Sabine C.

Bauer

Tűzpróba
(Stargate SG-1 1.)

Egy rejtett világban...

Türosz - a háború szélére sodródott ókori társadalom.

Türosz mélyen vallásos népe alázatos hódolattal imádja Meleqet, a kánaáni istenséget. Amikor
főpapjukat és annak kíséretét egy békemisszió során irgalmatlanul lemészárolják, a türosziak a CSK-
1-hez fordulnak segítségért, esküdt ellenségeik, a frigek ellen.

A csapat eleinte vonakodik beavatkozni a helyi politika és a vallási küzdelmek szinte számukra is
átláthatatlan, kavargó forgatagába. Ám végül mégsem marad választásuk, hiszen az ellenség
elrabolja Jack O'Neill ezredest. Az ezredes hamar ráébred, hogy egyetlen esélye a menekülésre az, ha
csatlakozik a kegyetlen frigekhez – már abban az esetben, ha sikerül túlélnie egy barbár beavatási
szertartást. Amint Dr. Jackson, Samantha Carter őrnagy és Teal'c felettesük megmentésére siet,
maguk is belesodródnak abba a háborúba, amelyben a hűség és az igazság temérdek árnyalatát
megismerik, és semmi sem olyan valójában, mint amilyennek először látszik.

Ráadásul a színfalak mögött, az árnyak között egy régi ellenség is rejtőzködik…

A mű eredeti címe: STARGATE SG-1

Trial by Fire

Brad Wright és Jonathan Glassner nagy sikerű tévésorozata alapján

First published in the English language in 2004.

Hungarian Translation © 2007 Metro-Goldwyn-Mayer Studios Inc.

All Rights Reserved.

Fordította: Búzás Gábor

Kiadja az M&C Kft.

Felelős kiadó: Koskötő Gabriella

Nyomdai kivitelezés: Megapress 2000 Kft.

ISBN 978 963 8749 17 B

Sallynek és Tomnak – ők tudják, hogy miért!

1. FEJEZET

A parkőrök terepjárója végre felgyorsított, és elrobogott egy alig látható úton. Hatalmas por- és
kipufogógáz-felhőt hagyott maga mögött. Amikor végül ismét tiszta volt a levegő, egy porlepte alak
mászott elő egy üregből, a pueblo északi falánál.

– Na végre – morogta, majd hatalmasat tüsszentett.

Tíz évvel ezelőtt még lenézte volna ezt az Indiana Jones-féle bohóckodást. Tíz évvel ezelőtt még
egyetemi tanársegéd volt (véglegesített), és nem okozott gondot egy ásatási engedély megszerzése.
Csakhogy meglepően nehéz engedélyt kapni akkor, ha az ember nincs kapcsolatban egyetlen
akkreditált kutatóintézettel sem. Másrészt viszont, hány egyetemi tanársegéd (véglegesített vagy
sem) él abból, hogy a galaxisban száguldozik? Mégiscsak van valami előnye a borzalmas
munkaidőnek és az állandó veszélyeknek.

Oké, szóval a légierő valószínűleg meg tudta volna szerezni az ásatási engedélyt. Csakhogy az
rengeteg utánajárással és papírmunkával járt volna, a szükséges vizsgálatokkal és eljárásokkal együtt.
Amellett a légierőnek ehhez nem volt semmi köze. Itt most a saját kíváncsiságáról volt szó. Arról nem
is beszélve, hogy kimondottan szórakoztató időtöltés volt a nemzeti park őreivel bújócskázni.

Dr. Daniel Jackson elvigyorodott, és közben megpróbálta kisöpörni a port a hajából. Nem volt semmi
értelme. A Chaco-kanyon bizonyára az a hely volt, ahol feltalálták a port, a több emelet magas
falakkal és a nyílegyenes országutakkal együtt. Az utóbbi egészen különös volt, hiszen az anaszáziak
még nem ismerték a kereket. Az efféle ellentmondások keltették fel

Jackson érdeklődését, és részben ezek miatt ólálkodott errefelé. A borzalmas munkaidő és az állandó
veszélyek ellenére is megmaradt régésznek. Erről sohasem feledkezett meg.

Miután a terepjáró eltávolodott, a kanyon ismét elcsöndesedett. A csókák visszatértek, és a kiégett

agyagromok felett köröztek, idegesen károgva, amiért felzavarták őket. Daniel együtt érzett velük. Az
őrök ellenőrző látogatása fél órát elvett az idejéből.

– Na és?

Most nem küldetésen volt. Hálaadás hétvégéje volt, és nem kellett, hogy mások miatt fájjon a feje.
Jack horgászni ment; Teal’c bezárkózott, amint megtudta, hogy Jack horgászni megy; Sam pedig a
laboratóriumban szöszölt valamivel, ami azt jelentette, hogy hacsak a goa’uldok nem támadják meg
a Földet, nem fog egyhamar előkerülni. Senki sem akart közös hálaadás napi pulykavacsorát, és
Daniel ezért tulajdonképpen még hálás is volt.

Ami azt illeti, még mindig furcsa érzés volt, hogy visszatért... mármint fizikai értelemben. Főleg,
amikor társaságban volt. Részben azért, mert az emberek, természetes kíváncsiságuk, illetve néha
őszinte érdeklődésük folytán, hajlamosak voltak megkérdezni tőle, hogy hol járt az elmúlt tizenöt
hónapban. Még ha sikerült is volna kielégítő magyarázatot találnia erre a kérdésre, akkor sem kapott
volna engedélyt rá, hogy közzétegye a választ. A meglehetősen homályos, ám valósághű „a lét
magasabb síkjára emelkedtem” magyarázat általában lehervasztotta a kedélyeket, kivéve buddhista
szerzetesek társaságában. Röviden szólva, a könnyed társalgás mostanában igencsak nehézkessé vált
számára.
Könnyed szellő támadt, és elszórt portölcséreket kergetett a fennsíkon, amelyek rózsaszín és
narancssárga fényben forogtak a lemenő nap fényében. Itt az ideje ásni egy keveset. Daniel
visszaugrott a kivába – egy sírboltba, ahol hajdan vallásos szertartásokat folytattak. Tompa, nappali
fénysugár ereszkedett le nyomában a mennyezeten át, megvilágította egy halomban heverő
hálózsákját, hátizsákját, főzőfelszerelését és laptopját.

Tegnap egy folyosót fedezett fel idelenn, amelyet kőtörmelék torlaszolt el, és eddig senki sem
háborgatott. Ha van alatta valami érdekes, azt a következő két órában meg fogja találni. Némileg
lerövidített feltárási módszereit egykori tanárai aligha helyeselték volna; csakhogy a hagyományos
parcellázás és a föld aprólékos rostálása csont- és edénymaradványok után mellékessé válik, ha az
embernek nincs érvényes ásatási engedélye, sem több tucatnyi segítőkész diákja.

A hátsó falnál egy lyuk tátongott, amelyet eddig sikerült kiásnia. A nyílás lefelé vezetett,
remélhetőleg szilárd kőtörmeléken keresztül. Ha viszont mégsem volt szilárd, azt hamarosan meg
fogja tudni. Egy kisebb lapátkával a kezében benyomult a lyukba, és óvatosan mászni kezdett. A
levegőt áthatotta a penész, valamint annak a meghatározhatatlan száraz és nyomasztó valaminek a
szaga, amelyre még az egyiptomi ásatásokról emlékezett. Az elmúlt korokat vagy a halált idézte,
talán ugyanaz volt a kettő. Tulajdonképpen nem volt sok különbség aközött, amit most csinált, és egy
titkos, földalatti könyvtár böngészése között, amely az azonnali összeomlás határán állt. Azért
mégiscsak volt valami különbség. Ezen itt nem múlt az emberiség sorsa. Már amennyire tudomása
volt róla...

Két órával, tizenhárom perccel és negyvennyolc másodperccel később az előtte álló akadály megadta
magát, és a kőgörgetegnek köszönhetően Daniel feje fájdalmasan beleütközött a mögötte rejlő
padlóba. Kőlapok. Hason fekve kutatott a zseblámpája után, amelyet zuhanás közben elveszített.
Végül megtalálta, egy darab kő és a bal bakancsa közé ékelődve. A lámpa fedőlapja sértetlen maradt,
a kapcsoló működött, és a fény engedelmesen felvillant. Nem volt jó ötlet a saját arca felé tartani.

Pislogott néhányat, várta, hogy eltűnjenek a retináján nyüzsgő szénfekete foltok. A lámpa
fénysugarát a helyiség belseje felé irányította. A fekete foltok fokozatosan porszemcsékké
halványultak, amelyek táncot lejtettek a sejtelmes fényben. Ez volt az első mozgás idelenn, ki tudja
mióta.

A kamra kerek volt és nagyobb, mint amekkorára számított. Ami azt illeti, igazából nem számított
semmire, de a helyszín ismeretében enyhén szólva is meglepte a helyiség mérete. A faltól mintegy
két méternyire kör alakban egymás mellett sorakozó oszlopok álltak. Az egész építményt, az
oszlopokkal együtt, kőből faragták. A felületek tökéletesen simának látszottak. Túlságosan is.

Az anaszázi utak önmagukban nem adtak kielégítő magyarázatot erre, és Daniel furcsa bizsergést
érzett a gyomra tájékán. Felköhögött egy kis port, talpra kecmergett, és lassan körbejárta az
árkádsort. Nem talált semmiféle jelet vagy díszítést, nem jelezte semmi, mire használták ezt a helyet.
Csupán két oszlop különbözött a többitől. Az egyik fémből készült, ránézésre bronznak tűnt; a másik,
éppen a bronzoszloppal szemben, zölden csillogott... lehet, hogy valamiféle csillagvizsgáló volt?
Odafenn, Pueblo Altónál, állt egy rovátkákkal teli fal, amelyen meg lehetett határozni a napforduló
idejét, ami talán azt jelentette, hogy ezek az oszlopok a nyári és a téli napfordulót jelképezték. A
bronz a

nyári volt, a zöld a téli. Vagy fordítva. De ha ez a kamra csillagvizsgálóként szolgált, akkor nyitottnak
kellett volna lennie az ég felé...
Kihátrált az oszlopok közül, és megvilágította a mennyezetet. Nem látott semmiféle nyílást, csak
ugyanazt a makulátlanul sima felületet, amely kupolaként ívelt át a kamra fölött. Kapásból igen kevés
eszközt tudott volna felsorolni, amellyel ilyen tükörfényesre lehetett vágni a követ. Egyiket sem
ember készítette, főleg nem indiánok.

– Honnan tanultátok, fiúk, a kőművességet?

A válla valami hatalmas és merev dologba ütközött. A másodperc törtrészéig, miközben

villámgyorsan megperdült, úgy érezte magát, mintha nyakon csípték volna egy goa’uld
fegyverraktárban. A zseblámpa fénysugara megreszketett a sötétben. Kényszerítenie kellett a kezét,
hogy abbahagyja a remegést és az akadályra irányítsa a fényt.

Természetesen nem lélegzett. És nem is világított a szeme. Valójában egy felállított mészkőtábla volt,
amelyet nyilvánvalóan nem azok faragtak ki, akik a kamra többi részét építették. Viszonylag primitív
volt a kidolgozása; tisztán látszottak a csiszolás nyomai, és végre díszítőelemeket is talált. Megkerülte
a sztélét, és ujjaival két párhuzamos vonalat tapintott ki a tetején. A másik oldalon jóval finomabban
kidolgozott vésésre bukkant, amely kétségkívül különös jelentőséggel bírt. Egy dombormű volt,
amelyet egy durván faragott cartouche foglalt keretbe, és...

Daniel egy lépést hátrált, hirtelen végigfutott hátán a hideg. Stilizált, háromszög alakú test, kerek, arc
nélküli fej, felemelt karok. A karok nem tartoztak hozzá, ám a jelkép maga félreismerhetetlen volt.
Több százszor látta és érintette már meg ezt a jelet az utóbbi években.

– Ajjaj!

Ennek nem lett volna szabad itt lennie. Ennek nagyon nem lett volna szabad itt lennie. Ami még
rosszabb, semmiféle magyarázattal sem tudott szolgálni rá. Elterelte figyelmét a jelképről, valamint
annak lehetséges jelentőségéről, és a terem többi részére koncentrált. Az oszlopok valamiért
ismerősnek tűntek. Bronzszínű és zöld. Erről valaminek az eszébe kellett volna jutnia, de momentán
semmire sem tudott gondolni. Azt legalább tudta, hogy jelent valamit. Azonnal vissza kell mennie,
hogy némi alapos kutatást végezhessen.

Azon kapta magát, hogy újra a faragott jelet bámulja. Nem lett volna szabad itt lennie.

– Hammond tábornok imádni fogja...

Elővette a kameráját, és filmezni kezdett.

Akkor talán ennyit a csendes Hálaadás napról.

Egy zuhany, azután egy sör, végül pedig Homérosz bölcs eszmefuttatásai, ez volt a terv. Ehelyett a
telefon már akkor csörgött, amikor betette a lábát az ajtón. Ledobta a táskáit, felvette a telefont,
majd egy éles száznyolcvan fokos fordulattal megperdült, és visszarohant a kocsijához. Mindezek
után mégis sikerült elkésnie. Ezért nézzük el neki, hogy könnyed vágtában és kissé mosdatlanul
érkezett az eligazító szobába, méghozzá laza civil öltözékben, amin persze a parancsnoka és
csapatának tagjai kiválóan elszórakoztak.

– Elnézést, uram.

– Üljön le, fiam – dörmögte George S. Hammond tábornok.

Valószínűleg ő is inkább a Simpson családot nézte volna. – Nem mintha ez az egész benne lett volna
a programban.

Igaz.
Jack O’Neill ezredes szokásos székébe süppedt a konferencia asztal mellett, és megpróbálta felmérni
a többiek arckifejezését. Teal’c előkelően szórakozottnak tűnt, ami azt jelentette, hogy az ő helyében
bárki más tökkelütött idiótának látszott volna. Cartert mintha lenyűgözte volna valami, és ez rosszat
jelentett. Fennállt a veszélye, hogy ki is fogja fejteni izgatottságának okát, és akkor legalább egy
órával tovább kell itt maradniuk, mint feltétlenül szükséges volna. Daniel úgy nézett ki, mint akinek
egy heves kirohanás kellős közepén akadt torkán a szó, és ettől egészen úgy tűnt, mintha ő lenne a
vádlott. Na és mi más újdonság volt még?

Talán az a tény, hogy most kétszer annyi kinyomtatott papírlap és szakirodalom volt nála, mint
amennyit általában magával szokott cipelni.

– Dr. Jackson éppen egy igen érdekes felfedezéséről számol be nekünk, amelyet Új-Mexikóban, egy
Penasco Blanco nevű helyen tett – közölte a tábornok. – Folytassa, Dr. Jackson!

– Új-Mexikóban? – pislogott Jack. – Mit csináltál te Új-Mexikóban?

– Túráztam. Unatkoztam itthon.

– Eljöhettél volna horgászni.

– Jack, azt hiszem... nos... most nem ez a lényeg.

– Azt állítod, hogy a horgászás unalmas?

– Daniel Jackson. Kérlek, folytasd – kérte Teal’c udvariasan, de a kelleténél talán kicsit gyorsabban.

Carter egy apró, csukláshoz hasonló hangot adott ki, Hammond tábornok arcán pedig furcsa változás
ment végbe.

– Dr. Jackson, kérem – utasította a tábornok.

A Daniel melletti televízión egy hatalmas, kerek oszlopcsarnokról készült szemcsés, sötét film kockái
peregtek.

Két oszlop valamivel nagyobb volt a többinél, valamint eltérő színű és anyagú is. A terem közepén
egy kőtábla magasodott.

– Elnézést a képminőségért. Csak egy zseblámpa volt nálam...

Rendben. Szóval, a kiindulási pont a két oszlop volt – Daniel megkocogtatta a képernyőt –, a
bronzszínű és a zöld. Valójában bronz és smaragd. Ezek az oszlopok az észak-afrikai punok
kultúrájára utalnak. A karthágóiak meghódították a Földközi-tenger nyugati részét, beleértve
Gibraltárt is, ahol egy templomot építettek...

Helyben vagyunk! Lehet, hogy legközelebb egyszerűen nem fog törődni Daniel kifogásaival, és
magával cipeli horgászni. Már megint mit talált Új-Mexikóban? Jack egy süllőt firkált a papírjára,
amely vidáman fickándozott a tenger vizében.

– ...a bronz- és smaragdoszlopoknak köszönhetően maga Gibraltár „Herkules oszlopai” néven vált
ismertté. Azért épp Herkules, mert a karthágóiak vallása szerint ő kapcsolatban állt főistenükkel, Baal
Hammonnal.

– Baal?

Nem akart megszólalni. Csak kinyitotta a száját, és önkéntelenül kiszaladt rajta. Carter a tekintetével
kérdezte: Jól van, uram? A kérdés a szokásos, Persze, remekül, nyugalom! nézést váltotta ki belőle,
azzal a hő vággyal együtt, miszerint bárcsak Daniel ne figyelne fel rá. Danielnek egyszer kiesett valami
az emlékezetéből, és Jack a világért sem szerette volna újra működésbe hozni a memóriáját. Ha az a
bizonyos emlék egyszer eszébe jut, akkor beszélni is akar majd róla, és erre Jack O’Neill a legkevésbé
sem vágyott.

– Ez egy titulus – magyarázta Daniel. – A jelentése:

„Hammon Úr”.

Á, tényleg? Tehát ez a Baal valami Úr? Talán Rohadtul Szadista Állat Uraság?

– Ez még nem magyarázza meg a terem felületének simaságát – vetette közbe Carter, kíméletesen
más irányba terelve a témát. – Megvizsgáltam a mintákat. Az a kő olyan, mintha termesztették volna.
Szó szerint. Valahogy manipulálták molekuláris szinten a kristályszerkezetét. Leginkább a Tok’ra
alagutakhoz hasonlít, de a tapintása annál is sokkal finomabb.

– Azt akarja mondani, hogy Tok’rák ástak a hátsó kertünkben? – ráncolta a homlokát Jack.

– Nem egészen, O’Neill – szólt közbe Teal’c. – A Tok’rák nem tudnak ilyet építeni.

– Ez megnyugtató.

– Khm... Jack! – Daniel arcán a Ha most azt gondolod, hogy ez gáz, akkor mit fogsz szólni a
következőhöz? kifejezés tükröződött, és megnyomott egy gombot a távirányítón. – Ezt nézzék!

A kamera a terem közepén álló sztélére közelített. Azután még közelebb ment, míg a kőtábla szélei el
nem tűntek a képernyőről. Már csak a tábla durva felszíne volt látható, rajta egy tisztán kivehető
domborművel:

– Magasságos ég! – suttogta Carter.

– Magam sem fejezhettem volna ki pontosabban, őrnagy – Hammond tábornok arcizmai idegesen
megrándultak. – Már felvettem a kapcsolatot Groom Lake-kel. Egy különleges egység biztosítja a
területet, és ebben a pillanatban is vizsgálatokat folytatnak a helyszínen.

– Ez itt minden kétséget kizáróan a „Tauri kapu jele” – Daniel ellépett a képernyő mellől, és egy kis
vizet öntött magának. – Bár az is elképzelhető, hogy egy egészen elképesztő véletlenről van szó
csupán – jegyezte meg két korty között.

Duma!, mondta Teal’c bal szemöldöke.

Jack maga sem fejezhette volna ki jobban.

– Ugyan már, mekkora volna ennek a valószínűsége, Daniel? Kozmikus méretű?

– Ez egy pun jel, és...

– Nem.

– Hm?

– Mi köze ehhez a punkoknak? Tehát...

– Punok, uram – javította ki a helyettese. – Föníciából.

– Az másik földrész, Carter. Fönícia Ázsiában van – jelentette ki önelégülten Jack. – A punk fickók
észak-afrikaiak.
– Talán épp ez a probléma – Dr. Jackson nyilvánvalóan nem volt vevő az ezredes humorára. – Úgy
értem, az eszmék cserélődésén kívül. Egy ideig meg is tévesztett a dolog. Meg azután nem igazán
biztos a tudásom a pun kultúrák terén, ezért csak akkor ismertem fel, miről van szó, amikor
megtaláltam a kőtáblát. Ez egy vallási szimbólum, „Tanit jele”. Tanit egy pun istennő volt, akit
Istárral, más néven Astartéval vagy Asztorettel azonosítanak, aki a termékenység fontos istennője
volt az ókori...

– Ugyan már!

A könyvhalom legalább 40 centi magas volt, és Jack nem volt hajlandó végigszenvedni az összes
könyv részletes kivonatát. Legalábbis nem szó nélkül. – Megbízunk benned. Mi a jelentése?

– Létezik egy elrugaszkodott elmélet arról, hogy a föníciaiak áthajóztak az Újvilágba, és mindenféle
nyomokat hagytak maguk után. Rázós teória, de megmagyarázná a szimbólumot a táblán. Más
szóval, véletlen egybeesés.

– És mi van a köveken használt technológiával? Tudod, egyszer egy másik rázós elmélet végül ahhoz
vezetett, hogy a légierő megépítette ezt a bázist a Cheyenne-hegységben...

Csillagkapu Parancsnokságnak hívják – jegyezte meg Carter szárazon. – Azóta azt is megtudtuk, hogy
a közös nevezőt a goa’uldok jelentik. Más szóval, nincs semmiféle véletlen egybeesés.

– Én csak ismertettem egy lehetőséget. – Daniel megigazította a szemüvegét, és lehuppant a Carter

melletti székre. – Érdekes módon a Penasco Blancót feltevéseink szerint az anaszázi törzs építette. Ez
egy hopi szó, amelynek jelentése:

„ősi ellenség”. Mindenki vonja le magának a következtetéseket.

– Rendkívül találó név.

– Én is így látom, Teal’c.

– Oké, tehát ha jól értem, ezek a pun fickók egy szép napon tengerre szálltak, azután eltévedtek, és
azért nem tudtak keveredni a helyiekkel, mert magukkal hoztak egy goa’uldot?

– Nem hinném, hogy eltévedtek. A föníciaiak találták fel a navigációt. Máskülönben valószínűleg jól
mondod. Valószínűleg megléptek néhányan, amikor a rómaiak Karthágót ostromolták, Kr. e. 146-
ban. – Daniel megvonta a vállát. – Ami a többit illeti, egyszerűen nem tudok eleget a kultúrájukról.
Viszont...

– Viszont?

– Az Oxfordi Egyetem egyik csoportja nemrégiben egy új templomövezetre bukkant Tunéziában.

Összehasonlítottam a képeket, és lehet, hogy ez a kőtábla onnan származik. Az ásatás vezetője egy
bizonyos Dr. Kelly, a punok kultúrájának szakértője.

Meg szeretném mutatni neki, amit találtam.

– Gondolod, hogy ez jó ötlet, Daniel Jackson?

Hammond tábornok szemöldökráncolása arra utalt, hogy ugyanaz a kérdés gyötri, mint Teal’c-et. És
persze O’Neill ezredest.

– Daniel...
– Tudom, tudom. De mégis, mit gondolnak, mit fog tenni? Talán nyilvánosságra hozza? – Daniel
savanyú arcot vágott. – Az szemében én csak sült bolond vagyok. A tudományos hírnevem romokban
hever. Egy olyan tudós, mint Kelly, sosem vallaná be, hogy egyáltalán szóba állt velem.

– Értem, Dr. Jackson. – Hammond tábornok előredőlt a székében, tenyerét az asztalra fektette. Itt az
ideje lezárni a tárgyalást. – Hová vezet minket mindez?

– Számos nyitott kérdéshez, uram – ismerte be Daniel. – Hacsak nem kapok engedélyt arra, hogy
beszélgethessek egy bizonyos hölggyel a leletről.

2. FEJEZET

A Földközi-tenger mélykék vize hullámzott odalenn. Egy száraz földnyelv nyúlt be mélyen a habok
közé, rajta Kerkouane, egy ókori erőd romjaival. Első látásra olyan benyomást keltett, akár egy
lebombázott város. A romba dőlt oszlopok csonkjai és a falak maradványai kuszán tekergő labirintust
alkottak. A rómaiak ide is ellátogattak, körülbelül ugyanakkor, amikor lerombolták Karthágót, majd
később saját ízlésük szerint újjáépítették. Kerkouane-t azonban sohasem építették fel újra, ami
gyakorlatilag azt jelentette, hogy ez a kaotikus romhalmaz volt az egyetlen valódi föníciai eredetű
műemlék egész Tunéziában. Az ásatást nagyrészt az 1950-es években végezték, de némelyik
helyszínen mindmáig rendületlenül folyt a munka. Például ott is, ahol a kutatást az Oxfordi Egyetem
támogatta. A régészek sátrai a főépülettől nem messze álltak.

A legnagyobb sátor előtt egy robusztus, kerek arcú, idősebb nő állt. Talán mindenki ilyen nagymamát
kívánna magának. Arcán tisztán kirajzolódott negyven-egynéhány év tudományos munkája, és ezen
tapasztalat szédítő magaslatából nézett le egy félénk, egérszerű lányra, aki akár az unokája is lehetett
volna.

– Tofet? Azt mondta, tofet, Miss Mafham? – csattant fel a nagyi. – És persze a papok mulatoztak
utána, és lerágták a csontokat. Ne beszéljen badarságokat! Egy apró, füsttől bűzlő combcsontot
talált, amin fognyomok vannak, nem igaz?

– Nem, professzor... én csak arra gondoltam...

– Maga ne gondolkodjon! Magát azért fizetik, hogy katalogizáljon. Engem fizetnek azért, hogy
gondolkodjak. Ezért adják ki azt, amit én írok, és azzal is tisztában vagyok, hogy magának sosem kell
majd ilyesmivel foglalkoznia.

– Igenis, professzor.

Miss Mafham, a friss diplomás régész, aki szinte mindig összetévesztette a véletlenszerű egyeztetést
a strukturált gondolkodással, összegörnyedt átizzadt topjában, és elmenekült az árkok felé.

Dr. Siobhan Kelly röviden elmosolyodott, majd belépett a sátorba, es egy összehajtható
vászonszékbe süppedt. Mutató- és hüvelykujjával megcsippentette a blúzát, és egy hiábavaló
kísérletet tett méretes keblének levegőhöz juttatására. Micsoda borzalmas éghajlat! Morogva
elengedte a blúzát, és a sátor felét betöltő asztalra fordította figyelmét.

Az asztal egyszerre szolgált íróasztalként, laborpultként, mintatálcaként, és most hat kopírozott

másolat is feküdt rajta, melyeket Mafham, az Egér készített aznap reggel. Hat, nagyjából azonos
méretű, ám mégis különböző szimbólum, díszes cartouche-ban. Mintha csak valamiféle hieratikus
irat volna. Csakhogy az ember nem attól lesz a Régészeti Intézet vezetője, hogy azonnal regényeket
kezd kreálni, mihelyst olyan dologba botlik, amelyet nem tud egyértelműen azonosítani. De hát
akkor mi a csodák ezek?

Beszédhangok szűrődtek be a sátorba. Az ásatás az ásók és diákok folytonos csacsogása és kiáltásai

közepette zajlott, ám akárcsak egy vízesést vagy a tenger hullámainak zaját, ezt is ki tudta zárni a
fejéből. Végül azonban mégis megtört a koncentrációja, amikor a saját nevét hallotta.

Miss Mafham édeskés hangon válaszolt egy kérdésre.

– Igen, ott van bent... De őszintén szólva nem hiszem, hogy

érdemes lenne most megkockáztatni. Elég rossz hangulatban van.

– Mint általában, ha jól emlékszem. Tehát itt bent van?

Amerikai akcentus. Ismerősnek tűnt a hang, és már-már

sikerült is beazonosítani az évtizedek alatt felgyülemlett arc- és névseregből, amikor a sátor ajtaja
hirtelen félrelibbent. Egy árnyék állt meg előtte, eltakarva a délidőben tűző napsugarak nagy részét.
A sátor vászonajtaja visszahullott helyére a látogató mögött, és a sátorban helyreállt a halovány,
sáfrányszínű ragyogás.

– Helló, professzor!

– Maga?!

A hajzatát alaposan megnyírták, az alakja pedig egy kicsit kigömbölyödött, ami egészen jól állt neki.
Az arca arról árulkodott, hogy végre találkozott a valódi élettel. Nos, éppen erre vágyott, nem igaz?
Minden tanács ellenére.

Dr. Kelly összeszedte a másolatokat, és lefordította őket.

– Nincs üresedésünk az ásatásnál.

– Én is örülök, hogy látom, professzor. Köszönöm, van állásom.

– Akkor meg mit keres itt?

– Gondoltam, beugrom az italért, amivel tartozik nekem.

– Mivel tartozom én?

– Emlékszik még, mikor találkoztunk legutoljára?

Hát igen, azt az alkalmat nehéz is lett volna elfelejteni. Dr. Siobhan Kelly akkoriban Princetonban
tartózkodott, tanulmányúton, és az elsők között hagyta el az előadótermet. Valóban megbeszélték,
hogy később megisznak egy sört, de ő szándékosan nem ment el a találkozóra.

– Nem emlékszem semmi ilyesmire.

– Nos, nem is hittem, hogy fog... valami közbejött, nem igaz? De igaz. Egy rakás irdatlan ostobaság a
negyedik dinasztiával

és a gízai piramisokkal kapcsolatban.

– Szóval, mit akar? – kérdezte gyorsan a professzor.

– A szaktudására van szükségem. – Daniel előhúzott egy marék fényképet az inge zsebéből, és
átnyújtotta őket Dr. Kellynek. – Látta már ezeket? Szerintem ez Tanit.

– Tanit? A maga mércéjével ez egy meglepően konzervatív feltételezésnek hangzik. – Dr. Kelly a
képekre pillantott, és sietve elfojtott egy szitkozódást. Ez lehetetlen. Hacsak nem süllyedt annyira
mélyre ez az alak... – Melyik tolvaj gazember adta ezt magának? És ami ennél is fontosabb, hova
rejtette, és mennyit kér érte?

– Az ön embereinek ehhez semmi köze. Én magam találtam. A professzor ismét a képekre meredt. A
felbontás miatt alig

látott rajta részleteket, de az egyik képen valaki egy mérőlécet tartott a kőtábla mellett. A magasság
és az arányok pontosan megfeleltek.

– Hol?

– Sajnálom, professzor, azt nem árulhatom el. Még hogy nem árulhatja el?

Elképesztően pofátlan ez a fickó!

– Hadd mutassak magának valamit, Jackson. Ha azután is ragaszkodik a titkához, akkor majd hívjuk a
rendőrséget.

Kelly kiviharzott a sátorból, és kis híján hasra esett a szerencsétlen Mafham lányban. Daniel Jackson
nem tehetett mást, engedelmesen követte.

Daniel hihetetlenül szenvedett az időeltolódástól, és a meleg is kitikkasztotta. Fehér kőtörmelékkel

borított durva ösvényeken botladozott át. Épp aznap érkezett, miután jócskán belekóstolt a civil légi
közlekedés finomságaiba. Majd egy végtelennek tűnő autókázás következett, pocsék utakon. Minden
oldalról izzadságtól ragyogó arcok bukkantak elő a földbe ásott lyukakból. A földmunkások riadtan
elhúzódtak Kelly útjából, ami nem is volt olyan rossz ötlet. Daniel „helló”-t, illetve „b’slamá"-t
mormolva köszönt az embereknek, és igyekezett nem szem elől téveszteni a vadul csörtető
professzort.

Kelly végül egy ajtó előtt állt meg. A burkolat alól elektromos kábelek tekeredtek elő, amelyek egy
közeli generátorból érkeztek. Az ajtón egy felirat díszelgett: „Tilos az átjárás/Défense d’Entrer”. Kelly
kinyitott egy lakatot, és felrántotta az ajtót. Odabenn, a mennyezeten, ráccsal borított halovány
lámpák adtak némi fényt.

– Vigyázzon, hová lép! – dörmögte a professzor, és lerobogott a kőlépcsőkön, anélkül, hogy akár a
legkevésbé is odafigyelt volna, min tapos végig.

– Csinálja, amit én... – Daniel magában motyogva lábujjhegyen indult lefelé a kellemesen hűvös
helyiségbe. A gyéren világított folyosó egy tágas kamrába vezetett.

Kupolás. Kör alakú. Oszlopokkal.

– Hoppá... – suttogta.

– Ez már valami, mi? – Kelly most az egyszer lehalkította a hangját. Két oszlop között állt, és
mosolyogva körbepillantott, mint egy büszke anya, aki csodaszép kisfiát mutogatja. – Ez egész
egyszerűen egyedülálló.

Nem éppen... Daniel kezével végigsimított a fal felületén.

Ugyanaz az elképesztő simaság. Ugyanaz az oszlopsor, benne a két, egymástól eltérő oszloppal. A
bronz színe ugyan kicsit tompa volt, a smaragd azonban megtartotta csillogását. A legfőbb különbség
a Penasco Blanco-beli lelethez képest az a hat kőtáblából álló kör volt, amely koncentrikusan
helyezkedett el az oszlopokkal.

– Mafham, az az arcátlan kis bestia azt hiszi, ez egy tofet – morogta sötéten Kelly.

– Egy tofet?

– Emberáldozatra használatos hely.

– Ezt én is tudom, professzor.

A nő felhorkant, valószínűleg nem hitt Danielnek.

– Régóta csámcsognak már ezen a vérfagyasztó elméleten.

Kísérteties, mindig kapóra jön, és könnyű eladni.

– Érdekes. Történelmi propaganda?

Újabb horkantás volt a válasz.

– Amit a punokról tudunk, azt legnagyobb részt Karthágó esküdt ellenségei írták. Maga szerint
mennyire számít hitelesnek az efféle információ?

– A rómaiak... Diodorus?

– Többek között. – A professzor még mindig a kezében szorongatta Daniel fotóit, és a kövek irányába
hadonászott velük.

– Nézze meg őket közelebbről! Gyerünk, gyerünk! És ha ott végzett, kezdhet magyarázkodni,
kishaver!

Ó, persze. Az biztosan a kedvére volna. És még jobban tetszene neki az 51-es körzet csapata, akik
udvariasan, de határozottan kitoloncolnák innen, méghozzá Daniel egyetlen szavára.

Daniel körültekintően a legközelebbi kőtáblához lépett, mintha a padló bármikor megmozdulhatott

volna alatta. Fehér, lyukacsos mészkő. Vésés nyoma. Durva felszín. Ugyanazok a díszítő vonalak fent
és lent. Egy cartouche. Viszont nem szerepel rajta Tanit jele. Kisebb hozzáadásokkal bár, amelyek
feltehetőleg csupán művészeti különbségek, ám semmi kétség.

Orion.

Kis Kutya... Pásztor... Halak... Androméda... Dél Koronája...

És egy üres alapzat a kör közepén. Az egyik kő hiányzott. A hetedik jelet elválasztották a többi hattól.
Mint a gízai fedőkövön. Ez itt egy csillagkapu, csak hiányzik a kiindulási helye. Az valahogyan Új-
Mexikóba került.

Kelly hangja fényévnyi távolságból úszott be Daniel tudatába.

– Eddig azt gondoltam, Hammon szentélye, de ezekből a képekből arra következtetek, hogy Tanit a
legesélyesebb jelölt. Nyilván az ő kőtáblája volt a hely büszkesége.

– Nyilván...

A „kőtábla” szó megmozgatta a professzor memóriáját.

– Tehát akkor, hol is van?

A képernyőn szimbólumok cikáztak. Gyorsan változtatták az alakjukat, mindig a következő jel alakját
felvéve. A tárcsázó számítógép egy cím után kutatott a fájljai között, ami megegyezett azokkal a
jelképekkel, amelyeket Daniel küldött át a faxon. Már több mint három perce ment ez így, és ez
meglehetősen szokatlan volt. Általában egy percen belül megszületett az eredmény. Az eddigi
leghosszabb keresés két perc negyvenegy másodpercig tartott.

Hamarosan eléri a négy percet.

A szimbólumok hipnotizáló sora hirtelen megszakadt, és a képernyő közepén egy piros felirat jelent
meg: Nincs találat.

– Mit jelent ez, Carter őrnagy?

– Ez azt jelenti, hogy nem talált egybeesést, Teal'c. – O’Neill ezredes megpróbált segítőkész lenni.

Sam elrejtett egy vigyort, és a lábával lökött egyet a forgószéken. Parancsnoka és Teal’c a fax
megérkezése óta egyfolytában mögötte tébláboltak a szobában.

– Azt jelenti, hogy a cím, amit Daniel küldött, nincs az

Abydos gyűjteményben, vagy...

– Nincs az Abydos gyűjteményben? – az ezredes szomorú szemekkel nézett az őrnagyra. – Carter,

amikor legutóbb kaptunk belőle egy rakással, én a latin nyelv egy furcsa dialektusában beszéltem, és
olyan dolgokat építettem, amiket senki sem ismert fel. Biztos, hogy valami nem stimmel a
számítógépével.

– Nem, uram, nincs vele semmi baj. – Carter ezúttal nem rejtette el mosolyát, sőt, együttérzően
megrázta a fejét. – Lefuttattam néhány ismert címet, hogy ellenőrizzem. Azokat megtalálta. Ez a cím
egészen biztosan nincs köztük.

– Hogy lehetséges ez?

– Fogalmam sincs, uram.

Carter majdnem elnevette magát O’Neill szkepticizmusán. De a frusztrált sikoltástól sem állt messze,
attól függően.... Az

ezredes következő utasítása várhatóan ez lesz: Találjon ki valamit, Carter! Úgy gondolta, inkább
máris elkezd dolgozni rajta. Amikor legutóbb kaptunk belőle egy rakással... Azon emlékezetes eset
alkalmával, amikor az ezredes a latin nyelv furcsa dialektusában kommunikált, és olyan dolgokat
épített, amiket senki – még Dr. Samantha Carter őrnagy sem – ismert fel, akkor O’Neill a tárcsázó
számítógéppel is babrált valamit. Egészen addig, amíg Hammond tábornok meg nem parancsolta,
hogy hagyja békén a gépet.

– Khm, uram!

– Igen?

– Adott egy ötletet.

– Valóban? – O’Neill ezredes zsebre tett kézzel elkezdett lábujjhegyen ringatózni, és határtalanul
elégedettnek látszott magával.
– Igen. – Sam elmosolyodott. – Illetve egy tippet. Épp az előbb mondta, hogy egy csomó új címet
táplált a tárcsázó számítógépbe.

– Ne is emlegesse... – az ingás abbamaradt. – Különben is, ha azok között volna, akkor is elő kellett
volna ugrania, nem?

– De igen. Csakhogy nem engedtük, hogy befejezze, nem igaz? A tábornok leállította. Mi van akkor,
ha ön nem jutott el...?

– Ennek a bizonyosnak a betáplálásáig?

– Pontosan. – Carter 15 fokkal keletre, Teal’c felé fordult a székkel. – Mi a valószínűsége annak, hogy
egy cím nincs meg sem az Abydos gyűjteményben, sem az Ősök tárában?

Teal’c egy pillanatig fontolgatta a kérdést.

– Gyakorlatilag nulla, Carter őrnagy. Az Abydos gyűjteményből több okból is hiányozhat egy cím, de
figyelembe véve, hogy az Ősök hozták létre a Csillagkapu-rendszert, igen valószínűtlen, hogy
kihagyták volna az egyik bolygót.

– Végül is elvesztettek egy egész várost, nem? Akkor egy bolygót miért ne? – vetette fel kissé
gúnyosan az ezredes.

– Mert nekik nem állt rendelkezésükre a Pentagon, uram – mondta Carter szelíden. – Azonkívül,
igazából nem elvesztették, csak elrejtették.

– Kezd úgy beszélni, mint én. – Az ezredes nem törődött Carter tréfájával, és a hangja aggasztó
mértékű elégedettségről árulkodott. – Mit javasol, mi legyen a következő lépés?

– Csak egy módon tudhatjuk meg. Tárcsázzuk...

Carter nem tudta végigmondani, mert makulátlanul kifényesített szolgálati cipők kopogása szakította
félbe, amelyek a helyiség végében található fémlépcsőn dübörögtek lefelé.

– Talált valamit, őrnagy?

– Tulajdonképpen, uram... – Carter elmondta ugyanazt Hammond tábornoknak, amit már

megosztott O’Neill ezredessel

és Teal'c-kel.

– Biztos vagyok benne, hogy Dr. Jacksont is érdekelni fogja a probléma – mondta a tábornok minden
lelkesedés nélkül.

– Mikor érkezik vissza, uram?

– Holnap este. És nem egyedül.

– Hogyhogy?

– Dr. Siobhan Kelly is vele jön. – Hammond tekintete még jobban elsötétült. – Nem igazán örült,
amikor lezárattuk az ásatását. Bevetette a kapcsolatait. A brit védelmi miniszter ugyanis egykor maga
is oxfordi diák volt, és nekem volt szerencsém az imént háromnegyed órán keresztül személyesen is
megtapasztalni az öregdiákok hálózatának kiváló működését. A britek álláspontja az, hogy mivel ők
fedezik a mi kis tunéziai akciónkat, cserébe nekik is jár valami. Ha nem kapják meg, a kormányuk
esetleg nem fogja tudni továbbra is titokban tartani a Csillagkapu programot. Dr. Kelly a brit
kormányt fogja képviselni nálunk, és figyelemmel fogja kísérni a küldetésünket, amely az ő
kerkouane-i felfedezéséből indul ki.

O’Neill ezredes csak egy sóhajt tudott kipréselni magából ellenkezés gyanánt, majd parancsnoka
vészjósló tekintete láttán inkább elhallgatott.

– Semmi értelme, Jack. A dolog nem tárgyalás kérdése. Ki vagyunk szolgáltatva nekik. Ha a tunéziaiak
megneszelik, hogy mit csinál a mi 51-es körzetünk csapata, akkor egy diplomáciai rémálom elébe
nézünk.

– Ismer engem, uram. Tudja, hogy mindig örömmel köszöntök egy új tudóst a csapatban. A régieket
már úgyis megszoktam, és így esetleg talán még elunnánk magunkat, nem igaz?

3. FEJEZET

– Nem is olyan nehéz elviselni, ha egyszer hozzászokik az ember. – Az efféle megjegyzések után
George Hammond aggódni kezdett, hogy Dr. Jacksonnak netán emlékezetkiesése lehet. Saját állítása
szerint a fiatalember úton idefelé közel járt ahhoz, hogy valahol Labrador felett kilökje Kelly
professzort a repülőből.

Nem mintha Hammond nem értette volna meg. Ő maga egy felettébb visszataszító képet látott lelki
szemei előtt, amint a Whitehall árkádjai őfelsége védelmi miniszterének nevetésétől visszhangzanak,
aki éppen legjobb haverjainak meséli el, hogyan sikerült rásóznia egy felfuvalkodott, jenki fickóra azt
a korosodó Médeiát.

Tegnap este a tábornok úgy gondolta, illendő volna köszönteni a hölgyet érkezésekor. Ez azonban
igencsak elvesztegetett próbálkozás volt. Dr. Kelly olyan lekezelően bánt vele, mintha egy kissé
ütődött londinerrel állt volna szemközt, és azonnal nekilátott a VIP lakosztály kritizálásának. A
legnagyobb patália azonban akkor tört ki, amikor a tábornok arról tájékoztatta, hogy bár nagyon is
jól tudja, hogy a professzor ki és micsoda, mégsem adhat engedélyt számára, hogy részt vegyen a
titkos eligazításon. Hammond kezdett elbizonytalanodni afelől, hogy vajon a CSK-1 megbocsátja-e ezt
neki valaha. Ráadásul az adott helyzetben könnyen előfordulhatott, hogy a küldetés nem kezdődhet
meg sem aznap, sem a közeljövőben.

A csillagkapu vezérlőtermében fegyveresek tébláboltak. O’Neill ezredes a falnak támaszkodott a

vezérlő ablaka alatt, sapkáját a szemébe húzta, és halkan motyogott valamit. Mellette

Teal’c magasodott, aki nem törődött az ezredes motyogásával, csak kelno’reem meredten állt. Dr.
Jackson visszasüppedt gyászos hangulatába, ahonnan korábban kiemelkedett arra a rövid időre, amíg
előadta optimista helyzetértékelését. A CSK-7 fél órával ezelőtt érkezett vissza egy felderítő
küldetésből, és igencsak meglepődtek az illusztris fogadóbizottság láttán.

Egyszer csak heves vita összetéveszthetetlen hangjai hallatszottak a C folyosó felől. Jack elhallgatott,
ellökte magát a faltól, és félig feltolta sapkája ellenzőjét. Teal’c kinyitotta egyik szemét; Dr. Jacksont
pedig végleg elnyelte a gyászos hangulat.

Két másodperccel később Dr. Siobhan Kelly csörtetett be fúriaként az ajtón. Valóságos
esettanulmányt nyújtott minden szemlélőnek, azt bizonyítandó, hogy a külső mennyire megtévesztő
tud lenni: nagymamás konty, fürge, fekete szem, kerek arc, puha, rózsás bőr. Egészen kicsípte magát:
barna tweedkosztüm, gyapjúharisnya és masszív bakancs volt rajta. Ruházatát egy fényesen csillogó
útitáska egészítette ki.

– Csodás – mormogta Jack O’Neill óvatosan eltorzítva a hangját, hogy szükség esetén letagadhassa. –
Miss Marple és Conan, a könyvtáros elveszettnek hitt szerelemgyermeke.

A professzor mögött, kellő távolságban lemaradva Carter őrnagy közeledett, kezében egy harci
egyenruhával.

– Elnézést a késésért, uraim. Én...

– Ó, fogja be! – kiáltott rá Kelly. – Nem vagyok hajlandó felvenni azt a nevetséges pizsamát!

A nevetséges pizsama alighanem előnyösebb öltözet lett volna a professzor számára, de Hammond
tábornok szerint nem lett volna célszerű ezt szóba hozni.

– Leléphet, őrnagy.

Sam Carter megkönnyebbült sóhaj kíséretében egy elképedt fegyveres kezébe adta a ruhát, és
csatlakozott az egységéhez. Kelly közben megpillantotta Dr. Jacksont.

– Maga azt hitette el velem, hogy Új-Mexikóba megyünk felvenni a sztélémet!

– Én soha...

– Idefigyeljen Jackson, ha még egy percet itt kell maradnom ebben a vasbeton mauzóleumban, én...

– Tábornok, mi lenne, ha inkább elindítanánk a műsort? – Jack úgy nézett a professzorra, mint egy
pókiszonyban szenvedő a tarantulára. – Mielőtt a hölgy elkezdené szétszedni a helyet...

– Már elnézést – Kelly megpördült. – Kicsoda...?

Hirtelen dobhártyaszaggató zörej vágott a szavába.

Davis őrmester a vezérlőben nyilván parancsnak értette az ezredes kérdését. Vagy csak úgy gondolta,
hogy ez a krónikus fülfájás legegyszerűbb gyógymódja. Akárhogy is, a csillagkapu bekapcsolásának
eget rengető zaja azon nyomban a helyiség legfeltűnőbb tárgyára irányította Kelly professzor
figyelmét.

A csodálkozástól leesett állal, és végre-valahára némán, közelebb lépett a hídhoz. A csillagkapu első
szimbóluma elfordult, és az ékzár a helyére pattant.

– Az Ég szerelmére, mi ez?

– A képzeletem szüleménye – mondta Dr. Jackson önelégült hangon. Meg is volt rá az oka, gondolta
magában George Hammond.

Kelly nem foglalkozott a fricskával. Megbabonázta a látvány.

– Mire jó ez?

– Mindjárt meglátja.

A belső gyűrű tovább fordult. Az ékzárak a helyükre pattantak, és vörösen felizzottak. Azután, a nagy
erőkibocsátás hirtelenségével előugrott az eseményhorizont, benyúlt egészen a terem közepéig,
majd rezgő kobaltkék hártyává zsugorodott a csillagkapu közepén.
Kelly professzor határozottan a hóna alá csapta táskáját, és fellépdelt a fémlépcsőkön, egyenesen a
hártya felé. Amikor odaért, megérintette.

– Milyen eredeti. Egy függőleges halastó.

A következő pillanatban átlépett rajta, és eltűnt.

– A fenébe!

A káromkodás egy döbbent pillanatig a levegőben lebegett, és ezalatt egy lélek sem mozdult.
Elsőként Jack O’Neill elevenedett meg, és felrobogott a lépcsőkön, Carter szorosan a nyomában. Dr.
Jackson és Teal’c valamivel kényelmesebb iramban követték őket.

– Igen szokatlan megközelítés – jegyezte meg Dr. Jackson, hangjában csekély, ám mégis aggasztó
csodálattal.

– Egyetértek.

George Hammond, aki immár magára maradt a kapu teremben, elgondolkodva bámulta az
eseményhorizontot, amíg az össze nem esett.

– CSK-1, az indulásra az engedélyt megkapták – mondta, leginkább azért, mert mindig ezt szokta
mondani.

Jack a megengedett sebesség csaknem kétszeresével zuhant ki a féregjáratból. A problémát tovább

súlyosbította Kelly, aki éppen az ezredes röppályáján helyezkedett el. Igen személyes közelségbe
kerülve zúdultak lefelé a csillagkapu előtti kőlépcsőkön: végtagok, tweedszoknya, útitáska és egy
P90-es guruló egyvelegeként. Amint a bolygó abbahagyta keringését az ezredes körül, ő megkísérelte
kinyitni a szemét. A nap sütött – pontosabban: mindkét nap sütött –, a madarak csicseregtek, a
hatalmas fák csúcsait enyhe szellő lengette, és csapata a lépcsőn sorakozott. Mind hitetlenkedő
arckifejezéssel bámultak le rá.

– Elkaptam!

– Khm, igen, azt látjuk. Jól vagy, Jack? – Daniel megpróbált némi aggodalmat préselni a hangjába, de
ezen még dolgoznia kellett egy keveset.

A professzor mocorogni kezdett az ezredes alatt. Valóban a helyzet magaslatán állsz, O’Neill. És
amikor végre felállsz, vigyázz, nehogy összekeveredjenek a tartozékok. A fegyver a tiéd, nem a
kézitáska.

Két karjával feljebb nyomta magát, amire alulról hangos nyögés érkezett válaszul. A
fekvőtámaszpózból függőleges helyzetbe kerülni már jóval nagyobb kihívásnak bizonyult. A fájdalom
a bal térdében alighanem annak volt köszönhető, hogy esés közben a lépcsőnek ütődött. Nem olyan
sérülés, amit egy tíz mérföldes túra ki ne gyógyítana. Attól tartott, hogy még mindig ő lehet a
figyelem középpontjában, ezért elfojtott egy fájdalmas grimaszt.

Carter lesétált a lépcsőn, és az ezredes kezébe adta a sapkáját.

Ezzel azonban még nem tudta elterelni az ezredes figyelmét saját visszafojtott kuncogásáról, amitől
felettese igen haragos lett.

Hogy lehet, hogy Carter nem zuhant ekkorát? Hiszen szorosan mögötte volt.

– Carter, maga segítsen a professzornak! És ha már ott van, fektessen le néhány alapszabályt is!
Kezdjük ezzel: tűnjön el a csillagkaputól!
– Igen, uram! – Carter szeme összeszűkült, a kuncogás abbamaradt.

Enyém a bosszú, mondotta az ezredes.

Ekképpen megelőzve a kisebb baleseteket, felvette P90-esét, és egy széles kőúthoz bicegett, hogy
növelje a távolságot önmaga és Kelly között. Az út a csillagkaputól nyílegyenesen vezetett egy
körülbelül háromszáz méterre lévő házhoz. Az épületet magas cédrusokból és csekély
aljnövényzetből álló ritkás erdő vette körül. A napsütötte talajt száraz, lehullott tűlevelek borították,
amelyek tompították a lépesek zaját, és illatossá tették a levegőt. A madárcsicsergéshez tücskök
cirpelése nyújtotta az aláfestést. Ezenkívül egy hangot sem hallottak, egyetlen lelket sem láttak.
Észak felé a dombok sziklás és sivár hegylánccá alakultak, amely reszketett szemük előtt a hőségben.
Odafenn sem látták emberi – vagy akár idegen – lény jelenlétének a nyomait. Semmi meglepetés.
Sehol egy ősellenség.

A P2X 159 elnevezésű bolygó eddig teljesen normálisnak tűnt

– eltekintve a naptöbblettől –, és illet rá a felderítő egység által rajzolt kép is. Semmi sem indokolta,
hogy miért maradt volna ki az Abydos Cartouche-ból. Semmit sem jelzett az ezredes hatodik érzéke,
ami egyébként ritkaságnak számított.

Teal'c, fegyverét lazán az egyik kezében tartva, az ezredes felé sétált. A jaffa nyugodt lépteit látva
O’Neill úgy gondolta, megtalálták a tökéletes helyet az üdülésre. Lehet, hogy valóban az is volt:
előkelő, nyári üdülőtelep józan kígyóimádóknak, és csak azért nem adták meg a címét, hogy távol
tartsák a csőcseléket.

– Találtál valamit, T?

– Nem találtam, O’Neill. Úgy néz ki, elhagyatott ez a hely.

– Akkor mehetünk... mi az?

Teal’c az ezredes háta mögé bámult, és hirtelen gondterheltté vált az arckifejezése – ahogyan egy
macskáé. Csak az érthette meg ezt a tekintetet, aki ismerte őt. Jack azonnal megpördült.

Tweed szoknya csapkodott két vaskos lábikrát; Miss Marple, a barbár rohant feléjük az úton, a
nyomában Carter és Daniel loholt. Ütközésük egyetlen látható nyoma csupán kontyának feltűnő
dőlésszöge volt, amely lazán billegett kerek, őszes fejének búbján. Jack O’Neill igyekezett lelkileg
felkészülni arra az ordítozási párbajra, amelynek hallatán egy kiképzőtiszt sírna gyönyörűségében,
majd határozottan a közeledő valkűr útjába állt.

– Úgy látom, nem tört el semmije. Ne ücsörögjön itt, kishaver! Haladni akarunk, nem igaz? Gyerünk,
gyerünk!

Kishaver?

Daniel és Carter nem szívesen bár, de megálltak. Arcuk hangsúlyozottan kifejezéstelen maradt.

– Kishaver?

– Mi megpróbáltuk, uram.

Daniel egyetlen szót sem szólt, csak áttette az útitáskát egyik kezéből a másikba.

– Maguk tréfálnak velem... – Az ezredes sarkon fordult. – Professzor!

Olyan volt az üvöltése, akár egy vízesés robaja vagy a tenger hullámzása. Ha nehezen is, de ki tudta
zárni a fejéből. Az ezredes kitartóbb volt, mint egy elsőéves hallgató.

– Professzor!!

Igen, igen, igen. Mindent a maga idejében!

Azt gondolta, hogy ha átlép azon a hatalmas karikán, vizesen fog kilépni a másik oldalon, a katonai
bázis szürke betonfalával szemben. Erre tényleg nem számított. Jackson persze beszélt róla, de
Jackson rengeteg fantasztikus történetet mesélt már fantasztikus dolgokról. Amikor a professzor a
második hullahopp kőemelvényén kötött ki, még mindig azt hitte, hogy ez valami óriási átverés.
Elvégre arról is lehetett hallani, hogy a holdralépés is puszta szemfényvesztés volt. Akkor azonban
meglátta a két napot, és ez meggyőzte. Ilyen horderejű csalásra még a mostani brit kormány sem
lehetett képes.

Elképesztő. Igazán elképesztő.

Az épület a pun építészetre emlékeztette. Pontosabban arra, amit régészek generációi eddig pun
építészetnek gondoltak. A lapos tetőben igazuk volt. Vastag falak emelkedtek három emelet
magasan, gyönyörűen megmunkált, lekerekített kőfalak. A falakba egy boltív volt ágyazva, úgy öt
méter magas lehetett, amelynek fából faragott kapuja...

– Professzor! Ne mozduljon! Ó, az Ég szerelmére!

... nyitva volt. A boltíven keresztül egy belső kertre lehetett

látni, amelyet oszlopsor vett körül. Az elrendezés hasonló volt a kerkouane-ihoz. Ezek azután igazán
szerették az íves vonalakat! Minden valószínűség szerint ez egy templom lehetett, de egy alaposabb
vizsgálat majd igazolja...

Hirtelen fülsiketítő csattanás hallatszott, majd por és szilánkokra tört kődarabok záporoztak a feje
fölött ívelő gerendáról.

– Magasságos ég! – Siobhan Kelly megpördült.

– Akkor végre volna kedves rám figyelni? – Az ezredes, derekán azzal a visszataszító fekete
fegyverrel, peckesen a professzor felé lépkedett, mintha csak egy Rambo filmbe képzelte volna
magát. És még volt képe vigyorogni!

– Rám lőtt!

– Nem lőttem magára. Ha magára lőttem volna, akkor most képtelen volna panaszkodni.

Ez egyáltalán nem volt vicces.

– Az összes...

– Á! – Az ezredes meglepően elegáns mozdulattal levette a napszemüvegét. Kemény és haragos

tekintete azonban ellentmondott szemtelen vigyorának. – Ha esetleg nem vette volna észre,
professzor, már nem Kansasben vagyunk. Carter az imént elmagyarázott néhány dolgot, de úgy
látom, ön nem igazán vette a lapot. Tehát...

– Ugyan már! Én már akkor ásatásokat vezettem, amikor maga még kéjes gondolat sem volt az
apukája nadrágtáján. Van róla fogalma, hogy ki vagyok én?
– Maga egy óriási púp a hátam kellős közepén! Én viszont az a fickó vagyok, aki parancsba kapta,
hogy egy darabban vigye magát haza, és ha még egyszer a szavamba vág, esküszöm, felpeckelem a
száját. Eddig nem volt lehetőségünk bemutatkozni, tehát a nyilvántartás kedvéért essünk túl rajta.
Jack O'Neill ezredes vagyok. Az ezredes szó azt jelenti, hogy maga pontosan azt fogja csinálni, amit,
és amikor mondok, vagy ha én nem vagyok a közelben, akkor Carter őrnagynak engedelmeskedik.
Megértettük egymást?

– Hát persze. Nem értem, mi a probléma, ezredes.

O'Neill álla szótlanul leesett. Jó. Akkor ezzel el is van intézve. Kelly megfordult, és belépett a hűvös
árnyat adó boltív alatt az udvarba. Igen képzeletdús trágárságot hozott feléje a szellő,

majd hallotta, amint az ezredes Jacksonra mordul.

– Daniel! Maradjon a professzorral! Ha bármi olyasmit csinál, ami esetleg nem tetszene nekem,
zattolja meg.

Hogy mit csináljon velem?

A professzor gyors lépteket hallott a háta mögül. Nos, lehet, hogy Jacksonnak hasznát veszi majd.
Inkább ő jöjjön vele, mint a lány, vagy az az afro-karibi, tetovált süketnéma.

– Professzor! Figyeljen rám! Jack nem azért csinálja ezt, hogy bosszantsa magát. Ő csak...

– Csitt... Nézze ezt! Hát nem csodálatos?

Az udvar rendkívül tágas volt, sokkal nagyobb, mint bármely rom, amelyet a professzor valaha látott
a Földön. A Földön...

Milyen különös gondolat!... A fehér kövekkel kirakott udvar leghosszabb része úgy százötven méter
lehetett. Szélessége körülbelül annak a kétharmada. Az ovális két végét szabadon álló, bronz-, illetve
smaragdszínű oszlopok jelölték, amelyek sziporkázón csillogtak a napsütésben A két oszlop a többi
fölé emelkedett, ám még így is eltörpültek az udvar déli részén álló épület mellett: ez egy kerek,
vastag torony volt, amely a teteje felé elkeskenyedett. Legalább harminc méter magas volt,
ugyanolyan szűzfehér mészkővel borítva, mint az út burkolata. Nem voltak ablakai, de hatalmas,
dupla szárnyú bronzkapu nyílt az udvar felé, amelyet egy bika fejének domborképe díszített.

– Érdekes. – Kelly közelebb lépett. Levette a kabátját, és a vállára dobta. Ha tudta volna, hogy milyen
itt az időjárás, könnyebb öltözéket vesz fel. Természetesen senki sem árulta el neki, hogyan érdemes
öltözködni, ha idejönnek... – Látja ezt, Jackson? Megmondaná, hogy maga szerint mit jelent?
Jackson!

Eltűnt. Az udvart néma forróság töltötte be. A boltív alatti árnyékban a süketnéma állt, egy pálcát
szorongatott a kezében,

és a hullahopp karika felé bámult. Úgy őrizte a bejáratot, mint egy engedelmes kiskatona. Senki mást
nem látott. Az elhagyatottság furcsa, felkavaró érzése hasított a szívébe.

– Jackson! Hová tűnt?

Semmi.

– Jackson!

– Itt vagyok, professzor!

Kelly most már látta: az udvar túloldalán állt, a feje kilógott az oszlopsorok között rejlő egyik
bejáratból.

– Mit művel ott?

– Nézze meg!

Nem ez volt az elképzelése, de az egyetlen alternatíva az volt, hogy egyedül ácsorogjon ebben a
hófehér arénában. Átkocogott Jacksonhoz. Jackson egy kicsi, sötét helyiségben állt, amelyben
egyetlen fekvőhely volt, és vele szemben, egy sztélé. A kőtáblát a bronzoszlopon látott bika fejének
kisebb másolata díszítette.

– Érdekes – jegyezte meg Kelly ismét.

– Harminc van belőle. Megszámoltam – mondta Daniel. – Olyanok, mint a szerzetesi cellák.

– Nem a kamrára mondtam, maga sügér! Ez az érdekes! –

Kelly a bikafejre mutatott. Erősen stilizált dombormű volt; a bika szarvai kifelé kanyarodtak, úgy
nézett ki, mint egy régi lant kerete.

– Azt hiszem, ez Meleq.

– Miből gondolja?

Jackson leguggolt, és egyik ujját végighúzta a bikafej alatti ékalakú vésett jeleken.

– Ugariti ékírás. Nyersfordításban ez áll rajta: Boldog vagy, gyermek, ki arra választattál, hogy Meleq
szolgája légy.

– A viharok ura, és Türosz városának védőszentje. Föníciai, nem pun. Fönícia volt az anyaország.
Karthágó csak egy gyarmat... Érdekes – ismételte szórakozottan, szemét továbbra is a kőtáblára
szegezve. – Be kell jutnom abba a toronyba.

– Nekem úgy tűnik, be van zárva.

– Na és? Majd betörünk.

– Ezt az eljárást alighanem ellenezni fogják, professzor.

– Valóban? A maguk egyszemélyes ítélőbizottsága?

– Én inkább azokra gondoltam, akik itt imádkoznak.

– Te jó ég, Jackson, ez egy történelmi helyszín! Ez azt jelenti, hogy a legutolsó itteni hívő is réges-rég
találkozott már a teremtőnek hitt bálványával, úgy hétszáz éve.

– Talán az lesz a legjobb, ha ezt neki mondja el. – Jackson egyértelműen élvezte a helyzetet.

– Kinek?

– Neki. – Jackson Kelly háta mögé mutatott. – Nem hiszem, hogy ő tud róla, hogy már csak
történelem.

O’Neill és Carter egy alacsony, fekete hajú, mosolygós, középkorú emberrel – ha az ember kifejezés
helytálló lehetett az adott körülmények között – közeledett feléjük. Fejpántot és egy csillogó, vörös-
lila palástot viselt, amely különösképpen elütött az udvar szikrázó fehérségétől. Jacksontól és Kellytől
körülbelül
öt méterre állt meg, és lankadatlan mosollyal az arcán, szertartásosan meghajolt.

– Üdvözöllek benneteket Türoszban, barátaim! Kérlek, engedjétek meg, hogy elkísérjelek titeket a
városunkba!

– Ó, egek! – suttogta Kelly professzor.

Viharfelhők gyülekeztek dél felől, mindkét napot beborítva, és elhomályosítva a színeket, még
kísérőjük palástjának szilva- és mályvaszínű pompáját is. A sós illatot hozó szél hirtelen felerősödött,
a cédrusok sóhajtoztak, és tűlevelek repkedtek a levegőben. Nem lehettek túl messzire a tenger
partjától. Az esővel terhes félhomály ellenére Sam ismét felvette a napszemüvegét, hogy védje a
szemét.

Ahogyan sötétedett, vezetőjük hangulata is egyre komorabbá vált. Hamilqartnak hívták, akolita volt,
a második rendből. Akármit is jelentett ez. Vidám és beszédes volt, könnyed mosollyal az arcán
tekintett rájuk, mintha ők jelentették volna a választ az imáira. Egészen addig, amíg a vihar előjelei
meg nem jelentek. Sam őszintén remélte, hogy új barátjuk ezt nem értelmezi úgy, mintha az istenek
helytelenítenék a jelenlétüket.

Amikor az első villám átcikázott az indigókék égen, Hamilqart akkorát ugrott, mint egy ijedt
nyulacska. A villámlást egy hatalmasat csattanó mennydörgés, majd elhaló moraj követte. Hamilqart
felgyorsított, szinte már futott, palástja vadul lebegett mögötte a szélben.

A következő kanyarban szétvált az erdő, és egy szikla peremére érkeztek. Alattuk szaggatott
partvonal húzódott, amelyet ködbe burkoltak a hófehér habok, és a kavargó, ólomszürke tenger
hullámai csapkodták. Egy széles, természetes kikötőben két hajó rángatta a horgonyláncait, erősen
dülöngéltek az öböl tajtékzó vizében. Maga Türosz városa pedig körülölelte a kikötőt, és magasan
felkapaszkodott a hegyoldalakra. Az utcákon és tereken hangyaszerű emberkék rohangáltak, a
házakban kerestek menedéket. Ilyen messziről is tisztán lehetett látni, hogy rettegnek. Egy újabb
villámlás egy pillanatra megdermesztette az őrült rohanást, mintha mindenkire egyszerre jött volna
rá a csuklás. A mennydörgés moraja után tovább folytatódott a kétségbeesett fejetlenség.

– Meleq dühös – siránkozott Hamilqart.

– Ő a viharok ura? – kérdezte Daniel.

Kelly kontyát igencsak megviselte a szélvihar, szoknyája körülötte kavargott, táskáját a melléhez
szorította. Egy pillanatig úgy látszott, megjegyzést kíván tenni, de azután inkább meggondolta magát.
Ajka lopott kis mosolyra húzódott. A büszke tanár. Hamilqart megjelenése óta elképesztő önuralmat
tanúsított. Nem mintha emiatt bárki is panaszkodott volna.

Újabb villámok és morajló mennydörgés reszkettette meg a levegőt, majd megnyílt az ég. Már nem
volt szükség napellenzőre. Sam levette a szemüvegét, és ettől jócskán felderültek a kilátások.

– Igen. Meleq a Viharok Ura, és most igencsak dühös. – Alig lehetett hallani kísérőjük szavait a
zuhogó esőtől.

– Miért?

– Mert elhanyagoltuk a szertartásait!

Mintegy megerősítendő ezt a beismerést, villám csapott az egyik közeli cédrusba. A fa azonnal
kigyulladt, és sercegve, szikrázva eldőlt.

Hamilqart erre riadtan felsikoltott.

– Siessünk már!

Futásnak eredt, szandálja hangosan csapkodott az esőtől csúszós kőúton. Több száz csörgedező
vízfolyás csordogált lefelé a hegyről, amelyek kisebb erekben, majd patakokban egyesültek. Végül
már bokáig érő esővíz csobogott végig az úton.

Botladozva követték Hamilqartot. Elfutottak a külváros elszórt épületei mellett, tereken és szűk
utcácskákon át, amíg végül vezetőjük meg nem torpant egy óriási ház előtt, nem messze a város
központjától.

– Ez az otthonom. Kérlek, jöjjetek be!

Minden különösebb szertartás nélkül bevezette őket a bejárati ajtón, egyenesen egy belső udvarra.
Bőrig ázva kuporogtak az árkádok alatt. Az eső még mindig zuhogott, cseppjei jócskán
visszapattantak a mozaikpadlóról és egy kerek, sekély medence vízfelszínéről.

Amint a testmozgás okozta hevültség lassan alábbhagyott, Carter őrnagy alig tudta megfékezni fogai
vacogását. A mellette ácsorgó Kelly professzornak azonban nem szabtak korlátot a katonai előírások,
és olyan hangot adott ki, akár egy kereplő. Daniel sapkájának ellenzője petyhüdten lógott párától
elhomályosult szemüvege felett. A tejfehér lencsék miatt pontosan úgy nézett ki, mintha lehúzta
volna a redőnyt, és elment volna otthonról. Talán nem is rossz ötlet... Az ezredes levette a sapkáját,
és ettől olyan lett a haja, mint egy konnektorba nyúlt sün tüskéi. Merőben ellentétes hatást
ébresztett feszült arckifejezésével. Teal'c volt az egyetlen, aki csuromvizesen is higgadt benyomást
keltett.

– Apám!

Hangos kiáltás, és meztelen lábak caplatása törte meg a csendet. Az oszlopok között egy sötét hajú,
sötét szemű, kilenc-vagy tízéves forma fiú rohant egyenesen feléjük. Barna vászonnadrágot és
házigazdájuk színpompás palástjának kisebb méretű változatát viselte.

Amikor megpillantotta az idegeneket, megtorpant, kihúzta magát, és méltóságteljes hangon

bejelentette:

– Anyám aggódott.

Ezzel azt sejttette, hogy ő nem. Jack O’Neill elmosolyodott.

Hamilqart szintén.

– Jól vagyok, fiam. Menj, mondd meg anyádnak, hogy vendégeket hoztam.

A fiú már elindult volna, amikor saját önszántából megjelent a ház asszonya is. Három szolga kísérte.
Magas és karcsú asszony volt, férjénél fél fejjel magasabb, szeme bölcsességet és óvatosságot
sugárzott, mintha gazdája túlságosan gyakran kapott volna rossz híreket.

– Barátaim, ez imádott feleségem, Ayzebel – mutatta be Hamilqart, és felragyogott az arca.

Ayzebel kecsesen meghajolt.

– Férjem, örvendek, hogy visszatértél. Megtiszteltetés a vendégeidet házunkban fogadni.

– A vendégeket maga Meleq küldte – tájékoztatta Hamilqart a feleségét, miközben sugárzott a

büszkeségtől. – A Chappa’ain át

érkeztek.
Chappa’ai? – tátogta némán Kelly. De nem szólalt meg.

Jól tette. Ha figyelt volna Danielre, akkor értette volna, miről volt szó. Samet viszont az lepte meg
igazán, hogy Hamilqart ismeri ezt a szót. Gyorsan parancsnokára pillantott, aki alig

észrevehetően megrázta a fejét.

– Köszöntelek benneteket az otthonunkban. – Ayzebel

ünnepélyesen szemügyre vette őket. Tekintete rémülten tapadt a jaffára. – Te egy szellem vagy!

Teal’c sok mindenre számított, de az mind közelebb állt volna az árulóhoz vagy a shol'vához, mint a
szellemhez. Ami azt illeti, a legutolsó dolog, ami valakinek eszébe juthatott, ha Teal'c-re nézett, az a
szellem volt.

A jaffa zavartan felvonta egyik szemöldökét, és megpróbálta helyesbíteni a háziasszony tévedését.

– Biztosíthatlak, hogy én...

– Persze hogy az! – kiáltotta lelkendezve Hamilqart. – Meleq nem hagyhatja, hogy akiket szeret,
őrzőszellem nélkül utazzanak e világon.

– Persze hogy az – ismételte határozottan az ezredes is, mialatt szinte átfúrta Teal'c-et a tekintetével,
és pillantásával azt üzente, hogy ez a tévedés neki épp kapóra jön..

– Ez esetben kettős megtiszteltetésben lehet részünk. –

Ayzebel ismét meghajolt. – Kérlek, engedjétek meg, hogy a

szobáitokba kísérjelek benneteket.

– Köszönjük. – Daniel, csöpögő sapkával a fején, olyan meghajlást produkált, ami egy japán üzleti
tárgyaláson is megállta volna a helyét. – Miénk a megtiszteltetés.

A fiú a háttérben maradt a bemutatkozások alatt, de most kíváncsian és lelkesen szökkent az anyja
mellé.

– Én is jöhetek?

– Persze, hogy jöhetsz. – Jack O’Neill lenézett, és a fiúra mosolygott. – Hogy hívnak?

– Luli vagyok – válaszolta a fiú fontoskodva, miközben udvariasan meghajolt. Amikor

felegyenesedett, még hozzátette: – Hamilqart örököse.

4. FEJEZET

– Ez itt a piac – magyarázta Luli, teljesen feleslegesen. Jack baseballsapkája volt a fején, és ma ő volt
a vezetőjük. Már reggel megmutatta nekik a stadiont, a versenypályát és a város templomát.

Mindenfelé barátságos, mosolygós emberekkel találkoztak, akik láthatóan örvendtek nekik. Jack
valószínűleg ezért hagyta, hogy Luli berángassa egy szűk, fedett sikátorba, ahonnan egzotikus illatok
valóságos kavalkádja áradt feléjük, amely legalább ötven különféle ételstandot ígért. Daniel
elmosolyodott, miközben ők ketten eltűntek a helyiek kavargó tömegében. Már csak a varázsfuvola
hiányzott volna az ezredes kezébe. Danielnek fogalma sem volt róla, hogyan csinálta, de tény, hogy
Jacket azonnal örökbe fogadta egy újabb kisgyermek.

Hátha ettől majd ellazul kissé. Daniel memóriája mostanában nem volt teljesen megbízható, de úgy
érezte, Jack mostanában másképp viselkedett, mint korábban. Még inkább távolságtartóvá vált. Nem
volt barátságtalan, és persze a viccek ugyanúgy röpködtek ide-oda, mint eddig, megerősítve a
páncélt, amely az ezredes valódi énjét takarta. Hihetetlenül távolinak tűnt már, amikor Vis Ubanban,
egy sátorban ültek, és barátnak nevezték egymást. Nem volt rideg, semmi kézzel foghatót nem
lehetett érezni rajta. Csak... távolságot. Jack persze sosem volt társaságkedvelő, amennyire Daniel
vissza tudott emlékezni, de mostanában szokatlan zárkózottság jellemezte. Sam és Teal’c egyszerűen
elfogadták a változást, sőt, óva intették Danielt. Nem kellett atomfizikusnak lennie ahhoz, hogy
rájöjjön, történt valami, amit a többiek nem akarnak megosztani vele. Kicsit olyan érzés volt, mint
amikor besétál az eligazító szobába, és Hammond tábornok szívélyesen üdvözli: Dr. Jackson, ez egy
titkos eligazítás. Tagja még a CSK-1-nek, vagy nem? Akárhogy is, nem akarta annyiban hagyni a
dolgot. Nem lett volna jellemző rá, ha így tesz, erre még biztosan emlékezett. Habár volt egy olyan
érzése, hogy Jack még a tábornoknál is keményebb diónak bizonyulhat.

– Valami küldetésre indultak? – Sam átküzdötte magát a sokaságon Danielhez.

– Úgy látszik. Azt hiszem, Jack kénytelen lesz végigenni a helyi konyhát.

– Azt mondod, meg kellene mentenünk? – kérdezte Sam nevetve.

– Szerintem nem. A tengeri sün állítólag ínyencfalat.

– Tengeri sün?

– Apró, tüskés állatka, és szúr, ha az ember rálép.

– Hogyan lehet megenni?

– Óvatosan?

– Nagyon vicces, Daniel. – Carter körülnézett, és magába szippantotta a piac színes látványát és
hangjait.

– Elképesztő, mennyire más minden, amikor süt a nap. Talán nem ez volt az igazság? Az előző esti
vacsora igen furcsán sikerült. A házigazdák minden egyes mennydörgéstől fokozódó levertsége kissé
nyugtalanná tette a vendégeket. Reggelre kelve azonban elvonult a vihar, és Hamilqart ismét
túláradóan kedvessé vált. A napok felkeléséről és a jó előjelekről áradozott, azután a városba sietett,
hogy értesítse a „zsinatot” érkezésükről.

Az egész város hasonló élénkséggel nyüzsgött. A piacot ragyogó színek kavalkádja árasztotta el, az
eladók áruikat dicsérték, és elképesztő árakat kértek értük, a vásárlók hangosan alkudoztak; pocakos
férfiak basszusa keveredett zsémbes öregasszonyok szopránjával. Egy kocsmából nevetés és zene
foszlányai hallatszottak, a levegőbe parfümök, bőr, agyag és fűszerek illata elegyedett.

Sam egy telepakolt pultsorra mutatott, ahol az eladók a lila és a rózsaszín minden árnyalatában
kínáltak anyagokat.

– Ez lenne a divatkörzet?

– Olyasmi – válaszolta Daniel. – A föníciai szó a görög bíbor szóból származik. Azért, mert ők találták
ki, hogyan lehet tengeri csigák kivonatából bíborszínt festeni. Úgy látszik, az itteniek magukkal hozták
az ötletet.
– Aha. De még mindig nem tudjuk, hogyan kerültek ide. Mindenesetre ott voltak, és nem féltek a
jaffától, ami azért utalhatott valamire. Daniel tekintete Teal’c-re esett, aki két sikátor találkozásánál
állt, a gyümölcsök és az ékszerek között. Teal’c Dr. Kellyt figyelte, aki lecövekelt a nyüzsgő vásárlók
áradatának közepette, és a pun/főníciai utcai életképet skiccelte a noteszébe. Többen is
beleütköztek, mert arra összpontosítottak, hogy a jaffára mosolyogjanak, és meghajoljanak előtte.
Ebbéli igyekezetükben igazán nem tudtak a léptükre is ügyelni. A szellem szó igen sokszor elhangzott.
Egy selyempalástot viselő asszony kisgyereket tartott a jaffa elé. Teal’c ajkait széles grimaszra húzta,
amit ő persze mosolynak nevezett, majd a gyermek fejére tette kezét, és motyogott valamit.

– Kellemesebb, mint amikor mindenki sikoltozva rohan az ember elől – mormogta Sam. – Azt hiszem,
itt az ideje, hogy fogjuk őket, és elinduljunk megkeresni Lulit meg az ezredest.

Két perccel később már az ételes bódék felé tartottak. Teal'c maga előtt terelgette a jámbor
professzort. Kelly a reggeli közben értesült róla, hogy Teal’c valóban földönkívüli. Azóta úgy látszik
arra a következtetésre jutott, hogy a jaffával érdemes lesz a lehető legóvatosabban bánni.

A keresett páros az egyik tenger gyümölcseit kínáló bódé körül lebzselt. Jack lopva kis tüskéket
köpködött, ugyanakkor megpróbált lelkesnek látszani.

– Kóstolt már valaha tengeri sünt, professzor?

– Finom, igaz? – Kelly professzor megajándékozta az ezredest egyik ártatlan, nagymamás

mosolyával. – Mondtam a fiúnak, hogy maga nem lesz odáig érte.

Teal’c hangja egy azonnali emberölést akadályozott meg.

– O’Neill! – morogta.

Jack lazán köpött még néhányat, és közben arra fordult, amerre Teal’c nézett. Egy élénk színű ponyva
árnyékából, kuporgó férfi figyelte őket. Magas volt, a harmincas éveiben járt, és jóval rongyosabb
ruhákat viselt, mint bárki, akivel eddig találkoztak Türoszon. Halásznadrág volt rajta, valamint barna
tunika és egy különös, lelógó sapka. Amikor rájött, hogy észrevették, lassan kilépett a ponyvatető
alól, nem fenyegetően, inkább úgy, mint aki bármelyik pillanatban futásnak eredhet. Ösztöneinek
vagy tapasztalatának köszönhetően rögtön látta, hogy Jack a csapat vezetője.

– Ki küldött ide titeket? – recsegte. – Mit akartok?

Nem kapott választ. A méregtől vörös arccal, apró kezét ökölbe szorítva, Luli lépett előre.

– Van merszed megszólítani őket, te gazember? Van merszed idejönni? Tűnj el innen! Menj vissza
oda, ahol a magadfajták bujkálnak! Menj...

– Hé! – Jack megfogta a fiút a tarkójánál, és visszahúzta. – Nyugalom! Mit követett el ez az ember?

– Ez egy eretnek! Vétkezik Meleq ellen!

– Ezt te honnan tudod?

– A ruhájáról! – A pillantás, amelyet Luli Jackre vetett, a galaxis minden pontján ugyanazt jelentette
volna bármely gyermek számára: Jó fej vagy, de azért nem vagy teljesen képben, mi?

– A ruhájáról?

– Ez egy fríg – jegyezte meg a professzor szárazon.

– A fejfedőjéből meg lehetett állapítani.

– Látod? Még ők is tudják!

Mostanra már összegyűlt körülöttük néhány pusmogó és bámészkodó ember, és a sokaság

barátságos nyugalma határozott lincshangulatba csapott át. Valaki a férfi lábai elé köpött a földre.
Teal’c egy finom mozdulattal kissé lejjebb engedte fegyverét, és ezzel kinyilvánította jelenlétét. Az
idegen észrevette a mozdulatot, azután a tetoválást, mire az arca gyűlölködő fintorba rándult össze.

– Jaffa!

Ez a reakció, ha nem is volt kedvükre való, de legalább ismerős volt a számukra.

– Ő a barátom – jelentette ki élesen Jack. – Te pedig...

Izgatott kiáltozás szakította félbe, amely a szűk sikátor irányából érkezett. A hang feltartóztathatatlan
áradatként dübörgött végig a keskeny utcán, felcsapott a falakra, és betöltötte a kapualjakat. Ezzel
egy időben több tucat vásárló indult meg lökdösődve a sikátorban a kiáltások irányába, és mindent
felborítottak, ami az útjukba került. Daniel hallotta Jack üvöltését, majd észrevette, hogy az
úgynevezett eretnek egyszerűen köddé vált. Hogy a bódé mögött vagy a tömegben tűnt el, az nem
számított. A lényeg az volt, hogy nyoma veszett, és az emberáradat elmosott egy igencsak
kellemetlennek ígérkező helyzetet.

A sokaság egy tágas térre özönlött a kikötő mellett. O’Neill eltávolodott a tömegtől, és egy viszonylag
néptelen móló felé tartott. Carter őrnagy és Daniel Jackson látták, merre megy, és követték, mint
ahogy Teal'c is, aki maga előtt terelte a professzort és a fiút.

– Mi a fene történt itt? – morogta O’Neill.

– Gyorsan! Gyorsan! – Luli türelmetlenül taszigálta az ezredest, hogy menjenek közelebb a gáthoz,
mielőtt mások foglalnák el a legjobb helyet. – Visszajöttek!

– Ki jött vissza?

– Abibaal – mondta a fiú, és a kikötőn túlra mutatott. –

Abibaal visszajött.

A tegnap látott két hajó most is a kikötőben horgonyzott. Mindkét hajón három sor evezőt láttak. A
két hajó között, a belső kikötő egyik mólójaként is szolgáló félszigetnél, egy harmadik hajó jelent
meg. Kisebb volt, mint a másik kettő, és vitorlákkal érkezett, evezői a vízben lógtak.

– Tegnap kellett volna megérkezniük Szidónból – fecsegte a fiú izgatottan. – Biztosan a vihar miatt
késtek. Nagy ünnepség lesz ma este.

Egyre többen érkeztek a rakpartra, hogy köszöntsék az érkező hajót, amely most a déli széltől hajtva
a két hadihajó között siklott el. Két apró figura mászott fel az árbocon, majd onnan a felső
vitorlarúdra. Miközben egyre kijjebb haladtak, elvágták a köteleket, és a hatalmas vitorla lehullott.
Teal’c úgy érezte, hogy ez nem a hagyományos módja a vitorlák bevonásának.

Jól gondolta. A tömeg elnémult, hangos lelkesedésük zavart suttogássá változott, majd végül az is
elhalt. Már csupán a sirályok időnkénti rikoltása törte meg a csendet, valamint a vászon és a kötelek
halk nyögése az érkező hajó felől. A vitorlák tönkretétele lelassította a hajót, mint ahogy a
hasznavehetetlenül lógó evezők is. A fedélzeten mindössze egyetlen embert láttak, aki erősen
megragadta a hajóorr kormányát. A tatnál egy matróz fogta a másik kormányt.
A hajó nagy nehezen fordulni kezdett, amíg derékszögbe nem került eddigi irányához képest.
Majdnem sikerült megállítani, de ez nem volt elég. A legénység is tudta ezt. Tágra nyílt, reménytelen
szemmel nézték, ahogyan hajójuk jobb oldala a kikötő falának ütközik. A hajóderék csikorogva
megállt a kövön, az evezők gyufaszálként törtek és repültek szerteszét.

– Ne nézz oda!

O’Neill Luli és a repülő fadarabok közé állt. A fiút ellökte a rakpart széléről, hogy megóvja a fizikai
sérüléstől, és a matrózok halálra vált arcának látványától.

Teljes mészárlás történt. Ez egy kereskedelmi hajó volt, nem hadihajó, valaki mégis megtámadta.
Szakadt vitorlák árulkodtak az elkeseredett harcról, valamint a fedélzeten fekvő vérbe fagyott
holttestek. Néhányukon páncél volt, ők valószínűleg egy osztag tagjai voltak, akiket éppen az efféle
veszélyek miatt küldtek a hajóval. Ha így volt, hát nem sikerült teljesíteniük feladatukat, és ezért
nagy árat kellett fizetniük. A páncélosok között egyszerű ruhákba öltözött matrózok feküdtek.
Sirályok telepedtek rájuk, véres húsdarabokat csipkedtek tátongó sebeikből. A tatkormányos egy
darab fát hajított a madarak felé, hogy elijessze őket. A fadarab átrepült a fedélzeten, és a petyhüdt
vitorla útját állta. A sirályok felrebbentek, kis ideig a levegőben köröztek, azután csőrüket kitátva,
ragyogó szemmel visszatértek a tetemekhez.

– Akárki is tette ezt a szörnyűséget, nem a rakomány érdekelte. – Daniel Jackson áthajolt a rakpart
korlátján, hogy a hajófenékbe tudjon nézni. Ott további holttesteket látott, kifolyt vérük bemocskolta
az odalenn fekvő ruhakötegeket és bronzrudakat.

Az egyik túlélő felnézett rájuk. Az arca csupa korom és elkeseredés volt.

– Nem, barátom – nyögte nehézkesen. – A gyerekeket vitték el.

– Milyen gyerekeket?

– Hat elsőszülött szidonit, akiket...

– Ezredes!

Carter őrnagy halk és fegyelmezett hangon szólalt meg. A hajó tatjára mutatott, és az émelyítő,
rothadó bűz forrására, amely a hajó körül terjengett. Groteszk pózokban összekötözött további
holttestek feküdtek ott. Foguk vicsorgott, bőrük fekete volt, vagy felhasadozott, és látni engedte a
vörös húst. Pörkölődött kötélvégek tekeregtek körülöttük, alattuk elszenesedtek a deszkák,
helyenként még mindig füst szállingózott a levegőben. Az áldozatok össze voltak kötözve, ami arra
utalt, hogy élve égették meg őket. Teal’c csupán két indokot tudott elképzelni erre az eljárásra:
kínzás vagy kivégzés. Kelly elfordult, és azzal a kényszerrel küzdött, ami a legtöbb közel álló
szemtanút kerülgette.

Két matróz egy pallót lökött a mólóra. Három társuk csendesen partra hozta az első holttestet, és
óvatosan, tisztelettel a földre fektették. Egyik társuk volt az. A tömeg hátrálni kezdett előlük, részben
azért, mert féltek a fertőzéstől, illetve, hogy helyet adjanak a számos további holttestnek.

A matrózok visszamentek a fedélzetre a következő holttestért.

A kísérteties csendet ekkor kiáltás szakította félbe.

– Helyet! Adjatok helyet a zsinatnak!

Az emberek fejüket forgatva, és megkönnyebbülten pusmogva nyomódtak egymáshoz, hogy utat

engedjnek egy csapat pap és akolita méltóságteljes menetének, akik között Hamilqart is
megérkezett. Egy bő, ametiszt palástot viselő férfi vezette őket, aki olyan kecsesen lépkedett,
ahogyan alig néhány idős ember képes. A holttesthez ment, és némán lenézett rá. Majdnem olyan
magas volt, mint Teal’c, fehér haja a vállára omlott, fején kör alakú, arany díszt viselt. Tekintete a
fedélzetre vándorolt, és ott ragadt a matrózokon, akik a vizsgálat idejére felhagytak szomorú
tennivalójukkal. Végül megpillantotta a hajó tatján terjengő borzalmat.

– Tévedtél – súgta halkan. – Abibaal, öreg barátom, tévedtél.

Hirtelen megfordult, meglepően fürgén a korához képest.

Tiszta, átható tekintettel fürkészte Teal’c-et és a CSK-1 többi tagját.

– Sajnálom, hogy nem sikerült jobban a köszöntésetek. De talán Meleq akarata volt, hogy lássátok
mindezt. Kérlek titeket, térjetek vissza Hamilqart házába! Hamarosan meglátogatlak ott titeket. Sok
mindenről kell beszélnünk. – Gyorsan O’Neillre pillantott, és hozzátette: – A fiút hagyjátok itt velem.
Biztonságban lesz. Az apja szót kíván váltani vele.

Kandelábrum a Harmadik rend papja volt, ahogy Luli mondta.

Jól van, tehát a papot valójában Kandaulónak hívták.

Ilyen körülmények között a legjobb megoldás befelé fordulni. Minden jobb, mint arra a hajóra és a
bűzére gondolni. Semmi sem bűzlött annyira, mint az értelmetlen mészárlás.

Kandinszki kevesebb, mint két órával utánuk érkezett meg Hamilqart házába, és egy órával azután,
hogy a víz kihűlt, és Jack úgy gondolta, itt az ideje kiszállni a kádból. A föníciaiak láthatóan igencsak
kedvelték a fürdőkádakat. Kelly szerint több tucat volt belőlük ott, ahol Daniel megtalálta a
csillagkapu címét. Kőből faragták őket, magas volt a faluk, és nem lehetett kinyújtózni bennük, ha az
ember magasabb volt százharminc centinél. De ez a legkevésbé sem érdekelte. Boldogan beleugrott
volna akár egy gyűszűbe is, csak hogy lemoshassa magáról azt a bűzt. Semmi mást nem tehettek,
kivéve azt, hogy állnak és a gyászolókat bámulják. Tudta ő is, milyen érzés. Első kézből tapasztalta
meg.

Megtisztulva és friss ruhában hallgatta Kandahárt, aki valamilyen tennivalót ajánlott nekik. Nos, nem
is annyira ajánlott, inkább a végzetet és isteni adományokat emlegetett. Olyan dolgokról beszélt,
amelyek általában megszólaltatták O’Neill fejében a vészharangokat.

Általában.

Ayzebel felállt a székéből, és körbekínálta őket illatos vízzel teli poharakkal. Hogy honnan szerzett
tudomást a hajó tragédiájáról, az rejtély maradt, de amikor visszatértek a kikötőből, az egész udvart
virágszirmok borították. Jázminnal és rózsával hintette be a padlót, a medencét. Az egész virágtenger
álomszerű illatot árasztott. Ezenkívül mindegyik szobában forró fürdő várta őket. Hogy
megtisztuljanak a haláltól, mondta az asszony. Ehhez azonban többre volt szükség puszta víznél és
szappannál.

Jack mosolyogva elfogadta a poharat. A nő szája szeglete megrándult, ám a tekintete komor maradt.
Valószínűleg Jack kísérlete sem volt igazán meggyőző.

– Hogyan segíthetnénk? – kérdezte Daniel.

Az udvar egyik árnyas sarkában ültek, négy alacsony padon. Daniel mellett Carter foglalt helyet, a
fürdéstől még mindig vizes hajjal. Önuralmat erőltetett magára. Daniel azon gondolkodott, vajon mi
járhat most a fejében. Teal’c és a professzor velük szemben ültek. Kelly arcszíne még mindig zöldes
árnyalatú volt, Jacknek viszont ez most nem szolgált megelégedésére. Az élő történelem sokkal
kevésbé volt szórakoztató, mint amikor több ezer év biztonságos távlatából ásta elő az ember. Ezzel
Jack is tisztában volt. A bal oldali padon Hamilqart és Daniel üldögélt, mint két diplomata, velük
szemben pedig Kantankero, a Harmadik rend papja, egymaga trónolt.

– Nem egyértelmű? – kérdezte őeminenciája cinkos kacsintással. Láthatóan azt hitte, Daniel csak
tréfálkozott vele. – Arra kérünk titeket, segítsetek megtalálni azokat, akik ezt művelték.

– De mi semmit sem tudunk róluk.

– Luli azt mondta, találkoztatok az egyikükkel.

– A frígek?

A fickó a piacon, a fura fejfedővel. Az egyetlen, aki tudta a jaffáról, hogy jaffa, maga is jaffa volt. De
ennek így nem volt semmi értelme. Ha ők voltak a rossz fiúk, hogyan lehetséges, hogy mégis féltek
Teal'c-től?

– Igen, ők.

– Miért támadnák meg a hajótokat?

– Mert eretnekek.

És idétlen sapkákat hordanak. Miféle indok ez?

– Nem osztoznak a ti vallásotokban? – kérdezte Daniel óvatosan.

– Megesküdtek, hogy kiirtanak minket – magyarázta Hamilqart, és hagyta, hogy a Harmadik rend
papja elmerengjen a küldöttnek véltek tudatlanságán. – A bikaölőt istenítik, aki felesküdött Meleq
elpusztítására.

Most végre megszólalt három-négy vészharang. Mit is akarnak ezek valójában? Megtalálni a
gyilkosokat, akik lemészároltak és felgyújtottak egy hajónyi embert, vagy vallásháborút? Vagy a kettő
egy és ugyanaz?

– Úgy gondolod, értelmetlen háborúba akarunk kezdeni? – A pap Jackre szegezte különös,
túlságosan tiszta tekintetét.

Ez az ember gondolatolvasó is?

– E pillanatban nem tudnám megmondani. Eddig is nem adtak túl sok kiindulási alapot. Többet
szeretnék tudni ezekről a frígekről.

– Bölcs vagy. Meleq jól választott. – Kandaulo elégedetten elmosolyodott. – Elmondok mindent. A
frígek az ősi ellenség.

Teal’c és Daniel néma, ám tökéletesen összehangolt szemöldökfelvonást mutatott be.

– Idáig üldöztek, és azóta is lenéznek minket. Félbeszakítják a szertartásainkat. Már nem tudjuk
méltón dicsőíteni Meleqet, és ezért megbünteti népünket. Ők azt állítják, Meleq örömét leli a
büntetésben, és szüntelen támadják a városainkat és legyilkolják a papjainkat. A hajón látott halottak
egyike Abibaal volt, a főpapunk, egyben személyes jó barátom. A legrosszabb pedig, hogy elhurcolják
a gyermekeinket. Meleq gyermekeit.

– Akiket a hajóról is elraboltak? – Daniel gyorsan kapcsolt.

– Őket és másokat.

Őket és másokat.

– Hányat? – kérdezte Jack. Mintha a pontos szám fontos lett volna. Persze tudta jól, hogy nem
számít. Nagyon is jól tudta.

A Harmadik rendbeli pap még mindig az egyik padlókövet bámulta, és olyan benyomást keltett, mint
aki mindent tud.

Szeme higanyszürke volt, pupillái tűhegynyire szűkültek össze. Legalább nem sugárzott kísérteties
fény belőlük.

– Eddig összesen negyvenhármat.

Egy pillanatra elcsöndesült az udvar. A szél az oszlopok között sodorta a virágszirmokat. Azután
Carter finoman megmoccant, és kifújt egy kis levegőt.

– És... elképzelhető, hogy még életben vannak?

Az átható tekintet végre elmozdult Jackről, és Carterre esett.

– Te nem akarnál bosszút állni a nevünkben, Samantha

Úrnő? Olyan bölcs vagy, mint amilyen gyönyörű. Nem foglak becsapni titeket. Nem tudunk többet
mondani annál, mint hogy a gyermekek életben voltak, amikor elrabolták őket. De Meleq titeket
küldött hozzánk. És elküldte veletek a szellemét is. Az ő akarata, hogy segítsetek nekünk
kiszabadítani gyermekeinket. Ha még életben vannak.

Ha még gyermekek.

Teal’c elrejtette arca rezzenését, pedig hideg fájdalom futott

át rajta. Jack tudta, hol járhat most. A Chulak egyik börtönében, ahol gyermekek sírtak és szülők
könyörögtek, miközben Apófisz és kísérete kiválogattak néhányat a rabok közül.

Öljék meg a többit!

A Harmadik rend papja ismét Jackre nézett. Félt istene dühétől, akár elképzelt, akár valódi volt is az.
Jacknek elege lett ebből a játékból, a sajátjából és Kandaulóéból is. A tényeket nem lehetett
megkerülni. A saját szemükkel látták mindnyájan.

Leszámítva, hogy ő kellett volna legyen az utolsó, akire ezt a döntést rá lehetett bízni. Mindazonáltal
neki kellett határoznia, és csak remélni tudta, hogy nem csupán egy halott gyermek emléke miatt
cselekszik így.

– Van valami elképzelésetek arról, hol rejtőznek a frígek?

– Tehát hajlandóak vagytok segíteni? – kérdezett vissza Kandaulo.

Jack rábólintott, és megkönnyebbült, amikor látta, hogy Teal'c, Carter és Daniel is támogatóan
bólintanak egyet. Most az egyszer még Kelly is olyan arcot vágott, mint aki egyetért.

– Köszönettel tartozom, egész népemmel együtt. – Kandaulo felállt a padról. – Holnap találkoztok a
zsinattal, és ott mindent megbeszélünk. De ma este be fogjuk bizonyítani, hogy senki sem
akadályozhat meg bennünket a helyes istentiszteletben, és imádkozni fogunk Meleqhez, hogy
segítse erőfeszítéseinket.
Szándékosan vagy sem, de éppen jókor fordult meg, hogy megpillantsa Lulit, aki akkor lépett ki a
házból. A fiú fehér palástot viselt, és Kandaulóéhoz hasonló fejdíszt. Mesterkélt higgadtsággal vágott
át feléjük az udvaron, amely egyáltalán nem illett hozzá, és fényévekre volt attól a kisfiútól, aki előző
nap

átszaladt az udvaron, hogy apját köszöntse. Amikor Ayzebel észrevette, azonnal felpattant, mintha
tüzet fogott volna a széke. Szeme tágra nyílt, egyik kezét a szája elé kapta, mintha bent akarta volna
tartani a lelkét vagy éppen a józan eszét.

Majd jajveszékelve leejtette a kezét:

– Ne!

Akárcsak Sara, kilenc évvel ezelőtt. De Luli nem halott, vagy talán igen?

Luli folytatta saját kis előadását, és nem volt hajlandó anyja szemébe nézni.

– Szégyent hozol rám, anyám. Szégyent hozol a családunkra.

Ayzebel összehúzta magát, és kétségbeesetten elrohant az oszlopok között. Egy pillanatig úgy
látszott, hogy Hamilqart utána akar sietni, ám Kandaulo egyetlen szigorú pillantása odaszegezte a
helyére.

– Ayzebel úrnő szomorú – jelentette be a pap azt, ami nyilvánvaló volt. – Ez érthető, és Meleq annál
jobban fogja

értékelni az áldozatát. Hamarosan át fogja érezni, mekkora megtiszteltetés érte a házát.

– Elmondanátok, mi folyik itt?

A vészharangok Jack fejében már eddig is elég hangosan és roppant élesen zengtek, akárcsak
karácsony reggelén. Az ezredes már talpon is volt, habár nem tudta biztosan, hogyan került oda.
Feszült mosoly jelent meg házigazdájuk arcán, mint aki lopva ökölbe szorítja a kezét. Hamilqart már
azon volt, hogy válaszoljon, amikor Luli megállt előttük, arcán az eddiginél is valószerűtlenebb
mosollyal, valahol egy bohóc és egy agymosott vigyora között.

– Engem választottak, Jack. Meleq kiválasztott a szolgájának.

– Ki mondja ezt, Luli?

– Kandaulo és apám. Ez nagy megtiszteltetés.

Síró gyermekek és könyörgő szülők. De Luli nem sír, igaz? Jack, nem törődve a térdébe nyilalló
fájdalommal, leguggolt,

hogy egyenesen a gyerek szemébe nézhessen.

– Mit jelent ez? Hogy kiválasztottak?

– Meleqet fogom szolgálni.

Igen, ezt már sikerült felfogni. Körkörös érvek. Imádta az ilyet.

– Luli, ha ez ekkora megtiszteltetés, akkor anyád miért fakadt sírva?

A fiú végre felhagyott a színészkedéssel. Apró arcán egyszerre tükröződött a bűntudat és a korára
jellemző durcásság. Mint aki tudja, hogy az előbb gorombán jártatta a száját, és ezzel megbántotta az
édesanyját.

– Anyám azért nem örül, mert én vagyok az egyetlen gyermeke. Így hát elsőszülött vagyok, és ezért
lettem kiválasztott.

– Elfintorodott. – Büszkének kellene lennie rám.

Hamilqart feleszmélt mozdulatlan merevségéből, ismét elmosolyodott, majd előrelépett, és Luli

vállára tette a kezét.

– Így lesz, fiam. Ő is boldog lesz, amikor Meleq ismét a kegyeibe fogad minket.

Számtalan fáklya világította meg a templomhoz vezető utat. A lángok felfelé kígyóztak a hegyoldalon,
csillogtak a fák között, olyan élőnek tűntek, akár egy mesebeli sárkány libegő farka. A türosziak nagy
számban voltak jelen, mindenféle korú férfiak és nők, fáklyákkal a kezükben megvilágítva a két
mérföld hosszú út mindkét oldalát. Teljes mozdulatlanságuk még valószerűtlenebbé tette a látványt.
Nem volt semmi éneklés vagy dobszó, semmiféle rituális hangot nem adtak ki, csak álltak, lehajtott
fejjel, különös, lelkesült némaságba burkolózva. Olyan csend volt, hogy hallani lehetett messziről a
szikláknak verődő hullámok csapkodását, egy éjszakai madár szárnyának rebbenését, a kabócák
cirpelését – még a remegő Ayzebel köpenyének suhogását is. Ő vezette őket arra a szikla melletti
helyre, ahol az erdő véget ért. Várakoztak.

– Hamarosan megérkeznek – suttogta reményvesztett hangon, amitől Sam gyomra fájdalmasan

összeszorult.

Az ezredes összefont karokkal egy cédrusnak dőlt, néhány lépésre a csapatától, és gondolataiba
merült. Jó döntést hozott,

Sam biztos volt benne. Ahogy Daniel és Teal’c is. Nem lehetett egy hajó teljes legénységének
lemészárlása után úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Viszont ezúttal szokatlanul nehezen
hozta meg a döntést. Sam úgy gondolta, ennek tudja az okát. Ez a helyzet próbára tette az ember
idegeit, a józan eszét, illetve az ezredes zárkózottságát.

Elvesztettem a fiam!

Alig fordult elő, hogy ezt kimondta volna – egyszer történt, egy utolsó, kétségbeesett kísérlet során,
amikor Malakiást próbálta lebeszélni arról, hogy egy végtelen időhurokba küldje őket –, és nehéz lett
volna elfelejteni az arckifejezését. Ami azt illeti, Sam Carter remélte, hogy soha többé nem fog ilyen
nyers fájdalommal találkozni, és most ezért sem kísérelte meg felhozni a dolgot. Nem mintha Jack
egyébként hagyta volna.

– Hé, Carter! Valami történik – suttogta Jack.

Carter őrnagy elfojtott egy meglepett kiáltást, és erősen remélte, hogy az ezredes nem vette észre,
amint az utóbbi két percben őt bámulta. Azután az út felé fordította a fejét, amerre az ezredes
mutatott.

A sárkány kezdte elveszíteni a farkát. A szikla aljánál, ahol az út a városba futott, fáklyák hunytak ki
egymás után; két párhuzamos vonalban haladt felfelé a sötétség, és mintegy megette a fényt. Csak
amikor Carterék elé értek, akkor tudták kivenni, mi történik. Ragyogó fehér ruhákba öltözve tizenkét
gyermek közeledett, ahogy Hamilqart mondta. Mögöttük a papok és akoliták sötétlila csoportja
következett. Lassú, szertartásos tempóban lépkedtek, és amikor az utolsó akolita is elhaladt előttük,
az út mentén álló emberek eloltották a fáklyáikat.

– Hé! Nézze! – Az elmaradhatatlan útitáskából egy

összecsukható kisszék került elő, egy olyan kis vacak, amelynek pöcök van az egyik végén, és egy
kihajtható vászondarab a másikon. A professzor ezen az idétlen ülőalkalmatosságon egyensúlyozva
rajzolt teljes gőzerővel a noteszébe. – Mafham baljós Átkelés a tűzön című marhasága... Ez csak egy
fáklyás felvonulás, Jackson!

Daniel lepisszegte, Sam pedig a szerencsétlen Mafhamre gondolt. Teal’c a professzor válla felett
belepillantott a noteszba, felvonta egyik szemöldökét, majd ismét az útra szegezte a tekintetét.

A menet egyre közelebb ért. A gyerekek párokban lépkedtek, egymás mellett, növekvő sorrendben,
mint az orgonasípok. A legkisebbek az első sorban aligha voltak hat évesnél idősebbek. Apró, fehér
ruhájukban, magasra tartott fejjel, túlságosan komoly arckifejezéssel haladtak előre, mintha egész
népük sorsának terhe az ő vállaikon nyugodott volna. Sam elfintorodott. Ezeknek a gyerekeknek még
fára kellett volna mászniuk, vagy ablakokat kellett volna betörniük a labdáikkal.

– Mi is ezt csináljuk – mormogta Daniel. – Gondolj a dalai lámára. Ugyanez történt a középkorban.
Kisgyerekeket, néha három-négy éveseket is, kolostorokba vagy zárdákba küldtek.

Oblatusnak, Istennek szentelt ajándéknak hívták őket. A szüleik soha többé nem látták őket.

Remek. Samnek sikerült legyőznie a kísértést, és nem nézett az ezredesre.

Daniel és Kelly közben összeszedett annyi információt, amennyi elegendő volt egy épkézláb
elmélethez arról, hogy mi folyt itt. A gyerekek, mind elsőszülöttek, egy éjszakát böjtöléssel és
imádkozással fognak tölteni, és hajnalban beavatják őket

Meleq szektájának tagjaiként. Ez megmagyarázta a cellákat, amelyekre Daniel bukkant.

A beavatás utáni eseményeket illetően a részletek már az ismeretlen ködbe vesztek. Amikor
korábban erről kérdezték Hamilqartot, házigazdájuk tekintete elhomályosult, és „Meleq
Kimondhatatlan Misztériumaira” hivatkozott, mintha ezzel fényt derített volna a dologra. Meleq
fogja felnevelni őket, mondta, ahogy százakat előttük, amíg a frigek közbe nem léptek. Meleq
feltehetően nem örvendett ennek, és árvizet, viharokat, valamint betegségeket zúdított rájuk.
Abibaal, az elhunyt főpap és két akolita ezért titokban Szidónba hajóztak, hogy onnan hozzanak
gyermekeket, és egy tömeges beavatási szertartással kedveskedjenek Meleqnek. Ennek a tervnek a
végkimenetelét látták délután a kikötőben.

Ezért most elővették a B tervet, ahogy azt meghirdette az új, Kandaulo vezette zsinat. A B terv így
hangzott: Teljes gőzzel előre, és azon a feltételezésen alapult, hogy a frígek képtelenek lesznek ilyen
hamar végrehajtani egy újabb rajtaütést.

Az éjszakai zörejek és a lángok zizegésén kívül csak a bőr szandáltalpak nyikorgása hallatszott.
Ayzebel ismét megmozdult, csinos köpenye alatt ökölbe szorította a kezét, annyira, hogy
elfehéredtek az ízületei.

Most haladtak el előttük az első gyermekek. Egyikük a foga közé szorította alsó ajkát, izzadságcsíkok
csillogtak az arcán, és ugyanilyen folt szennyezte palástja ujját is. A szülei előtt már feltehetőleg
elhaladt. Hogyan gondolták, hogy ez a kisfiú ébren tud maradni egész éjszaka? Étlen-szomjan,
imádkozva. Nem lehetett több ötévesnél.
Sam Lulit kereste a tekintetével.

Luli a negyedik pár jobb oldalán közeledett, egy kövérkés, vörös hajú és szeplős fiú mellett, aki
láthatóan alig kapott levegőt. Amikor Luli meglátta az anyját, felvett méltóságán hirtelen repedések
kezdtek mutatkozni. Elvétett egy lépést, szeme esdeklően elkerekedett, mintha azt kérdezte volna:
Most már hazamehetünk, anya? Azután pislogott egyet, előreszegte az állát, és tovább masírozott.

Ayzebel meg sem moccant. Nem reszketett, nem suhogott a ruhája. Merev testtartással, színtelen
arccal bámulta a menetet. Úgy látszott, még mindig vár, mintha nem is látta volna a fiát, és
lehetséges, hogy valóban nem is látta. Pupillája nem fókuszált, valami mérföldekre és évekre lévő
dologra meredt. Csak várt.

Talán a férjére.

A gyermekek elvonultak, és két fiatal férfi követte őket, akik tömjénnel teli bronzkelyheket
hordoztak. A folytonos mozgás miatt a fehér füst kígyózva tekeredett a levegőben, szétterült a tömeg
felett, és édes illattal töltötte be a környéket. Elérte a zsinat kilenc tagját is; a zsinat válogatott idős
férfiakból állt, akik mindenre figyeltek. Áhítatuk fátyla vékony volt, mint a bronzedényekből felszálló
füst. Elöl a rendek vezetői, azután a papok. Előttük Kandaulo haladt, az új Főpap. Egyszerre látszott
megkönnyebbültnek és feszültnek. Mosolyogva, átható tekintetével végigmérte az út szélén állókat,
mintha valamilyen zavargástól tartott volna. Sápadt, szürke szeme megakadt Samen, és mosolya
még szélesebbé vált. Sam, bár nem értette miért, azt kívánta, bárcsak hihetne az őszinteségében.
Végül Kandaulo is elhaladt előttük.

A zsinat mögött, akár egy menyasszonyi ruha uszálya, mályva- és levendulaszínű csapat következett:
az akoliták, köztük Hamilqart, aki ragyogott a büszkeségtől. Nem nyújtogatta a nyakát, de
megpróbálta elkapni felesége tekintetét. Ayzebel azonban elrejtette előle az arcát, és Hamilqart
szeméből eltűnt a ragyogás.

Amikor az utolsó lilaruhás türoszi is végiglépkedett az úton, a fáklyákat lefordítva a földbe szúrták, és
sötét éjszaka borult rájuk.

– Szabad? – kérdezte nyersen Kelly, mert elveszítette a saját lámpáját.

Sam rövid horkanást hallott, amelyet nyilván Daniel adott ki. Körülöttük az induláshoz készülődő
emberek hangjai törték meg a csendet. Halkan elköszöntek egymástól, és csoszogó lépteik a város
felé vették az irányt. Sam szeme hamar hozzászokott a sötéthez, és megpillantotta Ayzebelt, aki egy
szikla peremén állt. A csillagok fényében fürdő partot és a nyugodt, sötét tengert bámulta. Teal’c is
észrevette az asszonyt, és csatlakozott Samhez.

Mormogott valamit, de olyan halkan, hogy nem lehetett érteni.

Ayzebel a következő pillanatban feléje fordult.

– Vissza kell térnünk a házba – közölte.

– Még csak az kéne! – torkolta le egy kerek árnyhoz tartozó, brit akcentussal beszélő hang. – Muszáj
látnom, mi történik a templomban.

– Azt nem szabad. Csakis a kiválasztottak és a papok mehetnek be ilyenkor a templomba.

– Hát nem érti? Nekem dokumentálnom kell...

– Ez nem így működik, professzor – Daniel félbeszakította a fenyegető szóáradatot. – Visszamegyünk

a házba. Reggel majd kifaggatja Hamilqartot.
– Vagy esetleg megkeresem az interneten, nem igaz? – Fémes csikorgás jelezte, hogy a professzor
összehajtotta a székét. Ám közben rendületlenül tiltakozott. – Nem csoda, hogy a maga feje tele van
idióta ötletekkel, Jackson! Hogyan is tanulhatnának maguk bármit is, ha sosem veszik a fáradságot,
hogy első kézből szerezzenek tapasztalatokat? Jól van, jól van. Adja ide, kishaver! Már itt sem
vagyok!

Ámen.

Kelly felkapta az útitáskáját, és elindult az úton, Daniellel a nyomában. Teal’c és Ayzebel néhány
lépéssel előttük mentek. Teal’c feje kevéssel a sokaság fölé emelkedett. Egy kéz finoman
megérintette Sam vállát, amitől az őrnagy összerezzent.

– Idefigyeljen, Carter – mormogta az ezredes. – Ha bárki kérdi, elmentem sétálni.

Bolondság.

– Körül akar nézni a templomban, uram?

– Sosem lehet tudni. Lehet, hogy ott lyukadok ki.

– Okos dolog ez?

– Valószínűleg nem. Szívesen megnézném az interneten, de a kádamban sajnos nincs modem. – Egy
gyors villanás elárulta a sötétben, hogy az ezredes arca széles vigyorra húzódik. De ugyanolyan
gyorsan el is tűnt. – Meg kell tudnom, Carter. Van valami furcsa érzésem.

Ezzel le volt zárva az ügy. Az ezredes furcsa megérzéseivel nem volt érdemes vitába szállni.

– Kér erősítést, uram?

– Nem. Csak arra vigyázzon, hogy Miss Marple ne fogjon szagot. Ha megtudja, hogy nem hívtam el
magammal, az a férfiasságomba kerülhet.

Sam felkuncogott.

– Majd elfoglalom valamivel.

– Találkozunk a házban... – az ezredes megvárta, hogy a csillagok fénye megvilágítsa a karóráját. – ...
két óra múlva.

– És ha...?

– Tudok vigyázni magamra. Ehhez értek, Carter.

Mielőtt Sam bármit is mondhatott volna, az ezredes eltűnt a fák között.

5. FEJEZET

Siobhan Kelly lábujjhegyre állt, és kikémlelt a vállak tengere felett. A kopasz fejet kereste, és látta,
hogy az megnyugtató távolságban emelkedik ki a többi közül. Habár a távolság ebben az esetben
nem igazán számított, mert ennek a földönkívüli fickónak a tarkóján is volt szeme. Kelly megkerült
egy türoszit, és lehajolt, mintha a cipőfűzőjét kötné meg. Jackson, aki egy nagyobb csoport közepén
szlalomozott, nem vette észre. Kitűnő. Kelly, anélkül, hogy felegyenesedett volna, leosont az útról, és
elbújt egy fa mögé. A tömeg szakadatlanul özönlött lefelé a hegyről. A csillagok homályos fénye
megcsillant egy szőke tincsen; a lány haladt el előtte, gondolataiba merülve. Hárman elmentek, már
csak egy van hátra. De azt a minden lében kanál mini Attilát sehol sem látta. Hova a csodába
tűnhetett?

Az emberek – vagy inkább földönkívüliek – áradata fokozatosan elvékonyodott. Biztosan elment már
az ezredes, csak nem vette észre. Annál jobb. Táskával az egyik kezében megfogta egy bokor ágait, és
felkapaszkodott egy keskeny ösvényre. Szegény mama haláláig erősen hitt a sárgarépa jótékony
hatásaiban, és lehet, hogy a kis Siobhanbe lapátolt rengeteg daucus carota mégsem csupán a
hasmenést és a narancssárga szín végtelen gyűlöletét eredményezte. Kelly éjszakai látása, kora
ellenére, tökéletesen működött. Jól látta, hogy az ösvény felfelé vezet és nagyjából a helyes irányba,
így hát nekivágott az útnak.

Amint a lépések és a beszélgetések zaja elhalt, az erdőben megkezdődhetett az éjszakai élet. Baglyok
huhogtak, és apró emlősök – vagy erszényesek – cikáztak az aljnövényzetben. Mozgásuk nyomán
felmerült a kérdés, hogy akadnak-e errefelé nagyobb emlősök vagy erszényesek is, és ha igen,
vannak-e karmaik és metszőfogaik. A professzor lerakta a földre útitáskáját, kinyitotta és kivette
belőle a széket. Az ülőkén lyukak voltak, amitől jobb volt a szék fogása. Más szavakkal: a széket
sétabotnak és fegyvernek is lehetett használni. Feltehetőleg senkit sem lehetett megölni vele, de egy
erős ütést a fémből készült végével bizonyosan megemlegetné még egy emberevő kacsacsőrű is.

Vajon mi lehet a kacsacsőrű emlős latin nevének többes száma? Platypi vagy talán platypus, hosszú
„ú”-val? Reggel majd megkérdezi Jacksontól.

Erre a gondolatra halkan kuncogni kezdett, ami hirtelen nagyon hangosnak tűnt a csendes erdőben.
Egy igen abszurd gondolat körvonalazódott a fejében, miszerint, ha az ember gyalog közlekedik az
erdőben, minél nagyobb zajt kell csapnia ahhoz, hogy elriassza a ragadozókat. A professzor úgy
érezte, hogy egy magára valamit is adó fenevadat semmiképp sem félemlítene meg egy kuncogás. A
helyzet komolyabb megoldást kívánt. Mély levegőt vett, és teli torokból rázendített a Jó Wenceslas
király kezdetű dalra. Nem volt kimondottan alkalomhoz illő persze, de csak ezt az egy dalt tudta
kívülről.

Az ösvény meredeken haladt felfelé, és a jó Wenceslas király úgy ötszáz méter után kilehelte a lelkét.
Erről a professzornak eszébe jutott, hogy bizony elmúlt már harmincéves. Sőt, hatvan is.

– Annyi baj legyen, kishaver! – zihálta.

Az ösvény most végre egy tisztáshoz ért, ahol néhány sziklára és egy csobogó forrásra bukkant. A fák
koronáján túl látni lehetett a csillagos ég egy részét, a forrás pedig olyan idilli látványt nyújtott,
amelyhez a görög mitológia hajlamos volt legalább egy nimfát párosítani. A víz végig gyöngyözött a
sziklákon és a moha apró fodrain, ahonnan egy sekély medencébe csörgedezett. Hűvös és csalogató
volt ez a hang. Kelly lehajolt, merített a vízből, és mohón felhörpintette.

A második merítés közepén járt, amikor egy hatalmas, erős kéz a szájára csapott, a hozzá tartozó kar
pedig megragadta a derekát, úgy, hogy szinte moccanni sem tudott. Félrenyelte a vizet, ami azután
az orrából fröccsent elő. A széknek nem vette hasznát, ezért eldobta. Köhögve, köpködve vergődött
támadója szorításában. Megpróbálta megharapni a kezet, vagy megrúgni valahol. Esélye sem volt ra.
Végül elernyedt. Valahol olvasott erről a taktikáról. Bevált.

A satu szorítása egy döbbent kiáltás kíséretében szinte azonnal kiengedett. Kellynek sikerült a fogait
a száját szorító kézbe mélyesztenie, és erősen beleharapott. A fájdalmas morgás kielégítő volt, de a
kéz, ahelyett, hogy elengedte volna, ismét szorosabbra fogta.
– Ne kiabáljon! Hagyja abba! – sziszegte a férfi, és a földre rántotta a professzort, a sziklák
fedezékébe. – Elengedem. Eszébe ne jusson lármázni!

Az összes lehetséges borzadály közül éppen az ezredes talált rá! O’Neill úgy tett, ahogy ígérte, de a
professzornak eszében sem volt csendben maradni. Ez egy ősember! Egy mocskos ír ősember!
Kirobbant.

– Maga megőrült?

– A fenébe is, halkítsa már le magát! Egy mérföldről lehetett hallani. Mint egy elefánt a
porcelánboltban!

Micsoda? Hogy lehet valaki ennyire goromba? Mindazonáltal, figyelembe véve a templom
közelségét, szót fogadott.

– Meg is ölhetett volna – suttogta rekedten. – Mi van, ha rossz a szívem? Ha?

– Nincs olyan szerencsém! Mi a fenét keres itt?

– Ezt a kérdést én is feltehetném!

– Én kérdeztem előbb!

A csillagok halvány fénye egy feszült, dühös arcot világított meg. De nem csak az ezredes volt ideges.
Kellynek most meg kellett szabadulnia ettől az őrülttől, amivel értékes időt vesztegetett el.

– Én csak a munkámat végzem. Ez olyasvalami, amit maga nyilvánvalóan képtelen felfogni. Javaslom,
hogy lődörögjön tovább, én pedig folytatom a kutatást.

A professzor megpróbált feltápászkodni, de az ezredes visszanyomta a földre.

– Maradjon nyugton! Tévedek, ha azt feltételezem, hogy nem konzultált Carter őrnaggyal erről a kis
tanulmányútról?

– Igen.

– Úgy érti, igen, igazam van, vagy úgy, hogy Carter tud róla?

– Igen, igaza van. És minden jól ment, amíg maga rám nem vetette magát.

– Ó! – sóhajtott az ezredes gúnyosan. – Nagyon fájt?

– Mi? Az, hogy rám támadt egy kétméteres pasas?

– Az, hogy el kellett ismernie, hogy igazam volt. És egyébként is csak száznyolcvannyolc centi vagyok.
– O’Neill még jobban lehalkította a hangját, és úgy tűnt, hallgatózik. – Idefigyeljen, professzor,
akármennyire is szeretném egy fához kötözni és itt hagyni reggelig, nem ijeszthetem meg a
többieket. Mások is vannak itt. Ezért...

– Mások?

– Befogná legalább egyszer az életben? Láttam néhány embert. Eddig tizenötöt számoltam, de
legalább kétszer annyian lehetnek. Amíg maga erre nem szökdécselt, fogalmuk sem volt arról, hogy
rajtuk kívül más is élvezi a friss levegőt és a tájat ma este. Most már minden bizonnyal minket
keresnek. Úgyhogy fogja a táskáját, meg a kedves kis botját, és maradjon szorosan mögöttem. Értve
vagyok?
Férfiak az erdőben?

Sajnos az ezredes nem úgy beszélt, mintha viccelni akart volna. Ami azt illeti, már nem is tűnt
dühösnek. Higgadtnak és profinak látszott. Mint aki tudja, hogy mit csinál. Istenem! Dr. Kelly lassan
bólintott, összeszedte a holmiját, és felállt.

Amikor az erdőbe értek, nagy kerülővel északnak indultak. Az ezredes meglepően halkan mozgott.
Nem csoda, hogy a professzor nem hallotta korábban a tisztáson. Kelly egy grimaszt képzelt az arcára
ahányszor megnyekkent a táskája fogantyúja, vagy a cipője orra egy ágba ütközött. Az ezredes
ilyenkor megállt, körülbelül egy percig fülelt, és vagy irányt változtatott, vagy tovább ment, fenséges
mozdulatokkal.

Már egy örökkévalóság óta lopakodtak a szederbokrok között, amikor az ezredes hasra vetődött egy
kidőlt fa mögé, és intett a professzornak, hogy kövesse a példáját. Néhány száz méterrel előttük
hatalmas, sötét épület magasodott; a templom külső fala. A fal mentén jobbra fehér kövekre esett a
hold reszkető fénye. Valószínűleg ahhoz a boltívhez tartoztak, amelyen keresztül tegnap beléptek az
épületbe.

– Ó, a francba... – suttogta O’Neill.

Lenyűgöző stílus.

Az ezredes elővett egy játékméretű távcsövet, kimeresztette a nyakát, és a templom tetejét

fürkészte. Ha lett volna benne egy kis jómodor, felajánlotta volna a professzornak is, hogy
belenézzen, de ezzel nyilván túl sokat kért volna. Majd megnézi a segítsége nélkül, hát nem? Kelly
erősen hunyorított, és a fal felső részét kémlelte, amely felett csak a bársonysötét ég és milliónyi
csillag látszott. Hirtelen egy fekete árnyalak takarta el az égbolt azon részét, ami a világűrnek ezen a
táján feltehetően a Tejút lehetett. Az árny hamar eltűnt, de néhány méterre balra megjelent egy
másik. Azután az is köddé vált.

– Mozgás! – recsegte O’Neill. – Gyerünk, gyorsan!

– Micsoda?

– Ne most! – Egy karral felrántotta a derekánál fogva. – Mozgás!

O’Neill, anélkül, hogy elengedte volna a professzort, futni kezdett. Maga után vonszolta, akár akarta,
akár nem. Néhány pillanat múlva kijutottak az erdőből a kőútra. Itt könnyebben lehetett haladni, de
ez nem jelentett sokat, mert O’Neill még gyorsabban rohant. Kiáltások, fémes zajok, lovak nyerítése
és tucatnyi ember lépteinek zaja megmagyarázta, hogy miért lett hirtelen annyira sietős a dolguk. A
jelek szerint megtámadták a templomot.

Kelly azonban már elmúlt harminc. Sőt, hatvan is... Szúrt az oldala, zihálva vette a levegőt, lábaira
ólomsúly nehezedett, és izzadság folyt a feje tetejéről, le az arcán, a nyakán és a hátán. A kiáltások
egyre hangosabbá váltak. Egy hívogató rést látott a falban, éppen előttük, nem messze, egyáltalán
nem messze. Meg tudod csinálni, kishaver, mint fiatal korodban, sikerülni fog... A szemébe csöppent
egy savanyú izzadságcsepp, de látta, amint a rés keskeny téglalappá szűkül.

Ott is nagy volt a zűrzavar. Ijedt arcok, minden csupa bíbor; a félelem kétellyé, haraggá, majd
gyűlöletté változott. Ezek az eszetlenek azt hitték, hogy ők is a támadókkal vannak.

– Várjatok! – kiáltotta O’Neill. – A tetőn vannak! Nézzetek felfelé! Ne!... Várjatok!

A fény kihalt, amint a kapu zárjai nagy zajjal becsukódtak.

O’Neill, anélkül, hogy lassított volna, balra tartott, a fák közé, és továbbra sem engedte el a
professzort. Kelly megcsúszott egy sártócsában, és hatalmasat zuhant, kis híján magával rántotta az
ezredest is. Lehorzsolta a bőrt a térdéről, és megrándult a csuklója.

– Ne mozduljon!

O’Neill kiáltását fegyver zaja követte. Valaki felsikoltott, és az üldözőik, akik már csak néhány
méterre voltak tőlük, megálltak. Egyikük elesett, és a vállát fogta. O’Neill egy fa fedezékében állt, és
célba vette a következő férfit. Egy pisztollyal! Hány töltény van egy ilyenben? Hat? A
modernebbekben több van, nem? Egyetlen pisztoly, az Ég tudja, mennyi földönkívüli vadember
ellen. Miért nem hozta magával a mordályát? Nem vall nagy előrelátásra!

Félelemtől zihálva a botjába kapaszkodott, és egy közeli cédrus felé mászott. Ne mozduljon, na
persze! Én ugyan nem adom meg magam ellenállás nélkül!

Lehet, hogy vademberek voltak, de nem ostobák. Szétszóródtak, hogy ne alkossanak nagy
célfelületet, és legelöl masírozó embereik pajzsok mögé bújtak. O’Neill ismét tüzelt, többször is. A
becsapódásokat kongó zaj kísérte; a golyók valószínűleg áthatoltak a páncélokon, támadóik mégis
rendületlenül közeledtek. A professzor egy ág reccsenését hallotta maga mögött. Megpördült, és
vadul odacsapott. Nyilván célba talált, mert a támadója felkiáltott, fájdalmában vagy dühében, és a
magasba emelte rövid kardját.

Egy gladius? Római kard? Itt? Honnan szerezték ezt? Agya távoli szeglete még mindig ezen a
képtelenségen morfondírozott, amikor egy újabb lövés nyomán a kard a földre zuhant, majd a
gazdája követte, egy kerek lyukkal a homlokán.

Hiba volt a professzort fedezni. O’Neillnek meg kellett osztania a figyelmét, és ekkor egyszerre öten
rontottak rá. Egy kard lapja eltalálta a karját, és a pisztoly kiesett a kezéből. O’Neill lehajolt, és
kivetődött alóluk. Amikor ismét felállt, egy kés volt a kezében.

Az azért nem volt olyan jó, ugye?

A professzor azt kívánta, bárcsak vívásra jelentkezett volna a vitakör helyett Oxfordban, amikor
először beiratkozott. Két kézzel megragadta a székét, és támadásba lendült. A szék hegyes végét az
egyik támadó hátsó felébe döfte, aki üvöltve a levegőbe ugrott. Térde megrogyott, és magával húzta
a professzor rögtönzött fegyverét. A professzornak azonban sikerült kiszabadítania, és fejbe csapta
vele a férfit.

Pár másodpercig meglepett csend állt be, majd még négyen ugrottak rájuk. O’Neill lefegyverezte az
egyiket, egy másikat megsebesített, de a harmadik a háta mögé lopakodott. Kardja végével
halántékon ütötte az ezredest, elég nagy erővel ahhoz, hogy felszakítsa a bőrt. O’Neill összeesett. A
támadó elkapta estében, és bábuként tartotta a karjai közt. Egyik kezével megmarkolta a fejét,
másikkal a kardját tartotta a torkán.

– Remitte! – üvöltött a vadember Kellyre.

Adjam meg magam? Soha, kishaver! Válaszképpen lesújtott a székkel a hozzá legközelebb állóra.

– Remitte! – A kard pengéje ezúttal már véres lett.

A fickó láthatóan komolyan gondolta, és O’Neill aligha lesz kedvesebb, ha levágják a fejét. Kelly úgy
érezte, ennyivel tartozik neki. Ha elszaladt volna, és magára hagyja – ennyi sütnivalója mellesleg egy
féleszűnek is lett volna – lehet, hogy le tudta volna rázni őket.
– Na, jól van! – Kelly kelletlenül elhajította a széket, és felemelte a karját.

– Nolite occidere! – ordította a férfi a társainak, és szinte finoman a földre fektette O’Neillt.

Ne öljétek meg őket? Ez így nem sportszerű! Ha tudta volna...

Egy betört orrú fickó közelebb merészkedett hozzá, és hirtelen tágra nyílt a szeme.

– Quam avia mea videtur! – kiáltotta, és néhányan nevetni kezdtek.

– Szóval úgy nézek ki, mint a nagyanyád, mi? Majd megmutatom én neked!

Hatalmas, húsos tenyér csapott a csuklójára, és megállította az ütést. Ezzel egy időben valami
kemény dolog sújtott a koponyájára. Kelly utoljára egy hatalmas ütést érzett, azután elájult.

Teal’c bekísérte Ayzebelt a házba. Daniel megállt a bejárati ajtó mellett, hogy megvárja a többieket.
Az utcákon javában állt a karnevál. A hegyoldal sötétje és csendje után rikítónak és zajosnak tetszett
a város. Mindegyik háznál fáklyákat dugtak a vastartóikba, amelyek reszkető fénnyel világították meg
az áhítatos istendicsőítésből bacchanáliába csapó jelenetet. Türosz jó városlakói megrohanták a
borospincéket, kancsót és poharat kapott ismerős, ismeretlen egyaránt. Azon versenyeztek, hogy
kinek sikerül lerészegednie a legrövidebb idő alatt. Daniel felfigyelt egy kecses, barna szemű lányra,
aki mosolyogva odasiklott hozzá.

– Kérlek, igyál, barátom. – Apró barna kezében egy amforát nyújtott Daniel felé.

Félénk, szelíd mosolya Sha’réra emlékeztette Danielt, és visszamosolygott rá.

– Nem, köszönöm. Én... ööö... rosszul leszek...

– Kérlek, barátom. Csak egy kortyot. – A lány cinkos kacsintása ellentmondott félénk viselkedésének.
– A barátnőim néznek. Azt mondták, nincs merszem megkínálni téged.

Az utca túloldalán három lány ácsorgott kuncogva és pironkodva.

Daniel is elnevette magát.

– Egy fogadás?

– Ne haragudj rám, kérlek. – Most a lány pirult el. – Az egész város rólatok beszél. Igaz, hogy a
Chappa’ai-n keresztül jöttetek?

– Igaz. – Daniel elvette a lány kezéből az amforát, jelképesen belekortyolt a borba, majd visszaadta. A
három lány elrejtette arcát fátylai mögé. – Mit tudsz a Chappa’ai-ról?

– Amit mindenki más is. A Paradicsom kapuja, Meleq birodalmának bejárata.

– Meleq el szokott jönni ide?

– A városba nem! – mondta a lány nevetve. – Néha, amikor elégedett velünk, meglátogatja a
templomot. Már rég nem jött el.

– Igen, erről hallottam. – Daniel egyik karjával hatalmas kört

írt le, belefoglalva a lányt, a barátnőit és az utca duhaj népét. –

Akkor most mit ünnepeltek?

– Azt, hogy Meleq szolgálói végre beléptek a templomba, és ő ismét elégedett lesz velünk. És új
Főpapunk van.

– Meghalt a király, éljen a király, nem igaz?

A lány a homlokát ráncolta, de a mosoly nem tűnt el arcáról.

– Tessék?

– Nem érdekes. Csak... mi ezt szoktuk mondani.

– Ó!

Nem messze tőlük egyszerű kis zenekar állt össze. Két dob, három húros hangszer és egy dicséretre
méltó buzgalmú énekes, akinek olyan harsány volt a hangja, akár a ködkürt. Ráadásul vagy botfülű
volt, vagy rettentő részeg, mindenesetre alig sikerült tartania a dallamot. A helyi duhajokat ez
láthatóan nem nagyon zavarta. Átkarolták egymást, és botladozva táncolni kezdtek.

A táncolók sorához újabb jelentkezők csatlakoztak, amint az álldogálók mellett elhaladtak. Valaki
kinyúlt a lányért, és elkapta a ruhájánál fogva. A lány megfogta Daniel kezét.

– Gyere te is!

Daniel kiszabadította a kezét, és mosolyogva hátrált egy lépést.

– Köszönöm. Inkább csak nézem.

Egy pillanatig látta a lány szemében a csalódottságot, de azután elsodorta a kavargó sokaság. A
táncolók sorának végén kisebb lökdösődés tört ki. Tulajdonképpen az egész inkább birkózásnak tűnt,
mint táncnak. A lépések teljesen összekeveredtek, és kiáltásokat lehetett hallani. A sor hirtelen
megnyílt, és kivetett magából egy rongyos férfit, aki arcon csúszva a földre zuhant. Sam Carter
átlépte, miközben kitért a felé nyúlkáló kezek elől. Meglátta Danielt, intett neki, és felsietett a
lépcsőn. Szórakoztatta a látvány, ugyanakkor dühítette is.

– Felélénkültek, mi? – üdvözölte Daniel nevetve.

– Nagyon is! Megpróbáltam kimenekülni anélkül, hogy diplomáciai bonyodalmat okoztam volna. Mit
ittak ezek?

– A Cabernet Sauvignon egy korai elődjét, az ízéből ítélve.

– Daniel!

– Csak egyetlen kortyot ittam. Egy rajongómnak tettem szívességet vele.

– Jó. Rendben. – A táncosok sora imbolyogva visszakanyarodott az utca végén. Sam az ajtó felé
indult. –

Menjünk be, mielőtt ideérnek.

– Ha már diplomáciai bonyodalmakat emlegettél, Jack hová tűnt?

– Az ezredes... khm... elment sétálni.

Sam szándékosan hamiskás tekintettel eltűnt az ajtóban, amivel azt sugallta, hogy Jack éjszakai
kirándulása a templom környékét is érintette.

– Sétálni? – kiáltotta Daniel. – A professzorral? Sam kidugta a fejét az ajtón.

– Tessék?

– Kelly vele ment?

– Ez nem vicces, Daniel.

– Nem viccelek. Hol van?

– Kelly veled volt.

– Szétváltunk. Azt hittem veled és Jackkel van. – Daniel visszatartott egy ideges remegést. Sejthette
volna.

– Gondolod, hogy...

A zajszint hirtelen felerősödött, jelezvén a táncolók közeledtét. Sam behúzta Danielt az udvarba, és
becsukta maguk mögött az ajtót.

– Hogy átejtett, és egyenesen a templomhoz ment? Ami azt illeti, igen, úgy gondolom.

– Mit akarsz tenni?

– Szólok O’Neill ezredesnek, hogy alaposan lássa el a baját, ha megtalálja. Valószínűleg meg fogja
találni. – válaszolta Sam zordan, miközben bekapcsolta az adóvevőjét. – Ezredes? Itt Carter. Gyerünk
már... Ezredes!

Az adóvevő recsegett, de Jack hangját nem hallották.

– A csodába! – motyogta halkan Sam.

– Aha.

– Carter őrnagy. Visszatértél.

Teal’c hátra tett kézzel sétált át az udvaron. A fáklyák fénye bronzszínben világította meg a bőrét.
Kimért, méltóságteljes mozgása tökéletesen illett a helyhez, és úgy nézett ki, mint egy keleti nagyúr,
aki a háremét szemléli. Az ember szinte várt tőle egy ünnepélyes meghajlást. De nem ment ilyen
messzire. Csak megbiccentette a fejét. Azután felvonta a szemöldökét. Jaffa szóhasználatban ez
annyit tesz: Hol vannak a többiek?

– O’Neill ezredes még nem ért vissza, Kelly pedig meglógott Daniel elől – tájékoztatta Sam.

Teal’c másik szemöldöke is felszaladt meglepetésében.

– Értem. Meg akarjátok keresni Kelly professzort?

– Nem – sóhajtotta Sam. – Biztos vagyok benne, hogy a professzor a templomhoz ment, és hallottad,
mint mondott erről Ayzebel. Ha mi is odamennénk, csak rontanánk a helyzeten. Várni fogunk. Az
ezredesnek egy órán belül vissza kell érnie, és ha a professzor addig nem kerül meg, akkor majd újra
átgondolhatjuk a helyzetet.

Teal’c megfontolta a dolgot.

– Azt hiszem, igazad van, Carter őrnagy. Okosabban tesszük, ha most várunk.

És pontosan így tettek. Daniel a medence szélére feküdt, és a csillagokat bámulta. Nem messze tőle
Sam és Teal’c üldögélt, és halkan beszélgetett. A mulatozók kiáltásai csak halványan szűrődtek be a
zárt kapuk mögül. Az udvarban még mindig érezni lehetett a korábban szétszórt virágok illatát.
Daniel úgy vélte, ehhez hozzá tudna szokni, ha nem tudta volna, hogy itt valami nagyon nem
stimmel. Mint Escher egyik képén, ami első látásra tökéletes lépcsőszerkezetnek tűnik, amíg az
ember meg nem nézi közelebbről, és észre nem veszi, hogy a lépcsők egyszerre haladnak lefelé és
felfelé is. A lépcsők hirtelen nagyobbak és háromdimenziósak lettek, és Hammond tábornok nagyon
ideges lett, mert találkozott Dr. Kellyvel, aki azt mondta neki, hogy ő már akkor lépcsőket tárt fel,
amikor George még egy gondolat sem volt az apukája nadrágja táján. Nem mehetett fel a lépcsőkön,
ha egyszer a professzor irányába ment. Kandaulo a másik oldalon fel-le ugrálva Hamilqartot és
Ayzebelt üldözte, akik húsvéti nyuszikként ugrándozva hátráltak Teal’c és a táncolók felé, akik
Baalnak énekeltek. De nem volt szabad ugróiskolázni a lépcsőkön, ezért Sam őrülten nyomkodott egy
számítógépet, hogy megoldja a dolgot, mert Jack függőlegesen feküdt egy fém pókhálóban,
fájdalmas és ijedt arccal, és ő csak zuhant és zuhant, fel és le, egy fordított, okkersárga örvénybe, és
minden, amit máskor mindig lezárt, most lebegni kezdett, kifordult, és az arcába vésődött, rémülten,
fájdalmasan.

– Daniel Jackson?

– Daniel?

– Mi történt Jackkel? – morogta Daniel.

– Csak álmodtál, Daniel, valószínűleg...

– Ne gyere ezzel, Sam!

– Daniel Jackson, mi...

– Hamilqart!

Házigazdájuk megrezzent, ám Kandaulo félrelökte.

– Fogjátok le őket!

Az őrök két-három lépést tettek előre, de azonnal megdermedtek, amint Teal'c talpra állt. A
megtestesült pszichológiai hadviselés. Hogyan lehet letartóztatni egy szellemet, ha az ember valóban
hisz az efféle dolgokban?

– Őket! – Kandaulo Samre és Danielre mutatott.

Az őrök haboztak, és továbbra is Teal'c-et bámulták.

– Mit jelentsen ez? – tudakolta udvariasan a szellem.

Úgy tűnik, ez a félbeszakított magyarázatok estéje volt. Mielőtt bárki megszólalhatott volna,
Hamilqart felesége rohant ki az épületből, néhány szolga kíséretében.

– Férjem!

– Jól vagyok – nyugtatta meg a ház ura kissé szomorkásan, mintha szívesebben tért volna haza hősies
sebesülésekkel.

– Boldog vagyok, hogy sértetlenül látlak. – Ayzebel szinte ugyanezeket a szavakat használta tegnap
is, de ma nem tűntek többnek annál, mint amit az előírás megkövetel.

Teal’c megfeszítette az izmait, és olyan tekintettel meredt az őrökre, amilyet csak Apófisztól leshetett
el.
– Te! Beszélj!

A férfi összerezzent, és piszkos arcán félelem vonaglott át.

Végül térdre ereszkedett.

– A templomot megtámadták, nagy szellem. A barátod és az idős asszony a frígekkel tartott.

– Nem hiszek neked.

A szerencsétlen őr arca alig néhány centire volt a földtől.

Ismét megremegett a teste.

– Ez az igazság, uram, esküszöm.

– Láttam őket. – Hamilqart fürgén előrelépett. – A kapu felé rohantak, a támadók élén. De
beismerem, lehetséges, hogy...

– Kizártátok őket! – Sam hamuszürke arccal mondta ki, amit senki sem akart bevallani. – Volt erre
valami okotok, vagy csak nem mertetek ti magatok végezni velük?

A férfiak mormogni kezdtek, Hamilqart pedig megvonaglott. Daniel úgy érezte, közbe kellene lépnie,
hogy elsimítsa a konfliktust. De nem tudta rávenni magát. Most az egyszer ő maga választotta a
tétlenséget, nem felsőbb parancs kényszerítette rá, és ezúttal ez tűnt helyesnek. Amikor becsukta a
szemét, azt látta, amit valószínűleg Sam is – megszenesedett holttesteket. A bűz emléke rettentően
valóságosnak tűnt.

– Asszony! Ne szólj közbe! És ne vádolj minket gyávasággal, hiszen éppen a te barátaid viselkedtek
gyáván – köpködte Kandaulo a szavakat. – Elmenekültek a frígekkel, miután elrabolták a
gyermekeinket.

– O’Neill nem tenne ilyet – a nagy szellem lebámult a

Főpapra. – Meg kívánjuk vizsgálni a templomot!

– Meleq óvjon minket!

A fáklyás őr megrettent a zseblámpa hirtelen fényétől. Teal’c-nek korábban nem volt szüksége
zseblámpára. Elég

éles volt a látása ahhoz, hogy észrevegye, merre tért le egy csomó lábnyom a kövezett útról. Ahogy a
taurik szokták mondani, a vak is láthatta. Carter őrnagy zseblámpájának fehér fénye viszont most
tisztán megvilágította a szandálok sima lenyomatát, amelyek összetaposták a növényeket és a talajt,
eltűntetve minden korábbi nyomot. Teal’c nem tudta volna biztosan megmondani, hogy O’Neill erre
jött-e.

Mindazonáltal követte a nyomokat, és intett Carternek is, hogy csatlakozzon. Kitartását siker
koronázta. Mintegy húsz lépéssel beljebb a fák között egy tócsára bukkantak, amely körül sáros volt
a föld. A legtöbb szandálos kikerülte, ám a túlsó végén egy katonai bakancs lenyomatára bukkantak.

– Olyan, mint az ezredesé – állapította meg Carter őrnagy.

– Valóban. Es úgy látszik jó néhányan üldözték.

– Köszönöm, Teal’c. Csak ontsad tovább a pozitív gondolatokat!

– Egyelőre semmit sem tudunk az üldözők szándékairól.

– Ja, persze. Nyilván cserkész sütiket akartak eladni. – Carter a zseblámpa fényével a talajt pásztázta,
miközben tovább sétált a nyomok mentén. – Valószínűleg ezért lőtte le az ezredes ezt a fickót. Nem
volt kedve a sütihez.

Carter szavai meglepték Teal’c-et. Sam most pont úgy beszélt, ahogy O’Neill szokott.
Nemtörődömséggel leplezte feszültségét önmaga és a többiek előtt.

Carter őrnagy zseblámpájának a fénye egy viaszfehér arcot világított meg. A halott szeme tágra nyílt,
arcára fagyott a düh és a döbbenet. Homlokán egy lőtt seb nyílása tátogott, amelyet egy 9 mm-es
fegyver ejtett. Persze ezen információ nélkül is egyértelmű volt, hogy ez csakis az ezredes műve
lehetett. A türosziaknak nem voltak lőfegyvereik. A jaffa az úton várakozó városiak árnyai felé nézett.
Időközben eleredt az eső, és feltámadt szél.

– Főpap! Bizonyítékot kívántál arról, hogy O’Neill nem a támadók oldalán vett részt a harcban –
kiáltotta. – Ezt nézd meg!

Egy magas, fehér hajú alak lépett ki a tömegből, és óvatosan elindult feléjük két őr kíséretében, akik
megvilágították az útját. Kandaulo valóban bizonyítékot akart, de nem szándékozta saját szemével is
megtekinteni. A hozzá hasonló emberek sohasem örültek, ha feltételezéseiket romba döntötték a
tények.

Feltételezhetően ez bizonyíték, és a vele járó megaláztatás csak növeli majd a főpap ellenséges
érzületét.

Amikor megérkezett, megvetően pillantott a holttestre.

– Ez a bizonyítékod? Láttad, mire képesek a frigek. Ezek mind vadállatok. Lehet, hogy a társai ölték
meg.

– Nem lettek volna képesek rá. – Teal'c megengedett magának egy apró mosolyt. Pontosan ilyen
válaszra számított. – Melyik fegyverükkel tudnának ilyen sebet ejteni? Fordítsd meg!

Az őrök engedelmeskedtek, és hátrahőköltek, amikor meglátták a halott ember fejének hátulját.

Koponyájának teljes hátsó fele hiányzott, csupa vér volt, és látni lehetett az agyát. Kandaulo
fölényességébe most végre némi bizonytalanság is keveredett.

– Mi tehette ezt? – recsegte.

– Egy kis fémdarab, amit az a fegyver lőtt ki igen nagy sebességgel, amelyet O’Neill használt.

– De hát ez lehetetlen!

– A fenébe!

Amíg vitatkoztak, Carter őrnagy folytatta a helyszín felderítését. Kutatása nyilván járt némi
eredménnyel, ám nem úgy tűnt, mint aki örvend a sikerének. Úgy tíz méterre tőlük felemelt valamit
a páfrányok közül, és hirtelen felállt.

– Szeretnéd, hogy bemutatót tartsak, Kandaulo?

A következő pillanatban egyértelművé vált, hogy miféle tárgyat talált. Tüzelt, és a golyó a pap
mögötti fába fúródott, egy halálra rémült kiáltás kíséretében. Kandaulo szerencsésnek mondhatta
magát, hogy Carter őrnagy dühe nem volt hatással a célzó képességére. Ebből az esetből talán azt is
megtanulhatta, hogy többé ne használja lekicsinylően az „asszony” szót. Teal’c nem várta meg, amíg
ez a kétségkívül valószerűtlen esemény bekövetkezik. Csatlakozott a csapattársához.

– Ez itt O’Neill ezredes Berettája, és nem úgy tűnik, mintha szándékosan ejtette volna el. Ki volt
biztosítva, és csak három töltény maradt a tárban. – Carter letörölte az esőcseppeket a homlokáról.
Hangja rekedt volt a visszafojtott aggodalomtól. – Azt mondta, nincs szüksége erősítésre. Miért is
hallgattam rá?

A jaffa számos válasszal tudott volna szolgálni, de egyikük sem segített volna a jelen helyzetben. A
bizonyítékok arra utaltak, hogy O’Neillt végül legyűrte a hatalmas túlerő. Carter őrnagy jelenléte sem
segíthetett volna rajta.

– Menjünk tovább! – javasolta, de magában beismerte, hogy félt attól, ami még rájuk várhatott.

A páfrányok körül le volt taposva a talaj. A lábnyomok ide

összpontosultak, és alátámasztották Teal’c elméletét. Itt harc folyt. Hamarosan két további tárgyat
találtak: a professzor furcsa

ülőkéjét és egy vadásztőrt. A tőrt a földbe tiporták, néhány méterre onnan, ahol Carter őrnagy
megtalálta a pisztolyt. Aligha maradt kétséges, hogy O’Neillt lefegyverezték, és hogy Kelly professzor
is vele volt.

A vér szinte teljes hiányát viszont biztató jelnek tartotta.

Teal’c látta a mészárlás eredményét a hajón, és látta az imént a holttest melletti kardot is. Ha ezek a
frígek embert öltek, annak biztosan nyoma maradt. Most először kezdett reménykedni azóta, hogy
Kandaulo megérkezett Hamilqart házába. A lábnyomok is okot adtak a reményre, hiszen...

– Sam? Teal’c?

Daniel Jackson megvizsgálta az épület belsejét, és miután ezzel végzett, csatlakozott hozzájuk az
erdőben. Amit látott, annyira felkavarta, hogy oda sem figyelt a lépteire. Ez sajnos igen gyakran
előfordult a fiatalemberrel. Megbotlott, és majdnem elesett, de végül sikerült talpon maradnia, és
közben felemelt egy régimódi bőrtáskát.

– Hé! Láttátok ezt? Kelly táskája.

Tényleg az volt. Teal’c átvette tőle, Daniel Jackson pedig az eddig talált bizonyítékok kis halmazára
pillantott.

– Jól látom, hogy Jack erre járt? – kérdezte.

– Teal'c és én hajlunk erre a feltevésre – felelte Carter őrnagy. – Találtál valami használhatót?

– Attól függ, mit értesz az alatt, hogy használható. Az ottaniak szerint – Daniel Jackson a templom
felé mutatott – a támadás első hulláma a tető felől érkezett. Amíg a legtöbben úgy tettek, mintha a
kaput támadnák, néhányan kötélen ereszkedtek le a tetőről, és kinyitottak egy oldalajtót.

– 101-es hadművelet – motyogta az őrnagy. – Tiszta munka, és szinte biztosan beválik.

– A tiszta tűnik a kulcsszónak ez esetben... úgy értem, tudom, hogy ti jobban értetek ehhez, mint én,
de a hajón látottakhoz képest ez az eset csupán udvarias látogatásnak nevezhető. Sokkal kevésbé
ádáz módszereket alkalmaztak.

– Milyen értelemben, Daniel Jackson?

– Semmi indokolatlan vérengzés nem történt. Persze így sem túlságosan szép látvány; néhányan
türoszi meghalt, és ketten súlyosan megsebesültek, de ez most egyenes harcnak tűnik, és nem... –
Megrázkódott. – Értitek, ugye?

Kevésbé ádáz... Teal’c ezt a két szót ismételgette a fejében.

– Azt hiszem, helyes a megfigyelésed, Daniel Jackson. O’Neill megölte az egyik emberüket, de ők
nem ölték meg O’Neillt, pedig volt rá lehetőségük. Inkább magukkal hurcolták.

– Mitől vagy ebben ennyire biztos? – Carter őrnagy Teal’c-re pillantott, arcán kissé felengedett a
kínzó feszültség. A halálon már nem, egy egyszerű emberrabláson azonban még lehetett segíteni.

Teal’c a két nyomra mutatott, amelyeket Daniel Jackson

érkezésekor vett észre. Két párhuzamos szandálnyom indult a hegyek felé. Elmosódott, ám csaknem
bizonyosan bakancstól származó, folyamatos csapás haladt közöttük.

– Egy magas és súlyos terhet húzott itt két ember. Biztos vagyok benne, hogy O’Neill volt az.

– És mi a helyzet Kellyvel?

Az előzőek mellett más nyomok is tisztán látszottak a földön.

– Kelly professzort is magukkal vitték. A jobb oldali lábnyom mélyebb. Őt minden bizonnyal vállon
cipelték.

Carter őrnagy sötéten elmosolyodott.

– Nem bánjátok, ha idehozom Kandaulót, és beleverem ebbe az orrát?

6. FEJEZET

Ijesztő volt ez a nyöszörgés, és nem akart elhallgatni. Tíz másodpercenként hallotta az elnyújtott,
nehézkes hangot, amely elhalt, majd ismét előtört, halk sóhajok kíséretében. Arra gyanakodott, hogy
esetleg ő lehet felelős a dologért, mert ilyen szenvedő hangot pontosan olyan erős szorítások
szoktak kiváltani, mint amilyet épp az ő fején alkalmaztak.

A nyögés mellett hirtelen új hang jelentkezett, hasonlóan elnyújtott, ám kevésbé ritmusos. Ezúttal
biztosan tudta, hogy nem ő az elkövető. Ha Mexikó minden chilijét megette volna, akkor sem lett
volna képes ilyen hangerőt és illatot produkálni. A hatalmas szellentést egy újabb követte, nem épp
kevésbé rotyogó.

– Mfm – mondta, de nem tudta biztosan, mit értett ez alatt. A jó hír az volt, hogy a nyöszörgés
továbbra sem maradt abba.

Más szavakkal, ha az előbb valóban ő mondta azt, hogy mfm, akkor biztos, hogy nem ő nyöszörgött.

Mi lenne, ha kinyitnád a szemed, és körülnéznél? Éppen ezt a remek tanácsot fontolgatta, amikor
teljesen új felismerés suhant át az agyára telepedett ködön. Jelenlegi tartózkodási helye mozgott.
Pontosabban ingott. Hánykolódott. Himbálódzott.

– A fenébe – motyogta Jonathan „Jack” O’Neill az amerikai légierő ezredese.

Valami puha dolog kezdte szaglászni az arcát és a haját rágcsálni. Isteni. Megpróbálta lecsapni azt a
valamit, és ekkor vette észre, hogy alig tudja megmozdítani a karját. Úgy érezte, valamiképp
összefügghet a szorító érzés, és az a tény, hogy mindkét kezét megbéklyózták.

– Nahát, nahát! Csak nem kezd máris ébredezni? – Egyelőre nem tudta azonosítani a hangot, de
máris az idegeire ment. –

Ébresztő, kishaver!

Gyorsan kinyitotta a szemét, mert hirtelen rádöbbent, hogy számos kitűnő oka volt arra, hogy azon
nyomban megfojtsa Miss

Marple-t. Nagy nehezen sikerült leküzdenie a késztetést, hogy elájuljon, és igyekezett tájékozódni.
Egy nedves szalmaágyon feküdt, és ez minden bizonnyal elegendő magyarázattal szolgált a
szalmaszálakra a szájában. Az ágy egy deszkafal mellett állt. Vele szemben, egy másik hasonló ágyon
Kelly üldögélt, és bántóan derűsnek látszott, pedig ő is meg volt kötözve.

– Csodás, hát nem? – csipogta. – Cricklebottom és Haig szerint a föníciai hajóknak nem voltak tároló
helyiségei. Idióták!

Jack egy pillanatig együttérzéssel gondolt Crinklebuttra és Haze-re, miközben igyekezett függőleges
helyzetbe tornázni magát. Semmi értelme sem volt halasztgatni, és talán ez az erőfeszítés még
segíthetett is neki megfeledkezni Kelly idegesítő jelenlétéről, legalább egy rövid időre.

Na igen. Csakhogy a feje erőteljesen ellenezte a felülést. És valaki más is ellenkezett. Ingerült
horkantást hallott, és apró nyálcseppek csöppentek az arca bal oldalára. Felnézett, és egy szőrős,
nyálkás orrot pillantott meg maga előtt. Két ló állt mellette, a padlóhoz láncolva. Valamint a bal
bokájához. Szép kis eljárás!

Kiderült, hogy fa, kender és vászon együttese adja ki a nyögéseket, és hogy a cellájuk ide-oda
dülöngél. A lovak egykedvűen tudomásul vették a helyzetet, Jack gyomra viszont korántsem volt
ilyen békés. Hánykolódott a gyomra. A rosszban persze akadt valami jó is, a fejfájásról emiatt
gyakorlatilag meg is feledkezhetett. Lassan és mélyeket lélegzett, mégpedig a száján keresztül, és
igyekezett nem törődni a homlokára kiülő hideg verejtékkel. A lovakra koncentrált. Halványan
emlékezett valamire, ami lovakkal kapcsolatos. Valamire, aminek volt némi köze ahhoz, hogy egy
nyereg előtt oldalvást fekve lógott lefelé, mialatt az orra minden zökkenésnél orrfacsaró bűzbe
lógott...

zökkenés... nem éppen a legmegfelelőbb szó az adott körülmények között.

A fadeszkákon túl két padsort látott, amelyeken tizennégy testes férfi ült, és tizennégy nagydarab
evezőlapátot húzott. Az émelygés egyre egyértelműbbé vált. Persze lehetett volna rosszabb is a
helyzet. Lehetett volna a Ben Hur felújított változatának főszereplője is, akinek egy kétméteres
hústorony dühödt ostorcsapásai elől kellett félrehajlongania.

– Hihetetlen, hogy még életben vagyunk – jegyezte meg Kelly csevegésképpen. – Ezek rómaiak.

– Azt hittem, frígek. – Ez túl gyorsan szaladt ki a száján. A beszédtől felkavarodott a gyomra.

– Lehet, hogy az az álcájuk, de latinul beszélnek, azonkívül minden eszközük és fegyverük római.
Mocskos barbárok!
Barbárok? A rómaiak? Jacknek volt egy olyan érzése, hogy Crinklebutt és Haze szívesen vitába szállt
volna ezzel a megállapítással, de ő pillanatnyilag nem érezte magát elég jól ahhoz, hogy felvegye a
kesztyűt. – Maga miért nem menekült el?

– Mert az egyik selma a maga torkának szegezett egy kardot.

– Kelly megvonta a vállát. – Meggyőző volt.

– Ó! – mondta Jack, és arra gondolt, okos dolog-e megkérdezni, ki vagy mi az a selma.

– Csak ennyit tud mondani? Ó?

Ami azt illeti, igen. A deszkarácson túl, az evezősök első sora hirtelen felfelé billent, Jack fekhelye
pedig lefelé, akár egy libikóka. Ezúttal biztos, hogy belőle jött ki a nyögés. Hányinger kerülgette, és
epét érzett a torkában. Kelly összevont szemöldöke alól pislogott rá.

– Feküdjön le! – parancsolta.

– Jól vagyok!

Ha elég sokáig mondogatja magának, talán jobban is lesz. De ha nem, akkor sem fogja kihányni a
belét Miss Marple előtt. Ki van zárva!

Ekkor két dolog történt. Kirepültek a hullámvölgyből, ahová az imént kerültek, és az egyik ló éppen
ezt a pillanatot választotta, hogy könnyítsen a szélszorulásán. Ismét. Jack az ágy mellett álló vödör
felé fordult, és még épp időben sikerült elérnie. Öt percnyi heves okádás után már csak száraz
öklendezésre szorítkozott. Kelly továbbra is tudományos érdeklődéssel figyelte.

— Maga tengeribeteg.

Ó, igen. Remek érzéke volt a nyilvánvaló dolgok megállapításához.

– Mit gondol, miért a légierőbe léptem be és nem a tengerészethez? – hörögte Jack, és ismét a vödör
fölé hajolt. –

Mert nincs az az épeszű ember, aki hajlandó lenne felvenni egy olyan buzis bőszárú gatyát.

Jacket annyira meglepte a válasz, hogy egy fanyar vigyor erejéig felhagyott a béltornával.

– Azért is... Ide figyeljen, engem nem vonhat felelősségre a következményekért, ha megnev... –
Inkább bemutatta, mire gondol, és eközben észrevette, hogy valami hiányzik. — Hol az adó-vevőm? –
kérdezte a kötelező kör után.

– Azt hiszem, megijedtek tőle. Eldobták.

Nagyszerű. Ez a nap percről percre jobban alakult.

– Megijedtek tőle? Hogyhogy?

– Egyszer csak megszólalt. A lány hívta magát. A lány alighanem Carterre vonatkozott.

– Pontosan mikor történt ez?

– Úgy tíz órája.

– Micsoda?

– Amikor először magához tért, eléggé vadul viselkedett.

Azután megitattak magával valamit. Jack nem emlékezett semmire a szaglászó lovakon kívül, és úgy
gondolta, valószínűleg nem említette, hogy kifogásai vannak az altatókkal és az ágyhoz kötözéssel
szemben. És a hajók! A hajókat sem bírta!

– Én mákfőzetre tippelek. Elég sokáig eszméletlen volt. – Kelly ásított egyet, kissé megborzongott,
majd vádló hangsúllyal hozzátette. – Már aggódni kezdtem.

– Jól vagyok – morogta Jack ismét, és szórakozottan vette tudomásul, hogy valójában nem sokkal lett
jobban azóta, hogy ezt először kijelentette. Itt volt az ideje annak, hogy témát váltsanak. – Maga jól
van? Bántották?

– Az a kurittyoló, aki magát kiütötte, engem is kupán vágott, de semmi komoly. Viszont...

– Professzor!

– Igen?

– Mi az a kurittyoló?

– Selma. Ne szakítson félbe! Ott tartottam, hogy azt mondta a többieknek, ne öljenek meg minket.

– Azt mondta, hogy ne öljenek meg minket?

– Úgy van.

Jack végül feladta, és nyugton maradt a fekhelyén. Ugyanolyan homályos zavart érzett a fejében,
mint előző nap, amikor Kandaulót hallgatta Hamilqart házában. Tehát azok, akik állítólag
lemészároltak egy hajónyi embert valami vallási ellentét miatt, most vették maguknak a fáradságot,
és mindössze elhurcolták őket, ahelyett, hogy rögtön végeztek volna velük. És mindezt azok után,
hogy néhányukat kivonta a forgalomból. Ez így nem volt kerek. Azonkívül pisilnie is kellett, de az
közel sem zavarta ennyire. Általában szívesen játszotta a falu bolondját, de csak akkor, ha ő maga
döntött úgy; a tényleges értetlenség korántsem volt ínyére. A zavarodottság sosem bizonyult a
legjobb kiindulópontnak.

Az egyik ló, úgy látszik, osztotta Jack nyugtalanságát, és az arcába horkantott.

– Borzalmas ez a bűz!

– Maga tetszik neki – mondta Kelly.

– Na igen, legalább neki... – elfordította a fejét, és a rosszullét következő hullámát várta, ami
csodálatos módon nem jött el. A lefekvés tényleg segített, de ezt nem akarta bevallani Miss Marple-
nak. – Elvitték a gyerekeket?

– Azt hiszem, elsősorban emiatt támadtak, igen.

– Hol vannak?

– Nyolcan itt, az elülső rakodótérben, a kisebbek a másik hajón. Őket is elaltatták. Úgy látszik, ezek
azt vallják, hogy jobb nem hallani a gyerekeket, elég pusztán látni őket. – Áthatóan Jackre nézett. –
Egyet kell értenem velük.

Jack inkább nem reagált a tréfára.

– Két hajó van.

– Igen. Két gálya. Kicsik.

– És ez mit jelent? – kérdezte Jack morogva. A kicsi kifejezés valahogy nem állt összhangban a nyolc-
kilenc hatalmas evezős fickóval.

– Gondolkodjon, kishaver! Vagy magának csak arra jó a feje, hogy a fülei ne érjenek össze? Azt
jelenti, hogy valószínűleg nincsenek hadihajóik. Ha én egy ilyen rajtaütésre készülnék, egy nagyobb,
gyorsabb és felfegyverzett hajóban vágnék neki a kalandnak, arra az esetre ha netán üldözőbe
vennének. Nincs igazam? – Elvigyorodott, azután megválaszolta a saját kérdését.

– Dehogynem. És ha ezeknek nincs hadihajójuk, maga szerint ez mit jelent?

Jack maga előtt látta negyedik osztályos tanárát, aki falfehér arccal ordított neki: Gondolkodj,
Jonathan!

– Gyere vissza, Daniel! Mindent megbocsátok – morogta magában. A professzornak viszont ezt
mondta. – Azt, hogy a türoszi tőzsde ingadozása következtében az égbe szöktek a hajóárak?

– Úgy van! – kiáltotta Kelly. Ha nem lett volna megkötözve, tapsolt is volna, mint egy mutatványos
fóka. – Nem engedhetik meg maguknak. Érdekes módon az összes harcos egyben evezős is, ami
megint csak arra utal, hogy ez egy viszonylag kis méretű gerillaszervezet, nem pedig egy
nemzetállam hadserege.

– Ezt eddig is tudtuk. Kandaulo elmondta.

Kelly hangosat horkantott, amin még a lovak is meglepődtek.

– Ugyan már! Tegnap még nem volt ennyire jólnevelt! Ne mondja, hogy hisz annak a
varázslóutánzatnak!

Aha. Tehát még dolgoznia kell a diplomatikusságán.

– Van ötlete, hogy merrefelé tartunk?

Újabb horkantás. Ezúttal az egyik ló válaszképp szellentett egyet, mintegy tiltakozásul. A professzor
fenyegetően végigmérte az ezredest, majd nagyképűen folytatta.

– A hajók egy elhagyatott kikötőben horgonyoztak. Nem tudom biztosan, hogy milyen messze és
milyen irányban a templomtól, mert csak akkor tértem magamhoz, amikor már majdnem odaértünk.
Amint bepakolták a gyerekeket és ezt a két gebét, dél felé vettük az irányt, hajónként úgy húsz
emberrel.

Végre valami használható információ, habár Jack nem éppen ezt akarta hallani. Nem volt annyira
reménytelen a helyzet, mint amikor kibukkantak a féregjáratból, és egy rossz csillagkapun
átbukfencezve egy jégbarlangban találták magukat, de azért közel járt hozzá. Mindenesetre sokkal
jobban örült volna annak, ha épp Carter tett volna rögzítőkötést a lábára, ahelyett hogy Kelly előtt
kelljen okádnia. Különben is, a jégbarlang nem imbolygott, ráadásul akkor volt náluk kommunikációs
eszköz.

– Nem lesz könnyű dolgunk az adó-vevő nélkül – morogta. – Habár Carter mindig elő tud állni valami
varázslattal.

– A lány?

– Az elméleti asztrofizikus. Maga csak azt hiszi, hogy okos. Ő tényleg okos. De ha Carter nem talál
meg minket, akkor jobb, ha elkezdünk azon gondolkodni, hogyan jutunk vissza egyedül.

– És mégis hogyan képzeli? Hányással megfélemlíti őket?

Hé, ez nem is rossz ötlet...

– Azonkívül – karattyolt tovább Kelly –, szerény véleményem szerint sokkal könnyebb úgy
keménykedni, ha az ember nincs a padlóhoz láncolva. Szóval, kérem, tegye meg azt a szívességet,
hogy pihen egy kicsit, és oda okád, ahol nem látom!

Tessék?

Minden valószínűség szerint most az lesz a legjobb, ha csendben marad. Miss Marple-nak azonban
egyvalamiben igaza volt; azon kívül, hogy igyekeznek életben maradni, az égvilágon semmit sem
tehettek egészen addig, amíg a hajók ki nem kötnek. Ha valaha kikötnek.

Te jó ég, meddig tart még ez a hajókázás?!

– Ez a CSK-1 írisz kódja – jelentette be Davis őrmester, kissé remegő hangon.

George Hammond lemondóan behunyta a szemét. A 3-as és a 17-es CSK egységek épp most tértek
vissza egy meglepetésszerű összetűzésből Anúbisz jaffái ellen, és a gyengélkedő tömve volt.

– Nyissa meg az íriszt – mondta.

– Az orvosi csapatot készenlétbe, uram?

– Ne legyen olyan kishitű, őrmester!

Miközben az írisz szürke lapjai elfordultak, Hammond maga elé képzelt egy jelenetet, amelyben első
számú csapata végre egyszer nem valami újabb problémával tért haza idő előtt, hanem egyszerűen
azért, hogy P2X-akármi bolygó uralkodóinak megkésett, ám szívélyes Hálaadás napi üdvözletét
közvetítse. Amikor Carter őrnagy saját erejéből, látható sebesülés nélkül jelent meg az
eseményhorizonton, a tábornoknak máris valamivel jobb lett a kedve. Azután meglátta az őrnagy
arckifejezését. Ez, és a tény, hogy amikor a féregjárat bezárult, az őrnagy még mindig egyedül állt a
csillagkapuban, véget vetett a tábornok Hálaadás napi vágyálmainak.

Az őrnagy nem várta meg, hogy a tábornok köszöntse. A biztonságiakat félresöpörve az útjából,
szélsebesen átviharzott az ajtókon, és kettesével véve a lépcsőfokokat, felrohant a vezérlőbe.

– Uram. Őrmester.

Csurom víz és csupa sár volt, a szeme alatt foltos – kosz vagy a kimerültség nyomai –, és úgy nézett
ki, mint aki huszonnégy órán keresztül folyamatosan rohant.

Hammond összevonta a szemöldökét.

– Őrnagy, valami azt súgja, hogy nem csak azért ugrott be, hogy megnézze, hogy vagyunk.

– Nem, uram. Vagyis, igen, uram... – Fáradtan végigsimított az arcán. A foltok nem tűntek el. Ezek
szerint a kimerültség jelei voltak. És még valamié. Félelem. – Uram, engedélyt kérek egy pilóta
nélküli repülőgépes felderítés megkezdéséhez, amilyen hamar csak...

– Az engedélyt megtagadom!

– De tábornok...

– Előbb legalább mondja el, hogy miért viharzott be a bázisra

úgy, mintha itt lenne a világvége.

– Igen, uram!

Carter kihúzta magát. A fegyelmezett kifejezés azonnal visszatért az arcára. Maga a tény, hogy az
imént eltűnt onnan, sok mindent elárult.

– Az eligazítóba, őrnagy!

– Igen, uram.

Hammond a lépcső felé indult. Szeme sarkából észrevette Walter Davis aggodalommal teli arcát. Az
őrmester majdnem annyi idősnek nézett ki, mint a tábornok, és Hammond azon gondolkodott, vajon
ő maga mennyi idősnek tűnhet most. Carter csoszogva követte, a kimerültség, a bűntudat vagy talán
mindkettő együttes lesújtó hatása miatt.

Ha hét évvel ezelőtt valaki azt mondta volna a tábornoknak, hogy egy asztrofizikus, egy civil
régésznyelvész, egy jaffa és egy cinikus ezredes, aki mellesleg művészi szintre emelte a
függelemsértést, fogja alkotni a legösszetartóbb, leghatékonyabb egységet, amelyet valaha
vezényelt, azonnal pszichiátert hívott volna az illetőhöz. Mégis, itt volt ez a csapat, majdnem hét éve
együtt, és nem is egyszer megmentették már a jó öreg Földet, no meg egyéb bolygókat is, miközben
tagjai mind kifejlesztették saját önvédelmi rendszerüket. Hammond azonban nagyon is tisztában volt
vele, hogy az ő feladatuk mellett, ez korántsem jelentett teljes garanciát a biztonságra. Carter őrnagy
érkezéséből ítélve, lehetséges, hogy éppen most történt valami végzetes. Ez persze már korábban is
sokszor az eszébe jutott.

A tábornok ez utóbbi gondolat keltette hamis optimizmustól hajtva lépkedett fel a lépcsőn. Az
eligazító szoba túl volt fűtve, mint általában, de momentán nem számított. A gyengélkedő így is
eléggé tele van, nem szükséges, hogy Carter őrnagy megfázzon.

– Üljön le, őrnagy! – Hammond az asztalfőnél álló székébe süppedt.

Carter levette a hátizsákját, és a tábornokkal szemben telepedett le. Egyenruhája ingujja foltot
hagyott a fényesített asztallapon, és a ruhájából csöpögő víz tócsákba gyűlt a bőrszéken. Aki
megálmodta ezt az eligazító szobát, igen messze állhatott a való világtól.

– Uram, elveszítettük O’Neill ezredest – közölte Carter minden bevezető nélkül.

– Elveszítették O’Neill ezredest? – kérdezte a tábornok, és mindennél jobban remélte, hogy az

őrnagy nem csupán az

érzelmeit akarta kímélni.

– Eltűnt.

Tehát eltűnt, és nem halott. George Hammond kifújta a levegőt, pedig észre sem vette, hogy eddig
bent tartotta. Mély megkönnyebbülése azonban ingerültségbe csapott át.

– Az összes bosszantó szokásából pont ezt az egyet kellett megtartania?

– Uram?

– Ha nem tévedek, ez a harmadik alkalom az utóbbi tizenkét hónapban, őrnagy.

Legutóbb Harry Maybourne után ugrott valamilyen erőtérbe, ami azonnal egy ismeretlen helyre
dobta, ahol csak egy hónappal később találták meg. Sok szerencsére volt szükség ahhoz, hogy vissza
tudják hozni onnan, valamint a Tok’ra segítségére. Az ezredesnek megsérült a combja, és egy olyan
hallucinogén anyag hatását kellett kihevernie, amihez képest az LSD csupán gumicukornak számított.
Az azt megelőző eset még súlyosabb volt. Viszonylag korán sikerült kideríteni a hollétét, viszont
lehetetlenség volt hazahozni. Nem tudtak mást kitalálni, mint hogy megszerveztek egy elterelő
hadmozdulatot, és imádkoztak. Az ezredes felismerte a lehetőséget a szökésre, elmenekült, majd
néhány nap múlva hazatért, fáradtan, holtsápadtan és hallgatagon. A ruhája különös helyeken volt
szétszaggatva, de nem volt semmifele fizikai bizonyíték arra, hogy Baal mit művelt vele. Hammond
biztosan tudta, hogy O’Neill ezredes úgynevezett jelentése az igazság annyira kivonatos formáját
tartalmazta, amit Jack még éppen elegendőnek gondolt.

Úgy alakult, hogy megmentettem egy régi barátnőmet, akivel korábban sosem találkoztam.

Azután megint, gondolta George Hammond. Azután megint...

És most ez.

– Mi történt? – kérdezte.

Akármennyire is fáradt és ideges volt Carter őrnagy, így is képes volt tömören összefoglalni a
helyzetet, hál’ Istennek. Eléggé kacifántos történet volt szellemhajókkal, főpapokkal, isteni
megtorlással, kiskorú szerzetesekkel és furcsa fejfedőt viselő gerillákkal.

A legfontosabb rész közepén a tábornok félbeszakította Cartert.

– Azt mondja, hogy... elveszítették... Dr. Kellyt is?

Sam Carter elvörösödött, és ezzel végre némi színt kapott az arca.

– Igen, uram. Dr. Kelly... nem vette figyelembe az utasításokat, és egyedül elment a templomba. Ezt
nem kifogásként mondom, uram. Figyelnem kellett volna, hátha megpróbálkozik valami ilyesmivel.

Lehetséges, ám Hammond tábornoknak volt egy olyan érzése, hogy ha Dr. Kelly valamit a fejébe
vesz, akkor úgysem lehet megállítani. Ezek után nem nagyon lesz kedve a brit védelmi miniszterrel
társalogni.

Rettentően sajnálom, öregem, elvesztettük az emberüket.

Biztos, hogy vissza akarják kapni?

– Mi van Teal'c-kel és Dr. Jacksonnal?

– Türoszban vannak. Daniel igyekszik bőséges háttérinformációt gyűjteni, Teal'c pedig megpróbálja
elsimítani a dolgokat a zsinattal. A helybéliek...

– Azt hiszik, hogy szellem. Igen, ezt már említette – vágott közbe Hammond. Úgy gondolta, hogy ez
az egyik legkülönösebb elképzelés, amivel valaha is találkozott, pedig jó néhány érdekes dolog
felmerült már, amióta ebben a pozícióban szolgál.

– Ez momentán a segítségünkre van, de nem tudhatjuk, meddig fog tartani – ismerte be Carter. –
Előbb-utóbb biztosan gondot fog okozni. Kandaulo láthatóan attól tart, hogy Teal’c fenyegeti a
pozícióját, ezért a lehető legtöbbet kell nyernünk a helyzetből, ameddig lehetséges.

A tábornok bólintott.

– Nem találtak goa’uld jelenlétre utaló jeleket? Ki ez a Meleq? Lehet, hogy goa’uld?

– Lehetséges, uram, de még nem tudjuk. Daniel beszélt egy lánnyal, aki a csillagkaput bejáratként
emlegette Meleq birodalmába. Ez erre utalhat. Ha Meleq goa’uld, akkor nagyon meghúzza magát.
– Reméljük, hogy ez így is marad. Folytassa, őrnagy.

– Teal’c egy régi kikötőig tudta nyomon követni a frígeket, a templomtól három kilométerre. Úgy
gondolja, hogy hárman, esetleg négyen lóháton vihették O’Neill ezredest és Dr. Kellyt, és néhány
nagyobb gyereket. A kisebbeket gyalog cipelték.

– Egy kikötőbe?

– Igen, uram. Hajóval menekültek el. Feltehetőleg két hajóval.

– Őrnagy, az óceánok igen kiterjedtek tudnak lenni. Roppant kiterjedtek. Hogy az ördögbe...

– Ezt nézze meg, uram!

Carter elővett a hátizsákjából egy papirusztekercsnek látszó tárgyat. Kihajtogatta, és az asztalra

terítette, óvatosan elkerülve a nedves foltokat. Egy csipkézett, észak-déli partvonalat ábrázolt,
mögötte egy hegyvonulattal.

– Ezt Hamilqarttól kaptam. A part és a parthoz közeli szigetek térképe. Nem éppen GPS pontosságú,
de lehet vele dolgozni. A relatív távolságok eléggé eltérnek. A méretarány nagyjából 1:10000. – Sam
Carter jobb keze mutatóujjával egy apró pontra mutatott. – Ott van a templom. Ott pedig – nyugat
felé csúsztatta az ujját – a kikötő, ahonnan elmenekültek. Türosz mindkettőtől keletre fekszik, ami
harcászati szempontból előnyös a támadóknak, mivel így nem futhatnak bele utánpótlást szállító
csapatokba. Ha olyan okosak, amilyennek hisszük őket, akkor nem kelet felé hajóztak, de nem is
nyugatra, Szidón felé. – Egy pöttyre mutatott. – Más szóval, a legvalószínűbb menekülési útvonal dél.

Hammond tábornok kétkedően méregette a rengeteg kis szigetet, amelyek a parttól délre pettyezték
a tengert.

– Mégis mennyi szigetről van szó, őrnagy?

– Nem az összesről, tábornok. – Carter igyekezett bizakodónak látszani, de nem járt túl sok sikerrel. –
Mintegy

ötvenről.

– Ötven?

– Leszűkítettük a kört, amennyire csak lehetséges.

Tenyerével elkülönített egy kúp alakú területet.

Egyértelműen ötvennél több szigetet tartalmazott, de némelyik kisebb volt, semhogy emberrablók
főhadiszállásául szolgálhatott volna. A nagyobbak közül néhány cifra írással volt megjelölve, amelyet
a tábornok nem tudott elolvasni.

– Mik azok?

– Türoszi települések. Hamilqart jelölte be őket. Úgy véli, a frígek aligha rejtőzködnének ezek közül
bármelyiken. Ezzel egyet kell értenem. Maradnak a lakatlan, nagyobb méretű szigetek, amelyek
természetes kikötővel rendelkeznek. Így is hatalmas területről van szó, de jobb, mint a semmi.

Nem sokkal, gondolta magában Hammond.

– Hogyan akar haladni?

– Az első egység elindulhat, amint elkészülök a kutatási hálóval, uram. A távolságok és a repülési
feltételek nem igazán érdekesek, de amikor elhagytam Türoszt, éppen elvonult egy vihar. Ha ezt ki
tudjuk használni, akár még tengeren is találhatjuk őket. A türosziak iszonyúan rettegnek Meleq
haragjától, és nem hajóznak ilyen időben.

Ha, ha, ha... Túl sok volt a feltételes mód, de nem számíthattak többre. A tábornok Carter kezére
pillantott, amely még mindig a térképet szorongatta, mintha valami roppant értékes dolog lenne.

– Kérem ezt a térképet, őrnagy – mondta végül Hammond. – Davis őrmester és Siler megteszi a
szükséges lépéseket. Maga vegyen egy forró zuhanyt, és aludjon legalább hat órát. Ez parancs.

– Nem! – Carter az asztalra szögezte a térképet a kezével, majd hozzátette. – Uram.

– Őrnagy...

– Tábornok, tudom, hogy ők nagyon jól képzettek. De én gyorsabb vagyok. Azonkívül a telemetria
nem működik a csillagkapu harminc mérföldes sugarán kívül. Nekem kell beprogramoznom a
keresési feltételeket és a felvételi sort. Amint ezzel elkészülök, átadom az egészet Davisnek és
Silernek, és eltűnök zuhanyozni. – Fanyar mosolyra húzta a száját. – Még aludni is megpróbálok, ha
ez a parancsa. Kérem, uram.

Nyilván elég sok időt töltött O’Neill közelében ahhoz, hogy magába szippantson némi lazaságot.
Másrészt viszont tagadhatatlanul igaza volt. Hammond röviden elmosolyodott, majd felállt.

– Rendben van, őrnagy. Kap negyvenöt percet. 17:30 után látni sem akarom. Megértett?

– Igen, uram! Köszönöm, uram!

Mielőtt a tábornok megszólalhatott volna, Carter felkapta a térképet, és elindult a vezérlőbe.

A pilóta nélküli repülőgép kiröppent az eseményhorizontból, és sebesen emelkedni kezdett, amíg el

nem érte a műveleti magasságot. Délnek fordult, a part felé.

– Még egy! – kiáltotta Hamilqart izgatottan, nagyokat pislogva az eső miatt. Addig követte
tekintetével a repülőgépet, amíg csak tudta.

Tehát igen sokáig. Egy tisztább napon a szürkéskék gép szinte láthatatlan lett volna az égen, de a
felhős égbolton kristálytisztán látszott. Nem mintha itt bárkinek is lett volna megfelelő eszköze, hogy
lelőhesse. Ha egyáltalán szándékukban állt volna.

– Kecses, mint egy daru – jegyezte meg tűnődve Hamilqart.

Egy pillanatra szinte azt is elfelejtette, hogy az ő fia is eltűnt.

A daru halott ólomkacsaként zuhanna le, ha kifogyna az üzemanyaga, de Dr. Jackson nem akarta
kiábrándítani házigazdájukat. Ez volt a harmadik és utolsó repülőgép, és Hamilqart az előző kettőt is
pontosan ugyanilyen költőien fogadta. A lelkesedés Jacket juttatta Daniel eszébe, és erről furcsa
módon eszébe ötlött előző esti különös álma is, valamint az utána következő társalgás, amelyet
egyáltalán nem nevezhetett kielégítőnek.

Daniel Jackson, mi...

Micsoda? Hogy inkább foglalkozzon a saját dolgával?

Daniel nagyot sóhajtva felhajtotta kabátja gallérját, hogy ne fújjon be a szél. A hideget nem tartotta
kint, viszont keskeny vízpatak folyt végig a hátán. A Meleqnek tulajdonított időjárási megtorlás
kezdett ótestamentumi méreteket ölteni. Úgy látszik,

őfelsége annyira zabos lett, hogy özönvízzel fenyegetett. Az eső egy pillanatra sem csillapodott előző
este óta, és ha még egy ideig eltart, Daniel hamarosan képes lesz gombát termeszteni a sapkája alatt.
Szomorúan gondolt a zsinat csarnokának száraz, meleg kényelmére.

Az említett kényelmet váratlanul kellett elhagyniuk, amikor a repülőgépek rátaláltak Jack adó-
vevőjének jelére, tíz másodperccel a kutatás megkezdése után. A zsinat nagy riadalmára Dr. Jackson
adó-vevője recsegni kezdett, és Hammond tábornok nyers hangját hallották belőle, aki azt kérte,
hogy valaki ellenőrizze a koordinátákat. Minthogy Teal’c ezoterikus státusza megkönnyítette számára
az előrehaladást a papoknál, Daniel önként jelentkezett, és elindult a G-J/37 rácskoordinátához.
Hamilqart az időjárás viszontagságai ellenére felajánlotta szolgálatait mint kísérő, vagy azért, mert
Kandaulo azt mondta neki, hogy ne engedje ki az idegeneket a látóköréből, vagy mert bűntudatot
érzett Jack és Dr. Kelly elvesztése miatt.

Az adó-vevőt attól a helytől öt lépésnyire találták meg, ahol Jack kése volt tegnap, félig a sárba
süllyedve, ami megmagyarázta, miért nem vette észre éjszaka még Teal’c sem. Az ezredesnek
természetesen színét se látták. Jack minden bizonnyal a küzdelem során vesztette el az adó-vevőt.
Daniel jelentett a főhadiszállásnak, és teljesen biztos volt afelől, hogy a két adó-vevő nyomán most
már 200%-osan megtalálható. A lehangolt Hammond tábornok arra kérte Dr. Jacksont, hogy
maradjon a helyszínen, és ha szükséges, segítsen a repülőgépek visszajuttatásában.

Mindez hat órája történt. Amikor a repülőgép másodszorra is visszatért, Siler két embere is átjött a
kapun, és hoztak egy esernyőt, ami úgy nézett ki, mintha egy öreg laboránstól kérték volna kölcsön.
Az esernyő pontosan tizenegy percig bírta, azután megadta magát egy széllökésnek. Összecsuklott,
és olyan volt, mint egy pikkelysömörben szenvedő pók, ami egy árnyékos

sarokban leselkedik. Daniel az út melletti fák közé húzódott, és csendes belenyugvással süppedt a
sárba, tudván, hogy ennél vizesebb és koszosabb már úgysem lehet.

Hamilqart végül szem elől veszítette a gépet, és csatlakozott hozzá. Habozva szemlélte Danielt, majd
a vizenyős talajt, és néhányszor megfordult, akár egy hatalmas macska, ami épp leülni készül. Végül
mordult egyet, és merev háttal leguggolt, majd beszélgetést kezdeményezett.

– Meleq madara? Meleq maga teremtette, Daniel Jackson? – Átvette a szellem által használt
megszólítást.

Daniel elmosolyodott, és megrázta a fejét.

– Nem. Mi építettük.

– De Meleq birodalmából jött.

– Nem. Egy Föld nevű bolygóról jött, ahol mi lakunk.

Most Hamilqart mosolyodott el, azután ravaszul kacsintott.

– Te tréfát űzöl velem, Daniel Jackson. Minden gyermek tudja, hogy a Chappa’ai Meleq birodalmának
a bejárata.
– Ez a kapu nagyon sok helynek a bejárata. Szó szerint több százé. Csak meg kell nyomni a megfelelő
szimbólumokat ezen –

Daniel a tárcsázóra mutatott –, és szinte bárhová eljuthatsz, ahová csak szeretnél. – Hirtelen eszébe
jutott valami. – Nem tudod véletlenül, melyik szimbólumok nyitják ki Meleq birodalmának kapuját?

Hamilqart tágra nyitott szemmel meredt Danielre, mintha a régész azt kérte volna tőle, hogy ölje
meg a saját anyját.

– Csak két ember tudhatja ezt a titkot. A Főpap és az utódja.

Abibaal halála óta már csak egy, Kandaulo, és még nem választottuk ki az utódját. Türosz összes
lakója közül csak Kandaulo érintheti meg a zárat. Bárki más érinti meg, borzasztó eretnekséget követ
el.

Zárat, mi?

– Sajnálom, Hamilqart. Nem akartalak megsérteni. Csak kíváncsi vagyok.

– Akárcsak én, barátom. Akárcsak én. – Csöpögő palástját szorosabbra húzta magán, és ugyanolyan
gyorsan visszanyerte szívélyességét, ahogy elvesztette. – És tudom, hogy nem akartál megsérteni. De
mondd el, hogyan tud repülni ez a madár? Varázslat?

– Nem varázslat. Tudomány.

– Tudomány?

Nagyszerű, Jackson! Ennek az embernek a tudomány Pitagoraszt jelenti, és nem sok minden mást.
Jobb lett volna meghagyni a varázslat hitében. Most el kell magyaráznod a Bernoulli-elvet, amit te
magad is alig értesz, egy olyan embernek, aki annyit tud az aerodinamikáról, amennyi a kezdetleges
hajózáshoz feltétlenül szükséges. Hol van Sam, amikor szükség lenne rá?

Daniel egy fának támaszkodott, és egy szerencsétlen középutat választott.

– Tanulmányoztuk és lemásoltuk a madarak szárnyait. Így tudunk repülő gépeket készíteni.

– Á! – mondta Hamilqart, és azonnal lecsapott a nyilvánvaló hibára. – De nem úgy néznek ki...

... mint a madarak szárnyai. Dr. Jackson ennek fájdalmasan tudatában volt.

– Hamilqart, kérdezhetek valamit? – vágott közbe gyorsan.

– Természetesen.

– Azt hallottam, hogy Meleq néha ellátogat a templomba.

– Így van. Mit szeretnél kérdezni?

– Láttad őt valaha?

– Csak egyszer, nagyon régen. – Hamilqart arcára mély ráncok telepedtek, és úgy nézett ki, mintha el
akarna tűnni palástja redői között.

Alighanem jól is tette volna. Daniel azt tapasztalta, hogy az olyan istenek, akik megmutatják a valódi
arcukat, különösen kegyetlenek szoktak lenni. Másrészt viszont az is lehetséges volt, hogy csak az
egyik pap öltözött be istennek.

– És hogy... khm... hogy nézett ki?

– Csodásan. Magas volt, sötét, talpig fekete ruhában, ahogy a viharok istenéhez illik. Amikor
megszólalt...

– Milyen volt a hangja? – Daniel nagyon igyekezett, hogy ne tűnjön riadtnak a hangja.

– Mint a szél, amely vihar közeledtét jelzi.

Türoszi barátunk visszatért lírai hangulatába, ami most nem volt túl szerencsés, gondolta Dr. Jackson.
Érezte, hogy mindennemű érdeklődés az illető hangjára vonatkozóan sikertelen kísérlet volna. Talán
máshonnan kellene megpróbálkozni...

– Tehát csak egyszer láttad őt?

– Sajnos, igen. Meg kell értened, én csak egyszerű akolita vagyok. Csak a papok láthatják
rendszeresen Meleqet.

Ez némileg alátámasztotta a jelmezes teóriát. Ha a papok istennek öltöztek be, aligha

kockáztathatták meg a túlzott létszámú nézőközönséget. Azonkívül az is igaz volt, hogy a csapat
eddig nem talált a bolygón semmiféle goa’uld tevékenységre utaló jelet – amit azért nagyon nehéz
lett volna nem észrevenni. Mégis, biztos, ami biztos.

– Tehát az egyszerű emberek közül senki sem látta őt?

– Nem. Hacsak... – Hamilqart félbeszakította önmagát. – De ez már régóta nem fordult elő, dicsőség
Meleqnek.

Egy kövér esőcsepp hangosan Daniel sapkájának karimájára pottyant. Talán Meleq figyelmeztetése
volt a helytelen kíváncsiskodás miatt? Daniel úgy döntött, mindenesetre folytatja.

– Hacsak mi?

– Hacsak valaki eretnekséget vagy árulást nem követ el. A kettő tulajdonképpen egy és ugyanaz.

– Természetesen. Tehát mi történik azzal, aki ilyesmit követne el?

– Amint az illetőt elfogják – márpedig elfogják, mert Meleq nem hagyja futni az árulókat és
eretnekeket –, a templomba viszik. A főpap megidézi Meleqet, és engedélyt kér a bűnös
megtisztulására.

– Megtisztulás? – Dr. Jackson nem gondolta, hogy szappan és víz volt a dologban.

– Ez egy igen fontos szertartás – magyarázta Hamilqart. Hangja remegni kezdett, és hirtelen
komolysága különös ellentétben állt csuromvizes palástjával és a homlokára tapadó fekete
sárpöttyökkel. – Ez a legjelentősebb szertartásunk, mivel egyszerre fedi fel Meleq méltóságát és
könyörületességét. Ez az egyetlen szertartás, amelyet mindenki megnézhet.

– És pontosan mi történik?

Hamilqart felegyenesedett, mintha a témát nem lett volna szabad olyan alantas közegben
megtárgyalni, mint amilyen a sár. De az is lehet, hogy a jó Öreg harcolj vagy menekülj ösztön tört elő
belőle. Széttárta karját a szakadó esőben, és kántálni kezdett.

– Alázkodj meg, ó gyermek, és meg leszel szabadítva a gonosztól. Alázkodj meg, ó gyermek, és Meleq
szenvedélye meg fog tisztítani. Alázkodj meg, ó gyermek, és Meleq áldott misztériuma fog
elemészteni... – karjait leengedte, és
elhallgatott, mintha valaki kihúzta volna a szőnyeget a talpa alól.

– Bocsáss meg. Kicsit... magával ragadott a hév. Lehet, hogy szerencséd lesz megnézni egy
megtisztulást.

– Megnézni? – Daniel nem volt biztos abban, hogy kimondottan boldog lenne a megtiszteltetéstől. –
Az hogy lehet? Nem azt mondtad, hogy régóta nem történt ilyesmi?

– De igen. De nyisd ki a szemed, Daniel Jackson. A frígek nyíltan támadják Meleqet, minket és a
gyermekeinket. A segítségetekkel meg fogjuk találni őket, és akkor Meleq meg fogja kapni a
gyermekeinket, és meg fogja tisztítani a bűnösöket, frígeket, türosziakat egyaránt.

– Vannak köztetek is bűnösök?

– Ej!

Nem volt egyértelmű, vajon a rikoltás arra utalt-e, hogy vannak spirituálisan és politikailag vétkes
elemek a türoszi népesség tagjai között, vagy arra, hogy fennhangon kimondta ezt tényt.

– Tudod, kik azok?

– Ó, nem! Nem, persze, hogy nem. Az ilyen emberek nagyon jól tudnak titkot tartani, nem igaz? De
hát a frígeknek olyan dolgokról volt tudomásuk, amelyekről csak közülünk tudhatott valaki. Tudtak a
templom oldalajtajáról. Tudták, hogy kiválasztottuk a gyermekeket. Tudták, hogy biztonságban
elérhetnek a kikötőbe. – Hamilqart visszasüllyedt guggoló helyzetébe, mintha a keserűség lehúzta
volna, és szertelenül csacsogva témát váltott. – A kikötő egykor kellemes hely volt.

Halászfalu. A feleségem, Ayzebel ott született, de azóta már elnéptelenedett. Te...

Ekkor napfény csíkja hatolt át a felhők között, és megcsillant a számtalan esőcseppben. A csillagkapu
és a templom felett ragyogó szivárvány futott át. Hamilqart tapsikolni kezdett.

– Nem szabad csüggednünk! – lelkendezett. – Nézd! Meleq még most is azt mondja, van remény! A
fiam vissza fog térni Meleq szolgálatába, barátaid pedig megszabadulnak.

Megszabadulnak.

Daniel kíváncsi lett volna, mit értenek a türosziak megszabadulás alatt. Neki bőven elég lett volna az,
hogy majd megtaláljuk őket – élve, egy darabban, ha ez nem volt túl nagy kérés Meleqhez. A
szivárvány elhalványult, mert egy felhő ismét elé úszott. Volt egy sanda gyanúja, hogy esetleg mégis
túl nagy kérést tett fel.

7. FEJEZET

Legalább sikerült kiszabadítania a lábát, és így könnyebb volt egyenesen járnia. Terra firma, egy
fenét! A talaj mozgott, függetlenül attól, hogy most már földúton haladtak. Bakancsa alá mindenfelől
kis kavicsok kerültek. Hallása még nem szokott hozzá a szárazföldhöz – habár a száraz igen relatív
fogalomnak tűnt. A hegycsúcsokat vastag felhők takarták, és mindent eláztattak – ennél már csak az
lehetett rosszabb, amikor vizes lepedőbe csavarták az embert.
Néhány száz méterrel alattuk a két hajó egy védett öbölben horgonyzott, amelyre sűrű köd és eső
borult. Mögötte az úton, egy csapat fríg, vagy római, vagy micsoda mögött vonultak a nagyobb
gyerekek. A négy legfiatalabbat lovasok vitték el, abban a pillanatban, hogy a lovaikat partra hozták.
Luli a nagyobbakkal menetelt. Fáradt volt, félt és fázott, de különben nem esett baja.

Mindeddig nem látszott semmilyen mód a menekülésre. Balra szakadék tátongott, jobbra meredek
hegyoldal magasodott, olyan úttal, amit a térde nem köszönt volna meg neki, ráadásul két fegyveres
zárta le, az ő karja pedig szorosan össze volt kötözve a háta mögött. Amellett nem is tudott volna
merre futni. Egy szigeten voltak. Ilyen körülmények között úgy érezte, hogy megtisztelő a négy
hatalmas méretű őr, akik kisebb-nagyobb ütésekkel jutalmazták nem tervezett megtorpanásait.

– Mohvay! – ordította Stupidus Humortalanus, és taszított rajta egyet, ha esetleg valami akadályozta
volna a megértést.

Jack megbotlott, és csak nehezen tudott ellenállni a kísértésnek, hogy lefejelje a fickót. Valószínűleg
üdítő érzés lett volna, ám a végeredmény már aligha bizonyult volna kellemesnek. Neki.

– Hogy mondja latinul, hogy legközelebb kitaposom a beled?

A Malakiás fondorlatainak köszönhető gyorstalpaló

tanfolyam az ókori nyelvekben sajnos nem volt elégséges a latin szitokszavak elsajátításához. Öt
bukfencébe került, hogy kicsikarjon valamit, ami megközelítette az „idiótát”...

Stupidus azonban most már nem ismételte meg a mozdulatsort. Helyette inkább Jack nyakának egy
csiklandós pontjára helyezte a kardja hegyét. Nem éppen hagyományos válasz, de néhány centi acél
az ember agyának közelében elég meggyőző tud lenni. Jack káromkodott egyet, és továbbment.

Úgy tíz méterrel előtte a hegyoldalban Miss Marple kaptatott, egy botra támaszkodva, amit valaki
levágott neki. Vagy Dr. Jackson iránti tiszteletadásnak szánta a tüsszögést, vagy megfázott. Egyébként
látszott rajta, hogy inkább hajókázott volna, minthogy hegyet másszon, pedig az ő keze nem volt
összekötözve. Talán fel kellett volna világosítani ezeket a fickókat a valódi természetéről. Egyébként
a professzornak igaza volt, tényleg olyan volt, mint a Gladiátorban. Csak az volt a kérdés, hogy mikor
vetik őket az oroszlánok, tigrisek vagy medvék elé...

Valamivel később a gyerekek, légionáriusok és foglyok menete elérte az út tetejét, és O’Neill ezredes
hirtelen úgy érezte, hogy nem az állatsereglet fogja a legnagyobb gondot jelenteni. Egy völgy előtt
álltak, amelyet csupa szikla vett körül. Az egyetlen megközelítési útvonal az volt, amelyen éppen állt.
Egy erődített településhez vezette őket. A környező területet mezőgazdasági célokra és legelőnek
használták; gabona és zöldség termett itt, semmi olyasmi, amit fedezéknek lehetett volna használni,
hacsak az ember meg nem kockáztatta, hogy elbújik egy disznó mögé.

Erre persze úgysem kerülhetett volna sor. Ha egyedül lett volna, esetleg észrevétlenül kiosonhatott
és elmenekülhetett volna, de Kellyvel és a kölykökkel semmiképp sem. Nem hagyhatja itt őket, ez
ilyen egyszerű. Vagy mindnyájan mennek, vagy egyikőjük sem. Valami mással kell próbálkoznia.
Például egy kis diplomáciával.

– Isten segítsen! – suttogta, miközben egy újabb udvarias felszólítást kapott a továbbhaladásra.

Lefelé menet megpróbált visszaemlékezni egykori, hihetetlenül unalmas történelem óráira. A

helyőrség – igazából falu – egy római táborhelyen alapult. Négyszögletes alap, sátrak helyett
földszintes házak, utcák és sikátorok derékszögben. Egy embermagasságú földgát felett vastag, fából
készült fal állt, ami megmagyarázta, hova tűnt az a rengeteg fa a környékről. Egymástól egyenlő
távolságokra őrtornyok magasodtak, de csak minden másodikban volt őrszem. Egyetlen katona.
Létszámhiány? Talán. Úgy tűnik, Kellynek igaza volt; szinte mindenkit elvittek a templom elleni
rajtaütésre.

De miért vállaltak ekkora kockázatot? Miért hagyták, hogy a falu támadható legyen?
Elbizakodottság? Aligha, figyelembe véve, hogy az égvilágon mindent elkövettek, hogy elejét vegyék
az ezredes esetleges szökési kísérleteinek.

Akkor mi lehetett az indok? Miért volt annyira fontos elrabolni ezeket a gyerekeket?

A lejtő végül kiegyenesedett, és egy olajfaligetbe érkeztek. Innen egy kavicsos úton haladtak tovább,
amely körülbelül egy mérföld hosszú lehetett, és a falut körülvevő fal egyetlen látható kapujához
vezetett. Amikor odaértek, a kapu kitárult előttük. A város, ha nem is szürke, de szerény volt, teljes
ellentéte a türoszi piac pompás, színes forgatagának. A főút két fontos jellegzetessége: egy bűzölgő
csatorna és műhelyek sora volt; íjász, fegyverkovács, varga, patkolókovács, két takács, és néhány
asztalos.

Az iparosok fel-felnéztek, amint elhaladtak mellettük; lopott pillantásokat vetettek a gyerekek felé,
zavart szemöldökráncolás fogadta a foglyokat. Az utóbbi arról tanúskodott, hogy a felnőtt foglyok
ejtése újdonságnak számított, de Jack ezt eddig is tudta. Az a hajó nem foglyok szállítására készült.
Jack megpróbálta leküzdeni magában a mészárlás képeinek visszatérő emlékét, és a megszokott
ügymenettől való eltérésre koncentrált, így hát visszatértek a képbe az oroszlánok, a tigrisek és a
medvék.

Végül megérkeztek a település szívébe, egy hatalmas térre, amelyet házak vettek körül. Az északi
oldalon egy oszlopcsarnokos épület magasodott. Adóhatóság? Néhány férfi, nő és gyerek ácsorgott a
szemerkélő esőben. Ők voltak az első emberek, akik valóban figyelmet szenteltek nekik – elsősorban
a gyerekek. Néhány salvete – Isten hozott – kiáltás hallatszott, amelyeket izgatott bólogatás és ujjal
mutogatás kísért.

Az őrök Kelly mellé terelték Jacket. A professzor sápadt és zilált volt, és pontosan olyan idősnek
látszott, amennyi valójában volt.

– Hogy van? – A kérdés udvariasabban hagyta el a száját, mint ahogy szerette volna.

– Mit gondol, hogy vagyok? Csurom víz vagyok, kiújult az isiászom, és megkaptam a lurgit is.

Micsodát? Akármi is az, nem lehet olyan szörnyű, hiszen nem hatott a viselkedésére. Jó neki. Az
ezredes elvigyorodott.

– Már jó ideje nem kiabált velem. Kezdtem aggódni.

– Silentium – horkantotta Stupidus.

– Kapd be! – válaszolta Jack szívélyesen.

Kelly felkuncogott.

– Mellesleg azt hiszem, latinul posthinc merdam ex tibi cudam.

– A kapd be?

– Nem. A legközelebb kitaposom a...

– Silentium!
Stupidus kissé feldühödött. Miss Marple kedélyesen tüsszentett, és az apró tömeg felé fordította
figyelmét. Családok, párok és egyedülállók különültek el, mind a gyerekeket szemlélték. A barátságos
goa’uld szomszédok ellenőrzik a vendégeket.

Jacknek megint eszébe jutott a börtön a Chulakon. Érezte, hogy bedühödik, és megpróbált
lenyugodni. Ezek nem goa’uldok. Nem világít a szemük, szerény ruhákat hordanak és nem önteltek.
Nem vizsgálják a foglyok fogait és izomzatát, semmi nem utal a borzalmas kiválasztási procedúrára,
amitől az ember marhának érzi magát. Inkább a kedvességükkel próbálták megfojtani a gyerekeket.

Egy aszott, foghíjas nő gyapjútakarót terített az egyik átázott fiú vállára, és közben dúdolt valamit. A
gyerek abbahagyta a szipogást, és óvatosan a nőre mosolygott. A nő fogatlan mosolya kiszélesedett,
és átvezette a fiút a téren. Talán a mézeskalács házikójába?

Egy ugyancsak mosolygós, harmincas pár egy vörös hajú, dundi fiút vett célba. A férfi arca viharvert,
teste izmos volt, mint egy földművesé vagy katonáé; felesége puha, rózsás arcú nő volt. Egy
nádkosárban turkált, és végül elővett egy kis vászonba tekert csomagot. A vászonban valami
aranyszínű, ragacsos dolog volt. Amikor a fiú felismerte benne a lépesmézet, arcán mohó
megkönnyebbülés áradt szét. Őt nyilvánvalóan nem a hideg és az eső gyötörte, hanem az éhség. A
mézhez egy szelet fehér kenyeret kapott, és teljes volt a gyönyör.

Jack meg tudta érteni. Fogalma sem volt, hogy mikor vagy mit evett legutoljára, de nem is számított,
amióta a becslése szerint legalább négyhetes sajtos burrito a vödörben kötött ki. Már a kenyér
látványa is jólesett, de inkább nem foglalkozott gyomra korgásával, hanem tovább figyelte a csábítás
folyamatát.

A duci kisfiú boldogan eltrappolt a mézet nyalogatva, valószínűleg egy szaftos hússzelet irányába.
Rántott hús. Rostélyos. Bordaszelet. Sült krumplival és savanyú káposztával. Szénhidrát. Kalóriák.
Koleszterin. Frasier doki óva intette: Vigyázzon velük, uram. Minél idősebb, annál inkább. Így hát
leadott öt kilóval többet a kelleténél. Sokat segített kis időtöltése Baal wellness klubjában... De ki a
fene engedte ki belőle ezeket a gondolatokat?

Valaki azonnal tegye el a kaját oda, ahol nem érzi az illatát!

A fiúcska, a kenyér és a méz egy zsindelyes tetejű kőházban tűnt el. Egy újabb gyerek szaladt át a
téren két új játszótársával és a szüleivel. Olyan volt, mint egy árverés. Vagy inkább, mint valami
örökbefogadási vásár. A négy kisebb, akik korábban érkeztek, már biztosan otthonra leltek. Jacknek
az jutott az eszébe, vajon kaptak-e választási lehetőséget. Tej vagy süti?

Még mindig nem értette a dolgot. Tehát a gyerekeket nevelőszülőkhöz adták. Miért? Van itt valami a
vízben, amitől sterillé válnak az emberek? Ők maguk nem tudnak gyerekeket szülni, ezért rabolnak
maguknak?

Három fiú Lulihoz és a két legnagyobb gyerekhez közeledett, akik makacsul a lábuk elé bámultak,
miközben a többieket elcsábította a meleg, valami étel vagy játék. A legmagasabb helyi srácon
látszott, hogy nemrég hirtelen megnőtt. Rövid ingujja alól csontos csukló és esetlen kéz kandikált ki,
és a nadrágja is véget ért néhány centivel a térde alatt. Arca csupa pattanás volt.

Luli felé pillantott, és alig hitt a szemének.

– Jabnit! Hát még élsz?!

– Persze, hogy élek. Mit gondoltál? – Jabnit különös nevetésben tört ki, szopránból baritonba és
megint visszaváltva. A beszédhangja is hasonló változásokat produkált.
– Otthon senki sem tudja, mi lett veled. És Hannonnal...

Abimilkivel... és a többiekkel. Azt hittük, meghaltatok.

– Szerinted halottnak látszom?

Ezek szerint legalább néhány gyerek életben van. Ez az egyikük. Mióta lehet itt? És hol vannak a
többiek?

A fiú ismét hangot adott mutáló nevetésének. Azután abbahagyta, és halkan mondott valamit, amit
Jack nem értett, de Luli öröme azonnal elillant. Teljesen elfehéredett. Jabnitról viszont sugárzott a
messiási hevület; úgy nézett ki, mint egy prédikátor – vagy egy tinédzser, aki Jennifer Lopezről
áradozik. Extázis közeli állapotában észre sem vette, hogy Luli már nem figyel rá.

– Nem! – kiáltotta Luli, ugyanolyan dühösen, mint két napja a piacon.

Jabnit meglepetten pislogva a fejét rázta. – Luli,figyelj rám. Amit nekünk tanítottak...

– Nem! Ezek gyilkosok! Eretnekek!

– Nem azok!

– Meggyilkolták Abibaalt!

A legtöbben nem értették, mit mond Luli. Csakis a név okozhatta. Úgy robbant a téren, mint egy
gránát. Mindazok, akik eddig passzívan figyeltek, most egy lepést hátráltak, mintha a gyerek
megátkozta volna őket. A név önmagában gyűlöletet

ébresztett, aminek látszólag nem sok értelme volt, hiszen akármilyen gyengeségei is voltak az
öregfiúnak, a frígek voltak szívesek elevenen megégetni. Még egy dolog, amit Jack nem értett.
Kezdett egy kicsit sok lenni.

– Nem gyilkolták meg! – Jabnit összeszedte magát.

– De igen!

De nem... de igen... de nem... de igen... Ó, ugyan már! Kár, hogy Daniel nincs itt.

Jabnit tovább bírta türelemmel, mint arra ép ésszel számítani lehetett volna, de ő sem bírhatta a
végtelenségig. Arca pulykavörössé vált, remekül elrejtve a pattanásokat.

– Hazugság! – kiáltotta. – De ha igaz is volna, Abibaal akkor is megérdemelte! És az egész zsinat!

Stockholm szindróma. Az áldozat azonosul az elrablójával.

Egyszer, a régi szép időkben, O’Neill ezredes és csapata azt a feladatot kapta, hogy kiszabadítson két
amerikai tisztet, akiket túszként tartottak fogva a Föld egyik igen utálatos pontján. Az úgynevezett
túszok állig fel voltak fegyverezve, és vaktában lövöldöztek a megmentőikre. Csapatának sikerült
kihoznia a fiúkat, de az egyikük közben belevágott Jack karjába egy machetét. Szerencsére elég
életlen volt, máskülönben ma már Hook kapitány versenyekre járhatna országszerte.

Luli nem törődött a pszichológiai mechanizmusokkal.

Elvesztette az önuralmát. Két fejjel kisebb volt Jabnitnál, mégis rávetette magát, ordítva és
rúgkapálva. Lehetséges, hogy a tények összezavarták a másikat, de egy szülői tanács mélyen
megragadt a fejében: nem verünk meg kisebb gyerekeket, akármennyire is rúgnak. Ahelyett, hogy
visszaütött volna, igyekezett elkapni Luli grabancát, és valahogy mozgásképtelenné tenni. Ennyi
erővel egy üvöltő dervist is megpróbálhatott volna lecsillapítani.

A bámészkodók körülvették őket, és Jabnitot biztatták, aki addig hátrált, amíg el nem csúszott a
bokáig érő sárban. A tömeg felhördült, mire Luli villámgyorsan rátámadt. Az őrök ekkor döntöttek
úgy, hogy véget vetnek a birkózásnak. Az egyikük kilépett, lehámozta Lulit az ellenfeléről, és rázni
kezdte.

– Hé! – üvöltötte Jack.

– Silentium! – üvöltötte Stupidus. Fejleszthetné a szókincsét.

– Ne csinálja! – üvöltötte Miss Marple, aki ezúton csatlakozott a békehadtesthez.

– Hé! Hústorony!

Az őr nem válaszolt. Lehet, hogy nem Hústoronynak hívták. Stupidus viszont annál inkább reagált.
Jack mozgást érzékelt a háta mögött, elhajolt egy ütés elől, amit inkább feltételezett, semmint látott.
A támadó előrelendült, és majdnem megbotlott egy nőben, aki Jabnit mellett guggolt, hogy letörölje
a sarat az arcáról. A nő felsikoltott, és ezzel éppen jókor tartóztatta tel Stupidust. A másik őr most
már odafigyelt, de túl későn ahhoz, hogy elkerüljön egy apró futballmozdulatot, amelynek során Jack
bal válla a gyomrába furodott.

Olyan érzés volt, mintha téglafalba ütközött volna.

A tömeg felhördült.

Úgy tűnik, mégiscsak a Gladiátorba kerültek. Csak itt nem költöttek annyi pénzt az aréna
felépítésére.

– Uhh – mondta az őr, és ennyiben nagyjából ki is merült a mondanivalója.

Mindegy, el kell, hogy engedje Lulit.

Futólag megpillantotta a fiú sápadt, sáros arcát. Az őr nemes részei felé rúgott a térdével. A
mozdulattól majdnem elveszítette az egyensúlyát, de sikerült talpon maradnia, és Hústorony
szemébe néznie.

– Na mi van? A saját súlycsoportoddal nem szívesen verekszel, mi?

Kétségbeesett nyögést hallott, ami csakis Kellytől származhatott. Okkal. Hústorony ugyanis nem Jack
súlycsoportjába tartozott. Kétszer nagyobb volt nála.

Hústorony morgott egyet, és behajlította az ujjait.

Mindjárt gőz fog előtörni az orrlyukaiból, és a lábával elkezdi a sarat kaparni.

Drága O’Neill! Mit is tanultál a különleges kiképzésen? Ha az ember keze hátra van kötve, ne
inzultálja a helyi izompacsirtát.

Erről a szabályról valahogy mindig megfeledkezett. Viszont a lábait szerencsére nem kötözték meg. A
talaj lehetne jobb is, de addig nem lesz baj, amíg nem kell túl gyorsan fordulnia. Csak a szögre és a
lendületre kell figyelni. Ha fenékre pottyanna, az nem esne túl jól.
Hústorony egy elszabadult mozdony ravaszságával támadott. Jack kissé behajlította a térdét, és tett
egy finom félfordulatot. Megbillent, hogy leengedje a súlypontját, és akkorát rúgott, amekkorát csak
bírt. Hústorony a légierő egy igen sáros bakancsát kapta a szájába.

A szeme elkerekedett, azután hörgött valamit, végül hatalmas csattanással eldőlt a sárban, akár egy
tulok. A vasembernek üvegből volt az álla.

A tömeg pfujolt.

Na igen, Jack sem gondolta, hogy ez így teljesen korrekt volt...

Ekkor egy könyököt érzett a hátában, amitől majdnem hasra esett. Mielőtt összeszedhette volna
magát, egy kemény tárggyal fejbe csapták. Már megint!

Nem is őt fütyülték ki...

Samantha Carter őrnagy kilépett a csillagkapun a P2X 159-en, és két dolgot vett észre azonnal. Az eső
végre elállt, és beesteledett. Hát persze. Az utóbbi tizennyolc órát nem itt töltötte, és a bolygón
valamivel rövidebb volt egy nap, mint a Földön. A tiszta égbolton három hold ragyogott, a fényük
fehéren világította meg az utat, az erdőt és a távolban a templomot. Az útra a csillagkapu
árnyékának három köre vetült, akárcsak egy tökéletlen olimpiai karika. Carter elmosolyodott. Ilyen
háttér előtt valóban szinte isteni a belépője.

Víz csöpögött mindenhol, és a fák között köd szállt le. Csaknem teljes volt a mozdulatlanság.
Csaknem. Szeme sarkából mozgást érzékelt. Előkapta P90-esét, és célzott.

– Hé! Nyugalom!

– Daniel! A fenébe is, ennél már jobban ismerhetnél! – Sam leengedte a fegyvert, és nagyot
sóhajtott. – Le is lőhettelek volna.

– Á! Annál sokkal óvatosabb vagy.

Te jó ég!

Daniel úgy nézett ki, mintha egyenesen a Flash Gordon szereplőválogatásáról érkezett volna. A régi
sorozatéból, ahol az űrhajókat horgászzsinóron huzigálták.

– És? – kérdezte Sam. – Megkaptad a szerepet?

– He? Milyen szerepet?

– A mocsár népének királyáét.

– Ó... hát... kicsit eláztunk.

– Azt látom. Mit csinálsz itt?

– Hammond tábornok megkért, hogy segítsek a felderítő repülőgépek visszaküldésében.

– Az utolsó felderítés hat órája véget ért, Daniel. Miért nem mentél el aludni?

Bagoly mondja verébnek.

Carter a parancs ellenére mindössze negyvenöt percet aludt. De legalább lezuhanyozott. Azután
lefeküdt, és a mennyezetet bámulva arra gondolt, bárcsak tehetne valamit, vagy bárcsak ne
engedelmeskedett volna O’Neill ezredes parancsának. Egyszer csak elaludt, és hamarosan reszketve
ébredt fel, mert álmában lángoló testeket látott. Vett még egy zuhanyt, ezúttal hideget, amit egy
nagy bögre feketekávé követett a kantinban (whiskyt sajnos nem szolgálnak fel). Hamarosan
azonban úgy érezte, itt az ideje tenni valamit. Pontosan 17:30-kor jelentkezett a vezérlőben.
Hammond tábornok alaposan végigmérte, de nem mondott semmit.

– Gondoltam, megvárlak. Te miért nem? – kérdezte Daniel. – Miért nem aludtál, úgy értem.

Na persze. Nem volt szükséges zseninek lennie ahhoz, hogy észrevegye. Nem véletlenül kerülte a
tükröket.

– Rosszat álmodtam – motyogta.

– Aha – mondta Daniel kissé élénken. – Azt hittem, hamarabb visszajössz.

– Elemeznünk kellett a felvételt. Sokáig tartott. – Jóval tovább tartott, mint szerette volna.

– És?

Megint az elveszett kiskutya arca. Garantáltan térdre rogytak tőle az érzékeny lelkek és a
nagymamák. A sportszerűség kedvéért azért meg kell említeni, hogy nem szokta bevetni ezt a
tekintetét a csapattársaival szemben. Az, hogy most mégis így tett, valószínűleg többet felfedett,
mint amennyit szeretett volna. Daniel és az ezredes olyanok voltak, mint a tűz és a víz, simán fel
tudták bosszantani egymást két másodperc alatt. De néha úgy tűnt, éppen ez a tudományos
magyarázat a barátságukra. Pozitív és negatív töltések, elektromágneses energia, valami ilyesmi. Más
volt, mint Teal’c és az ezredes kérdések nélküli kapcsolata – Teal’c, érzelmesebb pillanataiban
„testvérként” emlegette és teljesen más volt, mint Carter összetett és változó viszonya O’Neill-lel.

Amikor Jackson először találkozott Jack O’Neill-lel, az ezredes a legsötétebb mélypontján volt, ám
Danielnek sikerült megmentenie. Egyesek szerint, ha megmentesz egy embert, életed végéig felelős
maradsz érte. Daniel mindenképp így gondolta. Ezért sem volt szabad elmondani neki, mi történt az
ezredessel tavaly. Ezért is jobb, ha Carter most megadja magát a kiskutyaarcnak, és pozitív jövőképet
igyekszik festeni. Viszont ha reményt ébreszt Danielben, akkor önmagában is reményt ébreszt, és
egyáltalán nem biztos, hogy ezzel meg tudna birkózni.

– Ééés? – kérdezte Daniel ismét.

– Talán. Az időjárás nem segített.

– A talán az jó – mondta a kiskutya farokcsóválva. – Azt jelenti, hogy van valami ötleted.

Nagyszerű! Ennyit arról, hogy ne ébresszünk reményeket.

– Daniel...

– Szeretném tudni, mire jutottál. Fogjuk a cuccunkat, és menjünk vissza a városba!

A cuccunkat?

Daniel elindult az úton, maga előtt három árnyékkal. Úgy ötven méterrel odébb jobbra kanyarodott,
be az erdőbe. A fák között holdfény csillant meg egy ideiglenes táborhelyen, egy kis gázmelegítő és
egy félig tönkrement esernyő körül. A tűzhelyen egy adag kávé fortyogott.

– Kérsz egy kis kávét?

– Nem, kösz. – Samnek a kávé puszta gondolatától émelyegni kezdett a gyomra. – Kicsit
túladagoltam magam otthon.
Egy cédrusfa gyökereinél egy lila kupac horkolt finoman.

Mellette, keresztbe tett lábbal, békésen, Teal’c üldögélt, aki egy újfajta meditálást végzett, amely a
kelno’reemet helyettesítette a szimbiótája elvesztése óta. Carter hangja hallatán azonban felpattant
a szeme.

– Carter őrnagy. Remélem jól vagy.

– Jól vagyok. Mit csinálsz itt? Amikor legutóbb hallottam rólad, épp a zsinattal beszéltél.

– A tárgyalásokat berekesztettük éjszakára. Hoztam egy kis élelmet Daniel Jacksonnak és

Hamilqartnak.

A horkoló kupac. Hát persze.

– Van itt más vendég is, akiről tudnom kellene?

Kényelmesebb lett volna, ha Hamilqartnál vártok meg.

– Az adott körülmények között, O’Neill és Kelly professzor eltűnése miatt, Daniel Jackson és én úgy
gondoltuk, tanácsosabb, ha nem egyedül térsz vissza a városba.

Tehát erről volt szó. Carter félszegen elmosolyodott.

– Teal’c, tudok vigyázni magamra.

– Mintha O’Neillt hallanám.

Carter ijedten összerezzent. Pontosan ezt mondta az ezredes.

Tudok vigyázni magamra. Ehhez értek, Carter.

Tényleg értett hozzá. Rettentően. De ez nem változtatott a tényen, hogy Carter már századszor
kívánta, bárcsak azt tette volna, amit Teal’c és Daniel tettek ma este: bárcsak ráerőltette volna az
erősítést, és elengedte volna a füle mellett parancsnoka utasítását.

– Igazad van, Teal’c. Köszönöm.

– Csak elővigyázatosság, Carter őrnagy. Amennyire szükségünk van most minden információra,
nagyon kellemeden lenne téged is elveszíteni.

A kis mosoly Teal’c arcán olyan rövid volt, hogy akár a fény és az árnyék játékának is tűnhetett volna.
Mint mindig, Teal’c humora most sem váltott ki térdcsapkodást, de Carter hálás volt, hogy
megpróbálta elterelni a figyelmét.

– Igyekezni fogok, hogy ne hozzalak kellemetlen helyzetbe – mondta Carter mosolyogva. – Mire
jutottál a zsinattal?

Teal'c a lila kupacra pillantott, hogy meggyőződjön róla, Hamilqart nem ébredt fel. Azután valami
olyat csinált, ami mindenki mástól sóhajnak tűnt volna.

– Kezdem megérteni O'Neill hozzáállását a diplomáciához.

– Ennyire jól ment?

– Fárasztó, és alig van haszna – mondta Teal'c, valamivel több érzelemmel, mint amennyit általában
elárult a hangja.
– Teal'c, tegyél meg egy szívességet mindnyájunknak. Az ezredesnek ne mondd el. Nem kell
bátorítani. – Elég, ha megtaláljuk. Már ha élve megtaláljuk... Egy fa törzsének dőlt, és jaffa barátja
arcát vizsgálta. – Mi történt? Nem kellett volna örülniük a segítségünknek?

– De igen. Viszont komoly vita kerekedett a zsinatban a segítség mértékére vonatkozóan.

– Ezt hogy érted?

– A vezető frakció azt akarja, hogy tudjuk meg a frígek tartózkodási helyét, de ne vegyünk részt
semmiféle akcióban.

– Ez elfogadhatatlan. A mi embereink is ott vannak.

– Én is ezt mondtam nekik. Patthelyzet alakult ki, amelyet nem sikerült megoldani a megbeszélés
végéig. Azt javaslom...

Daniel a hátizsákjába dobta a gázmelegítőt és az edényt. A csörömpölés szinte fülsiketítő volt az

éjszaka csendjében. A lila kupac összerezzent, és abbahagyta a horkolást. A palást megmoccant, és
hamarosan egy kócos fej bukkant elő mögüle. Hamilqart rövidlátóan hunyorgott, azután kidülledt a
szeme, és talpra ugrott.

Vadul körbenézett, vállát behúzta, kezét ökölbe szorította.

– Megtámadtak! A frígek! Hol vagytok?

Azután ezt kiáltotta: Kapjuk el őket!

Volt valami komikus abban, ahogy ez az apró, szelíd,

békeszerető ember felébredt mély álmából, és azonnal úgy érezte, készen áll a harcra. A fizikumát
leszámítva nem is nagyon volt más, mint Dr. Jackson eleinte: kissé ügyetlenkedik, de van vér a
pucájában. Danielben, úgy tűnt, hasonló gondolatok ébredtek. Magasra húzott szemöldökkel
próbálta mozdulatlanságra kényszeríteni a szája szegletét, amint Hamilqartra nézett.

– Nyugalom. Csak Sam az.

– Ó! Ó... – Hamilqart kisimította a ruháját, és megpróbálta rendbe hozni kócos frizuráját. Amikor
nagyjából elfogadhatónak találta magát, meghajolt. – Isten hozott újra nálunk, Samantha

Úrnő. Örülök, hogy jól vagy. Hoztál híreket Meleqtől?

– Ühm... – Sam esdeklőn pillantott Danielre.

Daniel felemelt tenyere azt fejezte ki: ne nézz rám, a földönkívüliekkel folytatott ravasz
beszélgetések nagymestere pedig azt suttogta: – Elmagyaráztam...

– Vannak híreim, igen – válaszolta Sam óvatosan.

– Megtudtad, hol van a fiam?

Ugyanazt a reménykedő és bizakodó arckifejezést látta, mint Danielen, amely szinte vallásos hitről
árulkodott, miszerint ő képes mindent rendbe hozni. Ami ennél is rosszabb, Carter tudta, hogy az
ezredes is osztja ezt a hitet. Sam „Mindent Megold” Carter meg fogja talalni őt és Kellyt. Ha ez
esetleg lehetetlennek bizonyulna, akkor fél órával tovább fog tartani. Végül is Carter az, aki
részecskegyorsítót tud építeni, képes felrobbantani egy napot, és aki eltérített egy üstököst
naprendszerük harmadik bolygója útjából. Csak mondja meg neki, hova kéri, és ő oda fogja
mozdítani a Földet. Csakhogy ez nem olyan könnyű. Az ezredes bizalma néha inkább negatív, mint
pozitív hatással volt rá. Mi történik, ha nem sikerül? Néha elég közel került hozzá, és csak a puszta
szerencse mentette meg – valamint Jack O’Neill belé vetett makacs bizalma.

Mi történik, ha ezúttal tényleg nem sikerül?

– Samantha Úrnő? – Hamilqart még mindig a válaszra várt.

Teal’c volt az egyetlen, aki eddig nem kérdezett semmit. Most is beállt a sorba, és mereven Carterre
nézett. Nála ez felelt meg az Ééés?-nek.

– Talán – mondta Carter. – Talán.

8. FEJEZET

– Fsss! – A nap első tüsszentését a karjába fojtotta. Undorító. És valószínűleg fokozza a nyomást az
arcüregben,

habár most valamivel kevésbé érezte pocsékul magát, mint előző este. Egy dundi, rózsás arcú,
negyvenes hölgy hozott neki egy tűzforró mellila zingiberque-et. Először visszautasította, mert nem
akarta kockáztatni az életét. A dundi hölgy azonban kitartóan kínálta, szinte kiesett a stólájából,
úgyhogy végül beadta a derekát, nehogy valami rendkívül undorító dolog történjen. A gyömbérleves
meglepően finom volt. Savanyú, egy kis mézzel, hogy kiemelje az erejét. Azután további étkek
érkeztek. Sajt, kenyér, füstölt hús, olívabogyó, füge és szőlő.

Ledobta magáról vastag gyapjútakaróját, mereven felült és kinyújtózott. Olyan izmai fájtak,
amelyeknek a létezéséről már elfeledkezett, és a csuklója. Legalább a púp a tarkóján enyhülni
látszott. Persze neki volt annyi esze, hogy elfogadja az ételt, nem igaz?

A felfrissülésről jutott az eszébe, hogy ölni tudna egy fogkeféért. Te jó ég, akár Mafham tudományos
zsenialitását is tanúsítaná érte. Írásban! Egy fogkeféért és tiszta ruháért...

Szipogva megnyalta az egyik ujját, és megdörzsölte az egyik foltot, egykor rózsaszín blúzán. A folt
csak nagyobb lett. Végül felállt, a hideg köveken lábujjhegyen áttipegett a szoba túloldalára, egy
fogashoz, és levette róla a kabátját. A kabát, bár eltakarta a blúz legrondább részeit, önmaga is elég
szörnyű volt. Panaszt fog tenni a gyártónál. Húsz évvel ezelőtt egy rendes tweedkabát még kibírt
volna egy kis esőt és sós vizet.

A szoba közepén egy alacsony asztal állt, rajta a tegnapi maradékokkal. Felvett egy darab sajtot és
kenyeret, majd rágcsálni kezdte. Egy kis reggeli! A kenyér megszáradt, és a sajt már eleve elég folyós
volt. De neki bármikor jólesik akár egy darab Wensleydale is... Fáztak a lábujjai. Felvegye a
bakancsot? Nem. Az túl hangos lenne.

Inkább halkan közelebb lépett az egyik üsthöz, és leült. A szobában négy üst volt, a szén meg mindig
parázslott bennük, de a belőlük áradó meleg gyengébbnek bizonyult, mint a keskeny ablakokon
érkező hűvös hajnali levegő. Ablaküvegek természetesen nem voltak, csak szép farácsok; a rómaiak
így biztosították a falak nyílásait, és így engedték be a napfényt és a levegőt. Nem is csoda, hogy
behúzott farokkal hagyták el a Brit Szigeteket. Yorkshire elég hűvös tud lenni Toszkánia után.

Viszont itt sem volt sokkal melegebb. Talán 5°C lehetett.

– Fssss!
Ó, az Isten szerelmére!

Nem vágyott másra, csak hogy elengedhesse magát, már csak azért is, hogy csökkentse az
idegességét. Hatalmasat tüsszenteni, olyat, amilyennel le lehetett volna rombolni Jerikó falait.
Csakhogy ezzel felébresztené a csökönyös ír idiótát, ami mindenképp katasztrófához vezetne. Minél
tovább alszik, annál jobb mindenkinek.

A forumon lezajlott tegnapi döbbenetes jelenet után az őrök bevonszolták ide az ezredest, és a
professzort is utána küldték. Becsapták az ajtót, bezárták, és őrt állítottak elé. Kelly furcsamód arra
számított, hogy láncra verik őket egy sötét börtönben. Az ember ilyesmire számíthat, amikor
felidegesíti a rómaiakat. Nem mintha Kelly idegesítette volna fel őket.

A másik ágyra pillantott. Hogy tud bárki is, aki elmúlt ötéves, így aludni? Szó szerint golyó alakban
feküdt. Ha Kelly hitt volna a freudi halandzsában, azt mondta volna, hogy vagy takargatnivalója van,
vagy védeni akarja magát. Az utóbbi művészetét sűrűbben kellene gyakorolnia, amikor ébren van.

Megmoccant, érthetetlenül motyogott valamit, és Kelly visszafojtott lélegzettel figyelte. Amint

visszatér az élők sorába, borzalmas hangulatban lesz, ez biztos. Ami azt illeti, lehet, hogy kicsit
merész dolog volt elvágni a kötelet a kezén. Kelly emlékezett az ital illatára, amit segített beadni az
ezredesnek, amíg még elég álmos volt ahhoz, hogy ne kezdjen el verekedni.

Újabb motyogás, azután lassan kiegyenesedett, és a hátára fordult. A professzor készségesen

beismerte, hogy a férfiak alvási szokásai nem tartoznak szakértelme hatálya alá, de ez volt a
legfurcsább dolog, amit valaha tapasztalt ezen a téren. Mintha melaszban forgolódna, vagy az
akarata ellenére, vagy valamilyen akadály ellenében. Arca sápadt volt, és kétnapos borostája alatt
ragyogott az izzadságtól. Homlokán mély ránc vonult végig. Végül teljesen kiterült az ágyon, de olyan
merev volt a teste, mintha a legkisebb ingertől ketté tudna pattanni.

Mi a fene...

Ekkor megint megszólalt, ezúttal többé-kevésbé érthetően.

– ... nem tudom...

Mit nem tud?

– ... nem küldetés...

Egy elfojtott kiáltás következett, amelyet összeszorított fogain át adott ki, majd rekedt suttogás
hallatszott.

– Ha tudnám a nevét, megmondanám magának!

Kelly alapvetően nem volt különösebben finnyás vagy érzékeny, de most remegést érzett a
gyomrában. Nem kizárólag a rómaiak joga a barbárság, és ő most akaratlanul tanúja lett valami
magánkrízisnek, amiről senkinek sem lenne szabad tudnia. Fel kellene ébresztenie, de valami
diszkrét módszerrel. Most, amikor szüksége lenne rá, bezzeg nem kell tüsszentenie. Rohadt Murphy.

– Ne!

Szinte nem emberi nyöszörgés következett. Olyan volt, mint aki még nem tört meg teljesen, de nem
sok választja el tőle.

Rendben. Ennyi elég.

Kelly belerúgott a legközelebbi üstbe. Az üst egy másodpercig billegett, azután óriási robajjal a földre
dőlt. Kelly némi bűntudattal az arcán óvatosan arrébb ugrott, hogy bele ne lépjen a szétszóródó
széndarabokba.

Az ezredes felriadt a zajra, és zihálva megkapaszkodott az ágy szélében, mintha attól félne, hogy
leesik. Kelly a gyér hajnali fényben is látta, hogy remeg a teste.

– Jaj, Istenem! Ugye nem ébresztettem fel?

Az ezredes összerezzent a professzor hangja hallatán, de egy kicsit ellazult a teste. Igyekezett
elrejteni a rémálom miatti pánikot, és lagymatag pillantást vetett Kelly felé.

– Mit gondol?

– Nagyon sajnálom, kishaver. Nem néztem az orrom elé. Túlságosan megbánó volt. Ennek nem sok
minden kerüli el a

figyelmét, még ebben az állapotában sem.

Az ezredes azonnal összehúzta a szemét.

– Én... beszéltem?

– Meglepő módon legalább akkor befogja a száját, amikor alszik. – Kelly érezte, hogy elvörösödik,
ezért elfordult, felkapott egy fakanalat az asztalról, és úgy tett, mintha a széndarabokat próbálná
összekotorni. – És ha beszélt is, honnan veszi, hogy figyelek magára? – Odébb lökött egy darab
szenet, és felkiáltott.

– Nem figyelek magára akkor sem, ha ébren van. Ami szerencsére ritkán fordul elő, ha már itt
tartunk.

Miközben a helyére állította az üstöt, megkockáztatott egy pillantást az ezredes felé, de a másik
arckifejezése nem volt egyértelmű. Esetleg jól jönne egy kis figyelemelterelés. Egy kis szerencsével a
bódító italnak tulajdoníthatja saját furcsa viselkedését.

– Jól aludt? – kérdezte a kelleténél valamivel kedvesebben.

A kérdés egy-két másodpercig a levegőben logott, azután hirtelen leesett neki.

– Maga elkábított! – Sötét szeme izzott, es kiugrott az ágyból.

– Elkábított! Maga és az a... fríg nő.

Ó, persze. Jó fiú. Most már majdnem olyan, mintha élne.

Kelly felállt, és közben tüsszentett egyet.

– Ne aggódjon, kishaver! Biztonságban volt. Megbirkóztam vele, mielőtt megmérgezte magát.

– Magának teljesen elment az esze? Mi...

Rálépett egy darab szénre, ami elkerülte Kelly figyelmét. Az ebből következő entrechat-val
bekerülhetett volna a Királyi Balettbe, habár Kelly, emlékei szerint, sosem hallott hivatásos táncost
ilyen kiadósan káromkodni.

– Hoppá! – Kelly a kanalával a kupac felé lökte az elkallódó széndarabot. – Ez kimaradt. Sajnálom.
– Nem erről beszéltem, maga is tudja! – ordította az ezredes, és visszahuppant az ágyra. – Honnan
veszi, hogy joga van...

– Önvédelemből! Még ha bosszant is, hogy bevalljam, szükségem van magára, hogy kijussak innen.
Maga viszont, úgy látszik, ragaszkodik ahhoz, hogy leüssék, mert mindenáron idős hölgyek és
kisgyerekek védelmezője akar lenni. Csak azt akartam, hogy átvészelje az éjszakát anélkül, hogy
betörnék a fejét. – Amit mellesleg nagyon is megérdemelt volna az oroszlán bajszának
megcibálásáért. – Emelje fel a lábát!

– Ezt nem hiszem el!

A lábát – szokatlanul szép láb, akárcsak a keze, gondolta Kelly – azért felemelte, valószínűleg azért,
mert túlságosan dühös volt ahhoz, hogy megfontolja az ellenkezést.

– Alig piros. Csak egy kis hólyag. Túl fogja élni.

– Akkor segítsen nekem professzor, és soha többet ne csináljon...

Zár kattanása szakította félbe az ezredest, és az ajtó csikorogva kinyílt. Egy fiatal férfi lépett be, akivel
még nem találkoztak. Nem is baj. Az ezredes reakciója bármelyik tegnapi barátja látványára aligha
lenne építő jellegű.

A fiatalember nadrágot és laza tunikát viselt, fríg stílusban – miért nem tudnak ezek megmaradni
egyeden stílusnál? –, és láthatóan jól szórakozott azon, amit látott. Kelly nem próbálta meg
elképzelni, hogy nézhet ki, ahogy a padlón gubbaszt, a fejénél O’Neill lába, kezében egy fakanál. A
lábfej gyorsan leereszkedett, gazdája felállt, és ostobaságokat kezdett el fecsegni.

– Helló! Szép napunk van, nem igaz? Csodás! Mi lenne, ha kiengednének minket? Tudja, időpontunk
van a házassági tanácsadóhoz, és nem szeretnénk elkésni.

– Flavius sum Tertiusque me misit quia vobiscum loquere vult – jelentette ki a fiatalember rendkívül
higgadtan, amiből kiderült, hogy egy szót sem értett az ezredes szavaiból. Azután elfintorodott. –
Antequam autem lavabitis. Rancentes estis.

– Flaviusnak hívják – fordította Kelly kötelességtudóan. – Azt mondja, egy Tertius nevű ember küldte
értünk, mert beszélni akar velünk. De előbb meg kell fürödnünk. Úgy látszik...

– Büdösek vagyunk. Igaz. Micsoda?

Kelly az ezredesre pillantott, azután rájött, hogy Flavius

grimasza sokat elárult, még egy ilyen csökönyös ír idiótának is. Flavius mögött észrevette a dundi nőt.
Remélhetőleg a külön női kíséret külön fürdőhelyiségre utal.

Egy örökkévalósággal ezelőtt Daniel megfogadta, hogy soha többé nem fog panaszkodni a katonaság
bürokráciája miatt. Ahhoz képest, amit most tapasztalt, a Pentagon olajozott gépezetként működik.

– Biztos vagyok benne, hogy nem tarthat már sokáig – jósolta Hamilqart. – A kérésed, Samantha
úrnő, igen különleges, de a mi helyzetünk is.

– Valóban – válaszolta a szellem. Arckifejezése közömbös maradt, de a hangszíne elárulta, hogy az

O’Neill professzortól kapott hosszú szarkazmuskiképzés nem volt hiábavaló.

Samantha úrnő nem mondott semmit, inkább folytatta a fel-alá járkálást az arany bikafejen, amely
egy igen szép és színes mozaik középpontját képezte. Hamilqart ismét kinyitotta a száját, de
meggondolta magát, és inkább behunyta a szemét.
Egy hatalmas márványteremben várakoztak, amely a zsinat előcsarnokául szolgált, és a közepén
kupola magasodott. A kupolán keresztül széles sávban napfény sütött be, megvilágítva a bika fejét és
Sam haját – ez volt a türosziak kezdetleges déli harangszója, mely egyben emlékeztette őket, hogy
egy örökkévalóság óta nézik, ahogy a fénysugár leereszkedik a falakon, és végigkúszik a padlón.

Az előcsarnok északi szárnyában óriási, kétszárnyú ajtó állt, amelyet az imádat jeleneteit ábrázoló
bronz domborművek díszítettek. Az ajtó szabálytalan időközönként kinyílt, és ők mindig felugrottak.
Oké, Teal’c nem ugrott fel. Ő csak felvonta az egyik szemöldökét, de az utóbbi három alkalommal
már ennyit sem reagált. Az akolita, aki ilyenkor kijött, látványosan levegőnek nézte őket, és elsietett
mellettük. Mindegyik jó sokára jött vissza, kezében papírtekercsekkel. Az egyik nyilván rossz
tekercseket hozott magával, mert fél perccel a belépése után ismét kirohant az ajtón, immár jóval
kevésbé méltóságteljesen. Daniel felpattant, és némi elégtételt érzett.

Az ajtó ismét kinyílt, és egy akolita lépett az előcsarnokba. Senki sem törődött vele, ezért
megköszörülte a torkát. Daniel felpattant, Sam egy helyben megállt, Hamilqart pislantott egyet, és a
szellem szemöldöke megrándult. Az akolita meghajolt.

– A zsinat szívesen látja Samantha úrnőt és kísérőit.

– Ezek Kandaulo szavai, az biztos – mondta magában Carter

őrnagy. Azután megszólalt. – Köszönjük.

– Ez gyors volt! – kiáltotta Hamilqart. Hamar észrevette azonban a többiek pillantását, és megvonta a
vállát. – Emlékszem, amikor Zinnridi, az egyik pékünk kért meghallgatást. A zsinat két napig
tanácskozott.

– Miért?

– Engedélyt kért, hogy egyik süteményét Meleqről nevezze el.

Mézben tocsogó félholdak voltak, ha jól emlékszem. Zinnridi Meleq szarvának szerette volna
elnevezni őket. Végül meghallgatás nélkül elutasították a kérését. A zsinat szerint tiszteletlenség lett
volna, habár a sütemény nagyon ízlett nekik, legalábbis nekem ezt mondták. A ti esetetekben
viszont...

– Kérlek, kövessetek! – Az akolita ismét meghajolt. Végre beléphettek azon az átkozott ajtón. Egy
lélegzetelállító méretű teremben találták magukat. A mennyezetet tizenhat vastag oszlop tartotta,
amelyek olyan magasra felnyúltak, hogy a tetejük árnyékba veszett. Az oszlopok között magas
szenesedények álltak, fényük az oszlopok oldalát nyaldosta, és a padlót is megvilágította. A terem
túlsó végében egy fényes bikafej lógott a mennyezetről, szarvai belógtak egészen a terem
harmadáig. Egyértelmű volt, hogy a mézben tocsogó sütemény miért nem hasonlítható ehhez.

A szarvak alatt és között tizenegy szék – inkább trónok –

álltak félkörben, gyönyörűen faragott cédrusfából. Karfájuk és háttámlájuk féldrágakővel volt kirakva.
A székeken a zsinat tagjai ültek, apró kis emberek a hatalmas teremben. A középső szék nagyobb
volt, mint a többi, ezen ült Kandaulo. Tőle jobbra egy üres szék állt; még nem jelölték ki az utódját.

– Isten hozott benneteket ismét, barátaim – mondta fennhangon a főpap. – Remélem, tisztában vagy
vele, hogy milyen kegyes adomány ez, Samantha úrnő.

Samantha úrnő úgy nézett ki, mintha O’Neill valamelyik cseles ötletét forgatná a fejében. Mint
például hogy egy nagy kiáltással az üresen álló trónba veti magát, és azután meglátja mi történik.
Daniel megborzongott a kilátástól. Legnagyobb megkönnyebbülésére, bármilyen gondolat is
motoszkált Carter agyában, elnyomta.

– Alázatosan köszönöm a zsinatnak, és igyekszem érdemesnek maradni a türelmükre és Meleqére. –

Carter őrnagy meghajolt.

A zsinat néhány tagja, hirtelen érdeklődést mutatva kihúzta magát a székében. Egy fonnyadt múmia
is volt köztük, akinek lila arcszíne versengett palástjáéval, és aki tegnap mindent elkövetett, hogy
megtámadjon minden egyes szótagot, amely elhagyta Daniel ajkát. Ő volt Tendao.

– Ő legalább tud viselkedni – rikácsolta, és csontos ujjai zörögtek, mint faágak a téli viharban. – Lépj
közelebb, lányom! Mondd el, miért jöttél elénk. Nem nagyon fog számítani, de azért mondd el. A
szemüveges lépjen vissza. Tegnap felbosszantottál, és ma még valószínűbb, hogy felbosszantanál. Jó,
ha elismerik az embert.

De az igazat szólva, a szemüveges nem esett kétségbe attól, hogy ma nem kell vitába szállnia
Tendaóval. Az öreg szörnyeteg olyan szintű makacsságról tett tanúbizonyságot, amilyenre még

Jack is csak törekedni tud. Daniel szófogadóan követte Hamilqartot és a társait a trónok mögé.

Sam és Teal'c higgadtan megindult a zsinat felé. Senki sem szólalt meg, és a csendben a léptek
visszhangja betöltötte az egész termet. Úgy érezték örökké fog tartani. Daniel megesküdött volna,
hogy tegnap nem tartott ennyire sokáig. Az ajtó és a trónok közötti távolság úgy húsz méter lehetett.
A hideg és közömbös tekintetek kereszttüze arról árulkodott, hogy a kérésük úgyis hiábavaló lesz.

Teal’c Carter mögé állt, mint egy testőr. Carter lekapta a hátizsákját, elővette belőle laptopját, és
ezzel zavart tekinteteket váltott ki.

– Egy asztal jól jönne – morogta, de azután megvonta a vállát, a padlóra tette a komputert, és mellé
kuporodott. – Nem számít...

A zsinat tagjai egy emberként hajoltak előre, és zavarodottságuk riadalommá változott, amikor
Carter bekapcsolta a gépet, és színesen villogó képek jelentek meg a monitoron.

– Áhá! – rikoltotta Tendao. – Mondtam nektek, tökfejek, hogy Hamilqartnak igaza volt, amikor azt
mondta, Meleq küldte

őket. Meleq adta nekik ezt a dobozt. Ez egyértelmű. Ráncos arca mohón kisimult. – Ajándék,
lányom?

– Attól tartok, nem.

Tendao érdeklődését veszítve leült.

– Hadd folytassa, félbeszakítás nélkül! – mondta Kandaulo. – Maradjunk csendben. Mindnyájan!

A papok kis morgásokkal beleegyeztek. Tendao is kotkodácsolt valamit. Daniel körülbelül ezredszer
gondolt arra, hogy vajon jó volt-e az elképzelésük. Az eredeti ötlet az volt, hogy Sam belibben ide,
beszélni kezd, és a zsinat a) vagy nem fogja megérteni, vagy b) nem hiszi el egy szavát sem. Végül is
nem ez lett volna az első eset, valamivel fejlettebb kultúrákat tekintve sem – például Kinsey szenátor.
Azután Danielnek eszébe jutott, hogyan reagált Hamilqart Meleq madarára, és azt javasolta, hogy
tudománnyal vakítsák el a papokat, és akkor minden rendben lesz. Ha minden a terv szerint megy,
akkor ennek éppen most kellene bekövetkeznie.

Sam felkapta a laptopot, felállt, és maga elé tartotta, hogy a zsinat lássa a képernyőt.
– A Chappa’ai! – kiáltották egyszerre. Még Tendao is felvonyított.

Egy null. Daniel tudta, hogy a papok most a második repülőgépet látják. Ő maga filmezte le előző
nap, hogy ezzel is szórakoztassa Hamilqartot. A képernyőn az eseményhorizont kirobbant a zuhogó
esőbe, és mire visszahúzódott, az íriszből egy apró megfigyelő-repülő szállt ki. Azután kicsit
imbolyogni kezdett a kép, ahogy Daniel követte a gép mozgását a templom felett.

– Meleq madara! – kiáltotta Hamilqart végül, hogy ne sértse meg a zsinat előírásait.

– Igen – erősítette meg Sam. – Ez Meleq madara, aki mindent lát. Nem lehet elbújni előle.

Kettő null. Ezt is megbeszélték előző este. Veszélyes dolog a vallásos babonákra építeni, mert
hazugságon érhetik őket. De a leggyorsabb és valószínűleg egyetlen módja Jack és Dr. Kelly
kiszabadításának a türosziak segítségének megszerzése volt. Ha ehhez egy kis handa-bandázásra van
szükség, ám legyen.

– Tehát ezt a madarat Meleq küldte? – kérdezte Kandaulo. – Akkor hogy lehet, hogy korábban sosem
láttuk?

– Saját szemetekkel láttátok, ahogy átrepült a Chappa’ain, nem? – Sam a lehető legőszintébb
arckifejezését öltötte magára, és kitért a kérdés elől. – És persze azt is tudjátok, hogy a

Chappa’ai Meleq birodalmának kapuja.

Hamilqart megrezzent, és suttogva Danielhez fordult.

– De te nem...

– Css! – Daniel lehurrogta, és közben minden energiájával azon volt, hogy kitaláljon valamit, ami nem
mond teljesen ellent annak, amit tegnap mesélt Hamilqartnak. – A mi világunk a „Föld", Meleq
birodalmának része. Sok hasonló hely van ott, és mindnek más a neve.

– Ó! Értem – motyogta Hamilqart, de nem tűnt teljesen meggyőzöttnek. – Tehát te...

– Css! – ezúttal egy másik akolita pisszegte le.

Dr. Jackson meg tudta volna csókolni. A zsinat szerencsére nem vette észre a hazugságot, annyira
lenyűgözte őket Meleq madarának képe a partvonalukról és a szigetcsoportról. Megkezdődött a
főműsor – maga a repülőgép készítette a felvételt –, és Sam egy szó nélkül lejátszotta, hogy a papok
hozzászokjanak a furcsa nézőponthoz. Ólomszínű tenger, ólomszínű felhők, ködfoszlányok, melyeket
néha szigetek és delfinek szakítottak meg. Rózsaszín delfinek, akármilyen valószínűtlen. Valaki
hozhatott volna pattogatott kukoricát. Húsz percig tartott a vetítés, és a végére már Teal’c sem
tudott teljesen nyugton maradni.

Egy tömzsi pap, akinek aránytalanul keskeny volt az arca és dülledt a szeme, amitől úgy nézett ki,
mintha folyamatosan meg lenne lepődve, észrevett három türoszi kolóniát, és rámutatott egy, a
frígekkel folytatott apró csatározás helyére.

Hirtelen megszólalt.

– Meleq madara a Tiltott Szigetek felé száll. Ott nem élhet senki. A hegyek olvadt követ lélegzenek,
és a levegő mérgezett.

– Nem mindenhol – válaszolta Sam. – A madár szerint.

– Akkor a madár hazudik, és nem Meleq küldte – mondta mogorván Fuano, majd a főpapra nézett,
mintha tapsra várna. –

Meleq maga teremtette a Tiltott Szigeteket, hogy ne lakhasson a közelünkben ellenség.

– És mégis, az ellenség köztünk ólálkodik! – Kandaulo elutasítóan legyintett. A tegnapi mindent

ellenző stílusról most ijesztően segítőkészre váltott. Meleq parancsa?

Sam észrevette ezt, és melegen Kandaulóra mosolygott.

– Meleq madara nem hazudik, Kandulo. Viszont olyan dolgodat is lát, amiket ti csak érezni tudtok.
Nézzétek.

Sam átnyúlt a monitor felett, és megnyomott néhány billentyűt. A film megállt, azután átváltott a
hőképes felvételre, amelyet szintén a második repülőgép készített. A háttér kékre váltott, és
különböző méretű foltok tarkították a zöldtől a sárgán át egészen a vörösig.

– Mi ez? – kérdezte a zsémbes pap.

– Nekem tetszik – károgta Tendao. – Színes. Sokkal szórakoztatóbb, mint az előző. Hol van ez?
Szeretnék odamenni.

– Ez... ööö... ugyanaz a hely, Tendao. – Sam hangjában apró mosoly érződött. – Csak Meleq madara
most meleget és hideget érzékel. A kék a leghidegebb, a vörös a legmelegebb.

– Ostobaság! Lehet, hogy öreg vagyok, de nem idióta! Ez nem lehet ugyanaz a hely!

– De igen, Tendao! A lány igazat mond! – A dülledt szemű papnak, úgy látszik, az átlagosnál több
érzéke volt a térképolvasáshoz. Félig lecsússzant a trónjáról, és tömpe ujjával a monitor egy pontjára
mutatott. – Csak feltételezem, hiszen egyikünk sem hajózott arra, hogy ezek az alakzatok a Tiltott
Szigetekhez tartoznak. Nem tévedtél teljesen, Fuano.

– Azt is mondja ezzel, hogy nem volt teljesen igazad – vágott közbe Tendao boldogan.

A műkedvelő földrajztudós nem törődött a közbevetéssel.

– A vörös foltok olvadt kőszigetek, igaz?

– De az is látszik, hogy másfélék is vannak körülöttük.

– Igen. Azok zöldek. Mit jelent ez?

– Azt, hogy az olvadt kő ott lehűlt. Azok a szigetek lakhatóak.

– Az nem lehet! – kiáltotta Fuano. – Meleq nem engedheti meg!

– Ki vagy te, hogy megítéld, mit engedhet meg Meleq?

Danielnek két másodpercébe telt, hogy rájöjjön, kitől jött ez a dorgálás. Megegyeztek abban, hogy a
jaffa mindig jöjjön elő ezzel a szellem dologgal, amikor csak alkalmas. Teal’c nyilvánvalóan élvezte az
alakítását. Szorosan keresztbe font karral igazán természetfeletti képet sugárzott magáról. A legtöbb
pap meghunyászkodott.

– A szellemnek igaza van. Mi nem ítélhetjük meg Meleq módszereit. Lehet, hogy így akar felrázni
minket
önelégültségünkből. Már korábban is figyelmeztettelek benneteket, de nem hallgattatok rám. –
Kandaulo megint a hasznukra volt. Ez már tényleg kezd ijesztő lenni. – Samantha úrnő, kérlek,
folytasd.

A repülőgép körülbelül egy percig kék képet mutatott.

Azután, pontosan alatta, két halványsárga pont úszott be a képbe. Sam nem várta meg a kérdéseket.

– Azok ott hajók. A sárga pöttyök az emberek keltette melegséget jelzik. Nyilván frígek. Egy türoszi
aligha lenne olyan vakmerő, hogy szembeszálljon Meleq haragjával.

Mindenki halkan bólintott. Csak Tendao károgott.

– Tetszik a lány. Van esze.

– Kiszámoltam a hajók útját. – Sam gyorsan folytatta, amíg előnyben volt. – Ide tartottak.

A repülőgép kissé kelet felé fordult, zöld és vörös pacák felé, amelyek folyamatosan nőttek. Öt nagy
sziget volt, mindegyik többé-kevésbé kerek, utalva a vulkanikus eredetre, és kettő közülük többnyire
vörös volt. Aktív vulkánok. A többi három egymástól mintegy húsz mérföldre feküdt, és az egyiken
egy apró, sárga terület látszott.

– Mi ez? – kérdezte barátja, a műkedvelő földrajztudós.

– Figyelj.

Visszaállította a képet a harmadik felderítés során készült filmre. A megfigyelő repülő az egyik
szigetre közelített, lejjebb ereszkedett, és körözni kezdett egy kráter meredek, sziklás pereme körül.
A völgyben megművelt földet, réteket és háziállatokat láttak. A sárga pötty fafallal körülvett
helyőrséggé vált. A kép kimerevedett.

– Gondolod, hogy a hajók erre a szigetre mentek? – kérdezte a főpap.

– Igen.

– Megmutatod nekünk, hogyan találjuk meg a szigetet?

Ez volt a cseles rész. Daniel visszatartotta a lélegzetét.

– Odavezethetlek titeket – válaszolta Sam.

Kandaulo nagy levegőt vett. – Odavezetsz? Hogy érted ezt?

– Úgy értem, hogy hacsak te vagy valamelyik papod rá nem jön, hogyan kell használni ezt a... dobozt
– felemelte a laptopot –, magatokkal kell vinnetek engem és a barátaimat.

Három null.

9. FEJEZET

A z előszoba csendes volt, eltekintve a halk vízcsepegéstől, amely valahonnan a falak mögül
hallatszott. Az ezredes leroskadt egy kőpadra, és várt. A szemben álló falat halványpirosra festették,
és két rövid folyosó nyílt belőle, végükön ajtóval: a férfiak és a nők fürdője. Enélkül talán kezdett
volna vágyakozni az értelmetlen luxusra. De itt volt meleg víz, hideg víz és gőzfürdő, ahol csodák
csodájára talált egy antik, de működő borotvát.

Az egész fürdőben gyakorlatilag egyedül volt. Csak egy idős emberrel találkozott, aki néha megjelent,
és feltöltötte a törülközőtartókat. Az öregfiú megmutatta, hogyan kell használni a furcsa pengét,
amelyet strigilnek hívnak. Alapvetően olyan, mint egy mosdókesztyű, csak kevésbé bolyhos. Az
ember beolajozza magát, hogy a bőre a helyén maradjon, azután a pengével lehúzza az olajat. Vagy,
mint az ő esetében, az olajat és egy nagy rakás mocskot. Valószínűleg nem ártana kicserélni a vizet,
és fertőtleníteni a medencéket, mielőtt valaki bemegy utána.

Nyújtózkodott, egy kicsit fészkelődött a durva anyagú tunikában, de hamarosan belátta, hogy hiába
ficánkol, nem fog jobban állni rajta. Mivel felnőtt élete nagy részét az Egyféle méret jó lesz
mindenkire kultúrkör-ben töltötte, nem lehetett oka panaszra. Ami azt illeti, a személyes szabadság
bizonyos hiányától eltekintve nem lehetett semmi oka panaszra. Elég furcsa érzés volt. Minél többet
látott ezekből a fickókból, annál kevésbé feleltek meg annak a képnek, amit a türosziak festettek
róluk.

Ajtónyikorgás és beszédhangok törték meg a csendet. Kelly lépett ki a női fürdőből, nyomában érzéki
kísérőjével, aki teljesen kimerültnek tűnt. Semmi kétség, a professzor nyilván pontosan olyan
idegesítő tud lenni latinul, mint angolul. Ezúttal azért kevésbé. Akárhogy is hívják ezt a ruhát,
kellemes emlékeket idézett Carterről. A hajviseletet leszámítva.

– Egy szót se, kishaver! Vigyázzon!

– Semmit sem akartam mondani.

– Akkor ne fixírozzon, mintha én lennék Sába királynője! O’Neill felállt a padról, mielőtt Kelly
túlságosan közel került

volna hozzá. Ez nem fair. Ha kicsit pechesebb, most akár tógában is lehetne a nadrág és tunika
helyett. Amellett úgy érezte, tartozik a professzornak. Pontosan tíz másodpercébe tellett, hogy
rájöjjön, Kelly kapott egy kis ízelítőt a kedvenc álmából. Nem a legkellemesebben kapcsolta ki a
rémálmot, de legalább nem kíváncsiskodott, és ezzel minimalizálta a megaláztatást.

– Finivistis?

Az érzékeny orrú Flavius jelent meg, és a levegőbe szippantott. Az eredmény láthatóan kielégítette.

– Festinemus. Tertius iam dudm manet – mondta, és a kijárat felé terelte őket.

Az ezredes és Kelly elindultak, és az utóbbi informálta az

össze jelenlevő angol anyanyelvűt, hogy rejtélyes házigazdájuk jó ideje vár, és jobb, ha sietnek.

A fürdőt egy napfényes tér vette körül, amelyen nyüzsögtek az emberek. Barátságosan bántak velük.
Biccentettek, mosolyogtak, sugdolóztak, és a tizennyolc alattiak kíváncsiskodtak, hogyan csinálta az
ezredes a tegnapi mozdulatot, amellyel leterítette Hústornyot. Miss Marple úgy érezte, az efféle
kéréseket semmiképp sem szabad lefordítania.

Kellynek nem volt miért aggódnia. A ma reggeli szájbalépés óra elmaradt, mert nagyon rövidre
sikerült a séta. Flavius felvezette őket az adóhatóság épületének lépcsőin, majd behessegette őket
egy árnyékos aulába, amely az egész épületet betöltötte. Az egyik ablak közelében hét, írótáblával
felfegyverzett férfi rohangált egy nyolcadik körül, aki egy széken ült. Négy őr állt körülöttük.

– Domine Tertie, alieni adeunt – jelentette kísérőjük.

Az írótáblák becsukódtak, a rohangálás abbamaradt, és olyan illedelmesen fürkészték az idegeneket,
ahogy csak fürkészni lehet. Jack enyhén a professzor felé dőlt.

– Nem tudom, maga hogy van vele, de én egy kicsit alulöltözöttnek érzem magam.

Kelly megvetően nézett O’Neillre, ami nem volt kis teljesítmény, lévén két fejjel kisebb nála.

– Inkább ne beszéljen hozzám, kishaver. Ezek úgysem értik, mit fecseg, és ha ez nem isteni adomány,
akkor nem tudom, mi az.

A csoportosulás látszólag egyetértett, és mindnyájan közeledtek egy lépést.

– Cedete!

A fürkész csapat felhagyott a fürkészéssel, és kétkedően egymásra néztek, az őrök viszont

megmerevedtek.

– Hospes mei sunt! Vendégek?

A széken ülő fickó beszélt, és Jack megesküdött volna, hogy

már hallotta ezt a hangot.

A férfi szándékos lassúsággal felállt, és a terem közepe felé lépkedett, majd mozdulatlanul megállt,
védtelenül, és félig a homályban rejtőzve. Egyik kezét kinyújtotta, és várakozóan lógatta.

Arra vár, hogy köszönjünk?

Inkább úgy nézett ki, mint valami szertartás vagy egy bizarr teszt. De mit tesztel? Jackben
homályosan felrémlett egy elmélet, miszerint a hagyományos mezei kézfogás a fegyvertelenség
szimbóluma. Bizalom, tárgyalás, ilyesmi.

Mit tenne Daniel egy ilyen helyzetben? Egyszerű. A mogorva pasi tiltakozása ellenére, akinek az
egyenruhájára az „ezredes” szót írták, mindenkit megigézne a "békés felfedezők vagyunk a Föld
bolygóról" halandzsával.

– Eszébe ne jusson! – sziszegte Kelly szája szegletéből.

Oké.

Jack ugyanolyan lassan és határozottan elindult a férfi felé,

egyik szemét az őrökön tartva, hátha valamilyen fenyegető mozdulatot tesznek. Senki sem moccant.
A háta mögül olyan hangot hallott, mint amikor gőz szökik a teáskannából; Miss Marple hangot adott
nemtetszésének. Remek.

Amint elég közel ért ahhoz, hogy felismerje az arcot, azonnal megértette, honnan volt olyan ismerős.
Házigazdájuk fríg ruhát viselt, de szépen kimosakodott. A mocsokréteg és a szolgalelkű görnyedtség
nélkül okosabbnak, sportosabbnak, jóval veszélyesebbnek látszott. A lógó fejfedő hiánya is sokat
dobott rajta. Szenvedélyes, mogyoróbarna szemében élvezet tükröződött. Észrevette Jack reakcióját,
és halványan elmosolyodott.

– Igen – mondta Törpapa. – Ismét találkozunk. Kicsit klisés. De legalább angolul beszél.

A keze még mindig a teste előtt lógott.

Jack megragadta, és feszültséget érzett benne. Azután majdhogynem felugrott meglepetésében,
amikor a férfi a második és a harmadik ujjízülete közé nyomta a hüvelykujját. Ezek szerint Törpapa,
kissé anakronisztikusan bár, de szabadkőműves? Most mit tegyen? Viszonozza a kézfogást, hátha
később ki tudja magyarázni, vagy ragaszkodjon az igazsághoz?

Az utóbbi azzal járt, hogy bíznia kell ezekben a fickókban. Sajnos volt némi fenntartása ezzel az
ötlettel. Az utóbbi években a legtöbb emberben annyira sem bízott meg, hogy megérinthessék.

Remek időzítés, O’Neill! Mi lenne, ha meggondolnád magad? Igazság vagy bátorság...

Most Törpapa lepődött meg.

– Te nem tartozol közénk!

– Nem!

– Mégis kezet fogtál velem!

Ami azt illeti, még mindig egy helyben álltak, kéz a kézben. Valahogy okosabbnak tűnt megvárni,
hogy új barátja mozduljon előbb.

– Igen – válaszolta Jack halkan. – Csak bizalom kérdése, nem?

– Mint az, hogy egy jaffával barátkozol?

– Vannak ilyen jaffák, és vannak olyan jaffák. Ha nem lenne bennem bizalom, ő és én nem lennénk
barátok, és már meghaltam volna néhányszor.

– Bátor vagy.

Vagy hiányzik egy kerekem. Nézőpont kérdése.

A férfi végül elengedte a kezét, és hátrált egy lépést, hogy jobban megnézhesse magának Jacket.

– Kit szolgálsz?

– Nem a Goa’uldot.

– Jaffákkal barátkozik, de nem szolgálja a Goa’uldot. –

Nevetés fakadt, amely végigsöpört az egész tógás brigádon, de

inkább meglepettséget, semmint hitetlenséget fejezett ki. – És nem szeret kérdésekre válaszolni.

– Túl vagyok a napi adagomon. Mi lenne, ha cserélnénk? Te vagy Tertius?

– Igen. – Elmosolyodott. – Én vagyok itt a primus pilus. Tudod, mit jelent ez?

Azt, hogy az én rangom magasabb, százados, gondolta Jack, de nem mondta ki.

– Te vezeted a boltot.

– Így van. Te katona vagy, igaz?

– Igaz. – Valójában a légierő tisztje, de a százados aligha fogná fel a különbséget.

– Rangod?

– Ezredes.
– Ezt... – Tertius zavartan pislantott egyet. – ... ezt nem ismerem.

Anno megnézte a szótárban, amikor latint kellett magolnia. Dr. Joseph Malozzi sem tudta,
hogy van latinul, ezért

Jack egy szótárra cserélte kezdő latinkönyvét. Teal’c-et bosszantotta vele, mert a rómaiaknál semmi
sem felelt meg az első primusznak. A fenébe, hogy is volt? Két szó... Boldog volt, amikor eszébe
jutott, de hiúsági hulláma nem tartott sokáig, mert rájött, hogy tógában kell rohangálnia, nem kap
menő bőrszoknyát és mellvértet.

– Tribunus laticlavius sum.

A tógás fickók azonnal suttogni kezdtek, a katonák pedig felé fordították az arcukat, és öklükkel
mellkasukra csaptak. Kelly felől valami olyasmit hallott, hogy Szerencsétlen marha! Valószínűleg
inkább a nyelvezetnek szólt, nem a rangjának.

Tertius kicsit elfehéredett, mintha arra számított volna, hogy előbb leszidják, azután kap valami
parancsot.

– Paeniteo, domine. – Bocsánatot kért. – Kérlek, gyere velem.

A terem végében megjelent egy újabb szék, és Tertius a kényelmes ülőalkalmatossághoz terelte
Jacket. Tógák tértek ki az útjából, az őrök lélegzete elállt. Ha Stupidus és Hústorony megtudják a hírt,
feltehetőleg úgy érzik majd, itt az ideje kibelezniük magukat. Házigazdája leült, és a másik szék felé
biccentett. Jack is leült. A falon, a fejük felett egy domborművet látott, amely egy tunikát, nadrágot
és fríg sapkát viselő fiatalembert ábrázolt. Egy fekvő bika lágyékán térdelt, az állat fejét hátrahúzta,
kardját a torkának szegezte.

Jack hatodik érzéke megsúgta, hogy figyelik, miközben ő a domborművet figyeli.

– Igen?

– Felismered? – Tertius megint halványan, ravaszul mosolygott rá.

Ezek a bikaölőt istenítik, aki megesküdött, hogy elpusztítja Meleqet.

– Hallottam róla.

– Ő elpusztít mindent, ami gonosz.

– És Buffynak hívják, ugye?

– Bocsáss meg, tribunus, de nem árulhatom el. Te nem vagy közülünk való, és én megesküdtem,
hogy nem fedem fel a titkait.

– Tudom, milyen érzés. – Jack ismét felnézett a domborműre. Azután hirtelen megszólalt. –
Gondolom jó néhány gonosz ember volt azon a hajón. Mert mindet... elpusztították.

– Milyen hajó? Milyen emberek?

– A hajó, amit megtámadtatok. Az emberek, akiket élve megégettetek. Ja, és a gyerekek, akiket
elraboltatok. Róluk se feledkezzünk meg!

– Ezt nem mi tettük! Mi nem égetünk meg embereket! – Érdekes hangsúllyal mondta. Keze
összeszorult széke karfáján, és félig felemelkedett. – Téged félrevezettek, Tribün, esküszöm!
Ez a gondolat akkor is eszébe jutott, amikor Kandaulo először kinyitotta a száját. De végül is látta azt
a hajót, nem? És a bűzt is

érezte, az Isten szerelmére! Viszont már hét éve csinálja ezt, és okosabb is lehetett volna. Fel kellett
volna kapnia a csapatát és Miss Marple-t, és inukszakadtából a csillagkapuhoz rohanni, hogy ezek a
remek emberek maguk oldják meg a problémáikat. Csakhogy ott voltak a gyerekek is... Mi a fenére
gondolt?

Megmenti őket, és boldog családosat játszik? Annak már vége, kilenc hosszú éve.

– Adj egyetlen jó okot, hogy miért higgyek neked – mondta velősen.

– Még életben vagy.

– Nem elég jó. Azonnal felmerül bennem, hogy miért vagyok

életben. Mit akarsz tőlem?

– Bizalmat.

– Rossz válasz. Próbáld újra.

Tertius ismét hátradőlt a székében. Azután előrehajolt, könyökével a térdére támaszkodott, ujjait
szorosan összekulcsolta. – Tribün, akármi is történjék, a szavamat adom, hogy egyikünk sem fog
bántani téged. Sem a társadat. De ez nem változtat azon a tényen, hogy csak két választásod van.
Megbízol bennem, vagy csatlakozol hozzánk.

– Csatlakozom?

– Ha többet akarsz tudni, és ha vissza akarsz térni a népedhez, ez az egyetlen megoldás. Állj közénk.

Nem akarok olyan klubba tartozni, amelyik elfogadna engem tagjául. A klubok – és kultuszok –
témakörében Jack egyetértett Groucho Marx-szal.

– És ez mivel járna? – Ennyit az igazságról. Végül is csak a bizalmat kellett választania.

– Teljesen elvesztette a józan eszét? – hadarta Kelly, aki már Jack bal vállánál ácsorgott. – Tudja,
hogy kik ezek? Miért...

Jack megfordult, és vagy húsz foggal többet mutatott Kellynek, mint amennyivel rendelkezett.

– Professzor?

– Azt mondtam, hogy...

– Fogja be a száját, különben személyesen fogom eltávolítani. Különös szigorral.

– De idefigyeljen, kishaver! Én...

– Há!

– Pompás! – Kelly felháborodottan összekulcsolta a karját. – Ne mondja, hogy nem szóltam!

– Nem fogom. – Jack visszafordult hasonlóan makacs házigazdájához.

– A nevelőnőd? – kérdezte Tertius együttérző mosollyal.

– A micsodám?
– Continuemus... – motyogta Tertius, és kitért Jack tekintete elől. – Döntöttél hát?

– Mit kell tennem?

– Azt egyelőre nem mondhatom el. Látod, mindenképp bíznod kell bennem, akár így, akár úgy. –
Ismét ravasz mosoly ült az arcára. – Előbb át kell esned a beavatáson.

Beavatás? Azt meg tudja csinálni. Annak idején, amikor újonc volt az akadémián, mindig el tudta
viselni a fizikai bántalmazást.

– Mikor?

– Most. – Tertius felállt, és a tógások helyeslően suttogni kezdtek. – Kérlek, kövess... mi a neved?

– Jack.

– Jack? Bocsáss meg, furcsa neved van.

Mondja ezt az, aki önmagát a Harmadiknak hívja.

Jack megvonta a vállát, és szintén felállt.

– A Jonathan rövid alakja.

– Az zsidó név. Mondd meg a latin változatot.

Kelly kontya ellenségesen lefittyedt, de a gazdája abbahagyta a duzzogást, és olyan mosollyal szólalt
meg, ami szörnyű bosszút ígért.

– Deodatus. Dezodor?

– Isten ajándéka. – Kelly mosolya még gonoszabbá vált. – És igazságos is, ugye, kishaver?

Tertius, aki nem ismerte a szituációt, lelkesen bólintott.

– Találó név. Majd meglátod. Kövess, Deodatus.

A hallgatódzó tógások gyülekezete szétvált, és Tertius az ajtó felé indult. Jack – Deodatus – követte,
és képzeletben különféle kegyetlen és szokatlan módon régészprofesszorokat gyilkolt.

Az őrök felsorakoztak mögötte.

– Az ő csillagtérképük nem pontos. A hosszúság legalább két fokkal el van csúszva. Ki tudom
egyenlíteni, de sokat kell találgatnom – motyogta Carter őrnagy a laptopja előtt ülve. Majd hirtelen
hozzátette. – Tudjátok, azt hiszem, valami nem stimmel itt.

Újra ellenőrizte, immár ötödször azóta, hogy visszatértek Hamilqart házába, az utat, amelyet
Türoszból a szigetre terveztek. Teal’c tudta, hogy Carter őrnagy ilyenkor nem vár választ; általában
elmagyarázza nekik az elméleteit, és ezzel önmagának is. A módszer gyakran vezetett eredményre.
Viszont az aktuális probléma nem látszott indokolni az efféle megoldást, és Teal'c attól tartott, hogy
Carter őrnagy fejében más is járt.

– Nem féltek attól, hogy túl könnyen megkaptuk az engedélyt, hogy elkísérhessük a türoszi
harcosokat?

A jaffa maga is ezen gondolkodott, ahogy kétségkívül Daniel

Jackson is. Az előző napi tántoríthatatlan visszautasítás, és a ma reggeli hosszú várakozás után a
zsinat komoly pálforduláson ment át. Rosszul álcázott zsarolásuk fel kellett volna dühítse Kandaulót,
ehelyett a főpap néhány másodperc alatt beleegyezett, hogy ők is az expedícióval tartsanak. A többi
pap is egyetértett, még Tendao is, habár az ő beleegyezése leginkább Carter őrnagy iránti öreges
lelkesedésének tudható be.

– Elképzelhető, hogy Kandaulónak van valami hátsó szándéka – vetette fel Teal’c, mintegy válaszként
saját gondolataira.

– Micsoda? – Carter őrnagy felkapta a fejét, és a napfénytől pislogva a jaffára bámult. – Ó... nem,
nem erre gondoltam,

Teal’c. Habár lehet, hogy igazad van. Furcsa volt...

– Akkor mire gondoltál?

– Rájuk – válaszolta Carter őrnagy, miközben Hamilqart és

Ayzebel felé pillantott.

Házigazdáik az udvar túloldalán, az árkádok alatt álltak, és suttogva vitatkoztak.

– Az a tapasztalatom, Carter őrnagy, hogy házastársak között normális dolog a félreértés.

Figyelembe véve az utolsó évet, melyet Drey’auc-kal töltött, akár azt is mondhatta volna, hogy a
házasság alatti viták olyan hétköznapiak és kellemetlenek, mint az akmur’tal lepkék Chulak
mocsaraiban.

– Akár hiszed, akár nem, tudok róla. De ez más. Szerintem Ayzebel nem akarja, hogy Hamilqart is
elmenjen.

– Ez is normálisnak tűnik. Lehet, hogy már elveszítette a fiát,

és nem akarja a férjét is elveszíteni.

– Annál kevésbé van értelme haraggal elengedni.

Az árkádok alatt egyre hangosabbá vált a beszéd, épp annyira, hogy a jaffa hallhassa. Szimbiótája
elvesztésével ugyan csökkent az ereje, de az érzékei nem tompultak el. Ami néha kellemetlen
adottság volt, most hasznosnak bizonyult. Amit hallott, abból kiderült, hogy tényleg nem stimmel
valami, és hogy a helyzet komolyabb, mint ahogy Carter őrnagy feltételezte. Mert nem Ayzebel volt
mérges Hamilqartra, hanem éppen fordítva.

– Nem ismétlem el, asszony! – sziszegte Hamilqart. – Amit csinálsz, azzal elpusztíthatsz
mindnyájunkat. Ha nem engedelmeskedsz, többé nem foglak tudni megvédeni.

Mogorván nézett feleségére, amit komikussá tett a kettejük közti magasságkülönbség. Azután
peckesen elvonult, és tekintete találkozott Teal'c-ével. Zavart mosolyt erőltetett az arcára, és eltűnt a
házban. Ayzebel válla megmerevedett, és a padlót bámulta. Nyilván észrevett valamit a földön, mert
egyszer csak lehajolt, és felvette a nem odavaló tárgyát. Ez a minimális rendrakás mintha segített
volna visszanyerni higgadtságát. Egy vörös zsineg volt, gyapjú vagy selyem, amelyet szórakozottan az
ujja köré csavart.

– Bocsáss meg, Carter őrnagy – szólalt meg Teal'c, és lezseren átment az udvaron, karját a háta
mögött tartva.
Ayzebel annyira elmerült a vörös zsineg tekergetésében, hogy észre sem vette a közeledtét, csak
amikor az arcára esett a jaffa árnyéka.

– Nagy Szellem – köszöntötte. Szeme fénytelen volt a fájdalomtól, vagy a gondolatok és érzelmek
szándékos visszatartása miatt.

– Ayzebel úrnő! Hamarosan elindulunk, és szeretném megköszönni kedvességedet.

Teal’c meghajolt, és elmosolyodott. O’Neill állításával ellentétben képes volt mosolyogni, ha a

körülmények úgy kívánták, habár most nem járt sikerrel. Halk búgásra figyelt fel, amely furcsán
megnyugtató volt. Ayzebel felett egy vesszőkosár volt a boltívre akasztva. Egy galambpár volt benne,
egyik szürke, másik kék, és elégedetten turbékoltak.

Ayzebel követte Teal’c tekintetét.

– A férjem azt akarja, hogy engedjem el őket. Mi a véleményed. Szellem?

– Nem érdemel minden teremtmény szabadságot?

– A szabadságot meg kell szerezni.

A zsineg elszakadt a kezében, és most két vörös selyemdarab maradt benne.

A válasz meglepte a jaffát. Ő maga sokkal jobban ismerte a témát, mint ahogy azt a nő
feltételezhette volna, mégis egyetértett vele. Apja sorsából megtanulta, hogy a türelmes várakozás a
szabadságra csak még több szolgaságot eredményez, és legtöbbször dicstelen halált. Nem számít,
mennyire kiváló az ember, a szabadságot meg kell szereznie. De honnan tud ez az elzártságban élő
nő ilyesmiről, és miért foglalkozik ezzel?

– Mit kellene tenniük Ayzebel úrnő madarainak ahhoz, hogy elnyerjék a szabadságukat? – kérdezte
óvatosan.

Ha Ayzebel egyáltalán hallotta a kérdést, akkor sem törődött vele.

– Mondd a zsinatnak, hogy meggondoltad magad! – Ayzebel szeme elvesztette a fókuszt, mintha
transzba esett volna; olyan volt, mint a látomásától félig megőrülő jövendőmondó. – Ne vezesd oda
őket! Szomorúság és vérontás lesz a következmény, ha odamentek!

– Ki kell szabadítanunk a barátainkat és a fiadat.

– Mi végre? Ha a fiamat kiszabadítjátok, akkor is meghal, mielőtt a hold elvékonyodik. A barátaitok

még hamarabb meg fognak halni.

– Ha így lesz, bosszút állok értük.

– És a bosszúd, Nagy Szellem, feltámasztja a holtakat? Vagy Meleqhez fogsz könyörögni segítségért?

Elmeháborodott nevetésben tört ki, mely ugyanolyan gyorsan véget ért, ahogy a szónoklata.
Szeméből eltűnt az őrült ragyogás,

és úgy látszott valami mozgást vett észre az árkádok között,

Teal’c háta mögött. Egy megmagyarázhatatlan ösztönzésnek engedve eldobta a selyemdarabokat,

amelyeket a szellő felemelt, és a levegőben táncoltatott. Ayzebel szelíd mosollyal nézte őket.

– A madarakról kérdeztél, Nagy Szellem? Úgy nyerhetik el szabadságukat, ha repülnek és beszélnek

hozzám. De most...
Megint elhaltak a szavai. Teal’c tudta miért, hiszen felismerte a közelgő léptek zaját. Hamilqart
visszatért. A lépések lelassultak, elbizonytalanodtak, és a ház ura végül Teal’c mögött állt meg. Egy
szolga követte, kezében faládával. Feltehetőleg ebben volt gazdája holmija, amelyet magával
szándékozott vinni.

– Asszony – mondta Hamilqart ridegen. – Mikor teljesíted a parancsomat?

– Máris. Azonnal. Minthogy te nem teljesíted az enyémet, én teljesítem a tiéd. – Kétségbeesettnek

tűnt a hangja. – Idenézz, férjem! Ezt nézd!

Kecses kacsójával kinyitott egy kapcsot, és kitárta a kosár ajtaját. A galambok egy pillanatig
késlekedtek, mintha

összezavarta volna őket ez az égből pottyant lehetőség, majd a kijárathoz totyogtak, a karmuk halkan
kopogott a kosár fenekén. Azután felrepültek, kis ideig köröztek a medence felett, végül elszálltak és
eltűntek a tető felett.

– Ne feledd, férjem. Te akartad, hogy ezt tegyem. – Ayzebel ezzel sarkon fordult, és elvonult az
árkádok alatt, be a házba.

Hamilqart elmosolyodott. Túl sokat mosolygott, de egyáltalán nem látszott őszintének.

– A feleségem néha kissé izgatott. Kérlek, bocsáss meg neki, Nagy Szellem. Nem akar udvariatlan
lenni. Csak nem akarja, hogy elmenjek.

Ez legalább igaz volt, Carter őrnagy jól gondolta. De nem ez volt a teljes igazság. Ayzebel azt akarta,
hogy egyikük se menjen el. Ráadásul szokatlanul nagy fontosságot tulajdonított a madaraknak.

Hamilqart az árnyékokat nézegette, amelyek egyre hosszabbak lettek, és a medence felé tartottak.

– Sietnünk kell, Nagy Szellem. A kapitányok délután szeretnék felszedni a horgonyt. Készen álltok?

Carter őrnagy végzett a számításokkal, és már elpakolta a laptopját. Teal’c közeledtét leplezetlen
kíváncsisággal figyelte.

Daniel Jackson csatlakozott, szintén hátizsákkal a vállán.

Amennyire Teal’c meg tudta állapítani, készen álltak. Neki csak a fegyverére volt szüksége, amelyet
az egyik oszlopnak támasztva hagyott.

– Érdekesnek tűnt – jegyezte meg Carter őrnagy, amikor a jaffa hallótávolságon belülre ért.

– Igen – a fiatal régész elvigyorodott. – Teal’c, ugye nem akartál flörtölni vele?

– Aligha lenne kapható – válaszolta Teal’c. – Daniel Jackson, tudsz arról, hogy ez a kultúra különös
jelentőséget tulajdonítana a galamboknak?

– Galamboknak? – visszhangozta Daniel Jackson és Carter

őrnagy.

– Galamboknak. Háziasított, turbékoló madaraknak.

– Azokra gondolsz, amiket Ayzebel szabadon engedett?

– Pontosan. Hamilqart ragaszkodott a szabadon engedésükhöz.

– Ühm... – Daniel Jackson erősen ráncolta a homlokát. – A galambok a béke szimbólumának
számítanak, de elsősorban az

ótestamentum szerint, ezekre a népekre nem feltétlenül vonatkozik. Sok kultúra áldozati állatnak
használja őket, ott is van vallási összefüggés. Mások a madarak röptéből jósolnak. Ami a türosziak
pontos viszonyát illeti a galambokhoz... fogalmam sincs, Teal’c. Hamilqart semmit sem mondott
róluk. Miért?

– Ayzebel úrnő hevesen ellenezte a galambok szabadon engedését, de nem hiszem, hogy érzelmi
okokból...

– Héé! – mondta Daniel Jackson.

– Daniel? Mi... – Carter őrnagy hirtelen elhallgatott, szeme elkerekedett. – Postagalambok?

– Emlékszel, ugye, hogy azt mondtam, Hamilqart arra gyanakszik, valaki értesíti a frígeket?

– Mi az a postagalamb?

– A postagalambok nagy távolságból is visszatérnek a ketrecükbe – magyarázta Carter őrnagy. –

Információ átadására

használják őket. Ha van egy ilyen galambod, csak írsz egy üzenetet, a lábához kötözöd, és már
repülhet is.

– Ez roppant megbízhatatlan kommunikációs formának tűnik.

– Ami azt illeti, igen megbízható. A postagalambok csak ritkán vesznek el, és elég ártalmatlan a
külsejük, nem igaz?

– Értem. – Teal’c-nek eszébe jutott a vörös selyemdarab.

Hasonlóan ártalmatlannak tűnik önmagában. – Azt mondod, hogy Ayzebel értesítette a frígeket a két
nappal ezelőtti szertartásról?

– A falu, ahol felnőtt, a frígek által használt kikötő közelében volt – mutatott rá Daniel Jackson. –
Miről árulkodik ez a tény?

– Arról, hogy nem a városban nőtt fel – mondta Carter

őrnagy szárazon. – Miért adna információt a frígeknek, akik elrabolják a fiát?

– Lehet, hogy ezt tartotta a kisebb rossznak.

– A kisebb... Teal’c, te nem láttad a hajót?!

– Nem állítom, hogy egyetértek Ayzebel úrnővel, Carter

őrnagy – válaszolta a jaffa. – Viszont...

– Viszont?

– Amint egyértelművé vált, hogy meg kell szabadulnia a frígekkel való információs eszköztől – ha
valóban erről van szó – figyelmeztetett engem, hogy ne vezessem a türosziakat a búvóhelyükre.

– Mit csinált?!
– Figyel...

– Ööö... azt hiszem, jobb, ha ezt elhalasztjuk egy kicsit – vágott közbe Daniel Jackson, túlságosan
széles mosollyal az arcán, amelyet a hátuk mögé küldött.

Hamilqart lendületesen közeledett feléjük az udvaron át. Türelmetlenségét immár kevésbé tudta
udvarias köntösbe öltöztetni.

– Barátaim, indulhatunk? Sietnünk kell!

– Készen állunk az indulásra.

Teal’c agyán átvillant, hogy most ők sem voltak teljesen őszinték.

10. FEJEZET

Jack Marve Millerről nosztalgiázott, egy harmadévesről az akadémián, aki kórosan gyűlölte az
északiakat és a szemtelen kiskadétokat. Szerencsétlen egybeesés. Miután a takarójukba göngyölték
és puhára verték, az összes okoskodó fejét belenyomták egy kukacokkal teli tálba. O’Neill kadét azzal
tűnt ki, hogy kiérdemelte a második és a harmadik fogást is. Ez a tapasztalat komoly előnyt jelentett
neki a túlélési harcban.

Ha most elé raknák azt a tálat, boldogan megenné.

Miután elhagyták az aulát, Tertius és vidám cimborái egy olívaligetbe vezették, a hegy lábához, úgy
három kilométerre a helyőrségtől. Útközben mintegy tizenöt férfi csatlakozott hozzájuk, mégpedig
egyesével, halkan otthagyva műhelyüket. Egy csapat katona is követte őket, amikor a falhoz értek.
Nők sehol. Szigorúan férfimulatság volt.

Hallgatag kis oszlopuk egy tisztáson állt meg. Körülöttük ezüst levelű, bütykös olívafák álltak. Csend
volt, sütött a nap, kifakult a fű, ciripeltek a tücskök. A tisztáson egy patak folyt át, mellette egy
szoborféleség állt. Tojás alakú kőgyűrű volt, rajta zodiákus jelek. A gyűrűben egy fickó volt, kezében
fáklya és kard, sapkája a vezéréhez hasonló. Nyilvánvalóan fontos embernek kellett lennie, mert a
móka itt kezdődött.

Miután ünnepélyesen meghajoltak a tojásos fickó előtt, bekötötték a szemét, és bejelentették, hogy
új életben fog újjászületni, mely kifogást arra használták, hogy levetkőztessék alsónadrágra. Isten
tudja, mit gondolhattak a Simpsonos figurákról. Azután tovább vezették, és a fűből éles kavicsok
lettek. Mezítláb könnyű megmondani: az egyik kényelmes, a másik nem. És hallani is lehet. Csattogás
és csikorgás hallatszik az ember lába alatt. Egy adag vadonatúj talpsérülés megszerzése után
lementek a föld alá. Nedves, hűvös volt a levegő, és libabőrös lett a háta. A hangok elernyedtek, és
vizenyős, suttogó visszhangokká váltak. Bezártság érzete lett úrrá rajta, és a két őr is lemaradt, tehát
nyilván szűk volt az alagút. Azután a feszültség érzését hirtelen átvette a majdnem leesés érzete. És
egy új zajt is hallott.

Az érzetet, miszerint egy tágas barlangban van, hamarosan meg tudta erősíteni, amikor két kéz
levette róla a szemét takaró kötést. Egy gyorsan zúduló, földalatti folyó peremén állt. Tertius és a
többiek félkörben álltak körülötte, szó szerint elvágták a külvilágtól. Mindegyiknél volt egy fáklya és
egy kard, mint a tojásos fickónál a tisztáson, de hogy mikor volt idejük átöltözni, arról Jacknek
fogalma sem volt. Mindenkin laza sapka és cifrán hímzett fehér tunika volt, a barna, hétköznapi
ruhák helyett. A fáklyák fényében gyönyörű cseppköveket látott, és számos alagút fekete nyílását. Ha
ki is akart volna rohanni, és át tudott volna törni az embereken, akkor sem lett volna ötlete, merre
induljon.

– Félsz, Deodatus? – kérdezte Tertius. Miféle idióta kérdés ez?

Visszatekintve az okos válasz az „igen” lett volna.

Amikor Jack megrázta a fejét, Tertius elmosolyodott, és

egyetlen szót mondott.

– Ússz.

Nem nagyon volt más választása. A félkör egyre közeledett felé, és Jack el akarta kerülni a szégyent,
hogy belökik, ezért inkább ugrott. Az elegáns fejesugrás feletti elégedettsége pontosan két
másodpercig tartott. Azután a vízbe érkezett. Hogyan tudott folyni ilyen hőfokon, fel nem foghatta.

Ha Carter itt lenne, biztosan meg tudná magyarázni. Azután viszont megkapná a magáét. Minden
tiszteletem az öné, uram, de megőrült? Daniel és Teal’c sem állna mellé. És a beszámoló sem lenne
egy kéjmámor. Ráadásul valószínűleg igazuk lenne. De hogyan máshogy kaphatna válaszokat?

Úgy gondolta, jobban teszi, ha úszik, amíg még képes. A túlsó parton egy fáklya állt egy szikla tetején.
Oda kellett eljutnia. Miközben az áramlattal küzdött, és azon aggódott, hogy görcsbe állhat a lába, a
törpök száraz és meleg szandáljaikban egy kecsesen ívelt kőhídon átsétáltak a túloldalra. Jack jó öt
perccel később érkezett meg. Talált egy fogantyút, de semmire sem lehetett fellépni, és nem tudott
kijutni a vízből. Öt méterrel felette néhány sziklába vésett lépcsőt pillantott meg. Tertius állt felettük,
arcán udvarias érdeklődés, kezében egy összetekert kötél. De nem nyújtotta Jack felé a kötelet.

– Jól csináltad – mondta a rohadék. – Most várj. Várjak?

Mire? Arra, hogy megrepedjen a fogzománca a vacogástól? Jack néhány anatómiailag

kivitelezhetetlen kínzást talált ki

Törpapa részére. Meg is próbált hangot adni nekik. Sajnos egy szót sem tudott kiejteni, annyira
vacogtak a fogai. Kénytelen volt ott lógni. Érezte, ahogy a testhőmérséklete lezuhan, és arra gondolt,
hogy addig nem fog kijutni innen, amíg úgy nem néz ki, mint ahogy Harry Maybourne kinézett
azután, hogy elég sok időt töltött el egy szibériai börtönben. Nem emlékezett a pillanatra, amikor
elaludt, de biztos, hogy elaludt. Az alacsony hőmérséklet általános tünete. Utána már nem szokás
felébredni. Jack felébredt. Mégpedig a spektrum túlsó végén.

Valaki biztosan beugrott érte, és egy kötelet erősített rá, amikor látták, hogy süllyedni kezd. Azután
kihúzták a helyi jeges víztározóból. Hogy betegyék a helyi gőzölőbe.

Mi nem égetünk meg embereket.

Nem is. Megfőzik őket. Itt jutott eszébe a kukacokkal teli tál.

Ehhez képest a kukacevés könnyed tréfa.

Bizonyos szempontból mégis hálás volt a melegért. Legalább elvonta a figyelmét mostani
kínszenvedéseinek, illetve Baal erődjében töltött mókás, ám kissé zavarba ejtő körülményeinek
hasonlóságairól. A négyszögletes aknát tíz méter mélyen bazaltba süllyesztették. A falak átlátszóak
voltak, és elég simák ahhoz, hogy a légy is megcsússzon rajtuk, és nyirkos levegő gozölgött. Az előbbi
arra a képre emlékeztette, melyet Daniel hozott Piñata Blancából. Az utóbbi pedig arra utalt, hogy
rettentő hülye ötlet lenne megérinteni a falakat, még mostani, izgatott állapotában is.

Nem tehetett semmi mást, mint hogy ül egy helyben, és megvárja, mi történik. Ez nem tartozott az
erősségei közé, de legalább az ülést elviselhetővé tette egy nagyobb farács, amely megmentette a
fenekét az égéstől. Ez végül is biztató, hiszen azt jelenti, hogy a törpök arra számítanak, hogy túléli.
Vagy közben készítenek egy szarkofágot. Lassan meghal, azután savval és szúrásokkal lekezelik...

A torkába és a tüdejébe érkező forró, nyúlós levegő arról tanúskodott, hogy nyitva a szája, és ezt a
butaságot erős köhögési inger követte. Szintén nem a legjobb ötlet.

Megpróbált megnyugodni és a normálisra visszaállítani a légzését. Így az a kása, ami idelenn

levegőnek számított, egy kicsit le tudott hűlni, mielőtt a hörgőihez ért. Egyszer csak azon kapta
magát, hogy felfelé bámul.

Egy újabb felvett viselkedési forma. Azt várta, hogy alakok jelenjenek meg felette, az apró,
négyszögletes nyílásban. Ha nem teszik meg hamarosan, akkor nagy bajban lesz.

Hagyjátok abba!

Ez nem egy súlykamra. Akkor aligha engedték volna le egy hámmal, köteleken. És vajon hogyan
működik a fűtés? Valószínűleg geotermikus. Ez egy vulkanikus eredetű hely. Nyilván eléggé lehűlt, de
attól még itt-ott lehetnek forró pontjai. Gejzírek. Gőzvulkánok. Hasadékok, ahonnan magma ömlik
elő. Nem jó ezekre gondolni. Semmire sem jó gondolni. A legjobb egyáltalán nem gondolkodni.

Térdét felhúzta, és összekulcsolta a karjával. A kezét figyelte, ahogy kis izzadságcseppek formálódnak
rajta. A cseppek megnőttek, és ragyogtak a félhomályban. Amint elég nagyok lettek, csúszni kezdtek,
előbb lassan, néha valami hatalmas akadályba ütközve, mint például egy szőrszál, de végül
beletaláltak a többi csepp által kialakított valamelyik útvonalba. Súrlódás híján lezúdultak az
ízületein, majd az ujjain. Csiklandozták. Az ujjbegyeinél megálltak, és addig lógtak, amíg elég nehézzé
nem váltak ahhoz, hogy lecsöppenjenek. Néha egy újabb csepp érkezésére vártak. Azután leestek.
Némelyik a fára pottyant, és sötét foltot hagyott. Jack meg sem moccant, ezért a jobb mutatóujjáról
az izzadságcseppek mindig ugyanabba a foltba estek. Mások, mint például a bal gyűrűsujjáról
lezuhanók keresztül estek a rácson, és az alatta levő forró kövön sziszegve gőzzé változtak.

Egyszer csak, fogalma sem volt, mennyi idő múlva, észrevette, hogy nem jön létre több
izzadságcsepp. Ami nedvesség volt a bőrén, azt a gőz mind cseppfolyósította, és már nem izzadt.
Ennél is jobban bosszantotta, hogy nem volt mit néznie. Mint amikor vasárnap este elromlik a tévé.
Előfordult már ilyen. Vagy az NHL rájátszása közben. Jégkorong. A jég, az hideg. Meg tudott volna
halni egy kis jégért...

Öt perccel vagy öt órával később valami szürke, szemcsés dolgon akadt meg a szeme. Fa. Egy
rostélyon feküdt, és azt remélte, hogy valaki odafönn belenéz végre a szakácskönyvbe. Már kész
kellene, hogy legyen.

Már szárazra pirult.

Lehet, hogy épp ezt csinálják. Hangokat hallott. Azután egy széles bőrszíjat érzett a mellkasán és a
karja alatt. Izzadságtól csúszós kezek próbáltak fogást találni rajta. Amikor sikerrel jártak,
megpróbálták talpra állítani. Az eredmény ugyanaz volt, mint amikor az ember egy angolnát próbál a
farkára állítani. Jack hisztérikusan viccesnek találta. Nevetett is volna, ha kap levegőt. Ehelyett inkább
visszacsusszant a rácsra.
Ezután úgy döntöttek, hogy inkább nem próbálkoznak tovább a talpra állításával, és elkezdték
felhúzni. Jack érezte, hogy a hám megszorul, és lassan felemelkedett a teste. Lábujjai már nem
érintkeztek a padlóval. A kezek továbbra sem engedték el, nehogy himbálódzzon a teste. Jó ötlet. Ha
himbálódzna, hozzáérne a falhoz, és még jobban megsülne. A levegő frissebbé vált, és a lélegzés
ismét lehetségessé vált. Az akna pereme körül néhányan lenéztek felé. Tehát felfelé vezet a jó irány.
Mindvégig tudta.

Ahogy elérte a felszínt, kihúzták a nyílásból, lecsatolták a hámot, és megakadályozták, hogy újra
eldőljön. Fáklyákat, kardokat és kezeket látott, de arcokat nem. Illetve más arcok voltak. Holló.
Maszkot vettek fel.

– Higgy, Deodatus – szólt a holló.

Ha Poe írta a forgatókönyvet, akkor itt az ideje aggódni. Túl van a gödrön, jöhet az inga.

– Mindjárt vége – szólt a holló.

Pedig már kezdtem jól érezni magam!

Legalábbis ezt akarta mondani, de a torka nem akart

együttműködni. Csak egy kis károgás jött ki rajta. Még egy kicsit károgott.

– Kaphatok egy kis vizet?

– Kövess, Deodatus.

Ha nem egyenesen a legközelebbi kúthoz tart, akkor a legjobb, ha visszalapátolja az ezredest a kis
üregébe az este végéig. Nem emlékezett rá, hogy valaha is ennyire szomjas lett volna.

Az állatkerttel körülvéve, akik közül ketten biztosították, hogy függőleges helyzetben maradjon, és
szükség esetén taszítottak rajta egyet, totyogva követte az alakot, akit Tertiusnak vélt. Az akna egy
meredek alagút végében volt, és most lefelé haladtak, amíg el nem érték a folyó üregét. Ezúttal ő is
átmehetett a hídon. A túloldalon a holló elszaladt a cseppkövek mellett, egy világos nyílás felé.

Három alacsony lépcsőfok vezetett fel egy rövid folyosóhoz, azon túl pedig egy óriási, zord
helyiségbe jutottak. A szemközti falat egy dombormű díszítette, mely Jack megítélése szerint pontos
mása volt annak, amit aznap reggel látott az aulában...

vagy előző reggel? Fogalma sem volt, mennyi ideig tartották itt. A dombormű előtt egy tüzes edény
állt, mint az örök fény egy templomban. A többi három fal mentén kőpadok álltak. Felettük,
egymástól azonos távolságra, fémtámaszok.

A férfiak egyesével beléptek, fáklyáikat a fémtámaszokra tették, és leültek, kardjukat hegyükkel

lefelé, maguk előtt tartva. Jacket két oroszlán a terem közepére kísérte. Egyiküknél volt egy
ezüstkulacs, a másiknál pedig egy selyemkötél. A holló megvárta, hogy mindenki leüljön, azután
Jackkel szembe helyezkedett.

– Térdre, Deodatus.

A madár kihagyta az istened előtt részt, de Jack azért engedelmeskedett. Meglepően könnyen ment.
Az oroszlánok elengedték, és innen már teljesen természetes mozdulat következett.

– Paene corvus renatus est.

A holló csaknem újjászületett. Szuper.

Tertius lassú, ünnepélyes mozdulattal levette a maszkot, és

– Fogadd el, megújulásod jelképéül.

Az egyik oroszlán felé biccentett. A férfi kinyitotta a flaskát, és Jack szájához tartotta.

– Igyál.

Émelyítő volt az illata. Biztosan nem víz.

– Igyál – morogta az oroszlán ismét.

Mindjárt vége... Akár végig is szenvedheti most már. Belekortyolt, és azonnal rosszul lett. Nem elég,
hogy kiszáradt a nyelve és a torka, tele rakták a száját mézzel, ami nem mozdul onnan. Nem tudott
nyelni. Ez volt a legkisebb probléma.

Az oroszlán egy ügyes mozdulattal a nyakára tette a selyemkötelet, és szorosra húzta. Egyre
szorosabbra. Jack elejtette a maszkot, félrelökte a flaskát, és kétségbeesetten a nyakához kapott.
Megpróbálta a kötél alá erőltetni az ujjait, de tudta, hogy késő. Esélye sem volt. Szeme előtt szikrák
jelentek meg, és minden erejével igyekezett levegőt venni a kötél és a méz ellenében. Nem tudott.
Egy kicsit sem. Agyának egy távoli része észlelte, hogy a keze már nem ott van, ahol az előbb.

Már nem küzdött. Homályosan látta még Tertius arcát a szikrákon túl.

Mi nem égetünk embereket... a szavamat adom, hogy egyikünk sem fog bántani téged...

Bizalom.

Tertius mozdulatlanul mosolygott, majd elsötétült.

– Kérlek, barátaim, tartsatok velem.

Hamilqart vörösbort töltött négy kehelybe. Az alacsony asztalt, a korsót és a négy poharat szolgák
hozták fel, akik már lementek a lépcsőn, Sam nem látta pontosan, hogy rabszolgák vagy csak ez a
munkájuk, és este, miután megkapják a fizetségüket, hazamennek aludni. Nos, ma este semmiképp
nem mennek haza...

A tat felett kihúzott ponyva még mindig a helyén volt, pedig már nem volt szükség a védelmére. A
nap már egy órája lement, és az ég sötétkékre váltott, bár nyugaton kissé sárgás és levendulaszínű
volt még. A keleti horizonton már felemelkedett két hold, és a harmadik is úton volt.

– Köszönjük – mondta Sam, amikor Hamilqart a kezébe nyomott egy poharat.

– Ünnepeljünk – mondta Hamilqart. – Holnap elpusztítjuk azt, ami megkeserítette életünket, és

sértette Meleqet.

Daniel lassan forgatta a poharát.

– Azt hittem, arról van szó, hogy visszahozzuk Lulit, Jacket és Dr. Kellyt. Nem rémlik, hogy beszéltetek
volna bármilyen pusztításról.

– Ó, nem! Félreértettél, Daniel Jackson. Csak arra gondoltam, hogy a frígek ellenállást fognak
tanúsítani. Az efféle népséget nem lehet érvekkel meggyőzni. De bátorságunk meg fogja tanítani
nekik indítékunk jogosságát, és magunkkal hozzuk őket, hogy részesüljenek Meleq tündöklésében. –
Ragyogva felemelte poharát. – Egészségetekre! És közös törekvésünkre!
A ponyvára akasztva néhány kis olajlámpa lógott. Fényük skarlát színezetet adott a bornak, olyan
színt, mint amilyen a kiégett húsé vagy a kard által vágott sebből folyó véré. Sam a kép
morbidságától kissé zaklatottan felemelte a poharát.

– Egészségedre, Hamilqart.

Jelképesen belekortyolt. Daniel és Teal’c egymásra pillantottak, azután követték a példáját. Teal'c
éppen csak benedvesítette az ajkát. Hiába nem volt már szimbiótája, nem szeretett inni, de az
udvariasság kedvéért megcsinálta a mozdulatot. Sam hirtelen nem bírta tovább a vászon alatti
melegházi körülményeket, és kilépett a korlát mellé, a sötétbe.

Az evezőket a fedélzetgerendák mellé pakolták, és félelmetes kerítésként álltak ott. Felettük a vitorla
öblösödött. Amikor elállt az eső, a szél is megfordult, és most észak felől fújt. Ezt a hajón mindenki
akként értelmezte, hogy Meleq helyesli tervüket. Akármi is az. Néhány száz méterrel mögöttük
haladt a másik hadihajó, és egy kisebb hajó, amely előző éjszaka érkezett Szidóniából, és amelynek
szedett-vedett legénysége megpróbált katonának látszani. Mindent egybevetve csaknem kétszáz
fegyverest vittek. Tömegpusztítás.

Holnap elpusztítjuk azt, ami megkeserítette életünket...

– Majd meglátjuk – morogta maga elé Sam, és igyekezett eloszlatni a kételyeit afelől, hogy ebbe
nekik is van beleszólásuk.

– Mit látunk meg?

– A fenébe, Daniel! – Nem hallotta Daniel lépteit, és most magára löttyintette a borát.

– Bocsánat. Nem akartalak megijeszteni. Mit látunk meg?

– Ezt. – Karjával végigmutatott a három hajón. – Én vagyok az egyetlen, aki szerint nem jó ötlet
kivont fegyverrel berontanunk?

– Általában én szoktam feltenni ezt a kérdést. De ahogy Hamilqart barátunk bölcsen kijelentette, az
efféle népséget nem lehet érvekkel meggyőzni. – Daniel a harmadik hajóra pillantott.

– Bevetik az összes emberüket, igaz? Azok ott templomi őrök. Hallottam, hogy valaki azt mondta
rájuk, hogy őket „szeretik a szellemek”, akármit is jelent ez. A hajójuk mindenesetre úgy néz ki, mint
ami túl van már néhány háborún.

– Csak egy felderítőcsapat kellene, húsz emberrel. – Sam csak félig figyelt Danielre. – Gyorsan és
halkan besurranni, kihozni, amiért jöttünk, és gyorsan távozni. Lézerműtét, nem a texasi láncfűrészes
gyilkos. Ha ekkora sereggel megyünk, mindenkit legyilkolnak, a hatás kedvéért a túszokat is.

– Úgy beszélsz, mint Jack.

– Sam? Látom, hogy aggódsz érte.

Ennél azért jóval többről volt szó, de Carter őrnagy nem akarta kimondani.

– Meghasadna a szívem, ha nem láthatnám többet Kellyt.

Daniel értett Sam frusztrált arckifejezéséből. Felnézett a

csillagokra.

– Pontosan merre tartunk?

– Arra. – Carter egy csillagképre mutatott, amely túláradó képzelet segítségével akár egy szövőszék
mellett ülő férfinak tűnhetett. – A türosziak Öreg Takácsnak hívják. Az évnek ebben a szakában szinte
teljesen pontosan a szigetek felett kell állnia.

– Mennyi idő, amíg odaérünk?

– A szigetek körülbelül százhúsz tengeri mérföldre vannak Türosztól, és szerintem átlagosan tíz
csomóval haladunk, tehát...

– Nagyon viccesek ezek a régi mértékegységek, de nekem fogalmam sincs, hogyan lehet őket
érthetővé alakítani.

– Még vagy húsz óra. Úgy beszélsz, mint az ezredes. – Sam halványan elmosolyodott.

Daniel valahogy semmit sem tudott hozzáfűzni, és mindketten elhallgattak. A finoman kavargó
hullámokat nézték. A foszforeszkáló algák világítottak a hullámokban, és zöld ragyogásuk halvány,
kísérteties nyomot hagyott a hajó nyomában.

A tenger és a vitorlák halk zajába emberi hangok moraja keveredett; Teal’c higgadt basszusa és
Hamilqart izgatott tenorja. Barátjuk szokatlanul beszédesnek tűnt, és Sam azon gondolkodott, vajon
mégis ivott-e a borból.

A morajból egyszer csak kiáltás csapott fel.

– Nem! Ez képtelenség!

– Ajjaj – mondta Daniel. – Úgy látszik Teal’c rosszul viselkedik. Nem kellene visszamennünk?

Visszasiettek a ponyva alá. Teal’c szigorú pillantást vetett

Hamilqartra.

– A tárgyalás sosem képtelenség. Előfordulhat, hogy segít elkerülni az értelmetlen vérontást.

– Hogy mondhatsz...? Te... Ti nem...? – Hamilqart addig hátrált, amíg a ponyvába nem ütközött,
arcán haraggal és rémülettel. Csak hebegni tudott. – De ti Meleq küldöttei vagytok!

Úgy tűnt, mintha önmagát és őket is meg akarta volna győzni.

Nekik most semmi sem lett volna rosszabb, mint ha megkérdőjelezik a státusukat. Hogy Teal’c miért
nem tette azt, amit szokott, azaz hogy csendben marad, nem tudhatták.

Magával ragadta a szellemeskedés? Ha így áll a helyzet, akkor Meleq segítsen rajtuk. Egy
elragadtatott jaffával nem könnyű bánni.

– Persze, hogy azok vagyunk – erősítette meg Dr. Jackson túlságosan élénken. Sam felismerte a
jeleket. Jackson improvizált, és reménykedett, hogy bejön. – És... ööö... hát nem akarja Meleq, hogy
gyermekei boldoguljanak?

A rémületből védekezés lett, ami valószínűleg pozitív változást jelentett.

– Hogyan boldogulhatnánk, ha megalázkodunk a frígek előtt?

– Ki beszélt megalázkodásról?
– Kandaulo! – Úgy köpte ki a nevet, mint az iskolásfiúk, akik arról beszélnek, hogy melyikük apja vett
nagyobb kocsit. – Amikor Abibaal úgy beszélt, ahogy most ti, Kandaulo azt mondta, hogy bűnhődni
fog a gyengeségéért, és igaza lett!

– Azt mondod, hogy Abibaal tárgyalni akart a frígekkel.

Sam legutóbb akkor látta Teal’c-et ennyire keménynek, amikor megfélemlítették Thorant, hogy adja
át nekik a Tok’ra küldetés jelentését. Valamit megérzett, ezért elindított egy hógolyót, és várta, hogy
meginduljon a lavina. Teal’c határozottságából ítélve már meg is kezdte a lavinagyártást.

– Igen! – kiáltotta Hamilqart. – Úgy volt, hogy találkozik a frígek vezetőjével. Láthattátok fáradozásai
eredményét.

– Nem azért indult el, hogy visszahozzon valamilyen gyerekeket Szidónból?

– Daniel Jackson, gondolod, hogy szabad volt beszélnünk Abibaal valódi szándékáról? Az felkeléshez
vezetett volna! A türosziak nem szívlelik az eretnekséget!

– Hogy lehet a beszélgetés eretnekség?

– Úgy, hogy Meleq ellenségeiről van szó!

– És ezért ragaszkodtál ahhoz, hogy Ayzebel továbbra is tartsa a kapcsolatot a frígekkel, a galambok
segítségével – tette hozzá Teal’c tárgyilagosan.

– Persze! Az én kötelességem, mert ő...

A borospohár kicsúszott Hamilqart ujjai közül, és a fedélzetre zuhant. A társaság régésze

összerezzent a lelet elpusztulása láttán. Mennyit érhet a föníciai üveg a piacon? Alighanem
megfizethetetlen. Hamilqart halálsápadtan ez egyik ülőpárnához botorkált.

– Végig tudtad, Nagy Szellem, igaz? – suttogta. – Azért küldött Meleq, hogy próbára tedd a hitemet,
és én elbuktam.

– Nem biztos – válaszolta a Nagy Szellem. – Mostantól azonban mondj mindig igazat. A feleséged
értesítette a frígeket a gyermekek vonulásáról?

Valaki szólhatna Teal’c-nek, hogy nézzen kevesebb zsarusorozatot. Hamilqart szerencsére nem
ismerte a San Francisco utcáint, ezért most bevált.

– Igen.

– És ő küldött információt a frígeknek a kikötőről és a templom rejtett bejáratáról?

– A frígek mindig is tudtak a kikötőről, de az ajtóról valóban értesítette őket.

– Miért tette ezt?

Hamilqart lecsúszott a párnáról, és térden állva beszélt.

– Kérlek, Nagy Szellem... Meg kell értened. Nem ő a hibás. Ő nem gonosz asszony. Gyermekkora óta
félrevezették. Az apja, mint a legtöbben a falujában, a bikaölőt imádta. – Esdeklően

Danielre pillantott. – Hazudtam neked, Daniel Jackson. Azért, hogy megvédjem őt. Nem hagyták el a
falujukat, mi pusztítottuk el, sok évvel ezelőtt, amikor tudomásunkra jutott az eretnekség.
Én is ott voltam, kiirtani a borzalmat. Akkor még fiatal voltam. Amikor megtaláltam Ayzebelt, a
családját már lemészárolták. Olyan gyönyörű volt, és annyira félt... Titokban magammal vittem, és
elbújtattam, és egy idő után, amikor már biztonságban volt, az Ayzebel nevet adtam neki, es
elvettem feleségül. Az embereknek azt mondtuk, hogy egy távoli, hegyi faluból érkezett. Senki sem
gyanakodott. Még Kandaulo sem...

– Mi történt a többi túlélővel?

– Nem volt több túlélő.

– De nem kellett volna... megtisztítani őket?

– Megpróbáltuk, Daniel Jackson. Hidd el, megpróbáltuk. De mindenki, akit magunkkal vittünk
megtisztítani, nagyon makacsnak bizonyult. Nem voltak hajlandóak letérni az útjukról,

és így nem tudtuk megtisztítani őket. Átadták magukat Meleq haragjának.

– Úgy érted, kivégeztétek őket?!

– Meleq és mi is szerettük volna, ha életben maradnak. A halál mindig az utolsó megoldás. De mivel
megtagadták Meleq kegyét, nem maradt lehetőségük a választásra.

– Hát persze – mormogta Daniel. Úgy látszott, rosszul van, és nem mondta ki, amit akart.

– Értem. – A szellem visszakanyarodott az eredeti vágányra.

– Ayzebel tehát bosszút akart állni családja gyilkosain?

– Nem, Nagy Szellem! – Hamilqart rövid ideig tartó magabiztossága elmúlt, és izzadni kezdett. –
Mondtam, hogy nem gonosz! Félrevezették! Esküszöm, mindent megtettem, hogy megtérítsem,
hiszen ez a kötelességem férjként, és Meleq misztériumainak akolitájaként. De vannak olyan
félelmek, amelyeket nem lehet eloszlatni, főként nem egy anyában.

– Milyen félelmek?

– A frígek úgy hiszik, hogy szörnyű sors vár gyermekeinkre Meleq részéről. Ez szégyenteljes hazugság,
régóta ezzel ijesztgetik az anyák a gyermekeiket. De a mese megtette pusztító hatását.

Ayzebel meg van róla győződve, hogy igaz.

Samnek eszébe jutott a vonulás éjszakája és a szörnyű előérzet, amely Ayzebel szemében
tükröződött. Most már értette.

Ayzebel nem arra várt, hogy utoljára láthassa a fiát, hanem a frígek érkezésére, mert tudta –
legalábbis remélte –, hogy ők megmentik a fiát.

– Tehát amikor kiválasztották Lulit, a feleséged értesítette a frígeket? – kérdezte Sam, de amint
kimondta, rájött, hogy nem lehet igaz. Ilyen gyorsan nem lehet üzenetet küldeni.

Hamilqart nyomorult fejrázása is erről árulkodott.

– Régóta segített nekik. Talán azóta, hogy Luli megszületett. A frígek azt mondták neki, hogy ha segít
nekik, a fia biztonságban lesz. Ayzebel megbízott bennük. Azt hiszem, nem volt más választása.
Nagyon is valószínű volt, hogy Lulit kiválasztják, és ő mindig is ettől a naptól félt.

– És te mindvégig tudtál erről? – kérdezte Teal’c.

– Nem! Semmit sem tudtam a vonulás estéjéig. Amikor elvitték a gyermekeket és a barátaitokat,
Ayzebel nagyon megrémült, és amikor ti elmentetek a templomba Kandaulóval, mindent bevallott
nekem. Ezért vagyok most itt. Én nem vagyok harcos, nem érek semmit a háborúban. De vezekelnem
kell az ő hibáiért és a sajátjaimért. Lehet, hogy ha holnap meghalok, Ayzebel bocsánatot nyer. Kérlek,
Nagy Szellem...

Félig arcra borulva feküdt, és elfehérülő ujjakkal szorongatta Teal’c nadrágjának szárát. Sam hirtelen
émelyegni kezdett. Hamilqart nem ezt érdemli, ha egyetlen bűne az, hogy a feleségét akarta védeni.
Dühösen Teal'cre nézett, jelezve, hogy ennyi elég volt. Teal'c egy alig látható fejbiccentéssel
válaszolt.

– Állj fel, Hamilqart. – A jaffa felhúzta a kis embert a tarkójánál fogva, és talpra állította maga előtt. –
Hiszek neked. Szavamat adom, hogy nem áruljuk el a titkotokat.

– Meleqnek sem? – suttogta Hamilqart, mint aki nem hisz a szerencséjének, és azt mérlegeli, vajon
ez a megbocsátás jó-e neki, vagy sem.

– Soha többé nem szólunk róla. Egyetlen feltétellel.

– Kérlek, áruld el, Nagy Szellem!

– Ha holnap esélyünk lesz tárgyalni a frígekkel, akkor tárgyalunk. Ne tiltakozz, és ne próbáld

megakadályozni!

– Úgy lesz, ahogy kívánod, ígérem. De meg kell értened, Nagy Szellem, én nem beszélhetek a papok
nevében.

A papok ezúttal Fuanót és Tendaót jelentették, akiket a zsinat küldött a másik hajón, hogy
ellenőrizzék a spirituális vonatkozásokat. Vagy azért, mert Kandaluo így akart megszabadulni két
kellemetlen embertől. Amilyen állapotban

Tendao van, szívrohamban meghalhat, ha egy kicsit megélénkül a szél.

– Ne foglalkozz a papokkal. Csak velünk – válaszolta Teal’c.

– Ahogy kívánod. – Hamilqart lelkesen bólintott, azután az eltört pohárra esett a tekintete. –
Szolgákat kell hívnom, hogy feltakarítsák a szilánkokat. Megsérülhettek.

Azzal lesietett a lépcsőn, és eltűnt a fedélzet alatt. Valószínűleg csak el akart tűnni a közelből, mielőtt
a szellem meggondolja magát.

– Ööö, Teal'c? – Daniel a szokásosnál tovább tartotta a kezében szemüvegét. – Mi a frászt csináltál?

Sam halkan bólintott, mintegy csatlakozva a kérdéshez.

Teal’c felvonta szemöldökét, és bedobta ritka mosolyai egyikét.

– Carter őrnagy. Úgy hiszem, azt akarod, hogy titkos előőrsként közelítsük meg a frígeket, mielőtt
kitör az ellenségeskedés. Amit az imént tettem, biztosíthatja nekünk Hamilqart hallgatását, amikor
elhagyjuk a türoszi sereget. – Rövid hallgatás után hozzátette. – Azonkívül kielégítettem a
kíváncsiságomat.
11. FEJEZET

– Illa res inquam mulieres non atingit. Állítom, ez nem nőnek való dolog – mondta Dr. Siobhan Kelly
mogorván. Ezt hallgatta, mióta felkelt. Eddig harmincnyolcszor, ha jól számolta.

Két lépéssel később megállt, hogy levegőhöz jusson. Félúton jártak a domb teteje felé, amikor egy
ritkás fenyőerdő széléhez értek. A délelőtt közepe lehetett, az ég tiszta volt. A két nap mintha
versenybe kezdett volna, és a friss hegyi szellő sem hozott enyhülést. Kelly megfogott egy stólát, és
megtörölte vele az arcát. Végre valami hasznát veszi ennek a nevetséges szövetdarabnak.

Alattuk, a réten, egy másik csoport tartott feléjük.

Nők, gyermekek, es néhány bottal járó öregember, akiket két őr terelgetett. Úgy látszik, ők hagyták
el utolsóként a helyőrséget. Az előttük haladó csapatok már eltűntek Kelly szeme elől egy sziklás
kiszögellés mögött.

Természetesen senki sem vette a fáradságot, hogy elmondja neki, miért csinálják végig az Exodust.
Úgy egy órával ezelőtt egy katona rohant végig a főutcán, teli tüdőből kiabálva. Ezzel további
kiabálást váltott ki, és általános fejvesztettséget. Nem sokkal ezután hasonlóan diszkrét módon
betört Kellyhez dundi barátnője, és értesítette, hogy azonnal indulniuk kell. Kelly az ágyra huppant,
és közölte, hogy nem megy sehova, hacsak meg nem mondják, hol van O’Neill, vagy elő nem
teremtik.

Ez a hozzáállás eme bosszantó mondat harminchétszeri ismétlését váltotta ki: Illa res inquam
mulieres non atingit.

Azután két katona szó szerint kirángatta az ajtón, és az utcára taszították, amíg Kelly az
együttműködés jeleit nem mutatta. Ébren töltött éjszakájának köszönhetően eleve nem volt rózsás
hangulatban, de ha lehet, immár még rosszabbul érezte magát. Ez részben az ő hibája volt, és ezt
nagyon jól tudta. El kellett volna látnia az ezredest a tényekkel, akár akarja, akár nem.

A kirakósdi részletei akkor kerültek a helyükre, amikor tegnap megpillantotta azt a domborművet az
aulában. Azonnal átkozni kezdte magát, amiért nem vonta le időben a következtetéseket.
Megérdemelte, mert volt olyan hülye, hogy a földönkívülieket földönkívülieknek hitte. Nem azok
voltak. Ezek egyszerűen... rómaiak. A fríg ruhák, a „bikaölő”, a rejtélyek és a hatásvadász kézrázós
szertartás mind erre mutatott: ezek Mithrász követői. De persze az a fafejű úgysem hallgatott volna
rá, és ha szól neki, akkor is elmegy oda, ahova nem lett volna szabad. Most pedig valószínűleg azt
kapja, amit megérdemelt. Kelly őrzői kérlelhetetlenül visszautasítottak minden információt arról,
hogy mikor tér vissza. Ha egyáltalán visszatér.

Kelly eleget olvasott róluk ahhoz, hogy ne legyen biztos benne. Amikor a hallgatói kezdtek volna
belebolondulni az úgynevezett római erkölcsösségbe, vagy kezdtek hinni Mary Stewart ostoba
fantáziálásának, Kelly csak betette őket egy hajóba, és elvitte őket Carrawburgh-be, hogy megnézzék
a Mithraeumot. Volt ott egy tétel, amely mindig hatásosnak bizonyult a kis üresfejűeknél, mégpedig
az „istenítélet aknája”. A legtöbb fennmaradt leírás igen szadista volt; feltételezett beavatási
gyakorlatról, mint például égetés, éheztetés, korbácsolás, valamiféle tűzpróba, furcsa, állatmaszkos
dolgok és szertartásos gyilkosság. Az utóbbi nem volt teljesen egyértelmű. Dr. Kelly sehogy sem
tudta, hogyan lehet egy holttestet felvenni egy titkos társaságba.
De még ha ez az utolsó dolog nem is volt teljesen hihető, a többi eléggé borzasztóan hangzott. Elég
lehetett ahhoz, hogy ütődöttet csináljon bárkiből. És az ezredes már eleve elég őrült volt. Ha egy
kicsit is idiótább lesz ennél, nem fogja tudni kivinni őt innen...

Ó, a fenébe! Kit akar átejteni? Rettenetesen aggódott. Kedvelte azt a makacs ír idiótát, semmi
értelme tagadni. Ritka öröm megfelelő ellenfelet találni a szócsatákhoz. Azonkívül az ezredes az
irónia védőfala mögött álmodozó romantikus volt, aki mindig kimondja, ami a szájára jön, és
megküzd a szélmalmaival.

– Ó, a pokolba, kishaver – mormogta Kelly.

A dundi asszony egykedvűen menetelt felfelé, de észrevette, hogy elvesztette a professzort.

Megfordult, és leügetett érte, fürgén, mint egy víziló.

– Veni, domina! Celeriter!

– Festina lente – vágott vissza Kelly, s ez nagyjából annyit tett, hogy lassan sietek. Sosem gondolta,
hogy egy napon jól jöhet a számos üres latin mondás, amelyet az iskolában tanult.

Hirtelen egy ötlet bukkant fel az agyában. A dundi nő azt akarja, hogy a lehető leggyorsabban
menjen fel a hegyre. Neki viszont válaszok kellenek. Biztosan meg tudnak állapodni valamiben.
Amellett egy kis pihenő sem ártana, és itt pont jól esne. Lenyűgöző a kilátás a buja, napsütötte
völgyre és a helyőrségre. A fák illatosak, és árnyékot adnak.

Kelly professzor letörölt egy adag tűlevelet egy alkalmasnak látszó szikláról, és leült. A dundi asszony
dühösen megállt.

– Domina! Noli restare...

– Ubi est?

– Quis?

– Kicsoda? Istenem, segíts! Ez az átkozott azt kérdezi, kicsoda? Azonnal áruld el, hova vittétek a
fickót, különben te magad viszel fel a hegyre!

Kelly valamikor a szónoklat vége felé észlelte a hibát, és megismételte az egészet latinul, de így
sajnos sokkal udvariasabbnak tűnt, mint szerette volna. Nem mintha a hatásban nagy lett volna a
különbség.

A nő válla idegesen megremegett, és megrázta a fejét.

– Nescio, domina. Verum est.

Végre egy egyenes válasz, de sajnos nem tudja, hol van. Ez valószínűleg igaz is. Ez a nő valószínűleg
azt sem tudja, milyen nap van. Ennyit a passzív ellenállás erejéről. És most? Méltóságteljesen adja
meg magát, vagy tépjen ki egy lapot Mahatma Gandhi könyvéből, és addig üljön itt, amíg éhen nem
hal?

Míg a dilemmát mérlegelte, utolérte őket a csapat, amelyet korábban észrevett. Az élen egy
értelmes arcú, vörös hajú nő jött, aki Lulit terelte maga előtt. A fiú álmosnak tűnt, és pontosan
annyira lelkesedett ezért a kirándulásért, mint Kelly. Amikor megpillantotta, kicsit felvidult, és
odaszaladt hozzá.

– Úrnő Siobhan! Annyira örülök, hogy megtaláltalak! – mondta egy kis meghajlás kíséretében.
A fiú legalább tud viselkedni. A megszólítás eszébe juttatta, hogy hamarosan esedékes a kitüntetése.
Ha három hónapon belül sikerül megpattannia erről az istenverte bolygóról, akkor megkapja a női
lovagi rangot, a DBE-t. Akkor már Dame Siobhan lesz, de persze mindezt nem kapja meg, ha úgy tesz,
mintha egy darab zuzmó lenne ezen a sziklán. Ezzel meg is oldódott a dilemma.

Felállt, és igyekezett rámosolyogni a fiúra. Általában messziről elkerüli a kisgyerekeket. Hogy lehet
beszélgetni egy gyerekkel?

– Hello, Luli, hogy vagy? – Kicsit modoros, de kezdetnek megteszi.

– Nem szeretem ezeket – morogta Luli. – Haza akarok menni!

– Csatlakozz a klubhoz, fiam. Én sem szeretem őket, és én is haza akarok menni. Akkor már ketten
vagyunk.

– Ketten? – Luli arca még jobban megnyúlt, és szemébe kisebb pánik költözött. – Hol van Jack? Mit
csináltak vele? Ő harcolt értem! Bántották? Megölöm mindegyiket, ha bántották!

Mit lehet erre mondani, hacsak nem azt, hogy a gyerek szégyent hozott rá. Vannak fontosabb dolgok
is, mint egy vacak lovagrend. Akkor, most mit tegyen? Elmondja neki az igazat?

Nem hitt az áltatásban, és Luli úgyis rájön előbb-utóbb...

– Úrnő Siobhan?

– Nem tudom – mondta végül Kelly, és megpróbált bizakodónak tűnni, és palástolni a félelmét.
Ebben a pillanatban nem vágyott semmi másra, csak hogy egy csendes, penészes szagú
dolgozószobában lehessen, az asztalon egy kupac üres esszével. Fenébe a terepmunkával! – Tegnap
elvitték, és azóta nem láttam. Nem mondták el, mit tettek vele.

– Megölöm őket! Megölöm...

– Csitt! Ne beszélj úgy, mint egy idióta! Nem vagy sem elég idős, sem elég erős ahhoz, hogy bárkit is
megölj. Azonkívül biztos vagyok benne, hogy jól van.

– Gondolod? – nyöszörögte a fiú.

– Tudom. Mert ő elég idős és erős ahhoz, hogy bárkit megölhessen.

Vagy hogy megöljék... Mit is mondott – gondolt – az áltatásról? Hiszen most önmagát is áltatja.

A madarak csicseregtek, és a dundi nő türelmetlenül tapsolt egyet. Így tett az idős nő is, aki Lulit
kísérte. A többi turista már elvonult; az utolsó öreg is bebotorkált a kanyarba, és eltűnt a szemük
elől, Kelly megmarkolta a gyerek koszos kis mancsát, és tekintetével szinte kihívta a nőket. A nők
nem akadályozták meg.

Kelly hirtelen úgy érezte, hogy félnek. Mi a fene folyik itt? Kelly megszorította Luli kezét.

– Mostantó velem maradsz, rendben?

Még mindig attól tartott, hogy a fiú elsírja magat. Csak nehogy elkezdjen bömbölni! Mit lehet
kezdeni egy bömbölő gyerekkel? Aligha szabad kiabálni vele. Kelly elindult a sziklák felé, mielőtt a
borzalmas fenyegetés bekövetkezett volna. A fiú botladozva követte. A két fríg nő zavartan egymásra
nézett, majd elindultak Kelly után. Eddig minden rendben. Kelly úgy gondolta, beszélgetnie kellene a
fiúval, hogy elterelje a figyelmét, de nem tartotta elegendőnek, ha aranyos madarakat és szőrös
állatkákat mutogat neki.

– Luli.

– Igen, hölgyem?

– Tudod, hogy miért megy fel oda mindenki?

– Nem mindenki megy fel. Csak a nők és a gyermekek, meg a rokkantak, és az öregek, akik már nem
tudnak harcolni.

Nagyszerű! Ez a gyerek okosabb, mint én! Kellynek ez egyáltalán nem tűnt fel. Elrejtik a nőket, a
fiatalokat, a gyengéket, ami csak egyetlen dolgot jelenthet...

– Mit gondolsz, ki ellen?

– Meleq haragja ellen. Elküldte szellemét, hogy megmutassa, mi az övé. Meg fogod látni, Úrnő
Siobhan. – Luli belerúgott egy kavicsba, amely a levegőbe repült, átgördült a kiégett füvön és
tűleveleken, majd egy fa tövénél állt meg. Azután felnézett Kellyre, arcán ravasz kis mosollyal. – A
Nagy Szellem kiszabadít minket. Azután a frígekre szabadítja Meleq haragját. Meg fogod látni.

A Nagy Szellem leginkább a saját haragját fogja szabadjára engedni, amikor megtudja, hogy az
ezredese eltűnt. De ha a fiúnak igaza van, és a türoszaik jönnek, remélhetőleg időben

érkeznek ahhoz, hogy megtalálják az ezredest, mégpedig életben.

Az izzasztó hőség ellenére megborzongott.

Ha elsőre nem jársz sikerrel, akkor nagyon sokszor kell meghalnod.

Jack O’Neill lassan levegőt vett, és kinyitotta a szemét. Egy kőkamrában volt. Rettentő meleg fény
foltjai reszkettek a falon és a mennyezeten. Maga felett egy sápadt ragadozó madár keskeny arcát
látta. Néhány dolog nem stimmelt. Neki most egy szarkofág közelében kellene kiterítve feküdnie. Az
arcon pedig precízen rövidre nyírt szakáll kellene, hogy legyen.

Nincs szakáll.

Nincs szarkofág.

Az arc nyugtalanul megrándult, és ez végképp nem stimmelt.

– Ébredj fel, Deodatus! Hallasz engem?

Emberi hang volt, nem az a lélektelen, fémes visszhang. A lélegzet, amelyet bent tartott, remegve
hagyta el a testét.

A férfi mogyoróbarna szemei körül ráncok keletkeztek, ahogy elmosolyodott. Baalnak remek a
humorérzéke. Nem is. Baal mindenen tud mosolyogni. Elég egy nyögés, egy nyafogás, egy sikoly...

Nehéz, kérges kéz csusszant a nyaka alá, és megemelte a fejét.

– Igyál!

Mikor hallotta ezt legutóbb? Valami történt. Valaki azt mondta, „Igyál!”, azután...

– Igyál!
Egy flaska. Volt egy flaska. Most viszont egy csészét látott, aminek nem volt illata. De mégis. Hűvös
illata volt. Víz? Víz.

A csésze az ajkához ért, és Jack mohón ivott. Sikerült kiöblíteni a ragacsos ízt a szájából. – Méz... Méz
volt, és nehéz nyelés. Fájt a torka. Meg van dagadva.

– Még?

Jack bólintott, de fejében a fájdalom járt. Így teljesen más. Nem fájhat utána. A szarkofág
gondoskodik róla. Szédült már máskor is annyira, mint most, de akkor nem fájt semmi. Néhány korty
után félretolta a csészét, és óvatosan körülszimatolt abban, amit valóságnak gondolt.

Egy kőpadon feküdt. Emlékezett a teremre. Ott volt a dombormű, meg a holló és az oroszlánok. A
kőpadra egy párna és egy takaró került. Nem ölték meg. Legalábbis nem hiszi. De mindent
megtettek, hogy összezavarják a fejét.

– Tertius? – A beszéd korántsem volt kellemes, és olyan hangja volt, mintha megivott volna egy liter
benzint.

A mosoly visszatért.

– Tudod, hol vagy?

– Hát nem Kansasban.

És itt sem lenne... lálálálálálá... ha lett volna egy kis esze.

A mosoly szigorú tekintetté vált.

– Miért nem bíztál meg bennem, Deodatus? Egyszerűbb lett volna. A szavamat adtam, nem igaz? Mi
nem bántunk téged.

Nem. Csak egy szertartás volt, hát nem? Hogy megnézzék, mi kell ahhoz, hogy könyörögjön? A
szakadék szélére lökték, de visszarántották, háromszor is. Három elem. Víz. Tűz. Levegő. Mi van a
földdel?

– Milyen sűrűn... Milyen sűrűn hibázzátok el?

– Soha. Egyszer sem.

Lehet. Tökéletesen időzítettek. Pont annyi ideig csinálták, amíg elvesztette az eszméletét. Meg még
néhány másodpercig, amíg meggyőződnek róla, hogy nem szimulál.

– Mennyi ideig nem voltam magamnál?

– Kis időre felébredtél, és ittál. Meglepne, ha emlékeznél rá.

Azután aludtál néhány órát, ami normális. Kimerültél.

Nem viccelt. Jack megkockáztatott egy felülést, és most vette

észre, hogy időközben valaki felöltöztette. Ugyanolyan fehér, díszes tunikába, amilyet Tertius viselt.
A többiek a bejáratnál álltak, és izgatottan nézték.

– Salve, fráter – mondta az egyik merész lélek. Üdvözlet, testvér?

Bal kézzel feje tetejéhez nyúlt. Nem. Nem borotválták le a haját, amíg nem volt magánál. Csak
megnézte.
– Helló – mondta félmosollyal.

A fiúk helyeslően morogtak, és tovább bámulták, mintha arra számítanának, hogy dalban tör ki, de
legalább beszédet mond. Jack végigpásztázta a szoba többi részét. Tekintete egy hollómaszkon
pihent meg, amely a padon volt, mellette. Óvatosan végighúzta rajta az ujját. Valódi tollak,
lenyűgöző kidolgozás. A csőrét egy darab olívafából faragták, és tökéletesen simára csiszolták. A
holló dühösen kitátotta a csőrét, mintha károgni akarna. És mit mondana?

– Mit jelent ez? – kérdezte halkan.

– Ez jelöli a helyedet közöttünk – válaszolt Tertius. – Újonnan tértél meg. Holló vagy, aki követ, és a
halálon él.

Tertius vajon tudta, milyen döbbenetesen és hihetetlenül igaz ez, vagy csak véletlenül találta telibe?
Arca nem árult el semmit,

és Jack nem akart többet kérdezni a neki szánt totemről.

– Te ki vagy?

– Páter sum.

– Nem vagy egy kicsit fiatal ahhoz, hogy az apjuk légy? – Ismét a többiek felé pillantott.

Tertius felkuncogott.

– Amint hordhattam felnőtt tógát, csatlakoztam a testvériséghez.

– És ők?

– Caius – Tertius egy csontos, hatvanas férfira mutatott, akinek mély sebhely húzódott az arcán –
Heliodromus, azaz napfutó. Ő már elért a megvilágosodás utolsó pontjára. Ő a legidősebb testvér
mellettem. Marcellus és Tullius – ketten biccentettek az ajtóból – Leones, ők a spirituális bölcsesség
felé tartó utazás elején vannak. Velük persze már találkoztál.

Az oroszlánok. Ó, igen.

– Ő pedig – folytatta Tertius –, Gnaeus, őt szintén ismered. Ő egy Nymphos, azaz menyasszony.

– M... menyasszony?

– Gnaeus egy évre szóló szüzességi fogadalmat tett.

Jack megvonaglott. A piruló Nymphos rámosolygott, és Jack egy óriási lyukat pillantott meg ott, ahol
nemrég még egy metszőfog volt.

– Queaso, fráter, erudi me. Volo discere artificum tuum – selypítette Hústorony a résen át.

Meg akarja tanulni a fogást, ami a fogába került, ugye?

– Placet – egyezett bele Jack. Úgy gondolta, igazán ez a legkevesebb. – Nunc?

A férfiak nevettek.

– Lelkesedésed testvéreid tanítása iránt becsületedre válik, Deodatus – mondta Tertius mosolyogva.
– De a harc, még tréfából sem engedélyezett Mithrász szentélyében.

Kicsoda?
Tertius gyorsan a domborműre pillantott, a fiatalemberre, aki megöli a bikát. Tehát ez Mithrász. Jack
felállt, a domborműhöz sétált, és jobban megnézte. Nem vont le semmilyen következtetést, azon
kívül, hogy a bika leszedáltnak tűnt. Hol van

Daniel, amikor szükség lenne rá? Végül Tertiushoz fordult.

– Azt ígérted, beszélsz nekem róla.

– Igen.

A férfiak mintegy végszóra beljebb jöttek, és leültek a padokra. Izgatottan vártak egy olyan
történetre, melyet nyilván rengetegszer hallottak. Tertius előrelépett. Arca vörösen izzott a fáklyák
fényétől; egyszerre tűnt higgadtnak és élénknek.

– Mithrász az igazság és mennyei fény istene, lelkünk bírája, a csillag, mely veled tart, és akkor is
ragyog, ha mélyre kerülsz.

Szűz anyától született...

Ez valahogy ismerősen hangzott.

– És elküldetett, védelmezőnknek és megmentőnknek.

– Kitől véd meg?

– Ahrimantól.

– Harriman?

– Ahriman maga a gonosz. Mondánk szerint bika alakját vette fel, hogy harcba szálljon Mithrász
ellen. Mithrász meggyilkolta a bikát, de Ahriman lényege megmaradt. Új alakba költözött.

Ez megint ismerősen hangzott. Mégpedig beteges módon.

– Ahriman Goa’uld?

A férfiak között suttogás hallatszott, és Caius, a sebhelyes arcú öreg feltette a kérdést:

– Te tudsz a Goa’uldról? Hogy lehet?

– Megöltünk néhányat.

Hallani lehetett, ahogy a közmondásos légyzümmögést. Azután valaki ismét suttogott valamit,
feltehetőleg a fordítást, és a morgás hangosabbá vált. Hústorony tökéletes áhítattal nézett Jackre.

– Goa’uld occidisti?

– Voltak segítőim.

– Megfeledkeztek a nevéről, testvéreim. – Tertius hirtelen felvette szfinxszerű mosolyát. – Deodatust

Mithrász küldte. Segítségével befejezhetjük, amit elkezdtünk.

Vagy nem. Isten ajándéka nagyon házsártossá fog válni, ha ide-oda tologatják, mint egy gyalogot a
sakktáblán. Másrészt viszont, ha a Goa’uld valóban szóba kerül... Jack sosem hallott erről a fickóról.
Valószínűleg nem rendszerúr. Valami kisebb patkány lehet, aki boldogan terrorizálta egy félreeső
bolygó lakóit.

– És mi lett ebből az Ahrimanból?

– Ő lett Meleq.

– Micsoda?

Tack csak pislogott. Ezt nehezen hitte el, mert senki gyanúsat nem láttak Türoszban. Tertius azonban
nem úgy nézett ki, mint aki hazudik. Nem úgy, mint Jack haverja, Kantankero, a főpap. Azonkívül ha
az ember ezt a felvilágosodás dolgot csinálja, és az igazság istenét szolgálja, abba a hazugság nem
férhet bele.

– Azt mondod, Meleq egy...

– Goa’uld. Meleq maga Ahriman. A végső gonosz.

Nahát, nahát. Jack keresett egy üres helyet a padon, és leült, hogy feldolgozza a híreket.

– És a türosziak? Ők tudnak erről?

– Csak a zsinatuk – válaszolta az egyik oroszlán, Marcellus vagy Tullius. – Meleq – Ahriman – szereti
becsapni az embereket. Elküldi a jaffáját, hogy ápolja a sebesülteket, hogy élelmet hozzon a
szűkölködőknek, és hogy kiképezzék a türoszi katonákat, hogy egy nap legyőzhessenek minket.

Ezzel legalább egy rejtvény megoldódott. Nyilvánvaló, hogy nem látták szívesen Teal’c-et. De ez nem
jelenti azt...

– Hol itt az átverés? – kérdezte Jack.

– Ráveszi a türosziakat gyermekeik feláldozására.

– Feláldozásra?

– Megölik őket. Mindegyiket, kivéve azt a néhányat, akik gazdatestek lesznek. És ők járnak
rosszabbul.

Ez nagyon is igaz.

– Tehát ti ezért...

– Ezért támadjuk meg a templomaikat, és ezért lopjuk el a gyermekeiket – vágott közbe Tertius. –
Most már érted, Deodatus?

– Felteszem, próbáltatok beszélni velük.

– Próbáltunk. Sok évvel ezelőtt volt egy településünk Türosz közelében. Kereskedtünk a türosziakkal,
beszéltünk velük, és néhányan elkezdtek hallgatni ránk. Azután a zsinat tudomást szerzett erről, és
megparancsolta a falunk elpusztítását. A türosziak válogatás nélkül gyilkoltak, férfiakat, nőket,
gyermekeket. Néhány foglyot is ejtettek, akik inkább meghaltak, mintsem hogy áttérjenek Meleq
imádatára. Azután üldözni kezdtek minket, akárhová mentünk, mígnem eljutottunk erre a szigetre.

Szent ég... Csodás dolog a vallási vakbuzgóság, hát nem?

– Tehát a hajó megtámadása egyszerre volt megtorlás és menekülés?

– Deodatus! Te nem figyelsz rám?! Nekünk ahhoz semmi közünk. – Tertius nagyon dühösnek látszott,
de hamar lenyugodott. Mithrász szentélyében nincs helye harcnak. – Beszélj a hajóról!

Jack olyan tárgyilagosan írta le a szörnyű részleteket, ahogy csak tudta. Mire a végére ért, a termet
harag és döbbenet itatta át. Ezek a fickók vagy a legtehetségesebb színészek, akikkel valaha
találkozott, vagy valóban nem tudtak erről. Végül megmozdult Tertius, kezével megdörzsölte az
arcát.

– Azt mondod, Abibaal is a halottak között volt?

– Igen, két társával.

– Ez nagyon rossz hír.

– Rossz hír? A minap a téren nem úgy éreztem, mintha nagyon bírtátok volna Abibaalt.

– Jól érezted, Deodatus. – Tertius fel-alá kezdett járkálni a szobában, addig, amíg Jack olyan ideges
lett, hogy nagyon nehezére esett ülve maradni. – De te nem tudsz arról, hogy Abibaal
fegyverszünetet akart kötni.

– Fegyverszünetet?

– Öreg ember volt. Az időseknek néha feltámad a lelkiismeretük.

– Hogyan vették fel veletek a kapcsolatot?

– Vannak barátaink a türosziak között. Nem sokan, de azért akadnak. Abibaal akarata tudomásukra
jutott, és ők elküldték az

üzenetet. Mi megszerveztünk egy találkozót. Amikor Abibaal nem jött el, Türoszra mentem, hogy
megtudjam, mi történt. Ekkor láttál engem először. Ha nem kellett volna elmenekülnöm, talán
hamarabb tudomást szereztem volna a hajóról.

– Nem akarok személyeskedni, de az álcázáson még van mit javítanod. Nem tudtál igazán elvegyülni.

– Nem. – Tertius lelassított, és megállt. – Ez büszkeség kérdése, Deodatus. Lehet, hogy ostoba
büszkeség, de minket megtisztel, hogy Mithrász öltözékét hordhatjuk.

– De ha nem ti támadtátok meg a hajót, akkor kicsoda?

– Hát nem egyértelmű? – kérdezte Caius. – Csakis...

– Tertius! Tertius!

A kiáltás egyre hangosabb lett az alagútban, és betöltötte a barlangot. Jack a visszhang torzítása
ellenére is úgy gondolta, hogy felismeri a hangot. A többiek azonnal talpra ugrottak.

– Hic, Flavie! – kiáltotta Tertius. Azután ezt mondta. – Várnod kell. Flavius nem jönne ide, ha nem
lenne fontos.

Jack felmordult. Hagyta, hogy agyba-főbe kínozzák, csak azért, hogy megkapja ezt az átkozott választ,
erre most hoppon marad.

– Figyelj...

Flavius csúszkálva érkezett be, izzadt és vörös volt a kiabálástól.

– Naves trés, domine! Naves longae! Tyreni veniunt!

Mintha megállt volna az idő. Ha Jack nem értette volna, mit kiabál Flavius, a többiek döbbent arca
akkor is elárult volna mindent.
– A fenébe, Carter... Borzasztó az időzítés – morogta halkan. Tertius így is hallotta.

– Carter?

– A helyettesem. Nem gondoltad, hogy az embereim csak úgy itt hagynak, ugye?

– Hogyan talált meg minket ez a Carter? És miért hozta ide a türoszi hajókat?

– Valószínűleg azért, mert a repülés azon kevés dolog közé tartozik, ami még ennek a remek nőnek
sem megy. Viszont...

– Nő? A helyettesed egy nő?

– Ó, igen. És ebben a pillanatban ő a legjobb garancia a pusztítás minimalizálására. Ha teheti, nem

fogja hagyni, hogy a türosziak mindent porrá romboljanak.

Hallotta ezt, Carter? Semmi rombolás!

12. FEJEZET

Az alanti fjord vizében tűzgolyókként süllyedtek a hajók. Magas füstoszlopok törtek fel a kikötő
sziklái között. Ha az ember erősen figyelt, odafent is hallhatta a lángok ropogását.

Nyilván a papok ötlete volt, és nagyon rossz szájízt hagyott Dr. Jacksonban, aminek nem volt semmi
köze az égő fához és vászonhoz. Szükségtelen pusztítás volt. Ész nélküli vandalizmus. Ezekkel a
hajókkal úgysem lehetett volna tengerre szállni, a türoszi gályák ugyanis teljesen lezárták a kikötő
bejáratát.

– Remek – sziszegte. – Ezzel igazán erős alkupozícióba kerültünk.

– Az ő szemszögükből ennek stratégiai jelentősége van,

Daniel. Ha nincsenek hajók, nem lesznek rajtaütések.

– Igen. Csak úgy érzem, hogy ez a döntés nem volt annyira kristálytiszta, mint ahogy most felvázolja.

Teal'c is szomorúan bámulta a hatalmas füstjelet.

– Úgy néz ki, elvesztettük a meglepetés erejét.

Daniel szinte hallotta az ismerős Gondolod? horkantást.

Tarts ki, Jack.

– Ha egyáltalán valaha is megvolt – mondta Sam. – Nem hiszem, hogy ezek a fickók egy helyben
ücsörögnek, és arra várnak, hogy rájuk zuhanjon az ég. Nyilván van valamilyen figyelmeztető
rendszerük.

Ez nem volt butaság. Postagalambokkal és megfigyelőhelyekkel tökéletesen védhető volt a sziget. Az

egyetlen használható szárazföldi út alattuk húzódott. Ezt egy csapat ministráns fiú is meg tudja
védeni néhány jégkrémmel felszerelkezve, még a mostani, zabosan menetelő kis hadsereg ellen is.

Ahogy gondolták, javaslatuk az előbb kérdezni, azután lőni taktika bevetésére nem talált lelkes
fülekre Tendao és Fuano részéről. Fuano adta ki a parancsot a kénköves tűzeső türoszi
megfelelőjere, Tendao pedig egy túlérett padlizsán színét vette fel, és a közelgő szívrendszeri
elégtelenség minden jelét bemutatta. Mindezt annak ellenére, vagy tán éppen azért, mert Hamilqart,
ígéretéhez híven, roppant ügyesen semleges tudott maradni, amivel nemigen lopta be magát papjai
szívébe. Erődemonstrációra volt szükségük, hogy a frígek reszkessenek Meleq haragjától.

Daniel úgy látta, inkább a türosziaknak van félnivalójuk, mégpedig egy húszfős alakulat haragjától,
amely az egyetlen út legkeskenyebb részén közeledett. A türosziak ugyan tízszeres létszámfölényben
voltak, viszont a helyiek pozíciója az út felől támadhatatlan volt. Ráadásul ezek nem ministránsfiúk
voltak, hanem magas, izmos férfiak, akiknek a viselkedése azt sugallta, hogy hivatásos katonák.
Azonkívül nem jégkrémpálcáik voltak, hanem kardjaik és dárdáik.

Néhány perccel ezelőttig egy helyben ültek, és arra vártak, hogy előbukkanjon egy fej a szikla mögül,
amely mögött rejtőztek. Azután egyikük észrevette a füstcsíkot, és hamar rájöttek, mi történt a
kikötőben. Reakciójuk egyértelműen zabosnak volt minősíthető.

– Mi a terved? – suttogta Daniel.

– Figyelünk és várunk – suttogta Sam.

– De ezek szétvagdalják a türosziakat!

– A türosziak vesztenek majd néhány embert, azután visszavonulnak. Ezzel időt nyerünk. Nem ez a
frígek fő hadteste.

– Egyetértek – a finom moraj Teal'c felől érkezett.

– De...

A jaffa hirtelen oldalra fordította a fejét, és Sam is így tett. Most már Daniel is hallotta: halk zörgés és
sziszegés egy árnyékos sziklahasadékból, pontosan a hátuk mögött. A hang a kis patak felől jött, ahol
tizenöt perccel ezelőtt felmásztak.

– Társaság? – suttogta Daniel. Ha bárki is követné őket ide, lenne mit megmagyarázniuk.

Sam türelmetlenül leintette.

– Teal'c. Nézd meg.

Teal'c halkan, mint egy egér – egy hatalmas egér – visszakúszott a hasadék pereméhez, és ott
hallgatódzott és figyelt, évekig tűnő másodpercekig. Azután megfordult.

– Egy állat lehetett. – Nem ismétlődött meg a hang.

– Oké. – Sam láthatóan megnyugodott, és ismét a frígek felé fordult. Azok már készen álltak. Sam
nagyot fújt, és Danielhez fordult. – Most te jössz. Keresd meg a főnöküket, és beszélj vele. Vigyél
magaddal fehér zászlót. Meg egy adó-vevőt. Teal'c és én megpróbáljuk lelassítani a türosziakat. Sok
szerencsét!

– Kösz.

Hogy hogyan gondolták ezt a lelassítás dolgot, az nem fért Daniel fejébe, de nem állt le vitatkozni.
Inkább elindult egy bazalttömb mellett, es a kráter belső pereme alatt megpróbált leereszkedni a
belső lejtőn.
Jack úgy érezte magát, mint egy adag kutyaeledel. Nagyon vágyott egy rövid tógára. A hosszú nem
volt alkalmas hölgyek társaságában.

A barlangból kifelé megálltak egy teremnél, amely fegyverraktárként szolgált. Egyetlen használható
fegyver sem volt benne, mint például valami lőfegyver, vagy kézigránát, vagy bármi ilyesmi. Ehelyett
tele volt régiségekkel. Daniel oda lett volna a gyönyörűségtől. A hagyományos felszerelés
fémpáncélból, kardból és lándzsából állt. Jack az utóbbit inkább egy tőrre cserélte; lándzsával esélye
sem lenne bármit is eltalálni, ami egy lajhárnál gyorsabban mozog. Amellett szerette, ha a keze
üresen marad.

Szüksége volt a kezére. A páncél dörzsölte és izzasztotta, a kard hüvelye pedig minden lépésnél a
combjának csapódott. Jack a varázslatos pillanatra várt, amikor a lába közé kerül, amitől
villámgyorsan a lehető legközelebb kerülne a földhöz.

Hogyan tudták a rómaiak meghódítani fél Európát? A többiek felszerelése biztosan még rosszabb
volt. Vágyakozva gondolt P90-esére, amely biztonságban várta Hamilqart házában.

Szerencsétlen!

Egy nedves és szűk hasadékban másztak fel, melyet fatörzsek csonkjai és mohával borított kövek
színesítettek. Útról nem lehetett beszélni, és nehéz volt az előrehaladás, amelyet a borzalmas
szandál sem segített.

Csak arra volt jó, hogy kavicsokat gyűjtsön a lába alá. Ha egy kavics egyszer odakerült, akkor ott is
maradt egészen addig, amíg hátul ki nem ugrott, hogy helyet csináljon a következőnek.

Szerencsétlen!

Miss Marple imádná ezt. Divatjamúlt fegyverek, kőkemény fizikai harc. Ó, igen, ódákat zengene róla.
És amint befejezné, ordítana egy kicsit Jackkel, hogy miért kellett ebbe belekeverednie.
Elvigyorodott. Akárhogy is, mindenképp ordítana vele, de most legalább biztonságban van. Flavius
azt mondta, hogy az összes nőt és gyermeket kivitték a helyőrségből.

Az utolsó hat méteren már inkább másztak, mint futottak, és végül egy gyéren fás hegygerincen
jöttek a felszínre, úgy két kilométerre onnan, ahol az út feljön a kikötőből. Egyértelmű volt, hogy
miért ezt a helyet választották: gyakorlatilag az egész völgy látszott innen, és elég jó fedezék is
kínálkozott.

A falu mezők és olívaligetek között húzódott; kicsinek tűnt és sebezhetőnek. Jack azt vette észre
először, hogy a lőrések pontosan annyira lesújtóan kevés emberrel vannak ellátva, mint amikor
megérkeztek. Alig tizenöten voltak.

– Ennyi? – kérdezte zihálva. Tertius Jack mellé guggolt.

– Azt hiszed, bolondok vagyunk, Deodatus? Oda nézz!

A V-alakú réstől balra mutatott, mely körülvette az utat. Napfény csillant meg valamin – egy kardon
vagy egy pajzson. Apró figurák mentek át a lejtőn, gyorsan és óvatosan szétszóródtak. A V másik
oldalán pontosan ugyanez történt. Körülbelül ötvenen rejtőzhettek így el az út mindkét oldalán. A
helyőrség elég elhagyatott volt ahhoz, hogy meg akarják támadni, csakhogy az út a katonák között
vezetett.

– Szép. Jack elismerően füttyentett. – Hányan vannak az úton?

– Az úton?
– Azt hiszed, bolond vagyok, Tertius?

– Nem. – Tertius halkan elnevette magát. – Húszan. A türosziaknak nem lesz könnyű átjutniuk, de a
mieink lassan vissza fognak vonulni, és a fő hadtest karmaiba vezetik őket.

Akkor lecsapunk.

Attól függ, gondolta Jack. Attól függ, kivel jöttek... Türoszi barátai évekig keresték a frígeket, és most,
csodával határos módon, három nappal Kelly és az ő eltűnése után sikerrel járnak?

Az egész ügyben Carter keze kell, hogy legyen. És ha ő itt van, akkor Daniel és Teal’c is vele van. És
mindez könnyen lehet, hogy inkább lesz hátráltató, semmint segítő körülmény. Amellett, egyesek
meg is sérülhetnek...

Hirtelen megpillantotta a két füstoszlopot, és rájött, mi történt.

– Nem olcsó mulatság.

– Számítottam erre. Majd elvesszük az ő hajóikat. Amellett nem ez a sziget az egyetlen településünk.
De most sietnünk kell. Gyere, Deodatus.

– Mit csinálunk?

– Működésbe hozzuk a csapdát.

Ha nem érződött volna idegesség az egész zűrzavar melyén, akkor még viccesnek is tűnhetett volna.
Olyan volt, mint a rég elfeledett vasárnap délutáni templomi kirándulások, csak némi érdeklődéssel
párosult. Dr. Kelly nem emlékezett, hogy a templomiakkal akár egyszer is elmentek volna
barlangászni.

Dundi barátnője ragaszkodott ahhoz, hogy bepréseljék magukat egy szinte láthatatlan nyíláson,
amelyet szeder nőtt be, és alig volt nagyobb, mint egy kisgyerek. A járat azonban néhány méter után
kiszélesedett, és egy hatalmas üreg lett belőle. Néhány ezer évvel ezelőtt biztosan lávajárat volt
odafenn a vulkánon. A kerek helyiség átmérője a közepén hetven méter lehetett. Kavics és makacs
növények borították. Egy árnyas kis hasadékból patakocska folyt át a barlangon, és a túloldalon egy
sötét nyíláson távozott, hogy valami földalatti patakba folyjon. A nyirkos levegő mohaillatú volt,
amiből kiderült, hogy a helyet sosem éri napfény.

A gyerekek visítozva és kavicsokat rugdosva ugrándoztak a patakban, nem zavarta őket a hűvös.
Mások egy sziklafal előtt ugróiskoláztak. A legtöbb nő egy kiszögellés alatt tartózkodott, ahol közösen
főztek valamit. Kelly legjobb tudomása szerint senki sem hozott ennivalót, sem fekhelyet, tehát
valamelyik barlang itt éléskamraként, illetve hálóhelyiségként szolgál. Jó kis menedék, remek
szervezés. Sajnos annak az esélye, hogy bárki is rátalál itt, a nullához közelít.

Nem kérték, hogy segítsen, vagy azért, mert nem várták el tőle – elvégre „vendég” volt –, vagy mert
feleslegesnek ítélték. Ha az utóbbi a helyzet, akkor teljesen jól gondolták. Kelly professzor nem érzett
vágyat arra, hogy segítsen rabként tartani önmagát. Emellett igen elfoglalt volt. Megfigyelést
folytatott, és nagyon tetszettek neki a megfigyelései. Ezek a jóemberek azt hitték, senki sem akarja
elhagyni eme hegyi kéjlakot szabad akaratából. Nem álltak őrök az alagútnál, amely összekötötte a
menedéket a külső világgal. Logikusan úgy gondolta, hogy az alagút másik végénél sem állnak őrök.
Gyanús lenne, ha fegyveresek őriznének néhány szederbokrot.

Kelly ráérősen kinyújtózott, és felállt a kőről, ahová dundi barátnője leültette. Az alagút felé
őgyelgett. Rámosolygott a fogatlan, félig vak öregekre, és kikerülte a lába előtt botladozó gyerekeket.
Időnként lopva őrzőjére pislantott. Ha ez a nő észreveszi, mire készül, garantált, hogy nagyobb zajt
csap, mint a Capitolium összes libája. De nem látta. Egy üst mellett állt, háttal Kellynek, és egy másik
asszonnyal vitatkozott, talán egy fűszer szükségességéről a kecskeraguban vagy valami hasonlóan
épületes dologról. Ha a vita kitart a következő tíz méteren, Kelly megszabadul.

– Úrnő Siobhan!

Kelly megdermedt. Gyorsan körülnézett, de senki sem figyelt, sem rá, sem a fiúra. Ő maga sem
figyelt rá, pedig neki kellett volna. A fiú, kis taknyos létére szokatlanul okos volt. Az előbb még a két
nagyobb türoszi gyerekkel beszélt, akik hozzá hasonlóan elutasították a rómaiak lekenyerezési
kísérleteit. Kelly bízott benne, hogy belemerül a beszélgetésbe.

– Mi az? – sziszegte, és olyan arccal fordult meg, amelynek hatására még az Oxfordi Egyetem rektora
is meghunyászkodik.

A fiú egy méterre állt tőle, és neheztelően nézett a professzorra. Hogy került ennyire közel hozzám,
anélkül, hogy észrevettem volna? Ezek a gyerekek iszonyatosak.

– Azt mondtad, maradjak veled.

Ez az! Ezért utált taknyosokkal beszélni. Miért kell mindent szó szerint venni?

– Túlságosan veszélyes. Ha vége az egésznek, visszajövök érted.

– Én nem félek. Tudom, hova mész. Ha nem viszel magaddal, szólok neki! – És vékony kis ujjával a
dundi asszonyra mutatott. Olyan messze volt már!

Kelly megragadta a gyerek ujját, és lehúzta. Egy gyerek túljárt az eszén. Nincs más választása.

– Rendben! De maradj csendben. Gyerünk!

Néhány másodperc múlva már az alagútban másztak Lulival.

Daniel a hasán feküdt, és egy sereg fríget bámult, miközben igyekezett egy kétségbeejtően apró
szikla mögött elrejtőzni.

Keresd meg a vezérüket!

Könnyű azt mondani. Az a probléma, hogy nem látott senkit, aki a vezető lehetett volna. Ezek az
emberek egy ügyes, gyors akciót hajtottak végre, pontosan úgy, ahogy utasították őket. Az
utasításokat két centurió adta ki – azaz altisztek. De hol vannak a tisztek?

Dr. Jackson sokadszorra emelte szeme elé a távcsövet, hogy végigpásztázza az út mindkét oldalát.
Semmi. Az égvilágon semmi... Ó, hohó!

Valami történt odalenn. A túlsó lejtőn mintegy húsz férfi tört elő a fák közül, és az út felé rohantak.
Másfajta ruhát viseltek, mint a többiek, fehér tunikát. Nem a legokosabb viselet. Ez a ruha a szürke
kráterben szinte azt kiáltotta: Ide lőjetek! Másrészt viszont csakis Samnek, Teal’c-nek és neki volt
lőfegyvere errefelé, és ők senkit sem szándékoztak lelőni. Akárkik is ezek a fickók, biztos, hogy
gyorsan mozgósították őket. Egyikük otthon felejtette a lándzsáját. Valószínűleg éppen kiugrott a...

Daniel félbeszakította a fürkészést, és visszament ehhez a fickóhoz. Volt valami nagyon ismerős a
lándzsanélküli mozgásában. Gyors és kecses, és hat éve minden nap...

– A fene...!
Anélkül, hogy levette volna a szemét a férfiról, előkotorta az adó-vevőt, és megnyomta a
hívógombot.

– Sam! Sam, jelentkezz! Azonnal! Carter némi recsegés után válaszolt.

– Daniel? Bármelyik pillanatban felmehet itt a függöny, szóval...

– Sam, megtaláltam!

– Micsoda? Kit találtál meg?

– Jacket! – Daniel úgy vigyorgott, mint egy fakutya, és tisztában volt vele. – Megvan Jack! Nézd meg a
domboldalt, egy csapat fut abba az irányba. A hatodik pasas, lándzsa nélkül.

Egy kis szünet után ezt hallotta:

– Szent ég!

– Ööö, Sam?

– Igen?

– Felteszem, nem paintballt akarnak játszani... Rossz oldalon áll.

Danielt személy szerint nem érdekelte, hogy Jack csatlakozott a helyiekhez, amíg egy darabban
tudta. Taktikai szempontból viszont nem jött jól nekik Jack átállása. Az adó-vevő ismét megreccsent.

– Látom, Daniel. Nem tudom, mi folyik itt, de meg kell próbálnunk beszélni vele. Ugyanaz a fickó
vezeti a csapatot, akivel Türoszon összefutottunk.

– Micsoda?

Daniel annyira meglepődött, hogy ösztönösen Sam és Teal'c búvóhelyének irányába nézett. Ha nem
így tett volna, nem veszi észre. Egy kő gurult le a hegyoldalon, és minden pillanatban újabb köveket
sodort magával, amitől az egész hegyoldal megindult.

Daniel egy pillanatig teljesen megdermedt a rémülettől, azután őrjöngve az adó-vevőbe kiabált.

– Sam, tűnjetek el onnan! Azonnal! Az egész hegy megindult...

Hangját elnyomta a kövek csikorgásának hangja. A bazaltszűkületet kőrakás temette be, és egy
porfelhő gombája szállt felette. Azután a kanyon felé kanyarodott a kőgörgeteg, felgyorsult, és a
völgybe zúdult, mindent maga alá temetve.

Daniel agyának egy szegmense tudta, hogy biztonságban van, túl messze a kőlavinától ahhoz, hogy
betemesse. Odalentről azonban kiáltásokat hallott, és nem tehetett semmit. Más időben és más
helyen történt szörnyűségre emlékeztették; olyan kiáltásokra, melyeket teljhatalma segítségével
meggátolhatott volna, meg kellett volna gátolnia, akárhogy is, mert...

– Daniel! – Az adó-vevő ismét áthatolt a kiáltásokon. – Jól vagy?

– Hála Istennek, Sam! – Megkönnyebbülten felsóhajtott, de elfelejtette megnyomni a gombot.

Káromkodott, azután ismét beleszólt. – Sam! Itt vagyok! És ti?

Jó kérdés.
Meg is válaszolja, amint Teal’c megmozdul. Gyakorlatilag bedobta Samet a kőtakaró alá, azután
rávetette magát, mind a százharminc kilójával. Az még egy rozmárnak is sok.

– Teal'c, ha legközelebb úgy érzed, rám vetnéd magad, előbb keress szobát – morogta Sam.

– Nem hiszem, hogy az kibírta volna a hegycsuszamlást, Carter őrnagy. – Kicsit tompán hallotta
Teal'c-et, amíg a jaffa le nem vonszolta magát a fenekéről. – Jól vagy?

– Ezt kérdezd meg egy perc múlva.

Sam felkászálódott, és egy kis port köhögött fel. Jobb könyökét beütötte, de nem tört el. Teal'c
megpróbált méltóságteljesen kinézni egy nagy adag mocsokkal az arcán, de nem sikerült.
Akárhányszor megmozdította a fejét, a kopnyájára halmozódott mocsokból egy adag a vállára esett.
Sam végül észrevette, hogy a jaffát bámulja, és elfordult, hogy elfojtson egy vigyort. A hely tele volt
bokáig érő kőtörmelékkel. Alattuk még szörnyűbb volt a kép.

– Jól vagy? – Ezek szerint eltelt hatvan másodperc.

– Jól vagyok, Teal'c. Jól... vagyok... – mondta Sam lassan.

Odalenn mindenki eltűnt. A porfelhő lassan eloszlott, és már

látni lehetett a pusztítás és halál útját. Az utat őrző férfiak eltűntek. Vagy betemette, vagy
elsodorta őket a lavina. Egy kőhalom alól kilógott egy kéz, amely még mindig a kardját markolta. A
penge undorítóan ragyogott a napfényben. Sam émelyegni kezdett. Egyszer csak halk, suttogó hang
törte meg a természetellenes csendet. Sam megpördült, és hálás volt a figyelemelterelésért.

Teal'c a szikláknál állt, és egy kőhalmot tanulmányozott, azután figyelmeztetés nélkül egy nagy kő
mögé húzta Samet. Most már ő is hallotta a lépések hangját fentről: időnként meg-megállt, mint aki
nehéz és veszélyes terepen jár. Ketten voltak. Hamarosan megtalálták a helyet, ahol le lehetett
mászni a párkányra.

Türoszi egyenruhát viseltek, de nem a főhadtesthez tartoztak. A harmadik hajó válogatott

legénységének tagjai voltak. Lepillantottak, mindent rendben találtak, azután elindultak a másik
irányba.

Pontosan ekkor szólalt meg Sam adó-vevője.

– Sam? Vétel!

Sam dühösen összeszorított fogakkal kitépte az adó-vevőt a kabátjából. Most már nem szabad
kikapcsolni. Az egyik fickó megfordult, és óvatosan kúszva feléjük indult. Sam átpréselte magát egy
hasadékon, és a szakadék melletti kövek közé dugta az árulkodó kis dobozt. Azután visszamászott a
fedezékbe, és remélte, hogy Daniel szokásához híven nem adja fel. Teal’c higgadt érdeklődéssel
figyelte Carter mozdulatait, azután helyeslően bólintott.

Az adó-vevő, mintegy végszóra ismét megszólalt.

– Sam? Mi folyik odafenn?

A fickó megállt egy pillanatra, hallgatódzott, majd a szakadékperem felé fordult. Néhány
másodperccel később megtalálta az adó-vevőt. Kiáltott valamit a társának, majd a szakadékba
hajította a készüléket. A doboz még reccsent egyet, azután szép ívet leírva eltűnt a szemük elől.
A fickó felállt, és kuncogva megtörölte koszos arcát ugyanolyan koszos kezével. Azután visszaügetett
a szurdok felé, ahol a másik várta. Két perccel később már el is tűntek. Sam és Teal’c még két percig
vártak, azután előjöttek a fedezékükből.

Teal’c az alant elterülő sírkertet bámulta.

– Ezek szándékosan okoztak lavinát.

Sam tudta, mire gondol. Ő is arra gondolt. A halk neszeket, amelyeket nem sokkal azután hallottak,
hogy felértek, nyilván a két felmászó katona adta ki.

– Nem a te hibád, Teal’c. Honnan tudhattad volna? Teal’c nem válaszolt.

Végül ismét Sam szólalt meg.

– Hívd fel Danielt. Találkoznunk kell vele.

– Ahogy óhajtod.

– Nem tudsz segíteni rajtuk!

Ez a négy legborzasztóbb szó, amelyet egy parancsnok hallhat, és Tertius nem viselte könnyen.
Néhány másodperc alatt elvesztette kis serege kétharmadát. Jack elhúzta a fejét Tertius csapkodó
karja elől, azután megragadta a vállát, és keményen megrázta. Vagy rávetik magukat a többiek, vagy
észhez téríti Tertiust.

– Mit akarsz csinálni? Felmész, és kihantolod őket?

– Azok az én embereim!

– Halottak!

– Felelős vagyok értük!

– Voltál! Felelős voltál! Te az élőkért vagy felelős, és itt az ideje úgy is viselkedni. A türosziak nem
várják meg, hogy lehiggadj!

Nem is vártak. Jack már meg is pillantott a távolban az első apró alakot. Az út helyén közeledtek. Túl
hamar, és túl jól szervezetten. Ebből rájött, hogy a hegycsuszamlás nem a véletlen műve volt. Van a
tömegpusztításnak néhány eszköze, amely meglepően kevés tanulmányozást és felkészülést igényel.

Úgy látszott, mondandója egy része elérte a címzettet. Tertius már nem küzdött, hanem finoman
kiszabadította magát, és megfordult, hogy ismét lenézzen a völgybe. Minden csendes volt. Elég nagy
volt a csend ahhoz, hogy hallani lehessen a sebesültek kiáltásait. Az út alsó része felől jöttek, ahol
valamivel több idő volt a védekezésre. A sebesültek között néhány sértetlen férfi botladozott, és
megpróbált segíteni. Talán harmincan lehettek. Elég kevés.

A halottak száma várhatóan tovább fog emelkedni. A sebesültek fele napokon belül meg fog halni a
sokktól, a láztól vagy az üszkösödés miatt, és mind azt fogják kívánni, bárcsak a kövek alatt haltak
volna meg. Az összes halott és sebesült fríg volt. A dolog sebészi pontossága borzalmas volt, és
egyetlen következtetés felé mutatott. A Pontosság Samantha Carter

őrnagy harmadik neve.

Isten irgalmazzon neki, ha ő tette ezt. És Isten irgalmazzon

Jacknek, ha Sam az ő érdekében tette.

– Ismertem őket. Mindegyiküket... És most azt sem tudom, ki van még életben – suttogta Tertius.
Azután nagyot sóhajtott. – Bocsáss meg, Deodatus. Igazad van...

– Ne kérj bocsánatot, amiért törődsz az embereiddel. Voltam már ilyen helyzetben. – Jack igyekezett
kiengedni ökölbe szorított markát, amelyet forró düh feszített, és megpróbált egy mosolyt csiholni az
arcára, valahol a harag és az undor közepette.

– Ha ilyen maradsz, még a végén elkezdek megbízni benned.

– Kezdesz vakmerő lenni, barátom. – Tertius sápadt arcába egy halvány mosoly vitt némi életet.

Az öreg harcos, Caius észrevette, és ő is elmosolyodott, amitől kidomborodott arcán a sebhely. Végül
együttérző kacsintással fejezte be arca mozgatását. Ha megkérdezték volna, valószínűleg ő is
hasonlóan beszélt volna vezérével, de örült, hogy erre nem került sor. A többiek halkan figyeltek.
Hústorony majdnem elsírta magát.

– Az öregség első jele – mondta Jack könnyedén, pedig nem érezte magát könnyednek. – Tehát... mi
a B terv?

– B terv?

– Amit akkor veszünk elő, ha az A terv csődöt mond.

Végtelen csend állt be, és ez mindent elárult. Nem volt B terv. Gyakori hiba, Jack is sokszor elkövette.
Valószínűleg most is elkövette volna. A kis csapdájuk túl jól nézett ki ahhoz, hogy ne sikerüljön.

– Távol kell tartanunk őket a nőktől és a gyermekektől – mondta végül Tertius. – És biztonságba kell
helyeznünk a sebesülteket.

Biztonságos helyből igen kevés volt, és Tertius szavai nem annyira tervként, inkább célként
hangzottak. Azonban mégis több volt, mint tíz másodperccel korábban, és nem igazán volt más
választásuk. Nem tehetnek mást, mint hogy megpróbálják az út alján tartani az új kősorompót, amíg
a túlélők kimenekítik a sebesülteket. Ha ezek után még életben vannak, akkor elkezdhetnek
menekülni.

– Oké – mondta Jack. – Gyerünk.

Dr. Kelly kezdett azon gondolkodni, hogy talán jobb lett volna, ha egy helyben marad, és segít a
kecskeragut kevergetni, akármilyen fűszer is került bele. Túlságosan csendes volt a völgy. Nemrég
hosszú, mennydörgésszerű hangot hallottak, de azóta egy mukkanást sem. A reakció gyanús hiánya
idegesítette. Az ember elvárhat legalább egy kis kiabálást, nem?

Stólája beakadt egy bokorba, és türelmetlenül kiszabadította.

A tépés hangja legalább egy kicsit kielégítette.

Luli hátranézett, és csendre intette a professzort, azután bevonult a legközelebbi bozótba.

Ha hazaért, írhatna egy monográfiát a föníciai cserkészmozgalomról. Cricklebottom és Haig biztosan

habzó szájjal olvasnák. A gondolat jelentős mértékben felvidította, és felkuncogott.

Luli ismét csendre intette.

– Ne hülyéskedj, gyerek! Tényleg azt hiszed, hogy bárki is van olyan őrült, hogy erre tévedjen?

Az erre egy meredek hegyoldal volt, amelyet macchia borított, viperák és ki tudja meg milyen állatok
remek búvóhelye. A tücskök cirpelése önmagában elég volt ahhoz, hogy őrületbe kergesse Kellyt.
Látszott innen a falu, amely üresen fortyogott a forróságban, és ők egyértelműen a másik irányba
tartottak. Ez legalább úgy tűnt, terv szerint megy.

– Biztos vagy benne, hogy jó felé megyünk?

– Igen, Úrnő Siobhan – mondta Luli.

Öt perccel később eltűnt a hegygerinc felett. Kelly, további felesleges szövetet hagyva maga mögött,
ügetéshez hasonló mozdulattal igyekezett tartani vele a lépést. Egy szikla mögött kuporogva találta,
egyből a hegygerinc mögött. Alattuk kiaszott olívafák csoportjai álltak az út mentén. A fiú alig vette
észre Kelly érkeztét.

– Megmondtam, hogy elvezetlek az úthoz, nem igaz? – morogta fölényesen, de szinte hipnotizálta az
alanti látvány.

– Mi a...

Egy lavina lerombolta az utat, és ez megmagyarázta a korábbi lármát. A fákon túl egyenetlen torlaszt
képzett, és a torlaszon mintegy húsz öngyilkosjelölt várt, akik láthatóan meg akarták védeni az
olívafákat a lejtőn lezúduló türosziaktól. A torlasz mögött a többiek a sebesültekkel foglalkoztak.
Kelly izgatott, reszkető csodálatot érzett, ami régen nem fordult elő vele. A történelem szemtanúja
volt, olyan eseményé, amely csaknem kétezer éve nem ismétlődött meg: a rómaiak az utolsó
bástyájukat védelmezték. Jo volt látni, hogy ennyire reménytelen a helyzetük. Ha a harmadik pun
háború százötven évvel később következik be, és ha Varus a hadvezér, nem Scipio, akkor...

– Meleq haragja zúdul rájuk – suttogta Luli elmélyülten. – Megmondtam, hogy ez fog történni, Úrnő
Siobhan.

– Csend legye, kölyök! Hadd nézzem!

A harc undorító volt és brutális. Nem látott hősi halált lassított felvételben, nem hallott serkentő
zenét. Inkább olyan hangokat hallott, mint amikor a disznók ebédelnek. Minden csupa vér, borzalom.
Luli nevetett és tapsikolt.

– Nézd ezeket a hülyéket!

Ez a gyerek túlságosan vérszomjas. De talán mind azok.

A hülyék ketten voltak, és éppen kitörtek a torlaszból. Lóhalálában vágtattak két római, vagy fríg
társukhoz, vagy hogy nevezik ezek magukat, akik biztonságba próbálták helyezni az egyik
sebesültjüket. Egy nyolcfős türoszi csapat azonban másként képzelte a dolgot. Ők ketten
nyilvánvalóan azért rohantak, hogy feltartsák őket. Kelly hirtelen dühbe gurult.

– Ne halljam még egyszer, hogy hülyéknek nevezed őket, fiam! Nem láttam ennél bátrabb dolgot,
azóta...

Azóta, hogy az a makacs ír idióta nem volt hajlandó ott hagyni őt éjszaka a templomnál. A gondolat
még inkább növelte tiszteletét a rómaiak bátorsága iránt.

A két férfi elérte a türosziakat. A kisebbik jól működött, de a magasabbnak még van mit tanulnia a
kardforgatásról. Elég gyorsan mozgott, de úgy tűnt, mintha teljesen szerencsétlen lenne. Nem is
rossz taktika. Nyilván összezavarja vele ellenlábasait. Ami azt illeti, ez az őrült ötlet emlékezteti...

– Nem! – Luli ugyanekkor ismerte fel az ezredest, és kiáltva talpra ugrott. – Nem teheti ezt! Meleq
meg fogja büntetni!
Dr. Kelly pontosan ugyanezt érezte. Ha nem is Meleq, de hűséges hívei mindenképp. A fiú máris
lefelé szaladt a hegyről, a fák felé, és ő követte, amilyen gyorsan csak tudta.

Teal'c hallotta a háta mögött, hogy Carter őrnagy és Daniel Jackson igyekeznek lépést tartani vele, de
eszében sem volt lassítani. A sebesség most a legfontosabb. A kitörés sikeres volt, és O’Neill,
valamint a fríg harcos visszanyerték a torlasz feletti gyenge ellenőrzést. Helyzetüket azonban nem
lehet sokáig tartani.

Teal’c futás közben elátkozta magát, amiért inkább bokszolt a barátjával ahelyett, hogy beavatta
volna a kardvívás sokkal hasznosabb művészetébe. Ezen változtatni fog, ha túlélik ezt a kalandot. Egy
hasadék szájából kirohanva csaknem összeütközött egy tömzsi, ziháló személlyel, aki szintén nagy
sebességgel közlekedett.

Csak addig lassított, amíg meg nem győződött róla, hogy a másik épségben van, és egy kicsit
elcsodálkozott kusza megjelenésén.

– Kelly professzor! Örülök, hogy látom. Kérem, csatlakozzon

Carter őrnagyhoz és Daniel Jacksonhoz!

A szokásos negativitás ezúttal nem jelent meg Kelly professzor arcán. Helyette csak bólintott, és
siettette.

– Csapjon a lovak közé, kishaver!

Amennyire Teal’c meg tudta ítélni, a kifejezés nem erőszakos cselekményre, hanem gyorsaságra
buzdította.

Nem kellett kétszer mondania. Teal'c elrohant néhány olívafa mellett, a csata ismerős lármája felé. A
liget szélén egy öreg fríg harcos, akinek szörnyű forradás volt az arcán, felhagyott egy hatalmas,
foghíjas katona gondozásával, hogy megpróbálja megállítani a betolakodót. A jaffa nem kívánta
megsebesíteni az öreget, sőt, becsülte bátorságát, ezért zat’nikatelje egyetlen lövésével terítette le.
Kemény lehet a helyzet, ha a frígeknek idős emberek és gyerekek segítségére van szükségük. Egy
fiatal fiú is a fal felé rohant, észrevétlenül és akadálytalanul a zűrzavar közepette. Teal'c követte a
fiút.

Csak hét teljes férfi maradt a torlaszon. Köztük volt O’Neill és a harcos, akivel korábban is látták, és
akit Teal'c most felismert. A fríg lázadó, akit Türoszon láttak. Ráadásul úgy néz ki, hogy őt keresték
hiába egész nap: a vezér, akit meg kell győzni, hogy adják meg magukat.

– O’Neill! – üvöltötte Teal'c, kőről kőre ugorva fel a torlaszon.

A férfiak felfigyeltek a kiáltásra, és megmerevedtek a döbbenettől és a dühtől, amelyet a jaffa

jelenléte váltott ki belőlük. Szerencsére túlságosan meglepődtek, és így nem tudták feltartani. Jack
megfordult a torlasz tetején, és a fiú is, aki majdnem odaért hozzá. Luli, Hamilqart fia. Amikor
megpillantotta Teal’c-et, szeme rémülten tágra nyílt. Kézen-lábon botladozva tette meg az utolsó
néhány métert, és O’Neillre vetette magát.

– Hagyd abba! – kiáltotta a fiú hisztérikusan. – Hagyd abba, Jack! Ha a szellem meglátja, mit tettél, el
fogja mondani Meleqnek. Meleq meg fog büntetni, nem érted?!
O’Neill nem tudta védeni magát a gyerekkel a hátán, és ezt a türosziak is láthatták. Teal’c három
gyors lépéssel a torlasz tetején termett, és fegyverével ellőtt a felmászó katonák feje felett.
Néhányan hasra vetették magukat félelmükben.

– Hagyjátok abba! – üvöltötte Teal’c. – Mindenki hagyja abba! Megadják magukat!

– Soha! – kiáltotta a frígek vezére. – Soha nem...

– Tertius! – O’Neill, még mindig Lulival a lábán, elsőként dobta el a fegyvert. Azután ehhez a
bizonyos Tertiushoz lépett, és az olívafák között fekvő sebesültekre mutatott. – Nézz körül! Mit
akarsz? Hogy megöljenek mindenkit? Itt az ideje abbahagyni.

– Tudod, mi fog történni, Deodatus? Veled, velem és mindenkivel?

– Nincs még vége – válaszolta Jack, és Teal'c-re pillantott. – Nem harcolhatunk ellenük tovább, de
nincs még vége. Bízz bennem, Tertius.

Lassú és furcsa mosoly ült ki a férfi mocskos arcára.

– Legyen. És azt várod tőlem, hogy bízzak a jaffában is?

– A neve Teal’c. És igen, azt.

Tertius egy parancsot kiáltott. A barrikádon és mögötte az emberek eldobták a fegyvereiket, a

legyőzöttek lassú, vonakodó mozdulatával. A türosziak is kiabálni kezdtek valamit, és néhányan, akik
megfeledkeztek félelmükről, nekiestek védtelen ellenségeiknek.

Teal’c ismét felemelte fegyverét.

– Ne mozduljatok!

Válaszként a magasba emelkedett néhány lándzsa a templomőrök csoportja felől – köztük volt az a
kettő is, akik korábban átverték Teal'c-et, és előidézték a lavinát. Mielőtt a jaffa célozhatott volna,
lövés hallatszott, és az egyik katona a földre bukott, mert lövés érte a jobb vállát.

– Jobban teszitek, ha hallgattok a Nagy Szellemre! – Carter

őrnagy is megérkezett a barikádra, mellette Daniel Jacksonnal. A türosziak egyértelmű

figyelmeztetésként ismerték fegyvereiket. –

Azt mondta, hogy ne mozduljatok!

– Meleq többi szellemei nem ezt mondták nekünk! – kiáltotta az egyik katona. – Azért küldtek
minket, hogy kiirtsuk az eretnekeket!

– Én nem látok itt több szellemet! És ti? Szóval szerintem tegyétek azt, amit ő mond!

O’Neill, aki eddig csak figyelte az előadást, mostanra le tudta hámozni Lulit az alsó testtájékáról. Az
ellenségeskedés momentán abbamaradt, így hát zordan és sápadtan a csapatához fordult. Teal’c egy
pillanatig attól tartott, hogy a barátja mégiscsak megsebesült, de hamar kiderült, hogy nem erről van
szó.

O’Neill rideg, színtelen hangon suttogott.

– Carter! Ugye nem maga indította be azt a rohadt lavinát?!

A válasz Daniel Jacksontól érkezett, aki O’Neillhez hasonló

mértékben volt dühös.

– Jó viszontlátni, Jack! Annak ellenére, hogy mekkora egy marha vagy!

A napok eltűntek a kráter pereme mögött, mire a papok megérkeztek két gyaloghintón. Az árnyékok
gyorsan magukba szívták a nap forróságát, és néhányan tüzet raktak a fák között. Talán a meleg
csillapítja a sokkhatást. Carter és Daniel mindent megtettek, hogy legalább alapvető orvosi segítséget
nyújtsanak a sebesülteknek. Leginkább morfiumot adtak be nekik.

Türoszi katonák egy különítménye a völgybe ment, hogy elfoglalja a helyőrséget. Az olívaligetben
létesített ideiglenes táboruk körül őrök álltak. Most, hogy a papok jelenléte garantálta a civilizált
viselkedést, a Nagy Szellem felhagyott a körben járással, és csatlakozott az előzetes meghallgatáshoz,
a legnagyobb tűz körül. A résztvevők: Fuano és Tendao, akik még mindig gyaloghintójuk székében
ültek; a templomőrök kapitánya; Daniel és Carter; Hamilqart, aki nem lakolt meg hitvese bűneiért, és
nem esett el a becsület mezején; Luli, aki izgatottan, de sértetlenül az apja oldalához bújt – a frigek
láthatóan annyit tettek vele, hogy etették, fürdették, és ruhát adtak neki; Dr. Kelly, aki eddig a létező
összes néven emlegette az ezredest, viszont nemrég mindenki riadalmára vadul megölelte; a frígek
vezére, Tertius, őrizet alatt, és persze O’Neill ezredes.

Az ezredes mocskos volt és kimerült. Ettől eltekintve többé-kevésbé sértetlennek tűnt, és ezzel nagy
teher esett le csapata tagjainak lelkéről. Carter őrnagy legszívesebben csatlakozott volna Kelly
korábbi zagyválásaihoz, főleg azok után, amivel az ezredes fogadta. Csak az állította meg, hogy a jó
professzor szókincse utánozhatatlan.

Csökönyös ír idióta?

Az ezredes eddig nem osztott meg velük semmilyen információt, mint például azt, hogy miért van
egy borzalmas csík a torka körül. Mint mindig. Az, hogy Jack O’Neill beszédessé váljon, nagyjából
ugyanolyan valószínű volt, mint hogy a Vatikán támogassa a csoportos szexet. És most még
tartózkodóbbnak tűnt, mint általában. Csak ült, és figyelte, ahogy Daniel megpróbál egyezségre jutni
a papokkal.

Ez nem volt egyszerű feladat. Fuano személyisége nem ment át teljes körű változáson, mióta
legutóbb beszéltek vele, Tendao pedig unatkozott. Egy pálcával böködte az egyik székhordozót. Egy
bökés, a szolga összerezzent, Tendao kuncogott.

Egyszer csak Daniel felé fordította rosszindulatú arcát.

– Azt mondom, öljük meg mindet. Azt sem tudom, ti hogyan éltétek túl. Azt mondták, maga alá
temetett titeket is a lavina, ezzel a csőcselékkel együtt.

Valóban? Ez megmagyarázza, hogy ő és Fuano miért lepődtek meg annyira, amikor meglátták őket.
Sam akkor a látásuk feletti túláradó örömüknek tudta be. Tekintete ismét az ezredes felé fordult.
Jack szája szoros, fehér vonallá szűkült, mintha így tartaná bent a nehezen fékezhető dühöt, amelyet
Sam kiolvasott a szeméből. Azután bocsánatkérően Samre nézett.

Ujjait lassan Tertius karjára helyezte, hogy meggátoljon egy elhamarkodott reakciót. Jól tette. A fríg
parancsnok még az ezredesnél is idegesebbnek látszott, és okkal. Ami azt illeti, hetven okkal.

Daniel viszont lehetőséget érzett, és megindult.

– Azt hiszem, az, hogy túléltük, sokat elárul Meleq akaratáról, aki élve akar tudni minket és a
barátunkat, Tendao.
A vén szörnyeteg horkantott egyet, de Fuano megértette. Legalábbis részben.

– Ez igaz lehet a Nagy Szellemre, Samantha úrnőre és rád, de a barátotokra semmiképp. Őt a frígek
között fogtuk el. Az ő ruháikat hordja.

– Mert foglyul ejtették, és idevonszolták, akarata ellenére – vágott vissza Dr, Jackson. – A ruhái
nyilván tönkrementek. Azt várnád talán, hogy alsónadrágban rohangáljon?

A rab hirtelen lehajtotta a fejét, hogy ne látszódjon az arca.

Tertius mosollyal szája szegletében pillantott rá. Ebből kiderült egyvalami. Jack O’Neill ezredes, az
Egyesült Államok

Légierejének ezredese valóban rohangált alsónadrágban. Carter azon kapta magát, hogy bánja, hogy
elszalasztotta az esetet, habár az elegáns római ruha szinte teljesen kárpótolta. Szép a lába.

– Ööö – dadogta Dr. Jackson, és olyan, szinte áhítatos szemekkel nézett az ezredesre, amilyet
leginkább ötezer évnél idősebb tárgyakra vagy személyekre tartogatott.

Minden további, alsónadrágra irányuló kérdést félbeszakított egy katona érkezése, akit a
helyőrséghez küldtek. Arccal lefelé a porba vetette magát a gyaloghintók előtt, és arra várt, hogy
megszólítsák.

– Beszélj – mondta Tendao nagylelkűen, némi megfontolás után.

A férfi nem nézett fel.

– Bocsássatok meg, Nagyurak. Senkit sem találtunk. A falvat elhagyták, mire odaértünk.

– Kerestétek őket? – kérdezte Fuano idegesen. Ez nem volt meglepő.

– Igen, Nagyuram. A falu üres volt.

– Égessétek fel. Ha valaki elbújt, hamar elő fog mászni.

– Igenis, Nagyuram. – A hírnök talpra állt, és elfutott arra, amerről jött. Valószínűleg hálát adott az
égieknek, hogy nem csapták le a fejét.

Sam Tertiusra nézett. A fríg vezér közönyösen bámulta a tüzet, és meg sem rezzent. Nem érdekelte.
Senki sem maradt a faluban, és a házakat újra lehet építeni. De hol lehetnek a nők és a gyerekek?

A papokat nyilvánvalóan ugyanez foglalkoztatta, de most már látták, hogy aligha kapnak választ
Tertiustól. Megint Fuano szólalt meg.

– Te! – mondta az ezredesnek fogvicsorítva. – A barátod azt állítja, hogy nem akartad segíteni az
eretnekeket. Bizonyítsd be.

Mondd el, hol bújtatják a nőket és a gyermekeket!

Halk levegővétel hallatszott Luli felől, és Kelly professzor is megmoccant. Mindketten tudták a
választ. Luli azonban, gyerek létére nem szólalhatott meg, és életében először Kelly úgy döntött,
hogy befogja a száját. Sam magában meghajolt az

öreglány időzítése előtt.

Az ezredes Fuano szemébe nézett.

– Boldogan megtenném, öregem, tényleg, de sajnos fogalmam sincs.

– Hazudik – károgta Tendao.

– Nem tudom, hol vannak. Esküszöm.

– Esküszöl? – kérdezte Fuano. – Megesküszöl Meleqre?

– Azt sajnos nem tehetem. – Egy pillanatig habozott, azután folytatta. – Meleq hamis isten.

Az ezredes, mint mindig, most is hibátlanul robbantott bombát. Annyira elcsendesült mindenki, hogy
hallani lehetett, ahogy a fák nedve gőzzé alakul a tűzben. Minden arc mozdulatlanná vált, és az
emberek tátott szájjal bámultak, különböző okokból. Az ezredes az utolsó mondatot nem elsősorban
a papoknak szánta, hanem Samnek, Teal'c-nek, és Danielnek. Amikor számított, semmit sem csinált
véletlenül. Kijelentésével megerősítette, hogy Meleq Goa’uld, és azt is közölte, hogy ez az információ
nem veszélyezteti a csapatát, sem a frígeket, akik nyilván a hír forrásai. Még az is benne volt, hogy a
türosziak, de a papjaik mindenképp tudatában vannak istenségük származásának.

Vékony, magas hang szakította meg a csendet.

– Áruló!

Ez a szó akkor sem igazán kellemes, ha egy gyerek szájából hangzik el. Luli sápadtan, reszketve, sírva
állt a tűz előtt.

– Luli – mondta az ezredes gyengéden. – Luli, azt akarod, hogy hazudjak neked, ahogy ők tették...

– Gyűlöllek!

O’Neill ezredes összerezzent, mintha a gyerek megütötte volna. Egy pillanatra reménytelen, távoli
fájdalom suhant át az arcán. Sam látta, hogy az ezredes nincs itt teljesen; félig-meddig egy másik
beszélgetést él újra, egy másik gyerekkel. Azután elmúlt, és az ezredes ismét üresen nézett a
többiekre.

– Fiam! – Hamilqart végre megtalálta a hangját. – Maradj nyugton! Te nem beszélhetsz itt!

– Várj! – vágott közbe Fuano. – Hadd beszéljen a fiú. Haragja az eretnekség iránt becsületedre válik,
Hamilqart. Jól nevelted fel. Beszélj, Luli!

– Ez az ember – Luli koszos kis ujjával az ezredesre mutatott

– az eretnekekkel harcolt. Megölte a mi harcosainkat. A Nagy

Szellem bebizonyíthatja. Ő állította meg a harcot.

A Nagy Szellem gyászosan lehajtotta a fejét, ami akármit jelenthetett.

A fiú folytatta, és felrobbantotta a maga kis bombáját.

– Én meg tudom mutatni nektek, hol rejtőznek a nők és a gyermekek.

– Luli, ne! – Jack O’Neill fel akart állni, de két templomszolga lenyomta a vállát. – Luli, ne tedd! Nem
tudod, mit...

– Csendet! – kiáltotta Fuano, és bólintott a templomszolgák kapitányának. – Vigyétek el a fiút.

Hozzátok ide az árulók ribancait és kölykeit. Ne nyúljatok hozzájuk. Egyelőre.

– Kree! – A férfi ökölbe szorított kezével a mellkasára csapott. Azután a vállánál fogva megragadta
Lulit, és elvezette a sírdogáló gyereket.
Kree?

A fickó nem volt jaffa, az biztos. Sam nem érzékelt szimbiótát. De akkor mi ez a szó? Daniel azt
mondta, hogy a templomszolgákat kedvelik a szellemek. Lehet, hogy ez azt jelenti, hogy jaffák
képezték ki őket? Elképzelhető. És mit akarnak tenni a nőkkel és a gyerekekkel?

A gyerekek. Ez aggasztotta az ezredest.

– Én azt mondom, öljük meg mindet! – károgta ismét Tendao.

Ezúttal nem úgy hangzott, mint egy öregember üresen vicces türelmetlensége. Halálosan komolyan
gondolta, és úgy tűnt, hogy

Fuano egyetért vele. A papok tekintete Tertius és az ezredes felé fordult.

– Tendao barátomnak igaza van. Bűneitek megérdemlik a halált. Ennélfogva elrendelem...

– Fuano!

Daniel pattant fel. Az esti fényekben úgy nézett ki, mint egy szellem. Néhány lépést tett a papok
gyaloghintói felé, és közben igyekezett leplezni keze remegését. Most életekről van szó.

– Fuano, valóban bitorolni kívánod Meleq jogait?

– Hogy érted ezt?

Ezt a kérdést Sam is feltehette volna. Fogalma sem volt, miről beszél Daniel, de nagyon remélte,
hogy legalább ő maga tudja.

– Csakis Meleq maga tisztíthatja meg ezeket az embereket. Valóban magadnak akarsz követelni egy
isteni jogot? Vagy arról van szó, hogy meg akarod fosztani Meleqet az árulók igaz útra való
visszatérítésének dicsőségétől?

Ha Sam jól látta, Fuano még egy árnyalattal sápadtabbá vált. Láthatóan nem tetszett neki a kilátás,
miszerint akaratán kívül beleköphet Meleq levesébe.

– Mit tudsz te a megtisztításról?

– Annyit, amennyit Meleq bármely igaz híve tud – válaszolta Daniel kenetteljesen, és ennyiben
hagyta a dolgot.

Természetesen semmit sem tudott róla. Ha hinni lehetett Hamilqart beszámolójának a legutóbbi
megtisztításról, Daniel akkor is csak annyit ért el, hogy az ezredes és fríg barátai a serpenyőből
egyenesen a tűzbe kerültek. Másrészt viszont az a bizonyos tűz legalább Türoszban van, és némi
szertartás is jár vele, amivel nyernek egy kis időt.

– Jól van – mondta Fuano. – Elvisszük őket a templomba. Mindenkit.

13. FEJEZET

Természetesen a rómaiak találták fel az egészalakos tükröt. Időszámításunk kezdete előtt, az első
században. Ennélfogva Kelly kénytelen volt egy kézi bronzmicsodát használni. Mindez azonban
csekély ár azért, hogy ismét Hamilqart házának biztonságát és kényelmét élvezhette.
Lopva körülnézett, hogy nem figyeli-e valaki. Azt kívánta, bárcsak ne éppen az ő szobájában került
volna sor erre a megbeszélésre. Tiltakozott ugyan, de a Carter lány azt mondta, hogy így a
legegyszerűbb biztosítani, hogy nem indul el ismét valamilyen felfedezőútra. Mintha az ő hibája
lenne ez az egész. Ő ugyan nem kérte O’Neillt, hogy a templom körül szaglásszon. Ami azt illeti,
halványan emlékezett rá, hogy felszólította, hagyja magára. És most ő a hibás. Hát legyen. Ismét
körülpillantott. A lány az ágyán ült, és úgy tett, mintha a laptopján dolgozna. Ehelyett azonban csak a
falat bámulta. A földönkívüli az ablak alatt ült földönkívüli lótuszülésben, és mozgott a szája.

Kelly a válla felé fordította a tükröt, lábujjhegyre állt, és kicsit kicsavarta a testét, hátradőlt,
kinyújtotta a nyakát és így éppen a látóterébe került a feneke. A lila egyáltalán nem áll jól neki.
Ayzebel kedvesen előkészítette neki a ruhát, ami még mindig sokkal jobb volt, mint az a borzalmas
stóla, amit a dundi fríg asszony sózott rá.

Kelly egy pillanatig arra gondolt, vajon mi történhetett vele; sikerült elmenekülnie a barlang
folyosóin át, vagy őt is elfogták a türoszi katonák.

Az utasokat meglehetősen megfontolatlanul helyezték el a három hajóban. Kellyt, Jacksont, a lányt

és ezt a Ti-izét az ütött-kopott gályára, a templomszolgák felügyelete alá helyezték. A papok, Luli és
Hamilqart, valamint a gyerekek az egyik hadihajóra kerültek; a foglyok, köztük O’Neill és a rómaiak
vezére a másikra. Ez önmagában bosszantotta, mert a hajóutat arra szerette volna felhasználni, hogy
kikérdezi O’Neillt Mithrász kultuszába való beavatásáról. Biztosan lenyűgöző volt. Ha ügyesen
csinálja, egy könyvet is kihozhat belőle. De sajnos egyikük sem beszélhetett vele, miután a tanács
meghozta a döntését.

Egy újabb kicsavarodott pillantást vetett a tükörre.

Azon gondolkodott, vajon javítaná-e a helyzetet, ha felhajtaná a ruhát a vállainál. Épp a mozdulat
közepén járt, amikor az ajtó kicsapódott, és Jackson ugrott be a szobába, mint egy fürge mastiff.
Valamivel lendületesebb volt, mint általában. A lány talpra ugrott, és a földönkívüli szeme is kinyílt.

– Nem tud kopogni? – kiáltotta Kelly, aki majdnem elejtette a tükröt.

Jackson fülig érő vigyorral az arcán a szoba közepére viharzott.

– Bocsánat, professzor!

Ti-izé felállt, kidugta a fejét az ajtón, és körülnézett az árkádon. Azután becsukta az ajtót, és megállt
előtte.

– Igen? – kérdezte a lány... illetve, elnézést, az asztrofizikus.

– Hamilqart most ért vissza. – Jackson az ágyra ugrott, amitől még jobban összegyűrődött az
ágynemű, a laptop pedig ugrott egy kicsit.

– Vigyázz!

– Bocs.

– És? Mit mondott?

– Addig semmit, amíg a szolgák el nem tűntek. Azután elkísértem a medencéhez, és megemlítettem
Ayzebel kis huncutságát. Ezután kifejezetten beszédessé vált.

– Daniel! Mondj már valamit!

– Abból, amit elmondott, úgy tűnik, hogy csak egy hajszálra vannak attól, hogy becsukják a
templomot, mert túlzsúfolt. A papok felvittek mindenkit, pontosan, ahogy arra számítottunk. A
gyerekek nagy részére kettesével jut egy szerzetesi cella, és...

– Tehát viszonylag egyszerű lesz kiszöktetni az ezredest? Jackson áradozása hirtelen abbamaradt.

– Hát... nem. Csak a gyerekeket tartják a szabadban, de őket is keményen őrzik. Úgy látszik, hogy
azokat, akik a frígekkel voltak – gyorsan Kellyre pillantott, és kijavította magát –, illetve a rómaiakkal,
nem igazán nyűgözi le, hogy Meleq szolgálói lehetnek. Nem állítom, hogy nem értem meg őket. Van
egy hely, ahol a megtisztításra várókat tartják, a templom belsejében. Hamilqart nem árult el pontos
részleteket, csak annyit, hogy láthatatlanná kell válni annak, aki be akar jutni oda.

– A fenébe! – motyogta a lány nem kimondottan nőiesen. –

Hagyni fogják, hogy használjuk a csillagkaput?

– Semmiképp. – Az ifjú Jackson határozottan megrázta a fejét. – Hamilqart csaknem elájult, amikor
megemlítettem. Az egyetlen személy, aki működésbe hozhatja a csillagkaput,

Kandaulo, mert ha bárki más teszi, az eretnekséget követ el, blablabla.

– Tehát meg kell kérnünk Kandaulót, hogy kinyissa nekünk az ajtót?

– Nos, igen, de úgysem fogja. Azt hiszem, gyanítják, hogy az ellenségnek segítünk. Más szavakkal:
házi őrizetben tartanak, amíg véget nem ér az ünnep.

A lány nagyot sóhajtott, és megvakarta a homlokát. Egyre hosszabb lett a csend, amíg Kelly úgy nem
érezte, itt az ideje beismerni, hogy nem érti, miért aggódnak annyira. Nyilván szakértői tanácsra van
szükségük. Kelly leült egy székre, karját az ölébe fektette.

– Nézzék, azt gondolom, hogy nem baj, ha kimaradunk belőle. Minek ez a kiszabadítósdi...
Tiszteletben kell tartanunk ezeknek az embereknek a hagyományait, és biztosíthatom önöket, hogy
nem kell aggódnunk a megtisztítás miatt. A föníciai szertartásban csak egy illatos vízben való
mosdatást jelent, egy pap szeme láttára.

– Hamilqart nem így írta le a dolgot – tiltakozott Jackson. – Azok, akiket a legutóbb megtisztítottak,
nem élték túl!

– Ostobaság! Javaslom, hogy lapozza fel Maximilian Krahwinkle Az Ókor Közel-Keleti Szertartásait.
Minden benne van.

– Professzor! Ez most nem egy előadás, vagy egy könyv, vagy valami elméleti maszlag! Ez a valóság!
Eddig nem vette észre?

– Hát persze, hogy valóság. Nem vagyok hülye! De ezek a föníciaiak pontosan olyanok, mint
amilyeneket ismerünk a

Földön. Békeszerető, jámbor nép. Kereskedők, nem hódítók. Az ő istenük, Meleq...

– Goa’uld. – A moraj az ajtó felől jött. Ti-izé végre úgy döntött, itt az ideje közbeszólni, ha csak
jelképes mértékben is.

Kelly komoran nézett rá.

– Micsoda?
– Egy idegen faj. – Jackson a szemüvegével babrált. Idegesítő szokás. Miért nem ment el egy
szemészhez, hogy beállíttassa?

– Mint ő? – kérdezte Kelly az egyetlen idegenre mutatva.

– Nem. Inkább olyanok, mint valami vaskos... kígyók.

– Nos, akkor ez is megoldódott. Meleqet általában bikaként ábrázolják, vagy tévedek?

– Professzor, ezek úgy néznek ki, ahogy csak akarnak.

Paraziták. Beássák magukat egy élőlénybe a tarkójánál, rácsavarodnak az agyára, és átveszik az

uralmat. Nem a legkellemesebb élőlények.

Ó, ugyan már! Kelly készséggel belátta, hogy Jacksonnak igaza volt a gízai piramisokkal kapcsolatban,
de most messzire ment. Nem is szemészre van szüksége, hanem pszichiáterre.

– Nevetséges – horkantotta.

Valami megváltozott Jackson arcán. Vonásai megkeményedtek, és hirtelen kétszer idősebbnek tűnt a
koránál.

– Ezt a feleségemnek kellett volna mondania. A Goa’uldot, aki elvette tőlem, Ammonetnek hívták.
Megölte Sha’rét. Végignéztem a halálát. Ő nem nevetett rajta.

Kelly az ajkába harapott. Még mindig nem hitt neki egészen, de a fájdalom Jackson arcán őszintének
tűnt. Még ő sem viccelne ilyesmivel, nem igaz? Ő találkozott a való világgal, olyan helyzetekkel,
amelyeket Kelly el sem tudott képzelni. És most sikerült pont a közepébe gyalogolnia.

– Sajnálom, Jackson. Én... – megköszörülte a torkát, és végül sikerült kinyögnie valamit. – Én nem
tudtam, hogy volt felesége.

– Nos, igen, volt... Elég régen. – A lagymatag mosoly nem érte el Jackson szemét. – Nem tudom, hogy
errefelé mit jelent a megtisztítás. Azt viszont tudom, hogy várható Meleq megjelenése. És ez nagyon
rossz hír...

Hirtelen elhallgatott, és Ti-izére nézett. A földönkívüli teste feszessé vált. Azután egy gördülékeny és
villámgyors mozdulattal feltépte az ajtót, és a szabad kezével behúzta a szobába a hallgatódzót.

Ayzebel volt az. Teljesen elpirult. Nagyon helyes. Felháborító viselkedés.

– Nahát kérem! – kiáltotta Kelly. – Ez nem...

– Teal'c.

A halk vezényszó az asztrofizikustól jött. A földönkívüli elengedte háziasszonyukat. Ayzebel

megpróbálta összeszedni magát, és közben idegesen hátrasimított egy hajtincset.

– Bocsássátok meg az ostobaságomat – suttogta rekedten. – Nem akartalak bántani titeket. Csak
híreket szerettem volna hallani a fiamról.

– Akkor miért nem kérdeztél meg minket? – mondta Jackson olyan hangon, amivel a lehető
legudvariasabban hazudtolta meg a nőt.

– Mert... – ujjai ismét a hajtincshez nyúltak, és csavargatni kezdte. – Mert féltem.

– Ülj le, Ayzebel. Kérlek.

A Carter lány felállt, és hozott neki egy széket. Ayzebel egy pillanatig habozott, azután, ha vonakodva
is, de leült. A két nő egymást méregette, azután a fiatalabb szólalt meg.

– Ayzebel, mi tudjuk. Hamilqart elmondta.

– Jaj! – Ayzebel reszketett, mint egy bekerített állat, majd térde rogyott, és ingani kezdett. – Jaj! Jaj!

Te jó ég! Miféle titokról van itt szó? Tömeggyilkosság? Hazaárulás? Nem kellene esetleg értesíteni a
hatóságokat?

– Kérlek, ne izgasd fel magad, Ayzebel. – Ez az emberi – illetve földönkívüli – mackó, ha úgy akarta,
képes volt olyan megnyugtatóan szólni, mint egy kellemes cselló. – Szavamat adtam a férjednek,
hogy nem áruljuk el a titkodat.

A nő abbahagyta az ingást. Felemelte a fejét, és meglepetten a jaffára nézett.

– De Nagy Szellem, hogyan...

– Nem hisszük, hogy rosszat tettél, Ayzebel – mondta Carter halkan, de sietősen. – Mondd el, hogy
mit hallottál az imént?

A sápadt arc azonnal elvörösödött. Ayzebel teste kissé megmerevedett, szemében volt még egy kis
gyanakvás. Azután úgy látszott, meghozta a döntését.

– Nem sokat. Sokáig nem mertem közelebb jönni. De annyit tudok, hogy segíteni akartok a
barátotokon. Ha... Ha megengeditek, segítségetekre lehetek.

Első osztályú tömlöcben volt elszállásolva, és hacsak meg nem tanulja, hogyan lehet átszivárogni a
falak hasadékain, ez marad az otthon. További értesítésig.

– Deodatus! Nyugtalannak látszol.

Ja igen. Ha nem említette volna – ketten voltak. Ami talán nem baj, bár ha választhatott volna, egy
kevésbé jó megfigyelő cellatársat kér maga mellé. Ez a fickó szinte a csapatához tartozott. És persze
megint a csapata volt az, amit jól bepöccentett. A változatosság kedvéért. Ha egyszer kijut innen,
már kezdheti is a megalázkodást. Mégpedig nem akármilyen mértékben.

Tertius felnézett rá. Egy edény mosogatólé mellett görnyedt, mely a finom ételt próbálta
helyettesíteni.

– Deodatus?

– Utálom, ha becsuknak.

Hazugság. Nem. Féligazság. Az őszinte válasz ez lenne: utálom a pillanatot, amikor értem fognak
jönni, és el fogom veszteni a kontrollt a testem, az agyam, a lelkem felett... De senki, soha senki nem
fogja hallani, hogy ezt kimondja.

– Ki szereti? – Tertius szeme összeszűkült. – Örülj, hogy ez nem mozog.

– Kösz, hogy emlékeztetsz.

A visszaút kevésbé volt hullámzó, mint odafelé, de nem számított. Akár Miss Marple, Tertius is teljes
és terjedelmes betekintést nyert Jack O’Neill belső életébe.

– Emlékszel, mit mondtál nekem, Deodatus?

– Sok mindent mondtam. Segíts egy kicsit.

– Nem hiszed, hogy az embereid csak úgy itt hagynának, nem igaz? Az enyéim sem engem.

Aláhúzandó ezt a példás vágyálmot, megragadta az edényt, és egy cipő nagyságú csótányra borította
a tartalmát. A mosogatólé a kövekre ömlött, és az elázott csótánnyal együtt pontosan úgy nézett ki,
mint a másnapra várható kínai levesspecialitás.

– Muszáj volt ezt csinálnod? Ha találtunk volna még egyet, versenyeztethettük volna őket.

– Hallasz engem? – A mesterszakács megfordította az edényt, és rátette a löttyre. – Az embereink el

fognak jönni értünk.

Amikor Jack legutóbb látta őket, vagy halottak voltak, vagy sebesültek, vagy éppen elfoglalták helyi
lakosztályukat.

– Milyen emberek?

– Kezdjük azzal a tizenöttel, akiket a türosziak nem találtak a helyőrségben.

– Ők a szigeten rekedtek.

– Oké. Nem rekedtek a szigeten. Valahol elrejtettetek egy hajót. Tehát van tizenöt embered. Ide?
Remek!

Ahogy a lakhelyükre kísérték őket, Jack teljesen más nézőpontból tudott a templomra tekinteni. A
legerősebb erődök közé tartozott, amit valaha látott. Az udvar és az árkádsor csak arra szolgáltak,
hogy lenyűgözzék az átlagturistát. Mögöttük azonban az Alcatraz szárazföldi változata állt. Szűk
folyosók útvesztője, méteres vastagságú falak, és minden sarkon zárható kapuk. Ehhez jött még
néhány tucat őr, és igazán érdekes volt belegondolni, hogyan járhatott sikerrel Tertius rajtaütése...

Hacsak a türosziak nem hagyták, hogy sikerüljön. Hogy felkeltsék a CSK-1 érdeklődését a frígek elleni
támadásra? Lehet. Persze Kandaulo nem láthatta előre, hogy a CSK-1 parancsnokát és brit barátját is
elfogják, és a kívánatosnál jóval több háttérinformációra tesz szert. A papok szempontjából logikus
lépés feltűnés nélkül megszabadulni a szemtanúktól, nem igaz? De igen. És...

– Ülj le, Deodatus! Vagy legalább állj meg egy helyben. Kezdek szédülni.

– Jó. Akkor most már tudod, milyen volt azon a borzalmas hajón.

Isten ajándéka makacs hangulatban volt, és tovább körözött a cellában. Ha becsukta a szemét, szinte
úgy érezhette, mintha menne valahova. Egészen a falig. Ez volt a specialitása. Lehetőleg fejjel. Mit
mondana erről Oma Desala? Ha migréned van, öreg volt a márvány.

– Kérlek!

Tertius addig nézte Jacket, amíg az meg nem állt. Ettől azonnal ideges lett.

– Mit gondolsz, mire jutnak az embereid ez ellen? – kérdezte, leginkább azért, hogy mondjon
valamit, és hogy átvészelje a tehetetlenség egyre növekvő érzését, ami megőrjítette. Tudta, hogy
mikor érezte legutóbb, és nem akarta megint úgy végezni.

– Ülj le!

Tertius hirtelen felugrott, és addig lökte Jacket, amíg az egyik ágynak nem ütődött a vádlija. Jack
Ieült, Tertius pedig fölé magasodott, és a vállánál fogva tartotta.
– Volna szíves rám nézni a kedves tribunus? – kérte szokatlanul formálisan, mintha ki akarná
engesztelni az előbbi ordibálásért.

A tribunusnak nem volt választása. Csakhogy ismerte annyira a másikat, hogy tudja, az meg sem fog
mozdulni, amíg a tribunus nem tesz úgy, ahogy kérte. Jack felnézett.

– Helyes. – Tertius kissé elmosolyodott. – Már korábban is voltál börtönben, igaz?

– Egyszer-kétszer. – Az is lehet, hogy tucatszor, de arra a kettőre éppen elég volt emlékezni.

– Mit tettek ott veled, Deodatus?

– Szóval, mit gondolsz, mire jutnak itt az embereid?

– Nem! Mi történt veled?

Találkoztam egy kígyóval, aki korábban remek gazda-szimbióta kapcsolatban volt Sade márkival.

– Felejtsd el, Tertius! Nem akarok beszélni róla. Tertius nem vette le róla a tekintetét.

– Te nem felejtetted el. Itt van veled.

De még mennyire! Bár igazából egy távoli bolygón volt, ahol sosem süt a nap!

– Mondd el – kérte Tertius.

– Nem tudom! – Ez legalább igaz volt. Jack lassan lefejtette magáról Tertius kezét, de nem állt fel. –
Nem tudom.

Tertius leült mellé.

– Bíztál már valakiben annyira, hogy elmondd neki?

Rossz felé tapogatódzott, de Jack nem akart szólni neki. Önmagában nem bízott eléggé, ez volt a
lényeg. Ha beszélne róla valaha, a saját szavai által megelevenedne az emlék, és el kellene ismernie,
hogy mi történt vele. Szembe kellene néznie vele. Mégis hogyan lehet szembenézni az
elviselhetetlennel? És ha véletlenül mégis sikerül, akkor mi van? Megőrüljön? Fejszés gyilkos legyen?

Neki jobban tetszett a bejáratott módszer. Az ügynököknél is működik: csak le kell csapni a kagylót.
Ha elég sűrűn csinálja az ember, békén hagyják. Mint ez is. Előbb-utóbb be fog kúszni agya egy
árnyékos zugába, hogy ott mérgesedjen. De legalább nem kell majd tudomásul vennie.

A kőfalnak dőlt, és kicsit megborzongott, amikor a hideg áthatolt a tunikáján.

– Miért volt méz?

– Tessék?

– Marcellus, vagy Tullius mézet adott nekem. Miért?

Tertius nevetésben tört ki. Jackkel ellentétben nagyvonalúan elismerte a vereséget.

– Reménytelen vagy, Deodatus. De azért válaszolok neked.

Mézet adunk az újszülötteknek, hogy erősebbek legyenek, és benned is az új életet erősítettük, az

újjászülető lelket.

– Egyszerűnek hangzik.
– Pedig nem az. Hogy valóban újjászülethess, magad mögött kell hagynod régi életed. És ezt csak úgy
érheted el, ha előbb szembenézel vele.

Már megint itt tartunk? Itt az ideje témát váltani.

– Tehát... Mit gondolsz, mire jutnak itt az embereid?

Tertius ismét nevetett.

– Egyedül semmire. De szóltak a többi településnek. A harcosok összeállnak, és együtt eljönnek

értünk. Mi nem hagyunk hátra senkit.

– Észrevettem. Mondtam neked olyasmit, hogy bízom benned? – Jack megpróbált elmosolyodni, és
majdnem sikerült.

– Említetted a lehetőségét.

– Hát igen... Elég erős a valószínűsége.

– Ne siesd el. Remélem van módja, hogy a tieid csatlakozzanak a mi katonáinkhoz. Nem jó, hogy nem
tudjuk felvenni velük a kapcsolatot.

– Majd ők felveszik.

– Ez lehetséges, vagy inkább valószínű?

– Tény. Mi sem hagyunk hátra embereket.

– Bízol bennük.

Nyilvánvalóan nem eléggé. Különben nem jutott volna eszébe az az őrült ötlet, hogy ők idézték elő a
lavinát.

– Nem fognak kevesebbre tartani. – A rohadék visszatért a régi témához.

És nem, valóban nem tartanák kevesebbre. De nem is ettől félt. Attól, hogy sajnálni fogják. Sajnálat,
szánalom, részvét, akárhogy is hívják, ott lebegne a szemükben, a mosolyuk mögött, a szavaikban,
onnan fogva, hogy megtudnák, mindörökké.

Szegény Jack. Szegény O’Neill. Szegény ezredes. És ettől valódivá válna.

– Tertius, mond neked valamit a falra hányt borsó kifejezés?

– A francba! – Dr. Jackson a szemüvegéért nyúlt, amelyet óvatosan a ruhája alá rejtett. Sajnálatos
módon elég anakronisztikus viselet, ezért le kellett vennie.

A ruha, azon túl, hogy három centivel hosszabb volt a kelleténél, fejkendővel bírt, amelyet egy
bőrszalag tartott a helyén. Egyértelműen mózesi volt a külseje, viszont a szalag szabadon lógó része
csiklandozta a bal szemöldökét. Daniel fújt egyet felfelé, ami azt eredményezte, hogy az anyag az
arca egy másik részén landolt, és ott kezdte el csiklandozni. Kitűnő. Azért úgy látszott, beválik.
Ahányszor csak lila foltokkal találkoztak az úton, vagy tiszteletteljes, vagy elutasító reakciót kaptak.

Ami azt illeti, a legérdekesebb rész az volt, hogy el kellett magyarázni Kelly professzornak, hogy ő
nem jöhet velük a kirándulásra. Ehhez képest gyerekjáték volt kislisszolni a házból. Ayzebel az udvar
egyik sötét sarkára vezette, majd le egy szűk lépcsőn, termek és folyosók labirintusába. Ha a
bámészkodó koponyákból nem jött volna rá, a száraz, állott szag segített volna kitalálni: katakombák.
Danielnek eszébe jutott egy cikk arról, hogy a föníciaiak szerették a közelükben tartani kedves
halottaikat. A hely méretéből ítélve Hamilqart vagy tíz nemzedék halottait tartotta az alagsorban. A
katakombák túlsó végén mindenesetre volt egy még keskenyebb lépcső és egy rettentő roskatag
ajtó, amely egy sikátorra nyílt. Ilyen egyszerű.

Az este gyorsan leszállt, és az út világosszürke színe kezdett belemosódni a fák sötét szürkeségébe.
Már nem lehetnek messze. Ayzebel ekkor, mintegy végszóra, lelassította a lépteit.

– Mindjárt odaérünk, Daniel úr – suttogta. – Mit akarsz tenni?

– Hívj csak Danielnek.

– Ahogy kívánod, Daniel úr.

– Be tudunk jutni? Szeretnék előbb körülnézni. Hátha ki tudjuk hozni Jacket.

– Nem tudom, hogyan lenne ez lehetséges, de igen, be tudsz menni. – Ayzebel a palástja alá nyúlt, és
egy táskaféleséget vett elő. – Vedd ezt el. Árpa van benne. Ha az udvarra érsz, menj a belső
szentélybe. Ha van ott valaki, tegyél úgy, mintha áldozatot hoztál volna. Hétszer sétáld körbe a
szobrot, azután tedd le a táskát a lábához.

– Honnan tudsz ilyeneket? Azt hittem, a nők nem...

– Gyerekkoromban sokszor játszottam itt. Sok mindent tanultam. – Kuncogott egy kicsit. – Persze
nem volt szabad, de ettől lett igazán érdekes. Volt, hogy elkaptak a papok, de csak nevettek, és
hazaküldtek. Jobb idők voltak azok.

A fák között a hegyoldalban a templom sötét sziluettje látszott, amelyet fény koronázott. Az
udvarában fáklyák égtek. Az úton a bejárathoz mentek. Ayzebel megállt.

– Nem mehetek tovább. Itt megvárlak. Ne maradj sokáig.

– Rendben – ígérte Daniel, majd becsusszant a boltív alatt. Az udvarban gyors előkészületek zaját
hallotta. Mindenkinek

túl sok dolga volt ahhoz, hogy odafigyeljen rá. A fáklyák vibráló fényénél templomszolgákat látott
minden egyes cellánál, és minden egyes kapu előtt. Ezzel el is dőlt, hogy nem lehet Jacket egyenes
úton kiszabadítani.

Csak az őrök nem moccantak. Az akoliták, egyesével, illetve párokban rohangáltak fel-alá az
udvarban, és Danielnek ötlete sem volt, hogy miért. Ellépett egy gyorsan haladó lila folt útjából,
motyogva elnézést kért, és bepislantott a belső szentélybe. Feltételezte, hogy amikor először itt
jártak, Kelly a toronyra volt olyan kíváncsi. A bronzkapuk most nyitva álltak, és Daniel egyenesen
odament, ügyelve arra, hogy felvegye a rohangálás tempóját.

Odabenn füstszagot érzett. A szentély üres volt. Az egyik boltívről, legalább 20 méter magasan,
tűzkosarak lógtak, és valahonnan halk és tompa beszédfoszlány szűrődött be. A terem közepén óriási
szobor magasodott, a feje szinte súrolta a mennyezetet. Daniel gyorsan körülnézett, és úgy döntött,
az áldozatot későbbre hagyja. Inkább feltette a szemüvegét. Az élénk aranyszínű bálvány foltjából
hirtelen egy hatalmas, felágaskodó bika lett. Mellső végtagjai túlságosan emberszerűek voltak ahhoz,
hogy lábaknak lehessen nevezni őket. A hasán díszes nyílás volt, melyet egy márványlépcsőn lehetett
megközelíteni. Daniel hátralépett néhányat, amíg a szobor szemébe nem tudott nézni.

– Ó, Istenem... – Bizsergést érzett a tarkóján. – Jackson, te idióta!

Tudta, hogy mit lát. Látott régi rajzokat hasonló bálványokról. Moloch ősi megtestesülése. Csak egy
kis játék a magánhangzókkal. Amikor a zsidók elfoglalták Kánaánt – Főníciát –, megpróbálták kiirtani
a főníciai vallást. Hogy megmutassák, mit gondolnak róla, a helyi főistenség nevét egybegyúrták a
zsidó bosheth, azaz gyalázat szó magánhangzóival, így lett belőle Molech. Később, amikor a
főníciaiak meghódították Észak-Afrikát, és a kultusz újjáéledt Karthágóban, az emberek egy régi-új
istent imádtak: Molochot.

Jacknek igaza volt. Meleq Goa’uld, mégpedig egy olyan, aki – akár Moloch – gyerekek
megégetésében leli örömét. Meleq áldott rejtélyei! Atyavilág! A gyerekeket egyesével belökik a
szobor kemencéjébe, és... A szentély falain több száz fülke volt, mindegyikben egy kis urna.
Nyilvánvaló, hogy mi van azokban az urnákban. Többé nem lesz urna. Mától nem. Soha többé. Amíg
Daniel Jackson tehet ellene, addig semmiképp!

Azt kívánta, bárcsak sosem fogadta volna el Kelly állítását, miszerint a főníciaiak gyermekáldozatairól
szóló híreszteléseket csak a rómaiak találták ki. Lassan körbejárta a szobrot. Egy kis ajtót talált
mögötte, és amögött egy meredek lépcsőt. Alig volt szélesebb egy embernél, és a torony falain belül
kígyózott felfelé. A hangok fentről jöttek. Daniel egy pillanatnyi habozás után belépett. Jack nyilván
rendkívül rossz ötletnek tartotta volna.

Úgy érezte, legalább egyszer megkerülte a tornyot, mire megpillantotta az első fényfoszlányokat. A
hangok felerősödtek, valamiféle litániát ismételtek. Daniel visszafojtotta a lélegzetét. A falhoz
simulva egy másik ajtónyíláshoz kúszott, és onnan leselkedett.

Nagyszerű! Itt van az egész zsinat. Kandaulo körül álltak, aki esdekelve a magasba emelte a karjait.
Daniel automatikusan felpillantott, és majdnem elkiáltotta magát. Nem imádkoztak. Beszélgettek. A
papok feje felett Goa’uld kommunikációs gömböt látott. A gömb hártyás, ólomszínű felszíne szép
lassan kitisztult, és megjelent...

Daniel jól emlékezett rá. Az egyik vicces fiú volt, akivel már találkozott egy rendszerúr szolgálatában.
Azután eszébe jutott az eligazítás, azt követően, hogy visszajött a Peñasco Balncóról. Jack azonnal
tudta, miről van szó. Dr. Jackson azt fontolgatta, hogy felmond, és O’Neill ezredesre ruházza át a
munkáját. Ideje indulni.

Tíz perccel később rohant ki a templom kapuján, csaknem feldöntve Ayzebelt.

– Hol voltál? – kérdezte a nő sziszegve, és berántotta a fal

árnyékába.

– Ne haragudj. Közbejött valami. Megtudtam, kicsoda Meleq.

– Eddig nem tudtad? – Azután szigorúan hozzátette. – Rajtad maradt a szemüveged.

Daniel gépiesen az arcához kapott, de nem vette le a szemüvegét.

– Nem számít. Vissza kell mennem, és jobb, ha mindent látok. Ugye azt mondtad, hogy meg tudod
mutatni, hol tartják Jacket.

– Erre.

Ayzebel körbevezette az épület mentén, a templom hátuljához. Egy sarok mögött megálltak.
Szabályos térközönként vékony fénycsóvák világítottak az épületből. Nyílások függőleges sorából
indultak, amelyek hat-hét centi szélesek és huszonöt centi magasak lehettek.

– Ezek a cellák ablakai – suttogta Ayzebel.

Remek. Vagy húsz van belőlük. Most mit tegyen?

Szólongassa Jacket, amíg válaszol, vagy esetleg rárontanak a

templomszolgák?

Azután hirtelen elvigyorodott. Ez bejöhet... vagy nem.

Egy feljegyzés: nem lehet egyszerre fütyülni és vigyorogni. Daniel abbahagyta a vigyorgást, és
hangosan fütyörészve elindult a fények kereszttüzében. Tizenkét ablak után végre kapott választ.

– Az ég szerelmére, Daniel! A Flinstone család?

Daniel szíve majdnem kiugrott a helyéről. Az egyik keskeny nyílásban meglátta Jack fejét. Egy
másodpercig egy korábbi kép jelent meg a szeme előtt: Jack akkor sokkal borzasztóbb dolgokat látott
a börtön ablakából...

– A Simpson család akart lenni. Honnan tudtad, hogy én vagyok?

– Hallottad valaha fütyülni Teal'c-et?

– Igaz. És Sam?

– Carter sosem fütyülne egyenruhában.

Dr. Jackson ebben nem volt annyira biztos, de nem foglalkozott vele.

– Hogy vagy? Minden oké?

– Nem. Tertius összelapította Kinsey szenátort.

– Mit?

– Nem mit, hanem kit. A házicsótányunkat. Versenyeztetni akartam. Jó kis futó. Remek versenyző és
szerény. Jól elvan a szeméten is.

– Jack!

– Jól vagyok, Daniel.

– Jack, most voltam a templomban. Úgy néz ki...

– Később! Ez most fontos. Akkor a legjobb támadni, amikor elkezdik a szertartást. Mondd meg
Carternek, hogy fogjanak össze Tertius embereivel. Ők...

– Azt hittem, ők...

– Rosszul hitted. – Jack türelmetlenül megrázta a fejét. Mellette egy másik arc furakodott a réshez. –
Még nem volt meg a bemutatás. Tertius, ez Daniel. Daniel, Tertius.

– Helló – motyogta Daniel.

– Mondd el neki, Tertius.

– A barátod azt mondja, megbízik benned...

Azután elhadart egy csomó magyarázatot és utasítást. Jack időnként közbeszólt, hogy tisztázzon egy-
egy pontot. Ha minden jól megy, senkit sem fognak megégetni ma este. Végül Tertius lehúzott egy
nehéz aranygyűrűt az ujjáról, és kidobta Danielnek.
– Őrizd meg. Amikor találkozol az embereimmel, keresd

Flaviust, és mutasd meg neki. Fel fogja ismerni.

– Nem lehet eltéveszteni – tette hozzá Jack. – Sovány fickó, jók a szaglószervei.

Daniel felhúzta a gyűrűt, és bólintott.

– Köszönöm, Tertius. Köszönöm, hogy rám bíztad. De van valami, amit még nem tudtok.

– Mit?

– Emlékszel Ishtára és az asszonyaira? És arra, amit Molochról mondtak nekünk?

– Extra beteg Goa’uld, igen. Gyerekeket éget, és... – Jack hirtelen elhallgatott, azután halkan
elismételte a neveket. – Ó, a fenébe. Meleq és Moloch, mi? Közel járok?

– Szinte ugyanaz. Ugyanaz a kultusz – de legalábbis elég közeli. Csak ez rosszabb.

– Rosszabb? Daniel, tönkre akarod tenni a napom?

– Az előbb, amikor körülszaglásztam a templomnál, láttam a zsinatot, amint meghívja Meleqet a

megtisztításra. Úgy látszik, hogy Baal az. Baal Meleq. Ez egy név, nem rang. Igazad volt, Jack...

Jackből rengeteg levegő robbant ki, mintha valaki gyomron vágta volna. Daniel nem hitte, hogy valaki
ennyire sápadtan is életben lehet. Jack szeme fájdalmasan elhomályosult, mintha valami elképesztő
súly nyomná. Nem tartott tovább egy másodpercnél. Gyorsan összeszedte magát.

– Tehát Baal az, ugye? – suttogta. – Öld meg, Daniel. Vedd ki azt a mocskot, mielőtt eléri
valamelyikünket...

– Nem!

A haragos kiáltás Tertiustól jött, aki Jackre vetette magát, és ledöntötte a lábáról. Ayzebel ekkor
megérintette Daniel hátát.

– Közeleg egy őrjárat! Indulnunk kell. Gyorsan, Daniel úr!

– Nem lehet...

– Azonnal! Azt akarod, hogy elfogjanak?

Ayzebel meglepő erővel felrántotta Danielt, és futásnak eredt az erdő felé. Daniel követte, de nem
látott tisztán. Mi történt az előbb? Mi történt Jackkel? Nem Tertius hirtelen kitörésétől féltette. Jack
kétségtelenül meg tudja oldani. De mit tud kezdeni a pánikkal, amit a szemében látott? És mi
történhetett vele, ami ezt előidézte?

Az utolsó kép, amelyet a cellából látott, ott maradt Daniel emlékezetében. Jack hanyatt dőlt. Elesett.
Zuhant, zuhant a halálba... mint abban az álomban. Félelem és zuhanás. Jack arca hamuszürke a
fájdalomtól, és kétségbeesetten próbál egy darab méltóságba kapaszkodni, azután kinyílik a rács
mögötte vagy alatta, és csak zuhan és zuhan...

Daniel nem nézett a lába elé, és megbotlott egy kiálló gyökérben. Érdekes módon, az esés érzése volt
az, ami helyrerakta a kirakóst.

Ott volt. Ott volt, és látta, ahogy Baal megfosztotta legjobb barátját a büszkeségétől, reményeitől,
emberségétől. Tőrök és sav marták Jack lelkét, és a túlélés megfékezhetetlen vágya, míg darabokra
nem esett; azután egy szarkofágban tért magához, élve a pokolban, ahol mindent elölről kellett
kezdenie. És Daniel látta és hallgatta, ahogy a sikolyok állati vicsorgássá halkultak, és nem tett
semmit. Amikor számított volna a szabályok megszegése, ő engedelmeskedett. Felajánlotta a
mennybemenetelt. Testtelen, spirituális létet ajánlott Jacknek, aki olyan érzékeny, mint egy gyerek,
és mindent megérint és megtapasztal. Jack, aki ragaszkodott az érzékeihez, és végtelen
képességéhez a törődésre, messzebb látott, mint ameddig Danielt engedte látni szemellenzős
felvilágosultsága. Jack elutasította, és megfizetett azért, aki ő valójában, újra és újra, és végül a végső
halálért könyörgött.

Te véget vethetsz ennek.

Én nem teszem meg.

Megtenném neked, tudod.

És meg is tenné. Jack megtenné.

Daniel feltápászkodott, és hatalmasat okádott. Háborgó gyomorral, félelemmel és rémülettel telve

talpra állt, és követte Ayzebelt. A legszívesebben összekuporodott és nyüszített volna egy sarokban,
de erre most nem volt idő.

Most nem. Ezúttal tenni fog valamit.

– Mi a frász bajod van?

Tertius a földre terítette Jacket. A fenekére esett, és nem érezte kimondottan jól magát.

– Áruló!

Ez kezd unalmassá válni. Először a kölyök, most meg...

Tertius visszakézből arcon kapta, és felszakadt az ajka. Lehet, hogy tennie kellene valamit. Habár
lehet, hogy jobban jár, ha Tertius öli meg, mint ha ezek. De akkor sosem kapja meg a válaszokat.

Mi nagyon kíváncsi fajta vagyunk.

Tertius a hátára vetette magát. Sípcsontjával a földhöz szögezte Jack karjait, és a következő ütésre
készült. Túlságosan haragos volt ahhoz, hogy átgondolja a dolgokat. Jack teljes erőből rúgott egyet a
térdével, és háton találta a másikat. Tertius előre zuhant, és ő pontosan erre számított. Zuhanása
közben gyorsan le is fejelte. Hallotta, ahogy Tertius orra eltört, és a fríg elvesztette egy pillanatra az
egyensúlyát. Ez éppen elég volt Jacknek ahhoz, hogy kiszabadítsa a karjait, és behúzzon egy remek
jobbhorgot. Ez megtette a hatását. Tertius kidőlt.

Morogva kimászott ellenfele alól, és a cella egyik sarkába ült. Az ablak felé nézett. Daniel eltűnt. De
vissza fog jönni. Mint korábban. Ez az alapvető, láthatatlan mankó segíti épen megőrizni az elméjét.
Vagyis ami megmaradt belőle.

Nincs egyedül.

Egy morgás megerősítette ebben. Tertius kezdett magához térni. Véres ujjaival az orrát markolta.
Egyértelmű, hogy eltört. Talán ez megnyugtatja egy kicsit... Nem. Amint megpillantotta Jacket,
négykézláb rávetette magát. Jack kiugrott a sarokból, és leütötte, azután a földhöz szorította.

– Állj már le! Egyezzünk meg. Mondd el, hogy pontosan mit tettem, amitől ennyire begurultál, és ha
beleegyezem, kiverheted belőlem a szuszt. Csak szeretném tudni. Oké? – Elengedte Tertiust, eltűnt a
közeléből, és várt.
Tertius a hátára fordult. Úgy nézett ki, mint Snoopy egy hét buli után. Gyűlölködve nézett Jackre.

– Áruló!

– Igen, ezt már mondtad. Kifejtenéd?

– Meg akarod gyilkolni Baalt, minden gonosz ellenségét.

– Azt hittem, az Mithrász.

– Baal Ahura-Mazda, minden élő teremtője. Mithrászé is.

Elnézést, amiért elvesztette a fonalat. Ez az egész

Meleq/Moloch/Baal-sztori kezdett rettentő bonyolulttá válni. Jack azt már végképp nem értette,
hogy jön az egészbe ez az Acura-Mitsubishi fazon. Ki ez, az alacsony fogyasztású autók védőszentje?
A feje már majdnem annyira fájt, mint a feneke.

– Nézd, Tertius, én...

– Megbíztam benned, elárultam a titkainkat, és el akarod pusztítani azt, amiben hiszünk!

– Nem! Ha elpusztítanám, akkor én sem tudnék miben hinni. Mindaz, amiről beszéltél – az igazság és
a bizalom becsülete, és hogy úgy éljünk, hogy este tudjunk aludni – ezek nekem is fontosak.

Ékesszóló voltál, O’Neill. Miért nem tudott Daniel még öt percet várni?

– Akkor miért akarod elpusztítani Baalt? Ahura-Mazda az egyetemes isten!

– Egy fenét! Hát nem érted, Tertius?! Baal hamis isten! Mint

Meleq. Ő Meleq!

– Hazudsz! – kiáltotta Tertius, de érezhetően hajszálvékony erek támadtak meggyőződésén.

Jack közelebb merészkedett, és Tertius szemébe nézett.

– Nem hazudok. Soha nem hazudtam neked, még akkor sem, amikor megtehettem volna. Ha ki
akarunk jutni innen, bíznod kell bennem.

– Miért?

Kezdtek körbe járni. Ha nem akarta fejbe vágni a fickót, csak egyet tehetett... esetlenül talpra állt, és
az ablak fele fordult, mintha Daniel újra megjelent volna, hogy megtegye helyette. Nem volt ilyen
szerencséje. Amellett Daniel nem is emlékezett.

– Ismertem egy embert – mondta halkan. Talán ha úgy mondja el, mintha mással történt volna
meg...

– Kit?

– Beteg lett. Nagyon beteg. És...

És elmondta. Az volt a vége, hogy ez a bizonyos ember péppé verte az egyik börtönőrt, és bár nagyon
utálta magát ezért, de rettentő jól esett. Megváltozott, valahogy kevésbé lett emberi, és senki sem
tudta, ő maga sem, hogy elmúlhat-e valaha ez a hatás.

Jack befejezte, és észrevette, hogy reszket. Egyszer sem nézett Tertius felé, és Tertius nem szólalt
meg. Lehet, hogy elaludt. Ez a gondolat hihetetlenül viccesnek tűnt. Képzeld el, hogy meggyónsz, és
nem hallgatja senki. Jack kétrét görnyedt a nevetéstől. Egyszer csak egy kéz ragadta meg a vállát,
megfordította, és durván megrázta.

– Fejezd be!

Jack megdermedt. A hisztéria ugyanolyan gyorsan múlt el, mint ahogy megkezdődött.

– Azt hittem alszol.

– Dehogy aludtam. Miért... miért nem hitt neked Baal? Az igazat mondtad neki.

– Ki mondta, hogy én voltam?

– Azt hiszed, bolond vagyok, Deodatus? – Tertius most először mosolygott kis veszekedésük óta. Elég
ijesztő volt.

– Nem. És ne haragudj az orrod miatt.

– Az én hibám volt. Gnaeus már megtapasztalta, mit tudsz, de én nem tanultam belőle. – Elengedte
Jack vállát, és leült. – Tehát, miért nem hitt neked?

– Mert... – Jack ismét az ablak felé nézett. Arra gondolt, hogy ha egyszer kibeszélte magából, akkor
jobban kellene éreznie magát. A pszichológusok mindig ezt mondják, nem? Nem érezte jobban
magát. – Baal remekül érezte magát. Minden percét élvezte.

A beálló csendben hallatszott a kabócák kapirgálása, és odakintről a kis állatok zizzenése a fűben,
akik élelemért vagy párosodni szaladtak, vagy egyszerűen csak elfutottak. Az elfutás nagyon jó
ötletnek tűnt.

– Baal a legenda szerint a régi világból hozta el elődeinket, hogy biztonságban legyenek a
türosziaktól, akikkel több száz éve harcban álltak. De csak nem vagyunk biztonságban! A türosziak
máig üldöznek minket.

– És ők pontosan fordítva mesélik a történetet – mondta Jack, mert eszébe jutott Kandaulo furcsa
eligazítása Hamilqart udvarán.

– Hogy érted ezt?

– Ők azt mondják, hogy ők voltak itt előbb, és ti üldözitek őket.

– De ez nem... – Tertius arcára zavarodottság ült. – Melyik változat igaz?

– Mindkettő. Egyik sem. Baal szeret játszadozni. Ti vagytok az egyik bábuja, a türosziak a másik.

Jack belerúgott az edénybe, amely még mindig a csótány teteme fölött volt. A mosogatólén szépen a
sarokba csúszott. Az a szemétláda idehozta ezeket az embereket, és vallási háborút robbantott ki
közöttük. Szórakozásból. Mint aki betesz két kutyát egy ketrecbe, és arra fogad, hogy melyikük öli
meg a másikat. Ez megmagyarázta, hogy miért nincsenek benne a bolygó koordinátái az Abydos
gyűjteményben. Őfelsége titokban tartotta saját kis homokozóját. Ha valaki beleszól a mészárlásba,
az tönkreteheti az egyensúlyt, és ezzel a szórakozást.

– Kiben higgyünk ezután? – mondta Tertius.

Igen. Ez is itt van, és Jack nem tudta megmondani, melyik a rosszabb.

– Mi lenne, ha önmagatokban hinnétek? – kérdezte finoman.

– Amit Mithrásztól tanultatok, az rossz. Rendben van. De ti rendes népek vagytok, és te jó ember
vagy, Tertius.

– Te is, barátom.

Jack százévesnek érezte magát, ahogy az egyik kőpadra csússzant. Kinyújtózott, és a fal felé fordult.

– Próbálj meg aludni egy kicsit.

– Deodatus?

– Igen?

– Ne értékeld alul magad. Amin átmentél, nem tett kevésbé emberivé. Éppen ellenkezőleg.
Gondolkodj el ezen.

Érdekes meglátás, de most inkább egy üveg whiskyn volt kedve gondolkodni.

14. FEJEZET

Teal’c agyában a legelső kérdés az volt, vajon hogyan tudta meg O’Neill a dolgokat. Daniel Jackson
elmondta ugyan, de akkor nem tartotta olyan fontosnak.

A jaffa a sötétben nem látta jól barátja arcát. A fürkészést akár tolakodónak is vélheti, és aligha néz ki
egészségesebbnek, mint két órája, amikor visszaért. Teal’c mintha enyhe hányásszagot érzett volna
rajta, de Daniel Jackson nem említett semmilyen rosszullétet. Ami azt illeti, a templomban és a
Jackékkel való beszélgetés nyomán megtudott információk szokatlanul tömör összegzése után meg
sem szólalt.

A jaffa kényelmesen lelassította lépteit, amíg Daniel Jackson utol nem érte. Közeledése mintha a
kívánt hatást váltotta volna ki, de nem pontosan úgy, ahogy gondolta.

– Teal'c, Jack miért akarta annyira, hogy ismét csatlakozzak a CSK-1-hez? Miért nem hagyott
egyszerűen a Vis Ubanon?

A kérdés természete óvatosságra intette Teal’c-et.

– O’Neill közeli barátjának és csapata értékes tagjának tart téged. Nem tartod egyértelműnek, hogy
újra a csapatban akart tudni?

– Nem! Én... emlékszem, Teal'c.

– Pontosan mire emlékszel?

– A fenébe is, hagyd ezt abba, Teal'c! Ott voltam! Hallod, mit mondok? Tudom, hogy Baal mit tett
Jackkel. Azt hiszem afféle anyagtalan szemtanú voltam.

Teal’c elvétette a lépést. Ez lehetséges volt. Daniel Jackson szemtanúja volt Rya’c és Bratac mester
elfogásának az Erebuson.

És nem tudott közbeavatkozni. A jaffa most megértette az egészet. Roppant szerencsétlen dolog.
– Nagyon sajnálom, Daniel...

– Tudsz róla, hogy megkért, öljem meg? Úgy, hogy a szarkofággal se lehessen újraéleszteni? Persze
nem tettem meg. Nem tettem... semmit.

– Nem azt mondtad nekünk, hogy a közbeavatkozás azt jelenti, hogy istent játszol, akár a Goa’uldok?

– Tévedtem! A nem közbeavatkozás ugyanúgy istent játszás. Ha nem döntesz, azzal is befolyásolsz. –
Daniel Jackson nagyot fújt, azután halkabban folytatta. – Egy Edmond Burke nevű ember mondta
egyszer: A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak.

Ezzel elcsöndesedett, mintha nem akarná folytatni a beszélgetést. Az út éleset kanyarodott, és

Teal’c-nek figyelnie kellett, hova lép.

Végül megszólalt.

– Sem Carter őrnagy, sem magam nem tudtunk róla, hogy te... ott voltál, Daniel Jackson.

Most a régészen volt a sor, hogy elvétse a lépést.

– Azt mondod, Jack nem beszélt róla?

– Nem.

– De miért?

– Ezt a kérdést O’Neill-lel kell megvitatnod.

– Ha hagyja.

– Igen. – Teal’c néhány másodpercig csendben lépegetett, majd hozzátette. – Addig is van valami,
amit talán érdemes átgondolni.

– Mégpedig?

– Ha O’Neill valóban úgy érezte volna, hogy cserben hagytad, akkor a mai napig egy sátorban élnél.

– Ó...

Carter őrnagy és Kelly professzor egy holdfényes tisztásra értek, és ott vártak rájuk. Odalentről a
hullámok ritmusos zúgása hallatszott, és Teal’c a fákon keresztül látta a tenger halvány fényét. Nem
lehet már messze a hely, amelyet Tertius leírt Daniel Jacksonnak. Egy kis öböl volt, két kilométerre
nyugatra attól a kis kikötőtől, ahonnan a templom elleni rajtaütést indították.

– Közeledünk – mondta Carter őrnagy halkan. – Itt az ideje levetni az álruhát. Rossz benyomást
kelthet. Maga maradjon így, professzor.

Minden bizonnyal arra utalt, hogy Kelly professzor bármilyen ruhában rossz benyomást keltene.
Mindnyájan türoszi ruhát viseltek, hogy feltűnés nélkül kijussanak a városból, és hogy elrejtsék
egyenruhájukat és fegyvereiket. A CSK-1 három tagja levetette lila ruháit, amelyek aligha
könnyítették volna meg kapcsolatba kerülésüket a frígekkel – vagyis a rómaiakkal, ahogy a professzor
mondta.

Daniel Jackson összegyűjtötte a köpenyeket, szoros kötegbe csavarta őket, és egy bokor alá rejtette.
Ahogy felállt, Carter őrnagyot találta maga előtt.

– Daniel, biztos, hogy jól vagy? Pocsékul nézel ki.

– Nagyon kösz. – Megpróbált mosolyogni, de nem járt sikerrel. – Jól vagyok. Csak azt szeretném
tudni, mitől lett annyira ideges Tertius. Akármi is volt az, a társai hasonlóan érzékenyek lehetnek...

– Baal – mondta a professzor.

– Tessék?

– Amennyiben pontosan adta elő a beszélgetést, Jackson, agyament barátja azt mondta önnek, hogy
ölje meg a főistenüket.

– A professzor kihúzta magát, és folytatta az előadást. – A mithraizmus a korai zoroasztrianizmusból

ered, és amikor ez utóbbit Mezopotámiába vitték, a babilóniaiak kialakítottak belőle egy
hiedelemrendszert, amely...

– Professzor! – vágott a szavába Carter őrnagy, és erősen emlékeztetett O’Neill-re. – Azt mondja,
hogy ezek istenként tisztelik Baalt?

– Nos, kedveském, az attól függ...

– Igen vagy nem?

– Igen.

– Köszönöm, professzor. Senki se említse Baalt. Gyerünk!

Tíz perccel később elérték a kavicsos tengerpart szélét. A fák

között sötét alakok mozogtak. Teal'c felismerte a csatára készülődés hangjait. Halk morgások, fémek
tompa csörrenése, bőrszíjak reccsenése a fegyverzeten. De valami mást is hallott, hozzájuk közelebb.
Jó volt tudni, hogy óvatos fickókkal van dolguk.

– Carter őrnagy – suttogta. – Javaslom, hogy menjünk ki a partra. Észlelték a jelenlétünket.

Carter őrnagy bólintott, és kilépett a partra.

– Daniel?

– Pax vobiscum – kiáltotta Daniel Jackson, és ő is kilépett a fák közül. – Amici Tertii sumus.

Béke veletek. Tertius barátai vagyunk, fordította Teal’c halkan, és örült, hogy még nem felejtette el
ezt a nyelvet.

Néhány méterre tőlük négy férfi lépett elő a fák közül. Római ruhákat viseltek, kivonták kardjaikat, és
a betolakodókat méregették. Azonnal észrevették Teal'c fegyverét és a tetoválását.

– Jaffa est!

– Apud Goa’uld non iam servit. Videte! – Daniel Jackson felemelte a kezét, és a holdfényben
megcsillant a gyűrű. –

Flavium quaerimus.

Ha nem is sikerült meggyőzni őket arról, hogy a jaffa már nem a Goa’uldot szolgálja, a gyűrű és a
bejelentés, miszerint Flaviust keresik, elegendőnek bizonyult. A kardok lassan leereszkedtek, de
egyelőre nem kerültek vissza a hüvelyekbe. Hárman is kíváncsian és kedélyesen figyelték Carter
őrnagyot; a negyedik visszament az árnyékba. Egyikük, egy csontos arcú katona, kinevezte magát
szószólójuknak.
– Nem vagytok türosziak, de közénk sem tartoztok. Honnan ismeritek Flaviust?

– Ó, az isten szerelmére! Hagyja már abba a bújócskázást! – A professzor a negyedik férfira mutatott.
– Ő az! Már találkoztunk.

– Így van, Domina.

Flavius kilépett a fényre, és kecsesen meghajolt. Fiatal ember volt, vékony testalkatú; nem harcos,
inkább olyan kinézetű, akit a Taurik könyvelőnek hívnak. Kelly professzor leplezetlen haraggal nézett
rá.

– Mondhatta volna, hogy beszél angolul!

– Minek, ha egyszer ön beszél latinul? – kérdezte, hűvös hangjában csipetnyi jókedvvel. Amellett a
tettetett tudatlanság hasznos lehet.

Valóban. O’Neill dicséretes ügyességgel használta.

– Rólatok beszélt Deodatus, igaz? A csapata.

– Kicsoda? – kérdezte Carter őrnagy.

A professzor azt a lószerű hangot adta ki, amit annyira kedvelt.

– O’Neill ezredes. Ők így hívják. Deodatus.

– A neve latin alakja. Gondolom, tetszett neki. – Daniel

Jackson arcán a lehető leggyorsabb mosoly futott át, azután ismét elkomolyodott. – Beszélnünk kell.

– Így van. Kérlek, kövessetek.

Flavius elszáradt tengeri moszatokon, hordalékfákon és csikorgó kavicsokon át elvezette őket a

cédrusfákhoz, ahol a sereg rejtőzött. A harcosok tökéletesen készen álltak a küzdelemre. Halkan
ültek, és már elég éles kardjaikat, tőreiket fenték, íjaik zsinórjait feszesítették, és a parancsra vártak.
Olyan erős volt a várakozás hangulata, hogy alig vettek tudomást az érkezőkről. Csak ketten álltak fel.
A jaffa szerint ők lehettek a fríg települések vezetői.

A bemutatások bonyolultak voltak, de mostanra már ismerős volt a metódus. Biztosították őket
jóindulatukról, megmutatták a gyűrűt, és Flavius elmondta, amit megtudott róluk; Deodatus büszke
rá, hogy a jaffa a barátja. Titkos kis örömforrás. Teal'c vágyott a türosziak egyszerű bizalmára. Néha
meggyorsíthatja a dolgokat.

Amikor mindnyájan leültek a földre, óvatosan, a sereg hallótávolságán kívül, újabb probléma merült
fel. A két fríg közül az idősebb nemtetszésének adott hangot a nőnemű résztvevők miatt.

– Illa re smulieres non attingit.

– Harminckilenc – morogta Kelly professzor mogorván.

– Tessék? – suttogta Carter őrnagy.

– Commodus, ez esetben talán kivételt tehetnénk – javasolta Flavius. – Ő tribunus, Deodatus

helyettese.

– Ez egy nő! – harsogta Commodus. – Hogy lehet egy nő tribunus?

Mielőtt bárki reagálhatott volna, a professzor talpra ugrott, és csípőre tett kézzel pörölni kezdett a
frígekkel.

– Legyenek már normálisak! Jóval fontosabb dolgunk van, mint arról vitázni, hogy ki mi lehet és mi
nem! Én például nem vagyok jó másra, mint hogy romok körül áskálódjak, de ez a lány megeszi
magukat reggelire! Tudják, hogy kicsoda ő? – Láthatóan nem tudták, és Kelly professzor arcából
ítélve, ő maga sem tudta.

De csak rövid ideig gondolkodott. – Ő egy amazon királynő! Ahonnan mi jövünk, ott egész seregek
félik!

Hitetlenkedő pillantások közepette visszaült a helyére. Az amazon királynő alig hallhatóan felnyögött,
és Daniel Jackson reszketett a visszafojtott nevetéstől. Teal'c ezt örömmel látta. Commodus volt az
első, aki magához tért.

– Amazon? Ha amazon, akkor miért van meg mindkét melle, öregasszony? Nem tépik le az egyiket,
hogy akadály nélkül tudjanak íjjal lőni?

Carter őrnagy annyira elpirult, hogy még a sötétben is észrevehető volt. Felállt, és előhúzta P90-esét.

– Az íjakat ilyenekre cseréltük. Ezt figyeld.

A cédrus egyik törött ágára mutatott úgy harminc méterrel a fejük felett. Mindenki szemmel követte
a mozdulatát. Az ág enyhén lengedezett az esti szélben. Carter őrnagy még csak fel sem állt. Egyetlen
mozdulattal kibiztosította a fegyverét, célzott, és leadott egy lövést. A madarak szétrebbentek a
fáról, az ág pedig a levegőbe repült. A fizika furcsa tréfája nyomán pontosan Commodus ölében
landolt.

– Van még kérdésetek?

– Igen! – mondta Flavius fehér arccal. – Ha vannak ilyen fegyvereitek, miért nem állítottátok meg a
helyőrségünk elleni támadást? Százak halálát akadályozhattátok volna meg!

Az ellenségeskedés és gyanakvás, amelyek eddig sem tűntek el teljesen, most egyetlen felhőbe
gyűlve várták, hogy szétrobbanhassanak felettük. Teal’c ellenállt a kísértésnek, és nem ugrott fel, de
egy kicsit szorosabbra fogta a fegyverét, habár tudta, hogy nem lenne semmi esélyük, ha a frígek
megtámadnák őket. Eszébe jutott, hogyan bukott el, amikor a két templomszolgát kellett volna
észrevennie, akiket a lavina beindítására küldtek, és tökéletesen megértette Flavius dühét.

– Nem voltunk tisztában a tényekkel – mondta Daniel Jackson halkan. – Elegendő információ nélkül
nem avatkozhattunk közbe, mert nem tudtuk, mivel járna. A jó és rossz néha... – az ifjú régész hangja
suttogássá vékonyodott. – ...

Néha muszáj tétlennek maradni.

Kezével megtörölte az arcát, mintha meg akarna szabadulni a zavarodottság és bűntudat izgalmától,
amelyet szavai kavartak. Carter őrnagy kíváncsian pillantott rá, azután megrázta a fejét, és
emlékeztette magát, hogy a kérdések ideje később fog eljönni.

– Nézzétek – mondta. – Daniel egyvalamit nem említett. Nem éreztük úgy, hogy jó szándékkal
raboltátok el az embereinket. De most itt vagyunk. Nem lep meg, hogy nem akartok összefogni
velünk, de sajnos nem hozhatjuk vissza a halottaitokat. És akár veletek, akár nélkületek, de meg
fogjuk próbálni kiszabadítani O’Neill ezredest... Deodatust..., Tertiust és amennyi gyereket csak
tudunk, mielőtt túl késő lenne. Veletek persze könnyebb lenne, és több életet menthetnénk meg.
Meglehet, hogy békét köthettek a türosziakkal. Rajtatok múlik.

Kérlek titeket, hogy legyetek segítőkészebbek, és mondjátok el, mit terveztek, mi pedig elmondjuk,
amit tudunk. Azután majd meglátjuk, mire jutunk. Rendben?

A három fríg egymásra nézett, azután Carter őrnagyra. Végül Flavius lassan bólintott.

– Rendben.

Carter őrnagy, azaz az amazonasi királynő három hosszú órával később a templom tetejének
peremén mászott fel, és nem lehetett biztos abban, hogy a férfisoviniszta Commodus megteszi-e azt,
amiben megegyeztek. A terv nagyrészt Carteré volt, és ez önmagában gyanút ébresztett. Voltak már
ilyen parancsnokai. Ettől persze még nem volt könnyebb elviselnie.

– A fenébe vele – morogta magában.

Végül is nem az ő hibája, hiszen olyan társadalomban nőtt fel, amelyik... akár Carteré.

Sam elmosolyodott, és egy fekete sapkát húzott a fejére. Azután mászni kezdett a tetőn, a belső
perem felé. Kelly

elmondta, hogy ő és az ezredes észrevették a frígeket itt fenn, a rajtaütés éjszakáján. Ezt érdemes
észben tartani, főleg azért, mert a két hold még mindig elég magasan állt ahhoz, hogy megnehezítse
az életet. Sam bal könyöke valami puha és nyúlós anyagba csusszant, és fanyar bűz csapta meg az
orrát. Madárürülék. Remek. Ez egy guanotelep! Ezt is érdemes észben tartani. Ha esetleg át kellene
rohannia a tetőn, nem árt, ha vigyáz, hova lép, mert akár hasra is vágódhat.

A háta mögött halk matatást hallott. Tizenöt fríg íjász és Teal’c követte. Nem. Az nem lehet, hogy
Teal’c hangját is hallaná, hacsak ő úgy nem akarja. Ami azt illeti, jobban szerette volna, ha odalenn
marad, de túl nagy volt a kockázata annak, hogy esetleg felismerik. Amellett ha a fegyverét egy
magaslati pozícióból süti el, azzal akár csodákat tehet a tömegek fegyelmezése terén.

És erre szükségük lehet. Szent ég!

Néhány centire volt a mellvédtől, és már le tudott nézni az udvarba. Zsúfolásig tele volt, és további
emberek érkeztek a kapun át. Amikor végigkúsztak az erdőn, látták a tömegeket, de valahogy nem
tűnt úgy, hogy ennyire sokan lesznek. Ha elkezdődik a műsor, garantált, hogy jónéhányan meg
fognak halni. Csakhogy a másik lehetőség a gyerekek és O’Neill ezredes cserbenhagyása lenne.
Csodás helyzet!

Halkan káromkodott egyet, és tovább figyelt, hátha meglátja Danielt, aki odalenn volt Flaviusszal, és
a valamivel kevésbé begyöpösödött fríg vezerrel, természetesen türoszi ruhákban. Kelly is velük volt,
akinek Ayzebelt kellett megkeresnie. Hamilqart felesége megígérte, hogy mozgósít egy csoport
asszonyt, akik szintén elveszítették gyermekeiket, és akkora zűrzavart teremtenek, amekkorát csak
képesek, amikor elkezdődik a hacacáré. Sam úgy gondolta, hogy a legjobb, ha a professzor velük lesz;
Kelly egymaga nagyobb zűrzavart képes okozni, mint egy egész sereg feldühödött anya. Egyelőre
azonban láthatatlanná vált egy fátyol alatt, amelyet nagy nehezen sikerült ráerőltetni.

Sam a szeme sarkából látta, hogy az íjászok szétszóródnak a mellvéd mentén. Jó. Azután teljesen
némán, mint egy hatalmas vadmacska, mellette termett Teal'c. Sam egyáltalán nem hallotta lépteit.

– Helló, Teal'c – suttogta mosolyogva. – Minden rendben?

– Eddig minden a terv szerint halad. A nehezen kezelhető egyedek is. – Azzal az udvar túlsó oldalára,
a másik tetőre mutatott.

Az erdő sötétjétől alig láthatóan árnyak mozogtak a torony környékén. Commodus és harminc íjász.
Legalább a helyükön vannak.

– Láttad O’Neillt? – kérdezte Teal'c.

Ha Sam nem ismerte volna ennyire a barátját, nem vette volna észre az aggodalmat a hangjában. Ő
maga is aggódott, de most nem engedheti meg magának, hogy elmélyüljön az aggodalomban. Az
ezredes nem engedheti meg.

– Nem. De hamarosan elkezdődik.

El kellett kezdődnie, ha helyesek voltak a feltételezéseik és az információik. A megtisztítással

ellentétben a gyermekek „beavatása” nem volt publikus, mégpedig jó okkal. Az emberek esetleg
nem néznék jó szemmel, ahogy meghalnak a gyermekeik. Más szavakkal, a templomot napfelkeltére
ki kellett üríteni, mert ekkor kell megkezdődnie az áldozati szertartásnak. A napfelkelte körülbelül
két és fél óra múlva fog bekövetkezni. Eléggé kicentizték... De az is lehet, hogy Baal forgalmi dugóba
került...

Odalent nyugtalanság tört ki, és Sam egy pillanatig azt hitte, Kelly anélkül kezdett akcióba, hogy
megvárta volna az első fegyvert. Valójában azonban negyvenegynéhány akolita volt, akik fáklyákkal
felszerelve kordont formáltak, és nem a legfinomabb módszerekkel elterelték a népet a torony elől.
A hatalmas kapuk nyitva álltak, és Sam látta a baljós aranyszobrot odabenn. A lépcsők előtt egy
körülbelül ötven négyzetméteres területet sikerült megtisztítani, amelyet körülálltak az akoliták. Sam
szórakozottan vette tudomásul a kövezet furcsa geometriáját. Az udvart lépesméz alakú kövek
borították. Csak két kerek, harminc centis kő volt kivétel ez alól, egymástól tizenkét méterre.
Mindkettőt nagyobb kövek gyűrűje vette körül. Olyan volt, mint két szem, amelyek mintha Samre
meredtek volna. Kandaulo szeme...

15. FEJEZET

A fáklya már alig pislákolt. Nem számított. Jack egy szemhunyást sem aludt. Hallotta a közelgő
lépteket, Tertius fülsiketítő horkolása ellenére is. Egy törött orr sokat ronthat gazdája akusztikáján.
Habár Jack úgy érezte, akkor is hallotta volna a lépteket, ha egy méterrel a folyosó felett siklanak, és
fehér lepedőt hordanak. Gyakorlat teszi a mestert.

Négyen voltak, a lépésekből ítélve. Kettő jut mindkettőjükre. Az ember megteheti azt is, hogy csak
lóg, mint egy zsák krumpli, de annak semmi értelme. Ha nem mész velük saját akaratodból, akkor
magukkal rángatnak. Nem beszélnek hozzád, és nem érdekled őket. Ettől valamiért még
reménytelenebbnek érzi az ember a helyzetét. Nem is érzi magát embernek. Inkább felhúzható
játéknak. Ha megnyomják a jobb gombot, kiált.

Jobb keze saját életre kelt. Ujjai azt a pontot keresték a mellkasán, ahol hirtelen szúró fájdalmat
érzett. Furcsa. Nincs ott semmiféle sebhely, csak a fájdalom emléke. A szarkofág valahogy
érintetlenül hagyta azokat az idegvégződéseket. Ujjai érezték gyorsuló szívverését. Két gyors ütem
között arra gondolt, hogy mennyire jó lett volna, ha Teal’c érte jön. Egy ütés a botjával, vagy talán öt,
még ebbe a falba is lyukat ütött volna, és már rég elszökhettek volna.
És mi lenne akkor a gyerekekkel?

Szerencsétlen!

Az oldalára fordult. Majdnem leesett a kőpadról. Felállt, és lábujjhegyen Tertiushoz osont. A horkolás
megtévesztő volt. Azonnal kinyitotta a szemét, amint Jack megérintette.

– Jönnek – motyogta Tertius. Nem kérdés volt.

– Igen.

A zár csörögve kinyílt. Itt nem egy halk érintéssel mozdították el az oldallapot. Csak tolózárak voltak,
amelyek zörögtek. Kinyílt az ajtó, és négy férfi lépett be rajta. Négyen. Tudta. Ketten mindkettőjükre.
Mindegyikük alacsonyabb volt nála, és ez meglepte. Ösztönösen kétméteres hústornyokban
gondolkodott. Ehelyett két jaffa-utánzat és két pap jelent meg. Az egyikre emlékezett a szigetről, az a
savanyú ábrázatú fickó volt. A másik keskeny arcú, pocakos, dülledt szemű alak, aki ugyanolyan
zavartnak látszott, mint amilyennek Jack érezte magát.

– Megkérhetlek benneteket, hogy kövessetek? – kérdezte a dülledt szemű udvariasan mosolyogva.

Tertius cinikusan felhúzta a szemöldökét. Törött orrával úgy nézett ki a fáklyafényben, mint egy
kistermetű, szeleburdi démon, aki véletlenül bekerült egy rodeóra.

– Boldogan – mondta, és felállt.

Jack aligha használta volna a boldogan kifejezést, de ki ő, hogy vitába szálljon vele? Egy pillanatig
arra gondolt, mi lett volna, ha Tertius azt mondja, Bocsi fiúk, most elég sok a dolgunk.

Kissé túlzásba vitték az udvariasságot. Meg sem kötözték a kezüket. A papok kimentek a cellából, és
a két kísérő végigterelte őket a többi cella előtt, amelyekből nyugtalan suttogások hallatszottak, majd
kapukon haladtak át, dohos falak mellett, vagy egy tucat sarkon befordultak, és végül egy szűk
lépcsőhöz jutottak. Jack járt már itt. A lépcsőfokok az udvar nyugati sarkába vezettek. Fentről meleg,
vibráló ragyogást és izgatott mormogást észlelt. A közönség kezd nyugtalankodni.

– Ne féljetek – mondta a dülledt szemű csaknem kedvesen. – Nézzetek a szívetekbe és a lelketekbe,

és biztos, hogy jó döntést hoztok.

A dülledt szemű, úgy tűnik, embernek tartotta Jacket. A tárgyak nem tudnak félni.

A lépcső körül a falak fehérek voltak, mészkőből vésték őket, amelyet a vibráló fények rózsaszínre
festettek. A mormogás lépésről lépésre hangosabbá vált. Jack vágyott cellájuk csendjére. Maga
mögött hallotta Tertiust. Vajon szeret horgászni? A robotok vajon elektronikus bárányokról
álmodnak?

Micsoda?

Szedd össze magad, O’Neill! Kezdesz szétesni!

A lépcső tetején egy pillanatra megállt, pislogott a temérdek fáklya ragyogó fényében. Amikor a
szeme hozzászokott, egy templomszolgákból álló falat pillantott meg, akiket a kíséretükre rendeltek.
Mögöttük a névtelen tömeg arcai. Fehér arcok, lila ruhák, tátott szájak, tágra nyílt szemek, csupa
várakozás. Egyszer csak minden teljesen elcsendesedett. Azután megindultak a templomszolgák.
Néhányan mögéje léptek, hogy elválasszák Tertiustól, és egy akoliták által szegélyezett úton a torony
előtti üres térre kísérték. Minden lépését mohó, extatikus arcok figyelték. Bármelyik pillanatban
magukba szippanthatják, és élve lenyelhetik.
Valahonnan a tömegből egy ismerősen bántó hangot hallott.

– Fel a fejjel, kishaver!

Vállak és két akolita orrfacsaró hónalja mellett Daniel is Jacket figyelte. Úgy nézett ki, mintha
tojáshéjon lépkedne, és ha még feszültebb lett volna, biztosan apró darabokra robban szét. Hirtelen,
és Daniel által nem meghatározható okból, némi feszültség eltűnt az arcáról, és egy másodpercre
elmosolyodott, azután összerezzent, mintha meg akart volna fordulni, és csak az utolsó pillanatban
gondolta volna meg magát. A következő pillanatban Daniellel szemben megmoccant a lila tömeg,
azután ismét megmerevedett. Ayzebel asszonyai voltak ott. Kelly. Nyilván Kelly volt az, aki mint
mindig, most sem tudta befogni a száját. Dr. Jackson most az egyszer rettentő hálás volt a professzor
eme idegtépő hiányosságáért.

Jack most már úgy nézett ki, mint aki készen áll, félig összeszűkülő szemmel figyelte a tömeget, azaz
azt tette, amit a tapasztalat megkövetelt tőle: felmérte a helyzetet. Észrevette őket, Daniel majdnem
bizonyos volt benne. Pontosan az akoliták kordonja mögött Flavius és a második fríg parancsnok állt,
húsz katonával.

Sok győzködésre volt szükség, mire idáig eljutottak. A frígeknek nem tetszett, hogy le kellett venniük
a sapkáikat. Ezenkívül csak két köpeny maradt, amelyeket viszont a parancsnokok kaptak meg
álcázásul. A katonáknak le kellett vetniük páncéljaikat, és csupán egyszerű ruháik maradtak rajtuk.
Szerencsére jó helyre kerültek. A hegyekből idelátogató népek hasonló öltözéket viseltek. A
kecskepásztorok láthatóan nem engedhettek meg maguknak festett vásznat, pláne nem selymet.
főníciaiak társadalmi-gazdasági helyzetének gondolata egy kis levegőhöz juttatta Danielt. Jack alig
három méterre volt tőle, és most a legjobb volt arra gondolni, milyen sanyarú sorban éltek szegény
kecskepásztorok.

Jack sötét, fürkész szeme megpillantotta Danielt, és megkönnyebbült félmosoly futott át az arcán.
Megkönnyebbült?

Daniel annyira meglepődött, hogy majdnem elmosolyodott. De

Jack már tovább is haladt, Tertius pedig a köveket tanulmányozva követte, nehogy elárulja az
embereit. Tíz templomszolga kísérte őket.

Amennyire Daniel meg tudta ítélni, csak ezek tízen voltak az udvarban. Ketten a torony kapuját
őrizték, és a többiek, mintegy hatvan fő, az oszlopok körül álltak, és a gyerekek celláit őrizték. Ezek
bármilyen fennakadás legkisebb jelere lezárják az udvart, és mindenkit bekerítenek. Az üres tér
északi szélénél Hamilqart állt, és a tömeget ellenőrizte, akár a többi akolita. Arcára elragadtatás és
rémület ijesztő keveréke ült ki. Ő tudta, mi fog történni, nem igaz?

Amikor elérkezik a döntő pillanat, Flavius, Daniel és a frígek feladata lesz megvédeni Jacket és
Tertiust, miközben remélhetőleg sikerül az oszlopok közt álló templomszolgákat a nyílt térre
csalogatni, ahol remek célpontjai lesznek Samnek, Teal’c-nek és az íjászoknak. Daniel leküzdhetetlen
késztetést érzett, hogy ellenőrizze, vajon csapattársai a helyükön vannak-e, de végül mégis sikerült
legyőznie. A legrejtettebb pillantás a tető felé is felkeltheti a figyelmet, elsősorban azért, mert az
összes többi bámészkodó a torony előtt történteket bámulta.

A templomszolgák megállították Jacket és Tertiust, elég távol egymástól, azután villámgyorsan

elhátráltak. Egy pillanatig nem történt semmi, és úgy látszott, mintha Jacket a puszta zavarodottság
tartaná egy helyben. Azután megtántorodott, mintha részeg lenne. A tömeg egy emberként
fellélegzett, azután ismét némán elcsendesedett. Daniel kinyújtotta a nyakát, és közben oldalba lökte
az előtte álló akolitát. A férfi kicsit arrébb lépett, Daniel pedig most már tisztán látott mindent.

Mosdatás illatos vízzel. Te jó ég! Daniel küldetésének célja azonnal megváltozott.

– A fenébe!

Teal’c-et hasonló érzések töltötték el, amikor eltűnt a talaj a kis kerek kőlapok körül, amelyeken Jack
és Tertius álltak. A talaj két óriási, gyűrű alakú része gyorsan lesüllyedt, és eltűnt; fogalma sem volt,
milyen alacsonyra, és milyen mechanizmus hatására. Az igazat szólva, nem is érdekelte. Akárhogy is
idézték elő, túl mély volt a zuhanás ahhoz, hogy bárki is túlélje, ha ott leesik. O’Neill egy szakadék
közepén egyensúlyozott, egy kőoszlop tetején. Tizenkét méterre tőle, Tertiusszal ugyanez volt a
helyzet.

Riadt és zavarodott moraj terjedt az íjászok között, de hamar elmúlt az első ijedelem. Megnyugodtak,
vártak és figyeltek. Akárcsak Carter őrnagy.

– Mit szándékozol tenni, Carter őrnagy?

– Nem tudunk légimentőket hívni, vagy igen? – feszülten és tömören beszélt, és nem vette le a
szemét a lenti jelenetről. – Az égvilágon semmit sem tehetünk ebben a pillanatban, Teal'c. Nekik
akkor van esélyük, ha mindent úgy csinálunk, ahogy elterveztük, és reménykedünk, hogy senki sem
löki le őket. Daniel és a lentiek dolga elhozni őket onnan.

Igaza volt. Teal'c a kibontakozó események felé fordította figyelmét, és közben igyekezett nem
odanézni, ahol barátja egyensúlyozott.

A toronyban már látható volt a mozgolódás. A papok, Kandaulo vezetésével, az aranybálvány körül
gyülekeztek.

Lejöttek a lépcsőn, és lassú, táncszerű léptekkel félkörbe rendeződtek főpapjuk körül. Amikor végül
minden mozgás elült,

Kandaulo felemelte a kezét.

– Igazhitűek, lássátok! – Szavai teljesen érthetően terjedtek az egész udvarban. – Íme az eretnekek!
Íme az árulók!

Eltávolodva tőletek tetteik miatt, és Meleq szent akarata szerint!

– Egy frászt! – sziszegte Carter őrnagy. – A te akaratod szerint, te gonosz, vén kecske!

– De Meleq könyörületes. Ők ketten megtisztíthatnak szent tüzében, lelkük így megbűnhődik, és

megváltja őket.

Imádkozzunk érettük! Imádkozzunk, hogy megjelenjen Meleq, és tisztítsa meg őket!

A tömeg mormogni kezdett, egyre hangosabban, mígnem kántálás lett belőle, és végül ki lehetett
venni a szavakat is.

Alázkodj meg, gyermek, és megtisztíttatsz vétkeidtől.

Alázkodj meg, gyermek, és megtisztít Meleq tüze.

Alázkodj meg, gyermek, és elemészt Meleq áldott misztériuma.

Hajolj meg, gyermek, és megtisztíttatsz...

A végtelenségig ismételték, fénytelen hangon, lélektelenül, mintha transzba estek volna. A jaffának a
félelem kék volt, gyengeség, egyfajta halál, de ha most megkérdezték volna, beismeri, hogy ez a
hang megfélemlítette. Kezdte érteni, miért emlékezett olyan kevésre Hamilqart a megtisztításból,
amelyet néhány éve látott. Nem maradtak ésszerű gondolatok; ezek az emberek átadták az irányítást
annak, aki a kórust irányította. Kandaulo nyilván epekedett ezért a posztért. Hatalma teljesen
megrészegítette.

A kántálás folytatódott. Carter őrnagy hirtelen megfeszült.

– Mi a fene... Teal'c! Nézd!

Az oszlopok körül a sötét szakadékokban valami élénkvörösen ragyogni kezdett, és gyorsan

emelkedett. Olyan volt, mintha egy hatalmas szempárba nézne az ember, amely gyűlölködve néz
felfelé. Teal'c elhessegette a gondolatot. Semmi értelme.

– Mi okozza ezt, Carter őrnagy?

– Gondolom láva áramlik az aknákba.

– Az nem olvasztaná meg a falakat és az oszlopokat?

– Nézd, milyen a felszínük. – Átadta a távcsövét. – Ismerős? Igen. Ugyanolyan sima volt a felszínük,
mint amilyet Daniel

Jackson látott Peñasco Blancón és Kerkouane-ban.

– Nem a türosziak építették ezt az akadálypályát. Ez sokkal fejlettebb technológiát feltételez. Én

Baalra fogadnék – morogta Carter őrnagy. – Teal'c, látod Danielt?

– Pontosan ugyanott van.

– Jó. Kicsit változott a terv. El kell...

Éles süvítés hatolt át a kántáláson. Mindketten felismerték a hangot.

A monoton litánia hipnotizáló hatású volt, és Jack csaknem hálás volt a transzport-gyűrű hangjáért.
Még öt perc, és hinni kezd a testen kívüli élményekben, és lép egyet. Még öt perc, és mindenképp
megsül. A forró, vörös massza egyenletes tempóban közeledett felé. Előbb meghal, mint ahogy eléri.
A hő miatt itt nemsokára nem lehet majd lélegezni. És ezzel feltehetőleg át is esik a megtisztuláson.
Ő ugyan szappanra és vízre gondolt, de a tűz mindig bevált az efféle célokra, nem igaz?

Jack a helyükön maradt kőlapok és az oszlopa közötti távolságot méregette. Nagyjából három méter
lehet. Nem okozna gondot, ha neki lehetne futni. De nem lehet. Nagyon magasra kell ugrania, és
reménykednie, hogy eléri a kövezetet, és nem csúszik le. És ekkor nyilván odajönne valaki, és rálépne
a kezére. Ha nem marad más választása, nem ártana egy kis figyelemelterelés. A tető felé pillantott.
Biztos volt benne, hogy az előbb arcokat látott ott. Teal'c és Carter.

Hé, Carter, ha odafenn van, mi lenne, ha előhúzna egy ötletet a... Bármelyik testrésze jó lesz, őrnagy,
komolyan, csak...

Aligha a legjobb pillanat Carter testrészeire gondolni.

A süvítés elnyomta a kántálást. A gyűrűk tompa puffanásokkal érkeztek meg. Jack eddig valamiért azt
hitte, hogy Baal a csillagkapun keresztül fog megérkezni. A gyűrű megjelenése további
következtetésekre adhatott okot, de erre most nem volt idő. A gyűrűk rövid lobbanással lehuppantak
a két akna között, majd eltűntek. Hat ember maradt a helyükön.
Csak öt jaffa. De ha egyszer isten vagy, nincs szükséged nagy kíséretre, ugye? Főleg, ha egyetemesen
imádnak.

– Íme Meleq! – mekegte Kandaulo valahol Jack mögött. Ha nektek úgyis mindegy, akkor én inkább
nem...

A tömeg térdre rogyott, először az akoliták, azután mindenki más. Csak egyvalaki késett el egy
másodperccel, mert máshova figyelt. Jack látta, hogy Daniel az. Félreismerhetetlen pózban állt: feje
oldalra billent, keze a gallérja helyén: rádióhívás. Azután Daniel is lebukott. Valaminek történnie kell.
Muszáj.

Egy kis figyelemelterelést, gyerekek. Esélyt a harcra. A harcra...

Máris történt valami. Meleq... Baal... megfordult, hogy megnézze a két furcsa oszlopdíszt. Jack, bár
nem akarta, emlékezett arca minden vonására, minden izomrándulására, hangja minden behízelgő
árnyalatára. Most megkapta a frissítést. Sötét volt, keskeny, előkelő, és Jack minden ösztöne azt
üvöltötte, hogy felé lendüljön. Persze azonnal elpárologna. Nem lenne mit újraéleszteni, és még csak
nem is lenne ideje érezni. A változatosság kedvéért.

– Ki vagy? – kérdezte villámló szemmel. – Ki vagy te, hogy szembeszállj Meleqkel?

Nem ismerte fel. A dolog kegyetlen iróniája kijózanította Jacket. Ő nem számított. Semmi sem
számított. Baalnak. Csak rutin volt, egy tőr ide, egy kis sav oda, na és mi lesz ebédre? Kisebb
kellemetlenség, esetleg szórakoztató, mert sikoltott, de azért megbocsátható. Végül is az egész csak
időpocsékolás, egy elromlott játék, egy elromlott tárgy.

Az üres tekintet tovább siklott Tertiusra.

– Nézzetek a szívetekbe és hódoljatok Meleq előtt, akkor megválthatjátok a lelketeket – zendített rá

Kandaulo.

És ezt mégis hogyan gondolta? Lebegjenek át az árkon, Baal üdvözlő karjaiba?

Jack hirtelen megértette, hogyan haltak meg előtte az eretnekek. Öngyilkosok lettek. Inkább
előreléptek egyet, mint hogy ennek adják a lelküket.

– Hódoljatok Meleq előtt, és megbocsátást nyerhettek – zengték a papok.

Megbocsátást?

– Ugyan miért? – kiáltotta.

Baal megpördült.

– Most – kiáltotta Daniel, gyakorlatilag ugyanakkor, amikor meghallotta Sam hangját az adó-
vevőben.

Az asszonyok odaát Ayzebel és Kelly sarkában szinte hamarabb felemelkedtek, mint Daniel és a
frígek, és fülsiketítő ordításban törtek ki. A templomszolgák riadtan összerezzentek mögöttük. Daniel
repdeső köpenyében átugrott az előtte esdeklő akolitán, és Jackék felé rohant. Feje felett egy jaffa
fegyverének lövése robbant, amelyet géppisztoly ropogása követett. Az egyik jaffa elesett. A többiek
túl gyorsan átestek a meglepetésen, és ketten a tető felé tüzeltek, ketten pedig az irányukba rohanó
huszonegynéhány ember felé fordították a fegyvereiket. Túl sok a célpont. Néhányan meg fognak
halni, de a többség túléli.
– Ti hárman! – Daniel ráüvöltött három frígre, akik már-már lehagyták a rohanásban. – Maradjatok
velem! Szükségem van rátok!

A harcosok tétován és bizonytalanul lassítottak, de engedelmeskedtek. Daniel a földre vetette

magát, és egyenesen Jack szakadékához csúszott.

– Fogjátok meg a lábamat, és az isten szerelmére, el ne engedjétek!

Szeme sarkából látta, hogy Flavius is lassít, majd követte a példáját, és Tertius felé rohant. Baal és a
jaffái rájöttek, mire készülnek, de a rossz oldalon álltak. A papok izgatottan ugráltak, akár egy csapat
rémült lila liba. Daniel érezte, hogy kezek ragadják meg a lábait, éppen amikor az egyik jaffa feléjük
irányította botfegyverét. Ha eltalálja Jacket...

– Jack! Most!

Daniel előrecsusszant, amíg az egész felsőteste a levegőben nem lógott. A perzselő hőségtől azonnal
izzadni kezdett, és égett az arca. A zat’nikel forgó kék lövedéke egy hajszállal, de elsistergett az
oszlop mellett.

Jack úgy ugrott feléje, mint egy őrült légtornász, és Daniel erősen koncentrált, hogy ne foglalkozzon
semmivel, és ne gondoljon semmi másra, csak a két feléje nyúló kézre. Ha nem kapja el...

Erős ujjak szorították meg az alkarját, és Daniel is átkulcsolta a két kezet, mielőtt Jack testének mind
a 90 kilója lezuhant volna, és csaknem kitépte a karjait a helyükből. A lábát tartó karok lassan húzni
kezdték. Daniel felsőteste hamarosan a talajra került, két fríg pedig megragadta Jacket, és őt is
felhúzták.

A megmenekült fogoly csupa izzadság volt, rettentően koszos, és nem éppen rózsaillatú.

– Szép kapás – morogta.

– Kösz. – Daniel fájó vállát dörzsölte, de mosolygott. – Lefogynál egy kicsit, mielőtt még egyszer ilyet
csinálunk?

– Meg fogom fontolni. Egyébként jó az álruhád. Nagyon...

– Convertite, Phrygii! – üvöltötte egy hang a tetőről, a torony közeléből. – Decepiebamini! Cum
potestate divinam non iam contendite!

– Mi a...

– Azt mondja nekik, hogy ne...

– Tudom, mit mond, Daniel! Ki ez a fickó?

– Commodus. Még a kőkorszakból maradt itt. Sam haverja.

– Ühüm... Carter elég furcsa barátokat tud választani magának.

– Mi a fenét mond nekik ez az idióta, Teal'c?

Akik Tertius megmentésével foglalkoztak, lekötöttek tizenöt templomszolgát, de már csak ők álltak
ellen – nem számítva az asszonyokat, akik mindent megtettek, hogy elzárják az ellenség útját az
udvar nyugati részén. Tertius a lassú halál és az íjászai között állt, akik néhány másodperccel
korábban már készen álltak az első sorozatlövésre, de most mégis leengedték íjaikat. A habozás az
arcukon rettegéssé vált, ahogy Baalra néztek.
Baal egyenesen rájuk nézett, és kitárta karjait. Istent játszott a két szakadék között állva. Megmaradt
jaffája utasítása láthatóan az volt, hogy őt fedezze, állítsa meg a megmentőket, de másba ne
avatkozzon bele. Eközben egyre több templomszolga küzdötte át magát a lapuló népen keresztül az
oszlopoknál dúló csatározás felé.

– Commodus azt mondta a ingeknek, hogy forduljanak vissza, és ne ellenkezzenek az isteni

hatalommal – válaszolta Teal'c. – Úgy látszik, Kelly professzor elmélete beigazolódott.

– Csodálatos! – Sam talpra ugrott, és a fedezékkel mit sem törődve az íjászokhoz rohant. – Baal nem
isten! Ha nem győzitek le, meg fog ölni titeket... Megöli Tertiust!

– Ő Baal! Ő Ahura-Mazda! Megmentett minket azzal, hogy idehozott! – kiáltotta egyikük.

– És most...

Teal'c leadott egy lövést az úgynevezett istenre, de az energiakristály hatástalanul eloszlott Baal
védőpajzsán, amelyet maga köré vont. Ha valami, ez Commodus igazát bizonyította.

– Ne csináld! – kiáltotta Sam. – A jaffa figyelmét vond el, hátha így lesz némi esélye Tertiusnak! Én az
őröket foglalom le!

Visszacsusszant a mellvéd mögé, bokáig madárürülékben, és egyenkénti lövésre állította a fegyverét.

A templomszolgákra lőtt, de igyekezett nem megölni őket. Nem az ő hibájuk. Hetet már leterített,
amikor Teal’c kiáltott feléje.

– Carter őrnagy! – A jaffa egy apró alakra mutatott, aki négy embert vezetett, Tertius problémájának
jellemzően egyenes megoldása felé.

– A fenébe, uram! Ne!

Jack kikerülte a botfegyver fényes energianyalábját, megcsúszott egy vértócsában, és éppen hogy
megmenekült a hasra eséstől. A vér egy fríg harcos holttestéből folyt, aki az egyik templomszolgával
szállt szembe. Az illető kardja még mindig ott volt, de valószínűleg már nem bánta.

Jack felkapta a fegyvert, és Tertius oszlopának keleti oldala felé rohant, Daniellel és a három fríggel a
nyomában. Kellett egy kicsit üvöltözni velük, de végül csak követték őket. Tertius láthatóan szédült és
félt, ami teljesen érthető ilyen helyzetben. Mire Jack elhagyta az oszlopát, a hőmérséklet kezdett
elviselhetetlenné válni.

A papok kiabálásától noszogatva néhány templomszolga úgy döntött, elintézi Flaviust és az embereit.
Most kénytelenek voltak az új mentőcsapatra koncentrálni, hogy legalább egy áldozati bárány a
helyén maradjon.

– Gyerünk, Carter! – morogta Jack. – Nem jönne rosszul egy kis segítség.

Amint kimondta, már hallotta is a P90-es pattogását. Az első templomszolga elesett, csupa vér volt a
combja. Carter aligha tévesztette volna el a becsesebb testrészeket, tehát nem akar gyilkolni. Helyes.
A következő pillanatban egy botfegyver lőtt a tető felé, és ripityára zúzta a mellvédet. Erre azonnal
válaszolt a géppisztoly és a botfegyver, azután elhallgattak. Tehát nincs semmi bajuk, csak pozíciót
változtatnak.

A templomszolgákat ez sajnos nem érdekelte.

– Te! – Jack megragadta az egyik fríg karját. – Vidd magaddal az egyik haverodat, és szórakoztasd el
ezeket a bohócokat. Daniel, te velem jössz! Hozd a harmadikat is!
Az oszlopon gubbasztó alak kihúzta magát, és megrázta a fejét, hogy kitisztuljon. Látszott, hogy
mennyire nehezére esik. Jack hirtelen kételkedni kezdett abban, hogy Tertius egyáltalán el fog tudni
rugaszkodni.

– Phrygii!

Jól van, akkor menni fog. Ha képes ekkorát üvölteni, akkor lazán át tud ugrani a szakadék fölött a
biztonságos területre.

– Phrygii! Páter loquens! Decepiebamini per illum!

Tertius vádlón kitartott mutatóujja nem hagyott kétséget afelől, ki tévesztette meg őket. Baal az
energiapajzsa és jaffája védelmében élvezettel nézte, ahogy a nép egyik fele meggyilkolja másikat.

– Deus non est! Est Goa’uld! Audie Phrygii, páter vester loquens!

Tertius szavai nyomán ordítás tört ki a tetőkön, és a jaffa hirtelen aggódni látszott. Lehet, hogy
jobban teszi.

Frígek, figyeljetek, az apátok beszél!

Apuci kijelentette, hogy Baal hamis isten. Csak az volt a kérdés, hogy a fiúk hisznek-e az apjuknak.

A válasz egyetlen, hatalmas ordítás volt, mintha maga a levegő fakadt volna dalra. Az egész első
sortűz Carter és Teal’c oldaláról Baalra irányult. Kilenc nyíl mellé ment, találat érte az egyik idős
papot, aki a torony biztonsága felé igyekezett, öt viszont telibe talált, mert elég lassúak voltak ahhoz,
hogy áthatoljanak az erőpajzson.

A jaffa, a papok jajongásai közepette tüzet nyitott az íjászokra, amelyet egy újabb sortűz
követett a másik tetőről. Két jaffát a nyakán találtak el. Baal tűpárnaként vonaglott a földön, és a
mellkasából kiálló nyilakon átnyúlva a jobb kezén hordott karkötőért nyúlt. Jack jéggé dermedt. Most
csupán egyetlen lökés kell. És nem lehetne újjáéleszteni többé. Most, mielőtt a transzportgyűrű...

De akkor meghal Tertius. Enyém a bosszú...

Eldobta a kardot, megfordult, és a szakadék peremére rohant.

– Daniel! Tarts meg!

– Jack, hadd csináljam...

– Fáj a vállad.

Tertius már imbolygott az oszlop tetején. Már hullámoztak a körvonalai a hőségben.

– Nem tudok...

– A fenét nem tudod! Bízz bennem!

Tertius esetlenül elrugaszkodott, de olyan kicsit ugrott, hogy Jack éppen csak el tudta kapni az egyik
kezét. És az a kéz igencsak csúszott az izzadságtól. Jack kinyújtózott, hogy elérje Tertius bal kezét, de
érezte, ahogy ő maga is lejjebb csúszik. Háta mögül hallotta a gyűrűk hangját. Valaki teljes
testsúlyával a lábára lépett, hogy megállítsa a csúszást. Borzalmas fájdalmat érzett a térdében. Nem
törődött vele, csak a rá bámuló kimerült arcra koncentrált.

– Tarts ki, a fenébe is! Ha elengedsz, esküszöm, utánad ugrom, és még egyszer eltöröm az orrod!
A fekete és vörös ragyogásból kinyúlt egy kar, és végre rákulcsolódott Jack karjára.

Dr. Kelly egy arra szaladó akolita kezéből kikapta a fáklyát, és az igen hasznos fegyvernek bizonyult.
Meglóbálta két templomszolga és egy türoszi előtt, és végül sikerült kimenekülnie a boltív felé tartó
örvényből.

Jó ég! Ezek magukkal sodorták a fél udvaron!

Amint a földre zuhant az izzó szemű Baal-utánzó, kitört a pánik. Az emberek hanyatt-homlok
menekültek az isteni megtorlás elől. Teljesen értelmetlen volt az egész. Egy rendes isten nem végzi
úgy, mint egy sündisznó, ha néhány nyíllal találja magát szemben. A legkomolyabb megtorlás egy kis
dádá lehetett volna. Csúnya, csúnya gyerekek!

De ő még ezzel sem próbálkozott. Azok a gyűrű-micsodák eltűntették a talpnyalóival együtt.

Szánalmas!

Egyszer csak megpillantotta a Carter lányt, a földönkívülit és néhány íjászt, akik köteleken
ereszkedtek lefelé az udvarba, és eltűntek az oszlopok között. Feltehetőleg azért, hogy kiszabadítsák
a gyerekeket. A harcok többé-kevésbé véget értek. A türosziak mind elájultak, megsebesültek vagy
meghaltak. A rómaiak – frígek – jóval aktívabbak voltak, és lefegyverezték őket. Meglehetősen
udvariasan egyébként.

– Siobhan úrnő! – Ayzebel vadul integetett az aknák túloldalán. Most mi van?

Azután Kelly is megpillantotta őket. A zsinat néhány tagja előmászott a szentélyből, és igyekeztek
becsukni a hatalmas bronzkaput.

– Ez nem lehet igaz! – Nem hitt a szemének. Mindezek után még mindig meg akarták gátolni a
bejutásban.

Alig húsz méterre tőle a csökönyös ír és Jackson végre kihúzta a rómait, és most a ruháját porolták.
Nos, ez várhat egy kicsit, nem igaz?

A lehető leggyorsabban odasietett.

– Ne hülyéskedjen itt, Jackson! Segítsen nekem!

– Végre! Most már tudom, mi hiányzott... – mormogta

O’Neill, és felpillantott a professzorra. Kelly emlékezett, hogy nemrég milyen élettelen volt az arca,
de mostanra rendbejött, bár elég koszos volt. – Daniel, menj a professzorral, és tedd a lábad az
ajtóba. Vigyázz az ujjaidra!

Jackson, Kellyvel a nyomában, a becsukódó kapukhoz rohant. Ayzebel csapatával egyszerre értek
oda.

Még nem zárult be teljesen, és mohó kezek nyúlkáltak ki rajta, hogy maguk felé húzzák a kaput. Kelly
úgy vélte, Isten pontosan erre teremtette a fáklyákat. Két ütés, két sikoly, és a kezek visszahúzódtak.
Az asszonyok kitárták a kapu két szárnyát.

Odabenn, a bálvány mellett eltörpülve, nyolc haragos pap rohangált; ketten az ujjaikat szopogatták.
A kilencediket egy igen kényes testrészén érte sérülés, és arccal lefelé feküdt a padlón.

A főpap azonban hiányzott. Hová tűnhetett?

– Hogy meritek megszentségteleníteni ezt a helyet?! – kiáltotta az egyik, az a sápkóros Fuano. – Nem
léphettek Meleq közelébe!

Néhány asszony összerezzent. Több évtizednyi megfélemlítés megakadályozta, hogy kirobbanjon és

szétáradjon bennük az adrenalin. De nem hátráltak meg.

Nagyon helyes.

– Marhaság! – horkantotta Kelly. – Ha jól láttam azt, ami odakint történt, nem egészen így állnak a
dolgok!

– Hallgass el, asszony! Hallgass el és távozz, különben Meleq haragját zúdítod magadra!

– Ó, fogd be a szád!

Kelly félrelökte a papot. A többiek önként utat engedtek neki. Kelly lassan megközelítette a bálványt,
a feljárót, a zsilipet és a kiáradó forróságot. Jacksonnak igaza volt, minden apró részletben. Ez
nagyon nem tetszett neki.

– Beavatás? – Kelly még életében nem volt ennyire dühös. – Mibe? A halálba? Mennyi ideig tart,
amíg egy gyerek...

Szipogó hangokat hallott, és elcsendesedett. A papok mellett álló anyák sápadtak voltak a rémülettől.
Néhányan sírtak. Sokan akadtak közöttük, akiknek gyermekét már „beavatták”.

– Fiaitok Meleqet szolgálják – Fuano lecsapott a beállt csöndre. – Vagy inkább az eretnekeknek
hisztek? Ők akarnak fájdalmat okozni nektek.

– Igazán? – Jackson a számtalan falmélyedés egyikéhez lépett, és kivett egy urnát. – Akkor ezt mivel
magyarázod, Fuano?

– Tedd le! – rikoltotta a pap. – Tilos megérinteni! Szent tárgyak!

– Igen, persze, hogy azok.

Jackson leemelte az urna fedelét, és lefelé fordította. Tartalma sziszegve egy kis szürke halommá vált
a padlón. Azután valami szilárdabb is kiesett belőle. Egy kőamulett, amely fekete volt, de egészben
maradt.

Az asszonyok felől metsző kiáltás hallatszott.

Ayzebel leguggolt, és felemelte a kis kődarabot.

– Egy talizmán. Sophonisba adta a fiának, amikor kiválasztották. Ötéves volt... Ugyan kinek higgyünk
ezek után, papok?

Ebben a pillanatban hatalmas robbanás rázta meg a tornyot, és a bálvány megingott. Igazán remek
hasonlat, gondolta Kelly. Jackson láthatóan másképp gondolta, mert kicsit elzöldült az arca.

– Kifelé! Mindenki! Azonnal!

Újabb fénysugár hatolt át az égen, és telibe találta a torony tetejét. Kő és vakolat terítette be az
udvart. Hála istennek, mostanra már jobbára kiürült. Sam úgy érezte, erre igazán számíthatott volna.
Ahol transzportergyűrű van, ott anyahajónak is lennie kell (de minimum egy teltacnak), és ahol hajó
van, ott tüzérség is van.
Sam a rémült menekülők áradatával szemben haladt. Felfedezte közöttük Teal'c-et és Flaviust, akik
az utolsó gyereket hozták.

– Ne az úton haladjatok Teal'c! Menjetek az erdőbe! – kiáltotta Sam. – A gyerekek már ott vannak.

– Hol van O’Neill? – üvöltötte Teal'c.

– Lement Tertiusszal, hogy kiszabadítsa a többi foglyot.

Megtalálták Hamilqartot, és ő megmutatja nekik az utat.

– És Daniel Jackson?

– Éppen őt keresem!

Végül csak sikerült bejutnia az udvarba, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Kelly és Ayzebel, meg a
többi asszony, Daniellel együtt a törmelékeket kerülgetve rohantak kifelé. Egy pap is volt velük, és
két templomszolga, akik egy másikat cipeltek. Az utóbbi hangosan és szüntelenül panaszkodott.
Tendao...

Egy energianyaláb a templomtól északra, a hegyekbe csapódott. A csillagkapu! Ha lerombolják a

csillagkaput... Ha lerombolják a csillagkaput, akkor senki sem tehet semmit, ilyen egyszerű az egész.

– Bocs, sokáig tartott – zihálta Daniel. – A papok nem akartak jönni. Jack hol van?

– Most megyek érte. Odakint találkozunk.

– Sam...

– Mozgás!

Egyszerre pillantották meg. A következő lövés nem úgy nézett ki, mint ami elkerüli a célpontot.
Daniel és az asszonyok a kapu felé vágtattak. Sam az árkádok közé futott, és beugrott egy cellába.
Remélte, hogy a falak kitartanak. A lövés az egyik aknát érte, és a nyomában lávacsóvák lövelltek
szét. Amint elhalt a becsapódás zaja, Sam óvatosan előmerészkedett. Az aknák helyén egy kráter
tátongott. A kövezeten olvadt kőrögök szóródtak szét.

Most vagy soha. A börtönbe vezető lépcső az udvar túloldalán volt, száz méterre Samtől.

Húsz másodperccel később már lefelé rohant a lépcsőn, majd egy homályos folyosóra jutott, amelyet
két fáklya világított meg. Valahonnan hátulról hangok és lépések egyre erősebb visszhangja
hallatszott. Azután egy sötét alakot pillantott meg.

– Ezredes!

– Carter! Mi a frászért nem tűnik el innen?

– Csak nem akartam, hogy megint eltűnjön – mondta Sam, majd hozzátette. – Uram.

– Hogy eltűnjek? Őrnagy... – Az ezredes arca elkámpicsorodott. – Carter, már meg ne sértődjön, de
bűzlik!

– Guanó, uram.

– Az az egyik pap neve, ugye?

– Madárürülék. – Sam igyekezett nem elnevetni magát. –

Minden tiszteletem az öné, uram, de maga is bűzlik.

A föld megrándult egy újabb becsapódástól, és mindkettőjüknek a falba kellett kapaszkodniuk.

– Baal ennyire ideges?

Apró mosoly jelent meg az ezredes szája szélén, mintha megnyert volna valamiféle magánütközetet,
és lehet, hogy így is volt. Sam látta, mi történt, amikor Baal összerogyott.

– Hát, elég idegesnek tűnik – mondta Sam mosolyogva.

– Helyes. Vigyük ki őket.

Megvárták, amíg a harmincegynéhány fogoly, férfiak és nők, felrohantak a lépcsőn. A sor végén
Tertius jött, és egy hatalmas férfi, aki egy öreg harcost hozott a karjaiban. Őket Hamilqart követte,
koszosan, zavartan és rémülten ugrándozva, amikor találat érte az épületet.

– Ők az utolsók – hadarta. – Sietnünk kell.

– Gondolod?

Hajnalodott. Az ég rózsás-szürke volt, a madarak ricsajoztak.

Bizonyos értelemben teljes fordulatot tett meg...

Mire elértek az udvarba, egy egész épületrész zuhant a boltíves kapura. Hamilqart kivezette őket a
titkos oldalajtón. A támadás addig folytatódott, amíg a templomból nem maradt más puszta
kőtörmeléknél. Hogy Baal itt miért hagyta abba, arról fogalmuk sem volt. Könnyen lehet, hogy a
mocsoknak más tervei vannak a várossal. Hát jó. Majd meglátják.

Jack lehajolt a forráshoz, és vizet fröcskölt az arcára. Alvás helyett kávé és borotválkozás jutott.
Azután kiterült a fűre, néhány mohalepte kőnek támasztotta a hátát, és nézte, ahogy helyreáll a világ
rendje.

A CSK-1, Kelly és néhány további menekülő ugyanazon a tisztáson lyukadtak ki, ahol egyik éjszaka
elkapta Miss Marple-t, úgy húsz évvel ezelőtt. Kelly Caiusnak magyarázott valamit Mithrász beavatási
szertartásáról, de a tekintetéből ítélve nem sokra jutott. A tisztás túlsó felén Hústorony
bűvésztrükköket mutatott Lulinak. Mellettük a dúskeblű fríg asszony ült, és minden egyes trükköt
megtapsolt. Hamilqart Ayzebel kezét fogta, de közben komolyan megtárgyalt valamit Flaviusszal.

Egy újfajta világrend. A dülledt szemű pap erős lelkiismeretfurdalástól szenvedett. Jack nem volt
biztos benne, hogy Tendaóval is ugyanez a helyzet. Akármilyen valószínűtlen, neki csak a feneke fájt
egy kicsit. De mindketten önként vállalkoztak, hogy jó útra térítik a türosziakat. Nem lesz többé
Meleq, vagy Moloch, vagy Baal. Nem lesznek többé gyermekáldozatok. Nem lesz zsinat. Tertius majd
szemmel tartja a dolgokat, és idővel elválik, hogyan alakul az életük.

– Szeretnénk segíteni rajtuk. – Tertiusnak sikerült Jack közelébe osonnia, és lehuppant mellé
törökülésben. – De nem lesz könnyű. A türosziak vonakodnak bízni bennünk.

Jack a tiszta, hűvös vízbe dugta az ujját, és elvigyorodott.

– Miért nem dobjátok őket egy jéghideg folyóba?

– Mi nem dobtunk téged a folyóba. Te ugrottál.

– Te is.
– Igen... igen. – Tertius elfordította a fejét. – Megölhetted volna, Deodatus.

– Tudom. De nem érte meg. Ha hagyom, hogy egy jó ember haljon meg azért, hogy megölhessem,
akkor ő győz.

Jack csapata útra készen közeledett feléjük a tisztáson. Sikerült némi igen érdekes információt
kicsikarniuk egy csapat templomszolgából. Még hogy fríg kalózok! Jack azt kívánta, bárcsak a keze
közé kaphatná azt a mocsok Kandaulót.

Tertius látta, mi megy végbe Jackben.

– Elmégy.

– Igen.

– Desiderabo, tribune.

– Meg foglak látogatni... megnézem, hogy van az orrod, és hogy hogyan jöttök ki a türosziakkal.

– Lehetséges vagy valószínű?

– Tény. Bízz bennem.

– Bízom.

Tertius apró biccentéssel talpra állt, és elindult harcostársai közé. Teal'c egy ideig nézte, és ő is
bólintott. Azután megfordult, és komolyan szemügyre vette barátját, egyben parancsnokát.

– O’Neill, megvitattuk a kérdést, és döntésre jutottunk. Kérdés? Döntés?

Carter és Daniel nem segítettek. Általában legalább az egyikük arcáról le tudott olvasni valamit, de
most mindketten csaknem olyan faarccal álltak ott, mint Teal'c, ami azt jelentette, hogy aligha fog
neki tetszeni a dolog.

– Micsoda?

– Te vagy a legtapasztaltabb, Jack.

Dr. Daniel Jackson meghajol a szakértelme előtt, anélkül, hogy előtte kölcsönösen sértegették volna
egymást? Ez nem jelentett semmi jót.

Carter a tisztás túloldala felé mutatott.

– Maga fogja összeszedni, uram. Kérem...

Jack végre megértette. Carter Kellyre mutatott. Jó, valóban meg kell kissé alázkodnia, de azért
mindennek van határa.

– Ne. Ne! Én... lábadozom!

– Jó mulatást, uram.

– Nagyon köszönöm!

16. FEJEZET
Az a csökönyös ír erőnek erejével rángatta el Kellyt a bolygóról, anélkül, hogy rendes kutatást
végezhetett volna. Persze a professzornak lehetett volna annyi esze, hogy ne panaszkodjon emiatt a
felettesénél, amint megérkeztek a hullahopp túloldalára. A tábornoknak volt képe orvoshoz küldeni.
Az orvos egy embernyúzó törpe volt, aki tizenkét óra alvást írt elő mindenkinek, és volt olyan
tapintatlan, hogy a professzornak némi fogyást javasoljon.

Dr. Siobhan Kelly tiltakozásképpen palacsintát rendelt, valamint rántottát, kolbászt és sült krumplit
reggelire. A jó hír az volt, hogy összefutott egy kedves, érdeklődő ezredessel. Mögötte állt a
kantinban.

– Tehát, professzor – kezdte a kedves ezredes kíváncsian. – Azt mondja, hogy Jack O’Neillt... hogy
római kalózok rabolták el, és ő...

A kedves ezredes hirtelen elhallgatott, és vállai közé húzta a fejét. Kelly abba az irányba fordult,
amerre új ismerőse nézett, ahol is egy fegyelmezetlen ezredest pillantott meg, aki egy bögre kávéval
a kezében őgyelgett az ételpult körül.

– Hahó! – Kelly integetett neki. – Erre, kishaver!

Néhány fej hirtelen felemelkedett, és sokan vörösek lettek a visszafojtott nevetéstől, amint O’Neill
ezredes kilöttyintette a kávét, majd hangosan káromkodott. Azután tovább ballagott.

– Professzor! Micsoda gyönyörűen indul ez a nap! – mondta barátságtalan arccal. – Nem akarlak
félbeszakítani, Reynolds.

Nem tudtam, hogy érdeklődsz a régészet iránt.

– Nagyon tanulságos volt. Sajnos mennem kell. – A kedves ezredes mosolyogva felállt. – Hölgyem,
igazán köszönöm.

– Nagyon szívesen, fiatalember.

– Mit...

– Ne húzd fel magad, Jack. Bárkivel előfordulhat. – A kedves ezredes megpaskolta tiszttársa vállát, és
a kijárat felé indult. – Legközelebb ne szerénykedj. Csak kérj egy szkopolamin tapaszt Frasier dokitól.

– Szko... – O’Neill mérgesen Kellyre nézett, azután megfordult, és a távolodó hát felé kiáltott: –
Reynolds!

A kedves ezredes megfordult.

– Igen... kishaver?

– Még egy szó, és halott vagy! Tudom, hol laksz!

Reynolds ezredes vidám kis integetéssel kisétált a kantinból.

Katonatársa nagyot nyögve leroskadt a székre.

– Elmondta neki, hogy tengeribeteg lettem.

Kelly elvigyorodott. Megérdemelte. Ha még Türoszon maradtak volna, nem találkozik ezzel a kedves,
érdeklődő ezredessel, hát nem igaz?

– Nagyon megértő volt.

– Megértő? Ez egy tengerész, az Isten szerelmére!

– És?

– Isten a tudója, hiányozni fog, Kelly...

– Még nem megyek el. – Kelly belekortyolt a teájába, és megpróbált könnyed maradni. – Ami azt
illeti, McGillicuddle és Walters szerint a mithrászi beavatási szertartás alatt...

– Á! – az ezredes szúrós szemmel nézett Kellyre a kávésbögréje felett. – Már megmondtam, hogy
nem tehetem.

– Ó, ugyan már! Ne legyen ilyen gyáva! Sosem fogják...

– Helló, Jack – Jackson érkezett az asztalhoz, borzalmasan időzítve, mint mindig. – Jó reggelt,
professzor.

– Mff – mondta Kelly.

Jackson, anélkül, hogy a címzett szemébe nézett volna, átadta az üzenetet.

– A tábornok szeretne beszélni veled az eligazítás előtt, Jack.

Az irodájában vár.

– Pedig most kezdett csak érdekessé válni ez a beszélgetés...

Sajnálom, professzor. – A legkevésbé sem látszott rajta, hogy sajnálná. Gyorsan talpra ugrott, és
Jackson kezébe nyomta a bögréjét. – Egy kávéra a vendégem vagy, Daniel.

Jackson szemmel követte O’Neill menekülését. Azután leült, a szokásosnál mogorvábban, kezében
még mindig a bögrét szorongatva.

– Fel a fejjel! Néhány nap múlva megszabadulnak tőlem.

– Tessék? – kérdezte Jackson pislogva. – Hát elmegy?

– Igen, mókás volt, de azt hiszem egy kicsit... érett vagyok már az ilyesmihez. – Kelly a teáscsészéjével
játszadozott. Nem volt könnyű dolga. Nem könnyű megalázkodni, pláne nem egy ilyen kiadós reggeli
után. – Nézze, Jackson... Szeretnék egy szívességet kérni.

– Szívességet? Tőlem? – Most már legalább vigyorgott, még ha Kelly ízlése szerint kissé önelégülten
is.

Kelly elpirult egészen a füléig, és halkan köhintett egyet.

– Tudom, hogy maga nem publikál semmit, különben nem kérném meg. Azt hiszem, írok egy-két
monográfiát, felülvizsgálok néhány előítéleten alapuló elképzelést, ahogy szokás. Arra gondoltam...
mivel úgy látom elég erős lábon áll... tudományos értelemben... úgy értem, megértem, ha nemet
mond, és persze köszönetet fogok mondani önnek, de ha...

– Úristen, professzor, bökje már ki!

– Hát, khm... – Kelly ismét megköszörülte a torkát. Volt egy olyan sanda gyanúja, hogy máris
skarlátvörös az arca. –

Kölcsönadna egy példányt a jegyzeteiből?

– Ennyi az egész? – Jackson halkan felnevetett. – Egy feltétellel.

– Feltétel?

Nem fog nyilvános bocsánatkérést követelni, ugye?

– Tartozik nekem egy itallal.

– A zsinat tehát feloszlott? – kérdezte Hammond tábornok.

– Így is lehet mondani, uram. – O’Neill ezredes firkantott valamit maga elé. – A papok közül ketten
átálltak a jófiúkhoz, a többi elhamvadt a toronyban. A bizonyítékokkal együtt, de azt hiszem, az
asszonyok eleget láttak.

– És mi lett a Főpappal?

– Melyik felével, uram?

Hammond felvonta a szemöldökét. Az eligazítás harmadik órája tartott, a kávésbögréje üres volt, és a
humorérzéke elszenvedett néhány erős csapást, nem utolsósorban Kelly folytonos közbevetéseinek
köszönhetően, amelyek leginkább a professzor egyértelmű beavatás mániája körül forogtak. A
tábornok egyhavi fizetését odaadta volna annak, aki eltávolítja innen ezt a nőt. Sajnos a „titkos”
megközelítés ezúttal nem működött. Végül is a professzor egy katasztrófaközeli akció aktív részese
volt.

– Kifejtené ezt bővebben, ezredes? – kérdezte, valamivel élesebben, mint ahogy szerette volna.

– Az alapján, amit láttam, Kandaulo az isten lábába kapaszkodva próbált meg távozni. Csak nem volt
elég gyors.

Félbevágta a transzportergyűrű. Az alsó része tehát valahol a romok alatt van, a teteje pedig az
anyahajóra került. Hogy ezek után mi történt, azt nem tudhatjuk. Lehet, hogy Baal megfőzte a fejét.

– Ha a politikai stabilitás miatt aggódik, uram, nem hiszem, hogy Kandaulo jelenléte segített volna –
tette hozzá Carter őrnagy. – Ő szervezte meg a türoszi hajó elleni támadást. Két legyet egy csapásra:
Abibaal kínos béketárgyalási terve füstbe ment, és Kandaulo lett a főpap. A frígek tudtak erről, és
sosem bíztak volna meg benne.

– Mennyire biztos ebben?

– Nagyon is, Hammond tábornok – mondta Teal’c.

– Azon a hajón utaztunk, amelyet a támadáshoz használtak,

Egyértelmű volt, hogy nemrég harcoltak vele. Azonkívül néhány templomszolga bevallotta, hogy
részt vett az akcióban.

– Mi fog történni ezekkel az emberekkel? Ha a két csoport meg is tud egyezni, mi garantálja, hogy
Baal nem tér vissza?

– Nos... – Jack O’Neill tolla most a másik irányba körözött. Az ezredes nagyon magabiztosnak tűnt. –
Van egy ötletem, uram. Az engedélyével felvenném a kapcsolatot az asgardiakkal. Azt hiszem, jó
esély van arra, hogy a P2X 159 bolygó védelmet kapjon. A rendszerurak valószínűleg beleegyeznek,
csak hogy rúgjanak egyet Baalba. Túlságosan nagy csendben tartotta privát kis társadalmi kísérletét,
és ez nem fog tetszeni nekik.

– Az engedélyt megadom, fiam. Még valami?

– Ami azt illeti, van!

Nem volt könnyű, de a tábornoknak sikerült elfojtania egy nyögést. Igazán ráfért volna egy kis
pihenés. Azonban a pihenő, a beszélő személyazonosságából ítélve, határozatlan időre el lett
halasztva.

– Igen, professzor? – Hammond semmi erőfeszítést sem tett bosszankodása leplezésére.

– Sajnálom, de nem értem, miért akadályozzák a kutatásomat. – Maró pillantást lőtt Jack O’Neill felé.
–Szeretném tisztázni, egyszer s mindenkorra, hogy a mithrászi beavatottak meztelenek és méz fedi-e
őket a szertartás alatt.

O’Neill ezredes arca élénkvörös színűre váltott, Dr. Jackson pedig elfojtott egy döbbent kiáltást. A
csapat parancsnokhelyettese egy írótömb mögé bújt, ami gyanúsan remegett. Teal’c bal szemöldöke
udvarias érdeklődést fejezett ki.

– Professzor, azt hiszem, ezt négyszemközt kellene megbeszélniük... Persze csak amennyiben az
ezredes kész az együttműködésre. A körülmények miatt azonban nem szívesen erőltetném... –
Hammond tábornok úgy döntött, hogy kimegy, mielőtt kipukkad a nevetéstől. – Szép munka volt,
emberek. Oszolj.

Samnek és Teal'c-nek valahogy sikerült kicsalogatni a sziszegő, köpködő professzort az eligazító

szobából. Jack az ablak mellett állt, és a csillagkapura nézett. Most vagy soha, gondolta Daniel. Ma
reggel a kantinban már akart vele beszélni, de Kelly jelenléte nem tette lehetővé.

– Jack?

– Igen? – Zsebre dugott kézzel Daniel tükörképére nézett az ablak üvegén. – Azt akarod mondani,
hogy emlékszel, ugye?

Ennyit a téma finom felvezetéséről. Mostanra már hozzászokhatott volna Jack nyitólépéseihez.
Általában tökéletesen semlegesítették a másikét. Daniel nyelt egyet.

– Honnan tudtad?

– Úgy érted az ártatlan bociszemektől eltekintve?

– Jack, én...

– Daniel, azt tetted, amit helyesnek gondoltál.

– De rosszul gondoltam!

– Talán igen, talán nem. A lényeg, hogy ezt soha senki nem fogja tudni eldönteni. Nem létezik
egyértelmű válasz. – Jack hirtelen megfordult. – Amit viszont tudok, az az, hogy nélküled
megbolondultam volna. Feladtam volna. Te nem hagytad.

– Tehát ezért nem vagyok most a Vis Ubanon egy sátorban?

– Valahogy úgy. – Kis ideig apró mosoly bujkált Jack szája szegletében, azután eltűnt. – Emlékszel,
mit mondtál a gyengélkedőben? Hogy rendbe fogok jönni. Igazad volt. Rendbe fogok jönni.

– Igen, emlékszem – Daniel elmosolyodott. – És nem akarsz beszélni róla.

– Nem.