Osiris Könyvek 4.

Robert E. Howard
Conan, a kalandor
 A kötetben található novellák a következők:

The Frost Giant’s Daughter

Queen of the Black Coast
The People of the Black Circle
The Slithering Shadow

Fordította: Kornya Zsolt

Szerkesztő: Nemes István

A borítón látható festményt

Szendrei Tibor
készítette

ISBN 963 7841 03 2

ISSN1215-8518
©Cherubion Kft., 1992

Cherubion
Könyvkiadó és Szolgáltató Kft.
Az AVALON Kiadói Csoport tagja

Felelős kiadó:
Nemes István és Nemes Judit ügyvezető igazgatók
Szedte és tördelte a Cherubion Könyvkiadó
Nyomta az Alföldi Nyomda
Felelős vezető: György Géza .
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 7727.66-14-2
Terjedelem: 7 (A/5) ív
Készült Debrecenben, 1992-ben
 Ymir leánya

A kamaszkorból alig kinőtt Conan belekeveredik szülőföldje, a vad

Kimméria szomszédságában két szilaj rablónép háborújába. A
havas pusztaságokon az aranyhajú aesirek és a rőtszakállú
vanirók vívják gyilkos csatáikat. A sebesültek sosem kérnek
kegyelmet legyőzőiktől, mert tudják, hogy haláluk pillanatában
olyan élményben lesz részük, amiért érdemes megszenvedni;
találkozni fognak a bősz hadistennek, Ymir jégóriásnak a
gyönyörűséges leányával..
 YMIR LEÁNYA

A kardok és csatabárdok csörgése elhalt, a csatazaj elnémult. Csönd

ülte meg a vörös foltos fehérséget. A sápadt, fátyolos nap, melynek
fénye oly vakítóan tükröződött a jégtáblákon és a messzi hómezőkön,
átdöfött vértek és törött pengék ezüstjét villantotta fel, ahol a halottak
hevertek, ugyanabban a pózban, mint ahogy elestek. Élettelen kezek
fonódtak még mindig a kardmarkolatokra. Szárnyas sisakoktól övezett
rőt- és aranyszakállú arcok meredtek az égre, mintegy utolsó imában
Ymirhez, a Jégóriáshoz, a harcos fajok istenéhez.
A vörösre színeződött hótorlaszok és az elesettek fölött két férfi
bámulta egymást szikrázó szemmel. Ők voltak az egyedüli élőlények
mindeme vigasztalanság közepette. Fagyos égbolt magasodott felettük,
szinte végtelen fehér síkság ölelte körül őket, és holtak hevertek a
lábaiknál. Lassan cammogtak egymás felé az elesettek fölött,
szellemekhez hasonlatosan, akik egy halott világ romjain állnak ki
párviadalra. Végül farkasszemet néztek egymással a nyomasztó
csöndben.
Mindketten nagy termetűek voltak, és oly erőteljes testfelépítésűek,
akár a tigris. Pajzsukat rég elvesztették, vértjük összevissza horpadt. Vér
száradt láncingeikre, kardjaik mocskosak voltak. Szarvas sisakjaik bősz
csapások nyomait viselték. Az egyik férfi szakálltalan volt és fekete
hajú; a másiknak szakálla és fürtjei oly vörösen ragyogtak, akár a vér a
naptól csillogó havon.
– Ember – szólt a rőt hajú –, áruld el nekem a neved, hogy vanaheimi
testvéreim megtudhassák, ki esett el utolsónak Wulfher seregéből
Heimdul kardja által!
– Nem Vanaheimben – morogta a fekete sörényű harcos –, hanem a
Valhallában fogod mesélni testvéreidnek, hogy a kimmériai Conanba
botlottál!
 Heimdul felbömbölt és ugrott. Kardja halálos ívben villant fel. Mikor
a sivító penge nekicsapódott sisakjának, s kék szikrák pattantak ki
belőle, Conan megingott, és vörös csillagok sziporkáztak föl a szeme
előtt. Még tántorogva, széles vállának minden erejét összeszedve előre
döfött. A fegyver kifent hegye áthatolt a rézpikkelyeken, a csontokon és
a szíven, s a rőt hajú ván a kimmériai lábaihoz hanyatlott.
Conan kiegyenesedett és leeresztette kardját. Megingott a
kimerültségtől.
A havon tükröződő vakító napfény késként vágott a szemébe. Az ég
töppedtnek és furcsamód szakadozottnak hatott. Elfordult az összetiport
csatatértől, hol szőke szakállú harcosok hevertek utolsó, halálos
ölelésben vörös hajú ellenfeleikkel. Tett néhány lépést, mikor a
napsütötte hó vakító ragyogása hirtelen alábbhagyott. A sötétség
örvénylő hulláma átcsapott fölötte, s ő összerogyott. Dühösen egyik
kezére támaszkodott, és azon fáradozott, hogy kirázza szeméből a
vakságot, mint egy oroszlán a sörényét.

Ezüstös kacaj vágott át kábultságán, s látása fokozatosan visszatért.

Felnézett. A táj hirtelen szokatlanná vált, különös idegenszerűség töltötte
el, melyet nem tudott magának megmagyarázni – a földnek és az égnek
egy furcsa árnyalata okozta. De nem foglalkozott sokáig ezzel a
rejtéllyel, mert előtte, fűzfavesszőként hajladozva a szélben, egy asszony
állt. Conan zavart tekintete egy olyan testre nézett, amely mintha
elefántcsontból lett volna, s csak egy finom fátyolszövet takarta. A
karcsú lábak fehérebben csillogtak a hónál, melyen pihentek. A nő egy
kacajt szentelt a harcosnak, aki hitetlenkedve bámulta őt. Nevetése
édesebb volt, mint az ezüstcsengettyűk csilingelése, ám metsző a
kíméletlen gúnytól.
– Ki vagy te? – kérdezte a kimmériai. – Honnan jöttél?
– Olyan fontos ez? – Az asszony hangja zengzetesebb volt, mint egy
ezüsthúrú hárfáé, de gúnyos kegyetlenség csengett benne.
– Hívd az embereidet! – szólította fel Conan, és megragadta kardját. –
Még ha az erőm el is hagyott, akkor sem fogsz élve a kezeid közé kapni.
Látom, hogy a vánok közé tartozol.
– Mondtam én ezt?
A férfi rövid ideig újra kusza fürtjeit szemlélte, melyek első
pillantásra vörösnek tűntek. Most azonban már nem látszottak sem
rőtnek, sem szőkének, hanem a két szín valamely csodálatos
keverékének. Conan elbűvölten bámulta a nőt. Haja, akár a tündérek
aranya. A nap annyira tükröződött rajta, hogy ha sokáig figyelte,
elvakult. Szeme szintén nem volt sem egészen kék, sem egészen szürke.
Úgy látszott, állandóan változtatja színét, és olyan tónusban fénylett,
melyre a férfi nem talált megfelelő szót. Telt, piros ajka mosolygott, és
elefántcsont teste kicsiny lábfejétől egészen lágyan omló, sűrű
hajkoronájáig oly tökéletes volt, akár egy isten álma. Conan vére vadul
lüktetett ereiben.
– Nem tudom megmondani, hogy Vanaheimből való vagy-e, s így az
ellenségem, vagy Ázgardból, s ezért jóindulattal viseltetsz irántam –
mormolta. – Sokfelé megfordultam, de még sosem találkoztam hozzád
hasonlóval. Fürtjeid elvakítanak csillogásukkal. Sohasem láttam ilyen
hajat, még az ázok legszebb leányai között sem. Ymirre mondom…
– Ki vagy te, hogy Ymirt szólítod? – gúnyolódott a nő. – Mit tudsz a
hó és a jég isteneiről te, aki délről jöttél ide, hogy idegen népek között
keress kalandokat?
– Fajtám sötét isteneire! – szitkozódott a férfi dühödten. – Még ha
nem is vagyok aranyhajú áz, akkor sem volt senki bátrabb nálam a
közelharcban! Hat tucat embert láttam ma elesni, és egyedül én éltem túl
a csatát, melyet Wulfher rablói vívtak Bragi farkasaival. Mondd,
asszony, láttad a vértek villogását a hómezőn, és a jégen csúszkáló
fegyvereseket?
– Láttam csillogni a napon a zúzmarát – válaszolta a lány –, és
hallottam a szél suttogását az örök hó fölött.
Conan sóhajtva rázta meg a fejét.
– Njördnek még a csatakezdés előtt el kellett volna érnie bennünket.
Attól félek, csapdába került harcosaival. Wulfher és az emberei
halottak… Azt hittem, itt közel s távol nincsen település, mert tudtam,
milyen messzire sodort minket a harc. De ilyen pőrén nem tehettél meg
nagy távolságot ebben a hóban. Ha áz vagy, vezess a törzsedhez, mert
fáradt vagyok a küzdelemtől, és elgyengültem a kiállt kardcsapásoktól.
– Az én otthonom távolabb van, mint amennyi utat képes lennél
megjárni, kimmériai Conan – válaszolta a lány nevetve. Kitárta karját és
ingerlően ringatózott előtte, félrehajtott fejjel, szemét félig elrejtve
hosszú, selymes pillái alatt. – Szépnek látsz, emberfia?
– Mint a szeplőtelen hajnalt a havon – mormolta a férfi, s szeme
égett, akár egy éhes farkasé.
– Akkor miért nem állsz föl és követsz? Miféle erős harcos az, aki
térden csúszik előttem? – gúnyolódott a lány csalogatóan. – Feküdj a
többi halott közé, fekete hajú Conan! Úgysem tudsz követni oda, ahová
megyek.
A kimmériai szitkozódva állt föl. Kék szemei megvillantak dühtől
eltorzult arcában. Elöntötte a harag. Vágya ezután az ingerlő teremtés
után ott dobolt a halántékában, és forrón korbácsolta fel vérét az ereiben.
Szinte fájdalmas szenvedély rendítette meg úgy, hogy már nem is látott
tisztán. A fáradtság és gyöngeség elenyészett.
Szótlanul visszalökte hüvelyébe a véres kardot, és a lányra vetette
magát, hogy kezét szelíd domborulataira helyezze. Az nevetve hátrált
előle, majd futásnak eredt, de gúnyosan visszapillantott rá a válla fölött.
Conan mély farkasmorgással követte. Elfelejtette a csatát, elfelejtette a
vérükben fekvő halottakat, elfelejtette Njördöt és a rablókat, akik nem
érték el a harcmezőt. Csak a karcsú alakot látta, aki inkább lebegett, mint
futott előtte.
Vakítóan fehér síkságon át vezetett a hajsza. A véres, összetiport
mező már rég a távolba veszett mögöttük, de a kimmériai, fajtájának
kitartásával a lány sarkában maradt. Nehéz csizmái áttörték a hó kemény
kérgét, nemegyszer mélyen belesüppedt a hótorlaszokba, melyekből csak
nagy erőfeszítések árán tudta magát kiszabadítani. És a lány mindig oly
könnyedén táncolt tova előle, mint egy csöndes tó fölött lebegő tollpihe.
Csupasz talpa alig hagyott nyomot a zúzmarától bevont hótakarón. A
kegyetlen hideg az ereiben lobogó tűz ellenére átrágta magát a harcos
láncingén és szőrmebélésű zekéjén, míg a lány, fátyolfinom öltözékében,
úgy látszott, egyáltalán nem érzi. Könnyű lábbal táncolt előre, mintha
csak a poitani pálma- és rózsakerteket járná.
Egyre tovább csalogatta a kimmériait, és az követte őt, miközben vad
káromkodások szakadtak föl kiszáradt ajkáról. Halántékán lüktettek és
kidagadtak az erek, s a fogát csikorgatta.
– Nem menekülsz előlem! – bömbölte. – Vezess csak csapdába, akkor
a lábad elé halmozom testvéreid koponyáját! És ha megpróbálsz
elrejtőzni előlem, még a hegyeket is széthasítom, hogy megtaláljalak!
Igen, akár a pokolba is követlek!
Nyál csordult ki a barbár ajkán, ahogy a lány ingerlő kacagása
válaszolt neki. Egyre beljebb vezette őt a pusztaságba. A nap a horizont
felé hajlott, a táj megváltozott. A határtalan síkságból alacsony dombok
nőttek elő, melyek fokozatosan hegyláncokká duzzadtak. Conan messze
északon égre törő csúcsokat látott, melyeknek örök havát rőt ragyogásba
vonta az alkonyi nap. A sötétedő égbolton északi fények cikáztak.
Legyezőszerűen terjedtek szét, jeges fénypengékhez hasonlatosan,
melyek színüket változtatják, s egyre nagyobbak és vakítóbbak lesznek.
Az ég furcsa fényei és színárnyalatai izzottak és sercegtek a barbár
feje fölött. A hó kísértetiesen csillogott: egyszer fagyos kékben, aztán
jeges pirosban, s végül hideg ezüstben. Conan egy csillámló
mesevilágban rohant állhatatosan, akár egy kristálylabirintusban,
melyben az egyedüli valóságos dolog a fehér alak volt, aki ott táncolt a
szikrázó havon – mindig épp karnyújtásnyira tőle.
Nem csodálkozott az események furcsaságán, még akkor sem, amikor
két gigászi alak állta el az útját. Páncélzatuk pikkelyei zúzmarától
csillogtak, sisakjukat és csatabárdjukat vastagon borította a jég. Hó
szikrázott a hajukban, szakálluk sűrűn egymás mellett lógó jégcsapokból
állt, szemük éppoly hidegnek hatott, mint az égbolton villódzó fények.
– Testvérek! – kiáltotta a lány, és könnyű lábbal hozzájuk szaladt. –
Nézzétek, ki üldöz engem! Hoztam nektek egy embert, hogy megöljétek!
Tépjétek ki szívét a testéből, hogy még gőzölögve tehessük atyánk
asztalára!
Az óriások bömbölő hahotázással válaszoltak, mely olyannak
hangzott, akár a sziklás partnak ütköző jéghegyek robaja. Mikor a dühtől
őrült kimmériai megrohanta őket, felemelték csillagfényben szikrázó
csatabárdjukat. Egy jéggel bevont penge villant föl szeme előtt, s
elvakította őt. Dühödt kardcsapással viszonozta az ütést, amely átvágta
ellenfelének térdét.
Az óriás nyögve omlott össze. Ugyanebben a pillanatban Conan, a
másik gigász kábító erejű ütésétől vállon találva, a hóba zuhant. Csak
láncinge akadályozta meg, hogy a csatabárd a csontját törje. Az óriás
jégkolosszusként rajzolódott ki a hidegen izzó égboltra. A bárd újra
lesújtott – és mélyen a hóba süppedt, amint Conan villámgyorsan
félrehengeredett és talpra ugrott. A gigász felbömbölt. Kirántotta
fegyverét a hóból, de még mielőtt ismét meglendíthette volna, a
kimmériai kardja lesújtott. Az óriás térde összecsuklott. A földre rogyott,
s a hó körülötte vörösre színeződött az átvágott torokból fecskendező
vértől.
Conan sarkon fordult. A lány nem messze állt tőle, és iszonyodó
tekintettel bámulta. Arcáról minden gúny eltűnt. A kimmériai vadul
felbömbölt. Kardjáról vércsöppek szóródtak szerteszét, ahogy keze
beleremegett az emberfölötti szenvedélybe.
– Hívd a többi testvéredet! – kiáltotta. – A farkasokkal fogom
megetetni a szívüket! Nem menekülhetsz előlem…
A lány rémült sikoltással sarkon fordult és elszaladt. Már nem
nevetett, ingerlő pillantásokat sem vetett hátra a válla fölött. Úgy rohant,
mint aki az életéért fut. Conannak minden izma, minden ina megfeszült,
s az erek már-már elpattantak halántékán, míg csak a hó vörös színben
nem úszott a szeme előtt. Ám a lány eltávolodott tőle, és zsugorodni
látszott, már nem volt nagyobb, mint egy gyermek, aztán mint egy
táncoló lángnyelv a havon, és végül, mint valami csillogás a
messzeségben. Conan összeszorított fogakkal üldözte tovább, míg a
csillogásból táncoló, fehér lángnyelv nem lett, a lángnyelvből pedig
csöppnyi gyermekalak, és végül ismét nőként futott előtte, kevesebb mint
száz lábnyira. És ez a távolság most már lassan, lépésről lépésre
zsugorodott.
A futás, úgy tűnt egyre inkább nehezére esik a lánynak. Conan
hallotta ziháló lélegzetét, és látta csillogni szemében a félelmet, mikor
rettegve hátranézett a válla fölött. Léptei egyre lassultak, botladozni
kezdett. A kimmériai vad lelkében fellángolt a pokoli tűz, melyet a nő
szított föl benne. Embertelen bömböléssel vetette rá magát. A lány
nyöszörögve, védekezően nyújtotta ki karját.
Conan kardja a hóba esett, ahogy magához rántotta zsákmányát. A
lány kecses teste elhúzódott előle. Kétségbeesetten próbálta
kiszabadítani magát a barbár karjából. A szél a férfi arcába fújta
aranyhaját, hogy az teljesen elvakult a csillogástól. A puha test, mely
ölelésében vonaglott, tovább fokozta szenvedélyét. Erős ujjai mélyen
belemarkoltak a sima bőrbe, mely olyan hideg volt, akár a jég. Úgy
érezte, nem hús-vér asszonyt ölel, hanem lángoló jégből valót. A lány
elfordította arcát, hogy vad csókjaitól megmeneküljön.
– Hideg vagy, akár a jég – mormolta kábultan a kimmériai. – De én
fel foglak melegíteni véremnek tüzével…
A lány felsikoltott, és sikerült egy heves fordulattal kitépnie magát a
férfi karjából. Csak fátyolfinom ruhája maradt Conan kezében. Gyorsan
arrébb futott, anélkül, hogy egy pillanatra szem elől veszítette volna a
másikat. Az aranyszínű fürtök ziláltan lógtak arca körül, a fehér keblek
hevesen emelkedtek és süllyedtek, az azelőtt oly gúnyos szempár
rettegve csillogott. Conan dermedten állt egy pillanatig, hódolva a karcsú
test szépsége előtt, melynek a hó kölcsönzött illő keretet.
És ezalatt a pillanat alatt a lány az égbolt fényei felé nyújtotta karját,
és felkiáltott olyan hangon, amit Conan soha nem fog elfelejteni:
– Ments meg, ó atyám, Ymir!
Ám ekkorra már nekilendült a kimmériai. Kiterjesztett karokkal
vetette magát reá, mikor az égbolt egy gleccser repedésére emlékeztető
robajjal jeges tűzbe borult. A lányt hirtelen hideg, kék színű lángok
burkolták körül, melyek oly vakítóan égtek, hogy a kimmériainak el
kellett takarnia előlük a szemét. Az ég és a hófödte hegyek egy futó
pillanatra fehér, sercegő lobogásba merültek, amelyből jégkék villámok
cikáztak elő.
Conan hátratántorodott és felkiáltott. A lány eltűnt, az izzó hó üresen
nyúlt el előtte a messzeségbe. A boszorkányfények magasan a feje fölött
járták táncukat az őrült téli égbolton. A távoli, kék hegyek felől
mennydörgés zendült, mint egy fürge lovaktól húzott gigászi harci
szekér robaja.
És aztán az ég, az északi fények és a hegyek megfordultak Conan
körül. Ezernyi tűzgolyó pukkant szét szikraesőben, az égbolt óriási
kerékké változott, amely minden fordulattal csillagokat szórt ki
magából. A hó, amelyen állt, örvénylő hullámként csapott feléje.
Minden feketébe borult körülötte.
Egy sötét, hideg világegyetemben, melynek napjai eónokkal ezelőtt
kialudtak, Conan idegen, nem sejtett élet moccanását észlelte. Valami
földrengés ragadta meg őt és rázta ide-oda, s ugyanakkor kezét-lábát
sebesre dörzsölte, míg fel nem bömbölt fájdalmában és dühében, s meg
nem próbált a kardja után tapogatózni.
– Magához tért, Horsa – mondta egy hang. – Igyekezz, ki kell
dörzsölnünk a fagyást a tagjaiból, ha valaha is akar még kardot forgatni.
– Nem tudom a bal öklét szétfeszíteni – dörmögte egy másik hang. –
Szorongat benne valamit…
 Conan kinyitotta szemét, és a feléje hajló szakállas arcokba bámult.
Nagy termetű, aranyhajú harcosok vették körül.
– Conan! – mondta egyikük. – Hát élsz!
– Cromra, Njörd! – zihálta a kimmériai. – Valóban élek még, vagy
mindnyájan halottak vagyunk a Valhallában?
– Élünk – biztosította őt Harbard, aki Conan félig elfagyott lábával
foglalatoskodott. – Először ki kellett verekednünk magunkat egy
csapdából, különben elértünk volna titeket még a csata kezdete előtt. Az
elesettek még nem voltak túl merevek, mikor a harcmezőre érkeztünk.
Nem találtunk téged a halottak között, így hát követtük a nyomaidat.
Ymir nevében, Conan, hogy jutott az eszedbe, hogy kivánszorogj a jeges
pusztaságba? Órákig követtük a csapásodat. Ymirre mondom, ha közben
hóvihar kerekedett volna, sohasem találunk rád!
– Ne szitkozódj olyan sokat Ymir nevében! – dörmögte az egyik áz,
és nyugtalanul pillantott a távoli hegyekre. – Ez itt az ő földje, és az isten
a legendák szerint azok közt a csúcsok között lakozik.
– Láttam egy asszonyt – mormogta Conan. – A síkságon ütköztünk meg
Bragi embereivel. Hogy meddig harcoltunk, nem tudom. Egyedül én
maradtam életben. Le voltam gyöngülve, és elfogott a szédülés. A vidék
úgy terült el előttem, mint egy álom – csak most tűnik minden
ismerősnek és természetesnek. Jött ez az asszony, és elcsalt magával.
Olyan szép volt, akár a pokol jéggé fagyott lángja. Különös őrület
ragadott el, amikor ránéztem, és elfelejtettem minden egyebet a világon.
Hát nem láttátok a nyomait? És a jeges páncélú óriásokat, akiket
megöltem?
Njörd megrázta a fejét.
– Csak a te csapásod volt a hóban, Conan. Semmi más.
– Akkor meglehet, hogy valóban erőt vett rajtam az őrület – mormolta
Conan zavartan. – Pedig megesküdtem volna, hogy az aranyfürtű lány,
aki meztelenül menekült előlem a havon, nem kevésbé volt valóságos,
mint ti vagytok. És mégis eltűnt a jeges tűzben a szemem elől.
– Félrebeszél – suttogta a harcosok egyike.
– Egyáltalában nem! – kiáltott egy idősebb áz, kinek szeme vadul
csillogott. – Atali volt az, Ymirnek, a Jégóriásnak a leánya! Ha vége egy
csatának, a harcmezőre jön, és megmutatkozik a haldoklók előtt. Én
magam láttam őt, amikor még kölyök voltam, és félholtan hevertem a
véres wolfsraveni síkon. A halottak között sétálgatott a havon. Csupasz
teste úgy csillámlott, akár az elefántcsont, és aranyhaja elviselhetetlenül
vakítóan villogott a holdfényben. Ott feküdtem és vonítottam, mint egy
döglődő kutya, mert nem bírtam utána kúszni. Kicsalta a csata túlélőit a
hósivatagba, hogy testvérei, a Jégóriások levághassák őket, és szívüket
még melegen tehessék atyjuk asztalára. A kimmériai Atalit látta, Ymir
leányát!
– Egy fenét! – dörmögte Horsa. – A vén Gorm feje nem egészen
tiszta, mióta kapott rá egy kardcsapást kölyökkorában. Conant a véres
csata utáni lázálom rázta meg annyira. Nézzétek csak, hány horpadás
van a sisakján! Ezek közül az ütések közül bármelyik megzavarhatta az
eszét. Egy délibábot követett a hósivatagba, semmi egyebet. Hiszen
délről jön. Mit tudhat ő Ataliról?
– Igazad lehet – mormolta Conan. – Az egész olyan furcsa és
kísérteties volt, hogy… Crom nevére!
Szava elakadt, amint rámeredt arra a valamire, amit még mindig
görcsösen szorongatott ökölbe szorított kezében. A többiek szeme
elkerekedett, miközben a magasba emelt egy fátyolfinom szövetdarabot,
amely nem készülhetett emberi kéz által.
 A Fekete Tengerpart
királynője

Nemédiai tolvajéveit maga mögött hagyva Conan katoná-

nak áll, és egy hybóriai városba, Messantiába szegődik el zsoldosnak.
Egy súlyos függelemsértést követően azonban menekülnie kell, s a sors
szeszélye ezúttal az ismeretlen Délvidékre veti; ahol most jár először
életében. A párás őserdők és fekete bőrű harcosok között azonban
nemcsak új, izgalmas kalandok várnak rá, hanem egy csodaszép
asszony is, aki többet fog jelenteni Conannak, mint bármelyik más nő
egész életében...
 A FEKETE TENGERPART
KIRÁLYNŐJE

1.

A VÁGTATÓ LOVAS

Paták dübörögtek a rakpartra vezető utcán. A kiáltozva félreugró

járókelők csak egy futó pillantást vethettek a fekete lovon vágtató alakra,
akinek lobogó, skarlátvörös köpenye a háta mögött csapkodott a szélben.
Hátrébb az utcán lódobogás hallatszott, és üldözők kiáltásai harsantak,
de a lovas egy pillantást sem vetett feléjük. Kiszáguldott a rakpartra, és
közvetlenül a víztükör széle előtt olyan hirtelen rántotta vissza hátasa
kantárszárát, hogy az riadtan felágaskodott. A tengerészek, akik épp egy
magas orrú, széles hasú gálya csíkos vitorláját vonták föl, tátott szájjal
meredtek rá. A kapitány – egy zömök, fekete szakállú férfi – az orrban
állt, és csáklyával igyekezett ellökni a hajót a parttól. Dühösen
felbömbölt, mikor a lovas leugrott a nyeregből, és egy óriási
szökkenéssel a főfedélzeten termett.
– Ki hívott a hajóra?
– Induljatok már! – mennydörögte az idegen. Szilaj kézmozdulatára
vörös csöppek szóródtak kardjáról szerteszét.
– De mi a kúsita tengerpart felé tartunk! – kiáltotta a kapitány.
– Hát akkor veletek megyek Kúsba! Induljatok már, ember!
 A kapitány gyors pillantást vetett az utcára, ahol vágtató lovascsapat
közeledett. Őket, még nagyobb távolságban, egy szakasz számszeríjász
követte.
– Ki tudod fizetni az utat? – kérdezte.
– Csupasz acéllal fizetek! – mennydörögte a láncinges férfi, és
meglengette a hatalmas kardot, mely kékesen csillámlott a napban. –
Cromra mondom, ember, ha nem indulsz el azonnal, a legénységed
vérében fürösztöm meg ezt a gályát!
A kapitány jó emberismerő volt. Elegendő volt egy pillantást vetnie a
sötét, sebhelyes arcra s az ádáz szempárba. Kurta parancsot kiáltott, és
minden erejével a rakpartnak feszült a csáklyával. A gálya kisiklott a
tiszta víztükörre. Az evezők ütemes mozgásba lendültek, máris
szélfuvallat töltötte be a csíkos vitorlát. A könnyű hajó belefeküdt a
szélbe, és egyre gyorsulva tovasiklott, mint valami sirály.
A rakparton a lovasok kardjukat rázva fenyegetőztek, bömbölve
parancsolták a gálya kapitányának, hogy forduljon vissza, s közben a
késlekedő íjászok felé kiabáltak, hogy igyekezzenek, mielőtt a hajó
lőtávolon kívülre ér.
– Hadd dühöngjenek! – mondta a férfi, karddal a kezében és
vigyorogva. – Tartsd az irányt, kormányosmester!
A kapitány lesietett a keskeny orrfedélzetről, át az evezősorok között
a főfedélzetre. Az idegen, hátát az árbocnak vetve állt ott, és éberen
tekingetett körbe, kardjával a kezében. A kapitány nem vette le róla a
szemét, s ügyelt rá, hogy keze még véletlenül se kerüljön közel az övébe
tűzött hosszú tőrhöz. Nagy termetű, rendkívül izmos férfit látott maga
előtt barna lábszárvédőben, fején kékesen csillogó, szarvas acélsisakkal.
Láncinge fölött az idegen skarlátvörös köpenyt viselt, amely háta mögött
csattogott a tengeri szélben. Széles, aranycsatos bőröv tartotta
kardhüvelyét. A sisak alatt az egyenesre nyírt fekete sörény
megdöbbentő ellentétet alkotott a szikrázó kék szemekkel.
– Ha már együtt kell utaznunk – mondta a kapitány –, össze is kell
férnünk egymással. Az én nevem Tito, az argoszi kikötők bejegyzett
mesterhajósa vagyok. Kúsba tartok, hogy ott üveggyöngyöt, selymet,
cukrot és rézgombos kardokat cseréljek a fekete királyokkal
elefántcsontra, rézércre, rabszolgákra és igazgyöngyre.
A kardot tartó idegen az egyre inkább elmaradó rakpartot nézte, ahol
még mindig tehetetlenül hadonásztak üldözői – nyilván nem volt könnyű
dolguk, ha olyan hajót kerestek, ami elég gyors, hogy a fürge gályát
utolérje.
– Én Conan vagyok, a kimmériai – felelte. – Azért jöttem Argoszba,
hogy felkínáljam valakinek a kardomat, de mivel háborúra semmi
kilátás, hát nem állt túl jól a szénám.
– És miért üldöztek a katonák? – érdeklődött Tito. – Persze semmi
közöm hozzá, de azt hittem…
– Nincs semmi rejtegetnivalóm – biztosította a kimmériai. – Cromra
mondom, épp elég időt töltöttem már civilizált emberek között, mégsem
tudom igazán megérteni a szokásaikat! Nos, tegnap este egy
csapszékben a királyi gárda egyik kapitánya nem úgy viselkedett egy
fiatal katona kedvesével szemben, ahogy az ember egy tiszttől elvárná.
Érthető felháborodásában a katona leszúrta. De itt nyilván van valami
feneette törvény, ami tiltja a gárdatisztek megölését. A fiú meg a lány
elmenekültek. Rebesgették, hogy én is a társaságukban voltam, így hát
ma törvény elé idéztek, és megkérdezték tőlem, hová rejtőzött el az a
katona. Nem árulhattam el, hiszen a barátom! Ez felbőszítette a bírót, és
mindenféle nagy szavakat használt, hogy nekem állam és társadalom
iránti kötelességem… meg még sok minden más is, csak azt már nem
értettem… megmondani, hová szökött a fiú. Közben persze én is dühös
lettem, elvégre már közöltem vele az álláspontomat, de elfojtottam a
haragomat, és visszatartottam magam. Ez nyilván annyira felidegesítette
a bírót, hogy azt állította, semmibe veszem a magas törvénykezést, és
úgy rendelkezett, hogy tömlöcben sínylődjek, míg el nem árulom a
barátomat. Mikor láttam, hogy az egész bíróság az eszét vesztette, kardot
rántottam, és a bíró fejére csaptam vele, aztán meg utat vágtam
magamnak az épületből. Belebotlottam a nagyságos bíró úr lovába, ami
a közelben volt kikötve, és kölcsönvettem pár percre. A kikötőbe
vágtattam, mert reméltem, hogy találok egy hajót, ami jó messzire
elvisz.
– Én sem imádom különösebben a hatóságokat – vallotta be Tito. –
Túl gyakran megkopasztottak már, ha egy-egy gazdag kereskedő
igaztalanul bevádolt ilyen-olyan okokból. Bizonyára válaszolnom kell
majd néhány kérdésre, ha újra kikötök itt Messantiában, de bármikor
bebizonyítom: fegyveres erőszakkal kényszerítettél rá, hogy magammal
vigyelek. Nyugodtan tedd le hát a kardodat. Mi békeszerető hajósok
vagyunk, és nem látunk benned semmi kivetnivalót. Azonkívül még
igazán hasznosnak bizonyulhat, ha egy ilyen harcos van velünk a
fedélzeten. Jöjj velem a tatkabinba, igyunk egy korsó sört!
– Rendben van – dörmögte készségesen a kimmériai, és hüvelyébe
csúsztatta a kardját.
Az Argus kicsiny, robusztus jármű volt, tipikus kereskedőhajó, amely
Zingara és Argosz kikötői között meg a déli tengerpart mentén
bonyolítja le üzleteit, s ritkán merészkedik ki a nyílt vizekre. Orra
magasan ívelt volt, közepe széles, alakja mindent összevetve eléggé
kecses. Irányítani a taton lévő hosszú kormányevezővel lehetett, és főleg
a széles, csíkos selyemvitorla mozgatta. Az evezők általában csak arra
szolgáltak, hogy kisegítsék a hajót az öblökből és torkolatokból.
Mindkét oldalon tíz volt belőlük, öt a kis főfedélzet előtt és öt mögötte.
A rakomány legértékesebb része itt és az orrban volt leszíjazva. A
legénység a fedélzeten vagy az evezőspadok között aludt, a rossz idő
ellen ponyvával védekeztek. Húsz ember az evezőknél, három a
kormányrúdnál, plusz még a kapitány – ezzel teljes volt a létszám.
Tartós jó idő kedvezett az Argusnak, gyorsan haladt dél felé. A nap
minden mérfölddel forróbban sütött, így hát kifeszítették az evezőspadok
fölé a ponyvákat, melyek szintúgy csíkos selyemszövetből voltak, mint a
csillogó vitorla, és csaknem ugyanolyan fénnyel ragyogtak, mint az
aranydíszítés az orron és a korlát mentén.
Sém tengerpartja tűnt fel a horizonton, széles, hullámzó, füves síkság,
mögötte várostornyok fehér bástyái a messzeségben – de kékesfekete
szakállú, horgas orrú lovasok is, akik gyanakodva figyelték hátasuk
nyergéből a gályát. Itt nem kötöttek ki. A Sém szilaj, éber gyermekeivel
lebonyolított üzleten nem sokat nyerhettek volna.
Épp így nem futott be Tito mester abba a tágas öbölbe sem, ahol a
Styx ontja hatalmas hullámait az óceánba, s ahol Khemi zömök, fekete
bástyafalai magasodtak a kék víz fölé. A hajók ritkán merészkedtek
hívatlanul ebbe a kikötőbe, ahol fekete mágusok mormolták iszonyú
varázslataikat a sűrű áldozati füst mögött – a füstköd mögött, amely
mindig és mindenütt ott lebegett a vérfoltos oltár felett, hol meztelen nők
sikoltoztak rettenetükben, s hol, mint rebesgették, Szeth, a Vén Kígyó,
minden hybóriainak ősdémona és a Stygiai Birodalom minden
gyermekének ősistene kígyózott keresztül csillogó, pikkelyes testével
imádóinak sorain.
Tito mester nagy ívben elkerülte ezt a kristálytiszta vizű álmatag
öblöt, ámbár az egyik földnyelvről egy gondola siklott a tengerre,
kígyódíszes orral, melyről sötét bőrű, meztelen nők kiabáltak át a
hajósoknak, hajukban nagy, piros virágokkal, és szégyentelen pózokban
csalogatták őket.
Ezután már nem magasodott az égre több csillogó torony a
szárazföldön. A hajó áthaladt a Stygiai Birodalom déli határvonalán, és
elérte a kúsita partokat. Conan számára, aki az északi földek sziklás
hegyei közt született, a tenger szűnni nem akaró rejtélyt jelentett. A nyers
lelkű hajósok még szinte soha nem láttak élő kimmériait, ezért
leplezetlenül nagy érdeklődést tanúsítottak iránta.
Tipikus argoszi tengerészek voltak, zömökek és erőteljes
felépítésűek. Ennek ellenére kettőjüknek együtt sem volt akkora ereje,
mint a kimmériainak egyedül, aki jóval nagyobb volt náluk. A hajósok
kemények és szívósak voltak, ám Conan olyan kitartással és életerővel
bírt, akár egy farkas. A kimmériai pusztaság kemény élete megacélozta
izmait és idegeit. Gyakran nevetett, de ugyanolyan gyorsan fel is
dühödött, és iszonyatos volt haragjában. Sokat bíró tivornyázó volt, az
erős ital volt a szenvedélye, egyben azonban gyöngéje is. Bármennyire is
gyermekien naivnak látszott bizonyos kérdésekben, s bármennyire
járatlan volt a civilizáció finomságaiban, mégis természettől fogva
intelligens volt, a maga módján becsületes, és olyan veszélyes, akár egy
éhes tigris. Fiatal korának dacára nagy harci tapasztalatra tett szert, és
sokfelé megfordult már. Ez utóbbit a legkülönfélébb vidékekről
származó ruházata árulta el. Fején az aranyhajú nordheimi ázok szarvas
sisakját viselte; lábszárvédője a legjobb kothi munka volt; a karját-lábát
is takaró finom láncing Nemédiából származott; az övén lógó penge
hatalmas aquilóniai pallosnak tűnt; pompás skarlátvörös köpenye pedig
csakis ofiri szövőszékről kerülhetett ki.
Egyre délebbre értek. Tito mester keresni kezdte a feketék magas
falakkal körülvett településeit, de csak egy füstölgő romhalmazt találtak
az egyik öbölben, meg szétszórtan heverő fekete holttesteket.
Tito szitkozódott.
– Itt általában jó üzleteket kötöttem – dörmögte. – Kalózok műve.
– Mi lesz, ha összefutunk velük? – kérdezte Conan, és önkéntelenül a
kardjához kapott.
– Az én gályám nem hadihajó. Nem harcolunk, gyorsan elszelelünk.
De ha mégis sikerülne nekik a közelünkbe férkőzni, meg tudjuk védeni a
bőrünket. Nem ez lenne az első alkalom, hogy tengeri rablókat
futamítunk meg, hacsak nem Bélit Tigrisleányával akadunk össze.
– Ki az a Bélit?
– A legvadabb nőstény ördög, akinek még mindig nem jutott kötél.
Ha helyesen olvastam a nyomokat, az ő hóhérlegényei rohanták le a falut
az öbölben. Remélem, látni fogom még a vitorlarúdon himbálózni! A
fekete tengerpart királynőjének hívják. Egy sémi nő, aki fekete
legénységet gyűjtött maga köré. Ő a hajósnép ostora, és már nem egy jó
kereskedőt küldött a tenger fenekére.
Tito szegecselt bőrzekéket, acélsisakokat, íjakat és nyilakat hozatott
elő a tatfedélzet alól.
– Ha megcsáklyáznak minket, nincs sok értelme védekezni. De fájna
a lelkemnek, ha harc nélkül dobnánk oda az életünket.
Naplemente tájt az őrszem figyelmeztetően felkiáltott. Jobb oldalt,
egy sziget földnyelvének takarásából egy hosszú, halálosan veszélyes
sziluett siklott elő; karcsú gálya volt, melynek magasított fedélzete az
orrtól a tatig húzódott. Mindkétfelől negyven-negyven evező röpítette a
vízen. Az alacsony korlátnál sűrűn egymás mellett szorongva álltak a
csupasz feketék, és valamilyen dalt énekeltek, ütemesen csapkodva
lándzsájukkal ovális pajzsukat. Az árboc csúcsán vérvörös zászló
lobogott.
– Bélit! – kiáltotta Tito elsápadva. – Yare! Azonnal fordulni! Az
öbölbe! Ha kijutunk a partra, mielőtt beérnek minket, talán még van
esélyünk, hogy élve megússzuk!
Az Argus megfordult, és a pálmás partot ostromló hullámok felé
igyekezett. Tito fel-alá szaladgált, és még nagyobb erőfeszítésre biztatta a
ziháló evezősöket. A kapitány fekete szakálla felborzolódott, szeme
szikrázott.
– Adjatok egy íjat! – kérte Conan. – Nem szeretem ugyan
különösebben, de hyrkánok közt megtanultam bánni vele. Ostobán nézne
ki, ha nem tudnék kidíszíteni egy-két fickót azon a fedélzeten.
A tatból figyelte a kígyószerű üldöző hajót, mely elképzelhetetlen
könnyedséggel hasította a vizet. Bár nem volt semmilyen
tengerésztapasztalata, tisztán látta, hogy az Argus ezt a versenyfutást nem
nyerheti meg. A kalózhajóról megeresztett nyilak már most is a tattól
alig húszlépésnyire hullottak a vízbe.
– Jobb lenne, ha kiállnánk velük – morogta a kimmériai –, különben
mind nyíllal a hátunkban fogunk meghalni, mielőtt egyáltalán kardot
ragadtunk volna.
– Feküdjetek neki! – bömbölte Tito, és kétségbeesetten emelte
magasba hatalmas öklét.
A szakállas evezősök dörmögtek ugyan, de azért még jobban
megerőltették magukat. Izmaik kidagadtak a bőrük alatt, s arcukon és
felsőtestükön patakokban folyt a verejték. A masszív építésű kis gálya
gerendái nyögtek és nyikorogtak a hatalmas terhelés alatt. A szél elült, s
így a vitorla petyhüdten lógott alá. A könyörtelen üldözők egyre
közeledtek. Az Argus még jó mérföldnyire volt a parttól, mikor az egyik
kormányos hörögve átbukott a kormányevezőn. Torkából hosszú
nyílvessző állt ki. Tito azonnal átvette a helyét, Conan pedig
szétterpesztett lábbal megállt az imbolygó fedélzeten, és felemelte az
íját. Most már tisztán megkülönböztethető részleteket is ki tudott venni a
kalózhajón. Az evezősöket magasított pajzsfal védte a hajóoldal mentén,
de a fedélzeten nyüzsgő harcosok könnyű célpontnak tűntek. A kalózok
egyfajta harci festéket és a fejükön tolldíszt viseltek. Várakozásteljesen
lengették lándzsájukat és toldozottfoldozott pajzsukat.
Egy magasított emelvényen az orrban egy alak állt, kinek fehér bőre
izgató ellentétet képezett a körülötte csillogó feketeséggel. Kétségkívül
Bélit volt az. Conan füléig húzta az íjhúrt – ám aztán valami
visszatartotta a kezét, és Bélit helyett az egyik nagy termetű, tolldíszes
lándzsásra célzott mellette.
A kalózgálya egyre inkább beérte a kisebbik hajót. Nyilak záporoztak
az Argusra, és a levegő visszhangzott az eltalált emberek ordításaitól.
Mindhárom kormányos a fedélzeten feküdt, úgy teletűzdelve nyilakkal,
mint egy-egy sündisznó. Tito immár egyedül kezelte a kormányevezőt,
miközben sötét átkokat szórt a kalózokra, s az izmok hajókötélként
dagadtak ki szétterpesztett lábain. Ám végül, egy nyíllal bátor szívében,
ő is összeroskadt. Az Argus eltért az iránytól, és tehetetlenül
hánykolódott a hullámokon. Az evezősök összezavarodva ordibáltak.
Conan a maga jellemző módján azonnal átvette a parancsnokságot.
– Fölkelni, emberek! – bömbölte, és megeresztett még egy nyilat. –
Ragadjatok kardot, és mutassátok meg a kutyáknak, kik vagytok, mielőtt
átvágják a torkunkat. Értelmetlen tovább evezni, megcsáklyáznak, mire
ötvenlábnyira jutnánk!
Az evezősök a kétségbeesés adta bátorsággal kaptak a fegyverükhöz.
Bátor gesztus volt, de nem használt. Még épp elég idejük maradt egy
nyílzáporra, aztán a kalózok utolérték őket. Kormányos híján az Argus
félrefordult, és a másik hajó acéllal páncélozott orra recsegve-ropogva
zúdult az oldalának. Csáklyák akaszkodtak a fedélzetbe. A fekete tengeri
rablók hajójuk magas mellvédjéről nyílzáport bocsátottak ellenségeikre,
amely áthatolt a szegecselt argoszi bőrzekéken, aztán lándzsákkal
kezükben maguk is leugrottak, hogy befejezzék véres munkájukat. A
kalózok fedélzetén fél tucat holttest hevert Conan céllövő tudományának
bizonyítékaként.
A küzdelem az Arguson rövid volt és véres. A zömök hajósok nem
jelentettek igazi ellenfelet a nagy termetű barbároknak, és az utolsó
emberig lemészárolták őket. Csak a hajó egyetlen pontján vett a kézitusa
váratlan fordulatot.
Conan, aki egy tatkabin tetején állt, egy magasságban volt a kalózok
fedélzetével. Mikor az acélborítású orr az Argusba fúródott,
szétterpesztett lábbal felkészült az összeütközésre, és elhajította íját.
Egy izmos tengeri rablót, aki átvetette magát a korláton, Conan kardja
még ugrás közben ért el, és derékban kettéhasította. Aztán a kimmériai a
Tigrisleány fedélzetén termett, és olyan szörnyű dühvel vagdalkozott
maga körül, hogy egész halom kalóz hevert holtan a deszkákon, mielőtt
egyáltalán felfogták volna, mi történik.
Nemsokára döfködő lándzsák és vadul csapkodó buzogányok
orkánjának középpontjában találta magát – de oly lélegzetelállító
fürgeséggel mozgott, hogy a lándzsák vagy lecsúsztak vértezetéről, vagy
célt tévesztve suhantak el mellette a levegőben, mialatt az ő kardja a
halált zengte. Magával ragadta népének harci őrülete, s szikrázó szeme
előtt az elképzelhetetlen düh vörös fátylával koponyákat hasított szét,
bordákat zúzott be, végtagokat szelt ketté, szíveket döfött át, míg a
holtak halomba nem gyűltek körülötte.
Átverekedte magát az árbocig, nekivetette hátát, vértezetében
sebezhetetlenül, emberrel ember után végzett, míg végül ellenségei,
félelmükben és dühükben zihálva, meg nem hátráltak előle. Aztán mikor
felemelték lándzsáikat, hogy ráhajítsák, Conan ugrásra készen
megfeszült, hogy a lehető legtöbb kalózt rántsa magával a halálba. Ekkor
azonban átható kiáltás parancsolt megálljt a fölemelt karoknak. A fekete
óriások szoborrá dermedtek dobásra kész lándzsájukkal, s csakúgy a
vértől lucskos kardú kimmériai.
 Bélit ugrott a feketék elé, és sorban leütötte a lándzsahegyeket.
Hullámzó keblekkel és villámló szemmel fordult Conan felé. Valami
összeszorította a kimmériai szívét, s mélységes döbbenet töltötte el. Az
asszony, aki előtte állt, karcsú volt és sudár, akár egy istennő; egyszerre
kecses és buja a kellő helyeken. Egyetlen ruhadarabja egy széles
selyemöv volt. Fehér tagjai s keblének két elefántcsontként csillogó
félgömbje heves szenvedélyt ébresztett a kimmériaiban, még a harci
dühnél is erősebbet. Bélitnek dús, csillogó haja volt, fekete, akár a
stygiai éjszaka, és lágy hullámokban borult szelíd ívelésű nyakára. Sötét
szeme lángolón villant Conanra.
Olyan szabad volt, mint a sivatagi szél, olyan fürge és veszélyes, mint
egy vadmacska. Mit sem törődve a hatalmas pengével, amelyről
harcosainak vére csorgott, szorosan a férfi elé állt, úgy, hogy a csípője
még súrolta is. Telt, piros ajka szétnyílt, mikor a komor, fenyegető
szempárba nézett.
– Ki vagy te? – kérdezte. – Istárra mondom, sosem láttam még
hozzád hasonlót, pedig bejártam a tengert Zingara partjaitól a messzi Dél
tüzes pokláig. Honnan jössz?
– Argoszból – mondta Conan kurtán, minden cselfogásra felkészülve.
Ha a nő ujjai az övébe tűzött drágaköves tőrhöz közelednének,
kézfejének egyetlen csapásától eszméletlenül fog elterülni a fedélzeten.
De ettől alapjában véve nem félt. Túl sok asszonyt tartott már ahhoz
izmos karjaiban, civilizáltakat és barbárokat egyaránt, hogy fölismerje a
tüzet, ami a kalózkirálynő szemében lobogott.
– Te nem vagy elpuhult hybóriai! – mondta Bélit. – Szilaj vagy és
kemény, akár a szürke farkas. Ennek a tekintetnek még nem orozták el
az élét a város fényei, s ezeket az izmokat sem ernyesztette el a
márványfalak közötti élet.
– Conan vagyok, a kimmériai – mondta a férfi.
A forró Dél gyermekei úgy tekintettek az északi földre, mint egy
szinte mitikus területre, ahol vad, kék szemű óriások élnek, kik időről
időre tűzzel-vassal törnek ki jeges pusztaságukból. Ám rablóportyáik
során még sosem jutottak el olyan messze délre, mint Sém, így hát
Sémnek ez a leánya nem tett különbséget áz, ván és kimmériai között.
Az örök nő csalhatatlan ösztönével azonnal tudta, hogy vele egyenértékű
férfit talált, s a fajtája itt mit sem számított. Az a tény pedig, hogy oly
távoli és idegen földről jött, csak még érdekesebbé tette.
 – Én pedig Bélit vagyok! – mondta. Más talán azt mondaná így: „Én
pedig a királynő vagyok!” – Nézz rám, Conan – a nő kitárta a kezét –,
Bélit vagyok, a fekete tengerpart királynője. Ó, Észak tigrise, hideg vagy,
akár a hófödte hegyek, melyek a világra hoztak. Végy magadhoz engem,
és morzsolj szét szilaj szerelmeddel! Gyere velem a világ végére és a
tenger végére is! A tűz, az acél és a kiontott vér tett engem királynővé –
légy te a királyom!
Conan tekintete végigvándorolt a legnagyobbrészt sebesült
kalózokon, és felháborodás vagy féltékenység jeleit kereste rajtuk. Az
ébenfekete arcok azonban semmi ilyesmit nem mutattak. A harci düh is
eltűnt róluk. Ekkor jött rá, hogy Bélit ezeknek az embereknek több mint
asszony. Ő az istennőjük, akinek óhaja és akarata számukra törvény.
Conan az Argusra nézett. A hajó félrebillenve ringatózott a fedélzetét
nyaldosó vértajtékos hullámokon. Már csak a csáklyák tartották vissza,
hogy el ne merüljön. A kék hullámokkal övezett partokra nézett, a tenger
távoli, zöldes párájára, a belső tűzben izzó nőalakra maga előtt, és barbár
szíve gyorsan vert. Átvitorlázni a fehér bőrű ifjú tigrisleánnyal ezeken a
kékesen tündöklő messzeségeken, szeretni, kacagni, vándorolni,
fosztogatni…
– Veled megyek – dörmögte, és lerázta pengéjéről a vörös csöppeket.
– Hé, N'Yaga! – Bélit hangja zengett, mint a hárfahúr. – Hozz
gyógyfüveket, és lásd el urad sebeit! Ti többiek, hordjátok át a fedélzetre
a zsákmányt, induljatok!
Míg Conan hátát a tat korlátjának vetette, és a vén sámán bekötözte a
karján és lábán a nem túlságosan mély sebeket, az Argus rakományát
átszállították a Tigrisleányra, és a kis kabinokba helyezték el a fedélzet
alatt. A legénység az elesett kalózok hulláit a cápáknak vetette
martalékul, míg a sebesült feketéket a Tigrisleányra hozták ápolásra,
aztán a kalózok eloldották a csáklyák köteleit, és amint az Argus
bugyborékolva eltűnt a vérfoltos vízben, a Tigrisleány elindult dél felé.
A kalózgálya üvegeskék mélység fölött suhant. Bélit egy idő után a
tatra jött. Szeme égett a sötétben, mint egy vadmacskáé. Levette
ékszereit, szandálját, a selyemövet, és mindent Conan lábához hajított.
Aztán lábujjhegyre állt, kitárta karját, és megremegett fehér
meztelenségében, miközben legénységét szólította:
– Kék tenger farkasai, nézzétek most a táncot, Bélit násztáncát, kinek
atyái Asgalun királyai voltak!
 Úgy táncolt, mint a kavargó sivatagi szél, mint Kezdet és Vég
egyesülése.
Fehér lába lebegni látszott a vérmocskos fedélzet fölött. A haldoklók
megfeledkeztek a halálról, míg csodáló tekintetük rajta csüngött. És
amikor a csillagok keresztülhunyorogtak a bársonyosan kék
párafüggönyön, s fényük mintha örvénylő tűzzé változtatta volna Bélit
testét, ő vad sikollyal Conan lába elé vetette magát. A kimmériai lángoló
vágyának elsöprő hulláma átcsapott fölötte, és fekete láncingéhez
szorította a remegő nőalakot.

2.

A ZARKHEBA KINCSE

A Tigrisleány a tengert szelte, s félelmet és borzadályt terjesztett a

feketék falvaiban. Dobok szóltak egész éjszaka szüntelen, s vitték faluról
falura a hírt, hogy a nőstényördög társat talált: egy acélférfit, akinek
dühe felér a sebesült oroszlánéval. A kifosztott stygiai hajók életben
maradt tengerészei elátkozták Bélitet és a kék szemű, fehér harcost,
akinek képe mélyen bevésődött a stygiai fejedelmek emlékezetébe, s
fatörzzsé lett, mely az eljövendő években keserű gyümölcsöt hoz majd.
Ám a Tigrisleány a riadalommal mit sem törődve járta a vizeket, akár
a feltartóztathatatlan déli szél, míg horgonyt nem vetett egy széles,
komor folyó torkolatában, melynek őserdővel borított partja ismeretlen
titkokat rejtett.
– Ez a Zarkheba, az Eleven Halál – mondta Bélit. – A vize méreg.
Látod, milyen sötét és iszapos? A feketék nem merészkednek a
közelébe. Egyszer egy stygiai gálya felmenekült előlem a folyón, és
eltűnt. Lehorgonyoztam itt, ahol most vagyunk, és vártam. Néhány nap
múlva visszasodorta az áramlat. A fedélzete üres volt, és csupa vér. Csak
egyetlenegy ember volt a hajón, de elméjét megszállta az őrület, és
mindenféle ostobaságot habogott össze, mielőtt meghalt. A gálya
sértetlen maradt, a legénység azonban kísérteties módon eltűnt. Azt
hiszem, drágám, hogy ennek a folyónak a partján van valahol egy város.
Tengerészektől hallottam, akik felóvakodtak egy darabon a folyón, hogy
magas tornyokat és hatalmas falakat láttak a távolban, de szívükben
tanyát ütött a félelem, és nem merészkedtek tovább. Mi viszont nem
ismerjük a félelmet, Conan. Gyerünk, raboljuk ki azt a várost!
Conan bólintott. Szinte mindig egyetértett Bélit javaslataival. Bélit
volt a fej, amely a terveket kovácsolta, ő pedig a kar, amely véghezvitte
őket. Számára mindegy volt, hová hajóznak, és kikkel verekednek, csak
hajózzanak és verekedjenek. Tetszett neki ez az élet.
A szüntelen rajtaütések és rablóportyák megritkították legénységük
sorait. Csak nyolcvan lándzsásuk maradt; alig voltak elegen, hogy a
hosszú gálya evezőit kezeljék. Bélit azonban nem vesztegette idejét a
hosszú, déli útra a szigeti királyságokig, ahol új embereket szokott
toborozni. Nem gondolt semmi másra, csak a tervbe vett portyára. Így
hát a Tigrisleány besiklott a folyótorkolatba, és a harcosok keményen
nekifeküdtek az evezőknek, hogy az erős áramlatot leküzdjék.
Beeveztek a titokzatos kanyarulatba, amely elzárta a kilátást a tenger
felé. Naplemente tájt még mindig a sodrással küszködtek, és igyekeztek
kitérni a számtalan homokpad útjából, melyeken különös hüllők
tekergőztek. Krokodilt azonban egyet sem láttak, mint ahogy más
négylábú állatokat és madarakat sem, melyek a folyóhoz jöttek volna
inni. Tovább eveztek a hold felkeltét megelőző sötétségben. A part az
éjszaka homlokzatának tűnt. Titokzatos zörgés, lopakodó léptek nesze
hallatszott a sűrűből, s a hajósok olykor ádáz szempárok villogását
pillantották meg. Egyszer embertelen, vihogó, gúnyos rikoltás harsant
valahonnan. Valami majom hangja, jelentette ki Bélit, s hozzáfűzte,
hogy ezekben az emberszerű állatokban gonosz lelkek raboskodnak örök
időkre. Conan azonban nem hitt neki igazán, mert egyszer egy hyrkán
városban látott egy elképzelhetetlenül szomorú tekintetű állatot,
aranyketrecbe zárva, melyről azt mondták neki, hogy majom. De azon a
szegény teremtésen nyomát sem látta annak a démoni rosszindulatnak,
amely a dzsungellény rikoltó kacajából sütött.
Felkelt a hold, mint egy friss vérfolt a fekete posztón, s az őserdő
felébredt, hogy teli torokból üdvözölje. A fekete harcosok megremegtek
a váratlanul felharsanó bömbölés, vonítás és rikoltozás hallatán. Conan
azonban felfigyelt rá, hogy a fülsiketítő lárma messziről jön, az őserdő
mélyéről. Úgy tűnt, az állatok nem kevésbé irtóznak a Zarkheba zord
hullámaitól, mint az emberek.
A sűrű, sötét lombtakaró és a hajladozó páfrány legyezők fölött a hold
ezüstös fénnyel sütött a folyóra, úgyhogy a Tigrisleány nyomdokvize
szétpukkanó drágakövek egyre szélesedő, csillogó ösvényévé változott.
Az evezők elmerültek a foszforeszkáló víztükörben, és fagyos
ezüsthabbal borítva bukkantak ki újra. A harcosok tolldísze ringott a
szélben, drágakövek sziporkáztak a kardgombokon meg a
fegyveröveken.
A Bélit fekete fürtjeit hátrafogó diadém ékkövei jeges tűzzel
lángoltak föl a hideg fényben, amint a kalózok úrnője kényelmesen
elnyújtózott a fedélzetre terített leopárdbőrön. Fél könyékre
támaszkodott, állát tenyerén pihentette. Közben Conant nézte, aki mellé
telepedett, s roppant markának egy hanyag mozdulatával félresimította
arcából szélben lobogó sörényét. Bélit szeme sötét drágakő gyanánt
csillant meg a holdfényben.
– Titkok és borzalmak vesznek minket körül, Conan – mormolta –, s
mi az iszonyat és a halál birodalmába tartunk. Nem félsz?
A válasz egy vállrándítás volt.
– Én sem félek – folytatta elmélázva a nő. – Sosem félek. Gyakran
néztem már farkasszemet a halállal. Conan, félsz te az istenektől?
– Nem szeretnék az árnyékukra lépni – felelte a kimmériai
megfontoltan. – Egyes isteneknek pusztító hatalmuk van, mások
segítenek az embereknek, legalábbis a papjaik szerint. A hybóriaiak
Mitrája hatalmas isten lehet, mert híveinek szerte a világon vannak
városaik. De Szethtől még a hybóriaiak is félnek. És Bél, a tolvajok
istene jó isten. Mikor tolvaj voltam Zamorában, sokat hallottam róla.
– Mi van a magad isteneivel? Sosem veszed a szádra a nevüket.
– Crom közöttük a legfőbb. Egy égig érő hegycsúcson él. De mi
haszna volna szólítani őt? Mindegy az neki, hogy az emberek élnek-e,
vagy halnak. Egyáltalán, jobb nem felhívni magunkra a figyelmét, mert
csak romlást küld, nem segítséget meg világi javakat. Bősz isten, nem
ismeri a szeretetet. De ő adja az újszülötteknek az erőt, hogy harcoljanak
az életért. Ki kívánhat többet az istenektől?
– És mi van a Halál-folyón túli világokkal? – kérdezte Bélit
makacsul.
– Népem hitében nincs remény, sem a mára, sem a halál utáni életre –
felelte Conan. – Ebben az életben hiábavalóan küszködnek és szenvednek
az emberek, s csak a csata tombolásában lelnek igazi örömre. Ha pedig
meghalnak, lelkük az örökkévalóságig kóborol a mélyen ülő felhők és
jeges szelek szürke árnyékvilágában.
 Bélit megborzongott.
– Ennél a sorsnál jobb az élet, bár az sem nyújthat sokat. Miben hiszel
te, Conan?
A kimmériai vállat vont.
– Sok istent ismertem meg. Aki tagadja a létezésüket, az éppoly
botor, mint aki mindenben rájuk hagyatkozik. Nem akarok a halálon
túlra tekinteni. Talán nincs utána semmi, csak sötétség, ahogy a
nemédiai szkeptikusok állítják, vagy Crom jeges felhő- és ködbirodalma,
de az is meglehet, hogy a nordheimiek Valhallájának széles csarnokai.
Nem tudom, és nem is érdekel. Nagy kortyokban szeretném élvezni az
életet, amíg megadatik nekem. Fűszeres húst és erős borokat akarok,
puha, fehér karokat magam körül, és dühöngeni akarok a harcban, mikor
a pengék vörösre színeződnek. Igen, ha ez mind megvan, elégedett
vagyok. Törjék csak a bölcsek, a papok meg a filozófusok a fejüket
valóság és illúzió viszonyán. Én csak annyit tudok, hogy ha ez az élet
káprázat, én úgyszintén az vagyok, tehát a káprázat számomra valóság.
Élek, s az élet forrón lángol bennem; asszonyt ölelek, verekszem,
elégedett vagyok.
– De az istenek valódiak – mormolta Bélit, s a saját gondolatain
merengett. – És mindnyájuk fölött állnak a sémiták istenei: Istár és
Astoreth, Derketo és Adonisz. Bél is sémi, mert elgondolhatatlan időkkel
ezelőtt a régi Shumirban született, onnan kelt útra nevetve, fürtös
szakállal és hamiskás szemmel, hogy elorozza rég elfeledett királyok
kincseit. Én tudom, hogy van élet a halál után; és biztos vagyok benne,
kimmériai Conan – Bélit feltérdelt, és szenvedélyesen átkarolta a férfit –,
hogy az én szerelmem erősebb a halálnál. Karodban tartottál, s én
nyögtem szerelmünk tüzétől. Átöleltél, erős karoddal szorítottál, és
meghódítottál: követelőző ajkadnak hevével magadhoz vontad lelkemet.
Szívem egy a te szíveddel, lelkem része a te lelkednek. Ha utolérne a
halál, s a te életed veszélyben forogna, mindenhonnan a segítségedre
sietnék… lebegjen bár lelkem bíbor vitorlák alatt a paradicsom
kristálytaván, vagy kóboroljon a pokol olvadt lángjai között! A tiéd
vagyok, és még az istenek sem tudnak elválasztani tőled, bármennyire
örökkévalók is!
 Átható sikoly harsant a megfigyelőállásból az orrban. Conan
félrelökte Bélitet, és már talpon is volt; kardja megvillant a holdfényben.
A látványra, mely eléje tárult, felmeredt nyakán a szőr. A mélységet
mérő fekete harcos valami sötét, hajladozó póznán himbálózott a
magasban, mely a vízből a fedélzet fölé nyúlt. A kimmériai csak most
vette észre, hogy nem is pózna az, hanem egy hatalmas kígyó, amely
felkapaszkodott a folyóból az orrdíszre, s arasznyi fogai közt tartotta a
szerencsétlen feketét. Nedves pikkelyei csillogva szórták a holdfényt,
ahogy magasan a fedélzet fölé tornyosult, miközben áldozata bömbölt, és
kisegérként vonaglott a szörnyű fogak között. Conan odarohant az orrba.
Hatalmas kardjának egyetlen csapásával kis híján kettévágta a roppant
kígyótestet, mely vastagabb volt, mint egy felnőtt férfi törzse. Vér
spriccelt a hajókorlátra. A haldokló szörnyeteg eleresztette az orrdíszt –
áldozatát még mindig a szájában tartva –, s végső tusájában rángatózott a
vízben, míg végül gyilkos és prédája együtt merültek el a vértajtékos
habokban.
Innentől fogva Conan őrködött az orrban, ám az iszapos
mélységekből nem tekergőztek elő újabb fenevadak, s mikor az őserdő
fölött derengeni kezdett a pirkadat, magas tornyok fekete bástyáit
pillantotta meg a fák fölé magasodni. Odakiáltott Bélitnek, aki
skarlátvörös köntösébe burkolózva aludt a fedélzeten. A nő villámló
szemmel sietett mellé. Épp szóra nyitotta ajkát, hogy utasítsa embereit,
kapják föl az íjakat és a lándzsákat – ám ekkor szép metszésű szeme
tágra nyílt.
Most, hogy megkerültek egy őserdővel benőtt földnyelvet, és
közeledni kezdtek a folyóparthoz, egy kísértetváros tárult fel előttük. A
rakpart töredezett kőlapjai között nád és gyomnövények ütötték föl a
fejüket, s repesztették meg a széles utcák, hatalmas terek és tágas
udvarok kövezetét. A dzsungel már minden oldalról körbe zárta a várost,
kivéve a folyó felől eső részt, s bántó méregzölddel vonta be a kusza,
kidőlt oszlopokkal tarkított romhalmazt. Itt-ott ferde tornyok meredtek
részegen a hajnali égre, s törött pillérek álltak ki a beomlott falak
törmelékéből. A város közepén egy márványpiramis csúcsán karcsú
oszlop emelkedett; kuporgott rajta valami, amit Conan első pillantásra
szobornak vélt, míg észre nem vette, hogy mozog.
– Egy nagy madár – mondta az egyik kalóz az orrban.
– Egy óriás denevér – szólt egy másik.
 – Egy majom – jelentette ki Bélit.
Ebben a pillanatban a különös valami kiterjesztette szárnyát, és
elvitorlázott az őserdő irányába.
– Egy szárnyas majom – morogta a vén N'Yaga nyugtalanul. –
Okosabban tettük volna, ha elvágjuk a saját torkunkat ahelyett, hogy
idejövünk. Itt a gonosz lélek honol.
Bélit nevetett az öreg sámán babonás rettegésén. Parancsot adott,
hogy evezzenek a gályával a romos rakparthoz, és ott vessenek
horgonyt. Elsőnek ugrott a partra. Conan szorosan a nyomában járt, s a
fekete kalózok is követték, bár kissé habozva. Fehér tolldíszük ringott a
reggeli szélben, kemény kézzel markolták lándzsájukat, s szüntelenül
aggodalmas pillantásokkal pásztázták maguk körül a dzsungelt.
Nyomasztó csönd ülte meg a várost, kiszámíthatatlanul, akár az alvó
kígyó; Bélitet azonban, úgy tűnt, nem zavarta. Ruganyos, elefántcsont
színű alakja a maga vibráló elevenségével festői kontrasztot alkotott a
romok között honoló sivár pusztulással. A nap lassan az őserdő fölé
emelkedett, s tompa aranyfénnyel árasztotta el a tornyokat, melyben a
falak sötét árnyékokat vetettek. Bélit egy karcsú, hengeres toronyra
mutatott, mely imbolyogni látszott lassan szétmálló alapjain. Széles,
repedezett, gyommal felvert lépcsőfokok vezettek fel hozzá. Kétoldalt
kidőlt oszlopok hevertek, s közvetlenül a törmelékkel eltömött bejárat
előtt masszív sziklaoltár állt. Bélit gyorsan felszaladt a roskatag lépcsőn,
és megállt az oltár előtt.
– Ez volt az ősök temploma – mondta. – Nézd – fordult Conanhoz,
aki követte őt –, még mindig látni az oldalán a vérnyomokat. Tízezer év
minden esője sem tudta lemosni róla a sötét foltokat. Az idő szétmarta a
falakat köröskörül, ám ez a roppant kőtömb dacolt vele meg az
elemekkel.
– Kik voltak ezek az ősök? – kérdezte Conan.
Bélit vállat vont.
– Erről a városról még a legendák sem beszélnek. De nézd csak
ezeket a vájatokat az oltár négy sarkán! Bizonyára fogantyúk. A papok
gyakran rejtik el a kincseiket az oltárkő alá. Hé, négy ember ide,
emeljétek föl!
Félrelépett, hogy helyet csináljon nekik, és felnézett a toronyra, mely
részegen ingott fölöttük. A három legerősebb fekete a vésett
mélyedéseknél fogva megragadta az oltárt – különös fogás esett rajtuk,
mintha nem emberkéznek szánták volna őket –, s ekkor Bélit kiáltva
félreugrott. A három fekete mozdulatlanná dermedt, Conan pedig, aki
éppen lehajolt, hogy segítsen nekik, szitkozódva megpördült.
– Kígyó! – kiáltott Bélit, és hátrált pár lépést. – Gyere, verd agyon! Ti
pedig igyekezzetek már azzal a vacak kővel!
Conan odasietett a nőhöz; helyét egy másik kalóz foglalta el.
Miközben türelmetlenül kereste a magas fűben a kígyót, a feketék
pattanásig feszült izmokkal, szétterpesztett lábbal, zihálva igyekeztek
megemelni a kőtömböt. Ehelyett azonban az oltár váratlanul
félrecsúszott. Recsegő csikorgás hallatszott. A torony megroggyant,
előre dőlt, és maga alá temette a négy fekete bőrű kalózt.
Bajtársaik rémült borzalommal kiáltottak föl. Bélit karcsú ujjai Conan
karjába mélyedtek.
– Ne keresd a kígyót – suttogta. – Nem akartam, hogy az oltárnál
légy, mert féltem, hogy az ősök kitaláltak valamit a kincseik védelmére.
Gyere, hordjuk el a törmeléket!
Sok verítékbe telt eltakarítani az oltár fölül a romokat és a véres
péppé zúzódott holttesteket. Alattuk egy kőbe vájt sírra bukkantak. Az
oltár volt a zárólapja, amelynek egyik oldalát furcsa sarokvasakkal látták
el. A nap első sugarait milliónyi drágakő verte vissza. Ekkora vagyont
legmerészebb álmaikban sem láttak még a kalózok: briliánsok, rubinok,
vérkövek, zafírok, türkizek, holdkövek, opálok, smaragdok, ametisztek
és más, ismeretlen ékkövek, melyek csodaszép asszonyok érzéki
tekintetének tüzével égtek. A sír csordultig volt velük.
Bélit sikoltva roskadt térdre a vérmocskos romok között, a sír
peremén, s vállig merítette fehér karját a csillámló pompába. Az, amit
keményen markolva előhúzott, újabb elragadtatott kiáltást csalt ki belőle.
Hosszú nyaklánc himbálózott a jobbjában, vastag aranyfonatra fűzött
vörös drágakövekből, melyek jéggé fagyott, tiszta vércseppekre
emlékeztettek.
Bélit teljesen bódultnak tűnt. A vagyon és az anyagi javak könnyen
varázslatos mámorba ringatják a sémita lelket. Ennek a kincsnek a
látványa pedig még a shushani uralkodót is megrendítette volna, akinek
mindene megvolt, amit ember csak kívánhatott magának.
– Szedjétek össze a köveket, kutyák! – kiáltotta Bélit az izgalomtól
elfúló hangon.
– Odanézzetek! – Egy izmos, fekete kar mutatott a Tigrisleány felé.
 Bélit megpördült, és kivicsorította a fogát, mintha azt várná, hogy egy
másik kalózhajót lát majd felbukkanni, amely el akarja orozni tőle a
zsákmányt. De csak egy sötét alak rugaszkodott el a Tigrisleány
korlátjáról, s tűnt el nagy szárnycsapkodással az őserdőben.
– Az ördögmajom a fedélzeten járt! – morogta az egyik fekete
nyugtalanul.
– Na és? – kiáltott rá Bélit, és szitkozódva hátrasimított a homlokából
egy makrancos hajfürtöt. – Csomózzatok köpenyeket két lándzsa közé,
hogy el tudjuk szállítani a drágaköveket… te meg hova az ördögbe
mész?
– A gályára, körülnézni egy kicsit – dörmögte Conan. – Könnyen
meglehet, hogy ez a denevérféleség lyukat fúrt a hajófenékbe.
Lesietett a repedezett kőlapokkal burkolt rakpartra, és a fedélzeten
termett. Gyors, de alapos vizsgálatot tartott a hajón, és elkáromkodta
magát. Dühösen meredt abba az irányba, amerre a szárnyas akármi
eltűnt. Sietve visszatért Bélithez, aki a sír kifosztását felügyelte. A drága
láncot többszörösen körülvetette a nyakán, s a vörös vércsöppek most
sötéten csillogtak fehér keblén. Egy óriási, meztelen fekete térdig állt a
sír drágaköveiben, s hatalmas mancsában marékszámra adogatta fel
őket bajtársainak. Lélegzetelállító pompájú nyakláncok lógtak fekete
ujjairól, s vörös tűzcseppek szóródtak szerteszét markából, mely
színültig volt a szivárvány minden színében sziporkázó drágakövekkel.
Olyannak tűnt, mintha egy ébenfekete titán állna szétterpesztett lábbal a
lángoló pokolban, szikrázó csillagokkal a kezében.
– Ez a szárnyas ördög beverte az összes hordónkat – mordult föl
Conan. – Ha nem tátjuk úgy a szánkat ezekre a kavicsokra, meg kellett
volna hallanunk a zajt. Óvatlanság volt tőlünk, hogy nem hagytunk
őröket a hajón. A folyó vizét nem ihatjuk. Magammal viszek húsz
embert, és keresek egy forrást a dzsungelben.
Bélit szórakozottan meredt rá. Szeme nem látott mást, csak a
kincseket, ujjai a vérvörös kövekkel játszadoztak a nyaka körül.
– Jó – motyogta, de Conan nem volt biztos benne, hallotta-e
egyáltalán, hogy mit mondott az előbb. – Gondom lesz rá, hogy a kincset
épségben átszállítsák a fedélzetre.
 Az őserdő hamarosan összezárult körülöttük, s kísérteties, szürke
derengéssé fakította az aranyló napfényt. Indák lógtak a zöld ágakról,
roppant óriáskígyók gyanánt. A kalózok egymás után sorjáztak, úgy
törtek utat maguknak a félhomályban. Úgy tűnt, mintha fekete fantomok
járnának egy fehér kísértet nyomában.
Az aljnövényzet nem volt olyan sűrű, mint Conan gondolta. A talaj
sáros volt, és süppedékeny, de nem mocsaras. A folyótól a terep
emelkedni kezdett. Egyre mélyebbre hatoltak a hullámzó, élénkzöld
lombok közé, ám víznek – nemhogy pataknak, de még egy pocsolyának
sem – nyomát se látták.
Conan váratlanul megtorpant. Harcosai mintha zord bazaltalakokká
dermedtek volna. Feszült csend állt be; a kimmériai gondterhelten rázta
a fejét.
– Tovább! – utasította N'Gorát, az alvezért. – Menjetek egyenesen,
míg ki nem kerülök a látóteretekből, azután álljatok meg és várjatok. Azt
hiszem, követnek minket. Hallottam valamit.
A feketék nyugtalanul toporogtak, de engedelmeskedtek a parancsnak.
Míg ők tovább vonultak, Conan gyorsan egy széles fatörzs mögé lépett,
és fürkész tekintettel kémlelte a csapást, melyen jöttek. De nem látott
semmit, és a libasorban menetelő emberek halk zaja fokozatosan elhalt a
távolban. Csak most tűnt fel Conannak, hogy a levegő különös, édeskés
illattal terhes. Valami lágyan súrolta a halántékát. Megpördült.
Szokatlanul sűrűn álló levelű, hosszú, zöld szárakon nagy, fekete
virágok bólogattak feléje. Az egyiknek a szirma érintette meg. Mintha
integettek volna neki, úgy nyújtották ki utána hajlékony kocsányaikat.
Mozgolódtak és susogtak, bár a levegőben leheletnyi szellő sem
érződött.
Conan elhátrált előlük, mert megismerte a fekete lótuszt, melynek
nektárja halált jelent, illata pedig bódult álmot hoz az emberre. Máris
érezte koponyájába lopózni a közönyös kábulatot. Fel akarta emelni a
kardját, hogy kettészelje a kígyóra emlékeztető növényszárakat, de karja
tehetetlenül lógott az oldalán; mozdítani sem bírta. Kinyitotta a száját,
hogy harcosai után kiáltson, ám torkából csupán rekedt krákogás szakadt
fel. A következő pillanatban az őserdő ijesztő hirtelenséggel forogni
kezdett körülötte, és minden elfeketedett a szeme előtt. Már nem hallotta
a közvetlen közelről felharsanó iszonyatos halálordításokat. Térde
megcsuklott, s ő ernyedten a földre roskadt. A fekete virágok
titokzatosan bólogattak fölötte a rezzenéstelen levegőben.

3.

A FEKETE LÓTUSZ ÁLMA

Kezdetben a totális űr vaksötétje vette körül, melyben süvöltve

tombolt a kozmikus tér hideg szele. Aztán elmosódott, szörnyeteg
formák bontakoztak ki a végtelen semmiből, mintha a sötétség alakot
öltene. A szél egyre csak fújt, majd viharos örvénnyé csavarodott, a
mennydörgő éjszaka csúcsára állított, tajtékzó piramisává. Ködös alakok
és dimenziók formálódtak belőle, s aztán hirtelen, mintha fellegek
foszlanának szét, vagy egy nehéz függönyt húznának félre, a sötétség
kettévált. Kétoldalt visszasiklott, s szabad kilátást engedett egy zöld
kőből emelt, hatalmas városra, mely egy végtelennek tűnő síkságon
kanyargó folyam partján magasodott. Különös alakú élőlények
mozogtak a városban. Elképesztően nagyra nőttek, és szárnyuk volt. A
törzsfejlődésnek bizonyára nem arról az ágáról származtak, amely
később az emberhez vezetett, hanem egy saját gyökerekkel bíró,
egzotikus fa érett gyümölcsei voltak. A szárnyuktól eltekintve körülbelül
annyira hasonlítottak az emberhez, mint az fejlődése legmagasabb fokán
a majomhoz. Ami pedig szellemi, esztétikai és intellektuális érettségüket
illeti, e téren olyan magasan fölötte álltak, akár egy neméd filozófus a
hegyi gorillának. Ám mikor ők hatalmas városukat építették, az emberi
nem még elő sem mászott az ősiszapból.
Ezek a lények halandók voltak, mint minden hús-vér teremtés. Éltek,
szerettek és meghaltak, de élettartamuk hosszú ezredévekre rúgott. És
aztán, évek számolatlan milliói múlva, bekövetkezett a változás. A kép
vibrálni kezdett, és elmosódott. A városon és a tájon úgy hullámzott
végig az idő, mint a tenger árja a parti fövenyen. A bolygó mágneses
pólusai áthelyeződtek, s a hatalmas gleccserek és jégsivatagok útra
keltek az új sarkok felé.
 A nagy folyó mentén a tág síkság fülledt mocsárrá változott, melyben
undok hüllőfajzatok ütötték föl a fejüket. A dús füvű pázsit helyén erdők
nőttek, s mindent elnyelő, párás dzsungellé olvadtak össze. A változás a
város lakóit sem kímélte. Érthetetlen okokból nem telepedtek át más,
termékenyebb földre, hanem a városukban maradtak, mely már magán
hordta a pusztulás jegyét – mint ahogy ők maguk is. És ahogy a hajdan
virágzó, dús vidék egyre mélyebbre süllyedt a naptalan őserdő fekete
dagonyájába, úgy nyelte el a város lakóit is a dzsungel életének rikoltozó
káosza. Hatalmas rengések rázták a talajt, és az éjszakákat vörhenyesre
színezte a tűzokádó vulkánok visszfénye, melyek lángoszlopként
emelkedtek körös-körül a zord látóhatáron.
Egy földrengést követően, amely ledöntötte a külső falakat és a város
legmagasabb tornyait, valami halálos méreg tört fel a föld mélyéről, és
elkeveredett a folyó vizével. Hamarosan kiderült, hogy a víz, melyet a
városlakók elgondolhatatlan idők óta ittak, visszavonhatatlanul
elszennyeződött.
Sokan, akik továbbra is ezzel oltották a szomjukat, belehaltak. És
azok, akik életben maradtak, lassan megváltoztak, iszonyú módokon.
Miközben a szárnyas lények alkalmazkodtak a megváltozott környezeti
feltételekhez, eltörpültek és elkorcsosultak. Most pedig a mérgezett víz
még szörnyűbb elváltozásokat idézett elő rajtuk; nemzedékről
nemzedékre mindinkább az állatokhoz lettek hasonlatosak. Ők, akik
szárnyas istenek voltak, most rikoltozva csapongó démonokká váltak.
Az ősök tudását egyre egyoldalúbban adták tovább, sötétedő elméjük
tiltott ösvényekre tévedt. Annak idején olyan magasságokba szárnyaltak,
amilyet az emberiség elképzelni sem tudott volna; most ugyanolyan
mélyre süllyedtek a fertőbe, s rémálomba illő fenevadak lettek belőlük. A
kannibalizmus és a szüntelen viszálykodás széles rendet vágott soraik
között. És végül egész elátkozott fajukból már csak egyetlenegy
leselkedett tovább városuk repkénnyel benőtt romjai között – a
természetnek torz, undorító megcsúfolása.
Ekkor bukkantak fel először a képben az emberek: sötét bőrű,
sólyomképű férfiak réz mellvértben, íjjal-nyíllal felfegyverezve – a
történelem előtti Stygia harcosai. Alig ötvenen voltak, arcuk beesett,
bordáikra ráfeszült a bőr az éhezéstől meg a kimerültségtől. Az őserdő
indái és tövisei alaposan megtépázták őket útközben; a száraz vértől a
sebekre kérgesedett kötések vad harcokról tanúskodtak. Ezek a harcosok
egy erősebb törzs elől menekültek, amely megverte őket, és addig
kergette csapatukat dél felé, míg el nem tévedtek a folyót körülvevő zöld
rengetegben.
Kimerülten tértek nyugovóra a romok között, ahol épp akkor
virítottak a százévenként csak egyszer nyíló, vérvörös szirmú virágok, és
hamar elnyomta őket az álom. S miközben aludtak, egy undorító, rőt
szemű alak osont elő az árnyékból, és minden harcos fölött elvégzett egy
félelmetes, iszonyú szertartást. A hold magasan állt az égbolt sötét ívén,
fénye vörhenyes pettyekkel tarkázta a dzsungelt. A skarlátszín virágok
úgy csillogtak az alvó férfiak között, mintha vérfoltok lennének. Mikor a
hold végül lebukott a látóhatár mögé, a mágus szörny két szeme
felvillant, mint az ébenfába foglalt rubin.
A hajnal első pírja, mely fehér párát varázsolt elő a folyóból, már nem
talált embereket a romok között, csak egy szőrös, szárnyas rémalakot
ötven, foltos hiéna gyűrűjében, melyek remegő pofájukat a rózsaszínben
derengő égboltra emelték, és úgy vonítottak, akár a pokolban senyvedő
kárhozott lelkek.
A jelenetek ezután olyan gyors egymásutánban változtak, hogy
lehetetlen volt nyomon követni őket. Elmosódott mozdulatok, egymásba
olvadó fények és árnyékok; a háttérben pedig a sohasem változó, fekete
dzsungel, a zöld romok meg az iszapos vizű folyó. Fekete bőrű férfiak
eveztek fel a folyón hosszú csónakokban, amiknek az orrát vigyorgó
koponyák díszítették, vagy osontak lándzsával a kezükben az őserdő fái
között. Sikoltozva menekültek a sötétben a rőt szemek és nyáladzó
tépőfogak elől. Elhaló nyöszörgés és halálordítások szaggatták a
csöndet. Nesztelen lábak suhantak a félhomályban, vörös vámpírszemek
fénylettek föl. A sápadt hold borzalmas eseményeknek volt tanúja, s
vérvörös korongjára mind többször rajzolódott ki egy csapongó,
denevérszerű árnyalak.
A következő kép meglepően tiszta volt az eddigi elmosódott, futó
jelenetekhez képest. Egy hosszú gálya bukkant elő a hajnali napfényben
a földnyelv mögül. Ébenfekete alakok kezelték az evezőket, az orrban
pedig egy fehér bőrű óriás állt csillogó vértezetben.
Conan csak ekkor döbbent rá, hogy álmodik. Mindeddig nem is volt
tudatában a saját létezésének. De mikor meglátta önmagát a Tigrisleány
fedélzetén, azonnal rájött, hogy ez nem a valóság, bár felébredni nem
ébredt fel.
 Mialatt ezen csodálkozott, a kép hirtelen váltott, és most egy őserdei
tisztást mutatott, melyen N'Gora állt tizenkilenc fekete bőrű
lándzsásával, mintha várnának valakire. Épp amikor Conannak eszébe
jutott, hogy ő ez a valaki, egy iszonyú szörnyeteg csapott le az égről, és
fájdalomkiáltások hasítottak a csöndbe. A férfiak páni félelemmel
hajigálták el a fegyverüket, vakon rohantak a dzsungelben… és szorosan
a nyomukban ott suhant a nyáladzó lidércnyomás.
Káosz és zűrzavar követte ezt a jelenetet; a kimmériai közben
kétségbeesetten igyekezett felébredni. Homályosan látta önmagát, ahogy
mozdulatlanul fekszik néhány mélán bólogató, fekete szirmú virág alatt,
és valami undok lény kúszik feléje a bozótból. Akaraterejének szörnyű
megfeszítésével eltépte a láthatatlan béklyókat, melyek az álomvilághoz
láncolták, és fölegyenesedett.
Kábán nézett körül. Mellette ott bólogattak a fekete lótuszok.
Gyorsan félrehúzódott tőlük.
A sáros talajon közvetlen közelben egy mancs lenyomata rajzolódott
ki, mintha valami állat készült volna előlopakodni a bozót takarásából,
de aztán a kimmériai ébredése láttán meggondolta magát, és sietve
visszavonulót fújt. A nyom leginkább egy óriási hiénamancsra
emlékeztetett.
Conan N'Gora után bömbölt. Kiabálása üresnek és rekedtnek érződött
a dzsungelre telepedő nyomasztó némaságban. A napot nem látta, ám
vadonban edződött ösztönei azt súgták neki, hogy már nem lehet messze
az este. Ijedten döbbent rá, hogy órákig feküdt eszméletlenül. Elszántan
követni kezdte harcosai csapását, mely tisztán kivehető volt az őserdő
lucskos talaján. Libasorban haladtak, egymás nyomába lépve. Conan
csakhamar egy tisztásra ért – és borzongva megtorpant, mert ráismert:
ezt a tisztást látta a fekete lótusz álmában. Pajzsok és lándzsák hevertek
szanaszét szórva a füvön, mintha rémülten elhajigálták volna őket.
Conan látta a nyomokból, hogy a feketék pánikba estek, és vakon
elmenekültek. A lábnyomok összevissza keresztezték egymást, és
eltűntek a páfrányok között. Követte az általános irányt, amerre vezettek,
s nemsokára egy kopasz sziklaplatón találta magát, amely lankásan
lejtett egy darabig, hogy aztán szédítő ívben bukjon alá a feneketlen
mélységbe. A szakadék szélén egy alak kuporgott.
Conan előbb egy jókora gorillának tartotta, de aztán rájött, hogy egy
majommódra összekuporodó fekete az, akinek a karja ernyedten lógott a
földre, s a szája szélét hab verte ki. Csak akkor ismerte fel a nyomorult
teremtésben N'Gorát, mikor az alvezér elcsukló sikollyal a magasba
emelte hatalmas mancsát, és megrohamozta. Az óriás kalóz ügyet sem
vetett Conan kiáltására, hanem kifordult szemekkel, vicsorogva tovább
rohant.
Conant hatalmába kerítette ugyan a félelem, amit az épelméjű ember
érez tébolyult társa láttán, mégis azonnal cselekedett. Kardját egyetlen
mozdulattal a hatalmas feketébe döfte, és félrelépett a karmokként utána
kapó ujjak elől. Mikor N'Gora összeroskadt, Conan a szakadék szélére
sietett.
Megrendülten látta odalent az éles szegélyű kőtömböket, melyeken
megunt és elhajított bábfigurákként hevertek N'Gora lándzsásai. Már
egyikük sem mozgott. Legyek sűrű fellege zümmögött a vértől csatakos
sziklák fölött. A holttesteken már nyüzsögtek a hangyák. A szomszédos
fákon dögkeselyűk gubbasztottak. Egy sakál oda akart osonni a
hullákhoz, fölnézett, és észrevette a fehér bőrű óriást, aztán habozva
odébb kullogott.
Conan rezzenéstelenül állt egy darabig. Aztán megpördült, és rohanva
indult visszafelé. A karcolásokra ügyet sem vetve csörtetett át magas
füvön és bozótoson, s futtában tiporta el a kúszónövényeket, melyek
alattomos kígyók gyanánt próbálták az útját állni. Kardját leeresztve
tartotta jobb kezében; arcára szokatlan sápadtság ült ki.
A dzsungel csöndjét semmi sem törte meg, csak Conan ziháló
fújtatása. Lement a nap, gigászi árnyak keltek a fekete iszapból. A
kimmériai egyre gyorsabban futott, míg végül elérte a folyópartot.
Látta a gályát, amint ott horgonyoz a romos rakpartnál, s mögötte a
város romjait, melyek részegen imbolyogni tűntek az alkonyi fényben.
És a rakpart kövezetén meg az odavezető utcán világosabb foltok
rajzolódtak ki, mintha valami hatalmas piktor rázta volna ki hanyagul
vörös festékbe mártott ecsetjét.
Ismét csak halál és pusztulás várta Conant. Lándzsásai itt feküdtek a
lába előtt, de nem keltek föl, hogy az üdvözlésére siessenek. Az őserdő
szélétől a folyóig hevertek szétszórtan, a torony tövében, a törött
oszlopok között, a rakparton; szétmarcangolva, kizsigerelve,
megcsonkítva, félig felfalva – holtan.
És a holttestek meg a letépett végtagok körül mindenütt hatalmas
hiénamancsok nyomai voltak láthatók.
 Conan némán lépkedett végig a rakparton a gálya felé, amelynek a
fedélzete fölött lógott valami, ami elefántcsontszínben csillogott a
félhomályban. A kimmériai visszafojtott lélegzettel meredt a fekete
tengerpart királynőjére, akit tulajdon hajójának keresztrúdján himbált a
szél. Nyaka és a rúd között egy aranylánc feszült, amelynek vörös
drágakövei óriási vércseppekként izzottak a kihunyó nap utolsó
sugaraiban.

4.

A SZÁRNYAS DÉMON VÁROSA

Az őserdő fekete kolosszusként, ébenszínű karokkal ölelte körül a

romokkal borított tisztást. A hold még nem kelt fel. A csillagok
borostyáncseppek gyanánt csillámlottak a haláltól bűzlő égbolton, mely
mintha visszatartotta volna lélegzetét. Conan, a kimmériai állát az öklére
támasztva ült a leomlott tornyok között emelkedő piramis tetején, akár
egy zordon vasszobor. A legtávolibb, legsötétebb árnyékok között
mancsos lábak osontak lopva, rőt szempárok parázslottak. A halottak
még mindig ott hevertek, ahol elestek. Csak Bélit nem lógott már a
keresztrúdon. Conan lándzsanyelekből és széthasogatott evezőspadokból
halotti máglyát épített neki. Ezen aludta utolsó álmát a fekete tengerpart
királynője, puha párducbőrökön, Conan skarlátvörös köpenyébe
burkolva. Igazi uralkodónőként feküdt ott, zsákmányolt kincsekkel
körülvéve: selyembálák, aranysujtásos szövetek, ezüstdíszek,
drágaköves szelencék, aranypénzek, ezüsttéglák, ékkőberakásos tőrök és
kis, lépcsős aranypiramisok tornyosultak körülötte.
Ám hogy az elátkozott város sírboltjának kincse hol maradt, azt
Conanon kívül, aki pogány átkokkal az ajkán hajította bele, csak a
Zarkheba iszapos mélye tudta. És a kimmériai most ádázul összeszorított
fogakkal ült a piramis csúcsán, félelmetes ellenfelére várva. Mindent
elsöprő dühe a félelem utolsó maradékát is kiűzte lelkéből. Hogy miféle
ellenfél fog előbukkanni a sötétből, hogy szembeszálljon vele, azt nem
tudta, de nem is érdekelte különösebben.
Nem kételkedett többé a látomás igazában, amit a fekete lótusz
mutatott neki. Már értette, hogy mi történt N'Gorával és harcosaival,
miközben a tisztáson rá vártak: páni félelemmel menekültek az ég
magasából lecsapó, szárnyas szörnyeteg elől, amely aztán a szakadékba
hajszolta őket – az alvezér kivételével, aki ezt a sorsot ugyan valahogy
elkerülte, az emésztő őrülettől azonban nem menekedhetett. Eközben
vagy közvetlenül ezután, sőt még az is meglehet, hogy előtte, a többiek a
városban és a rakparton lelték szörnyű halálukat; ráadásul nem
becsületes csatában estek el, hanem aljas módon lemészárolták őket. A
feketéket minden bizonnyal babonás félelem szállta meg, s ezért nem
védekeztek úgy, mintha az ellenség emberi alakban támadt volna rájuk.
Hogy őt miért kímélték meg ilyen sokáig, azt Conan nem értette.
Lehetséges, hogy az a gonosz lény, aki a jelek szerint uralmat gyakorol a
város és a folyó fölött, egy darabig még életben akarja hagyni, hogy
fájdalommal és rettegéssel gyötörje? Minden egy emberi vagy
emberfölötti intelligenciára utalt – a hordók meglékelése, ami az ellenfél
megosztására szolgált, a hajtóvadászat a feketékre, melynek végén
nyakukat szegték a sziklaszirteken, és végül a legkeserűbb tréfa: Bélitet
dédelgetett vérvörös nyakláncánál fogva felakasztani tulajdon hajójának a
keresztrúdjára.
Mivel az ismeretlen ellenfél szemlátomást különleges áldozatnak
szemelte ki a kimmériait, s egészen mostanáig válogatott, ravasz
kínzásokkal gyötörte lelkét, számítani lehetett rá, hogy hamarosan véget
vet az utolsó felvonásnak is, és a többi szerencsétlen után küldi a barbárt.
Conan ajka nem húzódott mosolyra erre a gondolatra, szeme azonban
ádázul megvillant – és ez a tekintet nem sok jót ígért.
Fölkelt a hold, sugarai ezüstös táncot jártak a kimmériai szarvdíszes
sisakján. Hirtelen különös csönd telepedett az éjszakára, s a dzsungel
visszafojtotta lélegzetét. Conan ösztönösen meglazította hatalmas kardját
a hüvelyében. A piramisnak, melyen ült, négy oldala volt. Az őserdőre
néző felébe széles lépcsőfokokat faragtak. Conan egy hosszú sémi íjat
tartott a kezében, amilyet Bélit kalózai is használtak. Könyökét a térdére
támasztotta, a lábához pedig kis halom nyílvesszőt készített, a tollas
végüket maga felé fordítva.
Valami megmozdult a fák alatt a sötétben, s hirtelen élesen
kirajzolódott a kelő hold fényében. Conan egy hiéna fejét és marját
pillantotta meg. Ugyanebben a percben mintegy húsz további foltos
bundájú dögevő baktatott elő görnyedten az árnyékból. Nyáltól csöpögő
tépőfogaik villogtak a holdfényben, s szemük olyan tűzzel izzott, mint
semmi más teremtett állaté.
Húsz! Akkor hát a kalózok lándzsái mégiscsak rendet vágtak
közöttük, gondolta Conan, mert eszébe jutott, hogy álmában sokkal
többen voltak. Felajzotta az íjat. A húr még rezgett, mikor az egyik hiéna
görcsösen a magasba dobta magát, majd rángatózva visszahullott a kőre.
Ám ez nem tartotta vissza a többit. Habozás nélkül tovább loholtak, s a
kimmériai nyilai halálos záporként zuhogtak le rájuk.
Lángoló haragja dacára Conan pontosan célzott: egyetlen nyila sem
tévesztett célt. A levegőben ott suhogott a tollas halál, megtizedelve a
rohamozó fenevadakat. A felük sem érte el a piramis lábát, s újabbak
hullottak el a széles lépcsősoron. Conannak elég volt egy pillantást
vetnie a szikrázó szempárokba, hogy lássa: ezek nem közönséges
állatok. Nemcsak természetellenes nagyságuk árulkodott róla, hanem a
kisugárzás is, mely szinte tapinthatóan lengte körül őket, akár a
hullamocsarakból kelő fekete köd. A kimmériai nem tudta, miféle
istentelen alkímiának köszönhetik az életüket ezek a fenevadak, azt
viszont igen, hogy olyan ördögi fekete mágiával került szembe, mely
sötétebb volt még Skelos Kútjánál is.
Talpon termett, s utolsó nyílvesszőjét egy morgó bestia tátott pofájába
lőtte, amelyik épp nekirugaszkodott, hogy torkának ugorjon. A nyíl
elmosódott, röppenő holdsugárként szelte a levegőt, de nagyon is
valóságosan járta át a hiéna torkát; a szörnyállat kurrogva összerándult,
és legurult a lépcsőn.
Ekkor azonban társai a lángoló szempárok és nyáladzó állkapcsok
lidércnyomásos örvényében Conanra vetették magukat. A barbár kardja
kettéhasította az első szörnyeteget, aztán elterült a nekizúduló testek
alatt. A markolatgombbal bezúzott egy hosszúkás koponyát, aztán
eleresztette a fegyvert, melynek a közelharcban úgysem vehette volna
sok hasznát, és két bestia torka után kapott, amelyek őrjöngve tépték és
karmolták, ahol csak érték. Bűzös leheletüktől elakadt a lélegzete,
verejtéke a szemébe csorgott, és elvakította. Csupán vértezete óvta meg
tőle, hogy ízekre marcangolják. Ujjai rátaláltak egy szőrös torokra, és
egyetlen mozdulattal feltépték. Balja elhibázta egy másik fenevad
nyakát, ráfonódott egy inas mellső lábra, és eltörte. A szörnyeteg torka
mélyéről iszonyú, hátborzongatóan emberszerű üvöltés szakadt fel; az
első kiáltás ebben az öldöklő tusában. Conan megborzongott, és
önkéntelenül lazított a szorításán.
 A másik hiéna, amelynek felszakadt torkából patakzott a vér,
végvonaglásában rávetette magát, és a nyakába mélyesztette fogait,
szerencsére azonban holtan hanyatlott vissza, mielőtt létfontosságú
szervet ért volna.
A törött lábú, farkas módjára megpróbálta feltépni a barbár hasát, és
sikerült is neki a sodronying néhány szemét átharapnia. Conan lelökte
magáról a felszakított torkú dögöt, és megragadta a másikat. A szörnyű
erőfeszítés fojtott nyögést csalt véres ajkára, ahogy imbolyogva felállt,
keményen magához szorítva a kaffogó bestiát. Egy pillanatra
megtántorodott, mert a bűzlő állat dögletes lehelete facsarta az orrát, s a
hiéna morogva a torka után kapott. Aztán megvetette a lábát, s olyan
rettenetes erővel hajította el a fenevadat, hogy az szilánkokra tört
csontokkal gurult le a lépcsőn.
Ahogy lélegzet után kapkodva, imbolyogva, szétterpesztett lábbal állt
a piramis csúcsán, s az őserdő meg a hold eltűnt a szemét elborító véres
fátyol mögött, erőteljes szárnycsapások zaja ütötte meg a fülét. Szédülve
hajolt le a kardjáért, s kissé még inogva, két kézzel emelte a feje fölé a
hatalmas pengét, miközben kirázta a szeméből a vért, hogy megkeresse
maga fölött a levegőben az újabb ellenfelet.
Ám semmi sem csapott le rá az ég magasából; ehelyett váratlanul a
piramis rendült meg a talpa alatt. Szörnyű recsegés-ropogást hallott, s
látta, hogy a fölébe magasodó roppant oszlop úgy inog, mint egy kidőlni
készülő árbocrúd.
Gondolkodás nélkül hatalmasat ugrott, s egy körülbelül félmagasságban
lévő lépcsőfokra érkezett, amely megbillent a súlya alatt. A következő
ugrással már a földön termett. Abban a pillanatban azonban, mikor a
csizmatalpa talajt ért, a piramis fülsiketítő robajjal összeomlott mögötte.
Az oszlop ledőlt, s zuhanás közben ezer darabra hasadt. Egy
szívverésnyi pillanatra mintha márványszilánkok hullottak volna az
égből. Aztán már csak egy újabb romhalmaz csillogott kísértetiesen a
holdfényben.
Conan lerázta magáról a szilánkokat, amelyek félig betemették. Egy
súlyos kőtömb leverte a fejéről a sisakot, így egy pillanatra elkábult. A
combjára az oszlop egyik darabja nehezedett, és a földhöz szögezte.
Hogy a lába eltörött-e, nem tudta. Fekete sörénye verítéktől lucskosan
tapadt a fejére. A nyakán és a kezén éktelenkedő sebekből vér szivárgott.
Fél könyékre támaszkodott, és megpróbálta kiszabadítani a lábát a
márványtömb alól.
Ekkor hirtelen surrogva érkezett valami az égből, s szinte nesztelenül
ért földet a közeli gyepen. Mikor Conan nagy üggyel-bajjal odafordult,
megpillantotta – a szárnyas démont!
A szörnyeteg leírhatatlan gyorsasággal vetette rá magát. Conan agyán
csak összefüggéstelen, elmosódott részletek villantak át: egy hatalmas,
emberszerű alak torz, görbe lábakon, óriási, szőrös karok formátlan,
fekete karmokkal, egy szabálytalan koponya, melynek lapos arcából
csak a vérvörösen izzó, gonosz szempárt lehet kivenni. Ez a lény nem
volt sem ember, sem állat, sem ördög, de valahogy egyesítette magában
mindháromnak a vonásait.
Conannak azonban nem maradt ideje ezen töprengeni. A kardja után
kapott, amit zuhanás közben kiejtett a kezéből, de nem érte el.
Kétségbeesetten ragadta meg az oszlopdarabot, mely a földhöz szögezte.
Az erek kidagadtak a halántékán, ahogy minden erejével nekifeszült,
hogy lehengerítse a lábáról. Engedett egy kicsit, ám Conan tisztában volt
vele, hogy a szörnyeteg lesz a gyorsabb, és a fekete karmok széttépik,
mielőtt kiszabadíthatná magát.
A szárnyas démon rohama nem torpant meg. Kitárt karokkal, sötét
árnyék gyanánt tornyosult Conan fölé – és ekkor hirtelen vakító, fehér
láng lobbant kettejük között.
A kábult kimmériai egy szilaj szerelemtől remegő alakot pillantott
meg maga előtt, amely elefántcsontként csillogott a holdfényben. Látta
sötét szemének izzását, a dús, fekete fürtöket, a cseresznyepiros ajkat;
aztán pedig hallotta a pengeéles, metsző kiáltást, ahogy a fénylő jelenés a
szárnyas szörnyetegre vetette magát.
– Bélit! – bömbölte Conan.
A nő gyors pillantást vetett rá, s ő tudta, hogy abban a sötét
szempárban olyan elemi erejű szerelem lobog iránta, mint a tomboló
erdőtűz, mint a vulkánok mélyén fortyogó láva. Aztán a jelenés eltűnt, s
a kimmériai már csak a szárnyas fenevadat látta, amely a félelem
szokatlan zamatát megízlelvén hátrahőkölt, s ijedten emelte maga elé
otromba karját, mintha valami támadást akarna vele elhárítani. És Conan
ismét elgyötörten döbbent rá, hogy Bélit halotti máglyáján fekszik a
Tigrisleány fedélzetén, s fülében ott visszhangzottak szerelme
szenvedélyes szavai: „Ha engem utolérne a halál, s a te életed
veszélyben forogna, mindenhonnan a segítségedre sietnék…”
 Rettenetes üvöltéssel egyenesedett fel Conan; a márványtömböt
egyetlen mozdulattal lökte félre. A szárnyas démon újra támadásba
lendült. A kimmériai vicsorogva rontott neki, ereiben az őrület tüze
lüktetett. Az izmok vastag kötegekben dagadtak ki a karján, ahogy
meglendítette roppant pallosát, s közben körbefordult a sarkán. A penge
derékban találta el a támadni készülő szörnyeteget. A hatalmas test felső
része jobbra, alsó része balra hullott a kövekre, ahogy a borotvaéles
fegyver keresztülvágta a bőrt, a húst és a gerincoszlopot.
A holdvilágos csöndben Conan ernyedten markolta vérmocskos
kardját, és kettéhasított ellenfelére meredt. A vörös szemek még mindig
ijesztő elevenséggel szikráztak feléje, ám lassan fátyolosak lettek, és
kihunyt bennük a fény. A félelmetes karmok görcsbe rándultak, mielőtt
elszállt volna belőlük az élet. Ezzel a szörnyeteggel a föld legősibb
értelmes faja ért dicstelen véget.
Conan fölemelte a fejét, hogy utánanézzen a hiénáknak, melyek
ennek a pokolfajzatnak a rabszolgái és ítélet-végrehajtói voltak, de egyet
sem látott közülük. A holdsütötte fűben nem hiénadögök hevertek,
hanem emberi holttestek: sólyomképű, sötét bőrű, nyílvesszőktől átjárt,
hatalmas kardcsapásoktól megcsonkított meztelen férfiak. Conan szeme
láttára omlottak porrá.
Vajon miért nem sietett a szárnyas démon rabszolgái segítségére,
mikor Conannal viaskodtak? Talán félt túl közel kerülni az éles
tépőfogakhoz… nem merte megkockáztatni, hogy ellene forduljanak és
szétmarcangolják? Sok fondorlat és óvatosság szorult abba a torz
koponyába, ám a végén sem ez, sem az nem használt neki.
Conan sarkon fordult. A düledező rakparton a gályához ballagott, és
felkapaszkodott a fedélzetére. Néhány kardcsapással elvágta a
horgonykötelet, majd a kormányrúdhoz állt. A Tigrisleány kacéran
meghimbálta magát az iszapos vízben, s végül egyenesbe került a folyó
közepén, ahol az erős sodrás magával ragadta. Conan a kormányrúdnak
támaszkodott. Zord pillantása megpihent a karcsú nőalakon, aki az ő
köpenyébe burkolva feküdt halotti máglyáján kincsekkel körülhalmozva,
ahogy az királynőhöz illik.
 5.

BÉLIT BÚCSÚJA

Ismét hajnalpír színezte a tengert. A folyótorkolat is vörösen fénylett,

de más árnyalatban. A kimmériai Conan hatalmas kardjára támaszkodva
állt a fehér fövenyen. Tekintete az utolsó útjára induló Tigrisleányon
pihent. Tompán meredt maga elé, nem látta az áttetsző hullámokat. A
végtelenbe nyúló, kék messzeség minden varázsát elveszítette a
szemében. A gyomra görcsbe rándult az undortól, mikor a zöldes színű
fodrozásra emelte pillantását, mely a messzi távolban titokzatos, bíbor
párába veszett.
Bélit volt a tengernek az a része, amely csillogást és vonzerőt
kölcsönzött neki. Nélküle az óceán sivár pusztaság marad. Igen, Bélit a
tengerhez tartozott, így hát Conan visszaadta őt neki és kifürkészhetetlen
titkainak. Többet nem tehetett. Számára a csillámló, kék pompa immár
visszataszítóbb volt, mint a körülötte ringó hatalmas páfrányok, melyek
arról a félelmetes vadonról susogtak a fülébe, melyen keresztül most
majd utat kell magának törnie.
A Tigrisleány kormányrúdját ezúttal nem markolta senki, az evezőket
sem forgatták ébenszínű kezek. Ám vitorláját friss tengeri szél
dagasztotta, s ő vígan szelte az ismerős hullámokat, mintha vad sirály
lenne, úton a fészke felé, valahová az óceán túloldalára. A lángok
magasra csaptak a fedélzetén. Végignyaldosták a főárbocot, és
beburkolták a csöndes alakot, aki skarlátvörös köpenyben felravatalozva
feküdt halotti máglyáján.
Így vett búcsút a világtól a fekete tengerpart királynője. Conan, még
mindig vérmocskos kardjára támaszkodva addig nézett utána, míg a
vörös izzás kialudt a távoli, kék párában, s a felkelő nap bearanyozta
tündöklő sugaraival a tengert.
 A Fekete Kör népe

Tíz esztendő telt el Bélit szomorú halála óta. Conant messzire

sodorta a sors a déltengerektől; most keleten, a titkokkal terhes
Himelián-hegyekben igyekszik egységbe fogni a vad törzseket a
velejéig romlott turáni uralkodó, Yezdigerd király ellen. Délen
ugyanakkor a merev kaszt-rendszerű Vendhya országával kell
háborúznia. Yezdigerd azonban örökké hatalomra szomjazik, s
eljön az idő, amikor veszedelmes szövetségesek segítségét kéri a
Conan vezette hegyi törzsek és a dekadens Vendhya ellen...
 A FEKETE KÖR NÉPE

1.

EGY KIRÁLY MEGHAL

Vendhya királya haldoklott. A forró, fülledt éjszakában templomi

gongok zúgtak, és kagylókürtök harsogtak. Lármájuk halk visszhangot
vert az aranykupolás teremben, ahol Bhunda Chand küzdött a halállal a
selyemmel borított emelvényen. Izzadságcsöppek fénylettek sötét bőrén,
ujjai az aranyozott szövetet markolták, melyen feküdt. Fiatal volt, nem
lándzsa járta át testét, és borát sem festette méreg. De halántékán az erek
kék zsinórként dagadtak ki, szeme a közeli halál érzésére tágra nyílt.
Reszkető rabszolgalányok térdeltek az emelvény lábánál, s a király fölé
hajolva aggódó figyelemmel nézte őt nővére, Yasmina dévi. Vele volt a
wazam, a királyi udvarban megőszült öreg nemes úr.
A lány haragos és kétségbeesett mozdulattal kapta fel a fejét, amint
fülét megütötte a távoli dobszó.
– A papok és a lármájuk! – kiáltotta. – Ők sem bölcsebbek ezeknél a
piócáknál, amelyek mit sem érnek! A király meghal, és senki sem tudja,
miért. Haldoklik, én meg itt állok tehetetlenül, én, aki az egész várost
felgyújtanám, és ezrek vérét ontanám ki, hogy megmentsem.
– Nem egy ember Ayódhyából szívesen meghalna helyette, ha
tehetné, dévi – válaszolta a wazam. – Ez méreg.
– Én mondom neked, ez nem méreg! – kiáltotta a lány. – Születése
óta olyan gondosan őrzik, hogy a föld legagyafúrtabb méregkeverői sem
tudták elérni. A Sárkányok Tornyára kitűzött öt koponya a tanúja
kudarcos próbálkozásaiknak. Mint jól tudod, tíz férfinak és tíz nőnek
csak az a feladata, hogy az ételeit és italait előre megkóstolják, és ötven
páncélos harcos őrzi a szobáját, ahogy most is. Nem, ez nem méreg, ez
fekete mágia, szörnyű varázslat…
Elhallgatott, mert a király kezdett beszélni; ajka nem mozdult, üveges
szemében nem tükröződött felismerés. De hangja hátborzongatónak tűnt,
homályosnak és távolinak, mintha hatalmas szélvihar mögül szólna.
– Yasmina! Yasmina! Nővérem, merre vagy? Nem látlak. Minden
sötét, és zúg a vihar!
– Bátyám! – kiáltotta Yasmina, petyhüdt kezét erősen megszorítva. –
Itt vagyok! Nem ismersz meg…
A lány hangja elhalt, ahogy a kifejezéstelen arcra pillantott. Mély,
zavart sóhaj szakadt fel ajkáról. A rabszolgalányok nyöszörögtek
félelmükben, Yasmina pedig a mellét verte kínjában.

A város egy másik részében egy férfi állt egy rácsozott balkonon,
amely a fáklyákkal megvilágított, hosszú utcára nézett, a felfelé tekintő,
sötét arcokra és villogó szemekre. Elnyújtott jajveszékelés hallatszott a
tömegből.
A férfi megvonta széles vállát, és visszalépett a díszes szobába.
Magas volt, testes, és drága ruhát viselt.
– A király még nem halt meg, de már felcsendül a gyászének – szólt
oda egy másik férfinak, aki egy sarokban ült keresztbe tett lábbal egy
matracon. Ez a férfi barna teveszőr köntöst viselt, és szandált, fején
pedig zöld turbánt. Arca nyugodt volt, tekintete kifejezéstelen.
– Az emberek tudják, hogy nem éri meg a holnapot – válaszolta.
Az első férfi hosszan, fürkész tekintettel bámult rá.
– Amit nem értek – kezdte –, az az, hogy miért kellett olyan soká
várni arra, hogy az uraitok lesújtsanak. Ha most el tudják pusztítani a
királyt, miért nem tudták megtenni már hónapokkal ezelőtt?
– Még az általatok boszorkányságnak hívott művészetet is kozmikus
szabályok irányítják – válaszolta a zöld turbános. – A csillagok
vezérelték ezt az akciót is csakúgy, mint a többit. Még az én uraim sem
képesek a csillagokat eltéríteni a pályájukról. Addig, míg a menny nem
nyerte el a megfelelő elrendezést, nem tudták végrehajtani ezt a
varázslatot. – Hosszú, mocskos körmével felvázolta a konstellációt a
márványpadlóra. – A hold állása előre jelezte a rosszat Vendhya királya
számára, a csillagok zűrzavaros állapotban vannak, a Kígyó az Elefánt
házában található. Ilyen elhelyezkedésnél a láthatatlan őrök elhagyják
Bhunda Chand szellemét. Út nyílik a láthatatlan birodalomba, és ha
egyszer létrejött egy kapcsolódási pont, gonosz erőket lehet mozgósítani
rajta.
– Kapcsolódási pont? – érdeklődött a másik. – Arra a hajfürtre
gondolsz, amely Bhunda Chandtól származik?
– Igen. Az emberi testnek minden eltávolított tartozéka része marad
továbbra is annak, nem érzékelhető kapcsolatok fűzik hozzá. Asura
papjai halványan sejtik az igazságot, így aztán minden levágott körmöt
meg a királyi család tagjainak egyéb hulladék anyagait gondosan
hamuvá égetik, és a hamut elrejtik.
De Kósala hercegnőjének esedezésére, aki viszonzatlanul szerette
Bhunda Chandot, a király egy hajtincset ajándékozott neki hosszú, fekete
hajából emlékbe. Mikor az uraim meghozták felette az ítéletet, a
hajfürtöt aranyozott és drágakövekkel kirakott dobozkájával együtt
ellopták a lány párnája alól, miközben aludt, és egy másikkal
helyettesítették, amely pont olyan, mint az eredeti, így aztán sohasem
fedezi fel a különbséget. Ezután az eredeti hajfürtöt egy tevekaravánnal
elküldték a távoli Peskhauriba, onnét pedig tovább a Zhaibar-
hegyszoroson át, mígnem azoknak a kezébe jutott, akiknek szánták.
– Csak egy hajfürt – mormolta a nemes.
– Amely a visszhangos űr sötét mélységébe vonzza a lelket a halandó
porhüvelyéből – válaszolt a matracon ülő férfi.
A nemes kíváncsian tanulmányozta a másikat.
– Nem tudom, hogy ember vagy démon vagy-e, Khemsa – szólalt
meg végül. – Csak kevesen vagyunk azok, aminek látszunk. Én, akit a
Ksátriják Kerim sahnak ismernek, Iranistán hercegének, nem vagyok
nagyobb képmutató, mint a legtöbben. Mindannyian árulók ilyen vagy
olyan módon, de legtöbbjük még azt sem tudja, kit szolgál. Nekem
legalább nincs kétségem felőle, hogy Yezdigerd királyt, Turán
uralkodóját.
– Én pedig Yimsa Fekete Látnokait – mondta Khemsa –, és az én
uraim hatalmasabbak a tieidnél, mert tudományuk által olyasmit vittek
végbe, ami Yezdigerdnek nem sikerült kardok ezreivel sem.
 Odakint a megkínzottak ezreinek iszonyú kiáltása szállt a csillagok
felé, melyek beborították a verejtékes Vendhya éjszakáját, s a
kagylókürtök úgy bőgtek, mint a fájdalomtól őrjöngő ökrök.
A palotakertben fáklyák fénye villant a kifényezett sisakokon, görbe
kardokon és az arannyal díszített vérteken. Valamennyi nemesi születésű
harcos összegyűlt a hatalmas palotában vagy körülötte, és minden széles
ívű kapunál ötven fegyveres állt őrt, íjjal a kezében. De most a halál
osont át a királyi palotán, és az ő szellemlépteinek senki sem tudott az
útjába állni.
Az aranykupola alatt az emelvényen a király ismét felkiáltott,
rettenetes roham gyötörte. Hangja gyengén és elhalón szólt, s a dévi
ismét fölé hajolt, szörnyű félelemtől remegve, mely sötétebb volt a halál
minden borzalmánál.
– Yasmina! – hangzott ismét a messzi, keserves, hátborzongató szózat
a sötétség küszöbén túli birodalomból. – Segíts rajtam! Messze járok
halandó porhüvelyemtől! Varázslók szívják ki a lelkem a szélfútta
sötétségen át. El akarják tépni az ezüstszálat, mely haldokló testemhez
köt. Körém gyűlnek, kezük karommá görbül, a szemük vörös, mint az
izzó láng a sötétben. Jaj, ments meg, nővérem! Ujjaik égetnek, mint a
tűz! Elpusztítják a testem, és kárhozatra taszítják a lelkem! Mi ez, amit
elém hoznak? Jaj!
Reményvesztett kiáltásának borzalmas hangjára Yasmina
önkéntelenül felsikoltott, és kétségbeesésében rávetette magát bátyjára.
Rettenetes görcs rángott végig a férfin, hab verte ki eltorzult ajkát, keze
görcsösen markolta a lány vállát. De az üveges sötétség eltűnt a
szeméből, ahogy a füst elillan a tűz fölül, és tisztuló tekintettel pillantott
a húgára.
– Bátyám! – szipogta a lány. – Bátyám…
– Gyorsan! – zihálta a király, és gyöngülő hangjából az értelem
beszélt. – Most már tudom, mi kerget a halotti máglyára. A Himelián-
hegység varázslói bocsátottak rám bűbájt. Lelkemet kiragadták a
testemből, egy messzi kőszobába. Ott aztán azon igyekeztek, hogy az
élet ezüstfonalát megszakítsák, és lelkemet egy ocsmány, éjszülött
szörny testébe akarták vetni, akit a pokolból idéztek meg. Ah! Még most
is érzem a vonzást! A kiáltásod és a karod szorítása visszahozott a
valóságba, de most már gyorsan távolodom. Lelkem ragaszkodik a
testemhez, de kitartása gyengül. Ölj meg hamar, mielőtt örökre csapdába
ejtenék a lelkemet!
– Nem tudom megtenni! – sírta a lány, meztelen mellét verve.
– Gyorsan, parancsolom! – A régi, ellentmondást nem tűrő erő volt
elhaló suttogásában. – Sosem tagadtad meg, amit kértem tőled, ne tagadd
meg hát utolsó parancsomat sem! Küldd a lelkem egyenesen Asurához!
Igyekezz, nehogy arra kárhoztass, hogy a sötétség mocskos kísérteteként
töltsem időmet az örökkévalóságig! Szúrj, én parancsolom! Szúrj!
Görcsös zokogással, Yasmina egy ékkövekkel kirakott tőrt húzott elő
az övéből, és markolatig a férfi mellkasába döfte. Az egész testében
megfeszült, azután elernyedt, ajkán megadó mosollyal. Yasmina a
gyékénnyel borított padlóra vetette magát, ökölbe szorított kezével
csépelve azt. Odakint harsogtak és mennydörögtek a gongok és a
kagylókürtök, a papok pedig rézkésekkel szabdalták össze magukat.

2.

EGY BARBÁR A HEGYEKBŐL

Chunder Shan, Peskhauri kormányzója letette aranytollát, és

gondosan átolvasta a szöveget, amit a hivatalos pecsétjét viselő
pergamenre vetett. Csak azért uralhatta ilyen régóta Peskhaurit, mert
gondosan mérlegelte minden kimondott és leírt szavát. A veszély
óvatosságot szül, és csak az óvatos ember élhet hosszú életet ezen a vad
vidéken, ahol a forró vendhyai síkságok találkoznak a Himelián-hegység
szirtjeivel. Egy óra lovaglással kelet vagy nyugat felé az ember átlépi a
határt, és a hegyek között találja magát, ahol a törzsek az erőszak
törvénye szerint élnek.
A kormányzó egyedül volt a szobájában, ébenfa berakásos, díszesen
faragott asztalánál ült. A hűvös levegő miatt szélesre tárt ablakon
keresztül láthatta a sötétkék himeliáni éjszaka egy szeletét, amelyet nagy,
fehér csillagok pöttyöztek. A közeli mellvéd homályos sáv volt csupán,
és távolabbi lőrések és tornyok
alakja éppen csak felsejlett a gyenge csillagfényben. A kormányzó
erődítménye erős volt, és az őrizetére bízott város falain kívül
emelkedett. A szellő, amely meglebbentette a faliszőnyeget, halk zajokat
sodort magával Peskhauri utcáiról, siratóénekek foszlányait és hangokat.
A kormányzó lassan olvasta, amit írt, szabad kezével árnyékolva
szemét a bronz olajlámpa fényétől, miközben ajka mozgott. Míg
olvasott, távolról hallotta az őrtorony felől a lópaták csattogását, az
őrjárat közeledtének éles, szaggatott jelét. Nem szentelt neki különösebb
figyelmet, a levélre koncentrált. Vendhya wazamjának volt címezve,
Ayódhya királyi udvarába, és ez állt benne a szokásos üdvözlések után:

Hadd tudassam Excellenciáddal, hogy lelkiismeretesen

végrehajtottam Excellenciád utasításait. A hét vadat gondosan őrzik a
börtönben, és én ismételten üzenetet küldtem a hegyek közé, hogy
főnökük személyesen jöjjön el, hogy a kiszabadításukról tárgyaljunk. Ő
azonban nem engedelmeskedett, csak üzenetet küldött, mely szerint, ha
nem szabadulnak ki a foglyok, akkor felégeti Peskhaurit, és a bőrömmel
borítja be a nyergét. Excellenciád bocsánatáért esedezve írom le ezeket.
Mivel nagyon is képes lenne erre, megháromszoroztam a páncélos őrök
számát. A férfi nem ghulisztáni származású. Nem tudom teljes
bizonyossággal megjósolni következő lépését. De mivel ez a dévi
óhaja…

Egy pillanat alatt felpattant elefántcsont székéből, és a boltíves ajtóra

meredt. Felkapta görbe kardját, amely díszes hüvelyében feküdt az
asztalon, aztán figyelt.
Egy nő lépett be bejelentés nélkül, akinek finom, áttetsző palástja
nem takarta el az alatta viselt díszes öltözetet, mint ahogy a magas,
karcsú alak hajlékonyságát és szépségét sem. Arcát mellig érő vékony
fátyol takarta, amit egy hármas aranyzsinór fonású fejdísz tartott, és
arany félhold díszített. Sötét szemét a fátylon keresztül a kormányzóra
vetette, aztán fehér kezének egy uralkodói mozdulatával felfedte magát.
– Dévi! – A kormányzó térdre borult előtte, meglepetése és
zavarodottsága egy kissé lerombolta hódolatának méltóságát.
A nő egy mozdulattal jelezte, hogy emelkedjen fel, s a férfi igyekezett
őt az elefántcsont szék felé tessékelni, miközben folyamatosan
hajbókolt. Ám első szavai rosszallóak voltak.
 – Fenség! Ez egyáltalán nem volt bölcs dolog! A határvidéken
eluralkodott a zűrzavar. A hegyekből mindennaposak a betörések. Nagy
kísérettel érkezett?
– Elegendően kísértek el Peskhauriba – válaszolt. – Ott szállásoltam
el az embereimet, és az erődbe a szolgálómmal, Gitarával jöttem.
Chunder Shan rémülten felnyögött.
– Dévi! Nem vagy tudatában a veszélynek. Egyórányi lovaglásra
innen, a hegyekben nyüzsögnek a barbárok, akik hivatásszerűen
gyilkolnak és erőszakoskodnak. A nőket elrabolják, a férfiakat
megtámadják és leszúrják az erőd meg a város közti úton. Peskhauri nem
olyan, mint a déli tartományok…
– De itt vagyok sértetlenül – szakította félbe a nő türelmetlenül. –
Megmutattam a pecsétgyűrűm a kapuban álló őrnek meg az
ajtónállódnak, és anélkül, hogy ismertek volna, bejelentés nélkül
átengedtek. Biztos azt hitték, hogy titkos futár vagyok Ayódhyából. Ne
vesztegessük most az időt. Nem kaptál üzenetet a barbárok főnökétől?
– Semmit, csak fenyegetést és szidalmat. Óvatos és gyanakvó. Csapdát
gyanít, és ezért nem is lehet elmarasztalni. A ksátriják nem mindig
tartják be a hegylakóknak tett ígéreteiket.
– Meg kell egyezni vele! – fakadt ki Yasmina, ökölbe szorított
kezének ujjpercei elfehéredtek az erőfeszítéstől.
– Nem értem – rázta a fejét a kormányzó. – Mikor véletlenül
fogságba ejtettem ezt a hét hegyi embert, jelentettem a wazamnak, ahogy
az szokás, és aztán, mielőtt még felkötöttem volna őket, jött a parancs,
hogy őrizzem őket tovább, és vegyem fel a kapcsolatot a főnökükkel. Így
tettem, de ahogy előre mondtam, az a férfi távol maradt. Ezek az
emberek az afghulik törzséből valók, de ő egy nyugatról jött idegen, akit
Conannak hívnak. Megfenyegettem, hogy fellógatom őket holnap
hajnalban, ha nem jön.
– Helyes! – kiáltotta a dévi. – Jól cselekedtél. És most elmondom,
miért adtam ki ezeket a parancsokat. A bátyám… – a hangja elcsuklott.
A kormányzó fejet hajtott a szokásos gesztussal, mely az eltávozott
uralkodó iránti tiszteletet fejezte ki.
– Vendhya királyát varázslat pusztította el – mondta végül a nő. –
Életemet gyilkosai megsemmisítésének szentelem. Mikor meghalt,
hagyott nekem nyomot, melyen elindulhattam. Elolvastam Skelos
Könyvét, és beszéltem névtelen remetékkel a Jhelai alatti barlangokban.
Rájöttem, hogy mi módon és kik ölték meg. Az ellenségei a Yimsa-hegy
fekete mágusai.
– Asura! – suttogta elfehéredve Chuder Shan.
A nő szinte átdöfte szemével.
– Félsz tőlük?
– Ki nem fél, fenség? – válaszolt. – Fekete ördögök, akik Zhaibar
lakatlan hegyein túl kísértenek. De a bölcsek azt mondják, hogy ritkán
avatkoznak be a halandó emberek életébe.
– Hogy miért ölték meg a bátyámat, nem tudom – válaszolta a nő. –
De Asura oltára előtt esküdtem meg, hogy elpusztítom őket! És
szükségem van egy férfi segítségére a határon túlról. Egy ksátrija sereg
egyedül, segítség nélkül sosem jutna el Yimsába.
– Igen – mormolta Chuder Shan. – Most igazat szóltál. Minden egyes
lépésért meg kellene harcolni az úton, szőrös hegylakók zúdítanának
ránk sziklákat, minden magaslaton és minden völgyben lerohannának
minket hosszú tőreikkel. A turániak egyszer keresztülküzdötték magukat
a Himeliánon, de hányan tértek vissza Khuru-sunba? Azok közül, akik
megmenekültek a ksátriják kardjától, miután bátyád, a király, legyőzte
seregüket a Jhemda folyónál, csak kevesen látták viszont Secunderamot.
– Így aztán ellenőrzésem alá kell vonnom olyan embereket a határ
másik oldalán, akik ismerik a Yimsha-hegyhez vezető utat…
– De a törzsek félik a Fekete Látnokokat, és kerülik a szentségtelen
hegyet – vágott közbe a kormányzó.
– A főnök, Conan is fél tőlük? – kérdezte a nő.
– Nos, ami azt illeti – mormogta a kormányzó –, kétlem, hogy létezik
olyasmi, amitől az az ördög félne.
– Így mondták nekem is. Ezért aztán ő az, akivel üzletet kell kötnöm.
Szeretné hét emberét kiszabadítani. Nagyon jó! A váltságdíj a Fekete
Látnokok feje lesz! – Hangja gyűlölettel telt meg, ahogy az utolsó
szavakat kimondta, kezét ökölbe szorította. Ő volt a megtestesült
szenvedély maga, ahogy ott állt felszegett fejjel, ziháló mellkassal.
A kormányzó újra térdre borult, mivel bölcsességének része volt az a
tudás is, hogy egy nő ilyen viharos érzelmi állapotban legalább annyira
veszélyes, mint egy vak kobra, méghozzá mindenkire, aki a közelében
tartózkodik.
– Úgy lesz, ahogy óhajtod, fenség. – Aztán mikor a nő kissé
lecsillapodott, felállt, és megkockáztatott egy figyelmeztető
megjegyzést. – Nem tudom előre megjósolni, hogy mi lesz Conan
következő lépése. A törzsek folyton lázonganak, és jó okom van azt
hinni, hogy turáni titkos megbízottak a határaink megtámadására
uszítják őket. Mint fenséged tudja, a turániak bevették magukat
Secunderamba, és más északi városokba is, bár a hegyi törzseket nem
hódították meg. Yezdigerd király már régóta mohón dél felé kacsingat,
és talán arra törekszik, hogy pénzen vegye meg azt, amit fegyverek útján
nem tudott elérni. Úgy gondolom, hogy Conan lehet az egyik kémje.
– Majd meglátjuk – válaszolt a nő. – Ha szereti embereit, hajnalban a
kapunál lesz, hogy tárgyaljon velünk. Az éjszakát az erődben töltöm.
Álöltözetben jöttem Peskhauriba, és kíséretemet a palota helyett egy
vendéglőben szállásoltam el. Az embereimen kívül csak te tudsz a
jelenlétemről.
– Visszakísérem a lakosztályába fenségedet – mondta a kormányzó,
és amint kiléptek az ajtón, odaintette az őrt álló harcost. A férfi
fölzárkózott mögéjük, lándzsáját tisztelgésre emelve.
A szolgálólány az ajtóban várt, úrnőjéhez hasonlóan lefátyolozva, s a
kis csapat egy széles, kanyargós, füstös fáklyákkal megvilágított
folyosón haladt végig. Így érték el a látogató előkelőségek részére – akik
tábornokok és alkirályok voltak nagyobbrészt – fenntartott lakosztályt. A
királyi család tagjai közül még senki sem tisztelte meg látogatásával az
erődöt. Chunder Shannak az a zavaró érzése volt, hogy a lakosztály nem
felel meg egy ilyen magas rangú személyiségnek, mint a dévi, és bár a
nő igyekezett fesztelen légkört fenntartani, a kormányzó mégis örült,
mikor elbocsátották, és ő meghajolva távozhatott. Az erőd minden
szolgája összesereglett, hogy a királyi vendéget kiszolgálják, bár
Chunder Shan nem fedte fel előttük a nő kilétét, és egy szakasz lándzsást
állított az ajtaja elé, köztük azt a harcost is, aki azelőtt az ő szobáját
őrizte. Annyira belefeledkezett a dolgokba, hogy elfelejtett helyette
másikat állítani.

Nem sokkal a kormányzó távozása után Yasminának eszébe jutott

valami, amit meg akart beszélni vele. Egy Kerim sah nevű iranisztáni
nemessel volt kapcsolatos, aki egy darabig Peskhauriban élt, mielőtt az
ayódhiyai udvarba jött volna. Yasmina aznap este látott valakit egy
pillanatra Peskhauriban, aki nagyon hasonlított rá. Eltűnődött rajta, nem
őt követte-e Kerim sah Ayódhyától egészen idáig. Mivel igazán
figyelemre méltó dévi volt, nem hívatta magához a kormányzót, hanem
kisietett a folyosóra, és a férfi szobája felé vette az irányt.
Chunder Shan a szobájába érve becsukta az ajtót, és az asztalához
lépett. Felvette az előbb írt levelet, és apró darabokra tépte. Alig fejezte
be, mikor meghallotta, hogy valami puhán az ablak előtti mellvédhez
ütődik. Egy hatalmas alakot pillantott meg egy másodpercre a csillagos
égboltra kirajzolódni, majd egy férfi szökkent be könnyedén a szobába.
A fény megcsillant a kezében tartott hosszú penge lapján.
– Pszt! – figyelmeztette. – Ne csapj zajt, különben küldök az
ördögnek egy szolgát!
A kormányzó megtorpant, félúton az asztalon heverő kard felé. Alig
karnyújtásnyira volt tőle a méteres zhaibari kés, amely a betolakodó
kezében fénylett, és ismerte a hegylakók elszánt gyorsaságát.
A támadója magas volt, egyszerre erős és ruganyos. A hegylakók
ruháját viselte, de sötét vonásai és kéken parázsló szeme nem illettek
öltözékéhez. Chunder Shan sosem látott még hozzá fogható embert.
Nem keleti származású volt, hanem egy nyugati barbár. Ám viselkedése
ugyanolyan vad és félelmetes volt, mint bármely más szőrös
vadembernek, aki ghulistáni hegyek között él.
– Úgy jöttél, mint egy besurranó tolvaj – jegyezte meg a kormányzó,
némiképp visszanyervén a lélekjelenlétét, bár eszébe jutott, hogy nincsen
a közelében őr hallótávolságon belül. A hegylakó azonban nem tudhatott
erről.
– Megmásztam egy bástyát – mordult rá a betolakodó. – Egy őr
éppen időben dugta ki a fejét a lőrésen, hogy késem nyelével fejbe
vágjam.
– Te Conan vagy?
– Ki más lennék? Üzentél a hegyekbe, hogy szeretnéd, ha idejönnék,
és üzletet kötnék veled. Nos, eljöttem! Maradj távol az asztaltól,
különben kibelezlek!
– Csak le akarok ülni – válaszolta a kormányzó, óvatosan letelepedve
elefántcsont székére, amelyet odébb húzott az asztaltól.
Conan nyugtalanul járkált előtte, gyanakvó pillantásokkal ostromolta
az ajtót, hosszú késének borotvaélét próbálgatva hüvelykujjával. Nem
úgy mozgott, mint egy afghuli, s nyers őszinteséggel viselkedett akkor
is, amikor a keleti lélek óvatos finomkodásra intett.
– Nálad van hét emberem – szólalt meg hirtelen. – Visszautasítottad a
felajánlott váltságdíjat. Mi az ördögöt akarsz?
– Beszéljünk a feltételekről – válaszolta óvatosan Chunder Shan.
– Feltételek? – A barbár hangját veszedelmes düh élezte. – Mire
gondolsz? Nem ajánlottam neked elég aranyat?
Chunder Shan felnevetett.
– Aranyat? Több arany van Peskhauriban, mint amennyit valaha
láttál.
– Hazudsz! – vágott vissza Conan. – Én láttam a khurusuni
aranyművesek sukjait.
– Hát akkor több mint amennyit eleven afghuli valaha látott –
helyesbített Chunder Shan. – És ez csak egy cseppje Vendhya
gazdagságának. Miért vágynánk aranyra? Inkább a javunkat szolgálná,
ha felkötnénk ezt a hét tolvajt.
Conanból cifra káromkodás szakadt ki, s a hosszú penge remegett a
kezében, ahogy az izmok kidagadtak barna karján.
– Széthasítom a fejedet, mint egy érett dinnyét!
Vad, kékes fény villant fel a hegylakó szemében, de Chunder Shan
csak a vállát vonta meg, bár szemmel tartotta az éles pengét.
– Könnyedén megölhetsz, és talán el is tudsz menekülni utána a falon
át. Csakhogy ezzel nem mented meg a hét emberedet. A harcosaim
bizonyára fellógatják őket. És ezek a foglyok vezetők az afghulik között.
– Tudom – mordult rá Conan. – Az egész törzs a sarkamban csahol,
amiért még nem eszközöltem ki a szabadon bocsátásukat. Mondd el
egyszerű szavakkal, hogy mit akarsz, máskülönben, Cromra mondom,
fellázítom a hordát, és egyenesen Peskhauri kapujához vezetem!
A barbár láttán, aki szétvetett lábakkal, késsel a kezében, villogó
szemmel állt vele szemben, Chunder Shannak szemernyi kétsége sem
volt, hogy képes megtenni. A kormányzó nem hitte, hogy bármilyen
hegyi csürhe beveheti Peskhaurit, de nem akart letarolt földeket látni az
erőd körül.
– Van itt egy feladat, amit végre kell hajtanod! – mondta, olyan
óvatosan megválogatva szavait, mintha csak borotvaélen táncolna. –
Van…
Conan hirtelen hátraszökkent, arccal az ajtó felé fordulva, és
kivicsorította a fogát. Barbár füle puha papucsok fürge lépteit észlelte az
ajtón túlról. A következő pillanatban az ajtó feltárult, és egy vékony,
bársonyköntösbe burkolózó alak lépett be rajta sietősen, behúzta maga
mögött az ajtót – aztán a hegylakó láttára megtorpant.
Chunder Shan felpattant, szíve a torkában dobogott.
– Dévi! – kiáltotta önkéntelenül, rémületében egy pillanatra elvesztette
a fejét.
– Dévi! – harsant öblös visszhangként a szó a hegylakó ajkáról.
Chunder Shan a felismerés és az azonnali elhatározás lángját látta a
tüzes kék szemekben felvillanni.
A kormányzó elkeseredetten felkiáltott, és kardja után kapott, ám a
hegylakó a hurrikán pusztító gyorsaságával reagált. Előreszökkent,
késmarkolatának egy vad ütésével a földre terítette a kormányzót, majd
felnyalábolta a meglepett dévit egyik izmos kezével, és az ablak felé
ugrott. Chunder Shan őrjöngve próbált feltápászkodni. Látta, ahogy a
férfi egy pillanatra az ablakpárkányon egyensúlyozik, látta a királyi
fogoly rúgkapáló, hófehér tagjait, és hallotta a szilaj, diadalittas kiáltást.
– Most merd felköttetni az embereimet! – Ezzel Conan a mellvédre
szökkent, és eltűnt.
Kétségbeesett, női sikoly visszhangzott a kormányzó fülében.
– Őrség! Őrség! – kiáltotta a kormányzó, amint feltápászkodott, és
bizonytalan léptekkel az ajtóhoz sietett. Feltépte, és kiordított a
folyosóra. Kiáltásai visszhangot vertek a folyosókon; harcosok érkeztek
futva, majd felordítottak a látványra, amint a kormányzó betört fejét
fogja, melyből ömlik a vér.
– Szedjétek össze a lándzsásokat! – üvöltötte. – Emberrablás történt!
– Őrjöngése közepette is volt annyi esze, hogy ne árulja el a teljes
igazságot. Megtorpant, mert hirtelen patkódobogást hallott kívülről, egy
sikoly és egy vad, barbár, diadalittas kiáltás kíséretében.
A kormányzó a megzavarodott őrök kíséretében a lépcső felé rohant.
Az erődítmény udvarán állandóan egy lándzsás csapat tartózkodott
felnyergelt paripákkal, készen rá, hogy pillanatokon belül nyeregbe
pattanjon. Chunder Shan maga vezette szakaszát a menekülő nyomában,
bár feje kóválygott, így aztán mindkét kezével a kápába kellett
kapaszkodnia. Nem fedte fel az áldozat kilétét, csupán azt árulta el, hogy
a királyi pecsétgyűrűt viselő nemes asszonyt az afghuli főnök magával
ragadta. Az emberrabló látó- és hallótávolságon kívül járt, de tudták,
hogy melyik úton haladhat – azon, amelyik egyenesen a Zhaibar torkához
vezet. Nem világított a hold, a parasztkunyhók kísértő árnyaknak
látszottak a gyenge csillagfényben. Mögöttük elmaradtak az erőd
félelmetes bástyái és Peskhauri tornyai. Előttük a Himelián-hegység
fekete bércei komorlottak.

3.

KHEMSA VARÁZSOL

Az erődben a nagy felfordulás közepette, amely addig tartott, míg az

őrök el nem vonultak, senki sem vette észre, hogy a dévit kísérő lány
kisurran a hatalmas, boltíves kapun és eltűnik a sötétségben. Szoknyáját
felkapva, egyenesen a város felé szaladt. Nem a kövezett úton ment,
hanem egyenesen átvágott a mezőkön és emelkedőkön, olyan
biztonsággal kerülgetve a kerítéseket és öntözőárkokat, mintha csak
teljes nappali világosság lenne, ő pedig nem törékeny lány volna, hanem
edzett férfi futó. Az őrök lovainak patadobogása elenyészett a hegyek
közé vezető úton, mielőtt a lány elérte volna a városfalat. Nem a kapu
felé vette az útját, amelynek boltíve alatt emberek toporogtak, és
nyújtogatták nyakukat a sötétségbe, suttogva társalogva a szokatlan
mozgolódásról az erődben. Addig ment körbe a fal mentén, míg arra a
pontra nem ért, ahonnan a lőrések fölött láthatóvá vált az egyik torony
csúcsa. Aztán kezeiből tölcsért formált, és halk, elnyújtott,
hátborzongató hangot hallatott.
Majdnem azonnal megjelent egy fej az egyik lőrésben, és egy kötél
hullott alá a fal mentén. A lány megragadta, egyik lábát beledugta a
végén kialakított hurokba, és intett a karjával. Gyorsan és simán
felhúzták a terméskő mellvédig. Sietve átmászott a párkányon, s egy
lapos háztetőn találta magát, mely a városfalnak támaszkodott. Nyitott
csapóajtó tátongott rajta, s egy teveszőr csuhás férfi tekerte fel a kötelet.
Fáradtságnak semmilyen jelét sem adta, pedig egy felnőtt nőt húzott fel a
negyven láb magas fal tetejére.
– Hol van Kerim sah? – zihálta a lány kifulladva a hosszú futástól.
– Odalent alszik a házban. Híreid vannak?
– Conan elrabolta a dévit az erődből, és magával vitte a hegyek közé!
– hadarta a lány egy szuszra, egyik szavát másikba öltve.
Khemsán nem látszott érzelem, csak biccentett turbános fejével.
– Kerim sah boldog lesz, ha meghallja – mondta.
– Várj! – A lány puha karját a mágus nyaka köré fonta. Még mindig
zihált, de nem csupán az erőfeszítéstől. Szeme fekete ékkőként ragyogott
a csillagfényben. Felfelé fordított arca közel volt Khemsáéhoz, de a férfi,
bár eltűrte ölelését, nem viszonozta azt.
– Ne mondd el a hyrkánnak! – zihálta a lány. – Használjuk fel ezt a
tudást a magunk számára! A kormányzó lovasaival a hegyek közé ment,
de ennyi erővel akár szellemet is üldözhetne. Senkinek nem mondta el,
hogy a dévi volt az, akit elraboltak. Peskhauriban és az erődben sem tud
róla senki, minket kivéve.
– De milyen hasznot hajthat ez nekünk? – szállt vele vitába a férfi. –
Az én uraim azért küldtek Kerim sahhal, hogy minden lehetséges módon
segítsem őt.
– Segíts magadon! – kiáltotta a lány tüzesen. – Rázd le magadról az
igát!
– Azt akarod mondani, hogy tagadjam meg mestereimet? – nyögte a
férfi, és a lány érezte, ahogy ölelésében az egész teste hideggé válik.
– Igen! – rázta meg őt szenvedélyesen. – Te varázsló is vagy! Miért
lennél hát szolga, aki arra használja hatalmát, hogy másokat emeljen fel?
Használd a tudományodat a saját magad javára!
– De hisz ez tilos! – A mágus úgy reszketett, mintha lázas rohama
lenne. – Én nem tartozom a Fekete Kör tagjainak sorába. Csak uraim
parancsára merem használni a tudományt, amire tanítottak.
– De tudod használni! – vitatkozott a lány szenvedélyesen. – Tedd
meg, amiért könyörgök! Conan persze azért ragadta el a dévit, hogy
túszként használja a hét afghuli harcosért cserébe, akik a kormányzó
börtönében sínylődnek. Pusztítsd el őket, így Chunder Shan nem tudja
visszaszerezni általuk a dévit. Aztán menjünk a hegyek közé, és vegyük
vissza őt az afghuliktól. Nem állhatnak ellent a késeikkel a mágiádnak. A
vendhyai királyság kincsei a mieink lesznek váltságdíjként, és aztán,
mikor már minden a kezünkben van, becsapjuk őket, és a lányt eladjuk a
turáni királynak. Gazdagabbak leszünk, mint legmerészebb álmainkban
gondoltuk volna. A pénzen harcosokat fogadhatunk. Bevesszük
Khorbhalt, kiűzzük a turániakat a hegyek közül, majd délre küldjük
csapatainkat. Egy hatalmas birodalom királyává és királynőjévé válunk!
Khemsa is zihált, nyárfalevélként reszketett a lány karjában, arca
hamuszürke volt a csillagfényben, kövér izzadtságcsöppekkel pettyezve.
– Szeretlek! – kiáltotta a lány, és egész testével hozzásimult, kis híján
megfojtva vad ölelésével. – Királyt csinálok belőled! Én a te
szerelmedért megtagadtam a kedvesemet, te az én szerelmemért hagyd
cserben a mestereidet! Miért félsz a Fekete Látnokoktól? Az irántam
érzett szerelmeddel már így is megszegted egy törvényüket! Szegd meg
a többit is! Vagy olyan erős, mint ők!
Még egy jégember sem tudott volna ellenállni szenvedélye perzselő
tüzének. Khemsa artikulálatlan kiáltással magához szorította a lányt,
hátrahajlította felsőtestét, és csókokkal borította el szemét, arcát és ajkát.
– Megteszem! – hangja háborgó érzelmekkel volt terhes. Úgy
imbolygott, mint egy részeg. – A művészet, melyet átadtak nekem, az én
javamra fog dolgozni, és nem mestereim javára. A világ urai leszünk, a
világé…
– Akkor induljunk! – mondta a lány, amint kiszabadította magát a
férfi öleléséből, megragadta a kezét, és a csapóajtó felé vezette. –
Először is azt kell elintéznünk, hogy a kormányzó ne cserélhesse ki azt a
hét afghulit a dévire.
A férfi úgy mozgott, mint aki el van kábulva, amíg le nem eresztették
a létrát, és a lány le nem mászott az alattuk lévő szobába. Kerim sah egy
karosszékben feküdt mozdulatlanul, karját keresztbe tette az arca előtt,
mintha csak lehunyt szemét akarta volna a rézlámpa halvány fénye elől
leárnyékolni. A lány megrántotta Khemsa karját, s kezével gyors
mozdulatot tett a saját torka előtt keresztben. Khemsa felemelte a kezét,
aztán arckifejezése megváltozott, és odébb lépett az alvótól.
– A kenyerét ettem – motyogta. – És amúgy sem keresztezheti a
tervünket.
Átvezette a lányt egy ajtón, amely egy kanyargós lépcsősorra nyílt.
Miután könnyű lépteik elhaltak a távolban, a karosszékben fekvő ember
felült. Kerim sah letörölte arcáról az izzadságot. Késszúrástól nem
tartott, de Khemsától úgy félt, ahogy az ember a mérges
csúszómászóktól szokott.
– Akik a tetőkön szőnek összeesküvéseket, azoknak ügyelni kéne rá,
hogy lehalkítsák hangjukat – mormolta. – De mivel Khemsa a mesterei
ellen fordult, és ő volt az egyedüli kapcsolatom velük, nem számíthatok
tovább a segítségükre. Mostantól a magam módján játszom a játékot.
Felállt a székből, az asztalhoz sietett, övéből tollat, majd pergament
vett elő, és pár sorban, szűkszavúan az alábbiakat firkantotta rá:

Khosru kánnak, Secunderam kormányzójának: a kimmériai Conan

Yasmina dévit az afghulik falujába hurcolta. Itt a lehetőség, hogy a dévit
a kezünk közé kaparintsuk, amit a király olyan régóta kíván. Küldj
azonnal háromezer lovast! Gurashah völgyében találkozom velük,
bennszülött vezetőkkel együtt.

Olyan néven írta alá, ami még csak nem is hasonlított a Kerim sahra.
Aztán egy aranykalitkából postagalambot vett elő, s a lábára erősítette
a küldeményt, amelyet apró hengerré tekert össze, és aranyfonallal kötött
meg. Majd gyorsan az egyik ablakszárnyhoz lépett, és kiengedte a
madarat az éjszakába. Az heves szárnycsapkodással egyensúlyba hozta
testét, aztán suhanó árnyékként tűnt el. Kerim sah sisakot húzott,
köpenyt kanyarított maga köré, fölkapta a kardját, és kisietett a szobából
a lefelé kanyargó lépcsőre.

Peskhauriban a börtön területét tömör kőfal választotta el a város

többi részétől, melyen csak egyetlen vasalt ajtó nyílt, egy boltív alatt. A
bolthajtás felett füstös, vörös fényű fáklya égett, s az ajtó mellett egy
lándzsás, pajzsos harcos ücsörgött.
A katona, aki lándzsájára támaszkodott, és időről időre ásított egyet,
hirtelen talpra szökkent. Biztosra vette, hogy nem aludt el, most mégis
egy férfi állt előtte, egy férfi, akit nem hallott közeledni. Az alak
teveszőr csuhát és zöld turbánt viselt. A fáklya imbolygó fényében
vonásai homályban maradtak, meglepő intenzitással csillogó szeme
kivételével.
– Ki az? – kérdezte a katona, előrenyújtva lándzsáját. – Ki vagy te?
Az idegen nem jött zavarba, bár a lándzsa hegye a mellkasát érintette.
Szeme különleges erővel tartotta fogva a katona tekintetét.
– Mi a kötelességed? – kérdezte furcsa hangon.
– A kaput őrzöm! – A katona hadarva, gépiesen beszélt, merev
szoborként állt, pillantása lassan kifejezéstelenné vált.
– Hazudsz! Az a kötelességed, hogy nekem engedelmeskedj! A
szemembe nézel, és a lelked már nem a sajátod többé. Nyisd ki az ajtót!
Esetlenül, egy szobor merevségével fordult meg az őr, nagy kulcsot
húzott elő az övéből, bedugta a masszív zárba, elfordította, és kitárta az
ajtót. Aztán vigyázzba állt, kifejezéstelen tekintettel maga elé bámult.
Egy nő surrant elő a sötétből, és mohón a delejező karjára tette a
kezét.
– Parancsold meg neki, hogy szerezzen nekünk lovakat – suttogta.
– Fölösleges – válaszolta a raksha. Kissé felemelte a hangját, és így
szólt az őrhöz: – Nincs rád többé szükségem. Öld meg magad!
Mint aki transzban van, a harcos lándzsája nyelét a fal tövébe
támasztotta, hegyét pedig a törzsének irányította, a bordák alá. Aztán
lassan, egykedvűen, teljes súlyával beledőlt, úgyhogy a lándzsa átütötte
testét, és a lapockái között bukkant elő. Végigcsúszott a lándzsa egész
hosszán, és elterült a földön. A fegyver teljes egészében kiállt a testéből,
mintha valami borzalmas kocsány nőtt volna a hátából.
A lány beteges izgalommal bámult le rá, míg Khemsa megragadta a
karját, és be nem vezette a kapun. Fáklyák világították meg a külső és az
alacsonyabb belső fal közötti szakaszt, amelyről szabályos térközökben
ajtók nyíltak. Egy katona rótta útját ezen az elzárt területen fel-alá, s
mikor a kapu kitárult, odabandukolt. Olyan biztos volt a börtön
védműveiben, hogy egészen addig nem gyanakodott, míg Khemsa és a
lány fel nem bukkant a bolthajtás alatti átjáróban. Akkor pedig már késő
volt. A raksha nem vesztegette az idejét hipnotizálásra, bár amit tett, az a
lány számára varázslatnak tűnt. Az őr fenyegetően előreszegezte a
lándzsáját, szája figyelmeztető kiáltásra nyílt; ha megszólal, fegyveresek
özönlöttek volna elő az őrszobákból, a sikátor két végén. Khemsa úgy
ütötte félre bal kezével a lándzsát, ahogy más ember egy szalmaszálat
fricskázott volna odébb, jobbját hirtelen kinyújtotta és visszahúzta,
mintha e mozdulat közben gyöngéden megcirógatta volna a harcos
nyakát. Az őr törött nyakcsigolyával bukott arcra a kövön.
Khemsa rá sem pillantott, hanem egyenesen az egyik boltíves ajtóhoz
ment, és nyitott tenyerét a súlyos bronzlakatra helyezte. Az ajtó
szaggatott remegéssel berepedt. Ahogy a lány követte kedvesét, látta,
hogy a vastag tikfa ajtó szilánkokban lóg, a bronzretesz meghajlott és
kiszakadt a helyéről, a hatalmas pántok eltörtek és kifordultak. Egy
ötszáz kilós faltörő kos, melyet negyven ember kezel, sem tudta volna
tökéletesebben szétrombolni az akadályt. Khemsa a szabadságtól és
hatalmának gyakorlásától megrészegült, büszkélkedve fitogtatta az
erejét, ahogy egy ifjú óriás próbálgatja izmait, szükségtelen energiával
mutogatva bátorságát.
A betört ajtó egy fáklyafénnyel megvilágított kis udvarra nyílt. Az
ajtóval szemben széles, vasrácsos boltív volt látható. Egy szőrös kéz
markolta a rudak egyikét, és a mögötte lévő sötétségből elővilágított a
foglyok szeme fehérje.
Khemsa egy ideig csak állt a sötétségbe meredve, ahonnan a fénylő
szempárok forrón viszonozták pillantását. Aztán kezével benyúlt
köpenye alá, és amint ismét előhúzta, tenyeréből sziporkázó porfelhő
lebegett alá a kövezetre. A börtönudvart hirtelen fellobbanó, zöldes
tűzcsóva világította meg. A szemkápráztató, kurta fényvillanásban hét
férfi mozdulatlan alakja rajzolódott ki teljes részletességgel a rácsok
mögött: magas, szőrös férfiak, rongyos hegylakóruhában. Nem szóltak
egy szót sem, de szemükből halálfélelem sugárzott, és szőrös ujjaik a
rácsot markolták.
A láng kialudt, de megmaradt a ragyogás, egy vibráló, zöld tűzgömb,
amely Khemsa lábánál lüktetett és reszketett a kövön. A hegyi emberek
tágra nyílt szeme megigézetten szegeződött rá. A gömb pörgött, forgott
és rángatózott, mint egy hatalmas kígyó, aztán kitágult, s ragyogó
hullámokban és örvényekben tört ki. Felhővé nőtt, mely csendben
szétterült a kövezet felett, és egyenesen a zárka felé úszott. A férfiak
csodálkozó szemmel figyelték a közeledését, a rács rázkódott ujjaik
elkeseredett szorítása alatt. A szakállas ajkak szétnyíltak, de nem tört fel
hang belőlük. A zöld felhő a rácsokhoz gomolygott, és eltakarta a
férfiakat. Ködként árasztotta el a cellát, elborította az odabent lévőket. A
mindent elfedő felhő mélyén valaki fuldokolva levegőért kapkodott, úgy,
mintha hirtelen a víz alá bukna. Ez volt minden.
 Khemsa megérintette a lány karját, aki tátott szájjal, kerekre nyílt
szemmel figyelt, majd gépiesen engedelmeskedve elfordult, de egyszer
még hátranézett a válla felett. A köd már ritkult, a rácsokhoz közel
megpillantott egy szandálos lábat – a lábujjak felfelé álltak –, aztán
felfedezte a földön fekvő hét alaknak a homályos körvonalát.
– És most olyan paripát keresünk magunknak, amely gyorsabb az
elavult istállóban nevelkedett lovaknál – szólt Khemsa. – Hajnalra
Afghulisztánban leszünk.

4.

TALÁLKOZÁS A HÁGÓN

Yasmina dévi sosem tudott visszaemlékezni később elrablásának

részleteire. A dolog váratlansága és erőszakossága elkábította, csak
zavaros emlékképei maradtak az események örvényéről – egy erős kar
félelmetes fogása, elrablójának villogó szeme és testét égető, tüzes
lehelete. Emlékezett rá, hogy az ablakon keresztül a mellvédre
szökkentek, aztán az őrült rohanásra a párkányokon és tetőkön, mikor a
lezuhanástól való félelem megbénította, emlékezett a falhoz erősített
kötélen való vakmerő menekülésre – rohanvást ereszkedtek alá, közben
a barbár a foglyát erős vállára vetette –, ezek a képek mind zavaros
összevisszaságban kavarogtak a dévi fejében. Elevenebb emléket őrzött
a férfiról akkor, mikor az fürgén a fák árnyékában szaladt, úgy cipelve
őt, mintha kisgyerek lenne, és egy tüzesen fújtató-nyerítő bhalkhanai
csődör nyergébe vetette magát. Aztán ott volt a fantasztikus vágta, mikor
a száguldó patkók tűzszikrákat vetettek az út kemény kövezetén, ahogy a
mén felfelé viharzott az emelkedőn.
Amint tudata lassan kitisztult, első érzése az ádáz düh és a szégyen
volt. Tiltakozott. A Himelián-hegyektől délre fekvő aranykirályságok
uralkodóit istenhez közelinek tartották, ő pedig Vendhya dévije volt!
Félelmét elnyomta királyi haragja. Dühösen kiabálni kezdett, és ki akarta
magát szabadítani. Őt, Yasminát, egy hegyi főnök a nyergébe csapva
hurcolja el, akár egy közönséges parasztlányt a piacról! A férfi csupán
hatalmas izmait feszítette meg a dévi vonaglására, és a lány életében
először tapasztalta meg a fizikai erőfölény kényszerítő erejét. Karcsú
tagjait vaskapocsként tartotta Conan karja. A barbár széles vigyorral a
képén nézett le rá. Foga fehéren világított a csillagfényben. A gyeplő
szabadon lógott a csődör lebegő sörényén, s az állat minden izma és
idegszála megfeszült, ahogy az úton vágtatott. De Conan könnyedén,
szinte gondtalanul ült a nyeregben, mintha csak kentaur volna.
– Te hegyi kutya! – zihálta a lány, szégyenében, dühében és
tehetetlenségének tudatában reszketve. – Hogy merészelsz, hogy
merészelsz? Életeddel fogsz ezért fizetni! Hová viszel?
– Afghulisztán falujába – válaszolt a férfi, hátranézve a válla felett.
Mögöttük az emelkedőn túl fáklyákat tűztek az erőd falára, és a
kimmériai figyelmét nem kerülte el a fellobbanó fény sem, mely azt
jelezte, hogy kinyitották a nagykaput. Harsány hahotára fakadt, mely
úgy zúgott, akár a hegyek között süvítő szél.
– A kormányzó utánunk küldi a lovasait – nevetett. – Cromra, vidám
kis üldözés lesz! Mit gondolsz, dévi, kifizetnek-e hét életet egy ksátrija
hercegnőért?
– Hadsereget küldenek, hogy fellógassanak téged meg az
ördögfattyaidat – ígérte a lány meggyőződéssel.
Conan viharos kacajra fakadt, és kényelmesebb pózba helyezte a
lányt karjai között. Ám Yasmina ezt újabb gyalázatnak érezte, s
újrakezdte a hiábavaló vonaglást, míg észre nem vette, hogy
erőfeszítései csak mulattatják a férfit. Mellesleg pedig könnyű
selyemruhája, melyet a szél igencsak összekuszált, szégyenteljesen
rendezetlenné vált kapálózása közben. Úgy döntött, hogy megvető
beletörődéssel jobban meg tudja őrizni méltóságát, így aztán csendben
maradt, de haragja izzott.
Érezte, ahogy a félelem elnyomja a dühét, amint a hegyszoros
torkához értek, amely úgy ásított előttük, mint egy sötét kútnyílás az
éjfekete falon, mely hatalmas bástyaként emelkedett ki a földből, hogy
elzárja útjukat. Olyan volt, mintha egy hatalmas kés metszette volna ki a
Zhaibar-szorost a tömör sziklafalból. Kétoldalt meredek falak szöktek fel
ezer láb magasságba, és a hágó bejárata szuroksötét volt. Még Conan
sem látott egészen tisztán, de tudta az utat még éjszaka is. És mivel
tisztában volt vele, hogy fegyveresek vágtatnak a csillagfényben a
nyomukban, nem csökkentette a paripa sebességét. A hatalmas állat nem
mutatta jelét a fáradtságnak. Végigmennydörgött a völgy ágyában futó
úton, felkaptatott egy emelkedőre, végigszáguldott egy széles
hegygerincen, ahol laza szikladarabok leselkedtek az óvatlanokra, és egy
ösvényen bukkant fel, mely a bal kéz felé eső fal vonalát követte.
Még Conan sem vette észre a sötétben a Zhaibar törzsbéliek által
felállított leshelyet. Mikor egy szurdok sötét szája előtt viharzottak el,
amely a völgy felé nyílt, egy dárda süvített keresztül a levegőn, és a ló
izmos marja mögé csapódott be. A hatalmas állat hangos nyerítéssel
összerándult futtában, és kiadta a páráját. De Conan észlelte a dárda
röptét, és rugalmas gyorsasággal cselekedett.
Amint a ló összeesett, leszökkent róla, a lányt a karjában tartva, hogy
védje a lezúduló szikladaraboktól. Macskaként a talpára esett, Yasminát
egy sziklahasadék fedezékébe lökte, majd kirántott késsel a sötét
szurdoknyílásban termett.
Yasmina, akit az események gyorsasága úgy megzavart, hogy abban
sem volt biztos, mi is történt egyáltalán, egy homályos árnyalakot
pillantott meg, amint előront a sötétségből, meztelen talpa puhán
csattogott a köveken, szakadozott ruhája a sietségtől a levegőt csapkodta.
Acél villogását látta, hallotta a vágás, védés és ellenvágás fémes
csendülését, majd a csont ropogását, amint Conan hosszú kése
kettéhasította a másik koponyáját.
Conan hátraszökkent, a sziklák fedezékébe kuporodott. Az
éjszakában emberek mozogtak, és egy harsány hang azt ordította:
– Mi van, kutyák? Meghátráltok? Gyerünk, a fene belétek, kapjátok el
őket!
Conan a sötétséget fürkészte, és felemelte a hangját.
– Yar Afzal! Te vagy az?
Döbbent káromkodás hallatszott, aztán a hang óvatosan megszólalt.
– Conan. Te vagy az, Conan?
– Igen! – nevetett a kimmériai. – Bújj elő, vén harci eb. Megöltem az
egyik emberedet.
A sziklák között mozgolódás támadt, halvány fény lobbant fel, azután
láng lett belőle, s ahogy imbolyogva közeledni kezdett, egy szakállas arc
tűnt elő a sötétből. A banditaképű férfi magasan maga elé tartotta a
fáklyát, s a nyakát nyújtogatva igyekezett bekukkantani a sziklák közé,
másik kezében görbe handzsárt szorongatott. Conan előrelépett, kését
visszalökte a hüvelybe, a szakállas idegen pedig odabömbölt neki.
– Igen, ez Conan! Gyertek elő a sziklák mögül, kutyák! Ez Conan!
Mások tűntek fel az imbolygó fénykörben – vad, viharvert, szakállas
férfiak, szemük akár a farkasoké, markukban hosszú késeket
szorongattak. Nem vették észre Yasminát, mert Conan hatalmas teste
elrejtette előlük. De búvóhelyéről kikukucskálva, aznap éjjel először,
jeges rémület lett úrrá a lányon. Ezek a harcosok inkább hasonlítottak
farkasokra, mint emberi lényekre.
– Mire vadászol éjszaka a Zhaibárban, Yar Afzal? – érdeklődött
Conan a nagydarab főnöktől, aki szakállas vámpírként vigyorgott.
– Ki tudja azt, hogy mi bukkan fel a szorosban sötétedés után? Mi,
vazulik éjszakai sólymok vagyunk. De mi van veled, Conan?
– Van egy foglyom – válaszolta a kimmériai. És oldalra lépve benyúlt
a sziklahasadékba, és egy mozdulattal előrántotta a reszkető leányzót.
Yasmina uralkodói tartása eltűnt. Félénken pillantott végig a szakállas
arcok gyűrűjén, melyek körülfogták, és hálás volt a birtokló mozdulattal
köréje fonódó erős karnak. A fáklyát közelebb tartották hozzá, és a
körben állók mindegyike egy emberként sóhajtott föl.
– Ő a foglyom – figyelmeztette őket Conan, félreérthetetlen pillantást
vetve az általa megölt férfira, akinek teste épp a fénykörön belülre esett.
– Afghulisztánba viszem, de elintéztétek a lovamat, és a ksátriják a
sarkamban vannak.
– Gyere velünk a falunkba – javasolta Yar Afzal. – A szurdokban
rejtettük el a lovainkat. A sötétben nem tudnak minket követni. Azt
mondod, szorosan a nyomodban vannak?
– Olyannyira közel, hogy már hallom is lovaik patkóinak dobogását a
kövön – válaszolt zordan Conan.
Hirtelen mozgolódás támadt. A fáklyát kioltották, és a rongyos alakok
fantomként olvadtak bele a sötétségbe. Conan felnyalábolta a dévit, a
lány nem ellenkezett. A sziklás talaj sértette a vékony papucsba bújtatott
karcsú lábat, s nagyon kicsinek és tehetetlennek érezte magát ebben a
kegyetlen, ősi feketeségben, ezek között a hatalmas, komor sziklák
között.
A hegyszoros felől süvítő szélben Conan érezte, hogy a lány teste
remeg, így aztán lerántott egy rongyos köpenyt a viselője válláról, és a
lány köré csavarta. Ezzel egy időben egy figyelmeztetést is fülébe
súgott, hogy ne hangoskodjon. A lány nem hallotta a távoli
patkódobogást, amely felhívta a veszélyre az éles hallású hegylakók
figyelmét, de túlságosan is ijedt volt ahhoz, hogy ellenszegüljön, bármi
történjék is.
 Nem látott egyebet, csak messze felettük néhány távoli csillagot, de
az elmélyülő sötétségből tudta, mikor léptek be a szurdokba.
Nyugtalanság támadt körülöttük, lovak mozgolódtak. Halk szóváltás
után Conan felkapaszkodott annak a lónak a hátára, amelynek a gazdáját
megölte, s a lányt maga elé emelte a nyeregbe. A szellemek
csendességével száguldott végig a csapat az árnyas szurdokon, csak a
lópaták dobogása hallatszott. Az ösvényen hátrahagyták az elpusztult
lovat és a megölt embert, akire alig fél óra múltán bukkantak rá az erőd
lovasai. A férfiról megállapították, hogy vazuli, és levonták a megfelelő
következtetést.
Yasmina befészkelte magát elrablójának karjába, és akarata ellenére
elálmosodott. A ló mozgásának, bár egyenetlen volt, hegynek föl,
hegynek le, mégis olyan ritmusa volt, mely a fáradtsággal és az érzelmi
kimerültséggel párosulva a lányra szinte ráerőltette az alvást. Elvesztette
tér- és időérzékét. Puha, tömör sötétségben mozogtak, melyben a lány
néha gigantikus kőfalakat pillantott meg halványan, amint fekete
bástyaként tornyosulnak fölébe, vagy hatalmas sziklatömböket, melyek
mögül csillagok kandikálnak elő. Időnként nagy mélységeket sejtett
alattuk, vagy érezte a szédítő magasságok hideg szelét maga körül.
Ezek a dolgok fokozatosan álomképszerű öntudatlansággá
halványultak, melyben az álomtól idegen elemként jelent meg a
patadobogás és a nyergek nyikorgása.
Félig öntudatlan állapotban volt, mikor a mozgás megszűnt,
leemelték a nyeregből, és pár lépést ölben vitték. Ott valami puha,
zörgős dologra fektették rá, és valamit, talán egy összehajtogatott
palástot tettek a feje alá, a köpenyt pedig, melybe előzőleg be volt
csavarva, gondosan ráterítették. Hallotta, amint Yar Afzal felnevet.
– Ritka szép zsákmány, Conan, méltó az afghulik főnökéhez.
– Nem magamnak lesz – jött Conan dörgő válasza. – Ez a lány fogja
megváltani hét főemberem életét, hogy a Gyehenna tüzén senyvedne a
lelkük.
Ez volt az utolsó, amit hallott, mielőtt mély, álomtalan álomba zuhant
volna.
 Aludt, miközben fegyveresek lovagolták be keresztül-kasul a sötét
hegyeket, és királyságok sorsa függött hajszálon. A sötét szurdokok és
hegyszorosok mélye aznap éjszaka vágtató lovak patáitól volt hangos, s a
csillagfény sisakokon és görbe pengéken csillant meg, míg a szirtek közt
kísértő sötét, rémületes alakok a vad táj szikláit és vízmosásait fürkészve
tűnődtek, hogy mi folyhat itt.
Egy csapat ilyen árnyalak ösztövér lovakon ülve húzódott meg egy
szurdok koromfekete nyílásában, amíg a sietősen csattogó lópaták
elviharzottak előtte. Vezetőjük, egy jó kötésű férfi sisakban és
aranypaszományos köpenyben, figyelmeztetőleg feltartotta a kezét, míg
a lovasok el nem távolodtak. Aztán könnyedén felnevetett.
– Bizonyára elvesztették a nyomot! Vagy úgy találták, hogy Conan
már elérte az afghulik faluját. Sok lovas kell ahhoz, hogy azt a
sasfészket kifüstöljék. Hajnalra lovasszázadok vágtatnak majd fel a
Zhaibarba.
– Ha harc lesz a hegyek között, akkor zsákmány is lesz – dünnyögte
egy hang irakzáj nyelvjárásban.
– Lesz zsákmány – válaszolta a sisakos. – De nekünk most az a
dolgunk, hogy elérjük Gurashah völgyét, és bevárjuk a lovasokat, akik
Secunderámból fognak érkezni, még napfelkelte előtt.
Felemelte a kantárszárat, és kilovagolt a hegyszorosból. Az emberei
követték – harminc szakadozott kísértet az éjszakában.

5.

A FEKETE PARIPA
A nap már magasan járt, mikor Yasmina felébredt. Nem riadt meg,
nem is bámult vaksin, csodálkozva, hogy hol is van. Úgy ébredt, hogy
teljesen tudatában volt annak, ami vele történt. Ruganyos tagjai a
lovaglástól elmerevedtek, és karcsú testén még mindig érezte az izmos
kar érintését, amely idáig cipelte.
Egy báránybőrön feküdt, melyet levelekből készült alom borított, s
mindez döngölt földpadlóra volt terítve. Egy összehajtogatott báránybőr
bekecs volt a feje alatt, és valami szakadozott köpennyel takarták be.
Egy jókora helyiségben feküdt, melynek kezdetleges, de erős építésű
falait terméskőből emelték, és vályoggal vakolták be. Nehéz gerendák
tartották a hasonló anyagból készült tetőt; rajta egy csapóajtó nyílt,
amelyhez létra vezetett fel. A vastag falakon nem voltak ablakok, csak
kémlelőnyílások. Ajtó csak egy volt, egy masszív bronzalkalmatosság,
melyet bizonyára valami vendhyai határvárosból zsákmányoltak.
Szemben vele széles nyílás tátongott a falon; ezt nem ajtóval, hanem
néhány erős farúddal zárták le. A túloldalán Yasmina egy csodálatos,
fekete paripát pillantott meg, amely éppen száraz füvet evett. A ház
egyszerre volt erődítmény, lakóhely és istálló.
A szoba másik végében egy lány, aki a hegyvidéki nők szokásos
alsóingét és buggyos nadrágját viselte, az apró tűz mellett kucorgott.
Hússzeleteket sütött kődarabokra fektetett vasrácson. A padlótól pár
lábnyira kormos hasíték nyílt a falon, a füst egy része itt távozott. A
maradék kékes pamacsokban gomolygott a szobában.
A hegyi lány a válla fölött Yasminára pillantott, feléje fordítva
merész tekintetű, csinos arcát, aztán folytatta az étel készítését. Kívülről
hangok moraja szűrődött be, aztán az ajtót berúgták, és Conan lépett be.
Így, a reggeli napfényben kirajzolódva Yasmina sokkal hatalmasabbnak
látta, mint bármikor azelőtt, és olyan részleteket is megfigyelt, amelyek
az éjszaka elkerülték a figyelmét. A ruhája tiszta volt, és nem rongyos. A
széles bakharióta öv, melyen díszes hüvelyben lógott a kése, egy
fejedelemnek sem vált volna szégyenére, az inge alól pedig finom mívű
turáni vért acélja csillant ki.
– A foglyod felébredt, Conan – mondta a vazuli lány.
A kimmériai felmordult, a tűzhöz lépett, és a birkahússzeleteket egy
kőtányérra seperte.
A guggoló lány jókedvűen felnevetett rá, ő farkasvigyorral válaszolt,
aztán a feneke alá nyúlt a lábával, és felbukfenceztette. Úgy tűnt, a lány
határozottan élvezi ezt a kicsit durva játékot, de Conan nem törődött vele
többet. Valahonnan kerített egy szelet kenyeret, aztán kupa borral a
kezében, a hússal együtt az egészet odavitte Yasminának, aki
felemelkedett fekvőhelyéről, és kétkedve tekintett a férfira.
– Szegényes koszt egy dévi számára, de ez a legjobb, amivel
szolgálhatunk, kislány – morogta. – Legalább megtölti a gyomrod.
Letette a tálat a földre, és a lányt hirtelen mohó éhség kerítette
hatalmába. Nem fűzött a dologhoz megjegyzést, keresztbe tett lábbal
leült a padlóra, és a
tányért az ölébe véve elkezdett enni, az ujjait használva, mivel más
evőeszköze nem volt. Végül is az alkalmazkodóképesség az igazi
arisztokraták egyik fontos mércéje. Conan csak állt, és a lányt nézte,
hüvelykujját az övébe akasztva. Sosem ült keresztbe tett lábbal, keleti
módra.
– Hol vagyok? – kérdezte hirtelen Yasmina.
– Yar Afzal kunyhójában, aki a khurum vazulik főnöke – válaszolt a
férfi. – Afghulisztán még jó pár mérfölddel nyugatabbra van. Egy
darabig elrejtőzünk itt. A ksátriják felverik a hegyeket érted, már sok
csapatukat kergették szét a törzsek.
– Mit szándékozol tenni? – kérdezte a lány.
– Addig tartalak fogva, amíg Chunder Shan hajlandó nem lesz
becserélni a hét marhatolvajomért – morogta Conan. – A vazuli nők már
préselik a tintát a shoki leveleiből, úgyhogy nemsokára levelet írhatsz a
kormányzónak.
Yasminát elöntötte régi uralkodói haragja, mikor belegondolt, milyen
őrjítően hiúsultak meg tervei. Annak a fogságába került, akit szándéka
szerint a hatalmába akart keríteni! A tányért az ételmaradékkal a földhöz
csapta, és tomboló dühében talpra szökkent.
– Nem fogok levelet írni! Ha nem viszel vissza, felkötik a hét
emberedet, és mellé még egy-kétezret!
A vazuli lány gúnyosan felnevetett. Conan haragos tekintettel meredt
rá, azután az ajtó kinyílt, és Yar Afzal vonult be rajta. A vazuli főnök
olyan magas volt, mint Conan, de testesebb, s kövérnek és lomhának tűnt
a kimmériai kemény tömörsége mellett. Vörös, foltos szakállát
húzogatta, és jelentőségteljesen a vazuli lányra nézett, aki felállt, és
késlekedés nélkül kisietett. Ekkor Yar Afzal a vendégeihez fordult.
– Az átkozott emberek morgolódnak, Conan – szólalt meg. – Azt
akarják, hogy öljelek meg, és tartsam meg a lányt váltságdíj gyanánt.
Azt mondják, a ruházatáról bárki láthatja, hogy nemes hölgy. Azt
mondják, hogy miért az afghuli kutyák húzzanak a lányból hasznot,
mikor ők azok, akik a megőrzésével járó kockázatot vállalják!
– Add kölcsön a lovadat – mondta Conan. – Fogom a lányt, és
elmegyek.
– Ugyan már! – dörögte Yar Afzal. – Azt hiszed, hogy nem tudok a
saját embereimmel elbánni? Gatyába rázom őket, ha keresztezik az
akaratomat! Nem szeretnek téged, mint ahogy senki más kívülállót sem,
de egyszer megmentetted az életemet, és ezt sosem fogom elfelejteni.
Gyere ki, Conan, egy felderítő tért vissza.
Conan rántott egyet az övén, és követte a főnököt a kunyhón kívülre.
Bezárták maguk mögött az ajtót. Yasmina egy kémlelőnyíláson
leskelődött kifelé. Sík, egyenletes térséget látott a kunyhó előtt. A tér
távolabbi felén néhány kőből és vályogból emelt kalyibát pillantott meg,
a sziklák között pedig játszadozó, pucér gyerekeket és sudár termetű,
karcsú hegyi asszonyokat, akik a ház körüli munkákat végezték.
Közvetlenül a főnök kunyhója előtt szőrös, rongyos alakok
kucorogtak félkörben, arccal az ajtó felé. Conan és Yar Afzal pár
lépésnyire állt az ajtótól, köztük és a harcosok között pedig egy másik
férfi ült keresztbe tett lábbal. Ez a férfi durva vazuli akcentussal
szólította meg a főnökét, amelyet Yasmina alig-alig értett, bár királyi
neveltetésének részeként megtanították az iranisztáni nyelvre és az azzal
rokon ghulisztánira is.
– Beszéltem egy dagozájjal, aki tegnap éjjel látta a lovasokat –
számolt be a felderítő. – A közelben ólálkodott, amikor arra a helyre
értek, ahol megleptük Conan uraságot. Kihallgatta a beszélgetésüket.
Chunder Shan is velük volt. Megtalálták a döglött lovat, és az egyikük
ráismert, hogy a Conané. Aztán rábukkantak a Conan által meggyilkolt
férfira, és felismerték, hogy vazuli. Úgy gondolták, hogy Conant
meggyilkolták a vazulik, a lányt meg elhurcolták, így aztán eltértek
eredeti szándékuktól, hogy kövessék őket Afghulisztánba. De azt nem
tudták, hogy a halott ember melyik faluból jött, és mi nem hagytunk
magunk mögött olyan nyomot, amit a ksátriják követni tudnának. Így
aztán a legközelebbi vazuli faluhoz lovagoltak, Jugrához, aztán
felégették, és sok embert legyilkoltak. De a khojuriak rajtuk ütöttek a
sötétben, megölték néhányukat, és megsebesítették a kormányzót. A
túlélők visszavonultak még hajnal előtt a sötétben a Zhaibáron,
napkeltére erősítéssel tértek vissza, és egész délelőtt folyt a csetepaté
meg a harc a hegyekben. Azt beszélik, nagy hadsereget szerveznek a
Zhaibar környéki hegyek átfésülésére. A törzsek fenik a kardokat, és
leshelyeket állítanak minden ösvényen a szorostól a Gurashah völgyig.
Ráadásul Kerim sah is visszatért a hegyekbe.
Moraj futott végig a harcosok során, és Yasmina közelebb hajolt a
kémlelőnyíláshoz a név hallatán, amelyben kezdett nem bízni.
– Hová ment? – érdeklődött Yar Afzal.
 – A dagozáj nem tudta. Harminc irakzáj volt vele az alacsonyabban
fekvő falvakból. A hegyekbe lovagoltak, és eltűntek.
– Ezek az irakzájok sakálok, akik a maradékért követik az oroszlánt –
morgott Yar Afzal. – Két kézzel kapkodják fel az aprópénzt, amit Kerim
sah hint szét a határszéli törzsek között, hogy megvásárolja vele az
embereket, ahogy a lovakat szokás. Nem kedvelem őt, annak ellenére,
hogy iranisztáni rokonunk.
– Nemigen az – mondta Conan. – Régóta ismerem. Hyrkán nemes ő,
Yezdigerd kémje. Ha elkapom, egy tamariszkuszra akasztom a bőrét.
– De a ksátriják! – zúgták a félkörben ülő férfiak. – Itt fogunk ülni a
fenekünkön, és tanakodunk, míg kifüstölnek minket? Előbb-utóbb
rájönnek, melyik vazuli faluban tartják a lányt. A zhaibáriak nem
szeretnek minket, segíteni fognak a ksátrijáknak, hogy a nyomunkra
bukkanjanak.
– Hadd jöjjenek csak – horkantott Yar Afzal. – Egy egész sereggel
szemben is tartani tudjuk a hegyszorost.
Az egyik férfi felnézett, és az öklét rázta Conanra.
– Mi vállaljuk helyette az összes kockázatot, míg az övé minden
dicsőség? – kiáltotta. – Mi vívjuk meg az ő csatáját?
Conan egy ugrással előtte termett, és kissé előrehajolt, hogy
egyenesen szőrös arcába meredjen. A kimmériai nem húzta elő hosszú
kését, de bal kezével megragadta a hüvelyt, a fegyver markolatát
sokatmondóan előreszegezve.
– Nem kérek senkit, hogy az én csatámat vívja meg! – mondta halkan.
– Húzd csak ki a kardod, ha mered, te csahos kutya!
A vazuli szűkölve hátrált.
– Merj csak hozzám nyúlni, itt van ötven ember, hogy miszlikbe
aprítson! – sikoltotta.
– Micsoda! – üvöltötte Yar Afzal, dühtől bíbor arccal. Szakálla
felborzolódott, pocakja hullámzott a méregtől. – Te vagy tán Khurum
főnöke? A vazulik Yar Afzaltól fogadnak-e el parancsot, vagy egy korcs
kutyától?
A férfi hátrahőkölt legyőzhetetlen vezére elől, Yar Afzal pedig
odaszökkent hozzá, torkon ragadta, és addig szorította, míg az arca el
nem feketedett. Aztán vadul a földhöz csapta, és fölébe állt görbe
handzsárjával a kezében.
– Van még valaki, aki kétségbe vonja az uralmamat? – üvöltötte.
 Harcosai lesütötték a szemüket, amint magabiztos pillantását
végighordozta a félkörön. Yar Afzal megvetően felmordult, és olyan
mozdulattal lökte vissza a fegyverét a hüvelyébe, mely önmagában felért
egy sértéssel. Aztán bosszúszomjasan belerúgott a földön fekvő lázítóba,
ami nyögések sorozatát váltotta ki az áldozatból.
– Menj le a völgybe, a magaslatokon posztoló őrökhöz, és add hírül,
hogy látnak-e valamit! – parancsolta Yar Afzal, és a férfi ment;
félelemtől remegve, dühös fogcsikorgatással, de ment.
Yar Afzal lomhán letelepedett egy kőre, a szakállába morogva. Conan
a közelében állt szétterpesztett lábbal, övébe akasztott hüvelykujjal, és
figyelmesen szemlélte az összegyűlt harcosokat. Azok barátságtalanul
néztek vissza rá. Nem mertek Yar Afzal dühével szembeszállni, de olyan
vadul gyűlölték az idegent, ahogy csak egy hegylakó képes.
– Most figyeljetek rám, nevesincs kutyák kölykei! Elmondom, hogy
Conan uraság meg én mit terveltünk ki a ksátriják elbolondítására. – Yar
Afzal bivalybömbölése nyomon követte a legyőzött harcost, amint az a
gyülekezettől elsompolygott.
A férfi a kunyhók előtt haladt el, ahol az asszonyok, akik látták a
vereségét, kinevették, csipkelődő megjegyzéseket kiabáltak neki, és
egyre csak noszogatták előre az ösvényen, amely sziklakiszögellések és
jókora kőtömbök között kanyargott a völgytorok felé.
Amint befordult az első kanyarban, amely eltüntette a falubeliek
szeme elől, megtorpant, és ostobán meredt maga elé. Nem hitte volna,
hogy lehetséges egy idegen számára úgy bejutni Khurum völgyébe, hogy
a magaslatokon posztoló, sasszemű őrök észre ne vegyék, most mégis
egy férfi ült az ösvény mellett egy alacsony szirten, keresztbe tett lábbal
– teveszőr csuhát és zöld turbánt viselt.
A vazuli szája riadókiáltásra nyílt, s kezével a kése markolata felé
kapott. De ebben a pillanatban tekintete találkozott az idegenével, s a
kiáltás a torkára forrt, ujjai lehanyatlottak. Szoborként állt ott, szeme
üvegessé és üressé vált.
Pár pillanatig nem történt semmi, aztán a szirten ülő férfi
mutatóujjával egy rejtélyes szimbólumot rajzolt a szikla porába. A vazuli
nem látta, hogy rátett volna valamit az ábrára, most azonban valami
különös tárgy csillogott ott – egy gömbölyű, csillogó, fekete golyóbis,
mely úgy nézett ki, mint egy kifényesített széndarab. A turbános
felemelte a földről, és odadobta a vazulinak, aki automatikusan elkapta.
 – Vidd el Yar Afzalnak! – mondta az idegen, s a vazuli robotként
megfordult, és megindult visszafelé az ösvényen, a fekete széngolyót
kinyújtott kezében tartva. Még a fejét sem fordította oda az asszonyok
újabb gúnyolódására, mikor ismét elhaladt a kunyhók mellett. Úgy tűnt,
nem is hallja őket.
A szirten ülő férfi rejtélyes mosollyal bámult utána. A kőszirt pereme
fölött egy lány arca tűnt fel, és elragadtatással vegyes félelemmel bámult
a férfira; tegnap este még hiányzott szeméből ez a félelem.
– Ezt miért csináltad? – kérdezte.
Khemsa cirógatóan átfuttatta ujjait a lány sötét hajfürtjein.
– Még mindig el vagy szédülve a levegő paripáján tett repüléstől,
hogy kétségbe vonod a bölcsességem? – nevetett. – Amíg Yar Afzal
életben marad, Conan biztonságban van a vazuli harcosok között. A
késük éles, és sokan vannak. Ez a csel biztonságosabb lesz – még
számomra is –, mintha Conan életére törnék, hogy aztán kiragadjam a
dévit a vazulik közül. Nem kell bölcsnek lenni ahhoz, hogy megjósolja
az ember, mit fognak tenni a vazulik és Conan, mikor az áldozatom
átnyújtja Yezud gömbjét Khurum főnökének.

A kunyhó előtt Yar Afzal megszakította szónoklatát. Meglepve és

elégedetlenül látta, hogy a férfi, akit a völgybe küldött, utat tör feléje a
tömegben.
– Azt parancsoltam, hogy menj az őrökhöz! – üvöltött rá. – Ennyi idő
alatt nem tehetted meg az utat.
A másik nem válaszolt, csak dermedten állt, és üres tekintettel bámult
a főnök arcába, kinyújtott kezében a széngolyót szorongatva. Conan Yar
Afzal válla fölött átpillantva morgott valamit, és kinyújtotta a kezét,
hogy megérintse vele a főnök karját, közben azonban a dühöngő Yar
Afzal öklével a hegylakóra sújtott, és letaglózta, mint egy ökröt. Amint
az a földre zuhant, a széngolyó Yar Afzal lábához gurult, és a főnök,
szemlátomást most látott először ilyesmit, lehajolt és felkapta. A férfiak,
akik meghökkenve bámulták kába bajtársukat, látták, hogy a főnökük
lehajol, de azt nem, hogy mit vesz fel a földről.
Yar Afzal felegyenesedett, a széndarabra nézett, és olyan mozdulatot
tett,
mintha az övébe akarná dugni.
– Vigyétek ezt a bolondot a kunyhójába – üvöltötte. – Úgy néz ki,
mint a lótuszevők. Üres tekintettel mered rám. Én… aúúú!
Jobb kezében, mely az öv felé tartott, hirtelen mozgást érzett, ott, ahol
semminek nem lett volna szabad mozogni. Hangja elhalt, ahogy ott állt,
a semmibe bámult, és összeszorított jobb markában megérezte a
változás, a mozgás, az élet remegését. Már nem egy fénylő gömböt
szorongatott. És nem mert odanézni, nyelve a szájpadlásához tapadt.
Képtelen volt kinyitni a markát. Meglepett harcosai látták, amint Yar
Afzal szeme tágra nyílik, és arcából kifut a vér. Aztán hirtelen
halálsikoly szakadt fel az ajkáról, összerándult, és a földre rogyott,
mintha csak villám sújtotta volna agyon, jobb kezét a feje fölé nyújtva.
Hason feküdt, s ernyedten szétnyíló ujjai közül egy pók mászott elő –
egy förtelmes, fekete, szőrös lábú szörnyeteg, amelynek a potroha sötét
széndarabként csillogott. A harcosok felkiáltottak, hátrahőköltek. A
förtelmes teremtmény egy sziklahasadékba iszkolt, és eltűnt.
A hegylakók vad tekintettel megmozdultak, és ekkor egy hang vágott
zavart zsivajukba, egy messzire hallatszó parancsszó, melyről senki sem
tudta, honnan jön. Később minden túlélő harcos tagadta, hogy ő kiáltott
volna, de mindannyian hallották a szavakat.
– Yar Afzal halott! Öljük meg az idegent!
Ez a kiáltás kavargó gondolataikat egy pontba sűrítette. Kétségek,
zavarodottság és félelem egyaránt elhalványultak a vérszomj feltámadó
hullámában. Tomboló üvöltés reszkettette meg a levegőt, amint a törzs
tagjai egy emberként reagáltak a parancsra. Gyorsan átvágtak a nyílt
térségen, a köpönyegek repdestek, a szemek villogtak, a kések
szisszenve hagyták el hüvelyüket.
Conan ugyanilyen gyorsan reagált. A hang hallatán rögtön a kunyhó
ajtajához ugrott. De az emberek közelebb voltak hozzá, mint ő az
ajtóhoz, s fél lábbal a küszöbön állva arrébb kellett szökkennie, hogy
kivédje egy méteres penge vágását. Behasította a férfi koponyáját –
elhajolt egy másik csapás elől, és kiontotta a belét a fegyverforgatónak –
bal kezével letaglózott egy férfit, közben hasba szúrt egy másikat, és
tiszta erőből a bezárt ajtónak vetette magát a vállával. Vagdalkozó
pengék szabdalták szilánkokká a feje mellett az ajtófélfát, ám az ajtólap
engedett az elsöprő lendületű rohamnak, ő pedig hátrafelé bezuhant a
kunyhóba. Egy szakállas harcos, aki őrjöngve döfött a visszavonuló
barbár felé, elszámította magát, s a támadás lendülete botladozva
besodorta a helyiségbe. Conan megragadta buggyos nadrágja korcát,
mindenestül behajította a tűzhely mellé, majd a sarkában befelé nyomuló
vazulik képébe vágta az ajtót. Csontok törtek az ütközés erejétől, s a
következő pillanatban Conan a helyére tolta a reteszt, és kétségbeesett
gyorsasággal pördült meg, hogy szembenézzen a férfival, aki felpattant a
földről, és őrültként vetette magát a küzdelembe.
Yasmina az egyik sarokban kucorgott, elborzadva bámulta, amint a
két férfi a szobában keresztül-kasul küzd egymással, időnként majdnem
legázolva őt. Pengéik villanása és csengése betöltötte a szobát, míg kívül
a tömeg farkasfalkaként üvöltött, fülsiketítően verte a bronzajtót hosszú
késekkel, és hatalmas köveket vagdosott hozzá. Valaki kerített egy
fatörzset, és az ajtó recsegni-ropogni kezdett a tokjában a viharos
csapások alatt.
Yasmina a karjába temette az arcát, s időről időre riadtan tekingetett
körül. Erőszak és harag idebent, őrült felfordulás odakint. A paripa az
istállóban nyerített és ágaskodott, patáival a falat rugdalva. Egyszer csak
megpördült, és kirúgott a rácson keresztül, éppen akkor, amikor a
szakállas vazuli hátraszökkenve Conan gyilkos suhintása elől, a
rudaknak esett. A férfi gerince három helyen tört el, akár a korhadt gally.
Teste nekihanyatlott a kimmériainak, és magával rántotta, így aztán
mindketten a döngölt padlóra zuhantak.
Yasmina felkiáltott és odaszaladt, elbódult agyával úgy látta, hogy
mindketten meghaltak. Épp akkor ért oda, mikor Conan lerázta magáról
a hullát, és felegyenesedett. A lány megragadta a karját, egész testében
remegve.
– Ó, hát élsz! Azt hittem… azt hittem, hogy meghaltál!
A férfi gyors pillantást vetett a feléje fordított falfehér arcra és a
kerekre nyílt, sötét szemekbe.
– Miért remegsz? – kérdezte. – Mit törődsz te vele, hogy élek-e vagy
halok?
Lelki egyensúlyának maradványa visszatért Yasminába, és elhúzódott
a férfitól, szánalmas kísérletet téve, hogy ismét megjátssza a dölyfös
dévit.
– Inkább te, mint azok a farkasok, akik kint vonítanak – válaszolta, az
ajtó felé intve, amelynek kőküszöbe kezdett széttöredezni.
– Nem bírja már sokáig – morogta magában a férfi, aztán megfordult,
és gyorsan az istállóban termett.
Yasmina ökölbe szorította a kezét, és visszafojtotta lélegzetét, amint
látta, hogy félrelöki a szilánkokra hasadt rudakat, és besétál a megvadult
bestia istállójába. A paripa föléje ágaskodott, félelmetes nyerítéssel,
kapálózó patákkal, villogó szemekkel és fogakkal, hátrasunyt füllel, de
Conan előreszökkent, és olyan elemi erővel ragadta meg a sörényét,
hogy az szinte lehetetlennek tűnt, és lerántotta álló helyzetbe. A ló
fújtatott és remegett, de nyugodtan állt, míg a barbár felszerszámozta, és
rátette az aranyozott nyerget a széles ezüstkengyelekkel.
Miközben körbefordította az állatot az istállóban, Conan gyorsan
odakiáltott Yasminának, ő pedig jött, idegesen oldalazva el a ló hátsó
patái mellett. Conan a kőfalon motoszkált, és közben gyorsan beszélt.
– Egy titkos ajtó van itt a falban, melyről még a vazulik sem tudnak.
Yar Afzal mutatta meg egyszer nekem, amikor részeg volt. A kunyhó
mögötti vízmosásra nyílik. Ha!
Megnyomott egy természetesnek tűnő kiszögellést, mire egy egész
falszakasz siklott félre olajozott görgőkön.
Kipillantva a nyíláson a lány egy meredek kőfalban tátongó szűk
hegyszoros száját látta, a kunyhó hátsó falától pár lábnyi távolságra.
Ekkor Conan a nyeregbe pattant, Yasminát maga elé emelve. Mögöttük
a bronzajtó felnyögött, mint valami élőlény, aztán betört, és a levegőt
szörnyű ordítás remegtette meg, ahogy a bejáratot pillanatokon belül
szőrös arcok özönlötték el, szőrös kezükben késekkel. A hatalmas paripa
szálló gerelyként röpült át a rejtekajtón, és dübörgött be a hegyszorosba,
a szája sarkát hab verte ki.
Az események ilyetén alakulása teljes meglepetésként érte a
vazulikat, de nemcsak őket, hanem azt a két alakot is, akik a
szakadékban lopakodtak. Olyan hihetetlenül gyors volt a nagy ló
hurrikánszerű vágtája, hogy a zöld turbános férfi képtelen volt kitérni az
útjából. A viharos sebességgel kavargó paták alá került, mellette egy
lány sikoltott fel. Conan látta egy pillanatra, amint eldübörgött mellette –
karcsú, sötét bőrű lány volt selyemnadrágban, ékkövekkel kirakott
melltartóban, s a száguldó állat elől a vízmosás falához lapult. Azután a
nagy, fekete ló vágtatva végigmennydörgött kettős terhével a szurdokon,
mintegy a közeledő vihar előjeleként, és a férfiak, akik mögöttük
nyomakodtak befelé a nyíláson keresztül a szorosba, olyasmivel találták
szembe magukat, ami vérszomjas üvöltésüket a rémület és a halál jeges
sikolyává változtatta.
 6.

A FEKETE MÁGUSOK HEGYE

– Most hova? – Yasmina megpróbált egyenes derékkal ülni a rázkódó

nyereghajlatban, fogvatartójába kapaszkodva. Tudatában volt a
szégyennek, amelyet amiatt érzett, hogy egyáltalán nem találta
kellemetlennek ujjai alatt az izmos test érintését.
– Afghulisztánba – válaszolt a barbár. – Veszélyes út, de ez a ló
könnyedén elvisz minket anélkül, hogy akár a barátaid, akár a törzsem
ellenségei karjába futnánk. Most, hogy Yar Afzal halott, azok az
átkozott vazulik a sarkunkban lesznek. Csodálom, hogy még nem
lihegnek a nyakunkban.
– Ki volt az a férfi, akit legázoltál? – kérdezte a lány.
– Nem tudom. Sosem láttam azelőtt. Az biztos, hogy nem ghuli.
Hogy mi az ördögöt keresett ott, nem tudnám megmondani. Egy lány is
volt vele.
– Igen. – Yasmina tekintete komor volt. – Nem értem. Az a lány a
szolgálóm volt, Gitara. Gondolod, hogy azért jött, hogy rajtam segítsen?
Akkor az a férfi barát volt. Ha így van, a vazulik mindkettőjüket foglyul
ejtették.
– Nos – válaszolt a férfi –, semmit sem tehetünk. Ha visszamennénk,
elevenen nyúznának meg mindkettőnket. Nem értem, hogy egy ilyen
lány hogyan tudott egyetlen férfi kíséretében ennyire mélyen behatolni a
hegyek közé, aki ráadásul csak egy rongyos tudósféle, vagy legalábbis
annak tűnt. Van az egészben valami pokolian különös. Az a fickó, akit
Yar Afzal megvert és elzavart, úgy mozgott, mint egy alvajáró. Láttam
már a zamora papokat undorító szertartásaik közben, a tiltott
templomaikban. Az ő áldozataiknak volt ehhez a férfihoz hasonló
tekintetük. A papok a szemükbe néztek, és varázsigéket mormoltak, mire
az emberek üveges pillantású, sétáló halottakká váltak, akik azt
csinálták, amit parancsoltak nekik. Azt is láttam, mi volt a fickó kezében,
amit Yar Afzal felvett. Egy nagy, fekete széngolyónak tűnt, éppen
olyannak, mint amilyet Yezud templomának lányai viselnek, mikor az
istenük, a fekete kőpók előtt táncolnak. Yar Afzal ezt fogta a kezében,
nem vett fel semmi mást. Mégis, mikor holtan esett össze, egy pók
szaladt ki az ujjai közül, pont olyan, mint Yezud isten, csak kisebb. És
aztán, miközben a vazulik tanácstalanul álldogáltak, egy hang szólt
hozzájuk, hogy öljenek meg, és én tudom, hogy a hang nem a harcosok
valamelyikéé volt, és nem is az egyik nőé, akik a kunyhók mellől
figyeltek. Úgy tűnt, hogy fentről jön.
Yasmina nem válaszolt. A környező hegyek fűrészes gerinceit
bámulta, és megborzongott. Lelke visszariadt nyers zordságuk láttán.
Sivár, csupasz vidék volt ez, ahol bármi megtörténhet. Évszázados
hagyományok oltották be a tőle való iszonyodó rettegést mindenkinek a
szívébe, aki a forró, termékeny déli síkságokon született.
A nap magasan járt, tüzes sugarakkal ostorozta a földet, a görcsös
széllökések mégis jéghideg rohamokkal söpörték végig a lejtőket.
Yasmina egyszer különös, surrogó neszt hallott a magasból, mely nem a
szél süvítése volt, és abból, ahogyan Conan felnézett az égre, rájött, hogy
ez az ő számára sem lehet ismerős hang. Úgy tűnt, hogy a kék ég egy
sávja egy pillanatra elhomályosult fölöttük, mintha valami láthatatlan
tárgy húzott volna el köztük és az égbolt között, de a lány nem volt
biztos benne. Conan szintén nem fűzött a dologhoz megjegyzést, de a
kését meglazította a tokjában.
Egy alig látható ösvényt követtek, mely olyan mélyen kanyargott a
vízmosásban, hogy az alját sosem érte napfény, s meredek emelkedőkön
küzdött felfelé, ahol a meglazult palalemezek, félő volt, hogy kicsúsznak
a lábuk alól. Pengeéles hegygerincek kísérték mindkét oldalon, kék
párába burkolózó, szédítő mélységgel szegélyezve.
A nap túljutott a delelőjén, mikor egy sziklák között kanyargó
ösvényt kereszteztek. Conan eltérítette a lovat, és követte dél felé a
csapás vonalát, majdnem derékszögben előző útirányukhoz képest.
– Egy galzáj falu van az ösvény egyik végén – magyarázta. – Az
asszonyaik ezen járnak a forráshoz vízért. Új ruhára van szükséged.
Vékony köntösére pillantva Yasmina egyetértett vele. Aranyszövet
papucsai cafatokban lógtak, köpenye és selyem alsóneműje rongyokká
foszlott, és nem bírta már tovább. A Peskhauri utcáira készült ruházat
aligha volt megfelelő a Himelián-hegyek sziklái között.
Az ösvény egyik kanyarulatába érve Conan leszállt a nyeregből,
lesegítette Yasminát, és várt. Hirtelen bólintott egyet, bár a lány nem
hallott semmit.
– Egy nő közeledik az ösvényen – jegyezte meg.
A lány hirtelen feltörő pánikkal megragadta a karját.
 – Ugye, nem fogod… nem fogod megölni, igaz?
– Általában nem ölök nőket – morogta a barbár –, bár ezek közül a
hegylakó nőstények közül páran valódi nőstényfarkasok. Nem –
vigyorgott, mintha jó tréfát hallott volna –, Cromra mondom. Fizetni
fogok a ruháiért! Mit szólsz hozzá? – Egy marék aranypénzt mutatott a
lánynak, és a legnagyobb kivételével mindet elrakta.
Yasmina megkönnyebbülten bólintott. A férfiak számára talán
természetes az öldöklés és a halál, de az ő teste megborzongott a
gondolattól, hogy egy nő lemészárlását nézze végig.
Hirtelen egy nő bukkant fel az ösvény kanyarulatában, egy magas,
karcsú galzáj lány, sudár termetű, akár egy fiatal facsemete. Egy jókora
üres tökkorsót tartott.
Megtorpant, és kiejtette a kezéből a korsót, amikor megpillantotta
őket. Habozott, hogy elfusson-e, aztán rájött, hogy Conan túl közel áll
hozzá, és nemigen engedné elmenekülni, így aztán mozdulatlanul állt,
kíváncsisággal vegyes félelemmel bámulva rájuk.
Conan elővette az aranypénzt.
– Ha odaadod ennek a nőnek a ruháidat – morogta –, én odaadom
neked ezt a pénzt!
Nem késett a válasz. A lány meglepetésében és örömében szélesen
elmosolyodott, és hegylakó módra fittyet hányva a prűd
illemszabályoknak, gyorsan lehúzta magáról díszes, rövid ujjú bekecsét,
kilépett buggyos szárú nadrágjából, levetette bő szabású blúzát, és
lerúgta a szandálját. Az egészet batyuba kötve odaadta Conannak, aki
átnyújtotta a meglepett dévinek.
– Menj a mögé a szikla mögé, és vedd fel ezeket! – parancsolta, újabb
bizonyítékát adva ezzel, hogy nem hegylakók véréből való. – Csavard
össze a rongyaidat, és ha kijössz, add ide!
– A pénz! – követelte a hegylakó lány, és mohón nyújtotta a kezét. –
Az arany, amit megígértél!
Conan odapöckölte neki a pénzdarabot, ő elkapta, eldugta a hajába,
lehajolt, felvette a korsót, és megindult az ösvényen, teljesen ruhátlanul
és kissé még mindig kábultan az események hatásától. Conan
türelmetlenül várt, míg a dévi, először elkényeztetett élete során, egyedül
átöltözött. Mikor a lány kilépett a szikla mögül, a férfi felkiáltott
meglepetésében, és Yasmina érezte, hogy különös érzelemhullámok
borzongatják meg a kimmériai testét, vad, kék szemében kigyúló
féktelen szenvedély láttán. Szégyenkezett és zavarban volt, mégis
legyezgette hiúságát a dolog, és amikor tekintete találkozott a férfiéval,
jóleső bizsergés futott végig a testén, amilyet még sosem tapasztalt. A
barbár a vállára tette a kezét, és körbeforgatta, mohón szemrevételezve
mindenfelől.
– Cromra! – szólalt meg. – Azokban a lebegő, titokzatos rongyokban
hideg és távoli voltál, mint a csillagok. Most valódi, hús-vér nő lett
belőled! Úgy mentél be a szikla mögé, mint Vendhya dévije, és úgy
jöttél ki, mint egy hegylakó lány – bár ezerszer szebb vagy minden
zhaibari hajadonnál! Istenség voltál – most valóság vagy!
Elismerően a fenekére csapott, a lány pedig rájött, hogy ez csupán az
elragadtatás kifejezésre juttatása nála, ezért nem háborodott fel. Valóban
úgy tűnt, mintha a ruhacsere a személyiségét is megváltoztatta volna. Az
érzelmek és érzések, amelyek eddig elnyomva szunnyadtak belül, most
felszínre törtek, és uralomra jutottak benne, mintha csak levetett
királynői rongyai anyagiasult béklyók és tabuk lettek volna.
Ám Conan friss lelkesedésében sem felejtette el, hogy körös-körül
veszély leselkedik rájuk. Minél messzebb jutnak Zhaibar körzetéből,
annál kevésbé valószínű, hogy ksátrija csapatokba botlanának. Másrészt
viszont Conan egész úton figyelmesen fülelt, nincsenek-e a nyomukban
a bosszúszomjas khurumi vazulik.

A dévit fellendítette a nyeregbe, ő is mögéje szökkent, és újra nyugat

felé irányította a lovat. A ruhacsomagot, melyet a lány nyújtott oda neki
a szikla felett, egy ezer láb mély szakadékba dobta.
– Ezt miért csináltad? – kérdezte Yasmina. – Miért nem adtad oda
annak a nőnek?
– A lovasok Peskhauriból átfésülik ezeket a hegyeket – mondta a
barbár. – Minden sarkon lesni és zaklatni fogják őket, ők pedig
megtorlásul minden útjukba eső falut elpusztítanak. Bármikor nyugatra
fordulhatnak. Ha találnak egy lányt, aki a te ruháidat viseli, addig
kínozzák, amíg szóra nem bírják, és ő a nyomunkra vezethetné őket.
– Mit fog tenni a lány? – kérdezte Yasmina.
– Visszamegy a faluba, és elmeséli, hogy egy idegen megtámadta –
válaszolt Conan. – A nyomunkra küldi őket, az igaz. De először el kell
mennie vízért, mert ha anélkül merne visszatérni, elevenen megnyúznák.
Ez alapos egérutat biztosít számunkra. Sosem érnek utol. Mire leszáll az
éj, átlépjük az afghuli határt.
– Errefelé nincsenek sem ösvények, sem emberi településre utaló
jelek – jegyezte meg a lány. – Nagyon kihalt vidék még a Himelián-
hegységhez képest is. Azóta nem láttunk ösvényt, mióta elhagytuk azt a
helyet, ahol a lánnyal találkoztunk.
Válaszként a férfi nyugatra mutatott, ahol a lány egy sziklaszorosból
kiemelkedő csúcsot pillantott meg.
– Yimsha – mordult fel Conan. – A törzsek olyan messze építik a
falvaikat ettől a hegytől, amennyire csak tudják.
A lány teste azonnal megfeszült.
– Yimsha! – suttogta. – A Fekete Látnokok hegye!
– Így mondják – válaszolt a férfi. – Most járok hozzá a legközelebb
életemben. Északra fordulok, hogy elkerüljük azokat a ksátrija
csapatokat, akik esetleg a hegyekben portyáznak. A Khurumból
Afghulisztánba vezető állandó ösvények délebbre vannak. Ez egy régi,
ritkán használt út.
A lány feszült figyelemmel bámulta a távoli csúcsot. Körmeit
rózsaszín tenyere húsába mélyesztette.
– Mennyi időbe telne innen elérni Yimshát?
– A nap hátralevő része és az egész éjszaka kellene hozzá – mondta a
férfi, és vigyorgott. – Csak nem oda akarsz menni? Cromra, a hegylakók
szóbeszéde szerint nem közönséges földi halandónak való hely.
– Miért nem gyűlnek össze, és pusztítják el a hegyen élő sátánokat? –
akarta tudni a dévi.
– Varázslókat karddal elkergetni? Amúgy sem avatkoznak az
emberek dolgába, hacsak azok nem avatkoznak bele az övékébe. Sosem
találkoztam még egyikükkel sem, bár már beszéltem olyanokkal, akik
megesküdtek rá, hogy látták őket. Azt mondták, embereket pillantottak
meg a szirti torony tövében, napfelkelte és naplemente idején… magas,
csöndes férfiakat, fekete köpenyben.
– Félnél megtámadni őket?
– Én? – A gondolat újdonságnak tűnt Conan számára. – Nos, ha
zavarnának, akkor élethalálharc lenne. De nekem semmi közöm
hozzájuk. Azért jöttem ezek közé a hegyek közé, hogy az emberi lények
üldözésétől megszabaduljak, nem azért, hogy varázslókkal háborúzzam.
Yasmina nem válaszolt azonnal. Úgy meredt a hegyoromra, mintha
hús-vér ellensége lenne, s kebelében ismét felizzott minden haragja és
gyűlölete. És egy másik gondolat is halványan körvonalazódni kezdett
benne. Úgy tervezte, hogy azt a férfit veti be Yimsha urai ellen, akinek
most a karjában volt. Talán van más mód is azon kívül, amit kezdetben
kigondolt, hogy a célját elérje. Nem érthette félre a pillantást, amely
ennek a vad férfinak a szemében kigyúlt, valahányszor csak a tekintete
megpihent rajta. Birodalmak buktak el, mikor a nők vékony, fehér keze a
végzet húrját kezdte pengetni. Hirtelen előremutatva megfeszült.
– Odalenn!
Különös megjelenésű felhő lebegett alig láthatóan a távoli hegycsúcs
fölött. Hideg karmazsinvörös színű volt, csillogó arannyal erezett. A
felhő mozgott: egyre jobban magába húzódva forgott és örvénylett.
Lassan, fokozatosan egy pörgő orsóalakká zsugorodott össze, mely
csillámlott a nap fényében. És hirtelen levált a hófödte hegycsúcsról,
kilibbent az űr fölé, akár egy élénk színű tollpihe, és beleolvadt az
égszínkék égbe.
– Mi lehetett ez? – kérdezte a lány szorongva, amikor egy sziklahát
eltakarta előlük a hegyet; a tünemény szépsége ellenére is zavaró volt.
– A hegylakók Yimsha Szőnyegének hívják, bármit is jelentsen ez –
válaszolt Conan. – Egyszer legalább ötszáz hegyi harcost láttam úgy
rohanni, mintha az ördög lenne a sarkukban, hogy barlangokban és
sziklák mögött keressenek fedezéket, csak mert látták a csúcsról
felszálló karmazsinvörös felhőt. Mi a…?
Éppen egy szűk, keskeny, magasra toronyló falú szurdokvölgyet
hagytak maguk mögött, s egy széles párkányra jutottak, amit egyik
oldalról egyenetlen lejtő, a másikról pedig égre törő meredély
szegélyezett. A halványan kivehető ösvény a párkányon kígyózott
tovább, elkanyarodott egy sziklanyúlvány mögé, és hellyel-közzel ismét
felbukkant mélyen alattuk, fárasztó ereszkedést ígérve. Mikor
kibukkantak a szurdokból, melynek vége a párkányra nyílott, a fekete
paripa megtorpant és felhorkant. Conan türelmetlenül ösztökélte tovább,
a ló azonban továbbra is csak prüszkölt, a fejét rázta, reszketett és
megfeszítette magát, mintha valami láthatatlan akadályba ütközött volna.
Conan szitkozódott, és leugrott a nyeregből, leemelve Yasminát is.
Előrement, egyik kezét maga elé nyújtva, mintha azt várná, hogy
láthatatlan ellenállásba ütközik, de semmit sem talált. Mégis, mikor a
lovat próbálta meg átvezetni, az hangosan nyerített, és visszahőkölt.
Aztán Yasmina felkiáltott, és Conan megpördült, kezével a kése
markolatához kapva.
Egyikük sem vette észre a jövetelét, most mégis ott állt karba tett
kézzel a teveszőr csuhás, zöld turbános férfi. Conan meglepetésében
felmordult, mikor felismerte. Ő volt az, akit a paripa megtaposott, mikor
a vazuli faluból elmenekültek.
– Ki az ördög vagy te? – kérdezte.
A férfi nem válaszolt. Conan látta, hogy szeme tágra nyílik, elréved,
és különös módon foszforeszkál. És az a szempár mágnesként tartotta
fogva az övét.
Khemsa mágiája a legtöbb keleti varázslathoz hasonlóan a hipnózison
alapult. A delejezőnek megszámlálhatatlan évszázad nemzedékei
taposták ki az utat, akik mind abban a szilárd meggyőződésben éltek és
haltak, hogy a hipnózis létezik, és hatalma van az emberek fölött. Ez a
meggyőződés az elmélet és gyakorlat révén felhalmozott ismereteken
alapult, olyan hatalmas, bár bizonytalan atmoszférát teremtve, mellyel
szemben az adott vidék hagyományain nevelkedett egyén tehetetlen volt.
De Conan nem Kelet szülötte volt. A Kelet hagyományai mit sem
jelentettek a számára, ő egy teljesen más világ szülötte volt. A hipnózist
még mítoszként sem ismerték Kimmériában. Az örökség, mely a Kelet
ivadékait fogékonnyá tette a hipnózisra, Conannak nem volt a sajátja.
Tudatában volt, hogy mit akar tenni vele Khemsa, de misztikus
hatalmának erejét csupán halvány bizsergésként érezte, melyet az ember
úgy ráz le magáról, akár az ökörnyálat őszidőn.
Most már tudta, hogy olyan ellenféllel áll szemben, aki fekete
mágiával élhet. Hosszú kését kirántva, hegyi oroszlánként szökellt előre.
Ám a hipnotizálás nem az egyetlen varázseszköze volt Khemsának.
Yasmina figyelt, de nem vette észre, miféle csellel vagy
szemkápráztató mozdulattal tudta elkerülni a zöld turbános Conan
borzasztó csapását. De az éles penge szisszenve suhant el a férfi oldala
mellett, és a dévi úgy látta, mintha Khemsa felemelt kezének nyitott
tenyerével gyengéden megsimítaná Conan bikanyakát. A kimmériai
mégis letaglózott ökörként csuklott össze.
Conan azonban nem halt meg. Bal karjára támaszkodva még estében
Khemsa lába felé vágott késével, és a raksha ezt a kaszáló mozdulatot
egy korántsem varázslóhoz illő szökkenéssel tudta csak elkerülni.
Yasmina élesen felkiáltott, mert megpillantott egy nőt, akiben felismerte
Gitarát, elősuhant a sziklák közül, és a turbánoshoz lépett. Az üdvözlés
azonban a torkán akadt, amint meglátta a lány csodaszép arcán a
rosszindulatú vigyort.
Conan lassan tápászkodott fel, még mindig kábán reszketve az
irgalmatlan ütéstől, amelynek titkát az emberi nem már az Atlantisz
elsüllyedése előtt elfeledte, s amely száraz gallyként törte volna el a
nyakát bárkinek, aki kevésbé férfi nála. Khemsa óvakodva és kissé
bizonytalanul nézte. A raksha megtapasztalta saját erejének teljes
hatását, mikor a Khurum mögötti sziklaszorosban sarokba szorítva a
megvadult vazulik késeivel került szembe, de a kimmériai ellenállása
kissé megrendítette frissen lelt önbizalmát. A mágiát a siker táplálja,
nem a kudarc.
Előrelépett, kezét emelve – aztán megtorpant, mintha jéggé dermedt
volna, fejét hátravetette, szeme tágra nyílt, és csak állt ott magasra tartott
karral. Conan ösztönösen követte a tekintetét, csakúgy, mint a nők – a
lány, a remegő paripa takarásában és a másik, Khemsa mellett.
A hegyoldalban alattuk, akár a vihar előtt örvénylő-csillogó por, egy
karmazsinvörös, kúp alakú felhő kavargott. Khemsa sötét arca elsápadt,
keze reszketni kezdett, aztán lehanyatlott. A mellette álló lány érezte a
férfiban végbemenő változást, és kérdő pillantást vetett rá.
A vöröses árnyék elmozdult a lejtőről, és íves kanyarral lecsapott.
Conan és Khemsa között állapodott meg a párkányon, és a raksha tompa
kiáltással ugrott hátra. A mágus visszahőkölt, és tapogatózva, óvatos
kezekkel hátratolta Gitarát is. A vörös felhő búgócsigaként pörgött egy
pillanatig vakítóan fényes csúcsain. Aztán minden figyelmeztetés nélkül
eltűnt, mint egy szétpukkanó buborék. A párkányon a helyén négy
ember állt. Varázslatos volt, hihetetlen, lehetetlen és mégis igaz. Nem
szellemek vagy fantomok álltak ott. Négy magas férfi volt az, borotvált,
keselyűre emlékeztető fejjel, fekete köpenyben, mely a lábukat is
takarta, bő ujja pedig elfedte karjukat. Némán álltak, és kopasz fejükkel
mintha egyszerre bólogattak volna. Bár Khemsa felé fordultak, de Conan
a hátuk mögött is úgy érezte, hogy megfagy az ereiben a vér. Felállt, és
lopva hátrálni kezdett, míg a paripa remegő marját nem érezte a hátában
és a dévi puha testét a karjai között. Senki sem szólt. A csend fojtogató
fátyolként borította be őket.
Mind a négy fekete köpenyes Khemsára nézett. Keselyűarcuk
rezzenéstelen volt, tekintetük tűnődő, befelé forduló. Khemsha viszont
úgy reszketett, mintha lázrohama lenne. Lábát megvetette a sziklán,
combján kidagadtak az izmok, mintha csak kézitusára készülne. Az
izzadság patakokban csorgott sötét arcán. Jobb keze a barna csuha alatt
olyan szorosan kulcsolódott valamire, hogy kifutott belőle a vér, és az
ujjpercei elfehéredtek. Balja Gitara vállán nyugodott, és kínjában olyan
erősen markolta, mint egy fuldokló. A lány arcizomrándulás és
nyöszörgés nélkül tűrte, bár az ujjak karomként vájtak feszes húsába.
Conan vad élete folyamán több száz küzdelemnek volt már
szemtanúja, de ilyet, amelyben négy ördögi akarat azon volt, hogy
egyetlen, ellenük szegülő csekélyebb, ám nem kevésbé gonosz elmét
térdre kényszerítsen, még sohasem látott. Ám ő csak halványan érzékelte
a rettenetes küzdelem méreteit. Egykori tanítómesterei által a sarokba
szorítva, Khemsa most az életéért küzdött, összes sötét erejét, minden
pokoli tudományát bevetve ellenük, amelyeket tőlük tanult a szolgaság
és a megaláztatás hosszú, csúf esztendei alatt.
Erősebb volt, mint hitte volna, s varázshatalma korlátlan, saját célokat
szolgáló használata olyan tartalék erőforrásokat szabadított fel benne,
amelyekről sejtelme sem volt. Az eszeveszett félelem és elkeseredés
csak tetézte ezt az energiatöbbletet. Szédült ugyan a delej tekintetek
tüzétől, de talpon maradt. Arcvonásai vad vicsorba torzultak az
erőfeszítéstől, tagjai kifacsarodtak, mintha kínpadra vonták volna. A
lelkek csatája volt ez, rettentő elmék merültek el az emberek számára
évmilliók óta tiltott tudományban, hogy zord szellemóriások tusázzanak
egymással, akik megjárták a pokol legmélyebb bugyrait, s kifürkészték a
sötét csillagok méhét, ahol az őrület árnyai fogannak.
Yasmina jobban értette ezt, mint Conan. És halványan arról is volt
valami fogalma, hogy miért tud ellenállni Khemsa a négy koncentrált,
pokoli akaratnak, melyek képesek lettek volna atomjaira robbantani a
sziklát, amelyen a férfi állt. Az ok Gitara volt, akibe a férfi a
kétségbeesés adta erővel kapaszkodott. Háborgó lelke számára, mely
kábán tántorgott a négy ellenfél pszichikai csapásai alatt, olyan volt ez a
lány, mint valami horgony. A gyengesége volt most az ereje. A lány
iránt érzett szerelme, mely bár szenvedélyes és ördögi volt, mégis olyan
kötelék maradt, mely az emberiség többi részéhez kötötte, földi
kapcsolatot jelentve az akarata számára, egy olyan láncot, melyet nem
emberi ellenfelei képtelenek elszakítani – legalábbis Khemsán keresztül.
A mágusok előbb döbbentek rá erre, mint a zöld turbános rájött volna.
És egyikük hirtelen a raksháról Gitarára nézett. Ebben az esetben szó
sem volt csatáról. A lány összezsugorodott és elaszott, mint falevél a
szárazságban. Ellenállhatatlan erővel kitépte magát szerelme karjából,
mielőtt az rájött volna, mi a baj. Aztán rettenetes dolog történt. Gitara a
szakadék irányába kezdett hátrálni, arccal a kínzói felé, szeme tágra
nyílt, tekintete üres volt, mintha egy csillogó, sötét üveg mögött
egyszerre elfújták volna a lámpát. Khemsa felnyögött: feléje tántorodott,
és beleesett a neki állított csapdába. Megosztott elmével nem bírta
tovább az egyenlőtlen küzdelmet. Legyőzték, élete a mágusok kezében
volt. A lány egyre hátrált, robotként lépkedve, és Khemsa részegen
tántorgott utána, kezét reszketve előrenyújtva, nyögve és
könnyezve fájdalmában, lába olyan nehezen mozgott, mintha holtsúlyos
kolonc volna.
Gitara a szakadék legszélén megállt egy pillanatra, merev derékkal,
sarkával a peremen, a férfi térdre borulva, nyüszítve kúszott felé, vakon
tapogatózva utána, hogy a pusztulás torkából visszarántsa. És épp mikor
ügyetlen ujjával elérte volna, az egyik varázsló felnevetett. Úgy
hangzott, mint a pokol bronzharangjának kondulása. A lány hirtelen
megingott, és – a tökéletes kegyetlenség csúcspontjaként – a tekintetébe
visszatért az értelem fénye, és rettenetes félelem lobbant fel benne.
Felsikoltott, vadul a kedvese keze után kapott – ám már nem
menekülhetett, és a következő pillanatban egy keserves sikoly
kíséretében lezuhant.
Khemsa a szakadék szélére vonszolta magát, és lepillantott a mélybe,
elgyötört ajka úgy mozgott, mintha magában motyogna. Aztán
megfordult, és egy hosszú pillanatig meredt kínzóira, tágra nyílt
szeméből eltűnt minden emberi vonás. Ekkor egy kiáltás kíséretében,
mely majdnem meghasította a sziklákat, talpra küzdötte magát, és a
mágusok felé lódult, késsel a kezében.
A rakshák egyike előrelépett, és toppantott; toppantására moraj
támadt, mely hamarosan csikorgó dübörgésbe csapott át. Ahol lába a
földet érte, a tömör szikla meghasadt, és a nyílás egyik pillanatról a
másikra szélesre nyílt. Aztán fülsiketítő csattanással a perem egy egész
szakasza leszakadt. Khemsa tűnt még fel utoljára, amint karját vadul az
ég felé veti, aztán elnyelte őt a szakadékban lefelé mennydörgő
földcsuszamlás.
A négy másik elgondolkozva nézte a sziklaszegély cakkos szélét,
mely a szakadék peremét alkotta, aztán hirtelen megfordultak. Conan,
akit a hegy rázkódása levert a lábáról, most állt fel, Yasminát is
felsegítve. Olyan vontatottnak tűntek a mozdulatai, mint amilyen tompa
az valójában volt. Elméje ködbe borult. Bár tudta, hogy a dévinek igen
nagy szüksége lenne arra, hogy a fekete paripa hátára emelje, és szélvész
gyanánt elvágtassanak, de valami megmagyarázhatatlan tunyaság
nyomta rá a bélyegét minden mozdulatára és gondolatára.
 És most a varázslók feléje fordultak, felemelték a karjukat, s ő
szörnyülködve látta, amint körvonalaik elmosódnak, elhomályosodnak
és ködös-bizonytalanná válnak, majd karmazsinvörös felhő csap fel a
lábuk alól, és gomolyog felfelé. A hirtelen támadt örvénylő füstfelleg
eltakarta őket… – s csak ekkor vette észre Conan, hogy őt is beburkolja
az kavargó vörös ködfüggöny… – aztán meghallotta Yasmina sikolyát,
és a paripa is felnyerített, mint ahogy egy nő kiált fel fájdalmában. A
dévit kiragadták a karjából, és ahogy vakon csapkodott késével, egy
viharos erejű széllökés leverte a lábáról, és a sziklához csapta. Kábultan
látta, amint a kúp alakú vörös felhő felszáll, és elszáguld a hegygerinc
fölött. Yasmina eltűnt, csakúgy, mint a négy fekete ruhás férfi. Csupán a
rémült paripa osztotta meg vele a párkányt.

7.

IRÁNY A YIMSHA

Ahogy az erős szél oszlatja szét a ködöt, úgy foszlott semmivé a

zűrzavar Conan fejében. Káromkodva a nyeregbe vetette magát, és a ló
nyerítve felágaskodott alatta. Felnézett az emelkedőre, habozott, aztán
visszafordult az ösvényen, abba az irányba, amerre azelőtt haladtak,
mielőtt Khemsa varázslata megállította volna őket. De most nem fogta
vissza a lovat. Megeresztette a kantárszárat, és a paripa
mennydörgésként viharzott tova vele, mintha ez a megfeszített
erőkifejtés megnyugtatta volna. Nyaktörő sebességgel robogtak vissza a
párkányon, megkerülték a kőszirtet, és beszáguldottak a lefelé vivő,
keskeny vízmosásba.
Az út egy hepehupás sziklasávot követett, mely végeláthatatlanul
kanyargott durva rézsűk során át, és Conan egyszer messze odalent
megpillantotta a leomlott törmeléket – egy hatalmas rakás összezúzódott
kő- és szikladarab a gigantikus szakadék fenekén.
A völgy alja még mindig messze alatta volt, mikor egy hosszú, magas
hegygerincre ért, mely természetes töltésként vezetett ki a lejtőről.
Mindkét oldalán meredeken lefelé bukó falak szegélyezték. Conan egy
pillantással felmérte az utat, melyet követnie kellett; messze előtte
elkanyarodott a gerinctől, és bal keze felől egy nagy kerülőt írt le a
folyóágyban. Átkozódott, amiért szükség volt ezeknek a külön
mérföldeknek a megtételére, de ez volt az egyetlen lehetőség. Itt
lehetetlen leereszkedni az ösvény lentebbi szakaszára. Csak egy madár
érne le nyaktörés nélkül a folyóágyba.
Így aztán tovább ösztökélte a kimerült lovat, mígnem patkódobogás
ütötte meg a fülét odalentről. Behúzta a kantárt, a lovat a meredély
szélére terelte, és lenézett a száraz folyóágyba, mely a hegygerinccel
együtt kanyarodott. A vízmosásban viharvert lovascsapat haladt –
felfegyverzett, szakállas férfiak félvad lovakon, körülbelül ötszázan. És
Conan hirtelen elkiáltotta magát, háromszáz láb magasban a szörnyű
mélység fölé hajolva.
Kiáltására visszahőköltek, és ötszáz szakállas arc fordult felfelé;
mély, visszhangos bömbölés töltötte be a kanyont. Conan nem
vesztegette az időt, egyenesen a tárgyra tért.
– Éppen Ghorba tartottam! – kiáltotta. – Remélni sem mertem volna,
hogy útközben találkozom veletek, kutyák! Kövessetek, amilyen gyorsan
csak a gebéitek bírják! Yimshába megyek, és…
– Áruló! – Az üvöltés úgy érte, mintha jeges vizet zúdítottak volna a
nyakába.
– Micsoda? – bámult le rájuk. Vad, ellenséges pillantásokat látott,
dühtől eltorzult arcokat és acélt markoló kezeket.
– Áruló! – kiáltották ismét, tiszta szívükből. – Hol van az a hét főnök,
akit Peskhauriban tartottak fogva?
– Gondolom, a kormányzó börtönében – felelte.
Torkok százaiból felharsanó vérszomjas üvöltés válaszolt neki, olyan
fegyvercsörgéssel és zajjal, hogy nem értette, mit mondanak. Egy
hatalmas üvöltéssel elvágta a lármát, és lekiáltott nekik:
– Miféle ördögi játék ez? Egyszerre csak egy beszéljen, hogy
megértsem, mit akartok.
Egy komor, öreg főnök vállalta magára a feladatot, bevezetésképpen
görbe handzsárját Conan felé rázta, majd vádlón így kiáltott:
– Nem engedted, hogy Peskhauriba lovagoljunk a testvéreinket
kiszabadítani!
– Ti bolondok, hát persze hogy nem – üvöltötte a felbőszült
kimmériai. – Még ha át is törtetek volna a falon, amit igen kétlek,
felkötötték volna a foglyokat, mielőtt elérhettétek volna őket!
– Így hát egyedül mentél, hogy alkut köss a kormányzóval! –
üvöltötte az afghuli, tajtékzó dühbe lovalva magát.
– Na és?
– Hol van a hét főnök? – bömbölte az öreg főnök, görbe kardját
bőszen forgatva a feje fölött. – Hol vannak? Halottak.
– Micsoda? – Conan meglepetésében majdnem leesett a lováról.
– Igen, halottak! – Ötszáz ember egyszerre felharsanó vérszomjas
kiáltása biztosította felőle, hogy amit hallott, az igaz.
– Nem kötötték fel őket – rikoltotta az öreg. – Egy másik cellában
lévő vazuli látta a halálukat. A kormányzó egy varázslót küldött, hogy
fortélyosan meggyilkolja őket!
– Ez hazugság – mondta Conan. – A kormányzó nem merne ilyet
tenni. Tegnap este beszéltem vele…
Ennek az említése szerencsétlen dolog volt. A gyűlölet kiáltása
reszkettette meg a levegőt.
– Igen! Egyedül mentél hozzá! Hogy elárulj minket! Ez nem
hazugság. A vazuli azon az ajtón keresztül menekült el, melyet a
varázsló tört be, és mindent elmondott a kémeinknek, akikkel
Zhaibarban találkozott. Ezeket a te felkutatásodra küldtük, mikor nem
tértél vissza. Mikor meghallották a vazuli elbeszélését, sietve
visszatértek Ghorba, és mi felnyergeltünk, és felkötöttük kardjainkat!
– És most, ti szerencsétlen bolondok, mit szándékoztok tenni? –
érdeklődött a kimmériai.
– Megbosszuljuk testvéreinket! – üvöltötték. – Halál a ksátrijákra!
Öljük meg őt, testvéreim, egy áruló!
Nyílvesszők zúgtak el Conan mellett. A barbár felegyenesedett a
kengyelében, igyekezvén túlkiabálni a csődületet, és aztán a harag, a dac
és az undor keverékéből származó üvöltéssel megfordult, és felfelé
galoppozott az ösvényen. Odalent az afghulik folyton vissza-
visszacsúszva tódultak felfelé, dühüknek szabad folyást engedve.
Túlságosan is elvakultak ahhoz, hogy eszükbe jusson, az egyetlen út,
amelyen elérhetik a magaslatot, melyen Conan tartózkodott, az
visszafelé vezet a folyóágyon keresztül, széles kanyart ír le, és követi a
kanyargós ösvényt a hegygerincen túl. Mire erre rájöttek, és
visszafordultak, kitaszított főnökük már majdnem elérte azt a pontot,
ahol a gerinc a meredek lejtőbe torkollt.
A meredélyhez érve nem azt az utat választotta, amin leereszkedett,
hanem egy másikra fordult, mely csupán halványan kirajzolódó csapás
volt a sziklák között, ahol a ló minden lépésnél kereste a szilárd talajt.
Még nem jutott messzire, mikor a paripa felhorkant és hátrahőkölt
valamitől, ami előttük feküdt az ösvényen. Conan lenézett rá; egy emberi
roncs volt, egy törött, rongyos, véres kupac, mely összevissza motyogott,
és kitört fogainak maradványait csikorgatta.
Csak a varázslók ádáz végzete felett uralkodó sötét istenek tudják,
hogyan volt képes Khemsa összezúzott testét kivonszolni a szörnyű
sziklaomlás alól, és felküzdeni magát a meredek emelkedőn az ösvényig.
Conan homályos késztetéstől hajtva leszállt a nyeregből, aztán csak
állt és nézte a szörnyű alakot. Tudta, hogy olyan dolognak a szemtanúja,
mely varázslatos, és ellentmond a természet törvényének. A raksha
felemelte alvadt vérrel borított fejét, és különös tekintete, amit a kín és a
közeledő halál érzete üvegessé tett, megpihent Conanon, és felismerés
villant benne.
– Hol vannak? – Rekedt krákogás volt, mely távolról sem
emlékeztetett emberi hangra.
– Visszatértek az átkozott kastélyukba, Yimshába – morogta Conan. –
Magukkal vitték a dévit.
– Én is megyek! – hörögte a férfi. – Követem őket! Megölték Gitarát,
ezért az életükkel fizetnek… a tanítványok, a Fekete Kör négy
beavatottja, a Mester maga! Megölöm… megölöm mindet! – Küszködve
próbálta megcsonkított testét továbbvonszolni a sziklák mentén, de még
az ő rettenthetetlen akarata sem volt képes többé életet lehelni a véres
masszába, melyben a törött csontszilánkokat csak felhasadt szövetek és
elszakadt inak tartották úgy-ahogy össze.
– Kövesd őket! – zihálta Khemsa, miközben véres nyál csordult ki a
száján. – Kövesd!
– Követni fogom – mordult fel Conan. – Azért mentem, hogy
összeszedjem az afghuliakat, de ellenem fordultak. Egyedül megyek
Yimshára. Visszaszerzem a dévit, még ha a csupasz kezemmel kell is
lerombolnom azt az átkozott hegyet. Nem hittem volna, hogy a
kormányzó meg meri öletni a főnökeimet, mikor a dévi a kezemben van,
de úgy tűnik, meg merte. Ezért a fejét veszem. A lánynak túszként már
nem veszem hasznát, de…
– Yizil átka rájuk! – nyögte Khemsa. – Menj! Én, Khemsa,
meghalok! Várj, fogd az övemet! – Szétroncsolódott kezével megpróbált
benyúlni rongyai alá, és Conan, megértve, hogy mit akar átadni, lehajolt,
és véres derekáról egy különös övet oldott el.
– Kövesd az aranyfonalat a poklok mélyén keresztül – mormolta
Khemsa. – Viseld az övet. Egy stygiai paptól kaptam. Segítségedre lesz,
bár legutóbb kudarcot vallott velem. Zúzd össze a négy arany
gránátalmás kristálygömböt. Vigyázz a mester alakváltozásaira… én
Gitarához megyek, vár rám a pokolban – aie, ya Skelos yar! – És
meghalt.
Conan az övet nézte. Nem lószőrből szőtték. Meg volt győződve róla,
hogy ez egy nő vastag, fekete hajfonata. A sűrű szövetbe sosem látott
fajtájú apró ékkövek voltak beleszőve. A csat különleges formájú volt,
arany sárkányfejet mintázott; lapos, ék alakú fej volt, mesterien
lekicsinyítve. Conan erősen megborzongott, ahogy hozzáért, és elfordult,
mintha a szakadékba akarná hajítani, aztán habozott egy darabig, végül a
dereka köré fűzte a bakhariot öv alá. Ezután nyeregbe szállt és
továbbsietett.

A nap lenyugodott a sziklák mögött. Conan fölkaptatott az ösvényen

a roppant bércek árnyékában, mely sötétkék palástként borult a mélyen
alatta lévő völgyekre és hegygerincekre. Nem járt messze a csúcstól,
éppen egy kiugró szirtet került meg, mikor patadobogást hallott maga
előtt. Nem fordult vissza. Ami azt illeti, az ösvény olyan keskeny volt,
hogy a ló nem tudta volna hatalmas testét megfordítani rajta. Miután
túljutott a kiszögellésen, az ösvénynek olyan szakaszára ért, mely
valamivel szélesebb volt. Fenyegető üvöltések kórusa hasított a fülébe,
paripája azonban keményen a sziklához szorított egy lovat, Conan pedig
vasmarokkal kapta el a lovas karját, félúton megakasztva a gyilkos
kardcsapást.
– Kerim sah! – motyogta Conan, és vörös fény izzott tüzesen a
szemében.
A turáni nem kapálózott. Mellük majdnem összeért, úgy ültek a
lovukon, Conan ujjai a sah kardot tartó kezére kulcsolódva. Kerim sah
mögött egy csapatnyi szikár irakzáj ült, gebéken. Farkasokként bámultak
rá, kezükben íjat és tőrt szorongatva, de bizonytalanná tette őket az
ösvény szűkössége és az alattuk tátongó szakadék mélysége.
– Hol van a dévi? – kérdezte Kerim sah.
– Mi közöd hozzá, te hyrkán kém? – mordult rá Conan.
– Tudom, hogy elraboltad – válaszolta Kerim sah. – Éppen úton
voltam néhány emberemmel, mikor a Shalizah-hágónál az ellenség
rajtunk ütött. Sok emberemet legyilkolták, a többi pedig sakálként futott
szét a hegyekben. Mikor az üldözőket visszavertük, nyugatra, az Amir
Jehun-hágó felé vettük az irányt, és ma reggel a hegyek között egy
magányosan kóborló vazulira akadtunk. Teljesen őrült volt, de sok
mindenre rájöttem összefüggéstelen fecsegéséből, mielőtt kilehelte a
lelkét. Megtudtam, hogy ő volt az egyetlen túlélője a csapatnak, mely az
afghuli főnököt és a fogoly ksátrija nőt követte a Khurum mögötti
hegyszorosba. Sokat halandzsázott valami zöld turbános férfiról, akit az
afghuli legázolt, de mikor az üldöző vazulik megtámadták, olyan
végzettel sújtotta őket, mely elsöpörte az egész csapatot, ahogy egy
szélroham által felkorbácsolt tűz elsöpör egy sáskarajt. Hogy miként
menekült meg az az egy ember, sem én, sem ő nem tudjuk, de rájöttem a
fecsegéséből, hogy ghori Conan Khurumban volt, királyi foglyával
együtt. És amikor átkeltünk a hegyeken, utunk során egy meztelen galzáj
lányra bukkantunk, aki egy tökkorsóban vizet cipelt, s előadta nekünk
azt a mesét, hogy egy hatalmas idegen, aki az afghuli főnökök ruháját
viselte, levetkőztette és megerőszakolta, és a ruháit egy, a társaságában
lévő vendhyai nőnek adta oda. Azt mondta, hogy nyugat felé
lovagoltatok el.
Kerim sah nem tartotta szükségesnek elmagyarázni, hogy épp a
Secunderámból remélt csapatokkal megbeszélt találkozójára igyekezett,
mikor ellenséges bennszülöttek feltartóztatták. A Gurashah-völgy felé
vezető út a Shaliza-hágón keresztül hosszabb volt, mint az Amir Jehun-
hágón át, ez utóbbi azonban afghuli területen haladt át, amit Kerim sah
igyekezett elkerülni, míg hadsereggel nem jön. Miután azonban a
Shalizah-szorost elzárták előle, mégis a tiltott utat választotta, és amikor
hírt kapott róla, hogy Conan és a foglya még nem érte el az afghuli
határt, embereit vakmerőn hajszolva délnek fordult, hátha még a hegyek
között utoléri a kimmériait.
– Így aztán jobban teszed, ha megmondod, hol van a dévi – javasolta
Kerim sah. – Túlerőben vagyunk…
– Ha csak egyetlen kutyád is nyílvesszőt helyez az idegre, lelöklek a
szakadékba – ígérte neki Conan. – Másrészt nem is érnél vele semmit, ha
megölnél. Ötszáz afghuli van a kanyonban, és ha rájönnek, hogy
becsaptad őket, elevenen megnyúznak. A dévi már mindenesetre nincs
velem. Yimsha Fekete Látnokainak kezében van.
– Tarimra! – átkozódott Kerim sah halkan, első ízben zökkenve ki a
nyugalmából. – Khemsa…
– Khemsa halott – morogta Conan. – Mesterei egy földcsuszamlással
a pokolra küldték. És most álljatok félre az utamból. Boldogan
megölnélek, ha lenne rá időm, de éppen úton vagyok Yimsha felé.
 – Veled tartok – mondta a turáni hirtelen.
Conan kinevette.
– Azt hiszed, megbízom benned, te hyrkán kutya?
– Nem kérlek rá – válaszolt Kerim sah. – Mindketten a dévit akarjuk.
Te tudod, hogy mi az én indítékom; Yezdigerd király az ő királyságát is
a birodalmához óhajtja csatolni, a lányt pedig a háremébe vetni. És én
ismerlek téged még azokból az időkből, amikor a kozák sztyeppék
atamánja voltál, úgyhogy jól tudom, mi hajt. Ki akarod fosztani
Vendhyát, és magas váltságdíjat akarsz Yasmináért cserébe. Nos,
javaslom hát, hogy egyelőre fogjunk össze, mindenféle illúzió nélkül
egymást illetően, egyesítsük erőinket, és próbáljuk meg a dévit a
mágusok karmából kiszabadítani. Ha sikerrel járunk, és életben
maradunk, megküzdünk azért, hogy ki tartsa meg a lányt.
Conan egy pillanatig összevont szemöldökkel méregette a másikat,
aztán bólintott, és elengedte a turáni karját.
– Egyetértek. És mi van az embereiddel?
Kerim sah a csöndes irakzájokhoz fordult, és röviden így szólt:
– Ez a főnök és én a Yimshára megyünk, hogy megküzdjünk a
varázslókkal. Velünk tartotok, vagy itt maradtok és megvárjátok, hogy
az afghulik, akik ezt az embert követik, felkoncoljanak benneteket?
Komor beleegyezéssel a szemükben néztek vissza rá. Halálra voltak
ítélve, és ezt tudták is már azóta, hogy a rejtekhelyről rájuk lecsapó
dogozájok nyilai zizegve repültek feléjük, és visszaűzték őket a Shaliza-
hágó felé vezető útról. A zhaibári dombok népének túl sok elintézetlen
viszálya volt a szirtlakókkal. A csapatuk pedig kicsi volt ahhoz, hogy
átvágjon hegyeken a határszéli falvakba, az agyafúrt turáni vezetése
nélkül. Már halottnak könyvelték el magukat, így aztán olyan választ
adtak, ami halottakhoz illik:
– Veletek megyünk, és meghalunk a Yimshán.
– Akkor Crom nevében, induljunk – morogta Conan, türelmetlenül
izegve-mozogva, amint az egyre mélyülő árnyék kéklő félhomályába
bámult. – Farkasaim órákkal járnak mögöttem, de pokolian sok időt
vesztegettünk el.
Kerim sah hátralépett a lovával a fekete paripa és a szakadék közül,
hüvelyébe dugta a kardját, és óvatosan megfordította a hátasát. A csapat
olyan gyorsan haladt az ösvényen, ahogy csak mert. Egy hegytetőre
értek, amely közel egy mérfölddel keletre húzódott attól a helytől, ahol
Khemsa megállította a kimmériait és a dévit. Az ösvény, amelyen
haladtak, veszélyes volt még a hegylakók számára is, és ezért Conan
elkerülte aznap, mikor Yasminát vitte magával. Az őket üldöző Kerim
sah azonban ezt választotta, mert azt hitte, hogy a kimmériai is erre
ment. Még Conan is megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor a lovak
túljutottak az utolsó peremen. Szellemlovasokként mozogtak egy
elvarázsolt árnyékvilágban. Bőrnyergek halk nyikorgása és acélcsörgés
jelezte az útjukat; mögöttük a sötét hegyvidéki lejtők újra csupaszon és
némán terültek el a csillagfényben.

8.

YASMINA MEGISMERI A RETTEGÉST

Yasminának csak egy sikoltásra volt ideje, mikor érezte, hogy a vörös
örvény elnyeli, és hihetetlen erővel kiragadja védelmezője karjaiból.
Egyet kiáltott, aztán már nem maradt több levegője. Elvakult,
megsüketült, megrémült, és végül eszméletét vesztette a rémisztő
sebességgel körülötte kavargó levegőtől. Szédítő magasság és ijesztő
sebesség kusza öntudatlansága volt ez, a természetes érzékelés őrültté
válásának zavaros impressziója, mely elszédíti és kábulatba ejti az
embert.
Ennek az érzésnek halvány maradványát még érezte, mikor öntudatát
visszanyerte, így aztán felkiáltott, és vadul kapaszkodott, mintha ellen
akarna állni a sebes, akaratán kívüli repülésnek. Ujjai puha textilen
záródtak össze, és a stabilitás megnyugtató érzése járta át. Lassan
beszűrődött a tudatába környezetének képe.
Egy fekete bársonnyal borított emelvényen feküdt. Az emelvény egy
hatalmas, homályos szobában állt, melynek sötét kárpitborításán
sárkányok kúsztak-másztak, visszataszító élethűséggel ábrázolva. Lebegő
árnyékok jelezték csupán a magas plafont, s a minden emberi
érzékszervből csúfot űző homály lappangott a sarkokban. Úgy tűnt, sem
ajtó, sem ablak nincs a falon, vagy csak a sötét mintájú faliszőnyegek
eltakarják. Yasmina meg nem tudta volna mondani, hogy honnan jön a
halovány fény. A nagy szoba a misztérium, az árnyak és az árnyalatok
birodalma volt, melyben a lány nem esküdött volna meg rá, hogy
mozgást észlel, mégis homályos, alaktalan félelem töltötte el az agyát.
Pillantása hirtelen egy valóságos, kézzelfogható tárgyon állapodott
meg. Egy másik, kisebb fekete emelvényen, néhány lábnyira tőle, egy
férfi ült keresztbe tett lábbal, és tűnődő tekintettel nézett rá. Hosszú,
fekete, aranyszállal hímzett bársonyköpenye lazán omlott le alakján,
elfedve körvonalait. A karját az ölében összefonta. Bársonysapka fedte a
fejét. Arca nyugodt, szelíd, szeme ferde vágású volt. Egyetlen izma sem
rezdült, amint ott ült, és bámult a lányra. Arckifejezése akkor sem
változott, mikor látta, hogy a lány eszméletre tér.
Yasmina érezte, hogy a félelem jeges hullámként borzong végig a
gerincén. Könyökére támaszkodott, és nyugtalanul bámult az idegenre.
– Ki vagy te? – kérdezte. Hangja törékenyen és bizonytalanul
csengett.
– Én Yimsha ura vagyok. – A férfi hangja mély volt és dallamos,
mint a templomi harangok ünnepélyes zengése.
– Miért hoztál ide? – kérdezte a lány.
– Nem engem kerestél?
– Ha egyike vagy a fekete mágusoknak, akkor igen! – vallotta be
őszintén a lány, arra gondolva, hogy a másik úgyis ki tudja ezt olvasni a
gondolataiból.
A férfi halkan felnevetett, és újra a hideg futkározott a lány gerincén.
– A hegyek vad gyermekeit Yimsha mágusai ellen fordítanád! –
mosolygott az idegen. – Kiolvastam a gondolataidból, hercegnő.
Gyönge, emberi agyad tele van kisszerű gyűlölettel és bosszúvággyal.
– Meggyilkoltátok a bátyámat! – A dévi lelkében a félelem és a
feltoluló düh vívott küzdelmet egymással, keze ökölbe szorult, teste
megfeszült. – Miért üldöztétek őt? Sosem ártott nektek. A papok azt
mondják, hogy a mágusok felette állnak annak, hogy a halandó emberi
ügyekbe beavatkozzanak. Miért pusztítottátok el Vendhya királyát?
– Hogyan lenne képes egy közönséges halandó megérteni a mágusok
indítékait? – válaszolt nyugodt hangon a Mester. – Hű tanítványaim,
akik Tarin papjai mögött működnek papként Turánban, arra ösztökéltek,
hogy Yezdigerd javára beavatkozzam a dolgokba. Olyan okokból,
melyek csak rám tartoznak, eleget tettem a kérésüknek. Hogyan tudnám
misztikus indítékaimat elmagyarázni csekély értelmednek? Nem értenéd.
– Egy valamit tudok, a bátyám meghalt! – A bánat és a düh
könnyeitől reszketett a hangja. Feltérdelt, és tágra nyílt szemmel bámult
a férfira, olyan hajlékonyan és veszélyesen abban a pillanatban, mint egy
nőstény párduc.
– Amint Yezdigerd óhajtotta – helyeselt a Mester. – Egy ideje az a
hóbortom, hogy becsvágyát kielégítsem.
– Yezdigerd a hűbéresed? – szólalt meg Yasmina, próbálván a
hangján uralkodni. Érezte, hogy a térde valami kemény és határozott
körvonalú tárgyat érint a bársony ráncai alatt. Óvatosan megváltoztatta a
helyzetét, és kezét a gyűrődés alá csúsztatta.
– A kutya, mely a templomudvar hulladékain tengődik, talán az isten
hűbérese? – kérdezett vissza a Mester.
Látszólag nem vette észre a mozdulatot, amelyet a lány igyekezett
eltitkolni. A bársony által rejtve, ujjai egy aranytőr nyelén záródtak
össze. Fejét lehajtotta, hogy elrejtse a győzelem felvillanását a
szemében.
– Meguntam Yezdigerdet – mondta a Mester. – Egyéb szórakozás
után kell néznem – ha!
Yasmina vad üvöltéssel dzsungelbeli nagy macskaként ugrott, halálos
döfésre lendítve a tőrt. Aztán megbotlott, és a földre zuhant, majd
felpillantott az emelvényen ülő férfira. A férfi meg sem mozdult, és
rejtélyes mosolya is változatlan maradt. A lány remegve felemelte a
kezét, és tágra nyílt szemmel bámult rá. Nem tőr volt a markában, egy
aranylótusz szárat szorongatott, melynek elfonnyadt virágai a
megsebzett szárra borultak.
Mintha viperát tartana a kezében, úgy hajította el, és négykézláb
kúszott el kínzója közeléből. Visszatért a saját emelvényéhez, mert ez
legalább méltóságteljesebb volt egy királynő számára, mint egy varázsló
lábainál a porban csúszni, és óvatosan tekinteni rá, a várható
megtorlástól félve.
De a Mester nem mozdult.
– Minden létező anyag egy egységes egész annak, ki a kozmosz
kulcsát birtokolja – szólalt meg rejtélyesen. – Az adeptus számára
semmi sem megváltoztathatatlan. Ha úgy akarja, a névtelen kertekben
virágot hajt az acél, vagy sziromkardok villognak a holdfényben.
– Ördög vagy! – zokogta a lány.
– Nem én! – nevetett a férfi. – Valamikor régen, ezen a bolygón
megszülettem. Egyszer én is közönséges ember voltam, s beavatásom
hosszú esztendei alatt sem veszítettem el minden emberi vonásomat. Egy
sötét tudománnyal átitatott emberi lény hatalmasabb az ördögnél.
Emberivadék vagyok, de démonok felett uralkodom. Láttad a Fekete
Körök Urait. Meglepődnél, ha tudnád, milyen távoli birodalomból
szedtem össze, és milyen végzetes módon irányítom őket a varázsgömb
és az aranykígyó által. De csak én vagyok képes felettük uralkodni. Az
én bolond Khemshám azt hitte, hogy naggyá válhat! Szegény bolond,
amiért ajtókat képes betörni, magát és a szeretőjét hegyről hegyre tudja
tovarepíteni a levegőben! Mégis, ha nem pusztítottam volna el, hatalma
az enyém riválisává nőhette volna ki magát. – Újra felnevetett. – És te,
kis ostoba teremtmény! Azt tervezed, hogy egy szőrös hegyi főnököt
küldesz a Yimsha megrohamozására! Ez olyan mókás, hogy akár én is
kitervelhettem volna, ha megfordul a fejemben, hogy kerülj a keze közé.
Kiolvastam gyerekes gondolataidból a szándékot, hogy női fortélyodat
bevetve elcsábítsd, és így próbálod meg elérni a célod. Ám az
ostobaságodat nem tekintve, olyan nő vagy, akire jó ránézni. Szeszélyből
megtartalak rabszolgámnak.
Ezernyi büszke uralkodó leszármazottja szégyenében és dühében
zihálni kezdett a szó hallatán.
– Nem mered megtenni!
A Mester gúnykacaja úgy vágott belé, mintha korbáccsal csapott
volna meztelen vállára.
– A király nem meri eltaposni a férget az úton? Kis bolond, nem
veszed észre, hogy királyi büszkeséged nem jelent többet nekem, mint a
szelek szárnyán hánykolódó szalmaszál? Nekem, aki megismertem a
pokol királynőinek csókjait! Láttad, hogyan bánok el a lázadókkal!
Halálra váltan, megfélemlítve rogyott a lány a bársonnyal fedett
emelvényre. A fény homályosabbá és kísértetiesebbé vált. A Mester
arcvonásai elmosódtak. Hangja új, parancsoló tónust vett fel.
– Soha nem fogok behódolni neked! – A lány hangja félelemtől
remegett, de elszánt maradt.
– Engedelmeskedni fogsz – válaszolta a férfi borzalmas
meggyőződéssel. – A félelem és fájdalom megtanít majd rá. Iszonyattal
és gyötrelemmel foglak ostorozni az ellenálló képességed utolsó
pislákoló szikrájáig, amíg csak olyanná nem válsz, mint az olvadt viasz,
amelyet tetszésem szerint alakíthatok, formázhatok. Olyan büntetésben
lesz részed, amilyet halandó nő még nem élt át, mígnem a legapróbb
kívánságomat is úgy fogod lesni, mint az istenek akaratát. És először,
hogy büszkeségedet megtörjem, vissza kell utaznod az elmúlt korokba,
hogy megtekintsd azokat az alakokat, akik mind te voltál. Aie, yij la
kosha!
Ezekre a szavakra a homályos szoba elúszott Yasmina tekintete elől.
Fejbőre bizsergett, és nyelve a szájpadlásához tapadt. Valahol mély és
baljóslatú gongszó kondult. A falikárpit sárkányai kék tűzzel izzottak,
aztán kihunytak. A Mester az emelvényen nem volt egyéb egy alaktalan
árnynál. A halvány fény sűrű, puha, majdhogynem tapintható sötétségnek
adta át a helyét, mely különleges sugárzásoktól lüktetett. Nem látta
tovább már a Mestert. Semmit sem látott. Az a különös érzése támadt,
hogy a falak és a plafon visszahúzódott körülötte.
Aztán valahol a sötétségben baljós ragyogás öltött testet, mely
ütemesen, szentjánosbogárként lüktetett. Arany gömbbé terebélyesedett,
és amint kiterjedt, fényereje is megnőtt, fehéren lángolt. Hirtelen
felrobbant, vakító szikrákat szórva szét a sötétségben, amelyek azonban
nem világították meg azt. Mintha csak egy lenyomat volna a homályban,
gyenge világosság maradt utána, felfedve a karcsú, sötét növényt, mely
az árnyas padlóból nőtt elő. A lány tágra nyílt szeme előtt szétterjedt, és
alakot öltött, szárai, széles levelei és hatalmas, fekete, mérgező virágai
nőttek, amelyek fölé tornyosultak, amint a lány szorosan a bársonyhoz
simult. Finom illat járta át a levegőt. A fekete lótusz félelmetes figurája
volt az, mely szeme láttára bontotta meg szirmait ugyanúgy, ahogy
Khitáj kísértetjárta, tiltott dzsungeleiben.
A széles levelekben zsongott az ördögi élet. A virágok, mintha érző
anyagból lennének, hajlottak feléje hajlékony szárukon, kígyóként
bólogatva. A puha, áthatolhatatlan sötétségben kirajzolódtak a növény
körvonalai, ahogy Yasmina fölé magasodott, mintha valami tébolyítóan
természetellenes, fekete fény világítaná meg. A dévi szédült a kábító
illattól, és le akart kúszni az emelvényről. Aztán belekapaszkodott, mert
hirtelen úgy tűnt, hogy lehetetlen szögben megdől. Rémülten felkiáltott,
és a bársonyba markolt, de érezte, amint ujjait durván letépik róla. Olyan
érzés volt, mintha a józan ész és a stabilitás szétfoszlott és eltűnt volna.
Yasmina egy reszkető atom volt csupán, a fekete, üvöltő, jeges űrben
hányta-vetette a vágtató szélvihar, mely, félő volt, hogy életének gyönge
lángját kioltja, mint ahogy a hurrikán elfújja a gyertyalángot.
Aztán a sötétben tapogatózó mozgás időszaka következett, mikor az
atom, aki lány volt, elvegyült és egybeolvadt számtalan egyéb élet
atomjaival a lét nyugtalan mocsarában, és formázó erők addig
alakították, míg ismét tudatos egyénként emelkedett ki belőle az élet
végtelen spirálján visszafelé sodródva.
A rémület ködében újra átélte valamennyi előző létét, felismerte és
belebújt újra azokba a testekbe, melyek a változó korokban a lelkét
hordozták. Újra végigjárta fárasztó útját, mely hosszan kiterítve nyúlt el
előtte vissza a végtelen múltba. Jóval az idő hajnala előtt az
ősdzsungelekben lapult remegve, nyálcsorgató, ragadozó bestiák elől
rejtőzve. Bőrruhájában combig gázolt a rizsföldeken, rikoltozó
vízimadarakkal hadakozva az értékes magvakért. Igavonó ökrök fölé
görnyedve szántotta fel a kihegyezett farúddal a makacs talajt, és
végeérhetetlenül hajlongott a szövőszék felett parasztkunyhókban.
Látott fallal körülvett városokat lángolni, és sikoltva menekült a
gyilkosok elől. Csupaszon és vérezve vonszolták az égetően forró
homokban, a kengyelvashoz kötve, megismerte a heves-tüzes kezek
szorítását vonagló testén, a brutális vágy szégyenét és kínját. Sikoltott
korbácsütések alatt, és nyögött a kínpadon: a rémülettől őrülten küzdött
a kezekkel, amelyek kérlelhetetlenül nyomták le a fejét a véres tuskóra.
Megismerte a gyerekszülés kínját és a hűtlenül elhagyatottság
keserűségét. Megszenvedte az összes rosszat, amit a férfiak a különféle
korokban a nőknek okoztak, a nők iránt érzett minden rosszindulatot és
intrikát. És tüzes ostorcsapásként mindvégig megőrizte dévi mivoltának
tudatát. Ő volt valamennyi nő, aki valaha is létezett, mégis tudta magáról,
hogy ő Yasmina. Ez a tudat nem tűnt el a reinkarnáció kínjában.
Egyszerre, egy időben volt ő a meztelen parasztlány, aki a porban
fetrengett az ostorcsapások alatt, és Vendhya büszke dévije. És nemcsak
a rabszolgalány kínjait szenvedte el, de Yasminaként is bűnhődött,
akinek büszkesége számára az ostorcsapások fehéren izzó
szégyenbélyegek voltak.
Élet olvadt életbe ebben a szárnyaló összevisszaságban, mindegyik
magával hozta szomorúságát, szégyenét és kínjait, mígnem halványan
meghallotta saját hangját, amint elviselhetetlenül üvölt, mintha a
szenvedés elnyújtott sikolyát hallaná az éveken keresztül visszhangzani.
Aztán felébredt a bársonyborítású emelvényen, a titokzatos teremben.
A kísérteties szürke fényben újra látta a szemközti emelvényt és a
rejtélyes köpenyes alakot, aki rajta foglalt helyet. A csuklyás fej
előrehanyatlott, és a széles vállak halványan rajzolódtak ki a bizonytalan
homályban. Nem tudta tisztán kivenni az vonásokat, de az, hogy most
csuklyát látott a bársonysüveg helyén, kényelmetlen érzést ébresztett
benne. Ahogy a másikat nézte, megnevezhetetlen félelem költözött belé,
mely nyelvét a szájpadlásához tapasztotta – egy érzés, hogy a fekete
emelvényen csendben ülő alak nem a Mester.
Aztán az alak megmozdult, felemelkedett, és föléje tornyosult. Felé
hajolt, és a fekete ruhaujjakban rejtőző hosszú kezek köréje fonódtak. A
lány néma riadalommal küzdött, meglepte a csontos ujjak szikár ereje. A
kámzsás fej lefelé fordult, szemben a lány elfordított fejével. És akkor
Yasmina felsikoltott, vergődött a belé hasító jeges félelemtől és undortól.
Csontkarok szorították rugalmas testét, és abból a csuklyából a halál és a
rothadás tekintett rá – mállatag koponyán rothadó pergamenvonások.
Még egy utolsó sikolyra futotta erejéből, aztán a zörgő, vigyorgó
állkapocs az ajka fölé hajolt, s ő elvesztette az eszméletét…

9.

A VARÁZSLÓK KASTÉLYA

A nap a Himelián-hegyek ormai fölé emelkedett. A hosszú kaptató

tövében egy csapat lovas állt, és nézett felfelé. Magasan felettük a
hegyoldalban egy torony állt. Valamivel feljebb egy még nagyobb
várerőd falai ködlöttek, nem messze attól a vonaltól, melyen túl hó
borította a Yimsha csúcsát. Az egész olyan álomszerűnek tűnt – bíbor
meredélyek vezettek a fantasztikus kastélyhoz, mely a nagy távolság
miatt játékszernek tűnt csupán, és mögötte szikrázóan fehér hegyorom
tartja a vállán a kék eget.
– Itt hagyjuk a lovakat – szólalt meg Conan. – Ezt a kaptatót
biztosabb lesz gyalogszerrel megmászni. Amúgy is kikészültek.
Leugrott a fekete paripa nyergéből, mely szétterpesztett lábbal és
lehajtott fejjel állt. Kemény iramban haladtak az éjszaka, a
nyeregtáskából morzsákat rágcsálva közben, és csak annyi időre
pihentek meg, amennyire a lovaknak feltétlenül szükségük volt.
– Azt az első tornyot a fekete mágusok tanítványai tartják – mondta
Conan. – Vagy legalábbis ezt beszélik. A mesterek csahos kutyái, kisebb
hatalmú varázslók. Nem fognak a fenekükön ülni és malmozni, míg mi
megmásszuk ezt a lejtőt.
Kerim sah felpillantott a hegyre, aztán visszanézett maguk mögött az
útra. Már igen magasra jutottak a Yimsha oldalában, sok kisebb szirtet
és meredélyt elhagytak. A turáni ebben az útvesztőben hiába keresett
bármiféle mozgást, ami emberekről árulkodna. Az üldöző afghulik
valószínűleg elvesztették éjszaka a főnökük nyomát.
– Akkor induljunk!
A fáradt lovakat egy tamariszkuszcserjéhez kötötték, és további
megjegyzések nélkül elindultak felfelé a lejtőn. Fedezék nem volt. A
kopár emelkedőt csak kisebb kőtömbök borították, melyek mögött nem
húzódhattak meg az emberek. Valami más viszont igen.
A csapat még ötven lépést sem tett meg, mikor egy szikla mögül
vicsorgó alak rontott elő. Egyike volt azoknak a vad, kísérteties
kutyáknak, amelyek a hegyi falvakban élnek; szeme vörösen izzott, és
szájából nyálas hab csöpögött. Bár Conan haladt elöl, nem őt támadta
meg. Elrohant mellette, és Kerim sahra vetette magát. A turáni
félreszökkent, s a hatalmas kutya lendületből a mögötte haladó irakzájra
zúdult. A férfi felüvöltött, és égnek vetette a karját, amelyet a vadállat
tépőfogaival felhasított, ezzel hátrarántotta támadóját, és a következő
pillanatban fél tucat tőr hasított a bestia testébe. Amíg a szó szoros
értelmében szét nem szabdalták a rettenetes fenevadat, nem hagyta abba
a támadást és az acsarkodást.
Kerim sah kötötte be a sebesült harcos feltépett karját. Egy ideig
behatóan nézte a férfit, majd egy szó nélkül elfordult és távozott.
Conanhoz csatlakozott, és folytatták néma útjukat felfelé.
Hirtelen Kerim sah szólalt meg.
– Különös, hogy falusi kutyákat találunk ezen a helyen.
– Itt nincs hulladék, amin megélhetnének – morogta Conan.
Mindketten hátrafordították a fejüket, és egy pillantást vetettek a
sebesült harcosra, aki társai körében küszködve követte őket. Sötét arcán
izzadságcseppek fénylettek, s szája a fájdalomtól torz grimaszba rándult.
A hegyvidéket álmatag csend ülte meg. A torony nem mutatta az
életnek semmi jelét, mint ahogy a mögötte emelkedő különös, piramis
alakú építmény sem. De a férfiak, akik küszködve másztak felfelé a
kaptatón, úgy mozogtak, mintha egy működő vulkánkráter szélén
egyensúlyoznának. Kerim sah lekanyarította válláról az erős turáni íjat,
amely ötszáz lépésről képes volt ölni, és az irakzájok is előkészítették a
maguk könnyebb és kevésbé veszedelmes fegyvereit.
 Ám még nem jártak nyíllövésnyire a toronytól, mikor valami
figyelmeztetés nélkül lecsapott rájuk az égből. Olyan közel haladt el
Conanhoz, hogy az a bőrén érezte a szapora szárnycsapások szelét, de
egy irakzáj volt az, aki megtántorodott és elesett; feltépett nyaki
ütőeréből sugárban fröcskölt a vér. Egy sólyom húzott vissza a magasba
acélként csillámló szárnyakon, vértől csöpögő csőrrel, hogy aztán Kerim
sah íjhúrjának pendülésére összeránduljon a levegőben. A madár
ólomdarabként zuhant alá, de senki sem látta, hol ért földet.
Conan a támadás áldozata fölé hajolt, de a férfi már halott volt. Senki
sem szólalt meg, felesleges volt megjegyezni, hogy sosem hallottak még
olyasmit, hogy a hegyi sólyom emberre támadjon. A vörös harag kezdte
kiszorítani az irakzájok szilaj lelkéből a beletörődést. Szőrös ujjak
fektettek nyílvesszőket az íjhúrokra, és férfiak bámultak bosszúra
szomjazva a toronyra, melynek néma hallgatása mintegy kigúnyolta
őket.
De a következő támadás is hirtelen érkezett. Mindannyian látták a
fehér füstgömböt, mely átgördült a torony szegélyén, és pattogva feléjük
gurult a lejtőn. Több másik is követte az elsőt. Ártalmatlannak tűntek,
egyszerű, gyapjasan gomolygó habfelhőnek, Conan mégis félrelépett,
hogy elkerülje az elsőt. Mögötte az egyik irakzáj kinyúlt, és kardját a
bizonytalan masszába döfte. Abban a pillanatban hangos robbanás rázta
meg a hegyoldalt. Vakító fény villant, és a füstpamacs eltűnt, a
túlságosan kíváncsi harcosból pedig csak egy megpörkölődött,
elszenesedett csont maradt. A megégett kéz még mindig az elefántcsont
kardmarkolatot szorította, de a penge eltűnt – megsemmisült, elolvadt a
pokoli hőségben. Ám azok a harcosok, akik szinte karnyújtásnyira voltak
az áldozattól, nem szenvedtek sérüléseket, csak megszédítette és félig-
meddig elvakította őket a hirtelen fellobbanó fény.
– A fém érintése robbantja fel – morogta Conan. – Vigyázat, itt jön a
többi!
A fölöttük lévő lejtőrészt szinte teljesen ellepték a hullámzó gömbök.
Kerim sah kifeszítette íját, és egy nyílvesszőt küldött az egyikbe; az az
acélhegy érintésére hirtelen fellobbanó fény kíséretében buborékként
robbant szét. Emberei követték a sah példáját, és az elkövetkezendő
néhány percben mintha csak égiháború támadt volna a hegyoldalban,
villámcsapások dühével és a felvillanások özönével. Mire a zárótüzet
beszüntették, az íjászok tegzében már csak pár nyílvessző maradt.
 Zordan meneteltek tovább a megpörkölődött, megfeketedett talajon,
melyen a csupasz sziklák helyenként folyékony lávává olvadtak szét az
ördögi bombák robbanásától.
Most már majdnem nyíllövésnyire jártak a csöndes toronytól, így hát
széthúzták az arcvonalukat, feszült idegszálakkal készülve bármilyen
borzalomra, mely rájuk törhet.
A tornyon egy magányos figura jelent meg, és tíz láb hosszú
bronzkürtöt emelt a szájához. Fülhasogató harsogása visszhangot vert a
környező lejtőkön, és úgy zengett, akár az ítéletnapi harsonák. Szörnyű
válasz érkezett rá. A talaj megremegett a támadók lába alatt, és a föld
alatti mélységekből moraj és iszonyú csikorgás tört fel.
Az irakzájok sikoltoztak, és részegen támolyogtak a rázkódó
hegyoldalban, Conan azonban késsel a kezében, elszánt tekintettel haladt
a lejtőn felfelé egyenesen az ajtóhoz, amely a torony falában nyílt.
Fölötte a hatalmas kürt kegyetlen gúnnyal üvöltött és harsogott. És akkor
Kerim sah egy nyílvesszőt helyezett az íjára, kifeszítette és elengedte.
Ehhez a lövéshez turáni kéz, turáni szem és turáni íj kellett. A kürt
harsogása hirtelen abbamaradt, és magas, éles sikoly vette át a helyét. A
zöld köpönyeges alak a tornyon megingott, megragadta a mellkasából
kiálló hosszú nyílvesszőt, aztán átbukott a mellvéden. A hatalmas kürt
átesett a párkányon, és bizonytalan helyzetben lógott róla. Egy másik
köpönyeges alak rohant, hogy megragadja, rémülten sikoltozva. A turáni
íj újra megpendült, és a válasz ismét halálsikoly volt rá. A második
tanítvány estében könyökkel meglökte a kürtöt, átlendítve azt a
mellvéden, hogy aztán mélyen a torony tövében darabokra törjön a
sziklákon.
Conan olyan sebesen tette meg a távolságot az ajtóig, hogy mire az
esés visszhangja elült volna, már be is rúgta azt. Vad ösztönei
figyelmeztetésére hátraszökkent, éppen akkor, mikor felülről olvadt
ólom hulláma zúdult alá. De a következő pillanatban ismét az ajtóban
állt, s megkettőzött dühvel rohamozta meg. Az, hogy az ellenségei
evilági fegyverekhez folyamodtak, csak még jobban felvillanyozta. A
tanítványok mágiájának határai voltak. Lehet, hogy varázserejük
kimerülőfélben van.
Kerim sah száguldott felfelé az emelkedőn, nyomában a hegylakók
szétszórt félkörben. Futás közben is nyilaztak, nyílvesszőik hol
lepattantak a falról, hol kecses ívben átrepültek a mellvéd fölött.
A nehéz tikfa ajtó végül is engedett a kimmériai támadásának, és ő
elővigyázatosan mögéje pillantott, minden lehetséges támadásra készen.
Kör alakú szoba, amelyből lépcső vezetett felfelé. A szoba túloldalán
egy ajtó állt tárva-nyitva, felfedve a külső lejtőt – és fél tucat zöld
köpönyeges alak hátát, amint épp hanyatt-homlok menekültek.
Conan felkiáltott, egy lépést tett előre a toronyban, aztán természetes
ösztöneitől vezérelve visszahőkölt, éppen amikor egy hatalmas kőtömb
zuhant arra a helyre, ahol egy pillanattal azelőtt még ő állt. Erre
figyelmeztető kiáltást vetett oda a nyomában járóknak, és futva
megkerülte a tornyot.
A tanítványok kiürítették az első védelmi vonalat. Amint Conan
megkerülte a tornyot, látta zöld köpenyeiket, amint meg-megvillannak
az előtte lévő hegyoldalon. Üldözőbe vette őket, csillapíthatatlan
vérszomjtól hajtva, Kerim sah és az irakzájok mögötte pedig teljes
iramban követték, az utóbbiak farkasokként vonítva az ellenség
menekülése láttán, jós előérzetüket egyelőre elnyomta a győzelem íze.
A torony egy szűk plató alacsonyabbik végén állt, melynek hajló íve
alig volt látható. Néhány száz lábnyira ez a fennsík egy szakadékban
végződött. A tanítványok nem haboztak egy másodpercig sem, futtában
vetették bele magukat a szakadékba. Üldözőik látták a zöld
köpönyegeket, amint meglibbennek, majd eltűnnek a szakadék pereme
mögött.
Néhány pillanat múlva ők is ott álltak a hatalmas sáncárok szélén,
amely elválasztotta őket a fekete mágus kastélyától. Meredek falú
szakadék tátongott a lábuk előtt, mely minden irányban addig nyúlt,
ameddig csak ellátott a szemük, nyilván az egész hegyet körülvette,
négyszáz láb széles és ötszáz láb mély lehetett. És színültig volt valami
különös, áttetszően csillogó-villogó köddel.
Conan lenézett és felmordult. Odalent, a szakadék halványan elő-
előtűnő fenekén, mely fénylő ezüstként csillogott, megpillantotta a zöld
köpönyeges tanítványok alakját. Körvonalaik bizonytalanok és
hullámzóak voltak, mintha csak vastag vízrétegen keresztül látta volna
az alakokat. Libasorban haladtak a szemközti fal felé.
Kerim sah egy nyílvesszőt feszített ki, és lefelé irányítva kilőtte. De
mikor az beleütközött a szakadékot megtöltő ködbe, úgy tűnt, lendületét
és irányát veszti, és messzire eltér röppályájáról.
 – Ha ők lejutottak, mi is lejutunk! – morogta Conan, miközben Kerim
sah megbabonázva bámult nyílvesszeje után. – Utoljára ezen a helyen
láttam őket.
Lepillantva észrevett valamit, ami aranyösvényként ragyogott, mélyen
alattuk átszelve a kanyont. A tanítványok láthatóan ezt az ösvényt
követték, és Conannak hirtelen eszébe jutottak Khemsa rejtélyes szavai:
„Kövesd az aranyfonalat!” A szakadék szélén, pont a keze alatt
megtalálta a ragyogó aranyszálat, mely egy kitüremkedő érctelérből
eredt, s csillogva futott a szakadék széléig, majd lefelé a sziklafalon. És
valami mást is talált, ami azelőtt láthatatlan volt a különös fénytörés
miatt. Az aranyfonál egy keskeny sávot követett, mely kőbe vájt
kapaszkodókkal kísérve ereszkedett le a szakadékba.
– Itt mentek le – szólt oda Kerim sahnak. – Ők sem képesek a
levegőben repülni. Követjük őket.
Ebben a pillanatban a férfi, akit a veszett kutya megmart, egy
borzalmasat kiáltott, és Kerim sahra vetette magát habzó szájjal, fogát
csikorgatva. A turáni macskagyorsasággal félreugrott, és az őrült fejjel
lefelé a szakadékba esett. A többiek a mélység szélére siettek, és
csodálkozva bámultak utána. A mániákus nem kődarabként zuhant.
Lassan süllyedt alá a rózsaszínű ködben, mintha csak mély vízbe
merülne. Végtagjai úgy mozogtak, mintha úszni próbált volna, arca
vörössé vált, s vonásai jobban rángatóztak, mint azt őrültsége indokolná.
Végül mélyen alant, a szakadék csillogó alján a teste megállapodott, és
mozdulatlanul fekve maradt.
– Halál honol ebben a szakadékban – morogta Kerim sah
visszahúzódva a rózsaszínű ködtől, mely már majdnem a lábainál
csillogott. – Most mi lesz, Conan?
– Tovább! – válaszolta a kimmériai zordan. – Azok a tanítványok is
emberi lények, ha a köd nem öli meg őket, engem sem fog.
Megigazította az övét, s a keze hozzáért a derékszíjhoz, melyet
Khemsa adott neki. Összevonta szemöldökét, aztán halványan
elmosolyodott. Elfeledkezett erről a szíjról, mégis a halál három
alkalommal elkerülte, csak hogy egy másik áldozatra sújtson le.
A tanítványok elérték a túlsó oldalon a falat, és nagy, zöld legyekként
haladtak felfelé. Conan a lejtőre lépve óvatosan elkezdett leereszkedni.
A rózsaszínű felhő a bokáját nyaldosta, és egyre emelkedett, amint lefelé
haladt. Elérte a térdét, a combját, a csípőjét, a hónalját. Olyasféleképpen
érezte magát, mint egy nyirkos éjszakán a nyúlós, sűrű ködbe merülve.
Mikor már az álláig ért a köd, egy pillanatig habozott, majd alábukott.
Abban a pillanatban elakadt a lélegzete, minden levegő kiszorult a
tüdejéből, s érezte, hogy bordáit valami hihetetlen erő sajtolja a belső
szerveihez. Elkeseredett erőfeszítéssel felfelé rántotta magát, az életéért
küzdve. Feje a felszín fölé emelkedett, s nagy kortyokban nyelte az
éltető levegőt.
Kerim sah lehajolt hozzá, mondott neki valamit, de Conan nem
hallotta, nem is figyelt rá. Makacsul arra összpontosítva, amit a haldokló
Khemsa mondott neki, a kimmériai tapogatózva megkereste az
aranyfonalat, és úgy találta, hogy leereszkedése közben elmozdította.
Számtalan fogódzó volt a lejtő falába vájva. Conan közvetlenül a szál
fölött helyezkedett el, újra nekivágott. A rózsaszínű köd egyre
emelkedett körülötte, végül teljesen elnyelte. Ez alkalommal, bár a feje a
felszín alatt volt, kapott levegőt. A feje fölött látta, hogy a társai
utánabámulnak, vonásaik a közöttük lévő csillámló köd miatt
elmosódtak. Intett nekik, hogy kövessék, és gyorsan haladt lefelé
anélkül, hogy megbizonyosodott volna róla, engedelmeskedtek-e.
Kerim sah szó nélkül a hüvelyébe dugta a kardját, és követte, az
irakzájok pedig, akik az odalent leselkedő borzalmaknál sokkal jobban
féltek attól, hogy magukra maradnak, a hyrkán nemes nyomába tódultak.
Mindegyikük az aranyfonálba kapaszkodott, ahogy azt a kimmériaitól
látták.
A kapaszkodó a szakadék alján véget ért, s ők elindultak a fénylő
talajon, kötéltáncosként egyensúlyozva az aranyfonálon. Mintha egy
láthatatlan alagútban haladtak volna, melyben szabadon áramlik a
levegő. Úgy érezték, a halál súlya nehezedik rájuk fentről és két oldalról,
de mégsem érinti őket.
A fonál az előzőhöz hasonló sávban kúszott fel a másik falon,
amelyről közben eltűntek a tanítványok, úgyhogy a maroknyi csapat
pattanásig feszült idegekkel haladt felfelé, nem tudván, hogy mi vár
rájuk a szakadék szélét szegélyező sziklanyúlványok között.
A zöld köpönyeges tanítványok vártak rájuk, karddal a kezükben.
Talán elértek addig a határig, amíg visszavonulhattak. Talán a Conan
derekát övező stygiai öv volt a magyarázat arra, hogy miért bizonyult
olyan gyengének, és miért merült ki olyan hamar a varázserejük. Talán a
kudarcot vallókra kiszabott halálbüntetés volt az ösztönző erő, melynek
hatására előbukkantak a sziklák közül, izzó szemekkel és villogó
késekkel, végső elkeseredésükben az anyagi fegyverekhez folyamodván.
 A szakadék sziklás szélén nem varázserővel folyt a harc. A pengék
örvénye volt az, ahol valódi fém sújtott le, és igazi vér fröccsent, ahol
erős karok valódi csapásokat mértek, melyek belehasítottak az élő húsba,
férfiak buktak el, és taposták agyon őket, amint a küzdelem
áthömpölygött felettük.
Az egyik irakzáj elvérzett a sziklák között, de a tanítványok is mind
odavesztek – szétszabdalva, darabokra aprítva, vagy áttaszítva a
szakadék peremén, hogy lomhán süllyedjenek le a mélyen alattuk
csillogó ezüstös talajig.
A támadók aztán kitörölték szemükből a vért és az izzadságot,
egymásra pillantottak. Conan, Kerim sah és négy másik irakzáj még
állva maradt.
Sziklás fogak között álltak, s az egészet valami zöld, jáde kőre
emlékeztető anyagból faragták ki, ahonnan egy ösvény kanyargott
felfelé a lankás emelkedőn egy széles lépcsősorig, mely fél tucat, száz
láb hosszú lépcsőfokból áll. Ez a lépcsősor hatalmas fedetlen galériára
nyílt, melynek padlója hasonlóan kifényesített kövekből állt, és efelett
magasodott sorról sorra a fekete mágusok kastélya. Úgy tűnt, mintha a
hegy durva köveiből faragták volna. Az építmény hibátlan konstrukció
volt, de egyszerű, dísztelen. Az ablakok sokaságát vastag függönyök
takarták. Életnek nyoma sem volt, sem barátinak, sem ellenségesnek.

Csöndben haladtak felfelé az ösvényen, ahogy az ember a kígyó

fészkét közelíti meg. Az irakzájok némák voltak, mint akik a végzetük
felé menetelnek. Még Kerim sah is szótlan maradt. Csak Conan tűnt úgy,
hogy nincs tudatában annak, micsoda torz gondolkodásra és cselekvésre
vall ez a támadás, milyen példa nélkül álló megsértése a
hagyományoknak. Ő nem keleti származású volt, olyan fajta, aki
habozás nélkül, magától értetődően veszi fel a küzdelmet az ördögökkel
és a varázslókkal ugyanúgy, ahogy evilági lényekkel.
Felkapaszkodtak a csillogó lépcsősoron, és átvágtak a széles zöld
galérián az aranyveretes tikfa ajtóhoz. Conan egy pillantást vetett csupán
a fölébe magasodó, hatalmas, piramis alakú építmény felső teraszaira,
aztán kinyújtotta kezét a bronzvilla felé, mely kilincsként állt ki az
ajtóból – majd megtorpant, és keményen elvigyorodott. A kilincs kígyót
formázott, a fej íves nyakon pihent, és Conannak az a gyanúja támadt,
hogy a fémfej keze érintése alatt szörnyű életre kel.
Egyetlen suhintással lecsapta az ajtóról, de a bronz csattanása a
csillogó padlón nem csökkentette óvatosságát. Kése hegyével odébb
pöckölte, és újra az ajtó felé fordult. Halotti csend ült a tornyon. Mélyen
alattuk a hegyoldal a messzeség bíborködébe bújt. A nap hófödte
csúcsokon csillant meg mindkét oldalon. Magasan az ég hideg kékjében
egy keselyű csüggött fekete pontként. De számára csak az aranyveretes
ajtó előtt álló emberek voltak az élet egyetlen bizonyítékai, apró alakok a
szédítő magasságba emelkedő, zöld jáde csarnokban, a föléjük
tornyosuló, elképesztő sziklapiramissal. Éles havasi szél hasított beléjük,
meglebegtetve a rongyaikat. Conan hosszú késének hangja, amint
belehasított a tikfa ajtószárnyba, visszhangot vert. Újra és újra lesújtott,
kettészelve a fényezett fát csakúgy, mint a fémpántokat. Aztán
bepillantott a széthullott roncs mögé, elővigyázatosan és gyanakvón,
mint egy farkas. Tágas szobát látott, melynek csupasz, csiszolt kőfalai és
szőnyeg nélküli mozaikpadlója volt. Néhány négyszögletes, sima ébenfa
szék és egy kőből készült emelvény alkotta a szoba összes bútorzatát. A
helyiségben az élet legkisebb jele sem látszott. Egy másik ajtó nyílt a
szemközti falon.
– Hagyj kint egy embert őrségben! – szólt oda Conan a sahhoz. – Én
bemegyek.
Kerim sah kijelölt egy harcost, és a férfi visszavonult a galéria közepe
felé, íjjal a kezében. Conan sietős léptekkel behatolt a kastélyba,
nyomában a turánival és a maradék három irakzájjal. A negyedik a
kastélyon kívül kiköpött, és a szakállába morgott, majd hirtelen
összerezzent, amint egy mély, gúnyos kacaj ütötte meg a fülét.
Felemelte a tekintetét, és egy magas, fekete csuhás figurát látott az
egyik fenti teraszon, aki kopasz fejével bólogatva nézett le rá.
Viselkedése gúnyt és ellenségességet sugárzott. Az irakzáj egy
szempillantás alatt kifeszítette íját, és kiröpítette a nyílvesszőt, mely
felfelé suhanva egyenesen a fekete csuhás mellkasába fúródott. A
gunyoros mosoly nem változott. A mágus kirántotta a nyílvesszőt, és
visszahajította az íjász felé, de nem úgy, mintha komolyan ártani akarna
neki, ez csupán megvető gesztus volt. Az irakzáj félreugrott, ösztönösen a
magasba emelve a kezét. Ujjaival megmarkolta a pörgő-forgó
nyílvesszőt.
Ekkor felsikoltott. Kezében a fából készült nyílvessző hirtelen
vonaglani kezdett. Határozott körvonalai rugalmassá váltak, és
szorításában felolvadtak. Megpróbálta ellökni magától, de akkor már túl
késő volt. Élő kígyót tartott csupasz kezében, amely máris a csuklója
köré tekeredett, és gonosz, ék alakú feje a karja felé lendült. A harcos
megint felsikoltott, szemei kidülledtek, arca bíborvörössé vált. Szörnyű
görcsökben rángatózva térdre esett, majd elcsendesedve a földre rogyott.
A kastély belsejében az emberek visszafordultak az első sikoly
hallatán. Conan a nyitott ajtó felé rohant, majd ott zavarodottan
megtorpant. A mögötte lévőknek úgy tűnt, a puszta levegőnek feszül
neki. Ő azonban, bár látni nem látott semmit, a tenyere alatt egyenletes,
sima felületet érzett, és rájött, hogy egy kristálylapot eresztettek le az
ajtónyílásba. Azon keresztül látta a mozdulatlan irakzájt, amint a galéria
fényes padlóján fekszik, és egy közönséges nyílvesszőt szorongat a
kezeiben.
Conan felemelte a kését, lesújtott vele, és a többiek döbbenten látták,
hogy a vágás elakad a puszta semmin, olyan hang kíséretében, mint
amikor fém csattan szilárd felületen. Nem pazarolta újabb kísérletre az
erejét. Tudta, hogy még Khusum emír legendás handzsárja sem tudná a
láthatatlan falat kettészelni.
Pár szóban elmagyarázta a dolgot Kerim sahnak, a turáni vállat vont.
– Nos, ha a kijáratunkat eltorlaszolták, másikat kell találnunk.
Közben mehetünk tovább, nem?
A kimmériai morogva megfordult, és nagy léptekkel átvágott a
termen a szemközti ajtóig, baljóslatú előérzettel a lelkében. Amint
felemelte kését, hogy lesújtson az ajtóra, az nesztelenül kinyílt, mintha
csak önszántából tenné. Egy tágas csarnokba jutott, amit üvegszerűen
csillogó oszlopok szegélyeztek. Százlábnyira az ajtótól egy széles, zöld
jáde lépcső kezdődött, mely a csúcsa felé fokozatosan keskenyedett,
csakúgy, mint a piramis oldala. Hogy mi feküdt a lépcsősoron túl, nem
tudta megmondani. De közte és a lépcső csillámló töve között egy
különös, fénylő, fekete oltár emelkedett. Négy hatalmas aranykígyó
tekerte a farkát az oltár köré, s nyújtották ék alakú fejüket a négy égtáj
felé, mint egy mesebeli kincstár elvarázsolt őrei. Ám az oltáron, a
kinyújtott nyakak között, csupán egy kristálygömb állt, valami homályos
füstszerű anyaggal teli, melyben négy arany gránátalma lebegett.
A látvány halvány emlékképeket villantott fel a kimmériai agyában,
aztán már nem törődött többet az oltárral, mert a lépcsősor alsó fokain
egyszerre csak négy, fekete csuhás alak állt. Nem látta őket megérkezni.
Egyszerűen ott voltak. Magas, kísérteties figurák, keselyűszerű fejük egy
ütemre bólogat, és kezüketlábukat elrejti a leomló öltözék.
Egyikük felemelte a karját, s a köpeny ujja lehullott, felfedve a kezét
– és az nem egy emberi kéz volt. Conan akarata ellenére két lépés között
megtorpant. Olyan erővel találta szembe magát, amely különbözött
Khemsa delejező hatalmától, és nem bírt előre haladni, bár érezte,
hogyha akarna, vissza tudna vonulni. Társai is hasonlóképpen
megtorpantak, és még elesettebbnek tűntek; képtelenek voltak bármelyik
irányba mozdulni.
A mágus, aki felemelte a kezét, odaintette magához az egyik irakzájt,
s a férfi úgy mozgott, mintha transzban lenne, merev-egyenesen előre
szegezett tekintettel, markában erőtlenül lógott a kése. Amint elhaladt
Conan mellett, a kimmériai derékon ragadta, hogy feltartóztassa. Conan
sokkal erősebb volt normális körülmények között az irakzájnál, puszta
kézzel el tudta volna törni a gerincét. De most az ő izmos karját söpörték
félre szalmaszálként, s az irakzáj döcögős, gépies lépésekkel
továbbhaladt. Elérte a lépcsőfokokat, és mereven letérdelt, felkínálva
kését, és lehajtva fejét. A mágus elvette a pengét. Megvillant, ahogy
felemelte, aztán lesújtott vele. Az irakzáj feje lerepült a nyakáról, és
súlyos koppanással a fekete márványpadlóra hullott. A vér sugárban
spriccelt ki az átvágott ütőerekből, a test előrebukott, és széttárt karral
terült el a padlón.
Újra felemelkedett egy idomtalan kéz, és magához intett egy újabb
irakzájt, aki mereven botorkált a végzetébe. A szörnyű dráma újból
lejátszódott, és egy másik fej nélküli alak került az első mellé.
Amikor a harmadik harcos csoszogott el nehézkesen Conan mellett a
halálába, a kimmériai, akinek a homlokán kidagadtak az erek, annyira
erőlködött, hogy áttörjön az őt feltartóztató láthatatlan akadályon,
hirtelen úgy érezte, mintha anyagtalan erők ocsúdnának körülötte, s
állnának mellé. Ez az érzés minden előzetes figyelmeztetés nélkül fogta
el, de olyan erős volt, hogy nem kételkedhetett az ösztöneiben. Bal keze
önkéntelenül bakhasióta derékszíja alá csusszant, és a stygiai övre
kulcsolódott. És amint megragadta, érezte, amint zsibbadt tagjaiba új erő
áramlik; fehér tűzzel lüktetett ereiben az élni akarás vágya, melyet
lángoló dühének ereje lobbantott lángra.
Már a harmadik irakzáj is fej nélküli test volt, és a förtelmes ujj ismét
emelkedett, mikor Conan érezte, hogy felrobban a láthatatlan gát. Vad,
önkéntelen kiáltás szakadt fel ajkáról, ahogy előreszökkent a
felgyülemlett indulattól hajtva. Bal kezével Khemsa övét markolta,
ahogy a fuldokló kapaszkodik az úszó deszkába, jobbjában pedig
megvillant a penge hideg vasa. A lépcsőn álló alakok nem mozdultak.
Nyugodtan, gúnyosan figyelték, ha meg is lepődtek, nem mutatták.
Conan nem engedhette meg magának, hogy azon tépelődjön, mi történik
majd, ha elég közel ér hozzájuk. Vére az agyában lüktetett, vörös köd
ereszkedett a szeme elé. A gyilkolás vágya hajtotta – kését mélyen a
húsba és csontokba akarta mártani, és megforgatni azt a belekben.
Pár lépésnyire járt csak a lépcsőtől, ahol a gúnyosan mosolygó
démonok álltak. Mélyen beszívta a levegőt, dühe csak fokozódott, ahogy
egyre nagyobb lendületet szerzett támadás közben. Épp az aranykígyós
oltár mellett száguldott el, amikor villámcsapásszerűen eszébe ötlöttek –
újra olyan erővel, mintha csak most hallaná – Khemsa titokzatos szavai:
„Törd szét a kristálygömböt!”
A reakciója szinte öntudatlan volt. A sugallatot olyan ösztönösen
követte a cselekedet, hogy még a kor leghatalmasabb varázslói sem
lettek volna képesek a gondolataiban olvasva megakadályozni. Eltért
heves támadásának addigi irányától, akár egy macska, késével lecsapott
a kristályra. A levegő azonnal megtelt rémült zúgással. Hogy a lépcsők
felől, az oltárról, vagy magából a kristályból szólt-e, azt Conan meg nem
mondhatta volna. Sziszegés ütötte meg a fülét, amint az aranykígyók
hirtelen szörnyeteg életre keltek, megvonaglottak és feléje kaptak. De ő
egy megvadult tigris gyorsaságával cselekedett. Késének acélvihara
miszlikbe aprította a feléje csapkodó testeket, aztán újra meg újra
lesújtott a kristálygömbre. És a gömb mennydörgésszerű robajjal hullott
darabjaira, tüzes szilánkokat záporoztatva a fekete márványra, és az
arany gránátalmák, mintha csak fogságból szabadultak volna, a magas
mennyezet felé szökkentek, és nyomuk veszett.
Őrjöngő, vad és kísérteties sikoly töltötte be visszhangozva a hatalmas
termet. A lépcsőfokokon négy, fekete csuhás alak vonaglott szörnyű
görcsökben fetrengve, hamuszínű szájukat hab verte ki. Aztán az
embertelen üvöltés tébolyult crescendójával megmerevedtek,
elcsendesedtek, és Conan tudta, hogy meghaltak. Lepillantott az oltárra
és a kristályszilánkokra. A négy fej nélküli aranykígyó még mindig az
oltár köré csavarodott, de most már semmiféle idegen mágia nem tudott
volna életet lehelni a tompán csillogó fémbe.
Kerim sah lassan felemelkedett térdelő helyzetéből, amelybe valami
láthatatlan erő kényszerítette. Megrázta a fejét, hogy elűzze a füléből a
csengőbongó hangokat.
 – Hallottad azt a csattanást, mikor lesújtottál? Mintha ezernyi
kristálytábla tört volna össze szerte a kastélyban, amikor a gömb
meghasadt. A varázslók lelke volt talán abba az aranygömbbe zárva?
Hé!
Conan megpördült, amikor Kerim sah kardot rántott, és a háta mögé
mutatott vele. Egy újabb alak állt a lépcső tetején. Az ő köpenye is
fekete volt, de gazdagon díszített bársonyból varrták, s a fejét is
bársonysüveg fedte. Arca nyugodt volt, és jóindulatú.
– Én a Yimsha ura vagyok! – hangja templomi haragként zúgott, de
valami kegyetlen humor is érződött benne.
– Hol van Yasmina? – kérdezte Kerim sah.
A Mester a szemébe nevetett.
– Mi közöd hozzá, halott ember. Olyan gyorsan elfelejtetted volna az
erőmet, amit egyszer a rendelkezésedre bocsátottam, hogy fegyverrel
támadsz ellenem, szegény bolond? Azt hiszem, elveszem a szívedet,
Kerim sah!
Kinyújtotta a kezét, mintha csak meg akarna fogni valamit, és a turáni
élesen felkiáltott, mint egy haláltusáját vívó ember. Bizonytalanul
tántorgott, közben csontok ropogtak, izmok szakadtak, láncszemek
pattantak el a sodronyingén, majd mellkasa valóságos vérözön
kíséretében felhasadt, s a rettenetes nyíláson át egy vörösen rángó, vértől
lucskos valami türemkedett ki, és röppent a levegőn keresztül a Mester
kinyújtott kezébe, mintha mágnes vonzotta vasdarab lett volna. A turáni
a földre rogyott, és mozdulatlanul elterült, a Mester pedig felkacagott, és
Conan lába elé hajította azt a valamit, ami nem volt más, mint egy még
lüktető emberi szív.
Conan egyet káromkodva és üvöltve rohamozta meg a lépcsőt. Érezte
a Khemsa övéből belé áramló erőt és az elapaszthatatlan gyűlöletet, mely
megóvta a mérhetetlen erőkisugárzástól, amellyel a lépcsőn találta
szembe magát. A levegő megtelt csillámló fémes köddel, amelybe
úszóként vetette bele magát, leszegett fejjel, bal kezét az arca elé tartva,
a kést erősen markolva jobb kezével. Félig elvakult szemével a könyöke
fölött kikukucskálva a Mágus gyűlöletes alakját vette ki, valamivel
feljebb, a lépcsőkön, körvonalai hullámzottak, akár a tükörkép vibrál a
zavaros vízben.
Felfogóképességét meghaladó erők kínozták-szaggatták, de érezte,
amint a rajta kívül álló vezérlő erő kérlelhetetlenül emeli őt felfelé, előre,
a varázsló ereje és saját kínjai ellenére.
 Elérte a lépcső tetejét, s a Mester arca fémes ködben lebegett előtte, a
rejtélyes szemeket különös félelem árnyékolta. Conan átgázolt a
homályon, mintha csak hullámokon kelne át, és kése úgy lendült felfelé,
mint valami élőlény. A hegye felszakította a Mester köpenyét, ahogy az
egy kiáltás kíséretében hátraugrott. Aztán a varázsló Conan szeme láttára
eltűnt – egyszerűen levegővé vált, mint egy szétpukkanó buborék. A két
kisebb lépcső egyikén, melyek jobb és bal oldalt vezettek tovább a
teraszról, valami hosszú, tekergőző test igyekezett eltűnni.
Conan üldözőbe vette a bal kéz felé eső lépcsőn. Nem igazán tudta,
hogy mi is lehetett az, amit megpillantott felfelé vonaglani rajta, de
olyan vad dühvel eredt a nyomába, hogy csírájában fojtotta el a tudata
mélyén mozgolódó hányingert és iszonyatot.

Mikor kirontott egy folyosóra, melynek szőnyeg nélküli padlója és

kárpitozatlan falai sima, fényes jáde kövekből voltak, valami hosszú és
gyors suhant végig előtte, egyenesen be egy lefüggönyözött ajtón. A
helyiségből rémült sikoltás hallatszott. A hang szárnyakat adott Conan
lépteinek, nagy lendülettel tört át a függönyön, és esett be a szobába.
Ijesztő kép tárult a szeme elé. Yasmina kucorgott a szoba túlsó végén,
egy bársonnyal borított emelvényen, sikoltozott félelmében és
undorában, s fél kezét az arca elé emelte védelemül, hogy felfogja vele a
támadást, előtte pedig egy óriási kígyó ocsmány feje imbolygott,
melynek fatörzsnyi nyaka csillogva magasodott testének sötét fényben
fürdő gyűrűi fölé. Conan elfojtott kiáltással elhajította kését.
A szörnyeteg azonnal megpördült, és olyan gyorsasággal rontott rá,
ahogy a havasi szél söpör végig a magas füvön. A kés remegve állt a
nyakában, s a túloldalon tenyérnyi hosszan meredt elő testéből a penge
vége, ám úgy tűnt, ez csupán még inkább feldühítette az óriás
csúszómászót. A hatalmas fej a kimmériai fölé tornyosult, aki
szembenézett vele, aztán lecsapott, méregtől csöpögő fogakkal zsúfolt
állkapcsát szélesre nyitva. Conan azonban tőrt rántott elő az övéből, s
mikor a kígyó lecsapott, felfelé döfött vele. A tőr hegye átszúrta az alsó
állkapcsot, és beleszaladt a szájpadlásba, így beszögezve a szörnyeteg
pofáját. A következő pillanatban a hatalmas törzs a kimmériai köré
fonódott; mivel a kígyó képtelen volt méregfogait használni, úgy
támadott, ahogy tudott.
 Conan bal karját fogva tartotta a kígyó csonttörő szorítása, de a jobbja
szabad volt. Szétterpesztette a lábát, hogy talpon maradjon, kezét
kinyújtotta, megragadta a kígyó nyakából kiálló hosszú tőr markolatát,
és valóságos vérszökőkút kíséretében kitépte. A kígyó, mintha valami
állati intelligencián túli tudattal megsejtette volna a célját, vadul
vonaglott és tekergőzött, s megpróbált hurkot vetni a jobb karja köré. De
a hosszú kés szemvillanásnyi idő alatt felemelkedett és lesújtott, félig
átszelve a csúszómászó vaskos törzsét.
Mielőtt Conan újra lecsaphatott volna, a hatalmas, hajlékony
kígyótest lehullott róla, és a szörny átvonszolta magát a termen,
rettenetes sebéből sugárban patakzott a vér. Conan utána vetette magát,
felemelte tőrét, de csak az üres levegőt hasította vele, mert a kígyó
továbbvonaglott előle, és tompa orrával egy szantálfa burkolólapra ütött.
Az egyik lap megnyílt befelé, a hosszú vérző henger átcsúszott rajta, és
eltűnt.
Conan azonnal megrohamozta a fatáblát. Néhány csapás darabjaira
hasította, és egy homályos hálófülkét látott mögötte. Nem tekergőzött ott
a borzalmas alak, ám a márványpadló csupa vér volt, és véres nyomok
vezettek egy titokzatos, boltíves ajtóhoz. Meztelen, emberi talpak
nyomai…
– Conan! – A kimmériai épp időben fordult vissza a szoba felé, hogy
karjába zárhassa Vendhya dévijét, aki szinte eszét vesztve szaladt oda
hozzá, és eszelősen csimpaszkodott a nyakába. A lány félig hisztérikus
állapotban volt az átélt borzalmaktól, no meg a hálától és a
megkönnyebbüléstől.
Conan szilaj vérét a történtek az egekig felkorbácsolták. Olyan erővel
szorította magához a lányt, amitől az máskor talán felszisszent volna, és
ajkát az ajkára tapasztotta. Yasmina nem ellenkezett. A dévit elfojtotta
benne az ősi nő. Becsukott szemmel itta a férfi szenvedélyes, tüzes,
féktelen csókjait az elfojtott indulat szomjával. Zihálva vált el Conantól,
mikor levegőt kellett, hogy vegyenek, s ekkor lenézett a kezére, mely a
barbár vaskos markában pihent.
– Tudtam, hogy eljössz értem – suttogta. – Nem hagytál volna itt ezen
az sátántanyán.
A lány szavaira Conan hirtelen tudatára ébredt, hogy hol vannak.
Felemelte a fejét, és feszülten hallgatózott. Csend volt a yimshai
kastélyban, de olyan csend, mely veszéllyel volt terhes. Veszély
leselkedett minden sarkon, minden homályos beugróból.
 – Jobban tesszük, ha indulunk, míg lehet – mormolta. – Azokba a
vágásokba minden közönséges állat – vagy ember – belepusztulna, de a
varázslónak tucatnyi élete van. Ha megsebzel egyet, megnyomorított
kígyó képében odébb vonaglik valami zugba, hogy varázslat útján friss
mérget szívjon magába.
Felkapta a lányt, és kisgyermekként vitte a karjában, sietős léptekkel
haladva végig a csillogó jáde kővel kirakott folyosón, majd le a lépcsőn;
közben pattanásig feszült idegekkel figyelve minden árulkodó jelre vagy
neszre.
– Találkoztam a Mesterrel – suttogta a lány a férfihoz simulva, és
megborzongott. – A varázserejét használta, hogy megtörje az
akaratomat. A legszörnyűbb egy rothadó hulla volt, amely a karjába
vett… aztán elájultam, és halottként feküdtem, nem is tudom, mennyi
ideig. Röviddel azután, hogy visszanyertem az eszméletemet, küzdelem
hangjait hallottam lentről, és kiáltásokat, aztán az a kígyó besiklott a
függönyön… ó! – Összerázkódott ennek a borzalmas emléknek a
hatására. – Valahogy tudtam, hogy ez nemcsak képzelgés, hanem egy
igazi kígyó, amely az életemre tör.
– Árnyéknak nem volt árnyék, az biztos, de igazi kígyó…? –
válaszolt titokzatosan Conan. – Tudta, hogy legyőztem, s inkább meg
akart ölni, semhogy kiszabadulj.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte szorongva a lány, aztán a
férfihoz bújt, felkiáltott, és elfelejtette kérdését. Megpillantotta a lépcső
tövében heverő testeket. Nem volt kellemes látni azokat a mágusokat,
amint ott feküsznek kicsavarodott tagokkal, eltorzult arccal, fedetlenül
maradt kézzel és lábbal. Yasmina elsápadt a látványra, s fejét Conan
erős vállára hajtotta.

10.

YASMINA ÉS CONAN

Conan elég gyorsan maga mögött hagyta a csarnokot, átvágott a külső

helyiségen, és az ajtó felé sietett, mely a galériára nyílt. Aztán meglátta,
hogy a padlón csillogó szilánkok hevernek szanaszét. A kristálylap,
amely az ajtónyílást fedte, darabokra tört, s neki eszébe jutott a szörnyű
csörömpölés, mely a kristálygömb összezúzását kísérte. Úgy gondolta, a
kastélyban minden egyes kristálydarab egyszerre törhetett össze, és
valami homályos ösztön vagy a titkos tanok visszaidézése halványan
megsejtette vele, hogy mi az igazság a Fekete Kör Urai és az arany
gránátalmák közötti szörnyű összefüggéssel kapcsolatban. Érezte, amint
a tarkóján felágaskodnak a szőrszálak, és gyorsan elhessegette a fejéből
a gondolatot.
Megkönnyebbülésében mélyet sóhajtott, amikor maga mögött hagyta
a zöld jáde galériát. Még előttük állt a szakadék, melyen át kellett kelni,
de legalább látták a napfénytől szikrázó hófödte csúcsokat és a hosszú
lejtőket, melyek a távoli kék homályba vesztek.
Az irakzáj ott feküdt, ahova lerogyott; egy csúnya folt a fényes, sima
felületen. Amint Conan lefelé lépdelt a kanyargós ösvényen,
meglepődve látta a nap állását. Még nem jutott túl a zeniten, neki mégis
úgy tűnt, órák teltek el azóta, mióta behatolt a fekete mágusok
kastélyába.
Késztetést érzett rá, hogy siessen. Nemcsak pánik volt ez, az ösztöne
is azt súgta, hogy a háta mögött egyre nő a lappangó veszély. Nem szólt
Yasminához, s a lány, úgy tűnt, elégedetten hajtja sötét fejét bozontos
mellkasára, és biztonságban érzi magát vaskemény karjának szorításában.
Conan egy pillanatra megállt a szakadék szélén, és lenézett. Az odalent
gomolygó köd már nem volt rózsaszínű és ragyogó. Füstös volt,
homályos és kísérteties, mint az élet gyertyája, amely halványan pislákol
egy sebesült emberben. Conannak eszébe villant, hogy a mágusok
varázslatai talán szorosabb szálakkal kötődnek fizikai létükhöz, mint a
közönséges halandók keze műve.
De mélyen alattuk fénylő ezüstként csillogott a szakadék alja, s az
aranyösvény is tisztán ragyogott. Conan a vállára vetette Yasminát, aki
engedelmesen tűrte, és elkezdte a leereszkedést. Sietősen mászott le a
sziklafalon, és rohanvást vágott át a visszhangos szakadékon is. Meg
volt róla győződve, hogy az idővel fut versenyt, és hogy az életük attól
függ, hogy át tudnak-e kelni a borzalomnak ezen a szakadékán, mielőtt a
kastély sebesült ura elegendő erőt gyűjt, hogy valami másfajta végzetet
hozzon a fejükre.
Mikor felküzdötte magát a túloldali falon, és kiért a szakadékból,
hatalmas, megkönnyebbült sóhajt hallatott, és talpra állította Yasminát.
– Innen gyalog jössz – szólt oda neki. – Végig lefelé visz az út!
A lány lopva egy pillantást vetett a szakadékon túli piramisra, mely a
havas lejtők fölé tornyosult a csönd fellegváraként és az örökkévaló
gonosz jelképeként.
 – Talán varázsló vagy te, ghori Conan, hogy legyőzted a Yimsha
Fekete Látnokait? – kérdezte a lány, miközben lefelé haladtak az
ösvényen, s Conan nehéz karja az ő karcsú derekán nyugodott.
– Egy övön múlt az egész, amit Khemsa adott nekem a halála előtt –
válaszolta Conan. – Igen, megtaláltam őt az ösvényen. Fura egy izé,
majd megmutatom, ha lesz rá időm. Néhány varázslattal szemben
gyengének bizonyult, de mások ellenében hatásos volt, és egy jó tőr
mindig felér egy erőteljes varázslattal.
– De ha az öv segítségedre volt a Mester legyőzésében – szállt vele
vitába a lány –, miért nem segített akkor Khemsán?
Conan megrázta a fejét.
– Ki tudja? De Khemsa régebben a Mester szolgálója volt, és ez talán
gyengítette a varázserejét. Felettem nem volt olyan hatalma, mint
Khemsa felett. Mégsem mondhatom, hogy legyőztem őt. Meghátrált, de
van egy olyan érzésem, hogy nem most láttuk utoljára. Annyi mérföldet
akarok magam és az ő búvóhelye között tudni, amennyit csak meg
bírunk tenni.
Még inkább megkönnyebbültek, amikor megtalálták a lovakat a
tamariszkuszok között kipányvázva. Conan gyorsan eloldozta őket, és a
fekete paripa nyergébe pattant, maga elé ültette a lányt. A többi ló a
pihenőtől felfrissülve követte őket.

– És most mihez kezdünk? – kérdezte Yasmina. – Megyünk

Afghulisztánba?
– Egyelőre nem! – Conan keményen elmosolyodott. – Valaki – lehet,
hogy a kormányzó – megölte hét emberemet. Az ostoba csatlósaim azt
hiszik, hogy nekem is közöm van hozzá, és hacsak nem tudom
meggyőzni őket az ellenkezőjéről, úgy fognak rám vadászni, mint egy
sebesült sakálra.
– Akkor velem mi lesz? Ha az embereid halottak, akkor én, mint túsz,
haszontalan vagyok. Meg fogsz gyilkolni, hogy megbosszuld őket?
Conan vadul parázsló szemmel nézett a lányra, és kinevette a
javaslatot.
– Akkor lovagoljunk a határ felé – mondta a dévi –, ott biztonságban
leszel az afghulik elől.
– Igen, egy vendhyai akasztófán.
 – Én vagyok Vendhya királynője – emlékeztette őt a lány régi
uralkodói hanghordozásával. – Megmentetted az életemet. Megkapod a
jutalmad érte.
Nem úgy gondolta, ahogy végül kimondta, de Conan megbántva
morgolódott.
– Tartsd meg a nagylelkűségedet a városi kutyáknak, hercegnő! Ha te
a síkságok királynője vagy, akkor én a hegyek ura, és egy lépést sem
viszlek tovább a határ felé!
– De ott biztonságban lennél… – kezdte a nő zavartan.
– Te pedig ismét dévi lennél – vágta rá Conan. – Nem, kislány,
nekem így kellesz, ahogy most vagy… hús-vér nőként, a
nyeregkápámon.
– De… te nem tarthatsz meg! – kiáltotta a nő. – Nem lehet…
– Dehogynem! Majd meglátod – jegyezte meg a férfi komoran.
– Hatalmas váltságdíjat fizetnék…
– Ördög vigye a váltságdíjat! – felelte Conan nyersen, és szorítása
egy fokkal erősebb lett a karcsú testen. – Vendhya királysága semmi
olyasmit nem tud adni nekem, amit annyira kívánnék, mint téged. A
nyakamat kockáztattam miattad! Ha az udvaroncaid vissza akarnak
kapni, jöjjenek fel a Zhaibarba, és verekedjenek meg érted.
– De hiszen most követőid sincsenek! – tiltakozott Yasmina. –
Vadásznak rád. A saját életedet sem tudod majd megőrizni… nemhogy
az enyémet.
– Vannak barátaim a hegyek közt. Van egy khurakzáj főnök, akinél
biztonságban ellehetsz, míg én az afghulikkal verekszem. Ha pedig nem
kérnek belőlem, Cromra, északra lovagolok veled, a kozákok
sztyeppéire. Mielőtt délre jöttem, hetman voltam a Szabad Társaságban.
A Zaporoska folyó királynőjévé teszlek!
– Lehetetlen! – tiltakozott a nő. – Ezt nem szabad…
– Ha a gondolat olyan visszataszító számodra, akkor miért csókoltál
az imént olyan hevesen? – akarta tudni Conan.
– Még egy királynő is ember – felelte a lány elpirulva. – De mivel
királynő vagyok, gondolnom kell a királyságomra is. Nem hurcolhatsz el
valami külhoni országba. Gyere vissza velem Vendhyába!
– Királyodul fogadsz? – kérdezte a barbár gunyorosan.
– Hát, a szokások… – kezdte a nő hebegve, és nem tudta folytatni a
férfi harsány nevetése miatt.
– No igen, a civilizált szokások, melyek nem hagyják, hogy akaratod
szerint cselekedj. Majd hozzámégy valami vén síkföldi királyhoz, én
pedig távozhatok néhány csók halovány emlékével az ajkaimon. Ha!
– De nekem vissza kell térnem a királyságomba! – ismételte Yasmina
tehetetlenül.
– Miért? – követelte a választ Conan mérgesen. – Hogy felhorzsold a
farod az aranytrónusokon, és bársonyba öltözött majmok makogását
hallgasd? Mit nyersz ezzel? Figyelj: én a kimmériai hegyek közt
születtem, ahol csak barbárok élnek. Voltam már zsoldos, kalóz, kozák,
és vagy száz hasonló. Melyik király járt be annyi földet, vívott meg
annyi csatát, szeretett annyi asszonyt, szerzett annyi zsákmányt, mint én?
Azért jöttem Ghulisztánba, hogy összeszedjek egy bandát, és a déli
királyságokat fosztogassam… köztük a tiédet is. Az, hogy az afghulik
főnöke lettem, csak a kezdet. Ha össze tudom békíteni őket, tucatnyi
törzs fog majd követni egy éven belül. Ha pedig nem, visszalovagolok a
sztyeppékre, és a turáni határokat fogom fosztogatni a kozákokkal. És te
is velem jössz. Az ördögbe a királyságoddal; már akkor is elvolt
magának, mikor te még meg sem születtél.
A nő a karjában feküdt, Conant nézte, és érezte, hogy valami
nyugtalan, törvénytelen vágy rángatja a lelkét, de az ezeréves uralkodói
vér nem engedte szabadulni.
– Nem lehet, nem lehet! – ismételte kétségbeesetten.
– Nincs más választásod – biztosította Conan. – Egyszerűen… Mi az
ördög!
Már több mérföldnyire maguk mögött hagyták Yimshát, és egy magas
hegynyeregben lovagoltak, mely két mély völgyet választott el.
Feljutottak egy meredek nyúlvány tetejére, ahonnan leláttak a jobb kéz
felőli völgybe. És ott egy javában zajló csatát pillantottak meg. Erős szél
fújt felőlük, elsodorva a hangokat, de az acélcsattogás és a paták
dübörgése még így is fülsiketítő volt.
Látták, amint a nap fénye lándzsahegyeken és csúcsos sisakokon
csillan meg. Háromezer páncélos lovas hajtott maga előtt egy turbános,
rongyos lovas bandát, akik vicsorogva és le-lecsapva menekültek, mint a
megriasztott farkasok.
– Turániak – morogta Conan. – Secunderamból. Mi az ördögöt
keresnek itt?
– Kik azok, akiket üldöznek? – kérdezte Yasmina. – És miért nem
menekülnek eszüket vesztve? Nem szállhatnak szembe ekkora túlerővel!
– Ötszáz megveszekedett afghulim – morogta Conan, és haragos
tekintettel meredt a völgybe. – Csapdába kerültek, és nagyon jól tudják.
A völgy valóban zsákutca volt. Magas falú, keskeny szorossá szűkült,
s távolabb egy kerek medencébe nyílt, melyet szinte teljesen sima,
megmászhatatlan falak vettek körül.
A turbános lovasok bekényszerültek ebbe a szorosba, mivel minden
más irányt elzártak előlük, ám csak vonakodva engedtek az erőszaknak,
nyílzáportól és kardcsapásoktól űzve. A sisakos lovasok kergették őket,
de nem nyomultak előre túlságosan. Jól ismerték a hegyi törzsek
kétségbeesett dühét, és azt is tudták, hogy már úgyis olyan csapdába
ejtették ellenségüket, amelyből nincs menekvés. Látták, hogy ezek
afghulik, sarokba akarták szorítani őket, és kicsikarni tőlük a megadást.
Valami célból hadifoglyokra van szükségük.
Az emírjük egy határozott, kezdeményező ember volt. Amikor odaért
a Gurashah völgyhöz, és látta, hogy sem vezető, sem követ nem várja,
tovább nyomult, bízva saját helyismeretében. Egész úton Secunderamtól
idáig csaták kísérték az útját, és a hegylakók számos faluban nyalogatják
a sebeiket. Jól tudta, hogy sem ő, sem az emberei nem lovagolnak be már
soha Secunderam kapuin, mert mostanra az összes törzs a nyomukban
jár, de akkor is végre akarta hajtani a kapott parancsot – bármi áron
elragadni Yasmina dévit az afghuliktól, és fogolyként Secunderamba
vinni, vagy ha erre semmi esély, lecsapni a fejét, mielőtt a csapat
megsemmisülne.
Erről természetesen a hegyormon figyelők mit sem tudtak. Conan
azonban idegesen fészkelődött.
– Mi az ördögért hagyták, hogy csapdába ejtsék őket? – követelte a
világtól úgy általában. – Tudom, mit keresnek ezen a környéken… rám
vadásztak a kutyák! Bekukkantottak minden völgybe… és azon kapták
magukat, hogy beszorultak, mielőtt megléphettek volna. Szerencsétlen
barmok! Megvetették a lábukat a szorosban, de nem tarthatnak ki sokáig.
Amikor a turániak beterelik őket a medencébe, könnyedén lemészárolják
valamennyiüket.
A lárma egyre erősödött és élénkült. A szűk hegyszorosban az
afghulik vitézül tartották magukat a páncélos lovasok ellen, akik nem
zúdulhattak rájuk teljes fölényükkel.
Conan sötéten ráncolta a szemöldökét, nyugtalanul mozdult, s ujjai a
kardmarkolatra fonódtak. Végül komoran megszólalt.
– Oda kell mennem, dévi. Keresek egy helyet, ahol elrejtőzhetsz a
visszatértemig. A királyságodat emlegetted… nos, én úgy tekintek
azokra a szőrös ördögökre, mint a saját gyermekeimre, bárhogy is van,
legyenek akármilyenek, végül is a csatlósaim. Egy főnök sohasem
hagyja cserben az embereit, még akkor sem, ha azok ellene fordulnak.
Azt hiszik, igazuk volt, hogy kiebrudaltak… A pokolba is, nem
hagyhatom, hogy kivessenek! Még mindig az afghulik főnöke vagyok,
és ezt be is bizonyítom! Le tudok mászni a szorosba.
– És velem mi lesz? – siránkozott a nő. – Erővel elragadtál a
népemtől, most meg hagynád, hogy itt pusztuljak egyedül, miközben te
lemégy, és értelmetlenül feláldozod magad?
A barbár erei kidagadtak a háborgó érzelmektől.
– Ez igaz – motyogta tehetetlenül. – Crom se tudja, mit kellene
tennem.
A nő kissé oldalra hajtotta a fejét, és furcsa kifejezés jelent meg
szépséges arcán. Aztán:
– Figyelj! – kiáltotta. – Hallgasd!
Távoli kürtszót sodort feléjük a szél. Lebámultak a bal felőli völgybe,
és acél csillanását pillantották meg a túlsó oldalon. Lándzsák és fényes
sisakok hosszú sora csillogott odalenn.
– Vendhyi lovasok! – kiáltotta a nő kitörő örömmel.
– Több ezren! – motyogta Conan. – Rég fordult már elő, hogy egy
ksátrija sereg ilyen mélyen bemerészkedett volna a hegyek közé.
– Engem keresnek! Add a lovad! Levágtatok a harcosaimhoz! A
hegyoldal nem olyan meredek bal felől, le lehet jutni az ottani völgybe.
Menj az embereidhez, és segíts nekik, hogy kitartsanak még egy ideig.
Én pedig hátulról rázúdítom a lovasaimat a turániakra! Szétmorzsoljuk
őket! Gyorsan, Conan! Feláldoznád az embereidet a saját vágyad
kielégítéséért?
A sztyeppék és a fagyos erdők égető éhsége villogott a férfi
tekintetében, de aztán megrázta a fejét, leugrott a paripáról, és a
kantárszárat odavetette a nőnek.
– Nyertél! – morogta. – Vágtass, mint az ördög!
A nő nekifordította a lovat a lejtőnek, Conan pedig végigfutott a
hegynyergen, mely a két völgyet elválasztotta egymástól. A töredezett
sziklafalon majomként mászott le, egyenest a szoros szájában dühöngő
csatához. Pengék csengtek-csattogtak körülötte, lovak ágaskodtak és
kapáltak, sisaktollak libegtek a vérben ázó turbánok között.
Az utolsó méterekről leugrott, felüvöltött, mint egy farkas, elkapott
egy aranymíves kantárt, elhajolt a felé zúgó szablya elől, és hosszú
késével felfelé döfött, a lovas hasára. A következő pillanatban máris a
megüresedett nyeregbe pattant, és vad parancsokat ordított az
afghuliknak. Azok egy pillanatig ostobán meredtek rá, aztán mikor
látták, micsoda rendet vág pengéjével az ellenségeik között, ellenkezés
nélkül elfogadták vezetőjüknek. Ebben a pokoli kavarodásban és
vérengzésben nem volt idő kérdésekre.
A csúcsos sisakú, aranyozott mellvértes lovasok a szoros szája felé
nyomultak, ütöttek-vágtak, és a szoros torkát hamarosan elzárták a
lemészárolt lovak és lovasok, az egymásnak feszülő harcosok, rövid
csapásokkal, szúrásokkal osztogatva a halált, mert nem nagyon volt hely
egy kard meglendítésére. Aki itt elesett, többé nem kelhetett fel,
eltiporták a forgolódó lovak patái. A súly és a puszta erő itt nagyon sokat
számított, és az afghulik főnöke tíz helyett verekedett. Ilyenkor a
beidegzett szokások irányítják az embereket, és a harcosok, akik
hozzászoktak, hogy Conant látják az élükön harcolni, felbátorodtak
hősiességétől, dacára annak, hogy nem bíztak benne.
Azonban a túlerő is rengeteget számított. A hátulról jövők nyomása
egyre beljebb és beljebb kényszerítette a turáni lovasokat a szorosba, bár
a szablyák az orruk előtt villogtak. Az afghulik lépésről lépésre szorultak
vissza, és a hegyszoros talaján hullahegyeket hagytak maguk mögött, ám
ezeket a lovasok letiporták. Conan megszállottként vagdalkozott, és még
arra is volt ideje, hogy kétségek mardossák a lelkét… vajon betartja-e
Yasmina a szavát? Csak le kellett lovagolnia a harcosaihoz, délnek
fordulni, és itt hagyni őt meg a bandáját a pusztulásnak.
De végül, évszázadnyi idő elteltével, a külső völgy felől újabb hang
harsant az acélcsattogás és a halálordítások fölött. És aztán olyan
dübörgéssel, hogy a sziklák is beleremegtek, ötezer vendhyi lovas
csapott le a secunderami seregre.
Ez a roham kettéválasztotta a turáni csapatot, megtizedelte, szétszórta
őket, és hamarosan menekülők százai vágtattak szerte a völgyben. A
szorosba kényszerült afghulik egy pillanat alatt ellentámadásba mentek
át; kizúdultak a hegyszorosból, és hatalmas káosz uralkodott el a
véráztatta csatatéren. Megzavarodott lovak ágaskodtak, levetették
magukról kimerült lovasukat, és akik nyeregben maradtak, azokat
vendhyi harcosok kaszabolták; az emír mellkasát hamarosan ksátrija
lándzsa járta át, alattvalói pedig megfordították a lovukat, és veszetten
menekültek, amerre láttak. A frissen érkezettek a nyomukba szegődtek,
levágták őket, úgyhogy a völgy tele lett menekülőkkel és üldözőkkel. Az
afghulik kirontottak a hegyszorosból, és beszálltak az üldözésbe, kérdés
nélkül fogadva a váratlan szövetséget, akárcsak kéretlen főnökük
visszatértét.

A nap már a távoli szirtek felé ereszkedett, amikor Conan, cafatokra

tépett ruhában és véres, behorpasztott mellvértben, vértől csöpögő
pengével átlépkedett a hullákon, egyenesen oda, ahol Yasmina dévi ült a
lován nemesei körében, egy sziklanyúlvány árnyékában, az elválasztó
hegygerinc közelében.
– Betartottad a szavad, dévi! – bömbölte. – Cromra mondom, volt
néhány kínos pillanatom a szorosban… vigyázz!
Az égből egy roppant méretű keselyű csapott le mennydörgő
szárnycsapásokkal, melyek lovasokat sodortak le a nyeregből.
A szablyaszerű csőr a dévi puha nyaka felé csapott, de Conan
gyorsabb volt – rövid futás, tigrisszerű ugrás, egy vad döfés a vértől
csöpögő pengével, és a keselyű egy iszonyatos, emberi kiáltást hallatott,
oldalt billent, nekicsapódott a sziklafalnak, és lezuhant a szakadékba, a
több száz méterrel lentebbi folyóba. Miközben lefelé hullott, fekete
szárnyai a levegőt csapkodták, s alakot váltott – nem madár volt immár,
hanem egy fekete köntösű emberi test, mely széttárt karokkal, csapkodó
köpennyel zuhant alá.
Conan Yasminához fordult, vörös pengéjével még a kezében; kék
szeme izzott, s hatalmas izmaira vér szivárgott a tátongó sebekből.
– Ismét dévi vagy hát – mondta szélesen elvigyorodva az aranyozott
szegélyű palást láttán, amit a nő a parasztlány ruhája fölé kanyarított, és
úgy tűnt, egyáltalán nem zavarják a csillogó-villogó vértesek. –
Köszönettel tartozom neked, amiért megmentetted háromszázötven
zsiványom életét, akik most már legalább tudják, hogy nem árultam el
őket. Ismét a hódítás mezejére irányítottál.
– Még tartozom neked a váltságdíjjal – mondta a nő, és sötét szeme
ragyogott, ahogy végigmérte a férfit. – Tízezer aranyat fizetek…
Conan vad, türelmetlen mozdulatot tett, lerázta a vért a pengéjéről, a
hüvelyébe dugta, és megtörölte a kezét a mellvértjén.
– Majd beszedem én azt a váltságdíjat, akkor és ott, ahol én akarom –
mondta. – Elmegyek érte a palotádba, Ayódhyába, méghozzá ötvenezer
emberrel, hogy az összeg pontos legyen.
 A nő felnevetett, és megragadta a kantárszárat.
– Én pedig százezer harcossal megyek eléd a Jhumda partjaihoz!
Conan szeme elismerően és csodálóan felfénylett, hátralépett, és
felemelte a kezét, mintegy királyi módon jelezve, hogy szabad az út a
királynő előtt.
 A végzet árnyéka

Yasmina erőskezű úrnője lesz Vendhyának, s a ksátrija seregek

hamarosan szétverik a hegyi törzseket. Conannak menekülnie kell
egykori szerelme elől; rövid időt tölt régi kozák bajtársai körében,
majd visszatér a hybóriai országokba, és csatlakozik egy lázadó
herceg hadához. A kóthi Amalric herceget azonban hamarosan
utoléri a lázadók sorsa, s Conan ismét magányos bolyongásra
kényszerül, ezúttal a forró déli sivatagokban...
 A VÉGZET ÁRNYÉKA

1.

A végeláthatatlan sivatag fölött hullámokban vibrált a forró levegő. A

kimmériai Conan a sivár pusztaságot bámulta, s roppant keze fejével
önkéntelenül megtörölte cserepes ajkát. Úgy állt a homokban, akár egy
bronzszobor, a gyilkos napfénnyel mit sem törődve, pedig minden
öltözéke egy selyem ágyékkötő volt, melynek széles, aranycsatos övéről
egy szablya meg egy széles pengéjű tőr lógott. Izmos tagjain nemrég
beforrt sebhelyek éktelenkedtek.
A lábánál egy lány kuporgott. Hófehér karjával Conan egyik térdét
karolta át, s szőke fejét reményvesztetten hozzászorította. Elefántcsont
szín bőre élesen elütött a kimmériai erőteljes, bronzbarna testétől. Rövid,
mélyen kivágott, ujjatlan selyemtunikáját a derekán összefogva hordta.
A ruha inkább kihangsúlyozta, semmint eltakarta kecses alakját.
Conan hunyorogva megrázta a fejét. A nap ragyogása félig
elvakította. Leoldott az övéről egy lapos kulacsot, megrázta, s komor
képpel hallgatta, milyen kevés folyadék lötyög már benne.
A lány fáradtan, nyöszörögve mozdult meg.
– Ó, Conan, látom már, hogy itt fogunk elpusztulni! Szomjas vagyok!
A kimmériai felmordult, s kihívóan meredt a környező sivatagra.
Állkapcsa megfeszült, kék szeme szilajon parázslott borzas, fekete
hajsörénye alatt, mintha a pusztaság személyes ellensége lenne.
Lehajolt, és a lány ajkához emelte a kulacsot.
– Igyál, Natala, míg azt nem mondom, hogy elég! – parancsolta.
A lány apró kortyokban, zihálva ivott, de a barbár nem szólt rá. A
kulacs már üres volt, mikor Natala rádöbbent, hogy társa
szántszándékkal hagyta, hogy kiigya teljes víztartalékukat, bármilyen
kevés is volt az.
 Könnyek szöktek a szemébe.
– Ó, Conan – nyöszörögte a kezét tördelve –, miért engedted, hogy
mind megigyam? Nem tudtam, hogy… Neked most egy korty sem
maradt!
– Csend legyen! – horkant föl a barbár. – Ne pazarold bőgésre az
erődet.
Kiegyenesedett, és elhajította a kulacsot.
– Ezt miért csináltad? – suttogta a lány.
Conan nem válaszolt. Mozdulatlanul állt, s ujjai lassan a szablya
markolatára fonódtak. Nem a lányt nézte, szilaj tekintete mintha a
látóhatárt ködbe vonó, titokzatos bíborpárát fürkészte volna.
Bármennyire is átitatta őt a barbárok fékezhetetlen életszeretete és
életösztöne, a kimmériai Conan tudta, hogy útja végére ért. Egyelőre
még nem lépte túl állóképessége határait, de tudta, hogy ha még egy
napot tölt a víztelen sivatag kegyetlen napja alatt, az a halálát fogja
jelenteni. Ami a lányt illeti, ő már eleget szenvedett. Jobb egy gyors,
fájdalommentes kardcsapás, mint az a szörnyűséges kínlódás, amivel
hamarosan szembe kell néznie. A szomját most csillapította egy időre.
Hamis irgalmasság volna meghosszabbítani agóniáját, amíg a delirium
és a halál véget nem vet neki. Conan lassan kivonta a szablyát a
hüvelyből.
Hirtelen megtorpant, egész teste megmerevedett. Messze dél felől a
sivatagban megcsillant valami a vibráló hőhullámok mögött.
Először fantomnak hitte, egy újabb délibábnak, mint amilyenek már
sokszor űztek csúfot belőle, s bőszítették az őrjöngésig ebben az
elátkozott sivatagban. Beárnyékolta napfénytől káprázó szemét, s
tornyokat, minareteket, fehéren csillogó falakat vett ki a távolban. Zord
képpel nézte őket, várta, mikor mosódnak szét, és tűnnek el a levegőben.
Natala abbahagyta a zokogást, nagy erőfeszítéssel feltérdepelt, és ő is
abba az irányba bámult, amerre a férfi.
– Csak nem egy város, Conan? – suttogta félve-reménykedőn. –
Lehet, hogy tűnő árnyék ez is?
A kimmériai egy ideig nem válaszolt. Néhányszor megdörzsölte a
szemét, aztán elfordította tekintetét a horizontról, majd visszanézett. A
város ugyanott volt, ahol az előbb.
– Ördög tudja – morogta. – Mindenesetre semmi rossz nem sülhet ki
belőle, ha közelebb megyünk.
Visszalökte a szablyát a hüvelybe. Lehajolt, s úgy kapta roppant
karjába Natalát, mintha csecsemő lenne. A lány erőtlenül tiltakozott.
– Ne vesztegesd az erődet arra, hogy engem cipelsz, Conan –
könyörgött. – Megállok én a lábamon.
– A terep errefelé egyre sziklásabb – felelte a férfi. – A szandálod
órák alatt levásna a lábadról – tette hozzá, a lány puha, zöld lábbelijére
pillantva. – Azonkívül ha egyáltalán el akarjuk érni azt a várost, sietnünk
kell, és így gyorsabban tudunk haladni.
A lehetőség, hogy mégsem kell meghalnia, friss erőt és
ruganyosságot kölcsönzött a kimmériai acélos inainak. Úgy lépkedett a
homoksivatagban, mintha csak most kezdte volna meg az utazását.
Barbár volt ő a barbárok között, testében az ősvadon szívóssága és
kitartása honolt, s ez életben tartotta ott, ahol civilizált ember
nyomorultul elpusztult volna.
Amennyire tudta, ők ketten voltak az egyedüli túlélők Almuric herceg
seregéből, ebből az őrült, szedett-vedett hordából, amely Koth apja ellen
lázadó, ám vereséget szenvedett trónörököse nyomában úgy söpört végig
a sémita földeken, akár a pusztító szélvihar, és vérrel öntözte Stygia
külső tartományait. Mikor aztán a stygiai hadak a sarkukba szegődtek,
Almuric katonái véres ösvényt vágtak maguknak Kús fekete királyságán
keresztül, és az utolsó emberig elhullottak a déli sivatag határain. Conan
magában gigászi árhullámhoz hasonlította a lázadó sereget, mely egyre
apadt, ahogy dél felé tört, s végül kifulladt a csupasz sivatag végtelen
homokjában. A bajtársak csontjai – zsoldosoké, kitagadottaké, megtört
embereké és bűnözőké – szétszórtan hevertek a kothi felföldektől a
pusztaság első dűnéiig.
A véget jelentő mészárlásból, mikor a stygiaiak meg a kúsiták
harapófogóba zárták a lázadók maradékát, Conan egy teve hátán vágta ki
magát, a lánnyal együtt. Mögöttük a vidék nyüzsgött az ellenségtől. Ha
meg akartak menekülni, csak délnek tarthattak, a sivatag szívébe. És ők
nem haboztak vállalni a fenyegető kockázatot.
A lány brythún volt, Conan egy rohammal bevett sémita város
rabszolgapiacán akadt rá, és maga mellé vette. Natalának persze semmi
beleszólása nem volt a dologba, de új helyzete annyival jobb volt a
sémita háremekben senyvedő hybóriai nőkénél, hogy hálával fogadta. És
attól kezdve ő is osztozott Almuric pusztulásra ítélt hordájának
kalandjaiban.
A stygiai lovasok napokig üldözték őket a sivatagban, olyan sokáig,
hogy mire végül lerázták őket, már nem mertek visszafordulni. Vizet
keresve vándoroltak tovább, míg a teve ki nem lehelte páráját. Utána
gyalogszerrel folytatták az utat. Az utolsó napok kibírhatatlan
kínszenvedést jelentettek. Conan, amennyire csak tudta, kímélte Natalát,
akit a lázadó tábor kemény mindennapjai amúgy is kitartóbbá és
erősebbé edzettek, mint a legtöbb közönséges nőt. Ennek ellenére
azonban a lány már közel járt az összeroppanáshoz.
A napsugarak ádázul záporoztak Conan kusza, fekete hajsörényére. A
szédülés és a hányinger hullámokban öntötte el az agyát, ám ő
összeszorított fogakkal ment tovább, még csak meg se ingott. Meg volt
győződve róla, hogy az a város valóság, nem délibáb. Hogy mi várja ott
őket, arról sejtelme sem volt. Lehet, hogy a helybéliek ellenségesek
lesznek. Az esélyük mindenesetre megvolt, és Conan ennél sohasem kért
többet az élettől.
A nap már lemenőfélben volt, mikor az árnyékért hálát adva
megálltak a masszív, kétszárnyas kapu előtt. Conan letette Natalát, és
kinyújtóztatta sajgó karjait. Tízméteres falak tornyosultak föléjük,
valami sima felületű, zöldeskék anyagból, ami majdnem ugyanúgy
csillogott, mint az üveg. Conan a mellvédet fürkészte. Arra számított,
hogy valaki le fog kiáltani nekik, de mindenütt csönd honolt.
Türelmetlenül bömbölni kezdett, s szablyája markolatával bedörömbölt a
kapun, ám csak a gúnyosan kongó visszhang válaszolt neki. Natala
közelebb bújt hozzá. Szemlátomást megrémisztette a természetellenes
némaság. Conan vállal feszült a kapunak, s mikor az nesztelenül nyílni
kezdett befelé, szablyával a kezében hátralépett. Natala elfúltan
felkiáltott.
– Ó, Conan, odanézz!
A kapuban egy emberi test feküdt. Conan szeme résnyire szűkült,
mikor észrevette, aztán gyorsan mögéje nézett. Széles, nyitott térséget
látott, talán valami udvart, melyet mindenfelől a már ismert zöldes
anyagból emelt épületek boltíves bejáratai szegélyeztek. A házak
kimondottan fényűző és impozáns benyomást keltettek, tündöklő
kupolák és minaretek koronázták őket. Életnek nyoma sem volt. Az
udvar közepén szögletes kútkáva emelkedett, s Conan, aki úgy érezte,
mintha a torka száraz téglaporral lenne tele, zordan bólintott a látványra.
Csuklón ragadta Natalát, maga után húzta az udvarra, és becsukta maguk
mögött a kaput.
– Halott? – suttogta a lány, s ösztönösen elhátrált a férfitól, aki
ernyedten feküdt a bejáratnál. Erős, megtermett ember volt, élete
virágában járhatott, a bőre sárgás árnyalatúnak tűnt, a szeme pedig kissé
ferdének, ám máskülönben nem sokban különbözött egy átlagos
hybóriaitól. Magasra fűzött szandált és bíborszín selyemtunikát viselt,
övéről pedig egy rövid kard lógott aranyhímzéses hüvelyben. Conan
megtapintotta a bőrét. Hidegnek érezte. A testben szikrája sem volt már
az életnek.
– Sebet nem látok rajta – morogta a kimmériai –, de a fickó
ugyanolyan halott, mint Almuric, akibe negyven nyilat lőttek a stygiaiak.
Crom nevében, nézzük meg azt a kutat! Ha van benne víz, iszunk, még
ha százával is hevernek körülöttünk a hullák.
A kútban volt víz, de nem ihattak belőle. A szintje ötven lábbal a
kútkáva alatt volt, és semmit nem találtak, melyben fel tudták volna
húzni. Conan pogányul káromkodott. Megőrjítette, hogy az áhított víz itt
van az orra előtt, és ő mégsem juthat hozzá. Épp körül akart nézni, hogy
nincs-e valami vödör a közelben, mikor felharsant Natala sikolya.
Megperdült.
Az állítólagos halott rontott feléje; szeme kétségbevonhatatlan
elevenséggel lángolt, kardja vészt hozón villogott a kezében. Conan
döbbenten elkáromkodta magát, de nem vesztegette töprengésre az időt.
Nagy ívű szablyavágással fogadta rohamozó támadóját, mely szinte
ellenállás nélkül nyeste át a bőrt és a csigolyákat. Az idegen feje az
udvar kövezetén koppant. A csonka test részegen támolygott egy
darabig, az átmetszett ütőérből sugárban fecskendezett a vér – aztán
elhanyatlott.
Conan halkan szitkozódva meredt rá.
– Ez a fickó most se halottabb, mint pár perccel ezelőtt. Miféle őrültek
házába kerültünk?
Natala, aki a látottak hatására a tenyerébe temette az arcát,
kikukucskált az ujjai közül, és reszketett félelmében.
– Ó, Conan, a város lakói nem fognak ezért megölni minket?
– Tudod – mordult fel a barbár –, ha nem csapom le a fejét, ez az izé
hidegvérrel legyilkolt volna!
Egy pillantást vetett a környező boltívekre, melyek üresen ásítottak a
zöld színű falakon. A legcsekélyebb mozgást sem látta, a leghalkabb zajt
sem hallotta.
– Nem hiszem, hogy bárki látott volna minket – mormolta. –
Eltüntetem a bizonyítékot…
A derékövénél fogva, bal kézzel felkapta az ernyedt tetemet, míg
jobbjával a levágott fej hosszú hajába markolt, aztán a kútkávához
vonszolta a hátborzongató maradványokat.
– Mivel mi nem ihatunk ebből a vízből – vigyorgott diadalmasan –,
most gondom lesz rá, hogy mások se ihassanak belőle!
Egyetlen nekiveselkedéssel a kútkáva fölé emelte a csonka torzót,
majd eleresztette, utánalökve a fejet is. Odalentről tompa csobbanás
hallatszott.
– A kő… csupa vér! – suttogta Natala.
– Lesz még az véresebb is, ha nem találok mihamarabb vizet! –
mordult föl a kimmériai, kurtára szabott türelmének végére érve. A lány
félelmében már-már megfeledkezett a kínzó éhségről és szomjúságról,
Conan azonban nem.
– Benézünk az egyik házba – mondta. – Előbb-utóbb majd csak
találunk valakit.
– Ó, Conan! – nyöszörgött a lány, és olyan szorosan bújt a férfihoz,
amennyire csak tehette. – Félek! Ebben a városban kísértetek és
élőhalottak honolnak! Menjünk vissza a sivatagba! Jobb ott elpusztulni,
mint szembenézni ezzel a névtelen iszonyattal!
– A sivatagba majd akkor megyünk vissza, ha lehajítanak minket a
falakról – vicsorogta a barbár. – Valahol ebben a városban víz van, és én
megtalálom, hidd el, még akkor is, ha minden lakóját halomra kell
ölnöm érte!
– De mi van, ha feltámadnak? – suttogta a lány.
– Akkor addig ölöm őket, míg meg nem maradnak halottnak! –
csattant föl Conan. – Gyere! Ez a boltív ugyanolyan jó, mint a többi!
Maradj mögöttem, de ne fuss el, csak ha mondom.
A lány erőtlenül, nyöszörögve tiltakozott, aztán ment Conan után, de
olyan szorosan a nyomában, hogy folyton a sarkára lépett. Leszállt az
alkony, s bíbor árnyékokat lobbantott életre a különös városban.
Áthaladtak a sötéten ásító boltíven, s egy jókora teremben találták
magukat, melynek falait különös mintájú bársonykárpitok borították. A
padló, a mennyezet és a falak a zöldes színű, üveges fényű anyagból
voltak, a helyiséget fejmagasságban aranyozott frízek futották körül. A
padlón puha állatbőrök és szaténpárnák hevertek. Néhány ajtó nyílt más,
szomszédos szobákba. Beléptek az egyiken, és áthaladtak még néhány
termen, az első szakasztott másain. Senkit sem láttak, ám a kimmériai
gyanakodva morgott.
– Valaki volt itt. Ezen a kereveten, ha megtapintod, még érezni az
emberi test melegét. Azon a selyemvánkoson látszik, hogy nemrég még
ültek rajta. A levegőben pedig illatosító szagát érzem.
Mindennek különös, valótlan hangulata volt. Úgy járták be a
félhomályos, néma palotát, mintha mákonyos álmot látnának. Egyes
szobák nem voltak megvilágítva, ezeket kerülték. Mások lágy,
hátborzongató fényben fürödtek, mely mintha a falakat fantasztikus
mintákban díszítő drágakövekből áradt volna. Mikor beléptek az egyik
ilyen kivilágított terembe, Natala hirtelen megragadta a férfi karját, és
fojtott hangon felkiáltott. Conan káromkodva pördült meg, pillantása az
ellenséget kutatta, de senkit nem talált.
– Mi a baj? – vicsorgott. – Ha még egyszer belekapaszkodsz a
kardforgató karomba, elevenen nyúzlak meg. Azt akarod, hogy elvágják
a torkom? Mit visítozol?
– Odanézz! – mutatott előre reszketve a lány.
Conan felhorkant. Egy fényezett ébenfa asztalon ennivalóval
megrakott aranytálak sorakoztak. A szoba máskülönben üres volt.
– Na, akárkinek is szánták ezt a lakomát – morogta –, ma este máshol
kell megtömnie a hasát!
– Meg merjük kóstolni, Conan? – vetette föl a lány idegesen. – Lehet,
hogy evés közben meglepnek minket, és…
– Lir an mannanam mac lir! – káromkodta el magát a barbár,
miközben nyakon ragadta Natalát, és minden teketóriázás nélkül az
asztalnál álló egyik aranyozott karosszék mellé penderítette. – Az
éhhalál küszöbén járunk, te meg kotnyeleskedsz itt nekem! Egyél!
Maga is helyet foglalt az asztal túloldalán, felragadott egy faragott
jáde kupát, és egy hajtásra kiürítette. Valami különleges zamatú,
karmazsin színű, borra emlékeztető folyadék volt benne, amit nem
ismert, de kiszáradt torka valóságos nektárnak érezte. Szomja
csillapodtával farkasétvággyal esett neki az asztalon felhalmozott
ételeknek. Ezeket sem találta ismerősnek, egzotikus gyümölcsök és
furcsa ízű húsok. A teríték igazi műremek volt, cizellált aranykésekkel
és villákkal. Conan azonban nem törődött velük, két kézre kapta a
szósztól csöpögő cubákokat, s vadul mart beléjük egészséges, fehér
fogaival. A kimmériai étkezési szokásai mindig is hagytak kívánnivalót
maguk után. Civilizált társnője visszafogottabban evett ugyan, ám
ugyanolyan kiéhezetten. Conannak eszébe jutott, hogy az ételben méreg
is lehet, ez azonban nem csökkentette étvágyát. Ha már választania kell,
inkább méregtől akart elpusztulni, mint éhen halni.

Éhsége elverése után elégedett sóhajjal dőlt hátra. Hogy a néma

városban emberek vannak, azt a friss étel bizonyította, s minden sötét
sarokban ellenség lapulhatott. Ő azonban nem aggódott emiatt, mert
bízott fegyverforgató tudományában. Kezdte álmosnak érezni magát, és
fontolóra vette az ötletet, hogy elnyúlik egy közeli kereveten, szundítani
egyet.
Nem így Natala. A lány már nem volt sem éhes, sem szomjas, ám az
alvást egyetlen porcikája sem kívánta. Szép szeme tágra nyílt, ahogy
folyton rémült pillantásokat vetett az ajtónyílásokra, az ismeretlen régiók
e kapuira. A különös város csendje és rejtelmessége ugyancsak próbára
tette az idegeit. A terem nagyobbnak, az asztal pedig hosszabbnak tűnt,
mint első látásra vélte, s hirtelen rádöbbent, hogy távolabb van zord
védelmezőjétől, mint szeretné. Gyorsan felállt, megkerülte az asztalt, és
a barbár térdére telepedett, miközben ideges pillantásokkal ostromolta a
boltíves bejáratokat. Egyesek mögött fény égett, mások mögött nem, s a
lány tekintete ez utóbbiakon időzött el legtovább.
– Ettünk, ittunk, pihentünk – sürgette a kimmériait. – Hagyjuk el ezt a
helyet, Conan. Érzem, hogy gonosz.
– Eddig mindenesetre senki nem bántott minket – kezdte a férfi, ám
ekkor halk, vészjósló, súrlódó zaj hallatszott. Conan lelökte a térdéről a
lányt, és a vadászó párduc ruganyos könnyedségével termett talpon, s
kivont szablyával nézett farkasszemet az ajtónyílással, ahonnan a hangot
hallani vélte. Az azonban nem ismétlődött meg, s ő nesztelenül közelebb
osont. Natala torkában dobogó szívvel követte. A lány tudta, hogy
kísérője veszélyt szimatol. A kimmériai hatalmas vállai közé húzta
fekete sörényes fejét, s görnyedt tartásban lopakodott előre, akár a
prédára leső tigris, bár egy vadállat több zajt csapott volna.
A küszöbön megtorpant. Natala rémülten próbált átkukucskálni a
válla fölött. A szomszéd helyiségben nem volt fény, de az ő termükből
beszűrődött egy kevés, mely nemcsak ezt a szobát világította meg széles
sávban, hanem a következőt is. Ebben pedig egy férfi feküdt egy lépcsős
emelvényen. A rávetődő halvány fénypászmában látták, hogy szakasztott
mása annak az embernek, akit Conan vágott le a külső kapunál, csupán
az öltözéke volt gazdagabb. Drágakövek díszítették, melyek kísértetiesen
csillogtak a félhomályban. Vajon halott, vagy csak alszik? Fülüket ismét
megütötte az a baljós, súrlódó hang, mintha egy függönyt húznának félre
valahol. Conan hátrált néhány lépést, Natala pedig görcsösen
belekapaszkodott. A barbár még épp idejében tapasztotta a szájára a
markát, hogy elfojtsa rémült sikoltását.
Ahol most álltak, onnan nem látták az emelvényt, a mögöttes falra
vetülő árnyékát azonban igen. És most egy újabb árnyék jelent meg a
falon. Valami hatalmas, alaktalan, fekete folt. Conan bőre furán
bizseregni kezdett, miközben figyelte. Bármilyen elmosódott is volt,
azonnal tudta, hogy még soha életében nem találkozott olyan emberrel
vagy fenevaddal, amely efféle árnyékot vetne. Furdalta a kíváncsiság, de
valami homályos ösztön visszatartotta attól, hogy beljebb lépjen.
Közvetlen közelről Natala görcsös, ziháló lélegzetvételét hallotta, ahogy
a lány kimeredt szemmel bámulta a látványt. Más zaj nem zavarta a
feszült csöndet. A roppant, szétfolyó árnyék bekebelezte az emelvény
képét. Egy hosszú pillanatig csak a formátlan feketeség imbolygott a
sima falon. Aztán a gigantikus árnyék lassan visszavonult, s az emelvény
sziluettje újra élesen kirajzolódott a fal hátterére. Ám az alvó ember már
nem volt rajta.
Natala torka mélyéről hisztérikus gurgulázás szakadt fel, úgyhogy
Conan kénytelen volt figyelmeztetőleg megrázni a vállát. Érezte, hogy
az ő ereiben is jeges hidegség árad szét. Emberi ellenfelektől nem tartott.
Amit meg lehetett érteni és magyarázni, az nem tudott félelmet
csepegtetni erőtől duzzadó szívébe, bármilyen rettentő is volt
máskülönben. Ám amit most látott, az kívül esett a józan ész határain.
Egy idő múlva azonban kíváncsisága úrrá lett az elbizonytalanodásán,
és mindenre felkészülten visszalépett a megvilágítatlan helyiségbe. Csak
egy pillantást kellett a túlsó terembe vetnie, hogy lássa, üres. Az
emelvény ugyanúgy állt ott, mint az előbb, ezúttal azonban hiányzott
róla az ékköves ruhájú emberalak. A redőzött selyemleplen pedig
egyetlen vércsepp remegett, mint valami karmazsin fényű drágakő.
Natala észrevette, és fojtott hangon felkiáltott, amiért Conan nem
büntette meg. Ő is érezte magán a félelem jeges kezét. Azon az
emelvényen egy ember feküdt, valami belopózott a terembe, és
elragadta. Hogy mi lehetett az a valami, arról Conannak sejtelme sem
volt, de a félhomályos termeket a természetfölötti iszonyat légköre
lengte be.
Conan rögtön döntött: minél előbb el kell tűnniük innen. Kézen fogta
Natalát, és sarkon fordult, aztán megtorpant. Valamelyik teremből, amin
idefelé jövet áthaladtak, léptek zaja ütötte meg a fülét. A zajt csak
emberi láb csaphatta, csupaszon vagy puha talpú szandálban, és Conan a
havasi farkasok éberségével másik utat választott. Úgy gondolta, vissza
tud találni a külső udvarba anélkül, hogy áthaladna a szobán, ahonnan a
lépéseket hallotta.
Ám amint beléptek az első szomszédos terembe, selyemfüggönyök
suhogása hangzott fel mögöttük. Megpördültek. Egy lefüggönyözött
alkóv előtt megtermett férfialak állt, és átható tekintettel fürkészte őket.
Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint a többiek, akikkel találkoztak.
Magas volt és izmos, drágaköves övvel összefogott derekú bíbor
ruhában. Borostyánszín szeme nem tükrözött sem meglepetést, sem
rosszindulatot. Pillantása álmatag volt, mint a lótuszevőké. Nem vonta ki
az oldalán lógó rövid kardot. Egy feszült pillanat után bágyadt, dallamos
hangon megszólalt, de a nyelvet, amin beszélt, sem Conan, sem a lány
nem értette.
A barbár hirtelen ötlettől vezérelve stygiai nyelven válaszolt, s az
idegen ugyanabban a dialektusban felelt neki.
– Ki vagy te?
– Conan vagyok, a kimmériai – vágta rá a barbár. – Ez pedig Natala,
Brythúniából. Miféle város ez?
A férfi nem válaszolt azonnal. Ábrándos, érzéki tekintete hosszan
megpihent Natalán, majd éneklő hangon beszélni kezdett.
– Minden csodás látomásom közül ez a legkülönösebb! Ó, aranyfürtű
leányzó, melyik álombirodalomból érkeztél hozzám? Andarrából,
Tothrából vagy a csillagöves Kuthból?
– Mi ez az őrület? – mordult föl nyersen a kimmériai, akinek nem
igazán nyerte meg a tetszését a férfi viselkedése.
Az idegen azonban ügyet sem vetett rá.
– Álmodtam már bujább szépségekkel – mormolta –, karcsú nőkkel,
akiknek a haja feketébb volt a legmélyebb éjszakánál, sötét szemükben
pedig kifürkészhetetlen rejtelmek lapultak. Ám a te bőröd fehér, akár a
tej, pillantásod tiszta, akár a hajnal, s valami friss, élénk illat leng körül,
akár a mézé. Jöjj hát az ágyamra, álombeli hajadon!
Előrébb lépett, és Natala után nyúlt, Conan azonban olyan erővel
csapta félre a kezét, hogy a karját is eltörhette volna. A férfi sebesült
tagját szorongatva, elfelhősödő tekintettel tántorodott hátra.
– Miféle ármány ez? Szellemek lázadása? – motyogta. – Távozz
tőlem, barbár, parancsolom! Oszolj szét képzeletem mélységeiben!
Halványulj ki a létből! Tűnj el!
– Majd eltüntetem én mindjárt a fejedet a nyakadról! – vicsorgott a
felbőszült kimmériai, s kezében megvillant a csupasz szablya. – Így
fogadjátok a látogatókat? Cromra mondom, egy perc még, és vérrel
fogom összemocskolni a selyemfüggönyeiteket!
Az ábrándos csillogás eltűnt a férfi szeméből, helyét zavart, értetlen
kifejezés foglalta el.
– Thog! – tört ki belőle. – Ti valódiak vagytok! Honnan jöttetek? Kik
vagytok? Mit kerestek Xuthalban?
– A sivatagból jöttünk – morogta Conan. – Alkonyatkor tévedtünk be
a városba, az éhhalál határán. Megtaláltuk valakinek a vacsoráját, és
befaltuk. Az én hazámban egyetlen éhezőtől sem tagadják meg az ételt,
de ti, civilizált emberek bizonyára megkéritek az árát, ha ugyanolyanok
vagytok, mint a többi hasonszőrű, akit eddig megismertem. Nem
bántottunk senkit, és éppen távozni akartunk. De Cromra mondom, nem
szeretem az olyan helyeket, ahol a halott emberek elevenként járnak, és
békés alvók tűnnek el kóbor árnyékok gyomrában!
A férfi ijedten rezzent össze erre a megjegyzésre, és sárga bőrű arca
hamuszürkére sápadt.
– Mit beszélsz? Árnyékok? Kóbor árnyékok gyomrában?
– Nos – felelte a kimmériai óvatosan –, mászkál itt valami, ami
nyomtalanul eltünteti az emelvényekről az alvó embereket, hogy csupán
egyetlen vércsepp marad utánuk.
– Láttad? Láttad? – A férfi már reszketett, akár a nyárfalevél. A
hangja egyre hisztérikusabb lett, végül elcsuklott.
 – Csak egy embert láttam egy emelvényen aludni, meg egy árnyékot,
ami bekebelezte – válaszolta Conan.
Szavai iszonyatos hatást gyakoroltak az idegenre. A sárga bőrű férfi
hajmeresztő sikollyal sarkon fordult, és kirontott teremből. Fejvesztett
menekülése közben nekiment a boltív falának, nagy nehezen
visszanyerte egyensúlyát, majd vak rohanással vágott neki a termeknek,
továbbra is teli torokból ordítozva. Conan döbbenten bámult utána,
miközben a lány reszketve kapaszkodott vaskos karjába. Már nem látták
a menekülő idegent, de még mindig hallották egyre halkuló, rémült
üvöltözését, mely kongva visszhangzott a boltíves mennyezetek alatt.
Aztán egyetlen kiáltás harsant, élesebb és ijedtebb az összes előbbinél,
amit már csak néma csend követett.
– Crom!
Conan kissé bizonytalan kézzel letörölte a homlokáról a verítéket.
– Ez a város kész bolondokháza! Szedjük a sátorfánkat, mielőtt még
több őrült keveredik az utunkba!
– Rémálom! Lidércnyomás! – nyöszörögte Natala. – Halottak
vagyunk mindketten, és elkárhoztunk! Elpusztultunk a sivatagban, és a
pokolra kerültünk! Testetlen szellemek vagyunk, amik… aúúú!
A kiáltást a jókora nyakleves csalta a lány ajkára, amit Conan adott
neki.
– Ha egy pofontól így visítasz, akkor nem lehetsz szellem – jegyezte
meg Conan zord humorával, mely gyakran a legalkalmatlanabb
időpontokban nyilvánult meg. – Egyelőre élünk, bár attól tartok, már
nem sokáig, ha nem tisztulunk el sürgősen erről az ördöngös helyről.
Gyere!

Egyetlen termen vágtak csak át, mikor ismét megállásra

kényszerültek. Valami vagy valaki közeledett feléjük. Szembe fordultak
az ajtónyílással, ahonnan a lépteket hallották, és vártak. Conan
orrcimpája megremegett, és a szeme résnyire szűkült. Távolról is
megismerte az illatszert, amit aznap este már érzett egy másik teremben.
Egy alak rajzolódott ki a boltív alatt. Conan elmorzsolt egy
káromkodást. Natala piros ajka elkerekedett.
Egy asszony állt az ajtóban, és csodálkozva meredt rájuk. Magas volt,
karcsú, és az alakjával egy istennő sem vallott volna szégyent. Csak
rövid szoknyát és egy ékkő berakásos övet viselt. Hajának feketén
fénylő zuhataga élesen elütött elefántcsont színben csillogó bőrétől. A
sötét szempárt hosszú, sűrű pillák vonták árnyékba, s érzéki titkokat
rejtegető ikerkútnak tetszett. Conannak a lélegzete is elakadt a szépsége
láttán, Natala pedig irigy pillantással méregette. A kimmériai még sosem
látott hozzá hasonló nőt; az arca stygiai származásra vallott, ám bőre
nem volt füstös árnyalatú, mint azoké, hanem a legtisztább
alabástromfehér.
Mikor azonban mély, dallamos hangon megszólalt, a stygiai nyelvet
használta.
– Ki vagy? Mit csinálsz itt Xuthalban? És ki ez a lány?
– Te ki vagy? – vágta rá nyersen Conan, aki belefáradt már abba, hogy
örökké kérdésekre válaszoljon.
– A nevem stygiai Thalis – felelte a nő. – Őrült vagy, hogy ide
merészkedtél?
– Lassan kezdem azt hinni, hogy igen – morogta Conan. – És ha
mégse lennék az, akkor Cromra mondom, rossz helyen járok, mert ennek
a népségnek itt elment az esze. Betántorgunk a sivatagból az éh- és
szomjhalál küszöbén, és először egy hullába botlunk, aki utána
megpróbál hátulról leszúrni. Bejövünk ebbe a palotába, ahol minden
csupa gazdagság és fényűzés, de sehol egy teremtett lélek. Találunk egy
királyi lakomát, ami mellett nem ül senki. Aztán tanúi leszünk, ahogy
egy hatalmas árnyék felfal egy alvó embert… – Conan figyelte a nőt, és
látta, hogy e szavakra az arca egy árnyalatnyival sápadtabbá vált. – Nos?
– Mi nos? – Thalis pillanatok alatt visszanyerte az önuralmát.
– Azt hittem, hogy üvöltve nekieredsz a termeknek, mint egy
vadember – felelte Conan. – A fickó, akinek az előbb beszéltem az
árnyékról, ezt csinálta.
A nő megvonta hófehér, karcsú vállát.
– Akkor az ő kiáltásait hallottam. Nos, mindenkinek megvan a maga
sorsa, és ostobaság úgy visongani ellene, mint a csapdába esett patkány.
Ha Thog magához akar venni, úgyis eljön értem.
– Ki az a Thog? – akarta tudni Conan gyanakodva.
Az asszony hosszan nézett rá, mintha felmérné őt magának, amitől
Natalának pír szökött az arcába, és beharapta cseresznyepiros ajkát.
– Ülj le arra a díványra, és elmondom neked – szólalt meg végül. –
De előbb áruld el, hogy hívnak.
– Conan vagyok, a kimmériai, ez pedig Natala, aki Brythúniában látta
meg a napvilágot – felelte a férfi. – De semmi kedvem leülni egy olyan
helyen, ahol sötét árnyékok lopózhatnak a hátam mögé.
A nő csengő, dallamos hangon felnevetett, és hanyagnak tetsző, ám
valójában gondosan megtervezett pózban végignyúlt az egyik kereveten.
– Nyugodj meg – tanácsolta. – Ha Thog el akar ragadni, megteszi,
akárhol vagy is. Az az ember, akit említettél, hogy üvöltözve elfutott…
nem hallottad, hogy hirtelen felsikolt, aztán elnémul? Eszeveszett
menekülése közben valószínűleg egyenesen beleszaladt abba, amit
mindenáron el akart kerülni. Senki sem szökhet meg a sorsa elől.
Conan morgott valami érthetetlent, de leült az egyik dívány szélére.
Szablyáját a térdére fektette, pillantása gyanakodva járt ide-oda a
teremben. Natala maga alá húzta a lábát, és odabújt hozzá, féltékenyen a
karjába kapaszkodva. Közben gyanakodva és irigyen méregette az
idegen nőt. Kicsinek, porosnak és jelentéktelennek érezte magát e
mellett a tündöklő szépség mellett, s nem kerülte el figyelmét a sötét
szempár mohó pillantása, ahogy a stygiai asszony a bronzbőrű óriás
alakján legeltette a tekintetét.
– Mi ez a hely, és kik ezek az emberek? – kérdezte Conan nyersen.
– A város neve Xuthal. Hihetetlenül ősi település. Egy oázis közepére
építették, amit Xuthal alapítói találtak vándorlásuk során. Keletről jöttek,
olyan régen, hogy már a leszármazottaik is alig emlékeznek rá.
– Biztos nincsenek sokan, ezek a paloták konganak az ürességtől.
– Többen vannak, mint hinnéd. Valójában az egész város egyetlen
hatalmas palota, a falakon belül minden egyes épület összeköttetésben
áll a többivel. Órákig járhatod ezeket a termeket úgy, hogy senkivel sem
találkozol. Máskor viszont százával nyüzsögnek bennük a xuthaliak.
– Hogy lehetséges ez? – tudakolta Conan elbizonytalanodva. Ennek a
dolognak túlságosan boszorkányságbűze volt.
– Ezek az emberek idejük legnagyobb részét alva töltik. Áloméletük
számukra ugyanolyan fontos – és ugyanolyan valóságos –, mint az igazi
világ. Hallottál már a fekete lótuszról? Vannak bizonyos vermek a
városban, ahol buján tenyészik. A xuthaliak évezredeken keresztül
nemesítették, és most a nektárja halál helyett álmokat hoz nekik,
káprázatos, bő vérű álmokat. Idejük java részét ezekben az álmokban
töltik. Az életük homályos, bizonytalan és tervszerűtlen. Álmodnak,
fölébrednek, isznak, szeretkeznek, esznek és újra elalszanak. Ritkán
fejeznek be valamit, amibe belekezdtek, inkább otthagyják félkészen, és
ismét elmerülnek a fekete lótusz kábulatában. Az étel, amit találtál…
valamelyikük valószínűleg felébredt, éhséget érzett, vacsorát készített
magának, aztán megfeledkezett róla, és visszasüllyedt az álmok
rózsaszín ködébe.
– Honnan szerzik az élelmüket? – szakította félbe Conan. – A város
körül nem láttam se szőlőket, se szántóföldeket. Gyümölcskertjeik és
istállóik vannak a falakon belül?
A nő a fejét rázta.
– Az elsődleges elemekből állítják elő az élelmüket. Nagyszerű
tudósok, ha nem lebegnek az álomviláguk kábulatában. Az őseik igazi
zsenik voltak, ők emelték ezt a csodálatos várost a sivatagban, s bár
azóta különös szenvedélyük rabjai lettek, az ősi tudásból sok mindent
megőriztek. Nem csodálkoztatok el ezeken a fényeken? Varázstöltésű
drágakövek. Ha az ember ujjal megdörzsöli őket, felragyognak, ha pedig
újra megdörzsöli a másik irányban, kialszanak. Ez csak egyetlen példa a
tudományukra. De persze sokat felejtettek. Nem nagyon foglalkoztatják
őket az ébrenlét percei, folyton csak álmodnának, halálszerű transzba
meredve.
– Akkor az a halott a kapuban… – kezdte Conan.
– Bizonyára aludt. A lótuszálom rabjai kívülről nézve olyanok, mint a
holtak. Az anyagcseréjük lelassul. Az életnek semmi nyomát nem lehet
rajtuk felfedezni. Szellemük elhagyja a testüket, s más, egzotikus
világokban vándorol. Az az ember a kapuban jól példázza a xuthaliak
felelőtlenségét. A kaput őrizte, ahogy azt a hagyomány megköveteli, bár
még soha nem tört Xuthalra ellenség a sivatagból. Másutt a városban
megtalálnátok a többi őrt is, a legtöbbjük valószínűleg ugyanolyan
mélyen alszik, mint az a férfi a kapunál.
Conan ezen eltöprengett egy darabig.
– Hol vannak most az emberek?
– A város legkülönfélébb pontjain szétszórva. Kereveteken,
selyemdíványokon, vánkosokkal kipárnázott falfülkékben, puha
bőrökkel leterített emelvényeken, a lótuszálom tündöklő fátyla takarja
őket.
Conan érezte, hogy a bőr bizseregni kezdett széles vállai között. Nem
volt túl megnyugtató arra gondolni, hogy a kárpitozott falú palotákban
emberek százai hevernek hidegen és némán, üvegesen előre meredő
tekintettel. Eszébe jutott valami más is.
– És mi az a valami, ami lopva járja a termeket, és elragadta azt az
embert az emelvényről?
Az idegen nő hófehér tagjain borzongás futott végig.
– Ő az ős Thog, Xuthal istene, aki az Elsüllyedt Kupolában lakik a
város közepén. Öröktől fogva itt él Xuthalban. Hogy a hajdani
alapítókkal együtt került-e ide, vagy már itt volt, mikor megépítették a
várost, azt senki sem tudja. De Xuthal népe istenként tiszteli. Többnyire
a város mélyén alszik, ám néha, szabálytalan időközökben megéhezik, s
akkor prédára lesve járja a titkos folyosókat és félhomályos termeket.
Olyankor senki nincs biztonságban.
Natala iszonyodva nyögött fel, és átkarolta Conan roppant nyakát,
mintha valaki el akarná vonszolni hatalmas védelmezője mellől.
– Crom! – kiáltott a barbár döbbenten. – Azt akarod mondani, hogy
az emberek nyugodtan lefekszenek aludni, mikor ez a démon itt
settenkedik körülöttük?
– Thog csak ritkán éhezik meg – felelte a nő. – Az isteneknek áldozni
kell. Mikor gyermekéveimet töltöttem Stygiában, az emberek ott egy pap
árnyékában éltek. Senki sem tudta, mikor ragadják el, és hurcolják az
oltárkőre. Számít az, hogy a papok mutatnak be áldozatot az istenüknek,
vagy az isten maga jön el az áldozatáért?
– Az én népemnek nincsenek ilyen szokásai – morogta mély hangon
Conan –, és Nataláénak sem. A hybóriaiak nem mutatnak be
emberáldozatot Mitrának, az istenüknek, ami pedig az én népemet
illeti… Crom nevében, szeretném látni én azt a papot, aki megpróbálna
egy kimmériait az oltára elé vonszolni! Vér folyna ott, az biztos, de nem
úgy, ahogy a pap elképzeli.
– Barbár vagy – kacagott Thalis, s érzéki szemében különös fények
gyúltak. – Thog rettentő öreg és rettentő gonosz.
– Ezek a fickók vagy bolondok, vagy hősök – horkantott Conan. –
Lefekszenek, és álmodják az idióta álmaikat, közben pedig tudják, hogy
bármikor a szörny gyomrában ébredhetnek.
A nő felnevetett.
– Nem ismernek mást. Thog megszámlálhatatlan nemzedék óta
gyilkolja őket. Egyike ő azoknak a tényezőknek, amik a xuthaliak
számát ezrekről százakra csökkentették. Még néhány nemzedék, és
kihalnak, s akkor Thognak vagy neki kell vágnia a világnak, új
zsákmányt keresve, vagy visszavonul a poklok mélyére, ahonnan hajdan
előmászott. A xuthaliak tudják, hogy pusztulás vár rájuk, de vérbeli
fatalisták, képtelenek volnának szembeszegülni Thoggal, vagy
elmenekülni előle. A mostani nemzedék legmerészebbjei sem kóboroltak
el látótávolságnál messzebb a várostól. Egynapi járóföldre dél felé van
egy oázis –láttam az egyik régi térképen, amit az őseik róttak
pergamenre –, de már három nemzedék óta nem járt ott Xuthalból senki,
és eszükbe sem jut felkeresni azt a termékeny síkságot, ami a térkép
szerint az oázison túl terül el. Gyorsan hanyatló nép ez, belefullad a
fekete lótusz álmába, s éber óráit aranyszín borral édesíti, mely
begyógyítja a sebeket, meghosszabbítja az életet, és a legkiégettebb
kéjencben is új vágyakat ébreszt. Mégis elkeseredetten kapaszkodnak az
életbe, s félnek az istentől, akit imádnak. Láttad, hogy vált az egyikük
ámokfutóvá, mikor megtudta, hogy Thog fölébredt, és a palotákat járja.
Nemegyszer tanúja voltam, hogy a város minden lakója sikoltozva, haját
tépve, egymást tiporva tódult ki a kapukon, aztán reszketve lapult
odakinn a falak tövében. Ilyenkor sorsot húznak, hogy ki legyen az, akit
megkötözve belöknek a boltíves kapun, hogy Thog éhségét és
szenvedélyét kielégítse. Ha most nem aludnának mindnyájan, Thog
jövetelének hírére eszelősen üvöltözve rohannának ki a külső kapukon.
– Ó, Conan! – könyörgött Natala hisztérikusan. – Gyere, meneküljünk
innen!
– Majd ha eljött az ideje – vetette oda Conan. Lángoló tekintete
Thalis hófehér idomain pihent. – És mit keres ebben a városban egy
stygiai nő?
– Kislánykoromban kerültem ide – felelte Thalis, s karcsú ujjait
összefűzte a tarkója mögött, miközben kecses mozdulattal hátradőlt a
kereveten. – Királylány vagyok, nem közönséges nő, mint azt a bőröm
színéről láthatod. A szőke kis ágyasodé sem lehet fehérebb. Egy lázadó
herceg rabolt el, aki egy sereg kúsita íjásszal nekivágott a déli vadonnak,
hogy saját országot keressen magának, amit meghódíthat. Valamennyi
harcosával együtt elpusztult a sivatagban, ám az egyik, mielőtt meghalt,
felültetett egy teve hátára, s addig vonszolta magát mellettem
gyalogszerrel a homokban, míg összeesett. A teve ment tovább, én végül
eszméletemet vesztettem az éhségtől és a szomjúságtól, s ebben a
városban tértem magamhoz. Később elmesélték, hogy kora hajnalban
pillantottak meg a falakról, ájultan hevertem egy döglött teve mellett.
Kimentek, behoztak, és új életre keltettek azzal a csodálatos, aranyszínű
borral. Csakis egy nő látványa vehette rá őket, hogy ilyen messzire
merészkedjenek a biztonságot jelentő falaktól. Természetesen
rettenetesen kíváncsiak voltak rám, különösen a férfiak. Mivel nem
beszéltem a nyelvüket, ők tanulták meg az enyémet. Nagyon jó a
felfogásuk, és gyorsan jár az eszük, persze csak ha ébren vannak. De én
jobban érdekeltem őket, mint a szülőhazám nyelve. Én voltam – és én
vagyok – az egyetlen dolog a világon, aminek a kedvéért egy xuthali
férfi egy időre le tud mondani a lótusz-álomról.
Kegyetlenül felnevetett, s merész tekintete sokatmondón villant
Conanra.
– A nők persze féltékenyek rám – folytatta zavartalanul. – Elég
csinosak a maguk sárga bőrű módján, de ugyanolyan révetegek és
bizonytalanok, mint a férfiak, akik nemcsak a szépségemért szeretnek,
hanem azért is, mert valódi vagyok! Nem vagyok látomás! Bár én is
aludtam a fekete lótusz álmát, de igazi asszony vagyok, érzelmeim és
vágyaim evilágiak. Össze sem lehet hasonlítani ezekkel az álmatag
szemű, sárga némberekkel. És ezért lenne jobb nektek, ha elvágnád
annak a lánynak a nyakát a szablyáddal, mielőtt még a xuthali férfiak
rátalálnak. Olyan dolgok várnak rá, amiről legszörnyűbb
lidércnyomásaiban sem álmodott! Őt túl lágy anyagból gyúrták, hogy
kibírja azt, amit én. Én Luxur leánya vagyok, s mielőtt megértem volna a
tizenötödik nyaramat, már bevezettek Derketónak, a sötét istennőnek a
szentélyébe, és beavattak legtitkosabb misztériumaiba. Nem mintha az
első néhány évem Xuthalban a felhőtlen öröm korszaka lett volna!
Xuthal népe többet felejtett, mint amennyit Derketo papnői valaha is
tudtak. Kizárólag az érzéki gyönyöröknek élnek. Akár alszanak, akár
ébren vannak, életüket egzotikus kéj tölti ki, mely meghaladja a
közönséges emberek felfogását.
– Elnyomorodott korcsok! – vicsorgott Conan.
– Nézőpont kérdése – mosolyodott el Thalis lustán.
– Nos – szögezte le a kimmériai –, itt csak az időnket vesztegetjük.
Látom már, hogy ez nem közönséges halandóknak való hely. Eltűnünk
innen, mielőtt a holdkórosaid felriadnának, vagy Thog úgy döntene,
hogy belőlünk vacsorázik. Azt hiszem, a sivatag jobban tetszett.
Natala, akinek a vér is megfagyott az ereiben Thalis előbbi szavainak
hallatára, buzgón helyeselt. Csak törve beszélte ugyan a stygiai nyelvet,
de így is eleget értett. Conan felállt, és őt is maga után húzta.
– Ha megmutatod nekünk a legközelebbi kijáratot – mordult föl a
barbár –, eltakarodunk innen.
Ám tekintete egy pillanatra még elidőzött a stygiai asszony formás
lábán és hófehér keblein.
Thalis figyelmét nem kerülte el ez a tekintet, s miközben egy nagy,
lusta macska kecses érzékiségével felállt a kerevetről, rejtélyesen
elmosolyodott.
– Kövess – mondta, és elindult, teljes tudatában annak, hogy Conan
pillantása karcsú alakjának, ruganyosan ringó csípőjének minden
mozdulatát követi. Nem arra indult el, amerről jöttek, de mielőtt Conan
gyanakvása felébredhetett volna, megállt egy tágas, elefántcsonttal
borított falú teremben, és a közepén csörgedező apró szökőkútra
mutatott.
– Nem akarod megmosni az arcod, kislány? – kérdezte Natalától. –
Csupa kosz, és por lepi a hajadat is.
Natala bűnbánóan elpirult a stygiai asszony mézes-gúnyos hangjában
rejlő rosszindulat hallatán, de engedelmeskedett, s közben letörten
eltűnődött azon, vajon mennyire viselte meg a sivatagi nap meg a
könyörtelen szél a külsejét, amire a brythún nők nem ok nélkül voltak
büszkék. Letérdelt a szökőkút mellé, hátrasimította a haját, derékig
letűrte tunikáját, és nemcsak az arcát látott neki megmosni, hanem
hófehér karját és vállait is.
– Crom nevében! – morgolódott Conan. – A nők akkor is szépítkezni
akarnak, ha maga az ördög van a sarkukban. Igyekezz, te lány! Ha
kikerülünk ebből a városból, két lépést sem teszel meg, és máris
ugyanilyen poros leszel. És Thalis… örömmel fogadnám, ha el tudnál
látni minket némi itallal meg harapnivalóval.
Válaszként Thalis hozzásimult, s fehér jobb karját bronzbarna válla
köré fonta. Karcsú, meztelen csípője Conan combjához ért, bódító illata
körüllengte őket.
– Miért kelnél birokra a sivataggal? – búgta halkan. – Maradj itt!
Kiokítalak Xuthal titkaira. Megvédelek majd. Szeretni foglak! Te igazi
férfi vagy! Belefáradtam már ezekbe a holdkórosokba, akik csak
sóhajtoznak, elalszanak, fölébrednek, és újra elalszanak. Egy evilági férfi
vad, mocsoktalan szenvedélyére vágyom. Lángoló tekinteted parazsától
szilajon kezd lüktetni a szív a keblemben, acélkarod érintése megőrjít.
Maradj itt! Királyt csinálok belőled Xuthalban! Bevezetlek téged az
ősök titkaiba, a tiltott, fűszeres gyönyörökbe! Én…
Lábujjhegyre emelkedett, és átölelte Conant, remegő teste az övéhez
simult. Elefántcsont színű válla fölött a férfi látta Natalát, amint hátraveti
nedves, kócos haját, és megdermed; tiszta szeme tágra nyílt,
cseresznyepiros ajka döbbenten elkerekedett. Conan zavartan morogva
kibontakozott Thalis öleléséből, s roppant karjának egyetlen
mozdulatával félrelökte. Thalis gyors pillantást vetett a brythún lányra,
rejtelmesen elmosolyodott, s büszke fejével mintha alig észrevehetően
bólintott volna.
Natala fölállt, és visszarántotta magára tunikáját. A szeme lángolt,
ajka remegett. Conan halkan szitkozódott magában. Nem volt
hűségesebb alkat az átlagos szerencselovagnál, de vele született
tisztességérzete arra ösztönözte, hogy Natala oldalára álljon.
Thalis nem erőltette a dolgot. Intett karcsú kezével, hogy kövessék,
majd megfordult, és átvágott a termen. Itt aztán egy függöny mellett
hirtelen megtorpant. Conannak, aki végig figyelte, eszébe villant, hogy
nem a névtelen szörnyet hallja-e, amint alattomosan közeledik hozzájuk
az éjféli termeken keresztül, s bőre bizseregni kezdett a gondolatra.
– Mi az? – kérdezte nyersen.
– Figyeld azt a boltívet! – felelte Thalis, és Conan háta mögé
mutatott.
A kimmériai fölemelt karddal pördült meg. Pillantása csak egy üresen
tátongó árkádra esett. Ekkor fürge léptek halk nesze hangzott fel a háta
mögött, majd egy elfúló kiáltás. Sarkon fordult. Thalisnak és Natalának
nyoma veszett. A függöny még mozgott, mintha felemelték és gyorsan
alá bújtak volna. Conan zavartan bámult arra – s ekkor a függöny és a fal
mögül tompa sikolyt hallott: a brythún lány hangját!

2.

Mikor Conan Thalis szavára hátrafordult, hogy a szemközti boltívre

nézzen, Natala nem sokkal mögötte állt, a stygiai nő mellett. Abban a
pillanatban, amikor a kimmériai hátat fordított, Thalis szinte hihetetlen,
párducszerű fürgeséggel Natala szájára tapasztotta a kezét, elfojtva a
lány ajkára toluló sikolyt. A stygiai nő másik karja ugyanakkor a szőke
lány dereka köré fonódott, s hátrarántotta zsákmányát a fal felé, amely a
válla érintésére nesztelenül megnyílt. A fal egy szakasza mintha
semmivé foszlott volna, s Thalis eltűnt foglyával a falfüggönyön tátongó
nyílásban, másodpercekkel azelőtt, hogy a kimmériai visszapördült
volna előző pozíciójába.
Odabent teljes sötétség telepedett rájuk, amint a rejtekajtó
becsukódott mögöttük. Thalis megállt egy pillanatra, és valamit babrált
rajta, nyilván egy reteszt csúsztatott a helyére. Mikor levette a kezét
Natala szájáról, hogy ezt megtehesse, a brythún lány teli torokból
sikoltozni kezdett. Thalis nevetése olyan volt a vaksötétben, akár a
mérgezett méz.
– Kiabálj csak, ha akarsz, kis bolond. A saját életedet kurtítod meg
vele.
Erre Natala hirtelen elhallgatott, s minden ízében reszketve próbált
elhúzódni rabtartójától.
– Miért csinálod ezt? – rimánkodott. – Mi a szándékod velem?
– Elkísérlek egy darabig ezen a folyosón – felelte Thalis –, és itt
hagylak annak a prédájául, aki előbb-utóbb el fog jönni érted.
– Ohhhhhh! – Natala hangja iszonyodó zokogásba fúlt. – Miért akarsz
bántani? Én nem ártottam neked!
– A harcosodat akarom. Te az utamban állsz. Szeretne megkapni,
kiolvastam a vágyat a szeméből. Ha te nem volnál, velem maradna, és én
királyt csinálnék belőle Xuthalban. Ha eltettelek láb alól, követni fog.
– Meg fog ölni érte – mondta Natala meggyőződéssel. Ő jobban
ismerte Conant, mint Thalis.
– Majd meglátjuk – felelte a stygiai nő hűvösen. Bízott a hatalmában
a férfiak fölött. – Mindenesetre te már nem fogod megtudni, hogy ledöf-
e, vagy csókokkal halmoz el, mert addigra már annak az arája leszel, aki
a sötétségben honol. Jöjj!
Az iszonyattól félőrült Natala küzdött, akár egy vadember, de hiába.
Thalis a maga ruganyos módján erősebb volt, mint hitte volna.
Egyszerűen felkapta, és a vállára vetve vitte végig a fekete folyosón,
mint egy kisgyereket. Natala nem sikoltozott, mert emlékezett a stygiai
nő vészjósló szavaira. Nem hallatszott más, csak szapora, ziháló
lélegzetvétele, meg Thalis halk, gúnyos, érzéki kacaja. Aztán a brythún
lány kaparászó keze ráfonódott valamire a sötétben – egy ékköves tőr
markolatára, amit Thalis aranydíszes övébe tűzött. Natala kirántotta, és
bakfistestének minden erejével, vadul döfött.
Thalis ajkáról egy kiáltás szakadt föl, fájdalmas és dühödt, akár a
megsebzett vadmacskáé. Megingott, s Natala kicsusszant az elerőtlenedő
karok közül, felhorzsolva gyönge tagjait az egyenetlen kőpadlón.
Felkászálódott, eltapogatózott a legközelebbi falig, s lihegve, reszketve
hozzásimult. Thalist ugyan nem látta, de hallotta a hangját. A stygiai nő
távolról sem volt halott. Egyre csak szitkozódott, s fellobbanó haragja
oly halálos és baljós volt, hogy Natala úgy érezte, csontjai viasszá
válnak, vére pedig jéggé dermed.
– Hol vagy, te kis nőstény ördög? – sziszegte Thalis. – Csak még
egyszer kerülj a kezem közé, akkor majd… – Natalát a rosszullét
környékezte, ahogy hallgatta, miféle szörnyű kínzásoknak akarja
alávetni őt riválisa. A stygiai nő olyan szavakat használt, melyek
hallatán a legkiégettebb aquilóniai kurtizán is elszégyellte volna magát.
Natala hallotta ellenfele tapogatózását a sötétségben, s egyszerre csak
fény gyulladt. Ha az előbb megrémült is Thalis ezen a fekete folyosón,
félelmét most elmosta engesztelhetetlen haragja. A fény az egyik rádium
drágakőből áradt, melyek Xuthal falait díszítették. Ezt dörzsölte meg az
előbb Thalis, s most mindkettőjüket vörhenyes derengés világította meg.
Ez a fény más volt, mint a többi, a termekben. A stygiai nő fél kezét az
oldalára szorította, ujjai közül vér patakzott. Mindenesetre nem tűnt sem
legyengültnek, sem súlyosan sérültnek, s szeme a nőstény oroszlánok
dühével lángolt. Ami kis elszántság maradt Natalában, az abban a
pillanatban elpárolgott, mikor meglátta a stygiai nőt a hátborzongató,
vérvörös fényben. Arckifejezése semmivel sem volt kevésbé pokoli,
mint a rémisztő környezet. Párducléptekkel közeledett a brythún lány
felé, kezét elvette sérült oldaláról, s ingerülten lerázta ujjairól a
vércsöppeket. Natala látta, hogy nem sebesítette meg komolyan
vetélytársnőjét. A penge lecsúszott a Thalis övét díszítő drágakövekről, s
csak egy felszínes hús-sebet ejtett, ami még jobban felkorbácsolta a
stygiai asszony vörösen izzó dühét.
– Add ide azt a kést, te bolond! – sziszegte Thalis, ahogy közelebb ért
a reszkető leányhoz.
Natala tudta, hogy míg van rá lehetősége, küzdenie kellene, de
egyszerűen képtelen volt rávenni magát. Sohasem volt valami nagy
harcos, s az elmúlt órákban átélt borzadály, erőszak és sötétség testét-
lelkét kiszipolyozta. Thalis kikapta a tőrt ernyedt ujjai közül, és megvető
mozdulattal félredobta.
– Kis szajha! – szűrte a fogai között, és vadul felpofozta a lányt. –
Mielőtt végighurcollak a folyosón, és Thog tátott pofájába hajítalak,
magam is megtekintem, hogy milyen színű a véred! Rám mertél
támadni… Ezért a vakmerőségért még megfizetsz!
A hajánál fogva megragadta, és tovább vonszolta a folyosón, egy íves
fénykör pereméig. A falból itt egy vaskos fémgyűrű állt ki,
embermagasságnál valamivel feljebb, melyről többszörösen sodrott
selyemzsinór lógott. Natala rémálomként élte át az egészet. Thalis
letépte róla a tunikát, hátracsavarta a csuklóját, rácsomózta a kötelet, és
nagyot rántott rajta. A brythún lány anyaszült meztelenül lógott a
gyűrűről, a lába alig érintette a talajt. Addig tekergette a nyakát, míg
meg nem pillantotta Thalist, aki éppen egy drágaköves nyelű korbácsot
akasztott le a falról, a fémgyűrű mellől. A korbácsnak hét ága volt,
szorosra font selyemszálakból, ami keményebb, de hajlékonyabb a
bőrszíjnál.
Thalis diadalittas elégtétellel szisszent fel, aztán lendületet vett, és
Natala felsikoltott, mikor a selyemszálak végigszántottak az ágyékán. A
brythún lány vonaglott, rúgkapált, és elgyötörten rángatta a csuklóját
fogva tartó szíjakat. Teljesen megfeledkezett az alattomos
szörnyetegről, melyet a kiabálása idecsalhat, s a jelek szerint Thalis
is. Minden csapás után kéjes sikoly szakadt fel ajkáról. A verések,
amiket Natala a sémita rabszolgapiacokon kapott, simogatásszámba
mentek ehhez a kínzáshoz képest. Sosem gondolta volna, hogy a
keményre font selyemszálak ilyen szörnyű fájdalmat okozhatnak. Finom
érintésük gyötrőbb volt, mint a mogyorófa vesszőé és a bőrszíjaké.
Suhogásukban halálos méreg szisszent, ahogy a levegőt hasították.
És aztán, amint Natala könnyáztatta arcát a mennyezetre emelte, hogy
irgalomért könyörögjön, a torkára fagyott a sikoly. A kínszenvedés
bénító erejű iszonyatnak adta át a helyét csodaszép szemében.
Az arckifejezése láttán Thalis döbbenten nézett fel, majd fürgén
megpördült, mint valami macska. Elkésett! Borzasztó sikoly szakadt föl
ajkáról, ahogy fölemelt karokkal hátrahőkölt. Natala egy pillanatra a
testet öltött félelem fehér alakját látta benne, amint kirajzolódik a föléje
toronyló sötét, alaktalan tömegre. Aztán ezt a fehér alakot valami
elragadta, és visszahúzódott vele az árnyak közé, s Natala magára
hagyva lógott a halovány fénykörben, félig aléltan az iszonyattól.
 A fekete árnyékok mélyéről érthetetlen, vérfagyasztó hangok
hallatszottak. Natala hallotta Thalis eszelős, hadaró könyörgését, de
senki sem válaszolt neki. Egy darabig csak a stygiai nő zihálása
hallatszott, mely hirtelen elkínzott üvöltésbe csapott át, aztán zokogó,
hisztérikus nevetésbe fulladt. A hátborzongató kacaj görcsös lihegésnek
adta át a helyét, majd ez is elnémult, s minden előbbinél borzalmasabb
csend ülte meg a titkos folyosót.
Natalát a hányinger környékezte a félelemtől, de addig csavarta-
tekerte tagjait, míg végül sikerült egy rémült pillantást vetnie abba az
irányba, amerre a fekete alak elvonszolta Thalist. Semmit nem látott, ám
a bőrén érezte a láthatatlan veszélyt, olyan fenyegetőn, hogy szinte
felfogni sem volt képes. Kétségbeesetten küzdött a hullámokban rátörő
hisztériával. Felhorzsolt csuklójáról, sajgó tagjairól megfeledkezett a
földöntúli veszedelem torkában, mely – homályosan sejtette – nemcsak a
testét, hanem halhatatlan lelkét is fenyegette.
Feszülten meresztette a szemét a halovány fénykörön túl ásító
sötétségbe, s közben rettegett attól, hogy megpillant valamit. Zokogva
nyöszörgött. A sötétség kezdett alakot ölteni. Valami hatalmas, otromba
forma puffadozott a feneketlen űrben. A fény egy óriási, torz fejre vetült
– legalábbis Natala fejnek vélte, bár rögtön tudta, hogy nem tartozhat
semmilyen földi lényhez. Látta a roppant varangypofát, melynek vonásai
oly elmosódottak és bizonytalanok voltak, akár a rémálmok tükrében
megpillantott kísérteteké. Hatalmas fényfoltok hunyorogtak feléje,
melyek akár szemek is lehettek volna, s ő érezte a belőlük sütő kozmikus
kéjvágyat. A szörnyeteg testét nem tudta kivenni. Körvonalai folyton
változtak és vibráltak, ahogy nézte, ám az anyaga épp elég valóságosnak
hatott. Nem volt benne semmi ködös vagy kísérteties.
Mikor a szörnyeteg megindult feléje, nem tudta volna megmondani
róla, hogy jár, csúszik, ugrál vagy repül. Ahogy mozgott, az teljesen
kívül esett az emberi érzékszervek határain. Hiába merészkedett elő az
árnyékból, a lány így sem jött tisztába a külsejével. A rádium drágakő
fénye nem világította meg úgy, mint a közönséges teremtményeket.
Bármilyen hihetetlennek tűnt is, szinte úgy látszott, mintha taszítaná a
fényt. Testének részletei továbbra is homályosak és elmosódottak
maradtak, még akkor is, amikor olyan közel járt már, hogy kis híján
hozzáért a vacogó fogú lányhoz. Csak a hunyorgó varangypofát lehetett
tisztábban kivenni. A szörny látványa megzavarta az emberi szemet.
Fekete árnyékfolt volt, amit földi fény sem eloszlatni, sem megvilágítani
nem volt képes.
Natala úgy érezte, megőrült, mert nem tudta eldönteni, hogy a lény
alulról néz-e föl rá, vagy fölébe tornyosul. Képtelen volt megmondani,
hogy az elmosódott, visszataszító pofa a lábánál gyülekező árnyékok
közül mered rá, vagy szédítő magasságból bámulja. A szeme meggyőzte
róla, hogy bármilyen változékony is a lény külseje, mégis tömör
anyagból kell lennie, s most a bőre új bizonyítékot szolgáltatott erre.
Valami sötét, csápszerű végtag simított végig a testén, s ő teli torokból
felsikoltott, mikor megérezte nyirkos érintését. Nem volt sem meleg,
sem hideg, sem érdes, sem sima. Natala még soha nem tapintott ehhez
hasonlót, s az érintés olyan rettenettel és szégyennel töltötte el, aminőt
egész eddigi életében nem tapasztalt. Úgy érezte, mintha az élet
feneketlen vermeinek iszapjában tenyésző minden förtelem és istentelen
undokság egyetlen kozmikus szennyhullámban csapna össze a feje
fölött. És ebben a pillanatban rádöbbent, hogy az életnek bármilyen
korcs torzulását is képviseli ez a szörny, nem oktalan fenevad.
Hisztérikusan üvöltözni kezdett, miközben a szörnyeteg olykor-olykor
rántott rajta egyet, mintha nyers erővel le akarná tépni a gyűrűről; s
ekkor valami reccsent a fejük fölött, egy kapálózó alak zúgott át a
levegőn, és zuhant csattanva a kőpadlóra.

3.

Mikor Conan megpördült, meglátta a helyére libbenő falfüggönyt, és

meghallotta Natala tompa sikolyát, őrjöngő üvöltéssel vetette magát a
falnak. Olyan erővel pattant vissza róla, ami más, közönségesebb
embernek csontját törte volna, aztán letépte a függönyt, de mögötte csak
sima kőfalat talált. Az őrülettől eszét vesztve emelte magasba szablyáját,
mintha azzal akarna utat vágni magának a vastag márványon keresztül,
ám ekkor valami zajt hallott a háta mögül, és lángoló szemekkel sarkon
fordult.
Tucatnyi férfialak nézett vele farkasszemet, sárga bőrű emberek bíbor
tunikában, rövid kardokkal a kezükben. Mikor megfordult, vérszomjas
ordítozással rontottak rá. Conan meg sem próbálta lecsillapítani őket.
Most, hogy az oldala mellől ragadták el kedvesét, tombolva ütközött ki
belőle barbár természete.
 Bivalytorka mélyéről vérszomjas, elégedett kurrogás tört fel, ahogy
nekirugaszkodott. Szablyájának íve hosszabb volt az első támadó rövid
kardjánál, s a férfi széthasított koponyájából szertefröccsent az agyvelő,
miközben elhanyatlott. Conan úgy pördült meg, mint egy macska, egy
lesújtó csukló elé kapta pengéje élét, s a rövid kardot markoló kéz
vérvörös cseppek záporában röpült a levegőbe. A kimmériai azonban
nem torpant meg egyetlen pillanatra sem. Roppant testének párducszerű
mozdulatával kitért két sárga bőrű harcos esetlen rohamának útjából, s az
egyik támadó kardja célját elhibázva a másik mellkasába mélyedt.
Csalódott kiáltások fogadták ezt a balszerencsés esetet, s Conan
engedélyezett magának egy kurta, csaholó kacajt, miközben félreugrott
egy sivítő élű penge elől, és visszakézzel alája vágott. Daloló
kardpengéje karmazsinvörös csíkot húzott maga után a levegőben, s egy
újabb xuthali roskadt össze üvöltve, mindhiába igyekezvén visszafogni
kiömlő beleit.
A város harcosai úgy vonítottak, mint az őrjöngő farkasok. Rég vettek
már részt igazi, vérre menő küzdelemben, s nevetségesen lassúak és
ügyetlenek voltak ehhez az emberbőrbe bújt tigrishez képest, kinek
szemmel alig követhető mozdulatai a barbár acélinak és a számtalan
csatán edzett harcos agy tökéletes összhangján alapultak. Esetlenkedtek,
botladoztak, tulajdon túlerőjük akadályozta őket; túl gyorsan és túl
hamar sújtottak le, s fegyverük csak az üres levegőt hasította. Conan egy
pillanatig sem maradt ugyanazon a helyen. Ugrott, félrelépett, kitért,
fordult, folyamatosan változó célpontot nyújtva az ellenséges kardoknak,
mialatt a saját görbe pengéje halálos dalt zümmögött a xuthaliak fülébe.
Ám bármi más hibájuk volt is, a sárga bőrű harcosokat nem lehetett
gyávának nevezni. Ordibálva, vagdalkozva kavarogtak ellenfelük körül,
s a boltíves ajtókon át egyre többen tódultak befelé, fölriasztotta őket
álmukból a szokatlan ribillió.
Conan, aki már kapott egy vágást a halántékára, iszonyú ívben
forgatta meg vérmocskos szablyáját. Ezzel a szörnyű csapással
megtisztította maga körül a terepet egy másodpercre, s gyorsan
körülnézett, hogy merre menekülhetne. Ekkor az egyik falszakaszon
valaki félrehúzott egy nehéz bársonyfüggönyt, ami egy szűk
lépcsőfeljárót takart. A nyílásban egy férfi állt díszes palástban.
Révetegen hunyorgott, mint aki nemrég ébredt, és még nem tudta lerázni
agyáról az álom ködét. Conan villámgyors döntését azonnal tett követte.
 Lélegzetelállító tigrisbukfenccel vetette át magát a kardok fenyegető
gyűrűjén, s a lépcső felé viharzott, az üldöző falkával a nyomában.
Három férfi állta útját a márványlépcsők tövében, s ő fülsiketítő, fémes
csattanással rontott nekik. Egy vad pillanatig a pengék úgy villogtak,
akár a tavaszi villámlás, aztán a xuthaliak csoportja széthullott, és Conan
felcsörtetett a lépcsőn. A sarkában törtető horda elakadt a három véresen
vonagló alakban. Az egyik arcra borulva feküdt a vér és agyvelő
förtelmes tócsájában, a másik rogyadozó könyékkel támaszkodott a kőre,
átvágott ütőeréből fekete sugárban lövellt a vér. A harmadik döglődő
kutyaként vonítva szorongatta azt a skarlátszín csonkot, amely egy
másodperce még a karja volt.
Ahogy Conan felszáguldott a márványlépcsőn, az odafent álló férfi
lerázta magáról a kábaságot, és kivonta kardját, mely fagyos izzással
sziporkázott a rádium drágakövek fényében. Mikor a barbár nekirontott,
lefelé szúrt vele. Conan azonban váratlan mozdulattal lebukott a
torkának tartó acélhegy elől. A penge felhasította a hátán a bőrt – ám
ekkor a kimmériai kiegyenesedett, s roppant vállának minden erejét
beleadva felfelé döfött a szablyával, mint valami henteskéssel.
Leszegett fejű rohamának lendülete oly iszonyatos volt, hogy meg
sem torpant, amint fegyvere markolatig szaladt az ellenfél hasába.
Vicsorogva rohant neki a lemészárolt nyomorult hullájának. Az ütközés
ereje csattanva vágta a falhoz Conant. Áldozata félrehanyatlott, a szablya
kiszakadt testéből, s ő fejjel lefelé zuhant le a lépcsőn, lágyékától
szétrepedt szegycsontjáig kettéhasítva. A tetem a szerteszét záporozó
belek hátborzongató mocskában bucskázott le a márványfokokon felfelé
futó harcosok képébe, és magával rántotta őket.
Conan félig kábán támaszkodott a falnak egy pillanatra, és a lenti
zűrzavarra meredt, aztán dacosan lerázta szablyájáról a vöröslő
cseppeket, és nekieredt a lépcsőnek.
Egy emeleti terembe jutott, s csak egy másodpercre torpant meg,
hogy megbizonyosodjon róla, valóban üres-e. A horda a háta mögött
olyan egekig csapó iszonyodással és haraggal ordítozott, hogy rögtön
rájött, valami nevezetes személyt ölhetett meg a lépcsőn, talán ennek a
fantasztikus városnak a királyát.
 Vaktában, terv nélkül futott tovább. Mindenáron szerette volna
megkeresni és megmenteni Natalát, akiről tudta, hogy ugyancsak
szorongatott helyzetben lehet, ám így, Xuthal valamennyi harcosával a
sarkában, nem tehetett egyebet. Rohant és rohant, hátha a szerencse
megsegíti, lerázza üldözőit, és megtalálja a lányt. A teljesen sötét, vagy
csak homályos derengéssel megvilágított emeleti termekben hamar
elvesztette minden irányérzékét, úgyhogy nem csoda, hogy végül egy
olyan helyiségbe csörtetett be, amelyikbe szemből csak úgy özönlöttek a
sárga bőrű férfiak.
Bosszúszomjasan rikoltozva rontottak feléje. Conan undorodva
elvicsorodott, sarkon fordult, és visszamenekült arra, ahonnan jött.
Legalábbis úgy vélte, hogy arra. Hamarosan azonban, mikor egy
különösképp díszes teremben találta magát, rádöbbent a tévedésére.
Azok a szobák, amiken a lépcső óta átvágott, mind üresek voltak. Ebben
a helyiségben azonban volt valaki, aki sikoltva egyenesedett föl, mikor ő
becsörtetett.
Conan egy gazdagon felékszerezett, ám máskülönben teljesen
meztelen, sárga bőrű nőt pillantott meg, aki tágra nyílt szemekkel meredt
rá. Csak ennyit látott, aztán a nő felemelte a karját, és megrántott egy
zsinórt, ami a falon lógott. A kimmériai lába alatt megnyílt a talaj, s
acélizmainak minden ruganyossága sem tudta megmenteni; a következő
pillanatban már pörögve zuhant az alatta ásító, ismeretlen mélységbe.
Nem esett nagyot, bár a távolság így is elég lett volna hozzá, hogy
szilánkokra zúzza egy olyan ember lábát, aki nem acélrugókból és
bálnacsontból van, mint ő.
Két lábán és fél kezén landolt, ösztönösen tovább szorítva szablyája
markolatát. Ahogy fölpattant, akár a vicsorgó hiúz, egy ismerős hang
sikolya csendült a fülébe, így pillantotta meg Conan a szemébe hulló
fekete sörényen keresztül Natala hófehér, mezítelen alakját egy
lidércnyomásos, fekete árnyék kéjsóvár ölelésében, mely csak a pokol
elveszett bugyrainak szüleménye lehetett.
Ha a kimmériai egyedül csak ezzel a rémséges alakkal kerül szembe,
talán percekre mozdulatlanná dermed a félelemtől. Így azonban, hogy az
ágyasa is ott volt, a látványtól Conan agyát vörös hullámban öntötte el a
gyilkos őrület. Skarlátszín fátyol ereszkedett a szeme elé, mikor lesújtott
a szörnyetegre.
Az támadója felé fordulva eleresztette a lányt. A megvadult
kimmériai szablyája sivítva szelte a levegőt, keresztülhasította a fekete,
nyúlós tömeget, és csengve csattant a kőpadlónak, kék szikraözön
kíséretében. Conan térdre esett az ütés lendületétől. A penge nem
ütközött akkora ellenállásba, mint várta. Ahogy imbolyogva
feltápászkodott, a szörnyeteg rávetette magát.
Úgy magasodott fölébe, mint valami fojtó sűrűségű, éjsötét felleg.
Félig folyékony hullámok csaptak össze fölötte, hogy beburkolják és
elnyeljék. Vadul csapkodó szablyája újra és újra belehasított a förtelmes
kocsonyába, hosszú tőre rezgő szélű sebeket tépett-szakított rajta.
Valami iszamós folyadék csorgott a testén, ami akár a rémség nyálkás
vére is lehetett. Ám a szörny haragja nem lankadt.
Conan nem tudta volna megmondani, hogy végtagokat vagdal-e le,
vagy csak a lény kocsonyás testét hasogatja, mely nyomban összeforr a
penge éle mögött. Valami megfoghatatlan erő szilajon rángatta a
rettenetes küzdelem hevében, s ő szédülten úgy érezte, nem egy
ellenféllel harcol, hanem testetlen, vérszomjas teremtmények egész
seregével. A szörny mintha egyszerre harapta, ütötte, tépte és
marcangolta volna. Agyarakat és karmokat érzett a húsába mélyedni,
puffadt, s mégis vaskemény csápok szorították testét és tagjait. A
legrosszabb pedig az a láthatatlan valami volt, ami olykor skorpiókból
font korbács gyanánt vágott végig vállán, hátán és mellkasán, fölmarta a
bőrét, és folyékony tűzként lángoló mérget fecskendezett az ereibe.
A küzdelem túlsodorta őket a halvány fénykörön, s a kimmériai
tömény, fullasztó sötétségben hadakozott. Egy ízben, mint a sarokba
szorított patkány, ellenfele petyhüdten remegő testébe mélyesztette
fogait, s rosszullét környékezte, mikor az a valami nyálkás, eleven
gumidarabként kezdett vonaglani a szájában.
Dühödt küzdelemben hemperegtek egymás hegyén-hátán az alagút
mélye felé. Conan feje kóválygott az iszonyú fájdalomtól. Lélegzete
elfúló zihálásként szakadt fel a tüdejéből. Messze a feje fölött
megpillantotta a roppant varangypofát. Valami beteges, hátborzongató
derengés világította meg, ami belőle magából áradt. Egy rekedt
bömböléssel, ami félig káromkodás volt, félig pedig kínlódó üvöltés,
feléje rugaszkodott, és minden maradék erejét beleadva döfött. A
szablya markolatig süllyedt az undorító pofába. Görcsös rángás futott
végig a kimmériai körül vonagló hatalmas, kocsonyás tömegen. Aztán
mintha szétrobbant volna az egész lény, meleg mocsokcseppeket szórva
hátrafelé lódult, s immár eszeveszett igyekezettel hömpölygött tova a
folyosón. Az összetört, sebekkel borított, lerázhatatlan Conant magával
hurcolta, mert a barbár buldogként csüngött a szablya markolatán, amit
nem bírt kirántani, s közben őrjöngve tépte-kaszabolta a szörcsögve
rezgő tömeget a bal kezében szorongatott tőrrel.
A szörnynek most már egész testét elborította a különös,
foszforeszkáló ragyogás, mely rőten izzó tűz gyanánt vakította el Conan
szemét – s egyszer csak az omlatag, puffadt tömegnek egy cuppanással
nyoma veszett, a szablya kifordult belőle, és ott maradt a barbár görcsbe
rándult kezében. Ez a kéz és a hozzá tartozó kar valami feneketlen
verembe lógott, s messze odalent a szörnyeteg foszforeszkáló teste
meteorként zúgva zuhant mind mélyebbre és mélyebbre. Conan kábán
ébredt rá, hogy egy nagy, kerek kútakna mellett fekszik, melynek széle
nyálkás tapintású kőből van. A végsőkig ki volt merülve, mozdulni sem
tudott, csak figyelte, hogy lesz egyre kisebb az a vörösen izzó fényfolt
odalenn, míg el nem nyelte valami olajosan csillogó sötétség, amely
mintha fölemelkedett volna a kút fenekéről, hogy találkozzék vele. Egy
röpke pillanatra gyorsan halványuló lidércfény világította meg az
alvilági mélységeket, aztán elenyészett, és Conan szédülten meredt az
alatta tátongó démoni sötétségbe, amely némán őrizte titkait a halandó
szemek elől.

4.

Natala mindhiába rángatta a kegyetlenül a csuklójába vágó

selyemzsinegeket, s közben kétségbeesetten igyekezett áthatolni
tekintetével a halovány fénykörön túli sötétségen. A nyelve mintha a
szájpadlásához fagyott volna. Abban a feneketlen éjszakában látta
eltűnni Conant, élethalálharcba bonyolódva az ismeretlen démonnal, s
azóta alig hallott valamit. Csak a barbár rekedt zihálását, az egymásnak
feszülő testek puffanásait, a szilaj csapások hasadó-recsegő zaját. Most
azonban ezeknek is vége szakadt, s Natala félájultan, kóválygó fejjel
lógott a kötelekről.
Iszonyat hozta apátiájából léptek nesze riasztotta fel, s Conant
pillantotta meg kibontakozni a sötétségből. A látványtól azonnal
visszatért a hangja. Átható sikoly vert tompa ekhókat a boltíves
termekben. A megtépázott kimmériai borzasztóan nézett ki. Minden
lépésével vérnyomokat hagyott maga után. Véraláfutásos arcáról le volt
nyúzva a bőr, mintha szöges bunkóval verték volna össze. Ajka
feldagadt, s felszakított fejbőre alól vér csorgott az ábrázatára. Combján,
lábszárán és felsőkarján mély sebek éktelenkedtek, s egész testét kékzöld
foltok borították, ahol a szörnyeteg a falakhoz meg a kőpadlókhoz
csapta. Ám leginkább a válla, a háta és a mellkasa sínylette meg a
küzdelmet. Szétmarcangolt, feldagadt húsában mély árkok húzódtak,
bőre pedig cafatokban lógott, mintha szögesdrótból font korbáccsal
ostorozták volna meg.
– Ó, Conan! – zokogott a lány. – Mit tettek veled?
A kimmériaiban nem maradt erő a társalgáshoz, de szétzúzott ajka
hátborzongató, ádáz mosolyra húzódott, ahogy kedveséhez közeledett.
Szőrös, vértől és verítéktől csillogó mellkasa rekedt zihálással
emelkedett-süllyedt. Lassan, nehézkesen felnyúlt, elvágta Natala
kötelékeit, aztán nekihanyatlott a falnak, és reszkető lábával
kitámasztotta magát, hogy pihenjen egy keveset. A lány fölkászálódott a
padlóról, ahová esett, s hisztérikusan zokogva, kétségbeesetten átölelte.
– Ó, Conan, ezek a sebek halálosak? Most mit tegyünk?
– Tudod – lihegte a férfi –, ha az ember a pokol egyik ördögével
verekszik, nem számíthat rá, hogy ép bőrrel megússza.
– Hol van? – suttogta a szőke lány. – Megölted?
– Fogalmam sincs. Beleesett valami gödörbe. Véres cafatokra
szabdaltam, de hogy meg lehet-e egyáltalán ölni a kardom acéljával, azt
nem tudom.
– Ó, az egész tested csupa seb! – sírta el magát Natala, a kezét
tördelve.
– Valami csápféleséggel vert – fintorodott el a barbár, és elkáromkodta
magát, mikor mozdulni próbált. – Vágott, mint a késpenge, és égetett,
mint a méreg. De a szuszt azzal az átkozott szorításával préselte ki
belőlem. Rosszabb volt, mint egy óriáskígyó. Itt nyuvadjak meg, ha nem
sajtolta szét a zsigereim felét.
– Most mihez kezdjünk? – nyöszörgött a lány.
A kimmériai felnézett. A csapóajtó visszacsukódott. Odaföntről
semmi zaj nem hallatszott.
– A rejtekajtón nem mehetünk vissza – motyogta. – Az a terem tele
van hullákkal, és bizonyára őröket állítottak oda. Mikor lezuhantam az
emeletről, valószínűleg azt hitték, végem van, de az is meglehet, hogy
nem volt merszük követni ebbe az alagútba. Feszítsd ki a falból azt a
drágakövet. Mikor visszatapogatóztam a folyosón, boltívekre
bukkantam, melyek más alagutakra nyílnak. Próbát teszünk az elsővel,
ami az utunkba akad. Lehet, hogy egy másik veremhez vezet, de az is
elképzelhető, hogy a szabad levegőre. Meg kell kockáztatnunk. Nem
rohadhatunk itt életünk végéig.
Natala engedelmeskedett, és Conan baljában az apró fényforrást,
jobbjában pedig vérmocskos szablyáját szorongatva megindult a
folyosón. Lassan, mereven járt, már csak vadállati életereje tartotta
talpon. Véreres szeme üvegesen meredt előre, s Natala látta, hogy
olykor-olykor önkéntelenül megnedvesíti szétzúzott ajkát. A lány tudta,
hogy iszonyú gyötrelmei lehetnek, ő azonban a vadak sztoikus
nyugalmával fogadja a szenvedést, és nem panaszkodik.
A hunyorgó drágakő fénye egy fekete boltívre esett, és Conan
lekanyarodott. Natalának a háta is beleborsódzott, mikor elképzelte, mi
várhat itt reájuk, ám a kő csupán egy ugyanolyan alagutat világított meg,
mint amit az imént hagytak el.
Hogy mennyit mentek, arról sejtelme sem volt, végül azonban
megmásztak egy hosszú lépcsőt, s egy kőajtó előtt találták magukat, amit
vastag aranyretesz tartott zárva.
A lány habozott, és Conanra nézett. A barbár már csak imbolyogva
állt a lábán, a remegő kezében szorongatott drágakő kísérteties
árnyékokat táncoltatott a környező falakon.
– Nyisd ki az ajtót, te lány – suttogta nehézkesen. – Xuthal harcosai
várnak, és én nem akarok csalódást okozni nekik. Cromra mondom, nem
látott még ez a város olyan véráldozatot, amit most én fogok bemutatni!
Natala látta, hogy alig van már magánál. Az ajtó mögül semmi nesz
nem hallatszott. A lány kivette a rádium drágakövet vérben úszó
védelmezője kezéből, félretolta a reteszt, és kinyitotta az ajtót. Egy
aranyszövésű falfüggöny hátoldalával találta szemben magát. Félrehúzta,
és torkában dobogó szívvel kikukucskált mögüle. Egy üres termet látott,
amelynek a közepén ezüstös vizű szökőkút csobogott.
Conan hatalmas marka nehezedett csupasz vállára.
– Félre az útból, te lány – motyogta a férfi. – Eljött a kardok ideje…
– Senki nincs a teremben – felelte neki Natala. – De vizet, azt látok…
– Én is hallom. – Conan megnyalta elfeketedett ajkát. – Iszunk belőle,
mielőtt meghalunk.
 Úgy viselkedett, mint aki megvakult. Natala megfogta vérszennyes
kezét, és bevezette őt a helyiségbe. Lábujjhegyen járt, s minden
pillanatban várta, hogy sárga bőrű alakok tódulnak be ordítozva a sötét
boltíveken.
– Igyál, én addig őrködöm – hörögte a kimmériai.
– Nem, nem vagyok szomjas. Feküdj le a szökőkút mellé, én majd
kimosom a sebeidet.
– Hol vannak Xuthal kardjai? – A barbár folyton a szemét
dörzsölgette, mintha elhomályosuló látását akarná kitisztítani.
– Senkit nem hallok. Minden csendes.
Conan bizonytalanul térdre roskadt, fejét a kút kristálymedencéjébe
merítette, és hosszú kortyokban nyeldekelve ivott, mint aki a szomjhalál
küszöbén áll. Mire kiemelte csatakos fejét a vízből, véraláfutásos
szemébe visszaköltözött az értelem, s engedelmesen végignyújtóztatta
roppant tagjait a márványpadlón, bár a szablyát továbbra is keményen
markolta, s pillantása minduntalan a sötét boltíveken időzött. Natala
megmosta csúful összemarcangolt testét, és egy letépett selyemfüggöny
csíkjaival bekötözte a mélyebb sebeket. A háta láttán megborzongott.
Ahol a szörnyeteg nem marta le egészen Conan csontjairól a húst, ott
kékesfeketére és sárgásra színeződött, s bőven gennyezett. Miközben
munkálkodott, kétségbeesetten igyekezett valami megoldást találni. Ha
itt maradnak, előbb-utóbb felfedezik őket. Hogy a xuthali harcosok mit
csinálnak, arról sejtelme sem volt. Talán visszatértek az álmaik közé, de
az sem volt kizárva, hogy módszeresen átfésülik a palotát, az ő
nyomaikat kutatva.
Mikor végzett a sebkötözéssel, megdermedt. Egy függönyök takarta
alkóvban mintha egy sárga bőrű kezet pillantott volna meg.
Nem szólt Conannak, csak magához vette a tőrét, felállt, és
nesztelenül átosont a termen. Szíve a torkában dobogott, mikor óvatosan
félrehúzta a függönyt. A mögötte megbújó szófán egy fiatal, sárga bőrű
nő feküdt, meztelenül és első ránézésre holtan. A keze egy jáde korsón
pihent, mely csaknem színültig volt valami különös, aranyló
folyadékkal. Natalának eszébe jutott, hogy hátha ez a Thalis által
említett elixír, ami életerőt és kitartást kölcsönöz a degenerált
xuthaliaknak. Áthajolt a karcsú nőalakon, s tőrét a lány keblének
szegezve megragadta a korsót. Az alvó meg se moccant.
Natala fölemelte a korsót, és habozott, mert felötlött benne, hogy az
lenne a legbiztonságosabb, ha egy tőrszúrással elküldené a lányt a
lótuszillatú álmokon túli világba, ahonnan már semmiféleképpen nem
riaszthatja társait. Ám egyszerűen képtelen volt rábírni magát, hogy a
kimmériai tőrét abba a rezzenéstelen kebelbe döfje, így hát végül
visszahúzta a függönyt, és Conanhoz sietett, aki továbbra is félig
eszméletlenül hevert a szökőkút mellett.
Lehajolt, és a férfi ajkához illesztette a korsót. Conan ivott, először
csak gépiesen, aztán hirtelen éledő mohósággal. A lány nagy
döbbenetére felült, és kikapta az edényt a kezéből. Mikor fölemelte a
fejét, a tekintete tiszta volt, és csillogó. A szörnyű megpróbáltatások
nyomai jórészt eltűntek vonásairól, s amikor megszólalt, hangja nem az
önkívület lázának béna motyogása volt.
– Crom! Ezt meg honnan kerítetted?
Natala az alkóvra mutatott.
– Abból a fülkéből, ahol egy sárga bőrű kicsike alszik.
A barbár ismét belekortyolt az aranyszín folyadékba.
– Cromra mondom – jelentette ki mély sóhajjal –, úgy érzem magam,
mintha új élet, új erő forrna az ereimben. Ez nem lehet más, csak az ősi
legendák életelixírje!
Fölállt, és felkapta szablyáját.
– Legjobb lenne, ha visszamennénk a folyosóra – jegyezte meg
Natala idegesen. – Ha sokáig maradunk itt, ránk találhatnak.
Elrejtőzhetünk, míg a sebeid begyógyulnak, aztán meg…
– Nem én! – mordult föl a barbár. – Nem vagyunk mi patkányok,
hogy föld alatti odúkban bujkáljunk! Itt hagyjuk ezt az ördöngös várost,
és szeretném látni azt, aki az utunkat állná!
– De a sebeid! – nyögött fel a lány.
– Nem érzem őket – válaszolta a kimmériai. – Lehet, hogy ez a bor
csak csalárd erőt oltott belém, de esküszöm, hogy nem érzek sem
fájdalmat, sem kimerültséget.
Hirtelen elhatározással átvágott a termen egy ablakhoz, amit Natala
az imént nem vett észre. A brythún lány odasietett hozzá, és ő is
kikukucskált a válla fölött. Hűvös szellő borzolta össze aranyfürtjeit.
Fölöttük a bársonyfényben sötétlő, csillagokkal pöttyözött égbolt feszült.
Alattuk ismeretlen messzeségbe nyúlt el a homoksivatag.
– Thalis azt mondta, hogy az egész város egyetlen óriási palota –
dörmögte Conan. – Akkor bizonyára vannak olyan termek is, melyek a
falba vannak építve, mintha tornyok lennének. Ilyen ez is. A jó
szerencse vezérelt ide minket.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte a lány, ijedt pillantást vetve
hátra a válla fölött.
– Azon az elefántcsont asztalon látok egy kristály vázát – felelte a
barbár. – Töltsd tele vízzel, és köss a nyakára egy csíkot abból a
széttépett függönyből, hogy legyen minél fogva vinnünk. Én addig
széthasogatom ezeket a falfüggönyöket.
Natala szó nélkül engedelmeskedett, s mikor elkészült, látta, hogy
Conan biztos kézzel összesodorja a hosszú selyemcsíkokat, aztán kötéllé
csomózza őket össze, amelynek egyik végét a súlyos elefántcsont asztal
lábához köti.
– Megkockáztatjuk a sivatagot – mondta közben. – Thalis azt mondta,
hogy egynapi járásra dél felé van egy oázis, azon túl meg szavannák
terülnek el. Ha elérjük azt az oázist, ott megpihenhetünk, míg a sebeim
begyógyulnak. Ebben a borban boszorkányos varázserő van. Nem sokkal
ezelőtt alig voltam különb egy lebunkózott hullánál, most meg bárkivel
szembeszállnék. Nesze, maradt még elég selyem, hogy valami ruhafélét
csinálj belőle magadnak.
Natala teljesen megfeledkezett róla, hogy meztelen. A puszta tény
nem zavarta különösebben, ám finom bőrének szüksége lesz valami
védelemre a sivatagi napsütés ellen. Miközben karcsú alakja köré
kanyarított egy nagy darab selymet, Conan az ablakhoz lépett,
megvetően elbiggyesztette az ajkát, és egyetlen rántással kitépte a falból
a gyenge arany védőrácsot. Aztán Natala dereka köré hurkolta a
selyemkötél szabad végét, rászólt, hogy fogózkodjon mindkét kezével,
átemelte az ablakpárkányon, és tízméteres magasságból leeresztette a
homokra. A lány kibújt a hurokból, ő megint felhúzta a kötélvéget, s
ezúttal a vizes- meg a borosedényt küldte le. Ezeket már ő is követte.
Gyors fogásokkal mászott, a kezén függeszkedve.
Mikor védelmezője leért mellé, Natala megkönnyebbülten
felsóhajtott. Ott álltak a hatalmas fal tövében, fejük fölött a sápadó
csillagok, körülöttük a csupasz sivatag. Hogy miféle veszélyek várnak
még rájuk, a lány nem tudta, de szeretett volna dalra fakadni örömében,
amiért kijutottak Xuthal kísérteties, valótlan ízű városából.
– A kötelet persze megtalálhatják – morogta Conan, ahogy vállára
vetette a kincset érő korsókat, és elfintorodott, mikor azok végigsúrolták
feltépett hátát. – Még az is megeshet, hogy üldözni fognak, bár Thalis
meséjét tekintve ezt valószínűtlennek tartom. Erre van dél – mutatott
előre izmos, bronzszínű karjával –, úgyhogy erre kell lennie az oázisnak
is. Gyere!
Conan tőle szokatlan óvatossággal fogta kézen a lányt, és nekivágott
a sivatagnak, lépteit társnője rövidebb lábához igazítva. Nem nézett
vissza a néma városra, mely álmatagon és kísértetiesen magasodott
föléjük.

– Conan – szánta el magát végül Natala a beszédre –, mikor

megvívtál a szörnyeteggel, és később, mikor visszajöttél a folyosón, nem
láttad véletlenül… Thalist?
A barbár a fejét rázta.
– Sötét volt a folyosón, de nem volt ott senki.
A lány megborzongott.
– Megkínzott… mégis sajnálom.
– Jó forró fogadtatás várt minket abban az elátkozott városban –
mordult fel a kimmériai. Aztán visszatért zord humora. – Nos,
lefogadom, hogy sokáig emlékezni fognak a látogatásunkra. Alaposan
beleizzadnak, míg eltakarítják a márványpadlójukról a vért, a beleket
meg az agyvelőt, és ha az istenük életben is maradt, hát ő sínylette meg
jobban a találkozásunkat, nem én. Végső soron jól kivágtuk magunkat a
pácból. Van borunk, vizünk és jó esélyünk, hogy valami lakható vidékre
érjünk. Igaz, én úgy nézek ki, mintha lemészároltak volna, neked pedig
feldagadt a csuklód, de hát…
– Te tehetsz róla – szakította félbe Natala. – Ha nem meresztgetted
volna úgy a szemed arra a stygiai macskára…
– Crom összes ördögére! – káromkodta el magát Conan. – A nőknek
akkor is marad idejük a féltékenykedésre, ha özönvíz önti el a világot.
Ördög vigye az önhittségüket! Én mondtam annak a stygiai asszonynak,
hogy szeressen belém? Elvégre ő is csak ember volt!