BEVEZETŐ

Üdvözlet a Televíziónak! Pontosabban a Tv2 szombat délutáni műsorának, amely Nulladik típusú találkozások
címmel felfedezte a fantasztikus irodalmat, s bemutatására vállalkozott.
Változnak az idők, változnak az emberek, változnak a műsorok. Korábban, egy évvel, két évvel ezelőtt
álmodni sem mertünk volna arról, hogy észrevesznek bennünket, beszélnek rólunk, s nem is elutasítóan, hanem
inkább a csodálkozás és elismerés hangján. És – lám! – most megtörtént.
A fantasy olvasói, hívei, szerelmesei kikerekedett szemmel nézhettek a képernyőre, mert izmos harcosokat,
csattogó kardokat, rejtélyes varázslókat láthattak néhány percig, néhány epizódot valamelyik híres filmből. S még
inkább örülhettek annak, hogy a műsor vezetője beígérte a folytatást. Kéthetenként visszatérnek a témára.
Reménykedhetünk. Talán még az is bekövetkezik, hogy egész estét betöltő filmeket láthatunk ebben a műfajban, nem
kell rossz videomásolatok után rohangálnunk, drága kölcsönzésre szorulnunk.
Régóta vártunk erre a pillanatra. Testvérlapunk, a Galaktika évekkel ezelőtt bemutatta már a fantasyt,
korábbi kísérletek után most már havi folyóiratunk is van, a könyvkiadás tervei is biztatóak, működnek a klubok, s
most már a tv is felfedezett bennünket. Milliók, de legalább százezrek találkozhattak a nekik még ismeretlen, de a
világot meghódító műfaj, a fantasy bemutatásával. Köszönjük! Sikert kívánunk a műsornak és szerkesztőjének, Déri
Jánosnak, aki biztos kézzel nyúlt az eddig perifériára szorított, de az olvasók sokaságát érdeklő műfajhoz.

A szerkesztőség

TARTALOM

Bevezető 1
Henry Kuttner:
A sötétség fellegvára
Kornya Zsolt fordítása 3
Marion Zimmer Bradley:
A kék csillag
Kornya Zsolt fordítása 14
Marylois Dunn:
A Kandúr meg a Másik
Hajdú Gábor fordítása 22
Poul Anderson:
Cappen Varra bátorsága
Kornya Zsolt fordítása 29
Nancy Springer:
A fiú, aki sörényeket font
Damokos Katalin fordítása 36
Bergendy Péter:
Jim Henson varázslata 42
Novák Csanád:
Magisterium 44
Fantasztikus lexikon 46
 HENRY KUTTNER

A sötétség fellegvára

I. A TÜKÖR JEGYE

Az íjász hat órája feküdt haldokolva a magas tölgy árnyékában. A támadók nem vették maguknak a
fáradságot, hogy lehúzzák róla horpadt, összekarmolt vértezetét – nyomorúságos darab volt saját vert
sodronyingükhöz képest, amit szikrázó ékkövek díszítettek. Ellovagoltak a zsákmánnyal, a sebesült íjászt meg
otthagyták halott bajtársai között, és most, ahogy az erdei alkonyt bámulta, tudta, hogy rövidesen eljön érte a halál.
Kiszáradt ajka szétnyílt, ahogy levegő után kapkodott. Még egyszer megpróbált odakúszni a kecskebőr
vizestömlőhöz, ami egy halott csatamén csillogó, mozdulatlan oldalán lógott: És megint csak nem sikerült neki.
Sóhajtva fektette lázban égő arcát a hűs földre. Gyönge nesz ütötte meg az íjász fülét – lódobogás. Visszajöttek volna
a lovasok? Keze ráfonódott a mellett levő íjra. Bágyadtan megpróbált egy nyílvesszőt fektetni az idegre.
Két ló imbolygott a látómezejébe – egy nagy szürke csatamén meg egy fakó kanca.
A kancán nagy, izmos, fekete bőrű férfi ült, kinek torz, rút ábrázata aggodalmasnak és ijedtnek látszott.
A szürke lovasa kicsinek hatott a núbiai mellett, de szálegyenes alakja nem görnyedt meg a nyeregben
töltött óráktól. Szőke fürtjei alól kemény, fiatal arc tekintett a világba, barnára sülten, hideg sólyomszemekkel.
Meglátta a mészárlás nyomait a tölgy alatt, és visszafogta ménjét.
– Sejtánra! – kiáltott. – Miféle ördög műve ez? A haldokló ujjai közül kiesett az íj.
– Raynor nagyúr… vizet! – zihálta. Raynor leugrott a lóról, egy vizestömlő után kapott, és az íjász ajkához
tartotta.
– Mi történt? – kérdezte hevesen. – Hol van Delphia?
– Magukkal… magukkal vitték.
– Kik?
– Harcosok bandája lepett meg minket. Csapdába kerültünk. Küzdöttünk… túl sokan voltak. Láttam, hogy
ellovagolnak Delphiával dél felé.
Az íjász hirtelen meglepett képet vágott. Kinyújtotta a kezét, s az íj után kapott.
– Közel a vég – suttogta borzongva. Az álla leesett. Halott volt.
Raynor felállt. Szemében kemény, hideg düh szikrázott. Felnézett a núbiaira, aki nem szállt le a nyeregből.
– Mi is dél felé lovagolunk – mondta kurtán. – Szörnyű, hogy ennyire lemaradtunk tőlük, Eblik!
– Nem hiszem – jegyezte meg Eblik. – Inkább valami őrangyal sántította le tegnap a lovadat. Ha csapdába
kerültünk volna a többiekkel, most mi is ugyanúgy halottak lennénk.
Raynor kardja markolatát babrálta.
– Talán nem. Mindenesetre most kihasználjuk az alkalmat, hogy összemérjük a pengénket ezekkel a
martalóc kutyákkal.
– Igen? Szerintem…
– Engedelmeskedj! – rivallt rá Raynor, és nyeregbe pattant. Lova véknyába vágta sarkantyúját, és elvágtatott
a tölgy alatt heverő hullák mellett. – Ott a nyom. És délnek vezet.
A núbiai helytelenítő morgással követte.
– Az lehet, hogy Szardopolisz fejedelme vagy – dörmögte.
– Csakhogy Szardopolisz nincs többé.
Ez igaz volt. A királyság, melyben Raynor bölcsője ringott, s mely immár nem volt a hazája többé, jó pár
napi járásra terült el. Három ember menekült el a haldokló Szardopoliszból: Raynor, a szolgája, Eblik és a csodaszép
Delphia. Útközben aztán még néhány menekülő csatlakozott hozzájuk.
És most ezeket az utolsónak maradt bajtársakat is elveszítették… itt, az ismeretlen földön, az Árnyak
tavának közelében, mely csillogó zafír gyanánt ragyogott a Góbi Császárságban. Mikor Raynor lova tegnap lesántult,
lemaradtak Eblikkel, előbb csak egy órára, amiből aztán hosszabb idő lett. És most az íjászok halottak voltak,
Delphia pedig fogoly.
Vágtattak, ahogy csak bírtak, de az est leszálltakor még mindig abban a hatalmas erdőségben jártak, ahol
már napok óta bolyongtak. Raynor megállt egy kis tisztáson.
– Itt várunk, míg fölkel a hold – mondta. – Egyelőre minden szuroksötét.
A fejedelem leszállt a nyeregből, s kinyújtóztatta fáradt tagjait. Eblik követte példáját. Patak csörgedezett a
közelben; a núbiai vizet hozott a lovaknak. Aztán lekuporodott – komor, fekete alak az éjszakában.
– Itt vannak a csillagok – mondta végül halkan.
 Raynor, aki egy fatörzsnek támaszkodott, felnézett.
– Igen, de a hold még nem kelt fel.
A núbiai folytatta, mintha mit sem hallott volna.
– Fura csillagok… még sosem láttam ilyeneket.
– Hm? – Az ifjú fejedelem az eget bámulta. Az éjszaka koromfekete függönyén fagyosan és végtelen messzi
pislákoltak a csillagok. – Úgy néznek ki, mint mindig, Eblik.
De… valóban úgy néznek ki? Könnyed borzongás futott végig Raynor gerincén. Mintha valami hideg és
leírhatatlan iszonyú kapott volna utána az óriás égi sátorból… az Ismeretlen lehelete, mely nyomasztón telepszik rá
az ősvadonra.
Ugyanazok a csillagok… igen! De miért tűnnek akkor ezen a különös vidéken olyan fenyegetőnek?
– Bolond vagy, Eblik – mondta Raynor kurtán. – Eredj inkább, nézz a lovak után!
A núbiai megborzongott, miközben felállt.
– Bár sose jöttünk volna erre a vészjósló vidékre! – morogta tompított, jelentőségteljes hangon. – Hideg van
itt… túl hideg egy nyári éjszakához.
Halk suttogás kélt a sötétből.
– Úgy bizony, hideg vagyon. A Baziliszkusz pillantása borzongatott meg.
– Ki az? – mordult fel Raynor. Kivont karddal perdült meg. Eblik meggörnyedt, s támadásra készen tárta ki
hatalmas karját.
Halk nevetés csendült. Árnyék lépett elő egy fatörzs mögül. Bizonytalan óriásalak közeledett feléjük a
sötétben.
– Egy barát! Vagy legalábbis nem ellenség. Tedd el a pengédet, ember! Nincs viszályom veled.
– Nincs? – morogta Raynor. – Akkor miért úgy osonsz ide, mint farkas az éjszakában?
– Harci zajt hallottam. Különös léptek neszeztek Mirak erdejében. Ez vezérelt ide:
A fölkelő hold halovány ezüstsugara átcsillant a fák ágai közt. Fénye dús, ősz hajkoronára esett. Sűrű,
bozontos szemöldök; a jövevény mellkasára omló szakáll. Az arcból nem sok látszott. Merész ívelésű sasorr
magasodott a Raynoron nyugvó komoly, sötét szemek között. Az óriás alakját durván szőtt szürke ruha fedte; a lábán
szandált viselt.
– Ki vagy?
– Ghiar a nevem a halandók között.
– Mit akartál mondani azzal a… baziliszkusszal? – kérdezte halkan Eblik:
– Keveseknek vagyon tudománya olvasni a csillagzatokban – mondta Ghiar. – Ám a tudós elme ismeri az
állatöv házainak lakóit. Tegnap éjjel az Íjász jegyét eltakarták Ea halai. Ma pedig a Baziliszkusz vagyon
emelkedőben. – Az idegen basszusa tovább mélyült; zengő orgonaszó gyanánt hatotta át az erdő mély nyiladékait. –
Hét jegye vagyon az állatövnek! Az Íjász jegye és Ea halaié! A Kígyó jegye és a Tüköré! Baziliszkusz és Fekete
Virág… s végül Tammuz jegye, amit tilalmas ábrázolni. Hét jegy… és ma éjjel a Baziliszkusz uralkodik.
Mikor pillantása találkozott a sötét szempár perzselő tekintetével, Raynort valami közelebbről meg nem
határozható rossz érzés fogta el.
– Semmi közöm a csillagokhoz – mondta kissé bosszúsan –, én embereket keresek, nem pedig tükröket és
kígyókat.
A bozontos szemöldök megemelkedett.
– Ámde a csillagok segélhetnek rajtad, idegen… mint ahogy segedelmemre valának nekem is – dörögte
Ghiar. – Példának okáért hírt adtanak nekem egy fogoly hajadonról Malric kastélyában.
Raynor felrezzent.
– Hogyan?
– Ez a vadon Malric bárót uralja. Az ő emberei ragadták el a lányt, aki most az ő hatalmában vagyon.
– Ezt honnan tudod? – kérdezte Raynor mogorván.
– Érdekes az? Vagyon némi hatalmam, ami segélhet rajtad, ha te is úgy akarod.
– Ez mágia, fejedelem – mormolta Eblik. – Legjobb lesz, ha alaposan megforgatod a pengéd a szőrös
gigájában.
Raynor tétovázott, mintha már-már hajlana rá, hogy kövesse a tanácsokat. Ghiar vállat vont.
– Malric vára erődítve vagyon. Vazallusai számosak. Egymagad nem tudod megmenekíteni a leányt. Hadd
segéljelek meg!
Raynor kacajába mély lenézés vegyült.
– Te segítenél nekem, vénség? Na és hogyan?
– Vénség? Igazságod vagyon, vénebb vagyok, mint hinnéd. Ámde vének ezek a tölgyek is, és erősek a
kortól. Fölfedek előtted egy titkot. Malric féli a csillagzatokat. Ea halainak jegyében született, ami a Fekete Virág
jegyét szolgálja. És én is Ea halainak jegyében születtem, ámde nékem az uralom jutott osztályrészül, nem a
szolgálat. A báró előtt ismeretes hatalmam, s az én nevemben ki tudjátok szabadítani a leányt.
Eblik közbeszólt:
– És mit nyernél ezzel te magad?
Ghiar néma maradt egy pillanatra. A hideg szél ősz szakállát és szürke haját cibálta:
– Hogy én mit nyernék? Bosszút… talán. Talán Malric báró hites ellenségem. Mi dolgotok ezzel? Legyen
elég a segedelmem maga.
– Persze – mondta Raynor. – Bár nekem ez az egész mágiának tűnik. Mindenesetre – vont vállat – Sejtán a
tudója, hogy szükségünk van segítségre, ha ez a Malric csakugyan olyan hatalmas, mint mondod.
– Jó! – Ghiar komoly szeme elégedetten csillant fel. Ruhájába nyúlt, s egy csillogó kis tárgyat húzott elő. –
Ez az amulett lészen a fegyveretek.
Raynor átvette tőle, és érdeklődve vizsgálgatta. Az amulett körülbelül tenyérnyi nagy volt, egy ezüstös
fémkorong, melynek vésett alakok futottak körbe a peremén.
Hat jegy volt az amuletten.
Nyíl és hal, kígyó és kör, virág és egy sárkányszerű kis lény hosszú farokkal meg egy sor tüskével a hátán.
A közepén egy drágakő díszlett – ködös volt és homályos, de sötét szívében pici csillag derengett.
– Tammuz jegye – suttogta Ghiar. – Tilalmas ábrázolni, ám ebben a csillagban, a fekete opál mélyén,
megnyilvánuland. Tammuzé, az állatövnek uráé.
Raynor megfordította az amulettet. A túloldala egy tükör volt.
Ghiar figyelmeztetően szólalt meg:
– Ne nézz bele túl sokáig! A Tükörnek jegyén keresztül nyilvánuland meg a Baziliszkusz hatalma, és erre az
erőre talán szükséged lészen. Mutasd föl Malricnak a talizmánt. Parancsolj reá az én nevemben, hogy bocsássa
szabadon a leányt. Ha engedelmes lészen: jó. Ha vonakodna – a mély hang titokzatos suttogássá halkult –, ha
vonakodna, fordítsd visszájára az amulettet! Hadd tekéntsen a Tükörnek jegyébe!
Ghiar felemelte karját, s dél felé mutatott.
– Ímé, az utatok. A hold fölkélt. Lovagoljatok délnek!
Raynor elgondolkodva fordult a lova felé. Szótlanul szállt nyeregbe, s poroszkált hátasával a csapás felé.
Eblik ott volt szorosan a nyomában.
Egyetlenegyszer fordult meg Raynor, hogy egy pillantást vessen hátra a válla fölött. Ghiar még mindig a
tisztáson állt, emelt fővel, mozdulatlanul, akár egy kőszobor.
A mágus a csillagokat figyelte.

II. A BAZILISZKUSZ JEGYE

Így jutott el Eblik és Raynor fejedelem a rablóvárhoz. A kastély hatalmas kőhalomra emlékeztetett, mely a
sötét erdő fölé magasodik. Kiléptek a rengetegből; némán álltak egy pillanatig, s a széles fűmezőt nézték, melynek
közepén úgy komorlott a vár, mint valami kuporgó vadállat. Az oszlopdíszes ablakokban fáklyák és lámpások vörös
lángjai pislákoltak. A kapufáklyák fényében páncél csillant.
– Utánam! – parancsolt Raynor, és nekirugaszkodott.
A két izmos alak átsuhant a fűmezőn, s mire a szunyókáló őrszem talpra ugrott, már a nyakában is voltak.
Szakállas ajkak nyíltak szét egy kiáltásra, mely csírájában vérbe fúlt. Villogó acél mélyedt a csupasz torokba, s
csusszant elő újra – vérfoltosan. Az önvérébe fulladt őrszem a kapuszárnyba kapaszkodott, lassan, arccal előre
roskadt a földre, s mozdulatlanul fekve maradt a holdfényben.
– Egyetlen őrszem – morogta Raynor –, úgy látszik, Malric báró nem tart ellenségtől. Jó, ez ugyancsak
megkönnyíti a dolgunk. Gyere!
Átsiettek a fellobogózott várudvaron, és beléptek a voltaképpeni főépületbe. Először egy sivár fegyvertárba
értek, melynek túlsó falát nagy tölgyfa ajtó díszítette. Maga a helyiség zsúfolásig tömve volt fegyverrel: kardokkal,
buzogányokkal és vas harci nyársakkal. Raynor megtorpant, aztán halkan a tölgyfa ajtóhoz osont. Nem volt
elreteszelve. Óvatosan résnyire nyitotta, és mögéje kémlelt. Eblik látta, hogy urának alakja megfeszül.
Raynor a kastély lovagtermébe nézett. A terem a magasba ívelt, föl a füsttől fekete tölgyfa gerendákig,
melyek pókháló gyanánt feszültek messze odafönt: óriási volt. Dús szőrmék és szőnyegek borították a padlót. A T
alakú, hosszú asztal szinte faltól falig nyújtózott. És az asztal körül gyűltek össze duhaj lakomára Malric emberei.
Szakállas férfiak tépték fogukkal a húst az ürücsontokról, vadul, mint a farkasok, s döntötték magukba nagy
kupákból a nehéz, fűszeres bort. Az asztalfőn díszes trónuson ült a báró maga – és igazán furcsának tűnt, hogy ez az
ember parancsol a törvény nélkül élő vadaknak.
Mert Malric báró karcsú volt és sötét, s szelíd, ifjúi arccal mosolygott. Hosszú haja fürtökben bukott
keskeny vállára. Egyszerű, barna tunikát viselt bő, buggyos ujjal, s keze játszimód babrált egy cizellált aranykelyhet,
mikor két tagbaszakadt rabló lépett be, egy karcsú leányalakot hurcolva magukkal.
Delphia volt az. Még mindig viselte összevissza horpadt vértezetét. Fekete haja fürtökben bukott halovány
arcába. Szépség lángolt ezen az arcon, zabolátlan szépség, a szemekben pedig tűz és erő. Kihúzta magát, és
végigmérte Malricot.
– Nos? – förmedt rá. – Miféle új sértés ez már megint?
– Sértés? – kérdezte a báró halkan és nyugodtan. – Senkit sem akarok sértegetni. Nem vacsorázik velünk? –
A mellette álló üres szék felé intett.
– Inkább ennék veszett kutyákkal! – jelentette ki Delphia.
Szavaira fenyegető morgás kélt a rablók között. Egyikük egy nagydarab fickó kötővel a fél szemén és csúf,
fehér heggel az arcán, felpattant és odaugrott a lány mellé. Ott aztán Malrichoz fordult.
– Adtam rá engedélyt, hogy elhagyd a helyedet, Gunther? – kérdezte halkan a báró.
A másik válaszul elmorzsolt egy káromkodást.
– Sejtánra, Malric, eleget várattál! A nőszemély az enyém. Én ejtettem foglyul, és én fogom megkapni. Ha
velünk eszik, akkor énmellettem üljön!
– Úgy? – Malric hangja nem változott. – Talán belefáradtál a szolgálatomba, Gunther? Talán te szeretnél a
trónomra ülni, hm?
A rablók figyeltek és vártak. A hosszú asztalt hallgatás ülte meg. Raynor keze önkéntelen a kardmarkolatra
kúszott. Érezte a halált a levegőben.
Talán ugyanúgy érezte Gunther is. A fehér sebhely az arcán kékesre színeződött. Artikulátlanul
elkáromkodta magát, s hatalmas pengéje kiszisszent hüvelyéből. Egy ordítással Malric felé ugrott. Kardja fütyölve
szelte a levegőt.
A báró szinte nem is látszott mozogni, olyan fürgén termett talpon. Hirtelen ott állt Guntherrel szemközt.
Karcsú keze eltűnt a bő ruhaujjban. Ahogy előkapta onnét, acél villant a fényben.
Malric dobása villámgyors volt, akár a kígyómarás. A keskeny pengéjű kés átsüvített a levegőn, s
tévedhetetlenül célba talált. A szemen meg a vékony csonthártyán keresztül a puha, eleven agyba fúródott. Gunther
rekedten felkiáltott, kardja elvétette a célt, s az asztal lapjába mélyedt.
Gunther teste hátrafeszült, mint a felajzott íj. Az arcába markolt, s kínjában bőrt-húst marcangolt le róla.
Aztán elzuhant. Sodronyinge csörömpölt és csikorgott. A férfi mozdulatlanul fekve maradt Malric lábainál.
A báró sóhajtva ült vissza: Ujjai ismét egy aranykehellyel játszadoztak. Mintha nem is törődött volna a
banditák mennydörgő hurrá-kiáltásaival.
Néhány pillanat múlva Delphiára nézett. Kézmozdulatára a két őr előrébb vonszolta a lányt. Raynor, aki az
ajtó mögül figyelte, mi történik, úgy döntött, hogy ütött a cselekvés órája. Talán őrület besétálni a fegyveres ellenség
barlangjába, de a fejedelem most másként gondolta. Furcsa, megmagyarázhatatlan bizalomérzet fogta el Ghiar
talizmánja iránt. Kitapintotta övén a korongot, szabad kezébe vette, aztán – egy pillantást vetve Eblikre – belökte az
ajtót, és belépett a csarnokba.
Tíz lépést tudott megtenni, mire észrevették. Tíz lépést a núbiaival a sarkában, aki hatalmas harci bárdját
lengette.
Aztán meglátták őt a farkasok, és üvöltözve talpon termettek.
Ugyanakkor Malric egy parancsszót harsogott. Hangja, mint a kés, vágott a zűrzavarba, s minden azonnal
elcsöndesült. A báró rezzenéstelenül állt. Szemöldöke közt mély, függőleges ránccal nézett a két betolakodóra.
– Nos? – kérdezte. – Kik vagytok?
Gyors pillantást vetett Delphiára, a lány elárulta magát: összerezzent.
– A nevem nem érdekes! – mondta Raynor. – Egy bizonyos Ghiartól hozok neked üzenetet.
– Ghiar!
Fojtott suttogás kélt a rablók sorai közt. Félelem csengett benne, és keserű gyűlölet.
– És hogy hangzik ez az üzenet? – kérdezte Malric.
– Azonnal engedd szabadon ezt a lányt!
A báró ifjú arca szelíd maradt.
– Ez minden? – kérdezte.
Raynor csalódást érzett. Más reagálást várt – hogy milyet, nem tudta. Malric szenvtelen passzivitása
azonban meglepte.
A báró várt. Mikor nem kapott választ, gyors kézmozdulatot tett. És az asztal mellől fegyveres férfiak
ugrottak fel, ordítva és karddal a kezükben. Rávetették magukat Raynorra és Eblikre, aki a harci láztól eltorzult, csúf
pofával görnyedt előre fejedelme mögött.
Ez lett hát a varázsló ígéretéből! Raynor keserűen felkacagott… ám ekkor eszébe jutott a talizmán. Mit is
mondott Ghiar?
„Ha vonakodna, fordítsd visszájára az amulettet! Hadd tekéntsen a Tükörnek jegyébe!”
Az első harcos már majdnem leverte őt a lábáról, amikor Raynor a magasba emelte a kezét a talizmánnal. A
tükörből fénysugár lövellt ki – tűvékony, vakító ragyogású.
Épp a rabló arcára esett. Mélyre hatolt… nagyon mélyre!
A vad arckifejezés egyből a jeges rémület merev maszkjává fagyott. A férfi megtorpant, delejes
mozdulatlanságba dermedt, akár egy kőszobor. Tekintete az elkínzott állatéra emlékeztetett.
Ghiar szavainak emléke hangtalan suttogásként támadt fel Raynor elméjében: „a Baziliszkusz pillantása
megdermeszt…”
És ím, a talizmán tükre fakón csillámló sugarakat szórt: hidegek voltak, akár a fehér tűz, és földöntúliak,
akár a mítoszok holdistennőjének nyilai. Nyílvesszők gyanánt szelték a levegőt s találtak célba. Malricnak egyik
embere a másik után dermedt meg, mintha összefagyott volna.
Legvégül maga a báró is. S ezzel elapadt a talizmán tüze.
– Delphia! – kiáltott Raynor. A lány futva jött feléje a lovagtermen át.
– Ez boszorkányság, fejedelem – suttogta Eblik. – Az pedig a Gonosz szüleménye!
– Végtére is segített – válaszolta Raynor, és a lány felé fordult.
Aztán megtorpant és… kővé dermedt.
Váratlanul dermesztő fagy telepedett az óriás csarnokra. A lámpák kialudtak, s beköszöntött a sötétség.
Raynor hallotta Delphia sikolyát az alvilági éjszakában. Szitkozódva ugrott előre.
Lába megakadt egy fekvő testben. Lehajolt, tapogatózó ujjai szakállas férfiarcra leltek.
– Delphia? – kiáltott.
– Raynor! – jött a válasz. Mintha végtelen messzeségből hallatszott volna. – Raynor! Segíts!
A fejedelem kardja a sötétséget szabdalta. Vakon tántorgott előre, igyekezett áthatolni a szurokfekete éjen.
Egyik keze kemény, szikkadt bőrt ért.
Dühös hangot hallott.
– Balga betolakodó! Acélt merészelsz emelni az állatöv urára?
Ghiar hangja volt az! Ghiaré, a mágusé, aki valami gonosz varázslat folytán Malric kastélyában termett!
– Acélt emelni? – kérdezte Raynor dühöngve. – Mindjárt megismertetlek az acél ízével is, te gyáva sarlatán!
Vadul döfött, miközben Ghiar igyekezett kiszabadulni. Fájdalmas hördülés volt a válasz.
Csakhogy Raynor a sötétben elveszítette a fogást a varázslón.
– Bolond – sziszegte Ghiar hangja, jéghidegen és fenyegetően. – Kárhozatos, világtalan bolond!
A sötétben tapogatózó Raynor hirtelen megtorpant. Különös, zöldes ragyogás hatotta át a termet.
Világosságot azonban a kísérteties fény nem adott. Inkább csak arra volt jó, hogy forrását láthatóvá tegye.
Hatalmas, undorító szörnyeteg állt most a fejedelem előtt, csillogó pikkelyekkel borítva. Sárkányalakja volt.
Raynornak hirtelen eszébe jutott a jel a talizmánon.
A Baziliszkusz jegye!
E pillanatban csak ösztönei mentették meg a fejedelmet. Iszonyú bizonyossággal tudta, hogy a halálát
jelentené, ha a borzalmas szempárba nézne. És mielőtt ideje lett volna rá, hogy akár egy kurta pillantást is vessen a
baziliszkuszra, sarkon fordult, és mindkét kezét a szeme elé kapta, amin hirtelen jeges hideg hatolt keresztül… egész
tudata legbensejéig. Olyan hideg volt ez, amely felülmúl minden természetes fagyot, valami borzalom, az életnek
már a túloldaláról. Bódultan tett négy nagy lépést. Szíve vadul kalapált halálfélelmében. Valami puha és nehéz
tekeredett a lába köré, hogy elbotlott és nagy csattanással végigterült a kőpadlón. A világot a feledés kegyes palástja
burkolta be.

III. A FEKETE VIRÁG JEGYE

Raynor minden átmenet nélkül ébredt. Ferdén sütöttek rá a napsugarak a magas tölgyek közül, és egy nyers
hang folyamatosan káromkodott Góbi több idegen dialektusában. A fejedelem rájött, hogy valaki a hátán cipeli, és
felismerte Eblik hangját.
Kitornázta magát a fekete karok közül, és a földre huppant. A núbiai fürgén sarkon fordult, csúf képét vidám
vigyorra húzta.
– Sejtán! – dörmögte. – Áldottak legyenek az istenek! Tehát még élsz!
 – Nono, éppen csak hogy – mondta Raynor szárazon. – Mi történt?
– Honnan az ördögből tudjam? Mikor kialudtak Malric várában a fények, kirohantam a csarnokból a
szabadba, és mire visszajöttem, Delphia eltűnt, te meg hason feküdtél a padlón, akkora dudorral a fejeden, mint a
Világhegy. Fogtam magam, a vállamra vettelek; és elindultam kelet felé.
– Miért éppen kelet felé? – kérdezte Raynor. – Minden hálám a tiéd, de talán jobb lett volna a városban
maradni. Delphia…
– Ő is keletre ment – dörmögte Eblik. – Akkor a legjobbak az esélyeink, ha keletnek tartunk. Magammal
hoztam Malric egyik emberét. Egy órája felébredt a kutya, én meg kivertem belőle némi információt. Ghiarnak van
egy kastélya Mirak erdejében… méghozzá errefelé. – A felkelő napra bökött. – Álmodban elátkoztad a varázslót, így
állt össze bennem a kép, hogy mi történt. Most mi lesz?
– Útra kelünk Ghiar vára felé – döntött Raynor. – Eblik, helyesen cselekedtél. – Gyorsan beszámolt róla, mi
történt vele. – A lovaink hol vannak?
– Sejtán tudja. Megriadtak és elszeleltek. De már nem kell messzire mennünk.
– Úgy? Na, most már kezdem felfogni. Eszköz voltam Ghiar kezében. Csak azt nem értem még, mire
használt.
Raynor eltöprengett. Ghiar kétségkívül elrabolta a lányt. De miért nem tudta ezt megtenni a saját
varázserejével, az ő segítsége nélkül? Létezik, hogy a varázsló nem volt képes behatolni Malric várába, csak miután
valaki kaput nyitott neki?
A fejedelem hallott már olyan élőlényekről, akik csak akkor tudnak belépni egy házba, ha átviszik őket a
küszöbön. Talán maga az amulett adott rá hatalmat Ghiarnak, hogy a várban materializálódhassék.
Ahogy eszébe jutott a talizmán, Raynor zsebébe nyúlt, és megtalálta benne a kis korongot. Újult
kíváncsisággal vizsgálgatta. A fekete drágakő mélyén átható fénnyel izzott a csillag.
– Jól van, indulunk kelet felé – határozott Raynor. – Gyere!
Ezzel szó nélkül kitartó, fáradhatatlan futásba kezdett, mely csak úgy falta a mérföldeket. Az óriás núbiai
könnyűszerrel lépést tartott vele, s vidoran lóbálta a nagy csatabárdot.
A tölgyerdő egyre tovább nyújtózott, messze túl a horizonton. Fejük felett forrón ontotta sugarait a nap,
amely akkor is be fogja sütni a Góbit, mikor ez az ország már rég kifakul az emberek emlékeiből is. De hosszú órák
múlva végül ritkulni kezdtek a fák, s a két férfi elért egy lankás dombhát tetejére, amely egy tó felé lejtett. ,
A tó közepén sziget emelkedett. És azon állt Ghiar várerődje.
A sötétség fellegvára volt ez! Az égre magasodó csillogó kőtömb feketébb volt Abadoon öblénél éjszaka –
egyetlen óriási, fényezett agáthasáb. Sem tornyok, sem ablakok nem törték meg komor egyhangúságát. A víztükör
fölött nem feszült híd.
A víz acélszürke volt. Hidegnek tűnt, akár a sarki tenger.
A talajt a várerőd körül rejtélyes színezetű és anyagú, sötét bevonat borította. Nem volt kő, mert ha olykor
sóhajtva végigsimított rajta a szél, hosszú hullámtaréjokban fodrozódott.
A vár egy völgy oltalmában húzódott meg, s mintha mindenen álmatag, kísérteties csend ült volna. Semmi
zaj, csak a szél mormolása. És még az is tompának hatott.
Így szendereghetnek a legendás elíziumi mezők, hol a holtak vándorolnak, akik ittak a Léthe vizéből, a
holtak, szívükben különös vágyakozással az elveszett gyönyörök után, az árnyékvilág örök csendjében.
Raynor kissé borzongva rázta le magáról ezt a hangulatot. Előrelépett, a núbiaival az oldalán. Eblik meg se
szólalt, ám éles barbár ösztöne megsejtette, hogy ebben a völgyben a mágia honol. A néger szeme kikerekedett,
orrcimpái remegtek, mintha ki akarna szimatolni valamit, ami kívül esik felfogóképességének határain.
Mikor leereszkedtek a lejtőn, mintha gyönge, halovány, valótlan illat kélt volna a, talpuk alól s lebegte volna
körül őket, valami illat, amit inkább sejdíteni lehetett, mintsem valóban érezni. És Raynor szemhéját álmosító, bódult
bágyadtság nehezítette el.
Ghiar várát valóban fekete mágia vigyázta!
A tópartra értek. Gyorsan körbejárták a tavat, és megállapították, hogy sehol sincs lehetőség az átkelésre.
– Hacsak tutajt nem építünk, ami túl sokáig tartana – jelentette ki Raynor –, nincs más választásunk, mint
úszni.
– Igen. – Eblik azonmód helyeselt, de tekintete komoran pihent a csöndes, szürke vízen. – Mindenesetre
ajánlatos a pengénket készenlétben tartani.
Egy tőr lógott Raynor oldalán. Most kivonta és a foga közé vette.
Szó nélkül merült alá a vízbe, bukott a felszínre, s kezdett el tempózni minden erejével.
A víz hideg volt… iszonyú hideg! Hidegebb bárminél, amit Raynor valaha ismert.
A borzalmas fagy mélyen belopta magát a csontjaiba, míg azok végül csikorogtak csupasz kínjukban a
földöntúli hidegtől.
 Ahogy lenézett, észrevette, hogy a víz átlátszatlan.
Az egyhangú, nyomasztó szürkeségtől az az érzése támadt, mintha felhőn lebegne. Hogy micsoda titkokat
rejthet ez az átláthatatlan mélység, elgondolni sem tudta. De semmi nem bukott a felszínre, hogy útját állja.
A tó nem volt nagy. Raynor mégis furcsamód kimerültnek érezte magát, mikor a sekély vízben végre
kigázolt a partra. Ghiar vára ott magasodott előttük, közelről nézve síri sötétben.
Lábuknál pedig ott bólogattak… a Fekete Virágok!
A földet nem is lehetett látni tőlük, oly sűrűn burjánzottak. Eleven, selyemsötét szőnyegként borították a
szigetet, veszedelmes-szépen, porzókkal és szirmokkal, puha virágszirmokkal, csillogó bársonyfeketében.
A szél néha felsuttogott, s az éjsötét tavon hullámfodrok futottak végig.
A széltől eltekintve tökéletes csend uralkodott.
A két férfi továbbindult. Szirmok súrolták bokájukat, s halk virágporfelhőcskék lebegtek nyomaik fölött füst
gyanánt. És az alattomos szag betöltötte az orrukat, most már tolakodóbban: ismeretlen, tiltott dolgok után illatozott,
rossz szájízt hagyva hátra.
Mivel Raynor tekintetét rezzenetlenül a várerődre szegezte, először észre sem vette, hogy egyre lassabban
halad. Lenézett a földre, vagy legalább megpróbálta. Izmai azonban mintha csak vonakodva engedelmeskedtek
volna, s amikor végre sikerült neki, igazi erőfeszítést jelentett. Úgy látta, a fekete virágok feléje bólogatnak. Lába
körül füstös sötétség gomolygott.
A zavaros pára felfelé szivárgott.
Raynor megkísérelt nagy ugrásokkal továbbjutni. Lába virágporfelhőket kavart fel, melyek szemfedő
gyanánt burkolták be.
Nem tudatosult benne, hogy egy helyben áll, és lassan inog ide-oda.
Homályos fátyol ereszkedett szemére, zárta el előle a napvilágot.
Végtelenül lassúnak tűnt, ahogy elzuhant.
A fekete virágok mohón hajoltak oda hozzá. Egy selyemszirom az arcát súrolta, egy másik mintha a szájára
tapadt volna, akár egy csók iszonyú torzképe. Raynor belélegezte a virágszívek nehéz illatát…
A fátyol váratlanul fellebbent, s ő elképzelhetetlen dolgokat látott. Zajok, fények és színek zűrzavara
kavarodott fel s vegyült egymással össze. Kürtök rikoltottak fülében, magas falak omlottak össze nagy robajjal.
Zavaros látomások merültek fel a múltból, s Raynor – homályosan, mintha álmodna – olyan dolgokat élt át ismét,
amikre emlékezett, és olyanokat is, amikre nem.
És azt a furcsa, nehéz, halállal terhes illatot még mindig ott érezte az orrában. Nem érzett rá vágyat, hogy
megmozduljon. A Léthe virágainak varázsos álma fogva tartotta őt a fekete mágia kötelékeivel.
Olyan kellemes volt csak feküdni ott, pihenni és átadni magát az emlékeknek.
Egy kéz ragadta meg durván Raynor karját. Felrántották és rögtön el is engedték. Nyers., kétségbeesett
ordítás harsant, óriási messzeségből. Eblik hangja!
A hang áthatolt a Raynor fejedelem elméje körül gomolygó ködön. A núbiai veszélyben forog, és gazdáját
hívja segítségül. Ez a tudat új erőt adott a fejedelemnek; küzdeni kezdett a végzetes vággyal, hogy mozdulatlanul
fekve maradjon és aludjon… és végül Raynor győzött. Az erőfeszítés sok verítékébe került, ám aztán a látomások
kifakultak, majd végül eltűntek.
Ghiar várát látta maga előtt, a kísérteties szigetet a tóban.
Zokogva és szitkozódva tornászta talpra magát. Az eszméletlen núbiai a lábánál feküdt; Raynor a vállára
emelte. Aztán visszafojtott lélegzettel átgázolt a sötét virágtengeren, s még ebben a sorsdöntő pillanatban is különös
szánalmat érzett, ha a széttiport fekete selyempompára gondolt.
Fuvallat fodrozta a virágokat. Úgy tűnt, mintha felsóhajtanának, mintegy búcsúzóul.
A Fekete Virág jegye legyőzetett!

IV. A KÍGYÓ JEGYE

Ghiar vára most már közvetlenül előttük emelkedett. Komoran, rejtelmesen, arctalanul magasodott fölébük,
kapuk és ablakok nélkül, amik megtörték volna a vészjósló fekete falak nyomasztó egyhangúságát. Raynor kábán és
nyomorultul támolygott tovább – és hirtelen észrevette, hogy tévedett. A magas falban, éppen előtte, nyitva állt egy
kapu.
Az előbb elkerülte volna fürkész tekintetét? Valószínűbb volt, hogy egy rejtekajtó csusszant félre nesztelen,
hogy bebocsássa a betolakodókat. Ez nem volt valami biztató gondolat, mert azt jelentette, hogy Raynort láthatatlan
szemek figyelik… Ghiar, a varázsló szemei.
 A fejedelem mégsem habozott belépni a küszöbön. A kapu azonnal becsukódott mögötte. Raynor
különösebb remények nélkül megfordult, és megpróbálta kinyitni. Nem sikerült.
És ha sikerülne is – minek? Az ő útja a várerőd szívébe vezet. Gyéren megvilágított járat futott előtte; kissé
lefelé lejtett. Raynor elszánt mosollyal haladt tovább. Még mindig a vállán cipelte az eszméletlen Ebliket, aki
azonban már mocorogni kezdett.
Az óriás núbiai rövidesen visszanyerte öntudatát. Egy macskaszerű mozdulattal kiszabadította magát, s harci
állásba helyezkedett a csatabárddal. Mikor látta, hogy ellenség sehol, megnyugodott. Kissé bágyadt mosolyát
Raynorra villantotta.
– Tehát benn vagyunk a várban? ~ kérdezte. – Sejtán! Ezekben az átkozott virágokban varázserő lapul. A
pokol mágiája!
– Halkabban – intette Raynor –, Ghiarnak talán módja van kihallgatni és megfigyelni minket. Vissza már
nem mehetünk… én meg szeretném kipróbálni kardomat a rút gigáján!
– Kíváncsi vagyok, felvértezi-e ez ellen a varázstudománya – dörmögte Eblik, s fehér foga kivillant. Bárdja
merész vágással hasított a levegőbe. A núbiai úgy forgatta a nehéz fegyvert, mintha könnyű volna, mint valami
lándzsa.
Vigyázva osontak tovább a folyosón. A gyönge fénynek nem volt kivehető forrása. A levegő mintha
halványan ragyogott volna körülöttük. A mennyezet, a padló meg a falak mind ugyanabból a sötét kőből voltak.
A járat alacsonyabb lett és kiszélesedett. A két férfi egy szakadék felé nyúló kis párkányra ért. Lábuknál
meredeken bukott alá a szirtfal, messze odalent fehér fénnyel csillogott valami. Nem lehetett víz, bár biztos, hogy
folyadék volt. Fakó, kísérteties fénnyel ragyogott, mely visszatükröződött a messze fölötte ívelő fekete boltozaton.
A folyó itt kerek barlanggá szélesedett. A szakadékot híd ívelte át. Egyenesen és töretlenül húzódott a
párkány peremétől egy boltíves nyílásig a túloldali fekete sziklafalban – akár a Bifrost híd, ami az északiak szerint a
Walhalla kapuig ér.
– Erre vezet az utunk – mondta Raynor komoran. – Imádkozz a núbiai isteneidhez, Eblik!
A fejedelem a veszedelmes hídra lépett.
Keskeny volt, borzasztóan keskeny. Szédülés fogta el, s alattomos vágyat érzett, hogy lenézzen. Küzdött a
veszélyes kísértéssel, tekintetét rezzenetlenül a céljára szegezte. Érezte, hogy Eblik keze a vállára nehezedik, s
hallotta a núbiai zihálását:
– Lehúz! Lehúz! Vezess, nagyúr… alig merem nyitva tartani a szemem!
– Kapaszkodj! – szűrte a szót Raynor összeszorított fogai közt.
Aztán mégis lenézett. Nem tudott mit tenni.
Rosszullét fogta el. Messze odalent, a teljes nyálkában sötét testek moccantak lomhán: forogtak és
vonaglottak a bágyadt fényben. Raynor nem tudta, mik lehetnek, de visszataszító módon emberi formájuk volt – ezt
a bizonytalan körvonalak dacára is látni lehetett. Vak torzpofa bámult fel rá. Eltátotta iszonytató, petyhüdt száját –
ám a torkát nem hagyta el hang.
Ezek a lények tekeregtek és utat fúrtak maguknak a sűrű, fakó folyadékban… Raynor pedig tudta, hogy
hibát követett el, mikor lenézett. A félelmetes vágy erősebb volt, mint valaha: húzta-ráncigálta, s már-már úrrá lett
fölötte, úgyhogy kibillent egyensúlyából, s vészesen megingott a szédítő híd közepén.
Nagy erőfeszítéssel a híd túlsó végére szegezte tekintetét, vasakarata elméje rejtett erőtartalékaiból
táplálkozott. Tett egy lépést, lassan, óvatosan. Mégsem tudta teljesen elűzni tudatából a borzalmakat, amik alant
honoltak.
A két férfi végre célba ért, Zihálva, verítékezve léptek szilárd talajra. A titkokat rejtő kapu megnyílt előttük a
sziklafalban.
– Istenek! – nyögött fel Eblik. – Visszafelé is át kell kelnünk ezen a hídon? Ha ugyan lesz visszaút.
De Raynor már átlépte a küszöböt, s némán megtorpant a Kígyó előtt.
Kis, boltozatos barlangba jutott, ami csak gyéren volt megvilágítva. Semmi nem volt benne, csak egy
primitív sziklatrónus, közvetlenül előtte. A trónon ült valami, ami nagyon-nagyon távolról emberre hasonlított.
Ahogy rámeredt Raynornak az a lény jutott eszébe, amit az imént látott a szakadékban.
Feketén, rútul és torzan kuporgott ott, valami szottyadt, formátlan, sötét massza: még egy durván faragott
kőbálvány is emberibb lett volna nála. A feje volt a legszörnyűbb. Lapos volt és kígyószerű, dülledt, tompa
szempárral, mely vakon meredt maga elé. Az arc alsó fele békapofává szélesedett. A torzalakot tetőtől talpig
pikkelyek borították.
Mozdulatlanul ült, s homloka köré, mint valami iszonyú, rettenetes korona, egy Kígyó tekeredett. Lapos
fejét magasra emelte, akár a fáraók ureuszkoronáján. Bölcs, öreg tekintete hidegen pihent meg Raynoron.
Sosem látott még a fejedelem ilyen gyönyörűt s egyszersmind ilyen iszonyatosat, mint ez a Kígyó.
Testének irizáló színárnyalatai csillámlottak, elváltoztak, kifakultak, akár a füst. Vörösből bíborba,
smaragdba, csillogó topázba, naparanyba… s mindezt bonyolult mintákban, melyek maguk is változtak, s furamód
mozogni tűntek. A Kígyó vakító szépsége kardcsapásként érte Raynort.
Tekintetétől földbe gyökerezett a lába.
Hátborzongató volt ez a szempár, minden mértéken túl idegen. Tekintete csaknem szelíd volt, cirógató,
szinte mint egy szerető hajadoné. Különös varázs nyújtotta ki csápjait Raynor után.
A Kígyó szeme lelke mélyéig hatolt. Nem érzett, nem hallott, nem látott semmit, csak a mágia titokzatos
hullámait, amint a Kígyó elképzelhetetlenül vén szeméből a lelkébe hömpölyögnek.
Nem vette észre, hogy Eblik bénultan, mozdulatlanul torpan meg mögötte.
Nem, ebben a szenvtelen, fénylő szempárban nem volt semmi gonoszság. Sokkal vénebb volt, mint a
Gonosz hatalma, túlnan esett rajta, fölötte állt, miként egy isten az emberi eszmék és indítékok fölött.
Bölcsesség csillant benne, minden e világi értelem fölött való. A kígyószemek fénye minden mást kioltott
Raynor tudatában.
A kapcsok, melyek ehhez a világhoz fűzték, az emberi kötelékek… lehullottak róla. Emlékezett még a
lobogó tűzre, a hahotára, a lángok fényében megvillanó férfiarcokra, a kardpárbajokra, a fékeveszett harci dühre.
Ezek a dolgok megmaradtak az agyában, távoli, gyémántfényű élességgel, de elvesztették jelentőségüket.
Nem voltak már fontosak.
El fognak múlni, és végül belevesznek a végső éjszaka sötétjébe. Azután egyáltalán nem lesz már szerepük.
Emlékezett még Eblikre, a núbiaira. Felderengett előtte Delphia sápadt, de büszke arca. De nem érezte
emberi kötődés és megértés melegét.
Mindezen dolgok kifolytak a koponyájából, s valami tiszta, hideg tudásnak adták át helyüket, ami a
csillagokon túli rónákról származott. Lélekkel felruházott agyagkoloncnak látta az embert, aki kis ideig egy aprócska
sárgolyón botorkál, a Semmit járja, a Sötétséget, mely végül el fogja nyelni őt.
Így engedte az ős Kígyó, hogy Raynor betekintsen a tudatába. És a kígyó föltekeredett, lemászott az ülő
lény homlokáról, s a fejedelem felé csusszant a kövön. Hideg, kegyetlen ölelésben fonódott a teste köré. A bölcs,
lapos fej fölemelkedett, míg egy magasságba került az emberi arccal. A kígyószemek Raynor elméjébe néztek, lelke
rejtett erődjébe… és a fejedelem tett egy lépést hátrafelé.
Aztán még egyet. Lassan, mint valami gépezet, haladt hátrafelé, a mögötte ásító szakadék irányába. Mert
számára most már semmi más nem létezett, csak a sötét, különös kígyószemek, perzselők és vének… vénebbek
minden földi életnél!
A szurdok ott ásított mögötte. Emberi tudatának egy felvillanó szikrája megállította Raynort. Megtorpant,
bénult gondolatai erőtlenül igyekeztek felmerülni a hideg óceánból, mely könyörtelenül a mélybe húzta őket.
Messziről hallotta Eblik kiáltását – halk volt és elfúló, alig több kétségbeesett nyögésnél.
S ismét csak ez a hang mentette meg. Önmagát Raynor nem tudta volna megmenteni, így azonban tudta,
hogy a núbiainak szüksége van rá. És ez a gondolat kicsiny, de forró lángnak bizonyult, mely nőttön-nőve erősödött,
és fokozatosan kiégette a lelkét homályba vonó sötétséget.
Lassan, nagyon lassan küzdötte magát vissza az életbe a fejedelem. Hosszan imbolygott a mély szakadék
peremén: a kígyószempár tovább igézte, s Eblik az után az egyetlen nyögés után néma maradt. Ám végül Raynor
győzött.
Feltajtékzott vérében az élet szilaj hulláma. Rekedten felkiáltott, megragadta a hideg, izmos kígyótestet, és
lecibálta a törzséről. Messzire hajította a kígyót a szakadékba.
Halk sóhaj rebbent fel, földöntúli, messzi.
És ezzel megtört a varázs. Raynor ismét öntudatra ébredt, nem béklyózták már ősidők mágiájának sötét
kötelékei. Elugrott a mélység széléről, s torkából féktelen, szilaj diadalordítás szakadt fel.
Mert a Kígyó jegye legyőzetett!

V. EA HALAINAK JEGYE

Egy mozdulat h ívta fel magára Raynor figyelmét. A szörnyűséges bálvány a trónon alig észrevehetően
megmoccant. A formátlan fekete kéz megemelkedett, a békapofa kinyílt és reszketett. Torz hangok hagyták el a
petyhüdt ajkakat, olyan mélyek, mintha egy hulla nyelve formálta volna őket. Nyersen, elfúlva, artikulátlanul
recsegtek:
– Irgalom! Legyetek irgalommal, és sújtsatok halálra!
A tompa szempár Raynorra meredt. A fejedelem undorodva hátrahőkölt, és ösztönösen kardot rántott. A
szörnyeteg lassan emelte fel rút fejét.
 – Ölj meg! Ölj meg!
– Minden istenekre! – suttogta Raynor fakó ajakkal. – Miféle szerzet vagy te?
– Hajdan ember, mint magad – károgta a reszelős hang. – Hajdan engem uralt e várerőd. Hajdan
hatalmasabb valék Ghiarnál.
Egy fekete mancs kínjában félrelökte a trónust.
– Ghiar a szolgám vala. Én okítottam ki a sötét tudományokra. Ámde ő bűnbe esvén erővel fordult ellenem,
s tömlöcbe vetett. A Kígyót küldötte őrizetemre. Még most is az én ajkamról tanul bölcsességet. Sokféle módokon
szolgálom őt… hogy miképpen, maradjon az én titkom. Lelkem a csillagok közt bolyong, hogy tudást gyűjtsön neki.
Raynornak kényszerítenie kellett magát, hogy megszólaljon:
– Nem tudsz valamit egy lányról, Ghiar foglyáról?
– De igen, igen! Tízesztendőnként a varázslónak szüksége vagyon egy hajadonra. Imígyen nyeri vissza
ifjúságát. Ghiar vénségesen vén… már századoknak előtte a Halál prédájául kellett volna essék. Ám a hajadon
véréből és ifjúi lelkéből friss erőt, életerőt merít. Új gaztettekhez új erőt nyerend. Kövessétek ezen utat, és meglelitek
a hajadont!
Raynor ösztönösen tett egy lépést, de a szörnyű hang rimánkodására megtorpant.
– Ne menj el! Diadalmas valál a kígyó felett, ámde én még mindig rab vagyok, s oly kínokkal gyötrettetem,
amiket gyarló elméd felfogni sem képes! Szabadíts meg! Könyörgök! Sújts agyon!
Raynor nem mert a förtelmes alakra nézni.
– A halált kívánod?
– Már századéveknek előtte el kellett volna halnom. Szabadíts meg, s én majd megsegéllek, amikor a
legsürgetőbb szükséged vagyon rá! Sújts agyon!
Raynor elszántan összeszorította ajkát. Előrelépett, és felemelte kardját. Ahogy a penge lesújtott, a
szörnyeteg azt recsegte:
– Ne feledd! Tammuz jegye az állatövnek ura! Az uralkodó jegy!
Szavainak végére az acél tett pontot. A torzszülemény feje lehullott. Bűzlő, vizenyős vér fecskendezett több
méter magasra a csonkból. A szörny elzuhant, és mozdulatlanul fekve maradt a kövön.
– Sejtán vére! – morogta Raynor remegve. – Valóságos pokolba kerültünk!
– Igaz szavak – szólalt meg egy erőtlen hang. – Megint megmentetted az életünket, uram, csak valami még
csúfabb sorsnak, nagyúr!
Eblik borzongva dörzsölte a fejét. Raynor hidegen felkacagott.
– Az utunk szabad. Márpedig a bátor férfi megy, és szembenéz a sorssal, nem várja meg, míg az éri utol őt.
Tartsd készenlétben a bárdod, Eblik!
Raynor megkerülte a trónt, és nekivágott a falban ásító folyosónak. Az út továbbra is lefelé lejtett. Szótlanul
haladtak az egyhangú, csupasz, fekete kőfalak között.
Mire gondolhatott a szörnyeteg a trónon, amikor azt mondta: „Tammuz jegye az állatövnek ura?” Az
uralkodó jegy, amit nem szabad ábrázolni… a jegy, amit Ghiar amulettjén a fekete drágakő jelképez.
A járat összevissza kanyarogva ugyan, de továbbra is lefelé tartott. Raynor gyanította, hogy mélyen a föld
alatt járhatnak. Már fájt a lába, mikor végül egy vasajtóhoz értek, ami útjukat állta. Bezárva azonban nem volt, s a
fejedelem óvatos érintésére feltárult.
Nagy, kör alakú termet látott, amit fakózöld fény világított be haloványan. A mozaikpadlót bizarr képek
díszítették, amikben az állatöv jegyeire ismert. Arany íjász és kék hal; vörös kígyó és fekete virág; a zölden csillogó
baziliszkusz és a tükör tompa acélszürkéje.
Pontosan a terem közepén hatalmas szurokfekete drágakő volt a mozaikba ágyazva. Mélyen a szívében
vakító fényű csillag szikrázott.
Jéghideg volt, és Raynor, amint fölnézett, meglátta, miért. A teremnek nem vall mennyezete. Az óriási
kőépület felül nyitott volt, s üreges hasábot alkotott, mely messze odafönt végződött, a számtalan csillaggal teleszórt
fekete égbolton. A nappal véget ért, s holdtalan éjszaka ülte meg a varázsló fellegvárát.
A csillagok alátekintettek az állatöv jegyeire.
A falakat aranyozott, fehér függönyök takarták. Most váratlanul szétnyíltak, s egy karcsú alak lépett be.
Delphia volt az. Kimérten mozgott, kifejezéstelenül maga elé meredve. Éjfekete fürtjei dúsan keretezték sápadt,
feszült arcát. Három lépést tett, aztán megállt.
– Delphia! – kiáltott Raynor, és előrelépett. A lány nem mozdult.
Felemelte fejét, és felnézett a csillagokra. Arcára különös vágy ült ki, egyfajta feszültség, mintha várna
valamit. Néma csönd volt… és hideg, iszonyú hideg.
Raynor karon ragadta Delphiát, és durván megrázta.
– Ébredj! – mondta unszolón. – Meg vagy babonázva?
 – Megigézték – dörmögte Eblik, és a lány szemébe nézett. – Nagyuram, hadd kapjam a vállamra. Ha
eltűnünk erről a gonosz helyről, talán felébred.
Raynor habozott. Mielőtt megszólalhatott volna, gúnyos hang csendült fel a háta mögött:
– Nem, nem, a nőt majd magam viszem! Szelíd leszek vele, ne félj.
Raynor szitkozódva, kivont karddal pördült hátra. Eblik csatabárdja hirtelen a magasba emelkedve
megremegett, mint a vadászsólyom, ami arra vár, hogy a zsákmányra eresszék. A folyosón, amin ide jutottak, egy
tucat fegyveres állt. Teljesen elzárták a járatot… szemük parázslott, szájukat gyűlölködő, diadalmas vigyorra
húzták… a rablók Mirak erdejéből!
Malric báró vezette őket. Fiatal arcán vidám, léha mosoly ült, dacára a ténynek, hogy egy varázsló
kastélyának szívében időzik.
– Állj! – suttogta Malric. – Ne mozduljatok! Ha megmoccantok, ölök! – S karcsú keze a selyemtunika bő
ujjába siklott, az éles késre, amit alkarjára szíjazva hordott.
– Te meg hogy az ördögbe kerülsz ide? – kérdezte Raynor.
– Követtem az utat, amit ti nyitottatok nekem. Átúsztam a tavat, és átgázoltam a fekete virágokon. Végig a
nyomotokban jártam az erdőn át. Nem volt könnyű győzelem, nem! Ez itt az összes emberem, aki megmaradt. Jó
páran szunyókálnak a fekete virágok között. Mások másutt pusztultak el. De ennek már nincs jelentősége. Ghiar túl
vakmerő volt, mikor felbérelt, hogy elrabold a lányt a kastélyomból. Az lehet, hogy ő varázsló, de Mirak fölött én
uralkodom!
– Hogy felbérelt volna engem? – mondta Raynor lassan. – Tévedsz! Ghiar nekem éppúgy ellenségem, mint
neked.
Malric halkan felneveteti.
– Nem számít, hazudsz-e vagy igazat beszélsz. Meg fogsz halni, ezzel a feketével együtt. És ha
megtaláltam, és megöltem Ghiart, visszatérek a nővel a váramba.
– Miután megölted volt Ghiart?
Suttogva hangzottak el a szavak. Az aranydíszes függönyök szétnyíltak. Egy férfi lépett elő – a varázsló volt
az. A halványzöld fény az óriás dús, ősz szakállára és bozontos szemöldökére esett. A sötét, komoly szempárban nem
rezdült érzelem.
– Engem keresel, Malric? Íme, itt vagyok. Ölj meg, ha tudsz!
Egy ijedt rezzenés után a báró mozdulatlan maradt. Tekintete szótlan; halálos párviadalban csapott össze a
mágus hideg, merev pillantásával.
Malric hirtelen, figyelmeztetés nélkül mozdult, túl gyorsan, hogysem szemmel követni lehetett volna. Keze
eltűnt, majd újra előbukkant, benne a villámló, halálhozó acél, mely szisszenve szelte át a levegőt. Az éles kés
egyenest Ghiar torkának repült – aztán csengve lepattant róla és a földre hullott.
– Halandó bolond – suttogta a varázsló. – A csillagzatokat akarod-e megállítani pályájukon? Malric, én az
állatövnek ura vagyok. Hatalmam vagyon a jegyek fölött, amik uralkodnak ez embernép életén!
A báró megnedvesítette ajkát. Mosolya ferde volt.
– Valóban? Tudok egyet s mást a csillagjegyekről, többek közt azt is, hogy nem mindegyiknek parancsolsz.
Magad mondtad egyszer, hogy Ea halainak jegyében születtél, akárcsak én. Hogy parancsolhatnál annak, ami
uralkodik feletted… vagy akármelyik más égi jegynek? Te se vagy a csillagok ura. Van valami jegy… – Malric a
nagy, fekete drágakőre nézett a mozaik közepén. – Igen, a Tammuzé. A legfőbb jegynek Tammuz az ura.
– Ki szólíthatná Tammuzt magát? – kérdezte hűvösen Ghiar. – Ezredévenként egyszer születend egy ember
az ő jegyében, s csak az ilyen ember képes a legvégső mágiára. Igazságod vagyon, azt mondtam volt néked, Ea
halainak jegyében születtem. De ki vagy te, hogy kibeszéljem néked a valót… miképp azt most teszem?
A varázsló homlokát ráncolva nézett Raynorra.
– Ami téged és szolgádat illeti, vélük haltok. Ha eszesebbek lettetek volna, nem kutattatok volna itt utánam.
E hajadon az enyém. Szükségem vagyon az életére, új ifjúságot ád nékem.
– Azt hiszed, félek egy varázslótól? – kérdezte Raynor gúnyosan, és ugrott. Kardja szisszenve szelte a
levegőt.
Aztán csengve pattant vissza, és kihullott Raynor zsibbadt kezéből, amit mintha erős áramütés bénított volna
meg. A fejedelem káromkodva veselkedett neki, hogy puszta kézzel vesse rá magát a mágusra.
Ghiar uralkodói kézmozdulatából, amellyel megállította, hideg, borzalmas fenyegetés sütött, amint a
varázsló azt sziszegte:
– Úgy fogtok meghalni, ahogy ezredévek óta nem halt meg emberfia!
Ősrégi, hátborzongató gesztussal emelte karját az égre, a csillagok felé – parancsoló mozdulat volt ez!
Érdesen és fenyegetőn dörgött a mágus hangja:
– Pusztulástok közelg! Mert most szólítani fogom Ea halainak jegyét!
VI. TAMMUZ JEGYE

A zöld fény felizzott, majd újra kifakult. A fedetlen teremre kísérteties smaragdszín ragyogás telepedett.
Ghiar alakja éjkomor árnyként magasodott a gyönge fényben. Ea a mély, basszus dübörgött:
– Ea! Eridu és E-apszu ura! A nyirkos mélységek házának lakója! Shar-apszi! Jegyednek hatalmával
szólítóm mindannak urát, ami odalent van, Aralunak, a nyugtalan holtak hazájának őrét. Ea, a Nagy Víz mozgatója,
hites társa Damkinának, Damgalnunna, emelkedj ki az örök szakadékból!
A zöld sötétségmegsűrűsödött. Raynor a szemét erőltette, de semmit sem látott. Mozdulni próbált, de
konstatálnia kellett, hogy képtelen rá. Rejtélyes bénaság kárhoztatta tétlenségre.
Ekkor halk hang ütötte meg a fülét, mérhetetlen távolból. Víz, patakcsobogás, hatalmas katarakták zúgása,
bazaltszirteket ostromló hullámtitánok robaja. A feneketlen mélység zajai Ea jövetelét jelentették be, aki úr a föld
színe alatti vizek fölött.
Már semmi sem létezett, csak a smaragdszínben fénylő köd. Ekkor odafentről erősebb fény kezdett
ragyogni. A köd feléje hömpölygött, és egyre sűrűsödött. Szédítőn kavargó örvényben áramlott a halványzöld fény
felé, beleömlött és semmivé foszlott. Ködfelleg, ködfelleg után tűnt el, mintha valami feneketlen verem nyelte volna
el őket!
Dermedten és mereven sodródott el egy alak: Malric báró egyik farkasa. Raynor még tudott egy pillantást
vetni a meggyötört, eltorzult arcba, aztán a férfit elragadta az áramlat, és eltűnt. Valahonnan vékony, elkínzott sikoly
harsant.
Aztán jöttek a többiek. Egyik rablót a másik után ragadta el a rettenetes mágia sodra, s vitte magával a
félelmetes örvénybe, mely a Semmibe torkollott.
Végül mind eltűntek, Malricot kivéve.
Ekkor a báró is megjelent. Ifjú arca kifejezéstelen maradt, ám tágra nyílt szeméből rémület sütött, amit
magával vitt a túlvilágra is. Sötét haja úgy ringott körülötte, mintha vízben lebegne.
Malric ajkát egy hang sem hagyta el! Lassan odasodródott az örvényhez… és beleveszett!
Az áramlat megragadta Raynort. Érezte, hogy ellibben a talajtól, mintha nem lenne súlya. Lassan körözni
kezdett, egyre emelkedett, kétségbeesetten küzdött, hogy kiszabaduljon a varázslat hatalma alól.
A zöld köd teljesen váratlanul szertefoszlott. Raynor mintha fekete, csillagtalan űrben lebegett volna.
Egyedül volt, az örök éjszaka sötétjében.
A távolban hideg, fehér fény gyúlt. Meteor gyanánt közeledett, s Raynor látta, hogy valami furamód ismerős
alak száguld feléje. Csakhamar ott lebegett az űrben, nem messze tőle. A fejedelemnek eszébe jutott a torz
szörnyeteg, amely a trónuson ült a szakadék fölött… a Kígyó foglya, akit megölt. Most itt volt: ugyanaz a rút fő az
üveges szempárral s a hosszú békapofával, ugyanez a tetőtől talpig csillogó pikkelyekkel borított test.
A lény beszélni kezdett:
– Az ígéretem, Raynor nagyúr! Te megváltottál kínjaimtól, én pedig segedelmet ígértem neked, mikor a
legsürgetőbb szükséged lészen rá. Ímé, itt a segítség!
Raynornak hirtelen eszébe jutott a talizmán, amit Ghiar adott neki Mirak erdejében; a korong, mely az
állatöv jegyeit viselte magán. Nem volt tudatában mozdulatának, ám az amulett egyszerre csak a kezében volt, s ő
magasra tartotta. Megváltozott. A jegyek eltűntek róla, csak a fekete drágakő maradt a közepén. És a kő mélyén a
csillag földöntúli fénnyel rezgett és lüktetett.
– Tammuz az állatövnek ura – recsegte az iszonyú száj. – Az ő varázsa minden más varázs fölött vagyon. Ő
a való világnak ura. Segedelmével lerázhatod a káprázat, a bűbájosság béklyóit. Ezredévenként egyszer születend
egy ember az ő jegyében, és csakis ezen ember szólíthatja Tammuzt. Én vagyok ezen ember! Az uralkodó jegyben
születtem vala! Hogy betartsam szavam és megsegéljelek, ímé, az állatövnek urához folyamodom. Szólítalak…
Tammuz!
Az utolsó szavakra a fekete drágakő hihetetlen, fagyos fénnyel izzott fel, vakítón és kegyetlenül. A
fantasztikus látomás egy csapásra eltűnt, elenyészett. A talizmánt valami kitépte Raynor kezéből. Kőpadlót érzett a
talpa alatt. Hideg szél legyintette meg verejtékben fürdő arcát.
Újra Ghiar várában volt. Az állatöv nyitott, tetőtlen termében állt. Ám ezúttal nem hömpölygött körülötte
zöld köd.
Delphia és Eblik ott állt mellette, mozdulatlanul. A varázsló alakja valamivel arrébb magasodott. Malricnak
és farkasainak nyomát sem látta.
Ghiar szakálla lobogott a hideg légáramlatban. Mélyen ülő szeméből gyűlölet tüzelt. És Raynor teljes
bizonyossággal tudta, hogy a varázslót az igaz Tammuz jegyének hatalma megfosztotta minden mágiájától.
Most, hogy már nem parancsolt sötét erőknek, Ghiar emberi volt és sebezhető!
Raynor őrjöngő diadalüvöltéssel szökött előre. Ám, noha a sebezhetetlenség páncélja lehullott Ghiarról,
óriás alakjában még mindig emberfeletti erő honolt. A durva szövésű ruha alatt vastag izomkötegek duzzadtak.
Ghiar csonttörő erővel vágta. állon a fejedelmet. Raynor hátratámolyodott az ütéstől. Kábán rázta meg fejét,
de a másodperc töredéke alatt visszanyerte egyensúlyát, és rávetette magát a mágusra.
A két férfi a kőpadlóra zuhant. Ghiar került felülre. Ujjait Raynor szemébe vájta. A fejedelem oldalt csapta
fejét, s a varázsló felordított fájdalmában, ahogy a keze a kőhöz csattant. Aztán váratlanul Raynorra vetette magát, s
hatalmas teste oly erővel zúdult neki, hogy ellenfele tüdejéből szisszenve tódult ki a levegő.
A fejedelem kábultan vágta arcul a varázslót. Vér fröcskölt, vörösre színezve az ősz szakállt. Ghiar
bömbölve fonta ujjait Raynor torkára, és irgalom nélkül szorongatni kezdte.
A fejedelem elhemperedett. Lába közé kapta Ghiar testét, s megszorította, ahogy csak bírta. Közvetlen
közelről csapta meg a mágus bűzhödt lehelete. Ghiar gyilkos vicsorral csupaszította le a fogsorát, miközben ujjai
csak fojtogatták… egyre erősebben.
Raynor agyában forró kín lüktetett. Nem kapott levegőt. A fájdalom éles késként hasított a torkába. Még egy
kis nyomás – és kitörik a nyaka.
Vak, csupasz őrület ragadta magával a fejedelmet. Vörös áradatként csapott át fölötte, mindent elsöpörve,
míg nem maradt semmi más, csak az eszelős vágy, hogy öljön.
Raynor combizmai megfeszültek, s harapófogóba szorították Ghiar testét. Az emberfeletti erőfeszítéstől
veríték verte ki a fejedelem homlokát. Tudta, hogy ez a kritikus pillanat. Most vagy ő öl, vagy őt ölik meg!
Csontok reccsentek. A varázsló teste hirtelen elernyedt. Ghiar tüdejének legmélyéről iszonyú,
csikorgóhördülés szakadt fel. Tátott száján habos vér csordult ki, végigfutott az ősz szakállon, és Raynorra csöppent.
A fejedelem torkán meglazult a hatalmas kezek szorítása. Ghiar utolsó erejével talpra támolygott.
Haldokolva nyújtotta ki karját a hideg csillagok felé, és elbődült, akár egy vadállat.
Nem roskadt össze, inkább eldőlt, mint a százados tölgyek, és mozdulatlan fekve maradt a köveken. Vér
szivárgott a mozaikra; lassan csordogálva elérte és végül belepte Ea halainak jegyét – a jegyet, amelyben Ghiar, a
mágus született és uralkodott.
A varázsló halott volt.
Raynor elvesztette az eszméletét. Sötétség ölelte körül. Csak akkor tért magához, mikor érezte, hogy vízzel
nedvesítik be ajkát, s egy hűvös, puha kéz simít végig a homlokán. Erre kinyitotta a szemét.
Ferdén estek rá a napsugarak, egy tölgy lombkoronáján keresztül. Mirak erdejének meleg, zöld, nappali
világossága vette körül, és Delphia térdelt mellette. Szemét már nem fátyolozta gonosz bűbáj, arcát nem felhőzte
félelem.
– Raynor! – mondta hálatelten. – Hát élsz! Áldottak legyenek az istenek!
– Tessék? Hogy él? – dörmögte Eblik, amint előbukkant egy tölgy mögül. – Hát vettem volna a fáradságot,
hogy idáig cipeljem, ha halott lenne? Hogy érzed magad, nagyuram?
– Elég jól – mondta Raynor. – A lábam ugyan pokolian fáj, de semmim nem sérült meg komolyan. Eblik…
te hoztál ki a várból?
– Ő bizony – bólintott Delphia. – És átúszta veled a tavat. A fekete virágok halottak voltak, mintha villám
égette volna ki őket.
– Ha tudsz járni, legjobb lenne, ha elindulnánk – türelmetlenkedett Eblik.
Raynor felállt, és kissé elhúzta a képét.
– Persze! Szerzünk magunknak lovat, aztán hátat fordítunk ennek az elátkozott erdőnek…
Delphiával együtt vágtak neki az útnak, egy kanyargós ösvénynek, amely beleveszett Mirak erdejébe. Eblik
habozott egy pillanatig, mielőtt követte volna őket. Felnézett a felhőtlen, kék égre.
– Az istenek segéljenek minket, hogy napszállta előtt kijussunk ebből a vadonból – mondta. – Csak érnénk
már ki ezek közül a fekete tölgyek közül valami más vidékre… ahol legalább a csillagok nem ilyen rosszindulatúak.
Megragadta csatabárdját, és sietve követte Delphiát és Raynort. Az óriási erdőség hűvös, árnyékos mélye
nyomtalanul nyelte el mindhármukat.

Kornya Zsolt fordítása

Horváth Ákos rajzai
 MARION ZIMMER BRADLEY

A kék csillag

Egy éjszaka Menedék városában, mikor az utcák a telihold ezüstragyogásának hamis dicsfényét öltötték
magukra, hogy minden rom elvarázsolt toronynak látszott, és minden sötét utca meg tér a titkok szigetének,
Lythande, a zsoldosvarázsló útnak indult, hogy kalandot keressen.
Lythande csak nemrég érkezett – ha lehet egy mágus titokzatos jövés-menését ilyen prózai kifejezéssel
illetni –, a Szürke Sivatagból, ahol egy karavánt kísért el Twandba. Valahol a pusztaságban egy falka sivatagi
patkány (kétlábú patkányok mérgezett acélfogakkal) ütött rajta a karavánon, nem is sejtvén, hogy a mágia hatalma
őrzi, és egyszerre csak lángoló szemekkel küzdő sívó csontvázak rohanták le őket, és egy magas varázsló állt
közöttük kék csillaggal két parázsló szeme között, amelyből hideg és bénító lángvillámok cikáztak. S így a sivatagi
patkányok elfutottak, és meg sem álltak egészen Aurveshig, és a történet, amit elmeséltek, nem ártott Lythande
tekintélyének, legfeljebb a jámbor lelkek szemében.
Így hát volt arany a hosszú, sötét varázslóköpeny zsebeiben, vagy talán elrejtve azon a helyen – akárhol
legyen is –, amely otthont adott Kékcsillagos Lythandének.
Mert a végén már a karavánvezető szinte jobban félt Lythandétől, mint a banditáktól, s ez a körülmény
jócskán tetézte a pazarjutalmat, amit a mágusnak adott. Lythande a szokáshoz híven nem mosolygott és nem is
komorodott el, de napokkal később megjegyezte Myrtisnek, az Aphrodisia Ház tulajdonosnőjének a Vörös lámpák
utcáján, hogy a mágia jóllehet hasznos tudomány, és nagy esztétikai élvezetet nyújt a bölcs elmélkedőnek,
önmagában még nem hoz kenyeret az ember asztalára.
Különös megjegyzés, gondolta Myrtis, eltéve azt az uncia aranyat, amellyel Lythande ajándékozta meg;
különös, tekintve a titkot, mely oly sok éve áll kettőjük mögött. Különös, hogy Lythande kenyérről beszél, mikor
rajta, Myrtisen kívül soha senki nem látott még egy falat ételt vagy egy csepp italt sem a mágus ajka mögé kerülni,
mióta kék csillag díszíti azt a magas homlokot. Mint ahogy olyan nő sem volt az egész negyedben, aki azzal
büszkélkedhetett volna, hogy a nagy varázsló fizetett neki a kegyeiért, vagy el tudta volna képzelni, miként
viselkedik egy ilyen mágus abban a helyzetben, amelyben minden férfi hús-vér emberré redukálódik.
Myrtis talán el tudta volna ezt mondani, ha akarja; néhány lány a házból legalábbis így gondolta, amikor –
mint olykor megtörtént –, Lythande az Aphrodisia Házba jött, és hosszú időre kettesben maradt a tulajdonosnővel,
néha, bár csak ritkán, egy-egy teljes éjszakáig. Lythandéről azt beszélték, hogy maga az Aphrodisia Ház is az ő
ajándéka volt Myrtisnek, egy híres kaland után, amiről még most is beszélnek a bazárban, s amiben egy gonosz
varázsló, két lókupec, egy karavánvezető és néhány válogatott vagány volt benne, akik azzal dicsekedtek, hogy
sosem fizettek arannyal egyetlen nőért sem, úgy gondolták, vicces dolog becsapni egy becsülettel dolgozó asszonyt.
Azóta egyikük sem dugta be a képét – vagy ami megmaradt belőle – Menedék városába, és Myrtis büszke volt rá,
hogy soha többé nem kell verejtékeznie ahhoz, hogy megkeresse a kenyerét, és soha többé nem kell kiszolgálnia egy
férfit, hanem mindig élhet a madám előjogával, s akkor alszik egyedül, amikor akar.
Aztán pedig a lányok azt is gondolták, hogy egy olyan alkatú mágus, mint Lythande, igényt tarthatna a
legszebb nőre Menedéktől az Ilsigen túli hegyekig; nemcsak kurtizánokra, de hercegnőkre, papnőkre és
nemesasszonyokra is. Myrtis kétségkívül gyönyörű volt ifjúkorában, és bizonyára elég herceggel, mágussal és
utazóval büszkélkedhetett, akik nagy summákat fizettek szerelméért. Még mindig gyönyörű volt (és persze akadtak,
akik azt mondták, hogy Lythande nem fizet neki, sőt ellenkezőleg, Myrtis fizet nagy összegeket a varázslónak, hogy
erős mágiával fenntartsa korosodó szépségét), de haja már szürkébe hajlott, és többé nem vette azt a fáradságot, hogy
befesse hennával vagy a tengerentúli Tyrisis aranyvizével.
Ám ha nem Myrtis volt az a nő, aki tudta, hogyan viselkedik Lythande minden helyzetek legelemibbikében,
akkor nem is volt ilyen nő egész Menedékben. Hírlett az is, hogy Lythande nőstény démonokat idézett meg a Szürke
Sivatagból, hogy fajtalanul bujálkodjon velük, és az is biztos, hogy Lythande nem volt sem az első, sem az utolsó
azon mágusok között, akikről ilyet fel lehetett tételezni.
Ezen az éjjelen azonban Lythande nem kereste sem az ételt, sem az italt, sem a kéj gyönyörét; ámbár
Lythande gyakori látogatója volt a csapszékeknek, még soha egyetlen ember sem látta, hogy magához vett volna akár
csak egy kortynyi sört, bort vagy tűzitalt is. Lythande a bazár túlsó végén bukkant fel, s végigsietett a kormányzói
palota régi peremszegélyén; mindig az árnyékban maradt, nem törődve a rablókkal és zsebmetszőkkel; szerette az
árnyékokat, s ezért beszélte róla a városi nép, hogy Lythande képes feltűnni a levegőből és eltűnni az üres levegőbe.
Lythande magas volt és szikár, magasabb mint egy nagy termetű férfi, és a sorvadásig sovány, a beavatott
mágus csillag alakú kék tetoválásával vékony, ívelt szemöldöke fölött; hosszú, csuklyás köpenyt viselt, mely
beleolvadt az árnyékokba. Hogy simára borotvált vagy szőrtelen volt-e Lythande arca? Emberemlékezet óta senki
nem jutott hozzá elég közel, hogy megmondhassa róla, hogy elnőiesedett férfi szeszélye-é vagy egy torzszülött
szőrtelensége. A csuklya alatt a haj hosszú volt és finom, akár egy asszonyé, de szürkülő, amit egyetlen nő sem
hagyott volna meg ilyennek a szajhák eme városában.
Lythande gyorsan elhaladt egy árnyas fal mellett, belépett egy nyitott ajtón, amely fölé Thurfinak, a
zarándokok istenének szandálját szegezték ki szerencsehozó gyanánt; ám léptei oly halkak voltak, s a csuklyás
köpeny oly tökéletesen beleolvadt az árnyékokba, hogy a szemtanúk később igaz hitükre megesküdtek volna rá, hogy
a levegőből látták előtűnni Lythandét, akit mágia óvott, vagy láthatatlanná tévő palást.
A kandallótűz körül néhány férfi koccintgatta össze nagy zajjal a kupáját duhaj bordal ritmusára, melyet egy
ifjú kísért megviselt, bádoghangú lanton – Lythande tudta, hogy a fogadósé, és ki lehet kölcsönözni –, aki valami
piperkőc, cicomás öltözéknek a hosszú vándorúttól kifakult, szakadozott roncsait viselte. Lustán, keresztbe rakott
lábakkal üldögélt, s mikor a duhaj nóta elcsitult, egy másikba kezdett bele, valami csöndes szerelmes dalba, más
tájakról és más korokból. Lythande régről ismerte ezt a dalt, régebbről, mint amennyire az emberek emlékezete
terjedt; és abban az időben Lythande, a varázsló is más nevet viselt, és nem sokat értett a mágiához. Mikor a dal
véget ért, Lythande kilépett az árnyékból a látható világba, s a tűz fénye megcsillant a magas homlok közepén
gúnyolódó kék csillagon.
Némi mormogás kélt a fogadóban, de az emberek hozzá voltak szokva Lythande láthatatlan jövés-
menéséhez. Az ifjú felpillantott; szeme meglepően kék színű volt választékosan szemöldöke fölé göndörödő
szénfekete haja alatt. Karcsú volt és mozgékony, s Lythande sokat használt tőrkardot vett észre az oldalán, nyakában
pedig összetekeredett kígyót formázó amulettet.
Az ifjú így szólt:
– Ki vagy te, hogy tűnsz elő a levegőből?
– Valaki, aki meghajol egy ügyes dalnok tehetsége előtt. – Lythande pénzdarabot hajított a csaposlegénynek.
– Iszol egyet?
– Egy kobzos sosem mond nemet ilyen ajánlatra. Az éneklés száraz munka.
Mikor azonban kihozták az italt, így szólt:
– Te nem iszol velem?
– Soha senki nem látta még Lythandét enni vagy inni – suttogta valaki a környező férfiak közül.
– Nahát, ez szerintem barátságtalan dolog! – kiáltotta az ifjú kobzos. – Ha cimborák barátian osztoznak egy
italon, az más, de én nem vagyok szolga, hogy pénzért vagy italért énekeljek, ha az nem baráti gesztus!
Lythande vállat vont, s magas szemöldöke fölött a kék csillag villogni kezdett, majd kéken felizzott. A
jelenlévők lassan elhúzódtak, mert ha egy kék csillagot viselő varázsló haragra gyúl, az ember jól teszi, ha nem
lábatlankodik a közelben. A kobzos letette a lantot, hogy ne legyen útjában, ha talpra kell ugrania. Lythande rájött
mozdulatainak kínzó lassúságából és nagy óvatosságából, hogy jó néhány italt megosztott már kocsmai cimboráival.
Ám a kobzos keze nem a tőrkard markolatára csúszott, hanem a kígyó alakú amuletten zárult ökölbe.
– Sosem találkoztam még olyan férfival, mint te – jegyezte meg szelíden, és Lythande megérezte magában
az idegeknek azt a röpke fodrozódását, ami tudatta a mágusokkal, hogy varázslat működik a közelükben. Gyorsan
arra tippelt, hogy ez az amulett azok közül való, melyek csak akkor oltalmazzák meg viselőjüket, ha az előzőleg
meghatározott számú – általában három vagy öt – igaz állítást mond ki fennhangon támadójáról vagy ellenségéről.
Lythande éber volt, de jót mulatott magában, és hozzátette:
– Igaz. És nem is fogsz találkozni még egy ilyen férfival, dalnok, ha mégoly sokáig élnél is.
A kobzos látta, hogy a csillag dühös kék izzása mögött Lythande szája csúfolódó, de barátságos mosolyra
húzódik. Eleresztette az amulettet, és így szólt:
– Én pedig nem kívánok neked semmi rosszat és te sem nekem. Hé, varázsló, ugye, ezek is igaz szavak? És
ezzel vége is. Azonban meglehet, hogy olyan vagy, mint senki más, de akkor sem te vagy az egyetlen mágus
Menedék városában, aki a kék csillagot viseli a homlokán.
És ím a kék csillag haragosan fellángolt. Haragosan, de nem a dalnok iránt, és ezt mindketten tudták. Az
emberek körülötte furcsamód rájöttek, hogy sürgős dolguk van valahol egyebütt. A kobzos az üres lócákra nézett.
– Úgy tűnik, máshol kell összedalolnom a vacsorámat.
– Nem akartalak megsérteni, mikor nem ittam veled – mondta Lythande. – A mágus nem lökheti félre olyan
könnyen az esküjét, mint a lantot. De felajánlhatom vendégbarátságból az italt és egy kiadós vacsorát, anélkül, hogy
csorba esnék a tekintélyeden, ha valami baráti szívességet kérek cserébe, nemdebár?
– Az én hazámban így tartja a szokás. Cappen Varra köszöni néked, varázsló.
– Hé, csapos! A legjobb vacsorádat a vendégemnek, és annyi italt, amennyi ma éjjel csak belefér!
– Ilyen nagylelkű vendéglátás fejében nem fogok vacakolni azzal a szívességgel – mondta Cappen Varra, és
nekilátott az elébe tett gőzölgő tálaknak.
Míg a kobzos evett, Lythande köpenyének redőiből kis zacskót húzott elő, mely tömve volt édeskés illatú
füvekkel, beletekert belőlük néhány csipetnyit egy hosszúkás, kékesszürke levélbe, és odaérintette hozzá agyűrűjét,
hogy meggyújtsa a göngyöleget. Mélyen beszívta a szürkén-édeskésen levegőbe kígyózó füstöt.
– Ami a szívességet illeti, nem valami nagy dolog. Mondj el nekem mindent, amit erről a másik varázslóról
tudsz, aki a kék csillagot viseli. Senkiről sem tudok a rendemből Azehurtól délre, abban pedig biztos vagyok, hogy
nem engem láttál és nem is a lidércemet.
Cappen Varra kiszopogatott egy velős csontot, és finnyásan beletörölte ujjait az étel alá tett asztalkendőbe.
– Nem, nem téged, varázsló, nem is a kísérteted vagy a hasonmásodat. Ennek a válla jó másfélszer
izmosabb volt a tiédnél, és nem kardot viselt, hanem két tőrt az oldalán. A szakálla fekete volt, és a bal kezéről
hiányzott három ujja.
– Az ezerszemű Ilsre! Csonkakezű Rabben, itt, Menedékben! Hol láttad őt, kobzos?
– A bazárt járta, de míg figyeltem, nem vásárolt semmit. Aztán meg láttam a Vörös lámpák utcáján; egy
nővel beszélt. Nos, akkor mit tehetek érted, varázsló?
– Már meg is tetted.
Lythande ezüstöt adott a fogadósnak – olyan sokat, hogy a mogorva férfi Skalpa palástjához fohászkodott,
hogy védelmezze a mágust, mikor az távozott –, és egy másik pénzdarabot, ezúttal aranyat, tett le a kikölcsönzött
lant mellé.
– Váltsd ki a zálogból a magadét, ez nem teszi csengőbbé a hangod!
Ám mikor a dalnok felemelte a fejét; hogy köszönetet mondjon, a mágust már elnyelték az árnyékok.
Cappen Varra elrakta az aranyat, és a fogadósra nézett.
– Ezt meg honnan tudta? És hogy tűnt el innen?
– Azt egyedül a fürge Skalpa mondhatná meg – felelte a csapos: – Amennyire ismerem, kirepült a kandalló
kéményén! Neki nincs szüksége Skalpa éjsötét palástjára, hogy betakarja és megoltalmazza… van neki sajátja. Sok
italt kifizetett neked, jó uram. Mit parancsolsz?
És Cappen Varrának sikerült nagyon lerészegednie, ami a legbölcsebb cselekedet, ha valaki váratlanul
belebonyolódik egy varázsló magánügyeibe.
Künn az utcán Lythande megállt, hogy gondolkozzék. Csonkakezű Rabben nem volt a barátja; mégsem
bizonyos, hogy jelenlétének az oka Menedékben Lythande vagy a személyes bosszúvágy. f ja a Kék Csillag rendjével
kapcsolatos ügyben járna, ha Lythandénak segítséget kellene nyújtania Rabbennek, vagy ha a Csonkakezűt azért
küldték volna, hogy hívja össze a rend minden tagját, a csillag, amit mindketten viselnek, jelzést adott volna neki.
A bizonyosság mindenesetre nem árthat. A mágus sietősen lépkedve elért egy régi istállósort a kormányzói
palota mögött. Itt megvolt az a két dolog, ami a mágiához szükséges: a csend és a rejtekhely. Lythande belépett az
egyik kis mellékutcába, magára borította köpenyét, míg végül nem látott már semmi fényt; lassan egyre mélyebbre
és mélyebbre húzódott vissza a csöndbe, míg sehol semmi nem maradt az egész világon… az egész univerzumban…
csak a kék csillag örökkön izzó fénye, ott elöl. Lythande emlékezett rá, hogy került oda és milyen áron – az árra, amit
az adeptusnak fizetnie kellett a hatalomért.
A kék izzás összesűrűsödött, majd sokszínű mintákká robbant szét, lüktetve és ragyogva, míg Lythande a
fény körén BELÜL nem állt; és itt, A Helyen, Ami Nincs, egy faragott zafírtrónon ült a Csillag Mestere.
– Üdvöz légy, csillagtestvér, csillagszülött, SHYRYV. – Ez a kifejezés jelenthetett társat, bajtársat, fivért,
nővért vagy zarándokot; szó szerinti fordítása a csillagfény megosztója volt. – Mi hozott téged ma éjjel oly messziről
a zarándokhelyre?
– A tudásvágy, csillagszülött. Kiküldtél valakit, hogy keressen meg engem Menedékben?
– Nem, SHYRYV. A Csillag Templomában minden rendben van, nem szólítottunk titeket; nem jött még el
az óra.
Mert ezt a kék csillag minden adeptusa tudja; része az árnak, amit a hatalomért fizetett. A világ végén, mikor
az emberi nem és a halandók minden dolga bevégeztetik, a legvégső hely, ami dacolni fog a káosszal, az a Csillag
Temploma lesz; és akkor, A Helyen, Ami Nincs, a Csillag Mestere egybe fogja hívni az összes zarándok adeptust a
világ legtávolibb zugaiból, hogy minden mágiájukkal küzdjenek a káosz ellen; de addig a napig szabadságuk vagyon,
hogy úgy növeljék a hatalmukat, ahogyan csak tudják. A Csillag Mestere megismételte:
– Nem jött még el az óra. Szabad vagy, járja világban, ahogy akarsz.
A kék izzás elhalványult, s Lythande dideregve állt az éjszakában. Tehát Rabbent nem a végső gyülekezés
miatt küldték. Ám a káosz és a vég bőven a kijelölt óra előtt elérheti Lythandét, ha a Csonkakezű Rabben erre jár.
„Tisztességes erőpróba volt, mestereink rendelték el; Rabben nem gyűlölhet engem érte!…” Meglehet, hogy
Rabben jelenlétének Menedékben semmi köze Lythandéhez. Járhat tisztességes ügyben is – ha egyáltalán bármit
tisztességesnek lehet nevezni, ami Rabbennel kapcsolatos; mert a zarándok adeptusok csak a világ végnapján voltak
kötelesek a rend oldalán harcolni a káosz ellen. És Rabben úgy határozott, hogy előtte nem tesz így.
Elővigyázatosságra lenne szükség; és Lythande tudta, hogy Rabben közel van…
 A kormányzói palotától délkeletre van egy kis háromszögletű park, a Templomok utcáján. Nappala kavicsos
sétányok és csalitok azoknak a papoknak és prédikátoroknak vannak átengedve, akik úgy találják szűkölködnek
hívőkben vagy hívői adományokban; éjjel ez a hely olyan nők tanyája, akik nem tisztelnek semmi istent, csak a teli
erszényt. És mindezek miatt a teret némi iróniával a Mennyek Ígéretének hívják; Menedékben – mint mindenütt
másutt is – jól tudják az emberek, hogy az ígéretek nem mindig teljesülnek.
Lythande, akit általában sem a nők, sem a papok nem érdekeltek, ritkán járt erre. A park kihaltnak látszott;
gonosz szél kezdett fújni, természetellenes pózban vonagló különös szörnyetegekhez téve hasonlatossá a bokrokat és
a növényeket. Menedékben úgy mondták, hogy ez a szél, amely hátborzongatóan nyög és süvölt a templomok falai
között az utcán, Azyuna istennő jajszava Vashinka ágyában. Lythande gyorsan haladt a sétányok sötétjében.
És ekkor női sikoly hasított a levegőbe.
Lythande egy kopott, rongyos ruhába öltözött fiatal lány törékeny alakját pillantotta meg az árnyékból, ahol
állt; mezítláb volt, és bal fülcimpája vérzett, mintha kitépték volna belőle a fülbevalót. Egy vaskos, tagbaszakadt,
fekete szakállas férfi markában vergődött, s az első, amit Lythande meglátott, a lány vékony, csontos csuklójára
fonódó durva kéz volt; két ujj teljesen hiányzott róla, és a harmadiknak is csak egy íze volt meg. Csak aztán, mikor
már nem is volt rá szükség, pillantotta meg a kék csillagot a bozontos, fekete szemöldökök között: Csonkakezű
Rabben tigrissárga szemét!
Lythande régről ismerte őt, még a Csillag Templomából. Rabben már akkor is romlott lelkű ember volt,
híres a kicsapongásairól. Lythande akkoriban csodálkozott is, miért nem követelik meg a mesterek, hogy mondjon le
erről a hatalomért cserébe. A mágus ajka zord mosolyra húzódott; Rabben paráznasága olyan hírhedt volt, hogy ha
felhagyott volna vele, mindenki rájött volna, mi az ő hatalmának a titka.
Mert a kék csillag minden adeptusának hatalma egy titoktól függött. Mint ahogy az óriásé a régi
legendákban, aki a szívét – s ezzel a halhatatlanságát – egy titkos helyre rejtette a testén kívül, az adeptus is egyetlen
titokba sűrítette össze minden varázserejét, és az, aki rálel a titokra, rendelkezhet az adeptus minden hatalma fölött.
Így hát Rabben titka csak valami más lehet…, de Lythande nem törte ezen a fejét.
A lány nyomorultul felkiáltott, ahogy Rabben csuklójánál fogva megrántotta; mikor a tagbaszakadt mágus
csillaga izzani kezdett, szabad kezével eltakarta az arcát. Lythande voltaképp nem is akart közbelépni, de egyszerre
csak kinn találta magát az árnyékból, s dallamos hangján – amely miatt a kék csillag külső udvarában a
varázslótanoncok inkább dalnoknak, mint mágusnak nevezték – Rabbenre kiáltott:
– Shipri, az ősanya nevében, ereszd el azt a lányt!
Rabben megperdült.
– Ils kilencszázkilencvenkilencedik szemére! Lythande!
– Hát nincs elég nő a Vörös lámpák utcáján, hogy a Templomok utcáján bántalmazol egy gyermekleányt?
Mert Lythande látta, milyen fiatal a lány; hogy milyen vékony a karja, s milyen gyermeki még a bokája, és
hogy melle még nincs teljesen kiformálódva a tépett, koszos tunika alatt.
Rabben Lythande felé fordult, és elvicsorodott.
– Mindig is finnyás voltál, SHYRYV. Ide csak olyan nő jár, aki eladó. Magadnak akarod? Meguntad már a
kövér madámodat ott az Aphrodisia Házban?
– Ne merészeld a nevét a szádra venni, SHYRYV!
– Így aggódsz egy kurva becsületéért?
Lythande szeme megvillant.
– Ereszd el a lányt, vagy fogadd kihívásomat!
Rabben csillaga villámokat szórt; durván félrelökte a lányt. Az ernyedten terült végig a kövezeten, és nem
mozdult.
– Itt fog maradni, míg nem végeztünk. Gondolod, elfuthatna, miközben harcolunk? De ha már itt tartunk,
Lythande, én még sosem láttalak téged nővel – ez a titkod, öregem, hogy nem hálhatsz asszonnyal?
Lythandének arcizma sem rezzent, de bármi történik is, Rabbennek nem szabad ezen a nyomon tovább
haladnia.
– Lehet, hogy te üzekedsz Menedék utcáin, mintegy állat, Rabben, de nekem ez nem szokásom. Békén
hagyod a lányt, vagy harcolsz?
– Talán át kéne engednem neked; hallatlan dolog, hogy Lythande az utcán verekedjen egy nő miatt! Látod,
jól ismerem a szokásaidat, SHYRYV!
„Vashinka kárhozata reá! Most már tényleg meg kell küzdenem vele a lányért!”
Lythande tőrkardja kivillant hüvelyéből, és Rabben felé döfött, mintha saját akarata volna.
– Ha! Azt hiszed, Csonkakezű Rabben karddal verekszik, mint egy senkiházi zsoldos?
Lythande kardjának hegye kék izzással szétrobbant, és csillámló kígyóvá változott; sziszegve visszafelé
tekeredett, el a kardmarkolat mellett, s fogairól méreg csöpögött, amint igyekezett Lythande csuklójára fonódni.
Most Lythande csillaga villant fel. A kard visszaváltozott acéllá, de görbe volt és használhatatlan, alakja egy
visszafelé tekergőző kígyóé. Lythande dühösen elhajította, és szertefröcskölő tűzesőt küldött Rabben felé. A
megtermett adeptus gyorsan nyirkos ködbe burkolta magát, s az apró tűzcseppek sisteregve kialudtak. Lythande
valahol a tudatán kívül regisztrálta, hogy tömeg gyűlik össze körülöttük; egy emberélet során nem fordul elő kétszer,
hogy a kék csillag adeptusai vívnak varázspárbajt egymással Menedék utcáin. Lángoltak a csillagok a két mágus
szemöldökén, s a tomboló villámok kék ragyogásba vonták a teret.
Üvöltő széllökés sodort falánk kis szikrákat magával, melyek sziporkázva örvénylettek Lythande körül;
megérintették a mágus magas alakját, és eltűntek. Majd forgószél támadt, lombjukat tépve korbácsolta végig a fákat,
és megrendítette Rabbent. Lythande fáradt volt; gyorsan be kell fejezni. A szájtáti tömegből később senki sem tudta
volna pontosan megmondani, mi történt, de Rabben meggörnyedt, majd lassan-lassan, hüvelykről hüvelykre előbb
térdre, majd négykézlábra, végül hasra kényszerült, egyre jobban és jobban porba nyomva, dörzsölve arcát ide-oda
ingott, mintha mind mélyebbre akarná ásni magát a mocsokba…
Lythande megfordult, és felemelte a lányt. Az hitetlenül bámult a tagbaszakadt varázslóra, amint fekete
szakállát eszeveszetten a porba dörzsöli.
– Mit csináltál…
– Ne törődj vele! Tűnjünk el innen! A varázslat nem fogja sokáig visszatartani, és ha magához tér, nagyon
dühös lesz.
Semleges gunyorosság élezte Lythande hangját, és a lány látta Rabben porral és mocsokkal borított
szemöldökét, szakállát és a homlokán a kék csillagot…
Szaladt a mágussal, mintha a szürke köpeny sodorná magával; mikor már messze jártak a Mennyek
Ígéretétől, Lythande megállt – olyan hirtelen, hogy a lány el is botlott.
– Ki vagy?
– A nevem Bercy. És a tiéd?
– Igazi mágus nem adja ki könnyen a nevét. Itt Menedékben Lythandének h ívnak. – A varázsló lenézett a
lányra, és meghökkenten vette észre, hogy a kosz és a zilált ruha alatt nagyon szép és fiatal. – Elmehetsz, Bercy.
Nem fog hozzád érni többé. Tisztességes harcban jobbnak bizonyultam nála.
A lány Lythande vállára vetette magát, és belecsimpaszkodott.
– Ne küldj el! – rimánkodott rajongó szemekkel.
Lythande elkomorodott. A dolog előrelátható volt. Bercy persze azt hiszi – és ki ne hinné azt egész
Menedékben –, hogy a párbajt őérte vívták, és most kész odaadni magát a győztesnek. Lythande elhárító
kézmozdulatot tett.
– Nem…
A lány szemében szánalom csillant.
– Akkor hát igaz, amit Rabben mondott… az a titok, hogy megfosztottak a férfiasságodtól?
Ám a szánalmon túl valami elragadó kajánság szikrája villant fel: micsoda pikáns téma! Ínyencfalat lesz a
Nők utcája számára.
– Csend! – Lythande pillantása parancsoló volt. – Gyere!
A lány követte a kanyargó sikátorokban, egész a Vörös lámpák utcájáig. Lythande nagy önbizalommal
lépkedett; elhaladt a Hableányok Háza mellett, ahol – úgy mondják – éppoly egzotikus gyönyörök várják a belépőt,
mint a név sejteti; aztán a Korbácsok Háza következett, amit mindenki utált, csak azok nem, akiket nem engedtek be
máshová; és végül megállt a Zöld Úrnő arca alatt, akit messze Rankén túl imádtak, s belépett az Aphrodisia Házba.
Bercy tágra nyílt szemmel bámulta az oszlopos előcsarnokot, a lámpások százainak ragyogását, a
csodálatosan öltözött nőket, akik brokátkereveteken lustálkodtak, míg valamelyik vendég nem szólította őket. Ruháik
és ékszereik gyönyörűek voltak – Myrtis jól ismerte az üzletet, és tudta, hogyan kell tálalni az árut –, s Lythande
sejtette, hogy a rongyos Bercy irigykedve nézi őket; ő valószínűleg a bazárban árulta magát néhány rézgarasért vagy
egy darab kenyérért, mióta elég idős volt hozzá. És mégis, akár a szemétdombon kivirító virágokban, volt benne
valami friss, finom szépség, fehérarany és sziromszerű. Még így, rongyosan és csonttá soványodva is megérintette
Lythande szívét. ,
– Ettél már ma, Bercy?
– Nem, uram.
Lythande odahívta Dzsírót, a megtermett eunuchot, akinek az volt a dolga, hogy felkísérje a törzsvendégeket
kiválasztott hölgyük szobájába, és kidobja a részegeket meg a gorombáskodókat. Dzsíró jött – nagy, rengő pocakkal
és anyaszült meztelenül, egy aprócska ágyékkötőt meg egy fülbevalót kivéve (volt valaha egy fülbevalóárus
szeretője, aki rajta reklámozta a portékáját).
– Miben állhatunk Lythande, a nagy mágus szolgálatára?
A párnákon és kereveteken üldögélő nők meglepve és izgatottan csiviteltek egymás közt, s Lythande szinte
hallotta a gondolataikat: „Eddig még egyikük se tudta a nagy varázslót lekötni vagy elcsábítani, és most ezen a
rongyos utcalányon akadt meg a szeme?” És Lythande tudta; hogy – nők lévén – látják a felhőtlen szépséget, ami
átragyogott Bercy rongyain.
– Beszélhetnék Myrtis úrnővel, Dzsíro?
– Most épp alszik, ó, nagy varázsló, de utasítást adott, hogyha rólad van szó, bármikor felébreszthetjük. Ez a
kicsi itt – senki eleven ember nem lehet kevélyebb egy divatos bordély főeunuchjánál – a tiéd Lythande, vagy
ajándék úrnőmnek?
– Meglehet, mindkettő. Adj neki valami ennivalót, és keress egy helyet, ahol elalhat!
– És a fürdő, ó, Lythande? Elég bolhája van, hogy elárasszon egy teljes emeletnyi kerevetet.
– Persze, egy fürdőt meg egy fürdőslányt is illatszerekkel és olajokkal – mondta Lythande – és valami
olyasmit, ami legalább távolról emlékeztet egy öltözet ruhára.
– Bízd csak rám – felelte Dzsíro dölyfösen, és Bercy ijedten nézett Lythandére, de ment, mikor a mágus
intett neki.
Amint Dzsíro elvitte a lányt, Lythande meglátta Myrtist az ajtóban; teltkarcsú nő volt, már nem fiatal, de
mágikus szépség volt az arcára fagyva. Tekintete a tökéletessé varázsolt vonások közt meleg volt és szerető, ahogy
Lythandére mosolygott.
– Nem vártalak, kedvesem. Ez a tiéd? – Fejével az ajtó felé intett, amerre Dzsíro a rémült Bercyt elvezette. –
Tudod, hogy valószínűleg azonnal elszalad, amint leveszed róla a szemed?
– Bár lenne úgy, Myrtis! De félek, nincs olyan szerencsém,
– Jobb, ha elmondod nekem az egészet – felelte Myrtis, és végighallgatta Lythande tömör, szűkszavú
beszámolóját.
– Ha pedig kinevetsz, Myrtis, visszavonom a varázslatomat, és mindenki előtt szégyenszemre leleplezem
Menedékben a szürke hajad meg a ráncaidat!
Myrtis azonban túl régóta ismerte Lythandét ahhoz, ne vegye komolyan ezt a fenyegetést.
– Tehát a lány, akit megmentettél, most bele van bolondulva a vágyba, hogy a nagy Lythande szeresse őt! –
Myrtis kuncogott. – Tényleg olyan, mint egy régi ballada!
– De mit tegyek, Myrtis? Shiprire, az ősanyára, ez aztán a dilemma!
– Fogadd bizalmadba, és mondd el neki, miért nem szeretheted!
Lythande elkomorult.
– Te tudod a titkom, hiszen nem volt más választásom; ismertél engem, mielőtt mágussá váltam, hogy a kék
csillagot viseljem…
– És mielőtt kurva lettem – bólintott Myrtis.
– De ha most bolondot csinálok ebből a lányból, csak azért, mert a szerelmemet akarta, ugyanúgy fog
gyűlölni, mint ahogy most szeret; és senkiben sem bízhatok meg, senkinek sem adhatom kezére életemet és
hatalmamat. Mindaz, ami az enyém, a tiéd is, Myrtis, a közös múltunk miatt, s ez a varázserőmre is vonatkozik, ha
valaha szükséged lenne rá. De ennek a lánynak nem mondhatom el.
– Mindenképpen tartozik neked valamivel, amiért kiszabadítottad Rabben karmaiból.
– Majd meggondolom még – mondta Lythande –, de most siess, hozz valami ennivalót, mert éhes vagyok és
meg is szomjaztam.
Lythande visszavonult egy magánszobába, s evett és ivott abból, amit Myrtis személyesen szolgált fel neki.
Myrtis így szólt:
– Én sosem esküdtem volna meg erre… hogy soha életemben nem eszem és nem iszom férfiszem előtt.
– Ha az adeptus hatalmára vágynál, örömmel betartanád – mondta Lythande. – Ma már ritkán érzek
kísértést, hogy megszegjem; csak attól félek, hogy akaratlanul teszek ellenére. Nem ihatok a kocsmákban, mert hátha
akad a nők között egy olyan fura férfi, aki abban leli örömét, hogy női ruhákat ölt; még itt sem étkezhetek a te
lányaid között, ugyanezért. Minden varázserő az eskütől függ… és a titoktól.
– Akkor nem tudok segíteni – felelte Myrtis –, de nem vagy köteles igazat mondani neki; mondd azt, hogy
esküt tettél: nők nélkül fogod leélni az életed.
– Ezt megtehetném – mondta Lythande, és mogorván befejezte vacsoráját.
Később behozták a tágra nyílt szemű Bercyt, akit teljesen elbűvölt finom ruhája és frissen mosott haja,
amely puhán göndörödött fehéresrózsaszín arcocskája körül, meg a fürdőolajok és parfümök édes illata, amely
körüllengte őt.
– A lányok itt olyan szép ruhákat viselnek, és egyikőjük azt mondta nekem, hogy ha akarnak, ehetnek akár
naponta kétszer is! Gondolod, elég csinos vagyok, hogy Myrtis úrnő itt tartson?
– Ha akarod. Több vagy, mint gyönyörű.
De Bercy bátran így szólt:
 – Én inkább a tiéd szeretnék lenni, varázsló. És ismét szenvedélyesen Lythande nyakába ugrott, keze
görcsösen csimpaszkodott a ruhájába, megpróbálta a magáéhoz vonnia sovány arcot. Lythande, aki ritkán érintett
meg bármiféle élőlényt, gyöngéden tartotta, és igyekezett leplezni megdöbbenését.
– Bercy, gyermekem, ez csak futó szeszély. Elillan, mint a füst.
– Nem! – sírta a lány. – Szeretlek, csak téged szeretlek!
És ekkor érzékeny idegei legmélyén, gyöngén, de félreismerhetetlenül, Lythande megérezte azt a röpke
rezzenést, azt a feszült borzongást, ami közölte vele: VARÁZSLAT FOLYIK A KÖZELBEN. Nem Lythande ellen.
Azt védeni lehetett volna. Csak valahol a szobában.
Itt, az Aphrodisia Házban? Lythande tudta, hogy Myrtisre rábízhatja életét, hírnevét, vagyonát, a kékcsillag
varázshatalmát magát is; próbára tette már ezelőtt. Ha eléggé megváltozott volna, hogy árulóvá váljon, az
nyilvánvaló lett volna az aurájából, amint Lythande közelébe ér.
Tehát csak a lány marad, aki itt kapaszkodik beléje, és azt nyöszörgi:
– Meghalok, ha nem szeretsz! Meghalok! Mondd, hogy nem igaz, hogy képtelen vagy szeretni! Mondd,
hogy gonosz hazugság, hogy a mágusokat férfiatlanítják, és soha nem hálhatnak nővel…
– Úgy bizony, ez gonosz hazugság – jelentette ki higgadtan Lythande. – Becsületemre mondom,
biztosíthatlak, hogy engem senki nem férfiatlanított meg.
Ám Lythande idegei, miközben e szavakat mondta, pattanásig feszültek. A mágusok persze hazudhatnak, és
ezt többnyire meg is teszik. Lythande jó okkal éppoly rezzenéstelenül hazudna, mint bárki más. De a kék csillag
törvénye úgy szólt, hogy ha az adeptusnak egyenes kérdést tesznek föl közvetlenül a titkát illetőleg, nem hazudhat.
És Bercy, mit sem sejtve, csak egyetlen kérdésre járt a végzetestől, ami fényt derít a titokra.
Lythande mágiája hatalmas erőfeszítéssel birokra kelt magával az idővel; a lány megmerevedett, tudata
kikapcsolt, s Lythande hátralépett, elég távolra, hogy kiolvashassa az auráját. És igen: a vibráló mező erővonalai
között ott volt a kék csillag árnya. Rabbené; Rabben vasakaratáé, amint uralkodik a lány fölött.
Rabben. Csonkakezű Rabben kiterjesztette hatalmát a lányra; ő agyalta ki és rendezte meg ezt az egészet, a
találkozást is, ahol Bercyt meg kellett menteni; varázslatot bocsátott a lányra, hogy csábítsa el és bűvölje meg
Lythandét.
A kék csillag törvénye tiltotta a csillag adeptusának, hogy megöljön egy másik adeptust, mert
mindannyiukra szükség lesz az utolsó napon, hogy fej fej mellett küzdjenek a káosz ellen. Ám ha az egyik adeptus ki
tudja csalni a másiktól a hatalma titkát… akkor arra, akit megfosztottak a varázserejétől, nincs már szükség a káosz
ellen, és végezni lehet vele.
Most mit tegyen? Ölje meg a lányt? Rabben ezt is válasznak tekintené; Bercyre olyan varázslatot bocsátott,
ami ellenállhatatlanná teszi ő2 minden férfi szemében; ha Lythande érintetlenül küldi el lányt, Rabben tudni fogja,
hogy Lythande titka ezen a környéken rejlik, és nem fog nyugodni, míg ki nem deríti. Mert ha Lythandére nem hat e
csáberővarázs, amellyel Bercyt ellenállhatatlanná tette, akkor vagy eunuch, vagy homoszexuális, vagy… Lythande
homlokán kiütött a verejték, és nem merte befejezni a gondolatot. A titok csak addig van biztonságban, míg rá nem
kérdeznek. Az aurából nem lehet kiolvasni, de egyetlen kérdés és mindennek vége.
„Meg kéne ölnöm a lányt – gondolta Lythande. – Most már harcban állok, és nem csak a mágiámért, hanem
a titkomért és életemért is. Mert ha elveszíteném a varázserőmet, Rabben bizonyára késedelem nélkül végezne
velem, megtorlásul ujjai elvesztéséért.”
A lány még mindig mozdulatlanul állt, és a távolba révedt. Milyen könnyen át lehetne vágni a torkát! Aztán
Lythandének eszébe jutott egy régi tündérmese, amit felhasználhatna, hogy megmentse a kék csillag titkát.
Meglobbant a fény, ahogy az idő visszatért a helyiségbe. Bercy még mindig sírva kapaszkodott a mágusba,
nem vett észre semmit. Lythande döntött; a lány megérezte magán az ölelő karokat, majd a varázsló csókját szomjas
ajkán.
– Szeretned kell, különben meghalok! – zokogta Bercy.
– Enyém leszel. – A puha, semleges hang gyöngéd volt és simogató. – De szerelem közben még egy mágus
is sebezhető; gondoskodnom kell a védelemről.
Előkészítenek majd nekünk egy szobát, amelyben nem lesz se fény, se hang, az én mágiámat kivéve; neked
pedig meg kell esküdnöd, hogy nem nézel rám, és nem érintesz meg, csak abban a mágikus fényben. Megesküszöl
erre az ősanyára, Bercy? Mert ha megteszed, úgy foglak szeretni, ahogy még nőt ezen a világon nem szerettek.
– Esküszöm – suttogta remegve a lány.
És Lythande szíve elfacsarodott fájdalmában, hogy Rabben ilyen könyörtelenül kihasználta őt; mert Bercy
elevenen égett a mágus iránt érzett kielégítetlen, bűverejű szerelmében olyannyira, hogy e szenvedélyért mindent fel
tudott volna adni. Lythande keserűn gondolta: „Bárcsak szerethetne engem a varázslat nélkül is; akkor
viszontszerethetném… Bárcsak rábízhatnám a titkomat! De ő csak Rabben eszköze, azért szeret, mert az akarja
így… nem magától, nem igazán…”
 S így mindaz, aminek kettejük között most történnie kell, csak dráma, Rabben rendezésében.
– Mindent előkészítek számodra a mágiámmal.
Lythande távozott, s bizalmasan közölte Myrtissel, mire lesz szüksége; a nő nevetni kezdett, de aztán egy
pillantást vetett Lythande holtsápadt arcára, és abbahagyta. Jóval azelőttről ismerte Lythandét, hogy a kék csillag
azok közé a szemek közé került; és megtartotta a titkot, mert szerette őt. Elfacsarodott a szíve, mikor szenvedni látta,
akit ennyire szeretett.
– Minden elő lesz készítve – mondta. – Ne tegyek valami szert a borába, hogy legyengüljön az akarata, és
könnyebben megbűvölhesd?
Lythande hangjában iszonyú keserűség csengett.
– Ezt Rabben már megtette helyettünk, mikor varázslatot bocsátott rá, hogy belém szeressen.
– És máskülönben… tudnád szeretni? – kérdezte Myrtis tétován.
– Menedék összes istenére… Ó, te csak nevetsz rajtam! Ősanya, segíts! De máskülönben, igen: tudnám
szeretni, ha nem lenne Rabben bábja.
Mikor minden készen állt, Lythande belépett az elsötétített szobába. Nem égett más fény, csak a kék
csillagé. A lány egy ágyon feküdt, s túlfűtött önfeledtséggel nyújtotta karját a mágus felé.
– Jöjj, jöjj, szerelmem!
– Mindjárt – mondta Lythande, leült melléje, s oly gyöngédséggel simogatta meg a haját, amit még Myrtis
sem tudott volna feltételezni róla. – Eléneklem neked az én népem egyik szerelmes dalát, jó?
A lány megvonaglott erotikus eksztázisában.
– Minden jó nekem, bármit csinálsz, szerelmem, mágusom.
Lythande érezte a végső kétségbeesés ürességét. A lány gyönyörű volt, és szerette őt. Kettejüknek vetették
meg az ágyat, amelyben feküdt, s mégis egy egész világ választotta el őket egymástól. A mágus nem bírta elviselni.
Lythande énekelni kezdett csodaszép, dallamos hangján; szívbe markolóbb volt ez a hang bármily varázslatnál.

A fél éjszaka eltelt,

S a holdfény megfakulván
Elhomályosul immár
A csillag fénye is;
Makacskodik az égbolt,
A hajnalt nem kívánja;
Fekszem magányosan…

„Úgy foglak szeretni, ahogy nőt még ezen a világon nem szerettek.”
Az ágyon fekvő lány és a mágus mozdulatlan alakja között, amint a varázslóköpeny tompa puffanással a
padlóra hullt, egy lidércforma támadt: Lythande hasonmása, magas és sovány, lángoló szemekkel és egy csillaggal a
homlokán, teste fehér és makulátlan; a mágus alakja, diadalmas, férfias, ahogy a mozdulatlanul várakozó nőhöz
közelít. A lány lelke riadtan verdesett – megragadták, elfogták, megbűvölték. Lythande egy pillanatra látni engedte a
képmást, Bercy nem vette észre mögötte az igazi Lythandét; aztán mikor szeme lecsukódott, hogy eksztatikus
örömmel várja az első érintést, a mágus könnyed ujjai végigsimítottak arcán.
– Lásd… amit akarok, hogy láss!
– Halld… amit akarok, hogy hallj!
– Érezd… de csak amit akarok, hogy érezz!
A lány immár teljesen a lidércvarázs hatalmában volt. Lythande mozdulatlanul, megkövült szemmel nézte,
amint ajka rátapad a semmire, és láthatatlan ajkak csókolják vissza; tudta, hogy valójában mi öleli, mi becézi őt. Az
erőszakos illúzió igézete újra és újra az eksztázis csúcsaira juttatta Bercyt, míg fel nem sikoltott elragadtatásában.
Csak Lythandének volt keserű az a kiáltás; mert nem neki szólt, hanem a lidérclénynek. .
A végén kielégülten, csaknem eszméletlenül nyúlt el az ágyon; Lythande pedig nézte és szenvedett. Mikor
Bercy újra kinyitotta a szemét, Lythande szomorúan nézett le rá.
Bercy bágyadtan nyújtotta feléje a karját.
– Igazat mondtál, kedvesem: úgy szerettél engem ma éjjel, ahogy nőt ezen a világon még nem szerettek.
Lythande pedig először és utoljára a lány fölé hajolt, s hosszú, végtelenül gyöngéd csókot nyomott az ajkára.
– Aludj, kicsim!
S míg a lány elégedett, elcsigázott álomba merült, a varázsló elsírta magát.
Nem sokkal ezután Lythande útiköpenyben állt Myrtis kis szobácskájában.
– A varázslat ereje tartani fog. Mihelyt felébred, siet elújságolni Rabbennek, amit Lythandéről, a páratlan
szeretőről megtudott. A fáradhatatlan férfiasságú Lythande, aki kimerülésig szereti a nőket! – A mágus dallamos
hangja érdes volt a keserűségtől.
– És mire visszatérsz Menedékbe, rég megszabadult már a varázslattól, és elfelejt téged a sok más szerető
között – bólintott Myrtis. – Jobb is ez így.
– Igaz. – De Lythande hangja megcsuklott. – Vigyázz rá, Myrtis! Légy jó hozzá!
– Esküszöm, Lythande.
– Bárcsak szerethetett volna… – A mágus elnémult, és könnyek szöktek a szemébe; Myrtis fájó szívvel
felnézett, nem tudta vigasztalni.
– Bárcsak szerethetett volna így, ahogy vagyok, Rabben varázsa nélkül! Minden fondorlat nélkül! De attól
féltem, nem tudom elűzni a bűbájt, amit Rabben bocsátott rá… és nem bízhatom benne, hogy nem árul el, miután…
Myrtis dundi karjával gyöngéden átölelte Lythandét.
– Megbántad?
A kérdés kétértelművolt. Jelenthette ezt: „Megbántad, hogy nem ölted meg a lányt?” Vagy akár ezt is:
„Megbántad az esküdet; s hogy a titoknak a végső napig titoknak kell maradnia?” Lythande ez utóbbit választotta.
– Megbánni? Hogy bánhattam volna meg? Egy napon rendem minden tagjával az oldalamon fogok harcolni
a káosz ellen; még Rabben is ott lesz, ha addig nem öli meg valaki. Ez pedig önmagában igazolja titkomat és
létezésemet. De most el kell hagynom Menedéket; ki tudja, mikor fordul úgy a világ kereke, hogy ismét erre járok?
Adj egy búcsúcsókot, nővérem!
Myrtis lábujjhegyre állt. Ajka megérintette a mágusét.
– Míg viszont nem látjuk egymást, Lythande. A Zöld úrnő kísérjen és vigyázzon utadon! Ég veled, drága
húgocskám!
És Lythande, a varázslónő kardot övezett derekára, s csöndben és láthatatlan utakon, épp hajnalhasadtakor,
elhagyta Menedék városát. És a kék csillag izzását a homlokán elhomályosította a felkelő nap. Egyetlenegyszer sem
nézett vissza.

Kornya Zsolt fordítása

Rőczei György rajzai
 MARYLOIS DUNN

Kandúr meg a Másik

Kandúrnak csak hosszas csatározások után sikerült kiharcolnia, hogy a terem egyetlen napsütötte pontján, az
ablakpárkányon alhasson; most felébredt, és tágra nyitotta a szemét. Szokatlan érzése támadt. Kandúr volt, meg még
valami más is.
Nevetés harsant a teremben, és Kandúr pislogva felült, mert tudni szerette volna, vajon rajta kacagnak-e.
Nem kedvelte a célpont szerepét. Az emberek feléje néztek ugyan, de látszólag nem rajta derültek.
Próbaképpen megnyalta a bal mancsát; ugorjon le és nézzen vacsora után? Furcsa: valahogy idegennek
érezte a testét… Rémületet érzett. Rémületet? Nem. Ezt nem állíthatja. Teljesen összezavarodott. f5 soha életében
nem félt semmitől. Megriadt egyszer-egyszer. Megesett, hogy felkavarta valami. Gyakran dühbe gurult. De hogy
megrémült volna? Soha!
De akkor mi ez a hideg, émelyítő csomó, ami a megemésztett ebédje kényelmes helyét bitorolja? Félelem.
Kinyitotta apró száját, és lihegni kezdett, mint egy nagy kutya, hogy enyhítsen a testében feszülő nedves gombóc
feszítésén. Félelem. Mitől kell félnie?
Magától nem. Ennyit tudott. Valami Más lakozott benne. Egy picike, rettegő valami rejtőzködött érintetlenül
hagyott énjében. Hogy merészelt ilyet tenni? Hogy merészelte?!
Tüzes, sárga szikrákat hányt Kandúr szeme. Sötét pupillái kitágultak, eltakarták az aranyszínű
szivárványhártyát, s a karmok is kinyúltak a bársonyosan puha párnácskák közül.
NE, NE, kiabálta a rémült hang a fejében. NE MUTASS KI SEMMIT. LEGYÉL KANDÚR. NE HAGYD,
HOGY ÉSZREVEGYÉK, HOGY MÁS VAGY
Ki vagy te? Mi vagy te? Hogy kerültél belém? kérdezte Kandúr számonkérőn. Ez a benne lakozó Másik
lekötötte a figyelmét; pislogott, behúzta karmait, és mancsait maga alá húzva újra elnyúlt a napon. A szoba belseje
felé fordult; résnyire összeszűkült szemmel figyelte a történéseket.
NÉZZ CSAK ODA! LÁTOD AZT AZ IFJÚT A KANDALLÓNÁL? LÁTSZÓLAG ÉLETTELENÜL
HEVER OTT
Kandúr felcsapta az egyik fülét. Meghalt?
NEM HALT MEG, mondta a Másik. A BOSZORKÁNYASSZONY KIŰZTE BELŐLE A LELKET.
ERRŐL BESZÉL MOST. ÉRTED, AMIT MOND?
Kandúr mindkét fülét hátravetette, és türelmetlenül megemelte alsótestét. Hát persze hogy értem.
Feszültfigyelemmel hallgatta a Boszorkányasszonyt; ő kacagott az előbb.
– Nem látod? – mondta a nő a kastély urának.
– A fiúból kiszállt a lélek.
– Nem értem, miért jó ez nekünk. A fiút imádja az apja. Azt akarod, hogy háborúba keveredjünk a halála
miatt?
– És te azt akarod, hogy azt a lányt válassza, aki iránt vonzalmat érez? A lány boszorkányjelölt. Már most
vonzódik ehhez a Kharis nevű fiúhoz. Még egy hónap, és egészen belehabarodik, akkor pedig oda a tehetsége.
– Ez csak feltevés.
A nő rámosolygott.
– Szoktam én tévedni?
A várúr az élettelennek látszó test fölé hajolt.
– Lélegzik. Felébredhet még?
– Csak akkor, ha a lelke visszatér a testébe, mielőtt még elkapná valamelyik sólyom.
– Sólyom? Nem értem.
– Amikor megkaparintottam a lelkét, kiszakítottam a testéből, és kiengedtem az ablakon. Az elszabadult
lélek beleköltözik az első élőlénybe, ami az útjába akad. Most az egyik dús tollazatú galamb testében tanyázik az
istálló tetején.
A várúr az ablakhoz lépett, és kinézett a galambokra. Kandúr teljesen mozdulatlan maradt, mintha a napon
szunyókálna. A várúr szórakozottan megdörzsölte macskája fülét, ő pedig dorombolt egy kicsit. Aztán a férfi
visszament, és a Boszorkányasszonyra nézett.
– Biztos vagy benne, hogy a lélek eljutott a galambokig?
A Boszorkányasszony újra felnevetett hideg, kellemetlen, trillázó hangján.
– Hogy esetleg a macskába? Nem valószínű. Jobban célzok én annál. Különben is, nézd csak, milyen
nyugalmasan alszik ott a napon! Nem. Kandúr tébolyultan rohangálna, az eszét vesztené attól, az idegenségtől, amit
a belsejében érez. Látod, hogy mozgolódnak a galambok? Röpködnek. Köröznek. Az egyik különösen zavartnak
látszik, az izgatja a többit. Biztosíthatlak, Kharis szelleme hamarosan az egyik sólyom martaléka lesz, mi pedig
megszabadulunk tőle, anélkül, hogy gyilkosságra kellene vetemednünk. De addig, míg az apáért küldünk, féltő
szeretettel kell ápolnunk ezt a szegény fiút, akin ilyen hirtelen roham formájában tört ki a szörnyű kór. A
szelleműzésre gondolnia sem szabad senkinek. Most sem. Később sem.
A várúr újra kinézett az ablakon, s eközben hirtelen, hangos szárnysuhogással az egész galambcsapat a
levegőbe emelkedett. A madarak pánikba estek, egyszer erre, másszor amarra indultak; mintha valami emberi szem
számára láthatatlan jelnek engedelmeskedve változtatnának egytől egyig irányt egy pillanat leforgása alatt. Ez a
manőverezés nem sok jót hozott számukra. Kiterjesztett szárnyú, hatalmas sötét árny csapott le a magasból, s
szárnyainak suhogása jól hallatszott a riadt galambcsapat verdesése közepette is. Sólyom kaparintotta éles karmai
közé az egyik galambot, és a lábához kötözött selyemzsinórt maga után húzva felröppent vele egy közeli tűlevelű
fára.
A galamb húsába tépett, és a várúr látta a haldokló állat csillogó vérét a nap fényében. A kandallónál heverő
mozdulatlan alakra pillantott.
– Él – szólt a Boszorkányasszony. – Nem ez volt az.
Kandúr felült, nyújtózkodott; először a jobb hátsó lábát nyújtóztatta ki szétterpesztett ujjakkal, aztán a balt.
Hátát meggörbítette, és amennyire csak tudta, előrenyújtóztatta mellső lábának karmait, s végigkarmolt velük a
fekhelyéül szolgáló hímzett párnán.
– Hagyd ezt abba, Kandúr. – A nő fenyegető mozdulatot tett feléje. – Több eszed van neked annál, mint
hogy párnákat szaggass szét.
Kandúr sértésnek vette, hogy ilyen durván félbeszakították nyújtózkodását. Leszökkent a párkányról, és
farkát dölyfösen megfeszítve lassan a konyha felé indult. Mit képzel ez magáról? morfondírozott magában.
Igazságos csatában nyertem el a párnát. Jogomban áll széttépni, ha úgy tartja a kedvem.
MÉG KÉPES VAGY MAGADRA HARAGÍTANI? kérdezte a Másik. NÉZD CSAK, MIT TETT VELEM!
NEM FÉLSZ, HOGY VELED IS ELBÁNIK, HA RÁJÖN, HOL VAGYOK?
Ki fogja elárulni neki? kérdezte Kandúr. Egy macskának, ha helyén van az esze, nincs félnivalója sem itt,
sem máshol.
MINTHA NEM ZAVARNA TÚLSÁGOSAN, HOGY KETTEN OSZTOZUNK A TESTEDEN.
Sok bánatot fogsz nekem okozni? Állandó rettegésben leszel, és arra próbálsz majd kényszeríteni, hogy a
szándékom ellenére cselekedjek?
HÁT, AMI AZT ILLETI, ELŐSZÖR FÉLTEM EGY KICSIT, DE ÚGY LÁTOM, URA VAGY A
HELYZETNEK. HA NEM ZAVAR A JELENLÉTEM, NÁLAD MARADOK, AMÍG SZERÉT NEM EJTJÜK,
HOGY VALAMIKÉPP VISSZAKERÜLJEK A SAJÁT TESTEMBE. NEM LESZ BAJOD VELEM. MEGÍGÉREM.
Nagyszerű. Még élvezem is, hogy van valakim, akivel közvetlenül beszélgethetek. Súlyos telhet jelent nekem,
hogy pantomimeznem kell itt, ezek között az ostobák között.
CSAK EZT A HÁZAT LAKJÁK OSTOBÁK, VAGY MINDENHOL UGYANEZ A HELYZET?
Nem jártam sokfelé. Abból, amit más macskáktól meg azoktól a hülye, talpnyaló kutyáktól hallok, arra kell
következtetnem, hogy így van ez mindenütt. Az emberek elvesztették a képességüket arra, hogy felsőbbrendű
lényekkel kommunikáljanak.
AZT HALLOTTAM, HOGY A SOLYMÁSZOK TUDJÁK, MIRE GONDOLNAK A MADARAIK.
Abszurdum. A madarak nem gondolkoznak. Cselekszenek, és ingerekre reagálnak. Egyértelműen
alsóbbrendű fajok. És azt hogy értetted, hogy „amíg szerét nem ejtjük”, hogy visszakerülj a saját testedbe? Erre nem
vállalkozom önként. Szívesen fogadlak, mert ez tűnik számomra észszerűnek, de nem veszek részt semmiféle, a
Boszorkányasszony ellen irányuló ármánykodásban. Itt ő az úr. Én csak tudom, merre simogatják azt a bizonyos
szőrt.
A Másik csak hallgatott.
Kandúr megállt a konyhaajtóban; a kedvenc szakácsnőjét kereste. Amikor megpillantotta, rászegezte a
tekintetét, és azt mondta: Válogatós vagy? Ettől jóformán bármit ki tudok csikarni.
NEKEM MINDEGY, szólt a Másik. ÚGY TŰNIK, A SZELLEMEM NEM SZOKOTT MEGÉHEZNI.
Úgy látom, libát kopaszt. Talán elkunyizhatok egy májat. Kandúr odasomfordált kedvenc szakácsnőjéhez, s
eközben gondosan kikerülte a másik konyhást. Becsusszant a terebélyes szoknya alá, és először azzal jelezte
érkezését, hogy fejét a szakácsnő lábikrájához dörgölte, azután pedig testének teljes hosszával a bokái közé
nyomakodott. A művelet végén megmerevedett farkával a nő térdalját verdeste.
– Jajj, te Kandúr! – a szakácsnő odébb cammogott, és kihessegette a macskát a szoknyája alól. – Ne kezdj
olyasmibe, amit nem tudsz befejezni. – Elnevette magát, és lehajolt, hogy megdögönyözze.
Kandúr harsány, recsegős dorombolással válaszolt, és hátát a szakácsnő paskoló kezéhez nyomta.
 – Tündér vagy – dünnyögte az asszony. – Meghozták a friss tejet. Kérsz egy tálkával?
Kandúr válaszképpen odaállt a szakácsnő két térde közé, és a combjához dörzsölte az arcát.
– Kapsz tejfelt – kuncogta az asszony, és teletöltött neki egy csészealjat, azt pedig biztonságba helyezte az
egyik asztal alatt, nehogy a többi arra járó szakács meg kukta lába alá kerüljön.
Érted már, mit szeretek ebben? kérdezte Kandúr.
MINDEN ÉTELT ÍGY, KOLDULÁS ÚTJÁN SZERZEL?
Kandúr abbahagyta a lefetyelést, és tisztára nyalta a bajszát. Én nem tartom koldulásnak. Érzelmekkel
fizetek neki azért, amit ad.
Visszatért a tejfeles tálkájához, és rá sem hederített az asztal körül sürgölődő lábakra, a lármázó emberi
hangokra meg a főzőedények zörgésére; az esti ünnepségre készülődtek. Amikor senki sem figyelt oda, a szakácsnő
egy fél libamájat pottyantott az asztal alá, Kandúr pedig azonnal lecsapott az adományra, rágta, ízlelgette, aztán
gyorsan lenyelte. Várakozott még egy kicsit, hátha csurran-cseppen még valami finomság, de a szakácsnőnek túl sok
dolga akadt, nem ért rá az ő kulináris vágyaival foglalkozni. Várakozás közben Kandúr alaposan megmosdott.
Különös figyelmet fordított a hátsó lábujjai közötti szőrpamacsra, amire valami ocsmányság ragadt. Addig
ráncigálta, huzigálta, nyaldosta a lábujjait, míg a Másik meg nem szólalt: ELÉG. ELÉG. HA TOVÁBB CSINÁLOD,
LEKAPAROD AZ ÖSSZES BŐRT AZ UJJAIDRÓL. HA MOSAKODNOD KELL, IGYEKEZZ! MOSSÁL MÁR
VALAMI MÁST!
Azt hittem, nem szólsz bele, morogta Kandúr, de váltott: most az egyik mancsát érintette hosszú farka
végéhez, s így mosta végig az egész végtagot.
MILYEN GYAKRAN MOSAKSZOL? EZ MÁR A MÁSODIK ALKALOM, AMIÓTA VELED VAGYOK.
Éppolyan gyakran, amilyen gyakran szükséges, mondta Kandúr. Akkor mosakszom, amikor szükségét érzem,
amikor unatkozom, amikor valami szennyes kéz hozzáér a szőrömhöz Akkor mosakszom, ha úgy akarok tenni, mintha
nem érdekelnének a dolgaik A mosdás kiváló módszer a figyelmük elterelésére. Ha a te fajtád többet mosdana,
kevesebb időtök lenne rá, hogy baba keveredjetek.
A Másik felkacagott. TALÁN IGAZAD VAN.
Abban a pillanatban a Másik úgy megrémisztette Kandúrt, aki különben is ingatag lábakon állt már a
hátcsontja alsó részének mosdatása közben, hogy az csaknem hanyatt vágódott.
Mi az?
FIGYELJ! Ő AZ. A LÁNY. FIGYELJ!
Az, amelyik bajba keveredett?
CSITT! FIGYELJ!
– Jaj, Hurbis! Megtennéd, hogy tálcára teszed az ételt, hogy felvihessem a szobámba? Képtelen vagyok
odalent enni a nagyteremben, és hallgatni, hogyan ujjonganak azon, amit Kharisszal tettek.
– Mit tettek a fiúval?
– Nem tudom. Megbabonázták, vagy valami altatószert adtak be neki. Nem árulják el. Annyit tudok, hogy
eszméletlen; mozdulatlanul fekszik a szobájában, mint egy halott, de lélegzik. Csak azt nem tudom, meddig még.
– Talán addig tart csak a rontás, amíg téged szépen beavatnak.
– Szívesen lemondanék a beavatásról, ha ezzel megmenthetném az életét. Nem szeretném, ha miattam
kellene meghalnia.
– Szíveden viseled a sorsát?
– Nem is tudom. Kedvelem a fiút. Kedves, barátságos, és szeretek vele beszélgetni. Ő az egyetlen ebben a
házban, aki emberszámba vesz, és nem pusztán egy majdani boszorkát lát bennem. No persze te vagy a másik
kivétel.
– Buta beszéd ez, kicsi lány. Láttam én itt már sok-sok magadfajtát. Mindegyikőtökkel ugyanúgy bánnak.
Ha nem szokod meg, hogy elkülönítsd magad a köznéptől, sohasem lehet belőled Boszorkányasszony. A mágikus
tudományok művelése remeteéletet feltételez.
– De olyan magányos életforma ez.
– Így igaz. És most kell döntened, akarod-e vagy sem. Ha férjet, családot szeretnél, azonnal menj el innen.
Add össze magad egy ifjúval. Kharis nagyon megfelelne. Nem is számít, ki az illető. De még mielőtt sor kerülne az
eskütételre, meg kell tenned ezt a lépést, ez pedig alkalmatlanná tesz majd a boszorkányságra. Ha egyszer átlépted a
valóságos és a lehetséges dolgok közötti határt, nincs visszaút. Mindenki számára, mást és mást jelent a boldogság.
Nem vagy már gyermek. El kell döntened, mégpedig sürgősen, miben találod meg a boldogságod. Ha nem akarsz
boszorkány lenni, gyorsan válaszd a másik utat.
– Meg kell gondolnom; időre van szükségem.
– Szerintem nincs több időd.
AZT HISZEM, IGAZA VAN A SZAKÁCSNŐNEK. NINCS IDŐ, KANDÚR. MIT TEHETÜNK?
 Már megint itt van ez a „mi”. Én nem tudom, mi a teendő. Az, hogy hímnemű macska létemre egy
Boszorkányasszony házában lakom, még nem jelenti azt, hogy a bizalmasa is vagyok. Kandúr dühödten csóválta a
farkát. Egy nőstény macska szeme előtt hajtja végre a varázslatait, az pedig igencsak távol tartja magát tőlünk,
közönséges macskáktól.
NEM TUDNÁD MEGKÉRDEZNI ERRŐL? TALÁN TUD VALAMI MEGOLDÁST ARRA, HOGY
VISSZAKERÜLHESSEK A TESTEMBE. AKKOR BESZÉLHETNÉK A LÁNNYAL. NAGYON SZERELMES
VAGYOK BELÉ, KANDÚR. BOLDOGGÁ TUDNÁM TENNI, HA HALANDÓ ASSZONY MARADNA. ÚGY
LÁTOM, EZ A BOSZORKÁNYDOLOG ABNORMÁLIS ÉLETRE KÉNYSZERÍTENÉ.
A „normális” azt jelenti, „átlagos”. Attól függ, honnan nézed a dolgot.
KÉRLEK!
Na jó. Felmegyek a toronyba, és meglátjuk, hogy őméltósága hajlandó lesz-e szóba állni velem. De te
maradj nyugton. Ne tereld el a figyelmemet! Bármi történjék is.
MEGÍGÉREM, mondta a Másik és csendben lapult odabent, mialatt Kandúr felfelé settenkedett vele a
csigalépcsőn, fel a vártoronyba.
Ahogy azt Kandúr meg is mondta, hosszú út vezetett a torony tetejébe. Útközben sok emberi lábbal
találkoztak, sok lábat kerültek ki; valamennyinek a gazdája a maga kis feladatát végezte a várban. Voltak közöttük
szolgák is, őrök is. Némelyek vendégségben jártak a várúrnál, mások, kereskedők lévén, az áruikat kínálták az
érdeklődőknek. A kutyák, akik az útjukba akadtak, egytől egyig kikerülték Kandúrt, a lépcső külső íve mentén
somfordáltak el mellette. Ha macskákkal találkoztak, bajszuk összedörzsölésével üdvözölték egymást, s hangtalanul
szót váltottak mindennapjaik eseményeiről: ma reggel, odalenn a pincében láttam egy nagy patkányt, épp akkorát,
amekkorára te is pályázol. Másokat sziszegéssel, visszafelé görbített, oldalra fordított farokkal köszöntöttek. A
Másik elcsodálkozott, amikor látta, hogy Kandúr milyen kimért gesztusokkal tesz helyre minden egyes élőlényt az út
során. Akár elismerte, akár nem, igazi herceg volt a macskák között.
A torony legtetején háromszobás lakosztály foglalta el az egész felső szintet; a legnagyobb szobában
könyvek, asztalok, üvegek, füvekkel és bájitalokkal töltött bőrtasakok. Nem kétséges, hogy a Boszorkányasszony
birodalma ez, itt készíti elő a varázslatait. Egy kisebb helyiség hálófülkeként szolgált: ott találták meg a macskát, akit
kerestek.
Nem volt különleges szépség. Fehér volt. Vézna. Kék szemű. Valami különös hangulat lengte körül, amitől
Kandúr kényelmetlenül érezte magát, bár ezt senkinek, még saját magának sem vallotta volna be. '
Mi szélhozott a szobámba? A Másik ugyanolyan tisztán értette a nőstény gondolatait, mint Kandúr.
Rég találkoztunk. Mindenki olyan keveset hall rólad. Tudni szerettem volna, hogy vagy.
A nőstényt mulattatta a dolog. Hogy van az a kis szürke cicus, akit a múlt héten megkergettél az istállóban?
Talán inkább az ő sorsát kellene a szíveden viselned. Én nem szülök neked kiscicákat.
Ez nem rajtam múlik, szólalt meg Kandúr. Az ajánlatom továbbra is érvényes.
Hohó! mondta a Boszorkányasszony macskája. Nem is számít ez rossz ajánlatnak mostanság, Kandúr. Nem
feledkezem meg róla. Szóval, mi a valódi oka annak, hogy megmásztad ezt a rengeteg lépcsőt?
Tehát ugyanannyira gyakorlatias is, mint amennyire gyönyörű, dünnyögte Kandúr. Tényleg kérdezni akarok
valamit. Van itt egy lány, akit megkedveltem: boszorkányjelölt. Ismered?
A fehér macska szeme résnyire szűkült; megnyalta az egyik mancsát, hogy lesimítsa vele a bajszát.
Ismerem.
Tudtad, hogy nem akar boszorkány lenni? Szerelmes abba a Kharis nevű fiúba.
A Boszorkányasszony macskája felállt; égnek állt a szőr a hátán. Azt sziszegte: Ilyet mondott a tüled
hallatára? Tudtam én, hogy a kis cafka nem méltó erre a dicsőségre. Mondd el, milyen szavakat használt. Szóról
szóra szeretném hallani.
Kandúr hátrébb lépett, és ülő helyzetéből hasra ereszkedett, hogy kiengesztelje a hölgyet. Az igazat
megvallva, a lány nem használt ilyen szavakat a jelenlétemben. Talán nem is gondolt rá tudatosan. De figyelek.
Nézelődöm. Én megéltem ezeket az emberi lényeket, néha sokkal jobban értem őket, mint ők saját magukat. Tudom,
hogy így van, de nem adhatok itt a szájába olyasvalamit, amit nem mondott ki.
Bárcsak megtehetnéd! Ha a fülembe jutnának a szavai, átadhatnám azokat az úrnőmnek, a lányt pedig
küldenék csomagolni. Boszorkányok csakis olyanokból lehetnek, akik igaz szívvel készülnek a feladatra.
Kandúr idegesen nyalogatta a mancsát. Úgy hallottam, van rá mód, hogy megakadályozzuk a kiképzését.
A hölgy újra felszisszent. Több módja is van.
Van egy kézenfekvő megoldás.
A fehér macska lecsillapodott, és úgy ült ott egymás mellé helyezett mancsokkal, összecsavart farokkal,
mintha karót nyelt volna. Igen. Azt gondolnád, kézenfekvő. Csakhogy én tudom, hogy az úrnő egy galamb testébe
kergette a szellemét. A fiú most eszméletlenül fekszik. Hacsak magához nem tér, és a házába nem édesgeti a lányt,
nincs sok esélyünk.
Kandúr kényeskedve harapdálni kezdett egy viszkető pontot az egyik mancsán; látszott, hogy erősen
gondolkodik. Nem lehetne valahogy visszajuttatni a szellemét a testébe? Szerintem e nélkül semmi esélyünk arra,
hogy megakadályozzuk a lány boszorkánnyá avatását.
A fehér macska hallgatott egy ideig, titkolta a gondolatait. Végül azt mondta: Természetesen tudom a
varázsigét. De ahhoz el kell fognunk azt a madarat, amelyikben a szellem lakik, és élve kell bevinnünk a fiú
hálószobájába.
Az sok vesződséggel járna, mondta Kandúr. De azt hiszem, én tudom, melyik az a madár. Figyeltem, amikor
az úrnő átkergette belé a fiú szellemét, és láttam, hogy az illető galamb ugyancsak szokatlan módon kezd viselkedni.
Úgy gondolom, meg tudnám fogni, ha szerinted megéri a fáradságot.
Persze hogy megéri a fáradságot. Elnéznéd, hogy egy méltatlan lányból Boszorkányasszony legyen? Ez egy
buta liba. Ha el tudod kapni a madarat, ma este odamegyek a fiú szobájába. Újra egyesítem a lelkét a testével. Végre
egy hozzám méltó feladat. Akkor meg tudod csinálni, Kandúr? El tudod kapni azt a galamlbot, amelyikbe az úrnő a
fiú szellemét zárta?
Kandúr lábujjhegyre állva kinyújtóztatta a testét. Azt hiszem, határozottan ígéthetem, hogy estére ott vár
téged a fiú szelleme.
A fehér macska leszállt az ágyról, és köszönetképpen megnyalogatta Kandúr fülét. Kandúr meg a Másik
otthagyták az elégedetten doromboló macskát, és lefelé indultak a csigalépcsőn, aztán kimentek az istállókhoz.
SIKERÜLT, KANDÚR! HA TÉNYLEG VISSZA TUDJA CSINÁLNI A VARÁZSLATOT, ÉN A MAGAM
RÉSZÉRŐL RÁVESZEM A LÁNYT, HOGY JÖJJÖN VELEM, ÉS HAGYJA ITT EZT A HELYET.
Az még elválik, hogy meg tudja-e tenni, amit ígér. Némely macskák hajlamosak rá, hogy nagyobb
hatalommal dicsekednek, mint amilyennel valójában rendelkeznek.
AZ EMBEREK IS ILYENEK. DE NEKEM AZT SÚGJA VALAMI, HOGY NEM LÓDÍTOTT ÉN
ELHISZEM NEKI, HOGY MEG IS TUDJA TENNI AZT, AMIT MOND.
Ó, persze. Egy percig sem kételkedem ebben. Ez a macska öreg és bölcs, és amikor a Boszorkányasszony
mellé került, kiscicák voltak még mind a ketten. Biztos vagyok benne, hogy tud annyit, mint a gazdája; a kérdés csak
az, hogy fizikailag képes-e arra, hogy használja az erejét.
FIZIKAILAG?
Igen. Bizonyos varázslatokhoz fel kell használni azt az ékkövet, amit a Boszorkányasszony a nyakában visel.
Más esetekben nincs rá szükség. Én aludtam akkor, amikor kiűzte a szellemedet a testedből. Nem tudom, miféle
bűbájt használt.
A MACSKA BIZTOSAN TUDJA, AZÉRT ÁLLÍTJA, HOGY MEG TUDJA TENNI.
Kandúr csak hümmögött magában. Tudta, hogy egyes macskák hajlanak rá, hogy túlbecsüljék saját
bölcsességüket. Csak reménykedni tudott abban, hogy most nem erről van szó. Ha igen, feleslegesen töri magát.
Kandúr kibújt a kutyabejárón, azon a falba vájt nyíláson, melyen át a várban lakó kutyák és egyéb állatok jöttek-
mentek kedvükre. Ennek az átjárónak a létezése komoly segítséget jelentett azoknak a szolgáknak, akiket a termek
padlójának tisztán tartásával bíztak meg. Még az ostoba kutyáknak is volt annyi eszük, hogy kijárjanak a dolgukat
végezni, bár ők már nem adtak magukra annyit, hogy el is kaparják azt, amit maguk után hagynak. Az udvaron
Kandúr felkapaszkodott az istálló tetejére, és elnyúlt a galambdúc napos oldalán. Sötétedés után, amikor a madarak
elcsendesednek, kiválaszthat majd egy kisebb galambot, akit bevisz a fiú szobájába. Ha egyetlen állatot sem vinne
be, a fehér macska nem lenne hajlandó belekezdeni a szertartásba. Vagy pedig –ami még rosszabb – esetleg megsejti
a Másik igazi búvóhelyét, és a hírrel máris rohan az úrnőjéhez. Kitelik tőle.
Kandúr aludt, a Másik pedig nem zaklatta a fecsegésével. Ő is pihent talán – ha a szellemeknek egyáltalában
szükségük van pihenésre. Kandúr igyekezett nem gondolni rá, mennyivel jobb lenne újra egyedül lenni, a saját
dolgaival törődni. Ennek az emberi léleknek a hurcolása rendkívül keserves munka volt. Ébredés után Kandúr
megmosta a mancsát, majd arcát és fülét is alaposan megtisztogatta. A galambdúc nyugodt volt, csak halk turbékolás
és surrogás hallatszott, amint a madarak kényelmesebb hálóhelyért tülekedtek odabent.
Kandúrék addig üldögéltek a tetőn, míg a nagyteremben elcsendesedtek az esti ünnepség hangjai, s az utolsó
lámpásokat is felvitték a hálószobákba. Csak az esti fáklyák égtek; fényük ott vibrált az ablakokban.
Menjünk, szólalt meg végül Kandúr. Itt az idő.
ÉN MÁR RÉG KÉSZEN ÁLLOK. CSAK AZT AKARTAM, HOGY MINÉL JOBBAN PIHEND KI
MAGAD. TUDOM, NEM LESZ KÖNNYŰ DOLGOD.
Nem lesz ez olyan nehéz. Jó párgalambot megfogtam én annak idején.
ÉS BE IS VITTED A KAPÁLÓDZÓ, TURBÉKOLÓ GALAMBOT A NAGYTEREMBE?
Nem a nagyterembe, az isteneknek hála. A fiú hálószobájába megyünk, ezért pedig hálát adhatunk a
sorsnak.
 HÁLÁS IS VAGYOK. HÁLÁS IS VAGYOK. SEGÍTHETEK NEKED VALAMIBEN?
Maradj nyugton, és hallgass. Ne vond el a figyelmem! A vadászat nem könnyű mesterség.
ÚGY LESZ, AHOGY MONDOD. CSENDBEN MARADOK. SOK SZERENCSÉT, KANDÚR!
A szerencsének ehhez semmi köze, morfondírozott Kandúr, miközben hasával a földhöz lapulva a galambdúc
nyitott ajtaja felé kúszott. A madarak már aludtak, nem ébredtek fel az érkezésére. Kandúr egy pisszenés nélkül
végigmérte a kínálatot, és kiválasztott egy galambot, amelyről úgy sejtette, könnyű préda lesz. Miután meghozta a
döntést, olyan gyorsan és hangtalanul vetette rá magát áldozatára, hogy csak a közvetlen közelben pihegő madarakat
zavarta fel, és azok sem zajongtak sokáig. Ehelyett csaknem örömteli módon körbecsoszogták a helyiséget, aztán
újra nyugovóra tértek.
Kandúr a dúc alján lapult, és fogai, karmai között szorította a zsákmányt. A madár alig-alig tiltakozott a
sötétben, Kandúr pedig addig váltogatta rajta a fogást, míg végül sikerült megragadnia hátul a nyakát. Olyan szorosra
húzta a galamb nyakán a bőrt, hogy csaknem megfojtotta vele, így aztán hamarosan az a kevés kapálózás is
abbamaradt. Az állat eszméletlenül hevert a karmai között. Akkor Kandúr felállt, és egy pillanatra megborzongott a
gondolatra, milyen hosszasan kell majd tisztogatnia a bundáját, ha ezzel végez; aztán hátravetette a fejét, így a
galamb súlya most a vállára nehezedett, s úgy ereszkedett le óvatos mozdulatokkal a tetőről, s a sövényen, a
farakáson, az istállóudvaron keresztül a kutyabejáró felé vezetett az útja.
A kastélyban csend honolt. Az emberek többsége ágyba bújt már, az itt-ott császkáló szolgák meg a saját
dolgukat tették, s nem törődtek a bent lakó állatokkal. A kutyák megszimatolták a Kandúr cipelte galamb jelenlétét,
és az egyikük meg is jelent, hogy megtudakolja, mit keres a madár a kastélyban. Kandúr most más, fontos célra
használta a fogait, s csak egy baljós, sárga szemvillanásra méltatta a kutyát, majd lábujjhegyre állva megvillogtatta
karmait. A kutya csak szimatolt egyet, aztán már ment is vissza a kandallóhoz, és rágcsálta tovább az íztelen csontot.
Megvolt a magához való esze; tudta, hogy ez a macska képes megvédeni magát meg a galambját is, ha úgy látja
jónak.
Kandúr lassan mászott felfelé a lépcsőn. Körülményes s egy kissé nehéz is volt így cipelni a madarat. Ha
halott lenne, nem volna probléma. Minden különösebb teketória nélkül felráncigálhatta volna a lépcsőn, csakhogy ezt
itt nem ölheti meg, míg a fehér macska el nem mondja a varázsigét. Eközben pedig tartania kell a galambot, hogy ott
lehessen a varázslat idején. Úgy gondolta, ha a fehér macska helyesen végzi a szertartást, édes mindegy, kire
vonatkozik a szöveg. A Másik pedig elhagyja mostani búvóhelyét, és visszatér a testébe. Végül is ezért csinálják az
egészet.
Megtalálta a fiú hálószobáját, és csukva volt az ajtó. Ez aztán nem hiányzott. Felágaskodott,
nekiveselkedett, de testi ereje nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy belökje a súlyos ajtót.
Patkányszem, szitkozódott. Sohasem szokták itt becsukni az ajtókat. Akkor ezt miért? És miért éppen most?
VALÓSZÍNŰLEG NEM AKARJAK, HOGY BELESELKEDJENEK AZ EMBEREK. Hosszú órák óta
most szólalt meg először a Másik. HOL A LÁNY SZOBÁJA? TALÁN ODAMEHETNÉL, HOGY IDEVEZESD.
Egy élő galambbal a fogaim között? Azt hinné, megtébolyodtam, és legalábbis elvenné tőlem a madarat.
Pedig szükségünk van rá, hogy elmondathassuk a fehér macskával a varázsigét.
KAPIRGÁLJ AZ AJTÓN! TALÁN VAN BENT VALAKI.
Kandúr morgott ugyan, de azért újra fogást váltott, és amennyire csak tudott, felágaskodott a kapirgáláshoz.
Valaki motozott odabent, és lassan kitárult az ajtó. Kandúr azonnal a földre vetette magát, az árnyékba, gyorsan
becsusszant a nyíláson, és arra sem szakítva időt, hogy megnézze, ki az, beiramodott az ágy alá. A szőtt ágytakaró
mögé rejtőzve kukucskált kifelé.
A Másik megdöbbent. Ő AZ! ITT BENT! AZ ÉN TESTEMMEL! MIT CSINÁL IDEBENN?
El sem tudom képzelni, mondta Kandúr.
Én igen, szólalt meg valaki az ágy alatt, az árnyékban. Kandúr a hang irányába fordult. A fehér macska
feküdt ott nagy kényelmesen egy párnán, amit becipelt magának az ágy alá. Órák óta itt vagyok. Már kezdtem azt
hinni, hogy nem is jössz.
Kandúr odapenderült eléje a galambbal a szájában; a madár verdesett egy kicsit, ahogy fogást váltott a
nyakán. Ezzel az ostoba madárral vesződtem, mondta Kandúr.
Tényleg? Azt hittem, ráveszed, hogy magától repüljön be a szobába. Az ő érdeke.
Nem értek a rábeszéléshez. Megmondtam, hogy idehozom, és meg is tettem. Akkor hát megcsinálod a
varázslatot, hogy elengedhessem vagy megehessem végre?
Ti, férfiak csak a hasatokkal törődtök.
No, azért nem egészen így van, mondta Kandúr, és rákacsintott a fehér macskára.
Bárcsak menne már innen ez az ostoba lány. A többiek már mind lefeküdtek, ez meg azóta itt nyavalyog a fiú
mellett. Ha az úrnőm tudna erről, nagyon megharagudna.
Nem üzenhetsz neki gondolatban? kérdezte Kandúr. Egyáltalán tartasz vele valamilyen kapcsolatot?
 A fehér macska megnyalta a mancsát, és lesimította a bajszát. Nem nagyon. Tudom, mikor mire gondol, de
nem hiszem, hogy ő tudná, nekem mi jár az eszemben. De még ha úgy lenne is… Bölcs asszony, de ebben nem
bölcsebb a többi embernél.
Kár… Kandúr valami másról kezdett beszélni, de a folyosóról beszűrődő zaj félbeszakította. Az olajozatlan
sarokvasak nyikorgása közepette nyílt az ajtó, és bőrbe burkolt lábak közelítettek dühödt léptekkel az ágyhoz.
– És maga, kisasszony, mondja, mit keres ebben a szobában? – A Boszorkányasszony hangja.
– Azért jöttem, hogy lássam Kharis arcát. Látom, hogy él még, de semmi változás. Meg fog halni?
– Valószínűleg. Na és? A szeretőd? Vagy csak szeretnéd, ha az lenne? Olyan szívesen eltékozolnád a
tehetséged? Háládatlan cafka! Most rögtön választanod kell. Ebben a pillanatban! Én több hatalmat tudok adni
neked, mint amiről valaha is álmodtál. Ő semmi értékeset nem tud adni. Csak testiséget… Gyerekeket…
SZERETETET, mondta a Másik. Kandúr bosszúsan csendre intette.
– Tudom, hogy a tehetség nagy érték, Azt hittem, akarom is, de most, hogy látom, mire használják… Nem
vagyok már biztos benne. Szeretem a fiút. Olyan kedves.
– Szerelmes vagy belé?
– Én nem tudom, mi az a szerelem l – kiáltotta a lány.
– És ha él, és alkalmat ad rá, hogy megtudd, mi az, őt fogod választani?
A lány zokogva felelte:
– Nem tudom. Nem tudom.
– Menj a szobádba! Reggel hallani akarom a választ.
A lány apró lábacskáin kiszaladt a szobából, s rövidesen bőrbe bújtatott lábak követték. A
Boszorkányasszony gondosan becsukta maga mögött az ajtót.
A fehér macska dühödten sziszegte: Látod? Megmondtam, hogy nem méltó a boszorkányságra. Mindig is
tudtam.
Hát, lehet, hogy igazad van. Csináljuk meg ezt a varázslatot, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Ha a fiú
szelleme visszatér a testébe, meghozhatja a lány helyett a döntést, és akkor nem lesz rá többé gondod.
Így igaz. A Boszorkányasszony macskája feltápászkodott, és a szövettakarót félretolva kilépett rejtekéből.
Felugrott az ágyra, s maga alá húzta a mancsait.
Kandúr még jobban megszorította a madarat, és kihúzta az ágy alól. Nekikészült az ugrásnak; felmérte az
előtte álló távolságot, erősített a fogáson, aztán látszólag könnyed mozdulattal előrevetette magát. Csak a Másik
tudta, mit kockáztatott vele. Hová kéred a madarat?
Tedd a fiú mellkasára, és tartsd ott mozdulatlanul!
Kandúr a fiú mellére helyezte a madarat, és fellépett a nyomában. Egy kis nyújtózkodással a mancsába vette
az állatot; továbbra is a nyakánál tartotta.
Ez az Ez a jó. A fehér macska különös kántálásba kezdett; szavai Kandúrnak is, a Másiknak is idegenül
csengtek. Kandúr nézte, ahogy behunyja kék szemét, és dülöngélni kezd előre-hátra, s közben hangosan nyivákol,
nyögdécsel, dorombol, mialatt gondolataiból mindvégig mágikus szavak áradatát olvashatta ki.
Kandúrnak furcsa érzése támadt. Szédelegni kezdett. Csaknem elejtette a madarat, s amikor éles, szúró
fájdalmat érzett a fejében, el is engedte a szájával, hogy megrázhassa a fejét. Aztán ahogy jött, olyan hirtelen el is
múlt ez az érzés. A Másik is eltűnt. Kandúr egyedül volt a testében. Alatta mocorogni kezdett az ifjú.
Kharis kinyitotta a szemét, s úgy érezte, valami súly nehezedik a mellére; felemelte a fejét.
– Hát te? – kérdezte. – Hogy kerültem a szobámba, és mit keresel itt á mellemen? Hoztál nekem egy
madarat, Kandúr?
Kandúr elengedte a galambot, és méltóságteljesen lelépett Kharis melléről. Ajjaj. Persze semmire sem
emlékszel.
Miket beszélsz, Kandúr? A galamb gondolataira akarod emlékeztetni? kérdezte a fehér macska.
A fiú körülölelte lábával a cicákat, aztán kézbe vette a madarat. Odavitte az ablakhoz, és kitette a párkányra.
– Reggel visszarepülhetsz a társaidhoz. – Visszafordult a macskák felé. – Szép tőletek, hogy
elszórakoztattatok a társaságotokkal. – Mindkettőjüket megpaskolta. – De azt hiszem, helyes lenne, ha napkelte előtt,
még az éjjel elmennék innen. Nem kedvel a Boszorkányasszony.
Ehhez jogod van, mondta a fehér macska. Gyere, Kandúr! Ennek az embernek fogalma sincs róla, mit
köszönhet nekünk. Leugrott az ágyról, az ajtóhoz ügetett, és néma játékával azt kérte, eresszék ki.
Kharis felnyalábolta Kandúrt, és egy pillanatig magához szorította, mielőtt letette volna.
– Olyan közel érezlek magamhoz, Kandúr. Van valami… Á! Nem emlékszem. De azért köszönöm neked,
akármit tettél is. – Gyorsan megszagolta a macskát. – Olyan a szagod, mint egy galambdúcnak.
Kandúr ránézett. Nem tesz semmit. Én élvezem. Megfordult, hogy a fehér macska nyomába eredjen, de
Kharis mozdulata megállította. A fiú megnyalta az ujjai hegyét, és megigazította előbb az egyik, aztán a másik
szemöldökét. Aztán újra megnyalta az ujjait, és ezúttal a haját simította le, mielőtt elindult volna a terembe a
macskák után, hogy megkeresse kedvesét.
Kandúr hangos dorombolással haladt a fehér macska nyomában, végig a folyosón.
Minek örülsz annyira, Kandúr? Inkább én lehetek elégedett. Talán magával viszi a kicsikét is, ha elmegy.
Ó, nem is tudom. Boldoggá tesz, ha itt-ott tehetek valami kis jót. És talán a fiú többet is tanult, mint
gondolná. A legtöbb embernek jót tenne egy kis macskavér.
Te aztán nagy bölcselő vagy. Gyere fel a lakosztályomba, lesz ott nekem egy kis tejfel. A legtöbb dolog
megosztva a legjobb.
Kandúr felzárkózott a fehér cica mellé, és mellette lépkedett tovább. Aztán egy merész ötlettől vezettetve
érdes nyelvével megérintette az arcát. Így igaz, mondta. Így igaz.

Hajdu Gábor fordítása

Fujkin István rajzai
 POUL ANDERSON

Cappen Varra bátorsága

Északról feltámadt a szél, és jégesőt hozott magával. Heves széllökések korbácsolták a tengert, a hajó
hánykolódni kezdett. A férfiak szúrón érezték arcukon a szélszórta tajtékot. A korláton túl a téli éjszaka leselkedett:
átláthatatlan, viharzó sötétség, melyben hullámok forrtak és robajlottak. A harcosok szemüket erőltetve bámulták a
feketeséget, s nem éreztek mást, mint a jégeső szúrását meg a tengeri szélrohamok keserű sóját az ajkukon.
Cappen Varra elveszítette egyensúlyát, ahogy a hajó megemelkedett a lába alatt. Keze lecsúszott a jégkérges
korlátról, elterült a fedélzeten. A hasadékokon beszivárgó víz hidegen itatta át elázott ruháit. Feltápászkodott,
nekitámaszkodott egy evezőpadnak, s közben kétségbeesetten kívánta, bárcsak lenne még lázadó gyomrának
kiadnivalója. Tőkehal- és kétszersültadagját azonban már a vihar legelején kiokádta, Svearek embereinek kacagása
közepette.
Gémberedett ujjakkal tapogatózott ijedten a hátán lógó lant után. Úgy tűnt, épen maradt bőrtokjában.
Csuromvizes nadrágja és durva, északi posztóból készült tunikája nem érdekelte különösebben. Eszébe jutottak a
croyi selymek és lenvásznak, s nem tudott elnyomni egy sóhajtást.
Miért is jött egyáltalán Norrenbe?
Egy hatalmas alak bukkant föl mellette az éjszakában, s a karját nyújtotta neki. A szőke óriás bivalyhangját
alig lehetett hallani.
– Csigavér, barátocskám! Úgy rémlik, a lábad túl nehéznek találja a tengeri lovak útját…
– Ulp… – felelte Cappen. A padon kuporgott. Olyan nyomorultul érezte magát, hogy már minden mindegy
volt neki. A jégeső a vállát verte, a vízcseppek belefagytak vörös hajába.
A norreni Torbek résnyire szűkült szemmel meredt az éjszakába, miközben cserzett képét ráncok hálója
futotta be. – Keserű egy Yolner-ünnepünk lesz – mondta. – Őrült ötlet volt a királytól, hogy a tengeren akarta
megülni az öccsével. Most a többi hajó elsodródott, a tüzünk kialudt, és egyedül vagyunk a Farkasfogak között!
Élesen fütyült a szél a köteleken át. Cappen még éppen hogy látta a sárkányhajó egyetlen árbocát
imbolyogva az égre meredni. Az oldalkötelekre fagyott jég miatt fakón csillogó piramisnak tűnt. Mindent jég
borított. Vastag rétegben lepte a korlátot és a padokat, beburkolta a sárkányfejes orrdíszt és a faragott hajótőkét. A
bárka pörgött és bukdácsolt a hullámok rohamában. A harcosok vég nélkül meregették a félig fagyott aljvizet, hogy a
hajó a felszínen maradjon. A szél pedig túl erős volt ahhoz, hogy a vitorlát vagy az evezőket használni lehessen.
Sanyarú ünnep, valóban!
– Sveareken csak ámul az ember, mióta a troll három éve elragadta a lányát – folytatta Torbek, és
megborzongott, de nem a hidegtől. – Soha egyetlen mosoly, és az ezüstjén is csak ül, pedig különben adakozó kezű.
Az emberei kevés jutalmat és kevés köszönetet kapnak. Igen, elég fura… – Az apró, acélkék szemek pillantása
Cappen Varrára vándorolt, s a kimondatlan gondolat ott lebegett a két férfi között. – Az is fura, hogy egy kóbor
délvidéki bárd elnyerte a tetszését. Fura, hogy ott tartja a csarnokában, pedig nem is tud úgy énekelni, ahogy az a
harcosainak a kedvére volna!
Cappen nem kezdte bizonygatni neki a maga igazát. Azért jött ide, az északi barbárok közé, mert azt hitte,
gazdagon meg fognak jutalmazni egy olyan dalnokot, aki sokkalta többet nyújt nekik a saját nyers énekeiknél.
Tévedett. Fikarcnyit sem érdekelték őket a művészi rondók és sextinusok, ásítoztak, mikor fehér és piros rózsákról
énekelt nekik a charonne-i hold fényében, ami bármennyire gyönyörű is, mégsem lehet összehasonlítani egy
szépséges hölgy szemével.
Ezenkívül a croyi bárd sem nagyság, sem erő tekintetében nem mérkőzhetett velük, így képtelen volt
tekintélyt szerezni magának. Cappen keskeny pengéje ugyan villámgyors volt, úgyhogy provokálni senki sem merte,
de egyszerűen híján volt a fizikai fölénynek. Egyedül Svearek hallgatta örömmel a dalait, csakhogy szűkmarkú volt,
s lármás csarnokában végtelen unalom kínozta az olyan embert, aki ismerte a déli fejedelmi udvarokat.
Ha legalább lett volna elég bátorsága, hogy érzékeny búcsút vegyen! De állandóan halogatta, abban a
reményben, hogy majd csak megnyílik egyszer Svearek király kincsesládája. És lám, most elcipelték a Farkasfogak
közé, télközép napján, amit Svearek a tengeren akart megünnepelni.
– Legalább tüzünk lenne… – Torbek köpönyegébe bújtatta kezét, így próbálta kicsit megmelengetni.
A hajó megint úgy meglódult, hogy kis híján felborult. Gyakorlott Torbek megtartotta az egyensúlyát,
Cappen azonban újra lezuhant, a hajófenékbe.
Kezét-lábát szétvetve egy darabig ott is maradt. Meggyötört teste alig engedelmeskedett. Egy kimerült
tengerész merítőedénnyel a kezében hosszan meredt rá csuromvizes hajzata alól. A süvöltő-fütyülő szélben alig
lehetett hallani, amit mond.
 – Ha már ennyire tetszik neked idelent, nem segítenél esetleg meregetni?
– Ott még nem tartok – nyögte Cappen, és nagy nehezen feltápászkodott.
A bukóhullám, amely majdnem elsüllyesztette a hajót, kioltotta a hajótüzet, és úgy átáztatta a tűzifát, hogy
másik gyújtásával kísérletezni reménytelen lett volna. Ez hideg halat és tengervíztől lucskos kétszersültet jelentett,
míg a szárazföld fel nem tűnik előttük… ha ugyan látnak még szárazföldet egyáltalán.
Amint Cappen a szélárnyékban talpra kászálódott, egy fénypontot vélt megpillantani messze odakint a
tomboló éjszakában. Valami pislákoló, vörös szikrát… Elgémberedett kezével leárnyékolta tekintetét, és azon
tűnődött, nem őrülte meg. A szél hullámokban csapta a képébe a jégesőt, teljesen elvakította. De mintha…
Áttapogatózott az evezőpadok között. Kuporgó alakok káromkodták el magukat, mikor véletlenül rájuk
lépett. A hajó megrázkódott, megpördült egy tajtékot szóró fekete hullámhegy tetején, aztán lesiklott a mélybe. A
bukóhullám fehér fogsora a korlát fölött villant, és Cappen leszámolt az életével. Ám a hajó nehézkesen megmászta a
meredek hullámtaréjt, és alábukott a következő völgybe.
Svearek király a kormányevezőnél állt, és megpróbálta a sárkányhajót szélirányban tartani. Itt állt már
naplemente óta, rendületlenül, szétterpesztett lábbal, mint valami titán, az ugráló farudat szilárdan a hóna alá
szorítva. Emberfelettinek tűnt a hajótőke jégcsapokkal borított körvonala alatt. Deres hajába és szakállába
belefagyott az esővíz. Mélabús arca a szarvassisak alatt jobbra-balra fordult, a sötétséget fürkészte. Cappen valahogy
kisebbnek érezte magát, mint máskor, ahogy a kormányoshoz közeledett.
Közel hajolva a király füléhez, megpróbálta túlharsogni a vihar bömbölését:
– Királyom, ott, arra mintha tűzfényt láttam volna!
– Persze. Már egy órája figyelem – dörmögte Svearek. – Azóta igyekszem közelebb férkőzni hozzá!
Cappen bólintott. Túl nyomorult és elcsigázott volt hozzá, hogy végighallgassa a várható dorgálást.
– Mi az?
– Egy sziget… errefelé nagyon sok akad… most pedig tartsd a szád!
Cappen lekuporodott a korlát tövébe, és várt.
Mikor újra felnézett, a magányos, vörös fényfolt közelibbnek rémlett. Svearek kiáltása ordításba csapott át.
A hajó egyik végétől a másikig szárnyalt, és túlharsogta a vihar tombolását:
– Ide! Ide hozzám mindenki, akinek nincsen dolga!
Lassan, tapogatózva indultak el feléje a harcosok; árnyékként derengő óriásalakok posztóban és cserzett
bőrben. Viharistenek gyanánt magasodtak Cappen fölé. Svearek egy fejmozdulattal a pislákoló fény felé intett.
– Egy sziget. Eszerint lakott. A hullámtörés miatt nem tudok közelebb menni a hajóval, egyikőtöknek meg
kell próbálnia csónakon tüzet és száraz fát hozni. Kijelentkezik?
A harcosok bizonytalan pillantásokat vetettek a korláton túlra. A mozdulatok és a kényelmetlen érzés, ami
szemmel láthatóan elfogta őket, nemcsak az imbolygó fedélzetnek volt tudható. Végül a merész Beorna szólalt meg.
Hangját alig lehetett hallani a tomboló sötétségben:
– Sosem hallottam arról, hogy itt emberek élnek. Inkább valami trollbarlang lehet!
– Úgy bizony!
– A trollok úgyis csak felfalnák, akit kiküldünk…
– Evezőket ki, és el innen, ha kedves az életünk!
Az ijedt mormogást szárnyára kapta a gúnyosan süvítő szél.
Svearek megvetően húzta el a száját.
– Férfiak vagytok ti, vagy nyafogó csecsszopók? Hányjátok kardélre őket, még ha trollok is, csak tüzet
hozzatok nekem!
– Még egy nőstény troll is erősebb ötven felnőtt férfinál, királyom! – kiáltott Torbek. – Jól tudod, hogyan
verekedte magát keresztül az a szörnyeteg némber három éve az őreinken, és ragadta el Hildigundot!
– Elég legyen! – bődült Svearek, mint valami bölény. –A gyáva fejetekbe fog kerülni, mindnyájatokéba, ha
nem találtok nekem valakit, aki a szigetre evez!
A tagbaszakadt norreni harcosok egymásra néztek, válluk besüppedt, akár a harcra készülő medvéké.
Beorna szólalt meg, mindannyiuk nevében:
– Nem, azt soha! Mi szabad férfiak vagyunk, küzdünk vezérünkért… de egy elmeháborodottért nem!
Cappen a korlát tövébe kucorodott, és megpróbálta egészen kicsire összehúzni magát.
– Minden isten fordítsa el tőletek az arcát! – Ami most Svearek szemében megcsillant, több volt
kimerültségnél és kétségbeesésnél: halálát érezte közelegni. – Akkor hát magam megyek!
– Nem, királyom, ezt nem engedjük!
– Én vagyok a király!
– Mi pedig a testőreid vagyunk. Eskü kötelez, hogy mindenkitől megvédelmezzünk! Ha kell, saját magadtól
is! Nem fogsz menni!
 A hajó újra megpördült, ezúttal olyan hevesen, hogy mindnyájan hátrahanyatlottak. Cappen Torbekre
zuhant, aki kinyújtotta karját; hogy félrelökje – aztán hatalmas markával üstökön ragadta.
– Itt a mi emberünk!
– Hé! – visított Cappen.
Torbek nyersen talpra rángatta.
– Evezni nem tudsz, vizet merni se – morogta vészjóslóan. – A hajóköteleket nem ismered, tengerész nem
vagy… de ezúttal mégis hasznossá teheted magad valahogy!
– Igen, úgy van!
– Menjen csak a kis Cappen!
– Talán majd az énekével álomba andalítja a trollokat!
Durva, nyers röhögés harsant. Mindenki Cappen körül tolongott.
– Nagyuram! – rimánkodott a dalnok. – A vendéged vagyok!
Svearek kacajának csengése baljós volt, sőt mintha zavarodott elméről árulkodott volna.
– Költs valami takaros dicshimnuszt… vagy hogyishívjákot… a trollnémber szépségéről. És hozz nekünk
tüzet, kis ember, hozz nekünk lángot, de ne olyan forrót, amilyen a kebledben ég szépséges hölgyed szerelme után!
Fogak csikorogtak a zsírmocskos szakállak mögött. Valaki behúzta a kötelet, amin a kis mentőcsónak lógott.
– Gyerünk, te féreg! – Egy kérges kéz akkorát lökött Cappenen, hogy a korlátnak tántorodott.
Rémült kiáltása beleveszett az általános lármába. A feje fölött egy csatabárd imbolygott. Valaki átnyújtotta
neki a saját keskeny pengéjét. Egy vad pillanatig harcra gondolt. Persze semmi értelme. Túl sokan vannak. Felövezte
magát, és a harcosok felé köpött. A szél visszafújta arcába a nyálát, és Svearek emberei a hasukat fogták a
röhögéstől.
Át a korláton, és… a csónak viharos gyorsasággal tartott feléje. Úgy landolt a nedves deszkákon, mint egy
kis rakás szerencsétlenség. Felnézett az északiak elmosódott arcába. Majdnem sírógörcs fogta el, mikor leült a padra,
és az evezők után nyúlt.
Valami erős áramlat ragadta magával a bukdácsoló csónakot. A hajót elnyelte az éjszaka, és Cappen Varra
magára maradt. Kábán látott neki feladatának. Ha nem akar megfulladni, nincs más választása, mint kievezni a
szigetre!
Túl fáradt és nyomorult volt hozzá, hogy féljen, s ha támadt is benne ilyen érzés, az mindenekelőtt a
tengernek szólt. A tenger összecsaphat fölötte, elnyelheti. A szürke paripák átvágtatnak rajta. Hosszú kúszónövények
fogják benőni a holttestét, ha a víz kisodorja valami szirtre. A napfényes caronne-i völgyek és a croyi kertek rózsái
álomképeknek tűntek. Semmi más nem létezett, csak a zord északi tenger moraja és robajlása, a sustorgó tajték, a
jégeső, a szél tébolyodott süvítése. Olyan egyedül volt, mint senki más. Nem várják, legfeljebb a cápák!
A csónak hánykolódott, de simábban vette a hullámokat, mint a sárkányhajó. Cappen, bár kába volt,
észrevette, hogy a vihar a sziget felé hajtja. Most már tisztán ki lehetett venni az éjszaka sötétjében kirajzolódó
fekete sziluettet.
A nyugtalanul, örvénylő vízben nem tudott evezni. Behúzta az evezőket, és várta, hogy a vihar elragadja,
tengervízzel töltse meg a száját. Ha a víz a torkában kavarog már, mi lesz vajon az utolsó gondolata? A seilles-i Ydris
csábos képén fog elidőzni, a hosszú, szőke hajú Ydrisén? De ott van a sötét fürtű Falkny szilaj mosolya… elvégre őt
sem hagyhatja ki! Aztán emlékképek merültek föl benne Elvannáról, tengerparti kastélyában, és Százgyűrűs
Sirannról, a szépséges Yardryról, a sólyombüszke Lonáról, és… nem, abban a rövid időben, ami még hátravan, nem
tud mindnyájuknak tisztelettel adózni. Kár!
Állj! Az a felejthetetlen éjszaka Nienne-ben, az a szépség, aki a fülébe suttogott, és magához szorította, az a
haj, ami selyemsátorként hullott az arcára… igen, az volt életének csúcspontja! Az ő nevével az ajkán akart elmerülni
a sötétségben… De az ördögbe is! Hogy is hívták?
Cappen Varra, a croyi dalnok a csónak padjába kapaszkodott, és nagyot sóhajtott.
A köves parton megtörő hullámok robaja mennydörgött körülötte, víz ömlött a csónakba, amely tébolyultan
pörgött a habok között. Cappen felnyögött, és összefonta maga körül karját, csak úgy reszketett a hidegtől. Most,
most hamarosan vége lesz a napfénynek és a kacagásnak! Jön a sötét és magányos út, amit minden embernek végig
kell járnia. Ó, syri Ilwarra, tholisi Aedra… csak egyszer csókolhatnálak még titeket!
Kövek csikorogtak a csónakgerinc alatt. A becsapódás sokkja kardcsapásként érte Cappent. Hitetlenkedve
nézett fel. A csónakot partra sodorták a hullámok… és ő életben maradt!
Úgy érezte, mintha egy nap gyúlna ki a kebelében. A fáradtság lehullott róla; kiugrott a csónakból, és föl
sem vette a sekély víz hidegét. Nyögve ráncigálta ki a csónakot a keskeny fövenyre, s a rögzítőkötelet egy tüske
alakú szirthez csomózta.
Aztán körülnézett. Teljesen kopár kis szigetre került, kietlen kőtömegre, melynek partját tombolva
ostromolták a hullámok, és tajtékot szórva hanyatlottak vissza róla. Cappen egy szirtekkel körülvett, széltől
védettebb öbölbe vetődött.
Egy pillanatig némán álldogált, és alaposan átgondolta mindazt, amit a trollokról hallott. Föld alatti
barlangok iszonyatos, lélek nélküli lakói ők, soha nem öregszenek meg. Szét lehet ugyan őket vagdalni karddal, de
mielőtt a fegyver kiolthatná mélyen honoló életüket, emberfeletti erejükkel ízekre tépik a támadót. Aztán pedig
szőröstül-bőröstül felfalják…
Nem csoda, hogy az északiak félnek tőlük. Cappen felnevetett. Egyszer tett egy kis szolgálatot egy hatalmas
varázslónak a Délvidéken, s a fizetség most is ott lógott a nyakában. Egy kis ezüstamulett. A varázsló megtanította
rá, hogy annak, aki egy darabka ezüstöt hord magánál, semmiféle természetfölötti lény nem árthat.
Az északiak azt állítják, hogy trollok tehetetlenek azokkal szemben, akik nem félnek tőlük. De persze egy
trollnak már a puszta látványa is jéggé dermeszti az ember szívét. Úgy tűnik, itt nem ismerik az ezüst oltalmazó
hatalmát… Elég furcsa, de így van. Mivel ő, Cappen Varra biztos a dolgában, nincs oka félni. Így tehát kétszeresen is
biztonságban van. Csak arra kell rávennie a trollt, hogy engedje át neki a tüzét. Már ha valóban trollok élnek itt,
nemcsak valami ártalmatlan halász!
Vidáman fütyörészve csavarta ki a vizet köpenyéből és zilált hajából, aztán nekivágott a parti fövenynek. A
sötétben észrevett egy sziklába vájt utat, ami az egyik szirten kígyózott felfelé.
Óvatosan tapogatózott végig az ösvényen. Kissé előregörnyedt, igyekezett gyorsabban haladni. Szitkok
hagyták el ajkát, míg a láthatatlan kövek közt botladozott. A jégkérges talaj csúszós volt a lába alatt, a hideg késként
vágott az arcába.
Megkerült egy sziklakiugrót, s egy meredek kőfalban vöröses fényt pillantott meg. Barlangbejárat, és a tűz
ég… A melegre vágyva megszaporázta lépteit, míg közvetlenül a nyílás elé ért.
– Ki az ott?
Rekedt basszus dördült a sziklafalak között. Jeges borzalom csengett benne. Cappen szíve kalapálni kezdett,
aztán eszébe jutott az amulett, és bátran belépett a barlangba.
– Jó estét, anyóka! – mondta jámboran.
A barlang kőfalú végtelenséggé szélesedett; itt-ott járatok torkolltak bele, melyek még mélyebb régiókba
vezettek. A koromtól fekete, durva kőfalak zsákmányolt selyem- és aranyszövetekkel voltak teleaggatva, ezek félig
elrohadtak már a nyirkosságtól meg a kortól. A földet bűzlő szalma és lerágott csontok borították. Cappen emberi
koponyákat is látott köztük. A terem közepén hatalmas tűz lobogott, pattogott, ostromolta hőhullámaival a bárdot. A
füst egy része egy kis nyíláson keresztül távozott a mennyezetben, a maradék könnyeket csalt Cappen szemébe,
akinek tüsszentenie kellett.
A trollasszony a földön kuporgott, és haragosan meredt rá. Valóban ő volta legvisszataszítóbb élőlény, akit
Cappen valaha látott. Körülbelül olyan magasra nőtt, mint ő, de kétszer olyan széles és vastag volt, göcsörtös karja
görbe térde mellett a földig lógott, s karomszerű ujjaival súrolta is. A ragadozó állatéra emlékeztető fejet agyarakkal
teli száj osztotta ketté, a szemekben sötétség fortyogott, az orr ölnyi hosszúra nőtt. Szőrtelen bőre zöld volt és hideg,
tisztán kirajzolódtak alatta a csontok. S noha rongyos ruhája eltakart ugyan valamit testének szörnyűségeiből, igazi
lidércnyomás volt.
– Hohohó! – röhögött föl mohón és gúnyosan, akár a sziget kövein megtörő hullámverés. Lassan közelebb
csoszogott. – Nahát! A vacsorám fogja magát, egyenesen bemasírozik hozzám, és jó estét kíván, hohohó! Fogadj
isten, édes hús, fogadj isten, jó csont, finom velő! Kerülj csak beljebb, melegedj meg!
– Köszönöm néked, jóságos anyóka! – Cappen kibújt a köpenyéből, és rámosolygott a füstön keresztül a
trollra. Érezte, hogy a ruhája már gőzölög. – Én is szeretlek téged!
Ahogy hátrapillantott a válla fölött, hirtelen meglátta a lányt. Rettegve kuporgott egy sarokban, de szeme
kék volt, mint a Caronne ege. Elrongyolódott ruhája nem rejtette el testének szelíd domborulatait, s a könnyektől
felszántott koromréteg sem tudta eltüntetni arca hamvasságát.
– Nézd csak, ki van idebenn: maga a Tavasz – szólt Cappen. – Primavera személyesen szórja a szerelem
virágait!
– Miről beszélsz, te háborodott agyú?! – mordult föl a trollnémber, és a lányhoz fordult. – Szítsd föl a tüzet,
Hildigund, és készítsd elő a nagy nyársat! Ma este ünnepi lakomám lesz!
– Úgy bizony, a mennyországot látom magam előtt asszonyi alakban – mondta Cappen.
A troll megvakarta formátlan fejét:
– Te aztán ugyancsak messziről jöhettél, holdkóros – mondta.
– Való igaz, az arany Croyból indultam utamra, szomorú, szürke tengereket és vad, sivár vidékeket
bejárván: a gyönyöröknek híre csalt engem, melyek itt várnak reám! És most, hogy téged megláttalak, végre teljes az
életem. – Cappen beszéd közben a lányt nézte, de remélte, hogy a trollnémber magára fogja érteni, amit mond.
– Lesz az még teljesebb is! – vigyorgott a szörnyeteg. – Forró parázzsal teljes, miközben még életben leszel!
– Körülnézett a lány után. – Micsoda? Még nem teszed a dolgod, te lomha álomszuszék? Azt mondtam, rakd föl a
nagy nyársat!
A lány reszketve nekihátrált egy farakásnak.
– Nem – suttogta. – Nem tudom megtenni… Embernek nem…
– Hogyne tudnád! És meg is fogod, leányom! – mondta a szörnyeteg. Felkapott egy csontot, és a lányhoz
vágta, aki halkan felsikoltott.
– Nem, drága jó anyóka. Igazán nem lehetek olyan udvariatlan, hogy hagyjam ezt a szépséget miattam
fáradozni! – Cappen megrántotta a trollasszony undorító öltözékének szegélyét. – Nem volna illendő. Különben is,
csak azért jöttem, hogy egy kis tüzet kérjek. De ha elmegyek, melegebb tűz fog lobogni a kebelemben!
– Bizonyára a zsigereidre gondolsz! Soha egyetlen embert sem eresztettem ki a karmaim közül, legfeljebb
lerágott csontként! – Cappen leheletnyi félelmet vélt kihallani a vadállati morgásból.
– Ne emeljük az ünnep fényét egy kis muzsikával? – kérdezte angyali nyugalommal, és kivette lantját a
bőrtokból.
A troll az öklét rázta, és toporzékolt dühében.
– Magadnál vagy? Azt mondtam, fel foglak falni!
A dalnok megpendítette lantját.
– Ez a nyirkos levegő megmérgezi tiszta csengését… – mormolta aggodalmasan.
A trollnémber artikulálatlanul felbömbölt, és nekiugrott. Hildigund lehunyta a szemét. Cappen nem
zavartatta magát a lanthangolásban. A szörnyű karmok alig egyhüvelyknyire torpantak meg a nyakától.
– Kérlek, ne izgasd föl magad, szelíd anyóka – mondta a bárd. – Tudnod kell, hogy ezüst van nálam!
– Mit érdekel az engem! Ha azt hiszed, valami varázslatot tartalmaz, ami jóindulatúvá tesz, akkor tudd meg,
hogy ilyen varázslat nem létezik. Nem félek a vacak ezüstödtől!
Cappen hátravetette fejét, és énekelni kezdett:

Édes, pici hölgyem, hazudós vagy:

A szemed se áll jól, pedig szép nagy!
Csalfa tűzzel izzik, szívet fájdít:
A vadász a zsákmány nálad mindig!
Hagyjuk abba, édes, én ismerlek,
Nekem ne hazudj mert jól elverlek!

– AARRGH! – Mintha mennykőcsapás vágott volna a bárd szavába. A troll sarkon fordult, négykézláb
visszamászott a tűzhöz, és az orrával fújtatva szítani kezdte.
Cappen óvatosan megkerülte és megérintette a lányt, aki halkan nyöszörögve nézett fel rá.
– Te Svearek egyetlen leánya vagy, ugye? – suttogta a dalnok.
– Igen. – A lány kétségbeesetten hajtotta le a fejét. – Három tele már, hogy a troll elrabolt! Csábította a
gondolat, hogy egy hercegnő lesz a rabszolgája. De nemsokára beleun, és akkor én is ugyanúgy a nyársán fogok
sülni, mint te, bátor férfiú…
– Nevetséges! Egy ilyen szép hölgy egészen másra… akarom mondani, izé… nagyon rosszul bánik veled?
– Időnként megver… és olyan magányos vagyok, itt senki sincsen rajtam meg rajta kívül… – A munkától
elkérgesedett kis kezek kétségbeesetten fonódtak Cappen dereka köré, ahogy a lány a mellére borult.
– Képes vagy rá, hogy megments? – zokogta. – Félek, hiába tetted kockára az életed, minden férfiak
legbátrabbika! Félek, nemsokára mindketten parázson fogunk sülni!
Cappen nem szólt egy szót sem. Ha a lány feltétlenül azt akarja hinni, hogy az ő megmentésére jött, akkor
igazán nem lehet olyan udvariatlan, hogy megmondja neki az igazat.
A trollasszony széles vigyorra húzta a száját, amint feléjük közeledett a tűz felől.
– Van egy varázslat – mondta. – Ha nem tudsz rólam három dolgot mondani, ami igaz és tagadhatatlan,
akkor sem a rettenthetetlenséged, sem az amuletted, sem maguk az istenek nem tarthatják meg a vörös fejedet a
nyakadon!
Cappen kardjának markolatára csapott.
– Nagyon szívesen – mondta.
Ezt a mágikus szabályt már hosszú idővel ezelőtt megtanulta: három igazság nélkülözhetetlen védelem
mindenféle varázslat ellen.
– Imprimis: a tied a legrútabb orr, amit valaha tüzet szítani láttam. Secundus: sosem voltam még olyan
hajlékban, ahová kevésbé vágytam volna, mint ide. Tertius: téged a magadfajták sem szívelnek különösebben,
úgyhogy azt hiszem, a legcsúfabbak közül való lehetsz!
Hildigund felnyögött az iszonyattól, mikor a szörnyetegen úgy látszott, mindjárt megpukkad dühében.
 De a troll nem támadott.
A barlangban csak a kígyózó füst és a pattogó lángok mozogtak.
Cappen hangja hűvös volt.
– A király átázva fagyoskodik a nyílt tengeren, és én azért jöttem, hogy tüzet szerezzek neki. A legjobb lesz,
ha egyúttal a lányát is hazaviszem.
A trollnémber kuncogva rázta meg a fejét.
– Nem! A parazsat megkapod, hogy elkotródj végre a barlangomból, szégyentelen, de a fehércseléd a
hatalmamban marad, míg agy férfi el nem tölt vele itt egy teljes éjszakát. És ha megteszi, reggel ínyencfalatként
fogom elfogyasztani!
Cappen hatalmas ásításra nyitotta száját.
– Hálás köszönetem, jámbor anyóka! Fáradt csontjaimnak mennyei áldás szállásajánlatod. Ezennel örömmel
el is fogadom!
– Holnap megdöglesz! – őrjöngött a troll, s a föld rengett súlya alatt, amint toporzékolva feléjük lódult. – A
három igazság miatt ma este futni hagylak. De holnap azt csinálok veled, amit kedvem tartja!
– Ne feledkezz meg kis barátomról, jó anyóka! – mondta Cappen, és az amulett zsinórja után nyúlt.
– Mondom neked, hogy az ezüst énrám nem hat…
Cappen letelepedett a földre, és megpendítette lantját.
– „Édes pici hölgyem, hazudós vagy…”
A troll dühöngve faképnél hagyta. Hildigund szótlanul levest mert egy tálba, és Cappen jóízűen
elfogyasztotta, bár egy kicsivel több fűszer nem ártott volna bele.
Ezután nekilátott, hogy szonettet írjon a hercegnőről, aki nagy szemekkel bámulta.
Mire elkészült, a trollasszony előcsoszogott az egyik alagútból, és gorombán így szólt:
– Erre tessék!
Cappen kézen fogta a lányt, és követte a szörnyeteget a rossz szagú sötétségbe.
A troll félrehúzott egy függönyt, hogy betekintést engedjen a mögötte lévő szobába, ami Cappen
meglepetésére falikárpitokkal volt feldíszítve, gyertyákkal kivilágítva, és egy szép, széles, tollas ágy állt a közepén.
– Aludj itt, ha mersz – mordult rá a trollnémber. – Reggel majd elfogyasztalak… neked pedig, mihaszna
ringyó, lenyúzom a hátadról a bőrt!
Csúf, ugató hangon felröhögött, és magukra hagyta őket.
Hildigund sírva hanyatlott a takaróra. Cappen hagyta, hadd bőgje ki magát, közben levetkőzött, és bebújt a
dunna alá. Aztán elővette a kardját, és gondosan az ágy közepére helyezte, hosszában.
A lány őt nézte zilált, szőke fürtjei mögül.
– Hogy vagy képes ezt megtenni? – suttogta. – Egy árnyalatnyi félelem, a kétség egyetlen pillanata… és
ízekre szaggat!
– Pontosan. – Cappen ásított. – Kétségkívül azt reméli, hogy addig forgolódom álmatlanul, míg erőt nem
vesz rajtam a félelem. Pedig csak egészséges elalvás kérdése az egész. b, Svearek, Torbek, Beorna… Bárcsak
látnátok, hogy fekszem most itt!
– De a három igazság, amit mondtál… honnan tudtad?
– Ja! Hallgass ide, szépséges hölgy! Az első és a második a saját gondolatom volt. Annak pedig ki mondana
ellent? A harmadik is nyilvánvalónak tűnt, hisz te mondtad, hogy három éve nem járt itt senki, pedig ezen a vidéken
nagyon sok troll él, ergo jóságos házigazdánkat még ezek a szörnyetegek sem bírják elviselni! – Cappen leeresztett
szemhéja alól figyelte a lányt.
Hildigund mélyen elpirult, elfújta a gyertyákat, aztán hallani lehetett, hogy levetkőzik, és bebújik mellé az
ágyba. Hosszabb hallgatás.
Aztán:
– Esetleg ne…?
– Igen, hercegnő…? – mormogta a dalnok álmosan.
– Esetleg ne… szóval, izé… én itt vagyok, te meg ott, és nem kéne tán …?
– Ne félj – mondta Cappen –, magunk közé fektettem a kardomat. Csak nyugodtan!
– Szóval, én tulajdonképpen örülnék… elvégre azért jöttél, hogy kiszabadíts…
– Nem, szépséges hercegnő! Egy olyan ember, akinek gyerekszobája volt, nem használja ki csúful a
helyzetet. Jó éjszakát! – A dalnok áthajolt Hildigund fölé, ajkát szelíden az övéhez érintette, és visszafeküdt.
– Ó… sosem gondoltam volna, hogy egy férfi ilyen nemes lelkű is lehet… – suttogta a lány.
Cappen mormogott valamit. Miközben álomba merült, magában nevetett. A tengeren töltött kimerítő napok
és éjszakák ideiglenesen alkalmatlanná tették őt az effajta szórakozásra. Persze, ha a lány azt hiszi, nemes lelke
indította erre, ez a későbbiekben még kapóra jöhet neki…
 Cappen Varra hirtelen ébredt, s pislogva tekintett a lobogó fáklyafénybe. A fény a trollnémber szörnyűséges
ábrázatának varacskain táncolt, s megcsillant a nyáltól csöpögő agyarakon a szájában.
– Jó reggelt, drága anyóka! – mondta Cappen udvariasan.
Hildigund elnyomott egy sikolyt.
– Gyere, hadd faljalak fel! – mondta a troll.
– Köszönöm, de nem – mondta Cappen sajnálkozva, ám határozottan. – Káros lenne az egészségemre
nézve. Most már csak egy kis parazsat kérek tőled, meg a hercegnőt, aztán búcsút kell vennünk egymástól!
– Ha azt hiszed, az a vacak kis ezüst megvéd, gondold meg még egyszer! – folytatta a troll. – Tegnap csak a
három igazságod mentett meg. És most rettenetesen éhes vagyok!
– Az ezüst – mondta Cappen oktatólag – védelmet nyújt a fekete mágia ellen. Ezt egy varázsló mondta,
méghozzá egy olyan kedves, ősz öregember, hogy meg vagyok győződve róla, a segédördögei sem hazudtak soha.
Most pedig menj, édes anyóka, mert a szemérem tiltja, hogy a jelenlétedben öltözzek fel!
A hátborzongató torzpofa hirtelen nekilódult, és közvetlen közelről vicsorgott a dalnokra. Cappen
ábrándosan elmosolyodott, és nagyot csípett az orrába.
A szörnyeteg felüvöltött, és hozzávágta a fáklyáját. Cappen röptében elkapta, és a trollasszony szájába
nyomta. Az fuldokolva szaladt ki a szobából.
– Új sport! Trollhorgászás! – mondta vidáman a bárd a hirtelen sötétségben. – Gyere! Ne kukkantsunk ki?
A lány mozdulni sem tudott, úgy reszketett. Cappen higgadtan nyugtatgatta, miközben felöltözött a sötétben,
és szitkozódott a nadrág durva szövete miatt. Hildigund felöltözött, és utána szaladt.
A trollnémber a tűz mellett gubbasztott, és rosszindulatúan bámulta őket, ahogy elhaladtak mellette. Cappen
ránézett, és a kardja után nyúlt.
– Nem szeretlek – mondta, és lesújtott.
A troll rikácsolva hátrált a vagdalkozó dalnok elől. Végül lekuporodott az egyik alagútbejáratba, és zihálva,
hasztalan nyáladzott. Cappen megbökte a kardja hegyével.
– Nem vesztegetem az időt, hogy kövesselek a mélybe – mondta –, de ha valaha is megint háborgatnád az
embereket, a hír eljut majd a fülembe, és a kutyáim elé foglak vetni. Persze nem egyszerre, hanem darabonként.
Értetted?
A trollnémber gonoszul meredt rá.
– Rendkívül pici darabonként – mondta Cappen barátságos mosollyal. – Megértetted?
A trollban valami összeroppant.
– Igen – nyöszörögte.
Cappen futni hagyta.
Úgy szaladt el, mint valami patkány.
A dalnoknak eszébe jutott a tűzifa. Felnyalábolt egy ölnyit. Aztán gondolkodóba esve összeszedett egy-két
gyémántköves gyűrűt, amire az öreg trollnak bizonyára semmi szüksége nem volt, és zsebre vágta őket. Végül
kivezette a lányt a szabadba.
A szél elállt. Tiszta, csípős téli reggel csillogott odakinn a tengeren, és a sárkányhajó szilánk volt csupán a
messziségben; élesen rajzolódott ki a fehérrel koronázott, kék víztükörre.
A dalnok felnyögött.
– Szentséges ég, mennyit kell odáig evezni!
Hildigund már csak a tengeren szólalt meg. Tekintetében csodálat tükröződött.
– Ember nem lehet ilyen rettenthetetlen – lehelte. – Ki vagy te? Isten?
– Nem teljesen – mondta Cappen. – Azazhogy nem, szépségem. A szerénység tartotta féken a nyelvemet.
Egyszerűen arról van szó, hogy volt nálam ezüst, vagyis mindenféle mágia ellen fel voltam vértezve!
– De hisz az ezüst nem segített! – kiáltotta Hildigund.
Cappen evezője beleakadt a hínárba.
– Hogy micsoda?
– Hiszen ő maga is mondta neked!
– Azt hittem, hazudik. De hát… az ezüst megvéd a…
– De ő egyáltalán nem használt mágiát! A trollok erejében nincs semmi varázslat.
Cappen összeroskadt az evezőpadon. Egy pillanatig azt hitte, elájul. Szóval csak a rettenthetetlensége védte!
Ha ezt tudta volna, egyből véget ért volna a merészsége.
Bizonytalanul felnevetett. Ismét egy pont az igazság mindent felülmúló értékében való kételyének javára!
A sárkányhajó evezői a vízbe merültek. Közeledni kezdett feléjük. Bosszús kiáltások szálltak feléje a
fedélzetről, hogy miért késlekedett ilyen sokáig, de amikor a norreni tengeri farkasok meglátták, kit hoz magával,
azonnal elnémultak. És Svearek, a király sírt, mikor újra karjába zárhatta leányát.
A viharvert, barna arc még mindig könnyáztatta volt, mikor a dalnok felé fordult, de Svearek régi énje
gyorsan leküzdötte az érzelmeket.
– Amit most véghezvittél, croyi Cappen Varra, azt senki más nem tudta volna megcselekedni ezen a világon!
– Igen! Igen! – Az északiak nyers hangjában csodálat csengett, ahogy körülrajzották Cappen nyúlánk, vörös
hajú alakját.
– Te nyerd hát el a kezét… te, aki az életét mentetted meg – mondta Svearek –, s halálom után uralkodj te
egész Norrenben!
Cappen megtántorodott. Meg kellett fogózkodnia a korlátban.
Három nap múlva éjszaka kilopózott parti táborukból, és délnek fordította tekintetét.

Kornya Zsolt fordítása

Fujkin István rajzai
 NANCY SPRINGER

A fiú, aki sörényeket font

A fiú, aki befonta a lovak sörényét, nagyon is az alkalomhoz illő módon, a Szent Iván-napi vadászat napján
érkezett, amikor a legnagyobb szükség volt rá, bár Wald, a főlovászmester még nem tudta. Az istálló a munka néma
lázában égett, aminek már jóval pirkadat előtt nekifogtak, minden lovászgyerek és inas vadul fényesített valamit. Az
úr azt parancsolta, hogy istállójában a lovakat minden reggel két álló óra hosszat keféljék, hogy megőrizzék a
tomporok selymes fényét, és ez ezen a napon sem történhetett másként. Azonkívül a rengeteg lószerszámmal is épp
elég munka akadt. Bár az öreg auberoni Robley igazán nem számított gazdag nemesúrnak, egy egész élet küzdelmei
után is vagy csak száz lovat és feleannyi lovászt mondhatott a magáénak, de épp alacsony rangja miatt törekedett
arra, hogy ő maga és kísérete kellő pompával jelenhessék meg a nagyobb urak színe előtt, akik majd összegyűlnek a
vadászatra. f5 maga és a kísérete és szépséges ifjú hitvese.
Épp ezért volt kísérteties, amikor a fiú végigsétált a hosszú istállón a vadul dolgozó férfiak mellett, akiket
annyira lekötött a munkájuk, hogy fel sem pillantottak az idegenre, aki végigment a téglával kirakott folyosón addig
az állásig, ahol az úrnő tejfehér, poroszka lova állt marjától a faráig letakarva egy rászabott lepedővel, hogy tiszta
maradjon. A fiú kitárta az állás súlyos ajtaját, félelem nélkül belépett, mint aki oda tartozik, és odalépett a lóhoz,
hogy befonja a sörényét.
Kísérteties egy fiú volt, olyan sovány, hogy szinte nyomoréknak látszott, és a soványsága miatt a korát is
nehéz volt megbecsülni. Lehetett tízéves, és lehetett tizenhét is, akinek valami baja van, ezért nem serkedt ki a
szakálla és maradt sovány és keskeny vállú. A szeme túl komoly volt egy tízéveshez, szürkészöld és nyugodt, mégis
vad mint az erdők. A haja sötét és kócos volt, és nagyon tömöttnek tűnt keskeny arca fölött.
A poroszka ló haja sokkal jobban ápolt volt, mint az övé. Selymes sörénye, melyet gondosan növesztgettek,
jóval túlért ívelt nyakán, farkát vászonba kötötték, hogy majd csak az utolsó pillanatban engedjék le, amikor az úrnő
nyeregbe száll. Akkor aztán leér majd a földig és úgy repül utána, mint egy fehér menyasszonyi fátyol. A fiú a
farokhoz még nem nyúlt hozzá, de keskeny ujjai csak úgy röpködtek a sörényen.
Wald, a főlovászmester, aki szinte rohanva érkezett, hogy felügyelje az úr meleg vérű lovának
felnyergelését, földbe gyökerezett lábbal állt meg és csak bámult. Nem mintha eddig még nem látott volna
sörényfonást. C5 maga is befont már vagy ezer lósörényt, tudta mennyi időbe telik, amíg akár csak egyetlen sornyi
vékony kis fonattal is feldíszítik egy ló nyakát, hogy milyen nehéz egyenletes, egyforma fonatokat készíteni, és hogy
a lószőr olyan, mint egy démon. A szó szoros értelmében eltátotta a száját, a többi lovász mellette szintén, míg végül
már annyian gyűltek össze a poroszka ló állása körül, hogy nem láttak egymástól, a hátul állók mind azt kérdezték,
mi történik, az elöl állók meg mintha nem is hallották volna őket, csak álltak megbűvölten és figyelték a fiú keskeny,
fürge kezét.
Mert a fiú ujjai szinte embertelen gyorsasággal és könnyedséggel mozogtak, lehetetlennek tűnt, hogy
mindkét kéz külön-külön fésül ki és fon össze egy hosszú fonatot, egyetlen sima mozdulattal. Nem tartott több ideig,
mintha csak felbontaná a fonatokat. Már önmagában ez is épp elég csodálatos lett volna, mint amikor egy lovász arra
képes, hogy egyik kezében a vakarót, másikban a kefét tartva, fele idő alatt készüljön el egy lóval. Mindkét kezéből
egy egy fényes fonat bukkant elő – mondom, már ez is épp elég csoda volt, de távolról sem minden. A fiú munka
közben összedolgozta az egyes fonatokat, úgy, hogy egy hálószövetet alkottak, a sörény finom sál lett, fátyol, amely
a ló pompás nyakára borult. A fonatok vége az állat válláig lecsüngő selymes szegéllyé állt össze, ahol a fiú
valamilyen sosem látott lószőrvirággá tekerte össze a sörény maradékát. És bár a ló nem volt megkötve, és távolról
sem volt hideg vérű állat, egész idő alatt szobormereven állt.
Ekkor Wald, a főlovászmester a csodálkozás mellett félelmet is kezdett érezni. A fiú addig dolgozott, amíg
mindegyik fonatból csak három szál szőr maradt. Semmit nem kötött meg azonban zsinórral vagy szalaggal, csak az
ujjai közé szorította a fonatok végét, és azok úgy maradtak. Úgy látszott, munka közben sem bomlanak fel, nem
álltak ki belőlük szálak, hanem minden simán csillogott, mint a fehér selyem. A fiú – ha fiú volt egyáltalán –
leeresztett kézzel állt, mozdulatlanul gyönyörködött a munkájában.
Félelmetes. De az úr és az úrnő meg lesznek elégedve… Wald lerázta magáról a döbbenetet és gyorsan
mozdult.
– Folytassátok a munkát, fickók! – kiáltott rá a lovászokra, és belépett az állásba.
– Ki vagy? – kérdezte. – Hogy képzeled, hogy csak úgy bejössz ide? – Egy úr háztartásában az a
legbiztosabb, ha az ember eltitkolja, hálával tartozik valakinek.
A fiú csendesen nézett rá, fejét olyan figyelő, mégis közömbös mozdulattal fordította el, mint egy macska.
– Kérdeztelek! Mi a neved?
 A fiú nem szólt, még az ajka sem moccant. Sem akkor, sem a későbbiekben, amikor az istállóban dolgozott.
Ez az egykedvűség ingerelte Waldot. De már abban nem lehetett biztos, hogy a fiú néma, valami különöset
látott az arcában. Talán féleszű. Meg akarta ütni a fiút, de azt még jobban akarta, hogy az úr és az úrnő megdicsérjék,
így hát hirtelen elfordult, lerántotta a védőburkot a ló farkáról, és a fehér lószőr felhője leszállt a tiszta szalmára.
– Ezzel is csinálj valamit! – vetette oda.
A fiú szeme édes, tüzes fénnyel ragyogott fel, ahogy a feladaton gondolkozott. Ujjaival kifésülte a farkát,
aztán a csont feletti részen apró kis fonatokat kezdett készíteni.
A farok legnagyobb részét engedte szabadon lecsüngeni, csak a tetején volt egy maroknyi fonat, melynek
fele a földig csüngött. És a fiatal Aelynn úrhölgy felszisszent örömében, amikor meglátta, és felszisszent a
csodálattól, amikor a sörényre pillantott, annak ellenére, hogy úr leányának született, és a bölcsőtől szokva volt a
pompához.
Aznap még az sem számított, hogy Robley úr nyergét nem fényesítették ki eléggé. Meg volt elégedve a
lovászaival. Az sem számított, hogy a sólymok rosszul szálltak, a vérebei nyugtalankodtak és ügyetlen lova
megbotlott és elvágta a térdét. Az urak és úrnők újra és újra megbámulták fiatal feleségét a fehér poroszka lovon,
amelynek farka úgy csillogott, mint az úrnő kék selyemruhája, a sörény finom csipkéje ugyanolyan leheletkönnyű
volt, mint a keble nyílásába dugott csipkekendő vagy karcsú kesztyűs keze, mely a díszes kantárszárat tartotta. A ló
minden egyes haja szála ugyanolyan gondosan el volt rendezve, mint a hölgy saját mézszőke hajának
aranygyöngyökkel átfont fürtjei szép, ifjú feje tetején. Robley úr tudta, hogy aki csak látja aznap, mind irigyli
szépséges feleségéért, aki ilyen jól mutat befont sörényű fehér lován.
És amikor a fiú, aki a sörényeket fonta, vacsoraosztáskor beállt az úr konyháján a sorba, senki sem küldte el.
Robley úr kemény öregember volt, öreg teste kemény és szívós, lelke is kemény. Alig egy napba telt, amíg
az elégedettségtől eljutott a mohó többre vágyásig; már nem volt elég, hogy az úrnő lova díszítetlenül befont
sörénnyel járjon. Egy szolgát küldött Waldhoz az Auberon színekben – sötétkék és bíbor – csillogó
selyemszalagokkal és megparancsolta, hogy ezeket fonják be a ló sörényébe és farkába. A furcsa fiú könnyedén tett
eleget a parancsnak, amikor Wald szólt neki, a szalagok végét kis masnikba és nyolcasokba kötötte, csak a ló
homloka fölött hagyott néhány fénylő szálat szabadon lobogni. Aelynn úrnő el volt bűvölve.
Robley úr néhány napon belül ezüst és aranyszálakat küldött az istállóba, kis gyöngyfüzéreket, bojtokat,
ékköves függőket és mindenféle frissen szedett virágokat. A fiú, aki sörényeket font, mindezeket könnyedén befonta
a poroszka ló sörényébe, amikor megparancsolták. Aelynn úrnő a következő vadászaton úgy jelent meg, hogy lova
minden szalaggal átfont sörényfonata végén kis ezüst- és aranycsengők csilingeltek, és amerre csak ellovagolt,
mindenki utánafordult. Ráadásul sohasem történt meg, hogy a fiú ugyanúgy rendezte volna el a ló farkát és sörényét,
de akárhogy fonta, szőtte és díszítette is fel, mindig az tűnt a legtökéletesebbnek és megragadóbbnak, és mintha még
sohasem díszítettek volna fel lovat ilyen szívszorítóan gyönyörűen. Egyszer egyetlen vastag fonatban fogta össze a ló
sörényét a gerince fölött, menetközben fogva be az újabb és újabb szálakat, úgy, hogy a ló nyaka olyan büszkén ívelt,
mint egy csataméné, és a fonatról virágok, rózsák, nagy liliomok és a szarkaláb lándzsái omlottak alá, mintha a ló
sörénye virágokból volna. Máskor viszont engedte a sörényt szabadon lebegni, csak a füle mögött vagy az üstökében
volt néhány vékony fonat, és ez is tökéletesnek és szívszorítónak tűnt, és akkor mindenki úgy érezte, hogy egy lovat
csak így lehet feldíszíteni.
Már az sem volt elég, hogy csak az úrnő tejfehér, poroszka lovát díszítsék fonatok. Robley úr
megparancsolta, hogy meleg vérű vadászlova sörényét is fonják vastag, szalaggal díszített fonatokba, és az Auberon
színekben pompázó rozettákkal ékesítsék fel, valamint a kísérete lovait is, bár azokat kisebb rozettákkal. És ha a
felesége úgy döntene, hogy kilovagol nemes vendégeivel, akkor az összes lovat ékesítsék fel úgy, mint az övét, bár
kevésbé gazdagon.
Wald mindezeket a parancsokat továbbította a fiúnak, aki befonta a lovak sörényét, és az ifjú készségesen
dolgozott, ahogy megparancsolták, gyakran már hajnal előtt nekikezdett és még sokáig folytatta sötétedés után is, és
úgy látszott, sohasem kér többet, mint amit a konyhában állva meg tud enni. Az istálló padlásán a széna és szalma
között hált, és még csak egy lópokrócot sem kért takarónak, bár az egyik lovász végül odahajított neki egyet. Ruhát
sem kért, de Wald, aki szégyellte a fiú rongyait, szolgákhoz illő ruhát adatott neki. A főlovászmester azonban nem
szólt a szolgáknak járó bérről. Úgy látszott a fiú e nélkül is elégedett. Talán még a ruhák nélkül is elégedett lett
volna. Bár ami azt illeti, nehéz lett volna megmondani, hogy mit érez vagy gondol, mert soha nem beszélt, és
keskeny arcán csak ritkán változott meg egy-egy vonás.
Senki sem tudta, mi a neve a fiúnak, aki befonja a lovak sörényét. Bár sok lovász kíváncsiskodott, senki sem
tudta megmondani, ki ez a fiú és honnan jött. Sőt, gondolta Wald mérgesen, még azt sem, hogy micsoda
tulajdonképpen. Hát hogy deríthetnék ki, hogy ez a taknyos félkegyelmű-e, vagy boszorkánymester lehet, hogy a
lovak soha meg sem moccannak a keze alatt, még a meleg vérű vadászmén is úgy áll előtte, mint egy fatuskó.
Kákabélű kölyök. Hallani jól hall, akkor meg miért nem beszél?
 A különös fiú azonnal elvégzett mindent amit parancsoltak, keményen és csendesen dolgozott, de Wald ettől
még nem kedvelte meg. Különösen azért nem szerette a fiút, mert elvégezte azt a munkát, ami Waldnak megszerezte
ura dicséretét; Wald utált mindenkit, akinek lekötelezettje volt. Azt sem szerette, ahogy a fiú megérkezett, mintha egy
szélroham futott volna oda, és ráadásul olyan sovány volt, hogy ez még szinte lehetségesnek is tűnt. Az a gondolat is
nyugtalanította, hogy a fiú akármelyik nap ugyanígy el is tűnhet. De bármennyire nyugtalanította is ez a gondolat,
Wald mégsem tudta rávenni magát, hogy megadja a fiúnak azt a heti néhány rézkrajcárt, ami a járandósága volt, mert
a fiút még jobban utálta, mint a nyugtalanító gondolatot. Wald úgy vélte, a fiúban van valami őrült, majdnem gonosz.
Úgy tűnt, keskeny arca sem olyan, amilyennek lennie kellene, merev szája és szeme egyszerre vad és csöndes, és úgy
ég, mint az egyenletes gyertyaláng.
A nyár őszbe fordult, és gyakran feltámadt a szél, de úgy látszott, a fiú, aki befonta a lovak sörényét,
szívesen marad, és ha tudta is, hogy Wald utálja, nem mutatta. Egyáltalán semmit nem mutatott. Őszi
csillagvirágokat font a poroszka ló sörényébe és munka közben egész halványan mosolygott. Az őszt az első
szemerkélő hó és a tél hűvös, rasszkedvű napjai követték. A fiú, amikor befonta a poroszka ló sörényét, színes
tollakat használt virágok helyett, és nem kért téli bekecset, úgy hogy Wald nem is adott neki. Ebben az évszakban
különben is elég ritkán fordult elő, hogy sétalovaglást rendeztek. A vékony fiú egész álló nap ott kuporoghatott az
istálló padlásán a lópokróc alatt.
Kemény tél jött, és a himlőjárvány ideje.
Aelynn úrnő télen unatkozott, még sokkal inkább, mint a többi évszakban. Szép időben legalább
sétálgathatott odakinn, lovagolhatott és vadászhatott és volt kit elkápráztatnia. Nem lett volna ésszerű, hogy egy úr
felesége, aki nemes születésű (bár nem elsőszülött, és lány) többre vágyjék. Aelynn úrhölgy nagyon is jól tudta, hogy
számára már elmúltak a széptevés és barátság rövid napjai. Viszonylag jó házasságot kötött, Robley úr őt is a
tulajdonai közé számította, mint valami gyönyörű tárgyat, amit ugyanúgy óv, mint az aranyát és a lovait. Robley
földesúr volt, ő pedig a tulajdona, hölgye, és mások még csak pillantásukkal sem érinthették. Egészen az övé volt.
Így aztán sétálgathatott a fallal övezett kertekben, kilovagolhatott és vadászhatott ura oldalán, és elkápráztathatta az
embereket.
De télidőn még csak nem is sétálgathatott. Aelynn úrhölgynek nem volt más dolga, mint hogy hímezgessen
és a saját szépségét ápolja, végtelen időkig foglalkozzék az öltözékével, a hajával, a bőrével, még ha olyan fiatal is,
nem több, mint tizenhét – mert a szíve mélyén tudta, hogy Robley úr a szépsége miatt mosolyog rá, nem másért. És
bár nem gondolt rá, tudta, hogy élete, ura markában van.
Ezért csakis maga miatt érzett heves nyugtalanságot és mély bánatot, amikor az asszony, aki minden reggel
elrendezte a haját, himlősen ágynak esett. Bár ahogy ez magas rangú hölgyhöz illik, Aelynn pörölés mögé rejtette az
ijedtségét. És igen rövid idő alatt rájött, hogy egyik szolgálólánya sem tudja akár csak fele olyan szépen felfésülné a
haját.
– Isten anyja! – dühöngött, amikor tán vagy tizedszer nézte meg a haját a tükörben. – Még a lovászgyerek is
többre volna képes, aki a lovak sörényét fonja be az istállóban! – aztán rádöbbent, hogy igazat mondott, és a
kétségbeesés bátorrá tette. Elmosolyodott. – Hozzátok ide!
A szolgálólányok dadogtak és pukedliztek, és kiszaladtak, hogy maguk között megbeszéljék a dolgot és
együtt csámcsogjanak rajta a konyhalányokkal. Néhány perc után aztán kiküldtek egy merész konyhalányt az
istállóba, aki visszatért a reszkető legénykével, a fiúval, aki befonta a lovak sörényét.
Elképzelhetetlen volt, hogy egy ilyen rongyos koldus bemenjen az úrnőhöz. A szolgálóleányok elborzadva
sikongattak, és először megfürdették a fiút egy dézsában a konyhai tűzhely előtt, mert erősen érződött rajta a lovak és
az istálló szaga. Megparancsolták, hogy erős szappannal sikálja meg a haját, és levendulával illatosítsa magát, és
miközben néhányan vihogtak és kiszaladtak, mások vihogtak és maradtak, hogy kitöltsék neki a vizet és
ellenőrizzék, hogy valóban alaposan megmosakszik-e. A fiú, aki befonta a lovak sörényét, megtett mindent, amit
parancsoltak, és keskeny arca meg sem rezdült, vékony szája meg sem moccant, vad szeme meg sem villant. Végül
tiszta ruhát hoztak neki, egy bekecset meg egy gyapjúnadrágot, ami csak egy kicsit volt rá nagy. Amennyire lehetett,
helyrerángatták rajta a ruhát és bevitték a toronyba, ahol az úrnő várta.
Nem hajolt meg Aelynn úrnő előtt, és nem nézett a szemébe, hogy megtudja, mit parancsol, de a szája egy
kicsit ellágyult, és a pillantása, amely nyugodt és vigyázó volt, mint egy erdei teremtményé, a hajára villant. És
hirtelen, mint aki már nem képes várni, az úrnő mögé állt és kezébe fogta a hajfonatait. Még sohasem látott ilyen
lágy, finomszálú, mézszínű hajsörényt, sem pedig olyan arany és elefántcsont fésűket, amilyenek a rózsafaasztalkán
hevertek, sem selyem és aranyszalagokat – megvolt ott minden, amit csak akarhatott, hogy megmutassa mit tud.
A homlokánál kezdte, és az úrhölgy szinte elvarázsolva ült keze könnyed érintése alatt.
Gyöngéd, olyan gyöngéd volt, Aelynn még sohasem érezte, hogy egy férfi ilyen lágyan és gyöngéden
érintse meg, legkevésbé ura és parancsolója. Ha Robley úr használni akarta valamelyik tulajdonát, megragadta. De ez
a fiú olyan gyöngéden érintette meg, mint egy asszony, nem mint egy anya, mert soha, egyik szolgálólánya sem
babusgatta ennyire… És mégis, félreismerhetetlenül férfi érintése volt, bár alig tudta volna megmondani, honnan
tudja. Részben az erő miatt, érezte a tapintásában a gyöngéd erőt érezte – félelmetes, leginkább félelmetes és
kísérteties volt, amit érzett. Mintha gyors, fürge ujjai lágy parancsot adtak volna a hajának, és a haja már egyetlen
röpke érintés után engedelmeskednék, arra vágynék, hogy simogassák… Ugyanúgy mozdulatlan maradt és
visszatartotta a lélegzetét, mint a lovak.
A fiú olyan vékony fonatokba fogta össze a haját, mint a harangvirágok szára, mindegyik fonatban csak
néhány szál volt, egyik a másik után került ki fürge ujjai közül, olyan könynyűek voltak mint egy simogatás, és két
ujj mozdulata elég volt, hogy a helyükön maradjanak, amíg a hölgy haja selymes vízesésként borult a vállára, és
amikor a fiú megmozdította a fejét, felfogta a fényt és úgy csillant és omlott mint egy gazdag drapéria. Néhány
fonatot összefogva felkötött a szalagokkal, amelyek illettek a hölgy ruhájához, kékek voltak aranyszegéllyel. De a
haj nagy részét engedte leomlani az asszony meztelen vállára és hátára. Amikor elkészült, alig észrevehető mosollyal
nézett végig a keze munkáján, aztán megfordult, és kiment anélkül, hogy megvárta volna a hölgy bólintását, aki
pedig úgy ült, mint akit elbűvöltek, és a távozó fiú keskeny hátát bámulta. Aztán megrázta a fejét a tiszteletlenség
láttán. De a haja suhogása örömmel töltötte el.
Másnap is visszarendelte, hogy fésülje meg, és a rákövetkezőn, és utána még sok-sok napon. És hogy ne
kelljen folyton megfürdetniük, a szolgálóleányok találtak neki egy szobát a kastély kapuján belül, egy priccset és
tiszta pokrócot, és egy váltás ruhát, egyszerű, durvaszövésű ruhát, amilyet a szolgák viselnek. Sűrű haját is
megnyesték, amely eltakarta a szemét, de ettől még a fiú ugyanolyan különösen nézett ki keskeny arcával, nyugodt,
égő pillantásával és szájával, amely szinte sohasem mozdult. A fiú tette, amit parancsoltak neki, akár Wald, akár a
hölgy, akár valamelyik konyhalány szólt, és mindennap másként fonta be Aelynn úrnő haját. Egyik nap fényes
koronába tűzte fel a fonatokat a feje tetejére. Más napokon szorosan a fejére fonta, hogy a fürtök az asszony nyakát
simogatták, vagy gőgös üstököt formázott, melyekbe ékkövet tűzött, vagy egyetlen lágy, pihés fonatot féloldalon.
Mindig azonnal kiment a toronyszobából, ahogy végzett, soha nem nézett az úrhölgyre, hogy lássa, meg van-e vele
elégedve, mintha tudta volna, hogy mindig meg lesz elégedve.
És mindig meg is volt.
Egymást követték az események. A szolgálólány, aki himlőbe esett, belehalt, de Aelynn úrhölgy nem
törődött vele, drága haja miatt sem, maga az asszony miatt pedig egészen biztosan nem. Robley úr útrakelt, hogy
megzabolázza egy hűbéresét, aki adósa maradt, de Aelynn úrhölgy nem törődött vele, csak annyira, hogy örült, mert
lassan egyre biztosabban érezte, hogy mit fog tenni.
Ha még a hajfürtjeit is elvarázsolja ennek a különös fiúnak az érintése, és a haja is át akarja ölelni, akarhat-e
ő maga mást?
Amikor a fiú legközelebb befonta mézszínű haját, és elfordult, hogy egy pillantás nélkül otthagyja, az
úrhölgy megragadta egyik vékony karját. A fiú rezzenetlenül, magabiztosan nézett a szemébe. Az asszony felállt –
nagyobb volt a fiúnál, és szélesebb, bár olyan karcsú, mint egy szűzlány. Nem számított. Megfogta a fiú egyik karcsú
kezét és az ágyhoz húzta, és ott a fiú megtette, amit parancsoltak neki.
És nem is okozott csalódást. Az érintése – Aelynnt még sohasem érintették meg ilyen gyengéden, ilyen
könnyedén, ilyen erővel. És bár olyan vékony és szőrtelen volt, mint egy kisfiú, mégis férfi volt. És az ajka, és a
nyelve, tudta, hogyan kell mozogni. De az asszony keskeny keze érintésére éhezett, a kedves, gyöngéd, erős
érintésre, amely majdnem annyira megrázta, mintha… mintha szeretnék…
Aztán a fiú rámosolygott, könnyedén, lágyan, egy mosoly árnyéka a függönyös ágy félhomályában, és az
ajka megmoccant.
– Disznók vagytok – mondta – ti nemesek, egytől egyig.
Felkelt, felvette dísztelen, durvaszövésű ruháját, és egyetlen pillantás nélkül otthagyta.

Aelynn úrhölgy megrémült, hogy a fiú valójában nem néma. Még jobban megrémült attól, amit a fiú
mondott, bár valahányszor eszébe jutott, kétségbeesett harag lángolt fel benne, hogy épp ez, ez a néma szóljon így
hozzá, és hogy otthagyja tehetetlenül, hogy még bosszút sem állhat rajta… De talán ezért nem fogja elárulni. Azt
gondolta, biztonságos dolog lesz néma szeretőt tartani… Talán nem fogja elárulni.
Nem is a fiú árulta el urának, hanem Wald.
A szolgálólányok gyanakodtak, talán mert olyan hosszú időre elküldte őket. Nem gondolta, hogy
gyanakodni fognak, mert ugyan kifeltételezné, hogy egy ilyen vékonydongájú fiú ágyastársa lehet? De talán ők is
meglátták a vad izzást a fiú szürkészöld szeme mélyén. Egymás között suttogtak, meg a konyhalányokkal, és a
merész konyhalány együtt vihorászott a lovászokkal, és Wald meghallotta.
Bár a munkát teljes egészében a fiú végezte, aki befonta a lovak sörényét, Wald tehernek érezte a sörények
és farkak állandó befonását és feldíszítését. Úgy döntött, hogy ez az egész vackolás sérti, és már rég megfeledkezett
arról a néhány dicsérő szóról, amelyet kezdetben az úrtól kapott. Különben is, annyira utálta a fiút, hogy nem volt
képes tisztán gondolkodni. Úgy érezte, hogy most egy csapásra megszabadulhat a fiútól is, meg a nyavalyás
fonatoktól és rozettáktól is. Aznap, amikor az úr visszatért utazásáról, Wald hozzásietett, magánkihallgatásért
esedezett és alázatosan jelentést tett.
Robley úr jeges némasággal hallgatta végig, mert gyakran találkozott már kicsinyes irigykedéssel: a múltban
is ki tudta használni, és ha most félrevezették, nem fog elmaradni a büntetés. De amikor Aelynn úrnő megjelent
előtte, haja lankadtan hullt alá, és arcán az első pillanattól látszott a szégyen és a bűntudat.
Robley úr üvöltését még az istállókban is meghallották.
Odalépett az asszonyhoz, aki a szoba padlójára rogyva zokogott, mézszín hajánál fogva felemelte a fejét és
kardjával egy vágást ejtett keresztbe az arcán. Aztán hagyta, hadd sikoltozzék, hadd csípjék a friss könnyek a sebet,
és még mindig kivont véres kardjával lecsörtetett az istállóba. Wald egész úton menekült előle. Mikor az úr
berobbant az istállóba, az összes lovászgyerek elszaladt, egyet kivéve. A fiú, akit Wald megvádolt, a fehér poroszka
ló sörényét fonta.
Robley úr kardjával levágta a ló fejét fonatokkal díszített nyakáról. A fiú, aki befonta a lovak sörényét,
mozdulatlanul állt mellette, valami izzó mozdulatlan szürkészöld szeme mélyén, és nyugodtan várt. Ha megfordul,
hogy sikoltva meneküljön, Robley úr boldogan mérte volna rá, a gyáváknak kijáró, hátulról jött halálos csapást. De
az urat megzavarta, hogy a fiú ilyen néma, mivel is? daccal? várta, hogy tegyen kedve szerint. Ez a fiú nem hajolt
meg szolgaként, nem esett térdre a mocskos szalmába, nem könyörgött. Ha megalázkodik, megrúghatja, leszúrhatja,
azonnal megölheti. De ez a néma, vigyázó várakozás, mint egy vad lény ébersége… ő vadászik, vagy reá vadásznak?
Robley úr megállt, ahogy a farkas is megáll mozdulatlan a szarvas előtt, vagy a vadász a sűrűbe bújt vaddisznó előtt.
Kardja hegyével tartotta sakkban a fiút – bár erre nem sok szükség volt, mert a fogoly még csak meg sem remegett –
és fegyveresei után kiáltott, hogy vessék a fiút a pincebörtönbe.
A névtelen idegen víz és élelem nélkül maradt ott, és Robley úr nem tudta eldönteni mit tegyen vele azon
túlmenően, hogy éhezteti.
A fiú, aki sörényeket font, először nyugtalanul járt fel-alá a zárkájában – legalább ennyi szabadsága maradt,
mert olyan kicsi és sovány volt, hogy egyik bilincs sem tudta megfogni… Aztán leheveredett a vékony
szalmakupacra és összehúzott szemmel bámult a sötétbe. És még később, amikor megpillantotta, hogy a holdfény
keskeny csíkokban omlik be a magas, vasrácsos ablakon, és tócsába gyűlik a kőpadlón, felkelt, és elkezdte fonni a
holdfényt.
A holdfény sokkal finomabb szálú volt minden ló sörényénél, még a hölgy mézszínű fürtjeinél is, és ahogy
megérintette, szeme tágra nyílt az örömtől és csodálkozástól. Két fonatot készített, olyan finomak voltak mint a
selyemszál, olyan sűrű hálóvá folytak össze mint a szőtt szövet, és amikor fonás közben már nem tudott magasabbra
nyúlni, fésülő mozdulatot tett, mintha egy hosszú sörényt simítana ki az ujjaival, és még több holdfényt húzott le az
égből – mert még soha nem dolgozott hasonló anyaggal sem, minden hajnál jobban csúszott és siklott, úgy tűnt,
nincs kezdete és vége, kivéve az ember építette rácsokat. Addig fonta a vékony finom fonatokat, amíg csillogó
halomba nem gyűltek a padlón, aztán hátralépett és engedte tovább siklani a holdat. Keze munkáját gondosan
elhelyezte az egyik sarokban.
A fiú, aki befonta a holdsugarakat, nem aludt, ülve várta a hajnalt, szeme zölden izzott a sötét zárkában.
Látta, hogy az ég világosodni kezd a magas ablak fölött, és nyugodtan várt, ahogy a farkas vár, amíg összegyülekezik
a falka, ahogy a vadmacska várja, hogy a vad elmenjen a csapáson, épp a szikla alatt, amelyen hever. Már délfelé járt
az. idő, amikor a napsugarak a magas rácsos ablakon át végre odarepítették nyilaikat, ahol elérhette őket. Ekkor
felállt, és elkezdte befonni a napfényt.
Napközben több volt az őr, vagy éberebbek voltak, így aztán összegyűltek börtöne súlyos ajtaja előtt,
belestek a kémlelő sűrű rácsai között, bámultak és civakodták, hogy ki van soron. Figyelték a fiú rezzenetlen
pillantását, ahogy dolgozik, bár keskeny keze vörösen izzott, mintha tűzbe tartotta volna. Látták a földön összegyűlő
fénylő halmot, egymás között suttogtak, és nem tudták mitévők legyenek, mert egyikük sem merte megérinteni sem a
halmot, sem a fiút. Egyikük hívta a várnagyot, és a várnagy jelentést tett az úrnak. Kívülről pedig kiáltások
hallatszottak, hogy a nap még mindig mozdulatlanul áll az égen.
Miután a fiú befejezte a munkát, félreállt és engedte továbbmenni a napot, aztán a munkájával foglalkozott,
aztán meg megpihent a mocskos szalmán. A cella ajtaja perceken belül feltárult, és maga Robley úr lépett be.
Robley úr beleunt, hogy megcsonkítsa feleségét, és még nem döntötte el, hogy mit tegyen másik foglyával.
Bosszantották a börtönből érkező jelentések, és abban reménykedett, hogy ha meglátja a fiút, majd csak eszébe jut
valami. Kivont karddal lépett be. De a karcsú fiatal testtel kapcsolatos gondolatok mind kirepültek a fejéből, amikor
meglátta, hogy mi van a lába elé terítve a kőpadlóra.
Köpeny, királyi palást – de soha, egyetlen királynak sem volt ilyen palástja. Csupa csillogás, a külseje ezüst
és a belseje arany – de nem, ezt sértés volna ezüstnek és aranynak nevezni. Inkább tűz és víz, folyam és láng, meg-
megvillant ahogy moccant, mintha élne, és mégis emberi kéz alkotása, látta hogy van összedolgozva, olyan finoman,
hogy minden szál külön megért egy örömteli felkiáltást, a külsejét valahogy hozzáfonták a béléshez, és körben a
szélén a rojtok, mint egy ragyogó szőrme, a finom szálak lángként remegtek a levegőben. Robley úrnak nem volt
más gondolata, mint hogy vállára szorítsa ezt a tüzes villogó valamit, hogy viselje ezt a dicsőséget, és minden
királynál nagyobb fényben pompázzék. Megragadta és magára terítette…
És felsikoltott, hangosabban, mint a felesége amikor megkínozta a halálküzdelem sikolyával. Egész
keményteste úgy izzott, mint a kemence. Arca eltorzult, és holtan rogyott össze.
A fiú, aki befonta a napsugarakat nyugodt, vigyázó mozdulattal felállt, és olyan hangtalanul jött előre, mint
a hiúz. Lenyúlt, leemelte a köpenyt az úr holttestéről, megperdítette, saját vállára terítette, és neki nem esett baja. De
abban a köpenyben testetlennek tűnt, holdfényben és árnyékban mozgó valaminek, valami névtelennek, amely
éjjelente kószál. Kisétált a nyitott börtönajtón a csoportba verődött őrök között, az úr kísérete és a várnagy előtt, és
mind elhúzódtak tőle, a folyosó kőfalának simultak, hogy nehogy a közelébe kerüljenek. Senki sem merte
megragadni vagy megállítani. Átsétált az udvaron, el az istálló mellett, ki a kastélykapun, annak az embernek a
nyugodt lépteivel, aki elvégezte a dolgát. A fegyveresek a fal tetejéről nézték, hogy megy el.
Wald, a főlovászmester magas kort ért meg, és minden éjjel kiverte a víz a rémülettől, és végül meggyengült
szíve vitte el egy rémálomban. Semmi más nem bántotta, csak a saját félelme. A fiút, aki befonta a nap sörényét, a
hold sörényét, soha többé nem látták arrafelé, bár a gyerekek néha azt mesélik, hogy meg-megpillantották a vihar
vad középpontjában, ahogy szélrohamokat és hosszú esőcsíkokat fon össze.

Damokos Katalin fordítása

Kiss Tibor rajzai
 BERGENDY PÉTER

Jim Henson varázslata Brekitől a fantáziáig

A Muppet bábuk fekete gyászba öltöztek. Tavasszal atyjuk, Jim Henson, ötvenegynehány éves korában
végleg elhagyta a reális világot.
Az ifjú Jim az ötvenes években, a vadonatúj tévékészülékük hatására álmodott először arról, hogy egyszer a
médiában fog dolgozni. Áldott fantáziája segítségével álmait főiskolás korában kezdte valóra váltani, amikor anyja
zöld kabátjából megteremtette első hibbant békabábuját, Brekit. A 30 évvel ezelőtti Breki valójában nem béka volt.
Egy kis körzeti televízió műsorában más absztrakt bábuk között kapott szerepet, az akkor még inkább gyíkszerű lény.
Az éveken keresztül alakulgató produkcióban – talán nem is tudatosan – lassan átbékásították, s már Breki-békaként
került be Henson első sikeres műsorába, a Sesame Streetbe. Henson hangsúlyozta, hogy a korai Breki egy olyan
semleges személy volt, akivel a közönség azonosulni tudott.
1969-ben az angol Lord Lew Grade felajánlotta a bábművésznek, hogy londoni stúdiójában kezdjen bele
egy új sorozatba. A Muppet Show és alkotója világhírű lett. Henson saját céget alapított, és egyre több sorozatot és
mozifilmet készített. New Yorkban és Londonban nyitotta meg műhelyirodáját. A londoni „teremtmény bolt”
(Henson’s Creature Shop) a legkorszerűbb technika segítségével gyártja a filmfigurákat. A The Dark Crystal (A sötét
kristály, 1982), a Dream Child (Álomgyermek, 1985) és a Labyrinth (A fantasztikus labirintus, 1986) című
egyedülálló, élőszereplős fantasy filmek ebben a modern műhelyben születtek. A New York-i részleg elsősorban a
bolondos tévésorozatokkal, így a Sesame Street megalkotásával foglalkozik. Henson anyagilag legsikeresebb
sorozata, és ugyanakkor egyik legigényesebb, legeredetibb munkája a Sloryteller (Mesemondó). A produkció a
hagyományos népmesékre épül, tele van utazásokkal, találkozásokkal és távoli országokkal.
Henson vállalata a tehetségnek és a technikának köszönhetően ritkaságszámba menő, jó fantasy filmeket
készít. Henson szerint a jó fantasy film elvontabb és kifejezőbb a többi filmnél. Problémát jelent viszont, hogy a film
alkotói alapvetően a valósághoz kötődnek, valós kapcsolatban állnak a bábukkal – a báb szájmozgásának például
reálisnak kell lennie, amit igazán bonyolult technikai berendezésekkel képesek csak elérni –, és ennek ellenére
irreális fantáziavilágot kell létrehozniuk.
Henson befejezte legutolsó nagy fantasy filmjét, melyet Nicolas Roeg rendezett. A boszorkányok (The
Witches, 1989) egy mai tündérmese. A 9 éves Luke Amerikából családi látogatásra érkezik nagymamájához a havas
Norvégiába. A nagyi boszorkányokról mesél neki. Elmondja, hogy a boszorkányok hogyan gyűlölik a gyerekeket,
maszkok és álarcok segítségével hogyan rejtőznek el. Beszámol arról is, hogyan tudott gyerekkorában elmenekülni a
gonosz boszorkányok elől, amikor barátnőjét rabul ejtették. Amikor a kisfiú szülei autóbalesetben meghaltak, a
nagymama magához veszi Luke-ot és Angliába viszi. A nagyi azonban beteg lesz, és a fiú – két ajándékba kapott
fehér egértársaságában – egy hotelbe kerül, miután megismerkedett a gyermekvédő liga elnöknőjével, akiben
természetesen a főboszorkányra ismer. Kiderül, hogy a (boszorkány)liga legfőbb célja, hogy megsemmisítse Anglia
összes gyermekét. Egy édességbolt-hálózatot szerveznek, amelyben egérré változtató varázsméreggel fertőzött
csemegéket árulnak. Luke megszökik, és megpróbálja értesíteni a nagymamát, azonban a Főboszorkány már
túladagolta varázscukrával a cukorbeteg öregasszonyt. Luke időközben egérré változik, s egyik emberegér barátja
oldalán számos egérgonddal kell szembenéznie. Luke azonban ügyesen megfertőzi a cukorral a liga tagjait, akik
szintén rágcsálókká válnak. A hotel személyzete rágcsálóirtásra indul…
(A filmhez a műhely három egeret készített. A csöpp egér nagyságú egeret egy óraszerkezet működtette. A
felvételekhez főleg a négyszer nagyobb, kábelekkel irányítható változatot használták. A tízszeres nagyítású
kesztyűsbáb a közeli arcfelvételekben szerepelt.)
Henson tavaly augusztusban 150 millió dollárért eladta vállalatát a Disney-cégnek – talán érezte, hogy
biztosítania kell közelgő halála előtt a Breki-birodalmat? –, bár függetlenségét is megőrizte. Új sorozatok
munkálatait kezdte meg Gulliverről, a görög mítoszokról, és egy háromdimenziós muppet filmet is tervezett a Disney
World számára. Sajnos a terveket már nem ő fogja megvalósítani…
Jim Hensont a végtelen fantázia birodalma
magába fogadta.
 MAGISTERIUM

Még meg sem jelent a Magisterium első száma, amikor már megkaptam az első levelet, amelyben arra
kérnek, ne csak a fantasy-játékokkal foglalkozzam, hanem a műfaj egyéb területeivel – a képzőművészettel is.
Természetesen szeretnék mindenre sort keríteni, és ígérem, hogy az idetartozó klubélet és irodalom mellett helyet
kap a képzőművészet csakúgy, mint a játék. Sajnos az Atlantisz nem színes magazin, nem tudunk színes képeket,
festményeket közreadni. Így az érdeklődők, akik nem juthatnak valódi albumokhoz, csak szegényesebb változatát
látják a különböző művészek alkotásainak. Megjelent ugyan egy Vallejo-album, de amit a „mester” csinál, csak egyik
irányzata ennek a műfajnak, s ráadásul meglehetősen ismert is. Nem tagadhatom, őt is kedvelem, de igazi
kedvenceim Elmore és Easley. Ez a két művész a fiatalabb nemzedékhez tartozik, a TSR felfedezettjei és házi festői.
Talán sikerül közölnünk egynémely művüket az Atlantisz címoldalán.
Egy másik levélírónk reklamálja, hogy nem értették teljesen az AD&D-t. A most következő példajáték talán
segít a továbbjutásban.
A történet, melyet a kalandmester talál ki, a következő:
Ardorich városa híres, hírhedt az alatta húzódó kazamatákról, a hatalmas, szertehúzódó csatornarendszerről.
Azt mondják, legalább akkora város van alatta, mint a felszínen. Számtalan kalandozónak felgyújtotta már Ardorich
a képzeletét, de csak kevesen merészkedtek odáig, hogy megismerjék ezeket a kazamatákat. A legendák szerint
azonban annak a kevésnek sem sikerült. A város egyébként az Árnyék fiai elnevezésű tolvajklánnak ad otthont.
Bonyolítja a helyzetet, hogy Tharr-papok egy csoportja is megbújt valahol, hiszen egyre több véres emberáldozat
nyomára bukkantak a város lakói. Ardorich uralkodó hercege végül is úgy döntött, hogy felbérel egy kalandozó
csapatot, derítse ki, mi rejtőzik a csatornavárosban, ott laknak-e a tolvajok és a Tharr-papok. Ha igen, hogyan juthat
oda komoly katonai erő?
A herceg emberei végül Erionban találták meg a megfelelő zsoldostársaságot, amely el is vállalta a
megbízatást. A kalandozó csapat tagjai: két harcos, egy tolvaj és Arel istennő papja.
A városba érve hamarosan személyes érdekükké válik a rejtély megoldása. Egyik társuk, a tolvaj, véres
nyomokat hagyva maga után, eltűnik. Őrült gyorsasággal fognak a rejtély megoldásához, s nemsokára nyomra
bukkannak. Összetűzésbe keverednek egy patkányemberrel, aki rövid harc után, látván a kardpárbaj számára
végzetes kimenetelét, a menekülést választotta. Bevetette magát egy csatornanyílásba, és elszaladt. A szereplők úgy
határoznak, hogy követik.
A játék eddig a következőképpen ment: a négy játékos és a kalandmester körbeülnek egy asztalt, és a
kalandmester elkezdi mesélni a fenti történetet. A játékosok, akik a karaktereket személyesítik meg, akkor
kapcsolódnak a történetbe, amikor az uralkodó herceg emberei felajánlják nekik a munkát. Innentől kezdve teljesen
ők döntenek, hogy mit cselekszenek.
Íme párbeszédes formában:
Kalandmester: Úgy 120 métert mentetek eddig a csatornában. A víz elég mély, a térdetekig ér és hideg.
Valami síkos többször a lábatokhoz ér. A csatornabűz egyre erősebb, hűvös légáramlat csapja meg az arcotokat.
Harcos 1 (a csoport vezetője): Nagyon nem tetszik nekem ez az egész. Látunk valamit, ami ajtóra vagy
csatornanyílásra hasonlít?
KM: A fáklyátok fénykörében látható, hogy belül az alagút elágazások nélkül folytatódik tovább. Nem
láttok sem nyílást, sem ajtót.
Pap: A patkányembernek, akit megsebeztünk, erre kellett menekülnie. Más lehetséges utat nem láttunk.
Harcos 1: Kivéve, ha nem vettünk észre egy titkos ajtót. Utálom ezt a helyet. Mocskos és büdös leszek itt.
Harcos 2: Mostanáig követtük a patkányember nyomát. Szerintem Ernol, a tolvaj nyomára vezethet minket,
s őt nem hagyhatjuk bajban. Amondó vagyok, most már menjünk tovább.
Harcos 1: Rendben, továbbmegyünk. De tartsátok nyitva a szemeteket, hogy észrevegyünk mindent, ami
egy kicsit is hasonlít ajtóhoz.
KM: További 30-35 méter után kőtömböt láttok a földön.
Harcos 1: Kőtömböt? Hát ezt megnézem közelebbről.
KM: Egy oszlop. Úgy 15 hüvelyk széles, és ugyanolyan magas. Másfajta sziklából készült, mint a csatorna
fala.
Harcos 2: Mi lehet ez? Középen van, vagy valamelyik falhoz közelebb?
KM: A jobb oldalon van, közvetlenül a fal mellett.
Harcos 1: Arrébb tudom tenni?
KM (kockákkal dob az adott karakter erőpontjára): Igen, különleges erőlködés nélkül elmozdítottad.
Harcos 1: Hmmm. Valamiért biztosan itt van! Megvizsgálom a falat, titkos ajtó után kutatva. Arrébb tolom
ezt a valamit, és mögötte is megnézem.
KM (ismét kockákkal dob valamit a szabálykönyvek mögé rejtőzve, hogy a karakterek ne láthassák a
dobások eredményét, majd az idevonatkozó szabályok szerint eldönti a keresés sikerességét): Senki sem talál
semmit.
Harcos 1: Pedig ajtónak kell lennie a közelben! Mi van a mennyezeten?
KM: Nem éred el a mennyezetet. Nagyjából egy lábbal van magasabban, mint ameddig te nyújtózkodva
elérsz.
Pap: Ó, persze! Ez nem jelzés, ez lépcső! Fellépek az oszlopra, és nyomkodom a mennyezetet.
KM (megint dob néhányszor): 20 másodpercig keresgélsz, mikor egy kör alakú repedést fedezel fel. Találsz
egy kőlapot, amely elmozdítható.
Harcos 1: Óvatosan nyisd ki!,
Pap: Felnyomom néhány hüvelyknyit, majd lassan oldalra tolom. Látok valamit mögötte?
KM: A fejed még mindig a nyílás szintje alatt van, de az egyik oldalról némi fény szűrődik be.
Harcos 1: Feljebb emeljük a papot, hogy jobban lásson.
KM: Rendben, a barátaid felsegítenek téged a felettetek lévő szobába…
Harcos 1: Nem, nem! Csupán olyan magasra emeljük, hogy belásson a nyíláson.
KM: Jól van. Egy méterrel feljebb emelitek. Mindketten egy-egy lábát tartjátok. Pap, te látsz egy
másikfolyosót, ami sokkal rendesebb, mint amelyiken eddig jöttetek, de csak az egyik irányba vezet. Megközelítőleg
öt méter után egy ajtóba torkollik. Fény szűrődik ki mögüle. A lyuktól odáig sáros lábnyomok vezetnek.
Pap: Csodás. Szeretném, ha a harcosok mennének előre.
KM: Ahogy lefelé eresztenek téged, krákogás, tocsogás, fegyvercsörgés hallatszik az alsó csatorna elejéről.
A hangok gyorsan közelednek.
Pap: Fel, fel! Nyomjatok vissza a lyukba! Elkapom a szegélyt, és felhúzom magam. Felsegítem a
következőt. (Mindhárom karakter felkapaszkodik a nyíláson keresztül.)
KM: Mit csináltok a kőlappal?
Harcos 1: Visszatoljuk a helyére.
KM: Hangos csattanással csúszik a helyére.
Harcos 2: Remek. Ezt biztosan meghallották. Pap, maradj itt, és ne mozdulj a kőlap tetejéről!
Harcos 1: Mi addig bemegyünk és megnézzük, mi van az ajtó mögött.
KM: Bentről most szuszogást és léptek zaját halljátok.
Harcos 1: Nagyon jó! Lent egy csapat ki tudja, mi, itt fönt az ajtó mögött egy csapat másik ki tudja, mi.
KM: A zajokból ítélve, nem lehet csapat.
Harcos 2: Gyere, menjünk be és nézzük meg kik azok. A patkányember sebesült, könnyedén végezhetünk
vele. A pap sem állhat itt örökké, valami kiutat kell találnunk, és ez csak az ajtó lehet.
KM: Alattatok ideges morgás és kaparászás. Pap, te úgy érzed, mintha megpróbálnák felemelni veled együtt
a kőlapot, de egyelőre nem sikerült.
Harcos 1: Kihúzom a kardomat, a másik kezembe tőrt veszek, és elindulok az ajtó irányába.
Harcos 2: Csatabárddal és pajzzsal a kézben követem.
KM: Mit csináltok az ajtónál?
Harcos 1: Kinyitjuk, és óvatosan bekémlelünk.
KM: A már ismert patkányember van bent egy társával.
Harcos 1: Nagyon jól van. Csak ketten vannak, és az egyik sebesült. Bemegyünk, és hang nélkül
megtámadjuk őket.
KM: Ellenfeleitek vicsorogva fordulnak szembe veletek, és kitör köztetek a harc. Az már most is látszik,
hogy az erőviszonyok nektek kedveznek.
(A karakterek és a kalandmester most a kockák dobásával és a szabályok segítségével eldöntik a csata
kimenetelét.)
KM: Nem lehetett kétséges, ti győztetek. A két patkányember holtteste ott fekszik a lábatok előtt.
Harcos 1: Megsebesültél? Nekem semmi bajom sincs.
Harcos 2: Semmiség, egy apró karcolás az egész.
KM: Lentről dühödt kiáltozást hallotok, és a pap érzi, hogy most majdnem sikerült felemelniük a kőlapot
vele együtt.
Pap: Fussunk. Ezek mindjárt feljutnak.
Mindhárman futásnak erednek, egy kis idő múlva üldözőik is feljutnak, és kezdetét veszi a hajsza.
Ez csak egy rövid példa, de remélem, közelebb vitt a játék megértéséhez.
A következő Magisteriumban bővebben szólok a kockák és az egyéb szabályok szerepéről is.
 Az Atlantisz szeretne messzemenően a közönség ízlése szerint megjelenni. Válasszanak ki kedves olvasóink
az első négy számból összesen négy szerzőt, és küldjék be nekünk a neveket! Mi kiválasztjuk a beérkezettek közül
azt a négyet, amelyek a legtöbb szavazatot kapták, és augusztusi számunk ezeknek a műveiből áll majd. Várjuk tehát
kívánságaikat.

Novák Csanád

FANTASZTIKUS KISLEXIKON

KARDOK

Eme rettenetes fegyvert immáron legalább 5000 éve készítik a legkülönfélébb formákban és méretekben;
élezik vágásra és hegyezik szúrásra, s megszámlálhatatlan néven ismerik szerte a világban: a gladiátorokét
glaudiusnak, a Skót-felföld harcosaiét klémonnak hívják.
Kovácsolnak kardot a legkülönfélébb, e célra alkalmasnak talált fémekből és fémötvözetekből, bronzból,
vasból, acélból. A markolatot, a tüskét, a kosarat, a kapcsot és a pengét a tulajdonos kívánsága szerint akár a
legcifrább díszítéssel is elláthatják, feltéve, hogy e díszítés nem csökkenti a kardnak mint gyilokfegyvernek
hatékonyságát. A pengébe vagy a fegyver más részébe vésett díszek és díszítések, a helyesen megválasztott rúnák és
egyéb jelképek, varázsigék tulajdonképpen még növelik is a kard erejét, és segítségükkel a fegyver könnyebben
választja ki az ellenfél testéből az életesszenciát.
Minden kardnak saját lelke van, mely rendkívül kényes kapcsolatban áll tulajdonosa lelkével. Ideális
esetben a kardforgató jelen van fegyvere elkészítésének minden egyes mozzanatánál, hogy ekképp forrjon tökéletes
egységbe a kard és az ember szelleme. A közönséges, tömegesen gyártott kardoknak, melyeket hadseregek
használnak, soha sincs olyan finom lelkük, mint az egyedi daraboknak, melyeket hős vitézek forgatnak.
Szkander bégnek, az albán nemzeti hősnek a kardja kiváló példája a fegyver és az ember közötti spirituális
kapcsolatnak. Bátor harcos kezében ez a. kard magától megéleződött, erősebb, halálosabb lett a csapása. Amikor
viszont olyan ember markolta, akiből hiányzott az igazi gyilkolási ösztön, olyan tompa lett a pengéje, hogy alig tudta
átlyukasztani az ellenség bőrét.
A kardba a penge megkovácsolása folyamán száll bele a lélek; ekkor költözik belé a négy életelem: a tűz, a
víz, a föld és a levegő. A tűz segítségével lesz úrrá a penge anyagán a kovács akarata, s a kalapácsütések erejét
megsokszorozhatja valamely ritmikusan kántált, különleges varázsige. A levegő a fújtató működtetésénél játszik
szerepet: ez az elem tartja életben a tüzet; a vizet a penge hűtésére használják, s a föld adja a fémet a kardhoz meg a
köszörűkövet a penge élezéséhez. A tűz újra megjelenik a folyamatban a köszörűkőről szerteszét pattogó
szikrákformájában, s egy jó jövendőmondó ezeknek a szikráknak a méretéből és mozgásuk irányából könnyűszerrel
megjósolja a kardnak és gazdájának sorsát.
A kard erejét természetesen nagyban növeli, ha természetfölötti vagy félisteni lény kovácsolja, ha
megáldják, istennek ajánlják vagy megszentelik valamely különleges eljárással. A törpék kiváló kardkovácsok
hírében állnak, mivel képesek arra, hogy a fémekbe ültessék a varázst. Valószínűleg ők kovácsolták a híres Fagyöngy
kardot is, mely a szent bokorról kapta a nevét. Csak ez a kard tudta kioltani Baldurnak, az óriásnak az életét; az óriás
anyja az egész világgal megígértette, hogy nem ártanak a fiának – egyedül a fagyöngyről feledkezett meg.
A démonok és gonosz szellemek félnek a kardtól. A démonlakta vidéken utazó ember jól teszi, ha kivont
karddal jár, és kifényezi fegyverét, hogy a pengén megcsillanó fény elriassza a démonokat. Az olyan lakhelyeket és
egyéb épületeket, melyekbe démonok költöztek, oly módon lehet megtisztítani, hogy egy csapat kardforgató férfi
kivonul a helyszínre, és úgy tesznek, mintha komolyan vívnának, s harangszó, dobszó, trombitaszó kíséretében
éktelen kiáltozást csapnak.
A nagy hősöket segítő természetfeletti hatalmak mindig ellátják védenceiket egy olyan mágikus erejű
karddal, melynek roppant hatalma van az ellenség felett. Cuchulainnek, az ír vitéznek a kardját Caladbolgnak hívták.
Roland, a hatalmas szaracén sereget jóformán fél karral legyűrő francia harcos egy Durendal nevű kardot használt.
Ezt a fegyvert olyan tökéletesen edzették meg, hogy amikor Roland rájött, hogy meg kell halnia, s megpróbálta
Durendalt széttörni egy sziklán, a penge egyszerűen kiugrott a kezéből. Roland kénytelen volt elrejteni Durendalt az
ellenség elől, s a fegyver ma is ott hever még rejtekhelyén, valahol a Pireneusokban.
Ezeknek a hősöknek súlyos, egyenes pengéjű, csaknem két méter hosszú kardjaik voltak, s az egyenes
markolatokat gazdagon díszítették arany- és ékkőberakással. Olyan nehezek voltak ezek a kardok, hogy a
harcosoknak két kézzel kellett tartaniuk őket, és villogó halálívet írtak le velük, amikor lesújtottak az ellenségre.
Az ilyen kardok mindig misztikus vagy mágikus úton jutottak gazdáik birtokába. Sigmund Volksung nagy
kardját Odin isten döfte bele egy fatörzsbe, s a harcosok közül egyedül Sigmund tudta azt kihúzni onnan. Sigmund
addig forgatta a kardot, míg Odin úgy nem rendelkezett, hogy meg kell halnia; ekkor az isten közbenjárására a
fegyver csata közben kettétört. De Sigmund fia, Sigurd (vagy Siegfried) megjavíttatta a kardot Mime szegkováccsal,
és sok nemes kaland során vette hasznát; Fafnirt, a sárkányt is ezzel vágta le.
Arthur királynak egy magányos tó vizéből kinyúló, aranyszálas fehér brokátba burkolt kar nyújtotta át
kardját, az Excaliburt, a kardművesség remekét. Az Excaliburt olyan fenséges drágakövek és díszek ékesítették, hogy
amikor Arthur király halála közeledtével meghagyta Sir Bedivere-nek, dobja vissza a kardot a tóba, a lovag nem
tudta rászánni magát a parancs teljesítésére. A markolaton mindenféle gyémántszikrák és a legfinomabban
megmunkált jácintok csillogtak, a topázok ezer sugárra bontották a fényt, s a pengére különös, titokzatos jeleket
véstek. Sir Bedivere kétszer is elrejtette a kardot ahelyett, hogy a vízbe vetette volna, de Arthur megérezte, hogy
embere nem engedelmeskedik neki, s a harmadik felszólításra végül Sir Bedivere a tóba hajította az Excaliburt.
Mintha villámlott volna, úgy csillant meg a
nagyszerű pengén a holdfény; a kard addig pörgött, forgott a levegőben, míg
végül markolatával lefelé a sötét víz fölé ért. Ekkor egy kar nyúlt ki a vízből,
megragadta az Excalibur markolatát, és háromszor meglóbálta a fegyvert; aztán
kard és kar örökre eltűnt a mélyben.