HARMINC ÉV

JUBILEUMI ANTOLÓGIA
 A CHERUBION FANTASY EXKLUZÍV
sorozatban eddig megjelent:
1. John Caldwell: Káosz
2. KARD ÉS BOSZORKÁNYSÁG
3. J. Stone: A Hajnal Trilógiája
4. FÉNYHOZÓ
5. J. Caldwell: A Káosz Papja
6. KALANDOROK
7. BOSZORKÁNYOK
8. DÉMONOK
9. LIDÉRCEK
10. HALÁLOSZTÓK
11. W. Glendown: Lendhorni küldetés
12. HOLTAK SEREGE
13. SÁRKÁNYOK
14. J. Stone: Az Éj Trilógiája
15. DÉMONHERCEGNŐ
16. ELF MÁGIA
17. C. J. Fayard: Nyugatvég krónikái
18. John Caldwell: A Káosz kincse
19. VADAK ÉS BARBÁROK
20. J. Stone: Az élőhalott balladája
21. TROLLVADÁSZOK
22. Jack Vance: Lyonesse
23. AZ ALKONY KIRÁLYAI
24. Caldwell & Stone: Az Éj Káosza
25. J. Caldwell: A Káosz Sárkányai
26. Jack Vance: A zöld gyöngy
27. JÉGMÁGIA
28. W. Glendown: Boszorkányszombat
29. Jack Vance: Madouc
30. John Caldwell: Káosz
31. KÁOSZ ÉS REND
32. John Caldwell: A Káosz Papja
33. John Caldwell: A Káosz Fényei
34. VÁMPÍROK
35. John Caldwell: A Káosz Kincse
36. BARBÁR POKOL
37. CHERUBION LEGENDÁI
38. Stone: A Hajnal trilógiája
39. REKVIEM
40. John Caldwell: Káosz Dréniában
41. A ROMOK ÚRNŐJE
42. John Caldwell: A Síró Madzsun
43. A SÁRKÁNY KÖNNYEI
44. NORDES
45. John Caldwell: Vérkáosz
46. Jeffrey Stone: Az Éj trilógiája (4. k.)
47. A HALÁL SZÍNHÁZA
48. IZZÓ PARÁZS
49. John Caldwell: A Káosz Démonai
50. KONDOR – 1. A Legenda
51. KONDOR – 2. Az ostrom
52. A BÖLCSESSÉG KAPUJA
53. MOKHARA – A Mágustorony
54. John Caldwell: Mokhara démona
55. A KÁOSZ HŐSEI
56. DÉMONÉNEK
57. ELF TESTVÉREK
58. A SZELLEMLÁTÓ
59. LÉLEKTÁNC
60. Rascal & Caldwell: Orkháború 1.
61. Rascal & Caldwell: Orkháború 2.
62. SÁRKÁNYVÉR
63. Rowland: Az Alkony trilógiája 1.
64. Rowland: Az Alkony trilógiája 2.
65. Allen Newman: Vasemberek
66. KÖDERDŐ
67. ROTHADÁS
68. ORKTÁNC
69. FARKASÁTOK
70. Rowland: Az Alkony Gyermekei
71. Newman: Naplovag
72. FAGYFÖLD 1.
73. FAGYFÖLD 2.
74. Caldwell: A Káosz Ünnepe
75. NORSTRADEN CSILLAGA
76. HALÁLTÁNC
77. SÖTÉTELF
78. MYTHERONBÓL SZERETETTEL
79. Rowland: Ikeristenek
80. A KÁOSZFATTYÚ
81. RATITH
82. MATRÓZTÁNC
83. NORDES – A Timberston-ház
84. KALÓZTÁNC 1.
85. Morris & Caldwell: Jégkorona
86. ÁRNYELF
87. Morris & Caldwell: Vérrel írt sorsok
88. KALÓZTÁNC 2.
89. Fayard & Morgan: A Káosz Arénája
90. HARMINC ÉV

Előkészületben:

Douglas Rowland: A Valóság Urai

CSEMPÉSZTÁNC
John Caldwell: A Káosz Erdeje
 HARMINC ÉV

jubileumi antológia
fantasy novellák és kisregények

Cherubion Könyvkiadó 2021

 THIRTY YEARS
Copyright © Cherubion Kft., 2021
All rights reserved!

A kötetet szerkesztette: Nemes István & Bihonné Király Edit

A borítón látható festményt

Szendrei Tibor
készítette

Fedélterv és címlaptipográfia: Cherubion

Borítófestmény: Szendrei Tibor
Tipográfia: Buda-Adám Krisztina
Korrektúra: Dobos Attila
Szakmai lektor: Dr. Mazák Károly

ISBN 978–615–5228–51–3
ISSN 1217–6893

Minden jog fenntartva

Felelős kiadó:
a Cherubion Kft. ügyvezető igazgatója
Nyomdai előkészítés: Buda-Ádám Krisztina
Nyomtatta és kötötte
a Páskum Nyomda Kft.
Felelős vezető: Farkas János
Megjelent 2021-ben, Budapesten
1 569 629 karakter terjedelemben
 „The Charm of Chaos” by John Caldwell
Copyright © Nemes István, 2021

„A Long Night in Nordes” by Colin J. Fayard

Copyright © Dr. Hüse Lajos Ph.D., 2021

„The Puppets of Aranokh” by Eric Muldoom

Copyright © Dr. Berke Szilárd, 2021

„Slaads, Liches and Words” by Benjamin Rascal

Copyright © Szántó Tibor, 2021

„Second Chance” by Robert Knight

Copyright © Bihon Tibor, 2021

„At the End of Everything” by Gabriel Sandstone

Copyright © Horváth Gábor, 2021

„Dragon Dreams” by Susan Salina

Copyright © Vikopál Zsuzsanna, 2021

„The Fly and the Cold-Severed Revenge” by Allen Newman

Copyright © Tóth Norbert, 2021

„Pendulum” by Douglas Rowland

Copyright © Tölgyesi László, 2021

„The Champions of Truth” by Tim Morgan

Copyright © Herr Nándor, 2021

„Showdown on Narval” by Szendrei László

Copyright © Szendrei László, 2021

„Blood Bond” by Krysta Haas & Krysto Hans

Copyright © Jánószky Beáta & Kiss Tamás, 2021

„Claws of Rock” by Norbert Winney

Copyright © Vakulya Norbert, 2021

„The Smith and the Gnome” by Craig McCormack

 Copyright © Kovács Péter, 2021

„The Monarakh Correspondent” by Soren Ward

Copyright © Hernád Péter, 2021

„Sewer Cleaner” by Szélesi Sándor

Copyright © Szélesi Sándor, 2021

„Goth Dreams” by Raoul Renier

Copyright © Kornya Zsolt, 2021

„Last Time Unfolding Battle Flag” by Bán Mór

Copyright © Bán János, 2021

„Star City Roulette” by Annie Warden & Jeffrey Stone

Copyright © Kocziszky Andrea & Nemes István, 2021
 ELŐSZÓ

Szóval, eltelt életem második harminc éve, és ezzel együtt az

általam létrehozott kiadó első harminca is. Ha nem töltenének
meg több polcot az ezalatt megjelent könyveink, felvetődne
bennem a kérdés, hova tűntek ezek az évek, megtörténtek
egyáltalán, vagy csak átugrottam egy emberöltőnyit
észrevétlenül. Persze tudom: írtam, fordítottam, tördeltem,
szerkesztettem – csak ezek már összefolynak bennem, nehéz
beazonosítanom az egyes éveket.
Nagyjából tízéves koromban kezdtem írogatni – krimiket és
Rejtő-utánzatokat –, aztán felnőttebb fejjel megírtam kilenc
regényt az asztalfióknak, és jó pár novellám is megjelent
különböző fanzinokban. A „profiskodásom” a Csokonai
Könyvkiadónál kezdődött, ahol az általam javasolt sci-fi-sorozat
megbízott sorozatszerkesztője lettem. A Főnix nem volt hosszú
életű – noha jelentős nyereséget hozott a kiadónak –, mivel a
főszerkesztő távozott, az utódja pedig hallani sem akart arról,
hogy „efféle vacakokat” adjanak ki, mint például a Conan, a
barbár.
Úgy tűnt, hamar véget ért a könyvkiadós karrierem, azonban
ekkor felgyorsultak az események. Egyrészt 1990-ben a Zrínyi
Nyomda könyvkiadójánál megjelent az első regényem – John
Caldwell néven A Káosz Szava, pár hónappal később pedig az Art
Phoenix kiadónál kijött a Secu-terroristák Magyarországon című
politikai fikció is, amit Hajja Attila barátom ötlete alapján és a
közreműködésével írtam. Továbbá eddigre már kaptam jó pár
fordítói megbízást, több helyről; elég sok novellát és vaskosabb
regényt is, mint például Robert Silverberg: Lord Valentine
Kastélyának magyarítását. Attila – a fentebb említett secus
könyvön kívül – ekkor még csak képregényt adott ki, de
tervezte, hogy hamarosan ő is sci-fi-sorozatot indít, és jelezte is,
hogy számít a részvételemre. A Találkozás nevű magazin eleinte
csak az ő sztorija alapján készült folytatásos képregényt, a
Találkozást adta ki (Szendrei Tibor rajzaival – akit ennek
kapcsán ismertem meg, és aki így harminc év elteltével is az
egyik legjobb barátom), aztán bővült a tartalom, és bekerültek
Conan-fordítasaim és saját novelláim képregényesített
változatai is. Ráadásul, eddigre már elkészült az Éj-trilógia első
regényének a kezdeti verziója, a Harc az Éj Kövéért, amit Kornya
Zsolt és Rácz Mihály barátaimmal közösen találtunk ki. Hajja
Attila látott abban fantáziát, hogy ha elindul a sci-fi-sorozata, ez
lesz az első kötet.
Mindezek a fejlemények optimistán érintettek, és egy elég
erős döntést hoztam: felmondtam az addigi munkahelyemen, a
megyei vízműnél, és önálló írói/fordítói karrierbe kezdtem.
Az elég hamar kiderült, hogy ebben a szakmában egészen más
minden, mint az kívülről látszik. Elmaradt honoráriumok,
késlekedések nehezítették a megélhetést, de nem adtam fel,
újabb és újabb munkákat vállaltam. Valahonnan mindig
„csepegett” némi pénz, és sikerült hónapról hónapra
sodródnom. Közben megjelent A Káosz Szíve is (a Bau-Ker Kft.
kiadásában), amire rengeteg időm ráment, hiszen a regény
megírásán kívül a nyomdát és a terjesztést is én intéztem.
Ráadásul, mivel ismét késlekedtek a terjesztők, a Bau-Ker sem
fizetett a nyomdának, ahol emiatt engem tekintettek
bűnbaknak, hiszen én voltam a megrendelő és a kapcsolattartó.
Egyértelműen megkaptam, hogy addig, amíg ez a munka az
utolsó fillérig kifizetésre nem kerül, addig ne is várjam, hogy a
továbbiakban bármi munkát vállalnak nekem. Én pedig
érzékeny lelkületű ifjonc voltam, és eléggé megrázott, hogy
nekem kell felelnem mások hibáiért… és ekkor kezdett megérni
bennem az elhatározás, hogy saját kiadót hozok létre.
Közben az Art Phoenix egyre növekedett és stabilabb lett,
aminek örültem, ám ennek az volt az ára, hogy bár Hajja Attila
jó barátom volt, én sem kaphattam meg időben a
honoráriumomat. Mivel beleláttam abba, hogy mi miért
 gy
történik, ezt megértettem, hiszen hosszabb távon nekem is az
volt az érdekem, hogy a kiadó fejlődjön és talpon maradjon. Ám
így is voltak kisebb vitáink; kezdetben az Art Phoenix-sorozat az
én műveimre, az általam javasolt regényekre épült, aztán egyre
kevésbé. Először is, Attila szilárdan dacolt azzal az
elképzelésemmel, hogy fantasyt is kellene kiadni, másrészt, pár
olyan könyvet is berakott a sorozatba, ami nekem csípte a
szemem, ő viszont nem hallgatott az érveimre. Aztán akadt
néhány gazdasági jellegű pont is, ami a különválás felé terelt.
Szóval, 1991 nyarának végére elhatároztam, hogy nem fogok
vitázni, megalapítom a saját kiadómat, amelynél én hozom meg
a döntéseket, és azokat a műveket adom ki, amiket szeretnék.
(Ne értsük félre: nem vesztünk össze, nem szidtuk egymást,
csak megbeszéltük, hogy járjak csak külön utakon, ha ez a
vágyam… ám ezt követően is éveken át dolgoztam Attilának
(is), és ha fel kellene sorolnom, kiktől kaptam a legtöbb
segítséget a kiadóm indulásakor, őt magasan a lista élén
szerepeltetném, hiszen mindenben – mindenben (!) – a
segítségemre volt, még az első számláimat is ő segített kitölteni.
Szóval, Hajja Attila még manapság is jó barátom… és nagy
köszönet neki mindazért, amivel a kezdeti csetlés-botlásaimat
segített ellensúlyozni.
A lényeg, hogy a frissen érettségizett húgommal, Judittal
együtt létrehoztuk a Cherubion Könyvkiadót, melyet 1991.
szeptember 2-án jegyeztettem be a cégbíróságon.
Az indulás nem volt egyszerű; a sorozat összeállítása és a
könyvek nyomdai előkészítése eddigre már rutinná vált, viszont
a terjesztéstől eléggé tartottam. Nagy szerencsémre sikerült
megnyernem egy sokéves könyvterjesztői rutinnal és
ismeretségekkel rendelkező hölgyet, Gábor Anikót, aki elvállalta
a cherubionos könyvek terjesztésének megszervezését és a
nagyterjesztőkkel való kapcsolattartást. Csak az tudja, mekkora
segítség ez, aki benne van a szakmában: én A Káosz Szíve
kapcsán egy picit „belerokkantam” lelkileg. Ha Anikó nem veszi
le a vállamról a terjesztés nyűgjeit, talán a Cherubion is
becsukhatta volna a kaput pár éven belül. Szóval, örök hálám
 p p
Anikónak! (Csak érdekességként jegyzem meg, hogy aztán
évekkel később Anikó azért köszönt el tőlem, mert a férjével
saját kiadót alapított, és a dupla munka már sok lett volna
egyszerre. Azt a céget úgy hívják, Animus – ugye, ismerős egy
bizonyos Harry Potterről, manapság pedig a skandináv
krimikről?)
Bocsánat a folyamatos elkalandozásért, de ha nem említettem
volna, most megteszem: nem tudok előszót írni. Folyton előtör
belőlem a csapongó, kaotikus-semleges jellem.
A Cherubion Kft. első könyve Jeffrey Stone: A Hajnal Lovag ja
volt. Ezt nem mindenki tudja, mivel egyfajta „gazdasági
manőverként” a Phoenix-sorozat 14. köteteként jelent meg. A
nyomdát én finanszíroztam, ám a terjesztést ekkor még – az
ismertség okán – Hajja Attila oldotta meg. Ez is óriási segítség
volt. Csupán 1992 januárjában jött ki az Osiris Könyvek első
kötete, Robert E. Howard: Conan, a bosszúálló c. műve, amely jó
választásnak bizonyult, mivel az utolsó példányig elfogyott, és
ez megalapozta a bizalmat a nagyterjesztőknél a kiadó iránt. Az
ezt követő kötetek is elég jól megfeleltek ennek a bizalomnak, és
hozták az elvárást.
Én időközben összeismerkedtem Debrecen legjelentősebb
utcai könyvterjesztőivel, akik maguk is egy könyvkiadó
létrehozása mellett döntöttek, és LAP-ICS néven jegyezték
magukat. Miután én is vettem magamnak egy (extra drága)
lézerprintert, rám bízták a könyveik tördelését és nyomtatását
(ekkor még pauszpapíron adtuk nyomdába a belívet), később
pedig már fordítói munkákkal is megbíztak, majd pedig egy
brazil televíziós szappanopera, a Megveszem ezt a nőt-sorozat
folytatásainak megírásával. Bár én ezt megelőzően nem írtam
hasonlót, és sosem voltam egy romantikus lelkületű egyén, úgy
gondoltam, teszek egy próbát, és elvállaltam. Ennek fő oka,
hogy egyetlen ilyen regényért annyi honoráriumot kaptam, ami
több volt, mint előzőleg egy teljes évi fizetésem (prémiumokkal
együtt) a vízműves időszakomban. Az első ilyen regényt egy
hónap alatt írtam meg – aztán a kezdeti ismerkedés után,
amikor már rutinná vált – egy hét alatt hoztam össze a
következő kötetet.
Ez az egész azért fontos, mert az ezt megelőző, bizonytalan
pénzügyi helyzetem ettől fordult át pozitívba. És nem csak az
enyém, a kiadóé is! Ugyanis ezt követően nem kellett aggódnom
amiatt, ha valamelyik terjesztő nem fizetett időben, avagy ha
valamelyik könyv veszteséges lett. A romantikus regényekből
befolyó pénz fedezte a nyomdaköltségeket és a megélhetésemet,
a kiadó fenntartását egyaránt. Ráadásul a Megveszem ezt a nőt
sikeres lett, és kaptam a további felkéréseket más sorozatokra is:
Borostyán, Kisasszony, Rabszolgalány, Szenvedélyek… és őszintén
szólva már nem is emlékszem, hogy még mik. Talán a Scarlett-
folytatások számítanak még, amelyek közül jópárat szintén én
írtam.
Volt olyan időszak, amikor egy hónap alatt négy romantikus
regényt írtam – hetente egyet –, és csak a maradék pár napban
tudtam foglalkozni a saját kiadómmal. Nos, ekkor repültek el
számomra észrevétlenül a hetek, hónapok. Viszont legalább
azon nem kellett aggódnom, hogy a Cherubion fizetésképtelen
lesz és becsődöl. Persze még így sem volt egyszerű. Magamra
alig költöttem – jó, oké, vettem kocsit (mert a könyveket
szállítani kellett), vettem lakást (ami egyben irodaként is
funkcionált), és évente egyszer tengerparti nyaralás is
belefért… noha ott is regényt írtam tényleges pihenés helyett.
Közben pedig több új sorozatot is indítottam: a kemény fedeles
Cherubion Fantasy Exkluzív mellett a Sci-fi Exkluzív-sorozatot,
majd a Harcos Képzelet lapozgatós könyveket, a paródia-, a
Halálosztó-, thriller-, és a cybersorozatot, még pár egyebet…
sajnos, ez utóbbiakat a legrosszabbkor. A romantikus regények
hirtelen leálltak, és a nagyterjesztők sem örvendeztek amiatt,
hogy az eddig bevált sci-fi és fantasy mellett új zsánerekkel is
próbálkoztam. Sorra jöttek a bukások, sokmilliósra nőttek a
kintlévőségek, amiket nem tudtam behajtani, a külsős
megbízások megritkulásával már nem volt, ami mindezt
fedezze.
 A kétezres évek elejére ismét eljutottam oda, hogy a
mindennapi fizetőképességért kelljen küzdenem. Ráadásul
eddigre az egészségem is megromlott, belefáradtam a folytonos
hajszába. Hogy értsük: éjszaka írtam vagy fordítottam, de aztán
reggel nem tudtam lefeküdni, mert a mindennapi ügyeket
intéztem: szerzők, fordítók, grafikusok, nyomda, terjesztés.
Minden területen folyamatosan adódtak problémák, melyek
koordinálása kezdte meghaladni a lehetőségeimet. Sok olyan
napom volt, amikor reggel – az átdolgozott éjszaka után – már
lefeküdtem aludni, de egy óra múltán telefon ébresztett. A
nyomdából hívtak, hogy a legutóbb leadott kézirat egyik pausza
sérült, több sor elmosódott, sürgősen ki kellene javítanom és
bevinnem az újat, mert már nyomnák a könyvet… Javítottam,
bevittem, visszaaludtam, majd pedig kb. másfél óra múltán
hívott az egyik kiszállító sofőr, hogy azt a budapesti
nagyterjesztőt, ahová a frissiben megjelent könyvemet vitte,
zárva találta, és akkor mi legyen, hozza haza az egészet
Debrecenbe? Telefonálgatás; valahogy elrendeztem.
Visszafeküdtem… aludtam vagy újabb egyórányit, aztán ismét
telefon, miszerint az egyik nagyterjesztő sofőrje hívott, hogy
pár órán belül Debrecenbe érkezik, és fel vagyok-e készülve arra,
hogy könyveket hoz vissza nekem… Nem voltam felkészülve, de
mit tehettem volna, mondtam neki, hogy hozza a garázsomhoz
(pontos cím, és hívjon előtte, hogy oda tudjak menni.) És ekkor
a meglepetés: de ugye tudom, hogy tizenhét raklapnyi könyvet
hoz, és ennyi nem fog beférni egyetlen garázsba…
Na, szóval, efféle napjaim voltak, és éjszaka ismét le kellett
ülnöm regényt írni…
…nem csoda, hogy kezdtem kimerülni.
Aztán 2006 körül, amikor már totál tele lett a hócipőm ezzel a
zavaros élettel, elkezdtem kiszivárogtatni, hogy talán
megválnék a kiadótól. A Delta Vision érdeklődött, hogy miként
képzelném a folytatást, és miközben én sem voltam biztos
abban, hogy végleg abba akarom-e hagyni a könyvezést, több
beszélgetésre is sor került köztünk. Abban kezdettől
egyetértettünk, hogy a DV nem felvásárolni vagy megszüntetni
 gy gy gy g
akarja a Cherubiont, hanem egyfajta együttműködésben
gondolkodnak. A Cherubion menjen tovább, az általunk eddig
létrehozott értékek ne vesszenek el, folytassuk a munkát. Végül
az összes részletben sikerült megegyeznünk, és 2006-ban
aláírtuk a szerződést: a Deltához kerültek a tulajdoni viszonyok,
ám én megmaradtam (tiszteletbeli) főszerkesztőnek, ami azzal
járt, hogy továbbra is én vittem a megkezdett munkát, viszont
azokkal a nehézségekkel, amelyektől megcsömörlöttem, már
nem nekem kell megküzdenem.
Azóta némileg csökkent a megjelenéseink száma, de bárhogy
nézzük is, a Cherubion még azóta is létezik, és vélhetően az
elkövetkező években a másodvirágzására számíthatunk… már
csak azért is, mivel a régi, hűséges rajongótáboron kívül egy új
generáció is élénken érdeklődni kezdett nemcsak az új, de a
régebbi könyveink iránt is.
Így legyen!

Arra, hogy a kiadó idén harmincéves, tavaly döbbentem rá, és

akkor merült fel bennem, hogy erre a jubileumi alkalomra össze
kellene hozni egy különleges kötetet. De mitől lesz
„különleges”? Hát attól, hogy ráveszem a kiadó régebbi,
prominens íróit, hogy vegyék elő valamely kedvenc
karakterüket, és írjanak folytatást. Vagy valami hasonlót…
Az alapkoncepció az lett volna, hogy a harmincas számra
építsünk, de az már az előzetes megbeszéléseknél eldőlt, hogy
talán nem lenne szerencsés csupa 60–70–80 éves hőssel
dolgozni. Meg talán egy idő után unalmas is lenne, ha minden
arról szólna, hogy eltelt 30 év, és XY főhős megöregedett. Ezért
máris enyhítettem az elképzelésen: már az is rendben lesz, ha
valahogy a harmincas számot beleszőjük a történetbe. Majd még
újabb enyhítés: tulajdonképpen az sem szükséges, írjon csak
mindenki azt, ami a kedvére van… Már az is előny, ha
felbukkannak a régi kedvencek.
Eredetileg azt gondoltam, ez egy vékony kötet lesz, hiszen –
bár az íróink többségével ennyi év elteltével is barátok
maradtunk, és jó szívvel emlékszünk az együtt töltött időszakra
 j gy
– kissé ők is megfáradtak már. A fiatalabbak is felnőttek,
családot alapítottak, épp építkeznek vagy munkahelyi,
megélhetési gondokkal küszködnek, rég leálltak az írással, így és
az már nem képezi oly szorosan az életük részét, mint egykoron.
Azt hittem, úgy kell majd egyenként rábeszélnem őket, hogy
legyenek szívesek, írjanak már valamit a „régi, szép idők”
kedvéért. És milyen kellemes meglepetés ért! Nem csak vállalták
a felkérést, de oly lelkesek lettek, oly szívesen estek neki egy-egy
új történetnek, hogy nem győztem kapkodni a fejemet. És még
olyanok is, akik már évek óta nem írtak semmit, avagy már
réges-rég más kiadónak dolgoztak. Még akik – egyéb elfoglaltság
miatt – most nem tudták vállalni ezt a munkát, azok is
megköszönték a felkérést, és sajnálkoztak, hogy ez most nem
jön össze… de „legközelebb” majd feltétlenül.
Ez nekem, személyesen rendkívül jó érzés: hiszen azt jelzi,
hogy az elmúlt harminc év folyamán sikerült úgy
összeválogatnom a Cherubion legénységét, hogy nem csupán jó
írók, de remek emberek is maradtak! Talán erre vagyok a
legbüszkébb.
Persze van egy „törzsgárda”, akikkel évről évre személyesen
(avagy mostanában online) találkozgatunk és tartjuk a
kapcsolatot, ám most még azok is azonnal ugrottak a hívó szóra,
akikkel manapság már ritkábban bulizunk együtt.
A vége az lett, hogy nem is tudtam mindenkit felkérni, akinek
szerepe volt a kiadó létezésében – hiszen már így is vaskos lett a
kötet. Ám mindazokra, akik kimaradtak, jó szívvel gondolok.
Azokra is, akik az eltelt 30 év során csupán egyetlen novellával
vették ki a részüket a közös munkából, és azokra is, akik több
regénnyel jelentkeztek.
Nem tudok mindenkit név szerint felsorolni, akik valaha is
publikáltak nálunk, hiszen száznál is többen vannak, de akik
részesei voltak ennek a harminc évnek, érezzék ők is a
magukénak, és kérem, ne haragudjanak rám, ha most
kimaradtak.
Ha valaki szeretné tudni, hogy egészen pontosan miket és kiket
jelentettünk meg az elmúlt harminc év során, szerezzék be házi
j g
szakértőnk, Dr. Mazák Károly tanulmánykötetét, A Cherubion
Kiadó első 30 éve címűt, amelyben Karcsi éves lebontással
mutatja be a megjelent műveket, azok íróit és tartalmát is. Az
egy egyedülálló, informatív kötet, melyet jelen kötettel együtt
szerettünk volna megjelentetni, de átcsúsztunk vele 2022-re.
E mostani antológiához még annyit, hogy a kötetbe kerülő
szerzőket megkértem arra, hogy írjanak magukról pár sort,
valamint egy-két mondatot arról is, hogy ez a mostani
novellájuk melyik művükhöz, melyik régebbi karakterükhöz
kapcsolódik, avagy honnan jött az ötlet. Őszintén szólva én egy
picit hivatalos jellegű bemutatkozásra gondoltam – életrajzi
adatokra, megjelent művekre… de mint kiderült, a stáb eléggé
változatos és sokszínű: mindenki egészen sajátosan állt hozzá
ehhez. Nos, én némi tétovázás után úgy döntöttem, hogy ez
amúgy is egyfajta szerelemprojekt, nem próbálom korlátozni
őket. Mindenki azt írhat magáról, amit fontosnak érez
közreadni, legyenek azok száraz adatok, avagy akár egyfajta írói
hitvallás – vagy csak játékos bohóckodás.
Köszönöm mindegyiküknek, hogy ilyen jó barátok
maradhattunk, és hálás vagyok nektek mindenért! És ugyanez
igaz mindazon olvasóinkra, akik a kezdetektől kitartanak
mellettünk, vagy – ifjabb korukból adódóan – később
csatlakoztak ehhez a nagy családhoz, de a könyveink közül
nagyon sok ott van a polcaikon. A kezdetek óta bizony felnőtt
minimum egy, de talán két generáció is. Gyakorta írnak
olyanok, akik az apukájuk könyvei közül emelték le az első
cherubionos könyvélményüket… és az apukának pedig annak
idején a nagyapa nyomta a kezébe, merthogy neki is kedvence
volt. Köszönet a hűségért és a kitartásért!
Én hiszem azt, hogy ez a mostani antológia valóban
különleges lett, és megerősíti a Cherubion Kiadó és annak
olvasói, rajongói közti bizalmat és jó kapcsolatot!
Tartalmas szórakozást kívánok! És persze újabb harminc évet
a kiadónak… vagy még többet!

Nemes István
 NEMES ISTVÁN
Mivel elég sok helyen írtam már magamról – még e kötet
előszavában is ismételni pedig nem igazán szeretnék, a lényegre
szorítkozom: 1961. augusztus 11-én születtem, és nagyjából
tízéves korom óta író szerettem volna lenni. Persze csak úgy
elméletben, hiszen fogalmam sem volt, mivel jár ez, az pedig
meg sem fordult a fejemben, hogy ebből meg tudnék élni.
Tulajdonképpen nem is az írásból élek, hanem sok minden
másból is, ami ezzel kapcsolatos: műfordítás, szerkesztés, de
akár – főleg régebben – tördelés is.
Az első megjelent regényem (amikor már tíz kiadatlan hevert
a fiókban) A Káosz Szava volt, melyet azóta csaknem kétszáz
másik követett – főképpen fantasy, de akad pár sci-fi és jó
néhány romantikus is.
Mindent összevetve nagyjából 500 könyvben szerepel a
nevem – íróként, fordítóként, szerkesztőként vagy csak van
közöm bizonyos könyvekhez (a nevem feltüntetése nélkül),
eddig sikerült elég tűrhetően elmanővereznem ebben a
bizonytalan szakmában. Úgy gondolom, az egész életem
folyamatos tanulással és fejlődéssel járt… és még most is úgy
érzem, van még mit tanulnom, noha az elsajátított tudást és
tapasztalatot is igyekszem átadni az írással próbálkozóknak.
 John Caldwell
A KÁOSZ IGÉZETE

2017 tavaszán megkeresett egy Facebook-ismerősöm, Boros Kata,

hogy írnék-e egy rövid novellát a párja, Matécz „Steve” István
negyvenedik születésnapjára. Személyesen egyiküket sem
ismertem, viszont a posztjaik, a fotóik és a hozzászólásaik alapján
szimpatikusnak tűntek, tudtam, hogy megrögzött szerepjátékosok,
és nem mellesleg Káosz-rajongók. Igent mondtam a felkérésre, és az
általuk vezetett „Madiri Napló” segítségével megismertem Steve
játékbéli karakterét, Eldon RowDragont, annak hátterét és a
világukat, Madirt, melyet egyik barátjuk, Szántai Sándor dolgozott
ki. A szülinapi történetem elkészült; amennyire a visszajelzésekből
tudom, tetszést aratott, én pedig eltettem a fiókomba az írást
azzal, hogy majd valamikor később felhasználom.
Most érkezett el ez a „később”, mivelhogy mi mást tartottam
volna a legalkalmasabbnak erre a szülinapi kötetre, mint ezt a
sztorit „felturbózni egy picit”. Ez persze nálam sosem egyszerű
folyamat; javítgatás közben újabb és újabb ötletek merültek fel
bennem, és a vége az lett, hogy a novella terjedelme
megduplázódott, Skandar Graun jelentősebb szerepet kapott, és
ismerősebb környezetbe helyeztem az egészet. Az eredetiben a
madiri Eldon RowDragon volt a főszereplő, most viszont sehogy
sem tudtam úgy beleilleszteni őt vagy a háttérvilágát, hogy logikus
legyen. Helyette hoztam be egy régi, kedvenc karakteremet, Leon
Silvert… hogy a viccesnek szánt fordulatok még jobban fájjanak.
A történet egyébként a Káosz RPG Szerepjáték könyvben
található, Fayard, Caldwell & Bán Mór által írt Kard, buzogány,
könyv című kisregény folytatása. Harminc évvel később…
Ez nem paródia, de komolyan venni sem igazán kellene.
 RÉMES ELŐJÁTÉK
Valamikor a réges-régi jövőben, ki tudja, mikor… Vagy talán
sohasem?

A vöröses fürtű, kétéves kislány nagy átéléssel tekerte műanyag

játék motorja pedáljait a beton kocsibejárón a kovácsoltvas kapu
felé, és mintha nem lenne elég a kerekek csattogó zakatolása,
még berregett is hozzá cuki szájával. És hangosan kacagott,
mivel valamivel arrébb egy kismadár – talán egy csúfolódó rigó?
– viccesen leutánozta, sőt, még cifrázta is.
– Blll-blll… blll-blll… a fjancba máj!
Ez utóbbit a ház urától leshette el.
Nyár volt Le Sentier-ben; kissé hűvös, svájci nyár, de üde és
zöld. Leon Silver egy szál fehér klottgatyában és ujjatlan
Eluveitie izompólóban üldögélt a háza teraszán; megbámult
hintaszékben ringatta magát, és látványosan bosszankodott.
Tanítványa, Bernie Würfer angol fogalmazását javítgatta épp, és
erőt kellett vennie magán, hogy ne káromkodjon hangosan, és
ne írjon a hibák mellé túlzottan durva megjegyzéseket. A
képviselő úr idióta csemetéje ugyanis még a legtriviálisabb
személyes névmásokat is elcseszte…
– A Suzy az „she” nem pedig „it”… te hülyegyerek! És a „lot of”
nem ugyanaz, mint a „loot off” – morogta épp akkor, amikor az
előkert sarkából a kislánya rémült sikítását hallotta. Soha
ezelőtt nem volt még ennyire aggasztó a gyermek riadalma.
És a madárka ügyesen leutánozta:
– Ó, a fjancba máj…
Leon azonnal kiszökkent a hintaszékből; bal strandpapucsa
lecsúszott a lábáról.
– Eva! – kiáltotta aggódva. – Elestél, kicsim?!… Hova lettél?!
Semmi válasz. A sikítást akárha elfojtották volna. A kismadár
ekkor már fuldokló, szörcsögő kacajt utánzott.
Az előkert sarkában, túl a sövényen, ott, ahol a két göcsörtös
körtefa kornyadozott, Leon megpillantotta kislánya sárga
járgányát, és olyasmit vélt látni, ami leginkább egy kavargó,
fekete füstmadár benyomását keltette. Mintha a veréb nagyságú
madárka libbent volna alá a körtefa egyik alsó ágáról, hogy
szellemszerű, ember nagyságú óriáshollóvá változva elragadja a
kislányt, és magával vonszolja métereken át, majd pedig
homályos örvényként pörögve lyukat fúrjon a díszpázsit
talajába, és a mélybe süppedjen a karmai és szárnyai közé
szorított zsákmányával.
– Eva! – ordította Leon megrettenve, és sántikálva arrafelé
futott. Jobb papucsa is lerepült a lábáról, de ez sem fékezte meg,
rohant mezítláb, és azt sem érzékelte, miféle szögekbe és
vackokba lép bele csupasz talpával. Nem tudta, mi történik, de a
lelke mélyén megérezte, hogy egyetlen gyermeke nagy
veszélyben van. – Jövööök, kicsim!
Leon máris elérte a körtefákat, és hitetlenkedve meredt arra a
helyre, ahol a lánya és annak elrablója eltűntek: jókora, lila
fénycsillag lüktetett a kurtára nyírt díszpázsiton, akár egy
szögletes formájú üreg nyílása. Mint egy vibráló ablak, amelyen
át le lehet látni a föld közepéig. Vagy még azon is túlra.
Homályos alakokat vélt érzékelni: legfőképpen a hollófekete
koromdémont, amely tovább fúrta magát lefelé még és még
mélyebbre, és eközben veszettül csapkodott sejtelmes
füstszárnyaival. Eva ott volt valahol e homály közepén,
eltorzult, sírós arccal, ám – bár bizonyára zokogott vagy
sivalkodott –, a hangja már nem hallatszott. Elrablója viszont
felfelé fordította gunyoros arcát, és noha nem lehetett kivenni
az ábrázat részleteit, Leonnak olybá tűnt, mintha tükörbe nézve
önmaga torz paródiáját látná.
Ez a démonszerű képződmény gúnyosan vicsorgott vissza rá.
És noha ennek a kormos alaknak sem hallatszott a hangja, Leon
felismerni vélte a szavakat, amelyeket a torz ajkak formáltak:
„Na, mi van?! A családodat sem tudod megvédeni, Punci Leon?!”
– Áááá! – ordította ő, miután rádöbbent, hogy gonosz
ikerlénye ismerős pofázmányát látja. – Eam’err… te rohadék…
ezt nem teheted!
 És a fejében ott visszhangzott a gunyoros, diadalmas,
hangtalan válasz:
– De… dehogynem. Már meg is tettem… Hah-hahh!
És a fura csúfolódó rigó rákontrázott odalentről:
– Hah-hahh… hah-hahh…

*****

A lila csillag zsugorodni kezdett, gyorsan kisebbedett.

Pillanatról pillanatra bezárult ez a jelenség, amelyhez hasonlót
Leon először a Joux-tó jegén látott sok-sok évvel ezelőtt…
…és amelyről azóta jól tudta már, hogy ez nem más, mint egy
kapu a dimenziók között.
Még pár pillanat, elhalványodik, és ha bezárul, akkor már
esélye sem lesz, hogy üldözőbe vegye a kislánya elrablóját.
– Silver úr! – süvöltötte a szomszédja, a nyugdíjas
postamester, aki a kerítésre könyökölve mélán végignézte az
egészet. – Vigyázzon… beszakadhat!
– Ugyan mi?! – harsogta Leon. – A pázsit?
– A meszesgödör, szomszéd! Vigyázzon…
Leon tudta, hogy tényleg van az a gödör a telekhatáron, ami
még a legutóbbi felújításból maradt ott, azóta is műanyag
fóliával lefedve…
…de a figyelmeztetéssel mit sem törődve beleugrott a
zsugorodó, lila csillagba, és máris zuhanni kezdett egy sötét,
függőleges üregben.
Utolsó gondolatai az asszonya felé szálltak: Bocsáss meg, de…
Cherubion megint magához ránt!
Ám persze ezt Chlovia nem hallhatta, lévén hogy épp a Centre
Sportif Vallée de Joux edzőközpontjának jógatermében, testhez
simuló, borvörös dresszben, görbe gidapózban igyekezett elérni
a szamádhi állapotot…
…és miután sikerrel járt, békébe tévedetten ezt suttogta:
– Hát, bekövetkezett, végül…

*****
Leon zuhant, zuhant a sötét kürtőben, aztán egy fehér kavicsos
tengerpartra érkezett, és hirtelen az az érzése támadt, hogy nem
Cherubionba került. Igaz, egyik tengerpart olyan, mint a másik,
többnyire nem érzékelni a különbségeket, ám itt más volt
minden, a színek, a hangok, még a tenger szaga és baljós
morajlása is.
– Eva! Eva! – kiabálta Leon, noha maga sem hitte, hogy bármi
választ kap. Fel-alá rohangált a parton, próbált volna bármi
nyomot találni, de nem bukkant semmire, csak megsárgult
kagylókra, döglött halak maradványaira, aszott rákokra. – Eva…
Eva… Merre vagy, kisbabám?!
Semmi.
Talán egy óra is eltelt eredménytelen keresgéléssel, amikor
apró lény bukdácsolt elő a tengerből a keskeny öböl jobb oldali
szikláinál. Leon csak akkor észlelte, amikor az már kilábalt a
hullámverésből, és a fövenyt tapodta. Olyan volt, akár egy
halfarok nélküli sellő és egy gennymanó keveréke; derékig alig
ért. Vézna, törékeny teremtés, testhez simuló, sötétzöld
„ruhában”, amely nem is annyira szövetnek tűnt, mint inkább
egyfajta beazonosíthatatlan növényzetnek; moha és hínár
elegyének, amelyeket néhol szurokfekete és mélybíbor szirmú
virágocskák pöttyöztek. Cipőt nem viselt, sárba mélyedő,
keskeny lábujjai között zöldesbarna úszóhártyák feszültek. Ám
csakis ott; kecses, hosszú ujjai között nem voltak ilyenek. Ám
nem a hínárszőrzete vagy a lábujjhártyák tűntek rajta a
legkülönösebbnek, hanem a szeme, amely okádékzöld volt, mint
a legsötétebb éjszakában terjengő hányás, és úgy ragyogott elő
abból a világos, alabástrom arcból, mintha nem is egy élő
szervezet része lenne, hanem a szemüregben fortélyosan
elhelyezett, penészes ónixgolyó. Keskeny, függőleges,
sárgásvörös írisszel a közepén.
A lány mindössze három olyan holmit viselt, amely eltért a
természetestől: fekete fémkarikát a bal keze kisujján, lapos
bőrszütyőt a bal vállára vetve, és a bal csípőjénél, egy sűrűbb,
mohos részhez erősített fegyvert…
…egy brutális kinézetű, éktelen nagy láncos buzogányt.
 gy gy g y
Nagyjából annyira illett hozzá ez, akárha egy totyogó
kisgyerek az apja kétkezes, lovagi kardjával próbálna parádézni.
A buzogány markolata kéttenyérnyi lehetett, és bár a lánc nem
volt hosszú, a tüskés vasgolyó így is lelógott csaknem a földig;
csoda, hogy nem zúzta össze minden egyes lépésnél a viselője
bokáját. Ám a golyó menet közben sem lengedezett; olyan volt,
mintha mágia tapasztaná a lány testéhez, és annak lábával
együtt mozgott, mereven, engedelmesen.
– Üdv! – sipította reszelős hangon a különös apróság. – Ne
tarts tőlem, ifjú, a szándékom feléd segítő jellegű.
Leon gyanakodva méregette.
– Rég szólítottak már „ifjú”-nak, lévén, hogy elég sok évet
megéltem.
– Talán negyedannyit sem, mint én magam.
A kis teremtmény egyértelműen nőnemű lehetett, noha
úszóhártyás lábujjai és barnás pikkelyei még humanoid
mivoltát is kétségbe vonták. Pikkelyekkel övezett, lapos,
tömlőszerű mellei viszont emlős lényre utaltak. Ráncai alapján
valóban nem tűnt túl fiatalnak.
– Ki vagy te? – mormolta Leon. – És mit akarsz tőlem? Mit
jelent az, hogy „segítő jellegű”?
– Szövetséget ajánlok.
– Szövetséget?… Miért?
– A célunk közös – mormolta a teremtmény. – Tudom, ki vagy,
és tudom, mi történt a gyermekeddel.
– Tudod?! – horgadt fel Leonban a megújult remény. – Akkor
gyorsan mondd el, amit tudsz, hogy mielőbb Eva nyomába
eredhessek!
– Türelem, ifjú, türelem! – zihálta a tengeri jövevény. – Előbb
kössük meg a szövetségünket!
– Miféle…
– Te a sarjadat keresed, de a segítségem nélkül soha nem
találhatod meg. Én viszont épp az ellen harcolok, aki elrabolta őt
tőled, de egymagam esélytelen lennék ellenében. Ám ha
összefogunk, közösen legyőzhetjük. Én felvehetem a busás
vérdíjat… te pedig visszakapod a kislányodat és hazatérhetsz
Cherubionra. Mindketten jól járunk.
Leon megbámulta a nedves apróságot.
– Úgy tűnik, eleget tudsz rólam… vagy talán túl sokat is.
– Csak eleget. Nem túl sokat.
– De…
– Leon Silver vagy, Cherubion világáról…
– Valójában a Földről, a svájci rezidenciámból!
Az apró lény a szemét forgatta; türelmetlennek tűnt.
– Ki nem szarja le?! – sziszegte indulatosan. – Tényleg el akarsz
veszni a részletekben, vagy inkább megkeresnéd a kisbabádat?
Leon számára ez nem volt kérdéses.
– Mit tudsz Eva hollétéről?
– Mindent elmondok… de csak akkor, ha te meg én már
megállapodtunk. – Gyanút keltően, sandán mosolygott. – Nem
fogok egyoldalúan kitálalni, barátom, csak ha már tudom, hogy
számíthatok a segítségedre! Ahogy ti ott, Cherubionban
mondjátok, „nem most jöttem le a fajvédőről”.
– Fal – helyesbített Leon, de nem állt le elmagyarázni a
különbséget. – Úgy tűnik, te ismersz engem, nekem viszont
fogalmam sincs arról, te ki a fészkes fene vagy.
Az apró lény tűnődve meredt maga elé, aztán biccentett.
– Nincs fészkem – mormolta. – És nem fene vagyok, hanem
egy tengeri tündér Jidor közelségéből. A nevem Sushi.
– Sushi?! Mint a japán nyershalas étel?
– Sushiriko Imogenti Duelka a nevem, de a legutóbbi gazdám
az egyszerűség kedvéért csak Sushinak szólított.
– A „gazdád”?!
A tengeri tündér ismét nehézkesen sóhajtott.
– Azt reméltem, nem érdektelen körülményeken rágódsz,
hanem megkérdezed végre, ki rabolta el a kislányodat.
– Azt, hogy ki, pontosan tudom. De hogy hova vitte, nem. –
Szimatolt, nézelődött. – Egyáltalán, miféle világon vagyok? Mert
hogy ez nem Cherubion, arra mérget vennék!
– Worluk világán vagy, Észak-Maldiberan kontinens keleti
partján, a Trialcor hercegségben, Rentzaltól ötvenmérföldnyire
p j g g y
északra. És kérlek, te egyelőre ne vegyél mérget semmire… azt
hagyd csak rám!
Ez utolsó megjegyzést Leon elengedte a füle mellett, de
emlékeztette magát, hogy ennek még jelentősége lehet.
– Maldiberan, Rentzal, Trialcor… sosem hallott nevek. De
azért csak folytasd, kérlek!
A tengeri tündér hunyorogva meredt rá. Úgy tűnt, mintha ő is
meglepődött volna.
– Azt mondtad az előbb, tudod, ki a lányod elrablója?
– Naná! Eam’err, a gonosz lélekikrem. Felismertem őt, amikor
elragadta Evát az az átkozott mocsok, a saját udvaromról… Eh!
Azt mondd inkább, te mit tudsz! Hol lehet az én kicsim?!… És
vajh, miért hozta épp ide az a rohadék?!
A tengeri tündér nagyokat lélegzett, sűrűn pislogott hártyás
szemhéjával, míg végül döntésre jutott:
– Legyen így! – mondta. – Jó szándékom jeléül elmondom,
amit tudok, bízva abban, hogy felfogod a közös érdek
jelentőségét, és társulsz velem.
– Beszélj már! Minden perc számíthat!
– Valójában nem – vartyogta a tengeri tündér. – A szertartás
csak egy hét múltán esedékes, addig nem bántják a lányodat…
és addigra simán odaérhetünk.
– Oda?… Hova „oda”?! – Leon csak nehezen őrizte meg a
türelmét. – Miféle szertartás?!
– Létezik egy kísértetváros a közelben, a neve Trialcor…
valaha a Karthíniából kivált Trialcor Hercegség fővárosa volt.
Sok évvel ezelőtt az egyik legnépesebb, legvirágzóbb városnak
számított Maldiberanon, mígnem egy gonosz ármány és
hatalmas mágia ráhatására elpusztult és a betüremkedő
enyészeté lett, a lakosai meghaltak vagy elmenekültek. Az eltelt
évtizedek alatt újra meg újra megpróbálták benépesíteni, ám a
gonoszság árnya ott oly erős, hogy még a meghódítására érkező
karthín sereg is nyüszítve hátrált meg. Azóta is kihalt város
maradt, amelyet szellemek, túlvilági szörnyek és kísértetek
uralnak, az enyészet sötét árnyai és förmedvény lényei
tombolnak benne és körötte.
 – És azt mondod… Eva ott van?!
– Ott. Jól tartják. Előkészítik a szertartásra.
– Mif… óóó… szertartás?!
– A város egykori ura, Trialcor főhercege, Hector Golkhar
démonként próbál visszatérni a pokol sötétjéből a létezés
fényébe, és ehhez egy elűzött manóisten… Verghaust nyújt neki
támogatást, aki maga is visszatérni vágyik. Ezek ketten
szövetkeztek. Ha Hector Golkharnak sikerül új létre élednie,
utat nyit Verghaustnak. – A tengeri tündér grimaszolt. – A zsák
mindig megtalálja a foltját, ugyebár.
– És ez a szertartás…
– Ahhoz, hogy Golkhar lénye új létre szilárdulhasson, szükség
van egy mágikus áldozatra, amelyben a pokolbéli lénynek
potenciálisan erőteljes gyermekekre van szüksége… olyanokéra,
akiket más dimenziókból rabolnak ide, hogy aztán a cél
érdekében kiontsák a vérüket, és kiszívják az esszenciájukat. A
legdurvább vérmágia…
– Ááááh! – szörnyedt el Leon, és összeszorult a szíve Eva miatt.
Nem akart mélyebben belegondolni az elhangzottakba. –
Azonnal induljunk oda, abba a Trialcorba! Most!
– Ó, jóóó… – A tengeri tündér zordan mosolygott. – Ezek
szerint belátod, hogy neked és nekem társulnunk kell?
– Persze. Be. Csak induljunk már!
– Ám azt meg kell értened, hogy ha sikerrel akarunk járni, az
egyetlen esélyünk, ha tökéletesen együttműködünk!
– Azaz? Mire gondolsz?
– Én ismerem az itteni helyzetet, tehát én parancsolok, a te
dolgod pedig az, hogy tétovázás nélkül azt tedd, amire
utasítalak! Értsd ezt jól! Lehetnek kérdéseid, és ha tehetem, én
megválaszolom azokat… erre a szavamat adom… ám amikor
már akcióba lendültünk, nem lesz idő magyarázkodásra;
akkortól késlekedés és vita nélkül azt kell tenned, amire
utasítalak! Megértetted? Felfogtad? Elfogadod ezt? – A tengeri
tündérlány feszülten meredt rá. – Mondd ki hangosan, hogy ha
igen! Tudnom kell, hogy számíthatok-e rád, megbízhatok-e
benned a legválságosabb helyzetekben is!
 g g y
Leon már-már rávágta, hogy „igen”, ám a tapasztalatai
óvatosságra intették, hazudni pedig gyűlölt volna.
– A nevedet már tudom, Sushiri-mishiri… ööö…
– Csak Sushi!
– …de azt nem, hogy neked mi érdeked fűződik ehhez, miért
akarsz segíteni… miért kössünk szövetséget?
– Talán segít, ha elárulom, hogy én Zhénia híve vagyok.
– Csöppet sem. Azt sem tudom, ki az!
– Ja, persze, te külvilági vagy. – Sushi sandán mosolygott. – Itt,
Worlukon a Káosz és a Rend a két legerősebb hatalom…
melynek istenei és hívei állandó küzdelemben állnak
egymással. Ha engednénk elhatalmasodni a marakodásaikat,
Worluk már réges-rég elpusztult volna. Zhénia az, ki közöttük
áll, és minden hatalmával igyekszik fenntartani az Egyensúlyt.
Én őbenne hiszek, a Zöld Úrnőben, őt szolgálom teljes
meggyőződéssel, szívemből és lelkemből. Érted, ugye? Te, a
cherubioni… ha bárkiben is megbízhatsz itt, Worlukon, az én
lehetek és a hittársaim. Nem szabad elkötelezned magad sem a
Káosz, sem pedig a Rend mellett! Erre majd magadtól is rájössz,
bár szerintem már mostanra is felfogtad, hogy Hector Golkhar
démoni visszatérése e küzdelemben természetellenes lenne,
Verghaust manóistené pedig még inkább. Ha sikerülne nekik,
vészesen megbillenne az Egyensúly, a világ léte kerülne
veszélybe. Számodra a gyermeked megmentése az elsődleges…
számomra az összes worluki gyermeké. A célunk azonos:
elpusztítani Hector Golkhart, visszataszítani a Pokolba a
rohadék Verghaustot.
Leon, bár gyanakodhatott volna, hogy mindez csak hazugság,
a lelke mélyén igenis valóságosan érezte, hogy a tengeri tündér
őszintén beszél. Az érdekük valóan közös. Ráadásul, nem akarta
húzni az időt értelmetlen vitával és kétkedéssel.
Ha a tündelány hazudik, az idővel úgyis kiderül.
– Áll a szövetség, Sushi. A kislányom megmentése érdekében
bármiben segítek neked, amit elvársz tőlem. És igen,
mindenben engedelmeskedni fogok.
– Ezt reméltem. Köszönöm.
 – Van terved arra, amire készülünk? Hogy miként
szabadíthatjuk ki Evát a gonoszok karmaiból? És… miképpen
dacolhatunk ezekkel a nagy hatalmú démonokkal és istenekkel?
– Ó, igen. – A tengeri tündér sandán mosolygott. – Kiváló
tervem van… és megszereztem a helyzethez leginkább illő,
legkiválóbb fegyvert is. Ha-hahh! – Kuncogott, és kedvesen
megpaskolta azt az apró termetéhez egyáltalán nem illő, durva
láncos buzogányt, amelyet a derekáról lógatott le, és amelynek
vastüskés golyója a bokájáig ért. – Ne aggódj, Leon, mindent
gondosan elterveztem! Neked csak követned kell a tervet, és
tenned, amire utasítalak!
– Nem aggódom – mormolta Leon, de a lelke mélyén máris
támadtak kétségei.
A tengeri tündér a lapos bőrszütyőjében kotorászott, és egy
jókora batyut húzott elő belőle.
– Ruhák, neked – mondta, és odadobta a cuccot Leon lába elé. –
Öltözz fel jól, mert errefelé hideg az éjszaka… meg aztán
mégsem jöhetsz Trialcorba mezítláb és egy szakadt
ágyékkötőből kilógó izével, miközben tunikádat felettébb
gyanús rúnákkal hímezték ki… bár javadra szól, hogy a végtelen
fonatot látom rajta.
Miközben Leon tétován visszagyömöszölte kikandikáló férfiúi
ékességét a klottgatya takarásába, kibontotta a batyut, és a
ruhák között kotorászott, úgy érezte, mintha egy láthatatlan,
nedves orr bökte volna meg a nyakát. Hideg volt az érintés, és ő
hirtelen libabőrös lett. Beleborzongott; megbizsergő mentális
képességei révén érezte, hogy valami természetfölötti lény
igyekszik kapcsolatot teremteni vele.
Miközben a kis tündelány a lapos bőrszütyő további tartalmát
tanulmányozta, mintegy minden egyes holmiját leltárba véve,
Leon lassan, ráérősen öltözni kezdett, és eközben mentális
kérdést intézett a láthatatlan entitáshoz:
– Ki vagy, és mit akarsz tőlem?
– A név nem számít. És mit akarok? Figyelmeztetni téged.
– Mire?
 – Óvakodj a gyalázatostól, ettől az úszóhártyás, kis patkánytól!
Hazudik neked, egy szavát se hidd! Nem fog segíteni. Csak
felhasznál a saját céljaira, aztán veszni hagy. Vagy épp ő maga lök
oda téged prédául. Akárcsak a lányodat. Őt nem érdekli semmi
más, csakis a saját tervének sikere!
Leon fontolgatta ezt.
– Neked higgyek inkább, akiről még azt sem tudom, miféle szerzet
vagy, és honnan, mi módon plántálod a fejembe ezeket a szavakat?
– Én… én… Zhertun lakója vagyok.
– Tudnom kellene, mi az a Zhertun? Valami város vagy falu? A
közelben vagy a messzi távolban?
A némán üzenő lény még hangok nélkül is érezhetően
türelmetlennek tűnt:
– Zhertun… a buzogány, amelyet a kis gennyedék hordoz… és
amelynek a belsejében fogva tart engem…
Leon akaratlanul is az elfoglaltan ügyködő, valami primitív,
ismétlődő rigmust dúdoló tündelány felé kapta a fejét. Az úgy
pillantott rá, akár egy lecsapni készülő tigris.
– Megtámadott… ugye?!
Leon hirtelenjében nem tudta eldönteni, hogy próbáljon-e
színlelni, avagy beszéljen őszintén. Végül ez utóbbi mellett
döntött.
– Igen. – Fontolgatta. – Ámbár aligha nevezhető ez
támadásnak… hogy beszélt hozzám.
– Ne vedd félvállról! – sziszegte a lány. – Ez támadás!
Manipulálni próbál. Légy óvatos vele! Ne engedd be többé a
fejedbe!
– De…
– Ne legyen „de”! Megtanítom neked a leghatásosabb
védekezést, a kősziklamantrát. Akkor nem férhet hozzád.
– De miféle… szellem ez?
– Nem szellem, hanem egy önmagában is bizonytalan,
elaggott, kaotikus lélek, akit én börtönöztem be a buzogány
tüskés vasgolyójába, hogy a tervem kivitelezésében a
segítségünkre legyen démoni hatalmával. Persze, próbálna
szabadulni, bármi módon, akár hazugságokkal és hamis
intrikákkal… ám ezt nem engedhetem.
Leon a homlokát ráncolta.
– Tényleg a… buzogányban lakozik?
– Csak a lelke, a teste már az enyészeté, rég dögevők lakomája
lett. A buzogány pedig nálam van, hogy őrizni tudjam, ameddig
szükséges. – A tündelány kivárt egy pillanatig, és leendő társát
fürkészte. – Ám ha már eltanultad és uralod a kősziklamantrát,
te is megérintheted, hogy gyakorolj vele.
– Gyakorolni? Minek?
– Minek? – A tündelány felszínesen kacagott. – Idővel
megtudod… de addig is, jobb, ha nem érinted, és bezárod előtte
a tudatodat. Így, bebörtönözve ártalmatlannak és tehetetlennek
tűnik, de ha odafigyelsz rá és meghallgatod az ármányos
hazugságait, és engeded, hogy behatoljon az elmédbe, nagy
bajba kerülhetsz.
Leon hallgatott. Próbálta kutatni, mit reagál erre a „buzogány
démona”, de az immár hallgatott, és az iménti üzeneteinek már
az emléke is kifakulni látszott.
Sushi éleset füttyentett.
Leon megrázkódott, nem értette, ezt miért művelte a
tündelány. Aztán látta, hogy a különös teremtmény előrenyújtja
sárgászöld balját, és egy pillanatra rá apró, tollas kismadár szállt
le vékony kézfejére.
– Egy veréb? – mormolta meglepetten Leon, és akaratlanul is a
lakása kertjében csúfolódó, kicsiny madár jutott az eszébe. –
Talán az idomított… rigód?
– Sármány – helyesbített Sushi. – Üdvözöld! S’alina a neve, ő
Drakóniai Suzella de Frász első csatasármánya. A famulusom.
– „Famulus”? – hunyorgott Leon. – Ezek szerint te… valamiféle
varázsló vagy?
– Vagyok, ami vagyok – mormolta a tündelány elkomorodva –,
sok minden voltam már, talán jobb nem firtatnod. Majd idővel
úgyis megtudod… vagy ha nem, az még hasznosabb lesz neked.
– A kismadárhoz fordult, és puszit nyomott annak aprócska
fejére. – No, drágaságom, mondd csak, mi érdekeset láttál?
 j g g
Leon úgy képzelte, hogy a madárka vékonyka hangon csivitel
majd, akár egy veréb…
…ám annak hangja inkább egy véreb öblös ugatására
emlékeztetett:
– Semmit, bazdmeg! Mi mást láthattam volna, mint ezt a
kurva sok tengert?! Már herótom van a rohadt sirályoktól,
albatroszoktól meg attól a rohadék szulától… amely egészen a
parti sziklákig kergetett. Bahh! Hát nincs itt elég hal, hogy a
tollas barátaikból próbálnának falatozni?! A tojásrakó, kurva
anyjukat…
 1. FEJEZET
Egy nappal korábban, Leon Worlukra érkezése előtt.

Ezen az egészen szokványosnak induló estén, mint ahogy

máskor is, Eimuth negyed legnépszerűbb fogadójába már
bezsúfolódtak a tivornyázni vágyó vendégek, melyek száma egy
idő múltán átlagosból rendkívüli mértékűvé növekedett, és
lassacskán elkezdett egymás lábára hágni a hangulat;
türelmetlenül zsiborogtak a kérges kezekben a ki nem osztott
pofonok.
Skandar Graun azonban, aki nagy kedvelője volt a laza
arclapogatásnak és az efféle testmozgásnak, most épp
elbambult lélekben; le-leragadó, pisla szeme előtt
egybemosódtak a nyálkás bevonatú cseréptörmelékek, az
árbóccsonkokként meredező, törött vagy megroggyant szék- és
asztallábak, a megtépázott vitorlákként csüngő, hányásfoltos
asztalterítők és a homályosan libegő, ragacsos csipakísértetek.
Enyhén mézgás állapotából nehezen ocsúdott, és nem bírta
felfogni, hogy ezen a viharos, hullámzó tengeren vajh miféle
hajó az, amelynek a fedélzetét színes kődarabkákból összerakott
mozaikpadló borítja, és ahol a tenger sós-poshadt illata helyett
megszenesedett peremű, odaégetett húsok szaga háborgatja a
gyomrot, verejték, alkoholgőz, füst- és húgyszag csiklandozza az
orrot.
És ahol egy rettenetesen randa gennymanó imbolyog előtte.
Töpörödött, kis görcs volt, fonnyadt képű vakarcs, csupa ránc,
csupa nyál. Vizenyős, okádékzöld szeme kidülledt gödréből,
aránytalanul hosszú, csőrszerű orra rothadó mérges
paprikaként görbült széles, rothadó fogakkal teli szája fölött,
melynek gennysárga ajkai közül úgy lógott ki széles, húsos
nyelve, akár egy hőségtől elgyötört, lihegő kutyáé.
Mindezt elég szokatlan pózban, fejjel lefelé tette, mintha fejen
állna – avagy a plafonról lógna alá.
 – Tegooo! – nyöszörögte a félork két visszaalvós éledezés
közben. – Ne bohóckodjál már, hülye, kis Takony!
– Ohó-hohó! – huhogta a gennymanó baglyokat
megszégyenítő intenzitással. – Figyelem, vendégek! Rossz hír
mindenkinek: a gazda még él!
Furamód, erre a bejelentésre jó pár üdvözlő harsogás reagált,
gyér taps és éljenzés, meg csalódott hördülések is. Ám ilyenkor
általában ezen utóbbi megnyilvánulások szoktak többségben
lenni. Most meg nem. Sőt, egyes elvetemültek még biztatták is.
– Álljál fel, Skandar, álljál fel!
– Álljon a rossznyavalya! Kényelmes itt a fekvés. – A félork a
padlót tanulmányozta. – Yvorl nedves… ööö… húgyos gatyájára,
mi folyik itt?!
– A szaga alapján vizelet. Valaki behugyozott, gazda?
Skandar Graun fészkelődött, próbált volna valami stabil
pontot találni kényelmetlen helyzetében, ám ez a kurva
„fedélzet” annyira, de annyira imbolygott és hánytorgott, hogy
ő folyton visszazöttyent fél könyökére, és valahányszor lefejelte
a padlót, egyre émelyítőbbé lett körötte a húgyszag. Mégsem
érzett magában annyi erőt, hogy feltérdeljen.
És azok az irgalmatlanul imbolygó hullámok…
– Óbasszameg…
A félork, bár nem érezte a tenger nedvességét, bizton tudta,
hogy meg kell kapaszkodnia a legközelebbi árbócszilánkban,
különben a fedélzeten átsöprő hullámok egyike belesodorja a
haragos tengerbe. Vagy ami rosszabb, a bejárat közelében lévő
nagy asztalnál étkező, drén nemesi küldöttség karjaiba.
Rohadtul imbolygott körötte a mindenség.
Az a vigyorgó, piszok gennymanó viszont alig lengedezett.
Attól vált émelyítően „imbolygóssá”, hogy ő mindvégig stabilan
lógva maradt; fejjel lefelé, persze…
Hogy csinálja?! Az a fortélyos, kis rohadék!
– Tego! – csikorogta Skandar Graun megrovón. – Nem kellene
fejen állnod, hülyegyerek!
– Sushi vagyok! – felelte a lény. – Már megint nem ismersz
meg, gazda? Ismét egy rossz nap, hm?
 g g gy p
„Már megint? Gazda? Rossz nap?”
Skandar Graun gyanakodva pislogott. A látása nem sokat
tisztult ugyan, de legalább a csipája beragadt a bal szeme
sarkába, és ettől a látótere némileg kitágult. Ráadásul, a hallása
is kezdett értelmeződni: a tenger zúgása és a hajóeresztékek
nyikorgása helyett fa- és fémkupák koccanásait vélte hallani,
részeg harsogásokat, vidám öklendezéseket, böfögéseket és
derűtlen, gyilkos szándékú röhögéseket.
Tisztára olyan érzése támadt, mintha nem is egy tengerjáró
hajó fedélzetén heverne, hanem egy egészen civilizáltnak ható
kocsma mozaikpadlóján.
– Miii? – motyogta értetlenül. – Mi… mi van itt ma?! Tán
valami ünnepségféleség?
A fejjel lefelé lógó genny manó megragadta az alkarját.
– Várj, gazda, segítek! Kapaszkodjál belém! Ohó-hohó!… Ne
rángatózzál el, ha segíteni próbálok, mert így nem tudlak
felcibálni a székedre…
– Engedj el, de gyorsan ám, mert lecsaplak! – förmedt rá a
félork. – Ne fogdossál, bazzeg!… Ki a picsa vagy te?!
– Sushi.
– Nem kell most semmi kaja – nyögte a félork, és ahogy zúgó
fejét rázta, a homloka ismét odakoppant párszor valami
keményhez. Egy vasgolyóhoz, amiből vastüskék meredeztek. –
Nééé máá’… Zhertun, a jó öreg csataláncosom!
– Segítek, gazda.
– Hozzá ne merj érni a fegyveremhez, Takony!
– Sushi vagyok.
– Sushi? – nyekeregte a félork hunyorogva, olyan bambán,
mintha most hallaná először. – Jó hülye halneved van!
– Sushiriko Imogenti Duelka, de te csak Sushinak hívsz.
– Hívlak? – értetlenkedett a félork, és nagyon hunyorgott. –
Mikor hívtalak én bárhogy… vagy bárhova is?
– Hónapok óta dolgozom neked, gazda. Nem emlékszel? Az
italszerződ vagyok.
– Francokat! Tego a beszerzőm. Meg a küldöncöm is ő… –
Nézelődött, megszédült, meg kellett kapaszkodnia egy óvatlan
 g g p gy
asztallábban. Naná, hogy az a rozoga alkotmány feldőlt, annak
egész tartalmát magára rántotta. Csörömpölve hullottak és
törtek az edények, egy fakupa a füle mellett koppant a padlón,
sör fröccsent a jobb hallójáratába. A balra pedig már amúgy is
rég félsüket volt, így most egy picit a hangok is tompábbak
lettek. A félork közelebb hajolt a buzogányához, és megpiszkálta
ép fülét egy alig görbült vastüskével. Nem sikerült
kilyukasztania a dobhártyáját, de a sör legalább kicsorgott a
hallójáratából. Újra hallott. Némileg. – Hol a rossebben van az a
kibaszott Tego?… Tegooo, ide gyere!
– Nem fog. Halott.
– Miii?! – dünnyögte a félork. – Kimúlt?!… Hogy a picsába?!
Tegnap még együtt vedeltünk! Ő hozta az új árut, azt az
émelyítő ízű Zöld Genyót, vagy micsodát… amitől annyira
berúgtunk, hogy még azóta is a padlón vonaglok… Ó, a
szerencsétlen Tego! Mikor történt ez vele? Ki ölte meg? – Minden
eddiginél bizonytalanabbul pislogott. – Hogyha én… ha én
tettem… hát azt azért sajnálnám egy picit… ámbár azért
annyira nem nagyon, hisz’ Yvorl a tudója, rég megérett már a
pimasz, kis Takonynak egy nyakcsigolyatörő kegyelempofon.
– Nem, gazda, a zöld mákonyt én hoztam megízlelésre,
ahogyan kérted… hogy eldönthesd, hány ládával rendelsz
belőle. És ne aggódj, neked nincs közöd Tego halálához.
– Sose tudhatni. – Skandar Graun zavarodottan sóhajtott,
aztán mérgesen grimaszolt. – De miért nem emlékszem?!
– Nos, néha már nem nagyon szoktál mostanában.
– „Néha már”? – értetlenkedett a félork. – Hogy érted ezt?
– A kor, gazda, a kor…
– Milyen „kór”? Mikor? Mit gagyogsz? Tán rühös lettem? Vagy
másféle kór?
– Beshyth bánt el veled.
– „Beshyth”?! – hördült fel a félork, és padlón fetrengő,
kényelmetlen pózából igyekezett felmérni a vendégseregből
feléje vigyorgó, elmosódott pofákat. – Az meg melyik rohadék az
a… Beshyth? Mutassa magát, hadd vágom pofán
buzogányilag!… Heh! Az a nagydarab, kopasz fickó az ott, mi?!
Vagy a kampós orrú piperkőc a másik sarokban? He?!
– Beshyth az idő istene, gazda.
– Egy kibaszott isten? – fontolgatta Skandar Graun némileg
meghunyászkodva. – Háát… talán az már túl nagy falat lenne
nekem… ámbár emlékszem, pofozkodtam én az Orkok
Öregapjával, Tenmagával, Groomssal is… Groomar ostrománál,
és szavamra, alaposan elláttam volna a baját, ha… a hívei ki
nem menekítik… az utolsó pillanatban, mielőtt… megrakom
hátulról! Hahh… micsoda buli volt! Mindenki éljenzett! –
Rekedten kacagott, ahogy felidézte a réges-régi emléket. Aztán a
homlokát ráncolta. – Vagy az Maldyce nőstény démon volt, akire
kétszer is rámásztam, mielőtt a szajhájává tett… Kirovangban?
Nem! Lendoron!… És igen, igen, ott volt még az az ormótlan,
nagy manó is, a Vergh… Vergh… Vergghost… vagy hogy az
ördögbe hívták azt az ördögöt… akit visszaküldtem a Pokol
legsetétebb bugyrába!
– Jól van, jól, gazda… keverednek a fejedben a régi emlékek,
ahogy jó ideje már! Engedd, hadd segítselek fel!
A fejen álló – avagy fejjel lefelé lógó, mégis stabil – gennymanó
ismét megpróbálta karon ragadni őt, ám a félork elhessegette a
segítő mancsot egy gyomron rúgással, hogy az illető
meggörnyedt, és vicsorgó ábrázatát kínosan közelre dugta.
Skandar Graun a könyökhajlatába kapta apró szolgája fejét, és
vészjóslóan maga felé vonta.
– Te csak… ne… segítsél nekem, gennyes kisköcsög! – recsegte
annak szőrfoltos fülébe. – Fel tudok én állni magamtól is!
– Ööö… mikor?
– Majd. Amikor akarok!
– De még nem most… ugye?
Skandar Graun elengedte az apró lényt, ismét megragadott
valami asztallábféleséget, és újabb próbát tett, hogy
felkapaszkodjon, de nem érzett magában elegendő erőt a
húzódzkodásra, és miután a találomra aktivált gyógyítóvarázst
is elcseszte, mint az utóbbi időben szinte mindig, így egy
elsuttogott „basszatelibemindenkiYvorlkócosseggelikát”
imádsággal inkább visszaroskadt a padlóra.
– Nem – lihegte –, még nem most. Jólesik itt heverészni egy
kicsit… No, de adjuk meg a módját!
– Miképpen, gazda?
– Ha már itt lebzselsz, legyen valami hasznod!… Töltsél csak a
kiszáradt pofámba még egy butykosnyit abból a ragacsos, zöld
izéből, hadd ízleljem meg ismét, rendesen!
– Uh! Egy butykosnyit?! – A gennymanó a fejét rázta. – Az még
egy kétfejű ogárnak is túl sok lenne, gazda! Belehalnál.
– Ó, bárcsak! – Skandar Graun fáradtan sóhajtott. – Megváltás
lenne már az a kibaszott halál! Szóval, tölts, ne vitatkozz! Hadd
dögöljek végre bele!

*****

Skandar Graun ismét ivott az émelyítő, zöld nedűből, és a

gondolatai elkalandoztak kissé. Tego halála fölött nem tudott
napirendre térni:
– Yvorlra esküszöm, nem hagyom megtorlatlanul! Ki gyilkolta
meg?!
– Óóó, gazda, gazdaaa! – sivította a kis fickó. – Tego bácsikám
több mint tíz éve halott… és te, uram, már réges-rég
megbosszultad! Nem emlékszel?
– Emlékezni? Nem. – Skandar Graunnak olyan érzése támadt,
mintha nem is apró áldozatát, hanem önmagát vágta volna
gyomron az imént. Idegesítően kavarogtak elméjében az
emlékek, és bár azt egyértelműen érezte, hogy Sushi az igazat
mondja, ennek a ténye, mármint, hogy az emlékezete
megcsalta, fájdalmasan kínzónak bizonyult. – Tíz éve? –
motyogta, és reménytelenül próbálta felidézni a történteket, de
nem járt sikerrel. Egyre bizonytalanabb lett. Olyan volt ez az
egész, mintha a láncos buzogányával próbálta volna göndörré
befésülni saját sörtehaját. Lendületes csapásokkal.
Valami nem stimmelt. Nagyon-nagyon nem.
És mostanság már nem először.
 – Mif… miféle hajó ez, amelynek a fedélzetén… heverészgetek?
– Igen, ekkor döbbent rá, hogy nem a gennymanó áll fejen,
hanem ő fekszik a hátán, ezért furcsa a perspektíva.
– Hajó? – motyorogta Sushi, és olyasféle pillantásokat vetett
maga köré, mintha a környezetétől várna segítséget. – Hajóóó,
gazduram? Te miről beszélsz? Ismét visszasüppedtél a
régmúltba?
Skandar Graun az emlékeiben kutatott.
– A régm… khm… Ez a Szürke Triton, ugye… nem, nem is,
hanem a Tengeri Szellő… – A fejét forgatta. – Hol vannak az én
remek kalózcimboráim, hé?! Az igaz barátom, Gazi… nem, nem
Gazinak hívják… a neve Gazza, a félszemű és féleszű khittarán! –
Egészen elérzékenyült. – Az igaz barát! Ugye, túlélte… a mostani
csatát? És a többiek? – Nehézkesen kotorta elő emlékeiből a
neveket: – Kegyetlen… ööö… Fritkopf, Arcélkorú Mordot…
Vigyori Gerondar… Kígyófülű Sigurd! – Elhallgatott, aztán a
fejét rázta. – Nem, nem, neeem! Megcsal az emlékezetem! Az ő
neve… Kígyófogú Kharan volt… az én mesterem, akinek a
létemet köszönhetem… Ő csinált belőlem igazi tengerészt, mert
amúgy csak egy szaros seggű félork kölyök voltam, akit
mindenki elpáholt… akit nem csaptak le időben…
– Kampós Kharan – helyesbített a gennymanó, és a kezét
nyújtotta. – Engedd meg, hogy segítsek, gazda! Elméd ismét a
múltban kalandozik. Eltévelyedett. Jöjj, térj vissza a valóságba!
Skandar Graun agya lassacskán tisztulni kezdett. Eltelt még
pár szívdobbanásnyi idő, mire elfogadta a segítő kezet, és
hagyta, hogy a gennymanó felrángassa, és nem csekély
küszködéssel egy töretlen székre ültesse. A végső stádiumban
talán még segítettek is neki páran a közelebb lebzselők közül –
ezt a félig eszméletén lévő félork nem igazán érzékelte tisztán –,
ám a végén, amikor az ülepe a széken csattant, jó páran ismét
megéljenezték, és némelyek még tapssal is jutalmazták az
erőfeszítését.
– Mit tapsoltok, he?!… Mintha olyan kurva nagy dolog lenne
egy székre leülni!
 Miután Skandar Graun már reszketegen ült az asztala mellett,
és öntudatlanul belekortyolt a valaki által a kezébe nyomott ón
söröskupába, akkor kezdte felismerni a tényt (talán nem is most
először), hogy nem egy hajó fedélzetén van, hanem egy
vendégektől telt fogadóban, ahol legalább hetvenen zsúfolódtak
össze, és a dús keblű, segges-faros felszolgálóleányzók alig
bírták kihordani az asztalokhoz a megrendelt sülteket,
rothasztott halakat és még az azoknál is bűzösebb italokat. A
begyújtatlan kandalló melletti sarokban egy tejfehér hajú drelf
dalnok tépte lantja húrjait, miközben Zrogdavar lányainak hősi
tetteiről rinyált, és miközben nagyon vigyázva arra, nehogy
véletlenül is ritmusra lépjen, egy apró, elf leányzó adott elő
mágikusnak szánt táncot. Vagy ahogy ittenség nevezték:
mátyós botladozást.
– Ez, ez… – makogta Skandar Graun nehezen ocsúdva –, ez…
ez… miféle kibaszott hely ez?!
– A Herélt Macska – felelte Sushi tényszerűen. – Eimuth
legnépszerűbb fogadója, ahol e negyed kispénzű szolganépe és a
rajtuk élősködő söpredék szórakozik, de járnak ide előszeretettel
Ereice furfangos csirkefogói, keményen tolvajló mesteremberei
is, mint ahogy nemegyszer a Drén negyed és a Márvány negyed
előkelőségei is szívesen átruccannak, hogy itt szórják el
könnyen szerzett pénzüket… mint ahogy a Bendőből és Bálásból
is ide támolyognak át a gürcölők, akik a sorsuk enyhítésére
vágynak nálunk… nem beszélve a külhoni átutazókról, akik
erszényének a leginkább megfelelőbb ez a hely, mielőtt
tovahajóznának…
– És én? – motyogta a félork értetlenül. – Hogyan és… mi a jó
francot keresek itt?
– Gazda! – nevetett Sushi hitetlenkedve. – Hát nem emlékszel?!
Tiéd a csehó! Te vagy a tulajdonos!
– Ééén?? Na, nebassz!
– Sok-sok éve már, hogy bevásároltad magad az üzletbe, és
résztulajdonos lettél… én akkor még meg sem születtem… de
immár, hogy az utolsó társad is kihalt az üzletből, a Herélt
Macska csakis a tiéd lett. Te vagy az egyetlen birtokosa!
 gy gy
*****

Skandar Graun lassan éledezett a hirtelen jött sokkból. A

szomszédos asztalról elragadott egy korsót, belekortyolt a sűrű
mézsörbe, aztán még másik kettőbe, és hagyta, hogy
elkezdjenek visszatérni az emlékei. Leginkább arra várt, hogy a
korsók tulajdonosai majd nehezményezik a tettét, és akkor
kialakulhat ma estére is valami jó kis csihi-puhi-szórakozás…
…ám azok a puhapöcsűek pofán verés helyett csak
röhögcséltek, bravóztak és megtapsolták.
Mi a jó büdös fene van ma itt?!
– Én vagyok a tulajdonosa a Herélt Marcs… Mucs… ööö…
– Macskának. Igen, gazda, te vagy.
– És Tego, a kis Takony… meghalt tegnap, azt mondod?
– Nem tegnap; tíz éve már.
A félork nevek után keresgélt a fejében sűrűsödő ködben.
– És… az a fura izé… az a… komód?
– Achmod. Hulla.
Skandar Graun nem emlékezett igazán a fickóra, csakis a
nevére, de rossz érzés töltötte el, és felötlöttek benne újabb
nevek:
– Gillan… Norgay? A bamba barbár…
– Ó, ő még régebben. Az ő üzletrészét vásároltad meg annak
idején.
– „Annak idején”? Minek idején? – Skandar Graun az
emlékezetében kotorászott. Nagyjából akkora sikerrel, mintha
súlyos rövidlátóként az okuláréját ejtette volna bele egy bűzölgő
csatornába. – Rohadtul szánalmas! – motyogta erőtlenül.
– Micsoda?
– Éncsoda. Pfffh… Totálisan, rohadtul szánalmas vagyok.
– Gazda! Dehogyis vagy az.
– Nem a francot! – A félork ivott a legutóbb elragadott sörből,
pár szívdobbanásnyi ideig küzdött vele, hogy lenyelje, végül
feladta, és a mozaikpadlóra köpte. – Pfffh… Ó, bassz… Miféle
rohadt élet ez, amikor már ez a rohadtdrága sör sem ízlik?!
– Gazda!
 – Vén lettem – grimaszolt a félork elkeseredetten. – Nem
vagyok már olyan aktív és friss, mint amikor… amikor még nem
voltam vén és frisstelen. – Eltűnődött. – Vajon hány évet
élhettem már, Teg… Sushi?
– Senki sem tudja ezt pontosan, gazda, de az tény, hogy a
Macska már akkor a tied volt, amikor én még meg sem
születtem.
– És te hány éve születtél?
– Épp harminc.
– Harmiiinc?! – A félork nehezen emésztette meg ezt a számot,
noha bizton tudta, hogy régebben képes volt elszámolni kétszer
ennyiig is: vagy akár ötvvv… néha akár hatvanig. – De az
ilyenek, mint én… az orkfélék… nem nagyon élnek ám sokáig. A
legtöbbjük… a legtöbbjük megdöglik, mielőtt betöltené a
harmincat… – Pislogott. – Mert… fejbe kummantják őket valami
durva láncos buzogánnyal… vagy a beleiket ontják rozsdás
pengékkel… vagy lándzsára tűzik a heréiket és megeszik a
Fekete Karmok… vagy kitörik a nyakukat, kiszúrják a szemüket,
szétharapják a gigájukat, vallási vitában letépik az összes
fülüket… a bokájukig… vagy… vagy… – Érezte, hogy napestig
folytathatná még a tipikus ork halálnemek felsorolását, de
ehelyett inkább eltűnődött. – A legöregebb ork, akit ismertem,
az is épp hogy megérte az ötvenet… no, persze az ötvenegyet
már nem. Az orkok termékenyek, szaporodnak, mint a nyulak…
a purdéik ellepik a világot, hogy aztán egy életöltőn át
gyilkolásszanak, vagy ifjú korban megdögöljenek… de én meg
még mindig élek? Hogy lehetséges ez?! Yvorl miféle rettenetes
átka vagy tréfája ez?!
– Te részben ember vagy, gazda. Az apád ember volt, és az
emberek tovább élnek, mint az orkok.
– De ilyen kibaszott sokáig még ők sem! – Skandar Graun ismét
elmerengett. – Akkor én hogyhogy?
– Tudod… az a hatalmas varázslat a fejedben, gazda.
Skandar Graun ettől megdöbbent. Csaknem ledobta magát a
székéről.
 – Miii?! Azt mondod, van egy „hatalmas varázslat” a
fejemben?! – Nem emlékezett; a kobakját tapogatta. – Én meg azt
hittem, ez a monoton zümmögés csak… az, hogy kába darazsak
zúgolódnak benne.
– Az a varázslat tart életben – súgta a gennymanó olyan
halkan, hogy rajtuk kívül senki se hallhassa: – Tudod, a Káosz
Szava.
– A Káosz Szaga?! – harsogta Skandar Graun döbbenten, azzal
sem törődve, hogy a vendégek többsége odakapja a fejét. – Hát
azt már réges-rég elvesztettem… még a Rontás Erdejében!
– Én azt nem tudhatom, gazda, de te magad mesélted egyszer,
hogy azért nem tudsz meghalni, mert van ez a varázslat, ami
nem engedi. Mert ha te elpusztulsz, a varázslat is
megsemmisülne veled együtt.
– Óóóó! Pedig az kéne már! Megdögleni végre… elszunnyadni,
megpihenni! Talán álmodni… Nem, nem! Álmodni sem akarok,
mert még az is fárasztó és gyötrelmes lenne! – A homlokát
ráncolva dohogta: – Mert micsoda rohadt dolog… Így
megvénülni… ilyen szánalmasan… ennyire kibaszottul
szánalmasan, homályló tudattal, reszkető tagokkal… még a
kocsma kedvenc sörétől is öklendezve…
Árnyék vetült az asztalukra, ahogy egy nagydarab fickó állt
meg mellettük; izmos, és egészen tömbszerű, afféle se dereka, se
nyaka típusú, erőteljes állkapcsú, szőke szakállas, kopasz északi,
akinek kurta nyakán szokatlanul nagy golyófej billegett, akárha
önmaga elnagyolt karikatúrája lenne. A fickó jégkék átalvetőt
viselt sodrott láncinge fölött, melyen Drénia zászlajának
jellegzetes mintázata rajzolódott ki: tizenöt kisebb piros pötty
vett körbe egy nagyobb csillagot, így alkotva meg a Jégnász
Konstellációt.
– Hé, te! – dörmögte ez a medveszerű fickó, és számonkérően
meredt a réveteg Skandar Graunra. – Feleljél csak, békás! Te vagy
tán az a büdös korcsfajzat, ki városszerte hazudozza, hogy drén
nemesek sarja, ki egykoron, a legutóbbi Jégnászkor harcolt a
zhíli háborúban?
– Ki? Ééén?? – lepődött meg a félvér. – Sosem hazudtam ilyet.
 p g y
– Pedig mintha…
– Ámbár tény és igaz, ott voltam Lendoron a hódítás kezdetén,
mint ahogy Zhíliában is… – Sorra buktak elő belőle az emlékek,
akár a mocsár ködéből előcuppanó gázok. – Meg Tzanthamor
szigetén, ahol rám talált az a jégsárkány… az a… Kertomájer…
– Mi?! – hördült fel a drén. – Hogy merészeled a mocskos
szádra venni a dicső Fagyherceg nevét?!
– Mert ugyan hogy máshogy hívhatnám azt a fortélyos dögöt?
– kuncogott a félork. – Legfőbb alattvalómnak? Aki alattomos,
csalfa dumával a Jégtrónra ültetett… hogy aztán pár hónap
múltán visszahozza ellenem Kargil Yhront, aki… lyukat ütve az
idő szövetében visszarepített engem az ősi múltba, a gilf uralom
korába, hogy segítsek felszabadítani az elnyomott szolgákként
görnyedő dréneket?
– Mit karattyolsz?! – hörögte a drén értetlenül, és baljóslatúan
a kardja markolatára csúsztatta jobb kezét. – Miféle gyalázatos
tréfa ez, te mocskos félember?! Miket zagyválsz össze?!
Sushi, próbálván enyhíteni a helyzetet, kerített egy
kristályserleget, és félig töltötte zöld mákonnyal kevert swielle-i
tünde óborral.
– Drén nagyuram! – tüsténkedett. – Kérlek, szippantsd fel e
rendkívül ritka kincset indulataid enyhítésére! A ház ajándéka,
a békesség kedvéért. Az én szépkorú gazdám néha már
összevissza beszél, és nem tudja visszafogni léha fantáziáját. Ne
neheztelj rá, kérlek, nem ép az esze már! Skall, nagyuram, skall,
egészségedre!
– Skall! – csatlakozott Skandar Graun, és vigyorgott örömében,
hogy legalább ez a szó az eszébe jutott. – Skallée, drén cimbora!
A lovag gyanakodva pislogott, de ösztönösen megragadta a
serleget. Belenyújtotta a nyelvét, megkóstolta, nyalogatta. Ízlett
neki.
– Skaeel! – morogta aztán.
Skandar Graun viszont egyre több feltüremkedő
emlékbuborék birtokosa lett. Szinte már szaglani vélte a múlt
előpukkanó gázait. Rohadtul bűzlött a mindenség!
 – Skallée! – rikkantotta. – Hé, hé… Most látom a válladon a
szürke farkas emblémát! Csak tán nem a De Vigorardok oldalági
sarja vagy, lovag? – Pislogott, noha kacsintani próbált. –
Becsúszott valahogy egy durva kakukkfióka kanyar, mi,
cimbora?
– Pofa be! Nem vagyok a cimborád, te korcs állat! A nevem
Graun Blata-Rukoz!
– Blata-Rukoz?! – lepődött meg Skandar Graun, és hirtelen
felrémlett, honnan volt olyan ismerős ez az alak. – Öregem!
Nahát… ismertem az apádat… egykor a főtanácsadóm volt!
– Az apám?! Na ő aztán biztosan nem!
– De, de – erősködött a félork. – Le se tagadhatnád, baszki! Ez a
túlméretes golyófej… az idióta arcvonások! Háhá… tisztára úgy
nézel ki, mint az a gügye apád… vagy ha nem ő, akkor az egyik
rokonod, akit jól ismertem, amikor a Fagycitadella rücskös
Jégtrónját koptattam…
– Félrebeszél – vartyogta a gennymanó, és együttérzést
keresőn hunyorgott; a kristályserleg irányába tartotta a
butéliája száját. – Tölthetek még egy kortyocskát, ugye, lovag
úr?
– Zwick! – harsogta a félork újonnan megélénkülten. – Igen,
igen, emlékszem… mekkora barom volt… de nem teljesen
ostoba ám! Zmed de Vigorard főtanácsadója volt… hah-hah…
aztán pedig az én csicskám.
– Zwick Blata-Rukoz! – hörögte elképedten a lovag. – A
dédapámat hívták így… és ő valóban Zmed király
főtanácsadójaként szolgálta egykor a koronát… de nemesi
szavamra mondom, halálos sértés róla azt áll írni, hogy aztán
meg bármi korcsfajzatot szolgált volna!
– Márpedig én azt állítom – röhögött a félork, és a szép
emlékek még egy elérzékenyült könnycseppet is előcsaltak a
csipás bal szeméből. – Jó sokszor lepofoztam azt a hülyét, csak
úgy puszta haverságból… meg hogy szokja, hol a helye… Ó, ó,
régi szép idők!
– Képtelenség! – recsegte elutasítóan a drén lovag. – Dédapám
büszke krefor volt, sohasem szolgált volna egy magadfajta
 g gy g j
korcsfajzatot!
– Ámde történetesen akkoriban ez a „magamfajta korcsfajzat”
ült Drénia Jégtrónján, úgyhogy a dédid nemigen tehetett mást,
mint hogy engedelmes szolgámként hajlongott, és ő terelgette a
tróntermembe a kedvenc disznóimat, a drága, kis csüngő hasú
cocáimat!
– Hazugság! – sziszegte a lovag. – Még ha hallani is mindenféle
szóbeszédet arról, hogy volt valaha korcs királya Dréniának egy
kurta ideig, az aligha lehetnél te, hiszen az… az… legalább
nyolcvan éve történt, te… te hazug csaló!
– Hazug csaló, én?! – vigyorgott a félork. – Hát tudd meg, fickó,
hogy én követtem Zmed királyt… és öccseit… Hmudát meg
Lenket a trónon, lévén, hogy előzőleg a testvéreimmé fogadtam
őket… én, első Skandar Graun, és úgy lett belőlem De Vigorard!
– Képtelenség… képtelenség!
– Akárhányszor mondod ezt, lovag, attól még igaz. És ha a
logikám nem csal, te még a nevedet… a Graunt is rólam kaptad.
Hahahh! A jó dédapád biztosan gyakran emlegetett… mert nagy
hatást tettem rá, és…
– Megakurvaanyád!
Bamm!
A drén lovag eddig bírta türtőztetni magát. Ököllel belevert
egy nagyot a vigyorgó félork pofájába. Aztán még mozdult is,
hogy megkerülje az asztalt, és heves rugdosással fejezze ki
felháborodását.
Ám a kis gennymanó az útjába hajított egy széket, és bántó
fejhangon rikácsolta a fogadó vendégeinek:
– Ne hagyjátok!… Tűrhetetlen, hogy ez a pökhendi drén egy
becsületes nordesi polgárt bántalmazzon!
– Hát, ja… tűrhetetlen – értettek egyet a vendégek mélán
bólogatva, de mivel a háttérben sorra egyenesedtek fel harcra
készen a nagy asztal mellől Blata-Rukoz lovag drén cimborái és
kísérői, a jelenlévők megelégedtek némi bizonytalan pislogással
és tompa mormolással: – Tényleg tűrhetetlen…
Sushi azonban vehemensen folytatta:
– A drének úgy viselkednek, mintha ők uralnák Nordest!
 gy
– Hát, ja… úgy. Ezek már csak ilyenek, ezek a beképzelt
drének! Mert mostanság… már tényleg ők uralják…
– De ezt nem tűrhetjük! Nem engedhetjük, hogy bántalmazzák
barátunkat, kedvenc kocsmánk nagylelkű tulajdonosát!
– Hát… ööö… tényleg nem.
– Akkor ne hagyjátok! Gyerünk, védjétek meg!
– Hát, khm… nos, most momentán épp nincs kedvünk
verekedni. Drénekkel meg főleg nem… A végén még jön a
városőrség, és minket csuknak a Xinaptikonba.
– Na jó – váltott taktikát Sushi. – Aki segít kiverni a Herélt
Macskából a drén rohadékokat és megvédeni a gazdát, egy hétig
ingyen ehet és ihat a ház kontójára!
Miközben Skandar Graun újfent a padlón hevert, és eközben a
Fagycitadellában töltött fenséges hónapok emlékein
nosztalgiázott, mintegy a tudata peremén érzékelte, hogy egy
emberként egyenesednek fel az asztalok mellől az eddig mélán
bólogató nordesiek, és szomjas csataüvöltéssel lerohanják a
fegyvereik után kapkodó dréneket.
Graun Blata-Rukoz talán még nem ocsúdott fel döbbenetéből,
de harci kiképzése átvette a hatalmat a tudata fölött: úgy
hajította el maga elől az okvetetlenkedő gennymanót, akár egy
rongyzsákot, és a kardját kirántva rontott rá a padlón hanyatt
fekve vigyorgó, ostobán kuncogó félorkra.
A társait utasítgatta:
– Olson, Alfred, ti jobbról… Ferns, Barrison, balról… Codric
fiam, te pedig… eh, menjél rá hátulról!
– Már megint én hátulról? Na jó… üsse kő!
– Megdöglesz, hazug! – harsogta a drén lovag, és a félorkra
rontott.
Ám mielőtt döfhetett volna, vérfagyasztó trillázást hallott a
magasból, és amikor felnézett, azt látta, hogy egy apró madárka
röppen le rá a keresztgerendáról. Leginkább egy verébre
hasonlított, attól eltekintve, hogy a feje vörös volt, a szárnyai
barnák, a hasa pedig élénksárga.
Graun Blata-Rukoz ösztönösen feléje csapott a kardjával, ám
ez olyan hamvába holt kísérlet volt, minta egy szúnyogot
 y gy y g
próbált volna levadászni harci pöröllyel.
A madárka egyenesen az arcának röpült, és basszushangon
azt csaholta:
– S’alinaaaa!
– Ez meg mi a pi… pinty?! Vagy veréb?!
– Sármány – helyesbített a madárka durva, sztentori hangon,
majd büszkén böfögte hozzá: – S’alina vagyok, Drakóniai Suzella
de Frász első csatasármánya! Sármány vagyok, bazdmeg… de
úgy megöllek, mint a pinty!
Aztán további öblösség helyett szikraesőt fújt a meghökkent
lovag szeme közé, és lángra lobbantotta annak mindkét
szemöldökét.
Skandar Graun csak azt érezte, hogy valaki – akit nem látott –
grabancon ragadja hátulról, és ellenállhatatlan erővel vonszolni
kezdi a Herélt Macska egyik oldalsó raktára felé.
Eközben már javában tartott a rombolás a fogadóban. A fehér
hajú dalnok megélénkült, és gyorsabb ütemre váltott. Ettől a
kicsi, elf táncoslány úgy megzavarodott, hogy néha már sikerült
ritmusra ugrabugálnia.
– Hé, ne, ne, várj! – csikorogta a félork dühösen. – Skandar
Graun sosem fut el egy jó pofozkodás elől! Csak adja valaki a
kezembe a jó öreg láncosomat, a Zhertunt… és segítsen lábra…
aztán majd én rendet teszek… vagy káoszt teszek… ahogy
sikerül.
Aztán még tovább és tovább vonszolták. Egy titkos ajtón át
egy számára sosem ismert, rejtett helyiségbe, ahol elrablójáról –
a drén lovagról – lefoszlott az illúzió, és egy kivehetetlen
kontúrú, nagyjából manó formájú, két méternél is magasabb
alak derengett elő.
Még egy jókora hentesbárd is megjelent a kezében.
– Csináld, Bruh-hoa! – sipította Sushi valahonnan a háttérből.
– Urunk, Verghaust nevében… csináld, mielőtt… hatni kezd a
méreg!
– Miféle méreg?!
– Majd mindjárt megtudod. Csak csapd le a fejét gyorsan,
mielőtt varázsolhatna!
 Skandar Graun csak most ocsúdott.
– Mi? Mi?! Kinek a fejét?
– Bocs, bocs, gazda! – vartyogta Sushi bűnbánóan. – Csak azt
teszem veled, amire olyannyira vágytál. Tényleg megvénültél és
szánalmas lettél így, kábán és hugyosan, amikor már a sört is
kiköpöd! Méltatlan hozzád ez az élet annyi legendás hőstett
után, amit összehazudoztál… a te időd lejárt, és már amúgy is
kár beléd az élet!
– Te kis gennyedék! Tőrbe csaltál?!
– Nem tőrbe… buzogányba.
– Verghaust nevében! Régóta vadászom már rád. – A bárdos
alak, aki korábban Blata-Rukoz illúziótestét viselte, most
előrébb lépett, két kézre fogta irdatlan fegyverét, és lecsapott
vele az értetlenül tátogó félork nyakára. Aztán, amikor a félfülű,
kopasz fej lerepült és cuppogva, pörögve pislogott a padlón, a
nagy manó diadalmas bődüléssel kapta fel, és az ép fülnél fogva
lóbálta. – Hoho-hohóóó! Itt a Skandar Graun! Enyém a fej!
Verghaust busásan megjutalmaz majd! Enyém a vérdíj!
– Azért erre ne vegyél mérget, Bruh-hoa! – mosolygott Sushi. –
Mert amit korábban beadtam neked… rögvest hatni kezd.
– Hogyan? Mi van?!
– Tudod, Bruh-hoa, az a helyzet, hogy én magam is igényt
tartok arra a vérdíjra, és utálok osztozni…
 2. FEJEZET
Hagyjuk a tegnapot, vissza a holnapba, sőt, a holnapután után
utánra: egy hét múlvára, a szertartás napjának reggelére.

Hajnaltájt elállt az eső, de a felhők még nem oszlottak el; hűvös,

komor őszi nap köszöntött Észak-Maldiberan keleti
partvidékére. Heves szélrohamok érkeztek, egyik pillanatról a
másikra támadtak fel, és váltak érdeklődő, szaggatott zihálásból
lombokat cibáló, süvítő démonokká.
Az apró vízi tündér, aki egy terebélyes kaoberfa tövében húzta
meg magát éjszakára, dermedt tagokkal mászott elő a vaskos
polipkarokhoz hasonlatos, penészszürke léggyökerek közül.
Halk igéket sustorgott, és a fát övező tüskebokrok széthajlottak,
kiutat nyitottak számára e mágikus védelemből. Kilépett a
lucskos, csatakos tisztásra, és enyhén megborzongott, ahogy
egy szélroham dühös buldogként vetette rá magát, harapdálta,
cibálta őt, és hátrasöpörte hosszú, egyenes szálú, selymes haját.
Az természetellenes csillogással terült szét a válla mögött, és
úgy lebegett, akárha nem is valós, hanem egy áttetsző, éteri
jelenés lenne – kristálytiszta hegyi patak ezüstös tajtékai –,
átmenet két világ között.
– Ébredj! – Az okádékzöld szemű lány éles hangja áthatolt a
szél tompa süvítésén. – Jöjj elő! Hamarosan itt a reggel.
Indulunk.
Az ovális tisztás túlsó szélén, a lánytól alig húszlépésnyire
mocorogni kezdett a bozótos, a tüskés ágak eltávolodtak
egymástól, és egy hasonló, ámde valamivel kisebb kaoberfa
takarásából komor alak bukkant elő. Leon nem volt egy
égimeszelő, de az aprócska lányhoz képest óriásnak hatott.
Már az ittlétének első estéjén, hogy ne fázzon a gyorsan lehűlő
éjszakában, alaposan felöltözött a lány által adott csomagból.
Immár ezeket a ruhadarabokat viselte; vastag, fekete
posztóköpönyegbe burkolózott, fejét fehér csuklya borította. A
mozgásán, ahogy lendületes léptekkel közel jött szólítójához,
egyáltalán nem érződött az elgémberedettség, sem az, hogy
most ébredt. Meglehet, már a hajnal első sugaránál kinyitotta a
szemét, és csak arra várt, hogy a pici tündelány megnyissa
számára a kijáratot az éjszakai tövisvédelemből.
Tekintetével az apró csatasármányt kereste, ám úgy tűnt, a
madárka ismét valamiféle felderítő küldetésre távozott. Csak ők
ketten voltak a tisztáson – Leon és Sushi –, no meg persze a
tündelány oldalán rögzített láncos buzogány.
És benne az a démoni lélek.
Noha Leon időközben elsajátította a mentális támadások ellen
védelmező kősziklamantrát, néha óvatosan megnyitotta
tudatát a buzogány démonának, és igyekezett a lehető legtöbbet
megtudni a titokzatos lélekről és a zavaros helyzetről. Azonban
a vasgolyóba börtönzött démon immár nem volt túl közlékeny.
Talán attól tartott, ha sokat elárul magáról, a helyzete még
kilátástalanabbá válhat. Amúgy is csak ritkán tudtak
kommunikálni, és néha úgy alakult a helyzet, hogy a démon
hamar indulatossá vált, és ilyenkor Leon azonnal lezárta előtte
a tudatát, mert nem akart megkockáztatni egy erőteljes
mentális csapást. Hisz’ ki tudja, a kősziklamantra által emelt fal
ellen tudna-e állni neki.
Bárhogy is, az elmúlt napok kurta társalgásai során annyit
sikerült kiderítenie, hogy a démoni lélek egykoron ennek a
Zhertun nevezetű, mágikus buzogánynak a birtokosa volt,
nevezetesen Yvorlnak, a Káosz istenének dicsőségben
megvénült harcos-papja, akit Sushi valamiféle alattomos
ármánnyal csalt a vasgolyó belsejébe. Elkábította őt zöld
mákonnyal, levágta a fejét, megfosztotta testétől, és a
kiszolgáltatott lelket valami ősi mágiával a buzogányba űzte.
A démon, aki egy dühös kifakadása alkalmával elárulta, hogy
Skandar Graunnak hívták életében, nem tudta megmondani,
miként történt meg vele ez a csúfság, mint ahogy azt sem,
mióta tartózkodik a börtönében. Talán csak egy-két napja…
…vagy már ezer éve?
Folyton azt emlegette, hogy az emlékei homályosak,
összefolynak, keverednek. Tényleg roppant vén lehetett már.
 y y g pp
És arról, hogy mit tervezhet Sushi, ő sem tudott semmit;
egyre csak azt hangsúlyozta, hogy ne bízzon a tengeri
tündérben, mert hazudik és át fogja verni.
Leon azonban nem tehetett mást, Eva érdekében mindenben
engedelmeskedett az úszóhártyás lábujjú lénynek, azonban azt
megtartotta magának, hogy miféle információkra tett szert a
fura démontól, akinek a hangulatváltozásai és heves
dührohamai néha megrémítették. Az pedig, hogy a
bebörtönzött lélek arra sem emlékezett, amit pár órával
korábban ő mondott el, végképp elbizonytalanította.
Azonban nem tehetett mást, sodródott a helyzettel. Tartotta a
titkait, készült a legrosszabbra. És tudta, hogy az igazság
pillanata nincs már messze, hiszen Sushi egyértelműen közölte,
hogy ma lesz a szertartás éjszakája.

*****

Amikor Leon közel ért a tündelányhoz, hátravetette fehér

csuklyáját, és enyhén megmozgatta a fejét, mint egy kutya, aki a
vizet akarja kirázni a bundájából. Pedig sem a bőre, sem pedig
rövidre nyírt, sötét haja nem lett nedves; a köpönyeg és a
csuklya felfogta mindazokat a kósza esőcseppeket, amelyek
valamiképpen átjutottak a kaober sűrű lombjain.
– Fáztál? – kérdezte a tündelány, elrévedő tónusban, inkább
csak kötelességszerűen, de a szeme és rezzenéstelen arca arra
utalt, csöppet sem érdekli a válasz. – Nem látom, hogy
reszketnél.
– Mi okom lenne rá? – Leon higgadtan válaszolt, nyájasnak és
szimpatikusnak mutatkozott, még ha nem is mosolygott. –
Kellemes itt az idő.
– Ne nagyzolj! – sziszegte a lány, és kissé oldalra fordította a
fejét, mert a szél irányt váltott, és az arcába csapkodta a haját. –
Már érezni a zord tél közeledtét. Rideg.
Leon flegmán vállat vont, két mozdulattal lesöpörte a
nedvességet a köpönyegéről, majd hanyagul a két válla mögé
vetette annak szárnyait. Az első napon kapott sötétszürke
nadrágot és azúrkék tunikát hordta, a lábán szegecselt, pántos
bőrszandált.
A lány viszont most még valamivel meglepte: egy finom
mívű, aranyozott pikkelypáncélt emelt fel a bokrok rejtekéből.
Nem is páncéling volt az, inkább csak egy mellényszerűség,
mely épphogy a viselője felsőtestét védte. Egy könnyű vért,
amelynek mellkasi részét ezüstös oroszlánfej díszítette.
– Öltsd ezt magadra!
– Ugyan miért? – Leon szemügyre vette a díszes holmit, és
ahogy megfogta, megemelgette, olyan érzése támadt, mintha az
súlytalan lenne. Olyan vékonynak tűnt, akárha papírból
hajtogatták volna. – Mire jó ez? Nem véd semmitől. Bármely
fegyver átüti, de tán még egy rozsdás kanál is cafatokra
szaggatja.
– Ne hidd! Sokkal erősebb ez annál, mint amilyennek látszik,
és sokféle támadó mágia ellen hatásos.
– Ez a vacak?
– Emlékezz, mit ígértél! Elfogadod az utasításaimat… Ha
vissza akarod kapni Evát, tedd, amit mondok, és ne kételkedj
bennem!
Leon vállat vont, és nem ellenkezett tovább, noha miközben
magára húzta a pillekönnyű, rugalmas mellvértet, morgott pár
érthetetlen szót az orra alatt.
– Olyan… furcsán ismerős – jelentette ki végül. – Mintha
egykor… valamikor régen… nagyon régen… már viseltem volna
ezt a valamit? – Tapogatta magán. – Cherubioni munka, igaz?
– Nem. Viszont talán egykor tényleg láthattad már – felelte a
tündér sejtelmesen –, de nem te viselted…
– Ha nem én, akkor ki?
– Egy Skandar Graun nevezetű harcos-pap Borengorf
környékén, Groomar ostrománál.
– Skandar Graun? – Leon a homlokát ráncolta. Próbálta
eltitkolni, hogy rendszeresen beszélget a buzogány démonával,
és tudja, hogy róla van szó. – Furcsán ismerősen hangzik ez a
név… de nem, nem igazán emlékszem…
 – Nem is kell. Valaha, egyszer egy kurta időre keresztezték
egymást az útjaitok, de nincs jelentősége még akkor sem, ha a
sors úgy hozza, hogy újra összefuttok.
– Újra? – Leon elmerengett. Színlelte, hogy nincs képben, de
tartott attól, hogy Sushi ezt pontosan tudja, és csak szórakozik
vele. – Talán mégis rémlik valami. Egy dagadt, félfülű eemsit
látok kibontakozni… egy brutális, szőrös fenevadat Otoaak
népéből…
– Itt orkoknak nevezzük az efféléket, és Grooms alomjából
származnak. De ez lényegtelen. – A tengeri tündér ismét a lapos
bőrszütyőjében kotorászott. Az valamiféle feneketlen mélységű,
mágikus tároló lehetett, mert Sushi ezúttal egy kardot húzott
elő belőle. – Fogd ezt! Ez lesz a fegyvered.
– Eeez?! – Leon csalódottan meredt a kurta és keskeny
kardhüvelyre, és amikor átvette a holmit, kihúzta a tokjából a
keskeny pengét, és ajkát biggyesztve méregette. – Ez meg mi a
fene?
– A kardod.
– Francokat! Ez nem kard… legfeljebb egy nagyobbacska
zsákvarró tű! – Bosszankodott. – Micsoda hitvány eszköz!
Tényleg ezzel kell harcolnom? Egy erősebb lendítéstől
kettétörik! A puha húsba sem menne bele! Elhajolna vagy
elroppanna.
Sushi képe komoly maradt, de mintha a szeme derűt
sugárzott volna.
– Nem számít. Ez csak „díszlet”, a színjáték része, és az a célja,
hogy ne tűnjön félelmetes fegyvernek, ne tartsanak tőle.
– „Színjáték?”
– Persze – felelte a tündelány. – Vagy tán azt gondolod, ha mi
ketten felfegyverezve berontanánk Trialcorba, pokolbéli
démonok, ördögök és kísértetek százai vagy ezrei közé, lenne
esélyünk ellenük bármiféle fegyverrel is?
– Ha az Éj Kardjával a kezemben…
– Felejtsd el! – förmedt rá a lány. – Nem tudom, miféle fegyver
az, amit említesz, de az sem segítene! Semmi sem! Nem fogunk
szemtől szemben harcba szállni a rémségekkel, a trialcori
 g
főherceget csakis csellel győzhetjük le, hogy ezzel megtévesszük
és előcsaljuk a manóistent, Verghaustot.
– És hogyan szabadítjuk ki Evát… ily gyatra fegyverekkel?
– Meglesz annak is a módja! – motyogta Sushi. – Induljunk!
Iramot tartva is elérjük Trialcor várát még jóval alkonyat előtt,
ahol bebocsátást kérünk a hercegi udvarba, és elvégezzük,
amiért megyünk. Jöjj… menet közben megosztom veled a
tervet, és részletesen elmondom, miket kell tenned, hogy
megöld a démoni herceget.
– De ezzel a vacak, satnya pengével képtelenség…
– Már mondtam, hogy nem azzal kell megtenned! – morogta
Sushi egyre türelmetlenebbül. A jobb combjára csapott,
amelyen az a jókora láncos buzogány lógott természetellenesen
a lábához simulva. – Hanem ezzel itt!
Leon mostanra már kikövetkeztette a tervnek ezt a fordulatát.
De úgy döntött, továbbra is játszania kell a gyanútlan idiótát.
– Egy idomtalan láncos buzogánnyal?! – képedt el színleg. – Az
nem az én fegyverem! Bár használtam már effélét, de be kell
vallanom… nem vagyok túl gyakorlott a forgatásában.
– Nem is kell – biztosította Sushi. – Mert az, aki évtizedeken át
birtokolta és használta ezt, harcol majd helyetted. Ő forgatja a
buzogányt, nem te.
– Mi?! Mi van?!… Hogyan?!
– Ahogy már tudod, ebben a megviselt, tüskés vasgolyóban
egy bebörtönzött lélek lakozik, amely a végső összecsapásban a
segítségünkre lesz. – Sushi derűsen bólogatott. – Induljunk,
útközben beavatlak a végső részletekbe!

*****

Skandar Graunt folyamatosan olyan érzés szorongatta, mintha

egy szűk cellában heverne magzati pózba görbülten, minden
oldalról hideg fémfalak vennék körül, melyek még abban is
akadályozzák, hogy kinyújtóztassa zsibbadt, elgémberedett
tagjait. Mintha még mindig a Herélt Macska padlóján heverne,
félig öntudatlanul, összevizelődött állapotban, szánalmasan és
tehetetlenül, megvénülten.
Semmit nem értett abból, ami vele történt. Húzták, vonták,
rugdosták, ráncigálták, és aztán…
…levágták a fejét?
Yvorl redves farkára, mondja már meg valaki, hogy mi a fene
történt! Hol vagyok?! Hol van mindenki más?!
Elegem van mindenből. Miért nem hagynak már végre
megdögleni?

*****

Állhatatosan tartottak észak-északnyugatnak. Leon egyre

kevésbé bánta, hogy egy ilyen könnyű vértet visel és szinte
súlytalan, kurta kamukardot. Egy nehezebb páncélban és a
súlyos Éj Kardjával a hátán már biztosan kimerült volna; így
viszont laza sétának tűnt ez az egész.
– Jól van – mormolta Sushi a délután közepén. – Közel járunk.
Immár ismered a tervet. Hogy érzed, képes vagy megtenni,
amire szántalak?
– Van más választásom? – Leon flegma félmosolyt villantott. –
Újra el akarod ismételni az egészet, mindazt, amit már tucatszor
a számba rágtál az elmúlt napok során?
– Precízen kell ismerned a terv legapróbb részletét is, barátom.
– És igen, ismerem. Megértettem, amiket mondtál, tisztában
vagyok azzal, amit tennem kell. Mindent megjegyeztem, nem
vagyok hülye. Tudom a feladatom, Sushi. Azt fogom tenni, amit
elvársz tőlem, pontosan abban a pillanatban, amikor arra
lehetőséget biztosítasz.
– Vagyis?
Egy pillanatra úgy tűnt, Leon az égre emeli a tekintetét,
mintegy fohászkodva, hogy ugyan ne kelljen már ismét
végigmenni ezen az egész procedúrán…
…de aztán monoton hangon sorolni kezdte, mit tesz majd:
– Miután megérkezünk, bevezetnek minket a nagyterembe,
ahol a herceg épp lakomát ad legfőbb híveinek és azok
pereputtyainak, akik a születésnapján eljöttek köszönteni őt. A
terem várhatóan tömve lesz részeg mulatozókkal és az őket
szórakoztató mutatványosokkal, testőrökkel, szolgákkal,
miegymással… Ezek legtöbbje csak illúzió, vagy mások által
irányított, halálon túli lény. Amíg mi nem támadunk, ezek sem
fognak. Ki kell zárnunk a tudatunkból a jelenlétüket. Minket
egyenesen a díszasztalhoz fognak vezetni, ahol a herceg…
– Név?!
– Ööö…
– Mi a herceg neve?! – csattant fel erélyesen a tündelány. –
Hogy hívják a herceget?
– Hekkt…
– Hector Golkhar! Jegyezd már meg! Gyanút keltesz, ha nem
tudod vagy eltéveszted.
– Ugyan! Hivatkozhatok idegen kilétemre, a cherubioni
múltamra. Hisz’ a történetünk szerint sem azért vagyok ott,
hogy hajlongjak előtte, hanem, hogy átadjam az ajándékot, és
elkérjem tőle a jutalmamat. Ehhez nem kell pontosan tudnom a
nevét.
Az apró lány úgy meredt fel rá jó fél méterrel lentebbről,
mintha ő lenne a magasabb, vagy legalábbis mintha
emelvényen állna. És mintha legszívesebben megütné, nem is
akárhogy.
– Én hozom az ajándékot – helyesbített, megnyomva a
személyes névmást –, és én kérem el a jutalmamat.
– Jutalmunkat. – Ezúttal a férfin volt a helyesbítés sora. –
Ebben ketten vagyunk. Vagy talán csak magadra gondolsz?
– Mint azt már korábban tisztáztuk, a jutalom, amit az
ajándékért kérek, mindkettőnk számára szól. Ha sikerül
elérnünk, hogy megnyíljon a térkapu, azon mindketten magunk
mögött hagyhatjuk majd Worluk világát, és szabadok leszünk…
– Figyelmeztetően felemelte az ujját, hogy a társa ne szóljon
közbe. – Emlékezz: szavamat adtam, hogy a saját világomról
hazajuttatlak a tiédre. – Hunyorgott. – És így is lesz, mivel én
mindig megtartom az ígéretem. Vagy… kételkedsz talán?
 – Nem, nincs kétségem. Megbízom benned. Tudom, érzem,
hogy állod a szavad.
– Akkor folytassuk! Vissza a tervhez! Onnan, hogy már a
díszemelvény előtt leszek, és te mint a testőröm, a jobbomon
állsz, féllépésnyire mögöttem…
– Rendben. Te beszélsz, én mindvégig hallgatok, magamban
egyfolytában a kősziklamantrát ismételgetem, azzal gátolva
meg, hogy aki megpróbálja kiolvasni a gondolataimat, bármit is
megtudjon a szándékaimról… és a buzogány lelke se tudja
megzavarni az elmémet. Látszólag higgadtan álldogálok, várom
a jelet, amely az lesz, ha kimondod a herceg egykori
elpusztítójának a nevét. – Elhallgatott egy pillanatra, de aztán
sietve odavetette, mielőtt a lány rákérdezett volna: – A név:
„Lucinda”.
– Igen, ez lesz az első jel, ám ekkor még nem teszel semmit,
csak gondosan figyeled, ki a következő személy, akihez a
szavaimat intézem. Mert az, akihez beszélni fogok, az a
célpontunk. Őt kell megölnöd, bárki legyen is az, akár vendég,
akár szolga, vagy akár egy kegyencnő… bárki lehet, én sem
tudom még, akár egy szokványosnak tűnő testőr, egy inas…
vagy az udvari ebek egyike is!
– Igen, felfogtam.
– És mi lesz a döntő jel a merényletre?
– Az, amikor kimondod a manóisten nevét… Verghaust.
– És ekkor hogyan fogsz támadni?
– Azokkal a speciális varázslövedékekkel, amikre te tanítottál
– felelte engedelmesen Leon, mint ahogy egy kisiskolás mondja
fel a leckét. – Ráküldök egy sorozatot. Ezzel nem igazán tudok
ártani neki, de meglepem. Ez csak figyelemelterelés, a
láthatatlan testpajzsa körberajzolását szolgálja… és ha már
látom ragyogni a kontúrokat, elragadom tőled a láncos
buzogányt, rárontok, és addig verem, amíg a pajzsa szét nem
robban.
– És miért nem kell aggódnod eközben a jelen lévő
vendégsereg és a testőrök miatt?
 – Mert te védelmező varázshéjat bocsátasz körénk, amelyen
sem fegyverrel, sem démoni praktikákkal nem tudnak
áthatolni. Nem tudnak ártani nekünk, és amint a főherceg
démona meghal, megnyílik a térkapu, és megléphetünk.
– Jó. – A tündelány biccentett maga elé, és ezáltal elkerülte
Leon tűnődő tekintetét. – A vár felé menet még átbeszélünk pár
lehetőséget arra az esetre, ha váratlan fejlemények adódnának.
Ám most… – Közelebb lépett, és enyhén kidomborította apró
mellkasát. – Táplálkozz, társam… aztán megyünk tovább!
Leon kissé zavarban érezte magát, bár Sushi korábban már
mindent elmagyarázott, és ő megértette, hogy a fura tündelány
nem akarja vadászatra vagy élelem gyűjtögetésére pazarolni az
időt; napok óta a saját testéből etette őt. No, nem azért kínálta
fel az emlőjét, hogy ő tejet szívhasson belőle, akár egy csecsemő,
hanem a testét borító – és egyfajta szőrként növő? –
mohahínárszerűséget kínálta táplálkozásra. Mellrészen és a
hónaljában volt a legsűrűbb, és bármennyit legelt is le belőle
Leon, a fura réteg újra és újra visszanőtt.
És igen, a „legelés” volt erre a legjobb szó, mivel a tengeri
tündelány nem engedte, hogy a kezével megérintse őt; Leonnak
csakis a szájával, a nyelvével és a fogaival volt szabad
közelítenie. Persze, akadt ennek némi szexuális sugallata, de
csak az első alkalom volt kínos, vagy talán még másodjára is…
…aztán már annyira természetessé vált a táplálkozásnak ezen
módja, mintha egy ruganyos tálcáról falatozott volna.
Nem akart arra gondolni, vajon mit szólna Chlovia, ha látná
ezt az intim kapcsolatot. Meglehet, szemek kikaparására kerülne
sor.
Lévén, hogy Sushi apró melle nagyjából Leon derekának
magasságában volt, ez idáig a lány mindig felállt valami
kőkoloncra, egy léggyökérre vagy egy kupacra, hogy a társa
állva tudjon legelni róla, ám ez alkalommal nem vette erre a
fáradságot, pedig egy közeli kaober vaskos léggyökerei – pár
lépéssel mögötte – épp megfelelő állványt kínáltak volna. Leon
először lehajolva próbált étkezni, de hamar rájött, hogy ez
nemcsak számára kényelmetlen görnyedés, de egy-egy
 y g y gy gy
fejmozdulatával a kis nőt is orron vagy állon találta. Ezért hát
inkább fél térdre ereszkedett, és úgy táplálkozott.
Olyan volt, akárha nedvdús, vastag fűszálakat legelne,
amelyeket a fogával könnyen le tudott tépni a testről, és ahogy
rágta, a szálak keveredtek a nyálával, megdagadtak a szájában.
Semleges ízű gombócokká váltak, akárha enyhén rothadt, nyers
halmasszát enne, csípős ízzel, mely izgatta az ízlelőbimbóit és a
szájpadlását. Nagy falatokban tudta lenyelni, erőlködés nélkül.
Nem ez volt a legkellemesebb lakoma, amit ízlelt, de evett ő
már sokkal rosszabbakat is hányatott életében. Ráadásul, az
elmúlt napok tapasztalatából tudta, hogy a worluki ételek nem
kedveznek a földi emésztőrendszernek, hányingert vagy hasi
görcsöket okoznak, viszont ez a fura valami rendkívül tápláló, és
elegendő energiát ad ahhoz, hogy akár egész nap gyalogoljon
újabb étkezések nélkül.
Miközben térdelve táplálkozott, érzékelte, ahogy a tündelány –
mintegy véletlenül – a fejére helyezi apró jobb kezét, úgy, hogy
keskeny ujjai az ő homlokát érintették.
Megáldotta? Vagy valamiféle védelmező mágiát bocsátott rá?
Vagy mentálisan próbálja szondázni az érzéseit, gondolatait?
Leon gyanakodva felpillantott, de úgy tűnt, ez a mozdulat
valóban csak esetleges, semmi szándékosság nincs benne. A kis
nő is elmerülten táplálkozott; ő a saját bal alkarjáról legelte a
szőrmét, merengő tekintettel meredve a távolba. Talán nem is
észlelte, hogy eközben a másik kezével ilyen közvetlen módon a
társára nehézkedett.
Jólesett a leányzó érintése: hűs volt, megnyugtató és enyhén
nyirkos…
…ámbár ez a nedvesség nem verejték volt, és nem is az eső
maradéka.
Korábban Sushi azt mondta erről, hogy ez egyfajta védekező
reakció a magafajta jidori tengeri tündéreknél. A bőrük roppant
érzékeny, és nehezen viseli a más humán lények bőrével való
érintkezést.
Ennyi; további magyarázatot nem adott. Ő pedig nem
faggatta.
 gg
Miközben Leon kissé elmozdította a fejét, hogy megfelelőbb
szögből tudja folytatni a legelést, a lány elhúzta a kezét, és
mindezt még mindig úgy, mintha nem is érzékelne semmit az
egészből. Viszont eközben Leon álla annyira közel került a lány
oldalán lévő, otromba fegyverhez, hogy annak egyik vastüskéje
enyhén megszúrta.
És e pillanatban már hallotta is az ismerős mentális suttogást
a fejében:
– Ne higgy neki!… Át fog verni… Nem az, akinek mondja
magát… Nem jidori… Nem tengeri tündér, hanem egy pokolbeli
démon a legátkozottabb fajtából, aki nemrég még gennymanónak
álcázva a szolgámnak hazudta magát, mákonnyal kábított el, és
bebörtönzött a saját buzogányom belsejébe!… Én lettem az új
Zhertun!… Yvorl redves farkára, minden szava hazugság! Nemrég
a saját társát is megölte, miután már nem volt szüksége rá… Ez lesz
a te sorsod is. Téged is csak kihasznál, aztán végez veled.
Leon egy pillanatra abbahagyta a táplálkozást, megdermedt,
mert szó szerint úgy érezte, mintha a buzogány tüskéje vékony
kígyóként tekeregne, felfelé kúszva az álla és a pofacsontja
mentén, fel az ő halántékához. Ismerős érzés volt; tapasztalta
már korábban is, és a tündelány révén tudta, hogy nem csak a
képzelete játszik vele: a buzogányban lakozó démoni lény így
próbál mentálisan behatolni a tudatába. Épp emiatt tanította
meg neki Sushi azt a bizonyos jidori kősziklamantrát, amellyel
vissza lehet verni az efféle támadásokat.
Az eltelt pár nap alatt, miután a mantra révén
megszilárdította a védekezését, a kezdetben még érthető
mentális üzenetek letompultak, elmosódtak, és újabban szinte
már csak egyfajta duruzsolásnak hatottak. Vagy egyáltalán nem
is érzékelte a démon jelenlétét. Most viszont, hogy fizikai
kontaktusba került a fegyverrel, tisztábbnak és érthetőbbnek
találta, mint valaha. Akárha fennhangon beszélgettek volna.
Leon azonnal belekezdett a kősziklamantrába, de aztán
meggondolta magát, és valamelyest késlekedett. Hallani akarta,
vajon mit szándékozik még tudtára adni a fogoly lélek.
 Ám már az a tény, hogy ő megfeszült, meggátolta, hogy a
mentális csápok még jobban a bőre alá hatolhassanak. A
tudatában sziszegő hang ugyanazt ismételgette:
– Ne higgy neki!… Hazudik!… Át fog verni… Nem az, akinek
mondja magát…
– Tudod, mi a célja! Mit tervez ellenem?!
– Csaliként visz magával Trialcorba. Téged vet Verghaust elé…
felajánlásként… a szertartásra…
Leon megfeszült. Nem a saját sorsa izgatta.
– A szertartás… Eva!
– Ez is hazugság. A lányod nincs is ott.
– Miii?! Hát akkor hol van?!
– A saját világodon, a saját otthonodban.
– Képtelenség! Saját szememmel láttam, ahogy elrabolták, és egy
lila csillagon… egy átjárón keresztül… ide hozták. Láttam!
– Illúzióról hallottál már, ostoba! Elkápráztatták a szemed,
letompították az elméd. Azt láttatták veled, amit látni véltél.
– Nem, ezt nem hiszem.
– Pedig jobb lenne, ha hinnéd! Az időd fogy, és ha hagyod
legyengíteni magad, rosszabbul jársz, mint én!
– Ez értelmetlen! Mi célja lenne ennek?!
– Te. Te magad. Nem a lányodat akarták idehozni, hanem téged
idecsalni.
– De miért?
– Van valaki, egy gonosz lélek… aki kegyetlen bosszút akar állni
rajtad. Tudod, ki ő!
– Eam’err. Az ikermásom.
– Meglehet, Sushi vele kötött alkut előbb, nem pedig veled… sőt,
épp ellened.
Leon zordan fontolgatta ezt.
– Mit tanácsolsz, mit tegyek?
– Fuss, menekülj, térj haza a világodra! De előbb… gyilkold meg a
Sushi-démont!
– Még ha hinnék is neked… és Eva valóban otthon van a
házunkban, a feleségem mellett, biztonságban, ugyan miként
végezhetnék egy démonnal? Még fegyverként is csak egy nevetséges
játék kardot adott.
– Van egy mágikus tekercs a mély bendőjű táskájában. Ha
megszerzed, olvasd fel az azon lévő varázsigéket…
– És az végez Sushival?
– Nem. De engem kiszabadít a vasgolyó börtönömből… és majd
én megölöm!
– Majd pedig velem is végzel?
– Nem, nem jellemzőm a hálátlanság. Amint Sushi elpusztult, te
szabadon távozhatsz, ahová akarsz.
– És segítesz visszajutnom a saját világomra, Cherubionba…
vagy a Földre?
– Ez… meghaladná a tudásomat… ám Yvorl nevére esküszöm,
még ha segíteni nem tudok is, gátolni sem fogom a hazatérési
kísérletedet.
– És…
Nem tudta befejezni a mondatot, mert egy erőteljes basszus
reccsent rá:
– Leon Silver! – A kis sármány röppent le a táplálkozással
foglalatoskodó tengeri tündér feje búbjára, és onnan
„csacsogott” rá öblös, ugató hangon: – Azonnal távolodj el tőle,
zárd be a kaput, húzd fel a falakat! – Ő maga mantrázta,
mennydörögve: – „Kő vagy, szikla vagy, kemény vagy! Kőből lévő
páncél vagy, a koponyád csontja fekete obszinacél, s verejtéked,
mely körbevesz, dermesztő, akár a jég!”
A buzogányban lévő lélek mentális suttogása elerőtlenedett,
ám mielőtt végleg megszűnt volna, egy bosszús, végső
támadásban csúcsosodott ki:
– Végzetes veszélyben vagy! Yvorl redves farkára már… nekem
higgy, ne ennek az alattomos, vízi szukának és a fosós
galambjának!

*****

Leon abbahagyta a legelést, és nehézkesen feltápászkodott. A

csatasármány felröppent a magasba, és dühös szitkokat
rikácsolva körözött fölöttük. A tündelány, akárha kábulatból
ocsúdna, a madarát leste, aztán gyámolítottja pillantását
próbálta elkapni, és bár Leon kitért volna előle, a tekintetük
végül találkozott.
– Ismét megtámadott, igaz?
– Olyasmi. – Leon hanyagul vállat vont. – Ám én ellenálltam és
megmondtam neki, hogy kő vagyok, szikla vagyok, állatira
kemény vagyok… meg a többi oltalmazó marhaságot.
Meggyőzően beszélt, azonban a lány gyanakvását ezzel nem
mulasztotta el.
– Akkor… – A kis nő elhallgatott, merőn bámulta. A szemébe
gyanakvás, majd pedig felismerés költözött, az arca megnyúlt. –
Ah, értem! Tehát ennyit ér a szavad? Máris felrúgod a
szövetségünket? Most már hazudsz nekem.
Leon zavarba jött. Egyre kellemetlenebbül kezdte érezni
magát. Hiszen az őszintének tűnő tengeri tündelány jól
fogalmazta meg a helyzetet.
– Dehogy. Én csak…
– Ne szépítsük! Mégis sikerült megzavarnia a fejedet. Fel
akarod rúgni a szövetségünket?
– Nem! – vágta rá Leon határozottan. – Mondom, hogy nem.
Tartani fogom magam az adott szavamhoz. Továbbra is
megbízom benned, ahogy neked sincs okod kételkedni sem a
szándékaimban, sem a hűségemben, és… az sem zavar, ha
részedről nincs meg ugyanez a feltétlen bizalom… –
Elhallgatott, mintegy arra várva, hogy megbízója elkezdi
bizonygatni, hogy dehogyis nincs bizalom; de a kis nő csendben
bámulta őt, és közben a szeme se rebbent. Nem is csoda, hogy az
éjszakát külön rejtekben töltötték; mert bár egyszerűbb és
célszerűbb lett volna egyetlen közös töviserődöt varázsolni, a
lány nem érezte volna biztonságban magát, ha a külvilági férfi
ott van a közvetlen közelében, amíg ő alszik. – Nem baj.
Megértem. A helyedben én is így cselekedtem volna. Így volt
biztonságosabb a pihenés mindkettőnknek.
– Leon Silver! – sziszegte a lány megrovóan. – Nem adja ki jól
magát, hogy miután hazudtál, megpróbálsz eltitkolni előlem
 g gy gp
valamit, és eltereled a szót a lényegről.
A férfi bosszúsan beharapta az alsó ajkát.
– Én titkolózom? Előtted? Nem te vagy az, aki nem mondasz el
fontos részleteket a küldetésről?
A lány szigorúan, de őszintén meredt rá.
– Igazad van: valóban nem fedtem fel előtted minden
ütőkártyámat, mert ha azt tenném, a terv sikerét
veszélyeztetném… ám értsd meg: ez nem ellened van, hanem
épp a te érdekedben! Már az ismeretségünk kezdetén, a
megállapodásunkkor tisztáztuk: a szövetségünk alapja a közös
érdek. Te a kislányodat akarod megmenteni, én pedig a világunk
Egyensúlyát. Viszont ez a két cél közös, ezt nem szabad
elfelejtened!
– Igen, persze, értem – mormolta nehézkesen Leon –, és én
még mindig úgy érzek, mint akkor, amikor rábólintottam az
ajánlatodra, csak tudod, annyi minden van…
– Nem hibáztatlak. – A lány az oldalán nyugvó láncos
buzogány markolatára helyezte a kezét, de nem úgy, mintha
megszorítani vagy használni akarná; inkább úgy, ahogy egy
acsargó kutyát próbál simogatással lecsillapítani a gazdája. –
Túlságosan erős Zhertun mágiája, tudom. Nyilvánvaló volt,
hogy megpróbálja majd rád erőltetni az akaratát és összezavarni
a gondolataidat, de azt reméltem, épp azért, mert te más
világból érkeztél, téged nem tud megzavarni. Ezért is hordozom
én, hogy te minél kevesebb ideig érintkezz vele, hogy távol tudj
maradni a befolyásától.
– Ezt megértem és elfogadom. Így van jól.
– De… sugallt neked valamit, amivel kizökkentett és
összezavart, igaz?
– Nos, nem szeretném eltitkolni…
– Ne tartsd magadban, Leon! Ha elbizonytalanodtál bármiben
is, nyugodtan adj hangot a kétségeidnek! Megígérem, hogy
most, ez alkalommal bármit kérdezel is, igaz és őszinte választ
fogok adni.
Leon meglepődött.
– Tényleg?
 y g
– Mit mondott neked az a buzogányba börtönzött, hamis
lélek?
– Azt, hogy ne bízzak benned, mert át fogsz verni.
– Óh, igen? – A lány mintha mosolygott volna, de a vonásai
merevek maradtak. – És te jobban hiszel a Káosz sarokba
szorított, vicsorgó kutyájának, mint Zhénia avatott papnőjének?
Szóval, a kis némber nem varázsló, hanem „papnő”?
– Természetesen nem.
– Látszik rajtad, hogy nyomja a bögyödet még valami.
Gyerünk, kérdezd meg, amit akarsz!
– Jól van… Akkor felelj igaz hitedre, Sushi! Csak csalinak
használsz, aztán amikor már nem lesz rám szükséged, odadobsz
áldozatként a démoni lényeknek?
– Dehogy! – Sushi sandán mosolygott, de a hangja őszintének
hatott. – Nem tennék ilyet! Sosem szegtem még meg az adott
szavam, még akkor sem, ha azzal a saját életemet kockáztattam.
Te nem ismersz még, ezt nem tudom tényekkel bizonyítani, de
ha a szemembe nézel… és a mentális szondáddal az elmémbe…
akkor érzékelned kell, hogy az igazat mondom. – A tengeri
tündér komolyan meredt rá. – Tessék, most megnyitom neked
az elmémet… olvass engem!
Leon meglepődött. Aztán még inkább.
– Ám a „megnyitott” elmédet kősziklák zárják el előttem…
– Áh, a mantra! – mormolta Sushi. – Előtted is lezár. Sajnálom,
barátom! Nem engedhetlek behatolni… ám még ha a
gondolataim mélységét és őszinteségét nem is, a szándékaim
jellegét így is beazonosíthatod.
Leon próbálta érzékelni.
– Így igaz – vallotta be. – Hiszek neked. Nem érzékelek
ármányt sem rossz szándékot… ezt elfogadom.
– Akkor bízz meg bennem! Emlékezz! Megesküdtem a Zöld
Úrnőre, hogy a legjobb képességeim szerint fogom kezelni a
szövetségünket. Ki foglak juttatni Worlukról, aztán mindent
elkövetek annak érdekében, hogy hazatérhess a saját világodba.
Vagy…
– Vagy?!
 gy
– Vagy ha nem sikerül és kudarcot vallunk, akkor együtt
pusztulunk. Itt vagy bárhol másutt, oly mindegy. Nem foglak
cserben hagyni, bárhogy alakul is a tervünk! – A lány most
valóban meggyőzően mosolygott. – Hiszed vagy sem, az én
részemről az adott szó sokkal nagyobb súllyal esik latba, mint
egy átlagos halandónál.
– Értem. – Leon is mosolygott, ám az ő gesztusa nem volt túl
őszinte, dacára annak, hogy az iménti mentális kutakodása
meggyőzte a tengeri tündér jó szándékairól. – Elfogadom. De…
– „De?” – A tündelány grimaszolt, aztán sóhajtott. – No persze,
mindig van „de”. Viszont én azt ígértem, „igaz és őszinte” választ
fogok adni a kérdéseidre, és most ezt meg is teszem… Gyerünk,
mondd el, mi böki még a csőröd! Mivel zavart össze a buzogány
ármányos démona?
– Több mindennel… – Leon tűnődött egy picit, hogyan
ugrassza ki a nyulat a bokorból. Aztán egy csali kérdéssel kezdte:
– Mindvégig azt mondtad magadról, hogy jidori tengeri tündér
vagy… Igazat mondtál? Valóban az vagy?
– Igen… és valójában mégsem.
– Merthogy?
– Ez a test, amelyet itt látsz, valóban egy tengeri tündéré, de ez
nem az enyém, nem önszántamból viselem. Mókás történet
lenne… ha nem velem esik meg, jót nevetnék rajta. Ám azóta,
hogy bekövetkezett, nem sok kedvem van véletlen baleseteken
nevetgélni. – Felemelt kézzel intette türelemre a társát, jelezve,
hogy ne vágjon közbe kérdésekkel, mindjárt elmondja úgyis.
Aztán már bele is kezdett: – A Jidori-szigetcsoport északi
partjainál, Honshadu közelében van egy névtelen sziget, ahová
egy megbízatásom során vetett a sors. Maga Zhénia küldött oda,
megvizsgálni egy bizonyos… kaotikus anomáliát. Bár nem
szokásom beavatkozni a megfigyelt jelenségbe, akaratlanul is
belesodródtam két feldühödött tűzmágus vitájába, akik
meglehetősen agresszív meggyőzést alkalmaztak egymás jobb
belátásra bírására. Így esett, hogy egy varázslatuk visszarúgott,
és mind, akik a szigeten vagy annak környékén tartózkodtunk, a
hatása alá kerültünk, beleértve azt a vihartól megrongálódott,
 g g
zátonyra futott, sérült hajót is, amelynek fedélzetén ez a
bizonyos Skandar Graun, Yvorl papja is utazott vagy nyolcvan-
egynéhány hasonszőrű martalóc társaságában, meg a
javításban segédkező tengeri tündérekkel… És hogy mi volt a
hatás? Sejtheted. – A kis nő fancsali képet vágott. – Csoportos
lélekcsere zajlott le pár szívdobbanás alatt, meglepetésként,
mielőtt ellenvarázzsal reagálhattunk volna… és ez engem is
érintett. El tudod képzelni? Az egyik pillanatban még unottan
ásítozva szemléltem a történéseket egy partközeli szirt tetejéről,
aztán elborított az örvénylő sötétség, és mire felocsúdtam, már
a vízben lubickoltam… az egyik ott úszkáló tengeri tündér
testében. Nagyon meglepődtem. Kész csoda, hogy azon
nyomban meg nem fulladtam… Gondolj csak bele, mennyire
röhejes ez! Egy tengeri tündér, aki fuldoklik és vergődik a sekély,
alig derékig érő, partközeli vízben, ahonnan egy úszni nem
tudó, átlagos ember is lazán partra sétálhatna. – Mókásan
fintorgott. – Persze, azonnal varázsolni próbáltam, ám ez az új
test akkor még nem engedelmeskedett a régi beidegződéseknek.
Az volt a szerencsém, hogy nem akartam mindenáron küzdeni,
és az új testem zsigerből megtette, amit kellett. Nem fulladtam
meg, valahogy kimásztam a partra, és… – Legyintett. – Mint
kiderült, én meg másik három lélek egy „cserekört” zártunk.
Értsd ezt úgy, hogy amíg én belekerültem a vízi tündér testébe,
a tündér lelke a félork testbe csusszant, a félorké a saját mágikus
buzogányába, míg az a valaki, aki a buzogányban lapult… khm,
az a bizonyos Zhertun… az én eredeti testemet bitorolta el. – A
fejét ingatta, mint aki még most sem hiszi, hogy ez egyáltalán
megtörténhetett. – Ami ezután következett, hosszú és bonyolult
história. Ha érdekel, majd egyszer részletesen elmesélem, de
most nem vesztegetem rá az időt… Ám a lényeg az, hogy benne
ragadtam ebben a vízi tündér testben, és bizonyos okok miatt
kénytelen voltam hozzászokni a gondolathoz, hogy talán életem
végéig sem kapom vissza a saját porhüvelyemet. Legalábbis itt,
Worlukon nem. Komoly kockázattal járna, ha megpróbálnám a
visszacserét. Minden bizonnyal beleőrülnék, vagy akár bele is
pusztulhatnék. Bárhogy is, nem tanácsos megpróbálni. Ezért
p gy gp
akarom oly megrögzötten beteljesíteni ezt a mostani
küldetésemet… hogy aztán az Úrnő segítségét kérhessem a saját
testem visszaszerzésében. És hogy hazatérhessek a saját
világomra.
– A saját világodra? Ühüm. Értem már. – Leon eltűnődött. –
Ezek szerint jól mondta a buzogánybéli lélek: te egy… külvilági
démon vagy.
– Csakúgy, mint te magad! – A tündelány csúfondárosan
kacagott. – Ó, barátom, ezen a világon, akik más létsíkról
jöttünk, mind démonoknak számítunk. Te is.
– De te… tényleg egy nagy hatalmú pokolbéli démon vagy?
– Nem, dehogy, nem pokolbéli! Hahh… Elüthetném a kérdést
azzal, hogy vajh, mi számít nagy hatalmúnak, és mi kicsinek, és
mi pokolbélinek és nem pokolbélinek, de nem térek ki az
egyenes válasz elől. Én is, akárcsak te, egy másik világról
érkeztem ide, és fogságába estem egy… egy hatalmas evilági
mágusnak. Harminc fogságban töltött év után tőle sikerült
megszabadulnom, de hazatérnem nem sikerült… És igen, egy
átlagos worluki halandóhoz képest az erőim valóban
hatalmasak, egy igazi démonlordhoz vagy egy itteni jelentősebb
varázslóhoz viszonyítva azonban jelentéktelen kis senki vagyok.
– Zordan mosolygott. – Ha arra vagy kíváncsi, hogy hozzád
mérve mi a helyzet… nos, nehéz meghatározni, de annyi
bizonyos, örülhetsz, hogy te meg én nem ellenségek vagyunk,
hanem szövetségesek.
– Ettől nem igazán lettem boldog.
– Pedig gondolj csak bele! – A lány cinkosan hunyorított. – Egy
pokolbéli szökevény otthonába tartunk, aki nem átall magának
Verghaustnak a képében tetszelegni, és tőle lopni az erejét…
– Ettől még kevésbé lettem boldog!
A tündelány rekedten kacagott.
– Viszont ha már így adódott, hogy oda kell mennünk, mert
nincs más választásunk, nem jobb így, velem szövetkezve
harcolni, mintha tényleg csak egy együgyű tengeri tündér
lenne a társad?
 És Leon – némi habozást követően – mégiscsak feltette azt a
kérdést, amiről úgy vélte, hogy okosabb lenne titokban tartani:
– Mi a helyzet Evával? Az igazat mondtad vele kapcsolatban?
Valóban fel akarják áldozni őt azon a szertartáson…
Trialcorban?
A tündelány elkomorult, és mielőtt válaszolt volna többször is
a hullámverés fölött csapongó kismadár irányába pislogott.
– Mivel megígértem, hogy őszintén válaszolok és az igazat
mondom, ebben sem fogok hazudni: a lányod nincs Worlukon…
otthon van, a földi birtokodon, az asszonyod felügyelete alatt.
Nem rabolta el senki, nem fenyegeti semmilyen veszély…
hacsak a svájci óvodarendszer álságos oktatása nem.
– Áááá-átvertél! – Leon akaratlanul is felordított, és közben
maga sem tudta, miféle ellentmondásos érzések kavarognak a
lelkében. Persze, elsődlegesen a megkönnyebbülés: hiszen ezek
szerint a buzogány démona is igazat mondott, és a sanda
tengeri tündér is megerősítette azt: Eva jól van, nem rabolták el,
nincs veszélyben! Ugyanakkor felháborította az eddigi
hazugság, és gyanakvóvá tette az a tény, hogy átverték és
megtévesztették. Mi okból csalták ide fondorlatos trükkel?
Miféle céllal? És mi köze ehhez a gonosz ikerpárjának,
Eam’errnek? Sóhajtozott, és próbált lehiggadni. – Köszönöm az
őszinteségedet, Sushi… minden tiszteletem a tiéd, hogy ezt
bevallottad, hiszen tudhatod, hogy ezzel a szövetségünknek
immár vége… – Ha Evát nem fenyegeti veszély, az én szerepem
véget ért: nem kell megmentenem… kiszállok a szövetségből.
Sajnálom, de én már beleuntam az értelmetlen
csatározásokba… amelyekből bőven kijutott nekem
Cherubionban. Én már… megfáradtam, nem vágyom semmi
másra, csak hazatérni a Le Sentier-i otthonomba a feleségem és
a gyermekem mellé.
– Igeeen? – harsogta le az égből a kis csatasármány olyan
gúnyosan, hogy azt még egy csúfolódó rigó is megirigyelhette
volna. – Hát nem épp te voltál az, aki nemrég még azon
siránkoztál, hogy halálra unod a hétköznapokat és új
kalandokra vágynál?!
 gy
– Nos, talán, de… azt hiszem, nem gondoltam komolyan, csak
az a lélekőrlő családi élet… az idióta tanítványok, a dolgozatok
javítása, az adóbevallás… a követhetetlen törvények és
rendeletek… – A fejét rázta. – De, de… már az a fajta lét is
kívánatosabbnak tűnik, mint ez az itteni… hogy számomra
értelmetlen ügyekért harcoljak egy ismeretlen világon. Kínos
ezt kijelentenem, Sushi… de attól tartok, számomra immár
nincs értelme. Kiszállok a szövetségünkből, és elköszönök
tőled… de persze sok sikert kívánok neked a küldetésedben…
amely immár nem az én küldetésem.
– Igeen? – röhögött mély basszushangon a csatasármány, és
amikor a tépelődő Leon fölé ért, leküldött rá egy nagyobbacska
trotyit. Aztán amikor a sárgásszürke végterméke a férfi
homlokán loccsant, harsányan röhögött. – Íme, az áldásom a
döntésedre… de azért kíváncsi lennék, ha kiszállsz a
szövetségünkből, ugyan hogy tervezed a hazatérést, hogy
hagyod el Worluk zárt világát?
– Igaz – mormolta a tengeri tündér zordan. – Téged épp ezért
hoztunk ide… hogy segíts megnyitni egy átjárót, mely átvezet
máshová e világról. – A fejét rázta. – Ám ha te kilépsz a
szövetségünkből, és Hector Golkhar visszatér… aztán pedig
Verghaust is… nos, barátom, akkor számunkra itt nem nyílik
térkapu sosem! Kívánom, találj magadnak egy remek helyet
Worlukon, hazatérésről ne is álmodozz, mert menthetetlenül itt
ragadsz örök életedre!
Leon eltűnődött ezen a lehetőségen.
– Ez esetben… azt hiszem… nincs más lehetőségem…
– Naná, hogy nincs, bazdmeg! – bömbölte le az égből a
diadalmas csatasármány, és harsányan röhögött. – De épp ez
benne a móka! Szarni a veszélyekre!
És újabb adagot pottyantott le. Pont, amikor Leon felfelé
fordította baljós ábrázatát. Épp belenézett az áldásba!
– Ó, a rohadt…

*****
Mindvégig a Luhan bal partján maradtak, bár az áradófélben
lévő folyó miatt többször is kisebb kerülőket kellett tenniük.
Nemegyszer bokán felül érő, jéghideg vizű hegyi patakokon
gázoltak át, és ahogy a komor előhegységet maguk mögött
hagyták, a laposodó dombok között, tőlük bal kéz felől
megpillantottak egy hatalmas, ezüstös szürke vízfelületet. Nem
feltétlenül esett volna az útjukba, de a lány határozottan abba az
irányba fordult, és apró lábaival arrafelé lépkedett tovább.
– A Wertkerd-tó – magyarázta felélénkülve. – Jut idő
megmártózni benne, mielőtt a városba megyünk.
– Úszni akarsz?
– Én nem akarnék, de ez a gyarló tündetest igényli a vizet.
Kiszáradt, és olyan… olyan idegesítő, hogy már órák óta
vakaróznom kell a naptól, és megőrjít ez az átkozott viszketés!
Leon a messzeségbe pillantott, amerre félórával korábban a
kis csatasármány elszárnyalt, és ahol két folyó találkozásánál
már látni vélte egy város magas falait meg a tornyait, és
gyanította, hogy oda igyekeznek. Úgy saccolta, pár órán belül
elérhetik, és előtte bőven beleférhet egy kis kitérő.
– Rendben – mormolta megadóan. – Engedjünk a testi
szükségleteknek!
A lány rápillantott, és bár nem tett megjegyzést, a tekintete
azt sugallta, hogy „Azt gondolod, kérte bárki is a
jóváhagyásodat?”
A tó tulajdonképpen a Luhan egy oldalsó ágából képződött, és
miközben a kiszélesedett, nagy folyó követhetetlen kunkorokat
leírva, lustán bujkált a dombok között, agyagos, sárga vize
fatörmelékeket és bokrokat vitt magával, a réges-régi medencét
kitöltő tó vize elképzelhetetlenül tisztának hatott.
A lány azonnal belelépett a szélébe, és bár egy picit
összerándult – nyilván annak hidegségétől –, még beljebb ment,
egészen térdig.
– Remek a víz! Éltetően friss – szólt vissza. – Te nem jössz be,
Leon?
– Nem, kösz. – A férfi elutasítóan ingatta a fejét. – Nekem
bőven elég volt a nedvességből az éjszakai eső.
 g g j
A lány levette a válláról a lapos bőrszütyőt, és hanyag
mozdulattal kidobta a partra. Az nem huppant túl nagyot; úgy
tűnt, mintha nem is lenne benne semmi, legfeljebb pár szem
szárított gomba vagy egy maréknyi bogyó. Leon el sem tudta
képzelni, miféle ajándék lehet benne, ami ennyire súlytalan, és
amit a tündelány Hector Golkharnak szán.
Sushi, némi gondolkodást követően, egy sietős mozdulattal a
láncos buzogányt is „lecsatolta” a derekán lévő szőrgubancból,
és azt is kidobta a szütyő mellé. Együttlétük során most először
tett ilyet. A fegyver golyójának tüskéi felszántották a nedves
fövenyt, és enyhén belemélyedtek.
– Gyakorolj vele! – vetette oda Leonnak. – Már stabil a
védelmed, és jó, ha szokod a fogását.
– Ahogy mondtam, nem kedvencem ez a fegyverfajta, de
használtam már ilyet. Olyan ez, mint a… biciklizés. Nem lehet
elfelejteni, fölösleges gyakorolni.
– Ó, tudom én azt! – Sushi halkan kuncogott. – Noha sosem
bicikliztem még… De nem is a forgatását kell gyakorolnod,
hiszen épp az a lényeg, hogy amikor majd használod, engedned
kell, hogy a mágia mozgassa a kezedet… A gyakorlás lényege,
hogy hozzászokjatok egymáshoz, te meg ez a Skandar Graun,
mindvégig uralni tudd őt, és ne hagyd, hogy újra a fejedbe
férkőzzön!
– Ühüm. – Leon a homlokát ráncolta. – Tudom,
kősziklamantra…
– De?
– Nem kockázatos az, ha a harcban mégis átengedem neki az
uralmat, és hagyom, hogy ő mozgasson engem?
– Az a lény, az a Skandar Graun nem ostoba. Most talán még
megpróbál ellenem fordítani, vagy saját céljainak elérésére
rávenni téged, és befolyásolni mindkettőnket, ám ha a harc már
elkerülhetetlen, az ő érdeke is az, hogy tegye a dolgát és segítsen
sikerre minket. Akkor már semmit nem nyerne egy dacos,
mentális ráhatással.
– Biztos vagy ebben? Aki a Káosz istenét szolgálta életében…
 – Az egy mágikus fegyverbe börtönözve még sokkal inkább
szolgálni akarja Yvorlt, és naná, megragadja a lehetőséget, hogy
megölje istene ellenségét. Higgy nekem! Vagy talán azt
gondolod, jól érezné magát, ha mi elbuknánk, és a buzogány
Verghaust birtokába kerülne, ezután pedig az általa gyűlölt,
bosszúszomjas manóisten akaratának kellene
engedelmeskednie? – Újabb gunyoros kacaj. – Aligha tetszene
neki azok után, amit egykor elkövetett ellene. Állítólag ő győzte
le, és űzte el Worlukról, a lendori barlangjából.
– De majd azért… – Leon elhallgatott, és nem folytatta a
kérdését, mivel a lány nem várt tovább. Ráfeküdt a vízre, aztán
csendben eltűnt a felszín alatt; olyan könnyedén, mintha csak
illúzió lenne. Nem csobbant, jóformán még hullámokat sem
vert.

*****

Leon Silver megfogadta a tanácsot, és gyakorolt. Valaha

használt már láncos buzogányt a kunigaamik között, és bár
nem volt a legjobb barátságban ezzel a nehezen kiszámítható
mozgású fegyvertípussal, akkor sem tartott volna tőle, hogy ha
nem mágia mozgatja.
Eleinte érzékelte, ahogy a buzogány lakója megpróbálja elérni
az elméjét, valamiféle meghatározhatatlan, mentális csáppal, de
ez a kísérlet messze nem volt olyan erős, mint akár a mai
ébredés utáni. Alig hallhatóan ismételgette:
– Légy résen… A pokolbéli szuka át fog verni… Megpróbál
kijátszani és felhasználni a célja érdekében… Légy résen!… Ne
engedd átverni magad!
Leon egy darabig semmit nem reagált, még a kőmantrát is
fölöslegesnek tartotta, de aztán a kíváncsiság erőt vett rajta,
lazított kissé a védelmén, és megkockáztatott egy kérdést:
– Mit kellene tennem, hogy ne csalhasson tőrbe?
Ugyanaz a válasz, mint eddig:
– Légy résen… A kis szuka át akar verni… Megpróbál kijátszani
és felhasználni a célja érdekében… Légy résen!… Ne engedd átverni
magad!
– Felelj konkrétabban, ha azt akarod, hogy meghallgassalak!
Most mondd, amit akarsz, mert talán ez az utolsó alkalom, hogy
Sushi jelenléte nélkül oda tudok figyelni rád. Hogyan kerülhetném
el, hogy átverjen?
Egy ideig semmi reagálás, a korábbi suttogás is megszűnt.
Aztán hirtelen, alig hallhatóan jött a válasz a kérdésére:
– A táskájában… ott, benne… van az a pergamentekercs, rajta
egy ősi nyelven íródott varázslattal…
Erről már esett szó, csak akkor nem foglalkozott vele. De most
elkezdte jobban érdekelni, Akaratlanul is a nedves fövenyen
heverő szütyő irányába pillantott. Na, azt el tudta képzelni,
hogy bármilyen lapos és csekély súlyú is az a holmi, egy vékony
bőrtekercs esetleg tényleg lapulhat benne. Nem lenne meglepő
azok után, hogy már mennyi mindent előszedett belőle a
tündelány.
De ő most menjen oda, és kezdjen el a társa holmijában
kotorászni?
Igaz, a vízi tündért magába nyelte a tó, elmerült a felszín alatt
és sehol sem látszott, a durva modorú famulusa pedig réges-rég
elszárnyalt a város irányába, de ez még akkor is kínos lehet, ha
nem bukik le lopás közben. Ki tudja, milyen érzékelői vannak a
leányzónak – aki maga is bevallotta, hogy egy külvilági démon
esetleg feltűnhet neki a varázstekercse hiánya. Vagy épp akkor
derül ki, amikor használni akarná… abban a végzetes
pillanatban… és ha így lesz, azzal épp ő teszi tönkre a tervet.
Meg egyébként is, durva árulás lenne ily módon megsérteni a
szövetségüket.
Azért a lehetőség csak nem hagyta nyugodni. Mintegy laza
testmozgásként odasétált a partra, leguggolt a szütyő mellé, és
maga felé húzta. Ha Sushi vagy a csatasármány hirtelen
felbukkanna, majd azt mondja, hogy csak kijjebb rántotta a
szárazabb részre a holmit, nehogy elérjék a dagály hullámai…
…vagy azért kukkant bele, mert azt reméli, hátha akad benne
valami ízesebb ennivaló.
 Bárhogy is, nem állt szándékában meglopni a társát. Sőt, a
lelke mélyén azt remélte, a szütyőt eleve valamiféle oltalmazó
mágia zárja, és már azt is megakadályozza, hogy ő egyáltalán
belepillanthasson.
De nem, semmi védőmágia nem akadályozta. A bőrholmi
fedőrészét lazán oldalra hajthatta, és bele tudott nézni. Először
csak a tekintetével kutakodott, és persze csak sötétséget
érzékelt, aztán óvatosan belenyúlt a szütyő belsejébe.
Rongyokba csomagolt üvegcséket talált, minimum fél tucatot,
aztán valami szárított növényfélét, egy nyeletlen, rozsdás
késpengét, végül egy száraz pergamentekercs akadt az ujjai
közé. Vigyázva kihúzta. Kitekerte, és szemügyre vette. Az
írásjeleket felismerte, el tudta olvasni, ki tudta volna mondani
azokat fennhangon is, de értelmetlen zagyvaság volt. Valami ősi
nyelv szavai lehetettek ezek, új típusú átírással. Mindössze
egyetlen szót volt képes értelmezni az egészből.
– „Yvorl”? – motyogta aggódva. – Miféle durva varázslatot
tartalmaz ez a tekercs?
A Káosz istenének egykori harcos-papja ismét megnyilvánult:
– Honnan tudjam? Nem az én varázslatom. De az biztos, hogy
nagyon hasznos. Ha felolvasod az igéket, kiszabadulok, és végleg
megszabadítalak a zsarnokságábóóó…
A hang elhalkult, és a mondat befejezését Leon már nem
értette. Azután pedig hiába szólongatta Skandar Graunt, nem
érkezett semmi reakció.
Egyelőre meg sem próbálta memorizálni az idegen szavakat,
némi habozás után visszacsúsztatta a pergament a szütyőbe.
Nem akarta eljátszani a szövetségese bizalmát.

*****

Nagyjából fertályóra múltán Sushi nedvességtől csillogva,

felélénkülten, jól érzékelhető derűvel tért vissza az úszkálásból.
Ugyanúgy, ahogy eltűnt, alig érzékelhető csobbanással bukkant
fel a parttól alig pár lépésnyire. Kitáncikált, rákacsintott a
közelben üldögélő társára, és a kezét nyújtotta a buzogányért.
Leon feltápászkodott, és visszaadta neki a fegyvert.
Leon, akit ez a lány kezdettől fogva egy korábbi társára, a
kunigaami Tarserinre emlékeztette – főképp kecses, ruganyos
mozgásával és a testének nagy részét fedő, selymes szőrzet
miatt –, most egészen másképp érzékelte a viselkedésüket.
Tarserin sosem szerette a vizet, és ha nedves lett, sietve
igyekezett megszabadulni minden csepptől. Sushi viszont
épphogy nem; megrázkódott ugyan, akár egy kutya, de nem
foglalkozott sokat azzal, hogy kirázza az összes nedvességet a
bundájából. Talán még szándékosan hagyta is.
Furcsa! Vajon csak hazudott arról, hogy véletlenül került egy vízi
tündér letlen? Vagy mostanra már ennyire hozzászokott?
Sushi felvette a fövenyről a szütyőjét, és abból, ahogy egy
pillanatra megtartotta maga előtt és rámeredt, egyértelmű volt,
hogy rájött: valaki babrált vele.
– Leon! – mondta aztán halk, reszelős hangon. – Megtaláltad,
amit kerestél?
– Én csak… élelmet, és…
– Ne! – recsegte határozottan Sushi. Zordan meredt maga elé,
belenézett a szütyőbe, mintegy ellenőrizve, hogy megvan-e
minden holmija. – Ne hazudj nekem!
– Esküszöm, nem vettem el semmit – mentegetőzött Leon.
A lány csalódottan sóhajtott.
– De megnézegettél mindent, ugye?
– Csak a varázstekercset.
– Aha, értem, a tekercset. – A lány bosszankodva ingatta a
fejét, aztán vállat vont. – Nem akartam említeni, de ha már
tudsz róla, akkor beszéljük meg! Már ha érdekel…
– Beszéljük!
Sushi elővette a pergament, és kigöngyölte. Odamutatta az
írott részét a társának.
– Ez ójidori írás. El tudod olvasni?
– A jelek ismerősnek tűnnek, olyanok, akár a japán kandzsik…
talán hangokká tudnám formálni őket, de a jelentésüket nem
értem.
 – Nem is kell. Én sem értem őket. Ezek varázsigék, amelyek
kimondásával egy igen erőteljes védelmi varázslat aktiválódik.
Kifejezetten Verghaust ellen alkották meg. Aki magára mondja,
annak nem árthat a manóisten, érinthetetlenné válik vele
szemben egy teljes órán át. – Intett, hogy a férfi ne szóljon közbe.
– Nem akartam beszélni róla neked, de nem azért, hogy
átverjelek vagy eltitkoljam, csak… úgy gondoltam, jobb, ha
minél kevesebbet tudsz róla. Ha valami félresikerül, és
kutyaszorítóba kerülünk, ez a varázslat talán… hangsúlyozom:
talán… segíthet. Azonban nem szabad úgy tekintenünk rá, mint
a tervünk kivitelezésének részére, mert nem biztos, hogy ez a
megoldás. Én sem ismerem a mechanizmusát… meglehet, nem
is hatásos.
Verghaust ellen, mi?! – Leonban ismét feltámadt a kétkedés.
Egyértelmű, hogy Sushi hazudik. Ha igazat mondana, akkor a
tekercsen lévő írásból nem Yvorl nevét ismerte volna fel, hanem
a manóistenét.
De bárhogy is, nem akarta leleplezni magát. Kitérő kérdéssel
folytatta:
– Akkor miért hordod magaddal?
– Ez a vészterv része. Ha már semmi más remény nincs… fel
kell olvasni. Csakis akkor, amikor már nincs veszítenivalónk,
amikor már nincs más esélyünk. Ha bejön, megúszhatjuk, ha
pedig nem, akkor… akkor amúgy is teljesen mindegy.
Leon borongósan meredt a pergamenre; fejében ölre mentek a
kétségek a hinni akarással. Hazugságok! Hazugságok!
Hazugságok!
– Értem – morogta kifejezéstelenül. – Ez megóvhat téged…
– És ugyanúgy téged is. Mert ez nem csupán egyetlen
személyre hat, nem csak arra, aki kimondja, hanem a közelében
lévő társaira is.
Hazugságok! Hazugságok! Hazugságok!
– Értem…
– Viszont ha már így alakult, hogy tudsz róla – folytatta Sushi
–, akkor hasznos lenne, ha te is elsajátítanád az aktiválása
fortélyait. Hiszen, ha velem történne valami, neked esetleg a
hasznodra lehet, és akkor legalább te megúszhatod.
Hazugságok! Hazugságok! Hazugságok!
– Ez valóban hasznosnak hangzik. De nem csak annyi, hogy
felolvasom? Külön fortélya is van?
– A varázslat aktiválása verbális és szomatikus komponenssel
történik. Miközben fennhangon felolvasod ezt itt, ami
fonetikusan, a kiejtésnek megfelelően van leírva, a kezeddel el
kell végezned a megfelelő mozgássort. Amely a következő…
Mutatta, és arra kérte társát, hogy utánozza, majd pedig – a
kiejtés gyakorlása céljából – olvassa fel az első szótagokat a
pergamenről, no persze a legcsekélyebb gesztikuláció nélkül,
nehogy véletlenül most aktiválják.
– Jól van, elég! Kiválóan hangsúlyozod, nem lesz gond, ha
esetleg használni kell – bólogatott Sushi –, bár… inkább soha ne
kelljen!
Visszagöngyölte a pergament, és visszacsúsztatta a
szütyőjébe. Közben véletlenül elkapta Leon tekintetét, és
megállt mozdulat közben. Hunyorgott.
– Azt szeretnéd, hogy inkább nálad legyen? – kérdezte halkan,
visszafogottan. – Nézd, a bizalmam jeléül odaadhatom, ha
szeretnéd, nálad lehet, csak tudod, ha rosszul alakulnak a
dolgok, jobb lenne, ha inkább én… Érted?
– Persze hogy értem. – Leon vállat vont. – És egyetértek:
legyen csak nálad.
 3. FEJEZET
Trialcor, az egykor népes és élettől nyüzsgő tartományi központ
mostanra immár sok-sok éve elhagyatott kísértetvárossá vált,
és bár a környéken élők közül már a legöregebbek sem
emlékeztek arra, miféle katasztrófa törölte el itt az életet, soha
nem népesítették be újra. A városfalon kívül üszkös romok –
kunyhók, kalyibák és nyomortanyák – maradványai sorakoztak,
azokon túl pedig az egykor rendezett, megművelt földeket
embernyi magas gaz lepte el. A város nyugati kapuja tárva-
nyitva állt, egyetlen teremtett lelket sem lehetett látni a
környékén, és bár a pusztítás nyomai nyilvánvalóan látszottak,
nem hevertek hullák sehol, és a szórványos vérnyomok is
annyira régiek voltak, hogy mostanra már belepte a por, vagy
rég elmosta az eső.
Bár korábban már megbeszélték, hogy évek óta nem lakja
senki ezt az elátkozott helyet, amióta egy félresikerült
ördögidézés révén Asmodeus vagy Verghaust hatalma alá
került, Leon a szíve mélyén mégis arra számított, hogy legalább
félelmetes illúzióalakok fogadják őket a kapuban, vagy
mégiscsak téblábol néhány életben maradt szolga a várudvaron.
Vagy legalább zombikutyák, szellemmacskák,
ördögpatkányok…
De semmi! A magas várfalak és a szűk utcák közé talán még a
kora esti szellő sem merészkedett be. Ám épp ennek
köszönhetően senki és semmi nem állta útjukat. Ámbár Leon
attól kezdve, hogy behatoltak a palota főfolyosójának poros,
homályos alagútjába, szinte a homlokán érezte az őket figyelő
tekinteteket.
– Nyugi! Nyugi! – lehelte Sushi alig érzékelhetően. – Ez csak
illúzió. Emberöltők óta kísértetváros már, amit minden épeszű
lélek messzire elkerül… vagy ha behatol, pokolra jut.
– Jól hangzik – mormolta Leon némi szarkazmussal. –
Menjünk, rúgjunk szét pár ördögpopót! – Hiányolta a
tündérlány apró famulusát. – És a sármányod?
 – Ő most… nem lesz velünk.
– Miért, merre röpköd?
– Más dolga van.
– Valami… ármánykodás?
– Majdnem. – Sushi helyesbített: – Sármánykodás.

*****

Itt már nem váltottak több szót, játszották a megbeszélt

szerepüket. A vízi tündér lépkedett elöl, Leon pedig egy
lépésnyire lemaradva követte a jobbján, akár egy tettre kész
testőr. Nem forgolódott, de a tekintete mindenfelé cikázott, és
bármerre nézett, alig érzékelhető, elsuhanó árnyakat vélt látni.
Nem tudta eldönteni, hogy csak a szeme tréfálja meg a
félhomályban, káprázat csalja meg, vagy valódiak azok a libegő
foltok.
Amikor befordultak egy sarkon, és megpillantották a
lakomaterem hatalmas, kétszárnyú ajtaját, a városba érkezésük
óta először érzékeltek humanoid lényeket. Az ajtó előtt négy
hatalmas termetű, sötétkék-vörös átalvetős, alabárdos férfi állt
– torz ábrázatuk alapján félvér ogárok lehettek –, előttük pedig
szétvetett lábbal egy ezüstpáncélos, sisaktalan, fekete hajú
lovag terpeszkedett, hatalmas, kétkezes kardjára támaszkodva.
Sushiék érkezése láttán ez a lovag mozdult először, és az eddig
hanyag, görnyedt testtartással álldogáló ogárok még
szorosabban összezártak mögötte, mintha a testükkel
próbálnák eltorlaszolni a bejárat esetleges réseit.
Leon nem tudta eldönteni, hogy vajon tényleg csak illúziót lát,
vagy ezek igazi hús-vér lények itt, és valóságosak. Mindkét
verziót el tudta képzelni, bár inkább arra tippelt, hogy
kézzelfogható, létező teremtmények, mivel ahogy mozdultak,
hallatszott a csizmáik súrlódása, a vértek zörgése, az alabárdok
csikordulása, ahogy más fémekkel találkoztak. Mi több, ha
illúzió, akkor igencsak tökéletes lehetett, mert még a testek
kipárolgásának bűze is érződött.
Nem is akármilyen vaskossággal.
 A vízi tündér még csak nem is lassított, egyenesen a lovaghoz
masírozott, és bal kezét a válla magasságába feltartva, két-két
ujját egymáshoz szorítva üdvözölte:
– Üdv, nemes lovag! A nevem Sushi, és a messzi Jidorról
érkeztem, hogy kivételes ajándékkal kedveskedjek a fényességes
hercegnek a születésnapjára.
– Ajándékkal?
– Azt hoztam, amire Hector Golkhar leginkább vágyik:
halálhírét annak a félvér ork gazembernek, aki nem átallott
csúfot űzni a fényességes hercegből és dicső háza népéből, azt
követően, hogy korábban egy másik orkfajzat szuka romlást
hozott e káprázatos városra. Ám mostanra mindkettejüket
utolérte a sors pusztító keze, mégpedig az én személyemben, és
azért jöttem, hogy begyűjtsem a jutalmam, a nagylelkű vérdíjat,
amit a fényességes herceg ennek a bizonyos Skandar Graunnak
a fejére tűzött ki.[1]
– Elhoztad volna a fejet? – recsegte a lovag kétkedőn, és
gyanakvó tekintete a vízi tündér lapos szütyőjét fürkészte. – És
ugyan hol rejtegeted?
– Engedd meg, jó lovag, hogy állításom bizonyságát az urad
színe előtt mutathassam meg!
– Ne vesztegesd a fényességes herceg idejét! Ha nincs nálad a
fej, hiába bármely bizonyság vagy mese, ne számíts jutalomra!
A lovag nem folytatta, de a hangja érdessége arra utalt, hogy
ez esetben egészen másféle bánásmódra számíthatnak.
Sushi kihúzta magát.
– Jól tudom, lovag uram, mi várna rám, ha bizonyíték nélkül
járulnék a herceg elé. Magad sem hiheted, hogy önként
vállalnám az ezzel járó büntetést. Engedj hát be engem és hű
testőrömet a méltóságos úr színe elé!
A lovag pár pillanatig szótlanul meredt rá, mintha az
elhangzottakat mérlegelné, aztán biccentett.
– Hát legyen így, pikkelyes pondró! Kövess! – Megfordult,
intett az alabárdos ogároknak, akik kétoldalt léptek, és egy karos
szerkezet segítségével nyitni kezdték a nagy ajtót. A lovag szinte
derűsen köpte vissza a válla fölött: – Beléphetsz, ha valóban ez a
vágyad, de tudd… lelked rajta!

*****

És ekkor Leon úgy érezte, mintha orvul pofán rúgta volna egy
alattomos óriás, vagy még inkább, mintha szemből egy kisebb
lavina zúdult volna rá. Pedig semmi ilyesmi nem történt, nem
bántották, csupán olyan éles és durva volt a különbség az eddigi
kísérteties némaság és a bentről kitóduló, iszonyatos lárma
között, hogy szinte megtántorodott. Érezte, ahogy hűvös csápok
tapogatóznak a tudata irányába.
Hihetetlenül durva mentális támadás érte!
Azonnal elkezdte magában a sziklamantrát: „Kő vagyok, szikla
vagyok, kemény vagyok. Kőből lévő páncél vagyok, a koponyám
csontja fekete obszinacél, s verejtékem, mely körbevesz, dermesztő,
akár a jég…”
Sushi is lassított ugyan, de valószínűleg csupán azért, mert a
lovag rendkívül ráérősen, komótosan lépkedett előtte a súlyos
páncéljában, elzárva az utat.
Ahogy benyomultak, Leon közvetlen közelről is szemügyre
vehette az alabárdos ajtónállókat, és mivel a szaguktól csaknem
rosszul lett, immár nagy pénzben mert volna arra fogadni, hogy
ezek nem illúziók, hanem igencsak bűzölgő, hús-vér
teremtmények. Még ha itt-ott rothadoznak is egy picit. Vagy
nagyon.
Ahogy belépett, továbbra is feszülten összpontosított a
mantrájára, és az első pillanatokban fel sem tudta fogni,
mekkora gigászi hodály ez a lakomaterem; a fáklyák és a
gyertyák füstje másféle gőzökkel és kipárolgásokkal keveredett,
és a tömény alkoholszag – vagy bármi volt is az – csípte a
szemét. Azonban nem vesztegette az energiát megtörlésre, csak
kitartóan mantrázott: „Kő vagyok, szikla vagyok, kemény vagyok.
Kő vagyok, szikla vagyok, kemény vagyok…”
Csak pillanatokkal később fogta fel, hogy ebbe az iszonyatosan
hatalmas méretű terembe nemcsak Trialcor teljes nemessége,
de minden jelentősebb lovagja és túlélője bezsúfolódhatott. A
testőrökkel és a szolgákkal együtt legalább ezren nyüzsögtek a
gigászi helyiségben. Ám az sem kizárt, hogy másfélszer avagy
kétszer annyian.
Az asztalokat úgy képezték ki, hogy egy elképzelhetetlenül
hosszú szárú U alakot formáljanak. Az U „alja” két láb magas
emelvényen nyugodott, és az itt elhelyezett asztalfőn foglalt
helyet maga a herceg és közvetlen kísérete; a vér szerinti
rokonai, az udvari fővarázsló, a főtanácsadó és ki tudja, még ki
mindenki. Az emelvényen megközelítőleg harminc főre
terítettek, és a középső részen szabadon maradt egyetlen helytől
eltekintve mindenhol ültek már. Középen a herceg, egy
potrohos, dupla tokájú, hegyes bajszú, vadkanpofájú férfi, aki
tündöklőn szikrázó aranykoronát viselt kopasz fején,
teáscsészényi fülbevalókat a fülcimpájában, a bal kezében pedig
drágakövekkel kirakott aranyjogart tartott.
Bár Leon sosem járt még itt, ettől a látványtól egyfajta déjà vu
érzése támadt. Ez illúzió! Egy réges-régi jelenet felidézése! Talán
sok tucat évvel ezelőtt, a végpusztulást megelőzően zajlott le ez a
jelenet, ez a lármás esemény. Annak illúzióját őrizte meg valaki, az
a nagy hatalmú valaki, aki miatt ő és Sushi idejöttek.
Az emelvény két oldalán a brokátfüggönnyel elsötétített
ablakok előtt húzódott az U jobb felőli szára; itt foglaltak helyet
Trialcor főnemesei.
Az U-asztal szárai legalább négyszáz méterre nyúlhattak el a
terem hosszanti vége irányába, és a vaskos oszlopoktól, a
gőzölgő ételektől, színes füstöktől a távolabb ülőket már alig
lehetett látni. Azt azonban a cicomás lovagok öltözetéből és
hölgyeik ékszereinek mennyiségéből egyértelműen ki lehetett
következtetni, hogy az U alak emelvény felőli végén ülhetnek a
leggazdagabbak, a túlsó végen pedig a valamivel szegényebb
rokonok, kisnemesek és azok csatlósai.
A helyiség belmagassága roppant méretű volt, akárha nem is
embereknek, hanem hegyi óriásoknak építették volna. A
mennyezet ízléstelen és alig látható freskói közül lelógó
malomkerék nagyságú csillárokon karnyi vastag viaszgyertyák
 gy g y g gy y
füstölögtek, és a fali kandeláberek között szirén formájú
márványszobrok tartottak pislákoló fáklyákat.
Az erezett márványfalakon aranyozott frízek futottak körbe,
az emelvény mögötti falakon Trialcor és Karthínia zászlói és a
leigázott nemzetek és városok címerei díszelegtek. A részben
elhúzott függönyök mögül néhol megvillantak az ablakok
színes üvegmozaikjai, és azt is látni engedték, hogy a herceg
nem bízta a véletlenre a biztonságát: az ablakok túlsó oldalán
vaskos spaletták védték a termet az esetleges külső
behatolóktól.
Leon figyelmét nem kerülte el, hogy a falak mentén
felsorakozott hercegi testőrségen kívül mások is ügyelnek a
nagyúr biztonságára. Kétemeletnyi magasságban, szinte a
lelógó csillárokkal egy szinten karzat futott végig, amelyen
íjászok sorakoztak, és közöttük néhol egy-egy varázsló formájú,
csuklyás egyén is derengeni látszott.
A falakat – már ahol nem futott fríz, és ahol nem törték meg
simaságát a fáklyatartó szirénszobrok – Hector Golkhar herceg
dicső képmásai díszítették festett olajképek, mellszobrok,
freskók és ikonok formájában. Akadtak persze más
tekintélyekről is ábrázolatok, amint vadásznak, halásznak,
csatáznak, templomban imádkoznak, lakomáznak, nőkkel
henteregnek s a többi – de a legtöbb festmény a palota jelenlegi
uráról készült.
Mármint a legutóbbi uráról, akinek halála óta a pokol démonai
és félelmetes kísértetei dőzsöltek itt.
Javában tartott a pompázatos illúziólakoma. Szolgák hada
hordta folyamatosan a legkülönbözőbb étkeket és italokat az
asztalokra, patakokban folyt a bor, jócskán repültek a csontok és
a húsos cubákok az asztallábaknál lebzselő karthín agaraknak
is. Míg a gonoszabb nemesek abban lelték örömüket, hogy a
kutyáknak szánt cubákokkal és csontokkal az U alak középső
részén táncoló, ugrándozó, éneklő, birkózó, tűznyelő és egyéb
mutatványosokat, akrobatákat dobálták. Merthogy miközben az
emelvény előtt – és az asztalok mellett ötvenméterenként – nagy
létszámú rezesbandák játszottak vérforraló trialcori hadi
 j
indulókat és menüetteket, a legkülönbözőbb mutatványosok
szórakoztatták a herceget és az egybegyűlt vendégsereget. Az
előadások menetét tucatnyi csíkos mellényű inas felügyelte és
irányította. Ők gondoskodtak arról, hogy a mutatványosok
rafinált mozgásban legyenek, és öt percnél többet ne töltsenek
egy-egy asztalrész előtt. Hogy mielőtt az ott ülők ráunnának a
kardnyelőre, máris egy zsonglőr váltsa fel, aki csupasz
kislányokat dobál a levegőbe, őt pedig újabb öt perc múltán
ruhátlanul táncoló, copfos skald nomádlányok kövessék, aztán
pedig lángoló keréken átugráló akrobaták, láncon tartott
medvével birkózó erőművészek, csörgősipkás udvari bolondok,
versmondó lantosok, kifestett képű pantomimesek, majd pedig
mytheroni fénybűvészek következzenek. És ki tudja, még miféle
látványosságok…
A Sushit és Leont bevezető páncélos lovag egy kézmozdulattal
megállította őket az ajtón belül alig négylépésnyire, és egyedül
ment az emelvényhez, hogy a herceggel beszéljen.
A hájas Hector Golkhar nehezen kegyeskedett észrevenni őt;
ez idáig azzal foglalatoskodott, hogy ujjnyi húscafatokat hajigált
az asztala lábához láncolt, megcsonkított raboknak, akik
rendkívüli ügyességgel, a szájukkal kapkodták el az alamizsnát
a levegőből. Ezek a szerencsétlenek Golkhar vér szerinti
testvérei voltak – három férfi és két nő –, és nem is szerezhették
volna meg máshogy a húscafatokat, csakis a szájukkal, lévén
hogy testvérbátyjuk gondosan lecsapatta kezüket, lábukat,
nehogy esetleg a hatalmára törjenek. Megölni persze nem volt
szíve a testvéreit, és amellett hogy igyekezett hasznukat venni, a
gyakori lakomák alkalmával látványosan jól tartotta őket, hogy
alattvalói ne higgyék szívtelen zsarnoknak.
Leon úgy érezte, mintha visszasüppedt volna az általa soha
nem ismert trialcori múlt ingoványába, és jeges ujjak
markolásznának megiszaposodott agyába. Érzékelte, ahogy a
mentális támadás megpróbál az agyában kotorászni. Még
elszántabban mantrázott: „Kő vagyok, szikla vagyok, kemény
vagyok. Kőből lévő páncél vagyok, a koponyám csontja fekete
obszinacél, s verejtékem, mely körbevesz, dermesztő, akár a jég.”
 j y j g
Sushi mereven állt; nyilván a mentális támadás fő ereje rá
összpontosult, és a maga módján ő is mantrázhatott valamit. A
tengeri tündér alig mozdította a fejét, csak épp annyira fordult
fél oldalra, hogy a szeme sarkából figyelmeztető pillantást
küldjön „testőrének”.
Leon tudta, mire utal. Még jobban megkeményítette akaratát.
„Kőből lévő páncél vagyok, a koponyám csontja fekete
obszinacél…”
A herceg feléjük nézett; és hogy jobban láthassa őket,
megkísérelte felemelni hájas alfelét. Ez kevésbé sikerült, ám
ennek ellensúlyozására megragadta a jobbján ülő, lefátyolozott
arcú nő kezét, és összecuppogta annak ujjait zsíros szájával,
kunkori bajszával.
A herceg balján üres maradt a díszes karszék, a jobbján pedig
egy ősz szakállas, hosszúkás képű férfi turkálta villájával a
tányérján gondos halmocskákba emelt ételdarabokat. Ha a
homlokára írta volna, hogy „én vagyok az udvari fővarázsló”,
azzal sem árulkodhatott volna jobban a foglalkozásáról, mint
most az öltözködésével, a hajviseletével és kimért modorával. Az
üres szék túlfelén pedig egy kövér püspök ült, két pirospozsgás
képű akolitussal maga mögött.
Vajon melyikük lehet a célszemély?!
A herceg elengedte a nő kezét, és hanyag csuklómozdulattal
odavetett egy tenyérnyi húsdarabot levágott végtagú,
megláncolt testvéreinek. Ketten mozdultak rá; a herceg egyik
nővére és egy foltos bundájú, karthín agár. A kutya volt a
gyorsabb; agyarait összecsattintva elhappolta a cubákot a
megnyomorított nő orra elől.
A herceg fennen röhögött, és az asztalt csapkodta.
– Ügyes kutyi… ügyi-ügyi-ügyi… és most félre mindenki!
Fogadjuk az új vendégeket!
A páncélos lovag odaintett az ajtó felé, és az eddig a vízi
tündért és kísérőjét körülvevő testőrök utat nyitottak
Sushiéknak. Miközben más katonák megtisztították az
emelvény előtti középrészt, kiterelve onnan a mutatványosokat;
csak a rokonok és a kutyák maradhattak, pár testőr és szolga
 y p g
társaságában. És bár az eseményre a terem távolabbi végéből is
áradatként indult meg több nagyobb csoport, mert mindenki
látni és hallani szerette volna, mi történik, Leon biztosra vette,
hogy a főemelvényen illetve az az előtt tartózkodók valamelyike
lehet az a bizonyos valaki, aki miatt idejöttek.
Ám erre komolyabban rágondolni sem mert, nehogy
megsejtsék a szándékát, inkább tovább mantrázta mondókáját,
dacára annak, hogy már alig érzékelt a tudatánál
csáptapogatózást: „Kő vagyok, szikla vagyok, kemény vagyok…”
Hosszú percekbe telt, mire a pokoli lárma elviselhető
duruzsolássá, érdeklődő és kíváncsi suttogásokká csendesedett,
és a herceg végül kegyesen közelebb intette új vendégeit.
Ahogy Sushi előrelépett, Leon gépiesen követte, és kis híján
felnyársalták és lenyilazták ezért a készenlétben álló testőrök.
Egy picit megemelte mindkét kezét, mutatva, hogy a vékony kis
kardocskáján kívül fegyvertelen…
…de ahogy azt előre megbeszélték, továbbra is ott maradt a
társa közvetlen közelében.
Hallotta, ahogy Sushi a hercegnek is bemutatkozik, elmondja,
hogy Jidoron értesült a gyalázatos Skandar Graun fejére kitűzött
vérdíjról, és miután egy összecsapásban megölte a nevezett
félorkot, Yvorl isten átkozott harcos-papját, azért tette meg a
hosszú utat, hogy tájékoztassa a herceget az elvetemült
gazember haláláról…
…és ámbár tisztelettel, de határozottan, elkérje ezért a
jutalmát.
Hosszasan és cikornyásan beszélt, Leon nem is tudta mindig
követni a gondolatmenetét, a végén viszont elcsodálkozott. Hát
nem hozza szóba azt, ami miatt idejöttek?
Csak most döbbent rá, hogy a kis nő korábban manipulálhatta
az ő tudatát, mert ez idáig fel sem tűnt neki, hogy zavaros ez az
egész szövetkezés kettejük között…
Ám azzal is tisztában volt, hogy nem szabad most ebbe
belegondolnia, nehogy a fejébe kukkantani próbálkozók
megsejtsék a szándékaikat!
„Kő vagyok, szikla vagyok, kemény vagyok…”
 gy gy y gy
Azt leste inkább, vajon a jelenlévők melyike lehet a varázsló,
Verghaust manóisten evilági szolgája. Várta, hogy elhangozzon
az első jelszó.
Az feltűnt neki, hogy igazából nem is a herceg az, aki immár
Sushit faggatja, hanem az a lefátyolozott arcú nő, a dagadék
jobbján. Leon még így, közelebbről sem láthatta a nő arcát, és az
alakjából is csak annyi volt nyilvánvaló, hogy az átlagosnál
magasabb lehet, és roppant vékony. Valóságos csontkollekció.
Ám miközben szórakozottan fürkészte mantrázás közben,
valami nagyon furcsát látott: az a kézfej, amit nemrég a herceg
csókolgatott, egyáltalán nem emberi volt. Hosszú csontujjak
meredtek elő a ruha ujja alól, kissé begörbülten, akárha karmok
lennének.
Az a nő valamiféle… élőhalott. Talán egy lícs?
Ő lehet a rég halott fővarázsló, Dimagus-vitur, csak épp női
testbe bújva!
Leon csaknem még a mantráját is elvétette, ám elég képzett és
tapasztalt volt ahhoz, hogy meg tudja őrizni a hidegvérét, és ne
mutassa ki a meglepetését.
Sushi most egy mesét adott elő arról, hogyan küzdött meg
Skandar Graunnal Honshadu szigetén, és miként ölte meg
végül. Nehezen haladt, mert a lefátyolozott nő minduntalan
közbekérdezett lényegtelen részletekkel, mintha megpróbálná
kizökkenteni vagy hazugságon kapni.
Aztán eljött az igazság pillanata.
– Hol a fej?! – röfögte a herceg egyre türelmetlenebbül, és kissé
pityókás mámorban. – Elhoztad a félork kopasz fejét… vagy tán,
ha nem, akkor fej nélkül hogy merészelhettél elibém járulni, te
hínáros, tengeri szutyok?!
– Nálam van a fej, fényességes nagyúr – zsongta kedvesen
Sushi, és megnyerően mosolygott. – Engedelmeddel átadnám…
ámbár, kissé aggódom, hogy amikor a szütyőmbe nyúlok, buzgó
íjászaid nem értik-e félre a mozdulatot… Ha teletűzdelnének
nyílvesszőkkel, vagy a derék testőreid hirtelen lecsapnák
mindkét kezemet könyökből, hogyan és mivel vehetném át
aztán a jutalmamat?
 j
Ezúttal a lovag reccsent rá:
– Ne pofázz! A fejet mutasd… már ha tényleg nálad van!
– Azt mondta, a szütyőjében?! – sipított a kalácsképű püspök
kétkedőn. – Abban a laposban… egy fej? Ugyan már! Hogy
lehetne?!
– Ó, megvan a módja, jó uraim és hölgyem… ott van az. Máris
mutatom…
Leon e pillanatban érezte, hogy szinte teljes mértékben
megszűnik a mentális kutakodás a tudata körül; valószínűleg
most az esszencia jelentős részét a vízi tündérre
összpontosítják, és őrá már kevésbé figyelnek.
Épp úgy, ahogyan azt Sushi előre eltervezte.
Ám immár ő is kíváncsi volt, vajon mire készül a lány? Hogy
akarja átadni a nem létező trófeát? Hisz’ nyilvánvaló, hogy nincs
fej a szütyőjében…
Sushi azonban továbbra is magabiztosan mosolygott. Mélyre
nyúlt a táskájába, hosszan kotorászott benne, és végül egy
borvörös rongyba bugyolált, ökölnyi holmit húzott elő.
Kicsomagolta a szövetből, és megmutatta az alig ujjnyi átmérőjű
üvegcsét, amelyben valami áttetsző, halványpiros folyadék
lötyögött. A vízi tündér a két ujja közé csippentette az apró
butéliát, és a homloka elé emelve felmutatta.
Borsónyi méretű, sötét gömböcske látszott az alján.
– Íme, a fej, nagyuram, így hoztam el!
– Hát, ahhoz képest, hogy ork… elég picike feje van! –
totyogott bosszankodva a herceg. – Én nem pont ilyenre
emlékszem. Dagadt volt és kopasz…
Hatalmas hahota díjazta ezt a megjegyzést.
– Igazad van, nagyuram – próbálta túlkiabálni a lármát Sushi
–, ám beláthatod, kényelmetlen lett volna Jidortól idáig egy
zsákban elhozni egy levágott orkfejet, arról nem is beszélve,
hogy ha nem tartósítom, még jobban bűzölögne, mint
életében… de így, ily módon, egy kis zsugorító trükkel épségben
meg tudtam őrizni azt fenséged részére. – Megtekinted
közelebbről esetleg? Vagy talán… nagybecsű varázslód segít
visszaalakítani eredeti méretére?
 A szolgák egyike elvette Sushitól az üvegcsét, és a herceg
intésére egyenesen az udvari varázslóhoz vitte. Az először a
kicsi vízi tündért vette ismételten szemügyre, csak aztán
fordította figyelmét a holmira. Nyilvánvaló gyanakvással
kezelte. Pár ige elmormogása és követhetetlenül kacifántos
kézmozdulatokat követően egy szivárványosan áttetsző gömbbe
zárta az üvegcsét, amely úgy lebegett előtte tenyérnyivel az
asztal lapja fölött, akár egy jókora buborék, amit gyerekek
fújnak nádcsövön, szórakozásból. Aztán a varázsló benyújtotta
bal keze két ujját ebbe a gömbbe, anélkül, hogy szétpukkantotta
volna azt, ügyes mozdulatokkal kipöckölte az üvegcse dugaszát,
és kiöntötte maga elé a tartalmát. A pirosas folyadék egyszerűen
elpárolgott – vagy felszívódott? –, a borsószem nagyságú valami
pedig ott lebegett a buborék közepén, és ahogy a gömb tágulni
kezdett, vele együtt nőtt az a valami is.
Amikor már ökölnyivé lett, látni lehetett, hogy valóban egy fej
az…
…de nem egy kopasz, félfülű, félork feje, hanem egy
sárgásfekete rovarfej.

*****

– Micsodaaa?! – szörcsögte a herceg felháborodottan. – Ez meg

miféle pimaszság?! Méhecske?! Egy poszméh feje?!… Csúfot űzöl
belőlem, te aljadék véglény?! Testőrök! Elve fogjátok el! Hogy
aztán gyötrelmes kínok között…
– Kegyelem! – sipította Sushi, és térdre rogyott a feléje lendülő
katonák előtt. – Hallgass meg, nagyuram! Engedd, hogy
megmagyarázzam!
– Nem érdemelsz te meghallgatást, csak kínzást!
– Az az átkozott félvér egy trükkös Yvorl-pap volt! – kiabálta
Sushi mentegetőzve. – Telis-tele ármányos varázslatokkal,
amikre én sem számíthattam…
– Beszééélj!
– Amikor harcoltunk, még félig embernek, félig orknak nézett
ki, de amint megöltem, drasztikusan átváltozott…
 – Egy… kurva nagy méhecskévé?!
– Darázzsá nagyuram! Nem is csak darázzsá, de gigászi, nagy-
nagy darázzsá!
– Lódarázzsá?
– Jidoron úgy nevezik ezt, hogy vespa mandarinia jidorica…
azaz: trolldarázs.
– Hazudsz, átkozott! Csak az időnket vesztegeted!
– Bizonyítani tudom, felség, hogy bármily megtévesztően néz
is ki jelenleg, az ott Yvorl néhai harcos-papjának, Skandar
Graunnak a feje…
– Hazuuuudsz, vízi féreg!
– Ha nem az lenne, honnan tudná, hogy mi történt az általad
is gyűlölt félork nőstényével, akinek a neve… Lucinda!
Lucinda!
Elhangzott az első jelszó. Leon feszülten figyelt; hiszen a terv
szerint az, akihez Sushi a következő mondatát címezi, az lehet az
illúziólények tömegében az egyetlen – de legalábbis a
legveszélyesebb – valós személy, az lesz a merényletük célpontja.
A kis vízi tündér eddig a herceghez beszélt, de most a
buborékgömböt lebegtető alak felé fordult.
– Ezt te magad bizonyíthatod, varázsló uram, ha
megszólaltatod és beszélteted a darázsfejet… bizonyára megvan
a módszered, hogy szóra bírd és kiszedd belőle a válaszokat a
volt szeretőjére irányuló kérdésekre.
Mi vaaan?!
Leon esküdni mert volna, hogy a lefátyolozott arcú nőszemély
a célpont, legyen az lícs, vagy akármiféle lény…
…ám Sushi egyértelműen és félreérthetetlenül a varázslót
jelölte meg legyilkolandó áldozatként.
Végül is, teljesen logikus, csak jelen helyzetben némiképp
érthetetlen. Annyira magabiztos ez a fickó, hogy még csak nem
is próbálta álcázni magát? Vagy összezavarták valami módon
Sushit, és ő téved?
Leon arca mozdulatlan maradt, de a tekintete hol a varázslót
vizslatta, hol pedig a fekete fátyolos nőszemélyt.
De melyikük?! Melyikük az?! Melyikükre támadjon?!
 y y y j
Az esze és minden zsigeri ösztöne azt súgta, hogy a fekete
fátylas nőt kellene!
– Ahhoz, hogy beszéltetni tudjam – sisteregte a varázsló –,
vissza kell változtatnod eredeti formájára, emberszerűvé.
– Visszaváltoztatni, én? De, varázsló uram, én ahhoz nem
értek. Én csak elhoztam! – Miközben beszélt, Sushi szép
komótosan feltápászkodott térdeléséből. – Egy jidori mágusnak
fizettem azért, hogy ilyen picire zsugorítsa… de én nem
rendelkezem az ő erőivel. Nem tudom visszavarázsolni. Ám azt
reméltem, talán te igen. Vagy… tévedek?
– Várj! Megvizsgálom, meglátom, mit tehetek.
– Hát, talán, ha javasolhatnám… mutasd meg inkább az igaz
valódat… Verghaust kutyája!
 4. FEJEZET
Verghaust! Elhangzott a második jelszó…
Akció!
Leon nem latolgatta tovább, hogy kinek van igaza, az ő
ösztönének avagy Sushinak. Tette, amit megbeszéltek:
rákoncentrált a megjelölt célpontra, és hirtelen egy sorozat
varázslövedéket bocsátott a szivárványgömb fölé görnyedő
varázslóra.
Négy darab lila gömböcske vágódott ki a tenyeréből, a
hórihorgas alak irányába. Az eredményt sem várta meg, hogy
mi történik…
…hiszen Sushi előre megmondta, hogy ez csak elterelés, és
ezzel nem tud ártani a célpontjuknak…
Követte a tervet. Előreszökkent, megragadta a láncos
buzogány markolatát, kirántotta a vízi tündér oldalánál lévő
szőrpamacsból, és az emelvény felé rontott vele. Hogy közte és a
célpont között testőrök állnak és ott van a félelmetes harcosnak
tűnő ezüstpáncélos lovag is, azt teljesen kizárta az elméjéből.
Hiszen a terv szerint ezek elintézése Sushi feladata. Neki csak
egyvalamire kell koncentrálnia: lerohanni a célszemélyt – a
varázslót –, és a buzogánnyal addig gyepálni a mágikus
védelmét, amíg az meg nem semmisül. Bárhogy is,
folyamatosan támadnia kell, hogy az a pokolbéli lény ne tudjon
varázsolni.
Érzékelte, hogy bár most ő került előrébb, a tengeri tündér is
igencsak szedi aprócska lábait. Sushi sietve varázsolt kettejük
köré valamiféle energiahéjat, amely velük együtt mozgott, és
elolvasztotta a rájuk zúduló nyílzáport, valamint egyik
pillanatról a másikra megszüntette mindazon alakokat, akikkel
érintkezett.
Csak illúzió volt ez az egész lakoma és a vendégsereg is, ahogy
azt előre sejtették. Viszont nagyon komoly, összetett illúzió.
Még egy lépés, és Leon felszökkent az emelvényre, alig
érzékelve, hogy valami módon magával rántja társát, a tündért
is. Talán az energiahéj fűzte hozzá a kis termetű lényt.
Harcolniuk sem kellett, hiszen amihez az esszenciahéj
hozzáért, eltűnt, mintha soha ott sem lett volna, és ez nemcsak
a személyekre vonatkozott, de a berendezési tárgyakra – tehát a
lakomaasztalokra, és az azon sorakozó ételekre is. Az egyik
pillanatban ő és a varázsló még egy roppant széles asztal két
oldalán tartózkodtak, aztán az asztal elenyészett, és csak a
varázsló maradt.
Leon megsuhintotta a láncos buzogánnyal; érezte, ahogy az
szinte önálló életre kel, és nem ő, hanem annak mágiája vezeti a
mozdulatot. A beléje zárt Skandar Graun valóban engedelmesen
szolgálta a közös célt. A tüskés vasgolyó telibe találta a hevesen
gesztikuláló, ámde hangok nélkül tátogó varázslót, és a
hórihorgas alak eltűnt, mintha ő is csak illúzió lett volna.
– Mi van?! – ordította Leon. – Hova lett?! Mi történik?!
– A fátylast! – sipította Sushi. – Őt…
Leon válla csaknem kiszakadt a rándulástól, ahogy a láncos
buzogány ismét önálló akaratra kelt. Ő ugyanis a fátylas lícs felé
próbált volna ütni, ám a buzogány ezt másképp gondolta: a
szivárványos gömbre sújtott le. Az csörrenve-csengve robbant
apró szilánkokra, és Leon csak ekkor döbbent rá, hogy
időközben a darázsfej átváltozott egy brutális vonású, sörtés
kobakú, félfülű félvér ork fejjé, amely úgy tátogott, akár egy
partra vetett hal.
A jobb pofacsontjánál kissé megfeketedett, megégett.
Leonban felderengett, hogy az ő „figyelemelterelő”
varázslövedékei talán nem is a varázslót találták el, hanem a
maga előtt tartott gömböt. Ezért nem tűnt el már akkor a
hórihorgas fickó, és talán emiatt változott félork fejjé a
darázskobak…
Azonban mire ezt végiggondolhatta volna, akkora ütést
kapott – az őket védelmező varázshéj ellenére –, hogy elszállt
oldalra, és a falnak csapódott. Nyekkent, rásimult, szinte
beleolvadt…
És nem is csak „szinte”, hanem a valóságban is!
 A fejében magától beindult az ezerszer is elismételt mantra:
„Kő vagyok, szikla vagyok, kemény vagyok. Kőből lévő páncél
vagyok, a koponyám csontja fekete obszinacél, s verejtékem, mely
körbevesz, dermesztő, akár a jég. Kő vagyok, szikla vagyok, kemény
vagyok…”
És követte őt a tengeri tündér is.
Mindketten beleolvadtak a masszív várfalba, és a rájuk rontó
lícs – vagy inkább valamiféle pokolbéli démon lehetett az –, őket
nem érte el, csupán a falat püfölte, marcangolta volna. Ám
bármily rettentő volt is az ereje és a hatalma, ez a fejlemény még
ezt a rémséget is meglepetésként érte, és félelmetes karmai,
melyekkel semmi perc alatt cafatjaira szaggatott volna bármely
halandót, képtelenek voltak lebontani a fekete obszinacéllá
változott falszakaszt. Csapásai nyomán szikrák özöne pattogott,
fényárba borítva azt a részt, ahol a főúri vendégek tömegeinek
illúziói sorra tünedeztek el.
A démon úgy bömbölt, hogy beleremegtek a falak, és miután
rádöbbent, hogy így nem jut semmire, taktikát változtatott.
Nem szemből próbálta megbontani a mágikusan
megszilárdított falrészt, hanem kétlépésnyire balra kezdte el
csépelni, és megrogyasztani. Immár nemcsak szikrák
röpködtek, hanem jókora kődarabok omlottak le, és por is
szállongott.
Leon nem tudott mozdulni, nem bírt a mellette szorongó
társával kommunikálni, ám mentális érzékelésével mindent
látott és hallott, ami a lakomateremben történt. Mármint azt a
részt, amit normál állapotban is belátott volna.
A dühöngő démon már csaknem háznyi lyukat fúrt a falba
mellettük, és abba behatolva, oldalról próbálta volna
kibányászni őket a rejtekükből…
…ám ekkor ismét történt egy nem várt fejlemény.
– Lensver! – harsogta Sushi oly erőteljesen, hogy e mágikus
parancsának rezgéseibe jobban beleremegett a fal, mint a
tomboló démon csapásaiba. – Jöjj elő, Lensver, ölj! Ölj!
Leon az első pillanatban azt hitte, ez a parancs neki szól, és
zsigerből előrelendült volna, hogy engedelmesen kilépjen a
 g gy g pj
falból…
…ám ekkor olyan erőteljes rúgás érte a mellkasán, hogy ha
nem veszi körbe a kőburkolat és a védelmező kősziklamantrája,
minden bizonnyal hanyatt esett volna. Ugyanis a pikkelyes
fémvért oroszlánfej emblémájából fakó árny vágódott ki; amorf
lény zúgott ki a falból a lakomaterembe.
Az első pillanatban nem lehetett kinézni, miféle teremtmény
ez – vagy csupán látomás? – ám ahogy az árny ott libegett a
padló fölött, bizonytalanul megtorpant, és vészjóslón fordította
visszafelé a fejét arra, ahonnan előjött.
Valami módon érzékelte azt a személyt, akinek a mellvértjéből
előparancsolták, és az arcvonásai gyűlöletbe torzultak. És igen,
Leon e pillanatban ismerte fel, miféle lény az: gonosz ikerpárja
bámult vissza rá, kissé elmosódottan ugyan, de haraggal,
gyilkolásra készen.
– Eam’err!
Ugyanakkor, ettől a felismeréstől Leonban is felhorgadt a
gyűlölet. Egyszer már megölte ezt a gátlástalan teremtményt –
önmaga gonosz lélekpárját –, és már lódult is, hogy
utánamenjen és véglegesen kitörölje őt a létezésből…
…ám a kőfalba és a védelmező energiagömbbe zárva
mozdulni sem tudott.
Nem is annyira hangként vagy a kövek rezgéseként érzékelte
Sushi újabb parancsát, inkább csak a tudata mélyén,
mentálisan, akárha egy sötét szakadék legmélyéről jönne a
suttogás:
– Ölj, Lensver, ölj! Különben itt pusztulsz te is!
Eam’err megrázkódott, olyan lett az ábrázata, mintha a fogát
csikorgatná, egy szívdobbanásnyi ideig visszafelé fordult,
mintha visszatérni próbálna a kőfalba, hogy Leont próbálja
meggyilkolni…
…de aztán megrázkódott, és abba az irányba lendült, ahol a
pokolbéli teremtmény a falat bontotta.
A két démoni lény süvítve, bömbölve csapott össze, szikrák és
fények röpködtek, pukkanások, robbanások hallatszottak. Az
időközben ember formájúvá alakuló és megszilárduló, amorf
 j g
homály sötét csapásokkal ostromolta ellenfelét, és pillanatnyira
sem hátrált meg, miközben annak sziklát leomlasztó karjai őt
tépték, szaggatták.
– Ölj, Lensver, ölj! – zúgta Sushi. – Küzdj, amíg csak bírsz!… És
most jössz te, S’ali!
Hogy ez utóbbi parancsát kihez intézte, azt Leon csak
találgatni tudta. Elvégre a kis csatasármányt hívják S’alinának –
meglehet, ő is itt van a közelben?
Legnagyobb meglepetésére nem a madárka libbent elő. A
borsónyiból valóságossá növekedett félork fej, amelyről
mostanra mindenki megfeledkezett, még ott lebegett ahol
korábban a főemelvény asztalai álltak, és a néma tátogás
csikorgó torokköszörüléssé alakult, majd a megfeketedett ajkak
közül agybénító üvöltés szakadt ki:
– BOSSZÚÚÚÚÚÚ!
Leon az obszidiánkeménységű falba olvadva is megreszketett
ennek a hangnak a hatására, és úgy érezte, mintha skorpiók
tucatjai mászkálnának a koponyája belsejében. Nem csak
csiklandozták a lábaikkal, de szurkálták is az agyát mérgező
fullánkjukkal. Úgy érezte, menten megháborodik.
Ha nincs a kőbe simulva, ha nem védelmezi kemény
kőmantrája, talán ugrándozva és tébolyult kacagással,
siránkozással fetrengeni kezd a padlón, mint aki
megtébolyodott…
Így viszont nem bírt mozdulni, csak annyit tudott, hogy
valami brutálisan erős varázslat kattanhatott el a közelben.

*****

Egy pillanat műve volt, és a gigászi terem sok-sok illúziója szűnt

meg egymás után; egyszerűen elpukkantak, mint a
szappanbuborékok. A távolabb örvénylőkön kívül mindössze
két teremtmény maradt ott a pódiumon: a falat bontó, őrjöngő
démon és az őt ostromló Eam’err.
Ám aztán Leon veszekedett ikerpárja megroggyant. Túl erős
volt számára az a pokolbéli ellenfél. Ráadásul úgy tűnt, az a
nagy hatalmú varázslat, amelyet a félork fej aktivált, rá
erőteljesebben hatott, mint a másikra. Megtorpant, leblokkolt,
védekezni sem bírt, és az ellenfele erőteljes csapásokkal
cafatokra szaggatta. A már-már fizikálisan is megszilárdult
szellemből sötét és formátlan amorf felhő lett, aztán pedig már
csak lebegő foszlányok maradtak.
Leon nem tudott megbirkózni saját ellentmondásos
érzéseivel. Örülnie kellene, hogy legádázabb gyűlölője
megsemmisült? Vagy bánkódnia, hogy Eam’err nem képes
feltartóztatni azt a pokolbéli lényt, aki immár akadálytalanul
támadhatja őt és Sushit.
És volt egy bizonytalan, viszketős érzése, miszerint jelenlegi
védelmük, a kőfal belseje nem sokáig nyújt már védelmet.
Mit lehetne tenni a pokolbéli lény ellen? Így, ebben a
kiszolgáltatott helyzetben, amikor még a falból kirontani sem
tudnak…
Leon próbálta volna kifürkészni, hogy vajon miként reagál
erre Sushi, de ekkor már nem érzékelt a tengeri tündértől sem
hangokat, sem pedig mentális üzeneteket. Olyan volt, akárha
Eam’err pusztulása őt is megrázta volna.
– Most, S’ali, most! – harsogta aztán váratlanul Sushi.
A tátogó félork fej szájából nem egy újabb félelmetes varázslat
röppent elő, hanem egy apró madárka: a csatasármány.
Azzal nyitott, hogy olyan félelmetes szikraesőt zúdított elő a
csőréből a korábbi káoszvarázstól meggyötört démonra, hogy az
csak vergődött, rángatózott…
…és üvöltött, mintha nyúznák.

*****

És ekkor még valami nagyon-nagyon furcsa dolog történt…

Leon elsőre csak homályos, sárgás foltként érzékelte azt a
részt, ami korábban a díszemelvény mögötti paraván volt, de az
most egyre jobban kirajzolódott: egy szabálytalan formájú,
főként csonka gúlára hasonlító, két méter magas és az alapjánál
legalább négy méter átmérőjű kristály, melynek sima oldalát
több száz apró alagút és barlangbejárat lyuggatta. Olyan volt,
akár egy miniatűr vulkán, vagy még inkább egy borostyánból
épített termeszvár. Apró hernyók mocorogtak ezekben a
lyukakban, vékonyka csápokkal tapogatózva; szellemszerű
férgek a borzongató kísértetvárban. Keskeny teraszokon pedig
hosszúkás, tobozszerű gubók – bebábozódott férgek.
Némelyikből épp most rágta ki magát egy-egy hernyó.
Leon soha ezelőtt nem látott még ilyet, azt sem tudta, mik
lehetnek, mégis elborzadt az érzéstől. Szinte a tudata belsejében
érzékelte szelvényes, hengeres testüket, három pár torlábukat,
tolólábukat, fogazott rágójukat, kétoldali pontszemeiket. És az
iménti bizonytalan érzése még határozottabbá vált. Szoros
összefüggést érzett a gubók, a hernyók, a kifejlett férgek, és az
őrjöngő démon-lícs között…
Ezeknek lehetett valami közük a pokolbéli démon
hatalmához, a korábbi, roppant meggyőző, tömeges illúzióhoz…
Ám az a varázslat, amely a „Bosszú” kimondásakor elkattant,
ezekre a lényekre is hatott. Szinte megtébolyodtak, olyan lett az
egész környezet, akár egy megbolygatott méhkaptár. És ez a
démonra is kihatott…
Felhagyott a falbontással, görcsösen rángatózott, és immár
egyértelműen nem a haragtól bömbölt, hanem a fájdalomtól.
Még ütött kettőt a falon, de ráébredhetett, hogy nem képes a
védelemben lapuló áldozataihoz férni, támolyogva kihátrált az
általa vájt üregből, és jól láthatóan megzavarodva, bizonytalan
léptekkel a csonka gúla felé sántikált.
Leon nem tudta kinézni, mit művel ott ez a rémség, csak
annyit látott, hogy behatol a szédülten keringő és kavargó
férgek közé, azok rászállnak, beburkolják a testét. Aztán úgy
tűnt, hogy a magas plafon beomlik, de ehelyett szürke örvénylés
vette kezdetét, és a puszta levegőben egy lebegő, libegő,
homályos alagút szája rajzolódott ki, tátongva. Olyan volt, akár
egy gigászi hernyó belseje, amely élő szervezetként lüktetett.
A démon-lícs felszökkent, beugrott ebbe az alagútba, és
sántikálva, szökellve menekült, míg végül beleolvadt a
homályba.
 y
*****

Leon csak azt érezte, hogy a kőfal, amely eddig megóvta és fogva
tartotta, kiveti őt magából. A padlóra érkezett, de nem tudott
elesni, mert az őt és társát beburkoló esszenciahéj talpon
tartotta. Csak sejtette, hogy nem a kő rúgta ki őket, hanem
Sushi döntött úgy, hogy elég volt a lapulásból, és ő szökkent elő
– a közös varázshéj révén magával rántva társát is.
És így is lehetett, mert a tengeri tündér máris megszüntette
védelmüket, és a szürkén kavargó alagútnyílás felé iramodott.
– Gyorsan! – lihegte. – Mielőtt bezárul!
Leon nem késlekedett.
– Ez egy átjáró a világok között – találgatta –, és elvezet a…
hova?? A pokolba?!
– Bárhova is, de az egyetlen lehetőségünk, ha nem akarunk itt
ragadni Worlukon. Be kell hatolunk Dimagos-vitur után, hogy
elkapjuk őt!
– Mi?! Mi van?! Hogy akarod elkapni?! Jelentős előnye van! Sose
érjük utol… Talán még futni se tudunk ebben a fura, ragacsos…
– Futniii?! – Sushi hátborzongató kacajt hallatott. – Minek?
Amikor… itt van nekünk ez a remek guarni járgány!
A vállán lévő szütyőből a markolat nélküli, rozsdás késpengét
vette elő, és olyan diadalmasan mutatta, minta a bölcsek kövét
találta volna meg.
– Mit akarsz ezzel?! – Leon rámeredt. – Valami… jidori kirihara
hasmetsző varázslatot?
A tündelány bedobta a pengét a szürke kavargásba, mondott
pár érthetetlen szót, és a rozsdás holmi hirtelen növekedni
kezdett, végül egy különös formájú, bárkaszerű
alkalmatossággá változott, csak ennek nem evezők voltak a két
peremén, hanem ruganyosnak tűnő, pikkelytelen
sárkányszárnyak. Olyan volt, akár egy shuvani szárnyashajó,
csak jóval kisebb. Két személynek épp alkalmas.
– Gyere! – sziszegte Sushi, és ő maga máris felkapaszkodott a
bárkára. – Vigyázz, a buzogányra… nehogy beledugd a guarni
motorházba, mert akkor rohadtul rábaszunk!
 – A… miafrancba?!
Leon naná, hogy tudta, mi az a motorház, csak ez volt az a
kifejezés, amire Worlukon, egy illúzióktól és rémségektől
hemzsegő kísértetvárban a legkevésbé számított.
A tengeri tündér előrehajolt, és alighogy Leon fellépett a
bárkára, az azonnal meglódult alattuk.
– Utolérjük Dimagos-viturt… és leszámolunk vele!
– Mármint úgy érted, hogy rákényszerítjük, hogy nyisson
nekünk is egy ilyen átjárót a saját világunkba?
– Hm… olyasmi.
A szürkeség már bezárult mögöttük, és a bárkájuk összevissza
imbolygott az alagútban, hol a jobb, hol pedig a bal oldali falnak
csapódott. Leon azt sem tudta eldönteni, hogy haladnak-e;
szemmel nem volt érzékelhető, de a zsigerei azt súgták, hogy
igen, mégpedig nagy sebességgel suhannak.
Leon gyanakodva meredt rá.
– Te ezt… eleve így tervezted, igaz?!
– Kár lenne tagadni, ha már ilyen szépen bejött.
– Bejött? Éppenséggel nem arra szövetkeztünk, hogy megöljük
ezt a démon-akármit?
– Csak megriasztani akartam. – A tündelány szélesen
vigyorgott. – Ha megöljük, hogy nyitott volna átjárót nekünk?
Nélküle végleg Worlukon ragadunk. – Vállat vont. – Ez volt a
tervem lényege: nem megölni, csak megriasztani és
menekülésre késztetni… Hát, az a falbontós dolog elég rázósan
alakult, majdnem rajtavesztettünk, de végül is megúsztuk, és
most már mi vagyunk nyeregben… méghozzá nem is
akármilyen szárnyashajó nyergében! Össze fog jönni! – Sushi
felszabadult kacajt hallatott. – Nem vagy éhes? Most legelhetsz
belőlem pár falatot, hogy energiát nyerj a végső küzdelemhez!
Leon a saját hasát tapogatta. Éhes volt ugyan, de evésre –
pláne pedig legelésre – gondolni sem bírt. Gombócot érzett a
gyomrában, valami baljós előérzetet.
– Biztos vagy abban, hogy most már mi vagyunk győztes
helyzetben? Hogyha utolérjük ezt a Dimagos-viturt… vagy
bárki is az? Van terved arra is, hogyan pusztítod el?
 gy p
– Ó, de még mennyire! – Sushi fellengzősen kacagott, és
megpaskolta lapos szütyője oldalát. – A pergamentekercs a
megoldás! Durva varázslat, azzal simán elintézzük! Hazavágjuk
a rohadt, bűzös pokol legsötétebb bugyrába!
– Aha… szóval, abban sem mondtál igazat – összegezte
higgadtan Leon. – Tehát nem védelmező varázslat van a
tekercsen!
– Hazudtam vagy sem, na és? Talán átvertelek? Cserben
hagytalak? Nem, barátom… mi még mindig szövetségesek
vagyunk, és még ha a részletekben füllentettem is egy picit, a
lényeget illetően tartani fogom a szavam. Megígértem, hogy
hazajuttatlak… és így is lesz! Cimbora! Örülj velem! Már nincs
sok hátra, és otthon lehetünk! Már látom a sötét alagút végén a
fényt!
Leon bólintott.
– Jól van – mondta. – De az a fény ott… ami egyre növekszik…
nem pont szemberohan velünk?
Sushi csak most fogta fel, hogy a társa nem szimbolikusan
beszél; az egész járatot betöltő, gigászi fényfolt száguldott
feléjük.
– Uuuhh! – nyögte, és a szütyője felé kapott. – Megelőzött! Ez
az átkozott Vergha…
A vörös fény telibe kapta őket, hatalmas robbanás rázta meg a
mindenséget, és a szürke alagút oldala cafatosra rongyolódott.
Leon kirepült a szárnyashajóból, és pörögve bucskázott a sötét
ismeretlenbe.
„Kő vagyok, szikla vagyok, kemény vagyok. Kőből lévő páncél
vagyok, a koponyám csontja fekete obszinacél, s verejtékem, mely
körbevesz, dermesztő, akár a jég…”

*****

Leon kábán mocorgott. Zuhanás közben elájulhatott, és nem

érzékelte a becsapódást, csak annyit tudott, hogy már nem
hullott tovább, leérkezett valahová. Ridegségbe dermedten
hevert egy szuroksötét helyen, akár egy legömbölyített peremű
kődarab, ami hónapokkal ezelőtt hullott alá a tenger fölé nyúló
szirtről, az évszázadok óta ostromló szél és a csapkodó hullámok
omlasztó hatása tanújaként. Nedvesség nyalogatta, ölelte körbe,
átfordítani próbálta önmaga körül.
„Kő vagyok, kemény vagyok…” – sulykolta magába mentális
védelmét.
Ocsúdott. Lassan, fokozatosan, nehézkesen. Lomhábban,
mint az a lény – a testet öltött nedvesség? –, amely az imént
megnyalta őt.
Hol vagyok? Mi ez? Mi történt? Mi történik velem?!
Arra már rájött, hogy ez nem álom; ez a lidérces valóság!
Erről felderengtek utolsó látomásai: a csonka piramis, a
hernyók, Dimagos-vitur, az alagút, aztán az a vörös robbanás…
…és ahogy kizuhant a fura szárnyashajóból.
Hová lett a tengeri tündér?
A nevén akarta szólítani, de éles kiáltás helyett csak tompa,
rekedtes hördülés hagyta el száraz torkát, pergamenként zörgő
ajkait.
Pergamen? Sushi épp a varázstekercsért nyúlt, amikor a
robbanás bekövetkezett. Vajon mi lett vele? Talán épp most
ocsúdik ő is valahol, vagy szétszaggatta az a vörös valami?
Súrlódás, neszezés…
– Sushi… te vagy?
A hangja tompán visszhangzott, mintha egy tágas barlangban
lenne. A közelben egy nagy, lomha lény – bivalynyi sötét árny, a
megszilárdult, gennyes nedvesség szimatolt, busa fejét forgatta.
Valahonnan szivárgott be annyi fény, hogy érzékelni lehetett a
körvonalakat.
Leon elfojtotta rettegését, kivárt, némán, dermedten, kivárt,
kivárt… még tovább kivárt.
Aztán továbbkúszott, akár egy gigászi hernyó, az a sötét árny.
Csámcsogás, csikorgás, csontok ropogása hallatszott. A földi
férfi orrát a bomlás édeskés illata csiklandozta pajkosan; aztán
belemart, megragadta, és már nemcsak ingerelte, egész valóját
betöltötte a dögletes szag: rothadó, penészes halálbűz.
 Leon öklendezett, hányingerrel küzdött, fázott, reszketett.
Átölelte saját testét sajgó két karjával. Lomha nedves árnyak
szuszogtak körötte. Recsegések, csontok ropogása, szörcsögés,
gusztustalan fröccsenések.
Hiába meresztette a szemét, csupán árnyakat látott.
Derengett a távolban némi fény – borostyánsárga, akár
korábban az a csonka piramis a lakomaterem maradványaiban
–, de oly messziről és oly bizonytalanul, hogy csupán a főbb
kontúrokat rajzolta ki.
Leon ösztönösen a sárgás fény felé mászott. Az ember már
csak ilyen, lelkében ott az ősi rettegés a sötétségtől, az éjszaka
borzalmas kreatúráitól, és bárhol, bármikor, ha félni kezd, a
fényt keresi.
A fényt! Bármilyen fényt.
Mászott, kúszott, kapaszkodott. Alig látott, tapintással
próbálta megítélni, mi lehet előtte, mi lehet alatta.
Csontok? Törött csontok? Szétzúzott és ép koponyák?
Gusztustalan, nyálkás kocsonyák? Bűzlő, rothadásnak indult
belső szervek? Állati vagy emberi maradványok?
Egy idő után inkább már nem is akarta tudni. Csak mászott,
kúszott, a fény felé.
Jókora, nyirkosságot keltő lények szuszogtak és cserregtek
körülötte; ráleheltek, lenyálazták. Leonnak még mindig zúgott a
füle, nem tudta pontosan megállapítani, miféle hangokat hall.
Csak abban volt biztos, hogy nem emberieket. És nem is
állatiakat. Inkább… valami kísértetiesen visszhangzó, túlvilági
böffentéseket, szörcsenéseket, sivvantásokat.
Sosem hallott még ezekhez hasonlatosakat.
Kiverte a veríték, libabőrös lett, a szemgolyója úgy dülledt,
csaknem szétcsattant és kifolyt.
– Sushi! – suttogta szinte rimánkodva, és kívánva, hogy ott
legyen az egyetlen lény, a varázstekerccsel a birtokában, amivel
valamelyest biztonságban érezhetné magát. – Sushiii!
Zavart horkantás a közelben. Az egyik sötét árny mintha
odakapta volna a fejét a hang hallatán. Mintha hideg kocsonya
fröccsent volna Leon csupasz nyakára. A másik oldalon egy
monstre árny kaparászta a köveket.
Közeledik?!
Leon megdermedt, úgy maradt hason, mozdulatlanul, ahogy
épp volt. Próbált beleolvadni a környezetébe.
Kő vagyok, csont vagyok, bűzlő maradvány vagyok…
Abbamaradt a kaparászás, folytatódott a csámcsogás, a
csontropogtatás és a böffentgetés. A távolból ismét felhangzott
a fura cserregés. Egy szajkó szabadult be a barlangba? Vagy egy
apró csatasármány?
Leon nem tudta. Nem is akarta tudni.
Mászott, kúszott, mászott, kapaszkodott, egyik kőre fel, aztán
le, zörgő csontokat sodorva félre, váratlan tenyerelésekkel
gusztustalan belsőségek közé cuppanva. Öklendezett, savas
hányadék csiklandozta alulról a torkát, és akár a kitörésre
készülő vulkán lávája, már ki-kibuggyant, és szétfolyt a
nyelvén, az ínyén.
Az a sárgás fényforrás, ott elöl, ami felé mászott, váratlanul
intenzívebb formára váltott: valósággal felragyogott. Olyan
volt, akár egy háromszög – egy piramis –, amelynek hiányzott a
felső harmada. Fénye lüktetett; hol előrekúszott a padlón, hol
pedig sietve visszavonult, akár az apály és a dagály váltakozása –
felgyorsulva persze, félpercenként oda-vissza dagadva és
apadva. Dagálykor a fény negyven-ötven méternyire is
elkúszott a piramis tövétől, csaknem Leon orra hegyéig, és
kísérteties derengéssel körberajzolta borzasztó környezetét.
– Jóságos egek! – suttogta Leon, meglátván azt, amit inkább
elképzelni sem szeretett volna. – Istenek ura!
Szerte, ameddig ellátott, elgörbült csontok és
tetemmaradványok hevertek olyan összevisszaságban, akár egy
csatamezőn, melyen pusztító hurrikán söpört át, azt követően
pedig hullaevő szörnyetegek vonultak volna végig rajta, akár
egy sáskajárás, letarolva a felső réteget, néha mélyebbre
merülve, kifalva a nemesebb szerveket és a beleket az
elhullottakból, de azért meghagyva a lényeget, az emberi
porhüvelyt és a csontváz javát, a részben még felismerhetőt.
p y j g
Megrágott, félbeharapott, kizsigerelt hullák hevertek ott
egymás hegyén-hátán, néha kis kupacokba halmozva, másutt
magányos szigetként a csontok halmazában. A legeltérőbb
állapotban. Friss tetemek és összeaszott múmiák egyaránt
akadtak, csupán egy közös volt bennük: mindegyikből jócskán
lakmároztak már azok a szörnyetegek.
És Leon az előrelüktető dagályfényben azt is látta, miféle
borzalmak a cserregők, a ropogtatók, a nedves lomhaságok…
Korábban nagyjából bivalyszerű árnyaknak vélte őket. Most
úgy látta, mintha nem is egy, de legalább három-négy
egymásba nőtt bivaly legelészne ott, a hullamaradványok
csontrétjén, a kiserkent penészvirágok között.
Aztán jött a fényapály, és a környék ismét sötétségbe borult;
csak a szörcsögés, a cuppogás, a böfögés és a csontok ropogása
maradt. Meg néha-néha egy-egy erőteljes cserregés.
Beletelt három újabb fénydagályba, mire Leon rádöbbent,
miféle borzalmas kreatúrák falatoznak a hullamaradványok
között: kígyófejű, hernyótestű, skorpiófarkú rémségek, amelyek
ujjnyi vastag, többméteres, tekergő csápok tucatját húzták
maguk után.
Démonférgek!
Vagyis inkább: azok nagy-nagy-nagyszülei! Két-három
méternyi átmérőjű, hengeres testű hernyók, késpengeszerű
szőrökkel, félelmetes rágókkal, melyek könnyedén ropogtatták
el a félig rothadt húst és a csontokat, a koponyákat is.
És a fény forrása…
Leonnak déjà vu érzése támadt: látta már ezt a fura
képződményt – csak épp nem ebben a méretben.
Hatalmas, borostyánsárga piramis terpeszkedett a barlangfal
előtt, az világított, az lüktetett, akár egy áttetsző oldalú,
vulkanikus hegy. Formáját tekintve négyzetes alapú gúlának
tetszett – negyven-hatvan lépésnyi széles, talajszinten –, de
ahogy emelkedett, szögletessége átment valamiféle furcsa
csavart gömbölyűségbe, és olyan lett, akárha a gúla tetejét egy
játékos óriás megtekerte és éleit lesimította volna. A csúcsát
pedig elvágta a barlang plafonja. Vagy még inkább: úgy tűnt,
p g g g p j gy g gy
mintha a kúp átfúrta volna magát a töredezett sziklaplafonon,
át az első szinten, hogy aztán kíváncsian kidugja sárga csonka
csúcsát a második emeleten – Trialcor lakomatermében.
A pokol mélye türemkedett ily módon a felszínre, Worluk
világába.
– Óh! – lehelte Leon, és bár a lelke mélyén érezte, hogy hibát
követ el, nem tehetett az ösztönei ellen: kúszott tovább a fény
felé.
Inkább a démonok, mint az a hidegrázós sötétség a hullafaló
démonférgek közelségében!

*****

Ahogy közelebb ért a piramishoz, rájött, miféle ismerős formát

lát: a szárnyashajójuk kettéroppant roncsa hevert ott.
Egészen közelre kúszott, és megborzongott, amikor
megérintette azt a részt, amit Sushi „motorháznak” nevezett; az
még forró volt, és úgy reszketett, akár egy agonizáló, haldokló
élőlény. Talán már az utolsókat rúgta.
Leon enyhén fuldokolva leküzdött egy újabb öklendezős
rohamot, aztán mászott tovább a fény felé, a fény felé, a fény
felé. Már nem nézte, mibe tenyerel, mibe térdel, orrából próbálta
kiszorítani a dögletes bűzt.
Aztán meglátta a végső rettenetet.
Tőle alig tízlépésnyire a barlang nagyjából vízszintes talaja
megereszkedett, bemélyedt, akár egy bombatölcsér, melynek
alján nyitott tetejű vágat futott, egészen a sárgásan tündöklő
piramis aljáig, sőt, még mélyebbre, be a gúla alapja alá. A
bombatölcsér fölé fura „díszítmények” lógtak be az oldalsó
falakról. Távolabbról úgy látta, mintha enyhe szögben
megdöntött zászlórudak lennének – vagy kitámasztott
horgászbotok? –, és megtépázott rongydarabok csüngtek róluk,
nyolc-tíz-tizenkettő. Ám most, hogy közelebb ért, látta, hogy
azok a valamik, amiket rongynak nézett, valójában emberi
testek; vagyis inkább humanoid tetemek durván megcsócsált
maradványai. A „zászlórudak” keresztben végződő, hegyes
szögben megdöntött póznák voltak, melyekről úgy lógtak alá a
hullák a lyukba, mint valami idejétmúlt, réges-régi
marionettbábuk; apró zsinegeken. Illett a horgászhasonlat is,
mert olyan volt ez, mintha a testek csalik lennének az üreg
mélyén fickándozó halak kifogásához.
Persze, nem fickándoztak ott halak. Mint ahogy hullazabáló
szörnyetegek sem. Legalábbis jelenleg nem.
Ám még így is hátborzongató látvány volt ez. A csaliként
belógatott testek többsége friss tetem volt, talán ha három-négy
napos, vagy még annál is újabb. Némelyikük egészen élőnek
tűnt; ezeket csak nemrég lógathatták fel ide. Viszont alig akadt
köztük egyetlen ép. Alaposan megrágcsálhatták már őket
alulról. A legtöbbnek hiányzott a lába – a lábfeje, bokából vagy a
lábszára térdből –, de olyan is volt, amit a derekánál haraptak el,
és nem lábak lengedeztek alatta, hanem lelógó belek. Akadt
olyan is, aminek a mellkasát is szétcincálták; törött, kifordított
bordái úgy álltak ki a hús- és bőrfoszlányok alól, akárha
ruhafogasok vagy húskampók lennének, várva egy másik test
ráakasztását. És persze voltak üresen lógó kötélcsonkok is,
melyek megnevezhetetlen tragédiákról árulkodtak, és egy
félbetépett emberi fej is árválkodott ott, bal felén egy
nyakmaradvánnyal és fél vállcsonttal, jobbról pedig
szemgödörig felharapottan.
És a legrosszabbat még csak ezután látta meg. A hozzá
legközelebb eső hulla – az egyetlen felismerhető a tíz-egynéhány
belógatott közül, egyértelműen ismerős volt: Sushi, a
tündelány…
…vagy akárki volt is ő, amíg még élt.
Már nem lélegzett, nem dobogott a szíve, és nem adott
életjeleket. Halott volt, mészfehér, az arca viaszszerű. Szétvert
ábrázatára ráalvadt a vér, a hasából kilógtak a belei, és úgy tűnt,
a jobb karját és a jobb oldala jelentős részét rendesen
megcsócsálták.
Leon elborzadt, öklendezett. Emlékezve arra, hogy nem is oly
rég ő maga is e tündérlány testéből táplálkozott; ámbár ő a
hínárszerű szőrzetét legelte, nem a húsát és a belső szerveit
szaggatta szét. De a puszta látvány, az emlék…
– Jóságos egek! – suttogta elborzadva. – Bárki volt is ez a lény…
hát így lakolt meg… a hazugságaiért!

*****

Mintha csak a suttogása lett volna a jel, tompa bődülés

hallatszott, és gigászi, sötét árny bukkant elő a piramis alatti
üregből. Akárha egy ősrégi, koromfekete mozdony robogott
volna ki az alagútból, úgy vágódott elő a széles járatban a
homálylepte szörnyeteg. Démonféreg volt, vagy annak a
hernyóváltozata, de akkora, amekkorát Leon korábban
elképzelni sem bírt volna. Hengeres testének átmérője a hat
métert is meghaladta, csaknem teljesen kitöltötte a kráterbe
vezető járatot, és amikor elérte a végét, teste hátsó része és a
tolólábai még a barlang rejtekében maradtak, skorpiófarkát és
tekergő csápjait pedig csak elképzelni lehetett. Vagy még
elképzelni sem, mert méreteik valószínűleg meghaladtak
minden emberi képzeletet.
Mire Leon ocsúdott, a féreg már ott volt előtte. A félig vagy
kétharmadig lerágott tetemek nem érdekelték; felágaskodott, és
lavórnyi pontszemeivel a kiszolgáltatott férfira meredt.
– Ne! – reszelte Leon. – Ne! Ne! Neee!
Mentális védelmére koncentrált, noha érezte, hogy azzal itt
már nem sokat ér: „Kő vagyok, kemény vagyok…”
A szörnyeteg félelmetes rágóiról zöldes trutyi csorgott,
lecsöpögött; fekete szemében villámok cikáztak. Szavakkal nem
kommunikált, fejhangon cserregett. Mintha azt sugallta volna:
„Ééén… Verghaussst…”
– Megállj! – harsogta Leon, és mindent egy lapra feltéve
vakmerően felegyenesedett. – Van számodra valamim,
manóisten. Ajándék… neked. Akkora meglepetééés, hogy attól
menten lepetééélsz!
Ám mielőtt megtehette volna, amit szándékozott, hirtelen
fény lobbant a feje fölött, és a mennyezet felől fura látomás
ereszkedett alá. Leon első pillantásra ki sem tudta venni, mi
lehet az, csak pár szívdobbanással később döbbent rá, hogy egy
ismerős madárka érkezik, apró karmai közt egy, a fülénél
tartott, kopasz ork fejjel.
– Verghaust! – mennydörögte az apró csatasármány, miközben
könnyedén meglóbálta a saját súlyának többszörösét képező
fejet. – Most rábasztál, bazdmeg!
A hatalmas démonféreg felfelé lendült, de a madárka
elröppent, az elérésén kívülre, és mély hangon röhögött.
– Skandar Graun! – bömbölte. – Kapd el, tesó! Tedd a dolgod!
Az orkfej a démonszörny felé fordult, és ajkai közül hörögve
tört elő belőle egyetlen használható varázslatának igéje:
– BOSSZÚUÚ!
Ez betalált.
A démonféreg felbömbölt, oldalra dőlt, elzuhant, lábaival
tehetetlenül kalimpált, akár egy hátára fordított, felállni
képtelen bogár.
Leon ismét azt érezte, hogy hatalmas varázslat aktiválódott a
közvetlen közelében, és bár a szilárdan felhúzott
kősziklamantrája védelmezte a tudatát, pár pillanatra még így
is üresség söpört végig elméjén, elzsibbadt, lebénult, mozdulni
sem bírt. Akárha egy bivalyerejű mozdulatlanságvarázst
mondtak volna rá. Látta, ahogy a démonféreg hasi része
szétszakad, és egy irgalmatlanul hatalmas, éjfekete manó
türemkedik elő a résen, véresen, nyálkásan. Magából is kikelten.
– Skandar Graun! – bömbölte gyűlölettel telten ez az
óriásmanó, Verghaust. – Ismét szembenézünk végre!
Gyötrelmes végzet vár rád…
– Vagy inkább rád! – mennydörögte a sármány.
Basszushangon röhögött, és ráförmedt a fejre: – Gyerünk, tesó…
vidd be a végső csapást!
És a félork fej szájából minden eddiginél erőteljesebb
orkánként bömbölt elő a varázsszó:
– BOSSZÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ!
A hatalmas manó meghátrált, hátrafelé sodródott, ahogy a
szó varázsereje visszafelé taszította. A tekintete hitetlenkedővé
 j
változott; Verghaust partra vetett halként tátogott, de egyetlen
hang sem bírta elhagyni randa ajkait.
– Igeeen! – röhögött öblösen a diadalittas csatasármány, és
mintegy kiegészítésképpen leköpködte apró szikraesővel a
tántorgó ellenfelet. – Erre nem számítottál, mi… manók
fejedelme?! Mert tán azt gondoltad, hogy a Káosz Szava csak
naponta egyszer használható! Ha-ha-hahh! Régen tán így volt…
de ma már nem! Ma ez már harmadjára szól… és nem hat
semmi másra, csakis a kiválasztott célpontra: rád! Hah-hahh…
és ez még csak a kezdet, te baromarcú manó! Mondjad szépen
újra a szót, Skandi tesó!
Az ork fej engedelmeskedett:
– BOSSZÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ! – recsegte
érzelemmentesen. Aztán egy pillanatra rá megismételte: –
BOSSZÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ!
A hatalmas manó hanyatt esett, és akárha valami láthatatlan
erő sodorná maga előtt, a hátán csúszott visszafelé.
Nekicsattant a még mindig kalimpáló, gigászi démonféregnek,
és továbbsodródva belecsusszant a szörnyűség hasának
felhasadt résébe. Oda, ahonnan nem sokkal korábban
megszületett.
– BOSSZÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ! – recsegte ismét
a félork fej. – BOSSZÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ!
– Menj haza, Verghaust! – süvöltötte diadalmasan a
csatasármány. – Térj vissza a pokol legsötétebb bugyrába, és
maradj is ott mindörökre, te gusztustalan lárva! – Félelmetes
kacajt hallatott. – Neked nincs többé helyed Worlukon!

*****

Leon, miután kiszabadult az első varázsige letaglózó hatása alól,

érzékelvén, hogy immár senki és semmi nem figyel rá, óvatosan
előrekúszott a tengeri tündér teteméig, undorát leküzdve
megragadta a megcsonkított vállról lelógó szütyőt, és magához
rántotta. Belenyúlt, és előkotorta a pergament, kitekerte, és a
kísérteties félhomályban olvasni kezdte. Noha az a benyomása
támadt, hogy korábban nem épp ezt a szöveget látta, eszébe se
jutott leállni. Kántálva, énekelve adta elő, ahogy azt Sushi
javasolta, és közben jobb kezével végezte a szomatikus
komponensnek számító mozdulatokat: végtelenített
nyolcasokat rajzolt maga elé a levegőbe, akárha ünnepi
bokrétákat kötne:
– Ywain, YwainshaykArafdzsaadzs… haalandzsa-
haalandzsa… legyen semiss a vá’tozáss, és most rögvest téérj
viissza ava lóságos alakodva… léégy úújra az-ki-vó’táál! – Leon
csak ekkor fogta fel, tulajdonképpen mit is olvasott fel
fennhangon. – Miit? Kicsodaaa?
Miközben a haláltusáját vívó, lábaival kalimpáló, pokolbéli
szörnyeteg cserregve visszafelé vonaglott az alagút
szürkeségébe, a madárka, mármint a csatasármány
cérnavékony fénycsápokat növesztett, és rácsatlakozott azokkal
a démonféreg hosszú csápjaira. Többtucatnyi érzékelő fénylett
fel, energia lüktetett azokban – a gigászi démonféregből a
madárka irányába…
…és amíg a roppant hernyó elkezdett leereszteni, akár egy
kilyukadt léggömb, a madárka egyre növekedett, és az alakja is
átformálódott: pár pillanat múltán emberként szökkent talpra a
barlang padlatán, és a kezében tartott félork fejet egy olyasféle
szütyőbe gyömöszölte, mint amilyet nemrég még Sushi viselt.
Eközben az ujjnyi vastag szálakon még mindig feléje lüktetett
az energia, noha a hatalmas démonféreg már csaknem
belevonaglott az alagútja sötétjébe.
– Mi? Miii?! – Leon értetlenül meredt a madárból lett, egyre
markánsabban kirajzolódó férfire.
Fura alak volt; vékony és magas, ámde egykor egyenes
gerincét meghajtotta az idő, kackiás körszakálla hófehérré lett,
akárcsak dús szemöldöke. Hogy a korral a haja is megőszült-e,
avagy kopasszá lett, nem lehetett látni a kobakja felső részét
takaró, barnásszürke hadzs turbán miatt. Arcának vonásai
megereszkedtek kissé, és a szeme alatt sötét ráncok szántottak
árkokat. Szénfekete szeme viszont élénken és fiatalosan
csillogott.
 g
Enyhén meghajolt Leon felé.
– Én vagyok Ywain – mondta ugyanazon a reszelős
basszushangon, ahogy korábban a csatasármány is beszélt, és
sejtelmesen mosolygott –, Ywain shaykh Araf, ki egykor,
legalábbis Skandar Graun szerint Nordes legelvetemültebb
hadzs mágusának számítottam. – Mély hangon göcögött. – Ezért
is lettünk barátok, mert én meg épp őt tartottam, Nordes
legelvetemültebb egyfülű orkjának. Hahh! Yvorl-hívő létére volt
pofája és mersze épp itt letelepedni, Nordesben, a Rend egyik
erős fellegvárában! Felettébb tiszteltem ezért!
Leon még mindig alig tért magához a történtek hatása alól.
Azt leste, ahogy a démonféreg visszavonaglik a barlang mélyére,
és fokozatosan beleolvad annak homályába. A férfit és a
szörnyet összekapcsoló fényszálak elszakadtak, és mire a
pokolbéli lény láthatatlanná vált, a többszálas kapcsolat is
elenyészett.
– De te… te hogyhogy…
Az ősz szakállú, ráncos varázsló kelletlenül fintorgott, aztán
legyintett. Úgy tűnt, nem is fog válaszolni erre a befejezetlen
kérdésre, de aztán végül is megrántotta vállát.
– Nem minden alakult a tervek szerint… és, ezt nyilván te
magad is tapasztaltad már, Leon.
– Ki nem?
– Ahogy az a természet rendje – folytatta Ywain –, én magam
is elértem az emberi lét határát. Hát, láthatod, varázsló létemre
is kínosan megvénhedtem, noha mindent megtettem, hogy
karbantartsam egyre jobban eltunyuló testemet. Amikor már
rendszeresen úgy tértem aludni, hogy nem tudhattam, másnap
felébredek-e még, el kellett szánnom magam a végső
varázslatra. – Ismét grimaszolt. – Jó ötletnek tűnt maradandó
testváltó varázzsal átalakulnom drakóniai sárkánnyá, hiszen
sárkánytestben, megifjodottan még számos jó év várhatott
volna rám. Khm… Ám, ahogy tapasztalhattad, a végső
szertatáson valami félrement, és sárkány helyett sármány
lettem. Ne, ne nevess… mert bár ezzel nem értem el a kívánt
célt, a létemet egy picinkét így is sikerült meghosszabbítanom.
 gy p gy g
És rájöttem, mi a hiba. Egy efféle átalakuláshoz elenyészően
csekély volt az én mágikus erőm, noha bőségesnek gondoltam.
Több, sokkal több mágikus esszenciára lett volna szükségem,
hogy tényleg sárkánnyá lehessek. De kitől nyerhettem volna
annyi plusz esszenciát, ami a segítségemre lehetett volna a
végső átváltozásomban?
– Verghausttól! – bökte ki Leon, felismerve a lényeget. – A
világra visszatérni szándékozó manóistentől…
– Ó, igen, tőle. – Ywain shaykh Araf grimaszolt. – Ám tudtam,
hogy nagy falat lenne számomra, ezért alkottam tervet arra,
hogyan tudnám őt előcsalogatni, becserkészni, és elegendő erőt
elszívni isteni esszenciájából. És igen, igen, tudom… sajnálatos
és szánalmas ez az egész, hogy ehhez többek akaratlan
közreműködését is igénybe kellett vennem, de nem volt más
választásom. Régi barátom, az időközben nálam is elaggottabbá
vált Skandar Graun központi szerepet játszott a tervemben.
Tudtam a fejében lakozó, istenekkel is dacoló, csodás
varázslatáról, a Káosz Szaváról… és sokat kísérleteztem azon,
hogyan növeljem meg annak hatékonyságát, a
felhasználhatósága gyakoriságát, és hogy miképpen irányítsam
annak hatását egyetlen személyre. Régen a Káosz Szava
varázslat naponta csakis egyszer hatott… én viszont
megoldottam, hogy akár többször is hasznos legyen. Ne
kérdezd, mi módon! Ez maradjon az én titkom! Ám bárhogy is…
a terv sikerült, visszaűztem Verghaustot a pokol mélyére, jó
ideig nem lesz lehetősége újra próbálkozni. Ráadásul, eközben
elszívtam tőle annyi esszenciát, amelynek felhasználásával
megnöveltem erőimet… és ha sikerül megfelelően kiaknáznom
a guarni akkumulátor energiáját… és itt arra a borostyánsárga
piramisra utalok, amit te is láttál… újra megpróbálhatom majd
a maradandó testváltó varázst, és sárkánnyá alakítani magam.
Mindenki jól járt.
– Mindenki? – motyogta Leon. – Skandar Graun is, aki állítólag
a barátod volt, és akinek a célod elérése érdekében levágtad a
fejét, hogy a segítségedre legyen?!
 – Nos, ő… elaggott már, és a halálát kívánta, nem akart tovább
így élni, ennyire szánalmasan… megváltásért esedezett.
– Erre te megváltásként levágtad a fejét?
– Meglehet. – Ywain kuncogott. – Mint ahogy az is, hogy
semmi sem az, aminek látszik.
– Hogy érted ezt?
– Talán úgy, hogy számára mindez meg sem történt… csak
egy illúzió, csak egy abszurd látomás…
Leon nem igazán értette ezt, de nem is követte a logikai
vonalat. Váltott.
– És Sushi? – mormolta vádlón. – Ő… a gazdád volt. És…
elpusztult.
– És ezt pont te nem érted, Leon Silver? Meghökkent téged? –
kuncogott Ywain zordan. – A látszat sokszor csal. Gondold csak
át, a mi párosunkból ki volt a gazda és ki a famulus! Gondolj csak
arra, hogy a te világodon… mármint Cherubionban valójában ki
volt Melan, a technokrata… valójában ki irányított, az ember
vagy a kismajom!
– Óóó! – Leon sóhajtott. – Értem. Tehát…
– Én voltam a gazda, és Sushi, a vízi tündér… vagyis valójában
egy általam kreált homunkulusz a famulusom.
Leon hosszan elgondolkodott, sok mindent át kellett
értékelnie nagy hirtelen. A legfontosabb kérdés viszont nem
hagyta nyugodni:
– De… de hogy kerültem bele ebbe az egészbe én? Mi szükség
volt rám egyáltalán?
– A tervemhez épp olyasvalaki kellett, mint te… akinek van
megfelelő mentális ereje, hogy dacolhasson efféle
támadásokkal, és meg tudja téveszteni a tudatfürkész
próbálkozásokat.
– És Eva elrablása? Az ikerlényem?
– Mint azóta már kiderült számodra is, a kislányod elrablása
csupán egy erőteljes illúzió volt, amivel nemcsak téged
tévesztettelek meg, de a gonosz ikredet is. Ő is azt hitte, árthat
neked, elviszi a lányodat, és maga után csal téged egy olyan
helyre, ahol megbosszulhatja rajtad minden sérelmét. – Ywain
 y g j j
vállat vont. – Ám persze amint átért Worlukra, elkaptam, és
beleparancsoltam a pikkelyes mellvértbe. Pont úgy, ahogy
valaha te is a mellvért foglya voltál…
– Foglya? – hunyorgott Leon nehézkesen. – Én?… Valaha?
– Nem emlékszel. Persze… Groomar ostroma előtt, amikor
Skandar Graun viselte ezt a vértet, amit akkor egy nagy
hatalmú varázslótól kapott… és amikor téged előhívott belőle,
te megtetted neki azt a szívességet, hogy megölted az
ellenségeit, Aluriont és az elpusztításodra szövetkezett
druidatársait.
Leonnak rémlett valami, de zavaros és homályos volt az
emlék.
– Az… nem csak álom volt?
– Némely álmok néha igen erőteljesen átitatják a valóságot…
mármint azt, amit valóságosnak hiszünk.
– És te… Eam’errt zártad az oroszlános vért belsejébe, hogy
aztán a kellő pillanatban…
– Igen, noha volt ennek némi kockázata. Hiszen érzékeltem a
gonosz ikred lelkében kavargó gyűlöletet, és félő volt, hogy a
bosszúvágy irányodban erősebbnek bizonyul bármely
parancsnál, és ahelyett, hogy arra támadna, akire szántam,
inkább ellened fordul majd. – Ywain csücsörített, vállat vont. –
Ez esetben nem sok hasznunkra lett volna, sőt… esszenciát
kellett volna pazarolnunk rá. – Zord mosolyt villantott. – Ám
szerencsére a veszélyérzete felülírta az irántad érzett
bosszúvágyát, és elvégezte a feladatát. Őrá már nem lesz
gondod… legalábbis itt, Worlukon nem. Aztán, hogy feltűnik-e
még az életedben más világokon… nos, cimbora, az már a te
gondod lesz.
– Hogyan tovább? – mormolta Leon. – Haza tudsz juttatni a
Földre vagy Cherubionba?
– A guarni akkumulátor révén bárhova, ahová menni
szeretnél. – A hadzs varázsló hamiskásan hunyorgott. – Be
fogom tartani az ígéretem, amelyet Sushi révén tettem neked,
de…
 – De? – hörrent fel Leon rosszat sejtve. – Nem hangzik jól ez a
„de”!
– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de még van egy roppant
fontos feladatod itt, Worluk világán.
– Sejtettem. A küldetés sohasem egyszerű. – Sóhajtott. – Mit
kell tennem? Kit akarsz meggyilkoltatni velem? Engem akarsz
bezárni az oroszlános vértbe, hogy aztán a kellő pillanatban
előparancsolj… Lensverként?
Ywain kuncogott, szórakozottan csettintett.
– Nos, igen, barátom… Annyira sajnálom, hogy te meg én nem
találkoztunk már korábban… Hah! Ez az ötlet eszembe sem
jutott, de így, hogy te felhoztad… hát, ez zseniális!
– Meg se próbáld! – sziszegte Leon fenyegetően. – Sosem fogok
engedelmeskedni neked!
– Pedig ez már csupán egy könnyed próbatétel – biztosította
Ywain sanda mosollyal. – Ha engedelmeskedsz, még ma este
otthon lehetsz Le Sentier-ben, a saját otthonodban… ha viszont
nem, akkor meglehet, többé sohasem.
– Rohadt szemét!
– Ühüm, talán az vagyok. De gondold csak át a lehetőségeidet!
Én vagyok az egyetlen esélyed… és az eddigiekhez képest ez
tényleg már csak egy veszélytelen apróság, amit elvárok tőled…
Leon sötéten meredt a hadzs mágusra, és az esélyeit
fontolgatta, hogy vajon mi lenne, ha nekitámadna.
Gyorsan átgondolta: semmi jó.
A fickó tele volt frissen szippantott energiákkal. Ráadásul,
még ha sikerülne is megölnie, mit nyerne azzal? Ki juttathatná
haza?
Leon visszafogta magát.
– Mi a dolgom? – kérdezte belenyugvón. – Mit akarsz, mit
tegyek? Kit kell még megölnöm?
Ywain shayk Araf derűsen kacagott.
– Ne aggódj, cimbora! Eszem ágában sincs téged a mellvértbe
zárni. Csak kövess, jer velem, és amikor jelzek, olvasd fel a
pergamen végső varázslatát!
– Ami… micsoda?
 – Amit most még nem kell tudnod! – Ywain rákacsintott. –
Csak olvasd fel, amikor szólok… tedd meg, és akár már egy órán
belül otthon lehetsz és megölelheted a nejedet meg a
kislányodat.
– De ha mégsem…
– Nem lesz mégsem. Csak tedd a dolgod, végezd el a végső
feladatod!
– Ha átversz!
– Nem foglak. Az senkinek nem lenne érdeke.
 EPILÓGUS
– Bua-aaahhh! – Skandar Graun öklendezve ébredt.
Zavarodottan ingatta zúgó fejét. – Yvorl redves farkára… ez meg
mi a fene látomásszarság volt?!
A kis gennymanó ott tüsténkedett mellette; ismét az ismerős
padlóról igyekezett felrángatni őt, meredező asztal- és széklábak
erdejében. A nagy terem zsúfolásig megtelt vendégekkel, akik
többsége nem asztalok mellett ült, hanem ott szorongott
körülötte; valamennyien őt bámulták, harsányan vigyorogva.
– Yvorl redv… mi a hekk van?!
– Oho-hohó – nyekeregte a manó. – Csakhogy végre magadhoz
tértél, gazda! Ez most elég hosszú punnyadás volt… Add a
kezed! Felráncigállak!
– Sushiiii?! Te még élsz?!
– Miért ne élnék? Nem szokásom meghalni.
– De hiszen nemrég… cafatokra szaggatott… az a pokolbéli
szörnyeteg!
– Ugyan, ugyan, gazda! – motyogta a kis gennymanó. – Nem
járt itt, a Macskában semmiféle szörny… mármint rajtad kívül.
– Tengeri tündér voltál… vagy… rosszul emlékszem?
– Hát, mostanában már nem szoktál jól emlékezni, gazda.
– Hogy lehet, hogy életben vagy… miután Verghaust…
cafatokra szaggatott?
– Csak álmodtad, gazda.
– Ez nem álom volt, hanem valóság! Levágtad a fejemet!
– Igen, gazda? És akkor hogy lehet az, hogy a fejed a nyakadon
van, és a saját szádon át beszélsz ilyen képtelenségeket?
Skandar Graun alaposan elgondolkodott ezen.
– Mágia!
– Nem, nem mágia, hanem mákony.
– Micsoda?!
– Zöld mákony. Te magad kérted, és jó sokat megittál belőle. Ez
egy bódító szer, amely erőteljes illúziókat okoz. Amikre
emlékezni vélsz, gazda, soha nem történtek meg, csakis a
képzeletedben.
– Ywain áll mindezek mögött!
– Ő… már sok-sok éve halott.
– És mi a helyzet a csatasármánnyal?!
– A mivel?
– Azzal a fortélyos, kis madárkával?! Itt röpködött az ivóban…
aztán később…
– A képzeleted terméke. A zöld mákony igen durva
látomásokat okoz ám!
Skandar Graun hitetlenkedve ingatta a fejét, de kezdte
megérteni, hogy talán tényleg csak képzelődött. Hiszen már az
is gyanús, hogy egyáltalán van feje. Elvégre nemrég levágták…
Sushit pedig – a tengeri tündér formájában – falatokra
szaggatták.
Nehezen ugyan, de kezdte elfogadni, hogy tényleg csak
álmodott. Ámbár ez nem volt könnyű.
– És az a… Leon Silver?
– Gazda! – A gennymanó csücsörített: – Fogalmam sincs, kiről
beszélsz…
– Hééé! – sipította ekkor egy ismerős, vékony hang. Egy
nagyon-nagyon régről ismerős. – Haha-ha-haah! Nézzed már…
ez itt tényleg a színes-szagos Skandar Graun?! Nocsak! Hát ez a
jópofa mocsok még mindig él?!
Egy daliás ifjú lépett be a Herélt Macska ajtaján, arcbőre
gyanúsan fehéren világított díszes, fekete sisakja alól, mint akit
az elmúlt tíz évben még csak napfény sem ért. Megtermett volt,
vállas, arányos fej ült izmos nyakán, és mozgása feltűnően
ruganyosnak tűnt. Fekete bőrnadrágja fölött domborműves
fekete mellvért csillogott, s éjfekete köpenye úgy lobogott a válla
mögött, mint valami denevér szárnya. Markáns emberarcát
egyetlen vágás vagy karcolás sem csúfította el. De nem ő
sivalkodott – hanem a kardja.
– Timakrisz! – rótta meg beszélő varázsfegyverét a gazdája. –
Tudtuk, hogy még él a büdös, ork disznaja… hiszen épp emiatt
jöttünk ide. Megtisztelni őt letaglózó éveinek elviselései miatt.
j g g
– És semmi ajándék, Ywerd! – sipította a kard. – Ha te ezt
tudtad, legalább egy trágyában pácolt lóagyvelőtortát
hozhattunk volna!
– De hiszen éppen azt hoztunk! – nevetett az Ywerd nevezetű,
és kirikkantott az ajtón kívülre. – Mire vársz, Roxy?! Lekésted a
végszót!… Behozod végre azt a vackot vagy elkérőzöl még
odakint pár órányit?
Daliás termetű, férfinak is beillő, magas és széles vállú,
repedezett arcbőrű mabling[2] nő lépett be kopott mellvértben,
horpadt sisakja alól kilógó, vállig érő, összecsomósodott, ősz
hajjal, rothadó orrcsonkkal és megfeketedett ajkakkal, amely
fölött őszes pihék tömörültek, akárha bajsza lenne. Csak ahogy
enyhén fordult, részben látszott, hogy a hátára egy könnyű
pillebárdot erősített, melynek nyele kimeredt a válla fölé.
Ugyanakkor két kézzel markolt egy vízszintesen maga elé
tartott, kerek fémpajzsot, amely ezúttal egy jókora tálként
funkcionált. És ennek a tálnak a közepén egy rendellenesen
nagy lófej díszelgett, valójában egy ork boran feje, a koponya
felső része hiányzott, így kilátszott a túrós állagúvá kavart,
fűszerezett agyveleje, amelyből alkarnyi gyertya meredt elő.
Az Ywerd nevű ifjú, előrántotta díszes tokjából a
rövidkardját…
…a gyertya irányába döfte, és a kurta penge vöröseslilás
lángot vetve meggyújtotta annak kanócát.
A lángok megnyúltak, csaknem a mennyezetig csaptak.
Olyasféle tűz- és szikraeső lövellt elő, akárha jidori tűzmágusok
adtak volna elő látványos műsort.
– Gyerünk, büdös! – sivította boldogan Timakrisz. – Fújd el a
gyertyát, aztán fald be az agyvelőtortádat!
A döbbent félork diszkréten öklendezett ennek már a
gondolatára is. Aztán felismerte a mablingot, egykori társát, a
Roxelan utcai Roxelant, a lovaghölgyet ismerte fel. Illetve,
annak maradványait.
– Roxan! – dörmögte. – Hát, öreglány… téged se nagyon kímélt
az idő! Ó, bazz…
 Valamivel kevésbé diszkrétebben a padlóra okádott.
– Na, mi van már?! – türelmetlenkedett Timakrisz. – Fújd már
el a gyertyát, mielőtt szegény mabling cimborád haja lángra
kap, és fejbőrig hamvad!
Skandar Graun – még mindig a padlón heverészve, mákonyból
ocsúdó állapotából azt tapasztalta, hogy többen is megragadják,
felrángatják, és a pofáját a vadul tomboló gyertya-tűzijáték
irányába tolják.
Kórusban biztatták:
– Fújd, fújd… fúúúújd!… Fújd, fújd… fúúúújd!
– Vagy okádd le ezt is, ha másképp nem megy!
Skandar Graun ösztönösen engedelmeskedett, és erőtlen
libegéssel, köpködésekkel addig zaklatta a lángot, amíg az
többször is megingott, majd pedig kihunyt. Frenetikus
örömrivalgással ünnepelték teljesítményét, füttyögtek,
tapsolták, miközben a lángok helyén már csak vékonyka füst
kavargott.
A félork ösztönösen még azt is fújkálta, hogy ne rá szálljon a
füst, mert még annak a szagát sem bírta. Nemhogy a
rothasztott lóagyvelőtorta kipárolgását.
Aztán, amikor már azt hitte, hogy végzett, a kialudtnak hitt
láng ismét magasra lobbant, és megpörkölte a túl közel hajló
félork orra lyukában a szőrt. Skandar Graun felordított, és
elrántotta a fejét.
– Trükkös gyertya! – hörögte. – Baromira vicces!
– Vagy inkább boranira!
Nagy röhögés. Általános vidámkodás vette kezdetét. Immár
minden jelenlévő elég jól szórakozott.
– Na, mi van?! – sipította Timakrisz. – Fújja már el valaki a
gyertyát, mielőtt meggyullad a gerenda, és ránk ég ez a csehó!
Többen is közelebb nyomultak, és egyesült erővel próbálták
elfújni, ám az újra meg újra fellobbant, és lepörkölt pár dús
szemöldököt a túl közel hajlókról.
Általános derű. Korsónyi sörökkel öntögették pofán egymást a
lángoló arcszőrzetű próbálkozók.
A távolabb állók ezt csuda viccesnek találták.
 – Na, mi van már?! – sipította gúnyosan Timakrisz. – Hát
egyetlen igazi legény sincs itt, aki elfújná?!
– De! – bömbölte valaki az összesereglettek mögül. –
Engedjetek! Majd én elfújom!
A hátsó raktárakba vezető folyosó ajtaján át egy hatalmas
teremtmény türemkedett elő. És azt, hogy „türemkedett” szó
szerint kell érteni, lévén, hogy az a hatalmas sárkány, amely
behatolt onnan, ténylegesen úgy préselte át rugalmas testét az
emberekre méretezett ajtónyíláson, akárha egy megtermett
macska bújt volna be egy egérlyukon át.
Először csak a fejét dugta be, aztán a két mellső lábát és a
nyakát, majd pedig szörnyen hatalmas, masszív testét is
begyömöszölte valahogy.
Már tátotta is roppant sárkánypofáját.
– Félre az útból! – bömbölte. – Tűz a tűz ellen! Hadd fújom el…
tortástul, mablingostul, mindenestül… a Bendő mélyéig!
– Aáááh… – Menekült a sárkánylángok útjából, aki csak bírt; a
megrettent vendégek egymást taposták. – Ne! Neee! Csak
sárkánylángot neee!
Még azok is menekültek, akik eddig Skandar Graunt lábon
tartották, a kis gennymanó pedig egyedül képtelen volt őt
elbírni. A rozoga félork térdre hullott, aztán jó érzékkel oldalra
hengeredett, és pillanatokkal később ismét a padlón találta
magát.
– Yvorl… redv… óóó, óóó, basszameg!
Egyedül a pajzstálat tartó mabling nő állt egyenesen,
rendületlenül. Ő nemcsak hogy nem rémült meg, de élettelen
arcán mintha még némi derű is vibrált volna.
– Fújj, csak fújj, egykori kedvesem, Ywain shayk Araf! Nagyon
várom már! Ámbár félő, hogy illúziósárkányod nem oltja ki sem
a trükkös gyertyát, sem pedig létem pislákoló gyertyáját.
A sárkány teste megremegett, vaskos nyaka megfeszült,
ahogy mágikus lángot fújt a torta irányába.
Ám ez csupán illúzió volt.
Mely elpárolgott, nem okozott kárt semmiben és senkiben.
 A sárkány fogyni, apadni kezdett, kisebbedett, aztán emberi
formát öltött. A hadzs varázsló turbános alakja bontakozott ki,
fekete szeme, őszes bajsza és körszakálla.
Ywain harsányan kacagott.
– Roxan! Drága lény! Annyira örülök, hogy még láthatlak!
– Ennek öröme – csikorogta érzéketlenül a mabling –
részemről jóval korlátozottabb mértékű. Ám tény, jobb, hogy te
vagy itt, mint egy valódi sárkány!
– Na, ezt nem úszod meg, hölgyem! – Ywain shayk Araf
lendületes léptekkel indult meg a lóagyvelős tálcát tartó
mabling felé. – Mert most… bárhogy ellenkezel is, meg foglak
ölelni!
Félresodort az útjából mindenkit, odasietett, kiverte a tálat a
mabling kezéből, aztán magához rántotta annak testét.
– Annyira örülök, hogy látlak, Roxan! Drága Roxan, annyira
hiányoztál! – Ölelte, a hátát paskolgatta, aztán a padlón heverő
félork felé pillantott, és a kezét nyújtotta. – Skandar testvér…
felállnál és idejönnél végre?
– Mi? Én? – dörmögte a félork, és nehézkesen próbálkozott. –
Miért?
– Hogy miééért? – Ywain öblösen nevetett. – Mert te a Két
lábon járó pestis vagy, nem pedig a Háton fetrengő szánalom!
Hahh! Kelj fel, és járj, Pestisem!
Skandar Graun érezte, ahogy egy láthatatlan erő felemeli, és a
különös páros – egykor társai, Ywain és Roxelan – irányába
taszítja. Egy pillanatra pedig már ő is ott állt velük, hármasban
ölelkeztek, szorították egymást. A hadzs mágus még nedves
csókokat is nyomott mindkettejük arcára, és folyamatosan
lapogatta a hátukat.
Aztán oldalra fordította a fejét, oda, a raktárbejáróhoz,
amelyen át nem sokkal ezelőtt ő is érkezett, és mély
basszushangján ráförmedt az ott tollászkodó, arany mellvértes
alakra:
– Most, Leon… most, MOST olvasd fel a pergamen varázslatát!

*****
Leon Silver felkészülten várta az utasítást, a pergament már
korábban előhúzta, és kitekerte, ám eleddig az üresnek tűnt.
Nem is igen tudta, hogy mit kellene felolvasnia.
Ám e pillanatban kirajzolódtak a fonetikusan leírt szavak, és
ő, nem is töprengve azon, hogy vajon kit öl meg vagy kit nem,
legjobb tudása szerint hangsúlyozva elkezdte felolvasni:
– Heppibörszdéjtújúú-heppibörszdéj-heppibörszdéj-tújúúú…
heppibörszdéjszkandargraun… – Ekkor döbbent rá a felolvasottak
jelentésére, és meghökkenten ingatta a fejét. Hát mégsem kell
megölnie senkit?! A Herélt Macska vendégei lecsendesedve,
dermedten hallgatták kántálását. – Heppibörszdéj-
heppibörszdéj…
Aztán a mákonyosan ölelkező félork fejében elkattant valami.
Azt hörögte:
– BOSSZÚÚÚ! – Majd pedig parancsolón sziszegte hozzá: –
Énekeljetek, latrok!
És immár kórusban harsogott a „heppibörsztdéj-tújúúú” majd
nem sokkal később az „őegynagyszerűfickó,
őegynagyszerűfickó”…
…és amikor ennek is a végére értek, ismét Timakrisz fülbántó
sipítása hallatszott:
– Szép volt, mindenki! És most… taszajtsunk be, ahogyan illik!
– Kacagott. – Egy héten át mindenki a ház vendége!
– Mi a pöcs?! – hüledezett Skandar Graun. – Hé-hééé… ebbe
tönkremegyek! Ezek tudnak ám inni, ha ingyen piát kapnak!
– Nyugi! – mosolygott rá Ywain biztatón. – Szarni rá, tesó! Én
állom. Vagy majd ez az Ywerd…

*****

A nagy ünneplés közepette Skandar Graun még mindig alig tért

magához. Homlokráncolva fürkészte a hadzs mágust.
– Ez az egész… csak egy zavaros álom volt, amit a zöld mákony
okozott?
– Meglehet – felelte Ywain sejtelmesen –, vagy talán nem csak
álom.
 – Hogy érted ezt?
– A zöld mákony nemcsak elbódít, de néha megmutatja a
jövőt.
– És ez a jövő várna rám? Hogy egyszer majd… levágod a
fejem, és felhasználod azt saját céljaidra. Egy pokolbéli lény
horogra csalására, az elpusztítására, hogy erőt meríthess belőle?
– Talán igen, talán nem.
– Átkozott hadzs! – morogta Skandar Graun. – Még most sem
vagy képes egyenes szavakra?
Ywain shayk Araf sóhajtott, elkomolyodott.
– Figyelj, Pestis tesó! Én sem tudom biztosan, mi az, ami
megtörtént, és mi az, ami még nem. Az, amit a zöld mákony
álmában látni véltél, talán valóban megtörtént… vagy talán
soha nem történik meg… vagy megtörténik egyszer, majd
valamikor a jövőben.
– Utállak, te kacskaringós szavú rohadék!
– Én viszont szeretlek, tesó.
– És épp ezért levágtad… vagy majd le fogod vágni a fejemet?
– Nos, ki akar a végtelenségig élni? Egyre fonnyadva,
öregedve, napról napra szánalmasabbá válva?
Skandar Graun sóhajtott.
– Igaz. Én biztosan nem. – Hanyagul megrántotta a vállát. –
Sem a saját testemben… de ilyen mablingként sem, mint
amilyen Roxelan lett. Szóval, ha azt látod, hogy már
magatehetetlen szánalom vagyok, kérlek, vágd le a fejem! Ez a
legtöbb, amit abban a helyzetben megtehetsz értem.
– Ígérem. – A hadzs komolyan rábólintott. Aztán cinkos
tekintet húzta keskenyre a szemét. – Habár, ha minden úgy
alakul, ahogy tervezem, s én magam beteljesíthetem tervemet,
talán tudok számodra egy jobb végzetet a fejlevágásnál.
– Ne! – motyogta Skandar Graun. – Ha eljön az időm, érjen
véget! Nem akarok mabling lenni!
– Vannak más lehetőségek is – mosolygott sandán a hadzs. – A
lét ideje jócskán meghosszabbítható.
– Ne! Nee! – A félork a fejét rázta. – Ha valóban a barátodnak
tartasz, ne próbálj mágiával életben tartani! Hagyj elmúlni
 p j g gyj
békésen!
Ywain sejtelmesen meredt rá.
– Meglátjuk, meglátjuk – mormolta tűnődve. – Te, Pestis,
barátom… békés elmúlásnál jóval többet érdemelsz.

*****

A nagy ünneplés közepette Leon Silver eleinte csak toporgott,

aztán ő is bevállalt egy-két korsó mézsört. Ám a türelmetlenség
csaknem szétfeszítette. Kis híján megfulladt minden egyes
kortytól.
Megdobbant a szíve, amikor Ywain odasétált hozzá.
– Na, mondjad – morogta ellenségesen –, mi feladatot találtál
még ki nekem?! Mégiscsak meg kell ölnöm valakit Lensver
démonként, avagy örökre bebörtönzöl a mellvértem
oroszlánfejébe, hogy később bármikor elővehess, és ráuszíthass
valakire?!
Ywain derűtlen kacajt hallatott.
– Nem, Leon, betartom az ígéretem: elvégezted a dolgod,
hazamehetsz.
– Aha… és hogyan? Utamra engedsz, és úgy találhatom meg a
hazautat, ahogy tudom?
– Nem, cimbora. Te mindvégig betartottad a szavad, és ez arra
kötelez engem, hogy én is ezt tegyem. Azt ígértem,
hazajuttatlak, ezt fogom tenni.
– Óh! Valóban? Megkérdezhetem, mikor? Még ebben az
évszázadban?
– Haha… Jó ötlet lenne egy ideig még itt tartani! Tudnálak
használni. De nem. Most rögtön utat nyitok neked.
– Mi? Utat nyitsz? Képes vagy rá?
– Jöjj velem, és megtapasztalhatod!
Leon Silver gyanakvón pislogott.
– Ha ez valami újabb ármány…
– Nem az. De ha ármány lenne, akkor sem tehetnél ellene. – A
fejét rázta, biztatóan mosolygott. – Elértem, amit akartam. Elég
a játszmákból, Leon Silver. Nem fogok hazudni neked.
 – Hiszem, ha látom!
– Akkor kövess!
– Hova?
– Oda, ahol megnyithatom számodra a hazautat.
Leon kételkedett ugyan, de mi mást tehetett volna? A
raktárakba vezető járatokon át visszatértek oda, ahol a „pokol
előszobája” és a borostyánfényű piramis emelkedett. Bár az
idegei a pattanásig feszültek, és készen állt arra, hogy rárontson
a hadzs mágusra, ha bármiféle ármányt sejt, erre nem volt
szükség.
Ywain vékony fénycsápok segítségével rácsatlakozott a
démonférgektől hemzsegő piramisra, és energiát szívott
belőlük. Hamarosan egy homályos alagút nyílt, amelynek
belsejében sárgás köd hömpölygött.
– Viszlát, Leon! – mormolta a hadzs. – Mindent köszönök, amit
értem és a barátaimért tettél… Térj haza saját világodba!
– De… honnan tudjam, hogy ez nem csapda?!
– A puding próbája az evés – mosolygott a hadzs. – Szóval,
menj csak… aztán vagy te eszel, vagy téged esznek meg! Sok
sikert!

*****

Leon Silver fuldoklott. Vagy legalábbis majdnem. Arcát belepte

a sűrű, hínárszerű szőrzet, Sushi jellegzetes íze és szaga
tömítette el a száját, a torkára csúsztak a vaskos szálak „legelés”
közben.
A férfi felriadt, és öklendezve, köpködve taszította el az arcáról
azt a súlyos, doromboló lényt, amelyet ébredezés közben a kis
tengeri tündérnek hitt. Ám nem ő, hanem egy szőrös szörnyeteg
hevert az ábrázatán: egy legalább hétkilós Maine Coon,
Nyafinyau, a szomszéd postamester „kis” kedvence.
Leon nehezen ocsúdott. Miután az arcán szunyókáló
macsektól megszabadult, idiótán bámult maga elé, és csak
lassan rakta össze a részleteket.
 A Le Sentier-i háza verandáján ringatózott a hintaszékében,
amelyben elaludhatott pár órával korábban. Közepesen
tavaszias nyár volt, s ő ott ült egy szál klottgatyában, pólóban,
kockás házi papucsban.
Épp úgy, mint akkor, amikor Evát elrabolta Eam’err.
Elrabolta?!
Leon nem tudta, értetlenül pislogott, álomittasan
tápászkodott fel a hintaszékből. Nyafinyau vissza akart volna
mászni az arcába – ahol előzőleg ideális szunyókálóhelyet talált
–, ám Leon már nem kért belőle.
– Sicc! – sziszegte. – Tűnj innen! – A fejét forgatta, és krákogva
kiabált. – Eva! Eva… Hol vagy kicsim?!
A leánykája valahonnan a veranda szegélyénél lévő
homokozóból bukkant elő, műanyag ásócskával a kezében,
amelyen egy készülő homokvár fél fala billegett.
– Apa! – csivitelte. – Itt vagyok, apa!
– Óh! – Leon megragadta a gyermeket, és olyan erővel rántotta
magához, hogy a kislapát lehullott, a tartalma szétszóródott a
veranda lépcsőjén. – Gyere ide, kicsim! Hát itt vagy! Nem esett
semmi bajod!
– Nem, apa, nem esett… csak az ájsóm… az esett je…
– Ó, édesem! Az nem baj! Nem baj – motyogta Leon
megkönnyebbülten, és könnycseppeket törölt ki a szeméből. –
Csak az a lényeg, hogy itt vagy… és… és minden rendben van!
Miközben Evát szorongatta és puszilgatta, a kislány
kacagásának hallatán Chlovia jött ki a verandára, és mosolyogva
bámult a férjére és gyermekükre.
– Na, kipihented magad, drágám? – csicseregte felszabadultan.
– Már egy órája itthon vagyok, de olyan édesen aludtál, hogy
nem akartalak felébreszteni. – Nevetett, ahogy Leon érte nyúlt,
és a derekánál fogva őt is maga felé húzta. – Jó, jól van már…
szívem! Épp ideje, hogy abbahagyd a szundit! Mindjárt
vacsoraidő! Hoztam kaját.
– Vacsora?
– A jógából hazafelé beugrottam a Wasabi étterembe, és
hoztam tavaszi tekercset… meg sushit.
 g
Leon gyomra megrándult, ahogy eszébe jutott a kizsigerelt,
lógó belű tündelány. És ahogy előzőleg annak hínárszerű
szőrzetéből táplálkozott. Tele volt a szája macskaszőrrel.
– Sushit?! Ó… óóó, csak azt ne! Sushit ne!
– Mi a baj szívem? Régebben szeretted a sushit.
– De már nem… soha többé nem!
Chlovia furcsán nézett rá.
– Mióta? Úgy értem, mi történt?
– Talán semmi – motyogta Leon. – Talán csak egy rossz álom
volt. Mert… biztosan az volt.
– Elmeséled?
– Hát… most még nem, de ha kiszakadok a hatása alól… majd
akkor! – Erőltetetten mosolygott. – Ostoba álmok… a képzelet és
a valóság keveredése. Nem lehet tudni, valóban csak álom-e.
– Álom! – Chlovia odahajolt hozzá, és cuppanós csókot
nyomott az arcára. – Ha Cherubion érted nyúlt volna, azt én is
érzékelném.
– És ha… – mormolta Leon, de nem fejezte be, csak legyintett.
– Álom. Nyilvánvaló.
Chlovia nevetett.
– Ha tudnád, én néha miféle képtelenségekről álmodom… de
hagyjuk most, ideje vacsizni!
– Álom volt – ismételte Leon, nem is annyira az asszonyát,
mint inkább önmagát győzködve. – Egyértelműen… csakis
álom.
– Az az – bólogatott Chlovia, és Evát magával vonva, kuncogva
megindult a ház bejárata felé. – Csak ébredezz még… főzök egy
kávét, hogy magadhoz térj!
– Kávét? Az bizony rám fér!
A kis nő már csaknem eltűnt az ajtó mögött, ám aztán
visszalépett, és a férjére mosolygott.
– Amíg odavoltam jógázni, átöltöztél?
– Mi? – Leon nem értette. – Én csak elaludtam… Miért?!
– Nem az Eluveitie-póló volt rajtad?
– De.
 – És akkor ez? – Chlovia grimaszolt. – És akkor ez… honnan
van ez a fura, aranysárga, pikkelymintás trikó… azzal a
domború oroszlánfejjel a mellrészén?
 DR. HÜSE LAJOS
Ebben a könyvben úgy mutatkozom be mint író. Ennek
számomra azért van jelentősége, mert sosem tudtam a világot –
és benne a dolgokat, magamat – egydimenziósra redukálni. Az
viszont egész jól megy, hogy egy-egy helyzetben kiválasszak
néhány dimenziót, amiről úgy gondolom, hogy ezen a ponton
értelmezhető jelentéssel bír. A Cherubion Könyvkiadó 30
évének jubileumi kötetében szerepelnek a szavaim: annak van
tehát értelme, hogy író vagyok. Esetleg közepesen hosszú
távokat lefutó ember – mostanában kifejezetten jól tudok fejben
írni terepfutás közben. Persze kutató is vagyok – sok szövegben
jelentek meg olyan gondolatok, amelyeket más fórumokon
tudományos keretek között írtam vagy mondtam, de a
hiányérzet, amelyet ez a szabályokkal jobban bekeretezett szerep
hagyott maga után, arra késztetett, hogy másképpen,
szabadabban is megírjam az adott dolgot. Futócipős
humánbiológus, energiaszeletes szociológus, gyermekes férj és
feleséges apa, szavakra figyelő szociális szakember, helyzeteket
ki-be fordítgató menedzser – nos, igen, ez mind vagyok vagy
voltam, de ha jobban megpiszkáljuk, ezekről itt csak azért
tehetek említést, mert valamiképpen a könnyű irodalom
erdejében bejárt utamhoz kapcsolódnak. Voltam Tim Zocney
(mert kamaszként megígértem magamnak, és az ember tartson
be pár ígéretet, mielőtt eltávozik[3]), Tristan de Luca (mert
amikor cyberpunk szövegeket kezdtem írni, ahhoz nem illett az
a képzeletbeli teáscsésze, amelyet a fő alteregóm tartott mindig
a keze ügyében), és voltam Colin J. Fayard. Leszek is – hiszen ő
teát iszik írás közben, és a tea fontos. Talán el sem tudjátok
képzelni, mennyire.
A fantasyre és a sci-fire valóban úgy gondolok, mint könnyű
irodalomra. Ez nem értékelés, csak annyit jelent, hogy nekem
ilyesfélét könnyű írni. Egészen a legutóbbi időkig nem is nagyon
vonzott más műfaj. Ahhoz, hogy megírjam a régi történeteimet,
semmi másra nem volt szükségem, mint hogy bevessem
magam a szavak közé, elkapjam őket, majd beléjük csomagoljak
érzést, érzelmet, hangulatot, kapcsolatot, hiányt, falat, hidat,
küzdést, bukást, feltápászkodást, győzelmet, fájdalmat,
gyógyítást, megbékélést. Szabadon. Amikor egy időre
kicsusszant a kezeim közül a belső szabadság, a szavakkal sem
tudtam mit kezdeni. Évekig nem írtam, vagy legalábbis nem
fejeztem be a történeteimet. Amikor pedig rájöttem, hogy
bármely más műfaj ugyanígy szabad, megtanultam olyasféléket
is írni. Ha író vagyok – amikor író vagyok –, szabad vagyok.
Nincs határ, ott állok meg, ahol én akarok. Remélem, hogy azok
az olvasóim is így vannak a történeteimmel, akik azt szeretik,
amit én írok, és nem csak azért olvassák el a novellámat, mert
nem akarják átlapozni a kötetben, ha már pénzt adtak az
egészért. Olvasás – és főként képzelés, megélés – közben ott
állnak meg, ahol ők akarnak.
1976 óta írok. Pár évvel korábban már elkezdtem azt a
bizonyos fejben írást, csak még nem ismertem hozzá a betűket.
Pontosan húsz évvel később nyomdaillata lett az első
novellámnak (a Vannak dolgok, amely a Halálosztók c. kötetben
jelent meg). Ez három dolog folyománya volt: egyetemi
pályázaton nyertem egy asztali számítógépet (és kiderült, hogy
nem akadály a „disz”, ha nem kell a ceruzafogással görcsölni),
Edina csordultig töltött boldogsággal és energiával (és kiderült,
hogy elnéző türelemmel képes kivárni, amíg ebből az energiából
kész szöveg lesz, sőt, ő hozta az első teát, de ez csak akkor derült
ki számomra, amikor felocsúdtam és visszatértem abból a
Másik Világból, ahol éppen jártam), és a Jósors összehozott
Nemes Istvánnal (és kiderült, ami kiderült… amelynek
következtében több millió szó erejéig kell Edinának azóta is
türelmet gyakorolnia).
 Colin J. Fayard
EGY HOSSZÚ NORDESI ÉJSZAKA

Amikor Pista felvetette ennek a jubileumi kötetnek az ötletét, nem

nagyon tudtam befogadni ezt a harmincéves időugrást.
Szereplőimet el szoktam engedni a történet végén, nagyon ritka,
hogy egy újabb körre behívom őket. Így nem volt nagy kedvem
előhívni valakit – ráadásul ekkora időtávban! Aztán rájöttem,
hogy nekem nem csak szereplőim vannak. Van egy városom is.
Nordes, Worluk világának talán legizgalmasabb pontja.
Magaménak érzem, bár tucatnyi barátom írta nordesi díszletek
közé hosszabb-rövidebb történetet, sőt, nem egy remekebb, mint
amit én valaha írtam. Megírtam hát Nordes egyetlen éjszakáját,
amely éppen három évtizeddel a Nordes: A cetkoponyás ház
shared world kötete után játszódik (érdekességként említem, hogy
ez a kötet pontosan húsz éve jelent meg).
Ahogy mondani szokták, minden más hasonlóság csak a véletlen
műve.
 1.
Thias Oesterlund halkan nyüszített. Ilyen hangot csak nagyon
apró, nagyon rémült állatkák képesek kiadni magukból, jókora
ragadozók karmai közt vergődve. Vagy egy ember, aki
fájdalmában torkaszakadtából ordítana, de valami halovány
reménysugár arra kényszeríti, hogy csendben maradjon. Talán
megússza! Ennek is vége lesz egyszer! Csak nem szabad felhívnia
magára a figyelmet…
Vagy egy ember, akinek az élete múlik azon, milyen erősen
képes a fogai közt tartani egy kötelet. És meddig.
Thias egy pillanatra sem vette le a szemét a résnyire nyitva
maradt ajtóról. A távolodó léptek hangja már rég elhalt, és nem
úgy tűnt, hogy kínzója egyhamar visszatérne. Vagy csak Thias
őrülten zakatoló elméje szerette volna ezt hinni? Mindjárt,
mindjárt kitalál valamit! Valamit… Csakhogy a kenderkötél
egyre jobban feszítette a fogsorát. A súly, amely a csigás
rendszeren túl, a sötétbe vesző boltívek magasában csüngött,
egyre nehezebbnek tűnt. Eddig nem látta, hogy mi lehet az,
pedig szabadulása szempontjából egyáltalán nem mellékes
kérdés. Thias nem állta meg, hogy félrefordítsa a fejét, és
megint odalessen, hátha azóta jobban hozzászokott a szeme a
sötéthez. Ha lehet, még erősebben ráharapott a kötélre, és
óvatosan elfordította a fejét…
Hiba volt.
Nyakának reszkető izmai nem bírtak ellenállni az oldalra
csavarodó mozdulat és az árnyékok közt rejtező súly együttes
hatásának. Éles fájdalom hasított a csigolyái közé, és a görgős
rendszer erősen megrántotta a fejét.
Thias görcsösen összeszorított fogsorral nyüszített kínjában.
A fájdalom lángoló korbácsként csapott le a nyakára, hogy aztán
rátekeredjen és szorítsa, kiszorítsa belőle a lelket.
A fiatal férfi nem akart meghalni. Most már akár abba is
belement volna, hogy egész hátralévő életében ez a kín gyötörje,
amit elrablója a testén hagyott. Azt is elfogadta volna, hogy
örökké rab legyen, és a titokzatos idegen rendszeresen
meggyötörje. Csak lélegezhessen még! Csak doboghasson a
szíve! Csak gondolkodhasson! Nem akart meghalni…
A halál olyasvalami volt Thias számára, ami mindig
másvalakivel történik. Persze Worlukon ritka, hogy valakit a
vénség visz el, még a békés Nordesben is gyakran kaszál az
erőszak vagy egy járvány… kivéve talán az utóbbi évtizedet… de
a fiatal férfi még sosem került igazán közel a halálhoz. Az csak
valami elvont lehetőségként létezett a világban, amely kizárólag
akkor óvakodott lábujjhegyen az ifjú közelébe, amikor távoli
rokont vagy közeli barátot temettek. De Thias akkor is ügyesen
elterelte a figyelmét a nyilvánvalóról, hogy egyszer ő is meg fog
halni.
Egyszer. Rendben. Valamikor.
Balsorsára úgy alakultak a dolgai, hogy ezzel már képes…
kénytelen szembenézni.
De nem most!!
Minden izma reszketett. Feszes ívbe hajlított teste a levegőben
lógott hasmánt, egy fényesre csiszolt, jókora bronztál felett.
Néhány órával ezelőtt a tálban zöldes, áttetsző folyadék
csillámlott a gyertyák fényében. Egy ideje viszont már zavaros
volt, és barna, mint a sár… Thias vérétől, amely még most is
cseppenként hullott alá. De nem ez jelentett gondot számára. Az
idegen a mélyebb sebeket csípős pasztával kente át, abból már
vér nem folyt, csak az apróbbakból, a jelentéktelenekből. Az, aki
elrabolta, megölhette volna Thiast, de úgy tűnik, más tervei
voltak.
Thias bokáját, a feje felett összekötözött csuklóit ugyanaz a
hosszú kötél tartotta. Szerencsére ez csak egy mélybe lógó
vaskampón volt átfűzve, nem pedig csigás rendszeren, így
amikor az ifjú valahogy kiügyeskedte a bal kezét a hurokból, a
kötél továbbra is biztosan tartotta fenn a levegőben, mint egy
megfeszített íjat. A bal kezével már szabadon kapaszkodott a
hurokba. Most a jobb következett volna, csak előtte még le
kellett győznie az izzó kínt, amely a nyakát szaggatta. Nem
akarta megkockáztatni, hogy begörcsöl a nyaka. Nem akarta,
 g gy g y
hogy a harapása elgyengüljön. Mert akkor kicsúszik a fogai
közül a másik kötél, amely a jól olajozott csigarendszeren
keresztül eltűnik a boltívek magasában… és ha kicsúszik a kötél,
akkor a súly alázúdul…
Mi van, ha… mi van…
Thias elméje hirtelen megvilágosodott. Az idegen nem
akarhatja megölni őt, hiszen a korbácsolással, botütésekkel, de
még az éles vasakkal sem okozott súlyos sérülést, csak
fájdalmat. Elég sok fájdalmat. Ám amikor távozott, lekezelte a
mélyebb vágásokat. Nem akarja megölni! Más tervei vannak!
Akkor nyugodtan elengedhetné a fogai közé szorított kötelet…
biztosan nem az a terv, hogy a felfüggesztett súly ölje meg. Ez is
csak egy ravasz trükk, amivel akkor is kínozhatja őt az
ismeretlen, amikor nincs jelen!
De nem szabad kapkodni, figyelmeztette magát a fiatalember.
Előbb a jobb kéz. A gondolat, hogy nincs halálra szánva, erőt
adott neki, és sikerült kihúznia a másik csuklóját is a hurokból.
Megpihent, nyüszítve-zihálva préselte ki-be a levegőt a fogai
közt. Sajnos az orra alig-alig szelelt, csaknem eldugította a vére,
ami a belső orrjáratokból, a törött csontocskák felől mindegyre
szivárgott. Nyugalom, biztatta magát, nyugalom! Fejben
elpróbálta a mozdulatokat. Ahogy összehangoltan elengedi
mindkét elgyötört kezével a hurkot, majd, amikor a teste
zuhanni kezd, elengedi a fogai közül a nyál- és véráztatta kötelet
is. Pontosan egy szempillantásnyi késlekedéssel. Aztán a két
kezével megtámaszkodik a sekély bronztál alján, vagy a
peremén, attól függ, mit ér el legelőször, és felhúzza magát a
bokájáig, hogy a lábait is kiszabadítsa. Nem lesz egyszerű,
minden tagja szaggatóan fáj, kicsavart ízületei lüktetnek és
felduzzadtak, a hasizma remeg a kimerültségtől, de meg! fogja!
csinálni!
A súly. Az majd valahova leszakad. Nyilván. Legrosszabb
esetben a bronztálba. Talán meg is üti. De Thias már
elhatározta, hogy gyors lesz.
Iszonyú gyors!
Mindkét kezével elengedte a hurkot. Egy pillanattal kés…
 g gy p
…a kötél elképesztő erővel rántotta meg a fogsorát. Thias még
érezte, ahogy éles fájdalom kísértében kifordul egy foga a
helyéről. Aztán zuhant…
Még éppen ki tudta magát támasztani a bronztálban, de
elgyötört karjai nem tudták megtartani a testét. Arccal előre a
tálat betöltő, véres trutymóba zuhant. Elvakultan csak annyit
érzett, hogy valami hűvös és kemény és nehéz dolog csonttörő
erővel zuhan rá a hátára, tarkójára, még jobban belepréselve a
sűrű folyadékba.
Azután megfulladt. Nem sokat rángatózott, ahhoz már nem
maradt erő az izmaiban.
 2.
A hegyezett lúdtoll kelletlenül sercegett a papírlapon. Nem
tudom, ki hogyan van vele, de engem kifejezetten felzaklat ez a
hang. Ez a vonakodás, ez az ellenállás. Hiába igyekszem uralni
ezt a könnyű, ámde haszontalan jószágot, nem
engedelmeskedik! Mondják, hogy a ludak, hattyúk szárnytolla a
legjobb erre a célra. Mert azok milyen szépen, nyugodtan
repülnek az égen, sorba rendeződve, ahogy a szavak
rendeződnek a papíron. Hát, az én szavaim nagyjából annyira
rendeződnek sorba a papíron, mint egy nagy csapat kóbor
kankutya, amikor tüzelő szuka masírozik be az utcába!
Most pedig megáll! Hosszan várakozik! Nincs valahol egy
fecsketoll, ami zabolázatlanul cikázna fel s alá!? Sólyomtoll?
Sárga csibepihe? A csibék is nagyon virgoncak, nem?
Mire nekifutottam volna a következő szónak, a tinta félig
beszáradt a lúdtoll végén. Ahhoz, hogy áthúzzam azt a
félresikerült kifejezést, amit az elmúlt percekben sikerült
kiszenvednem, meg kellett mártani a tollat a tintatartóban. Ám
olyan indulat vett erőt rajtam, hogy legszívesebben a
pöcegödörbe mártogattam volna bele, de nemcsak a hegyét,
hanem egészen, többször, kéjes kárörömmel… szerencsére késő
éjszaka volt, és amilyen fáradt voltam én, olyan fáradt volt az
indulatom is. Így nem váltottam tettekre a dühöm – ami
sajnálatos módon igen jellemző rám –, és megúsztam, hogy az
éjjel közepén könyékig szaros legyek. Lehet, hogy indulatos
vagyok, de nem hülye… nem teljesen.
Persze nem a lúdtoll makacskodott. Én küszködtem a saját
gondolataimmal.
Délután még minden olyan könnyűnek tűnt. A bizottsági
ülésen lángszavakkal ostoroztam a mocsok néppártiakat és az
éppen vita alá bocsátott indítványukat. Ideáról ideára – nem is!
–, betűről betűre cincáltam szálakra, nevetségessé téve az
egészet. A Vén Sas, Adle Rusca eleinte fapofával bámult, azzal az
unott, némileg leereszkedő kifejezéssel, amit a magamfajta
kezdő képviselőknek tartogatott, tartozzanak bár az ő pártjába
vagy az ellenfelekébe. De kisvártatva már elismerően
hümmögött, majd bólogatott, végül pedig lekapta lábáról a
csatos cipőjét, hogy a sarkával lelkesen csapkodja a nagy
tölgyasztalt. Akkor bezzeg szárnyaltam! Nem úgy, mint most,
amikor a gondolataim beletottyantak a nihil langymeleg
pocsolyájába, hogy lustán gágogva dagonyázzanak.
Délután még magától értetődő volt, hogy én írhatom meg
pártunk, a takácsok, a posztókészítők, a vitorlaszövők és a
kötélverők céheit képviselő Szövet-ség vitriolos válaszát. A
Mesterparlament holnapra ütemezte be a javaslat általános
vitáját, és tekintettel a sürgető helyzetre, a nagyobb pártok
vezetői már jelezték, hogy szeretnék, ha az ülésnap végére a
szavazást is lezavarnánk.
Maga a javaslat nem volt húsbavágó a Szövet-ség számára,
ellenben megalkotója, a Néppárt kiérdemelte az „ősi ellenség”
titulust a tavalyi ülésszak során. Akkor esett meg ugyanis az a
vérlázító impertinencia, hogy a Néppárt – a drágalátos nép
kegyeit keresve – tételes törvényjavaslatot nyújtott be az
élőholtak foglalkoztatásának tilalmáról. Az indoklás szerint a
zombik és egyéb dögfajzatok kétkezi munkásként való
alkalmazása elveszi a kenyérkereset lehetőségét az élők elől… de
mindenki tudta, hogy mire megy ki a játék, miféle sötét
politikai játszmák húzódnak meg a háttérben. Mindenki tudta –
de senki sem beszélt róla nyíltan, hiszen a nordesiek időnként
elveszítik a józan eszüket, és előfordult már néhányszor az
utóbbi pár évszázadban, hogy rágyújtották a Mesterparlament
épületét a képviselőkre, amikor az a hír terjengett, hogy a
tiszteletre méltó urak és hölgyek már nem annyira tiszteletre
méltó ügyekben tevékenykednek, ellenben minden energiájukat
arra fordítják, hogy a saját zsebüket tömjék. Fekete politika.
Csábítás és átok egyszerre.
Az események szerencsétlen összjátéka folytán Maldiberan
északi országait egyszerre sújtotta aszály és fagy, két egymást
követő évben is. A rossz termés azonnal az árak emelkedését
hozta magával, amelyet tovább súlyosbított, hogy a
 g y y gy
harmincéves háború új erőre kapott Zhíliában, ami viszont
nemcsak újoncok tömegét jelentette mindkét oldalon, de
ellátási szükségletet is. A gabonakereskedők és élőállat-szállító
hajók messzire elkerülték Maldiberant. Bár Nordes a rossz
éveket megelőzően elképesztően gazdag évtizedre tekinthetett
vissza, az árak emelkedése széles tömegek idegeit borzolta fel.
Nyílt lázadásra még nem került sor, de az emberek már
beszéltek. Sokat. Nem jóféle szavakkal. Mondjuk jelenlegi
állapotomban azoknak a szavaknak is örültem volna, csak
tudjam végre megírni Adle Rusca beszédét!
Amikor a Néppárt beleköpte a vihar előtti csendbe a
javaslatát, én még nem voltam képviselő, de már élénken
foglalkoztatott a Nordesi Mesterszövetség politikája. Nem
akartam egész életemben az abaposztó rőfjeit és mérföldjeit
kimérni, mint az apám, a nagyapám, a dédapám, a… jobb, ha
nem folytatom a sort, sosem érnék a végére, és akkor ki
kényszeríti rá ezt a makacs libából kitépett, ostoba tollat, hogy
megírja a beszédet?
A lehetőség akkor villant fel, amikor a jelentéktelen, ám annál
korruptabb Skrea Falte, a Néppárt képviselője elhalálozott.
Hirtelen, bár nem váratlanul; a sötét ügyletei miatt elég sok
fenyegetést kapott, és csak idő kérdése volt, hogy mikor fogan
meg valamelyik átok. Így, miközben a Néppárt azon nyomult,
hogy szavazókat csábítson magához a két év múlva esedékes
mesterparlamenti választásokra, időközit is kellett tartaniuk a
fővárosi peremnegyedekben, amelynek képviselője a kövér Falte
volt.
Miért a holtak dolgozzanak, kérdezték a képviselőik, de nem
csak a Mesterparlamentben, hanem a piacokon, kikötőkben, a
vidéki vásárokban, kutak és utak mentén, akiknek enniük sem
kell, és többségüknek családja sincs, amit el kellene tartaniuk? E
szavak kedvező fogadtatásra leltek.
A Szövet-séget alkotó céhek – a bányászfaktoriák után – a
legnagyobb számban alkalmaztak élőholtakat, és a törvény
kemény érvágást jelentett volna nekik. Eleinte megpróbáltak a
vásárlóik érdekei mögé bújni – hiszen az élőerő alkalmazásával
 g j
minden termékük drágább lenne, mondták, nem kellene tovább
terhelni az emberek erszényét, ilyen drágaságtól sújtott időkben
–, de eltekintve néhány módosabb polgártól és arisztokratától,
Nordes családjai jövedelmet akartak, nem szép szavakat. A
Szövet-ség nem tudta megakadályozni a törvény
megszavazását, sőt, a heves viták és zsíros kenőpénzek
szétszórása révén elért kisebb eredmények sem nekik kedveztek,
hiszen az a céhes foglalkoztatást nem érintette, csak a saját
jogon tulajdonnal, emellett fejlett tudattal rendelkező élőholtak
önálló vállalkozásainak engedett teret. A nép ünnepelt, a
Szövet-ség bosszút forralt, bár néhány hónapnyi átmenet után a
szépen megemelkedő bevételek kiegyenlítették a bérek
ugrásszerű növekedését.
Nem csak a nép ünnepelt, hanem én is. Egymás után kétszer.
Először a szűk körű esküvőn, amelyen elvettem Eliskát, aki
önálló egzisztencia révén kisebb vagyont hozott a házasságba,
meg még valamit, ami az aranynál százszorta értékesebb volt.
Másodszor két hónap múlva, amikor a peremnegyedek népe –
mindenki legnagyobb megdöbbenésére – a függetlenként induló
Naten Wardot választotta képviselőnek.
Vagyis engem.
Az előbb némileg túloztam. Nem döbbent meg mindenki. A
példának okáért Adle Rusca egy hangyapöcsnyit sem lepődött
meg, hiszen őt korábban felvilágosítottam a tervemről. Ebből
kitalálható, hogy én sem voltam különösen megdöbbenve, sőt,
hiszen én voltam a terv kiagyalója. És nem volt megdöbbenve
Eliska sem – ő ugyan mit sem tudott a tervről, viszont neki
egyáltalán nem szokása bármin is megdöbbenni. Nem olyan
fajta.
Nos. Függetlenként beválasztottak a Mesterparlamentbe, egy
olyan időközin, ahol a Néppártnak kellett volna nyernie, és a
Szövet-ségnek esélye sem volt. Aztán amikor kellően
lecsillapodtak a kedélyek, beléptem a Szövet-ségbe. A
néppártiakat elöntötte az epe, és fuldokoltak a méregtől, de hát
ezzel számolni kell, ha valaki politikára adja a fejét.
 A dicsőséges pillanatok felidézése meghozta a lendületem. A
libatoll nekilódult, aztán elakadt. Már megint beszáradt a tinta.
Ki kellene dobni az egészet a Bendőbe, és elővenni egy újat, ami
nem szárad be ilyen könnyen a tollhegyen! És így is lesz!
Kiöntöttem a zománcozott tartóból a tinta maradékát,
átmostam és újratöltöttem. A frissen feltört viaszpecsét
garantálta, hogy a tinta tökéletes legyen. Utána tiszta, fehér
lapot húztam magam elé az összefirkált helyett, és újból
nekifogtam.

Tisztelt képviselőtársaim!
Többen gondolhatják, hogy a mai nap ugyanolyan, mint a tegnapi
volt, vagy amilyen a holnapi lesz. De nem is tévedhetnének
nagyobbat. Ma tízezrek és százezrek sorsa fordulhat azon, amit…

És így tovább, és így tovább. Valóban, a tintával lehetett a baj.

Siklott a toll a papíron, könnyedén sorakoztak a mondatok.
Sziporkáztak a Néppárt kárán csattanó élcek, hasítottak az
érvek.
Durva zaj kélt az utcán. Megzörgették a bejárati kaput. Tollam
lendülete elakadt, én pedig feszülten füleltem. Megint részeg
ifjak? A közelben számos kocsma kínálta olcsón a szeszt, a
városi ficsúrok nagy örömére. De nem, az ablak alól nem
hallatszott fel ittas viháncolás. Megint megzörgették a kaput,
ezúttal hosszabban, hangosabban. Füleltem, de semmi sem
árulta el, ki és miért zargat éjnek idején.
Kemény, durva koppanások, fatábla csattogása. Valaki
harmadjára is bezörgetett a házunk ajtaján.
– A Bendőbe! – szitkozódtam. Kirúgtam magam alól a széket,
és az ablakhoz siettem. – Hagyják abba! Csendet, mielőtt felverik
a feleségem, hallják?!
Egy emelettel lejjebb, az utcán három sötét alak álldogált.
Mögöttük feketére lakkozott, erős batár, fekete lovakkal. A
bakon ugyanolyan sötét köpenybe burkolózó kocsis. A kocsin
meglepődtem. Nem hallottam, amikor megérkezett. Se
patakopogás, se kerékzörgés. Ami azt illeti, most sem adtak ki
p p g g
semmiféle hangot azok a lovak, csak álltak némán és
mozdulatlanul, mintha odafestették volna őket.
– Ward mester? – emelte fel a fejét az egyik jövevény.
Hatalmas fülei messze kikandikáltak karimás kalapja alól. Nem
lennék a fickó helyében, amikor igazán nekidurálja magát a
szél…
– Mit akarnak? – vakkantottam az idegeneknek válasz helyett.
Most vettem csak észre, hogy a gyomrom reszket. Még nem
tisztáztam magamban, hogy felháborodjak vagy kezdjek
aggódni. Felötlött bennem, hogy szólni kellene Eliskának, majd
ő elintézi ezeket a tolakodó frátereket. Ettől a gondolattól
viszont elszégyelltem magam. Úriember nem járatja le magát
idegenek előtt, csak ha nagyon muszáj.
– Szeretnénk, ha lefáradna – felelte a vitorlafülű, zömök fickó.
Ő állt az ajtótól legmesszebb, és egyedül ő szegte hátra a nyakát,
hogy felnézzen rám. A többiek, beleértve a kocsist is, mereven
bámultak maguk elé. Ábrázatukat kifejezéstelennek gondoltam,
mert látni nem láttam semmit belőlük a széles kalapjaik miatt.
– Mit képzelnek, éjnek idején?! – replikáztam, igyekezvén a
visszafojtott hangerőt féktelen felháborodással elegyíteni. –
Bármit is akarnak maguk, jöjjenek vissza reggel. Kilenc előtt
semmiképp!
Utána meg hiába. Kilenckor már a Szövet-ség irodájában
fogok ülni, hogy utoljára átnézzem a beszédet, mielőtt átadom a
Vén Sasnak.
– Távozzanak! Nincs dolgom magukkal! – erősítettem rá.
– Mivel tudnám jobb belátásra bírni, uram? – kérdezte a zömök
fickó, és a sziporkázón szellemes, ámde kellően csípős
válaszomat meg sem várva intett a kapuban álló társának. Az
olyan átszellemülten kezdte zörgetni az ajtónkat, mintha
kizárólag ebben az egy tevékenységben lelné meg élete értelmét.
– Hagyják abba! – förmedtem rájuk. Azt hiszem, egészen jól el
tudtam rejteni az ijedelmem. – Azonnal jövök!
Úgy ahogy voltam, leviharzottam, köntösben és abban a
kényelmes házipapucsban, amelyet nagykorúvá válásom
napján vásároltam magamnak. Azok az átkozott fapapucsok,
 pj g p p
gyermekkorom megrontói, repültek a kandallóba!
Viharzásomat a nyikorgó lépcsőkre érve alaposan visszafogtam,
hogy nejem hálórészlege előtt lábujjhegyen tomboló
hurrikánként seperjek végig, olyan gyorsan és olyan
észrevétlenül, ahogyan csak a fortély és az ügyesség csúcsára
érve képes az ember. Azután a hosszú folyosó, rendesen kongott
az átkozott, de most szinte légneművé váltak lépteim – ez a
lényege a viharnak nem?, áramló levegő, más semmi –,
jobboldalt elhagyva apám lakrészét, a balon az üzlethelyiséget.
Végül olyan elemi erővel vágtam ki az utcai kapuba szerkesztett
személybejáró ajtaját, hogy az megnyikordulni sem merészelt.
Még a vitorlafülű martalóc is csak akkor vette észre, hogy ott
vagyok, amikor elébe toppantam.
– Topp! – kiáltottam, erős visszafogottsággal.
– Mikor jött le? – kérdezte a fickó, miközben megnyúlt
ábrázattal vizslatta a résnyire kitárt ajtót.
– Halkabban, ha kérhetem! – förmedtem rá suttogva. Van,
hogy eljön az a pillanat, amikor a legbátrabb hősöknek is fel kell
mutatniuk emberi oldalukat, sebezhetőségüket… és számomra
most jött el ez a pillanat. – Fel ne zargassák a nejem, mert nem
tudok jótállni érte!
A pasas gyanúsan csillogó szemekkel bámult fel rám. Mint aki
alig bírja visszafojtani a röhögést. Azonnal megbántam, hogy
olyan figyelmes voltam, hogy óvni akartam őket. Hagyni kellett
volna, hogy megismerjék Eliskát! Igazán megismerjék…
– Ward mester, gazdám üdvözletét küldi, és kéri, fogadja el
szíves invitálását!
– A gazdája? – hajoltam le a kisember szintjére, hogy tisztán
halljam a suttogását. Nem voltam biztos benne, hogy ezt most
gúnyolódásnak szánja, vagy végre felfogta helyzetének
komolyságát.
– Gróf Blablabla – motyogta a martalóc az orra alatt.
Tekintélyes darab volt, meg kell hagyni, bár elképesztő méretű
füleinek a nyomába sem ért.
Nem értettem tisztán a nevet, de a hangtalan hintó, a népes
kíséret, és a küldöttség finom ruházata, amit csak akkor volt
 g
módomban jobban megtekinteni… no meg a grófi cím…
önmagáért beszélt. Üzletet szimatoltam.
– Opsz! Egy pillanat! Úriember méltóképpen látogat meg egy
másik úriembert – jeleztem félreérthetetlenül státuszomat a
fickónak, és visszaperdültem a házba. Nem mentem messzire,
csak a céh boltíves helyiségeibe, ahol a kisinas, Hiram
szunnyadt oly mélyen, akár Syllian Consyrees lelkiismerete.
Sebesen kirugdostam vackáról, mert úriember kíséret nélkül
nem ér egy fabatkát sem, amikor üzletre kerül a sor.
Kirángattam magammal a bamba, alvajáró inasunkat az
utcára.
– Mehetünk – jelentettem ki igen vidáman, és igen halkan. A
hangoskodás kockázata ugyanis attól még nem múlt el, hogy az
éjjeli látogatókról kiderült pár kellemes dolog.
Eltelt néhány pillanat, mire felfogtam a kellemetlenebb
ügyeket is. Sajnos addigra már a hintóban ültem.
Egy. A lapátfülűt kivéve a kíséretem többi tagja olyan halott
volt, amennyire csak egy járkáló csontváz képes halottnak lenni.
Három halottnak, ha a kocsist is beleszámítjuk.
Kettő. Hiram ruhában aludt, ahogy Nordesben az inasoknak
szokásuk, bár mezítláb, így nem volt teljesen kifogástalan a
ruházata, de nagyjából megfelelt. Viszont én nagy sietségemben
elfeledtem levetni a köntösömet, és valami illőbbre cserélni.
Nem is beszélve a házipapucsról. Kínos, roppant kínos.
Három. Nekem most nem itt kellene lennem, hanem egy
ízetlen lúdtoll végét rágcsálva a beszéden dolgoznom. A
kecsegtető üzleti lehetőségtől eltekintve holnap… jobban
mondva ma, hiszen az éjfél nagyjából az imént suhant keresztül
a városon… nekem át kell adnom egy tökéletesre csiszolt
beszédet Rusca mesternek.
Viszont a kocsi kifogástalan volt. Hangtalan, tökéletes
rugózású és – ami a legfontosabb – belső kidolgozottsága
elképesztő gazdaságról árulkodott. Ez némileg ellensúlyozta a
három kellemetlenség nyomasztó hatását. Nem teljes
mértékben, de annyira igen, hogy felszabadultan bámészkodni
kezdjek.
 j
Kifelé tartottunk a városból. Hé, a gazdag negyedek arra
vannak, tolult a nyelvemre a figyelmeztetés, aztán utastársaim
egykedvű csontpofáját látva inkább megtartottam magamnak a
zseniális észrevételt.
– Mit mondott, hova megyünk? – kérdeztem Fülesbaglyot
némi torokköszörülés és fészkelődés után. A bamba Hiram
időközben visszaaludt, vagy talán fel sem ébredt rendesen, és
busa fejével a vállamra nehezedett, mint egy szerelmes elefánt.
Nem mertem lelökni, nehogy felébresszem. Még sikoltozni
találna, ha kísérőink kék lánggal égő, üreges szemgödrébe
bámulna.
– Nem mondtam – bámult vissza rám a fején hihetetlen
függelékeket birtokló egyén.
Bólintottam. Valóban nem mondta.
– És? Elárulja?
Fülesbagoly félrebillentett fejjel nézegetett. Alaposan
megbámulta a bal szemem, azután a másikat. Jóságos Zhénia,
szaladt keresztül a gondolat az elmémen, most jön az, hogy igen,
és majd néz rám tovább, amíg meg nem kérdezem, hogy akkor
mégis hova, mire ő majd azt mondja, hogy ahová a kocsi visz,
mire én, mégis, merre visz, mire ő, a lovak segge után, mire én,
kissé kétségbeesetten…
– Gróf Blankenstein városszéli kúriájába – szólalt meg a fickó.
Beszéd közben mókásan rángatózott az orra. Gyermekkoromban
láttam egyszer egy gerondari tapírt. Az csinálta ugyanezt, csak
összehasonlíthatatlanul szerényebben. – A Dioni úton a
második kereszteződésnél balra, aztán tovább a Boszorkány
Pucájáig, ott majd jobbra, át a patakon, az már a Blankenstein-
birtok. A hídtól alig fél mérföld a ház.
Ez volt az a pillanat, amikor inkább nem kérdeztem rá, hogy
melyik patak.

*****

Gróf Blablabla birtoka némileg messzebb terült el, mint ahogy

gondoltam, bár bevallom, arra nem számítottam, hogy a
második kereszteződés a boszorkányos pucák – valójában egy
figyelmeztető ujjként a magasba meredő sziklaszál – között jó
darab országút húzódik. Maga a birtok nem nyújtott
különösebben lehengerlő látványt, igaz, mire odaértünk, a
kövér hold éppen felhők mögé bújt, szóval lehet, azt sem láttam
volna, ha Blablabla gróf béresei éppen aranytallérokat vetnek a
barázdákba.
A kúriát viszont már jól láttam, nemcsak az időközben
visszakukucskáló hold, hanem a számos fáklya miatt is,
amelyek vaskos külső kandeláberekbe döfve világították körbe a
masszív falakat.
Amikor azt mondom, masszív, senki se gondoljon átlagos
vidéki, régidrén dúlok vaskos falaira. A várfalakat is el lehet
hessegetni az elméből. Az ott egy miniatürizált hegy volt,
keskeny ablakokkal, barlangként ásítozó bejárattal. A látvány
nem sok jót ígért, de a belsőépítészeti megoldások még ezt is
alulmúlták. Ahhoz képest, ami ott várt ránk, egy aktívan
működő kínkamra is királynői budoárnak tűnt volna. És a
személyzet! Durva mozgású élőholt mind, a figyelmesség
leghalványabb nyoma nélkül. Komolyan mondom, az a hitvány
modorú Fülesbagoly porcukros sütemény volt hozzájuk képest.
Tekervényes folyosókon vezettek végig, amelyek sivár belső
udvarok, olajtól és nyers bőrtől bűzlő fegyvertermek, csukott és
zárt, kétszárnyú ajtók végtelen sorai között kanyarogtak. Végül
egy feketére mázolt, téglalap formájú szörnyűség előtt
torpantunk meg, amiről hosszas vizsgálódás után állapítottam
meg, hogy az is ajtó.
– A gróf úr mindenkitől elvárja a tiszteletet és a… – sutyorogta
Fülesbagoly, mialatt kitárta előttem azt a bizonyos ajtót. Nem
volt türelmem végighallgatni.
– Remélem, tud mondani legalább egy jó okot, hogy a
pribékjei miért rángattak ki éjnek évadján a dolgozószobámból!
De inkább mondjon rögvest kettőt! – léptem át a küszöböt
köszönés nélkül. Annak ellenére, hogy egész úton ezt az antrét
gyakoroltam, amelyben reményeim szerint együvé sűrűsödik a
parlamenti képviselőségem teljes súlya, a művelt úriember
p p g j y
felháborodása és az üzletember megbékíthetősége, így,
kimondva már nem tűntek igazán helyénvalónak ezek a szavak.
Nem is beszélve arról, hogy lassan eljutott a tudatomig, mire
figyelmeztetett a gróf tapírja.
Égő szempár és hegyes fogak villantak a jókora, sötét terem
túlsó végében. A következő pillanatban a hórihorgas alak már
felettem horgadozott, meghatározhatatlan szagot árasztva.
Fonnyadt, temetői virágok lehangolt illata biztosan keveredett
közé, meg valami vágóhídi buké.
Egész hátralévő életemben azon fogok igyekezni, hogy
feledjem azt a rémült sikkantást, amely abban a pillanatban
elhagyta a torkomat. Félő, ennek ellenére sírig kísért majd az
emléke.
– Ward mester! – bődült el a gróf. Termetes volt, rengeteg
izommal és görbe csontokkal az izmok alatt, de hiába töltötte be
az egész látóterem, semmi másra nem bírtam fókuszálni, csak a
szemfogaira.
Villámgyorsan hátrébb szökkentem, és magam elé toltam a
félálomban bandukoló Hiramot. Ez a fiú csodálatra méltón
tudott aludni, és bíztam benne, hogy ha ebben a szent
minutumban meg kell halnia, azt is alva teszi, és a lelke később
nem fog neheztelni rám ezért a kis… hogy úgy mondjam,
előzékenységért, amellyel magam elé engedtem.
A vámpír joviális vigyora még szélesebb lett. Nem vált
előnyére a gesztus, ezt azonnal megállapítottam.
– Ward mester! – ismételte meg, az előbbinél is hangosabban.
A jó gróf siketnek vélhetett, mert külhoninak aligha. – Pontosan
két jó okot tudok, ha nem éppen hármat!
A vámpír nem tűnt sem dühösnek, és – ez jóval lényegesebb
momentum – éhesnek sem. Ettől függetlenül a szívem csak nem
akarta abbahagyni a lányos hisztijét, sem a veszett
bordacsapkodást.
– Gróf Blabl… eeenstein! – préseltem ki magamból egy
szánalmas gesztust, amely inkább tűnt részeg kisdedek
pukedlijének, mint egy komoly úriember visszafogott
üdvözlőrituáléjának.
 j
– Blankenstein, kérem – fuvolázta barátságosan a vámpír. –
Szimilian Blankenstein, a korányi Blankensteinek elkódorgott
báránya, heheh, ha szabad így kifejezni magam!
– Hogyne, hogyne – igyekeztem biztosítani legteljesebb
egyetértésemről vendéglátómat. Közben őrülten pörgött az
agyam, hogy az ihatatlanul rossz borokon és a télen-nyáron
aktív vérszívókon kívül mit adott Nordesnek Korány tartomány.
De elrontottam a gondolkodás irányát, és az elmém leragadt a
vérszívóknál.
– Fáradjon beljebb, kedves Ward mester! – intett Blankenstein
gróf. A mozdulat nyomán rubinvörös fények keltek életre a
boltíves mennyezetről lelógatott, különös csillárokon.
Hangulattól függően az ember fülledten erotikusnak vagy
hátborzongatóan ocsmánynak vélhette ezt a fényt… a gróf
jelenléte határozottan ez utóbbi felé billentette a hangulatot. –
Inasát bízza rá az inasomra, és jöjjön, jöjjön hamar, hiszen, hogy
úgy mondjam, már igen szomjaztam az Önnel való találkozót!
Heheh-heh!
Fogalmam sincs, hogyan történt – csak arra emlékszem, hogy
néhányszor felnyögtem zavaromban –, de egyszer csak ott
ültem a jeges lángokkal égő kandalló előtt, egy kényelmesnek
aligha tekinthető, ellenben batárnagy bőrfotelben,
házipapucsom alatt kiterített szőrmével, kezemben egy
kristálykehellyel, amelyben fekete lé lötyögött, diszkrét
rozsdaszagot árasztva.
– Öööö… – foglaltam össze a véleményem. Kedvelem a
célratörő diskurzust.
– Ne aggódjon! – biccentett a metszett kehely felé
vendéglátóm, akinek ugyanilyen fekete lével teli kehely billegett
a hüvelykés mutatóujja közé csippentve. – Vörösbor. Azt hiszem,
egészen jó évjáratú Dion Királynője… bár magam nem élek
effélével, úgy száznyolcvan éve.
Koccintottunk.
– Öhm… kedves öntől, hogy mégis iszik pár kortyot a
kedvemért – jegyeztem meg. Különféle szabályokat sajátíthat el
az ember a magángazdasági életben, ezek egyike, hogy időnként
dicsérd meg üzletfeled.
– Ó, ez nem. Csak a fény miatt, tudja? Azért fekete.
– Akkor mit…? – kezdtem, aztán hirtelen befogtam a pofám.
Nem akartam tudni, milyen vörös leveket iszik egy vámpír
kristálykehelyből. Sem azt, hogy kiét! – Khm… említette a két
okot, hogy hát, hát, hogy ne raboljam a drága idejét, gróf úr.
– Valójában három. Ténylegesen három, ahogy említettem –
felelte a vámpír. Felhörpintette a… maradjunk annyiban, hogy
felhörpintette a borát, majd kinyújtotta a mutatóujját. – Üzlet.
Hüvelykujj.
– Politika.
Középső ujj.
– Barátság?
Göcsörtös, póklábszerű ujjai voltak, szénfekete körmökkel.
Egy pillanatig azon tűnődtem, hogy azok is csak a bizarr
fényviszonyok miatt tűnnek feketének, vagy… amikor
felfogtam, hogy a gróf a harmadik okot nem mondta, hanem
kérdezte.
– Ez most… – kezdtem, aztán ismét sürgősen elhallgattam. Át
kell ezt gondolni, de elképesztő gyorsasággal! Ez a kérdés. Ez egy
érdekes és gyümölcsöző kapcsolat lehetőségének az udvarias
felkínálása, vagy a vámpíroknál is hasonlóan megy ez, mint az
imádkozó sáskáknál? A nagy barátkozás végén
valamelyikünkből… és itt találgatni sem érdemes,
melyikünkből… vacsora lesz? – Megsértem, ha arra kérem,
szépen sorban mélyedjünk el a részletekben? – kérdeztem végül,
abban reménykedve, hogy mire az üzletnek és a politikának a
seggére csapunk, valami csak ki fog derülni arról a fránya
barátkozásról is.
– Igya ki a borát, Ward mester! Örülnék, ha nem kellene
tartogatnom ezt a bontott palackot a következő látogatómnak –
biztatott a gróf a jókora, a nordesi mértékhez képest kétszer-
háromszor öblösebb, fúvott üvegpalackra mutatva. – Amilyen
sűrűn jönnek, még életre talál kelni ez a tüzes lé, és akkor
megnézhetjük magunkat, heheh!
 g j g
Engedelmeskedtem. Igencsak sajnálnám, ha bárki is csalódást
érezne emiatt, de ez már csak így megy, ha az embert egy
vámpír noszogatja.
– Akkor hát térjünk az üzletre – indítványozta a gróf, miután
saját kezűleg újratöltötte a poharam. Ismét megcsapott a
kipárolgása, hát gyorsan a kehely mélyére fúrtam az orromat,
mintha különösen nagy borszakértő lennék. Még hümmögtem
is hozzá, szándékaim szerint elismerően… a fülem szerint
azonban eléggé bénácskán. Az árulók, gondoltam, de a gróf nem
hagyott sok időt az önvádra, a védőbeszédről és az ítélet-
végrehajtásról már nem is beszélve. Rátért az üzletre. – Mint
tudja…
Nem tudtam. De érdeklődéssel hallgattam Nordes
hadseregeinek történetét a királyok korától napjainkig. A
tekintélyes méretű palack felét is elszopogathattam már, mire a
történelemlecke véget ért.
– Így alapították meg elődeim az élőholtak seregét – zárta le
szavait Blankenstein gróf. Vagy legalábbis elég hosszú
hatásszünetet tartott.
– Értem – biccentettem, ami kizárólag arra volt jó, hogy
észrevegyem, kissé kapatossá váltam a bortól. Ami egyébként
valóban kitűnőnek bizonyult, különös, rozsdás illata és eltorzult
színe ellenére is. Amúgy egy kukkot sem értettem abból, amit a
gróf előadott, legfőképpen azt nem, hogy mi ebben az üzlet.
Úgyhogy végszavaztam, az általában bejött. – Az élőholtak
serege.
– Ahogy mondja! – derült fel vendéglátóm ábrázata. Meg kell
jegyeznem, ekkor elővillantak a szemfogai, és ez sokat rontott az
összhatáson. Azt azonban el tudtam képzelni, hogy
amennyiben képes lennék elvonatkoztatni a fogak látványától…
nem, nem, azt aztán végképp nem… akkor egészen kellemes
kisugárzása lehetne az örvendező grófnak. Mindenképpen
kellemesebb, mint a kobbleeni tömegmészárlás helyszínének, a
tett után pár órával. – Akkor megegyeztünk?
Hosszas hallgatás után nem láttam más kiutat, csak az
őszinteséget.
 g
– Öööö…
– Nem értem tisztán, Ward mester! – hajolt közelebb
Blankenstein gróf. Az a szag!
– Miben is? – pontosítottam nagy erőfeszítéssel.
– Mit miben? – csúszott még közelebb a gróf.
Ezt nem lehetett ép ésszel elviselni.
– Összefoglalná, miben állt az üzletünk, kedves grófom! –
kiáltottam rá, ahogy a torkomon kifért. Erre a vámpír
visszahúzódott saját fotelje mélyére.
– Haaadseeereeeg! – kiáltott vissza a gyengeelméjű, siket
külhoniaknak kijáró nyomatékos hangsúllyal Blankenstein. –
Győztes háborúk után mégsem parádézhatnak csupasz seggel és
kilátszó csípőlapátokkal a zombiregimentek, nem?
– Mégsem, nem – bólogattam, de hogy mivel értettem egyet,
azt továbbra sem tudtam.
– Eeeerőőől van szó! – rikoltotta a vámpír. – Akkor
megegyeztünk?
Bólintottam. Aztán sürgősen igyekeztem úgy tenni, mint aki
nem bólintott, de hiába néztem körbe a teremben, kettőnkön
kívül nem volt ott senki, akire ráfoghattam volna, hogy ő volt.
– Hát… néhány aprócska részletet… talán…
– Talán?
– Igen. Talán.
– Mely részleteket pontosan? – érdeklődött a vámpír.
Fészkelődni kezdett, attól tartottam már megint rám fog
csúszni, ha nem zárom rövidre.
– Mit? És mennyiért? – böktem ki. Ezek általában beváltak, ha
üzletről van szó.
Ahogy most is. Jókora kő gördült le a szívemről, amikor
Blankenstein gróf megosztotta velem a részleteket. Posztót
venne. A holtak seregének. Az sem lenne ellenére, ha nem
végekben és tekercsekben kellene nyélbe ütni az üzletet, hanem
eleve elkészíttetném, konfekcióméretben az egyenruhákat.
Szabásminta az inasánál, HearlnáL Aztán mondott egy
döbbenetes árat.
Jó adag bort félrenyeltem.
 J g y
A jó gróf erre összeráncolta szemöldökét, majd azonnal rátett
még tíz percentet.
Ja, hogy ez így megy? Gyorsan félrenyeltem még egy kis bort,
de a gróf már csak a keszkenőjét kínálta fel, amelyből olyan bűz
áradt, hogy nyomban öklendezni kezdtem.
– És most a politika – közölte a vámpír, színültig töltve a
kehelypoharam.
Durva éjszaka vár még rám!
 3.
Jócskán sötét volt még, amikor a gróf elköszönt tőlem.
Megéhezett, közölte szabódva, és nem szívesen marasztalna
vacsorára. Lehettem bármilyen részeg, véleményében teljes
szellemi erőmmel osztoztam. Így aztán hónom alá csaptam a
majdnem kiürült palackot, amihez csilingelve hozzákoccant
valami, amit a gróftól kaptam ajándékba a „barátság”
szakasznál. Így, kérdő hangsúly nélkül. Bár a tartalmát nehezen
tudtam volna felidézni, csak valami olyasmit, hogy közvetlenül
a politikai részből származtatta, és köze volt a feleségemhez.
Csoda, hogy nem értettem?
Vendéglátóm borának lehetett valami köze a hely
szelleméhez, mert amilyen kedélyes lágysággal csúszott lefelé a
torkomon, mire visszaértünk a Nordes városfalai közé ékelődött
utcákra, ugyanolyan savas erőszakossággal törekedett felfelé.
Nem tudok másra gondolni, mint hogy megzavarta a tanninjait
a vidéki kúriától való elszakadás. Olyan makacsul küzdött, hogy
nem bírtam tovább. Megállítottam a kocsit, feltéptem az ajtót,
és kizuhantam az utcakőre. A palack messzire repült a
kezemből, majd szilánkokra zúzódott.
– Jól van, Ward mester? – érdeklődött a gróf inasa, akinek
akkor már arra a nevére sem emlékeztem, amit én aggattam rá.
– Brööö! – intettem, ami abban a helyzetben azt jelentette,
remekül. Aztán teljes figyelmem annak szenteltem, hogy még
jobban legyek. Ebbéli igyekezetemben nem voltam egyedül: az
utcában néhány ember és más fajzat hasonló tevékenységeket
végzett. Ismerős műintézmény ajtajából tántorgott elő a fény és
vetődött ki a sok részeg disznó. A szenvedő kandúrt ábrázoló
cégér halkan nyikorgott az éjszaka végének közeledtét jelző,
megélénkülő szélben. A Herélt Macska. Már nem voltunk
messze a Ward-háztól, ahol olyan nagyon vár rám valaki. Vagy
valami. De nem emlékeztem rá, hogy pontosan mi. Csak abban
voltam biztos, hogy nem a nejem.
Jobban mondva reméltem, hogy nem a nejem.
 Kis időbe beletelt, mire észrevételeztem, hogy a kocsi még
mindig ott várakozik. Azt is észrevettem, hogy az alkarom
zsibbadni kezdett, mert egy medalion erős lánca szorosan
körétekeredett. Bevillant, hogy ez a gróf ajándéka. Végül… a
felismerések éjjele volt ez, semmi kétség… miután
visszakapaszkodtam a kocsira, az is feltűnt, hogy Hiram nincs
sehol.
– Hiram? – kérdeztem, de a nagyfülű pasas csak bámult rám. –
Az inasom.
– Kedves fiú – mondta erre ellágyult ábrázattal a másik. –
Maradt vacsorára.
A kocsi megrándult, és hangtalan suhanással otthonom felé
repített.

*****

A hajópadlókra furcsa, mágikus törvények vonatkoznak.

Lehetnek bármilyen masszívak, jól ápoltak, amikor az ember
részegen támolyog haza, recsegnek, mint az állat. Mindegy,
hogy levetett házipapuccsal a kezedben osonkodsz, vagy
átlebegsz a rohadt padlódeszkák felett, mint valami kísértet.
– Megint kurváztál.
Összerándultam, mint akit rajtakaptak. Eliska a szoba túlsó
végében állt, az árnyékok között. Nem láthattam rendesen, de
tudtam, hogy magasra tupírozott, lángvörös haja alatt túlvilági
fellegek árnyéka úszik keresztül az arcán. Kényelmes
pamutruhát viselt, tíz-húsz évvel ezelőtti divat szerint, amely
azóta már kikopott a lányok és asszonyok utcai viseletéből, de
tartotta magát mint – ahogy Eliskám mondani szokta – otthoni
játszós ruha.
– Nem, dehogy! – vágtam rá azonnal, miközben mentális
gyakorlatokkal igyekeztem feloldani a gyomromban és
körülötte sebesen összecsomósodó izmokat. A gróf borának
mámora szempillantás alatt elillant a fejemből.
– Kurváztál – közölte a nejem, ellentmondást nem tűrő
hangon. Nem lépett közelebb hozzám, erős karjának fenyegető
mozdulataival sem üzent, mégis pontosan tudtam, bajban
vagyok. Hajaj, ez már a kettes fokozat!
Eliska neheztelésének három fokozatát volt alkalmam
megismerni együttélésünk nem túl szép, ám annál hidegebb
időszaka alatt. Az első, amikor halovány ingerültséggel eltelve
lecsesz, mint egy taknyos kölyköt. Ez szinte kellemes helyzet, az
ember bátran kiállhat magáért, megízlelheti két felnőtt
egyenrangúságon és közös megegyezésen alapuló
párkapcsolatának minden báját… úgy másfél percig. Aztán
jobb, ha elfogadja a sorsát.
Amikor az asszony kettes fokozatba kapcsol, akkor ezt az
érzelemmentes hangot használja. Kijelent. Nem tűr
ellentmondást. És ezt pontosan így kell érteni. NEM. Esélyed
sincs.
A harmadik fokozathoz eddig csak egyszer volt… khm,
majdnem úgy fogalmaztam, szerencsém. Bár, az, hogy csak
egyszer, valóban szerencse. A harmadik fokozat… nos, elég, ha
annyit mondok, olyankor kérdezni szokott.
Zhénia mentse meg a világot Eliska kérdéseitől! Vagy Yvorl,
vagy valamelyik gilf dögisten, mit bánom én…
– Igen – nyögtem, mert hirtelen belém villant, hogy vészesen
fogy az időm. – Igen. Kurváztam.
Az efféle helyzet sosem egyszerű. Mert be voltam szarva
rendesen, ezt szagról bárki megállapíthatta, aki véletlenül
elsétált a ház előtt – vagy a szomszéd utcában –, ugyanakkor
mélységes mélyen meg voltam sértve. Nem azért, mert a
nejemnek ne lehetett volna igaza, egy másik alkalommal
természetesen. Járok én nőkhöz, normális férfi vagyok, és
vannak olyan vágyaim, amelyek nem fértek bele a házasági
szerződésünkbe. A megvásárolt erotikus szolgáltatást a
kiszabott ár szerint díjazom, ezzel nem vitatkoznék azon az
alapon, hogy „de nem ma éjjel, édes”, nem. Hanem mert rögtön
a második emeleten kezdte!
De hol vagyok én ahhoz, hogy kimutassam a sértettségem?
Még megkérdezné, hogy mivégre…
 – Ostoba. Rendes ember szeretőt tart, olyat, aki öreg és gazdag.
Aki fizet, amikor ágyba bújik vele egy fess fiatalember, és nem a
markát nyújtja, mielőtt még odatartaná a füstös picsáját.
Imádom Eliska finom stílusát, mondtam már?
– Ha már hazaevett a fene, eredhetsz a dolgodra – közölte
Eliska. Nem szokott felszólítani. Csak kijelentéseket tesz, közli a
tényeket, amelyek most még ugyan nem léteznek, de mindjárt
bekövetkeznek, kétségtelenül.
Az egyetlen elfogadható módon reagáltam.
– Igen, édes – hajtottam meg a fejem… az emberben legyen
tartás, ne derékból hajbókoljon… és indultam az emelet felé, a
dolgozószobámba, befejezni a beszédet.
– Nem arra. Szomjas vagyok. Hozol nekem egy pint
pelikánvért.
– Igen, édes. Máris hozok.
Kifelé menet belefutottam az apámba. Korán kelő az öreg,
amióta az eszem tudom, mindig pirkadat előtt ébredt, és rendes
apaként gondoskodott róla, hogy átadja nekem ezt a jó szokását.
Ha kell, egy kancsó vízzel, ha kell, a házi fapapucs talpával.
Emlékszem, amikor gyerekként lázas betegség döntött ágynak –
időnként előfordul ilyesmi a legjobb házban is –, akkor
kíméletesen csak a takarót rántotta le rólam, és addig papolt
nekem a friss levegő és az intenzív testmozgás áldásos, gyógyító
erejéről, amíg ki nem támolyogtam a szobából.
– Naten, nem láttad az erszényemet, fiam? – kérdezte köszönés
helyett az öregem. Hunyorogva nézelődött, bal kezével az ágytól
kócos üstökét vakargatta.
– Ott van a kezedben, atyám.
– Ez? – rázta meg a jobbjában tartott szütyőt. Nem tudtam
elsiklani a hangjába keveredő méltatlankodás felett. – Ez üres!
Az én erszényem teli van…
– Azonnal segítek atyámnak megkeresni azt az erszényt –
vágtam rá gyorsan azt a hazugságot, amit hallani akart. – Amint
visszajövök a pelikánvérrel…
– Hajnalban kocsmázni?! – csattant fel az öregem. – Jellemző!
– …amit Eliskám megkívánt.
 g
– …öhm khm… persze, menj csak, fiam, menj. Adnék pénzt,
hogy hozzál a kis menyemnek valami süteményt is… csak hát…
az erszényem. Nem találom. Sehol sem találom…

*****

Az utcán szaladtomban persze igazat kellett adnom az öregnek.

Amióta politikus lettem, valóban jóval kevesebb pénz volt a
házban. Persze egész Nordes arról beszél, milyen zsíros állás a
képviselőség, mennyi lehetőség van benne, meg kapcsolatok,
meg havara kavara ré, aminek semmi értelme, de jól hangzik…
de azt senki sem mondta, hogy kezdő képviselőként neked kell
finanszírozni a pártvezéred összes huncutságát! Az lehet, hogy
később majd busásan megtérül a befektetés, de most még csak
annyi jutott a Ward családnak, hogy ész nélkül pengeti kifelé a
tallért-fillért, mint moleztrán paraszt a hóhérsegédből lett
adószedőnek.
Az a szerencsém, hogy a posztókészítők céhének nagy ládáját
csak szezonban nyitogatják, és most nincs szezon. Azt hiszem,
csúnyán meglepődnének egyesek attól, amit ott találnak…
illetve nem találnak.
Mindig az a fránya pénz! Csak a bajt hozza az emberre!
Mély bölcsességemtől egészen elérzékenyülve szinte sírni
támadt kedvem. És az azért nem jó, mert amikor sírni támad
kedvem, mindig eszembe jut az én drága Eliskám. De most
annyira feldobódtam a Blankenstein gróffal töltött estétől, hogy
még ez sem vágott földhöz. Végül is a párválasztásomnak
megvolt a nyomós oka, és az igaz, hogy Eliska azóta is
kegyetlenül megfizetteti velem az árát, na de amit magával
hozott a házasságba, az sem selejtes áru!
Pénz és hatalom. Okos ember Nordesben kizárólag ezért
házasodik. És nem véletlenül tartottak engem apám négy fia
közül a legeszesebbnek! Régóta válogattam a kedvezőbbnél
kedvezőbb lehetőségek között, úgy élveztem a váltók, birtokok
és részesszerződések látványát, mint más a ringó csípőt, a telt
keblet vagy a kedvére való színű hajzuhatagot. Már megvolt a
kiválasztottam, éppen a leánykérés alkalmára fogalmazott
szerződés szövegtervezetén dolgoztam, amikor a hájas Skrea
Falte feldobta a talpát. Rögtön tudtam, hogy új szempontot kell
behoznom a nősülésbe!
Amikor meghúzod a harang kötelét egy irányba, a következő
pillanatban a súlyos bronz a másik irányba lendül. Amikor a
kocsmában véletlenül meglöksz valakit, azonnal visszalök. A
Néppárt nem az éhező városlakók érdekében ment neki a
Szövet-ségnek, hanem csakis azért, hogy az élők közül többen
szavazzanak rájuk, mint a nagy ellenfélre, a Kereskedők
Nagypáholyára. Csak éppen a viszonylag perifériális politikai
tényezőnek számító Szövet-ség itta meg ennek a levét, ők
vesztették el a legigénytelenebb és legolcsóbb munkásaikat.
Emiatt aztán a Szövet-ség ott gáncsolta el a Néppárt törekvéseit,
ahol csak tudta. Munkaadókból pedig a holtak leghangosabb
érdekvédőivé léptek elő. De mire idáig jutottak, én már nyélbe is
ütöttem Eliskámmal életem nagy üzletét.
Elvettem feleségül egy mablingot, a Nordesben szavazati
joggal bíró, tudatos élőholtjainak egyikét. Ám Eliska nemcsak
élőholt, a legendás nekromanta, shaykh Taymiyyah legutolsó
teremtménye volt, hanem járkáló holtak földalatti
mozgalmának egyik vezetője is. Mindenkinek kell valami
szórakozás, amivel elüti a szabadidejét.
Egy hónappal a kézfogónk után tartották az időközi
választást. A holtak szavazatai pedig bejuttattak a
Mesterparlamentbe.
Eliskát jóformán semmi sem érdekli, amitől az élők
bezsonganak. Sem az evés, sem a szex, sem a politika. Imádja
viszont az erőszakot és a hatalmat. Úgyhogy az előbbiekben
szabad kezet kapok, csináljam, ahol és ahogy akarom, ez
utóbbiakra meg jobb, ha nem is gondolok. Még a végén rajtam
gyakorolná.
A szokásos részeg hőzöngés két sarokkal korábban jelezte,
hogy közeledem a Herélt Macskához. Egy kapualjban bepiált elf
fetrengett. Furcsán hörgött, ami vödörnyi manópálinkára utalt,
vagy arra, hogy megkéselték. Bár a Macska még mindig a
 gy gy g g g
nappali Nordes egyik kedvelt kávéházának számított, az
éjszakai élete minden korábbinál izgalmasabbá és veszélyesebbé
vált. Az éjjeli csapos – a fogadó felerészes tulajdonosa – személye
erre garancia volt, hiszen Kondortól Dréniáig csak úgy
emlegették, mint a két lábon járó pestist.
Skandar Graun hangja és sunyi pofája most is azonnal magára
vonta a figyelmem, amikor beléptem, de a megszokottól
eltérően ez a figyelem nem tartott addig, amíg a szokásos éjjeli
tömegen keresztül a pulthoz verekedem magam, és rendelek.
– Naten! Naten! De örülök, hogy látlak! – sikongatta egy
túlságosan szűk felsőbe gyömöszölt, dekoltázsból kibuggyanó,
puhán hatalmas kebel. Pontosabban a gazdája, de én képtelen
voltam elszakítani a tekintetem a kék erek finom rajzolatával
árnyalt, hófehér bőrről. – Nateeen!
Hát igen. Vannak olyan nők, akik őszintén örülnek nekem.
– Maryte – köszöntem a kebleknek. – Rég találkoztunk…
– Két napja. Elhanyagolod a te kis cukorbogarad, Naten!
– Bogaram, hogy mondhatsz ilyet! Heti egy a
megállapodásunk. Ha ennél gyakrabban találkoznánk,
lecsuknának zaklatásért! – védekeztem. Azt már nem tettem
hozzá, hogy atyám házát is elárvereznék, ha minden nap az én
drága bogaram cukrozná az életem.
– Van itt egy vidám társaság, Naten. Gyere, ülj be közénk!
A keblek magnetikus erővel tartották fogva a tekintetem, de a
kötelesség szelleme rögtön félreverte a harangokat a fejemben.
Várnak haza. Dolgoznom is kell.
De talán sokkal jobban menne a munka, ha előtte lazítanék
kicsit, kapcsolódott be a belső csevejbe egy másik hangocska,
közel olyan erős, mint a harangok. Mindig csak a szolgálat, a
Szövet-ség és a Mesterparlament, magamra már egy csepp időm
sincsen? Naaa, hosszú még az éjszaka…
– Nem – böktem ki. Most nem engedhetek a csábításnak,
legyen az bármilyen édes. Tudom jól, hogy mindig így kezdődik,
halkan sutyorog a fejemben egy hang, aztán mire észbe
kaphatnék, kicsúszik a kezemből az egész éjszaka. Meg egy nagy
marék arany. Márpedig ma éjjel dolgozni kell… Eliska
rendeléséről nem is beszélve. – Nem! Nemnemnemnem!
– De – dünnyögte a kebel, és az arcomba nyomódott.
Mire megint levegőhöz jutottam, már izzadt, büdös testek
közé préselődtem az egyik kerek asztal mellett. Határozottan
férfiszaguk volt, ráadásul jobbról ázottkutya-buké áradt felém
vaskos hullámokban. Rémülten kutattam Maryte ismerős
halmait. Azt ugyan nem, de a szűk nadrágba préselt széles
csípőjét megleltem, ahogy az asztalunk fölé magasodott.
Nyugalom, minden rendben lesz.
– Teljesen eláztál, drága Naten – dorgált meg a csípő gazdája. –
Gyorsan elszaladok valamiért. Addig ismerkedjetek össze! Omel,
ez itt Naten. Naten, ő pedig Cibourne. Legyetek jó pajtások, amíg
a mami vissza nem jön!
Annyira jó pajtások voltunk, hogy meg se mukkantunk.
Jómagam is csupán annyi bátorságot gyűjtöttem össze, hogy
jobbra-balra pislogva felmérjem a helyzetet, de a másik kettő
meredten bámulta a tömeget. Határozottan olyannak tűntek,
mint akik várnak valakire… és az nem én voltam. Mindketten
erős, kissé kopottas bőrruhát viseltek és fegyvereket, amiből
arra következtettem, hogy navigátorok, akárcsak az én drága
cukorbogaram. Jó tíz éve már, hogy Nordesben tilos volt a
fegyverviselés, kivéve a hivatásos katonáknak és azoknak, akik
a Navigátorok céhébe tartoztak. A Macskába lépve még az
előbbieknek is kötelező volt letenni a bárdot-kardot, ellenkező
esetben Skandar Graun simogatta meg a buksijukat. Puszta
kézzel, nyilván, ennyi esze azért a hírhedt félorknak is volt –
elvégre nem öldököljük a fizető vendégeket. Omel – a szimplán
büdös – hamuszőkés hajú, gyér szakállú, fiatal fiú volt, olyan kék
szemekkel, hogy messziről látszott drén származása. Izmos
testalkatával tökéletes ellentmondásban álló, finom keze és ujjai
voltak, akár egy mestertolvajnak. Cibourne meghatározhatatlan
korú ork volt, csomós testszőrzettel – ami megmagyarázta az
ázottkutya-szagot – és olyan pofázmánnyal, mintha erőből
nekiszaladt volna a jövő hétnek.
 Mire végeztem a terepszemlével, Maryte már visszafelé siklott
az emberáradatban. Vörös haját a fejére tornyozta, rókavágású
szemeit fekete tussal kihúzta, és csókos száján is látszott még
némi rúzsnyom. Puha volt, ringó, gömbölyded, odaadó és…
Észrevette, hogy bámulom, és rögtön megjutalmazott
legendás mosolygyűjteményének egyik legszebb darabjával.
Éreztem, hogy minden gondom-bajom köddé válik, elpárolog a
szívemből.
Cukorbogaram négy jókora söröskorsót szorított a kebléhez, a
túlcsorduló hab ingerkedő foltokat rajzolt hímzett, zöld
mellényére. Mögötte a félork tolakodott, tálcát egyensúlyozva,
azon két fémflaska, meg vagy fél tucat pohárka.
– Ugye meghívsz, drága? – búgta Maryte a fülembe, miközben
a keble ismét az arcomba tolakodott. Ez sem kérdés volt, amihez
hozzászoktam már a gyengébbik nem részéről.
Skandar mester közölte, hogy akkor itt az ideje kifizetni az
előző köröket is, amit a pajtásaim aznap éjjel elfogyasztottak.
Húzós összeget mondott, de Maryte keble könnyűvé tette a
fejem és a kezem.
Csakhogy akármennyire is igyekeztem, nem tudtam előhúzni
az erszényem. Azt nem a hálóköntösöm zsebében hordom.
– Én… azt hiszem, elfelejtettem illendően felöltözni –
csuszpitoltam a papucsommal a koszos padlót. – Én…
Maryte durcás tekintete fojtotta belém a szót. Érezhetően
távolabb kerültem mindentől, ami ma este várhatott volna rám,
de talán még a következő találkánkat is most borítottam bele a
szakadékba. Hirtelen mentő öltetem támadt.
– Elfogadod ezt? – kérdeztem Skandar Graunt, és leemeltem a
nyakamból Blankenstein gróf medálját. Értékesnek tűnt,
úgyhogy hozzátettem: – Természetesen a visszajárót csengő
ezü… aranyakban kérem.
A félork nem sokat gondolkodott. Értő szemmel felmérte az
árut, és mondott egy másik összeget, amit visszajáróként
gondolt. Éreztem, hogy Omel irányából az izgatottság savanyú
bűze kezd felém áramolni – abból a pénzből ugyanis szobát lehet
bérelni egy hónapra a Macska padlásán, teljes ellátással.
 gy p p j
Irdatlan rándulást éreztem, amikor a félork elkapta a lánc
végén fityegő medált. Mintha a karom akart volna tőből
kiszakadni.
– Miaf… – morogta. Egészen közel hajolt, és újból megvizsgálta
az ékszert. Akkor néztem meg én is jobban, és észrevettem, hogy
ami a barackmag alakú, vaskos aranylap közepén ül, az nem
valami egyszerű, csíkos féldrágakő, hanem egy élethű
sárkányszemutánzat, amelyet különféle drágakövek
összecsiszolásával hoztak létre. – Hm… sajnálom, ezért nem
tudok adni egy fityinget se.
– De hát látszik, hogy értékes! – vitázott Maryte.
– Az nem kifejezés. De csak akkor tudom elvenni, ha levágom
Naten kezét csuklóból – röhögött kurtán a félork, mint akinek
már a dolog elképzelése is kéjes örömet okoz. Riadtan húztam
vissza biztonságos közelségbe a kezemet. – Rákötötték a
barátotokra. Piszok erős varázslattal. Szóval, mi legyen? Ki fizet?
Rekedt hang szólalt meg Skandar Graun háta mögött:
– Majd én!
Második virágzását is jócskán maga mögött tudó, erőteljes
testalkatú, felfegyverzett nő bukkant elő a félork széles vállai
mögül. Elnyűhetetlennek tűnő zubbonyán a Navigátorok
céhének mesterjelvénye ékeskedett, válla fölött az a könnyű,
kétfejű csatabárd kandikált ki, amelyet az északiak pillangónak
neveztek. A kihívásokkal teli élet és a kor már nyomot hagyott
az arcán, az mégis megőrizte a szépségét, és nem csak
nyomokban. Szőke haját vékony fonatokba kényszerítette éppen
úgy, ahogy a sisakot viselő, hosszú hajú férfiak szokták
mifelénk. Állát, torkát jókora, színpompás vérömleny csúfította,
ránézésre legalább egyhetes.
– Roxi! – vigyorodott el a félork. Eddig akárhányszor Skandar
Graunt vigyorogni láttam, mindig pillanatokon belül kitört a
szarvihar, és az eszes úriemberek hamar megtanulták, olyankor
jobb sebesen távozni. Most azonban be voltam szorítva az asztal
és a két ifjú navigátor közé… ráadásul volt valami furcsa
Skandar Graun mosolyában.
Egyáltalán nem volt ijesztő.
 gy j
*****

Egyre hűvösebbé vált az éjszaka, de az a néhány kupica szesz,

amelyet Roxelan erőltetett le a torkomon, sokat segített a
helyzeten. Részben ugyancsak a pálinka miatt slattyogtam a
hideg utcákon, Roxelan ringó csípője nyomában.
Részben meg azért, mert nagy verést ígért, ha nem teszem
meg. Valamint jutalmat, amennyiben megteszem.
Büszke vagyok arra, hogy minden helyzetben jól tudok
dönteni, és ebben nem zavar meg az sem, ha minden jel arra
utal, hogy momentán ez most nagyon, de nagyon rossz döntés
volt.
Az események, amelyek a füstös-alkoholgőzös-kanszagú
kocsmából a friss levegő áldott ölelésébe löktek, igen gyorsan
peregtek. Azzal indult a dolog, hogy Roxelan, akiről akkor még
nem tudtam, hogy kicsoda, megpróbálta ripityára zúzni az
orromban az összes csontot. Moccanni sem bírtam, az agyamba
sem villant be semmi olyasmi, hogy „végem van”, csak
meredten bámultam a pofám felé száguldó kesztyűs öklöt,
amikor Cibourne agyaras állkapcsa tolakodott a látómezőmbe,
felfogva a kilátást és a nekem szánt ütést.
– Látjátok? – kérdezte szelíd rekedtséggel a nőstényördög. –
Erről beszéltem. Szedjétek össze Cibót, igyunk, aztán menjünk!
Igen, igen, kissé ugrálok az időben. Az ütés előtt tényleg
mondott valamit a medálomról, amire nem figyeltem igazán,
mert akkor tisztult kicsit a homály, és elfeledett emlékeim közül
kiemelkedett gróf Blankenstein és a politikai ajánlata.
Amelyben még több egyenruha szerepelt, és még több pénz.
Némi összefonódás a Mesterparlament néhány frakciójával,
amelyet természetesen nekem kellett kiviteleznem. Valamint
kiterjesztett szavazati jog az élőholtak olyan képviselőire is, akik
ebből a polgári jótéteményből eddig – önálló akarat híján – ki
voltak rekesztve. Shaykh Taymiyyah, a „mablingok atyja” bölcs
előrelátással elérte, hogy teremtményei polgárjogot nyerjenek a
Mesterszövetség területén. A lícsek, vámpírok és a sárgák már a
jó shaykh halála után vívták ki maguknak ezt a jogot. A többiek
maradtak azok, amik: járkáló tetemek, hasznos szerszámok
valaki kezében.
– Nagyra vannak a ti képviselőitek az önálló akarattal – húzta
el száját a gróf, amikor erről beszélt. – Mintha bizony az a sok
halász meg mulya kézműves olyan sokat gondolkodna azon,
hogy kit válasszon! Lesi mind a céhmesterek szavát, aztán oda
húzzák a rovást, ahová mondják nekik. Miben különbözik ez
attól, hogy én utasítok néhány zombit, hova szavazzon?
– Néhányat? – kérdeztem. A bor éppen a fejemben dalolt, a
gyomrom akkor még mit sem sejtve várta a sorsát.
– Ezreket. Úgy ötvenet… úgy értem, idén. A jövő ennél is
káprázatosabb lesz! Hány szavazat kell neked, Ward mester,
hogy a Mesterparlament elnöke lehess?
Idáig értem az emlékezésben, amikor az ököl megindult az
orrom irányába. Aztán, ahogy mondtam, jött Cibó, mint később
kiderült, csak az egyik sörért nyúlt, de nem figyelt eléggé. Aztán
ittunk. Aztán Roxelan elárult egyet s mást. Például, hogy a
sárkány szemének csillogása alapján úgy becsli, a mázli-
medálomban még négy töltet lehet. Esetleg öt. Ennyiszer lesz
még váratlan helyzetekben szerencsém, és mindazoknak, akik
velem vannak. Jeleztem, hogy Cibourne nem tűnik túl
szerencsésnek a meglazult agyarával, de Roxelan közölte, hogy a
velem van az leginkább érzelmi jellegű kifejezés, és hacsak nem
akarok szorosan hozzásimulni Cibó meztelen testéhez, mert azt
is megérti, de ha nem egy orknak is túlságosan szőrös kan a
zsánerem, akkor akár el is kezdhetnénk barátkozni.
A csókig és a tapizásig jutottunk. Sok csókig és jelentős
mennyiségű, igen mélyreható taperolásig. Kezdetben komolyan
zavarban voltam, de mint kiderült, Roxelan Maryte mestere –
egyben a két büdös meláké is –, és az én kis cukorgombócom, aki
szemérmetlen testiségéért cserébe ugyanilyen szemérmetlen
árat szab, hogy abból tudja finanszírozni mágikus
tanulmányait, egyáltalán nem neheztel rám, amiért
rágerjedtem a mesterére.
Mert rágerjedtem, tagadhatatlan.
 Akkor Roxelan kibontakozott az ölelésemből, és megsúgta,
meddig mehetek el az élvezetek terén, és azt is hozzátette, hogy
hány hónapra szól az ajánlata. Úgyis csak kapkodni bírtam a
levegőt, hogy egy kis ízelítőnél többet nem adott, de ettől
jóformán kiugrott a szívem a helyéről. Egy valami nem hagyott
nyugodni csupán. Furcsán egyoldalúnak találtam ezt az üzletet.
– Rossz hold – felelte a kérdésemre. – Ismerem már ezt, és hidd
el, pontosan tudom, szükségem van némi szerencsére.
Ezt követően a navigátorok tervezni kezdték az éjszaka
hátralévő részét, én pedig beleszédültem a pálinkáspoharak
közé. A hideg levegő józanított ki annyira, hogy felfogjam,
Nordes rosszhírű negyede felé igyekszünk éppen.
– A többiek? – ocsúdtam, mivel Roxelanon kívül mást nem
láttam az utcán.
– Odalenn.
 4.
Megszámlálhatatlanul sok várost találhatunk Worlukon, amely
alatt tekintélyes katakombarendszer húzódik. Olyat is találunk
tucatnyit, amely elsüllyed városokra épül. De egyedül Nordest
húzták rá több föld alá süllyesztett városra. A legújabb korokban
sokáig csak sejtéseink lehettek arról, hogy mit hagytak maguk
után a guarnik, majd a gilfek. Egészen harminc évvel ezelőttig,
amikor a Cetkoponyás ház ura rászabadította a városra a
végzetet. Na, nem mondhatnám különösen sötét fátumnak, de
azért izmos kis végzet volt a különféle baljós, pusztító
események sorában. Nordes átvészelte ezt is, ahogy minden
mást, viszont Mietta, a híres mabling navigátor, shaykh
Taymiyyah „elsőszülöttje” ezt követően hirdette meg az alsó
városok teljes leírásának nagy tervét, amely az évtizedek során
lassan beérlelte gyümölcsét.
Azonban az, hogy egészen jó térképeink vannak a különféle
szintekről, utakról és kutakról, még nem jelenti azt, hogy a
felszín alatt húzódó, hol sötét, hol baljós fényben derengő
kazamaták biztonságosabbak lettek volna. Oda le manapság is
csak a legbátrabbak merészkedtek.
Szerencsére Roxelan és én a szabad levegőn igyekeztünk
célunk felé, amely a Bendő szélétől alig kőhajításnyira, egy hét
utcácskát egybecsomózó tér volt, középtájt széles kávájú kúttal.
Roxelan nehéz zsákot nyomott a kezembe. Megcsörrentek az
érmék, hangjuk alapján csakis arany lehetett.
– Ezt most vidd oda a kúthoz! A peremen túl találsz majd egy
vaskampót. Akaszd rá a zsákot, és sétálj el abba az utcába! –
mutatta. – Ne túl gyorsan, de azért tempósan!
– Mire készülünk?
– Te? Semmire. A többi az én dolgom – sziszegett rám Roxelan,
növekvő feszültséggel a hangjában. Aztán kisvártatva
hozzátette: – …édes.
Nem kellett tovább noszogatni. Az előttem álló hónapokról
álmodozva – amelyben keveredett Blankenstein gróf nagy terve
Roxelan ígéretével – sétáltam el a kútig. A hold, amely a
navigátor szerint nem sok jót ígért, kellemes fénybe vonta a
teret. Körbetapogattam a kút belső peremét, míg meg nem
találtam a kampót. Miután ráakasztottam a súlyos zsákot,
lepillantottam. Vörösen derengő fénypászmák világítottak meg
tekervényes járatokat a mélyben. Nem valódi kút volt tehát,
hanem egy szellőzőnyílás, vagy világítóakna, vagy lejárat.
Valami mozgás vonta magára a figyelmem, és mintha Omel
kissé görnyedt alakját láttam volna visszahúzódni az egyik
járatba. Határozottan lesvetésnek tűnt a dolog, úgyhogy
gyorsan összekaptam magam, és elsétáltam a mutatott utcába.
Nem túl gyorsan, de azért annyira tempósan, amennyire az
éjszaka kalandjától elnyűvődött házipapucsaim engedték.
El sem értem a sarokig, amikor dobogást hallottam.
Megpördülve egy lovast láttam, amint a kúthoz vágtat, mélyen
lehajol, és kikapja a zsákot. A holdfényben világított tar
koponyája, rusnyán vicsorgó képén az aranyszállal átszőtt fekete
selyem sem javított, amely a bal szemét takarta. Majdnem
elsodort, ahogy a rongyokba bugyolált patájú hátasló elsuhant
mellettem.
Roxelan átkozódva rontott ki rejtekéből. A pillebárdot bőszen
lengette hiábavaló mérgében. De a hiábavalóság nem akasztotta
meg abban, hogy tovább ordibáljon. Így, mire a három
navigátortanonc, akik alaposan felsültek a mélységi
leskelődéssel, kimásztak a kútból, nagyjából képbe kerültem,
hogy mi történt.
A híres bankár, Vírado Oesterlund örökösének, a kicsapongó
életű Mathiasnak néhány napja nyoma veszett. Amikor a napok
száma átlépte Mathias kedvenc műsorszámának – a berúgtunk-
elaludtunk-felébredtünk-és-berúgtunk-újra-meg-újra-amíg-
volt-pénzünk – normális időtartamát, az öreg Oesterlund
aggódni kezdett. Amikor pedig befutott a zsarolólevél, mellé
csomagolva a levágott ujj, rajta Mathias pecsétgyűrűjével, az
aggodalma fokozhatatlanná vált. És mivel nem bízott a
zsarolókban – hisz ő maga is ezzel szerezte első milliócskáit,
tudta jól, hogy megy ez-, megbízta Roxelant, hogy kövesse azt,
 j gy gy g gy
aki a váltságdíjért jön, és hozza neki vissza a fiát. Ahány levágott
fejet hoz mellé, annyi zsák ezüstöt kap a rendes fizetségen felül,
ígérte.
Meg kell hagyni, Roxelan tisztességes üzletasszonynak
bizonyult. Én a helyében már betároltam volna a fejekből. Ott az
a sok undorító, részeges disznó a Macskát övező utcákban…
– Lovas – közölte a rangidős navigátor rezignáltan, amikor
harmadikként Maryte is előbukkant a mélyből. – Számítanom
kellett volna rá.
– De amikor annyira adta magát, hogy a mélyből jönnek el a
pénzért! – jajdult fel a cukorbogaram. Aztán elmosolyodott. –
Végül is nem mindegy? A követővarázslatom idefenn éppolyan
jól működik, mint odalenn.
Mint kiderült, Maryte kifejezetten hasznos tanulmányokra
fordította a tőlem, és más patrónusaiból kiédesgetett
kisebbfajta vagyont. A girbegurba utcákon át tévedhetetlenül
követett egy olyan nyomot, amelyet mi nem észlelhettünk.
Ezért nekünk csak annyi jutott, hogy őt kövessük… egy csepp
könnyet nem hullattam ezért, bár arra ügyeltem, hogy úgy
bámuljam Maryte ígéretesen hatalmas seggét, hogy abból
Roxelan ne vegyen észre semmit.
Még vissza találná vonni az ígéretét. Nem bízhatok benne,
hogy üzletasszonyi tisztessége efféle esetekre is kiterjed.
– Rossz hold – motyogta. Nem úgy tűnt, mint aki nagyon
törődik velem. – Annyira éreztem!
– Nem volt mázlink – jegyeztem meg a láncommal babrálva.
Gyorsan meg is bántam. Ha nincs mázli, talán nem lesz
hancúrozás sem!
– Ez nem olyan egyszerű – felelte Roxelan. – Kifejezetten erős
medálod van, olyan, amelyik képes elhárítani az életedre törő…
hm… meglepetéseket. Ennél alább nem adja, úgy hiszem.
– De hát, amikor meg akartál ütni…
– Ha nem hajol bele Cibó a vaskemény koponyájával, az
agyadba passzírozom az orrodat. Ha nem is halsz meg,
nyomorék leszel egy…
– Micsoda?! – sipítottam. – Te meg akartál ölni?!
 p g
– Frászkarikát. Biztosra mentem. Láttam a medált. Csak azt
nem tudtam, milyen erős.
– És neked minden kérdésedre azonnal választ kell találnod,
igaz? Nem számít, hogy egyes úriemberek esetleg
belehalhatnak?
– Inkább csak megnyomorodnak…
– Csend legyen! – pisszegett le minket Maryte. Egy romos ház
előtt álltunk. – Bement.
Ez már a Bendő, ismertem fel a környéket, ahová úriember
nappal sem teszi be a lábát, maximum csak akkor, ha előtte
porig égette a környező utcákat. Azonnal elfelejtettem a
neheztelésemet, úgy bújtam Roxelan háta mögé, mint egy
nagyon kicsi és felettébb bolyhos kiskutya. Épp csak nem
vakkantottam.
– Nagyon szűk az ajtó – jegyezte meg Cibourne, majd röfögve
kuncogni kezdett: – Akkor is alig férnék át rajta, ha nem dagadt
volna kétszeresére a pofám…
– A lovas bement – erősítette meg Maryte. – A vele lévő zsákot
követem, nem a hátast.
– Drága lónak tűnt… én nem hajtottam volna el csak úgy –
jegyezte meg Roxelan. Aztán hirtelen mozgásba lendült, amire
egyedül az ork reagált azonnal. – Befelé! – kiáltotta rekedten. –
Kint vártak ránk!
Ez utóbbit már nem tudta végigmondani. Számszeríj
csattanása nyomta el a hangját. A medál megrándult a
nyakamban. Cibó tompa hördüléssel vágódott nekem, majd
megelevenedtek a környező árnyékok.
Talpam elszakadt a talajtól, aztán a romos épület sötétjében
találtam magam, úgy lógtam Maryte markában, mint az ázott
rongy. Roxelan kihajított valamit az utcára, ami olajos füstöt
okádott magából. Fuldokló köhögés és többnyelvű átkozódás
hallatszott a füstön túlról. Valaki előtántorgott a menedékünk
felé, mire Omel egy kézi számszeríjjal mellbe lőtte.
Mindebből én nem sokat észleltem. Cibourne rángatózó testét
bámultam, ahogy a hátrahagyott papucsaim megértő
társaságában kiszenvedett. Tényleg rémesen feldagadt az a
 g y g g
randa pofája, de sorsát az a jókora, tollas végű farúd pecsételte
meg, amely egy bálnával is könnyedén végzett volna.
Csendesen a sarokba hánytam.
– Arra! – kiáltotta túl a kinti zajt Maryte. Nem tudom, hogy a
navigátortanoncok hány évig gyakorolják a sötétbe bámulást,
mindenesetre én semmit sem láttam a vaksötétben. Omel
összetéveszthetetlen szaga suhant el mellettem, majd egy
hirtelen rántással ismét a talpamon találtam magam.
– Kövess! – mordult rám Roxelan, és a kezembe nyomott egy
botot, amelynek tompán izzott a vége. – Szedd a lábad!
Könnyű azt mondani, duzzogtam némán, és most először
életemben ráéreztem a lábfetisizmus ízére, ahogy a nők segge
helyett a csizmás lábukra tapadt a szemem. Semmi más nem
kívántam abban a pillanatban, csak a lábbelijüket.
Ők futottak, hát futottam én is. Az utca zaja egy szempillantás
alatt feledtette velem a törmelékkel megszórt, nyálkás kőpadló
kényelmetlenségét… amíg egy másik szempillantás és egy
nagyobb darab, éles kődarab vissza nem rántott a valóságba. De
mit volt mit tenni, sántikálva futnom kellett tovább, hacsak
nem akartam a furcsa fáklyám fénykörének peremén loholó
navigátorokat szem elől téveszteni. Csak jussak vissza a
politikába, fogadkoztam némán, esküszöm, törvényt hozatok a
csizmákról! Vagy a Bendő köztisztaságáról!
Óhatatlanul fogalmazni kezdtem az indítvány kezdő sorait,
ami ahhoz vezetett, hogy teljes erőmből nekiszaladtam Omel
hátának. Nem én táltosodtam meg a jogalkotástól, a
navigátorok torpantak meg. Aztán valamelyikük megint
megragadta a grabancom, és behajított egy zugba. Ne feledjem,
törvény kell arról is, hogy politikailag szituált úriembereket ne
lehessen csak úgy galléron markolni! A füst nélkül izzó fáklyarúd
pörögve repült messzire, majd elnyelte egy kisebb gödör. A
vörös fény remegve állapodott meg…
– Ott vannak a gennyputtonyok! – bömbölte egy hang, szaladó
lábak robajától kísérve. Fáklyáik fénye és némi köhögés előre
jelezte, mikor bukkannak elő a fáját vesztett ajtónyílásból és
szaladnak bele…
 …egyenesen a navigátorok villogó kardjába. Meg Roxelan
könnyed, ám annál halálosabb, kétfejű bárdjába.
Nem sokat értettem a csapásokból és védésekből, cselekből és
ellencselekből, amelyek gyors egymásutánban töltötték ki a
rendelkezésre álló időt és teret, ezért azt tettem, amihez a
legjobban értettem: felbecsültem a támadók ruházatát. Nagy
megkönnyebbülésemre sem egyenruhát, sem a hírhedtebb
csatornabárók azonosítóit nem ismertem fel a túlhasznált és
megkopott ruházatban. Vegyesen bőr és puhított vitorlavászon,
vastag posztó, a nagyja ránézésre nordesi, némi importtal
keverve. A valamikori minőségükről még árulkodó félcsizmák
katonai származásra utaltak, az effélékhez időnként nagyobb
tételben lehetett hozzájutni, ha az ember résen volt. Támadóink
nem hivatásosok voltak, és nem is a Bendő haramiái. Valahol a
kettő között: bármire felbérelhető banda a kikötők környékéről,
vagy egy közepesen jól eleresztett kereskedő, esetleg céhes
mester házi fogd-meg-és-intézd-el csapata. Ezek szerint az
emberrablóknak már azelőtt is volt pénzük, hogy az ifjú
Oesterlundot elsinkófálták. Ez vagy azt jelentette, hogy nem
Mathias az első áldozatuk, vagy…
Igen fontos szellemi harcomat egy kis időre félbe kellett
szakítanom, amikor Roxelan térden rúgta az egyik támadóját,
de elmulasztotta lecsapni valamijét, és a fickó éppen az én
kuckóm elé zuhant. Már éppen feltápászkodott volna, amikor
két kézzel jól belemarkoltam a loncsos hajába, és addig
csapkodtam a kövekhez a fejét, amíg a csizmás lába rugdalózott.
Na szóval. Vagy profi emberrablókkal van dolgunk, vagy
Vírado Oesterlund valamelyik ellenlábasának az akciója,
amelyben egyáltalán nem a profit a központi kérdés.
Amikor idáig jutottam, Maryte hajolt be az üregbe, ahol
gubbasztottam. Vörössel szeplőzött dekoltázsa olyan hevesen
hullámzott, hogy majdnem elfelejtettem, hol is vagyok éppen.
– Mennünk kellene, drága, mielőtt ideérnek a komolyabb
játékosok, akiket a mi kis felfordulásunk csalt ide – csicseregte.
Még kezet is nyújtott, hogy segítsen kikászálódnom.
 – Ha netán úgy alakult a helyzet, hogy nem indokolt a
fejvesztve menekülés, megvárnátok, amíg…? – kérdeztem,
miközben nekiláttam lerángatni az emberemről a csizmáit.
Győzelmi trófea vagy hadizsákmány, vagy hogy is hívják
errefelé az ilyesmit. Kiváló szemmértékem van, a lábbeli a pasas
fuszeklijével együtt tökéletesen illett a lábamra. Sajnos arra már
nem maradt időm, hogy viharvert háziköntösöm is valami
illőbb szettre cseréljem, mert alighogy felrángattam a
csizmákat, a navigátorok azonnal elügettek. Utánuk pattantam,
és még arra is volt eszem, hogy a gödörből felmarkoljam a
fáklyaszerűséget. Hiába szereztem az imént gyakorlatot a
romharcban, és vizsgáztam belőle közel kitűnőre, az
éjjellátásom sajnos ettől sem fejlődött ki.
A navigátorok úgy suhantak keresztül a romos ház túlfelén
húzódó sikátoron, mintha minden reggel arrafelé folytatták
volna egészségügyi sétájukat. Maryte követővarázslata nyilván
még mindig működött, vagy elsütött egy másikat. Némi
sikátorportya után egy újabb romos fal résén surrantunk be,
onnan pedig már egyenesen a föld alá vezetett az utunk. Festői
környezet fogadott – már ha valakinek olyan az ízlése, hogy
rothadó pokolbugyorról mázoltat freskót a hálószobájába,
patkányokkal és másféle lényekkel, amelyekhez képest a rühes
patkányok dédelgetni való nyuszinak tűntek.
Nem álltam le megcsodálni őket. Éppen elég volt, hogy ők
megálltak szemrevételezni engem, és határozottan éhesnek
tűntek.
A navigátorokat viszont nem zavarták ezek a kreatúrák. Arra
se vették a fáradságot, hogy megsuhintsák őket. Igazuk volt,
hogy nem pazarolták rájuk az időt: néhány terem és pár tucat
lefelé vezető lépcsősor után elmaradtak mögöttünk.
Ezt a részt ismertem. Pontosabban felismertem az építészeti
stílusokat, amelyek az el nem süllyedt városrészekben a
felszínen tanúskodtak az utóbbi ötszáz évről. Ugyanolyan, mint
fentebb… csak jóval mocskosabb, szűkebb és hidegebb. De házak
voltak, és utcák és rogyadozó kupolájú terecskék, amelyeket
időnként a föld mélyéből előtüremkedő, természetesnek tűnő
 y
sziklafalak és oszlopok tagoltak. A házakban itt-ott laktak,
legalábbis főtt étel szaga, füst és fény szivárgott ki a
bedeszkázott ablakok résein, és egy-egy utca sarkát is
bevilágította valami. Mikor mi. Fáklya, derengő gomba, kőbe
vésett, szemfájdítóan lüktető fényjel, vagy éppenséggel
olyasféle bot, amilyet én is a kezemben szorongattam. Maryte,
Roxelan és Omel lendületesen, könnyed léptekkel szaladtak
keresztül a földmélyi városrészen, csak azoknál a sarkoknál
torpantak meg kicsit, amelyeket nem világított meg semmi.
Ilyekor Roxelan rekedten előrekiáltott, nem akartok meghalni
ma éjjel, meg ilyeneket. Néha csak a nevét. A kiáltást dobogó-
csoszogó zajok követték, aztán csend. Határozottan ijedt csend.
Akkor a navigátorok visszagyorsítottak, és zavartalanul
folytattuk utunkat.
Amikor a nevenincs városrészt magunk mögött hagytuk,
katakombák egymásba nyíló féregjáratai nyeltek el bennünket.
Nagyjából öt lépés után eltévedtem volna, ha nem ring előttem
Maryte magabiztos csípője. A csípője és a kerek…
Úgy tűnik, azzal, hogy szert tettem egy jó csizmára, a
lábfetisizmusom jelentősen vesztett intenzitásából. Ez aztán az
örömteli esemény!
Lépteink zaja messzire hatolt a kőkürtőkben, és nagyon
távolról visszhangzottak. Aztán a visszhangok közé egyéb
hangok is keveredtek.
– Most lesz jó sietni! – jegyezte meg Roxelan.
Kisvártatva átkoztam a percet, amikor megszült az anyám.
Amíg azzal küzdöttem, nehogy kiköpjem a tüdőmet, és a szívem
se szökjön ki a bordáim közül, nem tudtam figyelmen kívül
hagyni a feszültséget, amely Roxelan és Maryte hátából,
mozdulataiból sugárzott még a fejvesztett rohanás közben is.
Ahogy azt sem mulasztottam el, hogy Omel időnként laposakat
pislog felém, és igyekszik a lehető legtávolabb kerülni tőlem.
Szóval nem akar a mázlim következő áldozata lenni?! A kis
pimasz!
Hála Maryte követővarázsának és a gyilkos tempónak,
amelyet Roxelan diktált, gyorsan átjutottunk a
 y gy j
féreglabirintuson. Úgy tűnt, biztonságos részre érkezhettünk,
mert Roxelan megálljt intett. Egy ideig egyikünk sem szólt, csak
a térdünket támasztva ziháltunk. Kivéve a hölgylovagot. Ő alig
pihegett.
Ezen el kellett volna gondolkodnom, ha képes lettem volna
gondolkodni. Így csak megjegyeztem magamnak, hogy később
gondolkodjam el azon, mit jelent ez rám nézve, ha egyszer majd
tényleg ágyba bújhatok vele.
– Az emberrabló… igencsak ismerheti a járást – jegyezte meg,
alig észlelhetően kapkodva a levegőt, mialatt mi hárman az
életünkért küzdöttünk. Na, jó. Én küzdöttem az életemért, Omel
és Maryte addigra már összeszedték magukat. – Ha nekem kell
átvágni ezen a szaron, párszor elkavartam volna az utat.
– Ha nem érdekel, hol vagy, nem tévedhetsz el – vette elő az
avas bölcsességet cukorbogaram.
– Ostobaság – rántotta meg a vállát Roxelan. – Ha amott nem
akarod tudni, hogy hol vagy, akkor lesz pár jelentkező, aki
gondoskodik róla, hogy soha ne is legyen módod már semmi
mást sem megtudni. Na, gyerünk, mindjárt itt az idő
megreggelizni!

*****

Az ezt követő órában sokkal alaposabban megismerkedtem

Nordes föld alatti világával, mint valaha is szerettem volna.
Igaz, egy helyen majdnem felélénkültem, mert szinte
nekiszaladtunk pár ratternnek, amik egy pénzérmékkel és némi
ékszerrel teli ládikán veszekedtek, de a patkányemberek
gyorsabban elsöpörtek előlünk, mint hogy kettőt
mukkanhattam volna. Sajnos a ládikát is magukkal vitték.
Néhány ezüst csengve-csilingelve pattogott szerteszét, de
annyira siettünk, hogy csak hármat tudtam felmarni közülük.
Valójában négyet. Csak már annyira megszoktam, hogy pénz
dolgában jobb hazudni, hogy időnként önmagamhoz is nehéz
őszintének lennem.
 Természetes és mesterséges alagutakon szaladtunk keresztül,
néha felfelé, máskor lefelé. A kanyarokat és elágazásokat már
nem számoltam. Aztán Maryte megtorpant egy rózsás
kristályokkal pettyezett, hamuszürke sziklafal előtt.
– Megszakadt a jel – közölte mérgelődve.
– Erősítsd meg a mágiát! – javasolta Omel.
– Elég erős. Megszakadt a jel. Mintha elnyelte volna a szikla.
Roxelan közelebb lépett, és egy fensőbbséges haddnézemcsak
mozdulattal arrébb tolta Marytét. Először azt hittem, ő is
varázsolni akar, de láttam, hogy csak a gránitfalat nyomogatja,
tologatja különféle helyeken.
A fal egy darabja megmozdult, és könnyedén, hang nélkül
elfordult egy láthatatlan tengely körül. Derékmagasságban üreg
nyílt, mint egy szabálytalan ablak.
– Primitív – jegyezte meg Roxelan, és nyilván nem a sziklat
mozgató mechanizmusra értette. Aztán némileg szerényebben
hozzátette: – Viszont tökéletesen elrejtették. Ha nincs a
követővarázs, ezer évig andaloghatnék mellette, akkor sem
venném észre.
– Nincs rajta a térképeken – szólalt meg Omel, furcsán
félrehajtott fejjel. – Ez itt a Sakka, és errefelé nincsen jegyzett
titkosjárat. A sziklafal tömör, és jó vastag. Egy egész
háztömbnyi.
– Legalábbis a térképeken – nyugtázta Roxelan egy elismerő
pillantással a kartográfiai ismeretek terén nyújtott produkciót.
Omel kissé elpirult örömében. – Megyünk?
Ez már Marytének szólt, aki jelezte, hogy újra érzi a nyomot,
és az bizony a sziklában nyíló szűk járatba vezet.
Szerencsére csak a rejtekajtó volt szűk, utána kitágult a tér.
Valóságos cirkuszi porondot alkotott, amelyet a sziklába
ágyazódott kristályok színes fénye világított meg. Nem
véletlenül jutott eszembe a cirkusz: a terem közepének
nagyjából kör alakú tere koncentrikus köröktől övezve süppedt
a lábunk alá, és bár ezek a körök erősen gyűrtek és töredezettek
voltak, nagyon határozottan emlékeztettek a cirkuszokban
felépített üléssorokra.
 p
– Gilf szenvedésszínház – köpött ki maga elé Roxelan. – Ettől
igazán nem lettem boldog.
Nem hagyott kétséget, hogy ez egy igazi Rossz Hely, pedig
meleg áradt a falakból, ami a sok nyirkos föld alatti járat után
inkább kellemesnek tűnt.
– A nyom átvezet a csarnokon. Ott megint beleolvad a sziklába
– mutatott Maryte egy pontra a túloldalon. – Ha az emberrabló
baj nélkül átjutott itt, akkor…
A meleg, amely eddig hullámokban hömpölygött felénk, most
látható szikrákat vetett a levegőben. A falakból…
– Futás! – sikoltotta Roxelan.
…szürkés füstpamacsok szivárogtak elő…
– Jól begyújtottak odaát – jegyezte meg egykedvűen Omel, de
azért ő is szaporán szedte a lábait, hogy ne maradjon le
Roxelantól. Vagy, hogy elég távol legyen tőlem, ha ezen a bizarr
helyen megint mázlim lenne.
…amelyek karokká, testekké, hangtalan sikolyra nyíló szájú
szellemlényekké álltak össze. Mire leértünk a porondig, már
nem látszott a sziklafal, olyan sűrűn nyomakodtak elő.
Füsttestükön alig jutott át némi fény, így aztán fokról fokra
egyre sötétebb lett a jókora csarnokban.
– Tovább! Gyerünk! – hajszolt mindannyiunkat Roxelan, a
bárdját lengetve.
Reméltem, elég éles, hogy megsebezzen egy szellemet. Vagyis,
legalább ezret.
– Elállják az utunkat! – sikoltotta Maryte. Meg kell mondjam,
alaposan félreértelmezte a helyzetet, mivel támadóink…
feltételezve a békés szándék tökéletes hiányát, támadóként
azonosítottam be őket… egyáltalán nem álltak, éppen
ellenkezőleg, mind sebesen áramlottak felénk. – Csinálj már
valamit!
– Én is éppen ezt akartam mondani! – recsegte vissza Roxelan.
– Te vagy a varázsló!
– Te vagy a… – sikoltotta Maryte, amikor a szellemlények
elérték, és ködkarmokkal feltépték a bőrét.
 Megijedni sem volt időm, máris jeges fájdalom hasított a
tarkómba, nyakamba, arcomba, majd szinte a teljes
testfelületembe. A gilf szellemek eszeveszett tempóban
kavarogtak körülöttünk, és sekély, ám annál fájdalmasabb sebek
tucatjait karmolták belénk minden pillanatban. Hiába
csapkodtuk őket, ütéseink áthatoltak rajtuk.
Itt fogok megdögleni, gondoltam.
Erős rántást éreztem a nyakam körül, aztán elvakított a
fényrobbanás.

*****

Eltartott egy darabig, mire, ha káprázó szemmel is, de megint

láttam valamit. A falak színes fénypontjait. A tántorgó, pislogó,
átkozódó, csuromvéres navigátorokat. A földön vonagló
cafatokat, amelyek egyre gyorsulva veszítették el füstszerű
jellegüket, és olvadtak bele a semmibe.
– Azt hiszem… azt hiszem… – nyögte Omel. Aztán rám nézett.
– Meghaltam, Mázlis?
– Nem tűnsz virgoncnak, de halottnak sem – válaszoltam. Az
arcom minden mozdulatára a kín maszkja borult rá. Bármimet
mozdítottam, hasonlóképp éreztem. De a vér alatt minden
tagom ép volt, a bőrömön egy karcolást sem leltem… eltekintve
azoktól, amit eddig sikerült összeszednem ezen a nyomorúságos
éjszakán. – Mi volt ez?
Tisztában voltam vele, hogy elég ostoba kérdés, de jobb akkor
sem jutott eszembe, bár éreztem, létezik olyan.
– Ezek a szellemek kínozták halálra a gilfek szerencsétlen
áldozatait – hörögte zordan Roxelan. Tekintete villámokat szórt
Marytére. Roxelan torka csúnyán feldagadt, amit nem a
támadóink okoztak… és nem volt nehéz kitalálni, hogy ki ütötte
meg egy gilf szörnyeteg helyett a lovagnőt. – Nem a sebek,
hanem a fájdalom ölte meg őket. A gilfek ezt rendkívül
szórakoztatónak találták – tette hozzá, majd hevesen csapdosni
kezdte magát, mint aki fázik, és így akar felmelegedni. –
Ugráljatok, úgy gyorsabban múlik a hatás!
 Megtettem, amit mondott. Aztán továbbindultunk, és egy
hasonló rejtekajtón keresztül távoztunk a szörnyű helyről.
Amikor Roxelan gondosan behajtotta mögöttünk az elforduló
sziklát, megragadta a karom, megvárta, amíg a másik két
navigátor kissé eltávolodik, és a fülembe súgta:
– Köszönöm, Mázlis! Bárhogy szívesebben meghalok, mint így.
Köszönöm… és tekintsd magad örök barátomnak – tette hozzá,
miközben dévajul belecsípett a fenekembe.
Mondjuk, vérmaszatos arcán elég ijesztő vigyor terült el, de
értékeltem az igyekezetét, és reméltem, ő is értékeli, hogy csak a
saját csizmámat hánytam le, és nem az övét.
Amikor ismét levegőhöz jutottam, eszembe jutott valami.
Tudtam, hogy nem kellene megszólalnom, de még az
események hatása alatt voltam, és a kereskedőénem ájultan
hevert elmém poros sarkában.
– De ezt nem én csináltam – vetettem fel. A torkom valami
folyadék után könyörgött, de azért csak mondtam tovább. –
Nem a medál. Omel él, Maryte él…
– A medál művelte. A varázslat mindig a könnyebbik
megoldást választja… valaki belehajol egy halálos ütésbe,
nyílvessző elé lép… vagy az lövi tökön magát, aki az életedre tör.
De az imént semmit sem változtatott volna a sorsodon, ha Omel
idelép, vagy Maryte odahajol. És a varázslat a könnyebbik
megoldást választotta, Yennon Fényével pusztította el a
túlvilági lényeket. Ahhoz, hogy téged megmentsen, Mázlis,
minket is meg kellett mentenie.
 5.
A rettentő színház után végtelenek tűnő föld alatti folyosók és
termek következtek. Később a tökéletes épség és a porig
romboltatás közötti stáció valamelyikét képviselő, elsüllyedt
épületek mellett vagy azokon keresztül szaladtunk.
Pontosabban vánszorogtunk. A szaladás képessége ott maradt a
lezárt szikladómban.
Magam is meglepődtem, amikor egy teljesen közönséges, bár
masszív pinceajtó előtt torpantunk meg. Ez is egy épületféle
falába volt mélyesztve, de olyan trükkösen, hogy ha nem a
követővarázs irányít minket, nagy eséllyel elsétálunk mellette.
Maryte intett, hogy lépjünk távolabb, majd olyan mozdulatokat
tett, mint akit a hálószobai nagytakarítás közepette
megtámadott egy sereg darázs.
Az ajtó felszikrázott, ahogy a távozó mágia sötét rajzolatokat
maga után hagyva elillant.
– Omel, lennél szíves? – fordult hátra a jól végzett munka
elégedettségével cukorbogaram. – Ami ezután következik,
inkább rád van szabva.
– Mindent leszedtél? – kérdezte a fickó. Ruhájáról rászáradt vér
morzsálódott le, ahogy az enyémről is. Kényelmes otthoni
nadrágot és inget viseltem a háziköntösöm alatt, de ezek után
még kapcarongynak sem lesz jó.
– Két mágikus riasztót és egy olyan varázslatot, amelyik a
korhadt fát is acélkeménységűvé teszi. És volt még egy
villámcsapásrúna is. Tizenhat töltettel. Egyenként képes…
– Elég! Elég – tolta félre a lányt Omel. Néhány rövidre vágott,
hajlított dróttal nekilátott az ajtó zárjának.
Nem tudom, hogy végül sikerrel járt-e, mert amikor feltárult
az ajtó, minden túlságosan hirtelen történt. Túl erőszakosan. És
túlságosan halálos csapás érkezett a túlnani sötétből. A jókora
csatabárd úgy taglózta le a szerencsétlen Omelt, hogy az egy
pillanatig azt sem tudta, jobbra dőljön, vagy balra… végül
mindkét irányba jutott belőle valami.
 A véres csatabárdot bőszen ordító, nagydarab barbár követte.
Szőrtelen golyófeje, rémisztő pofája és szépen hímzett
szemkötője volt, valamint robbanékonysággal párosuló testi
ereje, amelyről félreérthetetlen tanúságot tett, amikor Omel
remegő maradványain átgázolva egyenesen nekem rontott.
Nemhogy sikítani, még nyikkanni sem volt időm.
Pattogó-recsegő labdacs süvített el a fülem mellett, tompa
puffanással vágódott a barbár gyomorszájába. A csatabárd
kifordult a mancsából, fülsértő csörömpöléssel hullott a lábam
elé. A kopasz ugyanebben a pillanatban már elemelkedett a
földtől, és mintha dróton rántották volna vissza, háttal berepült
a pincejáratba, aztán gyors egymásutánban egy második
puffanás, egy tompa sikoly és olyasfajta ropogás hallatszott,
mint amikor pár marék száraz gallyat vetünk a tűzre.
Maryte éktelen káromkodása rántott ki a sokkból. Jobb
karjáról leégett a ruha, a csupasz bőre válltól az ujjai hegyéig
kékes rajzolatoktól izzott.
– Ezt ne csináld többet! – pirított rá Roxelan. – A végén még
lerobban a karod!
– Megállítottad volna a támadót? – sziszegte a varázslólány,
válaszra sem várva. Egyértelmű volt, hogy a hölgylovag
figyelme némileg ellankadt, és a kopasz barbárnak sikerült
meglepnie őt is. – Ó, hogy ez mennyire tud fájni!
– Ne kockáztassatok ön- és közveszélyes varázslatokat,
hölgyek! Ez biztosan megállította volna – lengettem meg a
medálomat a navigátorok előtt. Szerettem volna elkerülni, hogy
itt vesszenek össze, lényegében az utunk végén. Támadónk
ugyanis nem volt más, mint az a lovas, aki meglépett a
váltságdíjjal, tehát nyilvánvalóan célba értünk. Másrészt
kifejezetten hasznosnak éreztem, hogy a medálomra
koncentrálok.
– Hááát… ahogy a dolgok mostanában állnak, lehet, hogy a
szerencsétlen Omelen ez sem segített volna – húzta el a száját
Roxelan. Úgy tűnt, a navigátorok alaposan felkészültek, hogyan
kezeljék a veszteségeiket. – Nagy értékű fogadást mernék tenni
rá, hogy az utolsó pillanatban belelép a csapásba, vagy valami
 gy p p p gy
ilyesmi… gyerünk, szedjük össze a pénzt, keressük meg
Mathiast!
A két navigátor érdekes koreográfiát adott elő, miközben
behatoltak a sötét nyílásba. Egészen elandalodtam a
mozdulataikon… mígnem arra eszméltem, hogy egyedül
maradtam a föld alatti járatokban, egy remegő vörös fényburok
közepén, két fél hulla társaságában…
Amikor idáig jutottam, óhatatlanul is lepillantottam, nehogy
elbotoljak Omel maradványaiban. Nem véletlenül nem néztem
oda eddig…
– Jössz? – dugta ki a fejét Maryte. Elég sokáig várt a
válaszomra. Hiába ürült már ki a gyomrom, az iszonyú görcsök,
amelyek a látvány nyomán lecsaptak rám, rendesen térdre
kényszerítettek még úgy is, hogy némi epén kívül mást már
nem voltam képes felöklendezni. – Megtaláltuk a zsákot.
A pénz csilingelése revitalizáló erővel hatott rám. Bíztam
benne, hogy ha már ennek az eszeveszett küldetésnek a
közepébe csöppentem, nekem is jár a jutalom osztalékából…
illetve, ha jobban belegondolunk, ez nem bizalom kérdése, sőt,
még csak nem is kérdés, hiszen nélkülem mind elpusztultak
volna a gilfek elmebajos színházában, ahová olyan óvatlanul
besétáltak, hiszen akármi is volt az, amit a barbár e célból
használt, Roxelanéknak az nem állt rendelkezésükre, és igaz,
hogy a medálom nyújtotta szolgáltatásokért cserébe Roxelan is
beígérte a maga szolgáltatásait, ám ez csak a kettőnk közötti
üzlet, és nem érinti a dolog pénzügyi részét, amely…
– Mit számolgatsz, édes? – kérdezte Maryte, nem olyan
kedvesen grimaszolva, mint ahogy azt a szavai alapján
várhatnánk. – Golyós abakusszal nem lenne gyorsabb? Csak
mert haladnánk…
Megembereltem magam, és behatoltam a sötét helyiségbe…
amely érkeztemre rögtön vörös fényben kezdett derengeni,
köszönhetően a kezemben szorongatott navigátorfáklyának.
Egy szabálytalan, téglalap alapú üregbe érkeztem, amelynek a
két hosszanti falát sűrűn egymás fölé erősített polcok
borították. A polcokon különféle méretű, fajú és nemű tetemek
 p j
heverésztek méla egykedvűséggel… kivéve azt a fél tucat
merevre szikkadt egyedet, akik derűs összevisszaságban
borultak rá valamire, amiről kisvártatva kiderült, hogy a
gyilkos barbár elüszkösödött maradványai. Kénfüst, rothadó
zöldségek és a nyersvas erős szaga töltötte be a levegőt.
– Lehet, hogy szükségem lesz mindkét kezemre, úgyhogy
kérlek, erre te vigyázz! – lökte mellkasomnak Maryte a
váltságdíjas zsákot.
– Mi ez itt? – hebegtem, miközben a zsák súlyát méregettem.
Amennyire nem tetszett a betárolt halottak látványa, nagyjából
annyira tetszett a zsák tartalma, szóval egyelőre nem éreztem
becsapottnak magam.
– Úgy nézem, félresikerült varázslatok vagy befuccsolt
kísérletek maradványai – válaszolta Roxelan. Könnyű bárdját
készenlétben tartva, fél szemmel a túlnani ajtót figyelve
vizsgálgatta a tetemeket. Az ujját időnként végighúzta a
tintarajzolatokon, amelyek a többnyire csupasz testeket
ékítették. Azt még én is felismertem, hogy azoknak a rajzoknak
varázslathoz van közük, sőt, még azt is ki mertem volna
jelenteni, hogy nem kifejezetten sötét, démoni mágiához…
dacára a rengeteg halottnak. – Mit gondolsz, Maryte, mi célt
szolgálhatnak? Jó lenne úgy továbbmenni, hogy tudjuk, mire
számíthatunk.
Cukorbogaram szintén a néma testeket faggatta… úgy tűnt,
nemcsak a rajzolatokat olvasgatta, de némi kutatóvarázst is
felhasznált.
– Nem tudnám pontosan megmondani – dünnyögte. – Sok
eleme ismerős, de nem áll össze egésszé… vagyis semmi
olyasmivé, aminek értelme lenne.
– Azt mondod, vannak ismerős elemek…
– Igen. Három jelcsoportból látok összesen vagy másfél
tucatot. A legtöbb különféle fájdalomokozó varázslat. Egyik sem
halálos. Aztán néhány akaratátviteli jel. És egy olyan komplex,
amelyet halottak animálására szoktak alkalmazni.
– Hullák mozgatására?
 – Úgy is mondhatjuk, bár ez azért bonyolultabb jel. Egyike a
Sötét Triásznak, amit csontvázhadseregek „toborzására”
használnak a Káoszhitű országokban, csak éppen az Yvorl
hatalmát megidéző cirkalmak nélkül – felelte Maryte, miközben
a tetemeket forgatta. – De a többségük ismeretlen rajzolat. Még
rúnának sem mondanám őket, ahogy művészi rajzoknak sem.
Bevallom, nem tudom, mi ez.
– Akkor nincs más hátra, mint hogy megnézzük, mi van az
ajtó mögött! – vonta meg a vállát Roxelan. – Mázlis, te mégy elöl!
– É…
– Te – közölte a hölgylovag. A hangja hűvösebb volt, mint egy
szívbe hatoló jégcsap. Valamelyest csak megviselhette
tanítványai elvesztése. – Egyedül téged véd olyan varázslat, ami
bármely eshetőségre fel van készülve. Ne aggódj, nem…
– Ne aggódjak? Ne aggódjak?! – sápítoztam. – Hát nem is fogok
aggódni! De nem megy… ééén nem megyek be azon az ajtón! És
akkor mi van?! Mi lesz?! Lecsapsz a bárdoddal?
– Nem tudnálak. Megölném magam vagy Marytét. Hiszen
téged véd a medál.
– Akkor meg? Tudjátok mit, lányok? Nekem ennyi elég volt!
Fogom magam, és hazamegyek! – hőbörögtem. Sarkon
perdültem, és kimasíroztam a pincéből.
Roxelan anélkül szólt utánam, hogy elmozdult volna a
helyéről.
– Két kérdés, Mázlis! Az első: miért gondolod úgy, hogy a pénzt
is viheted? Lehet, hogy nem tudlak megölni, de a pénzt
bármikor elvehetem, és talán még a seggedbe is feldughatom az
érméket, legalábbis azt, ami neked jár. A második: mit gondolsz,
hány tölteted van még a medálban? És elég lesz-e arra, hogy
végigmenj a föld alatti városokon és katakombákon? Vagy
megvéd-e attól, ha végérvényesen eltévedsz a barlangokban,
és…
– Két kérdésről volt szó! – rohantam vissza a pincébe
felháborodva. Persze nem a matematika hozott vissza, hanem a
hangok, amelyek a barlangjáratok mélyén születtek. És a hideg.
Omel némaságukban is sokatmondó maradványai. No meg a
 g y g
kilátás, hogy ha tényleg elmegyek, talán nem vacsorázom…
soha többé. – Ezt az ajtót kell kinyitni?
Gyorsan feltéptem a belső ajtót, mielőtt meggondoltam volna
magam, és zokogva rohanok el a… a fene tudja, hová.
Sárgán vibráló fény csavarodott rá a botom vörösére. Égő
szövétnek szaga. Fűszerek és virágok illata, olajos áramlatokba
oldódva. Ürülék és vér. Mire mindent felfogtam, ami ránk várt –
a fáklyákat, a masszív asztalt könyvekkel és tárolóüvegekkel, a
jókora, öblös bronztálat, amelyből egy pár emberi láb meredt elő
furcsa szögben –, a két navigátor már berontott, és
villámsebesen körbeszaladtak a nyolcszögletű, ablaktalan,
kupolás helyiségen. Amikor megbizonyosodtak arról, hogy
nincs közvetlen veszély, kézjelekkel megegyeztek, ki mit tegyen.
Amíg Maryte a könyvekhez és feljegyzésekhez lépett, Roxelan a
bronztál tartalmát vizsgálta meg. Először nyögve kirángatott
belőle egy olajtól síkos, tömött zsákot, majd miután a zsák a
földre toccsant, kihúzta az alá szorult férfit is. A holttest is
iszamós volt az olajtól, sebek és elkenődött rajzolatok
csúfították az amúgy arányos, izmos testet. A bokájára hurkolt
kötél lazán lógott a kupola csúcsába erősített csigasorról.
– Yvorl rogyassza rájuk az eget! – szitkozódott a hölgylovag. –
Ha nem tévedek, ez itt az ifjú Oesterlund.
– Megölték? – nyögtem. – De hát a váltságdíj!
– Az csak pénz – felelte Roxelan. – Mindegy, minek hívjuk.
– Pénz, amivel ezeket a meglehetősen drága kísérleteket tudja
folytatni a… – mondta Maryte.
– A?
– Azt nem tudom. De biztos, hogy nem a baltás balfasz. Ezek a
könyvek itt a nekromágia legjelentősebb irodalmát képezik. Még
nekem is magas… de legalább annyit meg tudok állapítani,
hogy mire irányulnak a kísérletek. Valaki mablingot akar
teremteni.
Roxelan megdermedt. Ahogy jómagam is. Amit Maryte a
csókos kis ajkain az imént kiejtett, nagyjából azzal volt
egyenértékű, mintha azt mondta volna, hogy valaki szoptatós
nőstény sárkány saját kezűleg lefejt, tüzes tejéből akarna
házisajtot készíteni.
Jó három évtizeddel ezelőtt érkezett Nordesbe shaykh
Taymiyyah, a bogaras nekromanta, ő dolgozta ki azt a
varázslatot, amellyel holtakból mablingot – nordesi élőholtat –
tudott teremteni. Az első, a navigátor Mietta után még vagy két
tucat mabling került ki a kezei alól, mielőtt eltávozott volna
abba a pokolba, ahová a békés nekromanták kerülnek, miután
meghalnak. Úgy értem, igazán és végérvényesen. Az utolsó
gyermeke az én Eliskám volt.
A mablingok különlegessége abban állt, hogy nem voltak
különlegesek. Nem sóvárogtak vér vagy agyvelő után, nem
birtokoltak túlvilági képességeket, ha a sötétben látást nem
tekintjük annak. Nem tudtak sem repülni, sem varázsolni –
csakis abban az esetben, ha ezekre életükben is képesek voltak.
És ez volt a lényeg. Megtartották minden tulajdonságukat,
minden érzelmüket, terveiket, álmaikat, amelyeket életükben
birtokoltak. Még öregedtek is, igaz, lényegesen lassabban, mint a
halandók. Mindezért cserébe minimális szabad mágiát
fogyasztottak – és ez volt a másik oka annak, hogy shaykh
Taymiyyah halála után sokan megpróbálkoztak a hátrahagyott
jegyzetek alapján reprodukálni a mablingokat. Néhányan
bizonyos sikereket elértek – ami ez esetben azt jelentette, hogy
nem pusztultak el látványos kínok közepette –, mások gyorsan
meghaltak, de a többség lassan halt meg, és a lelküket démonok
szaggatták apró cafatokra. Minden esetben kifejezetten
látványosan, a város forgalmas utcáin, terein. De mablingot
soha, senki nem tudott teremteni.
Miután Eliskámat elvettem feleségül, egy kis ideig magam is
eljátszottam a gondolattal, hogy megfinanszírozom valakinek a
próbálkozásait. Hiszen, ha sikerrel járunk, az elképesztő
vagyont jelentett volna. Kézművesek, parasztok, halászok,
matrózok, katonák… nem kérnek enni, sem inni, nincs
szükségük fizetségre, de tulajdonosaiknak sem kell a tudattalan
élőholtakat irányító, szemérmetlenül drága mágusokat
felbérelni. És nem csak a pénzről van szó!
 p
A mablingok szavazati joggal rendelkeztek. Elképesztő
politikai hatalom…
Hirtelen megborzongtam. De nem a régi, végül soha meg nem
valósított terv emlékétől, hanem attól, ami most történt, még az
éjjel…
– Tudjátok, nagyjából hol lehetünk? – kérdeztem gyanakodva.
– Elképzelhető, hogy gróf Blankenstein kastélya alatt vagyunk?
Roxelan furcsállkodó pillantást vetett rám.
– Nem valószínű. Hacsak a gilf színház falában nem volt
tércsavaró varázslat, de abból is bitang erős, akkor még a város
határán belül lehetünk. De nem túl sűrűn lakott részen… vagy
nagyon mélyen. Elhagyatott a környék… mármint idelenn.
Miért kérded?
Fontolgattam, hogy hazudok valamit, és megtartom
magamnak az értékes információt, aztán rájöttem, hogy ezzel
akár a túlélésem is kockáztathatom. Jobb, ha a navigátorok is
tudják azt, amire én most rájöttem. Így aztán nagy vonalakban
elhadartam éjjeli látogatásomat a vámpír tábornoknál, és az
ajánlatát, amelyből ugyan csak részletek maradtak meg az
emlékezetemben, de azért jelentőségteli részletek a tervezett
élőholt hadseregről, és arról, hogy a jó gróf nemcsak Nordes
ötödik hadoszlopát szeretné a holtak közül verbuválni, de
politikai szavazatokat is szeretne ily módon szerezni. Eddig azt
hittem, hogy ezt a szavazati jog zombikra és csontvázakra való
kiterjesztésével vívná ki, amelynek, valljuk be, nincs nagy
esélye, hiába érvelt Blankenstein amellett, hogy az élők is
meglehetősen agyatlanul, önálló akarat nélkül adják le
voksaikat, mégis jár nekik a szavazati jog. De ha a Blankenstein-
sereg mablingokból állna, akkor nem csupán lényegesen
ütőképesebb haderőre tenne szert, de a szavazati jog kérdése is
eleve megoldott lenne.
– Van ebben valami – biccentett Roxelan. – És igaz, hogy
csaknem bizonyosan a város alatt vagyunk, de azt nem állította
senki, hogy Szimilian Blankenstein nem rendelkezik városi
házzal is. Vagy a megbízottja, aki legalább annyit konyít a
nekromanciához, hogy egy sereg sikertelen kísérlet ellenére
 gy gy g
még életben van – intett a fejével a holtakkal teli pincehelyiség
felé.
– Még életben van – dörzsölgette elszántan cukorborsóm a
megpörkölődött karját. Kétségem sem volt afelől, hogy ha a
következő pár órában feltűnik bármi varázslóféle a horizonton,
Maryte habozás nélkül ráküld egy recsegve ropogtató golyóbist,
bánja is, ha lerobban a karja! – Úgyhogy akár indulhatunk is!
A föld alatti helyiségeket tervező építész valószínűleg nem a
fantáziájáról volt híres. A kupolás teremből kivezető másik ajtó
egy további szobába nyílott – szűkös, kockaforma, egyetlen
paddal és néhány falba ágyazott kampóval, amelyen veres
bőrkötények lógtak, egyetlen éke egy bronz teknősfej volt,
amelyből tiszta víz csörgedezett, majd folyt el a padlóba vájt
üregben – amelyből viszont egy még szőkébb, meredeken felfelé
kapaszkodó lépcsőházba jutottunk. Nagyjából negyven-ötven
fokonként pihenővé kiképzett forduló várt ránk, minden
fordulóban egyetlen párnázott székkel és egy friss vízzel
gondosan feltöltött palackkal. A kínkamra gazdája vagy
kifejezetten vendégszerető volt, vagy eléggé öreg és fájós térdű,
hogy értékelje ezt a kis kényelmet. Értékeltem volna én is, ha a
felfelé kaptató navigátorok hagytak volna erre időt.
Nem számoltam, mennyi fordulót tettünk meg, amikor
masszív ajtó zárta el az utunkat.
– Nincs itt Omel – állapította meg Roxelan, és nekilendült,
hogy bárdjával szétverje a zár körüli deszkákat.
– Várj! – intette le Maryte, majd óvatosan lenyomta a kilincset.
Az ajtó kinyílt. Olajozott zsanérjain hangtalanul elfordult, és a
hajnal összetéveszthetetlen fényeit engedte be a lépcsőházba. A
parázsló vörös után belekáprázott a szemem a rózsaszínes-
sárgás fénybe. De a kellemes-otthonos illatokat így is éreztem.
Nem nagyon láttam, hova érkeztünk, amikor Roxelan és
Maryte engem is besodortak a világos szobába. Csak az illat vált
egyre otthonosabbá, és a hang volt rendkívül ismerős.
– Nohát, nohát! Azt hittem, már sosem érsz ide a
pelikánvérrel!
 6.
Ettől a hangtól a vér is megdermedt az ereimben. Halálmegvető
bátorsággal ugrottam be Maryte mögé, aztán biztos, ami biztos,
teljes erővel a hang forrása felé löktem a puha testet.
Az a halk sikkantás, ami cukorbogaram torkát elhagyta, más
alkalommal igen izgató tudott lenni… de más alkalmakkor nem
bugyogó hörgésbe fulladt. Oda sem nézve máris arrébb
ugrottam, Roxelan háta mögé…
Csakhogy a hölgylovag addigra már nem ott volt, ahol lennie
kellett volna, hanem artikulálatlan üvöltéssel rontott
Eliskámra. Nejem, aki – eltekintve az arcát beborító túlvilági
árnyaktól – maradéktalanul megőrizte egykori kecsességét és
szépségét, kecses és szép mozdulattal lépett arrébb a pillebárd
útjából, majd ugyanilyen könnyedséggel megérintette Roxelan
vállát, aki abban a szempillantásban lemerevedett, mint akit
üvegbe öntöttek, majd orra borult. Szinte vártam, hogy
szilánkokra törik, csörömpölve és csilingelve… szerencsére csak
elvágódott, mint egy darab fa, majd az oldalára dőlt, miután a
kinyújtott, megfagyott kezén egyensúlyozott egy pillanatig.
– Te varázsolsz! – róttam meg felháborodva Eliskámat, még
mielőtt igazán megrettenhettem volna. Becsületemre legyen
mondva, ezt követően azonnal megrettentem, seggtől
homlokig.
– Nem volt kellően részletes a házassági szerződésünk. A te
hibád, amiért nem voltál körültekintőbb – közölte Eliska
megvetően. Kényelmesen visszasétált a vérben fetrengő
Marytéhez, hogy elvágja a torkát egy, a levegőből hirtelen
elővarázsolt pengével. – Meg kell mondjam, rongy alak vagy te…
– Lemészároltál vagy… vagy száz embert! – bukott elő belőlem
a viszontvád. Nem hagyhattam, hogy övé legyen az utolsó szó,
ráadásul olyan, amellyel engem mocskol.
– Ó, azok ott a pincében… zömében eleve halottak voltak –
magyarázott a nejem. Ritkán találtam ilyen beszédes kedvében.
– De velük nem működött a varázslat. Úgyhogy áttértem a
csavargókra, a Bendő söpredékére, lotyókra és koldusokra. Őket
valóban meg kellett fosztanom nyomorult életüktől, hiszen
mablingot csak friss tetemből lehet előállítani.
– Felkoncoltad Mathias Oesterlundot! Ő nem volt sem koldus,
sem lotyó!
– Nos… igen. El kellett fogadnom, hogy Nordes páriái nem
szeretik annyira az életüket, amennyire szükséges lenne.
Mabling csak olyasvalakiből lesz, aki kellően szereti az életét.
Gondoltam, Oesterlund aranyifjú fiacskája ilyen lesz.
– Meg is kínoztad!
– Csak, hogy jobban vágyakozzon az életre. Remélem, nála
már működni fog a vén Taymiyyah jegyzettöredékeiből
összetákolt varázslatom…
– Megölted Marytét is! – kiáltottam, nem törődve Eliska
reményeivel.
– Te lökted bele a késembe. Lényegében te ölted meg, puszta
gyávaságból. Annyit sem érsz férfiként, mint a cipősarokra
kenődött kutyaszar.
– Kikérem magamnak! – tolultak a szavak önkéntelenül is az
ajkamra. – Nordes választott képviselője vagyok!
– Szar alak – közölte Eliska a kettes fokozat hangján, és ebben
nemcsak az engem érintő véleménye volt benne, hanem a
Mesterparlament összes díszpintyére kiterjesztette. – Ahelyett,
hogy megvédenéd a lotyódat, a halálba taszítod.
– Nem tartoztam neki semmivel – védtem a mundér
becsületét, miközben óvatosan az ajtó felé hátráltam. Nem
akartam nagyon előre gondolkodni, hogy mi lesz majd a
katakombákban, egyelőre csak az volt a fontos, hogy a lépcsőkig
eljussak. – Mindent kifizettem neki, nem vásároltam egy csókot
sem hitelbe!
Eliska felsóhajtott. Ez kétszeresen is meglepő volt. Egyrészt
sosem mutatkozott még ennyire érzelmesnek, másrészt nem
gondoltam, hogy egyáltalán képes sóhajtozni.
– Rákényszerítesz, hogy ismételjem önmagam. Szar alak vagy,
Naten Ward – dünnyögte, miközben elsétált az immár
mozdulatlan cukorbogaram mellől, és Roxelan mereven bámuló
arcát vizsgálgatta.
– Őt is megölöd? – kérdeztem remegő hangon, de a választ
már nem vártam meg. Sarkon perdültem, és…
…nekiszaladtam az orrom előtt bevágódó ajtónak. Annyira
váratlan húzás volt ez részemről, hogy jajgatni is elfelejtettem,
pedig abból, hogy nem éreztem semmit, csak hűvös
zsibbadtságot az arcomban, tudni lehetett, hogy eltört az
orrom.
– Őt nem – felelte Eliska. Hallottam a lépteit, gyorsan
megfordultam hát, ide-oda villogó szemekkel keresve a
menekülés útját… de csak az irtózatos fájdalom talált meg,
ahogy az arcom zsibbadtsága elillant, és a tompára zúzott orrom
bosszút állt rajtam, amiért megszülettem. – De téged…
valószínűleg.
– Nem csináltam semmit! – vonyítottam vért fröcskölve.
Annyira meglepődtem ezen a hangon, hogy térdre rogytam.
– Nem? – kérdezte Eliska. Most igazán megrémültem, mert ez
már a harmadik fokozat volt. Kérdezett. – Idehozod nekem a
navigátorok kapitányát, akit meg nem ölhetek, ha jót akarok
magamnak és az ügyemnek, viszont életben sem hagyhatok,
ugyanezen okból… és azt mondod, nem csináltál semmit?
Keresztülsétáltál a laboratóriumomon, láttad a…
– Nem is láttam semmit! – zokogtam. Azt hiszem, a
nadrágomat is telerondítottam, legalábbis az otthon illatát
elnyomta valami bűz. – Esküszöm! Semmit!
– Szar alak vagy, Naten Ward – csóválta fejét Eliska. A szoba
közepén állt, ujjai közt baljós füst és több, kellemetlen kinézetű
szikra született. – Hiszen elárul téged Szimilian Blankenstein
medálja, amit elloptál tőle. Kifürkészted a tervünket…
– Nem!
– …navigátorokkal szövetkeztél. Talán még meg is öltétek a
grófot?
– Ne-he-hem!
– És most engem is megölnél.
 Ezt hallva még tiltakozni is elfelejtettem. Igaza volt. Ha
tehettem volna, abban a pillanatban valóban megölöm.
– Szűk látókörű féreg vagy, Naten Ward. És annyira ostoba,
hogy muszáj téged kiiktatni az egyenletből. Sajnálhatod, hogy
nem lehetsz részese a mablingok dicsőséges visszatértének…
pedig esküszöm, ez benne volt a házassági szerződésben.
– Nem teheted! – tápászkodtam fel remegő térdekkel, a
navigátorok parázsló végű botjára támaszkodva. Már tudtam,
mit fogok tenni. Megöletem magam. – Nem teremthetsz
mablinghadsereget annak a vérszopónak! Nordes törvényei
nevében letartóztatlak! – kiáltottam, és a navigátorfáklyát
döfésre lendítve Eliskának rontottam.
Eliska egyszerűen csak ellépett a támadásom elől, majd
szabadjára engedte az ujjai között szőtt halálos mágiát.
– Hahaha! – robbant ki belőlem az őrülettel határos röhögés,
amikor a nyakamban lógó medál borzalmas erővel megrándult.
A füst és a robbanás megsiketített, elvakított, de éreztem, hogy
hajam szála sem görbült. – Megdöglesz, mocskos ribanc!
Röhögtem és köhögtem, amíg a füst el nem oszlott. Irtózatos
erejű lehetett az a robbanás, mert teljesen szétvetette a házam
falait. Nemhogy a házból, az utcából sem maradt semmi. A
környező negyedet is porrá rombolta Eliska visszafelé elsült
mágiája. Szó szerint porrá. Ott álltam a sárga por közepén,
amerre csak néztem, hatalmas dombok hullámoztak ott, ahol az
imént még Nordes házai ébredeztek békésen. A nap a zeniten
járt, embertelen hőséget bocsátott rám. Vagy ezt is a robbanás
művelte? Arrébb dobta a napot és felforralta a világot?
Aztán lassanként felfogtam.
Nordest nem rombolta porig a varázslat. Nem is tehette,
hiszen abba Eliska is belepusztult volna, márpedig a medált
Blankenstein neki küldte. A varázslat alapvetően őt védte, bár
hordozóként engem is… ezért elteleportált a halálos varázslat
elől. Jó messzire, hogy Eliskám haragja sose érjen utol.
Az már más kérdés, hogy mihez kezdek a végtelennek tűnő
sivatag közepén, egy szál háziköntösben, élelem és víz nélkül.
Árnyék nélkül és…
 y
Sajnos észrevettem. A medál már nem lógott a nyakamban.
Pedig jobb lett volna, ha nem veszem észre, mert akkor nem
bőgöm el magam. Akkor testem értékes nedveit nem issza fel
mohón a forró homok, siettetve méltatlan halálom.
 DR. BERKE SZILÁRD
Nagykanizsán születtem értelmiségi szülők gyermekeként,
akik, hála az égnek, sokat olvastak, emiatt hamar közel
kerültem a könyvek világához. Tízévesen (1984-ben) írtam meg
életem első hosszabb lélegzetvételű elbeszélését rajzlapokra, egy
indiánregényt, mivel akkoriban rajongtam a westernért és J. F.
Cooper könyveiért. A nyolcvanas évek végéig a kalandregény és
a sci-fi meghatározta az olvasmánylistámat (Pl. Robur,
Galaktika, Delfin-sorozat). Végül 1991-ben élethosszig tartó
mély barátságot kötöttem a fantasy zsánerrel, és ebben kiemelt
szerepet játszott a Conan, a bosszúálló, a Káosz-ciklus, s végül
minden, ami akkoriban elérhető volt a műfajban, elsősorban is
Moorcock, Vance, Gemmell, Glen Cook, Lovecraft, R. A. Salvatore
és a klasszikus M.A.G.U.S.-regények (Chapman, Renier).
1992-ben Inhaizer Gyula barátom által visszafordíthatatlanul
megfertőződtem a szerepjátékok világával. Kalandoztunk
Greyhawk világán, majd Ravenloft borongós vidékei
következtek, Vampire, majd egy kevéske Ynev, és jóval több
Ammerúnia, hiszen nekiláttam saját „álomvilágom”
kidolgozásának (eközben az egyetemi évek is leperegtek).
1994-ben elstartolt a Kard és boszorkányság antológiával a
Cherubion Kiadó Exkluzív sorozata, és késztetést éreztem, hogy
novellát küldjek be Nemes Istvánnak. Ekkortájt már tagja
voltam a Cherubion könyvklubnak, faltam a kiadó által
gondozott anyagokat, és lelkesen vártam az újabb és újabb
kiadói hírleveleket. Nem biztatott senki, de nekiláttam,
összehoztam az anyagot C64-es gépemen, és beküldtem a
postacímre floppy lemezeken (akkoriban egyedül ez létezett).
Hetekig nem érkezett válasz, így végül felhívtam a kiadót, és a
vonal másik végén azonnal István jelentkezett be. Meghatározó
élmény volt Skandar Graun és Cherubion világának
megálmodójával beszélgetni. Közvetlen volt, könnyed,
érdeklődő, barátságos, támogató. Az igazat megvallva, nem
emlékszem túl sok tartalmi részletre, annyira izgultam, inkább
csak ez a pozitív, segítő hozzáállása ragadt meg bennem, ami
egyébként a mai napig meghatározza őt.
Itt jegyzem meg, hogy az eltelt évtizedekben számtalanszor
adott nekem újabb és újabb muníciót, amikor kedvezően
nyilatkozott egy-egy leadott munkámról, vagy épp hozzátett
értékes meglátásokat, netán felhívta a figyelmemet javítandó
stílusbeli/nyelvi megoldásokra. Támogatott abban, hogy a
Fantasy Exkluzív antológiákban címadó anyagokat
jegyezhessek, illetve lehetőséget adott arra is, hogy kipróbáljam
magam szerkesztőként. Hálás vagyok mindezekért, nem szólva
a baráti „cherubionos” összejövetelekről, ahol mindig
megmutatkozott a vezető és a csapat ereje/kreativitása,
amellett, hogy remekül szórakoztunk. Az 50. évfordulón is erre
számítok!
Visszakanyarodva az előzőekhez: ismételten el kellett
küldenem tehát Istvánnak az anyagot, mert a 4–5 lemezből több
megsérült a postázás során. A helyzet pikantériája, hogy a teljes
bevezetést újra kellett írjam, mert időközben saját
mesterlemezem is tönkrement. Szerencsére fejből
visszaidéztem az első 15–20 sort, annyiszor átolvastam
előzőleg.
Szóval megtörtént, István pedig kedvezően fogadta a novellát,
egyedül a történet lezárásával nem volt kibékülve. Átírtam
tehát a befejezést, ez már tetszett neki, és végül a Legendák
könyve c. novella a Démonok antológia legkedveltebb elbeszélése
lett (a közönségszavazás alapján). Mindez fellelkesített, és ezt
követően rendszeresen adtam le új anyagot a kiadónak. Ez az
első novellám Aldyr, a sötételf varázsló kalandját meséli el, és
egyértelműen érezhető benne R. A. Salvatore Drizzt-
történeteinek hatása. Mégis más, mégis „egyedi”, mondhatni, s
végül ez lett Ammerúnia legelső építőköve. Ammerúnia egy az
elfek által benépesített földrész, ahol az emberek rabszolgák, ám
két nagyobb csoportjuk fellázadt és kivívta függetlenségét.
Persze nem lélegezhettek fel: a világ haldoklik, és az elfek
riadalma könnyedén elsodorhatja a törékeny királyságot, amit
felépítettek. A vadon eleve kíméletlen hozzájuk, így igazi túlélők
 p j gy g
lakják az erődítményeket, s minden, ami a „falakon kívül van”,
halálos veszedelmeket jelent bárki számára. Hosszasan írhatnék
az elf birodalmakról vagy a szellemföldekről, az
árnyékvárosokról, netán a homokkirályokról vagy az elfekkel
lepaktáló boszorkányszekták belháborújáról, de a kiadványaink
nálam élvezetesebben közvetítik a világ sajátosságait.
Itt kell hozzátegyem, hogy zsáneres jelenlétem eléggé
sokoldalú. Talán nem túlzok, amikor azt írom, a magyar
fantasyirodalom krónikása vagyok, hiszen 1997-től szerkesztek
napi szinten különféle virtuális lapokat, amelyek több-kevesebb
hatással voltak és vannak a közéletre. A Fantasycentrum.hu a
legjelentősebb közülük, ez a webhely gyakorlatilag 1998-tól
üzemel kihagyások nélkül. Gamestar Multiverzum fantasy
irodalmi magazin, Fantasya Novellárium, Fantasya.hu,
fantasy.lap.hu, szerepjatek.lap.hu, tronokharca.lap.hu, Átjáró
magazin – pár fontos állomás az egyéb szerepvállalásaimból.
Érdekességképp: Pozsgay Gyula festőművész barátom
jóvoltából 2001–2003 között az Armies of Exigo című
számítógépes játék háttérvilágán és cselekményén dolgoztam a
Blackhole Games csapatában, ill. az I Spy c. mozifilm mögé
tervezett akció-kalandjátékon (utóbbi sosem készült el, egyike
lett a megbízó által központilag lelőtt projekteknek). Az AOE
játék végül megjelent, de a világot mély részletességgel
bemutató enciklopédia az asztalfiókban maradt. Gáspár András
(Wayne Chapman) lett felkérve arra, hogy fordítsa le a monstre
méretű anyagot angolra, de érthető módon, nem vállalta el.
Mindenesetre a játékipar területére tett „kiruccanás” kalandos,
emlékezetes időszakom volt.
A szerkesztői szárnypróbálgatásaim éppúgy részét képezik a
munkásságomnak. A Gamestar CD-mellékletének hasábjain
vette kezdetét, folytatódott a Fantasya.hu Novelláriummal,
végül az Ammerúnia írói Műhely kiadványaival lépett egy
másik, magasabb szintre. A terveim között további kiadványok
gondozása szerepel, elsősorban „Ammer” színesítése a cél, de
egyéb ötletek is kivitelezésre várnak. Az Árnyelf c. antológiával
például – tudtommal – mi jegyzünk elsőként és egyedüliként
p j gy gy
olyan kötetet, amely egyszerre shared world és shared character
kötet.
Civilben elsősorban apa vagyok és férj, megélhetési
munkáimat tekintve pedig egyetemi oktató/kutató: ilyen
minőségemben vezetéstudományi, szervezetfejlesztési
területekkel foglalkozom. Vállalkozóként éppúgy működöm
1999-től, itt wellbeing és cégvezetés az irányvonal.
Gerincproblémák miatt 2006-tól kezdődően jógázom saját
elhatározásból, 2012-től pedig „tanítom” is.
Hogy mi a célom íróként? Szórakoztatni. Ennyi és nem több.
Ha mély bölcsességeket akarok, nem a zsánerből tervezem
magamba szívni ezt a tudást. Ezzel nem azt mondom, hogy nem
akarom építeni az Olvasót, de nem elsődleges célom, hogy az
adott elbeszélés valamilyen mai aktuálproblémára/konfliktusra
reflektáljon. Az erősségem alapvetően az akció, a dinamika, a
hangulatfestés, a sötét tónus, és talán a „világépítés”. A célom
az, hogy a tisztelt Olvasó úgy tegye le az elbeszéléseimet, hogy
azonnal a következő után nyúljon. Szép cél, erre törekszem,
ötletekkel pedig tíz életet is meg tudnék tölteni. És mivel mindig
a „mai nap” számít, jobb, ha nekilátok írni.
 Eric Muldoom
ARANOKH BÁBJAI

Codric, a dergániai lovag életútja meglehetősen terjedelmes Worluk

mágiával átszőtt világán. Kalandozásainak egyes epizódjai novella
vagy regény formájában láttak napvilágot az elmúlt húsz évben.
Megtudhatjuk ezekből, hogy alkalmanként testőr (Vadászidény;
Drén Kígyó), máskor zsoldosok kapitánya (Koponya és karom),
esetenként világcsavargó (Jégbe zárt emlékek), de neve a drén
trónörökösök válogatott listáján is feltűnik (Fagyföld I-II). Tudjuk,
hogy részt vesz majd egy ostromban az ősi faj, a guarnik titokzatos
Aranyvárosa ellen (Kondor I-II), amely város tulajdonképpen egy,
a világűrt meghódító csillaghajó. Ez az esemény jelentős fordulatot
hoz majd az életébe. Az is bizonyos, hogy élete delelőjén még mindig
nem tud szabadulni egy másik Arany város legendájától,
megszállottként keresi-kutatja azt. Tudni véljük, hogy Seliah
kígyópapjainak rejtett ügynöke, de homály fedi e kötődése
hátterét. Jelen elbeszélés Codric ifjúkorába nyúlik vissza, oda,
amikor már túl van az Ezüstlégió kiképzésén, mi több, immár
szabadúszóként járja a világot, de még nem vetette ki rá a hálóját
egyik hatalmas kémszervezet sem. Egészen mostanáig.
 I.
Maldiberan kontinensének északnyugati csücske,
Nordes kikötővárosa. I. sz. 6650.

A lány eltűnt.
A város bekebelezte. Semmi jóra nem számíthat. A túlélési
esélyei óráról órára romlanak.
Ez járt a lovag fejében, amikor felbukkant a Mytheron Szépe
fedélzetén, és a hajókorlátnak támaszkodva körülnézett a
nordesi kikötőben. Pirkadt a tenger felett. Megbámulta a
zsákmánnyal hazatérő hasas halászhajókat, amint azok a távoli
Fenyő mólóhoz igyekeznek, közben almát rágcsált. A Fenyő
móló így kora reggel is zsongott az élettől: a halászok és a
kereskedők zsivaját idáig hordta a szél. Az Ereice mólónál, ahol a
kétárbócos Mytheron Szépe vesztegelt, Seliah egyházának
álcázott kémhajója, látszólag mindenki az igazak álmát aludta,
őt leszámítva – rövidre nyírt hajú, jóvágású, fiatal férfi, idő előtt
deresedő halántékkal, oldalára csatolt karddal, amint a
korlátnak dől. Ha emberek vették volna körül, bizonyára magára
vonzza a figyelmet erős kisugárzása. Bárkinek azonnal szemet
szúrt, hogy gyakorlott kardforgató; ott volt a nézésében, átható
tekintetében, magabiztos tartásában. Ahogyan lépett, ahogyan
mozdult, ahogyan lélegzett. Rajta kívül azonban nem volt itt
senki. Látszólag.
Vízbe hajította az almacsutkát, majd lesétált a szkúnerről, s
nyúlánk, nemesen metszett arcába húzta a köpönyeg
felhajtóját. Megigazgatta a kardövét, és megjáratta a
lovagkardot a foglalatban, ellenőrizte, könnyedén kisiklik-e a
kardhüvelyből. Katonanövendék volt, az utóbbi tíz évet a sereg
kötelékében töltötte. A mozdulatsor belérögzült az elmúlt évek
során; holott, mielőtt nyugovóra tért, nap mint nap megolajozta
a fegyvert. Az ember már fiatalon is a szokásai rabja – merengett.
Az acélszürke szemek elidőztek a hajóárbócon, majd a hozzá
legtávolabbi lakókabin kis kerek ablakát pásztázták, hátha
feltűnik benne Sithis, a kígyópapnő arca, de nem. Végül a
homályba temetkező dokkokat szemrevételezte. Minden
moccanatlannak tűnt. Elindult. Nyurga lábai arra vitték,
amerre a Bálás negyedbe átvezető átjárót sejtette. Az eltűnt lány,
akit keresett, Atzuzira ide indult, hogy felvegye a kapcsolatot a
besúgói hálózattal, akik információt szállítottak Seliah
egyházának. Ennek idestova három napja, azóta nem küldött
életjelet magáról. Észszerűnek tűnt, hogy elsőként a Bálásban
szaglásszon utána.

*****

Mindenfelől romos raktárépületek vették körül, és egymásra

tornyozott bálák, amelyek mozdulatlan, gyanakvó óriásokként
sejlettek elő a reggeli ködből. A kapualjak üresen és sötéten
ásítottak rá. Megroskadt háztetők tornyosultak a feje fölé
némán. Mintha egyetlen lélek sem lett volna a közelében.
Mintha az idő megfagyott volna.
Egy hirtelen fuvallat és pár éhesen rikácsoló sirály megtörte
az illúziót. A valóságban a Mytheron Szépe védelmező
varázsaurája szűnt meg, amint átlépte annak láthatatlan
határát. Megcsapta az orrát a parton rothadó hulladék szaga;
majd az elmúlás dohos bűze, ami a roskatag házfalakból
hömpölygött elő. Mindez ismerős volt a számára. Pár pillanatig
hagyta, hogy elborítsa ez az áradat, sasorrával mélyen bele is
szimatolt a levegőbe, majd megszaporázta a lépteit.
Valaki szorosan a nyomában járt, amióta elhagyta a hajó
fedélzetét. Szeme sarkából többször észlelte az árnyalakot, aki az
igazat megvallva, nem lehetett túl képzett a rejtőzködésben. A
lovag folytatta az útját, mintha nem lenne tudomása az
ismeretlen jelenlétéről; amíg a titokzatos követő távolságot
tartott, nem volt vele dolga.
Csakhamar zsivaj és embertömeg vette körül.
A Bálás.
 II.
Sithis, Seliah kígyópapnője, a Karzsi Márványtorony
beavatottja, gondterheltnek és végtelenül elcsigázottnak tűnt,
ahogy fel-alá járkált a kis hajókabinban. Hosszú arcéle, amit
apró pikkelyek fedtek, nedvességtől csillogott.
– Az Eimuth palotanegyedben vár a célpontod, az informátor
– közölte fásultan a lovaggal, majd egy időre a gondolataiba
merült. – Azt kérded, miért nem mondok többet róla. Az igazat
megvallva, magam sem tudok többet. Atzuzira járt nála.
Egyedül ő. A tegnap éjjel, mondhatom, tanulságos volt a
számomra.
Én ugyan el nem hagyom ezt a hajót újra! Ha nincs ez a
zsoldos lovag, Sandor, nekem végem[4]. Akik elfogtak, nem
ismertek könyörületet. Két órája még egy ágyhoz kötözve
vártam, hogy megtörjenek és használjanak. Még most is
remegnek a lábaim. Ne is mondd! Figyelmeztettél, ne járjak
odakint kíséret nélkül. Hogy várjak még fél napot, amíg teljesen
rendbe szeded magad, és velem tartasz. Ismersz. Nem erényem
a türelem. Így is napokig vártunk hiábavalóan. Máskülönben
meg ketten is velem tartottak. Egyikük sem képzett tiszt, de
mégiscsak papi gárdisták. És ők már sosem térnek ide vissza,
mindez azért, mert hoztam egy felelőtlen döntést. Igen. Jogosan
nézel szemrehányón. Túl sokat képzeltem magamról és a
mágiámról. Ssshh. Ssshh. Seliah látja mindenem, elhiheted,
tanultam ebből az esetből. Most, hogy én beszélnélek rá, te se
indulj neki egyedül, persze csak hallgatsz, nézel a kis
emberszemeiddel gúnyosan, és azzal érvelsz, mindenki más
csak hátráltatna. Hát, tudd meg, nem számít, hogy téged a légió
képzett ki. Elismerem, a Csillagvadászoknál vélhetően alapos
kiképzést kaptál, nem lepődsz meg, ha alá kell ereszkedjél ebbe a
fertőbe odakint. De hidd el, Nordes bűzlik a gonoszságtól. Sssk-
kk, sssk-kk. Elegendő volt két hét itt, máris gyűlölöm. Ha nem
lenne ilyen határozott a parancs, már a nyílt vízen járnánk,
ebben biztos lehetsz. De látom, untatlak, alig várod, hogy
felkerekedj. Mondd, odatalálsz térkép nélkül?
A papnő abbahagyta a pakolást az asztalkán, a fiatal férfi felé
fordult, csípőre tette a kezét, villás nyelvei fürgén jártak ki-be a
szájában. Teste teljesen emberszerű volt, dús női idomokkal. A
kígyópapokkal való szoros vérkötelékről hüllőszeme és a bőrén
kiütköző hüllőpikkelyek tanúskodtak. Ez a kígyószem a férfit
méregette, de a lovag nem válaszolt. Nem volt mit hozzátennie.
Lesújtotta ugyan a nő elfogásának története, de most, hogy
Sithis a lehető legbiztonságosabb helyen tartózkodott, nem volt
maradása: meg kellett találja Atzuzirát.
Azon tűnődött, elvegye-e az almát az asztalról, avagy sem. Öt
napja evett utoljára rendeset. Erős fájdalmakat élt át, minden
étel kifordult belőle. Kezét önkéntelenül a hasára szorította.
Sithis megcsóválta a fejét.
– Szóval, fáj még a gyomrod. Nem jöttél teljesen rendbe.
A férfi kurtán bólintott.
– Három napig nyomtad az ágyat. Rég láttam ilyen görcsöket.
Ssshh.
A lovag egyenesen a másik szemébe nézett.
– Azt gondolnám, megmérgeztek – mormolta. – Mármint, ha
nem ezen a hajón lennék.
A kígyószem pislantott egyet.
– De ezen a hajón vagy. Egyszerű gyomorrontás lehetett…
vagy tengeri betegség.
Ennyiben hagyták.
A papnő megcsóválta a fejét.
– Az a rossz érzésem van, hogy elveszítelek téged is, kapitány.
Mondanám, hogy bezáratlak a hajófenékbe, és rábízom Atzuzira
keresését a városi őrségre, de csak elodáznám, hogy utánaeredj.
Elvégre egyedül miatta vagy itt. Ssshh, ssshh. Ezzel le is tudtam
akkor a szentbeszédet. Keresd a Herélt Macskát az Eimuth
negyedben! Az informátorunk ott várt Atzuzirára. Nem
érhetjük el őt más módon, csakis személyesen. A fogadó
második emeletén találod meg őt, hetes szoba. A jelszó egyetlen
kopogás. Meg fogják kérdezni, mielőtt beengednek, ki küldött.
 p g g gj g
Mondd azt: Hassura, Mytheron szépe. Őszintén remélem, te
eljutsz a fogadóig, nem úgy, mint én. Értesíts mindenről!
Használd a diszciplínát!
A férfi bólintott.
– Egy apróság még. Nem említetted, mit keresünk. Mi lett
volna Atzuzira feladata?
– Azt én nem tudhatom. Egyedül Korall kapta meg az
információt.
A lovag felhúzta a szemöldökét. Aztán elmosolyodott.
– Korall? – kérdezte. – Úgy tudtam, Mambának nevezik a háta
mögött.
– Mamba. Ezüstvipera. Korall. – Többféle nevet aggattak rá. –
Mindig magányosan hajtja végre, amivel megbízták. Elvegyülni,
meglapulni, besurranni, lopni, és ha szükséges, észrevétlenül
gyilkolni… ez az, amit bárki tudhat az ügynökeinkről, így róla
is. De nem többet. A küldetése senki másra nem tartozik. Ha
nem osztotta meg veled, az nem meglepő. Indulj, mielőtt
meggondolom magam! Én bezárkózom ide, és nyalogatom a
sebeimet. Rám fér.
A lovag felmarkolt az asztalról egy almát, elszántan
beleharapott.
– Megtalálom őt – mondta, felállt, illőn meghajolt a papnő
előtt, majd kifordult a kabinból, és a fedélzetre sietett.
 III.
Az Eimuth, benne a fogadó, nevezetesen a Herélt Macska,
annyira távol esett a kikötőtől, amennyire csak lehetséges.
Nordes előkelőségei laktak itt fényűző palotáikban. Kétségtelen
tény, hogy impozáns volt a környék: mindenütt magasra
terpeszkedő elf faóriások szolgáltatták a hűs árnyékot, a zsúfolt
sétányok tiszták voltak és virágillatúak.
Három őrjárat is elkérte a papírjait, mire eljutott a fogadó
borostyánnal és futórózsával benőtt teraszára, ahol jól öltözött
népek vigadoztak diszkréten. Az álcáját alátámasztó papírokat
rendben találták: az ajánlólevél, amit a helyi szerencsejáték
piacot markában tartó gyíkember enklávétól szereztek, ide is jó
belépőnek számított.
Titokzatos követője ellenben, aki szorosan a nyomában járt, az
első őrjáratnál felszívódott, még a Bálás külső peremén. A lovag
nem hullajtott könnyeket.
Elmélázott kis időre a teraszon, figyelte a vendégeket, magába
szívta a ritka koffe aromás illatát. Felvillant előtte egy emlék.
A koffe ritka kincs volt a kontinensen, és első élménye e
nevezetes italról Mastia kikötővárosához és Atzuzirához kötötte.
Mastiában, ebben a hangulatos üdülővároskában állomásoztak
pár hétig a lánnyal, miután teljesítették az awrosi
tisztvizsgákat. Jutalom volt ez, vakáció az Ezüstlégió pénzén,
mivel az awrosi szolgálat a hegyekben a sereg szűk elitjébe
emelte őket, ott is azon kevesek közé, akik nem származásuk
vagy rokoni kapcsolataik miatt jutottak ily magasra, hanem
képességeik által.
Mastiába érkezvén, a legelső ott töltött nap reggelén, a
vendégházhoz tartozó apró étterem teraszán üldögéltek. A
szárazföld errefelé húsz-ötven méter magas sziklafallal szakadt
bele a tengerbe, a lakóházak pedig egészen a sziklafal pereméig
kimerészkedtek, pazar kilátással nyűgözve le bárkit, aki itt
szállásolta el magát. Egy ilyen sziklateraszon ülve vártak életük
első kofféjára, azzal a csendes ám boldog elégedettséggel, ami
egy párnák közt átmulatott éjszakát kísérhet, amikor a lovag
segélykiáltásra lett figyelmes. Megérkezett a forró koffe,
semmihez sem fogható illata észrevétlen az orrukba kúszott.
Eközben odalent, ahol a tenger a kikötő szikláit ostromolta,
néhány gyerek küzdött a hullámokkal. Éjszaka erős vihar söpört
végig a térségen, és bár a nap most hétágra sütött, a víz haragja
reggelre sem csillapodott. Felelőtlenség volt ilyenkor fürdőzni,
mert a part sziklás volt, és az áramlatok csendes időben is
alattomos örvényeket hoztak létre, ilyenkor pedig egyenesen
halálosnak bizonyultak. Úgy tűnt, a gyerekeknek erről nem volt
tudomása, vagy ha mégis, már elkéstek az óvatoskodással.
Ketten épp kikapaszkodtak a morajló vízből, ám a harmadik
egyre távolabb sodródott a parttól, az életéért küzdött, feje
hosszabban volt már a víz alatt, mint a felszínen. Még néhány
szívdobbanás, és valószínűleg nem bukkan fel többé.
Szűk lépcsősor vezetett le a sziklás partra idefentről,
egyenesen ezekhez a kisebb öblökhöz. A lovag sebesen lejutott,
és gondolkodás nélkül a vízbe vetette magát. A tenger lerántotta
őt, kipréselte belőle a levegőt, ide-oda vonszolta, sziklának
csapta újra és újra, elszívta a végtagjaiból az erőt. A gyermek
testére csupán a hatodik érzéke segítségével talált rá, mélyen a
felszín alatt. De még életben volt, amikor partra vonszolta. A
diszciplínák nélkül bizonyosan odaveszett volna ő is, a gyerek is.
És persze szüksége volt Atzuzira útmutatásaira. A lány a partról
irányította a férfit, összekapcsolódott vele a szellemnyelven,
tulajdonképpen ez mentette meg őket.
Odafent, az apró teraszon, Atzuzira meleg törülközőkkel várta
visszatértét.
– Kihűlt a koffe – fogadta. A szemében szemrehányás, féltés és
a megszokott „sült bolond vagy, kölyök” kifejezés, meg persze
némi sokat ígérő, megfoghatatlan melegség tükröződött. –
Kértem neked egy másikat. Duplát.
A férfi átöltözött, élvezettel kortyolt az italból. Nem ízlett neki
úgy, mint ott, aznap reggel. Miként az a kellemes két hét is
különleges maradt és megismételhetetlen. Ekkor voltak utoljára
együtt mint szeretők. Pár év telt el azóta, ám ezer esztendőnek
tűnt.
A lovag kiseperte fejéből az emlék képeit, sóhajtott, majd
ráérősen lesétált a mélybe vezető, széles lépcsősoron a fogadó
szívébe.
A tisztaság és a belső terek tágassága lenyűgözte,
máskülönben a Macska éppolyan volt, mint a megszokott,
pénzesebb átutazókat behálózni szándékozó fogadók egy kora
reggeli órán: többnyire üres asztalok, pár reggeliző vendég, halk
zeneszó, és jelen esetben egy kis serpenyős hagymástojás-illat.
A lovagnak hangosan megkordult a gyomra. Talán itt az idő,
hogy végre egyen valamit a koplalást követően, gondolta.
Hamar kért egy gyors reggelit, és mellé italt, természetesen a
helyi különlegességből, a dzsingai koffe-nak a tejszínes-fahéjas
változatából. Élvezettel elfogyasztotta ezeket, és miután
meggyőződött róla, hogy lábra tud állni, és a gyomra nem áll
tótágast, könnyű léptekkel felsétált a második emeletre. Senki
nem tartóztatta fel, habár az egyik felszolgáló odabiccentett
felé. A lovag mindvégig érezte, hogy figyelemmel követik őt
láthatatlan tekintetek.
Méregdrága szőnyegen taposott, a lába szinte belesüppedt a
dús anyagba. A lépcsőkorlátot erősen túldíszítették. A falakon
jellemzően a természet nyugalmi állapotát ábrázoló festmények
sorjáztak. A tavaszi erdők hangulatát felelevenítő kollekció
egészen lenyűgöző lett.

*****

Hetes.
A szobában ketten tartózkodtak.
Akárha egy hivatalba lépett volna be: hellyel kínálták egy
jellegtelen színekkel kimázolt, szerényen bútorozott
helyiségben. Erős testpúder nyomott el minden más illatot. A
szobának két üvegablaka is volt. A napfény forró sugarakkal
tűzött be odakintről. Távol, a kikötőben, épp egy öblös
tengerjáró vitorlás készült horgonyt vetni.
 A testőr, aki beengedte, végül az ajtónak támasztotta a hátát,
onnan figyelte őt, hanyagul összefonta a karját a mellkasa előtt.
Arcvonásait sűrű bajusz és szakáll rejtette. Néha csücsörített a
szájával. Talán rágcsált valamit. Két, nyugtalanítóan zavaró,
fekete pengéjű, meztelen fejvadásztőrt tartott a keze ügyében,
az övébe tűzve. A levegőben alig érzékelhetően, de mágia
jelenléte volt kitapintható. A magafajta, pszionikában jártas
ember szinte a bőrén érezte a rezdüléseit.
Az informátor – elhízott, pápaszemes férfi, élete alkonyán –
egy tekintélyes asztal mögött ült, az asztalon temérdek irat
hevert, könyvek, tintatartó és egy félbehagyott levél. Kopasz
fején izzadság gyöngyözött, vélhetően a melegtől. Az izzadság
átütött drága köntösének gallérján, és apró, nedves tavacskába
gyűlt a gigája alatt. Kedvetlenül és unottan bámulta a lovagot,
mintha az érkező tehetne arról, hogy neki most épp rossz hírt
kell közölnie.
– Egen, valóban itt járt az a nő, a társa. A város alatti járatokba
akart lejutni, oda keresett vezetőt. Elirányítottam őt pár
lehetséges forráshoz. Tudomásom van róla, hogy ezek
egyikéhez sem jutott el: összetűzésbe keveredett, khm, egy
bizonyos helyi bandával. Elkapták. Elhurcolták. A pontos
részleteket nem ismerem. Ez a hír is friss, szinte ropogós. Igazán
váratlan szerencse, hogy valaki megsúgta nekem.
Egy helyi banda elhurcolta Atztuzirát – merengett a lovag.
Ennek az esélye már-már a lehetetlennel volt határos. A
hírforrás unalmas történetbe fogott a nordesi bandaháborúkról,
de ezt csak fél füllel hallgatta. Felrémlett előtte az Arhumbar
komor hegyvonulata, és a vadon mélyén a rettegett Csontok
völgye, awrosi kiképzésének egyik rossz emlékű állomása az
elhagyatott kunyhóval, ami hónapokig volt a menedéke, és
máris hallani vélte az örökösen jajgató szelet, ami álmatlan
éjszakáin ma is éppúgy kísértette. Atzuzira volt az, akit mellé
rendeltek próbaidősként abba a kunyhóba, szoros együttélésük
itt vette kezdetét. Már az első héten bajba kerültek. A férfit
csúnyán helybenhagyta egy lemurkin, a legendás fagyördög,
ami szemet vetett a lovag által elejtett nyúl tetemére. Atzuzira
 g j y
maga is a közelben vadászott, meghallotta a férfi
segélykiáltásait, majd egymaga végzett a bestiális lemurkinnal,
s végül a fagyördög dühös társával is. A lány igazi mestere volt
az ölésnek. Akárha erre született volna. Atzuzira, a hírhedett
Fekete Mamba, egy utcai banda kezére került volna? Aligha.
A lovag megköszörülte a torkát.
– A társam… – válaszolta kimért hangon – nem szokott
összetűzésekbe keveredni, amikor megbízatást teljesít. És ha
mégis, rendszerint ő marad talpon.
– Á, vagy úgy. Akkor bizonyára a túlerő tehet róla.
– Túlerőben voltak a támadói?
– Bizonnyal. És a hölgy színjózan sem lehetett. Éppenséggel.
– Különösnek találom ezt a tényt. Atzuzira megveti az
alkoholt.
– Ó. Nem tény volt ez. Csupán feltételezés. Annyi bizonyos:
elragadták őt. A banda tagjai. Ördögi egy társaság. Ha rajtam
múlna, már a bitófán lógna valamennyi.
A lovag összefonta az ujjait az ölében, és kissé előredőlt a
székében. Az arcvonásai szinte kővé merevedtek.
– Melyik banda ez? – tudakolta. – Hol találom őket?
Az informátor elmosolyodott. Teátrálisan szóra nyitott a
száját, majd becsukta. Jelentőségteljesen összenéztek a testőrrel.
A lovag rövid gondolkodást követően leszámolt az asztalra
egy kisebb kupac ezüstöt.
A közvetítőnek arcizma sem rezdült. Komótosan levette
orráról a szemüveget, és a tisztogatásának szentelte teljes
figyelmét. Az ajtónálló abbahagyta a csücsörítést. Feszülten
összpontosított. Így viszont egészen undok malacképe lett. A
lovag erős késztetést érzett, hogy bemosson neki egy
hatalmasat.
Végül az erszénye mélyére túrt, és pár aranydukát az ezüstök
mellé került.
– Megkérdezem újra: hol találom őket?
A pápaszem visszavándorolt a rendeltetési helyére. Az
informátor szája szegletében gúnyos félmosoly jelent meg.
– Örülök, hogy rákérdezett.
 gy
A pénzhalom szinte észrevétlenül eltűnt zsíros markában,
majd köpönyegének egyik belső bugyrában.
– A kismadarak azt csicseregték, hogy a társát a Kovácsinas
utcájában tartják fogva. A Bendőben. Van ott egy rossz hírű
lebuj, a Pillangóház. Inkább börtönnek mondanám. Ott
vigyázzák azokat a külhoniakat, akikért váltságdíjat remélnek.
– Bízom benne, így lesz. Amennyiben az információ hamis
lenne, nos, újfent találkozunk.
– Nem hinném.
A lúdtoll bőszen sercegett a lapon, ahogy gazdája belefogott a
félbehagyott levél folytatásába.
A lovag köszönés nélkül távozott.
Odalent a frissen pörkölt koffe illata betöltötte a fogadót. Már
nem akadt egyetlen üres reggelizőasztal sem.
 IV.
Jó döntésnek bizonyult, hogy várakozott a Herélt Macska
közelében, és egy Rejtőzködés diszciplínával rásegített az
álcájára, amit tulajdonképp egy népesebb társaság jelentett,
akik közé elvegyült. Elaltatta az érzékeiket, egy lett közülük,
anélkül, hogy szót váltott volna bárkivel.
Nem telt bele öt perc, és az írnok ajtónállója kisurrant a fogadó
épületéből, majd szapora léptekkel távolodott. A lovag
ugyancsak hasznát vette a diszciplínának, mert a testőr
hosszasan, ámde sietősen gyalogolt, keresztül-kasul a Drén
Negyeden, s közben igyekezett eggyé válni a tömeggel, és
átkozottul gyakorlottan tette ezt.
A lovag nem igazán lepődött meg, amikor jó fertályórával
később már a Bendő lepukkadt sikátoraiban lapult, a
csatornabárók hírhedett negyedében, szorosan a másik
nyomában. Az sem érte kimondottan váratlanul, hogy egyszer
csak feltűnt a célpontnak megjelölt többemeletes épület,
homlokzatán kopottas cégérrel – vaspillangókkal. Ellenben azt
már gyanúsnak találta, hogy a Pillangósház előtt admiralista
egyencímert viselő gárdisták diskurálnak ráérősen, majd
szívélyesen köszöntik az érkező testőrt, s vele is kötetlenül
elbeszélgetnek. Délidőre járt, rajtuk kívül teremtett lélek sem
téblábolt a közelben. Pénz csördült, ahogy gazdát cserélt a testőr
és a gárdisták közt. Röviddel ezután az őrség elmasírozott a
Drén Negyed felé, míg a szakállas eltűnt a Pillangósház
bejáratában.
A lovag késlekedés nélkül a másik után eredt.
Parázsló szantálfa illata és félhomály fogadta a küszöbön túl.
A ház alsó traktusát senki nem őrizte, éppenséggel vagy a korai
órára való tekintettel, vagy pedig azért, mert a ház urai más
eszközökbe vetették a bizalmukat.
A rövid folyosó nyomban egy tágas térbe vezetett: nagy, ovális
alakú terembe, legtávolabbi pontján jól feltöltött bárpulttal,
mindenütt másutt körasztalokkal és a falakhoz kucorodó
magánpáholyokkal. A berendezést gazdagon faragott
fakazetták, súlyos jidormintás selyemfüggönyök uralták, a
falakat mindenütt drága bársonyborítás fedte. Legalább tíz
tűztálban lobogtak az éhes lángok, delejes derengéssel szőtték át
a levegőt.
A testőr épp felhajtott egy ott felejtett italt az egyik közeli
asztalról. A lovag pár hosszú lépéssel ott termett mögötte, és
kést szegezett a férfi torkának. A rejtőzködés álcája ekkor
odalett, de ez már nem számított.
A testőr megfeszült, mint egy felajzott íj, de nem tett ostoba
mozdulatot.
– Hát így, barátocskám – suttogta a lovag a másik fülébe. –
Csak nem te is közéjük tartozol?
– Öhm, mondhatjuk.
– Remek hír. Vezess a társamhoz! Hamar. És semmi trükközés!

*****

A cellasorra könnyedén el lehetett jutni, csak a bárpult mögötti

szűk csigalépcsőn kellett hozzá megtenni vagy negyven lépést
lefelé. Ami azt illeti, túlságosan könnyedén. A lovag veszélyt
orrontott.
Odalent tökéletes homály uralkodott, egyetlen tűztál volt
használatban, azon is inkább csak a parázs izzott vörhenyes
fénnyel. Járt a levegő a helyiségben, valószínűleg a füstöt az
egyik sarokban vezették a felszínre.
A cellafolyosó ajtajában lecövekeltek, innen szemrevételezték
a jobbra is, balra is feltünedező zárkákat. Némelyikben
mozgolódás támadt. Sötét árnyalakok fészkelődtek, egyesek
halkan motyogtak közülük. A lovagot rossz előérzet legyintette
meg.
A testőr a legtávolabbi rácsos ajtóra bökött.
– Ott van a társad!
Előretaszította foglyát, és sietősen a kiszemelt cella felé
ösztökélte. Ekkor a zárkák ajtaját feltépték, és hamarjában
rosszarcú alakok között találta magát. Egyik támadója
felröhögött. A meglepetés erejét kihasználva a testőr
kicsusszant a szorításából.
Valaki fojtóhálót dobott rá, ami palástként beterítette. Karjai
máris belegabalyodtak, és minden egyes mozdulattal összébb
szorult a teste körül. Támadói ráugrottak, leteperték, ott
püfölték, ahol érték. Furcsamód csak az öklüket és botokat
vetettek be ellene. Ez persze óriási hiba volt.
A lovag a földre került, ott összegömbölyödött, baljával az
arcát védte, jobb kezével kihasította magát a hálóból, a
kulcsfontosságú csomókat elmetszve. Úgy tűnt, nem ez az első
alkalom, hogy jidori fojtóhálóba gabalyodik.
Négyen-öten lehettek a támadói. Az elsőnek, aki rossz helyen
volt rosszkor, belevágta a lábfejébe a kését, majd azonnal ki is
rántotta, és lecsapott a közeli másodikra: ennek két villámgyors
szúrást vitt be a combja hajlatába. A többiek, megriadva a
sebesültek hangos jajveszékelésétől, óvatosan hátráltak. A lovag
térdelő helyzetből felfelé mozdult, és ezzel a lendülettel a kést
kardra cserélte. Megpörgette a fegyvert a feje fölött, megtartotta
a magasban, és a kard hegyével a levegőt pásztázta: nekiszegezte
hol az egyik, hol a másik támadó arcának.
A haramiák mostanra megértették, hogy megváltoztak az
erőviszonyok, és nem a javukra. Az a kettő közülük már a lépcső
felé kúszott-mászott, a sérüléseikkel bajlódtak, a maradék
három egymást bátorította, ám kevés meggyőződéssel. A
legvakmerőbb azért nekiugrott a kezében tartott bunkósbottal,
megpróbálta elsöpörni vele ellenfele fejét. A lovag félreszökkent,
gyors félfordulatot tett, és markolatgombbal keményen pofon
csapta ellenfelét, aki megtántorodott, törött orrát markolászva
eldőlt, és magával rántotta egyik társát is. Ezek ketten szintúgy
menekülőre fogták. A cellasor megüresedett. Egyedül a
hivatalból megismert testőr nézett farkasszemet vele.
Időközben elővonta övéből gonosz kinézetű késeit. Apró
lépésekkel elindult egy félköríven, s közben a fegyvereivel
nyolcasokat rajzolt a szeme elé. Karjai hipnotikus táncot jártak.
– Hamarosan idecsődítik a többieket – mondta. – Addig itt
marasztallak.
 A lovag sakkban tartotta a fegyvere hegyével, és elindult a
félköríven az ellenkező irányba.
– Ha elteszed a késeket, még megúszhatod.
A testőr a száját csücsörítette válaszul.
Ekkor kinyúlt mögüle a sötét cellából egy drabális, izmos kar,
a nyaka köré fonódott, és a cellaajtóhoz rántotta az egész
embert. A testőr döbbenten eltátotta a száját, de hangot már
nem tudott kipréselni a torkából. A szemei fennakadtak, ujjai
közül kifordultak a kések, ahogy a nyelőcsövét markoló
hatalmas kézhez kapott. Az életéért küzdött. Az arca máris
puffadt, a szeme kidülledt az üregéből.
– Megfojtsam, vagy még beszélnél vele?
A dörmögő, mély hang szinte unottnak tűnt.
A lovag meglepődött, de gyorsan döntenie kellett.
– Ereszd el! Jusson levegőhöz.
– Jól van. Azért szorongatom még egy kicsit. A cella kulcsa a
lépcsőnél van a falon. Azaz, abban a falifülkében. Egyedül
vagyok itt. Ha másvalakit keresnél. Csak mondom.
– Akkor épp itt az ideje, hogy a barátunk nyelve megeredjen. A
társam sosem volt ide bezárva, igaz?
A testőr sokáig keresgélte a hangját.
– Itt járt – hörögte végül. – Azt akarta, hogy ha idejössz… ha
keresed őt, marasztaljunk itt téged pár napig. Legfeljebb egy
hétig. Busásan fizetett érte. Ennyit tudok.
– Ez nem valami sok.
– Mondom, ennyit tudok. A közvetítő intézett mindent.
A lépcsőfeljáróból fegyvercsörgés zöreje hallatszott.
– Engedj ki! – hallatszott a cellából.
A lovag kinyitotta az ajtót, miközben a testőr a földre omlott,
és a nyakát simogatta fájdalmas képpel.
A fogoly nagydarab ember volt, széles vállakkal, hordónyi
mellkassal, bivalyerős testalkattal. Egy szigorú férfi vonásait
mutatta: magas homlok, dús szemöldök, mély barázdák a
homloka közepén, húsos ajkak. Alaposan helybenhagyták a bal
szemét, és ez nem lehetett túl rég. A bal lábát, amelyiket
nehezebben emelte, hevenyészett kötés fedte a combján.
 y j
Az idegen odasietett az utolsó cellához, babrált a kulccsal,
bejutott, majd előlépett a felszerelésével. Láncszoknyát és
kétkezes harci kalapácsot markolt. A harci kalapács alsó fele
hegyes csőrbe futott ki, amit koponyák lékelésére, páncélok
átszakítására terveztek. A lovag nem harcolt még ilyen fegyver
ellen, de igazi gyilkos készségnek tűnt.
– Sandor – mutatkozott be az idegen. – Lucius van der Hoof.
Szükséged lesz rám – bökött csontos állával a lépcsőfeljáróra.
Feltünedeztek ott az első bandatagok, akik be-bepislogtak a
helyiségbe, hogy felmérjék a terepet. A testőr még mindig a
nyakát simogatta, igyekezett észrevétlen maradni.
– A nevem Codric – nyújtott kezet a fiú. Ez a kéz teljesen eltűnt
Sandor markában, de a szorítása hasonlóan erőteljes volt. – Úgy
tűnik, a legjobbkor találkoztunk.
A másik csak mosolygott, és a bandát mustrálgatta a
tekintetével. Farkas méregeti így a bárányokat – vélte a lovag.
– Kiengedtek önszántatokból, vagy netán verekedni is
fogunk? – kérdezte Sandor.
A lépcsőfeljáró varázsszóra kiürült, és odafent sem álltak az
útjukba. Szerencséjük volt.
Vagy… csupán jól megrendezett színjáték volt ez az egész,
tűnődött Codric, miközben szapora léptekkel igyekeztek
felszívódni a Bendő sikátoraiban. A baljós előérzete nem szűnt
meg. Az a kellemetlen benyomás piszkálta, hogy Sandor volt az,
aki a Mytheron Szépétől egészen az Eimuth határáig követte őt.
De vajon miért? Ő lenne a zsoldos, aki kimentette Sithist egy
másik banda karmaiból? Ha így van, az több mint gyanús. Ami
pedig Atzuzirat illeti, érthetetlen, miért akarta lerázni őt. Hol
lehet most? Kérdések, amelyekre nincsenek válaszai.
Az Ereice móló felé terelte Sandort. Vissza akart jutni a hajóra.
Jó ötletnek tűnt egyeztetni Sithisszel.
Hétágra tűzött a nap, a kikötő felett éhes sirályok rikácsoltak.
Sandor vígan fütyörészett az oldalán.
 V.
– Atzuzira egyértelmű feladatot kapott. Csapatot kellett
verbuválnia a városból – kezdte Sithis. – Bérenceket, olyanokat,
akik jól ismerik a lenti világot. Meglep, hogy magánakcióba
fogott. Ez nem rá vall. Sssh. Hacsak…
– Nyilvánvaló, hogy bűzlik itt valami – vágott közbe Codric. –
Atzuzira váratlanul felszívódik. Te a nyomába eredsz, és azonnal
lecsapnak rád. Magukkal cipelnek a Bendőbe. Sandor segítsége
nélkül talán még mindig ott vagy, hogy a kedvükre tegyél. De ő
megjelenik, állítólag Lendor szigetéről, varázslat repíti ide.
Véletlenül beléd boltik egy sikátorban. Rendet tesz, és
sértetlenül visszakísér téged a hajóhoz. Így mesélted az előbb.
Nos, nekem úgy tűnik, velem is hasonló volt a tervük. Khm.
Nagyjából. Ám ekkor… újra felbukkan Sandor. A Peltár nevű
ismeretlen mágus zsoldosa. A segítségével magam is
visszajutok ide. Igazán fantasztikus történet. Leszámítva azt az
apróságot, hogy meglehetősen valószínűtlen.
Sandor megrántotta a vállát. Hosszasan kortyolt a kezében
szorongatott kupából.
– Nem zsoldos – felelte. – Csak rabszolga. Peltár játékszere.
Előtte zsoldos, igen. Legio vigesima prima Rapax. Van úgy…
vagy ezer éve – válaszolta, a száját törölgetve. – A vén varázsló
csak szórakozik velem. Őt faggasd, ha válaszokat akarsz.
Egyszer itt jelenek meg, máskor amott. Ahogy mondtam. És
teljesítek hét kívánságot. A magam módján. Ebbe nincs
beleszólása. – Ökölbe szorította párszor a bal kezét, amelyről
hiányzott a kisujja. – Épp búcsút intettem ennek a városnak. A
kívánság rendben megvolt. Vissza kellett volna rántania
magához az átkozottnak. De a magiája nem működött. Vagy
tudom is én. Talán másik feladatot szán nekem. Fogalmam
sincs. Tény, hogy itt ragadtam. Különösnek találtam ezt.
Kurvára különösnek. Vártam. Nem túl sokat. Tudjátok, jobb
dolgom nem akadt. Ha valaki a közelemben van, megfojtom,
amilyen dühös voltam. Erre megjelentél te – bökött a lovagra. –
Úgy döntöttem, téged nem fojtalak meg. Hátha te vagy a
megoldás. Követtelek. Ez tűnt a legkevésbé elbaszott ötletnek.
Codric az állát simogatta. Nem igazán tudta, mit gondoljon.
Érezte, hogy Sithis szellemkeze ránehezedik a feje búbjára. A
papnő üzenni akart neki valamit a pszionika segítségével.
Megnyitotta felé az elméjét.
– Igazat beszél – érkezett máris Sithis gondolata. – Minden
eszközzel ellenőriztem. Bár hihetetlen a története, de szóról
szóra igaz. Ennél többet nem fogunk tudni kiszedni belőle. Úgy
tűnik, tényleg isteni szerencse vezette őt az utunkba. Talán az a
legjobb, ha bizalmat szavazunk a számára. Én már megtettem.
Neki ajándékoztam a láncom és a medálom ma hajnalban,
amikor visszakísért ide. A csuklójára tekerve viseli, láthatod.
Most rajtad a sor. Bízz benne! És… használd őt. Tudom, hogy
van terved, hogy nem hagyod ennyiben. Kell melléd majd
valaki, aki vigyázza a hátadat.
Codric újratöltötte a zsoldos kupáját. Amaz elfoglalta magát
Sithis bámulásával. Pillantása el-elidőzött a nő csípőjén és
bőrnadrágba bújtatott hosszú combjain, s legfőképp a combok
hajlatában sötétlő képzeletbeli völgyben.
A lovag megköszörülte a torkát.
– A helyzet világos – mondta. – Fel kell kutassuk Atzuzirát.
Nekünk kettőnknek.
A zsoldos egy szuszra legurította az italát.
– Már akartam javasolni. Unom a szócséplést.
Codric őszintén elmosolyodott.
– Helyes. Szedelőzködj!
 VI.
Fogadó: a Herélt Macska. Második emelet. Hetes szoba.
Az íróasztalon felborul a tintatartó, tartalma bemaszatolja az
iratok java részét.
A közvetítő.
Kétségbeesetten vergődik Sandor vasmarkának szorításában.
Hevesen rúgkapál. Akárha egy kövérkés kisgyermek lenne, úgy
eltörpül Sandor gigászi termete mellett.
Jajgat. Na jah. Persze csak halkan, inkább vinnyogásnak tűnik
ez. A zsoldos láthatóan jól szórakozik.
Testőr, a gonosz kinézetű, fekete fejvadászpengék gazdája.
Tehát: újfent ő.
Codric megkötözi az ártalmatlanná tett férfit, lecsatolva róla a
saját kardövét, majd felpeckeli a száját a hivatalnok
selyemkendőjével. Púderszagú. Kifejezetten púderszagú.
– Balszerencse, igaz? – kérdezi tőle Codric, de nem vár választ.
A betört ajtóból hamar gondjuk lesz. A városi őrség
pillanatokon belül meg fog jelenni itt. Vagy a fogadó
személyzete. Nincs mit tenni. Ez tűnt a legjobb belépőnek. A
lovag szinte hallani véli, amint a szobát védő láthatatlan
mágikus rajzolatok sorra aktiválódnak. Megkönnyebbül. Az
elméjét kaparásszák, habár eredetileg tőrdöfésként vagy
pörölycsapásként kellene hatniuk. Csakhogy ezekre ő immunis
Awros óta. Sandort sem zavarják különösebben. Erről ennyit.
A közvetítő nyelve hamar megoldódik. A megbízó továbbra is
a vékony, szúrós szemű lány: Atzuzira – állítja konokul. Az sem
bírja más véleményre, hogy Sandor egészen véletlenül
megcsavarja a fülét. Kissé erőteljesebben, mint ami ildomos
lenne.
Codric elítéli az erőszaknak ezt a nyers formáját.
Ő megmarad a tenyeresnél.
Nem kell belőle sok, de az legyen kiadós.
Sietősen távoznak természetesen az ablakon át. Előtte ki kell
törniük az üveget. A fotel épp megteszi. Valaki felsikolt odakint
az utcán, amikor az ablak darabjai és az ülőalkalmatosság nagy
csörömpöléssel földet érnek. Ők kötélen másznak le, ez volt a
remekbe szabott terv. Végül is működött, ugyebár.
Fejük felett nagy hangon szitkozódik a városőrség. Egyikük
már mászik is lefelé, de a két szökevény már árkon-bokron túl
jár.
Szaladnak, teljes erőből, az álca most felesleges, a gyorsaság
annál fontosabb.
Van egy új címük.
Carvallo-ház.
Odaiszkolnak, ahogy csak a lábuk bírja.
A gyerekbanda, akiket előtte lefizettek, tesz róla, hogy a
nyomukba szegődő városi gárdisták kicsit lelassuljanak.
Ennyi elég is.
Sandor csak röhög, amint kiizzadva elvegyülnek a zsibongó
tömegben. Megúszták.
Codric elcsen egy meztelen narancsot a legközelebbi piaci
árustól. Magától talán nem tenne ilyet, szó nélkül fizetne érte.
De most itt van vele Sandor. Kicsit olyan ő, mintha Atzuzira
lenne. A felszabadultsága megfertőzi.
– Carpe diem, quam minimum credula postero – mormogja a
zsoldos elégedetten. Codric nem ismeri a szavakat, de úgy véli,
érti, mit jelent.
Beleharap a gyümölcsbe.
Sóhajt.
Mennyei az íze.
 VII.
Rájuk esteledett.
Ennyi időbe telt, mire Sithis elintézte nekik a diszciplínákat
használva, hogy bejussanak a Carvallo erődítménybe. Újfent a
nordesi gyíkember enklávé szolgáltatásait vette igénybe, akik
megtudván, hogy a Bendőt a markukban tartó
csatornabárókkal keveredtek összetűzésbe, a szokásosnál is
készségesebbnek mutatkoztak. Az utolsó fuvart csípték el, ami
még aznap bejuthatott a falak mögé.
Napközben a Bálás mélyén rejtőztek, és történetekkel
múlatták az időt. Codric időt szánt arra is, hogy elbeszélgessen a
pszionika gondolatnyelvén Sithisszel. A papnő a szokásosnál is
aggodalmaskodóbbnak tűnt.
– Van róla elképzelésed, mi várhat rád odalent? – faggatta a
lovagot.
– Remélhetőleg semmi olyan, amitől jobban meg kellene
ijednem, mint egy hópárductól. Vagy egy lemurkintól.
– Hát persze. Azért nem árt tudnod egy s mást. Guarni
maradványok rejtőznek a mélyben. Ténylegesen. Úgy hírlik, a
guarnik macskaszerű teremtmények. Olyasvalakinek
gondolnánk őket, akiknek bestiáriumban a helye. De távolról
sem. Rövidre fogva, hajókat építettek, óriáshajókat, amelyek a
csillagok közé repítik őket. De amikor hajóról beszélek, tudd,
hogy gyakran városnak álcázzák őket. Úgy hírlik, és hidd el,
Seliah papjait nagyon is érdeklik az apró részletek, amennyiben
erről a fajról van szó. Azt olvastam, egy-egy olyan világ, mint a
miénk, számukra talán csak egy a millióból. Szóval, ők már a
nem a nyílpuska és a kard világát élik, és a mágia sem bánik el
velük egykönnyen. Meghaladták ezeket, mégpedig jócskán.
Bárhová mehetnek, talán még az időt is uralják, és ahol egyszer
gyökeret vertek, oda bármikor visszatérhetnek. Nevezhetjük ezt
akár teleportálásnak is, esetleg térkapuk szövedékének, de
valószínűleg egészen másról van szó. Nordesről úgy tartja a
történetírás, hogy valaha a guarnik egyik, ha nem a
legjelentősebb központját építették fel itt. Az ő mércéjükkel
szemlélve talán csak egy apró pihenőhelyük volt ez a csillagközi
útjaik során, talán sokkal több ennél, már nem tudhatjuk.
Gondolod, örökre itt hagyták? Nem hinném. Hallottam
pletykákat arról, hogy még ma is megvan a saját befolyásuk a
kontinensen. Hogy közöttünk vannak. Mindenesetre az tény,
hogy a városuk eltűnt a föld alatt, idővel ráépült Kés székhelye a
gilfek korában, majd a drének húzták fel a romokra saját
városukat, Nordest. El tudod képzelni: egy romváros a mélyben
és alatta egy még ősibb. Talán épp egy csillaghajó van oda
eltemetve. Vagy egy térkapu. És eleven guarnik őrzik. Ha így
lenne, a mágia fabatkát sem ér ellenük, a szerkezeteik ellen,
ahogy a kardod sem. Ígérd meg, ha olyannal találkozol, ami
túlmutat rajtad, rajtunk, nyomban elmenekülsz.
– Mesés történet. Csillagokról, meg… hasonlókról. Értem én.
És úgy lesz. Menekülőre fogom. Minden bizonnyal.
– Vagy úgy. Nos, legalább őszinte vagy. Seliah tartsa rajtad a
szemét.
– Ahogy mondod, Sithis, ahogy mondod.

*****

Az árnyékok előbb csak meghíztak a falakon az alkonyi nap

bágyadt fényében, majd egybeolvadtak a falakkal, végül
hallgatag sötétséggé mélyültek. Mindenütt fáklyalángokat
táncoltatott a szél a városnak ezen a részén, a tűztálak a
módosabb negyedekben vigyázták az alvók álmát. Ideje volt az
indulásnak.
Már hűvösre fordult az este, amikor vízre szálltak. Hal és
hínár szaga uralta a kikötőt.
Testüket bő szabású halászköpönyegek óvták a sós
vízpermettől, amit felvertek az evezősök és a nagyobb
hullámok. A dolphin, ez a lomha járású, nyolcszemélyes csónak,
lassan ám kitartóan szelte a vizet, a csónak orrában
jelzőlámpást himbálózott.
 Most, hogy a dolphin felvette a saját ritmusát, Codric hamar
mélyre merült egyfajta belső csendben, és már nem érzett
késztetést, hogy letörölje az arcára szitáló nedvességet.
Lehunyta a szemét. Megrohanták régi érzések, emlékek abból az
időből, amikor az Arhumbar mélyén végre beköszöntött a
tavasz, a fagy felhúzódott a hegyek ormaira, ő és Atzuzira pedig
tavi halászatba fogtak.
Volt, hogy naphosszat ringatóztak a csónakban,
megmártóztak a hűs, smaragdzöld vízben, sütkéreztek a napon,
majd jóízűen falatoztak a nyárson megsütött, friss
zsákmányból. Nevetésük most is melengette belülről, a májusi
nap forróságát szinte a bőrén érezte. Megragadta ezeket az
érzéseket, és engedte, hogy átjárják a testét, lelkét. Menedék. A
pszionika segítségével múlt és jelen most eggyé olvadt a
számára.

*****

Nem tudta volna megmondani, mennyi idő elteltével, de az

evezősök kiáltásai végül kizökkentették ebből a
transzállapotból.
Közvetlenül előttük tornyosult a Carvallo-ház felségterületét
jelző gigászi szobor, amit épp igyekeztek elkerülni, birokra kelve
a csónakba kapaszkodó oldalszéllel. A szoborharcos alakját
delejes, rejtélyes eredetű derengés fátyolozta. Arca eltökéltséget
és magabiztosságot sugallt, csontos kezében szigonyt és súlyos
kőpajzsot markolt; az ősök legendás nemzetségfője, Lándzsás
Ardú-Unn.
– Hát itt volnánk! – harsogta túl a hullámok zaját az evezősök
főnöke, egy széles vállú, tömzsi alak a csónak elejéből. A
kapubástya bejáratát védelmező rácsot az előbb nagy robajjal
felvonták, de épp csak annyira, hogy a csónak átcsusszanhasson
alatta. Utána nyomban le is eresztették.
A kanális, ami fogadta őket, egy belső kikötőbe vezetett.
Ringatózott ott pár csónak, az egyiket épp megpakolták, talán
éjszakai halászatra indultak vele.
 Codric úgy érezte, mintha kiadósat aludt volna. Felfrissült,
teste felmelegedett, végtagjait könnyűnek érezte. Fürgén, az
elsők között hagyta el a fedélzetet. Sandor nagyot ásított, ahogy
kilépett mellé a mólóra. A lovag szeme ide-oda villant, ahogy
felmérte a környezetét.
Sómarta falak vették körül őket, és egy felfelé kanyargó
lépcsősor, amelyet kormozó fáklyalángok világítottak meg. Ősi
bástyák, öblös lakótornyok törtek a magasba, amerre csak
néztek. Itt-ott fáklyák lobogtak a barbakánon az őrök kezében,
egyes ablakokban a benti kandallók tüzének fénye imbolygott.
Valahonnan halk muzsikaszó csendült. Tányérok csörögtek.
Talán épp vacsorát szolgálnak fel Gerauld Carvallo – Gorgham
király pallosának – famíliája részére.
– Uraim, kövessenek!
A szolga, aki köszöntötte őket, egyszerű, sötét köntöst viselt,
hajtókáján és felhajtóján prémszegéllyel. Kezében fáklyát
tartott, ami megmutatta vékony arcát, élénken csillogó szemét.
Fiatal fiú volt, még javában a serdülőkor hajnalán. Kissé
gunyoros félmosoly ült a szája szegletében, nézése a felnőttek
mindent tudó nézése.
Meghajolt, intett a karjával: maga elé tessékelte az érkezőket. A
lépcső keletnek és nyugatnak vezetett a kikötőből a felsőbb
szintekre. A fiú a nyugati feljáróhoz terelte őket illedelmesen.
Codric megtorpant.
– A vacsorát épp az ellenkező oldalon szolgálják fel, ha jól
sejtem. Talán akad némi…
– Megbocsásson, sietős az utunk. Bizonyos… konstellációk
rövidesen alkalmatlanná teszik a bejárást oda, ahová készülnek.
Petyr mester haladéktalanul látni óhajtja önöket. Senki más
nem tud az érkezésükről. Azt kérte, ne keltsünk feltűnést.
A lovag csalódottnak tűnt.
Sandor halkan röhögött.
– Másról sem beszéltél délután – mondta –, mint az evésről. Én
ha megéhezem, de nincs mit ennem, felidézem, amikor
fogadásból elevenen felfaltam egy csirkét. Elég rágondolnom, és
elfog a hányinger. Akkor persze mindegy volt. 69 tavasza.
 g y g p gy
Cremona. A szart is kiverték belőlünk. Sötét egy nap volt.
Titanius és a ravennaiak. Bár neked aztán beszélhetek, sosem
hallottál Rómáról. Úgyhogy elég, ha elhiszed: mindenkinek
kibaszott szar napja volt – komorodott el, és a vízbe köpött. – De
elmúlt. Minden elmúlik egyszer. No, kivéve azt a csirkét. Az
nem. A rángatózó lábai. A nyálkás zsigerei. A nyers húsa íze.
Ahogy a belei tartalma a könyöködig csordul. Tudod. Mintha azt
ennéd. Az átkozott kis pihék, amik a torkodon akadnak. Ez veled
marad, amíg csak lélegzel.
Közelebb lépett, és barátságosan a lovag vállára tette a kezét. –
Ki kellene próbálnod – javasolta.
Codric elindult, amerre a kölyök mutatta.
– Haladjunk – dünnyögte az orra alatt.
Az edénycsörgés zajai elhaltak. A felhők mögül előbújt a hold.
A tenger vadul morajlott a sziklákon, odakint a várfalakon túli
éjszakában.
 VIII.
– Maradjanak szorosan a nyomomban! – tanácsolta a fiú
zaklatottan. – A kastélynak ez a része elhagyatott. Rövidesen
átköltözünk a fellegvárba. Talán jövő tavasszal. Mondjuk én jobb
szeretem ezt a helyet. Több a kaland. Számos folyosó van,
tudják? Sok járat, rengeteg csapda. Mi, Carvallók óvatos népség
vagyunk.
– Hadd találjam ki! – szólalt meg a lovag. – Penguin, a legifjabb
Carvallo nemesúr vezet el minket az esszenciamesterhez.
A kölyök komoly arccal biccentett.
– Petyr mester tanítványa vagyok. Az egyetlen tanítványa.
Adeptus. Már tudok varázsolni – tette hozzá boldogan.
– Megtiszteltetés, hogy egy főúr a kísérőnk. Aki varázsló –
mondta Codric. Mosolygott közben.
– Ja. Az. – Sandor bizalmatlanul méregette a környezetüket. –
Messze van még?
– Közeledünk.
Mélyen bent jártak az erődítmény nyugati traktusában. Itt a
fényt már csak a kezükbe ragadott fáklyák szolgáltatták.
Mögöttük rég eltünedeztek a dolgukat végző szolgák, elhaltak a
megszokott zörejek. Néptelen folyosókon haladtak északnak. A
sötét sarkokban évszázados porhalmok púposodtak, a
mennyezetről vastag pókfonatok csüngtek alá. Az üresen álló
lakrészekbe átvezető, megroskadt ajtók rézkilincseit rozsda
pusztította. A csizmás talpak nyoma, amit a rendszeresen erre
haladó Penguin hagyott maga után, szemmel jól kivehető
ösvényt alkotott. Körülötte porszőnyeg temetett maga alá
minden mást.
A kis Penguin kiválasztott egy jellegtelen lépcsőfeljárót,
amelyekből a folyosón minden húsz szívdobbanást követően
akadt egy. Mielőtt megindult volna felfelé, gondosan
tanulmányozta a boltíves kapu fölé odavésett jeleket, s csak
amikor mindent helyénvalónak talált, szaporázta meg a lépteit.
Csigalépcső. Szűkös és soha véget nem érő.
 A kölyök beszédes kedvében volt. Büszkén taglalta:
– A járatok, amelyek mellett eljöttünk, különböző helyekre
visznek. A legtöbbjük varázscsapda vagy zsákutca. Ha bejut ide
valaha ellenség, összezavarodnak. És meghalnak.
– Miféle ellenség?
Penguin megütközve torpant meg, és bámult le Sandorra.
– Hát a Mélységből. Mindenféle lények. Ez csak természetes,
nem?
– Nem. Nem az. Sosem hallottam erről a Mélységről.
– Addig jó neked – felelte a lovag.
 IX.
– A Mélység? – A Carvallo esszenciamester lassú beszédű, hajlott
hátú, ősz hajú férfi, bozontos szemöldökkel és mély ráncokkal a
homloka közepén, elsápadt, amikor Penguin betessékelte őket.
Mintha szellemet látott volna. Zavarát rosszul leplezte: csúzba
merevedett ujjait megtermett pókhasán pihentette, ezek most
többször megfeszültek, majd kiengedtek. Újra és újra. Az ajka
remegett. Kényelmetlenül fészkelődött a karosszékében, ami
legalább olyan vén és roskatag volt, mint ő maga.
Codric aggodalmas arccal nézelődött. Nem igazán volt ínyére
a helyzet. Legszívesebben másutt lett volna.
Petyr megkérte a fiút, kínálja meg a vendégeket teával. Amíg a
kis Carvallo ivadék felszolgálta az italt, ami illata alapján
kamillatea volt, összeszedte magát.
A kandallóban tűz égett, vastag fahasábokat nyaldostak a
vörhenyes lángok. Közelebb emelte a lábát a tűzhöz, ott
melengette.
– A Mélység – ismételte újra. A hangja reszketett. – Aranokh.
Lord Kwanremaan Kése. Nor Andes. Mit is mondhatnék róla?
Gazdag a tudástárunk, mint egyetlen másik családnak sem.
Éppolyan szegényes, amennyiben az apró részletek válnak
lényegessé.
Az esszenciamester szobája egy kör alaprajzú lakótorony első
emeleti szintjét foglalta el. A falak mentén körös-körül polcok
roskadoztak a könyvek súlya alatt. Az emeletre vezető lépcsőről
beazonosíthatatlan illatok kúsztak az orrukba, a pincébe vezető
sötét lejáratból különféle vadállatok neszezése szűrődött fel.
Valamint állati ürülék, szalma és szilázs illata.
Sandor leheveredett a földre, nekivetette a hátát az egyik
polcnak. Codric a szobaszőnyegre telepedett, lábait maga alá
húzta.
– A Chara-Vallo, a Mélyre Döfők nemzetsége századévekkel
ezelőtt lejutott a járatokba – folytatta a mágus, tekintete
valahová a távoli múltba tévedt. – Védelmeztük a népeket a
gilfektől és a guarni örökségtől. Átoktól. Vagy inkább átkoktól,
hiszen akad bőven belőlük. Átkot említek, valójában ezek
csapdák, guarni és gilf védművek, a legrosszabb fajtából. Emiatt
pecséteket helyeztünk el. Jeleket. Számottevő jelet. A torzulások
és a mérgező spórák ellen. Ezek várnak titeket odalent. És
feneketlen aknák. Vízzel elöntött járatok. Mélytengeri lények,
amelyek behúzódtak a járatokba a tengerről. Néma gyilkosok.
Shaug kolóniák. Pár napig ki lehet bírni ott lent. Több hétig?
Bajosan. Hónapokig? Akkor átváltozol. Némelyeknek sikerült,
mert vannak ilyenek, ám ők már sosem térnek vissza a
felszínre. Szörnyetegek vagy emberek? Nehéz, nagyon nehéz
erre válaszolni. Ma már ellenük is vannak védelmező
pecsétjeink. Egykor a véreink voltak, ma már potenciális
ellenség. Talán már nem is odalent vannak, hanem az Arhangar
mélyén. Jobb lenne. Mivel odáig kiterjed a föld alatti
barlangrendszer. Képzelhetitek.
– Hatalmas! – lelkendezett Penguin, aki itta az öreg minden
szavát.
A lovag csendben figyelte Petyrt, és jegyzetelte fejben a
hallottakat.
Sandor hangosat böffentett.
– Önts még egy kis rumot bele, fiú! Ne sajnáld! Jól van. Elég
lesz. Hah. Ha ezt Boduognatus látná, megfojtana. Na, folytasd
csak, öreg! Csupa fül vagyok.
– A Mélység tulajdonképpen öt nagyobb barlang hálózata.
Legalább öt – magyarázta Petyr. – Az Egyes, tudjátok, Gotrik
mester hívja így, a kutászunk, a föld alatti világ tudója, az
Arhangarhoz vezet. Ez ide a legközelebbi. A Második és a
Harmadik a város alatti útvesztő. Legalább hét szintről tudunk
ezekben. Java részük állandóan, vagy a dagály idején víz alatt
van. A Négyes és az Ötös rejtély. Ezek felfedezetlenek: a térképek,
ha léteztek is hozzájuk, mára elvesztek. Az Egyesből érhetők el a
legkönnyebben. Aranokh fellegvára ezek egyikében lehet, úgy
vélem. Az ősi Templomnegyed a Hármas alatt van. A Fürdőváros
romjait a Kettes őrzi. Egen. Pen, fiam? Hol vagy? Áh, megvagy!
Olyan rég fürödtem. Intézkedj, kérlek, vennék egy forró fürdőt.
 y g j gy
Uramatyám, de jólesne most! A vendégeink is lepihenhetnek,
aztán reggel folytatjuk. Oh! Mit is beszélek. Ők most akarnak
lejutni, nemde? Vén, szenilis fejem. És a konstelláció is kedvező.
Bocsánat – motyogta. – De az a víz. Az jó lesz. Szaladj hamar,
intézkedj!
Penguin eltűnt az emeletre vezető lépcsőn.
– Petyr mester! – Codric nehézkesen felállt, csípőre tette a
kezet. – A célpont, akit keresünk, egy régi jóbarátom. Bárhol
lehet odalent. Megtalálom, amennyiben a pszionika használható
ott. Használható?
– Talán igen. Talán nem.
– Bölcs válasz – ciccegett Sandor.
Codric elgondolkodva megsimogatta az állát.
– Nem kaptam tőle válaszokat. Valami megakadályozza, hogy
felvegyem vele a kapcsolatot – merengett hangosan.
Az öreg megvonta a vállát.
– Az ajtón túl, amit rövidesen megismertek, bármi
megtörténhet. Őszintén: nem hiszem, hogy valaha is
visszatértek. De a Sithis nevű papnő egy háromfejű beholder
kígyót, a Micrurus trimythert ígérte cserébe, ha megnyitom a
lejárót, és ellátlak titeket tanácsokkal. Az a kígyó… felettébb
ritka. A mérge igazi elixír az avatott kezekben. Nagy szükségem
van rá, ezért segítek nektek. A tanácsom annyi: kövessétek a
jeleket a barlang falain! A körvonal vezet Gotrik mester
lakórészéhez. Ő tudniillik a föld alatt él, javarészben. Törpe
ugyanis. Sajnálatomra, a mester nincs a közelben. Bizonyos
időközönként az Arhangar hazaszólítja. Legkorábban a jövő
hónap végén lesz újra közöttünk. De a lakórészéig vezető
útvonal biztonságosnak mondható, feltéve, ha ott van nálatok
egy ilyen cadissator karkötő. Egy példány elegendő belőle.
Akinél van, az előtt a jeleink megmutatkoznak, és azt is tudni
fogja, hová vezetnek, a romváros mely traktusaiba. Persze csak
akkor, amennyiben azokban a traktusokban járt már valaha
Carvallo. Ha igen, van ott egy jelünk. Neked adom a karkötőt,
lovag úrfi. Nálad legyen. Páratlan érték. Ha elhaláloznál, és erre
nagy az esély, Gotrik mester majd felkutatja.
 gy y j j
Codric kényelmetlenül feszengett.
Petyr megköszörülte a torkát.
– Nos. Khm. Hagyjuk is ezt! – mondta. – Amikor a körvonal
mellett megjelenik egy polipjel, ott kereszteződnek az utak az
Egyes, a Kettes és a Négyes között. Onnantól az érzésetekre
hagyatkozzatok, nincs más tanácsom. Még valami. Hajtsátok fel
ezeket az italokat! Ah, köszönöm, Pen. Azt mondod, kész a
fürdővíz. Maris indulhatunk, de előbb útjukra engedjük ezeket
az urakat. Úgy ám, igen, a kassirk-italok. Hajtsátok fel! Ez itt
pedig egy-egy flaskányi belőle. Él odalent egy mérgező moha. A
spórái halálosak. Már az illata is bódultságot okoz, ha
belélegzitek. Ez az ital ad egyfajta védettséget nektek. Pár napig
biztosan kitart. Kortyolgassatok belőle alkalmasint. És adunk
egy kis elemózsiát mellé. Sajt, kenyér, egy kis sonka. Tepertő.
Nos, irány az akna a Mélységhez!
 X.
Codric újra a Telepátia diszciplínát alkalmazta, és üzent
Sithisnek.
– Megérkeztünk, Petyr Carvallo épp az aknához vezet, hogy
lejussunk. Valami nincs rendben. Ne kérdezd, mi! Nem tudnám
megmondani. Megérzés. Atzuzira nem a Carvallók segítségével
jutott le. Ha lent van egyáltalán.
– Odalent van, most már majdnem bizonyos vagyok benne –
érkezett a gyors válasz. – Szoros kapcsolatom volt vele, már
meséltem neked erről korábban. Erős telepátia, erős kapocs, ami
a Márványtoronyban köttetett. Tudnék a haláláról. Tudnék a
távozásáról is, ha elhagyta volna a várost. Életben van. Sssh,
sssh. Ha nem a felszín fölött, ahogy korábban gondoltam, akkor
alatta. Érzem. Hozd vissza őt! És legyél nagyon óvatos!
Emlékezz, mit mondtam a guarnikról és a szerkezeteikről!
– Eszembe véstem. És még valami, Sithis. Ezen tűnődtem
egész nap. Ő kutatott fel engem. Megkért, hogy társuljak hozzá.
Segíteni hozott ide magával. Furcsa ez a história. Miért hagyott
volna ki ebből az akcióból?
– Előfordul, hogy csak lépésről lépésre engedik a végrehajtót,
az adott ügy kényes természete miatt – érkezett a válasz. –
Minden bizonnyal csupán itt közölték vele a konkrét feladatot:
le kell mennie oda. Persze csak találgatok. Ritkán találkozom
Seliah egy-egy magas rangú ügynökével. Vedd úgy: utazó
kalmár vagyok és képzett tárgyaló. Van némi érzékem ezekhez.
Biztosítom a küldöttnek, amire szüksége lehet. De semmi több.
A gondolataiba sem vagyok képes belelátni, csak ha megkér
erre.
– Ettől nem lettem okosabb.
– Ó. Sss-kk, sss-kk. De legalább illedelmes maradtál.
– Nézd! Egyáltalán nem tetszik, ahogy a dolgok állnak.
Aggódom a lányért. De kiderítem, mi történt. Ha lent van,
megtalálom, és felhozom.
 – Helyes. Még mindig ez a legfontosabb: visszahozni őt
épségben. A feladata minket nem érdekel. Az élete és a
biztonsága annál inkább. Ahogy a tiéd is. Rendben?
– Megteszem, ami tőlem telik.
Az átjáró a Mélységhez Petyr Carvallo lakótornyának
pinceszintjén rejtőzött. Tulajdonképpen egy tömör sziklakerék,
egy súlyos kőmonstrum volt az, amit ezernyi rúna borított. Egy
sínen odébb lehetett gördíteni, de ránézésre legalább öt-hat
ember megfeszített ereje kellett hozzá.
Codric jóízűt harapott a sajtból.
Sandor feszülten bámulta az átjárót. Mintha törte volna
valamin a fejét.
– Petyr uram. Kérdeznék még valamit – beszélt a lovag tele
szájjal.
– Hallgatlak, fiam.
– Amennyiben visszajutunk, ide, a kastélyhoz, ehhez az
ajtóhoz, tudni fog róla?
– Fiam. Már mondtam. Több mint valószínű, hogy nem fogtok
visszajutni. Sajnálom.
– Ha netán mégis.
– Úgy tudni fogok róla. Feltéve, ha nálatok lesz a csuklódísz.
– Ennyi nekem elegendő.
– Ardú-Unn legyen veletek!
Petyr Carvallo hosszasan mormogott egy szöveget, lehunyta
közben a szemét. Apró pálcát szorongatott; az tele volt
rovásjelekkel.
A kőajtó nehézkesen megmozdult, odébbgördült.
Áporodott, rothadásszagú levegő tört a felszínre a kőlap
mögött lapuló sötétségből. Codric maga elé tolta az olajlámpást,
és tett pár bizonytalan lépést az alagútban. Megkopott
lépcsőfokok vezettek a vaksötét ismeretlenbe.
A lovag megtorpant. Sandor továbbra is a lejárat küszöbén
állt, mereven, mint egy szobor.
Codric kérdőn széttárta a karját.
– Még mindig jönni akarsz? Vagy berezeltél.
Társa megbabonázva bámulta a mélybe vezető lépcsőt.
 g y p
– Mala tempora currunt – dünnyögte kásás hangon.
Gépiesen megindult. Faképnél hagyta a lovagot, és az élre tört.
A meglepett Codricnak igyekeznie kellett, ha lépést akart tartani
vele.
A lovag még utoljára visszafordult, és nézte, amint a kőlap a
helyére gördül. Odakint Petyr mondott valamit bizalmasan a
kölyöknek. A vénség arckifejezése most nagyon is élénknek,
élettől vibrálónak tűnt. Görnyedt tartása lefoszlott róla, mint
egy elhasznált héj. Éles, átható tekintettel nézte a lovagot. Ajka
rövid szót formázott némán. Talán üzent valamit. Az is lehet,
hogy csak lezárta az ajtót egy varázslattal. Az is lehet.
Codric és Sandor magukra maradtak.
Ők ketten és a Mélység.
 XI.
Határozottan haladtak előre, ám egy idő után a lépcsősor
elkopott alóluk. Maradtak ellenben a nedvességtől gyöngyöző
falak, a néma folyosó, amelybe időközönként végtelenbe futó
járatok nyíltak jobbról, balról, felülről, vagy épp alulról, amikor
váratlanul éjsötét akna akadályozta a haladásukat.
Egyre beljebb és beljebb hatoltak ebben a földmélyi, néma
sziklavilágban. Csak halk lépteik neszezése verte fel a mély,
síron túli csendet.
Sandor szótlan volt, egy-egy hümmögésre futotta csak tőle,
amikor talált valami érdekesnek tűnőt: itt egy eldobott,
foszladozó köpönyeget, amott halvány fénnyel derengő
mohatelepeket, vagy megfejthetetlen lábnyomokat a
sziklaporban.
Codric a Carvallo-jeleket kereste a tekintetével, amelyek útba
igazítják. Rendre meg is találta azokat.
A lovag egyik alkalommal belevilágított a zsoldos arcába a
lámpással. A másik férfi most vasálarcot viselt, igazi
mesterművet, ami tökéletesen visszaadta az arcvonásait. Vajon
mikor halászta elő a zsákjából észrevétlenül? Már ha onnan
halászta elő.
– Ez az álarc. Valami mágikus dolog lenne? – firtatta.
Sandor csak mordult egyet válaszképp.
– Értem. Úgy tűnik, te jelek nélkül is tudod, merre a cél.
A zsoldos végül kibökte:
– Kár tagadnom – vallotta be. – Húz valami befelé. Valami
ördögi. Mintha már jártam volna itt.
– Nos. Jó, hogy mondod. És ez az álarc. Igazán
bizalomgerjesztő. Gyakrabban hordhatnád.
Közvetlenül előttük boltíves átjáró sejlett fel a feketeségből.
Ősi szimbólumok, ősi vésetek alatt haladtak el. Önkéntelenül
megtorpantak, és szemrevételezték őket.
Codric a szeme sarkából bizalmatlanul méregette a másik
férfit. Rövid töprengést követően megérintette a saját homlokát,
a két szemöldök közötti apró bemélyedést. Segített a
koncentrációban, miközben aktiválta a diszciplínát, a Varázsló a
Toronyban elnevezésűt. Érzékei felerősödtek, mostantól minden
szokatlan illat, minden gyanús fuvallat bővebb jelentéssel bírt a
számára. A szimbólumok közötti alapvető összefüggések, ha
voltak, megnyilvánultak. De ők így sem mesélték semmit,
megőrizték titkaikat. A barlangmélyt betöltő szagokat is
megvizsgálta, de nem tudott elkülöníteni semmi rendellenest.
Delejes tekintettel Sandorra nézett, ám egyetlen rejtélyes
varázslat sem vibrált a harcos alakja körül. Nem látott, nem
érzékelt olyasmit, ami miatt aggódnia kellett volna. A harcos
térdközépig érő láncruhája meg-megcsördült halkan, ahogy épp
mozdult. Nagyjából ennyi.
Codric megszüntette a pszí-hatást.
Sandor nagyot húzott az italból, amit Petyrtől kaptak.
Idegesnek tűnt.
– Nem bízol bennem, mi? – faggatta a másikat.
Codric a zsoldos szemébe nézett, amely élénken villant az
álarc hasítékában.
– Korai lenne nyilatkoznom – válaszolta nyugodt hangon.
– Vagy úgy. Azt mondtam, olyan, mintha. Elhiheted, sosem
láttam korábban ezt a helyet. Ez valami kurva varázslat lehet.
Mert mégis tudom, hogy a következő elágazásnál balra kell
fordulni. Utána pedig szorosan a fal mellé húzódni, mert
szakadék következik. Lehet úgy vagy száz lépésnyi. Aztán egy
fahidat találunk. A törpe mester, az a Gotrik készítette. A híd
túloldalán már az ő szállása lesz.
– Egen. Tényleg úgy tűnik, sosem jártál itt.
– Furcsa, mi?
– Az.
– Most kardot rántasz? Látom a szemeden.
– Dehogy. Miért tenném? Gondolkozom.
– Azt hittem pedig. Nem szívesen bántanálak. Különben is
igazat mondtam: a frász belém áll, ha arra gondolok, honnan
tudom mindezt. Tudod, a járatok, az irány, meg minden.
 Codric hátat fordított a zsoldosnak, és elindult. Sandor
követte őt.
– De mondd csak, az a nő, Atzuzira. Ő mit keres? Miért jött le
ide?
– Felteszem, valami ősi ereklyét. Gilfekét, guarnikét. Mi mást
találna idelent?
– Hogy mit találna? Pokolfajzatokat – dörmögte Sandor. –
Démonokat. Olyasmit, amit nem fog a fegyver.
Útelágazáshoz érkeztek. A Carvallo-jel a bal oldali járatban
folytatódott. Éppen ahogy Sandor előzőleg megjósolta.
– Seliah egyháza hataloméhes – válaszolta a lovag. – Hallottad
volna Sithist, ahogyan ezekről a lényekről beszélt. Félt, nagyon
is, de lelkes is volt emellett. És félelem ide vagy oda, a guarni
örökség őket is ide vonzza. Ahogyan másokat is. Úgy hallottam,
nincs olyan hónap, hogy ne tűnne el idelent pár szerencsétlen,
aki a kincsek reményében érkezik. A kígyópapok óvatosak. Ha
nagy erőkkel idevonulnak, sokak figyelmét felkeltik. Így rejtve
maradnak. Atzuzira megszerzi nekik, ami megszerezhető. De
nem fog itt démont idézni. Az nem az ő asztala.
– Ajánlom is neki.
Codric hümmögött.
– Csak aztán nehogy te legyél az, aki majd varázslásba fog –
felelte.
– Bah. Ha így lesz, vágd el azonnal a torkomat!
– Megteszem – válaszolta a lovag halkan. – Kétséged ne legyen
ezzel kapcsolatban! Na, haladjunk.
 XII.
Tágas barlangi üregbe jutottak. Erre utalt a friss, hűvös levegő, a
hangok terjedelme és a halovány légáramlat, ami elnehezült a
tenger sós illatától.
– Ez már a törpe mester birodalma – nyugtázta a lovag.
A folyosó kiöblösödött, lépcsőfokok törték meg
egyhangúságát. Hideg derengés lopózott be a komor falak közé.
A sötétség visszaóvakodott a roppant sziklafalak tövébe és a
lovag feje fölötti végtelen kürtőbe. A mélyzöld ragyogás, ami
sejtetni engedte a kitárulkozó csarnok gigászi méreteit, Gotrik
egyik kristályából áradt. A falakat cseppkövek, kisebbek és
nagyobbak, lepték el. Árnyékok táncoltak-remegtek közöttük.
Valahol a közelben Codric apró kövek koppanásait vélte
hallani. Egyelőre nem tett óvintézkedést, csak moccanatlanul
fülelt. A tarkóján felállt a szőr.
De a különös zaj nem ismétlődött meg, és ők tovább haladtak.
Eljutottak a terem másik végébe, a fénykristályhoz, ekkor
távoli zúgásra lett figyelmes. A morajlás egy föld alatti folyó
közelségére utalt. A lovag megérintette a kristály felszínét:
selymes tapintású volt és meleg.
Kis időre megpihentek a törpe mester lakrészében. A szoba,
amiben élt, tágas volt, de végtelenül puritán: egy kőasztal, lóca,
durván megmunkált falipolcok alkották a berendezést. A
falakat itt sokszínű telérek, ásvány-erek futották át, amelyek a
szivárvány színeiben tündököltek. Ez kétségkívül feldobta a
hely hangulatát.
Codricék csendben befaltak némi élelmet, előtte ittak a
kassyrk italból. Hallgatták a barlangi csermely csobogását, ami
ivóvizet juttatott a szállásra.
– Most merre? – A lovag a karkötővel babrált.
– A polip lehet a megfelelő jel – válaszolta kis idő múlva
Sandor. A gondolataival volt elfoglalva. – Hosszú út vár ránk.
Egy olyan helyet keresünk, ahol a víz folyóvá terebélyesedik, és
aláhull egy szakadékba.
 *****

Codric nem tudta eldönteni, mennyi ideje hagyták maguk

mögött a törpe barlangját. Eltelhettek percek, de akár hosszú
órák is. Negyedjére töltötték újra a lámpásokat. A magukkal
cipelt olaj mennyisége látványosan megfogyatkozott.
Takarékoskodásképp már csak egyetlen lámpás fényét
használták. Esetenként, amikor szörnyű hasadékok nyíltak a
lábuk előtt nagy hirtelenséggel, vagy épp a járat sikamlóssá és
lejtőssé vált, s nem lehetett tudni, mikor szánkáznak alá egy
aknába, hogy az alján összezúzzák magukat, ez csaknem
végzetes döntésnek bizonyult. Végül újra felszították a másik
lámpás lángját is.
Sandor érzéke csalhatatlannak bizonyult, legalábbis a zsoldos
magabiztosan haladt a képzeletbeli cél felé. Hogy mi volt ez,
nem tudta elmagyarázni. Ellenben a lovagot cserben hagyta a
pszionika: Atzuzira semmilyen életjelet nem adott, miként Sithis
is elérhetetlennek bizonyult. Teljesen magára maradt. Sandor
rejtélyt jelentett és veszélyforrást. Codric úgy tett, mintha nem
különösebben izgatná a másik rendhagyó viselkedése, de örült,
hogy a zsoldos haladt elöl. Máskülönben egyik kezét a kardja
markolatán kellett volna tartania.
Petyr karkötője újabb jeleket fedett fel. Polip, hullámvonalak
és négyszög. Sandor a hullámvonalat követte állhatatosan.
A víz morajlása dühösebbé vált, a levegő érezhetően
felfrissült, habár enyhe hínárszaggal vegyült. A talaj síkossá
vált, a falak nyálkás nedvességben úsztak. Codricnak minden
lépést ki kellett számolnia. Ha megcsúszik, neki menthetetlenül
vége, efelől szemernyi kétsége sem volt.
Sandor végül egy a folyó fölé kiugró sziklaperemhez vezette,
ahol dolgos kezek pár évszázada, vagy évezrede, kialakítottak
egy párkányt: ebbe kapaszkodva bámulták az előttük harsogó,
elemi erővel a mélységbe zuhanó vízesést. A hűvös vízpermet a
fejük búbjáig eláztatta őket. Codric úgy érezte, az irdatlan
mélység le akarja rántani őt magához.
 Sandor előrenyújtotta a bal kezét, amiben a lámpást fogta.
Codric először semmit nem látott, ami figyelmet érdemelt
volna, aztán feltűnt neki a vaskos acéldrót, ami a párkányról
indult, hozzárögzítve egy tekintélyes méretű acélgyűrűhöz.
Áthidalta a vízesést, és a túlsó oldalon egy bizonytalanul felsejlő
járatba vezetett. Jó tizenöt méternyi függeszkedés várt rájuk,
miközben alattuk ásított a szakadék és ott sötétlett a gyilkos
iramban rohanó folyó, amelynek a dübörgése elnyomott
minden más hangot.
Sandor a hátuk mögé bökött, amerről érkeztek. A szeme
beszédes volt. Valami rejtőzik ott – üzente. Ránk vadászik.
A lovag válaszul azt mutatta: nem egy, hanem három, vagy
még több. Nem várt megerősítésre: felcsatolta a viharlámpást az
övére, megragadta izmos kezével az acélból sodort kötelet,
átlendült a párkányon, átölelte a combjaival, és fürgén
megindult.
Testét nyomban elborította a víz, a lámpása kialudt. Feszült
percek teltek el mászással. Úgy érezte, az ujjai megdermednek,
és cserben hagyják. Ólomsúly húzta lefelé. És az érzés, hogy a
titokzatos üldöző, vagy üldözők esetleg már a sarkában vannak.
Talán már nem is Sandor függeszkedik mögötte a kötélen,
hanem azok.
De végül megvetette a lábát a túloldalon, egy, az előzőhöz
hasonló párkányon. A kötél most üresen himbálózott.
Előbányászta egyik zsebéből a gondosan bebugyolált kovakőt,
és fényt varázsolt a lámpásba. Mire végzett, Sandor is
megérkezett. A derengés rávetült a zsoldos vasból faragott
arcára. A maszk alatt a szája vicsorba torzult. Épp
felkapaszkodott a párkányra. Ajkai szavakat formáltak.
Bizonyosan ki is mondta őket, de semmit sem lehetett hallani,
csak a folyó harsogását.
Sandor átlendült a párkányon, leült a tetejére, háta mögött a
szakadékkal. Hordónyi mellkasa zihált. Győzelemittasan emelte
a magasba kétkezes kalapácsát, amit a hátára kötözve cipelt át.
Nem üldözték.
Codric odabiccentett neki.
 Pontosan. Ahogy mondod. Szerencsés fickók vagyunk.
Rezzenetlen maradt az arca, miközben azon töprengett:
amennyiben meg akar szabadulni Sandortól, talán ez az utolsó
lehetősége. Elég egyetlen erőteljes mozdulat, megsegítve a
diszciplínával, és a férfi belefordul a vízbe. És sosem jön fel
többé. Összetörik. Szörnyet hal.
Kezét nyújtotta a zsoldosnak, talpra segítette őt, majd
lámpásával a folyosó fölött a sziklába karcolt jelekre mutatott.
– Nap, négyzet és polip.
Sandor bólintott.
Elkérte a lovag lámpását, és bebújt az alagútba.
 XIII.
Csend. Végtelen nagy csend.
A folyónak már az emléke is köddé vált.
Az alagút előbb egy mesterségesen kialakított, ovális
csarnokba vezetett, amit óvatosan körbejártak. Tucatnyi
járatban folytatódott. Végül azon indultak el, amelynek a
bejárata fölé felvésték a polip és a nap szimbólumát.
Ezen a folyosón teljes némaság honolt. Enyhe emelkedéssel
vezetett az ismeretlenbe. Sandor a megszokottnál is
szótlanabbnak tűnt, szemébe visszatért az a különös csillogás.
Lendületesen törtek előre: a zsoldost mintha űzték volna. Codric
a fegyverövén pihentette kardforgató kezét. A háta mögött a
sötétség némán kacagott.

*****

– Itt volnánk.
Sandor megtorpant, körbesétált a lámpással a teremben.
A kör alaprajzú helyiséget gazdagon behálózták a
mohatelepek, amelyek halványan foszforeszkáltak és
kellemetlen, szúrós szag lengte körül őket. Egyetlen járat sem
vezetett innen tovább. Azaz egy mégis, csakhogy ezt különös
hártya fedte. A hártya egy denevér bőrlebernyeges szárnyához
volt hasonlatos és pulzált. Egyéb megmagyarázhatatlan
jelenség is akadt: a mennyezetet kristályokból kirakott
motívum díszítette: napkorong, a nap sugarai hullámszerűek és
minden égtáj irányába kifutnak. Sárgás, sápadt fénnyel
derengett. Ugyanezt a motívumot a talajra is kirakták az
ismeretlen alkotók színes mozaikkövekből és acélból: csaknem
az egész helyiséget elfoglalta.
– Mi lehet ez a hely? – kérdezte a lovag. Hatodik érzéke
veszélyt jelzett. A szívverése felgyorsult. Készen állt arra, hogy
bevesse a diszciplínákat.
– Elosztó. És cső – mondta a zsoldos.
 – Cső mihez?
Sandor elfojtotta a viharlámpása lángját.
– Diffúziós pipeline cső – válaszolta. – Fordított áramú Cirko–
5-ös gyártmány. Dren-lemúriai fejlesztés. A guarni csillaghajók
horgonyként és közlekedőként egyaránt használják.
Élesen belehasított a csendbe a fémen csúszó fém hangja,
ahogy Codric elővonta a kardját.
De Sandor nem tett támadó mozdulatot. A falat borító hártyát
bámulta megbabonázva.
A hártya szétnyílt, mint egy éhes száj, és dögletes bűzzel
árasztotta el a helyiséget.
A lovag három lépést tudott megtenni, mielőtt a földre omlott
és elaludt. Még látta összecsuklani Sandort, aztán végképp
elsötétült előtte minden.

*****

Codric épp álmodik. Valószínűleg.

Még mindig a barlangokban tartózkodik. A Mélységben. A
színek eltűntek, azaz mégsem teljesen: minden kiszürkült.
Sandor ott tornyosul előtte teljes valójában, kezében
veszedelmesen villan a harci kalapács. A vasálarca most eleven,
sötét húsmaszk. A szeme ördögi fénnyel izzik, mosolya csúf,
gonosz vigyor.
– Úgyis tudtad, hogy végül ez lesz, nemde? – nevet széles
szájjal. Codric biccent, elővonja a saját fegyverét, csípője
magasságában két kézre fogja a markolatot. Alacsonyan tartja a
kardja hegyét, célba veszi vele Sandor gigáját, közben szűk
lépésekkel oldalaz, lesi a legjobb pillanatot, amikor lecsaphat. A
kardja iszonyatosan nehéznek tűnik, alig bírja tartani. Nincs rá
magyarázata. A végtagjai ólomból vannak.
Sandor rohamoz először. Hegyomlásként megindul, fürgén
előrelendíti a kalapács otromba fejét, a célja az, hogy egyetlen jól
irányzott csapással szétrobbantsa a lovag mellkasát. Codric
elhajolna előle, de… nem tud. Akar, nagyon akar, mindene
megfeszül, de képtelen mozdulni. A súlyos kalapács telibe
találja, letaglózza. Máris ott fekszik kiterítve a talajon. Nem érez
fájdalmat. Nehezen veszi a levegőt, de még lélegzik. Az orra
megtelik a saját vére szagával.
A zsoldos föléje térdel, és Codric várja, amint az erős ujjak a
nyakára szorulnak, és kiszorítják belőle a szuszt.
De ez nem történik meg.
Sandor orra szinte az arcához ér, miközben őt nézi. Szeme
dühösen villan.
– Menekülj, ostoba! – szólal meg. – Iszkolj innen, ahogy csak
bírsz. Hallod? Máskülönben agyatlan bábként végzed. Nincs
másik esélyed. Ébredj! Szívódj fel!
Sandor megragadja őt, egyetlen mozdulattal talpra rántja,
akárha rongybaba lenne. Végül megfordítja, a háta mögé áll,
súlyos kezét ott érzi a vállán. A lovag meglepetten felkiált, mert
a lába előtt végtelen, feneketlen űr ásít. Önkéntelenül
kapaszkodót keres a karjaival, de csak Sandor van ott, aki
előretaszítja őt, egyenesen bele a semmibe. És zuhan, csak
zuhan.
Menekülj!
 XIV.
Codric egy fémasztalra kiterítve ébredt.
A karját és a lábát kötelekkel rögzítették. A nyakát is pánt
tartotta fogva. Beazonosíthatatlan illat uralta a levegőt;
leginkább a mentára és a frissen kevert mészre hasonlított. A
fény szinte vakított, és mindenünnen jött.
Codric mocorgott, hunyorgott, próbált körülnézni. Végül
kitisztult a látása.
A terem fehér volt és fényes, cirkalmas mintázatú
üvegablakokkal, három fémüveg ajtóval. Ez utóbbiakon számok
és betűk sorakoztak. Különös, hófehér asztalok foglalták el az
ovális helyiség közepét. Az asztalokon emberek feküdtek. A
falak mentén üvegkoporsók sorakoztak. Azokban is emberek
voltak: lehunyt szemmel ácsorogtak.
Azt hitte, csak képzelődik. De nem. Valami nagyon nem volt
rendben. Az asztalon lévő embereknek ugyanis egy-egy
hasonmása volt bezárva egy-egy koporsóba.
Vele szemközt épp Sandor feküdt szétvetett végtagokkal az
asztalon. Meztelen volt, testét a nyakától a lába ujjáig színes
csövek hálózták be. Sandor feje felett, az üvegszarkofágban
ugyancsak Sandor feszített némán, meztelenül. Kettejüket ezek
a színes-furcsa csövek kötötték össze.
Sandor egy és Sandor kettő.
Sithis? Itt?
Ez meg hogy történhetett?
Tőle balra Sithis egy feküdt az asztalon és Sithis kettő aludt a
szarkofágban – közöttük csövek.
Egy lépéssel odébb Atzuzira kettő pihent az üvegfülkében és…
a lány asztala üres volt. Csövek sehol.
Codric megemelte a fejét: a mögé felállított szarkofágban a
saját hasonmását látta. A hasonmás mellkasa békésen
emelkedett, süllyedt. Csövek kötötték össze vele, aki az asztalon
feküdt, immár kevéssé békésen.
 Sandor felébredt az asztalon, azonnal megfeszült. A másik
Sandor, aki a szarkofágban állt, valahogy rendellenesnek tűnt.
Codric rájött, miért: a zsoldos korábbi sérülései eltűntek. Nem
volt duzzanat a bal szeme alatt, a combsebe felszívódott. És
megvolt minden ujja.
Sandor vadul rángatta a pántjait. Cifrán káromkodott.
Codric a diszciplínákhoz fordult. Medve a Toronyban. Átjárta a
testét valami melegség, és érezte, ahogy erőtől duzzadnak az
izmai. A szívverése a fülében dübörgött. Elöntötte a harag
érzete. Ideje volt kiszabadulni.
Sandor kitépte helyéből a szíjat, ami a jobb karját tartotta
fogva, majd ezt követően a nyakát is szabaddá tette, és félig
felült az igyon. Leszaggatta magáról a színes csöveket. Ekkor
valami ismeretlen zaj felvisított, akár egy hajókürt. Piros fények
villództak a falakon. A visítás nem akart abba maradni.
Sithis megmozdult az asztalon, felnyitotta a szemét.
Ugyanígy tett Sandor kettő is a szarkofágban. Codric úgy vélte,
sokkal jobb lenne, ha az a valami ott maradna az
üvegkoporsójában. Tudta, hogy pontosan az ellenkezője fog
megtörténni.
Sandor eközben már a bal kezét is kiszabadította és a
bokájánál matatott.
Codric megfeszítette a testét, de a kötelei jottányit sem
engedtek. Újra próbálkozott.
– Pucoljunk innét!
Atzuzira állt az egyik ajtóban, a kezei közt egy mélykék
fénnyel pulzáló üvegtárgyat szorongatott. Fekete haja
csatakosan tapadt a homlokára. Szája és álla véres volt, a torkán
fojtogatás nyomai vöröslöttek. Feldúltnak tűnt, mint akit
üldöznek. Épp csak magára kaphatta azt a vékony, fehér
köpenyt, ami elfedte, mert alatta mezítelen volt. Mindene
átsejlett alóla a kék-vörhenyes derengésben. A köpenyt
vérfoltok szennyezték.
– Gyerünk! – kiáltotta újra. A mögötte lévő helyiségből,
ahonnan kilépett, füst és orrfacsaró bűz gomolygott elő
alattomosan. Valamit meggyújthattak odabent. – Kövessetek.
Hamar!
– Ugye, csak álmodom? – kérdezte a lovag.
Atzuzira grimaszolt.
– Francokat.
Codric megcsóválta a fejét, miközben a hasonmását figyelte.
– Melyikünk a valódi? Én, vagy az a másik?
Atzuzira gépiesen odapillantott a szarkofágra, de nem
válaszolt.
– Sok mesélni valód lesz – mondta a férfi.
– Majd – felelte kurtán a nő.
Elvágta egy éles, késnek tűnő fémdarabbal a Codricot fogva
tartó bőrpántokat, majd lecsatolta róla a csöveket, amelyek
hegyes tűben folytatódtak, és belefúródtak a bőre alá. A lovag
minden egyes ilyen szerkezet elvesztését éles tőrdöfésként élte
meg.
Atzuzira magára hagyta, míg a sebeit dörzsölgette, és
odalépett Sandorhoz. A zsoldos megragadta a nő torkát.
– Hol vagyunk? – kérdezte dühödten. – Mi ez a hely?
A lány nekiszegezte a zsoldos gigájának a kése hegyét.
– Eressz el! – sziszegte. – Amint biztonságban leszünk,
elmondom. Vagy akár itt is maradhatsz megdögleni. Esetleg el
is vághatom a torkodat.
Codric ráhelyezte a kezét a zsoldos csupaizom vállára. A
mozdulat erőteljesebbnek sikerült, mint tervezte, mivel
dolgozott benne a diszciplína. Ujjai keményen rászorultak
Sandorra, akár egy satu.
– Ereszd el a lányt! Velünk van. Érte jöttünk. Inkább te felelj:
mi ez a hely valójában? Végig tudtad, hogy ide tartunk.
Ismerted az ide vezető utat.
Sandor elengedte Atzuzirát, lerázta a válláról a lovag kezét.
Figyelme elterelődött. Most már mindhárman Sandor kettő
szarkofágját figyelték, amint épp megreped. A benne üvöltöző
férfi vadul csépelte az üveget a könyökével, az öklével, a
térdével. Nem úgy tűnt, hogy békés szándékai lennének, miután
kiszabadul a börtönéből. Vele ellentétben Atzuzira kettő és Sithis
kettő továbbra is az igazak álmát aludták. Nyugtalanító volt a
kontraszt. Vajon miért eleven az egyik és miért hallgat a másik
kettő?
Codric hasonmása ellenben ébren volt. A hűvös tekintete,
ahogy követte a lovag mozdulatait, mélyre hatolt. Állkapcsának
izmai erősen megrándultak, közben összeszorította a száját, és
undokul mosolygott. Keze a szabadulás lehetőségét kutatta.
A lovag lerázta a bűvöletet a lábáról, elvette a kést Atzuzirától,
és fürgén elmetszette a Sithist fogva tartó pántokat. A csövektől
a lány szabadította meg, majd együtt lábra segítették a papnőt,
aki kábán, értetlenül forgatta a fejét.
Az ajtó felől, ahonnan korábban Atzuzira érkezett, ordítozást
hallottak.
– Ha tudja valaki rajtam kívül, merre menjünk, most szóljon –
nézett rájuk Atzuzira. Kezével szorosan a melléhez szorította az
ismeretlen szerzeményt. – Úgy. Akkor jobb, ha követtek.
– A fegyverem és a maszkom nélkül egy lépést sem teszek –
recsegte Sandor, és minden figyelme a hasonmására irányult.
Ökölbe szorított kézzel várta, hogy a másik előtörjön
üvegbörtönéből. – Hol találom?
– Sosem jutsz el oda – válaszolt a lány. – Vagy ezek nélkül jössz,
vagy itt halsz meg, azt a másikat bámulva. Értelmetlen halál
lesz. De te tudod. Az őrség el fog kapni. Semmit nem tehetsz
ellenük.
Sandor megrántotta a vállát.
Atzuzira matatott valamivel a füstnek kitárulkozó ajtónál, de
az eredmény nem győzte meg. Káromkodott. Végül kitessékelte
őket egy másik ajtón, amire fogvatartóik a Z–51 feliratot és egy
bonyolult mágikus rajzolatot helyeztek el. A zsoldos nem tartott
velük.
Codric még összenézett a hasonmásával: amaz öklével verte a
koporsó üvegfedelét. Elszántnak tűnt.
A lovag kifordult a teremből, de még hallotta, ahogy
darabjaira törik egy üvegszarkofág. Sandor egy és Sandor kettő
csatakiáltása elvegyült a lármával, ami az őrség érkezését
jelezte.
j
Ekkor már egy folyosón szaladtak, Atzuzira magabiztosan
vezette őket valahová. Egyre messzebb a szarkofágoktól és
azoktól.

*****

Codric később csak arra emlékezett vissza, hogy Sandor beérte

őket, velük együtt menekült. Nem értek rá kérdéseket feltenni a
zsoldosnak, valamennyien az életükért futottak. Az üldözők
ritkán kerültek túl közel, de mindvégig a sarkukban loholtak. A
lovag pár alkalommal meg is pillantotta őket: támadóik
csillámló fémvértezetet viseltek, apró nyílpuskákat, az arcukat
fémüveg sisak fedte. Amikor sikerült lefaragniuk a köztük lévő
távolságból, sistergő villámokat lőttek feléjük, amelyek
megpörkölték a falakat, vagy megolvasztották azokat. Az egyik
lövés hajszál híján levitte Codric fejét, és utána Sandornak
kellett őt támogatni, mert ideiglenesen megvakult a
fényvillanástól.
A folyosók valódi labirintust alkottak, és néhol már-már
nyaktörő mutatványokat végeztek, csakhogy lerázzák az
üldözőket. Csövekben csúsztak le, esetenként ellenkezőleg:
légáramlat ragadta őket felfelé, vagy épp vaslétrákon másztak át
egyik folyosóról a másikra.
Végül egy olyan cső előtt találták magukat, amit éppolyan
bőrlebernyeges ajtóval zártak le, mint ott, abban a barlangmélyi
teremben, ahol csapdába estek Sandorral.
Atzuzira jó példával járt elöl, és már be is nyomult a csőbe,
amiben sárgás fény pulzált, és hosszasan futott előre az
ismeretlenbe. Követték a lányt.
A csőfolyosó fala áttetsző volt, és meglepő látványt tárt eléjük:
mintha egy kiterjedt hálózathoz tartozott volna. Csövek
hálózatához, amelyek egyetlen gigászi pókfészek egy-egy erős
fonataként futnak a sötétségben, rögzítve valahová a fészket. A
hálózat legközepén áttetsző fénygömb pulzált, akár egy nagy
póktojás. A tojáshoz minden irányból ehhez hasonló
csőnyalábok futottak, pontosan olyanok, amilyenben ők
menekültek. Az egész csőhálózat és a központi tojásmag egy
végtelen, sötét fényóceánban függött. Az éjszakai égbolthoz volt
hasonlatos, teleszórva csillagokkal, furcsa-színes
csillagalakzatokkal.
Codric elraktározta elméjében a képet, de már a menekülésre
koncentrált minden erejével, mert a cső hullámzott alatta,
néhol be is süppedt. Már az is művészet volt, hogy megőrizze az
egyensúlyát.
Üldözőik benyomultak utánuk a csőbe. Hallották őket, ahogy
ott lihegnek mögöttük. Néha kiáltás harsant, valamilyen idegen
nyelven. A villámlás viszont elmaradt. Talán féltették a csövet.

*****

Aztán vége lett.

A csőfolyosó elfogyott Codric lába alól, és ott találta magát egy
újabb bőrhártya-ajtónál. Átbucskázott rajta, és a fenekére
érkezett meg az elosztóba, ahol a dögletes szag elkábította őt és
Sandort. Mintha ezer éve lett volna. Éppen oda. Akadt két
lényeges különbség: mezítelen volt és csaknem teljesen
fegyvertelen. Leszámítva a markában szorongatott, késhez
hasonló készséget. És a terem fényárban úszott.
Ekkor a fejét egy kemény ütés érte hátulról.
Codric elterült, pár pillanatig a lélegzetét és a látását kereste,
míg végül újra lábra tudott állni. Hallotta, hogy a háta mögött a
hártya nedvesen cuppanó hangon bezárul. Még épp időben
nézett oda, hogy lássa, amint egy súlyos ököl püföli ezt az eleven
falat – mindhiába. Aztán az arc is megjelent, Sandor kettő arca,
aki még a fejét is beletolta a hártyába, és megpróbálta
szétharapni azt. Vaskos állcsontja szinte átütött a falon, a szája
ordításra nyílt. Vadul csattogtatta a fogait.
A lovag talán még bámulta volna a különös jelenetet, de
figyelmét elterelte a zaj: valamilyen mechanikus szerkezet
működés e lépett. Kereste a zaj forrását, és összetalálkozott a
tekintete Atzuzirával. A lány a terem túlsó végében állt, a
legtávolabb tőle, feszes izmokkal, ugrásra készen: a menekülést
jelentő átjáróban, ami a földmélyi folyóhoz vezetett. Alakját
beterítette a mellkasához szorított zsákmány kékesen pulzáló
fényharangja. Egyedül ő jutott el a terem túlfelére.
Atzuzira mélyen Codric szemébe nézett.
– Sajnálom, kölyök – mondta.
Codric nem értette.
Sandor félúton járt a lány felé, mégpedig sietős léptekkel.
Sithis egy közeli falnak nekidőlve pihegett, és a kezével Codricra
mutatott, de a lovag gyorsan rájött, hogy tévedett. Ekkorra már
tudatosult benne, hogy Codric kettő alig karnyújtásnyira
tornyosul mellette, és a falon matat az ott villogó varázsjelek
körül. Sithis erre akarta felhívni a figyelmét.
A hasonmás megnyomott valamit újra és újra, mire a falakon
százával villantak fel ismeretlen varázsjelek. Atzuzira alakja
eltűnt egy ajtó mögött, ami a semmiből zuhant le hangtalanul,
és elzárta előlük az egyetlen menekülési útvonalat. Ugyanebben
a minutumban a mozaikos sziklapadló szétnyílt a közepén:
kilyukadt, szabályos kört formázott, és feltárt egy feneketlen
aknát. Megbabonázva bámulták, mert a kör minden
szívdobbanással egyre nagyobbra tágult, és az üreg fémszélei
lassan, de biztosan visszahúzódtak a falak felé.
Sandor és Sithis másként reagálták le a dolgot. A zsoldos
káromkodott, majd belebokszolt az ajtóba, ahol Atzuzira eltűnt,
és megpróbálta szétbontani azt. Öklének súlyos csapásaiba
beledöndült az egész helyiség. Sithis varázsolt valamit, és
szorosan a falnak dőlt, kígyószeme káprázatos gyorsasággal
rebbent hol ide, hol oda, ahogy a jeleket tanulmányozta. Vékony
nyelve meredten ágaskodott a szájában, ujjai szinte
egybeolvadtak a fallal és a varázsjelekkel, a levegő furcsán
hullámzott a karjai körül.
Codric a késére nézett, és arra a valamire, ami előmászott az
aknából. Egyelőre senki más nem vette észre ezt a lényt, csak ő.
Nagyot nyelt. A hatalmas dög, ami egy kraken és egy fekete
falópók rémséges keverékének tűnt, Sandort vette célba, felé
araszolt polipszerű nyúlványaival, miközben fényes potroha fel-
le hullámzott a nyálkás lábak erdejében.
 y j
Codric hagyta, hogy a Medve tovább maradjon elméje
képzeletbeli tornyában, és megidézte mellé a Tigrist. Érezte,
ahogy a teste reagál.
– Csak egy maradhat – hallotta felcsattanni a saját hangját a
háta mögül.
Megfeledkezett a hasonmásáról.
A lovag százszor begyakorolt mozdulattal előrevetődött és
odébb gurult, így még hallotta elsuhanni a hasonmása öklét ott,
ahol az előbb még a feje volt. Szemtől szembe fordult az ál-
Codrickal, de közben nagyon vigyáznia kellett, mert a háta
mögött az akna ásított. Az üreg tágulása megszűnt, miután utat
engedett a szörnynek, ami a mélyén lapult, de így is
veszedelmesen közel volt, és feneketlennek tűnt. Elég egyetlen
rosszul kiszámított lépés, és nem kell aggódnia az ellenfele
miatt.
– Ki vagy te? – tudakolta a másik. A kettes.
Kettesnek nem volt kése, mégis célirányosan és energikusan
lépett felé. Félelmet nem, csupán dühöt látott az arcán. Codric
megpróbálta egy gyors rúgással elgáncsolni a másikat, de amaz
fürgébb volt, és kitért előle. A lovag fürge tánclépésekkel
nekiiramodott, elkaszált a késsel a hasonmás feje felé, majd
lendületesen visszarántotta a fegyvert, és azzal védte a saját
mellkasát. Ellenfele pokoli gyors volt, az ökle szinte villámként
csapott előre, és hatalmasat puffant Codric vállán. Normális
esetben a lovag karja bizonyosan elzsibbad, mert az ütés
kritikus csomópontot ért. Képtelen lett volna megmozdítani jó
darabig, ám Codricot feltöltötte a Medve ereje és tüzelte a Tigris
gyorsasága. Végrehajtott pár ügyes cselt, visszatámadott sebes
mozdulatokkal, és hamar nekiszorította a falnak a másik
harcost. Ellenfele azonban visszapattant a falról, mint egy
kiengedett rugó. Ökle Codric állán csattant, majd megragadta a
másik csuklóját, és gyakorlott mozdulattal kicsavarta belőle a
kést, ami leesett és odébb szánkázott a padlón. A Kettes most
szorítófogást alkalmazott.
– Ki vagy te? Miféle démon? – súgta a fülébe a hasonmás.
 Codric fél szemmel látta, ahogy Sandor puszta kézzel felveszi
a küzdelmet a szörnyeteggel, ami igyekszik a csápjai alá temetni
őt. A dög különös süvöltést hallatott.
A lovag a Medve erejét kölcsön véve kicsusszant ellenfele
öleléséből, mielőtt az végzetessé válhatott volna. Úgy mozdult,
úgy fordult, hogy nem eresztette el a másik kezét, hanem egy
lehetetlen szögbe kényszerítette azt, és az ál-Codric váratlanul
fájdalmasat kiáltott, majd átbucskázott a saját fején, és nagy
huppanással elterült a földön.
Codric kihasználta az alkalmat, rátérdelt a másik mellkasára,
és bevitt egy végzetes ütést torokra. Csakhogy a hasonmás
gyorsasága lélegzetelállító volt. Kivédte az ütést, sőt, lerúgta és
legördítette magáról ellenfelét, és most ő került felülre, rajta ült,
s máris fojtogatta a lovagot.
Codric ökölbe szorította a kezét, majd az ujjközép csontjait
fegyverként használva vadul rácsapott ellenfele kézfejére, és ezt
megismételte párszor. Kegyetlenül fájhatott, mert azonnal
enyhült a szorítás a nyaka körül. Kihasználta a lehetőséget, és
szétterpesztette a saját lábait, felhúzta őket a mellkasához,
megtámasztotta a talpát ellenfele kulcscsontján, megfeszítette
a combizmait, és egyetlen erőteljes, emberfeletti lökéssel
megszabadult terhétől.
Ellenfele tehetetlenül csúszott pár métert a padlón, elterült.
Megpróbált felpattanni, de mielőtt megvethette volna a lábát,
Codric egyetlen olajozott mozdulattal ott termett és lendületből
arcon rúgta a térdével. Egyetlen reccsenést lehetett hallani. Az
ál-Codric szétvetett karokkal hátrazuhant az aknába. Szeme
elnyílt a döbbenettől, ahogy felfogta, mi történt. A következő
pillanatban elnyelte őt a sötétség.
Codric minden sejtjében vibrált a Medve, üvöltött a Tigris. Lesz
ennek majd böjtje, de nem most. Most ideje volt megsegíteni
Sandort.
 XV.
Ami előmászott az üreg mélyéről, és időközben Sandort
csaknem teljesen bekebelezte, pokolbéli kreatúrának tűnt.
Éjsötét húsa nedvességtől és nyálkától fénylett. Testének java
része egyetlen hatalmas, sötét gubóból állt, szemek nélkül. Ezt a
központi gubót tapadókorongos poliplábak tartották a
levegőben. A lábak egy része a padlóra tapadt, a többség
azonban a gubó körül hullámzott föl-alá, jobbra-balra, szédítő
gyorsasággal. Ezek ragadták meg Sandort, és vonszolták a
végzete felé. Merthogy a gubóban, ahol a szájnak kellett volna
lennie, szemet vakító fehér napkorong izzott egyetlen tágas
üregben: az üregben levegő sipított, őrületes szél kavargott, ami
befelé szívta-szippantotta áldozatát.
– Sandor! – kiáltotta Codric, túlharsogva az ördögi
szélörvényt.
A férfit már-már teljesen berántotta a szörnyeteg a fehéren
izzó gyomorba, húsos csápjai konokul rászorultak a férfi testére,
összeroppantani készültek. Egyedül a jobb karja maradt
szabadon, azzal próbálta lefejteni a nyakára tekeredett csápokat.
Codric, ahogy közelebb és közelebb lépett, átvágott néhány
húsos nyúlványt, lemetszett pár másikat, de hamar rájött, hogy
ezzel aligha segít a bajbajutottnak. Egyedül azt érte el, hogy a
pokolfajzat őt is leverte a lábáról, és a légörvény mohón maga
felé vonszolta, teljesen kiszolgáltatva őt a csápoknak, amelyek
rátekeredtek a lábára. Most már saját magát mentette. A
csáperdő nem akart fogyatkozni, de ő lesújtott újra, és megint.

*****

Sithis diadalkiáltása betöltötte a termet.

A padló fémfalai megrázkódtak és elkezdtek összezárulni az
akna felett. A falakon a jelek most más színekkel villództak,
mégpedig szabályos ütemben. A nő megfejtette a titkukat.
 Codric kihasította magát a lény halálos szorításából, mert a
szorítás elgyengült.
Mindez már nem segített Sandornak. A szörnyeteg visszabújt
odúja biztonságába, oda, ahonnan a pokol kiböffentette, és ezt a
zsákmányát nem eresztette.
– Sandor!
A két harcos pillantása találkozott. Codric odalökte a másik
férfinak a kést, egyetlen precízen kiszámított mozdulattal.
Sandor erős ujjai ráfonódtak a markolatra, épp akkor, amikor a
polipszörny nyálkás hústömege végleg bekebelezte őt. Az akna
fedele bezárult, elnyelte a lényt és áldozatát. Nem maradt utána
hátra más, csak pár tucat nedvedző lábcsökevény, amit a
fémszáj lehasított a szörnyeteg testéről.
Codric csak ült ott, és bámulta a mozaikpadlót. Nehezére esett
a légzés, a létezés, mert a tüdeje lángolt, az izmai sajogtak, a feje
hasogatott. Abbamaradt a jelek villódzása a falakon. A
mohatelepek felderengtek misztikus fénnyel, mintha mi sem
történt volna. Minden nyugodt volt és csendes. Tényleg.

*****

Sithis lábai még remegtek, de felsegítette a lovagot, és maga

után húzta-vonta, arra, amerre Atzuzirát látták eltűnni. Codric
motyogott valamit, de Sithis megnyugtatta.
– Ne aggódj a karkötő miatt! A fények miatt se. Kiismertem a
jelek egy részét. Annyit mindenképp, hogy kijussunk innen. A
fény nem fog hiányozni. Emlékszel az útra, amin érkeztetek?
– Nem. De a jelekre, azokra igen – válaszolta halkan a lovag.
Codric érezte, hogy a diszciplínák kiszipolyozták a testét, és a
hamarosan jártányi ereje sem marad, a szervezete megálljt
parancsolt.
– A Carvallo jelekre? – kérdezte a papnő.
– Igen.
– Mutasd meg őket a gondolataidban! Így, így, Sssh, sssh. Jól
van. Elegendő lesz, hogy kijussunk. Bízz bennem! Adok neked
erőt, mindjárt jobban leszel. Kinyitom ezt az ajtót, és mehetünk
is. Meg is van. És most irány a Carvallo-ösvény.
 XVI.
Codric álmodik. Ismételten. De ez most nagyon is valódi
történés, és csak azért tűnik álomszerűnek a számára, mert a
diszciplínák által jöhet létre. Érzi, tudja ezt.
Hajnalodik, és ő a Carvallo erőd várfalán áll, onnan bámul le a
tengerre, a kikötőre, ahol a hullámok egy könnyű lélekvesztőt
dobálnak, ahogy a nyílt víz és egy távolban horgonyzó hajó felé
halad, benne négy markos evezőssel és egy karcsú, női alakkal.
A nő hosszú, fekete haját sápadt arcába csapdossa a szél. A
viharköpönyeg alatt, amit visel, a mellkasa közepén kék
lidércfény lüktet.
– Atzuzira!
– Codric.
– Itt hagysz. Felkutattál, magadhoz hívtál, és most szó nélkül
elmenekülsz. Némi magyarázat sokat segítene.
– Azt kérded, miért? Neked nem szabadott volna oda
kerülnöd. És főként nem abba a tartályba. Főként nem úgy, hogy
végül én juttatlak oda. Mert miattam történt. Ha korábban nem
tudtál erről semmit, ha új neked ez az egész história, akkor túl
késő. Mert, felteszem, semmit nem tudsz az Aranyvárosokról. A
csillaghajókról. Arról, mire képesek valójában.
A szó nagyon is ismerős Codric számára. Mégis azt válaszolja,
hiszen ez az igazság:
– Sosem hallottam róluk annyit, ami most segítene. Talán
kellett volna?
Lemondó sóhaj. Őszinte bánat érződik ki belőle.
– Most már mindegy, Codric. Aranokh bábja lettél. Hosszú
történet ez, a játszmát régtől játsszák. Tudod, vannak más
világok is ezen kívül. Ammerúnia, Laremoor és sokan mások. A
guarni a régi fajok egyike. A tudásuk a te és az én szintemen
már-már érthetetlen. A technológiájuk káprázatos. De nekik is
vannak riválisaik. Emiatt aztán harcolnak, és nem válogatnak
az eszközökben. Zsoldos sereget építenek. Nevezheted
fejlesztésnek is. Olyat, ami hatékony. Elpusztíthatatlan.
Legalábbis az olyan alulfejlett világokban, mint a miénk. Csak
ennyi vagyunk nekik: egy alulfejlett telephely, ahol akad némi
erőforrás. Ügynököket is használnak, akiket aztán
irányíthatnak. Ez a fajta játék még nem ment ki náluk a
divatból. Most téged is behálóztak, és ebből nincs többé
szabadulás. Kerülj el engem a jövőben! Ne keress! Ne hullajts
könnyeket! Csak egyszerűen felejts el! Ha újra a közelembe
kerülsz, meg kell, hogy öljelek. Túl nagy lenne a kockázat, ha
másként tennék.
– Fenyegetsz. Ez új nekem. Mást gondolok. Az volt a feladatod,
hogy oda csábíts. Hogy azzá váljak, amivé te lettél. Talán a te
esetedben ez már évekkel ezelőtt megtörtént. Ahogyan Sandor
és Sithis is a csapdád áldozatai. Őket is ott akartad tudni
azokban a szarkofágokban. Mondd, mire volt jó ez?
Hosszas csend. Csak a hullámok zajonganak. Egyszer úgyis
megeszik azokat a sziklákat.
A válasz nagysokára mégis megérkezik.
– Túlmagyarázod a dolgokat, kölyök, mint mindig. De ez most
nem segít rajtad. Gőzöm sincs, ki volt ez a Sandor. Ha a
vesztedet akartam volna, nincs szükség arra, hogy a hajón
megmérgezzelek. A gyomorrontás, tudod. Volt egy rossz
előérzetem, ami miatt úgy véltem, jobb, ha mégis kimaradsz a
nordesi ügyből. Vissza már nem fordulhattunk, így ki kellett
találjak valamit. De neked ez nem volt elég. Utánam szaladtál.
Feltehetően eltakarítottál minden további akadályt az útból,
ami feltartóztatott volna. Hülye voltam. Tudhattam volna,
hogy téged ez a pár óvintézkedés nem állíthat meg. Ne keress
bonyolult összefüggéseket! Ez a sors keze. Akartam, hogy újra
együtt legyünk. Nosztalgia. Mi más? De rossz volt az időzítés.
Nem tudhattam előre, hogy bizonyosan lesz majd olyan
megbízás, ami felrúg köztünk mindent. Vagy mégis, de nem
érdekelt. Vágytam rád, kivetettem a horgomat, és minden úgy
működött, ahogy elterveztem. Tudod mit? Borzasztó ötlet volt.
Későn kaptam észbe. Egészen addig működött, amíg be nem
futottunk Nordesbe, és el nem mondták, mi a feladat. A
megérzésem nem hazudott. Ez végleg kijózanított. Az én
 g g g j
világom nem a te világod. Legalábbis, nem kellene, hogy az
legyen. Ennyi, amit mondhatok. Itt a vége, a nordesi
kalandunkkal. Köztünk ennyi volt. És hogy tudd, értékelem,
hogy utánam jöttél. Ezért nem öltelek meg a laborban odalent.
Adtam egy esélyt. De nem lesz még egy dobásod. A tartály, az a
hely ott, mindent elrontott. Végleg. Tartsd távol magad tőlem! A
saját érdekedben. És még egy jó tanács: Nordesbe se gyere
többet, vagy újra azon az asztalon találod magad!
Újra csend.
A lovag szólalt meg először.
– Voltak titkaid előttem. Megoszthattad volna őket, és akkor
mindez nem történik meg.
– Megtehettem volna. Belátom, hiba volt.
– A te felelősséged mindez, mégis azt mondod, vége van.
Dacára mindannak, ami köztünk volt.
– Pontosan ezt mondom.
– Mert az, ami volt, Awrosban, a Farkashágón, az, hogy melléd
szegődtem évekre, mit sem számít. Szerettelek, Atzuzira. Még
most is szeretlek.
– Ah. Te sosem adod fel, igaz? Kimondom hát: sokat számított
mindaz, ami köztünk történt. De ami lesz, az többet nyom a
latban. Mondanám, hogy sajnálom. És… sajnálom is, te
mamlasz. Maradtál volna a seggeden!
– Nem ígérem, hogy nem látsz többet, Zir. Tudod, elárultad
nekem, hogy anyám Seliah egyik papnője. Szóval lehet, valóban
megkeresem, ha már apám elűzött. És talán a nyomodra
bukkanok ott. Karzsiban.
– Tedd azt! És a kígyópapok nyomban elkapnak és magukhoz
kötnek. Lehetne több eszed. Ne legyél ennyire ostoba! Nem azért
árultam el, hogy felkutasd.
– Pedig így lesz.
Hullámverés zaja. De ez most kicsit más, nem sziklákon,
hanem egy hajótest erős falán csobbannak-morajlanak.
– Reménytelen eset vagy. Ha mindenáron látni akarsz újra,
keresd az Aranyvárosok közül azt, amelyet Úrza-dín, a
Kardkovács irányít[5]. Nem ámítalak: hogy megtaláld, nos, az
esélye gyakorlatilag semmi. Szüntelenül változtatja a helyét.
Ám ha kegyesek hozzád az isteneid, elvezetnek hozzá. Ott tudni
fognak rólam. És segítenek neked megszabadulni a guarni
lélekbélyegtől, a kondicionálástól, amit mostantól cipelsz. Ez
még adhat kettőnknek egy újabb esélyt. Ennyi, amit
elárulhatok. De ne reménykedj túlzottan! Jobb, ha most örökre
elbúcsúzunk, és elfelejtesz. Végleg.
Evezők ütődnek a hajó falának. Emberek kapaszkodnak felfelé
a csónakból egy kötéllétrán, fel a hajóra.
– Atzuzira.
– Mondd!
A lány hangja halk, nagyon távoli:
– Én nem feledlek.
– Dehogynem, fiú. Csak adj magadnak pár évet! Menni fog.
Ebben biztosan tévedett. Ám ekkor még nem tudhatta.
– Ég veled, Zir.
– Ég veled, kölyök. Nincs harag, ugye?
 XVII.
Codric és Sithis visszafelé tartottak a Mytheron Szépére, és a
Carvallo-ház hasas ladikja, ami szállította őket, békésen
ringatózott a vízen. Az evezők halkan és ütemesen csobbantak a
nyugodt víztükrön. A délelőtti napsütés melengette az arcukat.
Legfőképp a lovag arcát. A kígyópapnő mélyen a kámzsájába
húzta a fejét, és egy kendővel törölgette az arcát, amit egy vödör
vízben mártott meg újra és újra.
Codric megszólalt:
– A sejtésed beigazolódott.
– Mire gondolsz?
– Az egy csillaghajó volt odalent, igaz?
– Úgy hiszem. Igen.
– Érdekelne, hogyan maradhatott ott, betemetve, elzárva, akár
évezredekig.
– Nem hiszem, hogy mindvégig ott volt. Inkább… olyan lehet
ez, mint egy… gyöngykagyló. A kagylót betemetheted,
ledobhatod a legmélyebb tengeri árokba, de a héj megvédi a
tartalmát. A jelen esetben talán egy térkaput. Egy pihenőhelyet,
amit használnak. Nincs más ötletem.
– És az a szoba, ahol ébredtünk…
– Tudod, pár pillanatra beleláttam Atzuzira fejébe, miközben
menekültünk. Nem értem, hogyan. Talán megsérült, és nem
volt ereje folyamatosan fenntartani a védelmét. A szobára
laboratóriumként gondolt. Az üvegszarkofágok átalakító DNS-
kriotartályok. Ssss-k. Ssss-k. Ne kérdezd, mit jelent! A helyiség,
amiből ellopott valamit, a labor agya volt. Vagy valami ilyesmi.
Tároló. Kártyák. Memóriák. Kondicionálási programok. És
ügynöklista. Ezek foglalkoztatták. A felét sem értem.
– A fele is épp elég, hogy belássuk, mekkora szerencsénk volt.
De az még mindig különös, te hogyan kerültél oda.
– Nincs abban semmi különös. A hülyeségem az oka. A lágy
szívem. Komolyan rám ijesztett az a banda, ahonnan Sandor
kimentett. Valami nagy értéket akartam adni neki cserébe. A
medál éppen ilyen értékkel bírt a számomra. Gyerekkoromtól
velem van. A részemmé vált. Ebből már sejtheted. Egy
szakavatott varázshasználó kezében ez aranyat ér. Különösebb
erőfeszítés nélkül odaránthatott, miután megkaparintotta.
Többé nem válok meg tőle. – Megmutatta a markát. A medál ott
lapult a tenyerében. – Visszaszereztem. A helyiségben volt az
egyik asztalon, számomra szinte kiabált, hogy ott van. De
tudod, az az alvó hasonmás, ssssh, ssssh – nézett a lovag
szemébe Sithis –, sehogy sem tudom kitörölni az emlékeimből.
A lovag bólintott.
– A sajátom, amelyik utánam jött, amíg élek, kísérteni fog.
A városban harangok ütötték el az órát. Az egyik
kereskedőhajó fedélzetéről, ami épp kikötni készült a
közelükben, gyerekek integettek feléjük. A lovag mosolyogva
visszaintett nekik.
– Valamit el kell mondjak, Codric.
– Hallgatlak.
– Amikor elmenekültünk abból az üvegszobából, én egy
pillanatra benéztem abba a helyiségbe, ahonnan Atzuzira
előkerült. Ahonnan azt a kék tárgyat magával hozta. Tudod mit
láttam ott?
– Mit?
– Saját magunkat. Tartályokban.
– Nos, ez… különös. Azt állítod, volt ott egy újabb másolat
belőlünk?
– Nem egy. Inkább öt-hat. Sandor, te és én. Tele volt velünk a
terem. Igaz, lángokban állt. Atzuzira felgyújtotta a berendezést.
Mágikus tűznek látszott. Egyik-másik tartály éppúgy megolvadt
félig, mint egy tűző napon kint felejtett jégdarab.
Codric elképzelte a jelenetet. Égnek állt tőle a szőr a tarkóján.
Ujjai önkéntelenül a kardja markolatát keresték, hasztalan.
Sóhajtott.
Megsokasodtak körülöttük a hajók, a kikötő zsivaja egyre
erősödött.
– Sandor – mondta halkan Codric. – Vajon túlélte-e?
– Kizárt. Ssssh, ssssh.
 – Aranokh bábja volt.
– Talán. Az a bestia meg az volt, ami. Felfalta, és kész.
Codric fél szemmel a másikra sandított.
– Kétségtelenül – felelte. – Végül is pucér volt. A fegyvere meg
egy kis kés.
Sithis hallgatott. Sirályok rikoltoztak nagy hangon a fejük
felett.
– Mondd csak, Sithis! Szerinted mi is bábok lettünk? Aranokh
bábjai? Hiszen erről lehet itt szó. Utaltál a pletykára te magad is.
Közöttünk vannak. Talán épp így. Ügynököket képeznek, vagy…
rabolnak el. Akiket átállítanak. Valahogy. A szerkezeteikkel.
Sithis megvonta a vállát.
– Kérdezz könnyebbet!
Elhúzott mellettük egy hajó gazdag éjszakai zsákmánnyal a
fedélzetén. Egy hatalmas, döglött polip csápjai félig a vízbe
lógtak róla. A halászok jókedvűen kurjongattak.

*****

Pár órával ezelőtt…

– Hogy érzed magad?

A vén Petyr mester szavai kizökkentették Codricot a
transzálomból, ami összekapcsolta őt pár percre Atzuzirával.
Most vége lett.
– Azt kérdeztem, jól vagy-e.
A lovag sóhajtott.
– Már sosem leszek jól – válaszolta.
– Majd elmúlik ez is. Az érzés. Minden elmúlik egyszer.
Codric sokat értőn bólintott. Oldalra nézett, ahol Sithis
feküdt. A papnő láthatóan békésen és mélyen aludt. A kis
Penguin egy vizes kendővel törölgette a nő homlokát, nyakát,
pikkelyes karját.
– Van kéznél rumod? – kérdezte.
Petyr bólintott.
 – Kraken, fehér. De akad belőle a kittarán fűszerekkel
gazdagított woolacombe-i változat is.
Codric kidörgölt egy adag vért az orrából, lehunyta a szemét.
– Az a kedvencem. Hozd!
Később megszabadult a kezébe nyomott pohártól, és egy Carpe
diem, Sandor tószttal lecserélte az üvegre, majd nagyot húzott
belőle.
– Petyr mester.
– Mondd!
– Miután visszatértünk. Egy helyről, ahonnan, ugye, a
szavaidat idézve, nincs visszatérés. És birtokunkban lehet
egynéhány, mondhatni, értékes tapasztalat. Ugye, megfordult a
fejedben, hogy bezársz bennünket egy cellába, és
tanulmányozol? Megvan hozzá a hatalmad. Nyilvánvaló. De
hidd el… ez nem lenne túl jó ötlet.
Codric pillantása kiszámított lassúsággal az asztalon heverő
levélbontó késre vándorolt.
És lassan, nagyon lassan, vissza a varázslóra.
Hallgatás.
– Fiam. Talán megfordult a fejemben. Talán nem. Talán a
kíváncsiság nagyobb volt bennem, mint a félelem, hogy mit
eresztek be a házamba. Ám ha így is lenne, nem kötöm az
orrodra. Beteg vagyok. És az a kígyó, amit fizetségül kapok,
adhat nekem további pár évet. Annyit, amíg rendesen kitanítom
a fiút, aki a helyembe lép.
– Értelek. De ha nem baj, azt a Micrurus trimythert másvalaki
fogja neked kézbesíteni. Én házon kívül leszek. Éppen akkor.
Ugye, megérted?
A varázsló gonoszul elmosolyodott. Codric nemkülönben.
– Akkor ezt meg is beszéltük, Petyr mester – mondta. – Igyunk
egy kortyot!
– Egészségedre!
– A tiédre is, jó varázsló uram.
A lakótorony felső szintjén viharos szél cibálta a spalettákat.
Eső verte a tetőt. Valahol a torony mélyén szamár bőgött
jóllakottan.
 SZÁNTÓ TIBOR
Az életem rajza (kiszínezve)

/Megjegyzés: az életrajzi szöveget maga Szántó Tibor (aka.

Benjamin Rascal) írta, a dőlt betűs kiegészítéseket, pontosításokat
pedig életének kutatója és megbízott életrajzírója tette hozzá, aki
szeretné inkognitóját megőrizni. Érhető okból, ugye./

1975-ben születtem, egy derűs, meleg, nyári napon,

madárcsicsergés közepette.
1969-ben született, egy jeges, téli napon, amikor 30 centi hó
esett, és megfagyott madarak potyogtak a fákról.

Születésemkor rögtön látták rajtam, hogy sokra hivatott

leszek.
Pont olyan volt, mint az összes többi kisgyerek.

A bölcsödében és az óvodában már fontos szerepet játszottam

a csoportjaim életében.
„Szántó és Szepesi, a két bandavezér” – így emlegették a nevelői,
és keresztet vetettek.

Az általános iskolában csapott meg először az olvasás, majd az

írás szele.
Meg Mária néni. Meg a túlkoros, roma kisebbségiek.

Aztán jött a gimnázium: felhőtlen, bolond, szerelmes évek,

amikor elhatároztam, hogy költő leszek!
Egyfolytában a csajokat hajtotta. Sportolt, pecázott, verseket írt,
álmodozott: aztán fantasyíró lett.

Aztán belső indíttatásra, fékezhetetlen mesélőkedvvel írni

kezdtem, és első novellámmal azonnal átütöttem a kiadó
áthatolhatatlannak hitt kőfalát!
 1998-ban annyi szabadideje, és olyan pihent agya lett, hogy
túltengő energiáját novellába kellett önteni. Mázlija volt, hogy a
Cherubionnál talált egy piaci (írói) rést, és meg jelenhetett.

Azonnal látszott, hogy tökéletesen írok, már nincs hova

fejlődnöm, csak visszafelé: tehetségem fáklyalángként lobogott!
Rengeteget dolgozott vele a kiadóvezető-főszerkesztő, hogy
gatyába rázza az írásait, és fejébe verjen alapvető írástechnikai
szabályokat.

Az elismerés sem váratott sokáig magára! Hamarosan jöttek

az első pozitív, ajnározó kritikák!
Általános iskolai irodalomtanárnője annyit mondott, amikor az
első, nyomtatásban megjelent novelláját elolvasta: „Na, ez se egy
szépirodalom.” Egy kollegája pedig azt jegyezte meg rá
lefitymálóan: „Ilyet én is írok.”

Nagyon hamar kiderült számomra, hogy én vagyok a kiadó

zászlóshajója, aki kibontott vitorlával, büszkén suhanok az
olvasók rajongásának tengerén!
Nagyon hamar kiderült, hogy alapvetően egy novellista, nem egy
regényíró. Sokáig a kiadó „Móka Tibije” volt. Vagy „Galopp
Blájenje”. Zászlóshajó? Legfeljebb evezőjét vesztett, örvénybe került
tutaj.

Egy idő után éreztem, hogy nemcsak a lelkem vidám, hanem

komor felét is meg kell mutatnom a nagyvilágnak: és ez a
hangulatváltásom is osztatlan sikert aratott!
Amikor észrevette, hogy komikus novelláit és paródiáit sokan
nem szeretik, nem olvassák, elment a kedve mindentől. Elkezdett
komor, magába forduló műveket írni, ami ismételt mázlijára újfent
talált magának közönséget. Igaz, újat, mert a korábbi,
mókakedvelő olvasóit ezzel a váltással elvesztette.

Ezután 23 évnyi boldog, önfeledt írás következett, amit egyre

növekvő rajongótábor és elnyert díjak garmadája fémjelzett!
 j g y j g j j
Hullámvölgyek, mélypontok, önmarcangolás, hitvesztés, kétségek
között hánykolódás évekig. Barátai írtak neki álnéven rajongói
leveleket, hogy ne menjen a Dunának. Díjak? Igen, lepényevésre és
zsákban futásra kapott díjakat. De az még alsó tagozatban volt.
Elismerés? Baráti vállveregetés. Legfeljebb.

Írói pályám egyik csúcsa a Vasmacska Fant… ööö…

pontosabban az Orkháború című nagyregény volt, amit
mentorommal és barátommal közösen jegyezhettem. És én
tudtam, hogy innen még van felfelé! Határ: a csillagos ég!
Az Orkháború nem aratott olyan átütő sikert, mint amilyet ő
szeretne neki tulajdonítani. Egynek elment. Ínséges időkben, 2006-
ban. És nem: innen már csak lefelé vezetett az út.

A kiadó tulajdonosváltását is abszolút pozitívan éltem meg,

tudtam, hogy tehetségem és írástudásom sziklaoromként
magaslik ki, és ezt az új vezetés is bizonnyal észreveszi és
értékeli.
Az új vezetés azt se tudja, hogy a világon van. 4–5 évente
megjelenhet tőle valami, elvétve. Tévedésből. Baráti, főszerkesztői
hátszéllel. Sziklaoromnak nem nevezném. Legfeljebb kútba dobott
kőnek.

Hamarosan ünnepelhetem negyed évszázados

pályafutásomat, és tudom, hogy komoly ünnepségsorozat és
díszkötetes gyűjteményes kiadások várnak rám. És… talán nem
árulok el nagy titkot… egy „meglepetés” hollywoodi szerződés,
ami egy filmsorozat franchise-ra szól: „Orcs of Rotting Village”.
Még addig van két év. Sok víz lefolyik, meg ilyesmi. De hogy
ünnepség? Díszkötet? Hollywood?! Hát… erre nem nagyon lehet mit
mondani. Legfeljebb annyit, hogy vénségére sok embernek elmegy
az esze. Van, akinek meg biztosan.

Miután kellően meggazdagszom a hollywoodi

forgatókönyvekből, visszavonulok vidéki dácsámra… vagy
haciendámra… és megalapítom a „Benjamin Rascal Nyughugo-
 g p j y g g
díjas íróotthont, ahol az elaggott írók menedékre lelnek.
Mottónk az lesz: „A lenyugvó napnak is van – tabletje. Vagy
tablettája.”
Igen, ez a nyugdíjasotthon egy valódi, jogos jövőkép. Számára.

Úgy gondolom, hogy innen, lábamat lógatva a Parnasszus

Ormáról, üzennem kell a lépteim nyomán botladozó, feltörekvő,
ifjú írónemzedéknek: „Gyerekek! Írjátok, amíg bírjátok.
Mint mikor én, az Orkháború…! Én, mikor én…
 Benjamin Rascal
SZLÁDOK, LÍCSEK ÉS SZAVAK

Miért pont ők?

Akik ismernek, tudják, hogy régen meg akarom ölni vagy öletni
Skandar Graunt… de nem hagyják. Ezért most úgy döntöttem, ha
nem ölhetem meg, legalább „megéneklem”, hogy „milyen lenne, ha
már meghalt volna?”
De ez nem azért van, mert nem szeretem Skandar Graunt, sőt!
Csak azt nem akarom, hogy Drizzt-féle halhatatlan legyen belőle,
mert az elpusztíthatatlanság szerintem érdektelenné, súlytalanná
teszi a karaktert és a róla szóló történeteket: „Úgyis túlél mindent,
vagy ha nem, hát akkor feltámad, kit érdekel?!”
Ha egy Skandar Graun meghalhat, súlya van a világnak –
vallottam ifjan és bohón. Ám addig nem merészkedtem volna, hogy
teljesen kiirtsam (óh, Salvatore, óh, Ettore!), és arra gondoltam,
lícsként térhetne vissza, varázshatalmának teljében.
Aleket pedig úgy szeretem, mintha a saját karakterem lenne – de
sajnos nem az… és imádom vinni, mozgatni, beszéltetni, magasba
emelni.
És valahogy úgy gondolom, hogy nem csak Worluknak, hanem a
saját hús-vér világunknak is jót tenne, ha Alek istenné (vagy „csak”
félistenné) válhatna. Mert kell egy ilyen szerethető, bumfordi, de
alapvetően jó szándékú, tréfás kedvű, ork- és emberszerető isten,
aki félelem és tétovázás nélkül megvédi a világot és a benne élőket a
sötétségtől és a kárhozattól.
Szóval, efféle ábrándokat kergettem… és most, amikor eljött az
utolsó szó joga, engedélyt kértem és kaptam Istvántól, hogy
eljátszhassak a gondolattal. És talán ez a fantasy legszebb
meghatározása: „eljátszani a gondolattal.”
 *****

Alek „Kétpárevezős” Gavaj, Gerondar Kodóuralja, a Szívtelen

Hatalmasok Pusztító ökle, az Új Megállj, vagy másnéven a Régi
Netovább, a Fagyföld Jégorkja, az Irtasd Ork és Mahabba…
habaha… halabala, és egyéb értelmetlen és megjegyezhetetlen
nevekkel illetett, Minden Gyüttment orkok és az összes Létező
Irissarik Örökös Tél Ura, és Grooms Seregeinek Legfőbb
Parancskodója kissé unatkozva bámulta a tájat a fellegvár
legmagasabb tornyának egyorknyi erkélyéről.
Pár évvel ezelőtt ezt a helyet még az erősen jellegtelen
Káoszfellegvár néven emlegették, de az elfoglalása után Alek
hivatalosan átnevezte „Az Egyesülés Marha Magas
Erődítményének”, amit az urukért tűzbe menő, de rajta olykor
jókat vigyorgó orkjai inkább „Fagyott Kutyafa… lábnak” hívtak,
ugyanis az irissari Halált Suttogók brutális jégmágiája miatt
olyan soha el nem múló, hófehér jégpáncél burkolta be, amit
sem mágiával, sem sárkánylánggal nem lehetett megolvasztani.
Ezt maga Kherthyomehr sárkányúr is igazolhatja.
Szóval, Alek éppen savanyú pofával, látványosan unta magát.
Igaz, a fellegvár legmagasabb tornyára senki orkfia nem látott
fel, így nem akadt olyan kétlábú lény, aki ezt a tényt
konstatálhatta volna. De bőven elég, hogy Alek tudta.
Hiszen elfoglalni a Káoszmezsgyét remek szórakozás volt,
bevenni a Fellegvárat meg izgalmas hajcihő, és közben lepofozni
minden útjába kerülő rémszörnyet, meg szörnyrémet…
hajajaj!… az volt ám a móka-kacagány! Meg röhögény.
De most…?! „Uralkodni?!” Piha…! Meg pfőjjj… Ilyen rohadt
álmosító és idegesítő melója még az életében nem volt!
„Hát mivel érdemeltem ki ezt a büntetést, hogy rogyasszam
rá…?!”
„Integess a népnek, urunk! Nézd, hogy imádnak!” – mondták
neki ilyenkor, és ahogy ez eszébe jutott, önkéntelenül, hangosan
válaszolt is rá.
– Integessen a franc! – Azzal dühösen zsebre vágta mindkét
mancsát.
 …hoppá… ez meg mi ez? Valami csúszós, hideg izé ért az
egyik zsebében az ujjaihoz. Óvatosan összecsippentette, kivette,
és a másik tenyerére tette.
Egy barátságosnak tűnő, csupasz, farkincás, négylábú
jégállatka nézett vissza rá, amolyan gyíkforma, ami hófehér
nyelvével megnyalta a saját szemgolyóját.
– Aztabeborult… hö-hö! – derült fel Alek. – Te aztán kinyalod a
saját szemedből az álmot… meg a csipát… igaz-e, te kis… kis…
izénihogyhívják?!
Az állatka körbemászott az ork tenyéren, majd elégedetten
megpihent a közepén, és érdeklődve figyelte Aleket. Lehet, hogy
éppen azon gondolkodott, vajon Alek is meg tudja-e nyalni a
saját szemgolyóját, vagy a fene se tudja, mijét.
– Hogy a bánatba került a zsebembe egy ilyen… –
morfondírozott Alek, majd egyszer csak eszébe jutott. –
Jégoposszum! – kiáltott fel elégedetten.
A kis lény elnézően nyalt egyet megint a szemgolyóján.
– Nem… – engedett le Alek lelkesedése, mint egy kiszúrt
boranhólyag. – De valami szi, szo… sző… hószurikáta?!… Nem…
nem… Dérszalmonella?! Zúzmaraszardella?!
Fagyszakramentum?! Jégtökömtudjami?!?!
A kis lény megunta a találgatást és a szemnyalást is: karikává
tekeredett, és kis farkát maga köré csavarva lepihent Alek
tenyerén, majd szinte azonnal elszundikált.
– Nyalókának foglak hívni, kicsi… jégsz… jégssz… ssszzz… –
sziszegte kínlódva Alek, miközben próbálta kimondani a lény
nevét, akit… mint felderengett benne… egy vándorló, roal
vadmágus adott át neki ma, nagy tisztelettel.
Egy ilyen kis mütyür izét. „Nagy” tisztelettel. Hagyjuk.
Amit/Akit ő köszönettel szórakozottan zsebre vágott. Most
meg itt alszik a tenyerén, és álmában… miajógrooms?!… valami
fura, narancsszínű váladékot „izzad”. És, ami nagyon meglepte
Aleket… határozottan jó… sőt, nagyon is kellemes aromájú illat
terjengett körülötte… igazi ínycsiklandó… kóstolnivaló
finomság benyomását keltette!
 – Csak nem fogom tán’ megenni…?! – szólt hangosan és
nyomatékosan Alek, mintha éppen önmagát győzködné. – A
Jégcsapok és Hóemberek Örökkönös Urakkona és az Orkok
Főlófüttye Átmenetileg Állandósan csak nem ereszkedik le egy
legatyásodott toportyánfalvi sublótork szintjére, aki mindent
megeszik, ami izeg vagy mozog…?! Persze hogy nem. Naná, hja,
azért.
Alek bámulta a tenyerén a kis alvó izébizét, majd nyelt egyet.
Ugyanis folyt a nyála, annyira vonzotta az egzotikus,
étvágygerjesztő illat.
„Nem eszem meg!” – gondolta Alek eltökélten. „Dehogy! Csak
megnyalom. Nincs abban semmi kivetnivaló, nem igaz?! De. Na,
ugye. Csak kíváncsiságból, hogy tényleg olyan jó-e az íze, mint
amilyennek tűnik… Én lennék itten a helyi Főfejdeposta és
Altirannuszbiszbusz, akinek csak Grooms… meg Márk Nyehonnan-
Nyehová, a Kőfejű és jégtökű Hatalmasok… és egy csomó isten,
félisten, meg isten tudja, ki még a főnöke… Ja, és Ser és Karaj, a
testőrkarnagyok főtamburása is engem utasítgat, ha kell, de ha
inkább nem. Szóval mindig. Tehát, ha ekkora bazinagy és
orrgitáris… vagy orrgitáros… törzsfőkodó vagyok errefelé, akkor
azt nyalok meg, amit akarok. Szerintem meggyőztem magam.
Aha.”
Azzal Alek megnyalintotta a kis szundikáló lényt – aki erre egy
pillanatra felriadt, és barátságosan az orkra pislogott, majd
visszaszundikált.
Aleket pedig közben elöntötte a melegség… aztán meg a
hidegség… aztán kiizzadt… majd rázni kezdte a hideg… és
mégis… valami egészen hihetetlenül euforikus érzés öntötte el.
Boldognak érezte magát, mint még életében soha, szinte repülni
tudott volna a végtelen öröm szárnyain…
– Azt az orrbinális… nyaláris… mindenségét… – nyögte ki
félaléltan a gyönyörtől, és lehunyta a szemét.
Amikor pedig újra kinyitotta, az olyan szintű kijózanodást
hozott, mint amikor az egyszeri ork alatt beszakad a jég…

*****
Nem, már nem „Az Egyesülés Marha Magas Erődítményének”
legmagasabb tornyában állt, hanem valami városban, és nem
nappal volt, hanem éjszaka. Egy sötét sikátorban találta magát,
nem messze tőle, egy nagy téren hatalmas máglya lobogott, ami
már-már nappali fénybe borította az utcát.
– Jelenj meg, Mareg Awalj, Minden Csónakosok Istene! –
harsogott a tömeg felől egy szózat. És döbbenet, de tisztán
lehetett hallani, hogy az „Awaljt” nem szimpla, hanem dupla
vével mondták, Grooms az atyám, úgy mondom! – Jelenj meg
Mareg Awalj, te hódrén jégisten! Enyhítsd a fagyot, hogy
evezhessenek a galandrai csónakosok!
„Hódrén jégisten?! Az meg ki a nyű…?! Nekem már hivatalból
ismernem kéne!” – Aleket beosztásából adódóan is érdekelni
kezdte a dolog. Elindult a máglya felé…
– Héjjjjj…! – Mondanám, hogy meglepődve felrikkantott, de
inkább csak döbbenten felnyögött. Ugyanis konstatálta, hogy
nem „megy”, mint szokott, osonó jégsáska lépéssel, hanem az
utcakövek fölött suhan. – Mi a jó Groo…?!
– Ott van! Ott van! Ott van! – kezdett kiabálni az összeverődött
tömeg, és Alek kissé riadtan pislogott körbe.
– Hol…?! Ki…?!
A tér közepén a hatalmas máglya tüzének színe ekkor vörösről
fagykékre váltott, és a közepén valamiféle sötét, örvénylő portál
nyílt, amin keresztül egy hatalmas… a francokat hatalmas…
egy határozottan apró termetű, fura kis lény furakodott át: fején
kosszarvat viselt, deréktól lefelé olyannak tűnt, mint egy két
lábon járó kecske. Kezében saját magánál legalább háromszor
hosszabb, kéken lüktető szigonyt tartott.
– Óóóhhh…! – hallatszott a sóhaj a tömegből. – Áááhhh…!
– Lássátok, hű galandraiak – kiáltott fel valami főmágus, vagy
vezető szertartásvezető. Vagy ügyeletes főhülye. – Mareg Awalj
ődrénorksága meghallgatta imáinkat, és elküldte hozzánk hű
szládját, Fiftulás Irkutszkuszt! Dicsőség néki, és félhótt sanda!
A jéggé vált tűzből kilépő szlád a feje fölé emelte a szigonyt…
és ekkor… feltehetően a fegyver súlya miatt hanyatt esett, és
visszazuhant a portálba.
 p
A tömeg áhítatosan elcsendesült… Így tisztán lehetett hallani
a tekintetek elől eltűnt szlád szent szavait:
– Hogy az a toportyánfalvi, bivalymocsoládi, görénymirigyi,
pondrólábi, jó, édes, törpeszakállas orknagynénéd térgyének a
csörögéje… Esküszöm, soha nem tanulok meg ezeken a csökött
kecskelábakon állni! Grooms, Grooms, Grooms, nagy kópé vagy
te, hogy aza… Na! Na, na! Nanana! Nehogy még istenkáromlásra
ragadtassam itt magam! Végül is, ki vagyok én, hogy kritizálni
merészeljem bölcs döntését az istenemnek, nem igaz?! Mások a
fél töküket odaadták volna, hogyha őket teszik szláddá… én
pedig odaadtam mindkettőt, teszem hozzá… Szóval, öröm van,
meg boldogság! Hol az a jó orkisten szigonyában van az a bazi
nagy… hja, megvan. Mondjuk, marha nehéz lett volna nem
észrevenni, tegyük hozzá… Hol is tartottam? Teátrális belépő!
Az megvolt. Komikus kizuhanás! Azon is túl vagyunk. Anélkül,
hogy beterveztem volna… Akkor most jöjjön a teátrális belépő
kettő-pont-nulla! És a szigonyt nem lóbálni, nem emelgetni!
Közröhej, hogy ezt ennyi év után is sulykolnom kell
magamnak…
A kékre fagyott tűzből újra kilépett a kicsi, kosszarvas-
kecskelábú lény, ezúttal óvatosan maga elé tartva a szigonyát.
Majd a máglya szélén megállt… pár pillanatig kérdésesnek
látszott, hogy nem zuhan-e le a rönkfákról, de aztán sikerült
visszanyernie az egyensúlyát… és szózatot intézett a néphez:
– Bagarband hű népe! – zengett a hangja.
– Bocsánat, őszládsága, Bagarband a szomszéd város, ez itten
Galandra… – jelezte egy hang a tömegből.
– Mi? Hogy?! – képedt el a kecskeszlád. – Ez egészen bizonyos?
– Igen, igen, igen… – feleltek félénken a népek.
– Hát ezt nem hiszem el! – dühöngött a kosszarvú szlád. – Mert
nektek nem voltak jók a régi nevek, mi, hülye, ifjú népek?!
Minden régi városnév helyett újat adtatok, és ráadásul,
mindegyik hasonló hangzású! Bagarband, Galandra, Abraka,
Dabarka, Kadarka, Habarta, Aranka, meg a többi bárgyúság!
Csoda, hogy a pánorkszlád belezavarodik?!
 A tömeg zavartan és szégyenkezve hallgatott. De szerencsére a
szlád nagyvonalúan túltette magát a dolgon.
– Elmeroggyantak… – morogta alig hallhatóan maga elé, ám
hangosan csak annyit mondott: – Galandra hű népe! Imáitok a
friss eső… – Itt kérdően a népre nézett, akik elkerekedett
szemmel ingatták a fejüket. – Ööö… akarom mondani, a bőséges
aratás… nem?!… rövid tél? hosszú nyár?… ezek se?! Miért is
imádkoztatok ti, egészen pontosan?
– Gyors tavasz… – nyögte be valaki óvatosan.
– Hacsak az nem! – csettintett elégedetten a szlád. – Még
szerencse, hogy nem málnafagyit akartatok, mint a múltkoriak,
akik egy nyári kerti partira idézték meg az én higgadt,
visszafogott, szigorú, de végtelenül gazdagságos, igazságosan
hóbortos és majdnem mindig pártoskodás nélkül
kiszámíthatatlan Uramat. Szerintem, még azóta sem olvadtak ki
azok a gazok… valami Gala… Gagla… Gliggygluggy…
– A Galagalai Málnajégszobrok… – nyögte alig hallhatóan
valaki. – Azok vagy százötven éve ott állnak…
– Na ugye! Ööö… az olyan régen volt…? Hogy is mondják:
szlád az idő, jól szlád, még a ládára is fölszlád… vagy valami
ilyesmi… Szóval, így gondoljátok meg kétszer is, hogy az én
Uramat… aki a ti Uratok is, mielőtt elfelejtenénk, hoppá!…
mindenféle önző hülyeség miatt abajgassátok! Örüljetek, hogy
az ő jó szándékának jeléül én megjelenek! De hát, mit lehet
tenni, ez a melóm. Nem panaszkodom, félre ne értsétek!
Lehetne rosszabb is. Mert ugye vegyük példának Tagbaszakadt
Tompát. Őt Grooms kölcsönadta Wogannak, aki egyfolytában
háborúzik a Kelbimbóról, az Ammenekültiából, az
Abregádiából, a Degeneráltdémóniából, a Bergengóciából, a
Kinyiratiából és a Valahalál retkes falábából egyfolytában a
Lukot támadó démonseregekkel!
– Milyen Luke-ot? – kérdezte félénken valaki a tömegből.
– Wor-lukot, te észlény!
– Hja…! Én meg már azt hittem, hogy… mindegy… hagyjuk.
– Hát szerintem is, cseszd meg! – idegesítette fel magát a szlád.
– Uhhh… ennyi együgyű halandót egy csomóban… na, erről
 y gy gy gy
beszéltem, hogy milyen nehéz az én munkám is. Akkor térjünk
vissza rátok, Bargra… Garga…
– Galandra!
– Köszi, hapsikám! Szóval, térjünk vissza a galandrai nép
kívánságára, azaz az elhúzódó tél…
– Gyors tavasz!
– …az elhúzódó telet lezáró gyors tavasz óhajtására! Mivel én
csak egy egyszerű… de azért nem annyira egyszerű! főleg nem
annyira, mint ti! na… szlád vagyok, hááát… tartok tőle, hogy
nem nagyon fogok tudni segíteni ebben az ügyben. Majd szólok
a hangsúlyozottan nagggyonnn elfoglalt uramnak és
parancsolómnak, aki majd, ha a hangsúlyozottan irdatlan kevés
szabadideje engedi, minden bizonnyal… nagy valószínűséggel…
jó eséllyel… talán… esetleg… véletlenül… majd egyszer csak
idetéved… öt-tíz éven belül… vagy kívül… és megoldja ezt a
bagatell, kis problémát. Hát, ennyike. Köszönöm a megidézést,
meg minden. Most azért pár évtizedig hanyagolhatnátok a
csesztetésemet.
Úgy tűnt, a tömeg nem teljesen elégedett ezzel a lezárással:
morgolódni-zúgolódni kezdtek, egyre hangosabban:
– Ez egyáltalán nincs rendben!
– Ezért áldoztunk annyi… ööö… izé… izét, na… imát?… hááát,
ja… fogjuk rá… Mareg Awaljnak, Minden Csónakosok
Istenének?
– Ezért építettük fel a gipszszobrát öt éve?!
– Ami egy évvel később szétomlott…
– De utána felépítettük az agyagszobrát!
– Ami fél évre rá gólemként életre kelt, összepakolta a
putyerkáját… amiről nem is tudtuk, hogy van neki… és elment.
– Ám utána egy hatalmas, százéves tölgyfából faragtuk ki!
– A fene se gondolta, hogy pont abban az évben egyszerre ér el
bennünket a harkály- és a hódinvázió…
– Megtettünk mindent! Sőt! Még többet is!… Na, jó, annyira
azért nem…
– Erre ide se tolja a po… izé… a portálajtón keresztül az isteni
orcáját?!
 j
– Mareg Awalj, jelenj meg! – kezdte kántálni valaki, és
csatlakozott hozzá az egész tömeg. – Mareg Awalj, jelenj meg!
Mareg Awalj, jelenj meg!
A szlád jól érezte, hogy a közhangulat határozottan rosszra
fordult… és óvatosan tolatni kezdett a nyitott portál felé.
– Csak nyugalom… csak nyugi… semmi hirtelen mozdulat…
aki közelebb jön, úgy fejbe somom ezzel a dárdával, ni, hogy a
nagykabátot is… izé… budiajtónak nézi!
– Ott vaaan!!! – üvöltötte túl a tömeget egy eksztázisközeli
hang. – Mareg Awalj!!!!!!
A kecskelábú szlád döbbenten vette észre, hogy a portálon
keresztül, ahová ő éppen befelé nyomakodott volna, valaki
kifelé tolakszik.
– Félre, Fifi bari! – reccsent oda neki az illető.
– Hogy az anyád… – kanyarította el magát a kecskeszlád, de
ekkor meglátta, hogy a másik deréktól lefelé khenta, és a
homlokából egy csavart szarv meredt előre. – Tülökorrú Tirpó…
te vén félunipulyka!
– Az már régen volt, Fifi! – kacsintott rá a félig khenta,
egyszarvú lény. – Már egészen másként hívnak engemet…
– Egyszarvussz Khentalosz! – kiáltotta a tömegből valaki. – A
Türrosz Orrosz! A szlád, aki Szandál Durungot, a nagy féldrén
lícset szolgálja!
– Szolgálja a ragya, öcsém! – vágta oda megengedően
Tülökorrusz Tirposz… kezd elmenni nekem is az eszem…
mondom Tirpó, a félkhenta. – Én meg Skandi, két jóbarát
vagyunk, és szinte egyenlőek… mert ugye, Grooms előtt
minden ork… meg lícs és szlád… vagy valami ilyesmi.
Ekkorra viszont végre magához tért a megdöbbenésből a
félkecske is, és rögtön visszakozott a retirálásból.
– Mi a fenét keresel itt, te egyszarvú félszárnyas?! Vagy
mondjam azt, hogy együgyű félcédulás?! Ez a máglya itt az én
uramat és parancsolómat hivatott megidézni! Semmi köze
hozzá a te Skangarumodnak!
Az egyszarvú félkhenta lekacsintott a magasból a kis
kosszarvú félkecskének.
 – Az én jóbarát… félfőnök, féluram, egész lícsem, akivel úgy
vagyunk, mint a ló, meg az agyveleje… azt parancsolta… izé…
azt javasolta nekem, hogy ha valakik megidézik Aleket szerte-
szana a kontingensen, akkor jöjjek ide, és szóljak neki, hogy ő is
beszélni akar vele.
– A főnök most pont nem ért rá – vágta rá félkecske szlád. – Én
jöttem helyette. Ha akarsz üzenni neki, szívesen átadom.
Hacsak nem kapok éppen más, fontos feladatot, valahol a világ
túlsó felén… he-he…
– Vigyázz, kis koskecske, mert megesz a nagy, csúnya farkas! –
gúnyolta a félkhenta leereszkedő stílusban. – Nem vagyok én
hülye… annyira… csak akkor jövök el egy megidézésre, ha maga
Alek is megjelenik ott!
– És? Talán látod itt?! – kérdezett vissza csúfondárosan a
kecskeszlád.
– Aha… Ottan van, ni! – Azzal a tömeg fölé mutatott. Éppen
Alekre.
Alek pedig – aki eddig ámultan és szájtátva hallgatta a
történéseket – elképedve vette észre, hogy úgy jó három-négy
méterrel a tömeg fölött lebeg.
Az összegyűlt nép pedig extázisban tört ki.
– Mareg Awalj! Mareg Awalj! Mareg Awalj!
„Mi a jó Grooms setét vala… vala… valamelyik beosztott,
agyabeteg jóbarátja folyik itten?” – merült fel ekkor a jogos
kérdés Alekben.
– Főnök! – integetett, és próbálta túlordítani az eksztázisban
üvöltöző tömeget a félkecskeszlád. És ami a döbbenet, hogy
sikerült neki. – Főnök! Erre, én jó uram! Erre! Már javában
intézkedtem helyetted…
– Azt láttuk, bonyek… nem adtam volna egy vak
egyszarvúért, hogy kimaradjon az életemből…
– Mit tucc’ te, te félszarvú strucc…?! Főnök! Idejött ez a
Tirpóorrú Tülök, és belejelent a saját, különbejáratú, magunk
idézésű máglyánkba!
– Jöttem, mert küldött… küldöttsége jöttem a főnök barátom,
ork pajtásom, cimbi lícsem kérésére! Akivel így vagyunk, ni! –
 p j gy gy
Azzal a félkhenta szlád bal mancsával megfogta a jobbat, és jól
megrázta.
– Mareg Awalj! Mareg Awalj! Mareg Awalj!
– Érints meg, istenem! Legyints meg Legszenteltebb, Legszebb
Kétpáreveződdel!
Alek újabb és újabb ámulatára ekkor észlelte, hogy mindkét
kezében egy-egy evező malterizálódik, de nem habarcsból meg
vakolatból vagy valami, hanem az egyik a saját, régi püfölésre
használt faevezője – a másik meg a dzsudzsulákos csontevező,
amit valami régi perecből… mert az biztos, hogy nem újból…
vagy lábszárcsontból faragott ki egy csomó, marhára ráérő, jobb
szabadidős elfoglaltságot nem találó, életunt, irissari
sámáncsalád. Kétszázötven-háromszáz év alatt. Kábé.
– Héjjnya… – jegyezte meg Alek. – Aztakupoláját…
– Legyints rám. Nagy Awalj! Suhints felém, Szent Marek! –
süvöltötték felfelé az egyre jobban bevadult népek.
– Jóvanmárna… – próbálta lecsendesíteni az elharapózó
őrületet Alek. – Nyughassatok már egy kicsit! Sisssshhh, na! – És
felhívólag a tömeg felé legyintett a csontevezővel.
És lám csak: az integetésre az egész tömeget dér és zúzmara
lepte el, és mindenki jégbálvánnyá fagyott.
– Na, ezek aztán sikeresen elcsitultak… hö-hö… – jegyezte
meg kajánul vigyorogva a félkhenta szlád.
– Mert az én nagy jó uram pontosan így akarta! – vágta rá a
félkecske-negyedkos szlád.
– Arra azért nem vennék mérget, Bori-Bari…
– Elkhentem már a szádat egyszer, te félkhenta, megteszem
megint, ha felhúzol…!
– Hát hiányzik teneked a két kosszarvad közé egy beékelődött
unikornis szarv… ami a koponyádban tűbe fűzi azt a
félkörömnyi agyvelődet?
– Jól hallom? Valaki épp rántott csirkecombot rendelt? Ugye,
nem baj, ha egy kicsit kikandikálnak belőle a törött csontvégek?!
– Elég! – dörrent egy mély, zengő hang.
A civakodó szládok elhallgattak, és Alek is érdeklődve evezett
közelebb a levegőben lebegve.
 g g
„Ez meg már ki a fene lesz?”
És a valóság meghasadt vásznát átszakítva egy hatalmas
termetű, vörösen izzó szemű lícs materializálódott a levegőben,
a jéggé fagyott tömeg fölött, nem messze Alektől.
– Kétszáz év után, végre újra találkozunk, Alek Gavaj! –
dörögte a lícs. – Megismersz?
– Hááát… – bizonytalanodott el Alek. – Szerintem… asszem…
úgy vélem… te leszel az a bizonyos, hírneves Szandál Durung!
– Hogy az anyád ne sirasson…!!!
– Az biztos nem fog – vágta rá meggyőződéssel Alek. –
Szerintem, azt se tudja, hogy hol vagyok, de nem is érdekli.
Bezzeg az apám! Az a drága, kedves, orkszerető, áldozgató,
félfülű, részeges kocsmatöltelék apám! Az biztos, hogy most is
sirat, hogy hol van az én egyetlen Alekem?! Hol van az az áldott,
kétpárevezős, rettenetes óriássáskám, akit végtelen
jóindulatomban lelencbe adtam egy féleszű, a
gyermekneveléstől kétoldalilag eltiltott, enni nem adó, de
legalább rendszeresen verő vénasszonynak, Alejka Gavajnak?!
Úgy hiányzik nekem az én benga, kanork kisfiacskám, hogy el se
tudom hinni! Mondaná az én drága, egyetlen, félorkfülű, jó
papucikám, áldja hátba a moslékkavaróval a barátságos, szerető
Grooms Atyánk!
A lícsen határozottan látszott a megdöbbenés. Még a vörös
szeme is átváltott rózsaszínbe.
– Ezt ugye… nem mondod komolyan… – nyögte rekedten.
– Hö-hö-hö… – röhögött fel Alek. – Nem hát! Bevetted, mi
Skandi?! Groomsra mondom, beszlopáltad az egészet!
– Yvorl redves… lompos és lobonc…
– Meg piszén-pisze, mi?! Hö-hö-hö… – Alek a röhögéstől
könnyes szemét törölgette. – Hogy én milyen egy vicces
óriássáska vagyok… hö-hö-hö… Oké, rendben. Látom, hogy
kezdesz bepipulni, Skandi fater… Evezzünk békésebb vizekre?
Hoztam ám evezőt! Hö-hö… hö… – Alek ekkor tényleg jobbnak
látta, ha nem nevetgél tovább. Ugyanis Skandar Graun felől
gyilkos lökőhullámot érzett. Vagy közelgő tűzgolyót…?! – Na…
nana!
 Skandar Graun a fogát csikorgatta… majd elvigyorodott. Úgy,
ahogy kábé a hóhér vigyorog rá a vérpadon a halálraítéltre. De
az legalább diszkréten, a csuklya alatt csinálja.
– Egyem a zúzádat, Alekom, ganajom…!
– …ööö… Gavaj… Gavajod… – motyogta közbe Alek.
– Te férfiasan randa, gorillaszerű, benga óriástücsök!
– Sá… sás… hagyjuk. Grooms az atyám… meg persze te is… le
ne tücsközzél már itt mindenki előtt! Akkor inkább maradjunk a
ganajnál…
– Hát hogy én menyire örülök, hogy látlak!
– Én meg hogy mennyire nem osztozom veled ebben az
örömödben…
– Mióta kereslek!
– Mióta?!
– Rohadt régen, cseszd meg!!!
– Oké, hagyjuk… nem fontos a pontos dátum… lényeg a
béke… meg a nyugalom… meg a nemdurvulás, ugye…?!
Skandar Graun megrázta busa fejét, majd ellazította a vállait,
mint általában szokás a komolyabb kocsmai verekedések előtt.
– Térjünk a lényegre, Alekem… Alekom.
– Térjünk… Skandim… Skandám?!
– Tudod, amikor utoljára találkoztunk… még mindketten
halandóként… a Káoszfellegvár ostrománál, emlékszel?
– Ööö… hááát… hogyismondjam… a memoáriám, ugye… he-
he… nem egy felső cé, ha mondhatom ezt…
– Hatezer-hatszázhetvenötben, a hírhedett fellegvári
vérfürdőnél. Szétszakadt testek, kiontott belek, letépett-
levágott végtagok garmada, üvöltő démonok, halálsikolyok,
csatakiáltások, karmok és agyarak, vérszökőkutak mindenfelé,
csonton sikoltó fém, sistergő-robbanó varázslatok, acél és
halálszag, ami nemcsak az orrodba, hanem egyenesen a
pórusaidba, a lelkedbe ivódott…
– Hogyaza… mintha valami derengene… sőt… kezdek rosszul
lenni… emlékszem… bár szerettem volna elfelejteni… köszi,
papus…
– Papus neked a falábú nagynénikéd!!!
 p f gy
– Melyik nénikém…?!
– Amelyiknek fából van a lába!!!
– Hja… hogy az?!… nagyon nem t’om, hogy kiről van szó…
– Lényeg a lényeg, Alek. Abban a nagy ribillióban elvesztettem
valamit, amit tudom, hogy pont te találtál meg. Mert nagyon
kellemetlen lenne azt vélelmeznem, hogy pimaszul arra
vetemedtél volna, hogy a csata hevében ellopd tőlem…
– Éééén…?! El… lopniii…?!
– Persze, persze, tudom. Átlátszó. Hagyjuk. Lényeg az, hogy
nálad van. És én szeretném végre visszakapni.
Aleknek határozottan nem derengett, hogy lenne nála valami,
ami Skandar Grauné. De volt egy olyan sötét előérzete, hogy ha
az apja nem kapja vissza azt a valamit, akkor… hamarosan
marha nagy balhé lesz.
Ezért merészen megpróbált a dolgok elé menni.
– Igen, valóban nálam van! – vágta ki bátran. Mivel vagy négy-
öt méterrel magasabban volt, mint Skandar Graun. – És tudod
mit, papus? Nem adom vissza! Mert már az enyém!!!
Maga Alek sem értette azt, hogy az utolsó mondatát valami
brutális mély hangon mondta ki, és olyan erővel, mintha orkán
zúgna. A máglyán álló kecskekos szlád és khentaunikornis
egyember… izé… egyizéként vetették hasra magukat.
Ám Skandar Graun meg se rezdült, csupán a köpönyegét tépte
meg a szélorkán. Ami rajta volt a félorkon. Aki immár lícs, ne
feledjük.
– Ide figyelj, Alek – szólalt meg visszafogott, fenyegető
nyugalommal Skandar Graun. – Félistenné váltál, amikor az ősi
Ulmeray isten harcos avatárja lettél… és tudom, hogy
évszázadról évszázadra közelebb vagy ahhoz, hogy egészen
istenné változz…
– Istenné…?! Én…?! – ámult leesett állal Alek. –
Aztabeborult… ha ezt én a faluban elmesélem… elmesélném…
igaz, már nem nagyon él senki, aki mafla kölökként ismert…
– …de én, mint élőholt, guarni mágus, a sötét tanok és kötések
hatalmas tudora vagyok. Ráadásul egyszerre élvezem Yvorl és
Mark’yhennon kegyét… akik időnként felváltva próbálnak meg
 y gy p g
elpusztítani… szóval, azt hiszem, elég kellemetlenséget tudok
neked okozni félistenként is. Ha rákényszerítesz, édes fiam…
Alek azért eléggé képben volt ahhoz, hogy ne tojjon be
Skandar Graun fenyegetésétől.
– Bocs, papus, de én pedig Grooms és az Ősi Istenek, a
Szívtelen Hatalmasok havercimbije és puszpángpajtija vagyok,
akik azért… mondjuk ki, eléggé csípnek engem, annyira meg
főleg, hogy simán kiállnak a hóra, ha Ivólavór és
Márkmennyonnan izmozni próbálnának velem, bocsi.
Skandar Graun sötéten nézett maga elé… és kénytelen volt
belátni, hogy eléggé kiegyenlítettek az erőviszonyok,
fenyegetésügyileg. Valahogy másként kell rábírni Aleket arra,
hogy visszaadja neki azt a számára oly fontos és kedves dolgot.
– Alek, ne csesszél már fel agyilag!
– Pedig ahhoz értek… visszaemlékezve közös múltunkra…
– Mi szükséged van neked arra a dologra?! Semmi! Hisz
mindjárt isten leszel! Nekem pedig, mint egyszerű lícsnek… de
azért annyira nem egyszerű lícsnek, érted?!… fontos lehet a
többi líccsel, a más dimenziókból áttörő démonokkal és
feltörekvő, fiatal félistenekkel folytatott harcban.
Aleknek szöget ütött a fejében valami.
– Ööö… izé… szerintem… mintha én is valami feltörekvő,
fiatal félistenségi szépséges orkállat lennék, nem? De? Bár?
– Csak nem gondolod, hogy ellened használnám?!
– Csak de.
– De hát a kölköm vagy! Egy család vagyunk!
– Hááát… ezzel nem nagyon dicsekednék a helyedben… meg
az enyémben se.
– Ne csináld már, Alek! Egyáltalán nem neked akarok vele
ártani, hidd el!
– Én nagyon szeretnék hinni neked, papus… de rohadtul nem
megy.
Skandar Graun érezte, hogy megint taktikát kell váltania.
– Raghma’van! – ordított fel.
És szinte a semmiből materializálódott mellette egy fekete
lánggal lobogó, élőholt ork harcos, mindkét kezében egy-egy
 gg g gy gy
vörösen izzó csatacsákánnyal.
Alek nagyon jól ismerte a nevet, és felismerte az alakot. Ezért
ő is elkiáltotta magát.
– Ordas Olek!
Azonnal mellette termett egy köpcös, brutálisan izmos, haját
lófarokba kötő ork, kezében egy-egy csatabárddal, amik jégkék
fényben ragyogtak.
Az orkság két brutális, hírhedett harcosának nem kellett
parancsra várni: azonnal egymás felé suhantak, és ordítva-
süvöltve rontottak egymásra. Kék jégszikrák pattogtak és
vörösen izzó fényvillanások szaggatták az eget, ahogy a két
rettentő ork csatadémon összecsapott.
– NEM! – harsant egy eget-földet rengető szó egyszerre
mindenhonnan… és sehonnan.
Mégis, mindenki azonnal tudta, hogy ki szólalt meg.
Raghma’van és Ordas Olek azonnal abbahagyták a harcot.
Mindketten keresztezték fegyvereiket a mellkasuk előtt, és fejet
hajtva egyszerre mondták.
– Grooms magas!
– A Legmagasabb! – vágta rá Skandar Graun és Alek, olyan
szépen egyszerre, mintha apa és fi… mindegy, értitek, na.
Az ork nemzet két leghírhedettebb harcosa – akik immár egy
félisten és egy lícs halálontúli bajnokai voltak – meghajoltak
egymás felé, és eltűntek.
– Ez… nem volt valami jó ötlet, papus… – jegyezte meg Alek.
Skandar Graun megvakarta a viszkető félfüle helyét.
– Hááát… nem annyira… – ismerte be. – De ennek is te vagy az
oka, Alek!
– Megint kezded?!
– Még be sem fejeztem!
– Pedig már ideje lenne…
– Alek… – sóhajtott kissé már fáradtan Skandar Graun – …
hidd el, valahogy… Így, vagy úgy… de képes leszek neked
ártani… akár nagyon csúnyán is. Ne akard, és igazából én sem
akarom, hogy ezt tegyem. Kérlek, add vissza nekem… a Káosz
Szavát.
 Az erősen félisteni, rettenetes óriássáska, irissari vámpírölő,
káoszdémonölő, fellegvár elfoglaló, híres-nevezetes gerondari
ork király ekkor erősen rászorított a záróizmára.
Ugyanis nagyon jól tudta, hogy mi az, amit Skandar Graun
keres… és azt is, hogy nincs nála. Valamint azzal is tökéletesen
tisztában volt, hogy ezt nem fogja neki elhinni a derék…
jelenleg éppen eléggé feldúlt papuskája, hiszen annak épp az a
fixa ideája, hogy őnála van.
Alek utoljára akkor érezte magát ilyen szardellában, amikor
kölyökkorában beleesett a ganéba. És megpróbált úszni benne.
Sikertelenül, ezt nyilván mondanom sem kell.
„Most mi a jó Groomsot csináljak…?!”
Skandar Graun szerencsére félreértelmezte Alek
elcsendesülését, és úgy érezte, hogy jó hangot ütött meg… nem
a láncos buzogányával… és talán ez lesz a helyzet kulcsa.
– Nem fogom ellened használni, Alek. A szavamat adom.
Alek megborzongott, majd… elvigyorodott.
– Jól van, na, papus, még el ne érzékenyülj nekem!
Skandar Graun erre menten az övében lógó láncos buzogány
után nyúlt…
– Megöregedtél – folytatta Alek, nem is sejtve, hogy épp az
életével játszik –, megvénültél, elaggottál, ellícsesedtél… szóval,
elpuhultál kicsit, nem?! Hiába, no, ha nincs a napi rendszeres
testmozgás… nyolc-tíz bumburnyák orgyilkos lepofozása… és
már nem étkezel… ööö… akarom mondani zabálsz két pofára
rothadt lóagyvelőt, és nem iszol egész hordó söröket csak úgy,
szabadidős elfoglaltság címén… hááát, ilyenkor már
kétségtelenül elgyengülnek az ork izmai. És azzal egy időben
lassan az agysejtjei is…
– Az agysejtjei… mi?! – Skandar Graun kivette a láncos
buzogányt az övéből, és egyre gyorsulva pörgetni kezdte.
– Szóval – mondta továbbra sem zavartatva magát Alek –,
belátom, hogy ilyen állapotodban neked van nagyobb
szükséged a… a… arra a… izére… a Pákoszt Dalára?! Mákosz
Szamárra?!
– A Káosz Szavára!!!
 – Hja, arra. – Legyintett rá megengedően Alek. Közben a
tüskés buzogányfej úgy pörgött, hogy csak egy sötét, feketén
izzó csíknak látszott.
– Tessék, akkor visszaadom. – Azzal Alek tett egy könnyed, de
jól látható kézmozdulatot.
Skandar Graun abbahagyta a buzogány pörgetést…
ellenőrizte az elméjét… és egyszer csak érezte! Megérezte, hogy
fejében ott lapul a Káosz… Szava? Biztos?! Valami furcsa volt
körülötte… minden mentális energiáját latba véve vizsgálta a
frissen érkezett varázslatot.
„Igen… egy szó… hatalmas ereje van… olyan, mint amikor a
Káosz Szava volt a fejemben… de ez valahogy más… mégis más…
ám az ereje… óóó… brutális… kolosszális… talán… talán még a
korábbinál is iszonyúbb!”
Skandar Graun nem volt teljesen meggyőzve, hogy a Káosz
Szavát kapta vissza… lehet, hogy ez a lüke Alek „mellényúlt” és
adott egy még annál is erősebb varázslatot a fejéből? hiszen
félisten, meg avatár… miért is ne? megeshet… de úgy gondolta, jó
lesz így is.
– Hát, akkor ez így rendben lenne – jelentette ki elégedetten. –
Köszönöm, hogy együttműködtél, porontyom, te nagy… izé…
hogy is hívod magad?… bengaszöcske?
– Óriás… óriássás…
– Az óriás ás?! Ezt a hülye nevet, te gyerek!
– Nem, nem, az nem úgy… Hagyjuk.
– Tőlem lehetsz a batári boranszúnyog is, ha neked az tetszik.
– Aha… – Aleknek valahogy egészen elment a kedve
mindentől.
– Na, akkor az édes, jó apád… azaz én… menne is, kölököm!
Neked minden jót az istenné válás rögös, de bizonnyal nagyon
izgalmas és veszélyes útján! Azt ugye tudod, hogy a többi
istenek nem nagyon szeretik az újoncokat? Ha tehetik… és már
miért ne tehetnék, hát, istenek, benne van a nevükben is!… még
azelőtt kinyuvasztják az istenaspiránsokat, mielőtt azok még
kellően megerősödnének. De nyilván fel vagy készülve
mindenre! Vagy legalábbis… majdnem mindenre.
 gy g j
Alek ekkor úgy gondolta, hogy ennél rosszabbul már nem
nagyon érezhetné magát.
– Hát akkor, én megyek is – szedelőzködött a levegőben lebegő
Skandar Graun. – További szép napot, és kellemesen csordogáló
évszázadokat, fiacskám! Majd valamikor biztosan összefutunk…
valahol.
– Hááát… ha rajtam múlik, ugye…
– Tirpó! – kiáltott Skandar Graun.
– Igenis, havercimbi főnök pajtásom!
– Gyere, itt már elkhentük a dolgokat.
– Marha vicces…
– Nem, nem! A marhának két szarva van, tudod! Hö-hö…
– Menten szétröhögöm a vakbelem…
Azzal Skandar Graun és Tülökorrú Tirpó egy villanás alatt
eltűntek.
Alek pedig elgondolkozott a történteken.
„Az, hogy ebből piszok nagy balhé lesz valamikor, az nem
kérdés… Kérdés az, hogy mikor… és hogy akkora leszek-e már
akkora isten, hogy ne árthasson nekem a feldühödött faterom?!”
Ám persze egy félisten mit is mondhatna erre? Nem jós, a
nyomorult, csak egy félisten, ugye.
Szerencsére nem is volt alkalma, hogy ezen sokáig
morfondírozzon, ugyanis megszólalt a máglya tetejéről a
kosszarvú kecskeszlád.
– Hááát, főnököm… ezt szerintem egészen jól elintézted. Ha
engem kérdezel, nem is lehet ebből semmi bajunk… de inkább
ne engem kérdezz, ha lehet. No, nem mintha nem lennék elég
optimista, mert Grooms a megmondhatója, hogy Fifikás Fikusz
egy vérbeli pozitív gondolkodó. De. Nos… igen. Te nagy vagy,
főnököm, igazi félisten… ám az apád! Ajajajajajjj… Hát… ő egy
egészen másik bajnokságban játszik, ahol kitépett szívekkel és
levágott fejekkel gurigáznak. Te nem vagy ilyen brutális, ilyen
kíméletlen és kérlelhetetlen… ha egyszer szembekerültök
egymással… nem fogadnék komolyabb tételben rád, már
megbocsáss.
 Alek elgondolkodva nézett le a kis szládra, és lassan közelebb
ereszkedett hozzá.
– Köszönöm az őszinte szavaidat, te kis… izénihogyhívják…
Kosruhás Kecskusz?!
– Na, ne izélj már velem, főnök…!
– Rendben, jól van… drága barátom és segítőtársam?!
– Kösz, főnök!
– Szóval, lehet, hogy a fater egy nagydarab, könyörtelen
áldozópap, aki nem ismer kegyelmet… és az irgalmat még
hírből se.
– Az egyszer biztos… és amióta lícs lett, bakker! Ahol
megjelenik, ott kő kövön nem marad. De még a szárított
teveszar sem a teveszaron… ami mondjuk azért nem egy nagy
kunszt. Mert példának okáért…
– Ott tartottam – vágott közbe határozottan Alek –, hogy a
papus nem egy kedves félork lícs.
– Hát azt tényleg nem lehet mondani róla… legfeljebb azt,
hogy kegyetlen élőholt mágus, aki a halálon túl is képes
válogatott, iszonyú kínokkal gyötörni az örökkévalóságig.
– Ámde! Ugyebár! Itt vagyok én, aki viszont egy jópofa, vicces
óriássáskából mégis csak félisten lettem, és minden egyes osonó
csusszanással egyre közelebb vagyok az istenné váláshoz!
Szóval, azért én se galacsinnal gurigázok.
– Mondjuk… ez igaz…
– És mivel mint mondtam, eléggé tréfás lelkületű vagyok…
– Amit mások nem átallnak úgy aposztrofálni, hogy habókos
dilinyós… de én mindig a körmükre koppintok ilyenkor!
– Köszönöm neked, hű… izém… barátfikuszom…
– …szóval, eléggé mókás fickó hírében állok, és szívesen
megtréfálok másokat is, hogy a kedvük felderüljön, hogy a
szívük megteljen örömmel és vidámsággal…
– …atya… úr… Grooms…
– …és lássák végre a napsütéses oldalt is, ne csak a sötétet!
– Főnököm… drága Elnök-Vezérigazgatóm… csak nem azt
akarod… csak nem arra célzol ezzel… hogy… megviccelted
Skandar Graunt, a tébolyult vadságáról és könyörtelenségéről
hírhedt guarni élőholt mágust?!?!
– Nem, én nem egy olyan… téglagyúlt, hírbetett guanót, vagy
mit, vicceltem meg, hanem… a papust! Az én morcos, drága,
félfülű fateromat!
– …irgalom… atyja… ne hagyj… el…
Alek elégedetten vigyorogva dörzsölte össze a két mancsát.
– Hogy fog majd kacagni, ha észreveszi!
– …és mi hogy fogunk nyüszíteni, meg vonyítani, ha utána
megtalál bennünket… Talán legjobb lenne, ha most a
kardunkba dőlnénk!… nem, hülye ötlet… hiszen élőholt mágusa
kedves papa! Ha kinyúltunk, a halálon túl is utánunk nyúl…
Menekülhetünk előle az örökkévalóságig… az meg rohadt
hosszú idő…
– Na! Hagyjuk most ezt a témát!
– Jó vicc… én is épp javasolni akartam…
– Mit is kértek tőlem ezek a derék… bagarlandiak?!
– Galandraiak, főnök! És gyors tavaszért esedeztek hozzád.
– Hát elhozom nekik a gyors tavaszt! – kiáltotta lelkesen Alek,
és csettintett egyet. – Legyen NYÁR!
A jégbe fagyott tér azonnal kiolvadt, mint ahogy a folyón lévő
jégtakaró is, és olyan 35–40 fokos meleg állt be stabilan. A
csupasz fákon egy szemvillanás alatt lombkorona és gyümölcs
termett.
Az elolvadt hólé úgy gőzölgött a városban, hogy a bundába és
nagykabátba öltözött lakosság úgy érezte magát, mintha a
trópusokon lennének a dzsungelben. De mivel nem ott voltak,
egy szál fűszoknyában, ezért nyögve-hörögve tépték le
magukról a vaskosprémes, téli ruházatot…
– Azt a beborult, főnök! – lelkesedett Fifikás Fikusz. – Ez
mekkora ötlet! Paff, és nyár!
– Ez semmi! – legyintett Alek. – Ha tudnád, hogy mit adtam
apámnak a Káosz Szava helyett…!
– …azt inkább nagyon nem szeretném tudni… még majd azt
hiszi, hogy közöm van nekem is a te kis „tréfádhoz”…
A vigyorgó Aleknek ekkor hirtelen eszébe jutott valami.
 gy g j
– Mondd csak, Fifikás, milyen évet írunk most?
– Fel akarod írni, hogy mikor írtuk alá a halálos ítéletünket?
Nem mondom… biztosan van benne logika… Hatezer-
kilencszázhetvennyolc… és azt hiszem, elég csekély esélyünk
van rá, hogy hétezerben is félisten és szlád legyünk.
– Igazad van! Hétezerben isten és isteni hírvivő leszünk!
– Hurrá! Éljen!… ööö… te… Főnök… az isteni hírvivő… az nem
majdnem ugyanaz, mint a szlád?!
– Most ne ezzel foglalkozz, Fikusz! Ne tátsd itt a szlád!
– Nagyon elmés, főnök…
– Vár ránk a nagyvilág, hogy meghódítsuk!
– Vagy inkább azért, hogy jól elbújjunk benne, hogy Skandar
Graun meg ne találjon…

*****

Hirtelen Alek egyszerre újra „Az Egyesülés Marha Magas

Erődítményének „legmagasabb tornyának egyorknyi erkélyén
találta magát. A váltás olyan gyorsan történt, hogy kissé meg is
szédült, és fél kézzel meg kellett kapaszkodnia a korlátban.
Szerencsére nem azzal a kezével, amiben a farkincás, gyíkforma
állatka aludt.
– Te… jó… Grooms… – nyögte Alek.
– Jól vagy, királyom?! – lépett azonnal mögé valaki.
– Jól… jól vagyok… Ser és Karaj… derék testőrmesterem…
csak egy kicsit megszédültem…
– Talán nem kéne negyedóráig bámulni azt a mérföldes
mélységet! – csattant a hang határozottan lecseszésszerűen,
majd szavait enyhítendő, hozzátette. – Királyomnak…
– Igazad van, igazad van! – mentegetőzött Alek. – Bejövök.
– Azt nagyon jól teszi felséged!
A torony kicsiny szobájában a nagy bajszú, oroszlánprémes
gallérú, morcos képű Sern do Krajn mellett egy szálfamagas,
fekete ruhás, vörös szemű emberférfi állt, aki azonnal
végigmérte Aleket, amint az belépett.
 – Mi az a kezedben, uram? – kérdezte mélyről jövő, már-már
ijesztő torokhangon.
– Ez? – nézett le a kezére Alek. – Valami… jégszalamandra?!
Tényleg! Igen! Az az!
– Jégszalamandra? – emelte ijesztően vörös szemét Alek arcára
a sötét férfi.
– Ajándékba kaptam – magyarázkodott Alek.
– Ajándékba?
– Egy mángorló, Raul nevű vadnégustól…
– Egy vándorló, roal vadmágustól?
– Ööö… te most mindent megismételsz, amit mondok,
Kertimer? Akkor: Alek király a legnagyobb!
– Jégszalamandrát kaptál ajándékba egy roal vadmágustól –
foglalta össze a fekete ruhás férfi meglehetősen feszült hangon.
– Khmü! – krákogott közbe mérgesen Sern do Krajn.
A vörös szem rávetült, de a bajszos testőrkapitány meg sem
rezdült a súlya alatt.
– Tisztelet a királynak! – mordult a Dierron lovag az emberré
változott sárkányra. – Mindig. Mindenkitől.
Kherthyomehr hosszan pihentette még a tekintetét az
emberen, de mivel egy rezdülés, egy zavart pislogás nem sok,
annyit sem tudott kiváltani belőle, vállat vont, és visszafordult
Alekhez.
– Bocsáss meg, uram! – hajtott fejet a sárkányúr.
– Ugyan már! – vidámkodott Alek, aki az előbbi villongásból
semmit nem vett észre. – Jó barátok vagyunk itt mindannyian…
igaz, én egy picivel még jobb barát vagyok mindenkinél, ugye,
de ezen ne akadjunk fel! Szóval, mit szólsz ehhez a kis
hószalamadragórához, Kerti? Aranyos, mi?!
Kherthyomehr alaposan megszemlélte az Alek tenyerén
pihengető kis lényt. Majd érdeklődve… vagy inkább
számonkérően?… Alekre emelte a tekintetét.
– Megnyalta… Felséged?
Alek azt se tudta, hogy hova nézzen a lélekbe látó, vörösen
izzó szemek elől, és a szabad mancsával ott is vakarta a busa
fejét, ahol nem viszketett.
 j
– Ööö… izé… nos hát… izé… talán… véletlenül, ugye…
– Már hogy lehetne egy gyíkot véletlenül megnyalni?! –
dörrent a háttérből Sem do Krajn. – Ki hallott még ilyen
badarságot?!
A sárkányúr oda se nézett, úgy mondta.
– Tisztelet a királynak. Mindig. Mindenkitől.
Egy pillanatig olyan csend támadt a szobában, hogy vágni
lehetett volna.
– Bocsánat, Felség – recsegte rekedten a Dierron-lovagok
legfőbb parancsnoka.
– Jól van, na – durcáskodott Alek. – Igen, direkt nyaltam meg,
mert olyan jó szaga lett, mint valami nagyon finom kajának!
– És ez teljesen normális, ugye… felség?! – morgott a háttérből
Sem do Krajn.
– És mit láttál, uram? – kérdezte titokzatosan Kherthyomehr. –
Hol jártál? Milyen korban? Melyik évben?
– Hogyhogy melyik évben? – értetlenkedett a
testőrparancsnok. – És hogy hol járt volna? Itt állt egy jó
fertályórát az erkélyen, szótlanul bámulva maga elé.
– Ez egy jégszalamandra – válaszolt a sárkányúr, miközben
egy pillanatra sem vette le a tekintetét Alekről. – A váladéka
hallucinációt okoz. Az irissari sámánok megnyalják, és transzba
esnek tőle… és állítólag… olyankor meglátják a jövőt. Melyik
évben jártál, királyom?
– Hatezer… kilencszáz… hetvennyolc… – nyökögte ki Alek.
– Háromszáz év múlva?! – hördült fel Sern do Krajn.
– És mi történt? – faggatta Kherthyomehr. – Kivel találkoztál,
uram?
– Az… apámmal.
– Hm… és? Mi történt? Mondott valamit?
– Azt mondta, hogy… adjam vissza neki… a Káosz Szavát.
– Szóval, azt kereste… – morogta elgondolkozva a sárkányúr. –
És azt hitte, hogy nálad van…
– De nem volt nálam! – fakadt ki Alek.
– Tudom.
 – Alig tudtam lerázni, hogy ne kelljen harcolnom vele! –
kesergett Alek, majd eszébe jutott valami, és elvigyorodott. – De
adtam neki valami mást, hogy megnyugodjon… he-he… És
különben is! Most jut eszembe! Hacilululilázás volt, meg
transzformansz! És háromszáz év múlva lesz, ugye… már ha lesz
egyáltalán, de úgyse, ugye?! Mi a fenét kell nekem ezen
agyalnom?! Vacsorát akarok, és bort! Hívjátok Fifikás Fikuszt és
Oleket, velük akarok mulatni!
Alek a jégszalamandrát Kherthyomehr kezébe nyomta.
– Megtarthatod – tette hozzá. – Én nem akarok még egyszer
benyalni tőle…
Majd szinte kirontott az ajtón, nyomában a bajsza alá cifrákat
dörmögő Sem do Krajnnal.
Az egyedül maradt Kherthyomehr elgondolkozva nézte az
immár az ő tenyerében tisztálkodó jégszalamandrát.
– Szóval… – morogta maga elé a sárkányúr – …egy roal
vadmágus befolyásolta Aleket megint… talán ideje lenne
megtalálnom az illetőt… és elbeszélgetnem vele egy kicsit…
Nem tudni, miért, de ekkor dér és jég lepte el az egész szobát.
Annyira gyorsan hűlt le a levegő. Előfordul az ilyesmi.
– …és Skandar Graun a Káosz Szavát keresi… – folytatta jeges
monológját a vörös szemű ősi lény – …amit elvesztett… vagy
talán… ellopták tőle?!
A jégszalamandra érdeklődve pislogott az emberforma
sárkányra, lehet, hogy meglátta benne a hasonszőrűt… pedig az
egyikük kétéltű volt, a másikuk meg hüllő.
Kherthyomehr ekkor hirtelen, kajánul-gúnyosan
elvigyorodott.
– Miért nem vigyázott rá jobban, nem igaz?! – Azzal a
jégszalamandrát a kezébe zárva, ő is kiment a toronyszobából.
 UTÓHANG
6978. Dimuran, a Felperzselt kontinens

Skandar Graun, a rettenetes élőholt mágus, szemét félig

lehunyva, varázslásra készen figyelte ellenfeleit.
Eljött végre az idő a leszámolásra: és ők ott álltak vele
szemben mind. Eftghitegor… Káosz Mentra… Csuklyás
Mirigorn… Világtalan Grianath… Lynion Notaek…
Az ősmágusok, a lícsek – most végre eldől, kié lesz a világ…
Skandar Graun tudta, hogy nincs mit húznia az időt: öten
voltak egy ellen. Azonnal az aduásszal kell kezdenie.
Agyában formálódott a szó, alakult-keringett, forgott és
pörgött… míg egyszer csak ellenállhatatlan erővel kitört belőle:
a Káosz Szava:
– BARÁTSÁG!
A szóból áradó erőlöketet nem bírta kivédeni senki! Azonnal a
lebírhatatlan hatása alá került az összes mágus!
…míg Skandar Graun lassan eszmélve megdöbbent…
„Mi a fenét is mondtam ki az előbb?! Barátsááág?! Ez nem a
Káosz Szava! Az a Bosszú! Mi a francnyavalya…?! Hogy
történhetett ez…?! Alek! ALEK! ALEEEEK!!!”…
Ám a kimondott hatalomszó elhangzott, és a hatását már
nem fordíthatta vissza senki…

*****

Egy óra múlva hat ősmágus, hat lebírhatatlan lícs ült körbe egy
barátságosan izzó atommáglyát a dimurani kontinens közepén.
Sört, bort és pálinkát adtak körbe, közben sztoriztak, és egymás
hátát tapogatva nagyokat röhögtek – az őslakos fekete lángok
legnagyobb döbbenetére.
Egyedül Skandar Graun volt az, aki csak visszafogottan vett
részt a közös örömködésben. Igaz, megitta ő is a magáét; igaz, ő
is elmondott pár vaskos történetet az életéből, amin a többiek a
térdüket csapkodva nyerítettek; igaz, ő is bekapcsolódott,
amikor Eftghitegor, vagy Káosz Mentra belekezdett egy-egy
általa is ismert és kedvelt kocsmadalba; és igaz, hogy belement a
tűzlabdarobbantós-villámlóbotos-felrepülős lícskörtáncba,
amilyet még nem látott soha a világ…
…de valahogy folyton-folyvást eszébe jutott egy ismerős, ifjú
félisten, aki valahol még nála is jobban érzi magát. És ettől
mindig úgy elment a kedve, hogy a többi lícs nem győzte újra és
újra itatni és megnevettetni.
Ám a Béke Szava elhangzott, és messze visszhangzott a
dimurani kontinensen, és Skandar Graun maga sem tudott
most bosszúra, visszavágásra gondolni.
„De holnap már egy egészen más nap lesz… legalábbis…
remélem.”
 BIHON TIBOR
A Cherubion Kiadó számomra mindig olyan emberek társasága
volt, akik nem csupán írók, hanem barátok is. Néhányukkal
kicsit lazább a kapcsolat, másokkal igyekszünk rendszeresen
összejárni, találkozni. A 30. évfordulóra közösen kezdtünk egy
gyűjteményes kötetet tervezni, sokat beszélgettünk róla. Bár
már évek óta nagyon keveset írok, úgy éreztem, ez az alkalom
megérdemli, hogy túllépjek a szabadidő hiányából fakadó
problémákon, és ismét nekikezdjek írni. Legalább egy novellát,
és majd meglátjuk, hogyan tovább.
Aminek őszintén örülök, hogy mostanában kicsivel többször
tudunk beszélgetni a régi barátokkal. Jó tudni, kivel, mi van,
min dolgozik éppen, hogyan alakul az élete. Látni, hogy
folyamatos az utánpótlás, és újabb remekbe szabott írások
születnek.
Számomra mostanában az olvasás jelenti a legfőbb
kikapcsolódást, és örömmel olvasok mindent, ami megtetszik. A
felhozatal persze sokkal nagyobb, mint volt, így szívfájdalom
nélkül hagyok abba novellákat és/vagy regényeket is, ha nem
tetszenek. Régen ilyen luxust nem igazán engedtem meg
magamnak. Már nem akarok mindenáron mindent elolvasni,
szerencsére bőven van miből válogatni.
Az új Kucsum-novella miatt ismét elolvastam A Káosz Szívét,
és ismét nagyon jól szórakoztam rajta. Az eredeti játékot Kornya
Zsolt (Raoul Renier) vezette, és nagyon sok elem beépült a
kalandból a regénybe. Jó volt felidézni azokat a fordulatokat,
amelyek nekünk nem csupán remek szórakozást, hanem
izgalmas perceket is szereztek. Milyen volt először találkozni
Aóval, az agyszívóval, akiről játékosként már eleget tudtunk
ahhoz, hogy kellően tartsunk tőle, ráadásul Zsolt mindig olyan
hangulatot tudott teremteni, hogy azokban az órákban
mindannyian valóban részesei legyünk a történetnek. Máig
hálás vagyok mindenkinek, aki részt vett a játékban, azért a
hétvégéért, amikor a Limbó történetét végigjátszottuk
(pontosabban lezártuk).
A 30. évforduló jó apropóként szolgál, hogy megragadjam az
alkalmat és köszönetet mondjak számos embernek, akik az írás,
a szerepjáték, a Science fictionhoz és fantasyhoz valamint a
könyvekhez fűződő kapcsolatom alakulásában lényeges
szerepet játszottak. Ha véletlenül kihagytam valakit, az csupán
lyukas emlékezetemnek köszönhető, bocsánat érte.
Kezdjük az egyik legfontosabb emberrel, akivel szinte írói
pályafutásom kezdetétől ismerjük egymást. Nemes Pista
barátommal (John Caldwell, Jeffrey Stone és még sorolhatnám)
a kapcsolatunk kezdete az amatőr sci-fi mozgalom idejére
datálódik, és tulajdonképpen elsősorban neki köszönhetem,
hogy novelláim és regényeim jelenhettek meg. Ha nem
foglalkozik annyit velem, irányít az elején, ma aligha
mondhatnám magam írónak. S bár a Cherubion Kiadón kívül
több másiknál is publikáltam, ez az alkotóműhely a
legmeghatározóbb az életemben. Köszönöm!
Író és grafikus barátaim többsége máig része az életemnek,
noha vannak, akikkel nagyon ritkán találkozom, azért
amennyire lehetséges, igyekszem figyelemmel kísérni az
életüket, pályafutásukat. Büszke vagyok rá, hogy Szendrei Tibor
alkotásai közül néhány eredeti az otthonom falait ékíti, mint
ahogy önzetlenül mindig is hatalmas szerepet vállalt agyament
ötleteim megvalósításában, amiket most inkább nem
részletezek. Íróbarátaim rengeteg kellemes olvasói élménnyel
ajándékoztak meg (bocsánat, ha valaki kimarad): Hüse Lali
(Colin J. Fayard – Nyugatvég teremtője, a Káosz szerepjáték
örökös magisztere), Berke Szilárd (Eric Muldoom – Codric-fan
vagyok), Tölgyesi Laci (Douglas Rowland – örök hála a
Cherubion-regényekért, a többi írásáról nem is beszélve), Tóth
Norbi (Allen Newman – A Légy számomra igen kedves
karakter), Vikopál Zsuzsa (Susan Salina – Fénymarék
megálmodója), Vőneki Zsuzsa (Santorina Grey – Thira hercegnő
evilági mesemondója), Szántó Tibi (Benjamin Rascal – a humor
avatott művelője, az Orkháború kitalálója és társszerzője),
 j j j
Horváth Gabi (Gabriel Sandstone – „háromra berontunk”, és ezt
érteni fogja, aki ismeri), Bán Jancsi (Bán Mór – A Kárpáthia-
történetek és még sok minden más megteremtője), Szélesi Sanyi
(Anthony Sheenard – York Ketchikan múltbéli történetírója és
az „Egy ghoul vacsorája” írója), Fonyódi Tibi (Harrison Fawcett –
Brett Shaw minden eddigi és ezutáni története jöhet), Vakulya
Norbert (Norbert Winney – Vízfüttyő Loson alkotója). Néhány
számomra még fontos ember, akikkel talán nem voltunk
annyira szoros kapcsolatban, ám az írásaik, alkotásaik,
visszajelzéseik nekem nagyon sokat számítottak/számítanak:
Gáspár András, Novák Csanád, Nyulászi Zsolt, Goldman Júlia,
Gáspár Péter, Szendrei László, Zubály Satya, Oszlánszky Zsolt,
Bihari Péter, Tihor Miki, Nagy Zoltán, Kertész Sandor, Vásárhelyi
Lajos. Nem feledkezhetek meg Mazák Karcsiról sem; nincs senki,
aki jobban ismerné nála az írásainkat, Worluk világát. Egy
eleven lexikon, hatalmas segítség.
És egy kicsit vissza az időben. Szeretnék köszönetet mondani
Huszár Istvánnak, a nyíregyházi Metamorf sci-fi klub egykori
vezetőjének, amiért befogadtak a klubba, és nem csupán
lehetőséget adtak első novelláim fanzinban történő
megjelenésére, hanem véleményeikkel, észrevételeikkel
segítettek eljutni oda, hogy kicsivel több legyek egy amatőr
írófélénél. Sok jó embert ismertem meg ott, és sokukkal máig
tartjuk legalább a laza kapcsolatot. Urr Géza grafikái, különleges
zenei ízlése, Mihálka Gyuri fanyar humora, grafikái és
festményei máig kellemes emlékeket ébresztenek bennem. A
nyíregyházi sci-fi klub idővel szerepjátékos klubbá alakult át,
nagyon sok jó embert ismertem meg ott, számos barátot
szerezve, rengeteg, együtt végigvitt kalanddal egyetemben. Az
idő kicsit talán eljárt felettünk, azonban azok az élmények
meghatározók voltak (és maradtak) számomra.
Külön kiemelném Jakab Zsolt barátomat, akivel többek között
létrehoztuk Nyíregyházán a máig működő Camelot szerepjáték
szaküzletet, és aki nélkül a Cherubion társasjáték valószínűleg
soha nem került volna piacra. A Káoszaréna kártyajáték
(aminek az elkészítésében Hüse Lali barátom is tevékenyen
 y
kivette a részét, a grafikai munkákat eddig Zubály Satya végezte)
máig a fiók mélyén pihen, de majd egyszer talán eljut a
megjelenésig. Ezen túlmenően nem tudnám felsorolni, mi
mindent csináltunk együtt, de nincs is rá szükség. Fontos
ember az életemben, még ha mostanság nem is jut annyi időnk
egymásra.
S bár talán kicsit furcsán fog hangzani, de szeretnék
köszönetet mondani Terenyei Robinak is, mert bár nem mindig
egyeztünk és néha más-más érdek motivált minket, azonban
elég sok olyan közös momentum akadt az életünkben (kiadói,
terjesztői oldalról egyaránt), amelyek nélküle valószínűleg nem,
avagy nem olyan formában valósultak volna meg. Köszi!
Most még egy csomó ember nevét kellene felsorolnom,
azonban attól tartok, valaki kimaradna, és nem szeretnék senkit
megbántani. Remélem, név nélkül is tudják, kikre gondolok
(írók, szerepjátékosok, szerkesztők, kiadók, grafikusok, olvasók
és ki tudja még kicsodák). Mindent köszönök.
 Robert Knight
MÁSODIK ESÉLY

Sokáig gondolkoztam azon, hogy az évfordulós kötetbe milyen

novellát írjak, ki legyen a főszereplője. Kucsum ugyan meghalt A
Káosz Szívében, ugyanakkor olyan kézenfekvő megoldás adódott a
feltámasztására, amelyet nem akartam kihagyni. Ráadásul
újraolvasva a regényt, olyan történet fogalmazódott meg bennem,
amely lehet, hogy túlmutat egy novella keretein is.

Nem igazán voltak emlékei az első haláláról. Néha álmatlan,

sötét éjszakákon bevillant egy-egy kép egy fekete színű,
tagbaszakadt medvemanóról, amely kisebb manók egész
seregével feltartóztatja őt és a barátait… egy gilf nő, amint apró
cafatokra robbantja egy tűzgolyóval a manókat… Aztán
kaotikus kavargó összecsapás, amelyben mindenki próbál
felülkerekedni ellenfelén és egyúttal életben maradni… Egy
alattomos nyílvessző a vállában, ami alig karcolta meg, mégis
megfordult vele a világ…
Igazság szerint az utolsó, amire emlékezett ezzel
kapcsolatban, hogy egy szikla mögött fekszik, és mind
nehezebben tudja nyitva tartani a szemét, miközben a körülötte
tomboló csata hangja furcsán elnyújtotta és méllyé válik.
Arra nem tudott rájönni, hogy ott halt-e meg először vagy
később.
Az elmúlt hónapok során az emlékfoszlányokból sok mindent
összerakott. Valahogy minden egyes halál nem elvett belőle,
hanem ismét felépítette. A kaotikus kavargás megszelídült, a
részek egésszé kezdtek összeállni. Már tudta, hogy Laxiust,
Myorakh kiválasztottját üldözte a fél világon keresztül, és akkor
sem habozott egy pillanatig sem, amikor egy ismeretlen helyre,
a Káosz létsíkjára kellett követnie. Persze akkor még nem tudta,
hova tart Laxius, de nem akarta nyomát veszíteni, ezért amikor
Myorakh mocska eltűnt egy összeomlani készülő térkapu
fénygömbjében, szemernyi habozás nélkül követte.
A Limbó a maga kaotikus felépítésével és a tizenkét szintjével,
annak uraival és úrnőivel, a kijutáshoz szükséges
szintkapukulcsokkal, a válogatott megpróbáltatásokkal és a
halálos lakóival egyetemben is leküzdhetőnek bizonyult. Az
elején kevesen fogadtak volna a sikerükre, talán ő maga sem. Az
út elején persze csak Laxius halálát akarta, semmi más nem
számított. Talált magának társakat, akikkel néhány együtt
töltött nap alatt összebarátkoztak. Voltak alattomos druidák,
akik bár vállvetve küzdöttek együtt velük a Limbó szörnyűségei
ellen, ám titokban mégis ellenük fenekedtek. Pontosabban a
félork Skandar Graun ellen, akin egy múltbéli sérelmet, egy
elveszejtett társat akartak megtorolni.
Ám Skandar Graun segített beteljesíteni neki Laxius végzetét
a gilf nővel, Xilanne-nal egyetemben, így mindketten
kiérdemelték Kucsum bizalmát. Meg aztán volt a félorkban
valami különös, valami megfoghatatlan, ami a nagydarab
harcos-papot szimpatikussá tette. Két lábon járó pestisnek hívta
magát, mert senki nem marad mellette életben. Mondjuk, ebben
volt valami, bár Kucsum emlékezett rá, hogy a Limbó tizenkét
szintjén átküzdve magukat határozottan jó esélyekkel érkeztek a
végéhez. Rendelkeztek minden kulccsal, és ha nincs Ilior meg a
többi manó, akkor már nem sok lett volna hátra a kijutásig.
Egy nyomorult mérgezett nyílvessző lett a veszte…
Dicsőbb végzetet remélt.
Igaz, voltak hiányosságok az emlékezetében.
Amikor először felélesztették, egy hatalmas, gyógyulóban
lévő seb húzódott a mellkasán, mint amelyet valami széles
pengéjű fegyver, például egy pallos ejt. Inkább ez okozhatta a
halálát, mintsem a mérgezett nyílvessző. Becsapták volna az
emlékei? Végiggondolta, ki használt pallost a csapatban.
Haroldus arca úszott elő emlékei mélyéről, ám Kucsum soha
 y
nem nézte volna ki a harcosból, hogy az életére tör. Akkor
különösen nem, ha már méreg döntötte le az ellenfelét. Nem,
Haroldus egyenes fickó volt, inkább választotta volna a szemtől
szembeni összecsapást.
Soha nem fogom megtudni, gondolta Kucsum, és felsóhajtott.
Érezte a vállában a múlt heti csata kínjait. Bár lábon hagyta el az
arénát, azért akadt pár sérülés, ami nyomot hagyott rajta. Az
eszement küzdelmeket egyszerűen lehetetlennek tűnt sebek
nélkül megúszni, főleg, hogy kevesen koncentráltak arra, hogy
túléljék. Minek? Ha elég bátor és vakmerő vagy, kiérdemled,
hogy folytathasd. Ilyen ellenfelekkel szemben kész
öngyilkosság minden összecsapás.
Hetente egyszer-kétszer néhány kisebb csata, havonta pedig
egy őrjöngő kavargás, többezernyi ellenféllel.
Pirosak és kékek.
Emlékezett Fargouse és Maldyce titáni alakjára a
Gyémántszint arénájában, ahol a farkasfejű nőstény démon és a
varázsló több ezer felélesztett harcosa csaptak össze uruk és
úrnőjük pokoli viadala mellett. Kucsum jött rá, hogy a harcosok
felélesztett teremtmények, akik közül az egyik élőholt lovag azt
is elárulta nekik, hogy a legbátrabbakat a varázsló feléleszti.
Akkor nem foglalkoztak vele különösebben.
Mára sok minden értelmet nyert.
Kucsum egy hatalmas, karámszerű helyen tért magához a
manókkal vívott csatát követően, és jó néhány órán keresztül
fogalma sem volt arról, mi történhetett. A mellkasa sajgott, a
fejében pedig egész rajnyi darázs dongott. Az emlékei azután
kezdtek visszatérni, amikor a földből sápadt gőz tört fel, és
teljesen beterítette. A fájdalom gyorsan elmúlt, a ruháján lévő
szakadás alatt a seb többhetesnek nézett ki, noha a visszatért
emlékek alapján aligha telhetett el néhány óránál több.
Amikor feltápászkodott, tompa volt kicsit a tudata, ezért nem
kezdett különösebben idegeskedni, amikor kiderült, hogy még
legalább harminc különféle fajú humanoid van körülötte.
Voltak, akiken seb sem látszott, másoknak végtagjai hiányoztak,
az egyik manó pedig némi kaparászást követően a saját fejével a
 gy p g p j j
kezében tápászkodott fel. Egy darabig tanácstalanul állt, majd
tétova mozdulatokkal a nyakához illesztette a fejét és erősen
lefelé nyomta. Hátborzongató reccsenés hallatszott, majd a
manó lassan körbefordította a fejét, ami úgy odanőtt a
nyakához, mintha soha nem veszítette volna el.
Kucsum – mint oly sokszor élete során – próbált
alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Emlékei –
akkor még – hiányosak voltak, a mozgása bizonytalan, de azt az
egyet azonnal eldöntötte, akárhova is került, csak ideig-óráig
hajlandó maradni. Ha megadatott neki a második esély, élni fog
vele.
Arra nagyon hamar rájött, hogy a nőstény démon a varázsló
halálát követően magához ragadta a hatalmat a
Gyémántszinten, és ott folytatta, ahol elődje abbahagyta.
Ráadásul egy morbid ötlettől vezérelve régi ellenségét,
Fargouse-t is feltámasztotta és megtette generálisnak. Azóta a
varázsló hol a pirosakat, hol pedig a kékeket vezette hetente
egyszer harcba. Igazából csak egy nagydarab zombi volt, így
sokat nem tett hozzá az összecsapásokhoz, és legtöbbször az első
percekben lemészárolták. A feje helyén mindig egy hatalmas tök
terpeszkedett – Maldyce nyilván így állított emléket a varázsló
ostobaságának, hiszen a fekete gilf, Xilanne korábban
lerobbantotta a fejét egy szerencsés támadás során.
Nos, egy kicsit elhúzódtak a dolgok. Közel négy hónap telt el,
mióta Kucsum idekerült.
Tizenöt kisebb összecsapás, három ütközet.
És ahogy a dolgok állnak, délután jön a negyedik.
Nem sok kedve volt hozzá. Úgy érezte, máris túl sok időt
töltött itt, ráadásul minden egyes nap magában hordozta a
kényszerű bukás esélyét. Senki nem kerülheti el a végtelenségig
az ellenfelek pusztító csapásait vagy a változatos mágikus
csapásokat. Egy darabig talán még kitart a szerencséje, ám
eljöhet a pillanat, amikor az elbukott küzdelmek után
bekövetkező feltámasztás már nem fog működni. Ha valakit
apró cafatokra robbantanak, vagy egy jégóriás három darabra
szakítja, ott nem működik a mágia. Látott már néhányszor ilyet.
 j g y y
Eddig kilenc alkalommal halt meg, ám egyetlen alkalommal
sem csonkolták, és némi ügyeskedéssel egyre jobb fegyverekre
tett szert. Ráadásul sikerült néhány mágikus tárgyat is
összegyűjtenie, és ehhez csak a feltámadás után minél előbb
vissza kellett térni az Arénába, és nyitott szemmel járni,
ráérezni, mi az, ami hasznos és mi az, ami hulladék. Legjobban a
bokapántjaira volt büszke, melyek egy kicsivel még jobbak is
voltak, mint amilyet a Limbóra érkezésekor viselt. Olyan fürge
volt a segítségével, mintha született elf lenne, és potrohos
testalkata ellenére akkorákat tudott szökkenni, amit senki nem
nézett ki belőle.
Elégedetten elvigyorodott. Már csak egy jó ötlet kellene, és
talán megpróbálkozhat a kijutással is. Persze, egyedül nem lesz
egyszerű.
– Megint olyan pofát vágsz, mint aki épp Maldyce
meghágására készül – mondta mellette egy vérszínű páncélt
viselő törpe, akinek vörös szakállát több helyen befonták és
gyűrűkkel ékesítették. – Nem is tudom, örülsz vagy búslakodsz?
Kucsum a közel négy hónap alatt jó pár érdekes alakkal
ismerkedett meg az arénában. Néha egymás oldalán harcoltak,
máskor egymás ellen, azonban utóbbi esetben szerencsére
egyetlen alkalommal sem kellett szemtől szembe
megküzdeniük.
A legjobbak felismerték egymást, és lassan egyfajta tisztelet
alakult ki.
Csak a tudás számított, a nem vagy a faj sohasem.
Kucsum látta néhányuk érkezését és első halálát is. Másokat
csak a csata kavargásában vagy a felélesztés során vett észre.
Olyanok is akadtak közöttük, akik valahogy mindig megúszták,
vagy ha mégsem, hát jól titkolták sérüléseiket.
A Limbó vonzotta a kalandorokat, akik kincset, hírnevet meg
még ki tudja, mi mindent kerestek ezen a helyen. Kucsum
elképzelni sem tudta, mennyi helyen lehetnek olyan térkapuk
Worlukon, amelyek a Káosz létsíkjára nyílnak, de az
összeverődött csapat láttán meglehetősen sokfelé. Orkok, elfek,
törpék, manók és emberek egyaránt akadtak, de néhány
 p gy y
gennymanó is fel-felbukkant, ogárokról, gnómokról,
tündérkékről és tündérmanókról nem is beszélve. Kucsum még
egy gilfet is látott az egyik ütközetben, azonban soha többet, és
elgondolkozott azon, vajon neki sikerült innen elszabadulnia
vagy csúf véget ért. Egyedül gyíklényekkel nem találkozott, de –
tekintve az aréna méreteit és az összecsapások hevességét – nem
zárhatta ki, hogy azokból is akad néhány a Gyémántszinten.
Mindenféle faj és náció képviseltette magát.
– Fogd be, Gnoffar! – szólt vissza Kucsum a törpének. – Csak
irigykedsz, hogy bennem lobog még annyi tűz, hogy akár a
farkasfejűt is boldoggá tegyem!
A törpe hegyeset köpött.
– Inkább soha ne legyen dolgom többé némberrel, mint hogy
egy démonfajzatra fanyalodjam!
Kucsum elvigyorodott. A törpe hajlamos volt ironizálni, de ha
valaki vele viccelt, akkor azt nehezen viselte.
– Na, arra nem sok esélyed van! Maldyce az olyanokat kedveli,
akik egész éjjel bírják.
A törpe feje elkezdett vörösödni, aztán mély levegőt vett és
gyorsan lehiggadt.
– Átkozottul vacak humorod van – közölte, majd a közelben
tébláboló gennymanó felé intett a fejével. – Szerinted a
mitugrász akar tőlünk valamit, vagy csak véletlenül ette erre a
fene?
Az orgyilkos leakasztott egy fenőkövet az övéről, majd lassú,
megfontolt mozdulatokkal élezni kezdte a jobb csuklójába ékelt
pengét. A gennymanó alig egy hete érkezett, de már két
összecsapáson is túl volt, és apró termete ellenére meglepően
hatékonynak bizonyult, ha mások legyőzéséről volt szó.
Mondjuk, a módszerei hagytak némi kívánnivalót maguk után,
mivel igazából nem harcolt. Az egész tevékenysége inkább
valami kifacsart előadásra emlékeztetett, amit egy
megháborodott uralkodó szórakoztatására ad elő. Kucsum meg
mert volna esküdni rá, hogy ha Maldyce felfedezi a gennymanó
tehetségét, akkor magához veszi, mintsem elveszejtse az
arénában.
 Hiszen kinek ne kellene egy olyan bohóc, aki képes kilopni egy
óriás szájából az összes fogat harc közben, amikor az megpróbál
kettéharapni valakit? Vagy el tud csenni minden páncélt egy
rohamozó lovagról? Pőrén, egy szál pallossal a kezében valahogy
nevetséges a legmarconább ellenfél is. Kucsum legutóbb a saját
szemével látta, hogy az apró lény egy egész zombiosztagot
bolonddá tesz pár marék tökkel, ami megdöbbentő
hasonlóságot mutatott egy hatalmas, erjedőben lévő aggyal. Az
sem kerülte el a figyelmét, amikor egy tűzvarázsló botjáról
lelopta a feltámadó tüzet, és azonnal áthelyezte egy jégpáncélt
magára idéző ellenfelére, aki így szabályszerűen leforrázta
magát.
Bohókás fickónak tűnt, de pokolian veszélyes is volt egyben.
Az orgyilkos tudta, kit nem szabad szem elől téveszteni, és ki
az, akivel jobb jóban lenni, mintsem az ellenségei között tudni. A
gennymanó ezek közé tartozott, pedig még a nevét sem tudta
senki.
A mitugrász kétszer is megvakarta az orrát, mielőtt még
közelebb óvakodott volna.
Volt valami a kezében, valami fényes.
Bár nem tűnt túlságosan fenyegetőnek, az ork felkészült rá,
hogy ha úgy hozza a szükség, akkor oldalra vetődjön vagy előre,
amennyiben egy biztos szúrásra adódna lehetősége. Mellette a
törpe is úgy szorította csatabárdját, hogy a fegyver nyele
szabályszerűen nyikorogni kezdett.
– Mit akarsz? – köpte a szavakat Gnoffar az apró lény felé, és
jobb lábával kicsit kitámasztotta magát, hogyha szükség lenne
rá, akkor egy széles vágással kettészelhesse amazt.
– Ajándék – nyújtotta előre a kezét a gennymanó, kezében egy
aranykulccsal.
Kucsum akaratlanul is felhördült.
– Egy szintkapu kulcsa! Hol szerezted?
A törpe lejjebb engedte a csatabárdját, és érdeklődve közelebb
hajolt, ám tartásán jól látszott, hogy őt nem lehet ilyen
egyszerűen lekenyerezni.
 A gennymanó egy villámgyors mozdulattal eltüntette a
kulcsot a kezéből, és a szája elé tette a kezét.
– Nem szabad kiabálni! Baj lesz!
Az orgyilkos gyorsan körbepillantott. Iménti akaratlan
megnyilvánulása szerencsére senki figyelmét nem keltette fel,
de tudta, az apró teremtménynek igaza van. Egy ilyen kulcs túl
nagy érték ahhoz, hogy bárki is figyelmen kívül hagyja.
Maldyce-ról nem is beszélve, a nőstény démon aligha tűrné,
hogy bármelyik arénaharcos ilyet birtokoljon.
– Honnan van? – kérdezte Kucsum immár suttogva.
A gennymanó elvigyorodott, és fejével a vár felé intett, mely
az aréna felett magasodott.
Maldyce otthona.
– Megőrültél? – sziszegte a törpe, és kicsit hátrébb lépett. – Ha
az a némber rájön, hogy megloptad, akkor kérdés nélkül
felzabál. Nem hiszem, hogy nekünk szóba kellene állni veled.
Kucsum emlékezett rá, hogy korábban egy fekete
barlangnyíláson keresztül sikerült elhagyniuk a
Gyémántszintet, ahogy arra is, a Limbóról való kijutáshoz
tizenkét kulcsra van szükség. Ha egyszer sikerült összeszedniük,
miért ne sikerülne ismét. Csak megfelelő társakat kell találnia
maga mellé.
Az ork megrázta a fejét.
– Ne foglalkozz vele, picur! Törpe barátunk nem lát az orránál
tovább! Csak ez az egy kulcs van a birtokodban?
A gennymanó vigyorogva bólintott, majd ismét a vár felé
biccentett a fejével.
– Van még pár kulcs odafent? – érdeklődött az ork.
A gennymanó megrázta a fejét.
Kucsum elkomorodott.
– Beszélj világosan! Van egy kulcsod és a várba akarsz menni,
ezt már értem. De ennyi kevés a Limbóról kijutáshoz.
– Nem kell más kulcs – felelte az apró termetű lény. – Van más
kijárat.
Ez már a törpe figyelmét is felkeltette. A Limbó nagy kaland,
de eljön a pillanat, amikor mindenki visszatérne valami
 j p
normális síkra, ahol a Káosz erői nem tombolnak ennyire, és
kicsit tervezhetőbb a jövő.
– Miféle kijárat?
– Tükör. – A gennymanó egy pillanatra elbizonytalanodott, de
aztán megvonta a vállát és ismét elvigyorodott. – Szép tükör.
Az ork értetlenkedve rázta meg a fejét.
– Egy tükör a kijárat? Sok mindenről hallottam már, de a tükör
az csak egy darab üveg, vékony üvegréteggel a hátulján…
A törpe leengedte a fegyverét, és felsóhajtott.
– Varázstükör. Már láttam ilyet. – A tekintete egy pillanatra a
múltba tévedt. – A bátyám csodaműves volt, és egyszer egy
tükröt simogatott elő egy tömb ezüstből Mahout papjai részére,
amit azután a papok felruháztak az Utazás képességével. A
megfelelő szavak kimondásával a tükör már nem az előtte állót
és környezetét tükrözte vissza, hanem messzi helyeket
mutatott, ahova a tükrön keresztül lehetett eljutni. Nem tudom
pontosan, hogyan működött, de a bátyám látott egy papot, aki
átlépett a tükrön. Úgy mesélte, hogy vannak ilyenek a
különböző törpeszentélyekben, és ezen keresztül nagyon
gyorsan el lehet egyik helyről a másikra jutni. Mahout idősebb
papjai állítólag így közlekedtek. Talán a várban is egy ilyen
varázstükör van.
A gennymanó hevesen bólogatni kezdett.
Kucsum megpróbálta feldolgozni az elhangzottakat.
– Csak a papok képesek a tükrökön átlépni? – kérdezte.
Gnoffar megvonta a vállát.
– Nem értek annyira a mágiához, de nem tartom valószínűnek
– felelte töprengve. – Annak nem sok értelme lenne. A tükör is
csak egy varázstárgy. Ismerni kell a működését, és bárki
használhatja. Talán egy varázsszó aktiválja, talán valami
mozdulat. Nem tudom. Mindenesetre elég jónak hangzik ahhoz,
hogy akár érdemes legyen megpróbálkozni vele. A némber
vérszomja előbb vagy utóbb felőröl minket. Kezd elegem lenni
az örökös háborúból, jó lenne már egy kicsit megpihenni.
Az ork bólintott.
 – Nagyon egyet tudok érteni veled – sóhajtott. – Ennek így
semmi értelme. Céltalan öldöklés, csak mert valaki élvezetét leli
gyilkolászásban.
Gnoffar a gennymanót fürkészte.
– A kulcs a várhoz kell, ugye? Nem a Portálhoz tartozik?
Az apró lény elvigyorodott és bólogatni kezdett.
– Kincskulcs, nagy varázslat.
– Hogy hívnak? – kérdezte Kucsum. – Ha esetleg belevágunk,
mégsem hívhatunk pindurnak.
– Enyém vagyok Tsirazabzgatcsikivaqvaraqvra – érkezett a
válasz, és Kucsumnak csaknem görcsbe rándult a nyelve,
amikor megkísérelte kimondani a gennymanó nevét.
Az ork lemondóan felsóhajtott.
– Ez nekem bonyolult – ismerte el. – Mit szólsz a Csírához?
A gennymanó megismételte a nevét, majd miután a törpe és
az ork is egyaránt hiába próbálkoztak az ismétléssel, megvonta
a vállát.
– Csíra – egyezett bele, majd gyorsan felemelte az egyik ujját,
és még a törpéhez mérten is alacsony testmagasságát
kihangsúlyozva hozzátette: – Kicsi csíra!
– Kicsicsíra! – nyögött fel Kucsum, az utolsó pillanatban
nyelve vissza a röhögést. Eltart majd egy darabig, amíg
vigyorgás nélkül ki tudja mondani.
A törpe megcsóválta a fejét.
– Így hárman kevesen leszünk – gondolkozott hangosan. – És
ha még sikerülne is bejutnunk, a tükör kifoghat rajtunk. Kellene
egy mágus vagy egy pap, vagy bármiféle mágiahasználó. Egy
varázstükörhöz nem elég egy jó tolvaj, sem egy harcos vagy
orgyilkos.
Az ork kicsit elhúzta a száját. Ennyire nyilvánvaló lenne a
foglalkozása?
Végül is nem számít.
– Te nem értesz a fémekhez? Ahogy a bátyád? – érdeklődött. –
Azt hallottam, a törpe csodaművesek bármit képesek előhívni a
fémből.
Gnoffar felsóhajtott.
 j
– Csodaműves nem terem minden bokorban. A mi
családunkban Gunqur bátyám volt az egyetlen, akiben felszínre
tört a tehetség.
Kucsum eltöprengve nézett körbe. Tudott néhány
varázshasználóról, akik képességük alapján alkalmasak lehettek
volna, ám az ork nem bízott bennük. Igaz, a törpe és a
gennymanó sem voltak túl bizalomgerjesztőek, de Kucsum
legalább meg merte kockáztatni, hogy közösen nekiinduljanak a
vár felé.
Az elmúlt hetekben megfigyelte, hogy a feltámasztó köd
viszonylag kevés teremtménynél hoz pozitív változásokat. A
többség zombiként tért magához, értelmi képességeik
tompultak, és halálról halálra egyre kevésbé voltak alkalmasak
az arénában való küzdelmekre. Azonban mindig akadt néhány
alak, akik észrevehetően egyre jobban teljesített minden
feltámadás után. Ráadásul Kucsum azt is megfigyelte, hogy a
köd mindenkire hatással van. Tompította a fájdalmat és
felgyorsította a sebgyógyulást. A legtöbben mégis folyamatosan
épültek le, mint egy sokat használt balta, ami egyre tompább, és
hiába próbálják újra és újra kiélezni, már nem olyan, mint
eredetileg.
Ami szintén megragadta a figyelmét, hogy hiába hulltak el
hétről hétre többtucatnyiam mindig volt utánpótlás. Kucsum
nem tartotta valószínűnek, hogy ennyi kalandor érkezne a
Limbóra, ám egyelőre nem tudott jobb magyarázattal előállni.
Hacsak nem gondoskodik valaki a folyamatos begyűjtésről, az
Arénának legfeljebb egy év alatt ki kellett volna ürülnie. Mégis, a
rendszer önfenntartónak tűnt, tehát valahonnan folyamatosan
érkeztek feláldozható harcosok.
Megvonta a vállát.
Igazából feleslegesen jártatja rajta az eszét. Nem az ő dolga.
Inkább a kijutásra kell koncentrálniuk, hiszen így is minden
szerencséjükre szükség lesz, ha el akarnak jutni a várig, a
bejutásról, a kincseskamra megtalálásáról nem is beszélve. S
hogy aztán ott mi lesz, arra végképp nem tudta a választ. Majd
rögtönöznek.
 g
– Van valaki, akit esetleg megkérdezhetünk – túrt bele a
szakállába a törpe. – Fiatal még, de máris mesterien bánik a
mágiával és a nyakam tenném rá, hogy a Káoszt szolgálja.
Kucsum nem viseltetett előítélettel sem a Rend, sem a Káosz
szolgái iránt. Az istenek kiszámíthatatlanok, és saját
tapasztalatból látta, hogy még a magukat semlegesnek mondó
druidák is milyen gaztettekre képesek. Persze, az ilyen
cselekedeteket mindig meg lehetett magyarázni, de ahogy
mondani szokták, minden aranynak két oldala van. Attól
függően, honnan nézzük, mindig másnak van igaza. Elhitte,
hogy Skandar Graun valóban kényszerűségből végzett
Nicolausszal, ahogy ezt sem esett nehezére elfogadnia, hogy
Krurna és társai is igazságosnak érezték bosszúhadjáratukat a
félork ellen. Ugyanakkor Kucsum csak a saját értékítéletében
bízott. Ha úgy hozta a helyzet, szívesen adományozott
istenének, Groomsnak, de soha nem vitte túlzásba. Sem előnye,
sem hátránya nem származott eddig a hozzáállásából, és a
társait, barátait is úgy válogatta meg, ahogy megérzései súgták.
– Nézzük meg!
A törpe körbejártatta a tekintetét. Az aréna mellett jókora liget
terült el, néhány istállókból átalakított épülettel. Amikor
szünetelt az összecsapás, az ott harcolók szétszéledtek, és
többnyire pihenéssel töltötték az időt. Azok, akik még nem
indultak el az elmúlás felé, könnyen találtak maguknak ételt és
italt is, ám a többség inkább csak vegetált. Persze senki nem
akadályozta meg az élelmesebbeket, hogy megpróbáljanak
kijutni, azonban az egyetlen ismert kijárat a Gyémántszint
urának palotájával szemközti hegyben található
katakombarendszerben nyílt, oda pedig lehetetlen volt eljutni.
Éjszakánként hátborzongató üvöltések hallatszottak onnan,
amelyek leginkább démonok lakomájára emlékeztettek, ahol az
ételt még nyersen, élő állapotban tálalják fel. A Gyémántszint
urának várában sem voltak őrök, azonban olyanról sem hallott
senki, aki belépés után kijött volna onnan.
Persze, talán akadtak olyanok, akik kijutottak valahogy a
szintről.
 Egy biztos, amikor közeledett egy újabb összecsapás, az aréna
elkezdte magához hívni a harcosokat, fajtól és foglalkozástól
függetlenül. Segítők gondoskodtak arról, hogy mindenki
bekerüljön valamelyik csoportba, és a Pirosak meg a Kékek
ismét megküzdhessenek egymással.
– Nincs itt, de tudom, merre lehet – mondta a harcos. –
Maradjatok itt, megkeresem!
Kucsum megrázta a fejét.
– Maradjunk inkább együtt! – javasolta. – Már nem lehet sok
idő hátra az ütközetig. Talán szerencsénk lesz, és előtte
bejuthatunk a várba…
A törpe megcsóválta a fejét.
– Ahhoz minimum repülnünk kellene – mondta lemondóan.
Kucsum nem szállt vitába vele. A mágikus bokaperecei
segítségével kevesebb, mint húsz perc alatt el tudott volna odáig
jutni, de ezt az információt jobbnak látta megtartani magának.
Akár még a gennymanót is magával tudta volna vinni, de a
törpe már soknak bizonyult volna.
Talán leendő társuknak van rá valami megoldása.
Gnoffar a liget egy sűrűbben benőtt része felé vette az irányt,
ahol az ágak olyan görcsösen kapaszkodtak egymásba, mintha
birokra kelnének egymással. A levelek széle néhol
megpörkölődött, a gyökerek minden ok nélkül bukkantak a
felszínre, hogy aztán ismét eltűnjenek a föld alatt. Az ork látott
néhány apróbb csontvázat is, és meg mert volna esküdni rá,
hogy a növények szipolyozták ki őket. Máshol a növények
természetellenesen dús burjánzásnak indultak, megint máshol
pedig akkora gombák nőttek, amelyek alá Kicsicsíra simán
behúzódhatott volna egy eső elől.
Kucsum rosszat sejtett.
Látott már hasonlót.
– Egy druidához viszel minket? – lépett a törpe mellé.
– Mágiahasználó – fújtatott Gnoffar, mert a magas fűben nem
tudott olyan könnyedén haladni, mint eddig.
Az ork megtapintotta a rejtett pengéit. Ahogyan ő is feltámadt
halálából, ki tudja, még ki bizonyult ilyen szerencsésnek. Talán
 j g y y
éppen Krurna? Emlékezett rá, hogy a halott druidából Skandar
Graun zombit csinált, és így vitte magukkal. A mágikus köd
éppenséggel vele is csodát tehetett. Kucsum nem örült volna a
viszontlátásnak, és felkészült a legrosszabbra is.
Az áthatolhatatlannak tűnő bokrok között kis csapás vezetett,
melyen csak libasorban haladhattak. Az ork maradt utolsónak,
hogy ezzel is nyerjen egy kis időt, és amennyiben a dolgok
rosszra fordulnának, gyors döntést hozhasson.
Az ösvény egy alig nyolc láb átmérőjű tisztásba vezetett,
melynek közepén, egy lapos kövön kiterülve egy fiatal lány
hevert lehunyt szemekkel. A testét vékony ruha takarta, első
pillantásra tizenöt éves is alig lehetett. Sápadt arca, beesett
szemei arról árulkodtak, hogy régen aludt egy jót, és talán
ételből sem jutott neki annyi, amennyire szüksége lett volna.
Már nem volt gyermek, de még felnőtt sem. Inkább valahol a
kettő között.
Kucsum nem látott fegyvereket nála, sőt, a ruhán kívül
semmi tárgyat sem a közelében. Bár, ha valóban mágiahasználó,
akkor talán nem is nagyon van rá szüksége. Az ork mégsem
fűzött hozzá különösebb reményt. Ahhoz túl fiatal, hogy
komolyabb varázslatokat elsajátítson, ha pedig egy isten
kegyeltje, papként sem lehet egy-két egyszerű varázslatnál több
a fejében.
A törpe megállt a tisztás szélén, és aprót köhintett.
Az ork a homlokát ráncolta. Ez a köhintés határozottan
tiszteletteljesnek tűnt, és egy csatabárddal rendelkező, sokat
megért törpe harcos aligha mutatna ok nélkül egy fiatal
leánygyermek irányába tiszteletet, hacsak nincs jó oka rá.
– Közelebb léphettek! – sóhajtott a leány, és kinyitotta a
szemét, majd lassan felült, és feléjük fordult. A csuklóján
fűszálakból font karkötőt viselt, melyet néhány rikító sárga
virág díszített. Gyerek volt, de amikor rájuk emelte a tekintetét,
Kucsumnak az volt az érzése, hogy jóval idősebb, mint azt a
külseje mutatja. Volt valami természetfölötti, valami baljós
benne, amitől az ember tarkóján az apró szőrszálak elkezdenek
az ég felé meredezni.
 g
Az ork megtanult hinni a megérzéseiben.
Ez a gyereklány veszélyes, gondolta magában. Átkozottul
veszélyes.
– Liana, van egy lehetőség, aminek a segítségével elvileg
kijuthatunk a Limbóról – kezdte a törpe egyből a lényegre térve,
de Kucsum látta rajta, hogy mennyire feszeng.
A lány érdeklődve nézett a törpére.
– És szükségetek van hozzá rám – jelentette ki határozottan. –
Pontosabban a mágiámra.
Gnoffar szégyenkezve biccentett. Komolyan úgy viselkedett,
mintha minimum a klánfőnökével beszélt volna, és Kucsum
egyszerűen képtelen volt rájönni az okára. Rendben, a
mágiahasználók veszélyesek, de szakmai karrierje során ez soha
nem jelentett nehézséget. Helyesen kiválasztott stratégia,
megfelelő ütemben érkezés és ha lehetőség van rá, esetleg
valami mágiablokkoló használata megoldotta a problémákat.
Még Laxiust is legyűrték, bár – ezt Kucsumnak el kellett
ismernie – ahhoz nem csupán hatalmas adag szerencsére,
hanem Skandar Graunra és Xilanne-ra is nagy szükség volt. És
még így is éppen, hogy túlélték, nem sokon múlt, hogy ők
pusztuljanak el az összecsapásban.
– Mit kellene csinálnom? – kérdezte Liana, miközben apró
pillangók tűntek fel a feje felett, hogy pár másodpercnyi
szárnyalás után apró buborékként pukkanjanak el és hulljanak
alá a földre, ahol maradványuk azonnal elkezdte kiégetni a
növényzetet, mint amikor erős nagyítóüveget irányítanak a
földre, és azon keresztül fókuszálják a napsugarakat.
Mágia, nyugtázta Kucsum. Elsőre nem tűnt veszélyesnek,
eltekintve attól az egyszerű ténytől, hogy a lány egy ujját sem
mozdította és ajkát sem hagyta el egyetlen varázsszó sem. Nem
varázsló, gondolta az ork, majd gyorsan hozzátette: vagy ha igen,
nem szokványos iskola. Nem látott szent jelképet sem, ami
esetleg a papi hatalmát bizonyította volna, és minthogy Liana
nem viselt tárgyakat, a varázstárgy használatát is ki kellett
zárnia.
 Kicsit olyan volt, mint amikor Laxius hozott létre
megmagyarázhatatlan, a mágiára hasonlító eseményeket.
A szeme sarkából látta, hogy a törpe arca falfehérré változott.
– Hoppsza! – mondta Liana, és bocsánatkérőn elmosolyodott.
– Szerencsére ezt megúsztuk.
Megúsztuk? – nyögte magában Kucsum. Grooms pofájára! Mi
az, hogy megúsztuk?
Gnoffar felsóhajtott.
– Liana vadmágus – magyarázta. – Annyi benne a varázserő,
hogy néha felbuggyan belőle, mint amikor a vulkán kiköp némi
füstöt és követ… Ha szerencsénk van, akkor nem kapunk belőle
sokat, ha nincs, abból baj lehet.
Kucsum megrázta a fejét.
– Vadmágus? – kérdezett vissza, mert a fogalom teljességgel
ismeretlen volt számára.
A törpén látszott, hogy nincs mindenre magyarázata, de
megpróbálja valahogy érthetőbbé tenni, miféle
mágiahasználóval hozta őket össze a sors.
– Olyan varázsló, aki nem tanulja a varázslást. A bensőjéből
fakad, és nem tudja teljesen irányítani. Néha kirobban belőle, és
mindent elsöpör a környéken… tulajdonképpen így találtam rá
Lianára, három óriásból csinált egy időben szecskázott
szalonnát. Szó szerint értsétek.
Kucsum a lányra nézett. Nehezére esett elhinni, hogy ez a
vékony kis teremtés ilyen pusztító hatalommal bírjon. A
pillangók, a buborékok és a növényeket felperzselő hatás persze
jelzett nemi mágikus képességet, de három óriást egyszerre,
egyetlen varázslattal elpusztítani csak egy évtizedek
tapasztalatával felvértezett varázslónak sikerülne.
Liana még gyermek volt, és akármennyire is érezte az ork,
hogy lapul valami megmagyarázhatatlanul veszélyes a lányban,
egyszerűen az elméje ezt nem bírta feldolgozni. Így kizárólag
csak az ösztöneire támaszkodott. Gnoffar tartott a lánytól, már
látta, mire képes, ezért Kucsum inkább elfogadta a törpe
véleményét. A kérdés csak az, hogy ha ennyire veszélyes, akkor
mennyiben járnak jól, ha magukkal viszik. Hiszen bármelyik
 y j j g y
pillanatban kirobbanhat belőle valami mágia, és talán
legközelebb nem pillangókként fog az ereje manifesztálódni,
hanem néhány tűzgolyó formájában.
– Nincs más megoldás? – kérdezte a törpét. Nem volt értelme
sugdolózni, ezt itt és most el kellett dönteni. A kockázatokat
csak akkor lehet észszerű határok között tartani, ha
valamennyien tisztában vannak velük.
Liana szintén a törpét nézte, aki egy mély sóhajt követően
lemondóan megrázta a fejét.
– Nincs idő – felelte. – A csontjaimban érzem, hogy ma nagyon
véres lesz az arénaharc. Jobb lenne távol lenni innen, mielőtt
elkezdődik.
Kicsicsíra az alsó ajkával játszott, fel és alá pöckölgette,
miközben apró homlokán sűrű ráncok jelentek meg. Aztán
kicsit félrevonult, matatott a ruhájában, maga elé vette a hátán
hanyagul átvetett tarisznyáját, és némi kotorászást követően
egy gyűrűt vett elő belőle, mely méreténél fogva a csuklójára is
jó lett volna. Kétszer megköpködte, majd a lány felé nyújtotta.
– Csodazaba. Mágia nincs! Megeszi.
Liana tétován nyúlt a gyűrűért.
– Egyem meg?
– Nem, nem! Gyűrű eszi! – A gennymanó próbálta megtalálni
a megfelelő szavakat.
Kucsum sietett a segítségére.
– Azt hiszem, én értem. A pindur arra akar célozni…
– Nem pindur – emelte fel az ujját a gennymanó. – Kicsicsíra!
Az ork gyorsan helyesbített.
– Akarom mondani, Kicsicsíra azt mondja, hogy ez a gyűrű
elnyeli a belőled előtörő varázslatot. Ha jól értettem.
A gennymanó lelkesen bólogatott.
– Csodazaba! Tuti buli!
Liana felhúzta az ujjára a gyűrűt, de nem érzett különösebb
változást. Kérdőn pillantott a többiekre, de senki nem tudott
segíteni neki.
– Majd kialakul – bölcselkedett Kucsum, és őszintén remélte,
hogy ha baj lesz belőle, akkor nem lesz a közelben. Igazság
 gy j g g
szerint bölcsebbnek tűnt volna a számára, keresni valami
rendes varázslót vagy papot, de a rögtönzés már korábbi élete
során is számos alkalommal kihúzta a csávából. Ráadásul
egyetértett a törpével. A zsigereiben érezte, hogy valami készül,
a következő arénaharc más lesz, mint az eddigiek. Jobb lenne
kimaradni belőle.
– Mielőbb el kellene jutnunk Fargouse, akarom mondani
Maldyce várához. Van ott egy tükör a kincstárban, amit, ha
sikerül mágikusan aktiválnunk, akkor teleportáló kapuvá
változik, és kijuttat minket a Limbóról – foglalta össze röviden
Kucsum a lánynak az eddig megtudott információkat, majd
gyorsan még hozzátette: – Állítólag.
Liana az ösvény felé indult, amin a többiek érkeztek. Az ork
már épp kérdezni akarta, miért gyalog, de aztán arra gondolt,
hogy lehetséges, a lánynak látnia kell a célt ahhoz, hogy
varázsolni tudjon, így gyorsan a nyomába szegődött, a többiek
pedig követték.

*****

A liget szélén csupán kékes árnyalatú, embermagas bokrok

voltak, fa egy szál sem. Kicsit ágaskodva azonban innen látni
lehetett a hegy tetején álló várat. Magas falai, vaskos bástyái
bevehetetlennek tűnő erődítménnyé tették. A legmagasabb
torony spirálkupoláján egy vérszínű zászlót lehetett még ebből a
távolságból is kivenni, a nőstény démon nyilván egyértelművé
kívánta tenni, ki uralkodik a Gyémántszint felett. Kucsum azt is
tudta, hogy van egy másik hegy is, szemben a várral, ami innen
nem látszik, és amelynek mélye egy katakombarendszert rejt,
melyen keresztül a Limbó más szintjeire lehet jutni.
Az égbolt most korántsem volt olyan tiszta és nyugodt, mint
általában, fekete fellegek kezdtek gomolyogni, és a levegő is
érezhetően lehűlt. Mintha az időjárás is előrevetítette volna, mi
vár az Arénába belépőkre néhány óra múlva.
– Legalább hat óra, mire gyalog feljutunk oda – mondta a
törpe, aki a bokrok között taposott magának egy akkora helyet,
hogy az ágak közül szemügyre vehesse a várat. – És át kell
vágnunk a mezőkön. Az őrök érdeklődni fognak, hova tartunk.
Kucsum megcsóválta a fejét.
– Ettől tartok a legkevésbé – válaszolta. – Nem hiszem, hogy
bárki megkérdőjelezné Maldyce parancsát, csak elég
határozottnak kell lennünk. Mire utánanéznek az igazságnak,
addigra vagy kijutunk, vagy az lesz a legkisebb problémánk,
hogy hazugságon kaptak minket.
– Megpróbálhatom odarepíteni magunkat – nézett új társaira
Liana. – Persze, nem ígérhetek semmit, de ha sikerül, akkor
nagyon gyorsan ott lehetünk.
Ha sikerül…
Kicsicsíra lelkesnek tűnt.
– Huss, madár! – Olyan mozdulatokat tett a karjaival, mintha
repülni próbálna.
A törpe bizonytalanul az orkra nézett, mintha csak
megerősítést várna.
– Legyen! – biccentett Kucsum. – Előbb vagy utóbb úgyis meg
kell próbálnunk, mennyit ér a varázserőd. Ha sikerül, próbálj
alacsonyan maradni, onnan talán nem szegjük a nyakunkat, ha
valami rosszul sül el útközben.
A leánygyermek erősen koncentrálni kezdett, de azon kívül,
hogy a szemei kezdtek keresztbe állni az erőfeszítéstől, nem
történt semmi, csak a gyűrű felvillant néhányszor a kezén.
– Vedd le a gyűrűt! – javasolta Kucsum, elsőként értelmezve a
látottakat. – Azt hiszem, valóban működik, csak most elnyeli a
varázserődet. Amíg viseled, nem tudsz varázsolni.
– Ráadásul egyre melegebb – jegyezte meg Liana, amikor
óvatosan lehúzta a gyűrűt, és jobb híján ruhája zsebébe rejtette.
– Nyilván a mágia miatt. Mindenesetre vigyázz a gyűrűre,
hasznos eszköz!
Liana ismét nekiveselkedett a koncentrálásnak, miközben bal
kezével a törpét, a jobbal pedig az orkot ragadta meg. A
gennymanó pillanatnyi habozás nélkül elmarta Kucsum
bokáját, mintha attól tartana, hogy nélküle fognak a levegőbe
emelkedni.
 Egy hosszú pillanatig nem történt semmi, majd a levegő
kavarogni kezdett körülöttük. A szél felerősödött, belekapott az
ágakba, és olyan erővel csavarta meg azokat, hogy némely bokor
gyökerestül kiszakadt a földből. A por gyorsan áthatolhatatlan
falat emelt a négyes köré, és bekúszott a szájukba, az orrukba és
a szemükbe, lehetetlenné téve még a levegővételt is. Ám egy
arasznyit sem emelkedtek a levegőbe.
Nem sikerül, gondolta Kucsum lemondóan, miközben titokban
arra számított, hogy ismét átélheti a repülés semmi mással
össze nem hasonlítható, mámorító érzését, melyet a Limbón
már volt alkalma megtapasztalni régi társaival egyetemben.
A kavargó szél gyorsan veszített az erejéből, a por pedig
lehullott a földre. Beletelt néhány másodpercbe, mire ismét
rendesen tudtak lélegezni. Vadul köpködték a szájukba bekerült
port, és mivel a gennymanó továbbra sem akarta elengedni
Kucsum lábát, az ork néhány erőteljesebb rúgó mozdulatot tett,
jelezve, hogy ideje kicsit távolabb kerülni egymástól. Már nem
érezte magán a lány kezét, és egy picit kavargott vele a világ. A
levegő érezhetően hidegebbé vált, és valahogy a környezet zajai
is megváltoztak. Amikor tisztult a látása, Kucsum azonnal
észrevette, hogy már nem egy liget bokrai és fái veszik őket
körül, hanem néhány csenevész bokor egy égbe törő fal tövében.
Teleportáltunk volnál Vagy mi a fene volt ez a varázslat?
– Hát, végül is sikerült – mondta Liana, amikor körülnézett és
tekintete megállapodott a várfalon. – Bár eredetileg nem így
terveztem – tette hozzá őszintén.
Gnoffar arca úgy nézett ki, mint aki már a sokadik
öklendezésen van túl. Egyik kezével egy repedezett felszínű,
szürke sziklának, a másikkal a csatabárdjára támaszkodott, és
szemlátomást komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében,
hogy ne vágódjon el. A mágikus helyváltoztatás szemmel
láthatóan őt viselte meg a legjobban. A gennymanó és a leány
már a vár magas falát fürkészték, miközben a törpe még mindig
egy helyben állt. Mint aki attól fél, hogy ha csak egy lépést tesz,
lábai megbicsaklanak és rögvest elvágódik.
 – Ez kemény volt – lépett mellé Kucsum, majd biztatóan
hozzátette: – Lehetett volna rosszabb is.
A törpe mélyet sóhajtott, aztán a nyállal sárrá keveredő
maradék homokot a földre köpte.
– Inkább jöttem volna gyalog.
Kucsum tekintete az égbolton kavargó, fekete és mélykék
színben játszó felhőkre tévedt, melyeket időről időre sárgás
villámok szaggattak, megmutatva a bennük tobzódó káoszt. A
viharossá fokozódó szélből idefent keveset lehetett érezni,
azonban alattuk a szántóföldeken az emberek láthatóan
kétségbeesetten igyekeztek valami védettebb helyre jutni. Még
egy csepp eső sem esett, de az ork elégszer látott már ilyet, hogy
tudja, hamarosan diónyi jég fog végigverni a tájon, senkit és
semmit nem kímélve. Ráadásul a felhők mintha tudatosan az
aréna felé igyekeztek volna. Kucsum biztos volt benne, hogy a
mai összecsapás valóban különleges lesz.
– Gyalog soha nem értél volna ide – mondta végül, és a fejével
a vihar felé intett.
– Lyukas szikla! – szólalt meg a közelben a gennymanó, és a
társai jóváhagyását meg sem várva már iparkodott is befelé egy
nagyjából egy méter átmérőjű, sötét nyílásba.
Liana kérdőn a törpére pillantott, aki megörült a
lehetőségnek, hogy végre ismerős terepre juthat, és habozás
nélkül elindult az apró teremtmény után. Lépései céltudatosnak
tűntek, ahogyan próbálta kizárni a fejéből a mágikus utazás
kellemetlen élményét. Még dörmögött valamit az átkozott
mágiáról, de mivel pillanatok alatt eltűnt a sötétben, így
Kucsum megvonta a vállát, és intett a lánynak, hogy másszon
be a lyukba. Megvárta, amíg a többiek kicsit eltávolodnak, majd
ő is követte őket.
Odabent teljes volt a sötétség, ám egy kicsivel később az ork
szeme alkalmazkodott a helyzethez, és megpillantotta az előtte
előregörnyedve haladó Lianát. Aztán a halványabb hőfokokat is
meglátta. Persze a szaguk is csalhatatlan biztonsággal vezette
volna Kucsumot, de a kettő együtt már elég hatékony
előrehaladást tett lehetővé. Pár másodperccel később a lány
 p y
előtt apró fényforrás kezdett a semmiből kibontakozni, és
kisvártatva egy nagyjából gyermekfejnyi fénygömb jelent meg,
ami elegendő fényt biztosított valamennyiük számára. A járat
kicsit kiszélesedett, ám nyoma sem volt mesterséges
beavatkozásnak, az alagút szabálytalansága, a falakból és
mennyezetből itt-ott kiálló éles peremek azt mutatták, hogy
természetes módon alakult ki a hely. Már ha lehet
természetességről beszélni a Limbón, gondolta Kucsum, ahogy
szemrevételezte a környezetet.
– Egy katakombában vagyunk? – kérdezte Liana, miközben
nekitámaszkodott a falnak, és megpróbált felegyenesedni. Itt
már eléggé kiszélesedett a járat, azonban a mennyezet elég
kaotikusan váltakozott, ezért jobbnak látta, ha a fénygömböt
legalább három lépéssel maga előtt mozgatja.
A törpe dörmögő hangon szólt vissza:
– Ez nem katakomba, csak egy széles sziklarepedés. Huzatot
érzek, és égetett téglák szagát. Egy épített folyosó van
előttünk… Még vagy hetven lépés, és ott leszünk.
– Várjatok! – sziszegte Kucsum, mert egy pillanatra
elbizonytalanodott. – Azt biztosan tudom, hogy a várral
szemközti hegyben van egy katakomba, de hogy itt miféle
folyosó van, arról fogalmam sincs.
A törpe nem lassított. Olyan határozottan tört ismeretlen
célja felé, mintha a fejében lenne a hegyben futó valamennyi
járat rajza, amin az átjárók, az omlások, az elágazások és a lezárt
folyosók is jelölve vannak. Belső ösztön vitte előre, ami csak a
hegyi népek sajátja, akik ezredévek óta élnek tárnákban,
akiknek kisujjukban van minden, a kövekkel, sziklákkal és
mélységben húzódó dolgokkal kapcsolatos tudás. Mögötte,
kicsivel lemaradva ott gyalogolt a gennymanó és a lány is. A
fényforrás távolodása mutatta, mennyivel vannak előtte.
Kucsum rövid habozás után követte a társait. Végtére is, Káosz
létsíkja ide vagy oda, egy hegy belsejében voltak, márpedig ez a
törpének hazai terep. A kövek suttogni fognak Gnoffar fülébe,
ha úgy hozza a szükség, ebben az ork egészen biztos volt. A
kérdés csak az, hova vezetik őket.
 A kincseskamra, benne a mágikus tükörrel, valahol odafent,
avarban vár rájuk.
Felfelé kell menniük.

*****

A törpének igaza volt. A természetes járat mintegy nyolcvan

lépéssel arrébb belecsatlakozott egy pincefolyosóba, melynek
falait már emberkéz faragta, és több helyen gerendákkal
támasztották meg a mennyezetet. Ahol kellett, égetett
agyagtéglákból rakott fallal adtak szabályos formát a
természetes sziklának. Elszórtan még rozsdás fáklyatartókat is
lehetett látni, azonban a lábuk alatti sziklát ujjnyi vastag
porréteg fedte, ami arról árulkodott, nagyon régen nem járt erre
senki.
Folyamatos, gyenge légmozgás érződött és emelt néhány
porszemet a levegőbe.
Gnoffar határozottan balra fordult, és kicsit leszegve a fejét,
egyik kezét végig a sziklafalon tartva ment tovább. Látszott
rajta, hogy szinte eggyé válik a környezettel, a sziklák mondják,
merre tovább.
Két éles forduló után a pincefolyosó egy meredek
lépcsősorban végződött. A fokok keskenyek voltak, ám
ugyanúgy porréteg borította őket, ahogyan a sziklapadlót.
Oldalt a szikla kicsit kormos volt, és közvetlenül a lépcső előtt
egy összetört agyagflaska darabjai hevertek. Nyilván valami
folyadék lehetett benne, ám a sziklarepedések már évekkel
ezelőtt elnyelték az utolsó cseppeket is, nyoma sem maradt.
– Itt a feljárat! – jelentette ki diadalmasan a törpe.
Kucsum gondolatban kijavította:
Az egyik feljárat.
A törpe csak egy pillanatra torpant meg, amíg a többiek
beérték, majd nekivágott a lépcsősornak. Kucsum intett a
lánynak és a gennymanónak, hogy maradjanak hátul. Akármi is
várja őket odafent, úgy vélte, egy harcos és egy orgyilkos többre
megy vele, mint egy tolvaj és egy vadmágus. Kicsicsíra elég pici
volt ahhoz, hogy ha ajtó állja az útjukat, akkor átsurranjon a
lábuk között és megbirkózzon a zárral. Csapdáktól nem tartott.
Az összetört flaska arra utak, hogy egykoron rendszeresen
használták a pincét. Senki nem rakja tele a saját pincelejáratát
csapdákkal, hogy minden palack borért, amiért le kell jönni,
felesleges veszélyt kelljen vállalnia. Ráadásul a törpék kiváló
érzékkel veszik észre a csapdákat.
– Ajtó – szólt hátra Gnoffar nem sokkal később.
Kucsum száznyolcvanöt lépcsőfokot számolt, és úgy becsülte,
hogy nagyjából húsz métert haladtak felfelé. Ez nem tűnt túl
soknak a várfal magasságához képest. Ugyanakkor tapasztalat
alapján a kincseskamrákat nem a tornyok tetején vagy a
gyilokjárók környékén alakítják ki, hanem inkább az alsóbb
szinteken, a masszív kőfalak védelmében. Többnyire közelebb a
hálóhelyiségekhez vagy a központi teremhez.
Jól jönne most egy tervrajz, gondolta az ork. Egy hevenyészett,
elnagyolt vázlat is megtenné, hogy legalább tudjuk, merre kellene
elindulnunk.
Hirtelen támadt ötlettel a társai felé fordult.
– Tudja valamelyikőtök érzékelni a mágiát? Legalább az
irányát? – kérdezte gyorsan. – A kincseskamra remélhetőleg
tartalmaz varázstárgyakat, de ha mégsem, a tükör biztosan
mágikus. Ha annak a helyét képesek lennénk nagyjából
meghatározni, azzal közelebb jutnánk a célunk eléréséhez.
A törpe egyetértően biccentett, és várakozón a lányra nézett.
– Liana, meg tudod csinálni?
A lány vett egy mély levegőt, és kezeit oldalra kinyújtva
koncentrálni kezdett, majd lassan körbefordult a tengelye
mentén. Az ujjai hegyén apró, zöld szikrák táncoltak. A
gennymanó kíváncsian megpróbálta megérinteni az egyik
szikrát, de az semmivé foszlott az ujjai alatt, majd egy
szívdobbanással később ismét megjelent és vibrálni kezdett.
– Érzem – suttogta Liana, és egy pillanatra zöld fénycsíkok
fonták körbe az orkot, a törpét és a gennymanót is. Bár nem
mutatták konkrétan a mágikus erővel bíró tárgyakat, Kucsum
észrevette, hogy nem ugyanannyi szál kapcsolódott hozzá, mint
 gy gy y p
a törpéhez vagy a gennymanóhoz. Ő öt szállal kapcsolódott a
lányhoz, Gnoffar hattal, míg Kicsicsíra esetében legalább
tucatnyival. A fénycsíkok túl gyorsan eltűntek ahhoz, hogy
pontosan megszámolhassa azokat, azonban az ork igyekezett
felhasználni az ingyen kapott információt.
Fejben végiggondolta, mennyi tárgya bír mágikus erővel. Öt
szálat számolt, ami nyilván a mágikus bokaperecét, a csuklójába
varázslattal odaerősített pengét, az egyik varázsgyűrűjét és
persze a fülbevalóját foglalja magába. De vajon mi lehetett az
ötödik szál? Lenne még nála egy varázstárgy, aminek erejéről és
hasznosságáról még nem bír tudomással? Erre mindenképp időt
kell szánnia, ha kijutnak innen.
A törpe esetében fogadni mert volna, hogy a páncélja és a
csatabárdja mágikus, talán a sisakja is. Gyűrűt is látott nála, így
gyorsan eldöntötte, ha úgy hozná a sors, hogy Gnoffar holtan
végzi, akkor néhány szívdobbanást érdemes lenne rászánni a
tárgyai összegyűjtésére. Később majd ráér foglalkozni velük, de
milyen jól jött Aónál is, hogy volt csereeszközük. A Limbón
értéke van a mágikus eszközöknek, nem csupán az életben
maradást segíthetik.
A gennymanó ellenben majdnem csupasz volt, csupán egy
darab, világos rongyokból készült ruházat takarta a testét. Sem
fegyvert, sem ékszert nem hordott. Akkor viszont mi volt az a
sok kapcsolódás. Ennyi hasznos holmit rejtegetne a
tarisznyájában? Hiszen Lianának is adott egy mágiaelnyelő
gyűrűt. Ráadásul olyan magától értetődően, ami túl nagylelkű
gesztus még akkor is, ha a vadmágus támogatása valóban
elengedhetetlennek tűnt. Kucsum igyekezett úgy viselkedni,
mint aki nem látott semmit, de gondosan megjegyzett mindent.
Eljöhet még az a pillanat, amikor szüksége lesz erre az
információra.
– Ki tudod terjeszteni kicsit távolabbra az érzékelést? –
kérdezte a törpe, mielőtt teljesen eltűntek volna a zöld szikrák
Liana ujjhegyeiről.
A lány bólintott, és még egyszer megfordult a tengelye körül.
 Újabb zöld fénycsíkok indultak útjukra, és eltűntek a
sziklafalban. Két jól elkülöníthető irányt sikerült azonosítani,
mielőtt elenyésztek volna. Az egyik határozottan felfelé
mutatott, míg a másik nem sokkal a fejük felett fúrta át a falat,
és úgy tűnt, nagyjából egyenesen halad.
Kucsum a törpére emelte tekintetét.
– Van esély rá, hogy nagyjából eljussunk oda, amerre a
fénycsík mutatta?
Gnoffar meghúzgálta a szakállát, majd kicsit bizonytalanul
bólintott.
– Azt hiszem, megvan az irány – felelte –, megpróbálom
követni.
Mivel az ajtó nem volt bezárva, így nem volt szükség Kicsicsíra
tudására. Bár nem tűnt egyszerűnek megtalálni az érzékelt
mágia forrását, a törpe ismét elindult felfelé, miközben valamit
mormogott az orra alatt. Az ork számokat vélt kihallani, úgy
tűnt, a társa számolni kezdte a lépéseit. Nyilván szüksége volt rá
ahhoz, hogy ha feljutnak a várba, akkor visszatérhessenek oda,
ahol a mágikus fénycsík nagyjából átfúrta a sziklát.
Remélhetőleg Gnoffar nem csupán a csatabárd forgatásához ért,
hanem szorult bele valamennyi ősei tudásából, ami oly
nagyszerű mérnökökké tette őket.
A lépcsősor még további kilencven fokból állt, majd egy
kisebb, kör alakú terembe vezette őket. A fal mellett kis méretű
faasztalok korhadoztak, az egyik tetején egy agyagkorsóval, ami
hasonló volt, mint aminek a darabjait odalent megtalálták. A
por itt már kevesebb volt, de még mindig eléggé összefüggő
területet alkotott ahhoz, hogy biztosak lehessenek benne, rég
nem járt erre senki.
Eddig szerencsénk volt, gondolta a törpe, miközben kezét
elhúzta a téglarakású falakban kialakított szellőzőnyílások előtt.
Határozottan érezte a levegőmozgást, amit már odalent is
felfedeztek. Ám az ork érzékeny orra még valamit érzett: évek
óta száradó hús szagát. Olyat, ami leginkább élőholtakra
jellemző. Csontvázakra vagy zombikra. Épp elégszer találkozott
már ilyen teremtményekkel, hogy szagról is megtanulja
beazonosítani őket.
– Azt hiszem, a várban van néhány élőholt – mondta suttogva,
és gyorsan megosztotta észlelését a többiekkel.
A törpe harciasan megmarkolta a csatabárdját, de Kucsum
megrázta a fejét.
– Ha harcba keveredünk, akkor felfedjük magunkat. Próbáljuk
meg elkerülni őket, akkor járunk a legjobban, ha észrevétlenül
jutunk el a varázstükörhöz. Csak a legvégső esetben csaphatunk
össze velük… Ráadásul a csatazaj nyilván idehozza a nőstény
démont, és higgyétek el, vele egyikünk sem akar találkozni.
Emlékezett rá, hogy Maldyce nem legyőzhetetlen, Ywerd és
különös, beszélő kardja, Timakrisz bebizonyították, hogy még
egy démonnak is van félnivalója. Csakhogy Ywerd kivételes
képességű harcosnak bizonyult, a varázskardja pedig mindent
tudott az ellenfelükről, ami a legyőzéséhez kellett volna.
Most viszont nélkülük kell boldogulniuk.
Csendben, lopakodva eljuthatnak a tükörhöz, nyíltan és
harcolva biztosan elbuknak.
Körbenézett.
– Hol van a pöttöm? – kérdezte dühösen.
A gennymanó lépteit a vékony porrétegnek köszönhetően alig
lehetett kivenni, ám szerencsére az a kevés mutatta az irányt,
merre indult el.
– A nyavalya essen abba a kíváncsi fajtájába! – mordult fel az
ork, és a falhoz simulva a társuk után indult. A lány és a törpe
egy lépéssel lemaradva követték.
Mindössze néhány lépést tehetett meg, amikor Kucsum
meghallotta a gennymanó hadarását. Beszélt valakihez, szavait
nem lehetett érteni, ám a hanghordozás alapján eléggé fel volt
háborodva.
A folyosó kétfelé ágazott, és odaérve az ork leguggolva
óvatosan kilesett mindkét irányba. Balra minden tiszta volt, ám
jobb kéz felé mintegy tízlépésnyire a gennymanó egy hatalmas
pallossal felfegyverzett páncélos alakkal pörölt, aki közönyös
testtartással nézett le az apró teremtményre. Kucsum nem volt
 p y
biztos benne, hogy a gennymanó tudatában volt a rá leselkedő
veszélynek – amennyit tudott erről a fajról, a természetes
óvatosság nem volt erősségük –, mint ahogy arra sem fogadott
volna, a páncélban valóban van valaki.
Talán csak egy dísztárgy, amit valaki itt felejtett, remélte az ork,
noha érezte, hogy ekkora szerencséjük aligha lehet.
– Tudom, hogy kétszer… jó, háromszor… akarom mondani,
legalább nyolc alkalommal mentetted meg az életem, de akkor
sem engedhetlek át titeket. – A mély, dörmögő hang kifejezetten
kellemesnek tűnt, ám volt benne valami kongó üresség, amit
csak az újraélesztett lények esetében lehet észrevenni.
Kicsicsíra ismét hadart valamit, Kucsum csak néhány
szótöredéket tudott kivenni a pergő nyelvű gennymanó
szavaiból: „szívzörej… gesztenye… lélek… tükör…”
Tükör?
Az ork felhördült magában, miközben intett a háta mögött
lapuló törpének, hogy készüljön. Ha ez a pindur teremtmény
elárulta, hova tartanak, abból nagyon nagy baj lehet. Ha ez az
információ eljut a nőstény démonhoz, akkor lőttek a tervüknek,
és akár csapdába is csalhatja őket. Végezniük kell az őrrel,
mielőtt…
A páncélos alak felröhögött.
– Rendben, meggyőztél! Akármi is lesz a vége, legalább
megpróbáltuk. Ha pedig a démont valóban sikerül átvernünk,
akkor fizetek egy sört a következő fogadóban… már
amennyiben eljutunk odáig.
Kucsum ostobán nézett maga elé. Most akkor mi van?
– Tudom, hogy ott lapultok az elágazás mögött. Előjöhettek!
Tsirazabzgatcsikivaqvaraqvra mindent elmagyarázott, és
valóban tartozom neki annyival, hogy akár egy csapatváltás is
beleférjen. – A lovag felhajtotta a sisakellenzőjét, mely alól egy
hullafoltokkal díszített arc bukkant elő olyan élénk
búzavirágkék szemekkel, ami teljesen valószerűtlenné tette a
megjelenését. – Duka Valterius vagyok, egykor a Sárkánykarom
lovagrend tagja, mára renegát zsoldos. Ha beleegyeztek, akkor a
csapat új tagja.
 p j gj
A fejével a gennymanó felé intett.
– Tsirazabzgatcsikivaqvaraqvra azt mondta, hogy tudtok a
Limbóról egy alternatív kijáratot.
Az ork hátraintett, hogy még ne fedjék fel valamennyien
magukat, de ő előlépett, készen arra, hogy akármikor
visszavetődjön a fal biztonságos takarásába.
– Apró társunk valóban felvetett egy lehetőséget, ami akár
sikerrel is járhat – kezdte óvatosan, miközben igyekezett minél
nagyobb területet átfogni a tekintetével, feltárva, honnan
leselkedhet rájuk veszély, ha a dolgok hirtelen a fejük tetejére
állnának.
A lovag nem mozdult. Nyilván tisztában volt vele, hogy ha
csak felemelné a pallosát, azt is támadásként értékelhetnék a
behatolók.
– A tükörre gondolsz? – kérdezte a páncélos alak. – Azt hiszem,
tudom, melyik szobában van… Odavezethetlek titeket. A törpét
és a lányt is – tette hozzá, egyértelművé téve, hogy pontosan
tudja, kik lapulnak még a fal takarásában.
Kucsum dühösen felmordult.
– Kicsicsíra nagyon szószátyár – jelentette ki határozottan, de
szigorúnak szánt szavai csak heves bólogatást váltottak ki a
megfeddni kívánt gennymanóból.
– Szószatyor! Szószatyor! – lelkesedett az apró termetű lény.
– Miért bíznánk meg benned? – kérdezte a törpe, előlépve a
takarásból. A vadmágus lány követte, gondosan ügyelve rá,
hogy mindvégig a harcos takarásában maradjon.
A lovag szeme megvillant.
– Duka Valterius vagyok, a Sárkánykarom lovagrend egykor
megbecsült tagja. Lovagi becsületszavamat adom rá, hogy amíg
nem sikerül kijutnunk a Limbóról, minden erőmmel azon
leszek, hogy sikerre vigyem közös célunkat. Ezen a helyen nincs
jövőm, hiába éleszt fel újra és újra a démonmágia, csak idő
kérdése, amikor végleg elbukom. Fargouse meghalt, helyette
most Maldyce uralkodik, de számomra semmi nem változott. A
vár egyik őrzője vagyok, de a démonúrnőhöz még nem köt
hűség, csupán kényszer számomra a feladat.
 g p y
Kucsumnak lettek volna érvei a magyarázat ellen, de
bölcsebbnek látra, ha hallgat. Inkább ügyelni fog rá, hogy a
sárkánykarom-lovag mindig szem előtt maradjon. Ha pedig
sikerül átjutniuk a varázstükrön, akkor talán békében elválhat
az útjuk. A Limbóról viszont csak együtt juthatnak ki, ez nem
volt kérdéses. Ha kijutnak egyáltalán.
– Mutasd, merre találjuk a tükröt! – javasolta a törpe, és a
szeme villanása elárulta, hogy neki is vannak fenntartásai a
lovagot illetően.
– Kövessetek! – fordult meg Valterius, és határozott léptekkel
elindult visszafelé a folyosón. Nem vesztegetett több szót
magyarázkodásra, úgy tűnt, elfogadta a többiek
bizalmatlanságát, amely annak ellenére megmaradt, hogy a
gennymanó nyomban mellészegődött, és valami gyors, hadaró
nyelven beszélgetni kezdtek.
Kucsum kicsit lemaradt, és bevárta Lianát.
– Ha bármi mód van rá, hogy megértsd, miről beszélnek,
akkor tedd meg! – suttogta a lánynak, és bízott benne, hogy a
vadmágus elég talpraesett ahhoz, hogy el tudja különíteni a
hasznos információt a lényegtelen beszélgetéstől. – Tudom,
hogy bizalmatlanság, de szerintem Gnoffart is érdekelné, miről
egyeztetnek.
Liana bólintott, és a fülei pár másodperc múlva kicsit
megnyúltak és előrefordultak a beszélgetők irányába. Kucsum a
szeme sarkából látta a változást, de ügyelt rá, hogy ne bámulja a
lányt feltűnően. Még soha nem látott vadmágust, de annyira
különbözött az általa használt mágia a varázslók, papok,
boszorkányok és illuzionisták által használttól, hogy
egyszerűen még képtelen volt helyesen értelmezni. Nem voltak
mágikus erőt megidéző és koncentráló mozdulatok, nem
hagyták el a lány száját különös, idegen nyelvű igék, nem kellett
szent jelképet viselnie, nem használt komponenseket sem. Csak
egyszerűen varázsolt.
– A tükörről beszéltek – foglalta össze a hallottakat Liana
haladás közben, miközben a törpe éppen annyira lassított csak
le, hogy mindent halljon ő is, amit a lány mond. – A lovag
 gy j y g
számonkért valamit a manón, azt hiszem, egy tárgyat, de nem
értettem, pontosan miről van szó. Egy korábbi megállapodásra
hivatkoznak, és a manó valami ostoba fajankókról beszél. A
nőstény démont említette még és egy remek tréfát. Ennyit
értettem.
Bár még nem töltöttek együtt túl sok időt, ám Kucsum
megfigyelte, hogy ha a lány kisebb időközökkel, de rendszeresen
varázsol, akkor nincsenek furcsa mágikus kisülések a
környezetében. Úgy tűnik, a vadmágusok olyanok, mint egy
kút, ami lassan bár, de megállás nélkül engedi vizét egy tálba.
Ha rendszeresen fogyasztanak a vízből, akkor a tál soha nem
telik meg, ám ha megfeledkeznek róla, a víz egy idő után
túlcsordul a peremen. Ezzel a módszerrel egy darabig kordában
lehet tartani a mágiát, de nyilván ennie, aludnia is kell
Lianának, és a mágikus feltöltődés nyilván akkor sem szakad
meg. Visszaemlékezett arra, hogy amikor először találkoztak, a
lány épp pihent, nyilván akkor is túltöltődött. A kérdés csak az,
vajon mennyire gyorsan töltődik fel mágiával a teste, mennyi
időnek kell eltelnie két varázslás között. És vajon minden
varázslat ugyanannyit vesz ki belőle? Egy térugrás nyilván
eltérő varázserőt igényel, mint egy hallgatózás.
Talán, ha sikerül kijutniuk a Limbóról, még egy darabig
együtt lehetnének. Ha sikerül kidolgozniuk valami megbízható
módszert a varázsereje kordában tartására, a spontán mágikus
kitörések szabályozására, Liana nagyon hasznos társ lehetne
akár hosszú távon is. És a törpe is elég elviselhető eddig.

*****

A lovag segítségével több folyosón is átvágtak és lépcsőkön

mentek fel anélkül, hogy bárkivel is találkoztak volna. Vagy a
várban vannak túl kevesen, vagy Valteriusnak remek a
helyismerete. Kucsum folyamatosan fülelt, de csak néha hallott
a távolban lépteket vagy olyan zajokat, amelyek valami
tevékenységhez köthetők. A vár kétségkívül lakott volt, de
aligha éltek benne túl sokan a méretéhez képest. Szolgát egyet
sem láttak, és csupán egyetlen alkalommal fordult elő, hogy a
lovag jelzésére meg kellett állniuk, mielőtt kinyitottak volna egy
díszes tölgyfa ajtót, és még hallhattak távolodó lépéseket.
Kucsumot határozottan zavarta ez a nagy csend. Ugyanakkor
amikor a türkizszinten Verghaust húgának, Maldyce-nak a
kastélyában találkoztak Barellóval, a különös dalnokkal, ott sem
voltak szolgák. Egy sem. A dalnok egyedül élt ott, várta démoni
szeretőjének hazatérését, és idejét az elmúlásról és a végzetről
szóló dalok írásával töltötte.
Amíg Laxius nem végzett vele…
Kucsum még most is tehetetlen dühöt érzett a fekete lovag
nevének felidézése kapcsán. Bízott benne, hogy Valterius nem
fordul ellenük, azonban erőt adott neki a tudat, hogy Laxiust is
sikerült megnyuvasztaniuk, noha abban az összecsapásban sem
tett volna épeszű ember egy petákot sem rá, Xilanne-ra és
Skandar Graunra.
Egy félreeső folyosó sötétkék bársonnyal borított, egyetlen
ajtaja előtt álltak, ami elég nagy volt ahhoz, hogy még a nőstény
démonnak sem kellett volna fejet hajtania, ha be akar lépni. Az
ajtón nem volt kilincs, sem más, látható zárszerkezet, azonban
egy véres tenyér szennyezte nagyjából fejmagasságban a
szövetet. A vér már régen megszáradt, azonban a tenyérnyom
nem fakult meg, olyan volt, mintha csak tegnap támaszkodott
volna az ajtónak valaki utolsó erejével.
A törpe a gennymanóra pillantott, és fejével az ajtó felé intett.
– Nos?
Kicsicsíra kétszer is felemelte a kezét, hogy hozzáérjen az
ajtóhoz, azonban mindkét esetben megelégedett azzal, hogy
nyitott tenyerét elhúzza a bársony felett. Ujjai lágyan mozogtak,
mintha húrokat pengetnének, miközben az apró teremtmény
kicsit oldalra hajtotta a fejét, mintha valamit egy másik irányból
is szeretne megszemlélni.
– Baj, baj! – mondta aztán, és hátralépett. – Nem bemehető!
A lovag bátorítóan az ajtóra mutatott.
– Biztos vagyok benne, hogy Fargouse ebben a szobában
helyezte el a vár valamennyi tükrét.
 y y
A törpe bólintott.
– Figyeltem az utat, és Liana errefelé jelezte a mágia helyét –
jelentette ki, majd közelebb lépett az ajtóhoz, és fürkészni
kezdte. – Nem látok rajta semmilyen zárszerkezetet, nyilván
mágia működteti.
Kucsum elhúzta a száját.
– Ebben az esetben az sem zárhatjuk ki, hogy Liana ezt a
mágiát érzékelte.
Közben a gennymanó végigtapogatta a folyosó falát olyan
magasságig, ameddig csak felért. Szemlátomást keresett
valamit, azonban hiába ment végig a folyosón, csalódottan tért
vissza, és magához intette a lovagot.
– Fent!
Valterius egyik kezével lenyúlt, és a gennymanó
villámgyorsan felmászott a vállára, hogy onnan vegye alaposan
szemügyre a falakat. A folyosó tapétáját egyszerű
hullámmintákkal díszítették, a zöld és a kék színek váltották
egymást, azonban, ha valaki jobban megnézte, két vérvörös
vonalat is észrevehetett, amelyek többször is keresztezték
egymást. És volt egy hely, valamivel magasabban, mint a lovag
feje, ahol a két vonal egy rövid ideig párhuzamosan futott, és a
vérszín mintha elhalványult volna.
Kicsicsíra elővette az aranykulcsot, amivel tulajdonképpen
rávette a társait erre az eszement kalandra, majd ujjával követve
a vonalakat a találkozási pontnál óvatosan beledöfte azt a falba,
amely olyan könnyen engedett, mintha csak egy darab túróba
próbált volna belekóstolni. A kulcs után a gennymanó csuklója,
majd a keze is eltűnt a falban, és hangos kattanások sorozata,
megakadó fogaskerekek hangja hallatszott. Az ajtó mellett a
falban egy szabálytalan alakú, rejtett nyílás rajzolódott ki,
amely még így is épphogy észrevehető volt a hullámok között.
A lovag fémkesztyűbe bújtatott ujjai képtelenek voltak fogást
találni az alig kivehető repedésben, így a törpe illesztette be
óvatosan a csatabárdja élét, és egy kicsit feszítve rajta kijjebb
nyitotta. Az első centiméterek után az ajtó már szinte magától
kitárult, és mögötte egy rejtett folyosó tárult fel, amely a falban
 g gy j y y
futó szerkezetekhez vezetett. A törpe, a gennymanó és a lány
gond nélkül be tudtak lépni az ajtón, Kucsumnak pedig kicsit le
kellett hajolnia. A legnehezebb dolga a lovagnak volt, aki előbb
lehajolt, majd letérdelt, végül csak négykézláb tudta átpréselni
magát a nyíláson, a pallosát szégyenszemre maga mellett
vonszolva.
A rejtett folyosó a fallal párhuzamosan futott, és kicsivel
arrébb egy pont ugyanolyan ajtót találtak, mint amelyiken
bejutottak. Kicsicsíra gond nélkül kinyitotta ezt is, most, hogy
már ismerte a mechanizmust, alig néhány mozdulatra volt
csupán szüksége a kitárásához. A második ajtó egy kör alakú
szobába vezetett, amely tükrökkel volt tele. Kucsum megvárta,
amíg a lovag is bemászik a szobába, majd visszament a
folyosóra az első ajtóhoz, és nesztelenül behúzta. Kis
szerencsével senki nem jár erre, vagy nem elég alapos ahhoz,
hogy észrevegye a behatolás nyomait.
A tükörszoba pontosan tizenhárom tükröt tartalmazott. Volt
egy tükör a mennyezeten, három az idevezető ajtók belső
oldalán, egy a lábuk alatt, öt a falakon és három szabályos
körben elrendezve. Az utóbbiak másfél ember magas, faragott,
talpas állványba beépítve álltak a padlón. A mennyezeti és a
padlóba süllyesztett, szabályos, kör alakú tükör úgy nézett ki,
mint ami eredendően része a várat alkotó szikláknak és az
égetett agyagtégláknak, semmilyen illesztés sem látszott. Az
átmérőjük is egyformának tűnt. A méret alapján a lovag akár a
feje felett kinyújtott pallossal is elfekhetett volna a padlóba
építetten, akkor sem éri el a lábával és a pallos hegyével a
peremét. Tökéletes munka. Az ajtókon lévő tükröknek ezüstből
készült a kerete, és éppen úgy helyezkedtek el, hogy a másik két
ajtó is látható legyen, amikor valaki belepillant az egyikbe.
Nagyjából másfél méteresek lehettek, és szabályos négyzetet
formáztak. A fali tükrök kevésbé voltak díszesek, ám pontosan
ugyanakkora távolságra és ugyanabba a magasságba helyezték
el őket, szinte mérnöki precizitással.
A három talpas állványon nyugvó tükör volt a legnagyobb,
mind közül. Mindhárom állvány faragott fából készült, az első
 y g
különféle állatok domborműveit tartalmazta, a második
növényekét, míg a harmadik szörnyetegeket ábrázolt, amelyek
vagy egymással harcoltak, vagy csak egyszerű díszítőelemként
emelkedtek ki a felületből. Valamennyi ábrázolás rendkívül
élethűnek bizonyult.
– Vajon melyik az? – tette fel a legfontosabb kérdést Gnoffar, és
lassan körbefordulva valamennyi tükröt szemügyre vette.
– Bármelyik lehet – válaszolta Valterius. A lovag a hátán
átvetett tartóba helyezte pallosát, hogy szabadabban tudjon
mozogni, ráadásul így kevésbé tűnt fenyegetőnek a többiek
számára. – A méret ne tévesszen meg senkit, én már láttam
olyat, hogy egy egérlyuk akkorára tágult néhány pillanatra,
hogy egy ember is átsétálhatott rajta.
Kucsum bosszúsan nézett a lovagra. Épp ki akarta fejteni,
hogy szerinte a méret alapján néhány tükröt ki lehetne zárni a
lehetőségek közül, de kénytelen volt elismerni, hogy a mágia
sajátossága miatt a méret valóban nem lehet szempont.
A gennymanó Lianára emelte tekintetét.
– Melyik utazó? – kérdezte a sajátságos szóhasználatával.
A vadmágus haja az égnek meredt, és néhány szentjánosbogár
jelent meg a feje felett.
Kucsum a lány kezére pillantott. Nem viselte a gyűrűt. Tehát
ismét túltöltődött, gondolta. Túl hosszú idő telt el az utolsó
varázslás óta. Pedig becslése alapján alig egy órája léptek be a
vár melletti sziklahasadékon, és azóta már legalább kétszer
varázsolt, amikor a mágikus tárgyak irányát próbálta
meghatározni. Előbb a közelieket, aztán külön kérésre a
távolabbiakat. Háromszor, javította ki magát az ork. A
hallgatózásról se feledkezzünk el! Ez viszont azt jelentette, hogy a
lány elképesztően gyorsan töltődik újra. Nem csoda, hogy alvás
közben is folyamatosan mágikus kitörések veszik körül. Rá kell
szoktatni, hogy két varázslás között viselje a gyűrűt, bár,
amennyit Kucsum a varázsgyűrűkről tudott, azok kapacitása
sem végtelen. Ilyen tempó mellett az is könnyen túltöltődhet, és
egy varázstárgy robbanása sokkal nagyobb problémát okozhat,
mint néhány spontán varázslatkitörés.
 y p
Problémás kölyök vagy, te lány, gondolta.
Szerencséjük volt. A szentjánosbogarak pár másodperccel
később elenyésztek, és a vadmágus haja is lassan felvette eredeti
alakját. Úgy tűnt, Liana nem is vette észre a történteket,
számára ezek nyilván hozzátartoztak a mindennapokhoz.
Hogy a fenébe képes életben maradni egy vadmágus, tette fel
magának a kérdést Kucsum, nem is sejtve, milyen pontosan
rátapintott ezeknek a különös teremtményeknek a legfontosabb
problémájára.
– Melyik utazó? – ismételte meg a gennymanó, és a hangja
határozottan türelmetlennek, mi több, haragosnak tűnt. Aztán
bocsánatkérő mosollyal gyorsan odalépett a lányhoz, és
megpaskolta a kezét, ezzel enyhítve az iménti
megnyilvánulását. – Keress, jó tükör!
Kucsum figyelmét nem kerülte el, hogy a lovag mindvégig
úgy helyezkedik el, hogy semmi ne akadályozza abban, ha
pallost kell rántania. Távolságot tartott a társaitól, a falaktól és
persze a tükröktől is. Mintha arra számítana, hogy hamarosan
megtámadják őket.
Bár nem volt közöttük még kialakult kapcsolat, de már látták
párszor egymást harcolni és életben maradni, így az ork, jobb
híján, a törpével próbált párban maradni, fedezni egymás hátát.
Némi megnyugvással vette tudomásul, hogy Gnoffar pontosan
igazodik az ő mozdulataihoz, mintha csak értené, mit akar a
társa, ő azonban a lányt is társnak tekintette, így ahogy lassan
körbejárták a szobát, rá is végig figyelemmel volt, így az ork is
változtatott a mozgásán. A vadmágus valóban túl értékes
ahhoz, hogy megfeledkezzenek róla.
Felidézte, hogyan jutottak ide, mert amíg kitalálják, melyik a
megfelelő tükör, nem árt, ha magában tisztázza a belső
viszonyokat. Ha úgy alakul a helyzet, nem sok ideje lesz
gondolkozni, döntenie kell majd.
A gennymanó kereste meg őket, talán észrevette a közte és a
törpe között lassan kialakuló partneri kapcsolatot. A törpe
hozta játékba a vadmágust, így érte ő felelt. Kicsicsíra előtte
aligha ismerte a lányt, ami mindenképp hasznos lehet. A lovag
 g y pp g
és a gennymanó ismerte egymást korábbról, állításuk szerint az
apró teremtmény már jó párszor megmentette Valterius életét,
ami hihetetlennek tűnt, ám Gnoffar olyan dicshimnuszokat
zengett a manó mágikus tolvajképességeiről, ami valószerűvé
tette a beszámolót.
Mindemellett arról sem nem feledkezhettek meg, hogy egy
nőstény démon várában vannak.
Kucsum érezte a bensőjében lassan feltámadó késztetést,
hogy ideje elindulni az aréna felé, mert vár rá a következő
összecsapás. Egyelőre még ki tudta zárni a gondolatai közül, de
tapasztalatai szerint a gondolat addig fog érlelődni benne, amíg
a lábai maguktól indulnak majd a megfelelő irányba. Nyilván a
többiek is így lesznek vele, talán Valterius az egyetlen kivétel,
mert azt nem tudta, hogy a vár őreinek részt kell-e vennie az
arénaharcokban. Bár a lovag említett néhány feltámasztást, így
valószerűnek tűnt ez a lehetőség is.
– Érzitek? – szólalt meg a törpe, és nyugtalanul
körbepillantott.
– Az aréna vár minket – bólintott az ork –, és…
– Nem – vágott közbe Gnoffar –, úgy érzem, valaki bámul
minket. Valaki, akinek olyan a szaga, mint egy…
Nem tudta végigmondani.
A felettük lévő tükör melletti égetett téglafal egy része egyszer
csak levált a helyéről, és lezuhant, egyenesen a gennymanó és a
lovag fejére, akik szerencsétlenségükre épp alatta tartózkodtak.
Kicsicsíra olyan gyorsan iszkolt ki a lehulló faldarab alól, hogy
szinte látni sem lehetett, ám Valterius nem volt ilyen fürge.
Kucsum azt várta, hogy a téglák földre döntik a lovagot,
azonban a fal esés közben alakot váltott, nyúlványok nőttek ki
minden oldalán, amelyek úgy tapadtak a lovag páncéljára,
mintha soha nem akarnák elereszteni. Újabb és újabb csápokat
növesztett, amelyek az illesztéseknél behatoltak a páncél alá, és
igyekeztek hozzáférni a lovag húsához, aki dühödten ordítva
próbálta letépni magáról a bestiát.
– Keresd a megfelelő tükröt! – kiáltotta az ork Lianának, mert
a lányon látszott, hogy a váratlan támadás miatt teljesen
 y gy j
lefagyott. – Mi majd foglalkozunk ezzel a szörnyeteggel!
Előrelépett, és bal kézzel ráfogott az egyik csápra, majd a
pengében végződő jobb karjával gyors, vágó mozdulatot tett.
Úgy érezte, mintha egy acélsodronyt akart volna elvágni. Ha a
pengéje nem mágikus, alighanem megsebezni sem tudja a
szörnyet, ám második, majd harmadik vágásra is szükség volt
ahhoz, hogy a csáp leváljon a teremtmény testéről. A levágott
darabot a földre hajította, aztán nyúlt a következőért. Közben a
törpe mesteri csapásokkal további két csápot metszett le. Nem
mert túl nagyokat csapni, és a dolgát az is nehezítette, hogy a
lovag a támadójával birkózva folyamatos mozgásban volt, és
hacsak nem akarta megkockáztatni, hogy a csápokkal egy kart
vagy egy lábat is levág, nagyon oda kellett figyelnie.
A gennymanó a vadmágus körül ugrált, és folyamatosan a
„keresd” szót szajkózta!
Liana valamennyi tükörbe belenézett, miközben a tenyerét
előrenyújtva megkísérelte rávenni azokat, hogy mutassák meg
igaz valójukat. Igazából ez volt a legnehezebb feladat. Vajon egy
másik hely képeit kellene látnia, vagy valami derengést a
varázstükör körül, esetleg egy csillanást vagy fodrozódást a
tükör felszínén? Honnan fogja tudni, hogy a megfelelő tükör
előtt áll?
– Csináld már, az ég rogyjon rád! – A gennymanó száját
szokatlanul összetett mondat hagyta el, ám senki nem figyelt
rá. Egy pillanatra megtorpant, majd visszatért a „keresd,
keresd” mantrázásához, miközben igyekezett távol maradni a
földre esett csápdaraboktól, amelyek levágásuk ellenére tovább
hánykolódtak, mintha az élet nem akarna elszállni belőlük.
Kucsum és Gnoffar további csápokat vágtak le a szörnyről, ám
az nem akart megdögleni, így az ork startégiát váltott, és bízva a
fém erejében, inkább a lény felszínét kezdte szabdalni, mert a
lovag már kezdett botladozni a rácsimpaszkodott súly alatt,
ráadásul a páncél alól több helyen is vér kezdett szivárogni. A
haragos üvöltés inkább torz hörgéssé változott, mintha egy csáp
Valterius nyakát fojtogatná.
 – Nyuvadj már meg! – zihálta az ork, miközben megállás
nélkül szabdalta a szörnyet. A pengéje iszamós volt a vértől,
amely vörös volt ugyan, ám olyan sűrű, mint a méz.
A lovag térdre rogyott, és látszott rajta, már nem sok van
hátra.
– Félre! – bömbölte a törpe, és lendítette is a csatabárdját.
Kucsum alig tudott hátraugrani. A vízszintesen érkező penge
valósággal végigborotválta a páncélt, némely helyen szikrát is
vetett, viszont az alaktalan, sokcsápos szörnyet valósággal
lemetszette Valterius hátáról, vérvörös fokot hagyva a fémen.
Ez a csapás már a szörnynek is sok volt. A páncélra tapadt
maradványok még egy darabig rángatóztak, majd leestek,
miközben Valterius utolsó erejével levette a sisakját, és Kucsum
segítségével lefeszegette a nyaka köré tekeredett csápot.
– Köszönöm! – zihálta a lovag. – Ez közel volt.
Gnoffar a fal mellett rángatózó testet még biztos, ami biztos,
tovább aprította, amíg három különálló részre nem sikerült
vágnia.
– Egy krevda – köpött utána hegyeset. – Hamarabb is
megérezhettem volna a jelenlétét, ha nem a fejünk felett rejtőzik
el.
Kucsum kérdőn pillantott a törpére, aki némi magyarázatot
fűzött még hozzá.
– Egyfajta alakváltó. Nincs sok esze. Ha sikerül belerágnia
magát az áldozatába, akkor hamarosan újabb krevdák kelnek ki
a testéből.
A lovag felnyögött, és megpróbálta megbecsülni, hogy a
csápok keltette sebek mennyire felelnek meg a törpe leírásának.
Gnoffar megkönyörült a társukon. Odalépett a
szörnymaradékhoz, és a csatabárdja segítségével a hátára
fordította, hogy látható legyen az alsó részen elhelyezkedő
szájszerűség, amiben apró, ám éles fogak tucatjai váltak
láthatóvá.
– Téged megvédett a páncél. Szerencséd volt.
Kucsum a falakat és a mennyezetet fürkészte.
– Hány lapulhat még idebent belőle?
 y p g
A törpe megrázta a fejét.
– Egyedül járnak, ráadásul, ha lenne mégis itt egy másik, az
nyilván már megpróbált volna ránk akaszkodni. Amúgy sem
érzem a jelenlétét.
Liana már nyolcat megvizsgált a szobában lévő tükrök közül,
ám egyik esetében sem sikerült bármiféle mágikus hatást
kiváltani. A következő az egyik talpas tükör volt, amelynek az
állványát meglepően élethű növények domborműves alakjai
díszítették. Az alkotó szemlátomást nem foglalkozott azzal,
miféle növények szerepeljenek a faragásokon, így Worluk szinte
minden szegletéből lehetett találni jellemző fajtákat. Volt,
amelyik teljes terjedelmében szerepelt, másnak csak a
jellegzetes virága vagy éppen a levele. Az egész kaotikusnak
tűnt, mégis elég aprólékos, hogy a tekintetet hosszú percekre
megbabonázhassa, ha valaki elkezdi alaposabban megvizsgálni.
A vadmágus már fordult is tovább, mert nem észlelt változást,
azonban a kicsit oldalt álló törpe izgatottan felhördült:
– Láttátok? Fodrot vetett a felszín!
Rajta kívül senki nem látott semmit, de Gnoffar szava elég
volt ahhoz, hogy Liana ismét a kilencedik tükörrel foglalkozzon.
Újra megkísérelte elérni, hogy a tükör reagáljon a varázserejére,
és a következő pillanatban a kép már nem a szobát mutatta,
hanem egy dzsungel buja növényzetét, amelyben sűrűsége
ellenére is legalább két nagyobb csapás vált kivehetővé.
Liana előrenyújtotta a kezét, és megpróbált átnyúlni a tükör
felszínén, ám ujjai akadályba ütköztek, és a kép egy
szempillantás alatt szertefoszlott, hogy ismét a szobát és az ott
lévőket mutassa.
– A gyötrelem szakassza ki a beleidet, mit bénázol?!
A gennymanóból kifakadó harag a lovagon kívül mindenkit
meglepett. Egyrészt a szokatlan szóhasználat, az agresszív
hangnem, másrészt pedig a belőle áradó gyűlölet annyira eltért
az eddig tapasztaltaktól, hogy hosszú másodpercek teltek el,
mielőtt bárki reagálni tudott volna.
A tükör felszínén a következő pillanatban ismét megjelent a
dzsungel képe, ráadásul határozottan érezhetővé vált az a
 g p
fojtogatóan párás levegő, amelyet csak az tapasztalt meg, aki
valóban eljutott egy őserdőbe. Aztán jött az illatok kavargása,
majd a hangok kakofóniája. A közelben valami nagy testű állat
üvöltött fel dühösen. Éles visítás hallatszott, majd menekülés
zajai, ami az elhibázott támadást kíséri. Úgy tűnt, a mágikus
aktivizálódás megzavart egy vadászatot.
A gennymanó nem magyarázkodott. Mielőtt bárki
megakadályozhatta volna, nekirohant a tükörnek, amely
valósággal szétnyílt előtte, és Kicsicsíra eltűnt a sűrűben. A
lovag megpróbálta követni, azonban Kucsum megkísérelte útját
állni. Válaszokra volt szüksége, mielőtt üldözőbe veszi az apró
teremtményt, akivel kapcsolatban határozottan kezdtek
fenntartásai lenni.
A lovag egy elhibázott testcselt követően nekizuhant a tükröt
tartó állványnak, és az egész felborult. Kucsum látta, ahogy a
tükör felszínén apró repedések futnak végig, majd ezer apró
darabra robban szét, miközben a benne látható dzsungel
eltűnik, hogy ismét a szobában állókat mutassa.
– Grooms vájja beléd az agyarait! – szitkozódott Kucsum, és
mielőtt a lovag feltápászkodhatott volna, letérdelt mellé, és
pengejobbját a férfi nyaka alá feszítette. – És most szeretném, ha
kicsit őszintébb lennél. Tudom, hogy a gennymanók furcsán
viselkednek, de ez a példány még a furcsánál is furcsább volt.
Mély, átható üvöltés rengette meg a falakat. Mint amikor egy
nőstény démon rádöbben, hogy a várában nem éppen úgy
történnek a dolgok, ahogyan szeretné.
– Bajban vagyunk! – foglalta össze tömören a törpe. – A
nőstény megérezte a térkapunyitást.
Kucsum egyetértett vele, de fontosnak tartotta, hogy
válaszokat csikarjon ki a lovagból. Most, hogy a térkapu
megsemmisült, létfontosságú lehet, amit elhallgat előlük.
– Liana, próbáld a többi tükröt is – szólt oda a lánynak,
miközben még jobban megfeszítette a tőrét, egyúttal teljes
súlyával a lovag hátára nehezedett. A kicsorduló vér
egyértelművé tette, hogy nem habozik ölni sem. – Ne ficánkolj,
rohadék, mert esetleg végleg elvesztem a türelmemet!
 g g g
A szeme sarkából látta, hogy Liana a következő tükör felé
fordul, és belekezd a varázslásba, így a figyelmét teljesen a
lovagra összpontosíthatta.
– A pöttöm nem egyszerűen egy tolvaj volt – kezdte Kucsum –,
annál sokkal több. Honnan ismered! Ne kelljen kérdeznem, de a
felesleges mellébeszélésre sincs most időm.
Úgy tűnt, a lovag tesz még egy utolsó kísérletet a
szabadulásra, azonban Kucsum súlya és a torkának feszülő
borotvaéles penge jobb belátásra bírta.
– A test egy gennymanóé volt, s talán néhány képesség is –
felelte a lovag. – Amikor együtt megérkeztünk a Limbóra, akkor
még bizonyosan. Mivel képes volt olyan dolgokat ellopni, amit
senki más, így fontos szerepet szántunk neki. Az egyik síkon, mi
csak Árnyékszintnek hívtuk, történt valami… Megérintett egy
szobrot, ami valamiféle démont ábrázolt. A szobor porrá omlott,
ám Tsirazabzgatcsikivaqvaraqvra onnantól kezdve
megváltozott. Mintha beleköltözött volna valami… talán a
démon. Néhány nap alatt átvette a csapat irányítását, és már
kilenc megszerzett kulcsnál tartottunk, amikor megérkeztünk
erre a szintre. Itt teljes volt még a káosz, annyit sikerült
megtudnunk, hogy egy vakmerő csapat végzett a szint urával, a
hatalmas varázsló Fargouse-szal, és nem sokon múlott, hogy
egy másik szint úrnőjét, Maldyce-t is elpusztítsák. Ki akartuk
használni a kavarodást, azonban valami rosszul sült el, mert
olyan csapdába kerültünk, ahonnan nem volt menekvés. Mind
ott pusztultunk, legalábbis, azt hiszem.
Kucsum kicsit mélyebbre nyomta a pengéjét.
– Hazudsz! Korábban azt mondtad, hogy Fargouse alatt
szolgáltál, már akkor a vár egyik őre voltál, amikor a varázsló
még élt. Nem foglak még egyszer figyelmeztetni.
Liana homlokán apró verejtékcseppek gyöngyöztek, és a mellé
lépő törpe vállára kellett támaszkodnia, mielőtt elvágódik.
Látszott rajta, hogy az ereje végén jár. Ennyi egymást követő
varázslat még egy vadmágus folyamatosan töltődő erejét is
képes volt kiszipolyozni.
 A démoni üvöltés ismét felhangzott, ezúttal sokkal
közelebbről, és hallani lehetett, ahogy hatalmas karmok
karcolják a márványpadlót a folyosókon, Maldyce közeledett.
– Utolsó lehetőség! – kiáltotta Kucsum, egyszerre szánva
szavait a lovagnak és a vadmágusnak. – Élj vele!
– Majdnem minden igaz – sziszegte a lovag dühösen, amiért
hazugságon kapták. – Fargouse ejtett csapdába minket, és ő
választott ki engem is a vár őrizetére, amikor rájött, hogy az
újraélesztő varázs nem veszi el az eszemet. A legjavát mindig
begyűjtötte. Aztán jött néhány kalandor, és Fargouse valóban
meghalt, Maldyce pedig a helyére lépett. A szobor, a démon és a
megszállottság is igaz. A démon titeket szánt áldozatul Maldyce-
nak, hogy lekössétek, amíg átjut. A tükörnek akkor kellett volna
összetörnie, miközben én haladok át rajta.
Kucsum egy határozott vágással elválasztotta Valterius fejét a
törzsétől.
– Ennél többet úgysem tudott volna mondani – vonta meg a
vállát Gnoffar kérdő tekintetére.
– Teljesen kimerültem – sóhajtotta Liana. – Minden erőm
elfogyott. Nem tudom mivel kinyitni az átjárót.
A törpe az orkra nézett, és megemelte a csatabárdját. Lélekben
már felkészült a csatára, noha egy démonnal szemben nem
lehet számottevő esélyük. De harcban meghalni még mindig
jobb, mint fejet hajtó birkákként.
– A gyűrű! – horkant fel Kucsum. – Amit kaptál. Ha elnyeli a
varázserőt, valahogy talán vissza is lehet nyerni belőle!
A lány kapkodva nyúlt a zsebébe, és előhúzta a gyűrűt. Írást
vagy valami szimbólumot keresett rajta, és az egyik oldalán egy
nyitott, a másikon egy lecsukott szemet pillantott meg rajta.
– Eddig soha nem néztem – magyarázta.
– Vedd fel a gyűrűt! – vágott közbe az ork.
A lány felhúzta a gyűrűt, de nem történt semmi. Próbaképpen
elfordította az ékszert, és a következő pillanatban a haja az
égnek meredt, tucatnyi apró énekesmadár bukkant fel a
semmiből, a szobában pedig olyan fényesség támadt, hogy
résnyire kellett összezárniuk a szemüket, ha látni akartak
 y
valamit. Az ajtókon lévő tükrök áttetszővé váltak, és a mögöttük
lévő folyosót mutatták. Az egyik végéből egy jó hat méter
magas, farkasfejű nőstény démon rohant feléjük. Szájában
akkora agyarak meredeztek nyáltol borítva, melyek méretüket
tekintve valószínűleg meghaladták a törpe csatabárdját is.
A két megmaradt állványon lévő tükrök szinte egyszerre
váltak fátyolossá, majd a következő pillanatban a bal oldalin egy
szétszórt sziklákkal borított sivatag jelent meg, míg a jobb
oldalin egy barlang belseje, ahol a falakat zöld és sárga erek
hálózták be, megvilágítva a területet. A sivatagi kép mellé
forróság és kakofonikus üvöltés tárult, míg a barlangból
hűvösség áradt teljes csend közepette.
Kucsum gyors pillantást vetett a faragott mintákra.
Sivatag és vadállatok, vagy barlang és szörnyek?
A bal oldali ajtó apró szilánkokra hasadt, ahogy az érkező
nőstény démon egyetlen mancscsapással felnyitotta. A
hatalmas test a lendülettől valósággal berobbant a szobába, és
egyszersmind veszélyes közelségbe került hozzájuk. Megpróbált
feléjük kapni, azonban elhibázta őket, nyertek pár
szívdobbanásnyi időt.
Kucsum megragadta Liana karját, és valósággal áthajította a
jobb oldali tükrön, majd maga is utánavetődött. A szeme
sarkából még látta, hogy a törpe egy szemtelen csapást helyez el
a démon hátán, majd a fegyvert kirántva nyomban követi őket,
miközben Maldyce kétségbeesett igyekezettel próbál lendületet
nyerni a falra támaszkodva, mielőtt a térkapu bezárulna. A
karmai szabályos mintákat martak a falba, az egyik tükröt le is
seperve onnan – és ezzel apró darabokra törve –, majd széles
mozdulattal feléjük csapott.
Gnoffar lekushadt a földre, a démon centiméterekkel vétette
csupán el. Mindhárman a barlang sziklapadlóján hevertek,
mögöttük a levegőben a tükörszoba belsejét láthatták egy lebegő
téglalap túloldalán, melyből egy vöröses szőrű mancs nyúlt át.
Aztán egy halk szisszenés, és a térkapu bezárult. Tompa
puffanás hallatszott, ahogy a démonmancs a földre zuhant, és
pár másodpercnyi rángatózás után mozdulatlanná vált.
p p y g
– Megcsináltuk! – nevetett fel Liana, ám Kucsum nem látta
okát az örömnek.
– Csak nem tudjuk, hova jutottunk.
A törpe feltápászkodott, és némi gondolkozást követően
felvette a földről a démon maradványát, és egy rövid láncot
fűzött át a csontok között, hogy az övére akaszthassa.
– Még élünk – jelentette ki. – Ha a Limbóról kijutottunk, akkor
innen is ki fogunk.
Kucsum bólintott, pedig kétségek gyötörték. Hogyan
vehetnék biztosra, hogy kijutottak a Limbóról? Vagy csak a
Gyémántszintről. Meglehet, hogy a vár alatti sziklajáratokba
kerültek vissza. Az biztos, hogy az aréna sürgető hívását már
nem érzi, így talán szerencséjük volt.
Az biztos, hogy itt nem maradhatnak.
A közelben pikkelyek súrlódtak a sziklákhoz, és a levegő
mintha melegebbé vált volna.
Kaptunk egy második esélyt, gondolta Kucsum, és elindult az
egyik járat felé. Most már csak élnünk kell vele.
 HORVÁTH GÁBOR
Nem tartom magam írónak – ahhoz az enyémnél némileg
szívósabb ülep és jelentősen több elhatározás szükséges –,
viszont mesélni szeretek. Abban a szerencsés helyzetben
voltam, hogy a számítógépek térnyerése előtt születtem, amikor
az emberek fülét még nem tömte be a végtelen mennyiségű
információ, figyelmüket nem kurtította néhány másodpercre a
gyorsélvezeti média. Amikor még szerettek történeteket
hallgatni és olvasni. Vélhetően magam is ezért kerültem a
penna szorgosabb oldalára, és mivel egyhamar megleltem
foltomat, ahogy a mondás tartja, életem késő tinédzseréveit a
fantáziavilágban töltöttem.
És micsoda évek voltak azok!
Megtaláltam magamnak a szerepjátékokat. Tépett szélű
leporellón terjedő, sután fordított AD&D-szabályokból
építettem botcsinálta legendákat, színesre festett
fantasyborítók fölött merengve álmodoztam hőseposzokról, tíz
ujjal jelölt kalandjáték könyvek kazamatáit jártam. Édesapám
tévedésből vett nekem egy könyvet, mit sem sejtve arról, hogy
egy hosszú barátság alapkövét helyezi le akkor. A könyv hősei
ugyanis, amit a panelházunk árnyékában húzódó garázssor
istenkísértő hullámpala tetején olvastam fel barátomnak, éppen
az Éj Kövét próbálták megszerezni. Bizony, Jeffrey Stone hősei
voltak ők, én pedig akkor még álmodni sem mertem arról, hogy
egyszer megismerhetem a név mögött megbúvó nagyszerű
embert és az ő fantasztikus baráti körét.
A kapu őre számomra Bihon Tibor volt, akivel éppen a
szerepjáték hozott össze egy levegőtlen közösségi ház roskatag
galériáján. Tibor addigra már a Cherubion Kiadó ismert és
szeretett szerzője volt, képzelhetitek hát, mennyire reszketett a
kezem, amikor átadtam neki fércmunka értékű első
szösszenetemet. A történet két tökelütött hősről szólt, akik
hozzám hasonlóan még azt sem tudták eldönteni, hogy
háromra rontsanak-e be, vagy várjanak még egy csöppet.
Azonban Tibi jól mulatott a kurta-furcsa íráson, ez pedig
megnyitotta számomra az utat a Cherubion Kiadó és annak
titánjai felé.
Soha olyan büszke még nem voltam, mint akkoriban. A
magyar fantasyirodalom celebritásaival jártam sütögetni, ahol
írói találkozóknak álcázott baráti dzsemborikon születtek
őrültebbnél őrültebb ötletek, hogy aztán másnap hosszú órákon
át tartó telefonbeszélgetéseket folytassunk nem létező hősök
képzelt kalandjairól. Soha nem feledem Nemes István barátom
bölcs tanácsait, Bihon Tibor örök támogatását, Hüse Lali
élesszemű meglátásait, Szántó Tibor és Tölgyesi Laci fékeveszett
humorát, Tóth Norbi utazási anekdotáit, Berke Szilárd csendes
mosolyát, a két Suzy báját és kedvességét, Szendrei Tibor
bámulatos nyugalmát.
Ám az élet tovaszaladt és a világ megváltozott. Én a magam
részéről megmaradtam ugyan a kaptafánál, de az irodalomhoz
egyre nehezebb volt visszatalálnom, hiába az évek alatt
összeirkált tíz novella, a Remény Sírhantja című regény, na meg a
Halálosztó-sorozatban Ricardo Crosa néven jegyzett két kötet és
egy kisregény. Ehelyett videójátékok tervezése, majd
forgatókönyvek írása lett a jövőm, és bár a barátság a Cherubion
íróval örökké megmaradt – ahogy az éves találkozók is –
valahogy meglassúdtak az írások, már nem születtek olyan
szaporán az ötletek, legtöbbször csendes maradt a telefon is.
Harminc év telt el, s bár meglehet, hogy én nem voltam ott,
amikor szorgos kezek felállították a kiadó alappilléreit, úgy
hiszem, ezt a három évtizedet egy picit a magaménak is
tudhatom. Így hát – ahogy egykoron abban a fülledt ifjúsági
házban Tibornak – most Nektek nyújtom át enyhén reszkető
kézzel ezt a hagyománytisztelő módon kurta történetet két
tökelütöttről és hasonszőrű barátaikról, akik felett, ahogy
fölöttünk is, már eljárt az idő. Remélem, azért egy apró mosolyt
még az arcotokra tudnak csalni.
 Gabriel Sandstone
MINDENEK VÉGÉN

Az alábbi történet az Alkony Királyai című antológiában (1998)

megjelent Háromra berontunk, illetve A Romok Úrnője
gyűjteményes kötetben (2001) debütáló Aranyalma című novellák
laza folytatása, meglehet, a négy bohókás karakter fölött is
tovaszaladt harminc könyörtelen esztendő.

Jotta, a ziredorfi manó esetlenül szökdécselt lefelé a végtelennek

tetsző grádicson, néha a nyaktörést kockáztatva azon
buzgalmában, hogy szeretetteljes alázattal pillantgasson vissza
a gazdáira. A lépcső maga már percek óta kunkorodott egyre
mélyebbre a kürtő gyomra felé, láthatólag azzal az eltökélt
szándékkal törve előre, hogy egy nap majd megtalálja a kiutat a
glóbusz másik felén. Itt, Mindenek Végén számolatlanul
akadtak hegygyomorba ékelt ősi romok, rettenetes sziklák alatt
rejtegetett titkok, kortalan rémek lakta barlangkazamaták – úgy
fest, a manók és a régiek osztották azon frappáns bölcseletet,
miszerint szar és titok temetve jó.
A manó mögött sorjázó társaság tagjai csüggedt kitartással
vonszolták megfáradt lábaikat fokról fokra. Ott voltak
mindahányan, ahogy azt az Orákulum megjósolta; igaz, picit
rontott a jövőolvasás hitelességén a tény, hogy a földre vetett
csontokból kibetűzött látomás jó felét felzabálta Arina
háromlábú keverék ölebe, Sámli… őt meg Gor egy csúnyán
átmulatott este után, de erről az incidensről szokás volt
nagyokat hallgatni.
Maga Gor haladt az élen, persze rögtön a manó után,
meglehet, picit gavalléros túlzás haladásnak hívni a görnyedt
hátú botladozást, amit a vén félork művelt. Térdei kocogva
csörrentek össze minden egyes lépésére, kopasz kobakján
borsószemnyi verejtékcseppek versenyeztek azon, hogy
melyikük tud hamarabb a szemébe csorogni. Harminc év vaskos
idő egy kurta éltű félvérnek, Gor pedig már az ötvenediket
taposta… vagy az őt. Bárhogy is, látszott rajta, hogy már csak
hányni jár belé a lélek és az is csak vonakodva.
– Megvagy még, Büdös? – érdeklődött kellemkedve Gusztáv, a
Csirkekezű, a csapat botcsinálta tudora. Köpcös ember volt,
afféle vonásokkal, amit egy gyermek álmodik gyurmába: túl
nagy orr, túl kajla fülek, túlzottan közel kérezkedő szemek.
Miután a notórius csirkefiaskó következtében felhagyott a
boszorkánymesterséggel és az Aranyalma megmentéséért
udvari bölccsé léptették elő, Gusztáv csillaga felfelé emelkedett,
a siker pedig örök bérlőként, vaskos zsír formájában költözött
derekára és ülepére.
Ettől úgy festett, mintha valaki az univerzum legkisebb
planétáját igyekezett volna a magiszterek fekete selymébe
öltöztetni és Gor biztosra vette, hogy Gusztávnak mostanra már
saját tömegvonzása is van.
– Kutya bajom…! Ja, bocs, Arina! – vakkantott vissza a félvér,
hogy aztán rögtön el is piruljon.
Arina Le Grün – faluhelyütt csak Zöld Arina – meg sem
hallotta, hogy megszólították. Csücsöri, zöld ajkai között
nyálgolyókat formázott, hogy aztán a mélybe pottyantva őket
ámuldozva lesse, ahogy a csillogó mucingömbök eltűnnek a
feketeségben. Mi tagadás, a filigrán kis varázslónő elég speciális
eset volt – a fóliasipkás, önveszélyes fajtából. Hosszú,
katasztrófákkal pöttyözött karrierje során számolatlanul
gyűjtötte a varázshatalmat, hogy ugyanolyan buzgalommal
veszítse el azt, ezért soha nem emelkedett egy kontár szintje
fölé. Persze a mágikus tudásán terpeszkedő hatalmas
ismerethasadékok soha nem akadályozták meg abban, hogy
olyan dolgokba üsse turcsi, szeplős, piszkos orrát, amibe nem
kellene. Az ő iránymutatását követve tapodták a lépcsőket az
Élet kútja felé is, ami számításai szerint éppen alattuk
terpeszkedett.
– Amúgy miért köpködi tele a kutat, lady Arina?
– Mert egy hülye, Pulykatojás, azért – summázta velősen Gor
Arina helyett, és a társaság utolsó tagjára pillantott. Lord Artúr,
a szálfatermetű lovag sajátos nevét egykoron narancsvörös
fürtjeinek, és hasonlóan eleven színű szeplőinek köszönhette.
Az idő azonban szürkére satírozta a tincseket és ráncok
paplanjába gyűrte a szeplőket is. Artúr szikár termete is
megroskadt csöppet, látszott, hogy nehezére esik már a nehéz
vértezetet cipelni.
– Ne mondjon ilyet, Gor. Lady Grün csupán…
– Egy félkegyelmű? – segített kitölteni a hézagot Gusztáv.
– Zoknibáb? – készségeskedett Gor is.
– …egy egyéniség – fejezte be mondandóját a lovag egy mély
sóhaj keretében. – Amúgy meg azt sem tudjuk, hogy valóban
idelent van-e a kút.
– Mondjuk, ez igaz – vonta össze a szemöldökét a vén félvér. –
Gusztáv, biztos, hogy jó helyre hozott minket a manó segéded?
Gusztáv büszkén húzta ki magát, habár ez még mindig nem
volt túl sok, és akkorát biccentett, hogy hájredői még
szívdobbanásokkal később is hullámverést mímeltek.
– Jotta a legmegbízhatóbb inas és a legeszesebb manófajzat,
akivel valaha is találkoztam – felelte végül.
– Pottyantós! – rikácsolta Jotta egyetértően.
– Számolatlan tudományos felfedezéshez segített hozzá
jellegzetes alkatával. Tudtátok például, hogy a kordévontatásnál
használt lovak legideálisabb távolsága éppen egy manó
magassága?
– Egy Jottányi? – vonta fel a szemöldökét Artúr.
– Pontosan – pöffeszkedett szavai hintóján Gusztáv. – Amúgy
meg ziredorfi. Helyi manó. Ismeri e cudar hegyvidék minden
zegzugát.
Gornak akadtak kétségei Jotta geográfiai ismereteit illetően.
Expedíciójuk helyszíne, a Mindenek Vége ugyanis éppen a
manónépségtől kapta hangzatos nevét, pusztán a hegyláncot
 p g p g p gy
kettészakító Sóhajtó Szakadék okán. A manók hitték, hogy ez a
méretes katlan jelöli az ismert világ végét, mely legenda
valóságértékét csak egy csöppet tette idézőjelbe a tény,
miszerint alig öt mérfölddel lejjebb, a hegygerinc túloldalán
széles kereskedelmi híd ívelt át a mélység felett. Azonban most
már itt voltak, és a vén harcos csak remélni merte, hogy jó
helyre jöttek; nem született még meg az az isten, aki újra
felvonszolná őt ezen a kürtőn és annak ezernyi lépcsőfokán.
– Hát jó – sóhajtotta, és biztos volt benne, hogy sóhajával lelke
egy jókora hányadát is kilehelte. Gor nem volt hülye… vagy
legalábbis nem annyira, hogy ne vegye tudomásul: neki ez az
utolsó útja.
– Pislákbogár! Villancstasli! Kezesüti!
Jotta rikácsolása rántotta vissza borongós gondolataiból, és
összevont szemöldökkel pillantott az izgatottan szökdécselő
manóra. A csupa ragya, apró kis förmedvény veszettül
mutogatott a kürtő mélye felé, a félvér pedig követte ujja
irányát, vaksi szemével azonban semmi különöset nem látott.
– Mit krákog ez a kis pöceszökevény?
– Azt mondja, pislákoló fényt lát odalent… vélhetően tűz vagy
valami hasonló. Úgy hiszem, megérkeztünk – fordította Gusztáv
készségesen.
– Az jó – bólintott Gor. – Akkor haladjunk, míg életben vagyok!
Kőlépcsőbe mocskos nehéz sírgödröt ásni.
A csapat újult erővel lendült neki a lépcsőfokoknak… ugyanis
egyikük sem hozott ásót.

*****

A terem nem volt sem impozáns, sem titokzatos. Alig volt

szélesebb, mint maga a kürtő, amely beletorkollott, és egykori
építői még arra sem vették a fáradságot, hogy egyenletesre
csiszolják a falait. Látnivalóként csak a középütt sötétlő,
nyugtalanító faragványoktól ékes kút meg a túlnani falon
terpeszkedő kapu szolgáltak. A helyiségben megült az elmúlás
szaga. Artúr magasabbra bökte a kékes fényű fáklyát, amint az
egyik itteni falikarból emelt ki, és közelebb lépett.
– Ez lenne az? Az Élet kútja?
Az eleddig csendes Arina most közelebb nyomakodott, és a
kút fölé hajolt. Hosszan tanulmányozta a faragványokat,
feszegette a köveket, sőt, a miheztartás végett egy szakértő
magabiztosságával még a kútba is sercintett.
– Nem – állapította meg végül.
– Honnan tudod? – kekeckedett Gusztáv, és maga is a kút
vizsgálatába kezdett.
– Oda van írva, hogy halál.
– Az mondjuk elég beszédes – hagyta rá Gor.
Gusztáv golyófeje centikre lebegett a káva felett, ahogy
próbálta kibetűzni az ősi írást. A gyér fény és a tovaröppenő
évszázadok nem sokat segítettek.
– Nem is tudom… mintha lenne ott még egy karakter –
motyogta.
Artúr, aki eddigre már a széles ajtót tanulmányozta a fáklya
fényénél, most visszafordult. – Miféle?
– Nem vagyok benne biztos, de szerintem itt az áll, hogy
haláll!
– „Haláll”? – Gor zavartnak tűnt. – Honnan kerítünk egy
halállat?
– Pontosan. Milyen okos lettél így vénségedre, Bűzgolyó! –
Arina ragyogó mosolyt villantott felé.
– Te miről beszélsz? – Gor értetlenkedve pillantott tüskés hajú
barátja felé.
– Ahogy mondod, a hal valóban egy állat.
Gor szinte érezte, hogy újabb percek szaladtak tova az életéből
kihasználatlanul. Ezeket az értékes pillanatokat fordíthatta
volna arra is, hogy mondjuk a kútba penderítse Arinát.
– Ez botorság, Gusztáv mester – kardoskodott Artúr. – Lady
Arina megmondta feketén-fehéren…
– Zölden – kotyogott közbe a nevezett.
– …hogy egy ősi írásjegy van odavésve. Te meg most azt
mondod nekünk, hogy ott egy hal áll?
 gy gy
– Mi?! – csattant fel Gusztáv. – Nem áll ott semmiféle hal. Az áll
ott, hogy haláll.
– Ezt mondtam én is. Halál – tiltakozott Arina.
– De akkor az nem egy írásjegy, hanem egy rajz! –
paprikázódott fel a lovag is.
– Nem az áll ott, hogy végzet, a halál, hanem az, hogy haláll.
Mondjuk… mondjuk… egy keszegáll. – Gusztáv kétségbeesetten
próbálta mederbe terelni a társalgást, de már elkésett.
– A különbséget nem az jelenti, hogy keszeg vagy guppi van
oda rajzolva, hanem az, hogy ez most egy rajzolat vagy egy
írásjegy!
Miközben dúlt a vita, Gor a manót figyelte, aki elmélyülten
turkált zsákjaikban, egyre görbe orra alatt motyogva, mígnem
előhalászott onnan egy zsíros szövetbe csavart csomagot. Ezzel
felvértezve billegett-szökellt egészen a kút széléig, hogy aztán a
peremre fel kapaszkodva tegnapi halvacsorájuk maradványát,
egy szálkás halcsontvázat hajítson a kútba.
– Pottyantós – kommentálta boldogan.
A válaszul érkező pokolmély moraj mindenkibe
belefagyasztotta a szuszt. Epezöld fény ébredt a mélyben, a föld
pedig reszketni kezdett a csizmájuk alatt, de oly haragvó
indulattal, hogy az egy Gort leszámítva mindannyiunknak
kapaszkodót kellett keresniük; a félvér saját idegkóros
reszketése furcsamód pont ugyanazon frekvencián rezgett,
mint a talaj maga, így ő olyan stabilan feszített ott, akár egy
életre rajzolt karikatúra.
Jotta visítozva húzódott vissza a kávától, éppen időben ahhoz,
hogy elkerülje a mennyezetig lövellő, mocskos levet. Bűzhödt
cseppek záporoztak vissza rájuk, sisteregve marva ruhájukba és
bőrükbe – az egész roppant bibliai volt. Aztán hirtelen
megszakadt a pokoli kakofónia, elült a robaj, és mindannyian a
kút felé meredtek.
Egy visszataszító, ijesztő jelenés lebegett ott, akár az élet
gúnyrajza: csupa rothadt hús és emberidegen vonások. Magas
volt és karcsú, groteszk módon az, és még ázott csuhája sem
tudta elrejteni teste idomtalanságait. Rothadó koponyáján csálé
 j g p y j
diadém pihent, kezében pogány hitvilágok torz totemfáit idéző
bot.
– Ki merészelt… megzavarni? – gurgulázta, mintha csak egy
vödörnyi sáros kútvíz fortyogott volna a torkán. Koponyájába
szakadt tekintetét végighordozta a felszínről érkező ötökön.
– A zavarás még csak hagyján, de Arina le is köpött –
árulkodott Gor kicsit megszeppenten, gyorsan másra hárítva a
kéretlen figyelmet.
– Vettem észre – morogta a rémisztő idegen. – Kik vagytok?
– Vándorok vagyunk, Őriző – lépett előre bátran lord Artúr,
daliásan húzva ki magát. – Az Élet kútját keressük, hogy
barátunkat megmentsük az elkerülhetetlentől. Hosszú utat
tettünk meg idáig. Megvívtunk a Deres-katlant védő
fagyóriással, Hózonborzzal. Bölcs barátunk segítségével
átjutottunk az őrült khobír mágus óraműkastélyán…
– Semmi volt az, midőn rájöttünk, hogy a csapdák ideális
távolsága épp egy manónyi – ékelte közbe Gusztáv büszkén.
– …régi írások nyomán leltük meg Mindenek Végét és ezt az
ősi helyet, ahol az Élet kútját reméljük megtalálni. – A félvér felé
bökött. – Segítened kell, hiszen golyófejű barátunknak már csak
napjai lehetnek hátra.
– Hát, köszi ezt a roppant a vidám jóslatot – motyogta a félork
megbántottan.
A hórihorgas Őriző Gor felé pillantott, értő bizonyosággal
biccentve.
– Nem is kérdés, halandó. A napjaid igencsak meg vannak
számlálva – reszelte-gurgulázta.
– Te meg tudod számolni, hány napom van hátra?
A rémalak bólintott.
– A tiedét igazából bárki, akinek legalább két ujja van…
– Két napom van hátra…?!
– …és abból az egyik törött.
– Na basszus, Gor, az egy nap – vonta le a következtetést
Gusztáv. – Aludni már ne menj!
A félvér borongva nézett hol a rémségre, hol pedig Gusztávra.
 – Vigasztaljon a tudat – igyekezett felvidítani Arina –, hogy a
szagod örökké velünk marad.
– Na elmentek ti a fenébe! – hördült fel a harcos. – Egyáltalán,
mi a fene vagy te, hogy látod a halált?
Az Őriző dölyfösen bökte botja végét a kút kövébe.
– Őslícs!
– Az meg mi a picsa? – értetlenkedett Gor.
– Valami húsféle… gondolom romlott, ha ennyire régi –
találgatta Arina.
– Az a löncs, nem lícs – okoskodott közbe Gusztáv.
– Én éppenséggel tudom. – Artúr öntelt mosollyal pillantott
végig a barátain. – A lícs egy ízléstelen iparművészeti alkotás.
– Az meg a giccs, pléhfazék – horkant fel a tudor.
– Ősgiccs – helyesbített a zöld bőrű mágusnő tudálékosan.
– Elég legyen! – dörrent az Őriző hangja, a szavaiban rejlő
hatalom majdnem ellobbantotta az Artúr kezében tartott fáklya
fagyottkék lángját. – Ostobaságotok bőszít! Ámbár igaz. Jó
helyen jártok, valóban itt rejtőzik az Élet kútja, épp a vaskos
kapu mögött. – A görbe csontujjak a méretes kőkapu felé böktek.
– Csakhogy nem olyan egyszerű ám oda bejutni. A halált csak az
arra érdemesek játszhatják ki!
– Na, akkor ezt meg is oldottuk. Nálam érdemesebbet ugyanis
aligha találni – csapott mellkasára büszkén Gor… hogy aztán
utolsó szavai fájdalmas nyögésbe fulladjanak. Ritkás csontjai
roppanva engedtek köszvényes ujjai alatt… nem tudni, melyik
törött hamarabb.
– Ostoba! – dörögte a lícs. – A szavad semmit nem ér! A
rátermettséget próbákkal lehet bizonyítani… szám szerint
hárommal.
– Na, helyben vagyunk – forgatta a szemét Gusztáv.
– Mekkora klisé! – fortyant fel a lovag is.
– Háromnál beengedsz, vagy pedig „három”… és azután nyílik
az ajtó? – érdeklődött Arina.
Az Őriző magabiztossága először látszott meginogni. Rohadt
szemürege zavartan húzódott össze, ahogy a háborgó
idegeneket nézte. – Miért, a három az sok?
 g
– Nem az, hogy sok, csak már kicsit túlhasznált – magyarázta
Pulykatojás. – Mindenütt ott van a hármas szám. Háromfejű
sárkány, a szegényember három fia, három az ork igazság…
– Persze, hiszen a három az egy misztikus szám – védekezett
az Őriző.
– Ja, misztikusan dögunalmas – göcögött Gusztáv gúnyosan.
– Ott volt a három kisparaszt története, akiknek megfújták a
házát…
– Elfújták! És amúgy is kismalacok voltak… – köhögte Gor.
– Kuss! Aztán az az undorító plebejus, Lugas Matyi, aki a
lugasban bujkálva háromszor verte ki…
– Nem ki, meg! A kirovangi bírót – készségeskedett Gusztáv.
– Bárhogy is. Még a sámlinak is három lába van – fejezte be
okfejtését Artúr.
– Szegény Sámli! – Arina lapos tekintet vetett Gor felé.
– Jól van már! Százszor kértem bocsánatot a kutyádért –
mentegetőzött a félork. – Azt hittem, káposzta. Amúgy is a te
hibád, minek festetted zöldre?
– ELÉG LEGYEN EBBŐL! – dübörögte az Őriző, és ismét
megrendült a föld. – Értettem. KETTŐ hát! Két próbát kell
kiállnotok.
– Hadd találjam ki: ebből az egyik egy találóskérdés –
elégedetlenkedett Gor.
A lícs zavartan pislogott.
– Igen. És?
– Hát nem mondom, hogy minden jöttment őrző ezzel
próbálkozik…
– Pedig pont most mondtad – akadékoskodott Arina.
– …de azért egy magadfajta, impozáns teremtménytől, egy
ilyen… őslincstől… többet vártam volna.
– Lícs… – próbálta kiigazítani szerényen Gort az Őriző.
– Tökmindegy. Essünk túl rajta!
– Hát, nem is tudom… – A rémség zavartan böködte botjával a
kút káváját. – Egy ilyen felvezető után már elég ciki lenne
előjönni a farbával.
 – Ugyan már! – Arina igyekezett megvigasztalni az
elkámpicsorodott élőholtat. – Biztos nagyon jó lesz. Én is tudok
egyet. Minek megy a vak félork az erdőbe?
– Halló! – méltatlankodott Gor.
– Hát én… nem is tudom… – Az Őriző zavartan pislogott.
– Fának! – kiáltotta Arina, és vad hahotázásba kezdett. Először
Gusztáv csatlakozott hozzá, majd Artúr is, és kisvártatva a
lícsből is kibuggyant a nevetés, szó szerint. Jotta ugyan nem
értette, mi történik, de azért ő is röhögcsélni kezdett, csak a
társaság kedvéért.
Egyedül a félork pufogott magának:
– Kicsit rasszista vicc, nem gondoljátok?
Mikor alábbhagyott a jókedv, az Őriző még mindig göcörészve,
nagyvonalúan legyintett.
– Jól van hát, Jól van! Ejtsük a rejtvényt! Egyet… mindössze
egyetlen próbát kell kiállnotok.
– És mi lenne az? – Gusztáv magabiztosnak érezte magát.
Eleven mércéjével az oldalán, botcsinálta barátai körében
készen állt bármivel szembenézni. Képes lett volna akármit
megtenni, hogy céljukat elérjék.
– Az újrakezdés ára, hogy mindenről lemondtok, amit eddig
elértetek. Csak ekkor nyílik meg a kapu.
– Arról szó sem lehet – vágta rá Gusztáv. – Korábbi magasztos
elhatározása viaszként olvadt tova, és már indult volna a lépcső
felé, ha Artúr meg nem ragadja a karját.
– Ez mit jelent egész pontosan? – csipogta Arina, és Gor vállára
tette a kezét.
– Azt, hogy odavész a tudás…
– Lehetsz megint kukás – rímelt Gor.
– Odalesz a tapasztalat…
– Nyalhatod a válaszfalat – kajánkodott tovább maga elé
vigyorogva… igazán elemében érezte magát.
– Elvész majd a vagyon…
– Hiányozni fog nagyon – huncutul nézett körbe, de reakciót
hiába remélt. Mindenki komor arccal hallgatta a lícs baljóslatú
szavait…
 – …és elfakul a hatalom – fejezte be borongós ígéretét az Őriző.
– Akkor is, ha akarom.
Gusztáv nyakon cserdítette a vén félorkot.
– Kushadj már, nem fogod fel, hogy mindezt érted tesszük?
Gor arcáról lehervadt a mosoly, felegyenesedett, mire minden
porcikája egyszerre roppant meg egy émelyítő összhangzatban.
– Hát éppen ez az! – dobbantott. – Nem értitek, hogy én ezt
nem akarom? Azért mentem bele ebbe az egészbe, azért
gyűjtöttem egybe a bandát, hogy együtt legyünk. Még egyszer,
utoljára. Hogy mindenek végén ne egy púposra fingott paplan
alatt érjen a végzet, hogy aztán a halottkém azon agyaljon, a kor
vagy saját fertelmes szellentésem végzett-e velem. Újabb ősi
titkot lepleztünk le együtt, ideje, hogy ezt is elvesztegessük,
mint minden mást… hiszen mi így szoktuk. Jó életem volt.
Kalandos. S bár tény, hogy többször csapott meg a guta, mint
részeg viharmágust a kóborvillám, de én azt is szerettem. Néha
elestünk… rendben, jobbára elestünk… de ez is része volt az
utazásnak. Ettől vagyunk azok, amik. Pulykatojás házas
ember… rusnya kis vörhenyes kölykei lassan megérnek arra,
hogy a saját legendáikat írják, kár lenne visszafordítani az idő
kerekét és elvenni az esélyüket.
Lord Arthúr lehajtotta a fejét, egészen aprót biccentve.
– Csirkekéz is megkapta végre az elismerést, amiért annyira
ácsingózott. Egy magadfajta kis köpcösnek ez a Gyehenna.
– Megdolgoztam érte – motyogta Gusztáv.
– Naná, hogy meg. Hány cimborát kellett hátba szúrnod, hogy
ide kerülj?
– Sokat – somolygott büszkén a tudor.
– Így van, sokat. Odatetted magad. Mindenki utál, mi is, de hát
ezért küzdöttél, nemde?
Gusztáv elpirult a hízelgéstől.
– Ezt csak úgy mondod.
– Dehogyis. Őszintén állíthatom, hogy gyűlölünk, mint a
napos szart. Eldobnád mindezt egy senkiházi félvérért? –
győzködte Gor.
– Hát nem szívesen.
 – Na ugye – vágta rá a félork, míg végül Arina felé pillantott.
– Arina! – A hangja itt egy kicsit ellágyult. – Rólad aligha
tudnék a jó ízlés határain belül nyilatkozni. Olyan vagy te, mint
a furunkulus, amihez hozzászokik az emberfia.
– Egy genny?
– Az… de az enyém. Ott voltál, amikor betörtünk a
haramiavezér házába.
– Valójában nem sikerült…
– Most kussolj, légy szíves, éppen a saját nekrológomat
szavalom. Szóval ott voltál Kaktrug házánál, ahogy az
Aranyalma megőrzésénél is. Együtt idéztünk démont egy
porszagú pincében, évekig űztünk-kerestünk együtt egy
tárgyat, az Istenné Tévő Amulettet, amiről csak később derült ki,
hogy csak egy mesekönyvből olvastad…
– Minden mese alapja egy igaz történet, te meg majdnem
beütötted a kobakomat miatta.
Gor legyintett.
– Tökmindegy. A lényeg, hogy jó volt ez így. Tízszer kellene
újjászületnem, ha veled együtt akarnék megöregedni, én meg
már az első alkalmat is rühellem. Megvan a kapu, megtettük az
elvárhatót; ismét bizonyítottuk, hogy még a legnagyobb
vesztesek is képesek a lehetetlenre, ha elég sokáig rohannak
fejjel ugyanannak a falnak. Ennyi pedig elég nekem. Én nem
akarom visszaforgatni az idő kerekét, nem akarok újrakezdeni
mindent. Időfecsérlés lenne. Végtére is, pár évtized múlva
ugyanitt állnánk, egy őslöncs borongós szavalatát hallgatva. –
Égnek bökte az ujját, mielőtt az Őriző kijavíthatta volna. – Akkor
meg mi értelme van az egésznek?
Utolsó szavait hosszú, értő csend követte, botcsinálta barátai
mind saját gondolataikba zárkóztak. Még Jotta és az Őriző is
lélegzet-visszafojtva figyelték a keserédes pillanatokat… a lícs
amúgy is különösképp jeleskedett a levegő visszatartásában. A
tarthatatlanná vált csendet végül Arina éles hanga törte meg:
– Hát, én ekkora hülyeséget még életemben nem hallottam! –
egyenesedett fel döbbent barátja mellől, és az Őriző felé fordult.
– Jól van, lícs! Szóval mi is az az utolsó próba?
 J p
*****

A Ziredorf fölött függő, fakó arcú holt fintorogva nézett le az

apró, zöld bőrű mágus karjában tartott, visszataszító
csecsemőre. Társai, a kezével viaskodó Gusztáv és a kopott
páncélt viselő, rőt hajú lovag a kürtő szájában csücsülve
lihegtek. Jotta, a manó sehol nem volt látható… mintha meg
sem született volna. Arina gyengéden ringatta a kopasz kis
fattyút, aki szemfogát villogtatva vinnyogott felé egy mocskos
köpenyből hajtogatott pólya öleléséből. A csecsszopó még nem
tudta, amit a tüskés hajú mágus már igen: egyedül ő az a
csapatból, akin nem fogott a kút mágiája. Azt, hogy mindenek
végén nem a halál vár, hanem az újjászületés. Csak úgy, mint a
múltkor… és ötven esztendővel azelőtt. Mi tagadás, Arina, a
Zöld nehezen eresztette el a dolgokat, amiket megszeretett…
 VIKOPÁL ZSUZSA
Magamról a száraz tények:
Vikopál Zsuzsa vagyok, születtem 1964-ben. A nyugati
asztrológia szerint ikrek vagyok, a keleti szerint sárkány. A
Budapesti Műszaki Egyetem Gépészmérnöki karán
diplomáztam 1987-ben. Másoddiplomámat 1994-ben
szereztem meg a Pénzügyi Számviteli Főiskolán.
Két kislányom született, Fruzsina és Judit. Nagyon büszke
vagyok rájuk; fantasztikus emberekké cseperedtek, megállják a
helyüket az életben, tele vannak szeretettel, törődéssel.
Csodálatos két lány anyukája vagyok!
Jelenleg a MÁV Zrt. munkatársaként dolgozom kiemelt
projektmenedzserként.
Három regényem, egy kisregényem és több novellám jelent
meg 2000–2006 között a Cherubion Kiadónál.
2003-ban kezdtem el hímezni. Az elmúlt évek során négy
alkalommal nyertem meg az Országos Keresztszemes kiállítást,
kétszer második, háromszor harmadik helyezést értem el.
Festeni 2017-ben kezdtem, az elmúlt évek alatt három
kiállításom volt.

Magamról kicsit személyesebben:

Hol is kezdjem?
Azt hiszem, a legnehezebb dolog őszintén írni önmagunkról.
Beszélni könnyű. A szó elszáll, de az írás itt marad.
Amikor 2020 végén elkezdtünk beszélgetni erről a harmincas
évfordulóról szóló kötetről, arról, hogy milyen fantasztikus is
lenne újra közösen alkotni valamit, még mi sem tudtuk, mi
lehet belőle.
Álmodtunk.
Mindenkinek volt valami a fejében, miről is írjon. Aztán lassan
teltek a hónapok, és kezdett körvonalazódni, hogy közeleg a
leadási határidő.
 Szerintem ez – mármint a határidő – minden író (alkotó)
rémálma.
Ekkor Nemes Pista bejelentette, hogy a novellán túl még
személyes felvezetőt is vár tőlünk: pár oldal, semmi több,
semmi gond. Írjuk meg, ki, mikor és hogyan kapcsolódott a
Cherubionhoz. Naaa, ekkor újabb pánikroham következett.

Az én történetem 1998. november 25-én kezdődik. Ekkor írtam,

kicsit remegő kézzel az első e-mailt Pistának, és küldtem neki
egy rövid részletet az akkori regénykezdeményemből.
A dörgedelmes válasz nem maradt el; kritikus véleményét
nem tettem zsebre. Azonban jól felhúzott cinikus, lekezelő
szövegével, és én legalább olyan dörgedelmes választ írtam.
Fújtam egy nagyot, és mint a bennem élő sárkány, jól meg is
sértődtem. Ezzel le is tudtam magamban ezt a könyvkiadós
cuccot.
Azonban szerencsére Pista nem vette magára a duzzogásomat,
inkább csak jót nevetett rajta, és néhány e-mail-váltás után
kezdett kialakulni kettőnk között valamiféle összhang.
Ha jól emlékszem, az elkövetkezendő két évben, egy szóval
sem említettem meg az írást vagy azt, hogy alakul egy regény a
kezem alatt. Kerültem ezt a témát. Barátokká váltunk, sokat
beszélgettünk, de arról, hogy szeretném, ha kiadnák egy
regényemet, soha. Azonban az egyik konkurens kiadó épp fiatal
kezdőknek hirdetett egy pályázatot, és én bátorkodtam Pistától
megkérdezni, hogy szerinte van-e értelme benyújtani oda a
regényemet. Huhhhh! Amit akkor kaptam! Pista dühös lett,
végül is jogosan, hogy miért akarok én egy másik kiadóhoz
menni? Aztán megkérdezte, tényleg komolyan gondolom-e az
írást?
– Naná!
– Rendben – mondta –, akkor segítek, tanítani foglak. Első
feladat: írj öt novellát!
Fenn is akadt egyből a szemem: novellát? Egyszerre ötöt?!
Nem vagyok novellista, ezt már akkor is tudtam. Hogy
írhatnék bármiről, aminek nem ismerem a múltját és a jövőjét?
 j j j
Hogy írjak egy karakterről, amikor nem tudom, merről merre
halad, és mi lesz a sorsa? Hogy írhatnék a mikrokörnyezetről, ha
nem ismerem még a történelmét, a jelenben húzódó
konfliktusokat? És amikor mindezt felvázolom magamban, és
megteremtem, akkor a bennem megszülető háttér képei
óhatatlanul átcsúsznak a novellába. A novella meg egyre csak
dagad, és növekszik, és a karakterszámok átlépik a határt. Így
lesz a novellából kisregény, aztán pedig regény.
Azért valahogy kiküzdöttem magamból azt az öt elvárt
novellát.
Pista sokat segített, javított, újraíratta, tanított, oktatott, és
jópárszor kioktatott.
Végül azt mondta:
– Rendben. Most már írhatsz valami hosszabbat is.
– De miről írjak?
– Írj egy boszorkányról! Ez eddig még kimaradt a tematikából.
– De mit csinál az a boszorkány?
– Egy mocsár mellett él… a többit pedig majd te kitalálod róla.
Így született meg Fénymarék története.
Végre kitárhattam a sárkányszárnyaimat.
Azonban semmit sem adnak ingyen, és mindig ki kell járni az
iskolákat. Türelem és kitartás kell hozzá. Ahogy mondani
szoktam: „Sziszifusz felmegy a hegyre, és Sziszifusznak
mindennap fel kell mennie arra a bizonyos hegyre”.
Másképp nem megy. Bele kell rakni az időt, energiát, hitet, a
szívből jövő gondolatokat.
Én úgy gondolom, nem vagyok író, sem pedig festő, csak egy
írogató, festegető gyermek, aki a fantáziáját szabadon engedve
alkot a maga szórakozására. A gondolataimat, filozófiámat;
életről, emberségről, szeretettől, jó mélyen belerejtem az
írásaimba. Adni magamból valamit másoknak, pozitív
gondolatokat, optimizmust, az évek alatt felgyűlő
élettapasztalatot, ez az, ami örömet okoz.
Sok megkeresést kapok még most is, miért nem folytatom?
Hol a következő regény? Mi történik a kedvenc karakterükkel?
Én meg magamban csak mosolygok: „Sziszifusz most nem tud
 g g yg f
felmenni arra a bizonyos hegyre.” Egy regényt megírni dolgozó
emberként, munka és család mellett több hónap, több év
küzdelme, teljes odafigyelést igényel.
Írok most is, hiszen egy grafomán sosem áll le, de az írás most
az íróasztalfiókban pihen, ott sorjáznak a félig elkészült
regények, talán majd egyszer befejezem őket, ha sok időm lesz,
ha nyugdíjas leszek.
Alkotni öröm, akár a saját szórakozásunkra, akár másokéra.
Az élet arról szól, hogy adunk valamit önmagunkból. Minden
regényem, hímzésem, festményem olyan, mintha a saját
gyermekem lenne. Ezer szállal kötődőm hozzájuk: Olyanok,
mint életem egy-egy kicsiny darabkája, szívemből szakasztott
szirmok. Ha egymás mellé illesztem őket, látom az életemet, az
elmúlt évtizedeket.
Ha összefoglalnám az életem kreatív részét: szeretet, kitartás,
hit. No meg Sziszifusz, mert nélküle nem menne. Mi mindennap
együtt mászunk fel a hegyre! Mert a hegy ott van előttünk. De
ha nem megy a mászás, mert vannak fáradt napok, akkor
megkerüljük azt a bizonyos hegyet! Mert azért nőből is vagyok,
és tudom, milyen az élet! Nem kell mindig mindent túlgondolni.
Túl kell élni!
Túlélni, hogy adhassunk, alkothassunk, szerethessünk,
élhessünk. Ez az én filozófiám.
 Susan Salina
SÁRKÁNYMESÉK

Ez a novella kicsit összegzésnek indult. Hisz’ mi másról is írhatnék

a harmincas novelláskötetbe, mint sárkányokról? Mi másról is
írhatnék, hiszen ott laknak a lelkemben, napi kapcsolatban
vagyunk, álmomban együtt szállunk a szelek szárnyán.
Gondoltam (én kis naiv), hogy ez csak egy rövidke szösszenet lesz.
Menni fog, Suzy! – biztattam magam. Meg tudod csinálni, majd
meglapulsz a többi írás között. Rövid lesz, nem írod túl! Hajrá!
Azonban be kell vallanom, a régi hibák sorban előjöttek. A sok
régi mese, emlékkép, amiket felépítettem a meg jelent regények
háttereként magamban, most életre keltek, és óhatatlanul
belecsempésződtek ebbe a novellába. Ami egyre csak növekedett,
gyarapodott, és amikor már túlléptem a megbeszélt
karakterszámot, tudtam, hogy esélyem sincs a kötetbe kerülésre.
Végül úgy döntöttem: akkor is megírom az egész történetet.
Ez a novella így önmagában is értelmezhető és érthető, ám ha a
folytatása is elkészül, regény lesz belőle, ez már most látszik. Pista
belement abba, hogy ebben a kötetben megosztásra kerüljön ez a
novella, és remélhetőleg, ha elkészül a teljes történet és önálló
regényként megjelenik, arra is szántok majd némi figyelmet.

Mézillatú, kénes gázok suhantak át a Bölcsőbarlangon,

kékessárga ködpamacsokat lövellve.
A barlang mély volt, hatalmas, még sárkányléptékkel mérve
is, azonban mégis otthont adó, várakozásra és időtlen időkre
teremtve. Fénylő cseppkövek vonták be falait. Gigászi ábrákat és
csillagködöket rajzoltak felületére a mélyből feltörő láva
narancsszínei. Élő, lüktető márványerezetei egy gigantikus
élőlény vérereiként pulzáltak. A mágia illékony foszlányai
halvány ködként hömpölyögtek az alján, minden lépésnél
felkavarodva, szikrázva, mesélve.
A barlang egyszerre gigantikus és egyben parányi porszeme
volt a világ eme eldugott szegletének.
Mert ez volt A Bölcsőbarlang. Ashbar sárkányainak egyik
legszentebb helye. Azonban e szent hely, most csendes volt.
Vészterhes és kihalt.
A sárkányvilág elátkozta Ashbar klánjait, és Drakónia jelenlegi
urai csupán távolról figyelték a történéseket.
Ashbar klánjainak Bölcsőbarlangjában most csupán egyetlen
tojás ébredezett, pedig bölcsők tucatjai várták az új életek
befogadását.
Az ékesen faragott kláncímerektől, misztikus rúnáktól fénylő
bölcsők halvány mágikus fényben izzottak a barlang minden
szegletében. Ám az elmúlt évszázadok csak port és véres
emlékeket hordtak beléjük.
A barlang élettelen volt, egy kivétellel.
Egy tojás!
Csak egyetlenegy!
A matriarcha lassan körözött a bölcső körül.
Hosszú nappalok és éjszakák követték egymást, de nem
hagyta magára a kicsit.
Rég nem volt klánjának új utódja, és most úgy óvta,
dédelgette őt, mintha ez lenne több ezer éves életének egyetlen
reménye.
A matriarcha tekintete körbesiklott a barlang mágiával
átitatott falain, a kőbevésett őssárkányok magasztos alakján, kik
úgy néztek vissza rá, mintha minden rendjén lévő lenne. Pont
úgy, mint régen.
Pedig semmi sem volt már úgy, mint régen!
A bölcső köré gömbölyödött és minden gondolatával,
érzékeinek minden misztikus látomásával a kis életre
koncentrált.
Egy új élet, egy új csoda. Mit kérhetnék még?
Klánja új reménye.
 j j y
De vajon életben marad?
Régen. Igen, régen… – merengett el. Számtalan tojás kelt ki a
nász utáni ébredéskor, de manapság?
Emlékei ködén hajdanvolt éjszakák úsztak át. Boldog
pillanatok. Tojások tucatjai, amikből új jövő született. Klánok és
nagyasszonyok, kik itt sürögtek a Bölcsőbarlangban büszkén
vijjogva, és magasba emelve a jövő reménységeit.
Csak a múlt mutatja meg mennyi szépséget rejtett egykor a jelen,
csak a múlt tükrén át látható, mi az, ami mára már elveszett.
Közelebb hajolt az ébredező sárkánytojás fölé. Szimatolt,
éberen figyelt. Látta az élet mocorgását az egyre átlátszóbbá
váló héj belsejében.
Milyen szép! – érzékenyült el. Tökéletes apróság.
Eszményi tojásforma, a burok egyetlen ívében, görbületében
sem volt hiba. A felszínt fedő pikkelysziromminták
egyenletesek és mindegyik egyedi és a maga nemében
különleges. A pikkelyek pereme óarannyal permetezve,
felszínüket ezüst fény ragyogta be, és mindegyiken egy-egy ősi
aranyrúna tündökölt. A kicsi még meg sem született, de már
belülről világított, átitatta a mágia édes illata. Egy ilyen
sárkánytojás igen ritka kincs.
A benne mocorgó apró lény minden mozdulatára lágy zizegés
hallatszott. Mikor fordult, gördült, nyújtózott, a tojás a bölcső
mélyén lágy táncot lejtett. Ahogy ébredezőn mocorgott, az
árnyalatok és végtelen színek gyönyörű mintákban futottak
körben a felületén, a libbenő aranyerezetek halk pendülései oly
elmét formáló hangokat keltettek, mint a vízesés halk
mormogása.
Tökéletes, tökéletes, tökéletes – dobolt a matriarcha agyában.
Morranva, dühösen megrázta a fejét.
– Nem! – horkanta. – Ne légy tökéletes, kicsikém! A hiba
mindig ott van a tökéletesben, és mindig csak későn vesszük
észre! Légy majdnem tökéletes, kicsi élet! A majdnem, az mindig
több mint a minden!
Lágyan rálehelt a tojásra, a pici test egyből megmozdult,
jólesőn nyújtózott, és a matriarcha látta apró szárnyának
j y j p y
moccanását az egyre átlátszóbbá váló tojáshéjon belül. Hallotta
azt a kedvelt, surlódó hangot, ami minden sárkányanya lelkét
mély büszkeséggel tölti el. Leheletnyi, fémes hangok pattogtak,
ahogy az egyre erősödő pikkelyek karcolták a tojás belső burkát
a kiutat keresve.
– Jó! – suttogta elégedetten. – Erős szárnyak. Erős hit. Erős élni
akarás. Ébredezz, gyermek!
A matriarcha komor gondolatai újra a hatalmas, némaságtól
ásító barlang felé tévedt.
Régen. Igen, régen minden más volt.
Emlékei tükrén át látta a klánok matriarcháit a Qwebeh
klánét, a Treboah klánét, a Krohwik, Rusmonk, Rholnoy klánok
egybegyült tagjait, Ashbar egykor volt nagy és kisebb
klánjainak izgatott sárkányait, kik itt gyűltek össze, hogy a nász
utáni hatodik telihold estéin megcsodálják az újabb és újabb
tojásokat. Hisz ők voltak az eljövendő nemzedék, a jövő
reményei.
Mily győzelemittas horkantásoktól, szónoklatoktól volt
hangos egykor ez a barlang. Mennyi élc és düh csobogott itt
körbe. Minden új tojás egy-egy új találgatás; színek, formák,
méretek, pikkelyek. Torzsalkodás és áhítat.
A kiválasztott nőstények, kik jogot kaptak, hogy a nász éjjelén
fészekrakóvá váljanak, mind büszkén köröztek saját klánjuk
bölcsője körül. De még a hímek is ide gyűltek a Bölcsőbarlang
külső peremére – mert a barlangba csak nőstények léphettek –,
hátha megtudják, vajon melyikük ért célt a nász során.
Amikor az utolsó tojás is a helyére került és elkezdődött végre
a szent beavatószertartás, klánok tucatjai, nőstények százai
megilletődve, fejet hajtva álltak a Bölcsőbarlangba.
S amikor a szertartás véget ért, együtt rajzottak ki, magasba
törve az ég felé. Versengve, ünnepelve az új élet születését.
A sárkánytestekből áradó mágia úgy csordult túl a
sziklafalakon és lávaöblökön, hogy fénylettek a hegyek ormai és
kéklő, bíbor esőben hullott alá a harmat, és még az ünnepet
követő napokban is fénylő, szikrázó égi csodaként lebegett a
mágia ragyogása a Bölcsőbarlang felett.
 g gy g g
Azon az éjjelen, minden sárkány, kicsi és nagy, adott magából
valamit az eljövendő nemzedéknek. Áldás és hit, remény és
jövendő borította be a szálláshelyeket.
Akkor még béke volt – merengett el a matriarcha. Bár háborúk
midig voltak, torzsalkodások mindig voltak, de ez hozzátartozik a
sárkányléthez. Harc és perpatvar nélkül nem is lennénk azok, akik
vagyunk. Azonban a nászszertartás mindig szent volt. Szent, és
megakadályozhatatlan, sem háború, sem politikai csatározások
nem állhatták az útjába. Még a legvéresebb háborúkat,
összecsapásokat is felfüggesztették ezekben a hónapokban.
Mindenki tisztelte a hagyományt és nem vette el az élet lehetőségét
senkitől. A nász szent volt, szent, addig a bizonyos napig!
Ahhh, nem itt kellene kezdenem a meséket, kicsikém. Túl előre
futottam az időben.
Feltápászkodott, hogy átmozgassa öreg csontjait.
A fenséges Nobered-Sway, az élet oltára előtt mély főhajtással
üdvözölte a fölé magasodó őssárkányok cseppkőből faragott
szobrainak gyűrűjét.
Az Ősök vigyáznak ránk!
– Kérlek titeket, tekintsetek le ránk, bocsássátok meg a bűnt,
mit Ashbar klánjai elkövettek. Kérlek! Áldjátok meg őt!
Karmával egy pikkelyt szakított le a testéről, és az oltár
közepére ejtette: A pikkely pörögve hullott alá, mint száraz
falevél, és amikor az oltár mélyén derengő parázshoz ért,
hirtelen felizzott. Éhes lángnyelvek ölelték, magukba
olvasztották, és édes mágikus illatot árasztottak.
Várt. Türelmesen. Válasz azonban továbbra sem érkezett. Csak
néma, visszhangtalan csend ült a Bölcsőbarlang mélyén.
Tekintete körbevándorolt az Ősök komor tekintetén.
Mondjátok mennyi még? – gondolta reményt vesztve, és lassan
visszaindult a bölcső felé.
– Ne is törődj vele! Megáldanak majd, ha eljön az ideje –
huppant le a bölcső mellé, és köré tekeredve, testével
melengetve, farkával biztatóan súrolta végig a cseppkőgyűrű
peremét, hogy lágy, zizegő dallal ringassa el a kicsit.
 – Mesélek inkább, kicsikém. Mesélek a nászról, mert a
sárkánynász, na, az maga Drakónia! Minden benne van, amik
vagyunk, az őssárkányoktól a mai napig. Ez a föld a hazánk, ezt
tápláljuk, ez az otthonunk. Mesélek neked azokról az időkről,
amikor még béke volt. Amikor még Ashbar sárkányai szabadon
szállhattak.
Az öreg matriarcha a szívéből jövő sóhajára mágikus
ködpamacsok borították be a bölcső mélyén pihenő tojást.
– A nász oly ünnep, amit tán nem is tudok majd megfelelő
szavakba foglalni. Sok korábbi nász zizeg a fejemben, Sok égbe
törő ünnep, és mind el kellene mesélnem neked, kicsikém.
Hogyha már nem leszünk, tovább adhasd azoknak, akik
utánunk jönnek.
Még jobban átölelte a tojást, a jövő zálogát.
– Mesélek neked a dobok ünnepéről. Arról, amikor a klánok
mind összegyűlnek, nem csak Ashbar klánjai, hanem távoli
vidékek nagy sárkánycsaládjai is. Összegyűlnek, hogy
találkozzanak, és a jövőt megalapítsák. Tán furcsán hangzik, de
a sárkány ritka faj, csak itt Drakóniában élünk ilyen sokan, de a
többi földrész egész más életformáknak ad otthont. Én is jártam
idegen földeken, de mindig visszatértem ide.
Elmerengett.
– Emlékek, mesék. Neked adom, kis poronty, hogy vidd
tovább. – Mágikus lehelete beborította a tojás felszínét. – Ez a
mostani mese egy szép emlék; az első nászom, az első
fészekrakásom idejéből való. Ohhh, midőn megszólaltak a
mélyből a dobok, mikor az ég is a felhangzó mágikus daloktól
lett teljes. Csodás volt! Lásd hát! – lehelt rá újra a tojásra.
Az emlékek mágikus ködén egy régvolt éjszaka derengett elő.
Egy éjszaka emléke, mikor a matriarcha részese volt a csodás égi
táncnak. Az első táncának.

*****

Harsány, vidám rikoltás szállt az ashbari kanyon rendszer

végtelen barlangsorai felett. A nap épp ébredt, első sugarai
vörösarannyal festették a tájat. A harmat frissen csepegett a
lávatavak alant kanyargó folyama feletti sziklaperemekről.
A rikoltás újra, és újra átsuhant a barlangok felett, felverve
mindenkit, aki még szunnyadni próbált ily hajnali órán.
– Gyere már, Jehrizumy! Szálljunk együtt!
A hívó rikoltás újból és újból felhangzott.
Az ébredő fénysugarak szikrázva robbantak be a szálláshelye
faragott boltívei közé, belekaptak a rücskös felületekbe, vad
színeket és lángoló freskókat rajzoltak a sziklafelületekre.
Villódzó, égő fényekkel festették meg a barlangbejáratok
faragott íveibe foglalt ékköveket és a végtelen aranyrúnák fémes
felületét. Megakadtak a mély kanyon vörössel és okkerrel
csíkozott szikláin, és a méhükbe vájt barlangok során szikrázva
villództak, tündetáncot lejtve, hívogatón kínálták egy új reggel
ígéretét. Lángoló hajnali jókedvükben sárgás vörösbarna
erezetek futottak az alant fortyogó mágiával átitatott lávatavak
felszíne felé. E tavak csendes gejzírpöffenései tették igazi
sárkányotthonná ezt a csodás tájat.
Béke és nyugalom áradt végig a tájon, ezredéves csoda.
Azonban a hívó szó ismét felhangzott az égből. Egy fiatal
nőstény sárkány állt a Qery klán szálláshelyének bejáratánál,
hunyorgón követve az égen köröző társát.
– Jaj, Griforjan, mi van már megint? – berzenkedett álmosan
rázva fejét. – Tudod, hogy nem kedvelem a kora reggeleket. Én a
csillagok fényét szeretem.
Lassan nyújtózkodott, a napfürdő jót tett, kissé átmelengette
még görcsös izmait. Bár azt el kellett ismernie, igazán szép volt
ez a hajnal.
Az ifjú sárkány bronzszínű pikkelyei lassan átmelegedtek,
szikrázva ragyogtak a reggeli fényben.
– Gyere már! – harsant újból a rikoltás a magasból.
Griforjan odafenn körözött. Viccesen billegette szárnyait.
– Ha még sokáig rikoltozol, mindenkit felversz – morogta, de
végül Jehrizumy kitárta szárnyait és elrugaszkodott a
sziklaperemről.
– Siiiiiiiisss! – Griforjan suhant mellé. – Felébredtél végre?
 j g
– Jobb ébresztőt is kaphattam volna – morogta rosszkedvűen.
– Álmos vagyok, a visítozásoddal kirángatsz a vackomról, pedig
tudod, hogy ilyenkor harapós kedvemben találsz. Nem ért volna
még rá ez az ébresztő?
Kicsit átmozgatta elgémberedett szárnyait. Mogorva
hangulatban volt, nem esett túl jól a repülés.
Griforjan egy bukóforduló után belenyomta pofáját a nőstény
alhasába.
– Naaa! Ne csináld már! – kapott felé.
– Gyerünk, repüljünk! Fel, fel!
– Jaj, maradj már! Ébredezem. Nincs túl jókedvem.
– De ma lesz a nagy nap!
– Igen, biztos sok kérő legyeskedik majd körülötted.
– Mindkettőnket kiválasztották! Fészekrakók leszünk.
Juhééééééé! – bukott alá egy újabb káprázatos fordulóval.
– Ez remek! Nincs jobb híred mára?
Jehrizumy kitárta a szárnyát, és siklórepülésben folytatta
útját. Nem kívánt erről több szót váltani, de Griforjan nem
hagyta annyiban:
– Most mi bajod? Tojáskorom óta ismerlek. Ez a legszentebb
szertartás.
– Persze az, de…
– De? – Griforjan felkacagott, és az ég felé süvített vad
szárnycsapásokkal. – Jaj, már értem!
Vidáman lubickolt a szelek szárnyán.
– Te csak őt akarod! – nevetett.
– Hallgass már! Még az ég is zeng a viháncolásodtól. Azt
hittem, barátok vagyunk.
Griforjan lejjebb ereszkedett, és óvón átölelte szárnyával
barátnőjét; a szárnyvégek borotvaéles vitorlapengéi zenélve
siklottak Jehrizumy tarajtüskéin fémes, csilingelő pattogó dalt
játszva.
– Ne csiklandozz már!
– Ne haragudj, de tudod, hogy ő, szóval, ő nem biztos, hogy
eljön.
 – Akkor mit ér ez az egész Násztánc? Mit ér, ha nem az lesz a
párom, akivel táncolni akarok? Nem akarom, hogy hímek
tucatjai üldözzenek az éjszakában, és, és… – próbálta
megfogalmazni. – Ez az én választásom, az én jövőm, az én
tojásom.
– Tudod, hogy ez mindig a mi választásunk. Ez minden
nőstény privilégiuma. Egyetlen hím sem közelíthet meg úgy, ha
te nem akarod.
– Persze, csak akkor egész éjjel hadakozhatok velük. A hímek
ostobák és értetlenek. A végén pedig majd nem rakok le egyetlen
tojást sem, klánom szégyenére. Remek kilátások!
– De az is lehet, hogy eljön.
– Ó persze, eljön. Több tucatnyi nőstény vár a nászra, majd
pont engem választana. Biztos már rég elfeledett.
– Ha itt lesz, téged választ, mert téged szeret. Majd meglátod.
Mindig úgy zsizsegtetek egymás között, hogy senki még csak a
közeletekbe sem mehetett.
– Kölyök voltam, ő már kifejlett hím. Büszke és bosszantó. De
rég nem járt erre, lehet ma sem fog. Az régen volt, még nagyon
fiatalok voltunk. – Megrázkódott. – Csalódást fogok okozni a
klánnak.
– Akkor válassz valaki mást, remek kérők vannak.
– Mást? Senki más nem érdekel. Mondd, Griforjan, miért ilyen
nehéz sárkánynak lenni?!
– De hisz a legjobb dolog sárkánynak lenni! – nevetett fel
barátnője, és újból az ég felé tört. – Ennél csodálatosabb lét
egyetlen lénynek sem adatik meg. – Újból visszaváltott
Jehrizumy mellé.
Tovább duruzsolt a fülébe, csicsergésével, zsongító
beszédével, fel akarta rázni.
– Te is tudod, ennél jobb lehetőség nem adatik. Ez a nász most
Ashbar klánjainak szálláshelyén lesz, az otthonunkban. Ez
sokkal jobb, mintha más klánszövetségek területén kellene
megvívnunk a nászharcot. Itt ismerünk mindent, minden
sziklát, minden fuvallatot. Tökéletes! Ennél jobban nem is
indulhatna az első fészekrakásom. Ohó, és már láttam is néhány
 y
kívánatos hímet, mert sorban érkeznek a távoli klánszövetség
sárkányai közül. Olyan boldog vagyok. És te is az leszel! Majd
meglátod, amikor eljön a tojásrakás napja. Huh, az aztán
észbontó újabb örömünnep. Ott fogjuk lesni a színeket, a
pikkelyeket, a méreteket. Remélem nagy tojás lesz, remélem,
egy új, nagy csatasárkány lesz. Olyan, akire egész életemben
büszke lehetek. Az a kis harc ezen az éjszakán igazán nem
számit. Néhány törött szárnyú hím. Néhány lehorzsolt pikkely.
Alábukott, onnan rikoltotta vissza:
– Ma biztos bezúzok néhány állkapcsot, és megtépázok néhány
gerincet. A hímek örülhetnek, hogy ilyen csuda nőstényekkel
táncolhatnak.
– Bolond! – nevetett Jehrizumy, már rá is átragadt barátnője
végtelen jókedve.
Követte a bukórepülésben, szárnyait szorosan maga köré
zárva, zuhant a vörös sziklák pereme felé. Mint egy halálos
nyílhegy, pörögve, szédült forgásban közeledett. Ha ez a
magabiztos égi balett nem kápráztat el egyetlen hímet sem,
akkor jobb, ha a klánok új kihívók után néznek.
Az utolsó pillanatban fogták vissza vad röptüket. Szárnyaik
hatalmas vitorlákként tárultak ki, szédült süvítéssel szelték a
levegőt. Cikázva, csavarodva súrolták az éles sziklaperemeket.
Pattogtak a sziklák, porzott nyomukban a plató.
Kacagtak, harsogott jókedvüktől a világ.
Végül kibukkantak a szálláshely végét övező, több száz méter
mély szakadék pereménél. Innen már egész Crymhoont be
lehetett látni. Ez volt Ashbar sárkányainak földje; Crymhoon
végtelen zöldellő vidéke, mely a szálláshelyektől egészen
Drakónia déli peremvidékig húzódott a Gyilkos-tengerig.
A nap éltető sugarai átölelték e földeket, zöld és vörös
fényekkel dicsőítve Drakónia sárkányait.
– Gyönyörű, igaz? – Griforjan habzsolta a levegőt, vitorlázva
rezegtette szárnyait. – Sosem tudok betelni ezzel a lenyűgöző
látvánnyal.
A reggeli köd égi harmata megédesítette Jehrizumy pikkelyeit.
Bronzszíne csodás árnyalatokban tündökölt, és immár tudta,
 y
mit akar.
– Nekem ő kell! – kiáltotta a felkelő nap vörös korongja felé.
Griforjan kacagott, és táncolva lubickolt a nyomában.
– Na, végre, nővérem! Akkor tegyél érte, hogy észre is vegyen,
ha csak itt vacakolunk, semmire sem mész. Tucatnyi nőstény
vágyik rá.
– Tudom. De ő az enyém lesz ezen az estén.
– Akkor irány a lávató! Fürödjünk, szépüljünk.
Jehrizumy harsogva siklott bele a reggel fényeibe. Együtt
szálltak Ashbar klánjainak szállásterülete fölött. Ez volt az
otthonuk. Csodálatos sárkányvidék. Csodaszép, friss reggeli
napfény.
Drakónia urai ma kirepülnek, hogy új életeket adjanak a
világnak.
A mágia lágy hullámai ott simultak a föld felett, beborítva a
barlangok lábánál elterülő végtelen, zöld mezőt. A világ fiatal
volt és szép, ahogy minden élet az fiatalkorában, élvezettel és
reményekkel teljes.
– Na, végre, ez az én nősténytársam! – rikoltotta Griforjan. –
Elkapjuk!
– Nem! Én kapom el! – vicsorgott édes mosollyal. – Senkinek
sem adom! Ez az én táncom!
Griforjan újra rikoltva nevetett.
– Lássuk, mire jutunk a nászharcban, nővérkém!

*****

Lassan szállt le az éj. Apró ködpamacsoktól eltekintve

kristálytiszta égbolt borult a tájra és lassan feltünedeztek az
égen az első csillagok. A násztáncra gyülekező klánok
felvonultak, és türelmetlenül várták, hogy elérkezzen a
gyémántragyogások éjszakája.
A szálláshelyeket rejtő szurdokrendszer bejáratánál
emelkedett a fehér sziklákból faragott Sheyn-madzsra, melynek
közepén Qwe-behryd kupolája állt, az Örök Láng templomának
bejáratát rejtve. Ez volt Ashbar klánjainak legszentebb helye.
 A Sheyn-madzsra bejáratát gigantikus, égbe törő, ékesen
faragott oszlopok sora övezte. Felettük a sziklafalban arany
erezetek és légies faragványok csipkézte panteon tündökölt, és
amikor a nap alábukott, a mágikus rúnák még órákon át
ragyogva libegtek körbe-körbe. A sejtelmes képek emléket
idézve meséltek a múltról és jelenről. Mondák és rég volt
történetek képeit rajzolták meg az ősidőktől kezdve, évezredek
és világciklusok történéseit. A mágia szárnyán szállt a végtelen
történet és minden nap új és újabb mesékkel ragyogott a
sziklafal.
A bejárathoz több lépcsőív vezetett fel, és az előtte elterülő
fényesre koptatott téren több száz, vagy akár ezer sárkány is
megpihenhetett. A madzsra fényes felülete is hullámzó arany
rúnákkal volt kivarrva; az egész szentély már messziről
világított, éjjel s nappal ontotta magából a mágia gyűrűit.
Az érkezők, kik Ashbar földjére léptek ezzel a pazar csodával
szembesülhettek először.
Qwe-behryd kupolája, a szentély bejárata azonban igen szűk
és alacsony volt, ide sárkány csak mély főhajtással léphetett be,
és ezt sem tehette meg akárki. Ez volt az Örök Láng otthona. Míg
e láng ragyog, és élettel telve lobog, Ashbar klánjai uralhatják a
világ eme szegletét.
Az oltár körüli széles teret az őssárkányok faragott alakjai
vigyázták. És amikor épp nemtetszésüknek adtak hangot,
odébbmoccantak, új testhelyzetet vettek fel, és rosszalló
bömbölésük moraja tört fel a mélyből.
Az oltárkő lábaitól fénylő aranyfolyam indult, mely
szerteágazott a padozaton, és kifelé a sziklaplató irányába
tekeredett. Az aranyindák, felfutottak a Sheyn-madzsra
bejáratának oldalán, beszőtték azt, és mint egy élő folyondár,
alábuktak a lépcsősorok szegélyén, és a kő fényes felületén
futottak tovább. Vad burjánzásuk, olyan volt, mint egy ősi,
hatalmas fa gyökérzete, beborította a madzsra felületét, elérték
a fénylő felületbe rótt ősi rúnákat, éltetőn táplálva fényüket. És
mikor egy új nász után kis életek születtek, végtelen indái,
világító aranygyökerei újabb méterek százaival növekedtek.
 g ygy j
A platón most fényes klánlobogók százait rezegtetett a gyenge
szél. Mágikus fénypamacsok szitáltak körbe. Kék és narancs
pöffennetek szálltak színezve és édesítve az est langymelegét.
Mindenki izgalommal telten várakozott.
A sziklák mélyéről ekkor halk dobogó hangok törtek fel;
egyenletes ritmusuk a szívek dobbanását követte.
Végre elkezdődött a szertartás.
Itt voltak mind a nagy klánszövetségek; Jurom, Toums,
Prendel, Liomior, Heersbug, Sijomon, Krwoon és még sokan
mások. A meghívottak, mind eljöttek a nászra.
Ezen a szent estén Ashbar klánjaira került sor, most ők voltak
a vendégfogadók.
A nász éjszakája ritka esemény, és ha ez pont a
gyémántragyogások éjszakáján következik be, az csak még
jobban emeli annak rangját. Az új élet fogantatása ilyenkor
felülír minden ellenségeskedést, egyetlen kláncsalád sem
foglalkozik régi sérelmekkel, kicsinyes viszályokkal. Ezen az
estén mind eggyé válnak. Drakónia igaz és felszentelt urai
összegyűlnek, hogy hódolatukat tegyék az őssárkányok
törvényei szerint, a csillagok és világciklusok törvényei szerint.
Sárkányok százai lesték az eget, várva a gyémántragyogások
éjszakáját, mikor a hét csillag újra együtt áll.
Az ilyen nászünnep különlegesen ritka, hisz csak
háromszázharminchárom évente következik be. Egy ilyen
éjjelen fészekrakóvá válni, valóban különleges megtiszteltetés.
Az ég egyre sötétebbé vált, és a csillagok lassan egymás után
tűntek fel az égen. Fényük elnyomott minden más ragyogást, a
hét szikrázó gyémánt egyetlen vonalba rendeződött.
Amikor fényük összeért és egyetlen éles ezüst vonalat festett
az égre, a kelő telihold vörös buborékja is felbukkant a
horizonton, sárkányok százai sóhajtottak fel.
A szent szertartás kezdetét vette.
A klánok bemutatták kiválasztottjaikat, azokat a nemes
nőstényeket, kik ezen az éjjelen fészekrakókká válhatnak. Nagy
hódolat övezte a felvonuló nőstények sorát. Ifjú és vén, egyként
hajtott fejet előttük, ők pedig erejük teljében, szikrázva, fejüket
felvetve várták a nász kihívását.
Látványuk fenséges volt, Drakónia dicsősége.
Sok szónoklat hangzott még el és fölöslegesnek tűnő
szólamok, de Jehrizumy nemigen hallotta őket. Szeme egyre az
összegyűlt sárkányok tömegét kutatta.
A nőstények raja várta, hogy bemutassák végre a kiválasztott
hímeket, akik számára ez életük egyik legnagyobb próbatételét
jelentette, hisz’ tucatjával maradnak majd vérben ázva, holtan a
sziklák tűhegyes csipkéi között. Azonban a vesztesekért senki
sem fog könnyeket ejteni. Aki nem érdemeli ki, hogy
párosodjon, az nem érhet sokat egy valódi harcban sem.
Jehrizumy szíve nagyot dobbant, amikor meglátta őt.
Hát eljött!
Látta, ahogy előrelép, és Zakhrawan mély főhajtással üdvözli
az egybegyűlteket, hímként bejelentve, hogy részt kíván venni a
nászon.
Hosszú évtizedek óta nem látta, és most még lenyűgözőbb
volt, mint gyermeki emlékezetében. A hím ezüstkék
hátpikkelyei ragyogtak a holdfényben. A Toums klánszövetség e
legendás csatasárkánya mellett eltörpültek a többiek.
Jehrizumy megborzongott. Zakhrawan fenséges volt és
legyőzendő. Igazi kihívás egy első nászát ülő nősténynek.
A dobok felpörögtek a háttérben, de nem is hallotta mély
dübbenéseiket, elrugaszkodott a sziklaperemről. Hangos
rikoltással emelkedett, szárnyait maga köré zárva pörgött, és
egyre magasabbra szállt. Az éjszakát átitatta a mágia mindent
átölelő, édeskés illata.
Jehrizumy kitárta szárnyait, és körözve szállt egyre feljebb.
Gyertek, gondolta, gyertek, játsszunk!
Hallotta odalentről a rikoltásokat, ahogy a többi nőstény is
elvetődik a sziklaperemről. Odafent cikáztak már
többtucatnyian. Kihívó rikoltásuk megtöltötte Ashbar
klánjainak szálláshelyét. Az ég és a föld egybeforrt.
A kiválasztott nőstények színpompás forgatagban vonultak az
égen. Suhantak, alá s fölé pörögve. Jókedv hullámzott a csillagok
 g p g J g
alatt, a kihívás hangjai szálltak az éjszakában.
A nőstények végül egyetlen rajba rendeződtek, és vészes
bukófordulóval csaptak alá a madzsrán összegyűlt sárkányok
felé.
Hangos rikoltással és széles szárnycsapásokkal húztak el a
fejük felett.
– Gyertek! – szállt a hívó szó. – Ránk vadásszatok ma éjjel!
A raj újabb alábukással és kecses siklással mutatta meg erejét
és tehetségét. A kiválasztott nőstények vígan daloltak, itt, és
most nem voltak szabályok, ők mind testvérekké lettek a
nászban.
– Gyertek! – dalolták a hímek felé.
Surrogó, kihívó szárnycsapásaik zenéjétől harsogott a sötét
égbolt. A vörös hold egyre magasabbra emelkedett a háttérben,
a hét csillag egyetlen vonalként tündökölt, és az elméket is
egyetlen gondolat töltötte ki.
– Gyertek! Harcoljunk! – buktak alá újból kihívóan. – Ki mer
felszállni közénk?
– Figyelj! Mindjárt indulnak! – csapódott Jehrizumy oldalába
Griforjan viccesen rikoltva pörögve. – Gyerünk, nővérkém, kapd
el őt!
Jehrizumy látta a sziklaperemről felszálló hímek csapatát,
több százan voltak, és ma este mind rájuk vadásztak.
Vagy inkább mi vadászunk rájuk, gondolta vidáman, már rá is
át ragadt a nősténycsapat kihívó, perlekedő vidámsága.
– Ágggggggggggggh! – kiáltotta kéjes élvezettel az éjbe.
Tekintete követte az ezüstkék sárkányt, ahogy kitárt
szárnyakkal egyre feljebb emelkedik az égen. Már látta a leendő
párját.
Zakhrawan kissé kitért oldalra, és leszakadt a csapatokban
rohamozó hímektől.
Jehrizumy alábukott.
Keresztülvágta magát a feléjük hömpölygő tömegen. Pörgött
és szárnyait kitárva vágott rendet maga körül. A kisebb hímek
úgy pattantak le róla, mint a széttört üvegszilánkok. Minden
szárnycsapása újabb és újabb megaláztatást hozott.
 y p j j g
Vad táncot lejtett, és egy idő után már senki sem mert a
közelébe kerülni. Tépett, vágott, karmolt, hasított. A szélrózsa
minden irányában fröccsentek szét róla. Kíméletlen
szárnyalásokkal csapott keresztül a hímek raján.
Szemét azonban egyetlen pillanatra sem vette le a kiválasztott
hímről.
Véres kavargássá vált az ég. A többi nőstény ugyanilyen
vehemenciával vetette bele magát a felszálló hímek rajába.
Gyilkos, vad ösztön vezette őket; pusztuljon, akinek nincs itt
helye!
Eleinte együtt, csapatosan támadtak, hogy kiszórják a
kéretlen jelentkezőket. Megritkították a támadók raját. Ez igazi
sárkányharc volt, igazi küzdelem.
A nőstények összetömörültek, és vidám nevetéssel csaptak le
újra és újra, vesztenivalójuk kevés volt, de a hímek tömegét
megrostálhatták. S bizony hullottak alá, szárnytörötten, vérző
alhassal, sikoltva-rikoltva mentve életüket.
Azonban még csak most kezdődött az éjszaka, még csak most
kezdődött a valódi tánc, a nász!
Az éjszaki égbolt élénk színekkel telt meg. A sárkánynász
mágikus tánc, minden nőstény fényes csóvákat húzott,
felkavarva az ezredéves mágia áttetsző hullámait. Senki sem
adta könnyen magát, és minden egyes nőstényért meg kellett
harcolni.
Az első kihívást követő összecsapásra már a hímek is
csapatokba tömörültek, rendezték megtépázott soraikat és
együttesen vetették magukat egy-egy nőstény nyomába, hogy
leszakítsák őt a többiektől.
Jehrizumy kivált a nőstények kötelékéből, és a magasba
szárnyalt, vállalva ezzel azt a kockázatot, hogy egyedül kell
szembeszállnia hímek tucatjaival, de csakis így hívhatta fel
magára a figyelmet.
Röppentek is utána számosan, ám a kitárt szárnyakkal köröző
ezüstkék sárkány távol maradt a közelharctól; Zakhrawan
kivárt.
 Jehrizumy dühösen bukott alá, egyenesen a kiszemelt hím
felé vette az irányt, nyomában számtalan hívatlan kérővel. Több
forduló és erőteljes harapás, karomcsapás és feltépett oldal után
jutott csak közel hozzá.
Zakhrawan azonban továbbra is kihátrált a harcból, feljebb
emelkedett, és csak szemlélődött. Láthatóan jól szórakozott az
alant folyó égi kavalkádon.
Jehrizumy azonban egyre dühösebb lett. Felhergelte a vér
illata. A násztánc csatája egyre hevesebben dühöngött körötte.
Most azonban már csak egyetlen célpont lebegett a szeme előtt.
Pusztulj! Vagy szeress!
Kevés félelmetesebb van ezen a világon, mint egy felbőszített
nőstény csatasárkány. Már nem érdekelték a szabályok, a
tradíciók. El akarta pusztítani az ég tükrén közönyösen lebegő
hímet.
Nagy forduló után felfelé röppent, és hátulról érkezett.
– Játszol vagy sem?! – karmait belemélyesztette Zakhrawan
hátába.
A hím megrázta magát, és nevetve fordult vele szembe.
– Rég láttalak! Gyönyörűbb és kívánatosabb vagy, mint
gondoltam.
– Ahhhggg! – Jehrizumy vicsorogva csapott le rá, és vad
harcba kényszerítette. – Mit keresel itt?!
– Nézelődöm, hátha akad itt egy nőstény, akivel táncolhatok –
vetette oda flegmán.
Több sem kellett Jehrizumynak. Rárontott. Tépte, harapta.
Éles karmait belevájta a hátába, mély és fájdalmas sebeket ejtve.
Zakhrawan kipördült alóla, és bömbölve húzódott hátrébb.
– Megvesztél?
– Ha ez kell, hogy felébresszelek! – vicsorogta.
– Jehrizumy, a legdühösebb kis sárkány nőstény, aki ismerek –
bömbölt fel jókedvűen a hím. – Mi tarott ennyi ideig, hogy
ideérj?
Ez a pökhendi hozzáállás csak még jobban felbőszítette
Jehrizumyt.
 Szemből rontott rá, teljes erejét beleadva söpörte el az útból.
Rácsimpaszkodott a hátára, sikoltva, vicsorogva merültek meg
a végtelen ég tükrében. Pörögve, kiszámíthatatlanul hullottak,
egymásba gabalyodva. Szárnyak és karmok villogtak a
holdfényben, pikkelyek tucatjai mágikus színekben záporoztak
alá, bevilágítva köröttük a sötétséget.
Vadul tépték egymást, igazi nászkavalkádban. Szárnyaik ölelő
karokként simultak össze, miközben egymás pofájába
mélyesztették tépőfogaikat.
– Arghhhhhhhhhhh!
– Velem tartasz? – vicsorgott Jehrizumy, szeme hatalmas
fekete tó tükrére emlékeztett. – Velem tartasz, vagy nézzek más
után?
– Csak ha legyőzöl! – hörögte a hím.
Jehrizumy durván eltaszította magától, de karmai azért még
feltépték a kékezüst sárkány alhasának jókora darabját. Nem
okozott komoly sérülést, de nagyon fájhatott, az biztos.
– Nem táncolok legyőzöttekkel! Takarodj, ha csak ennyire
vagy képes!
A nőstény vadul megrázta a fejét. Ez itt a násztánc. Nem
rimánkodhat egy pökhendi hímnek.
Elég ebből!
Vad fordulóval kikerülte Zakhrawant, és néhány
szárnycsapással még feljebb emelkedett, onnan figyelve az alant
dúló csatát.
A kékezüst hím azonban melléje került, biztos távolságból
követte röptét. Leutánozta a mozdulatait, és együtt szállt vele az
ég tükrén.
– Tűnj az utamból! Tűnj innen! Ne kövess! – vicsorgott felé
Jehrizumy. – Egy megfelelő hímre vadászok, hát jobb, ha nem
tartasz fel!
– Itt vagyok! – kacagott rá Zakhrawan, felmutatta tépett
alhasát, véráztatta pikkelyeit. – Itt vagyok Jehrizumy! Kell még
több? Az én nőstényem vagy!
– Én választok!
 – Te választasz – simult mellé a hím, szárnyaival nyugtatólag
lágyan pergetve végig Jehrizumy tarajtüskéin, borzongást és
vágyat keltve benne. – Te választasz, és én megadom neked
magam.
Újabb cirógató ölelés, újabb lágy harapás a nyakánál.
– Kérlek, repüljünk ma este együtt!
Jehrizumy érezte, hogy a korábbi harcikedv szertefoszlik
benne, és átlényegül valami másba. Vad forgást érzett, bódult
illatokat, a repülés és egybeolvadás vágyát.
Magában azért még fortyogott.
– Érted jöttem – suttogta Zakhrawan. – És nem csalódtam. Egy
hímnek is lehetnek álmai.
Jehrizumy kicsit megenyhült. Érezte a másik zsongító illatát. –
Repüljünk hát együtt! – egyezett bele – Kövess, ha tudsz! A
magasba tört. Széles, erőteljes szárnycsapásokkal haladt. Fel, fel
az ég végtelen sötét tükre felé és Zakhrawan bódultan követte.
Amikor utolérte, hozzásimult, és még sokáig vitte őket felfelé
a lendület, aztán a szárnyaló ív véget ért, és egymást átölelve
buktak alá, mint két pörögve hulló csillag.
Szédítő zuhanás volt; spirálban pörögtek és ölelték egymást. A
sziklák vad iramban közeledtek, ám ők e bódult táncukban nem
ismertek határt. Az utolsó pillanatban váltak csak szét, és
emelkedtek újból felfelé. Egymást ölelve, simogatva, körözve,
táncolva, nevetve, fel s alá bukva, incselkedve. Fel, és újból alá a
sziklák mélysége felé.
Vad játék, édes, bódulat. A világ megszűnt köröttük. Minden
más a semmibe veszett. Csak ketten voltak, egvbeforrva a
nászban.

*****

A matriarcha kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, és lassan

felemelkedett. Körbejárt az üres barlangban, karmai halk
koppanással mérték az időt. A bejárathoz sétált, és fejét felvetve
nézte a feltünedező csillagokat és a láthatáron kelő hold keskeny
karéját.
 Az első nász, gondolta merengve. Oly rég volt, talán igaz sem
volt. Az első élet, mi belőlem fogant. Csodás!
Fázósan összerázkódott.
Öregszem, kezdek szentimentális lenni. Ez csak egy újabb telő
hold. A kis életnek már nem kell sok idő, hogy szembenézzen a
jövőjével.
Hónapok óta őrizte az új életet, pontosan tudta, nincs már sok
hátra, hisz’ a hold lassan megtelik. És akkor elérkezik az idő, a
héjrepesztés ideje, és az minden új apróság számára sorsfordító.
Élet vagy halál. Kint vagy bent. Jövő vagy elmúlás.
– Volt itt sok sírás – suttogta visszatekintve a Bölcsőbarlang
mélye felé. – Sok remény, sok halál.
De ami rég volt, elmúlt. A világ változik, mindig változik.
Változnia kell!
Még sokáig figyelte a kelő holdsarlót, mely egyre teltebb és
fénylőbb lett. Emlékei tükrén, régvolt násztáncok tucatjai
sodródtak tova.
Nehézkes mozdulatokkal tért vissza a bölcső mellé, hogy
letelepedve tovább szője mágikus meséit.
– Tudod, kicsim, Ashbar sárkányai már nincsenek itt.
Szálláshelyeik évszázadok óta üresen állnak. Elvitte őket az idő
és a háború. Letaszította őket a pökhendiségük és a gőgjük,
elmosta jelenüket a törvény ereje. Száműzetés és börtön várt a
lázadókra. Klánok tucatjaira. Ashbar klánjaira. Az ősi
szálláshelyek felett csak néhány kijelölt túlélő libeg a szelek
szárnyán, hazavárva testvéreink.
Nehéz sors, keserves sors. Tényleg öregszem, fújt nagyot maga
elé. De a sors, az sors, a múlt megváltoztathatatlan. Itt van
dolgom, pillantott vissza az egyetlen sárkánytojásra, melyet
most a Bölcsőbarlang rejtett.
A matriarcha újból megrázkódott, elsöpörve ezeket a komor
gondolatokat, és fejét hátravetve belebömbölte fájdalmát a
magányos éjszakába. Hangja végighömpölygött a
cseppkövekből formált mézcsillogású csarnokon.
A tojás megreszketett e félelmetes harsogásra, majd elcsitult.
 – Sssss – fújt rá nyugtatólag. – Semmi gond, Kicsikincs. Te egy
új világra ébredsz, új világot hozol majd el nekünk.
Mint egy jövendölés! – ébredt rá hirtelen az általa kimondott
szavak erejére. S az ilyen szavak az Ébredés pillanatában
meghatározóak lehetnek.
Azonban már elhangoztak, és nem vonhatta volna vissza őket.
Önmagában érezte az igazságukat.
Nagyot szusszant. Lágy, meleg ködpamacsok szálltak fel
leheletétől.
Újból elmerengett.
Pár hónapja még békésen virrasztottak az egyik barlang
mélyén, melyet összejövetelek céljára jelöltek ki. Hisz oly sok
volt az üres szálláshely és oly sok a betöltendő űr, amióta
Ashbar sárkányait elragadta a törvény karja, hogy az
ittmaradottaknak szükségük volt a család erejére. Próbáltak
összetartani, mint egy klán, még akkor is, ha mind más klánok
szülöttei voltak. A megpróbáltatások évszázadai családdá
kovácsolták őket. Minden klánból csak egy sárkány maradhatott
ébren, így szólt az ítélet, és a zsinat nem volt könyörületes. Csak
ifjakat hagytak hátra. Kivéve Jehrizumyt. Őt is csak azért, mert
abban a végzetes csatában nem vett részt. Repedt szárnyakkal
feküdt a barlang mélyén, és semmit sem sejtve hajtotta álomra
fejét. Másnap pedig arra ébredt, hogy megfosztják a családjától.
Az Ébrenlévők, így nevezték őket, halk beszélgetéssel és a
múlt felidézésével töltötték az esték csendes óráit, azonban
azon a viharos éjszakán rég nem hallott kiáltás szállt a
szálláshelyek felett.
Veszély és segélykérés érkezett a távolból. Halk, kétségbeesett
vijjogás.
Egy sárkány kért menedéket. Egy ismeretlen sárkány.
Kitódultak a sziklameredélyre, és döbbenten kémlelték az
eget.
Végül meglátták a távolban, az oltalmat kereső, bukdácsoló
ismeretlent. Egy kóbor sárkány szelte az ég rengető, villámló
habjait. Egyedül volt, dél felől érkezett. Megtépve, kimerülten,
ereje végén járva suhant át Ashbar klánjainak ősi
 j g j j
szállásterületét rejtő, nagy kanyonon. Fáradtan bukott alá a
barlangok bejáratát szegélyező cseppkőárkádok mellett. A
nyomában tomboló vihar egyre közelebb ért. A kékes villámok
úgy szaggatták az eget, mintha eljött volna a végítélet napja, és
mintha csak ezt a kimerült sárkányt üldözték volna
haragjukkal. Tombolásuk dördülő hangjára mind
összerezzentek.
A kijelölt őrszemek ugyan riadót fújtak, de mi haszna volt?
Hisz ilyen ítéletidőben senki sem kószál odakint jószántából,
már a felharsanó kürtök szavánál tudták, ez nem támadás, ez
valami más.
Valami más, amit már rég láttak.
Tucatnyi sárkány követte az idegen röptét.
Az ismeretlen, Ashbar sárkányainak egyik legszentebb helyén
szállt le. A Bölcsőbarlang bejáratánál.
Mindenki felhördült, tolakodva, egymást megelőzve próbáltak
a jövevény elébe kerülni, hogy megvédelmezzék a szentélyt.
– Elég már! – hörrente a matriarcha rendre utasítva ifjú
társait. – Én megyek.
Minden tekintet a Bölcsőbarlang előtti madzsrát kémlelte.
És ekkor a szemük előtt életre kelt a csoda. A magasban, a
Bölcsőbarlang mélye kivilágosodott. Rég nem látott, édes fények
özönlöttek falain, a rúnákkal vésett bejárat messzire világított,
mágikus, belső hő áradt kifelé. Élettel és ismeretlen illatokkal
töltve meg az eddig hallgatag szálláshelyek sorát. Arany-,
narancs-, kék- és mályvaszínű fények villództak felfelé a
magmabarlangok mélyéből.
– Ahhh! – szállt az áhítatos sóhaj.
Végül a bejáratot övező, széles sziklaplatón egy magányos
sárkány sejtelmes körvonala bontakozott ki a fényekből.
Döbbenten meredek az égi tüneményre. Az ifjak még sosem
látták, milyen az, amikor a Bölcsőbarlang életre kel. Jehrizumy
azonban pontosan tudta mit is jelent mindez.
Heves szárnycsapásokkal közeledett, és mikor leszállt a
váratlan vendég mellé, döbbenten meredt rá:
– Ayostion! Kedvesem, hogy kerülsz te ide?!
 y gy
A matriarcha szavakat sem talált, mikor a szépséges fehér
sárkány, Ashbar klánjainak egyike tisztelgő főhajtással
köszöntötte:
– Üdvözöllek, szeretetre méltó Anyácska! – hajolt még lejjebb
Ayostion.
– Gyermek! Láttam sebes röptöd! Ó, de rég láttalak! Csöppnyi
korodban, mikor még mind békében éltünk.
A matriarcha hirtelen, nem is találta a szavakat.
– Kérni jöttem. Nagy és súlyos kérésem van. – A jövevény
tisztelettel hajtotta meg újból a fejét.
Jehrizumy összezavarodott, ez egy nem várt találkozás, és egy
meghökkentő pillanat volt, szinte fel sem fogta, hogy újra
láthatja a családja egy tagját.
– Felszabadultál? Kiszabadultál? Ashbar sárkányai újból
szabadon szállhatnak? Mi történt?!
– Hosszú történet, Anyácska, de most az idő sürget, kérlek,
kövess!
A matriarcha szinte szóhoz sem jutott, a kérdések bent
ragadtak, mert Ayostion megpördült, és a Bölcsőbarlang belseje
felé vette az irányt.
Mire utolérte, a fehér sárkány már a bölcsőbe helyezett tojást
dédelgette.
– Gyönyörű, igaz?
Jehrizumy most már tényleg szóhoz sem jutott.
– Egy új élet? Mi történt? Én ezt nem értem.
– Kérlek, vigyázz rá!
– De, kedvesem, ő a tied! Itt kell maradnod, a fészekrakás
kimerítő és a felszentelő szertartás, az elkövetkező időszak…
– Nem lehet! Ő egy ajándék. Kérlek, vigyázz rá! Kérlek,
gondozd, szeresd helyettem is, taníts meg neki mindent, amit
egy igaz sárkánynak tudnia kell!
– De, de… – Jehrizumy berzenkedve rázta a fejét.
– Az idő sürget, Anyácska, nem maradhatok.
– És az apja?
– Xojertha eljön majd érte, amikor itt az idő.
 A matriarcha szinte levegőt sem tudott venni. Hosszú
percekig csak pislogott és mormogott magában.
– Xojertha? Ó, ez lehetetlen! Az arany sárkány? Bhroms ura?
Ashbar sárkányainak kirendelt őre?
Teljesen összezavarodott.
Xojerthát a Yhermi álomhozók rendje jelölte ki arra a
feladatra, hogy Ashbar elítélt és száműzött klánjai felett
őrködjön. Vigyázza a törvény által kirótt büntetés betartását,
míg az idő le nem telik, és vissza nem nyerik szabadságukat. Ám
addig a napig Xojertha maga a törvény.
Persze Jehrizumy is hallott pletykákat arról a furcsa
kapcsolatról, mely már évszázadok óta tartott Ayostion és
Xojertha között. Azonban eszébe sem jutott, hogy ilyen
eredményekkel járhat. Ilyen következményekkel!
A klánok persze beszéltek, suttogtak, ki rosszindulattal, ki
kárörömmel, ki szánakozva, ahogy épp az érdeke diktálta.
Beszéltek, pusmogtak Ayostion és Xojertha kapcsolatáról, de ha
ezt megtudják, ha ez kiderül, hogy Xojertha kedvezett a szíve
szerint, örökre száműzhetik, megfoszthatják hatalmától.
Hogyan lehettek ilyen felelőtlenek? És… és… és…
Ayostion értő, nagy szemekkel tekintett rá.
– Igazad van. Tudom, mit gondolsz, tudom, mit gondolnak
majd a többiek. Megtörtént. Te is tudod, Ashbar sárkányainak
bűne kiterjed minden nemzedékre, a kölykökre éppúgy, mint a
harcosokra. Én magam is épp a tojásból kikelve egyből egy
börtön falai között találtam magam. Még a szárnyam sem
tudtam kitárni, máris egy végtelen álom birodalmába kerültem.
Örök álom és az ébredés csak emberbőrben lehetséges. Micsoda
kín, micsoda értelmezhetetlen szenvedés. Emberbőrben élni az
olyan, mint levágott szárnyakkal repülni. Tompa és esetlen,
csupán bukdácsolás a lét peremén. Sosem lehettem sárkány,
sosem ismerhettem meg a végtelen eget. Rab voltam, nem
lehettem sárkány, ám én szállni akartam, szállni, mint az
őseink. Úgy, ahogy minden sárkány, ki ezen a csodálatos földön
látta meg a napvilágot. Látni akartam Drakónia végtelen tájait,
a felkelő nap első sugarait, az esőfelhők rombolását, mindent,
 p g
amit elvettek tőlünk, tőlem. Tudom, túl nagy kérés, tudom,
önző vágyak, de nekünk, száműzötteknek csak a csend és a
mágikus álom maradt.
Ayostion fájdalmas tekintettel nézett fel rá, és hatalmas, zöld
szemében végtelen bánat ült.
– Ártatlan nincs, de bűnös, aki választ! Én magamra vállaltam a
Qery klán terhét, és Xojertha megértette ezt. Megbocsátást,
feloldozást nem adhat Ashbar klánjainak a bűnük miatt, erre
csak a zsinatnak van jogosultsága. És te is ismered a
sárkányklánokat, mikor kegyelmeznének meg ellenségeiknek,
ha harc nélkül is elvehetnek mindent, ami nem az övék?
Kelepce. Csak a törvény áll felettük, a kimondott, megszentelt
szó. A mágikus igék, melyeket kőbevéstek az ítélethozatalnál.
Viszont az őssárkányok titkos parancsolatait még ők sem
szeghetik meg. Azonban fogy az idő! Ashbar klánjai majd ezer
éve senyvednek a börtönükben. Ha most sem szabadulhatnak,
már nem lesz új nemzedék, nem lesz semmi. Ott pusztulnak a
lepecsételt barlangok mélyén és Ashbar földjei, szálláshelyei
könnyen megkaparintható prédává válnak a többiek számára.
Te is tudod, hogy igazam van – hajtott fejet a matriarcha előtt.
Jehrizumy szinte levegőt sem kapott, a szavak oly mély
bölcsességről árulkodtak, mintha ezredévek megélt napjai
nyomán szólna valaki. Szíve mélyén tudta, hogy Ayostionnak
igaza van, már csak idő kérdése, klánszövetségük a semmibe
vész, és nem védi meg őket semmi. Mert az idő vészes ellenfél.
Vészesebb, mint bármely klán vagy háború.
– Mire készülsz, gyermek? – torka kiszáradt, alig tudta
kipréselni magából a szavakat. – Oly fiatal vagy még.
– Mennem kell. A sors rendelte így. A kicsit nem vihetem
magammal, nem tudnám védeni, ápolni, ölelni. Nem lesz már
módom, hogy lássam első repülését. Kérlek, mondd el neki,
mennyire szeretem! Mondd el, hogy ő a jövő! Kérlek!
– Fáradt vagy, kimerült, maradj kicsit, itt erőre nyersz. A
szálláshelyek évszázadok óta üresen állnak, bármelyikben
lepihenhetsz. Aztán majd közösen átgondoljuk.
 – Nem! Mennem kell! Nincs más út! A lepecsételt barlangok
szikláiba vésett szent szavak kiszabadíthatják a klánjainkat. Egy,
ki magára vállalja bűnüket, egy, ki életét adja jövőjükért – idézte.
A matriarcha lehajtotta a fejét, így tisztelegve egy fiatalabb
társa előtt, aki oly útra lépett, ahonnan nincs visszatérés.
– Nagy terheket raksz rám, és nagy terheket cipelsz a válladon.
– Anyácska! Ott voltál a születésemnél, már csak te vagy a
családomból ébren. Tudom, hogy jó döntést hoztam.
Mindketten a kicsiny tojás felé fordultak. Mely még
csendesen, moccanatlanul pihent.
– Sorsod hová visz tovább?
– Szerintem már te is sejted a döntésemet; Ax-Ula-Imonim.
A matriarcha felnyögött e szavak hallatán.
– Az a végzet! A Sárkánypokol. Aghhhhhh! – rázta meg
dühösen a fejét. – Hánynak sikerült eddig? A pokol
sarokkövekről elvetődni és szállni a vörösen izzó katlan felett,
míg a röptöd tart. Mit bizonyítasz ezzel? Ha megpróbálod…
Ayostion hittel teli tekintetét látva azonban csak zavartan
rázta a fejét.
Nem, nem, nem, ezt nem engedhetem! – doboltak benne a
gondolatok. Esztelenség! Értelmetlen pocsékolás!
A régi időkben, az őssárkányok idejében Ax-Ula-Imonim azok
számára volt fenntartva, kik vétkeztek a rend és az igazság ellen.
Ez amolyan próbatévő hely volt, „istenítélet”. Itt bíráskodtak a
bűnösök felett, kik eltévelyedtek a sárkánydoktrínáktól, kik
megszegték az ősi szabályokat, áthágták a mágia mindenki
számára előírt törvényeit. A bűnösöknek ártatlanságukat
gyakran azzal kellett bizonyítani, hogy nekifutottak a
sarokkövet érintve és aztán szálltak a fortyogó lávakatlan felett,
míg el nem érték a túlpartot. Egyetlen nagy szárnycsapás,
csupán ennyi adatott meg nekik. Ki belehullott a fortyogó
tűzóceánba, az részévé vált a Drakóniát ölelő mágiának, ki
átjutott, megtisztulhatott korábbi bűneitől.
De már rég nem tartottak ilyen „istenítéleteket”, ez a tradíció
már rég értelmét vesztette. Az egész csak egy ostoba, ősi
misztikus álom volt.
 – Egy szárnycsapás, egy suhanás, egy áldozat. – Ayostion nagy,
zöld szeme értőn függött a matriarchán. – Tudom, mit gondolsz
erről, de ez a lehetőség megadatik minden sárkánynak. Ashbar
klánjainak már nincs más választásuk. Túl régóta várják a
szabadulást. Áldozat kell! Élő hús és csont. Elvesztett
sárkánylélek, mágikus felajánlás.
A hallottak teljesen lesújtották Jehrizumyt. Nem voltak
ellenérvei. Nem tudta, mit mondhatna, amivel ifjú társát
megállíthatná az áldozathozataltól. És azt sem tudta, lenne-e
hozzá joga vagy bátorsága.
– Búcsúzzunk hát! – hajtott végül fejet Jehrizumy mély
tisztelettel –, hisz nem foglak többé látni.
– Csak egy másik világban, Anyácska.
– És a többiek?
– Már nem vagyok egyedül a harcomban. Klánok tucatjai,
sárkányok százai sínylődnek a ti régvolt hibátokból. Azonban
vannak még, kik követik majd példámat.
– Nem a mi hibánkból – kapta fel a fejét dühösen a matriarcha.
– S’almeyna okozta!
Ayostion megrázta a fejét.
– Ő csak…
– Ő csak? Szétszakított minket? Ellenséggé tett?
– Nem! Ő csak… ő is csak egy áldozat. Azt képviselte, amit ti
mind, amit ti tanítottatok. Azzá vált, amivé neveltétek. Éppen
olyan áldozat, mint én vagy a többiek.
– Még hogy áldozat? – A matriarcha szeme már vérben forgott
e szavakra. – Ő aztán nem! S’almeyna aztán nem! Én emlékszem,
te még akkor nem is éltél! Ő csak magára gondolt, a saját
dicsőségére. A saját érdekeire!
Jehrizumy karmai a padozatba vésődtek dühében. Próbálta
visszafojtani haragját, de tépni, üvölteni lett volna kedve, és
igencsak uralkodni kellett magán, hogy ne robbanjon fel.
Ayostion nyugodt hangja azonban visszatérítette a valóságba:
– Egy dolgot megtanultam életem során, Anyácska, minden kép,
minden emlék átrajzolódik önmagunk képeként. Azt hisszük,
amit hinni szeretnénk. Arra emlékszünk, ami csendesíti
fájdalmunkat. Én nem kárhoztatok senkit, én csak előre nézek.
Azért, hogy legyen jövőnk. Ha nincs megbocsátás, a lelkünk
semmit sem ér. Ne kárhoztassuk őt, hisz’ nem tettünk semmit,
hogy megállítsuk őrült rohanásában, bár mindenki láthatta,
hová vezet. De ti hittetek benne. Hittetek, mert szemetekben a
legkiválóbb volt, a legmesszebb vezető. Ő volt egykor Ashbar
első csatasárkánya, a dicsőséges vezér. Hittetek benne, amikor
dicsőséget, gazdagságot és hatalmat hozott klánjainknak,
követtétek, lestétek minden szavát, most pedig kárhoztatják,
mert őrült rohanásában elbukott? Ashbar klánjai semmivel sem
jobbak, mint akik végül ítélkeztek felettük. Sárkányátok.
Sárkánymentalitás. Csak a győzelem éltet, a vereség
elfogadhatatlan. Ez tette S’almeynát azzá, akivé vált.
– Még nem is éltél – horkantotta dühösen, nehezen emésztve
az igazság szavait, melyet egy ily fiatal lélek mondott ki. – Mit
tudsz te mindarról, ami ezer éve történt? Szavaid súlyos terhek,
durva, felfoghatatlan ítélkezés.
– Anyácska, igazad van, népem története számomra a múlt.
Nincs jogom vitába szállni S’almeyna lelkéért. Hisz ki vagyok
én? Csak egy kölyök, ki ébredése után egyből börtönbe került.
Nem láttam a fényes napokat, nem láttam klánjaink dicsőségét.
Nincs semmi, amit adhatnék, csak az életem. Ezért kérlek,
vigyázz rá! Oly törékeny még. – Tekintete elpárásodott, ahogy a
gyönge héjú tojás fölé hajolt. – Ő a jövő!
Elfogytak a szavak, és a matriarcha reményt vesztve figyelte,
ahogy Ayostion, Ashbar klánjainak egyetlen felszabadított
sárkánya széles szárnycsapásokkal a ködbe vész.
Jehrizumy csendesen mormogott maga elé egy régi, már-már
elfeledett bűvigét:
– Vannak, kik pusztán létezésükkel is sebeket képesek ejteni a
világ testén, s vannak, kik arra születnek, hogy begyógyítsák e
feltépett sebeket. Légy hát gyógyítója e világ megszaggatott
szféráinak. Áldjanak az őssárkányok, gyermekem!

*****
– Tudod, csöppem, az anyád itt hagyott a gondjaimra. Az apád
meg majd eljön Bhromsból, ha úgy látja jónak. Az anyád elment
hadakozni, hogy megvívja a saját háborúját, oly rettenetes
háborút, amit sárkány csak vívhat. Huuuh! – fújt nagy, mágikus
ködpamacsokat a barlang homályába. – Hát, jól itt maradtunk,
kicsikém. Magunkra maradtunk. Egy ősi csont, és egy új pihe.
Ám anyádnak valahol igaza van – töprengett el újra. – Mi tettük
őket azzá, amivé lettek. Kárhoztatni mást saját hibáink miatt a
legnagyobb bűn, mit sárkány elkövethet. Vakok voltunk vagy
felfuvalkodottak vagy csak ostobák? Ki adhat választ?
Hosszasan merengett.
– Tudod, mit? Mesélek még neked. Nem adhatok mást, csak
meséket. Másom már úgysem maradt. Ezért most mesélek
neked a Harmincakról.
Még szorosabbra fonta teste gyűrűjét a bölcső körül, és
minden gondolatával az új életre koncentrált. A mese bűvös igéi
áthatották a Bölcsőbarlangot, és behatoltak a pikkelyek ölelte
tojás belsejébe az ébredező sárkánybébi elméjébe.
– Csodás nyár volt, csodás nász. Ashbar klánjai elemükben
voltak; az őssárkányok legjobb területein uralkodtak. Drakónia
kiválasztott urainak tekintették magukat. A három hatalmas
vulkán, a három Szülőanya, a Füstölgő, a Köpködő és a
Tűzokádó minden évben megáldotta földjeinket, és az Arnon-
hegységtől délre minden tavasz új, virágzó életet termett.
Klánjaink dicsőséggel uralták földjeiket, betolakodó nem merte
átlépni a határainkat. Tiszteletben álltunk a többi nagy
kláncsalád körében. Növekedtünk, gyarapodtunk. Igen, igen,
léteztek ily csodás idők.
Pici leheletet fújt a tojásra, mely megremegett és ébredezve
kissé odébb gördült.
– Jakshjalang és S’almeyna – ejtette ki halkan a neveket, majd
hosszasan eltöprengett, miként is folytathatná, de aztán csak
belevágott: – Az egy érdekes ébredés volt. Édes és mérgező! Ők
aztán korán kezdték a harcot, már a bölcsőben is hadakoztak,
vagy épp úgy bújtak össze, mint két ikertojás. Ilyet még senki
sem látott, pedig mi sárkányok megéltünk már több évezredet,
 p g y g
sok világégést, de még sosem meséltek két ilyen tojásról, tán
még az őssárkányok sem láttak hozzájuk foghatót. Ott –
pillantott át a válla fölött, a Qwebeh klán ékes címerekkel
faragott bölcsője felé-, abban ébredeztek. Kopogtak,
rugdalóztak, gördültek, és mindenki a csodájára járt annak a két
tojásnak. Elevenek voltak már odabent is, nagyon is élők és
követelődzőek. Az egyik tojás tűzvörös volt, a másik haragos lila.
Átitatta őket a mágia illata. Pikkelyeik karcolva zsizseregtek,
összeakadtak és szétváltak, napról napra egyre erősebben
követelték maguknak az életet. Kiválasztottak voltak, ezt mind
tudtuk az első pillanattól fogva. De azért nagyon furcsa
párosítás volt ez.
– Anyácska! – szólalt meg egy óvatos hang a barlang bejárata
felöl. – Nincs szükséged valamire? Oly régóta vigyázod a kis
életet.
A matriarcha fáradtan emelte fel a fejét, és a közeledő felé
pislantott.
– Nem. Köszönöm, jól vagyok, Krodujinoy.
– Pihenj kicsit, felváltalak! – ajánlkozott.
– Ó, nem! Nem kell! Ezzel csak megzavarnánk a varázslatot.
Épp egy érdekes történetet kezdtem mesélni a csöppségnek.
Szüksége lesz erre a tudásra, ha életben akar maradni ezen a
földön. Ez egy régi mese, egy régi tanulság. Ismernie kell! –
mormogta.
– Anyácska, maradhatok? Hallani szeretném én is a
történetet.
– Maradj csak.
A tojás kicsit mocorgott, pikkelyei átfényesedtek, arany és
ezüst permet hullámzott végig a felszínén.
– Gyönyörű leszel – lehelt rá újra, mágikus melegséggel
burkolva be. – Igaz, rég láttam apróságot megszületni, de
korábban láttam már sokat. Azonban ezek a fénylő színek és
formák, a védőrúnák végtelen sora, igazán páratlan – suttogta a
matriarcha. – Nos, kicsikém, a ma esti mese.
Visszaejtette fejét a bölcső peremére, tovább szemlélve a
szunnyadó tojást.
 y j
– Jakshjalang és S’almeyna együtt látták meg a napvilágot,
szinte egyszerre keltek ki a tojásból. A Qwebeh klán lélegzet-
visszafojtva figyelte mozgolódásukat. Vajon ki lesz majd az első?
Tudod, csöppem, az első mindig külön rangot kap, ha egy klán
több tojást is őriz. Valójában nincs túl nagy jelentősége, de
mégis számít a családban. Ebben az esetben azonban dönteni
sosem tudtak. Nem csodálom, én is láttam, amikor kikeltek.
Együtt bukkantak fel, két kis karom, két kis mancs együtt törte
át a tojás elvékonyodott hártyáját, peregtek a virágsziromra
emlékeztető pikkelyek, vörösek és haragoslilák. Összevegyültek
a bölcső mélyén. Két kis sárkányfej bukkant fel egy időben,
fújva, sikoltva az ismeretlen világ csodáira. Sziszegtek,
tekergőztek, míg ki nem jutottak tojásbörtönükből. Egymást
csépelték, karmolták helyet keresve a bölcső mélyén. Két kis
csatasárkány, ez egyből látszott. Két rendkívüli apróság. Egy kis
hím, meg egy nőstény. Mi pedig boldogan nevettünk mind, mert
oly hevesek voltak, oly nagyon akarták az életet, és a mágia úgy
ölelte körül őket, hogy szinte fortyogott köröttük a világ. A
bölcső fényesen világított. Vad, édes nektárszínek hullámzottak
a mélyén. A bölcsőbe hulló, fényes pikkelyeket tovasodorta a
dulakodásuk, a tojások darabokra törtek, szilánkjaik permetező,
ékes forgácsokként hullottak alá. Aztán belefáradtak az ébredés
fájdalmába, és egymás karjaiban kerestek menedéket. Farkuk
összetekeredett, szárnyacskáik óvón átölelték egymást, és a
lelkük összeért. Sosem lehetett őket aztán különválasztani. Bár
olyanok voltak, mint tűz és víz, de mindig egymásból
merítettek erőt. Mert ők voltak Jakshjalang és S’almeyna,
Ashbar eljövendő urai.
A régi emlékek végre mosolyt csaltak Jehrizumy arcára.
– Emlékszem az első suta mozdulataikra. Ők voltak a Qwebeh
klán büszkeségei! Akkor még bárki elfújhatta volna őket, mint
egy tollpihét, de mi őriztük, védtük az új életeket, boldogok
voltunk! Abban a különleges évben több mint két tucat új élet
kelt ki a Bölcsőbarlangban. Új élet, új jövő. Csodás idők jártak.
Ők lettek a Harmincak. Sosem hallottunk még ennyi apróságról,
ki egyetlen nászból született. Csöppek voltak, és amikor eljött az
 gy pp j
idő, hogy a Bölcsőbarlangot elhagyják persze S’almeyna
tolakodott legelőre. Még a szárnyát sem tudta rendesen kitárni,
de neki kellett az elsőnek lennie. És persze bukórepülésben
zuhant a lávató felé. Jakshjalang, amikor ezt meglátta, egyből
utánavetődött és még mielőtt S’almeyna elérte volna a fortyogó
felszínt, a testvére alábukott és felfelé tolta a testét, hogy meg
ne égjen. Ekkor mentette meg először, de nem utoljára.
Szerintem mindketten megpörkölődtek egy kicsit, ám kisebb
zúzódásokkal megúszták az első repülést. Utána mindig ez volt
a leosztás: S’almeyna ment a saját feje után, néha túlzottan is
vakmerően, Jakshjalang pedig követte és kimentette. Igen, így
volt. Mi meg nevettünk. Kicsik, de bátrak! Büszkék voltunk
rájuk. Micsoda páros!
Jehrizumy nagyot szusszant. Merengett egy kicsit a múlton,
aztán folytatta:
– Rikoltva biztattuk őket a repülésre, és szálltak utánuk a
többiek, mind a harmincan. Láttuk, ahogy végül az ég felé
törnek, kicsiny szárnyaikkal csapkodva. Alattuk szálltunk, hogy
védőn oltalmazzuk őket, de ők egyre magasabbra emelkedtek,
már olyan fent voltak, hogy többen aggódtak és utánuk eredtek.
De S’almeyna és Jakshjalang nem érte be a nekik kijelölt
égtérrel. Maguk mögött hagyták a többi kicsit, és csak
emelkedtek, emelkedtek. Senki sem tanította őket az égi táncra,
de ott lakozott a vérükben. Igazi sárkányok voltak az első
pillanattól kezdve. Ott lubickoltak a szelek szárnyán, vijjogva,
ördögi módon tekergetve fiatal tagjaikat, szárnyukon még meg
sem merevedett a védőréteg, ők már az ég büszke ifjú urainak
számítottak. A többi apróság persze egyből a nyomukba eredt,
mi meg aggódva próbáltuk visszaterelni őket. Az első ijedelem
után azonban mind nagyon büszkék voltunk. Ó, igen, büszkék
voltunk ezekre az ígéretes gyermekekre. Azonban lássuk be,
velük mindig csak a baj járt. Mindig! Nem volt egy nyugodt
percünk. Nincs az az anya, akinek ennyi sérülést és aggodalmat
kellene kiállnia. A Harmincak csapatosan garázdálkodtak, és
ahogy nagyobbak lettek, egyre több kalamajkát okoztak.
 A matriarcha újból a sarjadó élet felé fordult, tekintete
mosollyal volt teljes.
– Szép emlékek – lehelt rá a tojásra. – Minden bosszankodás és
aggodalom ellenére is, ezek szép emlékek.
Nézte az apróságot, ahogy a kicsi nyújtózva fordult a héjon
belül a másik oldalára, a fehérarany pikkelyek szirmai egyre
fényesebben világítottak. A csöppséget kezdte átjárnia a mágia
bűvös lehelete.
– Így született meg a jövő – mormogta maga elé Jehrizumy. –
S’almeyna volt a vezér, Jakshjalang a bölcs tanácsadó, és a
többiek, a Harmincak szédült pillékként követték őket. Így
született meg abban a végzetes évben Ashbar klánjainak
végzete. Versengve telt a gyermekkoruk, ők mindenben,
mindenkivel harcban álltak, egymást akarták felülmúlni. Mi
meg hiába csitítottuk őket, vagy próbáltunk közbeavatkozni,
minden kísérlet hasztalannak bizonyult. Azonban azt is el kell
ismerni, amikor az a két kölyök egymásra nézett, és közös
csapatban fordultak a többiek ellen, na, akkor még a vének is
menekültek. Büszkeség volt, de valahol balsejtelem is.
Nagyot sóhajtott, fejét visszaejtette a bölcső peremére, és
lehunyta szemét, azonban a barlang mélye felől emlékek sosem
látott áradata suhant felé.
Borzongató volt. Kirázta a hideg. Kusza képek kavarogtak.
Letelepedtek körötte és hívogatón nyújtózkodtak.
Jehrizumy a sötétségben rejlő oltárkő felé fordult.
Tán válaszolnak hívásomra?
A Bölcsőbarlang azonban továbbra is néma maradt és kihalt,
csak egy lágy fuvallat cirógatta továbbra is az elméjét.
– Ohhh! – suttogta, ahogy az emlékkép mind erőteljesebben
bontakozott ki. Hatására újraéledt benne az a hajdani időszak,
és már tudta, miről kell mesélnie:
– A Harmincak első igazi csatájukat akkor vívták, amikor
Jurom klánserege megpróbálta átvenni a hatalmat a déli
peremvidéken – kezdett bele. – Kisebb incidensek történtek.
Betörések és fosztogatások, a határt felügyelő klántagok
zaklatása… néhány törött szárny és feltépett hasfal, elhullajtott
 y y p j
pikkelyek. Perlekedés és vicsorgás. Bár az ilyesmi mindig
megalázó, annak, aki épp elszenvedi, de valójában ez semmi
komoly, csak erőfitogtatás. Idővel majd lenyugszanak a
kedélyek, gondoltuk. A klánvezetők nem igazán aggódtak.
Azonban itt volt ez a fiatal siserehad, a Harmincak, ahogy
neveztük őket. Jó móka, jó próbatétel. Lássuk, mit tudnak! Ne
egymáson élesítsék a karmaikat, lássuk, dicsőséget hoznak-e?!
S’almeynát küldték, hogy nézzen körbe és tegyen rendet délen.
Menj! Mutasd meg, mit tudsz! És ő el is indult, pár tucatnyi fiatal
követője kíséretében.

*****

Kora délután volt, amikor a sárkánycsapat felkerekedve délfelé

fordult, hogy átszelje a Karom-hegység felé nyújtózkodó
Azúrvölgyeket. Szelíd dombok felett suhantak, alattuk kéklő
tavak és zöldellő buckák végtelen sora hullámzott. Apró lények,
tündérkék és varázsmanók békés otthona volt ez a csendes
vidék.
Sebesen szálltak. S’almeyna haladt elöl, társai széles legyező
alakban követték. A csapat, bár most jóval többen voltak, mint
egy szokásos ellenőrző körúton, a járőrözés szokott ritmusát
követte. Fel s alá merültek az égen hullámzó formát véve fel. A
szélen haladók az ellenőrzendő terület két oldalán húzódó vidék
távolát pásztázták, a középen lévők az alattuk elterülő vidéket és
az ég magasát.
A tavak és dombok zöld-kék villódzása végül fennakadt a
Karom-hegység haragos hegyormainak lábainál. Az alant
elsuhanó táj gyorsan változott, és előttük a korábbi békés
mezőket és dombokat vad sziklák, és éles csipkéjű, hóborította
csúcsok váltották fel. Elmaradtak a vízfelületek, és a dús
növényzetet cserjés, bozótos kósza vadon váltotta fel.
Röptükben egyre feljebb emelkedtek, a levegő fokozatosan
lehűlt.
A Karom-hegység nevét a tökéletes alakjáról kapta, hisz pont
olyan volt, mint egy éles, kifent sárkánykarom. Egyenes
vonalban hasított bele Drakónia szívébe, hogy végül lágy ívben
meghajolva védelmezőn ölelje a Gyilkos-tenger felé húzódó
síkságot. A hegység nyugati oldalán terült el Crymhoon, Ashbar
sárkányainak földje. Keleti lejtői pedig már a Jurom
klánszövetségének oltalma alá tartozott.
S’almeyna a Growars-oromnál leszállásra szólította fel a
csapatot. Innen jól át lehetett tekinteni az előttük elterülő
vidéket, és felmérni, mi várhat rájuk a szirtek túloldalán. Bár
mind jól ismerték ezeket a hegyvonulatokat és a sziklák
kacifántos zugait, hiszen gyakran járőröztek erre ifjabb
éveikben, azonban a betolakodókról ekkor még keveset tudtak.
Eddig csak annyi hír jutott el a szálláshelyig, hogy juromiak
megfutamították Ashbar néhány kissárkányát és a visszatérők
pusztításról, gyújtogatásról beszéltek. Ám arról, hogy a
támadók hányan vannak milyen pozíciókat foglaltak el, és vajon
milyen szándékkal érkeztek, még kevés ismeretük volt.
Az orom előtti sziklaplatóról letekintve döbbenetes kép tárult
eléjük. Gomolygó, fekete füst szállt fel a nyugati lejtők felől. Az
itt élő állatok és sóhajtásnyi lények megpörkölt tetemeinek
bűzét hordta az esti szél. Felégetett, letarolt vidék. A messzi
távolban lángok rőt fénye világította be a vadont. Végestelen-
végig tűzkígyók kanyarogtak, ahogy a sárkányok röpte
pusztította az életet. Az esti szürkületben vörösen izzott a
láthatár.
Értelmetlen pusztítás.
A látvány még jobban felbőszítette őket.
– Huuu, haaa, húúúúúú! – tiltakoztak többen is.
– Felderítőket küldünk ki – dörögte S’almeyna. – Wlanseraf,
Artbyon, kerüljetek messze nyugatra! – Beleszippantott a
levegőbe. – Nagy égiháború közeledik, bosszúálló vihar.
Lovagoljuk meg!
És valóban, a nyugati égbolt egyre sötétebbé vált, érzékeny
füleik már észlelték a távoli morajlást.
– Használjuk ki! A viharfellegek takarásában szálljatok! Ne
keltsetek feltűnést! Tudnunk kell, hány rabló portyázik
földjeink felett! Ne bocsátkozzatok csatába, a hírek most
 j
fontosabbak! – adott utasításokat S’almeyna. – A vihar érkezte
előtt vissza kell érnetek, ennél jobb lehetőségünk nem lesz!
Komoran bólintottak, és már indultak is.
– A további tervek? – morrantotta Jakshjalang.
– Lecsapunk rájuk, felmorzsoljuk őket, és elvisszük letépett
fejüket dicső jeleként győzelmünknek.
S’almeyna izzott a tettvágytól. Ez volt az első igazi küldetése
parancsnokként.
– Nem, testvérem! Ez túl kockázatos és túl sok áldozattal járna.
Inkább csaljuk csapdába őket! Most kevesen vagyunk egy nyílt
harchoz. A juromiak többtucatnyian lehetnek.
– Győznünk kell, és elvinni tetemüket a Karom-hegység
legmagasabb ormán lévő templomhoz. Felaggatjuk a
testrészeiket, szétszórjuk csontjaikat, hogy többé eszükbe se
jusson erre tévedni, és Ashbar klánjaival kikezdeni! Ez a terv!
– Úgy is lesz, de ahhoz most ésszel kell harcolnunk! Ez a mi
földünk. Nálunk jobban senki sem ismeri.
S’almeyna indulatosan nagyot mordult. Fiatal volt még,
tombolni szeretett volna, dicsőséget szerezni, de a bölcs belátás
hátrább kényszerítette a belül tomboló vihart, így kérdőn nézett
testvérére.
– Mire gondolsz, Jakshjalang?
– Ott van a Harda-szurdok és a végén a barlang. Odacsalhatjuk
őket. Számukra szűk és ismeretlen. Ha nem repültél még az éles
acélperemek között… ahhhhggg, ha nem tudod a fordulók
sorrendjét, na, akkor véged. Hányszor lejtettünk már ott halálos
táncot, testvéreim? – Jakshjalang bömbölve nevetett fel, és
vidám horkantások válaszoltak rá. – Még te sem bírtad a
fordulókat, S’alm. Az szurdok igazi kihívás! Halálos
sárkányverem.
– Hgrrmm! – morranta S’almeyna egyetértően. Rábólintott. –
Ez jól hangzik!
– Oda kell őket terelni és becsalni a barlangba, aztán
kezdődhet a csata. Ezek a jöttment idegenek semmit sem
tudnak a földjeinkről. A kissárkányok előnyben lesznek, ők
könnyebben lavírozhatnak, aztán jövünk mi a magasból, és
mindent letarolunk.
– Igazad van! Remek terv. Van ellenvetés?
Mind rázták a fejüket.
– Rendben, de ezt a tervet még ki kell dolgoznunk. Jól hangzik,
de vannak gyenge pontjai. Most mindenkitől várom a
kifogásokat. Mindent, ami hátráltathat, keresztülhúzhatja
terveinket. Ne hagyjatok ki semmit!
S’almeyna körbenézett a csapat tagjain.
– Érvek és ellenérvek, ezekre várok.
– Hogy csaljuk oda őket?
– Mi lesz a barlanggal?
– Mi van, ha többen jönnek? Hogyan biztosítjuk majd a hátsó
sorokat?
– Fentről is támadhatnak, ha nem figyelünk, és akkor mi
kerülünk csapdába.
– Biztos, hogy nem futnak egyenesen előre a halálba, nem
ostobák. Mivel csaljuk oda őket?
– Jó csali kell, ez egyszer biztos, és megfelelő biztosítás fentről
– bólogatott S’almeyna. – Lássuk! – Karmával belekarcolt a
sziklalapba. – Ez itt a Harda-szurdok, kanyargós, magas és
keskeny, felfelé kitörni szinte lehetetlen, hisz nem lehet kitárt
szárnnyal felfelé pörögni. Nincs elég tér. Csak összezúzódsz a
hasadékban. Ez itt a végén a barlang, van benne egy szűk kürtő.
Kölyökkorunkban gyakran játszottunk ott. Na, én már biztos
nem jutnék át rajta, mint egykor, de egy kissárkánynak talán
menni fog. Itt és itt – mutatott a felvázolt térképre – a
csatasárkányok biztonsággal megölhetnek, csendben,
észrevétlenül. És itt lehet egy pont, amikor tömegével
átrepülnek a kupola alatt, na, akkor mágiával lezárjuk a
visszautat. Fent ekkor legalább ketten köröznek, ha mégis valaki
kijut a kelepcéből, harcba szállhassanak. És itt, mutatott egy
újabb pontra. Mágiával lezárjuk az egész ösvényt, fentről és a
bejárat felől átjárhatatlan lesz. Ezzel a csapda bezárult.
S’almeyna, már át is vette az irányítást. Osztotta a feladatokat,
az, hogy mindez Jakshjalang ötlete volt, már nem számított, a
 gy J j g
magáévá tette, és pillanatok alatt dolgozta ki a stratégiát, amivel
sikerre is vihette.
– A legfontosabb a jó csali. Ha túl sokan vagyunk,
elrettenhetnek, de talán egyikünk vergődő, sérült tánca nem
lenne elegendő. Fel kell kínálnunk a csalit. Egy kisebb
járőrcsapat, két-három fő, nem több. Gyengének és
sebezhetőnek kell tűnniük. Még azt is eljátszhatjátok, hogy
nagyon fáradtak, esetleg már sebesültek vagytok, és a többiek
hazafelé kísérik a társukat. Ki vállalja? – nézett fel.
– Én – morrant Hargriyon a Qwebeh klán kissárkánya. – Jó
csali leszek, apró és fürge, és remélem, átjutok azon az átkozott
kürtőn. Mert ha nem, akkor évtizedekig kapirgálhatjátok onnan
a csontjaimat – fordult széles vigyorral a társai felé.
– Én is vállalom – szólt Liation.
– Én is – lépett mellé Fandiniyon.
– Remek, akkor ti lesztek az utóvéd, ha sikerül őket becsalni a
szurdokba a következő feladatotok, hogy senki ne tudjon
kimenekülni.
– Huuu, haaa, húúúúúúúú! Győzelem vagy halál! Egy csapat,
egy vér!
– Huuu, haaa, húúúúúúúú! Győzelem a klánért!
A terv immár készen állt. Mintegy végszóra a felderítők is
visszatértek, és beszámoltak a látottakról:
– Letarolták a hegyoldalakat, erdőségek állnak lángban, az
aprónép menekül – sorolta Wlanseraf –, a juromiak meg vígan
lakomáznak. Tábort vertek a kettős Ébren-csúcs alatti
sziklaplatón. Ott vannak mind. Tombolva járnak ünnepi táncot.
Csemegéznek a vadászat után.
– Hányan vannak?
– Sokan. Tán harminc-negyven betolakodót számoltunk.
Túlerőben vannak.
S’almeyna dühödten felmordult.
– Mindet akarom! Mindet!
– Huuu, haaa, húúúúúúú! – jött a válasz.
Lassan szállt le az éj. A nyugat felől érkező viharzóna
feketésszürke égi habjai, a villódzó, ékes fergeteg már ott
 g j g g
tornyosult felettük. Villámok delejes fénye cikázott, halvány
rózsaszín és vakító fehér villanások, követték egymást. A vihar
előszelének frissítő hullámai elérték őket, csapásai
felfrissülésként burkolták be az orom védelmébe bújt csapatot.
A levegő megtelt nedvességgel, és érezhető volt, ahogy egyre
több szikra és villám hasítja az eget. Energiájuk édesen borzolta
pikkelyeiket, és feltöltötte őket mágikus áramlásaival.
– Indulás! – dörrente S’almeyna. – Itt az idő!
– Huuu, haaa, húúúúúúú – tárták ki szárnyukat. – Egy csapat,
egy vér!
Elrugaszkodtak az orom talapzatától. Követték a megbeszélt
tervet, beburkolództak a felhőrétegekbe, belefúrták magukat a
vihar rombolásába, hogy észrevétlen elfoglalhassák a számukra
kijelölt helyet.

*****

– Hargriyon, indulj, és mutass be egy gyenge kísérletet, mintha

próbálnál leszállni!
– Rendben!
A Qwebeh klán kissárkánya alábukott.
Lassan, kissé erőt vesztve, szárnyait szitálva bukkant ki a
felhőperem alján a gyengén permetező esőben. Fáradt,
bukdácsoló mozdulatokkal ereszkedett egyre lejjebb, mintha
már alig bírná. Láthatóan végtelenül elgyötört és kimerült volt.
Odalent, az Ébren-csúcs alatti platón lakomázó juromi klán
tagjai közül többen is felfigyeltek rá, horkanva szállt köztük a
gyilkos sóhaj: újabb könnyű préda.
Hargriyon úgy tett, mint aki semmi különöset nem vesz észre,
és jelenleg nagyobb baja is van, mint környezetét fürkészni. Suta
mozdulatokkal ereszkedett le az oromszikla előtt, és mikor
végre leért, kimerülten húzta össze szárnyait. Látványosan
igazgatta őket; a bal továbbra is ernyedten lógott.
Hargriyon csendesen vijjogott az ég felé, segélykérőn hívva
társait. A juromiak közül egyre többen felfigyeltek fel rá, és
kezdtek mozgolódni.
 A kissárkány hívására a fellegekből kibontakozva, két szintén
sebesültnek tűnő csatasárkány ereszkedett lejjebb. Körözve
ereszkedtek. Fáradt szárnycsapásaik korábbi küzdelmek
kimerítő csatáit hordták magukban. Láthatóan ők sem figyeltek
a környezetükre, minden figyelmüket sebesült társuk kötötte le.
A csali fel volt kínálva.
Ekkor már Jurom sárkányain volt a sor, és ők feltüzelve a
korábbi napok tobzódó gyilkolászásától, a diadalittas ünnepi
tánc hevétől, egyből kaptak az alkalmon, hogy újabb trófeákat
szerezhessenek.
Versengve, rikoltva lendültek az oromszikla menedékében
megbúvó sebesült ellenfeleik felé.
– Idő! – morrantotta Liation. – Csaljuk őket a halálba!
Ashbar „sérült” sárkányai végre felismerve a rájuk leselkedő
veszélyt, riadt bömböléssel emelkedtek a magasba.
Zavarodottan, menekülve spricceltek szerteszét. Lassú, fáradt
szárnycsapásokkal igyekeztek elérni a felhőfüggöny peremét,
hogy elrejtőzzenek üldözőik elől. Látszólag más esélyük nem
volt.
És ekkor megkezdődött a hajsza.
Most Hargriyon volt a sor, ő volt a legelveszettebbnek tűnő,
vergődött, csapkodott, igyekezett mind kisebbnek és
sebezhetőbbnek látszani.
A juromiak zöme máris a nyomában lihegett, néhányan
ugyan a két csatasárkány után vetődtek, és ők akár el is
menekülhettek volna, azonban hősiesnek tűnő döntéssel,
Liation és Fandiniyon visszafordult, hogy Hargriyon fölé
ereszkedve a testükkel próbálják védelmezni testvérüket. A cél
persze az volt, hogy ne szóródjanak szét, és maguk után vonzzák
az egész csapatot.
A nyomukban szállók alakzatot vettek fel, hogy elzárják
menekülésüket az égi vihar magasától. Lent akarták tartani
áldozataikat a föld közelében, mert úgy gondolhatták, hogy így
biztos nem menekülhetnek előlük.
Az idő és távolság egyre fogyott. Az üldözők mind közelebb
kerültek hozzájuk, és lassan félő volt, hogy előbb csapnak le
 j gy p
rájuk, mint hogy beérnének a szurdok védő takarásába.
Felettük az üldöző raj már víg táncot lejtett. Itt voltak mind.
Senki sem hagyott volna ki egy ilyen pazar vadászatot.
Hisz’ fölényben voltak, minden tekintetben. Fel s alá
suhantak, nevetve, rikoltva, egymás szemébe bömbölték a vér
illatának dalát. Piruetteztek, csavart bukófordulókkal fitogtatva
erejüket, hogy még inkább elrémítsék a menekülőket.
A vihar ekkor érte el a szurdok környékét. Ömlött az eső, a
felhőtakaróból szálló dörrenéseket egymás között dobálták a
hegycsúcsok. Jurom klánserege víg táncot lejtett az egyre
sűrűbben lecsapó villámok között. Feltöltődtek a vihar
energiáival.
Hargriyon őrült iramban száguldott a szurdok bejárata felé, de
erőteljesebb ellenségei messze megelőzték őt a magasban.
Társai végül feladták védelmét, és magára hagyták. Ashbar
két menekülő csatasárkánya, messze megelőzte a sebesültet, és
látszólagos védelmet keresve rontottak be a kanyonba, majd a
színfalak takarásában egyből az ég felé törtek, hogy elfoglalják
kijelölt helyüket.
Hargriyon immár magára maradt, nyomában ott suhantak
gyilkolásra készen Jurom sárkányai.
Versenyfutás volt ez a javából; menekülés az életért.
A sárkánycsapat összehangolt támadását ekkora már három
nagy csatasárkány vezette. Messze megelőzték a többieket,
társaik széles legyező alakban a magasba emelkedve üldözték
áldozatukat. A kisebb sárkányok oldalról kerítették be, fentről
csatasárkányok vijjogtak, és a halálos gyűrű egyre szorosabbra
zárult körülötte.
Hargriyon előtt azonban ott volt a szurdok és végén a barlang,
csak odáig kell eljutnia.
„Csak” odáig!
Magában felnevetett; még nem tudják, mi vár rájuk!
Minden erejét beleadta a szárnycsapásokba. Éles,
figyelmeztető rikoltása messze szállt, hangja keresztültört az
égiháború dördülésein, így jelezve a többieknek, hogy közeledik.
Tudta, odafenn, a szurdok szikláinak magasában rejtőznek vérre
szomjasan klántársai.
Mielőtt azonban elérhetett volna a vélt biztonságot, a juromi
klán egyik haragoszöld csatasárkánya alábukott a magasból,
hogy elvágja útját. Erőteljesebb és gyorsabb volt nála, így
néhány nagy szárnycsapással Hargriyon elé kerülhetett.
A csatasárkány kissé lassított, és egy káprázatos erőfitogtató
bukófordulóval szembefordult vele. Szárnyait kitárva
rezegtette, a pengeéles pikkelyek csilingelő halálzenét hallattak.
Hasfalát felmutatva vitorlázott vele szemben, így mutatva ki,
hogy semmitől sem fél. Felsőbbrendűségének biztos tudatában
gyilkolásra készen parázslott fel a szeme.
Hargriyonnak nem sok ideje maradt, oly közel volt, hogy az
összeütközés szinte elkerülhetetlennek látszott. Vagy belerohan
és ezzel minden tervet kudarcra ítél, vagy kicselezi.
– Hrrrrrrggghhhhhh! – bömbölte a támadó nőstény Hargriyon
képébe elrettentésképpen, aztán előrevetődött, hogy további
nyomást gyakoroljon a vele szemben bukdácsoló, nyiszlett
hímre.
A támadás kiszámított és pontos manőver volt,
gondolkodásra immár kevés idő maradt.
Hargriyon ösztönösen lejjebb bukott, hogy kikerülje a
frontális ütközést, vészesen közel kerülve ezzel a szurdok
bejáratának meredek, csipkés szegélyű aljzatához.
Át kell jutnia, különben a terv kudarcot vall!
Nem esett kétségbe.
Eddig is gyakran kellett harcias, pöffeszkedő nőstényekkel
szemben megvédenie magát. Egy kissárkány mindig más
taktikát követ, mint a harcra képzett csatasárkányok.
Továbbra sem hagyott fel bal szárnyának remegtetésével, így
jelezve sérült voltát, de úgy kanyarodott, hogy bukdácsolása
kiszámíthatatlan legyen, bár ez most csak részben eljátszott
manőver volt.
A csatasárkány ennek láttán vidáman felbömbölt, orrlyukából
füst gomolygott elő, ahogy fejét Hargriyon felé kapva tűzcsóvát
böffentett ki magából. Szerencsére nem volt ez életveszélyes
 g y
támadás, a juromi klán sárkányának kedve támadt egy kis
játszadozásra.
Sisteregve zúgott a lángcsóva a kissárkány felé. Megperzselte
hátpikkelyeit, és a mágikus lávafolyam végigömlött a fél
oldalán.
Hargriyon fájdalmasan felbődült. A lángok lökéshulláma egy
pillanatra a sziklafal talapzatához csapta. Elrugaszkodott.
Bukdácsolva, irányt keresve emelkedett pár méternyi magasba,
hogy némi teret nyerjen. Tudta, ha a földön marad, vége.
Ki kell jutnia a csapdából!
Hargriyon veszett manőverre szánta el magát. Félig kissé
kábult volt a testét ért csapástól, de összeszedte minden erejét,
hogy egy őrült rohammal törjön ki szorult helyzetéből.
Át kell jutnom!
– Huuu, haaa húúúúúúúúúúú! – rikoltotta, és minden erejével
előrevetődött.
Teste nekicsapódott az útját álló csatasárkánynak, teljes
erőből érkezett, és balról a hasfal alja felől nagyot taszított
ellenségén, karmai végighasítottak az oldalán.
Tarajtüskéin érezte, ahogy a becsapódástól felpördülő test
végigbucskázik a hátán, és ezzel újabb, bár nem végzetes
sérüléseket okozott.
Kiszabadult szorult helyzetéből, és immár a szurdok ismerős
terepén szárnyalhatott tova. Itt már félig védve volt a felülről
érkező támadások elől. Hallotta, a haragoszöld csatasárkány
meglepett rikoltását a háta mögül, és a többi üldöző vérre
szomjazó bömbölését, ahogy a nyomába lendülnek.
A vihar egyre jobban kiteljesedett felettük. A villámok cikázó
fényében Hargriyon jól láthatta az őt üldöző sárkányok mágiától
szikrázó sziluettjét.
Élvezte a repülést, jobban ismerte e helyet, mint a támadói.
Ismerte a sziklakatlan ravasz áramlatait, a kiálló, éles
sziklaplatókat, az utat szegélyező sziklatömbök szabálytalan
vonalát.
Alábukott, a katlan fala őrült iramban száguldott el mellette,
és csak az utolsó pillanatban fékezett, közvetlenül a közepén
 p p
magasodó, robusztus sziklatömb előtt, mely kettéosztotta az
amúgy is szűk átjárót, és legfelül kupolás ívvel zárta le azt.
Ezzel a sebességgel itt csak oldalt fordulva lehetett átjutni, és
azt is csak akkor, ha elég nagy lendületettel érkezel. Egy nagy
szárnycsapás, egy lendület, aztán bal forduló és siklás behúzott
szárnyakkal, különben nincs menekvés a pengeéles sziklafalak
fájdalmas karmolásától.
Hargriyon a szűkület bal oldalát választotta, ez volt a
szélesebb és járhatóbb átjáró, de biztosra vette, hogy üldözői
között lesznek majd, akik jobbra kanyarodnak a nagy
tülekedésben, és pillanatokon belül sebek tucatjaival lesznek
gazdagabbak.
Oldalt dőlve siklott tovább, szárnyainak vitorlapengéi
súrolták a sártengerként alázúduló esővíztől csatakos talajt.
Csikorgó hang kísérte röptét, de sikeresen átjutott az oszlopsort
fedő boltív alatt, és a háta mögül máris hallotta a sikoltó,
káromló hangok özönét. Ennek ellenére vagy féltucatnyian első
próbálkozásra átjutottak a nyomában, kisebb-nagyobb
sérüléseket elszenvedve, mely tovább bőszítette üldözőit. Vérre
éhes, gyilkolásra kész hadként lendültek a nyomába.
Cikázva repült, ösztöneire és emlékképeire hagyatkozva
kerülgette az éjszaka sötétjében vele szemberohanó
sziklatömböket. Halálos rohanás volt ez, szerencsejáték a
javából, ahol minden túlfeszített, izmokat görcsbe rántó
szárnycsapásánál egy-egy újabb kártyalapot húzott, és nem
hibázhatott.
Hargriyon kacagott magában. Ez a játék édes élvezet volt,
halálos tánc, de felettébb tetszett neki: végre egy kissárkány
leckéztetheti a nagyokat.
Üldözői még mindig nem fogták fel, miféle végzetes csapdába
követték őt, bár már így is többen leszállásra kényszerültek és
sérüléseikkel voltak elfoglalva, azonban az üldöző had zöme
felbőszülve, egymást hergelő bömbölésekkel száguldott a
magányosan menekülő kissárkány nyomában.
A kiszámíthatatlanul csapkodó szélrohamok közepette, a
vízpermet szertehordta Hargriyon kiömlő vérének csábító
 p g y
illatát. A levegő megtelt ezzel a mámorító, zamatos ízzel, és ez
teljesen eszét vette a támadóknak. Szinte megszállottan zúgtak
utána. A tomboló, egymást gerjesztő, gyilkolásra kész ösztönök
feledtették velük a lehetséges veszélyt, amely ezen az
ismeretlen vidéken várhatott rájuk. Tülekedve, egymást
taszigálva nyomultak áldozatuk után, próbálva jókora
darabokat kihasítani a testéből, de Hargriyon túl fürge volt, és
kisebb karcolásokkal megúszta a hátulról érkező támadásokat.
Előtte ég felé törő, meredek sziklafal zárta le a szurdok végét,
rajta egyetlen ásító bejárattal. A barlang kapuja egyre
közeledett; már csak néhány szárnycsapásnyira volt tőle. Oly
sebesen repült, mint még életében soha, és az út két oldalán, a
magasba törő sziklaszirtek csak elmosódott foltokként
suhantak tova elméjében.
Tudta: egy lehetősége van.
A barlang bejárata viszonylag szűk, de aztán a tér odabent
hirtelen kitárul. Amikor átjut rajta, egyből meg kell pördülnie és
utána két nagy szárnycsapásra lesz lehetősége, mielőtt eléri a
barlang végét, ahol a magasba vezető kürtő kezdődik. A
legeslegutolsó pillanatban élesen felfelé kell fordulni, pontosan
kiszámítva minden mozdulatot, mert ha itt elvéti az ívet,
nekicsapódik a barlangfalnak, és akkor vége; itt ragad üldözői
karmainak prédájaként.
Azonban ezzel még nem volt vége a manővernek, mert a
kürtőn is csak úgy juthat át, ha röptének minden erejét
kihasználva a szárnyait szorosan maga köré zárva, fejjel előre,
pörögve emelkedik felfelé, mint egy fúró.
Hargriyon elméjében cikáztak a gondolatok.
Elérte a bejáratot.
Megcsinálta a barlangon átívelő két szárnycsapásos piruettet,
és felfelé tört az utolsó pillanatban. Felszegte a fejét, és látta
maga fölött az ég kicsiny, fénylő darabkáját.
Pörgött, szárnyait maga köré zárva. Egyre emelkedett.
Pikkelyei szilánkokként pattogtak róla, ahogy a borotvaéles
tűhegyek súrolták a testét.
Minden ütődés fájt, de nem törődött vele.
 j
A kürtő vége a legszűkebb, ott kell átjutnia!
Régen, gyerekkorukban könnyű volt, akkor még simán átfért,
de vajon most lesz elég hely?
Fémes, csikordulásokkal szakadtak le róla a testét védő
pikkelyek, mélyen húsába vájtak a tűhegyes sziklakarmok.
Oldala belecsapódott egy kiálló peremcsipkébe, pörgése tovább
lassult.
Még, még, feljebb!
Csak át kell jutnia! Át kell jutnia! Tovább!
Már szinte megállt a levegőben, az utolsó métereket maga sem
tudta, miként ívelte át. Aztán valahogy csak kibukkant az utolsó
pillanatban. Úgy bukott át a kürtő nyílásán, mint egy
borospalack dugója, ami rég elfonnyadt mustgáztól pöffen ki.
Mindene fájt, de biztos volt benne, hogy ebben az őrült
táncban senki sem tudta követni.
Jóízűen felnevetett! Habzsolta az esőpermettől édes, friss
levegőt.
Sikerült! Megcsinálta!
– Huuu, haaa húúúúúúúú! – rikoltotta bele az éjszakába,
tudatva társaival a sikeres manővert. – Remélem, soha többé
nem kell ezt eljátszanom!
– Soha se mondd, hogy soha! – morrant felette vidáman
Liation, aki azért jött, hogy megnézze, kell-e Hargriyonnak
segítség. – Remek belépő volt, Hargs! Most gyerünk, vadásszunk
végre!
A kissárkány kinyújtózott, és erőteljesen megrázta magát.
Félig leszakadt, tépett pikkelyek sodródtak le a hátáról az
orkánerejűvé erősödött szélben, de nem bánta. Dicsőséget
szerzet a klánjának és önmagának. Minden sérülés, minden
elhullatott vércsepp megérte.
– Gyerünk!
Magasba emelkedett az alacsonyan rohanó felhőtömbök közé,
hogy egy kis esőfürdőt vegyen, és kinyújtóztassa megfáradt
szárnyait felkészülve a rá váró összecsapásra.
A csapat ekkor már a szurdok magasából támadott.
Felhajtották a lemaradókat, és egyre beljebb terelték a sérülteket
 j gy j
a kanyonba.
Nem adtak kegyelmet.
És ekkor kezdődött el a halálos tánc, mert az volt ez a javából.
Ashbar sárkányai éppúgy megrészegültek a gyilkolás mérgező
ízétől, mint korábban az ellenfeleik, de most ők voltak
fölényben.
A szurdok mélyén már a harc kezdetekor is vagy fél tucat
súlyosan sérült juromi sárkány hevert, felnyársalódva a
sziklameredélyek pikkelyeire, bukdácsolva, törött szárnyakkal
csapkodva, felhasított hasfallal próbáltak kievickélni a
kelepcéből, sikertelenül.
Így ők lettek az első áldozatok.
A csatasárkányok karmukkal tépték és aprították a porban
heverő ellenséget. Vérgőzős, veszett táncot jártak ellenfeleik
megcsonkított teteme felett, bömbölésüktől visszhangzott a
kanyon. A kissárkányok, Hargriyonnal az élen, vad vérengzést
tartottak a nyomukban.
A vihar kiteljesedett felettük, kékes villámok tucatjai cikáztak,
és csaptak le. A tomboló sárkányok mágiától átitatott teste
magához vonzotta az égiháború elemeit. A villámok úgy
csapkodtak a szurdokban, mintha istenítélet lenne.
S’almeyna és csapata nem kegyelmezett.
Akik átjutottak Hargriyon után a sziklaboltív alatt talán még
szorultabb helyzetbe kerültek, mint a kint rekedtek. Csapdába
csalva vergődtek, szűkös volt a hely, felszállni nem tudtak, és
Jurom sárkányai egymásra torlódtak. A barlangban rekedtek
tülekedve próbáltak kijutni, egymás hegyén-hátán menekültek
volna, de nem volt hova. Teljes fejetlenség uralkodott közöttük,
és ha ez még nem lett volna elég, Ashbar sárkányai mágikus
hálóval fonták be a szurdokot. A csapda egyre szűkült,
összepréselve a belül rekedteket. Aki pedig valahogy mégis
átjutott, vagy akit diadalmas táncukban átengedtek, azt
egyenként szaggatták darabokra.
Vérszag terjengett. A vihar eszelős lökéshullámainak szárnyán
az eső beborította a szurdokot, mely immár sűrű sárkányvértől
volt csata kos.
 És ott haladt legelöl S’almeyna, aki olyan volt, mint egy lila
színben villódzó sárkánylidérc. Ködszerű és mégis valóságos;
senki sem lehetett méltó ellenfele. Kíméletlen gyilkológép, aki
épp most merített energiát az eljövendő háborúkhoz, bosszútól
és mágiától átitatott teste még hatalmasabbá tette, félelmetes,
mindent elsöprő, tomboló fenevadként vágott rendet a
juromiak között. Nem hallotta meg az életükért könyörgőket,
nem hallott semmit. Az őssárkányok kérlelhetetlen ösztönei
vezérelték.
Aki ekkor látta, tudta, hogy létezésével egy új sárkánykor jött
el, egy oly világ melyet, az ősök óta senki sem látott.
Újra és újra lecsaptak az éles karmok, a pengeszerű, görbe
fogak pedig versenyt csattogtak a széllel.
S’almeyna egymás után tépte le elhullott ellenségei fejét.
Társai, követve a példáját, senkinek sem kegyelmeztek.
Csattanva záródtak az acélos, pengeélű fogak, reccsenve váltak
el a nyakszirti csigolyák, szakadtak a nyaki ütőerek, pikkelyek
peregtek, mint hulló falevelek az őszi szélben, hasfalak nyíltak
szét, az ég felé tárva titkukat, belek fordultak ki a sártól mocskos
sziklaplatóra, tekeregve, mint ezüstszínű, lüktető giliszták.
Diadalmas, bömbölő hangok reszkettették a szurdok mélyét,
miközben újabb és újabb ellenség hanyatlott az eső áztatta,
vértől csatakos földre.
– Huuu, haaa, húúúúúúú!
Előre-hátra dobálták e vicsorgó hangokat a szirtfalak. És az a
véres gomolyag, amely sárkánytestekből, pikkelyekből,
agyarakból, szárnyakból, karmokból állt össze, egyre csak
növekedett és haladt a barlangban rekedt maradék túlélő felé.
Nem volt kegyelem! A mészárlás folytatódott.
– Most! Legyen elég! – bömbölte Jakshjalang magára vonva
tomboló társai figyelmét.
S’almeyna karmai az utolsóként életben marad Jurom klánbéli
testét szorította épp halálos ölelésbe.
– Huuu, haaa, húúúúúúú! – zúgták a csapat tagjai.
Ashbar sárkányai véresen, sebektől tarkítva emelték fejüket az
ég felé.
 g
– Elég! – morrant halkan Jakshjalang.
A vihar tomboló hullámai lassan lemosták róluk a gyilkolás
vörösségét, lecsillapították felhevült testüket.
Vérpatak kavargott a lábuk alatt, hömpölyögve az egész
szurdokon át.
Ashbar sárkányai szélesre tárták szárnyaikat, nevetve,
győzelemittasan élvezték az égiháború rájuk zúduló fergetegét.
S’almeyna ellökte magától utolsó áldozatát; annak
megkegyelmezett.
– Vidd hírül győzelmünket Juromba! Most az egyszer életben
hagyunk. Vidd hírül, az Ashbar klán felnövekvő nemzedékének
üzenetét: a Harmincak nem tűrnek el semmiféle behatolást! Ez
a mi földünk és meg tudjuk védeni! Meséld el a klánjaitoknak,
hogy mi vagyunk a jövő! Rettegjenek, kik hívatlanul a
földjeinkre lépnek! Takarodj!
S’almeyna végigtekintett a csapaton. Alig kéttucatnyian
indultak erre a küldetésre, de mind életben maradtak.
Ellenségeik azonban egytől egyig itt hevertek a sártól és vértől
maszatos sziklákon.
– Most pedig repüljünk, testvérek, repüljünk Ashbar
győzelmére! Adjuk hírül a világnak, hogy senki sem győzhet le
minket!
– Huuu, haaa, húúúúúúúúú!
A vihar rombolását követve fékevesztett, égi táncot lejtettek,
rikoltva szelték az ég habjait. Fiatalok voltak, még nem ismerték
a félelmet. Kacagva, pörögve adták tudtul a világnak, hogy
megérkeztek.

*****

A matriarcha fázósan húzta össze magát. Az emlékképek túl

valóságosak voltak; fájdalmasan hozták vissza a régmúlt
dicsőségét. Gondolatban ő is ott szállt a többiekkel, harcolt,
gyilkolt, és életét adta volna Ashbarért.
Rég volt, gondolta. Az ifjúság emlékképei mindig fényesebbek.
Aztán csendesen tovább szőtte a történetet:
 – Amikor az egész rombolás véget ért, Jurom
klánszövetségének sárkányai holtan hevertek a kanyonban.
S’almeyna azonban itt még nem állt meg. Ő komolyan vette a
feladatát; Ashbar klánjainak védelmét. Ez volt az élete, ez volt a
küldetése. Ekkor még nem önmagát akarta dicsőíteni, hanem
örök példát akart mutatni, az erőt, hogy mi vár azokra, akik
Ashbar klánjai ellen szegülnek.
Nagyot szusszant.
– A Harda-szurdoki leszámolás után mérföldeken át véres
lobogók sora húzódott Jurom és Ashbar klánszövetségeinek
határvonalát jelölő hegység sziklaormain. A legyőzött
ellenségeket megcsonkították, testük maradékát póznákra
tűzték, kibelezett tetemük a vadak prédája lett, porladó
csontjaik a mai napig jelölik a határt. S’almeyna valóban nem
kegyelmezett; a legyőzött sárkányok koponyájából a hegység
legmagasabb csúcsán álló templom előtt halmot emelt, kivájt
szemgödreik a világ négy égtája felé tekintenek. Ősi mágiával
örökön lobogó tüzeket gyújtott, melyek kékeszöld lángnyelvei
azóta is nyaldossák Jurom sárkányainak koponyáit. Az
öröktüzek még ma is ott lobognak. Ha egyszer majd arra jársz, te
is megláthatod. Ez volt a Harmincak első kisebb csetepatéja, de
aztán követték ezt a többiek. Egyik sem volt vértelenebb vagy
kíméletesebb, de nem is kellett, hogy az legyen. Mert ez itt,
kincsem, Drakónia. Ez a sárkányok földje. Itt minden a hatalom
és az erő függvénye. Ha gyenge vagy, eltipornak, és új urak
foglalják el a szállásteredet. A gyengeség legkisebb jele is
vérszagra hívja a többieket. Azonban a tombolók immár
felnőttek, ráéreztek a hatalom ízére. A Harmincakban égett a
tettvágy. Senki sem garázdálkodhatott büntetlenül Ashbar
klánjainak területén, és nem is volt oly botor, ki egy idő után
ilyesmire adta volna a fejét.
Fészkelődve, merengve révedt el a múltban.
– Nyugalom és viszonylagos béke évtizedei köszöntettek ránk,
aztán eljött Bryhijor ostroma. – Hosszú, fájdalmas csend
következett. – Griforjan abban a betörésben vesztette életét. Ma
sem tudok harag és düh nélkül emlékezni arra a napra. A
 g p
legdrágább barátnőmet veszítettem el. És amikor S’almeyna
több száz sárkánnyal a nyomában kirepült, hogy bosszút álljon,
én is követtem őt. Követtem a vezért gyilkolásra készen, és a
leszámolás nem maradt el. S’almeyna tettei, az egész véres
háború, minden csata, ütközet, vérengzés a helyénvaló volt. Én
is dicsőítettem őt. Ő volt a vezérem, a bosszúálló. Amikor
Ashbar sárkányai visszatértek a csatából veszteségeink
minimálisak voltak, de az ellenséges Farlay klánszövetség a
porban hevert. Területeket foglaltunk el, sarcot szedtünk.
Megbosszultuk szeretteinket. Az én szívem azonban majd
meghasadt, mert Griforjan már sosem repülhetett velem.
Sárkánysors – sóhatott nagyot. – Így teltek az évszázadok, és mi
egy nap arra ébredtünk, hogy S’almeyna lett Ashbar első
csatasárkánya, és Jakshjalang a tanács vezetője. Mindenhol,
mindenki ellen megvédték családunkat. Tombolók voltak, nem
akadt párjuk. Erő és ész szövetkezett. Hatalom és politika. Harci
taktika, bölcs diplomácia. Nem volt náluk jobb páros egész
Drakóniában. És minden jó is volt addig a napig, amíg
Jakshjalang meg nem ismerkedett Erwiyonnal. Azonban ez már
egy másik történet.
A kis tojás mocorogni kezdett a bölcsőben, mintha
követelőzve várta volna az újabb mesét. Fészkelődött, pikkelyei
átfényesedtek és aranyszínük még jobban ragyogott a bölcső
mélyén, a rúnák pattogva fénylettek fel a szirmokon.
A matriarcha mosolygott.
– Látom, figyelsz rám. Jó, kicsikém! Nagyon jó! Ám ami
következik, az egy olyan szomorú mese, amihez nekem is össze
kell szednem az erőmet. Így hát várnod kell még egy kicsit. Mert
szomorú is, és hosszú is. És mert bánatról nem szívesen
mesélek.
A matriarcha kinyújtóztatta elgémberedett tagjait,
feltápászkodott. Körbetekintett a néma barlangon. Látszólag
egyedül volt.
Lassú, kimért léptekkel közeledett a Bölcsőbarlang
bejáratához, hogy az égen egyre nagyobbá váló hold tükrére
pillanthasson.
p
Azonban nem volt egyedül.
Értetlenül nézett körbe.
– Mit kerestek ti itt?
Tekintete többtucatnyi társának csendben pihenő hátán
suhant végig. Hosszú pillanatokig nem tudta mire vélni a
dolgot.
– Miért gyűltetek ide? – A hangjából némi rosszallás csengett.
– A kis élet még nem áll készen.
Néma pisszenet volt, csendben, sorban lehajtott fejek, senki
sem merte megtörni a Bölcsőbarlangból áradó varázst. Ashbar
sárkányainak ébren lévő maradéka mind ott gubbasztott a
széles platón, ahonnan egykor sárkányok százai figyelték az új
életek eljövetelét.
– Anyácska! – suttogta valaki. – Mi is hallgatjuk meséd.
Jehrizumyt szíven ütötte a vágyakozástól teli hang. Ráébredt,
hogy az itt maradottak ugyanúgy szomjazhatnak a múlt
dicsőségére és a szomorú végzet megismerésére, mint egy apró
sárkánytojás. Hiába ismerik a történéseket, azok felidézése új
erőt adhat számukra.
Eddig úgy gondolta, hogy a rájuk szabott büntetés, Ashbar
klánjainak végzete csupán az ő vállát nyomja, de most, látva
társait új erő töltötte el.
– Mesélj még! Mesélj! – mormogták felé.
Visszatért a bölcsőhöz, köré gömbölyödött, és sóhajtva merült
vissza az emlékek ködébe, de meséje innen már sokkal többről
szólt, nemcsak az új életnek pergette mágikus álmait, hanem
klánja maradékának is útmutatást adhatott.
– Jakshjalangot küldetés szólította északra, diplomáciai úton
járt a Narvalli-hegyeken túl, és amikor visszatért a krwooni
klánszövetség küldöttsége is vele tartott. A küldöttséggel
megérkezett Ashbarba Erwiyon is. – A matriarcha nagyot
szusszant. – Erwiyon káprázatos szépség volt, csendes, kedves,
és az a végtelen nyugalom, ami áradt belőle, az igazán sokat
ígérő volt egy ifjú diplomatánál. Kedvesség, türelem, elegancia;
halvány barackszín pikkelyei mindig makulátlanul csillogtak a
napfényben. Hát, igen – bólogatott. – Azt hiszem, pont
 p y g g p
S’almeyna ellentétének született erre a világra. Hogy vajon mi
vonzotta Jakshjalangot hozzá? Azt talán sosem tudjuk meg.
Lehet, hogy Jakshjalang csak egy kis nyugalomra vágyott a sok
háborúskodás után, vagy a végzet akarta így, de végül is a
sárkánylélek kiismerhetetlen. Erwiyon és Jakshjalang… –
Nehézkesen fészkelődött, keresve a megfelelő szavakat. – Azt
hiszem, ők ketten az első pillantástól összetartoztak. Ez néha túl
nehéz, és megmagyarázhatatlan. Két test, egy lélek. Azonban
igaz volt ez S’almeynára és Jakshjalangra is. Ám ennyi test már
nem fér meg egy lélekben. Valahol választani kell! S’almeyna
persze tombolt, amikor tudomására jutott a kapcsolatuk, mi
mást is tett volna? Amikor pedig megérezte az Erwiyonból
áradó, különleges káprázatot, mely szerinte elrabolta tőle és
megbabonázta a testvérét, végleg kezelhetetlenné vált. Számára
egy ilyen veszteség, elképzelhetetlen volt. Az, hogy ne ő legyen
az első? Bármiben? Bármikor?
Jehrizumy indulatosan rázta meg a fejét. Még ennyi év után is,
ahogy felidézte, érezte magában az egykor volt napok
feszültségét.
– Jakshjalang elkápráztatva szállt Erwiyon nyomában.
Teljesen kivirult. Leste a krwooni sárkányhölgy minden szavát.
Hosszú napokat töltöttek együtt. Jakshjalang megmutatta neki
Ashbar csodás tájait. Együtt szálltak, és ha itthon tartózkodtak
a szálláshelyen, akkor is csak egymás társaságát keresték.
Csüngtek egymáson. Mindenki arról suttogott, hogy a
következő nászon micsoda páros röppen majd az ég felé.
Mindenki róluk beszélt, és senki sem törődött S’almeynával.
Pedig figyelnünk kellett volna, mert a vészes jelek egyre
szaporodtak. Sajnos azonban nem törődtünk vele. Azt hittük,
S’almeyna, majd lenyugszik, de nem így történt! Hogy is
tévedhettünk ekkorát? S’almeyna magának akarta
Jakshjalangot, és nem tűrte el, hogy más is lehet a szívében.
Tudod, csöppem, a féltékenység gyilkos erő, és ha hagyod, hogy
elhatalmasodjon a szíveden, épp azt teszi tönkre, amiért egész
életedben küzdöttél. Elsöpör mindent, bizalmat, szeretetet,
összetartozást, és csak ürességet ültet a helyébe.
 g y
De vajon kinek volt igaza? – merengett el. Hányszor tettem fel
már magamnak ezt a kérdést. Igen, elismerem, én is S’almeynát
kárhoztatom, de ki ismerheti a teljes igazságot? Talán csak ők
hárman. Még sosem volt elég bátorságom, hogy visszatekintve az
időben előhívjam a régvolt történések igaz látomását, de a csöpp
kedvedért, és az itt maradottak kedvéért – kifelé pillantott a
sziklaplatón gubbasztó sárkányok felé. Megteszem. Meg kell
próbálnom újra szólítani az ősöket.
Nehézkesen feltápászkodott, és sántikálva elindult a barlang
mélyében álló Nobered-Sway szent oltára felé.
– Tiszteletre méltó Ősök! Szólítalak benneteket Ashbar ébren
lévő sárkányai nevében. Kérlek, mutassátok meg nekünk,
nekünk, az ittmaradottaknak az igazságot! Mutassátok, mit rejt
a múlt! S’almeynáról, Ashbar első csatasárkányáról kérdezünk
titeket.
Újabb pikkelyt tépett le magáról, és az oltármély parázsló
tüzébe vetette.
Várt.
Hosszasan, türelmesen.
Sokáig semmi sem történt. Csupán apró, kékes színű
füstkígyó kanyargott felfelé.
Reményt vesztve hátrált, és már majdnem elfordult, amikor
Nobered-Sway mélyéből, vöröslő és haragossárga lángnyelvek
csaptak a magasba. Zenélő hangok pattogtak, ahogy a
matriarcha pikkelyének maradékát is magukba olvasztották a
lángok. Amikor pedig végleg felemészttették a felkínált
ajándékot, rőtfényű lobogásukat félreismerhetetlen halk sóhaj
kísérte:
– Huuu, haaa, húúúúúú!
Jehrizumy megremegett, hátrább lépett.
Többméteres lángcsóva csapott fel az oltárkőről, sziszegve,
hajladozva kígyózott a magasba. Lobogó fénye életre keltette az
oltár körül gubbasztó, gigantikus sárkányszobrokat,
bevilágította a barlang eddig sötét mélyét. Vörös és sárga
folyamok kúsztak körbe Jehrizumy talpa alatt, élő lángfolyóvá
változtatva a talapzatot. A mélyből feltörő magma élénk színei
 p y g
felcikáztak a falak erezeteiben és elkeveredtek a levegőben
lubickoló, mágikus kék és zöld pamacsokkal.
Hirtelen viharos erejű forgószél kélt a csarnok mélyén, szinte
már tornádóként kavargott az élet oltára körül. Kísérteties,
másvilági jajgató, nyüszítő, követelőző hangok kísérték.
Az egész békés világ hirtelen felrobbant körötte.
Az oltárkő közepéből felágaskodó lángnyelv egyre
hatalmasabb lett, és végül egy sárkány villódzó, lilás színű
alakját formázta.
Jehrizumy rémülten hátrált.
A felé törleszkedő hatalmas alak S’almeyna volt. Felismerte
egyből, rettegve, és hitetlenkedve bámulta Ashbar első
csatasárkányának rég nem látott alakját.
– Aaaaaaaaaaaaaghh! – vicsorogta bele a világba S’almeyna, és
az azt követő bömbölő harci rikoltás megremegtette a
Bölcsőbarlang falait.
– Huuu! Haaa! Húúúúúúúúú!
Jehrizumy döbbenten meredt rá, és egyre csak hátrált. Immár
tudta, hogy a kérése válaszra talált, de nem számított ilyen
heves kinyilatkoztatásra.
S’almeyna szelleme visszatért!
Nobered-Sway oltárköve végtelen tüzek tucatjait okádta
magából, a lángok már a mennyezetet súrolták. Fényrobbanások
és érezhető mágikus lökéshullámok sodródtak körötte.
Leszegte a fejét, áhítattal szemlélte, ahogy az őssárkányok
mocorgó kőszobrai életre kelnek.
Jehrizumy tudta, hogy felébredhetnek, az ősi mesékből tudta.
Ám azt, hogy bárki látta volna, amikor ilyesmi valóban
bekövetkezik, arról még sosem hallott. Ilyen csak rendkívüli
esetben történhet meg, olyankor, amikor az igazság elvész.
Az egész Bölcsőbarlang fortyogott körötte. A korábbi csendes
édenben most dübörgő hangok keltek életre, dobok hívó szava
szólt a mélyből. Lávafolyamok ragyogtak fel, és gejzírekként
törtek ki az eddig szunnyadó kürtőkön át, a padozatba vájt
csatornákban pöfögve kígyóztak tova.
Jehrizumy nem rettent meg, türelmesen várt.
 J y g
Az ősöket megszólító igék után feltörő bosszúszomjas vihar
idővel lecsendesedett, a hömpölygő lángtenger és forróság is
kissé lenyugodott, és végül még S’almeyna félelmetes alakja is
visszaolvadt a parázsló kövek közé.
Azonban a jelennek szóló kinyilatkoztatás ezzel még nem ért
véget. Az oltár mélyéből mágikus emlékek szivárványos tánca
indult kegyes útjára, átvette elméjük fölött a hatalmat, és lassan
beborította őket. A jelenlévők mind részévé váltak e mágikus
álomnak, mely a régmúltba vezette Ashbar maradékát. Végtelen
hatalmába ölelte őket, hogy közös utazásra induljanak.
A matriarcha elégedett mosollyal kuporodott vissza a bölcső
mellé. Az ősök válaszoltak a kérésére.
A mágia csapongó emlékhullámai beborították a
szunnyadókat, a csendes áhítatban hajló hátakat, és a kicsiny
tojást, az egyetlent, mit a barlang most rejtett.
Az ősök szóltak hozzájuk, elérkezett az igazság órája!

*****

S’almeyna kitárt szárnyakkal körözött. Próbálta magából kivetni

az elmúlt időszakban felgyülemlett feszültséget.
A nap már magasan állt, és ő a felhők lágy habjai között
suhant felfelé. Megmártózott az égi permetben, jóleső érzés volt
a pikkelyeket dermesztő hideg. Egyre feljebb és feljebb
merészkedett, hogy rálásson Ashbar földjére. A magasból
minden csendes és békés volt, a horizont egyre fényesebb ívben
hajlott alatta.
Tovább emelkedett.
Drakónia kontinense innen nézve csöppnek tetszett. Háta
mögött magasodott a három nagy vulkán, a három Szülő, kik
oly magasba törtek, hogy vulkáni kúpjaik körött végtelen
áramlásban keringett a hőtől és nedvességtől felszálló, kénes
sárga légtömeg, vitorlázó virágszirmokként terülve szét a táj
felett. Oldalukon vöröslő lávafolyamok csörgedeztek lefelé,
keveredve a füst és szél borzolta felhőkből permetező esővel.
Végtelen hatalmuk volt, mert egyetlen morranásukkal
átírhatták e békés tájat, és végezhettek minden élővel és
élettelennel odalent.
S’almeyna szerette az ilyen magányos repüléseket, az
emelkedést odáig, a hol már alig kapni levegőt és a mágiát kell
segítségül hívni, hogy még tovább szállhasson felfelé. Kevesen
voltak, akik ezzel próbálkoztak, mert a hideg oly
elviselhetetlenül mar bele a testbe, összerántva az izmokat és
inakat, hogy a fájdalom szinte elviselhetetlenné válik.
Ilyenkor azonban az elméje teljesen kitisztult, ekkor láthatta a
legélesebben az előtte tornyosuló veszedelmeket. Ekkor tudott
igazán számot vetni a rá váró kihívásokkal, amikkel szembe
kellett szállnia, ha meg akarja védeni az övéit.
A jeges áramlatok maró fájdalma valóban kiélesíti az elmét;
létének minden nyűgét maga mögött hagyta.
Idefent egyedül volt, és érezhette, micsoda végtelen hatalom
gyűlik a testében.
Tisztelet és kitartás.
Szólíthatta az ősöket.
Itt nem kellett mások értetlen elmélkedéseivel foglalkoznia.
Itt nem kellett hosszas szócsatákba bonyolódni, mint a tanács
ülésein, itt minden egyértelmű volt. Nyugalom és béke ölelte
körül, ez volt S’almeyna legkedvesebb menedéke.
Őt harcra teremtették, tudta ezt jól. Azonban a harcnak is ára
van: a sok halál és borzalom lecsonkítja a lelket, és végtelen
magányra kárhoztat. Azonban, ha felvállalod azt, hogy mindig
másokért felelsz, mindig az ő javukat szolgálva hozol meg
kegyetlen döntéseket, még akkor is, ha ártatlanságukban nem
értik meg a tetteidet, csak borzongva, rettegő csodálattal
tekintenek fel rád, akkor felvállalod azt is, hogy örökkön
magányos leszel.
Sok véres harc állt már mögötte, sok kíméletlen döntés. Egyik
sem volt jobb a másiknál, de mindegyik Ashbart szolgálta.
Valakinek ezt is vállalnia kell!
– Huuuhhhh – süvöltött bele a légbe.
A fogai vacogtak, bármily erős is volt, ezt a végtelen csendet
és hideget még ő sem bírhatta sokáig.
 g g g
Körbetekintett, a végtelen horizont ott simult alatta.
Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a teste szinte kővé fagyjon.
A lelke kitisztult, minden eljövendő út ott rajzolódott előtte.
Végtelen utak, csapások, háborúk, keserűség és bánat.
Kegyetlen, magányos út. Ashbar első csatasárkányának
lehetséges jövői.
– Huuuuuhhhhhhhhhh!
Immár egyetlen kicsiny jégkupaccá vált a végtelen égen.
Azonban egy újabb fájdalmas szárnycsapással még feljebb tört,
bár tudta ezzel akár meg is pecsételheti a sorsát.
Elméjében már ködös árnyak úsztak, kábulat és delírium
mentén suhant. A jövő vérmocskos, fekete ködként vetült az
elméjére, irgalmatlan csaták keveredtek benne békés
évszázadokkal. Aprócska lények botorkálása vegyült össze
sárkányszárnyak suhogásával. Ám mindez túl zavaros volt. Nem
értette. A sóhajtásnyi kis lények azonban ott vergődtek álma
peremén, és akadt köztük egy kis vakarcs is.
Küszködve nyitotta fel a szemét, noha a szemhéjai már
majdnem teljesen lefagytak.
Agya talán fel sem fogta, de mégis, a jövőnek ebből a
lehetséges szegletéből melegség áradt felé. Tűz villant, fény,
mely átmelegítette magányos szívét. Sosem volt érzés. Szeretet.
– Ahhhh, nem értem a szavatokat! – suttogta.
Válasz azonban nem érkezett.
Még egy utolsó csapás a mennyek felé, egy utolsó, mely feljebb
emelte az ősök elérhetetlen szféráihoz. Aztán fel kellett adnia.
Testét vastag jégkéreg borította, és minden mozdulatára
hangos csilingelő, pattogó hangok milliárdjait sodorta a lég,
ahogy a pikkelyei minden mozdulatára tűszilánkok pattogtak
körülötte.
– Áhhhhhhhhhvaaaaaa! – süvöltött bele a levegőbe, hatalmas
tűzcsóvát lövellve maga alá, majd belevetette magát a gomolygó
förgetegbe.
Sárkánytűz, sárkánytánc, dobolta az agya, ahogy lefelé
pörgött jégtől terhes szárnyait maga köré zárva.
Zuhant, észbontó forgással.
 g
Teste egyre jobban átmelegedett, füst és égi szikrák ölelték,
felforrósodott, már-már vörös izzásig hevük.
Tovább zuhant, mit sem törődve a fájdalommal, míg már oly
hőség ölelte, ami egy sárkánytestnek is végzetes lehet, ekkor
végre kitárta tűzben lobogó szárnyait, kiemelte testét a
zuhanásból és csendesen, füstölgő, vörös lángnyelveket húzva
maga után suhant tovább.
Elérte a felhőrétegek magasságát, aztán fel s alábukva merült
beléjük. Nyugalom és az élet végtelen szépsége ölelte.
Felfrissült.
A távoli ég tükrén azonban két köröző sárkányra lett
figyelmes. Bosszúsan morrant maga elé:
– Jakshjalang és Erwiyon.
Szíve szerint elkerülte volna őket, de valami baljós érzés nem
hagyta nyugodni.
Túl szép, hogy igaz legyen, gondolta. Nézzük meg, mit tartogat a
jövő?
Alábukott a permeteg nedvességbe. Csendes röptében
felhőfoszlányok között suhant, de nem akarta váratlanul
megzavarni őket. Ezért már messziről hangos rikoltásai
köszöntötte testvérét, kitárt szárnyakkal elsuhanva a
magasban. Megtéve ezzel az elvárt udvariasság minden
formáját.
Végül messziről, szemből közelített, mély tisztelettel suhant
alá, és így fordult rá a páros röptére.
– Jakshjalang, mily öröm látni téged!
– Mit keresel itt? – A vörös csatasárkány nem igazán szeretett
volna most társalogni, hisz egész mással volt elfoglalva.
– Gondoltam, csatlakozom a reggeli röptötökhöz.
S’almeyna, bár nem volt erőssége, csevegni próbált, hogy oldja
az érezhető feszültséget, amit váratlan megjelenése okozott.
– Erwiyon, még alig volt időnk megismerkedni… mondd, mit
szólsz, hogy teszik Ashbar földje? Fiatal vagy még, és egy ilyen
küldetés Krwoon klánjainak tagjaként igazán különleges lehet
számodra.
 Az ifjú sárkányhölgy megrázta magát, és kissé alábukott,
vidáman libegve, majd néhány szárnycsapás után lubickolva az
alacsonyan szálló felhőrétegekben újból melléjük ért.
– Csodálatos itt lenni! Mindig ez volt az álmom. Megismerni
más tájakat, más kláncsaládokat, ez igazán különleges a
számomra. Megtiszteltetés.
Protokoll – gondolta S’almeyna. Bla-bla-bla. Ki kell ugrasztani
az alamuszi sast a felhők közül!
– A krwooni küldöttség a vénekkel tárgyal már napok óta,
bezárkóztak. Te miért nem vagy velük, hogy tanulj?
– Én még túl fiatal vagyok a mélydiplomáciához. Még csak
figyelek, és élvezem az életet.
Hiba! – gondolta S’almeyna. Jobb kifogás kellene!
– A fiataloké a merészség! – süvöltötte. – Gyere, Erwiyon,
játsszunk a felhők között, ha még fiatal vagy az eszmecserékhez!
Akkor itt az alkalom, hogy a legjobbaktól tanulj!
Alámerült, és fenséges szárnyait kitárva pörgött visszafelé.
– Jöjj, táncolj velem, gyermek, lásd, hátha tudok neked
tanítani néhány trükköt!
Erwiyont meglepte ez a könnyedség, hirtelen kizökkent
szerepéből, nem várta, hogy Ashbar első csatasárkánya ily
közvetlen és barátságos lesz vele.
– Ez, ez… nem lenne helyénvaló. Én most Jakshjalanggal
repülök.
S’almeyna ismét melléjük ért. Vidáman felkacagott.
– Nem hallom jól a szavad. Ha nem akarsz az öregek nyakán
ülni és hosszas eszmecseréiket végighallgatni, megértem.
Engem is mindig untattak. Repüljünk együtt! Jakshjalang meg
én együtt vagyunk, mióta kikeltünk a tojásból. Minden
szárnycsapásunk trükkjét egymástól lestük el. Táncoljunk
együtt, és élvezzük az életet!
Alábukott, szédült iramban körözött a páros körül, igazi
örömtáncot lejtve.
Kitárt szárnyai védőbúrát alkottak, mágiától átitatott teste
fenséges, színes csóvákat húzott. Pörögve ért vissza, és újra
szembefordult a bizonytalan párossal.
 y p
– Csodás ez a reggel! – nevetett. – Gyerünk, testvér! Ma fent
jártam az ég tükrén, láttam Drakóniát. Láttam a múltat és a
ránk váró jövőt.
Jakshjalangot zavarta S’almeyna megjelenése, de nem tudta,
miként rázza le. Azonban mielőtt megszólalhatott volna
Erwiyon vette át a szót, és nem volt épp kedves:
– S’almeyna, köszönjük érdeklődésed, de mi inkább kettesben
maradnánk. Tanulni tanultam már eleget. – Megrázta magát, és
bemutatott egy könnyed légi piruettet. – Nincs mit tanulnom
tőled. Krwoon sárkányai épp úgy értenek a látványos
bemutatókhoz, mint te. És nem szeretnénk hármasban tölteni
ezt a remek reggelt. – Kitárt szárnyakkal alábukott.
A látványos forduló végén épp S’almeyna mögött ért fel.
Hátulról támadva, karmaival végigkaristolt a hátán, ahogy
lassított. Talán tréfának szánta ezt, vagy épp így hozta a röpte
íve.
– Ha nem vennéd észre, zavarsz minket! – rikoltotta a fülébe
nevetve. – Kettesben folytatnánk a diplomáciai
megbeszéléseket.
Ashbar első csatasárkánya összerázkódott. Ilyesmire még
senki sem vetemedett vele szemben. Ezt még a hozzá
legközelebb állók sem tehették volna meg büntetlenül.
Jakshjalang is érezte, hogy Erwiyon részéről ez túl sok volt,
próbált közbeavatkozni, de már elkésett.
Mikor a krwooni sárkányhölgy karmai S’almeyna hátába
karcoltak, az több volt, mint kihívás. Támadást, veszélyt
jelentett, és a sok korábbi csata beidegződéseként Ashbar első
csatasárkánya máris teljes harcüzemmódba lendült. Megtekerte
testét, két csavar balra, egy széles szárnycsapás a lendülethez,
pördülés és bukóforduló. S’almeyna teste immár teljes súlyával,
szemből csapódott leendő áldozatába. Előresújtó karmai
megragadták és ívben perdítették tovább a krwoonit, így
kényszerítve őt egy bukdácsoló, aláhulló manőverre, és ekkor
már ő volt felül, vicsorogva, teljes súlyával sodorva tovább
Erwiyont.
– Mit merészelsz?! – bömbölte a fülébe.
 Erwiyon rikoltva, karmait kimeresztve próbált szembeszállni
vele, ekkor még nem tudta, mire vállalkozik. Kétségbeesetten
csapkodott, de így is épphogy sikerült arrébb evickélnie a
félelmetesen csattanó álkapcsok elől. Oldalt vetődött, és suta
mozdulatokkal fordult ki támadója alól.
S’almeyna egy pillanatra visszahúzta a karmait, megtorpant,
és a szélsebesen közeledő Jakshjalangra meredt.
– Neeee! – csapódott neki a vörös csatasárkány. – Hagyd békén!
– Huu! Haaa! Húúúúúúú! – suttogta édes vicsorral a fivére felé.
– Itt az idő, hogy ez az ostoba nőstény jó modort tanuljon!
Megrázta busa fejét, és Erwiyon után eredt.
Ashbar első csatasárkánya üldözőbe vette prédáját. Fölé
ereszkedett, és teljes testsúlyával ránehezedett. Nem
mélyesztette belé a karmait, nem tépte ki a szívét, bár ebben a
helyzetben megtehette volna. Ez csak egy gyakorló röpte volt,
Ashbar földjén így edzik a fiatalokat. Röpülni kell akkor is, ha
három sárkány súlyát hordozod.
Erwiyon szárnyalása egyből megroggyant a hatalmas súly
alatt, mozgása kiszámíthatatlanná vált. Őt sosem edzették ilyen
körülmények között; nem harcra és sárkánycsatákra nevelték.
S’almeyna ott magasodott fölötte, és kedves dalként
duruzsolta a fülébe:
– Nincs mit tanulnod tőlem, kicsilány? Szerintem pedig
nagyon sokat tanulhatnál. Én vagyok kevés neked? Vagy csak
túl erős préda, akivel nem akarsz kikezdeni? Jakshjalang épp
megfelelő a játékhoz, amit játszol? Őt elkábíthatod? Jaj, kislány,
vagy repülsz velem most, vagy véged!
Erwiyon ijedten csapkodott, egyre lejjebb került. Fogalma sem
volt, hogyan kerülhetne ki ebből a megalázó helyzetből, egy bal
fordulóval próbálkozott és testével pördült, remélve, hogy így
lerázza a hátába csimpaszkodó S’almeynát, de ennek az lett a
következménye, hogy eltértek az eddigi iránytól, és pörögve,
kiszámíthatatlanul zuhantak alá vészesen közel kerülve a
sziklameredélyekhez és már a magasba nyúló fák is horzsolták a
testüket.
 S’almeyna morogva, nevetve, nagyot rántott rajtuk, és feljebb
emelte a pörgést. Az ő erejéből tellett arra, hogy kétsárkánnyi
tömeget cipeljen az ég felé.
Erwiyon összezavarodott; fogalma sem volt, hol van a lent és a
fent. Kétségbeesve csapkodott, de S’almeyna nem engedte el.
Még egy kis lecke. A karmaiba kapta, megpörgette, majd ellökte
áldozatát, hogy zuhanjon, csapkodjon, irányt keresve.
Ez is csak a kiképzés része. Bárki megoldja baj nélkül.
Jakshjalang ekkor lendült előre, és szembefordult a
testvérével.
– Elég! S’almeyna, hagyd abba! Menj innen! Hagyj minket
békén!
– Óóó, testvér, tán nem tetszik, hogy Ashbar első
csatasárkánya épp kiképzést tart? Mit gondolsz? Ki ez a csupasz
nőstényecske? Azt hiszed, talán a te nagyságod kábítja el? Ohhh,
testvér! Légy már eszednél! Mit gondolsz, te vagy az első hím,
aki körülötte legyeskedik, és a következő nászon, majd téged
választ? Milyen szánalmas vagy!
S’almeyna vicsorogva emelkedett a magasba.
– Menj, kövesd csak, Jakshjalang! Nyalogasd csak a sebeit, bár
még igazán bele sem mártottam a karmaimat! De már biztos így
is lesz elég nyafognivalója.
Jakshjalang dühbe gurult, és bőszülten támadt S’almeynára.
– Ne merd így a szádra venni a nevét! Ő különleges, nála nincs
csodálatosabb lény és, és…
– És… És? Te, te szentimentális barom! Vicces, hogy nem látsz
tovább az orrodnál. – S’almeyna alábukott, és nevetve,
vicsorogva bukkant fel újból egy felhőfoszlány mögül. – És…
és… és? – figurázta ki Jakshjalang hebegését. – Mesélj még,
testvér, mi lehet több, mint Ashbar? Mi lehet több, mint
sárkányok százai? Mi több, mint a családod, klánod?
Jakshjalang dühösen röppent előre, védőn kitárva szárnyait az
épp feltűnő Erwiyon előtt, aki még mindig csak nehezen szedte
össze magát.
– Mit tudsz te erről? – bődült el. – Ő az otthon melege, a tarló
parazsa, ő Erwiyon – vicsorgott Jakshjalang a nővére képébe. –
p y g J j g p
Te viszont, te magad vagy a végtelen pusztítás, a fergeteges
tűzvész. De ő! Ő mindennél többet érdemel.
S’almeyna kissé meghátrált, és döbbenten meredt a fivérére.
– Ő mindennél többet érdemel? Miért? Mi végre? Mi is az ő
nagyszerűsége? Mit tett érted? Vagy bárkiért, akit szeretsz?
Bedőlsz ennek az egyszerű, ősi trükknek? Erwiyon csak elcsábít
téged! Krwooni. A hazugságai nem állhatnak közénk,
Jakshjalang, hiszen a testvérem vagy! Mindig mindenben egyek
vagyunk, két oldal, két megközelítés és ettől lesz kerek az egész.
Ő viszont micsoda? Egy új színfolt az életedben? Voltak már
mások is. Nőstények jönnek, mennek, de mi örökké egyek
vagyunk! – S’almeyna tudta, hogy most kissé belémart
Erwiyonba, de ennyinél még nem adta fel. – Játssz vele, ha úgy
tartja kedved! Játssz csak, és boldog nászt kívánok nektek! De ne
hidd, hogy ez örökkön tart! Főképp nem egy ilyen agyafúrt,
fortélyos nősténnyel! Játssz vele, testvér, vagy lehet, hogy ő
játszik veled. Én figyelmeztettelek.
S’almeyna alábukott, és messze maga mögött hagyta őket.
Már nem számított ez az egész. Őt is megsebezték.
Magában tudta, hogy ez még sok bajjal jár. Nem az, hogy
Jakshjalang épp nincs eszénél, volt már ilyen, lesz is még.
Sárkányokkal megesik, főképp a hímekkel. De azt is tudta, hogy
neki kell majd rendet tennie, és a rendteremtés, na, az nem lesz
szép! Az pusztítás lesz. Igen, mert ma reggel, amikor ott fent járt
a horizont felett, ahonnan egyszerre látni a napot és az ég
csillagait, hallotta az őssárkányok hívó szavát és látta a jövő
komor, értelmezhetetlen képeit.
Megrázta busa fejét, és dühödten emelkedett feljebb, egyre
feljebb. Tudta, mi következik. Sajnos tudta, mert ez volt az ő
sorsa, mert ő volt Ashbar első csatasárkánya, ez pedig
felelősséggel jár. Súlyos terhekkel.
Azt kívánta, bárcsak ő is röpködhetne egy kívánatos hímmel,
bárcsak ennyi lenne a gondja!
De neki nem lehet.
Próbálta visszafogni magát, kivetni magából a bosszúságot,
amit Erwiyon szemtelen, kihívó viselkedése jelentett, de nem és
 y j
nem és nem sikerült.
Egyre följebb emelkedett.
Dühöt és csalódottságot érzett, és valami végtelen
szomorúságot a lelkében. Ismeretlen érzések rohanták meg,
melyeket valahol el kellett helyeznie önmagában.
Baj lesz, baj, gondolta, aztán alábukott a szürke felhőrétegek
közé.

*****

A matriarcha lassan feltápászkodott, és körbenézett, az Ősök

mágikus álma letaglózott mindenkit. Társai riadtan, értetlenül
kuporogtak a Bölcsőbarlang előtt, és mintha még a tojás is
fázósan húzta volna össze magát.
– Nem jó álmok, nem jók! – dohogta. – A kicsi élet még nincs
kész erre. Ez… ez… nem ilyesmikről kellene mesélni.
– Anyácska! Te láttad? Te ott voltál?
Néma csend honolt, míg valaki, a legbátrabb fel nem tette a
mindenkit gyötrő kérdést:
– Az álmok igazak, Jehrizumy? S’almeynának volt igaza?
Erwiyon ármánykodott ellenünk? Krwoon keverte a bajt, ők
okozták ezer éve a háborút?
Jehrizumy nagyot horkantott. Szerette volna kivetni magából
az előbb látottakat, de az ősök üzenetével nem szállhatott
szembe.
A szavuk tiszta volt és egyértelmű. Az emlékek átszíneződtek
benne, és új értelmet nyertek.
– Nem tudom! – állt tanácstalanul a bölcső mellett. – Ám az
biztos, hogy innen már nem volt megállás. Egyik hiba követte a
másikat. Nem tudom, hogy S’almeyna ármánykodása, vagy a
véletlen vezette el odáig, vagy épp S’almeynának volt igaza, és
Erwiyon járt tisztességtelen úton, de egy nap Erwiyon betévedt
Qwe-behryd kupolája alá. Bár ne tette volna! Talán csak
nézelődött, talán odacsalták, vagy már kitudja? Látva az álmot,
amit az ősök ránk bocsátottak, már én magam sem tudom, hogy
mit higgyek. Ami történt, megtörtént. A véres magokat
elvetették, és azt a virágot, amit termett, mi arattuk le.
Fáradtan meredt maga elé.
– De, Anyácska, S’almeyna igaz meséjét eddig még nem
hallottuk.
– Nem, azt még nem – horkantak a hangok a barlang bejárata
felől. – Talán van még mit tanulnunk.
– Kérünk, szólítsad újra őt!
– Nehéz, ez nehéz. És nem épp veszélytelen. Szólítgatni az
ősök szellemét, azt nem lehet minden percben.
– Kérünk, szólítsd újra S’almeynát!
– Hogy tehetném? – borzongott meg. – Hisz’ örök száműzetés
a része. Egyszer is elég volt a szemébe néznem.
Az egyik sárkányhölgy ekkor felemelkedett, és átlépte a
Bölcsőbarlang bejáratát. Neki mint nősténynek szabad bejárása
volt.
– Nekünk viszont tudnunk kell. Megértem, hogy fáradt vagy,
kimerített a hosszú virrasztás, de mi már nem állhatunk itt
meg.
– Krodujinoy, kérlek, fiatal vagy még ehhez!
– Szólítani fogom az ősöket. Mi vagyunk Ashbar klánjainak
maradéka, mi vagyunk az ébrenlévők. Erre kárhoztattak minket
a krwooni zsinat törvényei majd ezer éve. Elragadták
testvéreinket, a tanítóinkat, a bölcseinket, bár a klánjaink
vérvonalát nem szakasztották meg, de végtelen börtönbe zárták
a szellemüket. Minket, maradékokat pedig hátrahagytak, tán
tanúságként, tán kegyeletből. Mi, az ébrenlévők – pillantott
hátra a barlang előtti sziklaplatóra – az ítéletük szerint, arra
kárhoztattunk, hogy őrizzük őseink földjét. Minden klánból egy.
Így szólt a döntés. Sokunk még csupán gyermek volt, vagy épp
ifjú tanonc. A zsinat minket választott, mert bajt keverni még
nem tudtunk, harcba szállni velük még kevésbé. Ám immár
felnőttünk, és értetlenül szemléljük a világot, válaszokat
keresünk. Igen, tudnunk kell, mert jogunk van tudni, hogy az
áldozatunk, amit a családunkért hoztunk, nem volt hiábavaló.
Tudnunk kell, hogy miért élünk így, és mi az, ami elválaszt
 gy gy
minket a sárkányok többi generációjától. Tisztellek, Anyácska –
hajtott fejet –, te vagy a Qery klán ébrenlevő matriarchája, az
egyetlen tapasztalt sárkány, kit az ítélet hátrahagyott. Sokat
tettél értünk. Neveltél, tanítottál, mutattad számunkra a helyes
utat. Köszönet mindenért, de eljött az óra, amikor látni
szeretnénk. Tudd, Anyácska, ha kell, mi is harcba szállunk
Ashbarért! Kiszabadítjuk a testvéreinket, feloldjuk a mágikus
láncokat, amik a barlangok mélyére száműzték őket.
Jehrizumy megborzongott; túl nehéz feladatot vállaltak fel
ifjú társai.
Krodujinoy határozott léptekkel elhaladt mellette, és
szeretettel rápillantva halkan suttogta:
– Vigyázz a tojásra, Anyácska! Vigyázz Ashbar jövőjére! Mi
mind készen állunk, hogy akár az életünket áldozzuk érte.
A hívás pedig újra felhangzott a Bölcsőbarlang mélyén, és az
ősök ismét feleltek rá.

*****

Félelmetes árnyék torlaszolta el a Sheyn-madzsra tetején álló

Qwe-behryd kupolájának szűk bejáratát.
– Mit keresel te itt?
Erwiyon ijedten kapta hátra a fejét. Zavartan toporgott.
– Csak láttam ezt a szép kupolát, és kíváncsi lettem, mit rejt.
– Mit? – robbant mellé S’almeyna. – Kíváncsi lettél? Te is
pontosan tudod, hogy mit! Nincs itt semmi keresnivalód!
– Sajnálom. Én nem is gondoltam.
– Bent jártál a szentély csarnokában?
– Dehogy! Itt állok a bejáratnál, és csak csodálom ezt a pazar
szépséget a faragott ékkövekkel díszített, cseppkövekből formált
csodát. Az én otthonomban ilyen gyönyörűségeket nem látni.
– Hazudsz! – bömbölte az arcába. – Hazugság csorog minden
szóból, amit kiejtesz a szádon. Én is jártam ám Krwoonban,
ugyanilyen csodákat láthatsz ott is. Jártam már az otthonodban,
de sosem merészeltem volna engedély nélkül belépni a szent
templomotokba.
 – Én sosem hazudok, még életemben nem hazudtam – nyílt
tágra az ifjú nőstény szeme. – Jakshjalangot kerestem, úgy
tévedtem ide.
S’almeyna dühösen toppantott, nem bírt el ennyi látszólagos
ártatlansággal.
– Pontosan tudod, hogy Jakshjalang ma nem lehet itt! Vagy
nem informáltak arról, hogy hajnalban Drulinba indult egy
csapat élén? Na, ezt én nem hiszem.
Erwiyon meghátrált.
– Persze, persze, beszéltünk róla.
– Akkor hazudsz vagy sem?
Erwiyon pimaszul fintorgott.
– Értem már – replikázott. – Eltávolítottad a közelemből, mily
nemes cselekedet.
– Gondolj, amit akarsz, de Ashbar csatasárkányainak van jobb
dolguk is, mint hogy téged kísérgessenek.
Erwiyon felszegte a fejét, és sértődötten elfordult. Megrázta
magát, és kecses léptekkel a bejárat felé indult.
S’almeyna tekintete gyanakvón az oltár felé villant. Halk
bűvigéket mormolt.
A szent láng felragyogott, és szikrázó, sziszegő
parázshalommal válaszolt. Sejtelmes dalokat játszott, melyek
ellepték a csatasárkány agyát, mágikus üzenetük halk jajongó
hangot adott.
Valami nincs rendjén!
– Megállj! – dörögte félelmetesen. – Átlátok rajtad, kicsi
nőstény! Lehet, hogy a fivéremet elkápráztattad, de ez itt a
Sheyn-madzsra, a szent láng szentélye. És most én, mint a
lángok őre, kérdezem, mit keresel te itt?
– Már mondtam – hátrált kifelé Erwiyon. – Csak betévedtem.
– Azt ajánlom, ezentúl tévedj másfelé! Ha még egyszer az
utamba állsz, végzek veled!
Erwiyon dühös lett, és büszkén felszegte a fejét, dacos fények
villantak szemében.
– Elegem van a fenyegetőzéseidből! Jakshjalang és én már egy
pár vagyunk – próbálta újból ebbe az irányba terelni a dolgokat.
p gy p j y g
– Kislány! – nyomakodott még előrébb S’almeyna. – Ne játssz
az életeddel! A mágikus dalok már elmesélték nekem, hogy
miben mesterkedtél. Az oltár dalol! Tán nem hallod? A
testvérem valóban fontos nekem, sokkal fontosabb, mint azt te
gondolnád. Deeeee… – bömbölte Erwiyon arcába. – A
legfontosabb számomra Ashbar sárkányainak jövője, és nem
tűröm el, hogy egy ilyen kis jöttment idegen kockáztassa azt. Én
Ashbar első csatasárkánya vagyok!
– Kit érdekel, ki vagy?
– Krwoonbéli Erwiyon, eltévedtél ezen az úton. Lehet, hogy
felétek ez a szokás, de ez itt Ashbar! Itt más szabályok szerint
játszunk!
– Majd meglátod! – vicsorgott dühödten. – Ha Jakshjalang
visszatér, szembefordul veled, azt garantálom.
– És akkor mi lesz?
– Akkor? Remélem, végleg megszabadul tőled, és a saját útját
járja majd. Már nem ugrál a parancsaidra.
S’almeyna értetlenül pislogott. Túl sok volt ez a nagy
harciasság; mintha Erwiyon valamit leplezni akarna.
– Mi végre ez a hadakozás? Áldásom adtam rátok a nászon.
Az ifjú nőstény felkacagott, és könnyedén megrázta magát.
– A nászon? Kit érdekel a nász?
S’almeyna még közelebb araszolt, szimatolva meredt rá, aztán
hirtelen minden gyanú, mi eddig benne ébredt, valósággá vált.
Már nem érdekelte Jakshjalang, sem az, hogy Erwiyonnal
közös násztáncba kezdenek. Leszegte a fejét, még közelebb
nyomult, és hatalmas szárnyait kitárva magasodott Erwiyon
fölé.
– Érzem! – morrantotta félelmetesen. – Érzem rajtad a szent
láng illatát. Megjelölt téged.
Erwiyon meghátrált.
– Dehogy! – kapta félre a fejét. – Tévedsz.
– Valóban? Vagy csak próbálsz elkábítani a testvéremmel
folytatott kavarodással, de már nem állíthatsz meg. Már tisztán
látom az igazságot. – S’almeyna dühödten toppantott az egyre
hátráló Erwiyon felé. – Megállj, betolakodó! Ott van rajtad a jel! –
 y g j j j
Nagyot fújt a levegőbe egyenesen Erwiyon pofájába, a mágikus
ködpermet beborította az ifjú sárkányhölgyet. Hiába rázta
magát, nem tudta elkerülni. – Beledugtad a pofácskádat Ashbar
Szent Lángjába? Haaahhhhh! Rajtad van a lenyomata. Érzem a
mágia illatát. Már értem! Megtetted, amit Krwoon elvárt tőled,
de hidd el, én is megteszem, amit Ashbar elvár tőlem!
– Dehogy! – sipította a krwooni, a fejét rázva próbált
szabadulni a rá bocsátott varázsfüst alól.
– „Dehogy”? – S’almeyna előrelendült, és maga alá teperte –
Újabb fuvallatot engedett rá. – Akkor most próbáld tagadni a
tetted!
Erwiyon egész pofája, nyaka, felsőteste halványlila árnyalatot
vett fel, semmibe tűntek selymes, barackszín pikkelyei.
Ragacsos, lila csatak folyt végig rajta. Megjelölték. A szent láng
lehelete letörölhetetlenül beleivódott a pikkelyeibe, beszivárgott
a bőre alá.
Csapkodott. Fuldokolva próbált levegőhöz jutni.
– Nem! Nem, nem! Ártatlan vagyok!
– Ha az vagy, bár kétlem, akkor menj! – biccentette
nagyvonalúan S’almeyna, és kiengedte a szorításból. – Viszont
ha nem… – dörögte, hogy hangjától megremegtek a barlang
falai –, akkor halál vár rád!
Erwiyon megpördült, ki akart rohanni a barlangból, de a szűk
bejárat útját állta. Szűkölve, négykézláb evickélt át alatta.
Félelemtől reszketve tárta ki végül a szárnyait, és a magasba
emelkedett, hogy minél előbb messze kerüljön onnan.
– Fiatal és ostoba! – fújt maga elé dühödten S’almeyna.
Karmai belevájtak a sziklaplatóba. Tekintetével követte a
menekülő, ifjú sárkányhölgy röptét.
Fiatal, de nem ostoba! – döbbent rá hirtelen. Azért küldték, hogy
mély árkokat vájjon belénk. És már meg is tette – nagyot
horkantott maga elé. – Nem hagyhatom! Ennek itt és most kell
véget vetni, legyen bármi is az ára! Krwoon, mint mindig, ellenünk
áskálódik, csak a többiek ezt még nem látják.
Visszafordult a szentély mélye felé, és az oltár előtt csendes
meditációba süllyedt.
 y
Az egész napot és éjszakát ott töltötte, és amikor újból
felbukkant, komótos, kimért mozdulatokkal a Sheyn-madzsra
közepén álló harcidobok sorához sétált.
Immár meghozta a döntést. És megdöngette a dobokat. A
harcba hívó szó hangjai messze szálltak, elérve minden
barlangot, minden otthon lévőt.
Bummm! Bammm. Bummm!
A remegő, rezgő hangok azonnali cselekvésre szólították a
klánok tagjait. Vészriadó sürgette őket. Ashbar sárkányai pedig
szálltak a hívó szóra, csapatosan, százával. Hiszen Ashbar első
csatasárkánya szólította őket.

*****

A nap fekete könnyeket ejtett. A fellegek komor sötétkékben

játszottak, éles fények villództak bennük, arany és bíbor
hullámokat vetve. Bár világos nappal volt, de oly sötét homály
terült rájuk, mint istenítélet idején. Vihar gyűlt a horizonton, de
nem olyan ám, mely bármely nap feltűnhet az égen.
Ashbar sárkányai szörnyülködve gyűltek egybe. Nem kellett
sok szó, a lelkükben mind hallották, hogy az első, a vezér, mily
komor gondolatokkal küzd.
S’almeyna ott állt kihívóan, és párbajra szólított egy sárkányt.
Egy idegen sárkányt.
Mindenkibe belefagyott a szusz. Tudták mit jelent ez.
Rég volt erre példa.
Ám a kihívás újra és újra felszállt a Sheyn-madzsra közepéről.
És végül Erwiyon is megérkezett. Riadtan szállt alá, összehúzva
magát, ezzel is jelezve jelentéktelen mivoltát. Értetlen nagy
szemekkel pislogott körbe.
A kihívás újból felhangzott, és a vád dühe ott szállt a
szálláshelyek felett.
A madzsra közepén két sárkány; egy gigász és egy törékeny
reszkető test.
Sárkányok százai előtt szólalt fel S’almeyna, és nem volt
könyörületes. Vádló szavai, a krwooni klánszövetség tagjai felé
szálltak.
Igazat szólt, azonban mindenki csak az látta, hogy Erwiyon, a
kedves és szerény reszketve áll a félelmetes, nagy csatasárkány
előtt.
Azonban Erwiyon még mindig lilás színekben pompázott,
hiába próbálta lemosni magáról, nem használt a lávatavakban
való fürdő, sem a mágikus praktikák.
S’almeyna megjelölte őt: az árulás tagadhatatlan volt.
Mégis akadtak kétkedők.
Sokan úgy gondolták, talán S’almeyna eszeveszett
féltékenysége csupán az ok. Megjelölte az ellenségét, hogy
megvádolhassa.
Sárkányszokás szerint hosszas tanácskozás vette kezdetét,
mely órákon keresztül tartott. Meghallgattak mindenkit,
számba vettek minden tényezőt. Végül megszületett a döntés,
melyet a tanács egybegyűlt tagjai kihirdettek:
– S’almeyna, Ashbar első csatasárkánya kihívta a Krwoonbéli
Erwiyont a Wramnoy klánból. Vádakkal illette, melyre Erwiyon
nem tudott megfelelő válaszokat adni. A döntésben nem
jutottunk nyugvópontra. Igazságok itt is, ott is elhangoztak.
S’almeyna dühödten kaparta a talajt.
Még, hogy nem elég világos? Mi világosabb, mint az ékesen virító
mágia?
– A tanács ezért úgy döntött, és ezt a döntést most Ashbar
klánjai és Krwoon klánjai együttesen hozták, hogy S’almeyna
kihívása jogos.
Sokan mély hördüléssel nyugtázták az ítéletet.
– Ám ugyanakkor Erwiyon ártatlansága is jogos.
Mély horkanás volt az egész sziklapalató. Sárkányok százainak
háta feszült meg várakozással telve.
– Párbaj lesz! Az ősi törvények szerint. Nincs semmi értelme
Krwoont Ashbar ellen fordítani csip-csup, személyesnek tűnő
vita miatt. A tanács és a küldöttség is úgy döntött, ez csak egy
kis magánéleti csetepaté. Az összecsapás jó szórakozás lesz a ma
esti közös ünneplés előtt.
 S’almeyna dühös volt, Erwiyon elégedett. Ők ketten tudták,
hogy ez valójában már egész másról szól.
– Ezért az ítélet: párviadal, első vérig! A győztes az, ki elsőnek
sebesíti meg a másikat, és ezzel elfeledettnek tekintjük a
történteket.
Sárkányok tucatjai bólintottak rá. Sokan remek döntésnek
tartották, hiszen a béke fenntartása mindennél előbbrevaló.
Mások morogva hátráltak és külön csapatokat alakítottak, hogy
megvitassák a továbbiakat.
– Hát legyen! – lépett előre S’almeyna.
Dühös volt, hogy a tanács ennyire semmibe veszi a
figyelmeztetését, ennyire aláveti magát a krwooniak
akaratának, és mézesmázos szólamokkal keresik a
jóindulatukat.
A vének mindig csak egyezkednek, dühöngött magában, sosem
mennek bele nyílt csatákba. Nem vagyunk alávetettek!
Ez a szócsavaró semmittevés nem volt az ő világa. Azonban
türelmesen visszafogta magát, nem szállt vitába, és igazán
kedvesen horkantotta oda Erwiyonnak:
– Ég vagy föld?
– Ég.
Az ifjú sárkányhölgy bizonyára úgy gondolta, ebben a
helyzetben ez az egyetlen lehetősége. Odafönt kihasználhatta
rugalmasságát és gyorsaságát, a földön erre esélye sem lehetett
volna S’almeynával szemben. Áttipor rajta, és egyből végez vele.
Már megtapasztalta milyen az, ha S’almeyna erőfölénybe kerül.
– Akkor repülj! – morranta Ashbar első csatasárkánya. –
Repülj, amilyen magasra csak tudsz! Én követlek!
Erwiyon kihívóan visszavicsorgott:
– Első vérig! Így szól a kihívás!
– Indulj! – morrantotta közönyösen. – A véred az enyém!
Huuu, haaa, húúúúúúúúúú!
A felhangzó, csatába invitáló csatakiáltásra Ashbar
sárkányainak sokaságában balsejtelem kelt életre. Azonban
Erwiyon még sosem hallotta ezt a végzetes hangot, így nevetve
rugaszkodott el a sziklaplatóról. Vidáman lubickolt a
 g p
sötétszürke felhőrétegek felé. S’almeyna visszafordult az
egybegyűltekhez. Bősz tekintetét körbehordozta rajtuk, és
vicsorogva morogta:
– Most megtudom, mi az igazság, és annak ismeretében
döntök, mi lesz a sorsa.
Sokak szívében megfagyott a vér. Ismerték vezérüket, tudták,
a küzdelem nem első vérig tart majd; itt bizony tetemrehívás
következik.
A krwooni küldöttség azonban nyugodt volt, még nem
ismerték Ashbar első csatasárkányát, sem azt, mire képes, ha
bedühödik. Számukra ekkor még csak egy játékos kis civódás
volt ez az egész viadal, kellemes délutáni időtöltés.

*****

S’almeyna a magasban könnyed szárnycsapásokkal utolérte

Erwiyont, és mellé simult.
– Na, akkor most beszélgessünk!
– Minek?
Első vérig szólt a küzdelem, és Erwiyonnak még eszébe sem
jutott, hogy bajban van. Nagy bajban.
– Beszéljünk! – búgta S’almeyna a fülébe, ahogy hatalmas
szárnyaival átölelte, és lassú pörgésbe vitte.
– Miről? – próbált kievickélni a hatalmas karmok ölelő
szorításából.
– Krwoonról! – bömbölte S’almeyna az arcába. – Arról, mi ez a
játék!
Erwiyon kicsusszant a szárnyai közül, és az ég felé tört.
– Itt a szárnyam, sebezz meg első vérig! – Gúnyosan kacagott. –
Ennyit értél el!
S’almeyna visszafogta magát. Bár igencsak kikívánkozott
volna belőle némi kedves szólam.
– Azt tanácsolom, kicsi nőstény, beszéljünk, amíg teheted.
Mert hidd el, nem lesz jó vége ennek a táncnak, ha nem dalolsz.
Én harcos vagyok, te meg egy elkényeztetett pojáca! – Nagyot
prüszkölt megvetése jeléül.
 Erwiyon cuki vicsorgással fordult szembe vele. Még mindig
úgy gondolta, játékban van. Játék ez az egész. Odalent a
klántársai várják, hogy visszatérjen.
– Gyerünk! – hergelte, kicsit riszálva a testét. – Sebesíts már
meg, és menjünk. Te csak féltékeny vagy, és azt hiszed, uralod a
helyzetet.
S’almeyna kicsit csodálkozott, és busa fejét hátracsapva
beleordított a fellegekbe:
– Ennél azért többre tartottalak! Eddig hittem, van eszed, de
már látom, ostoba vagy! Gyerünk, kicsilány! Elérkezett a mi
táncunk ideje!
Erwiyon szeme felszikrázott. Harcra kész volt és elszánt.
– Én vagyok a parázs! Én vagyok az élet! Jakshjalang
megmondta.
– Mondott mást is! Tán nem emlékezel? Én vagyok a pusztító
tűzvész. Ashbar az első!
– Nekem Krwoon az első, a hazámért mindent megteszek!
– Végre kimondtad a varázsszót!
S’almeyna pusztító tornádóként rontott rá. Magával rántotta,
de egyetlen pikkelyét sem borzolta fel.
– Akkor gyerünk, kicsi parázs!
Egyre feljebb emelkedtek, eltűntek az alant nézelődők szeme
elől. Befúrták magukat a fellegekbe, és pörögve törtek felfelé. Ez
Ashbar első csatasárkányának nem volt épp nehéz feladat.
Átölelte zsákmányát, és vonszolta magával. Bömbölve, pörögve,
minden mágikus energiáját beleadva.
– Gyere csak! – vicsorogta. – Megmutatom neked, mily szép
Drakónia. Ez a csoda, ahová születtünk, a föld, amit szeretünk. A
világ, lásd, mily gyönyörű!
Erwiyon elkábult, még életében nem járt ilyen
magasságokban, ereiben megfagyott a vér, és ezt szó szerint
érezte. Szárnyait maga köré vonva védte a testét, de jégcsapok
tucatjai fagytak rá egyből, és a vállára nehezedő súly egyre
növekedett. Ha még följebb emelkednek, itt fog meghalni. Ezt
senki sem bírhatja ki.
S’almeyna eszelős! – sikított benne egy gondolat.
 y gy g
– Tudni akarom, miben mesterkedsz!
– Engedj – reszketett –, megfagyok!
Menekülni! Menekülni!
A fagy kitöltötte elméjét. Próbált kitörni, de a szárnyai már
nem engedelmeskedtek.
– Engedj! – lehelte, és kérése lágy párával szállt a mennyek felé.
– Válasz? – bömbölte S’almeyna.
– Jakshjalang és én egy pár vagyunk.
– Nem ezt kérdeztem! Miben mesterkedik Krwoon?
– Semmiben, dehogy!
– Akkor nézzünk még feljebbre! Csodás ám itt a kilátás.
Tovább emelkedtek.
– Ne, kérlek!
– Hallgatlak.
– Az egész egy félreértés. Semmi – koccantak össze az ifjú
sárkányhölgy fogai, miközben már egész testét vastag jégréteg
borította be.
Dermedt és tehetetlen volt. Mindene zsibbadt.
– Félreértés? Ne kábíts azzal, kislány, hogy idejöttél, és egyből
beleszerettél a bátyámba. Az igazságot akarom hallani!
Erwiyon zihálva, vacogva köpte a szavakat:
– Nincs semmi, én krwonni vagyok, ő ashbari, ez csak… csak
így alakult.
S’almeyna nagyot morrant:
– Rendben! Akkor tekintsük át újra az alaptémát, és ha jónak
látod, beszéljük róla újra! Csak ha már nem emlékeznél rá, az
alaptéma; miben mesterkedik Krwoon? – S’almeyna úgy
pördítette meg a testét, mint pók a behálózott áldozatát, és
amikor elkapta az összevissza csapódó testet, újból a szeme közé
vicsorgott. – Ha nem válaszolsz, halott vagy.
– Ez a viadal csak első vérig tarthat! – rebegte Erwiyon.
– Egy csepp véred sem fog hullani, kedvesem. Megígérem, ha
válaszolsz. – S’almeyna hatalmas, fekete szeme parázslott, és
úgy bömbölte Erwiyon pofájába, hogy áldozata felfogja végre,
innen nincs menekvés: – Válaszolj!
 – Ide már nem szabad, ez túl magas – rebegte elgyötörten
Erwiyon. – Ide már nem szabad szállnunk.
– Ez az én kínzókamrám, ismerkedj meg vele! Ez itt az
őssárkányok otthona. Itt most ők kérdeznek, te pedig válaszolni
fogsz rá! Tudni akarom, mit műveltek!
S’almeyna szeme megtelt a mágia bíborával, tekintete
belefúródott Erwiyonba. Nem volt előle menekülés. Nem volt
semmi, ami ne az igazságot hordozta volna.
– Mi csak tudni akartuk, hol vannak a határ menti őrhelyek, és
a támadható pontok. – Erwiyon vacogott, fuldokolt. – Krwoon
nem akar Jurom vagy Farlay sorsára jutni. Tudjuk, mire vagy
képes, és az a csapat, akit vezetsz.
– Csupán ennyi?
Az ifjú sárkányhölgy szeme tágra nyílt, mostanra már alig
maradt benne élet. Kétségbeesetten rázta a fejét, próbálván
kikerülni a mágia gyűrűiből, és a végtelen tehetetlenség
érzéséből.
– Emelkedjünk még feljebb?
– Neee! – rebegte.
– Mit műveltél a Sheyn-madzsrában, mert tudom, hogy nem
véletlenül voltál ott. Tudom, mert a szent láng beszél hozzám.
Ne hazudj, mert a láng és én egyek vagyunk.
– Egy… egy – dadogta Erwiyon – csak egy kis varázs, csak egy
kis közbeavatkozás…
S’almeyna felbődült. Olyan düh öntötte el, hogy egész teste és
azzal együtt Erwiyoné is felhevült.
– Megszentségtelenítetted!
Erwiyon utolsó erejével rúgkapálva nagyot taszított a
csatasárkány testén, és végre kiszabadult a halálos ölelésből.
Alábukva próbált menekülni, de nem juthatott messzire.
S’almeyna lecsapott rá, visszarántotta, és még tovább
emelkedtek.
Néma csend burkolta be testüket.
– Halljam! – dörögte Ashbar első csatasárkánya. – Mondd ki a
végső szót!
Erwiyonból azonban már elszállt az erő.
 y
– Mondd!
– Átok – rebegte.
Alábuktak, pörögve, vérszínű lángokat festve az égre.
Hullottak együtt, mint a falevél.
Erwiyon felsikított. Vergődve próbált kiszabadulni, de esélye
sem volt. S’almeyna áttörve a felhőrétegeket, lehűtve
felforrósodott testét, épp a Sheyn-madzsra előtti légben
bukkant fel.
Odalent, már többen aggódva kémlelték az eget, túl sokáig
voltak távol. Sokan ajánlgatták, hogy a nyomukba erednek,
hogy kiderítsék, mi történhetett.
Azonban az égbe vivő, veszett száguldás végén a két sárkány
még mindig „vértelenül” bukkant elő a felhők pereménél. Az
egybegyűltek jól láthatták őket. Jog szerint ez az ő párharcuk,
ebbe senki sem avatkozhatott bele.
– Naaaaaaa, kicsi nőstény – suttogta Erwiyon fülébe –, naaaa,
most vagy dalolsz, vagy újabb próbát teszünk a csillagokban.
Erwiyon próbált szabadulni. Sikítva, marva, csapkodva, ami
csak az erejéből tellett. Próbálta megsebezni S’almeynát, azt
remélve, hogy azzal véget ér a párbaj. Bár a lelke mélyén azért
már sejtette, hogy ez nem lesz oly egyszerű, mint azt a
sziklaplatón gondolta. Fölényes magabiztossága már a múltba
veszett. Végre rádöbbent, hogy az életét kell mentenie. Csak
ehhez szembe kellett szállni Ashbar első csatasárkányával.
– Kitartó vagy és hű – suttogta a fülébe S’almeyna. – Ezt sokra
értékelem. Ám az életed ma itt véget ér, vagy úgy, hogy beszélsz,
vagy úgy, hogy szétszaggatlak, és a csontjaidból olvasom ki az
igazságot.
– Jakshjalang sosem bocsát meg neked!
– Csak lesz rá pár évszázadunk, hogy ezt a kis nézeteltérést
kibeszéljük. – S’almeyna újból magával ragadta áldozatát a
fellegek közé. Csapódtak, pörögtek, most már tényleg tépték
egymást.
Az első vércsepp már rég lehullott.
S’almeyna bömbölt, és nem kímélte Erwiyont, minden dühét
beleadta. Fel s alá csapódtak a felhőrétegek között, néha
 p g
kibukkantak, és ilyenkor az alant várakozók számára is
láthatóvá vált fergeteges harcuk.
A sziklaplatóról többen a magasba emelkedtek, hogy
közbeavatkozzanak, de már elkéstek. S’almeyna dühe szó
szerint átlépte a határokat. Mágikus fények cikáztak a
fellegekben. Az ég vöröslött, a levegő sárkányvértől vált
zamatossá. Villámok ékes fénye villódzott köröttük.
Majd hirtelen eltűntek a többiek szeme elől.
Csend lett.
Vészes, halálhozó csend.
Erwiyon és S’almeyna egy szűk völgy mélyén hevertek, magas
fenyők és mohos kőtömbök között, és Ashbar első csatasárkánya
ott tornyosult az ifjú nőstény felett.
– Most hallgatlak, ez egy utolsó esély! A testvérem miatt, mert
tisztelem.
– Micsoda szörnyeteg vagy! – csapkodott leszorított
szárnyaival a krwooni. Ezernyi apró sebből vérzett.
– Még túlélheted.
– Jakshjalang sosem bocsát meg!
– Mondtad már.
Erwiyon újabb kísérletet tett, hogy kiszabaduljon, de
S’almeyna egész testsúlyával ránehezedett.
– Mesélsz, vagy halott vagy!
– Krwoon sosem bocsát meg!
– Én sem bocsátok meg nekik. Tovább!
Vergődött, azonban a dac még mindig ott volt bene.
– Ölj meg! És akkor a klánjaim diadalmaskodnak! Jakshjalang
a te gyenge pontod, csak ezzel törhettünk meg, ez volt a terv! És
a halálommal ez bekövetkezik.
S’almeyna egy pillanatra megremegett; e szavak súlyos
igazságokat hordoztak.
– Megéri ez az életedet?
– Krwoon az első – lehelte dacosan.
Eddig a pillanatig volt egy szemernyi kétség S’almeynában, de
az most már elillant. Szeme szikrákat hányt, mágikus tűz ölelte
át a testüket. Egybeforrtak ebben a végzetes pillanatban.
 gy g p
– Eljátszottad az időt, ami megadatott. Én pedig vállalom a
jövőt, ami számomra adatik. Azt hitted, kijátszhatsz, egymás
ellen fordíthatsz minket? Sok krwooni halála szárad majd a te
lelkeden. És sok sárkányivadék fog még átkozni téged. Teszek
róla!
Erwiyon tekintete elködösült.
– Mondd meg Jakshjalangnak, hogy szerettem!
– Megmondom.
Közönyösen bámult le rá. Karmai kifeszítették ellenfele testét,
aki így moccanni sem tudott.
– Még valami?
– Bocsásson meg, ő sokkal többet ér, nem így akartam.
– Ezt is átadom.
Erwiyon végső kétségbeesésében rángatózva próbált kikerülni
S’almeyna alól. Dühös szitkok és átkok tucatjai hagyták el az
ajkát.
Végül vergődve, kapálózva rikoltott az ég felé:
– Átkot bocsátottam rád a szentélyben! – zihálta tébolyultam –
Átkot, lángok dicső őre, és mire meghalsz, nem leszel több, mint
egy maréknyi fény, zizegve szállsz el a szélben. Légy átkozott,
S’almeyna!
– Egy maréknyi fény? – bömbölte S’almeyna az ég felé. – Hát
legyen, ezentúl én leszek Lángőrző Fénymarék! Magammal
cipelem az átkodat, te viszont most az utad végére értél!
Ezzel lecsapott, keresztülszakítva artériát, izomkötegeket.
Vicsorogva, dühödten rángatta, marcangolta, míg le nem tépte
Erwiyon fejét.
Vértől csatakosan, bőszen állt fölötte. A távolból hallotta a
közeledő sárkányok szárnycsapásait, a rémült, értetlen és
aggódó hangok kavalkádját.
Bevégeztetett, gondolta. Új kor köszöntött ma ránk. A vidám
ifjúságnak vége.
Elengedte áldozata vértől csatakos testét, állt még felette
néhány pillanatig, majd hangos rikoltása szállt az ég felé.
– Huu, haaa, húúúúúúúúúúúúú! Ashbar sárkányaiért!
 *****

A mágikus álom oly intenzív volt, hogy mindenkit magával

ragadott. A Bölcsőbarlang előtti platón kuporgó sárkányok
tucatjai zihálva, kapkodva szedték a levegőt. Teljesen
elkábultak, magukba szippantotta őket a múlt letaglózó ereje.
A tojás ide-oda perdült a bölcsőben, a matriarcha kétségbe
esve próbálta lenyugtatni:
– Sssss, ssssss, nincs semmi baj, ez csak a múlt, a sötét múlt,
kicsikém!
– Anyácska – jött a suttogás. – Valóban ez az igazság?
Jehrizumy felegyenesedett. Minden csontjában érezte a
fáradtságot; ólmos kimerültség emésztette. Egy sárkány
számára ez az érzés a halál közeledtét jelenti.
Mit is mondhatott volna. Az ősök bocsátották rájuk ezt az
álmot. Az ősöktől kapták az igazságot.
Bár egész életében haraggal gondolt S’almeynára, most nem
tudta hova tenni a látottakat.
– Talán – suttogta.
– Talán? – visszhangozta a sziklaperem.
– Most inkább pihenjünk! A kicsi is kimerült, mind fáradtak
vagyunk. Holnap majd átgondoljuk.
Próbálta elhessegetni a rá váró magyarázatokat. Kezdett ez így
túl sok lenni.
– Sárkány! – szállt a kiálltás odakintről.
Jehrizumy megremegett, összeszedve minden maradék erejét
a Bölcsőbarlang bejáratához indult.
– Sárkány! Idegen! – szállt szájról szájra a suttogás.
– Egyedül van? – kérdezte megtörten Jehrizumy. Egy támadást
most biztos nem tudnának elhárítani.
– Egyedül.
– Akkor jó – sóhajtott nagyot.
Kihúzta magát, és felemelte a fejét, hiszen ő volt Ashbar
maradék sárkányainak egyetlen olyan ébrenlévő tagja, akinek
felhatalmazása volt arra, hogy egy idegen klánbélit kellő
tisztelettel fogadhasson.
 Társai a sziklaplató szélére siettek, és ámulva csodálták az
ismeretlen fenséges röptét, ahogy széles, íves szárnycsapásokkal
lavírozott befelé a szálláshelyek üresen álló barlangsorai között.
A közeledő sárkány hatalmas volt, tán sosem láttak még hozzá
hasonlót. Alakját mágia övezte, és láthatták, ahogy az ég egyre
sötétedő tükre előtt aranylón világított. Még a közelükbe sem
ért, de már messziről érezhető volt az a félreismerhetetlen illat,
a mágia tömény édes zamata, melyek nektárcseppekként
borították be a testét.
A sziklaplatón halk sóhajok szálltak.
Nem várt vendég érkezett. A Yhermi álomhozók egyik
megbecsült tagja közeledett.
– Na, cseppem, ez most pont nem hiányzott nekünk – suttogta
Jehrizumy a barlang mélyén ringó tojás felé. – Hogy fogom én
azt elmagyarázni, hogy ki vagy és miért őrizlek? Nem jó, nagyon
nem jó!
A közeledő sárkány teste gyöngyházfényben ragyogott,
pikkelyei ezernyi árnyalatban tündököltek az aranyló mézszín
sárgától az alvadt vérig. Időtlenül vénnek tűnt, de korántsem
volt erőtlen vagy gyenge. Nyugalom áradt belőle, olyan volt,
akár az ősi bölcsek; kimért mozdulatai az őssárkányok alakját
idézték.
– Huuuhhhhhhhhhhh! – szállt a halk, tisztelgő sóhaj a
sziklaplatón, és sietve félrehúzódtak, teret adva az érkezőnek.
A fenséges arany sárkány leszállt közéjük, és kíváncsian
körbetekintett.
– Nagyasszony! – lépett elő Jehrizumy, és fejét mély tisztelettel
hajtotta meg. – Üdvözlünk otthonunkban!
– Jehrizumy, de jó téged újra látni, több évszázada, hogy
utoljára találkoztunk.
– Bizony, rég volt – bólintott. – Tán a hadrami gyülekezet egyik
éjszakáján. – Megköszörülte a torkát. – És most minek
köszönhetjük a megtiszteltetést, hogy felkerested
szálláshelyeinket?
Ez nem volt épp udvarias kérdés, de most túl fáradt volt
ahhoz, hogy hosszú szócsavarások után térjenek a lényegre, bár
 gy j y g
magában már úgyis tudta a válaszokat.
A Yhermi álomhozók tagja könnyedén biccentett. Pontosan
érzékelte a barlangból áradó feszültséget; ő sem akarta
szaporítani a szót.
– Úgy tűnik, túl sok most itt a változás – lépett beljebb.
– A világ változik, változnia kell.
– Csak épp nem mindegy, hogy merre.
A nagyasszony a bölcsőhöz sétált, mely oly fényesen
világított, hogy nem lehetett letagadni, hogy a mélyén új élet
ring.
Hosszasan csodálta a kicsit.
– Gyönyörű! Akár egykoron az apja –, telepedett le a bölcső
mellé, és jóindulatú bólintással invitálta maga mellé
Jehrizumyt. – Ashbar klánjai boldogok lehetnek, hogy ily
rendkívüli csöppséget gondoznak.
Tekintetéből megértés és melegség áradt.
Jehrizumy már tudta, hogy nem kell magyarázkodnia, a
nagyasszony többet tud, mint gondolta.
De mit is várhatnák a Yhermi álomhozók egy tag jától, hisz ők
mindent tudnak, mert ők álmodják a jövőt, Drakónia jövőjét.
A nagyasszony a kint várakozók felé fordult, és kedvesen
beljebb invitálta őket.
– Gyertek, gyertek csak beljebb! E barlang menedéket ad
mindenkinek. Mesénk még van bőven, és tudom, azért vagytok
mind itt, hogy halljátok. Szívesen mesélek nektek én is.
Suttogó, mágikus hangja betöltötte a Bölcsőbarlangot. A falak
kivirágoztak, mézszín áramlatok futottak körbe, és
kíváncsiságukban még a távoli oltárt őrző sárkányalakok is
közelebb moccantak. A mágia lágy hullámai csatakosan
simultak rá a testükre, erővel töltve fel őket, minden korábbi
bánat és kétely elsimult a lelkükben.
A kint várakozók beljebb óvakodtak, és sorban elfoglalták
helyüket.
– Amikor az ősöket szólítjátok és Ashbar sárkányairól
kérdeztek felborzoljátok a végtelen esszencia hullámait, és ez
bizony nem mindig bölcs döntés. Visszaüthet. Azért küldtek,
 y g
hogy inkább élő szóban meséljek nektek. Kérdezhettek, és
válaszolok. Először azonban mesélek nektek arról a bizonyos
helyről, és arról, hogy hogyan, mi végre született.
Néma pisszenet volt a barlang, a nagyasszony mesélni
kezdett:
– Tudnotok kell, hogy az Yhermi álomhozók tagjai Drakónia
eleven lelkiismeretének tükreiként, a világ nagy ciklusain át
álmodják a múltat és a jövendőt. Rendem tucatnyi sárkánya
ring egy közös, mágikus álom peremén, így őrködve az
álomfolyam felett, adva tovább elkövetkezendő ezredévek sorsát
az utánuk következőknek. Tudnotok kell azt is, hogy vannak
titkos helyek a világon, melyeket varázslatok és mágikus
praktikák oltalmaznak. Léteznek tiltott helyek, melyek hollétét
végtelen tudás, vagy épp a tudatlanság homálya védelmez. És
vannak rejtett helyek, melyeket a föld méhében vagy a szelek
birodalmának láthatatlan fodraiba burkoltak a kutakodó
tekintetek elől. Ó, igen – sóhajtott nagyot –, vannak ilyen helyek
a világban. Ám a varázslatok megtörhetők, a mágia bilincsei
kiforgathatók, a tiltott tudás megszerezhető, és a föld méhe
éppúgy kikutatható, mint a levegő végtelen tükre. Mert a világ
tele van lényekkel, akik a titkok nyomában járnak, akik Worluk
rejtett kincseit dézsmálják, akik hatalomra vágynak és akik
kínokkal teli halálra születtek. Azonban vannak olyan helyek,
melyek nem is léteznek a valóságban megkopott elmék
számára, mert ezek csak az álmok tünékeny tengerében
találhatók, és így sem halandó, sem halhatatlan lélek nem
bukkanhat rájuk. Sajnos azonban még mi, a Yhermi álomhozók
sem álmodhatunk meg mindent előre, néha bekövetkeznek
sorscsapások. Ashbar veszte is ezek közé tartozik. Ezért most
elmesélem nektek, hogy tévedtünk le az útról. Mi is történt
akkor régen, amikor a két testvér egymás ellen fordult, és hová
vezettek minket a tetteik. És hogy született meg végül az a
bizonyos hely, az a hely, mely sehol sincs, és tán sosem létezett,
mert annak még nevet sem adtak az évezredek. De mégis, e hely
valóságosabb, mint Worluk bármely szeglete. Mert az a
felszentelt szeglet, az ezerszer áldott, és átkozott, maga a
börtön, mely Ashbar sárkányainak esszenciáját rejti.
– Ahhhhhhhhh! – áhítatosan csendes lett a barlang.
Ashbar ébren lévő maradéka pedig tágra nyílt szemmel várta
az újabb mesét.
– S’almeyna és Jakshjalang, két testvér, egy vér. Két test, egy
lélek. A harag, a bosszú hosszú időre szétválasztotta őket, de
valahol mégis eggyé kovácsolódtak. Gyűlölték egymást, de
mégis szerették a másikat. A szeretet pedig egy olyan kötelék,
amitől nem szabadulhatsz. Mert erről szól az élet. Erről fogok
most mesélni nektek. Évszázadokról, melyek vérről, hatalomról,
megbocsátásról, harcokról, kudarcokról, feltámadásról és a
szeretet könyörületéről szólnak. Figyeljetek hát jól, mert
meséimben ott rejlik majd Ashbar jövője!
– Huuu, haaa, húúúúúú! – hangzott fel az egyetértő suttogás.
 TÓTH NORBERT
Az írás számomra nem az önkifejezés eszköze, nem pénzkereset,
nem szenvedély, „csak” szórakozás. Mindig kedvtelésből, a fő
foglalkozásom mellett, szabadidőmben írtam. Az első írásaim
Közgáz egyetemista koromban jelentek meg, minikrimivel
kezdtem, aztán fantasyvel folytattam. A fantasy nem sokkal
korábban, 1990-ben robbant be a magyar könyvpiacra, rengeteg
olyan könyv jelent meg, amit korábban nem lehetett kiadni, és
megalakultak olyan kiadók, amelyek erre a műfajra alapozták a
működésüket. Az egyik új kiadó vezetőjével (és egyben első
számú írójával) személyesen is összefutottam az azóta
megszűnt Galaktika könyvesboltban, ami az új műfaj
rajongóinak találkozóhelye volt. Nemes István a könyvesbolt
vezetőjével beszélgetett, miközben én vásárlás címén a
könyveket nézegettem és füleltem, és bár István nem
mutatkozott be, a szavakból összeállt bennem a kép, hogy ki
lehet. Kifelé menet megszólítottam, és elkísértem a metróig.
Ebből a találkozásból levelezés és később barátság lett –
természetes, hogy azóta, a történelmi regényeimet leszámítva, a
Cherubion Kiadónál publikálok.
Az első fantasynovellám 1995-ben (23 éves koromban), „Vér
és homok” címmel jelent meg a Lidércek c. antológiában.
Akkoriban nem volt lehetőség fantasyt magyar név alatt kiadni
(a terjesztők nem vették át, az olvasók nem voltak rá
kíváncsiak), így mindenki angolszász álnevet választott
magának, én is így tettem, és azóta Allen Newman szerepel
minden művem borítóján.
Visszatérve az első novellámra, azt még a humoros fantasy
zsánerben írtam, legalábbis én azt hittem, hogy mindenki
fergetegesen szórakoztatónak találja. Néhány évvel később
vallotta be Nemes István, hogy csak azért rakta be a kötetbe,
mert szimpatikus fickónak talált, és nem akart elkedvetleníteni.
Ennek ellenére finoman jelezte, hogy humoros művet a
legnehezebb írni, mert az emberek humorérzéke nagyon
különböző: amin valaki vigyorog, azon más a legszívesebben a
haját tépné. István egyik kedvenc mondása volt, hogy minden
két dicsérő levél mellé tud mutatni egy szapulót is, nos, a „Vér és
homok” esetében ez az arány megfordult. A beszélgetésünk után
nem írtam több paródiát, azóta komolyan veszem magam, csak
a Légy nevű hősömről szóló novellákban vált ismét hangsúlyos
elemmé a humor (nem az ökörködős fajta, hanem a
helyzetkomikumra építő).
Első regényem, az Interregnum 1999-ben került a
könyvesboltok polcaira, és ez az év más szempontból is
emlékezetes számomra, hiszen ekkor házasodtam meg, és a
könyv borítóját, amit Szendrei Tibor festett, a nászutunkon,
külföldön láttam első ízben, e-mail-csatolmányként.
Írói stílusomra, fejlődésemre nagy hatást gyakoroltak Nemes
István művein kívül a cherubionos szerzőtársaim, nyugodtan
mondhatom, hogy barátaim. Annak idején, a sci-fi és fantasy
közösségi élet tetszhalottá válása előtt, gyakoriak voltak a
találkozók, táborok és rendezvények, ahová mindig együtt
mentünk. Minden együtt töltött napra és estére – ittunk, de
mértékkel /persze, kinek mi a mérték/ – nosztalgiával gondolok
vissza, mert ilyen együttlétek alkalmával beszéltük meg a
megosztott világ köteteink tartalmát, azt, hogy a novellák
hogyan kapcsolódjanak egymáshoz, véglegesítettük a kiadási
tervet, több hónapra vagy évre előre, ihletet adtunk és kaptunk,
de legfőképpen kikapcsolódtunk és szórakoztunk. Akkor éreztük
igazán, hogy miért érdemes írni.
Az írói pályám mérföldköveinek tartom a más szerzőtársakkal
alkotott műveimet. Berke Szilárddal (Eric Muldoom) közösen
írtuk a Dúvadakat, és tervben volt ennek folytatása is, de végül
ez a szinopszis számos (nem személyes) ok miatt az
asztalfiókban maradt, Tölgyesi Lászlóval (Douglas Rowland)
pedig közös műként jelent meg a Sötét Isten című regény. Utóbbi
valójában nem közös munka eredménye volt, hanem egy kész
regény harmadát húztam ki és a maradékot írtam át, de azóta,
Rowland írói fejlődését látva, egyre biztosabb vagyok abban,
hogy idővel ő nálam jobban elvégezte volna ezt a feladatot.
 gy j g
Szántó Tiborral (Benjamin Rascal) közös név alatt nem
jegyzek semmilyen művet: bár felvetődött az ötlet, de csak egy
novellájába engedett belekontárkodni. Rascal az a fajta ösztönös
író, akit irigylek amiatt, hogy milyen lázasan és elszántan veti
bele magát a munkába, ha elkapja a gépszíj. A magam részéről az
ellentétje vagyok, tudatosan írok, megtervezem a cselekményt,
szinopszist készítek, amihez tartom magam és utólag többször
javítom a kész művet, kicserélek szavakat, csiszolgatom a
mondatokat. A világleírást és jellemábrázolást a történet
támogatására használom, utóbbi az, ami igazán érdekel, ennek
rendelek alá minden más alkotóelemet.
A Cherubion Kiadónál 2009-ben jelent meg utolsó regényem a
Naplovag, ami az azonos című, történelmi fantasy műveimet
tartalmazó antológia legnagyobb terjedelmű írása, egyben egy
korábbi vaskos kötet, a Vasemberek folytatása volt. Ezek a
történelmi ihletésű regények már előrevetítették, milyen
irányba megyek tovább az úton. Az utóbbi időben szinte
kizárólag történelmi regényeket írok, eddig az El Cidről, a
spanyolok Hunyadi Jánosáról szóló trilógiám jelent meg
Kasztília oroszlánja, A száműzött zsoldos, Királyok végnapjai
címmel, és egy újabb, a kora középkori Magyarországon
játszódó, félig kész regény várja a folytatást a számítógépem
merevlemezén. (Ismét a nosztalgia: az első, kezdő írásomat még
írógéppel gépeltem, a Cherubionhoz az első novellámat pedig
floppyn küldtem el.)
Sajnos, a jelenlegi munkám és a családi/iskolai ügyek mellett
(két gyermekem van, a fiam 12, a lányom 8 éves jelenleg)
mostanában kevés szabadidőm marad, amit az írásra tudnék
fordítani, de a Cherubion Kiadó harmincadik évfordulójára
szánt kötetből nem akartam kimaradni. A Cherubion mindig az
életem része marad, ahogy az írók is mindig a barátaim lesznek.
Ha személyesen hosszabb időn át nem találkozunk, akkor sem
felejtjük el egymást és azt, hogy milyen a közös alkotás öröme.
 Allen Newman
A LÉGY ÉS A HIDEGEN TÁLALT BOSSZÚ

Amikor szóba került a jubileumi kötet, nem tudtam, mit írjak.

Aztán ágynak döntött a Covid, és félig lázálomban megszületett
bennem a történet. Felgyógyulva sajnos csak foszlányokra
emlékeztem, de ennyi elég volt. Az hamar világossá vált, hogy egyes
szám első személyt kell használnom, és mivel korábban csak két
ilyen hőst alkottam, a Kaméleon pedig alakváltó lévén nem jöhetett
szóba, maradt a „Légy” becenévre hallgató Yul Santer. Utólag
sorsszerű a döntés, hiszen régóta terveztem, hogy bővítem a Légy-
ciklust. Az első történet, a „Légy a levesben” 2001-ben jelent meg,
A Romok Úrnője antológiában, 2003-ban Az Aranyváros
ostromában következett a „Légy és a temetetlen holt”, 2005-ben A
Szellemlátóban „A Légy és az elsietett házasság”, végül 2008-ban,
az Orktáncban „A Légy és a nagy szökés”. Ideje volt elővenni a
fickót egy újabb kalandra…
 1.
A Pers Királyságban a börtönbüntetés egyenértékű azzal,
mintha az elítéltet élve eltemetnék. A börtönöket ugyanis úgy
építik, hogy a foglyok számára lehetetlen legyen kijutni. Ennek
ellenére rendszeresen előfordulnak szökések, egyetlen egy
helyet kivéve. Alcazorból még soha nem szökött meg senki. Én
azonban nem ki, hanem bejutni szerettem volna, és abban
bíztam, hogy Alcazor tervezője sem gondolhatott minden
eshetőségre.
A börtönt szilárd alapra, kősziklára építették, hogy
megakadályozzák az alagútásást, a sziklát pedig ötven láb széles
és öt láb mély árokkal vették körül, amit vízzel töltöttek fel. Így
létrejött egy mesterséges sziget, rajta a börtön épületével. Az
árok partján olyan messze, ameddig a szem ellátott, kivágták a
csenevész fákat és kiirtották a bokrokat – nem lehetett nehéz
feladat, hiszen errefelé terméketlen a talaj –, aztán pedig
csontgyíkokat telepítettek a vízbe.
A csontgyík nemcsak kinézetét, hanem természetét illetően is
ocsmány állat, nem ajánlom senkinek, hogy otthon tartson
egyet, mert egyesíti magában az aligátor és a piranha minden
rossz tulajdonságát. Ami pedig a jó tulajdonságait illeti, a
magam részéről egyetlenegyet sem tudnék felsorolni. Akármely
isten teremtette ezen lényeket, elég rosszkedvében lehetett azon
a napon. A csontgyík nem mászik ki a partra, mint az aligátor,
mégis rücskös, csontpáncélos a teste. Az orra tömpe és tűéles,
hegyes fogakkal van tele, akár a piranháé, és azokhoz hasonlóan
nem egyedül támad a prédájára. A csontgyík előbb öl és aztán
eszik, ráadásul soha nem alszik, így lehetetlen anélkül átúszni
azt a folyót, amelyikben él, hogy ne találkozzon vele az ember. A
vizesárkon pedig máshogy nemigen lehetett átjutni, csak úszva
vagy repülve, mert az egyetlen átjáró egy felvonóhídban
végződő gyaloghíd volt, s előbbit nappal erősen őrizték,
éjszakára pedig láncok segítségével felhúzták.
 Ha nem lett volna elég akadály a vizesárok, a szigeten, az
épület körül rendszeresen járőröztek, s ami még rosszabb, az
őrök vérebeket vezettek pórázon maguk mellett, amelyek
azelőtt kiszagolták az idegent, mielőtt az partra evickélhetett
volna.
Maga a börtön zömök, vastag falú, alacsony épületegyüttes
volt, amelynek nyitott udvara fölé vashálót feszítettek ki. Azt
beszélték, hogy azon a helyen, ahol Alcazor épült, a történelem
előtti időkben az istenek háborúztak, és a csata annyira
kimerítette a földben rejlő esszenciát, hogy itt egyetlen, még a
legkevesebb tudást igénylő varázslat sem működik. Épp ezért
Alcazorból még a mágusok sem tudtak megszökni.
Arról, hogy ez nem mese, hanem valóság, én is hamar
meggyőződtem, mert az első tervem az volt, hogy egy levitációs
varázslattal átlebegek a vizesárok felett, úgy, hogy még a talpam
sem lesz vizes. Szerencsére a varázsigét még a parton
kipróbáltam, így amikor hat láb magasból alázuhantam, csak a
bokámat ficamítottam ki, és nem a csontgyíkok gyomrában
végeztem. Ezzel sikerült bebizonyítanom, hogy senki sem olyan
okos, mint amilyennek hiszi magát, és nem én vagyok a kivétel,
aki erősíti a szabályt.
Most jut eszembe, elfelejtettem bemutatkozni: Yul Santernek
hívnak, de sokan csak Légynek neveznek a kissé kidülledő
szemem miatt, no és azért, mert nem válogatok, még a
messziről bűzlő megbízásokat is elvállalom. Tolvaj vagyok, de
nem a zsebes és nem is a lakatlan házakat feltörő fajtából; a
kihívást keresem, minél nehezebb a feladat, annál inkább
felkelti az érdeklődésemet. Sokan kívánják a halálomat, és
annak oka, hogy még mindig élek, az, hogy a Légy nem
földhözragadt elme. Egyesek szerint csupán szerencsém van,
ezért úszom meg mindig, hogy kinyuvasszanak, ezzel
kárpótoltak az istenek, cserébe a kinézetemért. Anyám szerint
azonban nem az isteneket kell hibáztatnom, apám a felelős
minden rossz belső és külső tulajdonságomért. Apám, akiről azt
hittem harminc éven át, hogy meghalt a születésem előtt.
Anyám csak a halálos ágyán vallotta be, hogy nem így történt.
 y gy gy gy
Apám tolvaj volt, mint ahogyan én – a vér nem válik vízzé –, ám
a születésem előtt egy balhéja rosszul sült el. Elfogták, és
életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, amit Alcazorban
kellett letöltenie.
Most már gondolom, érthető, hogy miért akartam bejutni
Alcazorba. Mármint, nem rabként, hanem önként, hiszen az
előbbihez nem lett volna szükség hosszas tervezésre. Ráadásul
kétszer kellett megtennem az utat, befelé egyedül, kifelé pedig
az apámmal együtt.
Mestertolvajhoz méltó kihívás.
Első akadályként a csontgyíkokkal teli vizesárkot kellett
leküzdenem. Alcazor a semmi közepén terült el, félnapi járásra a
legközelebbi falutól, és többnapi járásra a legközelebbi várostól.
A környékét mindenki elkerülte, a pásztorokat kivéve, akik
lábon hajtották az állatokat a persioni vásárba. Több napba telt,
mire egy gulyát a közelben tereltek el, de mikor erre sor került,
megvártam, míg leszáll az éj, aztán megkerestem a tábortűz
mellett ülő marhapásztort, és ajánlottam neki egy méltányos
összeget. A gulyás okos ember volt, ráállt az alkura – talán
sejtette, hogy ha nemet mond, akkor más módját választom a
meggyőzésnek. Annyit kért csak, hogy kötözzem meg és
tömjem be a száját, hogy azt mondhassa, ő ellenállt, de
erőszakkal elhajtottam a marhákat. Megtettem, amit kért, sőt,
még a feje búbjára is húztam egyet a saját furkósbotjával, a
hitelesség kedvéért. Nem hiszem, hogy abban a pillanatban
örült ennek, pedig valójában szívességet tettem neki, hiszen egy
dudor többet ér minden magyarázatnál. Ha jó napom van, a
kisujjamból rázom ki az ehhez hasonló életbölcsességeket.
Miután az eszméletlen, megkötözött pásztort magára
hagytam, a gulyát az árokig tereltem, majd behajtottam a
marhákat a vízbe.
Ami ezután következett, abba akármilyen kérges, belesajdult a
szívem. Félútig sem értek az állatok, mikor a gulya megtorpant,
mert habzani kezdett és vörös színűvé vált körülöttük a víz. A
marhák bőgtek a fájdalomtól, miközben a csontgyíkok néhány
pillanat alatt nemcsak a bőrt, de a húst és ínakat is lerágták a
p g
csontjaikról. Nem tartott sokáig, és a bőgés hirtelen elhallgatott.
A sötétben a kidülledő szemem ellenére nem sokat láttam, csak
a marhákból maradt, fehérlő csontvázakat tudtam kivenni,
amelyek, miután már nem tartotta össze őket semmi, darabokra
hullottak és halk csobbanással elnyelték őket a felcsapó
hullámok.
Eljött az én időm, mégis félelemmel telve léptettem be a
lovammal a vízbe. A biztonság kedvéért kihúztam a lábamat a
kengyelből, és szinte guggoltam, semmint ültem a nyeregben,
de szerencsémre nem támadott meg egyetlen csontgyík sem.
Mind jóllaktak mostanra, legalábbis egy időre.
A marhák bőgése azonban felkeltette a járőröző börtönőrök
figyelmét. Hallottam a szíjra fűzött vérebek nyüszítését:
szerettek volna elszabadulni, de a gazdáik erővel visszafogták
őket. Tudtam, hogy nincs esélyem elmenekülni előlük, de nem
is akartam.
Amikor a lovam felkaptatott a vizesárok túlsó partján,
leugrottam a hátáról, és térdre hullottam az őrök előtt.
– Könyörüljenek! Megadom magam! Megbántam, amit tettem!
– Ostoba! – mondta undorodva az őrjárat vezetője, akiből csak
a hosszú, pödört bajuszát láttam. – Azt hitted, hogy ilyen
egyszerű bejutni Alcazorba? Most majd megnézheted belülről,
ha már ez volt a vágyad…
– Gyújtsatok egy fáklyát, hadd lássuk, kit fogtunk! – fordult a
bajszos fickó az emberei felé.
Szikrák pattantak, és vakító fény lobbant, alig karnyújtásnyira
a fejemtől.
– Miért takargatod az arcodat? – szűkült össze a kapitány
szeme. – És miért van a kezed a zsebedben? Rejtegetsz valamit?
Nem volt értelme tovább várnom, az alkalmas pillanat
elérkezett.
– Anyám hamvait hordom magamnál… – Kihúztam a kezem a
zsebemből, és megmutattam, hogy csak egy marék port
szorongatok. – Azt kérte, hogy szórjam a szélbe.
Mielőtt még az őrök ráébredhettek volna, hogy a hamvaknak
szürkének kellene lennie, a sárga port az őrök felé hajítottam.
 g p j
Kavargó felhő tompította el a fáklya fényét, mintha ezernyi
gomba pukkant volna szét, hogy a spóráját a levegőbe okádja. A
szemmel alig látható, lebegő szemcsék körbevettek és
beborítottak bennünket.
Engem megvédett az ecettel átitatott, lenvászon kendő, amit
az orrom elé kötöttem, de az őrök belélegezték a finom
szemcséjű port, ami nem volt más, mint a sárga lótusz porrá
őrölt virága. Két szívdobbanásnyi ideig sem tartott, és az őrök
úgy rogytak a földre, mintha marionettbábuk lettek volna,
amelyeknek a bábmester elmetszette a zsinórját. Szerencsére, a
sárgalótusz-por ugyanúgy hatott a kutyákra, mint az
emberekre, így a vérebek is ott hevertek a gazdáik lába mellett,
öntudatlanul.
Hamar megtaláltam apám, Noreem Santer cellájának ablakát
– csupán két aranyamba került, hogy megoldjam egy néhány
éve kirúgott, iszákos őr nyelvét –, gyorsan ráhurkoltam a kötelet
a rácsos ablak két szélső rúdjára, aztán előkerült a vaslágyító.
Bőven megöntöztem a bűzlő folyadékkal a rácsokat, aztán a
lovam tomporára csaptam. Az állat megindult, hogy magával
rántsa a nyereghez erősített kötelet s annak végén a vasrácsot. A
rudak azonban, hiába vártam, nem hajlottak el. Egy pillanatra a
kötél megfeszült, olyan erősen, hogy attól féltem, elpattan, de
végül nem a rács, hanem az egész ablak szakadt ki a helyéből.
Feljegyeztem magamban, hogy beszélnem kell majd a
vaslágyító eladójával, és vissza kell kérnem a pénzemet, de
abban a pillanatban ennél sürgősebb dolgom akadt. Ugyanis egy
ősz hajú, hosszú szakállú arc jelent meg a kitépett ablak helyén.
Ötvenéves alig múlt, de idősebbnek tűnt a koránál: a börtönben
töltött idő megtette a hatását. A szeme dülledt volt, de nem
annyira, mint az enyém. Anyám ebben is hazudott.
– Mi ez, mi történt? – suttogta egy rekedt hang.
Elterveztem előre, hogy mit fogok mondani, de elakadt a
szavam, és csak annyit tudtam kinyögni:
– Én vagyok a fiad. Yul. Yul Santer. Azért jöttem, hogy
megszöktesselek.
 – Meg akarsz szöktetni? Engem? – Apám hangjában gyanakvás
érződött. Nem csoda, harminc év bezártság után nehéz elhinni,
hogy eljött a szabadság pillanata.
– Tudom, mit érzel, de ez nem álom, hanem a valóság –
mondtam, aztán hozzátettem: – Apa.
– Jól van, fiam, ne vesztegessük az időt – szólt megint a rekedt
hang, és a résen át két sovány kéz nyúlt felém. – Húzz ki! Húzz,
ahogy bírod!
Megragadtam apám mindkét csuklóját, és teljes erőből húzni
kezdtem. A kiszakadt ablak alig két láb széles volt, de apám
olyan soványra aszott a börtönben, hogy amint a feje és a válla
kifért a résen, a teste többi része már könnyedén átcsúszott.
– Siessünk, mindjárt jönnek az őrök! – Ezek voltak apám első
szavai, amikor talpra állt, harminc év után először a börtön
falain kívül.
– Ne aggódj! – mosolyodtam el. – Tőlük nem kell tartanunk,
mert békésen alszanak.
Apám nem értette, hogyan lehetséges ez, ennek ellenére
némán követett, miközben átvágtunk a magatehetetlen testek
között. Amikor elértük az árkot, Noreem felült mögém a
lovamra, és pillanatnyi habozást követően beléptettem a vízbe.
Nem mondom, hogy nem volt bennem félsz, de szerencsére a
csontgyíkok meg mindig ejtőztek a kiadós lakomát követően –
rendszeresen etették őket, de éppen csak annyit kaptak enni,
hogy örökké éhesek maradjanak, így egy egész marhacsorda
eltelítette a gyomrukat.
A vizesárok túlpartján már várt a tartalék ló, amire felkapott
apám, és magunk mögött hagytuk Alcazort, ahonnan még soha
nem szökött meg senki.
Addig a napig.
 2.
Azt mondják, a temető a nyugalom helye. Az öreg fák
árnyékában, a mohos sírkövek között, ahol fülsüketítő a csend,
rátelepszik a látogatóra az időtlenség érzése. Lehet, hogy így
van, ha olyan helyen jársz, ahol nem fekszik rokonod vagy
ismerősöd eltemetve, én azonban nem érzek mást, csak a
fájdalmat és veszteséget amikor anyám sírja előtt állok. Ezúttal
nem voltam egyedül, apám is velem tartott.
Mindketten némán álltunk, könnyek nélkül. Képtelenek
voltunk sírni.
– Harminc év… – törte meg a csendet apám suttogó hangja. –
Harminc év telt el, mióta utoljára láttam.
– Szeretted? – fordultam felé.
Apám bólintott.
– Igen. Érte és érted vállaltam még egy utolsó megbízást. Azt
akartam, hogy a fiam ne egy istállóban szülessen meg, és ne
koldulásból kelljen megélnie.
– Mi történt? – kérdeztem.
Apám kutatón nézett rám.
– Hát nem tudod?
– Szinte semmit nem tudok rólad, és amit tudni vélek, abban
sem vagyok biztos. Anyám azt mesélte, hogy meghaltál a
születésem előtt, így nem volt maradása többé a
szülővárosában, Rhamondrában. Olyan messze utazott, amilyen
messze tudott, és új életet kezdett. Nagyon ritkán beszélt rólad,
csak akkor, ha szidott, vagy amikor el akart tántorítani engem
attól, hogy tolvaj legyek. Mohó gonosztevőnek festett le téged,
aki elnyerte méltó büntetését, a kínkeserves halált. Anyám
halálos ágyánál tudtam meg, hogy élsz, és talán egyetlen szó
sem igaz abból, amit addig hittem. Nagyon sok mindent kell
bepótolnunk. Meg kell ismernünk egymást. Kezdjük azzal, hogy
elmondod, mi történt harminc évvel ezelőtt.
– Legyen. Elmesélem azt, amire emlékszem. Lehet, hogy itt-
ott hiányos az emlékezetem, meg kell értened, hogy már régen
történt, és a börtönben fekete lótusz levét itatták velünk, hogy
ne lázadjunk a sorsunk ellen. Mióta szabad vagyok, sok
emlékem visszatért, de a múlt néha olyan, mintha függöny
mögött rejtőzne. Sok mindenre alig és csak homályosan
emlékszem.
Apám nagy levegőt vett, és belekezdett a történetébe:
– Derwin, az orgazda keresett meg, hogy egy vevőnek sok
pénzt megérne, ha a magáénak tudhatná Olindar szívét, a
galambtojás méretű, csiszolt rubint. Nem bízhatta másra, csak a
legjobbra ezt a feladatot, mert Olindar szívét a rhamondrai
rendház kincstárában őrizték, annak az épületnek az emeletén,
amelynek földszintjét a városi őrség kaszárnyája foglalta el. Első
alkalommal nemet mondtam, de Derwin nem tágított és
megduplázta az összeget. Ekkor vérszemet kaptam, és úgy
döntöttem, hogy ezzel az utolsó balhéval annyit keresek, hogy
felhagyhassak a mesterségemmel. Végül tripla árban
megegyeztünk. A munkához szükségem volt egy segítőre, ezért
a barátomhoz, Laqorthoz fordultam. Csak annyi volt a dolga,
hogy egy szénával megrakott szekérrel megálljon a rendház
mögötti sikátorban. Azt terveztem, hogy a tetőn keresztül jutok
be és ki, de ha üldöznek, akkor hagyom a kötelet: egyszerűen a
mélybe vetem magam, és a szénásszekérrel menekülök. Mint
látod, mindent alaposan elterveztem…
– Mi sikerült félre? – kérdeztem.
Noreem Santer megköszörülte a torkát, mielőtt felelt volna.
– Több minden. Először is, megszólalhatott valamilyen titkos
vészcsengő, amikor az övemen függő selyemerszénybe
süllyesztettem Olindar szívét, mert pillanatokkal később a
rhamondrai városi őrök elkezdtek dörömbölni az ajtón.
Másodszor pedig, amikor a tetőre értem és lenéztem a magasból,
sehol nem láttam a szénásszekeret. Laqort, azóta sem tudom,
hogy miért, talán berezelt, talán az őrök parancsoltak rá, hogy
táguljon, de elég az hozzá, hogy továbbállt, így az a tervem is
kútba esett, hogy leugrok a tetőről. Az őrség félork kapitánya,
Gargant’or utolért, és elkapta a kezemet. Úgy megcsavarta a
csuklómat, hogy a karom majd kiszakadt a vállamból.
Felnyögtem a fájdalomtól.
– Há’ erre nem lesz szükséged ott, ahová mész! – súgta a
fülembe a félork, aki akkora darab volt, hogy le kellett hajolnia,
mikor lemetszette az övemről a selyemerszényt, ami Olindar
szívét rejtette.
– Tudod, hogy szerencsés vagy? Ha sikerült vóna a terved,
akkó’ elvágom a torkod!
A kapitány a miheztartás végett végighúzta a tőre nyelét az
ádámcsutkámon.
Válaszolni már nem maradt időm, mert a lépcsők
megmászásától kifulladva megérkeztek a kapitány emberei.
– Elkaptam a rohadékot! – fordult feléjük Gargant’or. – Épp
időbe’, így nem tudta lehajítani a zsákmányát a társának!
Mennyetek le azonnal az utcára, és gyűccsetek be mindenkit a
környéken! Ez az ocsmány tett nem maradhat megtorlatlan,
mindenkinek bűnhődnie köll, aki részt vállalt benne.
Az őrök máris indultak, hogy végrehajtsák a parancsot,
egyiküket kivéve, aki bizonytalanul megkérdezte: – A nemeseket
is gyűjtsük be?
– Azokat nem, te meggárgyult! És a kurtizánokat is haggyátok
békín…
– Hát így történt – tárta szét a karját Noreem Santer. – A
tettestársamat nem sikerült elkapni, így a bíró rajtam töltötte ki
minden dühét. Hitetlen féregnek nevezett, aki az isteni
ereklyére mert szemet vetni. Hiába nem sikerült a gaztettem,
hiába került vissza Olindar szíve a korábbi helyére, mindez nem
számított. Életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek, és az
ítéletet követően Alcazorba vittek.
– Várj, ne haladj ilyen gyorsan! – szóltam közbe. – Nem
mondtad el a tárgyaláson, hogy miért tetted és ki volt a
megbízód?
Apám megrázta a fejét.
– Ha akartam volna, akkor sem márthattam be senkit.
Eretneknek bélyegeztek, így a tárgyaláson nem kaptam szót,
nehogy másokat is megfertőzzek a tiltott tanokkal. Talán jobb
 gy g j
is, hogy így történt, mert ha Derwint, az orgazdát beidézik a
bíróságra, ki tudja, mivel súlyosbította volna a bűneimet, hiszen
Derwin köztiszteletben álló polgár volt, akinek a szava többet
ért egy tolvajénál. Az egyház azt szerette volna, ha máglyán
égetnek el, de mivel Olindar szíve megkerült, és azt sem sikerült
bizonyítani, hogy Olindar ellen prédikáltam valaha, megúsztam
életfogytiglannal.
– Anyám… A feleséged… Miért mondta nekem, hogy
meghaltál?
Apám rám emelte megtört tekintetét.
– Ezt tőle kellene megkérdezni… Én csak sejtem a választ. Azt
gondolom, hogy anyád elhitte, amit mondtak rólam, és neki is
könnyebb volt úgy tenni, mintha semmi köze nem lenne az
elítélt eretnekhez. Szégyellte, hogy valaha szeretett engem, és el
akart felejteni. Örökre.
– Tudod, apa, mit utálok a legjobban? – kérdeztem. – Azt, ha
átvernek és kihasználnak.
– És mit tudsz tenni ellene? – rántotta meg apám a vállát. –
Hiszen akik átvernek és kihasználnak, rendszerint
hatalmasabbak nálad, és azért hiszik, hogy megtehetik, mert
valóban megtehetik.
– Hát nem tehetik meg! Vissza fogunk vágni nekik, és bosszút
állunk harminc év után! Ismered a mondást: „A bosszú hidegen
tálalva a legélvezetesebb!”
Noreem Santer legyintett.
– Fiam, az én bosszúm annyira hidegen tálalt, hogy már
teljesen kihűlt. A börtönben harminc év alatt számtalanszor
elterveztem, mit tennék Laqorttal és Gargant’orral, ha
kiszabadulnék, de közben mindvégig tudtam, ez csak vágyálom.
Mert mi ketten kevesek vagyunk ahhoz, hogy megváltoztassuk
a világot…
– Nem kell megváltoztatni, a világ marad olyan, amilyen volt,
de egy apró szegletében, Rhamondrában, mi ketten igazságot
teszünk az istenek helyett!
– Nem vagyunk túl jelentéktelenek, hogy átvállaljuk az
istenek feladatát?
 – Ellenkezőleg! – mosolyodtam el. – Harmincévnyi harag,
keserűség és szenvedés áll szemben harminc évnyi
önelégültséggel és aljassággal. Harminc év egy fél emberöltő, ez
azért sokat nyom majd a latban akkor, amikor az istenek
mérlegre teszik a tetteinket…
 3.
Rhamondra elfeledett kikötőváros a Pers Királyság északkeleti
részén. Az utóbbi száz évben a kereskedelmi forgalom
fokozatosan átterelődött a nagyobb és fontosabb kikötőkbe,
Persionba és Khalgartownba, így manapság készülnek olyan
térképek is, amelyek egyáltalán nem jelölik. Amikor életemben
először, harminc évvel a születésemet követően
megpillantottam, megpróbáltam lelkesedni iránta, de a bűzt
leszámítva nem volt benne semmi különleges. Rhamondra pont
olyan volt, mint a többi kikötőváros, csak még lepusztultabb. A
kereskedelemből származó jövedelem megcsappanását
követően megállt a fejlődés, és úgy tűnt, hogy egyetlen új
épületet sem húztak fel évtizedek óta, csak a tetőket foltozták
be, és a korhadó ajtókat cserélték ki a sziklából épült házakon.
Minden kikötőváros halszagú, Rhamondrát kivéve, mert itt
mindent más szagot elnyom a fekália bűze. Ennek oka, hogy az
út szélén futó árkok rég megteltek, de a város lakói továbbra is
az utcára ürítették az éjjeliedénybe gyűjtött székletüket. Még
szerencse, hogy a tenger felől néha feltámadt a szél, és így
lehetett néhány korty sós és halszagú levegőhöz jutni.
Nem vesztegettük az időt, amint megérkeztünk
Rhamondrába, megpróbáltuk felkutatni Laqortot. Apám
egykori társát harminc évvel korábban a városi őrség nem
találta meg, de csak azért, mert nem keresték, vagy ha mégis,
hamar feladták a kutatást. Jobb ötlet híján megkértem apámat,
hogy vezessen el Laqort egykori házához. Nehezen találtunk
oda, mert Noreem bizonytalan volt, néha nem emlékezett,
melyik sarkon merre kell fordulni, de végre egy düledező viskó
előtt megtorpant és kijelentette, hogy megérkeztünk. Nem
számítottam arra, hogy maga Laqort nyit ajtót, de arra sem,
hogy harminc év alatt a nyom kihűlt. A görnyedt hátú fickó, aki
a kopogtatásra előbújt, az előző lakó nevére is alig emlékezett,
nemhogy arra, hogy a háza Laqort vacka volt valaha.
 Délfelé járt az idő, a nap erősen tűzött, ezért azt javasoltam
apámnak, hogy keressünk egy fogadót. Nemcsak azért, hogy
megtöltsük a kendőnket, hanem mert az ilyen helyeken nem
tűnik fel, ha valaki túl kíváncsi és kérdezősködik. Apám
emlékezett rá, hogy a kikötőben van néhány jó hely, ezért a
tengerpart felé vettük az irányt. Nem válogattunk, betértünk az
első fogadóba, ami az utunkba akadt. Dagadt Sellő volt a neve, és
a cégére egy nagy mellű, halfarkú nőszemélyt ábrázolt.
Alig néhányan lézengtek a félhomályos helyiségben. Ha
hallani akartuk, miről beszélnek körülöttünk, akkor a terem
közepére kellett volna ülnünk, de megszokásból mégis egy
sarokasztalt választottam. Hamarosan előkerült a felszolgáló,
egy tenyeres-talpas, nagy mellű nőszemély, és ráébredtem, hogy
ő lehetett a cégér festőjének modellje. Lehetséges, hogy
eredetileg nem is Dagadt Sellőnek akarták elnevezni a fogadót,
de cégér elkészülte után a tulajdonosnak nem maradt más
választása.
Ételt-italt rendeltünk, és mivel éhesek voltunk, a tányért
kitöröltük és a pohár fenekére néztünk. Apám többször
megkérdezte, mikor térek végre a tárgyra, de én vártam a
fizetésig, és csak akkor említettem meg a felszolgálónak, hogy
Laqortot keressük.
– A barátai vagytok? – kérdezte a tenyeres-talpas nőszemély
összeszűkült szemmel.
Megráztam a fejem.
– Laqortnak nincsenek barátai – mondtam az igazságnak
megfelelően. – Elintéznivaló ügyünk akad vele.
– Akkor megmondom, hol találjátok. Többször kért tőlem
kölcsön, és soha nem adta meg a rohadék! Phej! – A felszolgáló,
hölgyhöz nem illő módon, a padlóra köpött, aztán folytatta: –
Mindenkit átvert, mindenkit kihasznált. Aljas alak volt,
megérdemli a sorsát. Azt mondják, hogy szürkehályogos lett a
szeme, de szerintem Olindar büntetése, hogy megvakult. Most a
templomnál kéreget.
– Melyik templomnál?
 – Hogyhogy melyik templomnál? – A nőszemély megütközve
nézett ránk, aztán rájött, hogy nem helyiek vagyunk, ezért
hozzátette: – Olindarén kívül nincs más templom
Rhamondrában. Könnyű megtalálni, a város közepén áll. A
legmagasabb épület, el sem tudjátok téveszteni. Menjetek
toronyiránt!
A felszolgálónak igaza volt, Olindar templomát valóban nem
lehetett eltéveszteni, mert úgy magasodott ki a köré épült házak
tengeréből, mintha világítótorony volna. Vagy az egyetlen, igaz
isten feltartott, figyelmeztető ujja, amivel meg akart bennünket
állítani.
Nem törődtünk a figyelmeztetéssel, és ezt hamar megbántuk:
a fülledt melegben egyetlen embert sem láttunk a templom
előtt vagy a bronz domborműves kapuig vezető lépcsőkön. A
téren néhány üres, piacos asztal árválkodott, de a reggeli mise
végeztével a hívők hazatértek és az árusok összepakoltak. Mivel
préda nem akadt, a koldusok is eltűntek a környékről, talán csak
napnyugtakor, az esti szertartás kezdete előtt bújnak ismét elő
az odúikból. A hőség mellbevágó volt, néhány pillanat alatt
leizzadtam. A ruha lucskosan tapadt a hátamhoz, a nadrágomat
ki lehetett volna csavarni, a homlokomon pedig
izzadságpatakok futottak alá, és a só marta a szememet. Mit
mondjak? Éreztem már jobban magam, nem is olyan régen, a
Dagadt Sellő fogadóban.
Tanácstalanul tébláboltunk, nem tudtuk, mihez kezdjünk,
tartsunk-e mi is délutáni pihenőt, vagy kutassunk tovább,
amikor halk koppanásokra lettem figyelmes.
Ki tudja, honnan került elő, de a mankójára támaszkodva egy
féllábú koldus bicegett felénk. Kinyújtott kezében réztálat és
abban némi aprópénzt zörgetett.
– Adakozzatok szegény katonának! A fél lábamat Gerondaron,
a hitetlenek elleni harcban vesztettem el! – nyöszörögte a
koldus, olyan fájdalommal a hangjában, minta csak előző nap
metszette volna le egy ork bárdja a végtagját. Odaért elém,
tetőtől talpig végigmért, és hozzám intézte szavait: – Ó, uram,
én látom rajtad, hogy tisztességben őszültél meg, te pedig másik
 j gy g g p g
jó uram, bizonyára a kegyes szívedről vagy nevezetes! – folytatta
a koldus, miközben az orrunk elé tartotta koszos tenyerét.
– Ez nem talált, barátom! – mondtam neki, de hogy ne
keseredjen el túlságosan, rögvest folytattam a mondandómat: –
Nem imádkozni jöttünk, hanem egy elszegényedett barátunkat
keressük. Az adományt sem sajnálnánk attól, aki segít
megtalálni őt.
– Mégis, mennyire lennének hálásak nagy jó uramék?
– Ne siessünk ennyire előre! A jótétemény mindig megelőzi a
jutalmát. Azt beszélik, hogy a barátunk, akit keresünk, itt koldul
Olindar temploma előtt. A neve Laqort.
– Laqort? – kapta fel a fejét a féllábú koldus. – Ismerem a
rohadékot, de kétlem, hogy nadságos jó uraméknak ilyen
barátra lenne szükségük. Egyik este megpróbálta ellopni az
aznap kapott alamizsnát. Azt hitte, hogy fél lábbal nem tudom
utolérni.
– És tévedett?
– Nem tévedett. Futni ugyan nem tudok, viszont a mankómat
utánahajítottam, és azzal jól letaglóztam. Úgy helybenhagytam
a rohadékot, hogy hajnalig a saját vérében fetrengett, csak utána
bírta elvonszolni magát. Azóta nem láttam.
– Hová mehetett?
A féllábú koldus megdörzsölte az állát.
– Olyan feledékeny vagyok, hogy csak egy ezüst tudná
felfrissíteni az emlékezetemet.
– Egy réz nem elég?
– Nem. Ezüst kell.
Elővettem az erszényemet, és beletúrtam, hogy keressek egy
ezüstpénz benne, mikor azt vettem észre, hogy a koldus bedugja
két ujját az erszény száján, és feszíti szét a nyílást.
– Jajj, kedves nadságos uram, adjon nekem egy kis alamizsnát!
Jajj, éhen halnak a gyermekeim!
– Yvorl vágja beléd a kaszáját! – kiáltottam rá, és egyetlen
mozdulattal kirúgtam a koldus mankóját. A féllábú férfi
elvesztette az egyensúlyát, és hasmánt terült el a földön.
 – Tolvajtól akarsz lopni? – förmedtem rá. – Csak akkor kapod
meg az ezüstödet, ha értékesnek találom, amit Laqortról
mondasz.
– Bocsásson meg, nadságos jó uram! – siránkozott a földre
került koldus. – Bizonyára túl sokat voltam a napon, és a hőguta
miatt véltem azt, hogy tisztességes, istenfélő emberekkel akadt
dolgom!
– Ne tetézd! – ráztam a fejem elégedetlenül. – A kérdésre felelj!
Hol találjuk meg Laqortot?
– A templom hátsó kapujánál. Ott szokott behúzódni az
árnyékba.
– Ha igazat mondtál, akkor amint visszatérek, megkapod az
ezüstödet.
– Nem lehetne inkább most? – próbálkozott a koldus.
– Most egy réz, vagy később egy ezüst. Melyiket választod?
– Most egy réz.
Túl gyorsan vágta rá a választ. A kezem elindult az erszényem
felé, de megállt félúton.
A féllábú észrevette és elértette a mozdulatot.
– Nem csaplak be, kedves nadságos uram, isten engem úgy
segéljen! De hát ki tudja, hogy mikor térsz vissza, és visszatérsz-
e egyáltalán…
Ledobtam a lába elé a rézpénzt, de az érme az élére esett és
gurulni kezdett. A koldus utánairamodott, és a mankói
kopogása egyre távolodott.
– Lehet, hogy hagynunk kellene Laqortot – szólalt meg
váratlanul apám, aki egészen eddig hallgatott. – A felszolgáló
igazat szólt, ő már elnyerte a büntetését. Megvakult és
mindenki, még a sorstársai által is megvetett koldus lett belőle.
Csodálkozva néztem rá.
– Elfeledted, hogy miatta ítéltek életfogytig tartó börtönre?
Ha Laqort nem hajt el a szénásszekérrel, ha nem hagy ott a
pácban, akkor nem apa nélkül nőttem volna fel.
– Nem felejtettem el, mit tett, de milyen büntetést akarsz
kiszabni rá? Az élete nyomorúság, lehet, hogy megváltás lenne
számára a halál!
 Megvontam a vállamat.
– Ha nem büntetjük meg, akkor is tudni akarom, hogy miért
tette, amit tett.
Ebben maradtunk. Apám nem ellenkezett tovább, hanem jött
mellettem, miközben megkerültük a templomot. Először azt
hittem, hogy a féllábú koldus becsapott, de aztán észrevettem az
egyik oszlop árnyékában egy rongycsomót. Közelebbről ennek a
batyunak határozottan összegömbölyödött ember alakja lett.
– Laqort! – kiáltottam rá.
A koldus felemelte és a hang irányába fordította a fejét. Az
arca sebhelyes volt, tele véraláfutásokkal, az orra eltörhetett, és
mivel senki nem rakta helyre, ferdén állt. A haja rég kihullott, de
őszbe hajló szakálla dúsan burjánzott: bizonyára késsel
nyesegették meg, mert a szőrszálak egyenetlenül meredeztek
mindenfelé. A leghátborzongatóbb azonban a semmibe meredő,
hüllőszerűen mozdulatlan szeme volt.
– Ő az? – kérdeztem suttogva apámat.
Noreem megvonta a vállát.
– Nem tudom, nagyon megváltozott.
– Te vagy Laqort? – léptem közelebb a rongycsomóhoz.
A hüllőszemek követték a mozgásomat. A koldus megnyalta a
szája szélét.
– Attól függ, ki kérdezi.
– A barátod fia.
– Barátom?
Bólintottam, aztán rájöttem, hogy Laqort nem látja.
– Igen. Az egyetlen barátod. Úgy hívták, hogy Noreem.
– Noreem meghalt!
– Nem halt meg, csak börtönbe zárták. Most szabadult. Itt áll a
hátam mögött.
A rongycsomó hirtelen kezeket és lábakat növesztett, és
meglepő fürgeséggel próbált eliszkolni mellettem. Kinyújtottam
a lábam, és elesett benne.
A hóna alá nyúltam, majd felsegítettem a földről.
– Azt akarom tudni, miért árultad el a barátodat? Miért
hajtottál el a szénásszekérrel, miért hagytad magára?
 j gy g
– Talán, mert féltem? – nyöszörögte Laqort.
– Ennél okosabbnak hittelek. De tudod, mit? Megmutatom
neked, mit élt át az apám. Az majd segít emlékezni.
A rongycsomó rángatózni kezdett a markomban, megpróbált
kiszabadulni.
– Apa! – intettem a fejemmel. – Segíts!
– Mit segítsek?
– Én fogom a jobb karját, te ragadd meg a balt. Együtt
felvisszük a harangtoronyba.
– Oda fel? – nézett a magasba apám.
– Oda! – válaszoltam, és elindultunk.
Olindar templomának kapuja mindig nyitva állt a hívők előtt,
és a harangtorony ajtaját sem zárták kulcsra. Nem mintha
gondot okozott volna számomra bármilyen zár feltörése, de így
legalább ez nem késleltetett bennünket. Laqorttól eltérően. A
koldus úgy vonaglott, mintha attól félne, a temetőbe visszük, s
már-már az is megfordult a fejemben, hogy leütöm és
eszméletlenül cipeljük magunkkal, de végül elvetettem az
ötletet. Ketten voltunk egy legyengült, vak öregember ellen, így
bármennyire küzdött, nem tudott kiszabadulni a
szorításunkból. Azt sem tudta megakadályozni, csak késleltetni,
hogy feltuszkoljuk a szűk csigalépcsőn, egészen a legfelső
szintre.
Amikor átléptünk a küszöb felett, mellbevágott minket a szél
ereje. A toronyszoba mind a négy falába hatalmas, embernél
magasabb, csúcsíves ablakot vágtak és mivel semmi, sem
üveglap, sem kovácsolt vasrács, sem pedig spaletta nem állta
útját, a szél szabadon süvített át a helyiségen. Bizonyára azért
így építették a tornyot, hogy a harangszó szabadon szárnyaljon,
és nem tervezték, hogy a galambokon kívül bárki hosszabb időt
szeretne eltölteni idefenn. A harang a fejünk felett lógott, és
kényelmetlen érzés környékezett, amikor feltekintettem. Nem
értek hozzá, de a bronzból öntött monstrum többmázsás
lehetett, és ha véletlenül leszakad, úgy porlik szét alattunk a
hajópadló, hogy semmi sem állítja meg a zuhanásunkat.
 Hátracsavartam Laqort kezét, és magam előtt tolva egészen az
északi ablaknyílásig lépkedtem vele. A szél itt még erősebben
fújt, meg kellett vetnem a lábamat, hogy hátra ne nyomjon.
– Érzed, milyen magasan vagyunk? – Üvöltenem kellett,
különben nem hallotta volna a hangomat. – A harangtorony
legtetején, és odalenn egy szénásszekér vár! Ha most
leugranánk, akkor semmi bajunk nem esne az ijedségen kívül!
– Hagyj békén, engedj el! – könyörgött Laqort, én azonban nem
lazítottam a szorításon.
– Képzeld el, hogy a barátod, az egyetlen barátod, Noreem
ugyanígy állt az épület tetején. Egyetlen módon menekülhetett
volna az üldözői elől, ha leugrik. Amikor azonban letekintett a
magasból, mit látott? – nem vártam választ, magam feleltem a
kérdésre. – Azt látta, hogy elhajtottál a szénásszekérrel. Így őt
elkapták és életfogytiglan tartó börtönbüntetésre ítélték. Tudni
akarom, hogy miért tetted! Hallod?! – ráztam meg – Felelj! Miért
tetted? Ki kért rá vagy ki fizetett le, hogy otthagyd a barátodat a
pácban?
Laqort váratlanul sírva fakadt. Könnyek gyűltek össze a
semmibe meredő, hüllőszerűen mozdulatlan szemek sarkában,
és gördültek le a beesett arcon. Nem krokodilkönnyek voltak,
mert egész teste elernyedt, mintha nem akarna többé küzdeni a
sorsa ellen.
– Igazad van, lefizettek és megfenyegettek… Mentegethetném
magamat azzal, hogy féltettem az életemet, de az igazság az,
hogy elfogadtam az aranyat, azért hajtottam el a szekérrel…
Azóta már rájöttem, hogy milyen ostoba voltam, mert pénzért
ahogy igaz szerelmet, úgy igaz barátságot sem lehet venni…
Bocsáss meg, Noreem!
Apám, aki a helyiség sarkába húzódott a hidegen vágó szél
elől, visszakiáltott:
– Már rég megbocsátottam!
– Én viszont nem felejtettem el, hogy mit tettél! – vágtam
közbe. – A nevét akarom hallani: ki fizetett le?
Laqort megtörölte a szemét.
 – Gargant’or, a félork – szipogta. – Odajött hozzám, nem sokkal
azután, hogy megálltam a rendház melletti utcában. Azt
mondta, hogy tegyem el az aranyat, és húzzak el azonnal, mert
ha egy fertályórával később is ott talál, akkor a kardját úgy vágja
belém, hogy…
A mondat folytatását már nem hallottam, mert váratlanul
megkondult a fejünk felett a harang. Elfeledkeztem arról, hogy
Olindar hívei nemcsak reggel, de napnyugta előtt is
imádkoznak, és a harang adja meg a jelet, hogy véget ért a
pihenő, készülődjenek, mert hamarosan indulni kell a
templomba.
Ha valaki hasonló ostobaságot forgat a fejében, és a torony
legfelső szintjén akarja meghallgatni a harangzúgást, az fogadja
meg a tanácsomat: nyomjon viaszt a hallójáratába – ne forrót –
vagy vegyen fel elöl sárga, hátul barna nadrágot. Ha nem így
tesz, akkor úgy jár, mint én: hiába szorítottam a fülemre a
kezem, félig süketen dülöngéltem jobbra-balra, mert szinte
fizikai fájdalmat okozott a dobhártyarepesztő hang. Mintha a
harangnyelv a koponyám belsejében lendült volna jobbra-balra,
hogy nekiütődjön kétoldalt a halántékcsontoknak.
Laqort még nálam is rosszabbul járt. Mikor megérezte, hogy
elengedtem, megpróbált menekülni, de rossz irányba fordult, és
a kijárat helyett az ablakot választotta.
A harangzúgástól még az üvöltését sem hallottam, mikor
lezuhant.
Lerogytam apám mellé a sarokba, és nyomorultul éreztem
magam.
Örökkévalóságnak tűnt, mire a harang hintaszerű mozgása
lassúbbodott, és a kongó hang végre elhallgatott.
– Túlélte? – kérdezte Noreem.
Felálltam, és bizonytalan léptekkel az ablakhoz mentem.
Lenéztem. Laqort mozdulatlan, kicsavarodott teste egy
terjedelmes, vörös tócsa közepén hevert.
Visszafordultam apám felé, és megráztam a fejem:
– Neki már harangoztak…
 4.
Gargant’or félork származása ellenére a város hősévé vált azzal,
hogy elfogta a tolvajt és megmentette Olindar szívét. A
templom szent kincse volt a galambtojás nagyságú rubin, amit
évente egyszer, zöld bársonypárnán körbehordoztak a városban,
hogy mindenki lássa, nem csoda hát, hogy a városi őrség
kapitányának, aki ilyen fontos szolgálatot tett a híveknek,
megbecsülés és elismerés lett az osztályrésze. A Dagadt Sellő
kikötői fogadóban, amely kezdett a törzshelyünkké válni,
minden vendég ismerte Gargant’or történetét. Meg sem kellett
hívnom a betérőket egy kupa borra, maguktól mesélték el, hogy
a félork nyugdíjba vonult a rablást követően. A jutalomból
vidéken vett egy villát hatalmas birtokkal és odaköltözött.
Egyesek azt is tudni vélték, hogy egy idő után elfogyott a pénze,
a nála húsz évvel fiatalabb felesége is elhagyta, és a kapitány
lassan eladogatta az egész birtokot, majd a villát is. Harminc év
alatt mindenét kiárusította, csak a présház, alatta a borospince
és a szőlőültetvény egy része maradt meg neki. Gargant’or most
ott él a présházban, és senki nem látta jó ideje. Ha ételt kér,
akkor azt lerakják a küszöbre, ő pedig az ajtó alatt kicsúsztatja a
pénzt. És hogy honnan van pénze? Hát borkereskedelemből. A
Dagadt Sellő felszolgálója szerint a félork készíti a legjobb bort a
vidéken, de csak néhány, megbízható vevővel áll kapcsolatban.
A kiválasztottakat beengedi a pincéjébe, de másokat nem.
Miután aludtunk egyet a Laqorttal történt találkozásra,
másnap reggel útnak indultunk a villa felé, amely valaha
Gargant’oré volt. Nem hajszoltuk a lovakat, délre mégis
megérkeztünk a célunkhoz. A domb tetején, az olajfák között a
villa szinte vakítóan fehérlett a napfényben. Nem a házak
eladásában, hanem kirablásában tettem szert meglehetős
gyakorlatra, de azt első pillantásra meg tudtam állapítani, hogy
ha Gargant’or ennek megvételét megengedhette magának,
akkor sokkal több pénzt kapott az egyháztól jutalomként, mint
amit el tudtam képzelni, vagy pedig valaki más is megnyitotta
az erszényét.
Nem messze a villától megtaláltuk a présházat is, amiről a
felszolgáló beszélt. Az alacsony, apró épület alig látszott ki a
szőlőültetvényből, ami teljesen körbevette. Az ültetvény
gondozott volt, a támfák egyenesen álltak, a kacsokat
lemetszették, gyomnak alig látszott nyoma.
Mivel a nap magasan trónolt az égen, azt javasoltam apámnak,
hogy kissé távolabb, a művelt földeken túl térjünk le az útról.
Letelepedtünk egy fa tövében, megettük a magunkkal hozott
elemózsiát, és vártunk, amíg a nap lenyugodott.
Az esti szürkületben tértünk vissza a présházhoz. A lovakat
kikötöttük, és gyalog közelítettük meg Gargant’or lakóhelyét.
Mielőtt elértük volna a présházat, apám megfogta a vállamat.
– Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte. – Ha miattam teszed,
akkor tudd, hogy igazat mondtam Laqortnak, megbocsátottam
neki, és nem kívánom senki halálát. Gargant’orét sem.
– Ne aggódj! – levettem apám kezét a vállamról. – Ha nem
kényszerít rá, nem fogom megölni. Csak azt akarom tudni, hogy
mi történt azon az éjjelen, harminc évvel ezelőtt.
Néhány lépéssel később ott álltunk az ajtó előtt. Leguggoltam
és szemügyre vettem a zárat. Egyszerű szerkezet volt, pont
olyan, amilyenre számítottam. Nem lett volna nehéz feltörni, de
az előzékeny házigazda a kulcsot is benne hagyta. A zsebem
mélyén megtaláltam az Alcazornál használt, ecettel átitatott
kendőt. Széthajtogattam, és becsúsztattam az ajtó alatt. Ezt
követően csak egy erőteljes lökés kellett, és a kulcs tompán
puffant a földön.
Kihúztam a lenvászon szövetet, és vele együtt a kulcsot, aztán
vártam.
Csend volt, csak az egyre lassuló szívverésemet, és apám
szuszogását hallottam. Senki nem figyelt fel a ténykedésemre.
Felegyenesedtem és finoman becsúsztattam a kulcsot a
kulcslyukba.
Apámra néztem. A sötétben alig láttam az arcát. Bólintott.
Elfordítottam a kulcsot, majd lenyomtam a kilincset.
 j y
Az ajtó feltárult. A nyikorgása olyan hangos volt, hogy azt
csak a süketek nem hallották.
Magamban átkozódva előhúztam a tőrömet.
Feleslegesen tettem, mert Gargant’or nem riadt fel a
jöttünkre. A félork egyszemélyes, szalmával leszórt priccsen
feküdt lehunyt szemmel, és hangosan szuszogott. Nem ilyennek
képzeltem: az arca puffadtnak, a teste soványnak és erőtlennek
tűnt.
Közelebb léptem hozzá, és megcsapott az erjedt, savanyú
borszag. Úgy tűnt, hogy Gargant’or a sarokvasak helyett inkább
a torkát olajozta rendszeresen.
Eltettem a tőrömet, és a magammal hozott zsákból kötelet
vettem elő.
– Úgy látom, mindenre felkészültél – jegyezte meg apám.
– Mindenre nem lehet felkészülni – válaszoltam elpuffogtatva
egy közhelyet –, de tudtam, hogy szükségem lesz kötélre.
A hasára fordítottam a félorkot, aki felhorkant ugyan, de
szuszogott tovább, én pedig összekötöttem a csuklóit a háta
mögött.
– Ezzel megvolnánk – jegyeztem meg –, most már csak azt kell
megvárnunk, hogy magához térjen és kikérdezhessük.
– Azt várhatjuk, mert jól kiütötte magát…
– Időnk az van, harminc év után néhány óra nem számít.
Szétnéztem a viskóban, és mivel néhány lépéssel át lehetett
szelni a helyiséget – nem volt benne más bútor, csak egy asztal,
egy szék, egy ágy és néhány falra szerelt polc –, megakadt a
szemem a mélybe vezető csapóajtón. Kétszárnyú, tölgyfából
ácsolt vaskos fedél volt. Megragadtam a vasgyűrűt és két kézzel
megemeltem. Gargant’or valószínűleg egy kézzel nyitotta-zárta
a csapóajtót, de én majd’ belegebedtem az erőfeszítésbe. Ami
nem volt hiábavaló, mert hamarosan nyitva állt az út előttem.
Megtöröltem izzadó homlokomat és leoldalaztam a recsegő
falépcsőkön.
Hűvös pincébe jutottam, aminek a szélessége ugyan csak tíz
lépés lehetett, de a vége a sötétségbe veszett. Szó szerint, mert a
földpadlón egy gyertya égett – gondolom a mustgáz miatt – és
az erőtlen fény nem tudott elhatolni a helyiség hátsó részéig.
Nehezemre esett elhinni, hogy ekkora hodály rejtőzik az apró
présház alatt, de a szemem nem hazudott. Az egyik fal mentén
tölgyfa hordók sorakoztak egymás mellett, a másik oldalon
pedig derékig érő, hatalmas kád állt, színükig tele vörösborral.
– Mit találtál?
Apám fejem fölül érkező hangja visszhangozva verődött
vissza a pince sötétbe vesző falairól.
– Nemsokára megnézheted a saját szemeddel, mert támadt
egy ötletem, mit teszek a félorkkal, ha nem akar beszélni…
Visszamásztam a présházba, és elővettem a kulacsomat. A
vizet addig locsoltam Gargant’or arcába és szájába, míg
prüszkölve fel nem ült. A félork le akarta törölni a szemébe
csorgott folyadékot, ám a kötél miatt nem tudta mozdítani a
kezét.
– Miarossebb! – hörögte. – A tetves rohadt életbe, mi történt
velem?!
A félork jó ideig erőlködött, mire ráébredt, hogy hiába, s csak
aztán vett észre bennünket, amikor felhagyott a kötelei
rángatásával.
– Ti tettétek ezt velem? – kérdezte Gargant’or. – Kik vagytok és
mit akartok?
– Nem ismersz meg? – lépett előre apám. – A nevem Noreem
Santer.
– A névre emlékszem, de az arcra má’ nem…
– Ha a névre emlékszel, akkor arra is, hogy mi történt harminc
évvel ezelőtt – szóltam közbe.
Értelem fénye csillant a bortól vizenyős szemekben.
– Hogyne emlékeznék, akkó’ tettem tönkre az életem…
– Én nem így hallottam. Harminc éve te voltál a város hőse,
hiszen elfogtad a tolvajt és visszaszerezted tőle Olindar ellopott
szívét! Hírnév és gazdagság lett az osztályrészed. Hát nem erre
vágyik minden ember… és ork is… egész életében?
– De igen – motyogta Gargant’or, de nem folytatta.
 – Tudtál arról, hogy mit tervez Noreem Santer, ugye?
Honnan?
A félork összeszorította a száját, és nem válaszolt.
– Kár tagadnod, Laqort, apám társa, aki szénásszekérrel várta
és segítette volna a menekülését, mindent eldalolt!
Gargant’or arcán megrándult egy izom, de továbbra is
hallgatott.
– Tudod, mit? – csaptam a combjára. – Folytassuk ezt a
beszélgetést a pincében!
– A pincébe’? – kérdezett vissza a félork meglepetten.
– Ott hát. Menj előre, mutasd az utat!
Gargant’or megpróbált felállni, de annyira szédült, hogy
visszahuppant az ágyára. Apám támogatásával végül sikerült
talpra állnia és rogyadozó léptekkel elindulnia a csapóajtó felé.
– Kóstótátok má’ a boromat? – fordult meg a félork váratlanul
a pincegádorban.
– Még nem, de azt mondják, jó nedűt készítesz.
– Hazugság! Nem jót, hanem kiválót! Ha megkóstó’tátok, nem
akartok többé másféle lőrét nyakalni. Ennyi maradt nekem, ez a
büszke…
A szavak vége puffanásba fúlt, mert Gargant’or elvétette a
lépést és arccal előre érkezett meg a pincébe. Gyorsan
utánasiettünk, és felsegítettük.
Apám kérdőn nézett rám, én pedig a derékig érő, két ember
átmérőjű kád felé intettem a fejemmel.
A félork egészen addig nem gyanakodott, amíg neki nem
támasztottam a kádnak, és ki nem rúgtam alóla a lábát. A
következő pillanatban Gargant’or átbillent a kád peremén, a feje
rögvest elmerült a borban. Magamban elszámoltam háromig,
aztán a hajába markoltam, és kiemeltem a fejét a vörösen
hullámzó folyadékból.
A félork egyszerre köhögött és próbált nagy levegőt venni.
Végül a köhögés csillapodott, és meg bírt szólalni:
– A tetves rohadt életbe! – hörögte. – Kevés híja vót, hogy meg
nem fulladtam!
 – Nem kellemes élmény. Ha nem akarod újra átélni, nem kell
mást tenned, csak felelni a kérdésemre: – Honnan tudtad, hogy
Noreem Santer el akarja lopni Olindar szívét?
Gargant’or köpött egyet, ami inkább vörhenyes volt, semmint
nyálszínű.
– Dögölj meg! Tűlem nem tucc meg semmit!
– Te akartad! – mondtam, és belenyomtam a fejét a kádba.
Ezúttal nem háromig számoltam, hanem addig tartottam
lenn a félorkot, míg az utolsó légbuborék is szétpattant a bor
hullámzó felszínén.
Mikor kihúztam, Gargant’or arca a dühtől és a kékszőlő levétől
vöröslött.
Megvártam, amíg a légzéséből eltűnik a hörgő-sípoló hang,
aztán csak annyit mondtam:
– Nagy levegő!
– Nem kérdezel semmit? – szűkölte Gargant’or.
– Minek, úgyis csak azt válaszolnád, hogy dögöljek meg.
Felesleges tovább részleteznem az eseményeket: engem is
kínoztak már meg, és őszintén mondom, sem azt, sem ezt nem
élveztem. Nem emlékszem, hányszor, talán ötször-hatszor
kellett a borba nyomnom a félork fejét, mialatt nemcsak
fulladozott, de egyre több bort is nyelt. Nem tudom, melyik volt
hatásosabb, a halálközeli élmény vagy a fokozódó részegség, de
végül megadta magát.
– Elég! – nyöszörögte kásás hangon Gargant’or. – Mindent
elmondok… Nincs miért titkolnom… Nincs kit védenem. A sok
pínz… Tönkretette az életem. Khoofffrrg-ehem-ehem!
Meglapogattam a hátát, hogy a légutak felszabaduljanak.
– Tehát, honnan tudtad, hogy Noreem Santer el akarja lopni
Olindar szívét?
– Derwintűl, az orgazdától.
– Folytasd!
– Derwin keresett meg avval, hogy valaki meg akarja szerezni
magának a város szent kincsét, Olindar szívét, és nem sajnálja
érte a pénzt. Montam neki, hogy az ereklyét nehéz ellopni, és ha
valaki mégis megteszi, azt örökké üldözni fogják. Derwin erre
 g g gj
csak nevetett. Elmesélte a tervét, és el kellett ismernem, nincs
benne hiba. Az orgazda felbérelte Noreem Santert, hogy lopja el
Olindar szívét, de esze ágába’ se vót kifizetni őt. Mivel ismertem
az időpontot és azt is tudtam, hogyan fognak betörni a
kincstárba, annyi vót csak a feladatom, hogy elkapjam a tolvajt
menekülés közbe’, zsákmányával a kezébe’.
– Hát ezért jelent meg szinte rögtön a városi őrség, ahogy az
ereklyét megszereztem, és ezért küldted el Laqortot a
szénásszekérrel! – kiabálta apám.
Gargant’or erőtlenül bólintott.
– Ahogy mondod. Lefizettem és megfenyegettem Laqortot,
utána pedig aszontam az embereimnek, hogy megjelent
álmomban Olindar és figyelmeztetett a rablásra, ezér’ rögtön a
rendház emeletére siettünk.
– De hogyan szerezte meg Derwin Olindar szívét, ha te azt
visszaadtad a papoknak?
– Há’ úgy, hogy Derwin készített vagy készíttetett egy
másolatot az ereklyéről. Ez a másolat ott lapult az övemen egy
selyem erszénybe’, amikor elfogtam a tolvajt. Nem kellett mást
tennem, mint elszedni a tolvajtúl a zsákmányt és eltüntetni a
zsebemben, majd később a papoknak már a másolatot adtam
vissza, Olindar szívét pedig elvittem Derwinnek. A mai napig a
másolatot hordozzák körbe a városban, és minden hívő a hamis
ereklyéhez imádkozik.
Majdnem elengedtem a félorkot, de sikerült úrrá lennem a
megdöbbenésemen.
– Ez volt hát a tolvajlás lényege, hogy a cserét meg lehessen
ejteni?
– Há’ persze.
– Derwin miért nem bízta inkább rám a cserét? – szólt közbe
ismét az apám. – Én is meg tudtam volna csinálni. Betörök,
zsebre vágom az eredetit, és a helyére teszem a másolatot.
– Ezt tűle kéne megkérdezni – vonta meg a vállát Gargant’or. –
Lehet, hogy nem bízott benned, vagy attúl félt, hogy
mindenképp nyom marad utánad. Ha a papok észreveszik, hogy
betörtek a kincstárba, akkor hiába nem tűnt el semmi,
gyanakodni kezdenek. Így azonban, hogy elfogták a tolvajt és
megkerült a zsákmány, megnyugodtak.
– Ez annál is aljasabb összeesküvés, mint gondoltam! –
jegyeztem meg.
– Nekem mondod? Má’ rég megbántam, hogy részt vettem
benne.
– Nehezen hiszem, hogy Noreemet sajnáltad…
– Nem há’, hanem magamat. Eleinte minden vágyam teljesült:
hős lettem és nyugdíjba vonultam, a várostúl és Derwintűl
kapott pénzbűl pedig vidéki villát és birtokot vásároltam.
Hamarosan már nem egyedül éltem, egy csinos, fiatal feleségem
akadt, épp olyan bögyös-faros nőstény jószág, akiről álmodtam.
Ám az álom rémálommá változott, rájöttem, hogy mindenki
kihasznál, mindenki csak a pénzemet akarja. Bánatomba’ inni
kezdtem, és mindenemet elvesztettem. És tuggyátok, mit?
Sokkal rosszabb, ha mindened megvan és azt elveszíted, mint ha
nincstelen senki vagy, mer’ akkor nem nyom össze a veszteség
érzése…
– Potyognak a könnyeim – jegyeztem meg részvétlenül. – Már
csak egy kérdésem maradt, és aztán elengedlek. Hol találjuk
Derwint?
– A temetőbe’.
A beszélgetésünk alatt már másodszor éreztem, hogy köpni-
nyelni nem tudok, pedig nekem senki nem nyomta borba a
fejem.
– A temetőben? – ismételtem meg a félork szavait.
– Ott há’. Derwin nemcsak orgazda volt, hanem egy banda
főnöke, de akadt riválisa, nem is egy. Ha igaz a szóbeszéd, a
Rogatec nevű bérgyilkos végzett vele. Rogatec aztán a
megbízóját is megölte, és maga lett a rhamondrai alvilág ura. De
erről csak másodkézbűl szerzett információval rendelkezem,
mert addigra visszavonultam. Egy vevőm mesélte. Én magam
harminc éve nem jártam a városba’.
– És arról hallottál valamit, hogy mi történt Olindar szívével?
Gargant’or megrázta a fejét.
 Ez önmagában nem lett volna gond, de nem számítottam a
mozdulatra, és mivel a szorításom nem volt biztos, a félork
üstöke kicsúszott a markomból. Gargant’or addigra már annyira
részeg lehetett, hogy nem bírta egyenesen tartani magát. A
teste átbillent a peremen, és beleesett a kádba. Mindez olyan
gyorsan történt, hogy hiába kaptam utána, nem értem el, ő
pedig elmerült.
– Miért lökted be? – kiáltott rám félig dühösen, félig ijedten
apám.
– Én? – tiltakoztam. – Hozzá se értem!
– Akkor húzd ki, ne feleselj!
Lenyeltem az ajkamra kívánkozó választ, hiszen mégiscsak az
apámmal beszéltem, és áthajoltam a kád peremén. Mindkét
kezem vállig eltűnt a borral teli tartályban. Azt gondolná az
ember, hogy egy akkora testet, mint a félorké, könnyű
megtalálni, de ez nem így van. Egyre növekvő kétségbeeséssel
kutattam utána, mégis beletelt néhány szívdobbanásba, míg
végre valamilyen szilárd tárgyba ütköztek az ujjaim a folyadék
felszíne alatt. Megragadtam, és húzni kezdtem. Gargant’or lába
volt az. Mikor erre rájöttem, feljebb tapogatóztam, és a válla alá
nyúlva végre kiemeltem a félork fejét a borból.
A szája nyitva volt, hang mégsem jött ki rajta. Nem köhögött,
nem káromkodott és nem is lélegzett. A bortól lucskos ingéhez
szorítottam a fülemet, de a szívdobbanásait sem hallottam.
Apám elkerekedett szemmel lépett közelebb.
– Él még?
– Aligha. Viszont szép halála volt: alkoholba fojtotta a
bánatát…
 5.
Mivel úgysem tehettem már érte semmit, visszaengedtem a
mozdulatlan testet a kádba, de csak azt követően, hogy
kioldoztam a félork hátrakötött kezét. Így majd, ha megtalálják
Gargant’ort, balesetnek vélik a halálát. A félork részeges alak
volt, remeteként élve ellensége sem akadt, felesleges hát
idegenkezűséget keresni ott, ahol a baleset vagy öngyilkosság is
megfelelő magyarázatot kínál. A pincelejáratot nyitva hagytuk,
az ajtót azonban behúztuk magunk után, aztán elindultunk
vissza, a város felé. Apám egészen addig, amíg be nem kötöttük
a lovainkat a Dagadt Sellő istállójába, azon siránkozott, hogy
elege van a bosszúállásból, és nem akar mást, csak békés életet.
Azt mondta, hogy megöregedett és elszokott az izgalmaktól.
Ráébredtem, hogy a börtönélet egyhangúsága megtette a
hatását, apám már nem az az ember volt, aki harminc évvel
korábban attól sem riadt meg, hogy megpróbálja ellopni a város
szent kincsét. Én azonban nem akartam beismerni a vereséget.
Fel akartam rázni apámat, olyannak akartam látni, amilyennek
elképzeltem, még ha ez azzal is jár, hogy az életét teszem
kockára. Ezért azt mondtam apámnak, hogy egyetlen, utolsó
feladat van csak hátra, ha azzal végeztünk, akkor élheti tovább
békésen az életét.
Ha akarja.
– Mi az, hogy akarom-e? Már mondtam, hogy nincs más
vágyam! – horkant fel Noreem, aztán összeszűkült szemmel
nézett rám. – Milyen utolsó küldetés? Mit forgatsz a fejedben?
Nem válaszoltam, mert két részeg matróz tántorgott ki a
fogadó ajtaján. Olyan részegek voltak, hogyha nem fogózkodnak
egymásba, akkor mindketten hasra esnek, ennek ellenére
megvártam, míg hallótávolságon kívülre érnek.
– Odafent a szobánkban megbeszéljük.
A felszolgáló megkérdezte, hogy milyen bort kérünk a vacsora
mellé, de apám elszürkült arccal nemet intett. A bor nem
csúszott volna le a torkán, sört kért helyette.
 A szobába érve aztán elmondtam, mi jutott eszembe.
– Derwin meghalt ugyan, de Olindar szíve nem került elő. Ha
a megérzésem nem csal, akkor Rogatecnél, az alvilág uránál kell
lennie.
– Megőrültél? Be akarsz törni Rogatechez?
– Miért ne?
– Két okot is tudok. Egyrészt azért, mert ahogy mondtad, ő az
alvilág ura, számos bérgyilkosa és testőre van, akiket mind ránk
uszíthat, másrészt azért, mert nem tudhatjuk, nála van-e
Olindar szíve. Mi van akkor, ha Derwin a halála előtt odaadta a
megrendelőnek, és mi semmit nem találunk Rogatecnél? Nem
elég, hogy a betöréssel magunkra haragítjuk az alvilág urát, de
ráadásul üres kézzel kell menekülnünk!
– Ne felejtsd el, mestertolvaj vagyok. Ha okosan csináljuk,
nem lehet gond.
– Én is ezt hittem, mikor elvállaltam Derwin megbízását…
Hagytam, hogy apámé legyen az utolsó szó. Nincs értelme
vitatkozni, ha már úgyis döntöttem.
Másnap összeszedtem annyi információt Rogatecről,
amennyit a gyanú felkeltése nélkül lehetett, majd elmentem és
körbejártam a palotáját. Kétemeletes, tömör kőépület volt,
valaha vámházként szolgált. Kör alakú tér közepén épült, elég
távol a környező épületektől, hogy ne lehessen átugrani a
távolságot. A földszinten és az első emeleten minden ablakot
rács védett, ezek az ablakok ráadásul lőrésszerűen keskenyek
voltak. Az egész épület szürke és egyhangú volt, kivéve a
homlokzaton egy rózsaablakot, ami egy katedrálisnak is díszére
vált volna, valamint a második emelet mentén végigfutó, festett
üvegablakokat. De nem ez utalt egyedül a tulajdonos
gazdagságára: a tetőperembe ágyazva törött üvegszilánkok
csillogtak, és a kaput négy őr vigyázta. Hasonlított Alcazorhoz,
azzal a különbséggel, hogy a börtönből kijutni, Rogatec házába
pedig bejutni nem lehetett. A lehetetlen szó azonban hiányzott
a szótáramból, így tovább szimatoltam, és végül a vacsora során
a felszolgáló elejtett megjegyzése szöget ütött a fejembe.
Rogatec minden évben egyszer fogadást rendezett, a házában
 g gy g
látta vendégül a város minden fontos emberét, a papokat, a
tanácsnokokat, a hivatalnokokat, a gazdag kalmárokat és a
városi őrség vezetőit. Ez a nap pedig nem volt messze, csak
kettőt kellett aludnunk, hogy elérkezzen.
Tudtam, hogy az egyetlen esély, hogy bejussak a palotába, ha
nem tolvajként, hanem vendégként érkezem.
Arra kevés volt a hátralévő idő, hogy kiválasszam a szóba
jöhető meghívottak közül azokat, akik korra, nemre és termetre
is hasonlítanak hozzánk, ezért rögtönöznünk kellett. A fogadás
éjszakáján apámmal együtt a Rogatec házához vezető utcában,
az árnyékba húzódva figyeltük a vendégek érkezését.
Az idő telt, egyre többen és egyre cifrábban öltözve haladtak el
előttünk, de általában férfi–nő párosként vagy nagyobb
csoportban, így hagytuk, hogy folytassák az útjukat. Már-már
kezdtem feladni a reményt, amikor halk kántálás hallatszott a
távolból. Ahogy közelebb értek, kiderült, hogy Olindar papjai
azok. Tucatnyian lehettek, kettes sorban haladtak és
mindannyian durva vászonból varrott, földig érő, hosszú ujjú
csuhát viseltek. Intettem apámnak, aki bólintott.
Megvártuk, míg a menet elhalad, aztán előléptünk és a két
utolsó szerzetest elkaptuk hátulról. Bal kézzel befogtam az
áldozatom száját, s ezzel egyidejűleg a jobb kezem
könyékhajlatába szorítottam a torkát. Ezt úgy hívják, hogy
altatófogás, nagyon egyszerű, de nagyon hatásos mozdulat.
Rajtam is alkalmazták már, így tanultam el. A szerzetes csupán
néhány szívdobbanásnyi ideig küzdött, aztán elernyedt a teste.
Gyorsan kioldottam az övét és a fején keresztül lehúztam róla a
csuhát. Miután a vászonruhát magamra öltöttem, apám felé
pillantottam. Nem volt olyan gyors, mint én, ő még csak a
csomó megoldásával foglalatoskodott. Segítettem neki. A
levetkőztetett testeket behúztuk az árnyékba, ezt követően,
amilyen méltóságteljesen lehetett, futva indultunk távolodó
társaink után.
Szerencsére, még a főbejárat előtt sikerült csatlakoznunk a
menethez, és senki nem figyelt fel a csattogó lépteinkre. A
papok sarut viseltek, mi pedig rövid szárú csizmát, de a csuha
földet seprő szegélye alól nem látszott ki.
Az őrök kevés figyelmet fordítottak Olindar papjaira, nem
motozták meg őket, és nem világítottak fáklyával az arcukba,
hogy megnézzék, kiket rejtenek a kámzsák. Egyszerűen csak
intettek, hogy tovább. Nem telt bele sok idő és bejutottunk
Rogatec főhadiszállására.
A fogadás a hatalmas ház földszinti fogadótermében került
megrendezésre, az üvegablakok miatt pedig úgy sejtettem, hogy
a második emeleten a hálószobák, fürdőszobák és egyéb
magánhelyiségek kaptak helyet, ezért a haramiavezér
kincseskamrája csak az első emeleten lehetett. Ezt a sejtésemet
megerősítette, hogy egy őr állt az emeletre vezető lépcső alján.
Elvegyültem a vendégek között és szereztem egy kupa bort.
Mindkét kezem gyűrűsujján értéktelennek látszó, acélból
kovácsolt gyűrűt viselek, de gyűrűk belseje varázsport rejt. Az
egyik altatót, a másik mérget. Pontosan az ilyen alkalmakra
tartogatom, csak arra kell figyelnem, nehogy összekeverjem,
melyik gyűrű tartalmát szórom a borba.
– Olindar papjaként nem nézhetem, hogy amíg mindenki
eszik, iszik és mulat, neked semmi nem jut – léptem oda a
lépcsőt elálló őrhöz.
A fickó először el akarta utasítani, aztán mégis elfogadta a
kupát, mert úgy döntött, hogy Olindar papja nem akarhat
ártani neki, és egy húzásra ledöntötte a tartalmát.
Olyan hirtelen rogyott össze, hogy alig tudtam megtartani a
testét, de ha apám nem kapja el az erőtlen ujjak közül kiforduló
poharat, akkor a fémes csörömpölés az árulónkká válhatott
volna. Így azonban senki nem vette észre, mikor az ájult őrt
leültettük egy oszlop tövében, és kettesével szedve a fokokat,
felrohantunk az első emeletig.
Hosszú folyosóra jutottunk, mindkét oldalon zárt ajtókkal.
Fogalmam sem volt, melyik nyílhat a kincstárba, de úgy
sejtettem, hogy a legvastagabb, a legdíszesebb vagy a
legbonyolultabb zárral ellátott ajtó lesz az. Jobbra-balra
közönséges, tölgyfa lapokat láttam, ezért intettem apámnak,
hogy kövessen.
Lassan haladtam végig a folyosón, de egyik bejárat előtt sem
torpantam meg, sehol nem jelzett a hatodik érzékem. Már-már
megfordult a fejemben, hogy Rogatec nem az első emeleten,
hanem a következő szinten vagy a pincében őrzi a kincseit,
amikor a folyosó végén észrevettem a vasalással megerősített és
három zárral ellátott ajtót.
Apám segítségével – aki felhúzta a csuhámat a nyakamig –
sikerült leoldanom a hátamra vetett zsákot, és abból előszedtem
a szerszámaimat. Nagyítót, agyagot, drótot, vésőt, kalapácsot,
kézi fúrót, kulcsokat, fogókat és kampókat. Letérdepeltem, és
kipakoltam mindent magam elé.
– Ez sokáig el fog tartani. Menj vissza a lépcsőfordulóig, és
figyeld, hogy jön-e valaki! – mondtam apámnak.
– És ha jön, milyen jelet adjak?
– Kezdj el fennhangon imádkozni!
Apám engedelmeskedett. Egy pillanatig néztem a távolodó
hátát, aztán visszafordultam az ajtó felé.
Nagyítóval megvizsgáltam a zárakat, és észrevettem, hogy
nem mindegy, melyikkel kezdem. Nem elég kinyitni, de
sorrendben kell tennem, különben kudarcot vallok. Felhúztam a
fekete selyem kesztyűmet és hozzáfogtam a munkához. A vésőt
és kalapácsot végső esetre tartogattam, mert bíztam a
kézügyességemben. Két kézzel dolgoztam egyszerre, egyidejűleg
mozdítva a zárnyelveket.
Kattanást hallottam.
Egy kész van.
Az izzadság a szemembe csorgott, ezért az alkarommal
megtöröltem izzadó homlokomat. Aztán kihúztam az egytollú
tolvajkulcsot és a dróttal együtt a következő kulcslyukba
csúsztattam.
Krrrrrr. Twak.
Kettő. Már csak egy van hátra.
Nem figyeltem az idő múlását, csak a halk, fémes hangokra
koncentráltam, így majdnem felugrottam ijedtemben, amikor
 gy j g j
megszólalt valaki a fejem fölött:
– Sokáig tart még?
– Neked nem a lépcsőnél kellene őrködnöd, ahelyett, hogy
engem sürgetsz?
– Nem jött senki, és elvesztettem a türelmemet.
– Akkor ne tegyük próbára tovább… – mondtam, és
lenyomtam a kilincset.
A vasalt ajtó lassan kitárult.
– Nem hittem volna, hogy sikerül! – jegyezte meg elismerően
apám.
Felemelte a lábát, hogy átlépjen a küszöb felett, de megfogtam
a karját.
– Várj, lehet, hogy még vár egy-két csapda. Hadd menjek előre!
Gyorsan összepakoltam a szerszámaimat, a zsákot a hátamra
vetettem és beóvakodtam a szobába.
Nem kincstár rejtezett az ajtó mögött, hanem egy
dolgozószoba. A közepén akkora íróasztallal, mintha óriások
számára készült volna. Olyan ember készíttet ilyet, aki túl
alacsonyra nőtt ahhoz, hogy komolyan vegyék, és azt hiszi,
ilyen bútordarab mögött ülve fontosabbnak és hatalmasabbnak
látszik. Az íróasztalhoz faragott kartámlájú, bőrpárnás szék is
tartozott, ezen kívül egy kézzel szőtt szőnyeg, amelyen olyan
volt a járás, mintha fűben botorkálna az ember, valamint a
bejárat két oldalán embernél magasabb szekrények alkották a
helyiség berendezését. Ennyi és nem több, illetve, majdnem
megfeledkeztem a bejárattal szemközti, hatalmas rózsaablakról:
nem véletlen művének tűnt az elrendezés, a nap fénye ezen
keresztül, az bőrpárnás székben ülő háta mögül áradt be a
szobába, és minden bizonnyal megvakította azt, aki az íróasztal
előtt állt. Most ettől nem kellett tartanom, mert éjszaka volt, és
a hold erőtlen fénye alig hatolt át az üvegen.
Meggyújtottam az asztallapon álló, háromágú
gyertyatartóban a gyertyákat.
Feltúrtam a polcokat, de csak pergameneket találtam,
rengeteg tekercset, tele számokkal, kincsnek nem volt semmi
nyoma. Megkerültem az asztalt, és alaposan szemügyre vettem
 y g p gy
a fiókját. A kulcslyukat aranyozott dombormű, egy oroszlánfej
sötéten ásító szája rejtette. Inkább látszott hivalkodónak,
mintsem veszélyesnek, de ez nem nyugtatott meg teljesen.
Kesztyűs kezemmel óvatosan végigsimítottam az oroszlán
sörényén, aztán a pofáján is, és két kidudorodást találtam a
szemek helyén. Vastagon bekentem agyaggal az egész
domborművet, a szájnyílást kivéve, aztán a tolvajkulcsot
becsúsztattam a zárba. Jól sejtettem, ahogy a kulcs elfordult,
kattanás hallatszott és az oroszlán szemeiből, valamint, amire
nem számítottam, az állából is, apró tűk ugrottak elő.
Valószínűleg mérgezettek voltak, de az agyag miatt nem tudtak
kárt tenni bennem. Kihúztam a fiókot, aztán csak néztem,
elkerekedett szemmel. Ott volt előttem Olindar szíve. Kétség
sem férhetett hozzá, hogy ez az eredeti szent tárgy. Galambtojás
nagyságú, kivételes tisztaságú, csiszolt rubintkő volt, ami
vérvörösen csillogott a gyertyafényben.
Elővettem a zsebemből a kendőt, amiből már rég elpárolgott
az ecet, belecsavartam Olindar szívét és zsebre vágtam.
Betoltam a fiókot, és megkerültem a hatalmas íróasztalt,
amikor…
– Hah! Nem gondoltam volna, hogy akad olyan ember
Rhamondrában, aki megpróbál kirabolni!
Ez a hang nem apámtól származott.
 6.
Hárman álltak az ajtóban, elöl egy alacsony, díszes öltözetű alak,
rövidre vágott hajú, kecskeszakállas, horgas orrú, de átható
tekintetű – bizonyára a ház ura, Rogatec, személyesen –,
mögötte pedig két testőrféle, nagydarab férfi. A testőrök olyan
izmosak voltak, hogy minden pillanatban azt lehetett várni,
szétreped a testükön feszülő ruha, de ennél még fenyegetőbb
volt, hogy egyikük számszeríjat tartott páncélkesztyűs kezében,
és egyenesen rám irányozta a nyílvesszőt.
– Remélem, mondanom sem kell, hogy jobb, ha meg sem
mozdultok, mert Wozniaki a legjobb íjász a városban. Mielőtt
megkérdeznéd, nem páncélkesztyűt hord, hanem a bal keze
könyékig fémből készült. Egy varázsló forrasztotta a testéhez, és
azóta igen nagy hasznát veszi, többek között nem remeg a keze,
ha a számszeríjat tartja.
A horgas orrú férfi belépett a szobába, a testőrei pedig, mivel
egymás mellett nem fértek volna el, libasorban követték. Sajnos
Wozniaki ment elöl, és az ura feje fölött továbbra is
rezzenetlenül engem célzott, ezért kőbálvánnyá merevedtem. A
szemem sarkából láttam, hogy apámnak sem fordult meg
semmi ostobaság a fejében, ő sem mozdult.
– Nem örülök, hogy miattatok ott kellett hagynom az estélyt.
A lehető leghamarabb szeretnék visszatérni a vendégeimhez,
ezért térjünk a tárgyra: kik vagytok és mit akartok tőlem?
Nyeltem egyet.
– Varázslat is védte a szobát? Figyelmeztetett, hogy
kinyitották az ajtót?
Rogatec elmosolyodott, de ettől nem vált barátságosabbá az
arca, sőt, inkább a hideg rázott ki a láttán.
– Nem osztom meg veled a titkaimat. S ha elfeledted volna, itt
és most én kérdezek, ha pedig nem találom kielégítőnek a
választ, vagy elunom a társalgást, intek Wozniakinak, és ő
pontot tesz a beszélgetésünk végére. Tehát, kik vagytok?
– A nevem Yul Santer, de sokan csak Légyként ismernek…
 – Hallottam már rólad – bólintott Rogatec.
– Remélem, csupa rosszat!
– Meglepődnél, ha tudnád. Többek közt azt hallottam, hogy
rendszerint egyedül dolgozol. Ki a társad?
– Az apám, Noreem Santer. Harminc évvel ezelőtt átverték és
börtönbe küldték, pedig otthon várta a terhes felesége. A
megszülető gyermeknek apára, a feleségnek férjre, a családnak
jövedelemre lett volna szüksége, ám mindezt tönkretette
egyetlen ember kapzsisága.
– Drámai történet, de nem mondanám, hogy egyedi.
Úgy látszik, Rogatec örömét lelte abban, hogy a szavamba
vágjon, de nem foglalkoztam vele. Időt kellett nyernem, hogy
kitaláljam, hogyan vágom ki magam ebből a csávából.
– Azt a rohadékot, aki átverte apámat, Derwinnek hívták.
Felbérelte Noreem Santert, hogy lopja el Olindar szívét a
rendházból, de erre csak a figyelemelterelés miatt volt szüksége.
Nem csak az apámat bérelte fel ugyanis, hanem a városi őrség
akkori parancsnokát, Gargant’ort valamint apám barátját,
Laqortot is lefizette. Laqort elhajtott a szénásszekérrel, így
Noreem hiába menekült a tetőre, nem volt hová leugrani,
Gargant’or pedig utolérte, és elvette tőle a zsákmányát, Olindar
szívét. Ahelyett azonban, hogy visszaadta volna a papoknak…
– Ne folytasd! Ismerem a befejezést.
– Ismered? Honnan?
– Elárulok egy titkot: én vagyok Derwin.
– Te? – Csak ennyit bírtam kinyögni.
– Találtam egy ősi pergament, amit Olindar kitagadott papja
lefordított a számomra a halála előtt. – Rogatec, illetve Derwin
mosolyogva mondta ezt, így egyértelmű volt számomra, hogy
miután megkapta, amit akart, az alvilág ura eltette a szerzetest
láb alól. – Olindar hívei rég elfelejtették, hogy istenük milyen
erős ereklyével ajándékozta meg őket. Olindar szíve összeköti
azokat, akik valaha megérintették a rubintkövet, és ha valaki
ismeri a megfelelő igét, akkor soha nem hal meg, mert a lelke
vándorol a testek között. Ezért kellett nekem Olindar szíve, ezért
voltam hajlandó bármit megadni érte. És mondhatom, a
 j g
legenda nem túlzott. Ha kimondom a hatalom szavát, érzékelek
minden élő embert, aki valaha hozzáért az ereklyéhez, és
közülük bárkit kiválaszthatok, hogy a tudatom azonnal
elfoglalja az új testet. Úrrá lettem a halál felett, engem nem
lehet elpusztítani!
– Így élted hát túl, amikor az orgyilkos végzett veled…
– Eltaláltad. Rogatec a saját házamban tört rám, csak annyi
időm maradt, hogy felajánljam neki Olindar szívét az életemért
cserébe. Rogatec elfogadta az ékkövet, de utána teljesítette a
megbízást. Mekkora lehetett a megdöbbenése, amikor utolsó
leheletemmel elsuttogtam az igét, és kiszorítottam őt a saját
testéből! Megölt engem, de én életben maradtam, míg az ő lelke
elenyészett! Ha! Még most is jókedvem támad, ha rá gondolok.
Most már ti is tudjátok, hogy felesleges bosszút forralni
ellenem, mert nem győzhettek le. A beavatási szertartás része,
hogy minden testőröm felesküszik Olindar szívére. Ezáltal
elértem azt, hogy nem kell félnem attól, hogy a saját embereim
törnek az életemre, és én is számtalan test közül választhatok,
ha újra költözni kívánok.
– Esetleg, ha megérintjük Olindar szívét, bennünket is életben
hagysz? – kérdeztem. Rühelltem a gondolatot, hogy attól kell
tartanom egész életemben, mikor költözik valaki más a
testembe, de ugyanakkor kinek kellene épp az én porhüvelyem,
a kidülledő szemeivel? Ha ez az ára a túlélésemnek, hajlandó
voltam megfizetni. Apám nem szólt, rám bízta az alkudozást,
így az ő hallgatását is beleegyezésnek véltem.
– Csábító lehetőség, de nem élek vele. Hozzátok hasonlóan én
is szeretem elvarrni a szálakat. Noreem Santer története itt és
most ér véget.
Láttam, hogy Wozniaki ujja megfeszül a számszeríj ravaszán,
alig várta ura parancsát, hogy útjára bocsájtsa a rövid szárú
nyílvesszőt.
– Várj! – kiáltottan kétségbeesetten. – Megvásárlom az
életemet! Derwin/Rogatec felhúzta a szemöldökét.
– Mivel?
– A zsebemben van egy varázstárgy, amire szükséged lehet.
 gy gy g
– Azt megszerezhetem a halálod után is. Megmotozom a
holttestedet, és elveszem tőled, bármit rejtegetsz.
– A varázsige nélkül semmit sem érsz vele. Azt pedig csak
akkor árulom el, ha futni hagysz.
– Lássuk előbb, mi van nálad, megéri-e azt az árat, amit kérsz
érte.
A kezem elindult a zsebem felé, de Derwin/Rogatec szeme
összeszűkült.
– Állj! – kiáltott rám. – Nem mondtam, hogy megmozdulhatsz!
Maradj továbbra is sóbálvány, majd Janussen megnézi, mit
rejtegetsz a zsebedben.
A megszólított testőr, aki számszeríjas társa mellett állt,
hozzám sietett, és benyúlt a dudorodó bal zsebembe. Elővette a
kendőbe csavart ékkövet.
– Ah, Olindar szíve! Sikerült kinyitnod a fiókomat, úgy, hogy a
csapdát is hatástalanítottad. A híred valóban nem túlzott, Légy!
– Az alvilág urának hangjában elismerés érződött. Ez
megmelengette a szívemet, de a következő szavai
hidegzuhanyként értek: – Szinte sajnálom, hogy meg kell öljelek.
– Nem erről a varázstárgyról beszéltem, hiszen ezt csak most
szereztem meg. A másik zsebemben van.
Janussen keze eltűnt a jobb zsebemben. Őszintén szólva
jobban élveztem volna a matatását, ha bögyös szőke
kurtizánnak születik, de a halála előtt az embernek már nincs
sok értelme panaszkodnia.
Janussen a hosszas kutatás végén kihúzta ökölbe szorított
kezét a zsebemből.
– Mit találtál? – kérdezte kíváncsian Derwin/Rogatec.
Nagy levegőt vettem, mert tudtam, mi következik.
– Semmit! – rázta a fejét a testőr, és szétnyitotta az ujjait. –
Csak egy marék port…
Teljes erőmből kifújtam a belélegzett levegőt.
Sárga köd borította be a szobát. A lótuszpor maradéka, amit az
Alcazornál használtam. Mondhatnám, hogy azért tartottam a
zsebemben, mert ilyen előrelátó vagyok, de a valóság az, hogy
nem cseréltem nadrágot azóta.
 g
A kendőm után kaptam, amit Janussen még mindig a bal
kezében szorított.
– Lőj! – krákogta Derwin/Rogatec.
Wozniaki meghúzta a ravaszt.
A számszeríj lövedéke végigfutott a vezetősínen, és olyan
sebesen repült felém, hogy szemmel követni sem lehetett az
útját.
A nyílvessző azonban az én testem helyett Janussen torkába
fúródott, félelmetes erővel. A szakállas fémhegy átütötte a
testőr nyakát és vért freccsentve kibukkant a tarkóján.
Nem tudom, hogy Wozniaki célzott-e rosszul, vagy a sárga
lótusz zavarta meg az érzékeit, esetleg Janussen volt az, aki az
ujjai közül kicsúszó kendő után kapva kitakarta a célpontot, de a
válasz nem túlságosan érdekelt. Megúsztam és kész. A
rózsaablak felé iramodtam, bár inkább vánszorgásnak tűnhetett
a mozgásom. Hiába szorítottam ugyanis a kendőt az arcomra, az
ecet már elpárolgott, és az anyagon át az én tüdőmbe is bejutott
a lótuszpor.
A tudatom kezdett elhomályosulni.
Levegőt!
Levegőt!
Levegőre van szükségem!
Utolsó erőmmel, és a valahogy a kezembe került tőröm
markolatgombjával lesújtottam a rózsaablakra. Repedés futott
végig a rozetta egyik küllőjén, aztán friss tengeri szellő érintette
meg az arcomat. Nagyot kortyoltam a tiszta levegőből.
Ez segített, hogy ne veszítsem el az eszméletemet.
Mikor megfordultam, azt láttam, hogy a dolgozószobában
tartózkodók közül csak én voltam ilyen szerencsés. A többiek ott
rogytak össze, ahol álltak. Mindannyian éltek, Janussent kivéve,
akinek a sebéből még mindig szivárgott a vér.
Tudtam, hogy a lótuszpor kevés volt, így a hatása sem fog
sokáig tartani. Ha akkora darab lettem volna, mint Wozniaki
vagy Janussen, akkor a hátamra dobom apámat és futva
menekülök, de ez csak vágyálom maradt. Mivel az meg sem
fordult a fejemben, hogy a saját irhámat mentsem, és apámat a
 j gy j p
sorsára hagyjam, meg kellett várnom, míg Noreem magához tér,
hogy együtt, a saját lábunkon hagyjuk el az épületet.
A gond az, hogy várhatóan mindenki egyszerre fog felriadni a
lótuszálomból.
A pillantásom a békésen szuszogó Derwin/Rogatecre esett.
Ha sikerülne megakadályoznom, hogy kimondja a varázsigét,
akkor nem tudna elmenekülni a lelke a testéből, és
felhasználhatnám arra, hogy épségben jussunk ki a házából.
A gondolatot tett követte. Előbb felvettem a földről és ismét a
zsebembe süllyesztettem Olindar szívét, utóbb összekötöttem
Wozniaki kezeit a háta mögött, sőt, a biztonság kedvéért a
tőrömmel a számszeríj húrját is átvágtam. Miután mindezzel
végeztem, betömtem mindkét selyemkesztyűmet
Derwin/Rogatec szájába, majd leültem mellé a földre, és
vártam.
A rablóvezér az apámmal együtt kezdett ébredezni. Nem
foglalkoztam Noreem Santerrel, csak a prédámmal. A tőröm
hegyét az alsó állkapcsa alá illesztettem, az ádámcsutka felett, a
nyak és az áll találkozási pontjánál.
– Meg ne szólalj! – súgtam a fülébe. – Ha egy hangot hallok,
vagy ha kiköpöd a kesztyűt, akkor meghalsz. Pislogj, ha
megértetted!
Derwin/Rogatec szemében gyűlölet csillogott, de
engedelmesen hunyorított.
– Mit csinálsz? – kérdezte apám.
– Segít nekünk kijutni az egérfogóból. Ő lesz a túszunk –
válaszoltam, aztán visszafordultam a rablóvezér felé.
– Állj fel, de óvatosan!
Miközben Derwin/Rogatec feltápászkodott a földről és
kiegyenesedett, a tőröm hegye folyamatosan ott táncolt az álla
alatt.
– Most pedig szép lassan elindulunk. Csak semmi ostobaság,
ha épségben kijutunk, akkor elengedlek. Tedd azt, amit
mondok, és akkor senkinek nem esik bántódása.
– Janussent kivéve – jegyezte meg apám.
 – Nem tehetek róla – rántottam meg a vállamat. – Wozniaki
lőtte le a saját társát.
Derwin/Rogatec elindult a kijárat felé. Nyugodt, kimért
léptekkel. Túlságosan is nyugodt volt. Ez nem tetszett nekem.
Libasorban haladtunk, elöl a rablóvezér, én mögötte, és
leghátul apám. Nem néztem hátra, amikor a zár kattanását
hallottam, csak nyugtáztam, hogy Noreem Santer
megszokásból behúzta maga után az ajtót.
Gond nélkül értük el a lépcsőt, és megkezdtük a lassú
ereszkedést. Kezdtem reménykedni, hogy ép bőrrel ússzuk meg
a kalandot, amikor futó léptek dobogása hallatszott. Féltucatnyi
testőr érkezett, és elállták a bejárati ajtóhoz vezető utat.
– Táguljatok, különben meghal a vezéretek! – kiáltottam rájuk,
aztán Derwin/Rogatec fülébe sziszegtem: – Ints nekik a
kezeddel, hogy húzódjanak félre!
A rablóvezér engedelmeskedett. Intett.
A testőrök bizonytalanul az élükön álló, fél szemét kendővel
eltakaró, fülében jókora vaskarikát viselő, kalózképű fickóra
sandítottak.
A kalózképű bólintott. A testőrök kétoldalt, vállat vállnak
vetve felsorakoztak, mintha díszsorfalat alkotnának, és csak a
vezetőjük maradt a helyén.
Óvatosan haladva folytattuk az utat lefelé a lépcsősoron, de a
kalózképű továbbra sem mozdult.
– Mi az, te nemcsak félvak, hanem félsüket is vagy? –
kérdeztem tőle. – Állj odébb, különben…
A következő pillanatban olyasmi történt, amire nem
számítottam. Derwin/Rogatec elkapta a csuklómat, de nem
azért, hogy kicsavarja a markomból a fegyvert, épp ellenkezőleg:
maga felé húzta a kezemet, olyan erővel, hogy ha nem ér
meglepetésként, akkor sem állhattam ellen a mozdulatnak. A
tőröm markolatig elmerült az alvilág urának torkában. A penge
átütötte a szájpadlást, és a hegye az agyba szaladt.
Derwin/Rogatec egy pillanat alatt kilehelte a lelkét.
– Mit tettél már megint? – kérdezte elszörnyedve Noreem.
Az indokoltnál ingerültebben válaszoltam:
 g
– Azt hitte magáról, hogy kardnyelő, de tévedett. Nem láttad,
hogy magát nyársalta fel?!
– Persze, ahogy önként ugrott le a toronyból Laqort, és magát
fojtotta borba Gargant’or!
Arra készültem, hogy valamilyen csípős választ adok, ám a
kalózképű testőr teste megrázkódott.
– Ahh, ez fájt! – mondta, és kacsintott egyetlen ép szemével. –
Elfelejtettem említeni, hogy Olindar szívének az sem akadály,
ha váratlanul ér a halál és nincs időm kimondani az igét. Ilyen
esetben a lelkem a legközelebbi személybe kerül át, akinek a
keze valaha megérintette Olindar szívét.
Apám hitetlenkedve megrázta a fejét.
– Derwin még mindig él!
– Én is látom! Futás! – kiáltottam. Megfordultam, és
elindultam felfelé a lépcsőn.
Kettesével szedtem a fokokat, de szerencsére apám a kora
ellenére tartotta velem a lépést, nem sokkal maradt le
mögöttem.
– Hiába futsz, Santer! Nincs hová menekülnöd! – hallottam a
hátam mögött az új testbe költözött Derwin hangját.
– Van valami terved? – kérdezte apám lihegve.
– Van – válaszoltam, de többet nem mondtam, mert
takarékoskodtam az erőmmel.
Ahogy elértünk az első emeleti lépcsőfordulóig, azt láttam,
hogy a folyosó végén tárva-nyitva áll a dolgozószoba ajtaja, és
Wozniaki páncélkesztyűs kezét ökölbe szorítva felénk tart.
Áldottam az elővigyázatosságomat, hogy elvágtam a számszeríj
húrját.
– Most merre?
– Kövess és meglátod!
Rohantam tovább, egyre feljebb, míg a második emeletre nem
jutottam. A lépcsősor véget ért. Az előző szinthez hasonló,
hosszú folyosó nyújtózott előttünk, de a szobák bejáratát itt
élénk színekre, kékre, lilára és rózsaszínre festették, s ahogy egy
pillantással fel tudtam mérni, a kilincsek mind aranyból
készültek. A lépteink dobbanását elnyelte a vastag, puha
szőnyeg. Ahogy futottam, számoltam az ajtókat.
Egy, kettő, három, négy…
Az ötödik ajtónál megtorpantam, és lenyomtam a hűvös
tapintású, napsárga kilincset.
Hálószobába jutottunk, de ezt csak azért tudtam, mert ki
tudtam venni egy baldachinos ágy körvonalait a festett
üvegablakon beáradó holdfényben. Ahhoz, amire készültem,
nem volt szükség világosságra. Sőt, a félhomály még segített is,
hogy ne rettenjek meg a kelleténél jobban.
Megragadtam apám karját és magam után húzva őt, az
üvegablak felé irányítottam a lépteit.
– Ugrás!
– Megőrültél?
– Bízz bennem!
Én voltam az első, aki futtából nekiugrott az ablaknak. Magam
elé kaptam a könyökömet, és felhúztam a térdemet, de így is
éreztem a fájdalmat, amikor a darabokra hasadó üveg több
helyen megvágott.
Csillogó, színes szilánkok záporoztak körülöttem, levegő
süvített a fülem mellett.
A testem egy pillanatig a semmiben lebegett, aztán…
NYEKKKK!
Szalmával megrakott szekér tetejére érkeztem.
Olindarnak hála, ott volt, ahol napnyugta után hagytam,
senki nem hajtott el vele és Rogatec fogadása miatt az őröknek
is más dolguk akadt, ezért nem szúrt nekik szemet.
Csak annyi időm maradt, hogy arrébb hengeredjek, mert
máris egy másik test puffant a hűlt helyemen.
– Ohhhhhh! – nyögött fel apám.
– Ne mondd, hogy nem kényelmesebb, mint a koporsó!
Gyorsan kinyúltam a gyeplő után, és a járomba fogott két ökör
megindult.
Az ablaknyílásból ezzel egy időben rugaszkodott el a félszemű
testőr. Egy szívdobbanásnyi idővel elkésett. A zuhanását így
nem fogta fel a szénaboglya, a szekér helyett az útnak csapódott
 g gy y p
a teste. A kalózképű feje úgy loccsant szét a köveken, mintha
túlérett dinnye lett volna. Azonban nem fekete magok, hanem
szürkés agyvelődarabok pöttyözték a vöröslő masszát, ami
maradt belőle.
– Azt hiszed, ezzel vége, Santer? – harsant egy hang a
magasban. Felnéztem.
Wozniaki állt az ablakban. Páncélkesztyűs kezével felém
mutatott.
– Bárhová bújsz, megtalállak téged és azt az alakot is, aki az
apádnak hazudja magát!
 7.
Az ostorral az ökrök füle közé cserdítettem, így hamarosan
elmaradt mögöttünk Rogatec palotája.
– Merre meneküljünk? – kérdeztem apámat.
– Alcazor felé! – felelte Noreem Santer.
Elismerően bólintottam.
– Remek ötlet. Arrafelé senki nem fog keresni bennünket!
A szénásszekeret néhány sarokkal távolabb állítottam meg, és
futva tettük meg a Dagadt Sellőig hátralévő utat. Szerencsére
még nem hajnalodott, így a fogadós ébren volt.
Becsomagoltattam vele a vacsora maradékát, kikötöttük az
istállóból a lovainkat, és azonnal útnak indultunk.
Nem volt háborús veszély, így a városkapu a késői óra ellenére
is tárva-nyitva állt, nem kellett meggyőzni senkit, hogy nyissa
ki.
A persioni kapun át hagytuk el Rhamondrát, de csak azért,
hogy megtévesszük az üldözőinket, mert amint a falak
elmaradtak mögöttünk, és biztosak voltunk benne, hogy senki
nem láthat bennünket, vargabetűt írtunk le, megkerültük a
várost és nyugat felé folytattuk utunkat. Arra, amerre Alcazor
feküdt.
A nap felkelt és a lovak is fáradni kezdtek, amikor első
alkalommal pihenőt tartottunk. A patakparton megitattuk és
hagytuk legelni a lovakat, miközben mi leheveredtünk a fűbe.
Csak ekkor volt időm elgondolkodni Derwin/Wozniaki
szavain.
Azért mondta vajon, hogy a társam egy imposztor, aki az
apámnak hazudja magát, mert éket akart verni közénk? El akarta
plántálni a bizalmatlanság mag jait?
Lehetséges.
Apám felé fordultam.
– Mondd, te annak idején, amikor tolvaj voltál, hordtál
kesztyűt?
– Soha nem hordtam kesztyűt. Az a nemesek viselete.
 – Akkor már értem – bólintottam. – Derwin azért mert
leugrani a második emeletről, mert abban bízott, hogy ha
rajtaveszt, akkor a lelke a legközelebbi személybe költözik, aki
megérintette valaha Olindar szívét. Beléd. Mégsem így történt.
Helyetted Derwin lelke a testőre, Wozniaki testébe került.
Mégpedig azért, mert te soha nem fogtad még a kezedbe Olindar
szívét. Nem te vagy az apám.
– Igen, így van. Kár lenne tagadni. Rég megbántam, hogy az
apádnak hazudtam magam, de bárhogy történt, tudnod kell,
hogy nem akartam fájdalmat okozni.
– Ha nem te vagy Noreem Santer, akkor ki vagy, mi a neved?
– A nevem nem hiszem, hogy bármit mond neked. A faluban,
ahol születtem csak úgy emlegettek, hogy Rufus, a kovács fia. Az
apád cellatársa voltam, húsz éven keresztül. Ezért tudtam
mindent róla. A börtönben lassan telik az idő, apád többször is
elmesélte nekem az életét.
– Mi történt az apámmal?
– Meghalt két évvel ezelőtt. Nem bírta a szíve. – Rufus a
vállamra tette a kezét, amit én leráztam magamról. – Sajnálom.
Haragosnak kellett volna lennem, amiért hazudtak nekem,
szomorúnak kellett volna lennem, mert végleg elvesztettem az
apámat, de semmit nem éreztem. Noreem Santert soha nem
ismertem, ő csak egy képzeletbeli alak volt, akit én alkottam
meg. Rufus nem felelt meg az elvárásnak, de a kétségeimet
elnyomtam magamban. Most a veszteséggel egyidejűleg
megkönnyebbültem, hogy nem kell lerombolnom az álomképet.
– Miért nem mondtad meg, hogy nem te vagy az apám?
– Maradtam volna inkább a börtönben? Hirtelen történt
minden, és én nem álltam ellen, csak sodródtam az árral. Meg
akartam nézni a kinti világot, tudni akartam, valóban olyan
érzés-e szabadon élni, mint ahogy emlékeztem rá.
– Megérte?
Rufus lehajtotta a fejét.
– Nem. Csalódtam. A falakon túli élet csupa veszély. Ha nincs
pénze az embernek, éhen halhat, ha pedig másoktól akar pénzt
szerezni, kinyuvasztják. Túl öreg vagyok én ahhoz, hogy
küzdjek, meneküljek és féljek. Inkább visszamegyek Alcazorba.
– Vissza akarsz menni? – visszhangoztam Rufus szavait. –
Oda, ahonnan megszöktél? Megőrültél?
– Lehet, de nem most, hanem szép lassan, hosszú évek alatt
történhetett. Amikor bent voltam, szabadságra vágytam és a
korábbi életemet akartam visszakapni, amióta viszont kint
vagyok, a benti élet hiányzik. Nem akarok meggazdagodni, nem
akarok mások felett uralkodni. Egyáltalán nem vágyom semmi
másra, csak nyugalomra és biztonságra. Rájöttem, hogy
egyetlen hely van a világon, ahol mindezt megkaphatom:
Alcazor.
– Furcsa ízlésed van.
– A korral jár.
– Akkor remélem, én soha nem öregszem meg. Nem
szeretném egy cellában végezni, s harminc év után ráébredni,
hogy valójában nem rab vagyok, hanem élvezem az életet.
– Gúnyolódj csak! – vonta meg a vállát Rufus. – Most, hogy
tisztáztuk, nem vagyok az apád, nem tartozol nekem semmivel.
Menekülj, vidd magaddal Olindar szívét! Az én utam Alcazorba
vezet tovább.
– Elkísérlek – mondtam, és ezzel még magamat is sikerült
meglepnem.
– Miért tennéd?
– Mert nincs más dolgom – feleltem, aztán vigyorogva
hozzátettem: – Egyébként csak a kapuig tartok veled, azon túl
már nem követlek.
 8.
Útközben nem találkoztunk senkivel, egyrészt azért, mert
Alcazor felől kevesen tartottak a tengerpart felé, másrészt azért,
mert ha megláttunk valakit a távolban közeledni, inkább
letértünk az útról és kerülőt tettünk vagy megvártuk, amíg a
jövevény elhalad. Éjszakára letáboroztunk, de nem gyújtottunk
tüzet. A fogadóstól szerzett kenyér és sajt maradékát
fogyasztottuk el, amit savanyú lőrével öblítettünk le.
– Ezt a bort biztosan nem Gargant’or készítette! – jegyeztem
meg.
Rufus kiköpte a lenyelni kívánt kortyot.
– Már majdnem sikerült elfelejtenem a püffedt arcát, ahogy a
dézsában lebeg…
A sötétben elvigyorodtam, de ezt Rufus nem láthatta.
– Szép álmokat!
Hallottam, hogy Rufus forgolódik, nem tudott elaludni, de
nem szólt hozzám, én pedig nem kérdeztem, hogy mi bántja.
Talán azon törte a fejét, miért nem voltam kíváncsi arra, hogy
milyen bűn elkövetéséért zárták az Alcazorba. Egyszerű a
válasz: a börtönben mindenki ártatlan, csak félreértésből kerül
oda. Egyébként, őszintén szólva, nem is érdekelt.
Nem voltam a fia, és ő nem az apám.
Két nappal később, déltájban, mivel a fák nem zárták el a
kilátást, feltűnt a távolban a börtön zömök, vastag falú,
alacsony épületegyüttese. Ezúttal nem kellett a bejutás módján
törni az agyam, egyenesen az egyetlen kapu felé vettük az
irányt.
Már csak kőhajításnyi távolságra jártunk a vizesároktól, és az
azon átívelő gyaloghídtól, amikor a lovam váratlanul
megremegett, aztán összerogyott. Az utolsó pillanatban sikerült
leugranom a hátáról, így a lábam nem szorult az oldala alá. Egy
pillanatig nem tudtam, hogy mi történhetett, aztán
észrevettem a nyílvessző tollas végét, ami kiállt a ló
koponyájából.
 Számszeríjlövedék volt.
– Eresszetek gyökeret, rohadékok! – ezek a szavak nem a
börtön irányából, hanem a hátunk mögül érkeztek.
Meg sem kellett fordulnom, hogy tudjam, Wozniaki/Derwin
ért utol minket. Elkövettünk egy nagy hibát: annyira közel volt
már a cél, hogy elfelejtettünk hátranézni.
Felmértem a hídig hátralévő távolságot.
Tíz lépés. Amíg felhúzza a számszeríját, odaérek.
Még végig sem gondoltam, mire készülök, a lábaim máris
megindultak. Futás közben számoltam magamban a lépéseket,
ahogy Rogatec palotájában az ajtókat.
Egy, kettő…
Wozniaki/Derwin leugrik a lova hátáról, és a földhöz
támasztja a fegyver elejét.
Három, négy…
Belelép a kengyelbe.
Négy, öt, hat, hét, nyolc…
Két kézzel megragadja, felhúzza és beakasztja az ideget.
Kilenc, tíz…
Nyílvesszőt helyez a vájatba.
Tizenegy, tizenkettő…
Már a gyaloghídon dobogtak a lépteim. Abban
reménykedtem, hogy elérek félútig, ahol a felvonóhíd kezdődik,
amikor…
Zzzzvvvvuuuussssh!
Erős ütést éreztem, és iszonyatos fájdalom hasított a jobb
vádlimba.
Egy nyílvessző szakállas hegye türemkedett elő az alsó
lábszáramból.
Összerogytam.
A vér egy pillanat alatt átáztatta a nadrágomat és utána
keskeny patakként végigfutott a fapallón, hogy a deszkák közti
résen át a vércseppek végül az alattam hullámzó vízbe
hulljanak.
– Remélem, most már nyugton maradsz! – kiáltotta
Wozniaki/Derwin.
 Az alvilág ura ismét a földhöz támasztotta a számszeríj
kengyelét, de most eszembe sem jutott, hogy megmozduljak, és
megpróbáljak elkúszni az Alcazorba vezető kaput elzáró
vasrostélyig.
Wozniaki/Derwin intett Rufusnak, hogy szálljon le a lováról,
és az egykor apámnak hitt rabot maga előtt terelve megindult
felém. Páncélkesztyűs bal kezében rezzenetlenül tartotta a
számszeríjat.
A fájdalom nem csillapodott, de az ajkamba haraptam és
felültem, hogy ne fekve fogadjam a végzetet.
– Megmondtam, Santer, hogy előlem nincs menekvés!
– Honnan tudtad…, hogy hol találsz… meg minket? –
kérdeztem. Ezt a néhány szót olyan erőfeszítésbe telt
fájdalomüvöltés nélkül kimondani, hogy izzadságcseppek
gyöngyöztek a homlokomon.
Wozniaki/Derwin elmosolyodott.
– Nem tudtam, csak sejtettem. Minden irányban szétküldtem
az embereimet, míg én a megérzésemet követtem. De nem azért
hajszoltam idáig a lovamat, hogy társalogjunk. Hol van Olindar
szíve?
Wozniaki/Derwin megállt három lépésre tőlem. Túl messze,
hogy elérjem.
– Ha odaadom, életben hagysz bennünket?
– Örökké alkudozol? Most már tudom, hogy azért neveznek
Légynek, mert szarevő vagy.
Arcizmom sem rándult a sértésre, hozzászoktam már.
– Megmerevedett a kezem – hazudtam. – Nem bírok a
zsebembe nyúlni.
– Akkor majd a barátod, aki nem az apád, kiveszi és ideadja. –
A rhamondrai alvilág ura hátba taszította Rufust. – Lódulj, és
tedd, amit mondtam!
Rufus odalépett, és lehajolt hozzám.
– Hol keressem? – kérdezte.
– A bal zsebemben.
Ahogy Rufus belenyúlt a zsebembe, a pillantása a vádlimból
kiálló nyílvesszőre és a csuromvéres nadrágra esett.
 y g
– Mindjárt elhányom magam! – mondta, de azért
engedelmesen előbányászta a kendőbe csomagolt ékkövet.
– Végre… – szólalt meg áhítattal a hangjában
Wozniaki/Derwin.
DÜBB! Twak! Shuuuurrrr!
A páncélkesztyűre hasonlító fémkéz elvált a karcsonktól,
melyhez varázslat rögzítette, és a pallón koppant. Az acélból
kovácsolt ujjak még mindig markolták a számszeríjat, így
amikor a fegyver tusa a deszkának ütközött, benyomódott az
elsütő szerkezet és a kilőtt nyílvessző ártalmatlanul suhant el a
semmibe.
– Mi történt?! – nézett rám inkább meglepetten, semmint
rémülten az alvilág ura. – Te tetted ezt, Santer?
– Nem én tettem, hanem az istenek…
Wozniaki/Derwin néhány lépéssel átszelte a köztünk lévő
távolságot és rátaposott a sebesült lábamra. A vádlim olyan
erővel szorult a deszkákhoz, hogy a számszeríjlövedék hegye
letörött, iszonyatos kínt okozva azzal, ahogy a vessző
megmozdult a sebben.
Felüvöltöttem.
– Ha kérdezek valamit, választ várok, nem gúnyolódást!
– Eszemben sincs… – nyöszörögtem. – Ezen a helyen az
istenek háborúja… kimerítette a mélyben rejlő, mágikus
energiákat. A kiszipolyozott föld… magába szívja az esszenciát,
a fémkarod kötése is… ezért szűnt meg.
Wozniaki/Derwin arcán árnyék futott át. Bizonyára hallotta ő
is ezt a történetet, de mindeddig nem tudatosult benne.
Kinyújtotta egyetlen megmaradt kezét Rufus felé.
– Add ide Olindar szívét!
Rufus szó nélkül engedelmeskedett.
Wozniaki/Derwin a zsebébe süllyesztette a zsákmányát, és
szinte a mozdulat folytatásaként az övén függő tőr markolata
után nyúlt. Ehhez egy pillanatra le kellett vennie rólam a
szemét, és én ezt használtam ki. Mióta felültem, erre vártam: a
pallóhoz vertem a sarkamat, majd a mozdulat eredményeként a
csizmám orrából előugró, kisujj hosszúságú pengével teljes
erővel bokán rúgtam az alvilág urát.
– Ezt az átlőtt lábamért kaptad!
Wozniaki/Derwin megingott, de sikerült talpon maradnia.
– Ezt pedig azért, mert szarevőnek neveztél! – folytattam, és
még egyszer belerúgtam, ezúttal a másik bokáját véve célba.
Az alvilág ura elvesztette az egyensúlyát, és átesett az
alacsony korláton. Egyenesen a vizesárokba zuhant. A sáros hab
összecsapott fölötte, de egy szívdobbanással később a feje
felbukkant újra.
– Kellemes a víz? – kérdeztem tőle.
– Megdöglesz, Santer!
– A helyedben fenyegetés helyett inkább imádkoznék. A
csontgyíkok ki vannak éhezve.
Wozniaki/Derwin csupán két lépésre volt a vizesárok szélétől,
de soha nem érte el a partot, hogy kimásszon. A víz szinte forrni
látszott körülötte. Előbb meginogott, ahogy a csontgyíkok
minden húst lezabáltak a vérző bokájáról és a lába nem tudta
megtartani a súlyát, utóbb térdre rogyott. Állig elmerült, de a
szája még a vízfelszín felett volt.
– Halhatatlan vagyok! – üvöltötte. – Elég kimondanom az
igét…
Értelmetlen és érthetetlen szófoszlányok áradtak a szájából.
Ismerek jó néhány nyelvet, és mágusokkal is akadt dolgom, de
ezek a szavak nem hasonlítottak semmihez, amit korábban
hallottam, mintha nem is emberi beszédre szánták volna őket.
A következő pillanatban Wozniaki/Derwin felsikoltott.
Nem a fájdalom miatt, hanem mert ráébredt, hogy itt a vége.
Alcazorban egyetlen varázslat sem működött, így hiába
birtokolta Olindar szívét, most az sem segíthetett rajta. A lelke
csapdába esett, nem költözhetett át másik testbe. Elhitte, hogy
halhatatlan, de a halált még ő sem tudta becsapni.
Az alvilág ura elmerült a vérmocskos habokban, és még
vízfelszínen szétpukkanó buborékok sem maradtak utána. A víz
zavaros volt, a letisztogatott, fehérlő csontokat nem lehetett
látni a meder alján.
 j
– Beteljesedett a bosszúd – nézett rám Rufus. – De közben
elvesztetted Olindar szívét.
Mosoly helyett csak fájdalmas grimaszra tellett az erőmből.
– Tudod, mit mond erre az, aki betört az alvilág urának
házába, ellopta az ékkövet, kis híján elfogták, de kiugrott a
második emeletről az ablakon, utána pedig kapott egy
számszeríjlövedéket a lábába?
– Mit?
– Hát azt, hogy: könnyen jött, könnyen ment.
Rufus felnevetett.
– Most már biztos, hogy életben maradsz.
– A Légy igazi túlélő.
Kihúztam a törött nyílvessző tollas végét a sebből – közben
olyan erősen szorítottam össze a fogaimat, hogy majdnem
görcsöt kapott az állkapcsom és mindkét nadrágszárat levágtam
térdtájékon. Az ismét vérezni kezdő seb tisztának tűnt, nem
maradt benne faszilánk. Úgy döntöttem, hogy a biztonság
kedvéért megnézetem majd egy felcserrel, de addig a
szorítókötés is megteszi. Amint végeztem, nehézkesen talpra
álltam.
– Elérkezett a búcsú ideje…
Rufus átölelt, és meglapogatta a hátamat.
– Büszke lennék, ha ilyen fiam lenne… – mondta.
Nem szeretem az érzelgősséget, ezért inkább nem
válaszoltam. Egyébként is kaparta valami a torkomat.
– Azt a dülledt szeműt is ismerem! – harsant váratlanul egy
hang a kaputorony mellvédje mögül.
Felnéztem, és a hosszú, pödört bajszú kapitány arcát láttam,
akit Rufus kiszabadítása előtt lótuszporral tettem
ártalmatlanná.
Tak-tak-tak-tak-tak!
A vasrostély megmozdult és csikorogva emelkedni kezdett.
Mögötte fél tucat őr várta, hogy át tudjon bújni a lándzsaszerű
hegyek alatt. Kibontakoztam Rufus öleléséből, és sántikálva
megindultam a vizesárok túlpartján legelésző lovak felé.
 Szerencsére nem kellett hosszú utat megtennem, különben
nem lett volna esélyem. Wozniaki hátasa frissebbnek tűnt, ezért
azt választottam. Bal lábbal felléptem a kengyelbe, aztán
átemeltem bottá merevedett jobb lábamat a nyereg fölött.
Elkaptam Rufus lovának kantárszíját, és azt az állatot is magam
után vezetve elindultam vissza, Rhamondra felé.
Nem a honvágy hajtott, hanem a meggazdagodás szándéka.
Elvesztettem ugyan Olindar szívét, de sok aranyat megér az is,
hogy tudom, hol kell keresni. Olindar papjai például hálásak
lesznek érte, ha elárulom nekik.
 TÖLGYESI LÁSZLÓ
Fél évszázada születtem, és a családi legendárium szerint a világ
legelvetemültebb kölykévé cseperedtem, de mesével mindig el
lehetett bűvölni. Nemcsak befogadóként vonzott a fikció,
művelni is szerettem volna. Miként a rosszaság, a történetek
iránti rajongás sem múlt el az idők során, komolyabb írásra
azonban csak a húszas éveim derekán adtam a fejem. Az első
írásommal a Valhalla Kiadónál kísérleteztem, és Gáspár András
(Wayne Chapman) érdemesnek tartott volna a kiadásra, de a
kiadó körüli állandó káosz miatt ebből végül nem lett semmi. A
Cherubion Kiadó írói karoltak fel. Bán Mór, Allen Newman, John
Caldwell – novellám jelent meg az Álomvarázsban (a kiadó
tizedik évfordulójára kiadott kötetében), és napvilágot látott az
első regény is, Newman társszerzősége mellett. Onnantól
kezdve rendszeresen írtam a Cherubion számára elbeszéléseket,
regényeket. Végül felvetettem Nemes Istvánnak, hogy
folytatnám nagy sikerű Cherubion-sagáját, az Éj- és Hajnal-
regényeket. Rábólintott, én pedig nekifogtam a Cherubion
alkonya-sorozatnak, amely az 5. résszel hamarosan lezárul.
 Douglas Rowland
INGA

Az itt következő írásomban a Kondor shared world kötetben

megjelent kisregényem, az Aranyláz hőse tér vissza – harminc évvel
idősebben. Iordan története arról szólt, hogyan esik át gyávasága
miatt a ló másik oldalára, hogyan válik a kihívásokat betegesen
hajszoló emberré, aki végül lerombolja a kapcsolatait. Nem hiszem,
hogy egy ilyen antihős túlságosan népszerű volt az olvasók
körében, elvégre nehéz vele azonosulni. Mégis, amikor
körvonalazódni kezdett a fejemben az Inga története, éreztem,
hogy ez sztori Iordané. Kóros bizonyítási vágyának, keserűségének,
mogorvaságának élét eltompították az esztendők, sokkal inkább
képes öngúnnyal szemlélni sikertelenségét. Úgy tűnik, a kihívások
hajszolása a múlté, ám amikor minden út lezárul előtte, a régi
énjét felidézve szeretné bevégezni.
Olvasói részről gyakran felmerül a kérdés, hogy mennyire saját
alteregóm egy-egy szereplőm, és gyanítom, hogy Iordan Barsaith
esetében a szokottnál is többször teszik majd fel ezt. A válaszom
annyi, hogy eléggé különbözöm Iordantől: ebben a „visszatekintő”
életkorban másképp értékelem magamat és azt, amit elértem.
Sokkal elégedettebb félévszázados vagyok nála. Ez persze nem
jelenti azt, hogy ne érezném magaménak egyes problémáit, azaz
magamból is merítettem ehhez a történethez.
 1.
– Éjszaka megfúrták a vízvonal alatt. Ütöttek rajta akkora
lyukat, mint a kutyahágta déli kapu. – Yedirhan kiköpött. –
Kicsenték rajta a rakományt, aztán hagyták elsüllyedni a
Sultanhisart a kikötőben. Hajnalban futott volna ki, Demvurba.
Valami hibádzott a hajólékelés körül, de ilyen zsibbadtan
forgó elmével képtelen voltam szavakba önteni, hogy mi zavar.
Ehelyett a verejtékpatakokat bámultam, amelyek Yedirhan
turbánja alól csordultak végig a heges, sötétbarna arcon, és
eláztatták őszes pofaszakállát. A napnak ebben a szakában
izzott a bazársor, akár egy lázbeteg dervis hónalja.
Furcsállkodó pillantást kaptam a hadzstól.
– Az bolygat – kérdezte –, hogyan fúrhatták meg úgy, hogy ne
zúduljon be rögtön a víz?
Kábán bólogattam. Mi ez az átokverte bénultság rajtam? Az
Ayçától kapott elixírnek épp fordítva kellene hatnia. Az a
körmönfont nőszemély… Hiszen este, este még működött. Mit
működött! Varázsoltam! Vagy talán csak arra a kis bűbájra tellett
az én tompa agyamtól, és mától ostobább leszek, mint valaha?
– Az ikrek műve – okosított fel Yedirhan. – Bűvöléssel
visszatartották a tengert, amíg nem végeztek. Disznófattya
vízimanók.
Soha, senkinek nem magyarázott ennyit. Bemégy, kéred az
effendi jussát, ha nem adják szép szóra, ütsz! Legalábbis amikor
annak idején a vezénylete alatt felhágtam a bűn
szamárlétrájának legalsó fokára a Szultánátusban, ennél
bőbeszédűbb utasítást sosem hallottam tőle. Most, tizenhét
esztendővel később sem jutottam túlságosan magasra azon a
lajtorján, és lám, még onnan is letaszajtanak. Dahret, ahogy
errefelé mondják. Fenébe!
Yedirhan keze alá kerültek az újoncok, akik Mahrut effendi
bűnszervezetében keresik a boldogulást, ahogy hozzá kerültek
vissza azok is, akik elveszítették becsületüket az effendi
szemében. A hallgatag öregnek ezért eredt meg a nyelve, így
leplezte zavarát előttem. Mindketten jól tudjuk, azért osztottak
be újra alá, hogy mielőbb odavesszek egy küldetésben. Hiszen
csalódást okoztam Mahrutnak.
Körülöttünk nyüzsgött, tülekedett, portékát kínált és
portékára alkudott a szultán székvárosának népe. A Hitetlenek
Negyedében jártunk, amely persze nem a hivatalos neve, de így
hívta errefelé mindenki. Több itt a khittarán nomád, a rabszolga
és a mindenféle felszabadított népség, mint a Dzsalál igaz hitét
valló hadzs. Én pedig szédültem a zsivajtól és a melegtől.
Vagy ki tudja, az elixírtől.
Tegnap este még úgy tűnt, működik, olyan észbeli
képességekkel ruházott fel, akár egy tanult mágust. De mára…
Nemcsak elmúlt a hatása, de mintha minden megtett lépéssel
egyre zsugorodott volna az agyam. Ugyanakkor az izmaim
bizseregtek, és ha nem lett volna őrültség, azt hittem volna,
növekedek. Fordítva működne a szer? Eleve hét lábnál magasabb,
tagbaszakadt barom lévén nem épp ilyen téren vártam a csodát.
Mögöttünk egy suhanc lépdelt, Yedirhan fajtájából, és egy
magamfajta, északi ábrázatú borissza, Maldiberan ki tudja,
melyik vidékéről. Betanulnak az öreg alatt, és ha túlélnek két
hónapot, biztonságosabb feladatokra irányítják át őket. Pénzt
szednek be a futtatóktól, a bódítószerekkel üzletelőktől,
mindenkitől az effendi kiterjedt szervezetében. Két hónap. Én
viszont életfogytig szolgálok, ami szintúgy nem tart sokkal
tovább két hónapnál, mert sok haramiának akad
elszámolnivalója velem, Mahrut bizalmasával. De épp ezért
fokoztak le ide, hogy odavesszek egy küldetésben. Tudjuk ezt jól,
Yedirhan és én… Vagy ezt már mondtam?
Dahret.
Lassan elmaradt mögöttünk a nagy bazár. A raktáraknál
Yedirhan a partra vezető, meredeken lejtő ösvényre fordult,
orromba csapott a sós tengerillat. A sziklák mentén haladtunk,
a megtörő hullámok permete kellemesen hűtötte az arcomat.
Az ösvény északkeletre ágazott el, Tiburan felé. Jókora
kürtőhöz vitt: az Ikrek vízimanói a part menti, félig elárasztott
barlangrendszert lakták. Makogó, alattomos népség, de régóta
 g g p g g
nem mertek ujjat húzni Mahruttal. Az effendi kisebb
magánhadseregnek parancsolt, egy délutánjába sem telt volna
kifüstölni a békafajzatokat.
Az Ikrek. Négyen voltak, négy testvér, az egyik varázstudó,
genisi, vagy mi a kórság. Titkolták, melyikük az, hogy ha valaki
merényletet tervezne, hát mindőjükkel számolnia kelljen.
Imádták egymást. Amikor annak idején beleártották magukat
Mahrut üzletébe, az effendi foglyul ejtette egyiküket, mire a
többi rögvest meghunyászkodott. Azóta sem okoztak bajt,
kivéve ezt a hajólékelősdit.
– Tudod a módját, Iordan. – Yedirhan lepillantott a kürtőbe,
amelynek alján tengervíz csobogott. – Igaz?
– Ahaa.
Alig ismertem a saját hangomra, méla és elnyújtott volt, mint
valami félkegyelműé. Az öregnek is feltűnhetett, mert
aggodalmasan fürkészett.
– Lementek, az Ikrekhez kísértetitek magatokat. K’Raadhihoz
beszélj, ő az ész a négy között. Mondd el, hogy napszállatig
hiánytalanul vigyék a lopott árut az effendi raktárába. Az
effendi később közli majd, hogyan fizetnek az elsüllyesztett
hajóért.
– Éés… ha nem akarják? – kérdeztem lassan forgó nyelvvel.
Yedirhan az állát vakarta, aggodalmas képpel.
– A bolondját járatod velem, Iordan?
– Nem én. – Törtem a fejem, hiszen tudnom kellett volna, mi is
történik, ha valaki meglopja az effendit, de kezdtek
menthetetlenül összekuszálódni a gondolataim.
– Mondd meg neki, hogy ha napnyugtáig nincs ott az áru, jön
Oy Olgun a qatalokkal, és széjjelkufircolja a békaszájukat.
– A qatalokét? – kérdeztem.
Az egyik hadzs suhancból kiböffent a nevetés, és Yedirhan
csatlakozott hozzá, bár nem tűnt őszintének a jókedve.
– Nagy tréfacsináló vagy te, Iordan Barsaith. Még hogy a
qatalokét… Játszod ma itt nekem az ostobát. Rajta, induljatok!
Vigyázz ennek a két nyámnyilának a valagára! Ne álljatok le
kötekedni a manókkal, csak adjátok át az üzenetet. Ennyi a
dolgotok!
Az északi borissza kötelet csomózott egy kiálló sziklára, és
leengedte a kürtőbe. Aztán rám vigyorgott, az arca aszott, foga
alig, az is megfeketedett. Mi is a neve? Tudtam pedig, ittunk
néhányszor együtt. Valami bál…
– Jendebal.
Csudába, hát nem kimondtam fennhangon?
Yedirhan persze félreértette.
– Nem – rázta a fejét. – Te mégy előre, Iordan!
Megragadtam a kötelet, átlendültem a peremen, és ereszkedni
kezdtem. Az izmaim… Túl könnyen megtartottak; talpamat a
sziklának vetve erőfeszítés nélkül leszökdécseltem a kürtő
falában tátongó nyílásig. Belendítettem magam rajta, és
megvártam, amíg két társam leért hozzám, sokkal több
erőlködés és káromkodás kíséretében.
Fáklyákat gyújtottunk, és elindultunk a sziklafolyosóban.
Időnként oldalra lendítettem a rebbenő lángot, hogy lássam az
oldaljáratokat. Halcsontvázak, rongyok, mindenféle
összehordott limlom.
Nem bicegek. Miért nem bicegek?
Öt éve, hogy Dászir úr, az effendi apja, felbőszült valami
apróságon, amit rajtam kért számon. Könnyen jött nála az
ilyesmi. Ledobatott egy kiszáradt kútba, és annak a fenekén
pusztultam volna el, ha másnapra nem fordul megint egyet a
szeszélye, s huzat ki engem a fiúkkal. Így életben maradtam, de
a térdem eltörött, és soha nem is jött helyre teljesen. Most mégis
oly ruganyosan lépkedtem, mint húszesztendősen. Az agyam
viszont… ha ez így megy tovább, mire az Ikrek színe elé jutok, a
nevemre sem fogok emlékezni.
A járat öblös üregbe visz, ahová már nem ér el a napfény. Lám,
micsoda szerencse, fáklya van a kezemben. Mi a bánatot keresek
én itt?
Mi a bánatot…
Hajlott hátú kis lény penderül elém valahonnan. Vízimanó.
– Mit akartok? – vartyogja.
 y gj
Mit is? Valamiért karavánkísérők jutnak eszembe, de a
vízimanók nem vállalnak sivatagi munkát. Nem karaván. Más.
– Ööö – felelem.
– Az Ikrek – szólal meg mögöttem az egyik hadzs suhanc. Ha
megölnek, se emlékszem a nevére.
– Vigyél az Ikrekhez, nyavalyás!
Ezt a keszeg, ritkuló hajú férfi mondja, akiből dől a piabúz. Az
ő nevét tudom. Jendebal. Ez a neve.
– Jendebal – mondom.
– Igen?
Ránézek.
– Mi… van? – kérdezem.
A szemét forgatja, vagy csak úgy látom a tűzfénynél. Véreres.
A szeme.
– Gyertek!
A vízimanó elindul, előttem kacsázik. A járása, akár az inga.
Inga. Megittam. Tegnap.
Szövet szakad.
– Iordan. – Ez Jendebal. – Szétfeslett a tunika a hátadon,
ember. Ennyi izommal miért nem viselsz bővebbet, cimbora?
Gömbölyűre kopott kőlépcső. Lefelé. Óriás csarnok, térdig a
víz. Belegázolunk, a sós víz árt a csizmának.
A barlang bejáratán túl a tenger. Középen szikla, trónus
formára vésett teteje. A ráborított selyem alja vízben ázik. Rajta
gubbaszt a kiaszott manónémber. K’Raadhi. Az Ikrek. K’Raadhi.
Miért is jöttem?
– Mi járatban, Iordan?
Jókora, hajlott orr. Ráncos fej, kevéske zöld haj. Mint egy
vízinövény. K’Raadhi.
Töröm a fejem. Yedirhan. Oy Olgtin. Hajó. Megvan.
– Széjjel… – krákogom – …széjjelkufircolni a békaszádat!
A suhanc felnyög mögöttem.
A manónémber hátradől. Hol vannak a testvérei? Ők az Ikrek.
Imádják egymást. Mindenhová együtt járnak.
– Megint ittál, Iordan? De mindegy is, hogy pimaszkodsz vagy
megalázkodsz előttem. Se így, se úgy nem juttok ki innen élve.
 g gy gy j
Jendebal is nyög. Mit nyögnek ezek?
K’Raadhi lenyúl, a selyemtakarót markolja.
– Megüzenném Mahrut effendinek, hogy a Sultanhisar
rakománya csak az első lépés. Mindent elveszünk tőle. Eztán mi
húzunk sápot a csempészáruból a negyedben. A szajhákból, a
bódítószerekből, a zsebmetszőkből. Mindenből. Megüzenném,
de ti már nem vihetitek meg neki a hírt.
– Oy Olgun eljön a qatalokkal! – A dzsad suhanc. Asszonyosan
vékonyka lett a hangja.
– Jöjjenek csak!
K’Raadhi megemeli a selymet. A trónszikla töve üreges. Benne
huzalok kifeszítve. Mint a pókháló. A hálóban három test.
Felvágták őket. Véres a belsejük. A drótok végén horgok, a
szétnyíló húsba akasztva. Csúf. Cafatok lógnak.
K’Raadhi három testvére.
– Uhh…
A suhanc okádni kezd a vízbe. Savanyú szag.
– A Suttogó Úr megmutatta, mit kell tennem! – A
manóasszony szeme zavaros. Mint a telehányt víz. – A
testvéreim vérével fizettem a hatalomért.
– Fekete mágia. – Jendebal suttog a fülembe. Borszagú. –
Tűnjünk el innen, amíg tehetjük!
K’Raadhi felmarkol egy fejet, hajánál fogva. Az egyik iker.
Levágott fej, lila a szája. Nyálkás, sötét belül, amikor megszólal:
– Iordan Barsaith. Rég láttalak.
– He? – mondom.
– Rosszul tetted, hogy megmaradtál Mahrut szolgálatában. – A
hangja mély dörmögés. Alig értem. Ismer. Pedig ezzel az ikerrel
sosem beszéltem. Most még döglött is. – Ennyi tellett tőled.
– Ki… vagy?
– A Suttogó Úrnak neveznek.
– Jöjjön csak Oy Olgun a qataljaival! – K’Raadhi rikácsol. – Az
enyémeknek adtam a tengerszülöttek erejét!
Keze a levegőben. Fodroz a víz. Kivágódik valami, és lerántja a
suhancot. Vér pezseg körülöttem. Jendebal handzsárt ránt.
Csapkod, gázol a lépcső felé.
 p g p
Előttem is. Valami a vízből. A teste vízimanóé, a feje muréna.
Felém kap, a foga tű. Felszakítja a vállam. Fáj. Elkapom a nyakát,
kitöröm. Könnyen roppan.
Egy újabb. Fura keverék. Manó, de akkora, mint én. Cápabőrű.
Felsérti az öklöm, amikor lecsapom. Jönnek, sokan. Ütök.
Vízimanók és tengeri szörnyek korcsai. Fogak. Úszók. Törnek,
ahová ütök, de vérzek. Valaki ordít. Én. Forr a víz.
Tüskés-dudoros csikóhalfej, bezúzom. Elmerül. Látom
Jendebalt, fogas csáp a képén. Leszakad az arca. Rám
akaszkodnak. Fáj. Tekeredik a lábamra. Letépem. Szétszórom a
dögöket.
A trónon K’Raadhi, reszkető manó vállát markolja. A korcs
szeméből sűrű, fekete vér bugyog. A szájából. Minden
nyilasából. A némber hagyja a vízbe dőlni. Rám mutat.
Vihar kap fel. Ropogás. A csontjaimé.
Alámerülök, manók vonszolnak. Ketrecbe raknak, sómarta,
rozsdás vas. Láncon felhúzzák. Az alja is rács, lecsorog a vér,
amit kiköpök. Sok seb, mélyek. Kevesebbtől is elvéreznék.
Haldoklom.
Ayça. A szer. Nem sikerült.
 2.
Felriadtam, és a rándulástól egyszerre számos ponton hasított
belém a fájdalom. Nyöszörögtem egy sort; a káromkodás
hathatósabb lelki támaszt nyújt, de nem maradt rá erőm.
Amíg eszméletlenül hevertem, beesteledett, csak a
trónsziklán derengett valami vöröses fény. K’Raadhi ücsörgött
rajta, és magában motyogott. Egyetlen szót tudtam kivenni
belőle: Q’Lezza. A húga, egyike a három ikernek, akiket
feltrancsírozott valami pokoli mágia kedvéért.
A tény, hogy élek, felért egy csodával. Az a roppant test, amit
növesztettem… begyógyított néhány sebet, hogy ne vérezzek el,
de az ereje mostanra elapadt. A trón mécsesének rőt fényénél
keveset láttam, de enélkül is éreztem, hogy az izmaim vékonyra
sorvadtak, vékonyabbra, mint az átalakulás előtt. A törésektől
moccanni sem bírtam, a szívem gyengén, rendszertelenül vert.
A halált csak elodáztam néhány órával, de hát nem épp azt a célt
szolgálta lefokozásom Yedirhan „fiai” közé, hogy eltűnjek
végleg?
Talán a haldoklás tette, de az agyam ismét működött,
túlságosan is, mert a rosseb akarta ilyen élesen látni kudarcai
sorát.
Két napja Mahrut egy futtatóhoz küldött, Hüskender
nevezetűhöz, aki néhány vendéglőt is működtetett a bordélyok
mellett. A fiúkat, lányokat Mahrut hozatta, feketéket
Wazarrából, fahéjszínűeket a Kalifátusból, hamvas-fehéreket a
Themsey Szövetségből és Persionból. Magam is meg-
megízleltem eme gyümölcsöket, ahogy a hadzsok mondják,
igaz, csak a nőneműeket. Az effendi sápot szedett a szajhák
után, és miután Hüskender késlekedett a fizetéssel, a
legrátermettebb legényeimmel látogattam el hozzá eszébe
idézni, ki az úr Mauszilnak ebben a negyedében.
Hüskender nem a háza belső udvarában fogadott, ahogy
szokott, hanem odabent. Félhomály volt, bűz, és a falat mintha
összemázolta volna valamivel. Nem erre a piperkőcre vallott.
Rossz érzésem támadt, szerettem volna hamar túlesni az
egészen.
Hüskender élveteg férfi volt, soha azelőtt nem mert ellenkezni
Mahruttal. Ám ezúttal pökhendien beszélt velem, megtagadta a
fizetést, és amikor a józan eszére próbáltam hatni, ugyanazt a
Suttogó Urat emlegette, akivel most K’Raadhi is ijesztgetett.
Olyanokat hordott össze, hogy virágoskertje eztán csak neki
nyílik, az ő zsebébe hullik az arany táruló szirmaik közül. Vagy
valami ilyesmi, hamar elveszítem a fonalat az ilyen cifra
beszédben. Szócséplés helyett végighúztam egy terelőostorral a
nyavalyáson, mire előrontottak a testőrei, akik lesben álltak.
Elkeseredett tusakodás után levágtuk mindet, de veszítettem
négy derék embert. Meg egy mihaszna szürkemanót, Ruigokot.
Azt hittem, nyert ügyem van, ám Hüskender kékes tüzet
lobbantott fel egy parázstartóban, így láthattam, hogy a falra
vérrel rótta az ábrákat. A vér egy vézna öregemberé volt, akit
széttárt végtagokkal a padlóhoz szegezett. Hüskender apja.
Nem maradt időm borzadozni a felvágott gyomrú tetem
láttán, mert az imént leölt testőrök az én harcosaimmal és
Ruigokkal együtt feltápászkodtak. Az embereim harci morálja
túlzottan függött attól, hogy akit levágnak, lent is marad, így
most megbénította őket a rettegés. Ez elegendő volt az
élőholtaknak, hogy mindenkit széttépjenek. De az újonnan
lemészároltak sem maradtak sokáig veszteg, én pedig igen
hamar ott találtam magam, szemben két tucat járkáló hullával.
Hanyatt-homlok menekültem hát, arra sem emlékszem, hogyan
jutottam ki az épületből.
Összezavarodtam, semmit sem értettem az egészből, csak azt
tudtam, hogy a cimboráim, a harcostársaim odalettek, és
kudarcot vallottam a feladatommal. Márpedig ha lelkem
kétkarú mérlege kibillen egyensúlyi helyzetéből, hajlamos
vagyok az ostobaságra. Ahelyett, hogy egyenest Mahruthoz
siettem volna jelentést tenni, először beugrottam egy
ópiumbarlangba. Épp csak meg akartam erősíteni magamat
lelkileg, de persze ismét eltévesztettem a mértéket. Csak reggel
támolyogtam be az effendihez, másnaposan.
 y g p
Lássuk be, én se hittem volna a helyében egy szavamat sem.
 3.
– Te hinnél magadnak, Iordan?
Mahrut rám függesztette tekintetét. A duzzadt szemhéj alól
figyelő olajos-barna szempár olyan érzést keltett, mintha a férfi
szomorú együttérzéssel nézne rám, de ennél jobban ismertem a
munkaadómat. Valaha élt benne a könyörület szikrája, de
minden ilyen gyengeséget elnyomott magában buzgó
igyekezetében, hogy megfeleljen tébolyult atyjának, Dászirnak.
Mire aztán Dászir meghalt, és Mahrut átvehette bűnre épült
birodalma irányítását, már éppoly szívtelen volt, mint az öreg,
ha kevésbé őrült is. Beletanult a mesterségbe.
– Hüskender mindent megszállottan lekörmöl – mondtam. –
A tartozásait pontosan vezette, és nem bízta írnokokra a dolgot.
Úgy hiszem, még arról is nyilvántartást vezet, milyen volt a
széklete reggel.
– Khm.
– A bocsánatodat kérem, effendi. Ha visszamehetnék egy
nagyobb csapattal, és elhozhatnám a könyvelését, bizonyosra
veszem, kiderülne, kinek adózik immár.
– Odamehettél egy csapattal, és semmit nem értél el azon
kívül, hogy elveszítettél egy tucat értékes harcost.
– Sötét mágiát művelt. – Makacsul ismételgettem a magam kis
történetét, akár egy dacos kölyök. – Felélesztette a holtakat.
Mahrut a szeretőjéhez fordult, Ayçához, egy vékony, fahéjszín
bőrű, erősen festett szemű nőhöz.
– Mit gondolsz?
Ayça számító némber volt, akit az effendi a bűnszervezettel
együtt örökölt meg apjától. Mi több, a rossz nyelvek szerint
együtt tervelték ki Dászir elveszejtését. Persze még ha úgy is
esett a dolog, nem hibáztattam őket. Mindenki
megkönnyebbüléssel nyugtázta Dászir halálát, oly beteges
kegyetlenkedéssel töltötte utolsó éveit.
– Hüskender hiéna, kinek magától nem lenne bátorsága
szembeszállni veled, én uram. De valaki elég nagy jussot ígért
neki a zsákmányból.
– Valaki. – Mahrut a valószínűtlenül vékony állán sarjadó
kecskeszakállat simogatta.
– A negyed hiénáiból szervez falkát, hogy elűzzék az oroszlánt
a konctól. Azt kell előkerítened, én uram, aki a falkát uszítja.
Mahrut mint oroszlán, hogyne. Vékony, ideges ember, aki
négy esztendővel Dászir halála után is mintha atyjának akarna
megfelelni, és dührohamokkal leplezi a valódi erély hiányát.
Ayça alighanem leolvasta az arcomról, hogy mit gondolok. Ki
nem állhatott, ahogy én sem őt. Most is lenéző tekintettel
meregetett, ami bosszantott, ugyanakkor furcsamód fel is
izgatott. Hüskender szajhái néztek így rám mindig, tudván,
hogy kivételezett helyzetemnél fogva féláron kóstolgatom a
gyümölcsöt. Kezdtem azt hinni, hogy nekem már csak erre a
szánakozó-megvető pillantásra áll vigyázzba a férfiasságom.
– Kiderítem – vicsorgott Mahrut.
Tettem még egy kétségbeesett kísérletet:
– Adj új embereket mellém, effendi! Megtalálom azt, aki
Hüskendert uszítja.
A gyanakvó, alattomos szempár rám meredt, és már tudtam,
hogy nem kapok újabb esélyt.
– Rád más feladatok várnak. Yedirhan mellett.
És legyen benned annyi tisztesség, hogy ott mielőbb kinyúvadsz,
tehetné hozzá az én jó uram.
– Tizenöt esztendőn át szolgáltam nemes atyádat…
Későn haraptam el a szót, Mahrut nőies szája már remegett a
vékonyka bajusz alatt. Mekkora ökör vagyok, kellett az apjára
hivatkoznom…
– Valaha erős voltál és megbízható, Iordan. De az ital és az
áfium miatt immár kevés hasznodat venni. Nem tegnap
hibáztál először.
– Effendi, esküszöm, hogy Hüskender felélesztette a…
– Ne esküdözz itt nekem! Miket hordasz össze? Abból a
pávából, Hüskenderből egyszeriben nagy hatalmú nekromanta
lett, de ez sem volt elég Iordan Barsaith-nek, hogy rögvest az
urához siessen a hírrel. Nem, elmegy mákonyt szívni! –
 gy y
Hátradőlt a kereveten, szűk mellkasa hullámzott a kaftán alatt.
– Reggel jelentkezz Yedirhannál!
– Kívánságod szerint, effendi.
Meghajoltam, és elhagytam a lakosztályt.
Odakint fullasztó meleg fogadott. A belső udvart övező
oszlopgaléria egyelőre megóvta másnapos fejemet, de még
néhány lépés, és kiérek a tűző napra. Tizenhét esztendőnyi
szolgálat jutalmául újra kinn, a részvétlen utcán.
– Iordan!
Ayça szólított, micsoda kiállhatatlan hangja van ennek a
nőnek… Engedelmesen megfordultam. Felém ringatózott,
buggyos selyemnadrágban és hosszú, áttetsző köntösben; a
negyvenes évei derekán is igéző alakot tudhatott magáénak.
Nyavalyás boszorkány, haramiák cédája. Más kérdés, hogy
magam is haramia lennék.
– Úrnőm.
Óvatlanul közel lépett hozzám, így belevette orrát a védőfalba,
amelyet egy éjszaka szorgos munkájával építettem olcsó bor,
ópium, verejték és hányás kipárolgásából. Fintorogva tett egy
lépést hátra.
– A nagy északi farkas a farkát a lába közé húzva elsunnyog.
– Fogatlan vén kutya az a farkas, úrnőm.
Kihívóan méregetett, én pedig egykedvűen viszonoztam a
pillantását. A kilátásaim nem voltak épp fényesek, de ha
megsértem az effendi szeretőjét, csomózott korbáccsal tépnek
véresre, mielőtt a kutyák vermébe dobnának.
– Dászir, aztán Mahrut bizalmasa voltál. Kímélet nélkül
érvényt szereztél az érdekeiknek, és seregnyi ellenségre tettél
szert az idők során.
– Igaz. De kárpótol ezért a többi hálás lélek, ki őszintén szívébe
zárt jótetteimért.
Ezen majdnem elmosolyodott, de sikerült még időben
elnyomnia.
– Halálos ellenségek tömkelege. Most pedig kimégy az utcán
dolgozni Yedirhannal. Homlokodon ott a felirat, hogy kiestél az
effendi kegyeiből, bárki büntetlenül elvághatja a torkod.
 gy g j
– Jólesőn melengeti szívemet az aggodalmad, úrnőm, de
túljárok az eszükön. Az elkövetkező éveket arccal a
kocsmaasztalra borulva töltöm, hogy senki ne tudja
kisilabizálni azt az írást a homlokomon.
– Eszerint erre gyakorolsz egy ideje. – Ayça türelmetlen
mozdulatot tett. A keble vonalát figyelem a leheletfinom anyag
alatt. Nem kívánom, dehogyis, hiszen egy mérges kígyó,
ráadásul úgy mar belém, hogy már amúgy is az utolsókat
rúgom. Nem kívánhatom… – Ám ez épp a te szerencsés napod,
Iordan Barsaith.
– Nehéz ezt most nekem, tudatlannak, mélyen átérezni.
– A sorsunk e napon összefonódik, ahogy a pamukmadár
szövi össze fészkében selyemszálakkal a lószőrt.
– Gyanítom, én lennék itt a lószőr.
– Méghozzá kanca ezerszer lehugyozott farokszőre. De
hallgass meg! – Erőt vett undorán, és közelebb hajolt. – Mahrut
új szeretőre tett szert, fiatal, beképzelt kis ringyóra.
– Sajnálom, úrnőm, de úgy hiszem, nem ez az első alkalom,
nem is az utolsó, hogy…
– Valóban. De ez a szuka, ez más, mint a többi. Elvette az
effendi eszét. Csak akkor részelteti kegyeiben, ha egyedüli
szeretője lehet, ráadásképp azt ígérte, fiút szül neki. Ez az,
amivel én nem versenyezhetek.
Lovagiasan elfojtottam a vigyort.
– Sajnálom, úrnőm. Úgy sejtem, hamarosan te is felirattal a
homlokodon járod majd Mauszil utcáit. Kövesd az én
körmönfont tervemet!
– Figyelj jól, ostoba! – Ayça szája már egészen a fülemnél járt,
éreztem meleg leheletét. Milyen érzés lenne megcsókolni? Azt
sejtem, hogy neki milyen lenne most: mintha egy pöcegödörből
kortyolna mélyet. – Elvesszük az effendi pénzét, és elszökünk,
messze északra.
– Huhh. – Ennyi tellett tőlem, de úgy éreztem, ebben minden
benne volt.
– Mahrut vagyonát Dzsahán Kabiri őrzi – duruzsolt tovább –,
egy városszéli, átalakított karavánszerájban.
 gy j
– Ezenkívül bestiák és harcosok. Úrnőm, a szultán teljes
hadserege élén sem ostromolnám meg azt a helyet.
– Kiötöltem a tervet, neked csak segítened kell a
megvalósításában.
– Tervet? Úrnőm, már azért is kínhalál a jussunk, hogy
egyáltalán megfordult a fejedben…
– Hallgass! – A számra tapasztotta apró tenyerét. Illatos volt,
és puha, legalábbis ott, ahol nem borították gyűrűk. – Mahrut
egy új szert akar árulni, varázstudóknak. Drága és különleges.
Felfokozza a szellemi képességeket, állítólag még az is űzhet
mágiát a hatása alatt, aki sosem tanult ilyesmit.
– Ez lennék én?
– Igen. Szerzünk az elixírből, elbánsz Kabirivel, és kihajózunk.
– Nem hallak. A Víg tevehajcsárt éneklem, amíg beszélsz, ezért
egyetlen szavad sem jut el a fülembe. – Rázendítettem: –
Hallottátok hííírét, ő a legvígabb hajcsár, Çelik ő, a legvígabb…
– Elhallgass, vagy kiáltok, hogy rám tetted a mocskos
mancsodat!
Elnémultam.
– Az effendi küldeni akar az elixírből Ahrindzsaknak, a
mágusnak, aki a szultánhoz is bejáratos. Én viszem el neki a
szert, mert van egy kis hóbortom. Gyűjtök valamit, amit
Ahrindzsak képes elkészíteni. – A nő tekintete végigcikázott a
galérián, de a legközelebbi őr is hallótávolságon kívül állt. –
Ráveszem az effendit, hogy téged adjon mellém testőrnek.
– Nem áll rá. Yedirhannál kell jelentkeznem reggel.
– Azt mondom neki, hogy titkon belém vagy habarodva…
– Nem én.
– A gondolat is visszataszító. De ezt hazudom az effendinek.
Így megpróbálhatom kiszedni belőled, mi is történt
Hüskendernél tegnap. Elkísérsz a mágushoz, én elterelem a
figyelmét, te pedig végzel vele. Megiszod az elixírt…
– Kizárt.
– Megiszod, aztán elmegyünk Dzsahán Kabirihez. Nem
gyanakszik majd ránk, így könnyű dolgod lesz vele. Az igazi
feladatot a mágikus védelem feloldása jelenti…
 g j
– Úrnőm, meg ne neheztelj rám… A terved annyira eszement,
hogy amikor kiderül, büntetést sem kapsz majd, mert mindenki
könnyesre neveti magát.
– Holnap reggel jelentkezz nálam! Ne túl korán, mert sokáig
készülődöm!
– Nem készülődhetsz oly soká, hogy én itt megjelenjek.
– Akkor mással társulok.
– Dzsalál áldását kérem a szerencsés választottra. –
Vigyorogva meghajoltam. – Ahogy reád is, úrnőm! Boldogság
aranyozza be élted minden napját!
Még akkor is vigyorogtam, amikor kiléptem az utcára, és a
forróság lüktető agyamba verte az első szeget.
 4.
A reggeli napsugarak végigkúsztak a mauszili házak tetején, s
birtokba vettek minden egyes kupolát és cseréptetőt, mire Ayça
megjelent Mahrut házának kapujában. Önelégült biccentéssel
fogadta főhajtásomat. Gyaloghintóba ült, és a két termetes,
koromfekete wazarrai rabszolga nekivágott az előkelő házakkal
szegélyezett utcának. A hordszék ablakából kecses kéz nyúlt ki,
jelezvén, hogy zárkózzak fel.
– Megjött a jobbik eszed, úgy látom – hallottam Ayça fitymáló
hangját a selyemfüggöny mögül.
– Tartozom egy vallomással, úrnőm. Továbbra sem hiszek
abban, hogy őrült tervednek akár a második lépcsőfokáig is
eljuthatunk.
– Akkor miért jöttél?
– Mert igazságod van abban, hogy sok a rosszakaróm, és az
utcán gyors halál vár rám. Ha már így kell lennie, szeretném
úgy bevégezni, hogy egész Mauszil rólam beszéljen még egy
ideig. Terved erre kiválóan alkalmas, ha egyébre nem is. Ez az
egyedüli okom.
– Elég ok ez ahhoz, hogy ne hagyj faképnél félúton?
– Igen, tekintve, hogy nincs veszítenivalóm.
A palotanegyed felé néztem, a szultán mecsetjének
szembántóan ragyogó kupoláira és hegyes tornyaira. Mára is
hőség ígérkezett.
– Nálam az elixír – suttogta a nő.
– Miért nem ihatom meg most? El sem kellene mennünk
ahhoz a mágushoz…
– Nem tudom, mikor és hogyan fejti ki a hatását. Ha
Ahrindzsak ma nem kapja meg az áhított szert, legkésőbb
napszállatkor szolgálót meneszt Mahruthoz, hogy az áru felől
érdeklődjön.
Az elöl haladó, kopasz wazarraira sandítottam. Feltételeztem,
hogy ha Ayça ilyen nyíltan beszél a rabszolgák előtt, azok vagy
süketek, vagy egy szót sem beszélnek a hadzsok nyelvén. Vagy
tán velük is végeznem kell később.
– Mindenképp meg kell ölnöm hát.
– Átgondoltam ezt alaposan, Iordan, elhiheted! Ha ő nem él,
nyerünk két napot, és még néhány hasznos dolgot.
– Mi az a holmi, aminek ürügyén felkeresed a mágust?
Rövid szünet után érkezett a felelet:
– Rajongok a zenéért, és amit Ahrindzsak készít számomra, az
valódi különlegesség, egy kicsiny hárfa. Ha varázslatból szőtt
húrjait megpendítem, utat nyit a hangnak egy másik létsíkra. A
zene átalakul az ottani zene leképezésévé. Majd megfordul, akár
a visszhang, és a hárfa újra megszólal. De a dallam immár
megjárta a létezés egy másik vetületét, ahol különleges
zengzetekkel gazdagodott. Érted, amiről beszélek?
– Egyetlen szót sem.
– Mindegy. Ahrindzsak nem sejt semmit, de azért bevetjük a
bájainkat, hogy végképp elaltassuk a gyanakvását. Gyorsan
csináld!
– Mi lesz, ha védelmező varázslatokkal övezi magát?
– Tudtommal a házát óvja effélékkel, de igyekszem majd
kitudni, hogy testére is bocsátott-e bűbájt.
Kínomban csak vigyorogni tudtam.
– Megnyugtató.
– Bízd rám magad! Fél esztendeje készülök erre, minden apró
részletet ezerszer átforgattam magamban.
– Ha ilyen alaposan felkészültél, miért van szükséged rám?
– Mert nem tudhatom, mit művel az elixír azzal, aki megissza.
– Én pedig feláldozható vagyok.
– Ahogy mondod. Kiöregedett, iszákos senkiháziként is van
még annyi belőled abból az izmos óriásból, akit Dászir felszedett
a koldusok közül, hogy ne verjen rögtön földhöz egy ilyen erős
szer. Nekem amúgy is meg kell őriznem tisztán az elmémet,
hogy a terv minden grádicsán végigvezethesselek.
Az utca összeszűkült, két szembenálló házat összekötő átjáró
boltíve alatt haladtunk el. Ezen túl emelkedett Ahrindzsak háza,
amely kívülről nem mutatott sokat szamárhátíves ablakaival, a
 y
kapuhoz felvezető három lépcsőfokkal. Ugyan megbotlunk-e
már az elsőn?
A kapu halkan kitárult előttünk, ébenfekete szolga hajolt
földig Ayça előtt. Újabb lépcsőt másztunk meg, majd egy
folyosóra értünk, amelynek falait súlyos függönyök borították.
Dászirt sokáig testőrként szolgáltam, és az ilyen helyektől
mindmáig görcsbe áll a gyomrom. Redőzött brokátfüggönyök,
egy regiment orgyilkos elbújhat mögöttük.
A félmeztelen wazarrai egy ajtóhoz kísért bennünket. Mielőtt
beléptünk volna, Ayça valamit a nyakamra hintett egy
üvegcséből. Édeskés, női illatszer kipárolgását éreztem, akár egy
rovarcsalogató dzsungelvirágé.
– Hát ez…
– Nyugalom! A mágusra az én bájaim hatástalanok.
– Nekem pedig nincsenek.
– Legalább most már az illatod vadító.
Elhallgatott, mert az ajtó kitárult előttünk, és egy középkorú,
erősen kifestett asszony sietett az üdvözlésünkre. Kissé
megütköztem: Ayça figyelmeztethetett volna, hogy Ahrindzsak
nő.
– Ayça, kedvesem, olyan nekem látni téged, mint tikkadt
tevének megpillantani az oázist a hikali út végén.
Mély hangja elárulta, hogy valójában férfi, ki nőnek öltözött és
még egy fonatokba rendezett parókával is megtoldotta az
illúziót.
– Még hogy tikkadt teve, Ahrindzsak, kedvesem! – Ayça
kinyúlt felé, de Ahrindzsak hátralépett előle. – Üde vagy, akár a
szultán kertjének rózsái.
Apró üvegcsét húzott elő a köntöse alól.
– Ó, az új csodaszer! – csillant fel a mágus szeme. – Előcsalja a
szenzet. Állítólag gilf vért is kevernek hozzá!
– Miféle főzet ez?
Ayça oly ártatlan, csevegő hangon érdeklődött, mintha nem
erre a löttyre építette volna egész jövőjét. Mellesleg az enyémet
is.
 – Az Inga nevet kapta. – Ahrindzsak átvette a nőtől a fiolát, és
a fény felé tartotta. – Napokon át sodor az érzékelés
hullámhegyein és -völgyein. Úgy hírlik, érteni kell a
használatához, hogy a legjobbat hozd ki belőle.
– Szívesen hallanék erről rész…
– De hagyjuk a mágusok unalmas kedvteléseit! – szakította
félbe Ahrindzsak, és a párnákkal, intarziás bútorokkal,
dísztárgyakkal telezsúfolt szoba számos asztalkájának egyikére
mutatott. – Hiszen ott az ajándékod! Az az igazi művészet!
Ayça izgatottan kapta fel a kicsiny, csonthárfát. Amíg ő
játékszerében gyönyörködött, a mágus engem mustrált.
– Kit hoztál magaddal, kedvesem? Ő a nagy Iordan, az északi?
– Ó, igen. Mégsem vághatok át a városon egymagamban.
A mágus határozottan nőiesnek ható fejtartással méregetett.
Kezdtem érteni, miért úgy fogalmazott Ayça, hogy „bevetjük a
bájainkat”. Undorodni akartam, megvetni és utálni, de
Ahrindzsak tekintete meleg volt és együttérző.
– Úgy olvasok a tekintetedben, északi Iordan, mint egy nyitott
könyvben.
Őszintén reméltem, hogy túlbecsüli a képességeit.
– Túllépted az ötvenedik nyarat – folytatta a mágus mély
hangján –, és úgy érzed, egy lépést sem tettél előre, inkább sokat
hátra.
– Így igaz – mondtam –, de kérlek, nagyuram, ne lapozz tovább
abban a könyvben!
Felkacagott, aztán elkerekedett a szeme, és közelebb lépett.
– Ez az illat… Borostyánrózsa?
– Nem véletlenül épp Iordant hoztam ma magammal –
mosolygott talányosan Ayça.
Ahrindzsak már egészen közel állt, én pedig tétován
kinyúltam, hogy a karjára tegyem a kezem, ám ő
figyelmeztetően felemelte mutatóujját.
– Várj, kedvesem, e pillanatban pórul jár, aki hozzám ér. Rossz
szokás, hogy még az otthonom biztonságában is varázslatok
mögé bújok. De mindjárt teszünk róla…
 Végighúzta maga előtt nyitott tenyerét, mintha levegőben
szálló pókhálót söpörne félre, aztán felnézett rám. Gyerünk,
kezdj ki velem! – biztattam némán. – Erőltesd rám magad!
Kihívónak szánt mosolyt küldtem felé, ő pedig két puha keze
közé fogta szakállas képemet.
– Az úrnőd ismeri az ízlésemet. De úgy hiszem, neked most
nem az érintésemre van szükséged, északi, hanem arra, hogy a
lelkedet kihúzzák a kátyúból, amibe beleragadt.
Miért nem tudsz úgy viselkedni, mint a magadfajták? Kezdtem
talajt veszíteni. Sötét praktikáktól torzult lelkű mágusra
készültem, vagy egyszerűen csak öntelt kurafira, amilyen a
szultánhoz bejáratos nagyurak többsége. Semmiképp sem erre a
bölcs, kedves szempárra, és az első megértő szavakra, miket jó
ideje bárkitől hallottam.
Vettem egy mély levegőt, és a derekánál fogva magamhoz
vontam.
– Hé, északi, ne olyan hevesen! Nagyon komolyan mondtam,
hogy…
Elnémult, csak meredtünk egymásra szótlanul. Szeme
akkorára nyílt, hogy beleszédültem a bogarába, és kapaszkodót
keresve pörögtem az űrben.
– Iordan! – érkezett Ayça dühös suttogása valahonnan
messziről.
– Úrnőm?
– Nem ezért jöttünk ide…
Ránéztem, aztán vissza Ahrindzsakra, aki elernyedt az
ölelésemben; hátrahajtotta fejét, bíborra pingált ajka elnyílt,
mintha a csókomra várna.
– De igen. – A hangom rekedt volt, mint a legordasabb ivászat
után. – Éppen ezért jöttünk.
Lassan leeresztettem a mágust a szőnyegre, és kihúztam a tőrt
a bordái közül.
– Már azt hittem, megesett rajta a szíved! – Ayça elfordult
tőlem, hallottam, hogy reszket a hangja.
– Magamat jobban sajnálom.
 Lerántottam egy csipketerítőt az egyik asztalkáról, törékeny
csecsebecsék csörömpöltek, de nem törődtem velük. A halott
arcára borítottam a szövetet, ne bámuljon rám az a barna szem,
amelynek melegsége hűlőben volt már.
– Hány szolgája van? – kérdeztem.
– Csak Ntasego. A wazarrai.
Egy érintetlen asztalkáról felemeltem egy csengettyűt,
megráztam, majd behúzódtam az ajtó mellé. Gondolatban
felidéztem a szolga alkatát: vagy negyedszázaddal fiatalabb
nálam, az izmai kimunkálva, akár egy persioni szoboré.
Remélhetőleg Ahrindzsak nem a harci, hanem ágybéli
képességei miatt vásárolta magának.
Nyílt az ajtó, és Ntasego jelent meg a küszöbön. Harci
képességeiről végül semmit sem deríthettem ki: a döbbenet
mindenkit kiszolgáltatottá tesz, és ez alól ő sem volt kivétel.
Amíg a padlón elnyúlt urára meredt, én leesett álla alá döftem a
tőröm, közben a tarkójánál fogva előrenyomtam a fejét, hogy
minél mélyebbre hatoljon az acél. Jobbra-balra mozdítottam a
pengét, nehogy ütőér vagy nyelőcső valamiképp sértetlenül
vészelje át a dolgot, aztán hagytam leroskadni a feketét. Ntasego
vért okádott.
Ayça szaporán kapkodta a levegőt, de becsületére legyen
mondva, hamar összeszedte magát.
– Senki más nincs a házban? – kérdeztem.
Összeszorított szájjal rázta a fejét, alighanem egy hányást
próbált odalent tartani. Lekuporodott Ahrindzsak teteme mellé,
megkereste a fiolát, majd felém nyújtotta.
Elvettem tőle, de haboztam kihúzni az apró dugót.
– Már nincs visszaút – jelentette ki, és egy szekrényhez lépett,
amelynek üvegezett ajtaja mögött vaskos fóliánsok sorakoztak.
– Megöltük a szultán egyik kegyencét, ráadásképp Mahrut
effendit is gyanúba kevertük ezzel. Ha ez napvilágra kerül, a
palota és Mahrut versenyt futnak egymással, hogy elkapjanak
bennünket.
Kiemelt néhány fóliánst, majd a szobából nyíló másik helyiség
felé indult. Követtem; ez volt Ahrindzsak hálókamrája, nem
 j
kevésbé zsúfolt, mint a fogadóterem. Az ágyon festői
rendetlenségben selyempárnák, összegyűrt takaró, mellette
asztalka édességekkel.
– Tedd be magad mögött az ajtót! – Ayça borzongott.
Engedelmeskedtem, és közben azon tűnődtem, hogy valóban
készen áll-e úrnőm erre az elképesztő vállalkozásra. Állt még
előttünk néhány akadály, amelyekhez képest a mágus és
szolgája lemészárlása békés ejtőzés volt egy kávézó gyékényén.
– Idd meg!
Kihúztam a dugót, és megszagoltam az áttetsző folyadékot.
– Olyan az illata, akár az ánizsé.
– Mert ánizzsal ízesítik. Igyekezz!
Dzsalál, segíts! Yvorl, segíts! Meg úgy nagyjából minden
istenség segítsen meg, aki éppen ráér, és mostanáig nem
rámászott túlzott elvárásokat a hitbuzgóságommal szemben.
Felhajtottam az elixírt: sosem szerettem a rakit, így ez sem
ízlett.
Ayça lehuppant az ágyra, és megveregette maga mellett a
gyűrt selymet.
– Ülj le!
Leültem, csendben várakoztunk.
– Érzel valamit?
– Nem. De. Kicsinység szédülök.
Vártunk.
– Sosem volt asszonyod?
– De igen. – Nem szívesen idéztem fel az emlékeket, ám e
pillanatban minden jobbnak tűnt, mint azon tépelődni, mit
művel bennem a csodaszer. – Áthajóztunk Gerondarba, több
falumbélivel. Ínséges idők jártak, és az Aranyvárost kerestük. Az
asszonyomat és a fiamat megölték az orkok a dzsungelben.
– Sajnálom.
– Régi dolog.
Nekem kellett volna megvédenem őket, ehelyett bénultan
végignéztem az egészet. Jobbnak láttam ezt a részletet
elhallgatni úrnőm elől, elvégre most minden azon múlik, hogy
számíthat-e a lélekjelenlétemre.
 j
Egy gyűrűt bámultam meredten, az asztalkán hagyott,
datolyával teli tál mellett. A fémkarika finoman párállott,
mintha jégveremből tették volna ki a napra.
– Az a gyűrű… Füstöl.
Ayça a tárgyra nézett, majd vissza rám.
– Semmi különöset nem látok rajta.
Még mielőtt végiggondolhattam volna a dolgot, tétován
kinyúltam a gyűrűért, és a szemem elé tartottam. Egyszer csak
elkezdtem látni a párából formálódó mintázatokat, mintha a
tárgy sajátos jelek nyelvén szólna hozzám, és ugyanazt
ismételné folyton.
– Fény – mondtam ki hangosan.
Végighúztam a mutatóujjam a karikán, átrendeztem a pára
áramlásából kialakult mintázatokat, úgy, ahogy azt „jelezte”. Az
aranyló holmi felfénylett, majd olyan vakítóan világított, hogy
el kellett tompítanom, mert bántotta a szememet.
– Működik – hallottam a nő megrendült suttogását. – Várj,
próbáld meg ezt…
Kihajtogatott előttem egy megsárgult lapot a szekrényből
szerzett írások közül. Szavakat láttam, amelyek felébresztik a
mágikus erőt, a megfelelő csatornába terelik és meg is tartják
ott. Ábrák egészítették ki, és felismertem bennük a „pára”
mintázatait, annak mikéntjét, ahogyan ezek a minták
ördöglakat módjára szétválaszthatok, hogy a megkötött
varázslat működésbe léphessen.
– Tudod, hogy mi ez?
Bólintottam.
– Varázslat. Tárgyakat emelhetsz fel vele.
– Használd! Emelj fel vele valamit, nem is tudom… –
Körbecikázott a tekintete, és megakadt a tálon. – Egy datolyát!
Összpontosítottam, de rá kellett jönnöm, hogy sokkal
nehezebb dolgom van, mint a gyűrűvel. A tárgy maga árasztotta
a mágikus esszenciát, csak formálni kellett, ám ezúttal rám
várt, hogy megidézzem valahonnan a szükséges energiákat. Az
elvet értettem – bár vesszek meg, ha tudom, miként –, csak a
megvalósítás fogott ki rajtam.
 g g j
Fertályórányi sikertelen próbálkozás után elfogyott a
türelmem. Fel akartam pattanni, de Ayça a karomra tette a
kezét, s visszanyomott.
– El kell engedned magad! Azok a rémes gyilkosságok, ez az
egész terv… A gondolataid ezek körül forognak.
– Mégis, mi más körül forognának? – tört ki belőlem a düh. –
Ez a szerencsétlen Ahrindzsak, valójában…
– Tudom. Nem volt rossz ember, és így sokkal nehezebb. De
rajtam nem megy keresztül a fél város, mielőtt elvágott torokkal
a csatornába dobnának.
Kelletlenül bólogattam. Magam is azt az elvet vallottam, hogy
inkább bárki más, mint én. De jelen helyzetben nem láttam
megoldást arra, miként érhetném el az összpontosítás kívánt
fokát.
Megrezzentem, és majdnem elrántottam a fejem, amikor a
keze az államra simult. De csak majdnem. Az arca már ott járt az
enyémnél, két festett ajka közé szippantotta az alsó ajkamat: ez
volt a legérzékibb dolog, ami az elmúlt tudomisén, hány
esztendőben ért. A szajhák nem erőltetik a csókot.
– Ezt csak azért, hogy elcsendesítsem az elmédet! – Ayça
bámulatos gyorsasággal szabadult meg ruháitól; nélkülük épp
oly szép volt, mint amilyennek elképzeltem.
– Csakis – mondtam rekedten, és számba vettem a mellét.
Eltolta a fejemet, és az ágyékomhoz nyúlt. A bordélyban
Hüskender virágszálainak sokszor kínosan hosszú idejébe telt
tettrekészre simogatni a szerszámom, de Ayçának elég volt
három mozdulat, mielőtt hanyatt döntött volna az ágyon, hogy
meglovagoljon. Felnyögtem; lélegzetem összekeveredett az
övével, ahogy ajka az enyémet kereste.
– Utolsó, iszákos senkiházi vagy.
Csípője hullámzó mozgásba kezdett, és hallhattam, mennyire
nedves.
– Számító ribanc. – Derékon ragadtam, épp csak annyira
szorítva, nehogy csontját törjem.
– Az bizony! – sziszegte, és felemelkedve a mellkasomba vájta
festett körmét.
 Más volt ez a csúcspont, amelyre hamarosan eljuttatott. Még
csak nem is hasonlított ahhoz a görcsös, monoton igyekezethez,
ahogy a szajhákkal siettem célba érni, hogy aztán érthetetlen
bűntudattal rögtön ki is szálljak belőlük, és eredjek a dolgomra.
Ayçával magamon kívül hörögtem; ő apró, szinte sírásba hajló
sikolyokat hallatott, aztán rám borult. Fekete hajával tele lett a
szám, de nem bántam.
– Elcsendesedett az elméd? – kérdezte egy idő után, még
mindig hozzám simulva.
– Azt hiszem, igen – feleltem. – Nézz le!
Értetlen arccal engedelmeskedett, aztán halkan felsikoltott, és
mindkét karommal erősen ölelnem kellett, hogy le ne csússzon
rólam ijedtében. Embermagasságban lebegtünk a selyempaplan
fölött.
– Varázsolsz – suttogta. – Varázsolsz.
 5.
Mindez akkor sem tűnt kisebb őrültségnek, amikor a
ketrecemben haldokolva végiggondoltam az elmúlt egy nap
eseményeit. De ha látványos, tébolyult befejezést akartam
magamnak, hát úgy tűnt, teljesül a kívánságom.
Miután Ahrindzsak házában merőben gyakorlatias okokból
hemperegtünk egyet úrnőmmel, egy ideig még kísérleteztem a
fóliáns egyszerűbb varázslataival, meglepő sikerrel.
Fellelkesedtünk, mint két gyerek, de halálra rémültünk, amikor
a hálószoba falán egyszer csak mély hangon megszólalt egy
bronzfej:
– Vendég a kapunál!
Egymásra meredtünk Ayçával.
– Gyerünk! – mondta ő.
Felöltöztem, és lementem a földszintre, hogy megnézzem, kit
evett Ahrindzsakhoz a fene ebben a szerencsétlen órában.
Szaied várakozott odakint, Mahrut egyik embere. Azért jött,
hogy átvegye a helyemet, mert Mahrut mindenképp Yedirhan
mellett akar tudni engem; az öreg a vízimanókhoz indul, fontos
küldetésben. Gyanúsnak találta, hogy a szolga helyett én
nyitottam ajtót, de megnyugtattam, hogy ha beljebb kerül,
mindent megért. Hellyel-közzel igazat szóltam, mert rögtön
utána megöltem, ami bízvást felért egy magyarázattal. Mágiával
fojtottam meg, anélkül, hogy egy ujjal is hozzáértem volna.
Ayça rögtön neki akart látni a terv megvalósításának, de
lebeszéltem. Ha nem jelentkezem szolgálatra Yedirhannál,
Mahrut hamar végére járhat a cselnek, és követheti nyomunkat
a kincseskamrává előléptetett karavánszerájba. Ezért
elindultam az öreghez, annál is inkább, mert egy veszélyes
megbízás alkalmat adhat arra, hogy életre szóló küzdelemben is
bevessem csekély tudásomat. Egy dolog „elcsendesített”
elmeállapotban trükkökkel szórakozni egy hálószobában, és egy
másik megtalálni az összpontosításhoz szükséges nyugalmat,
amikor valódi mágussal kerülök szembe. Ehelyett a tudatom
eltompult, és az izmaim nőttek meg, ami csak arra volt elég,
hogy társaimnál lassabb halál legyen a részem.
Így kötöttem ki ebben a rozsdás ketrecben, használhatatlanra
zúzva.
Óvatosan fordítottam oldalra a fejemet, de hiába, így is gyötrő
fájdalom hasított belém. A trónsziklánál még mindig világított
a vörös mécses, de K’Raadhi zaklatott álomba merült.
Gyanítottam, hogy az elméje beleroppant a testvérei
feláldozásába.
Úgy tűnt, hogy miközben a testemből lassan elszállt az élet,
visszatértek a mágikus képességeim. A manóasszony sötét
varázslatainak lenyomatát halvány derengésként érzékeltem:
láttam a másik síkról nyitott folyosót, amelyen át egy lény
költözhetett Q’Lezza levágott fejébe. A fej most élettelenül
nyugodott K’Raadhi ölében.
Visítás visszhangzott végig a járatokon. K’Raadhi felriadt és
fülelt az újabb zajokra, amelyek immár kétségkívül küzdelmet
jeleztek odafentről. Csörtetés, sikolyok, elüvöltött
parancsszavak: Mahrut emberei korábban érkeztek, mint
vártam volna.
A manóasszony feje a barlang szája felé fordult, majd láttam,
ahogy megidézi sötét mágiáját. Az életfonalak erőszakos
elszakításából, a gyötrelemből hamar enyésző, de hatalmas erő
szabadítható fel. Úgy olvastam ki mindezt az esszencia derengő
ködfoszlányaiból, mintha egy könyv betűit silabizálnám.
A víz fodrozódásából ítélve K’Raadhi teremtményei kifelé
úsztak, nyilván a qatalok csónakokon is támadást indítottak a
manóbarlang ellen.
Az egyre erősödő harci zaj mellett is megütötték fülemet a
loccsanások, amint valaki a ketrecem felé gázolt.
– Iordan – suttogta Ayça.
– Úrnőm. – Nehezemre esett a beszéd. – Mondanám, hogy
elment az eszed, de egy ilyen terv kiagyalójának eleve kevés
juthatott.
– Te vagy az én befektetésem, nem hagylak veszni.
– Honnan…
 – Aggódtam miattad, hát visszamentem Mahruthoz. Addigra
már a qatalok fegyverkeztek, mert Yedirhan Jendebal levágott
fejével tért vissza. Velük jöttem ide.
– A manók…
– Odafent még hajkurásszák őket, de amazoknak eszük
ágában sincs harcolni. – Ideges pillantást vetett a trónuson
gesztikuláló K’Raadhira. – Oy Olgun hamar szétkergeti őket.
Üdvös volna, ha kimásznál ebből a kalickából.
– Éppen haldoklom.
A nő apró mécsest gyújtott, betolta a rácson át, majd
kihajtogatott arcom előtt egy darab pergament.
– Gyógyító varázslat, legalábbis bízom benne, hogy jól
választottam Ahrindzsak készletéből.
Remegő kezében táncra keltek az ábrák, cirkalmas írásjelek az
imbolygó mécsvilágnál.
– Nem megy – nyögtem.
– Ha elmecsendesítésben reménykedsz, most nincs rá
lehetőség.
– Haldoklom, te értetlen, konok ribanc, ha elkerülte volna a
figyelmedet! Mégis, miből szőjek varázslatot, a saját
agóniámból?
– Hagyd abba a nyavalygást, és láss hozzá! Nincs még egy
elixírem, hogy mást keressek a helyedre.
Lassan kifújtam a levegőt. Próbaképpen felidéztem azt az
érzelmektől mentes, kristálytiszta elmeállapotot, amely
Ahrindzsak hálótermében egyszer már hozzásegített a
varázsláshoz. Meglepetten észleltem, hogy el tudom érni. Az
elixír tudatossága bennem volt, szenvtelenebbül, mint valaha;
testem jelzéseiből még azt is kiszámította, hogy mennyi időm
lehet hátra. Aggasztóan kevés.
– Iordan…
– Csöndet!
A varázslat egyszerű volt, de hatékony. A szervezetemben
szunnyadó energiákból teremtett valamit, amely pisztrángként
úszott a véráramban, a szövetek nedves közegében, és amerre
elhaladt, csontokat forrasztott, elszakadt ereket illesztett össze,
szervek akadozó gépezetének adott lökést a jó irányba.
Fájt.
A törött csontvégek találkozása, a hús hegedése nyilalló
kínnal járt, de én elmém havas hegycsúcsáról szemléltem az
egészet, arról a helyről, amelynek létezéséről az elixír
megízleléséig tudomásom sem volt. Innen nézve a testem
szenvedése szükséges kellemetlenség volt csupán, a
felsőbbrendű tudat hordozóedényének toldozása-foldozása.
Szakadt rólam a víz, mire végeztem. Csak ekkor vettem észre,
hogy Ayça mindvégig fogta a kezemet, és most fájdalmas képpel
igyekezett visszadögönyözni agyonszorongatott ujjait az életbe.
– Gyerünk! – Rekedt volt a hangja. – Reggel indul a hajó, és én
rajta leszek, annyi arannyal megrakodva, hogy a fedélzetig érjen
a víz.
Felültem. Számítottam arra, hogy természetellenesen
felduzzadt izomzatom mostanra eltűnik, de az meglepetésként
ért, hogy a testem sokkal nyeszlettebb, elesettebb, mint eredeti
állapotában.
A csarnokba torkolló járatok mindegyikéből fegyveresek
csörtetése hallatszott, egyre közelebbről.
– Már nem tudunk kijutni észrevétlenül – bosszankodtam.
– Akad itt még néhány varázslat. – Úrnőm a magával hozott
zsákba túrt. – De neked kell kiválasztani azt, amelyikkel
álcázhatnál bennünket.
 6.
Amikor visszaosontunk a kikötőbe, szamár vonta kordé gördült
mellénk – Ayça ugyan nem vette a fáradságot, hogy beavasson,
de a jármű és hajlott hátú, görbe orrú kocsisa aligha véletlenül
járt éppen arra. Megnyugtatónak találtam, hogy úrnőm valóban
előre gondolkodik; majdnem annyira, mint amikor forró ölével
csendesítette elmémet.
Elhelyezkedtünk a jármű hátuljában, és az döcögve elindult
velünk, kifelé a városból. Ha erősen füleltem, még hallani
véltem a visításokat a manótanya felől.
– K’Raadhi víziszörnyekkel keresztezte a harcosait – mondtam
halkan. – Remélem, lefoglalják egy ideig a qatalokat.
– Mi a ménkű történt odalent, Iordan?
– Én is csak találgatok, úrnőm. Új erő tűnt fel a városban, és
arra uszít mindenkit, hogy mostantól ne Mahrutnak, hanem
saját szakállukra dolgozzanak. Ehhez fekete mágiát ad a
kezükbe. Úgy hiszem, így járt Hüskender és most K’Raadhi is.
Türelmetlenül legyintett.
– Mit törődöm azzal, ki követi az effendit Mauszil alvilágának
trónján. Még javunkra is válik, ha hatalmi harcokra kell
figyelnie, nem pedig arra, hogy a mi nyomunkat űzze egész
Maldiberanon keresztül. De veled mi történt? Képes voltál
mágiához nyúlni, amikor igazán rászorultál?
Kedvetlenül ingattam a fejem.
– Nem. Amikor Yedirhanhoz csatlakoztam, elfogott ez a…
tompaság? Ködös lett az agyam, mintha részeg lennék, de még
annál is rosszabb. A legegyszerűbb dolgot is alig bírtam felfogni.
Ellenben az izmaimon kirepedt a ruha.
– Most viszont újra varázsoltál. – A nő homlokráncolva meredt
maga elé. – Inga, így nevezték az elixírt. Ide-oda lendül…
– Dahret! – Mostanra tökéletesen kitisztultak a gondolataim,
és úgy tűnt, bármilyen feladvánnyal könnyedén megbirkózom.
Fájdalom, ugyanez a kristálytiszta logika arra intett, hogy ez az
állapot átmeneti lesz csupán. – Az egyik pillanatban a mágia
legnagyobb tudóit is megszégyenítem, aztán félkegyelmű
hústorony leszek. E két véglet között lengek.
– Ahrindzsak erre utalt, emlékszel? Hullámhegyek és
hullámvölgyek.
– A fenébe is, így nem szállhatok szembe egy…
Ayça a számra szorította tenyerét.
– Most épp bármire képes az elméd. Végezned kell Dzsahán
Kabirivel, mielőtt eltompulsz! Utána már megy minden a maga
útján. Embereket fogadtam fel, akik a kikötőbe szállítják az
aranyat.
Lefejtettem a kezét, hogy felelhessek:
– Kabiri varázslatok egész sorának van birtokában, én pedig jó,
ha annyit tudok, amennyi a pergameneken áll, miket
felmarkoltál a mágusnál.
A nő kotorászni kezdett a zsákjában, mígnem előhúzta az
emlegetett pergamenek egyikét, és az ölembe pottyantotta.
– Mint mondtam, hosszú ideje készülök arra, amit ma
teszünk. Egyszer arról faggattam Ahrindzsakot, mit tenne, ha
nálánál képzettebb mágussal kellene életre-halálra
megmérkőznie.
– Ki vagyok segítve a tanácsával. Saját magát sem bírta
megvédeni. Én csak egy züllött kocsmatöltelék vagyok, mégis
pillanatok alatt végeztem Ahrindzsakkal.
– Mert a bizalmába férkőztél, és meglepted. Remélem, hogy
Kabirivel is meg tudjuk ismételni ezt.
– Az a gyanakvó roncs nem ájul a karomba, erre mérget
vehetsz. Már akkor hamuvá éget, ha ferdén pillantok rá.
– Állandó fájdalommal él, bódulat segíti az alvásban. – Ayça
keze újra eltűnt a zsákban, és amikor előhúzta, bambuszból
készült ópiumpipát markolt. – Szereztem egy szelencényit
Mahrut drága újdonságából. A tömény mákonyt valami rovarral
etetik meg, majd a váladékát hozzákeverik az ópiumgolyóhoz.
Finoman remegni kezdett a kezem, ezért inkább
becsúsztattam a combom alá.
– Okosabb volna… – Újra kellett kezdenem, mert berekedtem:
– Okosabb volna kipróbálni előbb.
 p
Ayça szeme felém villant.
– Tetszene, mi? De nem hagyhatom, hogy bármi elködösítse
az elmédet.
– Értek hozzá, hogy éppen csak annyit…
– Ha már biztonságban ülünk egy hegynyi arany tetején
Persionban, felőlem azzal mérgezed halálra magad, amivel csak
kedved tártja. De addig teljes józanságot várok el!
Nagyobb próbatételnek tűnt ez most nekem, mint
felülkerekedni Dzsahán Kabirin.
– Ha el bírod szakítani a tekinteted a pipáról – folytatta úrnőm
–, talán szemügyre vehetnéd azt az irományt.
Silabizálni kezdtem az írást, a széljegyzetekkel együtt, miket
alighanem maga Ahrindzsak rótt a hártyára.
– Nem magamfajta kontárnak való darab. – Ellenérzéseim
dacára a ruhámba rejtettem a tekercset. – Két varázslatot hajtok
végre egyszerre. Az egyikkel észrevétlenül megcsapolom az
ellenfelem mágikus esszenciáját, amelyből éppen a saját
varázslatát formázza. A másik tetszés szerinti támadás, amit az
elorzott esszenciából hozok létre. Majd egyszerre lesújtunk
egymásra, ám ellenfelem meglepetten észleli, hogy igéi nem
formálódnak tetté.
Ayça arcáról leolvashattam, hogy nincs türelme a
részletekhez.
– Végre tudod hajtani?
– Talán. A varázslat mindvégig elhiteti az ellenféllel, hogy
valódi esszenciát alakít éppen, holott csak én keltem benne ezt
az érzetet. Mire rájön a turpisságra, már késő. De Ahrindzsak is
megjegyzi, hogy minél képzettebb a másik mágus, annál
nehezebb így vezetni az orránál fogva.
– Ebben lehet segítségedre a mákony, amit a dumbari ászkarák
okád ki magából.
Mit felelhettem volna erre? Rozoga kordén gurultunk egyre
közelebb ennek az ámokfutásnak a végéhez, amikor is a főváros
népe szájára veszi Iordan Barsaith nevét, hogy aztán hetekig
álmélkodjon és borzadjon a történetén, mielőtt egy másik
botrányra terelődne a figyelem. Ezt tekintetbe véve kár volt túl
 y gy
nagy gondot csinálnom abból, hogy miféle
szerencsétlenkedéssel mulattassam Kabirit, mielőtt
elhamvaszt.
Ayça megérezhette borúlátó hangulatomat, mert a szokottnál
kevésbé kötekedő-kioktató hangon szólalt meg:
– A felfordulás a városban nekünk kedvez, és a tervemet is
ehhez igazítottam. Addig zokogtam az effendinek az értékes
szférahárfáim miatt, amíg meg nem elégelte. Írásba adta, hogy a
szerájba vihetem őket, ott őrizzék a többi kinccsel együtt.
Megpróbáljuk a szerájban tölteni az éjszakát, így lehetőséged
lesz bevonni Kabirit a mákonyszívásba.
– Te is jól tudod, hogy kerüli a társaságot.
– Mindig egy Billur nevezetű ópiumkereskedőtől szerzi be a
mákonyt. Mondd azt, hogy Billur most veled küldte el ezt az
újfajta áfiumot, elvégre te sem veted meg a szert. Hátha ettől
megenyhül, és megkínál. Ha mégsem, legalább biztos lehetsz
abban, hogy ma éjszaka alaposan elbódítja magát. Nyugodtabb
lennék, ha mágikus párbaj helyett vele is tőr végezne.
– Hát még én.
Gondterhelten meredt maga elé.
– A baj az, hogy Kabirit megölni nem elég. Ki kell juttatnunk
az aranyat a szerájból, át a testőrségen, a gítrászokon, a falon.
– Nem gond.
Gyanakodva sandított rám.
– Nem gond?
– Nem hát. Megoldom.
– Iordan, te most a bolondját járatod velem?
Felé fordultam.
– Azt bizony! Ez az egész terv őrültség. Már a fogantatása
pillanatában is az volt. Halvaszületett, hagymázas képzelgés.
Ketten kifosztjuk „Mahrut erődjét”? Ezt te sem hiheted, úrnőm!
Elfordította rólam a tekintetét, ajka dacosan lebiggyedt.
Már a városon kívül jártunk, a köves-sivatagos tájon kígyózó
szekérnyomban. Előrekémleltem a nagy orrú kocsis válla felett,
és megpillantottam a karavánszeráj hosszan elnyúló falát. Úgy
éreztem magam, mint aki saját lábán megy el a temetésére.
 g j gy
Egy sóhajjal magam elé húztam Ayça zsákját, hogy átnézzem a
találomra összeszedett varázslatokat.
 7.
– Úrnőm, engedelmeddel… Nem vagyok meggyőződve afelől,
hogy ez a hely biztonságos lenne számodra.
Ogadzsan kerek képű, szakállas férfi volt, méretes pocakkal.
Verejtékező arcából riadtan pislogott ránk az a megtévesztően
ostobának tűnő szempár, ám ismertem már annyira, hogy
tudjam, megvan a magához való esze. Ő irányította a „Mahrut
erődjének” becézett szeráj testőrségét, márpedig az effendi nem
bízta volna félkegyelműre ezt a tisztet.
– Van fogalmad arról – vonta kérdőre Ayça –, van bármi
fogalmad arról, hogy mi folyik a városban?
A kövér arckifejezéséből ítélve még csak kevés hír jutott el
hozzá, így könnyen el lehetett bizonytalanítani.
– Az effendinek… meggyűlt a baja egy futtatóval.
– Egy futtatóval? Háború van! A futtatókat, a vízimanókat, a
csempészeket, az egész háládatlan csőcseléket fellázította valaki
az effendi ellen!
Amíg úrnőm a hájas testőrkapitányt puhította, én feltűnés
nélkül a szeráj védműveit szemrevételeztem, hogy tovább
keserítsem magam. Négy, egyenként száz láb hosszú s tíz láb
magas fal fogta közre az üres belső udvart, ahol nem állt épület.
A szélesre épített falban végig kamrák, beugrók sorakoztak:
szállás emberek és állatok számára.
Eszmecserénk az egyetlen bejáratnál zajlott: a kapu feletti
építményből négy lándzsás őr meredt le ránk. Közelebb
húzódtam a falhoz, s piszkálni kezdtem, mintha unalmamban
tenném. Valójában a mágikus esszencia leheletfinom szálával
róttam jelet rá, és hagytam, hogy a kő magába szívja.
– Úrnőm, a legmélyebb tisztelettel… – Ogadzsan meghajtotta
magát. – Meg kell bizonyosodnom kilétedről.
– Mit beszélsz?
– Ha maga Mahrut úr állna a helyeden, őt sem bocsátanám be
mindaddig, amíg meg nem bizonyosodtam arról, hogy valóban
vele állok szemben.
 Ayça csípőre vágta kezét.
– Azt mégis miként teszed? Megvizsgálod, milyen formára
beretváltam az ágyékomat?
Villám, gondoltam. Dzsalál villáma.
Ogadzsan képe erősebben verejtékezett, mint azt a hőség
indokolta volna.
– Kabiri úrhoz kísérlek, aki vizsgálatnak veti alá személyedet,
és ezt is. – Felemelte a Mahrut pecsétjével ellátott tekercset.
Elindultunk a testőrszállásoknak otthont adó északi fal
mentén, s tudtam, hogy az utolsó ajtó a föld alá visz, ahol a
varázsló lakozik. Amerre mentünk, ujjaim szorgosan járták
táncukat a meszelt falon, de közben a túloldalt figyeltem, ahol a
gítrászokat tartották. Valamiképp oda is át kell jutnom…
– Úrnőm – szólaltam meg óvatosan. – Azt mondtad,
érdekelnek a szörnykutyák.
Ayça teljes értetlenséggel bámult rám.
– A… kutyák? De hiszen már épp elégszer…
– Javasolnám, hogy most tekintsd meg őket, még mielőtt
kiengedik a falkát éjszakára az udvarba!
Becsukta a száját, majd pillanatnyi tétovázás után
Ogadzsanhoz fordult:
– Ugye, megengeded, jó uram, hogy vessek egy pillantást a
bestiáidra? Annyira lenyűgöznek!
Amaz megtorpant, majd egy sóhajjal nekivágott az udvarnak,
mi pedig követtük.
A vasrácsok mögött megtermett szörnyetegek hevertek a
döngölt padlón, csak a fülük moccant, hogy elhajtsák a legyeket.
Kutyára hajaztak, de alsó állkapcsuktól egészen szügyig vaskos
nyúlványok lógtak, farkuk levélforma hártyában végződő
hüllőfarok. Jöttünkre az egyik résnyire nyitotta
nyílhegypupillájú szemét, és halkan morgott.
– Iordan uram jól tudja, hogy éjszakára kieresztjük őket az
udvarba. – Ogadzsan rosszallóan figyelte, hogy szórakozottan a
rácsot cirógatom. Persze ő csak az ujjamat látta, az
esszenciaszálat nem. – Csupán az őrség bizonyos tagjainak
engedelmeskednek, mindenki másnak okosabb…
 g
– Nem andalogni a holdvilágnál – fejezte be Ayça mosolyogva.
– Ahogy mondani méltóztatol, úrnőm. Kizárólag nekem és a
helyettesemnek engedelmeskednek. Bizony, még Kabiri mester
is tart tőlük.
Ayça vetett rám egy gyors pillantást, én pedig aprót
biccentettem. Hogy mesterkedésem jár-e bármi haszonnal, azt
nem tudtam, de mindenesetre elvégeztem, amit akartam.
– Akkor ideje lehúzódnunk a mester biztonságos földmélyi
menedékébe.
A nő határozott léptekkel indult vissza ahhoz a bizonyos
utolsó ajtóhoz, Ogadzsan pedig úgy loholt a nyomában, mintha
holmi lakáj lenne, nem ennek a kócerájnak a parancsnoka.
Lenyűgözött, ahogy Ayça uralma alá bírta vonni a körülötte
levőket.
Reméltem, hogy e képessége nem hagyja el a káoszban,
amelyet most szabadítunk el. De tán még azt hinni is túlzott
nagyképűség, hogy bármiféle káosz telik tőlünk.
 8.
– A pecsét valódi, ahogy az úrnő is önmaga – zihálta a lebegő
székben kuporgó roncs. Zavaró volt, ahogy Kabiri tekintete
folyton összevissza cikázott, hogy ne kelljen a szemünkbe
néznie.
– Előkészíttetek neked egy hálókamrát, úrnőm. – Ogadzsan
megkönnyebbülnek tűnt, hogy Ayça gondját immár a
varázslóra testálhatja. – Szerény hajlékkal szolgálhatunk
csupán, ez a hely nem vendégfogadásra készült.
– Bőségesen kárpótol majd, hogy nyugton alhatok –
mosolygott rá Ayça sugárzón.
A testőrparancsnok távozott, mi pedig hármasban maradtunk
Dzsahán Kabirivel. Senki sem tudta, hogy a férfi öt esztendőnek
előtte mivel dühítette fel annyira Mahrut apját, Dászirt, hogy az
félholtra verette, majd saját kezűleg hajította ki a városi
rezidencia varázslótornyából. Talán bűbájjal, talán puszta
szerencse folytán, de Kabiri túlélte az ütleget s a zuhanást. Arca
torz maradt, háta púpos, ösztövér teste deréktól lefelé
haszontalan függelék. Párnázott, magas támlájú, aranyozott
széken suhant mindenhová, kétlábnyira a padló felett.
– Tudom, a jelenlétem teher nektek, mester. – Ayça bűnbánó
arcot vágott. – De nyugtalanító, ami a városban folyik.
– Igen, egy efféle… lázadás nem helyes. Nem helyes. De
bizonyosra veszem, úrnőm, hogy az effendi ott is úgy vigyázna
az életedre, akár a sajátjára.
Kabiri látható erőfeszítéssel formálta a szavakat elferdült
állkapcsával. Csak a jobb szemét láttam, a bal szinte eltűnt a
képtelen módon összeforrt szemöldökcsont felett, de ez az egy
szem is több gyanakvást sugárzott a kelleténél. Még szerencse,
hogy mindenfelé nézett, csak ránk nem, mert feszengtem volna.
– Ó, az életemre igen – felelt a nő. – De az én drágaságaim…
Iordan, kérlek!
Engedelmesen előtúrtam zsákjából az ezüstveretes ládikát, és
a tenyeremen nyújtottam a varázsló felé. Kabiri vonakodott,
feszengett a székében, mintha döglött állatot dugtam volna az
orra alá. Végül elhúzta kezét a dobozka fölött, majd felhajtotta a
fedelet: a szelence bélelt rekeszeiben négy kicsiny hárfa pihent.
– Szférahangszerek – nyekeregte. – Mestermunka. A mauszili
Ahrindzsak műve?
– Ahogy mondod, mester.
Amíg ők a hárfákról áradoztak, alaposabban is szemügyre
vettem Kabiri földalatti termét. A varázsló korántsem valami
dohos kazamatában tengette napjait: a falakat virág- és
geometriai mintákkal hímzett szőttesek födték el, az asztal, a
székek, a szekrények hivalkodásmentesen ízléses, drága
darabok. Még csak találgatni sem bírtam, merre lehet a
kincseskamra, de azt bármibe lefogadtam volna, hogy Kabiri
sosem távolodik messzire a bejáratától.
– Azt kívánod hát, úrnőm, hogy helyezzem biztonságba
értekeidet?
– Hálára köteleznél, Kabiri mester.
A varázsló oly kelletlenül grimaszolt, hogy azt hittem,
mindjárt arra biztatja Mahrut ágyasát, dugja fel magának a
hangszereit, ha biztonságban szeretné tudni őket. De ezt
természetesen a nagy tudományú Dzsahán Kabiri sem tehette
meg.
– Legyen kívánságod szerint, úrnőm! Személyesen
kezeskedem biztonságukról.
– Köszönöm.
Kabiri lecsukta a ládika fedelét, és a kijárat felé intett. Talán
csak nekem, szintúgy a mákony rabjának tűnt fel, ahogyan keze
reszketését igyekszik palástolni. Fájdalom és ópiuméhség.
– Testőröd elkísér a szállásodra. A közelemben lesztek, így
védelmem nemcsak drágaságaidra, de személyedre is kiterjed.
– Túl jó vagy hozzánk, Kabiri mester. Dzsalál áldása szálljon
rád!
A folyosón nyomát sem láttam a lakosztályban tapasztalt
fényűzésnek: a falak vésett köveit fáklyák kormozták be.
Ogadzsan egyik embere már várt bennünket, hogy elkísérjen
úrnőm szállásához, amely valóban nem esett messze Kabiri
ajtajától.
Amikor magunkra maradtunk a szűk, de kényelmes
hálókamrában, Ayça a markomba nyomta a pipát és a szelencét.
– A sötétebb golyókban van az áfium, a világosabbakat
gyógynövényekből gyúrtam, csak az illatuk hasonlít a
mákonyéhoz. Ne szívj a sötétből, bármekkora a kísértés!
– Megpróbálom.
– A kereskedő neve?
– Musztafa Ubaida.
– Fajankó. Tehát?
– Billur.
Indultam volna kifelé, de visszatartott, s lábujjhegyre állt,
hogy elérje a számat.
– Elmecsendesítés? – kérdeztem, amikor a csók véget ért.
– Képtelen voltam ellenállni az illatodnak, lovagom. Mi ez,
borostyán rózsa? – Továbbra is fogva tartotta a karomat. – Hogy
lehetséges, hogy nem kell átolvasnod a varázslatokat?
Mutatóujjammal megkocogtattam a homlokomat.
– Minden annyira… élesen rögzül bennem. Gondolom, azért,
mert amikor megértem az elvét, többé nem kell minden apró
lépést megjegyeznem, ki bírom következtetni.
Taszított rajtam egy aprót a kijárat felé.
– Eredj! Ha senki nem strázsálja a lakosztályát, hallgatózni
fogok. Rajtad lesz a szemem.
Húsz lépést kellett megtennem a folyosón Kabiri ajtajáig,
ennyi időm volt mérlegelni a tervet. Billur. Egyre kevésbé fűlött
a fogam Ayça ötletéhez. Ravaszul kifundálta ezt az egészet, csak
épp nem ismeri annyira a mákonyszívókat, mint én. Kabiri az a
fajta, aki mindig ugyanazt veszi, ugyanattól. Szorongásban él, és
ha egyszer más hozná az ópiumadagját, azonnal begubózna, és
elzavarná a küldöncöt.
Megálltam a bejárat előtt, és hármat koppantottam rajta.
Hátha nem nyitja ki. Már elszívta a maga adagját, és épp nyitott
szemmel álmodik…
Az ajtó kitárult előttem.
 j
– Miben állhatok még szolgálatodra, Iordan Barsaith?
A folyosó kőfalát bámulta mögöttem, aztán a küszöb fájának
erezetét. Hangsúlya azt sugallta, hogy ha egy csepp eszem is
van, azt felelem, hogy eltévesztettem az ajtót.
Megeresztettem egy vigyort felé, abból a fajtából, amelyikből
érezheti, hogy ilyen derék ivócimborát még nem sodort útjába a
sors.
– Nehezen jön a szememre álom. Hiszen tudod, mester, ez a
nagy felfordulás a városban…
– Egyetlen altatódalt sem tudok. De még ha ismernék is, ezen
a hangon aligha akarod hallani.
Nocsak, még tréfálni is tud? Udvarias nevetéssel jutalmaztam.
– Történt velem egy s más, amiről szívesen kikérném egy
varázstudó véleményét. Úgy hiszem, az effendi nem is gyanítja,
hogy miféle erők esküdtek össze ellene. – Közelebb hajoltam,
amitől szinte belepréselte magát a széktámlába, és úgy súgtam:
– Fekete mágia.
– Fekete mágia. Hogyne.
– Az bizony. – A bambuszpipa szárával sokatmondóan
megvakartam a nyakam. – Gondoltam, csak beszélgetünk,
szippantunk ebből az új csodaszerből…
Az a nyughatatlan szem végre elszakadt a térdemtől, és a
pipára szegeződött. Kihasználtam az alkalmat, hogy árulkodó
pupillaszűkülés jeleit kutassam benne, de úgy tűnt, még a ma
esti adag előtt csíptem el a varázslót.
– Bölcsen tennéd, Iordan, ha nem nyúlnál többé a mákonyhoz.
Nem helyes. Felfalja a lelket. Most pedig távozz!
– Úgy éljek, mester, már Kilid havában felhagytam vele! De
nem bírtam ellenállni a kísértésnek, amikor emezzel
megkínáltak. Valódi különlegesség! Amikor megfejik a
mákgubót, a tejét a dumbari ászkarákkal nyalatják fel…
Sápatag egy jószág volt ez a Kabiri, de még így is látszott, hogy
egy árnyalattal haloványabbra válik.
– Hogyan… szereztél belőle?
Élete legjobb ivócimborája cinkosan hunyorított rá.
 – Úgy, hogy ismerem azokat, akik ismerik azokat, akik ismerik
azokat.
A varázsló vékony, kékeres keze megrándult az ölében.
– Azt mondod, fekete mágia…
– Mint a legfeketébb éjszaka.
– És az effendinek tudnia kellene róla.
Bólogattam. Kabiri hátralibbent lebegő alkalmatosságában, s
közben megperdült vele, kecsesen, akár egy táncos.
Beoldalogtam a nyomában, és betettem magam mögött az ajtót.
Az asztala egyik végén álló székre mutatott, s amíg
letelepedtem, ő az asztal túlvégére siklott, majd szembefordult
velem.
Intett, mire a mennyezetről függő, lampionféle lámpák fénye
elhalványult.
– Óvatos ember vagyok, Iordan.
Az intarziás asztallap Maldiberan térképét ábrázolta: Kabiri
most erőlködve kinyújtotta fölé a kezét, és olyan mozdulatot
tett, mintha ketté akarná vágni a földrészt. Érzékeltem, ahogy
az esszencia áramlatai felkavarodnak, aztán halovány
fényfüggöny jelent meg vendéglátóm és közöttem. Néha
erősebben csillámlott, máskor szinte láthatatlanná vált.
– Varázslat. Kettéosztottam a szobát, és ha átléped ezt a
vonalat, meghalsz.
– Akkor hát magamban füstölögjek?
Elővettem a szelencét, és kiválogattam belőle a három
világosabb árnyalatú golyót. Kabiri megnyalta ferde száját.
– Egy ilyen különlegességet, esetleg… kivételesen. Hogy meg
ne sértsem a vendégemet.
– Ez a beszéd!
Mutatóujjamat a szelence tetejére nyomtam, és lassan
végigcsúsztattam az asztalon, a védővarázslat felé. A varázsló
egy pillanatra megszüntette a csillámló függönyt, majd miután
a dobozka odaszánkázott elé, újra megidézte. Az egyik
szekrényéhez siklott, és egy hosszúkás dobozzal tért vissza,
amelyből festett réz ópiumpipát emelt ki.
 Rágyújtottunk. Ayça gyógynövényes kotyvalékának fura íze
volt, kissé meg is szédültem tőle.
– Miféle sötét mágiát emlegettél? – Kabiri megkockázatta,
hogy rám nézzen, de sietve el is kapta a tekintetét.
– Sötét mágiát? – Nehezen forgott az agyam, és egy pillanatra
az is felmerült bennem, hogy az a szuka megmérgezte a
pipámba tömködött szert. De miért tenne ilyet? Terv a tervben?
– Hüskender, egy… futtató. Feláldozta az apját, hogy valami
démoni hatalomra tegyen szert. Felkeltette a holtakat.
– A holtakat.
– Úgy éljek! Aztán ott volt az a vízimanó… A testvéreit
szabdalta szét.
– Szintúgy hatalomért cserébe?
– Hatalom?
– Azt mondtad, az a futtató az áldozat árán tett szert sötét
erőkre. A vízimanó is?
– I… igen. Tengeri bestiákkal keresztezte a sajátjait.
– Mindezt azért, hogy Mahrut effendi ellen szervezkedjenek.
Erőltetnem kellett az emlékezetemet, hogy eszembe jusson a
név, amely vészjóslón csusszant ki egy hulla szájából.
– A Suttogó Úr. A Suttogó Úr segítette őket.
– Suttogó Úr. Nocsak.
Elmélázott, időnként szívott egyet-egyet a pipából, én pedig
nem akartam megzavarni. Amikor hosszas csend után végre
újra rám nézett, zavaros tekintete elárulta, hogy az újfajta
mákonyra nem volt felkészülve. Hamarosan eljön az én időm; az
asztal rejtekében kitapogattam a ruhám alá rejtett tőrt. Amint
képtelen lesz kellően összpontosítani, hogy fenntartsa a
varázslatot, végeznem kell vele, de abban bíztam, hogy előtte
még megfejti nekem a Suttogó Úr rejtélyét.
– Áksza… ákszarák – skandálta hirtelen, a szokottnál is
akadozóbb nyelvvel. – Dumbari ákszarák.
– Rosszul mondod, mester. Áksza… – Rájöttem, hogy többé én
sem bírom jól kiejteni. – Ilyen kis valami. Féreg.
– Ákszka. Rák.
– Mi? – Nem értettem, mit zagyvál.
 gy
– Ami a máktejet átalakítja.
– Milyen máktejet?
A fejemet ingattam, hogy a köd felszálljon végre, de nem
jártam sikerrel. Valami nagyot döndült, és ez magamhoz térített
kissé. A lebegő széke a padóra zuhant, és Kabiri kiborult belőle,
nyilván az összpontosítása szenvedett csorbát.
– Ászkarák! – krákogta a szőnyegen fektében.
– Így már jó. De most ne zavarj! – Próbálok emlékezni, ez meg
csak zagyvál. – A tőr.
– Milyen… tőr?
– Aztat próbálom. Kitalálni.
Nyílik az ajtó, puha léptek. Női suttogás. Mellettem.
– Iordan…
– Ayça. – Örülök, hogy itt van. Jó vele henteregni. – Villám.
Villám van az ágyékodon.
– Mondtam, hogy a sötétet ne szívd, ostoba!
Dühös.
– Sötét?
– Old már meg, mire vársz? Eltűnt a varázsfala!
– Megölni? – Ráncolom a homlokom. Gonosz beszéd. Elrontja a
kedvem. – Kit?
Kikapja a pipát a kezemből. Szagolja.
– De hát ez mégis a gyógyfű… Mi történt akkor veled, te
Dzsalál barma?
– Ayça. – Vigyorgok. Gyömöszölném. – Ayça.
– Az inga. Nem hiszem el, hogy ez éppen most… Gyerünk,
hová tetted…
A ruhám alá nyúl. Tetszik. Én is az övé alá. Ellöki a kezem.
Talál egy tőrt. Recseg a szék. Megnőttem.
Ayça lódul. Kezében tőr. A varázsló emelkedik. A trónja.
Megint repül.
Ujja mozog.
Szája mozog.
Ayça.
Ugrok. Átölelem. Eltalál valami.
Fáj.
 j
Eget.
Vág.
Zúz.
Szorít.
Repülünk. Ölelem.
Neki a falnak.
Nagyot üt. Fekszem. Ayça kibúvik. Karomból. Nem tudok
mozdulni. Szétvágott. Túl mélyen. Vérzek. Minden homályos.
– Iordan! Iordan! Jaj, hiszen…
Varázsló. Idelebeg.
– Számára már nincs segítség, úrnőm. Ez a varázslat egy
medvével is végezne.
– És most mi lesz, te torzszülött? Engem is megölsz?
– Az nem lenne helyes. Nem lenne helyes. Az effendi dönt a
sorsod felől. Üzentem neki, idejön.
Ayça. Csendes.
– Honnan tudtad? Olvasol az elmékben?
– Az meghaladja a képességeimet. De látok szándékokat,
különösen akkor, ha helytelenek.
Levegő. Kevés. Vért öklendezek.
Varázsló. Elúszik felettem.
A széke lábatlan. Csak doboz. Abba végzi tán a dolgát.
Haldoklom. Úgy hiszem, a mellkasom nyitva. A hasam is
nyitva.
Kabiri reszket. Ujjai görcsben, nyüszít is.
Motyog. Tovább motyog. Megnyugszik.
– Fel… felzaklattatok. Ez nem helyes. Nem helyes. – Liheg.
Izzad az arca. – Most megbéklyózlak egy varázslattal, úrnőm,
ígérem, nem fáj, és tudsz annyit mozogni, hogy el ne gémberedj.
– Könyörgök, segíts Iordanen! Semmiről sem tehet, az én
parancsomat követte!
Kabiri suttog. Az ujja táncol. Ayça sikolt. Kerevetre rogy.
Rángatózik. Hiába.
– Iordan számára nincs segítség. Már az is csoda, hogy még él.
Elképesztő, ekkora szívósságot… – Megáll fölöttem. – Izmos egy
ökör vagy te, hallod… Ruhában nem is tűnt fel, hogy ennyire.
Igen. De ez sem ment meg.
Fáj.
Sok vér.
Kevés levegő.
Kabiri. Tesz-vesz. Szaglássza a golyóbist. Ákszarák.
– Kifinomult, mint maga a bűn. – Kuncog. – Finom. De nem
helyes. Nem helyes. Azért elteszem, rossz időkre.
Fáj.
Ő tovább motyog. A szekrényből tálat vesz elő. Étel van rajta.
– Ennie kell.
A falhoz röppen. Emeli a kezét, a szőttes felkúszik. Mögötte
ajtó. Mögötte sötét. Elnyeli Kabirit.
– Jól van. Mindjárt megkapod…
Valaki nyüszít. Gurgulázik. Huhog.
– Nyughass…
Hangok. Csámcsogás.
– Iordan! – Ayça hangja. – Iordan. Kérlek. Tenned kell valamit.
Mahrut ide tart.
– Fáj – mondom.
– Tudom. De…
Elhallgat. Kabiri kibukkan a kamrából. A tálcája üres.
Lehunyom a szemem. Nagyon, nagyon fáradt.
– Lám, a testőröd halott, úrnőm. – A varázsló mondja. –
Hogyan hihettétek, hogy kettesben kirabolhatjátok az effendit?
– Hogyan hiheted, hogy megállíthatsz?
Kinyitom a szemem. Múlik a fáradtság. Kabiri bámulja a saját
kezét. Mérges.
– Igazán kielégíthetted volna a kíváncsiságomat. De csak
bőszítesz, ez… nem helyes.
– Engedj el, és életben hagylak!
A varázsló megfordul, az asztala felé lebeg.
– Maradj csendben, úrnő!
– Mert ha nem, mi lesz?
– Maradj csendben! – Nyivákol. – Maradj cs-csendben!
– Halljam! Mit teszel, te szánalmas kis kukac?
 j
– A körülötted lévő burok nem enged át hangot… igen, a h-
hangot, nem engedi át… ha nem akarom. – Kabiri csettint. – Így,
ni…
Fekszem. Fáj még. De nem annyira. Viszket a hasam.
Zárul a seb.
 9.
– Így lesz a jó, így lesz a jó. Perdustin tétele nem mond ellent
ennek, hogy is mondana, hiszen…
Kabiri motyogása érthetetlenné halkult. Szorgosan körmölt
valamit az asztalra halmozott könyvek és iratok tornyai mögött.
Úgy tűnt, megnyugtatja, ha magában beszél, én pedig annyi
hasznát láttam a dolognak, hogy zsolozsmázása elfödte a
motozásom neszét. Márpedig mozdultam, óvatosan, mert a
jelek szerint emberfeletti erejű, ám ostoba testem ezúttal sem
adta meg magát a halálos sebeknek. De az elmémet megülő köd
lassan eloszlott, és ezzel együtt tűnőben volt a csodálatos
öngyógyító képesség is.
Ayça felé sandítottam. Magába roskadva ücsörgött a
kereveten, ám amikor elkapta pillantásomat, felderült az arca.
Csak ajka mozgását láttam, a varázsburok minden hangot
elnyelt, szerencsére. A számhoz emeltem az ujjam, de magától is
rájött, hogy okosabb, ha nem hívja fel rám Kabiri figyelmét.
Ha az elixír ingája valóban ismét az ész irányába lendült
bennem, vissza kell térniük a mágikus képességeimnek. Próbát
tettem egy egyszerűbb varázslattal: puszta akarattal
megemeltem a szőnyeg sarkát, és az anyag engedelmesen
felkunkorodott, mire gyorsan visszaeresztettem.
Felidéztem a gyógyító varázslatot, amelyet Ayçától kaptam a
vízimanók ketrecében. A mintázatára tisztán emlékeztem, de
nem találtam magamban a végrehajtásához szükséges energiát.
Hiába ismerte kezem a mozdulatot, hogyan lője ki a nyilat, ha a
húr megfeszítéséhez nem maradt ereje. Márpedig a halál
torkából visszarántott testem összefoldozásához több
szükségeltetett, mint a szőnyegtáncoltatáshoz.
Ekkor felfigyeltem a lágyan gomolygó esszenciapászmára,
amely Kabirit kötötte az Ayçát körülvevő mágikus burokhoz.
Amikor tettem egy kísérletet arra, hogy felfejtsem a béklyó
szövedékét, meglepő sikerrel jártam. Kabiri nyilván fel sem
tételezte, hogy bárki kívülről piszkálná a művét. Esszencia
áramlott szét bennem, és én kapva kaptam rajta, hogy végre
kirepíthessem azt a nyilat: hagyjam, hogy a gyógyítóvarázs
tegye a dolgát bennem. Közben reménykedtem, hogy úrnőm
nem árulja el rögtön magát, amikor felfedezi, hogy leoldottam
róla a bűbájt.
Az asztalnál jegyzetelő varázsló hirtelen felkapta a fejét, én
pedig mozdulatlanná dermedtem. Ostobaság volt
feltételeznem, hogy a pók figyelmét elkerüli, ha megrángatom a
fonalát…
– Hogyhogy még élsz?
Igyekeztem annyira halottnak tűnni, amennyire csak tőlem
tellett, de tudtam, hogy beforrt sebeim úgyis elárulnak.
– Mi ez? – Már ott lebegett előttem. – Ez… ez nem helyes.
Halottnak kellene lenned!
Felültem.
– Hadd magyarázzam meg…
Megfeledkezett arról, hogy megszüntesse a béklyóhoz
használt esszenciafolyamot, így továbbra is meríthettem belőle.
Első dolgom volt valamiféle védővarázslatot szőni magam köré.
– Nincs… n-nincs magyarázás! – Kabiri úgy rángatózott
székében, mint akire rájött a nyavalyatörés. – Majd felboncollak,
és megkeresem az okot magam!
Felemelte kezét, és látható erőfeszítéssel igyekezett úrrá lenni
ujjai remegésén, hogy létrehozza varázslatát. Nekifutottam hát
annak a bizonyos Ahrindzsak-féle igének, amellyel
észrevétlenül elorzom az ellenfél esszenciáját, amíg ő a saját
bűbájával van elfoglalva.
– Ó! – Kabiri ferde arca még jobban eltorzult. –
Esszenciatolvajlás! Lopni próbálsz tőlem?
Ennyit az észrevétlenségről.
Előrelökte kezét. Bármilyen igével támadt is rám, nem sikerült
kifognom a szelet a vitorlájából, mert az ereje felkapott. A
védővarázslatom megóvott attól, hogy törékennyé vált testem
darabokra szakadjon, de tovasodort, a falhoz vágott.
– Uhh…
 Minden levegő kiszaladt a tüdőmből, és pillanatokig hiába
kapkodtam újabb kortyért.
– Iordan! – Ayça a karomat markolta.
– Eredj! – Csak hörgésre futotta. – Feltartom.
– Nem tartasz te föl senkit – mondta. – Csak egy roncs vagy.
Kabiri újabb varázslatára tűzből formált rudak izzottak fel
körülöttünk, Ayçával közös ketrecbe zárva engem.
A varázsló a homlokára szorította kezét, válla reszketett. Az
egyik szekrényéhez kormányozta magát, flaskát vett ki belőle, és
hármat kortyolt.
– F-felbosszantottatok. Nem helyes. Mahrut effendi, jön,
megmondja, mi legyen. – Előre-hátra dülöngélt. – Meg kellett
volna halnod.
Ayça végigmért. Épületes látvány lehettem a véres, szakadt
gúnyában, amely immár keveset rejtett elsatnyult testemből.
– Megvagy?
Vállat vontam. Mit felelhettem volna erre? A rácsokat
szemléltem; a vártnál kevesebb forróságot sugároztak, de így
sem értem volna hozzájuk a világ összes kincséért sem.
– Legalább megpróbáltad – mondta a nő. – Az én hibám, hogy
mindent feltettem egy lapra. Arra a nyavalyás elixírre.
– Mielőtt a Szultánátusba vetődtem, én is ilyen voltam. Mindig
mindent feltettem egy lapra. Bármilyen rossz esélyek mellett is
hajszoltam a kockázatot.
Ayça vágott egy fintort, és leült a fal tövébe.
– Így is végzed. Így végezzük mindketten.
Bármit megadtam volna egy italért, de úgy tűnt, anélkül kell
végigcsinálnom.
– Azért egy dologra megtanítottak a vesztes játszmák. Vége
akkor van, ha már az összes lapodat kijátszottad.
Csodálkozva nézett rám.
– Mid van?
Felelet helyett jobb kezemmel végigsimítottam a levegőt,
mintha ujjaimat egy láthatatlan oszlopon csúsztatnám végig.
Varázsjelek izzottak fel a mozdulat nyomán, és én egyenként
megérintettem valamennyit.
 g y
Ayça lélegzetvisszafojtva várt. Semmi nem történt.
– Mégis, miben bízol?
– Azt hitted, jó dolgomban tapogatom fent a falakat és a
gítrászok ketrecét? Az egyik varázslat, amit elhoztál
Ahrindzsaktól… Ha kudarcot vallok vele, hát, akkor valóban itt
a vége.
Hasadó üveg hangja kíséretében a falak mentén fénylő
vonalak futottak szét és ágaztak el. Kabirit láthatóan teljesen
váratlanul érte a dolog, és mire cselekedett volna, a varázslatom
elérte célját.
Éles villanások kíséretében egymás után tűntek fel a
teremben a szeráj őrei és a gítrászok. A harcosok többsége
álmából ébredt, amikor a mágia iderepítette, de nem úgy a
szörnykutyák. Pillanatnyi zavarodottság után acsarogva
rontottak rá mindenkire, akit értek, és a termet sikoltások,
morgás, üvöltések töltötték be. Elfordultam a látványtól, és
magamhoz vontam Ayçát, aki reszketve simult hozzám.
Valaki ordítva tántorgott felénk, a hangokból ítélve egy bestia
csüggött rajta. Hátranéztem; a gítrásszal hadakozó mezítelen
férfi nekizuhant a ketrecnek, a tűzrudak sercegve égtek a
húsába. A perzselődő bőr, a feltépett gyomrok, a vér bűzétől
elfogott a rosszullét, és Ayça is öklendezett.
A fenevadak hatot terítettek le Ogadzsan emberei közül, mire
az őröknek sikerült kijutnia a folyosóra, és menekülőre fogták,
nyomukban a gítrászokkal. Az egyik kutya megközelítette a
ketrecet, és ínyét felhúzva morgott ránk, állán reszkettek a
nyúlványok. Aztán megfordult, és kivágtatott a falka után.
Végigjártattam tekintetemet a padlón heverő testeken:
némelyik mozgott még. Kabiri feldőlt széke az asztal közelében
hevert, maga a varázsló néhány lépéssel odébb, egy kiégett
szemüregű gítrász teteme mellett. A púpos kis ember torkát
agyarak tépték fel, de a kispriccelő vér a levegőben lebegett,
nyilván valamilyen bűvige jóvoltából.
– El tudod tüntetni? – Ayça a fényrudakra mutatott.
Továbbra is Kabirit figyeltem, aki az életéért küzdött.
– Gyengül. Már úgysem bírja fenntartani.
 y g gy j
Kinyúltam az egyik lángrúd felé, és az halványulni kezdett,
majd néhány pillanattal később a ketrec egy utolsó lobbanással
eltűnt.
Elindultunk a termen át, kerülgetve a testeket és a
vértócsákat. A térdem sajgott, a levegőt nehezen szedtem – a
tiszta elmének megvolt a maga ára.
– Csukd be az ajtót! – mondtam. – Nem szeretném, ha egy
gítrász visszaoldalogna.
Amíg ő a kijárathoz sietett, én végigsántikáltam a fal mentén.
Egymás után leszaggattam a szőtteseket, míg elő nem került az
ajtó, amelyen át Kabiri ételt vitt be valakinek.
– Kit őriz itt ez a szerencsétlen? – Ayça már ott állt szorosan
mellettem. Nemtörődömnek akart tűnni, de a hangja
megremegett. – Abból ítélve, amit hallottam, egy eszelőst.
– Kiderítjük.
Lenyomtam a kilincset: az ajtó nem volt bezárva. Kerek,
kőfalú helyiségre nyílt, valamivel tágasabbra, mint a varázsló
lakosztálya. A kupolás mennyezeten kürtő tátongott, a rajta
beeső napvilág beragyogta a terem közepét, de sötétben hagyta
a körbefutó fal tövét. A fénypászma nálam is magasabb
kincshalomra vetült: arany- és ezüstpénzek, ékszerek,
dísztárgyak, drágakövek csillámló dombjára.
– Megvan – suttogta Ayça.
– Meg.
Próbáltam megőrizni a higgadtságom, de a gondolataim
összevissza csapongtak; hol a lábaim előtt heverő vagyon
értekét becsülgették, hol terveket szőttek arra, mi mindenre
költhetem ezt.
Ayça letérdelt a kupac mellé, és kinyúlt egy diadémért. Ujjai
azonban áthatoltak az ékszeren. A nő arcán az áhítatos kifejezés
dühös értetlenségnek adta át a helyét. A kincs közé túrt, de csak
a levegőt kavarta.
– Illúzió! – rikácsolta. – Tetves illúzió!
A levegőbe szimatoltam. Úgy tartja a mondás, hogy a pénznek
nincsen szaga, én mégis olyan bűzt éreztem, mint Mauszil
nyomornegyedében – ürülék és soha nem mosdott test
 y gy
kipárolgását. Indultam, hogy megkerüljem a kincshalmot, de
néhány lépés után megtorpanásra késztetett a túlsó sarokból
érkező zaj. Lánc csörrent, és mintha valami állat morgott volna
rám.
Majdnem ugrottam egyet ijedtemben, amikor Ayça a karomba
kapaszkodott.
– Lehetetlen – suttogta. – Lehetetlen…
Nem állat volt. Csontig soványodott férfi kuporgott a padlón,
mocskos ágyékkötőn kívül nem viselt egyebet. Kisebesedett
nyakát vaspánt övezte, amelyet hosszú lánc kapcsolt a falból
lógó karikához. Loncsos, ősz tincsei félig eltakarták beesett
képét, de így is ráismertem. Ó, ezt az arcot még úgy sem lehet
eltéveszteni, hogy szemében kihunyt a gonosz téboly, és
tökéletes üresség maradt utána.
– Dászir.
Ayça folyamatosan hátrált, észre sem véve, hogy átgyalogol az
aranypénz halmok káprázatán. Újra arra a férfira néztem, aki
felépítette a Szultánátus fővárosának egyik legnagyobb
bűnszervezetét. Mahrut apja makogott valamit, aztán egy
gennyedző sebet kezdett piszkálni a mellkasán.
– Dzsalál lovának öles pöcsére…
A nő után hátráltam; én sem mertem levenni a tekintetem
Dászirról, amíg ki nem értem a kincseskamrából. Miután
mindketten kívül kerültünk, bevágtam az ajtót, és Ayçára
néztem, aki falfehéren meredt vissza rám.
Hirtelen sarkon fordult, és Kabirihez sietett.
– Mi folyik itt, te hazug kurafi? – kiáltott rá. – Azt mondtad,
megöltétek! Megöltétek! Hogy lehetséges akkor, hogy él és virul?
A virulásra nem vettem volna mérget, de mi tűrés, tagadás,
nem töltöttem volna ily lelki nyugalomban az elmúlt néhány
évet, ha tudom, hogy a vén szörnyeteget idelent őrzik.
Meggyőződésem, hogy jó néhányan akadtak rajtam kívül, akik
ugyanígy éreztek.
Dzsahán Kabiri némán tátogott a levegőbe dermedt
vérpermet alatt, amely úgy sarjadt ki a nyakából, akár egy
trópusi virág. Úgy tűnt, patthelyzetbe került: ahhoz, hogy gyors
 p g gy p y gy gy
haldoklásának útját állja, valamiféle sztázisba kellett zárnia
magát, ám így képtelen volt újabb varázslatokat végrehajtani.
Ayça felnézett rám.
– Csinálj vele valamit! Tudnom kell, hogy mi történt!
Mellékuporodtam, s egy ideig csendben mérlegeltem, hogy a
megjegyzett varázslatok közül melyek lennének most leginkább
hasznomra. Végül a férfi nyakára helyeztem a tenyerem, és
összezártam a borzalmas sebet, de úgy, hogy több egymásba
fonódó jelet alkotó heg maradt a helyén.
– Abban a pillanatban, hogy használni próbálod a hatalmadat,
Shadi neve megfojt!
Kabiri köhögött, zihált, s nagy üggyel-bajjal az oldalára
fordult.
– Shadi neve. Dzsalálra, Iordan… Honnan ástad elő ezeket az
avítt varázslatokat? Már senki nem használja őket. – Amikor
meglátta a tőrt a kezemben, csillapítón intett: – Nem kell
tartanod tőlem. Amint láthattad, a kincsre hiába áhítoztok.
– Dászir odabent van! – esett neki újfent Ayça. – Hogyan
lehetséges?
– Azon a hajnalon, amikor sikerült meglepnünk, és ott
feküdt… Mahrut sürgetett, hogy öljem meg az apját. De én azt
mondtam, a halál túl jó neki. – Kabirinek eleredt a könnye. –
Azért, amit velem tett… Azért, amit mindenkivel tett, akit a
balsors az útjába sodort.
– Mit műveltél?
– Van egy… van egy varázslat…
A varázsló hangja elfúlt, és reszketegen mutogatott az egyik
szekrény felé. Odaléptem, és előkerestem a flaskát, amelyikből
korábban kortyolni láttam. Közben azon tépelődtem, hogy mire
véljem a varázslatomra tett lekicsinylő megjegyzését. Képes
lenne hatástalanítani a nyakába égetett bűvös billogot, ha arra
kerülne a sor?
Visszamentem hozzá a gyógyfőzettel, és megitattam. Ettől
visszatért némi szín az arcába, és zokszó nélkül tűrte, hogy Ayça
alápolcolja fejét a kerevetről hozott párnával.
– Van tehát egy varázslat – mondta a nő.
 gy
– Igen. Nem helyes… nem helyes használni, de az sem helyes,
amit Dászir úr tett annyi éven át. A szertartás… Akin elvégzik,
annak a lelke… a lelke egy része kiszakad a testéből, de még
mielőtt bekerülhetne az örök körforgásba, leláncoljuk.
Megreked élet és halál között.
– Ez lehetséges?
– Hatalmas tudást igényel, de igen, kivitelezhető. Az élő
testben a tudatnak csak akkora szikráját hagyjuk, hogy életben
tartsa magát. Táplálkozzon és levegőt vegyen. A test így tovább
él, és lehorgonyozza a kiszakított lélekrészt.
– Mire volt ez jó? Csak bosszú?
Kabiri ismét köhögni kezdett, és ezúttan nehezen bírta
abbahagyni.
– Bosszú is, igen. Lássam egy életen át, hogyan szenved, ha
már nekem is szenvednem kell! Nézd, mi lett belőlem… Úrnőm,
nálad jobban senki nem tudja, miket művelt Dászir úr!
– Épp ezért sosem tettem volna akkora megveszekedett
bolondságot, hogy meghagyjam az életét! Bosszúból sem.
Kabiri belesüppedt a párnába, és kimerülten lehunyta a
szemét.
– N-nemcsak a bosszú – motyogta. – Amikor a lélek kiszakad a
testből, de nem követheti a többi lélek útját, dzsinn válik belőle.
– Dzsinn. – Nem akartam hinni a fülemnek. – Dászir már
embernek is gyilkos szörnyeteg volt, erre dzsinnt faragtatok
belőle?
– Így van. Az effendi vagyonának őrizetére.
– Láttuk, mi az a vagyon valójában! – csattant fel Ayça. – Merő
káprázat!
A varázsló a fejét ingatta.
– Nem. Bűnnel szerzett aranyak, minden egyes érméhez
erőszak és szenvedés tapad. Kirabolt kereskedők vére, ütlegelt
szajhák könnye, azok önutálata, akik a gyermeküket adják el
mákonyért. Ez az effendi aranyának lényege. Ebből állunk mind,
anyagból és lényegből.
Átkozottul szükségét éreztem egy italnak.
 – Mit hordasz össze? – förmedtem rá. – Az az arany csak
káprázat, nem anyag.
– Félig a mi világunkban van, félig pedig ott, ahol a dzsinn
létezik. Ő… ezzel táplálkozik, a bűnnel szerzett vagyon
lényegével. A szenvedéssel, a könnyekkel.
– Eszerint az arannyal már nem érünk semmit, mert Dászir
dzsinn lelke kirágta belőle a lényeget?
– Nem. A lényeg sosem fogy el. A szenvedés sosem tűnik el. A
könnyek sosem apadnak ki, a vérfolyam a végtelenbe tart.
– A bolondját járatod velünk? – ráztam meg. – Nekiállsz verset
költeni, hátha közben ideér az effendi? De esküszöm,
működésbe hozom Shadi nevét…
– Hagyd már Shadi nevét, az egy rossz tréfa! Ha az effendi ki
akar venni a pénzéből, olyankor csak teljessé kell tenni az
aranyat. Egyesítem a lényegével, így ismét kézzelfoghatóvá
válik. Magunkhoz veszünk annyit, amennyi kell, a többit pedig
visszaeresztem a dzsinn világába.
– Akkor tedd kézzelfoghatóvá nekünk is!
– Hiszen láthatod, hogy tehetetlen vagyok. – Kabiri
bizonytalanul rábökött arra a szekrényre, amelyből az imént
hoztam el neki a flaskáját. – Ott megtalálod a feljegyzéseimet,
részletes utasításokkal, hogy miként tehető teljessé a pénz. De át
kell lépned érte a dzsinn világába.
– Hogy engem is felfaljon?
– Ő nem táplálkozik anyaggal.
– Akkor elveszi a lelkemet?
Kabiri egyenesen rám nézett, talán most először a nap
folyamán. Végtelenül kimerültnek tűnt.
– Az egyedüli veszély, hogy megszáll téged. De erre csak akkor
képes, ha te megengeded neki. Az elméd kapuja csak belülről
nyílik. Mondj nemet a dzsinnek, és akkor tehetetlen ellened. Ezt
is… igen, ezt is lejegyeztem.
– Semmi átok, vagy efféle? Az arany valódi lesz?
– Igen. De Iordan… – Megint rángatózik a szeme alatt egy kis
izom, ahogy kényszeríti magát, hogy rám nézzen. – Hagyd az
aranyat! Csak öld meg Dászirt, jobb lesz mindenkinek! Öld meg,
aztán fussatok innen!
– Öljem meg. Neked kellett volna megtenned négy
esztendővel ezelőtt.
– Bosszút akartam, a nyomorékságomért, és meg is kaptam.
De ha az az átkozott elszabadul, senki nem jár jól. Öld meg!
Bűvöletet bocsátottam rá, hogy ne árthasson magának, így te
sem tudsz benne kárt tenni. De úgy szőttem a varázslatot, hogy
ha elszabadul a láncáról, porrá ég. Legyen eszed, Iordan, törd le a
láncot, és Dászirnak vége!
– Eszemben sincs.
Egyetlen gyors, pontos mozdulattal vágtam át a torkát.
Siettem, nehogy meglepjen egy mostanáig tartogatott
varázslattal. Vagy nehogy meggondoljam magam.
 10.
– Mindenképp meg kellett ölnöd? – szapult Ayça, miközben
feltúrtam a szekrényt a jegyzetekért. – Ő ismeri egyedül ezt a
varázslatot, és ha bármi…
– Hallhattad, úrnőm, át kell nyúlnom a dzsinn világába. Addig
kiszolgáltatott leszek. Én ugyan nem vállakozom ilyesmire úgy,
hogy közben Dzsahán Kabiri lesben áll a hátam mögött.
– Legalább azt megvárhattad volna, hogy a feljegyzéseit
előkerítsük.
– Kétlem, hogy hazudott. Miért tette volna? Meglesz az
rögvest.
– Ha pedig nem, akkor csillogó levegővel tölthetjük meg a
zsákokat.
– Legalább nem süllyed mélyre a hajónk.
– A nyavalyáért nem várhattál csak egy sóhajtásnyit azzal,
hogy elmetéld a torkát!
– Ne feledd, alighanem ő is éppen így okoskodott! Azt hitte,
hogy még van ideje felkészülni néhány varázslattal, mert előbb
úgyis az irományait keresem majd.
– Derék, bölcsek bölcse, sikerült őt meglepned! De mi haszna,
ha most itt állunk az alkalmas varázslat nélkül?
Pecsétes, áthúzásokkal és javításokkal teli lapokból álló
paksamétát ráncigáltam ki két könyv közül.
– Íme!
Ayça szóra nyitotta a száját, aztán becsukta. Valami eszébe
juthatott, mert a következő szekrényhez vonult, és előhúzta a
saját szelencéjét. Mielőtt visszacsukta volna az üvegezett ajtót,
elmélyülten silabizálta a polcon sorakozó üvegcsék feliratait,
majd kettőt berakott az ezüstdobozkába.
– Ha illatszer – vigyorogtam rá –, jelzem, hogy engem már
bepacsuliztál mára, úrnőm.
Vágott felém egy grimaszt.
– Ha ellenben bódítószer, ki ne merjelek hagyni belőle, igaz?
– Ahogy mondod.
 Kiterítettem Kabiri papírjait az asztalon, és belemélyedtem a
cirkalmas betűkkel írt szövegbe. A leírt varázslathoz
szükségeltetett néhány egyszerű eszköz; amikor felolvastam
ezeket Ayçának, térült-fordult, és mindent odakészített nekem.
De bármilyen gördülékenyen haladtak is a dolgok, szünet nélkül
rettegtem, hogy az inga átlendül, és a mágikus erőm elhagy.
– Mi lesz akkor – hozakodtam elő a bennem motozó kérdéssel
–, ha átváltozok az ostoba óriássá, aztán végleg úgy maradok?
Ha ezzel fizet az, aki az elixírből iszik?
Ayça határozott léptekkel indult a kincseskamrába vezető ajtó
felé, és én kénytelen-kelletlen követtem.
– Miket hordasz itt össze? El tudod képzelni, hogy Mahrut
alkimistái olyan szert kotyvasztottak össze, amely féleszűvé
teszi a szultán kegyeit élvező mágusokat? Mindezt kisebb
vagyonért?
Meggyőzően érvelt, mégsem voltam nyugodt. Nem is leszek,
amíg el nem múlik az inga hatása, és én egy súlyos, vasalt láda
tetején nem ülök valahol északon, sört kortyolva.
Már az ajtó előtt álltunk, de amikor arra került a sor, hogy
benyissak, tétováztam. Ayça végigsimította a karomat.
– Nekem sem könnyű újra szembenézni vele. De tegyük még
meg ezt az utolsó erőfeszítést, aztán fordítsunk hátat ennek az
egésznek örökre!
– Nem lelkesít, hogy újra találkozzak Dászirral, főképp nem a
dzsinn-valójával – mondtam. – De egyéb gond is akad.
Aggodalmas arccal nézett rám.
– Az elixír.
– Úgy ám. Az a gyanúm, hogy múlik a hatása, és az inga egyre
sebesebben leng ide-oda. Egészen váratlanul vált belőlem
üresfejű óriás, hogy aztán hamarabb múljon el, mint arra
számítottam. Mi lesz, ha átlépek a dzsinn világába, és ott…
Egészen közel lépett hozzám, és a számra tette az ujját.
– Nem történhet meg. Átlépsz, elhozod a pénzt, és elillanunk,
mielőtt Mahrut ideérne.
Dahret! Arról már egészen megfeledkeztem, hogy az effendi
ide tart.
 – Hogyan cipelünk el ennyi aranyat? A szamaras kordén?
– A közelben egy szekeres várja a jeladásomat. Három zsoldos
van vele, ők cipekednek majd, de ha a szükség úgy hozza, ölni is
készek.
Kierőltettem egy vigyort.
– Kifogytam a kérdésekből. Lássunk neki!
Amikor beléptünk, újra megdobogtatta szívemet a beeső
fénypászmában csillámló, mérhetetlen gazdagság. Néhány
pillanatot engedélyeztem magamnak a gyönyörködésre, aztán a
festékkel-ecsettel letérdeltem a halom szélére, és elhelyeztem a
padlón az első jegyzetoldalt.
– Idézőkört rajzolunk az arany köré. Kabiri pontosan felvázolta
az egészet, de tizenöt lapra fért rá. Ha eggyel végzek, cseréld ki a
következőre!
A nő bólintott, én pedig felpingáltam az első jelet, aztán a
következőt, ügyelve, hogy kunkorjaik a megfelelő helyeken
fonódjanak össze. Ayça a padlón csúsztatta utánam a soron levő
papirost, és miután az egészet lemásoltam, már tette is elém a
következőt.
Csendben ügyködtünk, és igyekeztünk tudomást sem venni a
túlsó sarokból időnként felhangzó vinnyogásról, meg-
megcsörrenő láncról. De előbb-utóbb el kellett érnünk az
aranyhegynek arra az oldalára, ahol a fogoly kuporgott. Láttam,
hogy Ayça minden ízében reszket, ezért kis időre abbahagytam
a festegetést.
– Hé…
– Semmi baj. Jól vagyok, rajtam ugyan ne sajnálkozz! –
Megbicsaklott a hangja. – Csak csináljuk!
Nem kérdeztem, bántotta-e Dászir. Az öreg mindenkit bántott
az utolsó években, épp a szeretőjével tett volna kivételt?
– Nézd a szemét! – Odabicegtem a csupa mocsok
teremtményhez, és megragadtam az állánál fogva. Azaz
megragadtam volna, ehelyett enyhe bizsergést éreztem, és az
ujjaim lecsúsztak a bőréről; eszembe jutott, hogy a foglyot
Kabiri varázslata óvja. – Üres. Ránk sem ismer. Ez csak egy héj,
úrnőm! Nincs mitől félned.
 Dászirnak némán mozgott a szája, nyála a kőpadlóra csordult.
Azt latolgattam, vajon egy rúgást engedne-e a rábocsátott
mágia?
– Hagyd békén! – Ayça eltakarta szemét. – Csak csináljunk.
Végezzünk mielőbb.
Visszatértem a pingáláshoz; a korábbi festések halovány
nyomvonalát követtem, így nem tartottam attól, hogy
varázsjelkígyóm nem harap majd saját farkába a túloldalon.
Örvendetes gyorsasággal körbeértünk. Letettem a tégelyt, és
tanulmányozni kezdtem Kabiri végső utasításait. Amikor
végeztem, beléptem az írásjelekből font határvonalon belülre, és
szembefordultam Ayçával.
– Látni fogsz, de a lelkem nem itt jár. Bármi történjen is, ne
lépj be a körbe! Ha bajt érzel, menekülj!
Felemelte tenyerét: az egyik kis hárfáját nyújtotta felém, de
amikor keze megközelítette a varázskört, tétovázott.
– Átnyúlhatok a…
– Most még igen. – Elvettem tőle a csepp hangszert. – De
miután elmondtam az igéket, maradj távol!
Bólintott.
– Emlékszel – szólalt meg –, amikor arról beszéltem, hogy a
hárfa a létezés síkjai között szól?
– Rémlik valami.
– Ha bármi baj van, pendítsd meg! Csak egyszer. Abból tudni
fogom, hogy nem terv szerint alakulnak a dolgok.
Mély levegőt vettem, aztán nekiláttam, hogy Kabiri utasításai
szerint életre keltsem a kört. Az első ige halovány derengést
csalt elő az egyik írásjelből a lábam előtt, és az volt a dolgom,
hogy a fény átterjedjen a többi rajzolatra. Azon kaptam magam,
hogy nehezemre esik az összpontosítás: az esszencia mintha
nem hajlott volna oly készségesen az akaratomhoz, mint amikor
az őröket és a gítrászokat teleportáltam. Ezt elég aggasztónak
találtam.
Ám a mutatvány végül sikerült, és az idézőkör felragyogott.
Kabiri annyit firkált a lap szélére, hogy „Szédülés!”, de én nem
éreztem semmit.
 Mégis.
Minden elhomályosult előttem, és mintha a padló is veszített
volna szilárdságából. Megtántorodtam, kapaszkodó után
hadonásztam, de mielőtt kétségbeeshettem volna, visszatért a
látásom.
Ugyanabban a sziklateremben tántorogtam, ahonnan
elindultam, ám Ayçának nyoma veszett, ahogy az illúzió
aranydombnak is. A kürtőn érkező fényoszlopban egy húsdarab
lebegett, és bámultam egy ideig, mire rájöttem, hogy hatalmas,
lüktető szív, közel akkora, mint a felsőtestem.
– Lám, lám! Iordan. Megroskadtál, fiam. Az évek nem bántak
veled kíméletesen.
Dászir ugyanott kuporgott, ugyanazzal a lánccal a nyakán,
mint az én világomban, de szeme korántsem volt kifejezéstelen,
inkább gonosz derű izzott benne.
– Kiváltképp fáj ez a bírálat annak a szájából – mondtam,
legyűrve idegességemet –, aki a saját ürülékében gubbaszt itt.
Nevetett, mindenfajta neheztelés nélkül, és ezt aggasztónak
találtam. Újra szemügyre vettem az óriásszívet: a belőle kilógó
verőerek a padlón egészen a fogolyig kígyóztak, s
köldökzsinórként csatlakoztak a hasához. Valamit kezdenem
kellett ezzel a húszsákkal, csak nehezemre esett felidézni, hogy
mit is.
– Félreállítottatok engem, mégsem nyertél jobb életet. Hát
megérte?
– Fogd be! Nem tudok így… gondolkodni.
– Én segíthetek rajtad. Egyszer már megtettem, emlékszel
még? Iszákos senki voltál, de összeszedtelek az utcáról. Embert
faragtam belőled. Mégis árulóm lettél, beálltál annak a kígyó
fiamnak a szolgálatába.
A szív. Le kell vágnom Dászirról.
Előhúztam a tőrt, és a verőerekhez léptem.
– Mit művelsz? – Rettegve, mégis mohón figyelte
ténykedésemet. – Az aranyat akarod. Lásd, rosszul bántak veled,
ezért kényszerültél arra, hogy elvedd a másét! Tarts velem
inkább! Én megbecsüllek, nem úgy, mint a fiam.
 g gy
Elvágtam a rugalmas csöveket, egyiket a másik után. Fekete
folyadék ömlött belőlük a padlóra, összefröcskölve a csizmámat.
Emlékeztettem magam, hogy ez a váladék az aranyban
megtestesülő szenvedést jelképezi. A vérfolyam a végtelenbe
tart.
Dászir felnyüszített, megvonaglott, de aztán zihálva
kierőszakolt egy újabb nevetést.
– Helyes! Csináld csak! Te derék emberem voltál, Iordan. Nem
vettél részt a merényletben, tudom jól. Ezért neked, csakis
neked, ajánlatot teszek most. Vigyél vissza magaddal a
világodba! A fiam meglakol, és minden úgy lesz, mint azelőtt.
Hasára szorította mindkét kezét, a köldökzsinór elszáradva
pergett ki ujjai közül.
– Láthatod, Mahrutnak úgyis meg vannak számlálva a napjai.
Beférkőztem a csatlósai álmaiba, ellene fordítottam őket,
egyiket a másik után. A Suttogó Úr… De ez átkozottul lassú
módszer. Emlékezhetsz, sosem volt erősségem a türelem. Te
meg én, Iordan… Vigyél át, és semmire sem lesz többé gondod
az életben. Mit szólsz?
A szív. Levágtam. Ki kell vinnem. Körülnézek. Nincs kijárat.
Miért nincs kijárat?
– Hol az ajtó?
– Ajtó…? – Néz rám. Csodálkozik. Aztán vigyorog. Szélesen. A
foga ritka. – Csak annyit tudtál a varázslatról, hogyan gyere át az
aranyért? Iordan, Iordan, Iordan.
– Varázslat?
– Fiam, nagyon hamari módon vágtál bele ebbe az egészbe. Ha
nem ismered az igéket, csak egyetlen mód maradt arra, hogy
kijussunk innen.
– Kijutni.
– Igen, kijutunk, ígérem. Ismerem az utat.
– Kijutni.
Odalépek. Bűzlik. Vihog. Markolom a láncát.
– Nem, nem! Azt nem bírod elszakítani, akármekkorára nőttél
is itt hirtelen… A lánc csak amolyan jelkép, érted?
– Nem.
 – Amíg a testem él az anyagi világban, addig engem ideköt ez
a… Eh, mindegy. Kivezetlek, de ahhoz meg kell nyitnod előttem
az elmédet.
– Mi?
– Akarod, hogy megmutassam a kivezető utat?
– Igen.
– Szélesre tárod előttem az elmédet, és beengedsz magadba
szabad akaratodból?
– Mi?
– Csak mondd utánam, hogy megnyitod előttem az elmédet!
– Megnyitom…
– …előtted…
– …előttem…
– Előtted, ostoba.
– Előtted, ostoba.
– Az elmémet.
– Az elmémet.
Dászir úr. Térdre esik. Egyre szürkébb. Füstté válik. Beszívom.
Köhögök tőle.
Szédülök.
Mahrut, te átkozott, jövök már érted! Kabiri és az a ringyó…
Szenvedni fognak mind, de te, Mahrut, te azt kapod, amire engem
ítéltél.
A fejemben beszél.
Rossz. A gondolatai. Bűzlenek.
Ütném a fejem. Kivájnám belőle. Az öklöm, nem mozdul.
– Nem, nem, nem, Iordan. Ezt a testet már én mozgatom.
Hiszen egyezséget kötöttünk, emlékszel?
A számmal beszél.
– Ez meg mi?
A hárfát nézi. Markomban. Eldobja. Megpendül.
– Nincs rá szükségünk. Erre annál inkább…
Fogja a szívet. Nehéz. Csúszós.
Kántál.
Nem látok. Elvette a szememet.
Levegőt akarok! Ételt a számba! Nőket az ágyamba!
 g gy
Újra látok.
A terem megint. Ott vagyunk.
A kürtő. Kincshalom. A kezem lenyúl, belemarkol. Valódi.
Kemény. Leszórom, cseng.
A lábam elindul. Nem akarom. Akkor is megy. Érméken tápod.
Fogoly. Dászir. Bámul. Megállok előtte.
– Szánalmas héj vagy. – Az én szám mondja. Nem akarom.
Ellenkezek. Állkapcsom, nyilall. – Akkor sem költöznék vissza
beléd, ha lenne annyi öntudatod, hogy visszaengedj. Kapsz majd
egy szobát, és szolgát, aki ellát. Ne mondd, hogy mostohán
bánok velem!
Indulok. Kifelé. Valami csörren. Megállok. Visszafordulok.
– Ayça. Kedvesem. Jól sejtem, hogy bemásztál egy halom pénz
alá? – Visszamegyek a kupachoz. Kilátszik egy térd. – Végtére is,
erről szólt az életed…
Benyúlok a kincs közé. Előrántom a nőt. Érmék repülnek.
Rémült. Nem akarom bántani. De kell. Kapálózik. Sikolt.
Megrázom. Lecsihad.
– Iordan… Ne… Mi ütött beléd?
– Iordan nincs többé. Helyesebben – homlokomat böködöm –,
valahol még itt lapít. De úgy hiszem, jobban járt, mert amilyen
ostoba, magától még levegőt venni is elfelejtene.
Zihál.
– Dászir… – Sírás a hangja.
– Bizony! Akit úgy szerettél. Akit úgy szerettél, asszony, hogy a
saját fiával szövetkeztél az elveszejtésére! Mi az, nincs erre egy
szavad sem?
Oszlik rólam a köd, de hiába, a dzsinn foglya vagyok saját
elmémben. Látom, hogy Ayça rám néz, azt kutatja, ott vagyok-e
az eszelős tekintet mögött, de én nem jelezhetek neki semmi
módon. A hárfa pendüléséből tudhatta, hogy baj van, de
ahelyett, hogy menekült volna, a kincshalomba ásta magát.
Rossz döntés volt, és én már nem segíthetek rajta.
Felveti a fejét.
– Van szavam, nem is egy. Szörnyeteggé váltál, jóval azelőtt,
hogy Dzsahán Kabiri dzsinné tett volna. Szörnyeteggé, aki egy
 gy y gg gy
dührohamában előbb-utóbb úgyis végzett volna velem. Amit
tettem, megtenném újra és újra, mert nem volt más
választásom. Ezek a szavaim hozzád, te kutya, és most ölj meg
nyugodtan!
Érzem, ahogy vigyorra húzódik a szám.
– Bátor szavak. De sok gyötrelem vár még rád, mielőtt
megadom neked a halált.
Felkapom a fejem, mert Kabiri lakosztálya felől zajok
érkeznek, kiáltások, egy gítrász hörgése.
– Nem tudjuk megfékezni, Ogadzsan is halott… Döfjétek le!
Rajta, öljétek már meg ezt a dögöt! – Mahrut kiabál odakint,
mindig elvékonyodik a hangja, ha ideges. – Mi a búbánatos…
Dászir egyik kezemmel szorosan tartotta Ayçát, a másikkal
letépte az asszony melléről a ruhát.
– A gyötrelmek… Kapsz belőlük egy kis ízelítőt!
Hanyatt lökte a nőt az érmehalmon; újabb tépés, és Ayça
teljesen lemeztelenedett. Küszködött, rugdalózó lába
aranypénzeket szórt szét, de fölébe kerekedtem. Hiába próbálta
összezárni a combját, közébük férkőztem. Ám az ágyékomban
nem éledt vágy: Dászir másra összpontosított, de gondolatait
csak időnként hallhattam meg, így rejtve maradt előttem, hogy
mire.
Ayça mindezt nem tudta, így harcolt, egyre fogyatkozó erővel.
Reméltem, hogy nem teszi csúffá a képemet azokkal a hosszúra
növesztett körmökkel, bár ahogy a dolgok álltak, alighanem
örökre lemondhattam erről az ábrázatról.
– Mindjárt! – zihálta a dzsinn. – Mindjárt…
Valaki berúgta a kincseskamra ajtaját. Egy láncinges, csúcsos
sisakos qatal óvakodott be rajta, s hiába igyekezett
visszatartani, maga Mahrut is berontott mögötte. Sose feledem
azt az arcot, azt a döbbenetet, amikor rájött, hogy asszonyát
gyalázom meg épp a vagyona tetején.
Ekkor rájöttem, hogy Dászir pontosan ezt akarta elérni. Erre a
pillanatra várt, amikor az elme úgy kifordul magából, hogy
minden óvatosságot sutba dob, így válik végtelenül
befolyásolhatóvá.
 y
Elárultak, megszégyenítettek – üzente ő, a Suttogó Úr. – Téged,
Mahrut effendit!
Mahrut artikulátlan nyögést hallatott, kecskeszakálla
reszketett a dühtől.
Én vagyok a te jogos haragod! – folytatta a dzsinn. – Én vagyok a
bosszúd! Rajta, add át magad nekem, és vérüket vesszük az
árulóknak!
– A tiéd vagyok, harag! – Mahrut kiragadta testőre kezéből a
szablyát. – A tiéd vagyok, bosszú!
Úgy legyen!
Dászir kaján öröme még egyszer átcikázott az agyamon, majd
a következő pillanatban elszakadt az elmémtől, mint solymász
ökléről a madár. Rároskadtam Ayçára, mert felkészületlenül ért,
hogy reszkető tagjaim ismét nekem engedelmeskedtek.
Mahrut félúton járt felénk, de hirtelen meghőkölt, mintha
falnak ütközött volna, s szeme kifordult. A szablya a padlón
csörömpölt, a férfi pedig előregörnyedve homlokába vájta
körmét. Én már a magam kárán tudtam, hogy amit oda
önszántából beengedett, ujjával ki nem bányászhatja. Annál is
inkább, mert a keze többé nem az övé, ahogy a pénz, a nő, a
bosszú sem. Dzsinn atyja mindent visszaszerzett azzal, hogy
megszállta.
Két qatal rohant oda, hogy megtámogassák tántorgó urukat.
– Fogjátok le mindkettőt!
Ayça rémült arca alig ujjnyira volt az enyémtől.
Éles fájdalom hasított az oldalamba. Odanéztem: amikor
elengedtem a nő csuklóját, valahonnan előkerítette a tőrömet,
és most belém vágta.
– Én vagyok az, úrnőm – hadartam, az égető kínnal
küszködve, amit a belém ékelődött penge okozott. – Itt hagyott.
Megszállta a fiát.
– A fogoly… – nyögte, de ránehézkedő súlyom túl sok volt
neki, nem jutott levegőhöz.
De nem is kellett végigmondania, ennyiből is felfogtam. A
fogoly. Ha megölöm a fogoly Dászirt, azzal elszakítom a dzsinnt
idehorgonyzó láncot, s a lélek visszatérhet az örök körforgásba.
 g y g
Talpra vergődtem, kitéptem magamból a tőrt, és indultam
volna a sarokba láncolt fogoly felé, de a nő hangja megállított:
– Iordan, ne!
Ekkor rohantak le a qatalok. A Szultánátus legjobb harcosaival
erőm teljében sem mérkőzhettem volna, ám most az inga a
briliáns elme felé lendült bennem, amely erőtlen testtel járt
együtt.
Varázsolni akartam, de a lüktető fájdalom lehetetlenné tette
az összpontosítást. Amíg én hiábavalóan erőlködtem, az egyik
qatal kirúgta alólam a lábamat. Hasra fordított, és egy bőrszíjjal
összekötötte a csuklómat, fájdalmasan szorosra. Amikor
végzett, a mezítelenségét rongyaival takargató Ayçával együtt
lökdöstek a fia bőrében feszítő Dászir elé.
– No, nézd csak! – Dászir-Mahrut egészen közel lépett hozzám.
Az arcomba meredt. – Benned varázshatalom feszül, Iordan!
Honnan tettél szert rá?
– A bazársoron mindent árulnak. Vettem egy szerencsehozó
nyúllábat, és az árus rám tukmált mellé pusztító varázserőt.
Mosoly futott át keskeny, szakállas ábrázatán, de szeme –
melyben Mahrut olajos-barnája furcsa, sárgás árnyalatot öltött
–, gyűlölettel méregetett. Mintha megsűrűsödött volna
körülöttem a levegő ettől a tekintettől, nem bírtam se
moccanni, se szólni. Bármilyen mágiát hozott is magával a
dzsinn odaátról, könnyűszerrel felülkerekedett rajtam.
– Túl veszélyes. – Az effendi felém intett. – Öljétek meg!
– Ne engedelmeskedjetek neki! – kiáltott Ayça a qatalokra. –
Dzsinn költözött belé! Nem látjátok a szemét? Nézzétek a
szemét!
A harcosok ügyet sem vetettek kétségbeesett próbálkozására,
Dászir rendíthetetlenül mosolyától kísérve tették a dolgukat.
Egyikük mögém lépett, s hátrafeszítette a fejemet, a másik
handzsárt húzott elő.
Hűvös nyugalom telepedett rám, az a fajta, amelyik akkor
fogja el az embert, amikor már minden mindegy. A
legtökéletesebb tudatállapot a mágia műveléséhez, de hiába:
kellett volna egy mozdulat, egy szó, hogy a varázslat
 gy gy gy
megszülethessen. Ám én éppen egyikre sem voltam képes. Már
csak abban bízhattam, hogy halálom pillanatában kiszabadul a
belém szorult halálos erő, és elemészti gyilkosaimat. Jól
mutatna a rólam születő pletykákban.
A penge a nyakam felé lendült, de megállt a levegőben.
Üvöltés hangzott fel, és a szemem sarkából láttam, hogy a
kincshalmon túl lángoszlop csap a mennyezetig. Ez nem
lehetett más, mint Kabiri varázslata, ami annyit jelentett, hogy
a fogoly elszabadult láncáról.
A sikoly hamar elhalt, csak a megégett emberhús bűze
terjengett, ám ekkor az effendi hördült fel. Térdre rogyott, majd
az oldalára zuhant, és minden ízében rángatózott. A qatalok
tanácstalanul hajoltak fölébe. Aztán a vonaglás abbamaradt, a
férfi elernyedt, én pedig éreztem, hogy kienged szorításából a
bénító varázslat. A fogoly halálával Dászir lánca is eloldódott,
lelkét többé semmi nem horgonyozta ehhez a világhoz.
Többé semmi sem tartott vissza, hogy szabadjára engedjem a
bennem gyülemlő esszenciát. A hozzám közelebb álló qatalt
mintha harci szekér ragadta volna tova, mégpedig a pengékkel
ellátott fajta, mert rémisztő sebek nyíltak a levegőben
bukdácsoló harcoson.
– Fuss! – förmedtem rá a társára.
Amaz tétovázott, de a qatalokat gyermekkoruktól arra képzik,
hogy a legnagyobb káoszban se hátráljanak meg. Szablyával a
kézben megpróbált elérni, mielőtt érkezésem lenne egy újabb
igére, de elkésett. A mágikus vihar hátravetette, s ő pörgött,
háromszor is átfordult, mielőtt véres kupacban megállapodott
volna a fal tövében.
Ayça rám nézett.
– Vége?
– Bízom benne.
Le kellett ülnöm a padlóra, mert erősen szédültem. Tudtam,
hogy igyekeznem kell a sebem begyógyításával, mielőtt újra
lendül az inga, de kellett egy kis idő, hogy lecsillapítsam az
elmémet.
 A nő a mozdulatlanul heverő Mahruthoz ment, s
megvizsgálta.
– Lélegzik. Miért nem tér magához?
– Mindent én sem tudhatok. A dzsinn kiszállt belőle, de talán
túl nagy dúlást hagyott maga után.
– Könnyebb lenne a dolgunk, ha többé nem nyerné vissza az
eszméletét.
Ezzel magam is tisztában voltam. Olyanokat öltem ma, akik
Mahrutnál sokkal kevésbé szolgáltak rá, mégis – vagy tán éppen
azért –, vonakodtam elvenni még egy életet. Talán létezik egy
napi kvóta, aminél a lélek megtorpan, már ha maradt benne
emberi érzés.
– A fogoly. A te műved volt, úrnőm, hogy elégett?
– Azt hitted tán, hogy csak annyi eszem volt, hogy földikutya
módjára az aranyhegybe fúrjam magam, amikor megszólalt a
hárfa? A Kabiri szekrényéből szerzett salétromsavat és sósavat
ráöntöttem a láncra, ott, ahol a falhoz kapcsolódott.
– Értesz az efféle dolgokhoz?
– Az effendi szeretőjeként másom sem akadt, mint időm. Bele-
beleártottam magam a tudományokba és a művészetekbe. –
Tűnődve nézte Mahrutot, aki rendszertelenül vette a levegőt, s a
szeme még mindig csukva volt. – Abban bíztam, hogy a
királyvíz hamarabb rágja át magát a vason. Így végig rettegtem,
hogy a fogoly nem szabadul el.
Feltápászkodtam. A seb az oldalamon összezárult, a fájdalmat
a mágiával ösztökélt gyógyulás feszülő-nyilalló érzése váltotta
fel.
– Mindez része volt a tervnek?
Gúnyos kacajt hallatott.
– Megvesztél? Ki bírt volna rákészülni minderre?
Rögtönöznöm kellett. Fel sem tételeztem azelőtt, hogy az
elixírtől hol uralod a mágiát, hol pedig csak tompa eszű
tenmagad vagy.
– Azért magamtól nem vagyok ennyire… – Elhallgattam, mert
elkaptam kaján pillantását. – Okosan tennéd, úrnőm, ha jelt
adnál a szekeresednek. Elég, ha Ogadzsan egyetlen embere
 g g gy
kereket oldott és visszajutott a városba. Híre mehet, hogy az
effendi szerája szabad préda.
– Azt lesheted, hogy egyedül kimenjek innen! Mi van, ha
kóborol odakint néhány azokból a dögökből?
Bólintottam.
– Induljunk.
A ruha rongyokban lógott róla, mégis királynői mozdulattal
karolt belém s kormányzott az ajtó felé. Hirtelen felém kapta a
fejét.
– Te a kebleimre meregeted a szemed, Iordan Barsaith?
– Sose tennék olyat, úrnőm! Amikor pedig előttem mégy majd
a lépcsőn, még véletlenül sem tévedhet rájuk a pillantásom.
– Hitvány alak.
– De a dúsgazdag fajtából. Jól tudom, hogy számodra
ellenállhatatlan ez az elegy?
Meglegyintette arcomat, de a nevetésében nem volt
neheztelés.
 11.
Volt egy verejtékes éjszakám az Üvöltések tengerét szelő hajón,
míg az elixír hatása végleg távozott belőlem. Az inga sebesen
lendült ide-oda; az egyik pillanatban elmém ragyogott és
csodálatos összefüggéseket fedezett fel, hogy aztán néhány
szívdobbanással utóbb elfeledjem mindet, és még az ujjaimat
összeszámlálni is nehézséget okozzon. Okos énem tudta, hogy a
mákonyszívás is oka, hogy ilyen hagymázas búcsút vesz tőlem a
szer.
Időről időre Ayça a fekhelyem szélére telepedett, s nedves
kendővel törölgette arcomat. Fénylő elmém a világ
legszívhezszólóbb bókját ötölte ki a számára, de mire rávettem
magam, hogy kimondjam, az óriástól már csak ennyi tellett:
– Dugnálak.
Persionban végleg partra szálltunk, s egy takaros polgárház
tengerre néző, emeleti szobáit béreltem ki. Ott szembe kellett
néznem azzal a felismeréssel, amelyet a hajóút ideje alatt
halogathattam. Immár megengedhettem magamnak, hogy
megvegyem a világ összes italát, mákonyát és olyan szereket is,
amelyekről eddig tudomásom sem volt. De Ayça azt mondta,
merjek ennél nagyobban gondolkodni. Példának okául
megszerezhetem őt is, az ára csupán annyi, hogy ne vegyem
meg magamnak a világ összes italát, mákonyát és olyan
szereket, amelyekről eddig tudomásom sem volt.
Azt hittem, a vagyonnal gondtalanság jár együtt, most mégis
akadt min törnöm a fejemet.
 HERR NÁNDOR
Mindig is igyekeztem szétválasztani a magánéletemet az íróitól.
Nem mintha sok titkolnivalóm lenne, csak egyszerűen jobb
szeretem, ha a személyem helyett a műveimmel foglalkoznak.
1968 szeptemberében születtem (előző karácsonykor a
szüleimnek nyilván nem akadt jobb dolga). Jelenleg egy
Budapest közeli településen lakom a párommal, de korábban
nyolc évig éltem Ausztriában is.
Írni viszonylag későn kezdtem, előtte hosszú ideig inkább a
zenébe öltem kreatív energiáimat. És hogy miért ragadtam
tollat? (Mások ezt úgy szokták kérdezni: mi a fenének kellett
egyáltalán tollat ragadnod?) Nos, ezért nem kis részben Nemes
István a felelős. Ugyanis az ő Káosz-sorozata húzott be a
fantasybe. Eleinte olvasóként, aztán gyűjtőként. Később magam
is kedvet kaptam efféle történetek kiötléséhez.
Meglehetősen korán rájöttem, hogy írástechnika terén bőven
van mit tanulnom, így nagy lendülettel vetettem magam az
ilyen jellegű tananyagok felkutatásába. Majd különböző
írókörökben, scriptóriumokban, műhelyekben próbáltam
csiszolni a tudásomat, pályázgattam, ismerkedtem a
szakmában régebb óta működő írókkal.
2007 őszén végre megjelent az első novellám a Cherubion
gondozásában. Azóta három tucat rövidebb-hosszabb írásom
jelent meg több kiadónál. A sci-fi és a fantasy történeteimet Tim
Morgan néven publikálom, főként a Cherubionnál, míg a
történelmi és krimi jellegű anyagaim a Prae, a Spiritart és a
Histórium gondozásában jelentek meg Háromszéki Nándor írói
név alatt.
Szokták mondani, hogy alapvetően kétféle írótípus létezik: a
kertész, aki elülteti a magot, aztán hagyja, hogy abból
kikerekedjen valami történet (belőlük van lényegesen több), és a
mérnök, aki előre megtervezi a fontosabb elemeket, majd írás
közben ahhoz igyekszik tartani magát. Ahogy sorra teltek az
évek, egyre inkább a második csoportba csúsztam. Számomra
legalább olyan fontos a kutatás, az előkészítés, a tervezés, mint
maga az írás, és amikor elkészülök egy anyag első kéziratával,
rendszerint még rengeteget szöszölök a szövegen a leadás előtt.
E munkamódszer miatt nem tartozom a termékeny szerzők
közé, és gyakran ér olyan kritika, hogy a sok utómunkával túl
sterillé teszem a szövegeimet. Meglehet.
Ha már a gyenge pontjaimnál tartunk, idesorolom a leírásokat
és a csatajeleneteket. Nem sokat pepecselek velük, mert olvasni
se szeretem az ilyesmit, nemhogy megírni. Sokkal jobban
érdekelnek a szerkezeti kérdések, a dramaturgia, és a szereplők
közötti interakciók.
Gondolom, nem meglepő ezek után, ha azt mondom, élénken
foglalkoztat a szerkesztési folyamat. Rendszeresen kapok
felkéréseket, hogy megjelenés előtt álló anyagokat nézzek át
esetleges hibákra vadászva. Jó néhány könyvön végeztem ilyen
jellegű munkát, nem egynél társszerkesztői minőségben, és az
érdeklődésem odáig ment, hogy pár éve részt vettem egy féléves
szerkesztői tanfolyamon is.
Az írásaim közül leginkább talán az „Árnyak a múltból” című
fantasy-krimi kisregényemre, a „Whitechapel keresztje” és a
„Konzervált viszonyok” történelmi-krimi novelláimra vagyok a
legbüszkébb. No meg a Hüse Lalival közösen írt monstre fantasy
regényre, amely „A Káosz Arénája” címet viseli.
 Tim Morgan
AZ IGAZSÁG BAJNOKAI

A novellám talán egy kicsit kilóg a sorból, mert nem előrefelé ugrik
harminc évet, hanem vissza. És abban is eltér a szokásostól, hogy
nincs kifejezett főszereplője, hacsak nem egy bizonyos jelenség.
Viszont felbukkannak benne olyan alakok, akikkel korábban a
Fagyföld antológia lapjain találkozhattunk. Aki olvasta azt a
kötetet, emlékezhet rá, hogy a drén Frekhanser-ház a kihalás
szélére sodródott. A novellámból most az is kiderül, mi állhat ennek
hátterében.
Eredetileg másfajta lezárást szántam neki, de Tölgyesi Laci
lényegre törő kritikája nyomán újragondoltam a befejezést, és nem
bántam meg.

6637, Drénia, Deviaron, a Frekhanser klán palotája

Az apró termetű, rikító színekbe öltözött bolond egymás után

három cigánykereket hányt, mielőtt megérkezett a gyanútlan
tűzköpő mögé, aztán egy pillanatnyi szünetet sem hagyva,
lendületből fenéken billentette a mutatványost. A szerencsétlen
fickó épp lángot készült fújni a mennyezet felé, de a rúgástól
megtántorodott, és a tűzcsóva nem oda lövellt, ahova eredetileg
szánta, hanem a többi csepűrágó közé. Telibe kapta az egyik
komédiást, aki már nem tudott kitérni előle. A pórul járt férfi
szakálla sercegve parázslott fel. Szegény ördög próbálta ugyan a
tenyerével eloltani a lángoló szőrzetet, de hiába csapkodta
magát jó néhányszor pofán, nem sokra ment vele. Szerencsére
az egyik társa gyorsan ocsúdott: kikapta egy dermedten álló
szolgálólány kezéből a kancsót, és a fejhangon sikoltozó
komédiás képébe loccsintotta a bort.
 Döbbent csend támadt a díszteremben.
A zenészek abbahagyták a játékot egy strófa kellős közepén. A
hangulat megfagyott, mintha egy morcos kedvű mágus
elszabadított volna egy fagyvarázst. A vendégek lélegzet-
visszafojtva lesték, mi fog kisülni az ünneprontásból. Mindenki
ismerte Haggen de Frekhanser lobbanékony természetét. Az
exarcha ennél kevesebbért is korbácsoltatott meg embereket.
Egyszer csak jóízű hahota zengett a főasztal felől. A ház ura
úgy kacagott, hogy szeméből még a könny is kicsordult. Kis idő
múlva bátortalan nevetgélés hallatszott innen-onnan, amely
egyre hangosabbá és magabiztosabbá vált, míg végül az egész
vendégsereg felszabadultan röhögött a családfővel. Haggen de
Frekhanser meg sem tudott szólalni, csak intett a balján ülő
unokafivérének, de amikor az egy egész ezüstmarktot készült
vetni a megpörkölt szakállú csepűrágónak, az exarcha levegőért
kapkodva odaszólt:
– Ne annak, Ragmar! A bolond érdemli a jutalmat.
Így aztán az érme a törpéhez vándorolt, aki ajkai közé vette,
hogy egy próbaharapással meggyőződjön a valódiságáról. Majd
szélesen elvigyorodott, s nem törődve a többi mutatványos
szikrázó tekintetével felszívódott a táncosok között.
Az exarcha jelzett a kobzosoknak, és azok újra a húrokba
csaptak. Az ünnepi lakoma tovább folyt, mintha nem is
szakította volna félbe a kínos közjáték.
Volt is okuk vigadozni! Tegnap óriási győzelmet arattak Orses
de Chavellier, a rivális drén nagyúr felett, s a diadalt méltó
módon akarták megünnepelni. Az asztalok roskadásig teltek az
ínycsiklandó falatokkal, s a szolgálólányok fürgén libbentek a
padok között drága zitrán borral töltött kancsóikkal, hogy
egyetlen torok se maradjon szárazon.
Maldiberanból hozatott drága szőnyegek varázsolták
barátságosabbá a komor kőfalakat. A főasztal mögött hatalmas
ólomüveg ablakokon áradt be a délutáni napfény, feleslegessé
téve a gyertyák használatát. Megannyi kopó heverészett lustán a
vendégek lábainál. Még a koncon sem marakodtak, hisz olyan
gyakran hajítottak közéjük egy-egy cubákot, hogy nem volt
gy j j gy gy gy
okuk küzdeni a falatokért. A termet betöltötte a folyamatos
zsongás, amely összevegyült a dobok, sípok és lantok keltette
dallamokkal.
Haggen de Frekhanser a főasztal közepén foglalt helyet. Jobb
kéz felől ültek azok a férfiak, akik az eszük révén nyertek jogot,
hogy az exarcha tanácsadói legyenek. Ragmar de Frekhanser,
aki Haggen fagyföldi birtokait felügyelte, Kermon Sondre, a vén
kermon-pap, valamint a kirurgus meg a krónikás. Baloldalt
pedig azon férfiak ültek sorban, akik a kardjukkal vívták ki a
méltóságot, hogy a Frekhanser-ház testőrségbe kerüljenek. Az
asztal legszélén ült Arveus da Riffin, a hetedik lovag, aki még
csak egy napja öltötte fel a Frekhanser-ház színeiben pompázó
testőri köpenyt.
Elődje, a dicső emlékű Joremund lovag a tegnapi ütközetben
vesztette életét, midőn urát oltalmazta. Az almásderesét
felnyársalta egy kopja, s Joremund oly szerencsétlenül bukott le
a nyeregből, hogy menten nyakát szegte. Arveus da Riffin vágta
le a támadót, és ezzel időt nyert a többi testőrnek, hogy
védelmezőn körbevegyék Haggen de Frekhansert. A nap
hősének nem is maradt el a jutalma.
Fadlen di Weyres, az erősen kopaszodó hatodik lovag nagyot
harapott egy majoránnával meghintett, fűszeres illatú sült
combba, majd tele szájjal a frissen testőrré avatott Riffinhez
fordult:
– No, kedves öcsém – csámcsogta, miközben a cubákkal
végigmutatott a gazdag terítéken –, látod, már ezért megérte
bekerülnöd az exarcha hét testőre közé, hogy részt vehess az
ilyen nagyszerű lakomákon.
Habár a drének a többi néppel összehasonlítva jóval ritkábban
hódolnak a gyomor örömeinek, Weyres gróf e tekintetben
kivételnek számított. Azt vallotta: „Olykor jobb egy libacomb két
női combnál.”
Arveus da Riffin szerényen biccentett, majd közelebb hajolt
Fadlenhez.
– Én akkor is büszkén szolgálnám urunkat, ha éltem fogytáig
csak kását ehetnék.
 – Nofene! Aztán miért?
– Amióta az eszemet tudom, mindig is Haggen de Frekhanser
testőre akartam lenni. Habozás nélkül feláldoznám érte az
életemet. Hiszen ő a legigazságosabb exarcha valamennyi
között.
– Az már igaz!
– Nem is értem, hogyan merészelte megsérteni az a
kígyónyelvű de Chavellier! – Arveus arcát már a gondolatra
elfutotta a pulykaméreg. – Ám a hazug gazember megkapta,
amit érdemelt. Senki nem ejthet foltot büntetlenül úrnőnk
becsületén!
Fadlen di Weyres hátba csapta az ifjút.
– Ejha! Pontosan ilyen derék csatlósokra van itt szükség, akik
rajongva szeretik urunkat. Tudnod kell, hogy mi, régi testőrök is
így vagyunk ezzel. Sőt, nemcsak az exarchát, de egymást is a
legmesszebbmenőkig tiszteljük.
Drinas di Kellar, az ötödik lovag kiitta serlegét, s míg az egyik
szolgálólány újratöltötte neki, megkocogtatta Fadlen vállát.
– Hogy tetszik Zöldfül lovagnak az új poszt?
– Ne bántsd! Derék legény ez, én mondom. Épp Haggen
igazságáról beszélt, meg arról, hogy miért támadta meg Orses
de Chavelliert.
– Veszélyes téma – kacsintott Drinas. – Ő miként vélekedik?
– Ahogy mindenki! Hogy úrnőnk hűsége körül robbant ki a
viszály – felelte Fadlen, és belemarkolt a tálon illatozó,
juharszirupos-túrós süteményekbe.
Közben újra megtelt Drinas di Kellar serlege, és a
medvetermetű lovag máris az ajkához emelte. De épphogy csak
belelógott a bajsza, amikor jobbról meglökték a könyökét, s a
bordó ital lecsorgott a szakállán. Zirk di Kharys, a negyedik
lovag akarta e módon felhívni magára a figyelmet. Ő már csak
ilyen faragatlan volt. Keveset törődött a jó modorral, és még
kevesebbet a szájszagával.
– Mivel untatott Bendő lovag? – vigyorgott hiányos fogait
kivillantva.
 Drinas a kézfejével próbálta letörölni a borcseppeket, s csupán
félvállról morogta oda:
– Ó, csak azt mesélte, hogy legújabb társunk meglepő
kérdéseket tesz fel az exarcha és Orses de Chavellier viszályával
kapcsolatban. Vajon miért? Heh! Mintha nem volna egyértelmű,
kinek van igaza!
– Ejha!
– Meg Yngrun úrnő hűségéről is mondott valamit – folytatta
Drinas két csuklás között. Aztán ezt orvosolandó ismét orrára
húzta a serleget.
Zirk nem vette zokon, hogy egy jó zitrán bor nagyobb
érdeklődésre tarthat számot Drinasnál, mint ő. Megrángatta a
jobbján ülő harmadik lovag ingujját. Thorwald do Glovart,
mielőtt Zirknek szentelte volna a figyelmét, türelmet intett.
Lehunyta szemét, arcát grimaszba torzította, majd enyhén
felemelkedett az ülésből.
– Úúúú, hogy recseg ez a szék! – nyögte élvetegen. – Tán restek
az ácsok, hogy megjavítsák?
A szolgálólányok orrukat befogva kotródtak el a közelből, és
még az őrgróf kedvenc kopója is prüszkölve húzódott távolabb.
Zirk di Kharys azonban nem ágálhatott a szagok ellen, és amúgy
is fontosabbnak érezte továbbadni a friss híreket.
– Képzeld, barátom, mit mesélt Butykos lovag az imént.
– Csupa fül vagyok.
– Az új társunk még csak egy napja került közénk, de máris az
exarcha igazságosságát firtatja. Mint azok, akik jobban örültek
volna Orses de Chavellier győzelmének.
– Elképesztő! Így hálálja meg a bizalmat?
– Sőt… – Itt a rossz leheletű gróf lehalkította hangját, s csak
úgy merte odasúgni: – Nem átallotta úrnőnk hűtlenségét
pedzegetni!
– Hűha! Nem tréfálsz?
– De hisz ismersz! Az én ajkamat még nem hagyta el hazug
szó.
Thorwald do Glovart, hogy el ne árulja, miként vélekedik
erről, a szája elé tette a kezét, és egy iszonyatosat böffentett.
 j gy y
Ezzel megúszta a választ, ugyanis Zirknek váratlanul dolga
akadt a bal oldalán. Így hát a harmadik lovag csak a másik
szomszédjával elegyedhetett szóba.
– Találd ki, mit hallottam az előbb Foghíj lovagtól!
Ullsander di Stotte a levegőt az orra elől legyezve pillantott
Thorwald felé.
– Mm-mi-mit?
– Riffin lovag állítólag fennen hangoztatja kétségeit Haggen
igazával kapcsolatban. Szerinte Orses de Chavelliernek kellett
volna tegnap nyerni.
– Nn-ne mm-mo-mon… beszélj!
– És ez még mind semmi! Egyenesen kétségbe vonja Yngrun
de Frekhanser hűségét.
– Bb-bo-bor… rettenetes!
Ullsander feldúltan ragadta meg a jobbján ülő első lovag
karját, aki csúnyán pillantott rá, mert a kapkodó mozdulattól
kicsúszott a keze a bögyös szolgálólány szoknyája alól.
– Mi az ördög ütött beléd?
– Bb-bo-bo… elnézést! De ez ss-sü-sür… fontos!
Kuibert do Bardelsen bosszúsan nézett a farát riszáló fehérnép
után.
– Mi lehet ennél fontosabb?
– Ssz-szé-szé…
– Szélbél lovag? Igen?
– A-aa-az…
– Azt mondta. Tovább! – sürgette Kuibert.
– …ho-hogy az ifjú ll-lo… szerint…
Kuibert do Bardelsen összeszorította ajkait, felnézett a
dongaboltos mennyezetre, majd dobolni kezdett ujjaival az
asztalon.
– …az ex-exa… Haggen hazug, a neje pedig hh-hü…
– Hülye?
Ullsander nemet intett.
– Hűvös?
A második lovag még jobban tiltakozott.
– Ahá, hűtlen! Na végre, hogy kinyögted!
 g gy y g
Kuibert öblös hangja túlzengte a zsivajt. Ráadásul a zenekar
épp befejezett egy nótát. Így aztán jó néhányan meghallották az
utolsó szavakat. Többek közt Haggen de Frekhanser is.
– Mondd csak, jó lovag, kiről folyik a csevej? Hadd mulassak én
is a marhán, aki nem vette észre, hogy felszarvazták!
Kuibert do Bardelsen a rajtakapottak zavarával sütötte le a
szemét.
– Ki vele!
– Nos, dire, előrebocsátom, én egy szót sem hiszek el ebből a
gyalázatos rágalomból…
Az exarcha kíváncsian felvonta egyik szemöldökét.
Kuibert már nem hangoskodott. Tisztában volt vele, hogy a
Frekhanser-ház feje mennyire hirtelen haragú, és sosem
lehetett tudni, milyen indulatot vált ki belőle egy-egy
meggondolatlan kijelentés. Fejlehajtva préselte ki magából a
szörnyű szavakat:
– Fanyelv lovag azt állítja, hogy Arveus da Riffin az imént
nyíltan hazugnak nevezett téged, dire, és megesküdött rá, hogy
úrnőnk összeszűrte a levet Orses de Chavellierrel.
Haggen de Frekhanser feje elvörösödött.
– Miii?! – Felpattant a helyéről, és karjával lesodort az asztalról
mindent maga elől. – Hogy merészeli?!
A falak mellett álló alabárdosok jól ismerték urukat. Ugrásra
készen várakoztak. Már csak az volt a kérdés, ezúttal kit kell
kiemelniük a tömegből.
– Arveus da Riffin, te áruló! – mutatott rá az exarcha. –
Fogjátok el a hálátlan kutyát!
Az ifjú testőr mészfehér arccal emelkedett fel. Képére volt
írva, hogy semmit sem ért az egészből. Két alabárdos befelé
törtetett a tömegen át, félrelökdösve azokat, akik nem tértek ki
időben az útjukból.
– De uram, itt valami tévedés lesz! – hápogta Arveus.
A mellette ülő Fadlen di Weyres óvatosan elhúzódott a
közeléből. Bármit is követett el az ifjú, neki arról nem volt
tudomása. Ő nem vett benne részt, és semmi köze hozzá!
 – Akkor történt tévedés, amikor téged emeltelek a testőreim
közé! – harsogta a ház ura.
Közben odaértek a palotaőrök, közrefogták a bénultan álló
Arveust, majd szemből belekaroltak. Úgy vonszolták kifelé,
hogy a kegyvesztett lovag csizmasarka csíkot húzott a
márványpadlón.
– De hát mivel vívtam ki haragod, dire? – nyüszítette az ifjú.
– Még kérded? Az imént értesültünk Kujon… akarom
mondani, Kuibert lovagtól, hogy milyen alávaló hazugságokat
terjesztesz rólunk a hátunk mögött.
– Ééén?
– Tagadod tán, hogy helyénvalónak tartod Orses de Chavellier
viszonyát a feleségemmel?
Meglepett kiáltások hallatszottak mindenfelől. Az úrinők
szájuk elé kapták a kezüket, és néhány érzékeny dáma még el is
alélt. Folyamatos zúgás kelt a teremben, mindenkinek eszébe
jutott valami apróság, amit eddig nem említett az eset kapcsán,
de most, hogy maga az exarcha sem tagadja a felszarvazását,
már nem volt értelme elhallgatni a titkokat. Csak az nem látta,
aki megvakult, hogy Haggen kisfia egy kicsit sem viseli képén a
jellegzetes családi jegyeket. Az ajka húsos volt, ellentétben a
Frekhanserek keskeny, vértelen szájával, a bőre pedig jóval
sötétebb, mint vélt apjának, Haggennek.
– Elég legyen a rosszindulatú pletykából! – fröcsögte az
exarcha. – Gorden az én fiam, és senkitől nem tűröm, hogy ezt
kétségbe vonja! Frekhanser vér folyik az ereiben. Kermon
Sondre a megmondhatója!
A vén kermon-pap buzgón bólogatott.
– Így igaz! Személyesen győződtem meg róla. A Fonat pedig
nem hazudik!
Haggen de Frekhanser visszavette a szót:
– Attól, hogy Gorden csecsemő, kijár neki a tisztelet. Ő az
utódom és örökösöm. Mit gondoltok, ki fogja vezetni harminc
év múlva a Frekhanser-csapatokat, amikor eljő a Jégnász ideje?
Addigra remegő lábú, fogatlan aggastyánok leszünk!
 A Riffin lovagot vonszoló alabárdosok már majdnem elérték
az ajtót.
– Uram, hallgass meg! – könyörgött az ifjú.
– Eleget hallottam – intett dölyfösen Haggen de Frekhanser –,
s szavamra, mindig is el tudtam dönteni, mi a helyes. Másképp
nem én lennék a legigazságosabb exarcha Dréniában.
A kimondhatatlanul csalódott, igazságérzetében mélységesen
megbántott ifjú lovag rajongása egy pillanat alatt változott át
engesztelhetetlen gyűlöletté. Arveus da Riffin arca eltorzult,
szólásra nyitotta a száját, ám szavait elnyomta a becsapódó,
vasalt ajtók döndülése. Így aztán a teremben senki nem hallotta
a szörnyű átkot, amelyben azt kérte az istenektől, büntessék
meg a kevély exarchát. Pusztítsák ki a Frekhanser klánt, hogy
írmagja sem maradjon![6]

*****

Yngrun de Frekhanser egy keszkenővel felitatta köldökéből az

opálfényű tócsát, majd felkönyökölt az ágyon, és átszellemült
arccal nézte a férfit, aki alig két perce még a karjaiban tartotta.
Mit tartotta! A mennyekbe repítette!
A férfi most meztelenül állt a kerek asztalka előtt, és
magabiztos, már-már önelégült képpel vigyorgott vissza
Yngrunra. Az imént beleadott apait-anyait. Nem csoda, ha
megszomjazott közben. Két kézre kapta a borral teli kancsót, és
anélkül, hogy a pohár megtöltésére időt pazarolt volna,
egyenesen az ajkához emelte. Épp oly mohón ivott, olyan
szenvedéllyel, ahogy minden egyebet csinált. Szája szélein
megindult egy-egy vékonyka borpatak, lecsorogtak a nyakán,
átbuktak a kulcscsontján, majd onnan rákanyarodtak a
mellkasára, ahol keresztezték egymás útját a tenyérnyi tetoválás
fölött, hogy bíbor mintákkal egészítsék ki a Frekhanser-kermon
fekete indáit.
– Azért egy kicsit sajnálom szegény fiút – sóhajtotta Yngrun. –
Olyan jóravalónak látszott.
 – Én sem hiszem, hogy rosszat akart – felelte a férfi. – De akkor
is meggondolatlanul locsogott.
– Vajon honnan vette ezt a badarságot, hogy félreléptem Orses
de Chavellierrel? Brrr! Sosem tudnék rajtad kívül más férfit
szeretni. Az a vénember ridegebb egy fagydémonnál.
– Ne törődj a pletykával! Majd elül. Csak az számít, hogy
Gorden a mi fiunk. Hamisítatlan Frekhanser vér csörgedezik az
ereiben, és ezt bármelyik kermon-pap hajlandó megerősíteni.
Az asszony homlokán elsimultak az aggodalom ráncai.
Visszahanyatlott a párnára, és az ágy brokátbaldachinjára
függesztette a tekintetét.
– Már rég meg akartam kérdezni… téged sosem zavart, hogy
apád nem téged tett meg örökösének?
A férfi összevonta a szemöldökét.
– De! Eleinte szörnyen bántott. Aztán később megértettem,
hogy apám nem tehetett mást. Nézz rám! – mutatott végig
magán. – A rátarti drének sosem fogadtak volna el engem
családfőnek.
– Pedig különb vagy mindegyiknél!
– Kedves, hogy ezt mondod, ám a világ máshogy vélekedik.
Így is hálás lehetek apámnak, hogy nem dobatott a folyóba,
hanem csak eltitkolta a létezésemet. Egy kezemen meg tudnám
számolni, mennyien ismerik a valódi kilétemet. És az öcsém
szerencsére nincs köztük – kacsintott a férfi. – Hidd el, most már
nem is bánom, hogy így alakult.
– Még ebben is más vagy, mint a többiek.
– Most komolyan… mi hátrányom származik abból, hogy nem
én vagyok az exarcha? Itt élek a palotájában. Eszem a kenyerét,
iszom a borát. Az asszonyával…
– Lothyr, kérlek!
– Szóval minden előnyét élvezem a helyzetnek, anélkül, hogy
nyűglődnöm kellene a kormányzással, vagy hogy karddal
hadonászva kellene vért ontanom valami talpalatnyi fagyos
földért. Most akkor melyikünk is a bolond?
– Igazad van – ismerte el Yngrun. – Azt hiszem, eleget
foglalkoztunk Haggennel! Töltsük kellemesebben ezt az
 g gg
éjszakát!
– Töltsük – felelte Lothyr, és újra kortyolni kezdte a bort.
– Feltéve, ha maradt még erőd… – harapott ajkába kaján
vigyorral az asszony.
A férfi letette az asztalkára a kancsót, megtörölte húsos száját,
majd így szólt:
– Hogy maradt-e? Na, ezt figyeld, te fehérmájú némber!
Egymás után három cigánykereket hányt a padlón
széthajigált, rikító színű ruhák között, mielőtt lendületből
bevetődött Yngrun de Frekhanser hívogató ágyába.
 SZENDREI LÁSZLÓ
1991/1992 tele volt, és éppen az egyéves katonai szolgálatomat
töltöttem, amikor bátyám, Tibor révén – aki akkor már Nemes
Pista barátja volt – részt vehettem „megfigyelőként”, majd
beugró játékosként egy Kornya Zsolti vezette szerepjátékon. A
játék hangulata annyira megfogott, hogy mikor – kb. egy évre rá
– Pista kipróbálta magát mint játékmester, örömmel lettem
Tibivel együtt a csapat tagja. A több évig tartó játékok nemcsak
Pistát inspirálták az írásban, hanem engem is, és amikor Pista
felajánlotta a lehetőséget, hogy írhatok az éppen akkor készülő
novelláskötetbe (Kalandorok, 1995), természetesen kaptam a
lehetőségen. Nem voltam író, de bölcsészhallgatóként mégis
rendelkeztem valamennyi írásérzékkel, és Pista folyamatos
szakmai segítségének és támogatásának hála az 1990-es évek
második felében a Cherubion Kiadó antológiás köteteiben 9
novellám jelent meg (a legelső, A farkas árnyéka Pistával
közösen), illetve önállóan, klubkiadványként egy kisregény (666
nap Édenben, 1999), ez utóbbi már Ray Brathseth álnéven.
A fantasykorszak számomra, legalábbis publikus szinten, az
ezredfordulón véget ért (a szerepjáték más partikkal
folytatódott), de az írást nem fejeztem be, csak a téma volt
teljesen más, hiszen immáron történész voltam, majd 2002-től
az ország második legnagyobb könyvtárában, a Debreceni
Egyetem Egyetemi és Nemzeti Könyvtárban dolgoztam mint
szakreferens (szaktájékoztató könyvtáros). Tudományos
szinten 2000 óta publikálok, 2010 óta az Attraktor Kiadónál
jelennek meg a munkáim (könyv, bevezetés, szöveggondozás,
utószó, szerkesztés). Éppen most fejeztem be a negyedik
monográfiámat (a 19–20. századi magyar eszmetörténettel,
valamint őstörténettel foglalkozom), de egy időben
ismeretterjesztő könyveket is írtam. 2004 óta a Kagylókürtben is
megjelennek történelmi, kultúrtörténeti témájú cikkeim,
melyek jellemzően a mainstreamtől eltérő nézőpontból közelítik
meg az adott témát.
 Szendrei László
LESZÁMOLÁS A NARVÁLON

Amikor megtudtam, hogy a Cherubion Kiadó alapításának 30.

évfordulója alkalmából készül egy antológia, mit tagadjam,
elfogott a vágy, hogy egykori alkotóként én is szerepelhessek a
kötetben egy novella erejéig. Pista nem zárkózott el a részvételtől, és
végül egy olyan novella került be a jubileumi kötetbe, amit még
1999-ben írtam, és aminek témáját az akkor éppen népszerű
vámpíros könyvek inspirálták. Nyomokban már meg jelent benne a
később jobban kidolgozott, de elsősorban a szerepjátékok
alkalmával felhasznált világom, Éden. Ám mivel ez az írás
illeszkedett Pista vámpírciklusába, így nem volt nehéz
„megengedni” neki, hogy a Káosz világára, saját
történetfolyamába applikálja. A színvonalán biztosan nem
rontott, sőt!
 Prológus
– Elképesztő az ön tudása, Ebenister mester! – tört ki belőlem a
lelkesedés, miközben a háromárbócos hajó alig egylábnyi
hosszúságú makettjét nézegettem. A korábbi művét, a picinyke
koporsót előzőleg már szemügyre vettem, és megállapítottam,
hogy kiváló munka, minden tekintetben megfelel a
kívánalmaimnak és elvárásaimnak, ám az nem csalt ki belőlem
efféle csodálatot, mint ez a mostani remekmű. – Ön… ön
valóságos művész, uram! Fogadja hódolatomat!
A vaksin hunyorgó asztalosmester görnyedten és feszengve
toporgott a szőnyeg szélén, kínosan ügyelve arra, hogy a lehető
legkisebb problémát okozza a jelenlétével. Láttam rajta, hogy az
érzelmek kavalkádja háborog a lelkében, amelyek közül a
rettegés még a büszkeségénél is sokkal hangsúlyosabb.
Ezt, végül is, megértettem és elfogadtam: elvégre mindig is
kevés halandó volt képes komfortosan érezni magát a
jelenlétemben, még úgy is, hogy rég elterjesztettem magamról,
hogy csakis a legritkább esetben gyilkolom le saját
alattvalóimat.
Ám persze Ebenister tudhatta, hogy a híresztelések a legtöbb
esetben nem valóságosak, és még ha igen, akkor is léteznek
kivételek. Máris eltűnt volna, akár fizetség nélkül is, csak hogy
elszabadulhasson a szemem elől.
Ó, hát ez nem zavart, már hozzászoktam.
Ám valami indíttatásból – talán a művészetek iránti
rajongásom miatt – én még nem akartam volna elbocsátani;
szívesebben tudtam volna őt továbbra is a közelemben. Mert
már maga az érzés is bizsergető volt. Mindig is imádtam a
művészeket; felizgattak, felkavarták félholt lelkemet.
Közelebb hajoltam hozzá, és bár nem állt szándékomban
ijesztgetni, rávillantottam szemfogaimat.
– Szavamra mondom, Ebenister, ennél jobban még a Lord
mesteremberei sem tudták volna elkészíteni ezt a hihetetlenül
részletes műalkotást!
 – Nos, báró úr… ön megtisztel… és ha lehetséges lenne, akkor
én most távoznék, mielőtt az asszony és hat gyermekem
aggódni kezdenének a… a hollétem miatt…
– Ne siessen, barátom! Ön igazi művész! Élvezze ki a megbízója
csodálatát!
– Nos, én már… inkább, ha lehetséges lenne… akkor
hazatérnék…
– Elengedem, ne féljen! Ám előbb még…
– Óóóh, báró úr, könyörgök…
– …magas jutalomban részesítem!
Úgy gondoltam, ezzel a bókkal feloldom a jóember
idegességét, ám ő láthatóan még inkább izzadni kezdett.
– Ne, ne, könyörgök, csak engedjen elmenni! Nem várok én el
semmiféle jutalmat… ön megrendelte, megfizette, az előleg,
amit adott kellőképpen fedezi a munkám… csak méltóztassék
majd eszébe jutni, ha netalán úgy alakulnának az ügyek, hogy
engem vagy a családomat… ööö… nos, már ha esetleg… khm…
úgy alakulnának az ügyek.
Naná, persze! Megértettem: retteg tőlem. Noha ekkoriban még
csak harmadszintűnek számítottam Döberk tartomány
hierarchiájában – Lianah úrnő fattyú, fagyföldi fiókájának –, a
Gorm Kortner név már sokak számára kezdett egyre
félelmetesebbnek hangzani.
Tettem ezért, jócskán. Nem kárhoztattam az asztalosmestert,
hogy elhitte a rólam terjengő híreszteléseket, és nem is éreztem
alkalmasnak az időt arra, hogy a környezetembe édesgessem.
Majd talán egyszer, ha eljön az ideje. De még nem most.
– Jól van, Ebenister mester, ne aggódjon, sértetlenül
távozhat… épségben hazatérhet tekintélyes méretű
családjához… de arra kérem, ön se okozzon sérelmet nekem!
– Ó, ó, óóó, nagyuram… a lehető legtávolabb álljon tőlem…
ööö… megsérteni önt… bármivel is!
– Akkor pedig, már ha valóban nem akar megsérteni,
kénytelen lesz elfogadni egy zacskó aranyat pompás munkája
jutalmaként, mert ha ezt megtagadná arra késztetne, hogy
gyanakvást keltsen bennem, és fogaimmal felszaggassam a
nyaki ütőerét!
– Óóóh… ááhh… óóóóh…
– Zavarja talán, hogy egy „vérivó szörnyeteg”, egy vámpírúr
tréfálkozik önnel, mester?! Nem bírja a vámpírhumort? –
förmedtem rá fenyegetően, és mosolyra késztetett, ahogy a fickó
megroggyant és csaknem összefosta magát a félelemtől. – Ezzel
most megsértett! Tehát fogja ezt, és takarodjon a közelemből,
mielőtt olyasmire ragadtatnám magam, amit egyikünk nem él
túl, a másikunk pedig nem lesz büszke a tettére…
– Óóóh, nagyuram!
– Ezt vigye magával! – mondtam ellentmondást nem tűrően,
és bőrkeményedésekkel teli kezébe nyomtam az odakészített,
súlyos bőrerszényt. – Távozzon!
Az asztalosmester zavartan toporgott, megköszönte a
jutalmat, aztán buzgó hajlongások közepette kihátrált a
fogadószobámból. Normál esetben nem értem volna be ennyivel
a durva viccelődést, szívesen megfingattam volna jobban is, ám
immár valóban a kézenfekvő lehetőségre koncentráltam –
fontosabb dolgokra.
Nem véletlenül örültem a kezemben lévő remekműnek – amin
mellesleg hónapokon át dolgozott az ügyes kezű mester –,
hiszen így végre megvalósíthattam egy már régóta dédelgetett
tervemet. Mármint azt, hogy miképpen szabadulhatok meg pár
vetélytársamtól, akik gyűlölnek engem és a létemre törnek.
 I.
Élvezettel könyököltem a háromárbócos Narvál utasszállító
luxushajó fedélzetének hátulján kialakított kilátó puha párnás
szegélyére. Régóta nem mozdultam ki Döberk várának komor
falai közül; már lassan egy esztendeje nem szívtam be a
khantorói Sóhajok öblének tölgyfával keveredő sós szagát. Késő
délután volt, nem sokkal a dagály tetőzése – és a hajó kifutása –
előtt. A nap már lenyugvásra hanyatlott, ereje megsápadt, és az
ekkor még szerény oltalmazó mágiám is elegendőnek bizonyult,
hogy megvédjen gyilkos hatásától. No persze, csak ideig-óráig;
ám tudtam, hogy mire a varázslatom hatása elmúlik, addigra a
napfény már elenyészik, és nem árthat nekem.
A kikötői munkások már jó félórával ezelőtt végeztek a
berakodással, és kíváncsi tekintetemet csak most legeltethettem
arra érdemes célponton, hiszen – az itteni viszonyokhoz képest –
gyors egymásutánban három díszes hintó állt meg a Narvált a
szárazfölddel összekötő, tíz láb széles és harminc láb hosszú
deszkapalló előtt. Ugyan az oltalmazó varázslatnak
köszönhetően nem ártott már nekem a nap sugara, de mégis
minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne vakarózzak.
Nem is annyira a napfény lekorlátozott hatása ingerelt, mint
inkább a hintók utasainak közelsége.
Mint a legelsőként érkezett utasnak, abban a kiváltságban volt
részem, hogy alaposan szemügyre vehettem a most jövőket.
Meg kell mondjam, a látvány kedvemre való volt, ugyanis már
az első bársonnyal bevont, s az oldalán két kezet ábrázoló
címerrel díszített fogatból két gyönyörű (húsz év körülire
saccoltam őket, de persze tévedhetek) hölgy szállt ki könnyeden,
kecses mozdulatokkal, amely tapasztalatom szerint kizárólag az
arisztokrácia tagjainak jellegzetessége. A közelben több ott
lebzselő, kikötői dzsigoló – széles hamisarany-mosollyal – indult
meg a tétován körbenéző hölgyek felé felajánlva kétes értékű
szolgálatát. A rubinvörös ruhakölteményben pompázó, szőke
hajú szépség kedves mosollyal mondott nekik valamit, mire
azok meghajoltak, és határozott léptekkel a legközelebbi móló
felé vették útjukat, majd a környéken lévők általános
meglepetésére – majd derültségére – a mocskos vízbe ugrottak
úgy, ahogy voltak, ruhástól.
Önkéntelenül is hangosan felkacagtam, mivel nem volt nehéz
rájönni, hogy a hölgyek valamiféle parancsvarázzsal vettek rá az
akaratlan udvarlókat a kényszerű lubickolásra. Hangom
hallatán mindkét dáma felém fordította a tekintetét.
Meghajtottam a fejemet feléjük, és jobb kezem szertartásos
mozdulatával tudattam velük, hogy nem vagyok faragatlan
fickó. Felém mosolyogtak, de a következő pillanatban már a
kikötői térre éppen akkor berobogó, második hintó irányába
néztek. Mire az önjelölt szívtörők talpig lucskosan kikászálódtak
a kétes tisztaságú vízből, addig a vörös ruhás hölgy már egy
nagydarab, bőrvértet és az oldalán hosszúkardot viselő
középkorú férfival beszélgetett, aki az imént befutó hintóból
szállt ki. A kocsis és a libériás inasok már a csomagokat pakolták
le, amikor a négy pórul járt kalandor összeszedte a bátorságát,
hogy ismét a kis társaság felé induljon.
Úgy véltem, ha most beavatkozom az eseményekbe, felkeltem
magam iránt a figyelmet, és jó pontot szerzek a hölgyeknél. Mint
utóbb kiderült, ez a magvas szándékom csak részben valósult
meg.
A pimaszok elrettentésére egy egyszerű félelemvarázs is
bőven elegendő lett volna, de mivel nem voltam hatásos
közelségben, kénytelenségből inkább egy látványosabb
formához folyamodtam: rájuk küldtem a házi démonomat,
hogy kergesse el őket. Noha Veex, az adamanti mások számára
láthatatlan maradt – kivéve persze a célszemélyeket –, ezeket
meg tudta rémíteni annyira, hogy sikongatva, ordibálva
meneküljenek. Négyen legalább ötfelé futottak, mert az egyikük
megduplázta testét páni félelmében.
A hatást látva elégedetten veregettem meg képzeletben a
vállamat. Ám a mosoly hamar az arcomra fagyott, mert a vörös
hajú hölgy szúrós tekintettel meredt a láthatatlan démonomra,
majd pedig rám, és helytelenítően ingatta a fejét. Aztán, nem
 j p g y g j
sokkal később, amikor a pallón át feljött a Narvál fedélzetére és
fogadta a kapitány üdvözlését, egyenesen odajött hozzám, és
fagyos tónusban közölte velem, hogy nem méltányolja az effajta
magamutogató erőfitogtatást, és legközelebb inkább a magam
dolgával törődjek.
Azért az illendőség kedvéért bemutatkozott, noha anélkül is
tudtam volna, ki ő: lady Axana da Tomarrin, és a Hyspornison
túli hercegség, Tomaran egykori uralkodójának rokonságába
tartozott; a néhai Zoscar király testvéröccsének leánya volt ő,
aki a háború elvesztése óta Khojedarban élte a gazdag
száműzöttek életét.
A társnője szemérmes mosollyal fogadta kézcsókomat, és
megtudtam, hogy lady Elinnia a neve, és most lady Axana
társalkodónője. A medveszerű férfi sir Belrogként mutatkozott
be, és amikor kezet fogtunk, erővel megszorította és
megropogtatta az ujjaimat, miközben szenvtelen arccal bámult
rám, azt lesve, vajon miként reagálom le a dolgot. Úgy
döntöttem, az lesz a legbölcsebb, ha úgy teszek, mintha nem is
észlelném. Igazam is lett; sir Belrog kissé meglepődve hagyott
ott.
Miközben még váltottam pár szót az úrhölgyekkel az
időjárásról és az impozáns khojedari háromárbócosról meg a
várható tengeri út lehetséges viszontagságairól, figyelmem az
időközben megérkezett harmadik hintó utasa felé fordult,
akinek poggyászát mindössze egy hatalmas, bronzveretes láda
jelentette, amit két matróz is alig bírt felcipelni a hajó
fedélzetére. A láda tulajdonosa egy Sharpin nevű varázsló volt,
aki magas fejhangján folyamatosan utasítgatta a két legényt,
hogy igyekezzenek a lehető legideálisabb úton levinni a ládáját a
kabinjába, és ne piszkálják – itt a mágus megemelte a
hangerősségét, hogy mindenki hallja, aki a közelben van –, mert
az végzetes következményekkel járhat a meggondolatlanra.
A fedélzeten tartózkodó Dertin első tiszt vette a lapot, és
megnyugtatta Sharpint, hogy kihirdetteti az egész
legénységnek a fontos információt. Memóriámban kutakodva
nehéz szívvel vettem tudomásul, hogy fogalmam sincs, ki lehet
ez a derék mágiahasználó. Vagy kezdő lehet, vagy kívülről jött.
Érdekes utazásnak néztünk elébe, ezt már az eddigiek
ismeretében is megállapíthattam, természetesen a szimatom
akkor sem csalt meg.
Fölöslegesen elbámészkodtam még egy fertályórát, amikor
egy okulárét viselő, ősz hajú férfi tűnt fel, kezében két hatalmas
bőrtáskával. Tétován nézett körül, de mivel messze a Narvál volt
az egyetlen utasszállító hajó a kikötőben, ezért tett néhány
bizonytalan lépést a palló felé. Oron másodtisztnek is feltűnt a
vaksi öregember, és előrelépve megszólította:
– Ön Taneus mester, a messze földön híres órakészítő, ha nem
tévedek, igaz?
Az öreg elvigyorodott, és annyira bólogatott, hogy már-már
csak nem leesett a szemüvege.
– Igen, igen, pontosan az vagyok, tiszt úr: Taneus. No, mondja
csak, mit gondol, lehet dolgozni az utazás közben is?!
– Amennyiben nem lesz túl ingerült Altiahna, a Tengerek
Asszonya, akkor természetesen!
– Ó, ezt örömmel hallom, mert ellenkező esetben potyára
hoztam volna el a munkaeszközeimet. No meg mit csinálnék
egy teljes hétig henyélve? A kieső pénzről már nem is beszélve…
– Reméljük, tartalmas utunk lesz! – mosolygott
szolgálatkészen a másodtiszt, és intett az egyik matróznak,
hogy segítsen az órásmesternek.
Felmerült bennem, hogy talán jó lenne nekem is egy
mechanikus zsebketyegő, de aztán elhessegettem magamtól a
kósza ideát. Az öreg alig tűnt el az utastérbe vezető lejáraton,
amikor újabb utas érkezett, egy talpig feketébe öltözött alak
lépkedett fel ruganyosan a pallón át a fedélzetre, és mágiával
átitatott, széles karimájú kalapját kicsit megpöccintve
bemutatkozott az eléje siető másodtisztnek; Veleknek hívták.
Oron azon kérdésére, hogy a csomagja mikor érkezik meg,
enyhe mosollyal azt válaszolta, hogy nála van minden, ami
fontos a számára. Egyből sejtettem, hogy valami mágikus
térkibővítő eszköze lehet, amit egy erre a célra kifejlesztett
 gy j
varázslat be is bizonyított. Vajon mikor és honnan szerezte azt a
pompás erszényt? Reméltem, hogy a hosszú utazás alatt
megtudom.
És azt is, hogy vajon utastársaim közül ki az, vagy kik azok,
akik ráharaptak a csalira, és kifejezetten az én elintézésemre
jöttek el egy kis hajókázásra…

*****

Már bealkonyodott, a dagály emelkedő hullámai javában

nyaldosták a Narvál oldalát, és mi még mindig nem futottunk ki
a nyílt tengerre. Az időközben ismét felbukkanó Franrolz
kapitány az utasok türelmetlen kérdésére elmondta, hogy még
két tiszteletre méltó utas – Beren atya és egy Umberto nevű
ékszerkereskedő – nem érkezett meg. Lady Axana felhívta a
kapitány figyelmét az ígért indulási időpontra, mire Franrolz
deklarálta, hogy egy órát még mindenképpen vár.
Már majdnem eltelt a kiszabott idő, amikor a két elkésett utas
végül megérkezett. Az atya meglehetősen kövér volt, és ennek
palástolása miatt (az „igazhitűek” nem kimondottan szerették,
ha a papjuk az ő zsírjukon – pénzükön – hízik meg) egy
reverendaszerű göncöt viselt. Engem egy gigászi uborkával
keresztezett, nagydarab, koravén csecsemőre emlékeztetett.
Gondterhelt arccal kért elnézést a késésért mindenkitől. A
mellette lépkedő, csontos férfi kifejezéstelen tekintettel
bólogatott. Volt benne valami szokatlan, valami taszítóan
ismerős jellegzetesség, de első ránézésre nem tudtam
megállapítani, hogy mi az. Amikor mellém ért, felkapta a fejét,
és beleszagolt a levegőbe. A nyugtalanság szellője libbent át
enyhén megremegő gyomromon, ezért elhatároztam, hogy az
egyik szememet mindig rajta tartom a fickón.
Elkezdtem azon tűnődni, hogy vajh, ily álcák mögött kik
lehetnek az ellenfeleim, akik a létemre törnek…
…ám egyelőre még sötétben tapogatóztam.

*****
A megkésett vacsora – borban pácolt, sült tengeri halak párolt
zöldségekkel, kagylóval, gyümölcsökkel – kellemesen könnyű
étek volt ahhoz, hogy utána még érdembeli csevejt lehessen
folytatni. Főképp úgy, hogy a jelenlévők többsége csak
csipegetett avagy hozzá sem nyúlt. Nem csoda; hisz a vámpírok
még színlelésből sem szívesen tömték meg a gyomrukat efféle
lakomákkal, amik megemésztése vagy kiadása elég sok gondot
okozott számukra. Egy biztos: lady Axana egyetlen falatot sem
evett, viszont a társalkodónője, Elinia úgy dőzsölt a finomságok
között, mintha legszívesebben még a tányérokat és az
evőeszközöket is felfalná. Sir Belrog sem finomkodott, bár ő csak
fintorgott a zöldségek és a gyümölcsök láttán, de a halak és a
kagylók közt jelentős pusztítást végzett, a fűszeres bort pedig
nyakló nélkül vedelte.
A társalgás kezdeményezésének nehéz terhét magamra
vállaltam. A jóllakottságból eredő izzadás és egyéb testi
kényelmetlenségek körülöttünk lebegő páráját egy bukolikus
hatásokat is tükröző szerkezettel – amely mellesleg a sajátom
volt – igyekeztem kiűzni a nyitott ablakokon keresztül. Az
először értetlenkedő tekintetek hamar megenyhültek, és ezért
úgy gondoltam, hogy a hangulatokat kitűnően megjelenítő
énekhangomat is közkinccsé teszem.
Egy ősi, fagyföldi balladát adtam elő, ódrovát nyelven, és
közben azt lestem, vajon akad-e a jelenlévők között olyan, aki
értheti a kacifántos szöveget…
Láttam, hogy lady Axana eléggé feszengett és bosszankodott,
lady Elinia viszont csodálatos, smaragdzöld szemét rám
szegezve mosolygott, és ekkor már biztos voltam a sikeremben.
Igyekeztem merengő arcot vágni, és laza csuklómozdulattal újra
pengetni kezdtem a lantomat, és az első taktusok után halk,
érzelemdús hangon énekelni kezdtem Erid balladáját, melyet
Lioram du Grameron, a kedvenc házi zeneszerzőm tanított meg
velem még a hozzám kerülése kezdetén. Immár közös nyelvet
használtam, noha inkább a zene beszélt magáért, és alig volt
szöveg, az is egyszerű és néha zavaros.
 A produkciómat visszafogott taps fogadta, amit én a
jelenlévők hiányos zenei képzettségének tulajdonítottam. Lady
Axana sir Belroghoz fordult, és úgy társalgott vele, mintha
rajtuk kívül senki más nem lenne jelen, Sharpin pedig
megköszörülte a torkát, és érdeklődve nézett a vele szemben ülő
ékszerkereskedő érintetlen ezüstkupájára. Beren atya húsos
mutatóujjával egy narancsmagot pöccintgetett körbe-körbe a
tányérján, Umberto mereven figyelte a varázsló araszolgató
kézmozdulatait. Velek szórakozottan piszkálta a szubtrópusi
tájat megjelenítő terítő szélét, és időnként vetett egy-egy sóvár
pillantást a két tomarani hölgyre. Taneus mester az ebédlőben
ketyegő elefántfejet ábrázoló óraremekművet tanulmányozta,
majd elégedett képpel magyarázta, hogy ez bizony az ő egyik
munkájának durva és leegyszerűsített változata, és már a
puszta látványától sértve érzi magát. Egyedül lady Elinia
smaragdszínű szeme sugárzott őszinte megértést.
Kezdetnek elég volt ennyi az ismerkedésből. Megköszöntem a
kitartásukat, és fáradtságra hivatkozva, elnézésüket kérve
elhagytam az étkezőt.
A fedélzetre menet azt tippelgettem, ki lehet az, aki másnak
próbálja álcázni magát, mint ami, de hamar rádöbbentem, hogy
bármelyikük vagy akár mindegyikük. Szó se róla, még nem
vagyok túl jó az illúzióvarázslatok felismerésében, és
megfogadtam, hogy ezentúl többet gyakorlok majd az eddigi
heti egy óránál.

*****

– Csatlakozhatok önhöz? – érintette meg egy puha kéz a

vállamat. Persze tudtam, hogy lady Elinia az, parfümje illatát
már akkor megéreztem, amikor felért a fedélzetre. Enyhe
meglepetést színleltem, majd arcom mint a boldogság
szivárványszínű virága nyílt ki.
– Természetesen, hölgyem! Kitüntetésnek veszem lenyűgöző
társaságát, különösen azután, hogy sikerült nevetségessé
tennem magam az ostoba, kis kornyikálásommal…
 – Ne keseredjen el, uram! A legnagyobb mestereknek is
lehetnek rossz napjai, ön pedig még igen fiatal, van ideje
tökélyre fejleszteni a tudományát!
Nyeltem egyet. Egy jól nevelt nemeshölgynek nem valami
olyasfélét kellett volna mondania, hogy „ó, dehogyis, uram, ön
csodásán énekelt”? De nem. Ő simán elismerte, hogy gyatra
voltam!
Khm! Erőt vettem magamon. Én is hazudtam:
– Jólesnek a szavai, hölgyem! Igen, igen, van még időm a
javításra… de még mennyi… több is, mint némelyek
szeretnék…
Lady Elinia kuncogott, mintegy elértve mondandóm lényegét,
és kacér mozdulattal igazította meg egy rakoncátlan,
gesztenyebarna hajfürtjét.
– Ne nehezteljen Axanára, uram, neki aztán semmi érzéke az
effajta művészetekhez, és mint már tapasztalhatta, ő igen
határozott, erős jellem.
– A világért sem akartam megbántani, de ha nincs ló, akkor jó
a drénszarvas is!
– Ezt a megjegyzését nem igazán értem, uram.
Megmagyarázná? – kérte lady Elinia, és egy pillanatra megfogta
a csuklómat.
Hűvös és pergamenszáraz volt az érintése. Naná!
– Ez csak egy szólás, ami mifelénk dívik – magyaráztam. –
Mármint úgy „mifelénk”, ahonnan származom… mármint a
Fagyföldről… Ah, nem érdekes!
– Ó, de, de igen! Nagyon érdekelnek a szólások! Ha tud időt
szakítani a számomra, szívesen veszek leckét az ön által ismert
tudásanyagból!
– Számomra kitüntetés, hogy egy ilyen nemcsak szép és
előkelő, hanem… mint kiderült… okos hölgy szolgálatára
lehetek! – bókoltam mindent beleadva, noha tök bénának érezve
az erőlködésemet, és tekintetemet végigfuttattam a fedélzeten.
Időközben többen is feljöttek szippantani egyet a friss, késő
esti levegőből, ami szerintem ilyenkor, nyár elején a
legkellemesebb. Beren atya olyan halkan beszélgetett
 g y y g
Umbertóval a hajó túlsó oldalán, hogy még én sem hallottam.
Velek ráérősen pöfékelt a főárbócnak dőlve, és nem sokkal
később feltűnt lady Axana és sir Belrog is. Ők egyértelműen
szeretők lehettek, de minimum gyengéd érzéseket táplálhattak
egymás iránt.
Akaratlanul is elképzeltem a nagydarab lovagot a kis hölgy
combjai között…
…aztán elhessegettem a képzelgést.
– Nézze csak! – mutattam a csillagos ég felé. – A hold nagyjából
két óra múlva elkezdi kitakarni a Naureziát!
– Ó, az érdekes lehet! – A nő zavartan kuncogott. – Nem
mintha tudnám, mi az a Naru… zuiii-aaaia… ööö, bocsánat!
– Naurezia – magyaráztam. – Csillag… illetve, valójában nem
is csillag, csak mi látjuk annak.
– Nos, jó uram, ha azt képzeli, hogy én ezt értelmezni képes
vagyok, többet feltételez az észbeli képességeimről, mint
kellene. – Kacéran kuncogott. – Tudja, én butuska vagyok az
effélékhez. Sosem érdekeltek az égi jelenségek. Meghagyom
azokat az asztrológus-mágusoknak és az églesőknek… Nem is
értem, miért kezdtünk erről beszélni? Mit akart ezzel nekem
mondani?
Vállat vontam.
– Tulajdonképpen… csak mert… látványos jelenség.
– Bizonyááááááh… És… óóóó, kérem, bocsásson meg, hogy
ásítozom! Tudom, nagyon nagy udvariatlanság részemről, de
higgye el, nem az ön mondandójának szól. Ön egy rendkívül
megnyerő, lenyűgöző fiatalember… akit szívesen megismernék
közelebbről… majd egy másik alkalommal… mert kimerített a
készülődés meg az utazás, a kiadós lakoma pedig teljességgel
elpillesztett… szóval, uram, én most sajnos fáradtabb vagyok
annál, hogy itt megvárjam az érdekes látványt, noha igencsak
szeretném…
– Elinia! – úszott át lady Axana inkább parancsoló, mint kérő
hangja a fedélzeten. – Idejönnél?!
– Ó, végszóra! – Lady Elinia bágyadtan elmosolyodott. –
Legalább nem kell tucatszám az elnézését kérnem! Most
 g
mennem kell, az úrnőm hív… de ha mondjuk, egy óra múltán
meglátogatna a kabinomban, talán még folytathatnánk ezt a
kellemes társalgást! És esetleg… közelebbről is…
megismerkedhetnénk! – köszönt el cinkos pillantást vetve felém.
Elgondolkozva kísértem tekintetemmel ringó csípőjét.
Megkívántam!! Ó, igen! Nagyon is! Leküzdhetetlenül!
Hogy lehetséges ez? Nem éreztem effélét már vagy ötven éve.
És most hirtelen mégis?
Nyilvánvaló, hogy lépre csalnak; Eliniát csaliként dobták
elém, és én nem bírtam uralkodni az ösztöneimen. Fel-alá
járkáltam, kóvályogva, akár egy mérgezett egér. Fél óra múlva a
matrózokon és az ügyeletes tiszten kívül már csak én maradtam
a fedélzeten. Valahogy tompítani akartam magamban az éhség
érzetét. Hirtelen ötlettől vezérelve az orrba támolyogtam, a
Narvál merülőszintje fölé úgy kétarasznyira egy gyengített
fényvarázst ültettem, és vártam a kapást. Szerencsém volt,
néhány perc elteltével ezüstös hát csillant. Nem késlekedtem,
telekinetikus erőmmel kiemeltem a ficánkoló, két láb hosszú, és
becslésem szerint legalább tíz font súlyú halat.
Megszívtam kissé a lényét.
Az éhségérzetem jelentősen enyhült, de az energiaszívás nem
elégítette ki felgerjesztett vágyamat. Több áldozatra vágytam,
másféle kielégülésre.
A pergamenszáraz bőrt a csontvázzal együtt visszadobtam a
tengerbe. De a vágy csaknem megőrjített. Tudtam, hogy valaki
vagy valakik okozzák ezt…
…mégsem bírtam ellenállni.
Ahhoz, hogy idevonzzam a vadászaimat, nekem is rá kell
harapnom a csalira.
 II.
– A vér csak egy szimbólum, egyfajta attribútum megnyilvánulása!
Ezt jegyezd meg jól, Gorm! – zakatolt az agyamban Lianah úrnő
korai leckéinek egyike.
Igen, a vér. A vér, a vér, a vér!
Eleinte szinte mindig rosszul lettem a látványától, különösen
akkor, ha az drasztikusan hagyta el tárolócsatornáját.
Természetesen ezt a szokványos „fiókabetegséget” hamar
kinőttem a többivel egyetemben. Később már nem okozott
gondot a vérontás, tettem, ami kellett. Sok vért szívtam,
elfogadtam táplálékként, az életerő forrásaként. Ám ennek
ellenére sem tudtam megérteni azokat a vámpírokat, akik
élvezettel tocsogtak áldozataik életnedvében, és kéjes örömmel
lefetyelték azt a sűrű, meleg nedvet, amivel én a fiókalétem első
tíz évében – Lianah ősanyám éltető vérén kívül – csupán egyszer
léptem fizikai kontaktusba, akkor is pusztán az esztétikai
kíváncsiság vitt meggondolatlan tettemre. Való igaz, hogy
egészen tűrhető naplemente sikeredett belőle, de azt az
undorítóan émelygős-édeskés szagot nehezen viseltem, ezért a
maradványok az ősi kandallóban végezték. Csak évekkel később,
fokozatosan éreztem rá arra a kellő egyensúlyra, a
vérfogyasztásra, amelyre feltétlenül szükségem volt a
létezéshez és alapvető vágyaim kielégítéséhez.
Noha Döberkben a vámpíroknak a leghidegebb napokon sem
volt szükségük fűtésre, az ősi kandalló mégis úgy vonzotta a
hozzám hasonlókat, akár a mécses fénye az éji rovarokat.
A jó öreg kandalló!
Én, a született fagyföldi, a jég és a hó gyermeke szerettem
mellette üldögélni, különösen télen, amikor a kastélyunk
tizenhárom szobája közül csak az nem volt nyirkos, ahol egy ősi-
ősi vámpír dédatya által szerzett fűtőalkalmatosság ontotta
magából az áldott hőt. Maga a kandalló valami ritka kerámiából
készült – állítólag a Badra-mocsárnál de ez csak valószínűleg az
öreg Wilther gróf különleges humorának tanúbizonysága,
hiszen a Badra egy trópusi klímájú terület volt, ahol
gyíkemberek éltek. Ugyan, mi okból készítettek volna efféle
kandallót e hidegvérű gyíkok? Ám ugyanakkor az kétségtelen,
hogy a stílusa meglehetősen elütött a mi vidékünktől, hiszen
egy nyitott szájú, csaknem sárkányszerű gyíkfajzatot ábrázolt.
Lianah úrnő szerint meghatározhatatlan – nem is túl enyhe –
mágiát sugárzott, de ezt mások nem erősítették meg. Én magam
érzékeltem ezt a bizonytalan mágiát, ám eleinte nem tudtam
hova tenni az ismereteimben. A Fagyföldön nem érzékeltem
ehhez hasonlót, és később a vámpírlétemben még annyira sem.
Ezek a kósza és ritkás emlékfoszlányok gomolyogtak elő
tudatom mélyéről, amikor egy órával később nesztelenül
besurrantam csábítóm kabinjába, és felfedeztem a padlón azt a
hártyás felszínű, alvadásnak indult vértócsát, ami lady Elinia
feltépett hasa körül éktelenkedett.
Nem én tettem, nem én buktam rá meleg testnedvére, noha
hajtott a vágy, és ezért mentem el hozzá a kabinjába, ezért
surrantam be hozzá, hogy megízleljem őt. Hiszen ráharaptam a
csalira! Ám valahol a lelkem mélyén éreztem, hogy ez mégiscsak
miattam történt, és egy fondorlatos terv része lehet, amely
ellenem irányul.
Gyorsan bezártam magam mögött az ajtót, és beléptem
legújabb – bár a jelek szerint ki nem teljesedhető – hódításom
alanyának kabinjába.

*****

Tekintetem éhes cápaként siklott keresztül a szűk helyiségen,

hogy meglássa zsákmányát, ami jelen esetben egy árulkodó
nyom lett volna. Egyáltalán nem ért váratlanul, hogy semmi
gyanúsat nem fedeztem fel. Az apró ablak zárva volt, és mielőtt
ideértem, azóta ott nem mehetett ki senki. Sőt, miután
érzékeléssel letapogattam, megállapítottam, hogy korábban sem.
A berendezés teljesen ép volt, bár a korábban az asztalon
ketyegő mechanikus csoda mutatója most stabilan a hajnali egy
óránál állt. Bosszúsan vakartam meg az államat.
 Nem elég, hogy a ma éjszakai szórakozásomat tette valaki
egyenlővé egy unalmas hangversennyel, de ezt nem kevés
rejtéllyel fűszerezte! A rejtélyeket csak abban az esetben
toleráltam, ha azoknak én voltam a forrása.
Hirtelen távoli lábdobogásokat véltem hallani, ami egy in
flagranti szituáció veszélyét a realitás kedvezőtlen szintjére
emelte volna, ha nem cselekszem gyorsan. Bánatosan vetettem
egy búcsúpillantást a késő esti társalgáskor még vonzereje
teljében lévő társalkodónőre, majd az anyám által tanított
bonyolult hang- és mozdulatsorba kezdtem.
Majd fojtott hangon káromkodtam egyet saját butaságom
miatt, ugyanis a tér nem fordult ki egy pillanatra sem, hogy a
mágia hatásaként nyomban a kabinomban teremjek, és a
lehetséges zaklatás esetén kényelmes karosszékemből keljek fel.
Mágikus blokk korlátozta le a varázserőmet.
A súlyos léptek közeledtek. Végzetesen dübörögve. Nem volt
mit tenni, az általam egyáltalában nem kedvelt módszert kellett
alkalmaznom.

*****

Nem sok időm maradt lady Elinia különös halálának lehetséges

okain való tűnődésre, mert a kabinom ajtaján határozott
kopogás hallatszott. Kissé túl határozott.
– Langoureux úr! – Ezzel az álnévvel foglaltam helyet a
khojetani luxushajón. – Dertin elsőtiszt vagyok. Kérem, nyisson
ajtót!
– Nyissa ki, hé, különben rohadtul bezúzom!
Sir Belrog acélkemény hangja nem hagyott kétséget afelől,
hogy nemleges válasz esetén a lovag – aki nyilván nem az én
testi épségem miatt van ilyen felajzott lelkiállapotban –
pozdorjává töri kabinom ajtaját, siettem hát megnyugtató
választ adni:
– Egy pillanat, jó uram, csak felkapom a köntösömet! –
válaszoltam a felébresztettek álomittas hangján, és az atrocitás
elkerülése végett pár szívdobbanásnyi idő kivárása után
elfordítottam a zárban lévő kulcsot. Sir Belrog nagyon
meglepődhetett a pompásan sikerült illúzióm hatásától, mert
vérben forgó, pityókás tekintete lassan kitisztult, és a nagydarab
ember zavartan köszörülte meg a torkát:
– Elnézést, uram, azt hittem… hogy… öö… esetleg ön is
életveszélyben van, és ezért gondoltam…
– Miért? – kérdeztem gyanakodva, bár tisztában voltam a
lehangoló válasszal. – Mi történt?
– Lady Axana… ööö… attól tartok, valaki meggyilkolta őt!

*****

Mi?! Mi van?! Lady Axana a halott??

Így utólag végiggondolva az eseményeket, nyugodtan
bevallhatom, hogy abban a pillanatban ott, a Narvál apró
kabinjának ajtajában vághattam a legostobább arcot egész
eddigi életemben.
– Hogyan? – hebegtem, miközben agyam fogaskerekei vadul
zakatoltak. Ezek szerint lady Elinia tetemét még nem fedezték
fel.
– És lady Elinia hogy viselte e rendkívüli megrázkódtatást? –
kockáztattam meg a kérdést.
– Természetesen ki van borulva, hiszen imádta úrnőjét, lévén,
hogy gyermekkoruk óta együtt nevelkedtek!
Igyekeztem részvétteljes arcot vágni, és közben megértést
mímelve bólogattam. Úgy éreztem, hogy az események hirtelen
elrobogtak mellettem, mint egy pompás kanca után rohanó,
feltüzelt mén. Ez egy cseppet sem volt ínyemre.
Valaki a bolondját járatja velem!
– Már szóltam Franrolz kapitánynak – motyogta az elsőtiszt –,
és ő nyomban elrendelte, hogy minden utas félórán belül legyen
az ebédlőben. Öltözzön fel, uram, és jöjjön!
– De hamarjában ám! – csikorogta sir Belrog, majd egyet
biccentve távozott. Döngő lépteit visszhangozta az egész alsó
utastér. Tekintetem elkísérte egészen a lépcsőfeljáróig, ami
aztán elnyelte hatalmas alakját.
 Megszüntettem az illúziót, és az ágyra ülve gondolkodni
kezdtem. Ebbéli tevékenységemben nem jutottam túl messzire,
mert halk kopogás zavarta meg a csendet. Ugyanakkor mintha
parázs tekintet égette volna a tarkómat…
– Báró úr! Én vagyok az, Beren atya! Kérem engedjen be,
nagyon fontos dolgot kell megbeszélnem önnel!
– Velem?
– Igen, uram.
– Miért épp velem?
– Engedjen be, és megmagyarázom!
Miután meggyőződtem arról, hogy valóban ő az, ajtót
nyitottam. Az atya lihegve törölgette izzadó homlokát, és
invitálásomat meg sem várva benyomult a kabinomba, majd
belesüppedt itteni, kedvenc karosszékembe.
– Már megbocsásson ezért az intrúzióért! – mentegetőzött
meglátva felszökő szemöldökömet. – Nem szeretném, ha bárki is
tanúja lenne kettőnk eszmecseréjének!
– Hallgatom!
Beren atya malacszemei izgatottan cikáztak a kisszobányi
helyiségben, majd látva, hogy ténylegesen ketten vagyunk itt,
és még az ablakon keresztül sem leshetnek meg minket,
felsóhajtott, és belekezdett a mondandójába:
– Úgy tudom, uraságod már értesült a szerencsétlenségről,
ami nemrég történt, de gondolom, még nem tekintette meg
lady Axana maradványait. Nekem alkalmam volt némi mágikus
segítséggel jó néhány hasznos információt kiszed… öö…
megtudakolnom, amiknek birtokában nem érzem magamat
biztonságban! Sőt, az igazat megvallva halálfélelmem támadt,
mert a gyilkosságot a látszat ellenére nem egy farkasember,
hanem egy… vámpír követte el, aki még jelenleg is itt van a
hajón!
– Érthetőbben világítsa meg a tényeket, atyám! – kértem meg
a papot, aki úgy tűnt, hogy az idegösszeomlás határát jelző
szakadék szélén imbolygott.
– Jó, jó, kezdem az elején – egyezett bele Beren atya, majd
folytatta: – Már van vagy egy hónapja, amikor Umberto
 y gy gy pj
ékszerkereskedő felkeresett, és előadta a szerencsétlensége
történetét. Röviden, az abból állt, hogy egy erdei utazás
éjszakáján farkasok támadták meg az áruszállító karavánt, és
miközben a fenevadak több testőrét legyilkolták, az egyikük
megmarta őt is. A sérülés nem volt súlyos, ezért Umberto nem
is foglalkozott túlságosan vele. A probléma csak később jött elő,
egy teliholdas éjszakán… Gondolom, nem kell ecsetelnem
Umberto rémületét, amikor a teste különös átalakuláson ment
át… és a lényeg az, hogy végül hozzám fordult megoldás végett.
Én sokféle imádságot, szelleműzést, varázsfőzetet és fortélyt
kipróbáltam rajta, hogy kiűzzem testéből a farkast, de
mindegyik sikertelennek bizonyult, ezért kénytelen voltam azt
a tanácsot adni, hogy a legelső hajóval menjen el a tengeren
túlra, Maldiberanra, Mitheróniára, hiszen ott biztosan meg
tudják gyógyítani az átkozott likantrópiáját. Umberto azonban
ragaszkodott a jelenlétemhez, mármint hogy tartsak vele, és
érvelését némi adománnyal is tetézte, amit az egyházam
felvirágoztatásának érdekében el kellett fogadnom, és… nos…
hogy is fejezzem ki… Így most én is itt vagyok nyakig a
kulimászban! Ám biztosíthatom önt, hogy nem ő a gyilkos!
Először persze nekem is az volt az első gondolatom, hogy előtört
belőle a vérfarkas… de aztán, a vizsgálódások után rájöttem két
fontos dologra… Először is, valaki épp azt próbálja elhitetni,
hogy egy farkasember a gyilkos, másodszor, életenergia-szívás
nyomaira bukkantam a holttesten, ami tudvalevően egy
bizonyos vámpírtípus legfőbb jellemzője!
– Vámpír?!
– Igen, uram, vámpír van a hajón, és én már azt is sejtem, ki
az!
– Valóban? – kérdeztem izgatottan, és egy kicsit előbbre
hajoltam, hogy később majd könnyen nyakon haraphassam. –
Kicsoda?!
– Franrolz kapitány!

*****
No, itt kezdett bonyolódni az ügy. Azonban a mozaikdarabkák
szép lassan elkezdtek a helyükre kerülni. Úgy tűnt, némileg
lebecsültem lehetséges ellenfeleimet. Öreg hiba! Ott nyomban
megfogadtam, hogy ilyet többé soha nem teszek.
– És mi alapján gondolja ezt, Beren atya? – érdeklődtem
kíváncsian.
– Önnek nem gyanús, hogy a kapitány mindig csak alkonyat
után bukkan fel? És ha jobban visszaemlékszem, nem láttuk őt
étkezni sem a közös lakomán… egy árva falatot sem evett… a
vértelen, hamuszürke arcáról már nem is beszélve!
Eltöprengtem.
– Hm… Bár ezek valóban megfontolandó érvek,
mindazonáltal mégsem tekinthetők perdöntő bizonyítéknak.
Köztudott, hogy vannak olyan vámpírok is, akiknek nem árt a
nap fénye, mi több, emberként táplálkoznak és isznak, sőt
minden egyéb tekintetben is embernek mutatják magukat. Jó,
meglehet, ez is csak mendemonda, nincs senki, aki mindezt
esküvel bizonyítaná, ugyanakkor kizárni sem lehet… mint
ahogy az ön által sorolt, gyanús dolgok sem egyértelműen
bizonyságai a vámpír létnek. – Szigorúan meredtem a papra. –
Viselkedjen megfontoltan, atyám! Maga tanácsért jött hozzám,
hát hallgassa is meg, mit gondolok erről!
– Mert… ööö… mit gondol?!
– Ne alkosson elhamarkodott véleményt senkiről! Ha gyanúja
van, tartsa meg magának mindaddig, amíg a kétség konkrét
bizonyítékká nem válik! Érti, ugye? Ne vonzza be magára a bajt!
– Ööö… ezt hogy érti, uram?
– Úgy, hogy inkább lapuljon! Ne beszéljen erről a gyanújáról
senki másnak, ne tegyen semmiféle támadásra okot adó
cselekedetet, de azért legyen résen! Maradjon a kabinjában!
– De mindőnknek fel kell mennünk…
– Jó, ne aggódjon! Mielőtt felmennék a kihallgatásra,
átgondolom, amit mondok, okvetlenül bekopogok önhöz, és
egyeztetjük a taktikát.
Beren atya kényszeredetten felállt, és az ajtó felé pislogott.
 – Nem kicsit aggódom immár. Ööö… khm… Nem kísérne el
uraságod esetleg? Pont a túlsó végen van a kabinom…
– Ne aggódjon, atyám! Ismerek egy varázslatot, ami talán
megvédi ebben a szituációban, és elriasztja az ellenfelet! –
Fanyar mosollyal ajánlottam fel. – Akarja, hogy önre mondjam?
Hogy e mágiám védelmezze önt?
A pap először csaknem rábólintott, de aztán kétségek
fúrhatták be magukat a lelkébe, és a végén hevesen megrázta a
fejét.
– Ne fáradjon azzal a mágiával, mert rajtam… hála Ordinis
kegyének… úgysem működik! De azért köszönöm… igyekszem
szedni a lábaimat… bezárkózom, és aztán majd… kopogjon! –
búcsúzott el Beren atya, és a tőle telhető legnagyobb
ügyességgel iramodott a kabinja felé. A becsukott ajtón
keresztül is hallottam a tompa puffanást, aztán a csontok
iszonyatos reccsenését.
Veex! Te brutális démonállat!
Ha nem lettem volna ily lelombozó helyzetben, bizonyára
harsány kacajra fakadok, de így csak egy megvető mosoly
csúszott félte az arcomon. Tettem néhány erőteljesebb
óvintézkedést, majd a fenyegető közelség ellenére meditálni
kezdtem. A lüktető energiaburokban ülve lelki szemeim előtt
Lianah ősanyám szigorú arca jelent meg. Hallani véltem hörgő,
recsegő hangját: „Ne bízz meg senkiben, fiókám, különösen nem az
asszonynépekben! A női természet egyik fő jellegzetessége, hogy
kizárólag a saját érdeke szerint szereti a férfiakat, legyen az akár az
apja, férje, fivére, a fia vagy a fiókája!”
A látomás szappanbuborékként pukkant szét, és én magamra
maradtam sötét gondolataimmal. Milyen igaza volt anyámnak!
No, persze úgy, hogy ez legfőképpen önmagára volt igaz! Lianah
tett engem vámpírrá, a saját fiókájává, kényszerből, különben
egy fagydémon támadása miatt elpusztultam volna… és
miattam meg kellett szabadulnia egyik már régebbi fiókájától.
Ez az ő döntése volt, ám a lelke mélyén mégis engem hibáztatott
érte, és évenkénti rendszerességgel avagy még gyakrabban tett
kísérletet arra – ahogy ő szokta mondani –, hogy „jobb létre
 gy gy j
segítsen”, megszabadulhasson tőlem. Én azonban túlságosan
megerősödtem, ha nem is könnyedén, de minduntalan
semlegesítettem ez irányú próbálkozásait. Ám ugyanakkor én
sem bírtam megszabadulni tőle – vagy talán nem is igazán
akartam? Ezt én sem tudom –, de az elkerülhetetlen, végső
összecsapás már nem várathatott magára sokáig. Jelenleg nem ő
volt az ellenfél, de – sejtésem szerint – a hierarchiában fölöttem
álló fiókái próbáltak meg kiiktatni.
Eddig jutottam a gondolatmenetem fűzésében, amikor
váratlanul halk kaparászás zajára lettem figyelmes.
Megkönnyebbülten fújtam egyet, és arasznyira kinyitottam a
kabinom ajtaját.
Az érkező láthatatlan volt, ám én egyértelműen
beazonosítottam démoni szolgám adamanti szagát; csupa
szurok és csípős gyász.
– Veex! – reccsentem rá a becsusszanó alakra, akit jelenleg én
magam is csupán egy szétfolyó pacaként érzékeltem. –
Elkaptad?
– Az Ordinis-papot igen! Ám attól tartok, ő csupán csali volt,
egy megborított elme.
– És ki az, aki a létemre tör?
– Az? – lihegte a démon. – Súlyosabb a helyzet, mint gondolta,
báró úr. Nemcsak „ki”, de talán inkább „kik”, mert hogy többen
vannak. Legalább hárman. Ám az, aki a vezetőjük, rendkívül
nagyhatalmú, és épp most vámpirizálja a legénységet és azt a
nagydarab fickót egy ezüstszínű bot segítségével, amit
alighanem egy Lordtól kaphatott kölcsönbe.
– Miii?! – hörögtem meglepetten. – Egy Lord segíti? Nem
Lianah úrnő?
– Nem, gazda, nem Lianah úrnő áll a merény mögött. Nem az
ősanyja próbálja elpusztítani önt.
– Mi?! Hát akkor kicsoda?! Ki ő, és a Hetek melyik Lordja
segíti?!
– Nem tudni, gazda-nagyuram, de az a Sharpin és a magát
Taneusnak nevező varázsló segédkezik neki… olyasféle mágikus
olajjal, amelynek már egyetlen szippantásától fuldokolni
 jj y gy pp
kezdek. Ez kinyír engem! Végez velünk! Erősebb, mint ön!
Erősebb, mint mi ketten együtt!
– Ki az?! Kiről beszélsz?!
– Nem tudom, nagyuram, nem tudom, de esélyünk sincs! Az
lesz a legjobb, ha mindketten menekülünk! Fussunk, báró úr,
húzódjunk biztonságba, és várjuk ki, míg e titokzatos ellenség
felfedi magát valami más alkalommal! Aztán pedig…
– Soha! – sziszegtem döbbenten. – Zhília a rend bástyája! Mi
nem gyalázatos káoszfattyak vagyunk! Mi nem
ármánykodhatunk egymás ellen! Ha valaki mégis így tesz,
annak kilétét tudnom kell, bármi áron! Ki az?! Ki van a
merények mögött? Az az átkozott fekete elf, Glevlan Rodat? Tyra
Bomara? Vagy… Algerik Tulevien? Vagy az a rohadék Fred
Cuman?
– Sajnálom, báró úr! Az illető Lord leleplezhetetlenül álcázza
magát. Képtelen vagyok a közelébe férkőzni! Eltaszít, amint…
áhhh!
– Felháborító! – fakadtam ki. – Hogy merészel bármely Lord
beleszólni Döberk tartomány és a fészkünk belügyébe?! Ezért
panaszt teszek a Hetek Tanácsában, és követelni fogom az ügy
kivizsgálását!
– Engem épp most támadás ér, Báró úr! Meg akarnak ölni, hogy
ne leplezhessem le… az árulót!
– Akkor leplezd le gyorsan, mielőtt megúszhatja!
– De nem megy, uram, nem megy… túl erős! Meg fog ölni,
mielőtt…
– Csináld! – sürgettem. – Ne vinnyogj! Mondd el, ki ő!
– Nagyuram, esküszöm…
– Veex! – förmedtem rá indulatosan. – A szolgám vagy!
Engedelmeskedned kell a parancsomnak, még ha a létedbe kerül
is!
– Gazda…
– Hatolj közelebb hozzá! Tudnom kell, ki az, aki a létemre tör!
– Bele fogok pusztulni, báró úr! Ezt mindketten tudjuk. Így is
akarja, hogy megpróbáljam?
– Csináld már, szolga, ne rinyálj!
 g y j
– Ha én most beledöglök, megígéri, hogy gondoskodik a
sarjamról, a pici Yorxunról, báró úr?
– Már megmondtam, hogy igen. Ígérem, gondoskodom róla,
legalább harminc éven át!
– És ha… most rosszul mennek a dolgok, képes elmenekülni és
magával együtt elteleportálni innen engem is, gazda-
nagyuram!
– Persze! – sóhajtottam. Igyekeztem lehiggadni, türtőztetni az
indulataimat. – Figyelj rám, Veex… bízol bennem?
– Nos, igen… de nem feltétlenül minden tekintetben…
– Akkor bízz jobban! És ha azt akarod, hogy én is jobban bízzak
benned, tedd, amit parancsolok! Juss közel az ellenségünkhöz,
amennyire csak tudsz!
– Igen, gazda-nagyuram, de…
– Ne pofázz vissza, csak tedd a dolgod!
A démon, noha továbbra is láthatatlan maradt, és csupán egy
elmosódott pacának tűnt, megadó pózba görnyedt.
– Igenis, gazda…
A démonpaca megreszketett, meglódult, és belesiklott a kabin
sötét foltjába. Értelmezhetetlen kavargás követte és síron túli
csikorgás: mintha két ködfolt kelt volna birokra egy
megolajozatlan, nyikorgó rozsdatemetőben.
– Az a gyanúm, hogy ha nem cselekszünk gyorsan,
mindketten úgy járunk, mint szegény Franrolz… El tud
teleportálni engem is magával, nagyuram?
– Természetesen. Csak ennyi az egész! – mondtam, és
megérintettem a szolgámat. Szemre nem lehetett eldönteni,
hogy a viaszszürke por, vagy a terhétől megkönnyebbült, fekete
selyemruha, esetleg a mélyvörösen derengő, ősi rúnákkal
megerősített gyilok érte-e el először a deszkapadlót borító puha
szőnyeget.
Kicsit sajnáltam a jó öreg Veexet, hiszen már több mint ötven
esztendeje szolgált nálam, de hát a szükség nagy úr. Nem volt
más alternatívám.
No, lássuk csak a helyzetet!
 Beleültem kényelmes karosszékembe, és kiterjesztettem a
tudatom mentális csápjait. Rövid vizsgálódás elegendő volt
arra, hogy megállapítsam, Veex tényleg az igazat mondta a kinti
eseményeket illetőleg, sőt, azóta a helyzet még csak
rosszabbodott, hiszen két teljesen új, de mágiát is sugárzó
erőteljes negatív energiát érzékeltem a hajómon.
Rebecca, Sharpin, Taneus és a két ismeretlen varázsló
kiegészülve Beren atyával és Umbertóval, akik minden
valószínűség szerint Shanamart, a kárhozat sötét istenét
szolgálták. És persze nem szabad megfeledkeznem a huszonkét
főből álló legénységről sem, akik irányítása kicsúszott a
kezemből; már nem én kontrolláltam őket. Bármelyikük
szolgálhat az ellenem törő merénylő álcájaként.
A helyzetem elég reménytelennek tűnt, ám én fagyföldiként
nevelkedtem, és soha nem tartoztam azok közé, akik
egykönnyen feladják a játszmát. A mostani első csatákat
elvesztettem ugyan, de a háborút meg fogom nyerni!
 III.
Elégedetten néztem végig a tükörképemen. (Igen, én egy
könnyed kis mágiával meg tudtam oldani, hogy mutassa a
képmásomat a tükör.) A legdrágább jidori selyemből készült
ruházatom aranyszálai meg-megcsillantak a pislákoló
mécsesfényben. Gondosan elrendeztem göndör fürtjeimet,
hogy azok spontán módon emeljék ki a művészekre jellemző,
felhős tekintetű szememet és a homlokomat, majd elszántan
nagyot dobbantottam szarvasbőr csizmámmal, és kiléptem a
kabinomból.
Jól sejtettem, Beren atya és Umberto az egyik oldalon, Sharpin
és Taneus a másik oldalon várakoztak. Amikor engem
megláttak, lopva egymásra pillantottak, majd elmosolyodtak.
– Ó, már csak önre vártunk, báró úr! – hízelgett a kárhozat
papja, és udvariasan a lépcsőfeljáró felé mutatott.
– Arnoldus és Hartlein urak, valamint az ön kedves
fészekhúga már türelmetlenül várják nagyuramat! – tette hozzá
Sharpin, aki így, közvetlen közelről roppantmód emlékeztetett
egy korábbi haragosomra, aki annak idején nem átallott a saját
kastélyomban megzavarni a szokásos hangszeres
gyakorlásomban. A varázslónak feltűnhetett érdeklődő
tekintetem, mert egyből megerősítette a sejtésemet:
– Apám egykoron találkozott önnel, de erről még lesz
alkalmunk beszélgetni!
Belegondoltam.
– Készségesen adok felvilágosítást az üggyel kapcsolatban, bár
ha jól emlékszem igen rövid és felületes kontaktus volt az ön
apjával, amely később némi vérengzéssé fajul – jegyeztem meg
visszafogottan.
Több szó már nem esett addig, amíg felértünk a fedélzetre,
ahol a két illusztris személyiség mellett állva az egyik
fészekhúgom, Rebecca fogadott, Lianah egyik fiókája, aki
kezdettől gyűlölt engem… aztán ahogy mindannyian kiértünk,
a vámpirizált tengerészek sir Belroggal az élükön szoros gyűrűt
vontak körénk. A petróleumlámpák imbolygó fényében szinte
kísértetiesen festői volt a látvány.
– Janus Langoureux! – mennydörögte Arnoldus, aki ősz hajú,
szikár férfi volt szigorú arccal és arisztokratikus sasorral. – Vagy
nevezzem inkább Grom Kortnernek?
– Igen! – feleltem, miközben tekintetem a fészekhúgom
kétszínűen fénylő szemébe fúródott. Reményeim ellenére nem
történt semmi, és én bánatosan konstatáltam megboldogult
ősanyám tanácsának mindig érvényes igazságát. Úgy tűnt, túl
keveset ígértem Rebeccának, midőn felajánlottam neki
Arnoldus fejét és az összes varázserejét… Hát nem tanult az
eddigiekből ez az ostoba nőszemély? Engem nem lehet csak úgy
elpusztítani, még ha néhány nagyokos azt képzeli is! Még
szerencse, hogy Hartleinnel is megegyeztem…
– …és mindezekért tűz általi halálra ítéllek a Legfőbb Tanács
által felruházott jogomnál fogva, amit megerősít
fészekhúgodnak, Rebeccának akarata is! – darálta Arnoldus, és
intett a társainak, hogy ragadjanak meg.
– Állj! – szólt közbe Hartlein, az alacsony, kövérkés tanácstag,
akit a háta mögött az unalom szürke megtestesítőjének
csúfoltak. Épp ideje volt, hogy beavatkozzon. – Adjuk meg neki a
kegyet, hogy önmaga döntsön halálának mikéntjéről, hiszen
ezzel leveszi rólunk a felelősség leghalványabb terhét is! –
magyarázta Hartlein Arnoldus és Rebecca haragos tekintete
láttán.
Ellenben én valóban haragra gerjedtem, hiszen amikor
megegyeztünk, nem erről volt szó!
– Legyen! – egyezett bele nagylelkűen Arnoldus, és szúrós
tekintetét a szemembe fúrta. – Hogy akar elpusztulni, kedves
Janus? – kérdezte szinte kéjesen.
– Nahát, Arnoldus uram, ön elfelejtette tán, hogy nekem
mennyire befolyásos támogatóim vannak? – kérdeztem,
miközben elhessegettem a két legközelebbi és egyben
legbuzgóbb matróz felém nyúló kezét.
– Kár minden fáradságért! – villantotta ki hegyes szemfogait
Arnoldus. – Mindannyiunk közös érdeke, hogy
 y gy
megszabaduljunk tőled, és mellesleg a Lord is az áldását adta e
nagyszerű eseményre, te piperkőc ripacs!
– Én vagyok a ripacs? – csodálkoztam. – A modora minősíti
önt, uram, de megbocsátok, hiszen, ahogy hallani, alacsony
származása hátrányait az elmúlt háromszáz esztendő
vérverítékes munkája sem bírta behozni.
– Válassz halált, rohadék!
– Jól van – dörmögtem. – Ha már választhatok… a saját
koporsómban szeretném bevégezni!
– Azt ne hidd, hogy hazatérhetsz a saját koporsódért!
– Nem hiszem, és nem is kell – mondtam leereszkedő hangon,
amelynek tónusában a kellően művelt fül kihallhatta a
kultúrfölény körülöttem lebegő, fátyolos ködét. Szándékoltan
lassú mozdulattal egy alig kéthüvelyknyi, picike koporsót
húztam elő a belső zsebemből. – Hiszen, aki előrelátó magánál
tartja végzete eszközét.
– Csapda!
– Talán az – mormoltam. – Ki tudhatja, mennyire vagyok
előrelátó? Ám ha kétségek támadnak, vizsgáld meg te magad!
Odanyújtottam Hartleinnek. A szürke, kis ember elvette,
aztán elkérte Taneus okuláréját, egy ideig érdeklődve forgatta,
majd elismerően bólogatva átadta magasabb társának.
Arnoldus a tenyerére helyezte az apró szarkofágot, és hosszú
csontos ujjaival simogatni kezdte azt. Néhány perc elteltével
abbahagyta foglalatosságát, és letette a fedélzet deszkapadlójára
a kis műremeket.
Persze, persze, a pici koporsó mágikus volt, de csupán az
elvárható mértékben. Semmi extra, semmi trükk.
– Legyen meg az utolsó akaratod – jelentette ki Arnoldus –, bár
azt hiszem, túlbecsülöd saját képességeidet, a mieinket pedig
alá! Igen, felismertem, hogy a kis játékszered mágikus, de nem
oly mértékben, hogy engem átverjen. Hah! Fogd fel, hogy
kudarcot vallottál! Blokkoltam a holmit! Hagyom, hogy rendes
méretére növekedjen, a koporsód legyen, és belebújhass… ám
azt letiltottam, hogy kiteleportálhass belőle durva fizikai
testtel[7], de még azt is megakadályozom, hogy a finom fizikai
testtel[8] képes legyél rá… hahh, ezért ha nem haragszol, te
kappanhangú ökör, kezelésbe veszem jövőbeli lakályos
otthonodat! – vihogott Arnoldus, és varázsolni kezdett. –
Belebújhatsz… de nem hagyhatod el soha többé!
Hoppá! Ennek már a fele se tréfa!
– Kegyelem, nagyuram – borultam a lába elé –, az imént csak
vicceltem a pallérozottságával kapcsolatban!
– Ügyes, ügyes, de nem eléggé – dörmögte Hartlein, és a
parancsára egyszerre négyen ugrottak rám. Nem ellenkeztem,
hiszen hiábavalónak tűnt minden próbálkozás.
– Akár évekig is életben maradsz benne – fölényeskedett
Arnoldus és ki tudja, talán még megesik rajtad valamelyikünk
szíve, és felhoz az ezerméteres mélységből… bár ennek, az igazat
megvallva, kevés az esélye!
– Rebecca! – fordultam a fészekhúgom felé. – Szólj egy szót az
érdekemben, kérlek, elvégre a fiókatársad vagyok!
– Szóltam én már többet is – vonta meg hullafehér vállát
Rebecca, majd csúfondáros tekintettel folytatta: – …de nem
hallgattak rám, sajnálom, Gorm! Nem én okozom a végzeted,
noha a segítségedre sem leszek.
Amerre néztem, mindenhol kárörvendő tekintetek
garmadájába ütköztem. Átsuhant a kétkedő gondolat az
agyamon: valóban vesztettem volna?
Vagy még csak most jön a java?
– Befelé! – dörrent a rideg utasítás. Nem volt mit tenni,
komótosan bemásztam, és még mielőtt a koporsófedél eltakarta
volna a csillagos égboltot, ahol éppen a hold rámászott a
Naureziára, mélyen magamba próbáltam szívni a csodálatos
látványt.
– Te is, ribanc! – csikorogta Arnoldus, és villámgyorsan
megragadta a szökni próbáló Rebecca kezét.
– Nekem azt ígértétek…
– Ne fáradj, esélyed sincs menekülni! Már mi kontrollálunk
mindenkit a hajón, beleértve a halandókat is! – vetette oda
Hartlein, és körbenézett vigyorgó szolgáin. A vadul kapálózó
Rebeccát megragadták, felnyalábolták, és rám dobták.
Még ettől sem rémültem meg. Sőt, azt kezdtem kalkulálni,
vajon hogy fog működni a mágia, ha ketten szorongunk a szűk
koporsóban? Vicces, ez a fordulat talán még előnyömre is
válhat!
– Jó jajongást, elveszett lelkek! – hallottam még kintről
utoljára a humorosnak gondolt búcsúmondatot, mert hogy
Rebecca folyamatosan sikoltozott, és ahogy a két tanácsos
varázsigét mormolva lecsapta a súlyos fedelet, egy pillanatra
elsötétült előttem a világ.
Aztán kopácsolás, ahogy ránk szögezték.

*****

– Végetek! – racsította Franrolz kapitány. – Ideje elhúznotok az

alvadt véres vámpírbeleteket a hajómról!
Megigazítottam összeborzolt frizurámat, és a köztünk lévő
kibékíthetetlen ellentétre fittyet hányva – hiszen úriember
voltam – átöleltem és lefogtam a koporsó belsejében vergődő,
kitörni próbáló fészekhúgomat.
– Ne! Ne! – sziszegtem a fülébe. – Maradj nyugton! Ne ronts el
mindent!
– Mert el lehetne… még ennél is jobban?!
– Nyugi!
– Nem csak a szögek zárnak, mágiablokkolás is!
– Haha! – nyugtáztam. Igen, viccesnek találtam. – Épp ez a
lényeg! Mágia is…
Rebecca értetlen arccal meredt rám, a kívül viduló többieket
már csak tompa visszhangként érzékeltük.
– Báb voltál te is, akárcsak én! – mormoltam békítően. – Azt
hitted, hogy a legmegfelelőbb szövetségeseket találtad meg
Arnoldus és Hartlein személyében? Hát, immár láthatod, kiben
bízhatsz és kiben nem! Nem én vagyok az ellenséged.
– Számít ez még?! – nyüszítette Rebecca. – Mindketten
megdöglünk!
 – Ó, dehogy! – morogtam a fülébe. – Ha együttműködünk…
– Mi?! Hogyan?!
– Később majd elmondom…
– Elég a kurva bájcsevejből! – dörrent ránk Beren atya. – Nektek
eljött a vég! Takarodjatok, mocskok!
Vízbe lökték a koporsónkat.
Hogy miért nem próbáltak másképp elpusztítani? Mert az
hiábavaló próbálkozások sorozata lett volna. Az ő
szempontjukból ez volt a legoptimálisabb megoldás két vámpír
megsemmisítésére: egy koporsóba zárva lehajítanak bennünket
a tengerbe, lesüllyedünk annak mélyére, szabadulni, kibújni
zárt közegünkből esélyünk sincs: durva mágiákkal blokkolták
ezt a lehetőséget. Nem tudunk kiteleportálni sem a fizikai
testünkkel, sem pedig az asztrális vámpírlelkünkkel. Erről maga
Beren atya és két társa, Arnoldus és Hartlein gondoskodtak.
Erős varázslattal, Ordinis nevében.
Ám valamire ők sem gondoltak: a blokkoló varázslatuk nem
csupán számunka akadályozták meg a szökést, a mágia
használatát, a teleportálást, hanem önmaguk számára is. A
blokkoló mágia ugyanúgy beburkolta a Narvált, akárcsak a mi
koporsónkat.
A koporsó túl súlyos volt. Merültünk. Egyre mélyebbre
süllyedtünk. Emberi lényekként már javában a haláltusánkat
vívtuk volna.
Én és Rebecca túl szorosan szorongtunk a szűk dobozban,
pillanatokon belül ellepett minket a víz…
Ám a levegőhiány nem okoz végzetes gondot két vámpírnak. –
És most? – kérdezte fojtottan Rebecca. – Így ér véget?
– Francokat! – bugyborékolva nevettem a víz alatt. – Ez csak
ócska, pudvás fa… Még várjunk egy picit… aztán rúgjuk szét,
hugi!
– Miii?!
– Feszülj az oldalának, teljes erőddel! Verjünk rajta lyukakat!
A koporsó gyorsabban szétesett, mint eredetileg gondoltam.
Én egymagam is simán szétszedtem volna, ám Rebeccával
együttműködve még hamarabb ment, mint terveztem. A
 gy g
mágikus védelem erős volt, igen durva varázslatok ellen védett,
ám egy ócska faanyag fizikai szétforgácsolásától egyáltalán
nem. Egy percbe sem telt, és kiszabadultunk. Nem emelkedtünk
a felszínre; egymás mellett úszva távolodunk a Narvál
közeléből.
Időnként megszondáztam, érzek-e még blokkoló mágiát. Jó
sokáig éreztem, aztán az egyre gyengült, elenyészett, megszűnt.
Mosolyogva nyugtáztam, hogy elértük az esszenciablokkolástól
mentes, biztonságos vizeket.
Innen már teleportálhattam.
– Viszlát, hugi! – búcsúztam el. – Örülök, hogy nem kell többé
ellened harcolnom!
– Mi?! Itt hagysz?!
– Megoldod nélkülem is. Nekem még… le kell rendeznem a
végjátékot.
– De engem… itt hagysz… a tengerben?
– Talán így a legjobb. Hisz reményeim szerint hamarosan a
közeledben fuldokolnak mindazok, akik el akartak pusztítani
bennünket.
 Epilógus
A teleportálás után Döberki várban, a kandalló előtt álló,
kedvenc karosszékembe érkeztem, és első teendőm az volt, hogy
megragadtam a párkányon díszelgő maketthajót, és a tűzbe
hajítottam. Önelégült vigyorral néztem végig, ahogy a rőt
lángnyelvek azonnal belekapnak a Narvál kicsinyített másába,
és szinte hallani véltem a halálsikolyok hullámzó áramát.
Pontosan tudtam, hogy a valódi Narvált beburkoló mágikus
blokkolás nem engedte a fedélzeten lévőknek, hogy elszökjenek.
Egyetlen esélyük az lett volna, ha a vízbe vetik magukat,
kiúsznak a blokkoló mágia hatósugarából, és azon kívülről
próbálnak elteleportálni. Ám ebbe még belegondolni sem
lehetett idejük. Akik pedig mégis a tenger hullámai között
igyekeztek volna menekülni…
…nos, azoknak egy eléggé haragos, felszín alatti vámpíron
kellett volna átküzdeniük magukat.
Alig hiszem, hogy Rebecca megbocsájtó típus.
Bárhogy is, a maketthajócska mágikus volta ellenére szinte
másodpercek alatt hamuvá égett, aminek látványa némileg
elszomorított, hiszen egy valódi műremek semmisült meg.
Ennek ellenére ünnepi hangulat kerített hatalmába, és azon
nyomban elrendeltem, hogy minden szolgám megihat az
egészségemre egy kupa jófajta norinaux-i bort.
Hajnal felé kezdett megfájdulni a fejem – amit mindig a
meditációra szólító jelként fogtam fel így visszavonultam a
hálószobámba, és az elmét igencsak megmozgató tervezgetés
bonyolult szálainak szövését másnapra hagytam. A naplóm
elejére beírt nevek közül azért kihúztam hármat: Beren,
Arnoldus és Hartlein.
Egy negyediket pedig vörös színnel körberajzoltam: Rebecca.
Ekkor még nem tudtam, mit gondoljak róla.
 JÁNÓSZKY BEÁTA & KISS TAMÁS
Írótársak beszélgetnek:
– Betti, írnom kéne ezt a bemutatkozást, de azt se tudom, mi
volt az első fantasym!
– Még csak most kezdesz neki? Várj, régebben már írtam egyet.
Mindjárt előkeresem. Mondjuk, csak a megjelenéseket érdemes
használni belőle, a többi kuka.
– Miért is?
– Mert olyan hülyeségeket is beleírtam, hogy az első fantasy,
amivel találkoztam, az hétévesen A Gyűrűk Ura volt, mert azon
tanultam meg olvasni. Azt hittem, hogy mese.
– Ha! Azt én is tudom, mit olvastam először. A csudafát
Benedek Elektől. Csak akkor még én sem tudtam, hogy az
fantasy. Tízévesen a „bűbájos kaszt”-ot is kidolgoztam D&D-re!
– Na, a D&D nekem totál kimaradt, Az egyetemig azt se
tudtam, mi az a szerepjáték. Vagy a fantasy.
– Attól még írtál egyet, nem? A „Gombák háborújá”-t, amit
sosem mertél megmutatni.
– Nem, nem mertem, azóta pedig elvesztek azok a füzetek!
– Hát persze! Mint az én eposzaim! Egyébként azt nem tudom,
hogy a 100 mini fantasy történetbe írt novelláim jelentek-e meg
először, vagy az „Apaság”?
– A 100 mini fantasy történet volt előbb. Az „Apaság” A vér
városa 2-ben jelent meg. Bár mind a kettő 2003-as.
– Úgy emlékszem, Kornya Zsoltiékkal hamarabb kezdtünk
együtt dolgozni…
– Arra a pár Lovecraft-novellafordításra gondolsz, amit
Csanádnak csináltam?
– Ja, tényleg, az is ott volt! Már nem is emlékszem, hogy az
miért esett kútba.
– Én se tudom. De Zsolttól nagyon sokat tanultunk.
– Ez igaz. Neki köszönhető hogy megjelent az „Apaság”. Aztán,
mire megkaptam a tiszteletpéldányt, már megírtam a
Farkastestvéreket a Cherubionnak.
 – Igen, akkoriban jelent meg az „Erdei utakon” is. A mai napig
nem felejtem el, ahogy István maga mellé ültetett a monitor elé,
és mondatról mondatra szétcincálta azt a szerencsétlen
novellát.
– Az melyik kötetben is volt?
– A Bölcsesség kapujában. Te abba írtad a „Papírarany”-at. Hogy
az a kézirat milyen rettenetes volt!
– Rettenetes?! Pista mégis megjelentette. Te miért utáltad?
– Nem utáltam, vagyis csak a begépelését. Emlékszel? Volt
olyan mondat, amit te sem tudtál kiolvasni!
– Tényleg, azt még füzetbe írtam! De az volt az utolsó.
– Szerencsére! Múltkor összeszámoltam, hány novellát írtunk
eddig, de szerintem itt-ott kimaradt pár. Tele lenne pár doboz,
ha még mindig kézzel írogatnánk.
– Ja, az biztos. Meg ha a kutatásainkat is füzetbe
jegyzetelnénk, külön szoba kellene!
– Nem is értem, hogy maradhattunk hobbiírók…
– Talán, mert nem akartunk éhen halni?
– Ugyan már! Van, aki megél az írásból. Én is fél évig csak
romantikus regényeket írtam, neked is volt egy csomó fizetős
„négermelód”, szerkesztettél e-könyveket, együtt lektoráltunk
egy rakás írást! A KIMTE is majdnem összejött.
– Kábé, mint a műfordítás! Hogy a mesterünket idézzem; nem
abból fizettük a villanyszámlát! Talán, akkor lett volna esélyem,
ha befutok rögtön az elején, az első regényemmel…
– Hahaha! A Sörben az igazsággal?! Olyan névvel, hogy Kristo
Hans?
– Lehet, jobb lett volna valami tisztességes álnevet kitalálni, és
nem a nicknevemet erőltetni, de hát akkoriban a Krystohans
dobott pár ezer találatot a Google-on. Csak, ugye, a leírása.
– Nem mintha a Jean la’Marchè jobb lett volna!
– Az se túl angolos. A Nestor Fairlane is elég elcseszett. Neked
melyik álneved marad végül?
– Mivel a Krysta Hansot is írták már mindenhogyan,
szerintem a Sheila Martens. Az egész jól működik.
 – Sheila Martens, romantikusregény-íróként leszel majd híres
és gazdag?
– Félek, hogy a hírességhez és a gazdagsághoz is öreg vagyok
már. Ha eddig nem sikerült, nem hiszem, hogy 2021 hozza meg
az áttörést. De azért az öt megjelent romantikus regényem
mellett volt pár fantasy írásom is. Na, azokat érdemes lenne
beleírni a bemutatkozásba.
– Emlékszem rájuk. Mindegyikkel sok melónk volt. „A tenger
gyümölcsé”-hez el kellett olvasnunk a Héttenger mesélői
kézikönyvét, a „Holtak völgyé”-t meg vagy négyszer írtad át.
– Az vicces volt. Azt se tudom, végül melyikben jelent meg.
– Az Orktáncban.
– Tényleg! Nem abban volt a te orkos-zombis novellád is?
– De igen! Már el is felejtettem. A „Grooms áldásával”. Te, és az
a sztori, amit abból a játékból írtál? Tudod, a fás! Az melyikben
volt?
– „A szépségnek ára van”? Talán a Haláltáncban. Amelyikben
tőled a „Végre egy méltó ellenfél”. Azt hiszem, az első olyan
Cherubion antológia A Bölcsesség kapuja óta, amiben nem jelent
meg mindkettőnktől írás, az a Nordes volt. Szerencse, hogy Pista
nem feledkezett meg rólunk. Te, idén lesz húsz éve, hogy egy
közös barátunk, Sámi Laci[9] bemutatott neki.
– Már olyan sok? Akkor még azt hittük, hogy semmi sem
tarthat vissza minket az írástól.
– Na, ez sem jött be. Mondjuk, meló, suli meg a gyerekek
mellett nem könnyű.
– Ez mind csak kifogás! Jut eszembe, amit ebbe az antológiába
ötleteltünk, azzal hogy állsz? Lektorálhatom?
– Húsz éve alkotunk együtt, és még nem ismersz?!
– De legalább elkezdted már?
– Nyugi, határidőre készen lesz.
– Akkor hajrá! Én meg addig megírom a bemutatkozást.
– Hogyhogy, az még nincs kész?!
– De. Most már igen.
 Krysta Hans & Krysto Hans
VÉRKÖTELÉK

Amikor Pista hívott, hogy lenne-e kedvem/kedvünk írni a 30-as

évfordulós kötetbe, épp kocsiban ültem, és Németország felé tartva
a hosszú út során bőven volt időm átgondolni, vajh, melyik régebbi
történetem/történetünk folytatását lenne érdemes megírni. Végül,
közösen átbeszélve a lehetőségeket, úgy döntöttünk, nem feltétlenül
valamely régi karakterünk idősebb verzióját vesszük elő, inkább
csak önmagára a 30 évre helyezzük a hangsúlyt.

– Mennünk kell.
A kijelentés súlyosan lógott a levegőben. A négy fekete hajú
fiú kerülte egymás tekintetét. Egy kiságyat álltak körbe, amin
egy ötéves forma kislány aludt nyugtalanul. Jobb karját különös
szögben tartotta, bőrén kőszürke foltok sötétlettek.
– Reggelre már a boszorkánynál lehetünk – szólt ismét a
legidősebb, de továbbra sem mozdult.
– És honnan tudjuk, hogy tényleg segíteni fog? – A legifjabb a
legidősebb fivérre nézett. Arcán még alig serkent a borosta, kék
szeméből sütött az ártatlanság.
– Segíteni fog. Bőséges ajándékot viszünk neki.
– Radmon! Ez nem igazság! – A fiú a kislányra tekintve
lehalkította a hangját, de indulatairól nem csak ökölbeszorított
keze árulkodott. – Én miért nem mehetek? Mert éretlen
kölyöknek tartasz, igaz?
– Rogdan, ezt már megbeszéltük. Egyikünknek itt kell
maradni. Vele. – Fivére a kislány felé intett. – Ha velünk történne
valami…
– Azt mondtad, nem lesz baj!
 A mellette álló fivére, talán ha két év lehetett köztük,
nyugtatóan tette a kezét a legifjabb vállára.
– Egy boszorkányhoz megyünk, akármi is történhet. –
Felsóhajtott. – Öcsém, a te dolgod fontosabb, mint a miénk.
– De az mondtátok…
– Rogdan, semmiben sem lehetünk biztosak – szólt az
elsőszülött. – De azt megígérjük, hogy legalább az egyikünk
hazatér a gyógyírral.
– És ha nem találtok ellenszert?
– Akkor elmegyünk akár a világ végére is érte – vonta meg a
vállát Radmon.
– Amíg emelni tudjuk a lábunkat – bólintott Remien, a
másodszülött. Széles válla mintha kissé megroskadt volna az
eskü súlya alatt.
– És amíg dobog a szívünk – sóhajtott ismét Rikardo, a
harmadik.
– Lehet, hogy neki nincs annyi ideje, hogy kivárja. – Rogdan
szemét könnyek fátyolozták, ahogy jobban belegondolt, mire
fivérei mosolyogva összenéztek.
– Ne aggódj, időben visszatérünk. Ám ha mégsem, akkor a te
dolgod lesz más megoldást találni.
– Mégis, hogyan gyógyíthatnám meg én, ha ti elbuktok?
– Azt nem tudom – rázta meg a fejét Radmon –, de muszáj lesz.
Ez a testvéri kötelességed. – Elfordult a kiságytól, és az ajtó felé
indult. Legifjabb fivére mellett ellépve megveregette annak
vállát, majd kisétált a szobából.
Fivérei szó nélkül követték a példáját. Utoljára a legifjabb
maradt. Ökölbe szorította a kezét, és húgára nézve ő is
elsuttogta a saját esküjét:
– Veled maradok, amíg ereimben vér kering.
A kislány halkan nyöszörgött álmában, mire fivére
elmosolyodott, és ő is elhagyta a szobát.
Odakint a testvérei már a lovaikon ültek.
– Amint lehet, üzenünk – intett búcsút Radmon, és kilovagolt
a kapun.
Rogdan gondterhelten nézett a távozók után.
 g g
*****

Egész éjjel nyeregben voltak, ám egyikük sem kért pihenőt.

Némán, gondolataikba merülve lovagoltak, így reggelre
megérkeztek a város szélén álló, takaros házikóhoz.
Radmon lekászálódott a lóról, kinyújtóztatta sajgó tagjait,
majd a vastag, tölgyajtóhoz lépett. Bátorításért visszapillantott
a fivérei, majd azok határozott bólintását látva bekopogott.
Az ajtó szinte azonnal feltárult, és a nyílásban feltűnt egy szép
arcú öregasszony.
– Gyermekeim, késtetek – szólt a néne, majd kitárta az ajtót. –
Gyertek beljebb! Fontos dolgokról kell beszélnünk.
A fivérek tétován összenéztek, majd Rikardo lecsúszott a
nyeregből, és kemény léptekkel bemasírozott a házba. Testvérei
csak pillanatnyi késéssel követték.
Odabent elsőként egy fényesre suvickolt, méretes
ebédlőasztalt láttak meg. A konyha, amiben álltak tiszta volt és
rendezett, a falakon üstök lógtak, a tűzhelyen teáskannában víz
zubogott.
– Rögtön kész a tea – csevegett az idős asszony. – Cukorral
kéritek, vagy mézzel?
– Én inkább rummal, ha lehet – ült le Remien. Súlya alatt
megnyikordult a vaskos szék.
– Azt nem tartok itthon, de talán egy kis almapárlat akad a
kamrában – mosolygott a boszorkány. Szeme körül elbűvölően
szaladtak össze a nevetőráncok.
– Nem tudom, az mi lehet, de ha nem méreg…
– Biztosíthatlak, hogy nem az. Annál sokkal fontosabbak
vagytok nekem.
Rikardo, aki eddig a fűszerpolcon sorakozó üvegcséket
vizsgálta, erre megpördült.
– Miért is?
– Türelem, gyermek, mindent el fogok mondani. De előbb
teázzunk.
Térült-fordult, bögréket rakott eléjük, mézes csuprot és egy
hűvös, opálos palackot. A forró vízbe illatos füvet szórt, majd
letelepedett az asztalfőre.
– Nos, fiaim, nehéz feladatot vállaltatok magatokra. Húgotok
bajára létezik gyógyír, ám nem könnyű megszerezni.
– Mi azt hallottuk, hogy neked van ilyen szered – pillantott rá
zavartan Radmon.
– Ritka bajra ritka orvosság kell. Ramona betegsége pedig nem
hétköznapi.
– Igen, azt tudjuk – Remien türelmetlenül kavargatta a teáját.
– Mindegyik gyógyító azt mondta, hogy mágikus.
– Minden bizonnyal az. Az ember bőre nem kezd el csak úgy
megkövesedni.
– Szóval ismersz gyógymódot – terelte vissza a témát Rikardo
az őt érdeklő kérdésre.
A boszorkány lassan bólintott, közben apró pohárkákba
átlátszó folyadékot töltött az opálos üvegből.
– Tudom, hogyan menthetitek meg.
– Akkor mondd már végre! – csattant fel Rikardo.
– Mondom, mondom. Háromheti járóföldre innen kelet felé,
túl a nagy erdőn, a Lusta-folyó mentén felfelé, a kopasz hegy
lábánál lakik egy druida.
– Ez olyan, mint valami dajkamese – mordult Remien.
Belekortyolt az apró pohár tartalmába, majd elismerően
pillantott vendéglátójukra. – Ebben meg mi van?
– Alma – vont vállat az öregasszony. – Jobbára alma. Szóval,
visszatérve: meg kell keresnetek a druidát. Nála van egy
gyümölcs, akkora, mint egy barack, csak lila és puha. Az a
gyümölcs meggyógyítja a húgotokat.
– Nem lehet ilyen egyszerű – hitetlenkedett Radmon.
– Nem mondtam, hogy egyszerű – nevetett a boszorkány. – A
druida házát veszélyes szörnyek őrzik, ő maga nem szereti a
látogatókat, és egészen bizonyos vagyok benne, hogy nem fog
önként adni nektek a gyógyírból.
– És ha szépen kérjük?
– Remien, te naiv gyermek! – Az öregasszony szelíd elnézéssel
mosolygott a bikanyakú testvérre. – Küzdenetek kell majd érte,
de ha kitartóak vagytok, akkor meg tudjátok szerezni.
 gy g j
– És neked ebből mi hasznod származik? – Rikardo nem is
próbálta elrejteni a gyanakvását.
– Végre egy értelmes kérdés! – bólintott a boszorkány
elismerően. – A tanácsomért nem kérek mást, mint hogy
hozzatok nekem is a gyümölcsből. Öreg vagyok, egyedül már
nem tudnám megszerezni, viszont vannak mások is, akiknek
szüksége lenne a mágikus erejére.
– Nagyon önzetlen vagy – mordult a harmadik fivér. Beleivott
az almapárlatba, majd megborzongott.
– Annyira azért nem! A gyümölccsel kísérletezni akarok,
lepárolni, kisajtolni és eladni. Jócskán megnövelné a
hírnevemet, ha mágikus betegségeket is tudnék gyógyítani.
– Ez így már hihetőbb. – Rikardo kezét felemelve elhárította a
pohara teletöltését. – Bár, ezt az almalevet kóstolva azt
mondanám, hogy mérget hamarabb fogsz főzni abból a
gyümölcsből.
– Ez nem is méreg! – tiltakozott Remien kissé kásás hangon.
– Azért többet már ne igyál belőle! – óvta a legidősebb fivér, és
elhúzta öccse elől a poharat.
– Tehát hozunk neked is, és ezért cserébe te pontosan
elmondod, hogy hol találjuk a druidát, és milyen szörnyekkel
kell megküzdenünk? – firtatta az öregasszonyra pillantva.
– Pontosan erről van szó. Sőt, adok nektek egy üveggel az
almapárlatomból is. Ha ezt a druida járkáló fáinak tövébe
öntitek, azok jócskán lelassulnak majd.
– Már, ha marad még belőle, mire odáig jutunk – mosolyodon
el most először Rikardo, Remien felé intve. A nagydarab fivér
felmordult:
– Nem fogom meginni, ha arra gondoltál. Vagyis nem az
összeset.
– Nos, fiaim, akkor megegyeztünk, ugye?
A három testvér összenézett, aztán egymás után lassan
mindegyik bólintott.
– Remek – csapta össze a kezét a nő. – Akkor csomagolok
nektek elemózsiát.
 *****

A boszorkánytól kapott élelem csaknem az útjuk végéig

kitartott. Már elérték a kopasz hegyet, mikor egyik este Rikardo
gondterhelten nézett a fivéreire.
– Holnap vadásznunk kell, ha nem akarunk éhezni.
– Nem kéne ezzel töltenünk az időt – rázta a fejét Radmon. –
Majd szedünk néhány gyümölcsöt az erdőben.
– Én ugyan semmit meg nem eszek, ami itt terem! Ki tudja,
mit csinál velünk?
– Igazad lehet. Van ötleted?
– Nézzétek, szerintem fel kellene derítenünk a helyet. Nem
rohanhatunk vakon a vesztünkbe.
– Én még mindig azt mondom, hogy kérjük meg szépen a
druidát – nézett ártatlanul a többiekre Remien.
– Hallottad a boszorkányt: az a vénember veszélyes lehet –
ingatta a fejét Radmon.
– Valójában ezt így nem mondta. Sőt, azt sem tudjuk, hogy
vén-e a druida. Vagy, hogy férfi. Sőt, az se biztos, hogy az
öregasszony találkozott vele valaha. – Rikardo halkan beszélt,
mintha csak hangosan gondolkozna.
– Akkor azt mondod, hogy táborozzunk le, állítsunk
csapdákat, és nézzünk körül a druidánál? – kérdezte lassan
Radmon.
– Igen, ez tűnik a helyes megoldásnak.
– Akkor ezt fogjuk tenni. Most viszont aludjunk, mert holnap
nehéz nap vár ránk. Én kezdem az őrséget.

*****

Reggel megegyeztek, hogy Rikardo lerakja a csapdákat, addig a

két idősebb fivér felderíti az erdő szélét, ahol már a druida
területe kezdődik a boszorkány elmondása szerint.
A legifjabb fivér már éppen végzett a harmadik hurok
kihelyezésével is, amikor kiáltozást hallott az erdő széle felől.
 Szívét jeges rémület szorította össze, és futni kezdett a hang
irányába.
Lába beleakadt az indákba, arcán, karján véres nyomokat
hagytak a visszacsapódó, tüskés ágak, ám ő észre sem vette,
csak rohant, ahogy bírt.
Az erdő szélén döbbenten megtorpant.
Remien két-három méter magasan, egy fa ágaiba gabalyodva
vergődött, mint pókhálóba ragadt légy.
Rikardo az első döbbenet után a kisbaltája után kapott, de
keze félúton megállt. A fűz mellett, ami a testvérét foglyul
ejtette, legalább három másik, ugyanolyan fa állt, egészen közel
egymáshoz. Ha azok is ilyen harciasak, egy kisbaltával nem
sokra fog menni. Kétségbeesetten gondolkodott, aztán hirtelen
eszébe jutottak a boszorkány szavai.
Még szerencse, hogy nem Remienre bíztuk – gondolta, miközben
kihalászta a zsákjából az almapárlatos üvegcsét. Az ital közel
fele hiányzott már.
A dugót a fogával húzta ki, és lassú, csosszanó léptekkel a fa
közelébe óvakodott.
– Te meg mi a fenét művelsz? – hallotta hirtelen Radmon
suttogását a háta mögül. A rémülettől majdnem elejtette az
üvegcsét.
– Szerinted mégis mit? – sziszegte, anélkül, hogy megfordult
volna. – Megöntözöm a fát.
– Ó! A banya almaléjével?
– Igen. Készülj, lehet, hogy el kell kapnod Remient!
Felpillantva látták, hogy a nagydarab fiú ernyedten lóg az
ágak fogságában.
– Remélem, nem késünk el! – motyogta Radmon
aggodalmasan, de Rikardo nem figyelt rá. Arra koncentrált,
hogy a párlatból minél többet a harcias fűz tövébe öntsön.
Amikor az ital első cseppjei elérték a gyökereit, a fa
megrázkódott, ágai őrülten csapkodtak. A fivérek aggodalmasan
figyelték, ahogy a Remient fogva tartó ágak tekeregtek, de nem
mertek csinálni semmit.
 A fa váratlanul megdermedt, ágai lehajlottak, mintha
elgyengült volna. Indái közül Remien lassan a földre csúszott.
Fivérei aggodalmasan ugrottak oda hozzá.
– Életben van – sóhajtott megkönnyebbülten Rikardo, miután
meghallgatta fivére szívverését. – Viszont eltört a lába.
– El tudod látni a sérülését?
– Igen, de beletelik egy kis időbe. És lehet, hogy nem is kéne itt
maradnunk. Ki tudja, meddig tart az ital hatása?
– Akkor beljebb visszük az erdőbe, te ott maradsz vele, én meg
továbbmegyek a druidához.
– Nem engedhetlek egyedül!
– De Remient se hagyhatjuk magára – mutatott rá az idősebb
fivér.
Rikardo tehetetlenül meredt maga elé egy pillanatra, aztán
lassan bólintott.
– Rendben, de legyél óvatos!
– Nemsokára visszatérek. Addig főzz valamit vacsorára!
– Meglátom, mit tehetek.

*****

Eltartott egy darabig, mire Remien súlyos testét elvonszolta egy

biztonságosnak ítélt tisztásra. Amennyire tudta, ellátta a fivére
sérüléseit, kezdetleges sínbe tette a lábát, és átvitte a holmijukat
is az új táborhelyre. Éppen a lovakat vezette nagyon vigyázva,
amikor valamit megérzett. A lovak már eddig is idegesek voltak,
rángatták a kötőféket, fújtattak, toporzékoltak, de amikor
Rikardo meghallotta a zajt, mind a három állat megdermedt egy
szívdobbanásra, majd hangos, kétségbeesett nyerítéssel
kitépték a szíjat a fiú kezéből, hárman és háromfelé vágtattak.
Rikardo szitkozódva fordult utánuk, aztán a szeme sarkából
észrevett egy sötét árnyat. Mire felfoghatta volna, hogy mit is
lát, már két hatalmas mancs bordaroppantó szorításában
vergődött, orrát betöltötte a vad jellegzetes, tömény szaga.
Kiáltani akart, vagy harcolni, de képtelen volt megmozdulni.
Ereje rohamosan fogyott a lélegzetével együtt, tekintete
elhomályosult, öntudata kihunyt.

*****

Arra tért magához, hogy valami nagy és nedves nyalogatja az

arcát. A tudata csak lassan zökkent helyre, de amikor eszébe
jutott az utolsó pillanat, rémülten kinyitotta a szemét, és felült.
– Hé, azért le ne fejelj! – hőkölt hátra az eddig fölé hajoló
Radmon, kezében egy vizes kendővel.
Rikardo pislogott párat. Fivére nem festett túl jól: ruhája
cafatokban lógott testéről, arcát, karját, és a rongyok közül
kivillanó bőrét is karcolások borították. Mindig rendezett,
fényes, fekete haja úgy állt, mint a szénaboglya.
– Veled meg mi történt? – nyögte Rikardo.
– Éppen ezt akartam kérdezni én is tőled.
– Azt hiszem, találkoztam egy medvével. De hogy miért nem
ölt meg?!
– A druida miatt. Az ő szolgája, barátja, vagy mittudomén mije
lehetett. Azok nem akartak minket bántani.
– Ezt meg honnan veszed?
– Beszéltem az öreggel. Hallod, Remiennek igaza volt. El sem
hiszem! Elég lett volna csak megkérni.
– Adott a gyümölcsből? – esett le az ifjabb fivér álla.
– No, azt nem – ingatta a fejét Radmon, majd öccse csalódott
tekintetét látva gyorsan hozzátette: – De kaptunk tőle egy
magot. Mivel most ette meg az utolsót a tartalékolt gyümölcsei
közül, azt már nem tudott adni. De nem is lett volna jó, mert
csak időlegesen használt volna.
– Ezt hogy érted?
– A gyümölcs hatása nem végleges, viszont, ha elültetünk egy
magot, és a kinőtt fa termőre fordul, akkor az a gyümölcs már
hatni fog.
– Nem értem. Miért hatna az jobban?
Radmon zavartan megvakarta a fejét.
 – A vérkötelékhez lehet köze. A beteg vérrokonának kell
elültetni a magot, úgy, hogy a saját vérébe mártja előbb. A fa,
ami abból nő ki, valahogy kapcsolatban áll majd a beteggel, és
ha eszik a gyümölcséből, az végleg meggyógyítja.
Rikardo arcán széles mosoly terült szét.
– Akkor megvagyunk? Megtaláltad a gyógyírt?
– Igen, azt hiszem.
– És mivel harcoltál meg, ami így elintézett? Valami rémítő
szörnnyel?
– Hát, így is mondhatjuk. A druida macskájával.

*****

Remien lába, meg Rikardo törött bordái miatt csak nagyon

lassan tudtak haladni, így egy hosszú hónapba telt, mire végre
megérkeztek. Miután elmesélték az élményeiket, Radmon
elővette a kicsiny kendőbe bugyolált magot. A testvérek
elgondolkozva nézték.
– Biztos, hogy nem dinnye? – bökte ki Remien.
– Még az is lehet – bólintott Radmon. – Bár a druida nem kért
érte semmit.
– Volt valami különleges utasítása? – Rogdan hangjában
izgatottság vibrált. – Mégiscsak egy mágikus dolog…
Radmon megvakarta a fejét.
– Hát, kell hozzá a vérünk – kezdte, majd öccse rémült
tekintetét látva gyorsan hozzátette: – Nem kell sok, épp csak
meg kell kennünk egy-egy cseppel.
– Mindegyikünknek?
– Azt nem tudom, de a druida szerint minél több vérrokon
vére kerül rá, annál biztosabb Ramona gyógyulása.
Remien határozottan felállt.
– Akkor mire várunk még? Ültessük el most rögtön!
– Várj egy percet! – emelte fel a kezét Rikardo. – Mi fog
történni, miután elültettük?
– Ki fog nőni belőle egy fa. De amint gyökeret ereszt, már
akkor odaültethetjük Ramonát. Mindaddig, amíg a fa mellett
marad, addig egészséges lesz.
– És, ha elmegy mellőle?
– Akkor visszatér a betegsége.
– És meddig kell ott lennie? – Ráncolta a szemöldökét Rogdan.
– Amíg termést nem hoz a fa.
– Az mennyi idő? Két-három év?
– Ez a nehéz része. Harminc.
A fivérek döbbenten meredtek Radmonra.
– Addig ott kell maradnia a fa mellett?! – nyögte Rikardo.
– Attól tartok. De nézd a másik oldalát: egészséges lesz.
– És, ha addig kiszárad a fa? Vagy valaki ki akarja vágni? –
aggodalmaskodott a legifjabb.
Remien kihúzta magát.
– Majd mi vigyázunk rá. Őrködünk, ha kell. Úgyis mindig ott
kell lennie egyikünknek Ramona mellett, amíg fel nem no. Na,
kezdhetjük?
Radmon bizonytalanul bólintott, Rogdan sóhajtva felállt,
viszont Rikardo a helyén maradt.
– Én azért nem bízom teljesen a druidában. Mi van, ha mi
betegszünk meg a magtól?
– Ugyan! Azt elmondta volna…
– Mégis miért? Ha tudnád, hogy te veszed magadra a
betegséget, akkor megtennéd?
– Ramonáért igen – vágta ki Remian habozás nélkül.
– Igen, én is – vonta meg a vállát Radmon. – Viszont igazad
lehet. Mágia ez, és mi nem értünk hozzá. Egyikünknek ki kellene
maradni belőle.
– Na, az biztosan nem én leszek! – Rogdan hangja kamaszosan
elcsuklott a felháborodástól.
– Nem is rád gondoltam, öcsém. Ha Rikardo már így
felvetette, akkor ő lesz az. Amúgy is ő a legeszesebb köztünk, ha
baj történik ő az egyetlen, akinek van esélye megoldani. –
Körbenézett. – Megegyeztünk?
Rikardo nagyot sóhajtott.
– Rendben, Ha nem lesz gond, akkor nem számít, ha meg igen,
akkor…
 – Akkor legalább egyikünk itt lesz a húgunknak – fejezte be
Radmon.

*****

Hárman állták körbe az ásónyomnyi gödröt.

Radmon sóhajtva tenyeréhez illesztette a kését, majd az apró
sebbe dörgölte a magot.
– Érzel valamit? – firtatta aggodalmasan Rogdan.
– Nem, semmit. – Továbbadta a magot Remiennek, aki
tétovázás nélkül követte a bátyja példáját, majd szó nélkül a
legifjabbnak nyújtotta a magot.
Rogdan a kissé távolabb álló Rikardóra pillantott, majd
enyhén remegő kézzel elvégezte a rituálét. – És most?
– Szerintem tedd bele a lyukba, fedjük be, öntözzük meg,
aztán igyunk valamit! Kár, hogy a boszorkány almaleve
elfogyott. Egész jó itóka volt.
– És nekem nem hagytatok – mosolygott Rogdan
megkönnyebbülten, miközben a földbe helyezte a magot, és
óvatosan betemette. – Megyek vízért.
Megfordult, de pár lépés után megtorpant.
– Fiúk, én azt hiszem…
Rikardo rémült kiáltását már csak távolról hallotta. Mintha
egy mély kútba zuhant volna. Fülében zúgott a vére, erei
megduzzadtak, teste megnyúlt, majd átalakult. Aztán minden
lelassult, ő pedig, immár teljesen megváltozva, az ég felé
nyújtózott.

*****

A szépséges hajadon, hímzőrámával a kezében, mosolyogva

üldögélt a dús lombú fa tövében. Hátát a sima törzsnek
támasztotta, hosszú, fekete haját fűzfakoszorú díszítette.
– Rikardo üzente, hogy holnap megérkezik. – Hangja lágyan
csendült. – Ünnepséget rendezünk a tiszteletére.
Folytatta a hímzést, aztán megrázta a fejét.
 – Nem, Radmon, a ház előtt fogunk megteríteni. Nem akarok
magyarázkodni a vendégeknek. – Pár pillanatnyi csend után
felpillantott. – Igen, Radmon, mert te mindenkivel nagyon
kritikus vagy, Rogdan te meg folyton megnevettetsz. Mindig
kínos helyzetbe kerülök miattatok. De Rikardo ígérte, hogy
szerez párlatot a boszorkánytól. Abból mindenképpen hozok
nektek.
Ágak suhogtak, pedig a nyári melegben szellő se rebbent. A
lány szeretettel pillantott körbe.
– Igen, lehet, hogy ő is eljön. Végül is, a termésért cserébe
segített rajtam annak idején. – Ismét hallgatta egy ideig az ágak
sustorgó válaszait. – Ha a druida? Persze hogy neki is adunk
majd a termésből! Hát van szebb családi kötelék ennél?
Az árnyat adó, nagy fa mellett három fűz nőtt, mintegy óvón
körbevéve a középen állót. Nem voltak egyformák; ez egyik
törzse magas volt, ágai a magasba nyúltak, a másik vaskos volt
és robusztus, a harmadik karcsú. Viszont a levele mindnek sötét
volt, majdnem fekete.
A hajadon felállt, egyenként megölelte a három füzet, majd
felnézett a középen álló, arany lombú fára. Elgondolkozott, hogy
vajon mekkorára fog még nőni, mert már így is a házak fölé
magasodott. Biztosan magasabb lesz, mint a harangtorony.
Talán még a földesúr váránál is nagyobb lesz. Ki tudja? Hiszen
harminc év nagyon hosszú idő.
 VAKULYA NORBERT
Magamról:
1975-ben születtem Kiskunfélegyházán, ahonnan girbegurba
úton, Békéscsabán, Szegeden, Helsinkin és Londonon át vezetett
az utam Budapestre.
A fentiek tudatában úgy tűnhet, a költözködés a fő hobbim,
pedig nem. Míg el nem helyezkedtem a szoftveriparban, a
szabadidőmben programoztam, ma azonban már inkább
rajzolok és írok, sportolok és világutazom.
Első műveim 1991-ben jelentek meg nyomtatásban. Azóta
sok mindent írtam már, főként fantasy és sci-fi zsánerben:
novellát, kisregényt, regényt, lapozgatós játékkönyvet, de
ezeken kívül egy útikönyvet is Horvátországról és két
történelmi regényt (Vihar Erdélyben, Trianon).

Én és a Cherubion:
Valamikor 2002 végén az akkori magyar fantasztikus
könyvpiac egyik megkerülhetetlen szereplője, a Cherubion
Kiadó kiírt egy novellapályázatot, ahová kimondottan rövid
szösszeneteket vártak. Még egyetemista koromból maradt meg
néhány szárnypróbálgatásom, ezek mellé írtam néhány újat.
Összesen hét művet küldtem be, remélve, hogy legalább az
egyik bekerülhet a kötetbe. Nem is lehetett nagyobb a
meglepetésem, hogy mind megjelent a 100 mini fantasy
történetben, sőt: a kiadó atyja, Nemes István felajánlotta a
lehetőséget, hogy a későbbiekben megjelenő antológiákban is
publikálhatok.
Így lettem Norbert Winney, a fantasztikus szerző. Az írás nem
volt idegen terep számomra, hisz korábban számtalan cikket
írtam diákújságoknak, de immár egészen más terjedelemben és
műfajban kellett gondolkodnom. Kimondhatatlanul élveztem,
hogy történeteket gyúrhatok, és könyv formában is
viszontláthatom őket. Eleinte szinte mindent a humornak
rendeltem alá, ám ahogy telt az idő, egyre-másra komolyabb,
komorabb írások is kikerültek a kezem alól. Bár elsődlegesen
továbbra is rövid, csattanóra kihegyezett sztorikat készítettem,
a történeteim egy része hosszabbra nyúlt, összetetté vált, így
novellák mellett kisregények is megjelentek a tollamból.
Mindenképp mérföldkő volt a munkásságomban, amikor egy
írótárssal, Tim Morgannel tető alá hoztunk egy vicces regényt –
ez volt a Manonymus, két, nevet lopni szándékozó gennymanó
története, amely azóta kapott néhány spin-off novellát is. Éles
váltásként, néhány évvel később már szerkesztőként raktam
össze egy dark fantasy antológiát (Rastith – Egy démonvilág
krónikái).
Mindeközben lehetőségem nyílt arra is, hogy ötvözzem egy
régi vágyamat, a játékkészítést az írással, a kiadó Harcos
Képzelet-sorozatában ugyanis ún. „lapozgatás játékkönyveket”
készíthettem, interaktívvá téve az olvasást. Vannak, akik ebben
a műfajban nem tudnak elvonatkoztatni a kockadobálástól, de
én mindig inkább a logikai kihívásra, a szövevényes kalandra és
az élvezetes szövegre fektettem a hangsúlyt. Három ilyen
kiadványom jelent meg Winston Northenlight néven: Őserők
ura, Eleven falak, Fejtörők erdeje, hogy aztán a negyedik, a
Rastith világához kapcsolódó Démonok honában, a kiadó körüli
tulajdonosváltás és az új irányelvek miatt már máshol,
interneten jelenjen meg.
Az évek során egy másik hobbim, a rajzolás sem sikkadt el
teljesen. A játékkönyveknél lehetőségem nyílt arra, hogy
illusztrációkkal lássam el az írásaimat, így a rajzok velük együtt
megjelenhettek, illetve mindent megtettem, hogy minél több
könyv borítóját is én festhessem. Mostanra húsz fölött van
azoknak a kiadványoknak a száma, melyeknek a fedeléről az én
munkám köszön vissza.
 Norbert Winney
SZIKLAKARMOK

Mivel szeretem felrúgni a sablonokat, kitaláltam Vízfüttyő Loson

figuráját, aki egy mesés hangulatú fantáziavilágban gondoskodik
arról, hogy a hercegnők kezét elnyerni óhajtó kérők megfelelően
nehéz kihívás elé álljanak a próbák során – vagyis ő is, mint
minden kalandor, ősi templomromokban és kietlen tájakon küzd le
akadályokat, de nem elhozza a kincset, hanem odaviszi. Loson
kalandjai köré az évek során számos humoros történetet szőttem –
ezek nemcsak a Cherubion antológiáiban, de mostanra két önálló
kötetben is szórakoztatják az olvasókat (Sárkányok, farkasok és
almák, valamint Sellők, hollók és csodalámpák).

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy hegyes-völgyes, dimbes-
dombos királyság, amelyet úgy hívtak: Malinellia. Ez az ország,
mint oly sok másik Óperencia kontinensén, osztódással
szaporodott. Három hercegnő született ugyanis a királyi
frigyből, és amikor az első kettő férjhez ment, ha nem is vitték
hozományként a fele-fele királyságot – hisz akkor mostanra
nem maradt volna belőle semmi –, de valamennyit lenyestek az
ország területéből.
Malinellia egykor maga is az egyik szomszédos ország,
Hergelgócia része volt, míg annak hercegnője, Malinella össze
nem kötötte az életét az Óperencia-szerte ismert kalandorral,
Vízfüttyő Losonnal, aki vele együtt a fele királyságot is elnyerte.
Azzal pedig mindazt a sok feladatot is, ami az uralkodással
járt…
 1.
Az ítélkezés egész napon át tartott. Amint elment az előző
társaság, az ajtónálló máris megköszörülte a torkát, hogy kellő
dörgedelmességgel jelenthesse be az új perlekedőket, akik a
király bölcsességébe és igazságosságába vetett hittel érkeztek a
várba.
– Djerka, a kordés – kiáltotta az ősz bajszú páncélos –, Gicó, a
teknős, és… egy csacsi!
Loson király végigmérte a kompániát, akik beléptek a
trónterembe és megálltak a trón előtt. Ivott egy korty bort. Nem
az elsőt aznap, de hát valahogy el kellett viselnie a fárasztó
vitákat.
– Nem azt mondtad, hogy az egyik teknős lesz? – kérdezte az
ajtónállótól.
– Én vagyok Gicó, a teknős, alá’s szolgája! – hajolt meg sebtiben
a hármas egyike, egy délies külsejű férfi, aranykarikával a
fülében.
– Nekem egészen emberinek tűnsz.
Gicó értetlenül tátotta a száját a felvetésre.
– Hát én… há’ még jó! – nyögte ki végül.
– Ezek szerint a teknős a foglalkozásod, nem pedig a fajod –
jelentette ki a király. Tudta ő ezt eddig is, de a törvénykezéssel
töltött nap unalmában képtelen volt ellenállni a
szellemeskedésnek, légyen az bármily harmatos is.
– Úgy-úgy! Én csak teknőket vájok, kérem! Nekem, alá’s
szolgája, nincs is fajom!
Loson ráhagyta a meredek kijelentést, és a másik férfihoz
fordult.
– Csak hogy elkerüljük a félreértéseket: te lennél a csacsi?
– Nem, nem, uram, királyom! – hajolt meg a görnyedt hátú,
kopaszodó öregember. – Én vagyok a kordés Djerka. A csacsi a
csacsi – mutatott a közöttük álló szamárcsikóra.
– Szerintem meg Djerka is elég csacsi! – villantott foghíjas
vigyort a teknős, ám senki sem örvendezett vele.
 – Most, hogy ezt így elrendeztük, mondjátok, milyen
panasszal érkeztetek?
A két férfi azonnal hadarni kezdte a mondókáját, egymás
szavába vágva, egymást túlharsogva, hogy Loson ne értsen
belőle semmit.
– Állj! – szakította félbe őket. – Mondja el előbb a kordés!
– Az úgy volt, uram, királyom, hogy mi régóta dolgozunk
együtt. Gicó teknőket váj, amiket én szállítok a vásárba. A
pénzen pedig osztozunk.
– Így van, teknős? – kérdezte Loson.
– Így, alá’s szolgája!
– Akkor hol itt a gond?
– Djerka vitatja, hogy enyém a csacsi!
– Hát ezért vagytok itt?
– Ezért, alá’s szolgája.
– Hogyan jön a képbe ez a derék jószág?
– A teknőm ellette! – kiáltott fel Gicó.
– Dehogy ellette, uram, királyom! A szamaram szülte, ami
befeküdt a teknők közé éjszakára!
Uralkodása kezdetén Loson körülsandított volna, hátha
észreveszi, ki akarja a bolondját járatni vele. Mostanra azonban
olyan sok képtelen ügyben kellett döntenie, hogy már fel sem
derült a nyilvánvaló butaságok hallatán.
– Szamár húzza a szekered, Djerka? – kérdezte.
– Az biz’a! – jelentette ki a férfi. – Ezt a csacsit meg az hozta
világra. Mármint a szamár. Nem a kordé.
– De hisz a teknő alatt találtuk! – vetette ellen Gicó. – Abból
pottyant ki!
– Te afféle varázsteknőket készítesz? – érdeklődött Loson.
– Hát… azokat biz’a! – húzta ki magát a barna bőrű férfi.
– Ha így van, megveszem tőled az összes teknőd! Méghozzá
kétszeres áron. Mit szólsz?
– Az csudás lenne! – ragyogott fel a férfi ravasz szeme.
– De csak akkor fizetek, amikor megellettek. Addig egy petákot
se. Áll az alku?
Gicó megvakarta fekete üstökét.
 g
– Megtisztelő ajánlat, dicsőséges királyom! – nyögte zavartan.
– Épp csak… már eladtam mindet.
– Csak nem? De kár…
– Bizony, bizony – bólogatott Gicó –, nagy kár!
– Nos, én készséggel elhiszem neked, hogy a teknőd kölyke ez a
csacsi – jelentette ki Loson. – Mégis Djerkának ítélem oda. Neki
szüksége lesz rá a szekérhez, amivel téged fuvaroz.
– Köszönöm, igazságos Loson király! – hajolt meg a kordés.
– És én? – fakadt ki az aranykarikás.
Loson magához intette az ajtónállót, a fülébe súgott, mire az
elsietett.
– Nos, ami téged illet, Gicó, te megkapod istállóm legszebb
kancájának a csikóját!
– Valóban? – ragyogott fel a délvidéki szeme. Térdre vetette
magát, és úgy hajlongott a trón előtt. – Áldassék a jóságod,
nagyságos király!
– Várd csak ki… Mindjárt megérkezik!
Az ajtónálló csakhamar visszatért egy fakanállal, melyet
átnyújtott Gicónak, majd visszatért a posztjára. Az aranykarikás
férfi értetlenül meredt a markában levő tárgyra.
– Bizony, ez az! – erősítette meg a félelmét Loson. – Ha egy
teknő képes csacsit szülni, miért ne hozhatna világra egy ló egy
fakanalat?
Amíg a kordésnak meg kellett erőltetnie magát, hogy ne
nevessen fel hangosan, addig a délies külsejű férfinak lefelé
biggyedt a szája.
– Kicsi még, de ne aggódj! Idővel megnő – vigasztalta a király. –
És most menjetek! Igazság tétetett!
A peres felek elhagyták a tróntermet, Loson pedig a tenyerébe
temette az arcát.
Miért? – kérdezte magában. – Miért ezzel rabolom a drága
időmet? Miért nem tehetem azt, amihez kedvem volna? És hol van
még a nap vége…?

*****
Amikor véget ért a törvénykezés, Vízfüttyő Loson fásultan az
étkezőterembe battyogott, és a gazdagon megterített
vacsoraasztalhoz rogyott. Szíve szerint gyorsan bekapott volna
néhány falatot, de nem tehette; egy király étkezésének menetét
pontos szertartás írta elő. Így aztán díszesen felöltözve, némán
ácsorgó felszolgálók társaságában várta az asztalfőnél kis
családjának a tagjait: Malinellát, a feleségét és a legkisebb
lányát, a tizenéves Hamnát.
Női cipő sarka koppant a helyiség kövén, a türelmesen
várakozó felszolgálók haptákba vágták magukat.
– Ki volt az a pucér fehérnép? – kérdezte az érkező királyné
köszönés helyett. Malinella olyan élt csempészett a hangjába,
hogy azzal vágni lehetett volna.
Loson felállt, míg a felesége helyet foglalt mellette az
asztalnál. Megengedett magának egy apró mosolyt, ahogy
visszagondolt a fiatal lányra, aki kecskén térdelve szökdécselt a
trónterembe. Már ez is emlékezetessé tette, de a fruska nem
bízta a véletlenre, hogy odafigyeljenek rá: alul ugyanis nem
viselt semmit. A feszes combok, és persze a köztük levő terület
látványa kétségkívül a nap fénypontját jelentette.
– Nem volt teljesen pucér – próbálta Loson elvenni a kérdés
élét, miközben visszaereszkedett a székre.
Malinellát nem békítette ki a válasz.
– Mit keresett itt? Te hívtad?
– Én csak… mindössze… – Loson a szavakat kereste. – Szóval,
parancsba adtam neki, hogy jöjjön el, de ne gyalog, ne lovon és
ne szekéren. Hozzon is ajándékot, meg ne is, legyen is rajta ruha,
meg ne is.
– Szóval beismered, hogy te hívtad ide meztelenül?
Loson érezte, hogy a királyné harapós kedvében van. Bár
sosem sikerült ilyenkor észérvekkel lecsillapítania, nem állhatta
meg, hogy ne próbálja a tények olyan oldalát megvilágítani,
amely kedvezőbb fényben mutatja őt.
– Eltúlzod, kedvesem. Nem meztelenkedni hívtam…
– Akkor is te hívtad ide. Miért?
 – Az a hír járta róla, hogy nagyon okos. Kíváncsi voltam,
hogyan oldja meg a feladványt.
– Szóval csak az eszére voltál kíváncsi, igaz?
– Mi másra? – Loson megpróbált ártatlan arcot vágni.
– Mi másra??? Ki parancsolta neki, hogy legyen is rajta ruha,
meg ne is?
– Nem tudhattam, mit fog tenni!
Malinella megcsóválta a fejét.
– Egy királynak nem az a dolga, hogy a nyálát csorgassa az
országa fiatal lányait bámulva! Szégyenbe hozol az egész udvar
előtt!
Loson kezdte elveszíteni a türelmét.
– Ugyan mivel hoználak szégyenbe?
– Mindenki azt gondolja majd, a király már nem kívánja a
királynét!
Loson végigmérte Malinellát. Több mint húsz éve voltak
együtt – ő a negyvenes évei derekán járt, a nő a negyvenet
közelítette –, az idő pedig nyomot hagyott mindkettejükön.
Malinella vonásait azonban, még ha gazdagodtak is néhány
ránccal, továbbra is gyönyörűnek látta, és még mindig bele
tudott feledkezni barna szemének tükrébe, barna hajának
illatába.
– A királyné szépsége ékesebben ragyog, mint az ország
bármely káprázatos drágaköve. Éppoly kedves a szívemnek,
mint mindig – búgta. Ahogy a nő szája szegletében felderengett
egy mosolykezdemény, Losont elfogta a kósza érzés, hogy itt
abba kellene hagynia. Mégis folytatta: – Te is tudod, hogy nem
ezért hívtam azt a lányt. Ez csak egy fejtörő volt. Egy feladvány,
amit meg kellett oldania.
A derű eltűnt Malinella arcáról.
– Egyáltalán nem kellett volna elhívnod azt a cafkát! Főleg
nem ilyen kétértelmű utasítással! Amikor törvényt ülsz
emberek fölött, nem nekik kell feladatokat megoldaniuk,
hanem neked!
Losonnak összeszorult a szája. Nem érzett erőt a parttalan
vitához, Malinella azonban időnként mintha unaloműzésképp
 pp
kergette volna bele kettejüket egy csatározásba.
– Kifelé! – vakkantotta oda a felszolgálóknak, és megvárta,
míg elhagyják a termet. – Ne oktass ki! – sziszegte aztán. –
Tudom, mi a dolgom!
– Akkor miért nem azt teszed? Állandóan észtornákat tartasz,
és rébuszokban beszélsz. „Mennyi még a harminckettő?”
„Megfejte-e a bakkecskéket?”
– Olyan nagy baj, hogy próbálok fenntartani egy szellemi
színvonalat?
– Azzal, hogy végigborozod a törvénynapot?
– Azt mondják, abban van az igazság… Így lehetek igazságos!
Malinella elengedte a füle mellett a szellemeskedést.
– Egy királynak nem az a dolga, hogy homályos célzásokat
tegyen, amiket aztán nem értenek az alattvalói! Egyértelműen
kell fogalmaznod, hogy kétség se merüljön fel bennük, mit vársz
tőlük!
– Miért nem uralkodsz te, ha olyan jól tudod, és hagysz ki
engem ebből az egészből? – csapott az asztalra Loson. – Elegem
van a sok bugrisból és a mondvacsinált vitáikból! Elegem van a
diplomáciai szépelgésből, a kincstár gondjaiból és az
államügyekből, amelyek sose hagynak pihenni! Elegem van
abból, hogy még vacsorázni se tudok kedvemre! Elegem van
abból, hogy nem a saját életemet élem!
Loson a házasságkötésük óta, kicsivel több mint húsz
esztendeje uralkodott Malinellia földjén, és ez a hosszú idő
mostanra bizonyossá érlelte számára, hogy nem szeret
királykodni.
Életközépi válság, elmúlik! – biztatták a tanácsadói, amikor
fanyalogva magára öltötte az uralkodói palástot és a homlokára
helyezte a koronát. Ő azonban pontosan tudta, hogy ez sosem
volt az ő világa. Már csak azért sem, mert nem igazán hitt a
királyság intézményében.
Loson egy haladó gondolkodású, szabad városállamban,
Füzesújmajorban nőtt fel jobb sorsra érdemes árvaként, majd
pedig tehetséges beszabadulóművészként, és élete során elég
sok alkalmatlan uralkodóval találkozott ahhoz, hogy lássa, egy
 gy gy
elosztottabb döntéshozás jobban szolgálná az országok javát.
Vagy, ha az országokét nem is, az övét egész biztosan – legalább
békén hagynák végre.
Hogy Malinellia még nem alakult át köztársasággá, azt éppen
a kifogástalan királyi pedigrével rendelkező Malinellának
köszönhették, akinek a vérében volt az uralkodás, és elképzelni
sem tudta, hogy lemondjon eme kiváltságáról.
Az országlással járó fáradalmakat, Loson érzése szerint, mégis
áthárította rá.
– Pontosan tudod, hogy más a tekintélye egy királynak, mint
egy királynőnek. Ahogy azt is, hogy én is kiveszem a részem a
feladatokból – ellenkezett Malinella.
– Hogyne tudnám? Levelezel a többi királynével, nekem pedig
vadászatokat szervezel más királyokkal. Mintha öntelt
fajankókkal állatokat ölni olyan nagy mulatság volna!
– Ápolom a diplomáciai kapcsolatainkat, kedvesem. Ez a
királynék dolga. Ezeknek köszönhető, hogy Óperencia földjén
ritkán dúl háború. Embereket ölni még kisebb mulatság, nem
igaz?
Losonnak el kellett ismernie, Malinellának ebben igaza van. És
tisztában volt azzal is, hogy sokan nem fogadnának el egy
királynőt egy ország élén. Neki nem lett volna ellenvetése, de
akár közembereket kérdezett róla korábban, akár a nemesség
tagjait, a többség szerint a férfi dolga az uralkodás. Még ha nincs
is hozzá kedve, és még ha bele is szól mindenbe az asszony.
– De… nem vagyok már önmagam – sóhajtotta. – A
királykodás olyan szerep, amivel egyre nehezebben azonosulok.
– Gondolhattál volna erre azelőtt is, hogy elvettél egy
hercegnőt.
– Mit mondhatnék? Elvettelek, mert elvetted az eszem… –
mosolyodon el Loson halványan. A felesége kezéért nyúlt, az
pedig viszonozta a közeledést. Kéz a kézben, szótlanul nézték
egymást.
A királyi pár tagjai, bár szerették egymást, nem kevés
súrlódást halmoztak fel együtt töltött éveik során. És bár szép a
példa az idővel egymáshoz csiszolódó kavicsokról, az
p gy
semmiképp se szerencsés, ha az egyik kő elveszíti közben az
eredeti alakját – éppen azt, ami miatt összekapcsolódott annak
idején a másikkal.
– Ha már hercegnő… – törte meg a csendet Loson – nem
kellene már itt lennie Hamnának?
– A délutánt a nevelőnőjével a váron kívül töltötték. Elmentek
kirándulni az erdőbe.
– És még nem tértek haza?
– Ki tudja? – vont vállat Malinella. – Az a lány egyre
szófogadatlanabb! Szerintem lázad a kötelességei ellen és
feszegeti a határait. Ilyen apával persze nem is csodálom…
Loson inkább válasz nélkül hagyta a szúrást. Rossz érzése
támadt a lányával kapcsolatban.
– Utánajárok – mondta végül.
– Szerintem épp ezt akarja elérni – vélte a királyné. – Hogy
körülötte forogjon minden. Ne adjuk meg neki ezt az örömöt!
Vacsorázzunk meg nélküle!
Loson felállt az asztaltól.
– Utánajárok. Te csak vacsorázz nyugodtan, drágám!

*****

Loson nem találta Hamnát sem a szobájában, sem máshol. Tűvé

tette érte a várat, majd az udvart és a várfalat. Egy órába is
beletelt, mire személyesen végigkérdezte a palotaőrség poszton
levő tagjait, látták-e a hercegnőt, de mind a fejüket rázták. A
király bízott benne, lánya csak valami csíny követett el, netán,
rosszabb esetben, románcba keveredett valakivel.
Az ösztönei azonban mást súgtak. Amióta egyszer Al-
Ibabhában egy időre az élet és halál közötti szellemvilágban
rekedt, kinyíltak az érzékei azon dolgok iránt, amiket az eszével
nem érthetett, érzékszerveivel nem tapasztalhatott. Hiába
szimatolt azonban veszélyt, épp az izgatottsága és a rémképei
akadályozták meg abban, hogy elmerüljön a megérzéseit
felerősítő, nyugodt tudatállapotban.
 – Nincs sehol – közölte végül Malinellával a hálószobájukban.
A királynő mostanra hálóruhát öltött és a baldachinos ágyban
feküdt, arca pedig aggodalmasabb volt, mint vacsoránál.
– Én is megnéztem a tükrömben – felelte –, de nem láttam
mást, csak feketeséget.
– Hadd lám!
Malinella egy kézi tükröt húzott elő, és azt mondta neki:
– Mutasd Hamnát!
A varázstárgy keretét lilás izzás ragyogta körbe, az üvegfelület
pedig elsötétült.
– Elromlott? – kérdezte Loson.
– Nem – ingatta a fejét a királyné. – Mutasd Losont! –
parancsolta, mire a tükörben megjelent a férfi barna haja által
övezett markáns arca, és épp úgy szóra nyitotta a száját, mint
ott mellette, a valóságban.
– Mutasd Hamnát! – próbálkozott Loson, ám a tükör ismét
csak sötétséggel reagált.
– Hol lehet? Valami baj érte? – nyugtalankodott Loson. – Kár,
hogy nincs ennek a vacaknak hangja is!
– Rápillantottam a környezetére is, és mintha sziklák és fák
derengtek volna fel, de nem tudtam azonosítani. Az is sötét volt.
– Tudod, hová mentek? Kimennék körülnézni.
– Nem tudom, és éjjel semmit sem látnál. Azt se tudhatod,
merre indulj.
– Valamit tennem kell!
– Igen. Bízni és pihenni. Az első kakasszónál, a nap első
fényeinél újra próbálkozunk a tükörrel. Addig is aludd ki magad,
mert holnap szükség lehet az erődre!
– Szerinted képes lennék aludni? – ingatta a fejét Loson. –
Megyek, és szólok Gyíkornak, hogy hajnalban álljon
készenlétben egy szakasz katona!
 2.
Hamna pirkadatra sem került elő. A tükör, amikor őt kellett
mutatnia, továbbra is sötétséggel reagált, ám amikor Malinella a
környezetét akarta látni, az üvegfelületen egy elhagyott kőfejtő
jelent meg.
– A Sziklafalat – ismerte fel a királyné.
A régi bánya a különös nevét a meredek, kopár kőfalak mellett
onnan kapta, hogy úgy nézett ki, mintha valaki beleharapott
volna a hegybe.
– Rohanok – közölte Loson, és sebtiben magára kapott egy,
már este előkészített leninget, amit viseltes őzbőr nadrággal és
kabáttal egészített ki. Az öltözéket régen a kalandozásai során
használta, s most nosztalgikus érzés árasztotta el, ahogy ismét
magára húzta. Még szerencse, hogy az évtizedek alatt nem hízta
ki nagyon.
– Én is megyek – jutott döntésre Malinella, miközben Loson
szedelőzködött.
A király tudta, hogy felesége komolyan beszél. Ha egy ártatlan
kiruccanásról lett volna szó, örül a javaslatnak, de nem akarta
még Malinellát is veszélybe sodorni. Ki tudja, mibe csöppent a
lányuk…
– Nagyon jó ötlet, drágám – mondta hát neki. – De mire te
elkészülsz… addigra talán oda is érek Hamnához.
– Azt mondtam, én is megyek – kötötte az ebet a karóhoz a
királyné.
– Rendben – egyezett bele Loson. – Öltözz fel, és gyere utánunk
egy csapattal! Én azonban rohanok. Minden perc számíthat!
Egy futó csókkal Malinellába fojtotta a szót, és mielőtt az
ellenkezhetett volna, kisietett a hálószobából.

*****

A várudvaron hűvös, harmatos idő fogadta, no meg öt páncélos

lovas, egy hatodik patással, akit neki szántak.
 – Hová lesz a menet ezen a korai órán, királyom? – kérdezte
Pinizsáló Gyíkor, a királyság hadainak vezére és a várőrség feje.
A megtermett, egész életét végigkatonáskodó férfi néhány évvel
volt idősebb, mint Loson. Arcát régi seb- és ragyahelyek
csúfították, amit ritkás, vöröses szakállal próbált takarni, de az
sem állt igazán jól neki. Ereje és elszántsága azonban méltóvá
tette a feladatra – és persze az is sokat segített a poszt
elnyerésében, hogy a király gyerekkori cimborája volt. Nem
adtak hát sokat a protokollra, Loson most azonban egy futó
mosolyra se méltatta a halvány gúnnyal átitatott titulust.
– A Sziklafalathoz – felelte egyszerűen, miközben felpattant a
szabad lóra. – Utánam! Gyí, te!
– Úgy látom, ez nem az a kedélyes, anekdotázós sétagalopp
lesz… – nézett az elvágtató barátjára Gyíkor, majd a katonákra
kiáltott. – Hallottátok a királyt, anyaszomorítók! Indulás!

*****

A kis csapat hamarosan elhagyta a várat és az azt övező

szántóföldeket. Útjuk erdőkön és mezőkön át vezetett a magasra
törő hegyek felé. Loson olyan gyors tempót diktált, hogy
fegyveres kísérete alig bírta tartani az iramot.
Egy erdei ösvényen valószerűtlen párosba botlottak: egy
kopott ruhás, görnyedt hátú öregember és egy elegáns, éltes nő
bandukolt velük szemben.
– Chotnyél! – ismerte fel Hamna nevelőnőjét Loson. – És… –
fordult a férfi felé – téged hogy is hívnak?
– Djerka vagyok, uram, királyom, a kordés Djerka. Gicóval, a
teknőssel…
– Tudom, tudom. De most se teknős, se csacsi, se kordé.
– Se… – lesett a földre bűntudatosan a kövérkés Chotnyél –
hercegnő, Loson király.
– Találkoztunk az úton – mutatott a nőre Djerka. – Gicó pedig
elhatározta, megszerzi a királyom… elnézést a fogalmazásért…
kancájának a csikóját. A hercegnőt… Amikor mondtam neki,
ebben nem veszek részt, leütött, és elvette mindenem.
 – Azóta keressük őket – fűzte hozzá Chotnyél. – Nem mertem
visszamenni a várba, amíg… Még az éjjelt is idekint töltöttem!
Loson egy bólintással jelezte, hogy összeálltak a fejében a
történtek.
– Tudom, hol vannak! Gyertek utánunk a Sziklafalathoz! Gyía!

*****

Egészen a kőfejtőig vágtáztak, és csak ott hagyták

megszusszanni a lovaikat. A hely bejárataként egy
mesterségesen vájt szurdok szolgált, mely az egykori bánya
területén kiöblösödött. A kopasz sziklafalak meredeken
nyújtóztak az ég felé, majd kissé visszahajlottak, mintha a
magasban már elfogyott volna az egykori bányászok lendülete.
A kis perem fölött pedig már büszkén és háborítatlanul
emelkedett a hegy, mintha meg se kottyant volna neki, hogy
elhordták a lábát.
A kürtő talaján gyér aljnövényzet és csenevész bokrok vertek
gyökeret. A ritkás cserjésben roskatag szekérmaradvány állt,
mely elé egy felnőtt és egy kölyökszamarat fogtak. Amíg a
jármű szinte szénné égett, a patások meg sem pörkölődtek.
Bár a lánynak nyomát sem látták, óhatatlanul is észrevették a
szekér alatt fekvő, lefordított, kormos teknőt.
Csak nem az alatt van Hamna? – merült fel Losonban. – Ez
megmagyarázná, miért csak sötétséget láttunk…
Lepattant a lóról, és bekukkantott a teknő alá. Onnan azonban
a hercegnő helyett egy barnás arcban rejtőző, riadt tekintet
lesett vissza.
– Nocsak! Ez a teknő egy Gicót szült? – A szarkasztikus kérdés
ellenére Loson hangjában nyoma sem volt jókedvnek. – Ez
valóban varázslatos. Kifelé onnan!
– Halkabban! – nyöszörgött a délvidéki, és nem mutatta jelét,
hogy ki óhajtana kászálódni. – Elment már?
– Az eszed? – vicsorgott rá Gyíkor, aki időközben csatlakozott a
királyhoz.
 – Szedd ki! – utasította Loson a katonát, mire az megragadta a
rettegő Gicó grabancát, és kirángatta a teknő alól a férfit.
– Hol a lányom? – kérdezte Loson dühösen. – Add elő, de
tüstént!
Az aranykarikás látszólag legszívesebben elsüllyedt volna.
– Én csak… – húzta a vállai közé a fejét – azt gondoltam… hogy
ha a király úr nekem szégyenszemre csak egy fakanalat adott,
akkor… szánom-bánom, de… szóval…
– Elraboltad a lányomat, te mocsok, igaz? – lökte mellkason
Loson. – Hol van?
– Jaj, alá’s szolgája, könyörülj meg nyomorult fejemnek! –
boruk térdre Gicó.
– Hol van?! – ordított rá Gyíkor, és ütésre emelte a kezét.
– Nem szabad kiabálni! – csitította a férfi, láthatóan jobban
rettegve a hangerőtől, mint a kilátásba helyezett erőszaktól. –
Még felébred… Biztosan alszik!
Loson elkapta Gyíkor pillantását, és kiolvasta belőle a
meggyőződést, miszerint az előttük álló teknős megbuggyant.
– Hol van a lányom? – próbálkozott ismét.
Gicó nem válaszolt, tekintete azonban felvándorolt a
sziklafalon, egy ott sötétlő nyílásig.
– Az ott egy barlang? Ott van? – kérdezte a király, mire a
teknős lehunyta a szemét és biccentett.
Loson megkönnyebbülést érzett, hogy végre eljutott
Hamnáig, de… Valami nem stimmelt itt. Valami veszélyt ígért.
Számos kérdés merült fel benne.
Miért égett le a szekér?
Miért bújt a fickó egy teknő alá, és miért viselkedik ilyen
zavarodottan?
Hogyan és miért került Hamna abba a barlangba?
A szikla meredek volt, egy tényleges fal, az üreg pedig jó
ötvenméteres magasságban nyílt… Nem hitte, hogy magától
mászott fel oda. De ki tudja?
Más esetben kérdések özönét zúdította volna Gicóra, ám a férfi
az eddigiekre sem tudott felelni. No és, válaszok helyett
fontosabb és sürgősebb volt, hogy a lányát visszakapja.
 g gy y pj
Érte kellett hát mennie.
Loson tekintete végigfutott az üreg környezetén, és rögtön el
is vetette az ötletet, hogy felülről, a hegy érintetlen része felől, a
peremen áthimbálózva közelítse meg. Alulról kellett odajutni,
ennek pedig egyetlen módja volt: a mászás.
Belebizsergett a gondolatba, hogy annyi év után ismét
lehetősége nyílik ilyesmire. Bár az apropó korántsem volt
vidám, szíve hevesebben vert, arcára pedig halvány pír költözött
a lelkesedéstől.
– Felküldöm az egyik emberem – törte meg a gondolatait
Gyíkor, aki szintén a lehetőségeiket mérlegelte.
Loson úgy érezte, Malinella után most Gyíkor is el akarja
rabolni tőle a lehetőséget egy kis izgalomra.
– Tudnak úgy hegyet mászni, mint én? – vetette ellen.
– Mint te egykor? Aligha. Mint te most? – Cinkos mosolya
elárulta, mit gondol királya képességeiről. – Elég valószínű.
– Ne gondold, hogy annyira berozsdásodtam! Én fogok
felmászni. Az én lányom. Az én felelősségem.
– De ha neked netán bajod esne, az nagyobb veszteség a
királyságnak, mint ha valamelyik emberemmel történik baleset.
Mint a várőrséged parancsnoka és mint a barátod, nem
engedem, hogy ilyen kockázatot vállalj, ha az elkerülhető.
– Márpedig én fogok mászni, mert mászni akarok! Te az én
parancsomat követed, és hagyod! Barátomként pedig
támogatsz, akármilyen eszelősségre készülök is!
Gyíkor pillanatnyi hezitálás után fejet hajtott.
– Igenis, királyom!
– Kötözzétek meg, később döntök a sorsáról – biccentett Loson
a térdeplő Gicó felé. – Próbáljátok kiszedni belőle, amit tud.
Hátha megjön az esze. Én addig összekészülök.

*****

Csak percekbe telt, mire Loson mászásra készen állt. Kabátját

levetette, csizma helyett sarut öltött, kézfejére szűk bőrkesztyűt
húzott, melyből kilátszottak az ujjai, a homlokára pedig
felcsatolta régi kristályát. Az ökölnyi varázstárgy, melyet törpék
bányásztak és formáztak az Üveghegy anyagából, képes volt
világítani a sötétben, a férfi pedig úgy gondolta, a barlangban
szüksége lehet erre. Gyíkor a biztonság kedvéért egy kardot is
adott neki, ő azonban elutasította a fegyvert, arra hivatkozva,
hogy csak útban lenne neki a mászásban. Végül mégis a
derekára csatolt egy karhosszúságú szablyát, közvetlenül az
összetekert kötél mellé, mellyel Hamnát tervezte leereszteni.
Miután átmozgatta a tagjait és megropogtatta az ujjait, a
sziklához sétált, hogy megkeresse a fogásokat és megtervezze az
útját. Aztán mászni kezdett. Egyik fogás követte a másikat, ő
pedig úgy siklott fel a köveken, mint egy lusta gyík.
Amikor azonban tízméternyire emelkedett a talajtól, be kellett
látnia, hogy elszokott az ilyen igénybevételtől. Izmai égtek,
ízületei szúrtak. Fel sem merült azonban, hogy az út ötödénél
visszaforduljon, és átadja a terepet egy fiatal katonának.
Fájdalmai ellenére élvezte, hogy ismét belekóstolhat egykori
életébe.
De rég is volt…
Valaha csapdáktól és veszedelmektől hemzsegő ódon
templomokban, várromokban és barlangokban kereste a
kenyerét, ahol nem jártak mások – kivéve persze az utána érkező
hercegeket és más szerencsevadászokat.
Óperencián számos király állította próbák elé a lánya kezéért
jelentkezőket. A jelölteknek a küldetésük során többnyire
valamilyen értékes tárgyat kellett megszerezniük egy
csapdákkal teli helyről. Kemény feladatok voltak ezek, melyeken
a pályázók bizonyíthatták, méltók a jutalomra.
Loson akkoriban egészen különleges szerepet játszott ebben
az utódlási szokásban. Ő volt az, aki lehetővé tette a jelöltek
számára, hogy ezeken az emberpróbáló helyeken tárgyakra
bukkanjanak. Ő volt az, aki, mint bármely más kalandor,
végigküzdötte magát az akadályokon, és elhelyezte a kincset.[10]
Amióta azonban maga is királlyá vált, Malinella megtiltotta
neki, hogy ilyesmivel hivatásszerűen foglalkozzon. Hisz
egyetlen uralkodó sem dolgozhat egy másiknak!
Ha nehezen is, Loson kénytelen volt elfogadni az érvelést.
Néhány különleges alkalmat leszámítva nem is nyílt alkalma
próbára tennie magát, mióta korona került a fejére. Most, hogy
végre ismét mászott, ráébredt, milyen fájóan hiányzott az
életéből az a kihívás, az az izgalom, amit ezek a megbízások
nyújtottak.
És persze nagyon hiányzott egykori társa is, Muszti. A
rakoncátlan patkány rengeteg csávából húzta ki
ragaszkodásával és állatokén túlmutató eszével. Persze olykor
bajba is keverte önfejűségével…
Azok voltak a szép idők…
Hiába nem volt már része az életének, nem feledte a kis
rágcsálót – már csak azért sem, mert a királyi címerbe
foglaltatta az alakját, így arra pillantva mindig eszébe jutott. És
bármikor, amikor észrevett egy fekete patkányt, titkon azt
remélte, őt látja viszont.
Muszti azonban nem volt már többé…
Loson lába hirtelen megcsúszott, és csak gyors reflexeinek
köszönhette, hogy nem zuhant le. Magában szitkozódott egy
sort, és úgy döntött, elengedi az emlékeket, és az előtte álló
feladatra összpontosít. Ha le akarja győzni az akadályt, jelen kell
lennie.
Fogás fogást követett, ő pedig, nem törődve húrként feszülő
izmai fájdalmával, mind feljebb tornászta magát. Mire a barlang
peremére ért, csatakosra izzadta az ingét, néhány élesebb
sziklán felszaggatta a bőrét, tagjai sajogtak a kimerültségtől, és
úgy érezte, arra sincs ereje, hogy felemelje a karját.
Legszívesebben elfeküdt volna egy fertályórára, de nem engedte
meg magának ezt a kegyet.
Benézett a mélyfekete üregbe.
– Hamna! – kiáltotta volna, ám csak lihegésre telt tőle. –
Hamna, merre vagy?
Elcsavarta a homlokán levő kristályt, mire az vékony
fénysugarat lövellt a sötétségbe.
– Apa? – hallotta a suttogást, tompán visszhangozva.
 p g p g
Loson a hang forrását keresve járatta a fejét.
– Hamna! – kiáltotta.
– Erre! – érkezett a válasz. – Csendben!
A király az ide-oda mozgó szűk fénycsóvában csakhamar
észrevette a lányát. Hosszú, barna haja kócos volt ugyan, szeme
karikás és rémült, csinos ruhája koszos és gyűrött, de láthatóan
nem esett komoly baja. A hercegnő egy sarokban ült, ám törzsét
mintha szikla vette volna körül.
– Végre! – könnyebbült meg Loson. – Gyere, bújj ki onnan!
– Moccani sem tudok! – súgta Hamna. – Fogva tart. Segíts! És
csendben!
– Nincs semmi bajod? – kérdezte a férfi, miközben odalépett a
lányhoz.
– Semmi, de ne beszéljünk! Csak segíts megszabadulni innen!
Loson megvizsgálta a Hamnát körbefonó követ, mely
odaszorította a karját a testéhez.
Hogy kerülhetett rá?
A kristály fényében nem látszott hiba a kőszerűségben,
tapintásra pedig érdesnek bizonyult. Valami azonban
megkülönböztette a szikláktól.
– Ez mitől langyos? – merült fel Losonban.
– Mert ez… – kezdte a lány, de félbehagyta, mert a kő
megmozdult, még jobban rászorult, kipréselve belőle a szuszt.
Loson a szeme sarkából újabb mozgásra lett figyelmes.
– Hát eljöttél! – dörrent egy mély hang.
Loson hátrahőkölt, ahogy sötét alak vált el a faltól, és sárgás
rés nyílt rajta, benne szűk pupillával. A feltápászkodó lény
kétszer akkora volt, mint egy oroszlán, törzse gyíkszerűen
ellapult. Négy masszív, rövid lábon állt, hátán rücskös,
denevérekéhez hasonlatos szárnyak nőttek. Hosszú, vaskos
farka tartotta fogva Hamnát, és továbbra sem eresztette.
– Felébresztettük… – nyögte a lány.
– Emlékszel rám? – kérdezte a teremtmény a királytól.
– A hétfejű sárkány? – ismerte fel Loson.
Élete első nagyobb kalandjában, harminc éve, forrófejű,
meggondolatlan suhancként elhatározta, hogy megszabadít egy
 gg gy g gy
hercegnőt a hétfejű sárkány fogságából – ám mint kiderült, a
lány nem is volt ott. Magát azonban ki kellett szöktetnie, ez
pedig csakis úgy ment, hogy, el kellett bánnia a teremtménnyel.
– Ki más? – villantotta meg élvezettel ujjnyi fogait a sárkány.
Az eltelt évtizedek alatt mintha nagyobbra nőtt volna, mint
ahogy Loson emlékeiben élt.
– A többi fejed? – kérdezte. – Elhagytad őket?
A hétfejű sárkány ugyanis csak egyetlen fejjel rendelkezett –
de ez nem jelentette, hogy nincs neki több. Csak épp azokat más
testeken hordta. A hét porhüvely közös tudaton osztozott.
– Szerte Óperencián. Átrepültem az Üveghegy fölött, és most
mindannyian téged kereslek. Most, hogy megvagy… jövök ők is!
– Mi dolgod velem?
– Ugyan, mi lenne, emberfajzat? Nyilván ismerős a szó:
bosszú!
– Harminc év után?
– Időbe telt, mire megtaláltalak. A magamfajta nem
kérdezősködhet csak úgy az Üveghegy ezen oldalán.
– De… miért akarnál bosszút állni? Nem okoztam benned
kárt!
– Nem? Elpusztítottad az akkori testeimet!
– De téged nem! Frissen kikelve tovább éltél!
Loson ugyanis a sárkánybarlang mélyén megtalálta a keltetőt,
valamint a lények királynőjét, egy hatalmas, röghöz kötött
entitást, akinek egyetlen feladat jutott: időről időre újabb tojást
tojt, ezzel biztosítva a hétfejű fennmaradását. Amikor
valamelyik test elpusztult, kikelt egy tojás, és ismét hét test
őrizhette a közös tudatot. Ez pedig fordítva is igaz volt – ezt
használta ki annak idején Loson. Sorra törte fel a tojásokat, így
az azokból előtörő apró sárkánytestek – mivel nem lehettek
nyolcadikok – átvették a kifejlettek helyét, azok pedig
elpusztultak.
– Tovább. Apró kis pondrókként… – morgott a sárkány, ahogy
felidézte a történteket. – Sok időbe telt, mire újra fenségessé és
veszélyessé váltam! Hosszú évekre visszavetettél!
– Én csak életben akartam maradni!
 – Most nem fogsz – hangzott a baljós fenyegetés. – És most
Rozál seprűje sincs itt, hogy védelmet nyújtson neked!
Az ám, a vénséges vén boszorkány, Háromkalapi Rozi néne… –
merengett el Loson.
Akkor találkozott vele először, amikor el akarta lopni a
seprűjét. A banya természetesen fülön csípte, de megláthatott
benne valamit, mert egy varázsseprűt bocsátott a
rendelkezésére, amivel a sárkányok lakához repülhetett. Loson
nem tudta, miféle megállapodás van a boszorkány és a sárkány
között, de ez utóbbi, a seprű láttán, nem támadta meg. Egy
ideig, legalábbis…
Az öregasszony évekre Loson segítője és mentora lett, ám
amikor fél lábbal a sírban érezte magát, az Üveghegyből vágott
koporsóba feküdt, ami időtlen dermedtségbe helyezte a testét.
Azóta Rozi néne az Üveghegy mágiájának köszönhetően,
egyfajta szellemként létezett tovább, kivetülése pedig bármely
olyan varázstárgyban megjelenhetett, amit ebből az anyagból
készítettek.
No nem mintha olyan sokszor felbukkant volna Loson
életében az elmúlt évtizedekben… Az igazat megvallva,
hiányzott is neki a vénasszony fanyar bölcsessége.
– Ah… Apa! – nyögte Hamna, ahogy rászorult a farok. A király
visszatért a jelenbe.
– Engedd el a lányom! – kiáltotta. – Ő semmit sem ártott
neked!
– És ha feltörném a héját, mint te a tojásaimét?
– Engedd el! Velem tegyél, amit akarsz, de őt engedd el!
– Te itt nem követelőzhetsz!
– Apa…
Ahogy lánya kétségbeesett szemébe nézett, Loson tudta, hogy
ez most nem a viták ideje. Előkapta a szablyát, és a sárkány
farkába döfte. A teremtmény – inkább meglepetten, semmint
fájdalmasan – felordított. Izmai ösztönösen kiengedtek, Hamna
pedig ki tudott bújni a szorításából.
– Bukj le! – mondta neki Loson, aki, látva, hogy a sárkány
kitátja a pofáját, maga is hasra vetette magát. Még éppen
 j p j g g g pp
időben: a szörny szájából kicsapó lángnyelvek fölötte nyaltak el.
A tűz elmúltával, jobb ötlete nem lévén, odébb hemperedett,
de nem voltak kétségei: egy újabb löveg szénné fogja égetni.
A király kétségbeesetten gondolkodott, mit tehetne, de semmi
sem jutott eszébe.
– Szerencséd van, emberfajzat! – dörmögte a sárkány. – Nem
foglak megsütni. Még nem. Amíg nem ért ide az összes testem.
Hadd lássam minden saját szememmel, amint megsemmisülsz.
Ellenben a lányod…
– Nem! – tápászkodott fel Loson. – Őt hagyd! Ha valakiből
pirítóst akarsz csinálni, az legyek én!
Azzal ismét megszúrta a sárkányt, ezúttal az orrán.
– Arrh! – jajdult fel a hüllő. – Ha nagyon akarod… Végül is az
én szememen át is látnak a többiek!
Mancsa egyetlen mozdulatával felkente Losont a barlang
falára. Mielőtt a férfi megmozdulhatott volna, már oda is
kúszott hozzá, és erőteljes ujjaival a padlózatra préselte.
A férfi tanácstalanul bámult a vérszomjas szörnypofába,
ahogy az mind több fogát villantotta fel.
Így ér hát véget az életem?
Nem! – dörömbölt az agyában a válasz, amelyről maga sem
tudta, honnan érkezett. Valószínűtlennek tűnt, hogy a
sárkánytól, mert annak kitátott szájában épp egy tűzgolyó
formálódott.
– Hamna! – szólította meg a lányát, de ötlete sem volt, mit
mondhatna, ami ne hangozna banálisan. – Én… sajnálom, és
szeretlek! Rohanj, mássz le!
– Apa! Ne!
Loson nem tudta, hogyan készülhetne fel a mindent
felperzselő hőségre és a nyomában érkező halálra, így jobb híján
csak vergődött a szörny sziklakemény karmai között, és
megbabonázva bámulta az egyre forróbb sárkánytorkot.
Aztán a gigászi lény szája hirtelen becsukódott, ő pedig
csuklott egy nagyot – amit eltorzult arckifejezés és orrlyukakból
előtörő füst követett, miután a tűz energiája a sárkány fejében
szabadult el.
 – Ah! – kapott a torkához a teremtmény, mintha azzal
enyhíteni tudná a fájdalmát. Loson elszabadult, a lányához
húzódott, védelmezőn átkarolta, és onnan nézte a gyötrelmes
mimikát.
A lény ismét felcsuklott, kósza, ártalmatlan lángnyelveket
böfögve föl.
– Elengedsz minket, ha szerzek vizet? – kérdezte tőle Loson.
A sárkány kitátotta a száját, de hogy válaszolni akart, vagy
tüzet okádni, nem derült ki, mert azonnal összezárult a fogsora,
és ismét csuklott egyet. Újabb adag füst távozott az orrlyukán.
– Csak nem emleget valaki? – találgatott Loson.
– Nem is akárki! – hallatszott egy karcos női hang. – Akit én
emlegetek, az megemlegeti!
Hirtelen világosság támadt a barlangban, ahogy a férfi
homlokán hordott kristály fénye felerősödött, fehéres csóvájába
a szivárvány összes színe belefonódott. Loson lekapta magáról a
varázstárgyat, és a vakító fény ellenére belenézett.
– Rozi néne? – hunyorgott.
– Hukk! – tört fel a sárkányból, akinek tekintete most mintha
ijedtséget tükrözött volna.
– Most min lepődsz meg, fiacskám? – felelte a banya. –
Mondtam, hogy amikor szükséged lesz rá, segítek! Nem
megmondtam?
– Elég sokszor szükségem lett volna a segítségére az elmúlt
évtizedekben, de sehol se tetszett lenni!
– Felnőtt vagy már, Loson fiam! Király! Miért tőlem várod el,
hogy pelenkázzalak? Oldd meg a problémáidat te magad!
Különben is, pontosan tudod, hogyan láttam a jövőd. Előre
tudom, milyen csávából tudsz kikecmeregni magad is.
– Akkor most…?
– Most rajtavesztettél volna. De nem hagyhatom, hogy egy
sárkány királyt öljön Óperencia földjén, mert annak háború a
vége Óperencia és Túl-az-Óperencián között. A közöttük fekvő
Üveghegy pedig átjáróházzá válik… Ebbe nem gondoltál bele, te
süsü? – vetült a fénycsóva a teremtményre.
 – Ho… Hukk! Honnan tudhatom, hogy valóban Háromkalapi
Rozállal beszé… Hukk! Lek? Honnan tudjam, hogy ez nem csak
egy trü… Hukk?!
– Hányan tudják a neved? – kérdezett vissza a boszorka. – Az
igazi neved?
– Nem so… Hukk! Kan – ismerte el az egyfejű hétfejű.
– Háromkalapi Rozál közéjük tartozik?
– Igen. Ha te… Hukk! Ő vagy, halljam a nevem!
– Biztos, hogy ezt akarod?
– Igen!
– Ahogy kívánod… Hét-fő!
– Hét-fő? – csodálkozott Loson.
– Valóban így hívna… Hukk! – ismerte el a sárkány.
– És mindenki, aki valós néven nevez, parancsolhat neked.
Igaz, Hét-fő?
– Hukk! – kerekedett el a teremtmény szeme, ahogy rájött, mit
is jelent ez.
– Immár Loson és a lánya is – mondta ki Rozi néne.
– Érdekes fejlemény… – vigyorodott el a férfi.
– Ez nem ér! – ellenkezett a sárkány.
– Te akartad! – mondta neki a boszorka, Loson felé pedig azt
súgta: – Sosem a gondolkodás volt az erőssége…
– Ha mind együtt vagyo… Hukk! Akkor jobban vág az eszem! –
magyarázkodott a lény.
– Hát akkor repülj mind haza, és legyél együtt a saját
barlangodban, Hét-fő! – nyomta meg a nevet Loson. – Nem
akarok rosszat neked. Te se akarj nekem!
– Apa… – kezdte volna Hamna, a sárkány azonban nem
hagyta, hogy végigmondja.
– Hrááá…! – bömbölt tehetetlenségében, majd egy hirtelen
csuklással véget vetett önnön dühkitörésének. – Értettem! –
morogta aztán.
Azzal a barlang szájához hátrált, szárnyra kapott, és elrepült.
– Apa! – szólt rá Losonra csalódottan Hamna. – Megtarthattuk
volna háziállatnak!
Loson felhúzta a szemöldökét.
 – Veszélyes kedvenc lett volna ezzel a tűzokádással.
– Akkor is… Másnak nincs sárkánya Óperencián! Olyan…
király lett volna!
– Azért egy kicsit buzgóbban is hálálkodhatnál, hogy
megmentettelek, kislányom!
– Nem is rajtad múlt, apa!
A kristály felől rekedt köhintés érkezett.
– Bemutatsz a lányodnak, fiacskám?
Loson szeretettel nézett a fénylő varázstárgyban felsejlő öreg
arcra.
– Azt hiszem, legfőbb ideje!
 3.
Miután Háromkalapi Rozál eltávozott az Üveghegy egy másik
szilánkjába, ők pedig leereszkedtek a kötélen, a többiek hősnek
kijáró ünnepléssel üdvözölték őket. Még Malinella királyné is,
aki, akárcsak a nevelőnő és a kordés, időközben megérkeztek.
– Egy sárkány, királyom? – kérdezte olyan csillogással a
tekintetében, amiben már rég részesítette az urát.
– Meglepődsz, hölgyem? – vetett rá egy sanda félmosolyt
Loson. – Emlékezhetnél, hogy nem csak egy unalmas király
vagyok a sok közül. Van némi kalandori előéletem!
– Emlékszem… – mondta neheztelő hangsúllyal Malinella, a
szeme azonban büszkén ragyogott. – És te? – öltelte magához a
lányát. – Nem esett bajod?
– Semmi említésre méltó.
– Vele mi legyen? – kérdezte tőlük Gyíkor, megrántva Gicó
grabancát.
Loson jókorát sóhajtott. Ezen volt legkevésbé ideje
gondolkodni. Megpróbált hirtelenjében valami bölcs és
emlékezetes büntetést kiokoskodni, de igazából nem érdekelte,
mi lesz a teknőssel.
– Döntse el Hamna! – javasolta végül.
– Én? – döbbent meg a lány.
– Téged ért sérelem. Emellett pedig hamarosan királyné válik
belőled. Tanulj meg határozni egy másik ember sorsa felől!
A hercegnő szótlanul méricskélte a fülkarikás férfit, arca
pedig egyre komorabbá vált.
– Tűnjön el! Tűnjön el az országból, tűnjön el az életemből!
Örökre!
– Hallhattátok az ítéletet! Gyíkor, jelölj ki egy embert, aki a
határig kíséri ezt a jómadarat!
Gicó meghajtotta a fejét, és a szamarak felé oldalazott.
– Hova-hova? – kérdezte Loson. – A szamarak nem a tieid!
Egykori társad visszakapja őket, a fülkarikád árából pedig vesz
egy új szekeret!
 Gyíkornak nem kellett magyarázni; azonnal kitépte a férfi
füléből az ékszert, és odadobta Djerkának.
– Így! – bólintott a király.
– A biztonság kedvéért hagyd megkötözve, és vidd
vezetőszáron! – rendelkezett Gyíkor az egyik katonának, aki
nekiállt teljesíteni a parancsot.
– Mi pedig – szorította magához Loson Malinellát és Hamnát –
menjünk haza! Útközben meséld el, lányom, hogyan ejtett
foglyul ez a senkiházi! És hogyan bukkant rád ez a hétfejű!
– Engem sokkal jobban érdekel, hogyan győzted le a sárkányt!
– bökte oldalba a férjét Malinella.
– Arra is sor kerül – nyugtatta meg Loson. – De akkor már azt
is meg kell beszélnünk, hogy mostantól kezdve heti
rendszerességgel elhagyom az udvart és a protokollt, és időt
szánok magamra. Arra, amihez csak kedvem van.
Malinella kérdőn nézett rá.
– Karban kell tartanom a képességeimet, hogy hasonló
esetben gördülékenyebben menjen minden – magyarázkodott
Loson. – Hisz mi lesz, ha teszem azt, elrabol téged egy szultán?
Volt már rá példa, nemde?
– Én már nem kellek szultánoknak! – legyintett Malinella.
– Ugyan, drágám! Pont te ne kellenél?
A királyné csak a fejét csóválta.
– Havi rendszerességel – jelentette ki végül.
– Heti.
– Havi.
– Tán nem én vagyok a király? Nem én döntök?
Malinella mosolyogva rákacsintott.
– Útközben ezt is megbeszéljük…
 KOVÁCS PÉTER
1969-ben születtem Hatvanban. A Heves megyei Selypen, az
egykori cukorgyár szomszédságában nőttem fel. Voltam már
autószerelő, raktáros, minőségellenőr, szociális területen
tagintézmény-vezető, családgondozó, iskolai szociális munkás.
Szociálpedagógusként jelenleg autizmussal élő, alsó tagozatos
gyerekek osztályfőnöke vagyok. Többek között írni, olvasni és
számolni tanítom a diákjaimat.
Tizennyolc évesen sikeres szakmunkásvizsgát tettem.
Autószerelőként álltam munkába a Mátraaljai Szénbányáknál.
Nem élvezhettem sokáig a munkáslét örömeit, mert be kellett
vonulnom sorkatonai szolgálatra. Ellentmondásos érzéseim
vannak ezzel a tizennyolc hónappal kapcsolatban; sok
értelmetlen kínlódásban, megalázottságban volt részem, de
akadt ám itt kaland és izgalom is. Na és sok-sok olvasás, hiszen
főleg „öreg katonaként” nagyon ráértem, így rengeteget
olvastam. Mindenfélét. Úgy emlékszem, akkor gondoltam
először arra, egy ócska történet olvasása után, hogy ilyet én is
tudnék írni. Ez a gondolatmag azonban csak leszerelésemet
követően szökkent szárba; elkezdtem regényt írni. A
spirálfüzetem hamarosan tele lett ragasztva beletoldott
cetlikkel, ecsetelős hibajavítóval kihúzott, átírt, elmaszatolt
részekkel. Hamarosan átláthatatlan lett az egész, ezért a húgom
írógépén kezdtem dolgozni.
Sajnos voltak a környezetemben olyanok, akik nem nézték jó
szemmel eme tevékenységemet. Nem értették meg, hogy én jól
szórakozok történetszövés közben, és úgy gondoltam, ha rajtam
kívül még egy ember szórakozik a meséimen, akkor nekem már
megérte. Ma is ezt vallom. Ezzel a gondolatommal azonban
akkor egyedül maradtam, így feladtam.
Csak magamat hibáztatom azért, hogy akkor, huszonévesen,
elbúcsúztam az írástól.
Aztán jött az internet, és minden megváltozott; amatőr
szerzők munkáit olvashattam a világhálón! Novellaelemzéseket
böngészhettem! Motivált lettem, ismét előszedtem régi
terveimet, kész, félkész írásaimat, és bedobtam őket a mély
vízbe, hadd mutassanak rá a hibáimra, erősségeimre.
Emlékszem, mennyire megdöbbentem, amikor visszaküldték
egy korrektúrázott novellámat. Minden oldal tele volt vörös
javításokkal, megjegyzésekkel. De nem haragudtam ezért,
hiszen tanultam belőle. Nem sorolom fel a nevüket azoknak,
akik tanítottak, és igyekeztek a helyes útra terelni, hiszen sok
embert meg kellene említenem, és nem szeretném, ha bárki is
kimaradna. Inkább csak annyit írok, hogy köszönet a
www.karcolat.hu közösségének, akik bátorítottak, kritizáltak,
támogattak és egyengették az utamat! Köszönet az egykori
Tinta Klubnak is! Természetesen, köszönetet a Cherubion
kiadónak is!
De hogyan is került képbe a Cherubion?
A kiadó köteteit ismertem, olvastam. Rajongó voltam. (Vagyis
még mindig az vagyok.) 2006 tájékán, ha jól tévedek, a kiadó
indított egy új honlapot, ahová várták amatőr szerzők novelláit.
Összeszedtem minden bátorságomat, és küldtem egyet. „Vad
hajsza” – ez volt a címe. Néhány nap múlva csörgött a mobilom.
Ismeretlen szám volt. A hívóm azt mondta: „Szia! Nemes István
vagyok. Kinyomoztam a telefonszámodat. Azért kereslek, hogy
a novellát, amit a honlapra küldtél, inkább beletenném egy
világfüggetlen antológiába. Beleegyezel?”
Naná. Az első megjelenésem tehát a „Vad hajsza” novellám
volt a Rothadás című antológiában. Azóta eltelt 15 év, és büszke
vagyok arra, hogy a Cherubion több kötetében is szerepelnek a
történeteim. Sci-fi, fantasy, Worlukra írt, avagy világfüggetlen
mesék… Mindegyiket szerettem írni, mind a kedvencem.
Mostanában nincs sok időm írni – ezt sajnálom. Valahogy
mindig úgy fordul a sorsom kereke, hogy más dologra kell
fordítanom a figyelmemet. De nem sokáig lesz ez így! Bízom
abban, hogy még szórakoztathatom az olvasókat néhány
írásommal!
 Craig McCormack
A KOVÁCS ÉS A GNÓM

A következő novella születése szinte a múlt homályába vész.

Emlékeim szerint 2011 őszén Tim Morgantól kaptam levelet,
amelyben felvázolta egy régen érlelődő tervét, egy shared world
kötetet, és megkérdezte, lenne-e kedvem írni bele. (Meg jegyzem,
hogy ekkor még a Rastith című antológián dolgoztunk, tehát be sem
volt fejezve, kilátásba sem volt még a meg jelenése.)
A koncepció röviden a következő volt: Worlukon egy olyan
társaság gyűlik össze, akik csupa antihősből állnak. Miközben
haladnak a céljuk felé, időnként valamelyikük elmesél egy
történetet az életéből. Mindez keretbe lenne foglalva, amely keretet
Morgan készítené el.
Szeretem a kihívásokat, ezért gondolkodás nélkül igent
mondtam, és rajtam kívül más is jelezte, hogy szívesen dolgozna a
köteten. Ezzel elindult az „Antihős projekt”.
Jómagam el is készítettem elsőként a történetemet. Végül – mivel
mindenkinek volt más egyéb elfoglaltsága – legnagyobb
sajnálatomra Tim ötlete nem valósult meg. (Talán hamarosan
előáll egy másikkal, amelyben szívesen részt vennék ismét.)
Tanácstalan voltam. Mit kezdjek ezzel a novellával? Tim több
javaslattal is előállt – nem sorolom itt fel ezeket. A lényeg az volt:
az enyém, azt csinálok vele, amit akarok. Évekig a merevlemezemen
porosodott, hánykolódott, aztán újabb évekig Nemes Istvánnál
porosodott és hányódott (Morganról sem gondolom, hogy
kikukázta.). Mindannyian elfeledkeztünk róla. Most jött el az ideje,
hogy előkerüljön.
Köszi, Tim, az ötletet, és minden mást is!
 1.
Az olvasás és írás ugyan nem az erősségem, nem is kedves
időtöltésem, de jó atyámnak köszönhetően – aki a pallérozott
elme fontosságát is hangsúlyozta –, jól forgatom a lúdtollat, és
szeretem nézni, ahogyan a tiszta pergamenen nyomot hagy az
illatos tinta. Zene fülemnek a toll percegése, de még inkább a
kalapács és az üllő csengése. A tinta illatától pedig jobban
kedvelem az izzó fém és a kovácstűzhely nehéz szagát. Kovács
vagyok. Vasmarkú Androan a nevem és Hanhort városában volt
jól jövedelmező kovácsműhelyem. A múltba visszarévedve már
alig emlékszem az ottani fújtatóm szuszogására, az üllőm
formájára. Annál inkább mosolygós, szép feleségemre, Lianára
és alig néhány hónapos kicsi fiamra. Pedig ugyanakkor
veszítettem el őket, mint amikor a műhelyemet és a
vállalkozásomat. Azt a műhelyt már nem vágyom vissza
Hanhortban, de a családomat igen, és talán vissza is fogom őket
kapni.
Az egész azzal a kocsmai csetepatéval kezdődött.
Nem kellett volna elmennem abba a külvárosi fogadóba, de
fellendülő iparom nem engedhette meg, hogy bármilyen, magas
haszonnal kecsegtető üzletet félvállról vegyek.
Szóval, annak a balszerencsés napnak a délutánján koszos
gyerek állított be a műhelybe.
– Mit akarsz? – morrantam rá, miután leállítottam a ráverő
legényemet, magam pedig a cseresznyevörösen izzó kardot a
vizes dézsába merítettem.
– Uram, egy luhani kereskedő küldött érted – hajolt meg
előttem a kölyök. – Szerződni kívánna veled több tucat
mellvértre, sisakra, alkar- és lábszárvédőre, sajnos azonban
egészségi állapota nem engedi meg, hogy ő látogasson el
hozzád. Arra kér, legyél olyan kegyes, és menj el te hozzá
külvárosi szállására.
– Hol az urad szállása? – kérdeztem a dézsából felszálló
párafelhő mögül méregetve a gyereket. – Egyáltalán miért téged
küldött, miért nem valamelyik bizalmasát? Ha tréfálkozol
velem, elnáspángollak!
– Nem hazudok, uram – rezzent össze a kölyök. – A
Vakvarjúban van a kereskedő szállása. Ott szoktam segédkezni a
fogadósnak.
A gyermek szemében őszinteséget véltem felfedezni. Rövid
töprengés után a gyümölcsöző üzlet reményében azt mondtam:
– Mondd meg uradnak, hogy ellátogatok hozzá, de előbb be
kell fejeznem itt a munkám. Napszállta után felkeresem őt.
– Átadom az üzenetet, uram.
– Nesze, ez a tiéd! – mondtam, és kopott rézgarast pöcköltem
felé.
– Köszönöm, uram! – A gyerek csillogó szemmel ügyesen
elkapta a levegőben az érmét, meghajolt és kiszaladt az ajtón.
Azon a napon a késő őszi este észrevétlen lopakodott be
Hanhort házai közé. A Vakvarjú felé vezető, szűk utcákra köd
telepedett, mely elkeveredett a kapubejárókban lobogó fáklyák
csípős füstjével. A füstköd rejtekében arctalan alakok osontak a
nyirkos falakhoz lapulva; legénykoromban magam is
elmerültem olykor Hanhort éjszakai életében, és bár a város
közbiztonsága híresen szilárd alapokon nyugodott, mégis
belekeveredtem néhanap olyan csetepatékba, amelyek betört,
vérző orrot, kék-zöld zúzódásokat, ritkán törött végtagokat is
eredményeztek. Most nem kívántam részt venni semmi
ilyesmiben, ezért sietősre fogtam a lépteimet, és nagy ívben
kerültem ki a gomolygó ködfal mögül elő-előbukkanó sötét
árnyakat.
Ahogyan közeledtem a Vakvarjúhoz, úgy lett egyre hangosabb
a fogadó földszintjén helyet kapó ivóból kiszűrődő zaj. Amikor a
kocsmába léptem hőség, savanyú sörszag, füst, lárma és tömeg
torpantott meg. A faasztalok mellett tűt sem lehetet leejteni,
annyian múlatták az időt azon az estén a Vakvarjúban. Röhögés,
dalolás, veszekedés, kötekedés foszlányai hallatszottak a
zajmasszából hol felerősödve, hol elhalkulva. Imitt-amott
fakupák csattantak össze, kockák koppantak az asztallapokon.
Megtermett férfi vagyok, egy fejjel magasodtam a csapszék
 g gy gy jj g p
vendégei fölé, így azonnal megláttam a túlsó falnál a
kocsmapultot. Keresztülvágtam a tömegen, és a pult mögött
serénykedő kocsmároshoz siettem.
– Vasmarkú Androan vagyok, a kovács. – A pult fölé hajolva
próbáltam túlkiabálni a zajongást. – Valami luhani kereskedő
szállt itt meg, velem akar beszélni. Hol találom?
– Menj ki a hátsó ajtón az udvarra az istállók és a latrina felé –
üvöltötte a kocsmáros a pult mögül, miközben két türelmetlen
törpe elé tett le két krigli habzó sört –, aztán a kinti lépcsőn fel az
emeletre. Ott megtalálod.
Újból keresztülnyomakodtam a gajdoló, vedelő sokaságon, és
kiléptem a hátsó ajtón egy szűk, kicsiny udvarra. A kocsma
forró levegője után, frissítő volt a csípős esti levegő. A bejárat
melletti szurokfáklyák fénye sem oszlatta el teljesen a ködöt és a
sötétséget. Néhány méterrel odébb megláttam a ház oldalánál a
magasba vezető falépcsőt, elindultam felé. Ekkor árnyalakok
léptek elő a ködből és a sötétségből. Hatan vettek körbe
furkókkal, kardokkal felfegyverkezve.
Legénykoromban nem féltem hat férfival kiállni magas,
megtermett, izmos ember létemre, de ezek fegyveresek voltak.
– Nincs nálam pénz – mondtam azt remélve, hogy verekedés
nélkül az utamra engednek.
– Nem a pénzed kell, Vasmarkú – mondta, amelyik a
legközelebb állt hozzám. Csuklyája alá alig hatolt be a közelben
lobogó fáklyák fénye, de láttam, hogy arcát csúf himlőhelyek
bontják. – A megélhetésedet akarjuk elvenni.
– A megélhetésemet? Nem értem…
– Miből is élsz, Vasmarkú? Hogyan tartod el a családodat?
Ügyes kezű kovácsmester vagy. A kezedért jöttünk.
– Megőrültetek? – Nyugtalanul tekintettem körbe, de
segítségre nem számíthattam. A gyűrű szorosabb lett
körülöttem.
– Jobban jársz, ha nem ellenkezel! Különben is, a bal kezedet
akarjuk, az bőven elég lesz.
Mielőtt menekülésre foghattam volna a dolgot, szemem
sarkából megláttam a fejem irányába lendülő furkót.
 g j y
Lehajoltam, a fegyver elzúgott a fejem fölött, én pedig a furkós
alak bordáira mértem egy ökölcsapást. A fickó felnyögött és az
utca kövére rogyott. Kardlap csapódott a tarkómnak,
megszédültem, de a második ütés elől sikerült elhátrálnom. Az
oldalról nekem támadó alakot herén rúgtam, így ez is
nyöszörögve csuklott a kövezetre a társa mellé. Még négy
támadó állt velem szemben.
– Nem akarunk megölni, kovácsmester! – szólt rám a
himlőhelyes arcú, aki a vezetőjük lehetett. – Ne ellenkezz, előbb
szabadulsz!
– Ki küldött benneteket? – lihegtem.
– Gondolkodj el azon, hogy kinek zavarod a köreit!
Hosszasan töprengeni ugyan nem maradt időm, de akkor nem
jutott eszembe egyetlen ismerős kovács sem, akinek az útjában
állhatok. Előfordultak persze torzsalkodások egymással
versengő mesterek között, de ilyen aljasságra senki nem
vetemedett volna.
– A dupláját fizetem annak, amit a megbízótok ígért, ha
elengedtek! – Próbáltam alkudozni, azaz menteni az irhámat.
– Nem alkuszunk, Vasmarkú. Tisztességgel és becsülettel
elvégezzük, amire felbéreltek bennünket. Sajnálom.
Egyszerre támadtak. Furkó csattant a védekezésül felemelt
jobb karomon, kardlap talált el a bal térdem belső felén.
Megrogytam, de el tudtam kapni a fejem felé sújtó furkós
csuklóját. Csavarintottam rajta; éreztem, hallottam a csontok
reccsenését. A férfi feljajdult, elkaptam a kezéből kieső furkót, és
gyomron vágtam vele. Lendületet vettem és a jobbról, hátam
mögül érkező kardos alak felé sújtottam. Forró vér fröccsent az
arcomra, ahogyan a támadóm orra, arccsontja betörött. Üvöltve
terült el a kövön.
– Intézzétek el ezt a nagydarab barmot végre! – kiáltotta az
útonállók vezetője.
Az első két támadóm már összeszedte magát annyira, hogy
újra nekem eshettek. Záporoztak rám a furkó- és kardlapütések.
Képtelen voltam mindet kivédeni.
– Vigyétek már a földre! – kiáltotta valamelyik ellenfelem.
 gy y
Ekkor több ütés és rúgás érte a térdem belső felét. Tompán
sajgott a lábam, de tartottam magam egészen addig, amíg a
következő ütés és rúgás helyett penge mart a lábamba térd alatt.
Észveszejtő fájdalom nyilallt belém, felüvöltöttem. A földre
zuhantam, az ájulás kerülgetett, de életösztönöm erősebb volt,
igyekeztem a kocsmaajtó felé kúszni segítség reményében.
– Mit csináltál, te barom? – kiáltott a bérgyilkosok vezetője az
emberére. – Nem a lába kell! Hallgattassátok el, nyakunkra
hozza a városi őrséget! Üssétek le!
Jajgatva próbáltam védekezni a rúgások, ütések elől,
összegömbölyödtem, de karomat későn emeltem a fejemhez;
koponyám beleremegett egy furkóütésbe, csillagok röpködtek a
szemem előtt. A fájdalom a jobb térdem környékéről kúszott
fölfelé végig a gerincemen.
– Fáklyát ide! – hallottam a himlőhelyes parancsát. – Égessétek
ki a sebét! Ha kimúlik, ugrott a pénzünk!
Miközben támadóim leszorítottak a földre, felemeltem fejem
az utcakőről és fájdalomkönnyeimen át megláttam a térd alól
lemetszett jobb lábamat egyméternyire a testemtől. A sötétben
is jól lehetett látni a terjengő tócsát, amely a lábamból ömlő vér
duzzasztott terebélyesebbre.
Az egyik csuklyás kikapta a fáklyát a közeli falikarból, és a
lábam felé közelített vele. Ordítottam, tébolyult módjára
próbáltam szabadulni, de acélos markok szorítottak a kövezetre.
Furkó végét erőszakolták az ajkaim közé és biztattak, hogy ne
ellenkezzek, harapjak rá. Amikor a fáklya lángja belemart a
bőrömbe, húsomba, azért imádkoztam a Négyekhez, hogy
ájuljak el, de eszméletemnél maradtam. Vinnyogva
hánykolódtam támadóim szorításában, ám nem
szabadulhattam. Saját égett húsom bűze csapott az orromba,
öklendeztem, de a furkó nyele még mindig a fogaim közé
feszült. Ekkor már a bal kezemet fogták ketten. A bérgyilkosok
vezetője megállt felettem bárddal a kezében.
– Sajnálom, Vasmarkú – mondta, és csizmás lábával az
alkaromra taposott. – Ezért fizetnek bennünket. Imádkozni
fogok a Négyekhez a túlélésedért!
 g gy
Feje fölé emelte a bárdot, és lecsapott a csuklómra. Észveszejtő
fájdalom hasított belém. Láttam, hogy vér fröccsent a kezem
csonkjából, amikor a bárd lemetszette a kezemet. Ekkor, hála a
Négyeknek, elájultam.
 2.
Nem akarok sok szót vesztegetni a felépülésemre. Legyen elég
annyi, hogy időben megtaláltak a kocsma mögötti sikátorban;
egy részeg törpe jött ki a hátsó udvarra, hogy elvégezze a
szükségét, amikor meglátott a fáklyák halovány fényében saját
véremben heverve. Segítségért kiáltott, értesítették Lianát,
kocsira emeltek és a házamba vittek.
Napokig azon aggódott mindenki, hogy a sebeim nehogy
elüszkösödjenek. Semmi ilyesmi nem történt, meggyógyultam.
A mankó használatát sokáig kellett tanulnom, ráadásul, ha
megbotlottam, bal kezemmel még bele sem tudtam
kapaszkodni semmibe. Szörnyű időszak volt. Szégyen és düh
munkált bennem. Káromkodtam naphosszat. Előfordult, hogy
nekiestem a mankónak, hogy összetörjem, de egy kézzel még az
sem sikerült. Többször vágódtam el a szoba közepén, ahol
először segítségért kiabáltam, majd dühöngve kizavartam
mindenkit a szobából. Néha napokig csak sírtam, vagy reszketve
üvöltöttem a már nem létező végtagjaimban érzett
fantomfájdalom miatt. Számtalanszor imádkoztam a
Négyekhez, hogy szánjanak meg, könyörüljenek rajtam és
szabadítsanak meg a kínjaimtól.
Hosszú hetek teltek el, mire lemerészkedtem a műhelybe.
Szörnyű gyanúm támadt, amikor feleségem segítségével
leereszkedtem a ház mögötti lépcsőn a műhely felé; az üllő
csengését lábadozásom ideje alatt sem hallottam, de most
feltűnt a némaság. Lélegzet-visszafojtva löktem be a
műhelyajtót. Kihűlt kovácstűz, lapos fújtató, csend és félhomály
fogadott odabent.
– Mi történt? – szegeztem a kérdést Lianának.
– El kellett küldenem a legényeket és az inast – válaszolta
Liana lesütött szemmel.
– Micsoda? – hebegtem. – De hát miért?
– Nem tudtam őket kifizetni.
 – Nincs tán elég pénzünk? – ordítottam. A düh vörös ködje
kezdett beszivárogni a gondolataim közé.
– Az ápolásodra fordítottam minden megtakarított pénzünket
– válaszolta Liana ijedten –, miután kifizettük a legények múlt
havi járandóságát.
– Az ápolásomra?!
– A legjobb gyógyítót bérelte fel neked atyám és a város
legjobb ápolói gondoztak.
– A Négyekre, Liana! Minek kellett ide egy egész hónapra
gyógyító és ápoló? Te nem tudtál volna mellettem maradni?
– A fiunk minden időmet lefoglalja. – Liana kétségbeesetten
tördelte a kezét. – Nem maradt volna időm mindkettőtökre.
Ebben tökéletesen igaza volt. Megértettem, hogy nem szabad
reá haragudnom. Csak azt tette, amit jónak látott. Amit jónak
látott? Valószínűbb inkább, amire atyja utasította.
Liana atyja attól a perctől kezdve áskálódott ellenem,
amikortól megismerkedtem a lányával. Egymásba szerettünk,
és a házasságot terveztük atyja kifejezett tiltása ellenére.
Szerinte Liana nem illett alsóvárosból származó kovácshoz.
Frigyünk azonban megköttetett, és nemsokára gyermekünk
született. Mintha gyarapodó családommal a műhelyem is
felvirágzott volna; jobbnál jobb megrendeléseket kaptam, két új
legényt és inast is fel tudtam venni magam mellé. Nem győztem
naponta hálaimát mondani a Négyeknek; Terniusnak, a földek
urának, aki az ércet adja, Magniusnak, a tűzistennek, aki
megolvasztja a fémet, Celiahnának, a levegő asszonyának, aki
táplálja és életben tartja a kovácstüzeket, és Altiahnának, aki a
vizek istennője, aki által az acél elnyeri rugalmasságát.
Liana atyja mindezt annak ellenére nem nézte jó szemmel,
hogy lánya és unokája számára jómódot és megélhetést
biztosítottam. Nem szeretett engem, az alacsony sorból
magasra törekvő kovácsot. Versenytársat látott bennem, ami a
munkát illette. Lányát és unokáját annál inkább kedvelte,
gyakran látogatta őket, ami ugyan dicséretes, de magam
semmivel nem tudtam belopni a szívébe. A velem történtek
kifejezetten jó okot szolgáltattak neki arra, hogy Lianát
irányítsa. El tudtam képzelni, milyen öröm ez most számára.
Nem szóltam inkább semmit Lianának az atyjáról. Feleségem
egyszerűen csak nem látta meg atyja rosszindulatát
irányomban. Nem hibáztattam érte; az édes szüle és az atya
szeretete mindenekfölött – ezt tanították neki, ez az ő családjuk
törvénye. Bele kellett nyugodnom, hogy Liana atyja veszi át
családom irányítását helyettem.
– Miből fogunk ezután megélni? – kérdeztem.
– Nemes atyám segíteni fog nekünk – felelte. – Segít vevőt
találni a műhelyre és a házra.
– Eladni a műhelyt és a házat? – A düh ismét felfortyant
bennem. – Amit én atyámtól, ő pedig az ő atyjától örökölt?!
– Nem tudjuk fenntartani, nem fogod tudni fenntartani.
Atyám szerint…
– Atyád szerint?! – ordítottam. – Az atyád intéz itt mindent? Ez
az én házam! Az én műhelyem, ami derék őseim után apáról
fiúra szállva reám maradt! Nekem kell döntenem a ház és a
műhely sorsáról!
– Bocsáss meg, férjuram, de… – Liana zokogásban tört ki.
– Ne ríj, te! – sajnáltam meg, és csonka bal kezemmel
magamhoz vontam. – Sajnálom, Liana. Sajnálom ezt az egészet.
Talán tudnék még dolgozni…
– Hát igazán megpróbálnád? Megpróbálnál dolgozni?
Elgondolkodtam: a jobb kezem még ép, a balhoz pedig
gyártathatnék valami csökevényt, amibe beleszoríthatnám a
tűzifogót.
Mindez azonban csak tervezgetés maradt, ugyanis nem
jutottam el a megvalósításig. Két nap múlva Liana atyja lépett
korán reggel a szobámba köszönés nélkül.
– Egy ismerősöm nagylelkű ajánlatot tett a műhelyre és a
házra. Azt javaslom, fogadd el!
– Fogadjam el? – hitetlenkedve ültem fel az ágyban. – Adjam el
mindazt, amit az atyámtól örököltem? És én hol fogok élni a
családommal?
 – A családodról magam fogok gondoskodni. – Szája sarkában
alig észrevehető, gúnyos mosoly bujkált. – Lévén, hogy magad
képtelen vagy róluk gondoskodni.
– Ha a családomról gondoskodni fog, azt megköszönöm. Na és
velem mi a terve?
– Lianát és az unokámat magammal viszem Luhanba –
mondta, miközben háta mögött összekulcsolt kézzel bámult ki
az ablakon át a városra. Talán nem merte a szemembe nézve
mondani a lesújtó hírt.
– Luhanba? – döbbentem meg. – Mi végre viszi el őket
Luhanba? És én?
– Zhénia, a Zöld Úrnő a kegyeibe fogadott. Hozzá imádkozom
hosszú ideje. Luhanban munkát ajánlottak nekem Becsületes
Grian, az uralkodó udvarában. Jól jövedelmező, hosszú távra
szóló munkát. Te, fiam, itt maradsz, míg teljesen felépülsz.
Addig is kinéztem neked itt egy kicsi házat, és béreltem
megbízható házvezetőnőt. Jól megleszel itt, meglásd!
– Ne is folytassa! – Megadóan hanyatlottam vissza a párnákra.
– Mindig is azt szerette volna, hogy eltávolítson Liana közeléből.
A véletlennek köszönhetően most sikerült elérnie, amit akart.
– Nem kellett volna erőltetned Lianával ezt a dolgot. Az első
perctől tudtad, hogy nem neked szánom a leányomat.
– És most képes kihasználni az alkalmat, hogy…
– Nem vitázom veled! A vásárló itt van, aki megveszi a
házadat és a műhelyedet. Itt van a házvezetőnő is, aki még ma
elköltöztet az új otthonodba. A lányom és az unokám lent
várnak engem a ház előtt, össze vannak csomagolva. Felküldöm
őket, hogy elköszönjenek tőled.
A búcsú gyors volt. Magamhoz öleltem kicsi gyermekemet és
gyönyörű, szerető feleségemet. Nem hallottam, Liana vigasztaló
szavait, szeretteim arcát is csak könnyeim ködfátylán át láttam.
A keserű zokogás akkor tört fel belőlem, amikor becsukódott
mögöttük az ajtó.
 3.
Fél esztendeig tűrtem a magányt és a tehetetlen tétlenséget
Hanhort külvárosában. Az ellátásra és a kényelemre nem
lehetett panaszom; vén házvezetőnőm mindent megtett értem;
főzött, mosott rám és tüzet rakott. Ápolt és kötéseimet cserélte,
amíg azok végleg le nem kerültek rólam. Meggyógyultam, de
mindez nem tudta pótolni kezemet, lábamat és a családomat.
Egyre jobban aggódtam, mert sem levélben, sem egyéb
módon nem adtak hírt magukról. Semmit nem tudtam róluk.
Azon kezdtem morfondírozni egyre gyakrabban, hogyan
tudnám visszaszerezni szép feleségemet és gyermekemet.
Csakis azon törtem a fejem, hogyan juthatnék el Luhanba, vagy
miként tudnám szeretteimet onnan visszacsábítani.
Elképzelésem sem volt, miként tudhatnám meg, hogy a távoli
ország melyik részében kutassam őket, és miként jutok el
nyomorék lábbal és kézzel Luhanba. Jobb lábam csonkjára
kaptam ugyan felcsatolható fadorongot, de meglehetősen
ügyetlenül mozogtam vele. Egyedül nem jutok Semorgontól
messze, gondoltam, de még Hanhort városát sem tudom
elhagyni, csak kínszenvedések árán. Esetleg bérelhetnék
magam mellé segítőt, de a kevéske pénz, ami a belvárosi
műhelyért és házért kaptam, alaposan megcsappant, hiszen
jövedelemmel nem számolhattam, az étkezésemről,
szükségleteimről magam gondoskodtam és a házvezetőnő bérét
is fizetnem kellett.
Munkát kell vállalnom bármilyen módon, döntöttem el.
Abban biztos voltam, hogy Hanhortban már nem kapok
munkát. Vásárolni, de bérelni sem tudnék számomra megfelelő
kovácsműhelyt. Elbocsátottam a házvezetőnőmet,
összeszedtem néhány apróságot; váltóruhát, szárított élelmet,
vizet, kedves félkezes kalapácsomat, pörölyömet, bivalybőr
kötényemet, és felkérezkedtem egy nyugatra induló kalmár
szekerére. Csendesen meghúztam magam a kovácsolt áruval
megrakott társzekér csöndes sarkában. Az utazás hosszú napjai
alvással vagy bámészkodással teltek el. A kalmár az egyik
reggelen felriasztott szendergésemből: azt mondta, hogy a
következő útkereszteződésnél délnek fordul, döntsem el,
szeretnék-e vele utazni Grohanba.
Nem töprengtem, mert az én utam Luhanba vezetett;
összeszedtem a motyómat és lekászálódtam a kocsiról.
Kifizettem az útiköltséget, elbúcsúztam és nyugatnak vettem az
irányt. Minél közelebb szerettem volna magam tudni Luhanban
élő családomhoz. Sántikáltam, bicegtem esőben, sárban,
napsütésben, szélben, porban, kavicsokon, göröngyökön, járt és
járatlan utakon. Néhanap utolért egy-egy szekér, akinek
tulajdonosa megszánt, és magával vitt, amíg azonos irányba
futott az utunk. A gyaloglásból így is kijutott, pénzem pedig
fogytán volt. Apró falvak estek az utamba, ahol a helyi
kovácsműhelyt kerestem fel először munka reményében, de
több helyen még az inasok is kikacagtak, nemhogy munkát
kaptam volna. Ilyenkor dühösen álltam odébb. Kocsmákban,
fogadókban szálltam meg, így napról napra laposabb lett az
erszényem.
Nem emlékeztem, hány hete indultam útnak, de ruhám több
helyen felfeslett, csizmám elvásott, szakállam, bajuszom és
hajam csomókban tapadt össze. Az útszéli pocsolyákba pillantva
hajlott hátú, nyomorék és vézna csavargó tekintett vissza reám.
A településeken bizalmatlanul méregettek a helyi lakosok.
Akadt olyan fogadó is, ahol nem láttak szívesen. Kezdtem
kétségbeesni, a Négyek azonban okosan egyengették az utamat.
Éppen kiadós zápor vert el, amikor kocsizörgést hallottam a
hátam mögül. Reménykedtem, hogy kinézetem ellenére,
magával visz a jármű tulajdonosa legalább egy darabon.
A Négyek meghallgatták kívánságom; nagy bajuszú
parasztgazda intett fel maga mellé a bakra.
Kevés szót váltottunk. Annyit megtudtam, hogy hamarosan
elérjük a faluját, ahol biztosan elszállásolnak a kocsmában, és
meleg ételt is kapok a pénzemért. Az eső időközben elállt,
kisütött a nap, aranyszínben fürdött a táj. Virágos mezőkön
haladtunk át, árnyas ligetek fái közt vezetett az utunk. Ázott
 y g
kaszálók édes illatát sodorta felénk a langyos szél. A csodálatos
táj minden búmat, bajomat elfeledtette. Jobb kéz felől az Acél-
hegység nyugati nyúlványainak szelíd lankái ereszkedtek le az
előttünk elnyúló lapályra. A dombok védelmező karéjában apró
falvacska terült el. Maroknyi, vakító fehérre meszelt, nádtetős
házikó bújt szorosan egymáshoz. A házakon túl mezők, kaszálók
és szántók zöldelltek. Idilli volt a táj. Ahogyan a dombtetőről
ereszkedtünk a település felé, elhagyottnak tűnő házikó állt a
közeli liget szélső fái alatt. Arra gondoltam, hogy ha a
kocsmában mégsem kapnék szállást éjszakára, talán itt
meghúzhatom majd magam.
A faluba érve, a csapszék előtt elbúcsúztam a jólelkű szekeres
gazdától. Kinézetem alapján én nem adtam volna magamnak
sem ételt, sem italt, sem szállást, így összeszorult szívvel léptem
be az ivóba. A félhomályos helyiség kongott az ürességtől. A pult
mögött a kocsmáros rendezgette a fakupákat. Mosolyogva
fordult meg az ajtónyikorgásra.
– Nocsak, az első korai vendég!
– Üdvözöllek! – mondtam. – Messziről érkeztem és messzire
vezet az utam. Szeretnék ételt, italt és valami zugot, ahol éjjel
meghúzhatom magam. Van pénzem, ki tudom fizetni.
– Barátom! – A kocsmáros fejcsóválva végigmért. – Ha egy
huncut vasad sem lenne, akkor is megetetnélek és
megitatnálak, sőt el sem engednélek innét néhány napig ilyen
állapotban. Kerülj beljebb, szólok az asszonynak, hogy készítsen
neked valami harapnivalót.
Ekkora nagylelkűséggel, emberbaráti szeretettel már rég nem
találkoztam. Lerogytam a gyalulatlan kocsmaasztal mellé, és
zokogásban törtem ki. A kocsmáros habzó sört tett elém
fakupában, és megveregette a vállam.
– Igyál, míg az ételed megérkezik. Érezd magad otthon!
– Nem akarok visszaélni a vendégszereteteddel, kocsmáros
uram – mondtam, miután oltottam a szomjam és könnyeim
patakja is elapadt. – Odafent a dombtetőn elhagyatottnak tűnő
házat láttam, ott is szívesen elalszom éjszaka, ha azzal nem
sértem senki tulajdonát és békéjét.
 j j
– Az ott a megboldogult kovácsunk háza és műhelye. Öreg volt
szegény, múlt tavasszal vitte el valami nyavalya.
Szívem megdobbant: egy kovácsműhely! Pénzem fogytán,
gondoltam, Luhanig biztosan nem tart már ki. Ha újra
gyakorolhatnám a mesterséget, talán összegyűjtenék annyi
pénzt, hogy folytathassam az utam.
– Mondd csak, ki örökölte azt a műhelyt odafent? – kérdeztem.
– Nincsenek örökösök. Minden ott maradt, ahogyan az öreg
hagyta, csak hát az idő kikezdte az épületeket.
– Tudod, magam is kovácsmester volnék – intettem a lábam
mellé állított pörölykalapácsra.
– A Négyekre! – kiáltott fel vidáman a kocsmáros. – A falunak
szüksége lenne jó kovácsra! Te szerencsefi, az istenek vezettek
hozzánk!
– Azt mondod, nincs most kovácsotok?
– Azt bizony! Hanem mondd csak! – Csonka bal kezemre és a
műlábra intett. – Így is tudsz dolgozni?
– Szeggel, patkóval, kaszával, kapával elboldogulok, ne félj –
mondtam büszkén, pedig magam sem tudtam, hogyan oldom
meg a feladatot, hiszen amióta nyomorult lettem, még az üllőre
sem vertem rá. – Csak a ház és a műhely rendbetételéhez kellene
némi segítség.
– Azt megkapod, barátom! Ezennel kinevezlek a falu új
kovácsává. Örülünk a jöttödnek!
 4.
A falu neve Hétdombgyöngye volt. Gyorsan elfogadtak a
közösségben, ahol néhány nap alatt megismertem szinte
mindenkit. Szorgalmas földműves emberek voltak, akik
barátsággal közeledtek felém, de hamar észrevették, hogy nem
szándékozom közelebbi kapcsolatba kerülni senki emberfiával.
Mogorván visszautasítottam minden jó szándékú közeledést. A
falu elöljárójának utasítására a néhai kovácsmester műhelyét és
a mellette álló gazdasági épületeket mégis sebesen rendbe
hozták. A műhely egyik sarkát leválasztották hálókamrának, a
másik részébe hosszú és széles asztalt ácsoltak össze padokkal,
ahol kényelmesen étkezhettem. Amíg a falubeliek takarítottak,
tetőt foldoztak, deszkafalat szögeltek, addig magam a
kovácsműhely rendbetételén szorgoskodtam. Először számba
vettem a szerszámokat, a hátsó színekben felhalmozott szenet
és a nyersanyagot. Legnagyobb meglepetésemre valódi hanhorti
ércet is leltem. Mindezek után kiötlöttem, milyen segédeszközt
kell gyártanom ahhoz, hogy a bal kezem is hadra fogható
legyen.
Hevedert ügyeskedtem össze hulladék vaslemezdarabokból,
amelyet bőrszíjakkal az alkaromra felcsatolva bele tudtam
csúsztatni a tűzifogókat. A fogókhoz tartozó szorítógyűrűkkel
biztosan tudtam rögzíteni a munkadarabot. Lassabban
haladtam így egy-egy munkadarabbal, de megszoktam ezt a
munkatempót, és pár nap elteltével büszkén forgattam
kezemben az első magam készítette patkót.
Beindult hát a munka. Személyre szabott feladat lett ellátni
ezt a kicsiny települést; nem volt sok, nem volt megerőltető és
nem volt annyira kevés sem, hogy ne tudtam volna belőle
megélni. Munka mindig akadt, még a tél beálltával is. Akkor
készítettem tartalékot szegből, huzalból, patkóból, kisebb-
nagyobb kéziszerszámokból. Télen sikerrel tökéletesítettem a
nyomorék végtagomra rögzíthető segédkezet is, és a hideg
évszakban rendeltem meg az első kocsi nyersanyagot, amelyet
összegyűjtött pénzemből ki tudtam fizetni. Erőmet
visszanyertem; reggelente a mosakodásnál majdnem ugyanaz
az izmos karú, széles mellkasú, régi Vasmarkú bámult vissza
rám az esővizes hordó víztükréből, aki Hanhortban voltam.
Leszámítva persze a hajamba, szakállamba lopózott ősz szálakat
és hiányzó végtagjaimat.
Így köszöntött reám a tavasz, amikor egy kora délelőtt
megzörgették a műhelyajtót.
Morogva tettem a kalapácsot az üllőre, és bejárat felé
fordultam. Szutykos gnóm állt az ajtóban.
– A nevem Hubrix Flickgears – hajolt meg sután. – A
kocsmáros küldött hozzád, mester, hogy nálad biztosan kapok
valami munkát.
Nem láttam gnómot, amióta elhagytam Hanhort városát.
Eszembe jutott minden: a császári város, a kőházam, a jól
felszerelt műhelyem, megismerkedésünk Lianával, a
házasságunk, a gyermekünk, majd az az este a Vakvarjú előtt.
Agyamat elöntötte a düh.
– Egyedül is boldogulok, nem tudok munkát adni. –
Megmarkoltam a kalapácsot, hogy folytathassam a félbehagyott
kapa alakítását. – Eredj innét!
– Nem akartam idejönni – mondta félénken –, de a kocsmáros
ragaszkodott hozzá, hogy jelentkezzek nálad.
– Nem hallottad, mit mondtam?! – ripakodtam a gnómra,
miközben a kihűlt kapafejet dühösen a kovácstűzbe vetettem. –
Nincs szükségem segédre! Nem tudok segédet fizetni!
Azt forgattam a fejemben, hogy újabb félévi munkával lesz
annyi pénzem, amivel ismét nekivághatok a Luhan felé vezető
útnak, hogy megkeressem a családomat. Ha kovácssegédet is
kell fizetnem, akkor újabb esztendőt keli itt töltenem. Ezt nem
engedhettem meg magamnak.
Falábammal rátapostam a fújtatóra, piszkáltam a tüzet, hogy
feléledjen. Szemem sarkából a gnómot figyeltem, aki nem
mozdult. Fajtájának a termetesebbjei közé tartozott, de így sem
érhetett a mellkasomnál magasabbra. Feje tetejére kontyozott
haja koszos fürtökben bomlott a nyakára és az arcába. Egyszerű,
 j y gy
szürke ruházatára vastagon telepedett az út pora,
csizmaszárából kéziszerszámok nyele kandikált ki. Keskeny
vállát súlyos málhazsák húzta. Az ajtóban álló figura
szánalomra méltó volt. Emlékeztetett valakire. Miközben
élesztgettem a tüzet, már tudtam is, hogy kire: magamra,
ahogyan ott álltam tavaly azon a tavaszi napon
Hétdombgyöngye falujának kocsmaajtajában.
– Gyere beljebb! – mordultam a gnómra békülékenyen. – Tedd
le a zsákod, egyél és igyál, mielőtt továbbindulsz.
A gnóm engedelmesen közelebb óvakodott. Súlyos zsákját a
padlóra eresztette, és lekucorodott a tűzhely mellett húzódó
kőpadkára, és összegörnyedve, kezét morzsolgatva a tűz mellé
görnyedt. Én kifordultam a műhelyből és a kamrából cipót,
sajtot, tejet és szalonnát hoztam be. Lepakoltam a gnóm mellé a
harapnivalót, és intettem, hogy lásson hozzá.
– Mit is mondtál, hogy hívnak? – kérdeztem, és újra
nekiláttam feléleszteni a tüzet.
– Hubrix Flickgears vagyok – válaszolta, majd nadrágzsebéből
apró szerszámot húzott elő. Kattanás és csattanás hallatszott,
aztán a kezében tartott nyélből arasznyi penge lökődött ki.
Egy zsebkés! Hallottam már a gnómok elmés szerkezeteiről,
kiváló minőségű zsebkéseikről, de saját szememmel még
Hanhortban sem láttam ilyesmit.
– Hol vásároltál ilyen holmit? – kérdeztem a zsebkés felé intve.
– Magam készítettem, uram.
– Aha, magad készítetted. Valamiféle mesterember lennél?
– A császári udvar mechanikusai között dolgoztam – felelte
csendesen a jövevény.
– Hogyan kerül egy ügyes kezű mechanikus ilyen távol a
császári udvartól?
– El kellett jönnöm – vont vállat a gnóm.
Úgy tűnt, hogy Hubrix nem kívánt többet szólni az udvartól
való, minden bizonnyal kényszerű távozásáról, így nem
firtattam tovább a dolgot.
Figyeltem, ahogyan szótlanul falatozik, és minél tovább
figyeltem, annál erőszakosabban noszogatott a lelkiismeretem,
 gy g
hogy segítsek ezen a szerencsétlenen. Közben megmarkoltam
tűzifogómmal a tűzben heverő kapát. Rákattintottam a
szorítógyűrűt a fogó szárára és jobb kézzel igyekeztem a
szerszámot becsúsztatni a bal alkaromra szíjazott hevederbe. Ha
fáradt voltam már az egész napi munka után, gyakran
ügyetlenkedtem. Most is így történt; káromkodva ejtettem
vissza a fogót a beszorított kapafejjel a tűzbe.
A gnómra pillantottam. Tekintetünk egy lélegzetvételnyi
ideig találkozott, majd Hubrix lesütötte a tekintetét és tovább
majszolt. Másodjára sikerült becsúsztatnom a hevederbe a
szerszámot. Megmarkoltam a félkezes kalapácsomat és nyújtani
kezdtem a kapát. Közben arra gondoltam, talán itt maradhatna
velem ez a fura szerzet. Lehet, hogy fizetnem kellene neki,
mégis gyorsabban haladna a munka is. De így mikorra gyűlne
össze annyi pénzem, hogy elindulhassak Luhan felé?
Elgondolkodva ütöttem a felhevített vasat. Csengett az üllő,
kalapácsom ismerős táncot járt a munkadarabon. A
cseresznyevörös izzás tompult, sötétebb lett, míg végül feketévé
vált a kialakított kapafej. Ekkor belecsúsztattam az elkészült
művet a hűtővizes dézsába. Gőz szállt fel sziszegve. Letöröltem a
verítéket a homlokomról és fürkészőn a gnómra pillantottam.
– Mihez értesz, Hubrix? Miben tudnál nekem segíteni?
A gnóm szemében érdeklődés csillant. Lenyelte a szájában
forgatott falatot és így szólt:
– Legénykoromban kovácsműhelyben dolgoztam.
– Elbírnád a ráverő kalapácsot? – mutattam a sarokban álló,
teám méretezett pörölyre.
– Elbírnám, uram.
– Mennyi fizetséget kérsz?
– A fizetséget rád bízom, uram, de hajlékot és ennivalót adj,
kérlek. – A gnóm elgondolkodott, habozott, aztán ijedten
kinyögte még: – Látom, uram, vannak itt használaton kívüli
épületek a ház oldalában. Ha valamelyiket a rendelkezésemre
bocsátanád, megköszönném. Szabadidőmben szívesen
barkácsolok ezt-azt, műhelynek használnám. De kérlek, uram,
távollétemben soha ne menj be a kamrámba, mert
 j
pengecsapdákkal látom el az ajtót. A kilincset és az ajtófélfát.
Nem szeretem, ha háborgatnak vagy ellesik a titkaimat.
Elgondolkodtam: ugyan milyen titka lenne ennek a gnómnak,
amire én olyannyira kíváncsi lennék, hogy óvatlanul bemennék
hozzá? A titka csak hadd maradjon az övé!
– Rendben – mondtam –, áll az alku, mától a segédem vagy.
Innét bentről nyílik egy apró hálókamra, a te méretednek talán
megfelelő. A hátsó fala mögött áll egy deszkaviskó.
Összenyithatod őket kedved szerint. De ne uramozz itt nekem!
Vasmarkú Androan a nevem.
A gnóm felé nyújtottam a kezem. Markomba tette apró,
remegő kezét, és amikor gyöngéden megszorítottam,
megpecsételendő a kötött szerződést, még nem is sejtettem,
hogy ezzel a félénk, fura szerzettel mekkora gondot is vettem a
nyakamba.
 5.
Sokáig elégedett voltam a ráverő legényemmel; Hubrix
keményen dolgozott a hatalmas pörölykalapáccsal. Azonban
alig telt el szolgálatba állása után néhány hét, amikor
felfigyeltem arra, hogy naponta többször is elszólítja az üllő
mellől valami, a munkánál sokkal erősebb kötelesség. Ilyenkor
minden alkalommal csak sokadszori hívásra került elő.
Olyankor kótyagosan ténfergett, mint aki most ébredt fel
legédesebb álmából.
Azon a napon, amikor rájöttem, mit művel szabadidejében,
hiába csendítettem félkezes kalapácsommal többször is a ráverő
legény munkára hívó jelét az üllő szarván, a gnóm nem jött.
Visszatettem a tűzbe a lehűlt munkadarabot és a keresésére
indultam. Először a kamrájában akartam megnézni. Óriási
szerencsém volt, hogy a kalapácsomat a jobb kezemben
szorongattam, és a csonkommal nyomtam le a kilincset; a
vaskos kilincs szinte szétrobbant csonka végtagom alatt. Alul és
felül egy-egy penge vágódott elő a kilincs tömör réznek látszó
anyagából, és az alkaromon lévő heveder fémlemezén
csattantak.
A szívverésem is elállt; belegondoltam, mi lett volna a
kezemből, ha nincs rajta a fémheveder. Be sem mertem lépni a
félhomályos szobába, hallottam már a gnómok furfangos
mechanizmusairól, melyekkel a nemkívánatos személyeket
tartják távol az otthonuktól. Ijedtemen hamar úrrá lett a
dühöm.
– Hubrix Flickgears! – ordítottam. – Gyere elő, ne nekem
kelljen az üllőhöz cibálnom!
Mérgesen fortyogva körbejártam a házat, a műhelyt, míg
végül abban a féltetős színben találtam meg, amely a ház
oldalánál állt, és amelyben a hanhorti érc volt felhalmozva. A
gnóm a sarokban vackolta el magát egy köteg szalmán.
Végtagjait széttárva feküdt a hátán. Szeme felakadt, csak a
fehérje világított a félhomályban. Szájában apró pipa fityegett,
fogával keményen harapta a csutorát, miközben érthetetlen
zagyvaságokat motyogott. Dühösen közelebb léptem, és már-
már megragadtam a grabancát, amikor meghallottam, miről
hadovál.
– Vigyázz, Vasmarkú! Eljön érted a himlőhelyes ember! Meg
fog találni, menekülj!
Elképedve álltam a gnóm fölött. Azonnal eszembe jutott az a
balszerencsés este a Vakvarjú udvarán. Megborzongtam,
ahogyan felidéztem annak a férfinak az arcát, amelyet félig
árnyékban tartott a fekete kámzsa.
Vajon honnan tudhatja Hubrix Flickgears, hogy mi történt
velem akkor?
A düh újabb hulláma elöntötte az agyamat, és a grabancánál
fogva felrántottam a gnómot.
– Miről vartyogsz te itt? – Hubrix aléltan lógott a markomban,
ezért megráztam, mint egy macskakölyköt. – Felelj, hallod-e?!
Érthetetlen motyogása öklendezésbe fulladt. Undorodva
dobtam a földre, és utálkozva álltam fölötte, míg gyomra
tartalmát a szalmával felszórt pajta földjére okádta. Görcsösen
rángatózva vonaglott, megijedtem, hogy valami komoly baja
történt. Ismét felragadtam, és odakint, az eresz alatti esővizes
hordóba nyomtam a fejét, hogy magához térjen. Derékig
csúsztattam a vízbe és addig tartottam a fejét a víz alatt, míg
tiltakozni nem kezdett. Akkor kiemeltem a szerencsétlent a víz
alól és a földre taszítottam. Köhögve, krákogva térdepelt
négykézláb a füvön. Görcsösen markolta a pipáját, másik
kezével a zsebébe túrt és kiemelt egy átázott vászonbugyellárist.
– A pipafüvem – nyögte. – Mit tettél, Vasmarkú?
– Mit vagy úgy oda? – förmedtem rá. – Lemégy a kocsmába, és
annyit veszel, amennyit akarsz. Ha kívánod, megtérítem a
károdat, csak menjünk már dolgozni!
– Ez nem olyan pipafű volt – nyögte a gnóm, és fenékre
huppant. – Nem a pipafű a lényeg! Khojedári pipafüvet régen
nem áll módomban vásárolni, helyette szárított
gyógynövénylevelek is megteszik. Hanem ha nem találok
gombát addigra, mire kifogyok a porból…
g g gy p
– Miféle gombáról beszélsz?
– Csillaggombáról.
– Minek az neked? – Hallottam már a csillaggombáról, amelyet
a kirurgusok és a gyógyítók előszeretettel használnak
fájdalomcsillapításra, de el sem tudtam képzelni, Hubrixnak mi
a fenéje fájhat, és hogyan függ ez össze a pipafűvel. – Beteg
vagy?
– A szenvedélyemmé vált, Vasmarkú – sóhajtotta a gnóm
szemlesütve. – A pipafűbe csillaggomba porát keverem, és azt
szívom. Különös módon ellazít és megnyugtat. Néha olyanokat
látok, amiket nem kellene. Most a kelleténél valamivel több port
szórtam véletlenül a pipafűbe. Ez lesz a vesztem, de ez tart még
életben.
– Ezért kellett eljönnöd az udvartól, igaz?
Nem szólt semmit, csak bólintott.
Most sem kérdezősködtem tovább. Csak rá tartozott, hogy
mivel vívta ki az uralkodó haragját. Azt azonban tudtam, hogy
nálam nem fog így menni a közös munka.
– Ide ezzel a… – nyúltam a bugyellárisért. – És add ide mindet!
– Ne, kérlek, ne vedd el! – kapott Hubrix a pipafüve után, de
kitéptem csuklómat a gyönge markából. Becsörtettem a
műhelyen át a hálókamrájába és nem törődve azzal, hogy újabb
gnómcsapdák állhatják utamat, feltúrtam a holmiját. A
pipafüves fadoboza mellett találtam egy másik szelencét,
amelyben sárgásfehér port találtam. Ez lehet a gombából
készített por, gondoltam, majd visszacsattintottam a szelence
fedelét és zsebre vágtam. Visszamentem a műhelybe a
gnómhoz, aki magába roskadva ült a tűzhely padkán.
– Ha nem adod vissza, belepusztulok – suttogta.
– Ha visszaadom, nem fogsz tudni itt dolgozni – mondtam
szigorúan. – Gyanítom, máshol sem. Nem alkalmazna senki
ilyen semmirekellőt, mint te vagy. Én megóvlak ettől a
mocsoktól, Hubrix.
– Meg fogsz ölni.
 6.
Nem láttam, nem is hallottam még ilyen erős ragaszkodást
valamihez, ami olyan lassan gyilkolja ki az értelmet az elméből,
mint Hubrix gombapora. A gnóm szenvedett. Egy hét is eltelt
már azóta, hogy elkoboztam tőle a szert, és már alig bírta a
ráverő kalapácsot megmozdítani.
Azon a napon, amikor úgy döntöttem, visszaadom a
szelencéjét, akkor még nem tudtam, de visszaadtam az életét is.
Kora reggel volt, odakint harmat csillogott a füvön, de már
izzott a kovácstűzhelyben a szén. A következő munkadarabot
készítettem elő, közben a szemem sarkából figyeltem a gnómot,
aki minden ízében remegve gubbasztott a tűzhely túlsó
sarkánál. Az elmúlt napokban lefogyott, szeme különös láz
tüzében égett. Dühös voltam rá, mégis megszántam; olyan
magányosan gunnyasztott ott, olyan összetöpörödötten,
esendően. Úgy éreztem, a halál árnyéka vetül rá.
Szó nélkül letettem a szerszámot a kezemből, és kifordultam a
műhelyből. Amikor visszatértem és a gnóm elé álltam, először
értetlenül meredt a kezemben tartott szelencére. Arra
gondoltam, olyan beteg már, hogy nem is látja, mi van nálam,
ezért szinte az orra alá dugtam a gombaporos dobozkát.
Hubrix először ámulva nézett rám, majd megértette, hogy
visszakapja a tulajdonát. Hálát láttam a szemében, amelyet soha
nem felejtek el.
Remegő kézzel vette el a kincsét. Türelmetlenül bontogatta a
zsebéből előkotort pipafüves bugyellárisát. Segítettem
megtömni a pipát, majd a tűzhelyből tűzifogóval kivett, izzó
széndarabbal tüzet kínáltam neki. Lehunyt szemmel, élvezettel
szívta le az első slukkot.
Fertályóra múltán túl volt az első tömet pipán. Akkor ételt
pakoltam elé. Miután mindent jóízűen befalt, újra a régi ráverő
legényemet láttam magam előtt. Már a szája sarkát törölte az
utolsó falat után, amikor megtáncoltattam a félkezes
kalapácsomat az üllő szarván, hogy munkához hívjam. A gnóm
keményen megmarkolta a hatalmas pörölykalapácsot, feje fölé
emelte és lesújtott. Újból beindult a munka. A kovácskalapácsok
muzsikája zengett a kis falu fölött reggeltől estig újra és újra
napokon, heteken át.
A gnóm bár el-eltűnt a kamrájában, ha nem volt rá
szükségem, de ezen kívül további gondom nem akadt vele.
Esténként talán többször láttam a szájában az apró pipát, és
többször éreztem a különös illatot, amely ilyenkor belengte a
házamat, de úgy döntöttem, nem teszem szóvá a szenvedélyét,
míg a munka rovására nem megy. Nem kérdeztem azt sem,
miben mesterkedik éjjelente a szobájában, ahonnan – miután
álomra hajtottam a fejem – titokzatos neszek szűrődtek ki.
Fúrás-faragás, kalapácsolás, fűrészelés, reszelés hallatszott
tompán a gnóm hálókamrájából. Néha a kovácstűzhely tüzér is
újraélesztette éjjelente.
Aztán egy napon Hubrix megszólított a maga félénk módján.
– Vasmarkú, mondanék neked valamit – mondta pipával a
foga között, miközben figyelte az asztal túloldaláról, ahogyan
eszem.
– No, mondjad!
– Befogadtál és megmentetted az életemet…
– Ne köszönd meg újra – vágtam közbe, és újabb falat
szalonnát tettem a számba. – Elég a hálálkodásból!
Túlbeszéltük, mondtam már, hogy nem tartozol semmivel.
– Csak hallgass meg, kérlek! El kell mondanom neked, hogy
láttam a himlőhelyes arcút. Nem! Ne szólj közbe! Nem a
csillaggombás pipafűtől! Amikor eljöttem Hanhortból,
hallottam, hogy érdeklődik utánad. Kocsmáról kocsmára járt ez
a ronda figura, és mindenhol azt tudakolta, ki és mikor látta
utoljára Vasmarkú Androant, a nyomorék kovácsot. Ez már
régen történt, azóta biztosan megtudta, hogy nyugat felé
indultál. Talán hamarosan megleli ezt az aprócska falut is, és
rád talál. Segíteni szeretnék! Áruld el nekem, miért keres téged
ez az alak!
Lenyeltem az utolsó falatot, megtöröltem a szám, és először
arra gondoltam, nem kötöm a gnóm orrára, hogy mi
 g g gy
keresnivalóm van Semorgonnak ebben az eldugott szegletében.
A bivalybőr kötényemért nyúltam, hogy magamra öltsem és
folytassam a munkát, de aztán meggondoltam magam. Töviről
hegyire elmondtam Hubrixnak pokoljárásom történetét.
Elmondtam, hogy fogalmam sincs, melyik kovácsmesternek
álltam az útjába, ki gyűlöl ennyire, hogy hajtóvadászatot
indítson értem. Miután a történet végére értem, a gnóm
teletöltötte mindkettőnk fakupáját borral, áldásra emelte a
sajátját, kortyolt és azt mondta:
– Készítettem neked valamit, örülnék, ha elfogadnád. –
Besietett a hálókamrájába, és egy különös acélszerkezettel tért
vissza, melyet az asztalra állított.
– Ez jobb, mint az az ormótlan darab – intett a térdem alá
csatolt durva művégtag felé. – Vedd le, próbáld meg ezzel a
járást!
Először megdühödtem, hogy miként merészelt a
beleegyezésem nélkül másik műlábat készíteni nekem, de aztán
közelebb hajoltam és jobban szemügyre vettem a fényesen
csillogó, különös szerkezetet, amelyhez foghatót még soha nem
láttam. A lábfejet és lábszárat formázó lemezek csapjain
fogaskerekek csillogtak, a kialakított sínekben huzalok futottak.
– A lábfej a képzeletbeli lábujjaknál és a bokánál
hasonlóképpen viselkedik, mint az igazi – magyarázta tudálékos
képpel Hubrix. – A talpba épített rugós szerkezet könnyedebb
járást biztosít, mint a hagyományos falábak. Előnye még, hogy
meglepően könnyű.
Önkéntelenül a jobb térdem körüli csatok felé mozdult a
kezem. Levettem a valóban esetlen és durva kivitelezésű falábat,
és hagytam, hogy Hubrix a saját maga készítette acél műlábat
felerősítse a helyére.
– Állj fel, Vasmarkú! – mondta. – Próbáld ki!
Arra számítottam, hogy a szerkezet mégiscsak súlyos lesz, de
kellemesen csalódtam, miután ráálltam és megemeltem; a
műláb könnyebb volt, mint az az ormótlan fadorong, amelyet
eddig viseltem. Tettem egy lépést, és a kifinomult rugós
mechanikának köszönhetően, mintha a saját lábammal léptem
volna előre. Csodálatos érzés volt.
– Készítettem hozzá burkolatot, így csizmát is húzhatsz rá –
mondta Hubrix.
– Valóban könnyű – lelkendeztem, ahogyan körbe-
körbelépkedtem a házban. – Hanhorti acélból van, igaz?
– Engedelmeddel, Vasmarkú, megdézsmáltam a készletet.
– Köszönöm, Hubrix!
– Ha kívánod, készítek neked kezet is.
– Kezet? – kérdeztem alig figyelve a gnómra, inkább a működő
szerkezetre összpontosítottam. – Acélkampót, mint a drunohari
ork kalózoknak van?
– Nem – válaszolta Hubrix. – Olyat csinálok neked, amivel
méltó lehetsz a nevedhez.
– Miről beszélsz?
– Már régóta gondolkodtam azon, hogyan lehetne a kezedet
helyettesíteni. De nem kampókézen agyalok. Neked sokkal
kifinomultabb eszközre van szükséged.
Válaszra sem várva elindult a hálókamrája felé, és intett, hogy
kövessem.
A gnóm félhomályos szobájában először semmi érdekeset
nem láttam a kicsiny asztalkán, a széken, az utazóládán és a
keskeny fapriccsen kívül, de miután fellobbant néhány mécses
lángja, azok fényénél ámultan néztem körbe a falakon.
A széltében, hosszában alig néhány lépés kamra falára
számtalan pergamen volt kifeszítve. Mindegyik valami különös
fémszerkezet tervrajzát ábrázolta. Közelebb lépve láttam, hogy
az emberi kéz mintájára megtervezett, a műlábhoz hasonlóan
fogaskerekekkel és huzalokkal mozgatott, mechanikus szerkezet
aprólékos gonddal megrajzolt elemeit látom. Magamban
elismeréssel adóztam a gnóm tehetségének, de ahogyan
gyönyörködtem az ábrákban, felvetődött bennem a kérdés,
vajon ez csak annyiban különbözik a drunohari kalózok
kampókezétől, hogy kéz formája van?
– Működni fog – állította Hubrix, miután a használhatósággal
kapcsolatos kétségeimet felvetettem. – Adj nekem két hónapot,
 p g j p
és meglásd, működni fog.
– Magam csak egy kovács vagyok – mondtam keserűen –, de
annyit azért tudok, hogy az elmetszett inak és izmok nem
fognak soha összenőni holmi fémhuzalokkal. A kezem örökre
elveszett, semmilyen acélszerkezet nem tudja helyettesíteni.
Különben is, nemsokára tovább kell innen állnom Luhan felé,
mielőtt a himlőhelyes fickó rám talál.
– Hagyj rám mindent, vesd el a gondokat, ez mind csak
részletkérdés. Olyan kezet készítek neked, amellyel újra teljes
értékű ember lehetsz. Vannak barátaim, akik tartoznak nekem.
Tudom, hogy segíteni fognak nekünk, bízom bennük. Te pedig
bennem bízz, Vasmarkú!
Végiggondoltam az elmúlt hónapok alatt történteket; a kezem
és a lábam, a feleségem, a gyermekem, a hanhorti házam,
műhelyem és munkám elvesztését, vándorlásomat, a családom
utáni sóvár vágyat. Mit tehettem volna? Bíznom kellett Hubrix
Flickgearsben.
 7.
A kovácsműhelyben ugyanúgy folyt a munka, mint eddig,
annak ellenére, hogy leendő acélkezem napról-napra
határozottabb formát öltött. Hubrix kizárólag a szabadidejében
foglalatoskodott a szerkezettel, amely majd egy napon leváltja
az alkaromra szíjazott, magam barkácsolta, ormótlan
fémhevedert. A gnóm fáradhatatlanságát a pipafűvel szívott
gombapornak tulajdonítottam. Néhanap, esténként azért
észrevettem, hogy Hubrix fáradtan vonult be a hálókamrájába,
és éjszakánként csend honolt nála.
Különös módon nem a műkezemért aggódtam, hanem a
gnómért. Reggelente karikás, gyulladt szemekkel és remegő
kézzel ült asztalhoz, alig evett pár falatot, de becsületére legyen
szólva, az egész napi kovácsmunka zökkenőmentesen folyt.
Mégis megszólítottam egy este, vacsora után.
– Hubrix! Nem kell sietned, többet kellene pihenned.
– Napokon belül elkészülök – mondta, miközben
meggyújtotta a pipáját. – A barátaim, akiknek már levelet
küldtem, addigra megérkeznek, segíteni fognak, és
megkaphatod a kezet.
– Hallottad, mit mondtam? – morrantam rá. – A kéz ráér. Nézz
magadra, alig eszel, csak szívod azt a… azt a…
– Szükségem van rá, ha életben akarok maradni még néhány
hónapig. De napról napra többet kívánok belőle.
Hosszú ideig nem szóltunk. Megtöltöttem mindkettőnk
boroskupáját, szemem sarkából a gnómot figyeltem. A
pipafüstbe burkolózva különös, szívet sajdító, szomorú dalt
kezdett dúdolni a saját nyelvén. Közben fejével bólogatott a
ritmusra, felsőtestével előre-hátra billegett.
Most visszaemlékezve, olyan nóta kelt szárnyra a
kovácsműhely falai között, amely végtelen fájdalomról,
bánatról és lelket facsaró veszteségről, az elmúlásról szólt. Talán
a szememet mardosó fanyar illatú pipafüsttől lehetett,
amelyből magam is belélegezhettem valamennyit, hogy
könnybe lábadt a szemem, és az egyszerű, fülbemászó dallamot
néhány strófa után dúdolni kezdtem. Amikor a refrén fel-
felívelt, a családom utáni keserű sóvárgás, hiányérzet vett
rajtam erőt. Eszembe jutott Liana és a kicsi fiam. Szívem
belesajdult a szép emlékekbe. Aztán Hubrix befejezte a dalt, a
varázslat megszűnt, feszült csend telepedett közénk.
Amióta Hanhortból eljöttem, most kezdtem igazán baráti
szeretetet érezni valaki iránt. Magamban azért visszafogottan
üdvözöltem az ismerős érzést. Barátomnak mondhatom
egyáltalán ezt a gnómot? Csak azért, mert használhatóbb
műlábat és műkezet készít számomra? Nem, ez így nem igaz,
gondoltam, és elszégyelltem magam! Bár a kéz akkor még nem
volt készen, azért el kellett ismernem, hogy az acéllábbal
valóban könnyebb lett az életem. Azt is tudtam, hogy Hubrix a
saját egészségét áldozza fel értem az átkozott pipafüvével és a
csillaggomba porával. Önzetlenség lenne ez részéről, vagy
valami célja van mindezzel? Képtelen voltam rendet rakni kusza
gondolataim között, de a gnómhoz akaratlanul is szorosabb
szálak fűztek, amely szálak azok az érzések voltak, amelyek
felidézték bennem azt, amikor az embernek igaz barátja van.
A barátok pedig megóvják egymást, ezért így szóltam a
gnómhoz:
– Hubrix, menj lefeküdni! Holnap nem kell korán kelned, én
lemegyek a faluba az elkészült vasáruval. Te csak pihend ki
magad, délig nem jövök vissza!
– Itt vannak, Vasmarkú!
– Kik vannak itt?
– Gyerünk! – pattant fel Hubrix, miközben kiverte a félig
szívott füvet a pipájából. – Ragadj valami fegyvert! A
himlőhelyes fickó emberei rád találtak!
Nem maradt időm végiggondolni, hogy mit is kellene
cselekednem, mert ekkor beszakadt a bejárati ajtó. Fekete ruhás
alak állt az ajtó négyszögében, arcát csuklya árnyékolta. Mögötte
még három figura sötét körvonalát láttam.
– Ő az! A Vasmarkú! – rikoltotta az elöl álló, és kivont karddal
berontott a műhelybe. – Intézzük el!
 y
Hubrix előrelendítette a jobb kezét, amelyben tenyérnyi
tűvető csillant meg. Kattanás, szisszenés hallatszott, és az első
támadó mérgezett tűvel a torkában a padlóra hanyatlott.
– Öljétek meg a gnómot is! – ordította valamelyik bérgyilkos.
Hubrixnak nem volt ideje újratölteni a tűvetőt, ezért
bemenekült a hálókamrájába. A fegyveresek közül az egyik
utánalódult, ketten pedig rám támadtak. Ösztönösen nyúltam a
tűzhely mellé állított pörölyért. Fél kézzel megemeltem, és az
első csuklyás felé suhintottam, aki elhajolt az ütés elől, majd
kardjával felém sújtott. Nem vagyok harcedzett férfi, ezért bal
kezemet ösztönösen emeltem az arcom elé. A támadó penge az
alkaromra szíjazott hevederen csattant. A gnóm után indult
bérgyilkos ekkor üvöltött fel; az ajtókilincsbe rejtett furfangos
szerkentyű pengéi apró darabokra vagdalták bal kezének ujjait.
Üvöltése véres gurgulázásba fulladt, amikor az ajtófélfába
szerelt penge is kipattant a rejtekéből és oldalról átszúrta a
torkát.
Támadóim a pöröly látványától pillanatokra megtorpantak,
de aztán két oldalról közelítettek. A félelem a torkomba kúszott,
hiszen tudtam, hogy nem vehetem fel a versenyt harcedzett
bérgyilkosokkal szemben. A jobb oldali támadást kivédtem a
felemelt pöröllyel; a kard éle forgácsokat tépett ki a nyeléből. A
másik oldalról érkező penge újra az alkaromra szíjazott
hevederen csattant, de belevágott a szíjakba és a húsomba is.
Felüvöltöttem a fájdalomtól. Nem mertem odanézni, de
éreztem, hogy forró vér csurran végig a karomon. Fejem fölé
emeltem a pörölyt, hogy legalább az egyik gyilkost magammal
vigyem a pokolra, mert tudtam, hogy újabb vágást vagy döfést
már nem fogok tudni kivédeni, de Hubrix a segítségemre sietett;
kattant a tűvető, és a hozzám közelebbi csuklyás, torkában a
mérgezett tűvel megtántorodott és fejjel előre a kovácstűzhelyre
zuhant, majd lecsúszott a padlóra. Az utolsó fegyveres nem
várta meg sem azt, hogy lesújtsak rá a pöröllyel, sem azt, hogy
Hubrix újratöltse a tűvetőt, sarkon fordult, és kirohant az
éjszakába.
 Lihegve bámultuk a véres csatatérré változott műhelyt. Az
első tűlövedék mérgétől elesett támadó a lábamnál hevert,
alkaromból az arca elé, a padlóra csöpögött a vér. A gnóm
hálókamrájának ajtajánál szintén tócsába gyűlt a vér az átszúrt
torkú bérgyilkos hullája körül. A mérgezett tűlövedéktől
meghalt másik gyilkos arca megégett, amikor rázuhant a
kovácstűzhelyre, égett emberi bőr és haj bűze marta a torkomat,
és öklendezésre késztetett.
– Hagytuk az utolsót elmenekülni – nyögtem elkeseredetten.
– Örülj, hogy élve megúsztad! – mondta remegő hangon a
gnóm. – Igyekeznem kell a kezeddel, mert hamar meg fognak
találni.
– Igen, a menekülő biztosan elviszi a hírt a sebhelyes arcúnak.
Ő ugyanis nincs ezek között. Az a kérdés, hogy mennyi idő
múlva jönnek vissza többen. El kellene tűnnünk innét.
– Nem! – tiltakozott Hubrix. – Be kell fejeznem a kezet! A
barátaim egy-két napon belül itt lesznek. Ez azért is jó, mert
többen védekezhetünk, és azért is, mert helyére tehetjük az új
kezedet. Súlyos a sebed?
– Nem annyira – vizsgáltam a bal alkaromat.
Hubrix lecsatolta a fémhevedert, majd kimosta a sebet, és
bekötötte. Miután ellátta a sérülésemet, eltakarítottuk a
csatateret, eltüntettük a hullákat. Hajnalra végeztünk
mindennel, fáradtan dőltem be az ágyamba. Félálomban még
hallottam, hogy a gnóm kamrájában lázas munka folyik.
 8.
Hubrix barátai a támadás utáni második nap kora estéjén
érkeztek meg. Ott álltam a nyitott ajtóban, és csalódottan
állapítottam meg, hogy nem ilyen alakokra számítottam. Arra
gondoltam, hogy Hubrixhoz hasonló termetesebb gnómok
érkeznek, de az ajtóban hajlott hátú, koszos gúnyát viselő,
fogatlan vénember, valamint egy szivárványszínű ruhába
öltözött, lángvörös hajú, másfél arasznyi tündérke lány vártak
bebocsátásra.
Ezekkel aztán ki vagyunk segítve, ha ismét megtámadnak
bennünket, gondoltam bosszúsan.
– Hubrix Flickgears barátai vagytok? – kérdeztem mogorván.
– Hubrix Flickgears barátai vagytok? – kérdezett vissza a
tündérke, utánozva bosszús hanglejtésemet és gorombán
összehúzott szemöldökömet. – Valaki mást vártál, Vasmarkú?
– Honnét tudod a nevemet?
– Honnét tudod a nevemet? – visszhangozta ismét a tündérke
ugyanolyan nyersen, ahogyan én tettem.
– Viselkedj, Ethera! – szólt a kicsiny teremtményre az ősz
vénség, majd felém fordult és tisztelettel fejet hajtott. – Peetrik
Damnir a nevem, valaha a császári udvar kirurgusa voltam.
– Milyen megtisztelő, hogy a császári udvarból érkeznek
látogatóim – vágtam mondandója közepébe gúnyosan.
– Társam, Pilleszárny Ethera – folytatta az öreg zavartalanul. –
Ő…
– Szintén a császári udvarból érkezett – fejeztem be kéretlenül
a vénember mondatát. – Hadd találjam ki! Az udvari bolondok
közül?
– Nos, igen, azaz nem, de… áh, mindegy is! Hubrix megírta a
levelében, hogy segítségre van szükséged, Vasmarkú
kovácsmester.
– Hubrix megírta a levelében… – kezdte utánozni a tündérke a
vénembert, de az egy legyintéssel elhallgattatta őt.
 – Beengedsz bennünket, kovácsmester? – kérdezte a
vénember. – Fáradtak vagyunk, és úgy látom, átvérzett a
kötésed. Engedelmeddel, megvizsgálnám a karod.
Félreálltam a nyitott ajtóból, Hubrix barátai pedig beljebb
kerültek. Kelletlenül hellyel kínáltam őket. A gnóm ekkor jött
elő a kamrájából, és barátai üdvözlésére sietett. Irigykedve
figyeltem, ahogyan összeölelkeztek, váltottak néhány kedves,
őszintén érdeklődő szót. A gnóm olyan fáradt volt, hogy szinte
lerogyott melléjük. Elővette elmaradhatatlan pipáját,
megtömte, a kovácstűzből parazsat emelt ki egy kisebb fogóval,
és rágyújtott. A tündérke a hátizsákjából ismerős formájú
szelencét vett ki, és átnyújtotta Hubrixnak, aki a zsebébe
süllyesztette a rám vetett zavart pillantás kíséretében.
– Hadd vizsgáljam meg a kezed, kovácsmester! – fordult
hozzám a kirurgus. – Munka közben sérültél meg?
A gnómmal összepillantottunk. Hubrix röviden elmondta a
két nappal ezelőtti összecsapás történetét. Én mindezt
megtoldottam a hanhorti eseményekkel. A kirurgus közben
szótlanul dolgozott. Lefejtette a régi kötést a karomról, alaposan
megvizsgálta a vágást, majd zsákjából gyógykenőcsös tégelyt
vett elő, és bekente a sebet. Ezután tiszta gyolccsal újra átkötötte
a karomat.
– Miért hívtál minket, Hubrix, miben segíthetünk? – A
kirurgus visszazárta a gyógykenőcsös tégelyt és zsákja mélyére
süllyesztette. – Ugye, nem azt szeretnéd, hogy harcoljunk? Ezt
ne kívánd tőlünk! Persze nem azért, mert nem rólad van szó. A
te barátod a mi barátunk is, de fegyverforgatásra teljesen
alkalmatlanok vagyunk.
– Készítettem Vasmarkú számára egy műkezet. Azaz,
hamarosan elkészülök vele. Szeretném, ha segítenétek a helyére
illeszteni.
A tündérke mindeddig a műhelyben röpködött körbe-körbe.
Mindent alaposan szemügyre vett és megvizsgált, de most
odaröppent az asztal közepére.
– Azt kívánod, hogy éljek a Hatalmakkal, igaz? – kérdezte tőle
meglepő komolysággal a gnómot.
 g p y gg g
– Szeretném, ha Vasmarkú barátom ugyanúgy tudná űzni a
mesterségét, mint régen, és szeretném, ha visszakapná a
családját.
– Számíthatsz rám, amennyiben Peetrik is elvállalja – bólintott
a tündérke, majd kérdőn a kirurgusra nézett.
– Mint mondtam, Hubrix, a te barátod a mi barátunk is.
Természetesen segítek.
– Ha már az én bőrömről van szó – szóltam közbe –,
elmondanátok, hogy miben mesterkedtek? Miért kelletek
hárman annak a nyomorult acélkéznek a felcsatolásához?
– Igazad volt abban – magyarázta a gnóm –, hogy pusztán egy
fémszerkezet nem fogja tudni helyettesíteni azt, amit a
természettől kaptál. A kezet mozgató huzalokat be kell vezetni
az alkarodba, majd össze kell kapcsolni az elmetszett inakkal,
izmokkal. Természetesen annyi huzalt nem vihetünk a
testedbe, hogy az eredetihez hasonló módon működjön a kéz, de
markolni és néhány finomabb mozdulatot el fogsz tudni
végezni. Peetrik a legjobb kirurgus az egész birodalomban, ő
viszi be a mechanikát mozgató huzalokat az inakhoz és az
izmokhoz. Ethera pedig használni fogja a Hatalmakat, ami
fajának sajátja. Csodát fog tenni, általa nyered el majdnem teljes
értékű új kezedet; a huzalok eggyé lesznek az élő szövettel.
Worlukon soha, senki nem csinált még ilyesmit.
– Ezt tényleg elfelejtetted mondani! – lángolt fel a dühöm
újból. – Ugye, nem gondolod, hogy rábízom magam a császári
udvartól elcsapott kuruzslóra és egy szeleburdi tündérfajzatra?!
– Nem gondolod, hogy rábízom magam… – kezdte a tündérke
a fricskázást, de hirtelen mozdulattal lesöpörtem az asztalról.
Mielőtt földet ért volna, kezemtől biztos távolságra röppent
vissza az asztal fölé és éktelen sipítozással esett nekem. –
Szégyellhetned magad, nagy melák! Meg kellene köszönnöd
inkább a gnómnak, hogy egyáltalán rád szánta az idejét!
Meghökkenten Hubrixra pillantottam, és tényleg
elszégyelltem magam. A gnóm elgyötört arcának látványa
bűntudatot ébresztett bennem. Apró teste megtörve görnyedt
előre. Tekintetében soha ki nem pihenhető fáradtságot és
visszavonhatatlan szomorúságot láttam.
– Vasmarkú, bízz bennem és a barátaimban! – kérlelt a gnóm. –
Két nap múlva beolvaszthatod a hevedert a karodról.
– Rendben – adtam meg magam. – Rátok bízom magam.
 9.
A két napot örökkévalóságnak éreztem. Nem az új kezem
izgalma miatt, hanem amit a vénember és a tündérke műveltek
a műhelyben egész nap. Ha éppen nem egymással civódtak
Ethera játékos pimaszsága miatt, akkor a tündérke lány engem
szemelt ki bosszantó csínytevéseinek áldozatául. Eleinte
igyekeztem türelemmel lenni felé, de gyorsan elszaladt vele a ló.
Hol cseresznyemaggal lövöldözött, hol csak megpróbálta
utánozni a hanghordozásom, máskor vízzel teli kupákat
helyezett az ajtó fölé, hogy beléptemkor azok tartalma a fejemre
boruljon. A tündérke remekül szórakozott, én annál kevésbé.
Aztán végre elérkezett az a reggel, amikor Hubrix megtörten,
de elégedetten csillogó szemmel előbújt a kamrájából, az
asztalra fektette a műkezet, és azt mondta:
– Készen van, kezdhetjük!
A fényesre suvickolt lemezek, csuklós pántok, srófok, apró
fogaskerekek, huzalok látványa bizalmatlansággal töltött el. A
türelmetlen várakozás feszültsége miatt, Ethera iránti eddigi
dühöm elszállt, mintha soha nem is lett volna. A felém pöckölt
nyálas cseresznyemagot oda sem figyelve söpörtem ki a
nyakamból. Félelem költözött a szívembe, hiszen pontosan nem
tudtam, milyen módon fogom a kezet megkapni, milyen
eljárásnak vetem alá magam egyáltalán. Nagyot nyeltem,
amikor megláttam, hogy a kirurgus a zsákjából elővett tiszta,
fehér vászonnal letakarja hosszú asztalomat a műhely
sarkában, majd a padra különféle szúró-vágó szerszámokat,
ollót, kést, csipeszeket és számomra teljesen ismeretlen
eszközöket pakol ki példás rendben. Eközben Ethera a
legnagyobb fazekammal a tűzhelyhez röppent, és alágyújtott,
majd a fazekat telehordta vízzel. A víz hamarosan forrni
kezdett.
– Vasmarkú! – szólt ekkor Peetrik. – Vetkőzz félmeztelenre és
feküdj fel az asztalra!
 Vonakodva engedelmeskedtem, de amikor a tündérke
segítségével Peetrik le akart kötözni az asztalra, megijedtem.
– Ne aggódj! – nyugtatott a kirurgus. – Ez csak
elővigyázatosság. Jobb, ha nem mozdulsz meg közben!
– Még véletlenül megcsúszik a kése, és le találja vágni a
fütyülődet – tréfálkozott Ethera.
– Ne törődj vele – dünnyögte Peetrik, miközben bal kezemet
külön is rögzítette egy szíjjal az asztal lapjához szögelt
kampóhoz.
– Mennyire fog fájni? – kérdeztem, és magamban fohászt
mormoltam a Négyekhez.
– A csillaggomba jótékony hatásának köszönhetően
semennyire – hajolt fölém Hubrix.
– Mit akarsz te azzal a csillaggombával?
– Idd meg ezt a főzetet – emelte meg a fejemet Peetrik, és
bűzös folyadékot erőltetett belém. – Ez is csillaggombából van.
Most pedig Hubrix töm neked egy pipát, és teljesen
fájdalommentesen nézheted végig, ahogyan megkapod a kezet.
– Életemben nem pipáztam – mondtam, de abban a
pillanatban nyelvem elnehezült, testem elzsibbadt, majd
érzéketlenné vált; Peetrik kotyvaléka hatott.
Hubrix a számba nyomta a pipáját, és biztatására nagyot
szippantottam belőle. Keserű füst marta végig a torkomat és a
tüdőmet, köhögtem, öklendeztem, szemem könnybe lábadt.
Miután görcsös köhögésem abbamaradt, enyhén megszédültem.
A testem könnyű lett, úgy éreztem, lebegek, a világ lelassult
körülöttem. Határtalan boldogság és nyugalom szállt meg. A
látómezőm szélén lévő tárgyak és alakok színe megfakult,
elmosódottá vált, viszont ahol megpihentettem a tekintetemet,
ott minden pengeéles lett és olyannyira felerősödött a legapróbb
részletekig, mint amikor nagyítóüvegen keresztül szemlélődöm.
Társaim hangja eltompult, mintha víz alól hallottam volna a
hangjukat.
Szenvtelenül néztem, ahogyan Peetrik éles késével
belemetszett az alkaromba, amelyet nem is a sajátomnak
éreztem. Vér csorgott a fehér vászonnal takart asztalra, aztán
 g
újabb metszés, és még több vér áztatta a vásznat. Hubrix
nyomakodott elém, a pipáját nyújtotta. Mélyet szippantottam a
csillaggomba porával kevert pipafűből, és álomszerű állapotba
zuhantam. Egyszer Liana arcát pillantottam meg, amint fölém
hajol, máskor a kisfiamat láttam, ahogyan élénk csodálkozással
nézi Peetrik véres mesterkedését. A vén kirurgus bemetszéseket
ejtett a kézcsonkom végén és az alkarom belső felén. Először
bevezette a tucatnyi acélhuzalt a csonkom végén, majd vékony
acélcsipesszel srófokat csavargatott az alkaromon metszett
nyílásokon át. Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el közben,
a kusza képek miatt teljesen elveszítettem időérzékemet. Néha
Hubrix a fogam közé nyomta a pipaszárat és nagyon távolról
hallottam, hogy arra biztat, szívjak bele. Mindig eleget tettem a
kérésének, ilyenkor még kuszább lett körülöttem minden.
Egyszer Ethera lejtett kecses táncot éppen az orrom előtt,
lángvörös haja csak úgy lebbent utána, máskor a himlőhelyes
fickót láttam; nagyon magasról tekintett le rám, mintha
sírgödör alján feküdtem volna. Később megint Peetrik
mesterkedését figyeltem, ahogyan rézkupakkal takarja le a
kézcsonkomat, arra pedig srófokkal rögzíti az acélkezet.
Ezután Ethera arca jelent meg előttem; a máskor csintalan
mosolyú és huncut szemű tündérke komolyan tekintett le rám.
Szemében aranyszínű tűz lobbant, amely egyre ragyogóbb lett.
Lágyan cirógatott langyos és bársonyos érintéssel. Úgy éreztem,
testem minden porcikáján végigtáncol és felmelegít. A
tündérlány szemében lobogó tűz tánca vadabb lett, a fény
érintését már csak a bal karomban éreztem. Az aranyszínű izzás
már-már vakított, kénytelen voltam szorosra zárni a szemem. A
langyos hőhullám a karomban már-már elviselhetetlenül forró
lett, majd fokozatosan alábbhagyott, a fény is eltompult, alkonyi
félhomály borult rám, amelyben árnyalakok mozogtak.
Álom és ébrenlét között lebegtem, amíg egyszer csak arra
eszméltem, hogy csend van körülöttem, az asztalon fekszem
ugyan, de a szíjak eltűntek a kezemről. Oldalra pillantva
megláttam Hubrixot, Peetreket és a fejük felett lebegő Etherát.
Kíváncsian engem figyeltek. Hubrix biztatóan bólintott. Fejem a
 g gy j
másik oldalra fordítottam és az új kezemre néztem. A fémkéz
lazán ökölbe szorítva pihent az oldalam mellett. Fájdalmaim
ugyan nem voltak, mégis óvatosan mozdítottam meg az
ujjaimat. Szemembe örömkönnyek szöktek, amikor
megmoccantak a fémpercek. Felemeltem a kezem és jobbra-
balra forgattam a csuklómat, ujjaimat kiegyenesítettem és újra
ökölbe szorítottam a kezem. Bár nem éreztem semmit,
csodálatos látvány volt.
– Nyersacél izzik a kovácstűzben, Vasmarkú mester – mondta
Peetrik. – Nekilátsz-e kardot kovácsolni, mint régen?
Nagyot sóhajtva felkeltem az asztalról, és gondterhelt képpel a
tűzhelyhez léptem. Hubrix rám segítette a bivalybőr
kötényemet. Fémkezemmel tűzifogót emeltem le a falról, azzal
kivettem a sárgán izzó nyersacélt a tűzből, és az üllőre
helyeztem. A fémkézzel nem éreztem semmit, furcsa volt, hogy
nincs az a régen ismerős érzés, amikor a fogóm a markomba
simul, de tudtam, hogy biztosan markolom a szerszámot.
Felemeltem félkezes kalapácsomat, és lendületesen az izzó
acélra ütöttem, szikrák pattantak szerteszét. A verőlegény
hívását csendítettem az üllő szarván, mire Hubrix elém
penderült a pörölykalapáccsal, és ketten folytattuk a munkát.
Régen csilingelt már ilyen vidáman a műhelyemben az üllő és a
kalapács.
– Üss oda, Vasmarkú! – biztatott sipítva Ethera. – Ne sajnáld!
– Jól érzed magad, Vasmarkú? – aggódott Peetrik. – Talán nem
kellene azonnal munkára fognod az új kezet.
– Kutya bajom! – nevettem, és letettem a kalapácsot. –
Köszönöm nektek! Hálás vagyok!
– Lehetsz is! – kacagott a tündérke, majd a szájába gyömöszölt
cseresznye magját a markába köpte, és felém pöckölte. – El
tudsz-e kapni az új kezeddel, kovácsmester?
Balommal játékosan felé legyintettem, de ő fürgén odébb
rebbent. Együtt kacagtunk, ám ekkor a nyitott ablak felől
pendülés hallatszott, Peetriket pedig mellkason találta egy
számszeríjvessző. A vén kirurgus a földre zuhant.
 Döbbenten meredtünk Peetrikre, de mielőtt hozzáugrottunk
volna, hogy segíthessünk neki, az ablak felől ismét számszeríj
pendülése hallatszott. Újabb nyíl suhant el ezúttal az arcom
mellett, és a falba csapódott. Ugyanekkor kivágódott az ajtó, és
hat fekete kámzsás alak rontott be kivont kardokkal. Hubrix
kezében ismét felvillant az apró tűvető, és az ablakban lövésre
készülődő számszeríjas alak torkába mérgezett tű röppent. Majd
egy újabb tű vágódott a gnóm tűvetőjéből az ajtó felől támadók
legközelebbikébe. Ethera harsány harci sikoltások közepette a
tűzifogóimat potyogtatta a bérgyilkosok fejére. Hubrix a
szeneslapáttal kiemelte a tűzbe visszatett, hosszúkás acéllapot,
és az egyik támadó felé hajította. A fehérizzásig hevült acél és a
széndarabok az arcán, szemén találták el az éppen felém sújtó
alakot. Elejtette a kardját és tébolyult sikollyal kapott oda, ahol a
forró fém és a szén leolvasztotta a bőrt az arcáról, de közben a
kezét is megégette. Hubrix hozzávágta a szeneslapátot is, mely
nagyot csattant a férfi fején, aki a földre zuhant és üvöltve
markolászta az égett bőrt az arcán és kifolyt szemének helyét.
Az izzó széndarabokból jutott a támadók mindegyikére.
Hubrixot szidalmazva oltogatták a ruházatukat megperzselő
apró lángokat. A gnóm fürgén a hálókamrája felé iramodott, az
egyik bérgyilkos azonnal utánavetette magát; hallottam, hogy a
pengecsapdák ismét működésbe léptek. A maradék három
bérgyilkos rám támadt. A félkezes kalapácsot ijedten hajítottam
el; mellkason találta a legközelebbi fickót, aki megtántorodott.
Felmarkoltam a ráverő kalapácsot, immáron két kézzel, és azzal
sújtottam fejbe a kalapácsütéstől megtorpanó alakot. A fickó
feje érett dinnyeként robbant szét a súlyos pöröly alatt. A másik
két bérgyilkos okosan mérte fel a helyzetet, óvatosan
közelítettek meg két oldalról. Pörölyömet ide-oda lóbálva
igyekeztem mindkettőt távol tartani magamtól, de amikor
fegyverem a másik irányba lendült, a jobb oldali támadóm
kardcsapása majdnem a fejembe került. Behúztam a nyakam a
penge elől, így csak a fejem tetejéről veszítettem el néhány
hajszálat. Megfékeztem a pöröly lendületét, és dühösen
kaszáltam vele az ellenkező irányba. Jobb oldali támadómat
 y J
irtózatos erővel kaptam oldalba; mellcsont és bordák
reccsentek, törtek. A fickó tüdejéből kiszorult a levegő, nyögve
omlott a padlóra.
Már csak egyetlen csuklyás állt velem szemben. Megismertem
benne a himlőhelyes arcú embert, aki Hanhortban levágta a
kezemet.
– A Négyekre mondom – ziháltam –, megdöglessz!
– Ha el is veszed az életemet, lesznek mások, akik utánad
jönnek, és rád törnek.
Azt már nem várom meg, gondoltam, hanem elébe megyek az
eseményeknek, és a himlőhelyes fickóra támadtam.
A jól képzett, sok harcban edződött férfi ügyesen tért ki a
támadásaim elől. Amikor már lankadt karjaimban az erő, ő
akkor lendült ellentámadásba. Ha egyedül vagyok, esélyem se
lett volna ellene, de Ethera sietett a segítségemre; két fogóval
libbent a himlőhelyes feje fölé, és elengedte a szerszámokat. A
fickó felkiáltott, mert az egyik fogó az arca előtt suhant el, de a
másik fejen találta. Válogatott szitkokat és átkokat üvöltött a
tündérkére. Ezt a pillanatot használtam ki; a pörölyt
meglendítettem, hogy szétcsapjam a fejét, de sikerült elhajolnia
az ütés elől. A súlyos szerszám a jobb vállán csattant. Reccsent a
kulcscsont. A fickó felüvöltött, megtántorodott, majd térdre
rogyott, a kard kiesett a kezéből.
Bal kézzel elkaptam a nyakát, acélujjaim összeszorultak a
torkán.
– Ki küldött? – üvöltöttem az arcába. – Ki fizet azért, hogy
megölj?
– Elmondom, de ígérd meg, hogy utamra engedsz! Soha nem
háborgatlak többé!
– Áll az alku – mondtam. – Halljam! Ki küldött?
– Feleséged atyjának állsz az útjában! Azt gondolta,
megnyomorítva örökre távol tarthat a lányától.
A lélegzet is bennem maradt a kijelentés hallatán.
– Hazudsz, féreg! – nyögtem elképedten, de a bérgyilkos
szemébe pillantva láttam, hogy igazat szól.
 – A házvezetőnőd volt az, aki elárult téged; levelet írt Luhanba
feleséged atyjának, hogy a családod után indulsz. Ezért kellett
ismét megtalálnom téged, de most azért, hogy megöljelek.
Feleséged atyja gazdag luhani kereskedőhöz kívánja férjhez adni
a lányát. A te halálhíredet már eljuttatta Liana asszony fülébe.
Ha Luhanba érve feleséged megtudná, hogy atyja utasítására
történt mindez, képzelheted, mi történne…
Mindeddig meg sem fordult a fejemben, hogy az egész
pokoljárásom mögött feleségem atyja áll. Álmomban sem
gondoltam volna, hogy képes ilyen aljas módon elvenni
szeretteimet és a megélhetésemet.
A felismerés olyan lesújtó volt számomra, hogy elengedtem az
előttem térdelő fickót, megszédültem és megtántorodtam. A
himlőhelyes kihasználta az alkalmat, csizmaszárából tőrt
rántott elő és felém szúrt, de bivalybőr kötényem felfogta az
erőtlen támadást. Eszelős dühvel lendítettem meg a
pörölyömet, és halántékon csaptam a gyilkost. Azonnal
meghalt, elterült a földön.
Lihegve néztem szét a műhelyben. Ethera apró tőrével
megadta a sebesülteknek a kegyelemdöfést, majd Peetrik mellé
röppent; igyekezett csillapítani a vér bugyogását, mely a
nyílvessző ütötte sebből tört elő. Hubrixra a hálókamrájában
leltem rá, miután átléptem az ajtókeretbe épített furfangos
pengecsapdák által összekaszabolt bérgyilkos hulláját. A gnóm a
padlón feküdt, véráztatta arcán láttam, hogy a támadó fegyvere
őt is utolérte. Óvatosan felemeltem, és kivittem a saját
hálóhelyemre. Ott vizsgáltam meg. Feje tetején csomókba
tapadt a haj a vértől. Sebe nem tűnt mélynek és súlyosnak, talán
csak kardlappal üthették fejen.
– Jól vagyok – mondta, amikor magához tért. – Peetrik?
A műhely közepén heverő kirurgus felé pillantottam. Ethera a
vénség mellett kuporgott és zokogott. Kérdő tekintetemre
nemet intett.
– Nem élte túl – mondtam. – Sajnálom, Hubrix!
A gnóm gyenge volt ahhoz, hogy felkeljen a priccsemről.
Erejét kivette a sérülése, az értem tett fáradozása és nem
 j
utolsósorban a csillaggomba porának szívása. Előkotorta pipáját
a zsebéből, megtömte a bugyellárisból. Tüzet adtam neki,
mélyet szippantott, és szokásához híven füstfelhőbe
burkolózott. Pillanatokon belül elrévedve bámult maga elé.
 10.
Estére eltüntettük a bérgyilkosok hulláját. A gnóm halott
barátját tisztességgel eltemettük a műhely mögött. Rövid
tanácskozás után úgy döntöttünk, hogy egy-két napon belül
útnak kell indulnom Luhan felé.
Hubrix megöregedett. Arca beesett, szeme alatt karikák
sötétlettek. Nem evett, inni is alig ivott. Naphosszat csak a
pipája lógott a szájában, a műhelyt belengte a fanyar illatú füst.
Ethera segített nekem a készülődésben, hogy minél előbb útnak
indulhassak. Az elmúlt hónapok alatt készítettem patkóból,
kerti szerszámokból elegendőt Hétdombgyöngye derék és
szorgos lakói számára. A tündérkének megmutogattam
mindent, mit hol talál, hagytam neki pénzt, hogy szükséget ne
szenvedjenek távollétemben. Az elmúlt napokban Ethera tőle
szokatlan komolysággal végezte a dolgát. Megígérte, hogy a
gnóm mellett marad, amíg vissza nem térek asszonyommal és
gyermekemmel.
Aznap, amikor úgy döntöttem, elindulok, együtt reggeliztünk
Etherával. A gnóm a tűzhely mellett vackolta el magát, ahol már
hajnal óta a semmibe meredve szívta csendesen a pipáját.
– Ha Hubrix elmegy – szólalt meg a tündérke akkor maradjak
és várjak a visszatértedre, vagy tegyem, amit jónak látok?
– Hová menne Hubrix? – kérdeztem értetlenül.
– Nem látod rajta, hogy egyre többet van odaát, abban a másik
világban? – A tündérke dühösen izzó pillantást vetett rám. Soha
nem láttam még ilyen mérgesnek. – Hamarosan eljön az a nap,
amikor nem tér már vissza ide.
– Úgy érted…?
– Igen, Vasmarkú, úgy értem. A barátomat el fogom veszíteni.
– Az én barátom is – mondtam ki hangosan, amit magamnak
néhány napja már bevallottam. Hubrix felé pillantottam; a
gnóm mintha csak meghallotta volna, hogy róla beszélünk,
szeme sarkából ránk nézett, de úgy tűnt, elérhetetlen
távolságból figyel bennünket. – Szeretném, ha életben maradna,
amíg vissza nem térek! Ethera, van rá valami mód, hogy…
– Nem tudom, Vasmarkú. – A tündérke szomorúan tárta szét a
karját. – Peetrik halott, ő tudta, miként lehet segíteni a gnómon.
Igyekszem mindent megtenni azért, hogy Hubrix életben
maradjon, amíg visszatérsz. De tudnod kell, hogy a
csillaggomba pora alattomos méreg. Láttam már olyanokat,
akik először elfogytak, mint tavasszal mezőről a hó, majd
eszüket veszítették a gyakori fogyasztástól, azután évekig
élőhalottként tengették életüket, míg végleg át nem léptek abba
a másik világba.
– Igyekszem vissza, Ethera. Kérlek, vigyázz a gnómra!
Nem szóltunk többet; befejeztük a reggelit, aztán
összeszedelőzködtem. Mielőtt kiléptem az ajtón és elindultam
volna nyugatra a Luhan felé vezető úton, elbúcsúztam
Etherától, és elbúcsúztam Hubrix barátomtól is. Megöleltem és
áldásként csókot leheltem a homlokára. Mindezek előtt azonban
befejeztem a hanhorti eseményektől a mai napig történtek
megörökítését. Nem kenyerem az írás, nem vagyok gyakorlott
mesemondó, de szeretem, ahogyan nyomot hagy az illatos tinta
a hófehér pergamenen. Kitettem az utolsó pontot a mesém
végére, és most nyakamba veszem a világot, hogy eljussak
Luhanba, ahol felkutathatom szeretett szép asszonyomat és a
kisfiamat. Nem utolsósorban pedig, hogy bosszút álljak.
 HERNÁD PÉTER
1975-ben születtem Budapesten, azóta is itt élek. Pontosabban
Sashalmon, egy csendes, külvárosi részen.
Az általános iskola után a könyvkötő szakmát választottam,
mert benne volt a „könyv”. A katonaságig a nyomdaiparban
tevékenykedtem, de nagy csalódásomra könyvekkel alig
találkoztam. Hamarosan ráébredtem, a nagyüzemi
kötészeteken nem a könyvrajongók lelkes hadai iparkodnak,
hogy minél szebb kiadványokkal örvendeztessék meg a hasonló
ízlésű tömeget.
1994 nyarától egy évet Nagykanizsán töltöttem, a honvédség
vendégeként. Kevés tapasztalati pontot sikerült gyűjtenem, első
szintű honvéd maradtam. De értelmet nyert a
szakmaválasztásom: mivel a „könyvkötőt” összetévesztették a
„könyvelővel”, magas beosztású írnokként húztam ki magam a
kellemetlenségek alól.
A leszerelés után a postánál helyezkedtem el, miközben
továbbtanultam. Megszereztem az érettségit, majd a
könyvtáros/informatikus diplomát az ELTE főiskolai karán,
végül azonban mégsem könyves területen találtam
megélhetést, hanem vagyonőrzéssel kezdtem foglalkozni.
Kezdetben megfordultam pár helyen, manapság viszont
elmondhatom, hogy majdnem tíz éve dolgozom egy budaörsi
cég biztonsági szolgálatánál.
Mióta csak olvasni tudok, falom a könyveket. A kezdeteket
Karl May, Cooper, Verne könyvei jelentették, a hazai szerzők
közül Rónaszegi Miklós és Dékány András voltak a kedvenceim,
és persze a Delfin-sorozat, a Rejtő-képregények… a
végtelenségig lehetne sorolni.
Később a Csillagok háborúja film hatására az érdeklődésem az
SF felé fordult, ettől fogva a Kozmosz, majd Galaktika
Fantasztikus Könyvek és a Galaktika magazin töltötték ki a
szabadidőmet. Ekkortájt Asimov, Clarke, Dick, Wyndham,
Herbert, Heinlein és Sheckley művei hoztak a leginkább lázba. A
legkedvesebb könyvem ebből az időből a Gyilkos idő antológia,
ma is gyakran forgatom.
Az első fantasy, ami a kezembe került, A psziborgok álma volt,
Pierre Barbet könyve. A Gyűrűk Ura, Robert E. Howard Conan-
történetei, a Káosz szava és a Halál havában végérvényesen a
műfaj mellé állítottak. Új kedvencek születtek, Michael
Moorcock, Poul Anderson, Robin Hobb, Fritz Leiber, de a
legkedvesebb szerzőm, Jack Vance, akinek világai lenyűgöznek,
művei sokadik olvasás után is megunhatatlanok. A 2000-es
években én is Trónok harca rajongó lettem, mint oly sokan, a
kortárs szerzők közül George R. R. Martin mellett Joe
Abercrombie és Andrzej Sapkowski a legnagyobb kedvenceim a
fantasy területéről, a sci-fi írók közül pedig Dan Simmons és
Peter F. Hamilton.
Az SF és a fantasy mellett kifejezetten kedvelem a
fantasztikus, vagy ahogy mostanában nevezik, spekulatív
irodalom többi ágát is. Az urban fantasyt és a horrort Stephen
King és Clive Barker művei kedveltették meg velem, a
képregényekért csak az utóbbi években kezdtem rajongani,
különösképpen Alan Moore munkáiért.
A fantasztikus könyvek mellett manapság egyre többet
forgatok tényirodalmat, illetve történelmi regények és a jóféle
krimik is gyakran helyet kapnak az olvasmányaim között.
Ami az írást illeti, már egészen fiatal koromban gyártottam a
harcos-kalandos történeteket. A kockás füzetekbe írt sztorikból
eleinte még hiányoztak a saját hőseim, Winnetou és Old
Shatterhand kalandjait folytattam. Közben teljesen magamtól
felfedeztem a crossovert. hiszen ezekben a történetekben W. és
O. S. gyakran magyar végvárakat védtek a törököktől, vagy
távoli bolygókon kalandoztak…
Ilyen lendületes kezdés után nem csoda, hogy lanyhulni
kezdett az írói szenvedélyem. Középiskolásként és fiatal
felnőttként egyáltalán nem próbálkoztam (leszámítva pár igen
rossz verset, melyekről azért sem érdemes szót ejteni, mert
úgyis letagadom őket, ha előkerülnek). Csak az ezredforduló
környékén, amikor az első PC-men elindítottam a
 y
szövegszerkesztőt, jutott eszembe, hogy tényleg, miért is ne
írhatnék valamit? Aztán amikor elkezdtem egy ujjal bepötyögni
az első novellámat, hirtelen úgy éreztem, rátaláltam valamire,
ami nagyon régen elveszett.
Első fantasy írásaim a megjelentetés igénye nélkül készültek,
pusztán szórakozásból, illetve kíváncsiságból, vajon mire
vagyok képes. A baráti társaságtól sok dicséretet és biztatást
kaptam, de én úgy véltem, bőven van még hova fejlődnöm.
Az első írásom, amit olyanoknak is megmutattam, akik nem
barátok vagy rokonok, tehát adott esetben azt is mondhatták
volna rá, hogy vacak, az Elérni a folyót című rövid novella volt,
(Évekkel később az átdolgozott, worlukosított változata bekerült
a Káoszfattyú antológiába.) Az írás kedvező visszhangra lelt az
akkoriban releváns, fantasyirodalommal foglalkozó
honlapokon. Pár hónappal később olvastam az Ammerúnia
Műhely pályázatáról, és szerencsét próbáltam két novellával.
Felvételt nyertem a műhely tagjai közé, az Áruló című novellám
pedig helyet kapott a Hittel és vassal bemutatkozó antológiában.
Ez volt az első huszonötezer karakter, ami nyomtatásban
megjelent tőlem, de mai napig úgy tartom, az első kb. két és fél
millió, amit kidobtam, sokkal fontosabb volt a fejlődésem
szempontjából. Ennyi kellett hozzá, mire megtaláltam a saját
hangomat; és persze ahhoz is, hogy ha már egyszer
megtaláltam, akkor használni is merjem mindenféle biztonsági
játék helyett. Az Áruló már minden kétséget kizáróan az én
hangomon szól. A publikálásához a Soren Ward fedőnevet
választottam. Nincs mögötte nagy megfejtés, egy könnyen
megjegyezhető vezetéknév elé kerestem egy ritka keresztnevet.
A második Ammerúnia-kötetet a Hattum lázadói című írásom
zárta, majd 2005 őszén megjelent első önálló kötetem, a
Feketepart, amit én magam tablószerűen felépülő világépítő
regénynek, mások azonban novellafüzérnek tartanak. Utána a
Leceai játszma következett, ami már csakugyan önálló regény.
Az Ammerúnia Műhelyhez való csatlakozásom nem csak a
publikálási lehetőség szempontjából lendített írói
pályafutásomon. Rengeteget tanultam műhelytagként az
p y g g y g
írásról; az olyan technikai alapoktól kezdve, mint a világépítés
fontossága, egészen addig, hogy sosem tudok majd olyat írni,
ami a világon mindenkinek tetszik. Végtelen sokat köszönhetek
Berke Szilárdnak, a műhely vezetőjének, egyfelől mert
önzetlenül hagyott kedvemre kalandozni az általa megálmodott
Ammerúnián, másrészt, mert bemutatott Nemes Istvánnak,
illetve beprotezsált a Cherubion Kiadó írói közé. Ettől kezdve
nyitva állt előttem az út, hogy írhassak a Cherubion Exkluzív
antológiasorozatba, és amikor csak tehettem, éltem is a
lehetőséggel.
Szinte minden író, aki spekulatív irodalommal foglalkozik,
egy idő után igényt érez arra, hogy megalkossa a saját
többkötetes sorozatát, saját világgal, mitológiával, hősökkel;
bennem is feltámadt ez a késztetés. Ugyanakkor kezdettől fogva
éreztem, ha belekezdek a nagy műbe, az nem hagyományos,
kard és boszorkányság jellegű fantasy világon fog játszódni.
Elsősorban a középkori környezettel járó kötöttségektől
szerettem volna megszabadulni, illetve úgy éreztem, ha örökre
megmaradok a hagyományos fantasynél, nagyon hamar
elkezdem majd önmagamat ismételni. (Vagy ami még rosszabb:
másokat ismételni.)
Az első alkalom, amikor megpróbálkoztam valami újjal, a
Delta Vision kiadó Hetvenhét pályázata volt, ahol is magyar
népmesékből születtek SF-F novellák. Az Elhárítók című
írásomban a Kis gömböc történetéből formáltam testrablós sci-
fit. Remekül szórakoztam a megírása közben, ráadásul a
visszajelzések is igen kedvezőek voltak. Szinte minden olvasó a
kedvencei között említette a Hetvenhét kötetből, sőt, a
filmváltozatához sem sok hiányzott; már a színészeket
castingolták, amikor a produkciós iroda visszatáncolt. Én pedig
rájöttem, mi az, ami a leginkább fekszik nekem. Egy jellegzetes
amerikai-angolszász zsánert, mint amilyen például a testrablós
sci-fi, áthelyezni magyar környezetbe, ha úgy tetszik, a magyar
rögvalóságba, aztán lássuk, mi sül ki belőle…
Szuperhős képregényeket akkoriban még egyáltalán nem
forgattam, de elcsíptem a tévében egy Hősök (Heroes) epizódot,
 g p gy p
majd beültem a moziba az első X-Men-filmre. Egyik produkció
sem nyűgözött le, viszont az alapötlet, miszerint különleges
képességekkel megáldott/megvert emberek rejtőzködnek
közöttünk, akik olyanok, mint mi, ugyanakkor ezerszer többre
képesek nálunk, azonnal foglalkoztatni kezdett. Ebből született
az alapötlet: szuperhősök Magyarországon, azaz a Garabonciás
Osztag. A Delta Vision kiadó állt be a sorozatom mögé, ami
jelenleg a harmadik köteténél tart. A negyediket éppen írom, és
a tervek szerint a hatodik kötettel zárul majd le a történet.
2015 óta a Galaktika magazinnál is publikálok, főleg sci-fi
vagy urban fantasy novellákat. A náluk megjelent műveim
közül A betűmetsző utazása című, két részletben lehozott
kisregényemre vagyok a leginkább büszke.
Nincsenek világmegváltó gondolataim az írásról. A
legfontosabb szabály, hogy nem próbálom meg kitalálni, mi
tetszene az olvasónak, a szerkesztőnek, a kiadónak. Olyat írok,
ami nekem tetszik, aztán reménykedem benne, hogy nem
maradok egyedül ezzel az érzéssel.
Elsősorban egy jó történet szeretnék elmesélni, logikus
háttérvilággal, életszerű szereplőkkel és az ő konfliktusaikkal,
lehetőleg egy-két előre nem látható csavarral és elkerülve a
gyáva megoldásokat.
Ezeket a történeteket a Cherubion antológiákban Soren Ward
néven jegyzem, mindenhol máshol Hernád Péterként.
 Soren Ward
A MONARAKHI TUDÓSÍTÓ

Fantasyrajongóvá válásomban kevés könyv játszott akkora

szerepet, mint a Harc az éj kövéért. A mai napig lenyűgöz a
félistentriász viszálykodásától meggyötört, bizarr, apokaliptikus
világ. Nagy megtiszteltetés, hogy immár szerzőként is
hozzájárulhatok Cherubionhoz, amiért köszönettel tartozom
Douglas Rowlandnak a segítségéért, és Jeffrey Stone-nak, aki
nemcsak a világba engedett belekontárkodni, de az ikonikus
Cherubion-karakterek szerepeltetéséhez is hozzájárult.

Cherubion, Az Éj korszaka, néhány évvel Leon Silver érkezése előtt.

 1.
A Főerőd Híradó címlapjára mindig felkerült egy idézetet Melan
bajtárstól; zömükben munkára, harcra buzdító üzenetek, de a
hétvégi számba időnként belefértek könnyedebb, általános
érvényű bölcsességek is. A legutolsó így hangzott: „Ideges
ember nincsen, csak ostoba.” Tim Rodney is ezt hajtogatta
magában, miközben a gyülekezőhely felé igyekezett.
No és Sparky Mondayt átkozta.
Sparky Monday volt a Főerőd Híradó üdvöskéje,
sztártudósítója, főpropagandistája; olvasók ezrei csak miatta
vették kezükbe a lapot, az utolsó újságot, amely túlélte Kevanaar
távozását. Ám Tim Rodney keresztüllátott a szitán. Monday
valójában kókler volt, aki hülyének nézte az olvasóközönséget.
Írásai nélkülözték mind a tehetséget, mind a tárgyilagosságot,
ezt a két alapvetést, melyek nélkül elképzelhetetlen lett volna az
újságírás a Kevanaar távozása előtti, boldogabb időkben, vagy a
letűnt korokban. Eme hiányosságokat pedig gátlástalan
talpnyalással leplezte, melynek állandó címzettje Melan bajtárs,
a Tiszta Fej volt, ki más; mintha a technokrata félistennek
szüksége lenne az efféle üres ajnározásra. Monday mégis
messzire jutott a megalkuvó hozzáállással; már a második
leghíresebb embernek számított a Melan védnöksége alatt álló
területeken, akit sokan csak úgy emlegettek: a Humán
Civilizáció Hangja.
Tim már akkortájt megvetette Mondayt, amikor még csak a
cikkeit olvasta, ám amikor a Főerőd Híradó szerkesztőségéhez
került, és emberközelből is megismerte a sztártudósítót,
hamarosan valódi gyűlöletet érzett iránta. Monday nemcsak
újságírónak volt silány, de embernek is. Felfelé mindenkinek
nyalt, Melan környezete állandóan a hízelgésétől volt hangos.
Ám aki alatta dolgozott, abba bármikor beletörölte a lábát.
Ráadásul halálosan komolyan vette önmagát; az értelmetlen és
káros Sparky Monday-kultusz legnagyobb híve éppen Sparky
Monday volt. A technokrata hívei azért küzdöttek, hogy
megóvják az emberiséget a teljes elkorcsosulástól. Tim úgy
vélte, ha a Monday-félékből sztár lehet, az ugyanolyan végzetes
Cherubionra nézve, mintha az eszelős Sang vagy az ördögimádó
Choler kerülne ki győztesen a félistentriász háborújából.
Egy nap a híres Monday, a maga végtelen önimádatában azt
találta ki, hogy nem elég népszerű, még mindig nem kapja meg
a teljes elismertséget, ami járna neki. Ez így is volt, hiszen nem
minden ember vak; szép számmal akadtak olyan kétkedők, mint
Tim, és véletlenül mindig az értelmesebb fajtából. Monday
azonban, rá jellemző módon, nem önmagában kereste a hibát,
hanem speciális helyzetében. Bár védett bunkerben lapulva
lelkesítő cikkeket írni ugyanolyan fontos, mint az utolsó
töltényig tartani egy lövészárkot – ezt Tim is elismerte – a két
tevékenység közül egyelőre az utóbbi örvendett nagyobb
megbecsültségnek. Amikor a frontról kivont, fáradt csapatok
megpihentek a Főerődben, a nép a katonákat ünnepelte. Ezt
irigyelte meg Monday, és kijelentette, hogy neki is a harcmezőn
a helye: ezentúl haditudósító lesz.
Az ötlet eljutott a legmagasabb körökig, ahol először
rábólintottak, hogy aztán már másnap visszavonják az
engedélyüket. A vezetőség úgy vélte, Monday túlságosan
értékes; az esetleges elvesztése súlyos morális károkat okozna az
emberiség maradékának. Ám magát az elképzelést nem találták
rossznak, és hamarosan kiadták az ukázt: legyen haditudósító!
Tim Rodneyra esett a választás, a nevesincs segédszerkesztőre.
Nem volt kérdés, elvállalja-e. A Főerőd Híradó munkatársai
ugyanúgy katonák voltak, mint a fronton harcoló lövészek; a
parancsmegtagadásért pedig kivégzőosztag járt. Ezért Tim nem
tehetett mást, mint hogy összepakolta szegényes újságíró
felszerelését – jegyzettömböt, tollat, fényképezőgépet –, és
szolgálatra jelentkezett a Melan Ökle nevű egységnél, a
Főerődtől északra, aggasztóan közel a fronthoz. Azelőtt sohasem
hallott a Melan Ökléről, de mivel a bázison, az utolsó eligazítás
alkalmával füldugókat kapott, úgy vélte, tüzérségi alakulathoz
fog kerülni.
 2.
Tim arra számított, a tüzérosztály tucatnyi roppant
harcjárműből áll majd, dübörgő-füstöt okádó
fémmonstrumokból, de a gyülekezőhelyen csak egy
hernyótalpakra szerelt lövegtornyot talált, és nem sokkal
távolabb tőle egy sáros terepjárót. El is ment volna mellettük,
ám a dzsipből kipattanó apró, de energikusnak tűnő ember
széles mozdulatokkal magához intette. Timnek nem maradt
más választása; az integető fickó váll-lapján századosi rangjelzés
csillogott.
– Sparky Monday? – kérdezte a százados. – Magasabbnak
képzeltem.
– Tim Rodney, de szintén újságíró – mutatkozott be, miközben
kezet ráztak. – Mondayt visszahívták, tartottak tőle, hogy
esetleg baja esne…
– A srácok csalódottak lesznek – ingatta a fejét a százados, és ő
is annak látszott. Aztán észbe kapott, és maga is bemutatkozott:
– Csen százados, én irányítom a 14. számú tüzérosztályt, vagy
más néven a Melan Öklét.
– Örvendek – bólintott Tim, majd eltöprengett valami
udvarias fordulaton, ami ellensúlyozhatná, csupán szerény
személyével tud szolgálni a híres Monday helyett. –
Megtiszteltetés lesz harcba indulni az önök oldalán.
A százados elégedetten hümmögött valamit, majd
barátságosan vállon veregette a tudósítót. Elég nagyot kellett
nyújtóznia hozzá; ami azt illeti, tiszt létére nem nőtt túl nagyra.
– Jöjjön, tudósító úr, ismerjen meg minket!
Tim követte, közben erdei színekre batikolt taktikai
mellényéből előhúzta a jegyzetfüzetet és a ceruzát, hogy valódi
tudósítónak tűnve némileg csökkentse a katonák
csalódottságát. A legénység csupa apró emberből állt; heten
vagy nyolcan lehettek. Tim bemutatkozott mindenkinek, de a
neveket nem jegyezte meg. Az önjáró löveg ugyanolyan
viharvert volt, mint maga Cherubion; itt egy horpadás
csúfította, amott szörnykarmok karistolták össze. Ez utóbbi
komoly kétségeket ébresztett Timben a páncélzat vastagságát
illetően, de nem hozta szóba a dolgot. Inkább néhányszor
körbejárta a gépet, és lefotózta a legelőnyösebbnek vélt
pozíciókból. Jó sok kattintásba került, mire megtalálta a
megfelelő perspektívát, ahonnan az önjáró löveg újnak és
legyőzhetetlennek látszott, de sikerrel járt.
A katonákkal nem volt ilyen gondja, az egész osztag elfért
egyetlen képen. Inkább csukaszürke kezeslábasba öltöztetett
gyerekeknek látszottak, mint harcedzett veteránoknak. Amikor
egyikük beindította a motort, a gépezet nagyobb és büdösebb
fekete felhőt böfögött fel, mint ami Monarakh felett látszott a
merész felderítő pilóták légi felvételein. Mielőtt megfulladtak
volna, szerencsére a motor fulladt le.
– Pillanatok alatt rendbe hozzuk – ígérte Csen százados. –
Addig kérdezzen nyugodtan!
Tim eltöprengett. A legnyilvánvalóbb kérdést nem merte
feltenni, de tiszt kisegítette:
– Bizonyára érdekli, miért vagyunk ilyen alacsonyak.
Udvariaskodhatott volna, hogy nem azok, de láthatólag
maguk is elismerték. Mi több, Csen még büszkének is tűnt a
testméretére.
– Mi tagadás, felfigyeltem rá.
– Mi mind ugyanabból a származási vonalból valók vagyunk.
Az őseinket Melan teremtette, még Kevanaar távozása előtt, a
Barwald kutatóbázison. Az ellenségeink gyakran gúnyolódnak
rajta, hogy Melan bajtárs elszámolt valamit velünk, pedig
azáltal, hogy ilyen alacsony növésűek vagyunk, tökéletesen
megfelelünk harckocsik és önjáró lövegek személyzetének. Így a
gépeket is kisebbre lehet építeni, nehezebb őket észrevenni, és
jelentős anyagmegtakarítást jelent ez a gyáraknak. Nem hiába
nevezik a vezérünket Tiszta Fejnek, mindenre gondol.
Ezt jól betanulta, gondolta Tim. Kérdés, hogy maga is hisz-e
benne, bár a századoson nem látszott nyoma a kétségnek vagy a
keserűségnek. Mélyen ülő, szintetikus, fekete szeme büszkén
csillogott, ahogy szóba hozta a vezért. A végszó, miszerint
 g gy g
Melan bajtárs előrelátásának nincs párja, pedig tökéletesen
megfelelt a tervezett tudósításába. Az újságíró áttért az
izgalmasabb témákra:
– Hogyan fogunk harcolni?
Csen készségesen beavatta:
– Mi sem egyszerűbb annál. Pontban négy órakor megkezdjük
az előrenyomulást, de nem húzódunk a tűzvonalig, hanem
mögötte pár mérföldnyire foglaljuk el az „A” harcálláspontot. A
lövegünk hatótávolsága ugyanis hat mérföld, nekünk nem kell
közelebb merészkednünk az ellenséghez.
Tim szorgalmasan jegyzetelt, az utolsó megjegyzésnél,
miszerint biztosnak tűnő távolságból tüzelnek majd Choler
hordáira, elégedetten bólintott. Nem félt jobban a harctól, mint
más férfiak, de biztosra vette, hogy tollforgatóként százszor
hasznosabban tudja szolgálni az emberiséget, mint fegyverrel a
kézben. Felnézett a jegyzetfüzetből; Csen folytatta az előadást:
– A célkoordinátákat helikopterről küldik, vagy vitorlázó
géptől kapjuk, attól függ, mi áll éppen rendelkezésre. A
terepjáróban vesszük az adást, aztán továbbítjuk az adatokat a
lövegnek. Ezután lő az üteg. Majd meglátja, nem akármilyen
tűzijáték lesz! Magának elárulhatom, mert most már nem lesz
alkalma illetéktelenek felé továbbítani az információt, de ez
nem csak a szokásos puhítás lesz. Általános támadást készítünk
elő.
– Alig várom. A találatok pontosságát hogyan ellenőrzik?
– Arra semmi szükség. A légierőtől pontos adatokat kapunk,
és az üteg célzóberendezése is komputervezérelt. A számok
pedig nem hazudnak, ahogy mondani szokás… Nálunk a
tévedés kizárva. Ebben rejlik a Tiszta Fej nagyszerűsége. Ettől
felsőbbrendű bárminél, ami megél a mi szerencsétlen
világunkban… Másrészt időnk sincs megvárni az eredményeket,
mert azonnal továbbindulunk a „B” harcállásponthoz.
– Arra miért van szükség?
– Mert az első lövés felfedi az ellenségnek a pozíciónkat.
– Van olyan eszközük, amivel visszavághatnak?
 – Küldhetnek ellenünk wyverneket, de azokat általában
visszaverik a helikoptereink. Sokkal veszélyesebb a
gyalogságuk. Kisebb egységeik néha átcsúsznak a frontvonalon,
és a hátországunkban portyáznak. Ezeket szokták ellenünk
irányítani. Choler bőkezűen jutalmazza a híveit, ha sikerül
elpusztítaniuk egy ilyen löveget. Tudja a vén ördög, mire képes
a mi harci masinánk. Ez a löveg, az 501-es már rombolt le várat
három lövésből, öt mérföld távolságból.
A dicső várostrom a Főerőd Híradó oldalaira kívánkozott
volna, de per pillanat az újságírót jobban érdekelték a fronton
átcsúszó, kisebb hordák. Ezekről rengeteg szóbeszéd járta, de
írni sohasem írhattak róluk. Choler portyázó hordái ugyanis
rengeteg kárt okoztak a Melan védnöksége alatt álló területen.
Hírhedtek voltak a kegyetlenségükről, addig nem nyughattak,
amíg nem sikerült elegendő zsákmányt gyűjteniük, vagy le nem
vadászták őket. Az újságírót elborzasztotta a gondolat, hogy
szembekerülhet velük, de azért rákérdezett erre a lehetőségre is:
– Mi történik, ha összeakadunk egy ilyen portyázó hordával?
– Nos, az ágyú csak nagy távolságra jó, ha ránk jön a
gyalogságuk, a legénységnek kell elbánni velük. Ám mi készen
állunk arra is. Minden katonának van rohamkése és
oldalfegyvere.
Csen elő is vette a sajátját, rövidcsövű, forgótáras kis fegyver
volt, alig nagyobb a kapitány öklénél. Tim elkedvetlenedett;
elképzelte, ahogy Choler szörnyei lerohanják őket, Csen töpszli
emberei pedig ilyen játék pisztolyokkal meg késekkel próbálják
megállítani a tomboló hordát.
– Puskáik nincsenek? – kérdezte.
– Nagy fegyvereket nem hurcolhatunk magunkkal, nem
férnének el sem a lövegben, sem a terepjáróban. Viszont van egy
golyószórónk.
Ez már jobban hangzott, sőt, Tim a készülő cikk
illusztrációjaként is el tudta volna képzelni.
– Vethetek rá egy pillantást?
– Sajnos most nincs összeszerelve… Egészben nem férne el
sehol.
 – Harc közben kell összeszerelni? – hüledezett az újságíró.
– Nem tart sokáig. Den közlegény 78 másodperc alatt
tüzelésre kész állapotba tudja hozni. Erre nagyon büszkék
vagyunk, régi ezred rekord…
A löveg motorja újra felberregett, a fémkasztni megrándult, és
tolatott néhány métert. A füstfelhő ezúttal elmaradt, a motor
egyenletesen berregett. Elhárult az utolsó akadály is előle, hogy
csatába indulhassanak.
– Kész vannak a fiúk, éppen idejében. Irány a háború! Van még
kérdése, vagy a többit csata után?
– Merre vannak a többiek? – faggatózott Tim.
– Hogyan? – kérdezett vissza zavartan a százados.
– A többi löveg. Itt csak egyet látok…
Az arckifejezések láttán Tim legszívesebben visszaszívta volna
a kérdését, noha elég logikus volt. A tüzérosztály másik neve
Melan Ökle volt, az ökölben pedig rendszerint öt ujj található, ha
nem veszi figyelembe a rendellenes nép tagjait, meg néhány
balsikerű klónkísérlet végtermékét. Bár most már megtanulta,
balsikerű klónkísérlet nincsen… Mindenesetre, ha egy löveg egy
ujj, akkor a Melan Öklének nevezett egységben öt lövegnek
kellene lennie. Csen hosszasan hallgatott, erre a kérdésre
nyilvánvalóan nem volt előre bebiflázott válasza.
– Nos… A többit elvesztettük. A harcok napról napra
súlyosabbak, Choler hordája pedig soha nem lankad. A
főhadiszállásról ígértek utánpótlást, új gépeket és katonákat, de
egyre csak késik. Kezd állandósulni az ember- és
alkatrészhiány… Rajtunk már csak az segítene, ha urunk
megszerezné az Éj Kövét…
A kapitány váratlanul elhallgatott, aztán laposan
körbepislogott. A hallgatózó katonák zavartan elfordultak;
mindenki kerülte az újságíró pillantását. Tim leeresztette a
jegyzetfüzetet. Tulajdonképpen nem érték váratlanul a
hallottak; az értelmük semmiképp sem, inkább az arányok
sokkolták. Már most ráébredt, hogy ég és föld a különbség a
Főerőd Híradó oldalain olvasott háború, és a valóságban zajló
között, pedig még ütközetben sem járt.
 p g g j
– De kitartanak mindhalálig – fejezte be a beszédet Csen
százados helyett.
– Hogyne, természetesen – bólogatott a tiszt, aztán
lehalkította a hangját: – Tudja, milyenek a katonák… Ahogy a
dicsőségüket, úgy a panaszaikat is felnagyítják… Semmi
jelentősége a lamentálásomnak… Megoldható lenne, hogy az
iménti kirohanásom ne kerüljön bele az újságba?
Tim tudta, ha ő maga nem oldaná meg, a cenzor feltétlenül
gondoskodna róla, ami még mindig azt jelentette volna, hogy a
kis százados nagy bajba kerül. Ezért aztán kitépte a két
telejegyzetelt füzetlapot, galacsinná gyűrte, és a tiszt kezébe
nyomta.
– Ez úgyse kerülhetne be – legyintett. – Lője ki inkább az
ellenségre!
– Köszönöm – bólintott hálásan Csen. – Maga a terepjáróban
lesz.
 3.
A terepjáró igencsak szűkösnek bizonyult. Az első két ülést a
sofőr és a rádiós foglalták el, Tim és Csen hátulra préselődtek be,
ahol szerszámok, pótalkatrészek, egészségügyi felszerelés és
élelmiszercsomagok társaságában szorongták végig az „A”
harcálláspontig tartó kétórás utat. Tim büszkén állapította meg
önmagáról, hogy egyáltalán nincs berezelve. Első csatája felé
közeledvén csak fokozódó kíváncsiságot érzett. A szeme
sarkából néha a társait figyelte, megpróbált rájönni, vajon ők
hogyan éreznek. Csen magabiztosnak látszott, és a katonái sem
tűntek idegesnek, bár egy-két ember higgadtsága inkább
beletörődésnek tűnt, mint a veteránok nyugalmának, amely a
saját képességeikbe, illetve a vezérük bölcsességébe vetett hiten
nyugszik.
A Főerőd Híradó lapjain a háború látványos volt. Fényképek
ugyan ritkán készültek, de a beszámolókat igyekeztek erős
megjelenítő erővel fogalmazni. Maga Tim is gyakran
szerkesztett cikkeket, és előszeretettel írt a csata morajlásáról,
helikopterekkel összecsapó sárkányokról, a nyomjelző lövedékek
és a varázslatok színes fényéről, vagy őrjöngő szörnyhordákról,
akik ostobán elpusztulnak az automata fegyverek gyilkos
tüzében. Ezekből a látványosságokból egyelőre semmi nem
jutott az újságírónak. Az „A” harcálláspontot zavartalanul
elfoglalták, aztán nyugodtan várhatták a célkoordinátákat.
Sárga füvű, bozótosokkal és csenevész fákkal borított szavanna
vette körül őket, a légy szárnya sem rebbent a verőfényes kora
délutánban. Az ellenség nem háborgatta őket, a sajátjaikat nem
látták. A távolból időnként szórványos lövöldözés zaját sodorta
feléjük a szél, de a katonák ügyet sem vetettek rá, ezért az
újságírót sem nyugtalanította.
Még arra is jutott idejük, hogy egyenek. Tim roppant elégedett
volt a katonai porcióval, kétszer akkorának bizonyult, mint a
hátországi adag, amit a szerkesztőségben kapott. Ráadásul járt
mellé a zöldből is, azaz a fűszínű serkentőtablettából is. Ez
utóbbit Tim a mellényzsebébe rejtette, mert mindig jól jött a
csajozáshoz: gátlásokat oldott és teljesítményt növelt.
A serkentő híján a várakozás második órájában végül
elnyomta a buzgóság; már szürkült az ég alja, mikor Csen
százados izgatott rikácsolására riadt fel a szendergésből.
– A helikopter! Hallod?
Az újságíró megpróbálta kidörzsölni az álmot a szeméből.
– Most mi történik?
– Átrepülnek az arcvonal fölött, felderítik a terepet, aztán
elküldik nekünk a célkoordinátákat. Mi pedig odapörkölünk.
Addigi közönyös várakozásuk átadta a helyét az izgalomnak.
Mindenki visszaszállt a gépekbe. Kisvártatva meglátták a vörös
jelzőrakétát, ami jelezte, hogy vége a rádiócsendnek. Melan
hadai a teljes frontvonalon offenzívába kezdtek, bár ebből a
tüzérosztály egyelőre semmit sem érzékelt. A helikopter tíz perc
múlva tért vissza, Tim látta, ahogy elhúz felettük.
– Visszajött – ünnepelt a sofőr. – Jó jel.
Gyorsan a szája elé kapta a kezét, a többiek pedig úgy tettek,
mintha nem hallották volna. A humán civilizáció területén
elvetették az ómeneket, az előjeleket, meg az efféle babonaságot.
A kínos csendnek a rádió sercegése vetett véget, a gépies hang
hamarosan betöltötte a terepjáró belsejét:
– Felderítő a tüzérosztálynak, vétel…
– Itt a tüzérosztály, vétel…
– Nem használnak kódokat? – kérdezte Tim, kihasználva a
pillanatnyi adásszünetet.
– Úgy sem tudnak lehallgatni – nyugtatta meg Csen.
A számok érkezni kezdtek, Csen buzgón lejegyezte őket egy
cetlire. Tim azt hitte, bejelölik majd térképen is a célokat, de
aztán rájött, a löveg célzóberendezése komputerizált, illetve a
terepjáró belsejében amúgy sem férne el a szétterített térkép.
Annyi mindenesetre kiderült, az első célpontjuk egy tábor lesz,
a második pedig egy feltételezett Choler-szentély. Miután
ellenőrizték a számokat, a helikopterpilóta kiszállt a vonalból,
és a tüzérosztály a parancsnoki állásponttal lépett kapcsolatba.
Csen megkapta a tűzparancsot, de nem tudta rádión
 g p p
továbbítani; a sofőr szaladt át a löveghez a cetlire lejegyzett
célkoordinátákkal. A rádiókészülék túl sok helyet foglalt volna a
lövegben, de mivel a terepjáró és az ágyú sosem távolodtak el
húsz lépésnél messzebb egymástól, a hiánya alig okozott
fennakadást. Mire sofőr visszaért, a lövegtorony kissé elfordult,
az ágyúcső pedig megemelkedett.
– Hárommérföldnyire van az első célpont – magyarázta Csen.
– Kétszer lövünk rá, semmi nem marad belőle.
Az újságíró bólintott, egy pillanatra őt is elkapta a harci láz.
Most megkapják a nyomorult ördögimádók!
– Fogja be a fülét! – figyelmeztette a százados. Tim
engedelmeskedett, az ölébe ejtette a fényképezőgépet, hogy a
fülére szoríthassa a tenyerét, de így is majdnem megsüketült. A
dörrenés megrázta még a földet is, az ágyú torkából kétméteres
lángcsóva lobbant ki. A löveg métereket csúszott hátra,
bokrokat, növendékfákat letarolva. Aztán mindent elborított a
maró, lőporszagú füst. Tim egy percig nem hallott semmit,
leszámítva a rettenetes fülzúgást, aztán eljutott hozzá a
harcostársak ujjongása.
– Szép munka! – gratulált önmagának Csen, majd a rádióshoz
fordult: – Jelentse a parancsnokságnak, hogy az első csomag
kézbesítve!
– Nincs kapcsolat a parancsnoksággal – fordult hátra a rádiós
aggodalmas arccal.
– Próbáld a tartalék készüléken! – utasította a Csen, majd az
újságíróhoz fordult: – A háború zűrzavara, ahogy mondani
szokás. Semmi ok az aggodalomra.
A tartalék készülék nem volt kihangosítva, a rádiós
fülhallgatót illesztett a fejére, ujjai közben hosszasan
zongoráztak a billentyűzeten. Eltartott pár percig, míg végre
rátalált a megfelelő frekvenciára. A fülhallgatóból most nem
szűrődtek ki hangok, de Tim a visszapillantó tükörben látta,
amikor a férfi tekintete elkerekedett:
– Hatalmas robbanás a parancsnokságon… – fordult hátra a
rádiós. – Smith őrnagy elesett…
 – Ismertem – hajtotta le a fejét a százados. – Jó katona volt. Mi
a csoda történhetett?
– Szabálytalanul tárolt robbanóanyag – vélte a sofőr. – Mindig
az van…
– Én is ismertem – jutott Tim eszébe. Az alapkiképzésen Smith
egyszer megfekvőtámaszoztatta, mert szabálytalannak ítélte
Tim tisztelgését. Három napig remegett utána a karja, de ezt
azért nem kívánta a szigorú őrnagynak.
– Megbosszuljuk! – fogadkozott Csen. Amíg a kapcsolatot
keresték a főhadiszállással, illetve az őrnagy elvesztése felett
keseregtek, a legénység újratöltötte a löveget. A százados megint
tüzet vezényelt. A második lövés hasonlóan látványosra
sikeredett, mint az első. Tim közben megtalálta a füldugókat,
így felszabadult kezével használhatta a fényképezőgépet. Jókor
kattintott, éppen elcsípte a pillanatot, amint az ágyú tüzet okád.
Impozáns látvány volt, majd néhány másodperccel később
hallották a becsapódás dörejét is.
– Közel volt – vélte a sofőr.
– Túlságosan közel – kontrázott rá a rádiós is. Mindketten a
parancsnokuk felé fordultak, arcukra kiült az szorongás.
– Közelebb vagyunk, mint gondoltuk – ismerte el a százados. –
Ennyi elég volt a táboruknak, most áthajtunk a „B”
harcálláspontra, és leromboljuk a szentélyüket is! Rádiós,
jelentsd a parancsnokságnak, hogy pozíciót változtatunk!
A rádiósnak újfent komoly erőfeszítésébe került
megteremteni a kapcsolatot. Egymás után próbálkozott a
különböző frekvenciákon, végül levette a kezét a gombokról, de
azután sem beszélt, csak hátradőlve, megrendült ábrázattal
hallgatta a fejleményeket.
– Újabb robbanás a parancsnoki bunkerben – jelentette végül.
– Azt mondják, csak egy kráter maradt a helyén… A kapcsolat is
egyre jobban akadozik… Vége.
A rádiós elhallgatott, ahogy a terepjáró utasaira is nyomasztó
csend nehezedett. A férfiak félelmét szinte tapintani lehetett.
Timnek csak nagyon lassan esett le a magyarázat, de akkor sem
merte kimondani.
 – Néha előfordul… – magyarázta Csen. Tim eddig
kortalanként írta volna le az arcát, de a százados most éveket
öregedett. – Nem a mi hibánk. Sötét praktikával beférkőztek a
pilóta agyába, aki a saját állásaink koordinátáit küldte el
nekünk.
– Ezért engedték vissza a repcsit – vélte a sofőr.
– Ja – helyeselt a rádiós is.
– Kuss! – szólt rájuk Csen, aztán az újságíróhoz fordult, és
valamivel szelídebb hangnemben hozzáfűzte: – Ezt inkább ne
írja meg!
– Nem is tehetném – nyugtatta meg Tim. Fogalma sem volt
róla, miről fog írni. Egy parancsnoki bázis baráti tűzben való
elvesztése aligha kerül be a sajtóba. A végén neki magának kell
kiötölni egy beszámolót vitéz előrenyomulásról, dicsőséges
áttörésről és az ellenségre mért megrendítő csapásról. Ezt persze
a Főerőd Híradó szerkesztőségének otthont adó vasbetonbunker
biztonságában is megtehette volna, ahogy eddig is szokták.
Átkozott Sparky Monday! Miatta van itt, és ki tudja, miféle
megpróbáltatások várnak még rá?
– Mihez kezdünk? – kérdezte. Úgy tűnt, Csen máris túltette
magát a veszteségen.
– Folytatjuk a hadműveletet. Irány a „B” harcálláspont! De
cselesek leszünk, mert más koordinátákra lövünk, mint amit a
helikoptertől kaptunk.
Vagyis beleágyúznak a vakvilágba, gondolta Tim, miközben a
fejében egy még sötétebb balsejtelem kezdett körvonalazódni.
– Csen, arra gondolt, hogy az ellenség esetleg tudja, hol van a
„B” harcálláspont? Akkor csapdába sétálunk…
A százados talán átgondolta a hallottakat, de ha úgy is történt,
hát elég hamar elvetette a kedvezőtlen lehetőséget.
– Ha tudnák, hol van a „B”, akkor azt is tudniuk kellett volna,
merre keressék az „A”-t. Ez esetben már megtámadtak volna
minket.
– Nem, ha előbb megvárták, hogy szétlőjük a saját
parancsnokságunkat.
 Csen úgy hessegette el Tim felvetéseit, mintha azok pimasz
legyek lennének; még egy hasonló kézmozdulatot is tett.
– A parancsaim világosak, folytatjuk a csatát.
Az újságíró nem hagyta annyibban.
– Nézze, a laikus számára is nyilvánvaló, hogy a parancsait
felülírták az események…
– Ne tanítsál engem háborúzni, fiacskám! A humán civilizáció
századosa vagyok, te meg csak egy firkász, még csak nem is a
nagy Sparky Monday!
Az újságíró fél pillanat alatt a türelmét vesztette. A százados
nehézfejűségét elviselte volna, de ezt a nevet nem kellett volna
kiejteni előtte.
– Csen, legyen eszénél! El akarja veszíteni az utolsó löveget is?
– Koszos Choler-bérenc! – hörögte a százados megvetően. –
Jelenteni fogom, hogy árulásra biztattál! Csak még egy szót
szólj, és kiköttetlek az ágyúcső elé!
– Csinálj, amit akarsz – válaszolta erre Tim, de közben arra
gondolt: én pedig megírom majd, miféle címeres ökör vagy… Ha
ugyan lesz rá alkalmam…
 4.
Tim többek között azért is tartotta magát jó újságírónak, mert
rendszerint működtek a megérzései. Most aztán fohászkodott,
ez egyszer tévedjen, de mindhiába, igaza lett, mint mindig.
Amint megvetették a lábukat a „B” harcállásponton, máris
lerohanták őket. Véletlenszerű találkozásról szó sem lehetett,
amit az is bizonyított, hogy a támadók minden irányból
közeledtek.
– Melan, segíts! – nyöszörgött a sofőr, aki a terepjáró tetején
állva, távcsővel pásztázta a környéket – Ez Csorak kapitány
bandája! Neki vannak choraldjai!
Tim ebből csak annyit érzékelt, hogy bármerre fordul,
valósággal megelevenedik a környék. Bekerítették őket, mint
annak a rendje.
– Kitörünk – jelentette ki Csen elszántan. Az irányt is mutatta,
az „A” harcálláspont felé akart visszavonulni. Sajnos az önjáró
löveg másként gondolta; a korábbihoz hasonlatos módon
lefulladt, és felböfögte a délután látott füstfelhőt is. A százados
a kezébe temette az arcát, de Tim a gesztusa nélkül is tudta
volna, mekkora a baj. A terepjáró szerencsére működőképes
maradt, s az újságíró remélte, legalább ők kitörnek… Csen
azonban a bátrabb megoldást választotta. Utasította a sofőrt,
hogy kormányozza a járművet a lerobbant löveg mellé. A
katonák elhagyták a gépeket, előhúzták az oldalfegvvereiket, és
tüzelőállást vettek fel. Az újságírót immár semmi sem mentette
meg tőle, hogy átessen a tűzkeresztségen, és éppen a rettegett
Csorak kapitány hordája ellen. Magában századszorra is
elátkozta Sparky Mondayt, és ő is kiszállt.
A choraldokról rögvest kiderült, hogy négylábú, pikkelyes
testű, farkasszerű szörnyetegek. Sebesen körbenyargalták a
védekező katonákat, de ha módjuk nyílt valakit hátulról vagy
oldalról elkapni, nem haboztak könyörtelenül lecsapni. A
fürgeségük miatt alig nyújtottak célpontot; néhány golyótól
találva felbukott közülük, de nagyon kevés ahhoz képest, hogy
az összes katona tüzelt rájuk. Ráadásul nem a choraldok
jelentették a leggonoszabb fenyegetést…
A komótosan mozgó élőholtak feltartóztathatatlanul
közeledtek. Rengeteg volt belőlük, egyik-másik frissebb
példányon a Melan-párti erők egyenruhája foszladozott.
Némelyik időnként megrándult, ahogy eltalálta egy-egy lövés,
de alig akadt olyan, amelyik elterült volna. A kis kaliberű
pisztolyok nem tudtak bennük komolyabb kárt tenni. Choler
hús-vér, ember formájú szolgálói az élőholtak fedezékében
nyomultak előre. Okosan hagyták, hogy zombik felfogják a
nekik szánt golyókat, de amikor közelebb értek, néha
előugrottak élőholt pajzsaik mögül, és nyilazni kezdtek a Melan-
pártiakra. A nyílvesszők zöme lepattant az önjáró lövegtől, de az
egyik betörte a terepjáró szélvédőjét, egy másik pedig a rádiós
torkában akadt meg. Tim lépett kettőt a földre zuhant katona
felé, de már nem segíthetett. A rádiós elejtett fegyvere
gazdátlanul hevert a földön, és az újságíró komoly lelkiismereti
kérdéssel szembesült. Harcoljon, vagy inkább próbálja az
újságírói, tágabb értelemben véve a közvélemény és a jövő
nemzedékek iránti kötelességét teljesíteni? Végül az utóbbi
mellett döntött; hagyta a pisztolyt a földön heverni, és
felemelte a fényképezőgépet. Volt mit megörökíteni; a pokol
szabadult el körülötte.
Tim megszállottan fényképezett, és lencsevégre is kapott
néhány nagyszerű pillanatot: egy golyóktól felbukott szörnyet;
egy katonát, aki fedezékbe vonszolja sebesült bajtársát; egy
másik katonát, aki kapkodva próbál összeállítani egy hosszú
csövű fegyvert, őrá emlékszik, Den, az ezredrekorder, bárcsak
most is elég gyors lenne! Lefotózta Csen századost is, ahogy
meggörnyedve tüzel, csak akkor egyenesedik fel, amikor
újratölti kiürült fegyverét. A pillanatot kihasználva az egyik
chorald oldalba kapta, maga alá gyűrte az üvöltő tisztet. Tim
felszisszent; bár valóban csak egy firkász volt, jól sejtette,
mennyi esélye marad a győzelemre egy bekerített, parancsnokát
veszített kis csapatnak…
 A következő pillanatban mégis felcsillant a remény. Den
diadalmasan felrikoltott; végre sikerült összeraknia a
golyószórót. Tim nem tudta, megdőlt-e a dicső ezredrekord, rég
elvesztette az időérzékét. A gyors kezű közlegény már a
töltényhevedert fűzte az értékes fegyverbe, amikor egy nyíl a
hátába fúródott, és ráborította a szerkezetre. Egyik társa
azonnal a segítségére sietett, de két ugrásra kész, lesunyt fülű
chorald állt az útjába. A katona közvetlen közelről két golyót
eresztett a közelebbi fejébe, a szörny az oldalára dőlt. A második
nem is a katonát támadta, hanem a fegyvert. A hosszú csövet az
agyarai közé kapta, a golyószóró fémtestét karmos lábaival
szorította magához. A katona fegyvere kiürült, kést húzott, és
rávetette magát a choraldra. A szörny nem védekezett, csak
dühösen morgott, ahogy a kés újra meg újra az oldalába
mélyedt. Hiába vérzett már fél tucat sebből, a golyószórót egy
pillanatra sem eresztette.
Az idő, amit így nyert a támadó hordának, pedig mindenről
döntött: az élőholtak sora immár elérte a terepjáró és a löveg
vonalát. A megmaradt katonák késsel és gyalogsági ásóval
próbálták visszaszorítani őket, mindezt úgy, hogy az egyre
szemtelenebb choraldok közben a hátukra ugrottak vagy az
oldalukba martak. Esélyük sem maradt, egymás után teperték
őket a földre.
Tim megértette, a csata elveszett, és vele valószínűleg az élete
is. A Főerődben ugyan azt suttogták, Choler hívei ejtenek
foglyokat, de a pletykához az is hozzátartozott, hogy a fogságba
esőkre százszor rosszabb sors vár, mint azokra, akik a
harcmezőn lelik a halálukat. Tim ösztönösen döntött. Érzett
ugyan halvány szégyent, de tárgyilagosan szemlélve – márpedig
a tárgyilagosság mindennél fontosabb – senki sem vádolhatja
gyávasággal. Egyrészt Mondaynek kellene itt lennie, az ő ostoba
ötlete volt, hogy haditudósító kell a frontra, másfelől világosan
elmagyarázta Csennek, hogy csapdába vezeti a csapatát. Miért
nem hallgatott rá? Mire ez átcikázott az agyán, arra lett
figyelmes, a fegyverek elhallgattak. Melan hívei közül egyedül ő
maradt talpon; eddig nem vették észre, mert a terepjáró mögött
 p g pj g
görnyedt, csak akkor dugta ki a fejét, ha fotózott. Most egy
Choler-párti emberharcos közeledett felé, fényesen villogó
szablyával a kezében.
Tim leeresztette a fényképezőgépet, felemelte a kezét, és
torkaszakadtából ordítani kezdett:
– Nem vagyok katona! Újságíró vagyok! Nincs fegyverem!
 5.
– Mit mondtál, mi a görcs vagy te?!
Csorak kapitány ember volt, mégpedig tagbaszakadt, éjfekete
bőrű, durva képű, villogó szemű vadember. Azon népek
leszármazottja, akik barbarizmusba süllyedéssel fizettek érte,
hogy túlélték a sorozatos világégéseket, melyek során a régi
kultúrák eltűntek. Choler előszeretettel használta az ilyen
alakokat; vadságuk, igénytelenségük, babonás ostobaságuk
Monarakh támaszaivá tette őket. A pletykák szerint a Magiszter
is egy hordában nőtt fel, de lehet, hogy ezt csak Melan
propagandistái találták ki.
– Haditudósító vagyok – ismételte meg Tim, bár kevés
reményt fűzött hozzá, hogy Csorak felfogja a szavai értelmét: –
Szeretnék öntől interjút kérni.
– Mi az, hogy interjú?
– Kérdéseket teszek fel, ön pedig válaszol nekem.
Csorak előrehajolt, és akkora pofont kevert le Timnek, hogy az
újságíró kiesett a székből.
– Itt én kérdezek, és te válaszolsz nekem, te szánalmas
gépimádó!
A kiképzőanyag, amelyet Tim átolvasott a hadba vonulás
előtt, keveset foglalkozott azzal, mi a teendő fogságba kerülés
esetén.
A fejezet címe „megölhetnek, de le nem győzhetnek” volt. A
tényleges fogságba esést csak lábjegyzet alakjában tárgyalta;
főbb vonalakban azt tartalmazta, hogy a fogoly nem mutathat
gyengeséget, mert akkor könyörtelenül elpusztítják, de az erejét
sem fitogtathatja, mert azzal kihívja maga ellen a sorsot…
Ezután a lábjegyzet is visszautalt a fejezet címére.
– Azt hiszem, félreértett… – Tim megpróbált a lehető
legóvatosabban fogalmazni, erősen tartva az újabb, csattanós
választól. Érezte a szájában a vér ízét, de szerencsére egyik foga
sem lazult meg.
– Ostobának hiszel? – hördült fel a cholerita.
 Hirtelen feltámadt Tim újságíróösztöne. Próbálj neki
hízelegni!
– Hogyan merészelném? Hiszen mindenki ismeri a rettegett
Csorak kapitányt!
– Mi az, hogy kapitány?
– Nagy harcost jelent.
Ez a válasz megelégedésére szolgált a szörnyetegnek, mert
leengedte ütésre emelt kezét.
– Azt mondod, engem mindenki ismer?
– A Melant szolgáló katonák igen. Egytől egyig rettegik Csorak
kapitány nevét, úgy indulnak harcba, hogy azért fohászkodnak,
nehogy vele kerüljenek szembe a csatatéren.
– Miért csak a katonák ismernek?
– Mert nem készült még önnel interjú – vetette ki a csalit Tim.
– A Tiszta Fej eltitkolja a népe elől Csorak létezését. Ha tudnának
róla, senki sem merné magára húzni a katonaruhát. Ám ha
megjelenne egy interjú önnel a Főerőd Híradóban, megismerné
minden ember a Melan védnöksége alatt álló területen.
– Ez valami varázslat?
Nem boszorkányság, hanem civilizáció, gondolta Tim, de nem
merte kimondani. Hosszas, körülményes magyarázkodásba
fogott, mely során igyekezett megértetni Csorakkal az írás-
olvasás, a nyomtatás, a sajtó, végül pedig az interjú értelmét. A
cholerita vagy felfogta a hallottakat, vagy büszkeségből úgy
tett. Ám a lényeg, miszerint a Főerőd Híradóban mindenki
olvashat róla, ezáltal a híre eljuthat a Melan védnöksége alatt
álló terület legtávolabbi sarkába is, valamiképpen megragadt
benne.
– No, nem bánom – bökte ki végül Csorak. – Üsse kő, kapsz
tőlem interjút, kis ember. De ajánlom, hogy utána mindenki
tudjon rólam!
– Úgy lesz – ígérte Tim, és remegő kézzel előhúzta a
jegyzetfüzetét. – Kezdjük a bemutatkozással.
– Csorak vagyok, a rettenetes…
Tim első interjúja nem sikerült igazán jól. Nem tudott
tervszerűen kérdezni, igazából semmi sem derült ki Csorakról.
 g
Nem jutottak eszébe ravasz keresztkérdések. Úgy szerepelt,
ahogy a talpnyaló Sparky Monday szokott. Egyfolytában adta a
lovat Csorak alá, aki élt a lehetőséggel, és dicsekedett a
hőstetteivel, becsmérelte Melan bajtársat, valamint
fenyegetőzött. Az utolsó kérdésre, miszerint mit üzen a Főerőd
Híradó olvasóinak, csak annyit felelt: egy éven belül mind
meghaltok. Illetve tett még egy igazán visszataszító kiegészítést
a lányaikkal kapcsolatban, de azt Tim nem írta le. Kétoldalt már
így is telekörmölt Csorak hőbörgésével.
– Azt hiszem, ennyi elég is – zárta le az interjút az újságíró
egyórányi beszélgetés után.
– Az jó, mert nem szeretek sokat beszélni – helyeselt Csorak. –
A papírjaid hogy jutnak el az újsághoz?
Nyilván valami hókuszpókuszra számított, de Tim nem
tudott ilyesmivel szolgálni. A remény viszont felcsillant az
újságíró előtt.
– A legbiztosabb az lenne, ha személyesen juttatnám el a
szerkesztőséghez. Ha megmutatnád, merre vannak a vonalaink,
és esetleg adnál valamiféle passzust, ami megvéd a portyázó
harcosaidtól…
Csorak csak a fejét rázta.
– Pár mérföldre délre van egy bázisotok. Hajnalban pár
harcosom odalopakodik, elvágni néhány őr torkát. Magukkal
viszik az interjút is, és bedobják a kerítésen.
Túl szép lett volna, gondolta Tim. Ilyen könnyen nem mászik
ki ebből a slamasztikából. Sőt, talán nem mászik ki sehogy.
– Velem mi lesz? – kérdezte.
– Monarakhba kerülsz, és rabszolgaként szolgálod majd a Sötét
Láng Urát.
Csorak ezzel elbocsátotta. Tim kapott vacsorát, valamilyen
sült húst, de nem bírt enni belőle. Nemcsak az aggodalom
szorította össze a gyomrát, de arra is gyanakodott, az a vacsora
fél nappal korábban még valamelyik bajtársa lehetett. A
cholerita tábor egyik sarkában Csen százados hevert, keze-lába
gúzsba kötve. Tim is megkapta a maga béklyóit, aztán a tiszt
mellé lökték.
 – Tudtam, hogy koszos áruló vagy! – suttogta Csen, miután az
őrök hallótávolságon kívülre értek. – Miről beszéltél az
ellenséggel?
– Meginterjúvoltam a vezérüket. Újságíró vagyok, teszem a
kötelességem a legjobb tudásom szerint. Ha te is azt tetted
volna, nem itt tartanánk…
Hosszas hallgatás követte az összezörrenést, Tim már azt
hitte, Csen elaludt, amikor a százados újra megszólalt:
– Hallottál valamit, firkász? Tudod, mi lesz velünk?
Az újságíró fejében megfordult, hogy az árulózásért cserébe
hagyja egész éjszaka kétségek között vergődni a századost,
esetleg azt hazudja, holnap reggel feláldozzák és megeszik őket,
de végül megkegyelmezett.
– Monarakhba kerülünk.
Csen ezt ugyanolyan letargiával fogadta, mintha Tim
becsapta volna a feláldozós-felzabálós változattal.
– Inkább megöltek volna…
Az újságíró nem látta ennyire kétségbeejtőnek a helyzetet, bár
sokkal több derűlátás belé sem szorult, mint a századosba.
Senkire sem emlékezett, aki visszatért volna a monarakhi
fogságból. Choler nem cserélt foglyokat, talán innen eredt a
szóbeszéd, miszerint nem is ejt; a sajátjaira sem tartott többé
igényt, ha azok egyszer gyengének bizonyultak, és az ellenség
kezébe kerültek. Hazajutásról tehát felesleges álmodoznia, a
háború befejezéséig biztosan nem. A másik lehetőség, a szökés
fel sem merült benne, egy nála rátermettebb katonaembernek
sem lenne sok esélye a fürge choraldokkal és a tapasztalt
portyázókkal a sarkában.
Akkor miben bízhat?
Megpróbálta félretenni a saját, gyarló, emberi nézőpontját, és
a szakmája felől közelíteni a kérdéshez, újságírói
tárgyilagossággal. Innen nézve páratlan lehetőséghez jutott,
megismerheti belülről Monarakhot, az ellenség fővárosát, és
temérdek hasznos információt gyűjthet a másik oldalról. Eddig
minden ismeretét a Főerőd Híradóból szerezte, azokról a
tudósításokról pedig valósággal bűzlött, hogy túlzóak, hogy az
 p g gg gy gy
ellenség befeketítése az egyetlen céljuk. Timnél jobban ezt senki
sem tudta, hiszen nemegyszer saját maga találta ki a
legborzasztóbb történeteket. Ráadásul ezeket a sztorikat a
leggyakrabban saját kútfőből merítették, ami részben abból
fakadt, hogy semmiféle értesüléssel nem bírtak a Choler
védnöksége alatt álló területek életéről. Most jóváteheti ezt a
vétkét, és kellő mennyiségű tapasztalat birtokában ezerszer
reálisabb cikkeket írhat. A háború végéig persze aligha tudja
majd közétenni őket, de a háború után talán majd igen, vagy ha
akkor sem, az utókor még mindig értékelheti majd a
teljesítményét…
Nem kizárt, hogy újabb interjúkat is tud készíteni, hiszen a
hízelgős módszer, amellyel Csorakból kihúzta az interjút, más
choleritáknál is bejöhet. Talán egy két valódi monarakhi
nagyágyú is hajlandó lesz válaszolni neki, fontos személyek,
Choler környezetéből…
A felismerés olyan váratlan, olyan megvilágosodásszerű volt,
hogy felült fektéből. Miért érné be azzal, hogy Choler bandájából
interjúvoljon meg valakit, ha esetleg eljuthat magához a Sötét
Láng Urához? Az már valami lenne, olyan újságírói teljesítmény,
amelyhez foghatóra senki sem volt képes Kevanaar távozása
óta. Ha sikerrel jár, hatalmas tettet visz végbe, teremt egy olyan
dokumentumot a világ legsötétebb korszakáról, amelynek nem
lesz párja. Ennél jobban aligha szolgálhatná a humán civilizáció
ügyét. Arról nem szólva, ily módon a saját neve is örökre
fennmarad: talán önző cél, de félelmet, fáradságot nem ismerve
fog küzdeni ezért a hírnévért. Már el is nevezte magában a
tervet: „a Magiszterinterjú”.
Tim Rodneynak újra volt miért élnie; mi több, olyan
küldetéstudata támadt, amit élete első húsz évében sohasem
érzett.
Sparky Monday pedig bekaphatja!
 6.
Monarakh sötét volt, forró és büdös. Tim arra számított,
legalább lesz valami komor méltósága, de pár napig simán csak
undorítónak találta, aztán mire hozzászokott a szörnyek és az
élőholtak állandó közelségéhez, már a viszolygása is elmúlt,
csak unalom maradt a helyén, és leírhatatlan fáradtság. A szíve
mélyén mindig kíváncsi volt a sötét mágiára, rettegéssel vegyes
kíváncsisággal persze, de remélte, ha már idevetette a rossz
sorsa, legalább fényt derít egy-két éjsötét titokra. Még ennyi sem
adatott meg. A sötét láng hatalmából csak annyit tapasztalt,
hogy néha oltárokról és falakról kellett a vért lemosnia, máskor
pedig lidércfényeket látott felvillanni ablakok mögött vagy
folyosók mélyén. És persze látott halottélesztést is, az valóban
borzongató látvány volt, de hiányzott belőle a rejtélyes
hókuszpókusz. Amikor valamelyik rabszolga kidőlt a sorból,
megjelent egy Choler-pap, lehajolt hozzá, amulettet nyomott a
mozdulatlan mellkasra, mire a hulla felállt. Rutinszerűnek tűnt
az egész eljárás, látszott, a pap századszorra csinálja; az őrök és a
rabszolga-felügyelők oda sem néztek. Egyszer véletlenül
kihallgatott egy beszélgetést egy pap és egy rabszolga-felügyelő
között. A pap arra célozgatott, jobb lenne, ha lenyomnák
valahogy a rabszolgák halálozási rátáját, mivel az élőholtak
mindenre alkalmatlanok, az ágyútöltelék szerepét leszámítva,
nekik viszont munkaerőre van szükségük. Ennyit a
misztikumról – gondolta Tim, aztán robotolt tovább.
Monarakhban ugyanis a rabszolgákat leszámítva senki sem
dolgozott. A szörnyek, az élőholtak, a mindenféle túlvilági
kreatúrák alkalmatlanok voltak rá, hogy szervezett munkára
fogják őket. A Choler-párti emberek úgyszintén, bár ez utóbbiak
valószínűleg elvi okokból tagadták meg, hogy ásót, vésőt,
kalapácsot vagy akár csak egy seprűt vegyenek a kezükbe. Ezért
aztán a hatalmas, vulkán torkába épült erődítmény körüli
teendők mind a rabszolgákra hárultak, márpedig feladatból
sosem volt hiány. Tim hetekig csak hamut söpört, majd utakat
tisztított meg kőomlásoktól, végül pedig a monarakhi
vágóhídra került, ahol aztán naphosszat beleket lapátolt.
Valóban naphosszat, reggeltől-estig. A fogvatartóik úgy ítélték
meg, a foglyoknak elég kell legyen három-négy óra alvás a
szállásukul kiásott gödrökben… A rabok táplálékigényét is
alaposan alábecsülték, öt emberből négyet az alultápláltsághoz
párosuló végeláthatatlan robot vitt el, a fekete mágiának, a
kínzásnak, az őrök kegyetlenségének alig volt áldozata.
Rabszolgamunka látástól-vakulásig, többnyire ennyit
jelentett monarakhi fogsága, semmi romantika, semmi izgalom,
semmi tapasztalatszerzés. Csak vér, veríték, éhség, monotónia.
Egy idő után azon kapta magát, egyre jobban érdekli a friss
élőholtak arcára kiülő közöny és tudatlanság. Nyilvánvaló volt,
hogy levetették földi terheiket, csak a porhüvely mozog tovább.
Megszabadultak a szenvedéstől.
Tim fogolyéletének állandó megkeserítője egy Vargyó nevű
fickó volt, a vágóhíd munkafelügyelője. Vargyó csak távolról
emlékeztetett emberre, a két láb, két kar, fej és törzs felépítés
miatt. Közelről valamiféle gnóm volt, zöldes bőrrel, harcsafejjel,
nagy gülüszemekkel. Megpróbálta kihajtani belőlük a lelket is,
de anélkül, hogy belepusztulnának a megterhelésbe. A kettős,
nagyjából egymásnak ellentmondó törekvésből az elsőben járt
nagyobb sikerrel, a másodikban gyakran vallott kudarcot.
Amikor pedig valaki kidőlt a sorból, a maradékra még több
munka szakadt. Szerencsére hetente érkeztek az újabb
rabszolgák, ami persze csak Tim számára jelentett jót, tágabb
értelemben azt jelentette, a fronton sorozatban szenvedik el a
vereségeket Melan csapatai.
Tim és Csen viszonylag jól tartották magukat. Az újságírót a
küldetéstudat tartotta életben, még mindig a Magiszter-
interjúról ábrándozott. A századost jóval profánabb dolgok
vitték tovább, a saját szívóssága és az ellenség iránt érzett
gyűlölete. Meg fogom élni a háború végét – magyarázta Timnek.
A leggyakrabban egymás mellett dolgoztak, bár nem
mondhatni, hogy a közös szenvedés bajtársakká kovácsolta
volna őket. Az újságíró a századost hibáztatta a csata
 j g
elvesztéséért és a fogságba esésért. Csen pedig még mindig
fenntartotta a véleményét, miszerint Tim
parancsmegtagadásra próbálta rávenni. Néha megpróbáltak pár
óvatos szóval közeledni egymáshoz, de minden esetben
veszekedés lett a vége, egy alkalommal pedig tettlegességig
fajultak a dolgok. Tim magasabb volt, és valamivel erősebb, Csen
azonban tapasztalt harcos. Szerencsére az állandó nélkülözéstől
annyira legyengültek, hogy nem tudtak komolyan kárt tenni
egymásban.
Monarakh nagyjai közül Tim senkit sem látott, leszámítva a
Chlovia nevű boszorkánytanoncot. Chlovia felügyelte a
vágóhidat, bár az ezzel járó feladatokat jórészt Vargyóra
ruházta. Időnként azért megjelent, meghallgatta az alárendeltek
jelentését, utasításokat osztogatott, de láthatólag hidegen
hagyták a vágóhíd mindennapjai. Inkább a friss húsok között
válogatott, kikereste a legjobb falatokat a saját konyhájának. A
látogatása sohasem tartott tovább tíz percnél, de így is a nap
fénypontjának számított. A foglyok között olyanok is akadtak,
akik azt állították, csak azért élnek, hogy még egyszer láthassák
Chloviát, aztán vele álmodhassanak a gödrük mélyén
összekucorodva, a sötétnél is sötétebb monarakhi éjszakában.
Tim megértette őket.
A Melan védnöksége alatt álló területen az összes nő szép volt,
Sang női teremtményei pedig valósággal ragyogtak. Ám Chlovia
valami egészen más volt, nem tökéletes, távolról sem hibátlan,
de bírt valami olyan természetességgel, valami olyan női
kellemmel, amit Tim azelőtt sohasem tapasztalt. Valahol az
apró részletekben rejtőzött a titka; a lépteiben, világos haja
esésében, mosolya ritka villanásaiban, Tim nem tudta
eldönteni, de annyi bizonyos volt, ha létezik olyan titulus, hogy
Miss Monarakh, azt ez a boszorkánytanonc birtokolja. Amikor
felbukkant a vágóhídon, a munka azonnal leállt. A foglyok a
lapátjukra támaszkodva, tátott szájjal bámulták. A bátrabbak
néha utánafütyültek, vagy akár oda is szóltak neki. Chloviát ez
nemigen zavarta, de Vargyó felügyelő korbáccsal jutalmazta a
tettest, ha észrevette.
 Tim eleinte kevés jelentőséget tulajdonított a
boszorkánytanoncnak. A nő felbukkanásai alkalmával ő is
csorgó nyállal bámulta, akárcsak a többi fogoly, amíg nem
kapott a nyakába egyet Vargyótól. Később azonban elcsípett egy
pletykát, miszerint Chlovia egész magas polcon áll Monarakh
hierarchiájában. Valami Fekete Anyának volt a tanítványa, vagy
kinek, és az őrök szép jövőt jósoltak neki. A szóbeszédet
alátámasztotta, hogy amikor megjelent a vágóhídon, a
monarakhiak roppant alázatosan viselkedtek vele. Tim rájött,
hogy Chlovia megkörnyékezése lehet az első lépés a végső cél
felé vezető úton. Egy alkalommal, a fogság ötödik vagy hatodik
hetében, vette a bátorságot, és megszólította a nőt:
– Úrnőm! Egy szóra, kérlek…
– Mi van? – kérdezte Chlovia. Ilyen közelségből Tim
megállapította, a lány haja vörös, szeme pedig ezüst, baljóslatú
pillantással. Homlokából ugyan apró szarvacskák nőttek ki, de
még így is volt benne valami vonzó, ami bizalmat ébresztett az
újságíróban.
– Szeretnék interjút kérni tőled.
– Hogyan?
– Az interjú azt jelenti…
– Tudom, mit jelent ez a szó. Arra vagyok kíváncsi, hogy jut
ilyesmi az eszedbe?
– Eredetileg újságíró volnék, haditudósítóként estem
fogságba. Arra gondoltam, talán itt is folytathatnám a
munkámat.
Chlovia ezen elmélázott egy darabig, fürkészve méregette az
újságírót, és Tim már-már reménykedni kezdett, amikor a
boszorkány legyintett:
– A te munkád a belek lapátolása, ahogy elnézem. Azt
folytathatod, és minél előbb láss hozzá, ha jót akarsz, mert
Vargyó mester nyűgösnek látszik…
Chlovia ezzel hátat fordított neki.
– Gondold meg, kérlek… – Tim elharapta a mondat véget. Még
sohasem alacsonyodott odáig, hogy könyörögjön a
fogvatartóinak, de mások példáján már elégszer látta, mennyire
 g p j g y
hatásos a monarakhiak könyörületességére alapozni. A
boszorkány mégis visszafordult, szája sarkában mosoly bujkált.
Apró csomagot nyújtott át a fogolynak:
– Mert jókedvre derítettél. Másnál viszont ne próbálkozz ezzel,
mert aligha lesz jó vége!
Tim széthajtotta a kétes tisztaságú kendőt; csirkeaprólékot
kapott Chloviától, akadt közte néhány szárny és comb is. Több
mint a semmi. Gyorsan a rongyai közé rejtette az alamizsnát,
aztán felkapta a lapátot, és visszaállt a sorba.
 7.
Kora estére végeztek a munkával. Csontig ledaráltak egy teljes
birkacsordát, egy Choler védnöksége alá eső embertörzs adóját.
A foglyok megkapták szegényes vacsorájukat; híg levest, ami
annak sem nyújtott kellő tápértéket, aki a gyomrában tudta
tartani. Tim inkább a földre öntötte. Szerencsére a rongyai
között ott lapult Chlovia ajándéka. Monarakhról sok rosszat el
lehetett mondani, de azt nem, hogy hiányt szenvedne forró
helyekben. Tim rég már felfedezett magának egy parázsgömböt
a vágóhíd egyik sarkában, most is arra vette az irányt. A
csirkeaprólékot a csajkájába szórta, aztán némi ügyeskedés
árán, egy szíj segítségével az egészet sikerült rögzítenie az
parázs fölött. Roppant elégedett volt magával; a monarakhi
fogságban a legapróbb sikerélmény is okot adott a boldogságra.
Ezen hosszasan, magában motyogva elmorfondírozott,
megpróbálta az eszébe vésni a gondolatot, hátha egyszer adódik
alkalma visszaemlékezéseket írni. Váratlanul társasága akadt.
– Adsz belőle? – kérdezte Csen.
A verekedésük óta nem álltak szóba egymással, és Tim első
gondolata most is az volt, hogy elküldi melegebb éghajlatra, de
végül bólintott. Egyedül amúgy sem tudta volna megvédeni a
vacsoráját a többi fogolytól.
– Gyere, egyél!
Egy pillanatig még sajnálta, hogy osztozkodnia kell Csennel,
aztán rájött, nem is olyan éhes. A kaja ugyan kapóra jött, de
Chlovia elutasításából Tim azt is megértette, milyen hiú
ábrándokat kerget. Ami sikerült az ostoba martalóc Csorak
kapitánnyal, azt aligha fogja tudni eljátszani komoly
személyekkel; lehetetlenség, hogy eljusson a Magiszterig, és
interjút kapjon tőle. Márpedig ez idáig a küldetéstudata tartotta
életben. Ha elveszíti, itt fog felfordulni, hogy aztán zombi
alakban keserítse egykori bajtársai életét, mígnem áthajt rajta
egy harckocsi vagy kettéfűrészeli egy géppuskasorozat, hogy
végre a teste is megpihenhessen…
 A parázson sülő csirkeaprólék lassan illatozni kezdett;
valószínűleg ez lesz az utolsó kellemes délutánja egy szánalmas
életnek, ezért mégiscsak falatozni kezdett.
– Lassan egyél, sokáig rágj minden falatot! – figyelmeztette
Csen százados. – Ha hirtelen megtömjük a gyomrunkat, az
könnyen végzetes lehet. Főleg nekünk, akik szintetikus ételhez
szoktunk.
– Még ehhez is értesz… te Gilgarat, te… – felelte Tim.
Előszeretettel hasonlította Csent régi idők nagy hadvezéreihez.
– Lepereg rólam a csúfolódásod – felelte a százados teli szájjal,
de ez alkalommal a régi harag nélkül. Kibékülésük meghitt
perceit azonban szinte azonmód megzavarták. Hirtelen sötét
árny magasodott a csajka körül kuporgó férfiak fölé: Vargyó
munkafelügyelő.
– Annyi eszetek sincs, hogy titokban tömjétek magatokba,
amit sikerült ellopnotok.
– Nem loptuk, Chlovia úrnőtől kaptam. – felelte Tim. – Magad
is láthattad.
– Láttam, de az úrnő nyilván nekem küldte a csomagot… Ez
csak rontja a helyzetedet, mert engem loptál meg, engem, a
rettegett Vargyó felügyelőt!
Szavai nyomatékosítása véget Vargyó megsuhogtatta a
korbácsát. Tim rezignáltan bólintott. Már régen megtanulta,
Monarakhban csak akkor az övé az étel, ha már befalta, és meg is
emésztette; sok esetben még olyankor sem. Csenben viszont
megszakadt valami. A százados lassan felemelkedett:
– Mocskos vadállat! – hörögte.
– Nono… – Vargyó felemelte a korbácsot, de nem maradt ideje
lesújtani; Csen előrelódult, elkapta a derekát, és a földre teperte.
Elkeseredett földharc kezdődött; Timnek eszébe sem jutott
közbeavatkozni. Nem sejtette, mivel büntetik a zendülést, mert
eddig nem volt példa rá, de biztosra vette, hogy kínhalállal, vagy
valami még rosszabbak Abban sem reménykedett, hogy
legalább a rabszolga-felügyelőt magukkal ránthatják. Arra
számított, idővel az erős és egészséges Vargyó kerül felülre… de
a megszállottként harcoló Csen borította a papírformát. A
 g p p
százados a gnóm háta mögé került, és a könyökhajlatába kapta
Vargyó nyakát. S ha már így alakult, addig nem is eresztette,
amíg a gnóm zöld pofája lassan bíborba váltott. Az őrök csak a
reccsenésre figyeltek fel; mire odaértek, Vargyó mozdulatlanul,
nyakaszegetten hevert a földön. Csen még rúgott egyet a hullán,
aztán le is köpte, végül büszkén kihúzta magát, felkínálva széles
mellkasát a lándzsahegyeknek.
– Egyenként gyertek, ha mertek!
Erre kevés esély mutatkozott, de a roham elmaradt, a
fegyverek felemelkedtek. Tim rájött, hogy rangban felettük
állónak tisztelegnek ily módon. A halott rabszolga-felügyelő
körül gyülekező tömeg lassan szétnyílt. Chlovia érkezett, akit
már ismert, és egy másik alak, egy olajos bőrű óriás. A tisztelgés
az utóbbinak szólt; Tim ugyan csak hallomásból ismerte Indriq
xinafot, Choler testőrkapitányát, de így is megfagyott a vér az
ereiben.
A xinaf tagbaszakadt, hét láb magas férfi volt, de nemcsak a
méretei parancsoltak neki tekintélyt, hanem az egész
megjelenése. Duzzadó izmaival, szögletes vonásaival úgy
festett, mintha gránitból faragták volna, mintha
megelevenedett szobor lenne, de ferde metszésű szeme mélyén
nagyon is eleven tűz éget. Elég volt csak egyszer körbejáratnia
parázsló tekintetét a halott Vargyó körül összeverődött
sokaságon, és azonnal helyreállt a rend; még Csen dührohama is
elmúlt, a százados leengedte a karját, és a tekintetét a földre
szegezte. Indriq egyetlen fegyvere egy ember nagyságú pallos
volt; most a földbe döfte a hegyét, és a markolatára
támaszkodott, de még ebben a tartásban is mindenki fölé
magasodott. Amiben persze az is segített, hogy a sokaságban
mindenki összehúzta magát. A xinaf különösen kegyetlen
szörnyetegként híresük el; a hírneve azt ígérte, rettenetes
megtorlás következik, kínzással, csonkítással, fekete mágiával
és csupa ilyesmivel megfűszerezve. Nemcsak őrök látszottak
izgatottnak, de a foglyok is. Tim azon tűnődött, vajon
bűnrészesnek tekintik-e? Úgy sejtette, igen.
 Choler testőrkapitánya azonban meglepő nyugalommal vette
tudomásul, hogy egy fogoly megölt egy rabszolga-felügyelőt.
Tim rájött, ennek az alaknak Csen lázadása teljesen érdektelen
kis ribillió, amiről egy óra múlva majd el is feledkezik. Indriq
ítélkezés helyett a boszorkánytanonchoz fordult:
– Chlovia, a te kezed alá tartozik a vágóhíd, ha jól emlékszem,
őszintén érdekel, hogyan kezeled ezt a zendülést.
– Vizsgáztatsz, xinaf? – kérdezte Chlovia.
– Ugyan… Csak kíváncsi vagyok. Bár most, hogy mondod, úgy
hírlik, gyengekezű vagy. A Magiszter szolgálata nemcsak
könyvek forgatása, meg az elme pallérozása, de megköveteli az
erőt is. A Magiszter és a Fekete Anya nagyra tartanak téged, de
én azt vallom, aki nem találja meg önmagában a szükséges
keménységet, annak nincs jövője Monarakhban.
Indriq kinyilatkozását zajos helyeslés követte az őrök részéről,
de Tim tudta, azt is megtapsolnák, ha a xinaf elböfögné magát.
Az újságírót felháborította a pálfordulás. Tegnap ilyenkor ezen a
helyen még mindenki Chlovia rajongójának számított, foglyok
és őrök egyaránt.
– Az ész használata talán vétek? – kérdezte a
boszorkánytanonc.
– Az attól függ – felelte a xinaf. – Mit súg a híres eszed erre a
helyzetre?
Chloviát nem hozta zavarba a feljebbvaló érdeklődése; röviden
eltöprengett, aztán felvette a földről a néhai Vargyó korbácsát,
és Csen felé fordult:
– Mit gondolsz, el tudnád látni ennek a hogyishívjáknak a
munkáját?
Csen megkövülten állt, mígnem mélyen ülő szemében
felcsillant a felismerés fénye.
– Igenis, úrnőm!
– Nos, akkor gratulálok, mostantól te vagy a rabszolga-
felügyelő. Első feladatodként csinálj rendet!
Csen megsuhogtatta a Vargyótól örökölt korbácsot, talán a
súlyát mérlegelte, aztán energikus csapásokkal oszlatni kezdte a
köréjük sereglett kíváncsiakat, jobbára egykori fogolytársait.
 j g j gy g y
– Takarodjatok, kutyák! Nincs itt semmi látnivaló!
Az emberek menekültek előle. Csen odasózott az egyik
lándzsás őrnek is, egy régi haragosának, mire az őrség is nekiállt
besegíteni az oszlatásba, méghozzá lándzsanyéllel. Pillanatok
kellettek hozzá, és minden visszatért a régi kerékvágásba;
Chlovia megoldása működni látszott.
Úgy tűnt, az újságíróról mindenki megfeledkezett, de Tim –
maga sem tudta miért, talán beleunt a monarakhi
szenvedésekbe – Csen után vetette magát, és megpróbálta
lefogni a századost.
– Ezt nem teheted! Nem állhatsz át! Ez rosszabb, mintha
megölnének!
Mint oly sokszor, most sem sikerült meggyőznie a századost.
– Kuss, vagy te is kaphatsz! – felelte Csen, bizonyítva, hogy
félig máris monarakhi lett belőle. Ha teljesen azzá vált volna,
nem veszi a fáradságot a fenyegetőzéshez, hanem azonnal
lesújt. A köpönyegfordítás felbőszítette az újságírót:
– Térj észhez, ember! Ismered Melan napiparancsát!
Megölhetnek, de le nem győzhetnek! Így legyőztek…
– Hagyd abba a hőbörgést, vagy visszajönnek!
A szokásossal ellentétben ez alkalommal Csennek lett igaza.
Chlovia visszafordult, majd ami még nagyobb baj, a kegyetlen
Indriq is. Az óriás ajkán gúnyos mosoly játszadozott, de
továbbra sem adta jelét, hogy közbeavatkozna. Chloviát
fürkészte; a boszorkánytanonc Csen helyett Timhez fordult:
– Már megint te? Mit is mondtál délután, mi vagy te?
– Újságíró vagyok, interjút kértem tőled.
– Hát persze. Mondtam akkor is, hogy tartsd a szád, igaz?
– Csak a kötelességemet teljesítettem. Megpróbáltam
visszatartani tőle a bajtársamat, hogy elkövesse a legaljasabb
árulást, ami csak elképzelhető.
Tim bátran kihúzta magát. Csak Chloviát nézte, tőle nem félt
annyira, mint az óriástól.
– Árulás a frászt! – legyintett a boszorkánytanonc. – A
cimborád csak élni akar. Talán inkább pusztuljon el
értelmetlenül egy álszent zsarnokért, aki mindent lefordítana a
 gy
számok nyelvére, és akkor a legboldogabb, ha gépek veszik
körül?
Ez az érv fél éve még akár arra is jó lett volna, hogy örökre
átformálja Tim gondolkodását. De most, mióta belülről ismerte
Monarakhot, már lepergett róla.
– A háborús helyzet szükségessé teszi az egyszemélyi vezetést.
Ám a vész elmúltával Melan bajtárs lemond a hatalomról, és
segít felépíteni egy igazságos világot.
– Persze hogy lemond – nevetett Chlovia.
– Mit értesz igazságos világ alatt? – vetette oda Indriq is.
– Hogy az emberek egyenlők – felelte Tim. Elszégyellte,
mennyire elvékonyodott a hangja, de mentéségére szólt, hogy
még sohasem állt szemtől szembe egy xinaffal. – Törvények
alatt élnek, amelyek mindenkinek garantálják a békét és a
létbiztonságot. Az erős nem önkényeskedhet a gyengébb felett…
Indriq ingerült kézmozdulattal félbeszakította az újságíró
szónoklatát, ékes példával igazolva, jelenleg mire számíthat a
gyenge az erőssel szemben. Az újságíró elképedésére azonban a
xinaf vitatkozni kezdett:
– Te tényleg ilyen ostoba vagy? Az emberek most is egyenlők.
Sőt, már az idők kezdetén is azok voltak, mindegyikük a saját
szerencséjének a kovácsa. Aztán a gyávák, a gyengék, az ostobák
és a tehetetlenek elkezdtek szabályokat hozni… De ez a világ
soha nem lesz olyan, ezt én garantálom neked, Indriq! Te hülye,
te… Talán az oroszlánnak is megtiltanád, hogy űzőbe vegye a
gazellát, mert az nem igazságos?
– Mi nem a természet részei vagyunk – érvelt Tim.
– Ez egyre jobban untat – vágott közbe Indriq, aztán
hatalmasat ásított, hosszú karját a szürke ég felé nyújtva.
Roppant felsőtestén megfeszült az összes izma; Choler
testőrkapitánya valóságos hérosznak látszott. Ezután fél kézzel
kiszabadította a földből hatalmas pallosát, baljával pedig
rámutatott egy fatönkre, amely a vágóhíd berendezéséhez
tartozott. Tim gyakran látta, ahogy hatalmas húsdarabokat
szeletelnek rajta, és rettenetes előérzete támadt.
– Kis ember, hozd azt ide, aztán térdelj elé, és hajtsd rá a fejed!
 j j j

8.
Tim lába a földbe gyökerezett, gerince mentén jeges borzongás
futott végig. Csak egy helyütt érzett forróságot, az ágyékánál,
majd a combjain. Ennyi. Vége az életének. Milyen rövid volt, és
milyen kevés öröm adatott meg! És hogy lehet ilyen
balszerencsés? Beleszületett egy rettenetes korba, egy eltorzult
világba, hogy aztán ennek a páratlanul szerencsétlen tér-idő
kombinációnak is a legnyomorultabb sarkában végezze, a lehető
legostobább módon.
Ráadásul másvalaki helyett…
Átkozott Sparky Monday!
Ő juttatta ide!
– Nem hallottad Indriq xinafot? – csattant fel Csen, aztán hogy
az árulása teljes legyen, a korbácsa is csattant, méghozzá Tim
hátán, de az újságíró ez alkalommal meg sem érezte.
– Több vagányságot, öregem! – mondta Indriq, és Tim még a
halálfélelem mindent elborító árja mögött is elcsodálkozott a
xinaf szóhasználatán. – Ilyen szép elvekért csak méltósággal
érdemes meghalni.
Tim Chlovia felé fordult, a boszorkánytanonc az egyetlen
személy volt, akitől még segítséget remélhetett. Ám a lány a
földet nézegette. A homloka talán egy árnyalatnyival
sápadtabbnak tűnt, mint az imént, de ez lehetett akár a
nyomorúságos monarakhi fényviszonyok miatt is. Ám amikor
újra felnézett, mentőövet dobott.
– Mi értelme lenyakazni ezt a szerencsétlent? – kérdezte.
– Hogy mi értelme? – vont vállat a xinaf. – Egyrészt a világ
megszabadul egy önáltató, Melan-párti senkiházitól, aki többet
járatja a száját a kelleténél. Másfelől a choraldjaim is
megvacsoráznak…
– Félreértesz, hatalmas Indriq. Nem az eljárás hasznosságát
vitatom, hanem az eleganciáját.
– Arra célzol, hogy ne piszkítsam be vele a kezem? Adjam
inkább élve a choraldoknak?
 Ezen a lehetőségen a xinaf láthatólag eltöprengett, Tim
gyomra viszont összerándult. Hogyan lehetséges, hogy még
Indriq pallosánál is van rosszabb lehetőség?
– Nem – felelte gyorsan Chlovia. – Gépimádó, nézz ide!
Tim felemelte a fejét, és a boszorkányra sandított.
– Ne így nézz, te rakás szerencsétlenség! Tudsz te ennél
jobbat… Úgy próbáld meg, ahogy az előbb!
Tim megtörölte a száját, aztán kihúzta magát. A xinafra nem
mert rápillantani, a boszorkányt méregette. Chlovia szemében
huncut szikrácskák pattogtak. Szórakozik velem – ébredt rá
Tim. Játszanak, mint macska az egérrel. De nem ezekre a két
lábon járó fenevadakra haragudott, azon már túl volt. Sparky
Mondayt gyűlölte, ő juttatta ide, hogy égne el a pokolban!
– Ez az! – csettintett Chlovia. – Látod a szemét, xinaf?
– Mérgesnek tűnik – vont vállat Indriq. – És akkor mi van?
Fejét veszem, aztán többet nem nézeget ilyen sértetten.
– Tiszta sor, de azzal csak a testét győzöd le. Mert mi történik?
A nagy Indriqet feldühítette egy rabszolga, mire a xinaf a fejét
vette…
Indriq bólintott.
– Ez a dolgok rendje. Nekem ennyi bőven elég. Még tetszik is.
Miről beszélünk egyáltalán?
Chlovia nem hagyta annyiban:
– Arra gondoltál, hogy egy hét múlva mire emlékeznek majd
ebből a népek? A fejlevágásra? Aligha, az mindennapos eset. A
monarakhiak arra emlékeznek majd, hogy a rabszolga
vitatkozni merészelt. Így a szelleme túléli a testét. Ha pedig
kiszivárog a történet Monarakh falai közül, vértanút csinálsz
belőle.
– Csavarod a szót összevissza, boszorkány! Hová akarsz
kilyukadni?
– Az igazi győzelem az lenne, ha a szellemét sikerülne
megtörni. Ha szóval vagy cselekedettel beismerné, hogy neked
van igazad. Ha átállna, mint a cimborája.
Indriq a vállára vetette a pallost, és összeráncolt homlokkal
töprengett.
 p g
– Az érvelésedet akár logikusnak is nevezném, de nem érzed a
benne rejlő aránytalanságot, boszorkány. Próbáljak szép szóval
meggyőzni egy fanatikust, amikor egyetlen suhintással
kitörölhetem a világból? Kinek van erre ideje Monarakhban, a
háború közepén? Ki fáradozna ezzel?
– Én képes lennék rá.
– Hohó! Ha az alattomos mágiáddal belepiszkálsz a fejébe, az
ugyanolyan, mintha én lenyakaznám. Mert mire emlékeznek
egy hét múlva Monarakh gyermekei? A rabszolga pimaszkodott,
mire Chlovia zombit csinált belőle. Ha pedig híre megy, te adtál
mártírt a Technokratának.
Indriq sötét arcán sátáni vigyor terült szét. Saját pályáján
győzte le a boszorkányt. Tim már indult volna a rönk felé, azon
töprengve, Sparky Monday, aki híresebb nála, ezerszer
alkalmasabb lenne a mártíromságra. Újabb igazságtalanság. Ám
Chlovia nem adta fel.
– Én úgy törném meg a fickót, hogy nem használnék mágiát.
Sem fenyegetést, sem csábítást, sem zsarolást, semmi ilyesmit…
És elég lenne hozzá… mondjuk harminc nap.
Indriq újra végigmérte az újságírót. Tim ez alkalommal állta a
xinaf tekintetét. Mostanra visszanyerte a hidegvérét; talán az
esélytelenek nyugalma szállta meg. Vagy csakugyan létezett
valamiféle higgadtság, amit csak a halálraítéltek érezhetnek.
Egyszer tudósított kivégzésről, Melan öt dezertőrt lövetett főbe.
Az ilyen csip-csup ügyeket Monday előszeretettel bízta a
segédszerkesztőkre, így Timnek kellett ott fagyoskodnia a
hajnali órán. A halálraítéltek olyan nyugodtan sorakoztak az
összelyuggatott fal előtt, mintha cseppet sem izgatná őket, mi
történik. Most Tim is így érezte magát.
– Az alattomos kis trükkjeid nélkül aligha sikerülne –
legyintett a szörnyeteg.
– Fogadjunk! – ajánlotta Chlovia.
– Ugyan, nincs nekem arra időm, hogy rajta tartsam a
szemem ezen a fickón. Akármikor a gondolatai közé férkőzöl.
– Nem teszem – tiltakozott Chlovia. – Mához a harmincadik
napon újra megnézheted magadnak. Addigra híre-hamva sem
 p j g g g
marad a tiszta szívének, sem az arrogáns felsőbbrendűségének,
amit most is érez. És bárkivel ellenőriztetheted majd, nyoma
sem lesz mágikus beavatkozásnak. Vagy akár ki is kérdezheted,
hazugságvizsgálattal. Azt fogja vallani, hogy nem
kényszerítettem semmi módon. Ezek a fogadásunk feltételei.
– Félelmében is hazudhatja, hogy átállt.
– Vagy szóval, vagy cselekedettel, de igazolni fogja, az
átpártolása teljes és önkéntes. A mostani szelleme pedig, ami
túlélné, ha egyszerűen csak a fejét vennéd, immár örökre a
múlté.
Indriq a gondolataiba merülve, Tim látott szájjal hallgatta a
boszorkányt. Persze lehetetlennek tartotta, hogy Chlovia bármi
módon átállíthatná, azt pedig végképp nem tudta elképzelni,
hogy önként csatlakozna a sötétség erőihez. Pedig sohasem
tartozott a fanatikus Melan-hívek közé; a sors különös
fintoraként éppen itt vált azzá, Monarakhban. Eddig az
újságírótól elvárható tárgyilagosság megkövetelte, hogy
bizonyos távolságtartással szemlélje a saját oldalát, és nem volt
minden ínyére, amit megtapasztalt. Csakhogy most már tudta,
Choler győzelme mindennél rosszabb lenne, a poklot
szabadítaná Cherubion sokat szenvedett népeire. Inkább
meghal, mint hogy bármi módon, akárcsak egy megjátszott
gesztussal a Magiszter szekerét tolja…
Viszont harminc nap haladékra nem mondana nemet, addig
bármi történhet. Eldőlhet a háború Melan javára…
Megtörténhet a csoda, és visszatérhet Kevanaar… Felbukkanhat
a titokzatos megváltó, aki megszabadítja Cherubiont a
félistenek zsarnoki uralmától… Vagy akár teljesülhet a célja, és
megcsinálhatná a Choler-interjút, amellyel beírná a nevét a
történelembe.
Az lenne a legszebb, és harminc nap haladék talán elég is
lenne rá…
– Tétje is lenne ennek a fogadásnak? – kérdezte Indriq, teljesen
váratlanul. Tim szíve nagyot dobbant: talán tovább élhet…
– Mit javasolsz?
 A xinaf lassan leeresztette a pallosát; az acélhegy
végigcsúszott a földön, és Chlovia szandálba bújtatott lábai
között állapodott meg. Indriq csak a csuklóján mozdított, a
nehéz pallos mégis felemelkedett a földről, és fellibbentette a
boszorkány szoknyáját is. Chlovia fekete harisnyát viselt,
csipkés harisnyakötővel. A Főerdőben a nők ölni tudtak volna az
ilyen finom holmiért, de meglehet, a formás gazellalábakat is
irigyelték volna a boszorkánytanonctól.
– Ezt nem kérheted! – tiltakozott a boszorkány. – Az
érintetlenségem fontos feltétele, hogy nagy hatalmú
boszorkánnyá válhassak egy napon…
– Ez előbb olyan magabiztosnak tűntél – provokálta Indriq. –
Olybá tűnik, annyira mégsem hiszel magadban.
Chlovia arcán ingerült kifejezés suhant keresztül, miközben
eligazgatta magán a ruháját.
– Rendben, beleegyezem – jelentette ki. Ha zavarba is jött egy
pillanatra, már nyoma sem maradt. – Most pedig halld az én
feltételemet! Van egy lány, egy boszorkánytanonc, bizonyos
Fúria. Azt akarom, hogy tűnjön el Monarakhból, és a fronton
találja magát. Lehetőség szerint minél forróbb helyen, ahol sok
tankjuk meg helikopterük van ezeknek a gépimádó népeknek.
Te igen közel állsz a Magiszterhez, nyilván el tudod intézni
nekem.
A xinaf bólintott.
– Megoldható, ha megnyered a fogadást.
– Megnyerem.
A boszorkány apró kacsója eltűnt a kolosszus hatalmas
mancsában, ahogy szentesítették a fogadást. Chlovia
eltökéltnek, Indriq elégedettnek látszott. Utóbbi jóslatra is
vállalkozott:
– Harminc nap, aztán megkapom, amit akarok. De ne keseredj
el akkor sem, ha veszítenél. Maradhatsz Monarakhban, mert
megtartalak ágyasnak.
Chlovia csálé mosolya ugyanúgy jelenthetett egyetértést,
mint gúnyos elutasítást:
– Megtisztelő, de merőben mások a céljaim, xinaf!
 g j
Indriq hátravetette a fejét, és zengő hangon felkacagott.
Semmi mesterkéltség nem volt a gesztusában, a szeme akkor is
vidáman csillogott, amikor abbahagyta a nevetést. Fél pillanatig
egészen emberinek tűnt.
– Minél magasabbra, igaz? Mindenki így van vele errefelé,
aztán mindegyik törtető a levesben végzi. Te most hasaltál el,
kis boszorkány, csak még nem tudod. De elég a szócséplésből,
hamarosan újra találkozunk!
Indriq ezzel sietősen hátat fordított, aztán búcsú nélkül
otthagyta őket.
– Hülye fasz! – suttogta Chlovia a xinaf után, aztán az újságíró
felé fordult, és úgy kezdte méregetni, mint valami árucikket.
– Köszönöm, úrnőm – hajolt meg Tim.
– Mit is?
– Megmentetted az életemet.
– Pár hétre biztosan, de ne táplálj magadban nagy reményeket.
Akkor is megölhet, ha igazam lesz, és végül önként átállsz.
– Azt nem ígérhetem. Előre elnézésedet kérem, de vesztes
fogadást kötöttél. Soha, semmilyen körülmények között nem
pártolok át.
– Márpedig én ki fogom eszközölni, különben veszítek. Látod,
ellenségek vagyunk.
Tim zavartan hallgatott, a szavakat kereste.
– Újságíró vagyok, az emberismeret a munkaeszközöm, mint
neked a varázserőd. Látom rajtad, mennyire más vagy, mint ők.
Te igazán rendes vagy.
– Nevezz még egyszer rendesnek, és kinyomom a szemed! Meg
embernek se igen nevezz, a rendellenes nép gyermeke vagyok,
inkább mutáns, mint ember, és büszke rá! – A fenyegetést még
csipkelődő hangnemben adta elő, Tim nem vette komolyan, de
aztán a boszorkánytanonc elkomorodott: – Ne bízz bennem,
technokratafiú… Ha van is bennem valamiféle jóérzés, az abban
merül ki, hogy figyelmeztetlek: nem vagyok a barátod.
Halálosan komolyan veszem a fogadást, szóval védd azt a
hófehér lelked, ahogy csak bírod… vagy bukj el. Most pedig
velem jössz! Megkapod az interjút!
 j g p j

9.
Timnek többé nem kellett visszamennie a vágóhídra. A belső
erődben kapott kis szobát, ugyanazon a folyosón, amelyikre
Chlovia szállása is nyílt. Még ablaka is volt, amely ugyan egy
semmitmondó, bazaltfalú szakadékra nézett, de tiszta időben,
ha az északi szél elsodorta a Monarakh körül lebegő sötét
fellegeket, néha látni lehetett az eget és a napot is. A zsúfolt
rabszolgavermekhez képest valóságos luxuslakosztály volt.
További újdonságot jelentett, hogy ettől kezdve rendszeresen
ételhez jutott, szintén Chlovia jóvoltából. Az alapanyagokkal
kapcsolatban az újságíró inkább nem kérdezősködött, de
megevett mindent, és hamarosan elkezdte visszanyerni az
erejét. A másik megfizethetetlen jótétemény a tisztálkodás
lehetősége volt; Monarakh belső erődje rendelkezett néhány
kitűnő fürdőteremmel. A vulkán mélyéből feltörő forró vizet
vezették roppant kőmedencékbe. Az újságíró kopott
rabszolgarongyait is eldobhatta, az első fürdő után Chlovia
elvitte egy ruhatárba. Tim egy zöld alapú, erdőjáró ruhát
választott, és ezentúl csak azt viselte. Chlovia hagyta néhány
napig pihenni, erősödni, ismerkedni a körülményekkel, aztán
meghívta a szállására, elkészíteni az első interjút.
Chlovia lakosztálya meglepően takarosnak tűnt a monarakhi
állapotokhoz képest. Persze túlzsúfolt volt, színes és dekadens,
de valahogy mégis élettel teli és emberi. Az asztalon pogácsa
várta a riportert, két bizarr alakú, talán koponyából kifaragott
pohárban pedig forró ital gőzölgött, az illata alapján tea. A
boszorkány sötétkék kimonót viselt, aranysárga hímzésekkel.
Leomló, vörös haja eltakarta szarvacskáit; szeplős arcával, fitos
orrával inkább tűnt bájos diáklánynak, mint életveszélyes
boszorkánytanoncnak. Timnek eszébe jutott a figyelmeztetés,
miszerint nem bízhat benne, de még mindig nem tudta
komolyan venni.
– Kezdhetjük? – kérdezte a lány.
 – Természetesen. – Tim kiterítette a pergament. Régi
jegyzetfüzete nem került elő többé, de a fényképezőgépét
Chlovia visszaszerezte valahonnan. – Bemutatkoznál a Főerőd
Híradó olvasóinak?
– Chlovia vagyok, boszorkánytanonc, három éve szolgálom a
Sötét Láng Urát.
– Oké, jó lesz, de ez eléggé köztudott. Még odaát is vannak,
akik már hallottak rólad. Az interjú lényege a színes
részletekben rejlik.
– Háború van, ennél több részletet nem árulhatok el.
– Nem a feladataidra vagyok kíváncsi, hanem rád, Chloviára.
Honnan jöttél, merre tartasz, miben hiszel…
– Vagy úgy… Nos, Keorathban születtem, a rendellenes nép
városában. Ne kérdezd, hol van. Az apám Melan-párti
katonatiszt volt, aki titkos küldetést teljesítve elszakadt az
egységétől. Véletlenül találkozott az édesanyámmal, aki a
rendellenes nép lánya. Soha többé nem váltak el. Van egy
fivérem, Chlovis… Boldog gyermekkorom volt, amit csak annyi
árnyékolt be, hogy nagyon korán felfedezték a tehetségemet a
varázsláshoz. Már egészen fiatalon értésemre adták, a
tehetségem nem maradhat kihasználatlanul. Fejlesztenem kell,
bármi áron, és amikor valódi tudássá érik, a népem javára
fordítanom. Viszont a tudásmennyiség, amelyhez Keorathban
hozzáférhettem, véges volt. El kellett tehát hagynom a népem,
hogy valamelyik félisten szolgálatába szegődve folytassam a
tanulmányaimat.
Chlovia ezen a ponton elhallgatott.
– Azt hiszem, ennyi elég a gyökerekről.
– Hogy kerültél a Magiszter szolgálatába?
– Choler serege Otoaak hordájával harcolt a Kaskahtól délre.
Belekeveredtem a csatába, és tettem róla, hogy a Magiszter
felfigyeljen rám. Gan’yarára bízta a nevelésem, a Fekete Anyára.
– Bocsánat, rosszul kérdeztem. Nem ezekre a részletekre
vagyok kíváncsi, inkább arra, miért éppen Choler? Nem tudtam
elengedni a fülem mellett, hogy az apád Melan népéhez
tartozott.
 – A mágia itt van – tárta szét a karját Chlovia. – És annyit
elárulok, Melan lenne az utolsó, akit szolgálnék. A rendellenes
népnek Choler győzelme esetén van a legtöbb esélye a
fennmaradásra. A racionális világba ugyanis, amelyről a Tiszta
Fej ábrándozik, aligha férne be az én furcsa és szabadságszerető
népem. A magunkfajták, a saját módszereikkel jóval mélyebben
bele tudnak pillantani a múlt kútjába, mint Melan hívei, akik
csak romokból meg ásatásokból következtetnek rá, mi lehetett
itt ezer vagy tízezer éve. Az a humán civilizáció, amit a vezéred
úgy istenít, valójában a velejéig romlott volt. Nem véletlen,
hogy Kevanaar sem akarta újjáépíteni.
Timnek lett volna ellenérve, de magába fojtotta.
Tárgyilagosság mindenekfelett. Nem az a feladata, hogy
meggyőzze a boszorkányt, hanem hogy minél alaposabban
bemutassa a Főerőd Híradó olvasóinak. Így is minden pillanatát
élvezte a Chlovia-interjúnak. Szóba kerül még Kevanaar
távozása, az Éj Köve, a mentális erő… Néhány kérdésben
valóságos szellemi párbaj alakult ki közöttük. Tim hiába
szerette volna zavarba hozni vagy önellentmondásba keverni
partnerét, Chlovia ravasz és szellemes alanynak bizonyult, akin
képtelenség fogást találni.
– A végére egy kis bulvár, ha nem bánod. Igaz, hogy
gondolatolvasó vagy?
– Azt mondják…
– Most mire gondolok?
Tim azon töprengett, vajon a szarvacskák mellett vannak-e
egyéb rendellenességei is a boszorkánytanoncnak? Mondjuk a
ruha által eltakart részeken, és hogy milyen jó lenne
személyesen ellenőrizni. Mióta mindennap megtömhette a
gyomrát, és nem lebegett fölötte az állandó életveszély, egyre
gyakrabban gondok a nőkre. Rég volt már az utolsó lány, az
arcára sem emlékezett.
– Meg akarsz cicerézni – jelentette ki Chlovia kétségek nélkül.
Telitalálat volt ugyan, de túl könnyű, ezt a boszorkány a
gesztusaiból is kiolvashatta.
 – Nos, ezt inkább kihúzom, de ugyanezen a vonalon… Van
párja a boszorkánytanoncnak? Szeretne egyszer kis mutáns
gyerekeket terelgetni?
Chlovia azonnal válaszolt, különösebb zavar nélkül:
– Ez nem fér össze sem a hivatásommal, sem a céljaimmal.
Ámbár… néha álmodom valakivel. Egy idegennel, aki egy külső
világból jön közénk. De mindegy, hagyjuk, erről nem akarok
beszélni.
Tim eltöprengett rajta, hogy a témát érdemes lenne tovább
boncolgatni, de a papír betelt, és Chlovia is kezdett ingerülté
válni.
– Akkor már csak a fénykép maradt. Ne félj, nem rabolja el a
lelked!
– Nem félek. Én fogom elrabolni a te lelked, ha nem vigyázol.
Timnek sokadszorra is feltűnt, Chlovia mennyire
természetesen kezel olyan szituációkat, amelyeknek
Monarakhban, ahol a humán civilizáció technikai vívmányait
okkultizmusra cserélték, már réges-régen ismeretlennek kellene
lenniük. A fotóhoz kissé kihúzta magát, aztán egyenesen az
optikába nézett, miközben csábos mosolyt villantott. Talán erre
is rá kellett volna kérdeznie, de volt egy olyan sejtése, hogy a
lány nem válaszolna. Esetleg majd egy magánbeszélgetés
során… Az első kép mindesetre jól sikerült, talán túlságosan is
jól: Chlovia kifejezetten bájosan mutatott rajta. Ezt megtartom
magamnak, döntötte el Tim. Az újságnak azonban olyasmire
volt szüksége, ami kellően elborzasztja közönséget.
– Kicsit mérgesebben nézz, jó? És látsszanak azok a szarvak is!
A második kép, összeszorított ajkakkal, szigorú tekintettel és
hátravetett hajjal már kellőképpen előnytelenre sikerült. Némi
retusálás, és gyereket lehet majd vele ijesztgetni, állapította meg
Tim halvány keserűséggel.
 10.
A Chlovia-interjút számtalan másik követte. Az első néhányat
még a boszorkánytanonc szervezte, aztán már a segítségére sem
volt szükség. Chlovia egyszerűen csak pályára állította az
újságírót, aztán Tim megindult előre, köszönhetően a Sötét Erőd
belső viszonyainak. Monarakh vezetőrétege ugyanis, mint
kiderült, állandó feszültségben élt, és rögeszmés féltékenységgel
figyelték egymást. Az egyik szemét mindenki a felette állon
tartotta, a másikat pedig a mögötte tülekedőkön. Ebben a
világban semmi sem maradhatott észrevétlen; az idegen, aki a
semmiből csöppent közéjük, és egymás után kifaggatta őket,
végképp nem. Tim hamarosan ráébredt, ezek a szörnyetegek
bizonyos szempontból olyanok, akár a gyerekek. Ha az egyikük
hozzájutott valamihez, az azonnal a másiknak is kellett.
Kezdetben sokan csak kinevették a boszorkánytanoncot, és
ványadt védencét, az újságírót. Ám ahogy egyre több interjút
sikerült nyélbe ütni, akik kimaradtak, gyanakodni kezdtek,
hogy valamivel megrövidítették őket. Ezért egy idő után maguk
a riportalanyok kopogtattak az újságírónál. Persze megvolt
ennek a maga veszélye; Tim emlékezett rá a saját, rövid
gyermekkorából, hogy a játékszerek néha eltörnek, amikor a
kölykök igazán vehemensen marakodni kezdenek fölöttük. Neki
szerencséje volt; a belső vár lakóinak irigysége a kezére játszott,
ahelyett, hogy elpusztította volna. Néha még előfordult, hogy
valaki vagy valami torkon ragadta egy sötét folyosón, de mindig
maradt ideje elhörögnie, hogy ő a tudósító, mire azonnal
elengedték.
A második interjút Balamuddal készítette, az óriásdenevérrel.
Három méter magas, karmazsinvörös szörnyeteg volt;
Monarakh egyik legádázabb bajnoka. Timnek elképzelése sem
volt arról, hogy miről fognak tudni beszélgetni. Szerencsére
nem kellett sokat kérdeznie; Balamud egyfolytában a
hőstetteivel kérkedett, még félbeszakítani sem lehetett, majd
amikor ráunt a csatákra, az étkezési szokásait ecsetelte. Tim szó
szerint jegyezte le a válaszokat, „s” helyett „sz”-t használva,
hogy a lény szörnyű selypítését is visszaadja a Főerőd Híradó
olvasóinak. Mindent összevetve a Balamud-interjú remekül
sikerült, az elkészült szövegből tökéletesen kirajzolódott egy
ostoba és gonosz szörnyeteg képe, amely alkalmas halálra
rémiszteni az olvasókat, illetve még elszántabb ellenállásra
sarkallni őket.
Hamarosan sorra került Fúria, a rivális boszorkánytanonc is,
akitől Chlovia meg akart szabadulni. Tim újabb Chlovia-
szépségű, bájos kis hölgyeményt remélt megismerni, de
Fúriácska viaszos bőrű, összenőtt szemöldökű, rosszindulatú
bestia volt, aki minden ízében rászolgált a nevére. Láthatólag
nem értette meg, mi a lényege az interjúkészítésnek, ehelyett
arra gyanakodott, Tim a titkait próbálja kifürkészni, hogy aztán
átadhassa őket Chloviának. A kínos kérdéseknél olyan mentális
csapásokat mért Timre, hogy az újságíró többször kiesett a
székből, és még az orra vére is eleredt. Fúria végül nem
bizonyult különösebben figyelemreméltó egyéniségnek;
nagyratörő, gonosz fenevad volt, akár a többi, bár távolról sem a
legrosszabb a bandából.
Gan’yara volt az első igazi monarakhi nagyágyú, akit sikerült
interjúra fogni. Ez a beszélgetés tette a leginkább próbára az
újságírót. A Fekete Anya egy igazán gonosz némbernek
bizonyult, minden második kérdésnél beígérte, hogy kiégeti
Tim agyát. Mégsem a fenyegetőzése volt a legrosszabb, hanem a
csúfondáros mosolya, sokat tudó tekintete. Tim végig úgy
érezte, a Fekete Anya keresztüllát rajta, és igen jól szórakozik.
Sok mindent nem sikerült kihúzni belőle, de Tim nem bánta. A
riport végén annak is örült, hogy egyáltalán életben
maradhatott.
Borag, a denevérszárnyú xinaf valamivel jámborabbnak
bizonyult. A titkait féltékenyen őrizte ugyan, de ha megfelelő
témára akadtak, meglepően megnyílt az újságíró előtt. Ebből az
interjúból végül egész kellemes beszélgetés kerekedett. Még
közös vonásuk is akadt; a Cherubion történelme iránti
olthatatlan rajongásuk. A xinaf volt járatosabb a témában,
 j g j
Borag még azt is megengedte magának, hogy belemenjen egy-
egy hosszabb fejtegetésbe Kevanaar távozásával, illetve az Éj
Kövéhez vezető utakkal kapcsolatban. Más körülmények között
az újságíró jó kedélyű, derék öreg fickónak nevezte volna.
Yhabar, a gnóm volt az egyetlen, aki megpróbálta magát
százszor jobb színben feltüntetni, mint amilyen valójában.
Szándéka azonban nem párosult a megfelelő intelligenciával.
Tim néhány ravasz keresztkérdéssel kihúzta belőle, hogy
ugyanolyan hataloméhes, számító szörnyeteg, mint a többiek,
legfeljebb ezerszer alattomosabb.
Teltek-múltak a hetek, és Tim körülbelül húsz interjút hozott
össze. A szövegekben rengeteg volt a hasonlóság, de azért az
újságíró is elismerte, Monarakh legjobbjainak többnyire van
egyénisége. A múltjukról bajos volt őket faggatni; Tim
feltételezte, a legtöbbjük alulról küzdötte fel magát, és rossz
néven veszik, ha emlékeztetik őket a kezdetekre. A terveikre
szintén nem volt ajánlatos rákérdezni; ha valaki úgy érezte, Tim
a szándékait próbálja kifürkészni, rögvest zárkózott, vagy
ellenséges lett. A hitvallásukról ellenben szívesen beszéltek, bár
többnyire ugyanazt szajkózták. Az erős uralma a gyengébb
felett; a szellem uralma az anyag felett; a Magiszter uralma az
egész hóbelevanc felett és így tovább. Valaki mindig uralkodott,
és mindig az erősebb jogán, az egyetlen megkérdőjelezhetetlen
jogon. A magukétól eltérő nézeteket nem vitatták, nem
próbálták cáfolni… egyszerűen fel sem fogták. Ugyanígy nem
értették a közösség fogalmát sem, inkább azt vallották,
mindenki a saját szerencséjének a kovácsa. Kevanaar tanításait,
ha ismerték is, vagy félreértelmezték, vagy átformálták a saját
ízlésüknek megfelelőre. A jövőt mind ugyanúgy képzelték:
Choler uralkodik Cherubionon, majd uralmát kiterjeszti az egész
világra; ez az állapot pedig kitart az idők végezetéig. A saját
helyüket mindannyian a Magiszter mellett képzelték el ebben a
jövőben. A lehető legközelebb a mesterükhöz, de sohasem a
helyén; Choler egyeduralma megdönthetetlennek látszott.
Tim jegyzetfüzete nem került elő soha többé, ahogy a tolla
sem. Az interjúkat pergamenre jegyezte le, lúdtollal és vörös
 j p g j gy
tintával. A vérszín betűk időnként alaposan megnyomták a
hátborzongató tartalmat, az újságíró tartott is tőle, hogy a
Főerőd Híradó racionális antikváival majd elvész valami a
mondanivalóból. A fényképek jobbára hasznavehetetlenek
lettek, Monarakh gyermekei ódzkodtak a fénytől.
Az interjúk kacifántos úton jutottak el a szerkesztőségig.
Chlovia Sang monarakhi nagykövetének adta át a végleges
változatokat, aki elküldte őket Sang fellegvárába, ahonnan az
ottani Melan-párti nagykövet juttatta haza a szerkesztőségbe.
A visszajelzés borzasztóan hiányzott a tudósítónak. A Főerőd
Híradó lapjaira nyomva csak egy riportot látott viszont, a
legelsőt, Csorak kapitányét. Abból hatásos anyag lett ugyan –
szinte javítás nélkül adták közre –, de mégiscsak az első
próbálkozás volt, ennél fogva a legkiforratlanabb. Tim
folyamatosan nyüstölte Chloviát, szerezzen neki pár példányt a
Főerőd Híradóból, de a boszorkánytanonc csak a vállát
vonogatta. Ez ügyben tehetetlen, állította; az egyetlen interjú,
ami visszajutott hozzájuk, a Csorak-féle, véletlenül került
Monarakhba. Egy gazdátlan teherautóban találták a senki
földjén. Szóbeszédet viszont Chlovia rengeteget hallott; Tim
interjúsorozatát a hírek szerint hatalmas érdeklődés övezte a
Melan védnöksége alatt álló területen, állítólag maga a
Technokrata is előszeretettel olvasta. Tim Rodney pedig híres
lett; „Monarakhi Tudósítóként” emlegetik világszerte. Csak
egyetlen fanyalgó akadt, egy másik újságíró. A fickó azt állította,
Tim Rodney közönséges csaló, aki eladta a lelkét az ellenségnek.
Chlovia nem tudta az ellenséges újságíró nevét, Tim annál
inkább.
Érzed a veszted, Monday!
Chlovia valamennyi interjút végigolvasta; időnként ráncolta a
homlokát, máskor akkorákat nevetett, hogy a könnye is
kicsordult. Tim egy ideig próbálta kiszedni a lányból, mi tetszik
neki annyira, de Chlovia nem tudta elmagyarázni, az újságíró
pedig beletörődött, hogy nem érti a monarakhi poénokat. A
boszorkánytanonc töltötte be a cenzor szerepét is. A szemfüles
Tim néha az ostobább teremtményekből kihúzott ezt-azt, ami
 y
nem kerülhetett Monarakh falain kívülre. A sasszemű Chlovia
ezeket azonnal észrevette, és már törölte is.
Az idő előrehaladtával, amikor már a riportalanyok keresték
az újságírót, Tim majdnem mindig kapott tőlük apróbb, néha
pedig nagyobb ajándékokat. Főként elemózsiát; a monarakhiak
a legjobban a húst szerették, hússal ízesítve. Tim szinte egész
életében csak a szintetikus ételt ismerte, ami Melan
tápanyaggyáraiból került ki, de húst néha azelőtt is fogyasztott.
Egyszer a szerkesztőségi autóval elcsaptak egy őzet, majd
feldolgozták egy ősrégi könyvben leírtakra támaszkodva. Remek
mulatság volt; pukkadásig jóllaktak, és nem lett tőle semmi
bajuk. Monarakhban sajnos a lehető legritkábban került őz az
asztalra; a sötétség szolgái jobban vonzódtak a rovarokhoz és a
hüllőkhöz. Tim idővel legyőzte a viszolygását, és megevett
mindent, amit Chlovia az asztalára rakott. Ha néhanapján a
harctérről érkező csapatok tértek be Monarakhba, Tim
megkereste őket, és a saját vacsoráját elcserélte az általuk
zsákmányolt élelmiszercsomagokra. A sokadik alkalom után azt
vette észre, hogy a monarakhi étel már jobban ízlik neki, mint a
szintetikus. Ezzel együtt folytatta a cserélgetést. A szintetikus
étel rengeteg fontos ásványi anyagot tartalmazott, ami
nélkülözhetetlen a szervezet számára. Az újságíró nem akarta
kockáztatni, hogy a monarakhi étrend miatt elkapjon valami
hiánybetegséget. Sokat kóválygott Monarakh kusza folyosóin,
de „gyengélkedő” feliratú ajtót sohasem látott. Nem volt kérdés,
miként végzik a gyengék és az elesettek.
Az ajándékba kapott élelmiszerből gyakran fölöslege is
maradt. Eleinte tartalékolta a kaját a nehezebb időkre, a
rabszolga beidegződés szerint, később rászokott, hogy lejárjon a
vágóhídra, és a maradékot elossza a rabszolgaként gürcölő
Melan-hívek között. Nem vágyott a sorstársai hálájára, hiszen
nagyon keveset tudott csak segíteni rajtuk, azt a keveset pedig
kötelességből adta, mégis meglepődött, micsoda ellenszenvvel
fogadják. Az emberek irigykedve figyelték, különösen egykori
fogolytársai, akik még emlékeztek rá. Kiemelkedett közülük, az
biztos. Ugyanolyan sápadt volt ugyan, mint ők, de a testsúlyát
 gy y p gy y
már visszanyerte, és magabiztosan mozgott Monarakhban,
anélkül, hogy a fejét állandóan a vállai közé húzta volna. Az
ajándékait azért elfogadták, de pofákat vágtak hozzá. A
bátrabbak néha a képébe vágták, hogy túlságosan fennhordja az
orrát, pedig ugyanolyan fogoly, mint ők. Időnként elhangzott az
árulás szó is, és okozott is álmatlan éjszakákat az újságírónak.
Aztán ráébredt, hogy puszta irigységről van szó. Senki sem
várhatja el tőle, hogy velük pusztuljon valamiféle rosszul
értelmezett bajtársiasságból. Elég hamar letett ezekről a
látogatásokról, és nem kereste többé a fogoly Melan-pártiak
társaságát. Ha nagy ritkán mégis a vágóhíd közelébe tévedt,
Csent próbálta meginterjúvolni. Ez a pálfordulás megérdemelt
volna egy alapos riportot, csakhogy a tüzérszázadosból lett
rabszolga-felügyelő, szinte egyedüliként Monarakhban, nem állt
kötélnek.
Azáltal, hogy kerülni kezdte a Melan-pártiakat, Tim csak még
közelebb került a choleritákhoz. Lassanként valóságos
Monarakh-szakértőnek képezte ki magát. Talán túl sokat is
tudott, egyre valószínűtlenebbnek tűnt, hogy ennyi ismeret
birtokában valaha is szabadon eresszék. Az újságíró már nem is
bánta, hiszen Monarakh tette naggyá. A jövő emlékezni fog Tim
Rodneyra, a merész tudósítóra, aki a saját fészkében interjúvolta
meg Cholert, a Sötét Láng Urát, illetve a Magiszter egész
sleppjét. Egy ilyen teljesítmény mellett ki fogja megemlíteni
majd a pojáca Sparky Mondayt, a silány hatásvadászt, Melan
udvari költőjét?
A napok múlását továbbra sem tudta követni, az idő mintha
megállt Monarakhban. Vajon eltelt már a harminc nap? Pár
héttel később, mióta felkerült a vágóhídról a belső erődbe, egy
éjszaka Chlovia kopogtatott be hozzá. Fekete estélyit viselt; erős,
sötét sminkje, feketére festett fogai miatt most csakugyan
ijesztőnek tűnt. A hangjából azonban Tim kiérezte a régi,
csínytevő derűt.
– Nagy hírem van, pajti! Most jövök a Magisztertől. Valaki
felnyomott nála, hogy egy Melan-párti kémet pátyolgatok.
 Tim kővé dermedt, aztán szinte azonnal megkönnyebbült. Ha
valami balul ütött volna ki, Chlovia nem újságolná ilyen
vidáman. Persze egy boszorkánytanoncnál sosem lehet tudni…
– Nos, nem kívánom senkinek, még annak az alávaló Fúriának
sem, hogy szembenézzen a Magiszter haragjával. De sikerült
kimagyaráznom, elmondtam, hogy tudósító vagy. Készülj,
mához egy hétre találkád van őfenségével, a Sötét Láng Urával,
és alávetheted a gyermekded kis faggatózásodnak.
 11.
Az utolsó napok szinte ólomlábakon vánszorogtak tovább. Tim
néha aludni sem tudott az izgalomtól; hamarosan beírja magát
a történelembe! Az újságírás történelmébe feltétlenül, de talán
Cherubion tényleges históriájához is hozzátesz valamit.
A kérdéseken szinte azóta töprengett, mióta a fejében
megszületett a Magiszter-interjú ötlete. Akadtak olyan témák,
amiket jobbnak látott elkerülni. A múltjáról nem faggathatta a
Sötét Láng Urát, akár igaz a pletyka a horda sámánjáról, akár
nem. Kevanaarról talán óvatosan feltehet néhány kérdést, az Éj
Kövével kapcsolatban pedig még óvatosabban. A jelen
politikájával kapcsolatban megint csak fokozott körültekintés
kell jellemezze minden kérdését… de megkockáztat néhányat.
Sangról és Melánról feltétlenül kifaggatja a Sötét Láng Urát.
Joggal remélte, hogy nem a szokásos hőbörgést fogja feleletül
kapni. Ha Choler veszi a fáradságot, és interjút ad neki, talán
hajlandó lesz arra is, hogy kifejtse tárgyilagos véleményét a
félistentriász másik két tagjáról. A jövőt illető kérdések miatt
aggódott a legkevésbé; Choler nyilván örömmel felvázolja,
miként fog festeni a világ, amikor ő lesz a kizárólagos ura és
parancsolója… A személyes jellegű kérdéseken sokat töprengett,
végül három akadt fenn az előzetes rostán. Az első, hogy szereti-
e a zenét a Sötét Láng Ura; a második, hogy gyűjt-e valamit; a
harmadik pedig, hogy volt-e valaha szerelmes. Tim úgy
határozott, a pillanatnyi hangulattól függ, a háromból melyik
két kérdést teszi fel.
A kérdéseket előre megfogalmazta, szinte szóról szóra.
Felkészült a lehetséges válaszokra is, Choler minden reakciójára
megvolt a terve. Nem akármilyen kihívás lesz irányítani a
beszélgetést egy félistennel, de egyre biztosabb volt benne, hogy
sikerülni fog. Százszor és százszor lejátszotta a meccset, egész
nap pörgette a fejében. Aztán eljött a pillanat, amikor már nem
tudta elképzelni, hogy előállhat olyan fordulat, amelyre nincs
felkészülve.
 Készen állt.
S bár Monarakhban néha lelassult az idő, de azért meg nem
állt; végül felvirradt a nagy nap.
Amikor visszatért a fürdőből, az ágyon ünnepi öltözet várta,
éjfekete mente arany zsinórokkal. Megadják a módját,
állapította meg Tim. Mielőtt átöltözhetett volna, kopogtak az
ajtaján. Chlovia érkezett, talán sok szerencsét akart kívánni,
vagy kéz- és lábtörést. Bár az ilyesfajta gesztusokat
Monarakhban nemigen ismerték.
– Készen állok – fordult felé Tim.
Ám Chlovia nem osztotta a lelkesedését. A boszorkány csak a
fejét csóválta, zavartnak tűnt, kerülte az újságíró tekintetét.
– Elmarad az interjú, igaz? – kérdezte Tim. Nem ijedt meg
különösebben, sejtette, hogy nem lesz egyszerű bejutni egy
félistenhez. Az volt valószínűtlen, hogy első próbálkozásra
összejöjjön.
– Nem, az interjúra sor kerül, még ma éjszaka.
– Akkor mi a probléma?
– Nem is tudom, miként mondhatnám el… Igazából nem
velünk van a baj, hanem a te népeddel. Úgy érezték, bár ügyes
vagy, tehetséges és így tovább, az interjú a Magiszterrel az
mégiscsak az interjú a Magiszterrel. Ezt nem bízhatják holmi
segédszerkesztőre… egy „lelkes amatőrre”… ők mondták így,
nem én, ne rám haragudj… Ideküldték hát a leghíresebb
újságírójukat, hogy csinálja meg helyetted. A neve Sparky
Monday… Ismered?
Van, amikor egy szemvillanás alatt összeomlik a világ,
megszakad a film, egyszerűen semmi nem lesz olyan, mint
azelőtt, sőt az is elképzelhetetlen, hogy van még jövő. Tim
sohasem élt át még ilyen pillanatot, pedig kétszer is számított
rá. Először, amikor fogságba esett. Ám az élet ment tovább,
félóra múlva már Csorak kapitányt interjúvolta, estére pedig ott
lapult a fejében a nagy terv, az interjú a Magiszterrel, amelynek
a kedvéért tovább élhetett. Másodszorra akkor került közel egy
ilyen pillanathoz, amikor Indriq meg akarta ölni. Ám Chlovia
kihúzta a csávából, és a kaland folytatódott, sőt kedvező
 y
fordulatot vett. A harmadik alkalom most jött el, és Tim várta,
hátha történik valami, mondjuk egy csoda, ami kirántja a
gödörből. Mindjárt kiderül, hogy Chlovia viccelt, hiszen kitelik
tőle… Igen, csakis erről lehet szó…
– Ugye csak tréfálsz velem?
A boszorkánytanonc arca rezzenéstelen maradt, tekintetében
szomorúság bujkált. Tim testét minden erő elhagyta, drótjait
vesztő bábként rogyott a priccsére.
– Nem hiszem el, bazmeg… Ilyen nincs…
Tovább nem káromkodhatott, valami savanyú a torkába
tódult. Elfordult Chloviától, és elhányta magát, először, amióta
Monarakhba került, pedig annyi szörnyűséget látott, és annyi
gusztustalanságot kellett bevennie a gyomrának. Hát ezt az
utolsót most nem bírta. Nincs az a gyomor, amely ezzel
megbirkózott volna. Sparky Monday, aki ide juttatta, most
utánanyúl, és elvesz tőle mindent!
– Ne törődj vele! – mondta Chlovia. Tim majdnem ráüvöltött.
Minden szenvedésével Sparky Monday pecsenyéjét sütögette. Mi
az, hogy ne törődjön vele? Aztán ráébredt, a lány a
hányástócsára céloz.
– Többé nem a te gondod, neked most ki kell költöznöd, hogy
Monday elfoglalhassa a szobát.
Na, még ez is. Elbukta a szobáját, szintén Monday javára.
Valószínűleg a monarakhi tudósítói pályát sem folytathatja,
hiszen eljutott a hierarchia csúcsáig, a Magiszter-interjúig…
Még egyszer hányt, aztán kissé kijózanodott a szörnyű
sokkból.
– Velem mi lesz?
– Visszamész dolgozni a vágóhídra. Megpróbálom elintézni,
hogy rákerülhessen a neved Monday menlevelére, és
hazamehess vele, de nem ígérek semmit. Szükségünk van
minden munkáskézre. Most viszont indulnod kell… Monday
mindjárt érkezik, és úgy szól a megállapodás, hogy amíg
Monarakhban tartózkodik, nem találkozhat fogva tartott
Melan-pártiakkal.
 Tim nagy nehezen feltápászkodott, rogyadozó térde alig bírta
el a súlyát. Tétova léptekkel a kijárat felé indult.
– Fel a fejjel! – Chlovia megpróbálta vigasztalólag megérinteni
a vállát, de Tim félresöpörte a kezét.
– Hagyjál békén, sötét félállat!
Dühében majdnem megütötte a lányt, de nem tűnt
ajánlatosnak. Chlovia nem vette félvállról a sértést, arcáról
eltűnt a szánalom, a tekintete felparázslott.
– Na, most aztán kiadtad magad! Ezek után lesheted, mikor
segítek neked kijutni innen! Itt fogsz megrohadni, gépimádó!
– Úgy kell a segítséged, mint púp hátamra! Ha hagytad volna,
hogy a fejemet vegye az elmeroggyant xinaf haverod, ezerszer
jobban járok…
– Ne félj, legközelebb hagyom! Én magam húznám el a
nótádat, ha Choler nem parancsolta volna meg, hogy tegyek jó
benyomást Mondayre! Most pedig kotródj a szemem elől!
Tim nem vitatkozott, a haragja visszahozta erejét, futni
kezdett, el innen minél messzebbre, ahol ekkora csalódás érte.
Nem nézett se jobbra, se balra, de lábai visszataláltak a
vágóhídra vezető útra.
 12.
A vágóhídon munkaszüneti nap lehetett. Csordák, robotoló
rabszolgák sehol, csak Csent találta, aki véres birkaszemet
csemegézett egy durván megmunkált agyagedényből.
– Tudósító úr!
– Csen százados – biccentett Tim. Az utóbbi időkben, amikor
összefutottak, Csen alázatosan viselkedett vele szemben. Hiszen
ő csupán közönséges rabszolga-felügyelő volt, Tim viszont a
„Monarakhi Tudósító”, aki a legbelső körökben forgolódott.
Olybá tűnt, régi ismerőse még nem értesült arról, hogy újra
fordult a kocka, mert udvariasan felállt, és Tim elé sietett.
– A nevem most már Xen rabszolga-felügyelő.
Nemcsak a neve változott meg, de maga a százados is. Egykor
világos bőre sötét árnyalatot öltött, talán a bűzös monarakhi
kipárolgásoktól. Egykor fekete szeme sárga lett, fogait hegyesre
reszelte. Senki sem mondta volna meg róla, hogy valaha
iskolázott, művelt katonatiszt volt, a humán civilizáció
támasza.
– Megkaptad az üzenetemet, helyes, helyes! Latod, nem
vagyunk mi szörnyetegek. Gondolunk a régi barátokra.
Félretettem neked egy szép lapockát, színhús, és még a
jégbarlangba is beraktam, mert úgy hallottam, nem szereted, ha
megízesedik… Ördög tudja, miért nem, de hát aki olyan ostoba,
hogy megmarad a gépimádó Melan szolgálatában…
Utóbbit már maga elé motyogta, miközben besietett a
jégbarlangba, ahonnan kisvártatva egy kampóra tűzött,
emberes méretű húsdarabbal tért vissza.
– Emlékszel, amikor adtál kaját nekem? – kérdezte. – Most
viszonzom. Gyere, feszegessük le erről a vacakról.
Valahogy úgy alakult, hogy Csen fogta a húsdarabot, Tim
ragadta meg a kampót; amikor szétváltak, a kampó az újságíró
kezében maradt.
Acélból készült, súlyos „S” betű volt, mindkét vége éles, mint a
lándzsahegy.
 S, mint Sparky.
Tim elrohant.

*****

A régi szobájához vezető folyosó kihaltan várta. Tim már régen

megtanulta, hogy kell rajta észrevétlenül végiglopakodni; még
azokban a napokban, amikor Chlovia bevezette a Belső Erődbe,
és borzasztóan rettegett attól, nehogy valamelyik xinaf szeme
elé kerül. Az ajtó előtt nem állt őr, Tim hallgatózott, aztán
óvatosan benyitott.
Monday háttal állt neki, az ajtó nyikordulására rémülten
összerezzent.
– Te vagy az, Rodney? – kérdezte meghökkenten. Tim sem
ismert rá egykönnyen régi ellenségére. A sztárújságíró
megviseltnek tűnt; lesoványodott, mióta utoljára találkoztak,
arca beesett, tompa tekintetéből hiányzott a régi, magabiztos
fény. Be van rezelve, gondolta Tim. Úgy látszik, nem tetszik
Monarakh a sztárocskának… Pedig hivatalos státuszban
érkezett, menlevéllel a zsebében, akkor mehet el, amikor akar.
Vagy amikor elvégezte a munkáját, ami valójában Tim
munkája…
Tim ötletén alapszik…
Tim vitte érte vásárra a bőrét…
Tim szenvedett meg érte…
Az első csapás a vállán érte Mondayt, közel a nyakához; a
kampó arasznyi mélyen fúródott a sztárújságíró testébe, majd
vérgejzír kíséretében szabadult ki belőle, amikor Tim
visszarántotta. Monday térdre rogyott, képtelenül a
védekezésre, még a kezét sem emelte fel. Tim újra lecsapott,
másodjára meglékelte ősellensége koponyáját. Többre nem is
volt szükség; Monday teste eldőlt, mint egy zsák. Még vett
néhány ziháló lélegzetet, kiszabadult belőle valami
vinnyogásféle is, aztán a fejsebéből ömlő vér elöntötte az arcát…
de Mondayt már nem zavarta; tekintete üvegessé vált a bíbor
patakok alatt. Tim átlépett a hulla fölött, és kinyitotta az
ablakot. Odakint a szokásos monarakhi homály átláthatatlan
éjjé sűrűsödött; friss levegő nem jött be, csak büdös kénszag. Az
újságírót nem zavarta, réges-rég hozzászokott, hogy ezt kell
lélegeznie.
– Igen – suttogta áhítattal. Csodálatos pillanat volt, élete
legszebb momentuma. Most pedig elkészíti a Magiszter-interjút,
és a neve örökre bekerül a történelembe.
Ám addig maradt még némi meló; az ingénél fogva ragadta
meg Monday testét, az ablakhoz vonszolta, ráemelte a
párkányra, aztán átfordította. Egykori riválisa hang nélkül tűnt
el a semmiben. Sokkal könnyebben ment, mint gondolta volna.
Monday még lefogyva is elég nagydarab fickó volt, de Tim úgy
mozgatta tehetetlen testét, olyan könnyedén lódította ki az
ablakon, mintha csak rongyból lett volna. Ekkor vette észre,
hogy a szoba vörös fényben úszik, amikor pedig az arca elé
emelte a kezét, arra is rájött, hogy a fény belőle árad. Megérezte a
testéből áradó hőt is, ami nem a láz forrósága volt, hanem
valami egészen más…
Mentális erő!
Ki hitte volna, hogy rendelkezik vele!
Amikor megfordult, Chlovia és Indriq álltak mögötte. A
boszorkánytanonc mészfehérre sápadt, és megrendültnek tűnt.
A xinaf dühösnek látszott. Utóbbi szólalt meg először:
– Megnyerted a fogadást. Ördöngös nőszemély vagy.
Eltüntettem a riválisodat, ahogy elvállaltam, de vigyázz…
Mostantól rajtad lesz a szemem.
– Köszönöm – felelte Chlovia, alig hallható, vékony hangon.
Mielőtt távozott volna, Indriq vetett még egy kíváncsi
pillantást Timre.
– Csinos mentális pajzs – jegyezte meg.
– Köszönöm, xinaf.
– Azt hiszem, találkozunk még.
Choler testőrkapitánya ezzel elsietett. Kettesben maradtak a
boszorkánytanonccal. Tim csodálkozva figyelte, ahogy a
mentális pajzs lassan kialszik körülötte, Chlovia mély
hallgatásba burkolózott. Végül az újságíró szólalt meg először.
 g g j g g
Újonnan felfedezett képességéről majd kiderít mindent a maga
idejében, most másra kell koncentrálnia.
– Átvehetem a helyét, ugye? – kérdezte Tim. – Megcsinálhatom
az interjút én? Nem ítélhettek el, csak azt tettem, amit bármely
monarakhi megtett volna a helyemben. Megtanultam a leckét,
és még a fogadást is megnyertem neked.
Ám a boszorkánytanonc arcán nyoma sem tükröződött az
elismerésnek. A levegő fodrozódni kezdett körülötte, talán
varázslatot készített elő. Tim ráébredt, hogy Chlovia tőle tart.
Nyilván végignézte, ahogy kilökte Mondayt az ablakon. Vajon
képes lenne rá még egyszer? Ha feldühítik vagy sarokba
szorítják, talán igen… De miért kell ehhez, hogy indulatba
jöjjön? Tim elszégyellte magát régi puhánysága miatt, de nem
kesergett. Fiatal még, és ma rengeteget tanult önmagáról.
Semmiről sem késett le.
– Nem csinálhatsz interjút, sajnálom – mondta végül Chlovia.
– De megmondtam előre, hogy ne bízz bennem.
– Miért nem?
– Legfőképpen, mert a Magiszter soha nem egyezne bele egy
ilyen ostobaságba. Én találtam ki az egészet. Hamar rájöttem,
hogy erre tetted fel az életedet, és úgy döntöttem, a
küldetéstudatodat fogom felhasználni, hogy a csalódásod által
magunkhoz hasonlóvá formáljalak. Így nyertem meg a
fogadást. Nem panaszkodhatsz, hogy nem figyelmeztettelek…
Hát mégsem, gondolta Tim. Furcsamód, nem élte át azt az
összeomlást, mint korábban. Éppen ellenkezőleg, úgy érezte
magát, mint aki lerázta magáról a béklyóit. A világ
megváltozott; azelőtt tehetetlenül sodródott az eseményekkel,
fohászkodva érte, hogy a dolgok a számára kedvező módon
alakuljanak. Most ráébredt, akár a saját kezébe veheti a sorsát, és
megpróbálhatja úgy irányítani az életét, ahogy neki tetszik. Az
új ismeret birtokában a régi álmok már nem tűntek annyira
fontosnak. Valamire azért még kíváncsi volt:
– Ha az egész csak átverés, Monday hogy került ide?
Chlovia kicsit ellazult, végül belépett a szobába, gondosan
ügyelve rá, hogy szandáljának talpa véletlenül se érintkezzen a
 gy gy j p
vértócsákkal, és leült Timmel szemben.
– A hivatalos verzió szerint papírhiány lépett fel, ezért a
Főerőd Híradó átmenetileg felfüggesztette a működését. Monday
pedig önként jelentkezett frontszolgálatra, amíg újraindulhat a
lap. Az igazságot Sang nagykövetétől tudtam meg. Monday
egyre többet képzelt magáról, végül arra vetemedett, hogy
megírt egy kritikus hangvételű cikket Melanról. A Technokrata
büntetésből bezáratta a szerkesztőséget, és az összes
munkatársát kizavarta a harcmezőre. Ha el is készült volna az
interjúd, nem lenne hol megjelennie.
Tim nevetni kezdett, először, amióta Monarakhba került.
Balfék Monday, egyszer az életben igazat írt, és lám, megfizetett
érte! Mindig azt hitte, az élet csak pocsék és igazságtalan lehet,
erre kiderül, a sorsnak mégiscsak van némi arányérzéke. Milyen
ostoba volt azelőtt…
Chlovia folytatta:
– Monday nem bizonyult nagy harcosnak, már az első
csatában megadta magát, akárcsak te… Ám ő nem rendelkezett
hozzád hasonló ambíciókkal. A vágóhídon találtam rá, üres
tekintettel kapirgálta a beleket. Az eredeti tervem az volt, hogy
egy élőholtat álcázok Mondaynek, valami erős illúzióval, amin
nem látsz keresztül. Viszont az igazival még jobbnak tűnt a
tréfa…
– Tréfa? – kérdezte Tim. Aztán belátta, hogy így is fel lehet
fogni. Végre megértette a monarakhi humort, és igen
szórakoztatónak találta. A boszorkánytanonc nem nevetett vele:
– Nem hittem volna, hogy idáig fajul. Sajnálom, nem akartam
belőled gyilkost faragni.
– Ne sajnáld! – legyintett Tim. – Egész életemben vak voltam,
nélküled soha nem nyílt volna fel a szemem.
Chlovia felelni akart valamit, de végül megtartotta a
véleményét, és témát váltott:
– Nos, bizonyos szempontból az adósod vagyok. Ha akarod,
hazajuttatlak.
Hazamenni? Megint segédszerkesztő lesz? Vagy ágyútöltelék?
Ugyan már…
 gy
– Ne fáradj vele, köszönöm. Maradni szándékozom. Mindent
meg akarok tudni a mentális erőmről, ha már kiderült, hogy
létezik. Odaát erre aligha nyílna módom.
– Ez esetben… Borag xinaf említette, hogy szüksége lenne egy
írástudó segítőre. Ha gondolod, beajánlhatlak hozzá.
Az ötletért hálás volt a lánynak, egy xinaf szolgája, ha megvan
benne a kellő rátermettség, messzire juthat. Ám Chlovia
közvetítése fölöslegesnek tűnt. Tim már megtanulta, hogy
amikor csak lehet, ki kell hagyni a harmadik felet az ilyen
üzletekből.
– Ne fáradj, aranyos, az interjú alkalmával már bevágódtam a
vén csirkefogónál. Megyek, megkeresem én magam.
Chloviának az arcába szökött a vér, de megőrizte a nyugalmát.
– Akkor menj! – vont vállat.
Tim nem mozdult. Valahol laknia kell, és ezt a helyet már
megszokta.
– Azt hiszem, megtartom a szobát.
Chlovia most már csakugyan varázslatra készült, legalábbis a
levegő felhólyagosodott körülötte, és a körmei is fényleni
kezdtek. Tim is megérezte a korábban tapasztalt forróságot, a
mentális pajzs azonnal formálódni kezdett körülötte…
Végül a boszorkánytanonc fújt visszavonulót. Elindult az ajtó
felé, tekintetét közben le sem vette az újságíróról.
– Ez esetben Kérdező, a közös kalandunk most véget ér.
– Várj egy kicsit – állította meg Tim. – Hogy szólítottál?
– Kérdezőnek – fordult vissza az ajtóból Chlovia. – Mindenki
így hív, a gépimádó neved nekünk megjegyezhetetlen.
– Kérdező – ismételte utána a férfi A Tim Rodneyt nem állt
szándékában használni többé, de új névként valami
hangzatosabbra vágyott: – A „Kérdező” hogy van ti nyelveteken?
– Ugyanazt a nyelvet beszéljük.
– Az érthetetlen nyelven, amin a Choler-papok vartyognak.
Ennyit még elárulhatsz, most hogy segítettem megszabadulni a
riválisodtól…
– KwYeor – felelte végül Chlovia.
 – KwYeor – ismételte utána áhítattal az egykori újságíró, aztán
elégedetten biccentett: – Tetszik. Ha megkérhetlek rá, ezentúl
így szólíts!
 SZÉLESI SÁNDOR
Benedek Elek meséi voltak az elsők, aztán jött Winnetou, és
amikor kilencéves lettem, következett Athos, Porthos, Aramis,
majd a többi könyv számolatlanul. A hetvenes években jártunk,
a sci-firől még nem tudtam, egyébként a felnőtt hazai
olvasótábor is csak ismerkedett vele (a Kozmosz Fantasztikus
Könyvek és én ugyanabban az évben indultunk neki a világnak,
hohó, a holdraszállás évében), kimondottan fantasy pedig nem
létezett magyarul. A gyermekkorom olvasással, bicajozással és
kiserdőben bóklászással telt… Képben van valaki Veszprémet
illetően? Haszkovó lakótelep? Húszezres városrész? Na, az akkor
még nem létezett. A város szélén nőttem fel, és ahol most
panelek tucatjai, házak százai állnak, ott hatalmas mező
húzódott, kis törpefenyőkkel vagy fenyőkkel, amik nem nőttek
nagyra, mert nem volt idejük rá, az évtized végére ugyanis
kivágták őket. A gyerekszobám ablakából minden reggel láttam
a Bakony fölött a napot kibukkanni. Mennyire idegesített, hogy
már reggel hétkor az arcomba süt, át a vékony
sötétítőfüggönyön!
Szóval, imádtam olvasni. Verseket, meséket írtam egy kis kék
füzetbe, de aztán a lendület ötödikes korom környékén
elfogyott; első kritikusom, édesapám nem nagyon értette,
mihez akarok én azokkal a nyúlfarknyi történetekkel és csetlő-
botló rímekkel kezdeni. Ez az állapot (mármint, hogy csak
olvasok és nem írok) a gimnázium második évéig tartott.
Tizenöt éves voltam, amikor 1984-ben megtaláltam a
veszprémi várban a Kvark sci-fi klubot, és benne egy remek
társaságot. A klubnak volt saját fanzinja (már amikor rákerült a
tanács művelődési osztályának pecsétje, ami kellett a
sokszorosításhoz), ahová megint írogatni kezdtem. Előbb kézzel
egy kockás füzetbe, majd egy hatalmas Robotron írógépen. Ha
lenyomtam a sorváltó billentyűt (ma Enter a neve), a Robotron
lendületből elrántotta az íróasztalomat is.
 Akkortájt több sci-fi klub létezett, szerte az országban.
Érdemes volt rájuk országos találkozókat szervezni: ilyen lett az
1980-ban indult HungaroCon, amit a Véga Egyesület gründolt
össze. A következő években minden évben más-más város és
annak SF-klubja adott helyet a rendezvénynek. A sikert látva
egyébként a Galaktika is megszervezte a saját éves SF-ünnepét
Gagarin Sci-fi Napok néven a Szovjet Kultúra és Tudomány
Házában. Ezeken az eseményeken aztán lubickoltunk a
tudományos fantasztikus előadásokban, irodalomban,
vitákban… és fanzinokat cseréltünk, csak azért, hogy aztán más
amatőr írótársakkal jól megkritizáljuk egymást. Remek
alkalmak voltak az ismerkedésre. A mai napig megvannak az
akkor összeszedett lapok: Androméda, Supernova, Metamorf… és
tucatnyi másik.
Aztán jött a rendszerváltás. A klubok már előtte gyengülni
kezdtek (sokan a videómagnó térnyerésére fogták), a fellendülő
könyvkiadás pedig feleslegessé tette a fanzinokat. Persze az
akkortájt megszülető fantasztikus magazinok nem sok számot
éltek meg, a piacgazdaság elég gyorsan bedarálta őket. Ekkor én
már Nyíregyházára jártam főiskolára. És egyszer csak érkezett
egy megkeresés a szomszédos Debrecenből – az országos
találkozókról az egyik, már ismert klubos író srác, bizonyos
Nemes István könyvkiadót alapított, és belevágott az
antológiakiadásba. A második kötet szerkesztésekor
megkérdezte, nincs-e kedvem fantasyt írni.
Fantasyt. Fantasyt?! Kérlek szépen, én sci-fis vagyok, de…
persze miért ne? Hosszas töprengés után a humoros
megközelítésnél maradtam. Mi is a legalapvetőbb toposz? –
tettem fel a kérdést magamnak. Mentsd meg a nőt, szerezd meg
a kincset és győzd le a gonoszt. Legyen akkor a novella története
ennek kicsavarása: – mentsd meg a kincset, szerezd meg a
gonoszt és győzd le a nőt. Bízzuk ezt egy lényegében
mindenható varázslóra, gondoltam, és mintául az akkori
filozófiatanárom szolgált: így lett mackótermetű (eposzi jelző),
kicsit cinikus, morgós, emberkerülő, talán néhanap mizantróp
is… szóval megszületett Monas apó alakja.
 g p j
A Cherubion antológiákban az azt követő években még kilenc
Monas apó-történet látott napvilágot. 1997-ben a Cherubion
kiadta az első sci-fi regényemet is, a Városalapítókat. Írói álnevet
választottam hozzá: így lettem önkeresztségben Anthony
Sheenard. A regény a következő évben megkapta az akkor
megalapított Zsoldos Péter-díjat. Néhány évvel később az
antológiákban elindult a York Ketchikan-sorozatom, amelyből
aztán összeolvadva Harrison Fawcett kolléga sorozataival a
Mysterious Universe világa lett (még mindig a Cherubionnál).
Értelemszerűen munka mellett írtam, voltam közben
középiskolai történelemtanár, a veszprémi egyetem
kollégiumával szemben italkereskedő, majd pedig újságíró
Kaposváron…
Az ezredforduló tájékán megérett bennem a szándék a
változtatásra, és egyrészt Budapestre költöztem, másrészt egyéb
irodalmi zsánerekben is kipróbáltam magam. Az ősmagyar
misztikus regények (Kalandor-sorozat) saját néven jelentek
meg, a Dreamworld-sorozat két kötete Sheenardként. Két és fél
évig barátokkal szerkesztettük az Átjáró SF&F Magazint, majd
idővel ehhez kapcsolódóan találkozókat is szerveztünk. Egy
ponton úgy döntöttem, megpróbálok csak az írásból megélni.
Bár a Mysterious Universe világa ott volt nekem, hogy újabb
történetekkel egészítsem ki, regényírásból csak az extrém élet-
vagy éhezőművészek képesek talpon maradni. Szerencsére
Fonyódi Tibor (H. Fawcett) megkeresett, írnék-e a Tűzvonalban
című tévésorozatba. Hát, valahogy így kezdődött a
filmforgatókönyv-írói pályafutásom.
Azóta sorozatokat, filmeket írok. Néha mellette novellákat
különböző irodalmi periodikáknak és persze könyveket,
bármelyik zsánerben. Ahogy tetszik. Van mágikus realista
novelláskötetem, thrillerem, urban-folk-fantasy-krimim
(magyar népmese krimi felnőtteknek, esetleg így
dekódolhatóbb), alternatív történelmi regényem, romantikus
történelmi regényem, kortárs irodalmi alkotásom… És most,
sok-sok év elmúltával még egy Monas apó. Pár éve egy másik
kiadó antológiájában is megjelent egy novella a mackótermetű
 g j gj gy
varázsló főszereplésével, úgyhogy ez az itt olvasható történet a
tizenkettedik. Visszatérve oda, ahonnan elindult: a hajdani
társasággal, kollégákkal, barátokkal ismét egy kötetben.
 Szélesi Sándor
A CSATORNATISZTÍTÓ

A mackótermetű varázsló – bár nem látszik sem a külsején, sem a

magatartásán – talán a világ leghatalmasabb varázslója.
Emberkerülő: fenséges hegycsúcsokkal övezett fennsíkon el,
hatalmas gerendaházában teljesen egyedül. A napját olvasással,
növényeinek gondozásával, pipázással és borozással tölti. Néha
feltéved hozzá egy pofátlan író, aki szörnyű dolgokra kényszeríti a
lelkiismeretére apellálva. A küldetések persze aztán nem mindig
úgy sülnek el, ahogy kellene…
– Talán a fülemmel van baj? – kérdezte a mackótermetű varázsló
vészjósló hangon.
Behúzódtam a sarokba egy masszívnak tűnő szék mögé. A baj
csak az, hogy Monas apó mágikus ereje előtt ez a szék csupán
annyira masszív, mintha fogpiszkálókból rakták volna össze, és egy
bivalycsorda rohamát kellene felfognia.
– Ne feledd, hogy nem én találom ki a küldetéseket! – válaszoltam
sietve, mielőtt a testi épségem veszélybe kerül.
– Hanem kicsoda?
– Én csupán megálmodom őket. A tudatalattim a hibás. Nem
tehetek róla, hogy más világok sirámairól álmodom. Nekem sem
öröm. Itt egy lökött versike, ott sárkányok és kardjukba dőlő
hercegnők, ostoba barbárok… Hát tehetek én róla, hogy álmodom?
Persze hogy nem. Mindenki álmodik. Mondjuk, vannak, akik
tudják irányítani az álmaikat, de én nem. Én csak elszenvedem
őket. Rémálmok, hidd el, Monas apó! És… és ezek az álmok
visszatérnek, amíg nem rendeződik odaát a helyzet.
– És nyugodtabban fogsz aludni, ha most kitisztítom azokat a
csatornákat. – Monas apó hang ja gyanúsan barátságossá vált.
Kezdtem félteni a tudatalattimat. Csak nem az agymosásra
asszociált a csatornatisztításról?
Vajon én vagyok-e még én?
– Feltétlenül – feleltem kissé idegesen.
– Csak teérted vagyok hajlandó megtenni – mosolygott a
varázsló. – Csupán csak teérted, barátom… a szép álmaidért.
Kivert a víz. Az tetszett, amit mondott, de az abszolút nem,
ahogy mondta.
Monas apó megkerülte az asztalt, és kényelmesen elhelyezkedett
egy hintaszékben, velem szemben.
– Majd valamikor… amikor kedvem támad szarban gázolni.
– Nos… – kezdtem, és igyekeztem valami szépre gondolni.
Kinéztem a faház ablakán, és tekintetem a napsütötte
hegyoldalakra esett. Ez jó! Napsütés, havas csúcsok, magasba törő,
örökzöld fenyők… fölöttük pedig a tiszta, kék ég. Valamennyire
megnyugodtam, hogy Monas apó csupán hatalmas önérzete miatt
ellenkezik, és nem fog megütni vagy elporlasztani, így hát
folytattam: – Már most… el kell indulnod!
– Nem, nem – intett az ujjával játékosan Monas apó. – Most… –
megnyomta a szót – most pihenek. Sőt, van egy remek ötletem, ami
segít ellazulni. Meggyújtok egy illatosított mézgyertyát!
– Nem lehet. – Ha tavasszal virágba borult a hegyoldal, gyönyörű
látványt nyújtott. Igyekeztem a természet harmóniájából erőt
meríteni, és nagyon szerettem volna, ha ez a harmónia meglátszik
rajtam. Csakhogy nem bírtam a lábamnak nyugtot parancsolni:
úgy remegett, mintha egy egész kinemtáncolt este feszültsége lett
volna benne. – Ha nem indulsz el azonnal, akkor csak egy év múlva
lesz újból esedékes a feladat.
Monas apó hosszan nézett, és malmozott a kezével. Ujjai között
kis lánglobokat láttam felvillanni és elenyészni. Aztán, hála
istennek, megszólalt, és csak kérdezett, nem pedig átkot szórt,
ahogy vártam.
– Netalántán valamilyen évfordulóhoz köthető a
csatornatisztítás?
– Igen.
– Netán valamilyen állandó ünnephez?
 y p
– Igen.
– És ha ezt az alkalmat elszalasztom, akkor ki kell várnom az egy
évet?
– Igen, de…
–Jó. Istenuccse, azt az egy évet kihúzom valahogy.
Párat köhintettem.
– Nem lehet – mondtam aztán.
– No, és miért nem? – A mackótermetű varázsló feltette a lábát
egy másik székre, majd ismét malmozni kezdett. És megint ott
voltak azok a lánglobok…
– Mert nem biztos, hogy egy év múlva már meg lehet menteni
őket.
Monas apó elkomorodott.
– Miért… – kérdezte –, miért van az, hogy mindig az én
feladatom kihúzni az embereket a bajból?
– Mert csak te tudsz a világok között közlekedni… Azaz, csak
téged ismerlek. És tudom, hogy nem hagynál cserben egy egész
létsíkot, mert olyan felelősségtudat munkál a… – Rám nézett.
Lazán. Nemtörődöm módon. Mint farkas a kisbárányra. – Csak
fecsegek itt összevissza – legyintettem. – A tavasz elvette az
eszemet. Épp csak virágba borultak a fák, és máris akkora a
hőség!… De akkora!…
– A csatornatisztítást külhoniakkal végeztetik mindenütt! Minek
oda egy varázsló? Minek kellek erre a munkára én?
– Külhoni leszel te is – mutattam rá.
Monas apó meg sem hallotta.
– Miért van az, hogy csatornatisztítót kell játszanom? Kipucolni
a felgyülemlett szart? Miért? És általában, mi a baja annak a
világnak, amelyet azzal lehet megmenteni, hogy kitisztítom a
csatornákat?
– Biztos szarban vannak.
…aztán a nyakam közé szedtem a lábam, és kiugrottam a nyitott
ajtón. Szégyen a futás, de néha életben tart.
 1.
Monas apó eltolta a csatornatetőt, majd félig kimászott a
feltáruló lyukon át. Ott megpihent, és légszomjjal küszködve
hörgött egy kis ideig. Kapkodva szívta be a friss tavaszi levegőt.
Ha legutóbb, amikor egy másik létsíkra rándult át, azt hitte egy
mellékhelyiségből kijövet, hogy mélyebbre nem süllyedhet, hát
tévedett. Pár perce még egy város utcahálózata alatt járkált tíz
méterrel, a szennyvízcsatornában, hömpölygő salakanyagfolyó
mellett, furcsa, nagyra nőtt patkányok és idióta félszerzetek
társaságában.
Levegőre volt szüksége. Friss, tiszta, belélegezhető levegőre.
Egy álarcos figura hamut szórt a mackótermetű varázsló
fejére, és trombitával az arcába fújt. Monas apó a férfi felé
kapott, megragadta fodros ingnyakánál fogva, és lerántotta
maga mellé. Kinyitotta a száját, hogy valamit mondjon, de
akkor jött rá, mibe is cseppent. Elengedte a megszeppent
ismeretlent, akinek az utcakő rögtön akkora visszakezest adott,
hogy megindult az orra vére. A mackótermetű varázsló letörten
legyintett, ő minek üsse meg?
Még annak sem tud maradéktalanul örülni, ha helyre tesz egy
jelmezbe öltözött, félnótás alakot.
Radtonban előző este kezdődött meg a karnevál. Színes sorok
vonultak egyenes léptekkel kürtösök által fújt indulókra;
lantosok ültek szekerek tetején hastáncosnők társaságában, és
öszvérekkel húzatták magukat, miközben női testre éhes iparos
családapák és megereszkedett mellű, irigy családanyák az
ablakokból a táncosok vonaglását bámulták; dobpergés
szűrődött át egyik utcából a másikba, emberek táncoltak,
forogtak, őrjöngtek… Monas apó érthetően volt zaklatott, bár
nagyon vigyázott rá, hogy ne mutassa ki… Hogy senki ne
mondhassa azt, hogy elhagyta a hidegvére.
Nem volt könnyű dolga, mert nagy volt a zaj, túl közvetlenek
voltak az emberek, és annyira, de annyira büdös volt lenn a
csatornában…
 No meg, a feladatnak sem volt értelme.
A város alatti csatornahálózat ugyanis nem szorult sürgős
kitisztításra. Legalább fél évezrede állt így; ami lefolyik, az
lefolyik, ami nem, azt meg széthordják a földmélye ocsmány kis
férgei. Még legalább ötszáz évet kibírt volna… Minek ide egy
csatornatisztító?
Ráadásul egy mágus. Egy hatalmas, öreg, sokat látott mágus.
Monas apó szuszogva mászott ki az aknából. Körüle
szétrebbentek a felvonulók, akár egy megjelenő oroszlán körül
az antilopok. Mert nem csak látják, de a szagát is érzik… A
mackótermetű varázsló, ha érezte is a hátrányos
megkülönböztetést, csupán a fogát csikorgatta, nem vett
elégtételt. Megőrizte közmondásos hidegvérét.
– Csak nyugalom! – mondta magának. – Te tudsz valamit, amit
ők nem.
Most csak körülnézett a csatornában, ez alkalommal még
semmit nem csinált. Az első szemrevételezés nem kötelez
cselekvésre. Csupán tájékozódott a viszonyokat illetően, illetve,
hogy mivel fog szembesülni, ha vállalja a csatornatisztítást.
Mert az még nem jelent elkötelezettséget, hogy átlépett erre a
létsíkra. Nem, semmiképpen nem jelent elkötelezettséget.
Ráadásul az efféle küldetések során a dolgok sosem azok,
aminek látszanak.
Először is szüksége lenne egy térképre a város csatornáiról.
Valahol bizonyosan van. Ha nem valamilyen városi
tisztségviselőnél, akkor magánkézben. Mert nagyon sokan
kedvelik az efféle büdös járatokat, tele vannak ideális
búvóhelyekkel, és arrafelé a legkönnyebb menekülni, ha valami
baj van.
Monas apó visszaillesztette a rácsos csatornafedelet a
lefolyóra, amelyen keresztül felmászott az utcára. Aztán
alighogy kiegyenesedett, rögtön belekeveredett egy dobszóra
rángatózó, tarka ruhás csoportba. A táncosok furcsa maszkot
hordtak a fejükön, kétoldalt kimeredő szemekkel és valamiféle
csápokkal. Úgy néztek ki benne, mint hatalmasra nőtt bogarak.
Az orrukra csíptetve szívóka lógott. Bőrpáncélt viseltek, és
 p g p
görbe botot fegyverként, amit fel-le emelgettek és közben
forogtak.
Egy táncos a botjával véletlenül fejbe csapta a mackótermetű
varázslót.
Tam-tam-tam – mondták a dobok, és Monas apó ismét csak
rájött, hogy nem bírja a dobszót. Túl erőszakos ez az ő hegyi
magányhoz szokott lelkének.
– …bár egy fokkal jobb, ha tam-tamot mondanak a dobok,
mintha bam-bamot – mondta magának. Nem értette, miért is
beszél magában.
Egyedül a tömeg közepén.
Egy maszkos alak feléje nézett, aztán gyorsan elkapta a
tekintetét. Monas apó csak a szeme fehérjét látta.
Tam-tam-tam…
A társaság előretáncolt, és egy bot ismét erőteljesen fejtetőn
találta Monas apót. A varázsló megpördült, kereste, melyik alak
ütötte meg, ám képtelenség volt megállapítani. A botok széles
köröket írtak le a levegőben, és egyik sem járt annyira közel,
hogy elérje őt.
Tam-tam-tam…
Hátul jöttek a dobosok. Legalább ötvenen.
Monas apó utat tört magának az utca szélén álló házig,
eközben néhány maszk véletlen összetört, és valamiféleképpen
megrepedt pár borda is, majd a hátával nekisimult a falnak. A
botosok és dobosok helyébe kürtösök jöttek, és szalagos szüzek
fehér ruhában. Aztán tömött sorokban kézművesek, majd
állataikat felvonultató parasztok, ökrök, szamarak, birkák,
kecskék, aztán újabb és újabb jelmezesek. A sokszínű és
visszataszítóan vidám sornak csak nem akart vége szakadni.
És csak ezután következett a díszruhába öltözött katonaság.
Pattogó katonaindulóra meneteltek, mintha madzagon
rángatott babák lennének. A zeneszó ide-oda verődött a
házfalak között, Monas apónak megfájdult a feje, ám csak egy
irányba haladhatott: amerre a felvonulók sodorták. Az a
társaság, amelyhez hozzácsapódott, gyanakvó tekintettel
méregette: nekik nem volt szívóka csíptetve az orrukra. Kissé
 g p
részegek voltak már, ami nem csoda, mert pálinkafőzésből éltek;
rövid életet, de nagyon lendületeset.
– Meddig tart a karnevál? – kérdezte Monas apó az egyiküket,
túlüvöltve a katonazenét.
– Ma kezdődött. Még egy hétig – üvöltött vissza a másik. – Kér
pálinkát?
– Nem.
– Nem értettem!
– Nem.
– Mit mondott?
– Nem!
– Ismételje meg!
– Igen!
– Akkor igyon!
Monas apó kortyolt az átnyújtott kulacsból, aztán nyitva
felejtette a száját. Mintha folyékony tüzet ivott volna.
A pálinkafőző-mester visszavette a kulacsot, és máris
elsöpörte az éneklő tömeg.
– Ezt gyorsan el kell intéznem… – lihegte magának Monas apó,
miközben belekapaszkodott a falba. Tehette: az egymásra rakott
kövek igazi kontár munkáról tanúskodtak. – Különben ez a
város megöl.
Szó, mi szó, Radton egész furcsa hely volt. Kikötőváros, de
nagy kikötő nélkül. Uralkodói központ uralkodó nélkül. Az
emberek a mezőgazdaságból éltek, a városban azonban nem volt
egyetlen fa vagy növény sem. A környezetében ugyanakkor
minden zöldellt, pálmafák nőttek és cikászok, olyan
hatalmasok, amelyeket Monas apó régen látott már. Radtont
egyébiránt három fal vette körül, egyre magasabbak, és
szélesebbek, amelyek koncentrikus körökben ölelték körbe az
épületeket. A belső körben voltak a legöregebb házak, itt járt
most a mackótermetű varázsló. Ide szorult be a fellegvár alá az
összes régi nemesi család palotája, a tudós doktorok Akadémiája
és a piac. Pár kápolna és szentély, fürdő és néhány italozó kapott
még itt helyet a paloták árnyékában.
 Aztán jött a második kör, a két fal között lakóházakkal,
bérházakkal és katonai épületekkel. Ezek mellett jóval több
kocsma, bordély és lovarda állt, de itt volt az a tér is, ahol
különféle csepűrágók, zenészek, önjelölt próféták
táborozhattak, és mutathatták meg, mit tudnak.
A harmadik, a legvastagabb falon belül, de az előzőeken kívül
a városszéli nyomornegyed volt, lebujok, putrik, illetve a várfal
tövében közvetlenül a szolgálattevő katonák székhelye.
A három várfalat két kőépítmény szelte át sugárirányban: egy
vízvezeték és egy kis magasút a tengerhez.
Monas apó éppen egy kocsmafalnak támaszkodott a sok
palota között. Amikor kiheverte a pálinka okozta döbbenetét,
égető szomjúság kezdte kínozni: muszáj volt bemennie az ivóba.
Sebaj, úgy vélte, majd megkérdezi, hol talál egy megfelelő,
városi hivatalt.
…és ha feltételezzük, hogy Monas apó lelkében már lobogott a
tűz, akkor bízvást kijelenthető, hogy itt került rá még fűtőanyag
az első szívlapáttal.
Amelyet még nagyon sok követett. Egészen a legvégső
tűzmágiáig…

*****

A kocsma egyetlen helyisége nemcsak ivóként szolgált, hanem

étkezőként is. Amíg Monas apó meg nem jelent, sült hús illata
hullámzott a levegőben, a konyhából szabadult ki, és asztaltól
asztalig libbent. A mennyezetet négy kőoszlop tartotta, amelyek
alulról fölfelé vastagodtak, talapzat és oszlopdísz nélkül. A
berendezés is dísztelen volt és egyszerű, de tiszta. Még az
asztalok is! Ez általában meglepő egy kocsmában.
Amint Monas apó helyet foglalt a legkisebb, mindössze
kétszemélyes, sarokba tolt asztalnál, nyomban elnéptelenedtek
a szomszédos székek. A mackótermetű varázsló elhatározta,
hogy gyorsan lehajt egy pohár híg bort, megkérdezi a
kocsmárost, hogy hol akadhat rá csatornatérképekre, aztán
távozik.
 – Fogadjunk, hogy nem tudsz olyan gyorsan inni, barátom,
amilyen gyorsan kihozom az italt! – morogta a kocsmáros, aki
valami miatt felettébb kelletlennek tűnt ezen a vidám napon.
Kis, kockás kendő lógott az alkarján. – Mi kellene?…
– Vörös.
– Itt óhajtod elfogyasztani vagy csomagoljam?
– Egy nagy, öblös kupába kérem – nézett fel szenvtelen arccal
Monas apó. – Megoldható, ugye?
– Jó huzatod lehet, hogy olyan gyorsan meg tudod inni…
A kocsmáros már ment is. És ahogy ment, úgy jött, egy pint
borral. Monas apó sosem látott még ilyen gyors kiszolgálást.
– Három senti az ára… Most rögtön…
– Az mennyi aranyban?
– Negyed arany.
– Itt egy fél, és tölts még egyet!
– Nem fogadhatok el italt munka közben.
Még három vendég kimenekült az ivóból. A mackótermetű
varázsló illata akkor már teljesen betöltötte a helyiséget, és
megpróbált beivódni a falakba. Jó esélye volt rá, hogy nagyon
gyorsan megbontsa a köveket összetartó matériát.
– Nekem lesz.
– Fel kell kérjelek, barátom, hogy ha ezt megittad, sürgősen
távozz!
– Kellene egy kis segítség… – morzsolgatta rövidre nyírt
szakállát elgondolkodva Monas apó.
– Sajnos momentán tele van a fürdőhelyiség.
– Nem fürödni akarok.
– Felettébb sajnálatos, mert igencsak szükséged lenne némi
vízre és szappanra… vagy hamulúgra és kefére… Drótkefére.
Na, pedig talán csak ezért kiürítettem volna a másik dézsát
amiben a szárnyasokat forrázzuk le… De hát, mint kiderült…
– Minek fürödnék, ha ugyanilyen büdös leszek aztán?
– Minek születni, ha meghalunk? – kérdezett vissza
filozofikusan a kocsmáros, és a mennyezetre emelte a tekintetét.
– Vissza kell mennem a csatornába – magyarázta Monas apó
barátságos hangon. Meg akarta kímélni a másikat az
 g g g
ütlegeléstől, ezért nyugalmat erőltetett magára. – Dolgom van
ott.
– Hülyeség ellen nem ismerek orvost.
És a kocsmáros ment, mert túloldalt integettek neki. Monas
apó belebámult a borba.
Közvetlen a pult mellett balról, három összetolt asztalnál
zenészek ücsörögtek, és várták az ebédjüket, ami sült borjúból,
cipóból, és szalonnás párolt káposztából állt volna. Az elmúlt
percekben azonban elszállt az étvágyuk.
– Kifizetnénk az italt – mondta a mogorva dobos. – És
elmegyünk…
Az tizenhat jól fizető vendég távozását jelentette volna. Ezzel
együtt megannyi aranyat, ott hagyott, kihűlt húst, megmeredt
zsíros káposztát.
– Mindjárt kész a borjú – mosolygott a kocsmáros.
– Mi előbb kikészülünk…
– Az úr azonnal távozni fog!
– Kicsi rá az esély.
– Miért?
– Mert most veszi elő a pipáját!
A kocsmáros megpördült, farkasszemet nézett Monas apóval,
majd fél testtel megfordult, és a pult felé üvöltött.
– Matria! Szólj a bátyádnak, ki kell tenni valakinek a szűrét.
A báty pedig jött. Egy fejjel magasabb volt, mint Monas apó, és
másfélszer kövérebb. Döngött a talpa alatt a padló, mintha egy
lovaghadsereg lakozna a lábaiban. Monas apó felállt, hogy
felkészüljön a fogadására, ám a termetes báty megállt tőle
három lépésre, két kis malacszemét ráfüggesztette és azt
dörmögte:
– Én hozzá nem nyúlok ilyen szarkupachoz.
Monas apó mintegy véletlenül fellökte a székét és az asztalát,
amely csaknem tíz lépéssel arrébb szétzúzódott a falon.
Ezzel alaposan megkeverte a levegőt.
– Nem érdekel, hogyan, de tedd ki az ajtón kívülre! – mondta
türelmét vesztve a kocsmáros.
 A báty megpróbálta a mackótermetű varázslót a keze ügyébe
akadt tárgyakkal a kijárat felé terelni. Először egy kancsót
kapott fel, majd egy tálcát, és hozzávágta őket Monas apóhoz. Ő
viszont hárította a kancsót és a tálcát, aztán hátrébb lépett az
ajtó felé. Megjelent a Matriának nevezett asszony is egy
seprűvel, és beugrott segítségként a terelgetésbe, sőt, a sikeren
felbuzdulva a kocsmáros is beszállt a hajigálásba.
Monas apó nem hagyhatta, hogy csak úgy megfutamítsák. A
szomszédos asztal tele volt azoknak a vendégeknek a
maradékával, akik már elmenekültek a kocsmából. Felmarkolta
a legelső dolgot, ami a keze ügyébe került, és visszahajította a
támadók felé. Történetesen egy félig lerágott csülök volt, amivel
fejbe találta a bátyot, aki erre feldühödött, és félvakon újabb
tárgyakat kezdett el hajigálni. Monas apó sem volt rest, és
hamarosan kisebb kajacsata bontakozott ki a kocsma
vendégterében, amibe az áldozatul esett vendégek is beszálltak.
A szakáccsal együtt előkerült a forró borjú és a zsíros káposzta
is. Egy idő múlva aztán Matria észrevette, hogy a helyiség
disznóóllá alakult át, és visítani kezdett. Teljessé vált a káosz.
Monas apónak hirtelen elege lett, meglódult, és mint valami
pöcegödörből szabadult tornádó, mindenkit levert a lábáról.
– Csak egy… egyetlenegy kérdésem lett volna – hajolt a
kajacsata végén a mackótermetű varázsló az egyik felborított
asztal alatt fekvő, vérző fejű kocsmároshoz. – Hol találok
térképet a város alatti csatornákról?
– Menjen a városi tanácshoz, ott talán! A szenny történetét ott
őrzik – nyögte a kocsmáros. – Szemben, abban a díszes
épületben…
Monas apó köszönetet intett, majd leverte a ruhájáról a napi
menü maradékát, és méltóságteljesen távozott.

*****

Könnyű volt azt mondani, hogy menjen át szembe… Látta az

épületet, de képtelen volt megközelíteni. Vagy kéttucatnyi
szamár elhúzott egy kerekeken guruló hatalmas színpadot,
amin tábortűz lobogott, és birka sült, aztán következtek a
birkák. Bégettek, tolongtak, lökdösődtek. A hátukon különböző
színű, festett csíkokkal, attól függően, kinek a birkái voltak…
Áramlottak, mint valami folyó, megszórták bogyóikkal a
kövezetét, és csak bégettek, bégettek és bégettek…
Amikor végre eltűntek, Monas apó kihasználta az alkalmat, és
a sajtos kordésor előtt átslisszant az út túloldalára. Mire elérte a
városháza épületét, a csizmájának a talpán vastagon ült a
birkaszar. Mintha szőnyegen lépdelt volna.
Bedörömbölt a városi tanács ajtaján. Egy rozoga öregember
lépett ki a kiskapun, és végigmérte.
– Mit akarsz? – kérdezte.
– Beszélni egy tanácsnokkal – mondta Monas apó.
– Sajnálom – válaszolta az öreg, és remegő kezét zsebre vágta.
Ettől azonban az egész teste rángatózni kezdett, a válláról
kiindulva egészen a sarkáig –, ezen a héten nem foglalkozunk
kanászokkal.
Monas apó nézte az ugráló kapust. Az nem tudta ugyanígy
szemrevételezni Monas apót, mert igencsak oldalra hordott a
feje.
– Nem kanász vagyok.
– Semmivel sem foglalkozunk ezen a héten.
– Van itt tanácstag?
– Egy-kettő – morogta az öreg.
– Vezess elé!
– Nem lehet.
Monas apó félretolta az öreget. Azaz félretolta volna, mert
nem ment könnyen. Mintha odaszögezték volna az ajtóhoz.
– Én vagyok a csatornatisztító – mondta Monas apó, hátha ez
jobb belátásra téríti a kapust.
– Előbb magadat tisztogathatnád le – morogta az öreg. –
Kellemetlen szagod van, fiam…
– A csatornától – mondta Monas apó.
– Mosakodj gyakrabban, és hagyd békén a csatornákat! Ennek
a városnak legkevésbé arra van szüksége, hogy valaki a
fekáliában vájkáljon. Veszélyes hely a szenny világa.
 j j y y y g
…azzal becsapta az ajtót.
Monas apó tudta, hogy hiába váltana ruhát és hiába fürödne
meg, a szag már beleivódott a hajába, szakállába, bőrébe. Ott állt
a kapu előtt, nézte a forgatagot, és ahogy tépkedte rövid
szakállát, kiötlötte a megoldást.
 2.
Először is keresett egy félreeső kis sikátort, ahol egyrészt senki
nem zavarja, másrészt viszont van vízlefolyója. Aztán
leereszkedett a vízlefolyón a föld mélyébe.
Olyan volt, mintha csúszdázna.
Még mielőtt leért volna a csatornajáratba, megérezte azt a
jellegzetes szagot, amely ittjárta óta kísértette, sőt, egészen
rátapadt. Fent, a külvilágban ember nem maradt meg mellette,
de ha azt hitte volna, hogy ő legalább egy kicsit is hozzászokott
már, akkor most tévednie kellett. Nem, ezt nem lehet
megszokni. Ebben a töménységben semmiképpen.
Talpra érkezett, mint egy hatalmas macska. Sötét volt, ám ez a
legkevésbé sem zavarta. Már felderítette a folyosórendszert,
tudta, merre kell mennie. Becsukott szemmel is eltalált volna a
már bejárt és megismert járatokon belül bármerre, tökéletes
memóriája mellett a kifinomult hatodik érzéke is segítette.
Emellett azonban úgy döntött, hogy egy kis fénymágia nem
árthat… legalább elkerülik a mágiaérzékeny élőlények.
Már először is látta őket, el-eltűnő fejüket, hátukat, hallotta
menekülő lépteik dobbanását vagy a surranó hangokat, ahogy
eliszkolnak… de bolond lett volna mélyebbre menni, hogy
találkozzon velük. Csak arra volt kíváncsi, mekkora feladat vár
rá, nem akart felesleges küzdelmekbe keveredni. Mert régi
tapasztalat, hogy ahol csatornák vannak, ott csatornalakók is
akadnak. Persze első alászállásakor nem úszhatott meg egy
rajtaütést, de könnyedén visszaverte: alig húszan támadtak rá,
vékonydongájú, göthös patkányemberek. Figyelt rá, hogy ne
öljön meg senkit, viszont mindegyik támadója törött csonttal
távozott a küzdelemből.
Most is érezte, hogy figyelik, de fütyült rá. A fél nappal
korábbi összecsapás híre – a mackótermetű öreg nem olyan
könnyen leverhető – nyilván körbeszaladt a csatornarendszeren.
Egy összefolyó felé tartott. Vékony kőpárkányon haladt, és a
fenti száraz, napos időnek köszönhetően száraz lábbal juthatott
el oda, ahova szeretett volna. A csizmája egyébként bírta volna a
szennyvizet, a nadrágja már kevésbé, de egy ideig az is ellenállt
volna a nedvességnek.
Patkányok visítottak fel a lába mellett.
– Büdös van – morogta a mackótermetű varázsló, csakhogy
hallhasson valami emberi hangot.
– …büdös van… büdös van… – szólt a visszhang.
– Különös a visszhang – mondta Monas apó.
– …különös a visszhang… különös a visszhang…
A visszhang valóban különös volt: Monas apó dörmögő
basszusától eltérően mintha vékony és nyávogó hangok
sokaságából állt volna.
– Kicsit rémisztő…
– …kicsit rémisztő… kicsit rémisztő…
– A gyáva kis rágcsálók számára.
– …Nyeljen el a szenny!… Nyeljen el a szenny!…
Monas apó elvigyorodott, és megsimogatta tépett szakállát.
Amire most készül az sem fent, sem lent nem fog tetszeni
senkinek. De ők hívták ki maguk ellen a sorsot!
Elbotorkált az összefolyóig úgy, hogy mindössze egyszer
süllyedt a csizmája a trutyiba. Az összefolyóban, ahol legalább
nyolc járat szaladt egybe, ha lehet, még iszonyatosabb szag
fogadta. Az alagútrendszer kis csarnokká öblösödött ki ezen a
ponton, és négy szintre tagolódott, megannyi kisebb-nagyobb
gyanús színű zuhataggal. Az összefutó járatok mellett csövek
tucatjai kanyarodtak be ide, és ontották magukból a
bűzösebbnél bűzösebb folyadékokat.
Amint Monas apó belépett a csarnokba, a szennyvizet nyolc
irányba menekülő lények sokasága verte fel. A mackótermetű
varázsló megállapította, hogy félnek tőle.
– Féljetek is! – mondta, és visszatűrte ingujját a könyöke fölé.
Most előveszi mágikus tudását.
És mindenféle hadonászás és rajzolgatás nélkül kisöpörte a
csatornarendszerből a kellemetlen szagokat.

*****
A karneváli tömeg úgy felbolydult, mint egy méhkas, ha füstöt
fújnak be a méhek közé. A csatornákból, mint holmi gejzírekből,
sisteregve tört a felszínre a bűz. Az összefolyó közelében a
légoszlopok embereket és félszerzeteket emeltek a magasba,
egészen a házak teteje fölé. Fenntartották őket legalább fél
percig, amíg Monas apó mágiája tartott, aztán egyszerre csak
megszűnt a nyomás. Legalább negyvenen kenődtek szét a város
kövezetén, s legalább ugyanennyien zuhantak puhára: más
emberekre. A keleti városrészben a nyomás egy tevét is felemelt,
ami két beöltözött mulatozót vert le a lábáról, ahogy kapálózva
rájuk esett.
A csatornaszag szétterült a város felett, aztán mivel nehezebb
volt, mint a levegő, szépen ráereszkedett az utcákra. Az első
pillanatban oly meghökkentő légoszlopok pestises bűze rögtön
fojtogatni kezdte az embereket.
Egy katedrális előtti tűznyelő, miután letüdőzte a gázt, nagyot
pukkanva elszállt. A városban tartott háziállatok
megbolondultak a szagtól, kitörtek karámaikból, óljaikból. A
kocsmák pillanatok alatt kiürültek, de aztán az emberek
rájöttek, hogy az utcán sem jobb, és visszatértek a kocsmákba.
A karneváli menetben vonuló elfek az első pillanatban
fegyvert rántottak és hátukat egymásnak vetve várták a
támadást. Támadás azonban csak a szaglószerveik ellen
irányult, úgyhogy fújhatták a kardjaikat. A szag ellen mit sem
érnek a kiélesített pengék.
Eközben Monas apó mélyeket lélegzett a virágillatú
összefolyóban. A feltámasztott huzat még legalább fél napig
keringeni fog a folyosókon és kiűz innen minden megszokott
szagot.
Hát, ha az utcák szintjén pánikot és undort keltett a
csatornaszag, itt lent a csatorna járataiban a virágillat dühöt és
undort gerjesztett. Monas apó pihentető levegőzése csupán
addig tartott, amíg az első visítás fel nem hangzott. Rögtön
utána százezer másik torok válaszolt az elsőre. És mind a
százezer megindult az összefolyó felé.
 A mackótermetű varázsló felvonta a szemöldökét. Mi másra
számíthatott volna? Ezek a lények az anyatejjel együtt szívták
be a felsővárosi fekália bűzét. Amiben felnősz, az a természetes.
És nem értékeled a napsütötte virágos mezők illatát, ha mindig
a mélység szaga jelentette számodra az otthon melegét. A szaros
alomszag lesz anya megnyugtató illata…
Felnézett az összekötő boltíves mennyezetére. Arrafelé nem
menekülhet, hacsak nem akar levitálni és falat törni. A járatok
egyikébe sem lenne most célszerű bemerészkednie. Ki tudja, kik
jönnek szembe és hányan? Biztos nem lehetne őket
virágszirmokkal megállítani.
– Akkor jöjjön a levitálás! – mondta Monas apó. Úgyis
feldobódottnak érezte magát.
Tűsugár csapott ki feltartott ujjaiból és az összefolyó tetejéig
szökkent. Kirobbantotta az ívek találkozásánál az égetett
téglákat és az ott támadt lyukon át napfény szökött az örök
sötétség földmélyi honába. A tűsugár azonban nem enyészett el,
hanem mint valami foszforeszkáló kötél kapcsolta össze Monas
apót és a lyuk szélét.
A téglák lassan aláhullottak, az összefolyó közepén loccsanva
merültek bele a trutyiba.
A visítás ekkorra már elviselhetetlenül hangos lett. Vizet
taposó lábak csobbanása és fegyvercsörgés kísérték. A folyosók
alján a szennyvíz felkorbácsolt hullámai jelezték, hogy a
feldühödött állatsereg vagy tömeg azonnal ideér.
Monas apó megkapaszkodott a fénysugárban, és búcsút intett
a folyosórendszernek. A lába elszakadt a kövezettől, a
fénykötéllel középre lendült. A járatokból patkányszerű lények
özönlöttek elő, patkányok és törpék keverék faja lehetett,
visítoztak csattogtatták hegyes fogaikat, és buzogányaikat
rázták. Ők alkották a tömeget. Mellettük kígyóhoz hasonlatos
élőlények is feltűntek, ők rögtön kicsaptak az összefolyó
szennytavának közepére és feltartott fejjel úsztak Monas apó
felé.
Ám elkéstek, hiába kaptak a mackótermetű varázsló után.
Monas apó úgy siklott fel, mintha valaki húzná, és közben a tér
 p gy
egy ismeretlen rejtekéből elővarázsolt virágszirmokat szórt
közéjük. Aztán elérte a lyukat, és egy mágikus ugrással átsuhant
rajta. Úgy emelkedett ki a föld alól, mint jobb világokban a
szirének a tenger mélyéből.
Mindjárt levegő után kellett kapkodnia, mert fent különösen
büdös volt…
Monas apónak még akkor is csöngött a visításoktól füle,
amikor újra a városháza kapuja elé ért.

*****

– Megjött a csatornatisztító! – kiabálta be a kapu résén át, majd

kicsit köhögött. Elfogyott a levegője. A bűz nem kedvezett a
kiabálóknak.
A karneváli zenekarok is elhallgattak, a pikulások és
trombitások nem rendelkeztek elég szuflával ahhoz, hogy
tovább fújják.
Mondjuk, nem is volt, miért fújniuk. A vészjelző harangok
már szóltak, és elnyomtak minden más hangot.
A kapunyitogató rozoga öregember, most kicsit jobban kitárta
az ajtószárnyakat. Egy kendőt tartott a szája elé, ettől aztán az
egész feje rázkódott, és nem lehetett érteni, mit is mond elsőre.
– A csatornatisztító vagyok – mutatkozott be a mackótermetű
varázsló újfent.
– Amggmgbege…
– Hogyan? – kérdezett vissza Monas apó. – Kicsit lassabban!
Az öregember elvette a kendőt a szája elől.
– A szag a te bűnöd, fiam?
– Nem – rázta meg a fejét Monas apó. – A csatornaszaghoz
minden alapanyagot az itteniek produkáltak… Van itt egy
tanácstag?
– Több is. Most pakolnak… Kimennek a zöldbe.
– Na, mielőtt teljesen elzöldülnek, beszélnem kell velük. Talán
meg tudom oldani a város bűzproblémáját.
– Hát miért nem ezzel kezdted? Jöjj beljebb!
 Monas apó elnyomott magában egy apró káromkodásfélét –
vajon miért nem ezzel kezdte? –, majd belépett a sarkig tárt
kapun.
A városháza csúcsos, tornyos, színes, cirádás épület volt,
három emelet, rengeteg ablak. A formáját tekintve hatszöget
alkotott, és egy csodálatos, virágokkal és fákkal teleültetett
udvart, olyan kis földi édenkertet fogott körbe. Egy pillanatig,
de csak egy pillanatig megvolt az illúziója annak, hogy a
fojtogató csatorna bűze nem tört be ide. Monas apó szeme
könnybe lábadt a csodás kis kert láttán, de leginkább a
kontraszton, amit a szeme és az orra által közvetített érzetek
alkottak. Páran elrohantak mellette, a szolgák csomagokkal a
hónuk alatt, a városi tanácsosok pedig beparfümözött kendővel
az orruk előtt. Ügyet sem vetettek a mackótermetű varázslóra.
– A csatornajáratok térképére van szükségem – mondta Monas
apó az öregembernek. – Kit kereshetek meg ezzel a
kérdésemmel?
– Hát talán nem is egy tanácstagra van szükséged, fiam –
mondta az öregember megrázkódva –, hanem a városi
irattárosra.
Monas apó nagyot sóhajtott. Végre bejutott a városházára,
most pedig játszhatja el ugyanezt a procedúrát az irattárban.
– És hol van a városi irattár? – kérdezte.
– Hol másutt lenne, mint itt? – mutatott az öreg a városháza
tetejére. – Ott fent megtalálod az irattárost az ajándékozási
szerződések, birtoklevelek meg ezernyi különféle más papír és
irattekercs társaságában.
Monas apó nem kérdezett többet, hanem nekiindult a
lépcsőknek. Három emeletet kellett felballagnia, és most nem
állta útját semmi és senki. Ám bejutni ebbe az épületbe könnyű
volt ahhoz a feladathoz képest, amit az irattáros megtalálása
jelentett a tetőtér zegzugos, labirintust alkotó polcai között. Az
aprócska kis emberke annyi zajt nem csapott, mint egy egér, és
annyira sem látszódott ki az irathalmok mögül, mint sarki róka
a hóbuckák takarásából. Hogy a keresés mégsem zavarta Monas
apót, az annak volt betudható, hogy az irattár mélyére nem
 p gy y
jutott el a kinti bűz. Állott papírszag, nehézkes por ült meg
mindent, de ez most felüdülést hozott a kinti állapotokhoz
képest.
Az irattáros alaposan meglepődött Monas apó láttán. Riadtan
vette szemügyre.
– Nem vert le semmit, ugye? – kérdezte aggodalmas hangon.
Ellesett a mackótermetű varázsló mellett, ellenőrizte, hogy
minden a helyén van-e. – Egy ekkora test sok galibát tud okozni
idefent.
– Nagyon vigyáztam – nyugtatta meg Monas apó, majd
részletesen előadta a kérését. Jó emberismerő volt, ránézésre
tudta, hogy az aprócska irattáros csak akkor fog segíteni, ha
megismeri és megérti a részleteket.
– Soha, senki nem tisztította még ki Radton alatt a
csatornákat – morogta az öreg az elbeszélése végén. – És
szerintem nem is fogja soha. A csatornák éppúgy a város részei,
mint a paloták, a házak vagy a várfalak. Ahogy ezek kinőttek a
földből, úgy mélyültek lent a járatok. Egyik sem létezhet a
másik nélkül.
– A házakat építik – vitatkozott Monas apó. – Nem kinőnek a
földből. És a csatornákat is úgy vájják szorgos kezek. Egyre
mélyebbre és mélyebbre.
Az irattáros az orrnyergére tolta okuláréját.
– Igaz. A város épül. Nem a várossal, hanem az egekkel kellett
volna összevetnem a lenti világot. Amilyen fent, olyan lent és
viszont, ezt jól jegyezze meg! Az örök igazságok is kétarcúak.
Ahogy az aranyérmék…
– Fekete és fehér… – dünnyögte Monas apó. – Fent és lent. Jó és
rossz. Hány ilyen világot láttam!
– Talán mert a mindenség szervező ereje ez.
– Én nem ebben hiszek.
– Nem hiszel a szemednek?
A mackótermetű varázsló úgy vélte, ideje lezárni a filozófiai
vitát.
– A térképek – emlékeztette az irattárost. – Azokat megnézném
végre.
 g
– Nohát. Előkeresem őket.
Az öreg megfordult és beleveszett az irattár folyosóinak
labirintusába. Monas apó talált egy széket, amelyet elfoglaltak a
halomba feltornyozott papírhalmok, és kényelmesen
elhelyezkedett a dokumentumok tetején. Felkészült a hosszú
várakozásra. Egy idő után hátrabillentette fejét, és elszundított.
Fogalma sincs, mennyi ideje alhatott, amikor az irattáros újra
megjelent.
– Térképek, térképek… Azokról a helyekről vannak térképeink,
amelyeket bejártak a kutatók. – Elégedetlennek tűnt. – Itt
minden talpalatnyi földről ezer és ezer évre visszamenően
megőrzünk mindent. Szerződéseket, melyeket ük-ükapáink
kötöttek. Kapavágások történetét. Hogy ki vitt követ a
házakhoz, hogy épültek magasabbra a várfalak és tornyok.
Uralkodóink döntései, akarata, büntetések és jutalmazások…
Monas apó értett a szóból.
– De? – kérdezte.
Az öreg hümmögött, krákogott, majd fújtatott, és ideges lett.
– Dede. Mindig van de! Hát persze, hogy de! Azonban a szenny
világáról keveset tudunk. Amit akar, itt van. – Kicsapott három
tekercset az asztalra. – Ám ez nem teljes! Sosem lehet teljes!
Maga egy ismeretlen világot akar meglátni… kikutatni.
Monas apó kigöngyölítette a tekercseket. Látott… Látta a
járatokat rajtuk, amiket bebarangolt, és azokat is, ahova csak az
elméjét küldte ki. Akadtak olyanok, amiket csak sejtett, és amik
mélyebbre vezettek, mint a felderített terület. Megannyi
csatorna túlnyúlt a falakon, némelyik a tengerig futott, mások a
hegyek irányába kanyarodtak el. A tengerig vezetőknek volt
értelmük, a szárazföld belseje felé, a senki földje alá azonban
minek építettek járatokat? Monas apó megjegyzett minden
hurkot és összefolyót, kanyart és kutat, s közben érezte, hogy a
térkép befejezetlen. A tekercsekre helyezte a kezét, hagyta, hogy
a rajzolók tudásának energiája áramoljon benne. A tollak
felkapott íve befejezetlenségről mesélt… Igaza volt az öregnek.
Volt itt még valami… Sőt, sok-sok valami: a hajdani rajzolók
félelmét, idegességét, tétova zavarát mint kifakult, láthatatlan
lenyomatot, megőrizte a papír…
Súlyos lélegzetvétel, remegő kezek… le nem rajzolt tudás.
Eltitkolt folyosók. Ismeretlen utak vezetnek a mélybe,
mélyebbre, mint ahogy várta. Ám a térképeken nincsenek rajta.
– A szennyek történetéhez nem értek – morogta rezignáltan az
irattáros. – Ahhoz olyasvalakit kell keresned, aki a mennyekkel
foglalkozik.
Monas apó semmit nem értett.
– Keresd meg az Akadémia főasztrológusát!

*****

A káosz Radtonban időközben csökkent: aki tehette elhagyta a

várost. Késő éjszaka volt, csend uralta az utcákat. Monas apó
zavartalanul jutott el az Akadémia épületéig. Szigorú
homlokzatú, magas palota volt, jól körbekerített udvarral, és
egy toronnyal, melyből egy óriási cső meredt felfelé, egyenesen
az eget célozva. Monas apó – a létsíkok avatott bejárója – azonnal
felismerte: nem ágyú az, hanem egy gigantikus távcső.
A mackótermetű varázsló a lelke legmélyén szerette a tudós
elméket. No nem mintha éleslátásukkal közelebb vittek volna az
embereket a világ titkainak megfejtéséhez, hanem mert
próbálkozásaik közben mulatságosak tudtak lenni.
Megrángatta a csengettyű zsinórját, és várta, hogy ajtót
nyissanak neki.
Várta.
És várta.
Megint megrángatta a zsinórt, és várt.
Egyre türelmetlenebbül várt.
És egyre türelmetlenebbül kezdte rángatni a zsinórt. Hallotta
a csengőt, de csak nem jött senki ajtót nyitni.
Már-már arra gondolt, hogy az Akadémia épületéből is
eltávozott mindenki, amikor az ajtó alatt meglátott egy vékony
fénysugarat feltűnni.
Tehát tovább várt.
 Csörgött a zár, valaki kulcsot tolt bele túloldalt. Vacakolt vele
egy kicsit, majd kattant a vas, egyszer, kétszer és nehezen
ugyan, de kinyílt a kapu. Monas apó felkészült egy újabb öreg
kapuőrre, ám tévedett. Egy csinos nő toppant eléje.
– Mit akar ilyenkor, éjnek évadján? – kérdezte ellenségesen. –
Dolgozni próbálok.
– Maga Radton asztrológusa? – kérdezte döbbenten Monas apó.
Feltételezte, hogy aki éjjel dolgozik egy akadémia épületében, az
csak asztrológus lehet. És nem tévedett.
– Nyilván – felelte a nő. Fekete haja volt, sötét, talán barna
szeme. A negyvenedik évében járhatott. – És a csillagok nem
várhatnak.
– Az igazat megvallva, a csillagok igenis várhatnak – felelte
zavartan a mackótermetű varázsló. – Holnap ugyanott lesznek,
ahol ma.
– Talán. Talán igaza van… De mit akar? Erre a kérdésemre még
nem válaszolt.
– A városi irattáros valami olyasmit mondott, hogy ha a
csatornákat akarom feltárni, a mennyeket kell elsőként
megismernem. Fogalmam sincs, ez mit jelent.
– Honnan szalajtották magát?
– Messziről.
A nő előrébb lépett. Ajtó mögött tartott keze fellendült és egy
olajlámpa emelkedett Monas apó arca elé.
– Milyen messziről?
Monas apó erre nem tudott válaszolni. Vajon milyen messze
lehet az ő létsíkja ettől a létsíktól?
– Mint a csillagok.
A nő mereven nézte.
– Erre nekem nincs időm – jelentette ki aztán. – Nem is tudom,
miért jöttem le a kapuhoz, amikor fent egyedülálló eseménynek
vagyok szemtanúja. A mennyangolnák teljesen megzavarodtak,
és nekem ezt dokumentálnom kell!
Monas apó megdöbbent.
– Mennyangolnák?
 – Mennyangolnák és szennyangolnák. Igen. Tényleg honnan
szalajtották magát? – A nő megrázta a fejét. – Menjen, aludja ki
magát! Vagy hagyja el a várost, mint a többiek. Akármit is… de
kívül tágasabb.
Ezzel becsapta az ajtót Monas apó előtt.
A mackótermetű varázsló úgy érezte, hogy errefelé nem
fogadják túl barátságosan az idegeneket. Ez volt az a pont,
amikor eldöntötte, hogy kitisztítja a csatornákat. Nem akarja
megérteni a miérteket, sem a feladatát… csak teszi a dolgát.

*****

A víz mindenhová eljut. A víz képes a legkisebb, legeldugottabb

járatokat is kimosni, kitisztítani. A víz lesz a megoldás.
Eljött a reggel, a legbüdösebb, legelviselhetetlenebb reggel,
ami csak egy városra ráköszönthet. Sehol egy lélek, sehol semmi
mozgás, mintha csak dögvész pusztított volna mindenhol.
Monas apó kiválasztotta a házat, ahol kényelmesen
levezényelheti a csatornák átmosását. Nem a városházát vagy
valamelyik palotát, hanem egy elhagyatott fogadót. Annak a
tornyában elfoglalt egy szobát, és kényelembe helyezte magát.
Már-már megpihent, aztán rájött, hogy az ismerős hegyek, a
kertje, kényelmes faházikója mennyire hiányzik neki, és minél
előbb elvégzi a feladatát, annál előbb hazamehet. Így hát
nekikészült a varázslatnak.
Egyszerű volt a terve: a környező vidékek patakjainak,
folyóinak, felszín alatti vízfolyásainak vizét elvezeti Radton alá.
Magas nyomáson belefolyatja a csatornákba, és addig keringeti
bennük, míg mindent ki nem mosnak a tengerbe, légyen az
szenny, mocsok, patkányok vagy patkányemberek. A fejében ott
volt a csatornák térképe, az ujjaiban pedig a vízmágia ereje. Azt
tervezte, hogy hagyja lezúdulni a vizeket a mélybe, majd feljebb
emeli őket, feljebb és feljebb… Ezáltal a csatornákban élők
kimenekülhetnek, és legelőbb a legrégebb óta lehullt mocsok
mosódik ki.
Jó ötletnek tűnt, és az ereje is megvolt hozzá.
 A mágia olyan, mint egy mély kút – jutott eszébe. Ő pedig az
összes felszín alatti víz felett rendelkezik.
A fogadó szobájában volt egy párnázott, karfás szék, amit a fal
mellé húzott, és leült rá. Elhelyezkedett benne, tudta, ez nem
rövid varázslat lesz, szerencsés esetben is órákat fog igénybe
venni, de megeshet, hogy egy napot is. Étvágya nem volt, az
orrát facsaró bűz minden kulináris élvezettől elvette a kedvet.
Bekészített egy pohár vízzel kevert bort, hátha megszomjazik.
Aztán nekilátott.
Semmi különleges, csak a varázslat. Az erő benne rejlett, nem
holmi kézmozdulatokban, rúnákban vagy érthetetlen
igézetekben. Kiterjesztette elméjét, eltérítette a folyókat, utat
nyitott nekik a sziklákban.
Kint eleredt az eső. Nehéz, szürke felhők torlódtak föl Radton
felett. Nagy cseppekben, sűrűn esett. Hamarosan zavaros
víztömeg hömpölygőn az utcákon, sebesen szaladt a falak alján,
hogy aztán alábukjon a kanálisok rácsain át.
A csatornák megteltek vízzel, forgó-zubogó tölcsérekkel,
habzó zuhatagokkal. A víz egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt,
olyan barlangokba, földmélyi tartományokba, ahol ember még
nem járt. Aláhullott a mélységbe, le az irattáros térképeiről,
átlépte a megismerhető valóság határait, eltávolodott
mindentől, ami világi, ami emberi. Csak folyt, kavargott, erővel
lemosta a mocskot a falakról, kövekről, sziklákról, feloldva és
elragadva minden megtapadt szennyet. Nehezedett a folyam, és
ha a természet törvényei szerint folyik, akkor lassult volna, de
most Monas apó elméje, mágikus ereje vezette, kényszerítette
gyorsulásra. Dörzsölt, tépett, szakított, és hullt az örök
sötétségbe. És amikor elme már fel nem foghatta, hogy mily
mélységben jár, a mackótermetű varázsló a hatalmával
megforgatta és húzni kezdte felfelé… mindennel együtt, amit
magával sodort. Megfékezhetetlen áramlatok törtek a felszín
felé és robbantak be az ember által vájt, időközben kiüresedett,
felszín alatti járatokba, gejzírekként buktak elő a fölmélye
kútjaiból, nem egy helyen megremegtetve erejükkel a városi
házak talapzatát… hogy aztán tovahömpölyögjenek a kifolyók,
és a tenger felé.
Ez már könnyű volt, játék, Monas apó el is engedte magát.
Segítettek neki a természet törvényei, csak irányítania kellett.
Fogalma sem volt, mennyi idő telt el közben.
Megtette, ami a feladata volt. Kitisztította a csatornákat…és
rögtön utána a fejét a falnak döntve el is aludt a széken.
 3.
Monas apó fegyverek zörgésre-csörgésére ébredt. Azt álmodta,
hogy cirkusz érkezik a városba, és az artisták, erőemberek,
bohócok hada az előadásra felkészülve csörög-zörög. Aztán
felriadt, s rájött, a zaj az utcáról hallatszik be. Feltápászkodott a
székből és kikukkantott a keskeny ablakon.
Patkányemberek, undorító félszerzetek, a fölmélye és a
rothadás gyermekei szaladgáltak az utcákon összevissza – teljes
fegyverzetben.
A bűzös csatornákból kiszabadulva könnyedén birtokba
vették a kihalt utcákat, elhagyott otthonokat – elfoglalták az
üres várost.
– Mi a fenét csináltál? – kérdezte magától Monas apó a fogadó
tornyának ablaka mögül.
De hiszen elvégezte a feladatát, és kitisztította a csatornákat.
– Miénk a diadal! – hallott egy éles hangot az ablak résén át. –
Miénk a város!
Olyasféle visítás felelt rá, mint amit Monas apó a
csatornákban hallott. Csupán csak ebből a visításból nem düh,
hanem diadal hallatszott ki. Láthatóan nem megmentett egy
világot, hanem odadobta Radtont a csatornapatkányoknak.
Visszazökkent a székbe, és végiggondolta, mit tegyen. Az
egyik lehetőség az volt, hogy átszakítja a világok közötti
határvonalat, és hazatér. A másik, hogy visszaűzi a mélység
alakjait oda, ahová valók. Az első megoldás nagyon is tetszett
neki, de a lelke legmélyén ott motoszkált a befejezetlenség
érzése, és tudta, ha így hagyja a várost, az a következő években,
évtizedekben kísérteni fogja… és utálta ezt az érzést. Harcolni
azonban hasonlóképpen gyűlölt. Ezért is menekült fel hajdanán
a békés hegyormok közé, a kőszáli kecskék és sasok világába. Mit
tehetne még?
Visszatérhetne az asztrológushoz, és kikérhetné a véleményét.
Ha többet tud az okozott kárról, több lehetősége is nyílhat a
dolgok helyrehozatalára. Remélte, hogy másodjára az Akadémia
kapui is megnyílnak előtte.
Odáig azonban el kell jutnia.
Monas apó felhajtotta a vízzel kevert bort, felállt,
megigazította öltözékét, és láthatatlanná vált. Így mégsem kelt
feltűnést az utcán.

*****

Egy-két patkányszerű lényt ennek ellenére sikerült eltaposnia,

no nem szándékosan, hanem mert azok rohantukban a csizmája
alá keveredtek. Csúnya roppanással pattant meg gerincük,
törtek darabokra csontjaik. Az utcakövezeten szétkenődő egyik
lény vérpermetet spriccelt szét és visított, míg a belei elő nem
türemkedtek a torkán át: akkor majdnem felfedezték a
láthatatlan varázslót. Monas apónak szaladnia kellett, hogy ne
így történjen. Pár ocsmány félszerzet utána még percekig
csépelte kardjával és buzogányaival az utca levegőjét.
Utált szaladni. Magában feljegyezte a feladatot szállító alak
bűnéül a radtoni muszáj-rohanást. Alkalomadtán majd leveri
rajta.
Valami kemény eszközzel.
A futás kicsit kiizzasztotta, és ez majdnem megint árulójává
vált. Némely kevert lénynek, melynek a faját nem tudta volna
megmondani, különösen érzékeny volt az orra. Kiszimatolták,
merre jár. Persze a mackótermetű varázsló elrejthette volna a
szagát is, de későn jutott eszébe, és kis híján lelepleződött.
Akkor hallotta először a szót: Patkánykirály.
Egy házfalnak simult, hogy néhány hajlott hátú, hosszú fejű,
karmos lény akadálytalanul elhaladhasson mellette.
– Szóljatok a Patkánykirálynak, hogy valaki láthatatlanul
kóborol a városban! – morogta a legmegtermettebb közülük. –
Valószínűleg ugyanaz lesz, aki a csatornában a felfordulást
okozta.
– Azt sose kapjuk el.
 A nagydarab rágcsáló hirtelen mozdulattal elkapta a
közbeszólót, és a falnak kente. A nyakánál fogva szorította a
köveknek, közvetlen Monas apó mellett.
– Miénk a város, mi uraljuk a falakat, kapukat, vannak
fegyvereink, jobbak és élesebbek, mint annakelőtte. És hidd el,
én kibelezem azt az emberfajzatot, ha elém kerül. Jobb, ha te is
erre készülsz, mert ha meglátlak gyáván megfutamodni, a te
beleidet is kiontom!
– Nem… futok… el – vinnyogta a másik, mire a vezére
elengedte.
– Ajánlom is! És most pedig szedd a nyakadba a lábad és
kürtöld tele a belső várost, hogy mindenki keresse a
betolakodót!
Monas apó elgondolkodva nézett utánuk. Szóval ez nem
csupán egy szedett-vedett, megrémült vagy éppen bosszúra
szomjas horda, hanem szervezett földmélyi sereg, melynek
uralkodója van. Ennyiben talán félelmetesebb is a kifinomult
fenti világnál. Vajon tudták a radtoniak, mi zajlik a talpuk alatt?
Különben pedig miért nem támadnak, és foglalják vissza a
városukat? – jutott eszébe a mackótermetű varázslónak. Most
kellene támadniuk, amíg a lenti ocsmányságok el nem foglalják
az összes stratégiai pontot. Miért késlekednek az emberek?
Ennyire nem fontosak nekik az otthonaik? Vagy ennyire kényes
az orruk?
Szinte lábujjhegyen, némán, láthatatlanul, szagtalanul
folytatta útját.
Az Akadémia kapuja zárva volt, de Monas apónak most esze
ágában sem volt csengetni. Szemügyre vette a faalkotmányt,
réseket, jeleket, mágikus akadályokat keresett, de az
akadémikusok láthatóan a tudományban hittek, nem a
varázslatban. Így hát nekiveselkedett és átszivárgott a kapun.
Bent már nem állíthatta meg senki. Kilépett a láthatatlanság
álcája alól, és megindult a torony felé, amelynek tetején az óriási
távcsövet látta. Üres termeken haladt át, melyek falait
becsületben megőszült férfiak és idős korukra megférfiasodott
nők portréi díszítették, köztük különös táblázatokkal és
 p
ábrákkal, feltehetően találmányaik, világi felfedezéseik
illusztrációival. A széles lépcsősort keskenyebbek váltották fel, a
márványt kopott kváderkövek, majd fa csigalépcső. Tisztult a
levegő, a házak felett járt a szél, szétzavarta a csatornák bűzét.
És az út legvégén ott állt az Akadémia épületének legtetején,
egy egyszerű ajtócska előtt.
Belökte.
Az első, amit megpillantott, egy számszeríjon pihenő
nyílvessző fenyegető vashegye volt, amely egyenesen a
mellkasára irányult.

*****

– Monas – mondta a mackótermetű varázsló, és ezzel kicsit

megzavarta a szemben álló nőt.
– Mi?
– Monas. A nevem. – A friss levegőn jött rá, hogy éhes.
Lényegében két napja nem evett semmit. – Nincs egy kis
kenyere? Vagy akármi más. Éhen halok.
– Jobb lesz, ha eltakarodik innen.
Monas apó komoran körbepillantott. Egyetlen, hatalmas
termet látott, melyet egyértelműen a középre állított,
gigantikus távcső uralt. Egy kis dobogó állt alatta, amelyre
falépcső vitt fel, a dobogón két asztal, három tábla, a táblákon
krétarajzok, amik mintha hatalmas csomókat ábrázoltak volna.
Oldalt egy másik lépcső vezetett fel, amely a távcső elejéig
kanyarodott. Monas apó rájött: a lencséket tisztítják róla.
Hatalmas fogaskerekeket és csörlőket pillantott meg fent, akár
egy óratoronyban. Két, egymástól független, bonyolult
szerkezetet sejtetett az összekapcsolódási rendszerük, az egyik
talán a kupola mozgatására szolgált, a másik célja egyelőre
ismeretlen maradt a mackótermetű varázsló előtt. A falak
magasából könnyű és vastag függönyök lógtak, körben lent
vasszekrények és polcsorok sorakoztak, tele papírtekercsekkel,
kódexekkel, írótáblákkal. Fegyverszekrény sehol.
 – Visszaküldene a patkányemberek közé az utcára? – kérdezte
Monas apó kicsit fáradtan. – Úgy vélem, már csak mi ketten
maradtunk itt a városban… emberek.
– Nem érdekel.
A mackótermetű varázsló arra gondolt, ideje megint
kockáztatnia. Talán ha felkelti a hölgy érdeklődését, akkor
nyitottabb lesz irányában. Persze, nem tudhatta, hogy e
nyitottság örvén nem lövi-e le azonnal.
– Én okoztam ezt az egészet – jelentette ki.
A nyílvessző vashegye megbillent.
– Mi?
Tudóshoz képest elég lassú a felfogóképessége, állapította
meg Monas apó magában.
– Én vagyok a csatornatisztító.
– Radtonban nincs csatornatisztító.
– Már van.
– Mit ért az alatt, hogy csatornatisztító?
– Hogy megtisztítom a város alatti csatornahálózatot.
– Mivel? Egyedül vakarókanállal, lapáttal és vödrökkel?
– Mágiával.
– Ilyen erejű varázstudó nem él ezen a világon.
– Úgy van.
Látszott, hogy a nő erősen koncentrál, mit jelentenek a vele
szemben álló megtermett, szakállas öreg szavai. Aztán
leeresztette a számszeríjat.
– Átjött ide egy másik világból, hogy kipucolja Radton alól
több száz év bélsarát?
– Most mondja?! – legyintett Monas apó.
– Miért?
– Mert elméletileg megmenthetem ezzel ezt a világot.
– Nem kell megmenteni.
– Ezt nem tudhatja.
– Mitől?
– Ezt meg én nem tudom. Ezért jöttem ide, magához.
Láthatóan nem megfelelő oldalról közelítettem meg a
problémát.
p
– Tiotello.
– Hogy?
– Chilara Tiotello. A nevem. A titulusom pedig az asztrológia
és a mennyek doktora. De szólítson doktor Tiotellónak. Vagy
doktorasszonynak.
A számszeríjat letámasztotta egy kis faállványra, és intett
Monas apónak, hogy kövesse. Egy szekrényhez vezette,
amelyből kivett egy tányért, lepényfélét és különböző krémeket.
Egyikből sem volt túlságosan sok.
– Ezzel tudok csak szolgálni. De ha ilyen nagy hatalma van,
akkor sokasítsa meg nyugodtan.
Nyilván humorizált. Monas apó értékelte ezt a fajta, kicsit
szarkasztikus viccelődést. Leült egy kis asztalka mellé, tépett a
lepényből és belemártotta az egyik sötétbordó krémbe. Kicsit
száraz, darabos zöldségíze volt. Ízlett neki. Chilara Tiotello
szótlanul bámulta, bár az arcára volt írva, hogy legalább
tucatnyi kérdése lenne.
Egyébiránt szép nő volt, hosszúkás arcát fekete, rövidre vágott
haj keretezte. Apró, hegyes orra, keskeny álla és érdeklődőn
csillogó szeme céltudatosságot és intelligenciát sugallt. A
negyvenes évei derekán járhatott, öltözékét kényelem és
célszerűség jellemezte, szabása inkább férfias volt, mint nőies.
Bő nadrágot viselt, amelyet akár szoknyának is lehetett nézni, és
puha bőrlábbelit.
– Nagyon nagy bajt csinált – jelentette ki aztán kérdések
helyett. – A tettével megzavarta a mennyangolnákat.
Monas apó félrenyelt, és köhögni kezdett. Miután kiderült,
hogy nem fullad meg és még szóhoz is jut, ő kérdezett:
– Miféle mennyangolnákat?
– Fent – mondta szigorúan Chilara Tiotello, és a kupola felé
bökött. – Idejön, állítólag megmenteni minket valamitől, amiről
fogalma sincs, és még, azt sem tudja, milyen erők tartják fent a
világunkat?
A mackótermetű varázsló elszégyellte magát.
– Én nem nyúltam bele semmiféle fenti egyensúlyba.
 – De a lentibe igen, és amilyen lent, olyan fent. Ha megzavarja
a szennyangolnákat, ugyanezt teszi a mennyeiekkel.
A szégyenből idegesség lett, és Monas apó közmondásos
hidegvére hirtelen elpárolgott.
– Ugyan, mondja már el, doktor Tiotello nyíltan és
kendőzetlenül, mire is céloz? Mit csináltam én holmi szenny- és
mennyangolnákkal? Bűz az van, elismerem. Patkányemberek és
ocsmány kreatúrák dúlják fel a várost? Rendben, az én hibám,
hideg vízzel kimostam őket a helyről, ahol élnek. Dühösek.
Persze. De ennyi.
– Ó, a háborúról nem is tud?
– Miféle háborúról? – Monas apó belekapaszkodott rövidke
szakállába. Hát mi jöhet még?
– A tengerbe folyó mérhetetlen mennyiségű bélsár szinte
azonnal megölte a víz élővilágát, és a Sárga-áramlattal eljutott a
szomszédos városokig. Mostanra már kettő is hadat üzent
Radtonnak.
– És erről maga honnan tud? Egy toronyban ül!
– Pontosan! – A nő egy másik szekrényből hosszú kézi
távcsövet vett elő. – Menjen fel a kupola alá, nézzen keletnek, és
látni fogja a tenger felszínére kifordult döglött halakat. Aztán
forduljon délnek, és megpillanthatja a vörös zászlók alatt érkező
háborús követeket.
– Ilyen rövid idő kell errefelé egy hadüzenethez?
– Hah, a háború gyorsabban terjed, mint a pestis. És sokkal-
sokkal gyorsabban, mint a tudományos eszmék.
Hát ezért nem foglalták vissza a radtoniak a városukat,
gondolta komoran Monas apó, aztán csak annyit mondott:
– Meséljen az angolnákról!
– Egyszerűbb, ha megmutatom őket. Jöjjön!
Monas apó eltolta a lepényeket és felállt a kisasztal mellől. A
doktorasszony megindult a dobogó felé, amelyen a távcső állt.
Könnyed léptekkel felszaladt rá, Monas apó nehézkesen követte.
Ólomsúlyúnak érezte a tagjait, és sejtette, hogy nem fog
tetszeni, amit látni fog.
 A nő a távcső elvékonyodó végéhez vezette, amiről letekert
egy vízhatlan, tiszta védővásznat. A mackótermetű varázsló
nem értette, mit akar.
– Nappal van – mondta. – Nem fogjuk látni a csillagokat.
– Ki kíváncsi a csillagokra? – kérdezett vissza doktor Tiotello. –
Nézzen bele!
Egy kis sámlit tolt a lábával a távcső alá. Monas apó lezökkent
rá, és közelebb hajolt a lencséhez, amit a nő eléje húzott. Fél
szemével belepillantott, de semmit nem látott szürkésfehér
foltokon kívül. Ekkor Chilara Tiotello belekapaszkodott egy
láncba, erőteljesen meghúzta, fent pedig megmozdult egy
hatalmas kerék, fordult egy lencse, megfeszült egy rézhúr és sok
apró lencse ugrott a nagy elé. Egymás után hullottak bele a
foglalatukba, szorosan, tizenkétszer tizenkettes sorban. A nő
egy másik lánc után nyúlt, mire fent a rézhúr kiengedett, a nagy
lencse visszafordult a helyére, és az egész alkotmány
megremegett. Lassan irányba fordult.
Monas apó megkapaszkodott a sámliban, pedig a dobogó nem
mozgott, viszont a hang, a csikorgás, a felette lévő hatalmas cső
finom rezgései, kilengései azt az érzést keltették, mintha az
egész épület táncolna körülötte.
Amikor aztán a folyamat véget ért, és minden elcsendesedett,
doktor Tiotello rábökött a távcső aljára.
– Most.
Monas apó pedig ismét belenézett a lencsékbe.
…és megpillantotta a mennyangolnákat.

*****

A távcső nem távcső volt. A mennyangolnák pedig nem

angolnák, hanem megfoghatatlan szellemlények, a túlvilág
lényei: áramlatok inkább, a mágia testetlen tudatszálai. Örökké
létezők. Ám nem úgy néztek ki, mint könnyed, halhatatlan
entitások, szabadon tekergőzve egy másik dimenzióban, hanem
egy csomóban vergődtek, összetapadva, egymáshoz ragadva.
Természetellenes vonaglásuk megerősítette Chilara Tiotello
kijelentését, hogy nincs minden rendben velük.
Monas apó sosem látott még mennyangolnákat, de szinte
azonnal tudta, mi került a szeme elé. Fehér mágiának hívják
egyes világokban. Élettel és ösztönös tudattal rendelkező fehér
mágia.
Akkor pedig a szennyangolnák…
A mackótermetű varázsló összerakta a részleteket.
– Mióta van ez így?
– Régóta szenvednek, de két napja megzavarodtak… hajnal óta
pedig úgy tűnik, mintha haldokolnának.
– Sosem halnak meg. – Monas apó visszahajolt a távcsőhöz. –
De ami most történik velük, az valóban nem természetes.
A doktorasszony az asztalfiókból egy tekintélyes méretű
könyvet vett elő, és felütötte az első oldalak egyikén. Monas apó
elé tolta. A két lapot egyetlen aprólékos, színes rajz foglalta el:
alul a szárazföld stilizált vonala, a városok feltüntetésével, felül
pedig a felhők fölött a homok eltérő árnyalataival megalkotott,
egymás körül táncot járó mennyangolnák.
– Ezt nyolcszáz éve rajzolta egy tudós professzor…
A nő lapozott, s ugyanazt a táncot láthatták, de mintha a
mennyangolnák hossza rövidebb lett volna.
– Hétszázötven éve így néztek ki.
A harmadik képen a hosszúkás, fényes testek forgásába került
valami görcsösség.
– Hétszáz éve. – Chilara Tiotello a távcső felé intett. – És
most…
– Akkor én csak felgyorsítottam valamit, ami évszázadok óta
zajlik – morogta a mackótermetű varázsló.
– Mit tehetünk értük?
Monas apó a doktorasszonyra pillantott, és rájött, hogy a nő
vonzódik megfigyelésének tárgyaihoz. Számára a
mennyangolnák mozgásának követése nem kutatás volt, nem
tudomány, hanem szerelem.
– Mióta figyeli őket?
 – Gyerekkorom óta. Apám kilencévesen hozott fel először ide.
Tudunk segíteni rajtuk? – Chilara Tiotello gyorsan helyesbített.
– Maga tudna segíteni rajtuk?
– Hogyan hathatna a hal a folyó mozgására? – kérdezte Monas
apó kesernyésen. Tehetetlennek érezte magát, és gyűlölte ezt az
érzést. A létsíkok eltérő mágikus törvényeiből adódóan szinte
végtelen erővel bírt – ám a létsíkok jellege meg is határozta mit
és hogyan használhat. Ám bárhol legyen, mit tehetne az
ősforrással?
Ökölbe szorult a keze, és már-már eluralkodott rajta a harag,
amikor tényleg megrendült alatta a dobogó. És nem csupán a
dobogó, hanem az egész torony. A hang egy pár másodperccel
később ért el hozzájuk, vagyis inkább tudatosult bennük:
megtámadták őket. Ágyúval lövik az Akadémia tornyát.
Doktor Tiotello megtámaszkodott a dobogó vékonyka
fakorlátján. Becsületére legyen mondva – állapította meg Monas
apó később –, nem pánikol, hanem azonnal reagál. A nő
belekapaszkodott a láncok egyikébe-másikába, és húzni-vonni
kezdte azokat.
– Segítsen már! – kiáltotta a varázsló felé.
Monas apó pedig ugrott, gyorsabban, mint ahogy
fellépcsőzött ide. Beállt a doktorasszony mellé, és közös erővel
húzták meg a láncokat. Fent fordult a tető, és rázáródott a
látcsőre. Chilara Tiotello ekkor felszaladt az oldalsó lépcsősoron,
és a kupola alatt rézkarok és tekerők segítségével kiszedte és
biztonságos helyre emelte a lencséket. Közben folyamatos
utasításokkal látta el a mackótermetű varázslót, mit hova
tegyen, melyik feljegyzést, könyvet melyik polcra rejtse el.
Időközben több ágyúgolyó is a toronyba csapódott. Érezték a
becsapódások erejét, ahogy végighullámzottak a masszívnak
tűnő kőfalakon.
Monas apó megragadta a kézi távcsövet és az egyik keskeny
ablakhoz lépett. Kilökte az ablaktáblákat, majd végigpásztázott
a távcsővel a város elé táruló részén. A lövedékek a fellegvárból
érkeztek. Akárkik is kezelték az ágyúkat, lefelé fordították
csövüket, az Akadémia irányába, nem pedig a városfalon túlra.
 y p g
– Rájöttek, hogy itt vagyunk – morogta Monas apó.
– Nem biztos – toppant mellé Chilara Tiotello. – Amikor az
emberek a szag miatt menekülni kezdtek, bezártam és
bereteszeltem minden ablakot és ajtót az Akadémián.
Valószínűleg felbosszantotta őket, hogy ide nem juthatnak be.
A következő ágyúgolyó túl közel csapódott be – nekiszédültek
a falnak. Egy polc összeroskadt, de csak félig a rengéstől. Túl
régen állt megpakolva. A könyvek hatalmas csattanással értek
padlót.
Por szitált a magasból.
– Nem – vélte Monas apó, miután a rengés elült. – A tornyot
lövik, nem az egész épületet. Mennünk kell!
– Nem hagyhatom itt a távcsövet.
– De bizony! Hacsak nem kapja most rögtön a hóna alá.
A doktorasszony elkeseredetten nézett a hatalmas eszközre.
– Több évszázad emberi leleményesség, tucatnyi
lencsecsiszolómester türelme és kézügyessége és
megszámlálhatatlan mecénás bőkezűsége kellett ehhez a csodás
tárgyhoz… Nem hagyhatjuk elpusztulni! Ha tönkremegy, sosem
láthatom többé a mennyangolnákat!
Monas apó megragadta a karját.
– A tárgy kijavítható, ha megsérül, és rekonstruálható, ha
elpusztul. Ha az ember elpusztul, nincs mit tennünk! Gyerünk!
Mennünk kell!
– De hova? – kérdezte elkeseredetten a nő. – Innen hova?
Monas apó kőmerev arccal nézett rá.
– Oda, ahol a legkevesebb a patkány. A csatornákba.
 4.
– Itt virágillat van – jegyezte meg döbbenten a doktorasszony. –
Átható virágillat. Mezei virágok…
– Ugye? – kérdezte Monas apó nem kis büszkeséggel. – Pedig
már több mint két napja volt.
– Meg lehet tanulni ezt a varázslatot? Jól jönne a
tanácskozásokon az öreg professzorok között…
A csatornák második szintjén haladtak már több mint egy
fertályórája, a kezükben egy-egy olajlámpással. A komor falak
nedvesen csillogtak a haloványsárga fényben, ugyanakkor
tisztának hatottak, mint egy fürdőházban takarítás után. Ehhez
társult a vadvirágillat, amely elbűvölte a doktorasszonyt.
Monas apó terve az volt, hogy a járatok egyikén, amely elvezet
mindhárom városfal alatt, kiviszi Chilara Tiotellót Radtonból,
majd aprólékosan megismerve és felmérve a mennyangolnák és
szennyangolnák mibenlétét, kitalálja, hogyan segíthetne rajtuk.
Mert az már egyértelművé vált, hogy nem a csatornák
kitisztításával menti meg ezt a világot.
Mindig ez történik: az álmodó beállít valamilyen lehetetlen
feladattal, amit persze ő nem ért, de muszáj elvégeznie. Monas
apó azonban mindig meg akarta ismerni a feladatok mögött
húzódó valóságot, mielőtt elpusztítja vagy megmenti, amit
éppen el kell pusztítania vagy meg kell mentenie. Ha már
átlépett erre a létsíkra, és magára vállalta a csatornatisztító
szerepét, feltett szándéka volt most is így tenni.
Könnyedén haladtak, mintha csak egy kihalt városi utcán
sétálnának… vagy egy széles erdei ösvényen, ahol nincsenek
madarak. Ám Monas apó egyszer csak megtorpant, és
megállította doktor Tiotellót is.
– Hangokat hallok! – morogta, és fülelt.
– Milyen hangokat? – suttogta a nő idegesen, de Monas apó
intésére elhallgatott.
Egy fél perc múlva a mackótermetű varázsló komor arccal
fordult feléje:
 – Arról jön, amerre mennünk kellene… Visszajöttek a
csatornákba.
– Minket keresnek?
– Talán. De lehet, hogy támadásra készülnek a kint rekedt
emberek ellen, és így akarnak a hátukba kerülni.
– És akkor most?… Vannak más járatok is, amik kivezetnek
Radtonból?
Monas apó megint csendre intette, majd ráhelyezte a kezét a
falra és lehunyta a szemét. Újabb fél percig állhatott így.
– Nem elfele tartanak, hanem felénk. Minket keresnek.
Megpróbálják lezárni a kifelé vezető utakat.
– Az rengeteg járat!
– Vannak hozzá elegen.
– Nagyon felbosszantotta őket, ha a Patkánykirály minden
szörnyszülöttjével magát keresteti.
– Értek hozzá. – Ezzel aztán Monas apó le is zárta a
beszélgetésnek ezt az irányát. – Lejjebb megyünk – mondta. –
Mélyebbre.
Emlékezett rá, hogy ha a következő összefolyónál a jobb oldali
középső csatornában mennek tovább, akkor egy kürtőhöz
jutnak. Az összefolyónál lejuthattak volna a csatornarendszer
harmadik szintjére, de valószínűleg az sem segítene rajtuk. A
kürtő mélyebbre visz, hét-nyolc szinttel mélyebbre. Az már nem
ember számára készült folyosórendszer. Az irattáros térképein
még rajta volt, de nem egy leágazása kifutott a papír szélein
túlra.
Hamarosan a doktorasszony is meghallotta a közeledőket.
Furcsa, érthetetlen, cincogó hangok vegyültek egy különös,
súrlódó zajba – sok-sok láb csoszogó-surranó hangjába.
Monas apó ekkor elfújta az olajlámpásokat. Sűrű sötétség
borult rájuk, mintha csak megvakultak volna.
– Tegye le a lámpát a földre, aztán fogja meg a kezem! –
mondta a mackótermetű varázsló halk, de határozott hangon. –
És bízzon bennem!
A doktorasszony erős ujjakkal ragadta meg Monas apó kezét;
Az első lépései még bizonytalanok voltak, tapogatózók, ám
 p g y p g
aztán felvette a ritmust és bátran haladt előre a vaksötétben.
Kis idő múlva ujjongás tört ki mögöttük. A hangzavarból pár
szótöredék vált ki csupán: „lámpások… erre jártak… ketten… itt
lesznek”. Ez a menekülőket végképp meggyőzte arról, hogy őket
keresik.
Az összefolyó észrevétlen került eléjük. Monas apó korábban
minden vizet kifolyatott a csatornarendszerből, így alig pár friss
erecske kígyózott a köveken a lábuk alatt – hangtalanul. Chilara
Tiotello nem érzékelte a tér kitágulását, csak egy kézszorítás és
aprócska húzás jelezte neki, hogy jó lenne, ha megállna. Monas
apó maga mellé vonta, és egy ujját a nő halántékára tette. A tér
fakó-szürke színben kivilágosodott, és feltárult az összefolyó
bonyolult lépcsős-párkányos rendszere.
A varázsló a szája elé tette a kezét, majd balra mutatott egy
párkányra. A doktorasszony bólintott: érti, arra mennek tovább.
A látása, amelyet a mágikus érintés kiélesített, egy-két perc
alatt ismét elveszett, de ennyi idő elég volt, hogy átlábaljanak a
csatornarendszer jobb oldalára. Ott megint csak sietősre vették.
Gyorsan és teljes csendben haladtak.
A nő nem számolta a másodperceket és elveszett az időérzéke
is: eltehetett két perc, de akár tíz is, mire Monas apó ismét
megállította. Ez alkalommal azonban tudta, hogy nagy mélység
előtt állnak, érezte a légáramlat mozgását, és a virágillat is
megváltozott, iszapos mocsárszag vegyült bele. Mintha
melegebb is lett volna. A nő tenyere nyirkossá vált. Páradús a
levegő, jött rá a következő lélegzetvételnél.
– Kapaszkodjon belém! – morogta Monas apó a fülébe. –
Ugrunk.
– Milyen mély?
– Ne akarja tudni! Ne féljen, nem zuhanni fogunk! Képzelje
azt, hogy egy madártoll vagy hópehely. Ne sikoltson!
Mint egy madártoll. Chilara Tiotello maga elé képzelte
gyerekkorának kedvenc vörös begyű madárkáját, amelyet két
télen át is az ablakában etetett. Egy aprócska vörösesszürke
madártoll a begyéből. Ez lesz ő.
– Nem szoktam sikoltozni.
 Alig ért a mondat végére, amikor Monas apó megrántotta, és ő
elvesztette a talajt a lába alól. Megrettent, de néma maradt. A
harmadik pillanatban azonban tovatűnt a félelme. Lebegtek.
Alulról érkező légáramlatban álltak, akár azt is hihette volna,
hogy egy torony szellősen lerakott deszkáin. Megmozgatta a
lábfejét, nem volt alatta talaj. Kifújta a levegőt a tüdejéből.
Bízott a fura mágusban.
Monas apó örömmel vette tudomásul, hogy a doktorasszony
nem okoz semmilyen problémát. A kürtőben való ereszkedés
közben be kellett vallja magának, hogy a nő elnyerte a
szimpátiáját. Ritkán történt meg ilyen – akárkivel.
Lágyan lebegtek alá, kéz a kézben. A kürtő szélesedett, egy-két
fokkal még melegebb lett. Hét-nyolc szint – számolta Monas apó.
Megdöbbenésére még két-három szinttel mélyebben kötöttek ki.
A térképek nem voltak jók. De mit is várt tőlük?
Finoman tette le a doktorasszonyt.
– Szűkebbek lesznek a csatornák – mormolta halkan. –
Vigyázzon a fejére!
– Ahol maga elfér, ott én is elférek. Ide nem jönnek utánunk?
– Remélem. Alul kerüljük ki őket!
A csatorna, amelyikbe beléptek, enyhén lejtett. Sebesen és
akadálymentesen haladtak előre, Monas apó megengedett
magának egy kis mágikus fényt: így éppen csak a körvonalakat
látták, de már láttak. A mackótermetű varázsló biztos
irányérzékkel választott újra és újra az elágazásoknál, ám
valamikor a tizedik táján megtorpant.
– Mi a baj? – kérdezte a nő. – Megint hallja őket?
– Nem, most érzek valamit – felelte Monas apó. – Várjon!
– Itt ne merjen hagyni!
– Akkor jöjjön!
Hamarosan rábukkantak egy másik kürtőre.
– Készen áll? – kérdezte akkor Monas apó a doktorasszonyt.
– Alulról kerülünk?
– Megnézünk valamit.
Chilara Tiotello megragadta a kezét, ezt Monas apó
beleegyezésnek vette. Halovány mosoly tűnt fel a szája
 gy y y j
szegletében, amint kilépett a semmi fölé.
És újfent lebegtek.
A kürtő oldalai túl távol voltak, a kövek szürke masszának
tűntek. A levegő súlyosabbnak, forróbbnak érződött,
kellemetlenné vált a légzés. Égett szag vette át a mezők és
mocsarak illatának helyét. Két-három-négyszer hosszabb időbe
tellett, míg leértek a kürtő aljára.
– Rossz érzésem van – nyögte Chilara Tiotello.
– Ez azt jelenti, hogy helyes az erkölcsi irányérzéke – felelte
halkan Monas apó. – Szorítsa össze a fogát, és gondoljon a
munkájára… vagy az apjára. Jó és szép dolgokra.
A kürtő aljából nem vésett vagy fúrt járatok vezettek tovább,
hanem sziklabarlangok. Néhol feltűnt egy-egy csákány nyoma,
de egyre ritkábban. Sziklákon kellett átmászniuk, néhol
oldalazni éles kőélek között.
A barlang egy gigászi hasadékhoz vitte őket.
Már nem kellett Monas apó mágiája, hogy lássanak. A
szédítően mély szakadék alján ugyanis vörösessárga lávatömeg
bugyogott, és bár a felszíne félig megkövült már, a rései mentén
tűzbuborékokat hizlalt, izzó köveket fröccsentett szét.
– Még a város alatt vagyunk? – döbbent meg a doktorasszony.
– Igen. És ha akar szennyangolnákat is látni, akkor oda nézzen!
Chilara Tiotello követte tekintetével Monas apó kinyújtott
karját és lebámult a félelmetes mélységbe. Előbb egy villanást
látott, majd egy árnyat a lávafolyam fölött. És hirtelen nem egy,
de tucatnyi fekete folt tűnt fel neki. Csomóba gabalyodva
küszködtek egymással vagy küzdöttek a szabadulásért. Pont
mint a mennyangolnák a távcső lencséje előtt a magasban.
A nőnek kiszáradt a szája és remegni kezdett a lába. Egyetlen
feljegyzés sem maradt arról, hogy a szennyangolnákat saját
szemével látta volna ember.
Ő az első a történelemben.

*****
– Azt hittük, ez a világ rendje. A szennyangolnák lent, a
mennyangolnák fönt. De ezek szerint a patkányemberek
tartották fogva a szennyangolnákat? A maguk szolgálatára?
Monas apó nem tudott mit mondani erre. Leült egy sziklára,
ahonnan egyaránt láthatta a szennyangolnákat és az
elkeseredett nőt.
– Hogyan és mivel ejtették fogságba őket? – töprengett
hangosan doktor Tiotello. – Miért nem törtek ki?
A forróság egyre elviselhetetlenebbé vált. A mackótermetű
varázsló levette a zekéjét és kigombolta az inge nyakát. A
csizmába bele akart sülni a lába, de azt még se húzhatta le
magáról!
– Mióta tart ez? Mi végre? És miért nem maradtak ránk iratok
az azt megelőző időkből?
Monas apó megelégelte a kérdések sorát.
– Én inkább azt mondanám, hogy egyfajta háttérerőnek
tartották őket. És még csak nem is biztos, hogy fogva. – Kihajolt
a hasadék fölé, elnézett jobbra is és balra is. – Ez a természeti
képződmény végigfuthat az egész partvonal mentén. Ha a
szennyangolnák két nappal ez előttig ugyanúgy viselkedtek,
mint a megfigyelt mennyangolnák, akkor bizony szabadon
mozogtak itt lent.
– És a változás, amit az Akadémia megfigyelői a rajzokon
megörökítettek?
– Az lehet, hogy valami másból eredt… A földmélye szerzetei
Radton alatt ugyanolyanok, mint más városokban?
– Hogyan?
– A csatornalakók itt változatosabbak vagy pont ugyanúgy
néznek ki mindenhol?
– Sosem foglalkoztam velük, de… – A doktorasszony
megpróbált visszaemlékezni – a tudós kollégákkal és
kolléganőkkel folytatott diskurzusok során mintha előkerült
volna, hogy Radton alatt jóval nagyobb a csatornalakók formai
változatossága, erősebbek a külső jegyekben látható eltérések…
– Túl sokan vannak, túl sokfélék, sok ocsmány kis szerzet –
bólintott a mackótermetű varázsló. – Észrevehettem volna…
természetes úton nem szaporodhatnak így, ilyen formában,
ennyien. A természet gátat szab bizonyos fajok keveredésének,
sokasodásának. A lentiek évszázadok, de lehet, évezredek óta
kihasználták a szennyangolnák erejét.
– Szaporodásra?
– A csatornáik túlnyúlnak a város határain. Sokan vannak, túl
sokan, és ki tudja, mire készülnek.
– Csak annyira, hogy mi legyünk a világ jogos urai – harsant
fel egy magas, ámde erős hang.
Monas apó felpattant, és megpördült. Az egyik alagútból
hatalmas, majdnem öt méter magas óriás lépett ki. Hosszúkás,
nyúlt pofája, csillogó gombszemei és éles fogai kétséget sem
hagytak származása felől: az őseit egészen a patkányokig
vezethette vissza. Ám két lábon járt, felegyenesedve, mellső,
megnyúlt mancsait karként használta. Nem csupán hatalmas
termetű volt, hanem izmos, robusztus is. Testét erős, szürke
sörte borította, ruhája könnyű szövet és díszesre festett
bőrpáncél.
Maga a Patkánykirály lépett eléjük, és mögötte ezernyi gonosz
szempár villant fel a csatorna sötétjében.
– Mindig ez a tét – morogta Monas apó. – A világ feletti
uralomnál nem lehet kevesebbet kitűzni célként, ugye?
– Higgye el, ha ilyen erő lenne a háta mögött, maga sem érné
be kevesebbel.
A mackótermetű varázsló elmosolyodott. Hegyek, fenyők, egy
kis kert, hintaszék jutott eszébe, a nyelvén a vörösbor íze a
levegőben illatos pipafüst. És egy könyv… Ennél nem érné be
kevesebbel.
– Túl nehézkes az egész világot uralni – vont vállat. – Nem éri
meg a belefektetett energiát.
A Patkánykirály közelebb lépett, és jött mögötte a serege.
Előtolták torz és vicsorgó pofájukat a barlangok sötétjéből. A
hasadék mélyéről szétsugárzó vöröses fényben úgy tűnt,
mintha vérben fetrengtek volna nem is olyan régen. Monas apó
felfigyelt rá, hogy a Patkánykirály a sziklafal mellett marad, a
lehető legtávolabb a hasadék szélétől. Ó, az uralkodás átka!
Sosem tudhatod, ki taszít majd a mélybe.
– Sokkal gyűlöletesebb alattvalónak lenni – kaffantotta a
Patkánykirály. – Olyan alattvalónak, akitől már a születésekor
elvették minden jogát, csak azért, mert patkánypofával jött a
világra.
A serege élénken helyeselt, sikoltott, sziszegett, morgott. A
rémpofáknak tetszett a király kijelentése.
– Mindig is kevesebb leszel egy embernél. Egy akármilyen
nyomorult, lecsúszott, önmaga váladékaiban fetrengő
embernél. Ebből kitörni lehetetlen… Csak akkor fogunk
felemelkedni, ha az embereket a mélybe taszítjuk. Ha mi
leszünk az erősebbek. Ha mi szabjuk meg a törvényt és mondjuk
meg, kinek milyen jogok járnak.
– A csatornában mindezt megtehetted a saját népeddel – szólt
közbe a doktorasszony erős hangon. – Egymás mellett élni…
– Egymás alatt! – kiáltotta a hatalmas dög, és a szemében
harag csillant. – Mi és az emberek sosem egymás mellett éltünk,
hanem lent és fent. És ez a lent és fent nekem nem
ugyanolyannak tűnik.
– Neked csak a hatalom kell, nem az igazság – felelte a nő, mire
a Patkánykirály felnevetett.
– A hatalom az én igazságom lesz!
Monas apó elérkezettnek látta az időt, hogy véget vessen az
adok-kapoknak. Tulajdonképpen nem érdekelte a Patkánykirály
motivációja, sem a tervei. A szennyangolnák érdekelték.
– Hogyan ejtettétek fogságba a szennyangolnákat? – kérdezte.
– Sehogy. Itt érzik jól magukat. Mindig is itt voltak, a tüzes
boldogságban úszva. A sötétség, a pára, a bűz, a mocsok a
lételemük. Falják a mocskot, és árad belőlük a boldogság.
Amikor az őseink évszázadokkal ezelőtt felfedezték ezt a helyet,
kértek egy kicsit ebből a boldogságból.
Ebben a pillanatban minden mozaik a helyére került Monas
apó fejében. Egy pillantás oldalra meggyőzte arról a
mackótermetű varázslót, hogy Chilara Tiotello is rájött, mi
történt az előző évszázadokban, mi nyomorította meg a
mennyangolnákat.
A szennyangolnákat leszívó erő. A fekete mágia eredőjének
közvetlen megcsapolása magát a forrást kezdte
megnyomorítani. És ami fent, az lent. Ami a föld mélyén
történt, az kihatott az egekre is. Ha nem így történik, az
megbontja a mindenség egyensúlyát.
– Én pedig megzavartam ezt a gyönyörű rendszert – bólintott
a mackótermetű varázsló. Erre kellett ő. Felforgatónak.
– Gyűlöletes hely lett a csatornahálózat, amikor hirtelen
virágos mezőként kezdett illatozni – bólintott a Patkánykirály. –
De rájöttem, hogy közeledik a mi időnk… Mire megindult az
áradat, készen álltunk a csatornák elhagyására, és megvetettük
a lábunkat a földön. Hálás vagyok neked, öreg.
Öreg? Monas apó most vénnek érezte magát, nem egyszerűen
öregnek. Nehezen kapott levegőt, izzadságfolyam indult meg a
hátán és mintha a csizmája ráolvadt volna a lábára.
– És ami lent volt, valóban az jön el majd fent is! – nevetett fel
a Patkánykirály. – Az emberek uralmának hamarosan vége
szakad! Kár, hogy azt ti már nem fogjátok meglátni, mert itt és
most végzek veletek! – Intett a közvetlen mögötte álló
fajzatoknak. Lazán, szinte nemtörődöm módon. – Dobjátok őket
a hasadékba!
A szörnysereg pedig megindult.

*****

Monas apó előretartotta két kezét.

– Várjatok!
– Mire? – kérdezte a Patkánykirály.
– Csak egy tanács, amit adnék.
A hatalmas dög érdeklődve hajolt előre.
– Van egy tanácsod nekem a halálod előtt?
– Igen – bólintotta a mackótermetű varázsló.
– Mi lenne az?
– Futás.
 – Micsoda? Mintha nem hallottam volna jól.
– Fussatok! – ismételte meg Monas apó. Mély levegőt vett: –
Tízig számolok, körülbelül addig tudom megőrizni a
hidegvéremet.
A Patkánykirály felröhögött.
– És akkor mi lesz?
– Akkor? Az jutott eszembe, hogy rossz elemmel takarítottam
ki a csatornarendszert. Nem vízzel kellett volna, hanem tűzzel.
Mindent elnyelő, hatalmas tűzzel. – A mackótermetű varázsló
lepillantott a hasadék mélyére. – Amely a szennyangolnák
lételeme.
– Miféle tűzszerszámot hoztál magaddal, öreg? – érdeklődött a
Patkánykirály gúnyosan. – Mert nem látok nálad egyetlen
megveszekedett kovakövet sem.
– Kilenc… – A mackótermetű varázsló ujjai között lánglobok
keltek életre, és táncoltak egymás körül fürgén, játékosan.
A Patkánykirály arcáról eltűnt a vigyor. Előreóvakodó szolgái
megtorpantak.
– Mire vártok? – üvöltötte nekik. – Tegyétek, amit
parancsoltam, különben…
– Nyolc… – Monas apó öltözéke meggyulladt. Mélyvörös,
lilába hajló, fenyegető lánglobok ugráltak a vállán, karján, hátán
és mellkasán.
A Patkánykirálynak a torkán akadtak a fenyegető szavak.
– Hét… – Hatalmas, narancssárga tűzfolyammá nőtt Monas
apó rövidke szakálla. Hasonlóan rövidre vágott haja
lángkígyóként kelt életre és vonta fénybe az egész gigászi
barlangrendszert a hasadékkal együtt. A körben állók árnyai
remegve táncoltak a sziklafalakon. – Hat…
A patkányemberek és torz kreatúrák végre felfogták, hogy mi
készül, és megérezték a mágikus hatalomnak azt az elsöprő
erejét, amellyel képtelenség szembeszállni. Menekülni kezdtek,
vissza a barlangok sötétségébe. Egymást taposva, visongva
rohantak fel és minél feljebb.
– Hat…
 A Patkánykirály magára maradt Monas apóval és a
doktorasszonnyal szemben.
– Nem engedem!…
– Öt… – Monas apó tekintete vörösbe fordult, magmatengerek
tükröződtek a mélyén.
A hasadék alján a szennyangolnák is megérezték az ébredő
mágiát. Pusztító erők verődtek faltól falig, és a menekülő lények
félelme még inkább táplálta őket. Chilara összeszorította ajkait,
és megpróbált valami szépre gondolni. Arra a vörösbegyre,
apjára… a mennyangolnák táncára az egekben.
– Négy…
A Patkánykirály négykézlábra ereszkedett. Az ösztönök
győztek felette: úgy menekült ő is, akár a többiek. Monas apó
dörgedelmes hangja elkísérte a barlangok mélyére:
– Három…
Tűzvihar kelt életre a hasadékban, lecsapott a
szennyangolnákra, amelyek úgy szívták magukba az évszázadok
alatt lecsapolt fekete mágiát, mint száraz föld az éltető vizet.
Fekete szellemcsomójuk felbomlott, kinyújtóztak, lebegtek,
forogtak, örvénylettek szabadon. Elszabadultak a sziklafalak
között. Alattuk felforrósodott és folyni kezdett a magma. A
megdermedt felszíni kéreg feltöredezett, és alulra fordult. A
tűzfolyam robbanásszerűen engedte szabadjára az addig
elfojtott lánglobokat, melyek néhol egészen a hasadék tetejéig
felnyúltak.
Chilara Tiotello alakját fényes burok ölelte körbe, és a nő
valami olyasmit érzett, amit még soha: ujjaiban, karjában,
vállában, egész testében megindult valamilyen ismeretlen erő.
– Kettő! – kiáltotta Monas apó feléje fordulva. – Kapaszkodjon
belém!
A doktorasszony emelte volna a kezét, de alig akart neki
engedelmeskedni. Ősi bálványnak, súlyos szobornak érezte
magát.
– Gyerünk! – mennydörögte a mackótermetű varázsló. –
Használja az erőt, amit magába szívott!
 Chilara a képzeletére hagyatkozott, nem az erejére, és a karja
felemelkedett végre. Megragadta Monas apó könyökét.
– Egy! – üvöltötte a tomboló mágikus tűzvihar közepette
Monas apó, és elméjével megkereste a sötétség ellenpólusát, a
fényt és a jót. Nem volt nehéz, a két fél összekapcsolódott,
mindig is összekapcsolódott a világok teremtése óta.
– Most!
…és a mackótermetű varázsló tereken át kirántotta kettejüket
a felhők közé.

*****

– Mindjárt lemegy a nap. – Monas apó megpróbált pipára gyújtani,

de csak nem sikerült neki: valami gond volt a tűzszerszámmal. –
Eh! – letette a pipát, és hátradőlt a hintaszékében.
A verandán ültünk, a hegyeket és az eget néztük, és
borozgattunk. Semmit nem értettem. Mire fel ez a nagy
barátkozás? – Minden rendben ment? – tettem fel egy tétova
kérdést.
– A nagy erő nagy hatalommal járhat – mondta és hintázni
kezdett.
– Ez igaz – helyeseltem élénken.
– A nagy hatalmat pedig nem mindig kell kihasználni.
– Ez is igaz. De minden rendben volt odaát?
– Hogy kipucoltam-e a szart a csatornákból?
– Hát… igen.
– Persze. Ez volt a feladatom, nem?
Úgy éreztem, itt a vég.
– Mi a de?
– Milyen de? – lepődött meg a mackótermetű varázsló.
– Ez volt a feladatom, de…
– Nincs de. Megismertem valakit, és úgy érzem, visszajáró vendég
leszek azon a létsíkon. Ki kell képeznem bizonyos mágikus
metódusokra… Szimpatikus nő. – Hintázott tovább, és töltött
mindkettőnknek a borából. A leg jobb borából! – Tulajdonképpen
elégedett vagyok.
 Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyennek látom. Monas apó
elégedett? Hittem is meg nem is. De aztán az jutott az eszembe,
hogy éljünk a mának, így kézbe vettem a poharam.
– Koccintunk? – Na ekkor rám nézett, és megint
megpillanthattam a régi Monas apót. – Na jó, azt talán mégse –
vigyorodtam el kissé erőltetetten. – Akkor csak egészségünkre!
Szép nap volt, én mondom.
 KORNYA ZSOLT
Sohasem szerettem önéletrajzi szösszeneteket írni, és ez nem
változott ötvenéves koromra sem, amikor az embernek már
illenék összefoglaló igénnyel visszatekinteni a múltjára. Nem
mintha az életem annyira unalmas lenne, sőt: barátaim és
közeli ismerőseim egyes vonatkozásokban kifejezetten
egzotikusnak tartják. A gond csak az, hogy ami érdekes benne,
azt nem lenne bölcs dolog megírni, amit pedig meg lehetne írni,
az nem különösebben érdekes. A dilemma feloldását egyelőre
nem látom, szóval maradok a fantasztikus irodalomnál.
Ami jelen kötet szempontjából lényeges, hogy mióta az
eszemet tudom, hivatásos író, műfordító és szerkesztő vagyok.
Különösen a pályám kezdetén, de a későbbiekben is mindhárom
minőségben rengeteg lehetőséget kaptam a Cherubion Kiadótól
és személy szerint Nemes Istvántól, aki mindig igaz barátom
volt – akkor is, amikor erre nem feltétlenül szolgáltam rá.
Megtiszteltetés számomra szerepelni ebben a jubileumi
antológiában.
 Raoul Renier
GÓT ÁLMOK

Aligha árulok el vele nagy titkot, hogy Robert E. Howard

meghatározó hatással volt a pályafutásomra: szerzőként,
műfordítóként, szerkesztőként egyaránt. Régóta foglalkoztat a
kérdés, tudok-e olyan írással tisztelegni az emléke előtt, amely nem
külső, stilisztikai jegyekben, hanem szellemiségében,
gondolatiságában idézi az ő munkásságát – és most végre
megpróbálkoztam vele. Témáját és idősíkját tekintve az alábbi
novella leginkább a Cormac Mac Art és a vikingek c. gyűjteményes
Howard-válogatásomba illenék, függeléket homázs gyanánt; az
ihlető szikra azonban fél évtizeddel a kötet meg jelenése után
pattant ki a fejemből, egy obskúrus IV. századi gót szent
legendájának olvasgatása közben. Sok mindent igyekeztem
belesűríteni életről és halálról.

Egy ideje rémálmok kínoznak, rút rémálmok, nem

közönségesek. Hanyatt fekve vergődök a jéghideg iszapban,
körülöttem, fölöttem koszos víz örvénylik, hínárindák
kavarognak, nyálkás avarcsomók. A mellkasomnak egy sarjú
fatörzs feszül, úgy markol a gyökereivel, mint holmi kapálózó
csibort. Szúr az oldalam, nincs levegőm, a számból, orromból az
utolsó buborékfüzér tépetten kacskaringózik fölfelé. Ahol elérik
a felszínt, egy pillanatra széthessentik a szennyes habokat,
áttetsző hártyát terítve rájuk. A tekintetem követi őket, követi a
fatörzs vonalát, és akár egy reszkető tükörben, meglátom az
embert, aki az ágas felét fogja, aki leszorít a víz alá. Kemény,
fiatal, bajszos férfiarc, az én arcom, az enyém.
 Itt fölébredek. Mint a bőrös rugó, ülök fel a vánkosok között, a
testem egy merő görcs, a tüdőm zihál, nem bír betelni a
lélegzettel. Dulé felriad mellettem, rám néz, rémülten hőköl
hátra. A két cseléd az ágyam lábánál jajveszékelni kezd.
Fölállok, nem szólok hozzájuk. Dulé ugrik a köntösömért, de
én inkább egy csergét kanyarítok a vállamra a derékaljról. A
mozaikpadló hidegen harapdálja a talpamat, akár a folyami
iszap. A balkon felé menet fürdőző najádok merednek rám
halott kőszemekkel.
Odakint balzsamos éjszaka fogad, én mégis reszketek, dől
rólam a veríték. A langyos szellő bebújik a gyapjú alá,
megborzongat, a szívemig fuvall. Az olajfák lombjai álmosan
bólogatnak. Fülledt illat száll a levegőben, az árnyékból
tücsökzene szól, elveszett lelkek kórusa. Megtámaszkodom a
márványbalusztrádon, a fejem lekókad, hányinger horgad a
gyomrom verméből.
Dulé érkezik egy kupa borral, hígítatlan, nemes falernumi.
Poshadt íze van, mint a sárnak. Az üres serleget a díszcserjék
közé hajítom, és hosszan, mélyeket sóhajtva nézek dél felé, ahol
a telihold hány ezüstfodrokat a tenger színén.
Ha nem ragadja el őket mind a telhetetlen Tivaz, az unokáim
is felnőtt emberek lennének. Ilyen idősen nem csoda, ha valaki a
halálról álmodik. De éppen így, éppen ezt? Nem félek a
vízbefúlástól, sohasem féltem. Pedig volt, hogy lett volna rá
okom elég.
Borús éjjel átúszni a Dunát olyan, mint vakon viaskodni egy
rettenetes szörnyeteggel, ami bármelyik pillanatban darabokra
szaggathat. Legyőzni nem lehet, csak elkerülni a haragját,
kicselezni, amíg egérutat nyerek. Minden tempó apasztja az
erőm, minden lélegzetvétel egy újabb korty élet. Ha ráfekhetnék
a tutajra, könnyebben haladnék, de az északi parton az egész
ártéri erdőt eltüzelte a zsibongó néptömeg, még a szittyót meg a
kákát is, mindent, ami éghető. Így hát kevés a fa és a tutaj kicsi,
csak a fegyverzetem fér el rajta, a sisak és a sodronying, a kard, a
tőr és a lándzsahegyek, a pajzs és az öv, a fenőkő és a kenőviasz.
Nem érzem az ujjaimat, ahogy szorongatom, a víz alattomosan
szívja a testem melegét.
A folyón átkelhetnék napvilágnál is, kényelmesebben és
veszedelem nélkül, a római naszádokon, amik virradattól
alkonyatig ingáznak a két part között, odafelé üresen, visszafelé
zsúfolásig rakva menekültekkel. Megtépett, zagyva, rémült
csődület, vezére nincsen, mert az öreg Atanarik még hű a régi
esküjéhez, nem teszi a lábát birodalmi földre, inkább a hegyekbe
bújik a hunok elől. Mindenki éhes, fáradt és bizonytalan: szürke
arcú férfiak és párjukat vesztett asszonyok, sánta vének és síró
pulyák, rabszolgák és háziállatok. A túlparton a katonák hosszú
sorokba terelik őket, kenyeret és tűzifát osztanak, sátrakat
állítanak. Az írnokok lajstromba veszik, hány családot lehet
rátelepíteni az elhagyott földekre, hány újoncot besorozni a
császári hadakba. De a palavesszők sorra vásnak el az ujjaik
között, a tolmácsok nyúzottak és kialvatlanok, még a papok is
belerekednek a szentbeszédeikbe. Sokan vagyunk, nagyon-
nagyon sokan.
Alaviva nem bízik a rómaiakban. Aki a naszádokra száll, azt
lefegyverzik, és ez nem tetszik neki. A vitái a többi törzsfővel
néha marakodássá fajulnak, Fritigern egyszer még kardot is
ránt rá, alig bírják lefogni. Fritigern keresztény, beszél latinul,
harcolt a császár ellen és szolgált a seregében. Ismeri a
birodalmat, falánk óriásnak látja, mely emberekre éhezik és
akármennyit bekebelez. Bárhol másutt fegyveresen kellene új
hazát foglalnunk, földönfutó néppel, egy vesztes háború sebeit
nyögve. A császárnak viszont katonákra és földművesekre van
szüksége, ő békén befogad minket, jó alkut köthetünk vele. Ezt
mondja Fritigern; de Alaviva szerint nem azért bujdostunk el a
hunok elől, hogy a rómaiak rabszolgái legyünk, akiknek nyírott
fejű papok dirigálnak. És mikor nem jutnak dűlőre a tanácsban,
megparancsolja a harcosainak, hogy ússzák át éjszaka a Dunát.
A folyóval gyürkőzve fullasztó magány nehezedik rám,
mégsem vagyok egyedül: körülöttem száz meg száz kis tutaj
igyekszik a déli part felé. Jó ötödük nem éri el, örökre
elmerülnek a habokban, bajtársak, barátok, atyafiak. Én
 j y
azonban fiatal vagyok, távol Tivaz csarnokától, nekem sikerül.
Reszketve, zihálva, a végkimerülés határán vonszolom fel
magam egy kavicspadra, ott elterülök, és mint az anyatejet,
nyelem a levegőt. Jártányi erőm sem maradt, de már közel a
segítség. Alaviva titokban üzent a menekülttáborba, ahonnan
asszonyok és gyermekek szöknek ki az éj leple alatt,
végigtallózzák sodrásirányban a partszakaszt, száraz takarókat
hoznak nekünk, meg forróra hevített köveket homokkal töltött
cserépben. Kis csoportokban csempésznek be minket a
sátrakhoz, én egy szekér alatt kúszok át, a fegyvereim a
gyomrába kerülnek, jó mélyre, a vásznak alá. Szekerünk egyre
több van, katonai kompokon vontatják át őket a Dunán, még a
rómaiaktól is kapunk néhányat. Ezt később megbánják, de
aligha lehetne másként: ők nem honosak a pusztán, nem láttak
még szekérvárat.
Alaviva gyanúja később beigazolódik, keserű elégtétel
gyanánt, élete utolsó perceiben. Markianopoliszban, amikor a
rómaiak lakomára invitálják a törzsfőket, ő is velük tart,
elősorolni a panaszainkat: hogy egyre kevesebb ennivalót
osztanak és éhen meneteltetnek minket; hogy a városok nem
nyitják meg előttünk a piacaikat és a hadikufárok az utolsó bőrt
is lenyúzzák rólunk; hogy eleinte a rabszolgáinkat adtuk el
nekik kutyahúsért, de mióta elfogytak, a gyermekeinket
követelik. És bár a birodalom gőgje változatlan, a
magabiztossága kezd repedezni. Annyian vagyunk, hogy nem
győznek bennünket etetni, minden katonát összekaparnak a
tartományból a kíséretünkre, még a naszádosokat is
visszavonják a Dunáról; így hát az utánunk érkező törzsek, akik
messzebbről indultak, már a saját szakállukra kelnek át rajta,
nem várnak engedélyre, pedig ők nem kötöttek egyezséget
senkivel. Ezért a rómaiak, egyre szorongatóbb aggodalomba
esve, úgy döntenek, lefejezik a népet, hogy engedelmes nyájat
csináljanak belőle.
A vezéreinket tőrök várják a lakomateremben, vér fröccsen a
dúsan terített asztalra, a szőlőfürtök és a boroskupák közé.
Mindenkivel végeznek, csak Fritigernnel nem, aki az életéért
 g g
cserébe megígéri nekik, hogy segít megjuhászítani és a
kezükhöz szoktatni minket. Páncélos kataphraktészek veszik
körül, mikor kilovagol hozzánk a városból. Odasereglünk, lessük
a szavát, kíváncsian, de gyanakodva; nem értjük, hol marad a
többi törzsfő.
Fritigern magasra emeli a karját, és bosszúért kiált, véres
bosszúért, ő, a keresztény, Tivaz nevében. Rámutat a rómaiakra:
öljétek meg mind, öljétek meg őket!
Állok a balkonon, kezem a korlát márványkövén, a lélegzetem
lassan szabályosabbá válik, fölveszi megszokott ritmusát.
Hosszú életem volt, sok embert öltem meg. Talán közülük küldi
rám valaki a lidércet. De kicsoda? Ha a holtaknak ugyanúgy van
rangsora, mint az élőknek, csak egy válasz lehetséges. Akkor
viszont a tűzről kellene álmodnom, nem a vízről.
Fritigern szerint a gótok nem háborúznak a falakkal. Békén
hagynám én is a tanyaházat, a csatát megnyertük, akad
könnyebb préda bőven; kit érdekel az a pár túlélő, aki ott húzta
meg magát? Szerencséjük van: ha az öldöklés láza kihamvad az
ereinkből, tárgyalhatnak velünk megadásról, váltságdíjról. De
ők nyilaznak ránk, az öcsém a kezeim között vérzik el, az
agyamat elönti a vörös düh. Félrelököm a lándzsám, kiragadom
a fáklyát egy harcos kezéből, a pajzsom fedezékébe bújva
indulok meg. Tucatnyian követik a példámat; nem kell túl közel
jutnunk, csak hajításnyira. Száraz nyarunk van, forró az éjszaka,
a tanyaház úgy borul lángba, mintha olajban ázna. A védők
közül néhányan megpróbálnak kitörni, illír dárdások egy elit
alakulatból, nem adják olcsón a bőrüket, de nincs esélyük. A
bajtársaik az utolsó pillanatig lőnek minket a máglyaként
összeroskadó épületből. Bennégnek mind, egy fegyvertelen
tolmácsot kivéve, aki kiugrik egy emeleti ablakon és a térdét
töri. Ő sem él sokáig, ám előtte még elmondja nekünk, kit
hoztak ide sebesülten, kit temettek maguk alá a parázsló
gerendák, kiért haltak meg hiába a többiek.
Fritigern nem akarta ezt a csatát. Az örmény lovasok már
támadták a balszárnyunkat, amikor ő még mindig egyezkedni
próbált, tárgyalni, túszokat cserélni, akármit, csak harcolnia ne
p gy
kelljen. Igaz, miután nem maradt más választása, vitézül
forgatta a fegyvert. Páros viadalban vágta le Szebasztianosz
tábornokot, a keresztény gót a pogány rómait, aki tavasz óta
vén, ravasz toportyánként mardosta a horpaszunkat. Ám ahogy
közelítek hozzá, az ünneplő főemberek koszorújában, nem olyan
látványt nyújt, mint akinek öröme telne benne, hogy a nevét a
pun Hannibáléval fogják egy napon emlegetni. A hírre, amit
hozok, mindenki üdvrivalgásban tör ki, csak ő marad néma,
csak ő sápad el; és az arcába nézve hirtelen megértem, hogy
amikor rágyújtottam a házat a császárra, Fritigernt is megöltem
vele együtt.
A győzelmünk világra szól, ám a birodalommal nem bírunk,
túl nagy hozzá, túl öreg, túl konok. Csak kóválygunk benne,
mint az eltévedt juhászkutya, cél nélkül, jövőtlenül. Senki sem
száll szembe velünk, a rómaiak behúzódnak a városaikba,
amiket hasztalan ostromlunk, a vérünket folyatjuk csupán a
falak alatt. Kiraboljuk a villákat és felperzseljük a falvakat, de
nincs földünk, amit bevethetnénk, nincs legelőnk, ahová
kicsaphatnánk a nyájainkat, nincsen piac, ami megnyílna
előttünk. Amint kivonulunk egy lecsupasztott tartományból, a
rómaiak visszatérnek és újjáépítik, egész flották szállítják nekik
a készleteket. Mi pedig egyre fogyunk, morzsánként mállunk
szét, hiszen nem vagyunk hunok, nem élhetünk kóbor ebként.
Ha nem verünk gyökeret, előbb-utóbb elsorvadunk.
És közben folyamatosan suttognak a fülünkbe a
szirénhangok, száz meg száz ajakról, rabnőkéről és
hadifoglyokéról, renegátokéról és szökevényekéről, hivatásos
szajhákéról és aszkéta szerzetesekéről. Nincs biztos forrásuk,
igazoló pecsétjük, nem tudni, ki sugallja őket. Az új császár
nagylelkű és irgalmas, megbocsátja nekünk, amit a birodalma
ellen vétettünk. Ha leborulunk előtte és a kegyelméért
esedezünk, alattvalóivá fogad, földet és szabadságot kapunk
tőle. Még a fegyvereinket is megtarthatjuk, az ő zászlai alatt
fogjuk forgatni őket. Ám az új császár – ezt igazán beláthatjuk, a
helyében mi sem tennénk másként – nem egyezkedhet azokkal
a vezérekkel, akik kegyetlenül legyilkolták a régit, és
 gy gy g
temetetlenül hagyták az ég alatt, hadintéző madarak
martalékául.
Négy esztendőnyi bolyongás és fogyatkozás után hallgatunk a
szirénekre és fejet hajtunk a birodalom előtt. Rajtam kívül ekkor
már senki nincs életben azok közül, akik látták Fritigernt
elsápadni a győztes csata utáni éjszakán. Halott Fritigern, halott
a családja, halottak a diadalmámorban ujjongó főemberek. Nem
harcban estek el, szemben az ellenséggel: gót kezek küldték őket
Tivaz csarnokába.
A rémálom visszatér, nem minden éjjel, de hetente többször: a
mellkasomra nehezedő fatörzs, a szúrás a tüdőmben, az elapadó
buborékfüzérek. Zaklatottá tesz, ingerültté és szórakozottá,
hamar fortyanok és össze-összerezzenek a váratlan neszekre.
Boroskancsót hozatok a derékaljam mellé, eltaszítom Dulét,
másik ágyast választok helyette, majd megint másikat. Hiú
remény: nem lelek feledést sem a mámorban, sem az ölelésben.
Balgaság volna azt hinnem, hogy az udvar nem veszi észre
rajtam a változást.
Ideig-óráig még betudják a vénségemnek, de aztán; aztán mi
lesz? Főember vagyok, nem mutathatom magam gyöngének,
gyarlónak, sebezhetőnek.
Főember az új császár szolgálatában lesz belőlem. A régi nagy
nemzetségeknek magvuk szakad, felőrlik őket a zivataros idők.
A törzsek széthullanak, egybekeverednek, mindenféle népség
vegyül közénk – alánok, herulok, szkírek, még egy maroknyi
renegát hun is. És mivel a szabadságunk megmarad a
birodalomban, a sokaság új vezetőket emel maga fölé, fiatal,
tetterős, múlt nélküli férfiakat, engem és másokat, Gainaszt és
Alarikot, akik nálam messzebbre néznek és magasabbra
vágynak.
Harcolunk a császár minden háborújában, az utolsóban és a
leggyilkosabbikban is, amit a nyugati bitorló ellen visel. A
Frigidus vize vörösen habzik a csata után, temérdek vér
duzzasztja, a java a miénk. Mi vezettük a támadást, mert senki
más nem bírt volna kitörni a szorosból. Az alpesi völgytorok,
merő egy mészárszék. Látom zokogni Gainaszt, látom átkozódni
 gy g
Alarikot. Én a fiamat gyászolom, és a lányom férjét, a fonott
hajú herult.
A császár diadalmenetben vonul be a városba, ünnepelteti
magát, kegyelmet és jutalmat osztogat, aztán hirtelen rosszul
lesz az aréna díszpáholyában és harmadnapra elemészti a
vízkór. Két kölyökfiú marad utána, nyugaton egy ütődött,
keleten egy szentfazék, egyik sem az a fajta, akiből férfi válna,
ha felnő. Gainasz és Alarik üzennek értem, külön-külön, hisz
egymásnak nem barátai. Bizalmas szót váltanának velem, a
mondandójuk majdhogynem ugyanaz, ám a kevés különbség
lényegbe vág.
A birodalom nem a hazánk, a szabadságot itt csak addig
élvezhetjük, amíg van erőnk megtartani. Ha azonban ilyen
bőséggel ontjuk vérünket a császárért, előbb-utóbb kifogyunk
belőle; és akkor, mint előttünk oly sokan mások, rabszolgák
leszünk, névtelenül feloldódunk a népek olvasztótégelyében.
Egyetlen megoldás van: hogy mi diktáljunk a birodalomnak.
Vagy uralomra törünk, vagy megszűnünk létezni. Gainasz
szerint keleten kell lépni, minél gyorsabban, míg tart a császár
halálát követő fejetlenség. Alarik nyugaton vetné meg a lábát,
de nem azonnal, előbb erőt gyűjtene.
Kost vágok Tivaznak, kivetem a vérébe mártott rúnákat. A
sorsjelek tiszták, mintha az ég beszélne. Megüzenem Alariknak,
hogy számíthat rám, számíthat a harcosaimra.
Gainasz visszatér a sereggel keletre, a díszszemlén
lekaszaboltatja a főminisztert, a holtra rémült császárporontyot
a szárnyai alá veszi. Amikor Kisázsiába vezénylik a lázadó gót
helyőrségek leverésére, harc helyett szövetségre lép velük,
megkétszerezve az erejét. Ám végzetes hibát követ el, amikor
alábecsüli a százezer fejű fenevadat: Nagy Konstantin városát. A
város nélkül nem lehet igazgatni a birodalmat, és a város gyűlöli
őt, gyűlöli a gótjait. A fenevad fegyvert ragad, az utcák vérben
úsznak, a gótok ellen hajtóvadászat folyik, rájuk gyújtják a
templomokat. Gainasz az óhazába menekül, hogy új követőket
toborozzon, ez a második és az utolsó hibája. A hunok
jóindulatuk jeléül visszaküldik a fejét a szentfazék
császárfiúnak.
Ezenközben Alarik türelmesen vár és jól tart minket a dunai
tartományok zsírján. Mi vagyunk a határvédő hadak, ő a római
kormányzó: ha a szentfazék megvonja tőle a címet, tüstént
visszakapja az ütődöttől. Mindkettejüktől kényelmes
távolságban vagyunk, és egyikük sem szeretné, ha közelebb
jönnénk. Kegyelmi helyzet ez, de mindenki tudja, hogy nem
állhat fenn sokáig. A nagy császár két satnya sarja nem sok vizet
zavar, ők csiganyálban pácolódtak és tejbetökön nevelkedtek;
ám akik a háttérből irányítják őket, azokat keményebb fából
faragták, a vandál testőrtiszt fiát Rómában meg a frank
tábornok lányát Konstantinápolyban. Csak idő kérdése, mikor
gabalyítják ki ügyes-bajos dolgaikat és kapaszkodnak össze
ellenünk. A folyó túloldalán pedig, ahol a birodalom véget ér, a
hunok az urak. Kopjás lovasaik olykor felkaptatnak a
dombhátakra, és éhes szemmel vizslatják a legelőinket.
A rémálmok terhe alatt nyögve eszembe jut az a nap, amikor
Tivaz utat mutatott nekem, és újra hozzá folyamodok. Ezúttal
hasztalan: az ég néma marad, a rúnacsontok üzenete csupa
zagyvaság. Pedig nem kis veszedelemnek teszem ki magam a
véráldozattal, hisz a világ nagyot fordult Hadrianopolisz óta. A
görög papok álnoksága köztudomású, nem is hagyjuk, hogy
mézes beszédükkel mérget csepegtessenek a szívünkbe; a Kis
Farkas népe azonban szabadon jár közöttünk, ők testvéreink és
atyafiaink, akik a mi nyelvünkön hirdetik az evangéliumot. A
gótok többsége már keresztény, Alarik örökösét sem kivéve; az
úrnőm pedig, aki a király házában napom és csillagom lett,
különösen rossz néven veszi a pogánykodást. Kétségbeesésem
mélységét jelzi hát, hogy még nagyobb kockázatra szánom el
magam.
Tivaznak éppúgy megvannak a hites menyasszonyai, mint
Krisztusnak – csak ők nem viselnek fehér fityulát, és az
imádságaik cseppet sem jámborak. Rontó hatalmuktól
mindenki fél; már az óhazában sem számított bocsánatos
bűnnek a közbenjárásukat kérni. Egyre kevesebben vannak,
 j gy
rejtőzniük kell a kötél meg a máglyatűz elől, és nincs okuk
bizalommal lenni irántam. Sok időmbe és fáradságomba kerül,
míg találok egyet.
A haljurunna még nálam is vénebb, a fél szeme hiányzik, a
másikon vastag hályog. Ezüstöt viszek neki, bőségesen mérve,
meg egy rabszolgalány újszülött gyermekét. A bálvány az erdei
tisztáson szinte felismerhetetlenné kopott, ám így is
nyilvánvaló, hogy abban a korban faragták, mielőtt az istenek
emberalakot öltöttek volna, és elkísérte a gótokat hosszú
vándorútjukon Szkandiától Szeptimániáig. Ha lehunyom a
szemem, iszapos habokat látok örvényleni – de még ez is jobb,
mint végignézni a szertartást, amit a szipirtyó mutat be előtte.
– Az ősök árnya elenyészik, a nagy kígyó aludni tér a vizek
mélyére – sziszeg a fülembe a haljurunna hangja. – Ha egyszer
felébred és kitátja a torkát, el fogja nyelni a világot; ám az még
sokára lesz. Most van, aki erősebb nála… és ő szerezte rád az
átkot. A kígyó süket a szavadra, nem tud rajtad segíteni.
Van, aki erősebb nála…
Díszpáncélban lépkedek a márványköves utcán egy fél
évszázaddal ifjabb férfi lendületével, a győzelem mámora hajt, a
rég áhított diadalé. Körülöttem mindenfelől füst száll az égre,
betört ajtók recsegnek, jajgató nők rimánkodnak kegyelemért.
Tíz évig tartott a háború, mely elragadta tőlem az összes
unokámat, tíz kegyetlen évig – de most, lám, vége van! A nagy
császár ütődött fiának biztos védőpajzsa volt, amellyel minden
csapásunkat hárítani tudta, míg balga módon félre nem vetette,
amikor féltékenységből megölette gyámját és oltalmazóját, a
vandál fejedelmi vérből származó hadvezért. Alarik így méltó
ellenfél nélkül maradt, és nem késlekedett kihasználni a
lehetőséget. Ezer esztendő óta először ismét idegen sereg dúlja
Rómát, a cézárok aranyozott szobrai ledőlnek, gót fegyverek
csörögnek a fórumon. Az örök város elbukik, minden idők
legpazarabb prédáját kínálva nekünk terített asztalon.
Az én jól képzett katonáim fegyelmezett sorokban vonulnak
utánam, nem kótyagosítja meg a fejüket a fosztogatás. Csupa
sebhelyes, harcedzett veterán, bár olyan vén ordas egy sincs
 y y gy
közöttük, aki együtt verekedett volna velem Hadrianopolisznál.
Dolgunk van, Alarik fontos feladatot bízott ránk; és különben is
tudják, hogy bőkezű kárpótlásra számíthatnak a főemberi
zsákmányrészemből.
A nagy császár lánya emelt fővel, egyenes derékkal vár minket
palotája nyitott átriumában, reszkető rabszolgák gyűrűje veszi
körül. Kis kezében tűhegyes tőrt markol, a penge opálosan
csillog, nyilvánvalóan mérgezett. Pillanat műve lenne, hogy
hosszában felhasítsa vele a karján a verőeret, ennyi idő alatt
nem tudnánk átvágni magunkat a cselédein. Rezzenés nélkül
viszonozza a tekintetemet, s én rögtön látom, miért hiányzik a
testvéreiből az erő és tűz: mindet ő örökölte az apjuktól, nekik
már nem jutott belőle.
Leveszem a sisakomat, római módra a csípőmhöz szorítom, az
öklömet a mellemhez emelve tisztelgek. Aztán térdet hajtok, és
tolmácsolom Alarik meghívását. A csapat fele szétoszlik a
palotában, hogy megvédje a részeg prédázóktól. A császárlány
leteszi a tőrét egy elefántcsont berakásos asztalkára, és magához
int két komornát a szolganépből. A többiek elszélednek, ki-ki a
szállására, ahol hálát adhatnak értem a Krisztusuknak: hajuk
szála sem fog görbülni, hiszen ők is az úrnő vagyontárgyai.
A neve Galla, Galla Placidia: nem igazán szép, de elegáns és
méltóságteljes, az önuralma pedig bámulatos. A falfehér
komornák szemlátomást a halálfélelemmel küzdenek,
miközben a táborba menet átkísérjük őket az égő, vérző,
jajveszékelő városon, neki a pillája se rebben. Íme egy nő,
gondolom, aki tudna mit kezdeni a birodalommal, ha volna
mellette egy férfi, aki fölér vele. Ekkor még azt hiszem, Alarik
lehet az… ám az istenek végzése másképpen rendeli.
A felerészben vandál, felerészben római hadvezér szelleme
feltámad a sírból, és még egyszer, utoljára megmenti gyilkosát.
Az ütődött császárkölyök a ravennai mocsarakban bujkál,
kétségbeesésében már kész lenne kapitulálni, ám a tengerről
váratlanul befut az erősítés, amit még a gyámja eszközölt ki
számára Konstantinápolyban. Hiába vettük be a várost, az
ország az övé marad, a hontalanság átkától nem
szabadulhatunk.
Alarik nem sokkal éli túl Róma hódoltatását, váltóláz végez
vele a déli hegyekben. Tetemét hármas érckoporsóba zárva
helyezzük nyugalomra egy folyó medrében, aztán
visszavezetjük rá az elterelt vizet és felkoncoljuk az összes
rabszolgát, aki a temetésén dolgozott. A legnagyobb gót
háborítatlanul alussza a hősök álmát, míg a nagy kígyó fel nem
falja a világot; s én olykor, bevallom, irigylem őt ezért.
Van egy barátom, egy római császár, aki a háborúban kétszer
kötelezte örök hálára Alarikot: először, amikor felvette a
kedvéért a bíbort, másodjára pedig, amikor letette. Kövérkés,
kopaszodó férfi, születésére nézve ázsiai görög, Priszkosz
Attalosznak hívják. Vág az esze és remek szónok, csatában
sohasem forgatta a kardját, ám ifjabb korában, mielőtt
elnehezedett volna, jeles atléta hírében állt. Azért bízok meg
benne, mert nincsenek érzései, nem vágyik semmire és nem fél
semmitől. Annyira teljes életet élt, hogy merő érdeklődésből
folytatja már csupán, és kizárólag azzal foglalkozik, ami fölkelti
a kíváncsiságát.
Kettesben vagyunk, rabszolgák nélkül. Burdigalai vörösborral
kínálom, színe a rubintoké, heve az izzó parázsé. Hígítatlanul
issza, akárcsak én, de óvakodok versenyre kelni vele. Vannak
ritka emberek, akik képtelenek lerészegedni; Priszkosz közéjük
tartozik.
– Mi jót kíván a királynő testőrparancsnoka Epikurosz
méltatlan tanítványától? – kérdi kedélyesen.
Előadom neki rémálmaim történetét, pontról pontra,
akkurátusan; nem hagyok ki semmit, még a haljurunnát sem.
Figyelmesen hallgat, a szeme összeszűkül, a füle hegyén meg-
megrezzennek az ősz szőrszálak. Nem szól közbe, megvárja, míg
végzek; ebből is látni, hogy horogra akadt.
Aztán faggatni kezd, kurtán, lényegre törően. – Mikor
jelentkeztek először az álmok? – És: – Milyen időközönként
ismétlődnek? – És: – Változtattál-e közben az étrendeden? – És: –
Kíséri-e őket láz, hasmenés, feledékenység? – És: – Sérültél-e már
 y g
meg a koponyádon? – És: – Jártál-e Egyiptomban, Harránban,
Thesszáliában? – És: – Vannak a haragosaid között varázslók
vagy filozófusok?
Válaszolgatok neki, teljesen őszintén, ahogy az
emlékezetemtől telik. Tudom, hogy elméje ugyanolyan híven
rögzít mindent, mintha hivatásos gyorsíró jegyezné a
szavaimat; válogatott rekeszekbe raktározza őket elemzésre és
egybevetésre, hogy kitapintsa a rejtett összefüggéseket, az
elvarratlan szálakat, amelyek mentén majd érdemes lesz tovább
nyomozni.
Végül bólint, és a korsó után nyúl.
– Ennyi elég. Keresni foglak – mondja újratöltés közben. – Most
pedig beszélgessünk a kocsiversenyekről vagy a buzeránsokról!
Mély, zengő, bársonyos hangja van, pokoli ügyesen bánik vele,
egyik pillanatban haragra gyújtja a közönségét, a másikban
könnyekre fakasztja. Nem véletlen, hogy ő tartja a díszbeszédet
az évszázad menyegzőjén, amikor Galla Placidia frigyre lép
Atavulffal, a gótok első királyával, pecsétet ütve ezzel a
rómaiakkal kötött megbonthatatlan szövetségre. Később, a
nászéneknél is ő viszi a kórusban a vezérszólamot, olyan
kifinomult eleganciával, hogy a férfiak lakomaasztala mellett, a
kereveten könyökölve Atavulf megindultan mond neki
köszönetet.
– Elszorult tőle a torkom – bólogat boros fővel. – Számíthatsz
rá, barátom, hogy nem leszek szűkmarkú a jutalommal!
– Felséged túl nagylelkű – feleli előzékenyen Priszkosz, akihez
képest a gót király a templom egere. A császárfiak ugyan
időnként elkobozzák a birtokait, de mindig marad neki elég
azokban a tartományokban, ahová nem terjed ki a
fennhatóságuk.
Atavulf int a borosfiúnak, egy csupa izom jazignak, hogy üres
a pohara. Előkóstolót nem tart, ennyire még nem vagyunk
civilizáltak, de az asztalánál mindenkinek ugyanabból a nagy,
csúcsos fenekű amforából töltenek.
– Tudod, szerelmetes barátom, én sokat változtam a háború
óta. Amikor Alarik hátát fedeztem a Dunánál, nehogy a hunok
 gy
orvul ránk rontsanak, égtem a vágytól, hogy Róma ellen
vonulhassak. Gótiát akartam csinálni a birodalomból! Aztán
rájöttem, hogy ez tévedés. – Az ital megoldja a király nyelvét, a
fejét nem ködösíti el. A gótok olyanok, mint a csiszolatlan
gyémánt: véső és dörzskő kell hozzá, hogy teljes fényükben
ragyogjanak. Ti viszont, Priszkosz, a megerjedt dinnyéhez
vagytok hasonlatosak: túlértetek és felpuhultatok. Kiegészítjük
egymást! – Széles kézmozdulatot tesz, a szükségesnél nagyobb
ívben, borral locsol le minket. – Az én küldetésem érvényt
szerezni ennek! Gót kardokkal fogom aládúcolni a roskatag
Rómát!
Királyunk dicséretes buzgalommal igyekszik eltanulni a
rómaiaktól az ékesszólás művészetét, ám olykor túlzásba esik a
tudása csillogtatásával. Miközben egy fajdkakas combját
rágcsálom mellette, élénken fölmerül bennem a kép, mi
történik egy rohadt dinnyével, amit éles kardok emelnek a
magasba.
– Bárcsak az ütődött sógorom is belátná ezt! – folytatja
duzzogva. – Már három bitorlót takarítottam el az útjából, fél
tucat renitens tartományt hódoltattam neki, és még mindig
késlekedik a főhadvezéri kinevezésemmel!
– Ha behajtanád és elküldenéd neki a tartományok hátralékos
adóját, az talán segítene, felség. – A leszopogatott csontot a
hátam mögé vetem a kutyáknak. – Akkor lehetnél egy éhező
sereg főhadvezére a csontig zsigerelt Szeptimániában.
– Tudom én, honnan fúj a szél! A saját parancsnokait kedvére
cserélgetheti, a gótok viszont csak nekem engedelmeskednek.
De ha sokáig makacskodik, kifogyok a béketűrésből, ki én! –
Atavulf az ősz görögre bök a késével. – Megint császárt csinálok
belőled, Priszkosz, ahogy Alarik kuzin a háborúban. Öreg vagy,
gyereked nincs, hatalomban és pompában töltöd a hátralévő
életedet, a bíbor pedig halálod után a fiamra száll majd, akit
Galla szül nekem!
– Attól tartok, felség, a sógorod rossz néven venné ezt a tervet
– vigyorodok el. – Még az is megeshet, hogy felvonultatná a
diadalmenetében szegény Priszkoszt, aztán megrövidítené egy
fejjel!
Az asztal körül mindenki fergeteges hahotában tör ki, annyira
nevetséges ez a gondolat.
– Nem, nem, erről szó sem lehet! – tiltakozik Priszkosz
mosolyogva. – Ha mindenáron le akar nyesegetni rólam
valamit, kiegyezek vele annyi ujjamban, ahány évig
uralkodtam. A fejem viszont marad! Hatalom és pompa életem
végéig, aztán kényelmes halál selyemvánkosokon, ebből nem
engedek!
A menyegző éjszakáján újra meglátogat a lidérc. Üvöltve
ébredek, és ripityára zúzom a hálószobám bútorait.
Priszkosz Attalosz üzen értem, a könyvtárában fogad,
olajlámpások vajsárga fényében, papirusztekercsek és
pergamenkódexek között. Az arca komoly, rögtön a lényegre tér.
– Azt mondtad, legénykorodban, még a gót óhazában, egy
Radisztisz nevű főembert szolgáltál. Így van?
Bólintok.
– A fia kíséretében lovagoltam, míg a hunok meg nem ölték
őket. Aztán széthullott a nemzetségük, mi meg az öcsémmel
felesküdtünk Alavivának.
– Részt vettél a nagy kereszténymészárlásban?
– Micsodában? – Ez őszintén meglep.
– Tíz évvel Hadrianopolisz előtt a rómaiak nagy háborút
viseltek a gótok ellen és szégyenletes vereséget mértek rájuk. A
gót fejedelem bosszúból szörnyű öldöklést rendezett az
országában lakó keresztények között.
– Szégyenletes… szörnyű… – Bajszomat vakargatva keresgélek
az emlékezetemben.
Tényleg volt egy háború. Én nem harcoltam még benne, de
rémlik sihederkoromból, hogy felhajtjuk a jószágot a hegyekbe
és egy esztendeig sátrakban meg szárnyékokban lakunk, mint a
szarmaták. A légiók közben az üres pusztában bolyonganak, és
ha találnak egy elhagyott falut, fölégetik – minél jobban korog a
gyomruk, annál dühösebben. Végül visszavonulnak és békét
kötünk, a két sereg farkasszemet néz a Duna fölött, az öreg
 g g
Atanarik személyesen tárgyal a császárral a folyó közepén egy
dereglyén. Vagyis nem térden állva, véresre tépázva könyörgünk
kegyelemért; az én szótáramban ezt nem hívják szégyenletes
vereségnek.
Másfelől viszont fényes győzelemnek sem, hisz a sok kóborlást
mi is megszenvedjük. Abban az évben nem tudjuk betakarítani a
termést, a nép koplal és megnyavalyásodik, mindenütt felüti a
fejét az elégedetlenség. Atanarik bűnbakot keres, van egy régi
riválisa, történetesen keresztény, a neve Fritigern. Ráüzen a
főemberekre: a Krisztus-hitűek mind álnok árulók, Róma
szekértolói, seprűzzük ki őket, vagy ha nem hajlanak a jó szóra,
vegyük a vérüket! Csakhogy Atanarik nem császár, nem király,
nem háborús hős: ő a thiudansz, a szabad gótok főbírája, semmi
több. Fritigern fegyverre kél ellene, és a többi főember sem siet
engedelmeskedni neki: minél több a népében a keresztény,
annál kevésbé.
– Harminc évvel később a konstantinápolyi Eudoxia
császárné, áldassék kegyes emlékezete, Kis-Szkítia helytartóját
bízta meg vele, hogy felkutassa és összegyűjtse a gót vértanúk
ereklyéit a hunok földjén. – Priszkosz Attalosz egy nagy
paksaméta díszes irományra teszi a kezét az asztalán. – Ez a
helytartó levelezése a kaiszareiai érsekkel. Többször is előfordul
benne Radisztisz neve.
– Szamárság! – Az emlékek, mint vízcseppek a mészkövön,
szivárognak át a feledés falán. Az első tavaszom, amikor kardot
kötök és kilovagolok a kísérettel. – Keresztényeket kerestünk, az
igaz. De a főember azt ígérte, szíjat hasít a hátunkból, ha
találunk is egyet!
Priszkosz egy másik, még cirkalmasabb iratcsomót igazít a
keze ügyébe.
– A kanonizáció hosszadalmas folyamat. A tanúk kihallgatása,
a csodák hitelesítése, a legendák összeállítása… évekbe,
évtizedekbe telik, mire minden aktát lezárnak. Ezek itt az érseki
szék hivatalos jegyzőkönyvei. – Zafírkék tintával kalligrafált
pergamenlapot tol elém. – Mit szólsz hozzá?
 Hunyorogva ráncolom a homlokom. A rúnákat tudom
olvasni, valamelyest még a Kis Farkas evangéliumi gót írását is,
de a görög betűkkel nem boldogulok.
– A szentté avatások dátuma – mutatja Priszkosz. – Napra
pontosan ugyanekkor kezdődtek a lázálmaid.
A fejemet rázom, nem értek semmit, csak valami szorongató,
homályos rosszérzés bontogatja csápjait a gyomrom táján.
– Radisztiszt sokat gyalázzák, ám bizonyítani csupán egyetlen
esetet sikerült. – A görög rám néz, súlyosan, jelentőségteljesen. –
Hitvalló Szent Szaba. A Prut folyóba fojtották.
És az emlékezet csermelye hirtelen zúgó árrá dagad, minden
gátat átszakít, képeket, hangokat, jeleneteket görget a hátán
sziklaként. Fiatal vagyok újra, a bajszom hollófeketén serken,
Atarid sem sokkal idősebb nálam, a főember fia. Sorra járjuk a
falvakat, mindenhová előre megüzenjük, hogy vágjanak le
Tivaznak egy jerkét, süssék meg nyílt tűzön, és kóstoljanak bele,
csak egy-egy harapást. Másnap belovagolunk, Atarid
előparancsolja a faluvénét, és szigorúan számon kéri: van itt
olyan, aki nem nyúlt a húshoz? Nincsen, hát persze hogy nincs.
Helyes! Befaljuk a pecsenyét és odébbállunk, mindenki örül: ők
annak, hogy megszabadultak tőlünk, mi annak, hogy megint
nem találtunk keresztényeket. Aztán egyszer valami váratlan
történik.
A ritkás hajú legény, aki elénk penderül, göthös és tyúkmellű,
a képe, akár a fövetlen kása; az a fajta, akit az anyján kívül más
asszony meg nem ölelne. Visít, mint a malac. Ő nem evett a
húsból, nem is fog, nem szennyezi be a lelkét, bűntelen marad,
bármit művelünk vele! Elképedve nézünk össze; a faluvéne
előbb halottfehérre sápad, majd lángvörösre gyűl. Ki ez a
szerencsétlen? Senki, senki, hibbant szegény, azt se tudja, mit
beszél. Két markos falusi már ugrik is, hogy elráncigálja.
Az eszelős azonban nem tágít, Atarid zablájába
csimpaszkodik, úgy óbégat tovább. Ő keresztény, vegyük
tudomásul, a faluvéne hazudik, ő nem evett a bűnös húsból,
nem volt hajlandó! A húsvétot is tartja, és a pünkösdöt, meg a
karácsonyt, Jézus Krisztus az Úr, mindennap imádkozik, Szűz
 y J p
Mária, Isten Anyja! A ló berzenkedve nyihog, de hamar feltalálja
magát, fogára veszi a vasat és oldalazni kezd. Atarid hasztalan
gyürkőzik a szárakkal, káromkodva rúg egyet, a cingár legény
ájultan elterül. Reggel majd eldöntjük, mi legyen vele, addig
kötözzétek meg! És súgva, a fülembe: ügyelj rá, hogy ne túl
szorosan…
Meg se csomózom a kötelet, az a biztos. Az egész éjszaka ott a
szökésre a nyavalyásnak, de csak ül a helyén megátalkodottan,
mint aki odafagyott. Pirkadatkor éktelen sivalkodásra riadunk.
Két atyafia a sötétség leple alatt odaoson hozzá, hogy
elvonszolja és megmentse, ő azonban szembeszáll velük,
rúgkapálva tiltakozik. El a kezekkel, retkes pogányok, én
keresztény vagyok, keresztény vagyok! És görög zsoltárokat
gajdol teli torokból, rettentő hamisan.
Ataridnak elege lesz. Vigyed és rekkentsd el valahol, de vissza
ne jöjjön, mert megnyúzlak! Másodmagammal letaszigálom a
folyó partjára, belelököm, hagyja már abba a nyekergést, aztán
mutatom neki az ártéri erdő takarásában, hogy tűnés, fel is út,
le is út! Büdös pogány, pokoltűzön fogsz pirulni, engem viszont
az angyalok kara vár, zeng az égi kórus, már hallom a
harsonaszót…
Az én béketűrésemnek is van határa. Hanyatt pofozom,
közben a társam kihúz egy facsemetét, a kezembe nyomja; azzal
szorítom le a víz alá, a szemébe nézek, míg utolsót bugyog.
– Tulajdonképpen az isteni akarat eszköze voltál:
üdvözüléshez segítettél egy szent vértanút – sóhajt Priszkosz
Attalosz. – Attól tartok azonban, ezt nem könyvelik el
érdemként, bár a formális logika szabályai szerint… – Mindkét
vállát egyszerre vonja meg, bölcsen belenyugvó mozdulattal. –
Ugyan ki olvas ma már Arisztotelészt?
Az öklömet mustrálom, csontos és kemény, a bütykök fehéren
virítanak rajta. Priszkosz az iratos paksamétáit rendezgeti az
asztalon.
– A gót boszorkádnak igaza volt. Nincs igéző a világon, aki
vállalni merné, hogy levegye rólad ezt a rontást – mondja. –
Persze ha megkeresztelkednél, mindent meggyónhatnál a
 g ggy
lelkiatyádnak, töredelmes bűnbánatot tanúsítva. A
megbocsátás útja mindenki előtt nyitva áll.
Nemet intek.
– Nincs már sok hátra. Addig kibírom.
Más észre se venné, a szánakozó kifejezés oly gyorsan suhan at
Priszkosz vonásain. Vén, konok pogánynak tart, aki mint utolsó
szalmaszálba, kapaszkodik az ősök babonáiba, azt remélve, hogy
Tivaz csarnokában majd menedékre lelhet. Ám akármilyen
ravasz és kiművelt, a görög ezúttal téved, most az egyszer
okosabb vagyok nála.
Mert éjszakánként én végigálmodom a lidércet, túl az utolsó
légbuborékon, túl a tüdőbe tóduló sáron, túl az üveges
szembogárba dermedő fényeken, egészen a szörnyűséges
döbbenetig, amely kioltja Hitvalló Szent Szaba világát. Nem
várja őt az angyalok kara, nem zeng égi kórus, érces harsonaszó:
süket csönd fogadja, és végtelen üresség. Nincs menny és pokol,
nincs Tivaz csarnoka, nincsenek sem elíziumi mezők, sem
tikkadtan bolyongó árnyak. Csak hideg sötétség van, addig az
örökkévalósággal felérő pillanatig, amíg az érzékek feloldódnak
a nemlétben.
Nincs már sok hátra. Addig kibírom.
Atavulf és Galla kisfiát Faventiában temetjük el, esztendőnyit
sem él; apját kevéssel később orgyilkos tőr küldi utána,
nemzetségét borzalmas vérviszály emészti föl. Úrnőm élete
úgyszintén veszélyben forog, ám a testőrség kitart mellette, míg
én állok az élükön, és Priszkosz fölfegyverzett rabszolgáira is
számíthatok. A vérfürdő kilenc napig tombol a palotában, a
bitorlónak végül saját kezűleg veszem fejét, öreg vagyok már, de
ennyire még futja az erőmből. Alarik öröksége lángba borul és
romba dől körülöttünk, gót fordul gót ellen, a szolganépek
lázadoznak, az ütődött császárkölyök pedig ezt a pillanatot
választja, hogy orvul hátba döfjön bennünket.
Nem tudom, mi vár ránk, de küzdeni fogok, amíg a
markomból ki nem hullik a kard, az úrnőmért, a nemzetemért, a
becsületemért. Ennek így kell lennie, hiszen harcos vagyok a
gótok szabad népéből – akit többé nem rettent semmilyen
lidérc.
 BÁN JÁNOS
A Cherubion harminc évéből „mindössze” hat-nyolc évet
említhetek, melyben a kiadó csapatához tartozónak
mondhattam magam. A kiadó már csaknem tíz éve működött,
amikor első regényemet elküldtem Istvánnak. Ez volt a
Nomádkirály-ciklus nyitókötete, az Ezeréves háború.
Trilógiaként utaltam a műre kísérőlevelemben, noha az első
rész folytatásait akkor még nem írtam meg. Amikor pedig
megjött István pozitív válasza[11], hihetetlen lelkesedéssel
álltam neki befejezni a történetet – igaz, három helyett négy
regényre sikeredett a Nomádkirály-ciklus. Utólag számomra is
hihetetlen, milyen elánnal, a szó szoros értelmében éjt nappallá
téve dolgoztam a sorozat megírásán.
Izgalmas időszak vette kezdetét számomra. A 2000. esztendőt
írtuk, és a regényciklus kötetei néhány hónapon belül
napvilágot láttak. Közben megírtam első sci-fi novelláimat,
melyek egészen jó fogadtatásra leltek az olvasóközönség és a
Zsoldos-díj szakmai zsűrije körében is. Egyszeriben abban a
közegben, társaságban lehettem, ahol minden szempontból
otthon éreztem magam. Inspiráló, baráti műhelymunka folyt
akkoriban a Cherubionnál. Közös antológiák, shared world
kötetek, újabb és újabb sorozattervek ötletei sorjáztak hétről
hétre, hónapról hónapra rendszeres találkozóinkon,
levelezéseinkben. Pezsgett a hazai fantasy és sci-fi élet, már
amennyire pezsegni tudott – mi István révén lelkes
buzgalommal vettük ki a részünket a műfaj népszerűsítéséből.
Csak annak köszönhető, hogy a kiadó tulajdonosváltása után
nem írtam több sci-fit és fantasyt, hogy az új tulajdonosok egyik
felvetett sorozatötletemben sem láttak fantáziát. Talán igazuk
volt (valójában nem), mindenesetre kénytelen-kelletlen más
világok felé fordultam.
Régi terveim közül elővettem a történelmi témájú sztorikat.
A Hunyadi-sorozat első kötete 2008-ban jelent meg, majd ezt
követték a folytatások, és hála istennek a folyamatos
utánnyomások. Jelenleg az immár tizenkét kötetesre tervezett
széria tizenegyedik kötetén dolgozom, vagyis látom az alagút
végét, ahonnan persze újabb alagutak nyílnak, hiszen Hunyadi
János élete után megírásra vár még Mátyás király és Corvin
János élete is. Ezzel azt hiszem, elleszek egy darabig.
Az utóbbi tíz esztendőben rengeteg munkát öltünk a
regénysorozatból tervezett film, majd az utóbbi időben már
inkább a televíziós sorozat előkészületeire. Jelenleg, a hazai és
külföldi producerek bejelentése alapján magyar–német–olasz–
lengyel–kanadai közreműködéssel készülhet el e regények
alapján minden idők legdrágább magyar filmes produkciója a
közeljövőben. Ahogy mondani szokás, akkor biztos, hogy
megvalósul a terv, ha már láttuk a sorozatot…
Közben a szakmai életem is pörgött rendesen. Utolsó
cherubionos éveim alatt főszerkesztő lettem Szolnokon, majd
egy időben Egerben is a helyi megyei napilapoknál, emellett
kiadóvezetői feladatokat is el kellett látnom mindkét lapnál,
ami testvérek közt is négy ember munkája volt korábban. A
napilapvilágnak egy ottani tulajdonosváltás vetett véget (úgy
tűnik, ezeket az akadályokat nem veszem túl jól).
Rövid Szolnok televíziós kitérő és a szolnoki színház
marketing vezetői munka után visszatérve szülővárosomba,
létrehoztam a Kecskeméti Médiacentrumot. Ennek keretein
belül a városi televízió főszerkesztő-ügyvezető igazgatójaként
dolgoztam tovább, valamint emellett főszerkesztője lettem a
Kecskeméti Lapok c. 150 éves újságnak (ahol anno elsőként
publikáltam egy horrorba hajló álriportot Bán Mór néven),
főszerkesztője az általam létrehozott Hírös.hu portálnak és egy
sor magazinnak, köztük a helytörténeti Hírős Históriáknak.
Újságíróként megjártam a délszláv háború, Irak és
Afganisztán konfliktuszónáit; haditudósításaimért három
alkalommal kaptam meg a Honvédelmi Minisztérium
kitüntetését. 2020-tól a Magyar Televízió M5 csatornájának
vagyok az igazgatója, emellett a Nemzeti Kulturális Alap
Összművészeti Kollégiumának elnöke, valamint néhány egyéb
társadalmi szervezet tagja. Így visszanézve azt hiszem, eddig is
 gj gy g
megtettem, amit lehetett. A cherubionos sci-fi novelláim és
regényem öt alakommal hozták el nekem a Zsoldos Péter-díjat.
Két megyében is irodalmi Príma-díjban részesítettek, és
elsőként kaphattam meg a Herczeg Ferenc-díjat. Idén pedig a
Magyarország Babérkoszorúja nevezetű állami elismerést
kaptam meg. Mindre büszke vagyok, de ahogy mondani szokás,
az olvasók ragaszkodása egy író számára a legnagyobb
elismerés. Nekem is az…
Jelenleg a Hunyadi mellett egy másik, nagyszabású
könyvsorozat tölti ki nem túl nagyszámú szabad óráimat, az
Ezer rege könyve, amelyben a magyarság és rokon népeinek
mondakincsét dolgozom fel sok-sok kötetben. Időnként egy-
kétszáz példányban kiadom a régi laptopokról, asztali
számítógépekről előkerült, valamilyen oknál fogva ki nem adott
írásaimat. Ilyen volt a Cherubionnál soha meg nem jelent, A vér
városa harmadik antológiába szánt Túl a rőt hold mocsarán című
kisregényem, vagy a Halottfényképező című kísértettörténet,
ami néhány órára visszahozta számomra a hajdani sci-fi,
fantasy művek írásának hangulatát.
Mostanság filmforgatókönyvek, regényvázlatok sokasága vár
arra, hogy befejezzem őket, de meg kell, hogy mondjam, olyan
kreatív, baráti írói közeg sem azelőtt, sem azóta nem vett és nem
vesz körül, mint amilyet a Cherubion csapatában
megtapasztaltam.
Az idők változnak.
De azért azok akkor is pokolian jó évek voltak.
Valahányszor az íróasztalom fölötti „saját” polcra téved a
tekintetem, és végigpillantok a Kárpáthia-, a Gothic Space-, a
Dark Space- és a többi sorozat, regény, antológia gerincén,
felsajdul bennem a vágyakozás; milyen jó lenne folytatni ezt is,
azt is.
Az Isten hajóit mindenképp…
No, de a Kárpáthiát is be lehetne egyszer fejezni egy
trilógiával. Az se baj, ha négykötetes lesz…
 Bán Mór
UTÓSZOR KIBOMLÓ CSATALOBOGÓ

Ez a történet nagyon régóta formálódott a gondolataimban.

Voltaképpen az első ötletek közül való, még abból az időből, amikor
a fantasy és sci-fi regények, novellák írása mellett történelmi témák
iránt kezdtem érdeklődni. S most, hogy a harmincadik évforduló
kapcsán felmerült annak a lehetősége, hogy írjak a Cherubion
Kiadó erre az alkalomra készülő antológiájába, elsőként ez a
történet ugrott be. Noha sem fantasy, sem sci-fi, talán ideillik
valamiképp mégis. Nemcsak azért, mert ez a novella fájdalmas,
nosztalgikus visszapillantás is egy jobb, szebb korra, hanem azért
is, mert örök barátságokról, régi közös küzdelmekről és nem
utolsósorban a soha fel nem adásról is szól.

Rég elkopott a saruja. A perzselő hőségben az éles, kórószerű fű

vagdosta bütykös lábujjait, a forró homok meg fenemód sütötte
a talpát. Mégis úgy lépdelt, mintha kényelmes, rámás csizmát
viselt volna, fejét felszegte, délcegen kihúzta magát, s már-már
hetykén, öles léptekkel rótta az erdőt, mezőt, homokpusztát.
Pedig minden porcikája sajgott, akár hajlott háttal, lábát húzva
is botorkálhatott volna, csak úgy, öregesen, ahogy a korabeli
vénemberek szoktak.
S hiába nem látta senki, a vénember csak ment, peckesen,
dacolva felsebzett, megégett talpával és kivérzett bütykeivel.
Tekintetét egyre a láthatárra szegezte, vizenyős, szürke
szemével azt kutatta, mikor bukkan már fel végre a folyó a
messzeségben.
Még alkonyat előtt el akarta érni, és át akart rajta kelni.
 A táj napok óta kihalt volt, mintha emberemlékezet óta nem
járt volna errefelé senki. Mocsarakon, ősvadonon, virágokkal
teleszórt réteken hatolt keresztül, meg süppedő homokú
pusztákon, ahol csak ördögszekér, meg bogáncs termett. Ment,
egyre csak ment, makacs elszántsággal, egy göcsörtös botot
szorongatva. Nyárvégi hőség tikkasztotta a szikes lápvidéket, a
sűrű nádasban zsongott csak az élet.
De embernek napokon át nyoma sem volt.
Még halásztanyákat sem látott sehol, mintha a vidék már a
végítéletre készült volna maga is; úgyhogy amikor elérte a
folyót, és megpillantotta a komor csajkásokat, egyszeriben
felderült a képe.
Lám, ez egyszer néki is lehet szerencséje!
Leballagott a partra, ahol a sajkások épp birkákat és kecskéket
hajtottak ki a csónakokból. A hajósok észrevették, rögvest
fejszéik után nyúltak, s szúrós szemmel méregették.
Veszedelmes idők jártak akkoriban, nem lehetet tudni, kibe
botlik az ember…
– Békesség! – emelte fel a kezét a mezítlábas vénember, és
hátratolta kámzsáját, hogy a csajkások láthassák ráncoktól
barázdált arcát, és kéken villanó tekintetét. – A túlpartról jöttök?
Átalvinnétek engemet?
Amazok egymásra sandítottak. Nem tetszett nekik sehogy ez
az öreg, a kevély testtartásával és a szakadt gönceivel együtt
sem.
– A túlpartra? Megvesztél?
– A túlpartra bizony.
– Onnan most mindenki fut… Menekülj te is, minél messzebb,
ha kedves az életed!
A vénember fanyar mosollyal válaszolt:
– A magamfajtának már úgyis mindegy, nem igaz?
A sajkások egyre csak a fejüket rázták.
– Nem megyünk vissza! Felfelé hajózunk, északnak. El innét,
csak minél messzebbre el!
A vénember nem hibáztatta őket, csakhogy mindenképpen át
akart kelni a folyón. Rongyos gönceinek zsebeiből ezért rövid
 y gy g
keresgélés után egy fényes aranyat húzott elő.
– Elég lesz ez fizetségül?
A rosszarcúak megint egymásra sandítottak. Honnan lehet
ennek a vénségnek aranya? S ha egy van néki, hátha akad
azokban a göncökben még több is…
– Valaha csakugyan sok volt, de ez az árva érme maradt
utolsónak! – nevetett az öregember, mintha a gondolataikban
olvasott volna. – Nekem már úgysem kell. Legyen a tiétek,
legények! Tudom, hogy híven szolgáltátok a királyt, amíg
tehettétek! Nem a ti hibátok, hogy így alakultak a dolgok…
A sajkások zord tekintete nem sok jót jósolt.
– Azt te honnét tudhatnád, kinek a hibája, hogy ide jutottunk?
– vicsorgott az egyikük. – Eh, vén bolond, nem kell az aranyad!
Mi a túlpartra semmi pénzért nem megyünk többé!
Amaz közelebb lépett, és szelíden a sajkások vezetőjének
vállára tette a kezét.
– Szépen kérlek! Vigyetek át! Most még kockázat nélkül
megtehetitek, nem ér titeket baj, az ellenség még odébb jár.
– Honnan tudhatnád azt? Eh, ki vagy te egyáltalán?
– Ne törődj vele, fiam! Az ellenség felderítői is félnapi
járóföldre bóklásznak ide. Van még időnk.
A sajkások egyike közelebb lépett, és alaposan szemügyre
vette az öreget.
– Én már láttalak valahol…
– Lehetséges…
– Láttalak, Istenemre mondom, láttalak… De nem tudom,
hol… Nem tudom, mikor…
– Itt az arany! – Az öregember szelíden a sajkás tenyerébe tette
az érmét, és az ujjait ráhajtotta. – Vigyetek át, aztán indulhattok
rögvest északnak Isten hírével!
Az iménti férfi még közelebb hajolt, kissé oldalról nézte meg
magának a mezítlábas vénember arcát. Valami villant a
szemében, vonásai egyszeriben megnyúltak.
– Uram Isten! Uram Isten! De hiszen te vagy az! Hogyan
lehetséges ez? Hiszen te…
Az öreg mosolyogva a szája elé tette egyik ujját.
 g y g j gy jj
– Senki vagyok, s hamarosan por és hamu leszek. Nem kérek
mást, csak hogy teljesítsétek egy halálba menő utolsó
kívánságát!
A sajkások értetlenül bámulták társukat, aki hirtelenjében
hajlongva mutatta az utat a csónak felé.
– Erre, jó uram! Induljunk rögvest! Megbocsáss nékem, hogy
meg nem ösmertelek… De annyi éve már…
Valamit a többiek felé vakkantott, mire azok ajánlatosnak
látták sürgősen megragadni az evezőket.
Ellökték a sajkát a parttól, és máris sebesen siklottak a folyón.
Alkonyodott, a napszállta pírja mintha vérben fürösztötte volna
a túlsó partot.

*****

Odaát a vénember ment tovább, peckesen, lába csupa seb, csupa

vér volt immár. Nem törődött vele. A lelke szárnyalt, és tiszta
szívvel várta már a szembenézést a halállal. Mert nem volt
kétsége afelől, hogy megleli ezen a parton; a halál sietősen
közeledett felé, mintha sürgetné a várva várt találkozást.
Az éjszakát egy tisztáson töltötte, tüzet rakott, elfészkelődött.
Korgott a gyomra, de nem akadt fegyvere, s lehet, élemedett
kora akkor is akadálya lett volna annak, hogy elejtsen valamit,
ha keze ügyébe akad egy íj, vagy lándzsa. Néhány bogyó maradt
csupán, amivel csillapíthatta mardosó éhségét.
Ült hát szomorúan a tűz mellett, és borzongott. Forró, nyári éj
volt, nem amiatt borzongott az öreg, sokkal inkább azért, mert
belesajdult a szíve, hogy tán ez az utolsó estéje a földi
árnyékvilágban. Ámbár… Holnap bizonyosan eléri a király
táborát, de ha igazak a kósza hírek, az ellenség serege még nem
fog ideérni napszálltáig… Lehet, holnap ilyenkor is élni fog
még…
A vénember megdörzsölte szakállas arcát. Kifárasztotta a
soknapi menetelés, minden csontja sajgott, de végtére is nem
volt oka panaszra. A szép halált nem adják ingyen…
 Elbóbiskolt kissé, ám egyszeriben arra riadt, hogy megreccsen
a háta mögött egy száraz faág. A sok évtizedes ösztönök ezúttal
is működtek, az öregember a kardja után kapott, csakhogy nem
volt nála kard, csupán bot, göcsörtös ujjai azt markolták. Aztán
ahogy az ijedség elillant, az öreg elmosolyodott. Izmai
elernyedtek, és nevetve így szólt:
– Idáig érzem a bűzödet, te istenátka!
Légy szárnya sem rezdült a közelben, ha lapult is valaki a
sűrűben, nem moccant.
– Annyit szagoltam a verejtékedet éveken át, hogy bekötött
szemmel is felismernélek! No, ne kushadj ott a bokor alján, a mi
korunkban csak az ember dereka sajdul bele az ilyesmibe…
Valami moccant a fák közt, és szuszogva, lihegve egy testes
öregember lépett ki az árnyékból. Derékig érő, gubancos szakálla
ide-oda lengett domborodó hasán, ámde roppant vállain és
izmos mellkasán szinte feszült a szakadt bőrzeke. Kezében
ócska, csorba szablyát szorongatott.
– Szívesen megkínálnálak egy kis nyúlsülttel – kedélyeskedett
a mezítlábas vénember –, de nincs egy falatnyi sem. Viszont, ha
szereted még valamelyest az égetett bort, egy korttyal jut tán
néked is a bütykös aljából…
A nagy szakállú jövevény gyanakodva közeledett, a szablya
hegye egyenest a másik tarkójára szegeződött.
– Tedd le azt a békanyúzót, mert nyakon talállak csapni! –
nevetett emez. – Elismerem, buzogánnyal valaha a legvastagabb
sisakot is egy legyintéssel ütötted át, de legyünk őszinték, az a
szebb napjaidban volt, és a szablyával még akkor is csak
összevissza kaszaboltál, mint egy megkergült szélmalom. Tedd
le, mondom!
Erre a jövevény leengedte fegyverét, és busa szemöldöke alól
értetlenül méregette a tűz mellett kuporgót.
– Ki az ördög vagy te?
– Nemsokára mindketten az ördögöké leszünk, az már igaz –
folytatta az öregember, és butykosa után nyúlt. – Látod,
mégsem tudtunk veszteg maradni így, vénségünkre.
 A jövevény megkerülte az öreget, és alaposan szemügyre
vette, de észrevehetően rosszul látott, mind közelebb és
közelebb kellett hajolnia.
– Nem – mondta lassan, reszelős hangon. – Te nem lehetsz az,
akire gondolok… Annak az embernek már rég halottnak kell
lennie…
– Miképpen neked is – bólogatott az öreg, és a bütyköst a
jövevény felé nyújtotta. – No, húzd meg, pajtás! A régi, szép idők
emlékére!
A jövevény elvette a bütyköst, és egyetlen hörpintésre kiitta.
Az égetett bor marta torkát, még a szeme is könnybe lábadt tőle.
– Nem hittem volna, hogy látlak még valaha… – nyögve
letelepedett az öreg mellé, és derekát fájlalva a tűzbe bámult. –
Évek óta az álmomban sem jártál. Hogy kerülsz te ide?
– Az hozott, ami téged is – felelte amaz. – Azt hiszem,
ugyanoda tartunk.
A nagy szakállú még mindig fújtatott, bizalmatlanul
méregette az öregembert.
– Hány éve is? Tizenöt? Húsz?
– Harminc. Harmincöt… Ki tudja… Rohan az idő…
– Megvénültünk, a kutyának sem kellünk – legyintett a
jövevény. – De most… Ahogy hírét vettem, hogy…
– Miképp én is, indultam rögvest. De azt ugye tudod, hogy
reménytelen? Hogy ezúttal nem győzhetünk?
– Persze hogy tudom! – vigyorodott el a nagy szakállú. – Ez
nem csak az én utolsó csatám lesz. Mindannyiunké…
– Harcolni készülsz?
– Mi másért jöttem volna? – villant a jövevény vizenyős
szemében valami bosszús fény. – Utoljára még… Csak egyszer…
Mielőtt…
– Magam is úgy vélekedem.
– Ezzel a girbegurba bottal?
Az öregember sejtelmesen elmosolyodott.
– Veled ellentétben én mindig előre gondolkodtam. S mivel
maradt egy kevés sütnivalóm, ezért megfelelő módon
előkészítettem az érkezésünket.
 – Az érkezésünket?
– Meglehetősen jó emberismerőnek tartom magam. Amikor
eldöntöttem, hogy jövök, rögvest az merült fel bennem, vajon a
többiek jönnek-e…
– Már, akik élnek…
– Néhányan maradtunk, szent igaz – felelte a mezítlábas
vénember, és kivérzett, csupa seb talpát nézegette. – De akik
maradtunk, úgy véltem, tudni fogjuk a kötelességünket.
A nagy szakállú végigmérte megint a vénséget. Ugyanolyan
vén volt maga is, de legalább csizmát viselt.
– Se fegyvered, még lábbelire se tellett. Ha meglát így valaki a
mieink közül, elkerget, mint egy ágrólszakadt koldust.
– Abban bízom, megismernek tán… Ami a többit illeti, göncöt,
fegyvert, lovat, mondtam: gondoskodtam mindenről, ne aggódj!
Rólad is. A többiekről is.
– Tényleg azt hiszed, hogy eljönnek? Hogy a többiek is tudni
fogják a kötelességüket?
Az öregember a tűzbe bámult.
– Azt hiszem, igen. Mind hallottuk a hírt. Ők is kellett, hogy
hallják. Az egész ország tudja, mi készül… És mi annak idején
felesküdtünk valamire; aki él még közülünk, eljő, meglásd…
A nagy szakállú vénség mormogott valamit magában, aztán
oldalba bökte az öreget.
– Mint a régi, szép időkben, mi?
De az csak mosolyogva legyintett.
– A régi, szép idők elmúltak… A mi napunk lemenőben van, ez
az alkony utolsó pillanata. Nincs tovább…
Hallgattak.
Az éjszaka csöndes volt, forró szél süvített a nádas fölött.

*****

Arra riadtak, hogy valaki szúrós szemmel méregeti őket.

Kőhegyben végződő, hosszú lándzsa volt a kezében, vélhetőleg
maga eszkábálta. Úgy is festett, mint valami vadember; erdei
bőrzekét viselt, ujjain rojtosat, pecséteset, a feje meg torzonborz
volt, bozontos szemöldökkel, táskás szemekkel és hatalmas,
borvirágos orral.
– Ha megmoccantok, a halál fiai vagytok! – mennydörögte a
vadember, és kőlándzsája hegyét közelebb tolta a torkukhoz.
A mezítlábas vénember legyintett.
– Így is, úgy is a halál fiai vagyunk, de ami engem illet, jobb
szeretném, ha nem te ölnél meg, Csonk. Akad erre épp elég
jelentkező, hidd el!
A vénség is feltápászkodott, leporolta nyomorúságos ruháját,
és hunyorogva végigmérte a Csonknak nevezett vadembert.
– Tartozol három arannyal!
Amaz elvigyorodott.
– No most, vagy az eszem ment el, vagy csakugyan ti volnátok
azok! Hogy a csudába lehet ez? Azt hittem, rég meghaltatok!
Az öreg sebes lábait nézegette.
– Ami késik, nem múlik. Én tudtam, hogy élsz, Csonk, és
elárulom neked, napokba telt, mire ilyen nyurga kurafira való
vasat találtam.
– Miféle vasat?
– Tartozol három arannyal – ismételte a szakállas óriás, most
már türelmetlenebbül.
– Nem, nem tartozom – felelte a vadember.
– Harmincöt év telt el, de nem felejtek. Tartozol.
– Nem tartozom.
A vadember külsejű vénség, tán, hogy szavainak nagyobb
nyomatékot adjon, önkéntelenül közelebb tolta a lándzsáját,
mire a szakállas óriás nemes egyszerűséggel kicsavarta a
kezéből, és fél kézzel kettétörte a nyelét.
– De igen, tartozol.
– Indulnunk kell! – vetett véget a vitának a sántikáló
öregember. – Úgy sejtem, valahol a közelben kell táboroznia
őfelsége seregének. Ha összeszedjük magunkat, délre tán
odaérünk.
A másik kettő szeme megvillant.
– Na és ha odaérünk? Eltörte a lándzsámat – jegyezte meg
rosszallón a vadember külsejű. – Így mivel harcoljak?
 j gy j
– Emiatt ne aggódj! Én se ezzel a göcsörtös bottal megyek az
ellenségnek. Ami pénzem maradt, az utolsó arany kivételével
mind arra költöttem, hogy ne maradjunk szégyenben, amikor
odatoljuk a képünket.
– Odatoljuk? Jön más is? – kérdezte meghökkent képpel a
vadember.
Az öregember tűnődve nézte a zöld ezer árnyalatában ragyogó
folyópartot.
– Valaha felesküdtünk valamire. És bár megszegtük az
eskünket… Nem, ne szólj semmit, mind megszegtük, bárhogy is
szépítenénk a dolgot… De azért ismerlek benneteket. Aki él, ott
lesz. Tudom.
A Csonknak nevezett vénség elhajította a törött lándzsa
nyelét. – Ha túléljük, megadom a három aranyad!
A szakállas óriás vigyorogva legyintett.
– Akkor örökre az adósom maradsz… Mert ezt nem éljük túl…

*****

Lassan haladtak, mert az öregember immár erőst sántikált. A

többiek úgy tettek, mintha miatta ballagnának oly komótosan,
de valójában fújtattak, lihegtek a nyár derekához képest is
füllesztő melegben; jólesett lassítani valamelyest nekik is.
– Eshetne már – jegyezte meg Csonk, amikor egy pillanatra
megálltak a folyókanyarulat egy magaslatán.
– Amilyen szerencsénk van, a csata előtt fog esni – felelte a
szakállas óriás. – És akkor dagonyázhatunk a sárban, mint
régen, azon az átkozott harcmezőn… ott a… ahol az a város
volt…
A másik kettő egymásra pillantott.
– Milyen város?
– Ahol a király mellett harcoltunk…
– Ezer olyan várost tudnék mondani, ahol a király mellett
harcoltunk…
– De, ahol sár volt…
– Jó, olyat csak százat.
 – Ahol megsebesültél.
– Olyat ötvenet.
– Ahol én is megsebesültem.
Az öregember mosolyogva legyintett.
– Egyre gyakrabban hagy engem is cserben az emlékezetem.
Attól tartok, ezen már nem segíthetünk. Mentségünkre legyen
mondva, erre az utolsó csatánkra már nem kell emlékeznie
senkinek…
Álltak ott hárman, és nézték a lassan hömpölygő folyót.
Ezerszer álltak már ugyanennek a folyónak a partján,
északabbra is, délebbre is, száz és száz csatában, átkelésnél,
ostromnál, rajtaütésnél, portyánál…
És persze más folyók partján, hegyek árnyékában, messzi
vidékek harcmezőin.
Mindhárman a régmúlt időkre gondoltak, amikor még
fiatalok voltak, és minden nap úgy virradt rájuk, tán az lesz az
utolsó.

*****

A három csuhásba akkor botlottak, amikor már úgy vélték,

közel járnak a király úr seregéhez. A táj továbbra is kihaltnak
tűnt, a parasztok elmenekülhettek. Mindössze egy üres falura
bukkantak, ahonnan még a lábasjószágot is magukkal vitték a
lakói.
A csuhások egy romtemplom üszkös falánál imádkoztak, s
olyannyira belefeledkeztek a fohászba, hogy észre sem vették
érkeztüket. Csonk förmedt rájuk, tudakolván, nem látták-e a
lassan délnek hömpölygő hadakat, de a három szikár csuhás
nem szakította félbe imáját, lehunyt szemmel mormolták az
üdvözlégy Máriát. Amikor végre befejezték, feltápászkodtak, és
rosszallón végigmérték őket.
Süvített a szél a romok közt.
– Azt kérdeztem – ismételte Csonk –, hogy nem láttátok-e a
király úr hadait? Valahol a közelben kell lenniük, úgy hisszük…
 – A közelben vannak csakugyan – felelte az egyikük. Kopasz
volt teljesen, arca csupa ránc, csupa seb. Furcsa látványt
nyújtott, a ráncokat még csak elképzeli az ember egy ferences
szerzetes orcáján, de a sok szablya- és késvágta sebet, heget
bajosan.
– Ki vagdosta össze ilyen csúnyán a képedet? – kérdezte
gyanakodva a sántikáló öregember.
A csuhás a társaira nézett, aztán fenyegető, mély hangon így
felelt, és bal orcájára mutatott:
– Sokan voltak. Ezt példának okáért te vágtad, pokolfajzat.
Tekintete Csonkra rebbent, göcsörtös ujjával az állától a
halántéka szegélyéig húzódó, bíborveres heget érintette meg. –
Ezt meg te!
A vadember elvigyorodott.
– Ismertem valaha egy fattyút, aki nem tudta, ki az apja. Volt
néhány jelölt, de mire rájött, már nem is számított
voltaképpen… Fattyú maradt, megszokta. No, ez a Fattyú
minden létező bűnt elkövetett életében, amit csak el lehet
képzelni. Gondolkodás nélkül ölt, ha volt rá oka, ha nem,
pénzért gyilkolt, amikor csak engedték, csalt a kockán, hazudott
reggeltől estig, mint a vízfolyás, lopott, amit csak ért, árvákat
forgatott ki a vagyonukból, özvegyeket tett boldogtalanná,
szüzeket rontott meg…
– Akadt olyan bűn, amit viszont ez a Fattyú soha nem követett
el – jegyezte meg a csuhás komoran.
– Úgy bizony… – bólogatott Csonk. – Soha nem árulta el az
övéit.
– Ellentétben egyesekkel.
– Ellentétben egyesekkel – bólintott Csonk. – És egyesek most
vezekelni fognak.
– Harcolni jöttetek?
A másik három bólintott.
– És ti?
– Mi mást keresnénk itt, ahol már a madár se jár…
– Csuhában?
– Azt gondoltuk, szerzünk majd valami harciasabb gúnyát…
 g j g y
– Vagyis loptok…
A Fattyúnak nevezett ferences szerzetes elvigyorodott.
– Az Úr majd megbocsájtja. Az utóbbi években úgyis alig
hallott felőlem, tán már meg is feledkezett rólam. Hiába a sok
ima, amíg bűnökért vezekeltem, mintha jobban rajtam tartotta
volna a szemét, mint amióta ezt a csuhát viselem…
A sántikáló öregember a másik két paphoz lépett.
– No és titeket ismerlek?
– Ismersz, uram.
– A seregből?
– Honnan máshonnét?
– Harcoltunk együtt?
– Harcoltunk.
– Egymás ellen is?
– Egymás ellen is.
Méregették egymást némán, de aztán a szakállas óriás lépett
oda az egyik csuháshoz, megölelte, hogy csak úgy ropogtak belé
a csontjai.
– Fivérem!
Most a papon volt a csodálkozás sora. Forrón visszaölelte az
óriást, és közben potyogtak a könnyei.
– Hát még élsz? Azt hittem, meghaltál a csontok mezején…
– A fejszéd beszakasztotta a koponyámat – dörzsölte feje
búbját az óriás. – De az Úr úgy akarta, hogy életben maradjak…
A ferences szomorúan nézte fivére barázdáktól szabdalt,
komor arcát.
– Bocsáss meg, kérlek…
– Most együtt harcolunk, egyszer, még utoljára… Ha létezik
elégtétel a sok szenvedésért, ha létezik boldogság ezen a földi
árnyékvilágon, akkor számomra ez az… Mint hajdan, a régi szép
időkben… Együtt, megint egymás oldalán…
– Bárcsak illő fegyverünk is volna hozzá – sóhajtotta a Fattyú,
mire azok hárman már vágták is rá:
– Lesz!

*****
Nem sokkal este előtt érték el a király táborát. Valami még
megmaradhatott abból, ami az ösztöneikbe ivódott, mert ahogy
közel értek a táborhoz, mind oly lassan osontak tovább, mintha
hadiösvényen járnának. Nagy, nehézkes testük egyszeriben
engedelmeskedett, ízületeik meglepő könnyedéggel hajlottak,
látásuk megélesült, s úgy közelítették meg a külső őr posztját,
hogy az a füle botját se mozdította halk neszezésükre.
Csak akkor rezzent össze, amikor már közvetlenül előtte,
mögötte voltak, görnyedt háttal, kimerültségtől lihegve.
– Ejh, mi az istennyilát lopakodtok itt, vén bolondok? –
szentségeit az őr, amikor végigmérte őket. – Ha nem vigyáztok,
belétek döföm ezt a kardot, mielőtt azt mondhatnátok,
habakukk!
A vénemberek egymásra somolyogtak.
– Vezess minket a hadnagyodhoz rögvest! Beszédünk van vele.
Az őr nem hitt a fülének.
– Hogy mi a fészkes fenét akartok? Dehogy vezetlek! Van is
annak ideje mindenféle bolond öregemberrel fecsegni!
Eriggyetek innét, mert, ha nem tudnátok, igen közel jár már az
ellenség…
– Éppen azért vagyunk itt – mondta a mezítlábas öregember. –
Kinek a seregébe tartozol?
Az őr a szemét forgatta.
– Azt mondtam, táguljatok innét! A papok felőlem
maradhatnak, temetni, gyóntatni jók lesztek. A többieknek
kifelé a táborból!
Dárdát szorongatott, annak a nyelét tette keresztbe, hogy
kitessékelje vele a jövevényeket a tábor szélétől. Hanem arra
nem számított, hogy a szakállas óriás fél kézzel roppantja ketté
a vastag dárdanyelet.
– Vezess az uradhoz! Vagy bárkihez, akivel értelmes szót
válthatunk!
Az őr elgondolkodva nézte őket. Nem volt fiatal legény, s
ahogy a felsebzett lábú vénséget fürkészte, egyszeriben
derengeni kezdett neki valami.
– Kutya legyek, ha nem láttalak már az udvarban!
 y gy
– Kutya leszel, ha nem vezetsz minket a hadnagyodhoz!
– Lassan a testtel! Nem te voltál ott, amikor elevenen égettük
meg…
– De igen, én voltam…
Az őr álla leesett.
– És amikor kerékbe törtük azt a sok…
– Akkor is ott voltam.
– Te volnál az csakugyan? – Az őr leeresztette dárdáját, és
vállai beestek, alázatos, kissé görnyedt tartást vett föl.
– Jöjj vélem, uram! Bocsáss meg nekem, hogy meg nem
ismertelek… Ha rám hallgatsz, iszkolsz innét, hát nem
hallottad, hány harcossal közeledik ide az ellenség?
– Hallottam – mosolygott az öregember. – De valaki egyszer
arra tanított, soha ne számláljuk az ellenséget. Merthogy
mindig többen vannak azok minálunk, barátom… Minek
számolgatni őket?
Az őr vállat vont.
– Ejh, de könnyen veszed, uram! Én bezzeg, ha tehetném, már
itt sem volnék… De a parancs az parancs… Én nem mehetek…
A hat vénember egymásra pillantott.
Ők épp azért jöttek, mert sehol másutt nincsen helyük a
világon.
Valaha megesküdtek valamire…
Itt kell meghalniuk…

*****

Bevezették őket az őrök hadnagyához, aki gyorsan továbbvitte

őket a bandérium kapitányához, az meg a zászlósurak
egyikéhez. Így vándoroltak kézen-közön, mindenki
meghallgatta őket, legtöbben csak vállat vontak, mások
csodálkoztak, és tréfálkoztak, megint mások komoran
hallgatták mondandójukat, és azt tanácsolták, menjenek Isten
hírével, amíg még mehetnek.
De ők maradni akartak.
 Végül egy harapós kedvében lévő királyi tiszt színe elé
vezették őket, aki megvető pillantással mérte végig őket.
– Mit képzeltek ti? Van róla sejtelmetek, mennyi dolgom van?
Még veletek is foglalkozzak?
– Harcolni szeretnénk – mondta szelíden a sántító öregember.
– Semmi mást nem kérünk, csak engedd, hogy harcolhassunk.
Amíg a csata elkezdődik, meghúzzuk valahol magunkat.
A tiszt arcán undor futott végig.
– Ti?
Szó, mi szó, gyalázatos egy csapatnak tűntek. A mezítlábas
öreg, kinek lábfejére alvadt vér száradt a kosszal együtt vastag
rétegben, a szakállas, torzonborz óriás, a nyurga vénember, a
három csuhás, botokkal, rozsdás szablyával felszerelkezve.
– Még csak az kéne, hogy valaki meglásson benneteket!
Dobjátok ki őket! – intett a strázsáknak a tiszt, és már fordult is
bokros teendői felé; épp azt próbálta megoldani valahogy, hogy
a kikötőből idevontassák a hajón hozott ágyúkat.
Így aztán az öregeket szégyenszemre kiebrudalták a táborból,
mert nem álltak ellent. Ellenállhattak volna, de eszük ágában
sem volt nagyobb felfordulást okozni a kelleténél.
Amint odakintre kerültek, köszönhetően a hol röhögő, hol
meg szentségelő strázsáknak, nyíllövésnyire a tarka-barka
sátraktól, megszégyenültem kimerülten lehuppantak egy nádas
szélére. Tőlük balra a folyó lápvidéke bűzlött; valószínűleg már
napokkal elébb beléfúlt néhány jószág, azok rothadtak erőst.
– És most? – kérdezte a szakállas óriás. – Most hogyan tovább?
– Én mindenképpen maradok – mondta a Csonknak nevezett
öregember. – Valahogy majd belopakodok a táborba éjjel.
Amikor elkezdődik az ütközet, már kisebb gondjuk is nagyobb
lesz elkergetni innét.
A sajgó lábú öregember legyintett.
– Száz csatát megvívtunk már. Legyünk őszinték, mi sem
tűrtünk volna annak idején a tábor közelében olyan gyanús
vénembereket, mint amilyenek mink vagyunk.
A többiek nevettek ezen. Jólesett nevetni végre,
végigpillantottak magukon, s megint csak nevettek.
 g gp g g
– Akkor várjunk, míg bealkonyul…
– Én hozok valami harapnivalót – jelentette ki felélénkülten a
Fattyú. – A csuhásokat megszánják; legfeljebb elmondok értük
néhány miatyánkot.
– Azzal már nem segítesz rajtuk! – legyintett Csonk. – És
rajtunk sem, ami azt illeti…

*****

A három ferences szerzetes kisvártatva friss cipókkal és száraz

hússal tért vissza; azt mondták, a domb túlsó lábánál verték fel
sátraikat a királyi szállásmesterek, a kukták és pékek. A
kikötőből egyre szekerezték a páncélvasakat, a fegyvereket, de
az ágyús szekerek elakadhattak valahol, mert a papok
mindössze egyet láttak megérkezni.
– Tele van a tábor mindenféle jövevénnyel – mesélte a Fattyú.
– Sok cseh zsoldos, néhány német, horvátok a bán úr seregéből.
Lengyeleket is hallottam beszélgetni egy tűz mellett.
– Szúnyogból van a legtöbb! – jegyezte meg epésen a szakállas
óriás, aki már feladta a hiábavaló vesződést a vérszívókkal. –
Keresnetek kellett volna valami ismerőst, aki emlékszik még
ránk…
– Ugyan, ki emlékezne ránk… – mondta a sántikáló
öregember. – Rám emlékeznek, az igaz. De ti harminc esztendeje
hogy utoljára mutatkoztatok…
– Te csakugyan elég sokáig az udvarban sertepertéltél –
vetette oda Csonk. – Ott voltál, amikor a keresztesek
rászabadultak a védtelen országra. Lefogadom, akkor is ott
voltál, amikor az izzó…
– Nem azért jöttünk, hogy a múlton rágódjunk – intette le
mosolyogva a mezítlábas vénember. – Hanem azért, hogy
tisztán álljunk az Úr előtt, amikor néhány óra múlva a színe elé
kerülünk. Ami engem illet, nem érdekel már semmi, ami
mögöttünk maradt. Sok hibát követtünk el, barátaim, s mit
szépítsük, még több bűnt. A magam lelkiismerete sem épp
patyolattisztaságú, de hát, ami történt, megtörtént. Egy dolgot
sajnálok csak, hogy az egészet el nem mesélhetem valakinek.
Volna mit mesélni… Így elvész velem együtt minden emlék. A
szépek is, a rútak is.
– Úgysem hallgatna meg senki – vihogott a másik ferences
barát. – Esetleg az ellenségnek mesélj, hátha halálra unja magát!
Ezen nevettek a többiek is.
– Ígértél valamit nekünk – mondta kicsit később a Fattyú. –
Mikor kapjuk meg?
A sebes lábú felnézett az alkonyodó égboltozatra.
– Mielőtt feljő a hold, remélem, itt lesz a szekér. Minden
pénzemet arra költöttem, hogy méltó mód sorakozhassunk fel
holnap a csatában.
A többiek mélázva bólogattak.
– Ha így lesz, megbocsájtok mindent – mondta Csonk.
– Így lesz. Megígértem.

*****

Úgy lett. Igaz, már felkelt a hold, amikor az északról érkező

szekerek közül egy kivált a menetből, és tétován a folyó partjáig
ereszkedett. A vérző lábú öregember odabicegett hozzá, néhány
szót váltott a szekeressel, aztán odairányította, ahol a többiek a
nádas szélén várakoztak.
Egyszerű határ volt, poros, vászonfedele alatt hatalmas
ládákkal. A szekér után hét lovat kötöttek; egytől egyig pompás
csataméneket.
– Hát ezek meg? – kérdezte gyanakodva Csonk.
– A kincstárban maradt néhány eredeti páncél – magyarázta
az öreg. – Lekopott róluk a festék, de most megint a régi
fényükben ragyognak. A horpadásokat kikalapáltattam, a
szíjakat újra csereztettem. A legkiválóbb budai mesterek
dolgoztak rajtuk, amióta csak hírét vettük, hogy megindultak a
határaink felé… Ezek a lovak pedig az enyémek. Reméltem,
hogy heten talán leszünk a régiek közül… De csak hatan
vagyunk…
 A többiek néma áhítattal bámulták a szekeret. Azokra
gondoltak, akik már nem lehetnek itt. S nyomban az is eszükbe
ötlött, vajon akadhatnak-e valahol közülük valók, akik élnek
még, mégsem tartották szükségesnek idejönni…
A szakállas vénség elsuttogott néhány nevet.
– Velük mi van? Tudtok róluk valamit?
A mezítlábas öregember elfordította a tekintetét. Ő tudott
róluk, legalábbis néhányukról, de nem akarta a többiek szívét
fájdítani, ezért csak annyit mondott:
– Még megjöhetnek… Ha élnek, még ideérhetnek…
Némán válogattak a vasak között. Testesek voltak, vének és
megereszkedettek, de azért a páncéldarabok megdobogtatták a
szívüket. Aztán a külön tárolt kardokat, buzogányokat és
lándzsákat vették szemügyre.
– Ez a kard Chiliából való – mosolyodon el Csonk. –
Emlékszem, egy genovai viselte, akit kettéhasítottam, mert…
– Ez a tőr meg Veglia szigetéről – vágott közbe bőszen a Fattyú.
– A velencei gályáról, amit azon a hajnalon süllyesztettünk el,
amikor felrobbant az összes puskapor…
– Ez a fejsze moldvabányai – mutatta a sánta öregember. – Itt
van a csorbasága. Egy irdatlan hegyiember szegycsontján
csorbítottam ki.
– Jók lesznek – jegyezte meg erre Csonk. – A fejszétől eltekintve
évek óta nem láttam ilyen kiváló pengéket. Honnan szerezted
őket?
A sánta öregember felemelt egy fényesre csiszolt, régi kardot.
– No és erre emlékeztek-e?
A többiek nyomban körébe sereglettek.
– Ez az a kard?
– Az bizony.
– Honnan szerezted? Van róla fogalmad, mennyit keresték ezt
a kardot?
– Akik keresték, azok méltatlanok lettek volna arra, hogy
megtalálják. Holnap az egyikünk kezében lesz.
– Melyikünkében?
– Sorsot húzunk. Másképp nem lehet eldönteni.
 pp
A többiek egymásra sandítottak.
– Nem. Nem kell sorsot húznunk.
– Miért nem?
– Mert neked kell holnap a csatában ezt a kardot forgatni. Te
szolgáltál rá a leginkább.
A sánta öregember nagy, kék szeme elkerekedett ennek
hallatán.
– Én?
– Te bizony – felelte a Fattyú. – Te voltál vele a legtöbbet. Olyan
helyeken lófráltatok, amiről az udvarmester úr még csak nem is
hallott. Tudom, amit tudok. Álruhában, mint két tréfacsináló
kópé, mint két kalandot hajkurászó íródeák…
– De én…
– Te viseled ezt a kardot.
A többiek bólogattak.
Leszállt az éj, tüzet raktak. Úgy tervezték, reggel felöltik a
vértek darabjait, felfegyverkeznek, és lóra kapnak, aztán
hozzácsapódnak valahogy a királyi sereg valamely
bandériumához. Így, páncélban, vasban senki sem fogja őket
elkergetni szégyenszemre.

*****

A tűz mellett eszegettek. Nem szívesen vallották volna be

egymásnak, de kimerültek voltak, sajgott minden csontjuk.
– Hogyan történhetett meg mindez? – kérdezte keserűen
Csonk, hosszú hallgatás után törve meg a mind súlyosabb
csöndet. – Hogyan juthattunk ilyen mélyre?
Valahonnan a hátuk mögül váratlanul mély, érces hang
harsant:
– Úgy, hogy megtagadtátok az eskütöket!
Bármennyire is sajogtak csontjaik, bármennyire is szédelegtek
a fáradtságtól, egyszeriben talpra szökkentek a szilaj mordulás
hallatán, és szédelegve bámulták az érkezőt.
Hatalmas termetű, délceg tartású öregember állt a tűzfény rőt
ködének és a sötétségnek peremén. Derékig érő, csimbókos
hajába bogáncs, mindenféle ág-bog gabalyodott, hófehér pálos
köpenye bőrövébe irdatlan buzogányt tűzött, élesen
ellentmondva a gúnyája sugallta békességnek.
Emezek a szemüket meresztgették, hogy jobban lássák a
különös jelenést.
– Ki vagy te?
A pálos csuhát viselő agg közelebb lépett. Hórihorgas alakját
immár teljes egészében a tűz vörös lobogása festette meg.
Fejedelmi tartása volt, de nyűtt arcáról leírhatatlan megvetés
sugárzott.
– Ha ti akkor nem áruljátok el a király fiát, soha nem jutottunk
volna ilyen mélyre! A ti bűnötök! Csak a tiétek!
A hat veterán egymásra meredt.
– Ti voltatok azok, gyalázatosak, akik fegyvert emeltetek
miránk, az esküjüket megtartókra… Ti, akik eladtátok a
becsületeteket néhány aranyért!
A sánta öregember intett a többieknek, hogy maradjanak
veszteg. Előrelépett inkább maga, és gyanakodva, kezét
felemelve így szólt:
– Azokban az időkben senki nem sejthette, melyik király
mellett virrad fel az ország szerencsenapja.
De a fehér csuhás csak gúnyosan a fejét ingatta.
– Te! Különösen te vagy oka a legtöbb bajnak!
Megmérgeztetted őket! A te lelkeden szárad a gyermekek
halála…
– Nem igaz!
– Tudom, hogy igaz, István! Elárultad uradat, elárultad
királyunk szeretett egyfiát! Elárultad őt, pedig a te gondjaidra
bízta! Neked kellett volna megóvnod őt, de te az ellenségei mellé
álltál!
– Az ország érdeke akkor úgy kívánta!
– Az ország érdeke? – A fehér csuhás szemében pokoli düh-
fény parázslott fel. – Te mersz az ország érdekéről beszélni? Te?
A sánta öregember leeresztette a karját.
– Azért jöttél, hogy a szememre hányd mindezt? Mind
tévedtünk… Mind hibáztunk talán…
 – Amit elkövettél, az nem hiba. Az bűn!
– S te? Te talán nem követtél el főbenjáró bűnöket? Nem
gyilkoltál?
– Gyermeket soha!
– Csak nőket, igaz? Védtelen asszonyokat, leányokat!
A csuhás kérges keze a buzogány markolatára tévedt.
– Máig őrzöm a pallosod pengéjének nyomát – mutatta bal
orcáját. – A csontok mezején akartad kettéhasítani a
koponyámat, emlékszel-e?
– Emlékszem – felelte lesütött szemmel a sánta öregember. –
És ezerszer kértem utána imáimban bűnbocsánatot…
– Megöltetek minket – suttogta könnyes szemmel a pálos pap.
– A herceg úr úgy sietett elétek, mintha testvéreit fogadná. Mert
a testvéreink voltatok valóban, nem hittük volna, hogy képesek
lesztek fegyvert emelni ránk… S ti… Ti leeresztett
sisakrostéllyal, felvont pajzzsal roppantatok belénk, kiken vas
sem volt, kik fegyvertelen siettünk elébetek… Halomra öltetek
minket…
A sánta öregember némán bólogatott, aztán gondolt egyet, és
egészen közel lépett a robusztus paphoz.
– Tessék! – mondta csöndesen. – Itt vagyok most. Ölj meg, ha
úgy tetszik! Vegyél bosszút magadon és a többieken! Nem fogok
védekezni.
A többiek egymásra pillantottak, de egyikük sem mozdult.
A pálos pap lassan kivonta övéből a roppant buzogányt,
marokra illesztette, és könnyei homályló ködén keresztül
végigmérte a sánta öregembert.
Az rezzenéstelenül nézett egyenest a szemébe.
– No, gyerünk! Harminchat esztendő után töltsd be bosszúdat
énrajtam… Megérdemlem… Bűneim bizony számosabbak
annál, amit sejtenél. Gyerünk! Üss agyon!
A pap felemelte a buzogányt, de szemét újabb könnyek
öntötték el.
Mintha távoli kürt hangját hallotta volna. Messzi múlt
ködéből rivallt a harcba hívó szó, paták dobogtak, paripák
nyerítettek, fegyvervas csörgött a ködön túl.
 y gy g
De nem csak a múltból rivallt a kürt.
Emitt, a király táborában is felharsant, mert északról újabb
lovasok robogtak be a sátrak tengere közé.
A pálos pap leeresztette a buzogányt.
– Holnap – hörögte a könnyeit nyelve. – Holnap megválthatod
tenger bűneid árát! És ti is, mindannyian…
A sánta öregember fájdalmas mosollyal intett a szekér felé.
– A te régi páncélodat megtaláltam. Itt van. Elhoztam neked…
A hórihorgas agg végignézett a többieken.
– Ennyien maradtunk?
– Ennyien – mondta a sánta öregember. – Kardot is hoztam.
Pajzsot is.
De a fehér csuhás csak a fejét ingatta, hátralépett, és a
következő pillanatban eltűnt a sötétségben.
A többiek ernyedten visszaroskadtak a tűz köré.
Hallgattak egy darabig, valami igen marcangolta a lelküket.
Régi fájdalom, soha nem gyógyuló sebek kínja…
Aztán a Fattyú egyszer csak rázendített:

Tiportunk tűzben, hóban és fagyban,

Égett a város és lángolt a híd,

A többiek megkönnyebbülve bekapcsolódtak, ércesen,

öblösen, férfias hévvel, mintha hangoskodással akarnák elűzni
a búbánat keserű szellemét a tűz mellől.

Tiportunk tűzben, hóban és fagyban,

Égett a város és lángolt a híd,
És mi ott álltunk mindig vértben és vasban,
De nem törtek meg a pajzsfalaink.

Másnap reggel megmosdottak a folyóban, és felöltötték

páncéljaikat. Úgy aggatták egymásra a vasdarabokat, mintha az
utolsó kenetre készülnének. S csodálatos módon a
vasdaraboktól nem hajlott meg jobban a hátuk, ellenkezőleg,
kiegyenesedtek, mintha a lelkük könnyebbé vált volna a
testükre aggatott súlyok által.
Az arcuk kifényesedett, nevettek, egymással tréfálkoztak,
szemük megtelt ifjonti ragyogással. Úgy simogatták a kardok,
fejszék, buzogányok markolatait, mintha rég elveszett kedvesük
kezét cirógatnák. Aztán, amikor már teljes vasban voltak,
izgatottan végigmérték egymást.
Nem öregemberek múlandóság jegyeit viselő arcait láttak,
nem csupa ránc, csupa csüggedés, csupa fonnyadás arcokat,
hanem régmúlt napok fényében fürdő harcosok orcáit.
Nevettek, megölelték egymást, és lóra kaptak.
Utoljára a sánta öregember, aki egész megszépült, ahogy
megint lovaggá válhatott, a szekérhez léptetett, és kivett a
szekérderékból egy hosszú, szúrágta nyelet, amire vászonnal
kötöttek rá valamit. A Fattyú kezébe nyomta.
– Te bontsd ki, ha megindul a támadás.
A Fattyú, aki soha nem sírt még, most könnyet hullajtott.
– Mindhalálig!
Ekkor bukkant fel a pálos pap. Öles léptekkel közeledett, nem
szólt senkihez, megállott előttük, végigmérte őket, aztán nagy
igyekezettel maga is kapkodni kezdte a kikészített
páncéldarabokat. Gyorsan végzett, és nyeregbe szállt maga is.
Akkor megállt a többiek előtt, és így szólt hozzájuk:
– Ma nem számít semmi. Ma ugyanazok vagyunk, akik valaha
voltunk. Ma megint testvérek vagyunk, ha ti is így akarjátok.
A szép öregember melléje léptetett, és páncélban megölelte. –
Isten legyen ma velünk!
– Mindhalálig!
Odaügettek a készülődő hadhoz. Egy mokány, verejtékező
képű hadnagy odaléptetett melléjük, a pajzsán díszelgő címer
alapján Szapolyai György dandárjából.
– Hát ti meg kik vagytok? Hogy kerültetek ide?
A szép öregember vidáman intett néki.
– Megismered tán ezeket a fekete vérteket, úgy-e, fiam?
A hadnagy értetlenül nézte a feketére festett vasakat, és egy
pillanatra még arról is megfeledkezett, hol van, s mi vár rá.
p g g
– Azt tudom, hogy valaha kik viselték, de azt, hogy ti kik
vagytok… – Az arca ebben a pillanatban elkékült. – Krisztus
király a mennyekben! Te vagy az, uram!
A szép öregember csak mosolygott ezen, legyintett. Bárki is
volt valaha, ma már senki csak. Amitől embernek érezheti
magát, az a fekete páncél és a pallos, ami az oldalán verdesi a
nyeregkápát.
Aztán odaszól a többieknek:
– Ha élne, itt lenne velünk ma ő is, úgy hiszem.
– Ha élne… Ha itt lenne… Akkor tán volna még remény.
A szép öregember lehunyja szemét. Magában mélán számol. A
király nyolcvanhárom esztendős volna, igaz. De ha itt lenne…
Lóháton, páncélban, büszkesas-tekintetét végighordozná fiain.
És nevetne csak a közeledő, roppant oszmán hadon. Kivonná
kardját, s mennydörgő hangon kiáltaná:
– Utánam, fiaim!
És győzelemre vezetné népét.
Igen, ha élne még, akkor lenne remény…
De a király, az egyetlen igaz király, akit ismert, immár
harminchat éve halott.
Meghalt, s véle sírba szállt a nemzet.
Ez itt már csak a napfényes alkony.
Még ragyogott a nap Mohács felett, de alkony ez akkor is…

*****

A hét fekete lovas előredübörög az első sorok felé.

Sokan megbámulják őket, de legtöbbnek most kisebb gondja
is nagyobb annál, hogy csudálkozzon ezeken a
kísértetfigurákon.
Készülnek mind a halálra, mit számít már néhány eleven
halott, akik ki tudja, honnan kerültek elő?
A szép öregember megtorpan, hátrafordul a többiek felé.
– Menj csak! – mosolyog rá a Fattyú. – A te helyed mindig a
király közelében volt. Mink itt leszünk!
 A szép öregember pallosával tiszteleg, s tekintete villan, úgy
búcsúzik tőlük.
– Odaát találkozunk!
Azok is tisztelegnek.
A Fattyú kézbe veszi a vászonba csomagolt csatalobogót.

*****

A reggeli órákra minden elrendeződik és elcsendesedik. A

magyar hadsereg ott áll, készen áll, moccanatlanul az izzasztó
napsütésben.
Huszonhétezer férfi a síkságon, szemben a szelíd hajlatú
dombnak, és meredten bámulja, mikor bukkan elő a domb
mögül Szulejmán sok százezres hadinépe.
Megcsendesedik az indulat, most először nem egymással
perel, foglalkozik a hadinép, most először csak az előtte álló
harcra összpontosít. Ott állnak felsorakozva.
Várnak.
Huszonhétezer férfi, csillogó vértjeiken, sisakjaikon táncot lejt
a nap aranyat verejtékező fénye. Messziről roppant
vasszörnyetegnek tűnik a sereg, masszív négyzetekbe
tömörödött százlábúnak, mely lándzsaerdőt meredeztet a
sodródó fellegeknek. Néhol a könnyűlovasok vérszín dolmányai
vereslenek a mező zöldjén, amott a német és cseh zsoldosok
alabárdjainak erdeje hajlong. Kerek és tárcsa formájú pajzsok
sorain ragyog a fény. A domb alján, a sisakos főrengeteg felett
hadilobogókat simogat a reggeli szél.
Huszonhétezer izzadó, s mind jobban szomjazó férfi várja a
csatát.
Aztán a dombok túloldaláról török dudák harsannak, dobok
vérforraló dübörgése és rengő léptek robaja kél. Ahogy a mező
földje megremeg, a magyar katonák csontja is belerezdül a
mindenen átható morajlásba. Jézus Krisztus nevére, mennyien
lehetnek ezek? Igaz a kémek jelentése, igaz a kétszázezer?
Létezhet ez?
A hangok alapján létezhet bizony.
 Ott jön erre a domb mögül az iszlám világbirodalom majd’
minden fegyverforgatója, épp most sorakoznak fel, hosszú,
tömött sorokban, görgetik az öblös tarackokat és a nagy ágyúkat
szembe velük, készülnek lassan, nyugodtan, nyergelnek a
szpáhik, kovás puskáikat töltik a janicsárok.
Emitt még senki sem mozdulhat: Tomori szigorú parancsba
adta, hogy várjanak türelemmel.
Hát várnak.
Hátul, a felsorakozott sereg mögött, a színes vásznú
szekértáborban Gondos Illés mester, a királyi konyha vezetője
éppen azon töri a fejét, mit tálaljon a király asztalára, ha az
visszatér – mert visszatér rögvest, minek ácsorogna estig a
mezőn –, amikor erősödő lódobogásra figyel fel.
Kisiet a sátor elé, és épp az orra előtt suhan el egy teljes
vértezetbe bújt lovag, mögötte denevérszárnyként röpköd veres
köpenye.
Az étekmester keresztet vet, belesápad a látványba.
– Kísértet! – suttogja maga elé. – Te már kétszer meghaltál!
Hátrasandít, a lihegve érkező szolgákra.
– Láttátok? Láttátok azt a lovast? Ő volt az!
Azzal borzongva visszasiet, és rendelkezik, hogy kopasszák
meg az előkészített kappanyokat, s üssék csapra az utolsó hordó
nemes bort.
Már-már betömörül a király körüli fal is, mindenki megtalálja
a helyét, morgolódva, zúgva, de elfogadja posztját, amikor
hátulról megnyílnak a zárdandár ezer lovasainak sorai, hogy
általengedjenek egy magányos, kibomlott hajú vitézt. A későn
jövő a szekértábor felől vágtat szélsebesen.
Drághffy János országbíró, az ország zászlaját tartja fehér
kesztyűs kezében, öregesen hátrafordul nyergében, látni, ki
késett, s ki robog mostan előre, a királyi sorba. Összesúgnak
néhányan a nagyurak közt is, morogva nevezik meg az érkezőt.
Ott léptet immár a Schlick cseh zsoldosai előtt.
Szálfatermetű öregember, kimagasodik az ezüstpáncélt,
díszes sisakforgót viselő nagyurak közül. Odaléptet deres
ménjén az országnagyok csapatába, s Korláthkői uram és
 j g gy p
Kórógyi Péter közt befarol a sorba. A király amott előrehajol, s
kérdi a mellette állókat, ki volna ez? Amikor a fülébe súgják a
választ, csak bizonytalanul int az érkező felé, és azt mondja
halkan, maga elé:
– Hát még él ez? Azt hittem, meghalt rég!
Az aggastyán észreveszi, hogy fensége üdvözölte, de csak
merev mozdulattal viszonozza a köszöntést, aztán előreszegi
tekintetét.
Szép ember.
Matuzsálem, a legidősebb harcos tán az egész mezőn. Vállait
bizonnyal nyomják a páncél lemezei, de ő mégis egyenes
derékkal tartja magát nyergében. Valaha vállas férfiú lehetett, s
csaknem hetven téllel és hetven nyárral a háta mögött büszkén
veti körbe tekintetét. Arca szikár, napcserzette bőrére mély
ráncokat vésett a kor. Szűkre nyíló, égszínkék szemével most a
dombot fürkészi, akár a többiek, de az ő arcán nyoma sincsen
feszültségnek. Talán csak valami szomorkás derű csillan e kék
szemekben.
Deér-Sólyom Istvánnak hívják, Úrmező és Mórichida ura, régi
család leszármazottja, még ha nem is azé, melynek nevét viseli.
Amint oldalra néz, a mellette izzadó Korláthkői Péterre, aki a
király udvarnagya, biccent kötelességből.
– Hol van Tomori? – kérdi. Hangja zengő-mély, érdes
férfihang.
– Valahun elöl – feleli az udvarnagy. – Hát elgyütt kegyelmed
is?
Az öreg a dombot fürkészi, aztán dörmögi:
– Azt hittem, elkések innen. – Felpillant a magas égbe. – De
lám, itt vagyok. Itt a helyem.
Ennyiben maradnak.
Várnak.
Reggeli hat óra óta várnak, és csak hallgatják a dombokon túl
masírozó török robaját. Elképzelésük sincs, mi készül amott.
Egyre többen lépnek ki, hugyoznak a fűbe, páran messzebb
oldalognak, a mocsár felé, könnyíteni magukon. Van, ki
többedszerre fordul.
 – Bekerítenek minket – int az öreg nyugodtan a domb felé. –
Felvonulnak a völgyekben, estére bezárul köröttünk a csapda.
– Ostobaság! – borzad bele a gondolatba Korláthkői. –
Hallgasson, ha csak károgni tud!
Az öreg vállat von.
Jókedve van, mert ahogy mondta, jó napnak tűnik ez
meghalni.

*****

Délután háromra jár, és a had még mindig mozdulatlanul áll a

síkon. Kilenc órája várakoznak, öt órája hallgatják a török léptek
robaját.
Ebben a pillanatban végre hullámzó lándzsahegyek is
felbukkannak a dombokon túl. Úgy látszik, igaza van az
öregnek: a török a magyar sereg mögé kanyarodott.
– Készen állsz? – szűri a fogai közt a szép öregember, és
Korláthkőire kacsint. – Sebesen dobog már a szíved?
– Mi lesz, ha a hátunk megett a szekértáborra rontanak? –
kérdi az udvarnok.
– Éppen ezt teszik! – A vén Deér-Sólyom István ráhunyorog,
mintha csak tréfálkozna kicsit, aztán komótosan elővonja
hosszú, egyenes kardját. – Régen forgattam már. Máma utoljára
fürdetem vérben. Megérdemli.
Korláthkői idegesen legyint. Szeme sarkából látja, hogy
néhányan a királyhoz léptetnek. Tán vissza akarnak térni
megpihenni a táborba? Miközben körülöttük megelevenednek a
völgyek?
Türelmetlen moraj hullámzik végig a tömegen, hosszú órák
óta először zajonganak a lovasok, de nem zajonghatnak sokáig.
Mert végre mindannyian megpillantják az ellenséges sereg
roppant tömegét a domb tetején.
– Jönnek!
– Jönnek!
– Jönnek!
– Itt vannak!
 Felbődülnek a tisztek, a hadnagyok idegesen kapkodnak
szablyáik után, a lankadó figyelmű gyalogosok marokra fogják a
lándzsák nyelét, máris megiramlik a vér az elgémberedett
tagokban.
– Jönnek!
– Jönnek!
– Itt vannak!
Már ereszkednek le a dombról. Jézus, ezek nem azok a
fegyelmezetlen, mocskos aszab és akindzsi hordák, aminek
hinni akarták őket! Ez a ruméliai hadtest maga!
Amikor a sok ezer lovas felér a nyárádi dombok tetejére,
felülről pillanthatnak a magyar seregre, az elnyúló mocsarakra
és a Duna szeszélyesen kanyargó szalagjára. A síkon tengernyi
harcos sorakozik, a föld színét elborítva, zord, fekete
csatarendben. A törökök megpihennek, várják a második
hadtestüket, fehér turbános szilahdárok nyargalnak a
legfrissebb parancsokkal.
Ezen az oldalon hátraszáguld Tomori futára is, hozza a
sürgetést:
– Készülni! Készülni!
A király körül morgolódnak a nagyurak.
Őfensége, Lajos tanácstalanul tátog, pedig valamit válaszolnia
kellene Tomori futárjának.
– Támadjunk, fenség? – kérdi az országbíró halkan, de a király
néma marad.
– Várunk – biccent Drághffy a futárnak, aki máris nyargal
vissza Tomorihoz.
A vén Deér-Sólyom is érdeklődve nyújtogatja a nyakát. Pokoli
ez a meleg…
A szép öregember lehunyja szemét. Szemhéján át sárga és
veres szárnyak csapdosnak. A messzeségből hallja a Duna
morajlását, egybemosódva a török lábak dübörgésével.
Furcsa szédülés vesz erőt rajta.
A szigetre gondol, ahol évek óta meghúzza magát, és a
kunyhóra, melynek mélyén a bőrtokba gyömködve hagyta a
tömérdek pergament. Kár, hogy nem lesznek befejezve –
 p g gy j
gondolja a szép öregember, és hagyja, hogy a nap kisimítsa
ráncait.
Be kellett volna fejezni. El kellett volna mondani valakinek.
Mindegy kinek…
Aztán Ernára gondol, öreg napjai vigaszára. Ki talál rá a
szigeten? Hová lesz, ha elvész ez a nap? Lassan kinyitja a szemét.
Meleg van.
Szédül.
Felpillant a távoli dombra.
Szulejmán most érkezik oda, és büszke sasként tekint szét a
síkon. Körülötte tíz- és tízezer janicsár sisakján csillan a fény. És
jönnek, egyre jönnek még. Oldalt akindzsik dübörögnek egymás
után, leplezetlen szándékkal, hogy bekerítsék a magyar sereget.
Nemsokára a védtelenül hagyott táborra rontanak, leölnek ott
mindenkit.
A szép öregember oldalra néz most.
Amott Tomori futárja idegesen magyaráz valamit a királynak.
A király sápadt, mintha máris halott volna, aztán remegő kézzel
felveszi sisakját.
Mindenki látja.
Mégis ütközünk?
Megperdülnek a dobok, elöl megfújják a kürtöket.
Ütközünk!
Ütközünk!
Dobbannak a szívek, nagyot, súlyosat.
Most?
Hát elkezdődik, valóban?
Amonnan, ahol a többiek várnak, fekete páncélban, sudár
derékkal, szálfaegyenesen ülve meg a lovat, egyszeriben
felharsan a Fattyú érces hangja:
 Morva mezőkön és rác hegyek ormán,
Boszna szurdokin és dél vizein,
Mi ott álltunk mindig vértben és vasban
És nem törnek meg a pajzsfalaink

Bécs büszke tornyán és oszmánok sáncán

Otranto falán, Jajca vérvizein,
Zord mosolyt látsz a harcosok arcán
Mert nem törnek meg a pajzsfalaink

Fekete vértek és vérvörös lángok,

Nem hátrálnak többé a hős hadaink,
S mi ott állunk mindig vértben és vasban,
És nem törnek meg a pajzsfalaink.

A szép öregember elmosolyodik, felnéz a hájas, vöröslő napra.

Ezt a dalt senki sem fogja énekelni ezután… Ma bizony sok
minden véget ér, amikor ez a nap lealkonyul, egy egész világ
merül el a múlt tengerében.
Aztán a vén Kinizsi villan az eszébe egy pillanatra, aki félig
bénultan, nyögve kapaszkodott annak idején a nyeregbe, hogy a
töröknek rontson. Most pontosan tudja, mit érzett akkor Kinizsi.
– Induljunk! – suttogja maga elé. – Isten legyen velünk, fiúk! És
a következő pillanatban eget rengető robajjal megindul előre a
magyar had.

*****

A fekete lovasok előredübörögnek, a szálfa-vénemberek

felágaskodnak a nyeregben, és most megint ifjak és szabadok.
Kezükben csatapallos, fejsze, buzogány. Száguldanak, mint
akkor, rég, száguldanak, s egyszeriben boldog ujjongás a lelkük.
A Fattyú vágta közben kibontja a csatalobogót, ami
harminchat esztendeje nem látott napfényt, és nem is Iát soha
többé.
 Mohács mezején – utószor, még egyszer – diadalmasan
kibomlik a Hunyadiak zászlaja. A gyűrűt tartó holló ott csattog
a vitézek feje felett.
Süvít a szél, és a fekete sereg utolsó katonáinak rohamrobaja
belevész a morajló messzeségbe.
 KOCZISZKY ANDREA
Annie Warden voltam…
Középkorú felnőttként visszatekintve az ifjúkoromra, mulattat,
hogy a legnagyobb álmom volt íróvá lenni. A 90-es évekig
nyúlok le a memóriámba, és látom magam a könyvespolc előtt a
bátyám fantasyregényeit böngészve. Éppen befejeztem a
Sárkánydárda krónikákat, valami újat olvasnék, és ekkor
kezembe akad egy vékony kötet, A Káosz Szava. Nézem, hogy ki
írta, belelapozok, és látom, álneves magyar írója van.
Elképzelem, hogy mennyi esély lenne találkozni vele, de
gyorsan elhessentem a gondolatot. Kizárt, hogy találkoznánk.
2001 környékén mégis megismerkedtünk. Oké, így
visszatekintve a cinizmusom ellenére fülig ér a mosolyom.
Bármit gondoljak jelenleg az írói szakmáról és a munkaalapú
társadalomról, hogy mennyire van itt megbecsültsége a
szellemi erőfeszítéseknek, mégis büszke vagyok rá, hogy kicsiny
hazánk egyik fantasymesterétől tanulhattam írást. Neki volt
nehezebb dolga; sikerült kifognia a lehető leglustább, vagy
inkább a legcsekélyebb önbizalommal rendelkező írópalántát.
Az ő kitartásának és biztatásának köszönhető, hogy kicsalt
belőlem néhány novellát és pár regényt. Az első kisregény 2002-
ben A fehér tőr volt, amit egy álom alapján írtam meg.
Közönséges emberi tulajdonság, hogy történetekben dolgozzuk
fel az élet nehézségeit és szintén emberi igény, hogy szeretnénk
pontot tenni a nehézségek végére, látni, ahogy a konfliktusok,
amik őrületbe kergetnek, végül megoldódnak, és eljön a boldog
vég. Bár persze jól tudjuk, hogy az életnek nincs boldog vége,
nyomorult tehetetlenségben vergődve adjuk át magunkat a
feledésnek. Az élet könyörtelenségét ismerve alkottam meg a
vérszopóimat, amik embernek látszó túlélőgépek. Direkt
kerültem a „szerelmespár” megalkotásánál a romantikázást. A
legszebb jelenet az volt, amikor a fiú féltésből, hogy a lány ne
tudja követni és időlegesen lebénítsa, kitöri a nyakát. Üdv, Annie
Warden világában, ami a valóság hű lekövetése! Azonban
sikerült nyomasztóbbat alkotnom a Vérvadászok
legendáriumánál, az Árnyak orozta földek történetét, ami inkább
Álmok orozta földek története, mert célom volt visszaadni az
álmaink (életünk) nyomasztó hangulatát. Sikerült. Az
„Árnyfivér”-ben oda-vissza játszom a szerepekkel, aki fiatalnak
látszik, kiderül róla, hogy idősebb mint a főszereplő, és az
árnyak sem rémek, bár egészen más lények, mint az ember.
Mai napig meglep, hogy hogyan voltam képes a legnagyobb
szellemi teljesítményre, folyamatosan gondolkozni, vagyis
megírni egy történetet. Az elménk használata kimerítő és nagy
erőt kíván tőlünk. Ezért bosszantó, hogy az íróból pusztán
valami csodabogár lett, aki furcsa hobbit választott, mered a
semmibe, lógatja a székről a lábát, aztán sebesen jár az ujja a
billentyűzeten a monitort bámulva. Kívülről nézve őrültség az
egész, pedig a legfontosabbat műveli az író, formát és irányt ad
sosemvolt életeknek, így dolgozva fel a valódi életet. A
történetmesélés ősi igénye az elménknek, ami segít megőrizni
az ép eszünket. Reményt ad, hogy végül egyszer mégiscsak lesz
boldog vég.
„Régi hit szerint, az életünk az istenek álma. Remélem, fényes
nap virrad ránk, amelyen ledobhatjuk magunkról létünk igáját!’
 Annie Warden (& Jeffrey Stone)
CSILLAGVÁROSI RULETT
(részlet)

A szerkesztő: Andival kapcsolatban kivételt teszek ebben a

kötetben, mivel ő jó ideje felhagyott már a fantasy írásával, és bár
próbált most a felkérésemre egy új történetet összehozni, bele is
kezdett, de sajnos, ennyi év kihagyás után nem tudta időben
befejezni. Van ilyen. Nekem is akadnak bőséggel félbehagyott
történeteim, amelyeket egyszer majd talán sikerül befejeznem –
vagy sohasem.
Viszont nagyon fontosnak tartom, hogy Andi benne legyen ebben
a jubileumi kötetben, hiszen a kiadó létezésében igencsak lényeges
szerepet játszott. Egyrészt az írásaival is, amiket nagy nehezen ki
tudtam préselni belőle… másrészt pedig azzal, hogy éveken át itt élt
Debrecenben, és alkalmazottként ő intézte a kiadó ügyes-bajos
dolgait: ő csomagolta és postázta a megrendelt könyveket,
megválaszolta a hozzánk érkező leveleket, kommunikált a
rajongókkal, és egyáltalán nem utolsósorban az ötleteivel
számomra is sok inspirációt adott. Andi ugyanis az az álmodozó-
mesélő típus, aki sorra talált ki eredeti hangvételű, mesés
történeteket… Az egyetlen baj viszont az volt vele, hogy akárhogy
noszogattam – zsaroltam, leszidtam, szépen kértem vagy épp
„fenyegettem”, az ötletei legtöbbjét vagy el sem kezdte írni, avagy
ha igen, sosem fejezte be. Hadd ne részletezzem, mekkorákat
küzdöttem vele, mire sikerült megírnia a Vérvadászok
legendáriumának három és fél kötetét. (A „fél” A Fehér Tőr, ami
lényegében csak egy vékonyka kisregény.)
Andi első műve, amit átnyújtott nekem, a Csillagvárosi rulett
címet viselte, és egy mesés-vicces Douglas Adams-i űroperett-
szerűség volt, ami engem első beleolvasásra megfogott, és azonnal
mondtam neki, hogy ezt feltétlenül írja meg, nagyon tetszik, ki
fogom adni. Andi fellelkesedett, írta is tovább a megkezdett sztorit,
de itt jött elő az, amire korábban már utaltam: ő inkább álmodó és
mesélő, semmint író. Végigírta a sztorit, remekül szórakoztam az
egyes jeleneteken (és imádtam azok többségét)… de: sajnos, az
egész egy ömlesztett katyvasz lett, és nem állt össze egységes
történetté, de még csak egyfajta különálló fejezetekből álló
láncregénnyé sem. Akkor én lejavítottam az elkészült fejezeteket, és
javaslatokat tettem arra, mit hogyan kellene átírni, hogyan
lehetne összefűzni a meglévő részeket. Andi örült a
javaslataimnak, rábólintott az ötleteimre, és lelkesen elkezdte
átdolgozni… Aztán pár hét (vagy pár hónap?) múltán leadta ismét
a művét. Én pedig csak pislogtam… ugyanis újraálmodta az
egészet… az átírt verziónak alig-alig volt köze az eredetihez, mint
ahogy a javaslataimhoz sem. Ez nem is lett volna gond, ha jó… de
sajnos semmivel nem lett összefüggőbb a történet az első verziónál,
sőt, még szétszórtabb lett… én az újraolvasáskor már azt sem
tudtam, ki kicsoda. Amikor pedig elkezdtük átbeszélni, Andi
lelkesen mesélt az egyes karakterek hátteréről, viselkedéséről, a
fontosabb megnyilvánulásairól, hogy ekkor vagy akkor miként
reagáltak… én pedig csak kapkodtam a fejem, és keresgéltem a
regényben, hogy „és ez hol van? Mikor mondja azt XY, amit? Mikor
cselekszi azt, amiről meséltél?” Hamar kiderült, hogy egyelőre még
sehol, még csak megálmodta, részletesen „lefantáziálta” magában,
és még a párbeszédeket is megálmodta… csak épp ezt még nem írta
meg.
Mondtam, hogy jó, oké, nekem így is tetszik… írja meg így. Andi
neki is állt az írásnak, és újabb meg újabb ötletekkel állt elő…
olyanokkal is, amiknek már tényleg semmi, de semmi közük nem
volt az eredetihez. Három vagy négy (avagy nyolc-tíz?) verzióval
később a regény már annyira más lett, hogy követni sem bírtam, és
azok a jelenetek, amik nekem a leginkább tetszettek, amiket
imádtam, eltűntek a szövegből, és számomra érthetetlen,
érdektelen jelenetek kerültek be helyettük… nagyjából olyasmik,
amiket Andi talán a sosem létező (ám általa megálmodott)
nyolcadik vagy tizedik folytatásból rángatott előbbre.
Szóval, ekkor mondtam neki, hogy ne tovább, bízza rám, és majd
én (közös néven) – az eredeti verzióra alapozva – megpróbálok egy
fogyasztható és egységes regényt összehozni belőle… Andi örömmel
rábólintott; ő is tudta jól, hogy ha ráhagynám, ebből valószínűleg
csak újabb, másféle verziók születnének. Jó lesz az úgy, ha
átveszem. Csak aztán… na, hát én sem lettem fiatalabb, mindig
hajtott a határidő, és ezt a „közös” regényt én is folyton csak
tologattam. Nem is tudom, talán 2003-ban vettem át a projektet,
most pedig már 2021 van. Nagyon kínos, nagyon kellemetlen;
mindenképp szeretnék összehozni egy „közös”, kiadható verziót.
Elkezdtem én átírni, de folyton megrekedtem… és mindig akadt
valami sürgősebb, amit előbbre kellett vennem.
Hát, a fentiek miatt érzem úgy, hogy nem szabad őt kihagynom
ebből a kötetből, még akkor sem, ha ez nem fantasy, nem illik a
koncepcióba, és ő időközben már felhagyott az írással – a
gombászás irányába fordult. Tervben van, hogy a Csillagvárosi
rulettet mindenképp össze fogom hozni, akár többkötetes
sorozatként is, de erre már idén sem lesz lehetőségem. Talán majd
jövőre…
Addig is, itt egy kis ízelítő abból, hogy mire számíthatunk. Ha
valaha elkészül (és remélem, igen), Annie Warden & Jeffrey Stone
közös műveként fog megjelenni. Andié az alapötlet, az enyém a
végső kidolgozás. Ez már ebben az általam is többször csiszolgatott,
kis részletben is érződhet…
 I. Rosszul kezdődik, de legalább a vége se lesz jó
1.

Megindító ünnepség
AN Alfa-Béta kvadráns, Kamele-One, 2494.

Mr. Profit a kezét dörzsölte. Valami marhaállat darázscsíkosra

mázolta a díszemelvény korlátját. Őt viszont senki sem
figyelmeztette erre.
Derwil Parmezán diszkréten kuncogott a háttérben, de azért,
a feltűnést kerülendő, igyekezett úgy tartani a még most is
nedves sárga-fekete ecsetet, mintha az valami egzotikus
jégkrém lenne. Néha még a nyelvét is kinyújtotta, nyalogatást
mímelve. Tökéletesen beleolvadt a tömegbe, ami nem is csoda,
hiszen a környezetében tolongó kameleoniták hasonuló színeket
öltöttek. Villás nyelvükkel néhányan még a szőrös ecsetbe is
bele-belenyaltak, ettől még feketébbek és még sárgábbak lettek.
És felháborodottságuk okán meglehetősen agresszívak.
Derwil azonban ügyet sem vetett a feléje köpködőkre. Az égre
emelte tekintetét. No, nem a BigProfit áruházlánc legújabb
egységének beiktatási fényorgia-ceremóniajátéka kötötte le
figyelmét, hanem a fővendég látványos belépőjét leste.
Ugyanis Barbara Rubeola érkezett; a holodíva igéző tekintete
máris szétragyogta maga előtt a felhőket!

*****

Annyit persze még Mr. Profit sem bírt – vagy akart – volna
megfizetni, hogy az emberlakta galaxis legismertebb és
leggyönyörűbb holosztárja személyesen jelenjen meg e
világvégi áruházi megnyitón, de legalább az arcmását
kölcsönözte az ünnepséghez.
Milyen kár, hogy nem többet!
 Derwil mindent elkövetett, hogy a príma donna csodás testét
is kibéreljék pár órára – akár magánjellegű használatra is –, de
sajnos az ügyvezető testület nem hagyta jóvá az űrbekiáltó
költséget.
Derwil azóta imádta Miss Rubeolát, amióta az eszét tudta.
Serdülő pimaszkorában esett szerelembe belé – a rózsahimlő
mellékhatásaként –, és azóta más nőre ránézni sem tudott. Vagy
még ha megbámulni esetleg bírt is valakit, többre – szintén a
félrekezelt rózsahimlő miatt – úgysem futotta volna…
Naná, hogy próbálta megragadni a kínálkozó lehetőséget!
Mint a multigalaktikus BigProfit áruházlánc leltározói
csoportvezető-helyettesének másoddublőrje az elmúlt hetekben
több tucat feljegyzést, kérelmezést, javaslatot, tiszteletteljes
beadványt és áhítatos könyörgést írt azon témában, hogy a
Kamele-One-on nyíló bevásárlóközpont ünnepi sztárvendége
Barbara Rubeola legyen. Kikötötte továbbá, hogy – ösztönző
tényezőként – az ünnepelt holosztár töltsön egy önfeledt
éjszakát az áruház alkalmazottaival… különös tekintettel a
leltározó részlegre, és annak prominens, nagy jelentőségű
dublőrjeire…
Könyörgött, zsarolt, fenyegetőzött. Bombarobbantásokat,
terrorista merények sokaságát helyezte kilátásba.
Persze névtelenül.
És naná, hogy lenyomozták.
Kirúgták a cégtől, azonnali hatállyal, páratlan lábbal[12]. De ő,
mielőtt leadta volna a belépőkártyáját, még eljött a megnyitóra,
hogy beteljesítse kicsinyes bosszúját…
…és hogy megbámulhassa az isteni Barbarát!
Bárhogy legyen is, a rendkívüli nyitási kedvezmény hírére
idesereglett kameleoniták ezrével zsúfolódtak össze a
parkolóban, egymással tusakodtak jobb pozícióért. Csupán
jelképes papírmasé fal állta útjukat. Meg persze csípős-égetős
lézerkordon, ami visszafogta – avagy kirívó esetben szénné
égette – a túlságosan türelmetleneket.
 A jelenlévők feszülten markolták bevásárlókocsijuk
botkormányát. Hiszen amikor majd szétfoszlik a jelképes fal és
kihunynak a lézersorompók, megkezdődik a várva várt ostrom.
Nem mindegy, ki hányadikként jut be ebbe a vásárlói édenbe,
hiszen a szuperkedvezményes áruk készlete véges, és a
hihetetlen megnyitási árengedmény csupán az első tizenkét
órára vonatkozik. Vagyis: aki nem jut el időben valamelyik
pénztárhoz a hatmillió négyzetméteres alapterületű,
többszintes építményben, a begyűjtött árukat a jelképes ár
helyett teljes áron kapja.
Tehát küzdeni kell! És egy remek start nagy előnyt jelent!
Aztán elérkezett a pillanat: Barbara Rubeola gyönyörűséges
arcmása a tömeg fölé ereszkedett, ott lebegett. Dús, erotikus
hangon elénekelte a Profit-himnuszt, majd ragacsos zselécsókok
özönét cuppogta szerte. Szerte, szerte, szerte. Boldog lehetett az,
akinek az arcára, karjára, mellkasára vagy épp a cipője talpára
tapadtak ezek az önlebegő ajaklenyomatok.
Derwil heves közelharcot vívott azért, hogy legalább egyet
megszerezzen belőlük. Hisz’ tudta jól a reklámokból: életre szóló
élményt jelenthet lenyalogatni őket a pofájáról. Főként a
feketeáfonyás ízesítésűeket.
Apró ám agresszív kameradrónok röpködtek a tömeg fölött,
égre vetítve az izgatott ábrázatokat, az elszánt tekinteteket,
melyek egybeszövődtek a felhőket átitató, tűzpiros
holobetűkkel, az áruházlánc nevével.
Negyedórán belül Barbara Rubeola összes zselécsókja gazdára
talált, és a gyönyörűséges holoarc pár búcsúmosolyt követően
kifakult a létezésből.
Derwil, aki folyamatosan vakra vetődött, csalódottan
nyüszített. A vak pedig méltatlankodva:
– Szájjá’ má’ le rólam, vetődgetős-buziköcsög!

*****

Mr. Profit, aki egy speciálisan neki szánt promóciós jellegű,

óriási adag rumos mangó ízű zselécsókot nyalogatott le az
álláról, a mellkasáról és a pocakjáról, elérkezettnek látta az időt,
hogy elmondja megnyitóbeszédét. Közelebb lépett az emelvény
széléhez, és emelkedett hangulatában megfogta a díszkorlátot.
Az is őt.
– A rohadt festékbe! – sziszegte a megazgató. A tökéletes
technikának köszönhetően a hangja eljutott mindenhová;
bebújt még a vásárlók zsebébe is. Mr. Profit újrakezdte ujjai
dörzsölgetését és beszédét egyaránt: – Barátaim, kameleoniak!
Önöknek építettük ezt a csodás megaplázát, az önök világán, az
önök pénzéért!
Nyik-nyik-nyikk… Nyik-nyik-nyikk…
Mr. Profit elhallgatott, a fejét forgatta, de nem tudta, mi adja ki
ezt a fülsértő, nyikorgó hangot, így hát lendületesen folytatta:
– Önök, akik megtiszteltek ben… héé! Ez meg mi a… nyikk?!
Szinte a fülében nyikorgott az iménti hang: Nyik-nyik-nyikk…
Nyik-nyik-nyikk…
És ekkor kiderült: épp most gördült ki a főkapun egy
roppantmód túlterhelt bevásárlókocsi, annak a kerekei
sivalkodtak ily fájdalmasan. Olyannyira megpakolták
mindenféle jóval, hogy a hatalmas kupac árucikk eltakarta azt
az alakot, aki tolta. – Minimum kétkamionnyi áru közelgett itt,
felzsúfolva egyetlen kiskocsira.
– Hé, maga! – rikoltott rá Mr. Profit. – Nem vásárolhat még!
Csak majd, ha megnyitottunk!… Azonnal vigye vissza!
A többszörösen túlterhelt bevásárlókocsi tulajdonosa kidugta
fejét két karton répás-tökös bébiétel, egy szíriuszi ásványvizes
fémhordó, két Viesel-csónakmotor, egy egész alakos
borotválkozótükör és négyszáz tucat rózsaszín, kaucsuk
pingponglabda mögül.
Ronda feje volt. Szürke, lapított és gyűrött, akár egy pöröllyel
fejbe vert buldogé.
– Úristen! – sikoltotta valaki. Aztán eszelős üvöltözés
kezdődött: – Xaxranok! Xaxran-rajzááááááááááás!!
Mintha csak ez lett volna a jel, több ezer szürke lény tűnt elő a
puszta levegőből, üres bevásárlókocsikkal.
 *****

Ami ezután következett, az maga volt az anyagiasult rémálom: a

xaxranok hat perc huszonhét másodperc alatt kifosztották az
áruházat.
Voltaképpen nem is lehetett puszta szemmel követni, mi
történik. A bevásárlókocsik megindultak, és áttörve a
kirakatokat beszáguldottak az áruházba. A buldogpofájú, szürke
idegenek egyrészt hihetetlenül gyorsan mozogtak, másrészt
pillanatonként mentek át láthatóból láthatatlanba és viszont,
másodszívdobbanásonként teleportáltak egyik polcrendszertől
a másikig, a műszaki áruktól a friss zöldségekig, a
tejtermékektől a szivárványos bébiszopókákig, a szilikon
arckendőktől az alkoholos lábharisnyákig… és így tovább. És
még tovább. És még-még-még-még-még tovább!
Hogy mi játszódott le a valóságban, csupán jóval később,
lassított felvételen – a legnagyobb kapacitású komputerek
segítségével – lehetett úgy-ahogy lekövetni. A xaxranok alapos
munkát végeztek: kő kövön nem maradt…
A berontásra váró tömeg egy része pánikszerűen menekült,
mások dermedten feszengtek a parkolóban; néhányukat
megtaposták. Xaxranok közé keveredni egyikük sem vágyott.
Míg a rajzás tartott, néhányan mozdulni is alig mertek; csupán
zaklatottan pislogtak egymásra és elveszett nyivákolásokat
hallattak. Mások még nyávogni sem mertek, nehogy határozott
állásfoglalásukkal felhívják magukra a xaxranok figyelmét.
Mr. Profit a körmét rágva bámulta, amint a rémhírből valóság
lesz és a mumusként emlegetett, tolvajló idegenek épp az ő szép,
új megaplázáját rohanják le! Tehetetlenül rázta festékes öklét a
szürke figurák felé.
Immár a neonok sem világítottak; azokat is leszedték.
– Űrszarkák! – harsogta Mr. Profit, meg sem gondolván, hogy
ezzel kihívja maga ellen a sorsot. – Rohadékok! Tolvajok!
Hirtelen az emelvényen termett az egyik magas, görnyedt
figura, és szürke torzósisakja alól elővillantotta száz pontszerű
szemét.
 – Mennyi idő!
– Mi… mi?? – hebegte Mr. Profit.
Rájött, hogy az idegen lény az óráját akarja. Odanyúlt, hogy
lecsatolja, aztán döbbenten felordított.
Már nem volt órája…
…és csuklója sem!
A türelmetlen xaxran könyökből tépte le az alkarját, órástul,
karkötőstül, gyűrűstül, pittyegőstül, festékestül. Köszönő szó
nélkül távozott; kifakult a valóságból, elenyészett a semmibe.
Bár a tulajdonképpeni rablás nagyjából hat és fél perc alatt
lezajlott, a sebtiben kiérkező rendőri erők még találtak a
helyszínen xaxranokat: néhányan ugyanis ott maradtak
ünnepelni. Alkoholos palackokat lékeltek meg, és vedeltek, mint
a gödény. Még nótáztak is!

*****

A tizedik perc végén villogó jelzőfényű rendőrmobilok

ereszkedtek alá az égből, és körülvették az épületet…
…aminek ekkor már csak a vázszerkezete állt.
A rohadék tolvajok még a tetőt és a falpaneleket is ellopták.
– Jó címre jöttünk? – érdeklődött a rendőrkommandó
parancsnoka. – Hiszen még fel sem épült az áruház!
– Idióta! – sikoltotta a vérző karcsonkú Mr. Profit emberfeletti
hangon, valahol a sokvonalas C fölött. – Xaxran-rajzás van
folyamatban! Mindent ellopnak! Még a falakat is! Ni, ni…
most… viszik a vázrudakat!!
A rendőrök döbbenten toporogtak. Ugyanis amíg a furcsán
sikoltozó megazgatóra figyeltek, a pityókás xaxranok kilopták a
rendőrmobilok kerekeit, és énekelve belegörgették azokat a
láthatatlanságba. Az egyik viccesebb példány egy sárga-piros
rendőrvillogóval és egy aktív vészhangadóval a fején, vadul
szirénázva fakult bele a semmibe.
Derwil Parmezán eközben kárörvendően rötyögött:
– Ezt megszívtátok, bigprofitos köcsögök…
2.

Terra Territórium, Föld bolygó, New Stockholm City

2494. december 10.

Amíg mindenki mást csupán udvarias taps köszöntött, az

utolsó díjazott nevének bejelentésekor a nézőtéren elszabadult a
pokol. Egy emberként ugrottak talpra az elegáns ünneplők;
tapsoltak, füttyögtek, kiabáltak, vagy éppen – elsősorban a
serdülő leányzók – sápadoztak és ájuldoztak. Az Ötszázadik
Díjátadó Gála e prominens szereplője vitathatatlanul rendkívüli
népszerűségnek örvendett.
– Hölgyeim, uraim és mélyen tisztelt androgünök! – próbálta
túlkiabálni az ovációt a ceremóniamester. – Következzen Merwil
Kamambert, a Humán Galaxis legzseniálisabb technomágusa!
Merwil villogó konfettifelhőben, sejtelmesen hömpölygő
széndioxid-köd, aranyló tűzijáték és szikraeső közepette
bukkant fel a színpadon. Az egyik pillanatban a köpcös
ceremóniamester még egymagában állt, aztán a következőben
már a nála egy fejjel magasabb, sportos alkatú, lenszőke hajú,
ártatlan képű, kék szemű fiatalember társaságában. Az ifjú
mágus ódivatú, hófehér szmokingkabátban és rövidnadrágban
feszengett, elővillantva magazinokból és holovíziós
híradásokból ismert, flegma, féloldalas mosolyát.
A pokoli hangzavar démoni kakofóniává fokozódott. Ütemes
vastaps köszöntötte a népszerű vendéget. Tini lányok sikongtak
és ájuldoztak, némelyek pedig nedves tangákat, elnyűtt
nagyibugyikat és saját hívószámaikat sugárzó Fele-sem-igaz
gyöngyöket hajigáltak a színpadra.
Az ifjú mágus nem láthatta lelkes rajongóit, hiszen az összes
reflektor a pofájába világított, és számára a nézőtér homályban
maradt, ám hallotta az ovációt, és érezte az arcára, az orrára
hulló ruhadarabok gyanús illatát és a homlokán kopogó,
roppanógyöngyök keménységét.
– Köszönöm, köszönöm – motyogta kisfiús szégyenlősséggel. –
Igazán nem kéne… ámbár… a francba is…!
 Ököl nagyságú kamdroid bukkant fel a bugyizáporban, és
olyan lendülettel rohant bele a képébe, hogy csaknem kiverte
két metszőfogát. Aztán visszalibbent másfél tenyérnyire, majd
ismét megpróbált ráközelíteni meghökkent áldozatára. Merwil
azonban méltatlankodva hátrébb lökte.
– Hé, te!
– Belenézést! – zümmögte a kameradrón gépiesen. – A direktor
kért maxiszuper-közelit.
Aztán, ahogy Merwil pár villámocskát pattintott rá a
mutatóujja körme alól, méltatlankodva visszaslisszolt a
zsinórpadlásra.
Eközben a ceremóniamester buzgón méltatta az illusztris
vendéget:
– …a mikroklímás időjáráskontroll-elmélet megalkotója, a
holoplazma-tematika átformálója, a női lelkek elbűvölője…
– És a szabadneműeké is! – sikoltotta közbe egy androgün
rajongó. – Imádunk, Merwil!
Az ifjú a homlokát ráncolta. Előbb a bal szemöldöke
foszforeszkált ezüstösen, majd pedig a jobb. Olcsó fogás, tudta ő
is, de ezt várták el tőle, és ez a kis trükk mindig sikert aratott.
Most is.
– Ó, látják?! – kommentálta a ceremóniamester. – A tanács jól
döntött, amikor a show-biznisz kategóriában a bűvészeti Nobel-
díjat Merwil Kamambert-nek ítélte!
Hangorkán. Gyöngyök, bugyik, még lyukas zoknik is. Meg egy
alattomos bakancs. Ágyékra.
– És jöjjön a fantasztikus mutatvány, melyhez fogható nincs
az emberlakta világokon!
A színpad háttérfüggönye szétnyílt, és a holokivetítő
háromszoros embernagyságban, 8HHD-ben játszotta le a
nevezetes trükköt. A mágus mindkét keze villámgyorsan
mozgott a teste előtt, és ujjai között egymás után jelent meg hat
fekete biliárdgolyó. Feltűntek, eltűntek. Majd egy pillanattal
később ismét megjelentek: hogy újfent a semmibe vesszenek.
Merwil könnyedén zsonglőrködött velük. A magasba hajigálta
őket, mind a hatot, de nem érkezett vissza a kezébe csak egy.
 gy
Néha egy sem. Aztán materializálódtak ezek a fekete golyók a
legkülönfélébb helyeken: a füléből gördültek elő, máskor pedig
fehér szmokingja lapos zsebéből vette ki őket, vagy éppen a
szemgolyóiból pislogott ki többet is, mint gyászos, nagy
könnycseppeket. A fináléban felgyűrte szmokingja és inge ujját,
és az alkarja csupasz bőréből türemkedtek elő az éjfekete golyók,
hogy aztán engedelmesen az ujjai közé gördüljenek! A különös
gömbfelületek mattnak tűntek; nem csillant meg rajtuk a fény.
Tombolt a közönség.
– Hölgyeim, uraim, drága androgünök… íme Merwil
Kamambert és a Hat Trükkös Fekete Golyó!
– Lyuk! – helyesbített önérzetesen az ifjú. – Hat Fekete Lyuk!
Ám ezt senki nem hallotta a rettentő hangzavarban. Talán még
ő maga sem.
Vibrofanfárok harsogtak, mosógépszerű, aranyozott droid
gördült be apró kerekeken, tartókarjaiban magasra emelve a
Nobel-díjat. Mögötte a Humán Territórium tiszteletre méltó
főakadémikusai masíroztak kettős sorban; az idősebbek
légpárnás tolószékben lebegtek. A díjat Bjornson Okten, a
Humán Akadémia elnöke adta át.
– Jag är stolt över dig! – kedélyeskedett. – Utánozhatatlan
begolyózós trükkjéért… fogadja e díjat… melyre önön kívül még
tizenegy jelölt ácsingózott! Bármelyikük méltó lehetett volna
rá… ám mivel az akadémikusok szavazása döntetlen lett… és a
sorshúzáson épp az ön nevét tartalmazó cetli csavarodott a
mutatóujjaim köré… nyilván nem véletlenül… arra kérem,
gyorsan vegye el tőlem ezt a súlyos izét, mielőtt a lábára ejte-e-
eem!
Sietve nekilökte az ifjú mágusnak a Nobel-díjat. Merwil
magához ölelte a harminckilós aranyglóbuszt, és az ő térde is
megroggyant a súly alatt. Aztán a feje fölé emelte. Ezt látva a
még ülve maradt nézők is felugráltak, és sikongva-füttyögve,
állva ünnepelték a Föld legnépszerűbb és legelképesztőbb
technomágusát.
És eljött a pillanat. A ceremóniamester fennhangon így szólt:
 – Merwil Kamambert, az Akadémia nevében kérdezem: a
szokásos díj mellé mit kívánsz jutalmul?
Merwil megremegett, mosolya szétesett. Alig rebbenő
ajkakkal mondta ki vágyai netovábbját:
– Két hónap szabadságot kérnék… már ha esetleg, netalántán
lehetséges lenne.

*****

Szavait döbbent csend követte: hiszen ily egyszerű dolgot meg

sosem kértek a Nobel-díj ötszáz éves történetében! A díjhoz
egykoron pénzjutalom járt, ám az évszázadok múlásával és az
emberiség anyagi jólétének növekedésével ez egyre kínosabbá
vált. Kétszáz évvel ezelőtt az akkori Nobel-díj bizottság
eldöntötte, hogy a hasznavehetetlen pénz helyett olyasmit
próbálnak adni, amire a nyertesek valóban vágynak! A Nobel-
díjnak eddigre akkora presztízse lett, hogy a mindenkori vezetés
támogatta a díjazottak „hóbortjait”, így a legdrágább és
legextravagánsabb kívánságok is teljesülhettek. Az évek
múlásával a nyertesek között sikk lett a másikat túllicitáló
őrültséget kívánni, így komoly fizikusok, nagyszerű írók,
drámai színészek kértek ultrámból készült fürdőszobai
csaptelepet, éneklő-táncoló, zenés időjárás-jelentést, cuppanós
csókokat Barbara Rubeolától, a szerelemmel cseppfertőző
holosztártól, vagy azt, hogy döntőbírója lehessen a Miss Galaxya
szépségkirálynő-választásnak. Az elmúlt kétszáz év alatt mások
ugratása lett a trendi, 2494-ben azonban a Bűvészeti-díj
nyertesének kérése mindenkit megdöbbentett.
Két hónap szabadságot kér?? Mindössze „két hónap
szabadságot”… amikor akár azt is kérhetné, hogy az emberiség
elnöke fejen állva trombitáljon, vagy az orrán át zümmög je el a
Terra Territórium himnuszának vicces átiratát!

*****
S hogy miért épp szabadságot kért Merwil? Mert ez az, amire
évek óta nem volt módja. Amióta tizenhatodik születésnapján
letette a mágusok Szent Hóbortusz-esküjét, éjt nappallá téve az
emberiség érdekeit szolgálta. Hiszen a technomágusok
hitvallása ez: „Ahol tudunk, segítünk. Ahol nem tudunk, ott is
megpróbáljuk. Ha megpróbálni sem érdemes, minket akkor is
odarángatnak.”
Merwil még a mágusok közt is a legelkötelezettebbek közé
tartozott. Ment, bárhová hívták. Ha babazsúrban kellett
bemutatnia híres trükkjét, megtette. Ha egy szenátor
beiktatásán kellett beszédet mondania, szónokolt. Ha
tűzijátékot kellett produkálnia, szikrákat pukkadozott. Ha
halálos betegeket kellett gyógyítania…
…nos, akkor is hazudott a szerencsétlennek pár megnyugtató
közhelyet a nem létező mennyországról vagy a pokolról.
Éjjel-nappal dolgozott, kutatott, kísérletezett, bemutatókra
járt. A „magánélet” szó szép lassan kifakult a szótárából. Immár
nem vágyott másra, csak pár önfeledt napra, egy kis
kikapcsolódásra: két hónap nyaralásra valami isten háta
mögötti világon, ahol senki nem tudja róla, hogy kicsoda, és
ahol nem kell mágusnak lennie – csupán névtelen turistának.
Erre vágyott minden porcikájával: két hónap szabadságra!

*****

Halk pukkanás hallatszott, ahogy egy hórihorgas, nyurga alak

materializálódott mellette a semmiből. Sáskaszerű, kétméteres,
szürkészöld lény jelent meg alig karnyújtásnyira tőle, lapított
bulldogpofával, vaskos és kurta csápokkal, hátrabillentett
torzósisakkal, száz csillogó pöttyszemmel.
Egy xaxran!
Annak a szuperintelligens, idegen fajnak a tagja, amely az
idegesítő kleptomániájával és szuperképességeivel évtizedek óta
terrorizálta már az emberiséget. Lopós volt az egész faj;
váratlanul tűntek fel a semmiből – odateleportáltak, elragadták,
amiért jöttek, és már le is léptek, mielőtt az áldozatuk
felfoghatta volna, mi történik. Legtöbbször csak apróságokat
csentek el, máskor egész áruházakat, minden készletével, de
még a falaival és a tetőszerkezetével együtt is. Nemrég, egy
jelentősebb xaxran-rajzás alkalmával a Sygma V kisebbik holdját
is elcsaklizták; egy gigászi fémhálóval vontatták el a keringési
pályájáról.
A lény Merwilre vicsorgott, elragadta tőle a húszkilós
aranyglóbuszt, aztán már el is tűnt.
– Nana! – kiáltotta utána Merwil bosszúsan. – Állj csak meg,
pajtikám!
Két fekete biliárdgolyót jelentetett meg maga előtt a
levegőben; ugyanolyanokat, mint a híres-nevezetes trükkjében.
A bal kezével belenyúlt a bal oldaliba hónaljig, és amikor a karját
visszavonta, az aranyglóbuszt szorongató, döbbent xaxran
grabancat markolta.
– Bocsi, de ez az enyém – rebegte. Visszavette Nobel-díját,
majd pedig átlódította a csáprágóját értetlenül csattogtató lényt
a jobb oldali lyukba.
A xaxrannak nyoma veszett.
– Hoppsza! – Merwil zavartan pislogott.
Az igazság az, hogy maga sem értette, hogy csinálta.
Ösztönösen tette, hirtelen felindulásból. Soha ezelőtt egyetlen
emberi lény sem volt még képes így elbánni egy xaxrannal.
Arról pedig végképp fogalma sem volt, hogy amikor ennek
híre ment, nagyjából húszmilliárd xaxran kezdett el csuklani az
idegességtől szerte a galaxisban.
 GRAFIKUSAINK

Szendrei Tibor
Zubály Sándor
Vakulya Norbert
Székelyhidi Zsolt
Nagy Gergely
Bera Károly
Dr. Bera Károly
Pozsgay Gyula
Gombalovas

És akik még egyszer-egyszer közvetetten vagy közvetlenül részt

vettek a Cherubion Kiadó épülésében:

– Zsilvölgyi Csaba (Max) – Philip José Farmer: Fenevadak egy

másik dimenzióból címlapja
– Boros Attila (Drén Fivérek, A Zöld Úrnő, Boszorkányok és több
fantasyantológia címlapja)
– Preyer Viktor (Az Univerzum Örökösei sci-fi-antológia
címlapja)
– Szlobodnik Attila (Sylon) (Eric Muldom: Codric c. regényének
címlapja)
 SZENDREI TIBOR
Tízéves voltam, amikor az osztályfőnököm kinevezett az osztálynapló
vezetőjének. Kevés szöveget írtam bele, inkább rajzokkal töltöttem meg. Ezek
voltak az első lépéseim az illusztrációs műfajban. Tizennégy évesen
kölcsönkértem egy Tarzan könyvet, ami akkoriban nagy ritkaságnak
számított. Annyira izgalmasnak találtam, hogy nem akartam addig
visszaadni, míg meg nem rajzoltam képregényben. A munka több mint két
évig tartott. Aztán elkértem a második kötetet is…
25 éves koromig egyik állás követte a másikat, de nem találtam a helyem.
1988-ban jelent meg az első munkám, az Emberek és robotok című
képregényfüzet az én rajzaimmal. Ezt látva figyelt fel rám Hajja Attila, aki
szeretett volna velem egy közös projekten dolgozni. Így született meg a
Találkozás című képregénysorozat. Attila mutatott be Nemes Istvánnak,
akinek akkoriban jelent meg a Káosz-sorozat nyitó regénye, A Káosz Szava, de
közben írogatott a Találkozásba is cikkeket, fordításokat. Sajnos a
képregényújság gazdasági okok miatt csak hét számot ért meg, így a
képregényes időszakom lezárult, jó darabig a műfaj közelébe sem kerültem.
Elkezdődött viszont valami más, egy új történet, a könyvborítók virágkora, a
feledhetetlen 90-es évek. A Cherubion Kiadó létrejöttével vetettem bele
magam igazán a fantasy világába, mert addig csak kapiskáltam a témát.
Nemes István bizalmát élvezve elkészítettem az első Káosz-borítómat, amit
aztán követett a többi, és még sok más remek író regényének címlapképe, de
belső illusztrációkat is rajzoltam tucatszám. Istvánnal az első pillanattól
kezdve megtaláltuk a közös hangot. A munkamódszerünk egyszerű: elmondja
nekem, hogy nagyjából mit szeretne, inspirál engem, de nem korlátozza a
művészi szabadságom. Elkészül a mű, ami a folyamatban lévő regényíráshoz
is adhat ötleteket, ezért az inspiráció kölcsönös. Így igazán öröm dolgozni, és
számomra csak így érdemes.
Harminc év köt bennünket össze Istvánnal, ami nemcsak a szakmai
összhangnak köszönhető, hanem az egymás iránti tiszteletnek, az
empátiának, a toleranciának és nem utolsósorban a jó humorérzéknek.
Kapcsolatunk alapjai erre épültek, bizalmunk töretlen, a barátságunk pedig
gránitszilárdságú. Mi jöhet még ki ebből? Folytatjuk!
 A túloldalon: egy sietve összedobott skicc, amely egy már készülő regény
címlapjának a vázlata: A Káosz Erdeje.
 ZUBÁLY SÁNDOR
A Cherubion Kiadóval való kapcsolatom úgy indult, hogy nem is tudtam róla.
Főiskolás koromban keveredtem bele a nyíregyházi AD’n’D szerepjátékos
klubba, ott ismerkedtem meg Bihon Tibivel. Tibi látta a rajzaimat, amiket a
játékostársak karaktereiről készítettem, és valószínűleg tetszettek is neki,
mert egyszer csak felvetette, hogy mi lenne, ha a Cherubion Kiadó Harcos
Képzelet-sorozatának második kötetéhez készítenék rajzokat. Talán
mondanom sem kell, hogy ez milyen büszkeséggel töltött el! Éppen akkor
végeztem a főiskolán, szabad volt a nyaram, nekiláttam a munkának. Aztán
1992 őszén meg jelent a Küzdelem az Éj Kardjáért c. könyv, amit az én
illusztrációim díszítettek! Ezek után sorra jelentek meg a Harcos Képzelet
kötetei, és ezeknek az illusztrálása az én feladatom lett.
Az első könyvborítóm a kiadónál 1993-ban jelent meg. A Látogató a
sötétségből c. könyv címlapjára került fel, és azóta is nagyon büszke vagyok
rá. Ez a festményem még temperával készült, ami ma már talán elavult
dolognak számít, de hol volt még akkoriban a digitális technológia…
Később lehetőségem nyílt, hogy játékkönyvek szerzőjeként is kipróbáljam
magam. Első ilyen jellegű munkám 1994-ben jelent meg Monarakh titka
címmel. Ezt az évek során még hét másik kötet követte. Közben néhány
fantasynovellám is megjelent a kiadó gondozásában, többek között a Tök
Káosz című is, amit Nemes István a későbbiekben kibővített, átdolgozott,
jobban beleillesztett a Skandar Graun-féle világba.
Érdekes, hogy nem tudok visszaemlékezni a Nemes Pistával való első
találkozásunkra. Viszont az évek alatt, amelyek során kapcsolatban álltam a
kiadóval, korrekt munkaadónak, tisztességes, megbízható embernek
ismerhettem meg.
A későbbiekben aztán más kiadóknak is dolgoztam-dolgozom, de az első
megtett lépéseim ezen a pályán a Cherubion Kiadónak és az ott megismert
embereknek köszönhetőek.
 VAKULYA NORBERT
A rajzolás és én:
Mindig lenyűgöztek a szép rajzok és a vonalakból álló, mégis élő figurák. A
bennem élő alkotási vágynak köszönhetően már óvodában számtalan papírt
firkáltam össze azzal a tudattal, hogy éppen remekművet alkotok. Ötévesen a
nagycsoportosok magabiztosságával tudtam, hogy „rajzoló leszek a
rajzfilmgyárban”, és nem voltam rest vég nélkül rajzolni és színezni, csak
hogy közelebb kerüljek áhított célomhoz.
A grafika iránti vonzódásom később sem szűnt: középiskolás-egyetemista
koromban lenyűgöztek a Kaland-Játék-Kockázat-sorozat belső illusztrációi,
Boris Vallejo, a Boros–Szikszai páros vagy épp Szendrei Tibor
borítófestményei.
Az élet azonban már csak olyan, hogy megváltoztatja az ember céljait.
Nem lettem rajzoló sem a rajzfilmgyárban, sem másutt. A rajzolást azonban
továbbra sem hagytam abba; egyetemista koromban is sokat firkálgattam, az
ösztöndíjamat pedig képregények készítésével is kiegészítettem.
Amikor a Cherubion istállójába kerültem, azonnal igyekeztem megragadni a
lehetőséget, hogy ne csak az írásaimat, hanem a képeimet is megismerje a
nagyérdemű. Szerettem volna, ha valakinek az én rajzaim jelentenék azt az
élményt, amint számomra a nagy elődöké.
Szerencsém volt: először a Mokhara – A mágustorony, majd saját
lapozgatós játékkönyvem, az Őserők ura borítóján (és ez utóbbi belső
illusztrációin) dolgozhattam, Az ötvenegyedik harcos borítójára pedig én
magam kerültem, kissé feltupírozva. Folyamatosan kísérletezgettem a
technikákkal, újabb és újabb módszereket csiszolgatva, hogy megtaláljam a
leginkább megfelelő stílust – így aztán a borítóim képi világa nem is
egységes. Noha kezdeti munkáimra mai szemmel már nem feltétlenül vagyok
büszke, mindegyik fontos lépcsőfoka volt a fejlődésemnek – ami nem azért
ért véget, mert a csúcsra értem, hanem mert jó ideje nem készítek már
borítókat.
Az évek során közel húsz kötet borítójára került munkám, és csak remélni
tudom, hogy egyik-másik elvarázsolja a szemlélőt.
Ebbe a kötetbe mindmáig publikálatlan rajzokat válogattam egyik kedvenc
regénysorozatom főhőseiről, akiket kedvtelésből, rajongásként örökítettem
meg. Lehet találgatni, melyik lehet az, és kik ők…
 SZÉKELYHIDI ZSOLT
Először a vonal tisztasága ragadott meg. A kék és fekete tinta nyomhagyása a
fehér papíron, majd felfedeztem a színeket, és azóta sem szabadulok tőlük. A
„Szíveket szállító teherautó” című, óvodás kori vízfestményem óta hosszú idő
telt el, de az alkotás izgalma nem múlt el.
Debrecenben születtem 1969-ben, képregényeken nőttem fel. Asterix és
Obelix, Rahan, Conan és néhány szuperhősös füzet jutott be akkoriban a
vasfüggöny mögé, de szerencsére – a Füles újság révén – magyar
képregényterméssel is olthattam az igényes rajzok iránti vágyamat.
Elvarázsolt Zórád Ernő lényegkiemelése, kifejezőereje, különleges karakterei;
Korcsmáros Pál zseniálisan vicces figurái, Fazekas Attila pontos rajztudása és
kimeríthetetlen fantáziája. Tizenévesen én is képregényeket rajzoltam, csak a
magam szórakoztatására. Készítettem saját történetet, és néhány kedvenc
olvasmányom világát is megpróbáltam rajzosan elképzelni. A középiskolás
éveimben a Medgyessy Ferenc képzőművészeti körben csiszoltam
rajztudásomat Bíró Lajos és Lukács Gábor keze alatt, ezután diplomáztam
rajz-földrajz szakon a nyíregyházi tanárképző főiskolán, ahol mestereim, Bényi
Árpád és Szepessy Béla voltak. Ma művészeti iskolában tanítgatok általános
iskolás gyerekeket a rajzolás-festés rejtelmeire.
Foglalkoztam sokszorosított grafikával, festettem olajjal, tussal, akrillal,
vízfestékkel, és a tanítás mellett kezdtem könyvillusztrációkkal foglalkozni.
Szendrei Tibivel sok közös munkában vettem részt, ehhez el kellett
sajátítanom az airbrush technikát. Tibi ajánlott be Nemes Istvánnak, aki jó pár
könyvborítóval bízott meg. Noha a fantasy több teret adott – imádtam
különleges lényeket kitalálni, érdekes tájakat festeni –, leginkább a
Terminátor-sorozat illusztrációit kedveltem.
A digitális rajztechnika kihívásait egy ideig jól vettem, azonban ma már
nehezen ülök le számítógépen rajzolni. Az ilyenfajta alkotásból hiányzik az
egyedi vonalak ereje, untat a vegytiszta realisztikusság, bármennyi fantázia
van benne. Számomra a ceruza nyomhagyása, a festékkel érintkezés maga a
varázslat, amikor rajzlapon alakul ki a fantáziám lenyomata. Ezért is
foglalkozom az utóbbi években akvarellel. A vízfesték irányított
véletlenszerűsége ragad meg, a színek megismételhetetlen összefolyása, ami
másfajta festéssel nem utánozható, és megunhatatlan sokféleséget ad
számomra. Szeretek utazni, a természet szépségeit testközelből
megtapasztalni, akvarellel többnyire a valóságot festem; régi épületeket,
tájakat.
A fantáziám állandóan pörög, így jó tíz éve a rajz, a festés kevés lett
kitalációim megjelenítésére. Igényem támadt saját világok részletesebb
teremtésére, fantasy, sci-fi történeteket írok azóta is. A Cherubion Kiadónál a
Mytheronból szeretettel antológiában jelent meg hosszabb lélegzetű novellám
a saját nevemen, de egy névazonosság miatt írói álnevet vettem fel, írásaimat
Early Moon néven jegyzem.
 NAGY GERGELY
Nagy Gergely vagyok, 1990-ben születtem Szombathelyen, jelenleg Kőszegen
élek a feleségemmel és két kutyánkkal.
A művészetre való fogékonyságomat a nagypapámtól örököltem szerintem,
ő volt a művész a családban. Már óvodásként kezdtem rajzszakkörre járni a
későbbi művészeti általános iskolámba, ahol aztán 8 évig képzőművészetet
tanultam délutánonként. Középiskolába is felvettek Szombathelyen a
Művészeti Szakközépbe, de aztán mégis másik iskolát választottam. Így négy
évig kicsit parkolópályára került az alkotás, de az érettségi után elkezdtem
autodidakta módon képezni magam, és véglegesen eldöntöttem, hogy
egyszer majd ebből fogok megélni.
A fantasy iránti feltétlen rajongásom is még gyerekkoromból származik. A
Gyűrűk Ura speciel sosem fogott meg, de korán bejött az életembe R. E.
Howard és a Conan-történetek. Mai napig is leginkább a nyers, vad témák
inspirálnak. Persze emellett ott volt a Dragonlance, a Forgotten Realms,
Drizzt és a többiek. Magyar fantasyből elsőként a Káosz-könyvekkel
ismerkedtem meg, Skandar Graun tinédzserkorom legnagyobb hőse volt.
Legfontosabb életcélom volt, hogy egyszer majd Káosz-könyvet
illusztrálhassak. Mai napig sem tudok elég hálásnak lenni, hogy ez
megtörténhetett, ráadásul nem is egyszer! A másik nagy magyar fantasyvilág,
a M.A.G.U.S. is kb. egy időben érkezett meg az életembe a Káosszal. A
könyveket is olvastuk, kártyával is játszottunk. Szerepjátékban mégis
valahogy inkább a Káosz szerepjáték jött be nálunk, rongyosra játszottuk azt
a könyvet. A legkedvencebb Szendrei-illusztrációm az, ami annak a borítóján
feszít. Hihetetlenül menő volt szerintem.
Az utóbbi években már csak fantasyillusztrációk készítéséből élek
szabadúszóként. Mindig is ezt szerettem volna csinálni, mást nem is tudnék
elképzelni, és nagyon hálás vagyok az életnek, hogy abból élhetek, amit
szeretek! Igyekszem is mindig fejlődni, hogy egyre jobb és jobb lehessek.
Persze mindez lehet nem történt volna így, ha anno nem kapok lehetőséget
a Matróztáncban belső illusztrációk rajzolására. Mindmáig úgy gondolom, az
volt az a pillanat, ami elindított a pályán. Köszönöm!
 BERA KÁROLY (1940–2004)
Bera Károly 1940-ben született Ózdon. A képzőművészet iránti érdeklődése
és tehetsége már a korai iskolás években nyilvánvalóvá vált. Az akkor még
virágzó kohászvárosban sok lehetősége volt neves képzőművészek
szakköreit, foglalkozásait látogatni, ahol mestereitől elsajátította a szén és
grafit, a pasztellkréta valamint az akvarell és olajfestészet technikai alapjait,
továbbá az emberábrázoláshoz szükséges művészeti anatómiai ismereteket.
A család szűkös anyagi helyzete miatt az iskolás évek után azonnal
dolgozni kezdett az Ózdi Kohászati Üzemekben. Tehetsége azonban hamar
továbblendítette, amikor egy május 1-jére készített festményét megpillantotta
a nagyvállalat dekorációs osztályának vezetője. Nem telt bele egy hét és a
tizenéves Bera Károly már a dekorációs osztály tehetséges alkotói között
folytatta a munkát.
Innentől az élete végleg összefonódott a vizuális és képzőművészetekkel.
Az akkori inspiráló környezetben képességei folyamatosan fejlődtek, és
hamarosan a klasszikus festmények készítésén túl, a rajzfilmek világában is
otthonosan mozgott. A hagyományos celluloidra készített animációs filmek
különösen érdekelték és újabb kihívást jelentettek számára. Megismerkedett
az akkori, világszinten híres Pannónia Rajzfilmstúdió szakmai vezetőivel, akik
elismerésükkel és szakmai iránymutatásukkal további inspirációt adtak neki.
Számos meghívást kapott a stúdióba, de ő a családhoz való kötődése miatt
továbbra is a nehezebb utat, az ózdi életet választotta. Egyedül készített
munkavédelmi animációs filmjével nemzetközi díjat is nyert.
Akkoriban az ózdi nagyvállalat vezetői kérésére felvállalta az üzemben
zajló események mozgófilmes dokumentálását és operatőri végzettséget
szerzett. Ezen új szakmája érdeklődését a filmezés irányába terelte és
évtizedekig a Híradó operatőreként is dolgozott. Szakmai tapasztalatai
birtokában megalapította majd több mint egy évtizedig vezette az Ózdi Városi
Televíziót.
Ezen években, mint ahogyan az a média világában már szinte
természetesnek tekinthető, életét a folyamatos készenlét és az egyre több
stresszforrás jellemezte. Egy évtized után egyre inkább visszavágyott az
alkotás nyugalmába. Fia kitartó biztatására a televíziózást maga mögött
hagyva végül 20 év után ismét ecsetet ragadott, és ezzel kezdetét vette az a
könyvillusztrátori pályafutása, mely élete, utolsó évtizedében számos sikert
és páratlan alkotókedvet adott számára.
Illusztrátorként első munkáit szakmai tapasztalatának megfelelően, az
ebben a szakmában ritkának és különlegesnek számító, olajfestékkel
készítette. Ezek a többségében a Hajja & Fiai Könyvkiadó számára készített
könyvborítók, hamar ismertté tették nevét a hazai illusztrátorok között, és
nyilvánvalóvá vált, hogy a fiával alapított Graph-Art grafikai stúdióban való
tevékenykedése és elköteleződése egy életre szól. A kezdeti időszakban, mint
ahogy a hazai illusztrátorok többségénél, munkái nagy részét a könyvborító
festmények tették ki. Bár nem válogatott a témákban, festett kommandós,
romantikus, krimi és sci-fi borítókat is, kedvencei leginkább a Cherubion
Kiadó megrendelésére készített fantasyfestmények voltak. Hamar
elsajátította az akkor divatos retuspisztoly használatát, és praktikus okokból
művei innentől már jellemzően ezzel a technikával készültek, bár időről időre
szeretett visszatérni a hagyományosabbnak tekinthető „ecsetes”
technikákhoz elsősorban történelmi támájú képei esetében.
Néhány év után, a grafikai stúdió és az akkoriban feltörekvő Lap-Ics Kiadó
kizárólagos együttműködésének következtében egyre nagyobb volumenű
projekteken dolgozott, és kissé háttérbe szorultak a fedélfestmények.
Rendkívül termékeny és számos sikerrel gazdagított időszak volt ez, amikor a
magyar történelmi festmények és a gyermekeknek készített meseillusztrációk
váltak a fő profiljává. Szakmai szempontból talán a László Gyula professzor
közreműködésével készült Honfoglalás és Őstörténet című könyv illusztrálása
jelentette a csúcspontot. Ezek a temperával készített egyedülálló festmények
egy kiállítás keretében a budai várban is megtekinthetők voltak, napjainkban
pedig a fiával közösen alapított grafikai stúdióból lett nemzetközileg is
elismert kiadó nagy tárgyalójának falát díszítik.
A gyermekeknek készített meseillusztrációi a fiatalkori emlékek hatására a
magyar rajzfilmgyártás stílusjegyeit viselik magukon, és az elmúlt években
számos újrakiadásban csaltak mosolyt a legkisebbek arcára.
Rendkívül színes, szinte minden stílust érintő pályafutásának egy
gyógyíthatatlan betegség vetett véget tragikus hirtelenséggel. Az alkotás
utáni vágya az utolsó hónapokban is töretlen volt, és elkezdte az ismerkedést
a digitális festészeti technikákkal is, de sajnos a sors már nem engedte, hogy
ebben is maradandót alkosson. 2004-ben bekövetkezett halálával a magyar
illusztrátor közösség egy kiemelkedően tehetséges, rendkívül termékeny,
minden kollégájával jó kapcsolatot ápoló alkotót veszített el, de munkái azóta
is rendszeresen fellelhetők a magyar könyvpiacon.
 DR. BERA KÁROLY
1970-ben Ózdon született. Édesapja révén számára már kisgyermek korában
a mindennapok részévé vált a rajzolás, festés. A közös alkotásban tehetsége
hamar kibontakozott és már a korai általános iskolás évek alatt komoly
gyakorlatra tett szert a ceruza- és a tollrajzok készítésében. Bár a klasszikus
értelemben soha nem tanult rajzolni, az alkotás a mindennapok természetes
részévé vált számára. A kamasz években műveit elsősorban a heavy metal
zenekarok dalai ihlették, így azok motívumai sok rokonságot mutattak a
fantasy képzőművészettel. Szakmai fejlődését elsősorban az apai
iránymutatások és inspirációk irányították.
A gimnázium befejezése urán szülői tanácsra mégsem képzőművészeti
pályát választott, hanem a Debreceni Orvostudományi egyetem fogorvosi
karán szerzett diplomát.
Az egyetemi évek alatt történt, hogy az akkori hazai illusztrátorok (Szendrei
Tibor, Boros–Szikszai alkotópáros) munkáit látva, újra előtört benne a kissé
háttérbe szorított alkotási vágy. Egy hirtelen ötlettől vezérelve, különösebb
szakmai tapasztalat nélkül kereste fel akkoriban Nemes Istvánt, a Cherubion
Kiadó vezetőjét, aki nagy barátsággal és nyitottsággal fogadta. A pozitív
benyomások és inspiráló légkör hatására a korábbi kósza gondolat, hogy
megpróbálkozik az illusztrátori szakma kihívásaival, komoly elhatározássá
szilárdult.
Az első próbálkozásai a Hajja & Fiai Könyvkiadónál voltak, de a technikai
hiányosságok miatt kezdetben kudarcok érték, hiszen a színes ceruzával
készített képek nem ütötték meg az elvárt színvonalat. Ezt követően kereste
fel Szendrei Tibort, aki megismertette a retuspisztoly használatának
alapjaival. Ezt követően az egyetemi tanulmányai mellett egyre több időt
fordított a festészetre, technikailag fokozatosan képezve magát. Közben
édesapját is meggyőzte arról, hogy mindkettejük számára van hely a magyar
illusztrátorok között. Bár az egyetemi diplomáját megszerezte, ekkor már
nyilvánvalóvá vált, hogy a doktori cím nyújtotta lehetőségeknél sokkal
vonzóbb számára a képzőművészet iránti szenvedély.
Az édesapjával közösen alapított Graph-Art stúdió az évek során egyre
több munkatárssal bővült, és hazánk számos meghatározó kiadójának (Hajja
& Fiai, Főnix, Cherubion, Alexandra, Valhalla Páholy) készített illusztrációkat.
A stúdió Lap-Ics Kiadóval kötött kizárólagossági szerződést követően pedig
már nemcsak festményeket készített, hanem szerkesztőket és tördelőket is
alkalmazott.
Néhány év illusztrátorkodást követően nyilvánvalóvá vált, hogy az ifjabbik
Bera Károly szerepe inkább az üzleti menedzsment lett. Ezt követően sajnos
egyre kevesebb ideje maradt a festmények készítésére, hiszen figyelmét és
idejét már a közben kiadóvá váló Graph-Art kft. kötötte le.
A képzőművészetekhez való vonzódása napjainkban is töretlen.
Munkájában a sokrétű menedzsment tevékenység mellett az illusztrátorok
közvetlen koordinálását továbbra is végzi. Az alkotás viszont megmaradt
hobbinak. Az elmúlt években számos digitális festményt készített kizárólag a
saját szórakoztatására, de megkedvelte a makettek építését is. A II.
világháborús repülőgépek festésében komoly nemzetközi elismerésre tett
szert, és a legnívósabb nemzetközi kiadványokban publikált. Az utóbbi
időben érdeklődése a szobrászat felé fordult. Témaválasztásban visszatért a
fantasy világához, így újra készülnek a harcosok és szörnyek, de most már
három dimenzióban.
 POZSGAY GYULA
1973-ban született Tatabányán, ahol jelenleg is él és alkot. Bár tanulmányai
között nem szerepelt grafikai képzés, Nagykállóban a Korányi Frigyes
Kéttannyelvű Gimnáziumban érettségizett, majd a Budapesti Műszaki
Egyetem Építészmérnöki Karát végezte el, azután pedig Tatabányán a Modern
Üzleti Tudományok Főiskoláján szerzett közgazdász diplomát, mégis a
rajzolás és festés határozta meg karrierjét. Az 1990-es évek végén barátaival
számítógépes játékfejlesztő céget alapított, ahol a grafikai munkák mellett
főleg a fizikai paraméterek beállításán, és a bonyolultabb függvények
matematikáján dolgozott. Grafikai munkáira is jellemző ez a mérnöki
megközelítés.
Első illusztrációi szintén a kilencvenes évek közepén publikálta, először a
Cherubion gondozásában kiadott lapozgatós kalandjáték könyvek és
novelláskötetek borítóiként és belső illusztrációiként. A kétezres évek
közepére már jelentős számú könyv, egyéb kiadvány, számítógépes játék is az
illusztrációival jelent meg. Az utóbbi években társasjátékok grafikáival és
illusztrációival is bővítette portfolióját. Ezek elkészítése gyakran egészen
összetett feladat, és mérnöki jellegű tervezést is igényel, ami közel áll hozzá.
Grafikai terveit és illusztrációit főleg digitálisan készíti, hagyományos
technikával is szívesen dolgozik, csapatával nagyméretű falfestményeket is
készít. Hobbija a csillagászat, fotózás, és szeret kirándulni, túrázni.
 GOMBALOVAS
/szerk: Elnézést, hogy ezt írtam ide, de Tamás és Ákos ezt a művésznevet
szokták használni az illusztrációiknál. Remélem, nem haragszanak meg ezért,
hogy leleplezem őket!/
A nevem Békefi Tamás, mentőápolóként dolgozom a barcsi
mentőállomáson. Ikertestvéremmel, Ákossal az általános iskola óta rajzolunk
szörnyes, harcos, kalandos képregényeket. Jeffrey Stone-tól Az Éj Istene volt
a legelső könyv, amit valaha is olvastam (azt hiszem, ez mindent elmond).
Évekkel ezelőtt a Cherubion fórumon megakadt a szemem egy
bejegyzésen: Douglas Rowland (Tölgyesi László) olvasói kérdésre azt felelte,
hogy sajnos a megjelenni készülő Cherubion alkonya 4. kötetében sem
lesznek illusztrációk, mert nem talált rajzolót. Fénysebességgel jelentkeztem
a feladatra, és a kötet már az én rajzaimmal került nyomdába. Remek érzés
volt részesévé válnom Cherubion világának.
És akiket még feltétlenül meg kell említenem:

/Már most jelzem, hogy csak pár embert emelek ki most az

elmúlt 30 évben nálunk megjelent majd’ 150 író közül.
Többségükről már alaposabb részletességgel írtam a tizedik
évforduló alkalmával az Álomvarázs című kötetben, ez a
mostani megemlítés csupán véletlenszerű, főképp azokról,
akikről még mostanság is úgy érzem, hogy a legnagyobb
sgítségemre vannak/voltak. Ám aki most kimaradna, arra
kérem, ne nehezteljen rám emiatt… Legtöbbjük megtalálható az
Álomvarázsban, és hogy kihez milyen művek köthetők, az pedig
tételesen megtudható Dr. Mazák Károly hamarosan megjelenő
tanulmánykötetéből, A Cherubion kiadó első harminc éve
címűből./

Komáromi-Nemes Judit

A húgom; együtt alapítottuk a Cherubiont. Eleinte ő intézte a

kiadó és a könyvklub ügyeit, tartotta a kapcsolatot az
ügyfelekkel, postázta a megrendeléseket. Később ő is írt
regényeket; első műve 1991-ben Julie Scott: Athéni éjszaka c.
romantikus regény volt (amibe egy picit én is besegítettem, de
alapvetően ő találta ki a sztorit, és ő írta meg). Később ő segített
be nekem a Megveszem ezt a nőt – valamint a Borostyán-
sorozatban. (Ez általában úgy történt, hogy én megírtam a
vázlatot, Judit pedig az alapján írt a soron következő kötetbe
önálló jeleneteket, amiket aztán én dolgoztam össze saját
jeleneteimmel, és véglegesítettem.) A későbbiekben Julie Scott
néven több romantikus regényt is írt: Helga története, Az
ezerkettedik éjszaka, Asha.
 Jelenleg Dániában él férjével és kislányukkal, Ajsával;
személyi edzőként dolgozik.

Bihonné Király Edit

Király Edittel 1992-ben ismerkedtem meg, Bihon Tibi révén,

akivel pár évvel később összeházasodtak. Akkoriban Edit még
Debrecenben élt, én pedig épp alkalmazottat kerestem, aki
besegíthet a kiadó könyvelésébe és a készülő könyvek
tördelésébe, kézenfekvőnek tűnt, hogy adjak neki lehetőséget.
Mivel minden szempontból megfelelő, precíz munkaerőnek
bizonyult, egyre bonyolultabb, önálló feladatokkal bíztam meg,
és rengeteg terhet levett a váltamról. Nem csupán a könyvek
tördelését bízhattam rá, de egyre gyakrabban a korrektúrázást
is. A Harcos Képzelet lapozgatós játékkönyveket ő szerkesztette,
később már az antológiáinknál is megosztottuk a szerkesztői
munkát – ő olvasta el előttem a beérkező műveket, javította az
egyértelmű hibákat, és konzultált a szerzőkkel azokról. Mire én
megkaptam tőle a szövegeket, a szerkesztői munkában
többnyire már csak finomításra volt szükség.
Edit jelenleg Nyíregyházán él férjével, Tibivel és két
egyetemista gyermekükkel, Robival és Csengével. Bár azóta már
évek óta máshol dolgozik, elmaradhatatlan tagja a cherubionos
írói csapatnak; nem csupán jelen van minden baráti
találkozónkon, de gyakorta ő ezen összejövetelek fő szervezője
és háziasszonya is.

Edit szavaival:
Nagyon büszke vagyok arra, hogy ehhez a csapathoz tartozom.
Amikor a kilencvenes évek elején Nemes Pista felajánlotta a
szerkesztői/korrektori lehetőséget, még nem tudtam, mire
vállalkozom. Nagyon sok embert ismertem meg a kiadó révén, és jó
néhányan vannak, akik mára a barátaink lettek. Amire külön
büszke vagyok, hogy az esküvőnkön John Caldwell vezette az autót,
ami a házasságkötő teremig vitt minket, onnan pedig Jeffrey Stone
vette át a helyét az este folyamán. Ez mára a családi legendárium
része. Mint ahogyan az is, amikor Szendrei Tibi egyik festményét
kaptam karácsonyra, melyen a szereplőkben önmagunkra (a
családunkra) ismerhettem. Ezek olyan történetek, amelyeket
büszkén és szeretettel mesélek barátoknak és rokonoknak egyaránt,
és valahányszor megállok a kép előtt, jólesik visszapillantani egy
kicsit az időben.
A kiadónál rengeteg remek történetet olvashattam, és talán a
munkámmal én is hozzájárulhattam egy kicsit, hogy az olvasók
megkedveljék a Cherubion íróit.

Dr. Mazák Károly

Ahogy ebben a kötetben is megjegyeztük már párszor, Karcsi

egyfajta házi lexikonnak számít nálunk, jobban ismeri Worluk
világát, mint én magam, és írótársaimmal együtt rendszeresen
bombázzuk kérdésekkel, illetve ő egyfajta előolvasó is, aki
elsősorban az összefüggések, dátumok és hivatkozások
tekintetében szokott javaslatokat tenni a javításra. (Illetve, az én
esetemben mindig morog, amikor a szereplőim kirívóan
csúnyán beszélnek és káromkodnak, és nem mulasztja el
felhívni arra a figyelmem, hogy ismét átléptem a határt. Én
pedig biztatom is, hogy szóljon mindig, ha valami nem tetszik
neki, és kíméletlenül mondja meg őszintén… aztán majd
eldöntöm, hogy megszívlelem-e az enyhítési tanácsait, vagy
inkább még durvítok az általa kifogásolt párbeszédeken.) Egy
ideje már ő is a kiadói írói stáb tagja, részt vesz a közös
megbeszéléseken, és bár ő még írni nem próbált, de velünk
együtt ötletel, és a közelmúltban több novellát is fordított.

Karcsi szavaival:
Gimnáziumi és egyetemi éveim meghatározó olvasmányélményei
voltak a Phoenix, majd a Cherubion Kiadó fantasykönyvei. Általuk
ismerkedtem meg és merültem el Robert E. Howard és Jeffrey Stone
fantasyvilágaiban. Évekkel később elolvastam egy tanulmányt
arról, hogyan és milyen sorrendben keletkeztek Robert E. Howard
Conan-történetei. Arra gondoltam, hogy Nemes Istvánról és
írótársairól is milyen szívesen olvasnék ilyesmit. Pusztán személyes
kíváncsiságból nekiláttam a Cherubion Kiadó könyvei
átolvasásának és tartalmi kivonatok készítésének.
Háttérinformációkat gyűjtöttem internetes fórumokról, gyakran
közvetlenül megkérdezve és személyesen találkozva az egyes
szerzőkkel. Elhatároztam, hogy megírom a Cherubion Kiadó
történetét, amihez nagyon sok segítséget kaptam Istvántól és Bihon
Tibortól, de a többi író is mindig pozitívan állt hozzá a
kérdéseimhez. Az elkészült tanulmány a tervek szerint még idén
megjelenik, A Cherubion Kiadó első harminc éve címmel.
Tíz éve ismerkedtem meg a kiadó munkatársainak
közreműködésével készült World of Chaos számítógépes játékkal.
Lenyűgözött a játék története, látványvilága, zenéje, így
igyekeztem minél több háttérinformációt összegyűjteni erről az
összművészeti alkotásról. Készítettem egy végigjátszást (a videók a
YouTube-on elérhetők), a zseniális német párbeszéd-fájlokból és az
elképesztő dallamgazdagságú zenéből pedig egy német
rádiójátékot. A zeneszerző, Török Zoltán nagylelkűsége révén
hozzájutottam a játék teljes zenei anyagához, és a legtöbb tétel
digitális anyagából zongorakivonatot készítettem. Életem egyik
legcsodálatosabb időszaka volt, amikor ezzel a játékkal
foglalkoztam.
Mindig is érdekelt Worluk világának kronológiája, az egyes
regények időrendje. Tavaly októberben felkerült a
fantasycentrum.hu oldalra az általam összeállított, és Nemes
István által jóváhagyott Worluk regények kronológiája írás. A
Káosz-ciklus újrakiadásakor a Cherubion Fantasy-sorozatban már
az utóbbi években is igyekeztünk Istvánnal ezt a kronológiát
figyelembe venni. A címek után röviden bemutatom a regények
alapszituációját és feltettem egy linket a moly.hu oldalra, ahol az
érdeklődök megtalálhatják a könyvek címlapját, fülszövegeit, és a
legtöbb esetben rövid kritikákat is olvashatnak az egyes művekről.

Fonyódi Tibor (Harrison Fawcett)

Ahogy már sokszor és sok helyen elhangzott, Fonyódi Tibit
1997-ben ismertem meg, a salgótarjáni Hungaroconon nyomta
a kezembe a Katedrális-ciklusának ismertetőjét és az első regény
kéziratát. Mivel rengeteg regényt kaptam ekkoriban,
elhelyeztem a sorban a többi közé, hogy majd valamikor
elolvasom. (Persze belenéztem, és már az elején az volt a
benyomásom, hogy érdemes lesz foglalkozni vele… de annyi
minden más munka akadt, hogy fogalmam sem volt, mikor lesz
rá időm.) Ekkoriban hívott más ügyben az óbudai sci-fi klub
vezetője, Hajagos János, akinél rákérdeztem, ismeri-e a Tibi
Katedrálisát. Jancsi ennek hallatán egészen elérzékenyülten
nyilatkozott, hogy ő „imádja”, és nagyon-nagyon javasolja
kiadásra. Az ő meggyőződése rám is hatást gyakorolt,
előrevettem az olvasási sorrendben, és én is azt éreztem, hogy
ezt bizony tényleg ki kell adni. Ezután hívtam fel Fonyódi Tibit
telefonon, és átbeszéltük a lehetőségeket. Egy vaskos, kemény
borítós kötetet egy „ismeretlen” szerzőtől kiadni óriási
kockázat, ezért rábeszéltem Tibit, hogy a neve megismertetése
érdekében írnia kellene pár novellát, amiket előbb kiadhatnék.
Ennek hatására írta első nálunk megjelent novelláját 1998-ban,
„Hogyan legyünk Sherlock Holmes” címmel, az első Brett Shaw-
történetet. Még abban az évben megjelent A Katedrális Harcosai
(a ciklus első négy regénye), majd ennek „folytatása”[13], A
Katedrális Legendája (a ciklus további három regénye) –
amelyért 2000-ben Zsoldos Péter-díjat kapott.
2000-ben Szélesi Sándorral közösen elindították a Mysterious
Universe-sorozatot, majd A Korona Hatalma című regényét
követően történelmi témákkal foglalkozott, később pedig
forgatókönyvek írásával kezdett foglalkozni. Árpád népe
rockopera forgatókönyve Szörényi Leventével, a Tűzvolnalban és
a Haction televíziós sorozat vezető írójaként, a Géniusz, az
alkimista minisorozat írójaként növelte ismertségét és
népszerűségét, melyek mellett több mozifilm forgatókönyvét is
ő írta.
 2019-től a Nemzeti Filmintézet forgatókönyv-fejlesztési
igazgatója, a Filmszakmai Döntőbizottság tagja. A Magyar
Forgatókönyvírók Egyesülete és a FilmJus forgatókönyvíró-
szekció egyik alapító tagja. Nős, három gyermek apja;
családjával Veresegyházon él.
Tibinek a cherubionos inputja alapján mindenképp helye lett
volna ebben a kötetben is, hiszen éveken át jelentős része volt a
közös munkánknak és színes egyénisége a baráti
társaságunknak, a buliknak is. Fontolgatta is, hogy megpróbál
írni valamit a felkérésre, ám a jelenlegi sűrű elfoglaltsága miatt
előre jelezte, hogy nagy eséllyel nem sikerül majd határidőre
elkészülnie.
Bárhogy is, a régi barátság megmaradt.

Vőneki Zsuzsanna (Santorina Gray)

Bár Zsuzsa viszonylag keveset írt, öt novellát, illetve három

regényt, az ógörög mitológia világába helyezett fantasyt, a
Thira-trilógiát (Holdsarló, Földsarló, Fénysarló), mégis fontos
tagja a Cherubion írói stábjának. Ha valaki, akkor ő szinte
biztosan ott szokott lenni a baráti találkozóinkon, aktívan részt
vesz az ötletelésekben, és bár az elmúlt években nem kicsit
elfoglalt a munkája és a tanulmányai miatt, gyanítom,
találkozunk még a műveivel a közeljövőben.

Czinkos Éva (Eve Rigel)

Évával 2005-ben a salgótarjáni Hungaroconon ismerkedtem

meg, azt követően küldte el nekem „A lélek rejtelmei” című
novelláját, amely bekerült a még abban az évben megjelent
Lélektánc című antológiába. Ezt követően ismerkedett meg
tüzetesebben a Káosz világával, és ettől kezdődően – az én
segítségemmel (már ami a világot illeti) konrétabb, odaillőbb
történeteket kezdett írni. Mivel a gondolkodásmódunk eléggé
hasonlított, igyekeztem a saját írástechnikai eszközeim felé
terelni, így többször is előfordult, hogy az általa megírt
történeteket picit átirányítottam az én történeteimhez
kapcsolódó művekké. Jó példa erre az „Aranypárduc” című
kisregény, amit saját korábbi regényének folytatásaként írt, ám
amit ugyanakkor az én Hideglelés c. regényem szereplőihez és
történéseihez is csatlakoztattunk. A Sárkányvér c. antológia
címadó kisregényét magától írta, mint ahogy a következő
években megjelenő önálló regényeit is, amiket pusztán a
világkonzekvencia miatt kozmetikáztam egy picit, mint ahogy a
Norstraden Csillaga c. regényt, is amely eredetileg nem a Káosz
világára íródott, de igyekeztem segíteni, hogy Worlukon is
megállja a helyét.
Éva sci-fit is írt: Eve Rigel néven jelent meg a Delírium regénye
az azonos című antológiában, és ezt követően nevet váltott, és a
Fény a horizonton antológiában Danny Graver néven jelent meg
az „Édentől nyugatra” kisregény. Ezt egy következő
antológiában címadó regény követte: Az Éden foglyai.
Miután elváltak útjaink, Éva létrehozta a Trívium Egyesületet,
amelyben írástechnikát oktat, és több kötetet is jegyez
szerkesztőként.

Fazekas Beáta (Kyra Potter)

Nem túl meglepő módon Beával is egy salgótarjáni

Hungaroconon ismerkedtem meg. Első novellája a
Cherubionnál a Riválisok c. antológiában jelent meg a „A
Borderland-rejtély” címen, 2000-ben. Önálló könyve nem jelent
meg nálunk, viszont számos antológiának az ő műve – regénye
vagy kisregénye – lett a címadója, és tucatnyinál is több
novelláját publikáltuk.
Bea és férje (Ripp Gábor – szintén írónk) a Trívium Egyesület
vezetőségi tagjai, mindketten szerkesztőként tevékenykednek
ott.

Móricz Gábor (Anthony G. Morris)

Gábor 2012-ben jelentkezett nálam az írásaival. Ő azon kevesek
egyike, aki „rajongóként” indult, és elég jól ismerte ahhoz a
Káosz világát, hogy kiemelten kezeljem potenciális íróként. Ő
nemcsak megjelenni szeretett volna, de a világ építéséhez is
megpróbált hozzátenni; elsősorban Drénia és a drén–zhíli
háború foglalkoztatta. Ráadásul, első hívásra hajlandó volt
eljönni Debrecenbe (Szegedről) némi írástechnikai fejtágításra,
és az ötletei megvitatására.
Első novellája, a „Scyssath kincse” a Káoszfattyú c.
antológiában jelent meg, aztán következett még pár rövidebb
írás, majd előállt azzal az ötlettel, hogy szívesen megírná a Drén
fivérek c. regényem folytatását. Miután bizonyította, hogy
mennyire képben van ebben a témában – és a stílusa is illett
hozzá –, biztattam, hogy próbálja meg. Gábor először csak egy
kisregényt hozott össze, aztán, mivel tetszett az írása, nógattam,
hogy írjon még hozzá folytatásokat, és akkor kijöhet önálló
kötetként. Ebből a projektből született a későbbi Jégkorona, majd
pedig a folytatása, a Vérrel írt sorsok. Mivel írástechnikailag
jócskán bele kellett nyúlnom, úgy egyeztünk meg, hogy közös
néven fog megjelenni… (És az én szerepem sem csak stílusbéli
csiszolgatásra szorítkozott. Az első kisregényt speciel 160 ezer
karakteresről kb. 400 ezres hosszúságúra írtam, de a másik
kettőbe is belenyúltam. Ekkor vetette fel Gábor, hogy bár a
címlapon legyünk írótársak, a novellákon „osztozzunk meg”: az
első sztori legyen az én nevem alatt – hiszen úgyis annyira
átírtam, hogy szinte rá sem ismert –, míg a másik kettőnél
inkább az ő ötletei és stílusa domináltak. Aztán a Vérrel írt
sorsoknál már nem volt ennyire megosztva, azt az elejétől a
végéig Gábor írta, de abban is bőven kellett csiszolgatnom a
jeleneteket, és mivel amúgy is alapvetően az én ötleteimre és
karaktereimre épült, abban maradtunk, hogy ezt írótársakként
publikáljuk.
Ezt követően Gábor újabb kisregénybe kezdett – a drén–zhíli
háború egyik epizódjából –, és én biztattam, hogy nyugodtan
írja bővebbre, lehet belőle regény…
 …ám Gábor életében sok minden megváltozott, felhagyott az
írással. Emiatt bosszankodtam egy picit, de nem kárhoztatom –
csupán remélem, hogy belátható időn belül visszatér még a
Káosz világára.

Bukros Zsolt (Patrick J. Morrison)

Ő már az „új nemzedék” képviselője nálunk, noha már nem

huszonéves ifjú titán. Pár éve ismerkedtünk meg egy debreceni
író-olvasó napon, amelyen ő is én is előadóként vettünk részt.
Azt követően többekkel is hosszan beszélgettünk, amelynek
végére meggyőződésemmé vált, hogy érdemes lesz Zsoltnak
lehetőséget adni. A nevét már ismertem korábbról, tudtam róla,
hogy sok írói pályázaton indult, nem egyet megnyert vagy
dobogós helyezést ért el. Ekkora már volt egy befejezett regénye,
az Ütközőzóna, amit eredetileg egy másik sci-fi világra írt meg,
de miután a kiadása meghiúsult, készséggel átírta egy saját
világra, hogy ne legyenek jogi problémák. Egy sci-fi antológiánk
címadó regénye lett, és idén a folytatása is megjelent Semleges
Zóna címen, jövőre pedig a trilógia befejezése várható, a Harci
Zóna.
Zsolt előzőleg már publikált novellákat az Új Galaxisban, a
Historium és az Ad Astra kiadó antológiáiban, de más
zsánerekkel is próbálkozott; írt YA fantasyt a Magnusz
kiadónak, sőt, hamarosan egy fantasynovellája is megjelenik a
Csempésztánc antológiában (és várhatóan később több is.)
Valamint küszöbön áll egy új sci-fi világ elindítása, amelynek az
első kötetét én írtam, és a folytatáshoz Zsoltot kértem fel
szerzőtársként. Szóval, várhatóan gyakorta találkozunk még a
nevével a Cherubionnál, és vélhetően a Delta Visionnál is.

A kiadónk fordítói, akiket szintén meg kell említenem:

Békési József, Csinádi Judit, Dr. Sámi László, Dr. Dinya Tamás,
Dr. Sohár Anikó, Erdő Orsolya, Gőz József, Jónás János, Koch
György (ő mint Liam Strong író is)… Nemes Ernő, Pákozdy
Andrea, Szegi György.
De publikált nálunk többek között:
Beregi Tamás (William Glendow), Bihari Péter (Peter Sanawad),
Boruzs János (Ian Borouge), Böszörményi Gyula (Robin Mash),
Csikász Lajos (Aaron F. Loacher), Farkas Gábor (Gabriel Wolf ),
Gáspár András, Gáspár Péter, Goldman Júlia (J. Goldenlane),
Horváth Ferenc (Mark Shadow), Jobbágy Tibor (Marco Caldera),
Joe Szakmary, László Zoltán, Lőrinczy Judit (Jud Lorin), Lukács
Kiara (Kiara Lucas), Márki István, Markovics Botond (Brandon
Hackett), Mihalecky Péter (Alec Norwood), Nagy Zoltán (Arthur
Philip Feist), Nagy Zoltán (Dougal Glendower), Novák Csanád,
Paksi Dániel (Daniel Duncan Parker), Pap Viola, Ripp Gábor
(Gabriel Wraith), Sinka Miklós (Nick Wraith), Sümegi Attila
(Quintus Moreno), Szabó Lehel (Chuck Palmer), Szabó Sándor (A.
Taylor Crabe), Szűcs Robert, Tamás Attila (Thomas A. Taylor),
Trenka Csaba Gábor, Varga Beáta (On Sai), Viszokay Tamás,
Zubály Sandor (Garry Hamilton)…
…és még sokan, sokan mások.
 Jegyzetek
[1] Hogy a vérdíj kitűzése mikor és milyen okból történt, azt egy másik
történet taglalja – majd valamikor.
[2] Mabling – Nordesben az önálló akarattal és szavazati joggal rendelkező
élőholtak elnevezése.
[3] És legyen hálás a kiadójának, Nemes Pistának, amiért nem rúgta ki
páros lábbal – vagy röhögve, vagy páros lábbal röhögve –, hanem hagyta,
hogy egy huszonéves senki betarthassa az önmagának tett ígéretét.
[4] Ezt a történetet a Mytheron Szépe c. novella meséli el a Nordes – A
Timberston-ház (2014) c. antológiában.
[5] Hivatkozás a Boszorkánylovag c. regény egyes történéseire (Delta
Vision, 2014)
[6] A kérdésre, hogy megfogant-e Arveus da Riffin átka, választ
kaphatunk a Fagyföld antológiából.
[7] Az anyagi testet nevezik így a tudósok.
[8] Az asztráli és az éteri test közös elnevezése, de ebbe a kategóriába
tartozik a csupán gázból álló organizmus is, mint pl. a menekülő vámpír.
[9] Azóta ő már Dr. Sámi László, ismert műfordító, a régi jó barát, akivel
egy CD-boltban ismerkedtem meg – mindketten ugyanazt a Dimmu
Borgir-albumot akartuk megvenni. Csak később derült ki, hogy
egyébként fantasyrajongó. (a szerk.)
[10] Loson korábbi kalandjait összegyűjtve a Sárkányok, farkasok és almák,
illetve a Sellők, hollók és csodalámpák c. kötetek taglalják.
[11] Egy picike kiegészítés a szerkesztőtől: Akkortájt rengeteg –
kezelhetetlenül sok – kéziratot kaptam, és nem jutott időm arra, hogy
mindegyiket elolvassam. Hüse Lali (Fayard) barátom időnként elvitt egy-
egy kupacot, és ő reflektált arról, hogy melyiket lenne érdemes
elolvasnom és melyiket nem. Bán Jani regényét ő emelte ki a sokaságból,
javasolva, hogy ha lesz időm, olvassam el. Végül lett időm, és ezek után
írtam Janinak. Vagyis: nem az én érdemem, hanem Lalié.
[12] A kameleoniták többsége háromlábú. A gazdagabbak öt- avagy
hétlábúak.
[13] Valójában nem „folytatás”, hanem a teljes történet második fele.
Tartalomjegyzék
HARMINC ÉV
ELŐSZÓ
John Caldwell: A KÁOSZ IGÉZETE
Colin J. Fayard: EGY HOSSZÚ NORDESI ÉJSZAKA
Eric Muldoom: ARANOKH BÁBJAI
Benjamin Rascal: SZLÁDOK, LÍCSEK ÉS SZAVAK
Robert Knight: MÁSODIK ESÉLY
Gabriel Sandstone: MINDENEK VÉGÉN
Susan Salina: SÁRKÁNYMESÉK
Allen Newman: A LÉGY ÉS A HIDEGEN TÁLALT BOSSZÚ
Douglas Rowland: INGA
Tim Morgan: AZ IGAZSÁG BAJNOKAI
Szendrei László: LESZÁMOLÁS A NARVÁLON
Krysta Hans & Krysto Hans: VÉRKÖTELÉK
Norbert Winney: SZIKLAKARMOK
Craig McCormack: A KOVÁCS ÉS A GNÓM
Soren Ward: A MONARAKHI TUDÓSÍTÓ
Szélesi Sándor: A CSATORNATISZTÍTÓ
Raoul Renier: GÓT ÁLMOK
Bán Mór: UTÓSZOR KIBOMLÓ CSATALOBOGÓ
Annie Warden (& Jeffrey Stone): CSILLAGVÁROSI RULETT
(részlet)
GRAFIKUSAINK