve gondolkozott.
— Hogy érzi magát Costache bácsi? — kérdezte Stá¬nicá.
— Változatlanul — felelte komoran Ottilia.
— Tudod-e, hogy ma délután eljön Pascalopol? Mint¬ha ilyesmit mondott volna — hazudta Stánicá.
— Igen? — ijedt meg Ottilia. Majd rövid gondolkozás után hozzátette: — Nem mész be a városba? Szükségem volna egy
doboz púderre.
— Szívem — védekezett Stánicá —, igazán megven¬ném, de nem értek a női dolgokhoz. Aztán tudod, hogy Olimpia milyen,
csak bajt zúdítok a fejemre, ha meg¬tudja, hogy érted mentem ki a városba. Menj, járj gyor¬san, addig én majd őrzöm az öreget.
Vagy nem bízol Stánicá áldozatkészségében? Igazán sajnálom.
Ottilia rövid gondolkozás után döntött: •— Kiszaladok egy félórára. Kérlek, maradj itt addig, vagy hívd át Auricát.
Stánicá törökösen a mellére tette két kezét, ami azt jelentette, hogy számíthat a leghűségesebb szolgálatára:
— Menj nyugodtan.
Ottilia magára kanyarította körgallérját, és elment, Stánicá a tekintetével követte. Azután meghasította az ajtót, kinézett az udvarra, és
amikor látta, hogy senki sincs a láthatáron, bement Costache szobájába. Az öreg ellenségesen méregette a tekintetével. Stánicá a
nappa¬liba nyíló ajtóhoz ment, kissé kinyitotta, majd újra be¬csukta. Azután az ablakhoz lépett, kinézett az udvarra, visszatért az
asztalhoz, fogott egy széket, odavitte az öreg ágyához, és leült. Az öreg aggódva nézte.
— Hogy van, bácsikám? — kérdezte Stánicá. — Job¬ban, ugye?
Az öreg Costache kérdéssel válaszolt:
— Mit akarsz tőlem?
— Jaj, istenem — védekezett Stánicá —, én csak az egészsége felől érdeklődöm, maga pedig azt kérdi, hogy mit akarok. Miért
kérdez ilyesmit?
Ezzel Stánicá még közelebb húzta a székét az ágyhoz.
— Miért jöttél, mit akarsz? — idegeskedett az Öreg.
Stánicá tette magát, hogy nem érti a beteg szavait.
Megfogta a lepedő szélét, és felemelte, mintha a matra¬cot akarta volna megvizsgálni.
— Jó ez az ágy? — kérdezte. — Elég puha? Miért nem megy át a hálószobába?
— Ha-ha-hagyj békében! Mit akarsz?
Stánicá zavartalanul tovább tapogatta a matracot, az¬után hirtelen alá ja nyúlt, és kihúzta a pénzcsomagot. Az öreg óriási szemeket
meresztett, kitátotta a száját, hogy mondjon valamit, emberfeletti erőfeszítéssel felemelke¬dett, az ágy széléhez támaszkodott, és sírós
torokhangon felordított:
— A pénzem, a pé-pénzem, rabló! y
Aztán a padlóra zuhant. Stánicá jól begyömöszölte a csomagot az inge alá, a hasára csúsztatta, kinézett az udvarra, majd az ebédlőn és
a gótikus ajtón át eltávo¬zott. Az udvar és az utca teljesen néptelen volt. Nyugod¬
tan bement a szomszéd udvarba. Aglaét és Auricát ta¬lálta otthon. Odaszólt nekik:
— Találkoztam Ottiliával. Arra kéri Auricát, hogy nézzen át egy kicsit az öreghez,, ne hagyja egyedül.
— Menj, Aurica — tanácsolta Aglae.
— Várj, én is veled megyek — ajánlkozott Stanicá. — Hadd lám, mit csinál az öreg.
Aurica felsikoltott, amikor meglátta a halottat. Stá- nicá is meglepetést színlelt, azután átszaladt, hogy ér¬tesítse Aglaét, aki éppen
akkor rohant be az egész ban¬dával, amikor Ottilia is megérkezett és sápadtan megál¬lóit a küszöbön. Stanicá hozzáugrott, átölelte,
és vigasz¬talni kezdte:
— Ottilia, Ottilia, drága unokahúgom, légy erős, ne hagyd el magad, hiszen ez a végkifejlet várható volt!
Azután mindenkinek elmagyarázta a történteket:
— Ottilia éppen azt mondta: maradj itt, vigyázz egy kicsit, és hívd át Auricát is. Én átmentem a sógornő¬mért, és
visszakísértem. Hát az öreg itt hevert a földön. tJgy látszik, szüksége volt valamire, felemelkedett-, hogy kimenjen, de rosszul lett.
— Igen, anyám — erősítette meg Aurica —, én léptem be előbb a szobába, és amikor megláttam, szörnyen meg¬ijedtem és
felsikoltottam, de még hogy! Jaj, majdnem halálra rémültem!
— Hát én! — dicsekedett Stanicá. — Azt hiszed, hogy engem nem viselt meg a dolog? össze vagyok törve! Haza kell mennem,
hogy kissé magamhoz térjek. Valami aktákra is szükségem van, mert holnap tárgyalásom lesz. Add ide a lakáskulcsot, Olimpia.
Stanicá tehát elment, aminek Aglae csak örvendett. Amúgy is az volt a véleménye, hogy túl sokat téblábol a házban a maga
szakállára. Ottilia a szobájába rejtőzött. Merev tekintettel, nedvesen csillogó szemmel ült az ágyán, de nem tudott sírni. Félix hiába
próbálta kimoz¬dítani szótlanságából. Aglae katonásan átvette a parancs¬nokságot a ház felett. Ahelyett, hogy a halottal törődött
volna, valamennyiüknek megparancsolta, hogy egyelőre hallgassanak a halálesetről, sőt odaállította Marinát a ka¬puba, hogy senkit
be ne engedjen.

183
— Lássuk, hol a pénze, hová tette az iratokat és a végrendeletet, ha ugyan csinált — mondta Aglae. — A temetéshez pénz kell!
És miközben a halott mozdulatlanul feküdt a papla¬non, és már kezdett viaszsárga színt ölteni, Aglae, Olim¬pia, Aurica és Titi
nekilátott a keresésnek. Kihúzták a fiókokat, felhányták a ruhásszekrényt, még a kályhákba is benéztek. De csak iratokat találtak,
bérleti szerződé¬seket, különféle elszámolásokat, amelyekből következtet¬ni lehetett az öreg Costache vagyonára. Aglae
összecso¬magolta és magához vette őket. De pénzt nem találtak, csupán egy kis értékű bankócskát az egyik irat alatt. Olimpia egy
sokköves gyűrűt fedezett fel egy dobozban. Sebesen az ujjára húzta, de mivel Aglae meglátta, úgy érezte, magyarázattal tartozik:
— Anyám, ezt a gyűrűt elveszem, hiszen tudod, hogy nincs egy valamirevaló ékszerem, és meg is ígérted...
— Persze ■— tiltakozott Aurica —, minden csak ne¬ked, nekem meg semmi. Te férjhez mentél, mi szüksé¬ged rá!
Olimpia lenyelte a megjegyzést, és megtartotta a gyű¬rűt.
— De hol a pénz? — kérdezte izgatottan Aglae. —> Hol a pénze? Biztos, hogy volt itthon is pénze! Abban a zacskóban tartotta,
amely a múltkor leesett. Egészen biztos, hogy volt pénze!
Dühösen csapkodta a szekrényajtókat, elhúzta a sző¬nyegeket, de eszébe sem jutott, hogy újra elegyengesse őket; apróra kiszedte az
ebédlő- és a kártyaasztal fiókjai¬nak a tartalmát, de csak érintetlen gyufásdobozokat, do¬hányos csomagokat, gondosan egymás
mellé rakott ceru¬zákat, egyszóval semmiségeket talált.
— Persze, hiszen magánál tartotta a pénzt! — jutott eszébe hirtelen. ■— Hogy is nem gondoltam erre?
És berohant az ebédlőbe. Mivel az öreg hálóingben fe¬küdt, azonnal láthatta, hogy a pénz nincs nála. A nad¬rágja összehajtogatva
hevert mellette egy széken, de a zsebéből nem került elő egyéb, mint néhány zsindely¬szeg, egy-két ceruzavég és gyufásdoboz, no
meg egy gyűszű.
— No nézd, a gyűszűm! Annyit kerestem, hogy bele-szédültem! Ügy látszik, itt ejtettem el.
Aglae a blúza kiszsebébe dugta a gyűszűt. Minthogy a ruhazsebekben semmit sem talált, kihúzta a párnát az öreg Costache feje alól,
benézett a lepedő alá, majd nagy erővel felemelte a matracot, és a falhoz hengerítette a halottat.
— Itt a zacskó! — kiáltotta diadalmasan, és leeresz¬tette a matracot. Az öreg Costache teste megremegett, majd újra
mozdulatlanná dermedt. A zacskóban néhány ezüstpénz és Napóleon-arany volt, több összegyűrt bank¬jegy társaságában: összesen
néhány ezer lej.
— Pedig sokkal több pénze volt! — mondta bosszú¬san Aglae.
Az eredménytelen kutatás után Aglae felfüggesztette a további keresgélést. Tudomásul kellett vennie, hogy á zacskóban talált pénzen
kívül egy árva lej sincs a ház¬ban.
— Hátha Ottilia kaparintotta meg a pénzt! Biztos, hogy ő vitte el!
Aurica, akit bosszantott Olimpia konkurrenciája, vé¬delmébe vette Ottiliát:
— Nem, anyám, ne vétkezz, hiszen Ottilia nem is volt itthon, amikor az öreg meghalt!
— Igaz — ismerte be Aglae. — De lehet, hogy az öreg maga adta oda neki a pénzt. Az biztos, hogy erővel
.. nem lehetett elvenni tőle. De ha mégis ő vitte el, verje ^ meg az Isten érte!
í"? Aglae kijelentette, hogy fáradt. Még elmélkedni akart {"■ a teendőkön, úgy döntött tehát, hogy a családjával együtt i\ hazamegy.
Az Öreg ott maradt a díványon, az összegyűrt | lepedőn; a paplan félig lelógott róla. Félix látta ezt, és f mivel tudta, hogy a halottat
rendbe kell szedni ahhoz, hogy koporsóba tehessék, igyekezett ezt a legnagyobb i tapintattal megmagyarázni Ottiliának. A lány
nyugodt, l határozott arccal felkelt a díványról, előhívta Marinát, t az asszony^ segítségével felöltöztette, és rendesen elhe- lyezte az
öreget az ágyon.
Aglae otthon levetette magát a heverőre, és arra kérte | a többieket, hogy legyenek csendben, mert szundítani
akar egyet. Hortyogva aludt egy órát, azután felkelt, és panaszos hangon kijelentette, hogy éhes.
— Egészen megzavarodtam a Costache betegségétől, még rendesen enni is elfelejtettem.
Amikor asztalhoz ültek, Stanicá is beállított. Redin- gotot viselt, hozzá feltűnően magas gallért, a bajusza pe¬dig erősen ki volt kenve.
— Jó, hogy jössz — mondta Aglae. — Rosszul állunk. Nem találtunk egy vasat sem, csak valami aprópénzt.
— Micsoda? — kérdezte Stanicá tettetett csodálkozás¬sal. — Mondtam én, hogy főz valamit az öreg!
— Más húzza a hasznot, én meg költekezzem? Ki fogja eltemetni, kérdem én?
— Hát maga, természetesen!
— Én?! — háborodott fel Aglae. — Mivel? Azzal a néhány rongyos lejjel, amit rám hagyott? Temettesse el Ottilia, eleget
mondta, hogy apus így, apus úgy.
— őrizzük meg a nyugalmunkat, anyám — ajánlotta Stanicá. — Erkölcsileg az a legközelebbi rokon köteles a tisztességes
temetésről gondoskodni, aki örököl, ebben az esetben tehát maga. És a maga érdeke is ezt kívánja.
— Miért éppen én? — kérdezte makacsul Aglae.
-t- Azért, mert maga örököl mindent, a szomszédos házat, a $tirbei Vodá utcai ingatlant, amelyet nem adott el, és egyáltalán mindent,
ami megmaradt. Ügy gondolja, hogy ez kevés? Ha volt készpénze, akkor azt nyilván¬valóan még életében szétosztogatta, erre tehát
keresztet vethet. De megmaradt a vagyon állaga.
Aglae kissé megjuhászodott.
— De hátha valami végrendeletet hagyott Ottilia ja¬vára? — mondta gyanakvó hangon.
— Hát ez lehetséges, de én nem hiszem. A házban találtak-e valamit? Nem. Costache bácsi nem az az em¬ber volt, aki szeretett
törvényszékre, ügyvédhez és más efféle helyekre járni. Ha végrendelkezett volna, azt Otti¬lia vagy Pascalopol tudná.
— Menj és kérdezd meg — ajánlotta Aglae.
Stanicá rögtön át is ment. Otthon találta Ottiliát, aki
az alkalomnak megfelelően átöltözött.
— Ottilia — kezdte ünnepélyesen Stánicá, és közben kísérletet tett, hogy mindkét arcát megcsókolja —,
együttérzek veled a csapásban, amely reád zúdult, és arra kérlek, hogy ezekben a percekben tekints apádnak, édes fivérednek vagy jó
barátodnak, ahogy akarod. A te érdekeid azonosak az én érdekeimmel. Tudom, hogy nagyon elmerültél mély fájdalmadban, és
nehezedre es¬nék mindennapi . dolgokkal is foglalkoznod, de engedd meg, hogy én, mint ügyvéd, kézenfogva vezesselek. Csu¬pán
egy kérdéssel zavarlak: hagyott-e rád Costache bá¬csi valami hivatalos iratot, esetleg — hogy így fejezzem ki magam — formális
végrendeletfélét?
— Nem, nem hagyott semmit — mondta fásultan Otti¬

184
lia —, és kérlek, ne gyötörj most. Nem hagyott rám vég-rendeletet, és azt hiszem, nem is készített ilyesmit. De nekem úgyse kell
semmi. '
— A zongora feltétlenül a tiéd — fontoskodott Stá-
■ nicá. — Ki kell követelned!
— Kérlek, hagyj most!
— Megyek, megyek. Tisztelem nagy fájdalmadat!
Amikor visszatért, Aglae azzal foglalkozott, hogy kü¬lönböző csomókba rakta a zacskóban talált pénzt.
Anyám, előlegezzen nekem is néhány száz lejt, kö-nyörgöm, teljesen le vagyok égve! — És máris felmar- Í kolta az egyik halmot.
I — Várj egy kicsit, az isten áldjon meg, Stánicá! Mit
| jöttök úgy rám? Ez a pénz a temetésre kell! Nem temet-
hetem el úgy, mint egy koldust, hiszen kikacagnak az emberek!
| — Igaza van, anyám — dicsérte Stánicá, de a pénzt
fi nem adta vissza. — Gyönyörű ceremóniát rendezek ma- I gának.
|- — Mit mondott Ottilia? — érdeklődött Aglae.
! — Nincs végrendelet, és én el is hiszem, mert az öreg
| ki nem adott volna egy vasat sem a kezéből. De csodál- í kozom, hogy pénzt nem találtak a házban.
| — Én is furcsállom.
|: — Igen, nagyon furcsa! — Stánicá úgy tett, mintha
| gondolkoznék. — Itt valami nagy titok lappang. De egy¬szer majd kiderítem! Meglátjátok, hogy Stánicá detek- tívnek sem utolsó!
— Inkább azt derítenéd -ki, hogy van-e végrendelete vagy nincs. Mert ha másokra hagyta a vagyonát, temes¬sék el Ők!
— Csak Pascalopol tudhatja biztosan. Délután felke¬resem, és megkérdem.
Stánicá valóban felkereste Pascalopolt, aki meglepe¬téssel értesült az öreg Costache haláláról. Óvatosságból nem kérdezte meg, hogy
a matrac alatt megtalálták-e a pénzt. Megerősítette, hogy Costache nem írt végrende¬letet.
— Costache „nem hagyott hátra végrendeletet, ez egé¬szen biztos. Egyik napról a másikra halogatta az elké¬szítését, így
sajnálatos módon semmi sem jut Ottilíának.
— Kár — forgatta a szemét Stánicá —, mert az a lány többet érdemelt volna. Nagyon-nagyon szerette az Öreget. De hát majd
mi gondoskodunk róla, az isten sze¬relmére! A védőszárnyaim alá veszem!
— Nem hiszem, hogy szüksége lenne rá — jegyezte meg gúnyosan Pascalopol.
„Meghiszem, hogy nincs szüksége rá — gondolta Stá¬nicá, amikor lement a lépcsőn. •— Most már független nő, és azt csinálhat,
amit akar. Félixszel él.“
Amikor Pascalopol eljött, hogy meglátogassa Ottiliát és a többieket, Aglae panaszkodni kezdett, hogy erősen megszorult, és nincs
elég pénze a temetésre. A földbir¬tokos azonnal elővett egy bankjegyet — amelyet Aglae minden vonakodás nélkül elfogadott —, de
megkérdezte:
— Semmit sem találtak a házban?
—: Semmit, csak valami aprópénzt.
Pascalopol rövid gondolkodás után ezt a magyarázatot adta:
— Valószínűleg nem volt pénze itthon.
Szándékosan mondta ezt, mert attól félt, hogy a gyanú
Ottilia és Félix ellen fordul, ha tovább piszkálja a dol¬got. De magában nagyon furcsállotta a pénzescsomag el¬tűnését. Ottilia
valamennyiük jelenlétében elmondta, hogy az öreg egyszer valami szemekről beszélt. Pasca¬lopol is visszaemlékezett Costache
szavaira, de hallga¬tott.
— Mondtam, hogy itt valami nagy titok lappang ismételte Stánicá. — De kiderítem, ha addig élek is!
Aglae nem akart sokat költeni, de tekintettel kellett < lennie a család becsületére, ami ebben az esetben a pa¬li pok és a kocsik
számától függött. A papi kíséret tekin-
- tetében megelégedett a templom papjával és Cujka po¬péval. Ami a kocsikat illeti, tízet bérbe fogadott, tízet pedig Stanicá
útján kölcsönkért a" nagyszámú rokonság¬tól. Pascalopol is elküldte a kocsiját, maga pedig bérelt fogaton jött. A több mint húsz
kocsiból álló sor, amely¬ben hintók is' akadtak, nagy hatást tett a máskor eléggé elhagyatott utca lakóira. A kapu két oldalán
elhelyezett fekete pajzsokon Costache nevének kezdőbetűi ragyogtak.
— Mi van itt, lelkem? — kérdezte egy öregasszony Marinától.
—1 Mi lenne? Egy halott — felelte Marina, aki azt hitte, hogy ez elég magyarázatnak.
— Fiatal volt vagy öreg?
— Nem is tudom, tán elmúlt hatvanéves.
Az öregasszony szomorúan bólogatott:
— Fiatal volt szegény! Istenem, mitől halt meg?
I; — A haláltól — mondta mérgesen Marina, és elindult
í a papok után, akik éppen akkor érkeztek.
|. Cujka pópa még soha így nem haragudott a tisztáta-
| lanra, amelynek gonosz üzelmeit a cujka sem tudta meg-
| hiúsítani.
| — Mindannyian halandók vagyunk, apámé — mondta
1
vigasztalásul.
Megpillantotta Auricát, és megfeledkezve arról, hogy halottas házban van, odakiáltott neki:
— Mit intéztél a zsidóval, csibém, megkereszteljük? Aurica elpirult:
— Nem tudom, kiről beszél, atyám, bizonyára Össze¬téveszt valakivel.
— Lehet, lehet, galambocskám ■— nyugodott bele Au¬rica szerencséjére Cujka pópa. — öreg vagyok már, és erősen belém
állott a fájás. Maholnap engem is kikí- , sértek.

185
Minthogy Aglae katonazenét is rendelt, Costache utol¬só útja impozáns volt. A szomszédok irigykedtek:
— Szép temetés! A sok kocsihoz még szép időt is ka¬pott! A gazdagok halálukban is szerencsések!
32 - A titokzatos lány
Aglae el volt ragadtatva az óriási közönségtől: ugyanis Stánicá rokonai — még a leggazdagabbak is — a családi fegyelem kedvéért
eljöttek legalább néhány pillanatra, bár legnagyobb részük nem is ismerte az öreget. Ettől egészen megvigasztalódott, és a szíve
mélyén úgy érezte, hogy mégiscsak teljesítette kötelességét. A temetést kö¬vető halotti torra Pascalopolt is meghívta. A pap
ma¬gasztaló szavakkal beszélt az Öregről, és kijelentette, hogy a lelki üdvösségét illetően teljesen nyugodt; maga is tanúsíthatja,
hogy halála előtt milyen buzgalommal fordult a szentegyházhoz. A halál pedig a Fentvaló ki¬fürkészhetetlen akaratától való, nem
illik tehát mérték¬telen bánatunkkal megharagítanunk az Urat, még kevés¬bé kétkedő ésszel boncolgatnunk e világ rendjét. Mert az
Úristen úgy akarja, hogy testünk elkeveredjék a por-ral, amelyből vétetett, lelkünk pedig elfoglalja azt a helyet, amelyre ama végső
ítéletkor méltónak találtatik. A hallgatóságból Stánicá mutatkozott a legáhítatosabb- nak. Amikor a pap kezébe vette a poharat, és
megál¬dotta a bort, ő is keresztet vetett. Mint rendesen, most is mindnyájan mohón ettek, de több méltósággal. Csak Cujka pópa
kurjantotta el magát:
— A testünket elnyeli a föld, a lelkünket meg elviszi az ördög!
— De atyám! — szólt rá szemrehányóan a pap.
— Ámen!..— emelte fel a poharát Cujka pópa, mert nem értette a szemrehányást.
Hosszasan szemügyre vette Pascalopolt, majd némi ha-bozás után megszólította:
— Mondd csak, fiacskám, orvos vagy?
— Nem, tisztelendő ür. Miért kérdi?
— Azt hittem, hogy orvos vagy, fiacskám, mert akkor; megkérdeztem volna, hogy mit csináljak a reumámmal, amely nem akar
békében hagyni.
— Szedjen szalicilt — tanácsolta Pascalopol. — Ve-, gyen kénes fürdőket.
— Kénes fürdőket? — csodálkozott az öreg.
— Kenegesse magát petróleummal — szólt közbe Ag¬lae. --Í
— Kentem magam eleget, vesse fel a tűz, mégis egyre’ szurkál az ördög szarva!
— Azt hallottam, hogy jót tesz a kámforos szesz is — mondta Olimpia.
— Az meg mi, kiscsibém? — kérdezte Cujka pópa, akinek egészen halvány fogalmai voltak a gyógyszerek¬ről.
— A patikában árulják: olyan, mint egy darab cukor, és ha nem dugják egy zacskó borsba, egykettőre elpá¬rolog.
— Híj, égetné el a gyehenna lángja! — vetett ke¬resztet Cujka pópa.
A fiatalabb pap — szokása szerint — úgy vélte illő¬nek, hogy színleg megharagudjék:
— Istenem, legalább most ne emlegesse a gonosz ha¬talmát, atyám!
Ezután kötelességének érezte, hogy Ottiliához is szól¬jon néhány szót; de tisztelni akarta a fájdalmát, ezért inkább a többiekhez
beszélt:
— És a kisasszonynak, az elhunyt lányának ... ne ha-ragudjék, elfelejtettem a nevét.. .
— Ottilia ...
— Igen, Ottilia kisasszonynak mi a szándéka? Tudom, nehéz lesz beletörődnie abba, hogy elvesztette édesap¬ját. Legyen erős,
lányom, ahogy sok más nő is zokszó
. nélkül viseli a megpróbáltatást. A jövőjéért nem kell aggódnia, hiszen tudom, hogy a megboldogultnak szép vagyona volt, maga
pedig egyetlen gyermeke.
Valamennyien lehajtották fejüket, ki ezért, ki azért; ; és Aglae most nem mert olyasmit mondani, hogy Otti-
- lia nem a Costache lánya. A pap a bánat jeleként fogta . fel a hallgatást, és így folytatta:
| — Az ifjúság mindent legyőz! Biztosra veszem, hogy kedves nagynénjénéi és a rokonainál majd megtalálja azt .a vigaszt, amire egy
árvának szüksége van. i Ezekre a megható szavakra nem Ottilia sírt fel, ha¬lnem •— mindnyájuk meglepetésére — Aurica. Ottilia -
^mereven bámult a tányérjába, amelyből semmit sem jévett. Amikor Aurica sírni kezdett, azt hitte, hogy meg¬hatódott az ő mostoha
sorsán, és a részvét csalt könnye¬idet a szemébe. Pedig Aurica a saját életét siratta, a pap Szavairól az jutott eszébe, hogy ő is
„gyámoltalan árvá¬iként" él ezen a világon.
Stanicá úgy tett, mintha erőt venne a fájdalmán, ami persze egy pillanatig sem háborgatta.
— Ami volt, elmúlt — jelentette ki. 1— A halottakat nem tudjuk feltámasztani sírjukból. Tiszteljük emlékü¬ket, de emeljük
szemünket az új nemzedékre, amely a nyomukba lép!
— Bölcs beszéd! Igazad van! — helyeselt neki a pap.
Később a tisztelendő tekintete Félixre tévedt. Megkér¬dezte:
— Hát a fiatalember kicsoda? Rokon? Milyen pályára készül?
— Orvostanhallgató — felelte Aglae —, félig-meddig rokonunk is. Costache gyámja volt a nagykorúságáig.
—> Nagyon helyes, nagyon helyes — bólintott a pap.
•— Nekem is van egy fiam, akit vagy katonaiskolába, vagy orvosira adok.
Stanicá nem tudta megállni, hogy bele ne kössön a pap szavaiba, bár megőrizte ájtatos arckifejezését:
— Atyám, pap létére katonának vagy orvosnak adja a fiát? Miért nem farag papot belőle?
A pap gyakorlatias érzékkel válaszolt:
— Mert a papsághoz, mint akármelyik foglalkozáshoz, hivatásérzet kell. Én pedig úgy látom, hogy a fiam nem való papnak. Az
a kötelességem, hogy olyan helyre állít¬sam, ahol szolgálatot tehet a hazának. De hát miből él ez a fiatalember, ha árva? Dolgozik?
— Nem, némi vagyont örökölt a szüleitől.
— Szép, szép. Okosan teszik a szülők, ha gondoskod¬nak a gyermekeikről, és nem hagyják, hogy az uteán maradjanak, vagy
másokra szoruljanak. Lám, a megbol¬dogultnak is gondja volt a kisasszonyra. Szép vagyont,í takaros házakat hagyott rá.
Valamennyien újra lehajtották a fejüket. Ottilia felál-' lőtt, bocsánatot kért, és azzal az ürüggyel, hogy rosz- szul érzi magát, el akart
menni. Pascalopol engedélyig kért tőle néhány szóra, és kikísérte.
— Ki ez az úr? ■— kérdezte a pap, akinek sejtelm
sem volt sorozatos baklövéseiről. — Bizonyára a nagy; bátyja. I

186
— Az, az, édes jó nagybátyja! — mondta Stanicá és szemében gunyoros szikrák lobbantak fel.
Pascalopol közölte Ottiliával, hogy szabadon rendel¬kezhetik a bankbetétjével. De azt tanácsolta, hogy bán¬jon csínján vele, és — a
gyanúsítgatások elkerülésé¬ért — ne költözzék el azonnal a házból.
— Egyelőre ennyit akartam mondani — fejezte be. — Tudja, hogy szeretem magát. Ha egyéb nem, de lehetek öreg barátja,
vagy a szülői szigort nem ismerő apja. Amíg Costache élt, nyugodtan meghívhattam magamhoz. Ezt a maga beleegyezése nélkül
többé nem tehetem meg. Ben¬nem nincsenek előítéletek, maga is modern gondolkozású lány. Nincs elfoglaltságom, és örömmel
állok a rendel¬kezésére, hogy szórakoztassam vagy védelmezzem. Maga most már független nő, pénze is van, semmivel sem
tar¬tozik nekem. Minden csak magától függ. De ne felejtse el, hogy Öreg barátja szereti, és bármikor, bármilyen kö¬rülmények
között tárt karokkal fogadja. Hálával előre is csak én tartozom.
Pascalopol kezet csókolt Ottiliának, és búcsúzóul ked¬vesen utána intett.
— Kedves teremtés az unokahúga — mondta a pap Pascalopolnak. — Nagyon komoly lánynak látszik. Iga¬zán szívből
sajnálom.
— Az unokahúgom? — kérdezte csodálkozva a föld- birtokos. — Kiről beszél?
— Ottilia kisasszonyról.
— Igen, igen — mormogta zavartan Pascalopol.
— De ■— folytatta a pap —, tulajdonképpen nem ér¬tem, hogy milyen ágról nagybátyja. Hiszen nem testvére Aglae
Őnagyságának, akkor meg...
— Anyai ágról — szólt közbe sietve Aglae. Hogy más¬ára terelje a szót, megkérte a kíváncsi természetű papot, ihogy szentelje
meg az ő házát is, mert egy idő óta bi- Szony sok kellemetlenség érte. ö ugyan csak a gonosz ^nyelveket okolja.
— Nem, aranyom — vélekedett Cujka pópa ■—, min¬den baj az ördögtől származik. Gyengeség, ellenséges¬kedés csakis tőle
van. Hívass el egyszer, hogy felolvas¬sam' Nagy Vazul átkait! Meglátod, lesz ám eredménye! JJgy elszalad az ördög, aranyom, hogy
a lába sem éri a
Öldet, és csak füst és kénszag marad utána, mintha ő azt a büdös orvosságot használta volna! De a szentelt-
víztől is odavan az átkozott. Hát még amikor bazsali¬komot égetek tömjénnel! Ügy elhamvad benne a nyo¬morult, hogy egyből
kiszorul a lelke, az úristenit neki!
— Atyám, atyám! — kérlelte ismét a pap. — Vigyáz¬zon a szavaira!
— Hagyd, megtanítom én ezeket az asszonyokat az ördögűzésre! Mondjátok ezt: „Átkozott légy minden rosz- szak és
szidalmak forrása, gyűlölség kezdete és fondor¬lat szülője; átkozott légy, aki gonoszul eltávolodtál ama mennyei fényességtől, és
nagyravágyástól vettetve a sö¬tét mélységekre vetemedtél; átkozott légy személyedben és. akaratodban, erődtől való szándékodban;
átkozott légy, tisztátalan lélek, a mi Istenünk, Szabaoth szavától és az Ür minden angyali seregitől, Adonájtól és Eloahtól, a
mindenható Istentől; távoztasd el magad az Ür szol¬gájából, akit egyetlen szavával e világgal együtt meg¬teremtett.w
A pap látta, hogy az öreg már berúgott. Felemelke¬dett:
— Menjünk, atyám, mert késő van, ne zavarjuk szo-morúságában a családot.
Cujka pópa kiitta poharából a maradék bort, és saj¬nálkozó arccal indult az ajtó felé. Ott megállott, és újra Auricához fordult:
— Ha majd a hit igaz útjára téríted azt az izraelitát, gyere el, lányom, hogy megerősítselek vele a házasság szentségében.
— Mit beszél összevissza? — kérdezte idegesen Aglae, aki egy kukkot sem értett ezekből a titokzatos szavak¬ból.
•— Semmit, anyám, csak locsog az öreg, nem látja, hogy tréfálkozik?
Néhány napig Aglae nem nézett át a Costache laká¬sába. Félix és Ottilia úgy élt tovább, mintha semmi sem történt volna. Azután
Aglae fogadott egy asszonyt, kita- karíttatta a házat, felmosatta a padlót, és kihordatta a bútorokat. Egy részüket átvitette magához, a
többit visz- szacipeltette a házba, és valamennyit egy szobában hal¬mozta fel.
— A zongorával mi lesz? — kérdezte Ottiliától.
Ottilia vállat vont. Aglae tisztességes hangon beszélt, de hidegen, mintha egy költözködő bérlővel tárgyalt vol¬na. Egy napon ismét
megkérdezte Ottiliától:
— Neked mi a szándékod? Tudnom kell, hogy mihez tartsam magam. Egyelőre maradhatsz, ameddig akarsz, de tudd meg, hogy
tavasszal tataroztatok, és kiadom a házat. Nem is neked való az a felső szoba. Nem értem, miért nem keresel magadnak egy
bútorozott szobát a vá¬rosban!
Minden szavával éreztette, hogy csak megtűrt idegen¬nek tekinti Ottiliát. A lány nem is várt egyebet Aglaé- tól, de tudta, hogy a
jövőjéért nem kell aggódnia. Bár¬mikor elköltözhetett volna, de hallgatott Pascalopol ta¬nácsára, és valami tehetetlenségi ösztön is
dolgozott ben¬ne. Nehezére esett elhagynia Félixet is: mellette úgy érezte, hogy semmi sem változott az életében. Félix
ha¬sonlóképpen nem tudta elszánni magát a távozásra, mert nem akart elszakadni Ottiliától, a szándékai felől meg nem merte
faggatni a lányt. Ügy várta, mint a csodát, hogy Ottilia végre nyilatkozzék.
Aglae a következő csábító ajánlatot tette Félixnek:
— Maga egyedül él, szüksége van családra, különben nehezen boldogul. Fizessen nekem is annyit, amennyit Costachénak adott,
és költözzék át hozzánk. Vagy akár itt is maradhat. Senki sem fogja háborgatni, azt csinál-
f; hat, amit akar.
y- — Majd gondolkozom — felelte óvatosan Félix. — Le- ! hét, hogy behívnak katonának.
| Ottilia úgy határozott, hogy ideiglenesen egy barát- |í nőjénél helyezi el a zongorát; nem anyagiasságból, ha¬ji nem azért, mert az
anyjáé volt. Megkérte Marinát, hogy I kerítsen egy stráfszekeret. Marina, aki távközvetítési ál- I lomásként is működött, tüstént
elárulta Ottilia szándé- I kát Aglaénak. Aglae nem tiltakozott: i, — Vigye, vigye, az Övé!
| Ellenben Aurica könnyekre fakadt. Kijelentette, hogy
^ az anyja mindig elhanyagolta, hogy semmi öröme sem : volt az életben, és hogy manapság egy lány .nem mehet | férjhez zongora
nélkül. A legérdekesebb az volt, hogy Aurica nem is tudott zongorázni.
— De lelkem — mondta bosszúsan Aglae —, nem ve¬hetem el tőle. Ami sok, az sok. Talán a kenyere függ a zongorájától.
Marina elmondta Ottiliának a jelenetet. Ottilia lemon¬dott a tervéről.
— Nézd — mutatott a zongorára, amikor Aurica át¬jött. — Ha akarod, neked adom.
Aurica kimeresztette a szemét a meglepetéstől, azután két cuppanós csókot nyomott Ottilia arcára, és patetiku¬san felkiáltott:

187
— Mindig szerettelek, mert jószívű vagy, és nem he-lyeseltem anyám viselkedését. Remélem, nem hagysz el minket, legalábbis
egy ideig. Tulajdonképpen irigyellek, mert szabad vagy, és azt tehetsz, amit akarsz. Ha nem kellett volna a családomra gondolnom,
ma én is boldog lehetnék!
Stánicá mélyen hallgatott Olimpia előtt a lopott pénz¬ről. Éppen úgy viselkedett, mint az öreg Costache: az inge alatt, a pucér bőrén
hordta a csomagot, ami elég sok veszéllyel járt, mert Olimpia nemegyszer fürkésző szemmel nézett rá:
— Mi van az inged alatt, Stánicá, mitől olyan da¬gadt?
—■ Mi lenne, semmi, egy kicsit kigyűrődött. — És Stá¬nicá szorosan begombolta a bekecsét.
Amióta pénze volt — bár egyelőre egy lejt sem költött el belőle —, a felesége nagyon untatta. Amikor egyszer;; Olimpia kérdésekkel
kezdte gyötörni, ezt — jogosan vagy í jogtalanul — indiszkréciónak minősítette, és borzasztóan1 felháborodott. Mindenképpen
valami ürügyet keresett,; hogy megszabaduljon tőle. Ráordított Olimpiára: •
— Nagyon kérlek, ne kémkedj utánam! Ügyvéd va-' gyök, az ügyvéd pedig több a gyóntatópapnál. Aki rám: bízza a titkait, az
tudja, hogy a sírra bízta őket! Értedé Az emberek olyan iratokat adnak a kezembe, érted, mi az? i-ra-to-kat, amelyektől a becsületük, a
vagyonuk' függ! Ha az írásaim között turkálsz és, isten ments, va¬lamelyiket véletlenül a tűzbe dobod, tönkreteszei egy embert, és
tönkreteszei engem is. Hozzá ne nyúlj többé a dolgaimhoz! Egyszerűen megtiltom! Egyébként a 'le-.
hetetlent is meg kell kísérelnem, hogy irodát szerezzek. Nyugodtan akarok dolgozni.
Ügy tett, mintha valami pénzszerzési lehetőségen törné a fejét, elment Aglaéhoz, és kölcsönkért száz lejt, de megelégedett a felével is,
azután azt hazudta, hogy más¬honnan is szerzett valamit, és a Ci§migiu környékén kivett két szobát. Bebútorozta őket, és az ajtóra
kitett egy aranyozott táblát: Stánicá Ratiu ügyvéd. Egyre sű¬rűbben maradt ki hazulról, gyakran éjszakára is. Félix karonfogva látta
Georgetával. Stánicá arca csak úgy ra¬gyogott a büszkeségtől.
Egy éjszaka Stánicá nagyon későn és italosan vetődött haza. Benyitott a hálószobába. Fejében egy régóta eltö¬kélt szándék motozott,
de a férfivágy is dolgozott ben¬ne. Olimpia halkan horkolva aludt a, félig lecsúszott pap¬lan alatt. Stánicá leült az ágy szélére, és
jogainak tu¬datában az asszony húsos vállára tette a kezét. Olimpia felriadt:
:— Mit akarsz, mit ijesztgetsz éjszaka?
— Te drága nő! — szavalta Stánicá.
Olimpia a másik oldalára fordult, és tovább akart aludni.
— Mert hát — folytatta Stánicá, és megpróbálta át¬ölelni az asszonyt — mégiscsak te vagy az élettársam, te vagy az első
szerelmem!
b 1 — Mi bajod? Beszélhetnéked van?
| — A te gyöngéd és szerető férjed vagyok — mondta
mézédes hangon Stánicá, és meg akarta csókolni Olim-
J. piát.
H — Menj innen! Megbolondultál? Hagyj aludni!
1^ Stánicá megdühödött:
| — Ide figyelj, madám, a házasság célja a gyermek! Ha
í a. feleség nem akar utódot nemzeni, elveszíti házastársi jogait. Te nem kívánsz gyermeket, és ezzel megakadá- i lyozod, hogy
hasznára legyek a hazának. Utódok nélkül í a feledés köde vár rám, senki sem viszi tovább a neve- met. Gyakorlatilag tehát nem is
vagy a feleségem. Én í érzelmes, jólelkű ember vagyok: azt gondoltam, talán fi- Iziológiai okokból nem tudsz gyermekekkel
megajándé- |:közni. És amikor összeszedted minden erődet, de csak légy életképtelen gyermeket szültél, győzött bennem a szánalom,
és belenyugodtam a lelki, a terméketlen sze¬relembe. Ügy látszik, tévedtem. Adhatnál még új tago¬kat a társadalomnak, de nem
teljesíted szent, erkölcsi kötelességedet! Bizonyosra veszem, hogy orvosságokat szedsz, mert szét akarod rombolni családalapítási
álmai¬mat. Most már olyan világosan látok, mintha hályog Sza¬kadt volna le a szememről. Legyőzöm az érzelmeimet! De facto nem
vagy a feleségem, és gondom lesz rá, hogy rövidesen de jure se légy az!
Ezzel Stánicá kiment, és becsapta maga mögött az ajtót. Olimpia szörnyen álmos volt, nem egészen értette, hogy mit beszél Stánicá,
és azt hitte, hogy — mint ren¬desen — csak jár a szája. Lustán ásított, és újra mélyen elaludt. Másnap Stánicá nem jelentkezett.
Olimpia cso¬dálkozott. Két nap egymásután Stánicá nem jött sem ebédre, sem vacsorára, elmaradt éjszakára is. Olimpia ijedten
rohant az anyjához: attól tartott, hogy Stánicá- nak részegen valami baja esett. De Aurica egy órával előbb látta az őrjárata során.
Stánicá sohasem tartotta a haragot ilyen makacsul. Olimpia azzal vigasztalta ma¬gát, hogy majd elmúlik a mérge. Ismét várt néhány
na¬pig, de Stánicá nem tért haza. Ekkor megelégelte a „bo- londságát“ (mert ennek minősítette Stánicá viselkedését), de meg is ijedt.
Felfedezte Stánicá másik lakását, és ott el is csípte:
i— Mi ez, Stánicá? Miféle tréfa ez, hogy napokig nem jössz haza?
Stánicá ünnepélyes arcot öltött:
— Asszonyom, közöltem már, hogy az ön akarata folytán a házasságunk gyakorlatilag felbomlott. Intéz¬kedtem, hogy
törvényesen is elváljunk.
— Ügy látszik, valaki elcsavarta a fejedet. Ne hü¬lyéskedj, gyere haza!
De Stánicá az istennek sem akart megjuhászodni. Olimpia sírva tért vissza Aglaéhoz.
— Megbolondult? — kérdezte dühösen Aglae. — Nincs meg a betevő falatja, és még Önállóskodni akar! Vagy valami kincset
talált?
Stánicától egy hivatalos hangú levél érkezett, amely így szólt:
„Igen tisztelt Asszonyom!
E levél útján is közlöm, amit szóbelileg már tudtára adtam, hogy közöttünk minden kapcsolat megszűnt, en¬nélfogva törvényesen is
el kell válnunk. Válásunk oka az, hogy kívánságom ellenére — valószínűleg az ön fi¬ziológiai elégtelensége folytán — nem születtek
gyerme¬keim, akik megőrizzék nevemet. Ismétlem, az ön fizioló¬giai elégtelensége folytán, minthogy első gyermekünk is
életképtelen volt. De ezt a helyzetet az Ön rosszindulata, valamint irántam tanúsított sértő visszautasítása is sú¬lyosbítja. Egyébként
Önt az a vétek is terheli, hogy nem követte férjét hitvesi lakhelyére, amely régóta a . . . utca ... szám alatt van. Az ön érdeke, hogy ezt
a kér¬dést feltűnés nélkül, kölcsönös megegyezéssel oldjuk meg.
Mély tisztelettel Stanicá Ratiutí

188
— Nem volt szerencsém a gyermekeimmel, megvert velük az Isten! — jajgatott Aglae. — Elmegyek, és egy olyan pofont
kenek le neki, hogy megemlegeti! Mégsem lehet a végtelenségig bosszantani az embert! Megbántot¬tad, jó, összeveszünk,
kibékülünk. Te sem tudtál egy ki¬csit ügyesebben bánni vele!
— De hiszen egy szót sem szóltam, anyám, az isten szerelmére — mondta Olimpia, miközben a sírástól dú¬san nedvező orrát
törölgette —, úgy jött az egész, mint derült égből a villámcsapás. Nem is emlékszem, mikor veszekedtünk utoljára. Tudja meg, hogy
van valakije, és csak ürügyet keres a válásra. A rokonai is hergelik, hogy , vegyen el egy gazdag nőt. Hiszen látta őket a hin- tóikkal
és a gyémántjaikkal!
Aglae elment Stánicához.
— Ide figyelj, ember! Mi ütött beléd? Az egész város rajtunk nevet. Nem volt elég bajom az utóbbi időben Simionnal, Titivel,
Costachéval, még ezt is a fejemre zúdítottad? Mi bajod a lányommal? Halljuk!
— Minden szükséges magyarázatot megadtam.
— Hülyeség! Ha Olimpia olyasmit mondott vagy tett, amivel megharagított, mondd meg. Tudnom kell nekem is, Olimpiának
is. Az ember felejt, nem lehet vég nélkül haragudni. Ez a te hálád? Hosszú ideig jóformán én tartottalak, etettelek, még zsebpénzzel is
elláttalak, kap¬tál egy házat, minden kívánságodat teljesítettem. Job¬ban bántam veled, mint a saját gyermekemmel, hiszen még
foglalkozásod sem volt. Most pedig így fizetsz, mert talán pénzhez jutottál?
Stánicá méltóságteljesen kihúzta magát:
— Asszonyom, ha valaki tudja, hogy mi a hála, ak¬kor én igazán tudom. Tudom, és nem is tagadom, hogy sokat tett értem. A
lelkemben a szeretet fájdalmas har¬cot vív a kötelességgel. A szeretet újra meg újra emlé¬kezetembe idézi, hogy mit jelentett
számomra a felesé¬gem, és azt sem felejteti velem, hogy ön anyám helyett anyám volt. A kötelesség viszont arra figyelmeztet, hogy
Relu fiam elvesztése óta kielégítetlen atyai boldogságom keresésével a társadalmat szolgáljam, örökre hálás va¬gyok önnek,
Olimpiáról pedig mindig tisztelettel fogok megemlékezni, hiszen szerettem. De ne erősködjék, ne éljen vissza a gyengeségemmel. Sőt
inkább bátorítania kellene, ‘hogy ne riadjak vissza ettől a lépéstől.
Aglae felháborodott:
— Mit, még én bátorítsalak, hogy hagyd el Olimpiát, miután felszedtelek az utcáról?
Asszonyom! — tiltakozott sértődötten Stánicá. -
— Gazember!
Aglae és Olimpia kikérte egy ügyvéd tanácsát. Az ügy¬védnek ez volt a véleménye:
— Kétségtelen, hogy a nagyságos asszonynak van igaza. A férje csak ürügyet keres a válásra. A felhozott okok nevetségesek,
ráadásul ellenőrizhetetlenek. De mit lehet itt elérni? Legfeljebb azt, hogy a válást a nagysá¬gos asszony javára mondják ki. Más
lehetőség nincs. Nem élhet együtt egy olyan emberrel, aki mindenképpen el akar válni, és folyton okot keres a veszekedésre. Kínos
szembesítéseket kerül el, ha beleegyezik a válásba. Más emberi megoldást nem látok.
Az ügyvéd józan érvelése meggyőzte Olimpiát: bele¬egyezett a válásba. Stánicá annyira örvendett, hogy végül meg is hatódott.
Engedélyt kért, hogy búcsúképpen még egyszer láthassa volt második anyját és drága feleségét.
Azt a választ kapta, hogy rendőrrel dobatják ki, mire ismét áldozatnak érezte magát.
Egyre elegánsabban öltözködött. Egyelőre kölcsönkért egy kocsit a rokonaitól, és néhányszor büszkén végighaj¬tatott az Antim
utcán.
Félix várta Ottilia döntését, de a lány továbbra is néma maradt. A-,fiú úgy érezte, hogy amíg friss a gyásza, nem szabad újabb
beszélgetést provokálnia. Ottilia be¬zárkózva üldögélt a szobájában, és nyilván unatkozott. Fekete ruhában nem akart kimenni a
városba, más ru¬hát meg nem vett fel, mert azt hitte, hogy ezzel bűnt követne el. Egyszer lement a földszintre, hogy gyakorol¬jon, de
alig érintette ujjával az első billentyűt, megijedt a szoba kongó visszhangjától, becsukta a zongorát, és lemondott a további játékról. A
díványán üldögélve, sorra megvizsgálta az apróságait, és halmokba osztá¬lyozta Őket. Egyik párizsi fényképével bement Félixhez:
— Ezt láttad?
, — Nem. Nagyon jó kép.
— Neked adom.
Félix egy pillanatig zavartan nézett rá, és nem merte megköszönni a képet.
— Miért adod nekem? — kérdezte ijedten.
— Mert... Csak .. . Azt hittem, hogy örvendeni fogsz neki.
— Fényképet emlékül szoktak adni, elváláskor!
Ottilia a fiú vállán felejtette keskeny kezét.
— Nem, nem búcsúzóul adom. Csak úgy eszembe ju¬tott ...
Félix megcsókolta a kezét, amely az arcára tévedt, Ottilia pedig könnyedén megérintette ajkával az arcát. Félix megfordult, és heves
mozdulattal megragadta a ke¬zét. Ottilia szelíden védekezett:
— Félix, most nem szabad, viselkedj rendesen! Inkább mondd meg, hogy mit tanulsz.
Félix megmutatta vastag tankönyveit. Ottilia fellapozta az egyiket vékony ujjaival, belenézett, és így szólt:
— Bizonyára sokat dolgozol.
— Igen, feltétlenül jól akarok vizsgázni.
— És még hány évig lesz ez így?
■—; Még néhány esztendeig, mert most jön a neheze. Az igazi produktív, tudományos munkát csak a tanul¬mányaim befejezése után
kezdhetem meg. Szaktudásra kell szert tennem, *hogy nevet szerezhessek.
Félix határozottan, de nyugodt és szerény pillantással nézett Ottiliára. A lány szétfésülte ujjaival a fiú haját.
— Szép, hogy ennyire igyekszel, csodállak érte. A te korodban a legtöbb fiatalembernek csak szórakozáson jár az esze; még
akkor is, ha nincs vagyona, mint neked.
— Ha tudnád, Ottilia, hogy mennyi energia feszül bennem! Micsoda kitartással tudnék dolgozni, ha valaki buzdítana, ha
dolgozhatnék valakiért! A munka önma¬gában nem elég. Arra vágyom, hogy szeressenek!
— És ha most ezt mondom neked: csak téged szeret¬lek, és bármi történjék, a legjobb barátom maradsz; nos, akkor tudnál-e
küzdeni?
— De hát mire célzol?

189
— Tudom is én? Azt hiszed, mindent megtehetünk, amit akarunk?
— Meg! — jelentette ki határozottan Félix.
Ottilia újra összeborzolta a haját: .
— Igen, te mindent elérhetsz a pályádon a férfimun¬káddal. De az élet más kérdéseket is felvet, amelyeket nem könnyű
megoldani.
— Mit például?
Ottilia másról kezdett beszélni:
— Mondd csak, hány éves vagy most, Félix? Elmúltál huszonegy, nem?
Félix bólintott. A lány könnyedén megölelte a nyakát.
— Tudod-e, hogy idősebb vagyok nálad? Ez a szomorú valóság.
— Miért mondod ezt? Azt hiszed, hogy ... ez akadálya lehet... a ...
— Ugyan! Csak úgy mondtam! Milyen gyanakvó vagy! Csak eszembe jutott, hogy megöregedtem.
— Éppen te mondod ezt? Olyan az arcod, mint egy gyereké!
Ottilia a tükör elé lépett, és hosszasan nézegette ma¬gát. Félix igazat mondott. Ottilia arca egy cseppet sem változott, éppen olyan
volt, mint régen. Nem látszott többnek tizennyolc évesnél.
— Te nem ismered az életet, Félix — folytatta a gon¬dolatát Ottilia. — Egy lánynak nem tudásra és energiára van szüksége a
boldoguláshoz. Bámulom az intelligen¬ciádat és a férfias kitartásodat, de egy nő nem ilyesmire vágyik. A nőknek tetszeniük kell,
enélkül nem lehetnek boldogok.
— Ez így van, igazad van — bólintott Félix. — Tet¬szeniük kell az energikus férfiaknak, hogy célt adjanak a harcukhoz.
— Nem tudom, hogy kiknek kell tetszeniük, de az biztos, hogy a nő, akire rá sem néznek a férfiak, ször¬nyeteggé válik. Itt van
ez a szerencsétlen Aurica. Mi, az ösztönünkön túl, csak egyféleképpen lehetünk oko¬sak: ha nem vesztegetjük el az életünket, azt a
tíz esz¬tendőt, amennyit tulajdonképpen élünk. Mit gondolsz, a szó igazi értelmében mennyit élhetek még? Legfeljebb öt-hat évet.
Azután karikásodni kezd a szemem, megrán¬cosodik az arcom, elviselhetetlen hisztérika leszek, mint Aurica. Amikor idejöttél, még
kislány voltam. Milyen kevés idő telt el azóta, és már megöregedtem! Te meg sem értheted ezt, Félix. Ti huszonegy éves korotokban
még gyermekek vagytok, harmincéves fejjel nősültök. Harmincéves koromra az én csillagom már hanyatlani kezd! Pascalopol (ne
haragudj, hogy kimondom a nevét) körülbelül egyidős Aglae nénivel, de még elegáns, fia¬talos férfi, és biztosíthatlak, hogy sok
nőnek tetszik. Aglae pedig egy vénasszony. Az élet azt bizonyítja, hogy a nők sikere a sebességtől függ, kedves Félix! Ah, mi¬lyen
rosszul áll nekem a fekete ruha, egészen lila tőle az arcom!
Ottilia menni készült. De még megkérdezte:
— El vagy foglalva, ‘ugye?
— Szükséged van rám? Rendelkezhetsz velem!
— Nem, semmi, csak azt akartam tudni, hogy sokat kell-e tanulnod, olvasnod, szóval, hogy van-e dolgod.
— Igen, tanulnom kell — bólintott Félix.
— Akkor csak dolgozz! Tudod, hogy ezzel nekem is örömöt szerzel. Azt ígérted, hogy karriert csinálsz. Ne feledkezz meg
erről!
Ottilia kezdte szétosztogatni feleslegesnek ítélt holmi¬ját (és csaknem egész ruhatárát feleslegesnek találta). A haszon java része
Auricának jutott.
— Miért osztogatod szét a holmidat? — kérdezte Félix.
— Ugyan, miről beszélsz? Néhány régi ruhát, üres parfümös üveget, képeslapot, kesztyűt, egy-két apróságot adtam oda..Egy
nőnek a ruháin kívül tulajdonképpen nincs is egyéb holmija. De azok sem érnek semmit, ha nem divatosak.
Aglae is kivette a részét a zsákmányból. Büszkén hordta Ottilia harisnyáit és kesztyűit, örült ennek a megkésett fényűzésnek, de nem
szűnt meg ócsárolni a lányt, két okból is: először, mert csupa drága holmit vá¬sárol magának, mintha milliomos volna, másodszor
mert nem takarékos, szétdobálja a legjobb dolgait. Ottilia már nagyon unta a gyászruhát; egy este, lefekvés előtt, le¬térdelt az
ágyában, és gondolatban így fohászkodott: „Apuskám, nagyon jól tudod, hogy szeretlek, de a fekete ruha nem áll jól nekem. Sohasem
szóltál bele az öltöz-ködésembe, mindig meg is védtél; azt hiszem, most sem akarod, hogy utáljam magamat. Neked igazán nem
szá¬mít, hogy fehér vagy fekete ruhát viselek-e. így is, úgy is szomorú vagyok nélküled.“
Ottilia keresztet vetett, és lefeküdt. Másnap reggel le¬vetette a gyászt, és újra divatosan öltözködött.
— Nézzétek — kiáltott fel Aglae, aki meglátta az ab¬lakból —, ugye megmondtam, hogy nem fog gyászolni? „Apuskám így,
apuskám úgy!14 Alakoskodás volt az egész! Ügy látszik, Costache titokban mégiscsak adott neki valami pénzt. Másként miből
költekeznék?
Valóban, Ottilia erősen unatkozott, és valakinek a kí¬séretében szívesen kiment volna a városba. Nem akarta zavarni Félixet, és csak
egy egészen homályos célzást tett:
— Mennyit tanulsz! Még belebetegszel!
Azt várta, hogy Félix majd így felel: „Abbahagyhatom egy kicsit, ha akarod.“ De a fiú csak bólintott:
— Igen, most nagyon sok a dolgom.
— Akkor -— mondta Ottilia ■— csak tanulj, nem za¬varlak.
Ebédnél 'arra kérte, hogy meséljen valamit az egye¬temről, magáról. Félix engedelmeskedett, de vigyázott, nehogy szakkérdésekkel
untassa. A szenvedély mégis el¬ragadta, sehogy sem tudta tréfával palástolni a lelkese¬dését. Ottilia így szólt hozzá:
— Olyan komor vagy, hogy a lányok bizonyára meg¬ijednek tőled. Ha tudnád, hogy milyen buták!
— Te is megijedsz?
— Én nem, a többiekről beszélek, általában. A lányok legtöbbször nem látnak messzire, nem tisztelik a nagy¬ságot, mint a
regényekben.
— Csúfolkodsz velem!
— Ö, dehogy! A közönségesebb nőkről beszéltem, arra az esetre, ha könnyű sikerekre vadásznál. Vannak érté¬kes lányok is.
De általában csak csodálják az olyan fér¬fiakat, mint te, és olyanok után szaladnak, mint Stá¬nicá.
— Nem érdekel. Nem tudnék szeretni egy üreslelkű lányt. Téged szeretlek, mert a csapongásod csak látszat. Tulajdonképpen
okos és komoly lány vagy.

190
— Éppen olyan, mint a többi!
A következő alkalommal Ottilia maga mellé ültette Félixet, és Ölelésekkel enyhített vallatásnak vetette alá:
— Ülj ide, Félix, rágd meg jól a feleletet, és csak azután válaszolj a kérdésemre. Tegyük fel, hogy össze¬házasodunk.
— Miért „tegyük fel“?
— Hallgass rám, ne szakíts félbe. Ami még nem tör¬tént meg, az csak feltételezhető. Nos, tegyük fel, hogy összeházasodunk.
Mit gondolsz, ezt azonnal is megte¬hetnék?
— Miért ne?
— Azért, mert téged még kötnek a tanulmányaid, mert még nem csinálhatod azt, amit akarsz! Egy fiatal¬embernek bizonyos
értelemben és legalább egy ideig szabadnak kell lennie, hogy megismerje az életet. Ez természetes. Ha most Összeházasodnánk,
néhány év múl¬va, mire elindulnál a pályádon, meg is unnád a családi életet.
— Sohasem unnálak meg!
— Nem magamról beszélek, hanem a családi életről.
33 — A titokzatos lány
Független ember leszel, körülnézel a világban, és úgy érzed, hogy kezed-lábad meg van kötve. Nekem nincs ugyan tapasztalatom, de
úgy képzelem, hogy az igazi házasság csak a legvégső választás eredménye lehet.
— Kibúvókat keresel, mert nem szeretsz! Miért nem mondod meg nyíltan?
— De szeretlek. Ne szakíts félbe! Ügy gondolom, hogy mindkettőnknek szükségünk van még egy kis fiatalos csapongásra. A
házasságról ma elkerülhetetlenül valami pedáns, gúzsba kötött életforma jut eszembe, lásd az Auricáét. Megnyújthatnánk a jegy
ességünket néhány esztendővel, és mivel a pletyka miatt úgysem lakhatnánk itt, elmennénk Párizsba. Te tanulnál, én zongoráznék, és
így élhetnénk, diákosan, amíg meg nem érnénk a házas¬ságra. Drága Félix, igazán szeretlek, de engedd meg, hogy néhány évig még
kisasszonynak szólítsanak, olyan chic! És szeretnék még csokoládét kapni ajándékba meg más efféléket. Képzeld el: „Asszonyom!
Nagyságos asz- szonyom!“ (Ottilia egy vastag hangot utánzott.) XJgye, rémes?
— De hát nem kell elárulnunk, hogy férj és feleség vagyunk. Külföldön meg éppen igazi bohéméletet élhet¬nénk, kinek mi
köze hozzá. Szerintem a házasság első¬sorban lelki szövetség, amelynek a tartalma a kölcsönös bizalom.
— Ahol a bizalom nincs meg kezdettől fogva, ott a házasság sem pótolhatja. Gondolj derék Stánicánk pél¬dájára.
— Ha nem házasodunk össze — folytatta Félix —, nem élhetünk tovább egymás mellett.
— Miért?
— Azért, mert... mert szeretlek ... mert úgy szeret¬lek, ahogy egy normális férfihoz illik — zavarodott bele a szavaiba Félix. —
És nem tudnám elviselni a gondola¬tot, hogy megcsalom jövendő feleségemet. Hiszen te nem vagy Georgeta!
— Az igaz, hogy nem vagyok Georgeta, de nem íté¬lem el Georgetát.
Egy másik napon Ottilia újra kedvesen magához ölelte Félixet, és beszélni kezdett:
— Fontold meg most is a szavaidat, Félix, és csak azután válaszolj. Ha egy lány azt mondaná neked, hogy kedve lenne
becsavarogni veled a világot, és kipróbálni közben a legfantasztikusabb mesterségeket, elmennél-e vele például táncosnak Mexikóba?
Itthagynál-e, ha iga¬zán szeretnéd, mindent: a vagyonodat, a pályádat, a ta¬nulmányaidat?
Félix csodálkozva nézett rá:
— De hát ki az a lány, aki ép ésszel ilyesmit kérne tőlem?
— Persze, persze, csak bolondkodtam.
Ottilia úgy szétosztogatta a holmiját, hogy a. szobája csaknem kiürült. Sokáig már nem lakhatott így a ház¬ban. A ruháit berakta két
bőröndbe, és egész nap a vá¬rost járta. Félixnek elárulta, hogy nem akar tovább Aglae felügyelete alatt élni. Egyébként is úgy bánt
vele, mintha szánalomból tartaná. Megkérdezte a fiútól, hogy neki mi a szándéka.
■— Hát... ez csakis tőled függ, Ottilia. Ha igazán sze¬retsz, akkor majd megmondod, hogy mit csináljak. Ha pedig . ..
— Igazad van. Szeretlek, ne kételkedj bennem. Én majd eldöntőm, hogy mit kell tennünk.
Odakint beállott a korai tavasz, az olvadó hó elöntötte az utcákat. A verebek seregestül csaptak le, hogy fel¬csipegessék, amit a
megszáradó foltokon találtak. Félix testében is valami tavaszi erő mozdult meg. Egy már¬cius eleji estén későig tanult. A szomszéd
szobából lép¬teket hallott, ide-oda tett tárgyak koppantak. Azután minden elcsendesedett, még azt is sejtette, hogy mikor aludt ki a
lámpa. Késő éjszaka, jóval éjfél után meg- csikordult a szomszédos ajtó, és meztelen lábak könnyű lépései közeledtek a szobájához.
— Félix — hallotta Ottilia suttogó hangját. — Alszol?
— Nem.
— Oltsd el a lámpát.
Félix egy váratlan esemény előérzetével fújt bele a lámpacsőbe. Az ajtó kinyílt, újra becsukódott, és a kály¬hában égő tűz gyenge
fényénél Félix megpillantotta Ot- tiliát, mezítlábasán, hosszú hálóingben. Olyan volt, mint
Független ember leszel, körülnézel a világban, és úgy érzed, hogy kezed-lábad meg van kötve. Nekem nincs ugyan tapasztalatom, de
úgy képzelem, hogy az igazi házasság csak a legvégső választás eredménye lehet.
— Kibúvókat keresel, mert nem szeretsz! Miért nem mondod meg nyíltan?
— De szeretlek. Ne szakíts félbe! Ügy gondolom, hogy mindkettőnknek szükségünk van még egy kis fiatalos csapongásra. A
házasságról ma elkerülhetetlenül valami pedáns, gúzsba kötött életforma jut eszembe, lásd az Auricáét. Megnyújthatnánk a
jegyességünket néhány esztendővel, és mivel a pletyka miatt úgysem lakhatnánk itt, elmennénk Párizsba. Te tanulnál, én
zongoráznék, és így élhetnénk, diákosan, amíg meg nem érnénk a házas¬ságra. Drága Félix, igazán szeretlek, de engedd meg, hogy
néhány évig még kisasszonynak szólítsanak, olyan chic! És szeretnék még csokoládét kapni ajándékba meg más efféléket. Képzeld el:
„Asszonyom! Nagyságos asz- szonyom!“ (Ottilia egy vastag hangot utánzott.) Ugye, rémes?
— De hát nem kell elárulnunk, hogy férj és feleség vagyunk. Külföldön meg éppen igazi bohéméletet élhet¬nénk, kinek mi
köze hozzá. Szerintem a házasság első¬sorban lelki szövetség, amelynek a tartalma a kölcsönös bizalom.
— Ahol a bizalom nincs meg kezdettől fogva, ott a házasság sem pótolhatja. Gondolj derék Stanicánk pél¬dájára.
— Ha nem házasodunk össze — folytatta Félix —, nem élhetünk tovább egymás mellett.
— Miért?
— Azért, mert... mert szeretlek ... mert úgy szeret¬lek, ahogy egy normális férfihoz illik — zavarodott bele a szavaiba Félix. —
És nem tudnám elviselni a gondola¬tot, hogy megcsalom jövendő feleségemet. Hiszen te nem vagy Georgeta!

191
— Az igaz, hogy nem vagyok Georgeta, de nem íté¬lem el Georgetát.
Egy másik napon Ottilia újra kedvesen magához ölelte Félixet, és beszélni kezdett:
— Fontold meg most is a szavaidat, Félix, és csak azután válaszolj. Ha egy lány azt mondaná neked, hogy kedve lenne
becsavarogni veled a világot, és kipróbálni közben a legfantasztikusabb mesterségeket, elmennél-e vele például táncosnak Mexikóba?
Itthagynál-e, ha iga¬zán szeretnéd, mindent: a vagyonodat, a pályádat, a ta¬nulmányaidat?
Félix csodálkozva nézett rá:
— De hát ki az a lány, aki ép ésszel ilyesmit kérne tőlem?
— Persze, persze, csak bolondkodtam.
Ottilia úgy szétosztogatta a holmiját, hogy a. szobája csaknem kiürült. Sokáig már nem lakhatott így a ház¬ban. A ruháit berakta két
bőröndbe, és egész nap a vá¬rost járta. Félixnek elárulta, hogy nem akar tovább Aglae felügyelete alatt élni. Egyébként is úgy bánt
vele, mintha szánalomból tartaná. Megkérdezte a fiútól, hogy neki mi a szándéka.
— Hát... ez csakis tőled függ, Ottilia. Ha igazán sze¬retsz, akkor majd megmondod, hogy mit csináljak. Ha pedig ...
— Igazad van. Szeretlek, ne kételkedj bennem. Én majd eldöntőm, hogy mit kell tennünk.
Odakint beállott a korai tavasz, az olvadó hó elöntötte az utcákat. A verebek seregestül csaptak le, hogy fel¬csipegessék, amit a
megszáradó foltokon találtak. Félix testében is valami tavaszi erő mozdult meg. Egy már¬cius eleji estén későig tanult. A szomszéd
szobából lép¬teket hallott, ide-oda tett tárgyak koppantak. Azután minden elcsendesedett, még azt is sejtette, hogy mikor aludt ki a
lámpa. Késő éjszaka, jóval éjfél után meg- csikordult a szomszédos ajtó, és meztelen lábak könnyű lépései közeledtek a szobájához.
— Félix — hallotta Ottilia suttogó hangját. — Alszol?
— Nem.
— Oltsd el a lámpát.
Félix egy váratlan esemény előérzetével fújt bele a lámpacsőbe. Az ajtó kinyílt, újra becsukódott, és a kály¬hában égő tűz gyenge
fényénél Félix megpillantotta Ot- tiliát, mezítlábasán, hosszú hálóíngben. Olyan volt, mint egy nagy hajasbaba. Mindketten végig
félhangon beszél¬tek.
— Félix drága, sokat, de nagyon sokat gondolkoztam. Mindkettőnk érdeke úgy kívánja, hogy most ne házasod¬junk össze.
A sötétben Félix elkeseredését az árulta el, hogy az izmai elernyedtek. Ottilia közelebb lépett, és hevesen magához ölelte:
— Azt mondtam, hogy most ne házasodjunk össze. De később igen. És hogy bebizonyítsam a szerelmemet, bejöttem hozzád.
Cujka pópa áldása nélkül is férj és feleség lehetünk.
Félix a karjába kapta (nagyon könnyűnek érezte), és elhalmozta csókokkal, amelyeket Ottilia ellenkezés nél¬kül fogadott. Azután
leült egy karosszékbe, az ölébe vette, és arcát a melléhez szorította.
— Ottilia — suttogta ünnepélyes hangon —, megbizo-nyosodtam a szerelmedről. Amit most tettél, azt csak egy becsületes
lelkű lány tehette meg. Bocsásd meg, hogy néha kételkedtem benned és a szándékaidban. Ne, ne engedd, hogy méltatlanul
viselkedjem. Most már el¬hiszem, hogy egyszer a feleségem leszel. Örökre várni foglak!
Ottilia forrón megcsókolta, majd talpra ugrott:
— Tudod mit? Ha már ilyen megértő vagy, legalább nálad akarok aludni ma éjszaka. Hadd lássam, milyen egy fiú ágya!
Félix ágyára vetette magát, és behúzta keskeny lábát a hálóinge alá. Félix gondosan betakarta, azután maga is lefeküdt egy kis
heverőre, a kályha mellé.
— Ottilia — suttogta búcsúzóul, mintha jó éjszakát kívánna —, olyan boldog vagyok! Ez a legszebb ünnep¬napom az életben.
Reggel Félix fürgén talpra ugrott, és az ágyra nézett. A paplan alatt üres volt a fészek. Azt hitte, hogy Ottilia visszament a szobájába.
Gyorsan megmosta az arcát, du- dorászva megfésülködött, és kiszaladt a verandára. Meg-kopogtatta a lány ajtaját:
— Ottilia.' Ottilia!
Senki sem válaszolt. Lenyomta a kilincset: az ajtó kinyílt. Senkit sem látott, a szoba csaknem üres volt, a két bőrönd eltűnt. Félix
eszét vesztve szaladt le a lép¬csőn, benézett minden szobába, és végül a konyhában megtalálta Marinát:
— Hol van Ottilia kisasszony?
— Maga nem tudja? Kocsi jött érte hajnalban, elment
a bőröndjeivel. Ki tudja, hol köt ki. ,
Félixet hosszú időre teljes letargia kerítette hatal¬mába. Amikor kissé magához tért, úgy érezte, hogy sza¬ladnia, rohannia kell.
Végignyargalt az utcákon, ki a fasorig. Végül úgy határozott, hogy felkeresi Pascalo- polt. Ott megtudta, hogy a földbirtokos Párizsba
utazott a „kisasszonnyal”. Két hét múlva egy képeskártyát ka¬pott a következő sorokkal;
„Aki így tud uralkodni magán, az legyőzi azt a sze¬relmet is, amely méltatlan fényes jövőjéhez.
Ottilia“
Félix többé nem látta Ottiliát. Csak hallotta, hogy férjhez ment Pascalopolhoz. Üjra meggyülölte a földbir¬tokost. Néhány év múlva a
háború lehetővé tette, hogy fiatalon nevet szerezzen magának. A békekötés után ha¬marosan egyetemi tanár lett. Tekintélyes
szakorvosnak számított, neve sűrűn jelent meg különféle értekezések és tudományos közlemények alatt, francia professzorok hívták
meg társszerzőnek. Megnősült, úgynevezett kitűnő partit csinált, és a felesége révén befolyásos személyek¬kel került baráti
kapcsolatba. Stánicá elvette Georgetát, aki ugyan nem „ajándékozta meg gyermekekkel", de rengeteg lelkes pártfogót szerzett neki.
Bekapcsolódott a politikai életbe, és kijelentette, hogy „új erők feszülnek benne“. Egy kérészéletű kormány idején még prefektus is
volt. Bér házat szerzett a Tache Ionescu sugárúton, most abból él. Egyik-másik revolverlap azzal gyanúsítja, hogy titkos
kártyabarlangokat és morfiumklübokat tart fenn. Félix találkozott vele egyszer. Stánicá bizalmas¬kodva a vállára veregetett, és
gratulált neki:
— Bravó, hallottam, hogy befutott. Megjegyzem, biz¬tos voltam benne. Tudja-e, hogy Ottilia elhagyta Pas- calopolt?
Félix nem merte megkérdezni, hogy mi történt, de nem csalatkozott Stanicá fecsegő természetében:
— Megkopasztotta Pascalopolt, azután elvált tőle, most pedig valahol Spanyolországban vagy Amerikában él, azt mondják, egy
gróf vette el. ö is befutott.
Félix Pascalopollal is találkozott, egészen véletlenül, a konstancai vonaton. Beesett arcú öregember lett belőle. Még mindig elegánsan
öltözködött, de már alig hasonlí¬tott a hajdani földbirtokoshoz. Beszéd közben remegett az álla. Pascalopol ismerte meg Félixet.
— Nem emlékszik rám? Pascalopol vagyok.

192
Néhány jelentéktelen szó után a földbirtokos egy fény¬képet húzott elő a zsebéből. A felvétel egy kitartott színésznőnek látszó,
roppant csinos hölgyet ábrázolt. A mellette álló egzotikus arcú férfi virágot viselt a gomb¬lyukában. A fénykép Buenos Airesben
készült.
— Tudja-e, kicsoda? — kérdezte Pascalopol, amikor észrevette Félix zavart arckifejezését. — Ottilia!
Félix ijedten nézett a képre. A hölgy finom vonású, szép asszonynak látszott, csak éppen nem volt Ottilia, a !régi, csapongó kedvű
Ottilia. Egykori báját hétközna- pias asszonyság temette be. Igaza volt: „Mi csak öt-hat évig élünk igazán.u
— És ... miért váltak el?
— Ö, semmiért. Öreg voltam hozzá, unatkozott mel¬lettem. Már csak emberségből is hagynom kellett, hogy kiélvezze fiatal
éveit. Gazdagon ment férjhez, és néha ír nekem. Magát nagyon szerette. Mondta is, hogy meg¬csalna magával, ha azt tudná, hogy
boldogtalan. Mondta, és... nem tette meg. Gyönyörű, de furcsa lány volt. Számomra örök titok.
Félix bezárkózott a dolgozószobájába, és elővette azt a régi fényképet, amelyet Ottiliától kapott. Micsoda vál¬tozás! Hol a régi
Ottilia? Nemcsak Ottilia volt titok szá¬mára, hanem maga a sors is. Egy vasárnap szándékosan az Antim utca felé sétált. Az új
épületek nem változtat¬ták meg egészen az utca jellegét. Az öreg Costache háza megfeketedett, a vakolat omladozott róla. Lánc
tartotta a kaput, az udvart felverte a bogáncs, maga az épület
lakatlannak látszott. A négy lehetetlenül magas elülső ablak, rozettáit vastag porréteg borította, a nagy, gótikus ajtón összevissza
repedezett az üveg. Félix visszaemlé¬kezett arra az estére, amikor megérkezett a bőröndjével, és megrántotta a csaholó hangú
csengőt. Szinte látta az öreg Costache fényes koponyáját az ajtóban, szavai most is világosan a fülében csengtek:
„Itt senki sem lákilc“

193