Cherubion Fantasy Exkluzív 78.

MYTHERONBÓL SZERETETTEL
fantasy antológia
 A CHERUBION FANTASY EXKLUZÍV
sorozatban eddig megjelent:

41 A ROMOK ÚRN JE
1. John Caldwell: Káosz
42 John Caldwell: A Síró Mandzsun
2. KARD ÉS BOSZORKÁNYSÁG
43. A SÁRKÁNY KÖNNYEI
3. J. Stone: A Hajnal Trilógiája
44. NORDES
4. FÉNYHOZÓ 45. John Caldwell: Vérkáosz
5. J. Caldwell:A Káosz Papja 46. Jeffrey Stone:Az Éj trilógiája (4.k)
6. KALANDOROK 47. A HALÁL SZÍNHÁZA
7. BOSZORKÁNYOK 48. IZZÓ PARÁZS
8. DÉMONOK 49. John Caldwell: A Káosz Démonai
9. LIDÉRCEK 50. KONDOR-1. A legenda
10. HAIÁLOSZTÓK 51. KONDOR-2. Az ostrom
11. W. Glendown: Lendhorni küldetés 52. A BÖLCSESSÉG KAPUJA
12. HOLTAK SEREGE 53. MOKHARA- A Mágustorony
13. SÁRKÁNYOK 54. John Caldwell: Mokhara démona
14. J. Stone: Az Éj Trilógiája 55. A KÁOSZ H SEI
15. DÉMON HERCEGN 56. DÉMONÉN EK
16. ELF MÁGIA 57. ELF TESTVÉREK
17. C. J. Fayard: Nvugatvég krónikái 58. A SZELLEMLÁTÓ
18. John Caldwell: A Káosz kincse 59. LÉLEKTÁNC
19. VADAK ÉS BARBÁROK 60. Rascal & Caldwell: Orkháború 1.
20. J. Stone: Az él halott balladája 61, Rascal & Caldwell: Orkháború 2.
21.TROLLVADÁSZOK 62. SÁRKÁNYVÉR
22. Jack Vance: Lyonesse 63. Rowland: Az Alkony trilógiája 1.
23. AZ ALKONY KIRÁLYAI 64. Rowland: AZ Alkony trilógiája 2.
24. Caldwell & Stone: Az Éj Káosza 65. Allen Newman: Vasemberck
25. J. Caldwcll: A Káosz Sárkányai 66. KÖDERD
26. Jack Va nce: A zöld gyö n gy 67. ROTHADÁS
27. JÉGMÁGI A 68. ORKTÁNC
28. W. Glendown: Boszorkányszombat 69. FARKASÁTOK
29. Jack Vance: Madouc 70. Rowland: Az Alkony gyermekei
30. John Caldwell: Káosz 71. Newman: Naplovag
31. KÁOSZ ÉS REND 72. FAGYFÖLD I.
32. John Caldwell: A Káosz Papja 73. FAGYFÖLD II.
33. John Caldwell: A Káosz Fényei 74. John Caldwell: A Káosz ünnepe
34. VÁMPÍROK 75. NORSTRADEN CSILLAGA
35. John Caldwell: A Káosz Kincse 76. HALÁLTÁNC
36. BARBÁR POKOL 77. SÖTÉTELF
37. CHERUBION LEGENDÁI 78. MYTHERONBÓL
38. Stone: A Hajnal trilógiája SZERETETTEL
39. REKVIEM
40. John Caldwell: Káosz Dréniában

El készületben:
Douglas Rowland: Ikeristenek
John Caldwell: A Káosz Erdeje
MATRÓZTÁNC
MYTHERONBÓL
SZERETETTEL
fantasy antológia

Chcrubion Könyvkiadó
2011
 From Mytheron with Love
Hungarian Edition © Cherubion Kft., 2011
All rights reserved!

Sorozatszerkeszt : Nemes István

A borítón látható festményt

Boros Zoltán és Szikszai Gábor
készítette

Címlaptipográfia: Ádám Krisztina

Köszönet
Gyurján Zsolt
barátomnak, aki jelent s segítségemre volt
e kötet írásainak el olvasásában és szerkesztésében,

ISBN 978 963 9566 99 6

ISSN 1217-6893

Felel s kiadó: a Cherubion Kft. ügyvezet igazgatója

Nyomdai el készítés: Ádám Krisztina

A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat

több mint négy évszázados hagyományait rz
ALFÖLDI NYOMDA ZRT munkája
Felel s vezet : György Géza vezérigazgató
Készült 2011-ben
 Tartalom

Eric Muldoom & John Caldwell: Mytheronból szeretettel 7

Gabriel Sandstone: Infernalizmus kezd knek 87

Benjamin Rascal: Conan él! 95

Craig McCormack: Kidd kapitány elveszett kincse 111

Tim Morgan: Még a gy lölet sem örök 143

Dougal Glendower: Robin Hood 153

Quintus Moreno: Halmok 175

Norbert Winney: Vérmámor 229

Tim Morgan: Loreley 237

Székelyhídi Zsolt: Ayilgill 243

Santorina Grey: A hírnév 291

Soren Ward: A halász és a tündér 297

 Köszönetnyilvánítások

„From Mytheron with Love"

by Eric Muldoom & John Caldwell
Copyright © Berke Szilárd, Nemes István, 2011

„Demonology for Dummies" by Gabriel Sandstone

Copyright © Horváth Gábor, 2011

„Conan Lives!" by Benjamin Rascal

Copyright © Szántó Tibor, 2011

„The Lost Treasure of Captain Kidd"

by Craig McCormack
Copyright © Kovács Péter, 2011

„Hatred" by Tim Morgan

Copyright © Herr Nándor, 2011

„Robin Hood" by Dougal Glendower

Copyright © Nagy Zoltán, 2011

„Heaps" by Quintus Moreno

Copyright © Sümegi Attila, 2011

,,Lust for Blood" by Norbert Winney

Copyright © Vakulya Norbert, 2011

„Loreley" by Tim Morgan

Copyright © Herr Nándor, 2011

„Ayilgill" by Zsolt Székelyhídi

Copyright © Székelyhídi Zsolt, 2011

„Fame" by Santorina Grey

Copyright © V neki Zsuzsanna, 2011

„The Fisherman and the Elf" by Soren Ward

Copyright © Hernád Péter, 2011
Eric Muldoom & John Caldwell

MYTHERONBÓL SZERETETTEL

Hatalmasat dördült a mindenség, még az égkupola is megroppant önnön súlya alatt, szilánkosan
sercegő istencsapásként szakadt rá Zirga városára.

Irzut Kemmal a hálószoba ablakánál állt, és a spaletták közti réseken kibámult az éjszakai utcára. A
villámlás fehér fénybe vonta gőgös, barna arcát, táskás szemét, ritkás bajszocskáját, karvalycsőrként a
szája fölé görbülő orrát, mintegy azt fürkészvén, vajh, mit kereshet ez a kathír sarjadék a Themsey
Szövetség legdélibb városában.

Sötét sikátorok, fénytelen házak között jártak lucskos táncot a veszett elemek. Celiahna ádáz
vihardémona - mely bömbölve érkezett keletről az alkony beköszöntével, állapotos esőfelleg-
ribancokat űzve maga előtt - most hágott tombolása tetőpontjára: elemi erővel zuhogott az eső, minden
formát és alakzatot elmosott e késő esti órában. Zirga utcáin lüktető víz-és sártenger hullámzott. A
szemközti sikátornál az ár megbontott egy sarokházat, s magával cipelte az elragadott faldarabot.
Felborult, díszes hintót is sodort ez az őrjöngő áradat, őrülten rúgkapáló és nyerítő lovakkal együtt. A
város minden eresztékében recsegett-ropogott, megroskadt, és ahogy a dolgok álltak, csak az istenek
voltak a tudói, mi lesz a vége ennek az égindulásnak.

Irzutra rátört egy újabb fáradtságroham, és ő csaknem összeomlott a súlya alatt. Aludni akart, aludni,
aludni, aludni, aludni végre, bármi áron, lehunyni a szemét, és aludni, aludni, aludni, egyfolytában,
órákig, akár napokig is! De nem lehetett! Most még nem!

Visszaballagott az ovális asztalhoz, és szemügyre vette az ezüsttálcákon ízlésesen elrendezett

ételeket. Letelepedett a vörös-fekete kárpittal bevont kanapéra, és egy kacsacsőrős kancsóból bort
töltött magának az Öblös ezüstkehelybe. Megszaglászta, dünnyögött, belekortyolt. Bólogatott éjszakai
vendéglátójának.

- Meg kell hagyni, stílusod az van, faetruz Urcelle. Tudsz te élni, öreg… már amíg hagylak!

A hájas, verejtéktől csatakos, borzas szakállú Urcelle atya hátracsavart kézzel, mozdulatlanul hevert
fényűzően berendezett hálószobája vöröstölgy parkettás padlóján. Kövér malacképét javarészt
eltakarta az a térdben behajlított, csizmás láb, amely a fején pihent, és amúgy Irzut
testőrparancsnokához, a sötétkék köpenyes, csuklyás óriáshoz, Regnodorhoz tartozott. De nemcsak ők
ketten jöttek vendégségbe Mergenos papjának házába a vihar leple alatt: egy harmadik fegyveres, egy
zömök, széles vállú kathír épp a mozgásképtelenné tett házigazda ágyát túrta és vagdosta fel késével,
a negyedik - egy zavaros tekintetű, vékonydongájú ifjú - pedig eközben az ajtónál állt egyik lábáról a
másikra, és vissza. És volt a szobában még valaki: egy vézna, pucér elf, aki kölyöknek látszott
csupán, persze, nem kizárt, hogy már a kétszázat is betöltötte. Elfeknél ezt sosem lehet tudni biztosan.
Őt persze nem bántották…

.. .hisz’ ő huzigálta el a reteszeket és hagyta nyitva számukra az ajtót.

Megegyezés szerint.
Irzut újra belehörpintett a serlegébe. Lötyögtette nyelvén a bort, ízlelgette, cuppogta.

- Bahh! Nőies lőre, sok fűszerrel… mégis, érdekes kompozíció. Furcsállom, hogy egy magadfajta
szent férfiú, ilyesmire fanyalodik, atya. Zhénia Ködtáncos Húgainál inkább számítottam volna
effélére, mint Mergenos élveteg álomkufárjánál.

Az a vaskos kathír, aki a vánkost meg az ágyneműt tépte s vágta, leállt a munkával, és gyöngyöző
homlokát törölgette.

- Semmi nem van itten, dire, semmi! Nincsen dugott varázsoltalom, sem amulett, uram, de még tetvek
se nem vannak, nem, nem nagyon.

- Persze. - Irzut a tálak között kotorászott, fekete szőlőszemeket gyűjtött a markába. A legnagyobbakat
válogatta ki, a magtalan kecskecsöcsűeket, amiket Mitheróniában leginkább aszalva fogyaszthatott. -
jalaur, Mourzen… kutassátok át a házat pincétől a padlásig!

- Igen, dire.

- Ne szólíts így! Nem vagyok drén pöcs!

- Igen, dír… Ööö…

-Tűnj már el, fajankó!

Négyen maradtak a hálószobában: Irzut Kemmal és az óriás termetű testőr, a padlóra gyalázott pap
meg a kifejezéstelen tekintetű elf, Nem sokkal később az ajtón túlról rémült sikkantás hallatszott,
valaki kegyelemért könyörgött, lábdobogás, két harsány vakkantás, női sikoly, aztán csend.

Súlyos csend.

Irzut a szőlőt csipegette. Némi undorral két nagy szemet is le-pöckölt az asztalra.

- Nocsak már! Még ide is jutott a véredből. Hogy van ez, faetruz, egy picikét orrba vágnak, te pedig
telefröcskölöd vérrel a szobát? - Tekintete a csupasz elfre tévedt; nem szerette a látványt.
Felnyalábolta a kanapé szélén heverő, bíborköpenyt, és odahajította neki. - Burkolózz be, Zim! Meg
ne fázz nekem!

Az ifjú elkapta a köpenyt, és egy valószerűtlenül nyakatekert mozdulattal maga köré csavarintotta.
Még a csuklyát is a fejére billentette, mintha takarva kívánná tartani ezüstszürke szemét a vén pap
vádló tekintetétől.

Irzut ismét ásított. Kezdte legyűrni az ólmos fáradtság.

- Cudar Celiahna! - köpött a spaletták felé. - De… látod, Urcelle? Szeret engem. Kedvez nekem. Mert
hisz’ amíg a szelek s esők nemes ribanca veri künn a nyálát, senki nem jön ide megkérdeni, vajh, jól
alszik-é ágyában Mergenos papja. Érted ugye, hogy nem számíthatsz segítségre? Jó lenne tehát, ha
válaszolnál a kérdéseimre. Utálnám, ha kínoznom kellene reggelig.
- Utálnád? - krákogta a vénség. - Te, ki mindennél jobban élvezed mások gyötrését.

- Ismernél? Azt mondod, tudod, ki vagyok?

— Irzut Kemmal Jaakhreddi… kathír herceg. . Khigraj kán hetedik fattya, törvénytelen alomból…

***

A mergenita kifogyott a szuszból. Irzut biccentett testőrének, hogy állítsa talpra és hozza közelebb a
ziháló vénséget. A csuklyás khittarán talpra rángatta, és vezetni próbálta, de Mergenos hájas papja
önérzetesen lerázta magáról a segítő kezet, s habár lábai még remegtek, erősen szédelegve az
asztalhoz támolygott. Mielőtt leült a széles fotelbe, összehúzta magán az áttetsző hálóköntöst:
méregdrága jidori selymet viselt, barackszínűt, ezüstszálakkal átszőve, szíve felett az egymásba
gabalyodott aranyhalakkal, Mergenos szent

szimbólumával. Őt meg az elfet az ágyból rángatták ki, eléggé megvetendő, alja pozitúrából.

Zimegrevyion az ágy szélén ült, immár köpenyébe burkolózva, és ugyanolyan kifejezéstelen tekintettel
meredt maga elé, mint bármikor máskor is, amikor úgy vélte, nem rá tartoznak a történések. Egyedül ő
tudta, miért árulta el vén emberszeretőjét. Nem pénzért, nem drágakövekért. Kicsinyes bosszúból,
talmi ígéretekért?

- Cudar kedvemben vagyok - morogta Irzut. - Éjszaka általában aludni szeretek, nem makacs
vénembereket kínozni. Szóval, ne bosszants fel, mert a kialvatlanság rosszul hat a lelkivilágomra.
Halljuk, mit tudsz még rólam!

- Irzut Kemmal jaakhreddi vagy, Khigraj hetedik fattya, törvénytelen alomból. Amikor apád, a kán
meghalt Mish ostrománál, a boszorkánykirálynő mesterkedései révén, {Lásd: John Caldwell: Drén
fivérek c. regénye.} menekülnöd kellett a táborból féltestvéreid elől, kik megvádoltak, hogy közöd
volt a merényhez… lévén hogy korábban jó viszonyt ápoltál a drén zsoldosokkal, apád
gyilkosaival… Zmed, Hmuda és Lenk de Vigorarddal.

- Nem ápoltam én velük gennyes lóherét se, csak szívesen hallgattam meséiket és dalaikat észak
gyémántjáról, Dréniáról.

- Khittarába szöktél. Khimlevarban időztél, Ali Hassan Khim dere-bej határvédői között, a Vimiraj-
hágót védve, de aztán, mivel a rokonaid által uszított orgyilkosok csaknem kibeleztek, továbbálltál,
Miteróniába.

- Ejh! Bravó! Te tényleg meglepően sokat tudsz rólam.

-Nezuvián-lovagok közé álltál, gewru démonokat és ordasokat öltél. Azt nem tudom, végül miért
hagytad ott Nezuv gyilkosait… Talán mert az új kán, Oleg Hadj hírvivőt küldött hozzád, biztosítva
teljes megbocsátásáról és arra kérve, hogy térj haza Kathíriába, te pedig mentél. De vajh miért? Mert
urad s parancsolód, Romirlen lovag eltűnt? Vagy túlburjánzott mellkasodban a kathír büszkeség és a
hazaszeretet oroszlánsörényű rózsája? Vagy ráuntál volna a sok erőszakra, kínzásra és vérontásra…?
No, ezt aligha hiszem. Szóval, én csak annyit tudok, hogy hazatértedkor felesküdtél Hadj
testőrségébe… arról viszont fogalmam sincs, hogy kerülhettél most Themsey-be. Bár alítom, a Lunna
ostromához gyűjtött zsoldosokkal szivárogtál át a határon, de nem ám azért, hogy kivedd a részed a
harcból és élőholtakat mészárolj északon… neked, herceg, egészen Önző célod van itt… mint ahogy
mindig is eddigi életedben.

Irzut csendesen fürkészte.

- Sokat tudsz rólam, faetruz, talán zavaróan túl sokat is… de meg kell hagyni, van vér a pucádban…
még ha méltatlan helyekre dugdosod is azt. - Ásított. - Jól tudom, ugye, hogy ti, félbolond jószágok,
kik a karmazsin szlád löttyedt csöcseit szívjátok, amellett, hogy más hímekkel fajtalankodtok,
jeleskedtek az álomfejtésben és az álomplántálásban? Rémisztő és csábító álmokkal kufárkodtok,
melyeket ti közvetítetek az áldozataitoknak. Nos, mit gondolsz, faetruz, segítségemre lehetsz
effélében?

- Mergenos a tudója, nem én.

- Hetek óta lidérces álmok gyötörnek. Már aludni sem bírok, ébren hánykolódok, napról napra
kimerültebb leszek.

- Lelkifurdalás. - A vén pap komoly képpel bólogatott. - A rém-álmodás gyakori tünet olyan
személyeknél, kik korábban megbocsáthatatlan bűnöket követtek el.

-Ti, nyavalyás mergeniták és a kibaszott fölényeskedésetek! - sziszegte Irzut. Fél kézzel a zsebébe
nyúlt, majd az asztalra tett egy rongyokba bugyolált, apró csomagot. Vérfoltos volt ez a rongy, és a
tartalmát illetően rosszat sejtetett. — Tegnapelőtt, megunván a gyötrő álmokat, egy vajákosasszonyság
tanácsára felkerestem az egyik paptársadat. Húsz persi aranyat akartam fizetni neki, hogy mondja meg,
mi teszi elviselhetetlenné az éjszakáimat. De ő, az az arcátlan… csak összevissza zagyvált, s eleinte
azt képzelte, az őszinteség nem olyan dolog, amit a ti fajtátok válaszként adhat a pénzért.

- ,,Eleinte”?

Válasz helyett a kathíri kigöngyölte a csomagocskát, és ujjával megbirizgálta gusztustalan tartalmát:

egy emberi szemgolyót, mely leginkább döglött osztrigára emlékeztetett.

Urcelle megborzongott.

- Ez…

- Mellorakhi cimborád, faetruz Ronwin rögvest készségesebb lett, amint megszabadítottam hazugabb
szemétől. - Irzut játszadozott a szemgolyóval, babrálgatta, mozgatta. - Kancsal volt… látod? Még
most sem áll jól a szeme! No persze az a másik sem, ami még megmaradt neki… egyelőre… mielőtt
ideküldött hozzád.

- Ide? Hozzám?

- Bizony ám, jó atyám! Ugyanis némi biztatásra buzgó hittársad megszaglászta a rémes álmom, és mit
tesz Mergenos csodája, a te áporodott leheleted bűzét vélte felismerni rajta. Legalábbis nekem a
következőket vallotta be életéért rimánkodva: ,,Úgy tűnik, megrendeltek neked egy erőteljes álmot,
Irzut Kemmal. Ha többet kívánsz tudni, keresd fel mielőbb faetruz Yanus Urcelle-t, a zirgai
álomfejtőt.” — Szélesen elmosolyodott. Nem túl sok derűvel. - És ím, lőn,

jöttem Zirgába, amint tudtam, lóhalálában. Sőt: több ló halálában!

Némi kínos közjáték, zsarolás és fenyegetés után megegyeztem a kis elf szeretőddel, és rávettem, hogy
húzza el a reteszeket ma éjszaka.

Nos, itt vagyok, és itt is maradok, míg el nem rebeged nekem, mi ez a marhaság ezzel az álommal.
Minden részlet érdekel. Ma este épp, ráérek. Tudniillik, aludni úgyse bírnék. - Nagyon ásított. -
Mondd, hogy sejted miért!

Valószínűtlenül hosszúra nyúlt a csend. Az ágy szélén kuporgó elf megnyikkant, dallamos, idegen
szavakat hallatott - saját nyelvén talán -, de aztán a fejét rázta, mint aki maga is megbánta
merészségét, és sietve elnémult.

Irzut szigorúan rámeredt.

—- Mi van már?!

- A jussom! - vakkantotta az elf. — Megegyeztünk? Vagy nem tán, nem akarod adni?

- Megkapod, amit kértél - förmedt rá utálkozva Irzut. Ritkán akadt dolga elfekkel ezelőtt; sem
Kathíriában, sem Khittarában nem éltek elegen ebből a sápkóros, nyüzüge fajból, hogy feltétlen
érintkeznie kelljen velük. Látni látott már nem egyet közülük, de Zimegrevyion volt az első, akivel
ténylegesen szót kellett váltania, mi több, akivel meg kellett alkudnia. Nélküle nehezebb lett volna a
behatolás a dúsgazdag mergenita erődszerű házába. - Légy még türelemmel, Zim öcsém, hadd kapjam
meg előbb én, amiért idejöttem!

- Kell a juss, mielőtt kél a nap!

- Már megint… pofátlan vagy, Zim?!

- Szavadat adtad! De a szó kevés. Add a jussomat is!

- A jussod kell? - Irzut mindig is utálta, ha sürgetik. Azt meg

főleg, ha egy ilyen nyikhaj elf teszi. Rámordult testőrére. - Regnodor! Add meg neki!

A hatalmas khittarán pontosan értette, miféle jussra gondol, és úgy pofán rúgta a mélázó elfet, hogy
annak csaknem kitört a nyaka. Hanyatt vágódott, és az orrából, szájából szivárgó vér a csatakos
ágyneműre csöpögött. Regnodor torkon ragadta a kölyköt, ülő helyzetbe cibálta, aztán ökölbe
szorította roppant bal kezét, mely nagyjából ugyanakkorának tűnt, mint áldozata feje.

- Elég! —- parancsolta Irzut. - Ennyiből is megértette, hogy a jussára egy picit még várnia kell! Ugye,
Zim?
A kicsi elf szótlanul bámult a semmibe. A csuklyás óriás elengedte, de ott maradt az ágy mellett, az
egyértelműség kedvéért.

Irzut mosolygott.

-Hát, így megy ez mifelénk. És ne aggódj a mellorakhi

paptársad sorsa miatt! Félszemű lett ugyan… és javarészt fogatlan… az égbekiáltó pimaszságáért…
és ja igen, három ujja is levágásra került valahogy a nagy izgalmak közepette… de életben hagytam.
Még ellátást is kap a társamtól, tiszta kényelem, le se kell szállnia a deszkáról, amihez kötöztettem…
törött bokával amúgy is nehezen menne, nem igaz? - Vállat vont. - Tudod, hogy van ez: nem akartam
időnek előtte elengedni így, sérülten, hogy segítségért ordibáljon és jóban sántikáljon. Talán
megérted. Mi, kathírok gondoskodó fajták vagyunk, sérült ellenségeinket csaknem úgy kezeljük, mint a
barátainkat… Vagy épp fordítva? Ki tudja már… ezt a dolgot mindig is kevertem. - Elmerengett, majd
nagyot sóhajtott. - Habár félő, ha sokáig társalkodunk itt, feltelik vízzel a pince, és az emberem, a jó
öreg, zsémbes-morgós Sukhkahar, noha gondoskodó és lelkiismeretes, nem kedveli a túl sok
nedvességet. Dzsankh-kathír törzsbéli lévén, ez a sivatagi jószág, úszni nemigen tud. Ha nagyon
megemelkedik a víz szintje a pincében, a végén még sorsára hagyja a társadat… No de, inkább
bizakodjunk, hogy mégiscsak megéritek épségben a reggelt… mindketten.

***

Mergenos papja makacs némasággal ült a székében, szemét az asztalon heverő rongycsomóra
fókuszálva; a szemmel szemezett. Homlokán kövér izzadságcseppek gyöngyöztek.

- No! - Irzut letette a kupát, összekulcsolta maga előtt a kezét, és közelebb hajolt foglyához. - Kezdem
úgy érezni, hogy a társalgásunkat magasabb szintre kell emelnünk. Ha továbbra is néma maradsz,
bántani foglak. Persze előbb végignézetem veled, ahogy legyilkolom a szolgáidat. Akarsz házad
népének vérében tapicskolni, vén álomkufár… vagy inkább kitálalsz mindent ezekről a rémálmokról,
melyek megkeserítik napjaimat és tönkreteszik éjszakáimat? Miért próbálsz a vesztemre törni? Felelj!

— Én csupán… - Urcelle szája széle megreszketett. - Mergenos alázatos papja, ki a Karmazsin útját
követi, s pénzre váltja tehetségét.

- A kérdésem nem ez volt.

—- Megrendelte neked valaki ezt az álmot, Irzut Kemmal… de arról fogalmam sincs, hogy kicsoda. A
Karmazsinra esküszöm, uram, még ha miszlikbe szabdaltatsz is, a megrendelő kilétét akkor sem
tudom!

- Mert hogy van ez? - gúnyolódott Irzut. - Titokban jött? Álarc-ban? Elváltoztatva hangját?

- Soha nem láttam, soha nem járt a házamban, de még tán

Zirgában sem! Nem nálam rendelte az álmot!

-Akkor hogy lehet, hogy a fertelmes álombűz mégis tehozzád vezet?!

- Én csak egy láncszem vagyok; közvetítő, ki feladatomul kap-tam, hogy a megrendelt álmot
kiközvetítsem neked. Igen, közöm van azokhoz a rémes lidércnyomásokhoz, melyek bele-belemartak
agyaraikkal az éjszakáidba és megtépkedték a lelked nyugalmát, ám, uram, hidd el, ezek csupán
aprócska előfutárai annak az igazi álomnak, melyet számodra megrendeltek… s mellyel
elkerülhetetlenül szembe kell nézned!

- Feladatodul kaptad? Kitől?

- Rendem egy hivétől. Egy paptársamtól.

- Kitől?

— Mit számít a név?! - háborgott Urcelle.- Vagy talán el akarsz menni hozzá Mytheronba, betörni
hozzá, és őt is kínzással fenyegetni?!

- Ha más mód nincs, ezt teszem.

A mergenita durván felröhögött; szorongatott helyzete dacára

sem bírta türtőztetni magát. -A nevét akarod? Nissmethsrakhyel Rynnmasste… Hallottál már róla?

- Kellett volna?

— Nagy tekintély. Az ő nevét még miteróni rokonai is félve

suttogják. Örülhetsz, hogy eleddig nem vontad magadra nagybecsű figyelmét!

- Örüljön ő! -— horkant fel Irzut mérgesen. - Mit szarakodik ez velem, ez a… Nissmissrakásszar?!

- Nem Nissmethsrakhyel akar elveszejteni; csupán teljesíti a megrendelést, amiért megfizették. - De

már nem sokáig… mert neki mindkét szemét kiszúrom, kitépem a nyelvét, letolom a torkán, nézem
ahogy fuldoklik, aztán elvágom a torkát!

- A közelébe se juthatsz. Két tucat gyilkos is kevés lenne.

-Tíz tucatot is odaviszek, ha kell! A legjobb kathír testőröket, zsoldosokat meg pár régi jó lovagtársat.
Még varázstudókat is bérelek, ha másképp nem megy!

- Mit érsz vele? - Urcelle a homlokát törölgette selyemköntöse ujjával. - Értsd már meg: nem ő az
ellenséged. Még ha végeznél is vele, amit, már megbocsáss, kötve hiszek… a megrendelő felbérel
valaki mást, valaki még erősebbet.

- Megölöm azt is, megölök mindenkit, míg el nem jutok ahhoz, aki ily alattomos módon tör az
életemre!

- Hm, jó taktika. - Szarkazmusnak tűnt. - De az is meglehet ám, lovag, hogy a kialvatlanság felemészt
és megőrjít téged, mielőtt felgöngyölíthetnéd e szálakat!
Irzut hosszan hallgatott; nem volt ostoba, belátta, hogy csak a sértettségét és a haragját önti ki ebbe az
önhitt hepciáskodásba. Több tízezer fős haddal sem lenne ajánlott bevonulni Mytheronba és
kígyópapok várát ostromolni. Még az ehhez képest csekélyke Mish várának ostroma közben is
elhullott a fél sereg — ezrek estek el -, és bár végül bevették Devra Mishtrell várát, nagy árat fizettek
érte.

- Mytheront mondtál? - morfondírozott. Csak most gondolt bele igazán. - Nem… Miteróniára
gondoltál?!

- Mytheron az, lovag, nincs tévedés. És hidd el, tudom jól a

különbséget e két igencsak másfajta ország között!

{Mytheron, a jelentéktelen méretű ország Közép-Maldiberanban a mágusok “őshona” volt egykor,

manapság kígyópapok és kígyómágusok uralják. Azok ősei, aki jelenleg a kontinens keleti partján
élnek Miteróniában - amely országot a köztudat a mágusokkal és a mágiával azonosít -, innen
vándoroltak el vagy űzettek ki egykor. Bár immár ezer mérföldek választják el a két országot, a
névhasonlóság nem véletlen.}

- Furcsa… Ki ármánykodhat ott ellenem? Sosem jártam

Mytheronban, nem ismerek senkit ott. Míg…

- Miteróniában viszont inkább lennének olyanok, akik a

vesztedet kívánják és örömest zúdítanának rád gyötrő álmokat? Hiszen éveket töltöttél ott,
többdézsányi vér tapad a kezedhez…

- Démonok vére, igen! Meg talán pár ártatlané, de ők nem

számítanak.

- .. .és úgy véled, akad ott valaki, aki túlélhette áldásos tetteidet. Vagy valaki, aki legyilkolt rokona
élete miatt kiált bosszút rád.

-Bosszút? - morfondírozott Irzut. - Hát ez az álom értelme? Bosszúról van szó? Bosszú…
Mytheronból?

- Mergenosnak nincs szentélye Miteróniában. Vagy ami van, az csekélyke, annak hangja nem ér el
idáig. Érted, lovag, miről lehet szó?

Én is csak találgatni tudok. Talán te Miteróniában keltettél valakiben dühöt, a keleti parton… de a
kontinens közepéig, Mytheronig kellett jönnie feldühített ellenségednek, hogy felróhassa neked
sérelmeit! Irzut elmerengett ezen a lehetőségen. Hihetőnek találta. Bár az tény, hogy rohadt hosszú bír
lenni az út Miteróniából Mytheronba… Ő aztán csak tudja.

- Miféle ez az álom - mormolta -, mit rám terítnének halotti

lepelként?! - Mi úgy hívjuk, Lélekviadal.

***

—,,Lélekviadal”? — Irzut kedvtelve ízlelgette a szót. - Kósza lel-kek küzdenek, hogy irdatlan
lármájukkal megzavarják álmomat és ne hagyjanak aludni? - Komoly képpel mondta ezt, de a tekintete
elárulta, hogy ő sem így gondolja. -— Lelketlenség, nem?

- Komoly, zord követelés ez. A megrendelő… a Kihívód… bárki legyen is… saját lelkét ajánlotta fel
cserébe Mergenosnak. .No meg háromezer zhíli aranydukátot Nissmethsrakhyelnek és általa a
Karmazsin híveinek.

- Szééép summa! - Irzut arca rezzenéstelen maradt az irdatlan összeg hallatán, de a szeme azért tágra
nyílt kissé. Ő évek alatt sem bírt ennyit összeszedni, s bár nemrég rámosolygott a szerencse, s szerzett
háromezret, azt is elrabolták tőle. Képtelen gondolata támadt: talán épp a tolvaj használta arra az
elorozott vagyont, hogy varázsálmot vásároljon érte? - Hm! Most már egyre kíváncsibb vagyok, kinek
érhet ennyit a kialvatlanságom. Talán valami nemesi ribanc lehet, akinek a karjai közt elaludtam, s ő
zokon vette…

- Megtudhatod, ki az, ki álombéli lélekviadalra hív téged, lovag. Sőt, attól tartok, ezt a találkozást
amúgy sem kerülheted el: hamarosan a szemébe kell nézned.

- Nagyon várom!

-Várod vagy sem, oly mindegy; kitérni nem tudsz előle. Ezek a

lidérces álmok, melyek napok óta gyötörnek, arra szolgálnak csupán, hogy ne engedjenek aludni,
kiszipolyozzák az erőd és kimerítsenek, mire eljön a küzdelem ideje… a Lélekviadal, ami elől nem
térhetsz ki, ami elől nem bújhatsz el sehová… a végzetes álom elér téged, előbb vagy utóbb. Részese
leszel. Ma vagy holnap, esetleg csak a jövő héten vagy az új hónapban, de elér. Tiltakozhatsz,
kizárhatod az életedből az alvást, ameddig bírod, de nincs értelme húznod az időt, hisz’ nem
maradhatsz ébren a végtelenségig, előbb vagy utóbb aludnod kell, és amint elalszol, jönnek a gyengítő
lidércnyomások… s végül a viadal. Még ha a közvetítőket megölnéd is, a Lélekvviadal már
megrendeltetett, Kihívód elől nem szökhetsz el!

— Miért szöknék, anyaszomorító?! Idejöttem volna, ha menekülni vágynék…?! Olyasvalaki ül veled

szemközt, ki tucatszor is megpörkölődött már a Kessith tüzében és nemcsak hogy nem futamodik meg
semmitől, inkább elébe megy a vésznek! - Utálkozva lebiggyesztette az alsó ajkát. -. Félnem kellene
egy álomtól?! Hallottad ezt, Regnodor?!

A sötétkék köpenyes óriás, kinek oldalán a Nezuvián-lovagok szemdíszes markolatú, súlyos kardja
csüngött, hátravetette az ábrázatát eltakaró kámzsát. Homlokát és arcának jobbik felét tűz marta,
hólyagos égésnyomok tették csúffá. Nezuv Nyála - a rend ellen vétkezők tűzpróbája, mely jobb
esetben kioltja a bűnös életét - a feje búbját is felzabálta: haja nem nőtt már ott, csupán varas
duzzanatok sarjadtak elő csupaszon maradt koponyájából, kétoldalt viszont dús, hollófekete
varkocsok. Egykor talán jóképűnek számíthatott, a hölgyek kegyeltjének; manapság inkább hányásra
ingerlő szörnyetegnek. Jobb füléből fekete talizmán függött, rombusz formájú, obszinlapocska,
cirkalmas rúnákkal, a közepén pedig stilizált szarvas, karmos, patás démonalakkal.

A khittarán szaglászott, aztán ördögi vigyorral megdörzsölte sebhelyes homlokát.

- Bűzlik, de igaz - dörmögte. - Nem hazudik a kurafi. Kúrjon farba Melezor különben, ha tévedek,
inkább kétszer, de baszott jól!

***

- Halljuk! - nógatta a meghökkent papot Irzut Kemmal. - Mi módon tudsz a segítségemre lenni?!

- Sehogy. - Urcelle pislogott. szemmelláthatóan nem tett jót az önérzetének Melezor hívének
közelsége. Úgy tűnt, pontosan tudja, miféle ördögi vallásról van szó, s azt is, mily rettenetes kínzások
várhatnak rá. Hebegett-habogott. - Ééén csak egy… egy mergenita álomkufár vagyok, ahogy magad is
megmondtad, nem pedig varázsló. Meghaladja az én erőmet ez. Nagyon erős varázs, sok-sok
mérföldnyi esszencia! El tudod képzelni? Háromezer zhíli dukátért nem apró, bosszantó álmocskákat
vesznek ám, nem picinyke kellemetlenségeket, amiket elháríthatna egy magamfajta pap! …- A fejét
ingatta. — Mergenos karmazsin könnycseppjére, lovag! Az olyan álmok, melyekben halott rokonaid
térnek vissza, hogy egy teljes hónapon át kísértsenek, csepüljenek, szapuljanak, lerombolják
önbecsülésedet… mindössze nyolcvan dukátba kerül! Százhúszért élve eltemetettnek hiszed magad…!
Próbáld hát elképzelni, miféle brutális álom lehet az, ami háromezret ér!

— Urcelle zord mosolyszerűségre húzta a száját, de a derű álcáját erősen rontotta a bal szeme alatt
többször is megránduló izomcsomó. - A Lélekviadal nem közönséges álom! Ez egyhalálig menő
párbaj, melyben mindkét küzdőfél végzete beteljesedhet, de az egyiké biztosan.

—Hallgatlak.

—A Lélekviadalban a Kihívó irányít, ő van előnyben. A tested, a fizikai lényed ott van az álomban,
az ő álmában… és mégsem. Cselekedhetsz szabad akaratod szerint, harcolhatsz legjobb tudásod
szerint, de ő az, aki az eseményeket uralja. Csapdákat állíthat, illúziókat űzhet rád, összezavarhatja az
érzékeidet, a gondolataidat. Bármit, bármit megtehet…

-Azt sugallod, nem tiszta párbaj, kard kard ellen?

-Bármi lehet. Bármi ellen! Ráadásul… ráadásul

Nissmethsrakhyel, a leghatalmasabb mytheroni kígyópapok egyike… segíti a Kihívót minden

tudásával. - A mergenita a fejét rázta.. - Tudnod kell, lovag, hogy a Lélekviadalt kérni égbekiáltó
vakmerőség… vagy még inkább: ostoba felelőtlenség! Mióta Mergenost szolgálom, harminchét éve
már, nem voltam közvetlenül érintett abban, hogy megrendelte volna bárki is. Szóbeszédek persze
keringenek, hallottam legendás… durva történeteket! De nem ez a legvészesebb!

- Hanem?

- A mytheroni átitatvány.
- Mi a jó fene?!

-Mergenos mytheroni templomával százötven éve megvan a

megfelelő kapcsolat, ám e másfél évszázad alatt soha… soha de soha nem fordult még elő, hogy olyan
álmot rendeltek volna meg ott… akár a legártatlanabb, szerető cirógatást vagy kegyes emlékeztetést
sem… ami elhagyta volna Mytheron határait. Százötven éve ez az első alkalom, hogy Zirgáig nyújtják
ki álmukat. A legeslegelső!

- S mindez most miattam? Hm. Tetszik. Ily jelentős személy vagyok?

- Minden kétséget kizáróan, lovag, ez az ügy szokatlan

fontosságú lehet. A megrendelő bosszút akar állni rajtad valamiért, ez nyilvánvaló, és múltadat
ismerve csak-csak érthető… ám az az érzésem, még ez a legendás összeg, a háromezer dukát sem
lenne elegendő, hogy egy oly nagy hatalmú kígyópap, mint Nissmethsrakhyel elfogadja a megrendelő
felkérését, irányodba fordítsa pikkelyes pofáját, s rád öltse villás nyelvét. Mégis ez történt. - Urcelle
beharapta az alsó ajkát. -— Ha engem kérdezel, lovag… vészjósló és hátborzongató ez az egész!

- Hát, nos… - Irzut felállt, lépdelt néhányat, komoly ábrázattal simogatta az állán sarjadzó, fekete
borostát. - Amikor felesküdtem Nezuv követői közé, már akkor tudtam, hogy egyszer majd eljön az a
nap, amikor szembe kell néznem tetteim következményével. Hogy ki szomjazik a véremre… egy
átkozott gewru démon, egy felszarvazott miteróni szőnyegkereskedő… vagy épp egy undormány,
mytheroni kígyópap… hát nem mindegy? - Vállat vont, eszelősen felnevetett. - No lám csak, a
vadászat ideje ismét elérkezett, és valaki azt hiszi, én leszek a vad! Azt mondod, ez az álomjáték
számomra halálos lehet? Remek! Kiváló! Pompásan hangzik! Imádom a halált! Bár csalfa szerető, ki
gyakorta kacérkodott már velem, de mindig elhagyott és végül valaki mást vitt nedves sírágyába. -
Eltűnődött. Vágyakozott. - Ó, olyannyira szeretném, ha a megrendelő gewru lenne! Megtapasztalni,
hogy nemcsak csipogni tanultak meg ezek a koszos, kis verebek, de csípni is! Lássuk, mire képesek ez
alkalommal. Párnak kitéptem már a belét a seggén keresztül… - Bíztatóan a mergenita képébe
mosolygott. Úgy forgatta a szavakat a nyelvén, mintha egy különösen zamatos falaton, sőt egyenesen
valamiféle isteni csemegén csámcsogna. - Tudod, mit? Elfogadom a kihívást, a Lélekvíadalt, essünk
túl rajta mielőbb, hogy békében alhassak aztán! No, mesélj, mire számítsak, mit kell tennem?!

- Egyszerű - lehelte Urcelle. - El kell aludnod, s fogadnod az álmot, akárha ébren lennél, s úgy,
mintha minden valóságos lenne. Túl kell élned azt, ennyi a dolgod, nem több.

- Bármi segítség, ötlet, tipp, javaslat? Valami, ami a javamra szólhat?

- Nos… - A pap eltűnődött. - Akár jók is lehetnének az esélyei olyasvalakinek… ki ifjúkora óta
naponta ötször imát mond Mergenoshoz, s nyárközép körholdjakor vért és rubint áldoz neki…

- Légy eszednél, faetruz! Ki az ördög tenne ilyet?!

- Például én, esetleg?

Irzut először meghökkent, fontolgatta, érlelgette magában ezt a három kurta szót, aztán megértette.
-Arra célzol, a te segítségeddel könnyebben úrrá lehetnék e

viadalon?

- Hát, könnyű, az biztosan nem lesz. Mondjuk inkább úgy: az én támogatásom, az én jelenlétem
kivívhatja Mergenos figyelmét, elnyerheti kegyét… De persze ez sem egyszerű. Érted, ugye, herceg?
Nem kínzással kellene fenyegetnéd, hanem lefizetned!

-— Pénzre vágysz?

-Arra a medálra, amit a nyakadban viselsz!

Irzut megérintette a nevezett ékszert, egy szem formájú ezüstöt, melynek bogarát mogyorónyi, vöröses
drágakő alkotta. Rubin lehetett, de egészen különleges. Élénk nyestvörösnek tűnt a gyertyafényben, de
ahogy a kinti villámok fehéren vagdalták a spaletták réseit, a kísérteties fény szennyesnek és fakónak
mutatta, mégis káprázatosnak; karmazsin színűnek, hasonlatosnak az alvadó vér haragos-piszkos
vöröséhez.

- Nezuv Talizmánja kellene, te pimasz?! - Nem tudta leplezni mérgét és megrökönyödését. - Ez nem
csupán dísz, de lovagi mivoltom jelképe is.

- Már nem vagy lovag.

-Vérben és tűzben szenteltek fel, átkozott! Míg élek, nezuvián maradok!

-Ám, uram, ha meg nem sértelek… ezen a tényen a talizmán megléte vagy nemléte sem változtat. Vagy
talán a jelképed nélkül már nem lennél lovag?

Irzut fontolgatta ezt. - Értelek - dörmögte. Még mindig a medaliont dörzsölgette, öntudatlanul. -
Csakhogy ez a talizmán számomra nem csupán jelkép, de hasznos munkaeszköz is.

- Ó, tudom. Jelzi viselőjének a démonok közelségét, és megvéd a fortélyos praktikáiktól, különösképp

a gewrukétól. Amíg viseled, nem szállhatja meg tested semmilyen succubus vagy incubus. - Halkan
kuncogott. - De, mondd csak, lovag, jelez most bármit is? Vannak e házban gewruk, amik veszélyt
jelenthetnek számodra? Vagy bármiféle más démonok?

Nincsenek, ötszáz lépésen belül biztosan nem. Ez egyértelmű: a talizmán még csak nem is bizsergette
a bőrét.

No de… .

- A talizmánomat akarod, Urcelle? Miért?

- Mert ez Mergenos Elhullajtott Könnycseppjeinek egyike. Kegytárgy, mit akkor loptak el tőlünk,
mikor te meg én még nem is éltünk. Felismertem, akarom! Ha a segítségemet áhítod, ezt kell cserébe
adnod! Alkudozni nem fogok. De elárulom, ha ideadod, sokkal erősebb lehetek titokzatos Kihívód és
a mytheron kígyópap ellen! Ez az egyetlen mód… az egyetlen… aminek révén jó eséllyel
diadalmaskodhatsz a Lélekviadalban!

***

Irzut Kemmal Jaakhreddi mindig is a gyors, határozott döntések embere volt; utálta a tétovázást.
Leakasztotta nyakából a talizmánját, de egyelőre csak tartotta, nem adta oda az ékszer után sóvárgó
papnak.

- Háromezer dukátot űzetett valaki a varázsálomért?! Az az ostoba! - Felhúzta a szemöldökét. - Elég

lett volna háromszázat kínálni az embereimnek, akármelyikük elvágta volna annyiért a torkomat. Nem
igaz, Regnodor?

- Én, uram, négyszázért se! - fortyant fel a khittarán. - Bár ha még a lovadat is mellé adnák…

Irzut ráröhögött, leintette. Elkomorodott, visszafordult a vén mergenitához.

- Ha neked adom a talizmánt, elegendőek lehetnek a képessé-geid a titokzatos Kihívó ellenében?

- Ő nem az én gondom. Vele neked kell elbánnod, lovag! Az én szerepem bőségesen kimerül abban,
hogy a mytheroni kígyóktól oltalmazzalak. Hidd el, ez sem egyszerű! Mindketten belehalhatunk.

- Hmm, ez tetszik. Megborzongat, bizserget mindenhol, mintha visszatérne belém az élet a megfáradt
létezés után. Egyre jobban áhítom e viadalt… Legyen hát így! Íme a fizetségem a segítségedért,
Urcelle. Ám óva intelek: ha nem leszel hasznomra, ha nem segítesz eléggé… a te szemedből készítek
új talizmánt magamnak!

A mergenita orrcimpái kitágultak, aszott ajkán remegés futott át, akárha fagyott álomból ébredne.
Mozdulatai is ezt tükrözték: olyan kimódolt lassúsággal nyúlt a talizmánért, mintha mázsás
kőkoloncok húznák le a karját. Végre a tenyerébe vette, és óvatosan, mintha felbecsülhetetlen értékű
drágaságot tapintana, ujjai közé csippentette.

- Hálás vagyok, lovag. Mergenosra esküszöm, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy életben tartsalak
és megóvjam pompás, férfias testedet.

Irzut tudatán baljós érzet suhant át, de nem hagyta, hogy gyanakvása kiüljön arcára.

—-Tedd a legjobbadat! Ne hagyj meghalni abban a rémálomban! Mert e nagylelkűség csupán nekem
sajátom, a pribékjeimnek nem. Őket nem köti az én szavam. Szóval, érted, ugye? Én tartom láncon
ezeket a kutyákat, és ha esetleg meghalnék… félő, hogy visszaveszik tőled a talizmánt, s amilyen
brutális állatok, távozás előtt még azt is megnéznék, nem a gyomrod mélyén rejtegeted-e a kincseidet.

- Nem kell aggódnunk emiatt, lovag! A varázslat az álomban összefűz bennünket, együtt éljük túl a
Iélekviadalt, vagy együtt halunk bele. Ha élünk, megvéd a szavad. Ha pedig meghalunk… Hogy téged
idézzelek: ,,Hát nem oly mindegy, aztán mi lesz?”

— Sosem mondtam ilyet.

 ***

Irzut Kemmal Jaakhreddi farkasszerűen elmosolyodott, fáradt, sötét szeme ónixként csillogott.

- Hogy megy ez? Mit kell tennem? Mire ügyeljek? Valami végső, hasznos tanács?

-Tekintsd az álombéli világot valóságosnak! Viselkedj úgy, mintha minden igaz lenne! Maradj
önmagad, ne sétálj csapdába, és küzdj legjobb tudásod szerint, harcolj úgy, ahogy éber állapotban
tennéd! Tartsd szilárdan a lelked, gondolj rá sziklaként, és ne engedd, hogy bárki vagy bármi
megrettentsen, elcsábítson vagy más egyéb módon megolvassza azt, vagy kocsonyássá tegye. A
szilárd hit önmagadban és az állhatatosság, kitartás az, mi legfőbb fegyvered és páncélod lehet, s a
megkérdőjelezetlen bizalom irányomban! Ennyi a tanácsom, nem több, de hidd el, ez a legjobb tanács,
amit adhatok. Megfogadod? Megértetted?

Irzut Kemmal az óriás termetű testőrére pillantott. Akart még egy végső elővigyázatosságot.

- Regnodor! Szimatolsz ármányos mágiát?

A khittarán a levegőbe szaglászott, aztán a mergenitához lépett, megszaglászta őt is. Morgott,

mormogott. Végtelen ideig.

Irzut türelmetlenül förmedt rá:

- Regnodor!

- Gewrufingnyi.

Vagyis: félelmetesnek tűnő, visszataszító, mágikusan átitatott környezet, de lényegében ártalmatlan.

Akár egy lebegtető tollpihe varázs, amit gyengesége dacára lehet gonosz dolgokra használni - de nagy
gonoszság és még nagyobb fortélyosság kellene hozzá.

Azért biztos, ami biztos. Rámeredt a mergenitára, próbálta kifürkészni a tekintetében rejlő
elégedettség miértjét. Minek örül ez a vén fajdkakas?

- Ha már így rád bízom magam - dörmögte -, a puszta megszokás kedvéért nem árt némi biztonsági
intézkedés. - Intett. - Regnodor! Vigyázz rá! Ha én nem ébrednék fel az álomból, de ő igen… -
Szükségtelen volt befejeznie a mondatot. Inkább a mergenitát faggatta: - Hogy altatsz el?! Felteszem,
vannak hatásos módszereid a gyors elalvásra. Egy kis ima, füstölő, miegymás?

- Fölösleges lenne, és a jó ital pazarlása. A te állapotodban,

lovag… ennyi álmatlanság után… az is elég, ha nem küzdesz tovább ébrenlétedért. - Az ágy irányába
intett. - Helyezkedj el kényelmesen, hunyd be a szemed, és lazítsd el izmaidat! Elalszol pillanatok
alatt az én közbenjárásom nélkül is.

-Álmosítóan unalmas a hangod, öreg. - Irzut ásított. - Mire várnánk hát? Aludjunk egy jót!
 ***

Halkan neszez a szél. Susog.

Felbátorodik, kiteljesedik, megtelik életerővel.

Süvít. Körbe-körbe kavarog. Önmagát tépi.

Aztán meghunyászkodik. Szipog. Halkan neszez.

Csöndes szél motozott az éjszakai erdőben, véres teliholdtól terhelt, bíbor-fekete fák közt, az avar
illatát hordozva. Friss, orrbántóan éles és idegen szagokat.

Irzut Kemmal mélyen beszívta a levegőt, jobbjával kitapintotta bal alkarját, és bár tudta, hogy ez nem
a valóság, csupán álom, egyértelműen élőnek és létezőnek érzékelte magát, csakúgy, mint a
környezetét. Önkéntelen mozdulattal lenyúlt a csizmájához, felmarkolt egy gombócnyi avartöreket a
földről, és szétmorzsolta az ujjai között. Nagyon is valóságosnak tűnt ez is. A humusz fanyar-érett,
gombaszaga betöltötte orrát, penészízű nyál folyt szét a nyelvén. Elfintorodott, majd szerzeményét
visszahajította a földre.

És most?! Hogyan tovább?

Magához intézte ezt a kérdést, vagy azt remélte, hogy álombéli patrónusa, a vén mergenita válaszol
majd rá? Maga sem tudta.

Álldogált egy darabig a picinyke tisztáson, idegen fák és páfrányszerű tüskebokrok körében, várva,
hogy majd csak történik valami, várva, hogy Kihívója megmutatja magát. De nem történt semmi.
Abszolút semmi. Csak a szél cirógatta és tapogatta; megszaglászta őt, mint ahogy nem is oly rég
Regnodor szimatolt körbe.

Gewrufing.

Közben Irzut szemügyre vette önmagát, és próbálta felmérni környezetét. Ő rendben volt; ugyanazt az
öltözéket viselte, amiben a mergenita házába hatolt, s amelyben álomra hajtotta fejét: könnyű
bőrvértjében, dobótőrökkel a csizmájában, kedvenc nyúzótőrével az övén fityegő tokjában, és bal
csípőjén sok vérben megfürösztött, szemdíszes markolatú, lovagi kardjával. Sisakja nélkül, mert azt
lerakta már belépéskor egy oldalsó asztalra.

A szél beletúrt a hajába, borzolgatta. Kedveskedni próbált, vagy elrémiszteni?

S az erdő, amelyben ácsorgott? Rettenetesen idegennek hatott, nem hasonlított semmilyen más
rengetegre, melyen valaha is átvágott már. Talán a kísértetjárta Rontás Erdeje lehet ilyen a Karthin
Királyságban és Trialcorban, vagy még inkább a mocskos és penészes Strekwarban - mely helyeket
csakis szóbeszédekből ismerte, de még soha egyikben sem járt.

Vagy talán Mytheron legendás rengetege lenne ez, a mágia

otthona, ahol a mondák szerint az Esszencia Ősforrása ered? Vagy egy idegen létsík, a gewruk
otthonvilága?

Mintha mozdult volna valami.

A neszezés erősödött jobb felől, a tüskés páfrányok kígyókként sziszegtek. Vagy kígyók sziszegtek
közöttük? Mytheronban, ahol a hüllők a legimádottabb, legszentebb lények, nem lenne meglepő.

Már ha ez Mytheron… Már ha egyáltalán Worlukon van ez az idegen erdő!

- Én itt vagyok! - kiáltotta a kathír herceg. - És te…?! Eljöttem az álmodba, elfogadtam a kihívást! Ha
nem vagy gyáva féreg, jöjj elő, mutasd magad!

-]öjj! - súgta, lehelte a fülébe a szél, aztán belesüvítette: - Jöjj! Indulj már!

Évezredes fák között lépdelt, négyembernyi széles, mohlepte törzsű óriás valamennyi; talán már a
drén hódítás idején is itt álltak, talán maga Kargil Yhron is hűsölt itt, a valószínűtlen magasságokba
törő lombkoronák alatt.

- Miért váratsz, Irzut Kemmal? — Ez már egyértelműen nem szélsuttogás volt, hanem egy türelmetlen,
gunyoros hang. - A pribékjeid nélkül inadba szállt a bátorságod?

_ Nem szállt az sehova. - A kathír kihúzta magát, kezét továbbra is széles övén pihentette, s azt
próbálta kilesni, hol lehet a beszélő. Ám csupán a szél rezegtette a leveleket, minden kihaltnak tűnt.
Az erdő vaskos fái sűrűn nőttek egymás mellett, a dús lombok összeborultak odafönt, alig eresztették
át a holdfényt. Az emberparányt vöröses homály kóstolgatta az óriások erdejében, oly sötét és
borongós, mely elnyelné szem elől a kilőtt nyílvesszőt és a húr pendülését egyaránt. - Hol vagy?
Merre?!

-Jöjj tovább, megtalálsz!

De merre?

Még távolabb minden irányban szurkos lepellé mélyült a sötétség és tejszerű köd szitált, amiben
mintha apró szentjánosbogarak örvénylettek volna, táncoló fényszilánkokat szórva szerteszét. Irzutnak
az a kellemetlen érzete támadt, hogy a faóriások egyre közelebb húzódnak hozzá, egybefüggő fallá
tömörülnek, körbezárhatják, agyonnyomhatják.

Torz hangok suttogtak-sziszegtek, ziháltak, a fülébe lihegtek igazán mocskos dolgokat arról, amit majd
művelni fognak vele; ezerféle módját a kínhalálnak és a meggyalázásnak. Szidalmazták:

Beteg féreg vagy!

Anyját felzabáló pondró!

Csúszómászó!
Tucatnyi más hang sziszegett, vagy még annál is több.

Kígyók vagyunk a szélben.

Szélkígyók.

Játszunk veled. Csontjaidat gyerekek bőrébe varrjuk.

Csörögni-zörögni jó lesz. Igazán jó.

- Elég! - zörrent rájuk mogorván az először hallott hang a

homály rejtekéből. - Elijesztitek!

A hangja… különös!

Irzut el is csodálkozott rajta.

- De te… nő vagy?!

- Ó, és zavar ez téged, Nezuv hős lovagja? Szívesebben vonnád ki pengédet, hogy belehasíts vele
csupasz testembe, mely szétgyalázva és kiszolgáltatottan heverne előtted? — Rekedtes kacagás
hallatszott. - De nem, ezúttal nem így lesz. Meglehet, most a nő fog szétgyalázni és rnegvagdalni
téged!

—Álomban vagyunk, miért is ne álmodozhatnál? De annyit mondhatok, hölgyem, durva lesz az

ébredésed… már ha lesz számodra valaha is!

-]öjj akkor, tégy boldoggá! Mert, szavamra, amikor majd

kitépem a beleidet és tartalmát a szádba préselem, az lesz nekem a legnagyobb boldogság!

Irzut kellemesen beleborzongott e szavakba; már most imádta ezt a mocskos szájú némbert, bárki
legyen is.

De hol lehet? Talán azért bujkál, hogy csapdába csalja ebben az átkozott homályban? És mi ez a
sziszegés? Kígyók tekeregnek a fák tövében?

Megtorpant, a sötétséget fürkészte.

- Miért menjek én? - kérdezte. - Te vágysz a beleim

tartalmára… miért nem jössz ide te?

- Mert én nem vagyok oly ostoba, hogy hívatlanul bemerészkedjek Nissmethsrakhyel Arborétumába. -
Ismét a rekedtes, gunyoros kacaj. — Hol a talizmánod, lovag? Anélkül tompa vagy, nem érzed a
vészt? Nagy bajban vagy! Már fenik rád nyelvüket Niss gyermekei, mocorognak a rynn őrzők,
nyalogatják a lelkedet… Nem érzed, ahogy kóstolgatnak, szívják és szürcsölik léted esszenciáját?
Nem érzed a kéjes borzongást, a hőséget, a hidegrázást?

Érezte.

Fuss, fuss, fuss innen! - sziszegte a szél. Vagy nem is a szél volt? Mást állított. Urcelle vagyok, a
tazlízmán révén üvöltözök a fejedbe, hogy észre térítselek! Fuss, fuss, fuss innen…

-Igen! - A nő gúnyosan kacagott. - Fuss, fuss, fuss hozzám, drága lovagom, ha nem akarod, hogy a
rynnek szárazra szívjanak és élve megemésszenek!

- Csapda!

- Persze, hogy az, szívem! Szándékosan csaltalak az Arborétumba, hogy meggyengítselek a viadal
előtt… mert, tudod, én csak egy gyenge nő vagyok… és ki akartam egyenlíteni az esélyeket Nezuv hős
és képzett lovagjával szemben… de gyűlölném, ha a rynneké lennél, elevenen elrohadnál, s nem
élvezhetném ki hosszan a halálodat! Hát, kérlek, fuss, fuss hozzám!

És Urcelle távoli “üvöltése” is ott zengett a tudatában:

Fuss, fuss, fuss innen, lovag… amíg még teheted!

A gigászi fák tényleg mocorogtak; nem a szél mozgatta az ágaikat. A gyökereiket pedig pláne nem.
Feléje nyúlkáltak, próbálták megragadni, fogságba ejteni.

És az a hideglelős borzongás, az a zsibbasztó hőség és a hidegség egyre valóságosabbnak hatott:

felmeredt Irzut alkarján a szőr. És a tarkóján is. Mintha bekúszott volna az inge alá egy giliszta
vékonyságú, arasznyi kígyó, mely fel-alá tekergett a farcsontja és a lapockája között.

Fuss, fuss, fuss.

A tarkója bizsergett, szinte hátközépig belezsibbadt.

Fuss, fuss, fuss! Fuss, fuss, fuss! Fuss, fuss, fuss…

Csapda vagy nem csapda, Irzut nem tétovázott tovább. Futni nem futott, mert az méltóságon aluli lett
volna, de határozott léptekkel indult meg. A faóriások már így is csaknem összezárultak körülötte; épp
hogy át tudott csusszanni két fatörzs közötti résen. A kéreg puha volt és ruganyos, akár az emberi bőr,
de hűvös és száraz, mint a pergamen. És helyenként foltokban pikkelyes, mintha halak vagy kígyók
szorultak volna belé.

Miközben Irzut zordan áttört újabb két fatörzs között, a

gunyoros nevetés egyre hangosabb lett; immár az visszhangzott mindenfelől.

-A nemes lovag oly hős és képmutató, hogy még futni is

szégyell?!

— Kapjalak csak el, majd jobban megismersz! - sisteregte a kathír. - Beléd hatolok, kegyetlenül!

- Ismét a testembe vágysz?! Nem emlékszel? Jártál már testem kápolnájában, meggyaláztad azt.
Ismered jól titkait!

- Ki a… fene vagy te?!

- Majd rájössz.

Rugalmas inda csapódott Irzut torkának, rácsavarodott. Ő reflexből letépte magáról, és messzire
hajította.

Nem inda volt, hanem kígyó.

Más kígyók is sziszegtek rá; gyümölcsök helyett hüllők csüngtek fürtökben a fák ágairól.

Irzut most már végképp nem mérlegelte a csapda vagy nem csapda esélyét, mint ahogy méltóságát
sem: eliramodott, az életéért futott, átszökellt, átbújt, átpréselte magát a fák közötti, egyre keskenyedő
réseken.

És közben az az irritáló, gúnyos kacaj jobban hergelte, mint bármi ezelőtt, eddigi életében. Nem szólt,
csak rohant és bújt, a fogát csikorgatta, és kéjes bosszúgondolatokat taszított félre, későbbi
hasznosításra. Remélte, hogy szembenézhet Kihívójával, ezzel a rejtőzködő, alattomos szukával.

Rohadt ribanc, bárki is az!

Futott, rohant, menekült, feléje lendülő kígyókat hajított félre, átugrott gyökérnek tetsző, derékvastag
hüllőket, rombusz formájú fejeket, villás nyelveket, méregfogakat zárt ki a tudatából, néha még a
szemét is behunyva.

A kardját kirántani, vagdalkozni? Foglalkoztatta a gondolat, de ösztönei azt diktálták, hogy ne álljon
le, fusson inkább.

Aztán elfogytak a fák…

Legalábbis azok, amik fürtös kígyókat növesztettek, azok, amik megpróbáltak fallá tömörülni előtte.
Normálisnak továbbra sem lehetett volna nevezni ezt az erdőt, de legalább már nem nyúlkáltak feléje
ágak, nem próbálták felbuktatni váratlanul felfelé vágódó gyökerek, nem tekeregtek feléje kígyók.
Csak hűvösen, ridegen szemlélődő fák maradtak.

Meg az az átkozott kacaj!

— Óóó, hát túlélted?

- De te nem fogod, ribanc!

- Gyere akkor, ne várass! Jöjj tovább! Kelj át a lelkek útján, azok között, kiket megnyomorítottál és
meggyilkoltál.

- Hosszú út lenne az, nem igaz? - Irzut zordan mosolygott. Már nem érezte az iménti idegesítő
borzongást és rettegést. Visszatért a magabiztossága. - De végül eljutok hozzád.

- A végzetedhez.

-Várom már!

***

Irzut Kemmal immár egyértelműen tudta, merre kell mennie. Kerülgette az ősöreg fákat, hol jobbról,
hol balról, hogy irányban maradjon. És a fák rámeredtek; megtámadni nem próbálták, csak bámulták.
Nem volt szemük, a nezuvián lovag azonban még a talizmánja nélkül is érezte vádló tekintetüket. Nem
gyűlölték őt, nem haragudtak rá, inkább csak szánták, megvetették és…

…sajnálták??

- Hallgasd, mit mondanak! - sugallta a láthatatlan nő. - Engedd a lelkedbe a szavukat! Hogy emlékezz
azokra a halálod előtt, akiket te veszejtettél el. Mert ők, lovag, ők vannak ezekben a fákban!

—- Na persze. — Irzut kiköpött oldalra. - Nincs itt annyi fa.

A hozzá legközelebbi fa satnyábbnak tűnt a többihez képest, de még így is elférhetett volna a
törzsében egy ember, s Irzutnak az az érzése támadt, mintha ez lenne az erdő legkülönlegesebb tagja.
Mint egy alacsony, vézna herceg, amit megtermett testőrök őriznek.

És a fa egy idegen szót lehelt a fülébe:

— Olfavkhaa.

Nem varázsige volt, vagy legalábbis nem rezgett meg tőle az esszencia a közelben. Feltehetően a fa
— vagy a benne lakozó lény - saját neve lehetett, ám Irzutnak semmit nem juttatott eszébe. Olfavkhaa?
Egy darabig bámult rá a beszivárgó holdfényben, de mivel az irányából nem érkezett újabb hang, a
kathír óvatosan kikerülte, és szemét folyamatosan rajta tartva elsietett mellette.

A gigászok között újabb satnyaság bontakozott ki a homályból, egy göcsörtös, sérült példány, mely
meghajlott középtájt, mintha hasba szúrták volna; pikkelyes kérgű törzsét karnyi vastag vájatban kövér
férgek túrták.

- Dhellanozza Lekt…

Egy újabb név, amit elsuttogott neki az erdő. Aztán oldalról még újabb és újabb nevek.

- Sieraníssa.
- Analiéth.

- Esyeli Maakhde.

- Utahka Ush.

Egyik sem volt ismerős.

- Na és? - dörmögte megvetően. - Mi közöm hozzátok, szálkás fajankók?!

Válaszként újabb neveket kapott:

- Karrahan.

- Seyul Sekka.

- Mezronakrazk.

— Morradnn.

- Mezronakrazk? Morradnn?! - Erre a két névre már emlékezett. Két megveszekedett gewru nőstény,
akik kitörtek a cellájukból, meggyilkoltak egy ifjú nezuvián lovagot és négy csatlósát, mire legyűrte
őket a túlerő. Ő maga csikarta ki belőlük a titkaikat, hosszan tartó kínvallatással. Izmos, kicsiny
csöcsű, duzzadó pocakú, széles csípőjű némberek voltak, túlságosan szűk és kemény lukakkal. Le
kellett őket kötözni, és a nyakukra is vaskapcsot erősíteni, hogy ne ellenkezzenek, és ne próbálják
megharapni, amikor rájuk mászott. De azért nem volt rossz móka még így sem. A végén még az igazi
gewru nevüket is elárulták: —Mezronakrazk? Morradnn?!

-— Mezronakrazk - sziszegte a bal oldali fa. —Morradnn — csikorogta a mellette lévő, és ahogy
kissé előredőlt, elkezdte kihúzni egyik gyökerét az avarral borított földből.

Ágaival a döbbent lovag irányába nyúlt.

- Nezuvra! - mordult fel Irzut, és kardot rántott. Mégsem állt le vagdalkozni.

A többi fa is felfelé húzta gyökerét, és ágaik gyanúsan mozogtak. Elkezdtek összezárni, be akarják
keríteni?

Tágulj már onnan!

Ez vajon Urcelle távoli tanácsa volt, vagy a

szél sugallata, vagy csak az ő képzelete?

Fuss, ha túl akarod élni az Arborétumot!

Irzut utálkozva ismét eliramodott, futtában lecsapott kardjával egy pimasz, vékony ágat, ami az arca
felé csapódott, megpróbálván kiszúrni a szemét. Aztán a pengéje elcsúszott egy vaskosabb ágon,
melyről hüvelyujjnyi férgek potyogtak rá; a mellére, nyakába, a feje búbjára. Undorodva söpörte,
rázta le magáról ezeket.

- Fuss, fuss, fuss, lovag, ahogy csak a lábad bírja! — sürgette a titokzatos nő. - Már érzékeltek a
rynnek, felébredtek, űzőbe vettek. Ne, ne nézz hátra! Nem akarod látni az ezernyi vadászkígyót,
melyek a nyomodban tekeregnek!

Tényleg nem akarta látni, nem fordult hátra, de hallani így is hallotta üldözőit. A nő nem blöffölt: az
avar rideg zörgése, a kegyetlen suttogások, a gonosz sziszegések bizonyították.

Karddal a kezében átvágta magát a lomha, lassú mozgású fák között, és miközben botladozva rohant
és vagdalkozott, egy pillanatra sem szűnt meg körötte a hátborzongató suttogás. Ez most rémesebb
volt, mint a legrosszabb lidércálma az elmúlt hetekben! Nagyon úgy tűnt, mintha a fák nem is támadni
vagy foglyul ejteni próbálnák, csak közel kerülni hozzá, hogy a fülébe nyikoroghassák a nevüket:

Dymgarad.

Mayukhlavakh.

Solmun Akrhad…

Ezek a nevek is felrémlettek a múltból. Gewruk, gewruk, gewruk: nyavalyás, halott, kis démonok.

Eszelős vágta az eszelős éjszakában, holdkóros fák között.

Syamon Kha.

Varree Mok.

Cern Okkoru…

A fák nem akartak fogyni, nem akartak leállni a kísérteties

bemutatkozással; a századik név hallatán Irzut már szédelgett, szeme előtt imbolygó táncot jártak a
pikkelyes törzsek, reszkető lábaiból elszállt az erő. Morgott, mint a megsebzett vadkan, ám tovább
botorkált, szinte vaktában tapogatva ki a beteg ágakat. Ezek már nem mozogtak, de ők is suttogtak,
nyikorogtak, és a nevek egyre másra csak jöttek… és jöttek, jöttek és jöttek.

Ilszethiez Vorg.

Sampa Duor.

Illyérisz Thakoon…

Újabbak és újabbak.
Száznegyvenharmadik…

Ennyit nem is ölt meg, nem kínoztatott meg! Még százat sem! Még ötvenet sem!

De a nevek csak jöttek, jöttek, jöttek…

Száznegyvennegyedik…

Százhatvanötödik…

Kétszáz már? Háromszáz? Ötszáz?

— Elég! - Ezt ő ordította. - Hazugság! Harminc sem volt!

Asthith Kero.

Stuumon Holvon.

Olien-khama.

***

Irzut szinte már tántorgott a kimerültségtől, belemerült a sűrű, tejszerű ködbe, mely opálosan
csillogva gomolygott a holdfényben, már az orráig se látott, de üldözői zörgése, sziszegése tovább
űzte. Tovább és még tovább.

Őrület! Nezuv szaggassa ki minden beleteket!

A köd mit sem foglalkozott az átkozódással. Ellenségesen a karjaiba zárta, befurakodott az inge alá,
fojtogatta, igyekezett szétfeszíteni a száját, bekúszni a torkán át a tüdejébe, hogy onnét a vérével a
szívébe fúrja be magát, és…

marcangolja,

szétharapja,

összepréselje-szorítsa,

hogy elszürcsölje testnedveit, elszívja esszenciáját, kifacsarja belőle az utolsó csepp vért is… a
legutolsó csepp lelket is az elszenvedett sérelmekért. Így állva bosszút minden kínzásért, gyilkolásért,
erőszakért, a tengernyi fájdalomért, amit a gewruk népének okozott. Ezeknek a külvilágból jött,
átkozott démonoknak, akik ezrével érkeztek Worluk világára, egymás között és worluki emberekkel
szaporodtak, korcsokat nemzettek, korcsokat szültek, és már rég ellepték volna a Világot, ha Nezuv
lovagjai meg nem állítják őket! Ideig-óráig.

Démonok?
A köznép úgy tudja, azok. És igen, akadnak a gewruk között

gonosz szörnyetegek, ordasok, démonok, meg másféle mocskok! Mint amilyenek Mezronakrazk és
Morradnn voltak, a jól őrzött tömlöcből is kitörni képes nőstények, a shata orgyilkosok, lemészárolóí
egy jó lovagnak és hű csatlósainak…

No de a többiek?

Irzut tudta róluk az igazságot. A legtöbben közülük őszintén bevallottak mindent, amikor a
kínzókamrában kegyelemért esdekeltek. A gewruk nagy többsége nem volt démon, egyszerű,
közönséges lelkek voltak, ártalmatlan bevándorlók egy másik létsíkról, akik a jobb élet reményében
menekültek el a világukról, a fortyogó vulkánokkal és savas mocsarakkal telített Gewruról, ahol
kegyetlen uraságaik kedvükre sanyargatták és gyilkolták őket. Ők csak menekültek, idejöttek
Worlukra, és rejtőzködve, meglapulva szerény megélhetésért küzdöttek. Pech számukra, hogy egyik-
másikuk nagyobb hatalommal bírva többre vágyott, és megpróbálta érvényre juttatni külvilági erejét.
Ők voltak az igazi démonok. És még nagyobb pech, hogy ezek a démonok lelepleződtek, és Nezuv
felkent hívei kíméletlen hajtóvadászatot indítottak utánuk. És nemcsak a démonokra, de az összes
gewrura, az ártalmatlanokra is, a dolgos, szerény népségre, akik közül sokan, nagyon sokan
jámborabbak, jótékonyabbak és segítőkészebbek voltak, mint a béke istennőjének, Lyndarának
legelkötelezettebb hívei.

Ám ki képes megkülönböztetni egymástól a gewrukat? Ki

mondaná meg ránézésre, melyikük ártatlan, és melyikük démonian gonosz, amikor mind magukon
viselik az idegen létsíkról érkezettek démoni bűzét?

Kínzás nélkül nehéz ezt eldönteni…

És a kínzás leginkább arra szolgál, hogy beismertessék a

gewruval démoni mivoltát. Be is ismerte mind! Inkább haljon száz ártatlan, mint hogy egy ártalmas
kicsusszanjon!

Hiba ez? Talán.

Nezuv lovagjának azonban nem az a dolga, hogy ily hibákat mérlegeljen és a lét igazságtalanságain
merengjen. Ők Worluk védőbástyái a gewru áradattal szemben; arra esküdtek, hogy nem engedik e
démonokat rászabadulni a világukra. És baj az, ha valaki nemcsak végrehajtja, de élvezi is a
feladatát, és él az adódó lehetőségekkel? Főként ha a gewru nő szemrevaló és kiszolgáltatott, és nem
tehet panaszt senkinek egy kis játszadozás miatt. Erőszak? Hát meglehet…

De a nő hibája! Sosem került sor erőszakra, ha a nő hagyta avagy felkínálta magát. Sőt, ezek
némelyike még élvezte is. Irzut remek hímpéldánynak vélte magát, olyannak, aki csak akkor
erőszakos, ha arra kényszerül, ám a legnagyobb kéjt nem a kínzás okozta számára, hanem az, ha ő
okozhat örömet a nőnek, aki behódolt akarata előtt. Hogy aztán e készséges nőszemélyek többsége
sem élte túl Nezuv Próbáját…
…nos, az már nem ő vétke.

És legalább a végső kiszenvedés előtt még adatott számukra egy-két órányi boldogság!

A legfurcsább ebben az egészben az volt, hogy Irzut Kemmal soha nem érzett cselekedetei miatt
bűntudatot. Azt tette, amire felesküdött, azt, amit megtehetett, amit a lehetőségei engedtek. Ha nem
kellett volna elszöknie egykor a kathír udvarból, saját háremet kapott volna, s gyönyörű nők
esdekeltek volna kegyeiért nap mint nap. Ehhez képest a kínzással vagy fenyegetéssel kikényszerített,
alkalmi szerelmek és erőszakok csekély kárpótlást nyújtottak. Ez a minimum, ami kijárt neki a kemény
munkáért, élete kockáztatásáért, amit megtagadhatott és kihasználhatott. Egyébként mi értelme lett
volna? Farkasszemet nézni a halállal azért a csekély zsoldért, amiből legfeljebb olcsó és mocskos,
betegségeket hordozó miteróni szajhákat bérelhetett volna? Vagy a zsákmányért, mely többnyire nem
volt túl sok, s még e kevésnek is a négyötöd részét le kellett adni a Nezuvián Rendnek, míg a maradék
egyötödöt is önként a Rendjének ajánlja egy igazán hithű

lovag…

…már ha biztosítani kívánja rangbéli emelkedését.

Irzut Kemmal azt tette, amit az ösztöne diktált: végezte a feladatát legjobb tudása szerint, és igyekezett
kihasználni annak rejtett előnyeit. Nem érzett bűntudatot. Legfeljebb néha a miatt a tény miatt, hogy
nem érez bűntudatot.

Ám most ez az opálos köd rázúdította mindazon kínzó érzéseket, amiket éveken át kiűzött a lelkéből
és a tudatából. Eljött a bűnhődés ideje. Az önmagával való szembenézés ideje.

A köd letódult a tüdejébe, feloldódott a vérében: folyékony

bűntudat hullámzott az ereiben. Meggyötört lelkek sikolya hömpölygött a bőre alatt, elkínzott
hörgések, visítások furakodtak be minden egyes sejtjébe, szíve dobbanásai visszhangzó lüktetések
voltak, bosszúért ordítottak, sivalkodtak, visítottak. Meg akarták gyilkolni őt! Durva, alattomos
támadás volt ez a tudata ellen! A tarkója szinte

lángolt, lezsibbadt mindkét füléig, a halántékán az őrület kisebb démonai vívtak fergeteges dobcsatát.
A világ - az ő világa - széthullani készült.

Irzut Kemmal Jaakhreddi kezdett megháborodni.

***

Káromkodott, kezét a fülére szorította, hogy kizárja a fejébe

kúszott sok száz név szűkölését, elkínzott lelkek acsarkodását. Száz és száz elkárhozott lélek
egybemosódó nyüszítését. És azt a zsibbasztó dübörgést…

Mind őt kárhoztatták pusztulásukért!

- Urcelle! - üvöltötte követelően. - Hol vagy, te kutya?! Hát így oltalmazol, te, te karmazsinszínű,
kígyónyelvű mocsok?!

Veled vagyok. Csak túl sok erőt emészt, hogy szólhassak hozzád. De itt vagyok, megóvlak, és…
sssssss…

… sssssssssssssss…

Hirtelen vége lett. A köd eleresztette. Elpárolgott testéből.

Magával vitte a vádló neveket is.

Irzut futott, botladozott, vitte előre a háborodott, megbokrosodott lendület. Aztán felbukott,
meghemperedett, és kardja a puha talajba fúródott; a nedves markolat kicsúszott ujjai közül.

Selymes dolgokat és agyagos dolgokat markolászott. Orrlikaiba kurta, gilisztavékonyságú kígyókként

vonaglottak be a fennkölt természet buja illatai. A névsuttogó fák már nem üldözték, mozdulatlan,
tágas kört alkottak az erdei tisztás körül, ahol a kövér hold kísérteties. fénye hosszú szárú,
harsányzöld füvet, sárgászöld gombakalapokat és szerényen megbúvó, penészsápadt
virágszirmocskákat rajzolt körbe sejtelmes, bíborszín árnyakkal.

Irzut mohón szívta magába az életteli levegőt. Felkönyökölt, feltérdelt, felállt, körülnézett.

A fák már nem űzték. A kígyók sziszegése, surrogása elenyészett, mint ahogy az avar zörgése is.

-Nahát! Még mindig élsz és a lelked is egyben van - hallotta ugyanazt a hűvös, búgó hangot, amit már
korábban is. - Reméltem, hogy így lesz, és eljutsz hozzám, lovag. Sajnálatos lett volna, ha rynnek
végzik be, mit magamnak áhítottam.

Irzut Kemmal kipislogta szeméből az erőlködés szülte

könnyeket, majd feltápászkodott, és visszanézett a háta mögött lüktető ködfalra, amely végtelen,
tejszerű óceánná hízott, és opálos csillogással lebegett a keskeny, hosszanti tisztás szélén. Néhol
egyes fák kidugták belőle lombkoronás fejüket; amúgy széltében-hosszában addig húzódott, ameddig a
szem ellátott.

- Nissmethsrakhyel Arborétumának peremén vagy, lovag. Amit látsz, az csupán az Őslét parányi
részlete, s még csak nem is a legszebb, nem a leggyilkosabb.

- Hallom a hangod, de nem látlak - dörmögte a kathir. - Lapulsz és rejtőzködsz? Nem mutatod magad?
Miért nem láthatlak?

- Rossz irányba nézel.

Irzut elfordította fejét a ködülte erdőről… hogy zaklatott

tekintete hasonló látvánnyal találkozzon a túloldalon. A két erdőrészt holdfényes, szűk mezsgye
hasította ketté, gazdag fűvel, éjszaka nyíló és fakóságukban is pompázó vadvirágokkal.

És e virágok között, alig ötvenlépésnyire, komor fenyőrengeteggel a háta mögött opálfényben

holdfürdőző, nyúlánk alak várakozott. Korhadt, kidőlt fatörzsön ült, bal lábát felhúzta a hasához, ezen
pihentette kezét, olyan moccanatlanul, mint aki századévek óta egybeforrt e hellyel. Körülötte
tízlépésnyi körben nem hajladoztak a fák, nem zümmögtek rovarok, akárha az időtlenség csend-és

nyugalomkupolája borult volna fölé.

-Ne félj tőlem! - A nő felegyenesedett. Magas volt, karcsú, ám nem törékeny; combban és felkarban
izmos, férfiasan széles vállú. - Jöjj közelebb!

A varázslat szertefoszlott; az eddig dermedt fák immár föléje hajoltak, a szél belekapott nyakánál
összefogott, derekáig alázuhanó, egyenes szálú, mézszín hajába, és hevesen cibálta, lobogtatta azt.
Olyan volt, akár az a gyönyörűséges, gyilkos kísértet Irzut lázálmaiban.

Vagy a réges-régi emlékeiben?

- Ne félj! - A nő kedvesen mosolygott. - Ez még nem a gyilkolás ideje, szívem, hanem az emlékezésé,
vagy ha úgy tetszik, kéjes előjáték a végső orgazmushoz… a halálodhoz. Jöjj közelebb, Irzut, nézzük
meg egymást jól!

- Csapda, mi?

-Számít az Nezuv veszekedett lovagjának, ki, mint hallom, örömmel besétál bármily csapdába, hisz’
végül úgyis mindig kivágja magát?

- Urcelle! Hol a Kessithben…

- Ó, vele most ne számolj! - vágott közbe a nő. - Gyatra lelkű, mergenita védelmeződ nincs most
jelen. Vacsorára invitálta

őt Nissmethsrakhyel, s meglehet, előkelő helyet kap az asztalnál… - Kislányosan kuncogott. - Ó,

dehogy! Mit is beszélek? Nem az “asztalnál”, hanem az asztalon… ezüsttálon, cukros, mentás
datolyaágyon, savanyúfügével a szájában… ha érted, mire gondolok.

- Mókás ribanc vagy te —- dörmögte Irzut baljós derűvel. - De ne hidd, hogy nem nézem meg
közelebbről, honnan nő ki a két lábad!

- Siess, hercegem… mielőtt a rynnek áttörik a ködhatárt!

- Nem hozod rám a frászt!

-És vajh, mint vélekedsz Nissmethsrakhyel gyermekeiről, kik éhesen merednek rád a köd mögül?
Csöppet sem aggasztanak? Irzut kirántotta kardját a füves göröngyök közül, és a pengét la-zán
leeresztve, tekintetét mindvégig a nőn tartva lassú, kényelmes léptekkel közelebb ballagott.
-Van neved, ribanc?

- Ismertebb s kedvesebb az a név, mint a tied.

- Akkor mégis, mi okból szégyelled elárulni?

- Azt reméltem, felismersz.

Irzut tetőtől talpig végigmérte a sudár nőt, s bár ismerős volt, de csak az álmaiból. Erre a durva
amazonra emlékezett volna, bárhol, bármikor találkozott volna vele; mégsem idézett fel benne semmit,
csak a lidérces álmait. Ez a pompás harcos nő oly sudár termettel és oly nemes vonásokkal bírt,
amilyenekre még a mitikus zwearoni elf királynők szépségét megéneklő nordesi bárdok is csak
nehezen találnának méltó szavakat. Uralkodói tartását minden bizonnyal az anyatejjel szívta magába.
Szeme ovális ezüstlapka volt, közepén mélyvörös bogárral; nézése gránitba vésett, örökéltű
büszkeség. Hibátlan alakot sem lehetett volna szebbet festeni: gömbölyded idomainak nagy részét
lenge tunika fedte, zöld és ezüstszínű, gyöngyökkel és tollakkal gazdagon kivarrott zekével. A
gyöngyök közül a zöldek ismerős motívumot foglaltak

keretbe: lábaival az égbe rúgó, hegyikristályból formázott unikornist. A kedves egyszarvút, a miteróni
gewru közösség ismertetőjegyét: ártalmatlan, bujkáló és az észrevétlenségben bizakodó idegenekét,
akik a jobb élet reményében menekültek Worlukra saját, kegyetlen világukról.

Ám azt, hogy ez a nő is csupán egy szende és lapító gewru lenne, ékesen cáfolta az övén hordott két
ikerkard, amelyek tüzetesebb szemlélődés után is annak tűntek, aminek Irzut elsőre gondolta: a
drágakövekkel kirakott, aranyszálakkal díszített tok két, fűzfalevélként meghajlított shatayahint
bújtatott - a gewru gyilkosrend, a Shata hagyományos fegyvereit. Mert igen, akadtak néha a gewru
birkák között báránybőrbe bújt farkasok, még ha minden száz közül csak egy vagy kettő is, de azért
akadt. Mezronakrazk és Morradnn, kik kitörtek a tömlöcükből, ők is közéjük tartoztak, a Shata rend
gyilkosai közé.

És ez a nő…

…olyan volt, akárha Mezronakrazk és Morradnn lett volna

egybegyúrva egyetlen testbe. Gyönyörű, életerős, félelmetes és halálos. Igazi shataya: gewru
orgyilkos.

-Aha - mormolta Irzut. - Tudom már, miféle vagy: gyilkos shataya.

- De nem ismersz meg. - Miközben beszélt, érezhetően megváltozott valami a magatartásában:

fenyegetővé vált. Az eddigi álmos nemtörődömség tovatűnt, s átadta helyét az éberségnek. - Nézz meg
jobban!

-A szemed ismerős, tetszik is. Drágakőként ragyog. Hm. Talán elviszem kedvenc ágyasomnak,
Zainának… ő gyűjti az ilyen csecsebecséket.

- Ismerős a szemem? Gondolkodj, hol láthattad már!

-Tudom - dörmögte Irzut, leküzdve baljós érzéseit. Nem akart emlékezni a régmúltra. - Egy
lázálomban.

Tett előre még egy lépést, immár kétszökkenésnyi távolságból szemrevételezte a szép arcot: dacosan
előreugró áll, egyenes orr, a száj alsó ajka telt, mint általában a szenvedélyes életet élőké. Vékony,
magasan felfelé ívelő szemöldök, ami az elmélyülésre képes szellem sajátja. A nő vállra omló, s
onnan még alább hulló, selymes, mézszínű hajzuhataga szinte hullámzani látszott…

Lenyűgöző jelenség, egészen kivételes személyiség volt ez az élettel teli, emésztő lánggal égő, ifjú nő,
ám a kathír herceg pillanatról pillanatra jobban és jobban átlátott fiatalsága álcáján. Ha a valóságban
látja, s nem csupán egy álomban, s ha nála lenne a talizmánja, annak látná, ami: egy vénségesen vén,
sokat megélt boszorkánynak, De még így, Nezuv Talízmánja nélkül is, minél jobban nézte, Irzut kutató
tekintete sorra fedezte fel rajta az idő múlásának csalhatatlan jeleit: a mandulavágású szemek
sarkában megülő, mély barázdákat, a rugalmasságát veszített bőr megereszkedését az elfesen csúcsba
futó, kecses fülek alatt, a vékony ujjak alig észrevehető, reszkető táncát, vagy a kézfejen, a bőrön
kiütközött, barnás foltokat. És a szemében, abban a csodás szempárban évszázadok bölcsessége,
ezernyi megélt diadal magabiztossága ragyogott.

Irzutot, miközben a nőt mustrálgatta, óhatatlanul markába

szorította a múlt. Ismerte, látta már, erre mérget mert volna venni, hisz’ fenemód ismerősnek hatott -
de nem bírt rájönni, honnan! Egész lénye egy letűnt, régmúlt Ciklusok viharai által megtépázott és
széthordott birodalom hajdanvolt fénykorát idézte. A máz talán megkopott, mégis, akárha jégbe
fagyott, értékes drágakő lenne, évezredek harmóniája sugárzott minden lélegzetvételéből. Ahogy
ujjaival félresimított homlokából egy rakoncátlankodó tincset, vagy ahogy értő félmosoly festette át
szája sarkát - minden benne volt ezekben a rezdülésekben, amit a természet valaha művészi érzékkel
megalkotott. A felsőbbrendűség biztos tudata éppúgy. Ez előtt a nő előtt, a szépség és erő e
képviselője előtt, az ember nem tehet mást, mint fejet hajt és térdre borul.

Térdre borul…

Leküzdötte a kényszert, állva maradt, és kardja izzadságtól nedves markolatát szorongatva, merőn
bámulta ellenfelét. Gewru volt és mégsem; valami egészen más, valami különleges keverék, mely
magában hordozta az elfek kecsességét, a barbár harcosnők erejét és a guarnik bölcsességét. Meg még
valami mást. Valami idegent, valami meghatározhatatlant.

-A név, amire vágysz… - suttogta a nő szinte kéjes leereszke-déssel. - Syra D’amurel.

— Syra…? Hol hallottam?

- Ne aggódj, lovag! Mielőtt megöllek, eszedbe juttatom.

***

Irzut ösztönösen maga elé emelte kardját, és bár megfordult a fejében, hogy most kellene ellenfelére
rontania, amíg az védtelen, mérlegelte a lehetőségeit. Igaz, az a két shatayahin egyelőre a tokjában
pihen, de két hosszú szökkenés kellene ahhoz, hogy ő odaérjen, s ez egy kevésbé képzett harcosnak is
elég lenne, hogy fegyvert rántson, nemhogy egy ilyen sokat próbált és tapasztalt shatayának.

A nő észlelte habozását, tündéri mosolyt villantott rá.

- Ó, kérlek, ne tedd, légy türelemmel! Ne siettesd a halált!

Ráérünk. Időtlen ez az álom, időtlen a varázs.

Irzut egész testében bizsergett, de leküzdötte a támadási kényszert. Tudta jól, hogy nem szabad
elsietnie. Ki kell várni a megfelelő pillanatot. És az még nem jött el. Még közel sem.

- Syra Diamurel - mormolta. - Egyre ismerősebben cseng ez a név… de még most sem tudom, vajh
honnan a lángoló Kessithből jön ez a fura… bosszantóan fura érzés.

Összpontosított, hogy úrrá legyen az elméjét szurkáló

gondolatszilánkokon. Sokféle késztetés és érzés kavargott benne; élesek voltak, és piszkosul

fájdalmasak. Elmormogott egy imát Nezuvhoz, s egyet a csúnyábbik káromkodásai közül is
megeresztett, de ez keveset használt. Még jobban koncentrált hát, s letompította a szúrós szilánkokat,
értelmet adott gondolatainak, s akarta, hogy kitisztuljon a feje. A fájdalom csillapodott. Ám teljesen
csak akkor szűnt meg, amikor felvillanni látott maga előtt egy jelenést, egy kísértetet, egy bőrvértes,
földig érő köpenyes női alakot, aki egymásra halmozott hullák előtt állt, meggyalázott, oroszlános,
kathír lobogót lóbálva a feje fölött, kormozó lánggal égő máglyával a háttérben. A lángnyelvek rőtes
fénykígyókat rajzoltak az arcára: felszikrázott két méregzöld macskaszem, egy éhes ragadozó szeme.
Aztán a látomás eltűnt, ő pedig megroggyanó térddel állt a tisztás szélén.

Tudta, miféle jelenést látott, hisz’ nemegyszer kísértette már álmait, még e mostani varázslattal
ráküldött lázálmokkal gyötört időszak előtt. Évekkel ezelőtt!

—Te… teee… teeee… - hörögte összeszoruló torokkal. - Mish… Mishtrellnek… Mish

királynőjének… a gyűlöletes boszorkánykirálynőnek… az átokverte Devra Mishtrellnek vagy a… a-
a-a…

- Syra Diamurel Mishtrell.

-Tudom! - sziszegte Irzut. - Syra Mishtrell vagy, Mish

boszorkánykirálynőjének főboszorkánya!

- És azt is, mi az a név, melyen megismert a világ?

- Az igazi neved nem más, mint… megdöglesz, banya!

Előrerontott, szökkent, vágott.

Villant a két shatayahin; az egyik penge könnyedén védte a fejre irányzott kardcsapást, a másik
elzúgott a kathír herceg orra előtt, szinte leborotválva annak nyergét és hegyét. Nem volt kétséges: ha
akarja, keresztbe vághatta volna az arcát.

Irzut másodjára már lábra ment; a nő térde felé vágott. Ám mielőtt pengéje elérhette volna ellenfele
térdhajlatát, egy varázslatos mozdulattal ismét érkezett a balos shatayahin, és a kard kirepült a kathír
kezéből. Valahová oldalra szállt, egy fenyőtörzsnek csapódott, és a fa tövébe hullott. A jobbos
shatayahin pedig a torkának feszült, megkarcolta a bőrét. Oly könnyedén, oly magabiztosan, amit
elképzelni is nehezen lehetett.

- Mire vársz, banya?! - sziszegte Irzut dacosan, és előretolta a fejét, mintegy siettetve, hogy a penge
elmetssze a nyakát. Ám a nő úgy húzta hátrébb a shatayahint, hogy az továbbra is a torkának feszült
ugyan, de még csak meg se vérezte. - Tedd már meg! Tedd meg!

A nő tétovázott. Szemmel láthatóan kísértette a lehetőség, hogy már most bevégezze a viadalt. De
ezelőtt még akarhatott valamit. Hátravonta fegyverét keresztezte a két pengét a mellkasa előtt, aztán
visszadugta azokat a hüvelyükbe. Vállát ismét a göcsörtös fatörzsnek támasztotta, és vérlázító
fölényességgel mosolygott.

- Nem, még nem. Még nem. Vedd fel a kardodat, hercegem! Érte mehetsz, nem bántalak, szavam rá.
Ez most még nem a gyilkolás ideje.

Irzut fontolgatta, hogy puszta kézzel ráront a nőre, így siettetvén halálát, de a kíváncsiság
felülkerekedett megalázottságán és halálvágyán. Elballagott a fegyveréért, lesöpörte róla a
megbarnult tűleveleket, aztán - némileg habozva - szemdíszes, sagrén tokjába tolta a pengét.

Megértette: itt és most valóban nincs helye kapkodásnak. Ez a nő képzettebb és tapasztaltabb

kardforgató nála. Látott már küzdeni tehetséges harcosokat, nem egyet le is vágott közülük, ám ez itt,
aki ezt az álomcsapdát - vagy bármi is volt - kitervelte, más volt, mint a többi. Tökéletesebb.
Harcedzett, tapasztalt gyilkos.

Szembefordult vele.

- Syra D’amurel Mishtrell - fontolgatta a nevet. - Szóval, te…

Mish boszorkánykirálynőjének a… lánya vagy? _

- Dehogy. Még mindig tévedsz. De, jöjj velem, és azon leszek, hogy mielőbb rám ismerj. Segítek, de
neked kell kitalálnod, ki vagyok valójában. - A nő lassan, nagyon lassan felemelte a karját, és
keresztbe fonta a mellkasa előtt. Irzut arra gondolt, hidegvérű sárkánygyík mozdul így, amikor felfalni
készül lebénított áldozatát. - Amíg ez nem sikerül, addig, de csakis addig a pontig, biztonságban
érezheted magad. Miután felísmertél, megöllek.

- Ígéretes! - dörmögte Irzut. - De ez esetben miért kellene tovább beszélgetnem veled? Miért tartsak
veled?

-Miért, talán nem találod izgalmasnak a helyzetet? Dehogynem… A lelked mélyén igenis élvezed,
hogy végre egy erős nő irányít és parancsolgat neked! Beleborzongsz a kéjbe, hogy egy nő győzhet le
és ölhet meg.

- Nem félek tőled!

- Pedig nem ártana…

Syra D’amurel nyújtózott, és egy párduc ruganyosságával tornáztatta meg kar-és hátizmait. A
megfáradt, küzdelmes életében elnehezült vénség csalóka álcája nyomban darabjaira töredezett: Syra
minden mozdulata elfojtott, kirobbanó lendületet tükrözött. Immár ismét az az ifjú harcosnő volt,
aminek elsőre látszott.

-Lazíts, hercegem! — nyugtatta csendesen. - Gyere! Sétáljunk egyet! Ez a hely itt még mindig túl szép
és túl közel van az Arborétum határához. Nem akarom, hogy mérgezett véred beszennyezze e pompás
rét füvét és virágait.

Intett, majd elindult a fenyves széle mentén keletnek, aztán lefelé a dombon, le a virágok borította
völgybe. Nem fordult hátra, hogy ellenőrizze, vajon a férfi követi-e.

Irzut megdörgölte táskás szemét, megsercegtette állán a borostát, majd sietős léptekkel a nő után
indult, s nem sokkal később felzárkózott mellé. Már elvetette az ötletet, hogy orvtámadással
próbálkozzon; úgysem lett volna esélye. Egy darabig szótlanul ballagtak, aztán Syra merengve
beszélni kezdett.

- Ez a szép tisztás, ez a domb és a völgy, ez a virágos mezsgye, valójában egy semleges Ösvény az
Arborétum körül. Egykor itt születtem, itt játszottam gyermekként, itt fogadtam testembe első
szerelmem magját, itt adtam életet első gyermekemnek.

- Mikor volt ez? Ezer éve?!

A nő elengedte a füle mellett a gúnyos megjegyzést. Tűnődve folytatta; nem is annyira Irzuthoz
beszélt, inkább csak önmagának:

- Látni akartam még egyszer, utoljára ezt az Ösvényt, mielőtt lezárom mostani létezésem és
visszaadom megfáradt testemet az Ősforrásnak. Egykor szimbolizált valamit számomra, még a rynn
idézők idején. Bár zárt kört alkot az Arborétum körül, akkoriban még úgy gondoltam, a létnek van
kezdete és vége, vezet is valahová, de ma már tudom, végtelen, akár a saját farkába harapó kígyó, s
nem húz sehová, csupán önmagába, a pusztulásba.

-Jó sors az egy gewrunak!

A nő szórakozott pillantást vetett rá.

- Még mindig úgy hiszed, gewru vagyok?

- Mi más?

- Más.
- Na persze. — Irzut gúnyosan elhúzta a száját. - Véletlen csupán, hogy a miteróni gewruk
unikornisának jelét viseled? Tévedésből övezted magadra a két shatayahint, a gewruk orgyilkos
rendjének pengéit?

- Megesik néha, hogy nem a származásunk diktálja, mivé leszünk, mit szolgálunk. Sorsunkat a
körülmények alakítják, a körülményeket pedig az istenek. Csupán a döntés a miénk, nem a lehetőség.
A Shata nem gewru kiváltság; nyitott bármely faj és náció előtt, csak és kizárólag a képesség számít, a
hit és a rátermettség.

- Blabla. Mesebeszéd! Nezuv Szeme nélkül is átlátok gyatra hazugságaidon.

- Mert szerinted oly szokatlan ez, hogy gewruk mellé áll egy Worluki? Egy elűzött kathír hercegből
talán nem lehet nezuvián lovag Miteróniában? Ott nem elég a képesség, a hit és a rátermettség?
Valami más is kellett talán, hogy egy nincstelen kathírt befogadjanak? Hazudnod kellett a
származásodról, megvesztegetni valakit? Tudom, hogy nem. Csupán bizonyítani gyilkolásban való
jártasságodat és a világ iránti vak dühödet, gyűlöletedet? - Megtorpant, krákogott, a fűre köpött. -
Eh!‘Eeehh! Elég! Megbüdösödött orromban a virágok illata, enyészet íze rothasztja nyelvemet. Nem
élvezem már e mostani létet, váltanom kell, mihamarabb! - Ismét krákogott, köpködött. - Itt ez az
Ösvény, azt reméltem, felvidít és megújítja kedvemet… de már ez sem az, mi egykor volt.
Elszivárgott belőle a lét öröme, ahogy lassacskán belőlem is. Árnyéka önmagának, ahogy én is
árnyéka lettem önmagam árnyának. Az emlékek… jobban nyomasztanak, mint valaha is gondoltam.
Ólomsúlyokként nehezednek rám tetteim, és lehúznak, le, le, le a posványba, trágyalébe, annak is
legförtelmesebb legmélyébe. Te nem épp így érzel, Irzut Kemmal, Jaakhredd tömlöcének szülötte,
nem azért vágyod a halált, mert nem bírod tovább elviselni árnyékká foszlott önmagad? Azért
hajszolsz és ölsz gewru démonokat, mert nem bírod kiűzni lelkedből saját démonjaidat? Mert te,
amiket tettél, az a sok gyilok és erőszak, a kéjt hozó kínzások, a

szerencsétlenek szenvedése…

- Kuuuss! - sziszegte Irzut. - Kuss! Kuss! Kuss! Fogd be! Kussolj már, szemét ribanc! Kuuuussss!

A nő visszafogottan nevetett.

- Ó, talán csak nem rátapintottam az érzékeny pontodra,

hercegem? Azt hittem, szarupáncélt kérgesítettél a lelked köré, egy börtönt, mely elzárja, fogva tartja
kitörni készülő, felkorbácsolt lángként csapkodó bűntudatodat.

— Elég!

- Nem, még nem elég, messze nem elég! Tanúsítsd bűnbánatot! Ne szégyelld kifújni a lelkedet megülő
füstöt! Ne akard folyton lecsiszolni a páncélodra tapadó kormot, csak hogy csillogó vérted jobbnak és
szebbnek mutasson, mint amilyen valójában vagy!

- Kuuuuussolj már!

Irzut úgy érezte, szétrobban a feje, úgy érezte, még egy pillanat, és azok a képzeletbeli lángok
cseppfolyóssá hevítik szemgolyóit, és ki fognak csapni a szemüregén át. Csupa korom lesz minden;
arcára feketedik a szégyen és a bűntudat. maszkot növeszt, vértjére ismét koromréteg tapad.

De nem! Nem! Nem, nem, nem! Ez csapda! Ez a nő szándékosan ingerli; gyengíteni próbálja!

Hallgatott pár másodpercig, magára erőltette lélekjelenlétét. Megerősítette a kormos szélű

szarupáncélt lelke előtt, elfojtotta a kitörni kész lángolást. Eltaposta a parázsló bűntudatot, akár egy
ijedt unikornis a pusztában éledő tüzet.

Lehiggadt. Megnyugodott; kontrollálta magát. Végül még gúnyos mosolyra is futotta.

-Túl sok a szó, ribanc! A nyelved olyan, akár egy kígyóé. Talán ki kellene vágnom már most… vagy
visszazavarnom az Arborétumba… Helyed lehetne az ottani hüllők között.

-Van helyem ott —— motyogta a nő elrévedve. - Az Arborétumban, a legyilkolt gewruk emlékfái

között. És igen, oda fogok visszatérni… hamarosan, amint bevégeztem feladatom. Már ha
kiérdemlem… ha méltó leszek Kihívód bizalmára…

- Nos… mi… mi van?! - Irzut teljesen ledöbbent. - Azt mondod… nem te vagy a Kihívóm?!

Syra D’arnurel lehajtotta a fejét, és komor tekintettel meredt

ellenfelére arcába hulló, mézszínű hajzuhataga takarásából.

-Hát, igen, szépséges, büszke hercegem… ideje megtudnod a valót: nem én rendeltem meg neked ezt
az álmot, nem én rángattalak be a Lélekviadalba. Én csupán az eszköz vagyok, egy fegyver… mi még
a döntő viadal előtt megcsapolja lelketlen véredet és elfolyatja vérzékeny lelkedet…

***

Irzut Kemmal csaknem kardot rántott, hogy kiadja dühét, hogy bevégeztesse avagy bevégezze végre…

…de fogcsikorgató erővel uralkodott zsigeri ösztönein.

Urcelle, te átkozott! Nem kellene itt lenned, oltalmaznod és tanácsokkal segítened, te rohadt, vén
mocsok?!

De a mergenita nem adott sem tanácsot, sem életjelet.

Irzutban kavarogtak az érzelmek; a harag és a türelmetlenség vad birokra keltek a mardosó

kíváncsisággal és a tudásvággyal. Önmagukat harapdálták, karmolászták.

- Ha nem te vagy, akkor ki… ki a franc… a Kihívóm?! Ki az az alattomos fajzat, ki idecsalt ebbe a
durva rémálomba?!

- Tudhatnám? - sóhajtotta a nő elveszettem. — A kard, mely az oldaladon pihen, hüvelye

bársonybélésében, vajh tudja talán, kicsoda avagy miféle az, ki néha előrántja, hogy megmutassa néki
a napot, vagy megfürössze őt a hold sápadt fényében? Tudja talán, kié a bőr, melyen áthatol? Tudja,
miféle vért ont? - Elmerengett. - Csak egy villámsújtott, féreg vájta fa vagyok az Arborétumban,
egykor sudár jegenye a vaskos tölgyek és az Örökzöld fenyők között. Megtűrnek maguk között, de nem
látnak szívesen, nem tartozom közéjük. Túlontúl megfertőzött a kinti világ. Ezért is bíztak téged rám.
Féreg rágja szét a férget, ezt mondták, ezt mondtam én is, emiatt vállaltam e feladatot. Nekem már
elég romlott a gyomrom hozzád. Szóval, jobb, ha belátod: otromba tréfákkal, trágár szavakkal nálam
nem sokra mész. Meglehet, hasonlókat vágok majd én is a fejedhez… miután széthasítottam és
levágtam a nyakadról.

Mosolygott, és a kathírnak hirtelenjében nem jutott az eszébe semmilyen frappáns válasz.

- Hogy van hát ez? - dörmögte. - Nem vagy gewru, de mégis, nem vagy a Kihívóm, de mégis? Nem
ismered őt, de mégis?

- Komoran meredt a nőre. - Szerintem egy szavad sem igaz, csak össze akarsz zavarni. De nem hiszek
neked, nem fog megtörténni. Szerintem te meg én sosem találk…

- Legutóbbi találkozásunkra két éve került sor, a Nyirok-fennsí- kon. Emlékszel?

—- A fennsíkra… igen! Rád nem!

-Te és nezuvián kompániád rajta ütöttetek egy csapat ártatlan zarándokon, kik a Sápadt Hold Áldását
vágyták. Ehelyett ti jöttetek, kíméletlenül lemészároltátok majd’ mindőjüket. De még a holtak jártak
jobban, nem azok, kiket foglyul ejtettétek.

- Gewru mocskok voltak. Annyian együtt? Mit képzeltek?! - Irzut megrántotta a vállát. - Talizmán
nélkül is megéreztük volna a bűzüket, száz mérföldről is.

- Csaknem ott maradtál te is.

- Arrkkh… dehogy! Csak az átokverte gebém törte lábát, miközben egy ordast űztem!

- Én buktattam fel szilaj ménedet, Irzut. Én dobtam az útjába a varázslatot. Kirepültél a nyeregből, és
beverted a fejed egy gyökérbe. A behemót khittarán címborád nem észlelte, belefeledkezett az
üldözésbe, vágtatott tovább az ordas után… Elájultál. A szolgád, az a vágott pofájú öreg odavágtatott
hozzád, lemászott a nyeregből, és élesztgetni próbált. Emlékszem rá… sántított a bal lábára és
görnyedt volt, akár egy púpos torzszülött…

-Sukhkahar! Mellettem volt gyerekkorom óta, ő tanított a kardforgatásra… hűségesen követett

mindenhová. - Irzut szeme tágranyílt. Villámlott. — Te ölted meg?!

- Mögé osontam, míg téged élesztgetett.

—- Hátulról szúrtad le! Orvul! Esélye sem volt…

-— Neked se lett volna. Ájultan hevertél, kiszolgáltatottan. Már lendült a kardom, hogy levágjam a
fejed… de ekkor felismertelek. Még így is, kis híján megöltelek. Nehezen tudtam visszafogni
indulataimat. De azt mondtam magamban: ,,Négyszer már megkíméltem ezen ifjú életét, irgalmaznom
kell ötödjére is… ám ha hatodszor is találkozunk, az már sorsszerű, mert a hat mágikus, akkor már
nem hat a kegyelem.” És hát, ím, bekövetkezett: itt vagyunk, újra együtt, hatodjára is… .

Irzut megrökönyödve meredt rá. Élénken élt emlékezetében az a véres rajtaütés a Nyirok-fennsíkon, az
a végzetes éjszaka, amikor elveszítette leghűbb csatlósát, a zsémbes-morgós Sukh-kahart, akit annak
idején még apja, a kán rendelt mellé.

És valóban, ő elájult, amikor lováról lezuhanva beverte a fejét, s amikor magához tért, az öreg már
halálba dermedten hevert mellette, saját vérének tócsájában. Nem is értette, hogy az ő életét miért
hagyta meg az ismeretlen gyilkos, amikor pedig kiszolgáltatott prédaként hevert ott öntudatlanul. A
gewruk gyáva férgek; ezt mondogatta, ennek tudta be. Az az alattomos gyilkos nem harcolni akart,
csak menekülni, Sukhkahar az útjában állt, hát őt orvul megölte, aztán sietve elszelelt a többi nezuvián
elől, amíg még megtehette.

Ám most mindez egészen más megvilágításba került. És ő épp a lényeget nem értette.

—- De miért? Miért?! Miért kímélted meg az életem?

- Magam sem tudom. - Syra Diamurel elmerengett. - Csak ta-lálgatok. Nevezzük szeszélynek?

- Inkább őrültségnek! Élemedett korod lehet az oka. Ennyi idősen már rég a sírban lenne a helyed…
vagy féregrágta faként az Arborétumban… Tegyünk hát róla, hogy a helyedre kerülj! Elő a kardokkal!

Syra kedvtelve mosolygott, és neheztelően ingatta a fejét.

- Ó, ez a türelmetlenség, ez… sohasem változik. Most sem teszel mást, mint amit egész életedben:
keresed a halált. Hívod őt, incselkedsz vele, magad ellen lázítod, csak hogy odafigyeljen rád. Vágyod
a szenvedést. És tudod, miért, Irzut? Mert sosem tudtál megbékélni önmagaddal. Egy rég elfeledett
ütközetet vívsz meg újra és újra, oly csatákat, melyeket őseid kezdtek, oly ütközeteket, melyekben te
éppúgy árulás áldozata lettél, akárcsak én.

-Árulás?!

A nő elfordult, gondtalanul továbbindult, de a válla fölött még hátravetette:

-— Megpróbálhatsz hátba szúrni, hercegem… de ha kíváncsi vagy a történet végére, gyakorolj

türelmet!

Irzut leforrázva állt. Kezét a kardja markolatán pihentette; nem tudta eldönteni, mit tegyen. Mindig is a
tettek embere volt, nem a fontolgatásé, és épp ezért különösen zavarónak és felkavarónak érezte ezt a
helyzetet. És persze abban sem volt biztos, hogy sikerülne-e hátba szúrni ezt a gondatlannak tűnő
shata gyilkost, vagy ez is csak egy csel…

…és jóval hamarabb villannak majd a shatayahinok, mint az ő pengéje.

- Mi a történet vége? Halálra untatsz az oktalan fecsegéseddel?

Syra Diamurel megállt, szembefordult vele, összevont

szemöldökkel fontolgatta a helyzetet.

-Talán lehet egy hetedik alkalom. Talán ismét irgalmazok… Hát igen, igen, néha lehet hetedik
alkalom is. Hat esély sem mindig elég.

Irzut meghökkent. Rámeredt a nőre. Azt hitte, tréfál, de aztán látta, hogy komolyan beszél. Akaratlanul
is ráröhögött.

- Micsoda hibbant nőstény vagy! Teljesen összezavarsz! Tetszel nekem.

- És még jobban fogok tetszeni, amikor majd megtudod az igazi nevem.

- “Igazi”? Már-már kétlem, hogy lenne neked olyan. Szerintem te sem vagy igazi, csak…
hamisságokkal traktálsz engem.

- Miért tenném? Milyen céllal?

-Talán, hogy húzd az időt… miközben lekötsz e fura társalgással: a háttérben mesterkedsz valamin.

… Nos… sosem tudhatod, mi zajlik e fejben és e lélekben.

Meglehet, amíg mi szavakkal tusakodunk ebben az álomban, az éber világban épp megpecsételődik
sorsod.

Irzut megdermedt. Nagyon-nagyon-nagyon valós veszedelemnek tűnt ez a lehetőség!

-… Hogy érted?!

- Csak egy ötlet.

-… Hogy a fenébe érted ezt?! Beszélj, beszélj már, te szutyok, gewru ribanc!

Syra nem muitatta ki, hogy Irzut sértése mélyen letaglózta volna, de valamivel kenyszeredettebben
mosolygott. Társalkodási hangnemben folytatta, ám valamivel hűvösebben és visszafogottabban, mint
korábban:

- Bízol az embereidben?

- Hogy érted ezt?

- Ez egy álom, amiben vagyunk. De hol a tested? Én nem tudom, én nem látom, én csak az álom része
vagyok, a fegyver, az álombélí halálod lehetséges közvetítője. - Syra sejtelmesen mosolygott. ——
De ahhoz, hogy ebben az álomban légy, el kellett aludnod a kézzel tapinthatóság éber világában. Amit
magad mögött hagytál, egy alvó, tudattalan test; kiszolgáltatott húshüvely. Hívhatod bárhogy,
lélektoknak vagy testnek… de bárhogy is, az a valami most gazdátlan s felügyelet nélkül való. A
lelked itt van, ebben az álomban kóborol. Talán visszatér, vagy talán nem. Meglehet, időközben
valamely más lélek ölti magára azt a gazdátlanul hagyott testet. Nem az a penge bújik vissza a
hüvelybe, melyet kivontak onnan.

- Képtelenség! Nem orozhatja el a testem sem inkubusz, sem szukkubusz, sem másfajta rettenet!

- Ümm, tényleg? Úgy gondolod??

-A testem a megszentelt templomom. Nezuv Talizmánja

oltalmaz mindenféle dybukktól! Nem vehetik be sem démonok, sem holtak kósza lelkei, amíg az…

Elhallgatott, megborzongott. Nem öntötte szavakba a döbbenetet, ami elárasztotta felzaklatott lényét.
Mert már tudta: Nezuv Talizmánja, ami eleddig oltalmazta az efféle atrocitásoktól, ezúttal nem fogja
megvédeni, hisz’ önként átadta azt Mergenos kígyónyelvű papjának…

***

— Elég ebből! - sziszegte. - Vissza akarok térni a testembe! Végezzünk mielőbb! Pusztuljak vagy
győzzek, maradjak itt holtan vagy ébredjek fel, csak legyen már vége ennek a szarságnak!

Syra arcán viharfelleg vonult át.

- Nem élvezed talán a társaságomat?

-Tizedannyira sem, mint te a saját hangodat!

- Irzut, Irzut! Szándékosan felejtesz? Menekülsz az emlékeid elől? - A nő arca ismét megváltozott; a
szomorúság átadta helyét a beletörődésnek. - Ígéretes harcosnak indultál. Törvénytelen fattyú vagy, az
igaz, de mégiscsak a kán vére és dédelgetettje. Hadvezér lehettél volna, a néped hőse, gazdag és
irigyelt férfi, a nők vágyálma… Ehelyett mi lettél? Vérengző fenevad, Nezuv vicsorgó harci kutyája,
aki élvezi a csonkítást és a pusztítást. Nőket gyalázol, asszonyokat, lányokat… pelyhedző
gyereklányokat!

- Gewru fajzatokat… meg az őket szolgálókat.

- Ők is érző lények voltak, dobogott a szívük, voltak vágyaik,

reményeik, de te megfosztottad őket. Gyilkos vagy és rabló, ki peckesen dülleszti a mellét és

,,lovag”—nak tituláltatja magát, de akiben valójában szikrányi jóérzés sem lakozik, az igaz lovagi
erényeknek pedig hírét sem ismeri!

-Tettem, amit tettem. Sosem mondtam, hogy büszke vagyok rá.

- Hová tűnt az a kedves, nemes lelkű ifjú, akit régről ismertem?

- Sehová. Még mindig ugyanaz az utálatos fattyú vagyok, aki-nek születtem… csak közben felnőttem
és erősebb lett bennem a gyűlölet.

- Kit gyűlölsz jobban? A gewrukat, vagy…

- A gewrukat! -

- …vagy inkább önmagadat?

- Magamat is. De a gewrukat még jobban!

-Tudom. - Syra D’amurel sóhajtott. - Ezért a felelőtlen

vakmerőség, mert nem féled, sőt szinte vágyod a halált. Oly sok rettenetes dolgot cselekedtél már,
hogy eszelős türelmetlenséggel reméled a megváltást.

- És ha igen? - A kathír flegmán vállat vont. - Annál könnyebb neked. Vond ki a kardod! Meglehet,
nem is védekezem, levághatsz könnyedén, mint egy bégető birkát. - Ismét megrántotta a vállát. - Vagy
talán mégsem.

-A megváltást ne tőlem várd, hanem önmagadtól! Neked kell tükörbe nézned, és feltenned a kérdést
magadnak. Jó irányba megyek? Hová vezet ez az Ösvény? Helyénvaló ez így? Helyénvaló?

-Annak kell lennie! Különben miért kímélted volna meg az éle-temet ezelőtt öt alkalommal is? -
Erőltetett kacajt hallatott. - Persze, meglehet, hazudsz. Ki tudhatja azt egy ilyen kusza és alattomos
lázálomban, nem igaz?!

- Reméltem — lehelte csüggedten a nő -, hogy ennyi idő elég, és visszatérnek az emlékeid. De a

megvetés, amit önmagad iránt és mindenki más iránt érzel, felkorbácsolta a véred, és elnyomta a
józan érzéseket. Bizalmatlanná váltál, gyanakvóvá. Lehet, hogy nem segíthetek neked, lehet, hogy ez a
mostani, a hatodik találkozásunk… tényleg ez lesz a végzeted, és nem lesz hetedik. Túl sok itt a gúny
és a megvetés, túl sok itt a gyűlölet.

- Mert talán nem így kellene lennie? Ez nem egy ilyen

varázsálom? Gyűlölködni tilos? Még önmagunkat megvetni is? - Gúnyosan felhorkant. - Valahogy
velem senki nem közölte a szabályokat! Mi történik, ha kialvatlan és haragos énemben túlcsordul a
gyűlölet.

- Ez - mondta Syra, és körbe mutatott. - Pontosan ez. Érzed? Ezt te okozod…

Az erdő fái recsegtek-ropogtak, hajladoztak, nyöszörögtek, nyikorogtak, jajongtak. Erős szél

kerekedett a semmiből, a fejük fölé hasas, fekete viharfellegek úsztak; gyászos keretbe foglalták a
véreres holdat. Syra haja meglebbent, aztán csapkodni kezdett, akár egy csapdába esett madár
szárnya; riadtan verdesett hol ide, hol oda. A szél fenyegetően süvített, de nem lehetett értelmezni
fütyülős szitkait.

- Mi a fene ez?! - recsegte Irzut. - Valami… fortély?!

- Sürgetés.

- Honnan? Miért…? Kitől? A Kihívómtól?

— E terület urától.

- Nississmet-math… met?

— Nissmethsrakhyeltől —- felelte a nő. - Ő általában nem szól bele semmilyen viadalba, de…

—- De??

- Nem szereti a belőled sugárzó gyűlöletet. Túl sok ez. Ingerli a rynneket, rázza, csavargatja az
emlékfákat… ez a vad gyűlölet kárt tehet féltett Arborétumában.

- És a Kihívóm, aki egy vagyont áldozott arra, hogy belekény-szerítsen ebbe a viadalba? Ő hol van?
Mire vár még? Csak a távolból figyel? Hallgatózik? Les ránk? Miért nem meri megmutatni magát?

-Megmutatkozik majd, ne félj… megláthatod, amint eljön a

megfelelő idő. - Mikor jön el?

- Amint megtisztultál. -Akkor mire vár? A múlt héten lefürödtem… és tegnap is elkapott az az
átokverte eső Zirgában! Szerencsére nem a nagy vihar, csak az előszele. De az is elég a
tisztálkodáshoz, vagy nem?

- Meg kell bánnod a bűneidet, vezekelned kell azok miatt!

-Akkor… cudar hosszú lesz ez az álombéli vacakolás. - A fejét rázta. - Nem igazán vagyok az a
bűnbánó fajta… már ha érted, mire gondolok.

Syra D’amurel komoly képpel bólintott, jelezve, hogy érti ő, na-gyon is.

-Azt akarom, hogy emlékezz, Irzut! Emlékezz, emlékezz! Mostanra én már belefáradtam a lelked
megmentésébe. Megvénültem, megfáradtam. Egy félig élő, ki féregrágta faként vegetál Niss
Arborétumában, s ki még élvezi az Ősforrás Áldását, de ki inkább lenne már holt. Számát sem tudom
az összecsapásoknak, miket varázslattal vagy karddal a kezemben vívtam. Láttam az első gewrukat
Worlukon, jelen voltam az első lélegzetvételeiknél. Megértettem, kik ők és miért jöttek ide. Jártam a
Gewrun, fortyogó lávától és bűzölgő mocsaraktól borított létsíkukon, harcoltam kegyetlen uraikkal, s
én magam is behódoltam a létezés árnyának. Sok mindent megértettem, és ez az iszonyú tudás
nyomaszt. Szörnyen nyomaszt. És most újra itt vagy te, emlékeztetve mindarra, mi fájdalmat okoz
nekem. Már nem kedvellek. Szörnyeteggé lettél, és minden alkalommal egyre hiábavalóbb a
küzdelem, amit a lelked megmentéséért vívok. Minél mélyebbre doblak, annál többet fejlesztesz.
Egyvalamit persze nem: a gyűlöletet. Ez tart téged életben. Feladom! Gyilkolni fogok: immár a
halálodat akarom. Olyat, amiből nincs visszatérés. Oda foglak leküldeni, ahonnét nincs felemelkedés.
Készültem rád. A mostani alkalom kicsit más lesz, mint az előző öt. A tested is elpusztul, és… a
lelked sem lesz már a régi. Ily módon segítek neked megtisztulni. Tudod már, miért? Tudod már
honnan ismerős számodra a szemem? Akkor láttad először, amikor fojtogattalak…

- Kezd igazi rémálommá válni ez a rémes álom - motyogta a kathír. - Tudod, mindez olyan életszerű,
annyira hihető, amit elsóhajtoztál, hogy néhány pillanatra valóban elhittem neked. Még sajnáltalak is.
Akárcsak magamat. Fojtogattál? Hülyeség…! Eszembe jutott, miféle álom ez: Lélekviadal… egy
viadal, ahol csak akkor nyerhetek, ha nem engedem összezavarni az elmémet. Megértettem, mit
forralsz ellenem, még ha lassú is a felfogásom. Nem hiszek neked. Mert szerintem amíg te
elszórakoztatsz engem ezzel a históriával, odafent, a hímringyó pap szállásán talán már tucatnyi
orgyilkos aprítja az enyéimet. Ez az álom, mindez a sok maszlag csupán figyelemelterelés, nem más:
valójában Zirgában vagyok, és nem az elmémet, hanem a testemet fenyegeti veszély. És ez az álom…
igazából nem is jó semmi másra, csak időhúzásra. Így van, ugye?

-— Naiv, kedves, vérengző hercegem! - Syra Diamurel Mishtrell

halkan, szaggatottan kacagott, ujjaival elmaszatolt pár játékos könnycseppet, amik kicsordultak a
szeméből. - Tényleg ezzel a tévhittel ámítod magad? Azt hiszed, ez a viadal nem végleges? Azt
hiszed, e hatodik alkalommal sem öllek meg? Óh… Hát még mindig nem érted, miféle korcs vagyok,
miféle szerzeteknek áldoztam ronccsá torzult lelkemen”?! Jöjj, jöjj velem!

***

A békés, holdfényes tisztás és a zord fenyves elolvadt, mintha egyetlen ecsetvonással eltörölték
volna. Egy gigászi ecset vonásával.

Irzut Kemmal megtántorodott, mert úgy érezte, mintha a föld rengett volna meg, vagy mintha
kirántották volna a lába alól a fűcsomót, melyre az egyensúlyát helyezte. Fél térdre hullott, zihált;
próbálta ép elmével befogadni ezt az új helyszínt.

A feldúlt, sebesültekkel és holtakkal beterített harcmezőt, amely mágikusan köréje terült, minden
oldalról magas hegyek határolták, távoli, zord szirtek, hetyke magaslatok. A fekete eget kavargó füst
szürkítette, melyen átszüremlett a fakó negyedhold ezüstös fénypalástja, a szerteszét heverő tetemek
szemfedőjeként. Wogan, a háború istene már jóllakott ezen az éjszakán; vérdíszes asztalán heverő
maradékokból bőséges lakomát kínált kedvenc madarainak.

Irzut felegyenesedett. Bár a térdhajlata még remegett, talpon tudott maradni. A kardja után nyúlt, a
markolatát szorongatta, de valahogyv nem bírta kivonni. Ezt a csatát már megvívták, nem kardra volt
itt szükség, hanem imádkozásra, vagy épp a túlélőknek segítségnyújtásra.

A kathír herceg behunyta a szemét, aztán kinyitotta. Hunyorgott, remélve, hogy eltűnik a rémes
környezet, ahogy a nemkívánatos álmok szoktak ébredés után…

…de ez megmaradt.

És meglehet, nem is álom volt, hanem egy emlék.

Mindezt átélte már egyszer…

.. .és az azt követően rémálmokban nem egyszer!

Ezerszer!

_. Mish! — suttogta lelkileg megroggyantan. -A Trollghart-völgy… de ez nem… nem lehet már

megint ez…

De igen! Pontosan ez volt, pontosan így, amikor ájulásából

magához tért. Még a nadrágja előrésze is nedves volt, akárcsak akkor… ott, a Trollghart-völgyben,
amikor félelmében összepisilte magát!

Iljú volt még, alkalmatlan a vérontásra, alkalmatlan a

parancsolásra. Ez volt az első önálló megbízása, és ő, a nagyreményű fattyú, kit kán apja hivatalosan
is elismert sarjának, egyből kudarcot vallott. A boszorkánykirálynő mishrén hívei csapdába csalták a
vándorló kaatha törzset és az őket kísérő pregront, az ő lovasait rontó mágiával gyengítették és
lassították le a mozdulataikat meg a gondolataikat, és lemészárolták szinte a teljes csapatot, a
szerencsétlen kaathákat. Még a lovaikat is lenyilazták, mint ahogy maguk előtt terelt jószágaikat -
birkákat és kecskéket - is, pásztor ebeiket pedig saját harci kutyáikkal tépették szét.

De nem öltek meg mindenkit. Őt életben hagyták, és mint később kiderült, még négyen túlélték a
nyolcszáznyolcvanhétből…

Irzut nehezen ocsúdott; egyszerre volt mostani, tapasztalt énje, s ugyanakkor az az egykori ifjú is.
Összemosódott a jelen és a múlt.

Alig karnyújtásnyira tőle két elvérzett harcos hevert: egyikük, a fejétől megszabadított torzó, egy
hórihorgas kathír volt, Jerkhad, a hűséges testőr, aki még holtában is markolta a dárdája nyelét, s
áldozata, a szakállas mishrén, aki szablyáját szorongatta, amivel az utolsó halálos suhintást
megejtette. Egyszerre halhattak meg. Irzut érezte a kiontott vér és saját vizelete savanyú bűzét. Meleg
hullámokban tört rá az utálkozás és a szégyenkezés, és mindez nagyon is valóságosnak tűnt, nem pedig
álomnak.

Amerre nézett, kiégett társzekereket és százával heverő tetemeket látott. Lemészárolt kaatha férfiakat,
kölyköket, és asszonyokat, a keblükre szorított csecsszopókkal együtt. A vékony, csupasz lábak,
amelyek néhol megmerevedve kilógtak a páncélos testek sokadalmából, gyerekekhez tartoztak, akiket
két tucat összeverődött harcos próbált védelmezni; többségükkel íjak végeztek, másokkal égető
boszorkánymágia.

Kínba dermedt, égett, megfeketedett arcok mindenütt. Remek harcosok, akikkel nemrég még együtt
mulatozott: a harcsabajszos Kragal, a dadogós Mahor Morka, a vigyori Trissa, és a lüke Mourzen, a
forrófejű kölyök… Itt nyugodtak mind.

Varjak rebbentek fel lakomájukról a közelben, csőrükben húscafatokkal; a prédára rárontó éhes
farkasok ijesztették fel őket. Irzut megkeményedő tekintettel követte őket, és meglátott egy szekerekből
összeverődött gyűrűt, amelyet a meglepett menet hirtelenjében vezetett össze. A szekérfalon kívül és
belül véres összevisszaságban, nagy halmokban hevertek az elesett harcosok. A tetemek egy kisebb,
vértől iszamós húsdombot fogtak közre, a csúcsán megtépázott, félrebillent lobogót - zöld és arany
színűt, közepén a kathír oroszlánnal -, s alatta egy csurom véres, térdelő, lehajtott fejű nőt, aki
furcsamód ismerősnek tűnt.

Először azt hitte, ez a nő fogoly, talán a kaathák főasszonyai közül való, s a körülötte álló mishrének
épp most ítélik halálra, épp most készülnek lefejezni…

.. .de aztán a nő felállt, kihúzta magát, megmutatván sudár

termetét, és felemelte a fejét, s még a fák is meghajoltak, ahogy a szél belekapott hosszú szálú,
mézszínű hajába. Mandulavágású, ezüstszeme félelmetesen csillogott a közeli máglya fényében.
Bőrvértet viselt, bőr alkarvédőket, s derekán két ikerkard lógott. Sötétzöld köpenyét az égbe rúgó,
ezüstunikornis díszítette.

Irzut megtántorodott a felismeréstől; a gyomra tartalma

felkavarodott, ahogy rátörtek az emlékek. Ififii énje öklendezett és hányt, idősebb énje ordítani
szeretett volna.

Eközben az egyik mishrén kirángatta a kaatha hullák dombjából a vértől és szartól szennyezett,
oroszlános,

zöld-arany lobogót, és úrnőjének nyújtotta. A mézhajú nő a feje fölé emelte azt, keresztbe fordítva,
két kézzel tartva vízszintesen, aztán megrázta, valamit kiabált, majd lefelé rántotta, és izmos combján
kettébe törte a zászló rúdját. Darabjait a levegőbe hajította, s míg azok pörögve felfelé szálltak,
mágiával meggyújtotta. A rúd alsó része egyszerűen elhamvadt, mintha sose lett volna, ám a zászlós
rész még magasabbra szállt, pörgött, fordult, és zöldes, ezüstös fényben lángolt az égen.

A szakállas mishrén lovagok és csupasz képű csatlósaik farkasokként üvöltöttek, a pajzsukat verték
pengéikkel vagy a tenyerükkel, így adva a világ tudtára győzelmüket.

Egy nevet kántáltak; ezt a nevet a rosszulléttel küszködő, ijú Irzut nem értette, sőt az idősebb Irzut
sem, ám ez utóbbi kikövetkeztette:

- Osheriorsha! Osheriorsha! Osheriorsha!

Az égen harsogó lángzászló zöldes fénye bevilágította a csatatér nagy részét, körberajzolta a görnyedt,
öklendező ifjú alakját is. Az egyik mishrén észrevette, diadalmasan felrikkantott, megnógatta lovát, és
bárdot lengetve a túlélő felé vágtatott. A nő azonban rásüvített, és a szakállas lovag nyomban
visszafogta lovát, éles füttyel visszahívta mindkét harci kutyáját. A mishrének mind feléje bámultak, a
díszes öltözékű kölyök felé, akit a csata egyetlen kathír túlélőjének hittek. Nem támadtak rá; úrnőjük
pedig, a kétkardos boszorkánynő cirkalmas mozdulatsort irt le irányába. Irzut azt hitte, ez is
valamiféle varázslat, ami majd meggyújtja őt, s amitől a ruhája és a haja egyaránt lángot fog. De nem:
csupán egyfajta tisztelgő gesztus volt ez, hasonló ahhoz a kacifántos kézjátékkal kombinált, kifinomult
térdhajtáshoz, mellyel az északi drénmaradvány országok nemesei tisztelegnek legyőzött, ám bátor
szívvel küzdő ellenfeleiknek, mielőtt kegyelmet adnak nekik…

.. .avagy a fejüket veszik.

Irzut már nem hányt. Kihúzta magát, kicibált egy súlyos kardot az egyik elesett kaatha főnök kezéből,
és reszkető ajkakkal - önmagát átkozva, megesküdve, hogy soha de soha többé nem lesz gyáva -
botladozva indult a mishrének felé.

Ám azok nem várták be. A mézhajú, unikornisos boszorkány kurta parancsszavakat kaffogott, s a
lovagok északnyugatnak fordították lovaik orrát. Itt már nem volt dolguk; szótlanul elvonultak a holtak
völgyéből.

- Fenn az égen kihunyt a lángoló lobogó, a holdfény is elmaszatolódott, hó kezdett szitálni lassan,
aztán sűrűbben. Az utolsó mishrén ló fara is szürkeségbe veszett, bár mintha még megkavarta volna a
hópelyheket egy búcsúzó farokcsapás. Irzut levánszorgott a dombról, és a tetemek között bolyongva,

támolyogva üvöltötte azt az egyetlen szót, azt a nevet, amit korábban a mishrének is. Belesűrítette
minden gyűlöletét és fájdalmát.

- Osheriorsha!

És a fehér pehelyfüggöny mögül előolvadt a kétkardos boszorkány sudár alakja. Ezüstbe foglalt,
bordó szembogara sötét alagútnak tűnt gránitkemény arcában. Rámosolygott.

- Szóval, tudod már, ki vagyok. - Osheriorsha! - sziszegte Irzut Kemmal utálkozva, és még ő maga
sem tudta eldönteni, hogy ifjúi énje teszi ezt, avagy a mostani, aki az álomban bolyong. - Osheriorshal
A mocsok boszorkány, aki megidézte az első gewrut a mi világunkra, és paráználkodott vele!

- Így hiszed?

- Mindenki tudja!

Irzut pislogott. Most már alig látott valamit is a meghomályosodó, fehéres szürkeségben; csakis a
boszorkányt és annak bordó bogarú szemezüstjét.

És még valamit, ami elbizonytalanította: az ég felé rúgó,

ezüstunikornist. Eleddig a nő sötétzöld köpenyének díszeként volt jelen ez a mintázat, de most, hótól
borítottan, fehér lepelburokban másként díszelgett: lenge tunikán, zöld és ezüstszínű, gyöngyökkel és
tollakkal gazdagon kivarrott zekén, hegyikristályból formázva.

Még inkább összemosódott múlt és jelen: ebben a fortélyos álomban, a Lélekviadalban.

-Valójában —- mondta a nő - a Kaput egy varázslónő,

Mirosurduval nyitotta meg… réges-rég, több mint kétezer éve, még a Drén Birodalom előtt, a gilf
uralom idején. Én csak alázatos tanítványa vagyok, követtem az ő útját.
- Paráználkodtál egy démonnal, te szartad az első gewru mocskokat erre a világra!

- Na és ha így van? Mit teszel ellenem?

-— Megöllek.

- Hát persze. Hidd csak ezt! - A nő gunyorosan mosolygott. - A tisztelgés hát megvolt, most már
majdnem tudod, ki vagyok. Látom a szemedben lobogó gyűlöletet. Beszéljen hát helyettünk az acél!
Mondd, mi a legtöbb, amit azért adnál, hogy holtan láss?

- A lelkemet. És te odaadnád a tiedet?

- Én már elszámoltam a lelkemmel. Ez a viadal most a tiédért megy.

_— És… mégsem vonsz fegyvert?

- Megvághatnám magam zuhanás közben.

- Zuha… mi?!

A nő ezüstszín szemében mélyvöröset lobbant a szembogár. A fehér-nedves földből sötét lángnyelvek

bújtak elő, felfalták, elolvasztották a frissen hullott havat, a fű többméteres körben megfeketedett, a
föld felgyűrődött és tölcsért formázott alattuk.

-Banya! - hördült fel Irzut, és előrenyújtott karddal szökkent. — Te átkoz…

Nem érte el ellenfelét.

A tölcsér besüppedt, majd megnyílt: aláhullottak a száját kitátó, sötét üregbe.

Irzut Kemmal hosszú zuhanásra számított; talán órákig tartót, le egész a Kessith legmélyebb bugyráig.
Nem így történt. A következő szívdobbanáskor már szilárd talajon vetette meg a lábát. Megroggyant
kissé, de nem hullott térdre, és nem nyársalta fel önmagát a kardjával.

Visszhangok verdesték tompa gyakorlókardokként.

- Szuka! Szuka! Szuka!

Sötét volt, semmit se látott, de ösztönösen abba az irányba vágott, ahol korábban a nőt látta. Együtt
zuhantak le; nem lehet túl messze!

Ám hiába csapkodott, hiába próbálta megszúrni, ledöfni, csak a levegőt suhogtatta, Vagy épp valami
kemény falon csattant a vágása.

Irzut zihált, hátrált, hátát szilárd kőfalnak vetette. Próbálta ki-píslogni szeméből a káprázást, ám oly
nagy volt itt a sötét, hogy az orráig sem látott.
Zárt, szűk térben lehetett a föld alatt, erre utalt a nyomott, fülledt levegő, és a hangok furcsa
visszaverődése, ahogy csizmája sarka alatt kavicsok súrlódtak. Átkozottul jól jött volna most egy kis
fény, de ennek híján nem volt más választása, mint kiélesíteni valamennyi érzékét, hátha meghallja
mozdulni ellenfelét. Kivárt, a lélegzetét is visszatartotta. Semmi. Egyetlen nesz sem. Mintha a nő nem
is hullott volna le vele együtt, vagy mintha a levegőben lebegne, s gúnyosan bámulná őt.

Vaktában előredöfött.

Semmi. A próbálkozás hiábavalósága ragadozómosolyt kanyarított az arcára. Óvatosan elindult…

valamerre.

- Hol vagy, boszorkány? - sziszegte. - És… hol vagyok én?

- Én választom meg a helyet a halálodhoz - hallotta Syra D’a-murel hangját. A válasz valahonnan a
válla mögül érkezett, de hogy milyen távolságból, és milyen magasságból, azt lehetetlen volt
megállapítani a visszhangok miatt.

- Nem fogod kedvelni végső nyughelyedet.

— Hol a Kessíthben vagyunk?! - Idegesen kuncogott. - Nem, nem lehetünk ott… ahhoz ez a hely
túlságosan rideg és barátságtalan.

- Mytheron hűvös üdvözletét érzed bekúszni a bőröd alá, lovag. Nissmethsrakhyel Arborétumának
közelében vagy, nem messze a Dolmen-hegytől, melyből az Ősforrás ered.

- A forrás jó —- mormolta Irzut tompán. - Kiszáradt a szám ebben a sok beszédben. Ideje
megnedvesíteni, és pár hűvös korttyal felfrissíteni a torkokat. Te nem szomjaztál meg a viadal előtt?

Fülelt, próbálta meghatározni. honnan érkezik a válasz. A nő

azonban hosszan hallgatott, egyetlen nesz sem hallatszott; még saját szavainak visszhangjai is elhaltak.

Irzut Kemmal egyedül állt a sötétben, azt sem tudta, hol.

- Nem felelsz, banya?! - kiáltotta csalódottan. - Támadásra

készülsz? Lopakodsz? Nesztelenül mögém kerülsz, hogy orvul hátba döfj?

Semmi válasz. Semmi nesz. Tökéletes sötétség, félelmetes magány.

Iszonytató sötétség, iszonyatos magány. Csak ott belül, a démonok… a saját démonai.

- Nem félek a haláltól - recsegte szárazon Irzut. - Soha nem féltem, sőt néha… szinte mondhatni…
vágyom a megváltást. - Elcsuklott a hangja. Mintha neszt hallott volna maga mögül. Kivárt,
megperdült, fejmagasságban ívesen a levegőbe vágott a kardjával. Semmi. Eltáncolt oldalra,
visszafelé is megsuhintotta pengéjét. Semmi; csak a levegő. Kivárt. Visszatartotta a lélegzetét, fél
percig is. Semmi. A legcsekélyebb nesz sem. Kifújta tüdejéből a feszültséget. - Akad egy kis gond.
Még nem szándékozom megdögleni. Túl fiatal vagyok, van még dolgom e világon, épp elég.

Tett előre egy lépést a sötétben, aztán még egyet. Tapogatózó keze falnak ütközött. Nem lehetett túl
mélyen a felszín alatt, s az érintések is ezt erősítették meg: a falakat kőtörmelékes földréteg alkotta,
benne comb vastagságú, nedves és nyálkás felületű gyökerekkel. Vékonyabb gyökérvégek meredtek
elő a falból. Őt tapogatták, tekeregtek tagjai mellett, akár a kígyók.

Undorítóak voltak.

Irzut elhátrált, odacsapott a kardjával; inkább csak gyanította, mint tudta, hogy több ilyen tekergőt is
lemetszett.

Egy pillanatra, egy villanásnyi időre pirosas, bíboros, karmazsinos derengés kélt valahol a
messzeségben. Mintha hajnalodna, a nap éledezni kezdett, de épp csak ásított egyet, s aztán
visszasüppedt éjsötét ágyába még némi durmolásra. Ám e röpke, ásítós pillanat is elég volt ahhoz,
hogy meglásson valamit: valami nyugtalanítót!

A pirosas derengésben egy mereven álló, lehajtott fejű, köpenyes, csuklyás alak körvonalai
rajzolódtak ki. Ebből a távolságból, ilyen fényviszonyok mellett még azt is lehetetlen volt
megállapítani, hogy ez az alak férfi-e avagy nő - de lehetett volna akár egy furcsa formájú oszlop is -,
s mire Irzut megdörgölte volna káprázó szemét, a jelenés elmúlt, ráolvadt a környező homály. Aztán
visszatért és még közelebb kúszott az éjszakai feketeség.

- Hé! - lehelte Irzut döbbenten. - Mi a fene állt ott, abban a pirosban?! Mergenos, a Karmazsin Szlád?

Sssshhhh! Ezt nem a fülével hallotta, hanem a tudata felszínén, Ne káromold az Álmok Urát, lovag!

- Urcelle?! Itt vagy?!

A Kihívódat láthattad, ki nem sajnált ezért az álomért háromezer aranyat. Ő vár rád az alagút végén,
hogy a szemedbe nézzen, és megvívjon veled.

- Alig várom! - sziszegte Irzut elszántan. - Csakhogy végre megmutatta magát a rohadék!

Én mutattam meg neked, körberajzolva őt a Karmazsin fényével.

-Tudod, ki az?!

Igen.

- Mondd a nevét!

- Nem lehet! Ha megtenném, Nissmethsrakhyel kitépné a lelkemet!

-Akkor ne árulkodj, csak gyújts újra fényt, és vezess oda! Majd felhajtom a csuklyáját, és megnézem
én magam!
Fordulj vissza inkább, hátrálj, távolodj! Mássz vissza a felszínre, az előző szintre!

— Megvesztél?! Miért futnék el a viadal elől?!

A Kihívód… túl erős. Elpusztít.

- Ki a fene az?! Osheriorsha, a banya? Vagy a gewruk egyik hőse… valamely harcos istene?

Ezerszer rosszabb!

— Csak ezerszer? - Irzut flegmán megrántotta a vállát. - Az még belefér. Gyújts világot! Vezess oda,
aztán majd meglátjuk, mi lesz!

Fuss inkább! Kimentelek.

— Kimentesz? —- gúnyolódott Irzut.- Hova “ki”? Vissza az álomból a valóságba, a zirgai

otthonodba?! És aztán? Az megoldja a problémámat? Tudok majd aludni? Tudok tovább élni?

Ha időt nyersz, életet nyersz!

-Á, az nekem nem szokásom. -— Irzut a fejét rázta. — Nem futok el. Szembenézek vele.

Most összeköt minket a varázs! Ha meghalsz, veled pusztulok én is!

- Hát nem leszarom…? De.

Lovag, kérlek…

- Kuss! Vezess! Ha vissza kell térnem a zirgai szobádba, megöllek! Az egyetlen túlélési esélyed, ha
legyőzöm a Kihivómat. Felfogtad?

Fel.

- Akkor eszerint segíts! Tégy meg mindent, amit lehet!

Hosszas hallgatás, talán egy percig is. Aztán Urcelle hangja ismét ott reszketett a fejében:

Az utadat, lovag, a Kihívódig egymagad kell megtenned, én nem segíthetek. Egymagad kell legyőznöd
az akadályokat!

- Akkor csak világíts!

Sajnos, már azt sem tehetem. Máris túl sokat… óóóh, óóó… uram…

- Dagadt buzi! - sziszegte Irzut. — Mi hasznodat veszem?!

A mergenita nem válaszolt. Még a szavait övező halk zizegés is a semmibe veszett.
- Szórakozol velem?! - A kathír feszülten kivárt. - Nem fogsz örülni, amikor újra találkozunk…

***

Irzut Kemmal a falhoz húzódott, úgy oldalazott tovább, hogy közben a háta védve legyen. Pár lépés
után azonban csaknem hanyatt zuhant; mivel hirtelen eltűnt mögüle a támaszték. Betántorodott ebbe az
új alagútba, és kinyújtott bal kezével sikerült megtámaszkodnia. Benn tartotta a levegőt, kivárt. Még
mindig nem érte támadás.

Ez egy oldaljárat lehetett, melynek padlója erősen lejtett, s hűvös, dohos léghuzat csapta meg. Vajon
ez a járat hova vezet? Ki a szabadba? Vagy egyenesen a Kessithbe? Akár egy feneketlen akna is
rejtezhet mögötte.

És neki amúgy sem arra kellene mennie, hanem előre, oda, a messzeségbe, ahol a Kihívója várja.
Óvatosan kiengedte a levegőt, és kardját maga elé tartva visszalépett az előbbi csarnokba.

Még mindig semmi. A szeme időközben valamelyest hozzászokott a sötétséghez, és már nem találta
olyan áthatolhatatlannak, mint kezdetben. Valahonnan felülről beszűrődött csekélyke fény - talán egy
fakó csillag kukucskált be a barlang egy nyílásán, kirajzolva a falak és a kövek formáit.

Valahol a távolban ismét felderengett a pirosba hajló homály, és sejtetni engedte a Kihívó csuklyás
fejét, köpenyes felsőtestét, karba tett kezét. A fény forrása fokozatosan erősödött, lassan de egyre
határozottabban növekedett. Csaknem beborította a teljes alakot, már a csizma bokarészéig látszott.
De persze nem elég tisztán ahhoz, hogy látni lehessen a részleteket. Mivel nem mozdult, akár egy
szobor is lehetett.

Irzut minden lépését kitapogatta maga előtt a lábával, mielőtt ráhelyezte volna testsúlyát. Nem
szándékozott csapdába sétálni. Azt fontolgatta, milyen távolságra lehet az az alak. Száz lépés?
Kétszáz? Vagy még messzebb?

- Engem akartál? - kiabálta. - Itt vagyok! Jövök.

Ment. A visszhangokból próbálta megítélni a körülményeit. Nem volt könnyű, de azt biztosra vette,
hogy nem egy alagútban van, mint azt korábban sejtette, hanem egy hatalmas csarnokban. Balról szinte
súrolta vállával a falat, jobb kéz felől viszont kinyújtott kardja hegyével sem bírta érinteni, sőt
sziklák és kövek formáit sem érzékelte. Az a fal talán csak négy-öt lépésnyire volt, de lehet, hogy
negyvenre. És lehet, hogy nem is fal van ott, hanem lejtő vagy szakadék. Vagy…

Vigyázz! - süvítette Urcelle hangja a fejében.

Árnyék mozdult a sötétben; kitakarta a távoli derengés egy ré-szét. A közelben is fellobbant egy
kisujjnyi gyertyaláng, ám pislákoló fényénél látni még így sem lehetett, csak érzékelni egy nyúlánk
alakot és egy levéltőr pengéjének suhanását.

Irzut ösztönösen felfelé rántotta saját fegyverét, szabad bal kezével vaktában oldalirányba csapott az
esetleges másik penge felé, fél térdre rogyott, és felsőtestét a padló felé tolta.
Éles pendülés és csikordulás hallatszott, ahogy a két kard összepattant, majd elcsúszott. Irzut folytatta
a megkezdett mozdulatot; oldalvást bukfencezett, baljával tompítva zuhanását, aztán talpra ugrott,
hogy két kurta szökkenéssel eltávolodjon, és szembeforduljon ellenfelével.

Syra Diamurelt látta, kezében a shatayahin ikerkardokkal, kifejezéstelen arccal, fesztelen tartással. És
rajta kívül még valakit: azt a személyt, aki az imént a csekélyke, ám mégis segítő fényt villantotta. A
csarnok egyik alkóvjában állt, és nem gyertyát tartott maga elé, hanem a bal kezét, melynek ujjai
helyén sárgás-vöröses lángocskák libegtek, a tenyere közepén pedig egy jókora szem fénylett, mely
hasonlatos volt a kétkardos boszorkányéhoz: ezüstös fényű és sötét bogarú.

Domborodó mellrészéből ítélve ő is nő volt, karcsú és nagyon magas, talán még Syránál is egy fejjel
magasabb, ám ellentétben a Mishtrell boszorkánnyal, ő nem viselt semmilyen látható fegyvert.
Arcvonásait nem lehetett kivenni, mert lángujjai épp eltakarták azt. Levélmintás, sötétzöld köpönyeg
burkolta be testét, csuklyája alól ezüstös hajtincsek csillantak. Aztán a lángok halványulni kezdtek, de
ahelyett, hogy szép lassan kialudtak volna, ezüstre fakultak, majd villanó szikrákként felugrottak-
másztak a falra, és ott lidércfényként lüktettek. A kísérteties világosság egyre terjedt.

A magas nő hátravetette fejéről a köpönyeget, és megmutatta arcát: szoborszerű szépség volt, kiugró
pofacsonttal, sárga kígyószemmel, éles arcvonásokkal, mégis, valahogy idegennek hatott, mintha nem
e világ szülötte volna. Ahogy karjait a magasba dobta, léghuzat söpört végig a teremben. Köpönyege
lehullott válláról, tépett varjúszárnyként lebegett alá, és mielőtt talajt ért volna, szétfoszlott, füstté
vált - a nő és a köpeny egyaránt.

Irzut késztetést érzett, hogy feléje kapjon, megragadja őt, de épp csak megrándultak izmai.
Tekintetével Syrát kereste, és meg is találta; a nő szemközt állt vele, leengedett pengékkel őt bámulta,
majd abba az irányba nézett, ahol korábban a távoli, csuklyás alak állt. Irzut ösztönösen követte a
pillantását; a Kihívó továbbra sem mozdult, türelmesen várta őt. Mintegy sugallva, hogy neki előbb
ezzel a boszorkánnyal kell végeznie..

Visszafordult Syra Dhmurelhez, tekintetük összefonódott.

- Nos?

- Egyelőre még élsz - jelentette ki a nő. —— És ahogy látom, segítőd is akadt. Nem akarja, hogy
vakon harcolj!

- No igen, úgy tűnik, Mergenos a pártfogásába vett — dörmögte Irzut. - Ki gondolta volna?

- Mergenos? - visszhangozta a boszorkány cinikus mosollyal. - Szládnak vélted a rynn kígyómestert?

- A mit?!

-Az Arborétum ura, mytheroni Nissmethsrakhyel Rynnmaste jött a segítségedre és világította meg
utadat a Kihívódhoz.

És valóban, a lidércfény, mely ott vibrált, villódzott a falon, egyre terjedt, és már legalább tíz méterre
kiterjesztette fénykörét.
Irzut ismét a Kihívó felé pillantott. Ha a fény odáig terjedne, nem kellene az útját kitapogatnia maga
előtt…

…egy gyors iramodással odáig lehetne futni.

Talán nem annyira fürge már ez a kétkardos nő, mint ifjúkorában lehetett. És neki nem vele van dolga,
hanem a Kihívóval, bárki legyen is az. Talán…

-Azt hiszed? - kérdezte Syra, mintegy kitalálva a gondolatait. A fejét rázta, majd olyan hangokat
hallatott, akárha durva kődarabokat őrölt volna szét a szájában, csak tízszer, százszor hangosabban.
Mintha hívott volna valakit. Vagy valamit.

Irzut dobhártyája lüktető fájdalommal tiltakozott a baljós

varázsszavak ellen.

***

A terjedő lidércfény egyre nagyobb területet tett láthatóvá a csarnokból, mely mindinkább benépesült.
Az oldalsó járatokból görnyedt, tagolatlan mozgású, lomha lények - zhíli szürke majomemberek
kölykei?, orkok és gorillák lekicsinyített keverékei?, vagy másféle torz szörnyetegek? - özönlöttek elő
halálos némasággal, és a két betolakodó felé vánszorogtak, jöttek mindenfelől, elzárták a Kihívóhoz
vezető utat. Alacsonyak voltak, a legmagasabbik feje búbja sem ért fel Irzut orráig. Csupasz, finom
szőrzettel borított testük felépítésre olyan volt, akár az embereké, de nekik nem látszottak
ivarszerveik. Fegyvert nem viseltek, mint ahogy ruhát vagy vértet sem; hátuk meggörbült, akárha
mázsás súlyt cipelnének, kézfejük túlságosan vékony volt, szinte kecses, karmos lábmancsaik a
barlangpadlót kaparászták. Szemük nem volt, csak az ürege ásított vakon a világra. Kifejezéstelen
arcukat mintha egyazon szobrász formázta volna: lehetetlen volt különbséget tenni közöttük.

-Tudod, kik ezek, Irzut? - sziszegte Syra. - Tudod, mik ezek?

- Gewruk, eredeti formában, emberálca nélkül.

-Találkoztál már velük, és ők emlékeznek rád. Most ők

vadásznak rád, ők akarják a te véredet! Keresztül kell törnöd köztük, ha a Kihívód akarod!

- Hát… legyen meg nekik!

Irzut két kézre fogta kardját, és elszántan a legközelebbi szörnyetegek felé indult. Sötét, apró
szemüregek bámultak rá vakon, lapos orrok szaglászták, karmos mancsok kaparászták a padlót.

Nem támadták meg, csak várták némán; elállva az útját.

Irzut Kemmal beleborsódzott saját mozdulataiba, ahogy nekik támadt. Odavágott a karddal a
legközelebbi gewrura, felhasította a felkarját. Borzalmas seb nyílt, de nem vérzett, csak valami fekete
pernyeszerűség szállingózott belőle. És a megsebzett lény épp csak beletántorodott a csapásba, de
nem esett el, nem menekült, és ellentámadásba sem ment át.

- Mi a rosseb?! - Irzut meghökkenten gyomron szúrta áldozatát. Nem illúzió volt, hanem hús-vér
teremtmény; bár nem tudni, miféle volt az a hús és miféle a vér, de a kard bordákon, csontokon
csikorgott, és kissé megszorult.

Még most sem támadtak rá, csak egyre közelebb tömörültek, és kifejezéstelen arcukat feléje
fordították.

Irzut kirángatta kardját, és megrúgta áldozata combját. A ma-jomszerű lény hörgött, nevetséges,
cincogásszerű sikolyocskákat hallatott, kettőt vonaglott, aztán ott maradt mozdulatlanul.

Egy másik, egy az előbbinél nagyobb példány türemkedett Irzut elé. Ő reflexből a képébe vágott; a
penge alatt reccsenve hasadt a gumiszerű arcbőr álltól a szőrös homlokig. A lény megnyikkant, fejét
természetellenes szögben hátravetette, és két karját széttárva a mellkasát kínálta fel. A kathír
szitkozódva mellbe döfte. Aztán gyors egymásutánban megvágott két torkot, egy harmadik lénynek
pedig felhasította a gyomrát. Azok hárman ledőltek a sorból és a kör valamelyest kitágult volna, de
újabb gewruk nyomultak társaik helyére.

- Kessithbe! - Irzut kiköpött. Levágott még kettőt. - Mi ez, ezek megdögleni jöttek ide? Mészároljam
őket… akár a birkákat?!

Mögötte Syra Diamurel csúfondárosan kacagott.

- Mi az, herceg, tán csak nem undort érzek a hangodon? Nem élvezed a gyilkolást? Ne mondd nekem,
hogy kedved ellen való vétség gewrukat ölni!

- Dehogy! Hiszen ismersz: élvezem. - Irzut ledöfött még kettőt, keresztbe hasította egy harmadik lény
arcát, aztán nem akarta tovább strapálni magát. Megpróbálta inkább kard nélkül, könyökkel és ököllel
ellökdösni maga elől a bamba jószágokat. Az persze nem ment; a gewruk készséggel hagyták
lemészárolni magukat és társaikat, de nem tágítottak az útjából. A kathir egyre mérgesebb lett. - A jó
életbe! Ostoba birkák… tűnjetek már a Kessithbe!

Nem mentek, ott tolongtak előtte. Ismét kénytelen volt karddal utat vágni köztük. Ám hiába fejezett le
újabb kettőt, hiába vágott el torkokat, úgy tűnt, a gewruk nem csak hogy nem fogynak, de még
szaporodnak is előtte. Érett kalászként imbolyogtak az ovális fejek, egyforma, jellegtelen arcok
bámultak rá, várva és elfogadva a halált.

Végül Irzut meghátrált, és nem próbált tovább áttörni a tömegen, visszafelé sodródott, azok tetemében
botladozva, akiket ő gyilkolt le nem sokkal ezelőtt. Az élők meg mentek utána, lassan csoszogva,
cammogva úgy követték, mint csorda a vezérürüt. Most se támadtak, de néha-néha már feléje
markolásztak a vékony kezek, és megpróbálták megragadni, de nem azért ám, hogy lebirkózzák, vagy
kicsavarják ujjai közül a fegyverét…

…visszafordítani akarták, maguk felé húzták a pengét, a halálu-kat követelték.

Nyomasztó percekbe telt, mire Irzut kitépte magát közülük, és visszajutott legelső áldozatán túlra. A
gewruk lassan nyomultak utána. Idétlenek voltak, botladoztak, csoszogtak, átestek saját társaikon, és
csak nehezen bírtak talpra állni; kapálództak, mint a felfordított teknősbékák.

- Eltévesztetted az irányt e hősi csatában, herceg?

Syra D’amurel nyúlánk alakja rajzolódott ki előtte alig pár lépésnyire. A nő még gunyorosabban
nevetett.

- Dehogy! - zihálta a kathír mérgesen. Úgy tett, mintha megtorpant volna, de ehelyett elrúgta magát, és
lendületesen a nőre rontott.

A boszorkány könnyedén hárította a fejére célzott pillangóvágásokat, elcsúsztatva-félreütve

váltogatott pengéivel ellenfele fegyverét. Két kézzel harcolt, mindkét ikerkarddal, de egyszerre
mindig csak az egyikkel, mintha csak szórakozna. De még így is, még arra is volt érkezése, hogy egy
feje fölött bevégzett hárítást követően végigvigye az ívet, és ugyanazzal a húzással végigvágjon a
kathír mögött tülekedőkön. Mindezt olyan olajozottan, olyan kifinomult koordinációval tette, akárha
végtelen számú órán keresztül gyakorolta, csiszolgatta volna ezt a motívumot.

Irzut ismét nekirontott, de a nő megint csak hárított. Erős

ellencsapásával csaknem kiverte a férfi kezéből a kardot.

A kathír hátraszökkent, nekicsapódott egy gewrunak, azt dühösen arcon könyökölte, már emelte a
kardját, hogy egy féloldalas csapással elvágja a torkát, de aztán visszafogta a mozdulatot.

- Eh… minek?!

Syra ránevetett. - Szokatlan tőled ez az irgalmasság! - gúnyolódott. - Kár, hogy már hiábavaló. Érzed
a veszted, ugye?

- Ugyan! -Vagy mostanra rájöttél, miért gyilkoltatják veled halomra magukat?

- Mert bamba birkák? — Irzut bal kézzel előrántotta övéből a nyúzókést, hogy immár ő is két
fegyverrel indíthassa a következő rohamot. - Vagy mert… élvezik a haldoklást?

- Holtan többet árthatnak neked.

Irzut ezt fel sem fogta, de a nő hangjának baljós éle valami olyasféle morgással és csikorgással
vegyült, amitől felállt a hátán a szőr. A közelben tolongó, kicsi gewruk mögött formátlan, fekete árny
emelkedett. Majd egy másik.

- M-m-miii?! - makogta a kathír. - Mi a fene ez?!

.. Mi lenne? - vágott vissza a nő gúnyosan. - A meggyilkolt gewruk bosszúálló tremghorokká

változnak.
 ***

Immár nem azért ragadták meg a kezét a kisebb gewruk, hogy halálukért könyörögjenek, hanem hogy
lefogják hátulról érkező, rémisztő külsejű társaiknak. Irzut szabadulni próbált, de mindenhol fogták,
rángatták, cibálták, még a bokáját is vékonyka ujjak markolászták.

Nem tudta kinézni, mifélék ezek a tremghorok; formátlan masszának tűntek, ezek sem lehettek sokkal
nagyobbak egy átlagos embernél, de legalább egy fejjel alacsony társaik fölé magasodtak és sokkal
testesebbek voltak. A karjuk — már ha karnak lehet nevezni azt a két fekete végtagot, ami a
felsőtestükről lelógott -, vállnál combnyi vastag volt, és látszólag csonttalan, mivel úgy tekergett, akár
valami kígyó, vagy egy nagy polip karja. Ezeknek már volt arcuk; félelmetes, darabos vonásokkal, és
a szemüregükben vöröses parázs izzott és füstölgött. A bőrüket nem szőr borította, mint gewru
alakjukban, hanem fekete tüskés és pihés pikkelyféleség. Mély morgó és dürrögő hangokat adtak ki,
akár a fajdkakasok. Négy-öt… hat… és még több… sorra átváltozott mind, amit megölt.

Irzut valahogy kicibálta magát a kis gewruk közül, és elhajolt az egyik nagy tremghor csapása elől. A
csonttalan kar végén nem kecses kézfej volt, hosszú ujjakkal, hanem lapátnyi mancs, késpengeszerű,
görbe karmokkal.

Az elsőként érkező tremghor türelmetlenül szétszórta maga elől a gewrukat, és újabb karomcsapással
próbálkozott. Irzut számított erre, elszökkent, és kardja élével lesújtott a kígyózó alkarra. Azonban
ahelyett, hogy lemetszette volna a nagy kézfejét, a kard acélpengéje nagyot csendült, és kettétört.

A döbbent Irzut érezte, ahogy vállon találja a rettenetes mancs, az ütés ereje lesodorta a lábáról, az
oldalára zuhant. A jobb karja érzéketlenre zsibbadt, törött kardja kihullott a kezéből, de bal kezének
ujjai még szorították a nyúzókés markolatát. Gewruk és tremghorok nyomultak feléje. Irzut
továbbhemperedett.

- Itt a vég! - harsogta Syra. - Utálni fogod! Varázsszavakat harsogott rekedtes hangon, ajkairól vérhab
fröcsögött. Szépsége kifakult, ifjúi illúziója végleg elillant; kórószárazra soványodott vénasszony lett
belőle. Míshrén boszorkány, igazi banya! Úgy tűnt, az általa használt varázslat elszívta maradék
erejét.

Irzut megpróbált felállni, de a barlangpadló megnyílt alatta, akár egy nagy csapóajtó; ordítva hullott
alá… egy undorító posványba, bűzös, latyakos ingoványba.

Elsőre legalábbis annak tűnt.

A kathír belecsapódott a langyos latyakba, a lágy iszap besüppedt alatta. Orra, szája telement
mocskos lével és undorító, szivacsos darabkákkal; prüszkölt, öklendezett, fuldoklott.

Kidugta a fejét, és addig kapálódzott, míg lába és térde

valamivel keményebb iszapon nem tapodott. Nem süllyedt tovább, nem akarta elnyerni az undorító
mocsár.

A mellig érő latyak nem sár és víz volt, sokkal inkább részben megkocsonyásodott vérnek és
ürüléknek tűnt, egy undorító, híg zselének, ami hullámzott-besüppedt a súlya alatt. Mintha egy óriási
pöcegödörbe zuhant volna. Ennek már a gondolatára is csaknem elhányta magát.

Mindent elborított a sötétség, egyedül az ő alakja pulzált

ezüstszín derengéssel. Mintha a fenti lidércfény őrá mászott volna át. Irzut rábámult a kezére, mert ez
a derengés egyenesen a csontjaiból táplálkozott. Ruházata kifakult, mintha nem is létezett volna,
ellenben energiateste élénk színnel lüktetett.

- Érzed? - kérdezte Syra. Őt nem látta Irzut, csak a hangját hallotta. -Jönnek érted…

Csobbanások mindenütt. Sötét testek hullottak alá; gewruk nem, csak a tremghorok. Hatan, heten,
nyolcan… aztán jött a kilencedik is. Ebben a homályban csak hatalmas, ormótlan, lombtalan
fatörzseknek látszottak. Ellenállhatatlanul gázoltak a csobogó katyvaszban.

Irzut az ellenkező irányba menekült, közben próbálta kitörölni a mocskot az orrából, szeméből.
Köpködött és öklendezett; fojtogatta a bűz. Ám itt már csak derékig merült.

Előtte húsz-huszonöt méternyire ezüstös derengés kelt, Syra D’amurel csontos, sovány banyaalakja
rajzolódott ki a homályból. A mocsok azon a részen a térdéig sem ért, a háta mögött függőleges
sziklafal látszott, belevájt fogózkodókkal.

Ha azt elérné…

Ám tudta: ahhoz, hogy ott felkapaszkodhasson, előbb meg kell ölnie a boszorkányt.

Nem nézett hátra, bár egyre közelebbről hallotta maga mögött a morgást és a súlyos csobogást.

— A tremghorok nem adják fel! - károgta Syra D’amurel. — Ezek a legkomiszabb fajtából valók!

Irzut kétségbeesetten gázolt a neki combközépig érő latyakban, és nem elég, hogy az iszap meg-
megsüllyedt súlya alatt, de többször is megbotlott és megcsúszott azokban a valamikben, amik a
felszín alatt lapultak. Lábfeje néha hínárféle csapdákba akadt, ám az is lehet, hogy marasztaló kezek
fonódtak a bokájára és lefelé ráncigálták.

Aztán közvetlenül mellette csobbant a víz, és egy gyerekméretű lény egyenesedett fel; jellegtelen
arcáról sárgás trutyi csorgott, csöpögött, miközben a kathírra meredt sötét szemüregeivel.

- A gewru anyádat! —- hörögte Irzut, és meglepetésében homlokon döfte a nyúzókésével. Reccsenés

hallatszott, és a mocskos gyerekfej dinnyeként repedt szét. Szurokszerű mázga csorgott le az álláról
horpadt kis mellkasára.

Irzut ellökte, vissza a posványba, és próbált elrugaszkodni a talpa alatt megsüllyedő iszapból. Csak a
harmadik kétségbeesett rúgással sikerült kiszabadulnia, és a nő felé evickélt.

Jobbról és balról is újabb és újabb gyerekméretű lények furakodtak elő a felszín alól, de csak
bámulták, nem támadták, nem próbálták megállítani. Irzut nem vesztegette rájuk az időt, nem öldöste
őket; amelyiket nem tudta megkerülni, egyszerűen fellökte. Még a nyúzókését is visszadugta a tokjába,
nehogy valami véletlen megcsúszáskor elejtse vagy megvágja vele magát. Így, hogy szabad lett
mindkét keze, evickélni is gyorsabban tudott.

- Ők a te kölykeid, lovag! - kárálta a boszorkány rekedten. - Nem is üdvözlöd saját ivadékaidat,

erőszakos közösüléseid megszületlen termékeit…?! Téged várnak. Várják már, hogy köztük légy, és
mesélj nekik pár szép mesét a rémtetteidről.

- Kussolj!

- Ez a te mocsarad, Irzut Kemmal Jaakhreddi, a saját kis pancsoló tavad! Itt ér véget utad, itt fogsz
megdögleni!

- De előbb te!

- Ötször kíméltem meg az életed, Irzut, de hatodjára már nem teszem!

- Eddig mi a fenére vártál?!

- Erre! Erre a helyre! - kacagott a boszorkány, és körbemutatott az otromba környezetre. - Tudod,

hogy döglesz meg, Irzut?

- Ágyban, párnák közt, a Jaakhreddi-várban? - Köpködött. - Remélem, nem!

- A tremghorok beérnek és elkapnak… de én nem hagyom nekik, hogy széttépjenek. - Őrülten

kacagott, mint aki megháborodott. -Lenyomatlak velük ebbe a trutyiba! Belefojtatlak velük saját
mocskodba, akár egy veszett kutyát!

- Miért nem te magad teszed?

- Mert…

Irzut Kelam úgy tett, mintha megbotlott volna, és látszólag térdre esett, feje egy pillanatra a mocsok
alá süllyedt. Ám azon nyomban már állt is fel; kezében a csizmájából előrántott, könnyű pengékkel.

Jóformán még fel sem bukkant, gyors egymásutánban elhajította mindkét dobótőrét a gúnyolódó nő
felé, bízva abban, hogy meg tudja őt lepni. Ám bármily vén banyává változott is Syra D’amurel —
Osheriorsha —, reflexei nem lanyhultak. Fürgén elhajolt az egyik penge elől, a másikat pedig a
shatayahin levéltőrrel ütötte félre, mielőtt a bordái közé fúródhatott volna.

Irzut félrekönyökölt két pofátlankodó kölyköt, akik megpróbáltak belecsimpaszkodni a karjába, egy
harmadikat mellbe taszított és ellökött a lábával - és kis híján maga is együtt dőlt el vele, mivel az
egyik tremghor beérte, és a vállára csapott rettenetes mancsával. Olyan volt ez, akárha egy kisebb
szikla zuhant volna rá; Irzut megroggyant, és érezte, ahogy egy másik tremghor átöleli hátulról
combvastag gumikarjával, és szinte kipréseli belőle a szuszt. Mintha egy óriáskígyó tekeredett volna a
mellkasa köré.
Küzdött, kétségbeesetten próbálta a felszín fölött tartani a fejét, zihált és tátogott…

…és miközben a roppant szörnyeteg egyre lejjebb húzta őt, megpróbálván belefojtani az undorító
trutyiba, az egyik arctalan kölyök belenyúlt a szájába hihetetlenül vékony és hosszú ujjaival.

Irzut megszédült. Úgy érezte, hogy azok az apró ujjak megnyúlnak, gilisztányi füstkígyókká
vékonyodnak, elkezdenek lekúszni a torkán…

és betódulní a tüdejébe, hogy onnét a vérével a szívébe fúrják be magukat, és…

marcangolják,

szétharapják,

összepréseljék-szorítsák!

Irzut vadul ráharapott a szájában lévő kézre, és ez olyan volt,

mintha szöcskéket és sáskákat rágcsálna. A nyelvét és a szájpadlását rángatózó lábacskák

csiklandozták, csípős nedvek kaparták.

Fuldoklott, próbálta kiköpni a darabkákat, de azok inkább lefelé

kúsztak volna a torkán…

és betódulni a tüdejébe, hogy onnét a vérével a szívébe fúrják be magukat, és…

marcangolják,

szétharapják,

összepréseljék-szorítsák!

Közben a tremghor vaskos karja már a bordáit recsegtette; a szegycsontja roppanásig feszült.

Irzut előrángatta valahogy nyúzókését, és megpróbált belevágni a mellkasára szorult végtagra. Nem
nagyon bízott abban, hogy sikerrel járhat, hisz a kardja sem bírta átvágni annak kemény bőrét…

…de legnagyobb meghökkenésére a vékonyka kis nyúzókés úgy hatolt bele a feszülő démonkarba,
mintha frissen töltött, nyers kolbászt döfködne. No persze így is reménytelen hadakozásnak tűnt; a
démonkart a szó szoros értelmében úgy kellett darabonként lehasogatnia, lefarigcsálnia magáról. És
mindeközben az az érzés gyötörte, mintha hiábavaló munkát végezne; a kivágott darabkák szinte
nyomban visszanőnének. Vagy csak a vastag kolbász más részéről türemkedtek

oda újabb darabok? Ráadásul a leharapott kézfejű kölyök vakon tapogatott fekete vérmázas
csuklócsonkjával. Ahol hozzáért az arcához, jeges zsibbadás robbant-szaladt szét a bőrén. És bár a
tremghor karját már csaknem leszabdalta magáról, és
csökkent mellkasán a szorítás, a közeli csobbanásokból és mordulásokból érzékelte, hogy újabb
szörnyetegek érkeznek. Már ott is voltak, csak nem fértek hozzá a társuktól és a kölyköktől, de
próbáltak oldalra kerülni; sötét karok csapkodtak ostorként a levegőben, a posvány felszínét
korbácsolták.

Egy utolsó metszéssel áthasította a mellkasán foszlányosra vagdalt kart, és ahelyett, hogy
megpróbálkozott volna egy elszánt kitöréssel az előtte totyorgó kölykök és oldalról csapkodó
tremghorok között, nagy levegőt vett, és lebukott az undorító trutyiba. Nem előrefelé rúgta el magát,
hanem valahová oldalra, amerre a legkevesebb tremghort sejtette.

Úszni lehetetlen volt ebben a részben latyakos, részben kocsonyás akármiben, de a lába érintette az
iszapot, és állhatatosan rugdosta oldalra és oldalra magát a sötétségben. Valaminek nekicsapódott a
válla, megdöfködte késével, és nem állt le bevárni a válaszcsapást.

Még inkább oldalra rúgta magát.

És még. És még.

Olyan volt, mint amikor egy rémálomban próbál menekülni az ember; ólomlassúsággal halad,
bármennyire rohanna.

Aztán nem bírta tovább. Felbukkant, levegő után kapkodott, szaggatottan zihált.

Arctalan gewruk bámultak rá; félig elrothadt, férgektől széttúrt testű holtak. Foszladozó húsú, gewru
nők, lapos emlőkkel, némelyikük szétroncsolt fejjel, lefittyedt állkapoccsal, kilyuggatott mellkassal,
ágyéktól állig metszett hassal. A hozzá legközelebbiek észlelték őt, mindent elemésztő gyűlölettel
martak felé és akaszkodtak rá, félrelökdösve a többieket.

Arrébb hatalmas testek marakodtak; a tremghorok őt kereshették, és mivel nem találták, egymáson
töltötték ki a dühüket.

De most nem ők tűntek a legközelebbi veszedelemnek, hanem ezek a dühös élőholt nőstények.

Irzut hörgött, szaggatottan zihált. Karjai már egy ideje

szélmalomként járták táncukat - utolsó erőtartalékait élte fel.

És ekkor ismét meghallotta fejében a mergenita Urcelle hangját: Sajnálom, lovag, itta vég!

- Dögöljek meg, ha ez a sorsom! De akkor sem adom fel!

A boszorkány csapdába csalt, döngicsélte a mergenita szinte élvezkedve. De még lehet kiút!

-— Micsoda?!

Nálam van a talizmánod, Mergenos Elhullajtott Könnycseppje. Kihozhatlak az álomból, mielőtt a

végzeted beteljesedik…
- Vigyél! - sziszegte Irzut. Érzékelte, hogy a tremghorok meglátták; feléje gázoltak mind. A gewru nők
sivítva markolászták, próbálták lefogni. - Vigyél! Mire vársz?!

Akarnod kell, hogy megtörténjen a…

- Akarom! Csináld!

Akarnod kell a testcserét!

-A testcs… Miii?! Mi az anyád kínjáról beszélsz, vén buzeráns?!

Te meg én, megcseréljük a lelket. Én leszek ott helyetted, én döglök meg, engem fojtanak bele abba a
pöcegödörbe… és te, te, lovag épen és sértetlenül ébredsz fel az én testemben, csatlósaid oltalmazó
körében, e zirgai otthonban…

- Elment az eszed?! - tajtékzott Irzut, és immár nem kímélte a gewru nőket. Vagdosta, szúrta, hasogatta
azokat a nyúzókéssel, ahogy csak érte. Közben a lomha tremghorok egyre közelebb értek. - A te
vénséges, beteg testedbe bújjak bele, az enyémet pedig engedjem át… neked?!

Ha nem teszed, halott leszel egy percen belül.

_Rohadék! - Irzut Kemmal Jaakhreddi e pillanatban döbbent rá a kínos igazságra: átverték. Az a

fondorlatos mergenita tervelte ki ezt az egészet. Urcelle a Kihívó! A titokzatos Kihívó! Ő fizetett
háromezer aranyat a mytheroni kígyónak, hogy megrendelje számára ezt az álmot! Hogy rákényszerítse
a testcserére! Hogy kibújhasson öreg és beteg testéből, és elvegye tőle saját egészséges és életerős
porhüvelyét! - Gyalázatos szemét!

Te nevezel így? Urcelle hangja csodálkozó tónust öltött. Épp te, a gátlástalan gyilkos és tolvaj, aki
számára soha semmi nem volt szent?! Te, aki még saját rendedet is megloptad? Te, aki még saját
lovagtársaidat is elárultad? Te aki szemrebbenés nélkül kínpadra küldted leghűbb barátodat?!

- De te mégis a testemre vágysz! Eloroznád, hogy átvedd a helyemet! Melyikünk hát a szánalmasabb?

Az első tremghor odaért; lecsapott rá vaskos polipkarjával. Aztán a túloldalról egy másik is. És
hátulról egy harmadik. Gyakorlatilag megbéklyózták, gúzsba kötötték.

Az eleven-holt gewru nők addig tépték és ráncigálták, mígnem fél térdre kényszerült. Kezéből
kicsavarták a nyúzókést, az egyik rothadó arcú némber végül ledöntötte őt a nyálkába, majd fölébe
hajolt és eltátotta rá a száját: kövér kukacok potyogtak Irzut arcába a kinyújtott nyelvről. A kathír
vicsorgott, magához rántotta a dögöt, és belefejelt a pofájába. Mikor a másik szorítása lazult,
megfeszítette minden izmát, és megpróbálta ledobni - sikertelenül. Az eleven-holt bosszúsan
sziszegett, hosszú ujjaival újra Irzut szemét kereste.

Két másik nő szétfeszítette Irzut száját, egyikük lefelé húzta az alsó állkapcsát, a társnője pedig felfelé
a felsőt. Már nem bírt beszélni, csak hörögni és meg-megnyikkanni. Aztán azt sem: mert egy gyerek
gewru a szétfeszített szájba tolta karcsú, vékonyka kezét…
…mely füstté változott, parányi füstujjakká…

és megpróbáltak betódulni a tüdejébe, hogy onnét a vérével a szívébe fúrják be magukat, és…

marcangolják,

szétharapják,

összepréseljék-szorítsák!

Urcelle hangja józan rábeszéléssel visszhangzott a fejében: Utolsó esély. Engedd, hogy kihozzalak!
Akard, hogy kihozzalak! Vállald a testcserét!

,, Egy frászt!” — akarta kiáltani, de szétfeszített szája, füstujjakkal telített torka nem volt képes kiadni
hangokat.

Ily módon túlélheted. Öregen és vénként még sok évet élhetsz az én megfáradt testemben… de ha nem
teszed, halott leszel egy percen belül. S lelked itt gyötrődik majd e förtelmes posványban, míg világ a
világ.

,,Ááááá!” Irzut csak képzeletben ordított, a valóságban fuldoklott. A tremghorok lehúzták a felszín alá,
szétfeszített száján át betódult a mocsok, füstös tüdejébe undormány kocsonya került.

Szabadulni nem tudott.

Itt a vég!

Nezuv hős lovagja, ki sosem adja fel - gúnyolta Urcelle. Irzut Kemmal Jaakhreddi, az esztelen, ki
sosem méri fel a lehetőségeit!

,,Miféle elcseszett lehetőség a testcsere”?!

Vén és erőtlen testben… de visszatérhetsz, megpróbálhatod visszaszerezni a testedet, és bosszút állni

a gyilkosaidon, a Kíhívódon.

,,Te vagy a Kihívóm! Te csaltál csapdába!”

Nem, lovag, nem: én az egyetlen túlélési esélyed vagyok. Ne légy ostoba! Akard a testcserét, akard,
hogy kivigyelek!

“Nem!” A fuldokló Irzut dacosan erre koncentrált minden erejé-vel. ,,Dögölj meg te is!”

***

Feje a felszín alá került. Fojtogatták és lenn tartották, tudta, hogy van még pár szívdobbanásnyi idő az
életéből.
De nem több. Már alig küzdött

Syra D’amurel hosszúkás, aszott ábrázata jelent meg előtte. Irzut nem tudta eldönteni, hogy vajon a
boszorkány lemerült hozzá az undorító latyakba, vagy csak a lelki szemei elé vetíti diadalmaskodó
képmását valami varázslattal. Tény, ami tény, látta; és bugyborékoló hangját is jól hallotta:

- Aloéithnek hívják, azt, ki most vízbe fojt. Emlékszel rá? Te ölted meg a Nyirok-fennsíkon. Csakúgy,
ahogy őket is itt…

Syamon Kha.
Varree Mok

Cern Okkoru…

Újabb és újabb felpuffadt halálmaszkok jelentek meg Irzut feje fölött; karmos, jéghideg ujjak
tapogatták végig a feje búbján, hogy a következő szívdobbanásban már a haját tépjék. Aloéith nyakán
alvadt vérpatak buggyant ki, ujjai rátaláltak a fuldokló Irzut szemére.

- Nézz rám! - érkezett a parancs valahonnét, átdübörögve a küzdelem szőtte hangkupolán. - Nézz ide
rám! Énrám nézz!

Itt vannak a többiek is:

Ilszethiez Vorg.

Sampa Duor.

Illyérisz Thakoon…

Irzut oldalra rántotta a fejét, amennyire tőle telt, és… fél szemmel belenézett Syra Diamurel ezüstös
szemébe, aminek bogara most a malachit harsányzöld fényével lángolt, szétfolyt és lobot vetett, és…
akárha vadul rohanó hegyi patak lenne, nagy adagokban zúdította át Irzutba a pusztító energiát.

A kathír fuldoklott. Haldoklott és csak haldoklott.

Ennyi időn át?

Már rég halottnak kellene lennie!

Lehet, hogy ez lesz a vég: fuldokolni a gewru pöcegödörben örökkön-örökké?!

Látomások törtek rá: Osheriorsha acélkesztyűs emléküzenete markolászta, szorongatta képlékeny

agyát.

,,Mi?!” Beszélni nem tudott, de ezt hörögte gondolatban.

,,Négyszer nem vágtad el a torkom… igen, elhiszem… de mikor volt az, amikor fojtogattál,
kiszoríthattad volna belőlem a szuszt, és mégis irgalmaztál?”

***

Látomás: álom az álomban. Nehezen áll össze fuldoklás közben.

Terhes nő vajúdik szűk helyiségben. Rácsok, bilincsek, mocskos tömlöc, bűzös szalma, összetapadt
csomókban.

A nő magas, karcsú és nyúlánk, de vállas és izmos. Mézszín haja csatakos, ezüstös szeme magába
nyeli apró, bordó szembogarát. Épp az imént szült, maga elé emeli véres, nyálkás kölykét. A nyakánál
fogva tartja, meg akarja fojtani, pedig még összeköti őket a köldökzsinór.

- Hatodik éve - zihálja a nő -, hatodik éve raboskodom

Jaakhredd várának tömlöcében… Ötször tett rajtam erőszakot apád, a kán… de csak hatodjára fogant
meg bennem átkozott kathír magja…! Meg kéne fojtsalak, fattyú gyermek, ahogy a nemkívánatos
macskakölyökkel teszik… de én inkább életben hagylak. Életben hagylak, de szívem minden
gyűlöletét áttestálom reád. Megátkozlak, kölkem, rád szórom átkomat, hogy soha ne nyugodhass, soha
ne engedjen neked könnyed életet örökölt természeted, ne hagyjon nyugodni az erőszak iránti és a
gyilkolási vágy! Ez lesz a sorsod, átkozott fattyú… átok mérgezze véredet! Átok legyen veled!

- Hagyd azt a porontyot, boszorkány!

Oleg Hadj érkezett az őrök élén, és kitépték kezéből az idő előtt született, megátkozott gyermeket.

***

Irzut Kemmal Jaakhreddi fuldoklott; vaskos tremghorkarok szorították és tartották a mocskos,

kocsonyás víz alatt. És vele szemközt eszeveszetten kacagott és bámult a nő, a mishrén boszorkány,
Syra D’amurel Mishtrell, akit a közmegvetés Osheriorsha néven káromolt, a gewruk támogatójaként.

Osheriorsha: az ő anyja, akit Kathíria nagy kánja, Khigraj

többször is megerőszakolt és kölyköt rakott belé. Őt, Irzut Kemmal Jaakhreddit, akit, ki tudja, miféle
szeszélyből életben hagyott és tizenkettedik évében az udvartartásába fogadott.

És… az a mocskos boszorkány az anyja! Elviselhetetlen már a gondolata is!

“Urcelle!” Irzut szánalmasan, összetörten szólította gondolatban a vén mergenitát. ,,Akarom az alkut!
A testcserét! Csak… vigyél ki innen!”

És érkezett a válasz:

Készséggel, lovag… Legyen kívánságod szerint!

Majd bugyborékoló, csúfondáros nevetés hallatszott.

***

Olyasféle érzés szurkálta a gyomrát, mintha élő, rémült sündisznót nyelt volna. Kavargott a
mindenség; úgy érezte, felfelé repül, fel, valahová magasra, fel a végtelenbe.

Szél.

Szél susog.
Szél neszez halkan.

Szél veri az ablaktáblákat.

Bátrabb lesz, hangja kiteljesedik és megtelik életerővel.

Szél.

***

Irzut kipislogta szeméből a vakságot, és megpróbált felülni, de kísérletét nem koronázta siker. Csak
megvonaglott, aztán visszazuhant a kemény padlóra.

-Nyughass! - mordult rá Regnodor. Melezor követője a fején nyugtatta csizmás lábát. - Maradj már,
te… gyatraság!

- Regn… Regnodor!

A félelmetes khittarán levette ugyan a lábát a fejéről, de csak azért, hogy jó alaposan állon rúgja.
Irzutnak szinte még a fogai is belezsibbadtak.

Oldalra fordította a fejét, és alig karnyújtásnyira egy ismerős arcot látott. Egyenesen belebámult egyik
csatlósa, a mellette heverő Jalaur mészfehérre sápadt arcába. Kedvenc szolgája kajla mosollyal
vigyorgott rá, de nem önszántából. A szépen kikanyarintott mosolyt feltehetően egy tőr véste a
torkába, és már nem is lehetett letörölni onnan. A vér látványosan lüktetett elő a tágra nyitott
sebszélekből, habár minden egyes pihegéssel kevesebb és kevesebb csordogált belőle.

- Ne! - suttogta Irzut. - Jalaur… öreg barátom… neee, neee!

Valamivel arrébb két másik halottat is megpillantott. Egyikük a fiatal fegyverhordozó volt, Mourzen, s
félig keresztben hevert rajta az elf Zimegrevyion. Egyikük sem mocorgott már; de a vértócsa, amely
körülvette őket, még egyre növekedett.

Mi?! Mi történt?! - próbálta kinyögni, de az iménti rúgástól még zsibbadtak voltak az ajkai. Csak
érthetetlen gagyogásra volt képes.

Még ezért is kapott egy újabb rúgást Regnodortól.

No de az őt izgató kérdést feltette valaki más:

- Mi?! Mi történt?! - Ez a valaki felült az ágyon, az arcát dörzsölgette, és hörgő, nyögdécselő hangon
megismételte: - Mi… a Kessith történt itt, Regnodor?!

A beszélő nem más volt, mint ő maga: Irzut Kemmal Jaahkreddi!

- Hogy mi, uram?! - hebegte Regnodor, és már ugrott is az

ágyhoz, hogy segítse, ülő helyzetben tartsa a szédelgő, álomittas, kathír herceget. — Az az átkozott
elf… hogy Melezor szopogatná le a húst a gyenge madárcsontjairól…! Orvul leszúrta Jalaurt és
Mourzent, és a te torkodat is elvágta volna, ha nem ocsúdok időben!

Irzut felült a padlón, és kábán meredt ágyon ülő képmására. Aztán önmagára: hájas testet látott,
dülledő pocakot, rózsaszínű kézfejeket, ápolt körmöket, s csuklótájt barnás ráncokat.

Most villant eszébe: a testcsere!

Ő most a vén Urcelle testébe tért vissza, s az, aki az ágyon éledezik kábaságából, nem más, mint az
áruló…

- Urcelle! - hörögte. - Te rohadék!

Az ágyon ülő Irzut és hatalmas termetű szolgája meglepetten pislogtak rá.

- Öld meg! - recsegte a hamis Irzut. - Elárult. Halál rá!

- Regnodor! - süvítette az igazi Irzut. - Nekem engedelmeskedj! Én vagyok a gazdád! Ő árult el

engem… az ott, az, az a rohadék az ágyon nem én vagyok!

— No persze.

A khittarán kedvesen mosolygott rá, és tett egy lépést felé. Sohasem volt az a fontolgatós fajta.

- Az ott egy démon, ami elorozta a testemet! - kiabálta Irzut, és megpróbált feltápászkodni, de
szokatlan volt neki a nagy túlsúly, és csak idétlenül billegett. - Emlékezz, Regnodor! Én vagyok a te
urad… a legjobb barátod!

-Vágd már el a hájas nyakát! - recsegte a hamis Irzut, és lecsusszant az ágy széléig. A fejét fogta,
fájdalmasan. -Lüktet a fejem a buzi sipítozásától!

-Várj… ő a buzi! Ő a mergenita! Ő a…

- Sssh! - mondta Regnodor, és kivonta kardját. - Kár küzdened, álomkufár!

- Regnodor! Emlékezz már! Emlékezz a Nyirok-síkra! A Khorr Katlanra…! Megmentettem a kibaszott

életed… aztán jót álltam érted Nezuv Nyálpróbáján!

Az ál-Irzut utálkozva csóválta a fejét.

- Kiszívta az emlékeimet ez a gennyes démon! De a hazugságaival senkit nem ver át…

-Te hazudsz, te átkozott! Hamissággal vetted el a testemet!

Az ál-Irzut ásított.
- Regnodor! Mire vársz?

- Regno…

A hájas testbe kényszerült Irzut látta villanni a khittarán kardját, és négykézláb menekült. Visitott,
akár egy vágódisznó. Négykézláb átkotort az asztallábak között a vöröstölgy parkettán, ki a kanapé
mögé. A kard lecsapott, szilánkokra zúzta az asztalt: szőlő, bor, sajt egyaránt borultak. Gazdátlan
szemgolyó gurult Jalaur vértócsájába; a mellorakhi faetruzé.

Irzut megkapaszkodott a kanapé szélében, talpra húzta másfél mázsás testét, és oldalra lódult. A lába
megroggyant; nehezen bírta a súlyt.

-… Regnodor! Kérlek, Figyelj rám…

A khittarán nem próbálta kikerülni a kanapét sem jobbról, sem balról, egyszerűen fellépett rá, és már
készült leszökkenni a túloldalán.

- Emlékezz már, te tulok! - süvöltötte Irzut. - Együtt hágtuk meg Tizmujban azokat a dergán ikreket…
mi ketten, mind a négyet!

- Bah! Sosem jártam Tizmujban.

- Négy hónapja! Egy héttel Nezuv Nyálpróbája után!

- Nem emlékszem. - A khittarán vállat vont. - Mintha… a Nyálpróba lenne az utolsó emlékem…
azután már…

— És legyen ez a vége! - dörögte az ál-Irzut az ágyról. - Öld már meg! Ne nekem kelljen!

Regnodor leszökkent a kanapé túlfelén; csizmája talpa fülsiketítően dördült a parkettán.

Irzut jobbra cselezett, aztán súlyos testét balra lódította. Regnodor kardja ott süvített el a válla fölött,
szinte megcakkozta a fülét.

Fura. Hogy lehet nála a Nezuv-lovagok szemdíszes markolatú szablyája? Amikor elbukta a
Nyálpróbát, le kellett volna adnia. És…

Elbukta a Nyálpróbát?! De akkor… halottnak kellene lennie! Vagy nem?!

Irzut az ajtóhoz vonszolta hájas testét, próbált kirohanni, de azt zárva találta, s nem volt benne a kulcs.
Regnodor vészjóslóan dübörgött utána; nem rohant, de öles léptekkel közeledett, próbálván elzárni az
újabb szökési esélyeket.

Az ablak!

Nyitva volt. Széttárt spalettái között belengedezett egy langyos, száraz áramlat. Itt, a Themsey-ben, a
kontinens közepén, főképpen a folyótlan Zirgában nagy volt a szárazság, ritka vendég volt a frissítő
eső. Most is csak a szél által felkavart por szállt be, nem pedig nedvesség.

Irzut az ablakhoz imbolygott, kibámult. Két emelet magas; túlélhető, ha kiveti rajta magát? Minden
bizonnyal túlélhetőbb, mint az, ha Regnodor odaér a vaskos szablyájával.

- Öld már meg! - recsegte a hamis Irzut. -— Öld meg, és vágd le a nyakáról a talizmánomat!

Nezuv Talizmánja! Ott függött ráncos nyakán.

Irzut megmarkolta, felordított, és mielőtt a khittarán szablyája elérte volna, kivetette magát az
ablakon.

Nem értette, hová lett az a sok víz, az éjszakai özönvíz, mely órákkal ezelőtt még az utcán
hömpölygött, és hintókat sodort el, lovastul.

Aztán rádöbbent!

Illúzió! Ez is csak álom!

***

Bár kezdetben a porlepte utca felé zuhant, valahol félúton

tótágast állt vele a világ. Talán repült, vagy csak lebegett, emelkedett az ég felé? Szédelgett, túl kába
volt még a történtektől. Nem tudta eldönteni.

Aztán azon kapta magát, hogy szilárd felületet érzékel a lába alatt; hatalmas, holdfényes sziklaplatón
állt, egy jókora fennsík szélén. Lent, a mélyben sötét lombok hullámzottak, évszázados fák koronái
bólogattak a süvítő szélnek.

Irzut értetlenül állt. Ameddig csak ellátott, ez az egybefüggő lombozat hullámzott minden irányban. A
gigászi sziklatömb ennek a rengetegnek a kellős közepén emelkedett, jó száz méterrel nyúlva a fák
fölé. Szögletes volt, nagyjából téglatest formájú, bár aligha hihető, hogy emberi - vagy másfajta kezek
- faragták ilyen szabályosra, nem pedig a szeszélyes természet formázta.

A legendás Dolmen-hegy, Mytheronban!

A plató vízszintes volt és sima, hosszában az egy mérföldet is meghaladhatta, keresztben talán ha
kétszáz lépésnyi. A sápadt holdfényben el lehetett látni egészen a túlsó végéig, bár középtájt volt egy
sötétebb rész, aminek a mibenlétét Irzut nem tudta mire vélni. Mintha sudár fák alkottak volna itt egy
kicsiny ligetet, itt, a csupasz, kopár szikla tetején. Hogy hogyan, miként? Csak találgatni lehetett.
Talán gyökereikkel befúrtak a szikla repedéseibe, le egészen az erdei földig, ott találva táptalajt és
vizet. Vagy talán mágia tartotta őket ily hivalkodó pózban?

Irzut mozgást érzékelt e ligetnél, és némi habozást követően - jobb célt nem tudott - arra indult. Léptei
ruganyosak voltak és erősek, mozgásában már nyoma sem volt a hájas mergenita túlsúlyos
vánszorgásának. Megtapogatta önmagát - inas nyakát, szakállas állát, duzzadó karizmát -, és sudár
árnyékát látván is elégedett mordulással nyugtázta, hogy visszanyerte saját fiatal testét: Irzut Kemmal
Jaakhreddiét.

— Csak álom - motyogta. És próbálta kiverni a fejéből a szörnyű emléket. - Csak rémálom volt!

Ahogy közelebb ért a ligethez, jól látta, hogy nem csalódott, amikor mozgást vélt felfedezni. Egy
nagyon magas, palástos alak lépett ki a ligetből - avagy talán a fatörzsek egyikéből olvadt elő? -, és
tett feléje két lépést. Aztán megállt, várta őt.

Ugyanaz a kígyószemű, idegen szépség volt, aki nemrég világosságot gyújtott neki a gewruk
barlangjában. Egyáltalán nem tűnt fenyegetőnek; sőt, sugárzott a lényéből valami megnyugtató
kedvesség és kecsesség.

Irzut fegyvertelen volt, mégsem lassított léptein. Azok után, amiket átélt, már semmi nem rémisztette
el. Megállt a nővel szemközt, és a különös arcot fürkészte.

- Nissmessrakhs… - Beletört a nyelve. Vágott egy kelletlen fintort. — Elnézést! Ha nekem is villás
nyelvem lenne, biztos könnyebben ki tudnám mondani.

A nő elengedte a füle mellett a megjegyzést. Neki sem volt villás nyelve, legalábbis nem tűnt annak,
amikor szóra nyitotta száját. Még csak nem is sziszegett, a hangja lágy volt és dallamos, ám a mélyén
mégis lakozott némi él: akár egy kardpenge virágszirmokkal borítva.

- Itt vagy hát - mondta. — Álmod végső szakaszán.

- Végső? —- Irzut dacosan a fejét rázta; - Ezt többen többször is hitték már… és mégis itt vagyok.
Mondd, mi vár még rám?!

Nissmethsrakhyel Rynnmaste kérdéssel felelt a kérdésre:

- Készen állsz szembenézni Kihívóddal és megvívni vele viadalotokat?

Irzut ellesett a nő teste mellett, próbálván kinézni, mi lehet a liget közepén, mit rejtenek a fák.

- Ott van? - mormogta buzgón. - Ott a Kihívóm?

-A liget mélyén, az Ősforrásnál - felelte a nő. - Téged vár.

- Hát ne várassuk! - sziszegte Irzut. - Bár így, fegyver nélkül, attól tartok, az esélyeim nem túl
biztatóak… de, a Kessithbe is, kit érdekel?!

A nő becsúsztatta balját a palástja alá, és egy fekete pengéjű tőrt húzott elő. A hegyénél fogva a
markolatát nyújtotta a meglepett kathírnak.

- Rynnfullánk! - mondta. - Erős mágiával bír. Átüt bármit:

követ, páncélt, húst, csontokat, még a lelket is.

Irzut érdeklődve nézett fel a magasan lévő arcba. Semmit nem tudott kiolvasni Nissmethsrakhyel
sárga kígyószeméből. Úgy adta oda a kést, akár egy darab gallyat, amit az imént emelt fel a földről.

-Jöjj! - invitálta. - Nézz szembe a sorsoddal!

Elfordult, és nesztelen, surranós léptekkel szinte siklott a liget fái közé. Irzut azonnal utána lódult.

- Csak hogy tudjam… miféle lény vagy te, Niss? - Rynn. -Az, ugye, nem ember? —— Nem. -
Akkor… miféle?

-Jóféle. - A nő csak egy pillanatra hallgatott el, aztán, megelő-zendő az újabb kérdést, hozzátette: -
Most ne velem foglalkozz, hanem magaddal!

A sudár fák koncentrikus körben, három sávban alkották a

ligetet. Nem volt túl sűrű, s bár elég közel álltak egymáshoz a derékvastag törzsek, könnyedén át
lehetett járni közöttük.

A liget közepét egy hatszög formájú vájat határozta meg, egy különös, befelé lejtő oldalú medence,
amelyben kristályos, buborékos smaragdzöld víz pezsgett, forrt, fortyogott, gőzölgött, és a közepén
apró gejzírszökőkút csobogott. Néha félméteres magasságba is felszökött a vékony sugár, néha épp
hogy érzékelni lehetett.

Hat hatalmas kőszék - kőtrónus? - helyezkedett el a medence hat sarkában. Öt ezek közül üres volt, de
a szemköztin egy lehajtott fejű, kámzsás alak ült. Az arcát nem lehetett látni a képe elé lógó
csuklyától.

Nissmethsrakhyel megtorpant.

-Tessék, Irzut, eljött az idő, szembenézhetsz a Kihívóddal.

A kámzsás alak nehézkesen feltápászkodott, aztán egy határozott fejmozdulattal hátravetette a

csuklyáját. A hold odasütött, tisztán lehetett látni az arcát.

Irzut felszisszent, és meghátrált egy lépést. - Nezuv vérére!

Ez… ez…

***

- Igen - felelte csöndesen Nissmethsrakhyel. -— Íme rejtélyes Kihívód, ki háromezer zhíli dukátért
megrendelte neked ezt az álmot.

- Igen - felelte a kámzsás, és sóhajtott. - Irzut Kemmal Jaakhreddi vagyok… a renegát nezuvián.

_ Képtelenség! - sziszegte Irzut, és ujjai összeszorultak a rynnfullánk markolatán. - Ez valami… újabb

csapda?! Illúzió? Testcsere? Mágia?!
-Tudod, hogy nem. - A kámzsás Irzut komoran bámult vissza rá. - Tudod, hogy önmagad látod. Ez a
Lélekviadal: önmagaddal kell megküzdened a lelkedért.

- De… de…

A kámzsás Irzut kissé lehajtotta a fejét, arcára árnyék vetült. Csendesen beszélt, meg-megakadva:

— Miután megloptam rendemet, megöltem egy lovagtársamat és hagytam, hogy hű barátomat,

Regnodort kínozzák halálra helyettem… bűntudattól gyötörve, magányosan, megtörten vándoroltam,
bujkáltam, míg végül halálra vágyva eljutottam Mytheronba, Niss Arborétumába. Neki adtam az
összes rabolt pénzt, amim maradt, s e háromezer dukáttal fizettem le, hogy adjon számomra igazi
megváltást! Azt akartam, hogy öljön meg, pusztítsa el a lelkemet, irtsa ki a bennem lakozó démonokat,
és törölje el baljós létezésemnek még a nyomát is. Ám Niss másképp gondolta ezt. Ő a Zöld Úrnőben
hisz, a Szent Egyensúlyban. Nem pusztít el, míg cselekedeteim mérleg-karjai egy vonalba nem érnek:
meg kell tisztuljak, hogy ugyannyi jót tehessek a világon, mint amennyi rosszat már megtettem. Hát ez
történik, ez az én vezeklésem… a te vezeklésed… a Lélekviadal.

- De még most sem értem!

Pedig részben már igen.

- Azért rendeltem meg ezt az álmot, hogy szembenézzek magammal és megvívjam a legnagyobb
küzdelmet, amit ember csak vívhat: le kell győznöm önmagam.

- Engem?

-Téged. És neked engem. — A kámzsás Irzut hevesen intett. - Bár a feneség az, hogy bármelyikünk
veszít, vele pusztul a győztes is…

hisz’ mi egyazon lélek vagyunk.

- De… ez még mindig csak álom!

-Varázsálom, viadal, melyből csak az egyik fél számára lehetne felébredés. Ám bárhogy is,
számunkra még ez sem létezik.

- De… a barátaink Zirgában… meg az a hájas mergenita… ta-lán tehetnek valamit! Vagy nem?

-Még mindig nem érted. - A kámzsás csak mosolygott, nem bosszankodott. - Sosem jártunk Zirgában,
sem te, sem én. Már az is csak az álom része volt. Csak álmodtad azt, ami Urcelle házában történt.

- És az a mellorakhi atya… a faetruz… a kancsal Ronwin…

—Azt is csak álmodtad. Nem jártál Mellorakhban sem.

- De a barátaim…
- Akik melletted voltak álmodban, rég halottak már, csak te képzelted oda őket. Neked már nincsenek
barátaid. Nem rémlik semmi? Akik korábban kedveltek téged, meghaltak azóta, vagy már
megundorodtak tőled, vagy éppenséggel a véredre áhítozva vadásznak rád.

—Jalaur…

- Mishrének vágták le a fejét évekkel ezelőtt.

- Mourzen… csak egy heveskedő, fiatal kölyök!

- Ó réges-rég ott maradt vérbe fagyva a Trollghart-völgyben a harcmezőn. - A kámzsás Irzut vállat
vont. - Nem emlékszel? Regnodor cimboránkat pedig nem is oly rég égette halálra Nezuv Nyála,
miközben a kínzómesterek azt próbálták kiszedni belőle, hova rejtette el az ellopott háromezer
dukátot… Az öreg, sánta Sukhkahar, akiről azt álmodtad, hogy a mellorakhi mergenitára vigyáz, nos,
ő meghalt két éve a Nyirok-fennsíkon. És Zim, Zimegrevyion, az elf… aki segített neked a lopásban, s
aztán nem átallta a jussát kérni… ő is halott már, őt is csak odaálmodtad Zirgába.

Irzut mereven állt. Amikor az ember önmagával társalog, még ha esetleg hazudik is, felismeri az
igazságokat. Ő is megértette: átlátta már. Valóban ő maga jött ide Niss Arborétumába, félőrülten,
elkeseredetten, magányosan, jobban gyűlölve önmagát, mint bárki mást. A rynn varázslónak adta a
vagyonát, megrendelte magának a megtisztulás álmát: a Lélekviadalt.

- Na és most? - suttogta dacosan. - Mi következik? Mégiscsak megküzdünk, te meg én, még ha

reménytelen is a jó kimenetel?

A másik széthúzta kámzsáját, megmutatva egyszerű zekéjét és nadrágját.

- Nincs nálam fegyver. Én nem harcolok. - Hanyagul megrántotta a vállát. - Megölhetsz, ha akarsz.
Nem fogok védekezni. Bár… mint tudod, ha megölsz, te is velem halsz, de a döntés a tiéd.

Irzut az oldalt álldogáló, magas nőre pillantott. Nissmethsrakhyel érzéketlenül, kifejezéstelen képpel
állt; nehéz volt megkülönböztetni a liget sudár fáiról.

- Mi a megoldás, Niss? - krákogta Irzut. - Szerinted mit kellene tennem ebben a fura helyzetben?

-— Bármi legyen is - felelte a nő. - Magadtól kell rájönnöd!

- Segítek - szólt közbe a kámzsás sejtelmesen. - Van megoldás. Egyikünk túlélheti, és elnyerheti a
megváltást.

- Hogyan?

- Ha egyikünk… önmagát öli meg.

Irzut csapdára gyanakodott.

- Na és ugyan melyikünk?
- Nyilván az, amelyikünknél a rynnfullánk van.

- Hohóóóó! Tudtam!

-Várj, várj! - intette a kámzsás. - Ez nem csapda, esküszöm! Most nálad a fullánk. Megölhetsz engem,
megteheted, engedem-avagy szíven döfheted vele magad. Vagy ha nem tudod, mit válassz, add ide a
fullánkot, s akkor majd döntök én!

Irzut gyanakodva pislogott.

- De-e-eee… nem úgy szól a varázs, hogy ha egyikünk meghal, meghal a másik is… mert ugyanaz a
személy vagyunk?

- De igen. Ám ez itt, ami a medencében bugyog, az Ősforrás, és Nissnek hatalmában áll visszaadni
egyikünk életét.

-Melyikünkét? - A fejét rázta. - Ostobaság, hiszen mi egyek vagyunk!

- Egyazon egész két része vagyunk - helyesbített a kámzsás. - Mást és mást éltünk át nemrég, másképp
vezekeltünk, másra emlékezünk… vannak különbözőségeink.

Irzut eltöprengett ezen. Aztán ismét a magas rynnre nézett, ne-kiszegezve ismételte meg kérdését:

- Melyikünkét?

Nissmethsrakhyel biccentett.

- El fogom dönteni, ha eljön az idő.

Irzut vágott egy grimaszt, aztán hanyag vállrándítással

rámosolygott kámzsás önmagára.

-Vágjunk hát bele!

***

Irzut Kemmal lassan, ráérősen ballagott oda a másik Irzut Kemmalhoz. Tetőtől talpig végigmérte, az
arcát fürkészve, keresve-vadászva a parányi különbözőségeket.

- Nos? — sürgette a kámzsás. - Nálad a fullánk… Mihez kezdesz vele?

Ószintén nézett rá, félelem nélkül tárta szét a karját, odamutatva célpontként domború mellkasát,
csupasz torkát, akárcsak nemrég azok a birkaszerű gewruk a barlangban. - Ha átadnám neked a kést
— tudakolta Irzut-te mihez kezdenél?

A másik zordan rámosolygott.

- Megfontolnám a döntést.

-— Nos… — Irzut ismét vállat vont. - Végül is, meghalni jöttünk ide, nem igaz?

Marokra szorította a rynnfullánkot, és markolatig döfte a fekete pengét a szemközt álló mellkasába, át
a bordák között, a szív közepébe.

Ugyanebben a pillanatban ő is azt érezte, hogy éles penge járja át a szívét, és tudta, hogy a
Lélekvíadal szabályai teljesültek: itt, ebben a szerepben nem lehetnek győztesek.

A kámzsás szó nélkül rogyott össze, és teste súlya kicsavarta Irzut markából a fegyverét. Ő nem is
próbálta megtartani, nem kapkodott utána; várta, mikor ér véget a léte.

Ám a szúrás a szívében csak képzeletbeli volt, és egyelőre nem végzett vele a varázslat sem. Irzut
csak állt, állt, nézte elvérző önmagát, és különös érzések kerítették hatalmába.

Aztán odafordult a némán Várakozó Nissmethsrakhyelhez, és grimaszolt.

- Mi mást várhattál? - Ismét megvonta a vállát. - Elvégre átverés is lehetett volna… tudod, mint
amilyen Urcellével volt.

A nő szótlanul bámult rá, aztán kígyószerű fejét lassan a medence irányába fordította. Annak közepén
méternyi magasra spriccelt fel a smaragdszínű víz.

-Ja, értem - mormolta Irzut rezignáltan. - Végül is, jobb szagú, mint a tremghor pöcegödör…

A medence széléhez lépett, még egyszer a nőre kacsintott, aztán oldalvást belépett a fortyogó, gőzölgő
vízbe.

Azonnal elmerült.

Epilógus

Irzut Kemmal Jaakhreddi talán még annál is morózusabban ébredt, mint ahogy lehunyta a szemét.
Bosszantotta, hogy mozgalmas, megizzasztó álmából semmire sem emlékezett, csak az a nyomasztó,
kietlen utóérzet maradt. Teste merő izzadság volt, zekéje mellrészén és oldalán bűzös foltok
árulkodtak arról, hogy nemcsak a nyálát csorgatta, de talán még hányt is álmában.

Nagyot nyelt, és próbálta megemberelni magát. Rátört egy újabb fáradtságroham, és ő csaknem
összeomlott a súlya alatt. Aludni akart ismét, békésen aludni végre, bármi áron, lehunyni a szemét, és
aludni, aludni, aludni, egyfolytában, órákig, akár napokig is! De nem lehetett.

Nehézkesen tápászkodott fel az óriások számára méretezett, nagy kőszékről, melyben korábban
összegömbölyödve aludt, és nyújtózkodott. Úgy érezte magát, mintha a székek gazdái eljöttek volna
ide, amíg ő szunnyadt, és alaposan megtiporták.

A liget egyik fájából magas, nyúlánk lény bontakozott ki, sötétzöld palástban.
- Niss… - fogadta Irzut közönyösen. Ásított. - Eredményes volt ezúttal a gyógyító varázsálmod?

A nő a ligeten túlra intett.

- Milyennek látod innen az Arborétumomat?

Irzut szokásos vállrándításával felelt:

- Milyennek? Szokványosnak. - Ismét ásított. - Hisz’ azok csak… fák.

-Javulás — biccentett a nő. - Legutóbb még kígyókkal telinek, mérgezőnek, férgesnek és gyűlöletesnek
találtad őket. A ,,csak fák” jelentős előrelépés.

- De még mindig torz látomások kínozzák az elmémet… még mindig nem látom a valós szépségüket,
amikről beszéltél.

- Idővel meglesz az is - vélte Nissmethsrakhyel. - Ez még csak a hatodik kezelésed volt, Irzut, még a
folyamat elején járunk. Türelem! Kapkodni nem kell, csak kitartóan folytatni a terápiát.

— De…

- Shhh! - lehelte a nő sejtelmesen. - Elég a fecsegésből! - Buzdítóan mosolygott. - Jó hírem van,

barátom: Megrendeltek neked egy álmot, Irzut Kemmal…

Készítette:tomB
 Gabriel Sandstone
Infernalizmus kezd knek

A helyiség leveg je fülledt volt, és b zlött, mint egy árnyékszék,

Az öreg tet gerendák alatt dagadt felh kbe gyúlt, kénes füst lassan
hömpölygött végig a boltozat mentén, hátha talál egy rést, ahol
elillanhatna, erre azonban esélye sem volt. Az eresztékeket már per-
cekkel ezel tt eltömte a zöldes, nyúlós mocsok, ami nemrégiben for-
tyant fel a sarokban pöffeszked üstb l, és most megint úgy türem-
kedett el onnan, mint egy különösen ocsmány szappanbuborék.
A szoba máskülönben akár komfortos is lehetett volna - már
amennyiben az emberfia egy hajléktalan troli, aki fel l elbontották a
hidat -, de még ezt a csöppnyi komfortérzetet is elorozta az át-
láthatatlan rendetlenség. Id nként úgy t nt, már a tálakat is csak a
mellé tornyozott szekrények, düledékes polcok, tárolók, ládák és
dobozok támasztják.
A középs rész azonban - eltekintve a földön vörösl rajzolattól -
üres volt. A határozatlanul kacskaringózó vonalak többé-kevésbé egy
pentagrammára hajaztak, éppen csak a szegélyeket egészítene ki valaki
lelkesen hosszú szárakkal, amit l az egész kicsit olyanná vált, mint egy
elkámpicsorodott napszimbólum.
Jelenleg ketten tartózkodtak idebenn - azok ketten, akik ily rút
er szakot vettek a szobán - csendesen, ki-ki a maga dolgával elfog-
lalva.
Egyikük például, egy nagydarab félvér, akit többnyire Gorként
ismertek és szólítottak, egy különösen öregnek t , szakadozott
könyvet bújt, miközben verejtékez fejbúbját törölgette. Apró, közel
ül mangalica szemei sután bukdácsoltak írásjelr l írásjelre, de a fekete
borító közé f zött sárgás lapok tartalmát csak nem tudta kihámozni,
- Ó, Arina, hogy kapnál agyhúgykövet, te senkiházi kis korcs! -
mérgel dött, tehetetlenül forgatva a lapokat oda-vissza, de így sem
 nyert sok értelmet a szöveg. - Harminc arany talentumot fizettem annak
a hólyaghurutos délvidéki idiótának a könyvért! Harmincat!
Tekintete hátravillant apró termet társára, aki éppen azzal fog-
lalatoskodott, hogy egy tálból növényeket halászott el , összerágta
azokat, majd visszaköpte a többi közé. Láthatóan nem zavarták társa
ócsárló szavai.
-Te pedig, mit csináltál? Mit?
- Beledobtam a kazánba! - felelte amaz teli szájjal.
- Pontosan! Beledobtad a kazánba! - csapott le a válaszra a félvér.
- De miért?!
- Már mondtam, Golyófej. Hogy ellen rizzem, vajon mágikus-e.
- A kicsiny n megvonta a vállát. - Nem az!
Gor összeharapta az ajkát, mint mindig, ha nem akart üvöltözni.
Felemelkedett a földr l.
- Persze, hogy nem az! - sziszegte, mint egy lyukas kovácsfújta-
tó. - Nyomorult harminc talentumért hogyan tenne mágikus?
- Az imént még sokalltad, most meg már nyomorult? - Arina, a
Zöld megrázta a fejét. - Néha nem tudok rajtad eligazodni, Gor.
Ésszer tlen és átgondolatlan döntéseket hozol!
Gor arca céklavörösbe fordult, aztán tovább mélyült a padlizsán
lilájába, végül megállapodott valahol a kett között, amit l úgy festett,
mint egy napon meg löttyedt dinnye.
- Éééén? - hörögte. - Én hozok felel tlen döntéseket? Én dobok
bele könyveket a t zbe? És ha felrobban?
- Akkor varázskönyv - felelte Arina. - Épp ez volt a bizonyítás
lényege.
Gor elszámolt négyig - afölött már kicsit összekuszálódott a sorrend -,
de azt háromszor, csak hogy lenyugodjon. A cukros vízzel merevített
hajú mágus érdekl dve figyelte a lelki tusát, miközben egyre a
növényeket rágcsálta,
- Jól van - sóhajtott a félork, és becsületére legyen mondva, a
hangja csak kicsit reszketett. - Akkor meséld el, hogyan fogjuk vég-
rehajtani a démonidézés rituáléját könyv nélkül?
Az apró n megvonta a vállát.
- Fejb l. - Önérzetesen kihúzta magát, bár ez még mindig nem
volt túl sok. - Magam is konyítok kicsit az infernális tudományok-
hoz.
- Akkor tessék, láss neki! - intett Gor nagyvonalúan a rajzolat felé.
Arina feltápászkodott, és a körhöz lépdelt. Kedvtelve nézte a rúná-
kat, amiket rajzolt, emitt egy tulipán, a túloldalt egy egyszarvú, kö-
zöttük meg egy macska púposította a hátát... nem éppen klasszikus
varázsjelek, de azokat személy szerint roppant unalmasnak találta.
- Jól van, kérem a gyertyákat, Gor! - tartotta ki a tenyerét fon-
toskodva, hátra sem pillantva.
A harcos az iszákba nyúlt.
- Négy, meg még félszer négy fekete gyertya, erre még én is em-
lékszem - mormogta.
- Az hat - bólintott Arina -, és jobbára fekete.
Gor ujjai meglassúdtak.
- Jobbára? - kérdezte gyanakodva.
-A fekete dögunalmas! - felelte Arina egy titokzatoskodó mosollyal
a szája szegletében.
Gor rálelt a gyertyákra, és szinte félve húzta el azokat. Három
sárga, két égszínkék és egy jól láthatóan kézzel festett rózsaszín
gyertya pihent a tenyerén.
- Hát ez meg...! - kapott leveg után, de a mágus letorkolta, miel tt
igazán felháborodhatott volna.
- Jaj, jó lesz az! Meglásd, a démon is jobb kedvre derül majd!
Ki is kapta a gyertyákat a lapáttenyérb l, és szorgosan elhelyezte
azokat a csúcsokban, majd meg is gyújtotta mindet. Hamarosan
vaníliaillat keveredett a hárs tiszta illatával - és mindez a szoba ótvaros
zével.
- Relaxációs gyertya - vigyorogta Arina büszkén. - Otthon is
ilyeneket gyújtok, amikor meditálok.
Gornak fogalma sem volt, milyen a guta, de eldöntötte, hogy ha az
megüti, legfeljebb visszaüt.
- Jól van - sz rte fogai között. - Mi a következ lépés? Bedobod az
átrágott komponenst?
- Átrágott komponenst?
Arina követte Gor mutató ujjainak irányát egészen a tálig,
- Ja, hogy az! - felnevetett. - Az a salátám. Elég rossz, kicsit hal-
íz , ezért kiköpködtem!
Az üst fortyogásán keresztül is hallatszott, ahogy az ork szemében
elpattan egy vérér az idegt l.
- Szóval, a következ lépés a varázsszavak elmondása, amivel el -
hívjuk a démont.
- Várj-várj! - Gor sietve vágott közbe. - A könyv ez el tt a lépés el tt
még hosszan taglalt mindenféle óvintézkedéseket, amelyek bent
rekesztik a bestiát a körön belül, megvédenek minket a mentális
behatástól, amivel ki tudjuk…
 - Lárifári - vágott közbe Arína, és már neki is kezdett a varázs-
igének. - Ezerlábú pillangó, liliomfa, hintaló, bogárfelh , mákbomba,
repülj be a zsákomba!
Miközben ezt a mondókát szajkózta, jobbra-balra szökdécselt, vé-
letlenül felrúgta a salátástálat és az egyik kék - „Hársfavarázs" -
gyertyát, beleköpött az üstbe is, csak úgy a hangulat kedvéért. Az
egész nagyon hagyomány bontó, sötét szertartásnak t nt,
Gor a kezébe temette az arcát. Hát ennyi. Az utolsó nyomuk volt,
hogy megtudják, merre is rejt zhet az Istenné Tév Amulett. Hó-
napokat töltöttek azzal amíg kinyomozták, hogy az amulett helyét csak
a démonoktól szerezhetik meg, újabb heteket vett igénybe, míg
hozzájutottak egy sötét kódexhez, amivel démont idézhetnek, és íme,
így omlik össze az egész - egy agyrokkant versike és egy csíp ficamos
tánc frigyében.
Épp ezért döbbent meg Gor, amikor a kör közepén éles - enyhén
fóliás - csörgéssel megnyílt a valóság szövete, és néhány másodperc
alatt, ami egy leheletnyi bepillantást engedett a lávalámpás infernális
bugyrokba, el evickélt bel le egy démon.
A démon vörös volt, és hatalmas - majdnem kitöltötte az egész he-
lyiséget -, és egy derekára csavart törülköz t leszámítva teljesen mez-
telen. Mellkasán bátran göndörödön a dús vérszín sz rzet, a szarvai
azonban nem látszottak egy vélhet en emberb r úszósapka miatt.
Kezében egy kutyányi, sünszer lény, személyes mosdószivacsa.
- Ó, hello! - nézett körbe meglepetten. A r t tekintet érdekl dve
szaladt végig a szoba berendezésén, a rajzolaton, majd a pároson.
Arina sebesen visszahúzódott Gor mögé, és megpróbálta az izmos
félvért el retuszkolni... tárgyalópozícióba.
- Ha-hallgass, infernális lény! — dadogta Gor, és remélte, határo-
zottabbnak t nik, mint amilyennek hangzik. - A hatalmam alatt állsz,
és a mágikus kör foglya vagy, amíg én el nem eresztelek.
- Jaj, de izgalmas! - lelkendezett a démon, izgatottságában maga
mögé hajítva a sünlényt, aki csobbanva merült el az üstben. Közelebb
nyomult, hogy minden szót jól halljon, vaskos patái jócskán a körön
kívül tapadtak. - Hol a mágikus kör?
- Most léptél ki bel le - készségeskedett Arina.
- Ó, bocsánat! - csusszant vissza a démon egy lépésnyit. - Uhm…
kaphatnék egy kis vért?
Gor aggódva nyúlt buzogánya felé.
- Van zsírkrétám. - Az el renyúló, apró, zöld kézben egy kréta
hevert.
 - Piros? Ó, nagyszer !
Amíg Gor kicsit zavartan figyelte, a démon gyors, ügyes mozdu-
latokkal kijavította a pentagrammát, míg végül a varázsjelek halk
zümmögéssel életre nem keltek.
- Így ni! - A párosra emelte tekintetét. - Nem vagytok gyakorlott
infernalisták, igaz?
- Nem, nem igazán - rázta meg a fejét Gor.
- Fekete mise? Gyermekáldozat? - puhatolózott a démon.
- Sajnos, nem.
- Kecske esetleg?
- Én már ettem kecskepörköltet - felelte bizonytalanul a félvér.
- Megteszi - mondta a démon, bár már korántsem t nt annyira
lelkesnek. - Szóval, akkor mit is akartok t lem?
- Hát - kezdte Gor, a démon termetét mustrálgatva -, ha esetleg
lennél olyan kedves, és...
- Ne így! - méltatlankodott a démon. - Kényszeríts az igaz ne-
vemmel! Csináld, légy szíves rendesen!
Gor Arinára pillantott, de az csak vállat vont.
- Honnan a fenéb l tudnám a nevedet? Be sem mutatkoztál! -
fordult vissza a démonhoz.
A démon rezignáltan bámult rájuk,
- Rossz a kör, nem tudjátok a nevemet...
- ...és vacakok a gyertyák is, tudom. - A félvér megrovó pillantást
vetett a cukros hajú mágusra.
- Mondjuk, a gyertya éppen egy kellemes színfolt - ismerte el a
démon. - Relax-varázs?
Arina lelkesen bólintott.
- Bárhogy is, amikor kérsz valamit, a nevemet kell mondanod, hogy
kényszeríthess! - magyarázta kicsit ingerülten a démon. - Matizophepi!
- Rendben hát. - Gor megköszörülte a dolgát. - Szóval parancsolom
neked, Matyizó Pepi, hogy válaszolj!
A démon felhördült, mire Arina sietve kisegítette.
- Azt úgy ejted, Matyi-zoofil! - súgta.
- Bocsánat, engedelmeskedj, Matyi Pedofil!
- Matizophepi! - mordult fel a démon. -A hét pokolra esküszöm,
kimondatom veled rendesen, még ha mángorlóval is kell kipréselem
bel led!
- Jobb, ha nem ingerled tovább, mert kilapít egy mákrolóval! -
küldözött Arina.
 - MÁNGORLÓVAL! - üvöltötte a démon, és végtelen dühében
egyre gyérebb mellsz rzetét tépkedte.
- Mi a pöcs az a mángorló? - értetlenkedett Gor.
- Gondolom, valamiféle kalács! - vélekedett a kis mágusn .
- Mákos - értett egyet Gor.
- Az - biccentett vissza Arina.
- ELÉG! - dobbantott a démon mérgesen, mire a polcokról miniat r
lavinaként indult meg a szemét. - Ha nem kötne a varázs, most ki tudja,
mire vetemednék! Hogy lehet valaki ekkora tutajos paraszt?
- Nem paraszt , csak mostoha körülmények közé kölykezték-
igazított az igazságon Arina,
- Anyád! - hördült fel Gor sértetten.
- Nem hiszem, hogy lett volna. Semmi hasonlóság nincs kö-
zöttünk.
- Most már tényleg elég legyen, vagy letépem a béklyókat… ami-
ket én csináltam - hörögte a démon, de a tény, hogy saját mágiája
fogja vissza, elvette hangja élét.
- Tényleg, miért kötözted le magad varázslattal? - érdekl dött a harcos.
- Hát, én... - a démon szégyenl sen dörzsölte össze patáit. — Kicsit
moccanok erre a lekötöz s dologra.
- Mint mondjuk a sonka? - találgatott Arina,
- Nem a sonka! - mordult fel a démon.
Miel tt még Arina újra kérdezhetett volna, Gor közbelépett. Szinte látni
vélte, ahogy a törülköz lehull, és farkasszemet fog nézni az ördögi
lény nagy, vörös, egyágú vasvillájával.
- Talán hagyjuk is ezt! Akkor most már tényleg komolyan... -
bólogatva nézett körül. - De most tényleg, rendesen, csináljuk végig!
- Oké - bólintott a démon.
- Rendben - értett egyet Arina is.
- Szóval, követelem, Metil... Matilda… Matizo…
A démon némán tátogva súgott neki.
- ...Matizophepi - folytatta Gor (mindenki megkönnyebbülten só-
hajtott fel, még az üstben ázó sünlény is) -, hogy mondd el nekünk,
merre van az Istenné Tév Amulett!
- Fogalmam sincs - vágta habozás nélkül a démon. - Hát ez remek
volt, köszönöm szépen! Egy kérdés, egy válasz, ahogy illik. Én mentem
is!
- Várjál már! - hökkent meg a félvér. - Ennyi?
 - Hát, ja - vont vállat a lény. - Mégis mit vártál? Meleg hógo-
lyót? Miért nem idéztek egy olyan démont, aki feljebb van? Végtére is,
ez csak egy egyszer infernalizmus… kezd knek!

***

Két héttel kés bb, ugyanabban a szobában ketten szorgoskodtak egy

idéz kör körül - de a gyertyák ezúttal sem voltak feketék...
 Benjamin Rascal
Conan él!

Tisztelettel ajánlom e m vet Robert Ervin Howard emlékének,

akinek halhatatlan lelkéb l halhatatlan h sök születtek.
Köszönet érte.

A faluszéli mez n egymás hegyén-hátán feküdtek a foglyok. Lehettek

félszázan, vagy talán valamivel többen. Sáros, szakadt öltözékük vizelett l,
ürülékt l és vérmocsoktól b zlött; arcuk piszkosszürke, eltorzult maszk,
szemükben végtelen fájdalom. Nem kellett ket karámba zárni, nem kellett
melléjük igazán r sem, lesírt róluk, hogy feladták, nincs reményük.
Két fekete b férfi cipelt oda hozzájuk egy mozdulatlan testet. Úgy
dobták közéjük a földre, mint egy döglött állatot: érzéketlenül, undorral.
Megvet en kiköptek, tenyerüket átkozódva ágyékköt jükbe törölték, majd
sarkon fordultak, és elmentek.
Az áldozat magatehetetlenül feküdt, egy fiatal fiú volt.
A foglyok közül néhányan csendben összenéztek, majd egyikük, két
könyökén nehézkesen vonszolva magát, közelebb kúszott. Járni nem tudott,
mindkét lábát térdb l elvesztette, lábcsonkjain egy-egy hevenyészett,
vérmocskos kötés. Bronzszínre cserzett arca halovány volt a
vérveszteségt l, de szemében a kínzó fájdalom mellett még mindig
izzott valami kiolthatatlan t z.
Fél könyökére támaszkodva, nagy nehezen a hátára fordította a
rongybabaként elernyedt fiút, majd jobb kézzel áttapogatta annak testét,
törés vagy seb után kutatva.
- Legalább két bordája eltört - mormogta oda rekedten a többieknek -,
valószín leg több rúgástól vagy ütést l... a bal oldali arccsontja
beroppant... a füléb l vér szivárog, úgy vélem, beszakadt a dobhártyája.
 - He, Swiglass! - kiáltott felé valaki, és egy kulacs hullott mellé
a földre.
A levágott lábú harcos rövid kínlódás árán megkaparintotta a
kulacsot, fogával kinyitotta, aztán óvatosan vizet csurgatott bel le a
fiú arcára. Annak lehunyt szemhéja megrebbent, majd amikor a víz
betört arccsontjához ért, még mindig csukott szemmel felnyögött:
- Ahhh... dögöljetek meg... átkozott... neméd kutyák...
Swiglass szürkére fakult arcán elégedett fél mosoly futott át.
- Él a kölyök! - kiáltotta a többieknek. - És még mindig nem
szállt inába a bátorsága!
- Az jó - dünnyögte valaki félhangosan -, itt szüksége is lesz rá.
Erre nem mondott senki semmit, csak a fiú nyöszörgése hallatszott,
ahogy nagy nehezen ül helyzetbe tornázta magát,
- Mocskos, gyilkos, veszett kutyák! - átkozódott, a fájdalomtól
még mindig lehunyt szemmel. - Csak a csontjaimat törtétek meg,
nem a lelkemet... Megfizetek mindenért, esküszöm!
- Derék legény vagy, öcskös - szólalt meg a mellette könyökl ,
megcsonkított harcos -, de ne esküdözz olyasmire, amit... könnyen
lehet… nem fogsz tudni beváltani.
A fiú kinyitotta a szemét, és a beszél re meredt; ahogy észrevette
a lábcsonkokat, nem tudta leplezni az arcára kiül iszonyatot.
- Hát igen - szólalt meg cinikusan Swiglass -, nem szép látvány,
De mit tehetnék? Ezt dobta a Sors.
- Kinek mi jutott, kapitány - szólalt meg rekedten egy másik
hang. - Mitrára, én például többé nem fogok a kezembe se éles kar-
dot, se puha asszony keblet… s t, még a fejemet sem fogom tudni
megvakarni.
A fiú a hang felé fordult, és eltorzult arccal nézte annak magasba
emelt karjait: könyökb l hiányzott mindkét keze.
Tekintetét elvonta a látványról, de velejéig megborzadva látta,
hogy a körülötte lév k közül valamilyen módon mindenki meg van
csonkítva: legtöbbjüknek vagy a keze, vagy a lába hiányzott. A vá-
gások helyén pedig vagy üszkös, kiégetett sebek feketéllettek, vagy
mocskos-véres kötések vöröslöttek, az emberek arca pedig egyt l
egyig szürke vagy fehér volt a fájdalomtól és a vérveszteségt l.
- Igen, kölyök - szólalt meg a lába el tt fekv harcos -, ez itt a
megcsonkítottak, a megnyomorítottak kompániája.
A fiú dadogva szólalt meg,
- Mind a… a… a… a csatában... vesz… vesz… vesztettétek…
 Nem - vágta rá a másik -, szinte sértetlenül fogtak el bennünket.
Itt, ezen a helyen lettünk megcsonkítva valamennyien.
- És istenigazából - szólalt meg egy hang a tömegb l, maró ön-
gúnnyal - semmi sem veszett el. Amott van mindenki keze-lába,
egy nagy halomba hányva... Még csak egyet-egyet hordtak el a fa-
lusi kutyák.
A testrészekb l álló kisebbfajta domb láttán a fiú térdre rogyott és
öklendezni kezdett.
És a végtagjaiktól megfosztottak közül senki nem tudta kárhoztatni
ezért.
A fiú csak nagy nehezen szedte össze magát.
- És miért... miért tették ezt veletek? - kérdezte rekedten.
- Mi leszünk az elrettent példa, kölyök- felelte komoran Swig-
lass. - Lovakra kötözve a neméd sereg el tt kell járnunk, hogy láttunkra
mindenki szívét elöntse a rettegés, mondván, ím, ily sors vár minden
aquilónra, aki velük szembe mer szállni!
A fiú arcát eddig eluraló iszonyat helyét egyre inkább fekete el-
szántság és gyilkos düh vette át.
- Ezek nem emberek... - sziszegte vicsorgó fogai között, - Ilyet
érz , lélekkel bíró ember nem tesz. Nem tehet! De nincs olyan bestiális,
lélektelen vadállat sem, ami így bánna el valakivel!
A szavaira beálló csendet csak sokára törte meg a kapitány halk
hangja.
- Éppen tizenkét éve annak, hogy Tarascus, Nemédia királya és
a trónkövetel Valerius, a véreskez gyilkos... ezerszer legyen átko-
zott haló porában is... Aquílóniára támadtak. Miután a valkiai csa-
tában Conan királyt stygiai fekete kígyómágiával alattomosan le-
gy rték és fogságba vetették, országunkat elfoglalták, és majd' egy
évig t zzel-vassal pusztították. Nincs egy olyan család sem népünk
ben, aki ne vesztette el volna valakijét a Sárkány Fekete Éve alatt.
De királyunk elszaggatta eltéphetetlennek hitt bilincseit, és seregeit
újjászervezve, megállíthatatlan er vel felszabadította hazánkat. Az
átkozott gyilkos Valeriust nincstelen lázadók rongyos kompániá-
ja szaggatta ízekre, puszta kézzel. A büntetés, amit királyunk a
nemédekre mért, méltó volt az általuk okozott pusztításhoz, évekig
nyögték hadisarcunkat, és fizették nekünk az adót. Ama legy zött
Tarascus mindvégig csak a bosszúra, a visszavágásra tudott gondol-
ni... és mélyen izzó gy lölettel, titokban készül dött.
Itt egy hosszú pillanatra elhallgatott, majd nagyot sóhajtva újult
er vel folytatta:
 - Tizenkét év elteltével pontosan a valkiai csata napján támadott.
Pont akkor, amikor ismét a Sárkány Évét írjuk. A sárkányét, ami a
nemédek aranyszín zászlójának közepére van festve... vérszín bí-
borral. Figyelmeztetés nélkül zúdultak ránk, kardélre hányva min-
denkit, aki él... legyen az akár n , gyermek, vagy aggastyán... és
felégettek minden egyes várost, falut, és magányos tanyát, ami út-
jukba került. Seregünk négy nappal ezel tt rettent csatában ütközött
meg velük. Három napig megállás nélkül dúlt a harc, az éj sem hozott
nyugalmat. Senki nem kért, és senki nem adott kegyelmet... Mitrára...
holttestek borítottak mindent, ameddig a szem ellátott. Engem is a
rám d lt holtak halma alól húztak ki, amikor már félig megfulladtam.
Nem vágtak le ott helyben, mint hittem... ennél sokkal aljasabb
tervük volt velem. Velünk.
- Idehoztak minket, ebbe az eldugott kis faluba, és kushita szol-
gáik azonnal megkezdték a mészárosmunkát. Egy torz lelk neméd
parancsnok döntötte cl, hogy kinek melyik testrészét vágják le, és
élvezettel nézte, ahogy a feketék borotvaéles bárdjaikkal végrehajt-
ják a csonkolásokat. Utána a sebeket vagy kiégették izzó fahasábok-
kal, vagy többé-kevésbé bekötözték, senki nem vérezhetett el. Töb-
bet érünk nekik megnyomorítva, mint holtan... Végül kidobtak
minket ide, erre a mez re. Még r sem kell mellénk, semmit nem
tehetünk, bármennyire nem akarunk, segíteni fogjuk ördögi tervü-
ket. Sem megszökni, sem ellenük vagy önmagunk ellen fordulni
nem tudunk. És ahol majd megjelenünk lovunkra kötözve, ott a leg-
bátrabbak szívét is félelem fogja eltölteni, aki pedig lélekben retteg,
az már félig vereséget szenvedett...
A fiú mindeddig mer en nézte a földet, egy pillanatra sem emelte
volna tekintetét a beszél re, vagy a körülöttük hever kre, de most a
lábai el tt fekv kapitány szemébe nézett.
- Ne hidd, uram, ezt ne hidd! - szólt csendes elszántsággal. -
Vannak mégolyan aquilónok, akiket nem a félelem önt el láttotok-
ra... hanem a büszkeség.
- És miféle különös teremtmények lennének azok, kölyök? - szólt
a többiek közül egy gúnyos hang. - Miféle emberfeletti szívvel és
hittel bíró csodalények?
- Olyanok, jó uram - felelt a kérdez re nézve a fiú -, akik látnak,
nemcsak néznek. Akik nem a megcsonkított testet látják, hanem egy
si szívet. Az olyanok.., mint én.
- Bolond vagy te, fiam - csóválta meg a fejét a szóló.
A fiú fejet hajtott felé.
 - Ezt a te szádból, uram, megtiszteltetésnek veszem. A szememben
mind olyan h sök vagytok, akikhez halandó ember nem ért és nem is
érhet fel soha.
- Dehogy vagyunk mi h sök - morogta a kapitány. - Én tudom,
milyen egy h s. Láttam, ahogy a vakmer Pallantides pusztító ro-
hamra vezeti seregét; láttam egy földre került embere fölött orosz-
lánként öldökölni Trocerót; láttam, ahogy Prosperó egymagában ront
tucatnyi ellenségnek. Mind hatalmas h s harcosok, de mind között
legkülönb Conan király... Féktelenül, félelem nélkül tör el re. Él
ember nem marad meg vele szemben, olyan hihetetlen vadsággal és
er vel forgatja csatabárját, amihez foghatót a világ nem látott... Hogy
lennénk mi mérhet ek ilyen h sökhöz?
A fiú lassan, minden szavát jól meggondolva szólalt meg:
- Tudod, jó uram, tegnap egy, a lovára kötözött bossón íjász ér-
kezett a falunkba... mindkét karja hiányzott vállból... szinte a ha-
lálán volt. Megitattuk, sebeit elláttuk és szenvedést l elhomályosult
tekintete lassan kitisztult, aztán szóra nyitotta a száját. Azt hittük,
félre fog beszélni, fájdalommal és hagymázas rülettel keverve,
vagy olyan gyengén és érthetetlenül fog motyogni, hogy egy szavát
sem fogjuk érteni. De cseng hangon és érthet en szólt, nyelvér l
leperg szavai nem akadoztak, gondolatai pedig olyan tiszták voltak,
mint egy hegyi patak. Elmesélte a csatát... hogy elvesztettük... és
hogy... látta elesni Conan királyt.
- Nem!- hördültek fel szinte egy emberként a megcsonkítottak.
- Nem!
- ...látta elesni - folytatta a fiú rendületlenül -, egy szörny sebbel a
mellkasán. maga is azok között volt, akik köré ugrottak, és védték a
mozdulatlan testét. A bossón nem tudja, mi történt kés bb a királlyal..
- de sejtetni engedte, hogy azt az elszenvedett vágást aligha élhette
túl...
- Túlélte!- dörrent a kapitány. - t nem lehet legy rni! Sem isten,
sem ember nem bírhatja le végtelen életerejét! Túlélte, biztos vagyok
benne!
- Magam is ezt kívánom, jó uram - hajtott fejet a fiú - de a bos-
són nem hitt benne.
- Egy bossón... - szólt egy hang megvet éllel. - Mit is várhatnánk
lük.
- ...nem hitt benne - ismételte a fiú -, de mégis arra kért ben-
nünket, hogy kössük vissza a lovára, tegyünk a nyergére lámpaolaj-
jal töltött korsókat, és egyik nk kísérje vissza a nemédekt l egy ira-
modásnyira, öntsön az testére is olajat, gyújtsa meg, és sújtson rá a
lova farára, hogy közéjük vágtatva él fáklyává váljon..- és annyit
vigyen magával a lángoló pokolba, amennyit csak bír. A kapitány
fektében a korábban szóló harcosra nézett.
- Csak egy bossón, mi, Ralf? - mondta metsz éllel. - Mit is vár-
hatnánk t lük, nem igaz?!
- Megkövetem… kapitány... - hallatszott a csöndes válasz.
- És mi lett vele?
- A falum egész népe odagy lt köré - vette vissza a szót a fiú - és a
végén ki-ki vérmérsékletének megfelel en emelte fel szavát. A legtöbben
azonnal menekülni akartak... ha ezt tették egy harcossal, mit tesznek
majd velünk?... mondták.
- Éppen ez a céljuk az átkozott kutyáknak... - szólt közbe csikorgó
hangon Swiglass.
-...voltak, akik mégis harcolni akartak, védeni a hazájuk földjét
utolsó leheletükig, de voltak, akik ostobának nevezték ezeket, amazok
meg ket gyávának. Ordítozásig fajuló vita lett. Csak én voltam az, aki
magamhoz öleltem a bossón harcos meggyalázott testét, a fülébe súgtam
azt, hogy soha nem láttam még bátrabb embert nála... Majd
kikeveredtem a csoportosulásból, fegyvert fogtam, és vissza sem nézve
elindultam azon az úton, ahonnan jött. Két neméd kutyát sebeztem
meg, miel tt elfogtak volna... az egyik azóta már a halálán lehet. Ha
csak ennyit engedett Mitra, miel tt meghalok... boldogan halok meg.
Szinte fájt a csönd, ami a fiú szavai után rájuk szakadt. Csak nagy
sokára szólalt meg Swiglass, a kapitány.
- Hány éves vagy te, fiam?
- Tizenöt nyarat láttam.
- Apád, anyád, élnek-e?
- Mindketten a falumban, igen - felelte keser en a fiú -, és azt
hiszem, fognak is még sokáig, mert mindketten a menekülés mel-
lett emelték fel a szavukat. Pedig apám az egyik legjobb dárdavet
a faluban, még egy támadó medvét is képes egyetlen egy dobásával
leteríteni. Anyám pedig úgy ért az íjhoz, hogy még a legmagasabban
szálló vadkacsát is leszedi nyilával az égr l.
A kapitány fürkész en nézett a felette álló fiú arcába.
- Megveted érte ket, igaz? - reccsent a szava keményen.
- A hazájuk szólította ket... - csikorogta a fiú - ...és k nemet
mondtak a hívására. Milyen ember az, aki nem ontja vérét örömmel, ha
a szül földjét kell megvédeni?!
 - Nem ezt kérdeztem! dör r e n t a kapitány. - Megveted-e ket?!
Erre válaszolj!
A fiúból kibukott a visszafojtott düh.
- Megvetem, igen! ki á l t o t t a vadul. - Gyáva árulók mindketten!
Fussanak csak a világ végére! Fussanak életük utolsó percéig! Zo-
kogjanak fel minden éjjel álmukban, vígasztalhatatlanul! Soha ne
legyen nyugovásuk, mert cserbenhagyták... mert nem harcoltak ha-
zájukért! Éljenek száz évig, de ne múljon el nap, hogy ne kivánnák
azt, bárcsak itt halhattak volna meg... velünk.
Újra csend támadt, fenyeget .
- Ha lábra tudnék áll ni szólalt meg sötéten Swiglass - most fel-
állnak, megfognám a válladat... és úgy megráználak, hogy minden
csontod ropogna! Tudod te, hogy mit mondtál most: Tudod te, hogy
mit beszélsz?!
- Engedelmével, jó uram... kezdte a fiú, de a kapitány közbe-
vágott.
- Ne „jóuramozz" itt engem! Aki nem tiszteli apját, anyját, annak
a tiszteletére nincs szükségem!
A fiú arca elfeketedett, de f ol ytatt a.
- Úgy vallom, amikor a csatának vége, és úgy t nik, minden el-
veszett, akkor a népnek is fegyvert kell fogni. Mindenkinek, aki él és
mozog, mindenkinek, aki lépni és fegyvert fogni bír! Amikor harco-
sainkat megcsonkítják a csatatéren... amikor falvainkat felégetik...
amikor sem kisdednek, sem öregnek kegyelmet nem adnak… akkor
mindenkinek harcba kell menni! Amikor hazánk földjét idegen seregek
tiporják, amikor rétjeink vöröslenek a vért l, és folyóink holttesteket
sodornak, akkor mindenkinek harcba kell menni! Mindenkinek,
akinek a mellkasában érz szív dobog! Mindenkinek, akit anya szült!
Mindenkinek, akinek egy se is ebben a földben nyugszik! Minden-
kinek, aki ezen a földön szeret valakit! Mindenkinek, akinek gyerme-
ke van! Mert ki védje meg a hazánkat, ha nem mi magunk?!
A fiú utolsó szavait már lángoló arccal kiáltotta... és a kapitánynak
torkán akadt a válasz.
- Kire testálhatnánk ezt a feladatot... - kérdezte újra, megcsön-
desedve a fiú - ...amikor úgy t nik, minden elveszett?
- Tudod - kezdte Swiglass -, egy apának és egy anyának más, k
pont érted és miattad... veled akarnak menekülni! Hogy te élhess!
- Hogy éljek? - kérdezett vissza indulattal a fiu. - Hogy én éljek?!
Hogy élhetnék én így?! Gyáván és futva? Hátra sem nézve, csak a
magam hitvány életére gondolva?
 - Ez nem ilyen egyszer …
- De, az. Számomra egyszer , és olyan tisztán ragyogó igazság ez,
mint a nap! A végszükség óráján nem létezik más válasz, csak a harc,
az utolsó csepp vérünkig! Mert inkább haljunk meg mind bátran a
harcban, mint éljünk gyáván szolgaságban.
Gúnyos nevetéssel kísért taps harsant fel a fiú háta mögül.
-Ha-ha-ha! Szép beszéd volt, kölyök! Bár kissé nevetséges egy
gyerekt l, f leg egy gyávaságáról híres aquilóntól.
Egy neméd vezér állt a közelben, népes kíséretével.
- Pont a hozzád hasonlókat kell leginkább megtörni - folytatta a
neméd. - A többiek pedig megriadt birkanyájként, bégetve fognak
szertefutni. Miként gyáva anyád és korcs apád is oly bölcsen tették
ha-ha!
A fiú ökölbe szorított kézzel, fogvicsorgatva fordult meg... sze-
mében fekete lángok lobogtak.
- No nézd csak, hogy vicsorog a bolhás kis korcs! - gúnyolta a
neméd. - Látni rajta, hogy már legszívesebben a bokámat harapdál-
ná... hogyha nem tudná maga is, hogy igazat mondtam!
...a fiú fejét leszegve, minden izében remegve állt...
- Gyerünk! Mondd hát! - kiáltott rá a neméd. - Mondd, hogy
bátrak! Mondd, hogy nem futnak ki a világból! Mondd, hogy büsz-
ke vagy rájuk! Mondd, hogy nem félnek senkit l! Mondd, hogy har-
colni fognak ellenünk az utolsó leheletükig! Mondd!
A fiú egy szót sem szólt.
- Vagy ha nem mondod - szólalt meg újra immár csendesen a
neméd -, akkor hallgass mindörökre. És fogadd el, hogy nincs olyan
csodalény a földön, hogy „bátor aquilón”.
A megvet en cseng szavakra a kölyök lassan emelte fel lehajtott
fejét, és éjfekete tekintetét a nemedre vetette.
- Tegnap láttam egy megcsonkított bossón íjászt... - szólt halkan,
hangja megremegett. - Karja már nincs, de a lábával még mindig úgy
rugdossa szét a körülötte acsargó neméd sakálokat, hogy azok törött
bordákkal vinnyogva, farkukat behúzva futnak el el le!
- Gondolkozz, mit beszélsz, korcs kutyakölyök! - dörrent rá a
neméd. - Itt egyel re te vagy az, akinek töröttek a bordái!
Szavaira újfent csend támadt.
- Nézz körül! - dörrent a nemed. - Körülötted csupa legy zött,
harcra képtelen hazád fia! És ezek lettek volna a legbátrabbjaitok!
A leger sebbek! És most mind itt hevernek, tehetetlenül, önnön vé-
rükbe fagyva... és várják a halált.
 - Aquilónia h s fiai k! - kiáltotta dacosan a fiú. - Nevük legendává
fog válni az ajkakon, emlékük az örökkévalóságig az emberek
szívébe ég, míg csak egy aquilón is él a földön!
De már nem lesznek sokáig aquilónok, kölyök! Földeteket fel-
perzseljük, mindenkit megölünk, aki ellenünk mer szegülni! Az a
kevés túlél , aki pedig megmarad, örülhet, ha szertefuthat a nagy-
világba és gundermanná, vagy bossónná lehet,.. de nem lesz többé
aquilón! Népeteknek még az emlékezetét is el fogjuk törölni! Kivá-
gunk benneteket Hyboriából, mint egy gennyes kelést! Száz év nem
kell, és már a nevetekre sem fog emlékezni senki.
- Álmaidban, legfeljebb - mordult fel a földr l Swiglass.
A neméd vezér lenézett rá, szemében undor és megvetés villant.
- Lábatlanul tekeregsz, mint egy kígyó - szólt mélyr l jöv gy -
lölettel. - Pont ilyen csúszómászó az aquilón nép is... és ha a fejét
levágod, elpusztul a test. Aquilóniának pedig tegnap óta nincs feje:
akkor vágtuk le a harcmez n Conan királyt.
- Hazudsz, átkozott neméd kutya!
A lándzsa süvítve szelte át a leveg t, és szörny reccsenéssel vá-
gódott bele Swiglass gyomrába. Aquilón kapitány szörny kínok kö-
zött, tekeregve fetrengett a földön, szájából vér buggyant.
- Tanuljatok tisztességet, porev férgek! - acsargott a neméd. -
Egy fajtádbéli sem merészelhet így szólni egy nemédiaihoz! Egyet-
lenegy sem!
A beálló csendben csak Swiglass halálhörgése hallatszott.
- Az a mocskos kimmériai fattyú - folytatta fenyeget en a neméd
- pedig megdöglött a csatatéren! Jobb, ha ezt elfogadjátok!
- Mutasd meg akkor a lándzsára t zött fejét! - harsant egy újabb
hang a megcsonkítottak közük - A fajtád mindig így büszkélkedik a
legy zöttekkel! Mutasd hát! El vele!
A neméd jól hallhatóan a fogát csikorgatta. -A harc után átkutattuk a
csatamez t... de nem találtuk meg a holttestét.
- Azért nem, mert él!
Ujabb lándzsa süvített, hogy elhallgattassa a vakmer t,
- Conan meghalt! - ordította vadul a neméd. - Magam láttam,
ahogy rettent sebbel a mellkasán elbukik! Még ereje teljében sem
élhette volna túl azt a csapást, nemhogy így, vénemberként! Nyilván
a tetemét hívei elvitték a harcmez l, hogy legendává válhasson...
de ezt a hitvány aquilón próbálkozást itt és most, még hirtelenjében
hamvába fojtjuk.
 Szeme kegyetlenné válva elkeskenyedett, ahogy a megcsonkítot-
takon végignézett.
- Hamarosan lóra kötözünk mindenkit, és ti útnak indultok, hogy
a gy zedelmes neméd sereg diadalát és az aquilónok teljes
megsemmisülését hirdessétek. És hogy elmondjátok mindenkinek:
Conan király nincs többé.
- Inkább kapjak én is lándzsát a gyomromba - szólalt meg egy
súlyos hang a megcsonkítottak között -, mint hogy ilyen hazugságot
terjesszek.
- Megoldhatjuk ezt másképp is… - vicsorította ki az összes fogát
a neméd. - Vágjátok ki a nyelvét ennek a kutyának!
Csatlósai már ugrottak is, de az aquilón harcos nyugodt hangja
megállásra késztette ket.
- Nyugalom, nem kell annyira kapkodni! Inkább kiharapom én
saját magamnak, mint hazug szót mondjak ki vele... mert Conan él! -
Azzal arca eltorzult, állkapcsa megfeszült, szája mindkét szélén vér-
patak csurrant, majd egy véres húscsomót köpött ki a nemédek felé.
- Majd meglátjuk, ki törik meg el bb! - ordított fel a neméd. -
Csak azt indítjuk útjára élve, aki elismeri, hogy meghalt a király! A
többinek csak a véres, élettelen torzója fogja hordozni az üzene-
tünket…- Kezdjük is mindjárt! Csonkolók! Hozzátok az els t!
Ágyékköt s, fekete kushiták ugrottak el , és felkapták a legköze-
lebbi harcost, akinek nem voltak karjai.
- Mit mondasz, aquilón csahos? - tette fel neki a kérdést a neméd
vezér.
- Conan él!- dörrent a felelet.
- Rossz válasz... Vágjatok ki a szívét!
Csontropogás, bugyborékolás, szakadó hús zaja hallatszott.., és
még a harcedzett aquilón harcosok között is akadt olyan, aki in-
kább elfordította a tekintetét...
- A szívét varrjátok a szájába és kössétek fel egy rongyos gebére!
Hadd vigye hírünket a hitvány aquilónok közé! Hozzátok a követke-
t! És szerinted, rühes szuka fattya? Mi lett a királyoddal?
- Conan király él!
- Ontsátok ki a beleit! Amíg lovagol, hadd húzza maga után, le-
gyen az éhes farkasoknak egy jó napja! Ha van egy kis szerencséje…
még élni fog, amikor lakmározni kezdenek bel le!
Hersen vágás zaja hallatszott, és egy kínsikoly. Az aquilónok azt
hitték, túl vannak mindenen, már nem kell félniük semmit l, de
most mégis jeges borzongás futott végig rajtuk.
 - Következ legyen a gyerek! - rendelkezett a vérszagtól megva-
dúlt neméd. - Lássuk, milyen bátran szól az acsargó sakálkölyök, ha
megszorítják!
A kushiták már ragadták is fel a fiút, és a megcsonkítottak dühöd-
ten ordítozni kezdtek.
- Velem kezdj, mocskos gyilkos!
- A dögvészes anyádat, te rohadék! Engem válassz!
- Kezdj egy férfival, trágyaev féreg!
- Csak gyerekkel és n kkel szemben vagy bátor, mi?
- Engedd el a fiút! Vigyél engem, hóhérok hitvány ivadéka, te!
De a neméd nem tör dött velük, meredten az el tte álló, lehaj-
tott fej fiút nézte.
- Szólj hát, nagypofájú fattyú... Mondd, hogy Conan halott, és te
élhetsz! Vagy mondd, hogy él, és úgy fogsz megdögleni, mint egy
veszett kutya... saját kiomló beleidet marcangolva.
A fiú halottfehérre sápadva remegett, ha kétoldalt nem fogja egy-
egy vasmarkú kushita, már összerogyott volna.
A neméd hosszan vizslatta a láthatóan az ájulás szélén álló fiút, és
lassan a kiáltozó aquilón harcosok is elhallgattak.
- Nézz a szemembe, és most csaholj, kölyök! - szólt a neméd. -
Mondd ki az igazságot, hogy a vén barbár királyodat levágtuk, mint
a birkát, és futhatsz gyáva apád nyomában, ringyó anyád szoknyá-
ja mellé! Mondd, hogy Conan döglöttebb a dögnél, és utadra en-
gedlek! Mondd, hogy királyod teteme valami árok szélén rohad és
csontjai fölött a farkasok marakodnak! Még kölyök vagy, élhetsz
tovább! Mondd ki hát!
A fiú lassan emelte fel a földr l tekintetét... arca megfeszült, sze-
me összesz kült, ahogy a nemédre nézett... késpengényivé feszült,
halovány ajka tétován nyílt meg, ahogy szólni kezdett.
- Beszéltem tegnap egy bossón íjásszal... - kezdte halkan - …
aki a csatában Conan király mellett küzdött. - Hangja lassan er re
kapott, és egyre jobban megacélosodott. - Mitrára esküdött, és azt
mondta, hogy Conan... túlélte a rettent csapást, amit kapott!
A neméd felhördült, de a fiú nem hagyta, hogy a szavába vágjon.
- Sebesülten kimentették a harc s jéb l, de közben nem hagyta
el magát, és harcra buzdított mindenkit!
- Hazugság! - ordított a nemed.
- Azt kiáltotta: „Ne adjátok fel! Soha ne adjátok fel!"- harsogta a
fiú, és hangja messze szállt a megcsonkítottak kompániája felett. -
,,Míg egy is él közülünk, harcolnunk kell!"
 - Nem igaz!
-„Nem véletlenül van oroszlán varrva a lobogónk közepére! Ti
mind oroszlánok vagytok! Küzdjetek hát úgy, hogy méltók legyetek
hozzá!”
- Fogd be az ocsmány, hazug pofádat kölyök, vagy a torkodra for-
rasztom a szót!
- „Hazánk földje szent! Apáitok már megharcoltak érte, és nektek át
kell adnotok gyermekeiteknek! Tudom, egy sincs köztetek, aki ne ontaná
vérét boldogan egyetlen rögéért! Mert aquilónok vagytok! A legbátrabb
nép, kit e föld valaha a hátán hordott!"
A neméd vezér egyetlen dühödt mozdulattal vágta t rét a kushiták
által lefogott fiú gyomrába... és annak elakadt a szava.
- Hazudsz, kölyök!- fröcsögte a fiú arcába eltorzult fejjel a neméd.
- Egy mocsok, hazug, aquilón korcs vagy! Conan megdöglött a csata-
mez n! A szívét már kivájták a kesely k! Én pedig a tiédet fogom
most kimetszeni.., és még látni fogod, amikor beleharapok!
Süvítve érkezett a nyílvessz , éppen a homloka közepét verte át a
nemédnek. Szeme elkerekedett... a fiú hasába döfött késr l lecsúsztak az
ujjai… és már halott volt, amikor elcsukló teste a földre zuhant.
Az erd szélén egy lobogó hajú, sz ke asszony állt, éppen új vessz t
illesztett íjának húrjára, és vércsesikollyal engedte útjára azt.
...a fiú mellett álló egyik kushita torkából vérgejzír tört el , ahogy a
nyílvessz célba ért.
- Aquilóniáért! - harsant egy dobhártyaszaggató üvöltés.
Egy lovas tört ki a fák közül, karjai nem voltak, lovának gyepl jét a
fogai között tartotta. Arca a halálba men k elszántságával torzult
félelmetes maszkba, míg a lova kitágult orrlyukakkal, lobogó sörény-
nyel vágtatott.
Hirtelen egy pillanat alatt t z futott végig a lovon és lovasán, és
mindketten eleven, lobogó lánggá váltak!
Nem tértek ki, nem zuhantak el a testükbe maró t z okozta kíntól,
törtek tovább el re, megállíthatatlanul. Úgy csapódtak be a nemédek
soraiba, mintha megelevenedett villámcsapás lennének... és a nyeregre
kötött olajjal töltött korsók egymás után robbantak be, és lángot köptek
mindenre és mindenkire.
De ló és lovasa még mindig robogtak, mint akik nem éreznek
fájdalmat.
...mint akik halhatatlanok...
- Conan királyért!- dült újra valaki, és… mintha ez egész erd
rohamra kelt volna.
 Egy medvetermet alak vezette ket hatalmas léptekkel, futtában
dobta dárdáját, izomszakasztó er vel, úgy, hogy az a lángokon és a
rzavaron át, egyenesen a fiút tartó megmaradt kushita mellkasába
szakadt.
A holtan elzuhanó fekete férfival egy id ben a fiú kirántotta a
hasába szúrt kést, és összerogyott.
A megcsonkítottak közül többen azonnal kúszni-mászni kezdtek,
hogy odajussanak hozzá.
Nagy nehezen sikerült odaküzdeniük magukat, és közös er vel fel
tudták támasztani a kölyök fejét.
- Tarts ki, fiú! - szólt az egyikük, rekedten a megindultságtól. - Itt
van már a segítség!
- Ne szólítsd fiúnak - mondta egy másik -, is éppen olyan harcos,
mint mi magunk. Közülünk való.
- Igazad van, megkövetlek - hajtott fejet az el bb szóló. - Bátrabb
vagy, mint bármelyikünk lett volna,
Az ifjú fájdalomtól elhomályosult tekintete kitisztult, és örömt l
csillogó szemmel nézett fel a körülötte lév veteránokra.
- Mindig is olyan harcos szerettem volna lenni... mint ti... - szólt
gyenge, elhaló hangon. - Végül beteljesedett az álmom... Örülök,
hogy anyám... és apám is láthatnak köztetek...
- Apád és anyád? - morogta zavartan az egyik harcos.
- Félrebeszél — felelte komoran a másik -, túl nagy a vérveszte-
ség...
- Nem, nem! - csendült fel a kölyök hangja határozottan. - Nem
beszélek félre! Ott, az a sz ke asszony, az íjjal... aki most is lenyi-
lazott egy neméd kutyát… a z anyám… az apám pedig… t nem
látom most... de volt, aki a támadást vezette...
- Szóval, ez most nem egy sereg... - kezdte ez egyik megcsonkított.
- Nem - felelte a fiú -, k a falumbéliek… valamennyien...
A harcosok elképedve néztek a nemédeket öldökl emberekre: az
egyikük rettent pöröllyel harcolt, és ahova lecsapott, ott péppé zúzott
páncélt, húst és csontot. Másikuk hosszú nyel favágó fejszével, de olyan
er vel, hogy minden csapása után a fokáig szakadt a húsba a fejsze
feje. Akadt, aki cséphadarót forgatott, mások kiegyenesített kaszával
nyársalták fel az ellent.
- Az ott a kovácsunk… - suttogta a gyerek - ...amaz ott favágó…
van, aki nagygazda... mások csak dolgos, kétkezi földm ve-
sek… és most mind itt vannak... valamennyien...
 - Rosszul mondod, testvér - felelte rá az egyik harcos. - k most
mind harcosok, k most egy sereg.
- Méghozzá olyan - vette át a szót egy másik -, aminek nem lehet
ellenállni, mert hazájuk földjét védik... és nem félnek a haláltól.
- Büszke lehetsz rájuk - szólt egy harmadik megcsonkított. -
Bárcsak az én apám és anyám is ilyen bátrak lennének, és ennyire
szeretnének, mint k téged.
A fiú halotthalovány arcára mosoly futott, és lehunyta a szemét.
- Büszke is vagyok... - suttogta. - Bárcsak k is... azok lennének...
rám...
- Fiam!- hallatszott egy b sz ordítás, és egy véres, kormos, med-
vetermet férfi tört át a küzd kön. Egyik kezében baltát, másikban törött
kardot szorongatott: egy csapást a jobbján álló nemed nyakara mert, míg a
balján lév másik mellkasába markolatig döfte csonka kardját.
- Fiam!- ordított fel újra... és már nem akadt senki, aki az útjába
mert volna állni.
Baltája fejér l s cseppekben vér csöpögött, ahogy a megcson-
kítottak közé lépett... és hatalmas vállai megrogytak, ahogy meglátta a
fiú vérben ázó testét.
Térdre rogyott, és magához ölelte gyermekét... aki már nem ölelt
vissza...
...egy vérmocskos asszony suhant mellé, kezében íj, oldalán vesz-
sz kkel teli tegez... mint Mitra egyik harcos angyala, úgy borult a
fiú testére…
Senki sem szólt... az anya és az apa könnyek nélkül zokogtak... és a
megcsonkított harcosok úgy érezték, mintha kést forgatnának a
szívükben.
Üvöltés harsant a küzdök tömegéb l.
- Menekülnek a neméd kutyák!
- Hol van Jarek? Mi tegyünk?!
A sz ke asszony eszmélt el bb... a n k veleszületett, megtörhe-
tetlen erejével és akaratával úrrá lett a múlhatatlan fájdalmon.
- Téged szólítanak... - suttogta a medvetermet férfi fülébe. -
Vezetned kell ket… tovább...
Az apa lassan tért vissza a pokol tornácáról... remegve kapott leveg
után, mint aki sokáig a víz alatt volt... de nem bírta elengedni a fiú
testét, míg az asszony keze végig nem simított az arcán.
Végignézett a megcsonkított harcosok maszkszer arcán, majd
bólintott.
 - Ugye..- vigyáztok rá... míg visszajövünk?
Nem várt választ a kérdésére, és nem is akart senki válaszolni.
Az egyik veterán saját ölébe vonta a fiú élettelen testét… és ahogy
felnézett a medvetermet alakra, a szemében ott volt minden.
Az apa magához vonta, és megcsókolta sz ke asszonyát
- Eljön majd a gyász ideje is... - súgta oda neki - ...de most a harc
ideje van.
- Vezesd ket! - felelte rá az asszony, és megragadta elejtett íját.
-Vezess minket!
A hatalmas, t zben edzett alak magasba emelte vért l iszamós
rettent baltáját.
- Utánuk! - bömbölte, mint egy rettent vérmedve. - Nem állunk
meg, amíg egyetlen nemed is tapossa földünket!
- Utánuk!- kapta fel a kiáltást a sereg.
- Aquilóniáért! Conan királyért! El re!
- Conanért!!!
A medvetermet férfi, oldalán törékeny asszonyával, a csapat élé-
re állt, és rohamra indultak.
A megcsonkítottak kompániája lassan magára maradt... a harci
zaj egyre távolodott t lük.
Körülöttük csupán holtak és haldoklók, füstölg tetemek, né-
hány ég ház maradt.
A halott fiút tartó, cserzett arcú veterán kérges kezével
gyengéden végigsimított a gyermek kisimult arcán.
- Nem hazudtál... nem hazudtunk... - suttogta rekedten. - Amíg
ilyen emberek vannak ezen a földön... addig Conan valóban élni
fog.
 Craig McCormack
Kidd kapitány elveszett kincse

Port Royalt vad, trópusi es áztatta. A kora este érkez orkán meg-
lepetésszer en csapott le az egy évtizede földrengés pusztította és a
már-már újra felépül városra. Az utcákon szemetet, pálmaleveleket
kerget viharos szél kószált. A csatornákban mocskos ár hömpölygött a
kiköt irányába. A fel-fellobbanó villámok fényében kihaltnak t nt a
város. Egyedül az éjjel-nappal nyitva tartó csapszékek lármája árulta el
a néptelennek t település éjszakájában pezsg életet. Ugyan ki is
kívánkozott volna a szakadó es be, amikor a kocsmák mélyén
biztonságban, melegben és remek hangulatban lehetett múlatni az id t?
Egyetlen ember nem vágyott Port Royalban a rum melegére, a
kockajáték izgalmára, egy pipányi bagóra, a szajhák ölel karjára. Ezt a
férfit Argyll McCann-nek hívták, aki a Részeges Vitorlamesterhez
címzett fogadó hátsó udvarán, a pajta árnyékában rejt zött. Az
üzletfelére várt, a titokzatos idegenre, aki mindeddig állta a szavát, ám
a törpe - ahogyan McCann nevezte megbízóját - most késett. A
türelmetlen férfi behúzott nyakkal kilépett az es re, hogy onnan
kémleljen körbe. Szinte azonnal b rig ázott az özönvízszer viharban.
Háromszöglet kalpagjáról patakokban csorgott a víz, köpenye
pillanatok alatt átázott, és mázsás súlyként húzta a vállát. A villám-
fénynél kihaltnak t nt a fogadó udvara, így a férfi visszahúzódott az es
el l a biztonságot nyújtó tet alá.
Ekkor zajt hallott a háta mögül, ezért azonnal az övébe t zött
pisztolyért kapott, és megpördült. A fészer legsötétebb sarkában a
foglya, egy összekötözött kez tengerész horkantott részeg álmában.
McCann közelebb hajolt, megvizsgálta a magatehetetlen embert, majd
megnyugodva felegyenesedett, de ekkor ijedten h költ hátra, mert a
pajta távolabbi sarkában árnyék mozdult.
 - Jó estét, Mr. McCann! - Kellemes bariton hangzott az árnyék fel l.
- Tegye el a fegyverét, t lem nem kell ta rta n ia a megbízható
üzlettársnak!
- Uram! - hajtott fejet McCann, aki a hang alapján azonnal meg-
bízójára ismert. - Már arra gondoltam, hogy a vihar miatt...
Nem jövök el? Ugyan! Egy ilyen vih a r nem lehet akadály, ha
üzletr l van szó. – Az árnyékb l alacsony emberke lépett el . Szorosan
maga köré csavart köpenyt, fején kúp alakú, csatos kalapot viselt, arcát
fekete kend takarta el. Kíváncsian a megkötözött fogoly fölé állt. - Nos,
akkor lenne az? - né z e t t a hortyogó tengerész arcába. - Tehát elcsípte
az utolsót is, kapitány.
- Argyll McCann állja a szavát, urain vigyorodott el McCann.
A mosolytól orcájának bal felét csúfító mély sebhely még visszata-
szítóbbá változtatta sötét szakállal és bajusszal keretezett képét.
Az alacsony emberke szembefordult a kapitánnyal.
- Én is állom a szavam, Mr. McCann közölte, és a köpenye mélyér l
gondosan összetekert pergament húzott el . - Íme, a korzár-pátense,
felsége, Orániai Vilmos aláírásával és pecsétjével
- Köszönöm, uram! - McCann átvette a felé nyújtott iratot, és a bels
zsebébe süllyesztette.
- Mindkett nk számára gyümölcsöz együttm ködésünk ezzel véget
ért - mondta a törpe. - Többé nem találkozunk, remélem. Miel tt a nagy
el dök nyomdokába lép, végezzen ezzel! - Intett fejével a részeg felé. -
Sok szerencsét a vállalkozásához, McCann kapitány! - tette még hozzá,
majd megemelte a kalapját, és kilépett az es be.
Argyll McCann elgondolkozva nézett az es függöny mögött elt
törpe urán. Talán gúnyolódott volna vele ez a mitugrász alak, amikor a
nagy el döket említette? Nem mindegy?! - gondolta rövid töprengés után. A
lényeg itt van, tapogatta meg a szíve fölé rejtett korzár megbízólevelet.
A fogolyra pillantott. Tudta, hogy miel bb végeznie kell vele. De
nem itt. Nem szerette volna, ha gyanúba keveredik, és legközelebb Port
Royal rendfenntartói kínos kérdésekkel ostromolják, hiszen ma este
többen látták, amikor a leitatott hajóslegény társaságában hagyta el az
ivót. Nem akart vesz dni a holttest eltüntetésével, de nem volt ínyére az
sem, hogy a szakadó es ben a hajójáig cipelje a magatehetetlen embert.
Mégis ezt a megoldást választotta.
- Na, gyerünk, pajtás - nyögte, miközben, mint egy zsákot, a hátára
emelte a részeg tengerészt -, ne várakoztassuk sokáig a halakat a
lakomával!
 McCann v á l l á n súlyos terhév e l a kiköt felé indult az ekkorra már
csöndesed viharban.
Igyekezett a sikátorok mélyén, az árnyak között osonni, nem szerette
volna, ha avatatlan szemek fürkészik ki a titkát. Bár tudta, hogy fogja
az ismeretlen tengerész sorsát beteljesíteni, arra azért vigyázott, nehogy
magához térjen részeg álmából. Ma éjjel nem vágyott fogócskázni leend
áldozatával Port Royal elázott utcáin. Ezt az embert is olyan simán akarta
eltenni l á b alól, mint az el eket. Kint a nyílt tengeren, hogy
tengerészhez ill módon haljon meg a világóceánokon kóborló matróz.
Pontosabban, vigyorodott el magában McCann, kalózhoz ill módon.
Elvágott torokkal a cápák eledeleként.
A vihar már elvonult, magával vi tte a foszlányokká tépett es felle-
gek egy részét, csak a szél lódult meg néha óriási er vel. A telihold is
el bukkant a felh roncsok mögül a tintafekete égbolton. Az átázott talaj
párafelh ket lehelt az éjszakába. A kapitány már túl a városon, egy
pálmaliget rejtekében osont. A szél korbácsolta hullámok nem oly távoli,
monoton dübörgése elárulta, hamarosan eléri a kiköt t. Ám ekkor
különös zajra lett figyelmes,
Kenetlen szekérkerekek nyikorgását hallotta. Lecsúsztatta válláról a
halálra ítélt tengerészt a sárba, maga pedig egy pálma törzse mögé
lapult, és a liget fái közt gomolygó párát kémlelte. A nyikorgás
közeledett. McCann köpenye a l á nyúlt, és megmarkolta t rét. Ki lehet
olyan ostoba, aki éjjel es ben kel útra?
A párából egy sötét, tépett vásznú batár bontakozott ki. Két fekete
mén vontatta az ócska szekeret. A lovak bokáig a híg dágványba
süllyedve, megfeszülve húzták a minden eresztékében recseg kocsit. A
cs dörök tomporán szutykos hab csorgott le, orrlikaikon, pofáikon
fáradt párát fújtattak. A szekérbakon egy köpenybe burkolózó alak
gubbasztott. Arcát széles karimájú, fekete kalap árnyékolta. A gyepl t
meg-meglendítve nógatta a lovakat.
- Istenem! - nyögött fel váratlanul a fogoly.
McCann a sárban bever , éppen magához tér férfira pillantott, aki
kiguvadt szemmel leste a sötét batárt. A tengerész tekintetében tébolyult
rémület szikrája gyúlt.
- Hallgass! - A kalóz a fogoly sz á j á ra tapasztotta a tenyerét. - Ha
egyet is mukkansz, elvágom a torkod!
A különös szekér nem feléjük t a r t o t t , és McCann szerint a bakon ül
nem is láthatta meg ket, ám ekkor a fekete kalapos a pálma mögött
rejt k felé fordította a fejet. A fogoly talpra ugrott, hogy bevesse
magát a pálmaliget s jébe, de McCann lerántotta a sárba,
és teljes súlyával a földre szorította. T rének hideg pengéjét foglya
torkához szorította.
- Azt mondtam, hallgass! - sziszegte a minden ízében remeg
tengerész fülébe, miközben a távolodó szekér után nézett, ami már-
már beleveszett a párába. Még látta, hogy a bakon ül figura ismét az
útra fordítja a tekintetét, és még valami mást is észrevett. Valami
boton, vagy valamiféle szerszámon csillant meg a sápadt hold fénye,
amely a fogatot hajtó sötét alak ölében feküdt. Mire azonban McCann
jobban megfigyelhette volna, mi az, az egész batárt elnyelte a
pálmaliget távolabbi végében örvényl pára.
Aztán már csak a fák között kószáló szél susogása és a levelekr l
csöpög víz csilingelése hallatszott,
- Ó, uram - siránkozott a tengerész -, nekem már végem, hiszen
láttam t!
McCann bosszúsan talpra rántotta a foglyát, és ráförmedt: - Mir l
beszélsz?
- Láttam a szekeret... a fogatot...
- Mi van azzal a nyomorult szekérrel? Biztosan egy keresked tért
haza ilyen kés n.
T

- Te is láttad, uram? - kérdezte a tengerész.

- Persze, hogy láttam.
- Ó, uram! Akkor mindketten meghalunk!
- Áruld már el, mir l beszélsz, ostoba!
- A bakon Ankou ült, uram — zokogta a tengerész.
Ankou, a halál ura, emlékezett McCann azokra a gyermekkori me-
sékre, amelyeket a nagyapjától hallott. Az Ankouról szóló történetek
végigkísérték egész ifjúságát is. A Skót-felföldön felcseperedve,
ifjúként Cornwallban nevelkedve, a Bretagne-ban való kalandozásai
során többször találkozott Ankou nevével. Aztán miután Hamburgban
tengerre szállt, hosszú évekig nem hallott a halál uráról
Most pedig látta is.
Nem, az nem lehet! Nem lehetett Ankou, gy zködte magát, hiszen
tudta, mit jelent a szekéren ül Ankouval találkozni egy sötét éjjelen.
A halál közeledtét jelentette annak, aki találkozott vele.
- Ez nem lehetett Ankou - mondta a fogolynak. Hangja nem
csengett valami magabiztosan. Mintegy meggy zésképpen még hoz-
zátette: - A Karib-tengeren vagyunk, ember! Hogy kerülne ide a halál
ura Angolhonból? Részeg vagy, barátom! Különben is csak egy
ostoba gyermekmese.
- Uram! A kaszát is láttam. Ott volt az ölébe fektetve.
 Valóban! Kasza! - gondolta McCann. Az a szerszám, amit látott,
de nem tudta pontosan, mi is az, most bevillant. A kasza pengéjén
csillant meg a holdfény.
Nem, még nem jött el az én id m! – gondolta. Még nem halhatok
meg! Most kaptam meg a korzár engedélyemet a királytól. Most fogok
meggazdagodni. Talán nincs is közöm Ankouhoz. Nem, egyáltalán
semmi közöm hozzá. Ez a tengerész biztosan meg fog halni, neki jelent
meg a halál ura és nem nekem. Ha ugyan nem egy keresked tér
haza szeretteihez ily kés n...
McCann er vel terelte el a gondolatait a problémáról, így vala-
mivel jobban érezte magát.
- Ankou vagy nem Ankou, teljesen mindegy - mondta végül, az-
tán egy jól irányzott csapással leütötte a foglyát, vál l ár a kapta, és
elindult a kiköt felé.
* **

M c C a n n másnap reggel arra riadt, hogy kopogtatnak a kabinja

ajtaján. Rosszkedv en és fáradtan ébredt éjszakai álma miatt, de már
nem emlékezett rá, pedig meg ott bolygatta tudatának legmélyén.
Rémálmának undorító, síkos csápjai még egy röpke percig húzták
volna vissza a valóságból, de sikerült leráznia magáról a rettenetes
kacsokat. El ször nem is tudta, hol van, aztán amikor felült, és
megérezte a hullámok dobálta hajótest himbálását, a kötelek és az
eresztékek nyikorgását, eszébe jutott az el esti kalandja. Vagy az
éjszakai lidérces álmához tartozott a baljós szekér a sötét hajtóval?
Gondolataiból az ismét felhangzó, türelmetlen kopogás zökkentette
ki.
- Jöjjön be! - kiáltotta McCann, és felállt az ágyból.
Kopasz, jól megtermett, középkorú tengerész lépett be a kabin-
ba, akinek jobb szemét fekete kend takarta. William Wilder volt
az, a másodtiszt.
- Uram! Tegnap éjjel azt mondta, ha magához tér a fogoly, jelent-
sem önnek. A fedélközben van megkötözve, de amióta eszméleténél
van, üvölt, mint a fába szorult féreg, és valami Ankouról hadovál.
Állítólag ön is látta ezt az alakot tegnap este, és…
McCann közben felvette a zubbonyát, magára öltötte a kardját,
övébe pisztolyt és t rt t zött. Varkocsba fogta hosszú, barna haját és
éppen a kalapjáért nyúlt, amikor a másodtiszt félbehagyta a mon-
datot.
 - És…? – McCannt nyugtalanság fogta el Ankou hallatán.
- Azt mondta még a fogoly, uram, hogy ön is meg fog halni, mert
ez az Ankou... vagy ki a fene... maga a halál.
- Mi tengerészek vagyunk. Mr. Wilder nem holmi szárazföldi
patkányok, akik hisznek a gyermekmesékben. Vagy ön, Mr. Wil-
der, megijedt talán?
- Nem, uram! Wilder oly hevesen rázta a fejét, hogy megcsör-
rentek a fülébe aggatott ezüstkarikák.
- Helyes, helyes! McCann fejéhe nyomra a háromszöglet kal-
pagját, és a másodtiszt vállára csapott. - Ez az ember, aki a fedél-
közben van, az utolsó Kidd kapitány emberei közül, akiket az óceán
fenekére kell küldenünk. Teljesítettük a megbízónk kérését, Mr. Wil-
der. Megkaptam a korzár engedélyt.
- Uram - csillant meg Wilder egyetlen ép szeme -, ez azt jelenti,
hogy…
- Bizony ám. Mr. Wilder! Mától felsége engedélyével kalózkod-
hatunk. Gazdagok leszünk! Miel tt azonban portyára indulnánk,
hozzák elém azt a fickót!
- Uram, ha jól tudom, a megbízás úgy szól, hogy öljük meg az
embereket - emlékeztette McCannt a másodtiszt.
- Mr. Wilder, bárkinek kiontom a belét, ha arra van szükség, de
ez a tengerész részeg volt tegnap este. Meg akarok gy dni arról
valóban az-e, akit keresünk. Induljon a fickóért!
Wilder elsietett a fogolyért, McCann pedig a gondolataiba merült.
Lelki szemei el tt már mesésen gazdag emberként élt egy para-
dicsomi szigeten. Úgy érezte, célját hamarosan eléri, hiszen hajója, a
Mermaid Of North fürge és er s. A háromárbocos már régen a tulaj-
donában volt. Még keresked ként tett szert a kecses hajóra, amely jó
szolgálatot tett ázsiai útjai során. McCann üzletei azonban több
alkalommal veszteségesek voltuk, hamarosan cs dbe ment, csak a
Mermaid Of North maradt meg neki, és annyi pénze, hogy felsze-
relje a vitorlást fegyverekkel, és tengerészeket béreljen maga mellé.
Néhány kisebb spanyol keresked hajót sikerült kirabolnia és el-
süllyesztenie, de félt az igazságszolgáltatástól, így mindenáron hiva-
talos felhatalmazást akart szerezni a királytól, amelynek birtokában
engedéllyel zsákmányolhatná ki az Angliával hadban álló államok
hajóit. Maracaibo egyik kocsmájában találkozott a törpével, aki min-
den bizonnyal a király embere volt. A törpe azzal a különös feladat-
tal bízta meg, hogy kutassa fel és gyilkolja meg azokat a tengerésze-
ket, akik részt vettek Kidd kapitány utolsó ázsiai útján. McCann
nem értette, mi szükség van erre, de nem kérdez sködött, hiszen a
jutalom II. Vilmos korzár pátense volt. Két hosszú évébe került, amíg
ráakadt Kidd utolsó emberére, és elnyerhette a jutalmát.
Most, hogy végigpörgette magában az elmúlt évek, hónapok tör-
ténéseit, eljutott a tegnapi estéhez, Ankouhoz, a halál urához, és ez a
gondolat újra gondokkal felh zte el McCann homlokát. Miel tt
azonban belesüppedt volna a nyugtalanság, a rettegés marasztaló
posványába, újra zörgettek a kabinajtón. Hívására Wilder betaszigálta
maga el tt az összekötözött kez foglyot,
McCann a napvilágnál jobban szemügyre vehette a foglyul ejtett
tengerészt. A sz ke férfi magas volt és fiatal, de inas testén jól
látszott, már régen kin tt a suhanckorból, Hosszú, göndör haját fekete
szalaggal kötötte össze, állát gondosan nyírt szakáll keretezte. Arca
még nem volt a tengerészekre oly jellemz en napégette és szél
cserzette. Nem sok id t tölthetett még a tengereken, de az imbolygó
fedélzetet már megszokta, ezt jól látta McCann, ahogyan a fiatal-
ember magabiztosan állt a lábán. Mocskos inget viselt, ami valami-
kor talán fehér lehetett, és b rnadrágot széles övvel,
- Hajolj meg a kapitány úr el tt! - üvöltötte Wilder, és a földre
taszajtotta a fiatal tengerészt.
- Hagyja, Mr. Wilder! - szólt McCann. - Kérem, hagyjon ben-
nünket magunkra!
- De, uram...!
- Menjen, Mr. Wilder! Szólítom, ha szükségem van önre. Wilder
távozott, McCann pedig intett a tengerésznek, hogy álljon fel.
- Uram - kérte a fogoly -, nem tudom, mit vétettem. Kérem, ne
bántson!
- Mi a neved, fiam?
- John Davis vagyok, uram,
- Egy ilyen nev i f j ú tengerészt keresek évek óta, aki állítólag
William Kiddel hajózott sokáig. Fiam, tegnap este abban a kocsmában
részegen kérkedtél azzal, hogy Kidd kapitány szolgálatában álltál.
Igaz ez?
- Igen, uram. Igaz, de...
- Nem hazudok neked sem, fiam. Az igazat mondom el, miel tt
meghalsz, mint a többi társadnak.
- De, uram, kérem! - A fiatalember elsírta magát,
- Megbíztak azzal, hogy kutassam fel Kidd kapitány életben ma-
radt társait, és végezzek mindegyikkel. Te vagy az utolsó, fiam.
 - Uram, kérem, ne öljön meg! Tudom, mit akarnak az ön meg-
bízói... Én tudok egy olyan titokról… a kincsr l ami Kidd kapitá-
nyé... Egyedül én tudom...
McCann a fogolyra meredt. Kincs, titok, gondolta. Egyetlen is-
mer je lehet ez a tengerész Kidd elfeledett kincsének? Járja a szóbeszéd
kalózok körében, miszerint Kidd kapitány hatalmas vagyont rejtett el
valahol. Esetleg papírhajót is hajtogathatnék a korzár-pátensb l? Vér és
nehézség nélkül is gazdag lehetek? Miért ne?! De vajon igazat mond-e
ez az ember? Nem csak a b rét próbálja menteni ezzel? Érdemes-e kör-
be-körbe hajózni a világtengereken és elrejtett kincsek után kutatni?
- Mir l, milyen kincsr l beszélsz, John Davis? Angolhonban a
király emberei semmit nem tudtak kiszedni Kiddb l. Felakasztot-
ták alig két honapja. Mit tudhatsz te, fiam, bármiféle kincsr l?
- Uram! Hallott már ugye a Quedagh Merchantról? - Az ifjú
tengerész valamelyest megnyugodhatott. Talán annak reményében,
hogy életben maradhat, bátran nézett szembe McCann-nel, és folytatta
az elkezdett történetet. - A Quedagh Merchant aranyat, ezüstöt,
selymet és más értéket szállított Indiából, amikor Kidd kapitány rajta
ütött.
- Fiam, ne untass ilyesmivel! - vágott közbe a kalózkapitány, mi-
közben fel-alá sétált a fogoly el tt a kabinban. - Ez az akció mindenki
el tt ismeretes. Ha így próbálsz menekülni a végzeted el l, nem lesz
gyors a halálod!
- Rosszul ismerik ezt az akciót, uram - mondta Davis. - A Quedagh
Merchant többszörösen hamis útiokmányokkal hajózott. Ez a
kereskedelmi hajó Jeruzsálem kincseit szállította. Elképzelhetetlenül
sok értéket. Aranyat, gyémántot, ezüstöt, gyöngyöket, szent tárgyakat.
A frigyládát...
- Miiií! - McCann döbbenetében felhagyott a sétálással. Azt hitte,
rosszul hallott, megkérdezte hát: -A frigyládát?
- Igen, uram - bólintott Davis. - Az ön honfitársa a frigyládát
rabolta el a Quedagh Merchanttal együtt. Ezért kellett meghalnia.
Argyll McCann-nel fordult egyet a világ. A frigyláda!- gondolta.
Milyen óriási hatalom kerül annak a kezébe, akinek a birtokába kerül!
Már feltéve, ha igaz, amit ez a Davis nev tengerész állít.
- Miért neked árulta volna el Kidd, hová és milyen értéket rejt el?
- Én bukkantam a Quedagh Merchanton a frigyláda rejtekére.
Én szóltam a kapitánynak. Ketten szálltunk csónakba, amikor el-
rejtettük a többi kincs egy részével együtt, de hol jártunk akkor,
arról fogalmam sincs. Kidd a saját kezével rajzolta le a térképet.
 - Te... te láttad, megérintetted a frigyládát? - McCann próbálta
magát Kidd és Davis helyébe képzelni. A frigyláda elképzelhetetlen
hatalmat jelent, és mégis képesek voltak megválni t le.
- Színarany az egész, uram - lehelte Davis áhítattal. Úgy írta le a
szent tárgyat, mintha most is maga el tt látná. - Alig nagyobb egy
tengerészládánál, mégis nehéz. A tetején kiterjesztett szárnyú keru-
bok térdelnek. A z . . . az egésznek valamiféle b vereje van. Képtele-
nek voltunk megérinteni, be kellett burkolnunk durva pokrócokba.
Csodálatos az egész, uram...
- Miért nem kellett Kiddnek a szövetség ládája?! - McCann nem
értette, miért nem vette magához Kidd kapitány a frigyládát, miért
halt meg inkább az akasztófán. - Hazudsz, Davis, hiszen a hatalom,
amit a láda rejt, a világ urává teheti a gazdáját!
- Ó, uram! - Davis szemmel láthatóan megrémült, alig bírta ki-
nyögni a szavakat. - Kidd kapitány azt mondta, hogy... a láda gazdája
Isten. Csak Isten céljait szolgálja a szövetség ládája. Halandó ember
ezt nem foghatja fel ésszel. A ládát megpróbálni birtokolni, az maga
a... a téboly, az iszonyat. Az a láda... különös dolgukat képes tenni a
halandókkal... A szentírásban is benne á l l .. . Ezért is rejtette el Kidd
a világ szeme elöl.
- Azt állítod - merengett McCann a szakállát dörzsölgetve,
egyedül te tudod, hová rejtette el Kidd a ki ncseket ... a frigyládát?
- Igen, uram - felelte Davis. - Azt állítom... Istenre esküszöm...
- Isten! Hah! Isten nem létezik! Esküdj az életedre, ostoba!
- Esküszöm, uram...
- Hol a térkép? Hol van az a hely?
- Uram, kérem - rimánkodott a fogoly -, ugye, nem fog bántani?
- Hol a térkép? - kérdezte újra McCann, és még hozzátette: - Ha
id húzás reményében azt mondod, a fejedben vagy az óceán túlol-
dalán, és megpróbálsz becsapni, szörny halált halsz!
- Nem a fejemben van a térkép, és nem a világ másik végén, uram -
adta meg magát Davis. - Kidd kapitány tetoválta a hátamra a saját
kezével.
McCann Davishez ugrott, és a földre teperte. A tengerészre térdelt,
majd t rével felhasította hátán az inget. Valóban, határozott
vonalakkal egy sziget körvonalai voltak a b rbe tetoválva, mellette
számadatok, megjegyzések. A sziget belsejébe itt-ott ismeretlen je-
lentés jeleket rajzoltak. A sziget jobb fels sarkában egy szélrózsa
látszódott, az egész ábra fölött pedig felirat: Tölgy-sziget, Mahone-
öböl, Új-Skócia.
 - Kérem, uram sírt a fiatal tengerész. - Ne öljön meg! Átkozott
lesz az, aki er vel elveszi Kidd kapitány titkát! William Kidd
megígérte, hogy eljön a t ér képéért, akár a hátamon lesz még, akár
máshol...
- Azt az embert fellógatták!
- Nem, az nem ! Kidd él!
- Elég az ostobaságból! John Davis! - szólította fel a foglyát Mc-
Cann még mindig a fiatalember hátán térdelve. - Megesküszöl az egy
él istenre, hogy az a kincs... a frigyláda ott van, ahol a tetoválásod
mutatja?
- Ne öljön meg, uram!
- Nem öllek meg, esküdj!
- Istenre esküsz…
- Hagyd ezt az istenes ostobaságot!
- Uram! Vigye a kincseket, nem kérek én abból semmit...
- Esküdj, hogy ott van!
- Esküszöm - nyögte Davis,
McCann a tengerész nyakához illesztette a t rét, és miel tt az egy
szót is szólhatott volna, fült l fülig elmetszette a torkát.
John Davis kiáltani próbált volna, de csak belebugyborékolni tu-
dott saját elszök vérébe. Az átvágott torokból széles sugárban ömlött
a vér. McCann felállt a még rángó testr l, és úgy szemlélte a m vét.
Megvárta, amíg Davis kileheli a lelkét, aztán újra a most már
mozdulatlan test mellé térdelt. T rével körbemetszette a b r-térképet,
majd körmét a felhasított b r alá er ltette, belekapaszkodott és tépni,
húzni kezdte. Hersegtek, recsegtek, pattantak a szövetek, ahogyan
McCann tépte a halott tengerész hátáról a b rt. Miután meg-
szabadította Davist a tetoválásától, tengerészládájából tiszta gyolcsot
vett el , megtörölte a kezét, felitatta a lenyúzott darabról a vért, be-
letekerte a kend jébe, és a kebelébe rejtette a korzár-engedély mellé.
Ezután újra a ládája mélyére túrt, felbontatlan rumos palackot vett
el . A fogával kitépett dugót a sarokba köpte, majd jókorákat kortyolt
az italból. Csak ezután kiáltott Wilderért.
- Uram?! - Wilder a padlón hever véres test láttán megtorpant az
ajtóban, egy pillanatra még a lélegzete is elállt. Elszörnyedve bámulta
a vértócsában fekv , megnyúzott halottat.
- Mr. Wilder! - reccsent a másodtisztre McCann. - Takaríttassa el
ezt a mocskot!
- Igenis uram! - A félszem kalóz sok szörny séget látott már
életében, de csak nehezen tudta elszakítani a tekintetét a mészár-
székre emlékeztet kabinról. Félve még a kapitányára pillantott,
majd távozni készült, hogy teljesítse a parancsot.
- Mr. Wilder! – szólt a másodtiszt után McCann. – Amint elhagy-
tuk a Karib-tengert, fordítsa a Mermaid Of North-t észak felé! Új-
Skóciába megyünk.
- Új-Skóciába? Wilder elcsodálkozott. - De hiszen a király engedélyével
az összes spanyol keresked hajót kifoszthatjuk, amely a karibi térségb l
az Óvilág felé indul.
- Hallotta a parancsomat! Északra hajózunk. Bízzon bennem, Mr.
Wilder! Gazdaggá fogom tenni!
- Értem, uram, igenis! Köszönöm, uram!

***

A Mermaid Of North háborítatlanul, dagadó vitorlákkal haladt

észak felé már hosszú napok óta. Az ég tiszta volt, a tenger nyugodt,
egyenletes délkeleti szél fújt. Indulásuk ötödik napján, a Karib-tengert
elhagyva futottak csak bele egy kiadós és tartósnak bizonyuló viharba.
Azon a napon már benne jártak a délutánban, amikor az addig
pengeéles horizont veszített a kontúrjaiból, egyre elmosódottabbá vált,
majd néhány perc alatt a látóhatár peremén súlyos ködök emeltek magas
falat a nyugtalanabbá váló tenger fölé. A szél hírtelen ült el. Az eleddig
dagadó vitorlák most petyhüdten lógtak. A tengerészek feszülten
bámulták a látóhatáron összes söd koromszín fellegeket. A szél újra
fel-feltámadt mind nagyobb er vel, az óceán hullámai haragosabban
csapdosták a hajó oldalát. A feszül vásznak hol megdagadtak, hol a
keresztrudaknak csapódtak, majd kisimulva lefittyedtek. Aztán újra
megdagadtak, és ismét kisimultak. A horizonton feketéll fellegek rült
szelek szárnyán közeledtek a Mermaid Of North felé. A felh k hasa az
óceán ekkor már tajtékzó hullámait súrolta. Az orkán belsejében
villámfények lobogtak. Az égbolt elsötétült, eleredt az es is, és a vihar
teljes erejével lecsapott McCann hajójára.
Az er s Mermaid Of North azonban jól állta a megpróbáltatásokat.
A hajótest nyöszörgött, fel-alá bukdácsolt a felkorbácsolt, tajtékos szél
hullámokon, de kitartott. A kapitány a tatfedélzeten, a kormány mögül
figyelte az id járásban beállt változásokat.
- Mr. Wilder! - McCann igyekezett túlüvölteni az orkán bömbölését.
- Vonják be a vitorlákat! Mindet, gyorsan!
 - Igenis, uram! Wilder pálcával a kezében ugrott a középs fe-
délzeten összegy lt tengerészek közé. - Gyerünk, gyáva, lusta disz-
nók! - ordította, és dühösen pálcázta a félelemt l reszket embere-
ket. - Fel az árbocokra, minden vito rlá t bevonni!
McCann rendíthetetlen nyugalommal figyelte a tengerészeket, akik
az elemekkel dacolva, és félelmüket is legy zve a magasba hágtak a
köteleken. A kapitány arcizma sem rezdült, amikor az el árboc kereszt-
vitorlarúdjáról a hajón átcsapó víztömeg lesodort két tengerészt.
McCann a vastag es függönyön keresztül is látta, amint Wilder felé
fordul, és kérd tekintettel mered rá, de csak intett neki, hogy
folytassák a munkát.
A kalózkapitány szeme el tt az a mérhetetlen kincs képe lebegett,
aminek javát a frigyláda jelenti. A szövetség ládája, amely lerombolta
Jerikót, amivel , Argyll McCann a világ ura is lehet. A férfi a szíve
fölé helyezett térképre tapintott. Megnyugodott, amint megérezte az
emberi b rre rajzolt térképet a bels zsebében. A térképet, mely a
meggazdagodásához vezet egyetlen utat jelenti. Álmodozásából a
fedélzeten átcsapó óceán szakította ki.
A vihar újabb rohama oldalról érte a Mermaid Of North testét. A
hajó veszélyesen oldalra billent. Rögzítetlen hordók, ládák sodródtak a
fedélzeten átrohanó víztömeggel az óceánban. És egy újabb tengerész.
- Fordítsd balra, és tartsd a hajót szélirányban, ostoba! - kiáltott
McCann a kormányosra, aki minden erejét összeszedve tartotta a
kormánykereket.
Az orkán az els napon tombolta ki minden dühét, majd három
napig hol feler södött, hol gyengült az ostroma. McCannt nem ér-
dekelte a vihar, sem a veszteség, legyen az akár tárgyi, akár emberi.
Nem érdekelte, hogy az orkán letérítette ket az eredeti útvonalukról,
csak minél el bb el akarta érni az észak-amerikai partnak azt a részét,
ami annyira vonzotta. Ha nem az árbocokon, akkor a szivattyúk
mellett dolgoztak éjjel-nappal az emberek. A negyedik nap reggelén
der s, száraz nap köszöntött rájuk. McCann meghatározta a
helyzetüket, majd korrigálta az irányt, hogy visszatérhessenek a helyes
útvonalra. Hamarosan jó széllel, dagadó vitorlákkal folytathatták az
útjukat Észak-Amerika partjai mentén.
Már jóval a Hatteras-fok fölött járhattak, amikor a f árboc kosa-
rában figyel tengerész hajót jelzett.
- Spanyol lobogó alatt hajózó tréder, uram - kiáltott le az rszem
McCann-nek.
 - Szóval keresked hajó - morogta a kapitány.
- Vitorla nélkül sodródik keleti irányban, uram.
- A vihar sodorhatta ilyen távol a megszokott keresked -útvo-
nalakról - mondta McCann. - Minden bizonnyal a sérüléseket ja-
vítják.
- Megtámadjuk, uram? - kérdezte Wilder, és reménykedve a kö-
rülöttük dolgozó legénység néhány tagja felé kacsintott. A tatfedél-
zeten álltak, de a másodtiszt szavait a fedélzeten munkálkodó többi
tengerész is meghallotta. Kíváncsi és reményked pillantások for-
dultak McCann felé.
A kapitány végignézett az emberein. Állig felfegyverzett rablóban-
da, állapította meg. Legtöbbjük hosszú és veszélyekkel teli éveken át
hajózik már velem. Gazdagságot ígértem nekik. A bels zsebében
rejl térképen kívül most jutott eszébe a mellette lév korzár-enge-
dély is. Erre várt két évig. A térkép mutatta útvonalat követve azon-
ban kisebb kockázattal és nagyobb hatalommal járó zsákmányt
szerezhet. Ez a spanyol tréder apró falat ahhoz képest, ami utunk vé-
gén vár reánk, sz tte tovább gondolata fonalát. Reám. A Tölgy-szi-
geten beteljesíthetem az ígéretemet. Az emberek ott megkapják a ju-
talmukat.
- Nem, nem támadunk - jelentette ki végül McCann. - Folytat-
juk az utunkat északra.
A legénység a tatfedélzet lépcs feljárójához sereglett, néhányan
hangosabban morgolódtak.
- De, uram! - szólt valaki. - Itt a lehet ség. Talán veszteség nélkül
elfoglalhatjuk ezt a sérült trédert. Gyerekjáték lenne az egész…
- Nem! - kiáltotta McCann. - A parancsom az, hogy...
- Többen azt akarjuk, hogy menjünk a tréder után. - Egy fejken-
s, tetovált fels test tengerész kiáltott fel a csoportból McCann-
nek. A tengerész övébe két pisztoly és egy szablya volt t zve. A férfi
fenyeget en megmarkolta az egyik l fegyver agyát, csizmás lábát
pedig a lépcs feljáró els fokára dobbantotta.
McCann végignézett a tatfedélzet tövében összegy lt, morgolódó
embereken. A mellette álló Wilder is értetlen képet vágott az el
döntés miatt.
- A kapitány én vagyok! - dörögte McCann. - Én döntöm el, hová
megy a hajó! Azt azonban megengedem, hogy a tréder után menjen,
aki akar! - Villámgyorsan el rántotta a pisztolyát, és az elé-
gedetlenked tengerészt mellkason l tte. - De úszva! - tette hozzá. -
Óhajt még valaki a tréder után menni?
 A tengerészek lehajtott fejjel hallgattak. Wilder ocsúdott el ször.
- Munkára, emberek! ordította. - Vízbe ezzel a mocsokkal! -
Mutatott a szíven l tt tengerészre. - A kapitány parancsa: irány észak!
McCann alig aludt valamit a néhány nappal ezel tti vihar kitörése
óta, így a hajót Wilderre bízta, maga pedig aludni tért a kabinjába.

***

McCann szíve a torkában dobogott, amikor magához tért újabb

lidérces álmából. Hideg verejték áztatta el a hátát, az arcát. Fázott.
Nyitva volt a kabinablak, szikrázó napfény és friss, tengeri leveg
árasztotta el a kicsiny szobát. Valaki er teljesen dörömbölt az ajtón.
- Uram! - Wilder hangja hallatszott tompán az ajtón túlról. - Már
egy ideje kopogok, de nem válaszol és zárva az ajtó. Minden
rendben?
- Igen, Mr. Wilder - dünnyögte McCann, miközben felöltözött -,
minden rendben.
- Uram, elértük Új-Skócia partjait. Várjuk a parancsát.
- Az meg hogy lehet...? - Nem értette, hiszen úgy gondolta, az
imént feküdt le. Egyáltalán nem érezte magát kipihentnek, tagjaiban
ólmos fáradtság ömlött el.
- Napokig aludt, uram - magyarázta a másodtiszt -, nem mertem
felébreszteni. Jó széllel haladtunk, szerencsénk volt.
McCann keresztüldübörgött a fedélközön, és a tatfedélzetre sietett.
A saját szemével akarta látni a szárazföldet.
Olyan közel voltak a félszigethez, hogy távcs nélkül is láthatta a
partot ostromló habcsipkés hullámnyelveket. A Mermaid Of North a
parttal párhuzamosan siklott nyugati irányban.
- Tartsuk az irányt! - mondta McCann a kormányosnak, majd hogy
jobban szemügyre vegye a szárazföldet, szeméhez illesztette a
távcsövet, és a partszegélyt tanulmányozta. - Hajózzunk át a félsziget
nyugati oldalára, ott haladjunk észak felé, amíg nem szólok.
Elégedetten összetolta a távcsövet, és hosszú órákon keresztül állt
mozdulatlanul a taton, ahonnan figyelemmel kísérhette Wilder és a
legénység tevékenységét.
Kés délután volt már, amikor Wilder megszólította. - Uram, talán le
kellene horgonyoznunk. Az emberek közül többen azt állítják, nem
biztonságos a partközelben hajózni a zátonyok miatt. Több hajó is
elsüllyedt már e partoknál.
 - Mr. Wilder! Itt nem vetünk horgonyt. Behajózunk a Mahone-
öbölbe, ahol egy ideig rejtve maradhatunk a nemkívánatos tekin-
tetek el l.
- A Mahone-öbölbe, uram? – kérdezte egy a közelben dolgozó
tengerész McCannt. – Már bocsásson meg, uram, amiért engedély
nélkül szólok, de nem biztonságos az a rész, uram. Százszámra
vannak ott a kisebb-nagyobb szigetek, köztük pedig alattomos
sziklazátonyok húzodnak. Átkozott egy hely az, uram. Magam is
majd’ odavesztem tavalyel tt. ....
- Jöjjön ide, tengerész! - intette közelebb McCann kotnyeles em-
berét. Benyúlt a kabátja bels zsebébe, és a tatárbochoz rögzített hor-
dó tetejére gördítette ki a gyolcsba tekert térképet.
Wilder és a közelebb lép tengerész is hátrah költ a szörny lát-
ványtól.
Mindketten felismerték a lenyúzott emberi b rt. A b rdarab nyál-
kás, ragacsos volt, de McCann mindezt mintha észre sem vette vol-
na. Kiigazította a b zl emberi maradvány begy dött szélét, és a
tetovált térkép egy pontjára bökött.
- Itt vagyunk most - mutatta, majd odébb helyezte ujját -, és ide
tartunk, erre a szigetre. Lá t j a, tengerész? Egy árva zátony sincs a
térképen feltüntetve. Tiszta az ég, békés a tenger, két óra múlva
kikötünk ezen a szigeten.
A tengerész valami ,,igenis, uram”-félét motyogott, majd keresz-
tet vetett, és f hajtva visszasietett a munkájához.
McCann szeme sarkából látta, amint Wilder átpillantott a hajó
jobb oldalán t úl i horizontra, ahol a nap vörösen lángoló korongja
éppen ráült az Atlanti-óceánra, hogy majd nem sokkal kés bb
alámerítkezve nyugovóra térjen. Nem bízik bennem, gondolta Mc-
Cann, és tovább figyelte a mellette álló férfit. A másodtiszt nyug-
talannak t nt, szólásra nyitotta a száját, de végül csendben maradt.
McCann újra a kabátjába rejtette a térképet, és a még mindig fe-
szeng Wilderre mordult.
- Ki vele, Mr. Wilder, mi nyomja a begyét?
- Uram, talán mégsem kellene megkockáztatni napnyugta után az
öbölben való hajózást.
- Elegem van a gyávákból, és elegem van a lázongókból is, Mr.
Wilder. Akinek nem tetszenek a döntéseim, szabadon távozhat. Én
minél el bb gazdag akarok lenni, Mr. Wilder. Amennyiben ön is
velem akar tartani a kincshez, úgy viselkedjen bátor másodtiszt mód-
jára, fogja be a száját, és tegye a dolgát, különben saját kezemmel
korbácsolom meg, vagy egyszer en csak lelövöm, mint a minap azt
a lázongó mocskot!
A kapitány az utolsó szavakat már fogcsikorgatva és Wilder fü-
léhez közel hajolva acsarogta. Aztán szó nélkül hátat fordított a le-
forrázott másodtisztnek, és újra a part tanulmányozásának szentelte
a figyelmét.
Már er sen szürkült, amikor McCann benavigálta a Mermaid Of
North-t a Mahone-öbölbe. A legénység szeme el tt kisebb-nagyobb
földdarabok t ntek fel. Némelyek alig-alig emelkedtek ki a tengerb l.
A szigetek között néhány helyen csipkézett sziklaszirtek magasodtak
a habok fölé. McCann aggodalmasan tekintett a sötéted égboltra;
talán sötétedés el tt még odaérek, gondolta. Egy óra múlva az éj leszáll-
takor ismerte csak be magának, hogy valóban elszámította magát. A
sötétben, a csillagok halovány fényénél már látni lehetett a szigetet,
legalábbis talán a kétmérföldnyire lév part sötét sávját. McCann
parancsára minden tengerész árgus szemmel figyelte a sötét vizet,
hol emelkedik ki a tengerb l egy-egy szirt.
- Sell k! - kiáltotta valaki a hajó jobb oldali palánkja mellett. A
legénység minden tagja odatódult, hogy láthassa a csodát. McCann
is áthajolt a korláton, és a hajó melletti sziklaszirten hever alakokat
figyelte. A csillagok gyönge fényében is jól kivehet ek voltak a
halfarkú lények. Els pillantásra minden vízi lény n nem nek
látszott. Legalább kéttucatnyian ültek, heverésztek a köveken. A
hosszú hajú sell k mindegyike virágkoszorút viselt a homlokán,
nyakukban pedig ritka kagylókból készített láncot. Fels testük me-
zítelen volt, hal farokban végz , deréktól lefelé pikkelyes testük
gyöngyház fényben tündökölt a csillagok ragyogásában. Ez káprázat,
gondolta McCann. Sell k csak a mesékben léteznek.
Mintha gondolatait cáfolni igyekeztek volna, a sell k közelebb
csúsztak a nedves köveken, és csókokat dobáltak, integettek az ket
figyel tengerészeknek. A hajósok ujjongva fogadták a hableányok
üdvözlését.
Wilder lépett McCann mellé.
- Hableányokkal találkozni balszerencsét jelent-suttogta szinte
csak magának.
A kapitány elszakította tekintetét a sell k formás idomairól, és
rákiáltott a mélységet mér tengerészre.
- Mélységjelentést kérek, azonnal!
A legény éppen újra dobta volna a mér kötelet, amikor az orrban
álló rszem felordított:
 Zátony pontosan el ttünk! Kitérni, kitérni! Miel tt McCann
parancsot adhatott volna a kormányosnak a kitérésre, irtózatos
ütközés rázta meg a hajót. A Mermaid Of North nekirohant a
zátonynak. A hajótest fájdalmasan felnyögött, az orr többlábnyira a
leveg be emelkedett. Deszkák reccsenése hallatszott, majd a hajóba
tóduló víz zubogása.
Mr. Wilder! - McCann próbálta túlordítani a tengerészek riadt
üvöltözését. Embereket a szivattyúkhoz! Vízre a csónakkal!
A hajólámpák fényénél fel-alá rohangáló emberek látványa fel-
dühítette McCannt. Wildert is szem el l tévesztette, és érezte, hogy
a baj nagyobb, mint amit a szivattyúkkal meg lehet oldani. A hajó
ekkor oldalra billent, McCann elveszítette az egyensúlyát, és a tat
korlátjának vágódott. Fektében látta, amint a kormányos félve még
rápillant, majd a kormánykereket elengedve az alsó fedélzet felé
menekül.
A hajótest oldalra bukásától több lámpa a fedélzet deszkáira zu-
hant. A kiöml olaj szétterült a deszkákon, és abban a pillanatban
begyulladt. Lángok kaptak az árbocok tövében összetekert kötélcso-
mókba, az oldalpalánkba. A gyorsan terjed lángok felkúsztak a f -
árbocon, a csarnakkötélzeten, és hamarosan fáklyaként lángoltak a
vásznak is.
A tengerészek üvöltve menekültek, és vetették magukat a sötét
vízbe. A ment csónak zuhant nagy csobbanással a vízbe, amikor a
kötélcsigát kezel tengerészbe belemartak a lángok, és a tengerbe ug-
rott. McCann a hajótestbe zúduló víz zubogását, és a már bömböl
lángokat túlkiabálva kereste Wildert, de mindhiába. Fel-
tápászkodott, és a menekülés útját kereste, ám a mindenhová bele-
belekapó t zkígyó már a tat lépcs in kúszott felé.
McCann habozás nélkül átlendült a hajókorláton.
A hideg víz mélyér l er teljes tempóval rúgta magát a felszínre.
Nagy kortyokban itta az életet adó leveg t, közben szétnézett a me-
nekülés lehet ségei után kutatva. Az üres csónak nem messze el tte
lebegett a vízen. A sok ostoba a másik oldalon ugrott a vízbe,
gondolta. A fegyelmezett mentés helyett gyáván a tengerbe ugrottak.
Er teljes csapásokkal a csónak mellé úszott, és megkapaszkodott a
palánkján. Fújtatott néhány pillanatig, aztán felhúzódzkodott, és a
csónakba gördült. A biztonságot adó csónakból körülnézett.
A Mermaid Of North százlábnyira lángolt. A hajó orral futott
a víz alatt húzódó szirtekre, és fennakadt a sziklákon. Az orr-rész
többlábnyival magasodott a tat fölé. Az átütött test résén bezúduló
tengervíz a fartükröt már majdnem a víz alá nyomta. A roncs, mint
valami óriási jelz z lángolt, megvilágítva a tengert, a környez
sziklazátonyokat és a vízben üvöltöz , fuldokló tengerészeket.
McCann megmarkolta az evez lapátokat, és evezni kezdett. Minél
távolabb akart kerülni a hajóroncstól, mert tudta, hogy a raktárakban
felhalmozott puskaport hamarosan elérik a lángok. Válla fölött hát-
rapillantva látta, hogy a közeli sziget fövenye felé ta r t. Reménykedni
tudott csak, hogy a csónakja elkerüli az alattomos zátonyokat, és ép-
ségben partot ér.
Egy kéz kapaszkodott ekkor a csónak oldalába. McCann megragadta
a szerencsétlen csuklóját, hogy behúzza maga mellé a csónakba. Wilder
volt az.
- Köszönöm, uram - zihálta a másodtiszt, és a másik kezével is a
csónak oldalába kapaszkodott, hogy bemásszon.
Ekkor vakító fény villant, majd óriási dörrenés hallatszott.
A Mermaid Of North puskaporkészlete a leveg be röpült. A szik-
lazátonyon rekedt roncs megemelkedett, majd deszkáira, apró darabjaira
hullva zuhant a tengerbe. Lángoló fadarabok, izzó pernye szállingózott
alá. A robbanás olyan hullámverést gerjesztett, amely kiszakította
McCann markából Wilder csuklóját, és a másodtiszt kezéb l is
elragadta a csónakot. A vízen úszó lángoló roncsdarabok azonban
megvilágították a tengert. McCann látta, hogy Wilder feje még mindig a
felszínen van, és a csónak felé küzdi magát,
A másodtiszt már-már elérte McCann felé nyújtott kezét, de ekkor
egy sell bukkant fel Wilder mellett. A férfi hajába markolt, és delfin
módra úszni kezdett kapálózó terhével a közeli sziklaszirt felé. McCann
arra gondolt, hogy a szirén megmenti Wildert, ám a ment akciónak
látszó esemény pillanatok alatt váratlan fordulatot vett.
A vízitündér elérte a sziklát, egyik kezével felhúzódzkodott a kö-
vekre, másik kezével a másodtisztet is maga mellé vonta. A gyönyör ,
mesebeli lény McCann szeme láttára egy éles kiszögelléshez csapta a
másodtiszt fejét. Wilder üvöltött, szabadulni próbált, de hasztalan, a
szirén er sen tartotta. Újból a sziklához sújtotta a tiltakozó férfi fejét,
majd a félig eszméletlen, egyre gyengébben tiltakozó tengerész fölé
hajolt, és elharapta annak torkát.
McCann elkerekedett szemmel figyelte a jelenetet. Ekkor hatolt el a
tudatáig az ég fadarabok ropogása és a hullámverés hangjai mellett fel-
felhangzó halálsikolyok. Amerre a szem ellátott és a lángok fényénél
kivehet volt, a környez szirteken Wilderhez hasonló módon múltak ki
a Mermaid Of North tengerészei. Sell k ragadták
 el a vízben fuldokló vagy menekülni próbáló embereket, hogy a
zátonyokon végezzenek velük könyörtelenül, és utána a húsukból
lakmározhassanak.
McCann lerázta magáról a bénultságot, újhól megragadta az eve-
ket, és örült tempóban a part irányába evezett. Eszébe sem jutott,
hogy bármelyik társának is a segítségére siessen, csak túl akart élni.
Talán megúszom, gondolta, amikor hátrapillantott, mert a sötétl
partsáv egyre közelebb került. A kapitány emberfeletti ütemet diktált
magának, ám amikor észrevette, hogy néhány szirtr l hableányok
csusszannak a vízbe, és üldöz be veszik, megpróbált még egy kis
er t kipréselni magából.
A sell k már-már elérték a fardeszkát, amikor McCann meg-
könnyebbülésére a csónak a fövényre szaladt. A váratlan ütközést l
a férfi az ülésr l az orrba repült. A sell k felkapaszkodtak a palán-
kokon, és felé nyúltak. McCann kivetette magát a csónakból, és a
kötésig ér vízben a szárazabb részek felé küzdötte magát. Csak a
száraz partot látta maga el tt, a felé haladt zihálva, hátra sem mert
pillantani, érezte, hogy még nincs biztonságban.
Er s kéz markolta meg a bokáját, mire elvágódott a vízben. Síkos
test vetette rá magát. McCann ököllel ütött, miközben rúgta magát
egyre feljebb a parton. Néha nyelt a sós vízb l, fuldokolt, köpködött
és viaskodott. Ereje vége felé járt, mind több szirén markolta meg a
ruháját, éles fogak martak a lábába, átharapva csizmája er s szárát
is. Sistergett körülötte a víz, tépték a ruháját, karmolták az arcát, aho-
gyan igyekeztek t megragadni.
Végül McCann-nek sikerült az t körülvev sell k gy jében
talpra kecmeregnie. Itt már csak térdig ért a víz. El rántott a kardját,
és azzal kaszabolta a lényeket. Angyali szépség arcokba, kecses ta-
gokba, gyönyör testekbe vágott bele. Ordítva, szitkozódva hadako-
zott. A szirének dühödt sikolyát McCann pengéje jó néhányuknak a
torkára forrasztotta. A férfi lábánál hamarosan csak mozdulatlan,
véres testek hevertek, Legalább féltucatnyian visszamenekültek a
tengerbe, távolodó alakjukat hamarosan elnyelte a s sötétség,
amit a lángoló hajóroncsok fénye már nem oszlathatott el.
McCann zihálva reszketett, karjából elszállt minden er , szablyáját
a homokos fövényre hullajtotta. Sántikálva, tántorogva a parttól
távolabb, biztonságos helyre botorkált, majd lába alól mintha
kihúzták volna a talajt, összeesett és elájult.

***
Amikor magához tért, el ször nem tudta, hol van, mi történt vele.
Aztán eszébe jutott a korzár-pátens, a megnyúzott tengerész, a tér-
kép és a Tölgy-sziget Kidd kapitány kincseivel.
Jeruzsálem kincseivel.
A frigyládával.
Keservesen felült, és körbenézett. Kés délután volt már. Majdnem
egy napot feküdtem itt eszméletlenül, konstatálta McCann.
A lenyugodni készül nap narancsvörös sugarainál még láthatta a
Mermaid Of North maradványát két mérföldnyire a tengerb l
kiemelked zátonyon. A koromtól megfeketedett orr-rész McCann
balul sikerült kincskeres expedíciójának gyászos mementójaként
meredt a szürkül égboltra.
A kapitány már emlékezett a hajótörésre, a gyilkos szirénekre, a
megmenekülésére. Megborzongott az emlékek hatására. Néhány
pillanatig feszülten kémlelte a lágyan hullámzó vizet. A tengerb l
kiemelked szirtek és a hullámfodrok között sell k után kutatott a
tekintete, de megnyugodott, amikor nem l átot t gyanús uszonyokat
és meztelen fels testeket kiemelkedni a habok közül.
Biztonságban érezte tehát magát, így újra felvillanyozta a szige-
ten elrejtett kincs. Tettre készen feltápászkodott, és végignézett ma-
gán. Bár a nadrágja és a kabátja néhány helyen alaposan meg volt
tépázva, sérülést csak a lábán szerzett, melyt l néhány napig majd
húzza a lábát. Kidobta az elázott, már hasznavehetetlen pisztolyát,
kardját az övébe t zte, és el vette kabátja zsebéb l a térképet. Kite-
rítette a b zös, átázott, ragacsos b rt maga elé a fövényre, és miután
hosszasan tanulmányozta az ábrát, betájolta magát, aztán elindult
nyugat felé, amerre a térkép szerint a kincs rejtekhelye van.
Borongós árnyakkal teli erd ben haladt. A fák között mély csend
honolt, mintha a vadon összes él lénye visszafojtott lélegzettel leste
volna a behatoló minden mozdulatát. McCann kényelmetlenül érezte
magát. S n tekingetett a háta mögé a különös erd ben, ahol szell
nem rezdült, madárfütty nem harsant, és állatok sem moccantak a
lombok és a csalitos mélyén. Megs södtek az árnyak is, ahogyan a
nap egyre lejjebb csúszott égi pályáján. A lombok között bágyadt,
puha napsugarak t ztek be ferdén. McCann a narancsvörös fényben
újra a térképre tekintett. Elégedetten rejtette zsebébe a tetovált
rdarabot, mert tudta, hamarosan célhoz ér.
Néhány perc múltán valóban ki is ért az erd l egy kicsiny tisz-
tásra. A területet nemrégen tisztíthatták meg a fáktól, bokroktól. A
tisztás közepén hatalmas üreg sötétlett. Az üreg melletti fa egyik
ágáról, mely a nyílás fölé nyúlt, hajókötélb l font létra volt er sítve.
McCann csapdától ta r t va el húzta a kardját, és óvatosan közelebb
osont a veremhez.
A kapitány jól látta, hogy a földbe vájt, talán tizenöt láb átmér
lyuk mesterségesen lett kialakítva, ám azt el sem tudta képzelni,
hogy a kitermelt földet hová és hogyan szállíthatták el a készít k. A
lyuk fölé hajolva ugyanis McCann csak szédít mélységet látott. A
kút feneketlennek t nt, a szabályosan kivájt oldalfalat néhány ölnyi
mélység után magába nyelte az alant honoló sötétség.
A kalóz a kötéllétrához ment, s miután megbizonyosodott arról,
hogy a törékeny alkalmatosság elbírja a súlyát, övébe t zte a kardját
és nem tör dve az odalent honoló feketeséggel, ereszkedni kezdett a
mélybe. Arra gondolt, mi lesz, amikor hamarosan már az orráig sem
fog látni, és a feje fölött egy ideig biztonságérzetet adó világos nyílás is
elsötétedik majd. Vagy mi lesz akkor, ha odafönt valaki elvágja a
kötelet? Vajon milyen mély lehet ez a gödör? Nyakát szegi, ha lezu-
han? Sikertelenül igyekezett ki zni fejéb l a nyomasztó gondolatokat
de azért egyre alább ereszkedett a szurokszín ismeretlenbe. Ag-
godalma n ttön-n tt. Már-már hatalmába kerítette a pánik, amikor
egy újabb lépés után, t le karnyújtásnyira egy fáklya lobogott fel.
McCann ijedten rezzent össze.
Rémülten tekingetett körbe, fel és alá, de egyedül volt, ameddig a
fény lá t t at ni engedte az üreget. Aztán oldaljáratot kutatott, ahonnan
valaki esetleg kinyúlhatott, és lángra lobbanthatta a fáklyát, de
semmi ilyesmit nem talált.
Néhány lábnyi kapaszkodás után újabb fáklya lobbant fel a ve-
rem falába er sített tartóban.
Az ereszked férfi ismét összerándult ijedtében, de tovább foly-
tatta lefelé tartó útját az ismeretlenbe. A következ fellobbanó láng-
ról már szinte tudomást sem vett.
McCann-nek fogalma sem volt arról vajon milyen mélyre eresz-
kedett már. Elveszítette id érzékét is, csak sejtette, hogy fertályóra
is eltelt már, hogy a hágcsó legels fokára lépett. Mászás közben a
lyuk falát vizsgálta, mely oly szabályosan kidolgozott volt, amilyet
még sohasem látott. Bizonyos szakaszonként az üreg falába épített,
számára ismeretlen rendeltetés fa-, fém- és k szerkezeteket látott.
El nem tudta képzelni, kik lehetnek az ismeretlen épít mesterek,
akik a mérnöki munka ily magas fokát m velik. Talán valamelyik
észak-amerikai indán törzs, gondolta, hiszen hallott már az slakók
magas precizitással emelt építményeir l.
 A férfi idáig jutott elmélkedésében, amikor leérkezett a verem
aljára. Csizmája visszhangot verve hangosan koppant a padlózaton.
A padló alját kék szín , fényes k lapok borították. McCann soha
nem látott még ilyen anyagot. A sima felület tükörként verte vissza
a fáklyák sárgás ragyogását. A kút falába egy k ajtót építettek az
ismeretlen mesterek. Az ajtót vésett rúnák díszítették, de McCannt
most ez érdekelte a legkevésbé.
Mivel a k lapon kilincsnek, zárnak nyoma sem volt, így a férfi vál-
lal feszült neki a nyílást lezáró k lapnak. A nyomás hatására a k lap
besüllyedt a falba egy hüvelyknyit, majd oldalirányban elsiklott.
McCann szeme el tt végeláthatatlan barlang tárult fel
A hatalmas csarnokot jégkék világosság árasztotta el, amely a fa-
lakból áradt. A barlangfal hideg fényét ezer sugárban szórták szét a
terem padlóján felhalmozott értékek: arany- és ezüstpénzek, gyé-
mántok, ékszerek és egyéb drágakövek. Megszámlálhatatlan ládából
folyt ki a temérdek, felhalmozott kincs.
McCann tátott szájjal bámulta a csodát. Mintha a világ összes
kincseskamrájának a tartalmát ide hordták volna össze. Hihetetlen!
Mint a mesékben, gondolta, és örömében, zavarában felvihogott. Fel-
becsülhetetlen érték kincs! Akár mind az enyém lehet! S t! Csak az
enyém, hiszen egyedül sikerült idejutnom.
Besétált a ládák közé, itt-ott belemarkolt az ékszerek, pénzérmék
halmába, hogy aztán élvezze az ujjai között visszaperg darabok gyö-
nyör séges zizegését, csilingelését. Néhol felemelt egy-egy mívesebb
aranyedényt vagy súlyosabb aranytárgyat, hogy megforgassa a szeme
el tt, gyönyörködjön benne, érezze, méregethesse a súlyát, felbe-
csülhesse az értékét.
Aztán eszébe jutott a frigyláda.
Meggyorsította lépteit, izgatottan járkált a ládák végeláthatatlan
sorai között ide-oda tekintgetve. Néhány ládába beletúrt, némelyi-
ket már dühében felborította. Zizegve, csilingelve borultak a földre
az érmék, az ékszerek, a dísztárgyak. A messzeségbe vesz rekeszek
során végigpillantva csak még jobban elöntötte a düh. Hogyan
fogom itt megtalálni a szövetség ládáját? - kérdezte magában. Józan
eszével tudta, hogy a kutatásban valami rendszert kellene felállíta-
nia, de képtelen volt higgadt fejjel gondolkodni. Átkozódva, szit-
kozódva rohangált összevissza, de a frigyládának nem bukkant a
nyomára.
- Itt kell lennie valahol! - csapott ököllel egy láda tetejére, mire a
drágaköves fedél felsértette a kezét. Dühében odébb rúgott egy
rubintokkal, smaragdokkal kirakott ezüstserleget, és tanácstalanul
topogott a ládák között a csarnok távolba vesz végét kémlelve.
- Ezt keresed? - hallatszott ekkor egy vékony hang valahonnan
McCann háta mögül.
A kalóz a kardjához kapott, és ijedten pördült meg.
Nem messze t le, hat-nyolc lábnyi magasságban lebegett a szö-
vetség ládája. A frigyláda fedelének végein egymással szemben két ki-
terjesztett szárnyú kerub térdepelt. A minden oldalról vésett arany-
lemezekkel borított doboz tündöklése egy pillanatra fájdalmasan
elvakította a kalózt. Kezét a szeméhez kapta, de az éles fény szorosra
zárt pilláin is keresztülhatolt.
A fény bántó volt, és különös er vel hatott, McCann torkát meg-
magyarázhatatlan félelem szorította el, a kalóz teste minden ízében
reszketett. Megrendülten á l l t ott, szinte földbe gyökerezett lábbal.
Mintha megtapasztalta volna a szent tárgy emberfelettiségét, pa-
ránynak érezte magát, célját már értelmetlennek találta, menekült
volna e helyr l. Az er s tündöklés és a fojtó er azonban néhány
pillanat elteltével elviselhet bbé vált. A kalóz hataloméhsége is újból
fellángolt, de már közel sem akkora er vel, mint hetekkel vagy akár
csak néhány perccel ezel tt.
McCann érezte, hogy elveheti a kezét a szeme el l, és megnézheti
a csodás tárgyat. A frigyláda fel l áradó ragyogó fényben mintha
valami mozgott volna. A férfi tenyerével beárnyékolta a szemét, s
ekkor meglátta a láda tetejére telepedett alakot. A fedélen térdepl
egyik kerub hátán egy aprócska szárnyas lény ült, és a lábát lóbázta.
Parányi kezében egy ezüstpálcát pörgetett. A szép arcú, játékbaba
nagyságú figura halványzöld, fodros szoknyácskát és ezüsttopánt
viselt, vállig ér barna haját ezüst hajpánt díszítette. Áttetsz kékben
csillogó szárnyai olyanok voltak, mint a szitaköt é.
A kalóz meghökkent, néhány szívdobbanásnyi ideig megszólalni
sem tudott. Egy tündér?! - gondolta. Sell k, tündérek... mi a fene fo-
lyik itt, az ördögbe is? Álomnak biztosan nem álom. Talán csípjem meg
magam?- merengett el egy pillanatra, aztán sajgó öklére pillantva úgy
döntött, ébren van. Mindenesetre nem sokáig morfondírozott a
mesebeli lény megjelenésén, mert a frigyláda látványa gyakorlati-
asabb tettekre sarkallta.
- Add ide a ládát! - mordult fel McCann, és meglóbálta a szab-
lyáját.
- Képes lennél megtámadni egy tündért, Argyll McCann kapitány?
 - Ha nem adod ide azt a ládát, akkor igen.
A tündér csilingel hangon felkacagott, majd elrúgta magát a láda
fedelét l, és a leveg be emelkedett. Közelebb röpült a támadóállásba
helyezked McCannhez, majd csíp re tett kézzel néhány lábnyira a
férfitól levitálni kezdett, és így szólt:
- Ez az iciri-piciri tölgytündérecske kénytelen lesz használni a
varázserejét, ha nem távozol békével. Szedj össze annyi kincset,
amennyit elbírsz, és menj az utadra!
- Nem - vágott közbe a férfi -, én a ládát akarom!
A tündér játékosan megfenyegette McCannt a kezében tartott
ezüstpálcával:
- Ne élj vissza a türelmemmel! Kapsz kíséretet a csónakodig, a
szirének pedig bántatlanul elkísérnek a szárazföldig. A Davis-térképet itt
kell hagynod, még egyszer nem teheted a lábad e partokra. A szövetség
ládáját nem kaphatod meg. Érd be ennyivel!
McCann válaszra sem méltatta a tündér ajánlatát. Figyelmeztetés nélkül
az apró lény felé vágott, a tölgytündér azonban egy kecses mozdulattal
odébb suhant. McCann pengéje a leveg t szelte. A tündér felkacagott, és
nyelvet öltött. A kapitány erre csak még jobban felb szült, elvakult dühvel
támadt az ide-oda libben mesebeli lényre.
A tündér villámgyors volt, McCann kardja el sem érhette. A kalóz
eszel sen vagdalkozott, a tündér pedig csak kacagott, grimaszolt, a nyelvét
öltögette és szamárfüleket mutogatott neki. Aztán a játéknak egyszer csak
vége szakadt. A tölgytündér egy szempillantás alatt McCann arca el tt
termett, és apró pálcájával villámsebesen a kalóz orrára koppintott.
McCann szeme el tt színes csillagok kavarogtak, aztán ráborult a
sötétség.

***

Hangokat hallott maga körül, amikor eszmélni kezdett. El ször nem

nyitotta ki a szemét, próbálta kitalálni hol van, és kik veszik körül.
Kába feje fokozatosan tisztult. Ekkor döbbent rá, hogy nem érez talajt a
talpa alatt, pedig testét függ leges helyzetben érzékelte. Gyorsan
felpattant a szeme, és maga alá tekintett.
A fáklyákkal kivilágított üreg fölött lebegett hátrakötözött kézzel. A
nyakában kötél durva anyagát érezte. A feje fölé nézett, és rémülten
látta, hogy a fa egyik megnyúlt, rugalmas ága tekeredett a nyaka köré.
A laza hurok vége a verem fölé nyúló ágból nyúlt ki.
 Nem értette, miként történhetett ez meg, mint ahogy azt sem
értette, miként tud a leveg ben függeni, de aztán eszébe jutott a
levitáló frigyláda és az azt rz tölgytündér.
Már emlékezett, mi történt vele.
Körbenézett. Öreg este volt, h vös szell lengedezett, amit l meg-
borzongott. Gyémántként ragyogtak a vermet körülvev erd fölött
a csillagok és az ezüstszín , kövér hold is felkelt már. A tisztás szé-
lén az árnyékban sötét alakok álltak, kilétüket McCann nem tudta
megállapítani. Az üreg fölött lógva lenézett a szédít mélységbe, de
nem láthatta a lyuk alját, csak a falon elhelyezett fáklyákat, amelyek
apró pöttyöknek látszottak odalent.
- Örülünk, hogy magához t é r t , McCann kapitány - hangzott a
háta mögül egy ismer s bariton.
A kalózt, miel tt pillantott volna hátra, ismeretlen er fordítot-
ta a beszél felé.
McCann elkerekedett szemmel bámult a verem szélén álló ala-
csony figurára, akit mindeddig arctalan, nevenincs megbízóként
emlegetett.
Ez egy törpe, méregette némán, és most már minden csodálkozás
nélkül McCann egykori megbízóját. Az alacsony férfi most is fekete
köpönyeget és kúp alakú csatos kalapot viselt. Arcát azonban nem
takarta kend . A lángok bozontos szakállal keretezett ráncos, öreg
arcot, hegyes fület világítottak meg. Kétségkívül egy törpe volt az,
akinek sötét szeme a látszólag id s kor ellenére is fiatalosan csillogott.
- Azonnal engedjen el! - kiáltotta McCann.
- Kapitány, kapitány! - csóválta a fejét a törpe. - Még a halála
közeledtekor is követel zik. Semmi bocsánatkérés, semmi megbá-
nás. Ejnye! Amikor legutoljára találkoztunk, azzal vettem búcsút
önt l, hogy remélem, soha nem találkozunk. Ön akaratán kívül is
csalódást okozott nekünk.
- Én vagyok a hibás! - A fák árnyékából egy magas alak lépett a
fénykörbe a törpe mellé. A férfi f úri eleganciával öltözött, és ha-
sonló módon emelte le fejér l és lengette meg egy meghajlás kísére-
tében McCann felé a kalpagját. - Üdvözlöm önt, Argyll McCann
kapitány!
McCann összehúzott szemmel méregette a törpe mellett álló ala-
kot. Oly ismer snek t nt. A hófehér haj id sebbnek mutatta a férfit,
mint amennyi valójában volt, de a figyelmes szemlél láthatta, hogy
ez az ember még talán csak az ötvenes évei közepén járhat. Ki lehet
ez? - találgatta McCann.
 - No hibáztassa magát, Mr. Kidd! mondta a törpe.
- William Kidd? - hebegte McCann. Bár most már tényleg felis-
merte a kalózzá és Anglia ellenségévé kikiáltott kapitányt, mégsem
hitt e el, hogy a híres-hírhedt férfiú itt á l l el tte. - Kidd kapitány? Az
meg hogyan lehet? Önt nem olyan régen Londonban elítélték és
felakasztották. Azt beszélik a Port Royalba érkez népek, hogy a
kapitány teste ott lóg a Temze fölött elrettentésképpen.
A törpe és Kidd egyszerre kacagtak fel.
- Mr. McCann - szólalt meg a törpe -, a felakasztott ember va-
lójában nem William Kidd. Csak úgy néz ki, mint Kidd kapitány.
A személycserére kidolgozott tervünk kockázatos volt, de végül be-
vált.
- Tehát Davis igazat mondott... - vágott közbe McCann.
- Á! - vette át a szót Kidd. - Tehát Davis ezt is elmondta. Mon-
dom, hogy én hibáztam. Davis okos ember volt, és becsületesnek is
tartottam. Amikor a Quedagh Merchant titkos fülkéjében rálelt a
frigyládára, azonnal jelentette nekem. Csak nekem. Bíztam benne,
ezért egyedül t avattam be a tervembe. A szövetség ládája irányította a
tetteimet. A láda sugallta, hogy merre kell hajóznom, hol rejthetem el
a hatalomra vágyók szeme el l. - Kidd itt jelent ségteljes pillantást
vetett a verem fölött lógó kalózra.
- Maga bolond, kapitány! - kiáltotta McCann. - El sem tudja
képzelni, mire képes a frigyláda!
- Ó, dehogyisnem, barátom! - dünnyögte elgondolkodva Kidd. - A
szövetség ládája csodákra képes, de avatatlan birtokosa és használója
kezében pusztító ereje elszabadulhat, és romlásba döntheti a világot.
Ezt a szent tárgy gazdája is tudja, ezért akarja, hogy rejtsük el, és
addig soha ne találja meg senki, amíg el nem érkezik az az id , amikor
újra el kell kerülnie.
- Ostobaság, mesebeszéd! - kiabálta dühösen McCann, miköz-
ben összekötözött kezét igyekezett minden erejével kiszabadítani.
-A nagy Kidd kapitány föl használni a frigyládát. Ön, megfutamo-
dik a soha vissza nem tér lehet ség el l!
McCann gúnyolódása lepergett Kiddr l, szavait is inkább a tör-
péhez intézte.
- Tényleg hibát vétettem, kedves barátom. Davist magam mellett
tartottam, nem azért, mintha nem bíztam volna benne, de a hátára
tetováltam a rejtekhely térképét, hogy alkalomadtán visszatérhessek
ide, és még biztonságosabban elrejthessem a szövetség ládáját. A
térkép tehát mindig velem volt, de sosem nálam. Ha a beavatottak,
akik tudták, mit vittem el a Quedagh Merchantról, felforgatják a sze-
mélyes dolgaimat, nem találták volna meg a frigyláda rejtekét. Nem
számoltam azonban azzal, hogy elfognak, és Londonba visznek. A
legénységem, akikb l kiszedhették volna, hogy merre jártunk a
zsákmányolt kincsekkel, szétszéledt a világban Davisszel együtt. Sajnos,
önt, Mr. Fytsleigh már kés n értesítettem a Davis hátára rajzolt
térképr l, akkor a fickó már McCann kezében volt és mindketten azt
gondoltuk, hogy Mr. McCann elhallgattatta a fickót, és a korzár-
engedély birtokában el is felejtette az egész ügyet. Nem így történt, de
szerencsére megoldódott minden.
- McCann kapitányt illeti a dicséret - mondta a törpe. - ku-
tatta föl, és hallgattatta el az ön legénységének minden tagját.
- Ez igaz. Mr. McCann! - fordult Kidd az egyre dühösebben kapálózó
férfihoz. - Köszönöm, hogy elrendezte az ügyet! - Akkor most, ugye,
elengednek?
- Szó sem lehet ilyesmir l, Mr. McCann!
- De hát miért? Az el bb arról volt szó, hogy elvégeztem a dolgomat.
- Valójában ön hibázott, Mr. McCann - felelte a törpe. - Kifejezetten
rossz döntést hozott azzal, hogy nem végzett azonnal John Davisszel.
Ha akkor ott, Port Royalban elhallgattatja, akkor nem derült volna fény
a rejtekhelyre. Ráadásul ön, barátom, hatalomra vágyik. Olyan
hatalomra, amelyet halandó ember soha nem ragadhat magával sem a
frigyláda segítségével, sem másképp.
McCann rádöbbent, hogy nem fogják elengedni, itt fog meghalni ezen
az elátkozott szigeten. Nem félelmet érzett, hanem csalódottságot,
tehetetlen dühöt. Nem lesz gazdag, ráadásul tengerészhez méltatlan
módon, egy fán lógva leheli ki a lelkét.
- Nem akarok meghalni! - üvöltötte, és tébolyultan rángatta kezét a
béklyóban, kapálózott, de hasztalan. - Nem tettem semmit, amivel
rászolgáltam volna a halálra! A kincsek is ott vannak a helyükön
hiánytalanul, és a szövetség ládája is a helyén maradt! Engem különben
is csak angol bíróság ítélhet el! Követelem, hogy vigyenek Angliába,
vagy engedjenek szabadon!
- Attól tartok, ez lehetetlen, Mr. McCann - csóválta a fejét Kidd
kapitány. - A láda rz i úgy döntöttek, nem tanácsos önt szabadon
engednünk.
-A láda rz i?! Kikr l van szó tulajdonképpen? Ki ez a törpe, és ki
volt az a tündér, vagy mifene ott lent? — intett fejével a kalóz az üreg
mélye felé.
 - Vannak e világon, McCann kapitány, olyan csoportok - magyarázta
Kidd - titkos társaságok, népek, akiknek az érdeke azt kívánja, hogy a láda
titka hosszú id re maradjon rejtve.
- Mir l beszél Mr. Kidd? - vágott közbe McCann. - Törpékr l,
szirénekr l, tündérekr l? Kik ezek az alakok valójában? Mr. Shakespeare
színházából szabadult csep rágók, szemfényveszt k, maskarába öltözött
dologtalanok, akiket ön gyilkolásra bérelt fel, hogy megszerezhesse a
szövetség ládáját?
- Nem - felelte Kidd. - Olyan titkos társaságokról beszélek, akiknek
feladata a szent ereklyék elrejtése és védelme, a világ egyensúlyának a
fenntartása. Aztán szó van még a druidákról is, akiknek a világban
betöltött szerepe az egyszer halandók számára csak részben ismert. A
skóciai Eildon-hegység legendás tündér- és törpekirályságáról is
beszélek.
A kalóz a törpére nézett. Gyermekkorában számtalan mesét hallott
Skótföld törpéir l, tündéreir l, de mindeddig ostoba mesebeszédnek
tartotta ezeket a gyerekeknek suttogott történeteket. Ezek a lények hát
valóban léteznek?- kérdezte magától.
- Igen, igen, Mr. McCann - bólogatott Kidd kapitány, mintha
olvasott volna a kalóz gondolataiban -, Dwengal Fytsleigh Skó-
ciából. Szintén az Eildon-hegységb l való Colieta is, a tölgytündér,
akivel már találkozott a ládánál. Mindketten népük képvisel i, és
másokkal együtt azon munkálkodnak, hogy avatatlanok el l elrejt-
sék a szövetség ládáját, és akár hosszú korszakokon át is biztosítsák
az rzését.
Ebben a pillanatban az el bb említett tündér libbent az üreg körül
lobogó fáklyák fény körébe. Az apró lény teste nyúlni, terebélyesedni
kezdett, csak a szárnyacskái maradtak aprók. Az átalakulást földöntúli
ragyogás kísérte, ami fényárba borította a verem környékét. A tündér
halványzöld ruhája is megnyúlt, ezüstsújtásos köntöse a földet söpörte.
Mire az ezüstcipell k a földre toppantak, a gyönyör teremtés már teljes
méretében állt Kidd és a törpe mellett.
- Uraim, a druidák elérkezettnek látják az id t - mondta a tündér. - A
rejtekhely lezárása és az áldozati szertartás hamarosan kezdetét veszi.
- Rendben, Colieta - mondta a törpe -, akkor ne várakoztassuk a
barátainkat!
- Az istene legyen önnel, Mr. McCann! - búcsúzott Kidd.
- Hé! - kiáltotta a kalóz, - Várjanak, ne hagyjanak itt! Hová
mennek?
 - Mi nem vehetünk részt a szertartáson, kapitány - felelte a tör-
pe. – Sajnálom.
- Miféle szertartáson? Mi lesz most velem?
- A druidák feláldozzák önt, miután lezárják a frigyláda
rejtekhelyét - válaszolta a tündér.
- Ne! Nem tehetik ezt velem! Mr. Kidd, ön honfitársam, és em-
ber, kérem, engedjen el!
- Nem tehetem. McCann kapitány- mondta Kidd -, szintén
sajnálom.
McCann szótlanul figyelte, amint Kidd kapitány és társai elhagy-
ták a fénykört, és elnyelte ket az erd fái közt lapuló sötétség. Már
beletör dött a sorsába, tudta, értelmetlen a szabadulással próbál-
kozni, és kegyelemért is hiába könyörög. Csak abban
reménykedett, hogy halála gyors és fájdalommentes lesz.
Vadállatok sereglettek el az éjszakai vadon fái közül: medvék,
farkasok rókák, baglyok, zek, szarvasok. Kisorjáztak a fáklyák
fényébe, és egy szempillantás alatt átalakultak emberekké. Földig
ér , fehér köntöst viseltek, arcukat csuklya árnyékolta, talán
kéttucatnyian lehettek. Druidák voltak, akik az átalakulás után
sorba rendez dtek, és lassú menetük megindult az üreg lejárata
körül. A kalóz némán szemlélte a druida papok baljós menetét. A
csapat a gödör szélén haladt, majd amikor mindannyian elfoglalták
helyüket a földbe t zött fáklyák egyikénél, megálltak. Kezüket
nyitott tenyérrel az üreg közepe felé emelték, és imába kezdtek. Az
erd csendjében kántálás szállt a csillagpöttyes éji égen trónoló
hold felé.
McCann lélegzetvisszafojtva figyelte az alatta imádkozó druidá-
kat. Érezte, hogy óriási er t készülnek a szolgálatukba állítani.
vös szell kerekedett, mely megremegtette a fáklyák lángjait,
száraz faleveleket, gallyakat és port sodort a kivilágított verembe.
McCann megborzongott, de nem csak a jeges fuvallattól. Hallott
már a druidák mágikus képességeir l, err l szóló szóbeszédekkel is
tömték gyermekkorában a fejét a feln ttek. Most azonban ráébredt,
hogy a tündérekhez, törpékhez hasonlóan a druidavarázslat is való
igaz és nem mesebeszéd.
A kalóz látta, amint mindegyik druida tenyere el tt megremegett,
majd örvényleni kezdett a leveg . A nyitott tenyerek ujjhegyei
között el ször pattogó, sisterg kékes szikrák ugráltak és cikáztak,
majd a kavargó mágikus energiaörvény helyén sötéten ásító lyuk
keletkezett. Ezután, ezekb l a druidák kezei el tt tátongó
lyukakból, föld és homok pergett az üreg mélyére. El ször csak
vékony sugarakban, mint a homokórában, percegve hullottak a
szemek, aztán egyre több és több föld, kavics is k darab omlott alá.
A kántálás hangosabbra váltott, mire minden druida egyre távolabb
emelte egymástól két nyitott tenyerét. A keletkezett lyukak kitágultak,
és már zúgva, emberderéknyi sugárban zúdult a verembe a semmib l
érkez föld és a törmelék.
McCann felé por és a kialudt fáklyák keser füstje szállt fel az üreg
mélyér l, mely csípte a szemét, és a köhögés fojtogatta, de továbbra is
kíváncsian figyelte a druidák tevékenységét.
A veremben néha dörrenés és csattanás visszhangzott. McCann el ször
nem tudta, mire vélni ezt a zajt, aztán emlékezett, hogy ereszkedés
közben különös szerkezeteket látott. Úgy vélte, az üregb l fel-felhallat-
szó dörgés ezekt l a szerkezetekt l származik, amint bezárulnak, amikor a
föld és k halom eléri a megfelel szinteket. A kút alján fokozatosan
hunytak ki a fények, ahogyan a dübörg föld- és k zápor szintje
emelkedett az üregben. A kalóz a mélybe pillantva már látta, amikor a
furfangos zárszerkezetek fa-, k - vagy vasfedelei kattanva, csattanva
kipattannak a falból, és hatalmasat döndülve elzárják az üreg egy-egy
szintjét. A veremben gyorsan emelkedett a föld szintje, ezt jól látta
McCann a szállongó por ellenére is. Már csak alig néhány fáklya lángolt,
de újra helyére csattant egy zár, aztán pár pillanat múlva még egy, és az
utolsó fény is kialudt, csak az egykori akna szélén körben let zött lángok
lobogtak. Leülepedett a kavargó por, megsz nt a dübörgés is, súlyos csend
telepedett a környékre.
McCann nagyot nyelt, érezte, hogy az szereplése majd most kez-
dik.
Az egyik druida kilépett a körb l, és a már betemetett üreg fölé sétált,
aztán felnézett a kalózra, de arca még így is rejtve maradt a csuklya
árnyékában.
- Argyll McCann! - szólította meg a kalózt a druida pap. Hangja
halkan és szárazan szólt, mint a szél pergette könyvlapok susogása. -
Ma újhold hatodik napja van. Szent fánkról, a tölgyr l, már
begy jtöttük a csodákra képes fagyöngyöt, melyet majd felhasználunk
a termékenységi szertartásunkon. A mai nap azonban nem csak err l
szól. Szent ereklyét rejtettünk el e föld mélyére, hogy soha, avatatlan
kezekbe ne kerüljön. A szövetség ládája most évszázadokra pihenni fog,
míg el nem érkezik az ideje. A rejtekhelyen áldozatunk kiontott vére
lesz a pecsét. A te véred, Argyill McCann.
 A druida pap felemelte a kezét, és McCann számára valami is-
meretlen, si nyelven varázsigét kezdett mormolni. A kalóz érezte, hogy
a faághurok megfeszül a nyaka körül, és valami ellenállhatatlan er
kivel vízszintes helyzetbe emeli a testét. Felnyögött, de nem szólt.
Torkában dobogó szívének zakatolása közben arra gondolt, hogy a halál
gyorsan jöjjön érte.
A pap folytatta a varázslást. McCann kiguvadt szemmel figyelte,
amint a lába alatt, a földb l karvastagságú gyökerek bújnak el , és a
lába felé n nek, nyújtóznak. Kapálózott, hogy a gyökerek ne érjék el, de
hasztalan volt minden er lködése. Az ágak és indák a bokájára,
lábszárára, combjára és a dereka köré kulcsolódtak, és keményen meg-
szorították. McCann kiáltott volna, de csak artikulálatlan nyögés hagyta
el az ajkát, mert a nyakán még jobban megfeszült a hurok.
A druida pap befejezte a mágikus formulák mormolását, figyelme
ismét McCann felé fordult.
- Argyll McCann! - mondta a kacsok, indák és ágak között kínlódó
férfinak. - A druidák b nösöket áldoznak a jó ügyért. Te b nös vagy!
Testedet a föld, a fák és az állatok, az anyatermészet fogadja majd
magába, lelkedet pedig a halál urának ajánljuk, aki dönt arról, hogy a
holtak birodalmába kerülsz-e, vagy örökkön örökké a káoszt szolgálva
a pokol tornácán fogsz bolyongani. Készülj a halálra, Argyll McCann!
Ekkor egy másik druida is McCann felé lépett. Köpenye alól
aranysarlót vett el , és lemetszette a kalóz fels testér l a kabátját és az
ingét. Ezután a sarlóval megvágta több helyen McCann csupasz hasát
és mellkasát. A vágások nyomán vékony vérpatakok eredtek meg, hogy
a porba csöpögjenek és csordogáljanak.
McCann már moccanni sem tudott az er s béklyóban. Összeszorított
foggal t rte a vágások nyomán a testébe hasító fájdalmat. Szemébe
könnyek gy ltek, de a könnyfátyolon keresztül is látta, hogy egy
harmadik druida pap is közelebb lép, és feldarabolt fagyöngyöt hint a
lecsöpög vérre. A kalóz teste köré eközben újabb és újabb ágak, indák
csavarodtak. A vérpatakok az ágakon végigfolyva csordultak a porba.
- Ankou legyen hozzád irgalmas! - mondták egyszerre a druidák.
Ankou!- gondolta McCann. Hát mégis én… A kalóz érezte, ha-
marosan itt a vég. Megmagyarázhatatlan módon félelemmel vegyes
ntudat kezdte gyötörni. Sajnálta a saját kezével elvett életeket, értel-
metlennek találta eddigi életét, az összeharácsolt gazdagságát. Azt
kívánta, bárcsak visszafordíthatná az id kerekét.
 A három druida pap eközben visszaállt a körbe, és immár
mind- annyian imába kezdtek. Az er söd kántálás nyomán az
ágkarok megfeszültek McCann teste körül. A férfi számára már-
már elvisel- hetetlenné vált a fájdalom, ájulás környékezte. Az
indák oly er sen szorították, hogy testének pórusain vér csattant
ki , és el ször csak néhány, majd egyre több vércsepp záporozott
a földre. Az indák már nemcsak szorították McCann testét,
hanem húzták is. A kalóz érezte, hogy egy ágkar a lábát húzza, a
nyakába burkolódott inda pedig az ellenkez irányba fejti ki az
erejét.
McCann a gyötr dése közben meglátott valamit az erd árnyai
között. Egy mindennél sötétebb szekér á l l t a széls fák között.
Éjszín lovak fújtattak és topogtak türelmetlenül a szekér elé
befogva. A kalóz a bakon gubbasztó széles karimájú, fekete
kalapot visel alakot is megismerte. A baljós figura mintegy
üdvözlésképpen meg- bökte a kalapja szélét, és megbillentette a
kezében tartott kaszát, melynek pengéjén megcsillant a holdfény.
Hát mégis értem jöttél Ankou, gondolta McCann
kihunyófélben lev tudatának utolsó erejét összeszedve. Isten
veled, világ! Aztán érezte, hogy gerince megfeszül, majd
megroppan.
Argyll McCann már a szekérbakon ülve, Ankou mell l nézte
végig, ahogyan testét szétcincálják, összepréselik, kisajtolják az
ágak, a kacsok és az indák, majd minden porcikáját, nedvét
felfalja és fel- issza a föld, a növények és az erd állatai.
Nem értette mi történt vele, miért nem aggasztja az eltemetve
nyugvó frigyláda sorsa, amelyet annyira meg akart kaparintani.
Az eddig érzett elkeseredett dühét megkönnyebbülés és
felszabadultság gy rte maga alá. Úgy érezte, új emberként
szemléli a világot, azt a világot, melynek értékeire eddigi
életében oly másként tekintett. Szívsajdítóan emelkedett
ünnepélyesség vett rajta er t. Argyll McCann lelke ujjongott,
békés és nyugodt volt. Nem fájt neki a halál állapota, és
türelmesen ült Ankou mellett, végig a halál birodalma felé
vezet úton. Az egykori kalózkapitány úgy érezte, újjászületett.
 Tim Morgan
Még a gy lölet sem örök

1.

Az 1783-as esztend több szempontból is felejthetetlen maradt a spa-

nyolok számára. Bár februárban felhagytak Gibraltár több mint há-
rom évig elhúzódó, sikertelen ostromával, a kudarc okozta sebek
gyorsan begyógyultak, amikor szeptemberben Anglia a versailles-i
béke megkötésére kényszerülve elvesztette amerikai gyarmatait. Mel-
lesleg pedig ez volt az évszázad legforróbb nyara,
Almeria utcáin tombolt az andalúz h ség, Rodrigo mégis vaco-
gott a San Roque eklézsia kövén fekve. Homlokán megindult egy
verítékcsepp, Hasában már tompulóban volt a fájdalom, ám nem
akart, nem mert odanézni. A b réhez tapadó, átázott vászon kevés
jót ígért.
A karvalyorrú felcser széthúzta Rodrigo ingét, vetett egy pillan-
tást a sebre, aztán felemelkedett, és alig észrevehet en biccentett
Miguel atyának.
Rodrigo hallotta, hogy az atya suttogva kérdez valamit, de a mon-
datokat nem tudta kivenni. Az ösztövér felcser válaszul felvonta vál-
tát és széttárta karját. Úgy állt a templom közepén, mint egy beteg,
öreg varjú. A plébános belecsúsztatott valamit a férfi kezébe, majd
kikísérte.
-Miguel atya - nyögte Rodrigo, mikor visszatértek a csoszogó
léptek.
- Itt vagyok, fiam.
- Úgy félek.
–Tudom.
Rodrigo látta, hogy a pap az ajkát harapdálja. Jól ismerte Miguel
atyát.- keresztelte meg annak idején, celebrálta az els áldozását,
 volt a gyóntatója és... úgy fest, nemsokára neki kell majd feladni az
utolsó kenetet is. - Mi lesz velem?
- Mi lenne? Meggyógyulsz, aztán elfelejtjük ezt az ostoba párbajt.
Hamarosan csak nevetünk, ha az eszünkbe jut,
- Atyám - suttogta Rodrigo -, eddig soha nem hazudtunk egymásnak.
Miguel atya csendben szétkent egy könnycseppet a kézfejével. Az ifjú
tudta a hallgatás okát: a szavak, melyekkel az atya leírhatta volna az
érzéseit, nem léteztek. Csupán Rodrigo szuszogása hallatszott a tömjén-
és faggyúszagú templomban. Sorra megrohanták az érzések, de csak a
düh volt elég intenzív, hogy ne omoljon össze.
- Az a fattyú Pedro! tette ezt velem. Legyen átkozott!
- Fiam! Ne káromkodj az Isten házában!
- Nem elég, hogy szemet vetett Isabellára, meg a vesztemet is
okozza! - Megpróbált felkönyökölni, de a fájdalom és a gyengeség
nehezen engedte. - Fogadom... fogadom az összes szentekre, és az
angyalokra mind, hogy visszatérek holtomból... addig nem nyugszom,
míg bosszút nem á llok Pedrón!
- Fiam, fiam! - szörnyülködött Miguel atya. - Ne légy ostoba! Így
elkárhozik a lelked!
- Érdekel is engem!
- Hát csak érdekeljen! Hamarosan semmi más nem fog számítani.
Rodrigo zaklatott légzése lassan csillapodott. Visszarogyott a k re.
Vonásait eltorzította a szenvedés. Sejtette, milyen szánalmas képet
nyújthat.
A haldoklásban oly kevés az elegancia - gondolta keser en. - Még
egy király sem tehetne azzá.
Miguel atya az i f jú homlokára helyezte a tenyerét. Rodrigo h -
vösnek érezte az érintést.
- Atyám, mesélj nekem a Mennyországról.
-A Mennyország nos igen, a Mennyország csodálatos hely. Nyitva áll
minden igaz lélek el tt. - Ügyetlen mosollyal próbált valami biztatót
mondani. - Szemernyi kétségem sincs, hogy egészen közel foglalhatsz
majd helyet az Úrhoz.
- Nem éltem én olyan b ntelenül. A gyóntatóm ne tudná?
- Ez ne aggasszon. Isten megbocsátó.
- Szükségem is lesz rá - vigyorgott Rodrigo, ám a köhögést kö-
vet kín letörölte arcáról a der árnyékát. - Istenem, de fáj!
 - Maradj nyugton! Ne fáraszd magad beszéddel!
- Nem mindegy most már, atyám? - nyögte az ifjú. - Mondd csak,
tényleg úgy van, mint ahogy mesélik? A felh kr l tekintenek le a
megtért lelkek, miközben élvezik az angyalok énekét?
- Bizonyára, fiam, bizonyára. Nem lehet másképpen.

2.

Tökéletes csend vette körül és vaksötét. Rodrigo nem érzett semmit a

legutóbb még nagyon is eleven benyomásokból. Sem a fájdalmat, sem a
vér szagát, sem h testének reszketését. Megrémült.
- Hol vagyok?
Nehéz erre válaszolni - felelte egy nyugodt hang, amely mintha
egyszerre szólt volna mindenhonnan. - Ki így hívja, ki úgy.
- Tessék?
Rodrigo nyugtalanítónak találta a helyzetet. Egyértelm , hogy
nincs egyedül, ám a látása nélkül nyilvánvalóan hátrányban van a
másikkal szemben.
- Ki vagy te? - El re rettegett a választól. - A halál?
A Hang felnevetett.
A halál nem személy, hanem állapot. Hogy lehetnék én a halál?
- Akkor te lennél a...? - Rodrigo nem merte befejezni a kérdést.
Vagyok, aki vagyok.
Rodrigo nem volt felkészülve egy ilyen találkozásra, és arra sem,
hogy az érzékeit l megfosztva kell boldogulnia.
- Miért nem látok? Megvakultam?
- Azért nem látsz, mert nincs mit látni.
- Nem látható a Mennyország?
Mennyország? - kérdezett vissza a Hang, és Rodrigo cseppnyi
gúnyt érzett benne. - Az csupán egy fogalom, amit ti, emberek
találtatok ki.
-Valahol csak vagyunk, ha most itt beszélgetünk. Hiszen min-
den hely kinéz valahogy.
Még földhözragadtan gondolkozol. Ám ha úgy kényelmesebb,
hát képzeld el valamilyennek e helyet, és olyan lesz.
Rodrigo megpróbálta, de a felh k, és rajtuk a daloló angyalok
mégsem váltak láthatóvá.
 - Nem megy - nyögte csalódottan. - Mit csinálok rosszul?
Én a fénnyel kezdtem...
Az ifjú újra belefogott. Az id múlását nem érezte, csak a türele-
mét. Közel állt ahhoz, hogy beismerje a kudarcot, amikor egyszer
csak megjelent egy fehéren izzó pont. Apró volt, de a tökéletes
sötétséghez képest mégis számottev jelenség. Aztán a pont egyre
tt, tágult, lassan olyanná vált, mint egy fényb l sz tt alagút.
Kezdetnek nem rossz - dörmögte a Hang.
- Most már van fény. Mégse látok.
Mert nincs itt semmi, amit megvilágítson. Talán gondolj egy
helyre, a legszebbre, ahol valaha jártál.
Rodrigo ifjú kora ellenére sokfelé megfordult, sok mindent látott,
mégsem esett nehezére kiválasztani a legemlékezetesebbet.

3.

Lago Celestét az égre tör sziklák védelmezték, és oltalmukért

cserébe bármikor megtekinthették magukat a tó csillámló tükrében.
A víz jéghideg volt, azúrkék, kristálytiszta és fájdalmasan szép. A
partján virágok nyíltak, és a környez bokrokban madarak énekeltek.
Rodrigo itt ismerte meg Isabellát,
A képet annyira elevennek látta, mintha visszacsöppent volna az
id ben.
A lány az ösvényen sétál andalogva, id nként lehajol, és szakít
egyet az apró, vörös szirmú virágok közül. Beleszippant, arcán meg-
jelennek a der gödröcskék
Rodrigo mindig olyan elb völ nek találta.
Mindig. Kivéve most!
Bár a kép életh en idézte a valóságot, az ifjúban ezúttal nem moz-
dított meg semmit. Aprólékosan megfigyelte a lány arcát, és nem
értette, hogyan találhatta bájosnak a pisze orr körül szétszórt szép-
löket. Az álmodozó tekintet sem t nt már egyébnek dülledt, vize-
ny s szemeknél. A test nyiszlett, a nevetés idegesít en ostoba.
Ez lenne a lény, akit annyira szerettem, hogy az életemet áldoztam
érte?
Hirtelen megcsömörlött az emlékt l és betelt a táj hideg szépsé-
gével. Tökéletesen ellentéteset kívánt.
 ***

Forró szél terelte fáradhatatlanul a homokd néket. A lenyugvó

nap gyilkos er vel sütött, és a sivatag lakói búvóhelyükön várták, hogy a
szaharai éjszaka rátelepedjék a halott tájra. Rodrigót régebben olyan
kalandvágy f tötte, hogy egy ízben még karavánkísér nek is
elszeg dött, és egészen Beni Abbesig jutott a kalmárokkal. Ezért az
álomért hagyta el a nyugodt kis falut, ahol született. Ám mostanra
szikrányi se maradt eme szenvedélyb l.
A sívó pusztaság hiába ellensúlyozta a hidegen is életteli hegyi tó
emlékét; az ifjú innen is elkívánkozott.

* * *

Ha imént zavarta volna a szárazság, hát most legalább erre nem

panaszkodhatott. Váratlanul a tenger fenekén találta magát.
Egyre jobban ment neki a helyszínek elképzelése. Minden alka-
lommal életh bbé váltak a képek. Olyannyira, hogy ezúttal meg is
rémült egy pillanatra. Mihez kezd majd leveg nélkül?
A napsugarak még lesz dtek fentr l. Színpompás halak lebegtek
zavartalanul az orra el tt, mintha az ifjú ott se lenne. Hínárok
tekerg ztek az enyhe áramlatban. A talajt kagylók, rákok és sok egyéb
olyan él lény borította, melyeknek Rodrigo a nevét sem ismerte.
Elcsodálkozott az élet szertelen tobzódásán.
A mesebeli formák közül kibontakozott egy ismer s, emberkéz
alkotta tárgy. Talán egy rég elsüllyedt gálya lehetett. Az ifjú örömmel
tapasztalta, hogy végre megmoccan benne valami, egy apró érzés: a
kíváncsiság.
Benézett a raktérbe, ahol arannyal megrakott ládák sorakoztak a
pusztuló deszkák között. Szédít gazdagság, amely egyetlen ember
kezébe kerülve, mérhetetlen hatalomhoz juttatná birtokosát. Rodrigo
tudta, hogy nem is olyan régen elbódult volna ennyi kincs láttán. Most
azonban közönyösen szemlélte a sárga fémet.
Ezért ölik egymást halomra az emberek?
Semmi különlegeset nem látott benne. Ráunt a mélységre is.

***

Megpillantván a fellegeket, azt hitte, végre valóban eljutott a

Mennybe. Ám angyali ének helyett csupán a magányos szél süví-
tését hallotta. Az összefügg hófehér felh takaró felett makulátlan
kékség terpeszkedett. Túl tiszta, t ú l üres és semmitmondó. Lejjebb
ereszkedett.
A házak arasznyira n ttek, az ember-hangyák bogárméret re.
Ismer sként köszöntötte a lustán kanyargó Andarax folyó. Rodrigo
hazaérkezett.
Látta a mez ket, ahol gyermekként játszott a pajtásaival, és a kis
házat, ahol született. Az udvaron még állt a régi kút. Valaki vizet
húzott éppen. Rodrigo felismerte a törékeny alakban az édesanyját.
Mit sem változott, amióta nem látta, tán csak a kend alá csempészett
több fehér szálat az idei.
A fészer irányából fejszecsattogást hozott a szél. Apja hasította a
fát, könyékig felgy rt ingben, Id nként megállt szusszanni. Bizony
elkelt volna egy er s, ifjú kar.
Rodrigót meglegyintette a szégyen. Talán otthon kellett volna
maradnia, és a földet túrni, mint el tte az sei hosszú sora. De min-
dig is többre vágyott ennél. A városba költözött, és élte a test rök hol
keser , hol édes, ám mindig izgalmas életét.
Aztán a b ntudat, amilyen gyorsan jött, el is suhant. Igazán melyen
nem mozdult meg benne semmi. Mint ahogy a korábbi alkalmakkor
sem.
Becsvágy, szerelem, hiúság, hála, kalandvágy… minden érzés mu-
landónak bizonyult. Minden, kivéve egyet...
Rodrigóban kristálytisztasággal fogalmazódott meg a végs ta-
nulság:
Csak a gy lölet örök!
Tudta már mi a dolga.

4.

Újra átölelte a koromsötét lepel, melybe a süket csendb l sz tt mintát

a Semmi. Ezúttal nem ijedt meg. maga alakította így. Kitörölt
minden más érzést, hogy kizárólag a bosszúra összpontosíthasson.
Biztos, hogy ezt akarod?
A Hang váratlanul szólalt meg. Szelíd volt, ugyanakkor határo-
zott.
- Uram - felelte Rodrigez elszántan -, végigjártam minden el-
képzelhet t és elképzelhetetlent, de közben nem éreztem semmit.
Maga volt a Pokol!
Pokol? - visszhangozta a Hang. Értsd már meg: nincs
Mennyország vagy Pokol - Ezeket a fogalmakat, ti emberek
alkottátok, mert nem tudtátok elfogadni a valóságot. Csak a
Mindenség létezik, tisztán, indulatok nélkül. Az örök béke vagy a
nyughatatlan bolyongás az él k között.
- Bolyongás az él k között? - kérdezte Rodrigó. - Úgy érted, arra
is van lehet ség, hogy visszakapjam az életemet?
Nem egészen. Tested tulajdonképpen nem lenne, de járhatsz
köztük. Hallod, látod ket, miközben az él k nem érzékelik a
jelenlétedet. Nem tudnak megérinteni, simogatni, ütni.
-És én?
Ha nagyon er sen akarod...
- Hasonló lennék, mint egy szellem?
Nem hasonló! Pontosan az. - A Hang magyarázatba fogott: -
Néhányan nem tudják elfogadni a végzetüket. Többnyire olyanok,
akikkel rendkívüli igazságtalanság történt az életükben. Makacsul
ragaszkodnak a földi létük árnyékához, de hidd el, valójában nem jó
nekik.
- Mit tegyek hát?
Azt neked kell eldöntened! Vagy visszatérsz, hogy bosszút állj,
vagy lemondasz a megtorlásról, és anélkül is megbékél a lelked. Ha
így teszel, azon nyomban feloldódsz a Mindenségben, ahonnan
minden él származik, és ahova mindenki eljut végül. Te is onnan
szakadtál ki egy parányi id re, hogy egyénként létezz. Amíg nem
nyugszik a lelked, nem válhatsz újra eggyé vele.
Rodrigo csupán néhány pillanatig mérlegelt.
- Döntöttem…

5.

Miguel atya szívhez szóló beszédet mondott Rodrigo sírjánál. A je-

lenlev k meghatottan hallgatták. Kivéve magát Rodrigót. Az ifjú
meglep dve nézte, milyen sokan jöttek el a temetésére. Egykori baj-
társak, víg ivócimborák, és számos hölgy - némelyiknek a nevére
sem emlékezett. Aztán megtalálta azt is, akit keresett.
El kel hintó ál l t a temet szélén. A félig elhozott függöny mö-
gött Isabella emelgette szeméhez csipkés kend jét.
Rodrigo közelebb suhant, és megállt a lány el tt.
 Isabella felnézett, egyenesen rá. Mintha az számára nem lenne
láthatatlan.
- Sajnálom - mondta a lány.
Rodrigo összezavarodott. Hozzá szólt volna?
Isabella megtörölte az orrát,
- Sajnálom, de nem tudok sírni. - Ölébe ejtette kezét, és felsóhaj-
tott: - Szegény, bolond Rodrigo! Pedig olyan mókás fiú volt, szóra-
koztató. Csak mindig az érzelmei vezérelték.
- Végül ez lett a veszte - szólt egy ismer s, gy lölt hang a hintó
belsejéb l.
Rodrigo érezte, hogy ébredezik benne a harag,
- Azért nem kellett volna megölni - nyafogta a lány.
- Magának kereste a bajt - legyintett Pedro. - De ne is beszéljünk
róla többet, kedvesem, valahogy majd kárpótollak érte. Még ma éjjel.
Isabella pironkodva kuncogott, behúzta hófehér kezét, és a függöny a
hintó ablaka elé hullt.
Rodrigót elöntötték a gy lölet hullámai. Mint azel tt oly sokszor.
Azel tt, amikor még... élt.
Átsuhant a hintó falán. Immár nem jelentettek akadályt számára a
tárgyak. Jeges szellem markával nyúlt Pedro szíve felé. Akarata kihatott
a valóságra.
Egykori vetélytársa elsápadt. Szeme fennakadt, majd görcsös rán-
gatózásba kezdett az ülésen.
Isabella felsikoltott:
- Mi bajod, szerelmem?
Szerelmem?
Rodrigo megdermedt. Ránézett a lányra, és lazított a fogáson. Aztán
csak figyelte Isabellát. Látta arcán az szinte aggodalmat, amikor
kigombolta az ájulásba taszított férfi ingét. Rodrigo bosszúvágya
elpárolgott. Elengedte a bágyadtan lüktet húsdarabot. Megértette,
hogy már semmi keresnivalója nincs e helyen. Búcsúzóul futó csókot
lehelt a lány nyakszirtjére, amit l Isabella megborzongott.
Ha lett volna Rodrigónak válla, bizonyára megvonja, miel tt magára
hagyja a két embert, akik közül az egyiket a legjobban szerette, a
másikat legjobban gy lölte életében.
Már csak egyetlen tennivalója akadt.
 6.

- Igazad volt. Uram.

Tudom. A bosszú nem segít. Aki ezt választja, csak megnyújt-
ja saját szenvedését.
- Már nem akarom azt az utat.
Bölcs döntés. - A Hangból végtelen nyugalom áradt. – Készen
állsz?
- Úgy hiszem. Megtisztultam minden vágytól. Immár nem köt a
létezéshez semmi.
A fényb l sz tt alagút felderengett a semmib l.
Jöjj hát! Egyesülj a Mindenséggel.
Rodrigo elindult a hívogató fénykapu felé. Miel tt belépett volna,
visszafordult,
- Sajnálom, hogy nem éltem olyan életet, amire büszke lehetek.
Meg tudsz bocsátani b nös fejemnek?
Csak az él ket terheli a b n. Mindez értelmét veszti ebben pil-
lanatban.
- De ha nem haragszol, miért hallom mégis keser nek a han-
godat?
Nem jött azonnal válasz. Mintha az Úr eltöprengem volna, meg-
ossza-e gondolatait. Talán még sosem szegezték neki ezt a kérdést.
Mérhetetlen szomorúságot érzek.
- Miattam? - keseredett el Rodrigo is. Saját hibáival kezdett meg-
békélni, azt viszont fájlalta, hogy ekkora bánatot okoz az Úrnak. -
Miért bánt ennyire a gyarlóságom?
A saját képemre teremtettelek...
 Dougal Glendower
ROBIN HOOD

Miután Oroszlánszív Richárd had járata megbukott, s hazaindult

népéhez, keleten pedig Szaladin csillaga felemelkedett, sötét kor köszön-
tött a keresztény világra. Ebben az id ben élt az ember, aki akaratán
kívül vált Anglia h sévé. Számtalan kétes hitelesség legenda született
már róla, pedig csak én, a krónikása mondhatom el valódi történetét.
Hadd regéljem el nektek az igazságot Robin Hoodról!

1.

Kora hajnal óra es áztatta az utat, mely a dombvidéken kacskarin-

gózva Nottingham varosába vezetett. A hasas, alacsonyan úszó felh k
havazást igenek, a hideg szél az emberek csontjáig hatolt. A köd
egyel re nem akart felszállni, kísérteties homályba burkolta a kör-
nyez erd t. A vasárnapi misére igyekv népek félve pillantottak az
ezeréves fák irányába, sokan keresztet verettek, megszaporázták
lépteiket.
Mindenki tudta, hogy Sherwoodon átok ül.
Az si rengeteg a korok hajnala óta terpeszkedett Anglia északi
részén. Határait ismerték ugyan, de hogy mit rejt a szíve, arról csak
mesék szóltak. Rég nem született ember, aki az erd mélyének titkait
fürkészte volna. Akik mégis ráléptek a sötétségbe nyúló ösvényekre,
gonosz druidákról, koponyákból emelt halmokról és vérz fatörzsekr l
sikoltoztak lidérces álmaikban. Megtébolyodtak valamennyien,
nyomorult lelküket megváltásként érte a halál,
A vadon konokul ellenállt, nem eresztette be a kutató tekinteteket, A
kid lt fák és tüskés bozótok alkotta labirintusban csak a hajdanvolt
Római Birodalom úthálózatának mohlepte maradványai árulkodtak
arról, hogy egykor az emberi nem legnagyobbjai is megpróbál-
ták megszelídíteni az erd t, sikertelenül. Az utak töredezetten ka-
nyarogtak számolatlan mérföldön át, de nem vezettek sehová.
Sherwood erdejét okkal kerülték az emberek. Éppen ezért senki sem
figyelt fel rá, amikor napkelte el tt nem sokkal egy magányos alak
bontakozott ki a ködb l, és az erd irányából hágott fel a nottinghami
útra. Durva köpeny és csuklya védte az es ellen, lába néha megcsúszott a
vastag sárban. A lóháton vagy kocsin arra járó tehet sebb utasok arra sem
méltatták, hogy ráemeljek tekintetüket, ahogy a többi rongyos parasztra
sem, akik alamizsnáért igyekeztek a templomba.
A csuklyás alak egy volt a számtalan koldus közül, akik akkoriban
rótták Anglia útjait. Er sen bicegett, lassan haladt, így alaposan b rig
ázott, mire a város kapujához ért. Szorosabbra fogta mellén a köpenyt, és
fölnézett az el tte magasodó falra. A túloldalon megszólaltak a Szent
Mary-katedrális harangjai, hogy imára szólítsák a hív ket, és
emlékeztessenek az igazak egyházának hatalmára.
A csuklyás ismerte ezt a hatalmat.
Ismerte és gy lölte minden megnyilvánulását.

* * *

Nem telt el sok id azóta, hogy a világ harmadszor is a keresztes

háború poklába sodródott. Egyházak összecsapása volt ez, s a halandó
embereké; nem volt egyetlen isten sem, aki áldását adta volna rá. A
legutóbbi hadjáratot követ en a pogányok elsöpr er vel rontottak a
szentföldi keresztes államokra. Szaladin állt az élükre, a kurd varázsló,
akit a let nt korok mágiája segített. A dühöng horda megostromolta
és elfoglalta Damaszkuszt, kardélre hányva megannyi h s keresztényt.
Lovagok százai haltak mártírhalált, de Szaladin nem elégedett meg
ennyivel. Továbbvezette seregét, s a királyok, fejedelmek sorra
hódoltak be el tte. Végül maga Jeruzsálem sem állhatott meg, hiába
volt a templomosok h sies ellenállása.
Nem kellett sokat várni rá, a tajtékzó Gergely pápa hadba szólí-
totta a nyugati birodalmakat, azok pedig feledték kicsinyes háború-
ikat, hogy fegyvert ragadjanak a szent város felszabadításáért.
A csuklyás is ott volt a bárkák egyikén, amelyeken Richárd
király serege kihajózott Angliából. Ott volt, hiszen erre kötelezte
esküje, és az a fogadalom, melyet sei tettek a rég elporladt ca-
meloti királyoknak. Ez a fogadalom apáról fiúra szállt, felel ssége
egyszersmind roppant terhet róva az újabb nemzedékek vállán.
Nagy múltú család sarja volt, vérvonalát egészen a Kerekasztal
Lovagjaiig vezethette, s minden felmen je eleget tett esküjének; így
kellett hát tenni neki is.
Addig lesz Camelot, amíg van hit és addig lesz hit, ameddig lovagok
rzik szentségét!
Atyja, száz csata veteránja, a Skótok Pallosa ekkorra köszvényes
vénemberré lett, s bár hite egy percre sem ingott meg, fájó térdei
nyáron is a kandalló tüze mellett tartották. Eljátszott ugyan néha a
gondolattal, hogy felcsatolja kardját, és körbelovagolja kiterjedt
birtokait, de terve sosem vált valóra; ha a reggeli fényben még dics
lovagnak hihette is magár, ebédre azzá lett, ami valójában volt; ag-
gastyánná.
Id sebb fia azonban tovább öregbítette családja hírnevét. Amikor
az ország megannyi lovagja a Kereszt alá sereglett, is közibük állt,
eltelve hévvel, indulattal, eltelve magával Istennel. sei kardjával
övezte fel magát, melynek markolatába bezártak egy hajfürtöt is, amit
a legenda szerint Uther Pendragon tetemér l metszettek le. Nyakában
azt a feszületet hordozta, melyet Krisztus keresztjének darabjából
faragtak, anyaga magába itta a megváltó vérét. Legalábbis ezt állította
az a magyar fejedelem, aki ajándékként küldte édesapjának, sok-sok
évvel korábban.
S a szent ereklyék vagy az imák segítettek-e, nem tudta maga
sem, de hajója épségben elérte a Szentföldet. Miután az elcsigázott
seregek partra szálltak, csakhamar az Oroszlánszív vállára nehezedett
az egész hadjárat súlya. A német szövetségesek sosem érték el
céljukat, a vén Barbarossa vízbe fúlt Antiókiában, serege java szét-
széledt. Ezt látva a francia király, aki minden keresztény urának val-
lotta magát, sosemvolt betegségére hivatkozva visszavonult, magára
hagyva Richárd seregét.
Ennek ellenére egy teljes éven át kitartottak. A papok Isten hatalmát
hívták segítségül, imáikkal szegültek ellene a sötét mágiának, ami
romlásukra tört. A pogány varázslók h séggel, szomjúsággal kínozták
ket. Richárd számos gy ztes csatát vívott, Jeruzsálem ostromához
azonban már nem volt ereje. Szaladin, a rettegett hadvezér sokszoros
túler vel támadott, s látszólag még maga a sivatag is segedelmére volt.
A csuklyás ebben a hadjáratban verekedett, megjárta és túlélte
Akkót, s a többi csatateret. Hadi sikereir l a bárdok már a hadjárat
ideje alatt verseket költöttek. Útját kizsigerelt holttestek szegélyezték,
kezéhez temérdek vér tapadt. Barátai, hitsorsosai sorra hullot-
 tak el mell le, azonban mindvégig talpon maradt, noha sebei közül
nem egy végzetesnek látszott. Nem bírta le sem varázslat, sem acél.
Mindenható Istenünk, urunk, mutasd meg nekünk hatalmadat és
jóságodat, és ajándékozz gy zelmet gyermekeidnek pogány ellenségeink
felett!
Megszolgálta esküjét, pedig már rég nem az lebegett szeme el tt. A
háború okán felégette a falvakat, megmérgezte a kutakat; mindent
elkövetett, hogy ellenségei életét gyötrelmessé tegye. Szaladin
csatlósai között szájról szájra terjedt a mese a Kínok erdejér l, az
ezernyi véres feszületr l, rajtuk megfeszített szaracénok holttesteivel.
A pogányok félték címerét, sassal hímzett zászlaja fennen lobogott a
háború végnapjaiig. Utolsóként vonult vissza, s csak két nappal a
hadjárat lezárását követ en adta fel a küzdelmet. Akkor pusztító
ösvényt vágott embereivel egészen a tengerpartig, ahol a le-
horgonyzott genovai bárkák vártak rájuk. Rettegést vetett és halált
aratott, ahogy akkoriban mondták.
Útja Ciprusra vezetett, mint minden menekül é. Ott aztán elvált
társaitól, nem követte többé az Oroszlánszív t. Mesélik, hogy rület
emésztette a lelkét. Nem tudni, mi történt a hajóúton, de egyesek
szerint bezárkózott a kabinjába, és álló napig csak imádkozott. Mások
látni vélték, amint egy sötét sarokba húzódott, és nyöszörögve próbálta
lemosni kezér l a gyilkolás mocskát. A tengervíz azonban nem
segített, nem oldotta ki b réb l az ártatlanok vérét.
Az igazság sosem derült ki, csak az bizonyos, hogy a csuklyás
megvívta a háborúját, és - egyfajta módon - gy zelmet aratott ott, ahol
Oroszlánszív Richárd elbukott.

***

Nottingham utcáin bokán felül ért a sár. Az alacsony, védelmez n

egymáshoz bújó házakból füst szállt fel, amely megülte a párás leveg t.
A vár zordan és némán gubbasztott a körülötte meglapuló város fölött,
akár egy gigászi sárkány a tulajdon fészkén. rizte a kincseit, és lecsapott
azokra, akik botor módon magukra haragították.
Úgy mondták, a várost még Nagy Alfréd idején építették, az északi
vadon felé kígyózó kereskedelmi útvonalak ellen rzésére. Vaskos,
szürke k falak magasodtak az emberek fölé, melyek mohlepte köveib l
nyirkos hideg áradt. A sz k ablakokban pislákoló fény éjszakánként
kísértetiesen derengett, akárha lidércek táncolnának
a falakon. Nottingham vára zord volt és rendíthetetlen, az utazók
inkább elkerülték, ha tehették. Köveihez dán rabszolgák kiontott vére
tapadt, azok vére, akik egykor ezrével jöttek sárkányfejes hajóikon,
hogy elorozzák Anglia földjét. A jég és az óriások birodalmából
kerekedtek fel, egy jobb élet reményében; ehelyett szenvedés lett az
osztályrészük, kínhalál. Szellemeik nem távozhattak el e helyr l, az
erejük tartotta össze a falakat - a mese szerint legalábbis - egészen az
id k végezetéig.
A csuklyás átvágott a kásás pocsolyákon, egyenesen a zúgó ha-
rangok irányába. Nem nézett senkire, nem könyörgött adományért. A
templom lépcs jén felfedte sz haját, a viharvert arcot, a kurta
szakállat. Látszólag betöltötte az ötvenet is, pedig a negyvenhez még
közelebb járt. Igaz, majd' minden évre jutott egy sebhely, mely még
zordabbá tette ábrázatát.
A legnagyobb seb azonban, melyet egy megfeszített szaracén bo-
szorka átka okozott, sohasem gyógyulhatott be. Az a seb hetek alatt
szre szipolyozta a haját, megsápasztotta b rét. A boszorkány meg-
billogozta, a kezéhez tapadó vér vele maradt, immár lemoshatatla-
nul, hogy ne feledhesse borzalmas tetteit.
Meghajtotta a fejét, amint belépett a katedrálisba. Keresztet vetett,
és siet s léptekkel elindult, hogy elfoglalja helyét a padsorok
mögött. A templom ezen végében a szegények és megnyomorítottak
álltak s tömegben, akik csak azért szenvedték végig a szertartást,
hogy módjuk legyen alamizsnát kérni a tehet sebbekt l Voltak
köztük id sek és fiatalok, aggastyánok és gyermekek. Mindnyájukon
nyomokat hagyott az éhínség, a szenvedés. Egyikük sem imádkozott,
rég elfeledték már Istent.
Kivéve a csuklyást.
Pater noster, qui es in caelis, sanctificetur nomen tuum…
Senkinek sem t nt fel, hogy amikor befelé jövet ujjait a szentelt-
vízbe merítette, bíborszín vércseppek vegyültek a folyadék áttetsz
tükrébe.
... sed libera nos a malo.
Amen.

2.

A csuklyást Fulk FitzWarinnak hívták, noha már azon a francia hajón

sem árulta el a valódi nevét, ami az angol partok felé bukdácsolt
hetekkel korábban, a nagy viharok beköszönte el tt. Félreértés ne
essék, nagyon is büszke volt örökségére. Valami azonban megválto-
zott odaát, a szentföldi háborúban. Kevés szavú, zord emberré lett,
akinek szemében örökké a felperzselt falvak tüze égett. Hírneve
messze el tte járt, és nem akart szembesülni ezzel.
Akkoriban már nem.
Megtette a kötelességét, h séggel szolgálta a királyt, Jézus Krisz-
tust és az söket. Utazása során ez tartotta benne a lelket; erre gon-
dolt a tengeren hánykolódó genovai bárka gyomrában. Angliát látta,
amikor csontig soványodva átkelt az itáliai hegyvidéken. Az a tudat
éltette, hogy a sivatagi boszorka átkán és a háború borzalmain túl
létezik egy hely, ahol nyugalmat, békét lelhet.
Hosszú volt az út, teli viszontagsággal, küszködéssel. De akkor
végre, a hajó orrában állva úgy érezte, hazatért. Anglia ugyanúgy
feküdt el tte, ahogy azt Akkó ostroma alatt oly sokszor maga elé
képzelte. A horizonton élesen kirajzolódtak a hófehér sziklák, az égen
felh sem látszott, a recseg árbocrúd körül sirályok köröztek.
Hazatért.
Amikor meglátta a zöldell fák felett szálló, kormos füstöt, még
semmi rosszra nem gyanakodott. Átkelt a szántókon, átgázolt a birtok
határában csörgedez patakon. Senki sem dolgozott a földeken, senki
sem sietett elébe. Ekkor már elfogta a félelem, megszaporázta lépteit.
A kastély, melyet a legenda szerint maga Galahad hagyományozott a
családjára, romokban hevert. A tornyokból üszkös csonkok maradtak
csupán, a fény termek helyén korom várta és törmelék. A birtokot a
halál b ze ülte meg. Látott már hasonlót elégszer, tudta jól, mire
számíthat. Mégis - talán éppen ezért - a könnyeivel küszködve,
bukdácsolva indult a k halmok felé. Mindenütt látszott a t z nyoma, a
falak feketén meredeztek, a kövek megrepedtek a lángok hevét l. Itt-
ott varjak rebbentek fel, hangos károgással adták hírül, hogy talán
újabb fogásra van kilátás. Hátul pedig, anyja sírdombjának tetején két
kereszt magasodott, rajtuk oszlásnak indult, összeégett testek.
...amilyen mértékkel mérsz, olyan mértékkel mérnek néked. Arcát a
tenyerébe temette, térdre rogyva zokogott a domb tövében.
Kétségbeesetten nyújtotta kezét a holtak felé, mindhiába. A megfe-
szített emberek közül a jobb oldali az apja volt, felismerte a nyakában
lógó kerek medalionról. A másik pedig, akinek tekintete még holtában
is az ég felé nézett, Isten fényét keresve, az öccse volt. Isten fényét
keresve...
 * * *

A katedrális üvegablakai megsz rték még azt a kevéske fényt is, ami
így november végén beáradhatott; a festett üveglapok vérszín
ragyogásba vonták az oltár felett álló aranykeresztet. Az oszlopokon
dölyfös szentek és démoni vízköp k vívták örök párharcukat, méltó
emléket állítva a fény és sötétség örök viadalának. A hosszú padsorok
tömve voltak hív kkel, és Tucker, Nottingham város püspöke
elégedetten nézett le szószékér l az nemes nyájára. Kezét imára
kulcsolta maga el tt, aranygy i, hermelinprémmel borított palástja
fejedelmi küls vel ruházták fel. Résnyire hunyt szemmel zengte a
fohászt, hogy végül egy hangzatos monológgal fejezze be a misét.
- Könyörgünk, Uram, áldj meg minket - kántálta -, legels ként
János herceget, tiszta szív pártfogónkat! Adj neki bölcsességet, hogy
vezesse és védje népünket! Adj néki er t, hogy lesújtson azokra, akik
romlásunkra törnek, s háborúba taszítják az országot! Nyerjék el
büntetésüket a te nevedben! Amen.
A végszót hallva a gyülekezet felállt, és az emberek lassan kifelé
sorjáztak a templomból. A szegények kinyújtott kézzel és esdekl
szemmel nyomakodtak feléjük. Megtört hangon ennivalót, pénzt és
orvosságot koldultak maguknak. A nemesek elhaladtak el ttük, nem
látva és nem hallva, pillantásra sem méltatva térden csúszó
felebarátaikat. A templom rei - kiöregedett, kérges kez poroszló
valamennyi - hamar közbeléptek, hogy b kez en osztott ütlegekkel
akadályozzanak meg mindent, ami a békét zavarná. Durva nevetés
kíséretében tessékelték ki mindazokat, akiket sehol sem látnak szí-
vesen, még Isten házában sem.
Tucker mosolyogva integetett, majd azonnal a lakosztálya felé
indult, mihelyt kiürült a templom. Amint tehette, azonnal levette
süvegét, és töltött magának az asztalon lev kancsóból. Jóféle ned
volt, egyenesen Rómából hozatta. Elégedetten kortyolt bele, majd
felhajtotta az egészet, fölsóhajtott, a f szeres bor mindig jókedvre
derítette. Jó sora volt, amióta a bíró kinevezte t Nottingham püs-
pökének. János herceg közelg háborújával mindketten jól jártak, és ha
így megy tovább, ez az egész még kifizet bb lesz. Önelégülten
mosolyogva fordult meg, és a döbbenett l elkerekedett a szeme,
A csuklyás ekkor lépett el az ablakot takaró, vastag brokát mögül.
Ruháját sár és kosz borította, kezén átvérzett kötés látszott. A püspök
nyelt egyet, és idegesen az ajtó felé pillantott. Végül ha-
tározott mozdulattal letette a kupáját, és határozottságot er ltetve
magára megszólalt:
- Nem volna szabad itt lenned, fiam. Ha megsérültél, ellátnak hátul
az ispotályban.
Az alak hátratolta csuklyáját, és a püspök szembetalálta magát azzal
az arccal, amelyr l sosem gondolta volna, hogy valaha viszontlátja.
Fulk FitzWarin szertartásosan meghajolt felé, hangja rekedt volt,
engesztelhetetlen haragról árulkodott.
- Aligha hinném. - Lázas fényben ég szemével Tucker tekintetét
kereste. - Különös dolgokat láttam, püspök! Válaszokra van szükségem.

3.

A csuklyás nem emlékezett, kik találtak rá, amikor fél rülten bo-
lyongott a romok között; eszét vette a gyász, lázálomként éke meg a
valóságot. Szeme el tt folyton a sírdomb, a vérben úszó keresztek
képe pergett, akár a Golgota sátáni tükörképe. Homályosan em-
lékezett csupán az éjszakára, a hold sápadt fényérc, ami alig-alig
szüremlett át a ködön. És csak villanásként tudta maga elé idézni a
fojtott suttogást, a kámzsa mélyén csillogó vörös szempárt, az acé-
los, satuszer szorítást.
Egy düledez kúria félhomályos toronyszobájában tért magához,
melynek ablakait bedeszkázták, kívül rekesztve a napfényt. Kezét
gyolccsal tekerték be, homlokára, sebeire gyógyfüvekkel átitatott
borogatás került. Állott szagú takarókkal óvták teste melegét: a szo-
bában természetellenes h vös uralkodott.
A vénasszony, aki ápolta sebeit, Robertnek szólította; biztosan ezt
a nevet - az öccse nevét - kiáltozta tébolyában. Nem volt érkezése rá,
hogy felvilágosítsa tévedésér l: az asszony gyakorta félrebeszélt,
összefüggéstelen szavaiban azonban különös hatalom bujkált.
Zavarodottsága ellenére valahogy mégis félelmetesnek t nt. És, ami
fontosabb volt; láthatóan nagyon sokat tudott.
- Átkot hordozol - károgta köszöntés gyanánt az sz szipirtyó -, a
magamfajták bélyegét. Jobb lesz, ha eltakarod, mifelénk kockázatos
vérben úszó kezekkel mutatkozni a babonás pórnép el tt.
A csuklyás akkor és ott a kardjáért kapott, hogy leszámoljon az
istentelen teremtménnyel. Fegyvere azonban messze t le, a sarokban
hevert, elkoszlott ruhái mellett. A vénasszony természetfeletti
er vel szorította a párnákra, közvetlen közelr l sziszegett az arcába.
- Nemcsak a boszorkány bélyegét hordozod, hanem egy sokkal
sibb jelet is. - A vénség aszott testéb l tömény izzadságszag áradt,
- Olyat, amelynek titkát manapság senki sem ismeri. A régiek -
völték rád, nem igaz?
Kétség sem férhetett hozzá, az asszony maga is varázsló volt, hi-
szen látta a csuklyást mérgez átkot és sei fogadalmát, mely atyáról
fiúra száll az id k végezetéig. Azt állította, szerencsésnek mondhatja
magát, hiszen aki ezt m velte vele, sokkal hatalmasabb b bájra is
képes lehet. Kígyókról és férgekr l hadovált, melyek berágják ma-
gukat az ember húsába, és csontja velejében vernek tanyát,
Tiszta pillanataiban Fulk próbálta megtudni, ki is , hová is hoz-
ták. Az el bbi kérdésre csak motyogott, Richárdról és a királyi vér-
l, utóbbira pár szavas t mondatokkal válaszolt.
- Az én házamba, a királyok házába. - Ilyenkor láthatóan messze
járt. - Bizony, királyok otthonába!
Családja haláláról azonban, bármily furmányos módon faggatta is
a banyát, nem árult el sokat. Meglehet, valóban nem ismerte a
választ az összes kérdésre. Azt mondta, a városiak szerint a püspök
rajtakapta az öreg bárót, hogy a Sátánt imádta. A birtokon dolgozó
parasztok némelyike bevallotta, hogy a kápolnában minden éjszaka
meg kellett fordítaniuk a feszületeket, hogy azok a pokol irányába
mutassanak. Nottingham bírája sereget küldött, amit maga a püspök
úr vezetett.
- Templomosuk is voltak velük - köpött a vénasszony -, a Szent-
szék lovagjai. Újabban inkább idehaza ontják hittársaik vérét, mint-
sem hogy Jeruzsálem felszabadításáért küzdenének az Oroszlánszí-
oldalán.
A vén boszorkány látta a mészárlást, a lángok vöröse messzire
ellátszott, még ide, a kúria ablakába is. Mindenkit megöltek, a vén
FitzWarin vagyona pedig Nottingham, s az Egyház tulajdonába
szállt.
A csuklyás ezután napokig nem beszélt, bármennyire is próbál-
kozott a vénség. Gondolatai túlontúl sörétek voltak, nem eresztették
szabadjára a lelkét. Egy percig sem hitte el a vádakat, kibúvót keresett
hát önmaga és családja számára is. Nem lehetett, hogy nemzetsége, a
hit legf bb védelmez i az ördög szolgálatába szeg dtek! Magát
okolta, az szentföldi b neit látta abban, ami most háznépével tör-
tént. Elfordult Istent l, hát az is elfordult volna t le?
 Hetekkel kés bb, lábadozása végnapjaiban érkezett meg a skar-
látszem férfi, akinek vörös tekintete oly sokáig kísértette álmaiban.
A csuklyás korábban talán kardélre hányta volna t is, de az id ,
amit a boszorkány mellett töltött, sok mindent megváltoztatott,
Skarlát Will, így nevezték az idegent; volt az egyike azoknak, akik
kimentették az rület karmaiból, azonban egyel re mégsem érzett
hálát iránta. Különös szerzet volt, hófehér hajjal és sápadt b rrel,
akár egy kísértet. Az erd ben élt, azt állította, hogy a druidák, a régi
id k varázslói nevelték fel. Furcsa, dallamos akcentussal beszélt,
szavai pedig valamelyest megnyugvást hoztak a csuklyás háborgó
lelkének,
- Nottingham sereget toboroz. A kastélyba vitték a környék ösz-
szes kovácsát, hogy fegyvereket készítsenek.
Skarlát Will elbeszéléséb l sok minden kiderült. A bíró pribékjei
kiskirályként uralkodtak a környéken, minden rézgarast kisajtoltak a
népb l. Mindezt azért, hogy támogassák az ifjú és feltörekv János
herceget. A csuklyás találkozott vele, még gyerekként, de már akkor
is arrogáns volt, szöges ellentéte az Oroszlánszív nek. Úgy t nt,
mára beleunt, hogy mindenki Földnélkülinek csúfolja a háta mögött.
Elhatározta, hogy kihasználja Richárd távollétét, és ehhez h
segít kre talált az északi bárók személyében. Richárd híveinek java
maga is Jeruzsálembe indult, a többiekre pedig - akár az agg
FitzWarinra - halálos veszedelem leselkedett. János valóságos irtó
hadjáratot szervezett az Oroszlánszív megmaradt hívei ellen. H
csatlósa pedig, Nottingham bírája még a nomád keltákat is hadba
szólította, amikor hírét vették Richárd közeled seregének. A vadak
fosztogattak és raboltak, elszedtek a népt l mindent, amit az adó-
szed k meghagytak.
A hazatér királyt nem várta más, csak egy újabb háború. A csuklyás
elh lve hallgatta a beszámolót, az erd ben bujdosó menekültekr l, s
a boszorkányról, aki az ezeréves fák oltalmát kérte, hogy rejtsék el
ket. Ha ez valóban így történt, a családja nem követett el b nt.
Áldozatok voltak csupán, egy olyan összeesküvés áldozatai, amely
Isten és Anglia mögé rejt zött. Egy újabb háború Isten nevében, s
amihez valójában nem volt semmi köze. A birodalom romokban
hevert, a király hatalma veszélybe került. Éhínség és halál várt a
népre. A király és a nép: áldozatok, akiknek a védelmén esküdött.
Addig lesz Camelot, amíg van hit és addig lesz hit, ameddig lovagok
rzik szentségét!
 A csuklyás akkor este nehézkesen összeszedte kevéske megmaradt
holmiját. Bizonyosságot kellett szereznie. Nem csupán a bosszú okán,
de az si fogadalom végett is. Ez a két dolog kötelezte arra, hogy
Sherwood rejtett ösvényein kísérje a Skarlát Will néven emlegetett
erd lakót. Nem félt a vadon lidérceit l, lelkét megedzették a
Szentföldön átélt borzalmak. Felkelt a hold, mire elérték az erd lakók
táborát. Az emberek fatörzseket döntöttek egymásnak, rongyokkal és
rosszul cserzett b rökkel takarták le, így építettek maguknak
kezdetleges sátrakat.
- Egyikük sem önszántából jött Sherwoodba - szólt színtelenül az
erdei ember. - Az elkeseredés hozta ket ide, a kísértetek közé. Áldozati
ajándékokkal igyekeznek kiengesztelni a ligetek mélyén lakozó
szellemeket, ahogy atyáim tették egykoron. Ha valóban lovag vagy,
nagy szükségünk van rád.
Így esett, hogy az erd felöl tért rá a nottinghami útra, ezen a
borongós hajnalon.

***

A csuklyás némán hallgatta Tucker szavait János herceg új vi-

lágrendjér l, a lehet ségekr l, Isten szaváról. Tekintete h vös volt és
merev, szája széle remegett a visszafojtott düht l. A püspök mély
ájtatossággal adta el , miként lett a vén FitzWarin eretnekké, és hogyan
halt meg. De a csuklyás hallgatása egyre inkább elbátortalanította.
Körbenézett a szobában, mintha valami támogatást keresne, összerezzent,
amikor lépéseket vélt hallani a folyosó fel l.
Amikor elbeszélésében oda ért, hogy a gróf megvallotta, hogy az
ördögöt imádja, a csuklyás váratlanul kitört. Ökle reccsenve csapott az
asztalra, kevés tartotta vissza attól, hogy megragadja a papot.
- Hogy hihetted el róla? Neked mindenkinél jobban kellett tud-
nod, milyen buzgó híve volt az egyháznak! Az adományain híztál
kövérre, az öcsémet te magad nevelted Isten szeretetére!
Tucker ráemelte véreres tekintetét.
- Felszólítottam apádat, hogy ne imádja a gonoszt! De láttam, mit
velnek a katakombákban, lá tta m a se nem él , se nem holt ál-
dozatokat. Rádöbbentem, hogy a lelkét micsoda veszély fenyegeti.
Lépéseket kellett tennem!
A csuklyás lassan, bánatosan bólintott.
- Nem vagy te pap - mondta egyszer en, mire Tucker nem tudott mit
válaszolni. Idegesen kapkodta a leveg t. - Csak egy pénzsóvár,
hataloméhes gazember, aki Isten nevében prédikál, de csak a saját
boldogulását nézi.
A csuklyás megfordult, mintha még a püspök látványát sem bírná
elviselni. Könnyeivel küszködve az ajtóhoz ment, kinyitotta...
Az ütés olyan er vel érte az állát, hogy t a l á n még egy ökröt is
letaglózott volna. Érezte, hogy a fogai meglazulnak az állkapcsában,
vér tolult a szájába. Nem számított támadásra, elvakították az indu-
latai. Estében elsodorta az asztalt, a püspök az Urat káromolva me-
nekült a sarokba.
Amikor kinyitotta a szemét, villogó szikrák pattogtak a szeme el tt.
Vért köpve, zúgó fejjel sikerült négykézláb verg dnie, és az övébe
zött vadászkés után nyúlt. Ekkor egy bakancs orra keményen a
bordái közé csapódott. Kevés híja volt, hogy el nem ájult; a fájdalom
üstökösként robbant az oldalában. Kezével próbálta védeni magát az
ütlegek ellen, de végül egy kérges marok nyakszirten ragadta, és
kipenderítette a folyosóra. Kiszaladt a lélegzete, amikor keményen a
vös k falnak csapódott. Felemelte a fejér, hogy szemügyre vegye a
támadóit, de csak annyit tudott kivenni, hogy a templom rök
szürkéskék egyenruháját viselik, azután az el bbi bakancs teli talppal
az arcába csattant. Az orra eltört, és kábán terült el, nem bírta
megtartani magát.
- Elég lesz, Hubert! - hallatszott egy határozott hang, majd az rök
utat engedtek valakinek. Szikár, harminc év körüli férfi volt, vörös és
nyers arccal, beesett orcáiról mintha a b rt is lehántották volna a
borostával együtt. A férfi hosszúra engedte és a tarkóján b rszalaggal
kötötte meg sötét haját. - No lám, egy csuklyás. Csak nem az a
csuklyás, aki nem átallott fegyverrel jönni Isten házába? Elég felt
az ábrázatod, barátocskám.
- Fulk FitzWarín, az eretnek báró fattya. - A püspök csak most
mert el óvakodni. - Megszentségtelenítette a templomot!
- Na, persze. - A férfi láthatóan nem hatódott meg. - A tékozló fiú
hazatért?
A katonák durván fel röhögtek, és talpra rángatták a fal tövében
hever foglyot. Hárman voltak, meg az a majomszer , foghíjas be-
hemót, akit a nemesforma idegen Hubertnek szólított.
- A nevem Guy of Gisborne - közölte a férfi, - A bíró unokaöcs-
cseként nagy gondot fordítok barátunk, a jóságos püspök úr bizton-
ságára. - Itt sokatmondó, jelent ségteljes pillantást vetett Tuckerre.
- Hogyan hihetted, hogy észrevétlen maradtál? Egyáltalán miért
jöttél ide?
 Miután választ nem kapott, Gisborne közelebb lépett, és keszty s
kezével megböködte a magatehetetlen férfi arcát. Megszagolta
összevérezett ujjbegyeit, és mosolyogva elhátrált pár lépést.
- Fontos lehet számodra az üdvösség, ha idemerészkedtél – mo-
rogta.
Hubert ezt a pillanatot választotta, hogy még kellemetlenebbé tegye
Fulk helyzetét, és könyökével er teljesen annak gyomrába vágott.
Látszott, hogy élvezi a helyzetét, hogy megtörheti a nála gyengéb-
beket.
- Felelj, ha kérdeznek! - ordította,
Egészen közel hajolt a térdre rogyó csuklyáshoz. Nem számított
támadásra, így meglepetésként érte az el recsapódó homlok, ami
egyetlen lendülettel szétzúzta az orrát. Hubert szédülten tántorodott
hátra, társai szapora ütlegekkel torolták meg az ellenállást, Guy of
Gisborne kaján vigyorral segítette fel csatlósát.
- Ez hiba volt, barátom. Hubert nem szokta megtorlatlanul hagyni
az ilyesmit. Vasökl nek is hívják, tudtad?
- Két-három nap a fogdában majd megtöri - törölgette a képét
Hubert. - Hitemre mondom, megtöröm!
- Küldess a bíróért, püspök uram! - fordult Gisborne Tucker felé. -
Az a ministránsfíú, Much megteszi. Úgy hírlik, gyors lába van. Ezt
pedig mi majd kezelésbe vesszük.
A püspök bólintott, és homlokát törölgetve elindult, hogy el ke-
rítsen egy szolgát vagy valakit. A folyosó kanyarulatában állt csak
meg, és némi részvéttel nézett vissza.
- Sajnálom, fiam! Egy sátánimádó fattya nem kaphat menedéket.
-A nagyságos püspök úr azt akarta ezzel mondani - lépett elé
Gisborne -, hogy a vagyonod jobb helyen van nálunk. A családodnak,
mint tudjuk, már nincs rá szüksége...
Fulk összeszedte minden erejét, hogy kitörjön, de ezúttal nem volt
esélye, lehetetlen volt, nem tehetett mást, mint hogy ráordította dühét a
világra. Néhányan a templom el tt is hallották, a kiáltást szárnyára
verte a szél, és Anglia legtávolabbi sarkáig is elvitte. Franciaországban
a serege élén közeled Oroszlánszív felkapta a fejét, mintha is
meghallotta volna.
A nottinghami cs cselék csendben figyelte, amint a félig öntudatlan
rabot kivonszolták a templomból. S ekkor, az utolsó pillanatban,
miel tt elveszítette volna az eszméletét, Fulk megpillantott valakit a
tömegben. Hajlott hátú, reszketeg vénasszony volt, bölcs tekintet .
Egy boszorkány?
 4.

A következ napok során híre kélt, hogy Oroszlánszív Richárd ha-

marosan hajóra száll. A bíró katonái elözönlötték a vidéket, hogy
érvényre juttassák János herceg törvényeit. Aki tiltakozni merészelt,
elhurcolták. Egyetlen várost, falut, tanyát sem kíméltek. Házak égtek
porrá büntetés gyanánt, vagy csak hogy példaként szolgáljanak azok
számára, akik pénzt vagy egyéb javakat rejtegettek a felszabadítók el l.
Füst kormozta az eget mindenütt Angliában, b nösök és ártatlanok vére
áztatta a földet.
Sir Guy of Gisborne vezette a hajszát. Emberei, a rettegett not-
tinghami poroszlók mindent összeszedtek, ami mozdítható volt. A
zsákmány nagyobbik része Jánost illette, egy kisebb hányad viszont
Nottingham hatalmasságaié - és persze az övé - maradt. Kifizet
vállalkozásnak számított, a cseng aranyakért cserébe a püspök Jánosért
mondott miséket, és a nemesek lassan, de biztosan elpártoltak Richárdtól
Ezekben az id kben terjedt el egy szóbeszéd a menekültek között a
szentföldi fegyverforgatóról, a kúria elfeledett hercegn jének bebörtönzött
lovagjáról. Robertnek hívták és mindig csuklyát viselt; Csuklyás Robin,
így nevezték a mesékben. A sötét és fagyos éjszakákon a kitaszítottak, a
nincstelenek százával imádkoztak az Úrhoz, hogy szabadítsa ki rabságából,
és torolja meg az ket ért sérelmeket.
* **

A nyolc csapzott, széles hátú északi cs dör lassan kerülgette a sár alól
itt-ott kikandikáló törött utcaköveket a Sherwood felé vezet úton. A
katonák jó két mérfölddel maguk mögött hagyták Nottingham falait,
mostanra borús szótlanságba temetkeztek valamennyien. Már nem volt
miért sietniük, az els percben b rig áztak és átfagytak valamennyien.
Magukban átkozták a városbírót, hisz az Úr a megmondhatója, mást is
kimódolhatott volna, hogy int példát mutasson a rabhoz hasonló
eretnekeknek.
* **

- Sherwoodban lógjon! - mondta a bíró, pillantásra sem méltatva a

rabot. - Oda való, hadd lássa mindenki, hogy nincsenek ott szellemek,
csak amiket mi magunk láncolunk oda!
Azonban óvakodtak ezen gondolataikat szavakba önteni. Az élen
léptetett ugyanis a bíró unokaöccse, Guy of Gisborne. Szegecselt
rvértet viselt, akár azok a katonák, akik nem engedhettek meg
maguknak különb viseletet. A nyereg kápagombjáról viharvert cs rös
sisak lógott alá, éppoly megtépázott volt, mint a tulajdonosa. A férfi
egyszer hüvelybe zárt kardot kötött az oldalára, az öve mögé míves
rkeszty t t zött. Lehajtott fejjel védekezett az újra nekikezd es
ellen, szürke köpenyén gonoszan feketéllett címere, a cs rében t rt
tartó holló. Néha hátrafordult a nyeregben, hogy rosszindulatú
félmosolyt villantson a megkötözött fogolyra. Elégedettségére szol-
gálhatott, amit látott: Fulk FitzWarinon igencsak nyomor hagyott a
többnapnyi szenvedés, a börtön. Feje el rebicsaklott, a szentföldi
bajnokból lett törvényen kívüli megtörten, kábán himbálózott a
nyeregben. Megesett, hogy a lovát kantárszáron vezet poroszlónak
kellett megtartania ültében. Ruhája vizesen tapadt zúzódásokkal teli
testére. Nyilván reszketett volna a hidegben, ha magánál van, de - talán
szerencséjére - nem jutott el hozzá semmi a külvilágból. Arca mer
duzzanat, orrát Hubert többször is betörte, bosszú gyanánt a
templomban esett megaláztatásért. Szemei bedagadtak, szája felrepedt,
vére az es vízzel vegyülve csorgott végig a mellkasán. Kezér l
leszaggatták a gyolcsot, mely ez eddig jótékonyan takarta átkos
bélyegét.
- Akárha vérben mosdott volna - suttogták mindazok, akik látták.
Gisborne kiköpött, és az égre sandított. A s fellegek alkonyi
homályba vonták a tájat. Bal kéz fel l a méregzöld f vel borított dom-
bok és az elszórtan emelked k halmok leginkább temet re emlékez-
tették. Jobb oldalon az erd némán t rte az id járás viszontagságait,
Sötét volt, s és búskomor, mint mindig. Semmi sem hallatszott,
csak az es kopogása és a lovak lépéseinek cuppogása a sárban.
Hát sosem áll el ez a nyüves es ?
- Eláll biz' az, nagyuram!
Gisborne úgy megrántotta a kantárt, hogy lova, egy viharvert deres
felnyihogott fájdalmában. A poroszlók is visszafogták hátasaikat, és
döbbenten kapkodták a fejüket a hang irányába. A bíró unokaöccse
szitkozódva veregette meg lova nyakát. Hangosan gondolkozott volna?
Az út kanyarulatánál, egy kis halom rozsén különös asszony ült.
Sápadt b re és sz haja szinte ragyogott a félhomályban. Öregnek t nt,
ötven és száz között bármennyi lehetett. B re ráncos volt, alak-
ja hajlott, tekintete zavarodottságot sugárzott. Egy rongyos, hal-
ványlila köpeny borította testét, ami valaha divatos báli ruha lehetett.
Csuromvíz volt, mezítelen lábai térdig sárosak. Úgy ült ott, mint egy
baljós holló, ha nem szólal meg, talán egyszer en ellovagolnak
mellette. Gisborne megköszörülte a torkát, és szemrehányó pillantást
vetett a poroszlók felé.
- Lady Marian, Nem a legjobb id t választotta, hogy t zifát
gy jtsön, nemde?
A katonák megkönnyebbülten felsóhajtottak. Marian Dubois
különös szerzet volt, de ismerték mindahányan. Az Oroszlánszív
bomlott elméj rokona, egy holdkóros, akit itt, a messzi északon
bújtatták, hogy ne hozzon szégyent a királyi családra. Hamvas fruska
volt még, amikor idehozták, majd annak rendje és módja szerint
megfeledkeztek róla. Marian itt maradt, eleinte még id s dajkája, egy
szent élet asszony szárnyai alatt. Kés bb, az apáca halála után
néhány szolga felügyelte biztonságát. Richárd b kez bben bánt vele
atyjánál: egy kúriába költöztette, nem messze a várostól.
Úgy hat éve aztán Marian egyedül maradt: a hataloméhes János
herceg nem volt olyan nagyvonalú, mint testvérbátyja. Pénz híján a
szolgálók elszökdöstek, a bolond asszonnyal nem tör dött már senki.
Nottingham polgárait szintén meglepte, hogy Marian ilyen sokáig
húzta. Egymagában éldegélt a düledez falú udvarházban, mit sem
tudva a külvilágban zajló eseményekr l. Néha, teliholdas éjszakákon
a tanyasiak látták, amint gombákat meg fura növényeket szed a
sherwoodi erd szélén. Olykor kenyeret meg sajtot tettek ki a számára
a küszöbre, hogy jóindulatát elnyerjék; hiszen az rület akár Isten
áldása is lehet. A nép a maga módján befogadta, és ezt meg is
hálálta; hol egy bárány születésénél segédkezett, hol a fogfájást
mulasztotta el.
- Hol van az a semmirekell ? A fiad, kicsi John? - folytatta Gis-
borne gúnyosan. Aljas vicc volt ez, és a poroszlók némelyike szé-
gyenkezve lesütötte a szemét. - Miért nem segít neked cipekedni?
Mind ismerték már a kis John történetét, és cseppet sem örültek,
hogy szóba került. Marian nem lehetett több húsznál — formás te-
remtés volt még -, amikor szemet vetett rá egy élemedett korú ha-
tárvidéki nemes. A románcból persze nem lett több futó kalandnál, pedig
biztosan másként alakul, ha a vén kujon sejti, hogy királyi vérrel
keveredett. A vér az vér, még akkor is, ha Marian ereiben hígan
csörgedezett. Így azonban továbbutazott, mit sem tör dve a
gyermekkel, akit Marian hordozott a szíve alatt.
 Amikor híre ment az esetnek, szerencsétlen lány szégyenében be-
zárkózott a kúriába, nem mintha sokan látogatták volna. Állítólag az
egyik toronyszobában adott életet fiának, akit Johnnak nevezett el.
Sokáig rejtegette a birtokon, de a fiú folyton megszökött, és a falvak
körül kódorgott. Barátkozni próbált, az istenadta.
Mi tagadás, nem volt egyszer dolga, ugyanis vízfej volt, nyo-
moréknak született. Hamar a környékbeli ifjak céltáblájává vált,
szörnynek, torzszülöttnek nevezték, ujjal mutogattak rá. A lányok
sikítozva menekültek el le, ha összetalálkoztak a réteken. rült
anyjával élt egy romos kúriában; egy id után már maga is elhitte a
csúfolódásokat.
Szörny volt, hát úgy is kezdett viselkedni. Egy napon visszavágott,
kihasználta hatalmas testi erejét, és lemészárolt két pásztorfiút, akik
trollnak csúfolták, amikor r zsét cipelt hazafelé. Megtalálták a
holttesteket a legel n, ízekre szaggatta ket, egy husánggal tört a
vesztükre. A látvány oly szörny volt, hogy a fiúk édesanyját a püspök
oda sem engedte a koporsókhoz.
Fáklyákkal eredtek a szörnyeteg nyomába, üldözték még a poroszlók
is, de nem tudták elkapni. Sherwoodba menekült, legalábbis arra vélték
látni. Az elátkozott rengetegbe nem követte senki, pedig soha többé
nem tért vissza. Néha ugyan felfedezték óriási lábnyomait a sárban,
olykor elt nt egy-egy birka, szárnyra kapott a történet a sherwoodi
óriásról; a legtöbbek szerint mégis halálra fagyott odakint, és immár nem
volt több, mint mese, amivel az id sek a rakoncátlan kölyköket riogatták.
Nem volt ill szegény asszonyt elveszett fiára emlékeztetni,
megszenvedett a nyugalmáért. Éjszakákon keresztül sikoltozott a
tornyában, hazavárta a kicsi Johnt, mindhiába.
Felmorajlott az ég, mintha az Úr is kifejezte volna nemtetszését. A
lovak idegesen kaparták a földet, erre az évszakra nem volt jellemz az
égzengés. Marian azonban mosolygott, láthatóan nem vette magára a
megjegyzést.
- Ki tudja, merre kódorog éppen, nem igaz? - vágott vissza a szi-
pirtyó.
Gisborne elnézte egy darabig, fürkész arccal méregette.
- Nekünk most dolgunk van, öreganyám. Tisztuljon innen! - El-
fordult, és lovával a közeli fasor göcsörtös ágai alá léptetett. - Bár
lem végig is nézheti, ha netán arra támad gusztusa.
Éleset füttyentett, mire a többiek is hátrahagyták a banyát.
- Ez a fa itt éppen olyan, mint a többi. Kössétek fel!
 Ketten azonnal leszálltak a lóról, és odavezették Robert hátasát a fa
alá. Egyikük hurkot vetett, és a megtört fogoly nyakába kötötte.
- Nézd el nekem, FitzWarin, de nem lesz halotti szertartás. -
Gisborne hátrált néhány lépést, és szegecselt mellvértjét tisztogatva
vigyorgott. - Tudod, siet s a dolgunk. Nagy mulatság lesz, az
akasztásodat ünnepeljük...
A két nyílvessz gyors egymásutánban érkezett. A bal szélen álló
lovas hörögve hanyatlott a sárba. Háta közepén érte a lövés, hosszú és
keserves haláltusát ígérve. Másodikként a Robert lovát vezet poroszló
zuhant el, mindkét kezét a torkát feltép vessz re szorítva.
Marian hajlott alakját és korát meghazudtoló fürgeséggel pattant fel.
Vijjogó kiáltással vetette magát Gisborne lova elé, és széttárta karját. A
férfi a kardjáért nyúlt, de mozdulata félúton megakadt, az erd sötétje
ugyanis életre kelt. A homályból egy roppant emberalak bontakozott ki.
Döng léptekkel közeledett, legalább két fejjel magasodott a poroszlók
fölé; csapott homlokával, el reugró állkapcsával és a szájából meredez
csorba, pudvás fogakkal nem is t nt igazán embernek.
A kötelet markoló poroszló ágyékán nedves folt terjedt szét; arra sem
volt ideje, hogy el húzza fegyverét. Az óriás roppant ökle kalapácsként,
felülr l sújtott le; a koponya reccsenve tört be, a vassisak behorpadt,
szegélye mélyen a húsba mart.
Hubert kezében számszeríj kattant, kurta nyílvessz csapódott az
óriás vállába, de a vastag csontot eltörni nem, csak megrepeszteni tudta. A
fenevad pár szívdobbanással kés bb nyögött csak fel, suta mozdulattal a
sebhez kapott; Fulk ezt a pillanatot választotta, hogy magához térjen.
Ennél különb sebekb l is felépült a Szentföldön, Nottingham
kínzómesterének volt még mit tanulnia. Combjának szorítására lova
megugrott, Hubert szemében rémület csillant. Felismerte, hogy
rászedték, de elkésett, az összekötözött, örökké vérben ázó öklök
engesztelhetetlen er vel csapódtak az arcába. A bikanyakú poroszló
fennakadt szemmel fordult ki a nyeregb l - rövid id leforgása alatt
másodszor törték be az orrát,
Egy, a tisztek tollforgóját visel , himl helyes kép fickó megpróbált
kitörni. Úgy vélte, a lehet legkönnyebb ellenfelet szemelte ki, amikor
Marian felé ugratott; nem is tévedhetett volna nagyobbat. A vénasszony
villámgyorsan fordult, arca akár egy sírból kelt múmiáé. Keze
el relendült, a markában tartott b rzacskóból szürkészöld porfelh
vágódott a ló orra felé. A vágtató hátas az utolsó pillanatban fékezett le,
szeme elkerekedett, páni rémület lett raj-
ta úrrá, amint az rlemény kifejtette a hatását. Hátsó lábaira ágaskodott,
lovasa képtelen volt a nyeregben maradni. Kétségbeesetten felordított,
széttárt karokkal zuhant ki a nyeregb l. Éles fájdalmat érzett, valami
forró fröccsent az arcába. Értetlenül bámult a mellkasából kiálló, lassan
tekerg gyökérvégre, amely átfúrta a testét. Az utolsó gondolata az
volt, hogy maga Sherwood ölte meg, és talán nem is tévedett nagyot.
A hatodik poroszló önként dobta el fegyverét, és könnyeivel küsz-
ködve hasalt a sárba; nem azért fizették, hogy rémekkel viaskodjon. A
dombok fel l nyurga, hóhajú férfi közeledett nyugodt léptekkel. B re
csaknem áttetsz volt, tisztán kivehet ek voltak a nyakán és homlokán
lüktet lilás erek. Embermagas íjával Gisborne mellkasára célzott, skarlát
szemének egyetlen pillantása elég volt, hogy ne kelljen ellenállástól
tartania. Varjak telepedtek a fa ágaira, károgásuk messzire visszhangzott a
hirtelen beállt csendben. Az es alábbhagyott, monoton zörgéssel hullott a
száraz levelekre. Gisborne bénultan nyeldekelt, felocsúdni sem maradt
ideje. Fejét forgatva kutatott segítség után, de nem jött senki. Sherwood
útjai kihaltak voltak, mint mindig, és egyedül maradt.
Fulk lassan, kimért mozdulatokkal lekászálódott a nyeregb l. Marian
fogatlan vigyort villantott Gisborne felé, és szoknyája red ib l rozsdás
konyhakést varázsolt el . Némi küszködés után elvágta Fulk kötelékeit,
aki csókot nyomott ráncos homlokára, és óvatosan végigsimította az
arcát.
- Köszönöm, milady! Reméltem, hogy eljössz.
- Much, a pék kisfia hallgatta ki, mit terveznek veled - károgta a vénség
meglep en tisztán. Lényében nyoma sem volt az rületnek. - Azt
mondják, Richárd hamarosan hajóra száll, és a Földnélküli csapdát állít.
Ezt pedig nem hagyhatjuk, a vér mindkett nket kötelez,
Az óriás motyogva, nyöszörögve közeledett, odaaadással ölelte
magához anyját, a vénasszony pedig mosolyogva bújt meg óvó karjában.
Kicsi John roppant fels testével óvta az es l, láthatóan sírással
küszködött.
Az albínó lassú léptekkel közelebb jött, és a feltartott kezekkel
várakozó, kétségbeesett Gisborne fejére emelte az íjat.
- Itt a vége, fattyú! - sziszegte. - Az istened epekedve vár.
- Hagyd, Will! - húzta ki magát Fulk. - Hagyd futni! Egy efféle
lovag méltóbb véget érdemel.
Az íjász szemöldöke ráncba szaladt, de végül kétkedve leengedte a
fegyvert, Gisborne fellélegzett.
 - Vágtass, Sir Guy! Rohanj a bíródhoz! - Fulk beszéd közben a csuklóit
dörzsölgette, elvette az egyik halott poroszló köpenyét, és felhúzta a
csuklyát. - Az a megtiszteltetés ér, hogy te viheted meg a változás hírét
Nottinghamnek.
Gisborne nagyot nyelt. Nem tudta, miféle változásról van szó, de nem is
érdekelte. Úgy döntött, él a lehet séggel, és elt nik. Élj ma, harcolj holnap,
ahogy tartja a mondás. Kapkodva biccentett, megsarkantyúzta lovát, és
vágtázni kezdett visszafele, a nottinghami úton. Hátra sem mert nézni. Nem
katonákra, papokra lesz szükség! Err l nemcsak a bírónak, de János
hercegnek is tudnia kell!
- Add ide az íjat, Will! - Fulk FitzWarin le sem vette a tekintetét Gisborne
hátáról. - A h s lovag itt felejtette az üzenetet.
Az albínó széles vigyorral az arcán bólintott, és átadta neki a fegyvert. A
háttérb l roppanás hallatszott, jelezve, hogy John elindult bevégezni a
munkát, és teli talppal a földön reszket poroszló fejére taposott. Fulk
hosszasan célzott, egészen a füléig hátrahúzta az ideget. Amikor útjára
bocsátotta a vessz t, vele együtt egy legenda is szárnyra kapott.
Sherwood si ligeteinek mélyén pedig összerándult, megvonaglott az
id tlen sötétség.

5.

Tucker egy pillanatig tétovázott a gyóntatófülke el tt, majd gyorsan belépett.

Sötét volt odabent, megnyugtató sötétség. Tucker mereven leült.
Rettenetesen szédült. Többet ivott a kelleténél, émelygett, a gondolatai
cikáztak, nem tudott koncentrálni.
Felbolydult a város, veszélyben forgott az élete. Fulk FitzWarin
megszökött, a városbíró tajtékzott a düht l. Guy of Gisborne holttestét a
hátasa vonszolta be Nottingham kapuján. Mire szerencsétlen pára ideért, a
bíró unokaöccsén csontig foszlott a hús.
Gisborne embereivel borzalmasan elbántak, egyt l egyig felkötötték ket
az erd szélén. Hiába fésülték át a környéket, hiába keresték a gyilkosokat,
kicsúsztak a kezükb l. Nem akadt katona, aki az elátkozott rengeteg mélyére
is követte volna ket. A dolgok ezután még rosszabbra fordultak. A János
hercegnek küldött aranyak és fegyverek egy részének nyoma veszett, sorra
érte támadás az adószed ket. A kelták szökdösni kezdtek, Sceadugengákról,
sötétben lakozó árny-lényekr l hebegtek, akik éjszakánként el jöttek, hogy
elrabolják a
lelküket. A nép körében pedig egyre többen beszéltek egy Csuklyás
Robin nev fickóról, aki az elesettek védelmez jének szerepében
tetszelgett. Lázadást szított, hol itt, hol ott bukkant fel, kicsúszott
minden kelepcéb l.
Kinyílt a fülke másik ajtaja, és Tucker hallotta, hogy valaki ké-
nyelmesen elhelyezkedik. Azt hitte, több ideje lesz, amíg a városbíró
megérkezik, hogy kicsit rendezheti a gondolatait. A bíró ugyanis so-
hasem gyónt. Nem volt vallásos ember, szigorúan az anyagi világban
élt. Viszont a fülkénél biztonságosabb helyen nem beszélhettek a
terveikr l. Oda kellett figyelnie!
Megköszörülte hát a torkát, és próbált nem a lüktet gyomrára
gondolni.
- Oldozzon fel, atyám, mert vétkeztem! - Nem a bíró szavai.
- Miféle b nt követtél el, gyermekem? - Tucker gyanakodva ha-
jolt közelebb a rácshoz.
A túloldalon ül férfi arcát nem tudta kivenni, de a szavai különös
akcentussal csengtek.
- Megöltem néhány embert.
Tucker lélegzete elakadt, Pánikba esett, már éppen elhátrált volna
a rácstól, amikor az ismeretlen a lyukon keresztül egy nyílvessz t
szegezett a torkának. Az acél hegy fájdalmas sebet ejtett, felkarcolta a
rét. Skarlátvörös szempár meredt rá a túloldal sötétjéb l. A kövér
pap mozdulatlanná dermedt. Nem mert kiáltani, homlokán verejték
gyöngyözött.
- Nyugalom, Tuck’ barát, nem emiatt jöttem. Ha gyónni szeret-
nék, hallgathatnál napestig, és kötve hiszem, hogy az istened meg
bocsátana.
- Mit akarsz t lem? - kérdezte rekedten a pap. - Meg fogsz ölni?
- Nem öllek meg, most még nem. Üzenetet hoztam neked, és
ajánlom, hogy jól figyelj! - A pap torkának feszül nyomás enyhült
valamelyest. - Mától kezdve megváltoznak errefelé a dolgok. Püspök
vagy, sok mindenr l tudsz, és talán ez menti meg a nyüves életed.
Hasznunkra lehetsz; a jó öregTuck' a Csuklyás szeme és füle, h
szövetségese lesz. Vedelj, amennyit akarsz, de ha bármivel is pró-
bálkozol, újra eljövök! A bíró nem tud megvédeni, senki sem tud.
A pap körül eszeveszett forgásba kezdett a világ.
- Én nem vagyok olyan elnéz , mint a Csuklyás. - Az idegen utolsó
szavait néma csend követte.
Tucker már jó ideje szorosan lehunyta a szemét, és csak akkor mer-
te kinyitni, amikor hosszabb ideje nem érezte a torkának feszül
pengét. A fülke ekkor már üres volt. A püspök szuszogva d lt hátra,
tenyerébe temette az arcát, és selyemkend jével próbálta leitatni a
nyaksebéb l szivárgó vért.
A Sátán! - hörögte rekedten. - Maga a Sátán! Odafent, a toronyban
megkongatták a harangokat. Nottingham örökké haragvó sárkánya
hamarosan felébredt évszázados álmából, de ezúttal nem várta
könny diadal.

Hát így kezd dött minden, így született a legenda. A Csuklyás

Sher-wood erdejében talált menedéket a szám zöttek között. Számos
csatát megvívott még, míg végül beteljesítette bosszúját, s eleget tett
esküjének. Tisztelték és félték a nevét szerte az országban, híre id vel
a pápai udvarba is eljutott. Végül aztán, sok-sok év múltán maga is
öreggé lett. Úgy tartják Lady Marian kúriájának kertjében temették
el.
Egyszer talán, ha újra találkozunk, azt a történetet is elmesélem.
 Quintus Moreno
Halmok

Pyota rajparancsnok térdig merült a mocsár b zös vizébe, de szitko-

zódni sem mert. Állkapcsát összeszorítva és kardját magasra tartva
gázolt tovább, amerre a s bb növényzetet sejtette. A sörét törzs fák
görbe ujjakként lógatták elé ágaikat, és bár a tejszer ködben alig látott
néhány lépésnyit el re, még hallotta a pajzsokon csattanó kardokat, a
halálhörgésbe fúló kiáltásokat és sikolyokat.
A rajparancsnok az seihez imádkozott, hogy ne hagyják elveszni
t ebben a pokolban.
Megkapaszkodott egy fatörzsben, de a síkos mohán megcsúszott a
tenyere, és elvesztette egyensúlyát. Csobbanva zuhant az iszapba, és
rögtön nyakig merült a mocsárba. Valaki felszisszent a közelben.
Rémülten törölte ki szeméb l a sarat.
Pásztor, az egyik katonája nézett vissza rá egy fa gyökerei közük
Nyakán kidagadtak az erek, mert az egyik sebesült bajtársukat próbálta
a felszínen tartani, hogy az ájult katona kapjon leveg t. A raj-
parancsnok felismerte: Ribal volt az, ott volt, amikor a csata kezdetén
megszúrták. A katona állapota egyre romlott. Sovány arca, ahol éppen
nem fedte sár, csontként világion a zavaros víz felett. Ajka lilára
fagyott, haja csapzottan tapadt homlokához. Felesleges teher, gondolta
Pyota. Kiáltások harsantak:
- Pátkányok! Ascori pátkányok! Hová bújtál, ascori pátkány? Anamí
katonák cuppogtak a közelükben, mintha feléjük tartottak volna. A
parancsnok izmai megfeszültek. Észrevettek minket! Kikerekedett
szemmel nézett körbe, felmérte a távolságot a fáig, amelybe
kapaszkodva lendületet vehet a meneküléshez.
 Már majdnem indult, amikor a hangok távolodni kezdtek. Pyota
szíve a torkában dobogott.
- Menjünk, uram – sziszegte Pásztor.
- Hova? Ez jó rejtekhely…
- Nem akarom, hogy Ribal patkánymódra dögöljön meg.
Pyota kiköpött egy adag iszapot, a b zét l kis híján felfordult a
gyomra. A fejét rázta.
Pásztor közelebb evickélt hozzá, hatalmas karjában úgy tartotta Ribalt,
mintha a gyermeke lenne.
-A többiek várnak ránk.
-A raj? Hol?
Pásztor a fejével a mocsár belseje felé intett. Pyota bólintott. Ha
többen vannak, nagyobb az esély, hogy túléljék. Hogy túlélje.
Keresztülvágtak egy szárazabb területen, aztán újabb lápos szakasz
következett, és hamarosan ismét mellkasig merültek a vízbe. A raj-
parancsnok, ha kellett, segített Pásztornak a sebesült cipelésében,
olyankor legalább másra is gondolt, nem csak az ellenség vért l csöpög
kardjaira. És persze megint imádkozott.
- Ott vannak!
A ködb l öt fej bontakozott ki, mintha csak a fekete víz tetején
lebegnének a f csomók közt. Szalmafej világos haja szétterült a vízen, a
párában csillogó délibábnak hatott. Csontos arcára rémült arckifejezést
fagyasztott a hideg. Szorosan gazdája mellé húzódva didergett, bár Arsic
rá sem hederített. A fiatal nemes úgy emelte ki az állát a mocsárból,
mintha csak nagyvárosi fürd ben dagonyázna. Rezzenéstelen arccal
mosolygott az érkez kre, és halványan biccentett is, mintha csak azt
üzenné: készen állok a küzdelemre. Az a rohadt büszkeség! Pyota
szívesen kitaposta volna bel le.
Középen Trükkös kölyökképe bújt meg, akár egy rémült kisgyereké.
Szája sírásra görbült, szeme alá karikákat rajzolt a kialvatlanság. T le
jobbra még ketten húzódtak egy fa tövéhez, ráncos b rük a fák kérgére
hasonlított. A két legtapasztaltabb katonája: Mészáros és az öreg Odes.
Pásztor majdnem felkiáltott örömében, amikor meglátta ket, de
szerencsére idejében beharapta a száját. Megint cuppogás hallatszott a
közelb l, ám ezúttal óvatos léptek. Figyelmesen kutató emberek kimért
léptei. Pyota kikerekedett szemmel nézett az embereire, akik kérd n
bámultak vissza rá. Parancsra várnak? Pedig egyszer : éld túl!
A cuppogás er södött. Pyota nagyot nyelt. Trükkös közelebb le-
begett hozzá, a felkavart víz fodrozódása morajlásnak hallatszott.
A fiatal légiós ijedten csücsörített, szemével bocsánatot kért. Senki nem
tör dött vele, csak Mészáros ráncolta homlokát.
Pyota az ujját a szájára téve jelezte, hogy legyenek csendben. Fe-
lesleges volt a mozdulat: a szúnyogok döngicsélése úgyis elárulta, hol
rejt znek. A dögök hemzsegtek körülöttük, beléjük martak, a raj-
parancsnok legszívesebben lekaparta volna a saját b rét kínjában.
Kiáltás harsant, nagyon közelr l, aztán kardok csaptak össze, döndültek
pajzsokon.
A második raj!
- T nés! - sziszegte Pyota a többieknek. Ki kell használniuk a le-
het séget, hogy a szakasz másik fele lecsapott az ellenségre.
- És a többiek? - vicsorgott Mészáros. Feltartott kardján vér rozs-
dállott.
- Nem volt szerencséjük! - vágott vissza Pyota, aztán a sebesültet tartó
Pásztornak intett. - t hagyd itt!
- Azt már nem! - szuszogta a légiós.
Pyota nyelt egyet. Felesleges teher! Úgy döntött, leszarja, ha elkapják
az embereit, ugyan nem fog a védelmükre sietni. Elhatározta, hogy
hazatér ebb l a posványból, ha törik, ha szakad!
A csatazaj tovább er södött.
A ködb l egy sötét alak bontakozott ki. Pyota szitkozódva emelte
maga elé a kardját, hallotta, hogy Mészáros és Arsic is a védelmére
mozdulnak. Nyugtató.
- Rohassza le az a kurva mindegyik kígyóimádó lábát, hogy sóz-
nám be a töküket!
Miel tt megláthatták volna az arcát, a rajparancsnok már tudta, ki
rohan feléjük. Füstös, a szakasz egyetlen roa harcosa érkezett véres
kardot szorongatva. Vaskos szemfogai közül fehér habot köpött a sötét
iszapba. Varkocsba kötött haja kibomlott mar, a rakoncátlan szálak a
sötét b rét borító verejtékbe tapadtak.
- Késtél - jegyezte meg Pyota.
- Bekaphatja... - zihálta a roa - ...uram,
- Hogy állunk?
- A szakasznak vége…
Pyota megnyalta a száját. Nem kívánta megvárni, amíg az anamik
minden egyes bajtársával végeznek a légióban.
Intett, és sietve megindult délnek, a mocsár belseje felé. Az egyetlen
irányba, amerre esélyük lehetett a túlélésre. Nem tör dött vele, hogy a
többiek követik-e, nem foglalkozott az arcába csapódó ágakkal. A
ruhája átázott, a páncélját rég levette, nehogy elsüllyedjen.
A pajzsát akkor dobta el, amikor a rajjal együtt a fák köze mene-
kültek.
Maga el tt látta a szakaszukat üldöz anami napharcos aranyszín-
ben ragyogó, vérrel permetezett maszkját, amint parancsokat oszto-
gatva hajtotta ket egyre beljebb. A mocsárba érve a szakasz kettévált,
hogy nagyobb esélyük legyen a túlélésre. Úgy t nt, bevált a terv: az
ellenség a második rajjal csapott össze, így k megúszhatták.
Ha elég gyorsan haladnak?
Amikor a százados az ostrom el estéjén rajparancsnokká nevezte
ki, azt mondta, a legfontosabb az, hogy minél több katona hazatérjen.
Neki is ez volt a legh bb vágya, alig tudta leplezni mosolyát a
felettese el tt.
Aztán bemutatkozott a rajának. Akkor látta el ször ezeket az
embereket, de nem is kívánt szorosabb kapcsolatba kerülni velük. A
város falainál táborozó anami sereg látványa azt sugallta, kevés
túlél vel kell majd számolnia.
Pyota nem értette, miért kellett a hazájuktól, az Ascor Biroda-
lomtól ily távol harcolniuk holmi szövetséges állam védelmében. A
silmariak nem tudtak nyújtani semmit, amiért ekkora áldozatot
érdemeltek volna. Országuk nagyobbik felét mocsár borította, vá-
rosaik földb l és k l épített istállóknak t ntek. Nem csodálkozott
rajta, hogy az anamik ilyen könnyedén végigmasíroztak ezen a
nyomorult földön.
Tüdeje égett már a futástól, amikor derékig merült a lápba, és hiába
akart továbblépni, a mocsár nem engedte. Szorosan körbeölelte a
testét, és a férfi minél jobban megfeszítette az izmait, hogy szaba-
dulhasson, annál inkább marasztalta.
- Parancsnok! - szóltak hozzá. Zihálva próbált megnyugodni, a
foltok szíve kalapálására ugráltak a szeme el tt. Végül meglátta az
öreg Odest, amint szuszogva nyújtja felé a kezét. Köré gy ltek a
többiek is, amíg Pásztor egy f csomóra fektette a véres, eszméletlen
Ribalt.
Pyota kinyújtotta kezét, hagyta, hogy a pocakos Odes megragadja,
és kihúzza a mocsárból. A rajparancsnok köszönömfélét morgott a
bajsza alatt, és remélte, hogy a többiek nem hallották meg.
Hét légiós, Riballal együtt nyolc, Eredetileg tízen alkották az egyes
rajt, de az a beszari Árnyék lefejelt egy fát menekülés közben. Pyota
nem nézett hátra, de sejtette, hogy az anamik megölték. Tamarast meg
nyakon l tték nyíllal, így csak ennyien maradtak.
A sebesült légiósra pillantott, és a fejét csóválta.
 - Mondtam, hogy hagyjátok ott!
- Még él! - csattant fel Mészáros. Szeme alatt rángott az izom.
Alacsony termete ellenére hírnevet szerzett a légióban, állítólag él-
vezettel ölte le az ellenséget.
- Még él, uram! - javította ki indulatosan Pyota. Fegyelmet kellett
tartania, ha teljesíteni akarta a parancsot.
Végighordozta tekintetét a csonka rajon. Csupán egyszer katonákat
látott maga el tt, akikr l ali g tudott valamit a szóbeszéden kívül. A
csendes Pásztor, aki marhahajcsárként élt, miel tt légióhoz csatlakozott, a
kölyökkép Trükkös, aki remekül csalt kockában, az öreg Odes, aki
régen leszolgálta már az idejét. Ott volt Füstös, a roa, aki erejének
köszönhet en nagyobb megbecsülést kapott a légióban, mint más
fajtársai, a nagykép Arsic, aki nemesi sarjként több mindent
megengedett magának, például, hogy szolgát tartson maga mellett: a
fiatal Szalmafej északi nép szülötte volt, magas, teherbíró és
szorgalmas,
- Nem hallottam, légiós! - emelte fel a hangját Pyota, Mészáros
sóhajtott:
- Azt mondtam, hogy de hiszen még él, uram!
- Azt a parancsot kaptam, hogy vigyek haza mindenkit. Els sorban

magamat! Ribal mindannyiunkat hátráltat. Nem tudjuk ellátni a sebét,

csak szenved! Nyakon kell szúrni, hogy katonához méltó halált
halhasson...
- Megtenné, uram? - kérdezte Arsic Egy fának támaszkodva né-
zett vele farkasszemet, hangjából maró gúny érz dött.
Pyota válasz helyért köpött egyet.
- Vagy ha ön sebesül meg, akkor is ez a parancs? – kérdezett megint
a nemes.
- Igen! Ezt várom el mindenkit l! - fordult körbe. - Értettétek?
- Igen, uram! - morogta a raj.
- Én azt mondom - vakarta meg lapos orrát Odes -, várjuk meg, amíg
kiérünk a mocsárból. Talán találunk vizet, egy falut vagy bármit, ahol
kitisztíthatnánk a sebét.
- Így van, uram - bólintott Pásztor - Itt még eltemetni sem tudjuk.
Pyota sóhajtott. Úgy tervezte, keményen bánik velük, nem tesz
semmiféle engedményt. Ám belül érezte, hogy igazuk van. A nemesre
pillantott, a szája sarkában bujkáló mosolyra,
- Szúrd le! - mordult rá Pyota. A világos szemekben el ször döb-
benetet látott, de aztán Arsic komótosan el húzta a kardját, és tett
egy lépést a sebesült irányába. Pásztor és Odes védelmez n léptek
társuk elé. A nemes megtorpant.
- Ne, uram! - Az öreg Pyotához fordult. - Ribal jó katona volt!
Nem ezt érdemli! Megígértem neki, hogy rendes temetése lesz. Ho-
gyan számolok majd el az seivel?
Pásztor nem szólt semmit, csak nyúzott arca árulkodott róla, hogy
hasonlóan érez. Arsic megnyalta a szája szélér, és megpörgette a kar-
dot.
Pyota bólintott.
-A mocsáron túl eltemetjük. - Nem várta meg, hogy az emberei
köszönetet mondjanak, indult tovább a láp belseje felé. Nem akart a
légiósok szemébe nézni, csak menni el re, minél messzebb az átko-
zott várostól és az anamiktól. A többiek csendben követték.
Mögöttük elültek a zajok, úgy t nt, az ellenség nem akadt még a
nyomukra. Jó órányit bolyongtak a fák között, de a s párától csak
néhány lépésnyire láttak, és a talaj sem vált szilárdabbá a talpuk alatt.
- Merre megyünk, uram? - kérdezte Trükkös.
Pyota megtorpant. Kezét csíp re tette.
- Nem tudom. Azt reméltem, ha mindig el re tartunk, nemsokára
kilyukadunk valahova.
- Körbementünk - vélte Pásztor. Ribalt most Odes vitte a vállán,
felváltva cipelték a társukat, olykor Mészáros segített nekik.
- Egyenesen mentem - nyögte a rajparancsnok, de nem volt biz-
tos a dolgában,
A nemes gúnyosan horkantott.
- Sötétben a hajók is csak körbejárnak - tette hozzá a roa. Meg-
nyalta agyarait. - Már ha rossz a kormányos...
Pyota rávillantotta baljós tekintetét, de a sötét szemek rezzenés-
telenül állták.
- Talán ha követnénk egy állat nyomát - lépett közbe békít leg
Pásztor -, elvezetne minket... valahová. Én elég jól ismerem az efféle
csapásokat.
- Vidéken bölccsé tesz az ilyen tudás, ugye? - vigyorgott a nemes.
Szolgája vállára támasztotta karját. Szalmafej egykedv en állt mel-
lette, cipelte a páncélját, fegyvereit.
Vajon szegény kölyök hány hasonló gúnyos megjegyzést visel el nap,
mint nap? Pyota a fejét csóválva Pásztorhoz fordult:
- Nézz körül! Vidd magaddal Trükköst! Addig mi lepihenünk.
A rajparancsnok leült egy f csomóra, hátát fatörzsnek vetette. Úgy
érezte, szempillantás alatt el tudna aludni. Lába elgyengült,
karja sajgott, szeme égett a belefröccsent sártól. Szájában összetapadt a
keser nyál, de nem mert inni, ki tudja, mikor jutnak legközelebb tiszta
vízhez. Tartalékolnia kellett az erejét.
Pásztor és Trükkös elt ntek a fák között a ködben, a többiek meg
letelepedtek a kis szárazulatra. Egyikük sem ült Pyota közelébe, Arsic
és a szolgája a lehet legtávolabb táboroztak le, Szalmafej kenyeret és
vizet adott a gazdájának, közben végig a nedves földön térdepelt.
Mészáros is melléjük ült, komor tekintettel méregette Pyotát. El -
húzta kardját, és egy ronggyal törölgetni kezdte. Füstös és Odes a
sebesült lábához kuporodva sugdolóztak. A rajparancsnok úgy vélte,
róla beszélnek, de nem érdekelte.
Lehunyta szemét, ám miel tt elragadta volna az álom, felriadt.
Arsic és Mészáros halkan vitatkoztak, és amikor látták, hogy Pyota
rájuk néz, még csendesebbre fogták.
Vajon képesek lennének megölni alvó felettesüket a senki háta mö-
gött? A nemesb l kinézte, és Mészáros tekintete sem ígért sok jót. Szép
kilátások, gondolta Pyota. Sóhajtott. Haza! Csak ez a fontos,
Egy ideje kerülte a minduntalan felszínre bukó emlékeket a házról,
amelyet maga mögött hagyott, a családról, akikt l másfél éve búcsúzni
kényszerült. Fiatal korában égett benne a vágy, hogy harcolhasson. Az
anyja a mellkasára hajtotta fejét, hogy elrejtse könnyeit, nyoma még
most is égette a szíve fölött. A húga virágkoszorúval ajándékozta meg,
amit már a tábor felé elhagyott. Akkor nem bánta, nem is tör dött vele.
Most viszont hiányzott. Milyen szín virágok voltak? Pyota a fogát
csikorgatta mérgében, hogy már nem emlékezett rá.
- Minden rendben, uram? - kérdezte Odes. A ráncok keretezte
szemekben szinte érdekl dést látott. Pyota egy pillanatra megenyhült,
de aztán megköszörülte a torkát, és visszavette magára a fegyelem
palástját.
- Igen, légiós - morogta.
Az öreg bólogatott, nyögve felállt, hogy visszamenjen a roához.
- Miért nem szereltél még le? - szólt utána mégiscsak Pyota. Igye-
kezett h vös maradni. - Nincs otthonod? Nem vár senki?
Odes megint leguggolt, szomorkásán elmosolyodott.
- Van otthonom, uram. Haza is vágyom mindig, és ha tehetem,
meglátogatom a családomat. Mármint az ottanit. - Az öreg elmorzsolt
egy darab földet az ujjai között. De mindig visszavágyom ide. Ha az
seim magukhoz hívnak, majd megyek.
 Pyota bólintott, bár egyáltalán nem értette, mir l beszél az id s
katona. Semmire nem vágyott jobban, mint hogy megölelje szeretteit,
egyen az anyja kenyeréb l és befeküdjön a puha ágyba...
-A katona mindig hazavágyik - folytatta Odes mintegy ma-
gának.
- F leg, ha ilyen szarfészekben kell bujkálnia! - nevetett fel a roa, és
köpött egyet.
Reccsentek az ágak, Pyota a kardmarkolatra fogott, aztán meg-
könnyebbült, amikor a ködb l Pásztor és Trükkös bukkantak fel.
Csöpögött róluk az iszap.
-Találtunk egy heek csapást - mondta az egykori marhahajcsár.
- Azaz? - emelte meg a szemöldökét Pyota.
- Egész csorda mocsári bölény járhat az ösvényen nap mint nap -
magyarázta Trükkös. - A szálláshelyük és a sás között, ugye? - nézett
Pásztorra, aki csak bólintott,
- És az miért jó, ha odamegyünk, ahol azok a dögök zabálnak? -
vetette fel Arsic.
- Legalább nem mászkálunk körbe-körbe - tápászkodott fel a raj-
parancsnok.
- És a sás többnyire a mocsár szélén n - tette hozzá Pásztor.
- Indulás! - Pyota intett a kér felderít nek, hogy mutassa az utat. Ezúttal

Odes és füstös cipelték Ríbalt, a sort Arsic és a szolgája

zárták.
Nehezen járható, vizes szakasz után rátértek a mocsári bölények
ösvényére. Az állatok viszonylag száraz utat választottak maguknak, így
nekik sem kellett térdig vagy derékig merülniük a lápba. Pyotának is
jólesett a gyaloglás, mert a lába már sajgott, és a csontjáig hatolt a hideg.
Szürkült, mire elérték a sást. Útközben egy alkalommal találkoztak heek
csordával, akkor letértek el lük az ösvényr l, és elrejt ztek a fák között. A
mocsári bölények ugyan békés növényev k voltak, ám a felb szített bikák
csúnya sérüléseket okozhattak görbe szarvukkal.
- És most merre tovább? - kérdezte a nemes. Csíp re tett kézzel
állt, és a félig lelegelt sást nézte.
Sötét mocsár ölelte körbe ket, a köd egyre s södött.
- Pihenünk - jelentette ki Pyota. Jó példával elöl járva leült az
egyik kisebb dombra, távol a többiekt l. Továbbra sem kívánt a kö-
zelükben tartózkodni, úgy vélte, ártana a tekintélyének. Bár Arsic
becsmérl mosolyát és Mészáros mogorva tekintetét látva kételke-
dett benne, hogy tisztelik-e t egyáltalán. Tisztelet a vezet nek kell,
parancshoz elég a rang is - mondta egyszer a százados. Ehhez pró-
bálta tartani magát.
- Aki tud, aludjon! Pásztor kezdi az rséget, aztán Trükkös veszi
át, és Mészáros kelt mindenkit. Nem várjuk meg a hajnalt.
- Uram! - lépett közelebb Pásztor, - Minél hamarabb el kellene
érnünk a mocsár szélét. Ribal egyre rosszabb állapotban van...
- Nem vitatkozom! - közölte Pyota határozottan. - Kevés az élel-
münk, fáradtak vagyunk, ha nem pihenünk, sorban kid lünk. Ki
tudja, hol a mocsár széle? Ett l a ködt l azt sem tudjuk, merre me-
gyünk. Én nem fogok itt megdögleni, légiós! Egyetértesz?
Pásztor szája hangtalanul mozgott, aztán fordult, hogy vissza-
menjen a társaihoz.
- Nem hallottam, katona! - szólt utána Pyota.
- Egyetértek, uram!
A rajparancsnok levette magáról a lánc inget, összehúzta köpe-
nyét, és kezét a hónalja alá szorította. Nem akart lefeküdni; minél
kisebb felületen érintkezik a nedves földdel annál hamarabb szárad
meg. Zúgott a feje. Nem is emlékezett rá, mikor aludta ki magát
utoljára.
Kis táboruk órákkal kés bb csendesedett el, mindenki befejezte a
mocorgást. A szúnyogok rájuk találtak, a vérüket szívták. Pyota
eleinte lecsapdosta ket, de a fáradtság gy zedelmeskedett. A pa-
rancsnok a mellkasára hajtotta fejét, és zavaros álomba zuhant.
Az anami napharcos fényl maszkja jelent meg el tte. A fák kö-
zött lebegett, ket kutatta, és egyre csak elmerült a sárba, a b zös
semmibe, ahová az ellenség már nem követhette.

***

Suttogásra riadt. Világéletében rossz alvó volt, odahaza mindig

ébredt fel els ként a város zajára. Most is felpattant a szeme, és ujjai
a kardmarkolatra szorultak.
Idegen nyelv suttogás.
Nyelt egyet, körbenézett. Még nem szokott hozzá a sötétséghez,
de észrevette a baljós, halvány fényt a táborukhoz közel, a sás kö-
zepén. A többiek egyenletesen szuszogtak, bár alakjukat nem tudta
kivenni a félhomályban,
Úgy vélte, ha az ellenség észrevette volna ket, már halottak len-
nének. Talán csak felderít k. Óvatosan kihúzta a kardját, egy kevés
földet kent szét a pengén, nehogy megvillanjon a titokzatos deren-
gésben.
Igyekezett hangtalanul mozogni. Cs a k annyira akart a fény közelébe
lopózni, hogy megtudja, mivel is állnak szemben. Szíve a torkában
dobogott.
Lába alatt cuppant a sár.
A fény felragyogott, ahogy a kuporgó alak megfordult.
- Trükkös? – Pyota szeme elkerekedett a döbbenett l. A sásból
egy másik, magas alak bontakozott ki. Pásztor.
- Az sök vérére, mi a fenét csináltok itt? - Pyota igyekezett sut-
togva rájuk ripakodni, egyel re nem akarta felébreszteni a többieket.
A fiatal légiós ismeretlen nyelven mormogott valamit a tenyeré-
ben tartott derengésnek, mire az kialudt. Mágia! A rajparancsnok hátán
felállt a sz r. Eltorzult arccal lépett közelebb Trükköshöz, és emelte rá a
kardot.
- Miben sántikálsz, te kis féreg? - sziszegte. A rémült fiú nagyokat
nyelt, könyörögve nézett Pásztorra, közben annyit rebegett: - Sem-
mit...
- Meg kell tudnunk, merre lehet kijutni ebb l a posványból -
válaszolt indulatosan a marhahajcsár. - Ha mágiával, akkor mágiával...
- Gy lölöm a mágiát! - sziszegte Pyota. Köpött egyet. - Kit szolgálsz,
kölyök?
- A Császárt, uram! - állt fel Trükkös. Kihúzta magát, bár a szája széle
remegett. - A Császárt és az Ascor Birodalmat.
Pyota mozdulatlanul állt. Tudta, hogy nevetségesen viselkedik,
hiszen egységeiket gyakran segítették császári mágusok, mégis.-
Gyermekkora óta félt a varázslatoktól, a külhoni papoktól, sámánok-
tól. Kerüld az efféléket, fiam - mondta mindig az apja. - Kígyók azok,
akik megmérgezik az elmét.
- Nem akarom még egyszer meglátni, hogy... ilyeneket csínálsz!
Az én rajomban nincs mágia. Értettem?
- Igen, uram!
Akkorra már az egész raj felébredt. Értetlenül állták ket körbe.
- Továbbindulunk! - adta ki a parancsot Pyota. – Trükkös és
Pásztor mutatják az utat. Egyétek meg, amitek maradt, ha maradt
egyáltalán, aztán megyünk.
A többiek sugdolózni kezdtek, Odes Ribalt vizsgálta, a fejét csó-
válta. Mészáros hangosan szitkozódott, csak a nemes maradt szótlan,
amíg szolgája összekészült.
 Pyota a hüvelyébe csúsztatta a kardját, magára öltötte a láncinget,
bekapta az utolsó falat kenyerét, és kiitta kulacsát. Megvárta, amíg a
többiek felsorakoznak, és elindultak. Pásztor és Trükkös mentek elöl,
szorosan a nyomukban Pyota, aztán Odes és Mészáros a sebesülttel,
mögöttük Füstös, végül Arsic és Szalmafej.
- Hé, Trükkös! - kiáltott el re a roa. - Most hallom, miket tudsz!
Rcmélem, amikor kockában elnyerted t lem azt a...
- Pofa be, légiós! - Pyota nem akart semmit sem megtudni az
embereir l. Nem akarta, hogy nevetgéljenek, hogy gúnyolódjanak
rajta. Biztos volt benne, hogy összesúgnak a háta mögött.
Odes magában rotyogott, de Pyota nem szólt rá, pedig már a nyelve
hegyén volt a parancs. Mi a fene van veled? - kérdezte magától. Félsz?
Beleremegett a gondolatba, és abban reménykedett, mihamarabb
kiérnek a mocsárból, mert úgy érezte, kezd becsavarodni.
Nehezen vallotta be magának, hogy a lelke mélyén örült Trükkös
mágiájának. Napokig kóvályoghattak volna a mocsárban nélküle, Hol
tanult ilyesmit ez a kölyök? Aztán figyelmeztette magát, hogy nem
szabad túl kíváncsinak lennie.
Távolságtartás, fegyelem. Hazaviszem ezt a bandát, ha beleszaka-
dok is!
Néhány óra múlva a láp egyre szárazabbá vált, a víz helyét nedves
föld vette át. Az aljnövényzet s södött, és zöld mez k váltották a
ködös, szürke mocsarat. A rajon belüli sugdolózást egyre hangosabb
és vidámabb beszélgetés váltotta fel, és észrevétlenül Pyotára is
átragadt a jókedv.
Pásztor felnevetett, amikor egy tisztásra érve meglátták a kék eget
és a ragyogó napkorongot.
Megálltak. Mészáros és Odes letették terhüket, az öreg letérdelt, és
megcsókolta a kemény földet, a pázsitot.
- Köszönöm, seim!
A roa is röhögve feküdt el a f ben, még Pyota arcára is mosoly ült.
- Megállunk, uram? - kérdezte Trükkös.
A rajparancsnok a fejét vakarva nézett körbe. Még érezte a láp
zét. Délnyugatra ritkulni látszott az erd , bár, hogy azon túl mi vár
rájuk, nem sejtette.
- Nem állunk meg! - fordult vissza a többiekhez, Pásztor, Mé-
száros és az öreg a sebesült társuk mellett térdeltek, vizsgálták az
állapotát. - Talán a közelben van település vagy folyó, ahol segíthe-
tünk Ribalon...
 - Kés ! - csóválta a fejér Pásztor. Leült a f be. Odes feltápászko-
dott és szuszogva járt fel-alá. Visszafojtott csend borult rájuk,
- A mocskos rohadékok! - ordított kivörösödött fejjel Mészáros
Belerúgott a legközelebbi fába. - Dögöljön meg az összes anami!
Menjünk vissza! - Kardot rántott, és ütni-vágni kezdte a fa törzsét.
Kéregszilánkok repültek szerte. - Visszamegyek, és megölöm az ösz-
szest a ribanc istenükkel, meg a kígyóikkal együtt!
- Légiós! - kiáltott rá Pyota.
Odes próbálta lecsillapítani Mészárost, de a dühöng katona ar-
rébb lökte t is.
- Ne érj hozzám! Miért nem védted meg, amikor lehetett volna, te
vén barom! - Mészáros szájából fröcsögött a nyál, nyakán kidagadtak
az erek.
- Légiós! - kiáltott rá erélyesebben Pyota. Kezét a markolatgombra
tette. Felkészült, hogy bármi módon lecsillapítsa emberét.
- Hagyja, uram! - lépett mellé Trükkös. - Mindjárt megnyugszik.
Pyota bólintott, és nagyot nyelt,
Arsic egykedv en nézte a jelenetet, úgy t nt, számára nem je-
lentett semmit a bajtárs elvesztése. Szalmafej a f ben kuporgott, ré-
mült szemmel bámulta a csituló katonát. A roa a háttérben maradt,
fejét lehajtva rugdosta a f szálakat.
Mészáros végül lerogyott a fa tövébe, kardját a földbe szúrta, és
szuszogva bámult maga elé. Pásztor el húzta fegyverét, és csendben
ásni kezdett. Hamarosan a többiek is segítettek, csak Pyota és Arsic
álltak a tisztás két végében, és hol egymást, hol a készül sírt nézték.
Aztán a raj tagjai óvatosan a sekély gödörbe helyezték Ribal tes-
tét, Trükkös a halott légiós ujjára húzta azt a gy t, amit t le nyert
el kockán. Egy ideig néma csendben álltak, búcsúztak társuktól.
Amíg visszaszórták a földet, Odes a hagyományokhoz híven so-
rolni kezdte a halott egykori tetteit:
- Soha nem hátrált meg, mindig bátran harcolt. A szigeteken meg
mentette Tuminas Ermol életét, negyedmagával kitört a frimirek
csapdájából, amikor...
Pyota fejében összefolytak a szavak, Ribal már akkor harcolt, ami-
kor még csak arról álmodozott, milyen lehet verejtékezve és vé-
rezve küzdeni a hazáért. Irigykedett a halott légiósra, azt kívánta.
bárcsak feküdne ott, bárcsak az arcába dobnák a földet.
Bárcsak az tetteit sorolnák.
Attól félt, rövid lenne a lista. Pyota Duatal. Hazavezetett hat légi-
óst és egy szolgát a silmari mocsarakból... Felpillantott, Arsic mer n
nézett rá, mintha belelátna a gondolataiba. A rajparancsnok állta a
tekintetét, és - ezen lep dött meg leginkább - a nemes elfordította a
fejét.
A temetés után még eltöltöttek egy kis id t a jeltelen sír felett, aztán
néma csendben továbbindultak délnyugat felé, amerre a szabadságot
sejtették.

2.

Az erd t hamarosan alacsony dombok váltották, és a raj végérvényesen

maguk mögött hagyta a ködöt. A leveg reggeli h vöse még csípte a
karjukat, de aztán eloszlottak a szürke felh k is, és kisütött a nap. Az
égen olykor köröz , ragadozó madarak t ntek fel, mezei rágcsálókat
kutattak.
A raj ereje egyre fogyatkozott, nem tartották már a sort, kisebb
csoportokba ver dve haladtak nyugatnak, az otthonuk felé. Délre az
anamik birodalma terült el, északra pedig a légiójukat üldöz ellenséges
csapatokat sejtették, nem merték arrafelé venni az irányt.
Pyota úgy gondolta, kevesen nagyobb esélyük van észrevétlenül
eljutni a Birodalom keleti határáig. Nem tudta, hány mérföldet jöhettek
délnek a mocsárban, de valószín leg niamoók lakta területen jártak. Az
a nép ugyan névleg szövetségese volt az anamiknak, de egyel re nem
léptek fel ellenségesen az Ascor Birodalommal szemben. Viszont a
rajparancsnoknak kétsége nem volt afel l, hogy azonnal feladnák ket egy
kis jutalomért cserébe.
Pyota és Trükkös haladtak el l, a sort megint a nemes és szolgája zárta.
A légiósok ruhájáról csomókban lógott a sár, felszerelésük kopott és
hiányos volt. Inkább szedett-vedett zsoldos csapatnak t ntek, semmint a
világ legnagyszer bb katonáinak.
Pásztor talált némi bogyót a csenevész bokrokon egy alkalommal
pedig ürgét öntöttek. Igaz, a fél fogukra sem volt elég, de nem maradt
náluk semmi ehet . Pyota gyomra ráadásul folyamatosan sajgott, és
egyre gyakrabban piszkálta az emlék, amikor ráripakodott Trükkösre.
Végül a fiatal légiós mellé zárkózott.
Ascoriani vagy? - kérdezte. Trükkös egy pillanatra meglep dött,
csak pislogott.
- Tessék, uram?
A f városban élsz?
 - Igen, ott éltem. Az utcán, uram.
- Tehát nincs családod - bólintott Pyota.
- Nincs, uram. Megelégeltem az éhezést, a… - A fiú elakadt, az
ajkába harapott.
- Mit?
- A lopást… uram.
- És a mágiát kit l tanultad?
- A bandánkat egy efíl irányította. talált meg engem, és mutatott
néhány trükköt. Cserébe megszereztem neki ezt-azt.
Pyota bólintott, aztán nem szólt többet. Jobban érezte magát egy kicsit,
hogy váltott néhány szót az egyik emberével, ugyanakkor feszélyezte is a
társalgás.
Az egyik domb mögül füst szállt fel. Pyota szíve megdobbant. Le-
guggolt, intett a többieknek, hogy csendben gy ljenek köré.
- Falu? - kérdezte Füstös.
- Valószín leg - bólintott Pyota. - Nézd meg, kölyök! - utasította
Trükköst. A fiatal légiós felszaladt a dombtet re.
- Vagy egy tanya - vélte Pásztor.
- Az a kérdés, ellenséges-e? - jegyezte meg Odes.
- Annak csak örülnék. - Mészáros szeme sötéten villant. Pyota már
éppen válaszolni akart, amikor Trükkös visszatért. Arca kipirosodott a
sietségt l.
- Kis falu a domb mögött. Tíz-tizenkét ház, legelész állatok. A
színesre festett épületek alapján niamoo település.
- Katonák?
- Egyet sem láttam.
Pyota az állát dörzsölte. Végignézett az emberein.
- Nem akarok nagy felhajtást. Megvárjuk, míg leszáll az este, és
szerzünk élelmet.
A többiek csillogó szemmel bólogattak. Éhesek és kimerültek voltak,
összeszaladt a nyál a szájukban a gondolatra, hogy végre megint rendesen
ehetnek.
- Tolvajok leszünk? - kérdezte Arsic. Karját összefonta a mellkasán,
és a távolba révedt.
- Túlélünk - állt fel Pyota is.
- Elvenni másét, úgy hívják, lopás. A tolvajt pedig Ascorianban
szolgaságba taszítják! - A nemes lágyan belerúgott Szalmafejbe.
- Nem Ascorianban vagyunk! - szögezte le Pyota. A vér a fejébe
tódult, ökölbe szorította kezét.
- De ascoriak vagyunk - mosolyodott el Arsic.
 Csend lett. A raj tagjai egymásra néztek, mindenki a másikról várta
a választ, Pyota pedig igyekezett összeszedni a gondolatait.
- Nem vitatkozom! - mondta végül határozottan. - Ellenséges te-
rületen vagyunk, és még mindig én vagyok a parancsnok!
Arsic leengedte a kezét, száját összeszorította.
- Kétséges a helyzetünk katonai mivolta.
- Tessék?! - Pyota nem hitt a fülének.
- A niamoók barátai ugyan, de nem katonai szövetségesei az ana-
miknak - folytatta rezzenéstelen arccal a nemes. - Nem veszünk
részt hadm veletben. Csak egy csapat eltévedt, éhes, mocskos és
büdös földönfutót látok magam el tt, nem katonákat!
Pyota közel lépett Arsichoz, érezte a leheletét. Remegett a keze az
indulattól, de visszafogta magát, mert tudta, hogy most kell igazán
vezet ként viselkednie. Különben sem volt benne biztos, hogy a raj többi
tagja mellette állna, ha kenyértörésre kerülne sor. Tudta jól, mit akar a
nemes: kihasználni a származását.
- Figyelmeztetlek, katona, hogy parancsmegtagadásért meg is
ölethetlek! - Pyota baljósan halk maradt.
Arsic apró lépést tett hátra, és a többiekre sandított. Segítség
azonban nem érkezett.
Pyota megfordult:
-Van valakinek még hozzáf znivalója ehhez?
Csend.
- Remek! Az éjszaka folyamán Trükkössel és Pásztorral bemegyünk
a faluba, s élelmet kérünk. Az nem lopás, ugye? - A rajparancsnok
Arsichoz fordult, de a nemes szó nélkül állta a tekintetét.
- Én is mennék, uram! - köpött a földre Mészáros.
-Te itt maradsz. Hárman elegen vagyunk.
-Ezek mocskos niamoók, uram! - sziszegte a légiós. Az arca
megint kivörösödött. - Az anamikat támogatják, ezt mindenki tudja!
Meg kell büntetnünk ket!
- Elég! - csattant fel Pyota. - Az van, amit mondok. - Kihúzta
a kardját. - Aki kétségbe vonja parancsnoki döntéseimet, azzal szí-
vesen kiállok!
Körbefordult, de senki nem mozdult. Még Mészáros is csak láncra
vert kutyaként morgott. A bosszúvágy elvette ítél képességét, Pyota
nem engedhette szabadon.
Leengedte a kardot.
- Helyes! Letáborozunk!
 * **

A hold karimája elegend fényt adott, hogy lássák, hova lépnek, de

kell képpen elrejtette ket a félhomály. Csend és éjszaka borult a
niamoo falura, csak néhány ablakban pislákolt gyertya vagy olaj-
lámpás fénye. Az állatokat karámokba zárták, nem mozdult senki az
utcákon.
Libasorban haladtak, Pyota el tt Pásztor, mögötte Trükkös. A két
legügyesebb harcosa, mert most a fürgeség el rébbvaló volt a nyers
er nél, amit Füstös vagy Mészáros képviselt. Odest meg túlságosan
lassúnak nézte ehhez a feladathoz.
Az az átkozott Arsic! Pyota egész úton a vitájukon törte a fejét.
Tartott t le, mire dolguk végeztével visszatérnek a rajhoz, a nemes
maga mellé állítja a táborban hagyott légiósokat, és kereket old.
Na és!- csattant fel magában. Az a lényeg, hogy hazamegyek. Mit
foglalkozom a többiekkel?
Be kellett látnia, hogy Trükkös nélkül még mindig a mocsárban
köröznének, és Pásztor nélkül éhen döglöttek volna, vagy ki tudja,
milyen mérgez növénnyel csapták volna el a hasukat. A két legjobb
emberem, gondolta megint.
Esze ágában sem volt élelmet kérni. Úgy tervezte, ellopnak néhány
kecskét meg szárnyast, esetleg kenyeret, ha tudnak. Az alkalom majd
megszüli a lehet séget.
Elérték az els házakat. A rikító színekkel festett, kör alaprajzú
épületeken óriási képek magasztalták a falu véd isteneit. Pyota egyet
sem ismert közülük, de a gyomra felfordult a színek ilyen ízléstelen
kavalkádja láttán.
A kutyák ugatni kezdtek. A rajparancsnok összeszorított foggal
lapult az egyik ház oldalához. Az épületek körkörösen helyezkedtek
el, úgy sejtette, középen egy tért ölelhetnek.
Intett Trükkösnek és Pásztornak, hogy induljanak a kék ház felé,
amelynek udvara fel l nem hallatszott csaholás. a másik irányból
közelített.
Néhány kecske aludt az udvaron összeölelkez almafák alatt.
Trükkös sebes mozdulattal vetette át magát a kerítésen, és már futott is
a jószágok felé. A kecskék kétségbeesetten mekegtek, de a fiatal légiós
szorosan átkarolt egy kisebbet, néhányszor felszisszent, amikor az állat
combon rúgta, de sikerült átadnia a kerítésen Pásztornak,
Remek! Pyota gyomra megkordult a sült hús gondolatára. Kenyér-
féle hiányzik még! Látta, hogy két embere jól végzi a dolgát, így
 a kerítés mentén megkerülte a házat, hátha valamelyik ablakon
bemászhat.
A bejáraton akkor lépett ki egy férfi, amikor a légiós odaért. A ni-
amoo szeme rémülten villant. Pyota megragadta a másik színes ingjét, és
a kardját a torkának szorította. A fickót a ház falának préselte, érezte sötét
rének savanykás illatát, száraz leheletét.
- Van kenyeretek? - suttogta a rajparancsnok. Homloka verejtékezett.
- Lio?
- Ke-nyér!
- Nomiele lai eini…
- Az sök vérére! - Pyota kétségbeesetten rázta meg a fickót, aki az
Ascor Birodalom egyik nyelvét sem beszélte. Mi a fenét csináljak vele?
A pengét továbbra is a férfi torkán tartva berúgta az ajtót, és betuszkolta
áldozatát a házba. Odabent sötét fogadta, édeskés illat terjengett. A
rajparancsnok szájában összefutott a nyál.
- Oía, de? - kérdezte egy bizonytalan n i hang. Pyota bevágta maga
mögött az ajtót. A szíve a torkában dobogott. A fickó bátortalanul
válaszolt valamit.
- Ha hülyeséget csinálsz, megöllek! - suttogta a fülébe Pyota.
Remélte, ha nem is érti meg a szavait, legalább a hangsúlyból tudni
fogja hányadán áll vele.
Világosság gyúlt elöl. A ház közepén álltak, egy színesre festett
kemence mellett, el ttük a ház asszonya toporgott mezítláb. Kreol arcán
rémület, kezében imbolygó olajlámpás.
Pyota ellökte a férfit, aki a n mellé ugrott, átölelte, és együtt resz-
kettek.
- Kenyeret akarok, és már megyek is! - mondta Pyota. Kezével
a tátott szájára mutogatott. A fickó magyarázott valamit, de a pa-
rancsnok meg sem akarta érteni: tovább mutatta, hogy éhes.
A n végül kiveti a kemencéb l egy fél cipót, és átnyújtotta.
- Köszönöm! - vigyorgott Pyota. Beleharapott az omlós kenyér-
be, alig rágta meg, mohón lenyelte, és hátrálni kezdett. A n b gve
intett, hogy menjen, menjen gyorsabban.
Pyota megfordult, és hóna alatt az étellel kirohant az utcára. A tér fel l
kiáltozást hallott, észrevették volna minket? Hol vannak a többiek?
Végigrohant a ház mögé kanyarodó utcán, de nem látta sem Trükköst,
sem Pásztort. Valószín leg visszamentek a táborba, miután nem
találták meg t.
 Akkor ismer s hang ütötte meg a fülét.
Mészáros!
A tér felöl jött. Megfordult. Az sök rohasztanák meg azt az átkozott
barmot! Egyik kezében a kenyérrel, a másikban karddal érkezett a
kövezett térre.
Fáklyák fénye világította meg a középen álló kutat és a körülötte álló
embereket. A legtöbbjük falubeli volt, akik értetlenül és kétségbeesetten
nézték a légiósokat. Mészáros éppen egy férfit rugdosott a földön, egy
másik eszméletlenül hevert a kútnak támasztva, arcán vér vöröslött. A
falubelieket Arsic és Szalmafej tartották távol, pengéik narancsszínnel
tükrözték a fáklyák fényét. A tér túloldalán Trükkös állt, karjában még
mindig a kecskét tartotta. Elkerekedett szemmel nézte, mit m velnek
bajtársai.
A falusiak niamoo nyelven üvöltöztek, egyre hangosabban és bátrabban,
olykor közelebb merészkedtek, de a nemes és szolgája rájuk kiáltottak,
meglengették feléjük kardjaikat. Úgy t nt, ennyi elég is.
Mészáros kivörösödött fejjel, nyálfröcsögve verte a félholt falusit.
- Elég! - ordította Pyota. Eldobta a kenyeret, és felemelte kard-
ját. Bár nem tudta, Szalmafej mire képes, tartott t le, hogy hármó-
jukkal nem bírna el. - Azt mondtam, elég!
Mészáros egy pillanatra felnézett, szemében rült t z lobogott. Még
egy utolsót rúgott a fickóba, leköpte, és a parancsnokhoz fordult!
- Ránk támadtak a mocskok!
- Így igaz, uram! - bólintott Arsic is. Pyota egy szavát sem hitte.
- Azt mondtam, maradjatok a táborhelyen! Mi a bikaszart kerestek itt?
- A rajparancsnok képtelennek érezte a helyzetet.
- Mint si család sarja - emelte fel a hangját a nemes -, jogom van
utasítást adni a rangban alattam lév knek! - Mészáros felé biccentett. -
leg, ha az a vérvonalam dics ségét szolgálja!
Pyota feje majd' szétrobbant a düht l. Elindult az emberei felé, azzal
sem tör dött, hány niamoo veszi ket körbe, csak az számított, hogy
megfizessen ennek az... árulónak!
- Tegyétek le a kardot! - üvöltötte. - Halálra korbácsoltatlak
mindannyiótokat!
Szalmafej kétségbeesetten nézett urára, és csak toporgott. Mészárost
jól kiképezték: szempillantás alatt a kút szélére tette a fegyverét, még
egy bátortalan lépéssel arrébb is állt.
Csak Arsic emelte fel állát g gösen, és tartotta maga elé a kardot.
- Nem félek t led! - acsargott. - Az én családfám törzse oly vastag,
elvásik rajta a kardod!
 Pyota megtorpant. A nemes nevetett, egész testében rázkódott a
röhögésr l. seim, segítsetek meg rizni a becsületemet!- imádkozott a
rajparancsnok. Körülötte elcsendesültek a falubeliek, kíváncsian
figyelték az idegenek marakodását.
- Állj félre! - utasította szolgáját a nemes, és intett a rajparancs-
noknak, hogy felkészült a párbajra.
Pyota Arsicra rontott, az els csapásba beleadta minden erejét, azt
akarta, hogy a nagykép féreg megérezze, mennyire elszánt. Hasonló
testfelépítéssel rendelkeztek mindketten, csak a tapasztalat dönthette el
a küzdelem kimenetelét. És az sök támogatása...
Arsic könnyedén elvezette a parancsnok támadását, és egy rúgással
arrébb penderítette. Pyota kis híján elveszítette az egyensúlyát, de
szerencsére nem bukott fel. Két kézre fogta a kardot, és immár
óvatosabban közelített ellenfeléhez.
Sejtette, hogy Arsic már gyerekkora óta foglalkozott vívással, any-
nyira könnyed és légies volt a mozgása.
Pyota fogcsikorgatva küzdött, de nem talált rést ellenfele védelmén.
Szórakozik velem? - futott át rajta a gondolat, amely még jobban
felb szítette.
A nemes néhány pengeváltást követ en hátrálni kényszerült egészen
a kútig, ahol végül megakasztotta Pyota egyik csapását, és kard-
markolattal a parancsnok arcába sújtott. Csak a harctéren szerzett
tapasztalat mentette meg Pyota életét. A fájdalom recsegve tört utat
magának a csontján keresztül minden irányban. Megvakította,
elbódította. Pyota mégis látta lelki szeme el tt, mi lesz Arsic következ
mozdulata.
Vágás torokra.
Lebukott, érezte, hogy a penge érinti a hajszálait. Nem látott, csak
ösztönösen el reugrott, vállal a nemes gyomrába ütközött, nekilökte a
kútnak. Kardját Arsic torkának nyomta.
Érezte, hogy saját vére végigfolyik az állán.
Kitisztult a kép. A nemes a kút peremének d lve zihált, nem mert
mozdulni, a penge a b rébe vájt. Pyota várt egy darabig, arra számított,
hogy a nemes meggondolatlanul cselekszik, de Arsic csak megnyalta
kiszáradt ajkát:
- Nem fejezi be, parancsnok?
- Hogy az seid elé mehess végre? - sziszegte Pyota. - T lem nem
kapod meg ezt az örömöt...
Valaki megmarkolta a rajparancsnok vállát. Pyota megrezzent, kis
híján odacsapott. Trükkös volt az, kétségbeesetten hadarta:
 - A többiek! Bajban vannak! Nagyon nagy bajban vannak!
Pyota csak egy pillanatig tétovázott, aztán a nemesre sandított,
végül Mészárosra.
- Kés bb még visszatérünk erre az esetre! Most utánam!

3.

Lélekszakadva rohantak ki a házak közül, és csakhamar elérték a

dombot, amely mögött a táborukat állították fel. Pyota megállította a
csapatot.
- Sietnünk kell! - könyörgött Trükkös.
- Ez megint valami mágia volt? - villant a rajparancsnok szeme.
A fiatal légiós rémülten bólogatott, hátrébb is húzódott felettesét l.
- Amikor maga elt nt a faluban, uram, Pásztornak adtam a me-
dálomat, amelyen keresztül érzékelhetem a külvilágot.
- És mit láttál?
- Egy vicsorgó arcot, aztán lesújtó fegyvert... Valakik a táborra
támadtak, uram...
Pyota megragadta Trükköst, közel hajolt hozzá:
- Hányan voltak, hogy néztek ki?
- Nem tudom, uram, esküszöm, nem tudom...
- Sietnünk kellene, parancsnok! - köhintett Arsic, fejével a domb-
tet felé intett.
Pyota bólintott. Csendben elindult felfelé, a többiek libasorban
követték. Óvatosan közelítették meg a dombtet t, ahonnan ráláthattak
a táborra.
Ponyvával fedett szekerek vették körbe a helyet, ahol nem olyan
régen az embereit hagyta. A középen pattogó tüzet három alak ülte
körbe, a tábor két pontján örök strázsáltak, de azok is a társaik felé
fordulva kiáltoztak niamoo nyelven.
Legalább nem anamik. Keresked k lennének vagy inkább banditák.
Pyota nem tudta kivenni a részleteket a sötétben, de a fickók nem
hordtak egyenruhát, sem más megkülönböztet jelzést. Szedett-vedett
társaságnak t ntek. Az egyikük a legközelebbi szekérhez sétált, és
hamarosan egy foglyot rángatott el .
Trükkös megszorította a karját, kis híján felkiáltott. Pásztor!
Társuk tántorgott, jól helybenhagyhatták. Kezét hátrakötözték, és
megszabadították minden felszerelését l, csak a nadrágját hagyta
rajta. A niamoo a lábába rúgva térdre kényszerítette, aztán lekevert neki
néhány megalázó pofont. A többiek nevetése a dombtet ig hallatszott.
Pyota keze megszorult a markolaton. Fogcsikorgatva intett, és
visszahúzódtak a domb takarásába.
- A mocskok! - sziszegte Trükkös.
- Nyugalom! - intett a parancsnok. Az szíve is gyorsabban vert,
vágyott rá, hogy vért ontson ismét, de a felel sség is az nyakát
húzta. - Kiszabadítjuk ket. Óvatosnak kell lennünk, nem tudjuk, kik
azok a fickók ott lent. Elkapták a társainkat, tehát nem lehetnek egyszer
keresked k...
Arsic bólintott. Arcáról el ször lehetett leolvasni szinte tett-
vágyat.
- Én a nemes úrral megyek - folytatta Pyota. - Trükkös, te meg
a szolgával!
A rajparancsnok arra számított, hogy Arsic tiltakozni fog, de a nemes
csendben bólintott. Úgy látszik, felfogta, hogy többé nem bízik benne.
Ahhoz id keli gondolta Pyota. Ez a változás kezdetnek nem is rossz.
- Csendben elintézzük az röket, aztán a tábort znél találkozunk!
-A rajparancsnok remélte, hogy vigyora kell en ádázra és kímélet-
lenre sikerült.
Mindannyian fegyvert rántottak. Trükkös és Szalmafej balról kerülték a
dombot, Pyota és Arsic a másik irányból. Gyorsan és csendesen
mozogtak. A parancsnok nem számított rá, hogy megint harcolnia kell,
és ennyire jólesik majd az összecsapás el tti bizserget izgalom. Vére
buzogott, karjába régen nem tapasztalt er költözött.
A nemes végig a nyomában maradt, nem akart elöl haladni, h en várta a
parancsot. Pyota tarkóján felállt a sz r. És ha csak kicsinyes bosszúvágyát
akarja így leplezni? Ha adandó alkalommal hátba szúrja?
Felbukkant a szekértábor. Az r háttal állt nekik, röhögve nézte,
ahogy a társai Pásztort lökdösik. Pyota fejébe vér tolult. Intett a nemesnek,
hogy vágja el az r torkát, amíg továbbnyomul.
Arsic bólintott, és összegörnyedve megközelítette a niamoo fickót.
Pyota ugrásra készen várta a pillanatot, amikor Arsic ráveti magát az
rre, és kardját a nyakába döfi.
A nemes már-már elérte célját, amikor az egyik szekér felöl óriási háló
repült felé. A légiós ösztönösen félre akarta söpörni, de a karja és a
fegyvere beleakadt a zsinegekbe. Csapkodott, egyre inkább be-
legabalyodott a szélén súlyokkal megnehezí t et t hálóba.
 Pyota gondolkodás nélkül rohant, hogy segítsen, de elgáncsolták,
és felbukott. Aztán valaki rávetette magát, a kezére tapostak, kicsa-
varták bel le a kardot. Verg dött, kapálózott, mire belerúgtak. Az
arcába is kapott.
Nevet , színes ruhás férfiak vették körbe. Még látta hogy Arsicot
is legy rik, aztán úgy orrba vágták, hogy a könnye is eleredt, és
hátracsavart kezét gúzsba kötötték.
***

Miel tt ocsúdhatott volna, megragadták, és feltuszkolták az egyik

szekérre. Szédült az ütést l, szíve dobogását az ereiben érezte, min-
den ütemmel éles fájdalom öntötte el az arcát.
Ahogy a ponyva a szekérre borult, és a lakat is a helyére kattant,
orrfacsaró izzadságszag csapta meg. Felült, karja hozzáért valaki-
hez, aki rögtön elhúzódott t le. H ség szorult a szekér belsejébe, az
összezsúfolódó testekb l áradó meleg.
Rabszolgák futott át rajta a felismerés. Fogcsikorgatva rúgott a sze-
kér rácsaiba, de azok nem engedtek.
- Felesleges, uram! - morogta a közelb l egy ismer s hang.
- Mészáros?
- Én vagyok az, uram. Egyet megvágtam, de legy rtek. Hálókkal
és lándzsákkal támadtak, nem sok esélyünk maradt.
Pyota bólintott. Szeme hozzászokott a sötéthez, így láthatta végre,
hogy tizenegyen vannak a szekéren, darócruhás, mezítlábas szolgák;
csak férfiak, id sek, fiatalok vegyesen. Mindannyian sápadtak és
soványak. Ismeretlen nyelven sugdolóztak egymás között.
-A többiek? - kérdezte a rajparancsnok. Óvatosan megérintette az
orrát, de szeme megint könnyezni, arca pedig lüktetni kezdett.
- Nem tudom. A többi szekérre tehették ket.
Odakint abbamaradt a röhögés, úgy t nt, elcsendesedik a tábor.
Vajon Trükkös és Szalmafej megúszták? Az egész zavarosnak t nt.
Pedig óvatosan közelítették meg az röket, ilyen gyorsan nem csap-
hattak le rájuk, hacsak...
- Azt a mocsadék roát kibelezem, csak jussunk ki innen! - mo-
rogta Mészáros.
- árult el minket?
- Ki más? Én mindig tudtam, hogy nem lehet megbízni a füstös
kép disznókban! Bajtárs, persze…
Pyota a homlokát ráncolta. Nem így ismerte meg Füstöst.
 - Ezüstért? - kérdezte végül.
- Megverték, aztán levágták az egyik ujját. - Mészáros köpött
egyet. - Az összes rabszolgavadászt kinyírom, csak szabaduljunk ki
innen!
Pyota mélyet sóhajtott. Na, persze, Mészáros az egész világot ha-
lomra ölné, ha tehetné. És most is ezt érezte. sök az égben!Adja-
tok er t, hogy hazamehessek végre, vagy adjatok esélyt, hogy légióshoz
méltón halhassak meg!
Összeszorult a gyomra a gondolatra, hogy rabszolgaként kell le-
élnie hátralév éveit. Akkor inkább a halál!
Fáradtan támaszkodott a szekér oldalának. Pihennie kellett, er t
gy jtenie ahhoz, hogy gondolkodni és cselekedni tudjon, és id kel-
lett az orrának is a gyógyuláshoz,
- Megszökünk, Mészáros, ne aggódj! - mondta halkan.
- A nevem Egor, uram. A Mészárost csak rám aggatták - vála-
szolt a légiós. - Könnyen elvesztem a fejem.
- Ezzel sokan így vagyunk. Néha nem is megy másképp.
Hallgattak megint egy darabig, aztán Pyota törte meg a csendet:
- Ascorianból jöttél?
- Nem. A Galat tenger északi partján n ttem fel. Úgy szöktem el
hazulról, hogy a légióba álljak.
- Szöktél?
- Apám miatt. - Sóhajtás. - sem volt türelmes ember.
Pyota bólintott. Otthon. Mennyi mindent jelent.
Hely, ahol feln tt, ahonnan eljött, tárgy illat, hangok, amelyek
máshol nem léteznek, csakis ott.
Éles hangok riasztották meg. Ösztönösen nyúlt volna a kardjáért,
de csak h lt helyét markolta. Niamoo nyelv kiáltozás hallatszott a
ponyván keresztül, ingerük, indulatos szavak, Valakik érkeztek,
sokan.
A rajparancsnokban felcsillant a remény.
Hamarosan felhajtották a ponyvát, a kinti h vös leveg az arcuk-
ba csapott. A rabszolgavadászok lándzsákkal felszerelve mutogattak
rájuk. Aztán kezek nyúltak értük, és lerángatták ket a szekérr l. A
tábort z fénykörébe tuszkolták ket,
A rabszolgavadászok félkörben az egyik oldalt sorakoztak fel,
Pyota tizenkett t számolt össze. Többnyire b rruházatot, színes ken-
ket viseltek, fegyver gyanánt lándzsát és görbe kardot szorongat-
rak, sötét arcukon nem l átszott érzelem, pedig velük szemben, a t z
másik oldalán botokkal felfegyverkezett férfiak kiáltoztak, amelyek
közül néhányat Pyota a faluban is látott. Emelt hangon vitatkoztak
az egyik göndör hajú, színes inget visel férfival, aki a rabszolgava-
dászok vezet je lehetett.
A légiósok a hangoskodók között sorakoztak, Pyota örömmel lát-
ta, hogy Pásztor is él még, csak felpüffedt szája árulkodott verésr l.
Füstös kissé távolabb tartózkodott a csapattól, az arcát is foltok
tarkították, az egyik kezére véres rongyot szorított. Odes és Arsic
emelt f vel álltak a tábort z el tt, mögöttük lehajtott fejjel Trükkös
toporgott.
Egyedül Szalmafej hiányzott. Megölték? Elmenekült?
A rabszolgavadászok vezet je egyszer csak a légiósokra mutatott,
vállát vonogatta. Aztán feléjük fordult, és a keresked k nyelvén szó-
lalt meg, amit Pyota is jól értett:
- Ascoriak! Ez az úr a falu bírája! - mutatott a legid sebb, vörös
kék sapkát visel férfira. - Azt mondja, megöltétek az egyik polgárt,
Jogos bosszúját jött beteljesíteni.
Visszafordult, és tovább beszélgettek saját, dallamos nyelvükön.
A bíró aztán Arsicra és Mészárosra bökött. Pyota megkönnyebbült,
attól tartott, t is kiválasztják, hiszen ö is ott volt a téren.
A két légiós összeszorított foggal t rte, hogy rabszolgavadászok
el relökjék ket, közelebb a falusiakhoz, akik hangos kiáltozással
emelték fel botjaikat, szerszámaikat.
A vadászok vezére kiáltozva eléjük lépett, kezét fel tartva jelezte,
hogy nem ért egyet. Aztán megint a légiósokhoz fordult;
- Mindkett töket akarja, de fi zet ni nem tud rendesen! Úgyhogy
csak egyik töket kapja meg!
Mészáros és Arsic összenéztek. Pyota az ajkába harapott. Hátra-
kötözött kézzel nem tehetett semmit.
A nemes hátrafordult, a rajparancsnokra nézett, és bólintott. Te-
kintetében búcsúzás, elszántság és büszkeség csillant, Mészáros le-
hajtotta a fejét, nem nézett társaira.
- Én megyek! - mondta hangosan Arsic, és el relépett. Egyálta-
lán nem remegett a lába.
Pyota torka elszorult. sök a túlvilágon, magasságos Császár! Tiszte-
legjetek az új vér el tt, amely büszkén ontatott! A neve: Arsic Labarda,
aki bátran vállalta a halált!
A falusiak örömujjongás közepette ragadták meg a megkötözött
nemest, és rántották maguk közé. Azt akarták, hogy a légiósok is
lássák, amint bevégzik a bosszújukat. A rabszolgavadászok helyet
adtak nekik.
 Pyota felszegte az állát. Elhatározta, hogy nem fordul el, nem
hunyja be a szemét. Büszkeséget, bátorságot és f ként tiszteletet fog
mutatni szenved bajtársa felé.
A falusi férfiak a t z közelébe tuszkolták a nemest, és a botokkal
ütlegelni kezdték. El ször csak a karját és a lábát, majd a testét is.
Arsic szó nélkül t rte, aztán térdre esett. Talpra akart állni, de újabb
ütések érték a térdét, némelyik bot a koponyáján csattant. Egyre gör-
nyedt a csapások alatt, és csak nyögött, szuszogott, a földre csorgott
véres nyála.
Nem kiáltott, nem könyörgött.
Pyota szája kiszáradt. Arra gondolt, nem viselt volna el ennyi
megaláztatást és fájdalmat. Nézte, hogyan verik halálra az egyik
emberét, és a tehetetlen düht l egész testében remegett.
A nemes a földre került, összekuporodott. A falubeliek körbeáll-
ták, eltakarták a légiósok el l bajtársuk testét, csak a botok tompa
pufogása hallatszott.
Amikor a falusiak befejezték, a légiósok felé köptek, és elvonszol-
ták Arsic testét. Eltemetik? Meggyalázzák?
- Hagyjátok itt! - üvöltött utánuk Mészáros. - El kell temetni, ti
mocskok! Tisztességgel!
Az egyik rabszolgavadász lándzsája tompábbik végével a gyomrá-
ba döfött, mire a légiós térdre esett, de nem hagyta abba:
- Felgyújtom a nyomorult falutokat!
- Egor! - kiáltott rá Pyota. - Hagyd abba!
Mészáros elcsendesedett, aztán Füstösre emelte tekintetét.
- Miattad halt meg, te vízi patkány! - morogta. - De elkaplak,
mocskos áruló!
A roa elfordult, nem mondott semmit. Mészáros köpött egy na-
gyot.
- Vissza a ketrecbe, fiúk! - kiáltotta a vadászok vezet je, - Vár-
nak benneteket a déli bányák! Ne pazaroljátok az er töket holmi
vitára!
Pyota szája legörbült. Er s karok ragadták meg, lefogták, és dur-
ván tuszkolták vissza a szekérre. Hallotta, hogy a szitkozódó Mé-
szárost is mellé lökik, aztán rájuk borították a ponyvát. A parancs-
nok csak feküdt a koszos deszkákon, hátrakötözött karja teljesen
elzsibbadt már. Hallgatta saját szünni nem akaró zihálását. Mi lesz
velünk?
- Nekem kellett volna meghalnom - motyogta mellette Mészá-
ros. - Gyáva szar vagyok!
 - Nem vagy az - nyögte Pyota. - Ne kínozd magad! Nemsokára
bosszút állhatsz...
Csak rekedt, örömtelen nevetést kapott válaszul.

***

Azt álmodta, hogy félmeztelen, bronzb férfiak kötözik ki egy

fához. Körülötte végtelen k sivatag, a kavicsok hólyagosra égették a
lábujjait. Aztán az egyik idegen fickó fényl maszkot mutatott neki.
Az anami napharcos álarca!
A férfi elvigyorodott, rothadó fogai közül zös lehelet csapott
Pyota arcába. Hiába rázta a fejér, lefogták, és ráer ltették a maszkot,
amelynek fekete belseje magába szippantotta, elnyelte a lelkét...
Hajnalban surrogásra ébredt: a vásznat levették a szekérr l, aztán a
rabszolgavadászok szó nélkül megszabadították ket a kötelekt l is.
A parancsnok hunyorgott a szemébe szök éles fényt l, és a csuklóját
dörzsölgette, hogy helyreállítsa a vérkeringését.
Sovány, meggyötört emberek között ült. Mindannyian koszos,
feslett ruhában. Mészáros is úgy nézett ki, mint aki napok óta sze-
mernyit sem aludt. Komoran bámult maga elé, kezét ökölbe szorí-
totta.
A rabszolgavadászok röhögve hugyoztak le a tábortüzet, ettek egy
keveset, aztán a szekerek komótosan megindultak dél felé. Egyre
messzebb az otthontól, gondolta keser en Pyota.
Mészáros nem akart beszélgetni, így a parancsnok néha odavetett
egy-két szót a niamoóknak, csak hogy beszéljen valakihez. Közben
zötyköl dött velük a kocsi, és a dombokat lassacskán síkság váltotta
fel.
A második napon, amikor az egyik szekér el zte a másikat, Pyota
végre megpillantotta a többi társát: Trükkös és Odes a mellettük
nyikorogva haladó batáron kuporogtak. Arcuk felragyogott, amikor
meglátták egymást.
- Uram! - kiáltotta a fiatal légiós.
- Jól vagytok?
Odes bólogatott.
- Csak azt sajnálom, hogy nem estem el a mocsárban. Én már nem
sokáig húzom, uram. A bányákban egy hétig sem fogom kibírni…
- Ezt mondja egész nap... - mosolygott Trükkös.
- Szalmafej? - vágott közbe Pyota, mert a másik szekér lassan
elhagyta ket.
 - Elmenekült! Fürge az a fiú. Sikerült ledobnia magáról a hálót, és
elszaladt. Hátra sem nézett.
A rajparancsnok bólogatott. Megértette. A gazdája sem élt már, a
szabadságot választotta. Bárki ezt tette volna, gondolta, ahogy a
rácsokat markoló kezére meredt,
- Pihenjetek! - szólt Mészáros.
A légiósok bólintottak. Nem tudtak mást mondani egymásnak.
Pyota visszad lt a szekér oldalának, és a semmitmondó tájat figyelte.
A távolban néha házak bukkantak fel, de a karaván nem állt meg,
csak elhaladt a közelükben. A vadászok olyakor elvágtattak élelemért,
amelyb l a foglyok csak naponta egyszer kaptak.
- Nem mondasz semmit? - kérdezte a rajparancsnok a harmadik
nap reggelén Mészárost, miközben az ízetlen kása maradékát szívo-
gatta a fogai közül.
A légiós vállat vont.
- Mit mondjak?
Pyota észrevette, hogy nem teszi hozzá az „uram” megszólítást, de
nem tette szóvá. Mi értelme lenne? Nem katonák már, hanem...
Rabszolgák?
Pyota gyomra összerándult a gondolatra. Megragadt Mészáros
ruháját, és a borostás arcba kiáltotta:
- Katonák vagyunk, Egor! Értettem?
- Semmi értelme…
A parancsnok tenyerébe vette a légiós állát, megszorította, hogy
ne fordulhasson el.
- Azt kérdeztem, értetted?
- Igen, cseszd meg! - Mészáros vadul ellökte magától a felettesét.
Pyota felnevetett:
- Ez az, légiós! Van még vér benned!
Mészáros felpillantott, aztán nem tudta bent tartani a röhögést, bel le
is kitört a megkönnyebbült kacaj. Az egyik vadász melléjük vágtatott,
és lándzsájával dühösen rácsapott a szekér oldalára.
A két légiós visszafojtott kuncogása estig hallatszott.

***

Pyota arra riadt, hogy valaki megfogta a bokáját. Ösztönösen oda-

rúgott, és átfordult a másik oldalára. El fordult máskor is, hogy a többi
fogoly álmában hozzáért. Nem szerette, nem akarta, hogy
igazi rabszolgák érintsék, félt, hogy megátkozzák, hogy a szolgaság
rá is átterjed...
Megint megfogták a lábát, ezúttal határozottabban. Pyota felsan-
dított, de nem látott senkit. Nem is feküdt a közelében senki. Egy
pillanat alatt elröppent szemér l az álom, érzékei kiélesedtek. Felült,
Mészárosra sandított, de a légiós hanyatt fekve aludt.
Éjszakai sötét borult rájuk, a csillagok pislákoltak, a tábort z pa-
razsa halványan derengett. Az alvók mellkasának emelkedésén és
süllyedésén kívül semmi nem mozdult, egyenletes szuszogásuk el-
nyomott minden zajt.
Aztán a kéz megint benyúlt odakintr l, ezúttal intett.
Pyota szíve hevesen dobogni kezdett, közelebb hajolt a rácsokhoz.
Görbe kard markolata jelent meg. A rajparancsnok nagyot nyelt,
és óvatosan elvette a fegyvert, amelyet újabb követett.
Végül Szalmafej arca bukkant fel a deszkák között.
- Uram! - súgta alig hallhatóan. Pyota odatartotta a fülét. - Meg
öltem egy rt, de nem volt nála kulcs…
A rajparancsnok fejében vadul cikáztak a gondolatok. A kardok-
kal ugyan szét lehetne vágni a fát, de sokáig tartana és túl hangos
lenne. A lakat leverése szintúgy felébresztené a rabszolgavadászokat.
Ha megvárnák az ebédosztást... nem jó. Akkor mindenki ébren van.
Túl rizikós.
- A mellettünk lév szekéren van Trükkös! Ha van nálad drót,
vagy más efféle szerszám, biztosan kinyitja a zárat!
Szalmafej bólintott, és elt nt. Olyan halkan mozgott, Pyota elis-
mer en biggyesztette le ajkát. Aztán megérintette Mészáros karját,
de a légiós meg se mozdult, aludt tovább.
Pyota lefeküdt mellé, nehogy valamelyik vadász meglássa, hogy
ébren van, és Mészáros fülébe suttogta:
- Egor. Egor!
- Hm?
- Ébren vagy?
- Ühüm...
- Akkor adok egy kardot.
- Mit? - A légiós kinyitotta a szemét, és a vigyorgó parancsnokra
meredt. Pyota válasz helyett Mészáros kezébe nyomta a frissen szer-
zett pengét. A légiós kis híján felkiáltott meglepetésében.
- Csend! Szalmafej volt itt, adta. Most ment Trükkösért...
Mészáros bólogatott, és tovább feküdtek a szekéren, nézték a csilla-
gokat, számolták hevesen dobogó szívverésüket. Vánszorgott az id .
 Végül ismét megérintették Pyota lábát. A parancsnok gyorsan
felült, Mészáros követte. A szekér hátulja halkan kinyílt, és felbuk-
kant Odes és Trükkös feje.
- Szalmafej? - súgta Pyota, amint lemásztak a szekérr l. Úgy
szorította a kardot, mintha attól félt volna, hogy kiugrik a kezéb l. A
szekér mögé bújtak el, lekuporodtak a kerékhez.
- A másik rnél - súgta Odes, és végighúzta torkán a hüvelykujját.
- Helyes - bólintott a parancsnok.
- És most? - kérdezte Trükkös. - Kiengedem a többieket, és futunk.
Pyota megnyalta a száját, átkarolta emberei vállát. Homlokuk összeért.
- Leszúrjuk az összest, mint a kecskéket szokás. Arsic vére vérért
kiált. Tisztára mossuk a becsületét!
- Igenis uram - vigyorgott Mészáros, szeméhen fellobbant a t z.
Úgy dolgoztak, mint a halál pestisjárvány idején. Pyota félrerán-
totta az els sátor ponyváját, ráült az ajtóban fekv férfira, és több-
ször mellkason szúrta. A többiek is hasonlóan cselekedtek, szó nél-
kül döftek, nem nézték, ki az.
Az els két alkalommal minden rendben ment, ám Trükkös a
harmadik sátor mélyén alvó fickót elvétette: a szúrás csak vállat
ért és a niamoónak maradt ideje egy rövid sikolyra. Mészáros rögtön
ugrott segíteni, és egy gyors vágással kis híján leválasztotta a
rabszolgavadász fejét, de már kés volt.
A tábor feléledt.
Pyota kirohant a szekértábor közepére, ahol Füstös. Pásztor és
Szalmafej már szembeszálltak a sátrakból kibukkanó rabszolgava-
dászokkal. Szerencsére a niamoók feje zavaros volt még az alvástól,
hirtelen fel sem fogták, mi történik.
Az ascori légiósok nem kegyelmeztek.
Két rabszolgavadász menekülni akart, de Pyota és Mészáros utánuk
eredtek. A rajparancsnok gyengének érezte magát az elmúlt napok
nélkülözése miatt, az oldala szúrt, foltok ugráltak a szeme el tt.
seim segítsetek!
Ugrott, elkapta a niamoo lábát. A fickó elesett, de már nem tudott
feltápászkodni, mert Pyota rámászott, kardját a hátába vágta, aztán még
néhányszor, közben mindazokra a katonákra gondolt, akiket az elmúlt
napokban elvesztett.
 Zihálva felkelt a mozdulatlan testr l, köpött egyet, majd tántorogva
megindult visszafelé. Útközben találkozott a szintén liheg
Mészárossal, aki éppen kardjáról rázta le a vércseppeket, és egymásba
karolva tértek vissza a többiekhez.
Pásztor a földön ült, és a combját markolta, ujjai között vér szi-
várgott. Odes térdelt mellette, a sebet vizsgálta, közben biztató sza-
vakat suttogott,
- Minden rendben? - kérdezte Pyota még mindig leveg ért kap-
kodva.
- Elég mély a vágás, de szerencsére nem ért f eret - felelte az
öreg légiós. - Azért rendszeresen kellene kötözni, tisztítani.
Pyota körbenézett. A szekerekb l éppen akkor másztak el a ni-
amoo szolgák, és kikerekedett szemmel bámultak a légiósokra. Mint
egy csapat birka, gondolta a rajparancsnok. Tekintete megállapodott
Füstösön, aki egy kissé arrébb várakozott, görbe kardját a vállán
pihentette.
Mészáros is észrevette. Közelebb lépett.
- Vért vérrel mosunk le! - mondta a roának. - Hallottad a pa-
rancsnokot, ugye?
Mészáros Pyotára nézett, aki felhúzta a szemöldökét. Akkor ér-
tette meg, hogy Egor t le várja a meger sítést. Engedélyt kért, hogy
beteljesítse a bosszút. A rajparancsnok végignézett a többieken. Az
arcokról nem olvasott le könyörületet, egyedül Trükkös t nt bi-
zonytalannak.
Fiatal meg.
- Elárultál minket, Füstös - mondta rekedten,
-A nevem Grruva. Aggras fia. A népem harcosa vagyok. Apám és
testvéreim vízi karavánjai híresek a Rorr-tengeren. Nerra istenn tárt
karokkal vár rám.
A többiek némán hallgatták, még Mészáros sem szakította félbe,
Füstös leoldotta harci kend jét a csuklójáról, amelyet - mint minden
roa - asszonyától kapott ajándékba, és letette maga elé a f be. Pyotára
sandított:
- Elárultam magát, uram. De mindig h en szolgáltam a Császárt és
a Birodalmat! Kérem, hogy a kend met vigye haza, és vesse a
tengerbe! - A roa szemében könyörgés csillogott.
- Úgy lesz, Grruva, - A parancsnok sóhajtott. - Fordulj! Ne félj,
légiósként halsz meg!
Mészáros tekintete a parancsnokra villant, de Pyota összeszorította
az ajkát, és ellentmondást nem t en nézett vissza rá. Az áru-
lókat akasztani szokták, de nem maradt idejük az efféle megalázó
kivégzésre, sem gyomra nem volt most hozzá.
Egor végül bólintott, és a háttal álló roa mögé lépett. Gyors moz-
dulattal döfte nyakon az árulót. Füstös megrogyott, a sebhez kapott,
aztán szó nélkül vágódott el.
A niamoo szolgák rémülten hátráltak a katonák el l. Pyota rájuk
vicsorgott, majd közelebb lépett hozzájuk. Nem érdekelte, hogy értik-e,
mit mond:
- T nés, birkák! Kotródjatok hazafelé!
- Uram! - lépett mellé Odes. - Magunkkal vihetnénk ket... El
is adhatnánk mindet a legközelebbi városban vagy akár otthon...
Pyota felhorkant.
- Nem kalmárok vagyunk, öreg! Különben is, csak lassítanának
minket. Észrevétlenül kell átkelnünk ezen a vidéken.
A parancsnok felvette a roa kend jét, és a saját csuklójára kötötte. Ha
már ezt a ronda mamlaszt itt kell hagynom, gondolta, legalább a
szellemét juttassam haza,
- Velem mi lesz, uram? - kérdezte óvatosan Szalmafej. Lesütötte
szemét,
- Hogyhogy mi lesz?
- Szolga vagyok.
Pyota bólintott.
-A gazdád halott. Mivel én voltam Arsic Labarda parancsnoka,
mostantól fogva az én rabszolgám vagy! Én pedig azt akarom, hogy úgy
viselkedj, mint a légiósok, értetted?
- Igen, uram! - húzta ki magát büszkén a fiú. A többiek felnevet-
tek. Szalmafej el rébb lépett. - Jelenteni szeretnék, uram.
Pyota elmosolyodott.
- Mondd csak!
- Amikor elvonult a karaván, én visszamentem a faluba. Élelmet
szereztem. Láttam, hogy anamik érkeznek. Egy napharcos vezette
ket! - Pyota tekintete elsötétedett. - Nem tudom, mit akartak,
mert inkább elmenekültem. Követtem a szekerek nyomát, aztán az
egyik városban fegyvereket loptam é s…
A parancsnok intett, hogy elég. Az ajkába harapott.
- Minél hamarabb indulnunk kell! Vegyünk magunkhoz élelmet,
felszerelést, kössünk el néhány lovat, hogy Pásztor se lassítson minket,
a rabszolgákat meg hajtsuk el a fenébe, és irány nyugat!
Irány haza!- tette hozzá gondolatban.
 4.

Trükkös és Odes eltemették a roát, a többiek nem segítettek. Mészáros

Szalmafejjel a niamoókat kergette messzire, aztán segítettek a
parancsnoknak a batárok átkutatásában.
Pyota minél gyorsabban fel akart készülni az útra. Szerencsére a
rabszolgavadászok sok élelmet, f leg lepényt és bort halmoztak fel az
egyik kisebb szekéren. A légiósok levetették ruháikat, és a niamoók
öltözékét húzták magukra, hogy messzir l ne keltsenek gyanút.
Elkötöttek hat lovat, hogy gyorsabban haladjanak, s mivel csak Odes és
Pyota tudtak lovagolni, a többieket kantárszáron vezették maguk
mögött.
Pásztor a ló minden lépésénél felnyögött, mély sebéb l folyamatosan
szivárgott a vér. A légiós egyre sápadtabb lett, fejét lehajtva hagyta,
hogy vigye a hátas.
Pyota néha Odesre bízta a vezetést, és a szabadság élvezetéért
vágtára ösztökélte a lovát. Megkerülte kis karavánjukat. Mészáros
elcsendesedett, mintha a vérszomja is apadt volna két társa elvesztése után.
Trükkös sokat mosolygott, hol Odest, hol Pásztort ugratta. Az öreg keser
bölcsességekkel vette el az ifjú szavainak élét, de úgy t nt, is élvezi a
nyílt mez t.
Szalmafej lovát leghátra kötötték, mégiscsak szolga volt. Keveset szólt,
és csak akkor, ha kérdezték: Arsic minden bizonnyal jól kinevelte.
Egy alkalommal Pyota a fiú mellé kaptatott lovával.
- Uram! - hajtott fejet Szalmafej. Kék szemét apró szepl k vették körül.
- Északról származol, igaz?
- Igen, uram. Apám és anyám a norkok népéb l valók.
- Sose hallottam róluk.
- Én sem sokat, uram. Nagyon kicsi voltam, amikor Andeyaalba
költöztünk, és a nagyvárosi élet szétzilálta a családomat. A szüleim
meghaltak, én pedig szolgasorba kerültem. El ször egy keresked -
hajón szolgáltam, majd Arsic nagyúr vett magához.
Pyota végignézett a csontos testalkaton, a széles vállakon, az egyenes
tartáson.
- Arra északon mindenkinek ilyen világos a b re és a haja?
Szalmafej felnevetett:
- Azt mondják, uram, hogy még nálam is jobban! Arrafelé zord
hideg az id , és a fák között igazi szörnyetegek rejt znek...
 Pyota közbeszólt:
- Nem gondoltál rá, hogy egyszer hazatérsz?
- Hova haza, uram? - A nork fiú megrázta a fejét. - Nekem ott az
otthonom, ahol a gazdám.
- De ha szabad lennél... - Pyota megköszörülte kiszáradt torkát.
- Ha szabad lennék? - Szalmafej elmerengett, aztán a parancsnok
szemébe nézett: - Légiósnak állnék- Hordanám a fényes páncélt, az
er s pajzsot! H s lennék, mint... - Elcsuklott a hangja.
- Mint Arsic - fejezte be Pyota.
- Igen, uram! Vagy mint bármelyik légiós!
A rajparancsnok sóhajtott. Vágtára fogta a lovát, hagyta, hogy a
szél leh tse forró arcát. Egy szolga, aki olyan akar lenni, mint a
gazdája. Ahogy a fiú az apját követi, ahogy a katona a feljebbvalót.
És nem azért, mert megparancsolják neki, hanem mert a szíve azt
diktálja.
Pyota torka elszorult. Vidd haza ket! - hallotta a százados szavait.
A fejében visszhangoztak. Igen, ezt akarom, szorította össze a fogát.
Lefékezte a lovat, szegény állat prüszkölt és fújtatott. Megálltak. A
parancsnok a láthatárt fürkészte, a nyugodni készül nap színes
sávokat festett az ég aljára.
A távolban házak körvonalait vette ki. Egy város. Pyota sóhajtott.
Legszívesebben messzire elkerülte volna, de Pásztornak segítségre volt
szüksége. Úgy döntött, hogy és Trükkös kísérik majd be a sebesült
társukat, míg Odes, Mészáros és a szolga az állatokra vigyáznak.
Visszalovagolt a csapathoz, el adta a tervét, és ismét együtt ha-
ladtak nyugat felé, Közeledtek a különböz színekben rikító városfal
felé, amikor Trükkös felkiáltott, és el remutatott:
- Szekér!
- Valóban - morogta Mészáros is. Kérd n nézett a parancsnokra.
Pyota hunyorgott. A szürkületb l egy kocsi körvonalai bontakoztak ki,
mellette mintha víz csillogott volna.
- Megnézem - jelentette ki. Egyik kezét a kard markolatán tart
va, ügetésre fogta a lovát.
Patak kacskaringózott a síkságon a város felé, meredek falú árkot
vájt ki maga alatt, amelybe a szekér egyik kereke csúszott. Pyota
nem látott lovakat a járm elé fogva, sem a környéken, csak néhány
alak állt a patak partján. Meglátták a légióst ugyan, de mozdulatlanul
várták, hogy odaérjen.
Két n és egy férfi állt ott. A hölgyek tarkabarka, földig ér ruhákat
viseltek, az id sebbik fekete haját niamoo szokás sze r i n t rövidre
vágták, a fiatalabbiknak meg éppen a válláig ért. Hasonlítottak
egymásra. Mosolyogtak, amint Pyota a közelükbe ért. Az egyszer
tunikát visel férfi a szolgájuk lehetett . Karj át keresztbe rakta a
mellkasa el tt, és mélyen meghajolt a lovas láttán.
A rajparancsnok megtartotta a távolságot, csak annyira merész-
kedett közel, hogy a hangja elérjen hozzájuk.
- Iele unal! - csapta össze a kezét a rövid hajú n .
Pyota elmosolyodott, és a keresked k nyelvén válaszolt:
Sajnos, nem értelek, hölgyem. De szépen hangzik.
A n csodálkozva nézett a társára, aztán vissza a légiósra. Közelebb lépett
hozzá, és hunyorgott. Pyota nagyot nyelt. A n egészen… szép volt.
- Régen hallottam már ezt a nyelvet mondta meglep en jó kiejtéssel. -
Azt hittem, te is közénk tartozol, de most látom, hogy ilyen világos
képpel csak északról jöhetsz.
- Onnan jövök - hazudta Pyota. Úgy látta, nem kell semmit l tartania.
Leugrott a lóról, és meghajolt.
Pyota Duatal vagyok, egyszer zsoldos katona. Az egyik társam
megsebesült, és tiszta vizet, tiszta ruhát keresünk, hogy elláthassuk a
sebét.
A n felhúzta szemöldökét.
- A keleten dúló háborúból jöttök?
- Onnan, szép hölgy.
A fiatalabb lány játékosan lökte meg társát.
- Kiama, hogy lehetsz ilyen faragatlan? A katona úr illedelmesen
bemutatkozott, te meg holmi háborúról kérdezed? - A lány megiga-
zította haját, és a férfira mosolygott. Én Iele vagyok, pedig a
vérem...
- Kiama - biccentett a parancsnok. - Figyeltem. És itt mi történt? - intett
a szekér felé. - Baleset? A n k arca elsötétült.
- Rablók, banditák - fújtatott Kiama.
- Kölykök! - Iele csak legyintett. - Megzavarták a lovunkat, amely
behúzta a kocsinkat a patakba...
- Aztán elkötötték a jószágot, és elvágtattak vele.
Pyota végignézett a vékonydongájú szolgán. Nem t nt test rnek. Nem
értette, mit kerestek ezek a n k kíséret nélkül idekint, de még korainak
tartotta firtatni.
- Én és az embereim szívesen segítünk kiemelni a kocsit, vízért és
némi élelemért cserébe. Már ha nem sért az ajánlatom...
 A n k felnevettek, Összenéztek,
- Nem, dehogy! S t!
- Szállást is tudunk biztosítani!
- Nem, nem szeretnénk kellemetlen helyzetbe hozni titeket. Az
uraitok bizonyosan nem vennék jó néven, ha...
Kiama közelebb lépett, Pyota érezte a leheletét az arcán, beszívta
rének édes-kesernyés aromáját. Számára ismeretlen eredet illatszert
használt.
- Nincs férjünk. Egy hatalmas házban élünk, és azt csinálunk, amit
csak akarunk!
Iele megérintette Pyota kezét. B re meleg és bársonyos volt.
- Szólj csak az embereidnek, katona! Biztosan elfáradtak a hosz-
szú úton. Ma éjjel nem kell többet nélkülözniük.

++*

A lovak segítségével hamar kiemelték a szekeret az árokból. A n k

megtapsolták a férfiak teljesítményét, a légiósok pedig szemlesütve
mosolyogtak. Pyota mellkasa is büszkén dagadt, pedig csak irányította
az embereit.
Odes megmutathatta úriember oldalát, látszott a meghajlásán, hogy
nem el ször találkozik tehet s n kkel. Mészáros és Trükkös kerülték a
hölgyek társaságát, mint szégyenl s ifjak, elvörösödtek, ha hozzájuk
szóltak.
Szalmafej továbbra is a háttérben maradt, de készségesen ugrott, ha
segítségre szorultak. Pásztort nem engedték, hogy leszálljon a lóról, de
jobb is volt így: imbolygott a nyeregben, az arca sápadtan derengett a
félhomályban.
Odes aztán a szekér elé fogta a lovát, és a város felé indultak. Az öreg
boldogan vette át az irányítást, a n k pedig dicsér szavakkal simogatták
hiúságát. Ezútta1 Trükkös maradt leghátul, egyedül nem élvezte az új
helyzetet.
- Baj van? - kérdezte Pyota. Még azel tt tudni akarta, mi nyomja a
fiatal légiós szívét, hogy beérnek a város falai közé.
- Semmi baj, uram.
A parancsnok megpaskolta Trükkös vállát.
- Ágyban fekhetünk, finomat ehetünk. Pásztor rendes ellátást kap.
Hetek óta nem volt ilyenben részünk! Lazíts egy kicsit!
- Igyekszem, uram... csak...
- Igen?
 - Grruva j á r az eszemben. - Trükkös hangja elcsuklott. - Jó ka-
tona volt! Sokat harcoltunk együtt. Nem ezt érdemelte...
Pyota arca megkeményedett:
- De igen! Ezt érdemelte, vagy még rosszabbat. Az árulás a leg-
nagyobb b n!
Trükkös nem szólt semmit, csak lógatta a fejét, hagyta, hogy a ló
lépteinek ütemére bólogasson. A parancsnok megragadta a fiú nyakát,
és maga relé fordította a savanyú arcot.
- Ilyen szégyennel nem tudott volna élni. Hogyan nézett volna
mások szemébe? Hogyan nézett volna tükörbe? Légiós módon halt meg,
kard által. Ennél többet nem tehettem érte! Megérted, fiú?
- Igen, uram - suttogta Trükkös.
- Helyes! Akkor gondolj arra, hogy Füstös már az istenn je kar-
jaiban hempereg, és a jól megérdemelt, sosem ürül boroskancsóból
vedel!
Trükkös elmosolyodott. Pyota megpaskolta a fejét, aztán el -
revágtatott.
Kurta karavánjuk a város falai alá érkezett. A települést a n k el-
mondása szerint Taiikének, azaz Éjcsillagnak nevezték. A kapu tárva-
nyitva várta ket, még fegyveresek sem rizték, ám a légiósok
mindesetre eltakarták arcukat, és lehajtották a fejüket, úgy léptek be a
városba.
A kopott falakon belül tágas és tiszta utcák fogadták ket. A csil-
lagok szikráztak felettük, a tarkabarka színekre festett, kupolás épületek
között egy teremtett lélek sem járt. Egy alkalommal találkoztak
fegyveres rjárattal, akik azonnal félreálltak, hangosan köszöntek, az
asszonyokat látva majd’ a földig hajoltak igyekezetükben,
Pyota felhúzta szemöldökét. Sejtette, hogy vendéglátóik a módosabb
réteghez tartoznak, de ekkora ismertséget nem nézett ki bel lük. Ahhoz
tú l… cserfesnek t ntek.
A szekér és a légiósok a város f tere felé tartottak, amelynek színes
kövei hatalmas virágot mintáztak, szirmaikon meztelen n k
hancúroztak. A rajparancsnok sóhajtott, ahogy eszébe jutottak az
otthoni lányok. Próbált az illatukra emlékezni, de folyton Kiama
rének aromáját érezte. Valami f szeres virágtól származhatott, amely
a férfiúi ösztönöket ragadja meg.
A tér túloldalán széles épület emelkedett, templom féle, bár Pyota
egyáltalán nem ismerte a niamoo vallást. Annyit tudott, hogy ez a nép
imádja a legtöbb istent a világon, és ezt inkább nevetségesnek, mint
csodálnivalónak tartotta. Nem értette, hogyan lehet olyan
er kben hinni, amelyeket soha senki nem látott. az seiben hitt,
hús-vér emberek szellemében, akik a vér kötelékén keresztül adtak
er t neki is.
A nagy ház kupolával fedett központi részéb l virágsziromszer -
en emelkedtek ki a félkör alapú hajók. Keskeny ablakok díszítették,
és egyetlen, kétszárnyú kapuval rendelkezett, amelyhez magas lép-
cs fokok vezettek,
A hölgyek szolgája a téren megállította a szekeret, majd leugrott a
bakról, és el ször lesegítette Kiamát majd Ielét. Pyota parancsára a
légiósok is leszálltak a lovakról. Odes és Mészáros leemelték Pásztort
is a nyeregb l.
- Nem is mondtátok, szép hölgyek - nevetett er ltetetten Pyota -,
hogy ti vagytok ennek a városnak az úrn i! És milyen hatalmas
palotában laktok!
Kiama elmosolyodott.
- Nem mi vagyunk az úrn k itt, de valóban, a házunk a legna-
gyobb a városban.
- Azt hittem, templom - vetette fel Mészáros, Pyota rosszalló
pillantást vetett rá: úgy t nt, Egor egyáltalán nem tudta, hogyan
kell úri társaságban viselkedni.
-A ház mögött egy hatalmas verem található, ahol darrva harcosai
áldoznak istenünknek küzdelmeikkel - magyarázta Iele, azzal elindult
a lépcs k felé. A kapu szárnyai rögtön kitárultak, és félmeztelen
rabszolgák igyekeztek, hogy úrn jük kedvében járhassanak.
- Gyertek! - i n t et t Kiama, és hagyta, hogy Pyota mellé szeg d-
jön. A rajparancsnok hátrasandított: Odes és Mészáros Pásztort
támogatták, mögöttük Trükkös és Szalmafej. A szolgámmal mi le-
gyen?- dött Pyota. Úgy látta jobbnak, ha nem árulja el a nork
fiú rangját és származását. Hadd higgyék csak légiósnak t is!
Mellkasán szorítást érzett, ahogy beléptek az épület kapuján. Jobban
szeretett volna a nyílt mez n lovagolni ezen az éjszakán is, de tudta,
hogy egy k i s pihenés mindannyiuknak jót tesz, f leg Pásztornak. Így
is csak remélte, hogy a seb nem fert dött el.
Rövid folyosóra érkeztek, amelynek okker falát vörös rajzok dí-
szítették meztelenül táncoló vagy szeretkez n kr l. A fal mentén
mázas cserépedényekben hatalmas level növények sorakoztak, a
vendégek feje fölött boltívet képeztek száraikkal. Lábuk alatt színes
kövek feküdtek, amelyet olykor mozaikok törtek meg. A szolgák
hada el ttük j árt, szapora léptekkel mutatták az utat, és nyitották ki a
következ kaput, amely a palota központi helyiségébe nyílott.
 A kör alaprajzú teremben füst kanyargott a körben elhelyezett
serpeny kb l, édes-f szeres illattal töltve meg a leveg t. A narancs-
fény fáklyák sejtelmessé varázsolták az amúgy is érzéki légkört
Hosszú, alacsony asztal állt a helyiség közepén, amely körül mintás
párnák szolgáltak székek gyanánt. A teremb l több ajtó is nyílt.
Pyota felnézett. A kupola teteje a sötétségbe veszett, de biztos volt
benne, hogy azt is színes, f leg meztelen hölgyeket ábrázoló képek
díszítik. A többi légiós is szájtátva bámult körbe, Szalmafej szeme
csillogott az áhítattól. Szolgaként minden bizonnyal nem lehetett
része efféle pompában.
A n k niamoo nyelv parancsokat osztogattak a szolgáknak, akik
megzavart hangyabolyként siettek el, hogy teljesítsék kéréseiket.
Négyen Pásztorhoz léptek, és halkan magyarázva próbálták átvenni
a sebesültet, de Odes és Mészáros szorosan tartották, s kérd n a
parancsnokra néztek,
- A házunkban szolgál egy gyógyító, aki megfelel szaktudással
rendelkezik. Ellátja a bajtársatok sebét, nem kell félnetek - mondta
Kiama. Pyota bólintott. A szolgák óvatosan kitámogatták Pásztort
az egyik ajtón át.
- Foglaljatok helyet, katona urak! - mosolygott Iele, és színpa-
diasan a párnák felé intett. - Biztosan elfáradtatok és megszomjaz-
tatok!
Nem kellett kétszer mondania. Alig ültek le a légiósok, máris
megérkeztek az els kancsók és kupák. Pyota szájában összefutott a
nyál, rögtön töltött magának, aztán a hölgyeknek is.
- Igyatok ti is velünk!
Kiama és Iele mosolyogva foglaltak helyet. Az id sebbik testvér a
rajparancsnok mellé ült, a fiatalbbik pedig Trükkös mellé húzott egy
párnát. Pyota megemelte poharát, és felhajtotta az egészet. A savanyú
bor melegséggel töltötte el mellkasát, megbizsergette minden tagját.
Lehunyta szemét. seim! Bárcsak örökké tartana ez a pillanat! Elé-
gedetten mosolygott a többiekre, akik csillogó szemmel vigyorogtak.
Egyedül Szalmafej fészkel dött zavartan, és sokkal óvatosabban
kortyolgatott a borból, pedig is szomjas lehetett már.
Pyota megint töltött mindenkinek.
- Köszönjük, úrn k, ezt a csodálatos estét!
- De hiszen, még el sem kezd dött! - kuncogott Iele. Szeme sar-
kából folyton Trükköst nézte, szegény fiú meg azt sem tudta, mit
tegyen.
 - Hé, kölyök! - nevetett Odes. - De kipirosodtál a bortól!
Mészáros csak kuncogott. Leoldotta övér l a kardot, és a párna
mellé tette, hogy ne zavarja.
Pyota a második kupa után érezte, hogy fejébe szállt a bor, túl
keveset ettek és ittak az utóbbi napokban. Szédült kissé, de nem
bánta, hagyta ellazulni az izmait. Kiamára nézett. A n ruhája sza-
badon hagyta a nyakát, és a rajparancsnok úgy gondolta, ha beleha-
rapna, olyan íze lenne, mint a szegf szeges, édes bornak...
- Elnézést, hölgyem - mondta végül -, hogy ilyen faragatlanok
vagyunk. És ápolatlanok. Hosszú út áll mögöttünk, sok szenvedés.
Sok veszteség.
- Ugyan - pislantott nagy szemével a n . Kezét a férfi térdére
tette. - Örülünk a társaságnak, Ritkán látunk itt vendégeket! - Ezt
már hangosabban mondta, és megemelte poharát a légiósok felé.
Megint ittak.
- És merre tartotok? - kérdezte a n .
- Haza - felelte Pyota komoran. Nem mondott mást, és elhatá-
rozta, ha Kiama tovább faggatózik, akkor sem mond többet. Ám a
szerencsére nem szólt semmit.
Szolga érkezett, kifejezéstelen arcú fiú. Siet s léptekkel
úrn jéhez sétált, és a fülébe súgott. A n villámsebesen talpon
termett, szigorú tekintetére Iele is abbahagyta a Trükkössel való
kacérkodást, és is felállt. Intett a légiósoknak, hogy kövessék a
példáját. Pyota figyelmét nem kerülte el a hirtelen hangulatváltozás:
mindkét n h vösebbé vált.
- A ház úrn je, Alemi Deonoo! F hajtással köszöntsétek! - Az-
zal jó példával elöl járva, Kiama keresztbe tette a kezét a melle
el tt, és mélyen meghajolt. A légiósok zavartan egymásra néztek,
majd k is el red ltek.
Mire Pyota felemelte a fejét, az id s asszony belepett a terembe.
sz haját sárgára festették a fáklyák imbolygó lángjai, csontos testé-
re leplet terített, amelyet arany és vérvörös minták díszítettek. Sza-
pora léptekkel közeledett az asztalhoz, cip je hangosan koppant a
padlón. Egykor kreol b rét kifakította az id , bár a mély ráncok
elkerülték. Sötét szeme köré zöld növénymintát festett, ajkát vörös-
sel színezte.
A két lány csak akkor emelte fel a fejét, amikor a kopogó léptek
abbamaradtak. Alemi megállt az asztalf nél, végignézett a vendé-
geken, majd metsz tekintete ellenére elmosolyodott. Hangja meg-
lep en kellemesen csengett:
 - Üdvözlöm a házamban az urakat! Kérem, üljenek le! Máris ér-
kezik a vacsora.
- Részünkr l a megtiszteltetés és a szerencse - mondta Pyota,
miközben leült. Az étel gondolatára összefutott szájában a nyál.
- A lányaim - mutatott az id s n Kiamára és Ielére -, kedvelik a
vendégeket. Ugyanakkor hajlamosak megfeledkezni a hagyomá-
nyokról. Mim tudják, a népünk rendkívül hagyomány rz .
- Igen - hebegte Pyota, zavarában megköszörülte a torkát, aztán

Kiamára mosolygott, arcában Alemi vonásait kereste. Biztosan az

apjára ütött, gondolta.
- Ha meghozzák a vacsorát, és enni kezdünk - folytatta az úrn
-, nagyon fontos, hogy egyszerre emeljük a szánkhoz a falatot ugyan-
abból az ételb l! Kérem, figyeljenek majd engem!
Pyota felhúzta szemöldökét, de bólintott. Aztán egy pillanatra
megdermedt, amikor érezte, hogy Kiama megérinti a combját.
-Természetesen, hölgyem – nyögte. A n közben észrevétlenül
feljebb csúsztatta a kezét. A rajparancsnok nyelt egyet, Trükkösre
sandított, akinek éppen Iele sugdosott a fülébe. Néha kuncogtak is
valamit, de úgy t nt, Alemi nem nézi rossz szemmel az ilyesmit, Pyota
próbára tette Kiamát, és mintha csak bátorítaná, végigsimított a karján
és az ujjain. A n nem vette el a kezét. Ártatlanul a férfira mosolygott,
mintha csak felfedezésre vágyó sz z lenne... Megérkeztek a szolgák.
Nagy tálakat tettek a vendégek elé. Fenséges illat csapta meg Pyotát:
sült hús, zöldségek, sajt és kenyér. Kétségbeesetten nézett az úrn re,
várta a jelet, hogy elkezdhessen enni, de Alemi csak ült csendesen, és
egy ujjal sem nyúlt az ételhez. A légiósok fészkel dni kezdtek, Pyota
is csak nyelt nagyokat. Már az sem hozta lázba, hogy Kiama becéz
szavakkal és a háta simogatásával akarja megnyugtatni. A parancsnok
az ételt bámulta, miközben fél szemével fel-fel sandított Alemire.
Az asszony végre nekilátott. El ször a sült húst emelte fel, és a társaság
követte a mozdulatát. Beleharapott, és egy nem túl nagy falatot vett a
szájába. Pyota tudott volna többet is enni, de nem mert szólni. És ez
így ment csendben, amíg el nem fogyott a tálcáról minden. Pyota
farkaséhsége csillapodott, és azzal együtt a fáradtság is megütötte a
fejét, Odes hangosan szuszogott a b séges étel után. Ivott még egy
korty bort, aztán felemelte mindkét kezét,
- Köszönöm, hölgyem a finom vacsorát! Fenséges volt! Ám ha
megbocsát, nagyon fáradtnak és öregnek érzem magam, elvonulnék
aludni, ha nem baj.
 Alemi egy pillanatig sem habozott.
- Természetesen, katona úr - mondta h vösen. A szolgáim majd
megmutatják a szobáját.
- Te nem vagy fáradt?- kérdezte Kiama, és Pyota vállára hajtotta
fejét. A parancsnok el ször meglep dött, ösztönösen megrezzent,
szíve gyorsabban kezdett verni. Elszokott a szép hölgyek érin-
tését l.
A többiekre pillantott, Odes éppen Mészárostól búcsúzott, Szal-
mafej csendesen iszogatott, míg Trükkös már Iele combját marko-
lászta. Az sökre! Az nem lehet, hogy ez a kölyök el bb döntsön meg
t!
A szolgák egy része kikísérte Odest, a többi elhordta a tálcákat
az asztalról, és minden füstöl mellett meggyújtottak egy-egy gyer-
tyát. Alemi összetette két tenyerét, lehunyta szemét, és a saját dalla-
mos nyelvén mormolni kezdett. Pyota lélegzet-visszafojtva figyelte.
Többször is Trükkösre sandított, hátha a mágiatudor kölyök észre-
vesz valami gyanúsat, de a fiatal légiós inkább a lánnyal
foglalkozott. Olyan közel hajoltak egymáshoz, hogy ajkuk már-már
összeért.
- Köszönjük az étek neked, ó, istenünk! mormolta a keresked k
nyelvén az úrn . A parancsnok kissé megnyugodott az ima hal-
latán. - Köszönjük az er t, amit általad kaptunk!
Alemi felnézett:
- És most következzék a meglepetés!
Tapsolt. A szolgák elvonultak, a fáklyákat kivitték magukkal,
hogy a gyertyák fénye jobban érvényesülhessen. A teremre homály
borult, és Kiama keze Pyota mellkasára vándorolt. A puha ujjak ci-
rógatni kezdték.
Három lány és egy szolga érkeztek. A férfi egyszer , hatlyukú
sípon játszott, a hölgyek pedig táncra perdültek. A test ükr e tekert
vékony selyem remekül látni engedte domborulataikat, és szabadon
hagyta izmos lábukat.
Pyota nyelt egyet. Mészáros vigyorogva nézte a lányokat, bele-
belekortyolt a borába. Szalmafej szája t á t v a maradt a látványtól,
még Iala is egyre nehezebben vette rá Trükköst, hogy vele foglal-
kozzon.
A táncosok egyre gyorsuló ütemre ugráltak, forogtak, lépkedtek.
Olykor összekaroltak, aztán ellökték egymást, tekeregtek, körbe-
szaladtak. A sípos meghúzódott a falnál, ahova a legkevesebb fény
jutott, és pattogósabb ritmusban fújta.
Végül a lányok megoldották ruháikat. Markukba fogták a selyem-
leplek sarkát, majd körbe-körbefutottak az asztal körül és hagyták,
hogy az áttetsz anyag leváljon testükr l. Pyota torka kiszáradt.
Egyre nehezebben követte tekintetével a meztelen lányokat.
-Tetszik? - súgta Kiama, és megsimogatta a férfi ágyékát, Pyota
nyögni akart valami válaszfélét, de csak bólintott. Elmosódtak el tte
a táncosok, csak pattogó foltokat látott.
Mellek ugráltak az arca el tt.
Kiama nevetett.
Pyota beleharapott a nyakába. Beszívta az édes-f szeres illatot,
megcsókolta a n forró b rét. Az ágyékában szított parázs egyre
er sebb lángra kapott, füstjével a torkát szorongatta.
Hallotta a távolból Mészáros kurjongatását és Trükkös nevetését,
Szalmafej? Mi lehet Szalmafejjel? Pyota torka kiszáradt. Próbált a
boroskupa felé nyúlni, de úgy érezte, az asztal egyre távolodik t le, és
ha sokáig nyújtózkodik, a karja teljesen el fog vékonyodni.
- Segítek - bugyogta Kiama. A kancsóból töltött neki bort, a kupát
pedig a férfi kezébe nyomta. Pyota ivott, de a feje nem akart
kitisztulni.
- Uram! - szóit valaki. - Uram! Itt vagyok!
Trükkös volt az. Megnyúlt képén széles vigyor ült, fogai közt étel-
maradékok ficánkoltak. Karjával a kígyóként tekerg Ielét szorította.
- Érezze jól magát, uram! - mondta Trükkös. - Én elvonulok aludni! -
Azzal a fiú felröhögött, még kacsintott is.
A parancsnok fejét elborította a düh. Fel akart tápászkodni, de csak
másodszorra sikerült. Meglátta a meztelenül táncoló lányokat. Testük
összefolyt, szétvált, nyúlt, mint a pókháló. Csillogtak. Csupa fenék,
mell, comb és száj.
- Táncoljunk mi is? - kérdezte Kiama. Átölelte a férfit, megcsókolta.
Az ajka egyszerre volt édes és keser , mint a sajtnak, amelyet a
vacsorához szolgáltak fel.
Összeragadtak. Összeolvadtak.
Pyota a táncoló lányok közé tántorgott, megérintette ket, de azok
nem menekültek el, készségesen felajánlották testüket. A légiós az
asztalra nézett, kereste az úrn t. Nem t nt el, továbbra is az asztalf n
ült, és egy kakast simogatott. Az állat vádlón nézett a férfira, taréja
meg-megremegett.
Szalmafej és Mészáros ölébe egy-egy táncosn telepedett. A vi-
gyorgó légiós azonnal a lányra vetette magát, de Szalmafejet sem
kellett félteni.
Pyota a szemét dörzsölte, megint nem látott rendesen. Elhomá-
lyosodott el tte a terem, az emberei. Mészáros hatalmas karmokat
növesztett, belemártotta ket a lány hátába, Szalmafejnek pedig vi-
lágítottak a hajszálai, szeme pászmákat vetett…
Berúgtam?- kérdezte magától - Ilyen hamar?
- Igen, sokat ittál, drágám! - nevetett Kiama. Szájából bogarak
másztak el , és végigfutottak a testén. A n kezdte kigombolni a
férfi ingét. Pyota hagyta magát. Mit tehetnék mást? Igazság szerint,
sosem érezte ilyen jól magát,
A harmadik táncosn is segített Kiamának, és együtt sikerült
megszabadítaniuk a parancsnokot a ruhájától, aztán a férfit óvato-
san az asztalra fektették. Pyota nevetett. Nem tudta, miért, de mu-
latságosnak találta a helyzetet. A kupola alatt hatalmas pillangók
repkedtek, amelyekre néha denevérek csaptak le. A táncosn mellé-
l virágok sarjadtak, aztán szirmaik mind a férfi arcába hullottak.
Kiama elt nt egy pillanatra, aztán t rrel a kezében jelent meg,
Amíg a táncos Pyotát simogatta, az úrn id sebbik lánya kántálni
kezdett:
- Namara, Silda e Aruna! Namara, Silda e Aruna! Ikatee!
A parancsnok röhögött. Pillangók? Ugyan már!
- Ikateee!
Aztán a t r a b rébe, a húsába mart, jeleket írt a mellkasára.
Érezte a fájdalmat, de csak tompán, mintha valami elválasztaná
testét a kíntól Kiama szemében láng izzott. Ujjait végighúzta a friss
sebeken, majd lenyalta a vért, adott a kéjesen vonagló táncosn nek is.
Pyota egész testében remegett és bizsergett, úgy érezte, hajszálai
Önálló életre keltek, szemhéja remegett, ajkára mézet csepegtettek. A
lába meg-megrándult a soha nem érzett gyönyört l
seim, seim! Ez csakis a h söknek kijáró túlvilág lehet...
- Uram! - Harsány, fülsért kiáltás hallatszott. A robbanni készü-
vágy visszahúzódott, helyét a düh vette át, - Parancsnok!
Pyota fel akarta emelni a fejét, hogy szembenézzen azzal, aki meg-
zavarta, de a lányok határozottan visszanyomták az asztalra. Csak
Kiamát látta: t rér l vér csöpögött - az én vérem -, és a n össze-
préselt ajkakkal nézett valakire. Szemöldöke kígyóként tekergett.
Aztán a parancsnok meghallotta az idegen nyelv mormolást.
Átkozott mágia!
Pyota fejét elöntötte a vér, egyik ösztön gy zedelmeskedett a má-
sikon. Félresöpörte a n k karját, és felült.
Trükkös állt az ajtóban, egy szál szakadozott tunikát viselt. Mell-
kasát, hasát, de még az arcát is vér borította, valószín leg nem a
sajátja. Egyik kezében kardot, a másikban kéken izzó medált szo-
rongatott. A magasba emelte, miközben folyamatosan mormolta a
varázsigéket.
A n k hátraléptek, a fiatal légiósra sziszegtek. Az öreg n arcá-
ra rémület ült, idegen nyelven, fennhangon magyarázott valamit a
kakasának.
- Öld meg! - sikoltotta Kiama, és Trükkösre mutatott.
Pyota elvigyorodott. Hát persze, hogy megölöm, gondolta kéjesen.
Felragadta az asztal mell l a kardját, Mészárosra és Szalmafejre kacsintott,
és megindult a fiatal légiós felé, hogy elhallgattassa.
Tántorgott, a falak megd ltek, a padló néha megsüppedt alatta.
Trükkös körvonalai elmosódtak. A gyilkolási vágy azonban kígyóként
szorította szívét, és hajtotta el re.
A fiatal légiós felemelte a hangját, és a parancsnokra mutatott.
Fagyos, keser szél kerekedett, amely elsöpörte minden érzelmét. Egy
pillanat alatt lefoszlott róla a harag, a vágy, és csak állt üresen. A falak
kiegyenesedtek, a különös színek vísszafakultak, a teremre ugyanaz a
homály borult, mint a táncosok érkezése el tt.
És a fájdalom újult er vel csapott le a mellkasára. Eszébe jutott a kés,
Kiama kántálása...
Mágia!
- Uram! - ordított Trükkös figyelmeztet en.
Pyota id ben ugrott félre, a meztelen táncosn így is a vállának
csapódott, ahogy a férfi hátára akarta vetni magát. Vadmacskaként fújtatott,
de a parancsnok egy rúgással odébb penderítette. Körbefordult. Mészáros
éppen az eddig az ölében ül táncosn fejét verte a padlóba, Szalmafej
pedig sikongatva próbált szabadulni a saját társaságától.
Pyota odaugrott, és hátba döfte a lányt.
Kiama toporzékolt, vicsorgott, mint egy rült. A kést egyik kezéb l
a másikba dobta. Pyota a szeme sarkából látta, hogy Trükkös az
öregasszony felé veszi az irányt, végig magasba tartott medállal és
mormolva. Átkozott ribancok!
Pyota gyorsan véget akart vetni ennek az rületnek. Elfogadta
Kiama kihívását, és határozott léptekkel megindult felé, hogy el-
metssze a torkát. Azonban ruganyos test ütközött a hátának, éles
körmök vájtak a torkába, és szorították, hogy ne kapjon leveg t.
Kiama diadalittasan sikoltott fel, t rét magasba tartva rohant, hogy
ledöfje a légióst. A parancsnok szeme el tt sötét foltok ugráltak, csak
tátogni tudott, tüdeje izzott. Forgott, hogy ledobja magáról
a terhet, és hogy Kiama ne férhessen közel hozzá, miközben egyre
er tlenebbül próbált hátradöfködni.
Az egyik szúrás talált, a táncosn sikítva csúszott le róla, pedig
végre leveg höz jutott. Kiama azonban már ott is termett, hogy
leszúrja, de Szalmafej elsodorta.
A két test végigcsúszott a padlón, szerencsére az északi fiú maradt
felül. Kicsavarta a n kezéb l a t rt, és rátérdelt a karjára. Kérd n nézett a
nyakát masszírozó parancsnokra. Kiama kígyóként vonaglott a szolga
szorításában, egyáltalán nem hasonlított ahhoz a kedves és bájos n re,
aki meghívta ket vacsorázni.
Köszönjük szépen az estét, gondolta Pyota, és elvágta a n torkát.
Dulakodás zaja hallatszott az egyik ajtó mögül,
- Odes! - kiáltotta a parancsnok. Mészáros közben végzett a meg-
maradt táncosn vel, és Trükkös is zihálva állt a halott banya fölött.
- És Pásztor! - tette hozzá a fiatal légiós.
Pyota megindult az ajtó felé, de az magától kinyílt. Odes érkezett,
oldalára tapasztotta a kezét, vaskos ujjai közül vér szivárgott. A kardját
maga elé szegezve zihált. Karikás szemében csillapodott a t z, amikor
meglátta a parancsnokot.
- A rohadék szolgák! - nyögte. - Rám támadtak...
Pyota az öreg légiós válla felett a folyosóra nézett: mindenütt halottak
hevertek, és rögtön Odes lába mellett egy meztelen, ismer s férfi
feküdt: Pásztor.
Sápadt testére különböz jeleket, szimbólumokat karcoltak.
Nem lélegzett már.
Az öreg légiós lepillantott, arca eltorzult a fájdalomtól.
- Feláldozták... Kántáltak és mutogattak, amikor bementem, hogy
megmentsem. Már kés volt...
Pyota megveregette Odes vállát.
- Biztos vagyok benne, hogy mindent megtettél.
Az öreg a fejét rázta:
- Nem vagyok olyan fürge már, mint ifjú koromban.
- El kéne t nni innen! - vicsorogta Mészáros. Köpött egyet. -A
belem kifordul ett l a helyt l!
- Mi lesz Pásztorral? - kérdezte halkan Trükkös. Kezében reme-
gett a kard.
Pyota nyelt egyet. Milyen csalfa a sors! Az sök csak Ribalt engedték
tisztességesen eltemetni, éppen azt, akit hátra akart hagyni. Most meg
elszorult a gyomra a gondolattól, hogy a meggyalázott bajtársukat itt
hagyják idegen földön.
 Abban sem volt biztos, hogy magukban ki tudnak jutni a város-
ból, nemhogy egy holttesttel a vállukon. Csak egy megoldás maradt.
- Felgyújtjuk a házat - mondta rekedten. - Ezzel eltereljük az rök
figyelmét. Trükkös, szedd össze a lámpákat, és öntözd szét az olajat!
Pásztorra is jusson b ven!
Így talán a füstje eljut az sökig- tette hozzá gondolatban.
Aztán az öreghez fordult:
- Te menj a bejárati ajtóhoz, nézd meg, minden rendben van-e! Ha
jön valaki, jelezz! Szalmafej gondoskodik az élelemr l!
- És én? - kérdezte Mészáros. Buzgott benne a tettvágy.
- Mi körbenézünk a házban, és ha találunk él szolgát... - Pyota
végighúzta az ujját a torka el tt,
***

- Fegyveresek! Rengetegen! - zengett Odes fájdalomtól elfúló

hangja a folyosókon,
Pyota és Mészáros visszarohantak a feldúlt ebédl be. A ház ne-
gyedét sem tudták átkutatni, annyi szobát és folyosót találtak, s né-
melyik ajtót kulcsra zárták.
A parancsnok észrevétlen akart maradni, de valaki kiszökhetett, és
szólhatott az rségnek.
Egy kicsit nehezebb lesz, gondolta keser en.
- A rohadék anamik elátkoztak minket! - sziszegte Mészáros.
Trükkös végzett az olajjal, Odesszel az oldalán csak rájuk vártak.
- Fegyveresek! - ismételte az öreg légiós. - A kapu fel l jönnek,
lehetnek vagy húszan..,
- Szalmafej ?
- Nem tudjuk.
Pyota gyorsan mérlegelt.
- Kimászunk az egyik hátsó ablakon, közben felgyújtunk ma-
gunk mögött mindent. Vissza kell szereznünk a lovakat! Csak úgy
törhetünk át az rségen!
A többiek biccentettek.
Trükkös fáklyát dobott a bejárati kapuhoz. A folyosó lángra ka-
pott, k pedig rohantak hátra, a szolgák szállása felé. Gyorsabban ki
kellett jutniuk a házból, miel tt az rök körbevehették volna.
Kinyitották a szolgaszállások egyik ablakát. Elöl mászott Pyota,
aztán Mészáros, Odes, és végül Trükkös, aki sorra dobálta el a fák-
lyákat. Hátukon érezték a feltámadó h séget.
 A kihalt utcán a szél sem rezdült. Ahogy a parancsnok lába az
utcakövet érte, azonnal futni kezdett a házak közé, minél messzebb.
A többiek követték, hallotta Odes fogak között kisz nyögése-
ib l. Súlyosabb lehetett a sebe, mint mutatta.
Patacsattogás ütötte meg a fülüket. Az árnyékból Szalmafej buk-
kant el , kantáron vezetett egy fekete és egy barna lovat.
- Uram! - derült fel a fiú arca,
-A többi ló? - Pyota türelmetlenül nézett hátra a válla fölött.
Bármelyik pillanatban felbukkanhattak az rök a ház sarkánál, vagy
egy rosszul alvó polgár észrevehette ket az ablakból.
- Csak ezt a kett t találtam az istállóban, uram! - Szalmafej kis
híján térdre rogyott alázatában. Pyota megszorította a vállát.
- Semmi baj... Addig kell kitörnünk, amíg nem készülnek fel a
fogadásunkra... Remélem, a városkapu nyitva lesz... Odes a fejét
rázta.
- Két lóra nem ülhetünk öten...
- Szalmafej és te az egyiken, Trükkös...
Az öreg légiós megragadta a parancsnok vállát, és maga felé for-
dította. Egymás szemébe néztek.
- Lassítanám önöket, uram...
- Mindenkit hazaviszek! - préselte ki magából a szavakat Pyota.
Nagyot nyelt.
- Megsebesültem! El tudom terelni az örök figyelmét. Magamra
húzom ket, önök pedig a házat megkerülve ki tudnak törni a kapu
felé...
Pyota az ajkába harapott. volt a parancsnok... Csak utasítania
kell a légióst, és… A kivörösödött szemükbe nézett. Ráncok vették
körbe ket, mély barázdák, amelyeket a múlt örömei és kínjai vájtak.
- Amúgy sincs sok id m hátra. Vén vagyok - nevetett fel rekedten
Odes. - Otthon haljak meg? Egyedül? Egy koszos ház húgyszagú
ágyában? Menjetek, fiúk! Hagyjátok, hogy légiós módjára búcsúz-
zak!
Pyota szólni akart, de elszorult a torka, Megölelte az öreg harcost,
és felpattant az egyik ló hátára, aztán maga mögé húzta Mészárost.
A többiek is gyorsan elköszöntek Odestól. A másik lóra Szalmafej
és Trükkös ültek, úgy t nt, a nork fiú egészen jól elboldogult az
állattal.
Lépésben haladtak a ház mögé, a fels emeleti ablakokból villó-
dzó fény sz dött ki: a lángok gyorsan terjedtek. Aztán, amikor
meghallották a parancsszavakat, vágtára fogták a hátasokat.
 Elszáguldottak a tér mellett, látták, hogy a ház betört kapuja s füstöt
okád magából. Az rség néhány katonája észrevette ket, de már kés
volt. A városkapu nyitva várta ket, és a légiósok elvágtattak a
szabadságba.

5.

Az anamik akkor jelentek meg, amikor már úgy érezték, kell távolságban
járnak Taiike városától. A lovak nem bírták a terhelést, egyre fáradtak,
Pyota sejtette, hogy nem jutnak messzire, és hamarosan elérkezik a vég.
Az anami harcosok a láthatáron bukkantak fel - el ször a parancsnok
azt hitte, hogy a város rök eredtek a nyomukba, de ahogy egyre fogyott
köztük a távolság, és mögöttük a zeniten felbukkant a nap, egyre
határozottabban ki tudta venni a részleteket.
A napharcos aranyló maszkját pillantotta meg el ször volt az, aki a
mocsárba kergette ket, és aki a szakasz másik felét a halálba küldte.
Pyota számára a fényl álarc mögött csak a sötétség lakozott, amelyben
rémálmai bújtak meg.
Legalább tíz lovas üldözte ket.
Ennyire fontosak lennénk? - nevetett magában keser en Pyota. Ilyen
messzire a mocsártól még mindig tart a háború? Mészáros egyfolytában
szitkozódott, és Szalmafejék is rémülten forgatták hátra a fejüket.
A lovak már rogyadoztak, pofájukra fehér hab ült ki.
A parancsnok megállította hátasát. Szalmafej is lelassított visz-
szafordult, és megállt mellette. Kipirosodott az arca, együtt fújtatott a
lóval. A sápadt Trükkös úgy ölelte és szorította, mint gyermek az anyját.
- Miért álltunk meg? - kérdezte rémülten.
- Nem bírják a lovak - közölte Pyota. - Szállj le, Egor! - szólt hátra.
A légiós köpött egyet, és leugrott a lóról. A többiek követték a
példáját. Pyota rácsapott a ló farára, hadd menjen, ahová csak akar. Az
állat azonban néhány lépés után megállt, és legelni kezdett.
Pyota a közeled ellenségre pillantott, majd a társaira.
- Nem adjuk meg magunkat! - közölte egykedv en. Elfáradt,
belefáradt a folytonos menekülésbe. Haza akart menni, de az út,
amelyet addig követett, most véget ért.
 - Nem! - rázta meg fejét Mészáros, és kézbe kapta görbe kardját.
Idegen ruhában, idegen fegyverekkel döglünk meg, gondolta Pyota.
Arsic, Füstös, Odes. mind h sként haltak meg. sem akarta ennél
alább adni.
- Szalmafej! - A szolga közelebb lépett, fejet hajtott. Pyota meg-
igazította rajta a ruhát. - Felszabadítalak. Ugyan nem írok levelet róla,
mert úgyis mind it t döglünk meg, de jó, ha tudod, hogy mindenképpen
felszabadítottalak volna, ha hazaérünk.
A nork fiú térdre borult a parancsnok el tt, megcsókolta a kezét.
- Köszönöm, uram…
- Most mondom, nem vagy többé rabszolga! Ne csókolgasd a ke-
zem!
Szalma fej könnyes szemmel nézett fel rá.
- Hadd legyek a katonája, uram!
- Legyél az! Ezennel te is a Negyedik légió katonája vagy! Ha a
többiek nem bánják.
Trükkös és Mészáros a fejét rázta. Olyan mindegy volt már. Szalmafej
felállt, büszkén kihúzta magát, és is az ellenségre emelte tekintetét.
Már az arcukat ki lehetett venni: kilenc férfi és egy n . Pyota gyomra
összerándult. Papn ...
- Örülök, hogy ha egy kis id re is, de önnel harcolhattam, uram
- mondta Mészáros. Nem nézett a parancsnok szemébe.
Én is örülök. Trükkös hangja reszketett.
Pyoia bólintott. Nem félt a haláltól, azt könnyen elfogadta az ember a
háborúk során. A fogságtól félt, attól, hogy elveszti tart ását ,
büszkeségét, emberi mivoltát.
Aztán keser en arr a gondolt, nem tudta teljesíteni a parancsot .
Nem vitte haza egyik emberét sem.
Egymásnak vetették hátukat, amikor az anamik odaértek. Pyota arra
számított, hogy eltiporják ket, ám a tíz lovas körözni kezdett, a dübörg
paták hangja minden mást elnyomott.
Az anami harcosok könny vértet, oldalukon görbe kardot viseltek.
Se pajzs, se lándzsa. Egyedül a napharcos viselt bronzvértet, amelyen
elnagyolt, szárnyas n i alak hirdette istenn jük dics ségét.
A papn b , fehér ruhája könny szárnyként lebegett mögötte.
Bronzszín arcán nem látszott érzelem. Pyota azon t dött, mi-
lyen szépek a vonásai.
Az anamik megállították lovaikat, és leugráltak a nyeregb l.
Pyota karja megfeszült, készen állt a támadásra.
 A napharcos megálljt intett harcosainak, egymaga lépett közelebb a
négy légióshoz. Maszkján arany fénnyel törtek meg a felkel nap
sugarai.
- Csak négyen vagy? - Mély hangja tompán szólt a fém álarc
mögül.
Pyota nem válaszolt. Elképzelte, ahogy a kardja beleszalad a pán-
cél alatt az ellenség hasába. Bárhogy alakul is, a napharcost magával
akarta vinni a túlvilágra.
- Ha tudom, nem kerget ilyen messze. Megtalál sírok. Bajtársak
sírja.
Pyota összeszorította az ajkát. Miért nem támadnak már?
- Nyugalom! - intett a napharcos. - Nem ás ki halott.
- Mit akarsz? - sziszegte a rajparancsnok. Véget akart vetni ennek.
Nem jó a halál tornácán táncolni.
- Parancs kaptam, talál meg menekül ellenség. Megtalál megöl Ez
Sidha bosszúja. - Az anami harcos a nap felé tartotta két karját. -
Messze jöttök otthontól, harcoltok más országban. Nem helyes!
- Én is parancsot kaptam! - morogta Pyota. A vér a fejébe tolult,
szíve zakatolni kezdett. - Vigyem haza az embereimet! És vagy telje-
sítem a parancsot, vagy meghalok!
- Nem könyörög életért, igaz?
Pyota felnevetett, Mészáros köpött egyet.
A napharcos elgondolkodott, majd így szólt:
- Jó katonák vagytok. Bemegy a csapdába, amit én és Alemi úrn
csinál, de kisétáltok. Ügyes.
A parancsnok a homlokát ráncolta. Ezért húzták az id t a ném-
berek! Ezért nem ölték meg ket azonnal. Csak a nyomorult Pásztort
áldozták fel valamelyik kimondhatatlan nev istenn jüknek?
- Mit akarsz? - kérdezte ismét, felemelve a hangját.
A napharcos levette a maszkot. A rajparancsnok szíve nagyot
dobbant, lábából egy pillanatra kifutott az er . Ám szörny ség helyett
egy sebhelyes arc fogadta, egy sokat látott katona fáradt szeme, kékes
színben csillanó izzadt haj.
- Adok egy esély - felelte.
Pyota nem akart hinni a fülének
- Harcolok egyik tök - folytatta az anami. – Ha te gy z, hazamégy.
Mindenki.
A rajparancsnok nyelt egyet. Alku az ellenséggel? Az árulás. Ha-
zamegy, de áruló lesz? Szalmafej és Trükkös könyörögve néztek rá,
szemükben felcsillant a remény. Nekik mindegy. k haza akarnak jutni
mindenáron. Ahogy én is, tette hozzá gondolatban. Mészárosra
közelebb lépett, úgy suttogott:
- Hadd menjek én, uram! Kiállok vele. Megölöm!
Pyota látta már a légióst harcolni. Rettenthetetlennek ismerte,
könyörtelennek, aki azzal sem tör dik, ha sebet kap.
- Én vagyok a parancsnok, Egor. Az én felel sségem, hogy…
- Az ön dolga, uram, hogy hazavigye a csapatot. A bosszú engem
illet Arsicért, Odesért, Ribalért... Az én bajtársaim voltak, uram!
Pyota válaszolni akart, de lenyelte a szavakat. Mit mondhatott
volna? Ismételgesse, hogy a parancsnok? k régóta együtt szol-
gáltak.
Társak voltak.
- Rendben! - fordult végül a napharcoshoz. - Ha tartod a szavad!
- Sidhára esküszöm!
- A papn sem fog mágiát bocsátani ránk?
- Sidhára esküszöm! - csapott a vértjére a napharcos.
- Akkor ö lesz az ellenfeled! - mutatott Pyota Mészárosra. A légiós
fejet hajtott a parancsnok el tt:
- Köszönöm, uram,
- Meztelen test! - kiáltott a napharcos, és lecsatolta vértezetet,
megszabadult tunikájától is. Széles mellkasán hegek fehérlettek. Mé-
száros is ledobta magáról a niamoo ruhákat.
Pyota, Trükkös és Szalmafej hátrébb húzódtak, hogy helyet ad-
janak a harcosok számára. A fiatal légiós az egyik medálját babrálta
idegességében. A parancsnok a lélegzetét is visszafojtotta.
Az ellenfelek egymást méregették, lassan körözni kezdtek.
Végül Mészáros üvöltve ugrott a napharcosnak. Az anami ele-
gánsan félrelépett, és gyors mozdulattal nyakon szúrta a légióst. Egor
tett még két lépést el re, és arcra bukott. Nem mozdult többet.
Csend lett.
Pyota arca elvörösödött, egész testében remegett. A napharcos le-
rázta a pengér l a vért, nem mosolygott, nem düllesztette ki a mellét.
Megállt a légiósok el tt.
- Menjetek haza! - mondta, és intett.
Pyota nagyot nyelt. Mészárosra pillantott, abban reménykedett,
hogy a légiós megmozdul, felkel... Ám nem történt semmi.
- Hazamegyünk, de t is visszük magunkkal - mutatott Egorra.
- Nem. Kell nekem a feeje. Otthon megmutat hadvezér.
Pyota közelebb lépett.
 - Tudod, mit mondok, anami? - suttogta.
Az id megállt egy pillanatra.
- Mit?
A parancsnok sóhajtott.
- Hogy dögölj meg a ribanc isteneddel együtt!
Pyota az anamira ugrott pontosan úgy, ahogy Mészáros. A nap-
harcos ellépett, és nyakra szúrt megint. A rajparancsnok azonban
számított rá, lehúzta a fejét, a penge elsüvített felette, pedig az ellen-
ség oldalába mélyesztette a kardját, ahogyan csak tudta,
A papn felsikoltott, felemelte a kezét, de Trükkös magasra tartva a
medálját, efil nyelven rákiáltott, mire az anami szajha szava elcsuklott.
Hiába mozgott a szája, nem jött ki hang a torkán.
A harcosok zavartan forgolódtak, várták a parancsot, de csak
Szalmafej érkezett. Kivörösödött arccal üvöltött, nyakán kidagadtak az
erek. Az els anami fejét kettéhasítva ugrott a következ nek.
Pyota kirántotta kardját az eld napharcosból és rátámadt a
legközelebbi anamira. Belerúgott, gyomron döfte, és rjöngve fordult,
kereste az újabb ellenfelét.
Akkor látta, hogy Trükkös kardja keresztülszeli a leveg t, és csat-
tanva állapodik meg a papn mellkasában. Az anami lány hörögve
fordult ki a nyeregb l, lova megugrott.
Az ellenséges harcosok rémülten kapaszkodtak vissza hátasaikra.
Kapkodva fordították meg lovaikat, és elvágtattak. Szalmafej még
lerántotta az egyik anamit, és még akkor is ordítva ütötte-vágta, szúrta,
amikor Pyota zihálva lefogta a karját, és magához szorította.
- Nyugi, fiú! - csitította, - Vége. Elmenekültek.
A parancsnok felnézett. A lovasok egyre távolodtak, Szalmafej
leveg ért kapkodva térdre esett, kardját eldobta, tenyerét az arcára
szorította. Trükkös Mészáros teste mellett állt, saját véres kezét bámulta.
Pyota a szabadon kószáló lovakra pillantott.
- Hazamegyünk - közölte.

Kétnapi lovaglás után elérték a Birodalom határát. Az els faluban

élelmet vettek magukhoz, ruhát vásároltak, aztán kivonultak a
pusztaságba, hogy méltó búcsút vehessenek Mészárostól.
Pyota ragaszkodott hozzá, hogy tisztességgel temessék el bajtár-
sukat. Úgy érezte, az egyetlen értelmes dolog, amit tehettek, hogy
Egor testét hazacipelik.
 Eláshatták volna niamoo földön is, de rosszul lett a gondolattól.
Amikor Trükkös szóba hozta ezt a lehet séget, úgy ráordított, a fiatal
légiós kis híján elsírta magát. Nem. Egort haza kellett vinnie.
Megérdemelte.
Hárman ástak sírt a kardjukkal. A kemény föld nehezen adta meg
magát, izzadtak a nap erejét l, karjuk sajgott, de Pyota azt kívánta,
bár még jobban fájna, bár még jobban szenvedne.
Arsicot sem tudták eltemetni, Füstöst idegen földbe ásták, Pásztor
elégett, Odes meg... Pyota torka elszorult.
Az összes elvesztett katonája helyett ásta ezt a sírt.
- Elég lesz, uram... - szólt halkan Trükkös. - Ebbe már elfér.
- Ez egy gödör! - csattant fel Pyota. - Nem sír, csak egy rohadt
gödör!
Azzal nekilátott, hogy a sarkait elkészítse rendesen. Aztán kimá-
szott a sírból, és Mészárosra pillantott. Intett az embereinek, hogy
segítsenek átöltöztetni.
Egor már b zlött, tagjai megmerevedtek, egy helyen fel is kellett
hasítani a ruhát, hogy egyáltalán rá tudják adni. Nem volt annyira
díszes öltözet, mint amilyet megérdemelt volna, de csak ezt tudták
adni a faluban.
Aztán felemelték, és belehelyezték a sírba. Pyota megigazította a
haját. A nyakán lév sebet már korábban lemosta az egyik tábort z
mellett, de így is csúnya volt. A saját ruhájából hasított egy kis
anyagot, és sálként a halott nyaka köré tekerte.
Amíg Szalmafej és Trükkös betemették a sírt, Pyota sorolni akarta
Mészáros tetteit, de elcsuklott a hangja. Szalmafej felpillantott, az-
tán kotorta tovább a földet,
- Egor - nyögte a parancsnok. - Hazaértél.
Pyota visszaemlékezett a mocsártól ide vezet útjukra, és rádöb-
bent, hogy nem Mészárost siratja, nem a forróvér légióst temeti
éppen, hanem saját lelkét. Ám hiába szórt földet saját magára, nem
tudta elnémítani a hangot, amely a szívében dörömbölt.
Neked kéne ott feküdnöd! Neked kéne ott feküdnöd! - mutatott vád-
lón saját magára. Annyi h s között, senkinek érezte magát, viharban
elhajló ágnak.
Nyugatra pillantott.
Igen, most hazamegy. Nyolc emberb l kett t hazavisz, mert az
volt a parancs. És mi lesz utána? - kérdezte magátok Ennek az útnak
az emléke örökké kísérteni fogja álmaiban. Ribal, Arsic, Füstös,
Pásztor, Odes és Mészáros.
 Halmok az út mentén.
Megrázta a fejét. Még nincs vége. Még vissza fog térni a csatamez kre, hogy
tetteivel méltó legyen hozzájuk. Ennyivel tartozik nekik.
 Norbert Winney
Vérmámor

A vastag, alacsonyan úszó felh takaró ezen a szombaton sem adott

esélye a napnak, hogy megizzassza a gránitsziklákra fagyott, csend-
életnyi szépség jégcsapokat. Lassacskán véget ért a március, ám a téli
hideg nem engedett a szorításából. A járdák a rájuk szórt k morzsalék
ellenére is csúsztak, s a fákat sem lomb-, hanem hókorona ékítette.
Az emberek azonban a fagyok ellenére is kimerészkedtek az éj-
szakába, hogy bárokban múlassák az id t, S mivel Galina nem efféle
felületes mulatozásra vágyott, hanem sokkal er sebb késztetés zte, a
harapós hideg nem állíthatta meg t sem.
A n Helsinki belvárosa felé vette az útját.

***

Magas sarkú csizmája dacára magabiztos léptekkel sétált el a finnek

masszív, nem épp kiemelked külsej parlamentje el tt. Hófehér b rét
festett, ébenszín haja és éjfekete, köpenyként lobogó b rkabátja
hangsúlyozta ki. Kevés ruhát aggatott magára, mégsem fázott. Nem
érezte a hideget.
Kihívó öltözete és karcsú alakja számos férfi tekintetét vonzotta
magára, ám egyikük sem vette a bátorságot, hogy megszólítsa. Az volt
az érzése, a finn kanok többsége tart a n kt l, f leg, ha azok
magabiztosnak t nnek.
Okosan is teszik, gondolta.
Léptei keményen koppantak a köveken, ahogy átvágott a parla-
mentet követ kis parkocskán. Ellibbent pár, a dolgát egy fa törzsénél
végz , enyhén dülöngél fickó mellett, figyelemre sem méltatva ket.
Alighanem az elfogyasztott sörmennyiség számlájára írható,
hogy az egyik férfi felbátorodva utána kiáltott, obszcén kifejezésekkel
ajánlva fel azt, amivel épp a fát öntözte.
Galina elgondolkodott, érdemes-e foglalkoznia velük. Részegek
érezte a kipárolgásukon, vérük szaga sört l keser . Ám, döntötte el,
bemelegítésnek megteszik k is.
Megállt, lassan hátrafordult, és fakókék íriszét a vakmer férfira
vetette. A húszas évei elején járó srác úgy érezte, megdermed a pillan-
tástól, akár a pocok, melyet kobra babonáz. Miel tt felfoghatta volna, mi
történik, a n egy villanásnyi id alatt közvetlenül elé került, pedig
ijedten hátrah költ. Meglepetése még nagyobbra n tt, amikor azt érezte,
hogy a n megfogja a péniszét, és kéjesen a szemébe néz.
Társai hangosan röhögve buzdították ket. A pasas tétován elmo-
solyodott, haverjai kurjongatása bátorságot öntött belé.
- Kóstold csak meg, kislány... - ajánlotta Galinának, aki lassú
mozdulatokkal simogatta a szerszámot, kicsurgatva bel le az utolsó
forró cseppeket is. Amikor érezte, hogy a férfinak merevedése van,
mélyen a szemébe nézett, megnyalta ajkait, és leguggolt. A többiek
vonyító hangokkal adták jelét hitetlenkedésüknek, és közelebb léptek,
hogy lássák, mi történik.
A férfi lehunyta a szemét, és izgatottan suttogott.
- Igen, picinyem, ez az … úúú… igen... Hah!
Hamarabb veszítette el hímtagját, mintsem reagálni tudott volna.
Galina a leharapott pénisz helyér l sugárban öml vért nyelte, majd
földre taszította az ájulással küzd férfit, és megtörölte vörös ajkait.
A srác társai csak ekkor eszméltek, hogy nem teljesen a remélt for-
gatókönyv szerint zajlanak az események. Támadásra lendültek, ám
Galina rúgása, mellyel b rcsizmája sarkát a legközelebbi férfi vállába
mélyesztette, megállította a roham lendületét. A n tökéletes
egyensúllyal szabadította ki a lábát a döbbent, eler tlened fickóból, és
a magasba emelte a leharapott péniszt.
- Gondoljátok meg, hogyan szóltok egy n höz! - sziszegte vész-
jóslóan. - Most menjetek, és vigyétek kórházba a társatokat! Talán még
vissza lehet neki varrni. Esetleg még m ködni is fog... - A véres csonkot
az id közben elalélt férfi hasára hajította – Indulás!
A csürhe tagjai eldobálták a kezükben tartott sörösüvegeket, fel-
nyalábolták pórul járt társukat, és riadt pillantásokat vetve a n re
eloldalogtak.
Galina érzelemmentes tekintettel nézte ket egy darabig, majd sarkon
fordult, és a Manala nev szórakozóhely felé indult. Kezd dhet az
éjszaka!
 ***

A címerében egy pajzán ördögöcskét ábrázoló hely el tt, mint éjfél

után mindig, most is hosszú sor kígyózott. Galina azonban egy percet
sem várt; amint az ajtóban strázsáló kidobó meglátta, a sor elején állók
zúgolódása ellenére illedelmesen beengedte.
A n nem foglalkozott a ruhatárosokkal, akik mindenkit l elvárták,
hogy adja le a kabátját, egyenesen a felfelé vezet széles csigalép t
célozta meg. Az els emeleti, fényárban úszó nagyteremben egy finn
nosztalgia-zenekar szórakoztatta az összegy lteket. Bár láthatóan sokan
gyelegtek a teremben tánccal próbálkozva, Galina már az els
taktusokból tudta, hogy ez a zene nem az fülének való. Azonnal
vissza is sietett volna a lépcs höz, hogy a második emeletre jusson, ha
nem vesz észre a bárnál egy ismer s alakot.
Carlo.
A kubai származása miatt enyhén kreol b , csillogóan göndör hajú,
magas férfi vérvörös inget és fekete nadrágot viselt, arcát vékonyra nyírt
körszakállal díszítette. Épp egy alkoholg zös fiatal n vel beszélgetett,
akinek közönséges gesztusai egyértelm en jelezték, hogy szívesen az
ágyában tudná a férfit.
Galina odalépett a pároshoz, lerángatta a részeg n t a bárszékr l, és
foglalta el a helyét. A fiatal n , amint mámoros agya lereagálta, hogy mi
is történt vele, felháborodottan Galinához fordult.
- Mégis, mit csinálsz... szuka?
- Épp kimentem a segged a szarból. Kopj le!
A n továbbra is értetlenül állt közöttük, hol Galinára, hol Carlóra
nézve. A férfi lemondó arckifejezéssel intett neki, hogy t njön el, mire
sértetten a kubai combjába öklözött, a hóna alá szorította a retiküljét, és
bizonytalan léptekkel elszédelgett.
- Remélem, nem bánod, latino - vetette oda köszönés helyett Galina,
amint magukra maradtak.
- Dehogynem bánom! Már a harmadik tequilára hívtam meg!
Carlo, amennyire egy vámpír teheti, alkoholista volt. Kimondottan
olyan áldozatokat keresett, akik vérében jelent s mennyiség szesz
munkált, a vér ízén túl extra bódultsággal ajándékozva meg.
- Ah! Micsoda veszteség- gúnyolódott Galina. - Szóval még
mindig ugyanazt iszod, mint régen?
- A jó szokásoktól ne szabaduljunk meg, én azt mondom - vigyorgott
a férfi. - Hát te? Te is ugyanazt keresed, mint régen? Vala-
mi... tüzeset? - kérdezte huncut, érzéki mosollyal.
 A n bólintott, ám halvány jelét sem adta, hogy vev lenne a bi-
zalmaskodásra.
- Éreztél olyat, aki nekem való? - kérdezte,
- Itt is akadnak páran... - intett Carlo fejével a tánctér felé - de van
fent egy, aki tetszeni is fog.
- Nem örülök, hogy a vadászterületemen l át l a k, amigo! - Galina
lehuppant a bárszékr l. - Ne feledd, csak addig vagyunk jóban, amíg
nem rondítasz a zsákmányaim közé!
A kubai kimérten biccentett, és h vös tekintettel nézte, ahogy az
alacsony vámpírn elt nik a lépcs fordulóban,

***

A második emelet alapterülete jócskán elmaradt az els ét l. Inkább

csak egy kis zugnak érz dött, a zene azonban sokkal vérpezsdít bben
lüktetett, a társaság pedig kevésbé t nt sznobnak. Ráadásul a lenti
fényárral szemben itt csak pár színesen vibráló neonlámpa világította
be a termet.
Tökéletes vadászterep.
Az emberek többé-kevésbé sikerrel mozogtak a Bombfunk MC’s
Freestyler-ére, ami ugyan rég nem számított már aktuális slágernek,
ám Finnországban a táncolni vágyók mindig örömmel fogadták egy
hazai együttes zenéjét. Galina ügyesen átsiklott az öt méteres
szélesség tánctéren, és fellépett az alacsony dobogóra, ahol a parkett
önjelölt ördögei vonaglottak. A vámpírn megállt az emelvény szélén,
a vele majdnem azonos magasságú hangfal mellett, és onnan szemlélte
a táncolókat.
Hagyta, hogy elméje ráálljon az egymást követ számok ritmusára,
engedte, hogy tudatos énje háttérbe húzódjon, és érzékei fel-
er södjenek. Miközben agya kissé elzsibbadt, próbálta ki sz rni a
leveg be vegyül alkohol- és izzadságszagból a friss vér illatát. Egy
embernek esélye sem lett volna megérezni az ilyesmit, ám az érzé-
kelése messze felülmúlta az emberekét. Miután elkapott egy szag-
foszlányt, már csak percek kérdése volt, hogy beazonosítsa a forrását.
Pillanatok alatt egy táncoló pár mellett termett. Szenvtelenül nézte az
egymáshoz simulókat, a lány kacér, kihívó pillantásait, és az öltönyös
fiú ügyetlenkedését. Kezdjük hát!
Odalépett a lány mögé, átfogta a derekát, és ágyékával szorosan
hozzásimult. Érezte, hogy a fiatal n nemcsak nem ellenkezik, de
kimondottan élvezi a testi közelséget. Galina persze nem volt kü-
lönösebben meglepve, hisz sok lány lejtett szívesen erotikus töltet
táncot más lányokkal, csak hogy meg rjítse a férfiakat.
A srác roppant büszke volt magára, hogy újabb partner akadt a
horgára. Ha már így hozta a jó sorsa, próbálta kihozni a helyzetb l a
maximumot, és tapogatni kezdte Galina testét. A vámpírn szigorúan
ránézett, de a férfi ahelyett, hogy elvette volna a mancsát, szemtelenül
rávigyorgott. Galina visszamosolygott, megfogta a fenekét
markolászó egyik kezet, s míg tekintetük egybeolvadt, finoman az
ajkai közé vette a kíváncsi tenyeret. A fiú úgy érezte, ez az éjszakája
lesz, mindaddig, amíg harapást nem érzett. Kiguvadó szemmel meredt
Galinára, és megpróbálta kihúzni a kézfejét a szájából, ám a n
szorosan fogva tartotta. Kis ideig még hagyta verg dni az egyre
kétségbeesettebb srácot, s csak aztán engedte el. Ajkai csúfondáros
vigyorra görbültek a ráncot abbahagyó, riadt férfi láttán, aki hol rá
pillantott, hol vérz tenyerére.
- Kotródj! - szuggerálta, szinte hangtalanul formálva a szavakat. -
már az enyém!
Újra átfogta választottját, a hátához préselte a mellét, majd gyen-
géd csókot lehelt a fülébe. Fél szemmel a zavartan tébláboló srácot
figyelte, aki érezve, hogy feleslegessé vált, odébbállt. Galina enyhe
bizonytalanságot érzett a lány fel l, ezért mentális b völetével, mint-
na csápjai lennének, körbefonta a másik tudatát, és er s vonzalmat
ébresztett benne maga iránt. Mikor a lány izmai ellazullak, s tom-
porával a másik ágyékát kezdte izgatni, Galina finoman félresimí-
totta kiszemeltje halványsárga haját, s a fülébe lehelt.
Hamarosan maga felé fordította partnerét, hogy szemt l szembe
táncoljanak, és szájon csókolta. A lány lágyan ringott a karjaiban, és
hevesen viszonozta a csókot, Testük egybeforrt a táncban. Erotikus
mozdulataik sok kiéhezett férfinak okoztak merevedésben gazdag
perceket, és többen a közelükbe is óvakodtak, jelezve, hogy szívesen
beszállnának harmadiknak. Galina mindet elhessegette.
Nyelve végigfutott a lány dekoltázsán, a mellek közötti kis völgy-
ben, elid zött a kulcscsontok közti gödröcskében, kiszökött a nya-
kon, majd a fül mögötti érzékeny területre tévedt. Egyikük sem
lehetett már jobban feltüzelve, mikor a sz keség fülébe súgott.
- Hogy hívnak, gyönyör m?
- Heini.
- Van kedved eljönni hozzám, Heini?
A lányban láthatóan er s bels küzdelem dúlt.
 - Én... én... nem vagyok leszbi.
- Nem kívánod a gyönyört? - búgta Galina, elméje kisugárzásával
birtokba véve a másik tudatalattiját.
- De... - ismerte be az, vágytól remeg ajkakkal. Arca azonban
gyötr dést tükrözött. - De én... Nekem most van a...
- Tudom - kacsintott rá Galina, megcirógatva a lány tarkóját. –

Csak még jobb lesz, majd meglátod!

***

Galina apró lakása nélkülözte a felesleges sallangokat. Egyszer volt,

de nem áradt bel le az a nyers ridegség, mely olyannyira jellemezte a
finn lakásbels ket. A világításról számtalan gyertya gondoskodott, a
háttérben pedig a Nightwish egyik albuma szólt halkan, bizarr
hangulati aláfestést adva az intim pillanatoknak.
A két n meztelenül ült egymással szemben a széles matracon.
Galina finoman húzta ki a tampont a másik hüvelyéb l, s a sz ke lány
tekintetét kereste. Heini azonban zavartan elfordult.
- Kicsit... gusztustalannak érzem magam... — ismerte be szé-
gyenl sen.
- Ugyan, mi lehetne annál gyönyör bb, mint amikor hírül adod a
világnak, hogy termékeny n vagy, kész életet adni? - kérdezte a vámpír,
és száját hevesen a lányéra tapasztotta.
Gyengéden simogatták egymást egy ideig, ám Heiniben még mindig
pangott némi feszültség.
- Olyan... hideg vagy.
Galina a másik füléhez hajolt.
- Melegíts fel, gyönyör m! - suttogta, majd bekapta a cimpát, és
szopogatni kezdte. Érezte, ahogy a fiatal, élettel teli test felenged kissé, s
ismét fellobban benne a vágy.
A vámpír keze magabiztos felfedez útra indult Heinin, s míg egyik
kezével a kellemes domborulatokat szántotta végig, másikkal a lány
vagináját kezdte ingerelni. Széles mosoly költözött érzéki ajkaira, mikor
érezte, hogy partnere nem csak egyre izgatottabbá válik, de egyre
ségesebben vérzik is.
- Ez az, kislány! - biztatta, és két ujját is becsúsztatta a hüvely-
be. Heini mélyet szippantott, csak hogy aztán felületessé váljon a
légzése. Amikor Galina érzékeny pontot talált, s ujjai azon kezdtek
finom köröket leírni, a fiatal n végképp elgyengült. Hátrahajtotta
a fejét, és csak élvezte, ahogy a vámpír örömet szerez neki.
 Galina, egy pillanatra sem hagyva abba az ingerlést, gyengéden
végigfektette a lányt az ágyon, maga pedig egyre lejjebb csúszott,
a puha, vérfolyamoktól mocskos combok közé. Mikor a feje is
lekerült, ajkait illesztette Heini szemérmére. Nyelvével lassan
körbenyalta a vagina küls részét, majd lefetyelni kezdte a szivárgó
nedvet.
Heini vonaglott a gyönyört l, de nem csak . Érezte, hogy Galina
is bevadul, hogy mohón, szinte vadállati szenvedélyességgel szívja a
nedvét, mintha múlhatatlan szomjat oltani. Id nként apró ha-
rapásokat is érzett ott lent, melyek nem voltak kellemetlenek, s t
feltüzelték a vágyát. Heini elfeledte, hogy menstruál, elfeledte a szé-
gyent és a gusztustalanságot, maga mögött hagyott minden kételyt,
és csupán azzal tör dött, hogy átélje a legnagyobb testi gyönyört,
amit ember átélhet.
Galina órákon keresztül elégítette ki, számtalanszor juttatva t a
csúcsra, s több gyönyörben részesítette ezen az éjszakán, mint
ameny-nyit életében átélt. Heini többször úgy érezte, hogy az
ájulás szélén jár, talán tényleg eszméletét is vesztette párszor, de
nem érdekelte. A világ megsz nt l étezni körülötte, csak a
mindem átmosó kéj maradt meg neki bel le.

* * *

Szinte az összes gyertya csonkig égett, amikor a végtelennek

nyalakodás véget ért. Heini úgy érezte, jártányi ereje sincs.
Szédült, és épp csak annyi energiája maradt, hogy enyhén felemelje
a fejét, és félig leeresztett szemhéjjal felnézzen.
Galina arca rozsdabarnára színez dött a vért l, szeme vörösen iz-
zott, s úgy t nt, mintha fogai is meghosszabbodtak volna. A vérben
fürd n ördögien vigyorgott Heinire, pedig bódultan visszamo-
solygott, és leengedte a fejét.
A vámpírn feljebb mozdult, sötét vércsíkokkal maszatolva össze
a lány hófehérnek tetsz testét. El bb a hasát nyalogatta, majd el-
id zött a telt melleken, és azokat szopogatta, szívogatta hosszasan,
aztán meg feljebb csúszott, és a nyakát kezdte csókolgatni.
Galina teste most forró volt, szinte úgy égette partnerét, mint egy
kazán.
- Te... én aztán... - kereste Heini a szavakat az eszméletvesztés
határán - alaposan felmelegítettelek.
- Bizony, szépségem. Te aztán értesz hozzá, hogyan pezsdítsd fel
a véremet.
 Heini arcára a válasz hallatán széles mosoly költözött, a vámpírn pedig
visszatért a nyakához, és azt kezdte finoman szívogatni.

***

Galina bódultan feküdt az ágyon, élvezte, hogy a friss vér melegen

végigáramlik benne, új élettel látva el halott szerveit.
A mellette hever lány véres, mozdulatlan testére nézett. Szeme
elégedetten futott végig az arányos domborulatokon, a hamvas b rön és a
halványsárga hajfürtökön. Ez bizony nem mindennapi éjszaka volt!
Kiment a fürd szobába, hogy lemossa magáról a mocskot. Mikor
megszabadult a ráalvadt vért l, és a tükörbe nézett, elégedetten látta, hogy
re ismét élettel telinek t nik. Megint gyönyör nek érezte magát, kicsit
olyannak, mintha... még mindig élne. Egy pillanatra szomorúság fogta el, de
az érzelemszikra hamar tovaillant.
Ami elmúlt, elmúlt.
Visszament a szobába. Az ágy, melyben a maratoni szeretkezés zajlott,
leginkább egy csatatérre emlékeztetett. Minden ragacsos volt, de ez cseppet
sem zavarta. Az ajtófélfának d lt, és a megbarnult leped n fekv
vérmaszatos testet nézte,
Heini megmozdult.
Kinyitotta a szemét, és mikor ránézett az t vizslató Galinára,
elmosolyodott.
- Azt hiszem, szeretlek - nyögte kedvesen.
- Ennek semmi köze a szerelemhez, gyönyör m – ábrándította
ki nyersen Galina.
Heini arca csalódottan ráncolódott össze,
- De ez… ó, ez fantasztikus volt! Én azt hittem... ugye... nem csak
ez az egy éjszaka volt az egész? Ugye találkozunk még?
- Lehet. Lehet, hogy ismét megkerestek. De te elfelejtesz mindent.
Mindent. Elfelejtesz engem, és elfelejted, hogy valaha is itt jártál.
- Ezt nem lehet elfeledni… - sóhajtotta Heini.
- Dehogynem - vigyorodott cl gonoszul Galina. - Majd én teszek
róla. Most pedig menned kell.
Heini elárvult arccal kezdett mozgolódni. Ahogy fészkel dött, és
kimászott az összemocskolt ágyból, Galina érzékei ismét m ködésbe
léptek. Friss vér szagát érezte.
Ringó csíp vel lépett oda a lányhoz.
- Szépségem - búgta -, azt hiszem, mégis itt maradsz egy körre...
 Tim Morgan
Loreley

A mennydörgés sokáig robajlott a sziklák között, mintha nem lelné a szurdok

kijáratát. A meredek falak feler sítve verték vissza a hangját, amit csak
lassan nyomott el a viharos szél zúgása. S fellegek takarták el a Holdat,
megfosztva a völgyet minden fényt l, és a nappal is sötétszürke Rajna, ha
lehet, most még komorabb árnyalatát mutatta.
Minden istenfél lélek bezárkózott otthonába, és a fejére húzta a
takarót. Aki még ébren volt e kés i órán, szaporán hányta a keresztet.
Az állatok is összebújtak vackukon, remegve várták, hogy elüljön végre
a tomboló förgeteg.
Csupán egyetlen teremtmény dacolt a természet erejével. Fent ült a meredek
ormon, amely alatt a Rajna medre a legjobban összesz kül. A villámfény
olykor megvilágította karcsú alakját, Hosszú aranyhaját minduntalan
arcába verdeste a szél, azonban felszegte fejét és büszkén állta az
ostromot. Jóformán észre sem vette az elemek háborgását, olyannyira
lekötötték zord gondolatai,
Úgy t nt, a világ végérvényesen az emberek kezébe került, pedig
személy szerint mindent megtett ez ellen, de hiába.
Szörny idegenné lett a föld; elt ntek az erd k lidércei, a vízi manók a
lápból, nem hangzott már a hegymélyi tárnákból a törpecsákányok szorgos
kopácsolása, és már idejét sem tudta, mikor látott utoljára trolit a
hegyekben. Talán örökre elköltöztek. Már csak néhány kobold bujkál a
poros padlásokon.
És persze itt van még is: Loreley, a vízi tündér.
Pedig hajdanán csupa móka volt az élet. Énekével az rületbe kergette a
hajósokat, míg csónakjuk szilánkká nem tört a szirteken. De az emberek
mostanában kerülik ezt a helyet. Inkább választják a jóval hosszabb
szekér utat a parton. Ki érti ezt?
 Lassan tudomást sem vesznek róla, és imígy felejtésre ítéltetett.
Ezen t dött szomorúan, ujjaival az ölében nyugvó aranyfés n
babrálva, amikor egyszer csak felvillant a távolban egy aprócska pont.
A sell érezte, hogy nem kóbor villám csalta meg a szemét. Nemsokára
újra megjelent a fény, és ezúttal látható is maradt.
Loreley alig akart hinni a szemének: a viharlámpa még jó kilo-
méternyire pislákolt t le, és er sen imbolygott a vad hullámuk hátán, de
semmi kétség, gyorsan közeledett.
- Ej, de vakmer vagy! - mondta a tündér, majd ajkát lebiggyesztve
hozzátette: - Vagy sültbolond! Akármelyik is, még ma éjjel hullámsírba
kerülsz.
Izgatottan felállt, és rázendített elb völ hangján a régi dalra,
amellyel már annyi hajós szívét sajdította meg.
Immár jól látszott a parányi lélekveszt , amely a hullámok játék-
szereként csapódott ide-oda. Egy id sebb férfi küzdött az árral, gallérját
felhajtva szenvedte az égi áldást. Gyakorlott mozdulatokkal kormányzott,
de sokszor így is csak arasznyira kerülte el az alattomos zátonyokat. A
csónak orrából rúdra kötözött viharlámpa lógott el re, éppen annyi fényt
szórva, hogy az ember az utolsó pillanatban még módosítani tudja az
irányt. Er sen összpontosíthatott feladatára, mert a sell t pillantásra
sem méltatta.
Loreley még hangosabban kezdett énekelni, próbálta túlharsogni a vihart.
Más ilyenkor már rég a habokba vetette magát, a férfi azonban rá se
hederített a csábító énekszóra. A durcás tündér bevetette minden fortélyát:
egyre feljebb és feljebb ívelt a hangsor, amelynek végén szinte sikolyba
csapott át a dal.
A közeli barlangban tanyázó denevérek önkéntelenül megbor-
zongtak.
Ám a férfi még mindig nem méltatta figyelemre, pedig már egészen
Loreley sziklája alá sodorta a sebes folyam. A sell minden dühét beleadta
az ária végébe, majd egy hosszan kitartott, éles hang után kifulladva
rogyott a párkányra.
A viharlámpa üvege nem bírta tovább; nagyot pattanva töredezett
szilánkokra, és a rabló szél rögtön elcsente az apró lángot.
A hajós ekkor szólalt meg el ször:
- Potztausend! Was für ein verdammtes Wetter!
Mire azonban elhalt a szitokszó, már túljutott a nehezén.
Közvetlenül Loreley sziklája után a Rajna hirtelen négyszeresére
szélesedik, és a háborgó folyam jóval szelídebben hömpölyög tovább
Koblenz felé.
 Lassan a vihar is alábbhagyott; már csak az es szitált, és id nként
a Hold is kilesett a felszakadozó felh k mögül.
Loreley értetlenül bámult az egyre zsugorodó csónak után. Ilyen
csúfság még soha nem történt vele: csábító éneke nem hatott egy
hajósra!
- Úgy látszik, lejárt az id m. Nincs többé hatalmam az emberek
felett!
Ajka remegett, amikor a megdöbbent felfedezés kibukott rajta.
Önkéntelenül a hajához emelte aranyfés jét. Ez a mozdulat mindig
megnyugtatta, de a fés most kihullott tétova ujjai közül, és pörögve
zuhant le a Rajna vizébe. Loreley megbabonázva követte tekintetével,
mígnem a szédít mélyben végül elnyelték a habok.
- Talán ez a jel - motyogta. - Nekem is ezt kéne tennem: visszatérni
oda, a honnan egykor érkeztem.
Keleten, a Katzenelnbogen család si fészke, a „Macskavár” mögött
lassan derengeni kezdett az ég, és mire a csónak elhaladt St. Goar
mellett, már az es is elállt, hogy nyomban átadja helyet a ködnek. A
Rajna fölé boruló fák versenyt izzadtak a víztükörrel, és a szürkés,
tejszer gomolygásban alig lehetett ellátni egy k hajításnyira. Mégis
sokkal könnyebb az evezés ett l kezdve. Itt nem tarkítják a medret
veszélyes sziklák. Ha voltak is valaha, élüket elkoptatta a víz és az
id k folyamán betemette ket a hordalék.
A sell nem búcsúzkodott, hiszen nem volt kit l. Elrugaszkodott
a szikláról, és széttárt tagokkal zuhant alá. Hamarosan összezárultak
felette a habok, mindörökre.

* * *

Ursula Reinert mindenki csak Uschi mamának hívta Hirzenachban.

Hajlott kora miatt kevés alvást igényelt, és a Nap nem tudott nála ko-
rábban kelni. Az éjszaka sötétje most is alig halványult egy árnyalatnyit,
amikor az anyóka már vödreit cipelve lépdelt a Rajna felé. Az egyik
apró halászviskóból fény sz dött ki az ablakon át.
Úgy látszik, egész éjjel virrasztottak a kis Hansl mellett.
Mikor tegnap este benézett hozzájuk, a gyerk cnek láz hevítette a
homlokát, és álmában félrebeszélt. Mindenki tudta: ha nem érkezik
meg id ben az orvosság, már csak a csoda segíthet. De az út túl
hosszú Mainzba, a Rajna pedig veszélyes ilyenkor.
Uschi mama megállt a felfordított ladikok mellett, és tekintetét
belefúrta a szürke masszába.
 Valamivel el bb hallotta meg a csobbanást, minthogy kibukkant
volna a sötét tömeg.
Istenem, ez nem lehet más, csak !
Az árnyék fokról fokra öltött csónakformát.
Az anyó kiáltozni kezdett:
- Megjött Walter! Elhozta Mainzból az orvosságot!
Sorra gyúltak a fények a partközeli házakban, és álmos, gy rött
kép emberek tódultak ki az ajtókon. Az els k között érkezett Hansl
anyja, akinek csüggedt arcába újabb ráncokat vásott éjjel az
aggodalom.
Mintha Walter magát a megváltást hozta volna el, lassan ritkulni
kezdett a köd, és a Taunus-hegység felett megjelent egy keskeny,
narancsszín csík.
A csónak gerince megcsikordult a kavicsos parton, utasa kiugrott
bel le. A férfi kissé bizonytalanul állt a lábán, de borostás arcán
sejtelmes mosoly bujkált. Benyúlt a kabátjába, és el húzott egy
üvegcsét.
Hansl anyja csak egy zavart köszönömféleséget rebegett, amikor
átvette, és máris rohant hazafelé. Nem rótták fel neki az udvariat-
lanságot; bárki így tett volna a helyében.
Az öreg lerogyott egy uszadékfára, ott ücsörgött hallgatagon a
falusiak gy jében. Senki nem faggatta, pokrócot terítettek a vál-
lára, valaki pedig a kezébe nyomott egy palackot. A mosoly úgy t nt,
végleg megtelepedik Walter szélfútta, napcserzette arcán, de Uschi
mama látta rajta a kimerültséget. Miután az öreg hajós elkortyolta az
italt, felállt és szótlanul megindult faluszéli viskója felé. Amerre elha-
ladt, mindenütt elismer bólogatás és baráti hátbaveregetés kísérte.
Furcsán kacsázva lépdelt, fejét kissé jobbra döntve. Inkább volt ez
vánszorgás, mintsem büszke lépdelés, amely jobban illett volna
„Hirzenach h séhez".
Hirtelen gyerekek visongó karéja vette körbe az öreget. Úgy ug-
rándoztak a lába el tt, hogy Walter alig tudott haladni t lük.
- Hagyjatok neki nyugtot! - rivallt rájuk Uschi mama tettetett
szigorral. Igazából nem lehetett haragudni az apróságokra a meg-
könnyebbülés perceiben, de Waltert szerette volna kímélni. - Nem
látjátok, milyen fáradt?!
- Csak azt akartuk kérdezni - szeppent meg egy sz ke, copfos
kislány -, hogy látta-e a vízitündért?
- Eh! Babonás aprónép! - legyintett az anyóka. - Loreley csak a
legendákban létezik! No meg, néhány részeges hajós képzeletében.
 A gyerekek nagy szemeket meresztettek rá.
- Egyébként meg, ha legközelebb faggatni akarjátok Waltert, álljatok vele
szembe - komorodott el Uschi mama -, hogy a kérdést le tudja olvasni a
szátokról...
 Székelyhídi Zsolt
Ayilgill

- Utad az enyészetbe visz, ha a Bomlás Erdeje fele indulsz el, idegen

- emelte fel ráncos ujját az sz dellír, és a többi erd lakó sötéten
bólogatott mellette.
Ayilgillnek a szeme sem rebbent erre a mondatra, kíváncsian
kémlelte a kis település kunyhói fölött tekered faágakat, mintha
azoktól várna választ a kérdéseire, ám kemény vonásai határozott-
ságot sugalltuk.
- Nekem nincs más utam. Követnem kell a keveréklényt, akit ül-
dözök, még akkor is, ha a túlvilágra megy - felelte, miközben meg-
szorította fegyvere markolatát.
Az összesereglett erd lakók bizalmatlanul méregették a nemrég
érkezett, különös n t. Nem volt er s, valahogy mégis félelmetes lát-
ványt nyújtott, bár öltözékén látszott harcos mivolta, az alkata még-
sem vallott erre. Inas, szikár teste inkább nélkülözésr l tanúskodott,
miközben viharvert b rruházatába belef zve sorakoztak könny
fémpáncéljának darabjai, amin karcolások és horpadások utaltak
megvívott küzdelmeire. Meggyötört vonásai szánalmat ébresztettek,
ám az t figyel k gyanakvó gondolatait mégsem ez keltette fel. Rövid
lábai, görbe ujjai, fakéregszer b re és furcsán torz arca okozott
visszataszító benyomást, egyedül a homlokfoltjai utaltak dellír szár-
mazására. De a tekintete volt a legriasztóbb, mert izzott benne valami
furcsa fény, talán egy régi csapás vagy sötét b n emléke.
Az öreg erd lakó szólalt meg újra:
- Aona békés világa bealkonyult. Isteneink, az allírik elhagytak
bennünket, jóságukat egyre kevésbé érezzük mostanság, mert az el-
fajzott keveréklények büntetlenül járnak ezen a vidéken. Régen nyu-
godt életünket most rettegés árnyékolja be, még téged is a Fékezhe-
tetlen teremtményének hittünk el ször.
- Fékezhetetlennek az áruló allirit nevezitek? - kérdezte Ayilgill.
 - Igen. Solloth az, akit így hívunk. Az hatalmát érezzük legin-
kább, t átkozzuk imáinkban, mert isteni léte ellenére csak pusztu-
lást is szenvedést hozott b ntelen világunkra - válaszolt csügged-
ten a komor arcú dellir.
Az idegen összehúzta magán sötét köpenyét, barna szemei meg-
villantak, úgy intette az el tte állót.
- Ne mondj ítéletet arról, akit nem ismersz eléggé!
Erre a hátsó sorokból valaki felkiáltott:
- Miért, te már találkoztál békés gorral?
A keveréklényekre használt sért kifejezés megütötte Ayilgill fülét,
eszébe ötlöttek gyerekkorának gúnyolódásai. Amikor nézeteltérése
támadt társaival, mindig gorrnak csúfolták, ám most már semmit sem
jelentett neki ez a szó, higgadtan válaszolt:
- Ha valamivel sohasem találkoztál azért még létezhet.
- Nagyon véded Solloth korcs teremtményeit, idegen! k azok,
akik kíméletlenül gyilkolják testvéreinket, aljas lelkükben csak b n
tenyészik. Áruld el, miért keresed azt a keveréklényt: Talán bizony
a cimborád? - kérdezte gyanakvóan egy el l álló n , mire elfojtott
nevetés hangjai törtek fel a tömegb l.
Ayilgill türelmetlenül simította hátra fekete hajtincseit, és egyenesen a
kérdez szemébe nézett.
- Egyedüli célom az összes keveréklénnyel az, hogy tövig a szí-
vükbe mártsam a kardom pengéjét, és azt kívánom, hogy elfajzott
testükön ragadozók lakmározzanak - mondta olyan sötét tekintet-
tel, hogy a n hátrább lépett.
Az sz hajú dellír vette át a szót megint:
- Nagy hír harcosok közül is vet dtek ám erre, de abból az erd -
l egyikük sem tért vissza. - Mutatott egy ösvényre, és nyugtala-
nul tette hozzá: - Van arrafelé egy ferde tornyú vár...
Ayilgill megmerevedett, és a rátör izgalomtól a testét remegés járta
át. Amióta a kis erdei faluba érkezett, most el ször látszott az arcán
valamilyen érzelem.
- Annak a várnak az udvarán van egy kút? - kérdezte,
Az erd lakók tanácstalanul néztek egymásra, de az öreg dellír ijedt
tekintetéb l kiderült, hogy tud valamit, Halkan suttogta:
- Igen van. Én jártam ott, amikor a vár körül elterül erd még tiszta
volt, de az udvarán álló, ódon kút már annak idején is baljóslatúan
feketéllett.
- Milyen formájú az a ferde torony? Te láttad? - kérdezte rosszat sejtve
Ayilgill.
 - Karcsú torony az, a teteje kétfelé ágazik, és érdekes boltív köti
össze - felelte az öreg dellír, mire elsöpr er vel törtek Ayilgillre
gyakori látomásának képei. A magas boltívvel összekötött tornyok
látványa örökre beleégett elméjébe. maga sem tudta, emlék vagy
csak káprázat, múlt vagy jöv az, ami álmában oly sokszor visszatér,
és lelki szemei el tt mindig ugyanúgy játszódik le.
Most is felidéz dött benne az er teljes fémbordákkal borított,
éjsötét kövekkel kirakott kút látványa - a ferde tornyú vár udvarán -,
ami baljósabb, mint az éjszaka homálya.
Látomásában vastag láncon lógó vödör leng a rebben szélben. A
kutat mindig közelinek látja, ugyanakkor elérhetetlenül távolinak is
érzi. Hihetetlenül magasnak t nik, de a fémdíszeken még a legkisebb
motívumok is kivehet ek. Gyönyör en megmunkált mintái
csillognak az égfényben, a lelkét mégis reszketés járja át, mert tudja,
valami visszafordíthatatlan fog történni nemsokára.
Ekkor a ferde torony csúcsát mindig sötét árny takarja be, tébo-
lyult fellegek tolakodnak a bíbor világosság elé, villám hasít a gya-
nútlan éjbe, majd sötétség leple borul a környékre. Ebben a haldokló
sötétségben szinte világít az a fehér ruhás n alak, amelyik a kút felé
közeledik. Végtelen szomorúság sugárzik róla, gyönyör arca ragyog
a homály el tt, sz ke haja szétterül a feltámadó szélben, figyelmez-
tetni akarja, felé kiált, ám hangját elnyomja az elemi er k üvöltése.
A szél tombolva süvít, majdnem ledönti a lábáról a n alak azonban
mintha semmit sem látna a forgatagból, úgy érkezik a kúthoz.
Ayilgill rohanni szeretne, odaszaladni hozzá, eltéríteni onnan, de a
zúgó örvénylés ledönti a lábáról. Egy ideig csak az rülten kavargó
leveg t látja, s a benne repked por és a levelek eltakarnak mindent.
A földön kúszó bokrok gyenge ágaiba kapaszkodik, de hiába, mert a
szélvihar egyre messzebb sodorja, és amikor a forgószél el-
csendesedik, újra felnéz, ám már csak a kút lánca leng elszakadva, és
a n alaknak nyoma sincs. Kapkodva fut oda, kezével görcsösen
markolja meg a kút káváját, a sötét üreg óriási szájként tátong el tte -
úgy sejti, mindjárt elnyeli -, eközben földöntúli suttogást hall, aztán
csak a zuhanás semmihez sem fogható érzése tölti el, végül leveg ért
kapkodva nyitja ki a szemét.
Az erd lakó dellirek megérezték az idegenben lakozó borzalmat,
amikor a n kábulatba esett, fegyvereiket markolva hátráltak t le,
viszolyogva nézték, hogy látomása közben megtántorodik, teste fur-
csán rángatózik, csukott szemhéja idegesen mozog, mintha harcot
vívna egy lelkét megszálló ismeretlen er vel.
 De testének remegése, a látomás elmúltával gyorsan megsz nt, és
amikor Ayilgill magához tért, keser en állapította meg magában, hogy
ugyanazokat az iszonyodó tekinteteket látja maga el tt, amelyek a saját
törzse körében is kísérték révületbe esései után.
Egész életét végigkövették sötét víziói, amelyek el bb vagy utóbb
bekövetkeztek, furcsa megszállottságát sehol és semmikor nem nézték
jó szemmel. Ezért is kellett útra kelnie, ám a rémképek a nyomában
jártak, és ami az el bb újra megkísértette, attól végképp nem tudott
szabadulni.
De most talán megtudhatja, mit jelent érthetetlen és riasztó látomása.
Ebben bízott, de az öreg dellír kemény szavai visszatérítették a
valóságba.
- Távozz t lünk rontásokkal fert zött, idegen! Hagyd el a falunkat,
és ne is gyere vissza többé! De azt tanácsolom, a Bomlás Erdeje felé se
menj, hacsak nem a túlvilág urával van találkád!
Ayilgill megszorította a nyakában lógó medált, révedez tekintetével
csak most látra meg a rá szegez lándzsákat. Az erd lakók szemében
félelem ült, és tudta, attól félnek, ami t is kínozza, ezért bánnak úgy
vele, mint egy ragályos beteggel.
Születése óta kísérte ez a balsors, ám már nem érzett elkeseredést
emiatt, gyorsan visszanyerte régi énjét, és ahogy megszólalt, tekin-
tetében újra a furcsa izzás fénylett:
- Nem pihenhetek addig, amíg ki nem derítem látomásaim okát.
Meg akarom tudni: ami kísért, az a múltban történt vagy ezután
fog bekövetkezni. A sorsom valahogy összeforr azzal a várral...
Az öreg dellír felsóhajtott, ám pillantásában nem volt szánalom.
- Annak a várnak az ura egykor nagy harcos volt, de híre ment
leküzdhetetlenségének, s egy sötét démon eljött érte, legy zte, és a
helyére telepedett. Azóta a gonosz lények elszaporodtak, és az erd
teljesen megváltozott. Ezért nevezzük a körülötte elterül rengeteget a
Bomlás Erdejének. Elfajzott förtelmébe bárki hatolt be eddig, még a
legvitézebbek sem tértek vissza többé. De látom, a te utad mégis oda
vezet, lelked kavargása nem nyugodhat.
- Megyek tovább, követem a sorsomat, már nem tarthat vissza
semmi... de ti se próbáljatok meg az utamba állni! - emelte fel fenye-
get en a hangját Ayilgill. - Vigyázzátok az éjt, és Tindill érintése
oltalmazza lépteiteket! - tette még hozzá halkan, ahogy lassan tova-
lépdelt az erd lakók csoportjai között,
A dellírek sora némán szétvált el tte, egy hang sem hallatszott, amíg
eltávolodott t lük, majd ajkait mély sóhaj hagyta el, amikor
a tisztáson elterül település kunyhói a háta mögé kerültek, és belépett
a fák közé.
-Tindill allíri nevével búcsúztam t lük. Benne hiszek, mert a
deliírek teremt je, és bármennyire is úgy gondolják, hogy én is a
keveréklények közé tartozom, akárhányszor taszítanak el Solloth
bélyegét rám sütve, nekem nincs kétségem: a dellírek az én igazi
népem! - fakadt ki keser en, amikor már nem hallhatták.
Büszkén nézett a s lombú fákra, azok tisztaságát itt még nem
árnyékolta be semmi. Törzsének öreg dellírjei azt regélték: romlatlan
világuk érintetlenül és békésen virágzott egykor. Ama béke végleg
elmúlt Aonán, amikor az áruló allíri, Solloth létre hívta a keverék-
lényeket, akik titkos barlangokban bujkáltak el ször, b zös mocsarak
mélyén rejt ztek sokáig, de aztán hamar megkívánták a dellírek ligeteit,
és azóta állandó harc kíséri életüket.
Ayilgillnek nem adatott meg a boldog békeid , már gyerekkorában
is félnie kellett ezekt l az ocsmány, sokféle alakban felt
csúfságoktól, pedig a dellír törzs, akik között feln tt, nem akart
viszályt senkivel. Egy kegyetlen gyilkosság azonban rádöbbentette ket
a gorrok kíméletlenségére. t is ekkor gyanúsították meg azzal, hogy
Solloth szolgálatában áll, miután egyik látomásában keverék fenevad
marcangolta szét törzsük egyik n tagját, és ez a látomás nemsokára be is
következett, mégpedig pontosan ugyanúgy, ahogy megálmodta.
A félelem butaságot szült, és attól fogva Ayilgillt balsorshozónak
nevezték, majd kitaszították maguk közül. Ám el bb még elárulták neki,
hogy ahol nevelkedett, az nem a szül helye, akik felnevelték, azok nem
a szülei. Akit anyjának hitt, már nem volt többé, lett az álmában
szerepl , majd a válóságban is megjelen keverék áldozata. Társai egyt l
egyig a sötét er k rontásának tulajdonították rémképeit, majd
könyörtelenül el zték. azonban a fájdalmat magába zárta, és félelmet
nem ismerve határozta el: bebizonyítja, a jó oldalon áll, semmi köze az
áruló Solloth ténykedéseihez.
Hosszú vándorútra indult Aona végtelen erd in keresztül, hogy
megfejtse származása titkát, amir l csak annyit tudott, hogy dellír
nevel i kisgyermekként találtak rá, elhagyatva az erd mélyén. Semmi
több nem derült ki róla, egy különös kristálymedál lógott a nyakában,
ennek a feliratáról nevezték el.
A törzsben, ahol befogadták, egész gyerekkorában alsóbbrend nek
tartották, ám a kitaszítása után még jobban feler södött benne a vágy,
hogy egyenrangúvá váljon, s t azt szerette volna, ha felnéz-
nek rá. Ezért el akarta pusztítani az összes létez keveréket, küldetésének
érezte Aona megtisztítását Solloth korcsaitól. Attól fogva, mint az
árnyék, úgy járt a nyomukban, és a vadonban eltöltött id alatt
kíméletlen harcossá érett. Tindill kedvelhette, mert csodálatos módon
életben maradt, harcaiban mindig ellenfelei fölé kerekedett. Ezekben a
küzdelmekben bátran nézett szembe a halállal, mert érezte, s t
határozott bizonyossággal tudta: neki még rendeltetése van, ezért nem
halhat meg. A benne lobogó bels t z égette, f tötte lobbanékony
szellemét, ám ugyanakkor ki is égette a lelkét, emiatt a vonásain valami
bels keser ség ütközött ki állandóan. Furcsa kett sségben élt, meg
akarta ismerni rendeltetését, de nyomasztotta is ez a teher.
A medálba vésett szó, az Ayilgill, tudtával nem jelentett semmit, mégis
szerette ezt a nevet, mert ismeretlen múltjával egyedül ez kapcsolta össze.
Ahogy a fák között haladt, megint megszorította a medált. Varázslatos
melegséget érzett, er t merített bel le, számára ez volt a bizonyíték
dellír származására. Mindenki azt mondta, hogy a keveréklények csak
durván tudják megmunkálni az anyagokat, a kis ékszer vésete azonban
olyan finoman míves volt, mintha egyenesen az istenek kezér l
származott volna.
Felnézett. Körülötte az erd nyugodtan lélegzett. A hatalmas töl-
csérlevelek között halványan lüktet fény szikrázott, amely a fák törzsén
is felt nt, hullámzó világossága puha érintésekkel kísérte útját. A
növények lassan hajladoztak erre a lüktetésre, magukba szívták a fényt, és
gondtalanul susogtak könny ágaikkal
Ayílgíll háborgó lelke is megnyugodott kissé, együtt rezgett az
erd ritmusával, friss illatok áradtak szét keblében, s miközben az enyhén
emelked ösvényen lépdelt, rendellenes güm kkel borított arca
kisimult, furcsán el reálló ajkai torz mosolyra húzódtak. Figyelmesen
kémlelt a s ben, az élet hangjait hallgatta. Nyomok után kutatott, ami
nem volt nehéz, mert a nedves talajon világosan kirajzolódtak egy
keveréklény karmos lábának hatalmas benyomódásai. Azokat követte.
Figyelme lankadt, nem hitte, hogy a fák nyugalmában bármi is
veszélyeztetheti. A nyomok nyílegyenesen vezettek az ösvényen, de
ahogy el repillantott, különös er kerítette hatalmába. Valami ellen-
állhatatlanul vonzotta, hívta magához. A testében mindenhol érezte azt a
bizsergést, ami csak húzta és húzta el re, s amikor csodálkozva megállt, a
lábai szinte maguktól mozdultak meg újra, és arra sarkallták, hogy minél
hamarabb kövesse az ösvényt.
 Oldalt pillantott. Valami megváltozott, mert a csordogáló patak
vizébe barna nyálka került, bel le orrfacsaró b z szállt fel, félelmet
terjesztve szerteszét. A furcsa vonzer azt sejtette: siessen minél ha-
marabb el re az ösvényen, mert ott biztonságban lesz, és Ayilgill azt
kívánta, bárcsak ott lenne már, abban a megnyugtató biztonságban, ahová
a hívogató érzések csábítják.
Borzongatóan hideg szél váltotta fel a simogató szell t, és a nö-
vények élénk színpompája tompa szomorúságba fakult. Egyre több
elszáradt ág került az útjába, csizmái vizeny s posványba merültek, s
lassan az erd képe is megváltozott. A lüktet en virágzó fákat
göcsörtös indákkal vonagló, sötét kúszónövényekkel teli szövevény
gy zte le, mi több, még a háborítatlanul himbálózó aljnövényzet
helyébe is ragadós és szúrós levelek léptek. Fentr l iszonytatóan
kellemetlen szagú folyadék csöpögött, majd amikor az ösvény egy-
beolvadt a zavaros viz patakkal, az egész terület süpped s talajú láppá
változott. Szerencsére a koszos vízb l szigetek emelkedtek ki, és
Ayilgill ezeken ugrálva könnyebben tudott el rehaladni, de a fojtó
leveg t már köd ülte meg, a fölé hajló ágak között sokkal kevesebb fény
jutott be, mint ezel tt. A fenyeget csendet váratlanul vad acsarkodás
hangjai törték meg, mire a n leguggolt, és íja mar a kezében feszült.
Tompa csattanások és éles hangú üvöltés szállt a szélben. Ayilgill
közelebb lopakodott a hangok forrásához, és a ködb l nemsokára
el nt két birkózó alak. Keverékek voltak. Mancsaikkal vadul csépelték
egymást, a sáros talajon csúszkálva, botladozva küzdöttek. Hihetetlen
haraggal támadt egyikük, míg a másik - aki kisebb volt - szinte csak
védekezett. Az er sebbik keverék ekkor olyat taszított ellenfelén, hogy
az több méterre felrepült, majd nagyot nyekkenve érkezett a hátára. Az
állva maradt lény kifeszítette karmait, egy mindem eldönt ugrásra
készült, amikor íj pendülése hallatszott, és a diadalmasan vicsorgó
alakból kitör gy zelemüvöltés fájdalmas vonítássá változott. A
megl tt keverék mélyen ül szemei elkerekedtek, otromba mancsaival
billegve kaparászott a tarkójából kiálló nyílvessz leié, de tétován
mozgó végtagjával sehogyan sem sikerült elérnie, félelmetes hangja
mély bugássá szelídült, majd nagy puffanással elterül t a földön fekv
ellenfele el tt, aki most felült, a magasra emelte karjait, és siralmas
hangon felkiáltott:
- Ne bántsd Duffit, bárki is vagy!
Ayilgill íjának húrjai már újabb nyílvessz feszítette, de a lény
hangjában volt valami, ami miatt nem engedte a gyilkos fegyvert
elszállni. Lassan közeledett az életben maradt keveréklényhez, de
nyílvesszejének fémhegyével továbbra is rá célzott.
- Meg ne moccanj! - szólt rá, miközben szemügyre vette.
A gorr kopasz leje halványan világított a s fák közé besz -
kevés fényben, arcának részletei azonban árnyékban maradtak, de
a n annyit mégis érzékelt vonásaiból, hogy megállapíthatta: a
világosban sem lehet túlságosan bizalomgerjeszt . Az állatias orr-
lyuk, a bozontos szemöldök, a hatalmas szájából kiálló agyarak
inkább félelmet ébresztettek, de a nagy, kerek és álmodozó szemek
nem illettek bele ebbe a képbe, azoktól mégis barátságosnak t nt az
ábrázata. Ayilgill kíváncsian meredt az ártatlan tekintet gorra, aki a
mozdulatlan tetemre mutatva, vékony hangon beszélni kezdett:
- Köszönöm, hogy megmentettél ett l a vérengz fenevadtól... a
nyavalya vinné el a lelkét. El sem tudom képzelni, mi történt volna...
Ayilgill azonban mogorván belefojtotta a szót:
- Állj fel!
A keverék engedelmeskedett, és most látszott csak, milyen ro-
bosztus a fels teste, ellenben a lábai aránytalanul rövidre n ttek.
- Marduff a nevem… de szólíthatsz Duffínak is - próbálkozott
újra a lény, miközben összehúzta magát, és tétován a n felé lépett.
Ezt rosszul tette, mert Ayilgill kiugrott a leveg be, közben ugyan-
azzal a lendülettel rúgott egyet el re, aztán eldobta az íját, és mire a
földre érkezett, mára kezében volt a kardja.
A keverék feljajdult, mert a rúgás a fejét érte, Mancsát az orrára
szorította, vastag ujjai közül vér szivárgott, ahogy siránkozva újra
megszólalt:
- Duffi még a virágoknak sem árt. Ne félj t lem!
- Félni, kizárólag neked van okod, keverék! - mondta Ayilgill
vészjóslóan, és a kardja hegyét a gorr torkához illesztette.
Az egyébként is leharcolt állapotban lev lény most összeroskadt.
- Duffi bármit csinál, az rosszul sül el! Duffit a saját fajtársai is
elkerülik, vagy megtámadják. Engem Aona összes lénye csak bánt
- szipogott, miközben vérz orrát törölgette.
Ayilgillt szíven ütötték ezek a szavak, megsajnálta a behemótot,
és már tudta, nem lesz szíve végezni vele.
Szerencsétlen korcs, de valóban ártalmatlannak t nik gondolta,
majd a földön fekv gorr testére mutatott.
- Ismerted ezt?
 - Duffi nem ismeri! Egészen váratlanul támadt, mint egy vadállat, aki
a prédájába mar, élettelen szemmel annyira érzéketlenül suhant felém,
mint a halál lehelete…
- Na, elég a szóból! - próbálta leállítani a beszédfolyamot Ayilgill, de
a gorr folytatta:
- Ha nem érkezel id ben, már alulról szagolom ezt a b zös mocsarat.
Még jó, hogy nemrég fakérget raktam a fülembe. Tudod, az szerencsét
hoz!
A n felmordult:
- Nem hiszek a babonákban… de a fakéregt l nem lett rosszabb a
hallásod?
- Hát... azel tt sem volt már valami jó - válaszolt bizonytalanul
Duffi.
Ayilgill azokra a keveréklényekre gondolt, akikkel eddig találkozott.
Mindegyik más volt, csak állatias és er szakos viselkedésük volt
bennük a közös. Az el tte térdel gorr azonban nem ilyennek
mutatkozott. Hatalmas izmai ellenére eléggé sebezhet nek t nt, most
pedig, ahogy vaskos ujjaival egy kis levelet piszkált - nagy átéléssel a
zös vízben -, inkább gyereknek tetszett.
A keveréklény hirtelen felkapta a fejét. Láthatólag elfelejtette, hogy
Ayilgill meg mindig fenyeget en felé tartja a kardját, figyelme
elkalandozott, és egy kis szárnyas rovart követett a tekintetével. Úgy
nézett utána, mintha még sohasem látott volna ilyen csodát. Ezután a
semmibe meredt álmodozó szemével, tudomást sem véve a harcosn
jelenlétér l. Ayilgill meg is unta a támadóállást, látván, hogy
„ellenfele" ártalmatlan, leeresztette a kardját.
Gondolatai másfelé terel dtek, megint megérezte azt a késztetést,
amely az erd belsejébe hívta. Az ösvény már elt nt a majdnem
összefügg vízben, mégis tudta, merre kell mennie. Abba az irányba
nézett, miközben a szeme sarkából látta: a gorr ugyanarra fordítja a
fejét, és lapos orrával szagolgatni kezd. Hátrált, úgy szólt hozzá:
- Hé... Duffi! Mit érzel?
- Duffinak mennie kell... azt érzi.
Ayilgill meghökkent. Ezek szerint rá is hat az ismeretlen er ! Közben
a keverék felállt.
- Duffi nem bánt senkit! A bájos harcost fogja szolgálni, mert
megmentette az életét.
A „bájos harcos" jóíz en felnevetett. Már nem is emlékezett rá, mikor
kacagott utoljára.
- Te bájosnak látsz engem? - kérdezte.
 - Nagyon is! Az arcod olyan, mint egy faragott szikla, a b röd
finoman rücskös, és a fogaid nem látszanak ki az ajkaid közül, ha
becsukod a szád. A termeted bámulatba ejt , olyan karcsú, mint egy
fiatal fa, a melleid pedig úgy domborodnak,..
- Na, elég! It t álljunk meg, benned egy szónok veszett meg...
Tindill se látott még ilyet! - csodálkozott rá Ayilgill a meglep en
ékesszóló lényre. Tényleg, gorr szépség simán lehetnék gondolta gunyo-
rosan, majd csak ezután jutott el a tudatáig a keverék el bbi szavainak
értelme. El ször eszébe sem jutott, hogy komolyan vegye a gorr
ajánlatát, ám aztán körülnézett a riasztó erd ben, és belévillant: még
hasznára is lehet… csalinak jó lesz! Hirtelen döntött, majd a kardjával
el remutatott. - Elfogadom egy id re a szolgálatod, Duffi! Lódulj!
- Köszönöm, b bájos harcos! Duffi nagyon boldog, ha követhet!
- Akkor mozgasd a kurta lábaidat, de te mégy el l... csak gyorsan,
amíg meg nem gondolom magam! - hadarta Ayilgill a kardját
türelmetlenül csörgetve, és már der sebb lélekkel követte a bolon-
dosan ugráló gorrt a zsombékok között.
Lelke nyugalma azonban nem sokáig tartott. Az erd mélyéb l
hátborzongató morgás hallatszott innen is, onnan is, de semmit sem
lehetett látni, mert a fák közé s köd telepedett. A fehér homályból
halovány árnyalakok emelkedtek ki kísérteties mozgással. Váratlanul
ntek fel, hol mellettük, hol mögöttük, és Ayilgill el ször azt
gondolta: milyen jó, hogy a keveréket el reküldte, mert t fogják
megtámadni hamarabb. Kés bb azonban szorongva tekingetett az
árnyak felé, idegesen vette észre, hogy azok soha nem jelennek meg
el ttük, és nem is közelednek. zték, kergették ket egyenesen el re,
át az ingoványon, amerre az útjuk egyébként is vitt volna, ezért a no
nemsokára hajszolt vadnak kezdte érezni magár.
- Állj meg! - kiáltott az el tte haladó gorra, aki rémült tekintettel
fordult felé.
- Siessünk! Menni kell! Duffi érzi, azok a fránya árnyak nem fog-
nak követni, ott biztonságba leszünk! - mondta zaklatott hangon, és
lépdelt tovább.
- Érzed? Azzal a csökevényes orroddal nem is érezhetsz semmit -
hurrogta le a n , de a keveréklény emelkedett hangsúllyal válaszolt.
- Duffi a szívének rebbenésével érzi.
- Attól még csapda is lehet, te balga! Ha nem állsz meg azonnal,
nyílvessz t eresztek a hátadba! Azt fogod igazán megérezni! - kiáltott
rá most már mérgesen Ayilgill.
 - Hallgass rám, bájos harcos, engem nem bántottak a falunkban
terjeng nyavalyás kórságok sem, amelyek nem egy társamat kinyu-
vasztották. Gyere velem tovább, Duffi mindig elkerüli a veszélyt! -
mondta visszafordulva, miután a kezét könyörögve összekulcsolta
- Elkerülöd a veszélyt? Úgy, mint az el bb? Amikor a másik gorr
majdnem ledarált?
- Az a sors rendelése volt, tudom. Te csak így menthettél meg, és
ha nem csatlakozhattam volna hozzád, nem is figyelmeztethetnélek a
veszélyre... vannak ám fels bb hatalmak is - magyarázott Duffi.
Ayilgill elámult a keverék ötletességén, egyre szórakoztatóbbnak
találta újdonsült társát, de csak ezt mondta:
- Úgy gondolod, a fels bb hatalmak épp a te utadat fogják
egyengetni?
- A miénket.
Erre már Ayilgill sem tudott mit válaszolni. Csendben füleltek
majd minden irányba figyeltek, ám a morgó hangok közben elhall-
gattak, és egy árnyalak sem mutatkozott.
- Elhessentek, mint hullaszag a szélben! - kiáltott Duffi idétlenül
vigyorogva. - De vigyázz, mert ha közvetlenül egymás nyomába
lépünk, azzal újabb rossz szellemeket hívunk el !
A n a fejét csóválta.
- Már mondtam, hogy nem hiszek a babonákban, de azt is eláru-
lom: egyszer sem léptem az otromba tappancsaid által kimélyített
sáros gödrökbe, amióta találkoztunk.
- Akkor nem érteni, miért jelentek meg az árnyak - mondta a gorr
fakó arccal.
Ayilgill sóhajtott. Nem volt kedve b vebben kifejteni a vélemé-
nyét az elmaradott tévhitekr l, mert a köd oszladozni kezdett, s a
mocsárból nesztelenül lebeg rovarok szálltak fel.
Váratlanul az egyik ismeretlen formájú növény megmozdult,
majd ostorként csapott le hosszú és ragadós levelével egy rovarra -
szemmel követhetetlenül -, ezután áldozatával együtt lassan visz-
szahajolt a levelei tövénél elhelyezked nyíláshoz. Duffi undorodva
nézte, ahogy a mérgez nedvek elemésztik a kis állatot.
A fák indái komótosan lengtek, de most a közeliek a széllel
szembe mozdultak el. Mindkett jüknek felt nt ez a fura változás, ám
nem jutott rá idejük, hogy sokat gondolkozzanak az eseményen,
mert egy szúrós tüskékkel teli ág döngve közéjük csapódott. Ha
Ayilgill nem ugrik félre, épp eltal álja. Az ág ezután megint
felemelkedett, ebb l már biztosra vehették, nem lehetett a véletlen
ve.
 - Rohanj! - ordított a n ösztönösen, és nem várta meg az újabb
csapást, ruganyos léptekkel szaladni kezdett. Duffi furcsán ugrált
mellette rövid lábán, és most már teljesen mindegy volt, hogy ki van
elöl, az életükért futottak.
Az erd fái kinyúltak értük, óriási tüskék szúródtak bele a vize-
ny s talajba, zöld iszap fröccsent, vastag indák loccsantak a zavaros
vízbe, sokszor hajszállal elkerülve ket. A Bomlás Erdeje megmutat-
ta hatalmát, megelevenedett ágai el l nem volt kibúvó, de Ayilgill
hamar rájött, csak játszanak velük.
Mindig maradt egy menekülési útvonal el ttük, bármilyen közel is
jártak hozzájuk az ágak, valahogy mégis megúszták. Amikor már egy
ideje futottak - hátra se nézve - a n határozottan megfigyelte, hogy
egy vonagló ág egyszer en átsiklik a mellette futó keverék lábán.
Erre a harcosn megállt. Nyugodtan bevárt egy másik ágat, amelyik
hatalmas lendülettel csapódott felé, feltartotta kardját, és az ág olyan
akadálytalanul hatolt át rajta, mintha leveg l lenne.
- Duffi! Állj meg, ez csak káprázat! - kiabált el re.
A társa el ször rémült szemet meresztett, majd amikor is látta,
hogy a szellemágak egyt l egyig csupán illúziók, és nem árthatnak
nekik, szándékosan eléjük állt.
Ayilgill elképedve figyelte, ahogy bolondozik velük. Amikor egy
ág „eltalálta", úgy is tett, mintha valóban ütés érné: összegörnyedt,
fájdalmas képet vágott, aztán meg rült bukfenceket vetett, kézen
állt, közben pedig d ltek bel le a szavak:
- Én vagyok az indatáncos. A vad ágak nem árthatnak nekem, mert
hajlékonyan görbül a hátam, a szell fürgeségével szökell a lábam, a
szemem a ragadozó madár pontosságával veszi észre a rám támadó
indák röptét… hoppá... ám ha el is találnak kérges ellenfeleim, táncos
lelkem meg sem rebben, hanem játszi könnyedséggel visszapattintja
alattomos csapásaikat, melyek tollpiheként peregnek le szellemtestem
áttetsz izmairól.
A n nem tudta visszatartani a kacagását, csak nevetett, nevetett
felh tlenül. Közben a káprázatágak kaszaboltak, hajladoztak, közöttük
a mindent beborító köd remegett a feszültségt l, de aztán hirtelen
minden elcsendesedett, és a fák újra mozdulatlanul álltak mellettük.
Az erd kísértetiesen visszhangzott a nevetését l, Ayilgill mégsem
bírta abbahagyni, csak amikor váratlan szárnysuhogás zúzta szét a
békés nyugalmat, akkor csitult el.
Újra el húzta a kardját, és hamarosan meglátta a suhogás gazdáját,
egy szellemként repül lényt a leveg ben, aki vicsorgó arccal
 szállt vékony b rszárnyain, karmos lábai és kezei voltak, s tüskés b re
még haloványan csillogott is a sz rt fényben.
Gyorsan közeledett, egyenesen Duffi el tt ért földet, majd azonnal
kiterjesztette a szárnyait, s ahogy felüvöltött, a szemében borzalom
lakozott. A gorr azonban játékosan felkapott a földr l egy botot, és
kardként maga elé tartotta. Mosolyogva kezdett hadonászni vele a
lidérces szörny orra el tt, aki azonban nem volt játékos kedvében,
láthatóan feldühítette a keverék viselkedése. Egy iszonyúan gyors
mozdulattal kikapta ellenfele kezéb l a pálcát, hatalmas állkapcsa közé
fogta, kettéharapta, majd remeg arccal fültép üvöltést hallatott, Duffi
furcsán felakadt szemmel figyelte a szilánkokra zúzódott bot
darabjainak esését a földre. A szárnyashoz képest az mozdulatai
sokkal lassabbnak hatottak, ám Ayilgill észnél volt.
- Vigyázz, ez már nem látomás! - kiáltott oda neki, és csodálkozva
tapasztalta, hogy már nemcsak szánalmat érez a gorr iránt, hanem
aggódik is érte.
Duffi mintha álomból ébredne, gyorsan oldalt vet dött. Erre a lény
fülsért hangon rikoltott egyet, de másra már nem maradt ideje, miel tt
csattogó fogai a gorrba martak volna, süvítve csapódott egy nyílvessz
a tarkójába. Azonnal eld lt, mint egy zsák, és csúf arcának
valóságosságáról a rémült Duffi most már közelr l is meggy dhetett.
A fák sötéten hallgatlak, ám a nyugalom nem tartott sokáig, megint
szárnyak suhogása hallatszott, és a leveg t vad rikoltozás lármája
töltötte be. A lent állók nem láttak még semmit, de a hangokból úgy
ítélték meg, a közeled k rengetegen lehetnek.
A nyílvessz l talált lény még szánalmasan hörgött egyet, utolsó
erejével Duffi felé kaparászott, aki borzadva hátrált el le, eközben
nekiütközött egy vaskos fatörzsnek, és ahogy kezével meg akart benne
támaszkodni, csodálkozva tapasztalta, hogy az ujjai a semmit
markolják. A fa odvában egy üreg rejt zött, amit kúszónövények
sokasága takart eleddig a szemük elöl.
A nyílás elégnek bizonyult arra, hogy a gorr be tudja préselni rajta
széles fels testét. Meglep désére bent nem honolt teljes sötétség, mert a
járatban - nem tudni honnan - mindent átható halványkék fény világlott,
így Duffi láthatta: egy föld alatti vágat bejáratát találta meg, ami
kiszélesedve lejtett lefelé.
- Bájos harcos! Gyere utánam, ez egy alagút! - kiáltotta.
Ayilgill látta a keveréket elt nni a nyílásban, mégsem szándékozott
követni, de most már észlelte a leveg ben közeled töméntelen
mennyiség szárnyas bestiát, már sem látott más megoldást,
hamar a gorr után ugrott az üregbe.
A szeme hamar megszokta a gyér fényt. Duffit azonban nem látta.
Megint érezte a különös vonzer t, miközben a kardját markolva lépdelt
óvatosan, és már tudta, jó irányba mennek. Az alagút falát ragacsos
váladék borította, hártyás buborékok bugyogtak fel bel le, hogy
felemelkedve a mennyezeten kipukkanjanak. Er teljesen taszító szagot
is érzett, furcsa gáz terjengett a dohos leveg ben, ami sárgásvörös színre
festette a lelógó növényindákat. A lába alatt apró rovarok nyüzsögtek, de
nem hátrált. Csak homályosan látott a hullámzóan vibráló leveg ben,
hunyorogva tekintett az alagút mélyére, amikor társa felbukkant el tte.
- Menjünk gyorsan! - sürgette.
- Várj! - ragadta meg a karját Ayilgill. - Hogyan találtál rá erre az
üregre?
- Duffi véletlenül bukkant rá - vonogatta a vállát a behemót ke-
verék.
A n furcsa szemmel meredt rá,
- Nem éreztél semmit el tte?
A gorr elbizonytalanodott,
- De! Úgy éreztem, valami húz hátrafelé, és akkor találtam meg...
- felelte.
- A fels bb hatalmak húztak erre? - kíváncsiskodott gúnyos fintorral
Ayilgill, mire Duffi felháborodott arcot vágott.
- Azért mert a dellírek léptei taposták el ször Aona földjét, még nem
kell olyan fels bbrend nek gondolnotok magatokat! A gorrok közül is
kerülhetnek k i … akár még feltalálók is.
- Hát persze! Biztos vagyok benne, hogy gorr találmány a kibelez
kés vagy az agyroppantó kalapács.
- Lehet... de csak azért, mert gyakorlatias a gondolkodásuk. Ayilgill
fülét megütötte Duffi harmadik személy szóhasználata.
- Miért beszélsz róluk kívülállóként? Talán nem tartozol közéjük?
- D… de, csak nem mindenben értek velük egyet.
A n fürkészve nézett az álmodozó gorr csúf arcába, amikor az
alagút bejárata fel l kaparászó hangokat hallottak.
- Megtaláltak minket! - fogta suttogóra a hangját, - Nem sok vá-
lasztásunk maradt, fel kell vennünk a harcot a szárnyasok tömegé-
vel, vagy le kell szállnunk a föld ismeretlen mélységébe, ahol talán
még borzasztóbb lények várnak ránk - töprengett korlátozott lehe-
ségeiken Ayilgill.
 - Egyik út sem t nik túl fényesnek. Sejtettem én a bajt már fény-
kezdetkor, mert egy lármabogár szállt el felettem, teljesen hangta-
lanul - suttogta a gorr, majd ártatlan szemével könyörögve nézett
társára. - Bármennyire is sötétnek és ismeretlennek látszik ez a járat,
mégis lefelé kell mennünk… érzem! - mondta most már han-
gosabban, és tekintetében tébolyult fény villant. A n is érezte már a
késztetést, ami az alagút mélyébe húzta ket, önkéntelenül indult el a
gorral együtt a járatban, és ezzel egy id ben jóles sugallat ömlött
szét tagjaiban. Csodálkozva állt meg, az új érzés elhatalmasodott
rajta, érzékeit eltompította. Már nem tudott ellenállni, örömmámor
hálózta be az agyát, bizserget simogatást érzett, és a különös
hatalom bársonyos pihenést ígért, így már nem volt kétséges számára,
melyik utat válassza.
Ahogy a haloványan dereng alagútban lépkedtek, képek villantak
fel el ttük, és Ayilgill kés bb csupán töredékesen tudta felidézni föld
alatti utazásuk részleteit. A különböz képek régen elfeledett
pillanatokat hoztak el az id távlatából, rendezetlenül összekeverve,
mint valami rossz álomban, csak azzal a különbséggel, hogy minden
mozzanat kellemes emléket idézett fel. Ayilgill nem is figyelte már,
merre járnak, egyedül az elméjében kibontakozó képeket nézte, és
amikor néha a társára pillantott, annak arcán is földöntúli der t látott.
Egyre gyorsabban kapkodták lábukat a b zös alagút sötétjében. Már
félelmet sem éreztek, elméjükb l kitörl dtek a kétségek, egyedül a
vágy hajtotta ket, hogy eleget tegyenek a rejtélyes vonzer
csábításának, amelyt l kiutat reméltek. A n nehezebben, de mégis
engedett ennek az er nek, mert tudta, az út végén ott várják majd a
válaszok.
Szinte kábulatban haladtak, már-már úgy érezték, mintha kocso-
nyás közegben tapogatóznának el re, mert az alagút falai hol elt n-
tek, hol megjelentek, és az ismer s képek gyorsan peregtek. Néhol hí-
vogató zene szólt, illatos virágok nyíltak a mez n, hamvas hullámok
simogatták testüket, érzékeiket becsapva.
Mögöttük azonban félelmetes sötétség honolt. Kifürkészhetetlen
mélyéb l elátkozott lelkek suttogása kúszott feléjük, szemükb l maga
a gy lölet sikoltott, valahol távol szörnyen mély tónusú dob
dübörgött, amelynek ritmusa felgyorsult, ha elbizonytalanodtak.
Megállni nem mertek, mert a rettegés patakzó folyamai a nyomukban
jártak, alattomos lehelet borzongatta lelküket, és a sötét hatalom ereje
a félelem csatornáiba terelte gondolataikat. Szaggatva mardosta
elméjüket a kegyetlen homály, és szemernyi fényt sem engedett be
 söd sötétségének bugyraiba, egyedül az el ttük felvillanó békés
képek hozhattak reményt számukra.
Már futottak. Furcsán képlékeny folyosókon, gyökerek labirin-
tusaiban küszködtek el re a felvillanó boldogság felé, és Ayilgill nem
tudta, mennyi ideig tartott az út, mert a labirintusban összezavarodott
az id érzékük is. Már visszanézni sem mertek, csak rakták egymás elé
a lábukat kábultan, amikor váratlanul fény villant felettük, és ahogy
hunyorogva belenéztek, kör alakú nyílást láttak a magasban. A gorr
még mindig vakon tapogatózott, szemei zavarosan csillogtak, de
Ayilgill a kábulatból felocsúdva magához tért, és hevesen megragadta
társa karját.
- Mi történt? - hebegett a keveréklény. - Duffi, csak homályos
foltokat lát...
- Nézz fel, ott a kijárat! Ki kell jutnunk! - sürgette a n , majd
példát mutatva neki, mászni kezdett a vastag gyökereken, amelyek a
függ leges üreg oldalán n ttek. Nem volt könny feladat feljutni a
leveg re, mindketten a körmükkel kaparták a földet, görcsösen
kapaszkodtak a sikamlós ágakba. Ayilgill egyszer vissza is csúszott -
közben lábával a gorr fejére lépett -, de aztán egymást segítve lassan
túljutottak a gyökerek labirintusán, és végül baj nélkül érkeztek meg a
nyílás peremére, a szemkápráztató világosságba,
Sötétséghez hozzászokott látószervüket a szikrázó égfény majd-
nem megvakította, ám amikor megszokták, szemük el tt romos k fal
rajzolódott ki, mögötte pedig baljósan fekete fémbordákat pillantottak
meg. Ahogy közelebb értek, Ayilgill ereiben sötét árnyként kúszott fel
a bizonyosság: a látomásaiban szerepl kút az, amely közelében
kijutottak a felszínre. És amikor meggyötört szemével körülpillantott,
nem messze ott magasodott a ferde torony a tetején ismer s boltívvel
összekötve.
Émelygés fogta el, már tudta, megint látomása lesz. Mindig így
kezd dött. Émelygés, szédülés, majd az elsötétül világ, amelyen túl
csak elméje kifürkészhetetlen tekervényeinek labirintusába merülten
létezett. Ám most másképp történt. Er s szél támadt a várudvaron,
belekapott sötét hajába, és elnyomta a szédülést. Az émelygés sz -
ben volt, de még homályosan látott, majd amikor Duffi rángatni
kezdte a karját, akkor eszmélt fel valamennyire. Olyan volt, mintha az
id lassult volna le: homályos foltokból el árnyak táncoltak
el tte, miközben a valóság zajai eltorzítva jutottak el tudatáig.
- Menekülnünk kell! - hallotta, de olyan halkan, mintha bor-
zalmasan távolról jöttek volna a hangok. Pedig Duffi már ordított,
egyenesen bele a fülébe, közben eszel sen próbálta magával húzni a
vár felé. t azonban a kút vonzotta, ráadásul eddig soha nem
tapasztalt er vel. Nem is értette, mi történik vele, úgy érezte,
félálomban van, csak a gorr ráncigálására tért magához teljesen.
Ekkor látta meg a feléjük rohanó fenevadakat. Izmai önkéntelenül
ködésbe léptek, de a négylábú, acsarkodó ragadozók már ott is
voltak. Éles fogaikat csattogtatták, sárról mocskos bundájuk
foghíjasan lógott rajtuk, szemükben kéken izzott valami földöntúli
derengés, és a morgásuk, Ayilgillt egy régi faajtó nyikorgására emlé-
keztették. Beleborzongott a hangjukba, a hátán hideg futkározott, de a
kardja már a kezében volt.
Az els bestia Duffinak ugrott. A gorr még röptében elkapta, és a
földhöz teremtette, A vadállat összecsuklott, vonított egyet, ám fel-
állni már nem maradt ideje, mert Ayilgill fegyvere a nyakát metszette
el. A következ fenevadat ugrás közben érte a halál, a n fürge kardja
pontosan a szeme közé szúrt,
Ezután három ragadozó érkezett egyszerre, vicsorgó szájukból
nyál csorgott, karmaik futás közben mélyen belevájtak a kemény
földbe. Miel tt azonban rájuk ugorhattak volna, Duffi csinált egy
szaltót, közben rövid lábával el rerúgott, így éppen az egyik fenevad
gyomrába talált, ám a másik hátulról ráharapott a b rmellényére.
Szerencsére a vastag ruházat megvédte a fogaktól, ujjai ráfonódtak a
bestia nyakára, aki már nem szabadulhatott a végzetes szorításból. A
harmadik ragadozónak már ugrani sem maradt ideje, a harcosn
kardja olyan gyorsan suhintott, hogy Duffi nem is látta a csapást.
Hátráltak a kínok között fetreng állatok közeléb l, és Ayilgillnek
maradt egy kis ideje körülnézni. A vár falai alig látszottak a rán tt
kúszóindáktól, és a szövevényes növényekr l a levelek helyett raga-
csos massza csüngött lefelé. A komor épület sok helyen megrepede-
zett a beléje hatoló gyökerekt l, ezért eléggé roskatag és kísérteties
látványt nyújtott. Törött ablakkeretet csapkodott a huzat, szélzúgás
járt a kövek között, ám a bejárati kapu nyitva állt, és épnek t nt. A kút
még mindig elemi er vel vonzotta a n t, de jókora er feszítéssel, mint
egy bilincset rázta le magáról az érzést.
- Be kell mennünk a várba! - kiáltott Duffinak, mert látta az erd
fel l közeled , többi ragadozó alakját, amelyek morogva szagolgattak
a leveg be, gyanakodva járkáltak társaik hullái mellett, majd csapatba
ver dtek, és villámló szemmel nézegettek feléjük.
Ayilgill a vállára vetette íját, s a roskatag bejárathoz hátráltak,
majd beugrottak mögé. Ezután együttes er vel próbálták a súlyos
kaput a helyére rángatni, ám az nehezen mozgott, a ragadozók viszont
gyorsan közeledtek, aztán valahogy mégis sikerült becsukniuk.
Lihegve roskadtak le a var el terében, majd Duffi kilesett a kulcs-
lyukon keresztül és meglep dve látta, hogy a fenevadak mégsem jön-
nek az ajtó közelébe, hosszúkás orrukat magasra tartva, sz kölve jár-
kálnak, majd nemsokára hang nélkül elt nnek a Bomlás Erdejében.
- Duffit a frász töri ki, ha arra gondol, kik lakhatnak ezek között
a riasztó falak között. Az a gyanúm, hogy az el bbi ragadozóktól is
félelmetesebb valakivel találkozhatunk itt. Olyan ez a romos vár
ezekkel a rátekered kúszónövényekkel, mint amikor egy holttestet
elborítanak az él sköd k - nézett körbe a gorr ijedt szemmel.
Ayilgill azonban habozás nélkül elindult befelé, és furcsa t zben
izzó szeme most mintha még fényesebben ragyogott volna. Hosszú,
boltíves folyosó húzódott el ttük, ódon kövezetét száraz levelek és
ágak borították, falait rothadó nyálka takarta, hallgatag némasága
félelmet sugárzott. A gorr megtorpant, amikor a n rálépett egy balra
nyíló meredek csigalépcs re, ám ahogy egyedül maradt, és be-
lehallgatott a sivár el tér veszedelmes csendjébe, mégis úgy döntött,
hogy elindul felfelé. Így jutottak el a következ szintre, ahol kopott
bútorokkal berendezett szobát találtak.
- Azt beszélik, hogy itt egy démon vette át a hatalmat a vár haj-
dani urától miután megölte azt - suttogott Duffi, ahogy a poros
helyiségbe léptek, - Én nem megyek tovább, inkább keresek egy la-
kályos sírhelyet az udvaron... - tette hozzá fancsali képpel.
Ayilgill most nem értékelte a tréfát. Nem is figyelt igazán a gorra,
mert az elhagyatott vár minden szeglete valahonnan ismer snek t nt
neki.
- Nézd már meg azt a pongyolát - mutatott egy nyitott ajtajú
szekrényb l kikandikáló ruhadarabra. - El tudod képzelni ezt egy
démonon? - kérdezte.
Duffi azonban még jobban elsápadt, valószín leg élénk képze-
er vel rendelkezett, mire Ayilgill odalépett a szekrényhez, és kis
keresgélés után el húzott egy b rszoknyát.
- Na és ezt? - vigyorgott a gorra, aki felháborodott arcot vágott.
- Teljesen agyalágyultnak nézed Duffit. Igaz, bájos harcos?
Pedig kitaláltam, mi történt itt! Egyértelm , hogy a démon régen
megölte a vár lakóit, legfeljebb a csontjaikon csámcsog, azt is csak
unalmában, és most nagyon örül, hogy a mi személyünkben
megérkezett a vacsorája. Más ruháját pedig nem hordja, mert nem
fázós, és egyébként is van neki megfelel démonruhája - mondta
faarccal.
 - Démonruhája!? Az meg milyen? - nevetett fojtottan a n .
- A démonruha az annyira félelmetes öltözet, hogy kizárólag a
démonok merik felvenni - hantázott a gorr, majd idegesen szaglá-
szott körbe.
- Te aztán jó nagy lyukat tudsz beszélni a hasamba! - csóválta a fejét
Ayilgill, de hamar rájött, a gorr csak a félelmét palástolja a mel-
lebeszéléseivel.
- Tudod mit, bájos harcos? Inkább menjünk vissza abba a nyavalyás
erd be, mert még az is jobb, mint ez a kísérteties vár.
Ayilgill megmerevedett, valami szöget ütött a fejébe.
- Duffi, érzed még a rejtélyes vonzást?
A gorr a leveg t szaglászta.
- Nem. Elmúlt, amikor beléptünk a várba.
- Én sem... akkor ez azt jelenti, hogy megérkeztünk. Itt megta-
láljuk a választ a kérdéseinkre.
Duffi kétkedve nézett a n szemébe.
- Hidd el, itt csak egy rettenetesen csúnya és vérszomjas démont
fogunk találni, amelyik apró darabokra szabdal mindkett nket, a
kitépett szívünket pedig koncnak odadobja a kinti ragadozó isme-
seinek!
- Ne fújd már fel ennyire ezt a kis galibát! Mondd csak, ezt a sok
félelmet a fels bb hatalmak közvetítik neked? - csipkel dött Ayilgill,
Duffi azonban sért dötten húzta fel széles orrát.
- Ez egyáltalán nem vicces. Ha nem hiszel bennük, a fels bb ha-
talmak jól kibabrálnak majd veled. Tréfálkozz csak nyugodtan velük,
hamar csúszómászóvá változtat valamelyik allíri!
- Az allírik? Én a magam útját járom, nem tör döm velük - vonta
meg a vállát Ayilgill, és elsimította a haját. Ám ekkor meglátta Duffi
megdöbbent arckifejezését, amellyel az kezét szemlélte.
- Miért nézel így? Talán kezdek démonosodni? - nézett vissza rá
huncut fénnyel a szemében.
- N... nem éppen ellenkez leg. A b röd teljesen kisimult!
Ayilgill csodálkozva pillantott a kezére. Rücskös b re, amely miatt
sokszor csúfolták gyerekkorában, most tükörsimán fénylett. Alig hitt a
szemének. Ezzel a külseje még jobban hasonlított a dellírekre, és a gorr
ismertet jegyekb l kevesebb maradt.
- Mikor történhetett ez... – hebegte.
- Csak a föld alatti utunk során, hiszen el tte még az enyémhez
volt hasonlatos - mutatta Duffi ormótlan karját, amelyen mély ár-
kok és dudorok szabdalták a vastag b rt.
 - Menjünk tovább - sóhajtott boldogan a n , s mivel a rejtélyre
nem talált magyarázatot, kilépett a folyosóra. A falakon fegyverek
sorakoztak, fáklyák csonkjai árulkodtak arról, hogy éjszaka világí-
tani szoktak velük. Aztán jobbra találtak egy nagy és díszes ajtót,
amelyen át hatalmas terembe jutottak, de néhány rozoga széken és
egy pokrócokkal fedett ágyon kívül semmi más nem volt benne.
A falon azonban észrevették egy festményt, Ayilgill közelebb lépett
hozzá, és mint egy villámcsapás, úgy érte a felismerés: a látomásai-
ban látott fehér ruhás n arca néz vele szembe. Felkiáltott meglepe-
tésében, a szíve nagyot dobbant. Felmerült benne egy simogató kéz,
egy dúdoló hangemléke, miközben a kedves arc föléje hajol. Annyira
elmerült a kép tanulmányozásában, hogy a környezet hangjai nem
is jutottak el hozzá, és csak Duffi fojtott hangú felszólítására figyelt
fel a különös zajra: halk, súrlódó neszezés hallatszott a folyosó fel l.
-A démon - suttogott a gorr halálra vált arccal. - Most fog ki-
belezni minket, de el bb a nyakunkra tekeri a nyelvünket, hogy ne
visíthassunk, amikor majd pokoli szellemi ereje késként hasít bele
védtelen elménkbe, és apró darabokra tépkedi puha testünket a kar-
maival.
- Hallgass! Ne képzel dj már annyit! - csitította Ayilgill, de a gorr
er teljesen valószer szavairól is berezelt egy kicsit. Lassan el húzta
a kardját, Duffi a félelemt l tágra nyílt szemével kereste a menekü-
lési útvonalat, ám a teremnek egyetlen ajtaja volt, és a fura motosz-
kálás arról hallatszott. A zaj leginkább csoszogásra emlékeztetett, és
a n ben még felmerült a gondolat, hogy a démon nagyon vén lehet,
ha így húzza a lábát, amikor az ajtó nyílásában megjelent egy alak.
Egyáltalán nem volt démon kinézete, s t nagyon is valóságosnak
nt, kopottas ruhájában, csapzott hajával, és vánszorgó mozgásával
leginkább szánalmasnak t nt, mintsem félelmetesnek,
- Egy öreg dellír - hökkent meg Duffi.
Az alak azonnal észrevette látogatóit, ráncos arcán azonban nem
tükröz dött a meglepetésnek a legkisebb szikrája sem.
- Nagyon-nagyon régen fogadtam már vendégeket - csoszogott
közelebb görnyedt háttal, a botjára támaszkodva, majd fáradt sze-
mét lesütve motyogott tovább. - Az áruló allíri teremtményei elke-
rülik a váramat, és dellíreket sem láttam már hosszú-hosszú ideje.
Még görnyedt háttal is magas volt, és a n megállapította magában,
hogy valamikor er teljes testalkatú lehetett. B köpenyét fázósan húzta
össze magán, ám amikor végre felnézett látogatóira, a tekintetében
csak üresség honolt.
 Ez itt Duffi, én pedig Ayilgill vagyok... - kezdte bizonytalanul
miközben nem tudta levenni tekintetét vendéglátójuk torz ar-
cáról ami olyannak t nt, mint egy összeaszott gyümölcs. Meg a
hangja is elcsuklott, ahogy a kiégett szemekbe nézett, a vár öreg
lakója azonban a név hallatára összerezzent, és elszürkült tekinteté-
ben valami mégis megcsillant.
- Mi a neved? Jól hallottam, Ayilgill? - kérdezte.
- Igen... talán ismer s neked? - borzongott meg a n egy pilla-
natra, miközben lesújtó sejtések ülték meg a szívét, és már el re félt
attól, amit hallani fog.
Az öreg megtántorodott, alig hallhatóan ismételte a nevet, és le
kellett ülnie, különben elesett volna. Ültében a válla meg-megrán-
dult, mintha régen elfeledett árnyak kínoznák.
Duffi tétován nézett társára, de a tekintetéb l még mindig nem
ntél az ijedtség, tovább fülelt az ajtó irányába, majd megkérdezte:
- Lakik még valaki ebben a várban?
A vén dellír némán megrázta a fejét, er t vett magán, és fürkész-
ve szemlélte Ayilgill arcát.
- Ki adta neked ezt a nevet?
A n remegve vette le a medálját a nyakából, és odatartotta a ma-
cába roskadtan ül dellír horgas orra elé, addig Duffi a nyakát nyúj-
togatta, hogy is lásson valamit az ékszerb l.
- El is vehetted valakit l. - Nézett szúrós szemmel az öreg.
- Kisgyermekkoromban találtak rám az erd ben, és ez már ak-
kor is a nyakamban volt - válaszolt hidegen Ayilgill.
- Hát élsz... - mondta szinte örömmel a vár ura, majd kíván-
csian fürkészte a n t. Most még görnyedtebbnek t nt, a szemei hi-
tetlenkedésr l árulkodtak, aztán bocsánatkér en emelte fel a kezét. -
Foglaljatok helyet, mert hosszú történetet kell elmesélnem!
Ayilgill még mindig remegett az izgatottságtól, rátört a bizonyos-
ság, hogy most végre megtudhat valamit a származásáról. Leültek
a poros asztalhoz, ezalatt a szék, amire a gorr telepedett, akkorát
reccsent, hogy mindannyian azt hitték, menten összerogyik, de az-
tán valami csoda folytán mégis egyben maradt. Közben az öreg
reszket kezével végigsimított ráncoktól barázdált homlokán.
- Halld meg hát a történetemet, amely a lehet legszorosabban
összefonódik a te sorsoddal - kezdte halkan. - Amikor erre a helyre
érkeztem, egy elhagyott lakótorony düledezett a mostani vár he-
lyén. - Nézett körül az elhanyagolt helyiségben, - Felépíttettem ezt
a várat, és elhihetitek, akkor még másképpen nézett ki, mint most.
 Hirtelen elnémult, mintha az emlékképei között kutatna, er l-
ködve felállt, az ablakhoz vánszorgott, és kipillantott az udvarra.
- Egyedül az a szörny kút állt ott, ugyanilyen baljóslatúan. Ám
akkor még nem gondoltam ezzel, er m teljében, semmit l sem fél-
tem, azt hittem, enyém az egész világ, senki és semmi nem állíthat
meg.
- Azt beszélik, egy legy zhetetlen harcos lakott itt egykor - koty-
tyantott közbe Duffi.
Az öreg visszafordult az ablaktól, szemében fény villant.
- Jól mondod, tényleg legy zhetetlennek hittek. - Amint az égre
emelte tekintetét, mintha görnyedt háta is kiegyenesedett volna egy
pillanatra. - Nagy hatalmú, óriási szörnyeket küldtem a túlvilágra,
Solloth teremtményei rettegték a nevemet. Hányszor hallottam
könyörögve, nyöszörögve emlegetni azt, hogy Worrgar... de én nem
kegyelmeztem. Az éjszaka vadjai sz kölve bújtak odújukba, ha el-
üvöltöttem: Worrgar, ez volt a nevem, a csatakiáltásom és a hír-
nevem hordozója is egyben, de ma már egyáltalán nem vagyok
büszke rá.
Duffi csak most könnyebbült meg.
- Tehát nem igaz, hogy egy fránya démon legy zte, és a helyére
telepedett? - kérdezte,
Erre az öreg furcsán felnevetett.
- Csak részben… csak részben igaz - válaszolt különös hangsúly-
lyal a hangjában.
Ayilgill némán hallgatta a vén dellír szavait, eközben szíve gyors
dobogása cseppet sem csillapodott, nyugtalanul várta a válaszokat,
mégsem akarta siettetni vendéglátójukat, mert az öreg hangja elb -
völte. Rájött, emlékezete mélyén eltemetve végig ott lakozott, és
most olyan ismer sen csengett, mintha a patak csobogása vagy a szél
zúgása lenne kedvenc fái között. Már tudta, valamikor régen, órákig
figyelt erre a hangra, de akárhogy is próbálta felidézni a hozzá
tartozó alakot, az a homályban maradt.
Worrgar szemei felcsillantak, ahogy a múltjáról beszélt, számtalan
ránctól szabdalt arca kisimult, szinte ragyogott, s hallgatói nem
tudták kivonni magukat szavainak b vköréb l.
- Egy id után én is elhittem, hogy legy zhetetlen vagyok, leeresz-
kedtem Solloth birodalmába, amikor már az erd ben nem maradt
ellenfelem, mert balga módon azt hittem, megküzdhetek a leghatal-
masabb gonosszal. Esztelenségemért irtózatos árat kellett fizetnem.
Ma már nem is értem, mi vihetett rá erre a vakmer rültségre,
de teljesen megváltoztatta a viselkedésemet, elvette az eszemet egy
ismeretlen vonzer , és amikor a forrására ráakadtam, már nem engedett
el, így szálltam szembe egy allírivel.
-A vonzer forrása… ugye, az a kút? - kérdezte halkan Ayilgill.
- Honnan tudjátok? - vonta fel a szemöldökét Worrgar.
- Éreztük mi is. Egy föld alatti járatba kerültünk, és a kút közelében
jöttünk ki bel le,
Az öreg dellír fel akart állni, de aztán csak egy nyögésekkel kísért,
botra támaszkodás lett bel le.
- Aki onnan visszatér, örökre megváltozik - motyogta, majd megint
elcsoszogott az ablakhoz, átható szemmel szemlélte az udvaron álló,
baljós kutat, aztán hirtelen visszafordult.
-Te dellír voltál, miel tt leszálltál a föld alá? - fordult Duffihoz.
A gorr csak hebegni tudott a meglepetést l:
- N… nem, mindig is gorr voltam.
- És te, Ayilgill? Ismertelek gyerekként, dellír létedre jobban ha-
sonlítottál a keverékekre!
- Amikor kijutottunk a föld alól, akkor simultak el a b röm kérges
barázdái.
Worrgar kétkedve nézte a n karját.
- Akkor még van remény. Talán segítséget kaptak az igaz er k - tette
a szívére a kezét, de aztán az arcán fájdalmas mosoly jelent meg. - És
ha csak az áruló allíri újabb trükkje?
Ayilgill és Duffi értetlenül nézték az öreg vívódását, aztán a n
megelégelte kirekesztettségüket.
- Worrgar, mondd hát el, honnan ismered a nevemet és a medá-
lomat!
A vár urának a szeme elfátyolosodott.
- Igen... igen. Amikor a kút váratlanul kiszáradt, éreztem az egyre
er söd vonzást. Csak nekem nyílt meg… mint egy szerelmes öle...
és én nem tudtam ellenállni, leszálltam a mélyére. Solloth hívásá-
ra. Bár ne tettem volna... nem részletezem, milyen borzalmakkal
kerültem szembe, de azok a kínok mind elhalványultak, amikor az
áruló allíri erejével szembekerültem. Kés n jöttem csak rá, hogy
hatalmával nem dacolhatok, és Solloth nem maradt adósom, mert
a merészségemért megbüntetett, szörny átkot bocsájtva rám. Még
ma is itt érzem a fejemben iszonyú suttogását, t zként éget szava-
inak súlyát:
„ Ezentúl bármit teszel, az engem fog szolgálni, minden jó cselekede-
ted a visszájára fordul majd."
 - Ezt mondta, aztán csak nevetett. Borzalmas kacajának hang-
jai késként hatoltak a csontjaimig, még az agyamban is éreztem,
fájdalma tízezer t szúrásának kínjával ért fel. Vakon és eszel sen
rohantam, de csak azért jutottam ki a birodalmából, mert ezt
kívánta. Elvetemült gonoszságában látni akarta szenvedéseimet, és
átka beteljesülését. Sokkal jobb lett volna, ha akkor meghalok, és
neked is jobb lett volna, ha meg sem születsz, Ayilgill...
A harcosn most nagyon gyengének érezte magát. Már megértette,
volt az, aki a vár urán kívül a legjobban megszenvedte Solloth átkát,
mert ebbe született bele...
- Igen, jól sejted... én vagyok az apád - nyújtotta az öreg a kezét
Ayilgill felé, aki visszah költ. Megfordult vele a világ, egész testében
reszketett, ahogy megkérdezte:
- És a festményen látható n ?
A vén dellír szeme újra elfátyolosodott, szomorúan hajtotta le a
fejét, miközben válaszolt,
- a... megboldogult édesanyád.
- H ha, micsoda keser ség! Úgy érzem magam, mintha a tiszta
hóra rácseppen vért látnék! - kiáltott fel a gorr, csak Ayilgill nem
bírt kinyögni egy szót sem, a torkát sírás fojtogatta.
Worrgar azonban folytatta. Látszott rajta a megkönnyebbülés,
ahogy kiszakadt bel le az igazság, mint az áradó patak vize, olyan
gyorsan folytak bel le a szavak.
- Amikor visszatértem Solloth birodalmából, örültem a meg-
menekülésemnek, harcos lelkem azonban végleg összetört. Nem
gondoltam az átokkal, csak a boldogságot kerestem, és akkor talál-
koztam Eilliennel. Nevetése a hegyi patak csobogását, haja az esti szél
simogatását idézte, szemének fénye a drágakövek csillogásával
vetekedett, mintha egyenesen Tindill szállt volna a földre, olyan va-
rázsos volt.
Worrgar hatalmasat sóhajtott.
- Azóta hányszor átkoztam azt a pillanatot, amikor megpillantottam
t. Talán még ma is élne, ha nem találkozik velem, de a sors így
akarta, egymásba szerettünk, és nemsokára megszülettél te. Eilliennek
volt egy medálja. Azt mondta, magától Tindillt l kapta, ezt senki sem
hitte el, de tény, hogy az ékszernek… amit most is viselsz… nincs
párja Aonán. El akartam felejteni a pusztítást, félretettem a kardomat,
életet szerettem volna adni, boldoggá tenni az egyetlen lényt, akit
imádtam, ám az átok beteljesült, minden cselekedetem a visszájára
fordult. Már nem tudom, hányszor temettettem
be a kutat, ám éjjelente egy földöntúli hatalom megnyitja, és újra víz
csillog benne. Felújíttattam a várat, messze f idr l hozattam hozzá
híres mesterembereket, de a torony mindig ferde maradt. Sokszor
rakattam újra a köveit, mégis hiába, mert mindennek ellenére sem jött
rendbe, és amikor a világra jöttél, félresikerült otthonunkhoz
hasonlatos lettek Eillien szépségének nem akadt párja.,, közel, s távol
a dellírek vidékein... meg én sem voltam akkoriban ilyen visz-
szataszító, de te, a gyermekünk más lettél... csúf arccal, rücskös b rrel
aránytalan végtagokkal születtél meg. Worrgar fáradtan nézett Ayilgill
izzó szemébe.
- Eleinte reménykedtünk, hogy majd kinövöd és megváltozol,
elhalmoztunk a szeretetünkkel, ám nemsokára más bajok is felme-
rültek. A kút vize ekkor vált zavarossá, ugyanakkor a te lelkedet
rémálmok kínozták, mire a rossz nyelvek azt terjesztették, hogy meg
szállt a gonosz. Fokozatosan visszahúzódtunk a várunkba, meg
szakítottunk minden kapcsolatot a külvilággal, addig fény és
nagyvonalú életvitelünkb l remetelét lett.
Ayilgill az emlékeiben kutatott.
- Nem jut eszembe szinte semmi a kisgyermekkoromból- T
illatok, homályos alakok, a hangod, az anyám arca, aztán csak a
rémes szörnyek sokasága az álmaimban, amelyeket valóságosnak
hittem.
- Igen, a rémálmaid után csak nehezen tudtunk megnyugtatni
mindig, és amikor megtanultál járni, még rosszabb lett. Állandóan
valami komiszságon törted a fejedet. Kis állatokat kínoztál, kibír-
hatatlan lettél, még a szolgáinkat is bántottad tettekkel és szavakkal
egyaránt, egyedül anyád ölében nyugodtál meg, és csak utólag jöttünk
rá, hogy nem tudsz különbséget tenni jó és rossz között. Ám akkor már
kés volt, s bekövetkezett a tragédia. Az álmaidban, mintha valaki épp
az ellenkez jét mondta volna annak, amire mi tanítottunk.
Megsokasodtak a baljós események is. El ször a nevel d lelte
halálát a vár meredek lépcs jén, t z ütött ki az épületben, majd több
szolgánk is elt nt rejtélyes körülmények között. Láttuk, amikor a kút
közelében vagy, senkire sem hallgatsz, és akkor történnek a
legkülönösebb események. Úgy határoztam, elhagyjuk a várat, hátha
egy új környezetben megsz nnek a bajok, és jóra fordul minden.
Reménykedve tervezgettünk, készül dtünk, csakhogy az indulás
el estéjén soha nem látott vihar támadt...
Duffi elkerekedett szemmel figyelt, mint egy gyermek, aki mesét
hallgat, még a nyál is kicsordult kiálló fogai közül, ám Ayilgill be-
csukta a szemét, és görcsösen szorította a széke karfáját. Mellettük a
vár ura a könnyeivel küszködött:
- A viharra mindenki felriadt, téged nem találtunk az ágyadban, és
édesanyád valami borzasztó megérzésnek engedelmeskedve kirohant
az udvarra a kúthoz... - Itt Worrgar hangja elcsuklott, a kezébe temette
az arcát.
Ayilgill újra szédülni kezdett. Lelki szemeivel látta is a csapkodó
es t, a lehengerl forgatagot, a repül ágakat és a recseg fákat a
mindent elsöpr szélben, úgy érezte, mintha nagyon távolról hallaná
apja hangját.
- Én közben a várban kerestelek, de Eillien megláthatott téged,
amint a kútra mászol. Lerohant. A szél üvöltött, semmit sem lehetett
hallani, látni is csak ködösen. Valószín leg vissza akart hozni a várba,
ám te szokásod szerint ellenkezhettél, és a veszekedés hevében anyád
beleesett a kútba. Téged az odaérkez szolgák elrángattak a közelb l,
és én már csak a zavaros víz bugyborékolását láthattam, meg egy
darabot a ruhájából, ami felakadva lengett a kút vasbordáján... az
imádott Eillien nem volt többé, teste végleg lemerült a sötét mélységbe.
Solloth elvette t lünk.
Worrgar újra elhallgatott, Ayilgill mellkasa vadul zihált. Tehát a
látomását a b ntudat szülte? maga lehetett a szörny ség okozója?
a hibás az anyja haláláért? Eddig az összes víziója beteljesedett,
mégpedig ugyanúgy, ahogy megjelent a képzeletében. Ez a látomás
azonban múltbeli esemény, és épp az ellenkez je a Worrgar által
elmesélteknek. Becsukta szemét. Újra látta a fehér ruhás n alakot a
kútnál, azonban messze volt t le, és amikor jött a vad forgatag, nem
tudott közelebb jutni hozzá... pedig segíteni akart, nagyon er sen
érezte ezt, és amikor kinyitotta a szemét, még mindig a kút
magányosan leng láncát látta, ahogy a vad szél csapkodja.
- Azon az éjszakán, olyan füst szállt fel abból a szörny kútból, ami
a viharfellegek sötétjén is túltett - sóhajtott a vár ura. - Fortyogó iszap
tört ki bel le, a közelében iszonyú forróság támadt, majd egészen
reggelig hátborzongató hangokat hallottunk, mintha valaki mulatott
volna a bánatunkon. A hajnalpír megnyugvást hozott, a vihar
elcsendesedett, de lelkem háborgása nem csitult. Nem tudom szavakba
önteni, ami akkor kavargott bennem. Úgy éreztem, minden ellenem
fordult, üvölteni akartam, kiszaladni a világból, és tébolyult
dühömben téged okoltalak a történtekért. Másnapra a szívemben
végleg összetört valami, mintha k vé vált volna, nem éreztem már
semmit. Megparancsoltam, hogy vigyenek cl téged,
minél messzebb az erd mélyére, és hagyjanak magadra. A szolgáim el is
vittek, de már nem tértek vissza. Mindenki elmenekült mell lem, ám
pár nap elteltével magamhoz tértem, rádöbbentem iszonyú tettemre, az
eseményeket azonban nem lehetett a visszájára fordítani. Sokáig
kerestelek, hosszasan bolyongtam az erd ben... hiába.
Ayilgill némán nézte a magába roskadt alakot, aki az apja volt. Az
igazság kegyetlennek bizonyult: tényleg Solloth bélyegét viseli a
lelkében.
- Vajon az én sorsom is az lesz, mint apámé? - vívódott.
Worrgar könyörg tekintettel nézett rá.
- Kislányom! Az én életemet tönkretette a harc, és a tiédet is meg
pecsételte az átok, de te nem tehetsz semmir l, egyedül az én büsz-
keségem, áldatlan g gösségem indította el az események visszafor-
díthatatlan láncolatát, amelynek vége csak fájdalom és szomorúság lett.
- Még nincs vége... apám - suttogta Ayilgill,
Az öreg dellír arca elfelh södött.
- Nehogy abba a hibába ess, mint én! El sem tudom mondani,
mennyire örülök annak, hogy élsz! Már látom, ha akkor itt maradsz,
Solloth elveszejtett volna, csak hogy engem kínozzon! Abban a pil-
lanatban, a gonosz sugallatára azt kívántam, bárcsak meghalnál, és
ez a tettem is... szerencsére... az ellenkez jére fordult. Így eltávo-
lodhattál a Fékezhetetlen allíritól, és a befolyása nélkül feln ttél...
Worrgar arcán könnyek csorogtak.
- Bocsáss meg nekem, Ayillgill - bocsáss meg! - mondta alig
hallhatóan, a leánya pedig megfogta öreg kezét.
- Nincs mit megbocsájtanom, apám, elszállt régen a harag bel lem.
Az erd ben, ahol kiraktak a szolgáid, befogadott egy dellír törzs, és
egyikük anyám helyett anyám volt. Inkább te bocsásd meg nekem, amit
elkövettem...
Közben a behemót gorr tapintatosan köhintett, majd vékony
hangján megszólalt:
- Ne hibáztassátok magatokat! A hatalmas ég alatt porszemek
vagyunk csupán, pilleként szállunk ide-oda, még a fels bb hatalmak
ellenében sem lehetünk mások, egyedül csak kiszolgáltatottak.
- Nocsak, milyen magasröpt gondolatok egy gorrtól! - éledt fel
Worrgar, mire a lehangolt Ayilgíllnek is megjött a hangja:
- Ezt Solloth tanítja nektek, keverék? - kérdezte bosszúsan, de nem
várt válaszra, egyb l folytatta. - Én hiszek a dellírek szellemében,
bízok abban, hogy ellent tudunk állni a gonosz er knek, ha a
kezünkbe vesszük a saját sorsunkat. Kishit ség és gyávaság azt gondolni,
hogy teljesen ki vagyunk szolgáltatva valami fels bb er nek!
- Mintha egykori magamat hallanám - rázta a fejét Worrgar. - Ayilgill, nem
látod, mivé lettem? Halld meg hát a történet végét, és tanulj a példámból!
Nem tudom, meddig bolyonghattam az erd ben, téged keresve, csak azt
éreztem, hogy az er m egyre fogy. Akármerre indultam el, mindig
visszakerültem a váramhoz, mintha láthatatlan kötelékek f znének ide.
Közben azt vettem észre, hogy rövid id alatt a testem elsatnyul, a hátam
meggörnyed, és már alig bírom mozgatni a tagjaimat. Amikor újra
visszavánszorogtam erre az elátkozott helyre, és belenéztem a tükörbe, csak
egy öregembert láttam. Hajdani, daliás alakom eltorzult, testemet betegségek
gyötörték, b röm összeaszódott, jártányi er m is alig maradt, mert rövid id
alatt megvénültem. A kút végleg kiszáradt, teljesen egyedül maradtam,
erd im bomlásnak indultak, birtokaimat ellepték az elfajzott és
rosszindulatú keverékek.
Worrgar felsóhajtott, fáradt szemét beszéd közben becsukta.
- Hosszú id telt el, mialatt rengeteg gonoszságot és szörny séget láttam
ezen a környéken. Solloth kegyetlenül megbüntetett: végig kell néznem
erd im végromlását, ezeknek a végtelenül aljas gorroknak a pusztítását, de úgy,
hogy er m híján semmit sem tehetek ellene. És tudjátok mi a legrosszabb az
egészben? Hogy a legértelmesebb, legpokolibb teremtmények azóta nem
bántanak. Leveg nek néz mindegyik jük, még szóra sem méltatnak. Persze jó
ideje már ki sem tudom tenni a lábamat a várból, csak vegetálok, nyomorultul
és tehetetlenül e romos falak között.
Ayilgillhez és Duffihoz most közelebb húzódott a vár ura, halkan
suttogott nekik, mintha attól félne, hogy valaki meghallja a szavait:
- Ez a kút vonzza a harcos dellíreket. Jó ég, hányat láttam már
belemerülni sötét világába, majd torzán megváltozva, tébolyultan visszatérni
iszonyatából. Az a kút egy átjáró a Fékezhetetlen allíri birodalmába, és aki
oda leszáll, azt förtelmes mágiájával Solloth átalakítja, végérvényesen és
visszavonhatatlanul. Higgyétek el, láttam olyanokat, akik agyatlan
ragadozóként tértek vissza lentr l, vagy testetlen démonként voltak
kénytelenek nyomorult életüket tengetni, az áruló mesterkedéseinek
köszönhet en.
Worrgar görcsösen szorította botját az asztal alatt.
- Vajon az átok még mindig munkálkodik? Ezért tértél vissza ide,
leányom?
 - Még nem tudhatom, apám. Célom egy részét elértem, mert
megtaláltalak, így a származásom titkát megtudtam, de az igazságot
Eillien haláláról még mindig nem ismerem. Van egy régóta visszatér
látomásom, amelyben szerepel az a borzalmas vihar. Mindig megje-
lenik benne az a képsor, hogy segíteni akarok anyámnak, de amikor a
kúthoz megy, nem jutok el oda, és az rült forgatag eltakarja el lem,
azt sem látom, mi történik vele,
- Ne feszegessük a múltat, Ayilgill! Eillien meghalt, és te túl kicsi
voltál még akkor, nem emlékezhetsz rá.
- Érzem, valami sötét mesterkedés lappang e tragédia mögött, és
nekem le kell szállnom Solloth birodalmába, hogy megfejthessem a
titkát.
Worrgar arca erre még fehérebb lett,
- Ne hívd ki magad ellen a sorsot! Nézz a jöv be, és hagyd el ezt
az elátkozott helyet, amíg megteheted! Nézz rám! Én már elmenni
sem tudok innen, Solloth hatalma azt sem engedi meg nekem.
- Apám, nem tarthatsz vissza! Érzem, a föld alatt megtalálom a
választ. Arra kell továbbmennem. Mi sem bizonyítja jobban, mint
az, hogy a testem gorr jegyeinek egy része a föld alatt t nt el.
- Óva intelek, hogy bed lj a Fékezhetetlen trükkjeinek...
- Csak én szabadíthatlak meg az átoktól, aminek eredményekép-
pen minden jó cselekedeted a visszájára fordul. Gondolj vissza: azt
akartad, hogy haljak meg, én azonban életben maradtam, el akartál
távolítani innen, mégis visszatértem. Az allíri csak a jó cselekedete-
idet átkozta meg.
- Ez igaz, de Solloth mindenkit átváltoztat, aki leszáll hozzá! Hát
nem érted? A Hang rá fog ébreszteni igazi valódra! Undorító csú-
szómászó, gusztustalan szörny vagy lelki roncs lesz bel led. Én tu-
dom a legjobban... leányom, ne menj oda, a vesztedbe rohansz!
Ám Ayilgill arcán látszottak az eltökéltség barázdái, torz vonásai
megkeményedtek, nem lehetett eltéríteni a szándékáról, akárhogy is
könyörgött neki az apja, Worrgar végül nyögve d lt le a pokrócokkal
fedett, roskatag ágyra, és úgy érezte, az átok teljesen legy zte. Sokat
szenvedett szívét, halottnak h i t t leánya felbukkanása is próbára tette,
de a gondolat, hogy újra elvesztheti, még mélységesebben mart bele.
Az ablakon besz égfény szikrái megfestették a szoba kopott
padlóját, színes foltok táncoltak bolondosan rajta, a vár urát azon-
ban ez a vidám fényjáték sem tudta jobb kedvre deríteni. Ahogy fá-
radt szemével Ayilgill akaratos arcára nézett, a hajdani kisgyermek
durcás grimaszait vélte felfedezni, és eszébe jutottak a rossz nyelvek
káromlásai is, amelyek intették ket a gonosz hatalmak által meg-
szállott leány sötét lelkét l.
Solloth árnyéka ránk vetült, és mar sohasem szabadulhatunk t le,
gondolta kétségbeesetten, és reményvesztetten csukta be a szemét.
Ayilgill elszántan közeledett a kúthoz, de még mindig az apja öreg
szemét látta maga el tt, ahogy búcsút int er tlen kezével, lemondóan
és végtelenül szomorúan. A várudvaron irtózatos er vel kezdte húzni
a sötét vonzer , a lelkében is kavargó óceán dúlt, és a titokzatos
hatalom még mindig megnyugvást ígért, ha követi hullámait. Minden
bizonytalansága elpárolgott, amikor az éjfekete köveket végre
megérinthette. A velejéig áthatotta valami furcsa bizsergés, amely az
ujjain szaladt végig, és a háta közepén oszlott el. Úgy érezte, mintha
egész életében erre az érzésre várt volna. Látta, hogy Duffi is
megremeg, amikor a kúthoz ér.
- Nem kell velem jönnöd, felmentelek a szolgálatom alól - mondta
neki.
- Ugyan, az én sorsom már nem lehet rosszabb, bájos harcos!
- Már hogyne lehetne. Például a hátralev életedet b zölg ko-
csonyás masszaként is eltöltheted, vagy a túlvilág határán tévelyg
kísértetek egyikeként is elboldogulhatsz, ha követed a végzetemet.
- Nem félek! Amikor a várudvarra léptünk, háromszor botlottam
meg egymás urán, ami hosszú életet jelent. Különben is, te vagy az
els , aki megt r maga mellett. A többi dellír kegyetlenül üldözött,
keveréktársaim állandóan kiröhögték fennkölt gondolataimat, gyá-
vának neveztek, mert nem élveztem a durvaságaikat ezért egész éle-
temben egyedül teng dtem. Nem félek, mert még ha át is változtat a
Fékezhetetlen hatalma, legalább végre gonosz leszek, és beleolvad-
hatok társaim sötét lelkivilágába.
Ayilgill most látta csak, hogy a sorsuk mennyire hasonlít egy-
másra. Mindketten fajuk kitaszítottjai voltak, de a gorrt épp azért
nem fogadták be a társai, mert hiányzott bel le az, amit pedig dellír
testvérei benne véltek látni. Duffit a gonoszság hiánya bélyegezte
meg, t azonban a csúfsága miatt azonosították másokkal. Igaza van
a gorrnak? boldogabb lehet, ha lejjebb süllyed, és hasonlatos lesz a
társaihoz? Különcként egyedül, vagy testvérek között átlagosnak
lenni jobb? Nem tudta. Fiatal életében eddig csak az egyik oldalt
tapasztalta. Lehet, hogy ami hajtja az elismerés felé, az zsákutcába
visz? Ha eléri a célját, és híres harcossá válik, akkor boldogabb lesz?
 Apám nagynev harcos volt, mégsem büszke már rá, merengett Duffival
kellett találkoznom, hogy ráébredjek: a gonoszság egyáltalán nem
fajfügg .
Tudta, a gorrnak értékes tulajdonságai vannak, és a törzsükben volt
olyan dellír, akit kevésbé becsül a mellette álló keveréklénynél.
Szelíden szólt társához:
- Duffi, benned valami olyasmi van, ami egyikünkben sincs meg,
nem szeretném, ha elveszítenéd. Ne h sködj, még visszafordulhatsz!
- Ha akarnám, se tudnám megtenni. A Fékezhetetlen allíri hatalma
engem is ugyanolyan er vel vonz, mint téged. Ha mégis visszafordulnék,
egész életemben bánnám, a fejem felett lebegne a lehet ség és a kérdés:
mi várt volna ott?
Ayilgill nagyon lassan ejtette ki a szavakat:
- Úgy sejtem, nem sok jóra számíthatunk, és ha velem tartasz, lehet,
akkor is bánni fogod a döntésedet egész életedben.
A gorr a n felé nyújtotta hatalmas mancsát.
- Veled tartok, bájos harcos. Az utunk egybeforrt... - mondta
komolyan, majd kacsintva tette hozzá: - Persze a fels bb hatalmaknak
köszönhet en.
A n belecsapott a kinyújtott kézbe, és felnevetett. Mély tónusú
hangját a kút mélye ijeszt en visszhangozta.
- Nincs visszaút. Duffi! - komorult el az arca, megszorította me-
dálját, és lenézett a mélybe. A sötét kövekb l halványzöld derengés
áradt, de a kút alja nem látszott. Ayilgill elszántan megmarkolta az
egyik hideg fémbordát, és átlendült a káván. Most látta csak, hogy
a szabálytalan kövekbe vájatokat véstek, amelyekbe beleillesztheti a
csizmáját, és ahogy lejjebb lépdelt, a kezei kapaszkodókat találtak.
Így könnyen leereszkedhetünk, gondolta, és nem is habozott.
Duffi követte, majd mászni kezdtek a rothadó, barnás moszatokkal
borított kövek mélyedéseibe kapaszkodva, amikor Ayilgillnek eszébe
ötlött valami.
- Hoztál magaddal fegyvert?
- Nem, Duffi nem szereti az er szakot - válaszolt a gorr, mintha
ez a legtermészetesebb dolog lenne.
Ayilgillal megfordult a világ.
- Ha veszélyes helyzetbe kerülünk, nem hiszem, hogy téged is
meg tudlak védeni ám.
- Ne aggódj Duffi miatt, bájos harcos! Ismerek egypár önvédelmi
trükköt. Amikor gyerekkoromban néhány társam le akart fogni, hogy
kipróbálják, meg lehel e nyújtani a fülcimpámat úgy, hogy
elérjen az orrom hegyéig, akkor olyan fülsért hangon kezdtem el
énekelni,..
- Elég! Meggy ztél, most már nyugodt vagyok, de beszéd helyett
inkább a lábad alá figyelj, mert ha rám csel, az allírik szent nevére
mondom, le fogom dugni a torkodon a kardomat - mondta bosszúsan
Ayilgill, s közben ezt gondolta. Csak koloncnak van a nyakamon ez a
bolond keverék!
A kút falai természetes sziklafalban folytatódtak, de az ereszkedést
segít vájatok még mindig lefelé vezettek, és Ayilgillt a járat egy
függ leges barlangfolyosóra emlékeztette. Már jó ideje haladtak le-
felé, amikor a falakból dereng halvány világosság feler södött, és a
fényjáték kirajzolta a kút alját. Ayilgill ruganyosan ugrott le az utolsó
vájatról, talpa alatt kemény sziklát érzett. Az otromba gorr is leugrott,
de olyan szerencsétlenül, hogy egyik hatalmas tappancsával a n
lábára lépett.
- Te allíriszomorító szörnyeteg, nem tudsz vigyázni? - fakadt ki, és
a gorr széles mellkasát kezdte püfölni fájdalmában.
- Ne haragudj, bájos harcos! Nagyon fáj az a pici, aranyosan édes
lábad? Ami olyan, mint egy kis virágkezdemény bimbózása a...
- Ne kezdj el most béna hasonlatokat gyártani, anélkül is elég
zaklatott vagyok! Már látom, neked a látásod is olyan csökevényes,
mint a hallásod - sziszegett még mindig a kíntól Ayilgill, de a haso-
gató fájdalom hamar elmúlt, és körülnézve fényes nyílást pillantottak
meg. Ahogy elámulva átmentek rajta, a szájuk is tátva maradt a
csodálkozástól, sok mindenre számítottak, csak erre nem.
- Ez inkább kijárat, mint bejárat - suttogott Duffi, mert óriási
sziklaüreg belsejébe jutottak át. Ayilgill visszapillantott, és akkor látta,
hogy a monumentális barlangban vastag sziklaoszlopok nyúlnak a
mennyezet felé, és k ezek egyikéb l bukkantak el .
Ám az igazi meglepetést inkább a barlang száján túl burjánzó erd
fáinak látványa okozta. Békés ösvény kanyargott az ismeretlenbe, és a
csodás világ küszöbén percekig álltak néma döbbenettel az ajkukon.
Egy magaslatról néztek le, és az út tovább vezetett egy tarka vi-
rágba borult, sudár fákkal teli völgybe, mellette csillámló viz patak
csordogált szelíden, a levelek között színes indák tekerg ztek, a türkiz
égen göndör bárányfelh k úsztak. A két vándor mohón lélegezte be
az üde erdei leveg finom illatát, megváltásnak érezte a Bomlás
Erdejének sötétje és a kút szürkesége után a bámulatos környezetet.
 - Illúzió - motyogta Duffi, miközben hitetlenkedve tapogatták a fák
törzsét, a virágok leveleit, hogy meggy djenek hamisságukról, de
hiába, az erd teljesen valóságosnak t nt. Ayilgillt vad szabadságvágy
kerítette hatalmába, és cseppet sem csodálkozott a gorr szavain, akit
megint elkapott a szokásos, magasztos hangulata.
- Szárnyalni szeretnék a magas égen, a leveg ég bársonyos hul-
lámain sodródni a széllel, olyan gondtalanul, mint ahogy a mérgez
állatok tekintenek ellenfeleik szemébe, olyan zavartalanul, mint ahogy
a ragadozók harapása után simul el áldozatuk szuszogása...
Ayilgillnek most nem volt szíve leállítani a gorr szóáradatát, éppen
Duffi gondolatait hallva ébredt fel benne a felismerés: milyen
meglep en tökéletes csend uralja a káprázatos tájat. Sehol egy ma-
dárhang, bogárciripelés, szárnysuhogás vagy avarzörgés, a burjánzó
növényvilágot leszámítva, mintha kihalt tájon járnának,
Fáradtan heveredtek le egy kehely formájú, levelekkel borított fa
alá, a mohazöld aljnövényzet közé. Ayilgill az égen kúszó fellegeket
nézte, míg Duffi vastag ujjaival rajzolgatott valamit a porhanyós
földbe.
- Mit csinálsz? - kérdezte a n .
A gorr hirtelen elseperte a rajzát.
- A... semmit, csak firkálok.
- Mondd hát el, nem harapok!
Duffi a fejét vakarva bólogatott.
- Jól van, na! Azon gondolkodom már mióta, hogyan lehetne le-
rajzolni, amir l beszélek. Olyan sok gondolat van az agyamban, ame-
lyek nem maradnak meg benne, csak elszállnak a széllel.
- Lerajzolni? A dellír mesterek fába vagy köbe vésik a képeiket.
- Azt már én is próbáltam, de most nem erre gondoltam. Magukat a
szavakat, a beszédet kellene rögzíteni, hogy ne feledhessük el egy
hangulatunkat, vagy akár egy történetet is...
- Ja, te az írásra gondolsz.
- Írás - ízlelgette a szót a keveréklény. - A gorrok nem ismerik.
Mi az?
Ayilgill önkéntelenül is elnevette magát, aztán megmutatta a me-
dálját.
- Ez az írás. Itt a nevem van leírva.
A gorr szeme nagyra tágult.
- Gyönyör ! És te tudsz... írás?
- Hogyne. A törzsemnél voltak néhányan, akik tudtak, így én is
megtanultam.
 - Bájos harcos, engem is megtanítasz? - lelkesült fel Duffi.
- Hát, nem ez a legmegfelel bb pillanat - mondta a n majd látva
a keverék elszontyolodott tekintetét, hozzátette: - De megígérem,
ha visszajutunk a felszínre, megtanítalak rá.
A gorr felugrott örömében, majd behemót testével újra leült, és
könyörg szemmel nézett a n re.
- Az én nevemet is... mutasd írással!
Ayilgill gyorsan a porba írta: Duffi.
- Ez is gyönyör ! - nézte a gorr elmélázva. - Most már tudom,
mit szeretnék, de mindennél jobban ám! Azt a sok szót, ami a fe-
jemben van, azt szeretném,.. írni!
Ayilgillbe újra belehasított a bizonyosság, hogy Duffi lelkének
nincs sok köze a keverékekhez. Vagy talán a gorrok is elérhetik a ter-
mészettel összefonódott dellírek életformáját, és a pusztítás helyen a
békére fognak törekedni? Az eddig általa ismert gorrokra visszagon-
dolva ez még a nagyon távoli jöv ben következhet csak be, ha egy-
általán lehetséges. Egyel re olyan mély szakadék és ellentét tátong a
két faj között, hogy erre nem látott semmi reményt.
- Te, Duffi! Ismerted a szüleidet?
- Aha... mindketten jókora gorrok voltak. Felöltözve nem is tud-
tam ket megkülönböztetni egymástól, még a pofonjaikat is egyfor-
mán letaglózóaknak éreztem.
- Nekem az öreg dellírek azt mondták, hogy Solloth dellíreket
alakított át sötét varázslataival, így születtek meg az els gorrok.
- Nálunk ez a kérdés nem igazán merült fel, a társaimat legin-
kább ilyen kérdések foglalkoztatták, mint: „Mit együnk?" vagy „Kit
verjünk meg?"
Ayilgill elmélázva mondta:
- De ha mégis igaz lenne... talán dellír seid szelleme tért vissza
benned. Nem csúfoltak dellírnek gyerekkorodban?
- Gyakran! Csak még elé raktak néhány jelz t is
- Például?
- Mocsok, nyeszlett, büdös, k agyú, mamlasz
Váratlanul éles üvöltést hozott a feltámadó szél, az iszonyú hang-
ra mindketten felugrottak, így nem tudták folytatni a két faj közötti
eszmecserét.
- Mmm... mi volt ez? - dadogta Duffi,
- Ki tudja... ám nem t nt túl békésnek. Talán mégsem olyan
kihalt ez az erd , mint amilyennek els pillantásra látszott - vélte
Ayilgill, és elindult az ösvényen lefelé.
 -H... hova mégy? - kérdezte a gorr még mindig remegve.
- Ayilgill szeret elébe menni az eseményeknek, nem várja meg,
amíg azok találják meg t. Értve? - nézett vissza csíp re tett kézzel a
, mire komótosan Duffi is nekirugaszkodott az útnak.
Újabb üvöltést nem hallottak, és az el emlékét is hamar elho-
mályosította az erd szépségének káprázata. A halkan csobogó patak
színes köveken ugráló tajtékjainak játéka kísérte útjukat, néha a levelek
szertelen tánca is belesuttogott a zavartalan csendbe, állandó neszezéssel
töltve be az ösvényen haladók hallójáratait. A fák között nem moccant
semmi, egyedül a halkan libeg indák vittek egy kis színt a
mozdulatlanságba lomha lengésükkel, amikor Duffi a szeme sarkából
mégis meglátott valamit. Kicsiny rezdülés volt csak, de a gorr félelemt l
felfokozott érzékszervei azonnal jeleztek.
Megtorpant. Mereven nézte a nagy és hosszúkás levelet, nemhiába,
mert az most újra megmozdult. A tövénél valami motoszkálásra figyelt
fel. Duffi óvatosan közeledett, és csakhamar szembenézhetett a kis
állattal, ami a zajokat okozta.
Ayilgill el ször észre sem vette a gorr késlekedését, fürgén lépdelt a
patakparton, ám amikor elmaradtak társa tappancsainak dobbanásai,
visszanézett. Látta, hogy Duffi a patakot kísér növények között térdel az
egyik mancsát el retartva, és fura arckifejezéssel gügyög.
- Meg vagyok áldva ezzel a bolondos keverékkel — sóhajtott a n ,
s már éppen azon volt, hogy odakiáltson társának valami sürget
mondatot, amikor az váratlanul visszarántotta a kezét, és felordí-
tott.
Ayilgill kardja pillanatokon belül a kezében termett, miközben futva
indult vissza. Odaérve azonban nevethetnékje támadt. A földb l alig
kilátszó, sz rös kis lény nézett szembe az ijedt gorral, aki legalább
hússzor magasabb lehetett nála,
- Majdnem megharapott! Ha nem húzom vissza a mancsomat,
simán megcsonkított volna! - panaszolta behemót társa, miközben
vaskos ujjával vádlón mutatott az apró b nösre. A kis lény tényleg
nem látszott veszélyesnek, gombszemével s n pislogott a fényre,
mégsem bújt vissza az aljnövényzet védelmébe,
Ezt Ayilgill furának is találta, de amikor le akarta teremteni a gorrt
meggondolatlanságáért, a közeli fatörzs gyökerei között megjelent egy
ugyanolyan lény,
- Látod, milyen aranyosan csücsörít azzal a fura kis szájával? -
kérdezte Duffi komoly tekintettel
Ayilgill az égre emelte tekintetét.
 - Elfelejtetted, te félesz , hogy melyen a föld alatt vagyunk, rá
adásul Sollothnak, Aona leggonoszabb lényének a birodalmában?
Nem most kellene kis állatokat szelídítened...
A gorr arcán sért dött grimasz jelent meg, ám miel tt válaszol-
hatott volna, újabb neszezés hallatszott, most a felettük elterül lom-
bok közül. A harcosn nek rossz el érzete támadt, hátralépett, ki a fák
árnyékából és abban a pillanatban a lombsátor megelevenedett.
Tengernyi egyforma lény vetette magát Duffira a magasból, még az
eddig velük szemez sz rmókok is felugrottak rá, kis termetüket
meghazudtolva.
A támadók serege elborította a gorr b rmellényét. A kis állatok
karmaikkal kapaszkodtak áldozatukba, és hegyes fogaikkal marcan-
golni kezdték, egyel re csak a ruháját. Duffi azonban vadul csap-
kodott vastag karjával aztán bukfencet vetett, mire a sz rmókok
többsége leesett róla, és amikor Ayilgill odaért hozzá, lerugdosta a
maradék támadókat.
- Fuss, te szerencsétlen! - kiáltott rá a n , és mivel nem látott más
lehet séget az apró lények lerázására, maga is a nyakába szedte lábát,
és elinalt.
Gyorsan futottak az enyhe lejt n, és Ayilgill sem tudta miért,
hangosan nevetni kezdett. Nem is hagyta abba, amíg le nem értek a
völgybe, ahol két patak összefolyt, és a kiszélesedett vízfolyás egy
kisebb vízesésben bukott alá.
Lihegve néztek visszafelé, de a sz rmókokat nem látták. Duffi tar-
kóján és karján azonban kis fogak véres nyomai sorakoztak. A gorr a
vízesésnél lemosta sebeit, abban a pillanatban azonban megint vé-
gigvisszhangzott a völgyön a korábban hallott üvöltés. Panaszos ir-
tózata beleivódott elméjükbe, úgy hangzott, mintha valakit kínoz-
nának. Amíg el nem hallgatott, mozdulatlanul álltak a víz mellett,
csak aztán eszméltek fel óvatosan körülnézegetve. Bár tudták, az
üvöltés gazdája messze van, mégis félve nézegették a susogó fákat,
majd Ayilgill dühös arccal fordult a gorrhoz.
- Mostantól kezdve szorosan mellettem fogsz menni, és szólsz, ha
valami furcsát látsz!
A n szemei villámokat szórtak, Duffi arcán mégis mosoly terült
szét.
- Boldog a szívem, mert szavaid csak azt jelenthetik, hogy féltesz
engem, bájos harcos!
Ayilgill eddig sem volt nyugodt, ám most végleg elöntötte agyát a
vér. Fújt egy nagyot, csak aztán válaszolt:
 - A félreértések elkerülése végett mondom, hogy a szavaim pon-
tosan ezt jelentették: még egyszer nem akarok vészhelyzetbe kerülni
a te agyalágyult oktalanságod miatt, és még hozzáteszem: ha nem
engedelmeskedsz, rendesen megszurkállak a kardom hegyével!
A keverék arcáról hamar lehervadt a mosoly,
- Ha Duffi jót akar, abból mindig baj lesz - motyogta magában,
szomorú szemmel
Lassan baktattak tovább az úton, már állandóan érezték a homá-
lyos vonzást, ezért mindig tudták, merre kell menniük, Ekkor az
erd megdöbbent hirtelenséggel megváltozott. A tarka burjánzás
hideg szürkeségbe fakult, a fák alakja is átalakult, fenségesen égbe tör
törzsük meggörbült, leveleik nyálkás kocsonyává változtak, ágaik
szúrós töviseket növesztettek, és a boldog színpompa helyét
nemsokára vérvörös izzás verte át. Az el bb még jámboran világító
égfény eltompultan villogott egy darabig, majd koromfekete sötétség
telepedett rájuk, olyan gyorsan, mint amikor a gyertya lángját elfújják,
a szelíden simogató illatos szell helyett pedig fagyos fuvallat érkezett.
Az éjfekete tompultságba csak a tüskés növények vöröses parázslása
vitt színt, és amikor a róluk csöpög undorító váladék a talajra esett,
sisterg füst szállt fel a nyomában.
- Mégiscsak káprázat volt - hebegte Duffi ijedten.
- Vagy ez a mostani a káprázat - sz rte a fogai között a szavakat a
, aztán er ltetetten felnevetett. - Vagy mindkett .
Alig láttak valamit, de az eddig követett ösvény halványan kiraj-
zolódott el ttük most is. Hallgatagon kerülgették a veszélyes növé-
nyeket, mialatt a különös fák közül semmiféle nesz vagy zaj nem
sz dött ki, még él lények sem mutatkoztak egészen addig, amíg egy
piciny tóhoz nem értek, amelyet tisztás vett körbe.
Ott azonban várták ket, akik ebb l nem is csináltak titkot. T z
fénye lobogott, megvilágította a tisztást, és a sötét viz tóban a parton
nyüzsg alakok halovány foltjai tükröz dtek.
A buzogányokkal és rövid kardokkal felfegyverzett keveréklények
csoportja harci kiáltást hallatott, amikor Ayilgill és Duffi el ntek a
fák közül.
- Fussunk? - kérdezte a gorr.
- Inkább keress valami nagyobb dorongot, és maradj mögöttem -

válaszolt a n olyan sötét arckifejezéssel, hogy Duffi szíve megállt egy

pillanatra.
Ellenfeleik körülbelül tízen lehettek a t z körül az áthatolhatatlan
sötétség azonban ki tudja hány keveréklényt rejlett még. Mire
Duffi felocsúdhatott volna, az ellenfeleik közül már el is d lt egyikük.
Ayilgill újabb nyílvessz t helyezett az idegre, és máris csak nyolcan
hadonásztak feléjük. A legnagyobb termet keverék ezt látva rohamra
indult, és társai követték. Duffi vadul keresgélt a tekerg ágak között,
míg végre talált egy megfelel t.
Letörte, miközben rengeteg fáklyafényt pillantott meg a s ben, de
akkor már Ayilgill is látta. Akármerre néztek, fáklyák lángjai táncoltak
a sötétben, és kitartó állhatatossággal közeledtek.
A n el húzta a kardját, körülnézett,
- Gyerünk oda, ahhoz a hatalmas fához a tóparton! Ott legalább a
hátunk védve lesz!
Mire elfoglalták a helyüket, ellenfeleik el rsei már ott is teremtek.
Óriási bunkó lendült Ayilgill felé, a n azonban fürgén mozgott, miel tt
az si fegyver eltalálta volna, nyugodtan kitért, hosszú kardja
villámgyors ívet írt le, majd támadója szívében állt meg. De a n már
fordult is, kicselezett egy másik keveréklényt, aki majdnem orra esett a
lendülett l, a harmadik el tt letérdelt, ezzel elkerült egy buzogány-
suhintást, és onnan szúrt felfelé. Már két ellenfelük feküdt a földön
mozdulatlanul, de a homályos alakok csak özönlöttek mindenfel l.
Eközben Duffi hátát a fának vetette, és megrökönyödve nézte a
rohamozókat. Arra eszmélt, hogy a feje mellett hajszálnyira egy ha-
talmas dárda fúródik bele a fa kérgébe. Oldalt vet dött, még idejében,
mert egy támadó épp akkor csapra volna agyon fémtüskés
buzogányával, helyette azonban fegyvere a fába csapódott, ahol szi-
lánkokra zúzódott. Duffinak az volt a szerencséje, hogy a mozgása
gyorsabbnak bizonyult, mint a legtöbb keveréklényé, ám vet dései és
bukfencei közben elvesztette a dorongját, amit nemrégen tört le a fáról.
Ahogy tekintetével fegyvere után kutatott, egy t le jóval magasabb
gorr állt elé, aki ordított egy fültép t, majd kalapácsszer harci
eszközét magasra emelte. Vad arckifejezése azonban hirtelen
csodálkozásba fordult, térdre rogyott Duffi el tt, és a fegyverét még
mindig el retartva, bambán pislogni kezdett. Eközben a hátából kiálló
dárdát piszkálta a másik mancsával.
- Köszönöm, pajtás - mondta az álmodozó gorr, kivette fajtársa
kezéb l a tüskés kalapácsot, és oldalt lépett az eld test elöl.
Ayilgill most nagy ívben suhintott, miközben fegyvere egy rémült
keverék arcot és egy rücskös kart vágott ketté egyszerre, amikor valaki
oldalba taszította egy pajzzsal,
Nem szabad a földre kerülnöm! - villant át a tudatán, hiszen tudta,
ezzel hamarjában meg is áshatná a sírját, ezért a fejét behúzva
bukfencet vetett, és a lendülett l talpra érkezett. A kardja újabb áldozatot
keresett, ami nem volt nehéz az rült kavargásban, két zölden világító
szem közé szúrt, majd olyan gyorsan lépegetett jobbra-balra, hogy
három keveréklény is egymásnak ugrott összezavarodva. Ezalatt már
egy köpcös csúfság fejének lerúgásával volt elfoglalva, most azonban
vaskos láb nyúlt ki valahonnan, és Ayilgillt elgáncsolta. A n felnézve
csak egy sötét alakot látott, akinek a kopasz fején csattant egy
vaskalapács, és amikor támadója eld lt, a helyén Duffi vigyorgó arcát
látta.
Ideje sem maradt megköszönni, mert amikor felugrott, máris dolga
akadt: egy újabb ordító ocsmányságnak kellett leválasztania a fejét a
testét l.
Támadóik körvonalai most azonban homályosakká váltak, furcsa
fények, kék és fehér villódzás sz dött át rajtuk, majd amikor egyikük elé
állt, a harcosn csodálkozva tapasztalta, hogy kardja el tt rugalmasan
benyomódik a test, mintha s folyadékon vágott volna keresztül. A
suhintást, ami rendes körülmények között szétszabdalt volna egy gorr
mellkasi, ellenfele fel sem vette, kocsonyás alakja ezután újra szilárdnak
nt. Ayilgill mélyen belé szúrt, ám kardja lelassult, és a test ruganyosan
visszalökte. Újabb próbálkozásra már nem maradt ideje, a keveréklény
buzogánya lecsapott, elhajolt, miközben bosszúsan észlelte, hogy
ellenfele fegyvere nagyon is kemény, mert kevéssel elkerülve a lábát,
súlyosan a földnek csapódott.
Odanézett, ahol az el bb még Duffi állt. Éppen látta, amint társa
nagyot lendített kalapácsával egy hasonlóan homályos lény felé, de
zsákmányolt fegyvere szinte akadálytalanul hatolt át a furcsa testen, így
Duffi a lendülett l majdnem nekiesett a rugalmas masszának, ami
elfolyva váltott alakot. Hogy elkerülje az összeütközést, visszafogta a
lendületét, megvetette a lábát, ám a kalapács kiesett a kezéb l, és
elt nt a masszában.
- A kórság egye le a hájadat! - szitkozódott Duffi, mire cuppogó hang
hallatszott, majd az újra alakot ölt test semmire sem hasonlító, puffadt,
nyálas szörnyeteggé változott. Karmos végtagok nyúltak ki bel le -
de nem kett , öt vagy hat is lehetet, - a feje helyén pedig tép fogakkal
kirakott nyílás tárult fel, de nem Duffi felé fordult, hanem az egyik
buzogányos keveréklényre mászott rá. Ayilgill elfordította a fejét, hogy
ne lássa, miként szabdalják és tépik szét a szerencsétlent a különös lény
karmokkal felszerelt végtagjai.
Nem is lett volna ideje a bámészkodásra, mert újabb két keverék
ugrott felé, akiknek most egy kardcsapásra sem volt alkalmuk, mert
mint a kivágott fák úgy d ltek el átvágott torokkal. Látta, hogy Duffi
kezében egy kard van, de nem nagyon tudja, hogyan kellene
használni, ezért a harcosn úgy döntött, gyorsan a segítségére siet,
miel tt az megvágná magát az éles fegyverrel.
Mindeközben elborzadva látta, amint a kocsonyás lény, mint egy
kabát nyílik meg a közepén, és elnyeli az egyik keverék harcost. Ret-
tent en hátborzongató ordítás hangzott fel, majd csontok törtek, az
undorító massza cuppogott néhányat, majd új áldozat után „nézett".
Ayilgill levágott egy Duffira támadó gorrt, ám ezután furcsa szé-
dülés fogta el, kissé kábultan állt egy másik ellenfél elé, de annak
körvonalai összefolytak a szemei el tt. Még kivédte a felé suhintó
kard csapását, de amikor fegyvere újra összeakaszkodott támadójá-
val, a keverék ábrázata hirtelen kisimult, és Worrgar arca került a he-
lyébe. Ett l visszah költ, az „apja" azonban vad tekintettel felé szúrt.
Felkiáltott a belenyilalló fájdalomtól, de a kard csak súrolta, és a
meglepetés nagyobbnak bizonyult, mint a seb, mégis sötét árny ülte
meg a lelkét a káprázatról. Ezután fagyos szívvel szúrt ellenfele
gyomrába, az arcára nem is nézett eközben. Megállt egy hosszú
pillanatra, és Duffi került a látóterébe. A gorr most egy pajzsot fo-
gott meg, de nem védekezett, hanem támadott vele, vadul csépelte
ellenfele fejét. Váratlanul megmozdult a talaj a lába alatt, legalábbis
Ayilgill úgy érezte. Megint kezdtek összefolyni a szemei el tt az ala-
kok, és azt is megfigyelte, hogy Duffi mintha támolyogna.
Er s szél érkezett a sötét tópartra, a fojtó leveg ben árnyak rán-
coltak, s Ayilgill elhomályosuló érzékszerveivel még a fák ágaiban is
keveréklényeket vélt felfedezni, de a támadóik már nem nyüzsögtek
annyian, és furcsamód az eddig elhullottak holttestei sem hevertek a
földön. Megmaradt ellenfeleik meglepetésszer en szétfolytak,
mindannyian kocsonyás masszává alakultak át, majd kéken villódzó
árnyaik színe vörösre váltott. Ayilgill Duffi mellett állt, és úgy
érezte, az egész világ szétfolyik el tte, azt hitte, eljött a vég. Mintegy
kívülállóként figyelte a cseppfolyós árnyak vonaglását, amelyekb l
vörösen dereng szellemalakok szakadtak ki. Egyre több és több lett
bel lük. Vadul cikáztak körülöttük, közelr l látta halálfej arcukat
elúszni a leveg ben, nézte üres tekintetükben a nyomasztó
mélységet, amikor megragadták a kezét, és húzni kezdték.
Hiába próbált a kardjával vagdalkozni, fegyvere átsiklott a szel-
lemtesteken, akik viszont láthatatlan er vel rángatták. Már az a
gondolata támadt, hogy szétszakítják a testét, amikor a közeli fák
képe is szétesett, mint ahogy a tükörsima vízen tükröz kép za-
varodik össze, ha kavicsot dobnak bele. Még a talaj is kicsúszott alóla,
és már lebegett. Elborzadva tapasztalta az eddig valóságosnak hitt
környezet teljes szétcsúszását. A legfélelmetesebb azonban az volt az
egészben, hogy az elt táj helyére semmi sem került. Már szó szerint
a semmiben úszott, a külvilágot nem érzékelte, amikor újra meghallotta
azt az üvöltést, aminek borzalmas hangja végigkísérte ket föld alatti
útjukon. Ayilgill lebeg teste s felh be merült, majd amikor a
homályos gomolygás oszlani kezdett, tökéletes sötétség váltotta fel a
szürkeségét. Megint a fülébe hasított a fájdalmasan üvölt hang, és most
meglátta a forrását is.
Mint az ürességben, ugyanúgy lebegett a közelében egy alak, kezei
és lábai szétterpesztve, mintha láthatatlan láncok szaggatnák.
Ez az alak üvöltött.
Ayilgill arra gondolt, hogy a sötétség nem is fejezi ki azt a közeget,
amiben lebegtek, mert arra a végtelen feketeségen túli, áthatolhatatlan
ség illene inkább. A szenved lényt is csak azért látta meg benne,
mert testét halványkék fényaura övezte. Gyötr dve vonaglott, mintha
ismeretlen er kínozná, pedig a semmi ölelte körük
- Üdvözöllek a Ködfalon túl! - hullott most egy egész elméjét
betölt , rémít en mély Hangot.
A gerincén fagyos hideg kúszott fel, és bilincsbe verte még a gon-
dolatait is. A Hangot a fülével nem hallotta, csak az agyában suttogott,
mégis olyan er vel szólt, aminek ellenében leomlottak tudatának
véd falai, és érezte, semmit sem tehet ellene, teljességgel ki van neki
szolgáltatva.
- Hol vagyok - rebegte, de a furcsán s homályban már a saját
hangját sem hallotta. A körülötte lebeg áthatolhatatlanság elnyelte a
szavait. Üvöltött is, de azt sem hallotta már, egyedül a suttogás, az
töltötte be elméjét, és semmi mást nem engedett oda.
-A birodalmamban és a hatalmamban vagy, ostoba dellír. Itt én
uralkodom - szólt a Hang.
A semmin uralkodsz?- merült fel Ayilgillben, de ugyanekkor ezernyi
szúrással felér fájdalom borította el közvetlenül az elméjét. Amikor a
kín megsz nt, akkor l á t t a , hogy az ismeretlen alaknak is ordításra
nyílik a szája, de csak a némaság köde lebegett körülöttük. A Hang
tovább suttogott:
- Érzed, hogy uralkodok? Most éppen a gondolataidon uralkodok!
Jobban jársz, ha nem ellenkezel. A ködfal az én alkotásom, itt nincs
hatalma a többi allírinek,
Miért vagyok itt?
 - Azért, hogy ráébredj a végzetedre! A keveréklényeim benépesí-
tik majd egész Aonát. Most megláthatod, mi fog történni az összes
dellírrel! Ha a lelketekben eluralkodik a gonosz, kívülr l is azzá vál-
tok majd!
Borzalmas kacaj hasított az elméjébe, majd a Hang szinte köpte
a szavakat;
- Csúszómászó kis pondrók vagytok! Mégis mit gondoltál, kivel
állsz szemben? Én halhatatlan szellemi lény vagyok, átkos test nél-
kül. Elpusztíthatatlan akaratom az igája alá hajt mindenkit, te sem
lehetsz kivétel… nem gy zhettek felettem, mert bennetek lakozom!
- nevetett tébolyultan Solloth hangja.
Ayilgill látóterében közelr l látszott most a velük együtt lebeg
ismeretlen. Egy dellír férfi volt, ráadásul a legszebb, akit a harcosn
egész életében látott. A férfi kínoktól eltorzult ábrázata néha kisimult,
és a n mégis látta a szabályos arc markáns vonalait, de a szeme volt az,
ami igazán béklyóba verte a tekintetét.
A tökéletes arc azonban rángatózni kezdett, mintha belülr l foj-
togatná valami, a kifogástalan test helyenként felpúposodott, a b re
alatt furcsa mozgások indultak meg, aztán egyszerre a lába karmos
ragadozó végtaggá alakult, majd hamarosan visszaformálódott újra
dellírré.
Most a karja nyúlt meg rendellenesen, tüskés kinövésekkel teli,
idomtalansággá vált, majd a változások felgyorsultak, azokat már nem
lehetett szemmel követni.
Hol egy szoros ragadozó valamelyik testrésze bukkant el , hol egy
karmokkal felfegyverzett mancs t nt fel. Egymást váltották a t he-
gyes fogak, a csavaros szarvak, a hatalmas agyarak, a szarukávák és
cs rök, miközben a dellír hangtalanul üvöltött. Az itt is, ott is fel-
bukkanó testrészek rült hullámzása jóformán szétszakította a férfi
testét. Hegyes fülek, tompa orr, majd csontos kéz, pikkelyes b r, ízelt
láb és tüskés farok... utána csáprágók, tarajok, b rlebernyegek és
csökevényes karok jelentek meg... aztán a dellír férfi elájult, bár
fajának elnevezése már sehogy sem illett rá, mert a változások állan-
dósultak, és Ayilgill sem ismert rá.
Teste megnyúlt, hordószer vé alakult, végtagjairól elt ntek a har-
cokban edzett izmok, sokkal inasabb és szívósabb felépítés vé vált,
már a karját és a lábát sem lehetett megkülönböztetni, mert teljesen
egyformák voltak. A hátpáncélján tüskék sorakoztak, gonosz tekintet
arca pedig valami ijedt grimaszt kapott, amit l már nyomorult élete
végéig nem szabadulhatott.
 Reménytelen elkeseredés vett er t Ayilgillen, elfordította a fejét,
szeméb l könnyek peregtek, amikor megvet en megszólalt a suttogó
Hang:
- Látod? A tetszet s küls mit takar? Gyáva, csúszómászó pond-
rót. Itt mindenki azzá válik, ami az elméjében rejt zik. Készülj te is a
végs próbára, halandó! Bele kell nézned a Félelem Forrásába, és te
is azzá leszel, aki a lelked legmélyén lakozik…
Ayilgillnek még a gondolatait sem maradt ideje összerendezgetni,
annyira sokkolta az el tte lejátszódó jelenet, és lassan eszmélt a körü-
lötte megváltozó környezet jelzéseire. Pedig az áthatolhatatlan üressé-
get csakhamar felváltotta a sötét tó képe, ahol legutóbbi harcát vívta.
A parton ugyanott állt a kivételesen vastag törzs fa, a víz ugyan-
olyan sötéten hullámzott mellette, csak nem volt már ugyanaz. Az
allíri hatalma megdöbbentette, ehhez még hasonlót sohasem ta-
pasztalt eddig. Mintha az elméjébe másztak volna bele, megrágták és
kifacsarták agytekervényeit.
Engedelmeskednie kell az elsöpr hatalomnak. Már tudta, merre
kell mennie. Visszavánszorgott a két patak találkozásáig, bár meg-
gyötört lábai nehezen vitték tovább, görcsösen szorongatta medálját,
er t merített tántoríthatatlan lelkéb l, és szemében újra megjelent az
izzó fény. Szívében azonban kétely lángja gyúlt,
Káprázat vagy valóság volt a dellir átváltozása? És vajon igazat mon-
dott Solloth? - töprengett menet közben. Hová lett Duffi? - jutott
hirtelen eszébe, a válaszokat azonban még mindig nem ismerte.
Csapzott haját hátrasimította, úgy nézett bele a vízbe. Az egyik
patak tiszta vizet hozott, míg a másik rothadó iszappal volt teli, de
tudta, neki a zavarosat kell követnie, Azt is tudta, ha mégis a másik
utat követné, ezer t szúrása hatolna elméjébe, és a földön fetren-
gene a fájdalomtól, de nem ezért követte az allíri utasításait, hanem
mert nem félt a próbától. Magában jobban hitt, mint Solloth min-
denhatóságában. már megjárta a poklok kínját.
Meredek emelked n kellett felmásznia a patak mellett, ijeszt en
görcsös fák borultak fölé, és az ég sötétje sem ígért sok jót. Mégis
ment el re, gyökerekben kapaszkodott, sokszor a puszta földet ka-
parta, és mire a hegytet re ért, az éles kövek felsebezték az ujjait.
Ott meglátta a baljóslatú barlangot. Vonagló szájként tátongott a
nyílása, szikláit ugyanolyan éjfekete kövek alkották, mint visszatér
látomásának kútját.
Óvatosan lépett a sziklaodú el tt elterül k teraszra, ahol az isza-
pos patak csak vékony csíkban csordogált. Jól tudta, megérkezett.
A szíve már hangosan vert, majdnem kiszakadt, olyan er sen dobo-
gott, ám lelkiereje legy zte bizonytalanságát. A barlang belsejében a
sziklafalból csordogált el a sötét víz, majd a sziklatalajba mélyült
üregben gy lt össze, ahol kis tavat alkotott.
Ayilgill lassan közeledett a forráshoz, és el ször feneketlen lyuknak
hitte a vizet, mert semmi fény nem tükröz dött vissza a felszínér l.
Letérdelve hajolt fölé, a medálját vadul szorította.
A tóban egyedül a feketeség létezett. Ayilgill olyannyira elmerült
bátortalanságában, hogy szédülés környékezte. Nemsokára azonban
halvány képek villantak fel, a barlang falai elt ntek, nem érezte a
talajt sem maga alatt, majd egy hatalmas szoba jelent meg körülötte.
Id kellett, amíg rájött, hogy nem a szoba nagy, hanem kicsi. Újra
gyerek volt.
Kintr l szél sikoltott, a takarója szellemként táncolt, az ablakot
fed vásznat es verte, és a falon árnyak mozogtak. Hajladozó szel-
lemkezeik újra és újra kinyúltak érte, nem menekülhetett. Hiába bújt
el, az árnyak megnyúltak és megtalálták. Közöttük éles fénypászmák
hasították ketté a sötétséget, de már nem bírta tovább, kiugrott a
fekv hely alól, és csak rohant, rohant a folyosón egészen édesanyja
szobájáig. Ott azonban a huzat csapkodta az ajtót, az ágyat pedig
üresen találta. A falhoz lapult, félve nézett ki a folyosó ablak-nyílásán,
ami még mindig nem volt annyira rémiszt látvány, mint a szobája
falának rült rémforgataga. Odakint szél hajlította a fákat, gallyak
repültek, de az árnyakat nem látta.
Újra lecsukta jótékony szemhéját, görcsösen kapaszkodott a k l
vésett ablakpárkányba, de amikor egy hatalmas dörrenésre mégis
kinyitotta a szemét, kint is szellemet látott. A sötét udvaron a még
sötétebb kúthoz fehér ruhás alak közeledett. Megborzongott, mert
nem ismerte fel az alakot, de miután furcsa módon az jutott eszébe,
hogy mennyire fázhat abban a vékony hálóruhában, még jobban
kirázta a hideg. A jeges rémület azonban csak akkor szorította össze
a szívét, amikor ráébredt: az anyja az.
jelentette a menedéket, mert a szörnyek elt ntek, ha hozzásimult,
ám most egy világ választotta el t le, Újra éreznie kell a melegét! Az
árnyakat feledve rohant le a lépcs kön, ki az udvarra, ahol a szél
majdnem fellökte, a jeges es áztatta kis testét. A vihartól ful-
dokolva, a hidegt l félájultan, a vadul bömböl tombolás közepette,
óriási akarater vel eljutott a kúthoz, de az anyja fehér ruháját sehol
sem látta. rült ötlett l hajtva kapaszkodott fel a kávára, és kétség-
beesve nézett bele a kútba.
 Sötét víz hullámzott a kinti forgatag örvényl ritmusára, semmi
mist nem látott benne, csak az egyik fémborda díszén lengett fen-
nakadva egy fehér ruha leszakadt darabja, majd az is a vízbe hullt.
Érezte a mélybe hívó er t, a szeretett lény urán akart menni, vele
lenni, bárhova is került, végleg megszabadulni az árnyaktól, amikor
er s kezek ragadták meg. Vadul kapálózott, anyja nevét ordította, de
elhúzták onnan, és a vihar a kút látványával együtt lassan elho-
mályosult.
Ayilgill lelke mélye feltárult, a legrejtettebb emlékek is el törtek,
semmi sem állíthatta meg ket, mint a láncát eltép vadállat, úgy
szabadultak ki sorra az elméjében rzött képek. Már tudta, nem kell
félnie t lük, akadálytalanul szárnyaltak, gátat áttör áradatként sza-
badon nyargaltak az t újra körülvev üresség ködében.
Vadul kergették egymást a képek, látta a nevel anyját, az apját, a
kedvenc állatait, rémálmai démonjait, de már meg tudta különböztetni
a valóságot az ábrándtól. Vakítóan váratlan fény lobbant fel,
lángtengere elolvasztotta a feneketlen feketeséget, és újra az idilli
erd ben találta magát.
Kábultan tápászkodott fel, most vette észre, hogy a kezével még
mindig a kristálymedált szorítja. Idegesen nézett végig magán, kap-
kodva tapogatta végtagjait, ám minden ugyanolyannak t nt, mint
azel tt. Nem értette. Solloth nem változtatta meg?
Lassan csitult dobogó szívének lüktetése, körülötte béke honolt.
A tarka virágok szelíden lengtek a buja fák között, a lágyan fújó égi
szélben kényelmesen úsztak a felh k, csörgedez csobogás hozott
tiszta vizet a patakban, üde illat szállt az égfényben. Még az agya is
ki t i szt ul t , és már értett mindent.
Amikor az anyja engedett a kút erejének, ezzel elfogadta a gonosz
hívását. Eilliennek a lánya iránt érzeti szereteténél Solloth hatalma
er sebbnek bizonyult. Leszállt a mélybe, de a b ne túl nagy volt,
legfeljebb szellemként térhetett vissza onnan. Ayilgillt elhagyták.
Gyermekkorában vesztette el a szeretett lényt, és az érzés fennmaradt
az id ben, nem tudott szabadulni t le, mintha megakadt szálka lenne a
torkában. Egyedül a tehetetlenség kínja maradt benne, az hívta el újra
és újra a látomását, amelynek képei nem a valóságot, hanem az érzéseit
tükrözték. Csak most tört utat az igazság, amikor el törtek
legmélyebb emlékei, és ezt nyakatekert módon - a Fékezhetetlen
allíri elsöpr hatalmának köszönheti.
Gondolatait vékony hangú kiáltozás szakította meg.
- Báj os har cos! Bájos harcos!
 Nem hitt a szemének. Duffi ugrált rövid lábán felé, majd ahogy
mellé ért, vastag karjával úgy megszorította, hogy még a csontjai is
ropogtak,
- Megmenekültünk!
- Hogy kerülsz te ide?
- Úgy t nik, nem kellettem Sollothnak. Amikor elt ntél, a sem-
mibe vesztek az ellenfeleink is, én pedig itt találtam magam.
- Persze, hogy nem kellettél neki, mert rajtad már nincs mit el-
rontani - gonoszkodott kacagva Ayilgill.
- Tudtam én már akkor, amikor a fejemet bevertem egy faágba,
mert az mindig szerencsét hoz! - kiabált a gorr eszel sen, aztán eltolta
magától és álmodozó szemei annyira kidülledtek, hogy Ayilgill azt
hitte, menten kiesnek.
- Duffi lelke boldogan szárnyal! - nevetett a bolondos keverék-
lény. - Az ég összes madarának a szépségével sem ér fel ez a csoda, a
tenger minden halának csillogása eltörpül mellette, az égfény szik-
rázásának ékessége sem versenyezhet…
- Mivel? Mir l beszélsz? - nevetett Ayilgill is, - Nyögd már ki!
- Hát az arcod tündöklése! - harsogta a gorr.
A n még mindig értetlenül nézett.
- Beszélj már világosabban, te félesz , mert különben kettéhasí-
talak!
Ám Duffi most az egyszer hallgatott. Finoman megfogta Ayilgíll a
ruhájánál fogva, a közeli patakhoz terelte, és csak ennyit mondott:
- Nézd meg magad!
Ayilgill félve nézett bele a patak egy csendes szakaszának sima
víztükrébe. Egy dellír nézett rá vissza. A csúf barázdák, a torz voná-
sok kisimultak, az arca megszépült!
Elakadt az szava is, csak hosszú id múlva tudott újra felnézni.
A gorr türelmesen megvárta, hogy magához térjen meglep déséb l
csak aztán kérdezte:
- Hogy-hogy nem lett bel led keverék?
- Mindenkinek szembe kell néznie egyszer magával. Solloth ha-
talma abban áll, hogy a felszínre tudja hozni a bennünk lakozó rosz-
szat. Velem a gonosz szándéka a visszájára fordult. Rájöttem, hogy
aki nem hiszi el Solloth hazugságait, az önmaga marad. - Ayilgill az
eget kémlelte. - Az apámmal nem így történt. De látod? Világunk
alkonya még nem jött el, mert a legromlottabb istenség tettei is
szolgálhatják Aona fejl dését.
Duffi megvakarta busa fejét.
 - Akik gorrnak születtek, mint én, azokat Sollothnak nincs szán-
dékában átváltoztatni?
- Nem, Duffi, nem akarhatja, mert attól fél, hogy felbukkan ben-
netek a jóság...
Az ég kékje váratlanul beszürkült, a tarka növények erdeje kifakult,
mindent valami füstszer gomolygás borított el, elt ntek a fák, a virágok, a
felh k és az illatok, végül feketébe hajolt az összes káprázatcsoda, csak egy
halvány fénysugár maradt bel lük, amely a barlang nyílásához vezetett.
Nemsokára ott álltak, újra a kút fenekén.
Ayilgill szemében megint a régi fény égett, és reményekkel teli tekintetét a
magasba emelte. Nagyon távoli, kis nyílás látszott csak fönt, de fényt
sugárzott, és k boldogan kapaszkodtak felé.

A legenda szerint az sid kben akadt egy nemes lelk dellir h s, aki
olyan tiszta volt, hogy még Solloth sem fert zhette meg. Egy varázslatos
kristálymedál feliratáról kapta az Ayilgill nevet, amelynek eredetét titok
övezi. Néhány merész látnok szerint a medál magának Tindillnek az
alkotása lehetett.
Ayilgill története az egyik legrégebben íródott dellir rege, és azt beszélik,
hogy nem is dellir, hanem egy gorr jegyezte le, aki a h s mellett szolgált. A
történet szerint a Fékezhetetlen alliri átjárót hozott létre egy sötét kút
képében, hogy birodalmába csalogassa a gyanútlan dellireket, akiket aztán
varázslataival megrontott, és keverékké változtatott. Aona békéje ekkor tört
meg el ször, mert ezek az elfajzott lények csak pusztulást és bánatot hoztak a
dellirekre. Solloth sokáig mesterkedett a mélyben, nagyszámú gorrt hozott így
létre, és azok már-már kiszorították a békés dellireket erd ikb l. Egyedül
azoknak sikerült harcba szállniuk az öldökl förtelmekkel, akik
megkeményítették a szívüket, legy zték félelmeiket, és vitéz harcosokká
váltak.
Ayilgill gorr vonásokkal született, de a lelke mélyén igaz dellir volt.
Árván n tt fel, miközben kemény sorsa megedzette, fajtársai elüldözték, de
mégis be akarta bizonyítani, hogy méltó a dellir névre, leszállt Solloth
birodalmába, ahol tisztaságával a visszájára fordította a Fékezhetetlen
varázslatait, és elnyerte jutalmát.
A dellir nép az tiszteletére nevezte el egyik kedves növényét yilgill-nek,
mert ez a kezdetben kicsi és borzasztóan visszataszitó növény hozza Aona
legcsodálatosabb és legnagyobb virágát.
Osaon tekercsek
 Santorina Grey
A hírnév

Vándor!
Biztosíthatlak, nem jársz messze attól, hogy legendás kincseimet
sajátodként herdálhasd el, az Aszklépiosz-papok által sosem ismert
szereimmel küldd a Tartaroszba vagy mentsd meg onnan embertársaidat.
Miel tt azonban ráteszed kezed a hagyatékomra, kérlek, olvasd végig
e levelet, hisz úgyis csak soraimból tudhatod meg, miként juthatsz be víz
alatti barlangomba, hol halandók eszét megzavaró gazdagságot
halmoztam össze.
A bejáratról jobbra bronzpántokkal díszített ládára lelsz, benne
néhány amfora rodoszi borral, rhytonnal és egy fiolával. Tölts magadnak
kedvedre e testes ned l, és csöppents bele három cseppet a fiolából!
Egészségedre!
Ha megittad, készen állsz arra, hogy elolvasd életem történetét. Ne
feledd, a barlang, és ezzel együtt a kincs titka e sorok között rejlik.
A nevem... ezt majd kés bb. Egykoron az ephesoszi hadsereg leg-
elismertebb orvosaként kerestem kenyeremet. Az emberek azt suttogták,
hogy a gyógyítás istenének ereje szállt belém, oly kiválóan ismertem a
gyógynövények és az emberi testet kínzó kórok természetét. Pedig az
istenek vajmi kevés szerepet játszottak képességeimben, minden
tudásomat vándorlásaim során, majd kés bb a Kos szigetén épült orvosi
iskolában szívtam magamba.
Elégedetten élhettem volna, de a boldogság érzése messzire elkerült.
Éjjel-nappal sebesülteket, szenved ket láttam el, b römet átitatta a
fert tlenít szerek átható szaga, hajam a folyton füstöl szént l b zlött. A
hozzám érkez k hálás pillantásokat vetettek rám, míg szükségük volt
segítségemre, de felém sem néztek azután, hogy testüket és lelküket
megszabadítottam a betegségt l.
 Hordtak-e valaha ajándékokat a lábam elé? Megköszönték-e vajon az
átvirrasztott éjszakákat? Emlegették-e nevem, mint jótev jükét?
Nem. Soha. A halhatatlanok ajándékának tekintették azt, mit t lem, a
nevenincs gyógyítótól, Aszklépiosz szolgájától kaptak. Vagyonukat az
istenek templomába hordták, így köszönve meg méltó áldozattal a csodás
gyógyulást.
- Ne siránkozz! - legyintett Tiárész, a katonatiszt, miután egy
átdorbézolt éjszaka közepén megosztottam vele fájdalmas gondola-
taimat. - Nemzzél utódokat! Majd k továbbviszik dics ségben a
neved.
- Azt akarom, hogy engem magamért, a tetteimért emlegessenek az
emberek - válaszoltam keser en.
- Akkor fogd e kardot, és indulj csatába! - nevetett gúnyosan,
végigmérve gyenge karomat.
A hangulatom egyre mélyebbre süllyedt, már a betegeim gyógyulása
sem érdekelt, mígnem egy nap vérbe borult arcú férfit hoztak hozzám. Az
eszméletlen embert két katona vonszolta be sziklába vájt otthonomba, mögöttük
Árész papja lépkedett. A míves bronzvértet és fekete köpenyt visel szent férfi
csaknem sarkon fordult, amikor orrát megcsapta a füstöl k és gyógynövények
émelyít szaga, de aztán fintorogva benyomult a betegek fogadására
berendezett helyiségbe.
- Hozd rendbe! - utasított az eszméletlen férfira mutatva.
Letérdeltem a földre, gyolccsal lemostam az alvadt vérrel szeny-
nyezett arcot, majd beleszaggattam az árnikaleveleket az lobogó vízbe.
- Ki ez a férfi? - kérdeztem a lándzsájára támaszkodó tisztet.
- A gazfickó, ki megrongálta és felgyújtotta Artemisz szent templomát.
Hetek óta kutatunk utána. Akkora vérdíjat t ztek ki a fejére, hogy öt
családnak elegend lenne egy esztendei megélhetésre.
- lenne az?
Jól megnéztem magamnak a sebesültet, kir l ismeretlenül is annyit
beszéltek Ephesosz városában az elmúlt napokban. Szörnyülködve
zarándokoltak el az emberek ama pompázatos templom kiégett romjaihoz, és
éppúgy megbámulták, ahogy korábban a fenségesen álló, két oszlopsorral
körülölelt épülettel tettek.
- Mi lesz vele? - faggattam tovább a katonát.
- Mi lenne? Felakasztják!
- Akkor minek fáradozok azzal, hogy megmentsem? - kérdeztem
ingerülten.
 - Te csak tedd a dolgod, orvos! - válaszolta a katona helyett Árész
gös papja.
Hajnalban a sebesült köhögve magához tért, és sebláztól vörösl
szemmel nézett körbe. Óvatosan megtámasztottam fejét, és szájához
emeltem a rhytont, hogy gyógyf zetemmel enyhítsem kínjait.
- Vigyétek! - rendelkezett a pap, amint látra, hogy a beteg esz-
méleténél van.
- Ha nem pihenhet még egy napot, nem éri meg a holnap reggelt -
tiltakoztam.
- Így se, úgy se éri meg - húzta el száját a pap.
- Kár volt belé a maroknyi drága gyógyf - dohogtam, - A mun-
kámról nem is beszélve,
- Ne morogj, orvos! Csak tedd a dolgod! Ki vagy te, hogy felülbíráld
szavamat? A gyógynövények árát megfizetem, a munkáddal pedig
tartozol az isteneknek, k i k t l a tudásodat kaptad. A bírák kívánsága
volt, hogy e gaz tev eszméleténél legyen az akasztáson. Nincs más
feladatod, mint teljesíteni óhajukat.
Mélységeden felháborított, miként beszélt velem, még inkább, hogy
a képességeimet csupán ennyire becsüli. Nem szóltam többet, felálltam
a beteg mell l és átengedtem reinek.
A katonák megragadták a rögtönzött hordágyat, és kicipelték há-
zamból a hírhedt elkövet t.
Az akasztásra még aznap délután sor került. Nem szokásom ily
látványosságokon megjelenni, de ezúttal valami kivonzott az olajfákkal
szegélyezett agorára, és amit ott láttam, mélységesen megdöbbentett. A
tér zsúfolásig telt sustorgó, kíváncsi emberekkel, sokan láthatóan már
reggel kiköltöztek párnákkal és gyékényekkel, hogy jobb helyet
szerezzenek az akasztásra szolgáló öreg fa körül. Mindenki az elítéltr l
és felháborító tettér l beszélt.
A férfi, ki papokat gyilkolt és megszentségtelenítette Ephesosz
büszkeségét, híresebb volt, mint maga a király… nem beszélve egy
szegény orvosról.
Sötét gondolataimba merülve álltam ott, amikor keszty s kéz
nehezedett a vállamra. Hátrafordulva ama Árész-pappal találtam
szembe magam, ki az elítéltet házamba hozta.
- Jöjj velem! - utasított ellentmondást nem t hangon.
Megszoktam az engedelmességet, így beletör dve, hogy lemaradok e
jeles eseményr l, követtem t a szétrebben emberek tömegén át. Az
agora túloldalán álló Árész-szentélyhez vezetett, hol a lándzsás rök
azonnal utat nyitottak el ttünk. A templom hátsó szárnya sok-
kal inkább hasonlított er dítményhez, mint szent helyhez, a pincéje
pedig börtönként szolgált a különösen veszélyes vagy magas rangú
foglyok számára.
A folyosón végighaladva ráccsal elzárt, ablaktalan szobához értünk.
A pap kinyitotta a lakatot, és intett fejével.
- A fogoly utolsó kívánsága az volt, hogy veled beszélhessen.
Menj, de ne id zz sokat! A nép már régóta várja, hogy e hitvány meg
nh djön felháborító tettéért.
Kíváncsian léptem a cellába. Tegnapi betegem jöttömre nehéz-
kesen feltápászkodott, hozzám támolygott, és belém kapaszkodva
hadarni kezdett:
- Az id m fogytán - suttogta. - Láttam, miként bántak veled a
papok, és tudom, rokon vágyakat táplálunk szívünkben.
Már épp tiltakozni akartam, hogy én soha nem vágytam egyik
templom felgyújtására sem, de ideges kézmozdulattal belém fojtotta a
szót, és folytatta:
- Nem volt más célom tettemmel, mint hogy kit njek a tömegb l.
Azt akartam, hogy az emberek halálom után, s t emberölt k múltán is
beszéljenek rólam, messze földön emlegessék nevemet. Hallod ezt?
Hallod a tömeget? A nevemet harsogják! - A férfi sebekt l torzult
arcán földöntúli öröm jelent meg, mit szinte azonnal mély
kétségbeesés váltott fel. - Elértem a célomat. De hiába. A bíráim meg
fogják tiltani nevem kiejtését. Aki mégis megszegi a tilalmat, arra
halálbüntetés vár. Ezért hívtalak téged az utolsó kívánság jogán. A
városban rajtad kívül alig néhány embert ismerek, és egyik sem tenné
meg azt, amire kérlek. Menj el a városból! Menj el minél messzebbre,
és meséld el a tettemet mindenkinek!
- Meg rültél? - Kiszabadítottam karomat a szorításából. - Orvos
vagyok, nem vándorénekes. Mi jogon kérsz meg, hogy az életem
kockáztassam érted?
- Ha megteszed, minden kincsem a tiéd. Hidd el, nem pár rézr l
beszélek…
Néhány pillanattal kés bb már egyedül álltam a cella vasrácsa
el tt, és hallgattam a kintr l besz zajokat. A tömeg magából
kikelve, az elítélt nevét ordítva követelte halálát, és köveket, rohadt
gyümölcsöket dobálva adott hangot gy löletének.
Még az ítélethirdetés el tt magam mögött hagytam a börtön épü-
letét, és Ephesosz városát.
Hónapokkal kés bb Anafé szigetén kisebb kalózbirodalmat ren-
deztem be és tartottam fönn a templomgyújtogató vagyonából, és
míg embereim nevemet ordítva fosztogatták az Égei-tengeren utazókat,
a kísérleteimnek szenteltem életem. A férfiról megfeledkeztem.
Gyanítom, azóta tettei rég az id k homályába vesztek.
Végre boldog voltam. Néhanapján gazdag keresked nek álcázva
magam partra szálltam Ephesoszban, és a kiköt i tavernákban id zve
hallgattam, ahogy rettegve suttognak rólam. Szívem repesett az
örömt l és a büszkeségt l. Nyomot hagyni! Ismertté válni. Ez volt
minden vágyam.
A kísérleteim jobban haladtak, mint vártam, és nyolc év elteltével
felfedeztem a halhatatlanság titkát! Legalábbis hinni akartam...
Elbizakodottságomban odáig jutottam, hogy hajóimmal megtá-
madtam Ephesosz szigorúan rzött kiköt jét. A csata rövid volt és véres.
Nem is számítottam másra. Lelkem mélyén azt kívántam, hogy
fogjanak el, ítéljenek halálra tetteimért, és ott állhassak a bitófa alatt, az
elborzadt, de retteg tekintetek kereszttüzében. Tudják meg végre az
emberek, ki az a férfi, kinek nevét l a keresked k lába megremeg, a
katonák keze ökölbe szorul. Azt hittem, a szer, mit megalkottam,
megvéd a haláltól...
A máglyát száraz fügefákból hordták össze, és az agora közepén
állt. Bár éhség és szomjúság mardosott, szorítottak a kötelek, mégis
ujjongva néztem körbe a kivégzésem tiszteletére összegy lt tömegen.
Ajkukon nevemmel búcsúztattak el, amikor a r t lángok magasra csaptak
körülöttem. A fájdalom ködén át tudtam, célomat elértem. Hírem nem
merül feledésbe, örökké emlékezni fognak rám!
A Moirák, a sors istenn i azonban keresztülhúzták terveimet.
Ahelyett, hogy halhatatlanul léptem volna ki a lángok közül, lelkemet
befogadta a Tartarosz, testem porrá omlott a t zben.

***

Ott álltam bíráim el tt a három út találkozásánál, és vártam ítéletüket.

Bármii lesznek is lelkemmel, nekem már nem számit.
- Halld hát döntésünket! - nézett rám a fehér szakállú Aszklépiosz,
szemében sajnálattal - Tetteidre nincs bocsánat, ezért büntetésed örökre
érvényben marad. A halandó, ki nevedet kiejti vagy bármely módon más
tudomására hozza, elveszti szeme világát, száját többe szó nem hagyja el, a
világ hangjai megsz nnek számára létezni, b re nem érzi többe a hideget,
a meleget, a selymeset és az érdeset. Olyan lesz, mint egy elveszett lélek,
mely többe nem érzékeli
a körülötte zajló csodát. Megváltást hoz számára, amikor felszállhat
Hádész szekerére.
Ez volt hát büntetésem. Elvették a hírnevem, az emlékem, és bár-
kit, ki mégis beszélhetne kilétemr l, érzékek nélküli féléletre és gyors
halálra kárhoztattak.
- Értetted, Karkirosz? - kérdezte Aszklépiosz, és én keser en,
némán bólintottam…

***

A szer, mit bevettem mégsem volt teljesen hatástalan. A következ

pillanatban megfordult körülöttem a világ, és itt álltam e barlang
el tt, hová kincseimet rejtettem. Testem feltámadt ugyan poraiból, de
éreztem, nincs túl sok id m. Megírtam e levelet, hátha emlékem
mégis fönnmaradhat.
Történetem véget ért, a Moirák fonala nem gömbölyödik tovább.
Tudod, ki voltam és mivé lettem. Most ugyanazt ajánlom néked, mit
valaha a templomgyújtogató nekem. A nevemmel együtt barlangomat
feltáró szó is birtokodba került. Nincs más dolgod, mint hangosan
kiejteni, és tiéd mindaz a legendás vagyon, melyet életem során
felhalmoztam. Gyöngyök Myrthosz szigetér l, aranykelyhek Afrodité
oltáráról, kelmék a távoli perzsáktól és elefántcsont-faragványok a
Nílus népét l.
A Tartarosz mélyén lelkem megremeg majd, ha kiejted e szót.
Legtöbbeknek, kik keresztezték sorsom, nem adtam lehet séget a
választásra, de Te, Vándor megkapod azt. Ha kimondod nevem,
beteljesül rajtad az istenek büntetése, ha hallgatsz, sosem látod meg a
kincseket, melyekért idáig küzdötted magad,
Válassz!
...Ó, igen! Sejtettem, Nem hittél az átokban. Ugye érzed már?
A bet k összefolynak a szemed el tt, a madarak csicsergése
elhalkul, segítséget hívnál, de nem megy... az utolsó ajándékom az ital.
Ha megfogadtad tanácsom és ittál bel le, akkor áhított halálod után egyetlen
órát ajándékoz neked. Használd bölcsen!
 Soren Ward
A halász és a tündér

1.

A Tó környékén sohasem történtek rendkívüli események, ezért

Nord, a halász elképedt, amikor a hálóit üresen, barbár módon ösz-
szevagdosva, gondosan összegy jtött készleteit pedig szétszórva,
megdézsmálva kellett viszontlátnia egy napfényes nyári reggelen.
Egyszer arcvonásait elnyújtotta a megrökönyödés, kék szeme tágra
nyílt meglepetésében. Szájával úgy tátogott, mint a megélhetését
biztosító népség, tehetetlenül kereste a megfelel kifejezéseket,
Mindhiába, nem ismert káromkodásokat. Tornus hitében nevelték fel,
a Rend istene pedig nem állhatta a trágár beszédet. Igazából a
mocskos fordulatoktól mentes beszéd is nehezére esett, f leg, amióta
egyedül élt a kis halászlakban.
A Tó, a halászlak és maga Nord is Sir Galiran uradalmához tar-
toztak, aki Calinor hercegének vallotta magát. Mivel ezzel mások is
így voltak, Calinor id nként hadszíntérré változott. A Nordok
generációit azonban nem fenyegette a veszély, hogy kardpenge vagy
nyíl oltja ki az életüket. Minthogy egyedül k értettek a halászmes-
terséghez, a toborzóbizottság sohasem gondolt rájuk. A halászokra
pedig örökké szükség volt, hiszen a hétvége el tt Tornus hívei böjti
napot tartottak, amikor a húsok közül kizárólag a halfélék számí-
tottak engedélyezett éteknek. Nord családja évtizedek óta ebb l élt,
ellátták a Galiran klán központját, K torony városát elegend hallal.
Csekély szabadidejükben pedig faragványokat készítettek
halcsontból, melyek értékesítése néha kevés luxussal is megajándé-
kozta ket. Nagyon kevéssel, és valóban csak néha; ezzel együtt a
halászok nem voltak boldogtalan emberek, hiszen feladatuk fontos-
ságának tudata mindig kárpótolta ket a szegénységért.
 Nord apja, az Öreg Nord egy évvel korábban, egy különös hangulatú
éjszakán beevezett a tó közepébe, és többé nem került el . A halászfiú
arra gyanakodott, megfogant rajta a földszeret k átka, a törzsé, akikt l
Nord népe annak idején elhódította a környéket. Esetleg el fordulhatott,
hogy a tündérek delejezték meg szegény öreget. A Tó ellenkez partján, a
Kos hegy oldalában tél közepén is smaragdszínben pompázó rengeteg
húzódott meg, amit az emberek Bolond-erd nek neveztek. A s ben a
káosz teremtményei éltek, tündérek, trollok, vérmedvék, valamint számos
egyéb fajzat, melyeknek neveit nem volt illend kimondani. Nord kevés
esélyt adott ennek a lehet ségnek; generációk óta egy környéken éltek a
tündérszerzetekkek de a káosz teremtményei még sohasem próbáltak meg
ártani a halászoknak. Nem abajgatták egymást feleslegesen, mindig is
létezett egy határvonal, ami nagyjából kettészelte a tavat. Ezt a
képzeletbeli vonalat egyik fél sem lépte át, viszonyukat a teljes
távolságtartás jellemezte. Maga Nord még sohasem pillantott meg senkit
a fajtájukból, bár kíváncsi, gúnyos tekintetüket id nként magán érezte,
amikor túlságosan eltávolodott saját partjától.
Öreg Nord tehát egy éjszaka nem tért vissza, így az Ifjabb Nord
egyszer en Nord lett, amit mellesleg cseppet sem bánt, bár jó atyját
keserves könnyekkel meggyászolta. Hamarosan egyedül maradt, a húga
férjhez ment a városban, és magával vitte az anyjukat is. A halászfiú
kevés elkeseredést érzett a dolgok alakulása fölött. Mivel az istenek
er snek és kitartónak teremtették, bírta a munkát egyedül is, a magány
pedig nem aggasztotta, miután eleve magának való alak volt. A városiak
társaságát amúgy sem kedvelte túlságosan. A halászok nemzetsége közel
élt a Bolond-erd t benépesít különös szerzetekhez, így maguk is
gyanúsak voltak a városiak szemében. A népek kerülték a társaságukat,
amikor a halászok a városban jártak, összesúgtak a hátuk mögött. Ilyen
körülmények között nem csoda, hogy Nord sem rajongott é r t ü k .
Gyermekkora óta megvolt magában, minden hátrányért vigasztalta a
felel sség tudata, hiszen nélküle és a családja nélkül K torony nem kapta
volna meg a szokásos adagját friss halból. Hiszen K toronyban éltek
földm vesek, kézm vesek, fegyverforgatók, még rangos személyek is, de
halászból csak egyetlenegy volt.
 A súlyos csapás, amelyhez foghatóra évtizedekre visszamen leg
nem került sor, éppen a legrosszabbkor, a beszállítás napján érte
Nordot. Egy darabig tehetetlenül tördelte az ökleit, majd nagy só-
hajjal körbejárta a terepet. Elsétált a móló végéig, mely harminc láb
hosszan nyújtózkodott a tó belseje felé (egy-két méterrel a család
mindegyik generációja hosszabbított rajta), fejét értetlenkedve
csóválva a károk láttán. Fölösleges fáradság volt, nem talált semmi
felhasználhatót. Annyit azonban megállapított, csakis emberkéz le-
hetett a dologban, vihar nem dühöngött az éjszaka, az erd vadjai
pedig ekkora, gátlástalan pusztítást képtelennek lennének véghez-
vinni. Ijeszt felfedezés volt, hiszen Sir Galiran nem t rte meg a bir-
tokain a b nöz ket. Egyetlen gyanúsított jöhetett szóba, a félnótás
Ulf, akir l mindenki tudta, hogy lopásokból tarja fenn magát. Ám Ulf
amolyan hivatásos tolvaj volt. Sir Galiran kedvelte, mert amikor elé
citálták, remek magyarázatokat tudott felmutatni a mentségére,
Inkább udvari bolond, mintsem megrögzött b nöz volt. Ráadásul az
ész nélküli rombolás nem tartozott a sajátságai közé. Id nként elemelt
ezt-azt, ezzel együtt nem mondható rosszindulatúnak.
Nord már most látta, hogy a károkat csak többheti megfeszített
munkával lesz képes helyrehozni, és ami még jobban aggasztotta,
hogy a beszállítás napján üres szekérrel kell bedöcögnie a városba.
Ám a legelkeserít bb az egészben a hatalmas, ezüstszín harcsa elvesz-
tése volt, amit el nap fogott ki a Tóból. Különleges állat volt. Nord
még életében nem látott hozzá hasonlót, pedig amióta az eszét tudta,
halász mesterséggel foglalkozott. A harcsa hosszabbra nyúlt, mint
három emberi kar, hasa táján ezüstszín , hátán lila pikkelyek borí-
tották. Kecses uszonyai élesek voltak, akár a borotvapengék. Nord
meglehet sen értelmesnek találta a tekintetét, mintha szemrehányón
nézett volna a halászra, amikor el került a hálóból. A csodálatos pél-
dányt egyenesen Sir Galiran vacsoraasztalára szánta, és jutalomban
reménykedett. Most azonban fuccs az egésznek. Nemhogy jutalom-
ban nem reménykedhet, de még alapos fejmosásra is számíthat. Em-
beremlékezet óta nem fordult el , hogy a Nordok valamely generá-
ciója ne szállította volna le id ben a városnak járó halmennyiséget.
Nordnak végre az eszébe jutott egy négybet s szó, amit halkan
suttogott maga elé, majd köpött egy hegyeset is a nyomatékosítása
végett. Végül azonban nem maradt más hátra, befogta az öszvért, és
komor gondolatokról meggyötörve elindult K torony irányába.
 2.

Bár a helyiek mindig is városként gondoltak K toronyra, egy átutazó

lehet, hogy megmosolyogta volna ket ezért a nagyzásáért. A telepü-
lést körülbelül félszáz, földszintes faház alkotta, melyek félkörívben
öleltek körül egy dombtet re emelt cölöpvárat. A helység névadója, a
terméskövekb l emelt bástya oltalmazó óriásként emelkedett a falu
fölé. Calinor bármely települése hasonló képet mutatott volna az erre
vet vándornak; amikor alkalom nyílt volna a továbbfejl désre,
rendszerint kitört a háborúskodás a hercegi székért, és felemésztette a
javakat. Nord népe keveset kesergett ezen a sorson, úgy gondolták, a
leigázott földszeret k átka, és lehetetlenség kijátszani.
torony két tavernával rendelkezett. A gazdagabbik, a Bikához
címzett a jómódúak törzshelyéül és a pénzes átutazók elszállásolására
szolgált. A kisebbik, a Két Kakas a szegényebbeké volt, ahol Nord is
elpoharazgatott néha a beszállítás után. Igaz, csak magában; a
helybeliek, mint fentebb említettük, kerülték a társaságát. Most
azonban a halászfiú egyenesen a Bikába sietett, mivel tapasztalatból
tudta, hogy ebben az id pontban itt találhat rangos személyeket,
akiknek jelentheti a rendellenességet.
A Bika mindig leny gözte Nordor, akinek ritkán adatott meg, hogy
megforduljon a belsejében. A kétszintes épületet évr l évre vakító
fehérre meszelték. Kialakítása fény nek t nt a halászfiú szemében, a
falakat díszít festmények gyönyörködtették a szemét, sáros
csizmájával szinte szégyellt rátaposni állandóan fényesen csillogó
deszkapadlójára. A Bikában néhanapján vándorénekesek is megfor-
dultak, híreket hozva távoli földek eseményeir l, ilyenkor tágas ud-
varán összegy lt K torony egész népe. Sokat bámészkodni a halász-
fiúnak csak ritkán maradt ideje; általában átadta az üzenetet, mellyel
ideküldték, és a kényes el kel ségek már el is zavarták a „halszagút.
Ebben a pillanatban három férfiút talált a Bikában, akik egy hátsó
asztalnál kockáztak. Nord megkönnyebbülten felsóhajtott, mivel
torony három legtapasztaltabb emberér l volt szó, Er skard Logan,
Sir Galiran nagybátyja, hatalmas vitéz, messze földön híres
fegyverforgató. Nem számított már fiatalembernek, de a tartása még
mindig keménységr l árulkodott. S , sz ke haja és bajusza
valósággal kiviláglottak vörös orcájából. A jobb szemét fed kötés,
valamint a bal kezér l hiányzó ujjak tanúskodtak küzdelmes életér l.
A vitéz mellett Gereth atya ült, Tornus papja. Szintén id sebb
úriember volt, ám jóval elpuhultabb, mint a harcos. Lila reve-
rendája gömböly testet takart, de tar koponyája alól rendszerint
szigorú, szürke tekintettel szemlélte híveit. Nyakában ezüstláncon
függött Tornus jelképe, a napot mintázó embléma. Nord világéletében
tartott Gereth atyától, a halászok ugyanis ritkán látogatták Tornus
templomát. Egy héten egyszer, a beszállításkor elégségesnek tartották
meglátogatni K tornyot. A szabadnapjukon inkább házuk vízre néz
verandáján üldögéltek, vagy halcsontot faragva, vagy iszogatva. A
templomba elküldték az asszonyt a gyerekekkel. Nord meg rizte a
család férfiágának eme szokását, ám neki még nem volt családja, aki
képviselte volna az istentiszteleten. A harmadik játékos Tramer, a Bika
tulajdonosa. Régi lakosa volt már K toronynak, a taverna ugyanúgy
szállt apáról fiúra, mint a halászmesterség, Fogadós létére vékony,
aszketikus alkatú férfi volt, Titokban azt suttogták róla, gazdagabb,
mint maga Sir Galiran, és három felesége van.
Nord óvatos pillantást vetett az asztal felé, és egy pillanatra vad
felindulást érzett, amikor rájött, a játék tétje körülbelül annyi pénz,
amennyit húsz év alatt keresne meg a nehéz halászmunkával. Elfojtotta
a felháborodását, hiszen ezek az emberek annyival különbek voltak
nála, hogy alattomos dolog volt irigyen gondolni a javaikra. Mivel nem
tudta a megfelel megszólítást, csendben megállt az asztal mellett,
süvegét a kezében gy rögetve. Kis id múltán Er skard Logan
fintorogni kezdett, és elszakította tekintetét a kockák pörgését l.
- Na, mi van, halász? - tudakolta, - Mit álldogálsz itt?
Nord zavarban érezte magát, ritkán cseverészett az urakkal. Végül
akadozó hangon, zavarosan beszámolt a tapasztaltakról. Unott arccal
hallgatták végig, arra sem vették a fáradságot, hogy a homályos
részleteknél kérdéseket tegyenek fel.
- Akkor most mi van? - t dött hangosan Logan. - Talán nincs
hal?
- Egy szálig oda a zsákmányom - hajtotta le a fejét Nord.
- Gyanúsítasz valakit? - érdekl dött a vitéz. K toronyban látta el
a csend r szerepét. Egyetlen gonosztev sem menekülhetett el le.
Láthatólag máris izgatta a lehet ség, hogy igazságot szolgáltathat.
- Ulfra gondoltam - vonta meg a vállát a halász. A félnótást le-
számítva más bajkever t nem ismert a környéken. Er skard a fejét
ingatta.
- Jó egy hete a tömlöcben van. - Amikor Ulf nem volt képes eléggé
szórakoztató magyarázatokkal el állni, id nként rács mögé került,
hogy felcsigázzák a képzel erejét. Nord legyintett. Végig gyanította
hogy nem a félkegyelm felel s a galádságért.
- Talán ha, nagyuram, megvizsgálná a nyomokat, ráakadna olyas-
mire, amit én nem figyeltem meg - javasolta óvatosan. Kezdett ol-
dódni a zavara.
Logan még hevesebben ingatta a fejét.
- Bokros teend im nem engedik meg, hogy ilyesmivel raboljam
az id met. - A vitéz már fordult is vissza a játék felé.
- De, nagyuram… - tiltakozott er tlenül Nord.
- Oda a hal, mit bánom én! - legyintett Logan, és egy érmét söpört
a földre, Nord elé. - Ha nem hozol többet, kétszer annyit fizetek. Nem
férfiembernek való étek az.
- Nem ilyen egyszer ... - emelte fel a szavát Gereth atya, de Nord
már nem hallotta, mit kezd el fejtegetni a pap. Gépiesen lehajolt az
érme után, közben érezte, hogy egyszer világa atomjaira hullik szét.
Egész életében azt gondolta magáról, fontos ember, miként az apja is
az volt és annak az apja is. A halászok feladata, mi több küldetése,
hogy ellássák K tornyot friss hallal. De lám, most kiderült, ha nincs
meg a hal, nem hiányolja senki. Az élet zavartalanul folyik tovább a
Nordok áldásos tevékenysége nélkül is. Akár el is t nhetnének a föld
színér l. Ennél még az is százszor jobban esett volna neki, ha
alaposan megmossák a fejét. De arra sem veszi senki a fáradságot,
hogy összeszidja. Felesleges ember, nincs mit rajta szépíteni.
- Tornus törvényei el írják a böjti napot - magyarázta Gereth atya
elégedetlenül. - Harcosnak, parasztnak egyaránt. Te pedig, fiam,
Nord, nagyot hibáztál. Tudod-e, milyen alkalom volt el éjszaka?
A halász a pap felé fordult. Olybá t nt, megkapja az áhított lete-
remtést, de már nem vigasztalta. Tudta, az els reagálás volt az igazi,
miszerint Nord senki és semmi.
- Nem - nyögte ki Nord.
- A fekete holdak éjszakája volt, amikor a Káosz er sebb a Rendnél
- tért át a pap okító hangnemre. - Ilyenkor a sötétség teremtményei
elszemtelenednek. Bármibe lefogadnám, a tündérfajzatok fosztották ki
a tanyádat. Persze, aki nem jár templomba, azzal szemben bármit
megtehetnek. Aki nem fizeti az egyházi adót, magára vessen. - Ezzel
kiemelte Nord kezéb l az érmét, és eltüntette a reverendájában. - A te
érdekedben, fiam. Neked pedig, Er skard Logan, er sen ajánlom,
hogy lépjél az ügyben! Ebben a városban nem lesz hosszú hétvége
el tt húszabálás, mint valami rablótanyán.
 Nord torka elszorult a rémülett l. K torony és a Bolond-erd
között id nként kitört a háborúskodás. Bár közvetlen összecsapásokra
nem került sor, mint a hercegi székért folytatott küzdelemben, azért
mindenki megfizette az árát a viszálykodásnak. Napközben az
emberek, legalábbis a bátrabbja, hajlandóak voltak bemerészkedni a
Bolond-erd be. A k toronyiak ilyenkor megpróbálták felgyújtani a
smaragdszín rengeteget, vagy még durvább módszerrel, telerakták az
erd t vasból készült csapdákkal, melyekb l a tündérszerzetek nem
menekülhettek. Akit így elfogtak, máglyán égették el. A válaszra nem
kellett sokat várni, amint fordult a szél, a Bolond-erd fel l érkeztek
is a rontó varázslatok. A termést jéges verte el, az állatállományt
járványok tizedelték, néha magukat az embereket is. Id vel mindig
helyreállt a béke, de csak jelent s áldozatok árán. Nord még nem élt
át ilyen válságot, ám a szülei elbeszéléséb l ismerte a szörny ségeket.
Bántotta volna, ha miatta kezd dik el újra az értelmetlen harc.
- Jó-jó - motyogta Logan. - Ne lógasd az orrod, fiam! Jelentkezz a
palotában, és vételezzél vascsapdákat! Az öreg Galiran idejéb l még
maradt jó néhány. Valami fényes tárgyat rakjál bele csaléteknek, a
tündérszerzetek olyanok, mint a szarkák, vonzzák ket a csillogó
dolgok. De csak azt az egyet kapd el, amelyik a portádat fosztogat-
ja. Ne haragítsuk magunkra az egész elátkozott népséget!
- És ha nem jön vissza? - kérdezte Nord.
- Attól ne tarts! - kacagott fel Logan, - Nyilván jó mókának talál-
ja, hogy kibabrálhat egy ilyen anyaszomorítóval.
A halász gyomra összeszorult a gondolatra, hogy a titokzatos baj-
kever visszatérhet. Másfel l Er skard Logan lekezel stílusa sem
volt a kedvére való. Igaz, egy kivénhedt hadfitól mi mást várhatna az
ember? Logan hírhedten kemény ember volt, akinek nem a tapintat a
erénye. Mégis, Nord hirtelen úgy érezte, boldogan arcul csapná
egy súlyos tárggyal.
- Mit tegyek, ha elfogtam? - tudakolta a halász, bár csak elmé-
leti kérdésnek szánta. Biztosan tudta, hogy a tündérszerzet megöli a
varázslataival, ha szembefordul vele.
- Verd agyon egy bottal! - javasolta Gereth atya, - Aligha akad
köztük olyan, aki ennél jobbat érdemelne.
Nord szomorúan bólintott. Most, hogy rádöbbentették, milyen
értéktelen figura is a nagy játékasztalon, keveset számított, mit tesz
vele a tündérszerzet. Akár el is varázsolhatja, Nordot többé nem ér-
dekelte. Váratlanul megszólalt Tramer, a fogadós is. Eddig szótlanul
szemlélte az eseményeket, sárga fogai között forgatva a pipaszárat:
 - Azt beszélik, ha egy ember élve nyakon csíp egy tündérszerzetet,
az a szabadsága fejében teljesíti egy kívánságát.
- Mit beszélsz? - förmedt rá a pap.
-A népek beszélik, nem én - védekezett Tramer gyorsan.
- Babonás ostobaság! - legyintett Gereth atya, - Én mondom,
ideje lenne hívatni egy inkvizítort.
Er skard Logan nyugtató mozdulattal megveregette a vállát.
- Ne morogj, vénember! - Ezzel Nord felé fordult. - Mi van,
kölyök, még mindig itt vagy? Nem kaptál eligazítást talán?

3.

Nord kés délutánra ért haza. Élete legrosszabb napja maradt mö-
götte, úgy érezte, tönkretették. Még egyszer körüljárta a halásztanyát,
immár a behatolók nyomai urán kutatva. Nem talált semmit, a
tündérszerzetek legendásan könny lépt teremtmények voltak. Nem
hagynak nyomot maguk után. Rosszkedv en méregette kis birtokát; a
bárkát, a mólót, melyet nordok több generációja épített ki, a
szétszaggatott hálókat, melyeket egyt l egyig meg kell foltoznia.
Semmiféle lelkesedést nem érzett a munka iránt. Már nem hitt benne,
hogy értelme lenne. Inkább végigheveredett a verandán, és a vérszín
hidat figyelte, amit a naplemente rajzolt a tükörsima vízfelszínre.
Nem talált megnyugvást a látványban, életében el ször úgy érezte, az
otthon, amivel világéletében elégedett volt, valójában maga a pokol.
Már látszottak az els csillagok, amikor hirtelen ötlett l vezérelve
mégiscsak lázas tevékenységbe kezdett. Leemelte a szekérr l a
csapdát, bonyolult szerkezet volt, de Nord hamar átlátta a m ködési
elvét. Jó érzékkel bírt az ilyesmihez. Végül felállította a parton, közel
a helyhez, ahol a rabló szétvagdosta a hálókat, visszaengedve a
szabadságba Nord zsákmányát. Addig rendezgette körülötte a tavaly
lekaszált, száraz nádat, mígnem már maga is alig látta a kelepcét. Már
csak csillogó holmikra volt szüksége. A halásztanyán kevés ilyesmi
fordult el , végül Nord ráakadt két valódi üvegb l készült butéliára.
Megküzdve a lelkiismeret-furdalással, széttörte az üvegeket. A
legnagyobb szilánkokat, melyekr l úgy gondolta, csalogatóan
megcsillanhat rajtuk a holdfény, elhelyezte a csapda közepén. Miután
visszament a házba, megfigyel állást talált magának egy tópartra néz
ablak mögött. Jó ideig leskel dött, de nem látott
semmit a lassan áthatolhatatlanná váló sötétségben. Orrá lett rajta a
fáradtság, hosszú és kegyetlen napon volt túl. Miel tt elaludt volna,
elcsodálkozott még azon, egyáltalán nem érez félelmet, pedig a káosz
teremtményeivel készül ujjat húzni, a kiszámíthatatlan, varázs-erej
tündérszerzetekkel.
Nord rendszerint a nappal együtt kelt, és a szörny ség másnapján
sem történt másképp. Pár percig annyira a rendes kerékvágásban élt,
hogy el is feledkezett az el nap eseményeir l. Fátyolos szemmel
csetlett-botlott a házban, mígnem villámcsapásszer en érte a felismerés,
hogy új id számítás köszöntött rá. Ett l a felismerést l az álom
kiszökött a szeméb l, óvatosan az ablakig lopakodott, és kilesett. Egy
pillanatra megfagyott a vér az ereiben.
A csapda fogságában karcsú alak verg dött.

4.

A halász felmarkolta a husángot, mellyel a nagyobb halakat szokták

agyoncsapni, aztán közelebb óvakodott az ajtóhoz. Végül minden
bátorságát összeszedve, nagy sóhaj kíséretében kilépett a ház elé. A
tündérszerzet azonnal abbahagyta a verg dést.
- Nyomorult emberféreg! - kiáltozott felháborodottan, - Azonnal
eressz szabadon, vagy olyat teszek, amit magam is megbánok!
Nord a torkában dobogó szívvel közelebb merészkedett, eleresztve a
fenyegetést a füle mellen. Tudta, amíg a tündér teste a vassal érintkezik,
az nem árthat neki. Talán még varázsolni sem tud. A csapda a térde alatt
ragadta meg a teremtményt. Ha elég er s, elszökhetett volna a
szerkezettel együtt, de a halász alaposan a földbe ágyazta a
tartópilléreket.
Nord elismerte magában, hogy a tündérszerzet gyönyör teremtés.
Kétségkívül n nem volt. B re fehér, mint az alabástrom. Keskeny
arcából hatalmas, mandulavágású szemek kisérték a halász mozdulatait,
színük, akár a tó színe. Búzaszín haja dús tincsekben omlott a vállára,
a tincsek közül el kandikáltak csúcsos fülei. Még a görnyedt
testtartáson keresztül is érzékelhet volt kecses és karcsú alakja.
Egyedül a modora nem tetszett Nordnak.
- Nem hallasz, kutya? - tudakolta a tündér.
A halász csapásra emelte a husángot. A tündér szeme egy pillanatra
elkerekedett a rémültt l, de az arca szinte azonnal szenvtelenné vált.
Leeresztette hosszú szempilláit, és elfordult Nordtól. A halász
keze megremegett, végül tehetetlenül leengedte a botot. Hiányzott a
kegyetlenség a természetéb l; a tündér emberszer volt alig különbözött
egy fiatal n l. Nord lehuppant a földre, nem messze a foglyától.
Jó egy percig hallgatásba merültek. Nord kíváncsian szemlélte a tündért,
aki még mindig a gyilkos csapást várta. Id vel a teremtmény Nord felé
fordult. Egész biztosan nem akarta elárulni az érzelmeit, a halász mégis
hallott egy megkönnyebbült sóhajt.
- Nyilván Nord vagy - jelentette ki a lány. Nem volt korszakalkotó
megállapítás, az utolsó száz évben a halászlak összes birtokosát Nordnak
hívták. - Az én nevem Liarae.
- Miért tetted tönkre a munkám? - kérdezte Nord szemrehányóan,
- Csak a barátomat akartam kiszabadítani - védekezett Liarae. - Mérges
lettem, amikor láttam a hálóban verg dni. Sajnálom.
- A harcsa! - ütött a homlokára Nord. Megvolt hát a magyarázata a
különlegességének. Csakugyan nem egy hétköznapi halacska volt.
- Jól vág az eszed - ismerte el a tündér -, és a szíved is jó. Elengedsz,
igaz? Segítek rendbe tenni mindent. Meglátod, a varázser vel könnyen
megy.
- Hiába minden - rázta meg a fejét Nord. - Nagyobb kárt okoztál, mint
hinnéd. Romokban hever az életem.
- Ugyan, a te fajtád mindent túl komolyan vesz. - Liarae elmosolyodott.
- A tied pedig túl gondatlan! - vágott vissza a halász ingerülten.
Felpattant a földr l, és visszasietett a házba a pipáért. Csak kevés dohánya
volt, de most b ségesen megtömte a legjobból. Nem siette el a m veletet,
amikor visszaért, a tündért még mindig a helyén találta. A vas, az emberi
elme találmánya nem hagyta elszökni.
- Hogyan tehetném jóvá? - kérdezte a tündér
- Ismered a szabályt - válaszolt Nord mohón. - Teljesítened kell egy
kívánságomat.
- El kell, hogy keserítselek. - Liarae megrázta a fejét. - Babonaság az
egész. Nincs ilyen törvény, csak a mesében.
- Akkor mostantól lesz - fakadt ki dühösen Nord. Valahogy megérezte,
hogy Liarae nem hazudik. A szabály csak mesebeszéd. Keze újfent rátalált
a husángra.
- Ha nem, mit teszel? - tudakolta a tündér. - Bántani fogsz talán?
 - Nem - válaszolta komoran Nord. A husángot messzire hajította,
bele a vízbe. Ám az arcán ádáz mosoly jelent meg.
- Gereth atya hírét hallottad már? - A tündér fintorából látta, hogy
jó helyen keresgél
- Mi lenne a kívánságod? - kérdezte Liarae.
- Úgy szeretnék élni, mint egy király - bökte ki végül Nord.
A tündér hátravetette a fejét, és keser en felkacagott. Apró, hófehér
fogai gyöngysorként csillogtak.
- Minek képzelsz engem, talán istennek? - kérdezte. - Mit gondolsz,
ha módomban állna bugrisokat királlyá tenni, ha bírnék ekko-
ra hatalommal, itt verg dnek ebben az átkozott csapdában? Gon-
dolkozz, kérlek, nem vagy ostoba tökfilkó!
Nord dühösen talpra szökkent.
- Márpedig jobban teszed, ha kitalálsz valamit, nem érdekel, ho-
gyan intézed el, de király akarok lenni! Ha délig nem jössz rá, fel-
doblak a szekérre, és megyünk Gereth atyához. Most jut eszembe,
el nap valami inkvizítort emlegetett...
- Aljas gazember vagy, halász Nord! - vágott vissza Liarae. -
Meglátod, utolér még az enyéim bosszúja!
Nord lehajolt a lányhoz, és egyenesen az arcába sziszegte.
- Nézz meg jól, és döntsd el, érdekel-e a tieid bosszúja! Aztán
kezdj el rajta gondolkozni, hogyan lesz a halászból király! Tönkre
tetted az életemet, most tedd jóvá a hibádat!
Ezzel Nord sarkon fordult, és otthagyta a megszeppent tündért.
Végigheveredett a verandán, és bámulni kezdte a kék eget. Munkanap lett
volna, furcsa érzés volt semmittevéssel tölteni. Furcsa, de cseppet sem
kellemetlen. Úgy érezte, hozzá tudna szokni.

5.

Id vel Nord elbóbiskolt, majd mély álomba merült, melyb l a tündér

kiáltozása keltette fel. A nap éppen delel re hágott, tehát letelt a
kiszabott határid . Liarae változatlanul a helyén volt. Szemei körül apró
szarkalábak jelentek meg, és az arcb re is sápadtabbnak t nt. Halántékán
hajszálvékony, lila erek dagadtak ki. Láthatólag szenvedett, Nord
szívében feltámadt a szánalom, de gyorsan elfeledkezett róla.
- Gondolkodtam, halász jelentette ki a tündér - Úgy hiszem, létezik
egy módszer, melynek a segítségével királlyá koronázhatlak.
 Nord elégedetten elmosolyodott. A szíve mélyén kevés reményt
érzett a sikerre. Úgy gondolta, királyság helyett csavargóélet lesz az
osztályrésze, hacsak vissza nem tér a halászmesterséghez, ami azon-
ban szóba sem jöhetett.
- Hogyan? - kérdezte a halász,
- Bonyolult dolog - magyarázta Liarae, - Van egy képességem,
melynek segítségével beleláthatok a jöv be. Helyesebben a lehetsé-
ges jöv k útveszt jébe. Tudsz követni?
- Hová mész? - Nord rémülten ellen rizni kezdte a csapdát.
- Sehova - legyintett Liarae. - Azt kérdeztem, érted-e, amit mon-
dok.
- Ne nézz tökelütöttnek! - figyelmeztette Nord.
- Jó király leszel - ismerte el a tündér. - Arrogáns vagy és ost…
mindegy. Tegyük fel, hogy elengedsz, és én elnéz leszek veled szem-
ben, így lemondok a bosszúról. Ez egy lehetséges jöv .
- Vagy feldoblak a szekérre, és átadlak Gereth atyának - válaszolt
Nord. - Ez is egy lehetséges jöv .
- Úgy van - helyeselt Liarae kedvetlenül. - És még számtalan le-
hetséges jöv létezik, több mint égen a csillag, vagy tóban a hal. Addig
kell kutatnom a lehetséges jöv id útveszt jében, mígnem találok egy
életutat neked, melyben királyi trónig emelkedsz. Mit mondjak, nem
lesz könny feladat,
- Sokáig fog tartani? - tudakolta Nord. Lényegesen egyszer bb
megoldásban reménykedett, például elalszik éjszaka az ágyában, és
reggel már szolgák hada lesi a kívánságait.
- Eltarthat egy ideig - válaszolt szomorúan a tündér. - Akár he-
tekig vagy hónapokig is. Ha ugyan lehetséges. Ne felejtsd, itt szü-
lettél ezen az istenekt l elhagyatott helyen, egy tó partján! Miféle
trónt szerezhetnénk meg neked?
Nord kissé elkedvetlenedett. Ennyi id t nem szánt a dologra. He-
tek-hónapok... Feltámadt benne a gyanú, miszerint Liarae pusztán az
id húzásra játszik.
- Akkor láss neki miel bb! - javasolta.
- Rendben. Kérem a kezed!
Nord habozva el renyújtotta a jobbját. A tündér apró kezei közé
vette a halász kérges tenyerét. Furcsa érzés töltötte el Nordot, mintha
meztelenül úszna egy folyóban, és langyos áramlatok simogatnák
körbe a testét. Eleinte arra számított, a tündér a tenyeréb l fog jósolni
- ilyesmir l már hallott -, de Liarae-nak csak az érintésre volt
szüksége. A n lehunyta a szemét, ajkai finoman remegtek.
 - Látod már a lehetséges jöv imet? - kérdezte kíváncsian a halász.
- Ne türelmetlenkedj! - intette meg Liarae. Mély koncentrációba
merült, pár perccel kés bb már meg sem hallotta a halász kíváncsi
megjegyzéseit,
Hosszú órák teltek el így, melyeket Nord egyre nehezebben viselt
el. Liarae meg sem mozdult, mintha tetszhalott állapotba zuhant
volna. A halász szenvedett, maga alá gy rt lábai elgémberedtek,
gyomra korgott az éhségt l. Egy ideig elviselte a megpróbáltatást, de
ahogy lassan beesteledett, már egyre kevésbé hitt a sikerben. Most
már biztosra vette, Liarae szélhámoskodik, csak arra vár, hogy érte
jöjjenek az „övéi" a Bolond-erd l. Határozottan kezdte elhagyni a
bátorsága, immár úgy gondolta, jobb lett volna udvariasan bánni a
teremtménnyel, az ostoba zsarolás helyett.
- Hagyjuk abba! - javasolta hirtelen Nord, hosszú órák hallgatását
megtörve. Ám Liarae nem hallotta a kérést. A halász ekkor
megpróbálta kiszabadítani a kezét, de a tündér vékony karjai sa-
tuként fonódtak rá. Mintha egy medve szorításából próbált volna
kiszabadulni. Nord ereiben megfagyott a vér,
- Nyughass! - szók rá váratlanul Liarae. - Elveszítem a fonalat!
Nord azonnal felhagyott a próbálkozással. Liarae megjegyzése
új reménységgel töltötte el. Ha a tündér valóban nyomra bukkant,
talán mégis lehet bel le király.
Pár perc múlva Liarae szorítása enyhülni kezdett Nord kezén, és a
tündér szemhéja felpattant. Nord rettenetesen megrémült; Liarae
amúgy is idegenszer arca pár szívverésnyi id n keresztül egyenesen
ördöginek t nt számára. Lassan azonban a lány arcára visszatért a
megszokott melankolikus arckifejezés,
- Te aztán szerencsés fickó vagy - sóhajtott a tündér, - Találtam
neked egy megfelel életutat.
- Király lehetek? - kérdezte Nord remeg hangon.
Liarae finoman megrázta a fejét,
- Az volt a kívánságod, hogy úgy élhess, mint egy király- em-
lékeztette a halászt. - Ráakadtam egy jöv re, amelyben teljesül az
álmod. Pontosan úgy élhetsz, akár egy király. Nem hittem volna,
hogy sikerülni fog - f zre hozzá lekezel en.
- Tudtam! Éreztem! - fakadt ki Nord, - Ma pontosan megéreztem,
hogy többre vagyok hivatott. Hogy ennél több járna nekem!
- Ne legyél olyan önelégült - figyelmeztette Liarae. - Bárkinek
megtalálhattam volna a megfelel útvonalat. A hihetetlen szeren-
cséd az, hogy pár óra alatt sikerrel jártam. Más embernél talán egy egész
élet is kevés lett volna hozzá. Ami azt illeti, túlságosan is gyorsan
ráakadtam az áhított jöv dre. Én a helyedben megfontolnám, éljek-e a
lehet séggel Lehet, hogy az istenek tartogatnak számodra egy fájdalmas
leckét. Nem szeretik az olyan halandókat, akik nem tudják, hol a
helyük.
- Mit kell tennem? - kérdezte Nord eleresztve a füle mellett a fi-
gyelmeztetést.
Liarae megdörzsölte a halántékát, Nord csak most vette észre, a
tündér mennyire megviselt. Valószín leg nem csak a fogság miatt.
- El bb talán ihatnék egy pohár vizet - kérte Liarae. - Bor még jobb
lenne.
- Bocsáss meg, csak vízzel szolgálhatok. - Nord már indult is,
ösztönösen is alázatosan kezdete viselkedni a jótev jével. Liarae cso-
dálkozva nézett utána.
- Nos - köszörülte meg a torkát a tündér, miután oltotta szomját. -
Még ma éjszaka, illetve legkés bb holnap reggel indulj el egyenesen
északnak! Ráérsz reggel. Öt teljes napot kell gyalogolnod, mire eléred a
nagy folyót, a Linarilt. A harmadik éjszakát egy fa tetején töltsd, ezt vésd
jól az eszedbe! Megjegyezted?
Nord bólintott.
- Táborozz le a folyó partján! Nem kell sokat várnod, érkezni fog egy
uszály, ami hasábfákat szállít. Jelentkezz munkásnak, de kösd ki el re,
hogy éjszakai rséget nem vállalsz! Hajózz el egészen Kelet Csillagáig!
Hatalmas város, sok százezer lélekkel, le fog esni az állad, de ne állj
meg bámészkodni! Siess az arénába, ahol a fogat versenyeket rendezik! A
teljes fizetségedet tedd rá a hatos számú versenyz re! Eredetileg a tízes
gy zne, de egy tengelytörés miatt nem ér be a célba. Ezáltal elnyered a
helyi csempészcéh vagyonát. Vedd fel a nyereséged, és lóhalálában
vágtass a kiköt ig! Veszélyes lesz, ha lassú vagy, harminc bérgyilkos
fog a nyakadba esni.
Nord elsápadt, de bólintott.
- Rohanni fogok - ígérte.
- Kérezkedj fel az els tengerjáró vitorlásra, ami a Hirham Ki-
rályságba tart! Ha a tömött erszényedet megmutatod a kapitánynak,
kérdez sködés nélkül felvesznek. A f városban fogtok kikötni, Tri-
halában. Vásárolj magadnak elegáns öltözéket, és szállj meg az Arany
Sárkány nev fogadóban! Bárki kérdezi, nemesember vagy, mondjuk egy
szám zött herceg Calinorból.
Liarae elhallgatott.
 - És azután? - kérdezte Nord.
- Majd meglátod - mosolyodott el a tündér, - Van kérdésed?
- Ki hiszi el nekem, hogy nemesember volnék? - kérdezte a halász
rosszkedv en,
- Elhiszik - legyintett Liarae. - Ha kérdezik, ne azt válaszold, hogy
„naná" vagy „még jó hogy", hanem így felelj: efel l biztosíthatlak.
- Még a bet vetést sem ismerem - csóválta a fejét Nord.
- Remek - bólintott a tündén - Nem fognak gyanakodni rád.
Nord kissé megnyugodott.
- Végigcsinálom - jelentette ki eltökélten. Liarae nem felelt, sem
biztatóan, sem gúnyosan. Mintha kissé elszomorodott volna, bár az is
lehet, csak elfáradt,
- Lehetne egy kérésem? - tudakolta a tündér, - Amellett, hogy
végre eressz el?
- Csak rajta - bólintott Nord, miközben nekiállt szétfeszíteni a
csapdát. A halászok mindig megtartották a szavukat, remélte, a
tündérszerzetek is így vannak ezzel. Bár nem éppen becsületes nép-
ségként híresültek el.
- A legtöbb jöv ben felgyújtottad a házat, miel tt elindultál volna
- magyarázta Liarae. - Kérlek, ne tedd? A t z átterjedhet a fákra,
ahol az egyik barátom él.
- Egy mókus? - kérdezte Nord barátságosan,
- Egy öreg bagoly - válaszolt a lány,
- Nem gyújtom fel a házat - ígérte Nord, pedig korábban elhatá-
rozta, hogy így cselekszik. Mivel Liarae így ráhibázott a szándékára,
ezzel igazolta számára, hogy minden másban is igazat mondott. Nord
boldogan felsóhajtott. Nemsokára úgy él, mint egy király. - Legyen a
tiétek a halásztanya!
- Nagyvonalú vagy! - ismerte el gúnyosan Liarae. Lassan fel-
emelkedett, kinyújtóztatva elgémberedett tagjait. Karcsú bokáján
barna csíkokat hagyott megalvadt vére, a csapda a térde alatt ragadta
meg,
- Sajnálom - sütötte le a tekintetét Nord. Nem udvariasságból
jegyezte meg. Most, hogy ekkora jó történik vele, szintén bántotta,
hogy ártania kellett a tündérnek.
- Most csúnyán visszavághatnék - mondta halkan Liarae. Hosz-
szú ujjai között kékes szikrák pattogtak. Varázser , gondolta rémül-
ten Nord. Tekintetével keresni kezdte a husángot, de eszébe jutott,
hogy belehajította a tóba. Tulajdonképpen keveset számított volna
a tündér varázserejével szemben. A vas szorításából kiszabadván
Liarae lett az úr. Nord ezt nem is gondolta át el re.
- Becstelenség lenne - jegyezte meg a halász sért dötten. – Tar-
tottam magam az alku rám es részéhez.
Liarae lemondóan legyintett, a kék szikrák elhaltak.
- Elegem van a marakodásból - közölte. - Voltaképp hálával tar-
tozom neked, hiszen hasznos leckét kaptam t led arról, hogy soha
sem lehetek elég óvatos. Fogadj meg egy utolsó tanácsot! Élj úgy
mint egy király, de ne tovább egy évnél! Utána t nj el Trihalából!
Ezt olyasvalaki javasolja, aki megfordult a lehetséges jöv id útvesz-
jében.
- Meggondolom - bólintott Nord megkönnyebbülten. Hálát adott a
sorsnak, amiért nem egy bosszúálló tündérszerzettel hozta össze.
Liarae nem köszönt el. Egyszer en hátat fordított, és elszaladt.
Nord egy darabig figyelte karcsú alakját, amint felolvadt a halásztanya
határain túl burjánzó rengetegben, majd visszasietett a házba. Kevés
csomagolnivalója akadt, de még ezzel sem akarta az id t rabolni. Úgy
döntött, másnap már napkeltével megkezdi utazását a gazdagság és a
hatalom felé.

6.

Ha kételkedett is Nord a tündér szavaiban, a következ napok ese-

ményei tökéletesen meggy zték Liarae jóslataival kapcsolatban. A
harmadik éjszakát az utasításokhoz híven egy fa tetején töltötte.
Hajnalban éktelen vonyításra ébredt, majd hüledezve figyelte, ahogy
egy falkára való, borjú nagyságú farkas széthordja csekély fel-
szerelését. Vörös szemük haragosan villogtak a széles ágon kapasz-
kodó halász felé, aki nem kerülhetett a vacsoraasztalukra,
Az ötödik nap reggelén elérte a folyót, és hamarosan megjelent az
uszály is. Hatalmas rönkfákat szállított Kelet Csillaga hajóépít
helyeinek. Szerencsétlen útjuk volt, több baleset is érte ket, így
hasznát vették két dolgos kéznek. A kapitány még abba is belement,
hogy a halásznak nem kell éjszaka rködnie. Nord jobb ötlet híján arra
hivatkozott, hogy fél a sötétben. Félelmetesen beigazolódott Liarae
sejtése; az egyik éjszaka egy rt elragadott egy vizitroll. Kelet Csillaga
valóban leny gözte Nordot. Bár gyermekkorában hallott történeteket
távoli, meséi városokról, nem hitte volna, hogy
a valóságban is létezhetnek. Nem állt meg elcsodálkozni a k ren-
getegen; a kapitány nagyot derült, amikor a bérét felmarkolván Nord
azonnal az aréna fel l kezdett érdekl dni. A versenyt már különösebb
izgalom nélkül nézte végig, pedig amennyiben a hatos veszített volna,
koldussá válik. Az egész tömegb l egyedül Nord nem ugrott talpra,
amikor az addig fölényesen vezet , tízes számmal jelölt fogat hirtelen
irányíthatatlanná vált, és lesodródott a pályáról. Végül két láda
arannyal a hóna alatt iszkolt a kiköt tele. A csempészcéh nem túl
diszkréten próbálta visszaszerezni a pénzét. Nord fülcimpáját egy
nyílvessz cakkozta meg, ám így is eljutott a kiköt ig, és fel szál lt a
Tengeri Sólyom nev háromárbocosra, mely vásznakat, selymet,
röket és hasonló árukat szállított a Hirham Királyságba.
Bár a tó után nem érzett nosztalgiát, az óceán, a végtelen víztükör
leny gözte a halászt. A hajó palánkján könyökölve Nord fejében
megfordult a gondolat, miszerint maris révbe ért, hiszen a szerencsés
fogadáson meggazdagodott. Hamar megfeddte magát a kishit ségért.
Azzal a céll al indult el, hogy úgy él majd, mint egy király. Szentül
megfogadta, ebb l a célkit zésb l jottányit sem fog engedni...
Nord számára valaha a Bikához címzett taverna volt az el kel ség
megtestesít je. Az Arany Sárkányban tanyázva azonban csak
gúnyosan mosolygott régi, naiv önmagán. Trihala büszkeségéhez
képest a Bika csak rozzant karám lehetett volna, amelyben a névadója
lakott. Az Arany Sárkány háromszintes, vörös téglából emelt,
nagyjából négyzetes alapú épület volt, négy sarkán karcsú tornyok-
kal, melyekb l gondtalanul lehetett szemlélni a hirham f város,
Trihala tengeri kiköt jének lüktet életét. Nem csak pompázatos
külseje, de a berendezése és a szolgáltatásai is magasan felülmúlták a
Bika lehet ségeit. Nord lakosztálya hatalmas volt finom
berendezéssel. A halász sokáig idegenül érezte magát benne, de
hamar hozzászokott a kényelemhez. A vendégkörrel is könnyen
megbarátkozott, f leg a gazdag keresked kkel, a f városba utazó
vidéki nemesekkel. Nord Calinorból szám zött hercegként
mutatkozott be, könnyen befogadták, mivel b ven volt aranya. Büdös
parasztok, gondolta Nord mély megvetéssel, amikor eszébe jutottak
Er skard Logan és a hozzá hasonló k toronyi uraságok.
Valami mégis aggasztotta a halászt, nevezetesen, hogy kifogyott
Liarae útmutatásaiból. Talán ett l a ponttól neki kellene kezébe
vennie a dolgok irányítását. Fogalma sem volt róla, hogyan
célozhatná meg Hirham trónját. A királyt, II I. Edricet mindennap
látta, ami-
kor egy nyitott kocsiban körbement a városban, és megmutatta magát
Trihala népének. Nord csak egyszer tudott elég közel férk zni hozzá,
hogy láthassa az arcát. Kiderült, hogy fiatal férfi, a halásszal
nagyjából egyid s. Nem látszott túl boldognak, hogy uralkodó lehet.
Nord úgy vette észre, III. Edric közönyös, mintha egyáltalán nem
élvezné a pozícióját. A hintóját párducmozgású, éber tekintet
fegyveresek és indigókék köpönyeges varázslók vették körbe. Lehe-
tetlen feladatnak látszott egyszer en beülni a király helyére. Pedig
lassan lépnie kellett, a gyakorlatias Nord látta, hogy Kelet Csillagá-
ban szerzett javai nem fognak kitartani a végtelenségig, márpedig az
Arany Sárkány drága helynek számított.
Egy hete tanyázott az el kel fogadóban, amikor új lendületet
kaptak az események. Nord éppen a vacsoráját költötte, amikor két
ismeretlen uraság jelent meg a Sárkány étkezdéjében. Beléptükkor
tiszteletteljes csend támadt, ebb l a halász arra következtetett, hogy
nem átutazók, hanem helyi el kel ségek. Egyikük fehér köpenyes,
aszkéta alkatú férfi volt, galamb sz hajjal és szakállal; a másik kemé-
nyebb fickónak látszott, boltozatos mellkasát ezüstösen csillogó lánc-
ing fedte, és az oldalán hosszú pengéj , egyenes kardot viselt. Nord
hamar észrevette, hogy diszkrét távolságból a palota rség egyenru-
háját visel test rök követik ket. Növekv izgalommal vette észre,
hogy az érdekl dés kölcsönös. Különösen az sz hajú aszkéta fordult
gyakorta Nord asztala felé. Amikor nem Nordot figyelte, a férfi
asztaltársával veszekedett. Kisvártatva egy felszolgálólány jelent meg
Nord asztalánál,
- Azok az urak szeretnék, ha velük költené cl a desszertet - súgta a
halász fülébe. Nord bólintott. Id közben megtanulta, hogy a desszert
az édes nyalánkságokat jelenti, a f fogás, a hús után. Átsietett a két
ismeretlen asztalához. Bátor módon az egyenrangúaknak kijáró kurta
bólintással köszöntötte ket,
- Sir Nord vagyok, Calinorból - mutatkozott be a halász. Milyen
csodásan hangzott; Sir Nord! Nem ifjabb Nord, nem is öreg Nord,
még véletlenül sem halszagú anyaszomorító. Nord szívébe büszke-
ség költözött. Mindent a saját ravaszságának köszönhet. Az sz hajú
aszkéta felemelkedett.
- Kelson szenátor vagyok, a királyi ügyek minisztere és a Hagyo-
mány rz k Pártjának feje. A társam Ventar szenátor.
Nordnak az a benyomása támadt, a két férfiú nem igazán kedveli
egymást. Ventar komoran biccentett, de nem vette a fáradtságot,
hogy felálljon.
 - Sohasem hallottam még Calinorról - jegyezte meg barátságtalanul.
- Híres királyság a túlparton - szólt rá Kelson.
Nord hálás volt a megjegyzésért. Mindig bajban volt, ha el kellett
helyeznie a szül földjét. Olyan gyorsan kellett hátrahagynia.
- Miben lehetek az urak szolgálatára? - tudakolta a halász.
- Majd a sütemény után - tárta szét a karját Kelson, - Mindössze
annyit kérünk, próbáljon magára egy öltözéket!

7.

Miután végeztek az édességgel, Kelson és Nord, a szenátor néhány

segít jével együtt fölvonultak a halászból lett herceg lakosztályába. A
szolgák egy terebélyes ládát hordoztak magukkal, Nord kíváncsi volt,
miféle öltözék lapulhat benne. Hamar kiderült, az öltözék kifejezés nem
is fedi pontosan a láda tartalmát. A legpompázatosabb, legdíszesebb
holmik kerültek el , melyeket a halász életében látott.
A nadrág és a zubbony finom szaténból készült, s vakítóan fehér volt,
akár az igazgyöngy. Utóbbit színarany gombokkal illesztették össze
Nord mellkasa el tt. A hátára fehér palástot terítettek, Nord úgy
becsülte, valami nyúlféle hordhatta el tte, helyesebben egy egész
regiment nyúl. Testvérek között is borzasztó sokat érhetett. A palástot egy
drágaköves ékk vel t zték össze. Finom b rb l hasított csizmája a
combja közepéig ért volna, de visszahajtották a térde vonaláig, fejére
ezüstsisak került. Öve ezüstszegecsekkel, fejdísze kócsagtollakkal volt
díszítve. A csoda az volt, hogy az összes ruhadarab úgy illeszkedett a
halászra, mintha eleve neki készítették volna. Miközben öltöztették, a
szolgák méreteket vettek Nordról. Lemérték a magasságát, a derekát még
a bicepszét is.
- Egyezik - jelentette egyre elégedettebben a mérésért felel s
szolga minden egyes m velet után. Kelson szenátor is elégedettnek
látszott. Miközben a halászt Öltöztették, szinte egyfolytában meg-
jegyzéseket tett.
- Micsoda lovagi izomzat! - sóhajtotta. - Le se tagadhatnád, hogy
nemesembernek születtél.
- Efel l biztosíthatlak - válaszolt Nord feszengve. Kényelmetlenül
érezte magát a szenátor mohó pillantásaitól.
- Királyi a tartásod - bókolt tovább Kelson. - Csak egy embert
ismerek, aki hasonló eleganciával viselné eme öltözéket.
 Ahogy elkészültek, a szolgák eltávolodtak Nordtól, és k is le-
ny gözött pillantásokkal figyelték a zavarban lév halászt.
- Hagyjatok magunkra! - intett a szenátor.
Miel tt Nord zavara tovább fokozódott volna, Kelson viselkedése
megváltozott: bizalmaskodóból hirtelen hivatalossá vált.
- Nyilván már megismerkedtél országunk egyik leghíresebb szo-
kásával - kezdte a szenátor - A király mindennap körbemegy Trihala
városában, és megmutatja magát az egyszer népnek.
- Igen - bólintott Nord. - Már többször is láttam.
- Akkor az is felt nt, hogy III. Edric sohasem viseli kétszer ugyan-
azt az öltözéket.
- Természetesen - helyeselt a halász.
- Nos, mindez a királyi ügyek minisztériumának a munkája,
melyet szerény személyem irányít. Azonban szó sincs öntelt maga-
mutogatásról, egyszer en seink bölcsessége el tt hajolunk meg,
akik isteni sugallatra találták ki ezt a szokást. Amíg a király számára
minden napra jut új öltözék, az ország is fennmarad jólétben és
dics ségben. Manapság azonban akadnak oktalanok, akik
megkérd jelezik ennek a nemes tradíciónak a létjogosultságát. Az
Újítók Pártja, a hitvány, felfuvalkodott gyülekezet véget vetne a
hagyománynak, és sajnos, ott találtak szövetségest, ahol mi, a ha-
gyomány rz k nem is vártuk. Urunk, Edric fiatal király még. Kevés
id t töltött ahhoz a trónon, hogy megszerezze a bölcsességet, mely a
hirham uralkodók els számú védjegye. Hatása alá került a
nyomorultaknak, és hajlamos lenne megszüntetni leg sibb szo-
kásunkat.
- Szomorú - sóhajtott Nord, bár magában úgy gondolta, Edric
máris bölcsebb, mint az el dei lehettek.
-A türelmetlenség az oka - legyintett Kelson. - Az ifjú király unja
a kötöttségeket. Azt állítj a, abszurd helyzet, hogy több id t tölt
ruhapróbákkal, mint az uralkodással, és a ruháira szánt pénzösszegek
meghaladják a hadsereg költségvetését. Látom az arcodon, szíved
szerint igazat adsz neki.
- Ugyan! - tiltakozott Nord fürgén.
- Nos, a helyzet addig fajult - folytatta az sz szenátor - mígnem
az Újítók Pártja kis híján keresztülvitte az akaratát. A király
kijelentette, nem hajlandó több id t a próbateremben tölteni. Kevés
egérutat hagytak, három napot kaptam, hogy szerezzek valakit,
akinek a méretei megegyeznek a királyéval, és átvállalná t le a tra-
dícióval járó kötöttségeket.
 Nord érezte, hogy a torkában dobog a szíve. Kezdett beteljesülni
Liarae jóslata.
- Próbálkoztam az ország összes nemesi családjánál, ám az Újítók
eleve elzárkóznak el lem, a Hagyomány rz k között pedig egy-
szer en nem akadt megfelel férfi. Miel tt végképp kétségbeestem
volna, megtudtam, hogy a városunkban vendégeskedik egy gazdag
idegen, aki szép szál legény, és f rangú személyek vére folyik az ere-
iben. Bizonyára kitalálod, miféle feladatra szemeltelek ki, Sir Nord.
Igent mondasz a felkérésre? Életed könny , fizetséged busás lesz...
A halász nem kérette magát.

8.

Nord már aznap éjjel a királyi palotában aludt. A lakosztályt, melyet

megkapott, el tte az udvari asztrológus birtokolta, egy hatalmas és
fény en berendezett helyiséget. Mint kiderült, az asztrológust
korábban az Újítók Pártja üldözte el, mivel foglalatosságát
ostobának és költségesnek találták. Kelson szenátor az els napról
fogva a halász mellett állt, hogy az idegen ne vesszen el a királyi
udvar bonyolult életében.
Az els reggelen szolgák keltették fel Nordot, majd átkísérték a
fürd be. A halász kilesett az ablakon, és a nap állásából megállapí-
totta, hogy hagyták aludni becsületesen. Reggelinél már megjelent
mentora, Kelson szenátor is. Az Arany Sárkányban Nord hozzászo-
kott az ínyencségekhez, de a palotában felszolgált finom étkek még
azt is felülmúlták.
- Egyenesen a király asztaláról - mosolygott jóságosan a szenátor.
- Nem rossz - bólintott Nord -, de ennyivel nem lakom jól.
- Ugyan - legyintett Kelson. -A király ugyanennyit evett, és elé-
gedett volt.
- Éppen annyit ehetek, mint a király? - kérdezte gyanakodva
Nord.
- Így igaz - bólintott a szenátor. - A méreteid és a testsúlyod
megegyezik felsége méreteivel és testsúlyával. Vigyáznunk kell rá,
hogy így is maradjon, hiszen ha eltérések kezdenek mutatkozni,
már nem tudod ellátni az Udvari F ruhapróbáló feladatait. Ett l
kezdve evésb l és testmozgásból is ugyanakkora adagokban lesz ré-
szed, mint királyunknak. Te aztán elmondhatod magadról, hogy
pontosan úgy élsz, mint egy király!
 Nord pár pillanatig szótlanul meredt maga elé. Nem egészen ez
volt a kívánsága, persze még mindig ezerszer többet elért, mint ami-
l egy k tornyi halász álmodozhat.
- Talpra, Nord úrfi! - rázta fel Kelson. - Irány az edz terem,
felsége ilyenkor gyakorol.
Az edz terem tágas, szell s helyiség volt, a fal mellett felsorakoz-
tatott fegyverekkel, illetve gyakorlásra szolgáló bábukkal.
-A fegyvermester, Roruld - mutatta be Kelson a karcsú, izmos
férfit, aki már várta ket.
- Melyik fegyvernemben vagy jártas? - érdekl dött Roruld.
- Egyikben sem - vallotta be Nord.
- Nemesember létedre nem tanítottak fegyverforgatásra? - cso-
dálkozott a szenátor.
- El is veszítettem a birtokaimat - szabadkozott Nord idegesen.
- Nem számít - legyintett Kelson. - Mostantól lesz alkalmad gya-
korolni, b ven. III. Edric mindennap ellátogat az edz terembe.
- Remek — jegyezte meg Nord. Valóban örült a lehet ségnek.
Mint minden fiatal férfi, is álmodozott róla, hogy hatalmas harcos
lesz. Ha a legjobbaktól tanulhat, egyszer még Er skard Logant is
túlszárnyalhatja.
-A kardot válaszd! - javasolta Kelson. Roruld körülbelül másfél
órán keresztül izzasztotta a halászt, végül elégedetten leeresztette a
pengéjét.
- Ragyogó az egyensúlyérzéke - állapította meg -, de könny
megfélemlíteni. Mindent Összevetve, jó vívó lesz bel le. Talán har
cosként több hasznát látnánk, mint ruhapróbálóként, vagy mi a
csuda ez a legény...
Kelson szenátor nem válaszolt semmit, de távozásuk után Nord
fülébe súgta.
- Érzésem szerint Roruld az Újítók híve lett. Gondoskodom a le-
váltásáról.
Nord torka elszorult, de a továbbiakban nem kellett aggódnia a
fegyvermester miatt. Kelson állta a szavát, a halász már másnap új
mesterrel gyakorolt, s pár hét elteltével valóban t rhet vívó lett.
Eddig a pontig Nord napirendje megegyezett a királyéval, a gya-
korlás után azonban III. Edric elindult szokásos városi útjára, majd az
ország ügyeit kezdte intézni. A halász ellenben átvonult a palota egy
másik szárnyába, ahol a Királyi Ügyek Minisztériuma m ködött. A
minisztérium hivatal helyett leginkább hatalmas iparos m helyre
emlékeztetett. Szabók, tímárok, ötvösök nyüzsögtek, mind-
annyian Nord körül, Kelson szenátor gyámkodása alatt. A halász itt
töltötte el a leghosszabb id t. Egy király szemszögéb l valóban
unalmas lehetett a többórás elfoglaltság, a nehéz halászmunkához
képest azonban édes semmittevésnek t nt. Amíg a szellemi vezér
Kelson szenátor volt, a gyakorlati munkát egy Agbert nev szabó-
mester irányította. Id vel a halász barátságot kötött vele. A nyugodt,
szelíd természet Agbert kiválóan értette a mesterségét. Ritkán
mulasztotta el megemlíteni, Nord személyében micsoda tökéletes
alanyt kapott remekbe szabott ruhakölteményeihez. Megjegyzései
jóles en legyezgették a halász hiúságát. A minisztériumi teend k
végeztével Nord szabadid t kapott, bánatára Kelson ragaszkodott
hozzá, hogy ezeket az órákat a bet vetés elsajátításával töltse.
Kora este került sor a közös lakomára, melyen Nordnak is köte-
lez volt a részvéttel. A hatalmas teremben tökéletesen meg lehetett
figyelni a hagyomány rz k és az újítok elkülönülését. El bbiek
tisztelettel bántak Norddal, utóbbiak mély megvetéssel figyelték
minden mozdulatát. Id vel Nord megtanulta, kit hová helyezzen az
udvaron belül. A hagyomány rz k jórészt a nemesek soraiból
kerültek ki, és közülük is inkább a trihalaiak tartoztak közéjük. Az
újítók inkább vidékiek voltak, soraikban sok polgárral és katonával.
- Felkapaszkodott, újgazdag idióták - jellemezte ket Kelson sze-
nátor. Az udvar egy jelent s része viszont egyik párthoz sem csatla-
kozott tartósan, inkább a szélirány változásával fordítottak mindig
köpenyükön.
A közös lakomán mindenki ugyanazt az étket kapta. Kelson sze-
nátor, aki közel ült a királyhoz, integetéssel jelezte Nordnak, ha III.
Edríc jóllakott. Ekkor a halásznak is fel kellett állnia az asztaltól. A
halászt kezdetben bosszantotta ezt a szokás, de hamar megtanult
együtt élni vele. Csekély ár volt ahhoz képest a rengeteg jótétemény-
hez képest, ami az udvari f ruhapróbáló rangjával együtt megadatott
neki.
Kelson szenátor az els héten segítette a halászt, kés bb kiengedte
óvó szárnyai alól. Nyugodt szívvel megtehette, hiszen védence
tökéletesen beilleszkedett a trihalai udvar életébe, Nord hamar
ráébredt, k toronyi halászéletének, illetve trihalai f ruhapróbáló
beosztásának van egy közös pontja: a szigorú napirend. A napok itt
is, ott is ugyanabban a mederben teltek. Más tekintetben azonban
össze sem lehetett hasonlítani a két sorsot. Szül földjén kisember
volt, itt azonban elismerték, legalábbis a hagyomány rz k minden te-
leképpen, de az újítók sem tehették meg, hogy nem vesznek róla tu-
domást. Otthon szegény volt, itt máris gazdag embernek számított, az
állás fölöttébb jól fizetett. Mivel kiadásai nem voltak, számíthatott rá,
hogy busás vagyonnal a birtokában fog visszavonulni az udvari élett l.
Ahogy visszagondolt, kénytelen-kelletlen elismerte magában,
toronyban még esetlen és ostoba fickó volt, mostanra azonban
konyított a kardforgatáshoz és a bet vetéshez is.
A legtöbb nap ugyanúgy telt el, mint a legels . A harmadik éjszakán
azonban Nord hiába indult a lakosztálya felé, az ajtó el tt Kelson egyik
szolgálója várta. A legény egy gondosan lefüggönyözött batárhoz
vezette Nordot, amely egy titkos járaton hagyta el a kastélyt.
Rejtélyesnek t nt a dolog, de egyáltalán nem veszedelmesnek. A
hintónál már várta Sir Kelson.
- Ne kérdezz semmit, fiam - veregette vállon a halászt, arcán joviális
mosollyal. Az utóbbi id ben ezzel a bens séges megszólítással
üdvözölte Nordot. Egy új útvonalon hagyták el a kastélyt, melyet Nord
nem ismert, és egy olyan, zömében bevándorlók lakta városrészbe
kocsikáztak el, amelynek a halász csak a hírét, méghozzá nem éppen
erkölcsös hírét hallotta korábban. Az épület, mely el tt megálltak,
kétszintes kis udvarház volt, melyhez különös, mondhatni obszcén
alakú torony csatlakozott.
- Rhenna papn i már várnak - duruzsolta a szenátor. Nord szíve
majdnem kiugrott a helyéb l. A szerelemistenn papn ir l még
toronyban is hallottak! Minden férfi álma az volt, hogy találkoz-
hasson velük. Kábán t rte, hogy a szolgálók el revezessék. Odabent
félhomály fogadta, édes illatok és karcsú alakok. Köszönni akart, de a
torka teljesen kiszáradt.
- Éppen ugyanazt a szolgáltatást, amit felsége kapott - szólt he-
lyette Kelson. Valaki finoman Nordba karolt, és az emelet felé vezet
lépcs felé kezdte kísérni.
- Bátran, fiam! - szurkolt Kelson a háttérb l.
- A szenátor úr? - érdekl dött egy búgó, n i hang, de Nord már nem
hallotta a választ, bezárult mögötte a paradicsom kapuja. Valóban
szüksége volt a bátorságra, hiszen egyszerre három démonnal kellett
szembenéznie.
toronyban a bíró Nerla nev lánya jelentette a szépség kezdetét és
végét, minden férfi álmainak netovábbját. Nord minden hazafias
érzelmet félresöpörve megállapította, hogy a szerelemistenn
kultistáihoz képest szegény leány csak szánalmas madárijeszt lehetne.
Nem árulták el a nevüket, de a dolgukat rettenetesen értették. Hamar
félresöpörték a halász gátlásosságát, egy óra múlva
Nord úgy érezte, mintha darabokra szedték, és újra összerakták volna.
Megállapította, az udvari f ruhapróháló kiváltságai közül Rhenna
papn inek meglátogatása többet ér az összes többinél.
III. Edric rendszertelenül áldozott a szerelem oltárán. Akadt olyan
hét, hogy minden éjjel meglátogatta Rhenna papn it, de az is
el fordult, hogy hosszú ideig feléjük sem nézett. Legalábbis Nord
számára elviselhetetlenül hosszúnak t ntek ezek a szünetek. Kelson
szenátor megtiltotta, hogy szeret t szerezzen a kastélyon belül, de
Nordot amúgy sem érdekelte a dolog. Aligha talált volna magának olyan
t, aki nagyobb élvezeteket nyújtott volna neki az igazi szakért knél.
Nordnak és a papn knek mellesleg volt egy közös titkuk: a halász
sokkalta komolyabb teljesítményre volt képes a királynál.
A másik testedzés, melyben rengeteg öröme telt az egykori ha-
lásznak, a vadászat volt. A királyi családnak több birtoka is akadt Trihala
közelében, ahol vadasparkokat alakítottak ki. III. Edric rajongott ezért az
elfoglaltságért, és mivel a vadászat kemény er próba, Nordnak is el
kellett kísérnie. Nord, aki valaha szinte maga is a természet része volt,
jól helytállt ezeken a kirándulásokon. Kitartásával és ügyességével még az
Újítók Pártjába tartozók elismerését is kivívta. Szüksége is volt ezekre a
sikerélményekre, mert az udvari élet egy másik területén komoly csorba
érte a büszkeségét.
A sportnak, melyet a hirhamiak vakon imádtak, egyszer en csak
labdázás volt a neve, de szó sem volt egy gömböly alkalmatosság
ártatlan dobálgatásáról. A pályának nem volt szélessége, jobb oldalról egy
kaszárnya hosszan elnyújtózó k kerítése, bal fel l erd határolta.
Hosszúsága nagyjából ötven lépés lehetett, a végeket mésszel felfestett
vonal jelezte. Ezen a területen tíz-tíz játékos feszült egymásnak.
Feladatuk nem volt túlzottan bonyolult, a labdát át kellett futtatni az
ellenfél vonalán, és a siker érdekében minden eszköz elfogadhatónak
számított. Az id sebb generációk még emlékeztek rá, hogy a labda
valaha disznófej volt. A változtatással együtt sem sikerült a dolognak
játék jelleget ölteni, inkább heves gyalogsági ütközetre emlékezetett az
egész.
III. Edric egyenesen odavolt a labdázásért, így Nord is kénytelen volt
beszállni. Kelson szenátor azonban itt csatát vesztett az újítókkal
szemben. Nord származását nem ismerték kell képp el kel nek ahhoz,
hogy a király társaságával játszhasson, így a halászfiú katonákkal és
magasabb polcon lév udvari tisztségvisel kkel kényszerült pályára
lépni. Az újítók hívei vagy felismerték a lehet séget, hogy
megszabadulhassanak a f ruhapróbálótól, vagy eleve készül-
tek a dologra, de tény, hogy valóságos vadászatot rendeztek Nordra.
Megtehették, mivel szabályok nem léteztek, játékvezet re sem volt
szükség, aki védelmezhette volna a halászt. Egy szerencsétlen baleset,
mondjuk egy lábtörés, amivel Nord ágyba kerül, és alkalmatlanná válik
feladata ellátására. Szerencsére a hagyomány rz k is felmérték a helyzet
súlyosságát, és igyekeztek megvédeni Nordot, így a legels mérk zést,
amin részt vett, végül átvészelte sérülések nélkül. Nord kétségbeesetten
fordult Sir Kelsonhoz, aki tehetetlenül ingatta a fejét. A labdázás
kemény er próbának számított, ha Nord hanyagolni kezdi, fizikuma
elmaradhat a királyétól. Csakhogy Edric dolga lényegesen könnyebb volt,
a királyt senki nem merészelte bántani, még a pályán sem. Végül a
fortélyos szenátor rájött a megoldásra. A következ csatát Nord már a
fiatal lányok között élte meg, világ csúfjára. A hölgyek természetesen
kerülték az összeütközést a testes halásszal, ily módon Nord
ugyanannyit lóthatott-futhatott, mint III. Edric, és ugyanúgy nem
döngölték bele a sáros földbe. Ennél megalázóbb helyzetbe Nord
aligha kerülhetett volna, fel is ajánlotta Kelson szenátornak, hogy
visszamegy a katonák közé játszani, akár a sérülést is megkockáztatva,
de atyai jó barátja nem t rt ellentmondást. A halász végül beletör dött
a dologba. Rhenna papn i között ugyanis mindig bizonyíthatta a
férfiasságát.
III. Edric és Nord két alkalommal váltottak szót egymással. Az els
alkalommal a fegyverteremben futottak össze. A király edzése elhúzódott,
míg Nord korábban érkezett oda.
- No, ezt jól kitalálta nekünk az öreg róka - szólt barátságosan az
ifjú király. Edric meglehet sen közvetlenül viselkedett, Nord ekkor
ébredt rá, hogy k ketten ugyanazokat a ruhákat viselik. - Nem
fáradtál még bele ebbe a mókuskerékbe?
Mit tud ez a ficsúr a mókuskerékr l! - gondolta Nord bosszúsan, de a
lehet legnagyobb udvariassággal felelte, hogy megtiszteltetésnek veszi a
feladatát.
- Hát Rhenna papn i? - halkította le a hangjai a király - Sok örömet
szereznek neked?
- Ó, igen. - Nord arcán széles mosoly terült szét. Senkivel sem
tudta megosztani a szerelemistenn szentélyében szerzett élményeket. -
Csak azt bánom, hogy a kis vörös elt nt. Akinek a háromszög alakú
anyajegy volt a . . . na, tudja, mi fölött...
III. Edric arca bíborvörössé vált.
- N kb l is ugyanazokat kapod meg, akiket én? - kérdezte reszket
hangon. - Kelson! Átokfajzat...
 Nord rettenetesen megrémült, miféle következményei lesznek a
király haragjának. A legjobban attól tartott, eltiltják Rhenna papn it l.
Nord pásztoróráit a palota fizette, saját er l legfeljebb néhány
látogatást tudott volna fedezni, és a kevésbé tehetséges kultistákhoz,
Szerencsére károk nélkül továbbvonult a vihar, bár Nord ett l kezdve
óvakodott III. Edric szeme elé kerülni.
Másodszorra a Királyi Ügyek Minisztériumában találkoztak. Ezt
nem lehetett elkerülni, mivel Edric maga akart szemlét tartani a
minisztérium és vele együtt Nord fölött is.
- Micsoda ostoba pazarlás! - fakadt ki a király. - Mennyi kato-
námat és parasztomat felruházhatnám az árából.
Nord egyetértett vele, de véleményének óvakodott hangot adni. Ha a
király rászánja magát a régi hagyomány eltörlésére, bel le
munkanélküli válik.
- Az alkatunk tökéletesen egyezik - mérte végig Edric a halászt.
- Ám az arcunk cseppet sem hasonlít.
Jól látta a helyzetet. Nord arca széles volt, ajka vastag, vonásai ke-
mények. B re barnára cserz dött a tóparton átdolgozott hosszú napok
során. A halász állát vörös-barna, durva sz r fedte. Vele szemben a
király b re fehér volt, arcvonásai finoman munkáltak, orra büszke
sasorr. Szemük mindkettejüknek kék volt, de Nordé jóval sötétebb.
- Ha maszkos vagy sisakos öltözék készülne, körbemehetnél he-
lyettem a városban - vélekedett Edric. - Komoly terhet levennél ezzel a
vállamról.
-Állok szolgálatára, felség - hajolt meg Nord. Nem volt szintétlen a
lelkesedése. Alaposan felcsigázta a képzel erejét, hogy ünnepl tömeg
gy jében körbekocsikázhatna a városban. Szinte tökéletessé tenné az
illúziót, és igazán úgy élne, akár egy király.
Az els vel ellentétben eme második beszélgetés nem maradt követ-
kezmények nélkül. A terv a tanács elé került, ahol a hagyomány rz k
komoly tiltakozását váltotta ki. Kelson szenátor csapdára gyanakodott;
ha Nord bebizonyítná, hogy a király személyére nincs szükség a
hagyomány életben tartásához, esetleg magát a hagyományt is sutba
vághatják. Nordnak ugyan meggy dése volt, hogy Edric hátsó
szándék nélkül terjesztette el ezt a javaslatot, de Kelson szenátor
letorkollta, emlékeztetve, hogy a politika nem tartozik a f ruhapróbáló
hatáskörébe.
 9.

Trihalában lassan telt az id , de azért nem állt meg teljesen. A napok

lassan hetekké, a hetek hónapokká álltak össze. Elkezd dött és véget
ért két labdabajnokság. (Nord kér els helyet szerzett a n k között). Az
élet nyugodt ritmusban, váratlan események nélkül csordogált. A halász
magában úgy érezte, Trihala a vigyorgó idióták városa. A
hagyomány rz k és az újítók vitáin, valamint a labdajátékon kívül
kevés dolog korbácsolta fel az indulatokat. Ám hosszú hónapok múltán,
amikor Nord úgy érezte, egész életét a Hirham f városban töltötte,
rémít hírek kezdtek szivárogni. Háború készül dött a Hirham
Királyság ellen,
Szül földjén Nord keveset tudott és tör dött a sz kebb pátriáját
körülfogó világgal. Váratlan utazása során ugyan nyitva tartotta a
szemét, de csak keveset jegyzett meg bel le, hol s merre jár éppen.
Térképet el ször Trihala királyi palotájában látott, és miután megtanult
rajta eligazodni, meglep dött a Hirham Királyság mennyire apró folt.
Azon is elcsodálkozott, hogy a királyság egy másik kontinens része,
amelynek egy apró, déli csücskét uralja. A Hirhamtól északra fekv
ország legalább kétszer akkora volt, mint a királyság.
- Barbár népek lakják - magyarázta Kelson szenátor - Átkozott
vademberek, a káosz szolga népe.
Mint kiderült, a hirhamiakon kívül az összes nép barbár volt a
szigeten, de leginkább az északi szomszédok, akikkel körülbelül
tízévente háborúskodás tört ki. A barbárok ugyanis más népcsoport
voltak, tagbaszakadtabbak, sötétebb b ek, mint a hirhamiak. A
káosz isteneit imádták, ráadásul tengeri kijáratra vágytak. A barbárok
seregeinek azonban kevés dics ség adatott meg a faji, vallási, és
érdekkülönbségen alapuló harcokban, mindig elakadtak Hirham északi
határer dje, Portramor el tt. A háborúkat hasonló forgatókönyv
alapján vívták már közel egy évszázada: a barbárok lerohanták
Portramort, majd mire eléggé kivéreztek a falak alatt, megérkezett
délr l a felment sereg, és dönt csapást mért rájuk.
Egy reggel szokatlan izgalom támadt Trihala falai között, még a
szokásos napirend is felborult, s t a labdázás is elmaradt, amire ritkán
akadt példa, Tombolhatott szélvihar, szakadhatott es , térdig érhetett a
sár, a trihalaiaknak verekedniük kellett a hosszúkás pályán.
- Mi történt? - tudakolta Nord a szabók f nökét l, Agbert mestert l.
 -A barbárok körbefogták Portramort - magyarázta az ügyes kez
iparos. - Összeült a szenátus.
- Vagy úgy - bólintott Nord. Ezért nem jelent meg még Kelson
szenátor a Királyi Ügyek Minisztériumában. A halász gyomra ösz-
szeszorult a háború gondolatára. Kölyökkorában két fegyveres konfliktust
is végigrettegett, melyet a hercegi trónért vívtak meg Calinorban, egy
alkalommal még az erd be is be kellett menekülnie a halászcsaládnak,
egy portyázó csapat el l. K torony mindkét alkalommal átvészelte a
dolgot, de Nordban fájdalmas emlékek maradtak a z rzavarról. Hirtelen
elmondhatatlanul rossz el érzete támadt.
- Mondd csak, Agbert mester, mióta szolgálok, mint udvari f ru-
hapróbáló? - kérdezte a halász. Liarae szavai csengtek a fülében,
miszerint jobban teszi, ha egy évnél tovább nem él úgy, akár egy király
- Utánanézhetek - vont vállat a szabó. Kutatni kezdett a feljegyzései
között, majd kisvártatva közölte. - Éppen háromszáz ruhát méreteztem
eddig rád.
Nord köszönetet mondott az akkurátus mesterembernek, majd
gondolataiba merülve magára hagyta.
Alig egy héttel kés bb Nord reggel elaludt. El éjszaka Rhenna
papn inél járt, de nem azt kapta, amire számított. A kultisták bágyadtak
voltak, tör döttek. Aranyló b rük mintha kifakult volna, kifogyhatatlan
energiájuk a múlté lett. Fáradtan és kedvetlenül, ebb l kifolyólag
eredménytelenül igyekeztek a halász kedvére tenni.
- Mégis, mi baj? - tudakolta Nord.
- Rhenna szomorú - felelt az egyik papn , - Elkeseríti a kiontott
vér.
Nord végül magukra hagyta ket a bánatukkal, de visszatérve a
kastélyba még sokáig nem tudott elaludni. Hajnalban végre elnyomta az
álom, és a kiesést a délel tti órákban pótolta be. Ébredés után nyugtalanul
vette tudomásul, hogy a legény nem érkezett meg, hogy felkeltse. A
reggelije sem volt elkészítve, és a dézsája üresen állt. Trihalában eddig
minden a szokásos napirend szerint haladt, egy ilyen változás nem ígért
semmi jót. Lesietett a Királyi Ügyek Minisztériumába, de a szolgálati
helye kongott az ürességt l, miként a folyosók is. Végre összeakadt egy
szolgálóval,
- Mi folyik itt? - kérdezte Nord.
- A barbárok elfoglalták Portramort - válaszolt a legény. Arcáról
hitetlenkedés és rémület tükröz dött.
- Hová t ntek az emberek? - tudakolta a halász.
 - Aki nem menekül, a szenátus ülését várja. - Többet nem lehetett
kihúzni a rémült fickóból. Sietett tovább a dolga után. Valamelyik
gazdag család szolgálatában állhatott. Mint kés bb kiderült, a portra-
mori vereség hírére a nemesség egy része lázas csomagolásba kezdett, és
a tengeren keresztül elhagyta Trihalát.
Az ülés természetesen zárt ajtók mögött zajlott, de a palota nyugati
szárnya el tti téren összever dött Trihala apraja-nagyja. Nord igyekezett
el bbre jutni a tömegen keresztül hátha az els sorokban gyorsabban
terjednek az értesülések. Még abban is reménykedett, talán bejuthat
valamiképp. A fontos embereket nem zárták ki, még akkor sem, ha nem
tartoztak a szenátorok közé; Nord pedig el kel helyen állt a
hagyomány rz k hierarchiáján belül. A bejáratot Edric test rsége rizte,
amint meglátták a halászt, azonnal szikrázó pillantásokat kezdtek felé
küldözgetni, mintha Nord lenne a felel s a vereségért. Kisvártatva
megérkezett Ventar szenátor, Nord régi rosszakarója. Tekintete véletlenül
a halászra tévedt, és ha már így alakult, nyomban magához is intette a
fiút.
- Gyere csak, fiam! - A hanghordozása feleannyi barátságot sem
rejtett, mint a szavai. Nord mégis örült, mivel a szenátor kíséretével
együtt bejuthatott az ülésre.
Átvágtak néhány üres folyosón, ahol csak gondterhelt ábrázatú
test rökkel akadtak össze. Egy nagy, díszes tölgyfa ajtó el tt Ventar
megvált a kíséretét l. A szenátor belépett az ajtó mögötti terembe, míg a
halász a többiekkel egy lépcs n át a termet körülölel balkonra sietett. A
balkonon zömükben az udvar fontosabb személyiségei és a hadsereg
tisztjei álldogáltak. A korlátra könyökölve, fegyelmezett csendben
figyelték az alant zajló vitát. Nord észrevette, hogy rossz társaságba
került; a hagyomány rz k az átellenes oldalon sorakoztak, viszont
Ventar kíséretével érkezett.
- Rossz hírek, urak! - csapott az asztalra Ventar. - Az er d elesett,
a felment hadat szétkergették. A barbárok el tt nyitva az út Tri-
haláig.
Bejelentését heves suttogás követte, ami letargikus hallgatásba fúlt. -
Azonnal evakuálni kell a ki r á l yt és a f méltóságokat - szökkent
talpra Lord Kelson.
- Hallgass, vén kesely ! - dörrent rá Ventar, és teleírt papírokat kezdett
az asztalra hajigálni. Másolatok a Királyi Ügyek Minisztériumának
üzletvezetésér l. Nyolcszor annyi pénzt költöttek el, mint a hadsereg.
Kiürítették a kincstárat!
- Hogy merészelsz kémkedni utánam? - fakadt ki Kelson.
 - Hogy lehet a f ruhapróbálónak heti négyszáz arany a fizetése?
Komolyabb sutyorgás támadt, mim a katonai kudarcokról szóló
drámai bejelentést követ en. Nord nagyot nyelt. Tudta, hogy vagyonokat
vág zsebre, de eddig úgy gondolta, ezzel mindenki más így van a
kastélyban. Hirtelen eszébe jutott Liarae és a jóslata, s érezni kezdte,
forró lett a talaj a talpa alatt. Miel tt elsurranhatott volna, súlyos kéz
nehezedett a vállára. A régi fegyvermester, Roruld állt mögötte. Nem
szólt semmit, de nem engedte Nordot a távozás mezejére lépni.
- Elég a vitából, urak! - pattant fel váratlanul Edric, aki korábban
rezignáltan hallgatta a veszekedést. - El kell döntenünk, okokat vagy
kiutakat kell keresnünk ebben a helyzetben.
- Felség, távoznia kell - érvelt Kelson. - Majd Ventar megszervezi a
védekezést.
- Soha! - válaszolt Edric. - Ha Trihala elesik, az országnak is vége. A
királynak a helyén kell maradnia.
Szórványos taps fogadta a bejelentést.
- Hány nap alatt ér ide a horda? - tudakolta a fiatal király.
- Eltarthat pár hétig - felelte Ventar lehajtott fejjel. - A rossz hírek
gyorsabbak.
- Tehát maradt id nk, hogy új sereget szervezzünk. Természetesen
minden er forrásunkat felhasználjuk az ügy érdekében.
Kelson szenátor ismét szólásra emelkedett volna, de Edric egyetlen
kézmozdulattal elhallgatatta.
-A Királyi Ügyek Minisztériumát ideiglenesen feloszlatom - je-
lentette ki az uralkodó. - A háború végeztével, ha még lesz királyság,
alapos reform vár rá.
Az újítók részér l harsány üdvrivalgás fogadta a bejelentést.
- Jómagam pedig indítványozom, hogy a b nös pazarlás jelképét, a
királyi f ruhapróbálót páros lábbal rúgjuk ki Trihalából. Méghozzá
vagyonelkobzás kíséretében! - javasolta Ventar.
- Küldjük el követségbe a barbárokhoz - toldotta meg egy másik
szenátor, az újítók közül - Hadd lássuk viszont karóra t zve a fejét!
Nord gyakorta érezte a másik oldal megvetését, de még mindig nem
értette tökéletesen. Mi az, hogy jelkép? Az ereiben megfagyott a vér,
füleiben Liarae baljós szavai visszhangoztak. Roruld keze már satuként
fonódott a vállára, környezete maradéka kárörvend pillantásokkal
bombázta.
- Nem - jelentette ki Edric. - Ne nehezítsük a helyzetünket el-
kapkodott döntésekkel. Még szükségünk lehet rá. Az emberek nem
láthatják, hogy vészhelyzet állt el . Aminek csak lehetséges, a régi
rend szerint kell haladnia. A királyi körutak is napirenden maradnak,
hadd lássák a népek, hogy uruk és parancsolójuk kitart mellettük.
Nord felsóhajtott a bölcs szavak hallatán.
- Éljen a király! - kiáltotta torkaszakadtából. Egyre többen és
többen csatlakoztak az éljenzéshez és a tapshoz.
- Igazi uralkodói nagyság - jegyezte meg Nord egy órával kés bb
Kelson szenátornak.
- Az - hagyta rá jótev je, ám sem büszkének, sem elégedettnek nem
látszott. Nord ezt annak tudta be, hogy fél az ország összeomlásától.
Esetleg sajnálja a Királyi Ügyek Minisztériumának alkalmazottait,
akiket most soroztak be az új seregbe. Pedig általuk az új seregnek
máris volt egy zászlóalja.

10.

Hihetetlen sebességgel sikerült felállítani az új hadat. Amikor a

barbárok el rsei felbukkantak, már tízezer katonát számlált, akik
közül ezer lóhátról harcolt. Rájuk fontos szerep varr, mivel az ellenség
nem rendelkezett hasonló fegyvernemmel. Nord szomorúan figyelte a
készül dést, rá nem számítottak. Pedig most már úgy érezte, szívesen
részt venne a harcban, hogy megmutathassa, hasznára tudna lenni a
királyságnak. Nem az a haszontalan léh , akinek képzelik. Életében
el ször magányosnak érezte magát, pedig most sokan vették körül,
nem úgy, mint a Tó melletti kis házban. Régi cimborái, akik a Királyi
Ügyeknél dolgoztak, szinte kivétel nélkül katonák lettek; régi
ellenfelei, az újítók hívei lenézéssel kezelték. A mocsár, akik mindkét
oldalnak a talpát nyalták, megsz nt. Mint kiderült, valójában végig az
újítók mellett álltak. k bántak a legaljasabb módon Norddal, a
halász már attól tartott, egy óvatlan pillanatban rövid úton elbánnak
vele.
A régi jólétb l semmi nem maradt. Rhenna papn i elmenekültek a
háború el l, bizonyára már egy másik város férfinépét boldogították.
Az étel vacak lett; Edric király úgy döntött, a háború idején mindenki,
beleértve saját királyi személyét is, ugyanazt a kosztot fogyasztja,
mint a közkatonák. Nord még sohasem kóstolt leveseket, melyeknek
íze jobban hasonlított volna a vízre, és keser bb kenyeret sem
rágcsált. Nem mintha lett volna jelent sége a dolognak, a halász
állása megsz nt. Többé nem kellett tör dni vele, hogy a
súlya és a derékb sége megegyezzen a királyéval Csekély örömére
legfeljebb annyi szolgálhatott, hogy a labdázás is véget ért. A pályán
újoncszázadok gyakorolták a pajzsfal felhúzását. Id nként még érte
küldtek, olyankor páncélokat próbált fel Edric helyett.
Az egyik délután, két héttel a szenátus ülése után, amikor a bar-
bárok háromnapi járótávolságra voltak Trihalától, régi ismer s ko-
pogtatott be Nordhoz.
- Agbert mester! - örvendezett a halász. - Már azt hittem, te is
elfelejtettél. Vagy berángattak a seregbe.
- Öreg vagyok már a hadakozáshoz - legyintett a szabó. Kezében
egy apró csomagot tartott.
- Azt viszont kikérem magamnak, hogy elfelejtettelek volna.
Mennyi m remeket készítettem a segítségeddel! Hiába, az alkarod
tökéletes. Le se tagadhatnád, hogy f rangú személyek vére folyik az
ereidben.
- Mi van a csomagban? - tudakolta zavartan a halász,
- Csekélység - szabadkozott Agbert. - Apró ajándék, annak al-

kalmából, hogy már egy éve közénk tartozol. Tudod, én számon

tartom az ilyesmit. Keserves ez az évforduló, de i l l i k megemlékezni
róla.
- Letelt az év - motyogta Nord az orra alatt, miközben szórako-
zottan elrakta az ajándékot.
- Hogy mondtad?
- Köszönöm neked - válaszolt Nord -, de félek, ez búcsúajándék
egyben. Elhagyom Trihalát.
- Megértelek - bólintott a szabó -, ám egy keveset várnod kell. Az
összes hajó utánpótlást szállít, nem vesznek fel utast. A szárazföldön
meg nem ajánlatos elindulni. Mindenütt a barbár hordák
fosztogatnak.
Nord felszisszent. Ez kellemetlen hír volt. Ha Liarae igazat állított,
akkor neki most azonnal el kellene t nnie. Márpedig eddig az összes
el rejelzése teljesült, és a környezet - háborús készül dés - fölöttébb
alkalmasnak t nt komor jóslatok beteljesüléséhez,
Egy darabig még elbeszélgettek a régi id kr l, fantasztikus ruha
költeményekr l, melyekhez Nord volt a modell és Agbert az alkotó,
majd a szabó elköszönt. Nord sötét gondolatokba merült.
Másnap reggel a király hívatta Nordot. A halász, akit megviseltek
az utóbbi id k rossz tapasztalatai, attól tartott, most Edric is rajta veri
el a port Kelson szenátor pazarló gazdálkodásáért. Ehhez képest az
uralkodó barátságosan fogadta.
 - Hogy megy a sorod mostanában? - érdekl dött bántó gúny nélkül
tovább er sítve a halászban a hitet, miszerint Edric jó ember. Már nem
látszott fiatal gyámoltalan királynak, akit százfel l próbálnak
befolyásolni. Határozott, tetter s férfi alít Nord el tt, népének vezére.
- Volt már jobb dolgom is, felség - ismerte be Nord. – Egyedül
maradtam, még a seregnek se kellek.
- Én parancsoltam, hogy tartsanak tartalékban. Hátha még szükség
lesz különleges adottságaidra. Nos, eljött az id d. Hamarosan
megütközünk, és szemlét kell tartanom a sereg felett. Ugyanakkor a
városi körutat sem akarom elhanyagolni, ilyen közel a dönt csatához,
Két helyen viszont nem lehetek egyszerre, így neked kell helyettem
körbekocsikáznod.
- Örömmel megteszem, felség - hajolt meg a halász.
- Számítok rád - bólintott a király. - A szolgáim felöltöztetnek a
tartalék vértezetembe. A sisakrostélyt húzd az arcod elé, nehogy
kiderüljön a turpisság. A gazdag környéken lengesd a kardot, a szegény
környékeken szórj pénzt a tömegnek. Trihala gazdag város, de a háború
fölverte az árakat. Tartok t le, hogy néhányan koldusbotra jutottak.
- Minden úgy lesz, ahogy kéred. - Nord újra érezte a régi lelke-
sedést. Ha csak pár órára is, de valóban király lehet.
Nord életének legszebb órái következtek. Edric királyhoz méltó,
ezüsttel-arannyal befutatott páncéljában állt a nyitott kocsi hátuljában. A
király népszer sége hihetetlen magasságokban szárnyalt; határozott
fellépésével bátorságot öntött alattvalói szívébe, és elnyerte szinte
rajongásukat. Az út szélén, ameddig a szem ellátott, beláthatatlan tömeg
sorakozott. Egymást taposták, hogy legalább egy pillantást vethessenek az
uralkodóra, esetleg megérinthessék vaskeszty be bújtatott kezét vagy
bíborpalástját. Nord minden gesztusára harsány üdvrivalgással reagált a
tömeg. A halász látta, hogy meglett férfiak sírják el magukat, amikor
ezüstösen csillogó kardját harcra buzdító mozdulattal forgatni kezdte a
feje fölött. Amikor pedig karját áldásra emelte, az asszonyok magasba
emelték gyermekeiket, hogy minél több essen rájuk a királyi fényb l. Mire
egy mérföldet megtettek, már ezer színben pompázott a kocsi, a sok
rászórt virágtól.
A szegénynegyedben még fanatikusabb lelkesedés várta, itt a tucatnyi
test r, akik tudtak a csalásról, de tökéletesen partnerek voltak Nord és
Edric színjátékához, kénytelen voltak kardlappal és
alabárdnyéllel távol tartani a tömeget. A szétszórt érmékkel nem is
foglalkoztak, csak a király személyével, pedig alaposan lerongyo-
lódtak az emberek, amióta Nord utoljára errefelé járt,
Az út felénél rákanyarodtak egy széles sugárútra, ami abba a ne-
gyedbe vezetett, ahol Nord a legjobban szeretett id zni. Ez a kör-
nyék meglehet sen kihalt volt, azel tt jórészt bevándorlók lakták,
akik a háború hírére odébbálltak. Üresen maradt házaikat koldusok,
nöz k és mindenféle gyanús alakok foglalták cl A trihalaiak itt is
felsorakoztak az út mellett, zömükben rongyos nincstelenek. A
halász elfordította róluk a tekintetét, és életében el ször napfénynél
is meglátta Rhenna szentélyének fallikus formájú tornyát, amikor a
hozzá legközelebb álló test r nekitántorodott.
- Mi van veled? - kérdezte Nord, de rögtön elhallgatott, amikor
észrevette, hogy a test r mellkasából egy rövid, acélból öntött nyíl-
vessz áll ki. Még a láncinget is átütötte.
A kocsi körül álló emberek egy része menekülni kezdett, egy másik
részének viszont fegyverek kerültek el a rongyaik alól, és döb-
benetes fürgeséggel a test rségre vetették magukat. A házak közül
feketébe öltözött, párducmozgású férfiak érkeztek a segítségükre.
- Védjétek a királyt! - hörögte a test r, haláláig alakítva szerepét,
és kilehelte lelkét. Társai - bár vitézül verekedtek - egymás után ju-
tottak a sorsára. Nord rémülten forgatta a fejét, ám nem látott kiutat.
Minden irányban véres kézitusa dühöngött, aminek állt a centru-
mában. Végül egy rövid fejvadászkard az utolsó test rt is halálba
segítette, és Nord magára maradt. Megragadta kardját, és dühösen a
legels támadó felé suhintott, aki felkapaszkodott a kocsira. A férfi
könnyedén hárított, és Nord fegyvere szilánkokra tört; csak egy dísz-
kard volt. A következ pillanatban a halász el tt elsötétült a világ.

11.

Nord egy hideg és füstszagú helyen tért magához. Minden tagja fájt,
érezte, hogy a csuklóját és bokáját vastag láncokkal bilincselték ösz-
sze. Elgémberedett tagjaiban fáradtan csordogált a vér. Óvatosan
kinyitotta a szemét, de eltartott egy darabig, míg a látása alkalmaz-
kodott a félhomályhoz. Hatalmas, fáklyákkal bevilágított sátor kö-
zepén feküdt a földön, és két alak magasodott fölé,
Az egyikük csakis barbár lehetett. Tagbaszakadt, szálas férfi volt,
majdnem meztelen, hogy a világ megcsodálhassa valamennyi, kö-
télcsomóra emlékeztet izmát. Ahol nem borította festék, teste bronz-szín
volt. Az arcából csak villogó szeme látszott ki, a színes csíkok
takarásából. Csatakos, fekete hajából sastollak, övér l, ami egyetlen
ruhadarabját, egy ágyékköt t tartotta, emberi koponyák lógtak. Baljában
akkora csatbárdot egyensúlyozott, ami egyetlen ütéssel meglékelt volna
egy hadigályát. A másik férfi valamivel civilizáltabbnak látszott, Szálas
termet volt, akár a barbár. Fekete öltözéket viselt, markáns arcát nem
takarta festék. Hátára két görbe kardot is szíjazott, de nem kapkodott
minden pillanatban utánuk. A barbár váratlanul beszélni kezdett, ám
Nord egyetlen szavát sem értette. Csapdába estem, gondolta
elkeseredetten a halász. Liarae jóslata az egy évr l beigazolódni látszott.
- Ravlig Sark vagyok - mutatkozott be a fekete ruhás -, ismer-
tebb nevemen Komisz Ravlig. A T rök Fejvadászklán kapitánya,
Narnung varosából. A kimázolt harcos Bruna, a horda hadif nöke.
Amit most mondott, nem fordítanám le szó szerint, ha elnézed ne-
kem, felség. A rátermettségedet kritizálja, ami teljesen alaptalan.
Ha nem féltek volna t led, nem bérelnek fel minket, hogy rabol-
junk el.
Azt gondolják, a királyt ragadták magukkal, ébredt rá Nord. Ha nem
is a saját érdeméb l, de mégis megtette a nagy szolgálatot Trihalának.
A barbár vezér ismét beszélni kezdett. Bár minden szava különös és
idegen volt, Nord kiérezte bel le a kárörömöt és a rosszindulatot.
- Mit mond? - kérdezte Nord.
- Kevés jót - felelte szomorúan Ravlig Sark. - A kivégzési mód-
szereiket ecseteli. A magam részér l megpróbálom elejét venni a
barbarizmusnak. Ráveszem, inkább bízzon a mi gondjainkra Ha néped
gy zne, váltságdíjért szabadon eresztenünk. Ha elbuknának, más uralkodó
dinasztiákhoz f rokoni szálaid révén még mindig csinos summát
remélhetünk érted. Igazán nem akarok kárörvend nek t nni, felség, de
nagy dics séget szereztél a Narnungi T röknek. Élve elrabolni egy
uralkodót, egyedülálló diadal egy fejvadászklán számára.
Nord minden bátorságát összeszedte egy frappáns visszavágáshoz,
hogy letörölje az öntelt vigyort a fickó képér l.
- Én sem akarok kárörvend nek t nni - felelte rekedtes hangon
- de sem pénz, sem dics ség nem vár rád, Komisz Ravlig. Valószí-
bb, hogy ugyanabban az üstben fognak minket megf zni.
Félrelibbent a sátorlap, és magas, csuklyás férfi érkezett.
 - Félek t le, hogy igazat beszél. - Nordnak ismer snek t nt a hang.
Az újonnan érkezett felfedte az arcát.
- Kelson szenátor - fakadt ki Nord. - Légy átkozott, nyomorult
hitszeg !
- Még hogy hitszeg ! - sóhajtott a szenátor. - Szó sincs róla. Épp
ellenkez leg, rátaláltam az igazi hitre. Kölyökkoromban a barbárok
fogságába estem, de nem bántottak. Inkább megmutatták nekem
Eftihel nagyságát!
Kelson szenátor szeme csillogott a büszkeségt l. Nord gombócot
érzett a torkában, halántékán jéghideg verítékcsepp gördült végig.
Eftihel, a Romlás Úrn je, a káosz leggonoszabb istensége volt.
- Tudtam, hogy a hitvány hirhamiak nem értik meg Eftihel nagy-
ságát. De majd az én vezetésemmel csatlakoznak hozzá!
- Majd máskor megbeszélitek - vetette közbe a narnungi fejvadász.
- Mire célozgat Edric?
- Edric semmire - legyintett Kelson mérgesen. - Ez a fickó nem
Edric, hanem a f ruhapróháló, Nord.
Ravlig Sark tekintete elborult.
- Ha ez igaz... - t dött hangosan. - Bruna nem tudhatja meg.
- Már tudja, ostoba! - torkollta le az áruló. - Érti a nyelvünket, csak
méltóságon alulinak tartja megszólalni rajta.
A halász tekintete egyik arcról a másikra vándorolt. A barbár ve-
zéré nem árult el semmit. Ha voltak is érzelmei, a sok festék gondo-
san elfedte azokat. Kelson haragosnak, a fejvadász rémültnek t nt,
Végül Bruna vállat vont.
- Eftihel nem akarja, hogy könny gy zelmet arassunk. Ravlig Sark,
ismét meg kell próbálnod megölni vagy elfogni a királyt. -A barbár
vezér csakugyan értette a közös nyelvet. Néhány szót dadogott
feketére festett ajkán, de azéri minden jelenlév tisztán értette.
A fejvadász elsápadt. Nord úgy gondolta, másodszorra nehezebb
dolga lesz az öntelt fickónak, hiszen a hi r h a mi a k már számítanak az
aljasságra. Edricet most éberen rzik, a fejvadász küldetése egyenl
az öngyilkossággal.
- Kelsuu visszatér az ellenség táborába - folytatta Bruna, - Zavart
kelteni.
- Hát vele mi lesz? - Kelson Nordra mutatott.
- Er s - válaszolt Bruna. A kelni rabszolgapiacokra jó lesz.
A rabszolgasors százszorta szimpatikusabbnak t n t a kínhalálnál,
de Nord egyel re nem mert felsóhajtani. Kelson szenátor szemében
veszedelmes fényt vetett a sátrat bevilágító fáklyák fénye.
 - Tud rólam -jelentette ki alattomosan. - Egyszer már keresztezte a
terveinket, ne kockáztassuk meg másodjára is!
- Úgy is jó - bólintott a barbár. - Ravlig Sark!
A fejvadász kivonta mindkét kardját.
- Jó éjszakát, Nord! - köszönt el Kelson szenátor, és a barbár nyomában
elhagyta a sátrat.
- Csekély vigasz - morgott Ravlig Sark fejvadász. - A bolondját
járattad velem, kölyök, de most meglakolsz.
Nord elfordította róla a tekintetét. Gereth atya azt prédikálta, aki alkut
köt egy tündérszerzettel, annak a lelke nem térhet meg Tornushoz, a rend
istenéhez. A halász h n remélte, a pap nem tévedhetetlen, mint Liarae volt.
Mégis, amikor a görbe kardok felemelkedtek, torkát rekedt sikoly hagyta
el.